K

I M H A R R I S O N

a jó, a rossz és az élőhalott

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016

 Nem könnyű az élet Rachel Morgan, boszorkány számára. A szexi, jószívű
magánnyomozó Cinncinnati városának legsötétebb zugaiba is alászáll a legkülönfélébb
bűnözők után kutatva.
Jól tudja hogyan kell bánni a vámpírokkal, és hogyan maradhat életben az ember, ha
kutyaszorítóba kerül egy alattomos démonnal. Vagy kettővel.
Egy szakértőkre specializálódott, fekete mágiával dolgozó sorozatgyilkos azonban őt
is próbára teszi: Rachel könyörtelen, ősi gonosz erővel találja magát szemben, aminek a
legyőzéséhez, még a legnagyobb boszorkányoknak is sok szerencsére lenne szüksége.














 Írta: Kim Harrison
A mű eredeti címe:
The Hollows series Book 2: The Good, The Bad, and the Undead
A művet eredetileg kiadta:
Eos, an Imprint of HarperCollins Publishers
Copyright © 2005 by Kim Harrison
Published by arrangement with HarperCollins Publishers
Cover artwork by Larry Rostant
Fordította: dr. Matics Róbert, Bódi Virág, Pollák
Tamás
A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060–4769
ISBN 978 963 373 175 8
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016–ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér
Gábor
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Korom Pál
Nyomta és kötötte a Gyomai Kner Nyomda Zrt.,
Gyomaendrőd
Felelős vezető: Fazekas Péter vezérigazgató










A férfinek, aki tudja, hogy első a koffein, aztán jön a csokoládé, utána pedig a romantika
- vagy, hogy mikor kell a sorrendet megfordítani
 ELSŐ

MIKÖZBEN FÖLFELÉ NYÚJTÓZKODTAM a vállamra akasztott kézi locsolótartállyal, hogy megöntözzem a
plafonról lelógó cserepes növényt, hozzáértem a szalagfüggönyhöz. A lamellák meglengtek, és az
üvegablakon keresztül melengető napfény zúdult a kék munkásoverallomra. A keskeny ablak egy kis, VIP-
irodákkal szegélyezett belső udvarra nyílt. A napfényben hunyorogva megnyomtam a szórófej
működtetőkarját, és egy kis vizet fecskendeztem a virágföldre.
A helyiséget betöltötte a számítógép-billentyűzetek kopogásának zaja, én pedig a következő növényhez
léptem. A recepciós pult túloldalán lévő irodából telefonbeszélgetés szűrődött ki, amit olykor-olykor
öblös nevetés szakított meg – mintha kutya ugatott volna. Vérlények. Minél előkelőbb helyet foglalnak el a
falkában, annál emberibb a megjelenésük, de a nevetésük mindig elárulja őket.
Végigfuttattam tekintetemet az ablakok előtt függő cserepes növények szabályos során, egészen a
recepciós pult mögött szabadon álló akváriumig. Ó, iggeeen... Krémszínű uszonyok. Fekete petty a jobb
oldalán. Ez az! – állapítottam meg magamban elégedetten. Mr. Ray kőpontyokat tenyésztett, és
rendszeresen megjelent velük az évente egyszer megrendezésre kerülő cincinnati halkiállításon. Az
aktuális győztest mindig az irodája előterében mutogatta, de apu szeme fénye mellett most egy másik hal is
úszkált a vízben. Ami Mr. Ray-nél haltöbbletként, az a Cincinnati Inderland Baseball Válogatottnál, a
Howlersnél hiányként jelentkezett. Mr. Ray rossz fiú volt, és mély ellenszenvet táplált az inderlandi
baseballosok iránt, így nem volt nehéz kitalálni, hová tűnt a CIBV kabalaállata.
– Szóval – kezdte a jó kedélyű nő, miközben felállt az íróasztala mögül, hogy egy csomag másolópapírt
tegyen a nyomtató tálcájába –, Mark szabadságon van? Nekem nem is említette.
Bólintottam, rá sem pillantva a divatos, krémszínű kosztümbe öltözött titkárnőre, miközben ismét tettem
három lépést, magam után húzva a növényápolási cuccokkal megrakott takarítókocsit. Igen, Mark rövidke
vakációját tölti az alagsorban. Egy kis altató bűbájtól két másodperc alatt úgy kidőlt, hogy azóta már a
nyála csorog az ötkilós virágföldre, amit a feje alá tettem. – Igen, asszonyom – szólaltam meg végül
hangomat elvékonyítva, pöszén. – De elmondta, hogy miket locsoljak meg – hajtottam tűzpiros,
manikűrözött körmökben végződő ujjaimat a tenyerembe, nehogy a nő kiszúrja, mert nem igazán passzoltak
a virággondozó imidzshez. Előbb is gondolhattam volna erre... – Ezen az emeleten mindet, aztán a
botanikus kertet, fenn a tetőn – tettem még hozzá.
A titkárnő fogsorát megvillantva rám mosolygott. Enyhe, kellemes pézsmaillat áradt felőle. Vérlény
volt ő is. Ápoltan ragyogó fogzománcából arra következtettem, hogy előkelő helyet foglal el a falkában.
Na, de miért is alkalmazott volna Mr. Ray egy loncsos kutyát titkárnőként, amikor volt elég pénze, hogy
egy luxuskurvát vegyen fel erre a pozícióra?
– Mark azt is mondta, hogy van hátul szolgálati lift? – érdeklődött segítőkészen. – Könnyebb azzal
menni, mint felráncigálni a kocsit a lépcsőn.
– Köszönöm, asszonyom – húztam a szemembe a randa, NÖVÉNYGONDOZÁS feliratú sapka sildjét –,
csak helyettesítem Markot, most az egyszer jó lesz a lépcső is.
Egyre szaporább pulzussal toltam tovább Mark többek között venyigeollóval, növénytáp-granulátummal
és spéci öntözőfelszereléssel megpakolt kocsiját a felfüggesztett kaspók sora mellett. És nagyon is tudtam,
merre van a felvonó, ahogy azt is, hogy hol van az épület hat vészkijárata, hol vannak a tűzriasztók, vagy
hogy hol tartják a fánkot.
– Férfiak – sóhajtott fel a szemeit forgatva. – Még mindig nem tudják, hogy csak azért nem mi, nők
uraljuk a világot, mert nincs hozzá kedvünk.
Diplomatikusan bólintottam, majd őszintén remélve, hogy ezzel a csevegést befejeztük, öntöttem egy kis
vizet a soron következő növényre.
 Egyszer csak gyorsan erősödő, idegesítő zümmögésre lettem figyelmes, ami pár másodperc múlva már
az irodagépek berregését és a dolgozók susmutolását is elnyomta. Jenks volt az, a társam, amint Mr. Ray
irodájából felém tartott. Nyilvánvalóan rossz hangulatban.
Annyira feldúlt volt, hogy szitakötőszárnyai élénkvörösben játszottak, és csillámló, kérészéletű pixipor-
nyalábokat lövellt ki magából.
– Végeztem a benti gazokkal – jelentette ki hangosan, miközben leereszkedett az előttem függő
virágcserép szélére, és csípőre tette a kezét. Ügy nézett ki kis kék kezeslábasában, mint egy középkorú,
mégis felnőtt Pán Péter szemétszállítói munkakörben.
A felesége még az overallhoz passzoló sapkát is varrt neki. – Végignéztem őket, csak víz kell nekik.
Tudok itt neked bármiben is segíteni, vagy hunyhatok egyet a kocsiban? – kérdezte nem kevés éllel a
hangjában.
A földre tettem az öntözőtartályt, letekertem a fedelét, aztán szigorú pillantást vetettem Jenksre.
– Szerintem adhatnánk nekik növénytápgolyót – intettem fejemmel a kannában ringatózó vízre.
– Hogyne. Persze hogy adhatnánk – sziszegte a fogai között, majd Mark kocsijához röppent, és
ingerülten kutatni kezdett a növényápoló szerek között, dühösen szanaszét dobálva mindent, ami nem az
volt, amit keresett. Repkedtek a zöld kötöződrót-darabok, a műanyag virágtámasztó rudak és az elhasznált
pH– tesztcsíkok. Találtam egyet! - visította egy akkora fehér színű tápgolyónak látszó tárggyal a kezében,
mint a feje, amivel aztán kelletlenül a tartályban lötyögő víz fölé repült, és belepottyantottá. A golyó
pezsegve oldódni kezdett. Nem növénytáp volt, hanem valami, amitől a víz oxigéndús, nyálkabarát
jacuzzivá változott – az élőhallopásnak ugyebár nincs sok értelme, ha közben a hal megdöglik.
– Most tulajdonképpen mi bajod van? néztem kérdőn a még mindig fintorgó pixire.
– Istenem, Rachel! – suttogta Jenks a vállamra ereszkedve. – Ez... Ez száz százalék poliészter! Ez az
overall PO-LI-ÉSZ-TER-BŐL van!
– Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – vigasztaltam. Kicsit oldódott bennem a feszültség, amikor rájöttem,
mi okozza a rosszkedvét.
– Ki fogok pattogni tőle! – vakarta magát vadul a gallérja alatt. – Nem viselhetek műszálasat! A pixik
allergiásak a poliészterre. Nézd! Látod? – billentette oldalra a fejét, hogy a nyaka kikerüljön szőke haja
takarásából, de túl közel volt ahhoz, hogy rá tudjak fókuszálni. – Foltok. Ez a gönc bűzlik. Érzem a kőolaj
szagát. Döglött dinoszauruszcsordába vagyok tekerve. Ez barbárság, Rache! – méltatlankodott.
– Jenks – tekertem vissza a tartályfedelet lazára hagyva én is ugyanazt a szemetet viselem, mégsem
nyüszítek. Azzal visszaakasztottam az öntözőt arra a vállamra, amelyiken Jenks ült, eltolva őt onnan.
– De bűzlik! – repkedett előttem.
– Ritkítsd meg a fikuszt! – préseltem ki a fogaim között dühösen.
A pixi szemmagasságban lebegve a mellkasa előtt komótosan befelé fordította mindkét tenyerét, ökölbe
szorította a kezét, majd lassan kiegyenesítette a középső ujjait, és hátrafelé repülve távozott, hogy
alaposan szemügyre vehessem az üzenetet. A vacak kék kezeslábas farzsebét tapogatva nyugtáztam, hogy
még megvan a metszőollóm. Míg Ms. Tökéletes Iroda levelet gépelt, fölállítottam a létrát, felléptem pár
fokot, és elkezdtem nyesegetni az íróasztala mellé felfüggesztett növény leveleit. Pár perc múlva Jenks is
előkerült. Az akció sikere érdekében úgy tett, mintha segítene nekem.
– Akkor mehet? – leheltem oda neki.
Tekintetét Mr. Ray irodájának ajtajára függesztve bólintott.
– Amikor legközelebb megnyitja a postafiókját, az internetes védelmi rendszer kikapcsol. Öt perc neki
rendbe hozni, ha ért hozzá. Négy óra, ha nem.
– Nekem csak öt percre van szükségem – mondtam, miközben az ablakon át beáradó napfényben izzadni
kezdtem. Olyan illat volt bent, mint egy kertben. Mint egy kertben, ahol egy ázott kutya liheg a hűvös
mozaiklapon.
A szívem egyre hevesebben vert. Újabb növény leveleinek estem neki. Most pont az asztal mögött
voltam. A nő megmerevedett. Nem csoda, hiszen beléptem a territóriumába. De nem volt mit tennie, a
karbantartó személyzetet a munkaköri leírás szerint tilos volt kóstolgatnia. Azt remélvén, hogy a rajtam
egyre inkább érezhető feszültséget csupán saját jelenlétének tudja be, tovább serénykedtem. Egyik kezemet
az öntözőtartály tetején tartottam.
– Vanessa! – hallatszott ki egy ingerült férfihang Mr. Ray irodájából.
– Most mi jövünk! – mondta Jenks, és felröppent a plafonra erősített biztonsági kamerákhoz.
Hátrafordultam, hogy szemrevételezzem a hang tulajdonosát, aki a küszöbön állt, ezért fentről, a kaspó
magasságából csak félig láttam. De testfelépítése alapján nyilvánvalóan vérlény volt.
– Ezt nem hiszem el! – bosszankodott elvörösödött fejjel, és vaskos kezével az ajtófélfát markolászta. –
Utálom ezeket a szarokat! A papír miért nem volt jó? Én kifejezetten szeretem.
A titkárnő kötelességtudóan elmosolyodott.
– Mr. Ray, megint a számítógéppel veszekszik, ugye? Mondtam már, hogy a számítógépek olyanok, mint
a nők. Ha ordibál velük, vagy túl sok dolgot kér tőlük egyszerre, sztrájkolni kezdenek, nem csinálják
tovább.
A férfi dünnyögött valamit az orra alatt, majd visszament az irodájába. Fel sem tűnt neki, vagy éppen
csak nem akart róla tudomást venni, hogy a csinibaba épp most fenyegette meg. En eközben a recepciós
pult mellé léptem, ami az akvárium közvetlen közelében állt.
Vanessa nagyot sóhajtott.
– Az ég legyen hozzá irgalmas! – mormogta, és felkelt az asztala mögül. – A főnök inkább a két kezével
morzsolná szét a saját golyóit, de akkor sem ismerné be, hogy van, amihez nem ért – pillantott rám
bosszankodva, miközben szolid cipőkopogás kíséretében elindult Mr. Ray irodája felé. – Ne nyúljon
semmihez, uram, máris ott vagyok! Nagy levegőt vettem.
– Kamerák? – kérdeztem Jenkst alig hallhatóan.
– Mostantól tíz percenként rögzítenek, nem lesz gond – ereszkedett elém, aztán a bejárati ajtóhoz repült,
és elhelyezkedett az áthidaló gerenda fölötti bordűrön, hogy szemmel tartsa az előteret. Apró, felfelé
mutató hüvelykujjával jelezte, hogy minden oké.
Az izmaim megfeszültek a várakozás izgalmától. Leemeltem az akvárium tetejét, majd a
kezeslábasomból előhúztam egy zöld halhálót. Egy kis létrán állva, az overallom ujját könyékig feltűrve a
vízbe merítettem a hálót, mire a halak nyílsebesen üvegpalotájuk hátsó részébe húztak.
– Rachel! – sziszegett a fülembe a kis fickó. – Ez a nő túlképzett. Helyreállt a rendszer. Félúton van ide
Ray irodájából.
– Te csak figyeld az ajtót, Jenks! – mondtam az ajkaimat összeszorítva.
Vajon meddig tarthat elkapni egy halat! – töprengtem. Odébb löktem a kődarabot, ami mögött a halak
bujkáltak. A két hal az akvárium elejébe száguldott.
A telefon halkan berregni kezdett.
– Jenks, intézkednél? – kérdeztem nyugodt hangon, a hálót a vízben forgatva.
Addig ügyeskedtem, hogy végül sikerült sarokba szorítanom uszonyos barátaimat.
– Most megvagytok! – nyaltam meg elégedetten a szám szélét.
A pixi visszasüvített az ajtótól, és a villogó hívásjelző gombon landolt.
– Mr. Ray irodája. Tartsa, kérem! – mondta fejhangon.
– Basszus! – káromkodtam, mert a célhal addig tekergette magát, hogy sikerült elslisszolnia a zöld háló
mellett. – Gyere már ide, csak haza akarlak vinni, te nyálkagép – csalogattam fogcsikorgatva. –Jól van,
mindjárt... Már majdnem... – Épp az akvárium üvegfala és a halháló között lebegett, s reméltem, hogy ott
is marad, amíg el nem kapom.
– Hé! – hallatszott egy erőteljes hang az előtér felől.
Tekintélyes adrenalinlöket érte el az agyamat. Egy ápolt, szakállas, alacsony férfi állt az előtérben,
mappával a kezében.
 – Maga mit csinál ott? – kérdezte harciasán.
A jobb karomra pillantottam, ami kétségtelenül az akváriumba lógott. A hálóm üres volt. Semmi
probléma.
– Ööö, beleejtettem az ollómat – válaszoltam.
A másik oldalról, Mr. Ray irodája felől Vanessa léptei hallatszottak.
– Mr. Ray! – nyögte ki végül a nő meglepetten, amikor felfogta, mi is történik.
Basszus! Akkor ennyit az A tervről...
– Jenks, B terv! – adtam ki az utasítást, majd minden erőmet összeszedve egyetlen mozdulattal
leborítottam a helyéről az üvegmedencét.
A másik irodában Vanessa felsikoltott, amikor meglátta, hogy majd száz liter ragacsos víz zúdul
keresztül az asztalán. Mr. Ray azonnal megjelent a titkárnője mellett. Deréktól lefelé csuromvizesen
lepattantam a fellépőről. Mindenkinek földbe gyökerezett a lába. Szememmel a padlót pásztáztam. – Most
megvagy! – ordítottam négykézláb a padlón, és a kabalahal után vetettem magam.
– A hal kell neki! – kiáltotta oda az alacsony pasas az előtérben időközben összegyűlt bámészkodóknak.
– Kapjuk el a nőt!
– Húzz el innen! – üvöltött rám Jenks. –
Feltartóztatom őket!
De én továbbra is lihegve kúsztam a hal után, igyekeztem elkapni, ami nem volt egyszerű feladat, mert
mindig mesterien csusszant ki az ujjaim közül, és vadul dobálta magát. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel,
amikor végül két kezem biztos szorításában éreztem a sikamlós testet. Miközben a halat a kézi
locsolótartályba tettem és rátekertem a fedelet, felpillantottam.
Jenks úgy repkedett vérlénytől vérlényig, mint egy pokolból elszabadult szentjánosbogár. Jól
kihegyezett ceruzákkal hadonászott előttük, majd dárdaként állította bele őket a fülükbe, orrukba,
ágyékukba. Egy tízcentis pixi tartott sakkban három vérlényt. Nem kis teljesítmény, de amióta Jenkst
ismertem, valahogy nem leptek meg az ilyen esetek. Mr. Ray egészen eddig a pontig fölényes
arckifejezéssel szemlélte az eseményeket. – Mi a fenét csinál a halammal? – kérdezte dühösen. – Sétálni
viszem – válaszoltam felegyenesedve, mire Ray két kezét előrelendítve felém ugrott. Az egyik karját
megragadva rásegítettem a mozdulatra. Esés közben a gyomra összetalálkozott felemelt lábfejemmel.
Tizedmásodpercek múlva a főnök már arccal a padlón hevert.
– Hagyd békén a kutyusokat! – kiáltottam Jenksnek, egérutat keresve. – Mennünk kell!
Felemeltem Vanessa monitorát, és az egyik ablaknak dobtam. A monitor vágyakozva tekintgetett vissza
a kis udvar gondozott gyepéről a titkárnő íróasztalára.
...és Ivy pont most nincs itt! Régóta terveztünk már együtt ilyen ablaküveg-kitörős, menekülős
akciót.
Hirtelen vérlények özönlöttek a helyiségbe, és erős pézsmaillat terjedt szét a levegőben. Felkaptam a
tartályt, és kivetődtem az ablakon.
– Utána! – kiáltott valamelyikük.
Vállam a frissen nyírt fűhöz nyomódott, majd gyorsan talpra gördültem.
– Oda föl! – hallottam a pixi hangját közvetlenül a fülem mellett.
Jenks keresztülszáguldott a belső udvaron. Követtem, közben a nehéz tartály vállpántját
keresztülvetettem a vállamon, hogy mindkét kezem szabaddá váljon, és mászni kezdtem a futórózsa rácsán.
A tövisek összevissza karcolták a bőröm, de nem vettem róla tudomást...
Rendesen kifulladtam, mire a tetejére értem. A gallyak pattogásából tudtam, hogy a vérlények a
nyomomban vannak. Felhúztam magam a lapos, kátrányos–kavicsos háztetőre, és szaladni kezdtem. Erős
szél fújt odafent. Cincinnati kontúrjai csodásán mutattak az ég alján.
– Ugorj! – kiáltott Jenks, amikor a tető széléhez értem.
Megbíztam a pixiben, ezért tettem, ami mondott.
 Futottam a háztető széléig, ahol karjaimmal a levegőben kalimpálva elrugaszkodtam. Újabb
adrenalinhullám öntött el, amikor a gyomrom meglibbent a zuhanástól. Odalent egy parkolót láttam. Jenks
rávett, hogy egy parkoló fölött ugorjak le a tetőről!
– Nincsenek szárnyaim, Jenks! – üvöltöttem. Fogcsikorgatva behajlítottam a térdeimet.
Éles fájdalom áradt szét a testemben, ahogy a járDanak csapódtam. Előreesve mindkét tenyeremet
lehorzsoltam. A fémtartály elgurult. Oldalra gördültem, hogy enyhítsek a becsapódás erején. A
fájdalomtól zihálva a tartály után tántorogtam, az ujjaim még épp súrolták az oldalát, mielőtt begördült egy
autó alá. Káromkodások közepette lehasaltam, és nyújtózkodni kezdtem utána.
– Ott van! – jött a kiáltás a hátam mögül.
Jellegzetes koppanást hallottam az autón, épp a fejem felett. Majd egy másikat. A járdában a karom
mellett hirtelen kis luk keletkezett, aztán nagy meglepetésemre pergőtűz alá kerültem. Ezek most tényleg
lőnek rám?
Morogva kicsit beljebb kúsztam a kocsi alá, és kihúztam a kannát, mire a golyózápor abbamaradt.
Felkeltem a földről, majd a halat a hátam mögött tartva tolatni kezdtem.
– Hé! – rikkantottam el magam, miközben a fülem mögé simítottam a szemembe lógó hajtincseket. – Mi
a fenét csináltok?! Ez csak egy hal! Ráadásul nem is a tiétek!
A vérlény trió csak bámult rám a tetőről. Egyikük azonban a szeméhez emelte a fegyverét. Célzott.
Megfordultam és futásnak eredtem. Ez nekem már nem ért meg ötszáz dollárt. Bár ötezret még talán.
Legközelebb, fogadtam meg Jenks után trappolva, minden eshetőséget és apró részletet tisztázni fogok a
megbízóval, mielőtt árat mondok.
– Erre! – visított Jenks. A célt tévesztett golyók nyomán apró járdadarabok pattantak fel a földről, és
vágódtak bele a bőrömbe. A parkoló szerencsére nem volt körülkerítve. Az újabb adrenalinhullámtól
remegve átrohantam az utcán, és meg sem álltam a gyalogos– átkelőhelyig. A szívem majd kiugrott a
helyéről, amikor végül visszanéztem. A vérlények még mindig a tetőn álltak. Nem ugrottak utánam.
Szükségtelen is lett volna, hiszen a futórózsa rácsa tele volt a vércseppjeimmel. Kiváló szagminta. Csak
akkor nem találnak meg, ha nem akarnak. De valahogy úgy éreztem, nem fognak követni.
Ez nem az ő haluk volt, hanem a Howlersé. Kéjesen bizsergető érzéssel töltött el a tudat, hogy a
baseballválogatottunk fog fizetni ezért a munkáért. Lesz mivel felvágnom.
A tüdőm sípolni kezdett, amikor megpróbáltam felvenni a körülöttem jövő-menő emberek tempóját.
Tűzött a nap, minek következtében úgy izzadtam a poliészter overallban, mint egy ló. Jenks hátulról
fedezett, így nyugodtan fordultam be egy sikátorba, hogy visszaváltozzam. A halat leraktam magam mellé,
és fáradtan, fejemet hátrabillentve háttal a hűs falnak dőltem.
Megcsináltam. Következő havi bérleti díj kipipálva.
Határozott mozdulattal letéptem a nyakamból az álcázó amulettet, és máris jobban éreztem magam. A
kreol bőrű, barna loboncú, nagy orrú nő helyett végre ismét önmagam lehettem: egy göndör, vörös, vállig
érő hajú, sápadt fruska. Két összekaristolt tenyeremre pillantottam, majd óvatosan összedörzsöltem őket.
Hozhattam volna fájdalomcsillapító amulettet is, de nem akartam több bűbájt használni, mint ami
elengedhetetlenül szükséges. Ha esetleg elkapnának, a „lopás szándéka” és a „lopás és testi sértés
szándéka” közül az előbbit könnyen kezeltem volna, nem úgy az utóbbit. Nyomozó voltam, ismertem a
dörgést. A sikátor mélyére húzódtam a nyüzsgő utcáról be– betévedő tekintetek elől. Levetettem az
izzadságtól átnedvesedett kezeslábast, és a szagálca amulettel együtt egy szemétgyűjtő konténerbe
gyömöszöltem. Óriási megkönnyebbülés volt ismét csak bőrnadrágot viselni. Lehajoltam, hogy a nadrág
szárát szépen ráhajtsam a fekete csizmámra, majd felegyenesedtem, és felmértem a kedvenc
ruhadarabomat ért károkat. Ivy bőrkondicionáló krémje orvosolni szokta a hasonló sérüléseket, de az
aszfalt olyan csúnyán felhorzsolta az anyagot, hogy esélyt sem láttam rá, hogy eltüntessük róla az akció
nyomait. Mellesleg sokkal jobb, ha a nadrágom van összekaristolva, mint ha a térdem. Végül is ezért
dolgoztam bőrszerkóban.
 Az árnyékban eltöltött pár perc után már sokkal jobban élveztem a langyos szeptemberi levegőt. A
nyakpántos felsőm alját begyűrtem a nadrág derekába. Végre saját magamra kezdtem hasonlítani. Fogtam
a tartályt, és kisétáltam a sikátorból. Ahogy kényelmesen lépkedtem a napsütésben, a sapkát egy
szembejövő kisfiú fejébe nyomtam. A kölyök szemügyre vette, aztán elmosolyodott. Visszanézett rám, és
bátortalanul intett nekem, miközben az édesanyja homlokát ráncolva épp lehajolt hozzá, hogy
megkérdezze, hogyan került a kezébe ez a gyanús kinézetű sapka. Teljes lelki nyugalommal ballagtam a
járdán. A csizmám sarka vidáman kopogott, miközben megráztam a hajamat, mint a samponreklámos nők.
A Fountain tér felé tartottam, ott várt rám egy autó. Meg szerencsés esetben a napszemüvegem is, amit
reggel az egyik szökőkútnál hagytam. Istenemre mondom, szeretek szabadúszó lenni!
Már majdnem három hónap telt el azóta, hogy az én jó öreg főnököm csupa szar üggyel bízott meg az
Inderland Securitynél, mire én teljesen kiakadtam. Kimerültnek, feleslegesnek és megalázottnak éreztem
magam. Végül az íratlan szabályt megszegve kiléptem az IS-től, és saját nyomozóirodát nyitottam. Akkor
jó ötletnek tűnt. Nem gondoltam, hogy a neheze még csak aztán következik. Ivy és Jenks nélkül esélyem
sem lett volna, hogy életben maradjak.
Furán hangzik, de most, hogy végre kezdtem megvetni a lábam a piacon, nemhogy könnyebb, hanem
inkább nehezebb lett. Igaz, rendesen oda is tettem magam: már olyan bűbájokat is otthon kevertem ki,
amelyeket azelőtt vásároltam, vagy soha sem engedhettem meg magamnak. A probléma egyértelműen a
pénz volt. Hiába kaptam elég megbízást, a pénzes dobozkám a hűtőszekrény tetején a hó végén rendszerint
üres volt.
Az összeg, ami abból folyt be, hogy bebizonyítottam: egy vérrókának egy rivális muksó adagolt be némi
halálos mérget, elment a boszorkányengedélyem megújítására. Régen ezt az IS fizette. Megtaláltam egy
boszorkánymester elrabolt családtagját. Az ebből származó pénzt az utolsó fillérig az
egészségbiztosításomra, helyesebben a biztosítás kiegészítő záradékára költöttem, mert mint kiderült,
felénk a zsaruk nem dolgozhatnak biztosítás nélkül. Régen ezt is az IS fizette. Csak kaptam egy
plasztikkártyát, és minden el volt intézve. Aztán csengetnem kellett azoknak a fickóknak, akik leszedték a
halálos bűbájt a már jó ideje raktárban porosodó cuccaimról. Valamint vennem kellett egy új
selyemköntöst Ivynak a helyett, amit tönkretettem, és pár új ruhát magamnak is, mert nem volt mindegy,
hogy miben jelenek meg az ügyfelek előtt.
A bevételeim oroszlánrésze viszont állandósult jelleggel taxira ment el. A cincinnati buszsofőrök
többsége már látásból ismert, és nem volt hajlandó a buszra felengedni. Ez nem volt fair! Már majdnem
egy éve történt, hogy vérfarkasra vadászva véletlenül leszőrtelenítettem egy egész busznyi embert.
Ez alkalommal ugyan megúsztam a taxizást, mert Ivy vállalta, hogy hazafuvaroz.
Belefáradtam abba, hogy egyik napról a másikra élek, de feldobott, hogy a Howlers kabalaállat ügye a
következő hónapra megoldotta az anyagi gondjaimat. Az is megnyugtató volt számomra, hogy a vérlények
nagy valószínűséggel nem fognak rám szállni. Először is, mert a hal nem az övék volt, másodszor pedig,
ha hallopásért feljelentenek az IS–nél, azt is meg kell magyarázniuk, hogy mit keresett náluk a szóban
forgó uszonyos.
– Hé, Rache! – ereszkedett elém, az ég tudja, honnan, Jenks. – Mögötted tiszta a levegő. Mi a B terv?
Felhúztam a szemöldököm, és gyanakodva néztem a pixire, aki mellettem repült, pont olyan
sebességgel, ahogy lépkedtem.
– A B terv nagyon egyszerű: fogd a halat és fuss! Mint az állat.
Jenks nevetve a vállamra szállt. Az első adandó alkalommal búcsút intett a kék minioverallnak, és
ismét a szokásos hosszú ujjú, vadászzöld selyemingét és nadrágját viselte. Homlokára egy piros bandana
kendőt tekert, jelezvén az összes tündérnek és pixinek, akiknek a területén akció közben megfordul, hogy
nem orvvadász, és van engedélye. A küldetés izgalmának utolsó kis pixiporfelhői még ott szikráztak a
szárnyai körül.
Ahogy a Fountain térre értünk, lassítottam. A szememmel Ivyt kerestem, de sehol sem láttam. Nem
izgattam magam, hiszen most már ráértem. A szökőkút száraz oldalára mentem, ahová nem szitált a víz.
Leültem oda, ahol órákkal ezelőtt ültem, és ujjaimmal a szökőkút alacsony falának pereme alá
csúsztatott napszemüvegem után kezdtem kutatni. Közben tekintetemmel a teret pásztáztam. Ivynak már itt
kellett volna lennie. Idegesítően pontos nő volt. Mindent ütemterv szerint csinált.
Míg Jenks a szökőkút vizének permetfelhőjében repkedett, hogy a döglött dinoszauruszszag maradékától
is megszabaduljon, széthajtottam a szárakat, és feltettem a napszemüveget. A szeptemberi verőfény már
bántotta a szememet, most végre abbahagyhattam a hunyorgást. Előrenyújtottam hosszú lábaimat, és
élveztem a napsütést. A szagálcázó amulettet levettem a nyakamból, és a vízbe dobtam. A vérlények szag
után mennek, és ha követnének, a nyomaim nem vezetnének innen tovább. Kószálhatnának tanácstalanul a
téren, miközben én önelégülten vigyorognék Ivy kocsijában hazafelé tartva.
Remélve, hogy senki sem figyel, szemügyre vettem a téren összeverődött lényeket: egy ideges,
anémiásnak tűnő vámpírszolga épp gazdája nappali intéznivalói után loholt, két, kicsit odébb ácsorgó
ember pedig sugdolózva, kuncogva amaz csúnyán összeharapdosott nyakán köszörülte a nyelvét; a
mellettem lévő padon egy fáradt boszorkány ücsörgött muffint majszolva, de mivel nem jött felőle erős
vörösfenyőillat, arra jutottam, hogy nem pusztán boszorkány az illető, hanem boszorkánymester. És ott
voltam én. Ivyval ellentétben. Lassan mély lélegzetet vettem és fészkelődtem kicsit, hogy kényelmesebben
üljek. Szinte minden bevetés után a fuvarra várni illúzióromboló volt.
– Bárcsak lenne autóm! – mondtam Jenksnek, miközben közelebb húztam magamhoz az öntözőtartályt,
és a két bokám közé szorítottam. Kábé tíz méterrel odébb a járművek a közlekedési lámpa ritmusát
követve megálltak és indultak tovább. A forgalom egyre erősödött, ebből gondoltam, hogy már elmúlhatott
kettő óra. Ez volt az az időszak, amikor az emberek és az inderlandiak megkezdték mindennapos kis
csatáikat a város adta lehetőségek optimális kihasználása érdekében. Naplemente után, amikor az emberek
többsége visszavonult az otthonába, nagymértékben leegyszerűsödtek a dolgok.
– Minek neked autó? – kérdezte Jenks, miközben a térdemre telepedett, és további súlyos
szárnycsapásokkal szellőztette szitakötőszárnyait. – Nekem sincs autóm. Soha nem is volt. Mégis eljutok
oda, ahova akarok. Az autókkal mindig csak a baj van – folytatta, de innentől kezdve egy szavára sem
figyeltem, mert tudtam, mi következik. – Ha veszel egy autót, előbb leperkálod érte a sok lóvét, aztán
tankolni kell, szervizelni kell, takarítani kell, garázs kell, műszaki vizsga, biztosítás! Rosszabb, mint egy
barátnő.
Én mégis szeretnék egyet – mondtam, majd gyors, apró mozdulatokkal lovagoltatni kezdtem a térdemen,
csak hogy rátegyek még egy lapáttal. Ismét a körülöttem ténfergőkre tévedt a tekintetem. – James Bondnak
sosem kellett a buszra várnia – jegyeztem meg. – Az összes Bond-filmet láttam, és egyikben sem volt
buszra várás – sandítottam a pixire. – Hahá, micsoda imidzsrombolás lett volna!
Az – motyogta Jenks a hátam mögötti terepet kémlelve. – Talán mégis akadhatnak helyzetek, amikor
kifejezetten előnyös tud lenni, ha van az embernek járgánya. Például ez a mostani. Vérlények tizenegy
óránál.
Megfeszültem, és felgyorsult a légzésem.
– Basszus! – suttogtam. A tartályért nyúltam, és a szemem sarkából a Jenks által megadott koordinátát
ellenőriztem. Jellegzetesen görnyedt tartásukból és fújtatásukból rögtön tudtam, hogy ugyanazzal a három
fazonnal van dolgunk, akik a parkolóban rám lőttek.
Felálltam, és próbáltam úgy helyezkedni, hogy a szökőkút takarásába kerüljek. Hol a fenében van Ivy?
– Rache, miért követnek ezek téged? – kérdezte Jenks.
– Nem tudom – vetettem oda ingerülten, de rögtön bevillantak a futórózsa rácsán hagyott vércseppjeim
és felhorzsolt tenyerem képei. Ha most azonnal nem zavarom össze az orrukat valami jó kis
Trükkel, ezek tutira hazáig kísérnek. De miért? Kiszáradt szájjal ültem le ismét, háttal a vérlényeknek,
tudván, hogy Jenks rajtuk tartja a szemét. – Kiszagoltak? – kérdeztem.
A pixi egy szemvillanás alatt eltűnt. – Nem – jött a válasz, amikor egy másodperc múlva visszatért. –
Még vagy fél háztömb van köztetek, de nem ártana odébbállni.
A lábam önkéntelenül mozogni kezdett az idegességtől, amikor mérlegelni kezdtem, hogy mikor járok
jobban: ha maradok a fenekemen és tovább várok Ivyra, vagy ha elsétálok innen. Mindkettő kockázatosnak
tűnt.
– Basszus, bárcsak lenne autóm! – dünnyögtem, majd kicsit előrehajoltam, hogy legyen némi rálátásom
az utcára. Közeledő busz, taxi vagy akármi után kutattam. De hol a francban van Ivy?
Zakatoló szívvel felálltam, és a halat erősen magamhoz szorítva elindultam az úttest felé. Azt terveztem,
hogy a szomszédos irodaépület útvesztőiben húzom meg magam, míg a kolleginára várok. De ekkor egy
nagy fekete Crown Vic lassított, majd megállt a járdaszegély mellett, pont az utamat keresztezve.
Ellenséges pillantást vetettem a sofőrre, de az leengedte a jobb első ablakot, és az anyósülés felett
áthajolva megszólított:
– Ms. Morgan? – kérdezte ingerülten a sötét hajú bariton.
Hátrafordultam, hogy lássam, hol járnak a vérlények, aztán tekintetem az autóra, majd a férfira siklott.
Egy fekete Crown Victoria, benne egy fekete öltönyös alakkal csak egy dolgot jelenthet: a FIB-hez van
szerencsém. De mit akar tőlem a FIB?
– Igen – feleltem gyanakvón. – És maga kicsoda? A nem várt kérdés megzavarta.
– Beszéltem Ms. Tamwooddal, ő mondta, hogy itt találom önt.
Ivy... Kezemet a lehúzott ablakra tettem.
– Ms. Tamwood jól van?
A férfi összeszorította az ajkait. A forgalom feltorlódott a Crown mögött.
– Jól volt, amikor telefonon beszéltünk – válaszolta.
Hirtelen Jenks süvített elém rémült arccal.
– Kiszagoltak, Rache!
Mély lélegzetet vettem az orromon keresztül, és hátrafordultam. Egy vérlénnyel néztem farkasszemet.
Mindketten tudtuk, mi következik most. Felmordult, és fejével felém intett a többieknek. Mire a másik
kettő is rám mozdult, és kényelmes tempóban ügetni kezdett a Crown Vic irányába. Kutyakaja vagyok.
Ennyi volt. Jutalomfalat. Game over.
Megragadtam a fogantyút, feltéptem a kocsi ajtaját, és bevágtam magam az első ülésre.
– Indulás! – kiáltottam, és kikémleltem a hátsó ablakon.
– Ők is jönnek? Önnel vannak? – kérdezte a fekete öltönyös némi gúnnyal a hangjában.
– Nem! Elindulunk végre, vagy csak a tökét vakargatja?! – ordítottam, mire a férfi ingerülten dünnyögve
a gázra lépett.
Hátratekeredtem az ülésben, hogy lássam, mi zajlik a hátunk mögött. A vérlények az úttest közepén állva
próbáltak autókat leinteni, a sofőrök pedig idegesen dudáltak rájuk. Előrefordultam, magamhoz
szorítottam a locsolótartályt, és megkönnyebbülten lehunytam a szemem. Ivy ezt nem viszi el szárazon.
Esküszöm, hogy poháralátéteket fogok csinálni a szépen lefűzött, percekre lebontott küldetésterveiből.
Úgy volt, hogy ő vesz fel, nem pedig egy FIB-es pancser.
Kifújtam magam, és lassan kezdtem lenyugodni.
Végre volt időm, hogy alaposabban megnézzem magamnak a volánnál ülő ügynököt: több mint egy fejjel
magasabb volt nálam, amit kétségtelenül előnyös férfitulajdonságnak tekintettem. Erős vállakon, rövidre
nyírt, göndör fekete hajon, szögletes álion siklott végig a tekintetem. Félszegnek tűnt, ami szinte
ellenállhatatlanná tette a gondolatot, hogy eljátszadozzam vele. Izmos volt, de nem túlgyúrt. Ennek
ellenére mégis olyan hapsinak tűnt, akinek egyáltalán nincs vér a pucájában. A tökéletesen rá szabott
fekete öltönyben, fehér ingben, az elmaradhatatlan fekete nyakkendőt viselve nyugodtan lehetett volna a
FIBnaptár október-fiúja. A bajuszát és a szakállát a legfrissebb trend szerint hordta. Leheletfinomra volt
nyírva. Arcszeszből viszont választhatott volna érzékibb illatot is. Irigyen legeltettem a szemem az övére
erősített csuklóbilincsen, ami az IS-nél is az alapfelszereléshez tartozott, s egész ügynöki múltamból a
legjobban hiányzott.
Jenks szokásához híven a visszapillantó tükrön, az autó legszélárnyékosabb helyén üldögélt, gondosan
ügyelve arra, hogy a szárnyát egy fuvallat se érhesse. Sofőrünk minden ötödik másodpercben nyugtalanul
Jenksre pillantott, ami azt súgta nekem, hogy pixit még csak messziről látott. Szerencsés fickó.
A szolgálati rádió egy bolti szarkáról kezdett recsegni, aki pár perccel ezelőtt a plázában lépett
akcióba, de sofőröm kikapcsolta az adóvevőt.
– Kösz a fuvart! – mondtam. – Ivy küldött? A férfi tekintete Jenksről rám siklott.
– Nem – válaszolta. – Ő csak annyit mondott, hogy Ms. Morgannek elvileg a Fountain téren kell lennie.
Edden kapitány akar beszélni önnel valamiről, ami összefüggésbe hozható Trent Kalamack tanácsossal –
tette hozzá érdektelenül.
– Kalamackkel?! – sikoltottam fel önkéntelenül, a következő pillanatban pedig már átkoztam magam. Ez
a pénzes seggfej azt akarta, hogy neki dolgozzam, vagy tűnjek el az élők sorából. Az, hogy épp melyiket
preferálta, a hangulatától és az értéktőzsde aktuális helyzetétől függött. – Kalamack? – ismételtem meg
visszafogottabb stílusban, kényelmetlenül fészkelődve a bőrülésben. – És Edden miért pont magát küldte
értem? Kihúzták a sorsoláson?
Nem jött válasz, de az ügynök olyan erővel szorította a kormánykereket, hogy elfehéredtek a körmei. A
csend kezdett kínossá válni. Épp áthajtottunk egy pirosra váltó sárgán, amikor újra megszólaltam:
– Hogy hívják?
A férfi diszkréten megköszörülte a torkát. Megszoktam már, hogy az emberek többsége bizalmatlan volt
az inderlandiakkal szemben, de rajta nem félelmet éreztem, hanem valami mást, ami felettébb bosszantott.
– Glenn nyomozó vagyok, asszonyom – nyögte ki.
– „Asszonyom”! – hahotázott Jenks. – Rache, le lettél asszonyomozva! Nyomozó, hogy halad az
asszonyomozás?
Kuss-legyen pillantást vetettem a pixire. Ez a pasi túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy nyomozó legyen. Nagy
szarban lehet a FIB, ha egy ilyen tacskó is kellett nekik.
– Nos, köszönöm, Glade nyomozó – kezdtem a nevet ízlelgetve –, most már bárhol kitehet, jó a
buszközlekedés a városban. Holnap meglátogatom Edden kapitányt, de per pillanat egy fontos ügyön
dolgozom.
Jenks kuncogott, az öltönyös meg alig észrevehetően elpirult.
– Glenn, asszonyom, ha kérhetem. Láttam az imént pár részletét ennek a bizonyos fontos ügynek.
Akarja, hogy visszavigyem a Fountain térre?
– Arra semmi szükség – süppedtem bele az ülésbe megadóan, és a feldühödött fiatal vérlények körül
jártak a gondolataim. – Viszont nagyra értékelném, ha elvinne az irodámhoz. Az Üregben van. Forduljon
balra a következő kereszteződésnél!
– Nem a sofőrje vagyok – vetette oda morcosán. – Én csak kézbesítem önt, asszonyom.
Amikor éreztem, hogy az üveglap emelkedni kezd, behúztam a karomat az ablakkeretről. A levegő
nyomban fülledtté vált. Glenn a műszerfalon matatott. Jenks az utastér felső ötödében repdesett, mint egy
őrült. – Mi a fenét csinálsz?! – sivította.
– De tényleg! Most mi van? – vontam kérdőre én is dühösen.
– Edden kapitány most akarja önt látni, Ms. Morgan, nem holnap – válaszolta nyersen. Tekintete az
arcomba fúródott, állkapcsait összeszorította, és rám mosolygott. Egyre kevésbé csíptem a pasast, pedig
kellemesen indult. – És amennyiben bárminemű bűbájhoz folyamodik, kiráncigálom a boszorkányseggét az
autómból, megbilincselem, és a csomagtartóban lesz kénytelen tovább utazni. Edden kapitány csak annyit
mondott, hogy vigyem be, kivitelezés tekintetében szabad kezet kaptam – fejezte be szigorúan.
Jenks a fülbevalómon hintázott, és káromkodott, mint egy kocsis. Én az ablakemelő ajtón lévő
gombjával babráltam, de Glenn blokkolta a zárakat. Sértődötten hátradőltem az ülésben. A mutató- és a
középső ujjammal kinyomhattam volna a szemét, de nem láttam értelmét. Felkenődtünk volna az első
szembejövő akármire. Tulajdonképpen nincs ezzel semmi gond. Edden tudta, hogy szükségem lesz egy
fuvarra, és ha a FIB útba esik, miért ne ugorhatnék be? Annál a ténynél, hogy kitérő nélkül nem fogok
hazajutni, már csak az bosszantott jobban, hogy pont olyasvalakit küldtek utánam, aki még nálam is
pofátlanabb volt. Hová tart a világ?
Egy darabig ismét szótlanul ültünk. Levettem a napszemüvegem, és kissé előredőltem, hogy lássam a
kilométerórát, mert mintha a megengedettnél többel mentünk volna.
– Most figyelj! – súgta Jenks. Felvont szemöldökkel vártam a fejleményeket. Felröppent a
fülbevalómról, és a szélvédőn beeső őszi napfényben hirtelen kecsesen úszó, szikrázó pixiporfelhők
jelentek meg a nyomozó feje felett. A legmenőbb fűzős bőrnadrágomba fogadtam volna, hogy ez nem a
szokványos pixipor. Glennt csúnyán megpixelték.
Gonosz félmosoly jelent meg az arcomon. A pasi húsz perc múlva úgy fog vakarózni, mint egy bolhás
dög.
– Szóval, hogyhogy egy kicsit sem tart tőlem? – kérdeztem szemtelenül szexi hangon, feldobva Jenks
alattomos magánakciójától.
– Gyerekkoromban egy boszorkány család lakott a szomszédunkban – kezdte óvatosan. – Volt egy velem
egykorú lányuk. Kipróbált rajtam minden bűbájt, amit boszorkány emberen kipróbálhat. – Halvány mosoly
futott át szögletes arcán, amitől egy pillanatra elvesztette FIB-es jellegét. – Életem legszomorúbb napja
volt, amikor elköltözött – tette hozzá.
– Szegény fiú! – sóhajtottam színpadiasán, mire Glenn vonásai ismét megkeményedtek, de már nem
élveztem a játékot. Edden azért küldte pont őt, mert tudta, hogy nem lesz betojva tőlem.
Mindig is utáltam a hétfőt.
 MÁSODIK

A FIB SZÜRKE TORNYA már a késő délutáni napfényben fürdött, amikor az épület előtt lelassítottunk, és
beálltunk a szolgálati autók számára fenntartott parkolóhelyek egyikére. Az utcán még mindig sokan
voltak. Glenn feszélyezetten kísért be engem a halammal együtt a főbejáraton keresztül. Közben apró,
rózsaszín hólyagok jelentek meg a nyakán, az inggallér felett, s egyikük-másikuk mintha kezdett volna
belobbanni.
Jenks észrevette, hogy mit nézek.
– Úgy tűnik, hogy Mr. FIB érzékeny a pixiporra – súgta. – Az anyag szépen átmegy a nyirokrendszerén,
és még azok a testrészei is viszketni fognak, amelyekről eddig azt sem tudta, hogy léteznek.
– Tényleg? – kérdeztem meghökkenve. Én úgy tudtam, hogy a por helyileg hat. De ezek szerint, ami
Glennre várt az elkövetkezendő huszonnégy órában, az maga volt a pokol.
– Aha, nem fog többet pixikkel szórakozni a tragacsában! – cincogott Jenks, de némi bűnbánatot
éreztem a hangjában. A százszorszépekkel és vörösen izzó acéllal megspékelt győzelmi himnuszát sem
dúdolta. Egy szemvillanásnyira megtorpantam, amikor a FIB palota előcsarnokának ahhoz a pontjához
értünk, ahol a mozaikpadlóba hatalmas, tekintélyt parancsoló FIBembléma volt ékelni Nem voltam
babonás – kivéve, ha megmenthette az életemet –, mégis rossz érzés kerített hatalmába, mert egy olyan
területre léptem be, ami csak emberi lények számára volt fenntartva.
Az irodaházakra jellemző neszek, a halk beszéd, a számítógépbillentyűzetek kopogása felidézte bennem
az
IS-nél eltöltött időt, és kezdtem magam otthonosabban érezni. Akárcsak az IS-nél, a papírmunka alól itt
sem lehetett kibújni, az utcán pedig az itteni zsaruk is az életüket tették kockára.
A FIB-et a Helyzet után hozták létre, azzal a céllal, hogy átvegye mind a helyi, mind az állami
hatóságok szerepét. Papírforma szerint az volt a feladata, hogy védelmet biztosítson az embereknek az
agresszív természetű inderlandiekkel, főleg vámpírokkal és vérlényekkel szemben. Persze el kellett
ismerni, hogy a vérlényeket és a vámpírokat legbékésebb napjaikon sem lehetett pelyhes kiscsibékhez
hasonlítani. Az igazság viszont az volt, hogy a régi törvényrendszer szétdúlása paranoiás kísérlet volt
arra, hogy minket, inderlandiakat, kizárjanak a végrehajtó hatalomból.
Mire válaszul a fajtájukat vállaló, s ebből kifolyólag munka nélkül maradt inderlandi rendőrök és
szövetségi nyomozók IS néven létrehozták a saját irodájukat. Az elmúlt negyven évben az IS behozhatatlan
előnyre tett szert a FIB-bel folytatott versengésben, mert míg az IS kellő hatékonysággal kezelte a
természetfeletti erőkkel, mágiával kapcsolatos bűnügyeket is, addig erre a FIB képtelen volt.
Miközben az épületben egyre beljebb haladtunk, a locsolótartályt átvettem a jobb kezembe, azért, hogy
a bal csuklóm egyáltalán ne látszódjon. Bizonyára nem sok ember ismerné fel, hogy a belső oldalán
található kis kör alakú sebhely egy démon-jel, de jobban szerettem félni, mint megijedni, még ha ezt a
sorrendet nem is sikerült mindig betartanom. Sem a FIB, sem az IS nem tudott arról, hogy tavaly tavasszal
én is ott voltam annál az incidensnél, aminek egy démon volt az elindítója, s ami romokba döntötte az
egyetemi könyvtár ókori részlegének raktárát. Őszintén reméltem, hogy ez így is marad. Azt a démont azért
küldték, hogy megöljön, ehelyett megmentette az életemet, és én addig viselem a jelét, míg meg nem
találom a módját, hogy megháláljam a szívességet.
Glenn az előcsarnok hátsó részében elhelyezett íróasztalok között kanyargott. Várakozásaimmal
ellentétben egyetlen olyan trágár megjegyzés sem ütötte meg a fülemet, amelyben egy bőrszerkós
vöröskére tettek volna utalást. Persze el kellett ismerni, hogy a tőlünk pár méterre ordibáló lila hajú
prostihoz képest, akinek az orrpiercingjéből foszforeszkáló lánc futott valahová a pólója alá, visszafogott
jelenség voltam. Elhaladtunk Edden irodájának ablakai előtt, le volt eresztve a reluxa. Intettem Rose-nak,
Edden titkárnőjének, mire ő elpirult, és úgy tett, mintha nem vett volna észre. Rosszkedvűen
biggyesztettem le az ajkamat. Hozzá voltam szokva az ilyen bánásmódhoz, de néha még mindig irritált. A
FIB és az IS közötti rivalizálás hosszú múltra tekintett vissza, és úgy tűnt, az exalkalmazottak sem kaptak
ez alól felmentést. Persze az is elképzelhető, hogy Rose egyszerűen csak nem kedvelte a boszorkányokat.
Megkönnyebbültem, amikor végre magunk mögött hagytuk a zajos előcsarnokot, és egy steril,
fénycsövekkel megvilágított előtérbe léptünk. Itt Glenn is nyugodtabbnak tűnt, lassabban haladt tovább. Az
impozáns előcsarnok íróasztal-labirintusában szerintem most indulhatott be a pletykagépezet, de túl
nyomott voltam ahhoz, hogy érdekeljen. Elvonultunk egy üres tárgyaló mellett. A szemem megakadt a
méretes fehér táblán, amire a hét legsürgősebb ügyei voltak felvázolva.
A szokásos, vámpírok által elkövetett bűncselekményeken kívül volt egy nevekből álló lista is. Majd
kiesett a szemem, annyira néztem, de túl gyorsan mentünk ahhoz, hogy kisilabizáljam. Persze sejtettem,
miféle lista ez. Én is olvastam újságot.
Morgan! – ordította egy ismerős hang, mire hirtelen megfordultam. A csizmám talpa megcsikordult a
szürke járólapon.
Edden volt az. Zömök alakja ágyúgolyóként száguldott felénk, barátságosan integetve. Minden
vonakodásom ellenére jó volt újra látni az öreg harcost.
Ha egy rossz szót szólsz Eddennek, esküszöm, nem állok jót magamért.
Glenn viszont nem bírta tovább, és felvihogott, így nem értettem Jenks minden bizonnyal frappáns
válaszát.
Edden valaha tengerésztisztként szolgált. A vállapokat ugyan nem, de a stílust megtartotta: az
előírásoknak megfelelően rövidre nyírt haj, élére vasalt khaki nadrág, keményített gallérú fehér ing és
Zavarba ejtően egyenes tartás. Annak ellenére, hogy sűrű haja fekete volt, a bajusza már erősen őszbe
hajlott. Kerek arcán széles mosollyal közeledett, miközben egy műanyag keretes olvasószemüveget
igyekezett az ingzsebébe csúsztatni. A cincinnati PIB kapitánya lefékezett előttünk. Kellemes kávéillatot
hozott magával. Edden majdnem pont olyan magas volt, mint én – tehát az én szemszögemből nézve
férfinak mindenképp alacsony –, de határozott fellépése teljes mértékben kompenzálta ezt az apró
szépséghibát.
A férfi pár másodpercig a bőrnadrágomat és a nyakpántos felsőmet méregette.
– Örülök, hogy itt van, Morgan! – kezdte, miközben tekintete visszavándorolt szolidnak semmiképp nem
nevezhető topomra. – Remélem, nem zavartuk meg semmiben...
A tartályt átvettem a bal kezembe, a jobbat pedig felé nyújtottam. A kapitány kézfogása erőteljes,
ugyanakkor szívélyes volt.
– Nem, egyáltalán nem zavartak meg. Pont ráértem – feleltem szárazon. Edden a vállamra tette a kezét,
és elindultunk az előtéren keresztül.
Az ilyen bizalmaskodásra általában rosszul reagáltam, de Eddennel más volt a helyzet. Rokonlelkek
voltunk: ő is annyira gyűlölte az igazságtalanságot, mint én. Bár külsőre nem hasonlított rá, az apámra
emlékeztetett. Tiszteltem, mert elfogadott engem boszorkányként. Itt, a FIB főhadiszállásán az utóbbi
kifejezetten hízelgő volt rám nézve.
Szorosan egymás mellett lépdeltünk, Glenn követett minket.
– Jó látni, hogy ismét repül, Mr. Jenks – biccentett Edden a pixi felé.
Jenks dühösen, hangos szárnycsapkodással rugaszkodott el a fülbevalómról. Edden egyszer eltörte a kis
kolléga egyik szárnyát, miközben egy vízhűtő tartályba próbálta betuszkolni. Köztudott, hogy a pixik nem
felejtenek.
– Jenks. Csak Jenks – mondta hűvösen.
– Hát akkor, Jenks, megkínálhatom valamivel? Cukros víz, mogyoróvaj? – mosolyodott el a kapitány a
bajsza alatt. – Kávét, Ms. Morgan? – kérdezte a szavakat elnyújtva. – Fáradtnak látszik.
 – Nagyszerű lenne – válaszoltam most már én is vigyorogva. Edden kedélyessége ragadós volt.
A kapitány Glennre nézett, jelezvén, hogy két kávé rendel. A nyomozó állkapcsa megfeszült, állán pedig
jó néhány új kiütés jelent meg. A nekikeseredett öltönyös elindult a kávéért, de a kapitány a karja után
nyúlt, és visszahúzta.
Már késő lemosni a pixiport – súgta oda diszkréten. – Próbálkozzon kortizon kenőccsel!
Glenn jelentőségteljesen rám nézett, majd sarkon fordult, és elment abba az irányba, amerről jöttünk.
Nagyra értékelem, hogy beugrott – kezdte Edden, miközben újra elindultunk. – Ma reggel történt
valami, és ön az egyetlen, akivel érdemben tudok beszélni a dologról.
Jaj, de izgalmas! Tüske ment egy vérfarkas talpába? – gúnyolódott Jenks.
Pofa be, Jenks! – intettem le a pixit. Idefelé jövet Glenn említette Trent Kalamacket. Már csak a neve
hallatán is kivert a hideg veríték.
Edden megállt. Két, közvetlenül egymás mellett lévő, egyforma ajtóval néztünk farkasszemet. Rögtön
tudtam, mi az ábra. Vallatószobák. Házigazdám kinyitotta a száját. Mondani akart valamit, de meggondolta
magát, és végül nem szólt semmit, csak meglökte az egyik ajtót, mire az kinyílt.
Betessékelt a szinte üres szoba félhomályába. Becsukta az ajtót, majd a tükörablakhoz lépett, és halkan
felhúzta a rolót. Átnéztem a másik szobába.
– Sara Jane! – suttogtam a csodálkozástól megnyúlt képpel.
– Ismeri? – fonta össze vaskos karjait Edden. – Micsoda szerencse!
– Én ezt nem nevezném szerencsének! – csattant föl Jenks, szárnycsapásaival az államat legyezve, amint
az orrom előtt lebegett. Kezét csípőre tette, szárnyai pedig halvány rózsaszínbe mentek át. – Inkább szar
ügynek. Közelebb hajoltam az üveghez.
– Ő Trent Kalamack titkárnője. Mit keres itt? Edden mellettem állt, lábait szétterpesztve.
– A barátját.
A kapitány felé fordultam, akinek hirtelen megkeményedtek az arcvonásai.
– Egy Dan Smather nevű boszorkánymestert – folytatta. – Vasárnap veszett nyoma. Az IS csak akkor
nyilvánít valakit eltűntté, ha harminc nap elteltével sem kerül elő, de a kishölgy meg van győződve arról,
hogy
Smather eltűnése összefüggésbe hozható a boszorkányvadász-gyilkosságokkal. Szerintem igaza van.
Görcsbe rándult a gyomrom. Cincinnatit eddig elkerülték a sorozatgyilkosok, de az utóbbi hat hétben
több rejtélyes gyilkosság történt, mint az elmúlt három évben összesen. Ez mind az embereket, mind az
inderlandiakat felháborította. Az arcom közben olyan közel került az ablakhoz, hogy bepárásodott, ahogy
lélegeztem. Hátrébb húzódtam.
– Beleillik a profilba? – kérdeztem, de tudtam, hogy az IS nem rázta volna le Sara Jane-t, ha így lett
volna.
– Ha halott lesz, majd beleillik. Egyelőre csak eltűnt.
Jenks szárnyainak berregése törte meg a csendet.
– Szóval miért akarja Rache-et ebbe belerángatni? – érdeklődött a pixi összeszűkült szemmel.
– Két okból – kezdte Edden mélyet sóhajtva. – Az egyik, hogy Ms. Gradenko – intett fejével a
kihallgatószobában gubbasztó csinos nő felé – szintén boszorkány. Ebből kifolyólag az embereim nem
tudják szakszerűen kikérdezni.
Sara Jane-t figyeltem. Az órára pillantott, majd megtörölte a szemét. Még nem tudja, hogyan kell
bűbájokat készíteni – jelentettem ki könnyedén. – Csak használja őket. De szakmai szemmel nézve –
boszorkánymester. Az adottságai megvannak hozzá. Kifejezetten örülnék, ha az emberek végre
megértenék, hogy az, hogy valaki boszorkány vagy boszorkánymester, nem a nemétől, hanem a
képességeitől függ.
Az most teljesen mindegy, a lényeg, hogy az itteni zsaruk nem tudják, hogyan értelmezzék a válaszait.
Elkapott a düh.
 Képtelenség megmondani, hogy hazudik-e – vágtam vissza a fogaim közt sziszegve.
– Ha így jobban tetszik – vonta meg a vállát Edden.
Jenks bevágódott közénk. Kezeit még mindig a csípőjén tartotta.
Oké, szóval azt akarja, hogy Rache kérdezze ki a spinét. De ez még csak az egyik ok. Mi a másik?
Edden a falnak dőlt.
– Szükségem van valakire, aki visszaül az iskolapadba, és mivel egy boszorkány sincs az állományban,
magára gondoltam, Rachel.
Leesett az állam.
– Tessék?
A férfi somolyogni kezdett, amitől egyre inkább egy diadalmas trollra emlékeztetett.
– Olvasta az újságokat? – hangzott a költői kérdés.
– Az áldozatok egytől egyig boszorkányok voltak – bólintottam.
Az első kettő kivételével mind egyedülálló, és mindnek volt már tapasztalata valamilyen
leyvonalmágiában – mondtam, és jelentős erőfeszítésembe került, hogy ne vágjak hozzá pofát. Nem
rajongtam a leyvonalakért. Amikor csak lehetett, elkerültem őket. Ezek az energiaösvények átjárók voltak
a mi világunk és az örökkévaló, a démonok világa között. Az esetekkel kapcsolatban az egyik
legnépszerűbb teória az volt, hogy az áldozatok amatőrök voltak, és egy pont után elvesztették az uralmat a
sötét erők felett. Én ezt nem vettem be. Senki sem olyan hülye, hogy démonokkal üzleteljen... Nicket, a
pasimat kivéve. És ő is csak azért tette, hogy megmentse az életemet. Edden bólintott.
– Viszont van valami, amiről nem írtak az újságok – szólalt meg a kapitány. – Mégpedig az, hogy
többé– kevésbé mindegyikről elmondható, hogy Ms. Anders tanítványa volt.
– Anders... – ismételtem alig hallhatóan, miközben összekarcolt tenyeremet birizgáltam. Egy keskeny
arcú, besavanyodott, túl rövid hajú, állandóan rikácsoló nő képe jelent meg az emlékezetemben. – Volt
vele órám – néztem Eddenre, aztán zavaromban a tükörablak felé fordultam. – Óraadó tanár volt nálunk.
Az egyetemről jött az egyik oktatónk helyett, aki alkotói szabadságra ment. Leyvonal– ismeret
földboszorkányoknak. Igen, ez volt a tantárgy neve. Mekkora egy tahó volt az a tyúk! A harmadik órán
kirúgott, mert nem nyaltam be neki.
– Ezúttal próbálkozzon meg eljutni a negyedik óráig! Jó tanulmányi átlag esetén a cég állja a tandíjat –
dörmögte.
– Hohó! – csattant fel Jenks cérnavékony hangján. – Edden, nem jó helyen kopogtat. Rachel nem megy
sehova, főleg ha Sara Jane is benne van az ügyben. Nem veszi észre, hogy Kalamack rajta keresztül
próbálja megszorongatni?
A kapitány ellökte magát a faltól, és a szemöldökét ráncolta.
– Mr. Kalamacknek ehhez a világon semmi köze. És ha csak egyszer is megfordul a fejében, hogy ez az
ügy jó alkalom arra, hogy befűtsön Kalamacknek, Rachel, hát mérget vehet rá, hogy a hófehér boszorkány
hátsóját két lábbal fogom átsegíteni a folyó túloldalára, egyenesen az Üregbe. A gyanúsítottunk dr. Anders.
Ha akarja ezt a melót, szálljon le Kalamackről!
Jenks dühösen verdesett a szárnyaival.
Mi van?! Ma reggel mindenki jégoldót rakott a kávéjába tej helyett? – vinnyogott. – Ez átverés! Ennek
semmi köze a boszorkányvadász-gyilkosságokhoz!
Rachel, mondd meg nekik, hogy ennek semmi köze a gyilkosságokhoz!
Ennek tényleg semmi köze a gyilkosságokhoz – mondtam megadóan. – Vállalom az ügyet.
Rachel! – horkant fel Jenks felháborodottan. Nagy levegőt vettem, és tudtam, soha nem lennék képes
magyarázatot adni arra, hogy végül is miért mentem bele, de ha azoknak az IS ügynököknek, akikkel
valaha is együtt dolgoztam, , csak a fele lett volna olyan becsületes, mint Sara Jane, talán nem léptem
volna ki. Tanyasi lány volt, aki azért jött a városba, hogy szerencsét próbáljon, s hogy segítse adósságba
keveredett családját. Annak ellenére, hogy fogalma sem lehetett arról, ki vagyok, az adósa voltam. Ő volt
ez egyetlen, aki kedves volt hozzám, amikor tavaly tavasszal három napot töltöttem menyétként, foglyul
ejtve egy ketrecben Trent Kalamack földi poklában – másik néven az irodájában.
Külsőnket tekintve annyira különböztünk, amennyire csak két ember különbözhet. Míg Sara Jane úgy ült
az asztalnál, mint aki karót nyelt, kosztümje frissen volt vasalva, minden egyes szőke hajtincse a helyére
volt fésülve, és kifogástalan sminket viselt, én a tükörablak mögött álltam összekarcolt bőrnadrágban,
összevissza kunkorodó vörös hajjal. Míg ő alacsony volt, a porcelánbabákéhoz hasonlatos hamvas
arcbőrrel és finom fonásokkal, én magas voltam, atlétatermetű, minek köszönhetően már több szorult
helyzetből megmenekültem, mint ahány szeplő virított az orromon. Míg Sara Jane megfelelően ki volt
párnázva azokon a helyeken, ahol egy nőnek párnázottnak kell lennie, az én mellkasom csak egy
mellnövesztésre kijelölt hely volt, bár elég jó bőrnek mondtak. De valahogy mégis úgy éreztem, hogy van
bennünk valami közös. Például az, hogy mindketten Trent Kalamack áldozatai voltunk. Valószínűleg Sara
Jane is kezdte már sejteni.
– Ne! – ordította a fejem körül repdesve Jenks. –
Trent arra használja ezt a nőt, hogy eljusson hozzád!
A pixi kezdett az idegeimre menni, ezért ingerülten elhessegettem.
– Trent egy ujjal sem nyúlhat hozzám! Edden, megvan még az a rózsaszín mappa, amit tavaly tavasszal
adtam?
– Amiben az a lemez és az a határidőnapló található, amik bizonyítják, hogy Trent Kalamack illegális
genetikai szereket gyárt és forgalmaz? – vigyorgott a zömök férfi önelégülten. – Ó, hogyne! Az
éjjeliszekrényemen tartom. Azt olvasgatom, ha éjjel nem tudok aludni.
Megállt bennem az ütő.
– Úgy volt, hogy nem nyitja ki, hacsak nem történik velem valami.
– A karácsonyi ajándékokat is meg szoktam keresni a lakásban. Nem szeretem sem a titkokat, sem a
meglepetéseket. Ez már szakmai ártalom. Nyugodjon meg! Nem teszek semmit, amíg Kalamack meg nem
öli magát. így rendben? – somolygott a kapitány. – Komolyra fordítva a szót, még mindig azt mondom,
hogy túl kockázatos Kalamacket megzsarolni...
– Ez az egyetlen dolog, ami életben tart! – fakadtam ki hangosan, majd hirtelen el is hallgattam, és azon
kezdtem tűnődni, hogy ebből vajon mennyit hallott meg Sara Jane a megfigyelőablak másik oldalán.
...de valószínűleg veszélytelenebb, mint bíróság elé állítani, legalábbis pillanatnyilag – fejezte be a
mondatát Edden. – És ez? – intett fejével Sara Jane felé. – Kalamack okosabb ennél.
Ha nem Trentről lett volna szó, még egyet is értettem volna. Trent Kalamack papíron makulátlan
személyiség volt. De míg a nyilvánosság előtt az elbűvölő és vonzó férfit alakította, addig a zárt ajtók
mögött ridegen és kíméletlenül játszott. Szemtanúja voltam, amint némi könnyed előkészület után – mintha
csak tojásrántotta sütéséről lenne szó – a saját irodájában ölt meg egy férfit. De amíg Edden nem piszkálja
a rózsaszín mappámat, addig Mr. Feddhetetlen békén fog hagyni engem. Szerintem.
Jenks nagy lendülettel vágódott be az orrom hegye és a tükörablak közé. Aggodalom torzította el az
arcvonásait.
Daniát ehhez képest ibolyaillat lengte be. Rache, itt valami nagyon bűzlik. Lépjünk le! El kell húznod
innen!
Tekintetem elsiklott a feje mellett, és Sara Jane-en állapodott meg. A szemei ki voltak sírva.
Tartozom neki, Jenks – suttogtam. – Még akkor is, ha ő erről nem tud.
Edden mellém lépett, és együtt néztük a nőt.
Nos, Morgan? – törte meg végül a csendet a kapitány.
Jenksnek igaza volt. Véletlenek nincsenek – hacsak meg nem vásárolod őket –, és Trent körül semmi
sem történt ok nélkül.
Megegyeztünk. Már mondtam, hogy vállalom.
 HARMADIK

A FIGYELMEMET PÁR MÁSODPERCIG a velem szemben helyet foglaló Sara Jane körmei kötötték le.
Ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Amikor utoljára láttam, a körmei tiszták voltak, de tövig rágta őket,
most viszont hosszúak voltak, gondosan formára nyírva, és a vörös egy ízléses árnyalatában pompáztak.
– Tehát – emeltem fel tekintetemet a fénylő körömlakkról, és a szemébe néztem, ami talán kék volt, de
nem voltam biztos benne – szombaton hallott Danről utoljára.
Sara Jane egyetértőén bólintott az asztal másik oldaláról. A legkisebb jelét sem tapasztaltam annak,
hogy a lány felismert volna, amikor Edden bemutatott bennünket egymásnak. Megkönnyebbültem, de
valahogy mégis a csalódottság árnyéka vetődött a viszontlátásra. Orgonaillatú parfümje ráadásul felidézte
bennem azt a kétségbeesést, amit akkor éltem át, amikor menyétként raboskodtam Trent irodájában.
Sara Jane remegő ujjaival időközben dió nagyságú labdaccsá gyűrögette az átnedvesedett papír
zsebkendőt.
– Dan felhívott munkából hazafelé menet – kezdte remegő hangon, majd a kapitányra nézett, aki a
csukott ajtó mellett állt, mellkasa előtt összefont karral, könyékig feltűrt ingujjban. – Mivel hajnali négy
óra volt, üzenetet hagyott a rögzítőmön. Azt mondta, hogy menjünk el vacsorázni, és hogy beszélni akar
velem, de azóta nem jelentkezett, ezért biztos, hogy valami baj történt vele, Morgan ügynök – fejezte be
minden erejét összeszedve, hogy megállja sírás nélkül.
Szólítson csak Ms. Morgannek! – mondtam feszengve. – Nem vagyok a FIB állandó munkatársa.
Ő valójában sehol sem dolgozik állandóan – cincogott
Jenks a papírpoharamon fészkelődve. Sara Jane értetlenül nézett rá.
Ms. Morgan az inderlandi tanácsadónk – tette helyére a dolgokat Edden, és fenyegető pillantást vetett a
pixire.
Sara Jane megtörölte a szemeit, és kezében a zsebkendővel hátravetette a haját. Múlt tavasz óta
rövidebbre vágatta, úgy omlott a vállára, mint egy sima sárga köpeny, amitől még titkárnősebben festett.
Hoztam róla egy fényképet – mondta a tárcájában kutatva, majd felém csúsztatott egy fotót. Lenéztem a
képre, amin a lányt láttam egy fiatal férfival azoknak a gőzösöknek az egyikén, amelyek turistákat
szállítanak az Ohión. Mindketten mosolyogtak. Dan szorosan átölelte
Sara Jane-t, aki igazán boldognak és kiegyensúlyozottnak látszott, farmert és helyes kis blúzt viselt.
Dant aprólékosan szemügyre vettem a fényképen. Keménykötésű pasinak tűnt. Skót mintás gyapjúszövet
ing volt rajta. Pont az a típusú férfi volt, akit a tanyasi lányok nyugodt szívvel hazavihetnek bemutatni
anyukának és apukának.
Megtarthatom? – kérdeztem, mire Sara Jane segítőkészen bólintott. – Kösz – gyömöszöltem a fotót a
táskámba. A nő tekintete egészen addig a képen csüngött, amíg az el nem tűnt a retikülömben. Szinte
szuggerálta a fotót, mintha úgy érezte volna, hogy a puszta akaratával ide tudja varázsolni a férfit.
– Tudja, hogyan kerülhetek kapcsolatba Dan családjával? Az is lehet, hogy valamilyen halaszthatatlan
családi ügy jött közbe, és nem volt ideje szólni önnek – találgattam.
– Dan egyke – szipogott Sara Jane az orrát törölgetve gyűrött papír zsebkendőjével. – A szülei
meghaltak. Egy farmon dolgoztak, fent északon. A földművesek átlagéletkora nem túl magas.
Nem tudtam mit hozzáfűzni az utolsó mondatához.
– Hát nem... – nyögtem ki végül. – Sajnos nincs jogunk behatolni Dan lakásába, amíg eltűntnek nem
nyilvánítják. Vagy esetleg önnek van kulcsa hozzá?
– Igen, szóval... – hebegte, és úgy elpirult, hogy még a smink sem tudta leplezni zavarát. – Én engedem
ki és be a macskáját, amikor sokáig dolgozik.
Az ölemben lévő hazugságvizsgáló amulettre pillantottam, ami egy pár másodpercre zöldről pirosra
váltott. A lány nem mondott igazat. Persze ezt amulett nélkül sem lett volna nehéz megállapítani. De nem
szóltam semmit, mert nem akartam zavarba hozni azzal, hogy intim dolgokra kérdezek rá. A kulcs nyilván
sokkal romantikusabb okból volt nála.
– Ma is jártam ott munkába menet, úgy hét körül – mondta csüggedten. – Mindent rendben találtam.
– Reggel hét körül? – engedte le Edden a karjait, és felhagyott a fal támasztásával. – Olyankor maguk
általában nem ágyban szoktak lenni? Mármint, hogy a boszorkányok... hogy akkor még alszanak. Ügy
értettem. Sara Jane felemelte a tekintetét, és bólintott.
Mr. Kalamack személyi titkára vagyok. Ő reggel és este dolgozik, ezért az én időbeosztásom is ehhez
idomul. Reggel nyolctól délig, majd délután négytől este nyolcig vagyok bent. Időbe tellett, míg
megszoktam, de mivel volt négy szabad órám délután, több időt tölthettem... Dannel – fejezte be a
mondatot. – Kérem önöket, tegyenek valamit! – fakadt ki a fiatal nő kétségbeesetten. – Tudom, hogy történt
valami Dannel! Miért nem akar nekem senki segíteni?!
Pár másodperc néma csönd következett: én kínomban a székemen fészkelődtem, Sara Jane pedig
próbálta visszanyerni az önuralmát. Tanácstalannak érezte magát, és nem is gondolta volna, mennyire
átérzem a helyzetét. Sara Jane volt az utolsó Trent titkárnőinek bosszú sorában. Menyétként
végighallgattam az állásinterjúit, de sajnos nem tudtam figyelmeztetni, hogy ne dőljön be Trent
féligazságainak. Annak ellenére, hogy intelligens lány volt, esélye sem volt arra, hogy ellenálljon
Kalamack sármjának és extravagáns ajánlatainak. Az, hogy felvette a lányt, az adóssággal küszködő
családnak annyit jelentett, mintha ötösük lett volna a lottón.
És Trent Kalamack valóban nagylelkű munkaadó volt. Alkalmazottai magas fizetést kaptak, és
rendkívüli juttatásokban részesültek. Mindenkinek megadta azt, amire a legjobban vágyott, és cserébe nem
várt semmi extrát, csak feltétlen lojalitást. És mire a szerencsétlen dolgozók ráébredtek, hogy pontosan
mit is jelent Kalamack számára ez a bizonyos feltétlen lojalitás, már túl késő volt ahhoz, hogy kilépjenek.
Trent megvásárolta a tanyát, ahonnan Sara Jane a városba jött, és amelyiken a lány szülei nyögték az
adósságukat. Ezzel a nemes gesztussal biztosította be magát arra az esetre, ha személyi titkárnője netán
tudomást szerezne az illegális drogüzleteiről vagy arról, hogy a Helyzet óta már nem engedélyezett, de
annál népszerűbb genetikai gyógyszerekkel kereskedett. Egyszer már közel álltam ahhoz, hogy Kalamack
fejére olvassam az igazságot, de az egyetlen személy, aki rajtam kívül tudott az üzelmeiről, meghalt egy
autóbalesetben.
Közszereplőként Trent kikezdhetetlen volt: tagja volt a városi tanácsnak, hatalmas vagyona volt, amiből
nagylelkű adományokat ajánlott fel különböző segélyszervezeteknek, valamint hátrányos helyzetű
gyermekeket támogatott. Ettől eltekintve viszont azt sem lehetett róla tudni, hogy ember-e vagy inderlandi.
Még Jenks sem tudott a kérdéssel mit kezdeni, pedig a pixik normál esetben ezt kapásból kiszimatolják.
Trent szép csöndben a markában tartotta a cincinnati alvilág nagy részét, és mind a FIB, mind az IS a fél
karját adta volna – helyesebben a vezetőikét –, ha bíróság elé állíthatja. Kicsit megköszörültem a
torkomat, amikor felvillant előttem, hogy milyen, szinte ellenállhatatlan ajánlatot tett nekem Trent.
Sara Jane közben megnyugodott, folytathattuk a beszélgetést.
– Azt mondta, hogy Dan a Pizza Piscary’snál dolgozik.
A nő bólintott.
– Sofőr. így találkoztunk – tette hozzá az ajkát harapdálva, és lesütötte a szemét.
A hazugságvizsgáló amulett zöld színű maradt. A Piscary’s egy inderlandi étkezde volt, ahol a
paradicsomlevestől kezdve az ínyenc sajttortáig mindent meg lehetett találni. Piscaryról, a tulajról azt
beszélték, hogy egyike Cincinnati vámpírmestereinek. Azok alapján, amiket hallottam, rendes fazonnak
tűnt: nem volt mohó vámpír, mindig higgadtan viselkedett. Elméletileg már háromszáz éve halott volt, de
valószínűleg jóval idősebb volt annál. Minél kifinomultabb ízlésűnek és civilizáltabbnak tűnik egy
élőhalott, annál aljasabb valójában. A lakótársam mindig úgy emlegette, mint egy kedves nagybácsit.
Furán szívmelengető volt hallani.
Adtam Sara Jane-nek még egy zsebkendőt, mire halvány mosoly jelent meg az arcán.
 Ma el tudnék ugrani Dan lakásához, hogy körülnézzek – kezdtem. – Megoldható lenne, hogy ott
találkozzunk, és beengedjen? Lehet, hogy találok valamit, ami önnek elkerülte a figyelmét.
Jenks felhorkant, ezért a térdemet, amin ücsörgött, az asztallap aljához közelítettem, mire ő sértődötten
lőtte ki magát a szoba másik vége felé.
Sara Jane megkönnyebbült.
Ó, igazán köszönöm, Ms. Morgan! – kezdte hálásan. – Akár most azonnal is mehetünk, csak felhívom a
főnökömet, hogy egy kicsit késni fogok – ragadta meg a táskáját teljesen felvillanyozódva. Bár Mr.
Kalamack azt mondta, intézzek el mindent nyugodtan, ne idegeskedjek a munka miatt.
A pixi felzümmögött. Aggodalmas, ugye-én-
megmondtam pillantást vetett rám. Hát, igen... Milyen meghatóan szép Trenttől, hogy annyi időt ad a
titkárnőjének, amennyi csak szükséges, hogy megtalálja eltűnt barátját, akiről gyanítom, hogy elkábítva,
összekötözve ott hallgat a Kalamack irodaház valamelyik szekrényében.
– Este jobb lenne – vágtam rá, mert közben eszembe jutott a halam. – Pár dolgot még el kell
intéznem – magyaráztam. ...előkeresni az antwerpeni óriáshívó varázsigét, ellenőrizni a paintball
puskámat, és felvenni a halért járó fizetséget.
– Hogyne, persze – csillapodott le kicsit Sara Jane, és feje fölött ismét sötét fellegek kezdtek
gyülekezni.
Ne aggódjon! Ha ott semmit sem találunk, másfelé kezdünk tapogatózni – mosolyogtam biztatóan,
amennyire tőlem telt.
– Találkozzunk Dan lakásánál pár perccel nyolc után!
Rendben? – kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangon.
A lány bólintott és felállt. Jenks a levegőbe röppent, és én is felálltam.
– Rendben – válaszolta. – Kint van Redwoodban...
– Majd én megadom a pontos címet Ms. Morgannek, Ms. Gradenko – vágott közbe Edden.
– Ja, persze... Köszönöm... – mosolyodott el zavartan. – Csak annyira aggódom...
Észrevétlenül a táskámba csúsztattam a hazugságvizsgáló amulettet, közben pedig előkotortam egyet a
névjegykártyáim közül, amiket Ivy csináltatott, és átnyújtottam Sara Jane-nek. – Kérem, hívjon engem vagy
a FIB-et, ha időközben bármit megtud, vagy ha Dan jelentkezik!
– Természetesen – motyogta, mialatt tekintetét végigfuttatta az ügynökségünk nevén.
„VÁMPÍRBŰBÁJ” – olvasta némán, szájával formálva a papíron álló szót. A név Nicktől származott,
és tökéletesen tükrözte Ivyval közös cégünk profilját. Miközben Sara Jane a táskájába rakta a
névjegykártyát, tekintetünk összetalálkozott. Kezet ráztunk. Kézfogása határozott volt, ujjai hidegek.
– Kikísérem, Ms. Gradenko – nyitott ajtót Edden udvariasan. Meg sem várva, hogy a szobából
kilépjenek, a székembe süppedtem. Vártam, hogy a kapitány visszaérjen.
Jenks ismét idegesítő zümmögésbe kezdett.
– Nekem ez nem tetszik – jegyezte meg egyből, csípőre tett kézzel, a műanyag poharam szélén
ácsorogva, mikor végre ránéztem.
– Nem hazudott – vágtam oda ingerülten védekezve, majd odébb hessegettem, hogy kortyolhassak párat
a mostanra már szinte teljesen kihűlt kávémból. – Te nem ismered őt, Jenks! Utálja a bűzös menyétféléket,
mégis megpróbált megóvni engem Jonathan kegyetlenkedéseitől, holott az állásába kerülhetett volna.
– Megsajnált téged! Szegény, nyomorult kis menyét, micsoda megrázkódtatásokon megy keresztül! –
csúfolódott a pixi.
– Nekem adta az ebédje egy részét, amikor nem voltam hajlandó megenni azokat az undorító
golyócskákat – vágtam vissza.
– A répadarabokat kábítószerbe mártották!
– De Sara Jane nem tudott róla! Ugyanúgy szenvedett, mint én.
Jenks majdnem az arcomba repült, csak hogy nyomatékot adjon a mondandójának.
 – Hát pont erről beszélek! Trent szemrebbenés nélkül felhasználja ezt a szerencsétlent, azért, hogy
elkapjon téged.
Sóhajom kiáramló levegője hátrább tolta Jenkst.
Ez a lány bajban van, és ha tudok, segítek neki. – Edden újból megjelent az ajtóban. Sötétkék FIB-
sapkát viselt, ami nem igazán illett fehér ingéhez és a többi khaki cuccához. Intett, hogy végeztünk. Jenks a
vállamra röppent.
– A „jaj-meg-kell-mentenem” megérzéseid egyszer még a halálodat okozzák – suttogta a fülembe,
miközben az előcsarnok felé tartottam.
– Köszönöm, Morgan! – mondta Edden. Átvette a tartályomat, és előreengedett.
– Nincs mit – válaszoltam a hátsó irodák felé menet. Végre fellélegezhettem. Már csak pár méter
választott el a kijárattól, s attól, hogy ismét a magam ura legyek. – A kulcsos sztoritól eltekintve a lány
igazat mondott. Az biztos, hogy nem a macska miatt van bejárása a pasi lakásába, de ezt amulett nélkül is
megmondtam volna. Majd hívom, ha végeztem Dannél. Meddig van fönn este?
– Ó – harsogta a kapitány, ahogy elhaladtunk a recepció előtt a napsütötte utca felé Ms. Morgan, erre
semmi szükség. Köszönjük a segítségét! De azért legyen elérhető!
Egy pillanatra megtorpantam a meglepetéstől.
– Most mi a franc van? – verdesett Jenks mérgesen a szárnyaival, miközben pár csintalan hajfürt a
vállamra omlott.
Arcomba tolult a vér, amikor leesett, hogy Edden épp le akar rázni.
Remélem, nem azért hívattak ide, hogy egy tetves amulettről eldöntsem, hogy zöld-e vagy piros! –
emeltem fel a hangom, miközben újra elindultam a főbejárat felé. – Megígértem, hogy egy ujjal sem
nyúlok Kalamackhez, szóval álljon félre, és hagyja, hogy tegyem a dolgomat!
Körülöttünk hirtelen csend támadt, de Edden még csak nem is lassított a léptein, sőt mintha egyre
gyorsabban közeledtünk volna a nagy üvegajtók felé.
– Ez az eset a FIB hatáskörébe tartozik, Ms. Morgan. Engedje meg, hogy kikísérjem! – mutatott utat
hűvösen a kapitány.
– Ez az én ügyem, Edden! – üvöltöttem, mit sem törődve a rám szegeződő sötét pillantásokkal. – El
fogjátok baszni az egészet! Ezek inderlandiek, nem emberek! A tiétek lehet a dicsőség, nekem elég a
fizetés! – Meg hogy Trentet rács mögött lássam... tettem hozzá magamban.
A kapitány kinyitotta előttem a kétszárnyú ajtók egyikét, és kitessékelt az utcára. Odakint a naptól
felhevült beton ontotta magából a meleget, szinte a falhoz nyomva az alacsony férfit, aki kiállt a járda
szélére, mint aki taxit akar fogni nekem. – Nekem adta ezt az ügyet, és én is fogom megoldani! –
üvöltöttem tovább, miközben kihúztam a számból a tincsek egyikét, amiket a szél az arcomba fújt.
Nem pedig egy beképzelt, arrogáns, FIB-sapkás pacák, aki úgy viselkedik, mintha ő volna a legnagyobb
dolog a Helyzet óta.
– Jó. Rendben – szólalt meg végül Edden könnyedén. Mindenre számítottam, csak erre nem, ezért
hátrahőköltem. A kapitány lerakta a tartályomat a járdára, egyensapkáját pedig a farzsebébe gyömöszölte.
– De jól jegyezze meg, hogy maga hivatalosan semmiben sem vesz részt, és jelen pillanatban sincs itt –
tette még hozzá.
Egy másodpercre tátva maradt a szám. Hivatalosan nem vagyok itt. Aztán egy nagy levegővétellel
igyekeztem visszanyomni az adrenalinszintemet a normális értéktartományba. Edden biztatóan bólintott,
amikor látta, hogy a dühöm lassan elpárolog.
– Nagyra értékelem a diszkrécióját – tette hozzá a kapitány.
Nem lenne bölcs dolog Glennt egyedül kiküldeni a
Pizza
Piscary’sba.
– Gleeennn?! – szirénázott Jenks olyan elviselhetetlen tónusban, hogy úgy éreztem, szétrobban a
fejem. Még a szemem is könnybe lábadt.
– Szó sem lehet róla – jelentettem ki. – Már megvan a csapatom. Nincs szükségünk Glenn nyomozóra.
– így van – ereszkedett Jenks a FIB kapitánya és közém izgatottságtól vöröslő szárnyakkal. – Ez egy
összeszokott team. Nem akarunk Glenn-nel kínlódni.
Ez a FIB hatáskörébe tartozó ügy – ráncolta a homlokát Edden tehát amikor csak lehetséges, magukkal
lesz egy emberünk. Glenn van a legjobban kiképezve erre a feladatra.
– Képzett? – gúnyolódott a pixi. – Miért nem inkább azt mondja, hogy ő az egyetlen zsaru a FIB-nél, aki
nem hugyozza össze magát egy boszorkánytól?
– Nem – mondtam határozottan. – Egyedül dolgozunk.
Edden úgy állt a tartályom mellett keresztbe font karral, mint egy elmozdíthatatlan sziklatömb.
– Ő az új Inderland–specialistánk. Tudom, hogy tapasztalatlan, de...
– Egy segg – vágott közbe Jenks.
– .. .egy csiszolatlan gyémánt – folytatta a kapitány, és egy villanásnyi időre vigyor jelent meg az arcán.
– Ugyan már! Glenn egy arcátlan, beképzelt... – tartottam lélegzetvételnyi szünetet, hogy valami
kellőképpen degradáló jelzőt találjak – .. .FIB-es balfasz, akit az első üregi akcióban az aszfalton fognak
szétkenni a nálam kissé nyersebb inderlandiek.
– Pár dolgot még meg kell tanulnia – biccentett a fejével helyeslően Jenks. Edden elmosolyodott.
– Ő a fiam, és nagyon egyetértek – zárta rövidre a dolgot a kapitány.
– A micsodája?! – kiáltottam fel a meglepetéstől, miközben egy jelöletlen FIB-kocsi állt be közvetlenül
mögém, a járdaszegély mellé. Edden az autó felé nyúlt, és kinyitotta a hátsó ajtót. A kapitánynak európai
felmenői voltak, de Glenn... Glenn kevésbé tűnt europidnak. Merengve harapdáltam a szám szélét. Olyan
szót kerestem a nyomozóra, ami távolról sem értelmezhető rasszista megnyilvánulásként... Boszorkányként
kifejezetten érzékeny voltam az ilyesmire. – Akkor hogyhogy nem Eddennek hívják? – kérdeztem.
– Az anyja lánykori nevét használja, mióta belépett a FIB-hez – válaszolta Edden könnyedén. – Nézze,
nem kellene az én irányításom alatt dolgoznia, csakhogy senki más nem vállalná a feladatot.
Összeráncoltam a homlokom. Ezek szerint a kissé hűvös fogadtatás a FIB-nél nem csak nekem szólt,
hanem Glenn-nek is. Új fiú volt, ráadásul az apja vette fel egy olyan pozícióra, amelyikre senki sem
tartotta alkalmasnak. – Én ezt nem csinálom – jelentettem ki. – Keressen mást babysitternek a fiacskája
mellé!
Edden a lábával óvatosan hátrább tolta a halaskannámat.
– Csak szép lassan be kell törni...
– Úgy érzem, nem értett meg – kezdtem csalódottan. – Ezt az ügyet nekem adta. A kollégáim és én
nagyra értékeljük, hogy a FIB felajánlja a támogatását, de nincs rá szükségünk. Önöknek viszont annál
inkább kell a segítség, úgyhogy mindkettőnk érdekében hagyjon minket dolgozni! – fejeztem be hangomat
felemelve.
– Nagyszerű! – csukta be a kapitány az autó hátsó ajtaját, miután a halastartályt berakta az ülésre. –
Köszönöm, hogy magukkal viszik Glenn nyomozót a
Piscary’sba!
– Edden! – kiáltottam fel dühösen, mire a járókelők tekintete ránk szegeződött. – Azt mondtam: nem!
Szótagoljam? NEM. Betűzzem? N-e–M. Három betű, egy jelentés. Na, mi az? NEM.
A kapitány kinyitotta nekem az anyósülés melletti ajtót. Beszálltam.
– Nagyon köszönöm, Morgan! – mondta, majd látványosan a hátsó ülésen trónoló tartályra nézett, és
kajánul vigyorogni kezdett. – Egyébként, miért menekült azok elől a vérlények elől?
Igyekszem úgy tenni, mintha nem hallottam volna a kérdést. Basszus! Mi jöhet még? Berántottam az
ajtót, és a sofőr felé fordultam. Glenn ült a volán mögött, aki legalább annyira volt boldog, hogy itt lehet,
mint amennyire én repestem az örömtől, hogy láthatom.
– Tudja, hogy nem hasonlít az apjára? – vetettem oda neki gonoszán, köszönés helyett. A nyomozó nem
reagált, csak meredten bámult kifelé a szélvédőn, aztán végül mégis megszólalt: – Örökbe fogadott,
amikor összeházasodott az anyámmal – préselte ki a fogai között.
– Te vagy Edden fia? – süvített el Jenks előttem, Glenn orráig meg sem állva.
– Van valami problémád ezzel? – kérdezte a fiú harciasán.
– Semmi. Csak ti, emberek, mind olyan egyformák vagytok nekem – ereszkedett le a pixi csípőre tett
kézzel a műszerfalra.
Edden behajolt a leengedett ablakon, és egy félbevágott, sárgás leporelló papírt nyomott a kezembe.
– Az órarendje. Hétfőn, szerdán és pénteken van jelenése. A tankönyveket Glenn megveszi magának.
– Tartsa meg! – nyújtottam vissza az ujjaim közt zörgő lapot. Elfogott a rémület. – Azt hittem, arról van
szó, hogy szaglásszak kicsit az egyetem körül. Nem fogok előadásokra járni!
– Erre az órára járt Mr. Smather. Legyen ott, máskülönben nem kap fizetést! – tette hozzá higgadtan, de
látszott rajta, mennyire élvezi a helyzetet.
– Glenn, vigye Ms. Morgant és Jenkst az irodájukba, aztán jelentse, hogy mit találtak Dan lakásán!
– Igen, uram – vakkantott vissza Glenn az apjának, görcsösen a kormányba kapaszkodva.
A nyakán és a csuklóján élénk rózsaszín foltok virítottak. Nem érdekelt, hogy szinte elejétől a végéig
fültanúja volt az Eddennel folytatott beszélgetésemnek. A hátunk közepére kívántuk, és úgy voltam vele,
hogy minél előbb megérti ezt, annál jobb.
 NEGYEDIK

RÖGTÖN A KÖVETKEZŐ SARKON – mondtam, karomat a megkülönböztető jelzés nélküli FIB-autó
lehúzott ablakán nyugtatva. Glenn végigfuttatta ujjhegyeit rövidre nyírt haján, miközben a fejbőrét
vakargatta. Egész úton nem szólt egy szót sem, az állkapcsát lassan szétnyitotta, ahogy észrevette: én aztán
nem foglalkozom vele, ha nem akar beszélni hozzám. Senki nem volt mögöttünk, de ő azért indexelt,
mielőtt befordult az utcába, ahol lakom.
Napszemüveget viselt, és az árnyékba borult járdát meg a foltokban kiégett gyepet figyelte. Már jócskán
az Üregben jártunk, Cincinnati legtöbb inderlandi lakója számára ez volt a nem hivatalos menedék a
Helyzet óta, amikor minden túlélő ember a városba és annak hamis biztonságába menekült. Mindig volt
némi keveredés, de az emberek a Helyzet óta nagyobbrészt Cincinnatiben éltek és dolgoztak, az
inderlandiak pedig az Üregben dolgoztak és... nos... játszottak.
Azt hiszem, Glennt meglepte, hogy ez a külváros pont úgy nézett ki, mint bármelyik másik, amíg észre
nem vette a rúnákat, amiket az ugróiskola rácsába karcoltak, és hogy a kosárpalánk egyharmadával
magasabban volt, mint ahogy azt az NBA előírta.
Azonkívül csend volt és béke. Ez részben annak volt betudható, hogy az inderlandiak nem jöhettek ki az
iskoláikból, csak amikor már majdnem éjfél volt, de sokkal inkább az önfenntartásnak.
Minden negyven év fölötti inderlandi azzal töltötte a korai éveit, hogy megpróbálja elrejteni nem
emberi mivoltát, ez a tradíció az üldözöttek óvatos félelméből bontakozott ki, ideértve a vámpírokat is. A
füvet komor tizenévesek nyírták péntekenként, az autókat kötelességtudóan lemosták szombatonként, a
szemetet pedig rendezett kis kupacokba rakták szerdánként. A közvilágítás lámpáit viszont kilőtték
fegyverrel vagy varázslattal, amint a város megjavíttatta őket, és senki nem hívta az állatvédőket, ha látott
egy elkóborolt kutyát, mert könnyen előfordulhatott, hogy az a szomszéd gyereke volt, aki éppen lógott az
iskolából.
Az Üreg veszélyes valósága gondosan el van rejtve. Tudjuk, hogy ha túl messzire megyünk, az
emberiség önként vállalt vonalain túlra, akkor megint felszínre törnek a régi félelmek, és újra lecsapnak
ránk. Ez komoly veszteség lenne, és az inderlandiak szeretik, ha a dolgok egyensúlyban vannak, úgy, ahogy
most is. Ha kevesebb lenne az ember, az azt jelentené, hogy a boszorkányok és a vérfarkasok újra a
vámpírok áldozatává válnának. És, amíg az alkalmi boszorkányok, mint én, „élvezhetnék” a vámpír
életmódot a saját belátásuk szerint, akkor mégis csak összefognánk a vámpírok kiiktatására, ha
megpróbálnának takarmányt csinálni belőlünk. Az idősebb vámpírok tudják ezt, ezért biztosítják, hogy
mindenki az emberiség szabályai szerint játsszon.
Szerencsére az inderlandiak vadabbik része természetes módon vonzódik az Üreg külvárosaihoz, ami
távolabb esik az otthonainktól. Az éjszakai klubok sávja a folyó mindkét partján különösen veszélyes
környék, mert a felfokozott hangulatban ott rajzó emberek úgy vonzzák közülünk a ragadozóbb típusokat,
mint a tűz egy hideg éjszakán, ami meleget és a túlélés biztonságát ígéri. A házainkat – amennyire csak
lehetséges – úgy alakítjuk ki, ahogyan az emberek. Akik túlságosan távol kerültek az átlag látszatától,
azokat egy meglehetősen egyedi beavatkozási parti keretében arra bátorítottuk, hogy vegyüljenek el egy
kissé jobban... vagy költözzenek vidékre, ahol nem tudtak annyi kárt okozni. A tekintetem arra a „félig-
vedd-komolyan” jelre tévedt, ami egy gyűszűvirágágyásból kandikált ki. NAPKÖZBEN ALVÓK. AZ
ÜGYVÉDEKET
MEGESSZÜK. Legnagyobb részüket legalábbis.
– Ott jobbra le tudsz parkolni – mondtam, abba az irányba mutatva.
Glenn összeráncolta a szemöldökét.
– Azt hittem, az irodádba megyünk.
 Jenks felröppent a fülbevalómról a visszapillantó tükörre.
– Oda megyünk – mondta csalafintán.
Glenn megvakargatta az állkapcsa vonalát, rövidre nyírt szakálla reszelős hangot adott a körmei alatt.
– Egy házból intézed az ügynökséged dolgait?
A leereszkedő hangsúly hallatán felsóhajtottam. – Úgy valahogy. Itt bárhol megfelel.
Lehúzódott a Keasley-ház járdájához, ő volt a környék „bölcs öregje”, akinél megvolt a megfelelő
orvosi felszerelés és a tudás is – egy kis elsősegélynyújtó szobával együtt – azok számára, akik be tudták
fogni a szájukat. Az utca másik oldalán kisebb, kőből épült templom állt, a tornya magasan kiemelkedett
két óriási tölgyfa közül. Valószínűtlen hatást keltő parcellán állt, és volt egy saját temetője is.
A használaton kívüli templom kibérlése nem az én ötletem volt, hanem Ivyé. Eltartott egy darabig, amíg
hozzászoktam, hogy a hálószobám színezett üvegablakain keresztül sírköveket látok, de a konyha, ami a
bérleménnyel járt, bőven kárpótolt azért, hogy hátul halott emberek voltak elásva.
Glenn leállította a motort. Mielőtt kiszálltam, megvizsgáltam a körülöttünk levő kerteket. Ez a szokásom
nem olyan régen alakult ki, pontosabban azóta, hogy halálosan megfenyegettek, és azt gondoltam, okos
dolog lesz megtartani. Keasley, az öreg, szokás szerint a tornácán ült, hintázott a székében, és éles
szemmel figyelte az utcát.
Odaintettem neki, ő pedig válaszul felemelte a kezét. Elégedett voltam, mert tudtam, hogy
figyelmeztetne, ha szükség lenne rá. Kiszálltam, és kinyitottam a hátsó ajtót, hogy kivegyem a halas kannát.
– Majd én viszem, asszonyom – mondta Glenn, és bevágta a kocsi ajtaját.
Fáradt pillantást vetettem rá a kocsi teteje fölött.
– Hagyd már ezt az asszonyomozást! Rachel vagyok.
A figyelme nem rám irányult, hanem mögém, és láthatóan megmerevedett. Sarkon fordultam, és a
legrosszabbra számítottam, de aztán megnyugodtam, amikor láttam, hogy pixi gyerekek egész ködfelhője
ereszkedik le, magas hangon beszélgetve egymással. Túl gyorsan beszélgettek ahhoz, hogy követni tudjam.
Jenks papa hiányzott nekik, mint általában. Rossz hangulatom elpárolgott, ahogy a halványzöld és
aranyszínű kavargó alakok lecsaptak az apjukra, mint valami Disney–rémálomban. Glenn levette a
napszemüvegét, barna szeme tágra nyílt, az álla pedig leesett.
Jenks átható, sípoló hangot adott a szárnyaival, a horda pedig rátört, addig lökdösve őt, hogy éppen
előttem állt meg. – Hé, Rache! – mondta. – Kint leszek, ha szükséged lesz rám.
– Persze. – Ránéztem Glennre, és azt motyogtam: – Ivy itt van?
A pixi követte a tekintetemet az ember felé, és elvigyorodott. Kétségtelenül azon gondolkodott, mit
tenne Ivy, ha találkozna Edden kapitány fiával. Jax, Jenks legidősebb gyermeke, csatlakozott az apjához.
– Nem, Ms. Morgan – mondta csipogva a kamaszkort megelőző, magas hangján, amit megpróbált
mélyebbnek feltüntetni, mint amilyen volt. – Megbízásokat teljesít. Élelmiszerboltba, postára és bankba
ment. Azt mondta, hogy visszaér öt előtt.
A bank, gondoltam és összerezzentem. Úgy volt, hogy megvárja, amíg én is összeszedem a bérleti díj
maradékát. Jax három kört tett meg a fejem körül, én pedig elszédültem.
– 'szlát, Ms. Morgan – kiáltotta, és elsuhant, hogy csatlakozzon a testvéreihez, akik az apjukat kísérték a
templom mögé, ahhoz a tölgyfatuskóhoz, amibe Jenks beköltöztette igen népes családját.
Kifújtam a lélegzetet, miközben Glenn hátulról megkerülte a kocsit, és felajánlotta, hogy viszi a
haltartályomat. Megráztam a fejemet, és felemeltem a tartályt. Nem volt olyan nehéz. Kezdtem bűntudatot
érezni, amiért hagytam, hogy Jenks bezavarjon neki. De akkor még nem tudtam, hogy nekem kell majd
vigyáznom rá. – Gyere be! – mondtam, és közben az utca túloldalára, a széles kőlépcsőkre bámultam.
Kemény talpú cipőjével végigbotladozott az utcán. – Te egy templomban laksz? A szemem összeszűkült.
– Igen, de nem woodoo-babákkal alszom, nyugi.
– Mi van?
– Á, semmi.
 Glenn motyogott valamit, nekem pedig egyre erősebb bűntudatom lett.
– Köszönöm, hogy hazahoztál – mondtam, miközben felmásztam a kőlépcsőkön, és húzva-vonszolva
kinyitottam a fából készült dupla ajtó jobb szárnyát, hogy be tudjon menni. Nem szólt semmit, én pedig
hozzátettem: – Tényleg köszönöm!
A verandán hezitálva rám bámult. Nem tudtam volna megmondani, hogy mire gondol.
– Szívesen – mondta végül, de a hangjában sem találtam újabb információt.
Én mentem elöl az üres előcsarnokon keresztül a még üresebb szentély felé. Mielőtt bérbe vettük a
templomot, óvodaként használták. Az oltárt és a padokat eltávolították, hogy legyen hely játszani.
Mostanra nem maradt más, csak a nagy ólomüveg ablakok és az emelvény. Egy óriási, régen eltűnt kereszt
elmosódott mintája terpeszkedett a falon, megrendítő emlékeztetőként. Felnéztem a magas mennyezetre, és
az ismerős termet új megvilágításban láttam, ahogy Glenn végignézett rajta. Csend volt. Már el is
felejtettem, hogy milyen békés ez a hely.
Ivy tornamatracokat terített le a terem felét beborítva, csak egy szűk folyosót hagyott ki, hogy az
előcsarnokból a hátsó szobákhoz lehessen jutni. Hetente legalább egyszer kiszellőztettük őket, most, hogy
mind a ketten függetlenek lettünk, és nem kellett minden éjszaka az utcán lennünk. Az ugyanis számomra
mindig azzal végződött, hogy egy csomó zúzódásom lett, ő pedig még csak nem is vette nehezebben a
levegőt. Ivy élő vámpír volt, ugyanolyan élő, mint én, de olyan lelke volt, amit megfertőzött egy
vámpírvírus, az akkor még élő anyja közvetítésével. Nem akarta megvárni, hogy meghaljon, mielőtt a
vírus átformálja, ezért Ivy úgy született, hogy mindkét világból volt benne valami, az élőből és a halottból
is, ott maradt a senki földjén, amíg meg nem hal, és igazi élőhalott nem válik belőle. Az élőkhöz
hasonlóan volt lelke, tudott napsütésben is sétálni, imádkozni fájdalom nélkül és akár megszentelt földön
élni is, ha úgy akarta. És akarta, méghozzá azért, hogy megszabaduljon az anyjától. A holtaktól jöttek kicsi,
de éles szemfogai, a képessége az aura létrehozására, és hogy borzalmasan meg tudjon ijeszteni, valamint
az az ereje, hogy megbabonázza azokat, akik ezt lehetővé tették. Földönkívüli ereje és gyorsasága sokkal
gyengébb volt, mint az igazi élőhalottaké, de még mindig jóval erősebb, mint az enyém. És bár nem volt
szüksége vérre ahhoz, hogy egészséges maradjon, mint az élőhalott vámpíroknak, nyugtalanító vágyat
érzett a vér iránt, és ezt folyamatos küzdelemben nyomta el magában, hiszen egyike volt azon kevés élő
vámpíroknak, akik lemondtak a vérről. Ügy képzelem, hogy Ivynak érdekes gyerekkora volt, de féltem
megkérdezni.
– Gyere be a konyhába! – mondtam, miközben átmentem a bolthajtás alatt a szentély hátsó részébe.
Levettem a napszemüvegemet, és elhaladtam a fürdőszobám előtt. Valaha ez volt a férfimosdó, a
szokásos berendezési tárgyakat lecseréltük mosógépre és szárítóra, egy kisebb mosdóra és egy
zuhanyzóra. Ez volt az enyém. A női mosdót a terem szemben levő oldalán szokványos fürdőszobává
alakítottuk, káddal. Ez volt Ivyé. Az, hogy mindkettőnknek saját fürdőszobája volt, igencsak
megkönnyítette a dolgunkat.
Nem tetszett, ahogy Glenn magában, csendben ítélkezik, ezért becsuktam mindkét hálószoba ajtaját,
ahogy elmentem mellettük. Régebben ezek sekrestyék voltak. Glenn becsoszogott mögöttem a konyhába.
Egykét pillanatig eltartott, amíg be tudta fogadni a látványt. A legtöbb ember így volt ezzel.
A konyha óriási mérete volt az egyik ok, amiért belementem, hogy egy templomban lakjak egy
vámpírral. Két tűzhely volt benne, egy ipari méretű hűtő és egy nagy konyhasziget, ami fölött egy rácson
fényes edények és konyhai eszközök lógtak. Rozsdamentes acél csillogott többfelé, a konyhapulton pedig
rengeteg volt a hely. Kivéve az én halamat az ablakpárkányon álló brandys-pohárban, és a masszív antik
faasztalt, amit Ivy komputerasztalként használt, az egész úgy nézett ki, mint egy főzőshow kellékei. Ez volt
az utolsó, amire számítana az ember egy templom hátuljában, és én imádtam, hogy ez így van.
Leraktam a haltartályt az asztalra.
– Miért nem ülsz le? – kérdeztem, és hívni szerettem volna a Howlereket. – Rögtön jövök – kezdtem
hezitálni, ahogy az aggodalmaim az elmém előterébe nyomultak. – Kérsz egy italt... vagy valamit? –
kérdeztem.
Glenn barna szemeiből semmit nem tudtam kiolvasni.
– Nem, asszonyom. – A hangja kemény volt, egy csipetnyinél azért több gúnnyal, ami miatt szívesen
adtam volna neki egy pofont, és szóltam volna rá, hogy lazítson már végre. Mindegy, a hozzáállásával
majd később törődöm, most viszont fel kell hívnom a Howlereket.
– Hát, akkor ülj le! – mondtam, és közben a saját zavarom is észrevehetővé vált. – Hamarosan
visszajövök.
A nappali a konyha mellett volt, a folyosó túlsó oldalán. Amikor az edző számát keresgéltem a
táskámban, véletlenül megnyomtam a gombot az üzenetrögzítőn.
– Szia Ray-ray, én vagyok az – szólalt meg Nick hangja. Furcsán csengett a felvételről. Kipillantottam
az előtérbe, és lehalkítottam, hogy Glenn meg ne hallja. – Megvannak. Harmadik sor a jobb szélen. Most
akkor te jössz, meg kell szerezned a backstage belépőket. – Szünet következett, aztán folytatta: – Még
mindig nem hiszem el, hogy találkoztál vele. Később beszélünk.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, amikor kikapcsolt a gép. Találkoztam Takatával négy éve,
amikor kiszúrt egy nyári napfordulós koncerten, az erkélyen. Arra gondoltam, hogy biztos kirúgnak,
amikor egy nagydarab vérlény, aki a személyzet pólóját viselte, hátrakísért a színpad mögé, miközben az
előzenekar játszott. Kiderült, hogy Takata látta a göndör hajamat, és azt akarta tudni, hogy varázslattól
ilyen, vagy természetes, és ha természetes, akkor van-e valamilyen bűbájom, ami simává varázsolja ezt a
vad gombolyagot. Megdöbbenve a sztár jelenlététől, és ismét kínosan érezve magam bevallottam, hogy
természetes, aztán pedig elárultam neki az egyik bűbájt, amelyet anyám és én a gimnáziumi éveimben
tökéletesítettünk, és amivel egészen tűrhetően meg lehetett szelídíteni az ehhez hasonló boglyákat. Ő
felnevetett, aztán kiengedte az egyik szőke raszta fürtjét, hogy megmutassa: az ő haja még rosszabb, mint
az enyém, a statikus töltéstől lebegni kezd, és mindenhez hozzáragad. Én azóta nem egyenesítettem ki a
hajamat. A barátaim és én a színpad mögül néztük végig a műsort, aztán Takata és én végigvezettük a
testőreit Cincinnatin, egy egész éjszaka tartó vidám hajsza során. Biztos voltam benne, hogy emlékezne
rám, de arról fogalmam sem volt, hogyan tudnék kapcsolatba lépni vele. Nem abban a viszonyban voltunk,
hogy egyszerűen csak felhívjam és azt mondjam: „Emlékszel rám? Négy éve a napforduló idején együtt
kávéztunk, és megvitattuk, hogyan egyenesítsük ki a fürtjeinket.”
A szám széle megremegett a mosolytól, ahogy az üzenetrögzítőt tapogattam. A korához képest egészen
rendben volt. Persze akkoriban mindenki öregnek tűnt nekem, aki már túl volt a harmincon.
Nické volt az egyetlen üzenet, én pedig azon kaptam magam, hogy fel–alá járkálok, aztán felveszem a
telefont, és beütöm a Howlerek számát. A pólómat húzogattam, amikor végre kicsöngött.
Miután elszaladtam a vérlények elől, le kellett volna zuhanyoznom.
Kattant egyet, aztán egy mély, szinte morgó hang szólt bele:
– 'lló, a Howlerekkel beszélsz.
– Edző! – kiáltottam, mert felismertem a vérlény hangját. – Jó hírek.
Kis szünet következett.
– Ki beszél?– kérdezte. – És honnan szerezte meg ezt a számot?
Nekikezdtem.
– Itt Rachel Morgan – mondtam lassan. – A
Vámpírbűbájtól.
Félig hallottam, ahogy kiabál valakivel: – Ki hívta az eszkortokat, kutyák? Ti sportolók vagytok, az
isten szerelmére! Nem tudtok saját kurvákat szerezni anélkül, hogy vennétek magatoknak?
– Várj! – mondtam, mielőtt letehette volna. – Felfogadtatok, hogy megtaláljam a kabalátokat.
– Aha. – Újabb szünet következett, és egy csomó harci kiáltást hallottam a háttérből. – Rendben.
Gyorsan mérlegelni kezdtem a problémákat, amiket a cég névváltoztatása okozna, azzal a felhajtással
szemben, amit Ivy rendezne: ezernyi fényes fekete névjegykártya, az egész oldalas hirdetés a
telefonkönyvben, a túlméretezett bögrék, amikre rányomtatták a nevünket, ráadásul aranyszínű fóliával. Ez
nem fog menni.
– Megtaláltam a halatokat – tértem vissza a tárgyhoz. – Mikor tudja átvenni valaki?
– Nos – dadogott az edző –, téged senki nem hívott fel?
Az arcom megnyúlt.
– Nem.
– Az egyik srác félrerakta, amíg az akváriumát tisztították, de nem szólt senkinek – mondta. – Szóval
soha el sem tűnt a kislány.
A kislány, gondoltam. A hal egy kislány volt. Ezt meg honnan tudták? Aztán feldühödtem. A semmiért
törtem be egy vérlény irodájába.
– Nem – mondtam hűvösen senki sem szólt.
– Mmmm, sajnálom. Azért köszönjük a segítséget.
– Na, várjunk csak egy percig! – kiáltottam fel, mert kihallottam a hangjából a közelgő lerázást. –
Három napot töltöttem ennek a tervezésével. Kockára tettem az életemet.
– Ezt nagyra értékeljük... – kezdte az edző. Dühösen megpördültem, és a vállmagasságban levő
ablakokon keresztül kinéztem a kertbe. A nap megcsillant a sírköveken.
– Nem hiszem, hogy elég nagyra értékelné, edző. Lövedékekről beszélünk. Rám lőttek.
– De a hal soha el sem veszett – ragaszkodott az edző az álláspontjához. – Nincs magánál a halunk,
sajnálom.
– A sajnálat nem fogja távol tartani tőlem azokat a vérfarkasokat. – Dühödten járkáltam a kávézóasztal
körül.
– Nézze – szólalt meg. – Küldök jegyeket a következő bemutató játékunkra.
– Jegyeket? – kiáltottam megdöbbenve. – Azért cserébe, hogy betörtem Mr. Ray irodájába?
– Simon Ray? – kérdezte az edző. – Maga betört Simon irodájába? A fenébe, az kemény! Na, viszlát.
– Ne, várjon! – kiabáltam, de a telefont már letették. Bámultam a zümmögő telefonkagylót. Ezek nem
tudták, hogy ki vagyok? Nem tudták, hogy meg tudom átkozni az ütőiket, hogy eltörjenek, és a magas
ütéseiket, hogy érvénytelen területre essenek? Azt gondolták, hogy majd nyugodtan üldögélek, és nem
teszek semmit, miközben tartoznak a bérleti díjammal?
Belehuppantam Ivy szürke velúrszékébe, és tehetetlennek éreztem magam.
– Ja persze – mondtam halkan. Az érintés nélküli varázslathoz pálcára van szükség. A főiskolán a tandíj
nem fedezte a pálcakészítést, csak az amuletteket és a bájitalokat. Nem volt meg a szakértelmem, még
kevésbé a receptem olyan dolgokhoz, amik ennyire bonyolultak. Azt hiszem, elég jól tudták, hogy ki
vagyok.
Csoszogás hallatszott a konyha felől, én pedig kibámultam a folyosóra. Nagyszerű. Glenn hallotta az
egészet. Kínos érzés volt. Feltápászkodtam a székből. Valahonnan majd megszerzem azt a pénzt, még
majdnem egy hetem van rá.
Glenn megfordult, amikor beléptem a konyhába. A semmire sem jó halat tartalmazó tartály mellett állt.
Talán el kellene adnom. Leraktam a telefont Ivy számítógépe mellé, és a mosogatóhoz mentem.
– Leülhet, Edden nyomozó. Itt leszünk még egy darabig.
– Glenn vagyok – mondta mereven. – A FIB elvei ellen való, hogy az ember a családja egy tagjának
jelentsen, szóval tartsa meg magának a családnevemet!
Most pedig elmegyünk Mr. Smather lakására.
Gúnyosan nevettem fel.
– Apád szeret kibújni a szabályok alól, igaz?
Összevonta a szemöldökét.
– Igen, asszonyom.
– Nem megyünk el Dan lakására addig, amíg Sara Jane haza nem jön a munkából. – Aztán összeszedtem
magam és leálltam. Igaziból nem Glennre voltam mérges. – Nézd – mondtam, mert nem akartam, hogy Ivy
itt találja, amíg én zuhanyozom. – Miért nem mész haza, és találkozunk újra ugyanitt, fél nyolckor?
– Inkább maradok. – Vakargatni kezdte halvány rózsaszín bőrét az órája szíja alatt.
– Persze – mondtam savanyúan ahogy akarod. Nekem viszont le kell zuhanyoznom. – Világos volt, hogy
azon aggódik, esetleg nélküle mennék Dan lakására. Ez az aggodalom ráadásul megalapozott volt.
Odahajoltam az ablakhoz a mosogató fölött, és kikiabáltam a pazar, pixik által gondozott kertbe. – Jenks!
A pixi a lyukon keresztül olyan gyorsan zümmögött be, hogy fogadni mertem volna: hallgatózott.
– Üvöltöttél, bűz hercegnője? – szólalt meg, és leszállt Mr. Hal mellé a párkányra.
Fáradt pillantást vetettem rá.
– Megmutatnád Glenn-nek a kertet, amíg én zuhanyzom?
Jenks szárnyai lassan mozogni kezdtek.
– Persze – mondta, és elkezdett nagy ívben, óvatosan körözni Glenn feje körül. – Majd én vigyázok rá.
Gyere, sütiagyú! Megkapod az ötdolláros túrát.
Kezdjük a temetőben!
– Jenks – figyelmeztettem, ő pedig rám vigyorgott, szőke haját művészien hátradobva.
– Erre, Glenn! – mondta, és kiröppent a folyosóra. Glenn követte. Láthatóan nem volt boldog.
Hallottam, ahogy becsapódik a hátsó ajtó, és az ablakhoz hajoltam.
– Jenks?
– Mi van? – A pixi visszaröppent az ablakhoz, az arca ráncba szaladt az idegességtől.
Elgondolkodva karba tettem a kezem.
– Hoznál be némi ökörfarkkóró levelet és nebáncsvirágot, ha lesz rá időd? Ja, és van esetleg pitypang,
ami még nem magzott fel?
– Pitypang? – Pár centivel lejjebb esett a levegőben a meglepetéstől, és a szárnyait csattogtatta. –
Szórakozol velem? Csinálsz neki egy viszketés elleni bájitalt, ugye?
Kinyújtózkodtam, hogy lássam Glennt, aki mereven állt a tölgyfa alatt, és a nyakát vakargatta.
Szánalmasan nézett ki. Jenks amúgy is mindig azt mondogatta nekem, hogy a legesélytelenebb balfékekre
szoktam fogadni. – Csak hozd őket, jó?
– Persze – mondta –, nincs valami jó bőrben, igaz?
Igyekeztem visszafojtani a nevetést, Jenks meg kirepült az ablakon, hogy csatlakozzon Glennhez. A pixi
a vállán landolt, Glenn pedig ugrott egyet meglepetésében.
– Szevasz, Glenn! – mondta Jenks hangosan. – Menjünk a sárga virágok felé, ott, túl a kőangyalon. Be
akarom mutatni neked a többi gyerekemet. Még soha nem láttak FIB-es tisztet.
Finom mosoly suhant át az arcomon. Glenn biztonságban lesz Jenksszel, ha Ivy korábban jönne haza.
Féltékenyen őrizte a magánéletét, és gyűlölte a meglepetéseket, különösen azokat, amiken FIB egyenruha
volt. Az sem segítene, hogy Glenn Edden fia. Arra készen állt, hogy hagyja a szunnyadó haragot tovább
szunnyadni, de ha úgy érezné, hogy fenyegetik a saját terepén, nem habozna cselekedni, hiszen furcsa
politikai státusza, az, hogy halott-vámpír-aki-várakozik, lehetővé tette, hogy sok olyan dolgot megússzon,
amik miatt én simán az IS börtönében végeztem volna.
Ahogy megfordultam, tekintetem a halra esett.
– Hát veled meg mit csináljak, Bob? – kérdeztem nagyot sóhajtva. Nem vihettem vissza Mr. Ray
irodájába, de nem tarthattam ebben a tartályban sem. Amikor kinyitottam a kanna tetejét, észrevettem,
hogy a kopoltyúi csak úgy szivattyúznak, és már majdnem az oldalán fekszik. Arra gondoltam, hogy a
fürdőkádban talán jobban érezné magát.
A tartállyal a kezemben bementem Ivy fürdőszobájába.
– Üdvözlünk itthon, Bob – motyogtam, és belemártottam a tartályt Ivy fekete kerti kádjába. A hal fordult
egyet a pár centi magas vízben, én pedig gyorsan kinyitottam a csapokat, és megkevertem a vizet, hogy
megpróbáljam szobahőmérsékleten tartani. Bob, a hal hamarosan kecsesen, nyugodtan rótta a köröket.
Elzártam a vizet, és megvártam, amíg már nem csepeg, és a víz felülete is teljesen kisimul. Igazán szép hal
volt, jól érvényesült a fekete porcelánkádban: csupa ezüstszín, hosszú, krémszínű úszókkal, és azzal a
fekete körrel, ami az egyik oldalát úgy díszítette, mint egy negatív telihold. Belemártottam az ujjhegyeimet
a vízbe, ő pedig kilőtt a kád másik vége felé.
Otthagytam, átmentem a folyosón az én fürdőszobámhoz, kivettem egy adag ruhát a szárítóból, és
megnyitottam a zuhanyt. Ahogy kibontottam a hajamat, miközben vártam, hogy a víz felmelegedjen,
tekintetem a három paradicsomra vándorolt, ami az ablakpárkányon már kezdett beérni. Összerezzentem,
és örültem, hogy nem olyan helyen vannak, ahol Glenn megláthatja őket. Egy pixitől kaptam őket
fizetségképpen, amiért átcsempésztem a városon, amikor egy számára nem kívánatos házasság elől
menekült éppen. A paradicsom már nem volt ugyan illegális, de azért rossz ízlésre vallott szem előtt
hagyni őket, ha valakihez emberek jöttek látogatóba.
Kicsit több mint negyven éve a világ emberi népességének egynegyedét ölte meg a hadsereg által
létrehozott vírus, ami megszökött, és spontán módon rákapcsolódott egy biogenetikailag módosított
paradicsom gyenge pontjára. A termést hajókra rakodták, mielőtt bárki tudomást szerzett volna erről, ezért
a vírus olyan könnyen kelt át az óceánokon, mint egy nemzetközi utazó, és elkezdődött a Helyzet.
A megváltoztatott mesterséges vírusnak változatos hatása volt a rejtőzködő inderlandiakra, a
boszorkányokra, az élőhalott vámpírokra, viszont a kisebb fajokra, mint a pixik és a tündérek, egyáltalán
nem hatott. A vérfarkasok, az élő vámpírok, a koboldok és a hozzájuk hasonlók megkapták a fertőzést. Az
emberek tömegesen haltak meg, magukkal rántva a manókat, akikre visszaütött az a gyakorlat, hogy úgy
akartak szaporodni, hogy az emberekkel hoznak létre hibrideket.
A harmadik világ országai után a káoszban az Egyesült Államok következett volna, ha a rejtőzködő
inderlandiak nem léptek volna közbe, hogy elégetve a halottakat, megállítsák a vírus terjedését, és
továbbvigyék a civilizációt, amíg az életben maradt emberek be nem fejezik a gyászolást. A titkunk már
majdnem kiderült, amikor felmerült a „mi–teszi– immúnissá-ezeket–az-embereket” kérdés, de ekkor egy
karizmatikus élő vámpír, akit Rynn Cormelnek hívtak, rámutatott, hogy most már összességében annyian
vagyunk, mint az emberek. A döntés, hogy tudassuk velük a jelenlétünket, és nyíltan éljünk az emberek
között, akiket addig csak utánoztunk, hogy biztonságban tudhassuk magunkat, szinte egyöntetű volt.
A Helyzet, ahogy később hívni kezdték, rémálomszerű három évvel kezdődött. Az emberiség a tőlünk
való félelmét a világ túlélő biomérnökei ellen fordította, olyan perekben ölték meg őket, amiket a
gyilkosság legalizálására találtak ki. Aztán még tovább mentek, törvényen kívül helyeztek minden
genetikailag módosított terméket a tudománnyal együtt, ami létrehozta ezeket. A második, lassúbb
halálhullám akkor követte az elsőt, amikor a régi betegségek új életre keltek, hiszen a gyógyszerek,
amelyeket az emberiség hozott létre, hogy legyőzzön mindenfélét az Alzheimertől a rákig, már nem
léteztek. Az emberek még most is úgy kezelik a paradicsomot, mintha méreg lenne, annak ellenére, hogy a
vírus már rég nem létezik. Ha nem magad növeszted őket, speciális boltba kell menned, hogy megtaláld.
Homlokomat ráncolva néztem a vörös színű zöldséget, ahogy a zuhany gőzében gyöngyözött. Ha okos
lennék, a konyhába tenném át, hogy lássam, mit reagál majd Glenn, ha elmegyünk a Piscary’sba. Nem volt
éppen a legjobb ötlet egy embert bevinni egy inderlandi étkezőhelyre. Ha jelenetet csinál, akkor nem csak
információhoz nem jutunk, de az is lehet, hogy betiltanak bennünket, vagy valami még rosszabb történik.
A víz már elég meleg volt, ezért néhány „au–au–au” hagyta el a számat, aztán beléptem alá. Húsz
perccel később nagy, rózsaszínű törülközőbe burkolózva álltam csúnya, bútorlapból készült komódom
előtt, aminek a tetején gondosan elrendezve nagyjából egy tucatnyi parfümös üveg állt. A Howlerek
halának elmosódott képe látszott az üveg és a keret között. Teljesen olyannak tűnt, mint amit én elloptam.
A pixi gyerekek boldog sikolyai szűrődtek be nyitott ablakomon keresztül, és ettől kissé megnyugodtam.
Nagyon kevés pixi tudta megoldani, hogy családot neveljen a városban. Jenks lélekben erősebb volt, mint
a legtöbben gondolták volna. Korábban már ölt is, hogy megtartsa a kertjét, hogy a gyermekei ne
éhezzenek. Jó volt hallani a hangjukat, ahogy örömükben sikongattak: a család és a biztonság hangját.
 – Melyik illat is volt az? – motyogtam, és ujjaimmal a parfümök között tapogattam, közben próbáltam
visszaemlékezni, hogy Ivy és én éppen melyikkel kísérletezünk. Időről időre új üveg tűnt fel minden
előzetes jelzés nélkül, amikor Ivy talált valami újat, amit ki kellene próbálnom.
Az egyikért nyúltam éppen, de vissza is ejtettem, amikor Jenks közvetlenül a fülem mellett szólalt meg:
– Nem az az.
– Jenks! – Szorosabbra fogtam magam körül a törülközőt, és megfordultam. – Takarodj ki a szobámból!
Megpróbáltam elkapni, de ő gyorsabb volt. Széles vigyor terült szét az arcán, ahogy lenézett a lábamra,
ami véletlenül kilátszott. Nevetve húzott el mellettem, és ráült az üvegre.
– Ez jól működik – mondta. – Neked pedig szükséged lesz minden segítségre, amit meg tudsz szerezni,
amikor majd elmondod Ivynak, hogy újra indulni akarsz Trent trófeájáért.
Haragosan nyúltam az üvegért. A szárnyait csattogtatva felemelkedett, a pixiporon átmenetileg
megcsillant a napfény, áthatolva a csillogó üvegen.
– Köszönöm – mondtam mogorván, tudva, hogy jobb orra van, mint nekem. – Most pedig tűnj el! Nem,
várj! – Kis ólomüveg ablakomnál várakozott, én pedig megfogadtam, hogy bevarrom a pixilyukat. – Ki
figyel Glennre?
Jenks szó szerint felizzott a szülői büszkeségtől.
– Jax. A kertben vannak. Glenn vadcseresznyemagokat lövöldöz egy gumiszalaggal felfelé, a
kölykeimnek pedig el kell kapniuk őket, mielőtt leesnének a földre.
Annyira meg voltam lepve, hogy szinte figyelmen kívül hagytam csöpögő hajamat, és azt, hogy semmi
sincs rajtam a törülközőn kívül. – Játszik a gyerekeiddel?
–Ja. Nem olyan rossz, majd megismerkedsz vele. – Jenks kisurrant a pixilyukon. – Úgy öt perc múlva
beküldőm, oké? – mondta a szúnyoghálón keresztül.
– Legyen tíz perc! – mondtam halkan, de ő már nem volt ott. Homlokomat ráncolva csuktam be az
ablakot, aztán bezártam, és ellenőriztem kétszer is, hogy a függönyök jól takarnak-e. Fogtam az üveget,
amit Jenks javasolt, és magamra fújtam a parfümöt. Fahéjillat terjedt szét a szobában. Ivy és én az elmúlt
három hónapban azon dolgoztunk, hogy találjunk egy olyan parfümöt, ami eltakarja az ő természetes
illatát, és összekeveredik az enyémmel. Ez volt az egyik legjobb erre a célra.
Akár élőhalottak voltak, akár élők, a vámpírok a feromonok és illatok által kiváltott ösztönök alapján
mozogtak, sokkal jobban kiszolgáltatva a hormonjaiknak, mint egy kamasz. Nagyrészt érezhetetlen illatot
bocsátottak ki, ami ott lebegett körülöttük, mint egy illatanyagból álló tábla, ami elmondja a többi
vámpírnak, hogy ez már foglalt terület, és jobb, ha meghátrálnak. Messze jobb volt ez, mint ahogyan a
kutyák csinálták, de ha úgy élsz együtt a vámpírokkal, ahogy én Ivyval, akkor a szaguk is körülleng téged.
Egyszer azt mondta, hogy ez egyfajta túlélő tulajdonság, ami segít növelni az árnyak életkilátásait azzal,
hogy megakadályozza az orvvadászatot. Én nem az árnyéka voltam, de attól ez még így volt. Természetes
illatunk összekeveredve olyan volt, mint valami véres afrodiziákum, ami megnehezítette Ivy számára,
hogy kordában tartsa az ösztöneit, ha fogyasztott vért, ha nem.
Nick és köztem a kevés vita egyike arról szólt, hogy miért álltam össze vele, és a folyamatos
fenyegetésről, amit Ivy jelentett a szabad akaratom számára, ha majd egyik éjszaka megfeledkezik
absztinencia– fogadalmáról, én pedig nem tudom megvédeni magam vele szemben. Az igazság az volt,
hogy Ivy a barátomnak tartotta magát, de még többet elmondott az, hogy lazított azon a halálos szorításon,
amivel az érzelmeit kordában tartotta, és hagyta, hogy én is a barátja legyek. Ez a megtiszteltetés részegítő
volt. O volt a legjobb zsaruk egyike, akit valaha láttam, és folyamatosan hízelgett nekem az a tény, hogy
briliáns karriert hagyott ott az IS–nél azért, hogy velem dolgozzon/megmentse a seggemet.
Ivy uralkodó és kiszámíthatatlan típus volt. Neki volt a legerősebb akarata mindenki közül, akivel
valaha találkoztam, harcot vívott magában, olyan harcot, aminek a megnyerése elrabolta volna tőle a halál
utáni életet. És képes volt ölni azért, hogy megvédjen engem, azért, mert a barátomnak neveztem. Istenem,
hogyan is hagyhattam volna veszni egy ilyen barátságot?
 Eltekintve attól, hogy amikor magunk között voltunk, és biztonságban érezte magát a vádaskodásokkal
szemben, Ivy vagy hűvös volt és merev, vagy visszaesett abba a klasszikus vámpíros szexi dominanciába,
amiről tudtam, hogy ezzel a módszerrel távolodik el az érzéseitől, mert attól fél, hogy ha gyengeséget
mutat, akkor elveszíti a kontrollt. Azt hiszem, a lelki egészségét ahhoz kötötte, hogy valamiképpen rajtam
keresztül élt. Míg én csak átbotladoztam az életen, ő élvezte azt a lelkesedést, amivel mindent magamhoz
öleltem, kezdve attól, hogy olcsón találok egy pár vörös színű magas sarkút, addig, hogy megtanulok egy
bűbájt, amitől a nagy, ronda ellenfél kifekszik. És ahogy az ujjaim a parfümökön motoszkáltak, amiket ő
hozott nekem, azon gondolkodtam már megint, hogy Nicknek talán igaza van, és furcsa viszonyunk
átcsúszik valami olyanba, amibe nem szeretném.
Gyorsan felöltöztem, és visszamentem az üres konyhába. A mosogató fölötti óra szerint már majdnem
négy óra volt. Rengeteg időm maradt, hogy elkészítsem
Glenn számára a bájitalt, még mielőtt elmegy.
Kihúztam az egyik varázsigés könyvemet a helyiség közepén álló konyhasziget fiókjából. A szokásos
helyemen ültem Ivy antik faasztalánál. Megelégedés töltött el, ahogy kinyitottam a megsárgult kötetet. Az
ablakon át befújó szellő hűvös éjszakát ígért. Szerettem itt lenni, dolgozni a gyönyörű konyhámban,
körülvéve megszentelt földdel, biztonságban minden ronda dologtól.
A vakarózás elleni varázslatot könnyű volt megtalálni, szamárfüles volt, és régi foltokkal volt
telefröcskölve. Nyitva hagytam a könyvet, és felálltam, hogy előszedjem a legkisebbik réztartályomat és a
kerámiakanalakat. Ritka dolog volt, hogy egy ember elfogadjon egy amulettet, de talán ha látja, amikor
megcsinálom, Glenn elfogadja majd. Az apja egyszer elfogadott tőlem egy fájdalom elleni amulettet.
Épp a forrásvizet mértem ki a mérőhengerrel, amikor csoszogást hallottam a hátsó lépcső felől.
– Helló, Ms. Morgan? – Glenn kiabált be, aztán kopogott, és kinyitotta az ajtót. – Jenks azt mondta,
hogy egyenesen bejöhetek.
Nem néztem fel a gondos méricskélésből.
– A konyhában vagyok – kiabáltam hangosan.
Besomfordált a helyiségbe. Jól megnézte az új ruháimat, végigfuttatta a tekintetét bolyhos rózsaszínű
papucsaimtól a fekete nejlonharisnyán keresztül a hozzá passzoló rövid szoknyáig, aztán a piros blúzig és
a fekete kendőig, amibe nedves hajam volt betekerve. Ha újra látni fogom Sara Jane-t, jól akarok kinézni.
Glenn kezében egy csokor ökörfarkkóró–levél, gyermekláncfűvirág és nebáncsvirág volt. Úgy nézett ki,
mint aki nagyon zavarban van. – Jenks... a pixi...
mondta, hogy ezeket kérte, asszonyom.
Továbbra is a konyhasziget felé fordulva bólintottam.
– Tedd csak le őket oda! Köszönöm! Ülj le!
Mesterkélt sietséggel átvágott a szobán, és lerakta a növényeket. Egy kicsit hezitált, aztán kihúzta azt a
széket, ami hagyományosan Ivyé volt, és beleült. A kabátja nem volt rajta, és a válhokja, amiben a
fegyverét tartotta, most feltűnő és agresszív hatást keltett. Ezzel szemben a nyakkendője laza volt, és
keményített ingének felső gombja nem volt begombolva, így kilátszott némi sötét mellszőrzet.
– Hol van a kabátod? – kérdeztem finoman, megpróbálva kitalálni, hogy milyen hangulatban van.
– A kölykök... – habozott. – A pixi gyerekek erődnek használják.
– Ó – rejtettem el a mosolyomat, és a fűszertartómban kotorásztam, hogy megtaláljam a
vérehullófecskefű-szirupos ampullámat. Jenks képessége, hogy kellemetlenséget okozzon, fordítottan
arányos volt a méretével. Képessége a hűséges barát szerepére szintén. Glenn nyilvánvalóan elnyerte
Jenks bizalmát. Ez meg hogy lehet?
Elégedetten azzal, hogy közszemlére tett fegyvere nem azt a céh szolgálta, hogy megfélemlítsen,
hozzáadtam a keverékhez egy adag vérehulló fecskefűt, megrázva a kerámiakanalat, hogy lejöjjön róla a
ragadós cucc utolsó darabja is. A kényelmetlen csend egyre hosszabbra nyúlt, a gázégő süvítő hangja csak
felerősítette. Ereztem Glenn tekintetének súlyát a bűbájos karkötőmön, miközben az apró, fából készült
amulettek finoman kopogtak. A feszület magáért beszélt, de ahhoz, hogy megtudja, mire jó a többi, a
srácnak kérdéseket kellett volna feltennie. Nekem csak három darab volt, a régieket elégették, amikor
Trent egy autó felrobbanása során megölte a tanút, aki viselte őket. A tűzhelyen a keverék gőzölögni
kezdett, Glenn pedig még mindig nem szólt egy szót sem.
– Naaaaaa – mondtam vontatottan. – Régóta vagy már a FIB- nél?
– Igen, asszonyom. – Ez rövid volt, zárkózott és leereszkedő.
– Abbahagynád már ezt az asszonyomozást? Hívj csak Rachelnek!
– Igen, asszonyom.
Ó, gondoltam, ez aztán vidám este lesz!
Bosszankodva megragadtam az ökörfarkkóró–leveleket. Belehajítottam a zöld mozsárba, és
összezúztam őket, nagyobb erővel, mint amire szükségem lett volna. Hagytam a pépet, hogy krémmé ázzon.
Minek foglalkozom azzal, hogy amulettet készítsek neki? Úgysem fogja használni.
A főzet már felforrt, ezért letekertem alatta a lángot, és beállítottam az időzítőt három percre. Tehén
alakja volt, nagyon szerettem. Glenn továbbra is csak hallgatott, óvatos bizalmatlansággal figyelt engem,
ahogy háttal nekidőltem a konyhapult szélének.
– Csinálok neked valamit, amitől elmúlik a viszketés – mondtam. – Isten bocsássa meg nekem, de
sajnállak.
Az arca megkeményedett.
– Edden kapitány miatt kell magammal vinnem téged. Nincs szükségem a segítségedre.
Dühösen nagy levegőt vettem, és azt akartam mondani neki, hogy repülőrajtot vehet egy seprűnyélről,
de aztán inkább befogtam a számat. A „nincs szükségem a segítségedre” régebben az én mantrám volt. De
a barátok sokkal könnyebbé tették a dolgokat. A homlokom ráncba szaladt a gondolkodástól. Mit is
csinált Jenks, hogy meggyőzzön? O, persze.
Káromkodott és azt mondta, hogy ostoba vagyok.
– Engem aztán nem érdekel – mondtam kedvesen. – De Jenks megbabonázott téged, és azt mondja, hogy
érzékeny vagy a pixiporra. A nyirokrendszeredben terjed. Vakarózhatsz még egy hétig csak azért, mert
túlságosan nyakas vagy ahhoz, hogy használj egy kis viszketés elleni varázslatot. Ez elég óvodás dolog
lenne. – Körömmel megpöcköltem a réztartályt, az pedig megcsendült. – Mint az aszpirin. Tíz cent egy
tucat. – Ez persze nem volt igaz, de Glenn biztos nem fogadná el, ha tudná, hogy mennyibe kerül egy ilyen
amulett a bűbájos szereket árusító boltban. Másodosztályú gyógyító varázslat volt. Valószínűleg
valamilyen körhöz kellett volna tartoznom, hogy elkészíthessem. És ha látna engem egy leyvonal hatása
alatt, attól Glenn valószínűleg kiborulna.
A nyomozó nem nézett a szemembe. A lába megrándult, mintha küzdene, hogy ne vakarja meg a
nadrágján keresztül. Az időzítő duruzsolni kezdett, vagy inkább búzott egyet, így maradt idő arra, hogy
meggondolja magát, amíg én hozzáadtam a főzethez a nebáncsvirág és a pitypang virágait, szétnyomva
őket az edény falán az óramutató járásával megegyező irányban, soha nem jobbról balra irányuló
mozdulatokkal. Végső soron fehér boszorkány volnék.
Glenn feladta a látszatot, hogy megpróbáljon nem vakarózni, és szépen dörzsölni kezdte a karját az
ingujján keresztül.
– Senki sem fogja megtudni, hogy bűbájt használtam?
– Nem, hacsak nem ellenőrzik rajtad a varázslatokat. – Kissé csalódott voltam. Félt nyíltan vállalni,
hogy mágiát használ. Az ilyen előítéletesség nem volt szokatlan. De miután egyszer bevettem egy
aszpirint, én inkább elviselném a fájdalmat, mint hogy lenyeljek még egyet. Azt hiszem, ezt nem pont
velem kellene megbeszélnie.
– Rendben. – Nagyon vonakodó beismerés volt.
– Oké zsoké. – Az edénybe dobtam a reszelt aranygyökeret, és megint feltekertem alatta a tüzet. Amikor
a hab sárga árnyalatúvá vált, és olyan lett a szaga, mint a kámforé, lekapcsoltam a gázt. Majdnem kész.
 Ez a varázslat a szokásos hét porcióból állt, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon kéri-e majd, hogy
az egyiket magamra pazaroljam el, mielőtt elhiszi, hogy nem fogom békává változtatni. Nem is rossz ötlet.
Kirakhatnám a kertbe, hogy távol tartsa a meztelencsigákat az árnyliliomoktól. Edden legalább egy hétig
nem is hiányolná.
Glenn engem figyelt, miközben elővettem hét tiszta vörösfenyő korongot, amik nagyjából akkorák
voltak, mint egy fából készült ötcentes, és elrendeztem őket a konyhaszigeten, ahol jól láthatta őket. •
Majdnem készen vagyunk – mondtam erőltetett vidámsággal.
– Ennyi? – kérdezte, barna szemeit tágra nyitva.
– Ennyi.
– Nem gyújtunk gyertyákat, nem rajzolunk köröket, nem mondunk mágikus szavakat?
Megráztam a fejemet.
–Te a leyvonalmágiára gondolsz. Az amúgy latin, nem pedig mágikus szavak. A leyvonalboszorkányok
erejüket közvetlenül a vonalból szerzik, és a ceremóniák díszes kellékeire van szükségük, hogy
kontrollálni tudják. En földboszorkány vagyok. – Hála istennek! – Az én mágiám is a leyvonalakból
származik, de ez természetes módon átszűrődik a növényeken. Ha fekete boszorkány lennék, a legnagyobb
része az állatokon keresztül jutna el hozzám.
Ügy éreztem, mintha a diplomadolgozatom laboratóriumi vizsgáján lennék, amikor az ezüstök között
kotorásztam, egy ujjbökőt keresgélve. A penge éles szúrása az ujjhegyemen alig volt érzékelhető.
Ezt követően belemasszíroztam a szükséges három cseppet a bájitalba. A vörösfenyő illata dohossá és
erőssé vált, elnyomva a kámfor szagát. Jól csináltam. Tudtam, hogy jól csinálom.
– De vért teszel bele! – mondta undorodva, amire már kénytelen voltam felemelni a fejemet.
– Nos, igen. Hogyan máshogyan tudnám életre kelteni? Betegyem a sütőbe megsütni? – Felvontam a
szemöldökömet, és egyik elszabadult hajszálamat visszatűrtem a fülem mögé. – Minden varázslatért
halállal kell fizetni, nyomozó. A fehér földmágia az én véremmel, és a növények megölésével fizet. Ha
fekete varázslatot akarnék csinálni, hogy kiüsselek, vagy hogy szurokká változtassam a véredet, vagy akár
csak rád hozzam a csuklást, akkor használnom kellene néhány csúnyább összetevőt, köztük állati részeket.
Az igazán fekete mágiához nem csak a véremre, hanem állatáldozatra is szükség van. – Vagy emberire.
Vagy inderlandira.
A hangom durvább volt, mint szerettem volna, a tekintetemet pedig lefelé irányítottam, miközben
kimértem az adagokat, és hagytam, hogy beleszívódjanak a vörösfenyő korongokba. Az IS-nél eltöltött
nyomorult karrierem nagyobbrészt abból állt, hogy letartóztattam a szürke varázslatokat készítőket – olyan
boszorkányokat, akik fehér bűbájt vittek véghez, például álomvarázslatot, amit aztán rossz célra
használtak –, de vittem be fekete bűbájjal foglalkozókat is. A legtöbbjük leyvonalboszorkány volt, mert
már a fekete varázslathoz szükséges összetevők beszerzésének nehézsége elég volt ahhoz, hogy a legtöbb
földboszorkány fehér maradjon. A gőte szeme és a béka lábujjai? Nem egyszerű eset. Próbálj csak vért
szerezni egy még élő állat lépéből, vagy a nyelvét kivenni, amikor utolsó lélegzetével üvölt az éterbe!
Elég mocskos dolog. – Nem foglalkozom fekete varázslattal – mondtam, amikor Glenn még mindig nem
szólalt meg. – Az nem csak tébolyult és durva dolog, de a fekete varázslat mindig vissza is jön érted. – Es
az én esetemben az is benne volt, hogy a lábamat a gyomrában, a bilincseimet pedig a csuklóján
találjam.
Kiválasztottam egy amulettet, rámasszíroztam három cseppet a véremből, és elmondtam a varázsigét.
Gyorsan beszívódott, mintha a varázslat húzta volna le a vért az ujjamból. Kiterjesztettem a varázslatot
Glennre is, és arra az időre gondoltam, amikor kísértésbe estem, hogy fekete varázslatot végezzek.
Túléltem, de rajtam volt a démon jele. Pedig én csak annyit tettem, hogy belenéztem a könyvbe. A fekete
mágia mindig visszaüt. Mindig.
– Benne van a véred – mondta Glenn ellenérzéssel a hangjában. – Csinálj egy másikat, és abba rakjuk
az enyémet! – A tiédet? A tiéddel nem fog működni.
 Boszorkányvér kell bele. A tiedben nincsenek meg a megfelelő enzimek, amik felélénkítik a varázslatot.
– Megint felemeltem az amulettet, ő pedig megrázta a fejét. Frusztráltan összeszorítottam a fogamat. –
Apád is használt ilyet, te siránkozó kis ember! Fogd, hogy mindannyian továbbléphessünk, és tegyük a
dolgunkat! – Harciasan odanyomtam neki az amulettet, ő pedig óvatosan elvette.
– Jobb? – kérdeztem, ahogy az ujjai rákulcsolódtak a fakorongra.
– Ööö, hm, igen – mondta, és szögletes arca hirtelen ellazult. – Jobb.
– Fiát persze – motyogtam. Kissé megnyugodtam, és a többi amulettet beraktam a varázsszekrényembe.
Glenn csendben nézte, ahogy biztonságba helyezem őket, mindegyiket gondosan felcímkézve,
köszönhetően Ivy székrekedéses szükségleteinek, ami a rendet illeti. Na, mindegy. Ő ettől volt boldog,
nekem meg nem ártott vele. Hangosan becsaptam az ajtót, és megfordultam.
– Köszönöm, Ms. Morgan – mondta, és ezzel meglepett.
– Szívesen – feleltem, és örültem, hogy végre nem jön ezzel az „asszonyom”–mal. – Ne kerüljön rá só,
akkor kitart nagyjából egy évig. Leveheted és elrakhatod, ha akarod, amikor a hólyagok elmúlnak.
Működik szömörce ellen is. – Elkezdtem rendet rakni. – Sajnálom, hogy hagytam Jenkst elvarázsolni téged
– mondtam lassan. – Nem tette volna, ha tudja, hogy érzékeny vagy a pixiporra. A hólyagok általában nem
terjednek tovább.
– Ne aggódjon emiatt! – Nyújtózkodni kezdett Ivy egyik katalógusa irányába az asztal végén, de
visszahúzta a kezét, amikor meglátta a különleges, hajlított, rozsdamentes késeket.
En becsúsztattam a varázskönyvemet a konyhasziget alá, és örültem, hogy kezd végre lazítani. – Ha
inderlandiakról van szó, néha a legkisebb dolog tudja bevinni a legdurvább ütést.
Hangos durranás hallatszott, ahogy a bejárati ajtó becsapódott. Megmerevedtem, és összefontam
magam előtt a karjaimat, mert csak most jöttem rá, hogy Ivy motorja jött fel egy perccel korábban az úton.
Glenn belenézett a szemembe, és felegyenesedett ültében, amikor felismerte, hogy megriadtam. Ivy
hazaért.
– De nem mindig – fejeztem be.
 ÖTÖDIK
SZEMEMET AZ ÜRES FOLYOSÓN NYUGTATVA intettem Glenn-nek, hogy maradjon ülve. Nem volt időm
elmagyarázni. Azon gondolkodtam, Edden vajon mennyit mondott el neki. Vagy úgy tervezte, hogy ezen a
csúnya, de hatékony módon fogja betörni Glennt?
– Rachel? – érkezett Ivy dallamos hangja, mire Glenn felállt, ellenőrizve a gyűrődéseket szürke
nadrágján. Igen, ez biztos segít. – Tudtál róla, hogy egy FIB-es autó parkol Keasley előtt?
– Ülj le, Glenn! – figyelmeztettem a srácot, és amikor nem ült le, úgy mozogtam, hogy közé és az
előtérbe nyíló nyitott boltív közé kerüljek.
– Fúj! – kiáltott fel Ivy elfojtott hangon. – Egy hal van a fürdőkádamban. A Howlereké? Mikor jönnek
érte? – Kis habozás következett, és sikerült beteges mosolyt küldenem Glenn irányába. – Rachel? –
kiáltotta most már közelebbről. – Itt vagy valahol? Be kéne mennünk ma este a bevásárlóközpontba. A
Bath és Bodyworks újra kiadja egy régi, citrus alapú illatát. Meg kell szereznünk az illatmintákat.
Meglátjuk, hogy működik. Tudod, megünnepeljük a bérleményt. Mi van rajtad most? A fahéjas? Az elég
jó, de csak három órán keresztül hat.
Hát, ezt jó lett volna korábban tudnom.
– A konyhában vagyok – mondtam hangosan.
Ivy magas, fekete ruhás alakja elsétált az ajtónyílás előtt. A vállán vászonszatyorban élelmiszer lógott.
Fekete selyemruhája lobogott magas sarkú csizmája mögött, és hallottam, hogy keres valamit a
nappaliban.
– Nem gondoltam, hogy képes leszel megoldani ezt a hal témát – mondta. Újabb habozás következett,
aztán:
– Hol a fenében van a telefon?
– Itt bent – mondtam szorongva.
Amikor meglátta Glennt, Ivy megtorpant a boltív alatt. Kissé keleties vonásai elsötétültek a
meglepetéstől. Szinte láttam, ahogy fal ereszkedik közénk, amikor rájött, hogy nem vagyunk egyedül. A
szeme körül a bőr összehúzódott. Apró orra belobbant, beszívta a férfi illatát, katalogizálta a félelmét és
az én aggodalmamat, mindezt egy pillanat alatt. Az ajkai megfeszültek, lerakta az élelmiszerrel teli
vászontáskát a pultra, és hátrafésült egy tincset a szeméből. A haja a háta közepéig omlott le lágy, fekete
hullámokban, és abból a mozdulatból, ahogy a füle mögé tűrte, tudtam, hogy nem ideges, hanem zavarban
van.
Ivynak egykor sok pénze volt, és még mindig úgy öltözött, mint akinek van, de az egész korán örökölt
pénze elment az IS–re, hogy kifizesse a szerződését, amikor kilépett velem együtt. Egyszerűen fogalmazva,
úgy nézett ki, mint egy ijesztő modell: karcsú és sápadt, de hihetetlenül erős volt. Velem ellentétben ő nem
viselt körömlakkot, sem pedig ékszert, leszámítva a feszületét a kettős fekete bokaláncon az egyik lábán,
és sminkből is csak nagyon keveset használt. Nem volt rá szüksége. Hozzám hasonlóan viszont
gyakorlatilag le volt égve, legalábbis addig, amíg az anyja befejezi a meghalást, és a Tamwood-birtok rá
marad. Úgy tippeltem, hogy ez még legalább kétszáz évig nem fog megtörténni, és ez az abszolút minimum.
Ivy vékony szemöldöke felszaladt, ahogy végignézett Glennen.
– Megint hazahozod a munkát, Rachel? Vettem egy nagy levegőt.
– Szia, Ivy. Ez itt Glenn nyomozó. Beszéltél vele ma délután, nem? Elküldted, hogy szedjen össze? – A
pillantásom jelentőségteljessé vált. Úgy volt, hogy erről majd később beszélünk.
Ivy hátat fordított Glenn-nek, hogy kipakolja az ételt. – Örvendek a találkozásnak – mondta fojtott
hangon. Aztán hozzám fordulva azt motyogta: – Sajnálom, valami közbejött.
Glenn nyelt egy nagyot. Úgy nézett ki, mint aki meg van ijedve, de tartja magát. Azt hiszem, Edden nem
mesélt neki Ivyról. En igazán kedveltem Eddent.
 – Te vámpír vagy – szólalt meg Glenn.
– Óóóóóó! – mondta Ivy. – Milyen okos fiú! Ujjaival az új amulett körül matatva előhúzott egy keresztet
az inge alól.
– De hiszen a nap fent van – mondta, és ez úgy hangzott, mintha becsapták volna.
– Nohát, nohát – mondta Ivy –, ez egy kész meteorológus! – Rosszindulatú pillantással fordult meg. –
Tudja, Glenn nyomozó, még nem vagyok halott. Csak az igazi élőhalottakat korlátozza a fény. Jöjjön vissza
hatvan év múlva, akkor lehet, hogy éppen a leégés miatt fogok aggódni. – Meglátta Glenn keresztjét,
leereszkedően elmosolyodott, és fekete spandex pólója mögül előhúzta a saját extravagánst feszületét. –
Ez is csak az élőhalott vámpíroknál működik – mondta, miközben visszafordult a pulthoz. – Min nőtt maga
fel?
B szériás filmeken?
Glenn hátrált egy lépést.
– Edden kapitány soha nem mondta, hogy maga egy vámpírral dolgozik – dadogta a FIB-tiszt.
Edden nevének hallatán Ivy megpördült. Vakítóan gyors mozdulat volt, én megriadtam tőle. Nem jól
mennek a dolgok. Elkezdett aurát húzni. A fenébe! Kibámultam az ablakon. A nap hamarosan lemegy.
Duplán a fenébe!
– Hallottam rólad – mondta a tiszt, és én összerezzentem a hangjából érződő arroganciától, amit arra
használt, hogy elrejtse a félelmét. Még Glenn sem lehet annyira hülye, hogy szembeszálljon egy vámpírral
a saját házában. Az a fegyver, amit az oldalán visel, semmire sem jó. Persze lelőheti vele, meg is ölheti
akár, de akkor Ivy halott lesz, és letépi a rohadt fejét. Ráadásul nincs az a bíróság a világon, ami elítéli
gyilkosságért, látva, hogy előbb Glenn ölte meg őt.
– Te Tamwood vagy – mondta Glenn, de ez a bravúros megnyilvánulás nyilvánvalóan a biztonság
hamis érzéséből fakadt. – Edden kapitány háromszáz óra közhasznú munkára ítélt, mert mindenkit
leszedtél a folyosóján, így van? Miért csináltad ezt? Pont ráértél?
Ivy megmerevedett, nekem pedig tátva maradt a szám. Glenn tényleg ennyire hülye.
– Bőven megérte – mondta Ivy halkan. Az ujjai remegtek, miközben óvatosan a pultra rakott egy zacskó
mályvacukrot.
Elakadt a lélegzetem. A francba! Ivy barna szemei feketévé váltak, ahogy a pupillái kitágultak.
Megdöbbenve álltam, az egész annyira gyorsan történt. Hetek óta nem vámpírkodott velem, és akkor sem
figyelmeztetés nélkül. A dühítő sokk, amit az okozott, hogy a saját konyhájában talál valakit a FIB
egyenruhájában, valamelyest megmagyarázta a dolgot, de valahol azért volt egy igen rossz érzésem azzal
kapcsolatban, hogy nem a legjobb ötlet hagyni nekimenni
Glenn-nek. A férfi félelme keményen és gyorsan csapott le Ivyra, így nem volt ideje, hogy felkészítse
magát a kísértéssel szemben.
A férfi hirtelen rémülete feromonokkal töltötte meg a levegőt. Az ízek erős afrodiziákumként működtek,
amiket csak ő érzett; ezeréves, mélyen a vírus által megváltoztatott DNS–ében fixált ösztönöket kezdtek el
rángatni. Egy szempillantás alatt átváltoztatták kissé zavaró szobatársamból olyan ragadozóvá, ami képes
mindkettőnket megölni három másodperc alatt, ha a vágy, hogy kielégítse hosszan elnyomott éhségét,
felülmúlja egy FIB-detektív kiszárításának konzekvenciáit. Ez az egyensúly volt az, ami megijesztett. Azt
tudtam, hogy én hol helyezkedem el Ivy személyes éhség- és értelemskáláján. Hogy Glenn hol állt, arról
fogalmam sem volt.
Mint a folyó homok, az alakja szétolvadt, és háttal nekitámaszkodott a pultnak egyik behajlított
könyökére, csípőjét előrenyomva. Halálos csöndben végigjáratta a tekintetét Glennen, végül aztán megállt
a szeménél. A fejét fülledt lassúsággal döntötte oldalra, végül egyenes frufruja alól kezdte szemlélni a
férfit. Csak most vett egy lassú, megfontolt lélegzetet. Hosszú, sápadt ujjai mélyen dekoltált, V nyakú
spandex pólóján játszadoztak, ami a bőrnadrágjába volt tűrve.
– Magas vagy – mondta Ivy. Színtelen hangja félelmet váltott ki belőlem. – Ezt szeretem. – Nem a
szexet kereste persze, hanem a dominanciát. Megbabonázhatta volna, ha tudja, de meg kellett várnia, amíg
meghal, mert csak akkor lesz hatalma a vonakodók fölött is.
Nagyszerű, gondoltam, miközben Ivy eltolta magát a pulttól, és elindult a férfi irányába. Elvesztette a
csatát.
Ez rosszabb volt, mint amikor Nicket és engem összebújva talált meg a kanapén, miközben éppen nem
néztünk profi birkózást. Még mindig nem tudom, hogy akkor mi állította le, közte és köztem egyértelmű
volt, hogy nem vagyok a barátnője, játékszere, szeretője, árnyéka, vagy bármi is a legújabb kifejezés
manapság a vámpírok lakájaira.
A gondolataim ide-oda cikáztak, hogy megtalálják a módját annak, hogy visszahozzam, anélkül hogy
tovább rontanék a helyzeten. Ivy odasodródott, és megállt
Glenn előtt, a ruhája szegélye mintha lassítva mozgott volna, ahogy odaért, és hozzáért a fiú cipőihez.
Nyelvét végighúzta nagyon fehér fogsorán, elrejtve őket, pedig csillogtak. Felismerhetően visszafogott
erővel a férfi két oldalára helyezte a kezeit fejmagasságban, odaszorítva Glennt a falhoz. – Mmmmm –
mondta szétnyílt ajkakkal levegőt véve. – Nagyon magas vagy. Egy csomó láb. Csodálatos, csodálatos
sötét bőr. Rachel hozott haza nekem?
Nagyon közel hajolt hozzá, szinte megérintette. Glenn csak néhány centivel volt magasabb nála.
Felemelte a fejét, mintha meg akarná csókolni. A férfi arcán és nyakán izzadságcsepp gördült végig. Nem
mozdult, a feszültségtől viszont minden izma görcsbe rándult.
– Eddennek dolgozol – suttogta Ivy, tekintetét a Glenn kulcscsontjánál levő gödörben összegyűlő
nedvességre fixálva. – Valószínűleg ideges lesz, amikor megtudja, hogy meghaltál. – Amikor Glenn
felszisszent, Ivy tekintete az övébe fúródott.
Ne mozdulj!, gondoltam, mert tudtam, hogy ha megteszi, az ösztönök veszik át az irányítást. Bajban volt,
így, háttal a falnak szögezve.
– Ivy! – mondtam, megpróbálva elvonni Ivy figyelmét, és elkerülni, hogy el kelljen mondanom
Eddennek, miért került a fia az intenzívre. – Edden adott nekem egy megbízást. Glenn ezért van itt velünk.
Próbáltam nem megborzongani, amikor felém fordította a sötét üregeket, amivé a szemei váltak.
Követtek, ahogy a konyhasziget mögé helyezkedtem. Ivy nem mozdult, de egyik kezével pontosan
lélhüvelyknyi távolságban Glenn bőrétől, végigkövette a fiú vállának és nyakának vonalát.
– Ööö, Ivy – mondtam tétován. – Glenn talán már el akar menni. Engedd el!
Mintha a kérésem elhatolt volna az agyáig, vett egy gyors, mély lélegzetet. Behajlította a könyökét, és
eltolta magát a faltól.
Glenn kiugrott alóla. Előhúzta a fegyverét, és megállt az előtérbe vezető boltív alatt, lábai terpeszben,
fegyverét Ivyra fogva. A fegyver biztosítója kattant, és Glenn szemei tágra nyíltak.
Ivy hátat fordított neki, és odament az élelmiszerekkel teli szatyorhoz, amiről már meg is feledkeztünk.
Úgy tűnhetett, mintha nem vett volna tudomást Glennről, de én tudtam, hogy mindent érzékel, pontosan
tudja azt is, hogy hol zümmög éppen egy darázs a plafon közelében. Hátát meggörbítve egy csomag reszelt
sajtot rakott ki a pultra.
– Amikor legközelebb találkozol vele, mondd meg ennek a vérzsák kapitánynak, hogy üdvözlöm –
közölte lágy hangon, de rettenetes mennyiségű düh érződött ki belőle. Mindenesetre az éhség, a
dominancia szükséglete már elmúlt.
Elgyengült térdekkel, hosszan engedtem ki magamból a levegőt.
– Glenn – szóltam oda a fiúnak. – Tedd le azt a fegyvert, mielőtt elveszi tőled! És ha legközelebb
inzultálod a lakótársamat, hagyom, hogy kitépje a torkodat, megértetted?
A szeme átvillant Ivyra, aztán elrakta a pisztolyt. Ott maradt a boltív alatt. Zihálva vette a levegőt. Arra
gondoltam, hogy a nehezén már túl vagyunk, és kinyitottam a hűtőt.
– Hé, Ivy! – mondtam könnyedén, megpróbálva mindent visszaterelni a normális kerékvágásba. –
Idedobnád a pepperonit?
 Ivyval találkozott a pillantásunk. Kipislogta magából az utolsó elszabadult ösztönöket is.
– A pepperonit – mondta, és a hangja rekedt volt. Rekedtebb, mint általában. – Ja. – Megérintette az
arcát a kézfejével. Homlokráncolva átment a konyhán, úgy gondoltam, hogy szándékosan lassú tempóban.
– Köszönöm, hogy lenyugtattál – mondta halkan, miközben átadott egy tasak darabolt húst.
– Figyelmeztetnem kellett volna téged, sajnálom. – Félretettem a pepperonit, és kihúztam magam, Glenn
pedig sötét pillantást vetett rám. Ahogy letörölte magáról az izzadságot, az arca szürke és elkínzott volt.
Azt hiszem, csak most jött rá, hogy egy szobában tartózkodtunk egy ragadozóval, akit csak a büszkeség és
az udvariasság tartott vissza. Ma talán tanult valamit. Edden biztosan örülne.
A zöldségek között kotorásztam, és kiszedtem közülük a romlandót. Ivy közel hajolt hozzám, miközben
letett egy doboz őszibarackot.
– Mit csinál itt? – kérdezte elég hangosan ahhoz, hogy Glenn is meghallja.
– Bébiszittelek.
Bólintott. Világos volt, hogy további magyarázatra vár. Amikor nem mondtam semmit, hozzátette:
– És ez fizető munka, ugye?
Ránéztem Glennre.
– Öööö, igen. Egy eltűnt személyről van szó. – Óvatosan rápillantottam, és megkönnyebbültem, amikor
láttam, hogy a pupillái szinte visszatértek a normális állapotukba.
– Segíthetek? – kérdezte.
Ivy szinte semmi mást nem csinált, amióta kilépett az IS–tol, mint hogy eltűnt személyek után szaladgált,
de tudtam, hogy egyetértene Jenksszel abban, hogy ez Trent Kalamack trükkje, ha megtudná, hogy Sara
Jane pasijáról van szó. Ha nem mondom el neki, az csak még rosszabbá tenné a helyzetet. Azonkívül azt
akartam, hogy kijöjjön velem Piscaryhoz, abban bízva, hogy így több információhoz juthatok.
Glenn tettetett könnyedséggel álldogált, amíg Ivy és én el raktuk az élelmiszereket, mintha nem
érdekelte volna, hogy nem veszünk róla tudomást.
– Ugyan már, Rachel! – hízelgett a vámpír. – Kiről van szó? Kieresztem a csápjaimat! – Most annyira
sem tűnt ragadozónak, mint egy kacsa. En már hozzászoktam a hangulatváltozásaihoz, de Glenn elég
zavartan bámult.
– Ó, egy Dan nevű boszorkány. – Lehajoltam, és bedugtam a fejemet a hűtőbe, amíg beraktam a túrót. –
Sara Jane pasija, és mielőtt még felhúznád magad, Glenn velem jön, hogy megnézzük a lakását. Szerintem
Piscaryval ráérünk holnapig. Sofőrként dolgozik ott. Arról viszont szó sem lehet, hogy Glenn velem
jöjjön az egyetemre. – Egy szívdobbanásnyi csend következett. Összerezzentem, arra számítva, hogy
üvöltözve tiltakozni fog. De nem tette.
Átnéztem a hűtőszekrény ajtaja fölött, és eléggé meglepődtem. Ivy a mosogató fölé görnyedt, két
kezével a szélein támaszkodott. Ez volt a „számoljunk tízig”– póza. Eddig még mindig bejött.
Felemelte a tekintetét és rám függesztette. A szám kiszáradt. Ez most nem jött be.
– Nem fogadod el ezt a megbízást – mondta monoton hangon, amitől kivert a víz.
A pánik még felvillant, mielőtt bevette volna magát a gyomrom mélyébe. Semmi más nem létezett, mint
pupillafekete szemei. Vett egy mély levegőt, kiszívva belőlem a meleget. Mintha láthatatlanul mögém
osont volna, én meg azzal küzdöttem, hogy meg ne forduljak. A vállaim megfeszültek, és gyorsan
kapkodtam a levegőt. Maga köré húzott egy teljes léleklopó aurát. Valami mégis más volt. Amit most
láttam, az nem harag volt vagy éhség. Ez félelem volt. Ivy félt?
– Elfogadom a megbízást – mondtam, és hallottam a félelem vékony fonalát a hangomban. – Trent nem
árthat nekem, és Eddennek már megígértem, hogy elvállalom.
– Nem, nem vállalod.
Selyemruhája meglibbent, és Ivy hirtelen mozgásba lendült. Összerezzentem, és közvetlenül szemben
találtam magam vele, abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy megmozdul. Az arca fehérebb volt,
mint általában. Becsapta a hűtőajtót. El kellett ugranom előle. A szemébe néztem, és tudtam, hogy ha
kimutatom a félelmemet, amitől csomóba ugrott a gyomrom, az csak tovább táplálná, és még erősebb
lenne a felindulása. Rengeteget tanultam az elmúlt három hónapban, némely dolgot a nehezebbik úton, de
volt közte olyan is, amivel kapcsolatban azt szerettem volna, bár ne kellene tudnom róla.
– Amikor utoljára felvetted a kesztyűt, majdnem meghaltál – mondta, és izzadság csörgött le a nyakán,
aztán eltűnt a pólója mély, V alakú kivágásában. Izzadt? − A kulcsszó itt a „majdnem” – mondtam bátran.
− –Nem, a kulcsszó a „meghalni”.
Éreztem a hőt, ami sugárzott belőle, és hátraléptem. Glenn a boltív alól figyelte tágra nyílt szemeivel,
ahogy a vámpírral vitatkoztam. Ennek is megvolt a maga hatékony módja.
– Ivy – mondtam nyugodtan, bár belül remegtem. – Elfogadom ezt a megbízást. Ida velünk akarsz jönni,
amikor Glenn és én beszélünk Piscaryval...
Elakadt a lélegzetem. Ivy ujjai a torkomra kulcsolódtak. Zihálva szakadt ki belőlem a levegő, ahogy
nekivágott a konyha falának.
– Ivy! – Ennyit sikerült kinyögnöm, mielőtt fél kézzel felemelt, és nekiszögezett a falnak.
Zihálva csúsztam le a padlóra.
Ivy az enyémhez nyomta az arcát. A szemei feketék voltak, de a félelemtől tágra nyíltak.
– Nem fogsz beszélni Piscaryval! – mondta, és a pánik ezüst szalagként húzódott át hangja szürke
selymén. – Nem vállalod el ezt a megbízást.
Nekiszorítottam a lábamat a falnak, és eltoltam magam. Egy lélegzetvételnyi levegőt éreztem áthaladni
az ujjai között, a hátam pedig újra nekivágódott a falnak. Felé rúgtam, ő pedig oldalra hajolt. Közben
végig szorosan tartott.
– Mi a fenét csinálsz? – kérdeztem érdes hangon. – Engedj el!
– Ms. Tamwood – kiáltott Glenn. – Engedje el, és lépjen a szoba közepére!
Az ujjaimat belemélyesztettem Ivy kezébe, és mögé néztem. Glenn mögötte állt, lábai megfeszítve,
fegyvere kibiztosítva.
– Ne! – nyögtem reszelős hangon. – Menj ki! Menj ki innen!
Ivy nem fog hallgatni rám, ha ő is itt van, gondoltam. Ivy félt.
De vajon mi a fenétől félt? Trent nem érhetett hozzám. A meglepetés éles füttyszója jelezte Jenks
érkezését.
– Szevasztok, táborozok! – mondta szarkasztikusán. – Látom, Rachel beszélt neked a megbízásról, ugye,
Ivy?
– Kifelé! – követeltem, és a fejem lüktetett, ahogy Ivy szorítása erősödött.
– Szent szar! – kiáltotta a pixi a mennyezetről, és a szárnyai verdesés közben rémült-pirossá változtak.
– Ez nem viccel.
– Tudom... – Fájó tüdővel feszegettem a nyakam köré szoruló ujjakat, és nagy nehezen sikerült
lélegzetet vennem. Ivy sápadt arca elkínzottnak tűnt. Szemei tökéletesen feketék voltak, és tekintetébe
félelem keveredett. Ijesztő volt látni az érzelmeit.
– Ivy, engedd el! – követelte Jenks, aki szemmagasságban lebegett. – Nem olyan súlyos, tényleg.
Egyszerűen csak elkísérjük.
– Kifelé! – mondtam, és végre vettem egy rendes levegőt, miközben Ivy szemei zavarossá váltak, a
szorítása pedig megenyhült. Elöntött a pánik, amikor megláttam, hogy remeg a keze. Izzadság csöpögött le
a homlokán. Össze volt zavarodva. A szeme fehérje nagyon elütött a fekete résztől.
Jenks odarepült Glennhez.
– Hallottad – mondta a pixi. – Kifelé!
A szívem csak úgy kalapált, amikor Glenn azt sziszegte:
– Megőrültél? Ha elmegyünk, ez a kurva megöli.
Ivy mintha suttogott volna kilégzés közben. Olyan finom hang volt, mint az első téli hópihe, de én
hallottam. A fahéj illata töltötte meg az érzékeimet.
 – El kell mennünk innen – mondta Jenks. – Rachel vagy ráveszi Ivyt, hogy elengedje, vagy Ivy meg
fogja ölni. Talán szétválaszthatod őket, ha lelövöd Ivyt, de Ivy akkor is meg fogja keresni Rachelt, és
megöli az első adandó alkalommal, ha megdönti Rachel dominanciáját.
– Rachel a domináns?
Hallottam a hitetlenkedést Glenn hangjában, és kétségbeesetten imádkoztam, hogy eltűnjenek végre,
mielőtt még Ivy bevégzi a fojtogatásomat.
Jenks szárnyának zúgása olyan hangosnak tűnt, mint a vér lüktetése a füleimben.
– Miért, mit gondolsz, hogyan szedte le rólad Rachel Ivyt? Azt hiszed, egy boszorka megteheti ezt, ha
nem ő a főnök? Na, tűnés kifelé, ahogy Rachel mondta!
Nem tudom, hogy a domináns volt-e a megfelelő szó, de ha nem tűnnek el, akkor ezen már kár is lett
volna vitatkozni. Az igazság isten előtt az volt, hogy valamilyen furcsa, kitekert módon Ivynak nagyobb
szüksége volt rám, mint nekem rá. Ugyanakkor a „randiútmutató” – amit elmúlt tavasszal adott Ivy, hogy ne
nagyon nyomkodjam a vámpírösztönöket bekapcsoló gombjait – nem tartalmazott olyan fejezetet, hogy
„mit tegyünk, ha azon kapjuk magunkat, hogy mi vagyunk a dominánsak?”. Feltérképezetlen területen
jártunk.
– Tűnés! Kifelé! – mondtam fulladozva, és közben a perifériás látásom már feketévé vált.
Hallottam, ahogy a pisztoly kibiztosítója visszakattan. Glenn vonakodva a tokjába tette a fegyvert.
Amikor
Jenks elsuhant tőle a hátsó ajtóhoz, aztán meg vissza, a FIB-tiszt visszavonulót fújt, de dühösnek és
csalódottnak tűnt. En a plafont bámultam és a csillagokat néztem, amik a látómezőm szélén jelentek meg,
amikor a szúnyoghálós ajtó végre bevágódott.
– Ivy! – mondtam reszelős hangon, és a szemébe néztem. Sötét borzalmától megmerevedtem. Láttam
magamat szeme mélységeiben, összekuszált hajjal és felduzzadt arccal. A nyakam hirtelen lüktetni kezdett
az ujjai alatt, ahogy rászorított a régi démonharapásomra. Isten bocsássa meg, de ez kezdett jó érzés lenni,
ahogy visszaemlékeztem az eufóriára, ami múlt tavasszal hullámzott át rajtam, amikor a démon, amit azért
küldtek, hogy megöljön, feltépte a nyakamat és megtöltötte vámpírnyállal.
– Ivy, nyisd szét az ujjaidat egy kicsit, hogy lélegezni tudjak! – sikerült kipréselnem magamból, és
közben nyál csöpögött az államról. A kezéből származó hő erőteljesebbé tette a fahéj illatát.
– Azt mondtad, hogy engedjem el – vicsorgott, kivillantva a fogait, és egyre erősebben szorított, míg a
szemeim már kidülledtek. – Akartam őt, te pedig rávettél, hogy engedjem el.
A tüdőm próbált dolgozni, szaggatott hangok törtek elő belőle, ahogy levegőért küszködtem. Ivy
szorítása lazulni kezdett. Vettem egy hálás, nagy levegőt. Aztán még egyet. Az arca komor volt, várakozott.
Vámpír által meghalni könnyű. Ahhoz már több okosság kell, hogy vele élj.
Az állkapcsom fájt, ahol az ujjai alátámasztották.
– Ha akarod őt – suttogtam akkor menj, szerezd meg! De ne törd meg a böjtöt azért, mert éppen dühös
vagy! – Vettem még egy lélegzetet, és imádkoztam, hogy ne ez legyen az utolsó. – Hacsak nem a
szenvedély miatt csinálod, akkor nem éri meg, Ivy.
Elakadt a lélegzete, mintha ez betalált volna. Megdöbbent arccal, figyelmeztetés nélkül lazított a
szorításán. Lecsúsztam a fal tövébe.
Összegörnyedve levegőért öklendeztem. Éreztem a torkomat és a gyomromat, ahogy megfeszülnek, a
démonharapás a nyakamon pedig továbbra is bizsergett a gyönyörűségtől. A lábaim összegabalyodtak,
lassan kezdtem kiegyenesíteni őket. Térdemet a mellemhez húzva ültem, visszaráztam az amulettes
karkötőmet a csuklómra, letöröltem magamról a nyálat, és felnéztem.
Meglepett, hogy még mindig ott találtam Ivyt. Általában, amikor így kikészült, mint most, futva
Piscaryhoz sietett. Bár az is igaz, hogy korábban soha nem készült ki ennyire, mint most. Félt. Azért
szegezett a falhoz, mert félt. De vajon mitől? Tőlem, mert azt mondtam neki, hogy nem tépheti ki Glenn
torkát? Akár a barátom volt, akár nem, elhagytam volna, ha látom, hogy kinyír valakit a konyhámban. A
vér miatt örökké rémálmaim lennének.
– Jól vagy? – kérdeztem reszelős hangon, és megint összegörnyedtem, mert a beszéd köhögőrohamot
okozott.
Nem mozdult. Az asztalnál ült, háttal nekem. Fejét a kezei közé rejtette.
Röviddel az után, hogy együtt beköltöztünk ide, rájöttem, hogy Ivy nem szereti azt, ami. Gyűlölte az
erőszakot, akkor is, ha ő kezdeményezte. Küzdött, hogy tartózkodni tudjon a vértől, bár nagyon vágyott rá.
Vámpír volt. Nem volt más választása. A vírus mélyen berögzült a DNS-ébe, és ott is maradt. Az vagy,
ami vagy. Számára a bukást jelentette, ha elvesztette az irányítást, és hagyta, hogy az ösztönei
uralkodjanak helyette.
– Ivy! – Feltápászkodtam, és kissé elveszítettem az egyensúlyomat, ahogy felé botladoztam. Még mindig
éreztem az ujjai helyét, ahol a nyakamba nyomódtak. Rossz érzés volt, de semmi ahhoz képest, amikor egy
székhez szegezett a vágy és az éhség felhőjébe burkolózva. Megigazítottam a nyakkendőmet.
– Minden rendben – nyúltam felé, de aztán visszahúztam a kezemet, még mielőtt megérintettem volna. –
Nem – mondta, amikor leengedtem a kezemet. A hangja tompa volt. – Rachel, sajnálom, én nem tudok... –
Habozott, és szaggatottan felsóhajtott. – Ne vállald el ezt a megbízást! Ha csak a pénzről van szó...
– Nem a pénzről van szó – szóltam, mielőtt befejezhette volna. Felém fordult, és a dühöm, ami abból
fakadt, hogy talán megpróbál kivásárolni, nyomban elmúlt. A nedvesség fényes szalagja mutatta az arcán,
hogy próbálta letörölni a könnyeit. Előtte még soha nem láttam sírni. Leültem mellé a székre. – Segítenem
kell Sara Jane-nek.
Elfordította a fejét.
– Akkor én is megyek veled Piscaryhoz – mondta, és a hangjában még megvolt szokásos erejének
halvány emléke.
Magam köré fontam a karjaimat, egyik kezemmel a nyakamon levő halvány heget dörzsölve, aztán
rájöttem, hogy azért csinálom, öntudatlanul, hogy érezzem a bizsergését.
– Reméltem is, hogy jössz – mondtam, és lekényszerítettem a kezemet a nyakamról.
Ijedt, aggódó mosolyt villantott rám, aztán elfordult.
 HATODIK
PIXIGYEREKEK NYÜZSÖGTEK GLENN KÖRÜL, miközben a konyhaasztalnál ült, olyan messze Ivytól,
amennyire csak tudott anélkül, hogy ez nagyon nyilvánvaló lett volna. Úgy tűnt, hogy Jenks gyerekei
szokatlanul megkedvelték a FIB-nyomozót, Ivy pedig, aki a számítógépe előtt ült, megpróbálta figyelmen
kívül hagyni a zajt és a röpdöső alakokat. Olyan benyomást tett rám, mint amikor egy macska a madáretető
előtt alszik, és látszólag semmiről sem vesz tudomást, de közben nagyon is figyel, és észreveszi, ha
valamelyik madár hibázik, és túl közel kerül hozzá. Senki sem foglalkozott azzal, hogy majdnem komoly
baj történt, és az érzéseim, hogy Glenn-nel kell dolgoznom, a „nagyon nem szeretem’-ből az enyhe
bosszúság irányába csökkentek újkeletű és váratlan tapintatossága miatt.
Inzulinos fecskendőt használva beinjektáltam az álombájitalt az utolsó, vékony falú, kék festékes
golyóba. Hét óra már elmúlt. Nem szerettem rendetlenséget hagyni a konyhában, de meg kellett csinálnom
ezeket a speciális golyócskákat, szó sem lehetett arról, hogy fegyvertelenül találkozzak Sara Jane-nel egy
furcsa lakásban. Semmi szükség rá, hogy megkönnyítsem Trent dolgát, gondoltam, amikor levettem
védőkesztyűimet, és félredobtam őket.
A pult alatti tálak közül kihúztam a fegyveremet. Eredetileg egy üstben tartottam, ami a konyhasziget
fölött lógott, de aztán Ivy helyesen jegyezte meg, hogy emiatt fel kell állnom, ha hozzá akarok férni, és
közben simán lelőhetnek. Kúszásmagasságban tartani sokkal jobb ötlet. Glenn felkapta a fejét, amikor a
vas a pulthoz csapódott, és elhessegette a fecsegő, zöld ruhás, kamasz pixilányokat a kezéről.
– Nem kellene ilyen könnyen hozzáférhető helyen tartani a fegyvert – mondta gúnyosan. – Van róla
fogalmad, hány gyerek hal meg minden évben az olyan ostoba mutatványok miatt, mint ez?
– Nyugi, Mr. FIB-tiszt! – mondtam, és letöröltem az üstöt. – Eddig még senki sem halt bele a
paintballozásba.
– Paintball? – kérdezte. Aztán leereszkedően megfordult. – Akkor most beöltözőset játszunk?
A szemöldökömet ráncoltam. Szerettem a mini paintballomat. Jó érzés volt kézbe venni, nehéz volt és
megnyugtató, tenyérnyi mérete ellenére. Meggypiros színe alapján az emberek általában nem ismerték fel,
hogy mi ez, és általában azt gondolták, hogy valami csomagolásféle. De a legjobb az volt, hogy nem
kellett hozzá engedély.
Sértődötten kiráztam a piros, köröm méretű golyót a dobozból, ami a bájitalaim fölött, a polcon állt.
Bedobtam a puska üregébe.
– Ivy – mondtam, ő pedig felnézett a monitorjáról. Tökéletesen ovális arca teljesen kifejezéstelen volt.
– Fogócska.
Visszafordult a képernyőjéhez, és a fejét kissé elfordította. A pixigyerekek sikítottak és szétszéledtek,
kiáramlottak az ablakon a sötét kertbe, csillogó pixiporhullámokat és a hangjuk emlékét hagyva maguk
után. Egy idő után már csak a tücskök ciripelése hallatszott.
Ivy nem az a fajta lakótárs volt, aki szeretett ostoba társasjátékokat játszani, és egyszer, amikor a
kanapén ültem vele, és valami filmet néztünk, akaratlanul kiváltottam a vámpírösztöneit, és majdnem
megharapott az utolsó verekedés jelenet alatt, amikor a testhőmérsékletem megemelkedett, és megérezte
összekeveredő illatainkat. Ezért aztán most gondosan hangszerelt csatáinkat leszámítva általában úgy
csináltuk közös dolgainkat, hogy sok tér maradjon köztünk. A paintball labdáim előli elugrálás neki jó
edzés volt, nekem pedig fejlesztette a célzókészségemet.
Még jobb volt ez az egész éjfélkor, a temetőben.
Glenn végighúzta a kezét rövidre vágott szakállán, és várakozott. Az nyilvánvaló volt, hogy valami
történni fog, csak azt nem tudta, hogy mi. Glennt figyelmen kívül hagyva a pultra tettem paintball
puskámat, és elkezdtem feltakarítani a rendetlenséget, amit a mosogatóban csináltam. A pulzusom
emelkedett, és a feszültség miatt fájni kezdtek az ujjaim. Ivy folytatta a vásárlást a neten, hangosan
kattintgatva az egérrel. A ceruzájáért nyúlt, amint valami felkeltette a figyelmét.
Kirántottam a fegyvert, megpördültem, és meghúztam a ravaszt. A puffanó hang izgalommal töltött el.
Ivy jobbra hajolt. Szabad kezével felfogta a vízzel töltött labdát. Éles loccsanással találta el a kezét, és
szétdurrant, eláztatva a tenyerét. Még csak fel sem nézett a monitorról, amikor lerázta kezéről a vizet, és
elolvasta a képaláírást a koporsóba való párnák alatt. Karácsonyig még három hónap volt hátra, és én
tudtam, hogy tanácstalan abban a tekintetben, hogy mit vegyen az anyjának.
Amikor elsütöttem a fegyvert, Glenn felállt. Keze egyből a pisztolytáskáján termett. Az arca ellazult, és
felváltva nézett Ivyra és rám. Odadobtam neki a paintball puskát, ő pedig elkapta. Bármi jobb annál, mint
amikor a pisztolyáért kapkod.
– Ha ez egy álombájital lett volna – mondtam önelégülten –, azzal hidegre tettem volna.
Odaadtam Ivynak a papírtörlőtekercset, amit a konyhasziget pultján tartottunk pont ilyen célokra, ő
pedig közömbösen megtörölte a kezét, és folytatta a vásárlást.
Glenn a fejét lehajtva szemlélte a paintball puskát. Tudtam, hogy érzi a súlyát, és felismeri, hogy nem
játék. Odalépett hozzám, és visszaadta.
– Szerintem engedélyeztetni kellene ezeket a dolgokat – mondta, miközben átvettem tőle.
– Ja – egyeztem bele könnyedén. – Azt kellene.
Éreztem, hogy figyel, miközben megtöltöttem a fegyvert hét darab bájitalos tölténnyel. Nem sok
boszorkány használt bájitalt, nemcsak azért, mert iszonyatosan drágák voltak, és megidézés nélkül
maximum egy hétig álltak el, hanem azért is, mert nagy mennyiségű sós vízben történő áztatásra volt
szükség a megtörésükhöz. Macerás volt, és rengeteg só kellett hozzá. Elégedett voltam magammal, és a
megtöltött paintball puskát a hátamra vetettem, aztán fölvettem egy bőrdzsekit, hogy eltakarjam. Lerúgtam
a rózsaszínű papucsokat, és átmentem a nappaliba vámpírgyártású bakancsomért, amit a hátsó ajtó mellett
tartottam.
– Mehetünk? – kérdeztem, és nekidőltem a folyosó falának, hogy a lábamra húzzam őket. – Te vezetsz.
Glenn magas alakja megjelent a boltív alatt, sötét ujjaival profi módon kötötte meg a nyakkendőjét. –
Te így jössz?
Homlokomat ráncolva végignéztem piros blúzomon, fekete szoknyámon, nejlonharisnyámon és bokáig
érő bakancsomon.
– Valami baj van azzal, amit viselek?
Ivy durván felhorkant a számítógépe mellett. Glenn rápillantott, aztán rám.
– Oda se neki! – mondta Glenn határozottan.
Szorosra húzta a nyakkendőjét, hogy profinak és makulátlannak tűnjön. – Menjünk!
– Nem – mondtam az arcába. – Tudni akarom, hogy szerinted m it kellene felvennem. Az egyik olyan
poliészter zsákot, amit a női FIB-tiszteknek kell viselni? Megvan ám az oka annak, hogy Rose ennyire
feszült.
Glenn rezzenéstelen arccal ellépett mellettem, és a folyosó felé indult. Felkaptam a táskámat, és
örültem, hogy Ivy eléggé el van foglalva, így csak intett, hogy viszlát, aztán Glenn után indultam. Szinte
egész széliében elfoglalta a folyosót, ahogy ott sétált öltönye zsebébe dugva a kezeit. Ahogy az inge
hozzádörzsölődött a kabát béléséhez, finom hangot adott ki, szemben a keménytalpú cipő kopogásával a
padlón.
Én továbbra is tüntetőén hallgattam, miközben Glenn kihajtott az Üregből, vissza a városba, a hídon
keresztül. Jó lett volna, ha Jenks is velünk jön, de Sara Jane mondott valamit egy macskáról, és ő
körültekintően inkább úgy döntött, hogy otthon marad. A nap már régen lement, és a forgalom egyre nőtt.
Cincinnati fényei szépen mutattak a hídról, és én remekül szórakoztam, amikor rájöttem, hogy Glenn egy
autósor élén halad, amelyek vezetői túlságosan óvatosak ahhoz, hogy meg merjék előzni. A FIB jelöletlen
autóit is elég könnyű volt felismerni. A hangulatom lassan megenyhült. Lehúztam az ablakot, hogy kicsit
felhígítsam a fahéj illatát, Glenn pedig bekapcsolta a fűtést. A parfümnek már nem volt olyan jó illata,
amióta cserbenhagyott.
Dan lakása valójában egy városi ház volt: rendezett, tiszta, körbekerített. Nem volt túl messze az
egyetemtől. Az autópálya is könnyen elérhető volt. Drágának tűnt, de ha órákat vett közben az egyetemen,
valószínűleg megengedhette magának. Glenn bekanyarodott arra a parkolóhelyre, amire Dan házának
számát festették, és leállította a motort. A tornácon a lámpa le volt kapcsolva, a függönyök pedig behúzva.
Egy macska ült a második emeleti erkély korlátján, a szeme világított, ahogy ránk nézett.
Glenn egy szó nélkül az ülés alá nyúlt és hátradöntötte. Lehunyta a szemét és elhelyezkedett, mintha csak
szunyókálni akarna egyet. A csend egyre nagyobb lett, én pedig hallgattam az autó motorjának kattogását,
ahogy lehűl a sötétben. A rádió gombja felé nyúltam, Glenn pedig egyből azt motyogta: – Hozzá ne nyúlj!
Sértetten dőltem hátra.
– Nem akarod megkérdezni néhány szomszédját? – kérdeztem.
– Azt majd holnap, amikor a nap fent van, te meg az iskolában.
Felemeltem a szemöldököm. A receptnek megfelelően, amit Eddentől kaptam, az óráim négytől hatig
tartottak. Ez volt a legjobb időpont ahhoz, hogy ajtókon kopogtassunk, amikor az emberek éppen
hazaérnek, a nappali életmódú inderlandiak fent vannak, és az éjszakaiak már sürgölődnek. A környék
ugyanis vegyes összetételűnek tűnt.
Egy házaspár jött ki az egyik közeli lakásból, vitatkozva, miközben beszálltak csillogó autójukba, és
elhajtottak. A nő késett a munkából. A férfi hibája volt, ha jól követtem a társalgást. Unatkozva és kissé
idegesen kutattam a táskámban, amíg találtam egy ujjbökőt és az egyik kereső amulettemet. Szerettem őket,
mármint a kereső amuletteket, nem az ujjbökőket, és miután megböktem az ujjamat, hogy három csepp vért
csepegtessek rá, és ezzel aktiváljam, rá kellett jönnöm, hogy harminclábnyi körzetben nem volt sehol
senki, csak Glenn meg én. Épp a nyakamba akasztottam, mint a régi IS jelvényemet, amikor egy kis vörös
autó állt be a parkolóba. A korláton fekvő macska nyújtózkodott egyet, mielőtt eltűnt szem elől, valahol az
erkélyen.
Sara Jane volt az, aki beállt a kocsijával a közvetlenül mögöttünk levő helyre. Glenn észrevette, de nem
mondott semmit, miközben kiszálltunk és Sara felé tartottunk.
– Üdv! – mondta a nő, akinek szív alakú arcán az utcai lámpa lényében észrevehető volt az aggodalom.
– Remélem, nem vártok régóta – tette hozzá, a profi irodista hangján.
– Egyáltalán nem, asszonyom – mondta Glenn. Szorosabbra húztam a bőrkabátomat, mert hideg volt,
Sara Jane pedig a kulcsait csörgette, és azt kereste, amelyik még mindig fényesnek és újnak tűnt, aztán
kinyitotta vele az ajtót. A pulzusom megemelkedett, és az amulettemre bámultam, miközben Trenttel
kapcsolatos gondolatok futottak át az agyamon. Nálam volt a paintball puska, de nem vagyok valami bátor
ember. Mindig elszaladok a nagy–csúnya–rossz dolgok elől. Ez drámaian javítja a kilátásaimat egy hosszú
életre.
Glenn követte Sara Jane-t, aki felkapcsolta a lámpákat, megvilágítva a tornácot és a lakást is. Én
idegesen léptem át a küszöbön, és nem tudtam eldönteni, hogy becsukjam-e az ajtót, hogy senki ne tudjon
követni, vagy inkább nyitva hagyjam, hogy legyen legalább egy menekülési útvonalam. Végül úgy
döntöttem, hogy résnyíre nyitva hagyom.
– Valami gond van? – suttogta Glenn, miközben Sara Jane magabiztosan haladt a konyha felé.
Megráztam a fejem. A városi házban volt egy nagy, egybenyitott tér, így szinte az egész földszintet be
lehetett látni az ajtóból. A második szintre egy fantáziátlan, egyenes lépcső vezetett. Tudtam, hogy az
amulettem figyelmeztetni fog, ha feltűnik valami új, ezért nyugodt voltam. Senki nem volt itt hármunkon és
a nyivákoló macskán kívül, ami a második szint erkélyén tanyázott.
– Megyek, és beengedem Sarcophagust – mondta
Sara Jane, és elindult a lépcső felé.
Megemeltem a szemöldököm.
– Az a macska, ugye?
 – Önnel megyek, asszonyom – ajánlotta fel Glenn, és utánacsattogott az emeletre.
Gyorsan felmértem a földszintet, amíg ők nem voltak ott, de tudtam, hogy nem találunk semmit. Trent túl
jó volt ahhoz, hogy bármi nyomot hagyjon hátra, inkább csak azt akartam tudni, hogy miféle fickókat
kedvel Sara Jane. A konyhában a mosogató száraz volt, a szemetes büdös, a számítógép monitorja poros,
a macska doboza pedig tele. Nyilvánvaló volt, hogy Dan egy ideje nem járt otthon.
Fölöttem a padló nyikorgott, ahogy Glenn sétált a felső emeleten. A tévé tetején ugyanazt a képet
fedeztem fel, ami Dant és Sara Jane-t ábrázolta egy gőzös fedélzetén. Levettem, és az arcukat vizsgáltam,
aztán visszaállítottam a bekeretezett fényképet a tévére. Glenn ledübörgött a lépcsőn. A férfi vállai
kitöltötték szinte az egész keskeny lépcsőfeljárót. Sara Jane némán haladt mögötte, kicsinek tűnt, és magas
sarkújában oldalazva jött lefelé a lépcsőn.
– Az emeleten minden rendben – mondta Glenn, miközben átkutatta a kötegnyi levelet a konyhapulton.
Sara Jane kinyitotta a kamrát. Mint a többi helyiségben, itt is minden a helyén volt. Egy pillanatnyi
habozást követően elővett egy adag nedves macskaeledelt.
– Nem baj, ha átnézem az e-mailjeit? – kérdeztem. Sara Jane szomorúan bólintott. Megmozgattam az
egeret, és láttam, hogy Jan folyamatosan a neten lógott, akárcsak Ivy. Szigorúan véve ezt nem lett volna
szabad megtennem, de amíg senki nem szól semmit. .. A szemem sarkából láttam, ahogy Glenn
végigfuttatja a szemét Sara Jane ravasz szabású kiskosztümjén, miközben a nő letépi a macskakajás zacskó
tetejét, aztán pedig az én szerkómat nézegeti, miközben a billentyűzet fölé hajolok. A nézéséből meg
tudtam mondani, hogy azt gondolja, az én ruháim egyáltalán nem profik, ezért el kellett fojtanom egy
grimaszt.
Dannek volt egy halom olvasatlan üzenete, kettő Sara Jane-től és egy másik egy egyetemi címről. A
többi valamilyen hard-rock chatszobából származott. Még én is jobbnak láttam nem megnyitni ezeket, mert
a bizonyítékok manipulálása is felmerülhet, ha esetleg holtan kerül elő.
Glenn végigfuttatta egyik kezét rövid haján. Úgy tűnt, csalódott, mert nem talált semmi szokatlant. Arra
tippeltem, hogy ez nem azért van, mert Dan eltűnt, hanem azért, mert boszorkány volt, ezért aztán a
házában halott majmok fejeinek kellett volna lógniuk a plafonról. Úgy tűnt, hogy Dan átlagos, magának
való fiatalember. Talán egy kicsit rendszeretőbb volt, mint a többség, és Sara Jane sem randizna egy
trehány alakkal.
Sara Jane egy tál ételt rakott a vizestál mellé. Fekete macska lopakodott le a lépcsőn, amint meghallotta
a porcelán csengését. Ráfújt Sara Jane-re, és addig nem ment oda enni, amíg a nő el nem hagyta a konyhát.
– Sarcophagus nem szeret engem – mondta teljesen feleslegesen. – Ő csak egy személyt fogad a
bizalmába.
Egy jó bizalmas pont ilyen volt. A legjobbak maguk választották ki a gazdájukat, nem pedig fordítva. A
macska meglepően rövid idő alatt befejezte az evést, aztán visszaugrott a kanapé háttámlájára.
Kaparásztam egy kicsit a kárpiton, ő pedig kíváncsian közelebb jött. Kinyújtotta a nyakát, és megérintette
az orrával az ujjamat. A macskák így üdvözölték egymást, én pedig elmosolyodtam. Szerettem volna, ha
van egy macskám, de Jenks egy éven át minden éjszaka megpixizne, ha hazavinnék egyet.
Visszaemlékezve menyétként töltött időmre, a táskámban kotorásztam. Megpróbáltam diszkrét lenni, és
aktiváltam egy amulettet, hogy ellenőrizzem a varázslatokat a macskán. Sehol semmi. Nem voltam
elégedett, ezért még mélyebbre ástam a drótkeretes szemüveget keresve. Nem vettem tudomást Glenn
kérdő tekintetéről, felpattintottam a kemény tokot, és óvatosan feltettem az annyira–ronda–hogy–
fogamzásgátlásra– is–alkalmas szemüveget. A múlt hónapban vettem, háromszor annyit költve rá, mint a
havi bérleti díjam, azzal az ürüggyel, hogy le lehet vonni az árát az adóból. Volt egy olyan verziója,
amiben nem úgy néztem ki, mint valami elvetemült barom, de az kétszer annyiba került.
A leyvonalvarázslatait meg lehetett kötni ezüstben úgy, ahogy a földmágiát a fában lehetett tárolni, és a
drótkeret olyan varázslatot hordozott, aminek segítségével átláthattam azokon az álcákon, amelyeket
leyvonalmágiával aktiváltak. Kissé nyomorult dolognak éreztem a használatát, mert úgy gondoltam, ez
visszadob a boszorkánymesterek birodalmába, mivel olyan varázslatot alkalmaztam, amit én magam nem
tudtam megcsinálni. De miközben Sarcophagus állát vakargattam, és most már biztos voltam benne, hogy a
változások teljes hiánya miatt ő nem lehet Dan egy macska formájában csapdába esve, úgy döntöttem,
hogy nem foglalkozom ezzel.
Glenn a telefon felé fordult.
– Nem baj, ha meghallgatom az üzeneteit? – kérdezte. Sara Jane keserűen felnevetett.
– Csak nyugodtan. Tőlem érkeztek.
A szemüvegtokom hangos kattanással zárult be. Glenn megnyomta a lejátszás gombot, én pedig
összerezzentem, amikor Sara Jane felvett hangja felhangzott a csendes lakásban:
– Szia, Dan. Vártam egy órát. A Carew-toronyról volt szó, ugye?
Kis szünet következett, aztán kissé tartózkodóbban: –
Nos, hívj fel! És jobb lenne, ha hoznál egy kis csokit. – A hangja ekkor játékosra váltott. – Lesz mit
jóvátenned, vidéki srác!
A második üzenet még kínosabb volt:
– Szia, Dan! Ha ott vagy, vedd föl! – Megint egy kis szünet. – Hm, csak vicceltem a csokoládéval.
Holnap találkozunk. Szeretlek. Szia!
Sara Jane a nappaliban állt, megkövült arccal.
– Nem volt itt, amikor átjöttem, és azóta nem láttam – mondta halkan.
– Nos – szólalt meg Glenn, amikor a gép kikapcsolt még nem találtuk meg az autóját, a fogkeféje meg a
borotvája viszont még mindig itt van. Bárhol is van, nem tervezte, hogy sokáig marad. Úgy néz ki, hogy
történt valami.
Sara Jane az ajkába harapott és elfordult. Csodálkoztam, hogy mennyire hiányzik a tapintat
Glennből, ezért gyilkos pillantást vetettem rá.
– Annyira vagy érzékeny, mint egy tüzelő kutya, tudtál róla? – suttogtam oda neki.
Glenn Sara Jane görnyedt vállaira pillantott.
– Sajnálom, asszonyom.
Sara szomorú mosollyal az arcán megfordult.
– Talán haza kellene vinnem magammal
Sarcophagust.
– Nem – mondtam neki gyorsan –, még nem. – Együtt érzőn megérintettem a vállát, és orgonaillatú
parfümje felidézte bennem a droggal átitatott sárgarépa halvány emlékét. Rápillantottam Glennre. Tudtam,
hogy nem megy el, így nem fogok tudni négyszemközt beszélni Sarával. – Sara Jane – kezdtem tétován ezt
meg kell kérdeznem tőled, és bocsánatot kérek érte. Tudsz róla, hogy valaki esetleg megfenyegette volna
Dant?
– Nem – mondta nyugodt hangon, a kezét felemelve a gallérjához. – Senki.
– És téged? – kérdeztem. – Megfenyegettek bármilyen módon, de tényleg, bármilyen módszerrel?
– Nem, természetesen nem – mondta gyorsan, a tekintete lefelé irányult, amúgy is sápadt bőre pedig
még fehérebbnek tűnt. Nem kellett amulettet használnom ahhoz, hogy tudjam, hazudik, és a csend egyre
kínosabbá vált, amíg adtam neki egy kis időt, hogy meggondolja magát, és mégis elmondja. De nem tette.
– Öö, végeztünk? – dadogta, én pedig bólogatva megigazítottam a táskámat a vállamon. Sara Jane az
ajtó felé indult, a léptei gyorsak és mesterkéltek voltak. Glenn és én követtük, ki, a kocsifelhajtóra. Ahhoz
túl hideg volt, hogy bogarak röpködjenek a levegőben, de egy szakadt pókháló azért feszült a tornác
lámpáján.
– Köszönöm, hogy megengedted, hogy megnézzük a lakást – mondtam, ő pedig remegő ujjakkal
ellenőrizte az ajtót. – Beszélni fogok holnap az osztálytársaival. Talán valaki tud közülük valamit. Bármi
legyen is, én segíthetek – mondtam, és megpróbáltam minél több tartalmat belepréselni a hangomba.
– Igen, köszönöm. – A tekintete mindenfelé cikázott, csak a szemembe nem nézett, aztán megint
visszatért a profi irodai hanghordozáshoz. – Hálás vagyok, hogy átjöttetek. Bárcsak többet segíthetnék!
– Asszonyom... – mondta Glenn búcsúzóul. Sara Jane magassarkúi a járdán kopogtak, ahogy távolodott
tőlünk. Követtem Glennt az autójához, aztán visszapillantottam, és láttam, hogy Sarcophagus az egyik
emeleti ablakban ül, és minket figyel.
Sara Jane autója vidám csipogást hallatott. A nő berakta a táskáját, aztán beszállt és elhajtott. Én csak
álltam a sötétben a nyitott kocsiajtó mellett, és néztem, ahogy a hátsó lámpák eltűnnek a sarkon túl. Glenn
velem szemben állt a vezető oldalon, kezeivel az autó tetejére támaszkodva. Barna szemeiből semmit nem
lehetett kiolvasni.
– Kalamack biztosan nagyon jól fizeti a titkárnőit, ha ilyen autóik vannak – mondta halkan.
Megmerevedtem.
– Meg vagyok róla győződve, hogy így van – mondtam hevesen. Nem tetszett, amire Glenn célzott. –
Sara Jane nagyon jó munkaerő. És olyan jól keres, hogy haza is küld belőle a családjának, akik
valóságos királyként élnek a farm többi alkalmazottjához képest.
Glenn válaszképpen mormogott valamit, és kinyitotta az ajtót. Beszálltam, és amikor bekötöttem az
övemet és elhelyezkedtem a bőrülésen, felsóhajtottam. Kibámultam az ablakon a sötétségbe, és egyre
nyomottabbá vált a hangulatom. Sara Jane nem bízik bennem. Bár, ha az ő szemszögéből nézzük, miért is
tenné?
– Ezt egy kissé magadra vetted, ugye? – kérdezte Glenn, amikor elindította az autót.
– Ügy gondolod, hogy azért, mert boszorkánymester, nem érdemli meg a segítséget? – kérdeztem vissza
élesen.
– Csigavér, nem erre gondoltam. – Glenn vetett rám egy gyors pillantást, és tolatni kezdett a kocsival.
Maximumra kapcsolta a fűtést, aztán sebességbe rakta az autót, nekem meg egy hajszál elkezdte
csiklandozni az arcomat. – Én csak annyit mondok, hogy úgy viselkedsz, mint akinek köze van a sztori
kimeneteléhez.
Megdörzsöltem a szememet.
– Sajnálom.
– Rendben – mondta, és úgy hangzott, mintha megértené. – Szóval... mi legyen?
Besorolt a forgalomba, és az egyik utcai lámpa fényénél ránéztem, azon gondolkodva, hogy akarok-e
ennyire nyílt lenni vele.
– Ismerem Sara Jane-t – mondtam lassan.
– Úgy érted, hogy ismered a típusát? – kérdezte Glenn.
– Nem, ismerem őt.
A FIB-nyomozó összeráncolta a homlokát.
– Ő nem ismer téged.
– Ja – teljesen letekertem az ablakot, hogy megszabaduljak a parfümöm illatától. Már nem bírtam
elviselni. A gondolataim folyton visszatértek Ivy szemeihez, amik feketék voltak és ijedtek. – Ettől olyan
nehéz.
A fékek lassú, vinnyogásszerű hangot adtak ki, amikor megálltunk egy lámpánál. Glenn összevonta a
szemöldökét, a szakálla és a bajusza mély árnyékokat vetett az arcára. – Beszélnél inkább emberi nyelven,
ha megkérhetlek?
Gyors, félszeg mosolyt villantottam rá.
– Beszélt neked az apád arról, hogy majdnem bevittük Trent Kalamacket dílerkedésért és genetikai
drogok előállításáért?
– Igen. Ez még azelőtt volt, hogy átmentem az ő részlegébe. Azt mondta, hogy az egyetlen tanú egy IS–
zsaru volt, aki meghalt, amikor felrobbantották az autóját. – A lámpa váltott, és mi továbbmentünk.
Bólintottam. Edden ezek szerint elmondta neki a legfontosabb dolgokat.
– Hadd meséljek neked Trent Kalamackről! – mondtam, és a kezemet kitartottam a szélbe. – Amikor
elkapott, miközben az irodáját fosztogattam és megpróbáltam bizonyítékot találni, hogy bíróság elé
állítsam, nem az IS-hez akart beajánlani, hanem felkínált egy állást. Bármit, amit csak akarok. – Magam
felé fordítottam a ventilátort. – Azt mondta, hogy kifizeti az IS felé a tartozásaimat, külsősként vesz fel, ad
egy kis csapatot mellém, meg mindent, ha neki dolgozom. Azt akarta, hogy ugyanazt a rendszert csináljam
tovább, ami ellen egész szakmai életemben harcoltam. Valami olyasmit ajánlott fel nekem, ami a
szabadságra emlékeztetett. Annyira nagyon akartam, hogy majdnem igent mondtam.
Glenn csendben maradt, bölcsen nem mondott semmit. Nem volt olyan élő zsaru, akit ne kísértettek
volna meg, és én büszke voltam, hogy átmentem ezen a teszten.
– Amikor nemet mondtam neki, az ajánlata fenyegetéssé változott. Akkoriban menyétté voltam
változtatva, ő pedig úgy tervezte, hogy mentálisan és fizikailag addig fog kínozni, amíg már bármit
megtennék, hogy abbahagyja. Ha nem tud rávenni jó szóval, megelégedett volna egy torz árnyékkal is, ami
feltétel nélkül a kedvébe akar járni. Tehetetlen voltam. Ugyanúgy, ahogy most Sara Jane.
Haboztam, hogy összegyűjtsem magamban az elhatározást. Korábban hangosan soha nem vallottam be
azt, hogy tehetetlen vagyok.
– Sara Jane azt hitte, hogy menyét vagyok, de tőle méltóbb elbánást kaptam állatként, mint Trenttől
emberként. El kell távolítanom őt Trent közeléből, még mielőtt túl késő lesz. Ha nem találjuk meg Dant, és
nem helyezzük biztonságba, akkor neki semmi esélye.
– Mr. Kalamack csak egy ember – mondta Glenn.
– Tényleg? – nevettem fel szarkasztikus éllel a hangomban. – Mondja csak, Mr. FIB-nyomozó, ember ő
vagy inderlandi? A családja kezében van Cincinnati egy jó része már két generáció óta, és senki nem
tudja, hogy mi is ő. Jenks nem tudja megmondani, hogy milyen az illata, és ugyanígy a tündérek sem. Úgy
pusztítja el az embereket, hogy pontosan azt adja nekik, amit meg akarnak kapni, és ráadásul élvezi ezt. –
Néztem a mellettünk elsuhanó épületeket, de nem láttam őket.
Glenn továbbra is csak hallgatott, és ez felnyitotta a szememet.
– Tényleg azt hiszed, hogy Dan eltűnésének semmi köze a boszorkányvadász gyilkosságokhoz? –
kérdezte.
– Igen. – Fészkelődni kezdtem az ülésben, mert kínos volt számomra, hogy ilyen sokat elmondtam neki.
– Ezt a megbízatást csak azért vállaltam el, hogy segítsek Sara Jane-nek, és meggyengítsem Trentet. Most
majd fejvesztve rohansz az apádhoz, és elmondod neki?
A szembejövő autók fényei megvilágították Glenn arcát. Mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt.
– Maga a kis bosszúhadjárata keretében bármit megtesz, hogy veszélyeztesse annak bebizonyítását,
hogy dr. Anders a gyilkos, és én ezért majd máglyára kötözöm a Fountain téren – mondta halkan,
fenyegetően. – Holnap elmegy az egyetemre, és utána elmond nekem mindent, amit megtud. – A vállai
ellazultak. – Csak legyen óvatos!
Méregettem őt, az elsuhanó fények fel–felvillanva világították meg az arcát, és ez olyan volt, mintha az
én bizonytalanságomat tükrözte volna vissza. Úgy tűnt, hogy megértette. Ezt elég nehéz volt elképzelnem.
– Rendben – mondtam, és hátradőltem. Meglepetten fordítottam el a fejemet, ahogy balra kanyarodtunk.
Arra számítottam, hogy jobbra fogunk menni. Rábámultam, és a déjà vu érzése kerített hatalmába. – Hová
megyünk? Az irodám az ellenkező irányban van.
– Pizza Piscary’s – mondta. – Semmi okunk rá, hogy holnapig várjunk.
Megint méregetni kezdtem, nem akartam bevallani neki, hogy megígértem Ivynak, nem megyek oda
nélküle. – A Piscary’s nem nyit ki éjfélig – hazudtam. – Az inderlandiakat látják el. Úgy értem, milyen
gyakran rendel egy ember pizzát? – Glenn arcán megértés tükröződött, én pedig a körömlakkomat
piszkálgattam. – Legalább éjjel két óra lesz, mire annyira lelassulnak a dolgok, hogy beszélni tudjanak
velünk.
– Hajnali két óra, ugye? – kérdezte.
Na, ja, gondoltam. A legtöbb inderlandi ekkor járt csúcsra, főleg a halottak.
 – Miért nem mész haza, alszol egyet, aztán holnap mindannyian együtt mehetünk.
Megrázta a fejét.
– Te ma éjszaka nélkülem mennél.
A sértődöttség hangja bukott ki belőlem:
– Én nem így dolgozom, Glenn. De ha mégis így csinálnám, akkor maga menne ki egyedül oda,
márpedig én megígértem az apjának, hogy megpróbálom életben tartani. Én várok. Boszorkánybecsület.
Ez persze hazugság volt, de egy partner bizalmát elárulni, még akkor is, ha nem kívánt partnerről van
szó... azt azért nem tenném.
Gyors, gyanakvó pillantást vetett rám.
– Rendben, boszorkánybecsület.
 HETEDIK
RACHE – SZÓLALT MEG JENKS A FÜLBEVALÓMON.
– Vess csak egy pillantást arra a fickóra! Trollkodik, vagy mi a fenét csinál?
Feljebb rángattam a táskámat a vállamon, és az évszakhoz képest túlságosan meleg szeptemberi délután
fülledt levegőjén keresztül a kölyökre kukkantottam, akiről szó volt, miközben átsétáltam az előcsarnokon.
Zene csiklandozta a tudatalattimat, a srác rádiójának hangereje túl alacsonyra volt állítva ahhoz, hogy
rendesen hallani lehessen. Az első gondolatom az volt, hogy biztos nagyon jóképű. A haja fekete volt, a
ruhái feketék, a napszemüvege fekete, fekete színű köpenye bőrből készült. Egy automatának támaszkodva
állt, és megpróbált nyájasnak tűnni, miközben egy gotokra jellemző, fekete csipkeruhába öltözött nőhöz
beszélt. De elcseszte az egészet. Senki sem néz ki kifinomultnak egy papírpohárral a kezében, teljesen
mindegy, hogy mennyire szexis kétnapos borostát visel. És senki nem visel gót ruhát, csak az elszabadult
tinédzser élővámpírok, és a szánalmasan szomorú, valaki másnak tűnni akaró vámpírok.
Kuncogtam, és ettől sokkal jobban éreztem magam. A nagy campus és a fiatalok gyülekezete fárasztóan
hatott rám. Én egy kisvárosi főiskolára jártam, a szokásos kétéves programot végeztem el, ami után
négyéves gyakornoki idő következett az IS-nél. Az anyám soha nem lett volna képes kifizetni a Cincinnati
Egyetem tandíját az apám nyugdíjából, még akkor sem, ha a legnagyobb engedményt kapja.
Ránéztem a kifakult sárga papírdarabra, amit Edden adott. Ezen voltak a napok és időpontok
felsorolva, amikor órákra kellett mennem, és a jobb alsó sarkában az egésznek az ára... adó, laboratóriumi
díjak és tandíj, az egész összeadva megdöbbentő összegre rúgott. Ez az egyetlen kurzus majdnem annyiba
került, mint egy szemeszter az én alma materemben. Idegesen visszacsúsztattam a papírt a táskámba, és
észrevettem egy vérfarkast, aki a sarokban ült és engem figyelt. Eléggé kilógtam a sorból, mert nem az
órarendemmel a kezemben mászkáltam fel s alá. Ennyi erővel a nyakamba akaszthattam volna egy kártyát
is, amin az áll: „felnőttképzésben résztvevő diák”. Komolyan mondom, öregnek éreztem magam. Nem
voltak sokkal fiatalabbak nálam, de minden mozdulatukból üvöltött az ártatlanság.
– Ez elég nagy hülyeség – motyogtam Jenksnek. Még azt sem tudtam, hogy miért van velem a pixi.
Edden biztosan azért sózta rám, hogy tutira bejárjak az órákra. Vámpírgyártású bakancsaimban
végigcsattogtam az üvegfalú függőfolyosón, ami összekötötte az Üzleti Tudományok épületét a Kantack
Hall-lal. Meglepődtem, amikor rájöttem, hogy a lábaimmal Takata Shattered Sight című dalának ritmusát
verem, és bár nem igazán hallottam a zenét magát, a szöveg elég mélyen belém ivódott ahhoz, hogy
megőrüljek tőle. Szitáld ki a nyomokat a porból, az életeimből, az akaratomból. /Akkoriban szerettelek,
még mindig szeretlek.
– Glenn-nel kellene lennem, kihallgatni Dan szomszédjait – panaszkodtam. – Semmi szükségem ezekre
a rohadt órákra, csak beszélnem kell Dan osztálytársaival.
A fülbevalóm úgy lengett, mint egy abroncshinta, miközben Jenks szárnyai csiklandozták a nyakamat.
– Edden azt akarta, hogy dr. Anders ne is sejtse, hogy ő a gyanúsított. Szerintem ez jó ötlet.
A homlokomat ráncoltam, a lépteim hangja eltompult, amikor bekanyarodtam a szőnyeggel borított
folyosóra, és elkezdtem nézegetni az ajtókon az emelkedő számokat.
– Szóval szerinted jó ötlet, mi?
– Igen, de van egy dolog, amiről megfeledkezett – kuncogott Jenks. – Vagy lehet, hogy nem.
Amikor megláttam egy csoportot álldogálni az egyik ajtó előtt, lelassítottam. Valószínűleg az én
csoportom. – Ez mi?
– Nos – mondta Jenks vontatottan –, most, hogy jársz ezekre az órákra, beleillesz a képbe.
Az adrenalin átáramlott rajtam, aztán eltűnt.
– Hogy van ez? – mormoltam. Amúgy is, a francba Eddennel!
Jenks nevetése olyan volt, mint a szélcsengő. Nehéz könyvemet átraktam a másik csípőmre, és jobban
szemügyre vettem az összegyűlt diákokat, azt a személyt keresve, akiről a leginkább el tudtam képzelni,
hogy ő terjeszti a legjobb pletykákat. Egy fiatal nő nézett fel rám, vagy inkább Jenksre, és röviden
elmosolyodott, mielőtt elfordult volna. Ő is farmert viselt, mint én, és drágának tűnő velúrkabátot a pólója
fölött. Hétköznapi, de így is kifinomult. Jó kombináció. Ledobtam a táskámat a szőnyeggel borított
padlólapra, nekidőltem a falnak, mint mindenki más, kétméternyi távolságra a többiektől.
Lopva ránéztem a nő lábánál heverő könyvre. Érintés nélküli ráhatások leyvonalak használatával. A
megkönnyebbülés apró hulláma haladt át rajtam. Legalább a jó könyv van nálam. Lehet, hogy cz az egész
nem is lesz olyan rossz. Ránéztem a csukott ajtó matt üvegére, és beszélgetés tompa hangjait hallottam
odabentről. Az előző osztályt még biztos nem engedték ki.
Jenks megrázta a fülbevalómat, huzigálni kezdte. Ezt még figyelmen kívül tudtam volna hagyni, de
amikor elkezdett énekelni valami hernyókról meg a körömvirágokról, akkor arrébb pofoztam.
A mellettem álló nő megköszörülte a torkát.
– Csak áthallgatsz? – kérdezte.
– Parancsolsz? – kérdeztem vissza, miközben Jenks visszaröpült.
Eldurrantotta a rágógumiját, és erősen kifestett szemei rólam a pixire tévedtek.
– Nem sok diák tanul a leyvonalakról. Nem emlékszem, hogy léged láttalak volna. Általában az
éjszakai órákra jársz?
– Ó – toltam el magamat a faltól, hogy szembeforduljak vele. – Nem, azért járok erre az órára, mert a
munkámhoz kell.
Nevetett, és a füle mögé tűrte hosszú haját.
– Hé, én is pont így vagyok vele. De mire kikerülök innen, addigra valószínűleg már nem marad egy
állás sem olyan filmgyártási menedzsereknek, akiknek van tapasztalatuk a leyvonalakkal. Úgy tűnik,
manapság mindenki minor szaknak veszi fel a művészetet.
– Rachel vagyok – nyújtottam felé a kezemet. – Ez pedig Jenks.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondta, és egy pillanatra megfogta a kezemet. – Janine.
Jenks odazümmögött hozzá, és leszállt hirtelen felemelt kezére.
– Én is nagyon örülök, Janine – mondta neki, és tulajdonképpen meghajolt. Janine elmosolyodott.
Teljesen boldognak tűnt. Nyilvánvaló volt, hogy nem sok kapcsolata lehetett még pixikkel. A legtöbbjük
távol maradt a várostól, kivéve azokat, akik elhelyezkedtek azon a néhány területen, amiben a pixik és a
tündérek kitűnően teljesítettek: kamera-karbantartás, biztonsági terület meg a jó öreg körbeszaglászás. A
tündéreket még így is gyakrabban foglalkoztatták, mert ők rovarokat ettek nektár helyett, és az
élelmiszerellátásuk sokkal könnyebben elintézhető volt.
– Szóval, dr. Anders maga tartja ezt az órát, vagy van erre egy tanársegédje? – kérdeztem.
Janine kuncogott, Jenks pedig visszasuhant a fülbevalómra.
– Talán már hallottál róla? – kérdezte. – Igen, ő tanít, hiszen nem vagyunk túlságosan sokan. – Janine
szemei összeszűkültek. – Különösen most. Tucatnyinál többen kezdtük, de elvesztettünk négy embert,
amikor dr. Anders azt mondta nekünk, hogy a gyilkos csak leyvonalboszorkákra utazik, és ezért legyünk
óvatosak. Aztán Dan is kilépett. – Nekidőlt a falnak, és nagyot sóhajtott.
– A boszorkányvadász? – kérdeztem visszafojtva egy mosolyt. A megfelelő embert választottam ki egy
kis tájékozódásra. Tágra nyitottam a szemeimet. –
Viccelsz...
Az arcán aggodalom tükröződött.
– Azt hiszem, ez az egyik oka annak, amiért Dan kilépett. Szégyen, tényleg. Az a pasi olyan jól nézett ki,
hogy felhőszakadásban is meg tudott volna gyújtani egy locsolófejet. Volt egy komoly interjún, de nem
mondott semmit. Azt hiszem, félt, hogy én is jelentkezni fogok.
Úgy tűnik, ő kapta meg a munkát.
Én csak bólogattam, és közben azon gondolkodtam, hogy Dan vajon ezeket a híreket akarta-e közölni
szombaton Sara Jane-nel. De aztán egy kis égető érzés kezdődött bennem, hogy a Carew-toronybeli
vacsora elég pocsékra sikeredett, ő pedig meglépett, mert megrémült, és nem mondott semmit Sara Jane-
nek.
– Biztos vagy benne, hogy lelépett? – kérdeztem. – Talán a boszorkányvadász. .. – Nyitva hagytam a
mondat végét, Janine pedig megnyugtatóan mosolygott.
– Igen, kilépett. Megkérdezte, hogy nem akarom-e megvenni a mágneses krétáját, ha megkapja a munkát.
A könyvesbolt már nem veszi vissza, ha feltöröd rajta a pecsétet.
Az arcom megnyúlt a hirtelen jött igazi riadalomtól.
– Nem tudtam róla, hogy szükségem lehet krétára.
– Hát, nekem van egy, amit kölcsönadhatok – mondta, miközben beletúrt a táskájába. – Dr. Anders
többnyire megrajzoltat velünk ezt–azt: pentagrammákat, észak–déli földtávolokat... Te megnevezed, mi
lerajzoljuk. Összehozza az előadásokkal. Ezért találkozunk inkább itt, nem pedig az előadóban.
– Köszönöm – mondtam, elvettem a fémbotot, és odafogtam a könyvemhez. Pentagrammák? Utáltam a
pentagrammákat. Az én vonalaim mindig görbék voltak. Meg kell majd kérdeznem Eddent, hogy fizetne-e
egy második utat a könyvesboltba. De aztán eszembe jutott a kurzus költsége, amit valószínűleg soha nem
kap vissza, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek, és összeszedem a régi iskolai tanszereimet a mamámtól.
Nagyszerű. Fel kellene hívnom.
Janine látta csüggedt tekintetemet, és félreértve azt, sietve így szólt:
– Ó, ne aggódj, Rachel! A gyilkos nem minket akar. De komolyan. Dr. Anders azt mondta, hogy legyünk
óvatosak, de a vadász csak tapasztalt boszorkákra hajt.
– Igen – mondtam, és azon gondolkodtam, hogy engem vajon tapasztaltnak tekintene-e vagy sem. –
Gondolom.
Amikor az ajtó mögül kihallatszott dr. Anders visító hangja, a beszélgetések abbamaradtak körülöttünk.
– Nem tudom, ki gyilkolja a tanítványaimat. Túl sok temetésen voltam már ebben a hónapban ahhoz,
hogy meghallgassam a maga pocsék vádjait. És beperlem magukat, mostantól vissza a Helyzetig, ha
lejáratják a nevemet!
Janine rémültnek tűnt. Felvette a könyvét és a mellkasához szorította. A folyosón a diákok egyik
lábukról a másikra álltak, és nyugtalan pillantásokat váltottak. A fülbevalómról Jenks azt suttogta:
– Ennyit arról, hogy dr. Anders előtt titokban lehet tartani, hogy ő a gyanúsított.
Bólintottam és elgondolkodtam, hogy Edden nem foge ezek után beleegyezni, hogy ejtsem ezeket az
órákat.
Denon van bent vele – tette hozzá Jenks, én pedig a levegőbe szimatoltam. – Tessék?
– Érzem Denon szagát – ismételte meg. – Ott van bent dr. Anderssel.
Denon? – gondoltam, és azon agyaltam, vajon mit csinálhat az egykori főnököm ilyen távol az
íróasztalától.
Halk mormogás hallatszott, aztán pedig hangos durranás. Rajtam és Jenksen kívül mindenki felugrott.
Janine a füléhez nyúlt, mintha éppen most kapott volna egyet rá.
– Te nem érezted? – kérdezte tőlem, de én megráztam a fejemet. – Éppen most hozott létre egy kört,
anélkül hogy előtte rajzolt volna egy igazit.
A többiekkel együtt én is az ajtót méregettem. Nem tudtam, hogy létre lehet hozni kört anélkül is, hogy
megrajzolnád. Az sem tetszett, hogy Jenksen és rajtam kívül mindenki meg tudta mondani, hogy éppen ezt
csinálta. Fölvettem a táskámat.
Egykori főnököm hangjának mély dübörgésétől kirázott a hideg.
Denon élő vámpír volt, akárcsak Ivy. De ő alacsony vérből származott, mert embernek született, és az
egyik igazi élőhalott fertőzte meg később a vámpírvírussal. És míg Ivynak politikai hatalma volt, mivel
született vámpír volt, és ennek megfelelően biztos volt, hogy csatlakozik az élőhalottakhoz, még akkor is,
ha egyedül hal meg, és meglesz minden cseppnyi vére, addig Denon mindig másodosztályú maradt, mert
abban kellett bíznia, hogy valaki majd veszi a fáradságot, hogy befejezze az átváltoztatását, miután
meghal.
– Kifelé a szobámból! – követelte dr. Anders. – Mielőtt feljelentem zaklatásért.
Az összes diák idegesen fészkelődött. Én meg sem lepődtem, amikor a tejüveg elsötétült, mert
megjelent mögötte egy alak. A többiekkel együtt megmerevedtem, amikor kinyílt az ajtó, és Denon sétált ki
rajta. A férfinak szinte oldalra kellett fordulnia, hogy kiférjen az ajtókereten.
Én továbbra is fenntartottam azt a hitemet, hogy Denon korábbi életében egy nagy szikladarab volt, egy
nagy, folyó által elkoptatott sima szikla, ami nagyjából egy tonnát nyomhatott. Mivel alacsony vérből
származott, és csak emberi ereje volt, keményen kellett dolgoznia, hogy lépést tudjon tartani halott
testvéreivel. Az eredmény karcsú derék és rengeteg izomköteg volt. Ezek csak úgy feszültek fehér inge
alatt, ahogy kiballagott a folyosóra. A pamut éles kontrasztban állt az arcszínével, magára vonva a
tekintetemet és magán is tartva, pont úgy, ahogy szerette volna.
Az osztály hanyatt esett, ahogy elsétált előttük. Hideg jelenléte mintha kifolyt volna a szobából és
összegyűlt volna, ez talán az aura maradéka volt, amit dr. Anders köré húzott. Magabiztos, domináns
mosoly ívelt az arcán, miközben a szemét rám szegezte.
Ohm, Rachel – motyogott Jenks, miközben átsuhant Janinehez. – Találkozunk odabent, rendben?
Nem mondtam semmit, hirtelen túlságosan vékonynak és sérülékenynek éreztem magam.
– Foglalok neked helyet – mondta Janine, de én nem vettem le a szemem régi főnökömről. A diákok
felszedelőzködtek, és a folyosó kiürült.
Annak idején is mindig megijesztett ez az ember, és most is kész voltam, és hajlandó is megijedni tőle,
de valami megváltozott. Bár még mindig egy ragadozó kecsességével mozgott, az a kortalan külső, ami
régebben megvolt neki, mostanra eltűnt. Az éhes árnyalat a szemében, amit meg sem próbált elrejteni,
elárulta, hogy még mindig gyakorló vámpír, de úgy tippeltem, hogy már elvesztette a pártfogásukat, és már
nem kóstolgatta az élőhalottakat, bár azok valószínűleg még mindig ettek belőle.
– Morgan – szólalt meg, és a szavait mintha a mögöttem levő téglákhoz intézte volna, ahonnan
visszapattanva engem előrelöktek. A hangja pont olyan volt, mint ő maga, gyakorlott, erőteljes és teli
nehéz ígéretekkel. – Úgy hallottam, hogy a FIB-nek kurválkodsz. Vagy csak jobbá tesszük magunkat?
– Hello, Mr. Denon! – mondtam, és végig pupillafekete szemeibe néztem. – Lecsúszott, és megbízásokat
teljesít? – Az éhes vágy a szemeiben átváltozott haraggá, én pedig hozzátettem: – Úgy tűnik, most maga
csinálja azokat a megbízásokat, amiket korábban rám bízott. Megmenti a fán rekedt házi kedvenceket?
Ellenőrzi az engedélyek érvényességét? Amúgy hogy vannak azok a hajléktalan hídtrollok?
Denon előrébb csúszott, tekintete átható volt, izmai pedig megfeszültek. Az arcom megdermedt, és azon
kaptam magam, hogy a hátam a falnak feszül. A nap, ami a távoli függőfolyosóról sütött be, mintha most
sápadtabban világított volna. Mint egy kaleidoszkópban, minden kavargott, és kétszer olyan távolinak tűnt,
mint valójában. A szívem nagyot dobbant, aztán visszazökkent a szokásos tempóba. Denon megpróbált
aurát húzni, de tudtam, hogy nem tudja megtenni, ha nem táplálom a félelmemmel. Úgy döntöttem, hogy
nem félek.
– Hagyjuk ezt a marhaságot, Denon! – mondtam merészen, és a gyomrom csomóba rándult. – Egy
vámpírral élek, aki simán megesz téged reggelire. Tartalékold az aurát olyasvalakinek, akit érdekel!
Mégis közelebb nyomult egészen addig, amíg már csak őt láttam. Fel kellett néznem. A lélegzete meleg
volt, és éreztem benne a vér szagát. A szívem csak úgy dübörgött, és utáltam, hogy tudja: még mindig félek
tőle.
– Van itt valaki kettőnkön kívül? – kérdezte, és a hangja olyan sima volt, mint a csokis tej.
Lassú, kontrollált kézmozdulattal a paintball puskám után nyúltam. A téglafal lehorzsolta a bütykeimet,
de ahogy az ujjammal megérintettem a ravaszt, az önbizalmam rohanvást visszatért.
Csak te, én és a paintball puskám. Ha megérintesz, összelocsollak. – Egyenesen a képébe nevettem. –
Mit gondolsz, mit tettem a paintball golyókba? Talán nehéz lesz elmagyarázni, hogy az IS-től valakinek
miért kellett kijönnie ide, és leöntenie téged sós vízzel, nemde? Szerintem ez legalább egy évig muníciót
adna a röhögéshez. – Figyeltem, ahogy a szemébe gyűlölet költözik.
– Vissza! – mondtam határozottan. – Ha előhúzom, akkor használni is fogom.
Hátrébb lépett.
– Hagyd ezt, Morgan! – fenyegetett. – Ez az én megbízásom.
– Ez megmagyarázza, hogy az IS miért vesztegeti az idejét. Talán vissza kellene menned jegykiadónak a
parkolóba, és hagynod, hogy egy profi törődjön ezzel. Felszisszent, és én éreztem az erőt a dühében.
Ivynak igaza volt. Félelem lapult valahol a lelke hátsó részében. Félelem attól, hogy egy napon az
élőhalott vámpírok, amik táplálkoztak belőle, elveszítik a kontrollt és megölik. Félelem attól, hogy nem
hozzák majd vissza, ahogy az egyik testvérét sem.
Jobban is teszi, ha fél.
– Ez az IS ügye – mondta. – Ha belekeveredsz, le kell hogy csukjalak – nevetett, felvillantva előttem
emberi fogsorát. – Ha azt hiszed, hogy Kalamack ketrecében rossz volt, csak várj, amíg meglátod az
enyémet!
Az önbizalmamon repedés keletkezett. Az IS tudott erről? – Ne keverd a szart a fossal! – mondtam
ravaszul. – Én egy eltűnt személy ügyében vagyok itt, nem a te gyilkossági ügyedben.
– Eltűnt személy – gúnyolódott. – Jó sztori. Én ragaszkodnék hozzá. Próbáld meg ezúttal életben tartani
az emberedet! – Még egy utolsó alkalommal rám pillantott, mielőtt elindult a folyosón a nap irányába. –
Nem leszel örökké Tamwood kis kedvence – mondta, de már nem fordult meg. – Majd akkor eljövök
érted.
– Ja, persze – mondtam, de közben a régi félelmem egy része megpróbált felszínre törni. Le tudtam
küzdeni, amikor visszahúztam a kezemet a hátam mögül. Nem voltam Ivy kis kedvence, bár az, hogy vele
éltem, igen komoly védelmet jelentett Cincinnati vámpírnépességével szemben. O nem volt hatalmi
pozícióban, de a Tamwood család utolsó élő tagjaként a vezető-várományos státusza az övé volt, és ezt
minden bölcs élő és halott vámpír tiszteletben tartotta. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megpróbáljak
megszabadulni a térdeimben érzett gyengeségtől. Nagyszerű. Most mehetek az órául, amit már
valószínűleg elkezdtek.
Arra gondoltam, hogy ez a napom ennél már nem lehet rosszabb. Összeszedtem magam, és beléptem a
fényesen kivilágított szobába, aminek az ablakaiból az egész campust be lehetett látni. Ahogy lanine
mondta, úgy volt kialakítva, mint egy laboratórium, minden magas palaasztalnál két ember ült egy-egy
széken.
Janine egyedül volt, és Jenksszel beszélgetett, egyértelműen lefoglalta nekem a mellette levő helyet.
Dr. Anders sietősen létrehozott köréből származó ózon szaga ütötte meg az orromat. A kör már eltűnt,
de a melléküregeimet még bizsergette erejének maradéka. A terem eleje felé sandítottam, a kör forrása
felé.
Dr. Anders egy ronda fémasztalnál ült, a hagyományos tábla előtt. Két könyökét az asztalon nyugtatta,
fejét a kezeire támasztotta. Láttam, ahogy vékony ujjai remegnek, és azon tűnődtem, hogy ezt Denon vádjai
okozták-e, vagy az, hogy elég erősen áthúzódott az örökkévalóba, hogy a fizikai manifesztáció segítsége
nélkül hozzon létre egy kört. Az osztály szokatlanul csendesnek tűnt.
A tanárnő visszarendezte a haját egy súlyos kontyba, amelyben ősz csíkok nem túl hízelgő vonalai
látszottak. Idősebbnek tűnt, mint az anyám, konzervatív, barnás színű nadrágot viselt, és ízléses blúzt.
Megpróbáltam nem felhívni magamra a figyelmet, elosontam az első két sort alkotó asztalok mellett, és
leültem Janine mellé.
– Köszönöm – suttogtam.
A szemei tágra nyíltak, ahogy a táskámat az asztal alá toltam.
– Te az IS–nek dolgozol?
Dr. Andersre néztem.
 – Régebben. Tavaly tavasszal léptem ki.
– Azt hittem, nem lehet kilépni az IS-től – mondta, és az arcára még több csodálkozás ült ki.
Megvontam a vállam, és a hajamat félretoltam az útból, hogy Jenks leszállhasson a szokásos helyére.
– Nem volt könnyű. – Követtem a tekintetét a terem eleje felé, ahol dr. Anders éppen felállt.
A magas nő pont olyan ijesztő volt, ahogy emlékeztem rá, hosszú, vékony arcával és egy olyan orral,
ami simán megállná a helyét egy Helyzet előtti boszorkányábrázoláson. Szemölcse ugyan nem volt, és a
bőre színe sem volt zöld. Bűzlött a birtoklási vágytól, az osztály figyelmét már azzal magára vonta, hogy
egyszerűen felállt. A remegés már eltűnt a kezéről. Felvett egy kötegnyi papírt.
Drótkeretes szemüveget helyezett el az orra hegyén, és úgy csinált, mintha a jegyzeteit vizsgálgatná.
Hajlandó lettem volna fogadni, hogy volt rajtuk egy varázslat, amivel keresztülnézhetett a
leyvonalvarázslatokon, de közben azért a látását is korrigálta, és azt kívántam, bárcsak lenne merszem
ahhoz, hogy én is felvegyem a saját szemüvegemet, hogy lássam, használ-e leyvonalmágiát ahhoz, hogy a
külsejét ennyire visszataszítóvá tegye, vagy ez tényleg ő maga. Sóhaj tolta fel keskeny vállait, amikor
felnézett. A tekintete elvarázsolt szemüvegén keresztül egyenesen az enyémbe fúródott.
– Látom – mondta, és a hangjától görcs állt a gerincvelőmbe –, hogy ma egy új arcot üdvözölhetünk.
Hamis mosolyt küldtem felé. Nyilvánvaló volt, hogy felismert; az arca ráncba szaladt, olyan lett, mint
egy aszalt szilva.
– Rachel Morgan – mondta.
– Jelen – feleltem alig hallható hangon.
Egy cseppnyi bosszúság villant meg a nő tekintetében.
– Tudom, hogy ki vagy. – Lapos sarkú cipője kopogott, ázni n megállt előttem. Előrehajolva bámult
Jenksre. – És ön ki lehet, pixi úr?
– Nos, Jenks, asszonyom – dadogta Jenks, szárnyai görcsösen mozogtak, és összekuszálták a hajamat.
– Jenks – mondta dr. Anders, és a hangja már határos volt a tiszteletteljessel. – Örülök, hogy
megismerhettem. Nem szerepel a névsorban. Kérem, távozzon!
– Igen, asszonyom – mondta, és nagy meglepetésemre az amúgy általában arrogáns pixi ellökte magát a
fülbevalómról. – Sajnálom, Kache – mondta előttem lebegve. – Kint leszek a kari társalgóban, vagy a
könyvtárban. Lehet, hogy Nick még mindig dolgozik.
– Persze, majd később összeszedlek.
Odabólintott dr. Andersnek, aztán kisurrant a még mindig nyitott ajtón.
– Sajnálom – mondta dr. Anders. – Zavarják az óráim a társadalmi életét?
– Nem, dr. Anders. Örülök, hogy újra láthatom.
A tanárnő kicsit hátrahőkölt a finom szarkazmus hallatán.
– Tényleg?
A szemem sarkából láttam, hogy Janine szája tátva maradt. Az osztály többi tagja hasonlóan járt,
legalábbis amit láttam belőlük. Az arcom égett. Nem tudom, hogy miért érdekeltem ennyire ezt a nőt, de ez
volt a helyzet. Mindenki máshoz nagyjából annyira volt kedves, mint egy éhes varjú. Velem viszont
annyira, mint egy falánk borz.
Dr. Anders papírjai egy csattanással az asztalomon landoltak. A nevem vastag, piros filccel be volt
keretezve. Vékony ajkai szinte észrevehetetlenül megfeszültek.
– Miért van itt? – kérdezte. – Már két óra lement ebből a félévből.
– Még mindig órafelvételes hét van – vágtam vissza, és éreztem, hogy emelkedik a pulzusom. Jenkstől
eltérően nekem nem okozott gondot, hogy szembeszálljak a tekintéllyel. De ahogy azt mindenki tudja, a
tekintéllyel operáló emberek mindig nyerni szoktak.
– Azt sem egészen értem, hogyan sikerült elintézned a jóváhagyást, hogy felvehesd ezt az órát – mondta
csípősen. – Nincs meg egyik előfeltételed sem.
– Minden kreditemet transzferálták, és van egy év gyakorlati tapasztalatom. – Ez igaz volt, de Edden
volt az igazi oka annak, hogy képes voltam kihagyni egy csomó felesleges kört, és egyből az ötszázas
szintű órára kerültem.
– Pazarolja az időmet, Ms. Morgan – mondta. – Maga egy földboszorka. Azt hittem, ezt elég világossá
tettem a számára. Ön nem rendelkezik elég kontrollal ahhoz, hogy leyvonalakkal dolgozzon, csak annyival,
hogy zárni tudjon egy szerényebb kört. – Fölém hajolt, és éreztem, ahogy a vérnyomásom megemelkedik. –
Ki fogom dobni az óráimról, gyorsabban, mint gondolná.
Vettem egy mély lélegzetet, és körülpillantottam a lesokkolt arcokon. Világos volt, hogy még soha nem
látták szeretett oktatójuknak ezt az oldalát.
– Szükségem van erre a kurzusra, dr. Anders – mondtam, és közben, nem tudtam, miért, de hízelegni
akartam satnya szánalmának. Kivéve talán azt a komoly indokot, hogy ha kirúgnak, akkor Edden esetleg
velem fizetteti ki a tandíjat. – Azért vagyok itt, hogy tanuljak. Ekkor az idegesítő nő összeszedte a
papírjait, és visszavonult az üres asztalhoz. Tekintetét végighordozta az osztályon, mielőtt megint rajtam
állapodott meg.
– Gondjai vannak a démonjával? Az osztályban többeknek elakadt a lélegzete. Janine konkrétan cl
húzódott tőlem. A francba ezzel a nővel!– gondoltam, és a kezemmel eltakartam a csuklómat. Még öt
perce sem vagyok itt, de ő már elidegenít az egész osztálytól. Karkötőt kellett volna viselnem.
Összeszorítottam a fogamat, és szaporábban kezdtem lélegezni, miközben azzal küzdöttem, hogy ne
válaszoljak semmit.
Dr. Anders elégedettnek tűnt.
– Egy démonjegyet nem lehet megbízhatóan elrejteni földmágiával – mondta, és felemelte a hangját,
mintha éppen tanítana.
Ehhez leyvonalmágiára van szükség. Ezért van itt, Ms. Morgan? - gúnyolódott.
Remegtem, de mégis végig a szemébe néztem. Ezt nem tudtam. Nem csoda, hogy a varázslataim,
amikkel álcázni akartam, soha nem működtek naplemente után.
A ráncai elmélyültek, ahogy összevonta a szemöldökét.
– Peltzer professzor „Démonológia modern praktizálóknak” című kurzusa a szomszéd épületben van.
Talán bocsánatot kellene kérnie, és utánanézni, hogy nem túl késő-e órát cserélni. Mi nem foglalkozunk a
fekete művészetekkel.
– Én nem vagyok fekete boszorkány – mondtam halkan attól tartva, hogy ha felemelném a hangomat,
akkor egyből üvöltve kezdeném. Felhúztam az ingujjamat, hogy megmutassam a démonjelet. Nem voltam
hajlandó szégyellni magam miatta. – Nem én hívtam azt a démont, aki ezt iderakta. Én küldtem vissza.
Vettem egy lassú lélegzetet, nem voltam képes senkire ránézni, főleg nem Janine-re, aki olyan távol
húzódott tőlem, amennyire csak tudott.
– Azért vagyok itt, hogy megtanuljam, hogyan tartsam távol őket magamtól, dr. Anders. Nem veszek fel
semmilyen démonológiai órákat. Félek tőlük.
Az utolsó szavakat már suttogva mondtam, de tudtam, hogy mindenki hallja. Dr. Anders megdöbbentnek
tűnt. En zavarban voltam, de úgy gondoltam, ha le tudom koptatni magamról, akkor ez a kínos érzés bőven
megérte.
A nő léptei hangosan kopogtak, ahogy a terem elejébe ment.
– Menjen haza, Ms. Morgan! – mondta a táblának. – Tudom, hogy miért van itt. Nem öltem meg a
korábbi diákjaimat, és sértésnek veszem kimondatlan vádjait.
És ezzel a kellemes gondolattal megfordult, és az osztályra villantotta összeszorított ajkú mosolyát.
– Az osztály többi tagja legyen kedves megőrizni a tizennyolcadik századi pentagrammák másolatait.
Pénteken tesztet írunk belőlük. A következő hétre nézzék át a könyvből a hatodik, hetedik és nyolcadik
fejezeteket, és csinálják meg a fejezetek végén leírt gyakorlatokat! Janine!
A nevét hallva a lány összerezzent. Megpróbálta alaposan megnézni a csuklómat. Én még mindig
remegtem, az ujjaim szinte táncoltak, miközben leírtam a feladatokat.
 – Janine, jól tenné, ha a hatodik fejezetet alaposan átrágná. A képessége, hogy szabadjára eressze az
eltárolt leyvonal-energiákat, hagy némi kívánnivalót maga után.
– Igen, dr. Anders – mondta a lány, aki addigra már teljesen elsápadt.
– És üljön át Brian mellé! – tette hozzá. – Tőle többet tanulhat, mint Ms. Morgantől.
Janine nem habozott, dr. Anders még be sem fejezte, amikor ő már összeszedte a táskáját és a könyvét,
aztán átült a szomszéd asztalhoz. Én egyedül maradtam, és rosszul éreztem magam. Janine kölcsönadott
krétája ott hevert a könyvem mellett, mint valami lopott süti.
– Pénteken pedig szeretném értékelni a kapcsolataikat a bizalmasaikkal, és a következő néhány hétben
elkezdünk egy tananyagot, ami a hosszú távú védelemről szól – mondta dr. Anders. – Szóval hozzák be
őket! Szükség lesz némi időre, amíg mindannyiukon végigérünk. Akik az ábécé vége felé következnek,
számíthatnak rá, hogy a szokásos időponton kívül kerülnek sorra.
Néhány diák fáradt nyögést hallatott, amiből hiányzott bizonyos mennyiségű vidámság, amivel
kapcsolatban úgy éreztem, hogy itt a múgy általános. A gyomrom összeszorult. Nekem nem volt
bizalmasom. Ha nem szerzek egyet péntekig, meg fog buktatni. Pont úgy, mint legutóbb.
Dr. Anders egy játékbaba melegségével mosolygott rám.
– Problémát okoz ez önnek, Ms. Morgan?
– Nem – mondtam határozottan, és elkezdtem úgy érezni, hogy rá akarom kenni a gyilkosságokat, ha
elkövette őket, ha nem. – Egyáltalán nem probléma.
 NYOLCADIK
SZERENCSÉRE NEM VOLT SOR, amikor megérkeztünk Piscary pizzériájába Glenn jelöletlen FIB-es
autójával. Ivy és én szinte azonnal kicsusszantunk az autóból, amint megállt. Az utazás egyikünk számára
sem volt túl kényelmes, nagyon friss volt még az az emlék, amikor nekiszegezett a konyha falának. A
hangulata elég furcsa volt azon az estén, visszafogott, de mégis izgatott. Úgy éreztem magam, mintha a
szüleivel kellene találkoznom. Valamiképpen mintha tényleg ez történt volna. Piscary volt Ivy élő, vámpír
családi vonalának igen ősi létrehozója.
Glenn ásított, miközben lassan kiszállt a kocsiból és felvette a kabátját, de eléggé gyorsan felébredt
ahhoz, hogy elhessentse Jenkst, aki a feje körül röpködött. Úgy tűnt, egyáltalán nem nyugtalan amiatt, hogy
olyan helyre megyünk, ami a szó legszorosabb értelmében inderlandi étkezde. Talán tényleg lassan tanult.
A FIB-nyomozó beleegyezett, hogy lecserélje merev FIB-es öltönyét farmerre és kifakult flanelingre,
amit Ivy a szekrénye hátuljában, összegyűrve tartott egy olyan dobozban, amire kifakult, fekete filctollal az
volt ráírva, hogy MARADÉKOK. Éppen passzoltak Glennre, és én inkább nem akartam tudni, hogy
honnan szerezte őket, vagy hogy miért van jó néhány szépen elrendezett szakadás rajtuk eléggé szokatlan
helyeken. Egy műanyag dzseki rejletté azt a fegyvert, amit mindenképpen magával akart hozni, de en
otthon hagytam a saját paintball puskámat. Úgyis haszontalan lenne egy vámpírokkal teli teremben.
Kisteherautó állt be lassan a parkoló hátsó végén egy üres helyre. Figyelmem lassan átvándorolt róla a
fényesen kivilágított kiadóablakra. Ahogy néztem, éppen egy újabb pizzát adtak ki rajta, aztán az autó
kizökkent az utcára, és elég gyorsan indult meg. Olyan sebességgel, amiből jól látszott, hogy nagy motorja
van. A pizzafutárok jó pénzt kerestek, miután sikeresen lobbiztak veszélyességi pótlékért.
A parkolón túlról fát nyaldosó víz lágy hangja hallatszott. Hosszú fénycsíkok villóztak az Ohio folyón,
és Cincinnati magasabb épületei széles sávokként tükröződtek vissza a víz sima felszínén. A Piscary’s
vízparti ingatlan volt, a tehetősebb, menő klubok, éttermek és éjszakai szórakozóhelyek alkotta sáv
közepén állt. Volt kikötője is, ahol a jachttal utazó törzsvendégek ki tudtak kötni, de olyan asztalt ilyen
későn már lehetetlen volt találni, ami a dokkokra nézett.
– Mehetünk? – kérdezte Ivy vidáman, ahogy befejezte a kabátja igazgatását. Szokásos fekete
bőrnadrágja és selyempólója volt rajta, amitől nyurgának és ragadozónak tűnt. Az arcán csak egyetlen szín
látszott, az élénkvörös rúzs. Fekete aranylánc lógott a nyaka körül, ahol általában a feszületé szokott, de
azt most otthon hagyta az ékszeres dobozában. Tökéletesen passzolt a bokaláncaihoz. Még ennél is tovább
ment, világos színnel befestette a körmeit, amitől azok finoman fénylettek.
Az ékszerek és a körömlakk szokatlan dolog volt nála, és miután megláttam őket, úgy döntöttem, hogy
inkább egy széles ezüst karkötőt viselek a szokásos amulettes karkötőm helyett a démonjelem
eltakarására. Jó érzés volt így kiöltözni, még a hajammal is megpróbáltam csinálni valamit. Az a vörös,
göndör kuszaság, ami végül kialakult ebből, szinte már szándékosnak látszott.
Egy lépéssel Glenn mögött haladtam, amikor a bejárati ajtóhoz ment. Az inderlandiak szabadon
keveredtek, de a mi csoportunk még a szokásosnál is furcsább volt, és én abban reménykedtem, hogy
gyorsan bejutunk, aztán hasonló gyorsasággal ki is, azzal az információval a tarsolyunkban, amit
szerettünk volna megszerezni, mindezt pedig még azelőtt, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. Az utánunk
érkező kisteherautó tele volt vérlényekkel, akik elég hangosak voltak, miközben lezárták mögöttünk az
utat.
– Glenn – szólt Ivy, amikor odaértünk az ajtóhoz. – Te befogod a szádat.
– Jól van, na – mondta a tiszt ellenségesen.
A szemöldököm felemelkedett, és tettem egy óvatos lépést hátrafelé. Jenks landolt nagy karika
fülbevalómon.
– Ez biztos jó lesz – kuncogott.
 Ivy megragadta Glenn gallérját, felemelte a tisztet, és nekinyomta a fából készült pillérnek, ami a
mennyezetet tartotta. A megdöbbent férfi egy pillanatra lefagyott, aztán rúgott egyet, Ivy gyomrát célozva
meg. Ivy ledobta, hogy elkerülje a rúgást. Egy vámpír gyorsaságával újra felemelte hátulról, és megint
nekivágta az oszlopnak. Glenn nyögött a fájdalomtól, és küzdött, hogy levegőhöz jusson.
– Óóóó – vigyorgott Jenks. – Ez reggel majd fájni fog.
Megráztam a lábamat, és a vérlények csoportjára bámultam.
Nem intézhetted volna el ezt, mielőtt elindultunk? – kérdeztem panaszos hangon.
– Na, figyelj, te falatka! – mondta Ivy nyugodtan, és az arcát belenyomta Glenn arcába. – Befogod a
szádat, világos? Mintha nem is léteznél, kivéve, ha kérdezek tőled valamit.
Menj a pokolba! – sikerült kinyögnie Glenn-nek, és az arca elvörösödött sötét bőre alatt.
Ivy egy kicsivel magasabbra nyomta az oszlopnak háttal, a férfi pedig felnyögött.
– Emberbűzt árasztasz! – folytatta, és a szemei szépen lassan feketére váltottak. – A Piscary’sban
mindenki inderlandi, vagy behálózott, megkötött ember. Csak egyetlen módja van annak, hogy kikerülj
innen úgy, hogy minden testrészed érintetlen maradjon, és ne legyen átlyukasztva, az pedig az, ha mindenki
azt gondolja rólad, hogy az én árnyékom vagy.
Árnyék, gondoltam. Ez eléggé lekicsinylő kifejezés volt. A másik a rabszolga. De sokkal pontosabb
lenne a játékszer. Ez olyan embert jelölt, akit nemrég haraptak meg, és már alig több, mint a szex és a kaja
sétáló forrása, mentálisan pedig hozzá van kötve egy vámpírhoz. A lehető legtovább tartották őket ebben
az alárendelt helyzetben. Néha akár évtizedekig. A régi főnököm, Denon is közéjük i .irtózott, amíg végül
sikerült kihízelegnie magának, hogy szabadabb életet biztosítson neki az egyik vámpír.
Glenn nem bírta tartani magát, és ronda grimasszal az arcán a földre esett.
– Menj, fertőződj meg, Tamwood! – hörögte, és a nyakát dörzsölte. – Tudok vigyázni magamra. Ez sem
lehet rosszabb, mint besétálni egy jóféle öregfiúk bárjába Georgia mélyén. – Tényleg? – kérdezte Ivy,
sápadt kezeit előretolt csípőjén nyugtatva. – Van ott valaki, aki meg akar enni?
A vérlények csapata befelé menet elhaladt mellettünk. Az egyik megtorpant, és rám meredt, én pedig
azon kezdtem gondolkodni, vajon lesz-e gond abból, hogy elloptam a halukat. Zene és fecsegés hallatszott
ki, amit hirtelen megszakított a súlyos ajtó becsapódása.
Sóhajtottam egyet. Úgy tűnt, elég sokan vannak odabent.
Most valószínűleg várnunk kell, amíg kapunk asztalt.
Felsegítettem Glennt a földről, Ivy pedig kinyitotta az ajtót. Glenn visszautasította a segítséget,
visszadugta a vakarózás elleni amulettjét az inge alá, és küzdött, hogy visszanyerje a büszkeségét, ami
valahol Ivy bakancsa alatt lehetett. Jenks átröppent rólam a vállára, Glenn pedig összerezzent. – Ülj
máshová, pixi! – mondta, és közben köhögött.
– Ó, nem – mondta Jenks vidáman. – Nem tudtad, hogy egy vámpír nem nyúl hozzád, ha pixi van a
válladon? Ez eléggé közismert tény.
Glenn habozni kezdett, én meg a szemeimet forgattam. Mekkora egy görény!
Ivy mögött vonultunk be, miközben a vérlények csoportját az asztalukhoz vezették. A hely zsúfolt volt,
ami nem szokatlan egy munkanapon. Piscarynál volt a legjobb pizza Cincinnatiben, és nem fogadtak el
foglalásokat. A melegtől és a zajtól lenyugodtam, és levettem a kabátomat. A csiszolatlan, vastag gerendák
mintha tényleg alátámasztották volna az alacsony mennyezetet. Sting „Rehumanize yourself” című
nótájának ritmusa szűrődött le a lépcsőn. Hátrébb széles ablakok nyíltak a fekete folyóra és a mögötte
elterülő városra. Egy háromszintes, obszcén módon drága motoros hajó volt kikötve a folyón, a dokk
fényeiben megcsillant az orrára felfestett név: SOLAR. Eléggé középiskolásnak tűnő kölykök jöttek-
mentek rajta furcsa egyenruhájukban, némelyikük kissé szuggesztívebb volt a többinél. Legtöbbjük kötés
alatt lévő ember volt, mivel a vámpírok a kevésbé kontrolláltakat hagyományosan inkább a felső
emeletekre vitték.
Az üzletvezető szemöldöke felszaladt, ahogy észrevette Glennt. Abból tudtam, hogy ő az üzletvezető,
hogy az inge csak félig volt begombolva, meg a névtábláján is rajta volt a titulusa.
– Asztal három főre? Lámpa legyen?
– Legyen! – vágtam rá, mielőtt Ivy mást mondhatott volna. Nem akartam felmenni az emeletre. Eléggé
garázda környéknek tűnt.
– Akkor nagyjából tizenöt perc múlva lesz hely. Várakozhatnak a bárnál, ha gondolják.
Sóhajtottam. Tizenöt perc. Mindig tizenöt percet kellett várni. Tizenöt aprócska percet, ami aztán
elhúzódott harmincra, aztán negyvenre, és akkor már hajlandó voltál várni még tízet, hogy ne kelljen
átmenned a következő étterembe, és elölről kezdeni az egészet.
Ivy elmosolyodott. Kilátszott a foga. A szemfogai nem voltak nagyobbak az enyémeknél, de olyan
élesek, mint egy macskáé.
– Itt várunk, köszönjük.
Az üzletvezető elragadtatottnak tűnt ettől a mosolytól, és bólintott. A mellkasa, ami nagyrészt kilátszott
a nyitott ing alól, tele volt elhalványult sebhelyekkel.
Dennynél nem viseltek ilyesmit az üzletvezetők, de ki vagyok én, hogy szóvá tegyem ezt? Finom
összbenyomást keltett, amit én nem kedveltem férfiaknál, de némely nők annál inkább.
− Nem tart sokáig – mondta mélyen a szemembe nézve, amikor észrevette, hogy felfigyeltem rá. Az
ajkai sokatmondóan szétnyíltak. – Szeretnének most rendelni?
− Egy pizza haladt el mellettünk egy tálcán. Ivyre néztem, és megvontam a vállam. Nem vacsorázni
jöttünk, de végül is, miért ne? Nagyszerű volt az illata.
– Igen – mondta Ivy –, egy extra nagyot kérünk. Minden lehet rajta, csak hagyma és paprika nem.
Glenn figyelmét úgy kellett elrángatni egy csoportról, ami boszorkánygyülekezetnek tűnt, amint éppen a
vacsorájuk megérkeztét ünneplik. Ha Piscarynál evett az ember, az eseménynek számított.
– Azt mondtátok, hogy nem maradunk.
Ivy megfordult, és a szeme megint kezdett feketévé válni.
– Éhes vagyok. Ez talán nem jelent problémát neked. – Persze, hogy nem – motyogta Glenn.
Ivy azonnal visszanyerte a lélekjelenlétét. Tudtam, hogy itt nem fogja elveszíteni a fejét. Abból óriási
láncreakció jöhetett volna létre a bennünket körülvevő vámpírok miatt, Piscary pedig elveszítené „A”
besorolását a VNYL–nél.
– Talán megosztozhatnánk valakivel egy asztalon.
Éhen halok – mondta Ivy, és a lábát rázogatta.
A VNYL a Vegyes Nyilvános Licenc rövidítése volt. Azt jelentette, hogy szigorúan büntetik, ha valaki
az adott helyszínen vért szív. Teljesen általános dolog volt a legtöbb alkoholt árusító helyen a Helyzet óta.
Biztonságos zónát hozott létre, amire szüksége volt az olyan esendő népeknek, akik számára „a halál a
halált jelentette”. Ha túl sok vámpír volt egy helyen, és az egyik elkezdett vért szívni, akkor a többi
általában elvesztette az önuralmát. Ez nem is lett volna probléma, ha mindenki vámpír lett volna, de az
emberek nem szerették, ha a szeretteik városban töltött éjszakája hirtelen átment a temetőben töltött
örökkévalóságba. Vagy valami rosszabba.
Léteztek olyan klubok és éjszakai szórakozóhelyek, amiknek nem volt VNYL-je, de ezek nem voltak
olyan népszerűek, és nem csináltak annyi pénzt. Az emberek szerették a VNYL-es helyeket, mert így
nyugodtan, biztonságban flörtölhettek anélkül, hogy valaki más rossz döntése miatt a partnerük átváltozna
önuralmát elvesztett, vérszomjas szörnyeteggé. Legalábbis amíg elérik saját hálószobájuk fülledt
magányát, ahol talán túlélhetik ezt. És a vámpírok is szerették az ilyen helyeket, könnyebb volt megtörni a
jeget, ha a randipartnered nem aggodalmaskodott azon, hogy átszakítják a bőrét.
Körülnéztem a félig nyitott teremben, és csak inderlandiakat látóim a törzsvendégek között. Akár volt
VNYL-je a helynek, akár nem, nyilvánvaló volt, hogy Glenn magára vonta a figyelmet. A zene elhallgatott,
és senki nem dobott be újabb érmét. Leszámítva a boszorkányokat a sarokban és a hátsó részben tanyázó
vérlények csapatát, az alsó szint tele volt különböző érzékiségi szintű vámpírokkal, kezdve az átlagostól a
szatén-és-csipke típusúig. A földszinti helyiség nagy részét egy társaság foglalta el, akik minden jel szerint
épp Halál–napi partit tartottak.
Hirtelen meleg lélegzetet éreztem a nyakamnál, amitől ijedten kiegyenesedtem, és csak Ivy zavart
pillantása akadályozott meg abban, hogy odavágjak, bármi volt is ott. Megpördültem, és a visszavágás
késztetése nyomban elmúlt. Nagyszerű! Kisten. Az élő vámpír Ivy barátja volt, de én nem kedveltem,
részben azért, mert Kist Piscary ivadéka volt, a mestervámpír laza jobbkeze, aki megcsinálta számára a
nappal elvégzendő munkákat. Az sem segített megkedvelnem, hogy Piscary egyszer varázst bocsátott rám
az akaratom ellenére Kisten keresztül, és én akkoriban még nem tudtam, hogy ez lehetséges. Meg az sem
segített, hogy nagyon-nagyon szép volt, ami számomra nagyon-nagyon veszélyessé is tette.
Ha Ivy a sötétség dívája volt, akkor Kist volt a hitvese, és isten látja lelkemet, úgy is nézett ki. Rövid,
szőke haj, kék szemek, és olyan áll, amin elég borosta volt ahhoz, hogy finom vonásainak kissé
keményebb árnyalatot kölcsönözzön, és ettől a móka ígéretének szexis halmazát látta benne az ember.
Most konzervatívabban öltözött fel, mint általában, motoros bőrszerkóját és láncait ízléses ingre és
nadrágra cserélte. Azért még így is megmaradt a miért-kellene-törődnöm-vele-hogy-mitgondolsz-rólam
jellege. Mivel nem voltak rajta a motoros csizmák, csak egy árnyalattal tűnt magasabbnak, mint én, akin
magas sarkú volt, és az élőhalott vámpírok kortalan megjelenése úgy csillant meg rajta, mint egy
beváltásra váró ígéret. Macskaszerű magabiztossággal mozgott, elég izom volt rajta ahhoz, hogy élvezet
legyen végigfuttatni rajtuk az ujjhegyeidet, de annyira nem sok, hogy beleakadjon az ujjad.
Ivynak és neki volt közös múltja, amiről nem akartam tudni, mert nagyon is praktizáló vámpír volt
abban az időben. Engem mindig fejbe vágott az a gondolat, hogy ha Kist nem kaphatta meg Ivyt, akkor
megelégedett volna a szobatársával is. Vagy a szomszéd lánnyal. Vagy egy nővel, akivel a buszon
találkozott aznap reggel...
– ,stét, drágám! – lehelte hamis angol akcentussal, és a szemében látszott, hogy élvezi a helyzetet, mert
meg tudott lepni.
Egy ujjal eltoltam magamtól.
– Az akcentusod eléggé átlátszó. Menj, és ne lássalak, amíg ki nem javítod! – De a pulzusom azért
emelkedni kezdett, és finom, kellemes csiklandozás indult ki a nyakamon levő hegből, ami beindította az
összes, közelségből fakadó riasztó-reakciómat. Basszus! Erről már meg is feledkeztem.
Ivyra pillantott, mintha engedélyt akart volna kérni tőle, aztán játékosan megnyalta a száját, amire
összevont szemöldököt kapott válaszul Ivytől. Én mogorván néztem rá, és arra gondoltam, hogy nincs
szükségem Ivy segítségére ahhoz, hogy lerázzam. Ivy elkeseredetten fújta ki a levegőt, és odahúzta Glennt
a bárhoz. Jenks is csatlakozott hozzájuk, elcsábította a mézes puncs ígérete. A FIB- nyomozó rám
pillantott a válla fölött, miközben velük ment, mert tudta, hogy valami történt hármunk között, de azt nem
tudta, hogy mi.
– Végre egyedül. – Kist hozzám dörgölőzött, hogy a vállunk összeérjen, és végignézett a parketten.
Éreztem a bőr illatát, pedig nem volt rajta semmilyen bőrruha. Legalábbis olyan nem, amit láttam volna.
– Ennél jobb felütés nem jutott volna eszedbe? – kérdeztem, és azt kívántam, bárcsak ne űztem volna el
Ivyt.
– Ez nem felütés volt.
A válla túl közel volt az enyémhez, de nem húzódtam el tőle, csak tudattam vele, hogy zavar. Óvatosan
rápillantottam, mire ő nehezen, lassan vett egy mély lélegzetet, és szemeivel még mindig a törzsközönséget
pásztázta, aztán beszívta az illatomat, hogy felmérje, mennyire vagyok nyugtalan állapotban. Az egyik
fülében két gyémánt fülbevaló csillogott, és emlékeztem, hogy a másikban csak egy csonk és egy gyógyult
szakadás látszik. A szokásos rosszfiús öltözékére csak egy lánc emlékeztetett, ami ugyanolyan anyagból
volt, mint Ivyé.
Kíváncsi voltam, vajon miben sántikál. Voltak sokkal jobb helyek is az élő vámpírok számára, hogy
összeszedjenek egy randit, és falatozzanak kicsit.
 Az ujjai nyugtalanul mozogtak, és emiatt a szemem mindig visszatévedt rá. Tudtam, hogy
vámpírferomonokat ereget magából, hogy megnyugtasson, arra gondolva, hogy „annál jobb lesz enni
belőled, drágám”, de minél szebb vámpírral akadtam össze, annál inkább átmentem védekezőbe. Az
arcom megfeszült, amikor rájöttem, hogy a légzésemet már az övéhez igazítottam.
Nagyon finom elbájolás, a legjavából, gondoltam, és szándékosan visszatartottam a lélegzetemet, hogy
kiszakadjak a szinkronból, aztán láttam, ahogy elmosolyodik, miközben lehajtja a fejét, és végigfuttatja a
kezét az állán. Normális esetben csak egy élőhalott vámpír tudja így elvarázsolni azt, aki ellenáll, de az,
hogy Piscary ivadéka, Kist rendelkezésére bocsátotta mestere képességeinek egy részét is. Itt azért nem
merne megpróbálkozni vele. Úgy biztosan nem, hogy Ivy a bár felől figyeli, a palackozott vize mögül.
Hirtelen észrevettem, hogy Kist ritmikus, szuggesztív mozdulatokkal ringatni kezdte a csípőjét.
– Hagyd abba! – szóltam rá, és szembefordultam vele, hogy lássa az arcomra kiülő undort. – Egy egész
sor nő figyel a bár felől. Menj, zavard inkább őket!
– Sokkal szórakoztatóbb téged zavarni. – Mélyen belélegezte az illatomat, és közel hajolt hozzám. –
Még mindig olyan illatod van, mint Ivynak, pedig nem harapott meg téged. Te jó isten, te aztán csábító
vagy!
– Barátok vagyunk – mondtam sértődötten. – Nem vadászik rám.
– Akkor biztos nem bánja, ha én igen.
Bosszúsan elhúzódtam tőle, ő pedig követett, amíg a hátamat valaminek neki nem tudtam támasztani.
– Ne mozdulj! – mondta, és a kezét a fejem melletti vastag oszlophoz nyomta, bár azért még mindig volt
köztünk némi levegő. – Mondani akarok neked valamit, és szeretném, ha senki más nem hallaná.
– Mintha bárki is meghallhatna ebben a zajban – gúnyolódtam, és ujjaim a hátam mögött ökölbe
szorultak, úgy, hogy a körmeim ne vágjanak bele a tenyerembe, ha esetleg képen kellene vernem.
– Lehet, hogy meglepődnél – morogta, és fürkészőn nézett rám. belenéztem a szemébe, és meg is
találtam, amit kerestem: hogy legalább egy kissé feketedni kezdjenek. A közelsége miatt a sebhelyem
lüktetni kezdett. Elég hosszú ideje éltem már együtt Ivyval ahhoz, hogy tudjam, hogyan néz ki egy vámpír,
amikor már majdnem elveszíti az önuralmát. Kist viszont rendben volt, az ösztöneit kordában tartotta,
éhsége pedig ki volt elégítve.
Viszonylag biztonságban voltam, ezért megnyugodtam, és leengedtem a vállaimat. A vágytól
kivörösödött ajkai szétnyíltak a meglepetéstől, hogy ennyire fogadóképes vagyok és közel engedem
magamhoz. A szemei csillogtak, epekedve, lassan lélegzett, a fejét félrehajtotta, és úgy fordította el, hogy
az ajkai súrolják a fülem görbületét. A fény csillogott fekete nyaklánca körül, amikor felemelte a kezemet.
A keze meleg volt, és ezen úgy meglepődtem, hogy egy kicsit tovább játszottam vele, pedig már régen
abba kellett volna hagynom.
Az edények csörgése és a beszélgetés hangja visszatért a fülembe, ahogy finom, alig felismerhető
suttogása közben kifújtam a levegőt. Nagyszerű sejtelem futott végig rajtam, ami az olvadt fém érzetét
küldte keresztül az ereimen. Nem érdekelt az sem, hogy ez abból származott, hogy kiváltotta a sebhelyem
izzását. Nagyon jó érzés volt. És eddig még nem mondott egyetlen olyan szót sem, amit felismertem volna.
– Uram – jött egy tétova hang a háta mögül.
Kistnek elakadt a lélegzete. Három szívdobbanásnyi ideig mozdulatlan maradt, de a vállai már
elkezdtek megfeszülni a bosszúságtól. A kezemet leejtettem a nyakáról.
– Valaki téged akar – mondtam, és mögé néztem, az üzletvezetőre, aki idegesen állt egyik lábáról a
másikra. Mosoly suhant át az arcomon. Kistet megkísértette, hogy megszegje a VNYL-t, és ráküldtek
valakit, hogy megfékezze. A törvények jó dolgok. Életben tartanak, amikor valami hülyeséget csinálok.
– Mi van? – szólalt meg Kist határozottan. Korábban sosem hallottam a hangjában mást, mint fülledt
ingerültséget, és a benne megnyilvánuló erő miatt most is megrázkódtam, a váratlansága pedig csak
tovább fokozta bennem a vágyat.
– Uram, az emeleten a vérlények csoportja.
 Kezdenek pakolni.
Ó, gondoltam. Ez nem az, amire számítottam.
Kist kiegyenesítette a karját, és elnyomta magát az oszloptól. Az ingerültség ott villódzott körülötte.
Vettem egy mély levegőt, egészségtelen csalódottságom összekeveredett egy aggasztóan apró fuvallatnyi
megkönnyebbüléssel, ami az önfenntartási ösztönömnek volt betudható.
– Mondtam, hogy mondd meg nekik: elfogyott a cucc – horkant fel Kist. – Amikor bejöttek, még
bűzlöttek.
– Megtettem, uram – tiltakozott a férfi, és lépett egyet hátrafelé, amikor Kist már teljesen eltávolodott
tőlem. – De arra kényszerítették Tarrát, hogy ismerje be:
van még belőle hátul, ő pedig oda is adta nekik. Kist bosszúsága haragra váltott.
– Ki adta oda Tarrának az emeletet? Mondtam neki, hogy az alsó szinten dolgozzon, amíg a vérlények
harapása rendesen be nem gyógyul.
Kist a Piscary’snél dolgozik? Nahát, nahát. Sosem gondoltam volna, hogy ennek a vámpírnak van annyi
lélekjelenléte, hogy bármi hasznosat tudjon tenni.
– Tarra meggyőzte Sámuelt, hogy engedje fel, azt mondta, hogy ott jobb borravalókat kap – mondta a
pincér.
– Sam... – szűrte át a szót a fogai között Kist. Elöntötték az érzelmek, az összefüggő gondolatok első
nyomai, amik nem a szex körül, vagy a körül forogtak, hogy meglepjen és kiszívja belőlem a vért. Ajkait
összeszorítva a folyosót vizsgálgatta. – Rendben. Szedj össze mindenkit, mintha születésnap lenne, és
juttasd ki onnan larrát, mielőtt még ő indítja be őket! Előzzük meg a bajt! Mindenki ingyen desszertet kap,
aki kér.
Szőke borostája csak úgy fénylett, és úgy nézett felfelé, mint aki képes átlátni a plafonon a zajos
emeletre. A zene megint felerősödött, és Jeff Beck szűrődött lefelé, a
„Loser”. Valahogy úgy tűnt, nagyon is stimmel, ahogy mindannyian együtt énekelve összemosták a
dalszöveget. A gazdagabb törzsvendégeket az alsó szinten mintha nem érdekelte volna.
– Piscary kifordít a bundámból, ha elveszítjük az „A” besorolásunkat egy vérlény harapása miatt –
mondta Kist. – És bármilyen izgalmas legyen is ez, szeretném, ha holnap még tudnék járni.
Kissé meghökkentett, hogy Kist ilyen egyszerűen bevallja a Piscaryhoz fűződő viszonyát, pedig nem
kellett volna meglepődnöm. Bár én mindig egyenlőségjelet tettem a vér adása és kapása meg a szex közé,
valójában nem így volt, különösen akkor nem, amikor a csere egy élő meg egy élőhalott vámpír között
zajlott. A két típus nézőpontja között óriási volt a különbség, talán azért, mert az egyiknek volt lelke, a
másiknak meg nem.
A legtöbb élő vámpír számára az számított, hogy elég vér jöjjön be. Óvatosan válogatták meg a
partnereiket. Általában – de nem mindig – a szexuális preferenciáikat követték, hiszen mindig megvolt
annak a kellemes esélye, hogy belekeveredik a dologba a szex is. A vér adása és vétele gyakran érzelmi
szükségletet elégített ki, még akkor is, ha az éhség volt a fő motiváció, fizikai megerősítése volt ez az
érzelmi kötődésnek, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a szex esetében történik, de ennek nem kellett mindig
így lennie.
Az élőhalott vámpírok még aprólékosabbak, pedánsabbak voltak, ők a társaikat egy sorozatgyilkos
óvatosságával választották ki. Mivel a dominanciát és az érzelmi manipulációt keresték az elköteleződés
helyett, nem került be az egyenletbe az, hogy férfiról vagy nőről van szó, bár az élőhalottak sem mondtak
le teljesen a szexről, mert az a dominanciának még intenzívebb érzésével ruházta fel őket, valahogy úgy,
mint a nemi erőszak esetében, akár készséges partnerrel is. Minden olyan viszony, ami egy ilyen
megállapodásból nőtt ki, teljesen egyoldalú volt, bár az, akit megharaptak, általában nem fogadta el ezt, és
azt gondolta, hogy az ő mestere a kivétel a szabály alól. Kaptam egy kis időt, mert úgy tűnt, hogy Kist
nagyon is szeretne újra találkozni Piscaryval, és azon gondolkodtam, miközben a mellettem álldogáló
fiatal vámpírokra néztem, hogy ez talán amiatt lehet, hogy Kist jókora adag erőt és státuszt kapott azzal,
hogy Piscary ivadéka.
Kist haragosan összevonta a szemöldökét. Sejtelme sem volt, merre kalandoztak el a gondolataim.
– Hol van Sam? – kérdezte.
– A konyhában, uram.
Kist szeme megrándult. Úgy nézett a pincérre, mintha azt mondaná: „Akkor meg mire vársz?” A férfi
elsietett.
Palackozott vízzel a kezében Ivy lopakodott oda Kist mögé, és kissé távolabb húzta tőlem.
– És te még azt gondoltad, hogy butaság részemről a biztonságra szakosodni üzleti menedzsment
helyett? – kérdezte. – Szinte már úgy hangzik, mintha felelősnek éreznéd magad, Kisten. Légy óvatos, mert
tönkreteszed a jó hírnevedet!
Kist elmosolyodott, kimutatta éles szemfogait, és lehullott róla a zaklatott éttermi menedzser álcája.
– A borravalók elég magasak, Ivy drágám – mondta, és a kezét i lány háta mögé kanyarította, aki egy
pillanatig tolerálta, de aztán odébb lökte. – Ha bármikor szükséged van munkára, nyugodom gyere
hozzám!
Nyugodtan dugd fel a seggedbe, Kist!
A férfi nevetett, aztán egy pillanatra leszegte a fejét, mielőtt ravasz tekintetét visszafordította volna
felém. Pincérek és pincérnők egy csoportja a széles lépcső felé vette az irányt, egyszerre tapsollak, és
valami ostoba dalt énekeltek. Úgy nézett ki, mint valami bosszantó és ártalmatlan dolog, nem tűnt
mentőakciónak, pedig valójában az volt. A szemöldököm felemelkedett. Kist jó volt ebben.
Mintha csak olvasna az elmémben, közelebb hajolt hozzám.
– És még jobb vagyok az ágyban, drágám – suttogta, és lehelete liliom fullánkot lökött le az
érzékelésem legmélyére.
Kicsúszott a hatókörömből, mielőtt el tudtam volna tolni magamtól, és még mindig mosolyogva odébb
sétált. Félúton a konyha felé megfordult, hogy lássa, nézem-e.
Néztem. A fenébe is, az összes nő, aki jelen volt, őt nézte, legyen az élő, halott vagy a kettő között
valahol.
Amikor Ivyra pillantottam, furcsa, megfejthetetlen arckifejezést öltött.
– Már nem félsz tőle többé – mondta határozottan.
– Nem – válaszoltam, és meglepetten tapasztaltam, hogy tényleg nem félek. – Azt hiszem, azért, mert
másra is képes a flörtölésen kívül.
Ivy félrenézett.
– Kist egy csomó dologra képes. Kicsusszan a dominancia alól, de ha üzleti ügyekre kerül a sor, a
földhöz fog vágni egy szempillantás alatt. Piscary nem alkalmazna egy bolondot ivadékként, nem számít,
mennyire jól lehet belőle szívni. – Összeszorította az ajkait, amíg már egészen elfehéredtek. – Kész az
asztalunk.
Követtem a tekintetét az egyetlen üres asztal irányába a szemben levő falnál, az ablakoktól távol. Glenn
és Jenks csatlakozott hozzánk, amikor Kist elment, és kis csoportunk átszivárgott az asztalok között, aztán
elhelyezkedtünk a félkör alakú padon, mindenki a falnak háttal, egy inderlandi, egy ember és megint egy
inderlandi, és vártuk, hogy a pincér megtaláljon bennünket.
Jenks kiült az alacsony gyertyatartóra, és a szárnyain átszűrődő fény zöld és aranyszínű pöttyöket
varázsolt az asztalra. Glenn csendben szemlélődött, és egyértelműen megpróbált nem meghökkentnek tűnni
a sebhelyes, jól összerakott pincérek és pincérnők láttán. A férfiak és a nők is fiatalok voltak, mosolygós,
lelkes arcok, amitől én eléggé ingerültté váltam.
Ivy egy szóval sem mondott többet Kistről, és ezért hálás voltam neki. Kínos volt, hogy mennyire
gyorsan hatnak rám a vámpírok feromonjai, és milyen gyorsan változtatják át az elveszettséget a „gyere
ide” érzésévé. Hála a túlzott mennyiségű vámpírnyálnak, amit a démon pumpált belém, amikor megpróbált
megölni, a vámpír feromonokkal szembeni ellenálló képességem gyakorlatilag nulla volt.
 Glenn óvatosan az asztalra könyökölt.
– Nem mondtad el, milyen volt az iskolában.
Jenks nevetett.
– Maga volt a földi pokol. Kétórányi nonstop szőrszálhasogatás és megalázás. A szám tátva maradt.
– Te honnan tudsz erről?
– Visszalopakodtam. Mit tettél azzal a nővel, Rachel?
Megölted a macskáját?
Az arcom égett. így még rosszabb volt az egész, tudva, hogy Jenks a tanúja volt.
– Az a nő egy banya – mondtam. – Glenn, ha szeretnéd felkötni azoknak az embereknek a
meggyilkolásáért, azonnal nekiláthatsz. Már tudja, hogy ő a gyanúsított. Az IS már járt ott, és eléggé
felizgatta. Én nem találtam semmit, ami akár távolról is emlékeztetne egy lehetséges indítékra, vagy akár
bűncselekményre. Glenn visszahúzta a karjait az asztalról, és hátradőlt.
– Semmit?
Megráztam a fejem.
– Csak annyit, hogy Dannek volt egy interjúja a pénteki óra után. Azt hiszem, ez volt a nagy hír, amit
Sara Jane-nek el akart mondani.
– Péntek este minden óráját lemondta – mondta Jenks. – Az óraleadást és –felvételt teljes áron intézte.
És azt csak e-mailen lehet.
Felsandítottam a pixire, aki a villanykörtéknél ült, hogy melegen tartsa magát. – Ezt honnan tudod?
A szárnyai eltűntek a semmiben, ő pedig vigyorgott.
– Megnéztem a tanulmányi osztályon az órák közötti szünetben. Szerinted csak azért mentem veled, hogy
jól mutassak a válladon?
Ivy a körmeivel dobolt az asztalon.
– Remélem, nem ezzel a süket dumával töltitek az egész estét.
– Ivy, kislány – szólalt meg egy erőteljes hang, mire mindannyian felnéztünk. Egy alacsony, cingár alak
tartott felénk az étterem túlsó végéből, szakácskötényben, kecsesen integetve az asztalok túloldaláról. – Az
én Ivy lánykám! – kiabált át a zajon. – Máris visszajöttél! Ráadásul a barátaiddal!
Ránéztem Ivyra, és meglepetten láttam, hogy halvány pír színezi el sápadt arcát. Ivy kislány?
– Ivy kislány? – szólalt meg Jenks a magasból. – Ez meg mi a fene?
Ivy felemelkedett, és zavartan megölelte a férfit, amikor az megállt előttünk, ami elég furcsán hatott,
mert a pasas majdnem tizenöt centivel volt alacsonyabb nála. Atyai hátba veregetéssel viszonozta az
üdvözlést. A szemöldököm felemelkedett. Ivy megölelte?
A szakács fekete szemei úgy csillogtak, mintha igazán örült volna. Paradicsompüré és vér illata
sodródott felém. Szemmel láthatólag gyakorló vámpírral volt dolgunk. Még azt sem tudtam megmondani,
hogy halotte.
– Szia, Piscary! – mondta Ivy, miközben leült, Jenks és én pedig összenéztünk. Ez volna Piscary?
Cincinnati egyik legerősebb vámpírja? Még soha nem láttam ennyire ártalmatlannak tűnő vámpírt.
Piscary négy-öt centivel alacsonyabb volt nálam, és kicsi, jó felépítésű testét kényelmes könnyedséggel
viselte. Az orra keskeny volt, és egymástól távol ülő, mandulavágású szemei, vékony ajkai még
egzotikusabbá tették a megjelenését. A szemei nagyon sötétek voltak, csak úgy világítottak, amikor levette
séfsapkáját, és betűzte a köténye mögé. A fejét simára borotválta, méz– borostyán színű bőre megcsillant a
fényben az asztal túloldalán. Könnyű, fakó inget és nadrágot viselt. Ezek egy kényelmes, középosztálybeli
élet hangulatát kölcsönözték neki, és szívélyes mosolya tovább erősítette bennem ezt a képet. Piscary
működtette Cincinnati sötét oldalának nagyobb részét, de ahogy ránéztem, nem igazán értettem, hogyan.
Szokásos egészséges bizalmatlanságom az élőhalott vámpírokkal szemben óvatos körültekintéssé
oldódott.
– Piscary? – kérdeztem. – Úgy, mint a Piscary’s Pizzában?
 A vámpír elmosolyodott, kimutatva a fogait.
Hosszabbak voltak, mint Ivyéi, ő igazi élőhalott volt, és nagyon fehérnek tűntek amúgy sötét arcszíne
mellett.
– Igen, a Piscary’s Pizza az enyém. – A hangja mély volt egy ilyen kis testhez képest, és mintha a homok
és a szél erejét hordozta volna. Az akcentus alig észrevehető maradványai miatt azon kezdtem
gondolkodni, hogy vajon mióta beszél angolul.
Ivy megköszörülte a torkát, én pedig hirtelen elfordítottam tekintetemet a férfi élénk, sötét szemeiről.
Fogainak látványa valahogy nem váltotta ki szokásos, térdreflexszerű riadalmamat. – Piscary – szólalt
meg Ivy. – Ez Rachel Morgan és Jenks, az üzlettársaim.
Jenks leröppent a borsszóróra, Piscary pedig biccentett felé, mielőtt hozzám fordult volna.
– Rachel Morgan – mondta lassan és megfontoltan. – Már alig vártam, hogy az én Ivy lánykám elhozzon
hozzám. Azt hiszem, attól fél, hogy majd azt mondom: már nem játszhat veled többé. – Az ajkai mosolyra
húzódtak. – El vagyok ragadtatva.
Visszatartottam a lélegzetemet, amikor nagyon nemes mozdulattal megfogta a kezemet, mert ez erős
ellentétben állt a külsejével. Felemelte az ujjaimat, hogy közelebb húzza őket az ajkaihoz. Sötét szemeit az
enyémekbe mélyesztette. A pulzusom felgyorsult, de úgy éreztem, mintha a szívem valahol máshol lenne.
Vett egy mély lélegzetet a kezem fölött, mintha a vért szaglászná, ami benne áramlik. Összeszorított
állkapoccsal elnyomtam magamban egy borzongást.
Piscary szeme olyan volt, mint a fekete jég. Bátran viszonoztam a tekintetét, kíváncsian keresve valamit
a mélységeiben. Először Piscary nézett félre, én pedig gyorsan elhúztam tőle a kezemet. Jó volt. Tényleg
jó volt. Arra használta az auráját, hogy elbűvölje az embert ahelyett, hogy megijesztené. Erre csak az öreg
vámpírok voltak képesek. És a démontól származó sebhelyem még egy picit sem kezdett lüktetni. Nem
tudtam eldönteni, hogy ezt jó vagy rossz jelnek vegyem-e.
Kedélyesen nevetgélve hirtelen támadt és nyilvánvaló gyanúmon, Piscary leült a padra Ivy mellé,
miközben három pincér kerek fatányérokkal megpróbálta felénk küzdeni magát. Glenn egyáltalán nem tűnt
idegesnek amiatt, hogy Ivy be sem mutatta, Jenks pedig szerencsére tartotta a száját. A vállam Glennhez
préselődött, ahogy egyre lejjebb lökdösött, hogy helyet csináljon Piscarynak, míg végül már szinte
lelógtam a padról.
– Szólnod kellett volna, hogy jöttök – mondta Piscary. – Foglaltam volna nektek egy asztalt. Ivy vállat
vont.
– Egész hamar kaptunk egyet.
Piscary félig hátrafordulva a bár felé nézett, és elkiáltotta magát:
– Hozz egy üveg vöröset a Tamwood pincéből! – Sunyi vigyor ült ki az arcára. – Anyádnak nem fog
hiányozni ez az egy.
Glenn és én aggódó pillantást váltottunk. Egy üveg vörös?
– Ööö, Ivy? – kérdeztem tőle.
– Te jó isten! – válaszolta. – Bor, nyugi.
Nyugi, gondoltam. Könnyebb mondani, mint megtenni, ha az ember fél hátsója lelóg a padról, és
vámpírokkal van körülvéve.
– Rendeltetek már? – kérdezte Piscary Ivyt, de a tekintete rajtam pihent, és ez elég fullasztó érzés volt.
– Van egy új sajtom, ami egy éppen most felfedezett penészfajt használ érlelésre. Egyenesen az Alpokból.
Jó – mondta Ivy –, egy extra nagyot...
– ...mindennel, kivéve a hagymát és a paprikát – fejezte be a mondatot Piscary, fogait széles mosoly
kíséretében villantva ki, miközben tőlem Ivyhoz fordult.
A vállaim elernyedtek, ahogy a tekintetét elfordította rólam. Teljesen úgy nézett ki, mintha nem lenne
több egy barátságos pizzaséfnél, és mégis több vészcsengőt indított be, mintha magas lett volna és vékony,
és csábítóan settenkedett volna fel s alá csipkében és selyemben.
 – Hahá! – mordult föl, én pedig visszatartottam magam, nehogy felugorjak. – Ma én csinálok neked
vacsorát, Ivy lánykám.
Ivy úgy mosolygott, mint egy tízéves.
– Köszönöm, Piscary, az jó volna!
– Hát persze. Valami különlegeset. Valami újat. A ház számlájára. Ez lesz a legfinomabb alkotásom –
mondta a férfi büszkén.
Rólad és az árnyékodról fogom elnevezni.
– Nem vagyok az árnyéka – mondta Glenn feszülten, az asztalra görnyedve és lefelé bámulva.
– Én nem rólad beszéltem – mondta Piscary, nekem pedig elkerekedett a szemem.
Ivy kényelmetlenül mocorgott.
– Rachel... sem az... árnyékom.
Úgy hangzott, mintha bűntudata lenne, és az öreg vámpír arcán is átfutott egy pillanatra a zavartság.
– Tényleg? – kérdezte, Ivy pedig láthatóan megfeszült. – Akkor meg mit csinálsz vele, Ivy lánykám?
Ivy nem nézett fel az asztalról. Piscary újra az én szemembe nézett. A szívem zakatolt, amikor halvány
bizsergés hullámzott át a nyakamon, a démonharapás közelében. Az asztal hirtelen túlzsúfoltnak tűnt. Úgy
éreztem, hogy minden oldalról nyomnak, és ez a klausztrofóbiás érzés nagyon rosszulesett. Szinte sokkolt
a változás, a lélegzetem kihagyott, a következőt pedig bent tartottam. A fenébe!
– Érdekes az a sebhely a nyakadon – mondta Piscary, és a hangja mintha a lelkembe fúródott volna.
Egyszerre fájt és esett jól. – Vámpírtól származik?
A kezem akaratlanul felemelkedett, hogy eltakarjam. Jenks felesége varrt össze, és az apró öltések
szinte láthatatlanok voltak. Nem örültem, hogy Piscary észrevette.
– Démontól – mondtam, nem törődve azzal, hogy Glenn elmondta-e az apjának. Nem akartam, hogy
Piscary azt gondolja, hogy megharapott egy vámpír, akár Ivy, akár más.
Piscary enyhe meglepetésében felemelte a szemöldökét. – Pedig vámpírnak tűnik.
– A démon is annak tűnt akkor – mondtam, és a gyomrom összeszorult az emlék hatására.
Az öreg vámpír bólintott.
– Hát igen, ez megmagyarázza. – Elmosolyodott, amitől megnyugodtam. – Egy megrontott szűz, akinek a
vére gazdátlan maradt. Micsoda ízletes kombináció ön, Ms. Morgan! Nem csoda, hogy az én Ivy lánykám
eldugta előlem!
A szám tátva maradt, de semmi nem jutott eszembe, amit ilyen helyzetben mondhattam volna.
A vámpír előzetes figyelmeztetés nélkül felállt.
− Hamarosan kihozzák a vacsorátokat – jelentette ki, majd odahajolt Ivyhoz és ezt mormolta oda neki: –
Beszélj anyáddal! Hiányzol neki.
− Ivy lesütötte a szemét. Piscary hétköznapi eleganciával felkapott egy adag tányért és ropit egy
mellette elhaladó tálcáról.
– Élvezzétek az estét! – mondta, miközben letette őket az aszúira. Visszament a konyhába, és közben
több asztalnál is megállt, hogy üdvözölje a jobban öltözött törzsvendégeket.
Ivyra bámultam magyarázatot várva.
– Nos? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. – Nem akarod megmagyarázni, miért hiszi Piscary,
hogy az árnyékod vagyok?
Jenks kuncogott, és felvette a csípőre tett kezű Pán Péteres pózát a borsszóró tetején. Ivy megvonta a
vállát, nyilvánvalóan bűntudatosan. – Tudja, hogy egy fedél alatt élünk. Azt feltételezte...
– Ja, így már értem. – Bosszúsan kivettem egy ropit, és nekidőltem a falnak. Ivy és én mindenképpen
furcsa páros voltunk, nem nagyon számított, hogy milyen szemszögből nézi az ember. Ő megpróbálta
legyőzni a szinte ellenállhatatlan vágyat, hogy megtörje a böjtöt.
Mivel boszorkány vagyok, varázslattal meg tudtam védeni magam, amikor az ösztönei felülkerekedtek
rajta. Egyszer ráküldtem egy varázslatot, és ennek az emléke segített neki, hogy kézben tartsa a
sóvárgásait.
Ami viszont igazán zavart, az az volt, hogy a szégyen miatt hagyta, hogy Piscary azt gondoljon, amit
akar, a szégyen miatt, hogy hátat fordított az örökségének. O nem akarta ezt. Azzal, hogy volt egy
lakótársa, azt hazudhatta a világnak, hogy normális vámpíréletet él, élő vérforrással, és így hű maradt
bűnös titkukhoz. Azt mondtam magamnak, hogy engem nem érdekel, és hogy megvéd a többi vámpírral
szemben. De időnként... időnként belefájdult a szívem abba, hogy mindenki azt gondolja, Ivy játéka
vagyok.
A duzzogásomat a bor érkezése szakította félbe, ami kissé meleg volt, ahogy a legtöbb vámpír szerette.
Már kihúzták belőle a dugót, és Ivy vette magához az üveget. Végig kerülte a tekintetemet, miközben töltött
a három pohárba. Jenks az üveg száján maradó cseppből ivott. Még mindig bosszankodva, poharammal a
kezemben hátradőltem, és a többi vendéget nézegettem. Nem akartam meginni a bort, mert a kén
bomlástermékei általában megbosszulták magukat rajtam.
Elmondhattam volna Ivynak, de nem igazán tartozott rá. Nem a boszorkánysággal összefüggő dolog volt,
hanem az én saját tulajdonságom, ami miatt fejfájást kaptam, és annyira fényérzékennyé váltam, hogy el
kellett bújnom a szobámban, és vizes rongyot kellett terítenem a szemeimre. Ez egy gyermekkori nyavalya
furcsa, elhúzódó maradványa volt, ami miatt ki–be jártam a kórházból, amíg végre el nem érkezett a
pubertás. De simán elviselem a jól kifejlődött kénérzékenységet, cserébe a gyermekkori szenvedésekért,
amikor gyenge voltam és beteges, mert a testem meg akarta ölni magát.
Újra felcsendült a zene, és Piscaryval kapcsolatos nyugtalanságom lassan elszivárgóit, ahogy a
háttérbeszélgetések és a zene kiszorították az elmémből. Glennt most már mindenki könnyedén figyelmen
kívül hagyta, amióta beszéltünk Piscaryval. A zavarban levő ember úgy itta a borát, mintha víz lenne. Ivy
és én összenéztünk, amikor remegő kézzel újratöltötte a poharát. Kíváncsi voltam, hogy addig iszik-e,
amíg elájul, vagy keményen megpróbál józan maradni. Ivott egy kortyot a következő pohárból, én pedig
elmosolyodtam. Majd ő eldönti.
Glenn óvatosan rápillantott Ivyra, és közelebb hajolt hozzám.
– Hogy tudtál a szemébe nézni? – suttogta alig hallhatóan a környező zajban. – Nem féltél, hogy
megbabonáz?
– Ez a férfi több mint háromszáz éves – mondtam, mivel felismertem, hogy Piscary akcentusa óangol. –
Ha meg akarna babonázni, akkor nem kellene hozzá a szemembe néznie.
Glenn arca fakóvá vált rövid szakálla mögött, és elhúzódott tőlem. Hagytam, hogy egy kicsit
eltöprengjen ezen, aztán megráztam ,i fejemet, hogy magamra vonjam Jenks figyelmét.
– Jenks – mondtam halkan. – Miért nem nézel körül gyorsan hátul? Nézd meg, mi van az alkalmazottak
pihenőszobájában! Szaglássz körül! Ivy lefedte a poharát.
– Piscary tudja, hogy jó okkal vagyunk itt – mondta. – Elmondja nekünk, amit tudni akarunk. Jenkst meg
simán elkapják.
A kis pixi feldühödött.
– A Helyzetre, Tamwood! – vicsorgott. – Miért vagyok itt, ha nem azért, hogy körbeszaglásszak? Azon
a napon, amikor nem tudtok kitérni egy pék elől... – Itt rövidre zárta a gondolatot. – Nos
ismételte meg –, igen... rögtön visszajövök. – Előhúzott egy vörös selyemkendőt a hátsó zsebéből, és a
dereka köré kötötte, mint egy övét. Ez volt a megadás fehér zászlójának pixi verziója, nyilatkozat a többi
pixi és tündér felé, hogy nem jár tilosban, ha esetleg beleakadna valakibe, aki féltékenyen őrzi a területét.
Elzümmögött, közvetlenül a mennyezet alatt, a konyha irányába.
Ivy megrázta a fejét.
– El fogják kapni.
Én megvontam a vállamat, és közelebb húzódtam a ropihoz.
– Nem fogják bántani. – Hátradőltem, és néztem, ahogy az elégedett emberek jól szórakoznak, aztán
Nickre gondoltam, és arra, hogy milyen régóta nem mentünk el sehová együtt. A második ropimat kezdtem
éppen rágcsálni, amikor megjelent a pincér. Az asztalnál amúgy is csend volt, de a levegő még inkább
megtelt várakozással, miközben letakarította a morzsákat és összeszedte a tányérokat. A férfi nyakán a kék
szaténing alatt egy csomó heg látszott, a legfrissebb közülük továbbra is vörös szélűnek és fájónak tűnt.
Egy kicsit túl lelkesen mosolygott rá Ivyra, egy kicsit túlságosan kiskutyásan. Utáltam, és egyben kíváncsi
voltam, vajon mi lehetett az álma, mielőtt valakinek a játékszerévé vált?
A démonharapásom bizsergett, és a tekintetem bejárta a zsúfolt termet, hogy megakadjon magán
Piscaryn, aki a kajánkat hozta. A fejek utánafordultak, ahogy elhaladt mellettük, vonzotta őket a mesés
illat, ami a felemelt tálról áradt. A beszélgetések észrevehetően halkabbá váltak. Piscary elrendezte
előttünk a tálat, lelkes mosollyal az arcán. Furcsa volt, hogy olyasvalakinek szüksége legyen
főzőtudománya elismerésére, aki ennyi rejtett hatalommal rendelkezik.
– Temere szükségletének hívom – mondta.
– Te jó isten! – jegyezte meg Glenn undorodva, jól hallhatóan az elcsendesedett teremben. – Ezen
paradicsom van.
Ivy elég keményen vágta hasba a könyökével ahhoz, hogy elálljon a szava. A helyiség elnémult, kivéve
azt a zajt, ami az emeletről szűrődött le, én pedig Glennre bámultam.
– Ó, milyen csodálatos! – zihálta.
Glennre pillantva Piscary professzionális, széles mozdulattal felszeletelte a kaját. A számban
összeszaladt a nyál az olvadt sajt és a szósz illatától.
– Nagyon jó az illata – mondtam elismerően, és korábbi bizalmatlanságom elpárolgott az étel láttán. –
Az én pizzáim soha nem szoktak ilyen jól sikerülni.
Az alacsony ember felemelte vékony, szinte alig látható szemöldökét.
– Mert dobozos szószt használsz.
Bólintottam, és azon gondolkodtam, honnan tudja.
Ivy a konyha felé nézett.
– Hol van Jenks? Ezt látnia kellene.
– A munkatársaim játszanak vele – mondta Piscary könnyedén. – Gondolom, hamarosan itt lesz. – Az
élőhalott vámpír odacsúsztatta az első darabot Ivy tányérjára, a következőt az enyémre, a rákövetkezőt
pedig Glennére. A FIB-nyomozó egy ujjal, undorodva tolta el a tányérját. A többi vendég suttogott, várták,
hogy mi lesz a reakciónk Piscary legújabb alkotására.
Ivy és én azonnal felvettük a magunk szeletét. A sajt szaga erős volt, de nem annyira, hogy elrejtse a
fűszer és a paradicsom illatát. Haraptam egyet. A szemeim lecsukódtak a boldogságtól. Éppen annyi
paradicsomszósz volt rajta, ami elég volt a sajthoz. Éppen elég sajt ahhoz, amennyi a feltéteknek kell.
Nem érdekelt az sem, ha kénkő van rajta, annyira jó volt.
– Ó, égessetek el a máglyán azonnal! – nyögtem rágás közben. – Ez abszolút csodálatos!
Piscary bólintott, a fény megcsillant borotvált fején.
– És te mit szólsz, Ivy lányka?
Ivy letörölte a mártást az áliáról.
– Ez elég ahhoz, hogy visszatérjünk a halálból. A férfi felsóhajtott.
– A mai napfelkeltekor nyugodtan térek pihenőre. Lassabban kezdtem rágni, és mindenki mással együtt
Glenn felé fordultam. Ő még mindig lefagyva ült Ivy és énköztem, állkapcsai összeszorítva a határozottság
és a hányinger keverékével.
– Ó – mondta, és lenézett a pizzára. Nyelt egyet. Úgy nézett ki, mintha a hányinger győzött volna.
Piscary mosolya eltűnt, és Ivy rámeredt Glennre.
– Edd meg! – mondta elég hangosan ahhoz, hogy az egész étterem hallja.
– És a közepénél kezdd, ne a szélénél! – figyelmeztettem.
Glenn megnyalta az ajkát.
– Ezen paradicsom van – mondta, én pedig lebiggyesztettem az ajkamat. Pontosan ezt szerettem volna
elkerülni. Mintha azt kérnénk tőle, hogy élő lárvákat egyen.
– Ne légy hülye! – mondta Ivy csípősen. – Ha tényleg azt hiszed, hogy a T4 Angel-vírus kihagyott
negyven paradicsomgenerációt, és egy teljesen új fajban jelent meg pusztán a te kedvedért, akkor
megkérem Piscaryt, hogy harapjon meg, mielőtt elindulunk. így nem fogsz meghalni, csak egyszerűen
vámpírrá változol.
Glenn végignézett a várakozó arcokon, felismerte, hogy muszáj lesz ennie valamennyit a pizzából, ha a
saját lábán akar kisétálni innen. Láthatóan nyelt egyet, és ügyetlenül felvett egy szeletet. A szeme felfelé
fordult, és kinyitotta a száját. A fentről leszűrődő zaj hangosnak tűnt, ahogy a földszinten mindenki
visszafojtotta a lélegzetét és őt nézte.
Harapott egyet, és az arca durván eltorzult. A sajt dupla hidat képezett közte és a pizza között. Kétszer
is megrágta, mielőtt a szemei kipattantak. Az állkapcsa lelassult. Most kezdte érezni. A szeme megakadt az
enyémen, én pedig bólintottam. Lassan elhúzta a pizzát, amíg a sajthíd el nem szakadt.
– Nos? – Piscary lehajolt, hogy szétnyitott tenyerével az asztalra támaszkodjon. Valóban érdekelte,
hogy mit gondolhat egy ember a pizzájáról. Glenn valószínűleg négy évtized óta az első volt, aki
megkóstolta. A férfi arca ellazult. Nyelt egyet.
– Hm – nyögte félig tele szájjal –, ez... hm... jó. –
Döbbentnek tűnt. – Ez tényleg jó. – Az étterem mintha fellélegzett volna. Piscary felegyenesedett teljes,
nem túl jelentős magasságában, és nyilvánvalóan megörült, ahogy a beszélgetés újraindult, méghozzá
eléggé izgatott hangulatban.
– Bármikor szívesen látjuk itt, FIB-tiszt – mondta, Glenn pedig megdermedt, egyértelműen aggódva,
hogy most ő is sorra kerül.
Piscary fogott egy széket és felénk fordította. A velünk szemben levő asztal fölé görnyedt, és nézte,
ahogy eszünk.
– Nos – mondta, amikor Glenn felemelte a sajtot, hogy megnézze alatta a paradicsomszószt. – Te nem
vacsorázni jöttél ide. Mit tehetek érted?
Ivy letette a pizzáját, és a borért nyúlt.
– Segítek Rachelnek megtalálni egy eltűnt személyt – mondta Ivy, és hosszú haját teljesen feleslegesen
hátralendítette. – Az egyik alkalmazottadat.
– Gond van, Ivy lányka? – kérdezte Piscary, rezgő hangjában meglepő, gyengéd sajnálat érződött. Ittam
egy korty bort.
– Éppen ezt szeretnénk megtudni, Mr. Piscary. Dan Smatherről van szó. – Piscary néhány ránca finom
aggodalomba rendeződött, ahogy Ivyt nézte. Árulkodó mozdulatai olyan csekélyek voltak, hogy szinte
észre sem lehetett venni őket, izgett–mozgott egy keveset, mindkét szemében aggodalom és dac látszott.
A figyelmem Glennre irányult. Lehúzta a sajtot a pizzájáról. Felháborodva néztem, ahogy óvatosan egy
halomba rakja az összesét.
– Meg tudja mondani nekünk, hogy mikor látta őt utoljára, Mr. Piscary? – kérdezte tőle, és
nyilvánvalóan jobban érdekelte a pizza lecsupaszítása, mint a kihallgatás.
– Természetesen – bámulta Piscary Glennt a homlokát ráncolva, mint aki nem tudja biztosan, hogy
megsértődjön, vagy örüljön annak, ahogy az a pizzát ette, ami mostanra már nem volt más, csak tészta és
paradicsomszósz. – Szombaton kora reggel, munka után. De nem hiányoltuk Dant, kilépett.
Az arcom megfeszült a meglepetéstől. Három szívdobbanásnyi ideig tartott, amíg a szemeim haragosan
összeszűkültek. Kezdtek összeállni a dolgok, és a puzzle sokkal kisebb volt, mint gondoltam volna. Egy
nagy interjú, az órái lemondása, kilépése a munkából, egy „beszélnünk kell”–vacsora a barátnőjével. A
szemem Glennre villant, ő pedig rövid, megvető pillantással nézett rám, mint aki ugyanerre a
következtetésre jutott. Dan nem tűnt el, talált egy jó munkát, és elhajította a kisvárosi barátnőjét.
Eltoltam magamtól a poharamat, és igyekeztem felülkerekedni nyomott hangulatomon.
– Kilépett? – kérdeztem.
 Az ártalmatlannak tűnő vámpír a válla fölött a bejárati ajtó felé nézett, amikor egy garázda, fiatal
vámpírokból álló csoport örvénylett be, és úgy festett, mintha az egész személyzet hangos kiáltások és
ölelések közepette feléjük áramlana.
– Dan volt az egyik legjobb sofőröm – mondta. – Hiányozni fog, de szerencsét kívánok neki. Azt
mondta, hogy ezért járt iskolába. – Az alacsony férfi leporolta a lisztet a kötényéről. – Biztonsági
karbantartás, azt hiszem, ezt mondta.
Váltottam néhány fáradt pillantást Glenn-nel. Ivy felegyenesedett a padon, szokásos, zárkózott külseje
mintha még több feszültséget tükrözött volna. Rossz érzés kerített hatalmába. Nem én akartam az lenni, aki
elmondja Sara Jane-nek, hogy dobták. Dan olyan munkát szerzett, amiben karriert lehet csinálni, és
elvágta az összes régi köteléket. Az a gyáva rakás szar.
Fogadni mertem volna, hogy volt egy második barátnője is. Valószínűleg elrejtőzött valahol, talán a
csajánál, és hagyta, hogy Sara Jane azt gondolja, hogy holtan hever egy sikátorban, miközben ő nevetve
eteti a macskáját.
Piscary vállat vont, az egész teste megrezdült az apró mozdulattól.
– Ha tudtam volna, hogy jó a biztonsági kérdésekben, akkor talán jobb ajánlatot teszek neki, bár
nehezen adhatnék többet, mint Mr. Kalamack. Én csak egy egyszerű étteremtulajdonos vagyok.
Trent nevének említésére összerezzentem.
– Kalamack? – kérdeztem. – Trent Kalamacknél kapott munkát?
Piscary bólintott. Ivy mereven ült a pádon, a pizzája érintetlen volt, leszámítva az első harapást.
– Igen – mondta. – Úgy tűnik, hogy a barátnője is Mr. Kalamacknél dolgozik, a neve talán Sara, ugye?
Talán érdemes volna őt is ellenőrizni. – Hosszú fogait kivillantó mosolya ravaszságot sugárzott. – Talán ő
szerezte neki a munkát, ha értitek, mire gondolok.
En tudtam, mire gondol, de a hangzásából ítélve Sara Jane nem tudta. A szívem kalapált, és izzadni
kezdtem. Tudtam. Trent volt a boszorkány vadász. Lépre csalta Dant az állás ígéretével, aztán
valószínűleg kinyírta, amikor Dan megpróbált kihátrálni, mivel rájött, hogy a törvény melyik oldalán
dolgozik Trent. Ő volt az. Hogy kerülne vissza a Helyzetbe! Tudtam, hogy ő az!
– Köszönöm, Mr. Piscary – mondtam, és menni akartam, hogy elkezdhessek kifőzni valamilyen
varázslatot aznap éjjel. A gyomrom összeszorult, a pizza kellemes élménye és a korty bor is
megsavanyodott a számban az izgalomtól. Trent Kalamack, gondoltam keserűen, az enyém vagy.
Ivy letette üres poharát az asztalra. Diadalmasan néztem a szemébe, de az élvezet érzése megingott,
amikor láttam, hogy újra tölt. Soha, de soha nem ivott többet egy pohárnál, mert helyesen aggódott a
csökkenő gátlásai miatt. Visszagondoltam arra, amikor kihátrált a konyhából, miután közöltem vele, hogy
újra Trent üldözésébe kezdek.
– Rachel – mondta Ivy, és a bort fixálta. – Tudom, hogy mire gondolsz. Hagyd, hogy a FIB csinálja!
Vagy add át az IS–nek!
Glenn megmerevedett, de csendben maradt. Mivel emlékeztem rá, hogy milyen volt, amikor Ivy az
ujjait a nyakam köré fonta, könnyű volt nyugodt hangon beszélnem.
– Nem lesz semmi baj – mondtam.
Piscary felemelkedett, tar feje a lelógó lámpa alá került.
– Ugorj be hozzám holnap, Ivy lányka! Beszélnünk kell.
Ugyanazt a félelmet láttam átsuhanni Ivy arcán, ami előző nap is átjárta. Valami zajlott itt, amivel én
nem voltam tisztában, és ez a valami kellemetlen dolog volt. Nekem is beszélnem kellett Ivyval. Piscary
árnyéka rám vetődött, ahogy felnéztem rá. Az arcom lefagyott. Túl közel volt, és a vér szaga elnyomta a
paradicsomszósz erős illatát. Fekete szemeit rám szegezte, valami megváltozott, olyan gyorsan és
váratlanul, ahogyan a jég reped meg.
Az öreg vámpír soha nem ért hozzám, de finom bizsergés futott át rajtam, ahogy kifújta a levegőt. A
szemem elkerekedett a meglepetéstől. Suttogásszerű légzése követte a gondolatait lényemen keresztül, a
meleg hullám úgy szívódott belém, ahogy a víz a homokba. A gondolatai a lelkem legmélyét érintették meg
és visszapattantak, amikor valami nem hallhatót suttogott.
Elakadt a lélegzetem, amikor a nyakamon levő heg hirtelen a pulzusommal együtt kezdett lüktetni.
Megdöbbenve, mozdulatlanul ültem, ahogy az eksztázis ígéretei előtörtek belőle. Egy hirtelen támadt
szükséglet tágra nyitotta a szemeimet, és a légzésem felgyorsult.
Piscary átható pillantását rám szegezve mintha tudta volna, mi zajlik bennem, amikor újabb lélegzetet
vettem, megpróbálva ellenállni a bennem feltörő éhségnek. Nem akartam vért. Öt akartam. A zt akartam,
hogy a nyakamhoz húzódjon, hogy vadul a falhoz szegezzen, hogy hátrafeszítse a fejemet és kiszívja
belőlem a vért, és az eksztázis duzzadó érzését hagyja hátra, ami jobb, mint a szex. Ostromolta az
akaratomat, követelte, hogy válaszoljak. Mereven ültem ott, képtelen voltam megmozdulni, a pulzusom
csak úgy lüktetett.
Erőteljes pillantása lecsorgott a nyakamra, összerezzentem az érzéstől, ahogy a tartásom kezdett
megváltozni, és szinte magamhoz hívtam. A vonzás egyre erősebb lett, provokatív, türelmetlen. Szemeivel
a démonharapást simogatta. Az én szemeim lecsukódtak a fájó ígéret indáinak hatása alatt. Ha csak
megérintene... már az is fájt. A kezem akaratlanul a nyakam felé kúszott. Irtózat és gyönyörűség mérgezése
hadakozott bennem, a fájó szükség nyomása alatt.
Mutasd, Rachel!, hallottam a hangját keresztülzendülni magamon. A gondolatba kényszer is vegyült.
Gyönyörű, gyönyörű, meggondolatlan kényszer. A szükség átcsapott várakozásba. Hamarosan az enyém
lesz az egész és még több... hamarosan. Forrón és elégedetten csúszott a körmöm a fülemtől a
kulcscsontomig, a borzongás szélén lebegve, miközben minden egyes hegnek nekiütközött. A beszélgetés
zaja eltűnt. Egyedül voltunk, a várakozás kábult örvénylésében. Megbabonázott. Nem érdekelt. Isten
bocsássa meg, de annyira jó volt!
– Rachel? – suttogta Ivy. Pislogtam egyet.
A kezem még mindig a nyakamon tartottam. Éreztem, ahogy a pulzusom ritmusában megemelkedik. A
terem és a hangos zaj visszatért a tudatomba az adrenalin fájdalmas fröccsével. Piscary előttem térdelt, az
egyik keze az enyémen, és felnézett rám. Pupillafekete tekintete éles volt és tiszta, ahogy magába szívta a
levegőt; megízlelte a lélegzetemet, ahogy áthaladt rajta.
– Igen – mondta Piscary, miközben kihúztam kezemet az övéből, a gyomrom pedig csomóba rándult. –
Az én Ivy lánykám nagyon gondatlan volt.
Szinte lihegve bámultam a térdeimet, elnyomva magamban a hirtelen jött félelmet, ami összekeveredett
az elhalványuló vággyal, hogy megérintsen. A démonheg a nyakamon még egy utolsót pulzált, majd ez is
elhalványult. Visszatartott lélegzetem finom hang kíséretében hagyta el a számat. Volt benne egy csipetnyi
vágy, ami miatt utáltam magam. Piscary elegáns mozdulattal felállt. Én őt bámultam. Láttam, és
undorodtam attól, hogy tudja, mit tett velem. Piscary hatalma olyan meghitt és magabiztos volt, hogy a
gondolattal, miszerint ellenállhatok neki, nyilvánvalóan még sosem találkozott. Mellette Kist gyermeknek
tűnt, még akkor is, ha kölcsönkérhette mesterének képességeit. Hogyan is félhetnék újra Kistentől?
Glenn szeme tágra nyílt és bizonytalanságot sugárzott.
Azon tűnődtem, vajon tudja-e valaki, hogy mi történt?
Ivy megragadta üres borospoharának szárát, a bütykei kifehéredtek a szorítástól. Az öreg vámpír közel
hajolt hozzá.
– Ez így nem működik, Ivy lányka. Vagy irányítod a háziállatkádat, vagy majd én fogom.
Ivy nem válaszolt, továbbra is ugyanazzal az ijedt, kétségbeesett kifejezéssel az arcán ült ott.
Én, még mindig remegve, nem voltam abban a helyzetben, hogy emlékeztessem őket: nem vagyok
használati tárgy.
Piscary felsóhajtott. Úgy nézett ki, mint egy fáradt apa.
Jenks kiszámíthatatlan mozdulattal röppent az asztalunkhoz, finom vinnyogást hallatva.
– Mi a fenének vagyok én itt? – vicsorgott, és leszállt a sótartóra, aztán elkezdte leporolni magát.
Valami sajtporszagú szitált az aszúdra. Jenks szárnyaira szósz tapadt. – Otthon is lehetnék, az ágyban.
Tudjátok, a pixik éjszaka alszanak. De neeeeeeem! – mondta. – Önként kellett bébiszitterkednem. Rachel,
adj a borodból! Tudod, milyen nehéz kiszedni a paradicsomszószt a selyemből? A feleségem meg fog
ölni.
Abbahagyta a szónoklatot, mert rájött, hogy senki nem figyel rá. Meglátta Ivy szomorú arckifejezését és
az én rémült pillantásomat.
– Mi a Helyzet folyik itt? – kérdezte harciasán, Piscary pedig elhúzódott az asztaltól.
– Holnap – mondta az öreg vámpír Ivynak, aztán felém fordult, és búcsúzóul biccentett.
Jenks rólam Ivyra nézett, aztán vissza. – Lemaradtam valamiről?
 KILENCEDIK

HOL A PÉNZEM , BOB ? – suttogtam, miközben a büdös golyócskákat Ivy fürdővizébe dobáltam. Jenks
elküldte bandáját a legközelebbi parkba tegnap, hogy hozzanak nekem egy marék haleleséget. A csinos
halacska a felszínre jött eszegetni, én pedig lemostam a halolaj szagát a kezeimről. Csöpögő ujjakkal
bámultam Ivy tökéletesen elrendezett rózsaszín törülközőit. Egy pillanatnyi habozás után megtöröltem a
kezeimet, majd gondosan elsimítottam őket, nehogy észrevegye, hogy használtam az egyiket.
Egy pillanatot aztán azzal töltöttem, hogy a hajamat eligazítsam a bőrsapkám alatt, majd kimasíroztam a
konyhába; bakancsaim klaffogtak a padlón.
Felpillantottam a mosogató felett lévő órára. Nyugtalan mozdulattal odaléptem a hűtőhöz, kinyitottam,
és megbámultam benne az ürességet. Hol az ördögben van Glenn?
– Rachel – motyogta Ivy a számítógép mögül –, hagyd abba! Megfájdul a fejem tőled!
Becsuktam a hűtőt, és a pultnak dőltem. – Azt mondta, hogy egy órakor itt lesz.
– Na és? Hát késik – mondta egyik ujját a képernyőn nyugtatva, miközben lejegyzett egy címet.

Egy órát?! – kiáltottam fel. – A kutyafáját! El is mehettem volna akár a FIB-hez, és már vissza is jöttem
volna mostanára.
Ivy egy új oldalra kattintott.
– Ha nem jön el, adok kölcsön a buszra.
Visszafordultam az ablak és a kert felé.
– Nem emiatt várok rá – jelentettem ki, habár ez nem volt igaz.
– Na, persze. – Olyan gyorsan kapcsolgatta ki–be a tollát, hogy szinte zümmögött. – Miért nem csinálsz
nekünk inkább reggelit, a míg várakozol? Vettem gofrit.
– Hogyne – böktem ki egy kis bűntudattal. Nem én voltam a reggelifelelős – csak a vacsora volt az én
feladatom –, de mivel múlt éjjel étteremben vacsoráztunk, úgy éreztem, tartozom neki valamivel. Az volt
az egyezség, hogy Ivy bevásárol, én pedig megfőzök. Eredetileg ez a feladatmegosztás azért alakult ki,
hogy ne induljak öngyilkos bevásárlótúrákra, amikor az „árukisöprés a harmadik sorban” szlogen új
értelmet nyer. Most viszont Ivy nem akart főzni, és újragondolni se akarta a dolgot. Na, mindegy. Ahogy a
dolgok álltak, még egy löncshúsra sem volt pénzem a hét végéig. A lakbért meg vasárnap kellett kifizetni.
Kinyitottam a fagyasztó ajtaját, és félretoltam a félig bontott fagyisdobozokat, hogy megtaláljam a
fagyasztott gofrit. A doboz hangos puffanással landolt a pulton. Fincsi! Ivy szemöldöke megemelkedett,
miközben azt figyelte, hogyan küszködöm a nedves kartondobozzal.
Na éééés – mondta vontatottan, én pedig belevájtam vörös körmeimet a doboz tetejébe, és teljes
egészében letéptem, miután a könnyű nyithatóságot biztosító perforált fül leszakadt. – Mikor jönnek a
halért?
Tekintetem azonnal Hal úrra ugrott, aki egy konyakospohárban úszkált a konyha párkányán.
– Azért, amelyik a fürdőkádamban van – tette hozzá rosszallóan.
– Nos – hebegtem pironkodva – Izé...
A széke megreccsent, amikor hátradőlt benne.
– Rachel, Rachel, Rachel – kezdett kioktatni. – Már megmondtam, a pénzt előre kell beadni. Még a
futam előtt.
Mérges voltam, mert igaza volt. Bedobtam két gofrit a kenyérpirítóba, és lehúztam a kallantyút. Azonnal
felugrottak, én meg újra letoltam őket.
– Nem az én hibám volt – védekeztem. – Az az ostoba hal nem is tűnt el, de senki nem vette a
fáradságot, hogy szóljon nekem. De hétfőre meglesz a lakbér, ígérem.
– Vasárnap kell fizetni.
 Távoli dübörgést lehetett hallani a bejárat felől.
– Itt van Glenn – kiáltottam fel, és kivágtattam a konyhából, mielőtt még Ivy bármi egyebet szólhatott
volna. Csattogó bakancsokkal lementem a hallba és az üres szentélybe.
Gyere be, Glenn! – kiáltottam ki neki, és hangom visszhangzott a magas helyiségben. Az ajtó csukva
maradt, ezért én nyitottam ki, és egy picit megtorpantam meglepettségemben.
– Nick!
– Szia-mia! – mondta, langaléta alkata esetlennek tűnt a széles tornácon. Hosszúkás arca még jobban
megnyúlt a csodálkozástól, és vékony szemöldökei felemelkedtek. Fekete, irigylésre méltóan egyenes
fürtjeit félrelökte szemei elől, és azt kérdezte: – Ki az a Glenn?
Enyhe féltékenysége okán elmosolyodtam.
– Edden fia.
Nick arca kifejezéstelenné vált, én meg elvigyorodtam, megragadtam a karját, és bevonszoltam.
– Ő egy FIB-nyomozó. Együtt dolgozunk.
– Ó !
Az érzelem e mögött a szó mögött többet ért, mint egy egész évnyi együtt járás. Nick eloldalazott
mellettem, tornacipője halkan surrant a padlón. Kék kockás ingét farmerébe tűrve hordta. Elcsíptem,
mielőtt még belépett volna a szentélybe, és visszahúztam a sötét előtérbe. Nyakán a bőr szinte világított a
félhomályban, szépen lebarnult és olyan sima volt, hogy majdnem könyörgött azért, hogy ujjaimmal
kitapintsam vállainak ívét.
– Hol van a puszim? – reklamáltam. Az aggodalmaskodó tekintet eltűnt. Tétova mosollyal a száján
hosszú kezeit a derekamra tette.
Ne haragudj – szabadkozott –, úgy éreztem, hogy berántottál ide.
– Aha – szekáltam. – Mi miatt aggódtál?
– Hmm. – Tekintetével végigmért tetőtől talpig és vissza. – Sok minden miatt. – Szemei majdnem
feketék voltak a gyenge fényben. Közelebb húzott, érzékeimet megtöltötte a dohos könyvek és az új
elektromos kütyük illata. Hátrahajtottam a fejemet, hogy megtaláljam az ajkait. Meleg érzés árasztotta el a
testemet. Ó, igen. így szeretem a napjaimat kezdeni.
Keskeny vállai és cingársága miatt Nick nem igazán illett be a „herceg fehér lovon” skatulyába. De
megmentette az életemet azzal, hogy megkötött egy engem támadó démont. Arra a következtetésre kellett
jutnom, hogy egy okos férfi éppen olyan kívánatos lehet, mint egy izmos. Ezt a gondolatot csak
megerősítette az a tény, hogy az első alkalommal Nick gálánsán megkérdezte, hogy megcsókolhat-e. Majd
elállt a lélegzetem, és kellemesen csalódtam benne, miután igent mondtam.
De az alatt, hogy ő nem volt egy izompacsirta, nem azt értem, hogy gyengécske lett volna. Langaléta
teste meglepően erős volt. Erre akkor jöttem rá, amikor egyszer megbirkóztunk az utolsó kanál
gabonapehelyért, és eltörtük Ivy lámpáját. Sportos is volt a maga szikár módján; hosszú lábai tudták
tartani a tempót, valahányszor rávettem, hogy vigyen ki autóval az állatkertbe, mert kora reggel a futók
számára

kinyitották. Az állatkerti dombok kinyírták a lábizmaimat.

Nick legnagyobb vonzereje a nyugalma volt. A nehézségeket könnyedén vevő személyisége átkozottul
gyors, szinte rémisztőén éles ésszel párosult. Gondolatai gyorsabban szálltak, mint az enyémek. A félelem
belőlem általában elhamarkodott döntéseket kényszerített ki, nem is gondoltam a következményekre. Ám ő
nem félt semmitől. Ezt imádtam is benne, meg aggasztott is. Mágiát használó férfi volt. Félnie kellett
volna. Nagyon is félnie kellett volna, de ő nem félt.
De a legjobb az volt, gondoltam, miközben hozzásimultam, hogy nem érdekelte egy picit sem, hogy
én nem voltam emberi lény.
Az ajkai puhák voltak és ismerősek. Egy picike szakáll sem rontotta el a csókunkat. A karjaim
összefonódtak a dereka mögött, és szuggesztíven magamhoz húztam őt. Elvesztettük az egyensúlyunkat, és
addig tántorogtunk, míg a hátam a falnak nem ütközött. A csókunk megtört, és éreztem, hogy ajka mosolyra
görbül hevességem miatt.
– Gonosz, gonosz kis boszorka vagy! – suttogta. – Ugye, tudod? Azért jöttem, hogy odaadjam neked a
jegyeket, és tessék, nyakig benne vagyok a pácban.
Tincsei lágy suttogások voltak az ujjhegyeimen.
– Tényleg? Hát ezzel kezdened kell valamit.
– Fogok is. – Szorítása enyhült. – De neked még várnod kell. – Keze gyengéden végigfutott a hátamon,
miközben odébb lépett.
Ez egy új parfüm?
A játékos hangulat tovaröppent, és én elfordultam.
– Igen, a fahéjillatot kidobtam azon a reggelen. Ivy nem mondott semmit, amikor a parfüm, ami harminc
dollár unciánként, a szemetesben végezte, és karácsonyi illatot varázsolt a kukában. Cserbenhagyott, ezért
nem akartam többé használni.
– Rachel... Ez egy ismerős vita kezdete volt, és lemerevedtem. Nick szokatlan körülmények között
nevelkedett az Üregben, ezért többet tudott a vámpírok illatok által kiváltott éhségéről, mint én magam.
Nem költözöm el – jelentettem ki érzéketlenül.
– Nem tudnál csak... – Habozott, és hosszú zongoristakezeit zavarodottan tördelni kezdte, amikor
meglátta összefeszülő állkapcsaimat.
– Minden rendben lesz. Nagyon óvatos vagyok. – Bűntudatot éreztem azért, mert nem mondtam el, hogy
Ivy a konyhafalnak szegezett. Lehajtottam a fejem.
Sóhajtott, majd zavartan egyik lábáról a másikra állt.
– Tessék – mondta, és a farzsebébe nyúlt –, fogd a jegyeket! Mindent elhagyok, ami tovább marad
nálam egy hétnél.
– Majd emlékeztess arra, hogy maradjak mozgásban! – viccelődtem, hogy enyhítsem a komor
hangulatot, és elvettem a jegyeket. Rápillantottam a székek számára. – Harmadik sor. Fantasztikus! Nem is
tudom, hogy csinálod ezt, Nick!
Elégedett mosolya megvillantotta fogait, szemei ravaszul csillogtak. Sosem árulta volna el, honnan
szerezte őket. Nick mindig mindent megkapott, és ha nem, akkor tudott valakit, aki megszerezte. Azt
hiszem, ebben gyökerezett az az óvatosság, amit a hatóságokkal szemben mindig is mutatott. Magamat
meghazudtolva, ezt a még fel nem tárt vonását különösen bátornak találtam. És amíg nem vagyok biztos
benne...
– Kérsz kávét? – kérdeztem, miközben a jegyeket a zsebembe csúsztattam.
Nick benézett az üres szentélybe.
– Ivy még itt van?
Semmit sem szóltam, és Nick kiolvasta a válaszomat a csendből.
– Ivy igazán kedvel téged – füllentettem.
– Köszönöm, nem – felelte, és az ajtóhoz lépett. Ivy és Nick nem jöttek ki jól. Fogalmam sem volt,
miért. – Vissza kell mennem dolgozni. Ebédszünetem van. Csalódott voltam.
– Rendben. – Nick teljes munkaidőben dolgozott egy múzeumban, az Éden Parkban. Tárgyakat tisztított,
amikor éppen nem az egyetemi könyvtárban fusizott. Az érzékeny köteteket segített katalogizálni, és
biztonságosabb helyre vinni. Mulatságosnak találtam, hogy korábbi betörésünk az egyetem
könyvrégiségeinek raktárába mozdíthatta elő ezt a lépést. Biztos vagyok benne, hogy Nick azért vállalta el
a munkát, hogy „kikölcsönözhesse” azokat a példányokat, amiket éppen ettől akartak megóvni. A hónap
végéig mindkét munkát végezte párhuzamosan, és tudtam, hogy nagyon fáradt volt.
Már épp indulni készült, amikor hirtelen támadt ötlettől vezér elve utánanyúltam.
− Hahó, ugye még mindig nálad van a legnagyobb varázsüstöm? – Csilis babot készítettünk benne
három hete a Piszkos Harry maratonon, és azóta sem kaptam tőle vissza az edényt.
− Gondolkodott egy kicsit, miközben kezét a kilincsen nyugtatta.
– Szükséged van rá?
– Edden rávett, hogy menjek leyvonalkurzusra – mondtam, mert nem akartam elárulni neki, hogy a
boszorkányvadász-gyilkosságon dolgozom. Még nem akartam elmondani. Nem akartam azt a csókot egy
vitával tönkretenni. – Szükségem lesz egy bizalmasra, vagy az a boszorkány meg fog húzni. Ahhoz meg
nagy varázsüst kell.
– Aha – mondta halkan. Kíváncsi voltam, vajon mindenképpen rá fog-e jönni. – Persze – mondta
lassan. – A ma este elég hamar van? – Amikor bólintottam, még hozzátette: – Rendicsek. Akkor, viszlát
ma este!
– Köszi, Nick. Szia. – Elégedetten nyugtáztam, hogy sikerült kicsikarnom egy ígéretet, hogy ma este újra
láthatom. Kinyitottam az ajtót, és már félig ki is tártam, amikor egy férfias hang harsant fel tiltakozva.
Glenn volt az, aki három zacskó gyorséttermi kajával és egy tálca itallal egyensúlyozott a tornácon.
– Glenn! – kiáltottam fel, és az italokért nyúltam. – Hát itt vagy. Gyere be hamar! Ez itt Nick, a pasim.
Nick, ez itt Glenn nyomozó. Nick a pasim. Igen, ez klasszul hangzott.
Glenn áttette a másik kezébe a zacskókat, és a kezét nyújtotta.
– Örvendek – mondta hivatalosan, még mindig kint állva. Egy klasszikusan elegáns szürke öltönyben
volt, ami mellett Nick hétköznapi viselete rendetlennek tűnt. A szemöldökeim csodálkozva
megemelkedtek, amikor láttam, hogy Nick habozik kezet rázni Glenn-nel. Biztos voltam abban, hogy ez
Glenn FIB-jelvényének szólt. Nem akarom tudni. Nem akarom tudni.
– Örülök – mondta Nick, aztán hozzám fordult. –
Viszlát este, Rachel!
– Okés. Szia. – Még nekem is kissé szánalmasan hangzott. Nick egyik lábáról a másikra helyezkedett,
aztán előrehajolt, és puszit adott a szám sarkára. Ez inkább a „pasi” státusz bizonyítása volt, mint
érzelmeinek kimutatása. Mindegy is.
Nick halk léptekkel leszaladt a lépcsőn az út mentén parkoló, sómarta, kék platós autójához. Enyhe
aggodalom suhant át rajtam, látva gunnyadt vállait és természetellenes sietségét. Glenn is nézte, de az ő
arcán kíváncsiság tükröződött, semmi más.
– Gyere már be! – ismételtem, és az ételes zacskókra pillantva szélesebbre tártam az ajtót.
Glenn levette a napszemüvegét, és egyik kezével betuszkolta zakója belső zsebébe. Sportos alkatával és
rendezett szakállával úgy nézett ki, mint egy titkos ügynök a Helyzet előttről.
– Ez volt Nick Sparagmos? – kérdezte, amikor Nick elhajtott az autójával. – Az, aki egykor patkány
volt? A tarkómon égnek meredt a szőr, amikor ezt kérdezte, mintha morálisan helytelen lenne patkánnyá
vagy nyérccé változni. Egyik kezemet a csípőmre tettem, és az italostálca vészesen megingott. Kis híján
kiöntöttem a jeget és az üdítőt. Az apja nyilvánvalóan többet mondott el a történetből, mint amennyit
Glenn elárult. – Elkéstél.
– Megálltam, hogy mindannyiunknak hozzak ebédet – mondta kissé mereven. – Nem baj, ha bejövök?
Hátrébb húzódtam, és Glenn belépett. Lábát beakasztotta az ajtóba, és így csukta be egy lökéssel. A sült
krumpli illata betöltötte a hirtelen félhomályba burkolózó előteret.
– Édes kis ruha ez – jegyezte meg. – Meddig tartott felfesteni? Kissé megsértve néztem le a
bőrnadrágomra és a vörös selyemblúzra, amit betűrtem a nadrágba. Napnyugta előtt nem szívesen hordtam
bőrt, egészen addig, amíg Ivy meg nem győzött, hogy így a „szakadt fehér boszi” kinézetből előreléphetnék
„a gazdag fehér boszi” osztályba. Ivynak tudnia kellett, de engem ez még mindig érzékenyen érintett.
– Ez a munkaruházatom – csattantam fel. – Megóv a horzsolásoktól, ha futnom kell és elesem az
aszfalton. Bajod van vele?
Diplomatikusan maga elé motyogva kommentálta a kérdésemet, és utánam jött a konyhába. Ivy felnézett
a térképéből. Csendben behoztuk a hamburgeres zacskókat és az italokat.
 – Nos – mondta lassan Ivy –, látom, túlélted a pizzát. De még mindig megharaptathatlak Piscaryval, ha
akarod.
Kissé felderültem, amikor megláttam Glenn hirtelen megváltozó arckifejezését. Rusnya hang tört fel a
torka mélyéről. Épp indultam, hogy eltegyem a fagyasztott gofrit, amikor megláttam, hogy a kenyérpirító
még be sem lett dugva.
– Elég gyorsan betermelted azt a pizzát tegnap este – ékelődtem. – Valid be, hogy ízlett!
– Megettem, hogy életben maradjak. – Hirtelen mozdulattal az asztalnál termett, és magához rántotta a
zacskókat. Fura látvány volt a drága öltönyös, pisztolytáskás, magas fekete férfi, amint papírzacskókból
ételt vesz elő. – Hazamentem, és két órán át a porcelán istenre borulva imádkoztam – ironizált. Ivy és én
cinkosan összemosolyogtunk.
Munkáját félretolva Ivy felvette a legkevésbé összelapított hamburgert és a legducibb sült krumplis
tasakot. Ledobtam magam Glenn mellé egy székre. Glenn az asztal végéhez húzódott, és nem is próbálta
némi lazasággal leplezni a mozdulatot.
– Köszönjük a reggelit – mondtam, és nekiláttam a sült krumplinak, mielőtt a hamburgeremet
kicsomagoltam volna a zizegő papírból.
Kicsit kivárt, majd enyhülni kezdett a FIB-ügynök figurájának halálos szorítása, amikor zakója legalsó
gombját is kigombolta, és leült.
– A FIB vendégei vagytok. Nekem is ez a reggelim. Napkeltéig nem is értem haza. A ti napjaitok jó
hosszúak.
A hangjából kiérezhető elfogadás még egy csomót oldott ki vállizmaimban.
– Nem igazán hosszabbak, csak hat órával később kezdődnek, mint a te napjaid.
Ketchupöt akartam a sült krumplimhoz, ezért felemelkedtem a székemből, és a hűtőhöz léptem. Habozva
nyúltam a piros flakonért. Ivy elcsípte a tekintetemet. Naná, gondoltam. Belegázolt az életünkbe. Megette
a pizzát tegnap este. Miért is kellene Ivynak és nekem szenvednünk miatta? Amikor ezt eldöntöttem,
kivettem és letettem a flakont az asztalra egy nagy puffanással. Sajnos, Glenn nem vette észre.
– Nos... – mondta Ivy, és átnyúlt az asztalon a ketchupért. – Te fogsz ma Rachelre vigyázni? Ne vidd el
buszozni! Nem fognak megállni neki.
Glenn felpillantott; Ivy éppen kicsipkézte a hamburgerét a piros szósszal.
– Aha – pislogott, nyilvánvalóan elveszve a gondolataiban. A szemei megakadtak a ketchupön. – Igen.
Ma meg fogom mutatni neki, hogy eddig mire jutottunk a nyomozás során.
Mosoly ült ki a szám sarkára egy hirtelen jött gondolattól.
– Hé, Ivy! – mondtam könnyedén. – Passzold ide az alvadt vért!
Egy picit sem esett ki a szerepéből, és áttolta az üveget az asztalon. Glenn lefagyott.
– Istenem! – suttogta elfúló hangon, és az arca elsárgult.
Ivy kuncogott, én pedig hangosan felnevettem.
– Lazíts, Glenn! – mondtam, és ketchupöt nyomtam a sült krumplimra. Belesüppedtem a székembe, és
lopva ránéztem, amikor bekaptam egyet. – Ez ketchup.
– Ketchup! – Közelebb húzta a papír alátétet magához. – Megőrültetek?
– Majdnem ugyanaz a cucc, mint amit tegnap ettél – tette hozzá Ivy.
Közelebb toltam hozzá az üveget.
– Nem fog megölni. Kóstold meg!
Tekintete a piros flakonra szegeződött, és Glenn megrázta a fejét. Nyaka megfeszült, és még közelebb
húzta az ételét. – Nem.
– Na, gyerünk már! – nógattam. – Ne légy már ilyen! Csak ugrattalak az alvadt vérrel. – Mi értelme van
emberi lényeket vendégül látni, ha nem játszadozhatsz velük egy picit?
Mogorva hangulatban, kötelességtudóan ette meg a hamburgerét, nem nagy élvezettel. Ketchup nélkül
azért elég nyögvenyelős.
 – Nézd! – győzködtem, és megfordítottam a flakont. – Itt áll, hogy mi van benne: paradicsom,
kukoricakeményítő, ecet, só... – fintorogva megtorpantam. – Hű, Ivy! Te tudtad, hogy van hagyma- és
fokhagymapor a ketchupban?
Bólogatott, és letörölt egy kósza ketchupcseppet a szája sarkából. Glenn érdeklődve nézte, közelebb
hajolt, hogy elolvassa a szöveget a frissen festett körmöm felett.
– Miért? – kérdezte. – Mi a baj a hagymával és a fokhagymával? – Barna szemeiben felvillant a
felismerés, és hátradőlt. – Jaaa – mondta bölcsen a fokhagyma.
– Ne légy ostoba! – Letettem az üveget. – A fokhagymában és a vöröshagymában sok a kén. A tojásban
is. Migrént kapok tőlük.
– Mmmmm – mondta Glenn önelégülten, és két ujja közé csippentette a flakont, aztán elolvasta a
címkét. – Mi az a természetazonos aroma?
– Azt inkább ne akard megtudni! – mondta Ivy, és hanglejtése drámaian megemelkedett.
Glenn letette a flakont. Nem tudtam megállni, hogy ne horkanjak fel.
Egy közeledő motor hangját meghallva Ivy felállt.
– Ez az én fuvarom – mondta, majd összegyűrte a csomagolópapírt, és betolta az asztal közepére a félig
megevett sült krumplit. Kinyújtózott, karcsú teste a plafon felé nyúlt. Glenn érdeklődve mérte végig, majd
félrenézett.
Tekintetem találkozott Ivyéval. A motor hangja Kist motorjáéhoz hasonlított. Kíváncsi voltam, hogy
van-e ennek bármi köze a tegnap éjjelhez. Nyugtalanságom láttán Ivy megragadta a táskáját.
– Koszi a reggelit, Glenn! Viszlát, Rachel! – vetette oda, majd kiviharzott.
Glenn vállai leereszkedtek, amikor a mosogató feletti órára pillantott, majd folytatta reggelijét. A
ketchup utolsó cseppjeit kapartam fel egy sült krumplival. Közben Ivy követelőzése szűrődött be az
utcáról.
– Gyerünk, fordulj meg, Kist! Én fogok vezetni!
Elmosolyodtam, miközben a motor elrobogott, és az utca újra elcsendesedett.
Befejeztem a reggelit, labdává gyűrtem a papirost, és felálltam. (¡lenn még nem fejezte be, amikor
letöröltem az asztalt. Ott hagytam a ketchupöt. A szemem sarkából figyeltem, ahogy Glenn nézegeti a
flakont.
– Jól megy a hamburgerekhez is – mondtam, és lehuppantam a pult mellé, majd kiválasztottam egy
varázsigés könyvet. Hallottam, hogy valami végigcsúszik az asztalon. A könyvvel a kezemben
hátrafordultam, és láttam, hogy Glenn eltolta a flakont magától. Nem nézett a szemembe, amikor
visszaültem az asztalhoz.
– Nem bánod, ha leellenőrzök valamit, mielőtt elmegyünk? – kérdeztem, miközben kinyitottam a
könyvet a tárgymutatónál.
– Csak nyugodtan! A hangja ismét hűvössé vált, bizonyára a könyv miatt. Felsóhajtottam, és a megfakult
lapok fölé hajoltam.
– Meg akarom bűvölni a Howlereket, hogy gondolják meg magukat és fizessenek nekem – mondtam
abban reménykedve, hogy megnyugszik, ha tudja, miben mesterkedem. – Arra gondoltam, hogy
összeszedhetném azt, ami még nincs meg a kertemben, amíg elmegyünk. Ugye nem bánod, ha eggyel több
megállót iktatunk be?
– Nem. – Válasza csak egy picit volt kevésbé fagyos, de én ezt jó jelnek vettem. Hangosan kevergette a
jegeket a szívószállal. Szándékosan csusszantam közelebb, azért, hogy láthassa.
− Nézd! – mutattam az elmosódott szövegre. – Igazam volt. Ha el akarom rontani az ütéseiket, akkor egy
érintésmentes átokra lesz szükségem. – Az olyan földi boszorkáknak, mint amilyen én is vagyok, az
érintésmentesség egyet jelentett a varázspálca használatával. Még sosem csináltam ilyet, és a
szemöldökeim felszaladtak, amikor megláttam a hozzávalókat. Mindenem volt, a páfrányspórát és a
varázspálcát leszámítva. Mennyibe kerülhet egy vörösfenyődűbel?
 − Miért csinálod ezt?
Hangja kissé ellenséges volt. Pislogva becsuktam a könyvet. Csalódottan eltettem a könyvet, és közben
Glenn felé fordultam, a pultnak támaszkodva. – A varázslást? Ezzel foglalatoskodom. Senkinek nem ártok.
Egy kis bűvöléssel semmiképp.
Glenn letette méretes poharát. Sötét ujjai lassan csúsztak le a pohárról. Hátradőlve a székében
elgondolkodott.
– Nem erre gondoltam – magyarázta. – Hogyan élhetsz egy ilyen alakkal együtt? Bármelyik pillanatban
felrobbanhat.
– Ó – nyúltam az italomért –, csak rossz napját fogtad ki. Nem kedveli apádat, és ezt rajtad is kimutatta.
– És ezt magadnak köszönheted, faszfej!
Kihörpintettem az italom maradékát, és kidobtam a poharat. – Mehetünk? – kérdeztem, majd felkaptam
a táskámat és a kabátomat egy székről.
Glenn felállt, megigazította a zakóját, átvágott előttem, és kidobta a szemetet a mosogató alá. – Akar
valamit – mondta. – Minden alkalommal, amikor rád néz, bűnt látok. Akár szándékosan, akár nem, de
ártani fog neked, és ő ezzel tisztában van.
Sértett a megjegyzése. Végigmértem.
– Nem vadászik rám. – Kordában akartam tartani a haragomat, és inkább gyorsan leszaladtam az
előtérbe. Glenn utánam eredt, kemény talpú cipői csak egy szívdobbanással az enyémek mögött kopogtak,
gyors tempóban.
– Azt akarod mondani, hogy a tegnapi volt az első alkalom, amikor megtámadott téged?
Az ajkaimat összecsücsörítettem, és bakancsaim puffanása végigfutott a gerincemen. Sok „majdnem”
volt, mire rájöttem, hogy mitől rág be, és azokkal a dolgokkal felhagytam. Glenn nem mondott semmit, de
tisztán kivette válaszomat a hallgatásomból.
– Figyelj – mondta, amikor beléptünk a szentélybe –, lehet, hogy tegnap egy ostoba emberi lénynek
tűntem, de figyeltem ám – Piscary olyan könnyen megbűvölt, mint amilyen könnyű egy gyertyát elfújni. Ivy
úgy húzott vissza téged tőle, hogy egyszerűen kimondta a nevedet. Ez nem normális. És a házi
kedvencének nevezett. – Az vagy neki? Nekem nagyon is úgy tűnik.
– Nem vagyok a kis kedvence – tiltakoztam. – Ivy tudja. En is tudom. Piscary meg azt mond, amit akar.
– Gyorsan bebújtam a kabátomba, kirohantam a templomból, és leviharzottam a lépcsőn. Glenn autója be
volt zárva, de megrángattam a kilincset. Mérgesen vártam, hogy végre odaérjen és kinyissa. – Egyébként
nem a te dolgod – tettem hozzá.
A FIB-detektív csendben nyitotta ki az ajtót, aztán egy pillanatra megállt, és rám nézett a kocsi felett.
Felvette a napszemüveget.
– Igazad van. Tényleg nem az én dolgom.
Az ajtó kinyílt, beszálltam, és úgy becsaptam az ajtót, hogy csak úgy remegett bele az autó. Glenn
finoman beült a kormány mögé, és becsukta az ajtót.
– Nagyon is így van: nem a te dolgod – motyogtam az autó zárt terében. – Hallhattad tegnap éjjel. Nem
vagyok Ivy árnyéka. Nem hazudott, amikor ezt állította.
– Azt is hallottam, amikor Piscary azt mondta, hogy ha Ivy nem fékez meg téged, akkor ő fog.
Valódi félelem csapott meg, váratlanul és nyugtalanítóan. – A barátja vagyok – erősködtem. – Neki csak
egy barátra van szüksége, aki nem a vérét akarja. Erre gondoltál valamikor?
– Egy kis kedvenc, egy kisállat, Rachel? – mondta lágyan, miközben beindította az autót.
Semmit sem mondtam, az ujjaim zongoráztak a kartámaszon. Nem vagyok Ivy kis kedvence. Még
Piscary sem tud azzá változtatni engem.
 TIZEDIK

A KÉSŐ SZEPTEMBERI NAP MELENGETETT ezen a délutánon, ahogy a bőrdzsekimben ültem,
és a karomat az autó ablakán pihentettem. A pirinyó sófiola az amulett karkötőmön lengett a szélben, és
nekiverődött a fafeszületemnek. Kinyúltam az ablakon, megigazítottam a visszapillantó tükröt, hogy lássam
a mögöttünk áramló forgalmat. Jó érzés volt egy autó felett rendelkezni. Negyedóra múlva a FIB-nél
leszünk, és nem háromnegyed óra múlva, ahogy egy busszal haladnánk a délutáni forgalomban.
– Fordulj jobbra a következő lámpánál! – mutattam a megfelelő irányba.
Hitetlenkedve bámultam, amikor Glenn egyenesen továbbhajtott a kereszteződésben.
– Mi a franc bajod van? – kiáltottam fel. – Arról volt szó, hogy arra megyünk, amerre én mondom.
Önelégülten mosolygott a napszemüvege mögött.
– Rövidítünk. – Vigyorgott, és a fogai döbbenetesen fehérek voltak. Ez volt az első igazi mosoly, amit
láttam tőle, és visszataszító volt.
– Persze – mondtam, kezemet kitartva a szélbe. – Mutasd csak meg azt a rövidítést! – Kételkedtem
abban, hogy valóban rövidebb lesz, de inkább nem szóltam semmit. Semmit az után a mosoly után.
Hirtelen egy ismerős jel vonta magára a figyelmemet az elsuhanó épületek egyikén. Felkiáltottam, és
majdnem körbefordultam az ülésemen.
– Ez egy amulettbolt!
Glenn hátrapillantott, és egy szabálytalan U–fordulót csinált. Meg kellett ragadnom az ablaküveg
tetejét, amikor még egy U–fordulót csinált, és megállt pontosan a bolt előtt. Kinyitottam az ajtót, és
megragadtam a táskámat.
– Csak egy perc lesz! – ígértem, ő pedig bólintva hátradöntötte a széket, és a fejét a támaszon nyugtatta.
Míg ő szunyókált, én bemasíroztam az üzletbe. Az ajtó felett szélcsengő csilingelt. Vettem egy nagy
levegőt, és máris sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Szeretem az amulettboltokat. Ennek levendula-,
pitypang- és klorofillillata volt. Elmentem az előrecsomagolt és előre elkészített varázslatok mellett, és
hátramentem oda, ahol a nyersanyagok voltak.
– Segíthetek?
Felnéztem egy csokor vérfűből, és egy csinos, lelkes eladó hajolt felém a pult mögül. A szagából
megállapítottam, hogy a pasi egy boszorkánymester volt – bár ezt nehéz volt megmondani a többi szagtól
odabent.
– Igen – mondtam –, páfrányspórát keresek és egy vörösfenyődűbelt, ami alkalmas varázspálcának is.
– Aha – mondta diadalittasan –, a magokat és a spórákat itt tartjuk.
Lépéseit a pult túloldalán haladva követtem egy kis polcig, ahol borostyánsárga üvegek álltak.
Végigfuttatta ujjait az üvegcséken, és megállt egy olyan kis fiolánál, ami az amulett karkötőmön is volt, rs
odanyújtotta. Nem vettem át tőle, hanem jeleztem, hogy tegye le a pultra. Sértődötten nézett rám, miközben
én előkotortam egy amulettet és az üveg fölé tartottam.
– Hölgyem, biztosíthatom – mondta mereven –, hogy ez a legmagasabb minőség.
Enyhén elmosolyodtam, mivel az amulett halványzölden ragyogott.
– Halálos veszélyben forogtam ezen a tavaszon – magyaráztam igazán nem hibáztathat azért, mert
óvatos vagyok.
Az ajtón megszólalt a csengettyű, hátrapillantottam, és Glennt láttam bejönni.
Az eladó arca felderült, csettintett az ujjaival, és tett egy lépést hátra.
– Maga Rachel Morgan, igaz? Ismerem magát! – A kezembe nyomta az üvegcsét. – A cég ajándéka.
Örülök, hogy túlélte. Mennyi volt rá az esélye? Egy a háromszázhoz?
– Kétszáz – mondtam kissé sértődötten. Figyeltem, ahogy tekintete a vállam felett Glennével találkozik.
Mosolya megfagyott, amikor rájött, hogy Glenn emberi lény.
– Velem van – mondtam, és a férfi levegő után kapott, amit köhögésnek próbált álcázni. Tekintetét
Glenn félig kikandikáló fegyverére függesztette. A fenébe, hiányoztak a bilincseim!
– A varázspálcák itt vannak – mondta, és hangjából érezhető volt, hogy nem tetszik neki a társam. –
Szárítódobozban tartjuk őket frissen.
Glenn és én követtük őt egy tágasabb helyre, a pénztárgép mellett. A férfi egy hegedűtök méretű
fadobozt vett elő, kinyitotta, és lendületesen megfordult vele, hogy láthassam.
Amikor megéreztem a kiáradó vörösfenyőillatot, felsóhajtottam. Már-már megérintettem őket, de
kezeimet leeresztettem, amikor az eladó megköszörülte a torkát.
– Milyen varázslatra készül, Morgan kisasszony? – érdeklődött. Hangszíne hivatalosra változott,
miközben a szemüvege felett méregetett. A kerete fából volt, és a bugyimra esküszöm, hogy a szemüveget
megbűvölték, hogy keresztüllásson a földmágiát elkendőző amuletteken.
– Egy érintésmentes varázslatot szeretnék kipróbálni. Izé... amúgy is teher alatt álló fát szeretnék
eltörni. – Egy kissé zavarba jöttem, amikor ezt kiböktem.
– Ehhez bármelyik kisebb darab is megteszi – jelentette ki, miközben tekintete köztem és Glenn között
cikázott.
Bólintottam, miközben a ceruza méretű varázspálcákat nézegettem.
– Mennyibe kerülnek?
− Kilencszázhetvenöt – mondta de önnek eladom kilencszázért.
Dollárért?
– Tudja – mondtam kimérten –, meg kell győződnöm először, hogy minden rendelkezésemre áll-e,
mielőtt beszerzem a varázspálcát. Nincs értelme, hogy elkallódjon és nedvességet kapjon, mielőtt még
hasznát venném.
Az eladónak arcára fagyott a mosoly.
– Természetesen – mondta, és egy finom mozdulattal bezárta a tokot, majd el is tette.
Megrándult az arcom. Valahol legbelül megsemmisültem.
– Mennyivel tartozom a páfrányspóráért? – érdeklődtem, tudva, hogy előző nagylelkű ajánlata csak
varázspálca vásárlása esetén volt érvényes.
Öt dollár ötven.
Annyim volt. Lehajtottam a fejemet, és megint kotorászni kezdtem a táskámban. Tudtam, hogy a
varázspálcák drágák, de azt nem, hogy ennyire. A pénzzel a kezemben egyszer csak arra lettem figyelmes,
hogy Glenn a kitömött patkányokat nézi. Miközben az eladó kinyitotta pénztárgép kasszáját, Glenn közel
hajolt hozzám, és még mindig a patkányokat bámulva azt kérdezte:
– Mire használják ezeket?
– Halványlila gőzöm sincs.
Megkaptam a nyugtát, és mindent belevágtam a táskámba. Igyekeztem egy szikrányi méltóságot mutatni,
az ajtó felé indultam, Glenn pedig utánfutóként követett. A szélcsengők még csilingeltek, amikor kiléptünk
az utcára. Újra kint a napsütésben vettem egy nagy, tisztító hatású lélegzetet. Csak nem fogok kilencszáz
dollárt költeni azért, hogy esetleg megszerezzem az ötszáz dolláros díjamat!
Glenn meglepett azzal, hogy kinyitotta nekem az autó ajtaját, és miközben elhelyezkedtem az ülésen, ő
behajolt a nyitott ablakon át.
– Mindjárt visszajövök – mondta, és már be is lépett az üzletbe. Egy szempillantás múlva már ki is jött,
kezében egy fehér zacskóval. Néztem, ahogy a kocsi előtt átjön a vezetőüléshez, és tűnődtem. Amikor a
forgalom lehetővé tette, kinyitotta az ajtót, és becsússzam a kormány mögé.
– Nos? – érdeklődtem, miközben Glenn letette a csomagot közénk. – Mit szereztél?
Glenn elindította az autót, és behajtott a forgalomba.
– Egy kitömött patkányt.
– Ó – mondtam meglepetten. És mégis mi az ördögöt akar vele csinálni? Még én sem tudtam, hogy mire
való. Halálosan kíváncsi voltam, de megálltam, hogy ne nyissam ki a számat a FIB épületéig. Még akkor
is hallgattam, amikor behajtottunk a hűs, föld alatti parkolóba.
Glenn-nek volt egy névre szóló helye. A lépteim visszhangoztak az aszfalton. Apámra emlékeztetett az a
fájdalmas lassúság, amivel Glenn kiszállt az autóból. Aztán lehúzkodta a zakója ujját, benyúlt a kocsiba a
patkányért, és a lépcső felé mutatott.
Még mindig csendben követtem őt a beton lépcsőházba. Csak egy lépcsősort kellett felmennünk, és ő
fogta nekem az ajtót, amikor a hátsó ajtón beléptünk. A napszemüvegét levette, én pedig kisöpörtem a
szememből a hajamat és a kalapom alá tűrtem. A légkondi be volt kapcsolva, és a kis bejáratot néztem,
majd arra gondoltam, hogy fényévekre van ez a nyüzsgő főbejárattól.
Glenn egy látogatói kártyát halászott ki a rumlis íróasztal mögül. Becsekkolt engem, és biccentett a
telefonáló férfinak. A hajtókámra tűztem a kártyát, miközben követtem őt az egyterű irodák felé.
– Szia, Rose! – köszönt oda Glenn Edden titkárnőjének. – Edden kapitány bent van?
Ügyet sem vetve rám, az idősödő asszony odatette egyik ujját a papírra, ahol éppen tartott a gépelésben,
és bólintott. – Értekezleten van. Mondjam meg neki, hogy itt vagy?
Glenn karon fogott, és elkezdett maga előtt tolni az asszony mellett.
– Csak amikor majd kijön az értekezletről. Semmi sietség. Morgan kisasszony és én itt leszünk a
következő néhány órában.
– Igen, uram – mondta, és folytatta a gépelést.
Órákig? – gondoltam, és egyáltalán nem tetszett, hogy nem engedett Rose-zal beszélni; rá akartam
jönni, hogy mi volt a dress code. A FIB nem tudhat ilyen sokat. Az IS saját hatáskörében ítélkezik a
bűncselekményeknél.
– Az irodám ott van hátul. – Glenn az egyik körbefalazott helyiségre mutatott, ami a kis kusznik mentén
húzódott. Néhány irodista felpillantott a munkájából, miközben Glenn szinte előretaszigált. Kezdett az az
érzésem lenni, hogy nem akarja, hogy bárki tudomást szerezzen a jelenlétemről.
– Szép iroda – mondtam szarkasztikusait, miközben bekísért az ajtón. A koszosfehér falak szinte
csupaszak voltak, a kosz jól látszott a sarkokban. Egy új monitor állt a csaknem üres íróasztalon. Régi
hangfalai voltak. Rusnya szék volt mellétolva, kíváncsi lettem volna, hogy van-e az egész épületben
egyetlen tisztességes szék. Az íróasztal fehér, laminált bútorlapból készült, de a mocsok, ami beleivódott a
korábbi használat során, szinte szürkére színezte. A mellette álló drótkosár teljesen üres volt.
– Figyeld a telefonvonalakat! – utasított, és elhúzott mellettem, miközben a patkányos zacskót az
iratrendező fiókra dobta. A zakóját levette és gondosan feltette egy fa vállfára, aztán felakasztotta egy
ruhafogasra. A ronda szobát végigmérve azon tűnődtem, hogy milyen lehet a lakása.
Az iker telefonvonalak zsinórjai a hosszú asztaltól a padlón át az íróasztaláig futottak. Ezt a
munkavédelmi előírások bizonyára nem engedik meg, de ha őt nem zavarta, hogy valaki kihúzza a
telefonját, mert elbotlik a zsinórban, akkor miért kellene nekem aggódni emiatt?
– Miért nem teszed inkább ide az íróasztalodat? – mutattam arra a helyre, ahol most egy papírokkal
telerakott asztal állt. Sokkal logikusabb megoldás lett volna.
Glenn a billentyűzete fölé görnyedve állt, és most felnézett.
– Akkor háttal ülnék az ajtónak, és nem látnám az iroda központi részét.
– Ja, persze.
Nem volt semmiféle csecsebecse, semmi személyes jellegű, az egyetlen polc tele volt irattartókkal,
amikből szinte kifolyt a sok papír. Nekem úgy tűnt, hogy nem régóta lehetett ebben az irodában. Halvány,
négyszögletes foltok árulkodtak arról, hogy egykor képek díszítették a falat. Az egyetlen dolog a falakon a
diplomája mellett egy poros faliújság volt a hosszú asztal felett, több száz öntapadós cetlivel. Fakultak
voltak és felpöndörödtek, olyan rejtjeles üzenetekkel, amiket nyilván csak Glenn tudott megfejteni.
– Ezek mik? – kérdeztem, miközben a nyomozó ellenőrizte, hogy az ablakán a reluxa el van-e fordítva,
hogy az egyterű irodából ne lehessen belátni.
– Jegyzetek egy régi ügyből, amin éppen dolgozom. – A hangjából enyhe aggodalom csendült ki, ahogy
visszaoldalazott a billentyűzethez, és begépelt egy sor betűt. – Miért nem ülsz le?
Az iroda közepén ácsorogtam, és értetlenül bámultam rá.
– Hová? – kérdeztem végül.
Felnézett, és elpirult, amikor észrevette, hogy az egyetlen szék fölé hajolva ácsorog.
– Mindjárt visszajövök – mondta, azzal megkerülte az íróasztalát, és megállt előttem egy pillanatra,
amíg el nem léptem előle. Színpadias mozdulatokkal haladt el mellettem, és kilépett az irodából.
Az volt a benyomásom, hogy az ő irodája a legbarátságtalanabb szeglete az egész FIB bürokráciának,
amit legalábbis addig láttam belőle. Levettem a kalapomat meg a kabátomat, és az ajtóba bevert szögre
akasztottam őket. Unottan az íróasztalához léptem. Egy üdvözlő képernyő várt villódzó kurzorral.
Egy kis csikorgás előzte meg Glenn érkezését, amikor is egy gurulós irodaszéket tolt be az irodájába.
Bocsánatkérő tekintettel a széke mellé gurította. A táskámat az üres íróasztalára dobtam, és
előrehajolva mellé ültem. Néztem, amint három jelszót gépelt be: delfin, tulipán és Monica. Egy régi
barátnő? Kíváncsi lettem volna. A képernyőn csak csillagok jelentek meg, de mivel két ujjal gépelt, nem
volt nehéz lekövetni.
– Rendben – mondta, és magához húzott egy jegyzettömböt nevekkel és igazolványszámokkal.
Rápillantottam az elsőre, és visszanéztem a képernyőre. Glenn fájdalmas lassúsággal elkezdte begépelni
őket. Billentyű, billentyű. Szünet. Billentyű.
– Bízd csak rám! – mondtam, és közel húztam magamhoz a billentyűzetet. A billentyűk most vidáman
csattogtak. Begépeltem az elsőt, megfogtam az egeret, és rákattintottam az „összes” gombra. Ezzel az
elmúlt tizenkét hónap bejegyzései korlátlanul elérhetők voltak. Egy párbeszédablak jelent meg a
képernyőn, és én tanakodni kezdtem.
– Melyik nyomtató? – kérdeztem.
Glenn nem mondott semmit, és amikor megfordultam, láttam, hogy hátradől a székében, karjait
összefonva a mellkasa előtt.
– Lefogadom, hogy a pasidtól is elveszed a távirányítót – mondta, majd magához húzta a billentyűzetet,
és visszakérte az egeret.
– Nos, az az én tévém – jegyeztem meg gyorsan, aztán hozzátettem: – Bocs. – Pedig valójában Ivyé
volt.
Az enyém eltűnt a nagy sós merülésben. Jobb is, mert az én tévém csak játéktévének tűnhetett volna Ivyé
mellett.
Glenn egy pici krákogást hallatott. Lassan begépelte a következő nevet, és ellenőrizte a listában. Majd
a rákövetkezőt. Türelmetlenül vártam. A szemem az iratrendező-szekrényen heverő gyűrött zacskóra
tévedt. Csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy kivegyem onnan a patkányt. Biztos emiatt mondta, hogy
még órákig itt leszünk. Gyorsabb lenne kivágni egyesével a betűket és felragasztgatni őket egy
jegyzetfüzetbe.
– Ez nem ugyanaz a nyomtató – jelentettem ki, mert láttam, hogy másik nyomtatót választott ki a listából.
– Nem gondoltam, hogy mindet meg akarod nézni – aggodalmaskodott, miközben a betűket pötyögte le a
billentyűzeten. – A maradékot az alagsori nyomtatóhoz küldöm. – Lassan begépelte az utolsó számsort, és
leütötte az enter gombot. – Nem akarom, hogy azt mondják, lefoglalom ennek a szintnek a nyomtatóját –
tette hozzá.
Igyekeztem elrejteni vigyoromat. Nem akarja, hogy azt mondják? Mi lehet itt még a háttérben?
Glenn felállt, és én felbámultam rá.
– Idehozom őket. Maradj nyugton, amíg visszajövök!
Bólintottam, ő pedig kilépett. Ide-oda gurulva a székemmel vártam és hallgatóztam. Egy kicsit
elmosolyodtam és máris megkönnyebbültem. Eddig nem
is tűnt fel, hogy mennyire hiányoznak a kollégáim az ISnél. Tudtam, hogy ha kilépnék az irodából, a
beszélgetések félbeszakadnának, a tekintetek elkomorodnának, de ha itt maradok és figyelek, még azt is
eljátszhatom, hogy valaki benézett és beköszönt, vagy kikérte a véleményemet egy nehéz ügy kapcsán,
vagy mondott nekem egy mocskos viccet, hogy megnevettessen.
Nagyot sóhajtva álltam fel, és kivettem Glenn patkányát a zacskóból. A rusnya, üvegszemű izét a
szekrényre tettem, hogy Glenn jól lássa. Csoszogást hallottam az ajtó felől. Hátrafordultam.
– Ó, helló! – köszöntem, amikor megláttam, hogy nem Glenn az. – Hölgyem! – A keménykötésű
FIBnyomozó először a bőrnadrágomat, majd a látogatói kitűzőmet vette szemügyre. Kicsit elfordultam,
hogy jobban lássa. A kitűzőt, nem a nadrágot.
– Rachel vagyok – mutatkoztam be –, Glenn nyomozónak segítek. Épp lement a nyomtatóhoz.
– Rachel Morgan? – csodálkozott. – Azt hittem, hogy ön egy vén szatyor.
Dühömben már épp szóra nyitottam volna a számat, de végül rájöttem, mire gondol, és inkább nem
szóltam semmit. Amikor legutóbb látott, valóban úgy nézhettem ki, mint egy vén boszorka.
– Az csak álca volt – jelentettem ki, és összegyűrtem a zacskót, majd kidobtam. – Ilyen vagyok
igazából.
Még egyszer végigmérte a ruházatomat.
– Rendben. – Sarkon fordult és távozott, én pedig megkönnyebbülten fellélegeztem.
Alighogy elment, befutott Glenn, és magával hozott valamiféle aggasztó hangulatot. Egy jókora
paksaméta volt a kezében. Megfordult a fejemben, hogy a FIB hírszerzése bizonyára kenterbe veri az IS-
ét. Egy pillanatig csak állt az iroda közepén, aztán végigcsúsztatta a papírokat a hosszú asztalon, egészen a
falig.
– Itt van az első – mondta, a jelentéseket a megüresedett felületre dobva. – Mindjárt hozom a többit az
alagsorból.
Megdermedtem, amikor a paksamétáért nyúltam. Az első? Azt hittem, ennyi volt az egész. Vettem egy
nagy levegőt, hogy kérdezzek tőle valamit, de addigra már el is ment. A jelentés vastagsága lenyűgöző
volt. A székemet az asztalhoz gurítottam és oldalra fordítottam, hogy ne üljek háttal az ajtónak. Keresztbe
vetettem a lábaimat, és az ölembe húztam a papírköteget. Felismertem az első áldozat fotóját, mert az IS
annak idején a sajtó rendelkezésére bocsátotta. Egy kellemes külsejű, idősebb asszony volt anyáskodó
mosollyal. A smink és az ékszerek arra engedtek következtetni, hogy ez műtermi kép volt, amit valamilyen
évforduló vagy ilyesmi alkalmából készítettek. Csak három hónap választotta el a nyugdíjazástól egy
biztonsági cégnél, amely varázsálló széfeket gyártott. „Nemi erőszakból származó komplikációkban” halt
meg. Ebben nem volt semmi új eddig. A halottkém jelentéséhez lapoztam, és a képre meredtem.
A zsigereim görcsösen összehúzódtak. Gyorsan becsuktam a jelentést. Kibámultam az ajtón az egyterű
irodába. Egy telefon csör– dült meg, és valaki felvette. Mélyen beszívtam a levegőt és bent tartottam.
Erőltettem a légzést, aztán visszatartottam, hogy ne hiperventiláljak.
Feltételezem, egy bizonyos értelmezés szerint lehet nemi erőszaknak nevezni. A nő belső szerveit
kihúzták a lábai között, és a térdéig lógtak. Először arra gondoltam, hogy vajon meddig bírta élve a
megpróbáltatásokat. Aztán azt kívántam, bárcsak ne jutott volna ez az eszembe. A gyomrom felfordult,
megfogadtam, hogy több képet nem fogok megnézni.
Remegő ujjakkal igyekeztem a jelentésre összpontosítani. A FIB meglepően alapos volt, és bennem
csak egyetlen kérdés maradt. Kinyújtóztam, és magamhoz húztam a vezeték nélküli telefont. Az állkapcsom
szabályosan sajgóit amiatt, hogy túl sokáig tartottam összezárva, miközben a legközelebbi hozzátartozó
számát tárcsáztam.
Egy idősebb férfi hangját hallottam a kagylóban.
– Nem – biztosítottam, amikor le akarta tenni a kagylót. – Nem egy társkereső szolgálatnak dolgozom.
A Vámpírbűbáj egy független szolgálat. Jelenleg a FIB-nek dolgozom, keressük azt a személyt, aki
megtámadta a feleségét.
A szemeim előtt villódzott a feleség képe, amint kicsavarva és összetörve feküdt a boncasztalon.
Igyekeztem valahova mélyre elásni magamban a képet, de biztos voltam benne, hogy csak addig marad ott,
míg meg nem próbálok elaludni. Reméltem, hogy a férj nem látta azt a fotót. Imádkoztam azért, hogy ne ő
legyen az, aki a holttestet megtalálta.
– Szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy telefonon hívom, Mr. Graylin – mondtam a lehető legprofibb
hangomon. – Csak egyetlen kérdésem lenne. A felesége történetesen nem beszélt Mr. Trent Kalamackkel
valamikor a halálát megelőzően?
– Az önkormányzati képviselővel? – kérdezett vissza, hangjában méla döbbenet. – Ő is egyike a
gyanúsítottaknak?
– Ugyan, dehogy! – hazudtam. – Csak az egyik vékony szálon dolgozom, ami egy egyénhez vezet, aki
titokban a közelébe akart férkőzni.
– Ó! – Egy pillanatnyi csend következett, aztán: – Igen, ami azt illeti, beszéltünk vele.
Az adrenalinlöket teljesen felhúzott.
– Találkoztunk egy színdarab bemutatóján idén tavasszal – mondta a férfi. – Emlékszem, mert a
Penzance kalózai volt a darab, és azt gondoltam, hogy a kalózvezér szakasztott Mr. Kalamack. Az
előadás után a Carew-toronyban vacsoráztunk, és még nevettünk is ezen. Ugye, Mr. Kalamack nincs
veszélyben?
– Nincs – nyugtattam meg, miközben a szívem hevesen vert. – Kérem, kezelje a nyomozásnak ezt a
vonalát diszkréten, amíg helytelennek nem bizonyul. Igazán nagyon sajnálom, ami a kedves feleségével
történt, Mr. Graylin. Fantasztikus asszony volt.
– Köszönöm! Nagyon hiányzik nekem. – Kínos csend telepedett közénk. A férfi letette a telefont.
Visszatettem a készüléket a helyére, és vártam három lélegzetvételnyi szünetet, mielőtt kiszakadt volna
belőlem:
– Igen! – Körbefordultam a gurulós székkel, és megláttam, hogy Glenn az ajtóban áll.
– Mi az ördögöt csinálsz? – érdeklődött, miközben egy újabb paksaméta papirost dobott le az asztalra.
Vigyorogtam, és továbbra is előre–hátra hintáztam a székkel.
– Semmit.
Az íróasztalhoz lépett, és megnyomott egy gombot a telefonon. Megjelent a legutolsóként hívott szám,
és Glenn rosszallóan összeráncolta a szemöldökét.
– Nem adtam engedélyt arra, hogy felhívd ezeket az embereket. – Arcán düh tükröződött, és testtartása
is feszessé vált. – Ez az ember szeretné túltenni magát ezen az egészen. Semmi szüksége arra, hogy te
felszaggasd az emlékeit.
– Csak egyetlen kérdést tettem fel neki. – Keresztbe tett lábakkal hintáztam, és mosolyogtam.
Glenn egy pillanatra kinézett az egyterű irodarészbe a háta mögött. – Te vendég vagy itt – mondta
nyersen ha nem tudod betartani a játékszabályokat... – Megállt. – Miért mosolyogsz egyfolytában?
– Mr. és Mrs. Graylin együtt vacsorázott Trenttel a támadás előtt egy hónappal.
A férfi teljesen felegyenesedett, és hátralépett egyet. A szemei összehúzódtak.
– Nem baj, ha felhívom a következőt? – puhatolóztam.
A kezem mellett heverő telefonra nézett, aztán a nyitott irodarészlegre. Erőltetett lazasággal félig
behajtotta az ajtót.
– Csendesebben!
Elégedett voltam magammal. Odahúztam magamhoz a papírtornyot. Glenn a számítógépe mellé ült, és
idegesítő lassúsággal gépelni kezdett.
Gyorsan kijózanodtam, amint végigolvastam a halottkém jelentését, gondosan kihagyva a képeket. A
férfit gyakorlatilag élve megették a végtagjaitól felfelé. Tudni lehetett, hogy még élt akkor, a tépett sebek
mintázata erre utalt. És eléggé biztosak voltak abban is, hogy megették, hiszen a testrészei hiányoztak.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni a képzeletem alkotta képeket, és felhívtam a kapcsolattartó személy
telefonszámát. Nem vették fel, még üzenetrögzítő sem volt. Felhívtam a korábbi munkahelyét, a hely neve
kis dallamként ismétlődött a fejemben: Seary Security.
 A nő a vonal végén nagyon kedves volt, de nem tudott semmiről, mondván, hogy Mr. Seary felesége
távol van egy szanatóriumban, ahol újratanulja az alvást. Azért belenézett a dokumentumokba, és
elmondta, hogy volt egy szerződésük, miszerint beszerelnek egy széfet Kalamack úr házában.
– Biztonság... – mormogtam magamban, miközben feltűztem a faliújságra Mr. Seary anyagát Glenn
ragacsai fölé, hogy látni se kelljen őket. – Hé, Glenn! Van még ezekből a ragacsokból?
Egy kicsit matatott a fiókjában, aztán odalökött egy csomaggal, röviddel azután jött egy toll is.
Lefirkantottam Mr. Seary munkahelyének nevét, és a jelentéshez ragasztottam. Egy kis gondolkodás után
ugyanezt tettem a nő esetében, odaírtam, hogy „széftervező”. Aztán felragasztottam még egy cetlit, amire
felírtam: „beszéltek T-vel”, és bekarikáztam feketével.
Csoszogást hallottam a folyosóról, ezért felpillantottam a harmadik jelentésből. Semleges mosollyal
fordultam a túlsúlyos rendőrhöz, akinek egy kis zacskó chips volt a kezében. Tudomásul vette a
jelenlétemet és Glenn biccentését, aztán megpihent az ajtóban.
– Glenn magával végezteti el a titkárnői feladatokat? – A jó öregfiús stílust szinte tapintani lehetett.
– Dehogy – mondtam kedvesen mosolyogva. – Trent Kalamack a boszorkányvadász, és én csak
igyekszem gyorsan összeilleszteni a szálakat.
A rendőr dörmögött valamit, és Glennt figyelte. Glenn fáradt tekintettel viszonozta, és megrándította a
vállát.
– Rachel, ez itt Dunlop közrendőr. Dunlop, ez itt Morgan kisasszony.
– Örvendek – köszöntöttem, de a kezemet nem nyújtottam felé, nehogy chips–zsírban tocsogva kapjam
vissza.
A pasas nem értette a célzást, ezért belépett. Morzsák potyogtak a kövezetre.
– Mire jutottatok? – érdeklődött, és bekukucskált a vaskos jelentésekbe, amiket a faliújságra
felbiggyesztettem a megfakult ragacsok fölé.
– Még korai lenne megmondani. – Egy ujjammal megbökve a pocakját kitoltam őt a személyes
teremből. – Elnézést.
Kicsit hátralépett, de nem távozott, inkább megnézte azt is, hogy Glenn mit csinál. Az ég óvjon a
szünetet tartó rendőröktől! A két férfi átbeszélte Glenn gyanúját dr. Anders kapcsán, hol hangosabb, hol
halkabb hangjuk lassan nyugvópontra jutott.
Lefújtam a chipset a papírjaimról, és a pulzusom egyből felgyorsult, amint megláttam, hogy a harmadik
áldozat a városi lóversenypályán dolgozott, az időjárás– szabályozásnál. Ez egy nagyon nehéz szakterület
volt, komoly leyvonal mágiával. A férfit agyonnyomták, amikor egyik nap késő estig dolgozott. A
következő napi versenyhez készítette elő a pályát beöntözéssel. A halált okozó tárgyat nem tudták
azonosítani. Semmi sem volt az istállókban, ami elég nehéz lett volna. A képeket meg inkább itt sem
néztem meg.
Ezen a ponton jött rá a sajtó, hogy a három halálesetet valami összeköti, annak ellenére, hogy a
halálnemek eltérőek voltak. A szadista állatot a sajtó nevezte el „boszorkányvadász”-nak.
Egy gyors telefonhívással elértem a nővérét, aki szintén ismerte I fent Kalamacket. Elmondta, hogy a
képviselő gyakran hívta a fivérét a pálya állapotáról érdeklődve; de nem hallott arról, hogy beszélt-e a
fivére Kalamackkel a halála előtt; és hogy egyszerűen rosszul van attól, ahogy a bátyja meghalt; és hogy a
biztosító milyen sokára fizetett.
Végül sikerült valahogy kifejeznem a részvétemet a sok csacsogás közepette, és letettem a kagylót.
Mindenki másképp birkózik meg a halállal, de ez egy kicsit erős volt.
– Ismerte Mr. Kalamacket? – faggatott Glenn.
– Naná! – Feltűztem az iratokat a faliújságra, és ráragasztottam egy fecnit, amire azt írtam,
„meteorológiai gondnok”.
– Az ő munkája fontos, mert...
– Állati sokféle ley vonal készség kell ahhoz, hogy az időjárásba bele lehessen piszkálni. Trent rendez
lóversenyeket. Könnyen megeshetett, hogy kiment oda, beszélt vele, és senkinek sem tűnt fel a dolog. –
Még egy jegyzetet adtam hozzá: „ismerte T–t”.
A jó öreg Dunlop, a zsernyák, fura zajt hallatott, és bebaktatott. Most egy méterrel mögöttem állt meg.
– Végzett is ezzel? – kérdezte, és rámutatott az elsőre.
– Egyelőre – mondtam. Erre ő levette a faliújságról. Glenn néhány jegyzete is lepotyogott a falról az
asztal mögé. Glenn állkapcsa megfeszült. Úgy éreztem, hogy kezdenek itt engem komolyan venni, ezért
kihúztam magam a székben. A kövér férfi visszaballagott Glennhez, és amikor meglátta a képeket,
felmordult. A jelentést Glenn asztalára ejtette, hallottam, ahogy a chipsmorzsák összeroppannak alatta.
Egy másik rendőr is bejött, és egy rögtönzött értekezlet kezdett kibontakozni, amint Glenn gépe körül
kezdtek összegyűlni. Hátat fordítottam nekik, és kinyitottam a következő jelentést.
A negyedik áldozatra augusztus elején bukkantak rá. A papírokon az állt, hogy a halált végzetes
vérveszteség okozta. Ami nem állt ott, az az volt, hogy a férfit gyakorlatilag kizsigerelték, széttépték,
mintha állatok intézték volna el. A főnöke talált rá, a munkahelyén, az alagsorban, még életben volt, és
próbálta a szerveit visszatenni oda, ahova tartoztak. Ez kicsit nehezebben ment az elvárhatónál, mert csak
az egyik karja volt ép, a másik az alkar bőrén fityegett.
– Tessék, parancsoljon, hölgyem! – szólalt meg váratlanul egy hang mellettem, és én összerándultam. A
szívem hevesen vert, amikor a fiatal tisztre néztem. – Bocsánat – kért elnézést, és odanyújtott egy nagy
köteg papírt. – Glenn nyomozó kért meg, hogy hozzam ezeket fel, ha kész a nyomtatás. Nem akartam
megrémiszteni. – Lepillantott a kezemben levő jelentésre. – Csúnya, igaz? – Köszönöm – mondtam, és
átvettem a jelentéseket. Az ujjaim remegtek, amikor az áldozat főnökének a számát tárcsáztam, mert nem
volt legközelebbi hozzátartozó.
– Jim üzlete – közölte egy fáradt hang a harmadik kicsöngés után.
A köszönés a torkomon akadt. Felismertem a hangot. A cincinnati illegális patkányviadalok bemondója
volt. Hevesen dobogó szívvel letettem a kagylót. Először majdnem félreraktam. A falat bámultam. A
szoba elcsendesedett.
– Glenn? – szólítottam meg összeszoruló torokkal.
Megfordultam, és láttam, hogy három rendőr gyűrűjében áll, és mind engem néznek. – Igen?
A kezeim remegtek, amikor a jelentést átnyújtottam.
– Megnéznéd a helyszínen készített képeket a kedvemért?
Kifejezéstelen arccal átvette tőlem. A ragacsokkal teli fal felé fordultam, és hallgattam, ahogy a lapok
zizegnek. Csoszogó lépteket hallottam.
– Mit kell keresnem? – érdeklődött.
Nagyot nyeltem.
– Talán patkányketreceket? – kérdeztem vissza.
– Atyaég! – suttogta valaki. – Honnan tudta? Megint nyeltem egy nagyot. Úgy tűnt, nem tudom
abbahagyni.
– Köszönöm.
Lassú és eltervezett mozdulattal elvettem a jelentést, és felragasztottam a faliújságra. Reszketett a
kezem, amikor felírtam egy cetlire, hogy „T szóba jöhet”, és felragasztottam a lapokra. A jelentés szerint
kidobófiú volt egy diszkóban, de ha dr. Anders diákja volt régebben, akkor értett a leyvonalmágiához, és
valószínűleg Jim patkányviadalainak biztonsági főnöke volt.
Az ötödik paksamétát borúlátón nyitottam ki. Trent volt az – tudtam, hogy Trent volt az –, de az a
szörnyűség, amit elkövetett, minden, a felismerés felett érzett örömöt kiölt belőlem.
Ereztem, hogy a férfiak mögöttem néznek, miközben átpörgettem a jelentés lapjait. Emlékeztem, hogy az
ötödik áldozat, akit három hete találtak meg, ugyanúgy halt meg, mint az első. A telefonhívás során
megtudtam a könnyekkel küszködő anyától, hogy az áldozat találkozott Trenttel egy szakkönyvboltban a
múlt hónapban. Azért emlékezett rá, mert a lánya meglepődött azon, hogy egy ilyen fiatal, befolyásos
ember érdeklődik a Helyzet előtti korból származó, gyűjthető tündérmese-sorozatok iránt. Miután
leellenőriztem, hogy a lánya egy biztonsági cégnél dolgozott, részvétemet kifejezve elköszöntem, és
letettem a kagylót.
A háttérben beszélgető izgatott férfiak moraja csak rontott amúgy is zsibbadt állapotomon. Gondosan
írtam egy nagy T betűt. Vigyáztam, hogy a vonalak egyenesek és határozottak legyenek. A nő munkahelyi
igazolványához ragasztottam. Fiatal volt még, egyenes szőke hajjal, ami a válláig ért. Helyes, ovális arca
volt. Épp csak elvégezte a főiskolát. Újra eszembe jutott az első áldozat a boncasztalon. Kifutott a
fejemből a vér. Szédelegve álltam fel.
A férfiak beszélgetése abbamaradt, mintha egy csengőt ráztam volna meg.
– Hol van a női mosdó? – suttogtam kiszáradt szájjal.
– Balra. A terem végében.
Még megköszönni sem tudtam, annyira siettem. Lapos cipőm sarka kopogott, amikor kinyargaltam az
irodából. Se balra, se jobbra nem néztem, és amikor megláttam az ajtót, még gyorsabban lépkedtem. Már
futva löktem be az ajtót, és az utolsó pillanatban elértem a vécét.
Ordítva öklendeztem, és kihánytam a reggelimet. Könnyek csorogtak végig az arcomon, sós ízük a
keserű hányadékkal keveredett. Hogy tehetett bárki is ilyet egy másik emberrel? Erre nem voltam
felkészülve. A fenébe is, boszorkány vagyok. Nem halottkém. Az IS nem tanította meg, hogyan kell ezzel
megbirkózni. A szabadúszó az szabadúszó, nem gyilkossági helyszínelő. Mi élve hozzuk be a
célszemélyeket, még azokat is, akik már meghaltak. A gyomrom üres volt, és amikor az öklendezés végre
elmúlt, ott maradtam a FIB mosdójának padlóján. Homlokomat a hideg fajanszon pihentettem, és
igyekeztem nem sírni.
Hirtelen észrevettem, hogy valaki egy ideje fogja a hajamat, hogy ne lógjon előre.
– El fog múlni – suttogta Rose, majdnem csak magának. – ígérem. Holnap vagy azután, csak behunyod a
szemed, és az egész el fog tűnni.
Felpillantottam. Rose leeresztette a kezeit, és hátrébb lépett. A kitámasztott ajtón túl megpillantottam a
tükrök és mosdókagylók sorát.
– Tényleg? – kérdeztem szánalmas hangon.
Enyhén elmosolyodott.
– Ezt mondják. Én ugyan még mindig várom.
Szerintem ők is mind csak várják.
Kicsit hülyén éreztem magam, nehézkesen felálltam, és lehúztam a vécét. Végigsöpörtem a ruhámat, és
örömmel nyugtáztam, hogy a FIB vécéi tisztábbak, mint az enyém otthon. Rose az egyik mosdóhoz lépett,
és adott nekem egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Szégyenlősen léptem ki a belső helyiségből.
Glenn soha nem fogja hagyni, hogy ezt elfeledjem.
– Jobban van? – érdeklődött Rose, miközben a kezeit szárította. Egy határozatlan bólintással
válaszoltam, és már majdnem megint elbőgtem magam, mert ő nem éreztette velem, hogy alkalmatlan vagy
gyenge lennék.
– Tessék – mondta, miközben kivette a táskámat az egyik mosdókagylóból és odanyújtotta. – Hátha
szeretné kisminkelni magát.
Újra bólintottam.
– Köszönöm, Rose!
Mosolygott; a szarkalábak még megnyugtatóbbnak mutatták az arcát.
– Ne gyötörje magát! Ez egy nagyon csúnya ügy.
Sarkon fordult, hogy elmenjen, én pedig kiböktem;
– Maga hogyan birkózik meg ezzel? Hogyhogy nem omlik össze? Ez, ami történt... rettenetes. Hogy tehet
valaki ilyet másokkal?
Rose vett egy mély lélegzetet.
 – Az ember sír, az ember dühöt érez, aztán kezd vele valamit.
Néztem, ahogy elmegy. Sarkainak gyors kopogása éles visszhangot vert, majd az ajtó becsukódott. Igen.
Ezt én is meg tudom csinálni.

 TIZENEGYEDIK
NAGYON ÖSSZE KELLETT SZEDNEM A BÁTORSÁGOMAT AHHOZ,
hogy kilépjek a női mosdóból. Kíváncsi lettem volna, vajon mindenki tudja-e, hogy vesztettem. Rose
meglepően kedves volt és megértő, de biztos voltam abban, hogy a FIB-tisztek felhasználnák ezt ellenem.
Csinos kis boszorkány, de túl finom lelkű ahhoz, hogy a nagyfiúkkal játsszon egy csapatban. Glenn
soha nem felejtené el.
Ideges pillantást vetettem az egyterű irodára, botladozó léptekkel haladtam, de nem láttam egyetlen
tudálékos, gúnyolódó arcot sem, csak üres íróasztalokat. Mindenki Glenn irodájánál állt, és befelé
kukucskáltak. Bemről hangos beszéd hallatszott ki.
– Elnézést – motyogtam, és a táskámat magamhoz szorítva nyomakodtam be az irodába az egyenruhás
FIBtisztek között. A küszöbnél azonban megtorpantam, a szoba tele volt vitatkozó, felfegyverzett
rendőrökkel.
– Morgan! – A korábban chipset evő rendőr megragadta a karomat, és beljebb húzott. – Most már
jobban van?
Próbáltam összeszedni magam, majd habozva azt feleltem:
– Igen.
– Rendben. Az utolsót is felhívtam Önnek. – Dunlop a szemembe nézett. Barna szemei voltak, és olyan
őszinték, hogy egészen a lelkéig láttam. – Remélem, nem bánja. Majd meghaltam a kíváncsiságtól. –
Végigsimította a bajuszát, letörölve róla a zsírt, és végigmérte a hat jelentést, amik már Glenn jegyzetei
fölött lógtak.
Körülnéztem az irodában. Minden nő és férfi engem nézett, miközben végigjárattam rajtuk a
tekintetemet, majd folytatták párbeszédeiket. Mind tudták, hogy épp most okádtam ki a beleimet, de mivel
nem fűztek hozzá megjegyzést, úgy gondolom, hogy egy kicsit szokatlan módon, de sikerült megtörnöm a
jeget. Talán a szétesésem bizonyíték volt arra, hogy én éppen olyan emberi lény vagyok, mint ők –
nagyjából.
Glenn az íróasztalánál ült, keresztbe tett karokkal, és nem mondott semmit a világon, csak hallgatta a
többiek érvelését. Kelletlen arccal nézett felém. A jelenlévők többsége úgy gondolta, Trentet le kell
tartóztatni, de néhányan be voltak rézéivé Trent politikai befolyása miatt, és még több bizonyítékot
akartak. Kevesebb feszültséget éreztem a szobában, mint amire a kiszűrődő zaj alapján számítottam. Ügy
tűnt, az emberi lények szívesen végzik a dolgaikat nagy hangzavar közepette.
Táskámat letettem a földre az asztal mellé, és leültem, hogy magam is megnézzem az utolsó jelentést.
Az írás szerint a legutóbbi áldozat egykor olimpiai úszó volt. A fürdőkádjában halt meg. Megfulladt. Az
egyik helyi tévécsatornánál dolgozott. Ö volt a celeb időjárásjelentő, de leyvonal-manipulációt kezdett
tanulni. A dőlt kézírásos jegyzetpapíron az állt, hogy az áldozat bátyja nem tudja, hogy beszélt-e Trenttel
vagy sem. Levettem a jelentést a faliújságról, és megpróbáltam rávenni magam, hogy átnézzem, bár a
körülöttem folyó vita jobban érdekelt, mint a nyomtatott szöveg.
Nevet rajtunk. – Egy sokat látott, barna bőrű asszony vitatkozott egy sovány, ideges tekintetű tiszttel.
Mindenki, Glennt és engem kivéve, állt. Olyan volt, mintha egy kút fenekén lennék.
– Nem Kalamack a boszorkánygyilkos – tiltakozott a férfi orrhangon –, többet ad Cincinnatinek, mint a
Mikulás maga.
– Ez teljesen beleilleszkedik a pszichológiai profilba – vágott közbe Dunlop. – Láttátok a papírokat;
bárki is tette ezt, elmebeteg. Kettős élet, hasadt személyiség.
Enyhe zúgolódás támadt a tisztek körében, mert időközben a viták mind ebbe a párbeszédbe
kapcsolódtak be. Ami azt illeti, én Dunloppal értettem egyet. Bárki is tette ezt, egy kicsit skizofrén az
illető. Trent klasszul megfelelt a definíciónak.
 Az ideges férfi felegyenesedett, és tekintetével támogatókat keresett a szobában.
– Rendben, a gyilkos elmebeteg, igen – ismerte el irritáló, nyöszörgő hangon. – De én találkoztam
Kalamackkel. Az a férfi annyira gyilkos, mint az anyám.
Belelapoztam a halottkém jelentésébe. Kiderült számomra, hogy az olimpiai úszó valóban a
fürdőkádban halt meg, de a kád boszorkányvérrel volt tele. Rossz érzés kezdte felülírni a rettenetet, amit
éreztem. Nagyon sok boszorkányvér kell ahhoz, hogy megtöltsön egy kádat. Sokkal több, mint ami egy
személynek van, inkább úgy két tucaté. Honnan jött ez a sok vér? Egy vámpír nem pazarolta volna el ezt
így.
Egyre hangosabb szóváltás alakult ki a sovány zsaru anyjáról. Azon tanakodtam, hogy elmondjam-e
nekik a jóravaló Kalamack úrról, hogy megölte a vezető genetikust, és az egészet egy méh fullánkjával
magyarázta. Tiszta, rendes és szép. Gyilkolni, szinte úgy, hogy fel sem kell emelni a kezét. Trent a
megözvegyült feleségnek és a megárvult tizenöt éves lányuknak kiemelt segélycsomagot adott, és
anonimitásban még egy nappali tagozatos egyetemi képzés költségeit is állta.
– Ne a pénztárcáddal gondolkodj már, Lewis! – mondta Dunlop, miközben terebélyes hasát agresszíven
meghintáztatta. – Csak azért, mert adakozik a PIB jótékonysági árverésén, még nem válik szentté. Sőt, még
gyanúsabb tőle a fickó. Még abban sem vagyok biztos, hogy ember-e.
Glenn vetett rám egy pillantást.
– Ennek mi köze van az egészhez?
Dunlop belevágott, miközben tisztában volt azzal, hogy én is jelen vagyok.
– Semmi köze sincs az egészhez – jelentette ki hangosan, mintha a hangereje el tudná törölni a rejtett,
mögöttes rasszista megjegyzést –, de annak az egyénnek van valami rejtegetnivalója.
Csendben egyetértettem; kezdtem megkedvelni a kövér zsarut, tapintatlansága ellenére.
A tisztek összeverődtek az ajtóban, és a vállak felett a nyitott irodarészbe bámultak. Összenéztek, majd
kihátráltak. Az egyikük azt mondta: – Jó napot, kapitány! – és félreállt az útból. Nem voltam meglepve,
amikor Edden szögletes, zömök alakja megjelent az ajtóban.
– Mi folyik itt? – kérdezte, miközben kerek keretes szemüvegét visszatolta az orrára.
Egy másik FIB-tiszt csendesen intve búcsúzott tőlem, és kilibbent az irodából.
– Helló, Edden! – köszöntöttem, de nem álltam fel a gurulós székemből.
– Morgan kisasszony – mondta az alacsony férfi, és egy szikrányi dühöt éreztem a hangjában, amikor
kinyújtott kezemet megrázta, és megbámulta a bőrnadrágomat. – Rose mondta, hogy itt van. Nem lep meg,
hogy egy vita kellős közepén találom. – Edden ránézett Glennre, és a magas FIB-tiszt egy kicsit
bocsánatkérően vállat vont, és felállt.
– Kapitány – mondta nagyot sóhajtva Glenn –, egy kötetlen gyakorlatot tartottunk, további lehetséges
gyanúsítottakat kerestünk a boszorkányvadász– gyilkosságokkal kapcsolatban.
– Nem, nem ez történt – cáfolta Edden, és ingerült hangja hallatán felkaptam a fejem. – Kalamack
képviselőről pletykálkodtak. 0 nem gyanúsított.
– Igen, uram – értett egyet Glenn, amikor is Dunlop értelmezhetetlen pillantást vetett rám, és –
méretéhez képest egészen ügyesen – csendben kioldalazott a szobából. – De az az érzésem, hogy Morgan
kisasszony egy érdekes és figyelemre méltó szálon kezdett el gondolkodni.
Meglepett az elismerés, és rákacsintottam Glennre. Edden rám se nézett.
– Glenn, ne foglalkozz a főiskolai pszichoizé őrülettel! Dr. Anders az első számú gyanúsított. Jobban
tennéd, ha az energiáidat abba a szálba csatornáznád.
– Igen, uram – mondta Glenn egy kicsit sem idegesen. – Morgan kisasszony közvetlen szálat talált hat
áldozatból négynél Kalamackhez, és a másik két ügynél is találtunk nyomot arra, hogy érintkezésbe
léphettek Kalamackkel.
Ahelyett, hogy felizgatta volna ez a kijelentés, mint ahogy én vártam, Edden magába roskadt. Amikor
közelebb jött a falhoz, hogy megnézze a kifüggesztett jelentéseket, felálltam. Fáradt szemei egyikről a
másikra vándoroltak. Az utolsó FIB-tiszt is elment, és én odaléptem Glenn mellé. Ha egyesítjük erőinket,
talán elenged minket Trent után, és nem fecsérli tovább az időnket.
Edden széles terpeszbe állt, a csípőjére tette a kezét, és a ragacsokat bámulta a jelentéseken. Azon
kaptam magam, hogy visszafojtott lélegzettel várakozom. Nem tudtam tovább megállni, és kiböktem: – Az
utolsó áldozat kivételével mindannyian használtak leyvonalmágiát a mindennapi munkájukban. És van egy
lassan kibontakozó tendencia a magasan képzettektől lefelé azokig, akik csak épp kijárták az iskoláikat, és
még nem használták a végzettségüket.
– Tisztában vagyok vele. – Edden hangja kimért volt. – Ezért van az, hogy dr. Anders a gyanúsított. O
az utolsó valamirevaló leyvonalboszorkány, aki még aktívan praktizál. Szerintem felszámolta a
konkurenciát. Különösen, mivel a legtöbb áldozat a biztonsághoz kapcsolható területeken dolgozott.
– Az is lehet, hogy Trent még nem kerített sort rá – sugalltam finoman. – Az a nő egy kaktusz.
Edden megfordult, háttal a jelentéseknek.
– Morgan, miért ölne Trent Kalamack leyvonalboszorkányokat? Nincs rá indítéka.
– Ugyanaz az indítéka, mint amit dr. Andersnek tulajdonít – mondtam. – Megszabadulni a
konkurenciától. Lehet, hogy munkát ajánlott nekik, és amikor nemet mondtak rá, megölte őket. Ez még Sara
Jane eltűnt barátjának esetébe is beleillik. – Nem is szólva arról, amit velem tett.
Edden homloka ráncba szaladt.
– Ez azonban felveti a kérdést, hogy akkor vajon miért engedte, hogy a titkárnője eljöjjön a FIB-hez? –
Nem tudom – mondtam, idegességemben egészen magas hangon. – Lehet, hogy a kettő nem függ össze.
Lehet, hogy hazudott azzal kapcsolatban, hogy Trent tud arról, hogy eljött hozzánk. Lehet, hogy az az
ember őrült, és azt akarja, hogy elkapják. Lehet, hogy annyira biztos abban, hogy csak a sötétben
tapogatózunk, hogy fricskát mutat nekünk. Ő ölte meg őket, Edden. Tudom. Beszélt velük a haláluk előtt.
Mi kell még?
Csaknem kiabáltam. Tudtam, hogy ez nem hatásos Eddennél, de részben ez a bürokrácia volt az, ami
miatt kiléptem az IS-től. És most fájt, hogy megint a „főnököt próbálom meggyőzni”. Lehajtott fejjel, kezét
az állán nyugtatva Glenn hátralépett, egyedül hagyva engem. Nem törődtem vele.
– Nem ütközik törvénybe, ha valaki Trent
Kalamackkel beszél – fűzte hozzá Edden. Szeme egy vonalban volt az enyémmel. – A fél város ismeri
őt.
– Figyelmen kívül fogják hagyni azt, hogy mindegyik áldozattal beszélt? – tiltakoztam.
Az arca kipirult a szemüveg mögött, ami túl kicsinek tűnt kerek fejéhez viszonyítva.
– Nem vádolhatok meg egy képviselőt telefonhívások és hétköznapi beszélgetések miatt! – magyarázta.
– Hiszen ez a munkája.
A pulzusom felgyorsult.
– Trent megölte ezeket az embereket – mondtam halkan. – És maga tudja ezt.
– Amit maga tud, az lószart sem ér, Rachel. Az számít, amit be tudok bizonyítani. És semmit sem tudok
bebizonyítani ezekkel! – Egyik kezével megpöccintette a legközelebbi jelentést, hogy az libbent egyet.
Akkor tartson házkutatást! – követeltem.
– Morgan! – Edden úgy ordított rám, hogy megrémültem. – Nem fogok azon az alapon házkutatást
elrendelni, hogy Trent beszélt az alanyokkal. Ennél több kell.
– Akkor engedje meg, hogy én beszéljek vele! Én majd megszerzem a bizonyítékot!
– Az isten áldja meg! – szitkozódott. – Azt akarja, hogy kirúgjanak? Ezt akarja? Tudja, mi fog történni,
ha hagyom, hogy átkutassa Trent házát, és végül nem talál semmit?
– Semmi – mondtam.
– Tévedés! Egy köztiszteletben álló embert gyilkossággal vádolok meg. Egy képviselőt. Jótevője a
legtöbb jótékonysági akciónak és kórházaknak az államhatár mindkét oldalán. A FIB szitokszóvá válik
mind az emberek, mind az inderlandiak otthonaiban. A tekintélyemnek lőttek!
 Frusztráltan álltam ott, szinte összeért a lábfejünk, olyan közel voltunk egymáshoz, és egyenesen a
szemébe tudtam nézni.
– Nem tudtam, hogy azért lett FIB-tiszt, hogy nagyobb tekintélyt vívjon ki magának.
Glenn egy picit megmozdult, és egy kis figyelmeztető hangot adott ki. Edden megfeszült, állkapcsai
összezárultak, és a homlokán fehér foltok jelentek meg a feszültségtől.
Rachel – mondta kissé fenyegetőn –, ez egy hivatalos FIB- nyomozás, és mi úgy csináljuk, ahogy nekem
tetszik. Maga érzelmileg érintve van az ügyben, ezért a maga ítélete nem pártatlan.
– Az én ítéletem? – kiáltottam. – Bezárt engem egy rohadt ketrecbe, és betett a patkányviadalba.
Edden egy lépéssel közelebb jött.
– Én nem fogom – mondta, miközben rám mutatott – megengedni, hogy besasszézzon ebbe az irodába,
és szertekürtölje a bosszúszomjas gyanúsítgatásait, miközben mi bizonyítékokat gyűjtünk. Még ha ki is
hallgatjuk őt, az tuti, hogy maga nem lesz ott. – Edden! – tiltakoztam.
– Nem! – vakkantott rám, amitől hátrahőköltem. – Ennek a beszélgetésnek itt van vége.
Vettem egy nagy levegőt, hogy elmondjam, ennek a beszélgetésnek addig nincs vége, amíg én azt nem
mondtam, de ő kiment az irodából. Mérgesen utánafutottam. – Edden – de már csak a gyorsan tovalibbenő
árnyékához beszéltem. Zömök emberhez képest gyorsan mozgott. Egy ajtó csapódott be. – Edden!
A bámészkodó FIB-tiszteket figyelmen kívül hagyva átrohantam az egyterű irodán, el Rose mellett,
egyenesen Edden zárt ajtajához. A kilincsért nyúltam, aztán tanakodni kezdtem. Ez mégiscsak az ő irodája
volt. Akár mérges vagyok, akár nem, nem ronthatok be csak úgy. Zavarodottan álltam az ajtaja előtt, és
kiabáltam.
Edden! – Egy hajtincsemet a fülem mögé simítottam. – Maga is, én is tudjuk, hogy Trent Kalamack
képes és kész arra, hogy gyilkosságot kövessen el. Ha nem teszi nekem lehetővé, hogy a FIB-en keresztül
beszéljek vele, akkor én lelépek.
Levettem a látogatói kártyámat, mintha ez bármit is jelentene, és Rose asztalára dobtam.
– Hall engem? Megyek, és személyesen fogok vele beszélni.
Edden ajtaja kipattant, és én hátraléptem egyet. Ott állt előttem, a khakiszínű nadrágja gyűrött volt, és
kockás inge félig kilógott belőle. Kirontott a folyosóra, és majdnem Rose asztalához nyomott egyik zömök
ujjával.
– Már megmondtam, ha belekezd Mr. Kalamack üldözésébe, akkor kipenderítem a boszorkány fenekét a
folyón túlra, vissza az Üregbe. Elkötelezte magát, hogy Glenn nyomozóval dolgozik az ügyön, tartsa magát
ehhez! De ha beszélni mer Mr. Kalamackkel, egy itteni zárkába fogom behajítani zaklatásért. Ismét vettem
egy nagy levegőt, hogy tiltakozzam, de határozottságom most cserbenhagyott.
– Most húzzon el innen! – mordult fel. – Holnap iskolába kell mennie, és le fogom vonni a tandíjat a
béréből, ha nem jelenik meg ott.
A lakbérrel kapcsolatos sötét gondolatok ismét eszembe jutottak. Utáltam azt a pénzt. Rábámultam.
Maga is tudja, hogy megölte azokat az embereket – mondtam feszengve.
A felhalmozódott adrenalintól remegve sarkon fordultam. A szótlan FIB-tisztek között haladtam el a
kijárat felé. Busszal mentem haza.
 TIZENKETTEDIK
NAGYOT PUFFANVA ESTEM EL, amikor Ivy elgáncsolt.
Odébb gurultam, de a csípőm fájt ott, ahol ráestem. A szívem egy ritmust vert a lábikrámban lüktető
fájdalommal. Kikotortam a szememből azt a tincset, ami a hajpántomból kiszabadult. Egy kézzel
nekitámaszkodtam a szentély falának, és így tartottam meg az egyensúlyomat, miközben felálltam. Zihálva
töröltem le a homlokomról az izzadságot.
– Rachel – szólított Ivy két méter távolságból. – Figyelj jobban! Ez alkalommal majdnem kárt tettem
benned.
Majdnem? Megráztam a fejemet, hogy tisztábban lássak. Sosem láttam, hogy mikor mozdul odébb,
olyan gyors volt. Persze, lehet, hogy azért nem láttam a mozdulatát, mert éppen akkor estem el.
Ivy három szökellő lépést tett felém. Tágra nyílt szemmel megfordultam a tengelyem körül, és jobb
lábammal a gyomra felé rúgtam.
Nyögve a hasához kapott, és hátratántorodott.
– Úh! – panaszkodott, és kissé meghátrált.
Lehajoltam, kezeimet a térdeimre tettem, ezzel jeleztem, hogy egy kis szünetet kérek. Ivy engedelmesen
odébb állt, és várt; igyekezett palástolni, hogy fájdalmat okoztam neki.
Pozíciómból rápillantottam, és láttam, hogy zöld és arany fénypászmákban áll, mivel a délutáni nap
beragyogott a szentély ablakán. A fekete, egyrészes, testhez simuló ruhája és a puha házipapucsa még a
szokásosnál is ragadozóbb jelleget kölcsönzött neki. Fekete, egyenes haja hátra volt simítva, kiemelte
magas, vékony alkatát. Az area sápadt és kifejezéstelen volt. Várta, hogy lélegzethez jussak, és
folytathassuk.
Az edzésre inkább nekem volt szükségem, mint neki. Ragaszkodott hozzá, mert szerinte ez megnöveli az
életben maradásom esélyét, ha egyszer a nagy, rossz, csúnya fiúkkal futnék össze védtelenül és a
menekülés esélye nélkül. Az összecsapásainkból mindig sebesülten kerültem ki, és utána mindig az
amulettes szekrényemhez mentem. Plogy ez hogyan növeli a túlélési esélyeimet, az rejtély volt előttem. De
legalább nagyobb gyakorlatot szereztem a fájdalomcsillapító amulettek készítésében.
Ivy korán ért haza a Kisttel töltött délutánjából, és meglepett az ajánlata, hogy tartsunk egy edzést. Én
még mindig azon rágódtam, hogy Edden megtagadta tőlem, hogy kihallgassam Trentet. Kapóra jött hát,
hogy kiadjam a dühömet, és igent mondtam. Mint általában, negyedórán belül mindenem fájt, kapkodtam a
levegőt, és ő még meg sem izzadt.
Ivy türelmetlenül ugrált egyik lábáról a másikra. A szemei szép barnák voltak. Mindig nagyon figyeltem
őt, amikor együtt edzettünk, mert nem akartam, hogy túlságosan közel kerüljön a határaihoz. De most
teljesen rendben volt.
– Mi van veled? – kérdezte, amikor végre felegyenesedtem. – A szokásosnál agresszívebb vagy.
Behajlítottam a lábaimat, hogy megnyújtsam az izmaimat, és lehúztam a melegítőnadrágomat a bokáimra.
– Minden egyes áldozat beszélt Trenttel a halála előtt – böktem ki az igazat –, Edden meg nem engedi,
hogy kihallgassam. – Meghúztam a másik nadrágszáram is, és bólintottam. lvy lélegzete felgyorsult.
Hirtelen leguggoltam, amikor felém támadt. Gondolkodni nem volt idő, kitértem az ütése elől, lábaimat az
ő lábfejei felé lendítettem. Kiáltva hátraszaltózott, hogy a gáncsolást elkerülje. Először kezeire, majd a
lábfejére érkezett. Hátra– tántorodtam, nehogy menet közben állón vágjon lendülő lába.
– Vagyis? – kérdezte lvy lágyan, miközben arra várt, hogy felálljak.
– Vagyis Trent a gyilkos. – Tudod bizonyítani?
– Még nem. – Kitörtem felé egy támadással, de ő kitért előlem, és felugrott a keskeny ablakpárkányra.
Amint a lábai a párkányon landoltak, leugrott, és elcigánykerekezett az orrom előtt. Hirtelen
megfordultam, hogy ne veszítsem szem elől. A fizikai igénybevétel miatt piros foltok kezdtek megjelenni
rajta. Vámpír-eszköztárához kezdett nyúlni, hogy kibújjon a támadásaim elől. Nekem se kellett több,
követni kezdtem, öklömmel és könyökömmel ütve felé.
– Szóval kilépsz, és magad jársz a végére? – kérdezte lvy néhány védekezés és visszaütés között.
A csuklóim fájtak, amikor az ütéseimet blokkolta, de kitartottam.
− Mondtam neki..., hogy ezt fogom tenni... – Ütés, blokk, blokk, ütés. – De ő megfenyegetett, hogy
zaklatásért lecsukat. Azt mondta, hogy továbbra is dr. Andersre kellene összpontosítanunk. – Kétméternyit
ugrottam hátrébb. Lihegtem. Izzadtam. Miért is csinálom megint ezt?
− Hamisítatlan, különös mosoly villant fel az arcán egy pillanatra, aztán már el is tűnt.
– A trükkös gazember – mondta. – Tudtam, hogy Isten más okból tette a földre, mint hogy egyszerűen
happy meal legyen.
– Eddenről beszélsz? – Letöröltem az orromról csepegő izzadságot. – Hát, ő inkább egy nagy gyerek
menüjének tűnik, igaz? – mutattam Ivynak, hogy jöjjön és kapjon el. Szeme vidáman megcsillant, és
szófogadóan megsorozott, a végén eltalálta a gyomorszájamat, és én rendesen megszédültem.
– Gyengül az összpontosításod – jelentette ki, de már ő is kapkodta a levegőt. Figyelte, ahogy térdre
rogyok, és lihegek a földön. – Látnod kellett volna, hogy érkezik ez az ütés.
Éreztem én, de a karjaim elzsibbadtak és lelassultak, mert annyi ütést kaptak.
– Jól vagyok – ziháltam. Ez volt az első alkalom, hogy megizzasztottál; most nem fogom feladni.
Remegve lábra álltam, és feltartottam két, majd egy ujjamat. A kezemet leeresztettem, és ebben a
pillanatban természetfeletti gyorsasággal előretört.
Már résen voltam, és megállítottam démonian gyors ütéseit, de közben lehátráltam a tatamiról, és
egészen az előtérig mentünk. Amikor a küszöbhöz értünk, megragadta a karomat. A feje fölött átrántott,
vissza a matracra. A hátam nagy huppanással csapódott be, a lélegzet kiszállt belőlem. Éreztem, ahogy a
lábfejei közelednek felém. Felszökött bennem az adrenalin. Még mindig nem kaptam levegőt, de
elgurultam egészen a falig. Ivy a nyomomban volt, azzal a szándékkal, hogy odaszegez engem a földhöz.
A szemeink egy vonalba kerültek, amikor fölém hajolt.
– Edden bölcs ember – mondta két lélegzetvétel között. Egy hajtincse kiszabadult a copfjából, és az
arcomat csiklandozta.
Izzadságtól volt nedves a szemöldöke. – Hallgass rá, és hagyd békén Trentet!
– Te is, fiam, Brutus? – ziháltam. Fogcsikorgatva felrántottam a térdem a lágyékához.
Erezte, hogy jön a rúgás, és hátravetette magát. Tudtam, hogy elég gyors ahhoz, hogy ne hagyja
becsapódni a rúgást, de legalább leszállt rólam, és épp ez volt az, amit akartam.
Ivy megállt a szokásos, kétméteres távolságra tőlem, és arra várt, hogy felkeljek. Most már lassabban
ment.
Megdörzsöltem a vállamat, és kerültem a szemkontaktust, hogy jelezzem, még nem állok készen a
folytatásra.
– Nem rossz – mondta elismerően. – De nem volt terved a folytatásra. A Nagy Csúnya Rossz bácsi nem
fog félreállni és várni, hogy visszanyerd az egyensúlyodat, és neked sem kellene tétovázni.
Kimerültén pillantottam rá arcomba lógó, kócos hajam mögül. Próbáltam lépést tartani vele. Bár nem
volt a legjobb formában, mégis nehezen ment. Sosem kellett azzal foglalkoznom, hogy legyőzzek egy
vámpírt, mivel az IS nem küldött boszorkányokat, hogy üldözzék őket. És bármi történt, az IS gondját
viselte az övéinek, szolgálatban és azon kívül is. Hacsak azt nem akarták, hogy meghalj.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte, amíg én megtapogattam a bordáimat a pólómon keresztül.
– Trenttel kapcsolatban? – kérdeztem levegőért kapkodva. – Edden és Glenn tudta nélkül beszélek vele.
Ivy ringó mozgása megállt. Figyelmeztető kiáltással előreugrott.
Az ösztön és a gyakorlat tette, hogy lehajoltam, és így megúsztam. Szűk körben megfordult, én pedig
félreugrottam az útból. Ivy egy sorozat ütést mért rám, ami egészen a falig taszított. Hangját visszaverték a
szentély kopár falai.
Hirtelen vadsága megdöbbentett, visszalöktem magam a faltól, és ellentámadásba kezdtem.
Felhasználtam az összes trükköt, amit tőle tanultam. Dühös lettem attól, hogy még csak meg sem kellett
erőltetnie magát. Vámpírsebességével és -erejével szemben én csak egy mozgó célpont voltam.
Szemeim elkerekedtek, amikor Ivy arca kegyetlen grimaszba torzult. Most valami újat fog mutatni.
Frankó!
Kiáltott és pörgött. Ostoba módon semmit sem tettem, aztán a lába a mellkasomhoz csapódott, és én a
templom falához vágódtam.
Lélegzetem kiszaladt belőlem, fájdalom Toppantotta össze a tüdőmet. Ivy elszökellt, én meg ott
maradtam levegőért kapkodva a falnál. A padlót bámulva láttam a zöld és arany fénypászmákat remegni,
mivel az ólomüveg ablakok mindkét oldalamon megremegtek az ütéstől. Még mindig nem kaptam levegőt,
de felnéztem és láttam, ahogy Ivy elballag. Lassú, szinte gúnyolódóan kimért tempója bosszantott is. Égett
még bennem a harag, és ez erőt adott. Levegőért kapkodva ismét ráugrottam.
Ivy meglepetésében felkiáltott, amikor a hátán landoltam. Barbár mosollyal a dereka köré fontam a
lábaimat. Megragadtam egy maroknyit a hajából, és hátrarántottam a fejét. Egyik karomat a nyaka köré
fontam, hogy elakasszam a lélegzetét.
Lihegve visszakozott. Hagytam, hadd menjen. Tudtam, hogy megint a falhoz akar vágni. Levágódtam a
padlóra, és ő elbotlott bennem. Most már ő is a padlón volt. Érte nyúltam, és újra megragadtam a torkát.
Testét lehetetlen szögben meghajlítva fel akart állni a földről, és ki is szabadult a szorításomból.
A szívem hevesen vert, én is lábra pattantam, és láttam, hogy Ivy majdnem három méterre áll tőlem és
vár. Afelett érzett örömöm, hogy megleptem őt, már el is párolgott, és rájöttem, hogy valami megváltozott.
Egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, zavarba ejtő, áramló könnyedséggel. Ez volt az első jele
annak, hogy a vámpír kezdett felülkerekedni benne.
Azonnal felegyenesedtem, és meglengettem a karjaimat, hogy megadásomat jelezzem: – Ennyi! –
Kapkodtam a levegőért. – Össze kell szednem magam. Végem van. Meg kell csinálnom a házi
feladatomat.
De ahelyett, hogy visszavonult volna, mint eddig mindig, elkezdett körözni. A mozdulatai nyugodtak
voltak, és a tekintete az enyémbe fúródott. A szívem a torkomban dobogott, és én is forogni kezdtem, hogy
ne veszítsem szem elől. A feszültség teljesen átitatott, és apránként az összes izmom megfeszült. Az egyik
fénypászmában aztán megállt, a csillogó fényben ruhája olyan volt, mintha olaj borította volna a testét. A
haja ki volt bontva, a fekete hajpánt közöttünk hevert a földön, ott, ahol én letéptem a fejéről.
– Ez a baj veled, Rachel – mondta. Lágy hangja visszhangzott. – Mindig bedobod a törülközőt, amikor
kezdem egy kicsit élvezni. Te ugratsz engem. Semmi mást nem csinálsz, csak ugratsz.
– Bocsáss meg, hogy érted? – kérdeztem, és a gyomrom összerándult. Pontosan tudtam, hogy értette, és
ettől teljesen berezeltem.
Az arca megfeszült. Megéreztem a veszélyt, és megfeszítettem az izmaimat, miközben Ivy támadásba
lendült. Sikerült blokkolnom az ökleit, és eltérítenem azzal, hogy térden rúgtam.
– Hagyd már abba, Ivy! – kiáltottam, de ő már félre is ugrott. – Azt mondtam, hogy elég volt!
– Nem, még nem volt elég! – Gyászos hangja úgy borult rám, mint a selyem. – Igyekszem megmenteni az
életedet, kis boszorkány! Egy gonosz, megátalkodott vámpír nem fogja abbahagyni csak azért, mert te azt
mondod neki, hogy elég. Addig fog újra támadni, amíg meg nem kapja, amit akar, vagy te el nem üldözöd.
Meg fogom menteni az életedet... így vagy úgy. Majd hálás leszel, ha túl leszel rajta.
Ismét előretört. Elkapta a karomat, kicsavarta, és igyekezett a padlóra kényszeríteni. Levegőért
kapkodtam, és kirúgtam a lábait alóla. A padlón voltunk mindketten, a lélegzetem szinte kirobbant
belőlem. Pánikba esve eltoltam magamtól, és talpra álltam.
Már megint a szokásos távolságban várakozott, miközben rótta a köreit. Mozdulatai egyre tüzesebbek
lettek. Fejét leszegte, és hajtincsei közül tartott szemmel. Ajkai kissé szétnyíltak, és szinte látni lehetett a
leheletét.
Meghátráltam. Egyre jobban féltem, ahogy a szemében a barna pupilla lassan feketére színeződött. A
fenébe is!
Nyeltem egy nagyot, botor módon, kezemmel a saját arcomat töröltem meg, le akartam törölni az ő
verítékét. Már jobban ismertem annál, mint hogy ráugorjak. Meg kellett szabadulnom a szagától, mégpedig
azonnal. Ujjaimmal megérintettem a démonheget a nyakamon, és a lélegzetem elállt. Bizsergett a
feromonoktól, amiket Ivy a levegőbe pumpált. A fenébe, a fenébe!
– Hagyd abba, Ivy! – mondtam, és átkoztam a remegést, ami a hangomba költözött. – Elég volt! –
Tudtam, hogy az életem múlik azon, hogy mi fog történni a következő másodpercekben. Hátat fordítottam
neki, azt tettetve, hogy magabiztos vagyok. Most vagy eljutok a szobámig és a két zárjáig, vagy nem. A
tarkómon is bizsergett a szőr, amikor elmentem mellette. A szívem zakatolt, a lélegzetem elakadt. Semmit
sem tett, amikor a folyosó felé indultam a lélegzetemet visszatartva.
– Még nem végeztünk – suttogta.
Csendben támadott, a szemei feketévé váltak. Ütéseit ösztönösen próbáltam kivédeni. Ő még csak nem
is igyekezett. Elkapta a karomat, és én fájdalmasan kiáltottam fel, amikor megfordított. A hátaink
összeütköztek. Előredőltem, hogy kiszabaduljak a fogásából. Karjai megfeszültek, teste meghajolt, hogy
újra megtalálja az egyensúlyt. Végül fejemet hátraszegtem, és azzal a lendülettel állón vertem Ivyt.
Feljajdult, eleresztett, és hátratántorodott. Az adrenalin pulzált az ereimben. Ivy közöttem és a
varázsüstjeim között állt. Ha a bejárat felé indulok, soha nem fog sikerülni. Ez az én hibám volt. A fenébe,
nem kellett volna lerohannom. Nem lett volna szabad bedurvulnom. Őt az ösztönei vezérelték, és én túl
messzire mentem.
Álltam és figyeltem, ahogy lassan imbolyogva ő is megáll egy fénypászmában. Nekem oldalt állt,
félrebiccentette a fejét, és megérintette a szája sarkát.
A gyomrom görcsbe rándult, amikor megláttam, hogy ujjbegye vörös lett a vértől. Szétdörzsölte a
vércseppet az ujján, és elmosolyodott. Találkozott a pillantásunk. Beleborzongtam, amikor megláttam éles
szemfogait.
– Első vérig, Rachel.
– Ivy, ne! – kiáltottam, de ő már nekem is esett.
Még azelőtt elkapott, hogy egy lépést is tettem volna.
Megragadta a vállaimat, és a templom előterébe taszított. Ott csapódtam a falhoz, ahol egykor az oltár
volt, és lecsúsztam a padlóra. Levegőért kapkodtam, amikor ő gyors léptekkel odajött hozzám. Mindenem
fájt. A szemei fekete lyukak voltak, mozdulatai pedig lágyak, de erősek. Igyekeztem odébb gördülni, de ő
megint elkapott, és felrántott a földről.
– Gyerünk, boszorkány! – mondta gyengéden, fekete, bagolytollhoz hasonlóan simogató hangja éles
kontrasztban állt a fájdalmas szorítással a vállamon. – Ennél többre tanítottalak. Még csak nem is
próbálkozol.
– Nem akarok fájdalmat okozni – lihegtem, egyik karommal átfogva a hasamat.
A falhoz szorított ott, ahol egykor a kereszt függött. Az ajkából kiserkenő vér piros ékszernek tűnt a
szája sarkában.
– Nem tudsz fájdalmat okozni – suttogta.
Majd kiszakadt a szívem, félre akartam ugrani, hogy elszabaduljak, sikertelenül.
– Engedj utamra, Ivy! – lihegtem. – Nem akarod ezt tovább folytatni! – Egy füstölő émelyítő illata
felidézte azt, amikor tavaly tavasszal a székéhez szegezett engem.
– Ha megteszed – figyelmeztettem őrjöngve itt foglak hagyni. Egyedül maradsz.
Közel hajolt, alkarját a fejem mellett a falnak támasztotta.
– Ha megteszem ezt, akkor nem fogsz innen elmenni. – Felhevült mosolyra görbült a szája, egy picit
megvillantotta a fogait, és még közelebb nyomult. – De el tudnál szökni, ha igazán akarnál. Mit gondolsz,
mit tanítottam neked az elmúlt három hónapban? El akarsz menni, Rachel?
A pánik lándzsaként, mélyen fúródott belém. A szívem vadul vert, és Ivy hirtelen mély levegőt vett,
mintha megütöttem volna. A félelem afrodiziákumként hatott, és én épp most adtam neki egy lökést. Az
ösztön és vágy feketeségében elveszve Ivy izmai megfeszültek, mint az acélsodronyok.
– El akarsz menekülni, kis boszorkány? – motyogta. Lehelete a démonheget érte, és bizsergő érzés futott
át rajtam. Lélegzetem egészen testem mélyéig hatolt, és véremet mintha folyékony fémmé változtatta volna,
ahogy pulzált bennem.
– Szállj le rólam! – ziháltam, és édes érzés csordult végig bennem a nyakamból kiindulva. A hegem
művelte. Ivy a démonhegemmel játszott, épp ahogy Piscary tette.
Megnyalta az ajkait.
– Tégy valamit! – Habozott, a maró éhség átalakult valami sokkal játékosabbá és alattomosabbá. –
Tagadni mered, hogy jó érzés, amikor ezt csinálom? – Egy sóhaj szökött ki belőle, és légzése
megkönnyebbült. Szemeimet figyelte, miközben ujjával a fülemtől a nyakamon át a kulcscsontomig vonalat
rajzolt.
Majdnem meggörnyedtem az érzéstől, amikor körme megtalálta a kis búbokat a hegen, és az ismét életre
kelt. A szemeim lecsukódtak, amikor felidéztem, ahogy a démon Ivy arcát magára öltve tépte fel a
nyakamat. A sebet megtöltötte ingerületátvivő anyagok veszélyes koktéljával, hogy a fájdalom kéjjé
változzon.
– Igen – lihegtem, majdnem nyögve. – Ó, istenem, segíts! Igen, jó érzés. Kérlek, hagyd abba!
Testét az enyémnek préselte.
– Tudom, milyen érzés – jelentette ki – a kitörő éhség, hogy jóllakasd a tested. A vágy, amit
felkorbácsol, miközben semmi másra nem tudsz gondolni, csak az égető vágyakozásra, hogy kielégítsd.
– Ivy – zokogtam. – Hagyd abba! Nem tudom... nem akarom!
Szemeim felpattantak, amikor Ivy nem válaszolt. A vércsepp eltűnt a szája sarkából. Éreztem, amint a
vér lüktet az ereimben. Tudtam, hogy reakcióim a hegtől függenek. Tudtam, hogy Ivy feromonokat
bocsátott ki, hogy újraélessze a bennem keringő pszeudovámpír– nyálat, ami a fájdalmat gyönyörré
változtatja. Tudtam, hogy ez volt az egyik túlélési stratégiája a vámpír fajnak, ami azon alapult, hogy
embereket kötöttek magukhoz, akik aztán készséggel látták el őket vérrel. Erről mind tudtam, de egyre
nehezebb volt észben tartani. Egyre nehezebb volt törődni ezzel. Nem volt benne szexualitás, csak
vágyakozás. Éhség. Hevület.
Ivy a homlokát a falnak támasztotta, éppen az én fejem mellett, mintha erőt gyűjtene az elhatározáshoz.
Haja selyemfüggönyként lógott kettőnk között. Éreztem teste melegét testhez simuló öltözékén át. Meg sem
tudtam moccanni, a félelem és a vágyakozás feszültté tett. Azon tanakodtam, hogy vajon kielégíti-e az
éhségét, vagy elég erős lesz az akaratom ahhoz, hogy ellökjem őt magamtól.
– Te nem is tudod, hogy milyen érzés melletted élni, Rachel – magyarázta. Hangja a hajzuhatag mögül
szűrődött ki, mint valamiféle gyóntató rácson át. – Tudtam, hogy meg fogsz ijedni, ha rájössz, hogy a
heged milyen kiszolgáltatottá tesz. Meg lettél jelölve, és hacsak nincs egy vámpír melletted, aki igényt tart
rád és megvéd, akkor az összes többi kihasználna, elvennék, amit akarnak, átadnának egymásnak, egészen
addig, amíg nem maradna belőled más, csak egy bábu, aki azért könyörög, hogy szívják a vérét. Abban
bíztam, hogy majd képes leszel nemet mondani. Abban bíztam, hogy ha elég ideig tanítalak, akkor képes
leszel leállítani egy éhes vámpírt. De, sajnos, nem tudsz, drágám. Az idegmérgek túl mélyen beléd
ivódtak. Ez nem a te hibád. Sajnálom...
Egészen aprókat lélegezve ziháltam. Minden egyes lélegzet közelebb hozta a gyönyör ígéretét.
Visszatartottam a lélegzetem, és igyekeztem összeszedni az erőt, hogy megparancsoljam, szálljon le
rólam. Ó, istenem, nem fog sikerülni!
Ivy hangja lágy és meggyőző volt.
– Piscary mondta, hogy ez az egyetlen módja, hogy megtartsalak. Hogy életben tartsalak. Kedves
leszek, Rachel. Nem kérek tőled semmi olyat, amit nem akarsz megadni. Nem leszel olyan, mint azok a
szánalmas árnyak Piscarynál, hanem erős leszel és egyen– i.mgú. Amikor megbűvölt téged, akkor
megmutatta nekem, hogy nem fog fájni. – Hangja kislányosan lággyá változott. – A démon már megtört
téged. A fájdalomnak vége. Soha többé nem fog fájni. Mondta, hogy reagálni fogsz, és ó, istenem, tényleg
reagáltál, Rachel. Ez olyan, mintha egy mester tört volna be téged. És te az enyém vagy.
Félelem villant át rajtam durva, birtokló hangvétele nyomán. Elfordította a fejét; haja újra hátrasimult,
és az arca ismét láthatóvá vált. Fekete szemeiben ősi éhség tükröződött. Tökéletes ártatlanság.
– Figyeltem, mi történt Piscarynál, mit éreztél, miközben semmi más nem történt, csak egy ujjával
hozzáért a bőrödhöz.
Túlságosan rémült és túl megigézett voltam az érzésektől, amik a nyakamból indultak ki, egy időben a
pulzusommal.
– Képzeld el – suttogta –, milyen lehet, ha nem egy ujj az, hanem az én fogam... ami simán és tisztán
hatol át a bőrödön.
A gondolat egy szívdobbanásnyi melegséget árasztott szét bennem. Elernyedtem az ő szorításában,
testem fellázadt rohanó gondolataim ellen. Könnyek szöktek a szemembe, melegítve orcáimat, és végül
lepottyantak a kulcscsontomra. Azt sem tudtam megmondani, hogy ezeket a könnyeket félelmemben vagy
vágyakozásomban ejtettem.
– Ne sírj, Rachel! – vigasztalt, miközben félrebiccentette a fejét, ajkaival végigsöpört a nyakamon, és
közben beszélt hozzám. Majdnem elájultam a vágy okozta fájdalomtól. – Én sem akartam, hogy így legyen.
De a kedvedért – suttogta – megszegem a böjtömet.
Fogai a nyakamon legelésztek. Egy halk nyögést hallottam, és meglepett, hogy a hang belőlem jött. A
testem már szinte könyörgött érte, de a lelkem nemet kiáltott. Elém tolultak a mohó, behódoló arcok
Piscarynál. Elveszett álmok. Elvesztegetett életek. Életek, amik lassan már csak mások igényeit szolgálják
ki. Igyekeztem eltolni magamtól, de nem sikerült. Az akaratom egy kis pamutszalag volt, ami a legkisebb
igénybevételre is szertefoszlik.
– Ivy – tiltakoztam suttogva. – Várj! – Nem tudtam nemet mondani. De arra meg tudtam kérni, hogy
várjon.
Meghallotta, és kicsit eltávolodott, hogy a szemembe nézhessen. Teljesen el volt veszve a várakozás és
elragadtatás ködében. Zsibbadt rémület hatolt keresztül rajtam.
– Ne – mondtam lihegve, mert igyekeztem leküzdeni a feromonok keltette pörgést. Kimondtam.
Valahogy mégis ki tudtam mondani.
Csodálkozás és fájdalom ült ki az arcára, fekete szemeibe visszatért a tudatosság.
– Ne? – Hangja egy sértett kisgyereké volt.
A szemeim lecsukódtak az eksztázis hullámainak hatására, amelyek a nyakamból indultak ki, mivel
körmeivel még mindig a heget simogatta ott, ahol az ajkai voltak még egy perccel korábban.
– Ne. – Sikerült. Egészen valószerűtlennek és távolinak éreztem az egészet, és próbáltam eltolni őt
magamtól. – Ne!
A szemeim tágra nyíltak, amikor szorítása a karomon még erősebbé vált.
– Nem hiszem, hogy ezt komolyan gondolod – sziszegte.
– Ivy! – sikoltottam, amikor magához húzott. Adrenalin öntötte el a vénáimat. Aztán fájdalom jött, ami
büntetés volt az ellenállásomért. Rémülten össze tudtam szedni annyi erőt, hogy távol tartsam a nyakamtól.
Egyre erősebben húzott maga felé. Az ajkai mögül előbukkantak a fogai. Izmaim remegni kezdtek. Lassan
ismét közelebb húzott. Tekintetéből eltűnt a lélek. Éhsége istenségként ragyogott. A karjaim remegtek, már
majdnem feladták a küzdelmet.
Istenem, ments meg! Erre gondoltam kétségbeesve, tekintetemmel a plafonba épített keresztet keresve.
Ivy teste megrándult, amint valami fémes kongás töltötte be a levegőt.
Megmerevedett. A benne tomboló vágy elillant. A szemöldökei felszaladtak a csodálkozástól, és már
nem rám összpontosított. Visszatartottam a lélegzetemet, és éreztem, ahogy szorítása enyhül. Az ujjai
lecsusszantak rólam, és egy sóhaj kíséretében a lábaim elé zuhant.
Nick állt mögötte a legnagyobb réz varázsüstömmel a kezében.
– Nick – suttogtam, és könnyek homályosították el a szemeimet. Vettem egy nagy levegőt, és karjaimat
felé nyújtottam. Elájultam, amikor megérintette a kezemet.
 TIZENHARMADIK

FÜLLEDT MELEG VOLT. Hideg kávé illatát éreztem. Starbucks: két cukorral, tejszín nélkül. Amikor
kinyitottam a szemem, vörös hajam egy tincsét pillantottam meg, amint eltakarja a kilátást. A karom fájt,
amikor kikotortam a szememből a hajamat. Csend volt, csak a forgalom suhanó zaját lehetett hallani az
utcáról, meg Nick ébresztőórájának ismerős zümmögését, ami megtörte a csendet. Nem lepődtem meg,
hogy az ő szobájában találtam magam, az ágynak azon az oldalán, ahol én aludni szoktam. Ráláttam az
ablakra és az ajtóra is. Nick lepusztult komódja a hiányzó gombbal sosem nézett ki valami jól.
A behúzott függönyökön át beszűrődő fény gyenge volt. Arra tippeltem, hogy napnyugta felé járhat az
idő. Rápillantottam az órára, ami 5:35–öt mutatott. Tudtam, hogy pontosan jár. Nick szerette a kütyüket, és
ez az óra minden éjfélkor jelet kapott Coloradóból, hogy összehangolja az ottani atomórával. A karórája
dettó. Hogy miért kellett valakinek ennyire pontosnak lennie, az számomra magas volt. Én nem is hordtam
a karórámat. Az arany és kék színű gyapjútakaró, amit Nick anyja horgolt, az állam alá volt bugyolálva, és
enyhén mosószappanillata volt. A fájdaloműző amulettet vettem észre, ami az éjjeliszekrényen állt,
közvetlenül mellette pedig az ujjbökő vérvételi eszköz. Nick mindenre gondolt. I la szellemet kellett volna
idéznie, azt is megtette volna.
Nicket keresve felültem, mert a kávé illatából tudtam, hogy a közelben lehet. A gyapjútakaró lecsúszott
rólam, amikor meglendítettem a lábam, hogy felkeljek. Az izmaim tiltakoztak, amikor az amulettért
nyúltam. A bordáim és a hátam sajgott. Leszegett fejjel megböktem az ujjamat azért a három csepp vérért,
amivel az amulettet megigéztem. Mielőtt még a nyakamba akasztottam volna, máris nyugodtabbnak és
megkönnyebbültebbnek éreztem magam. Csak az izmaim fájtak és a horzsolásaim, semmi olyan, amit az
amulett ne tudna meggyógyítani.
A mesterséges félhomályban hunyorogva néztem körül. Egy otthagyott csésze vonta magára a
tekintetemet, meg egy kupac ruha a karosszékben. Finom ritmusra mozgott, és lassan kirajzolódott előttem
Nick alvó figurája, aki lábait szétterpesztve ült ott. Csak zokni volt a lábán, mert soha nem lépett volna
cipővel a szőnyegre. Nagy lábfejei megmosolyogtattak.
Csak ültem ott, élveztem, hogy pillanatnyilag semmit sem kell tennem. Nick napja hat órával az enyém
előtt kezdődik. Halvány borosta árnyékolta be a szendergéstől ellazult, hosszú arcát. Álla a mellkasán
pihent, rövid, fekete haja szemeit eltakarva lógott az arcába. Ekkor azonban kipattantak a szemei, mert
ösztönösen megérezte a tekintetemet. Még jobban elmosolyodtam, amikor kinyújtózkodott a székben, és
egy sóhaj szakadt fel belőle:
– Helló, Ray–ray! – mondta. Hangja úgy áramlott, mint a barna, bokáig érő, langymeleg pocsolyavíz. –
Hogy vagy?
– Megvagyok. – Zavarba ejtett, hogy szemtanúja volt annak, ami történt; zavarba ejtett, hogy
megmentett, és szívből örültem, hogy ott volt, és mindkettőt megtette.
Odajött és leült mellém. Ahogy az ágyra nehézkedett, az bemélyedt alatta, és ettől kicsit feléje dőltem.
Megkönnyebbülten és elégedetten sóhajtottam fel, amikor hozzásimultam. Átkarolt és oldalról kicsit
megszorongatott. A fejemet a vállán pihentettem, és beszippantottam a régi könyvek és a kén illatát.
Lassan nyugodtabbá vált a szívverésem, ahogy ott ültem és nem tettem semmit, csak erőt merítettem a
jelenlétéből.
– Tutira jól vagy? – kérdezte. Ujjaival mélyen a hajamba szántott, miközben átkarolt.
Kicsit elhúzódtam, hogy a szemébe nézhessek.
– Igen. Köszönöm. Hol van Ivy? – Nick nem válaszolt semmit, csak az arca nyúlt meg vészjóslóan. –
Ugye nem bántott téged?
Kezét kihúzta a hajamból.
– Ott van a padlón, ahol hagytam.
 – De Nick! – tiltakoztam, miközben eltoltam magamtól, és felegyenesedtem. – Hogyan hagyhattad őt ott,
csak úgy? – Felálltam, keresni kezdtem a táskámat, és rá kellett ébrednem, hogy Nick nem hozta magával.
Még mindig mezítláb voltam.
– Vigyél haza! – Tudtam, hogy így nem engednek fel a buszra.
Nick velem együtt felállt. Csodálkozva nézett rám, a szemei elkerekedtek.
– A francba! – mondta halkan. – Bocsánat. Azt hittem, hogy nemet mondtál neki. – Tekintete egy
pillanatra találkozott az enyémmel, hosszú arca fájdalmasnak és csalódottnak tűnt. Szégyenében
elvörösödött. – Ó, a francba, a francba, a francba! – motyogta. – Igazán sajnálom. Igen. Igen, gyerünk!
Hazaviszlek. Talán még nem ébredt fel. Igazán baromira, nagyon sajnálom. Azt hittem, nemet mondtál. O
egek! Nem kellett volna beleavatkoznom. Azt hittem, nemet mondtál!
Egészen magába zuhant. Zavartan nyúltam felé, mielőtt kimehetett volna a hálószoba ajtaján. – Nick? –
mondtam, ő pedig hirtelen megállt. – Én tényleg nemet mondtam.
Nick szeme még tágabbra nyílt. Ajkai résnyire kinyíltak, és csak állt ott, úgy tűnt, hogy még pislogni is
elfelejtett. – Ennek ellenére te vissza akarsz menni?
Leültem az ágyra, és felnéztem rá.
– Nos, igen. Hiszen a barátom – gesztikuláltam hitetlenkedve. – Nem is hiszem el, hogy ott hagytad csak
úgy, a földön fekve!
Nick egy kicsit habozott, hunyorgó szemeiben egyre sűrűbb volt az értetlenség.
– De hiszen láttam, hogy mit próbált tenni veled! – mondta. – Kis híján megharapott téged, és te erre
vissza akarsz menni?
Leeresztettem a vállaimat, és tekintetemet leszegtem a csúnya, foltos, sárga szőnyegre.
– Az én hibám volt – mondtam halkan. –
Bokszoltunk, és én dühös voltam. – Felpillantottam. – Nem rá voltam dühös. Eddenre. Aztán Ivy
pimaszkodott, én meg felhúztam magam rajta, és ráugrottam, amikor nem volt résen. Hanyatt esett,
hátrahúztam a fejét a hajánál fogva, és a nyakára lihegtem.
Nick ajkai összezáródtak. Leereszkedett egy szék szélére, és két könyökét a térdeire helyezte. – Hadd
próbáljam megérteni! Te eldöntötted, hogy verekszel vele, amikor mérges voltál. Megvártad, amíg
érzelmileg mind a ketten túlfűtöttek lettetek, aztán rátámadtál? – Nick hangosan kifújta a levegőt az orrán
keresztül. – Egészen biztos vagy te abban, hogy el akartad kerülni, hogy megharapjon?
Erre savanyú arcot vágtam.
– Már megmondtam, hogy nem az ő hibája volt. – Nem akartam folytatni a vitát, felálltam, és odébb
toltam a kezeit, hogy helyet csináljak magamnak az ölében. Meglepetten nyögött egyet, aztán karjait körém
fonta, amikor az ölébe ültem. Fejemet az ő orcáinak és vállainak döntöttem, és beszippantottam férfias
illatát. A vámpírvér okozta eufória emléke egy pillanatra átvillant rajtam, majd el is illant. Nem akartam,
hogy Ivy megharapjon, tényleg nem akartam, de nyugtalanító volt az a gondolat, hogy egy primitívebb,
ösztönösebben örömelvű énem lehet, hogy akarta volna. Tudhattam volna. Nem az ő hibája volt. És amint
meg tudom magam győzni erről, és ki tudok szállni Nick öléből, már hívni is akarom Ivyt, és el akarom
neki mondani mindezt.
Odabújtam hozzá, és hallgattam a forgalmat, miközben Nick megsimogatta a fejemet. Mérhetetlenül
megkönnyebbültnek tűnt.
– Nick? – faggattam. – Mit tettél volna, ha nem mondok nemet?
Lassan vett egy nagy lélegzetet.
– Leteszem a varázsüstödet az ajtó mellé, és elmegyek. – A hangja keresztülmorajlott a testemen.
Felegyenesedtem, mire ő összerezzent.
– Hagytad volna, hogy a nyakamba harapjon?
Nem akart a szemembe nézni.
– Ivy nem csapolt volna meg teljesen, és nem hagyott volna meghalni – mondta hanyagul. – Még attól az
őrülettől hajtva sem, amit te korbácsoltál fel benne. Hallottam, mit ajánlott fel neked. Nem egy
egyéjszakás kalandot. Élethosszig tartó elköteleződést.
A démonhegem ismét megbizsergett szavai hallatán.
Rémülten igyekeztem távol tartani magamtól az érzést.
– Mégis, mióta álltál te ott? – kérdeztem, és közben dermedten gondoltam arra, hogy a rémálom sokkal
több is lehetett volna, mint az hogy Ivy egyszerűen elvesztette a fejét.
Szorosabban ölelt, de kerülte a pillantásomat.
– Elég idceig ahhoz, hogy halljam, amint arra kér, hogy légy az ivadéka. Nem akartam az utadba állni,
ha tényleg ez lett volna, amit akarsz.
Leesett az állam. Kihúztam Nick mögül a karomat.
– Elmentél volna, és hagytad volna, hogy a játékszerévé tegyen?
Barna szemeiben harag villant.
– Egy ivadék, Rachel. Nem egy árnyék, vagy játékszer, vagy rabszolga. Ezeket nem lehet egy lapon
említeni.
– Elmentél volna? – kiáltottam fel, de nem akartam felkelni az öléből, mert attól féltem, hogy a
büszkeségem még rávesz, hogy faképnél hagyjam őt a lakásában. – Semmit sem tettél volna?
Állkapcsai összeszorultak, de nem dobott le a padlóra.
– Nem én vagyok az, aki egy templomban él egy vámpírral – mondta. – Nem tudom, mit akarsz. Csak
arra hagyatkozhatok, amit te elmondasz nekem, és amit látok. Vele élsz. Velem randizol. Mégis mi a fenére
kellene gondolnom?
Nem feleltem, mire ő még halkabb hangon hozzátette:
– Amit Ivy akar, az nem helytelen vagy szokatlan. Amit ő akar, az hideg és ijesztő tény. Neki szüksége
lesz egy megbízható ivadékra a következő hozzávetőleg negyven évben, és kedvel téged. Az igazat
megvallva, ez egy rohadtul jó ajánlat. De jobban tennéd, ha eldöntenéd, mit akarsz, mielőtt az idő és a
feromonok döntenek helyetted. – Hangja bizonytalanná, kelletlenné vált. – Nem lennél játékszer. Ivynál
biztos nem. És nála biztonságban lennél, és nem férne hozzád semmilyen gonosz dolog, amit Cincinnati
még tartogathat.
A pillantásom a távolba révedt, a gondolataim pedig rávilágítottak olyan kicsi, látszólag össze nem
függő súrlódásokra Nick és Ivy között, amik most más színben kezdtek feltűnni.
– Egész idő alatt vadászott rám – suttogtam, miközben a valódi félelem első fuvallatát is érezni
kezdtem.
Nick szeme körül a ráncok elmélyültek.
– Nem, nem csak vért akar, bár az is az ügylet része.
De őszinte leszek, ti olyan jól kiegészítitek egymást vámpír és ivadékaként, mint senki más. – Egy
ismeretlen érzés szikrája gyulladt ki és aludt ki a szemeiben. – Esély a nagyságra, már amennyiben készen
állsz arra, hogy feladd az álmaidat, és hozzákösd magad az ő álmaihoz. Mindig csak második leszel. Igaz,
hogy annál a vámpírnál lennél a második, aki majd vezetni fogja Cincinnatit.
Nick nem simogatta tovább a hajamat. – Ha tévednék – mondta óvatosan, nem nézve rám –, és mégis az
ivadéka akarnál lenni, akkor legyen! Hazaviszlek a fogkeféddel együtt, és eltűnök. Hagyom, hogy ti ketten
befejezzétek azt, amit én félbeszakítottam. – Ismét simogatni kezdte a hajamat. – Csak azt fogom sajnálni,
hogy én kevés voltam ahhoz, hogy elcsábítsalak tőle.
Végigjárattam szemeimet Nick szedett-vedett bútorán, közben a kinti sűrű forgalom zaja beszűrődött a
szobába. Ez a hely annyira más volt, mint Ivy temploma a tág terekkel és levegős szobákkal. Csak annyit
akartam, hogy Ivy barátja lehessek. Neki nagyon is szüksége volt egy barátra, elégedetlen volt magával, és
valami más, valami több szeretett volna lenni. Valami tiszta és hibátlan, valami érintetlen és makulátlan.
Kétségbeesetten igyekezett elmenekülni vámpír mivoltától. Én pedig tisztában voltam azzal, hogy
dédelgetett egy álmot, hogy egy nap talán fogok találni egy varázslatot, amivel megmenthetem őt. Nem
tudtam elhagyni őt, és lerombolni az egyetlen dolgot, ami még tartotta benne a lelket. Isten legyen
irgalmas, ha bolondság, amit gondolok, de én csodáltam az ő hajthatatlan elszántságát és hitét abban, hogy
egy nap meg fogja találni azt, amit mindig is keresett.
Annak ellenére, hogy ostobaságig ragaszkodott a rendhez, a struktúrához, ő volt az első lakótársam, aki
semmit sem mondott szórakozott hanyagságomra, amikor nem ürítettem ki a vízforralót, vagy amikor nem
kapcsoltam le a fűtést szellőztetés előtt. Annyi barátot veszítettem már el ilyen pitiáner viták miatt. Nem
akartam többé magányos lenni. Az ijesztő az volt, hogy Nicknek igaza volt: egész jól kijöttünk.
Ám most új félelem költözött belém. Nem voltam tisztában a démonhegemben rejlő veszéllyel, amíg ő
nem ébresztett rá. Meg lettem jelölve, de gazdátlan voltam. Vámpírtól vámpírig taszítottak volna, amíg
végül a kivéreztetésemért könyörögnék. Emlékeztem, hogy milyen nehéz volt nemet mondani, és beláttam,
hogy Ivy jóslata milyen könnyen valóra válhatna. Habár nem harapott meg, biztos voltam benne, hogy a
pletykák szerint az árnyéka vagyok. A francba! Hogy kerültem ebbe a helyzetbe?
– Akarod, hogy visszavigyelek? – suttogta Nick, és közelebb húzott magához.
Úgy fordultam, hogy szinte beleolvadjak. Ha okos lennék, azt kérném, hogy segítsen kiköltözni a
templomból ma este, de csak ennyi hagyta el a számat:
– Még nem. Felhívom, hogy megtudjam, jól van-e.
Nem leszek az ivadéka, de képtelen vagyok otthagyni őt egyedül. Nemet mondtam neki, és ő ezt
tiszteletben fogja tartani.
– És mi van, ha nem?
Közelebb vackoltam magam.
– Nem tudom... Lehet, hogy teszek rá egy csengettyűt.
Nick kuncogott, de én egy árnyalatnyi fájdalmat is éreztem a hangjában. Észleltem, hogy jókedve kezd
elillanni. A fejemet a mellkasán pihentettem. Nem mertem bevallani, hogy mennyire megrémisztett az, ami
történt.
– Már nem vagy halálos veszélyben – suttogta. – Miért nem hagyod el?
Mozdulatlanul hallgattam a szívverését.
– Nincs hozzá elég pénzem – panaszoltam halkan.
Ezt már túltárgyaltuk korábban.
– Mondtam, hogy beköltözhetsz hozzám. Mosolyogtam, bár ő nem láthatta. Arcom pamutingéhez simult.
A lakása picike volt, de nem emiatt halogattam az ottalvásaimat a hétvégékre. Neki megvolt a saját élete,
és én az útjában lennék, ha nem kis adagokban kellene engem befogadnia. – Egy hétbe se telne, és már
utálnánk is egymást – mondtam, és tudtam a saját tapasztalatomból, hogy ez igaz. – Ráadásul én vagyok az
egyetlen dolog, ami visszatartja attól, hogy visszaessen, és újra praktizáló vámpírrá váljon.
– Na és? Hagyd visszaesni! Mégiscsak egy vámpír.
Sóhajtottam. Még arra sem volt erőm, hogy mérges legyek.
– Nem akar vámpír lenni. Majd óvatosabb leszek. Minden rendben lesz. – Hangom meggyőzővé és
magabiztos tónusúvá vált, de abban magam sem voltam biztos, hogy kit akarok meggyőzni, őt vagy
magamat.
– Rachel... – fújt egyet Nick, és lehelete megmozdította a hajamat a fejem tetején. Szinte hallottam,
ahogy fejében kattognak a kerekek, és vártam, hogy vajon mond-e még valamit vagy sem.
Minél tovább maradsz – mondta beletörődőén –, annál nehezebb lesz ellenállni a vámpírok gerjesztette
eufóriának. Az a démon, amelyik megtámadott téged tavaly tavasszal, több vámpírnyálat pumpált beléd,
mint egy mestervámpír tette volna. Ha a boszorkányokat át lehetne változtatni, te is vámpír lennél már.
Ahogy a dolgok állnak, Ivy pusztán a neved kimondásával el tud bűvölni.
I ,s még meg sem halt. Veszélyes ésszerűséget keresni abban, hogy benne maradj egy veszélyes
helyzetben. Ha azt gondolod, hogy egyszer el akarsz menni tőle, akkor most van itt a megfelelő pillanat.
Hidd el, én tudom, milyen jó érzés egy vámpírheg, amikor egy vámpír vágyakozása beüt. Tudom, milyen
mélyre visz a hazugság, és milyen erős a csábítás.
Felültem, és kezeimmel eltakartam a nyakamat. – Te tudod, milyen ez?
A tekintete szégyenlőssé vált.
– Az Üregben jártam középiskolába. Csak nem gondolod, hogy megúsztam azt az időszakot anélkül,
hogy legalább egyszer ne haraptak volna meg?
A szemöldököm felszaladt, ő pedig szinte bűntudattal nézett rám.
– Van vámpírharapásod? Hol?
Kerülte a tekintetemet.
– Egy görbe nyáreste volt. És a lány nem volt halott, úgyhogy nem fertőződtem meg a vámpírvírussal.
Először is nem volt sok nyála, ezért egész csendes a hegem, egészen addig, amíg nincs túl sok
vámpírferomon a levegőben. Ez egy csapda. De te már ismered ezt, ugye?
Újra az ölébe süppedtem, és bólogattam. Nick biztonságban volt. A hege már régi volt, és egy még élő,
a kamaszkorból éppenhogy kilépő vámpír ejtette. Az enyém új volt, és annyi idegméreggel átitatva, hogy
Piscary a puszta tekintetével életre tudta kelteni. Nick elcsendesedett, én meg azon töprengtem, hogy vajon
az ő hege is életre kelt-e, amikor belépett a templomba. Ez talán megmagyarázná azt, hogy miért csak
figyelt, de nem avatkozott közbe. Mennyire volt számára jó érzés a heg? Ezen tanakodtam, és nem tudtam
hibáztatni őt.
– Hol van... – kérdeztem lassan – a vámpírheged?
Nick feljebb húzott az ölében.
– Ne is foglalkozz vele, boszorka! – mondta játékosan.
Hirtelen felfigyeltem arra, hogy mennyire hozzám simul, karjai körülfonnak, nehogy leessek. Az órára
pillantottam. Anyámhoz kell mennem, összeszedni a régi leyvonalas cuccaimat, mielőtt nekiállnék a házi
feladatomnak. Ha nem csinálom meg ma este, akkor soha nem lesz kész. Tekintetemet Nickre emeltem, és
ő mosolygott. Tudta, miért néztem az órára.
– Ez lenne az? – kérdeztem. Odébb húzódtam az ölében, és elhúztam a gallérját, hogy lássam azt a
halvány, fehér színű heget a válla tetején, ami egy mély karcolásból származhatott.
Vigyorgott, és azt mondta: – Nem tudom.
– Hmmmm – mondtam. – Fogadjunk, hogy megmondom! – Ujjait összekulcsolta, és így ölelt át a
csípőmnél. Kigomboltam inge legfelső gombját. Nem jó szögből láttam, ezért átfordultam lovagló ülésbe
az ölében. Kezeivel úgy tartott, hogy egy picit lejjebb csússzak. Az új pozitúránk meglepett, és közelebb
hajoltam. Ujjaimat a nyaka mögé fontam, és gallérja mentén végigszaglásztam, hogy végül ajkaimat a
hegre helyezve nagyot cuppantsak.
Nick hangosan fellélegzett, és úgy helyezkedett el alattam, hogy ne kelljen attól tartania, hogy leesem.
– Nem ez az – mondta. Kezeit ismét a hátamra tette, és végigsimította a gerincemet. Ujjai beleakadtak
melegítőm kötözőjébe.
– Na, jó – motyogtam, ő pedig betűrte a felsőm szegélyét. Egy kicsit alá is nyúlt, ujjhegyeivel hosszasan
csiklandozta a bőrömet. – Rájöttem, hogy nem ez az. – Fölé hajoltam, hagytam, hogy hajam a mellkasára
omoljon, és nyelvemet hozzáérintettem az első, majd a második lyukacskához, amit menyétként ejtettem
rajta, amikor azt gondoltam, hogy ő egy patkány, aki megpróbál végezni velem. Nem mondott semmit, én
pedig óvatosan megharapdáltam a három hónapos heget.
– Ne! – kérte hirtelen, hangja pedig eltorzult. – Te ejtetted ezeket.
– így van. – Ajkaimat végigjárattam a nyakán, lassan, de biztosan haladtam a füle felé apró, szökkenő
puszikkal. – Hmm – suttogtam. – Azt hiszem, nyomozást kell indítanom. Tudja, Mr. Sparagmos, ki vagyok
képezve a nyomozás terén.
Nem válaszolt, de szabad kezével finoman megsimogatta a csípőmet, próbaképpen.
Hátrahúzódtam, kezei egyre erősödő szorítással követték derekam ívét a felsőm alatt. Örültem annak,
hogy sötétedett. Minden olyan nyugodt volt és meleg. Lelkes várakozás látszott a szemeiben, és
előrehajolt, hogy a tincseim végei az arcához simuljanak.
– Csukd be a szemed! – suttogtam.
Egész teste megemelkedett, amikor sóhajtott, és követte az utasításomat.
Érintése egyre sürgetőbbé vált. Homlokomat beékeltem a nyaka és a válla közé. Csukott szemmel
kitapogattam ingjén a gombokat, élveztem azt a fokozódó várakozást, ahogy a gombok – egyik a másik
után – szabaddá tették az utat. Az utolsóval meggyűlt a bajom, ki kellett húznom az inget Nick farmeréből.
Elengedett egy pillanatra, hogy kiszabadítsa az ingét. Félrebiccentettem a fejemet, és finoman
megharaptam a fülcimpáját.
– Ne merj segíteni! – suttogtam, miközben a fülcimpáját még mindig a fogaim között tartottam.
Összerezzentem, amikor újra simogatni kezdett, kezei melegek voltak a hátamon. Az összes gombot
kigomboltam, ajkaimat végigfuttattam a fülét szegélyező bemetszéseken.
Gyors mozdulattal felnyúlt, és az arcomat az övéhez húzta. Ajkai mohóak voltak. Egy halk hang arra
késztetett, hogy válaszoljak. Ez ő volt vagy én! Nem tudom. Nem érdekes. Egyik kezével mélyen beletúrt a
hajamba, és magához szorított, miközben ajkai és nyelve felfedezőútra indultak. Mozdulatai agresszívvé
váltak, és visszatoltam őt a székébe. Tetszett nyers érintése. Ahogy leült, engem is magával rántott.
Borostája szúrós volt, ajkai még mindig az enyémhez tapadtak. Átkarolt, és még jobban magához
szorított. Nyögött egyet, amikor erejét megfeszítve talpra állt és karjaiba vett. Lábaimmal átkaroltam,
miközben az ágyhoz vitt. Ajkaim szinte fáztak, amikor eltávolodott egy pillanatra, hogy gyengéden
lefektessen az ágyra.
Karjait elhúzta mellőlem, és fölém térdelt.
Felnéztem rá. Az inge még mindig rajta volt, de kilátszottak szálkás izmai egészen a nadrágszíjáig.
Művészien dobtam egyik karomat a fejem fölé, a másik karommal felé nyúltam, hogy egy vonalat rajzoljak
a törzsén a mellkasától egészen a farmeréig, amit megrántottam.
Nem cipzáras! Türelmetlenség tört rám. Ó, istenem, segíts! Utáltam a gombos nadrágokat. Sötét
mosolya elkomorult, amikor egy pillanatra feladtam, és mögé nyúltam, a háta ívét simítva végig, ameddig
csak elértem. Ez távolról sem volt elég, és lehúztam őt magamhoz. Előregörnyedve, karjain támasztotta
meg magát. Egy sóhaj szaladt ki belőlem, amikor kezeimet végre odatettem, ahova eddig is tenni szerettem
volna. Kissé durva bőre, meleg érintése kellemes érzéssel töltött el, a hogy az ingem alatt keresgélt. A
kezeimet a vállára tettem, éreztem, ahogy izmai megfeszülnek és elernyednek. Még lejjebb ereszkedett, és
meglepetten kapkodtam levegőért, ahogy végigszaglászta a hasam közepét. Fogaival a pulcsim szegélyét
kereste.
Egyre gyorsabban lélegeztem, ahogy az ingemet egyre feljebb húzta, kezeivel pedig a derekamat
markolta. A hirtelen rám törő vágy hatására elengedtem a nadrágja gombjait, és segítettem neki levenni az
ingemet. Megkarcolta az orromat az ing, és az amulettemet is lerántotta. Eddig visszatartott lélegzetem
most egy megkönnyebbült sóhajjal kiszabadult. Nick fogaival megrántotta testhez simuló
sportmelltartómat. Megborzongtam, és kicsit megemelkedtem, hogy tovább bátorítsam.
Arcát a nyakamba temette. A hegem, ami a kulcscsontomtól a fülemig ért, pulzálni kezdett, élesen, mint
egy kés. Rémült óvatossággal megdermedtem. Ezt korábban soha nem művelte, amikor együtt voltunk.
Nem tudtam, hogy merjem-e élvezni ezt az érzést, vagy, tudva a heg eredetéről, inkább rémülettel
gondoljak rá.
Váratlan ijedelmemet megérezve Nick lelassult, teste még egyszer-kétszer meglökte az enyémet, aztán
megállt. Lassan, nyugodtan végigsimította a hegemet az ajkaival. Meg sem tudtam mozdulni, ahogy az
ígéret hullámai átviharzottak rajtam, mélyen és megszállottan megtelepedve a testemben. A szívem csak
még jobban vert, amikor ezt az érzést összehasonlítottam Ivy vámpírferomonnal felkavart eksztázisával, és
azonosnak találtam a kettőt. Túl jó érzés volt, hogy kiengedjem a kezeim közül. Nick habozott, erősen
zihált. Lassan kicsit enyhült az érzés.
– Hagyjam abba? – suttogta fojtott hangon.
 Lehunytam a szemeimet, lenyúltam a nadrág gombsorához, és szinte őrjöngve igyekeztem kigombolni. –
Ne! – nyögtem. – Szinte fáj. Légy óvatos!
Lélegzete az enyémhez hasonlóan felgyorsult. Egyik kezét még határozottabban a melltartó alá
csúsztatta, és lágyan csókolgatta heges nyakamat. Egy ösztönös hang hagyta el ajkaimat, amikor sikerült az
utolsó gombot is kigombolnom.
Nick ajkaival végigsimította állam alsó részét, és végül megtalálta az ajkaimat. Érintése gyengéd volt,
nyelvemet mélyen a szájába dugtam. Visszanyomta a nyelvemet, borostái szúrtak. Lélegzetünk olyan volt,
mint egy tandem. Gyengéd ujjainak érintésétől hirtelen görcsbe rándult a testem.
Kezemmel végigsimítottam a törzsén, kigombolt inge alatt, hogy megtaláljam a farmerét. Gyors
lélegzettel letoltam a ruháit addig, hogy már a lábamat bele tudtam akasztani, és le tudtam őket tolni
teljesen. Vágytam rá, és kezemmel addig keresgéltem, amíg meg nem találtam azt, amit kerestem.
Nick lélegzete elakadt, amikor megragadtam őt, éreztem a feszes, puha bőrt az ujjaim és a hüvelykujjam
között. Feje lehanyatlott az enyém mellől, és a melleim közé temette az arcát, ott szuszogott, mivel a
melltartóm időközben valahogy eltűnt.
A csípőjével a testemnek feszült, és én viszonoztam a mozdulatot. A szívem hevesen vert. A hegem
erősen és határozottan hullámokat küldött a testemen át, habár
Nick felfedező ajkai nem voltak a közelében.
Átadtam magam a démoni hegnek, hagytam, hogy az érzés átfolyjon rajtam. Majd később kiderítem,
hogy ez helyes volt-e vagy sem. A kezeim egyre gyorsabban mozogtak. Éreztem a különbséget közte és egy
férfi boszorkány között, és úgy találtam, hogy ez az érzés még izgatóbb. Egyik kezemmel akartam
simogatni őt, a másikkal megragadtam azt a karját, amelyikkel nem támaszkodott, és a nadrágom
zsinórjához vezettem a kezét.
Elkapta a csuklómat, és a fejem mellé szegezte a párnára. Nem kért a segítségemből. Mintha
villámcsapás ért volna. Odakapott a nyakamhoz, majd hirtelen el is húzódott, a fogai nyomát halványan
megérezve már levegőért kapkodtam. Nick keze a derekamnál keresgélt, sürgető vágyakozással lehúzta
rólam a melegítőt és a fehérneműt. Homorítottam, hogy segítsek neki lehúzni a ruhákat a csípőmről. Egy
nehéz kéz nyomta vissza a vállaimat az ágyra.
Kinyitottam a szemeimet: Nick fölém hajolt.
– Ez az én dolgom, boszorkány. – De a nadrágom addigra eltűnt. Lenyúltam érte, és ő áthelyezte a
testsúlyát. Térdeit a combjaim belsejének támasztotta. Újra homorítottam, és igyekeztem elérni, megtalálni
őt. Rám borult. Ajkaink összeértek, és elkezdtünk együtt mozogni.
Lassan, majdnem bénítóan belém hatolt. A vállait megragadtam, csiklandó rángások kínoztak, amikor
ajkai megtalálták a nyakamat.
– A csuklóm! – lihegte a fülembe. – O, istenem, Rachel! A csuklómat harapták meg.
Az érzés sürgető hullámai a testünk ritmusával egy időben jöttek, és mohón kerestem a csuklóját.
Felnyögött, amikor rácuppantam. A fogaimmal végigkarcoltam, és erősen szívtam, mint ahogy ő is szívta a
heget a nyakamon. A fájdalom megnőtt bennem, és a vágytól eszeveszetten megharaptam Nick régi hegét.
Magamévá akartam tenni, el akartam venni attól, aki először megjelölte őt. Fájdalom nyilallt a nyakamba,
és felkiáltottam. Nick megtorpant, aztán fogaival még egyszer összecsippentette a heges bőrt. Én is
ugyanezt tettem a csuklóján, ezzel jeleztem, hogy nyugodtan csinálja csak. A kétségbeesett vágy
elnémította, és ismét mélyen a számba tolta a nyelvét. Belülről lassan felkúszott. Éreztem, ahogy
felduzzadt. Közelebb csábítottam, azt akartam, hogy megtörténjen. Ó, istenem! Tedd meg most!
Nickkel együtt összerezzentünk, testünk egyként reagált arra, amikor az eufória egy hulláma belőlem
belé áradt. Aztán ez visszaáramlott kétszeres erővel. Ziháltam, és megragadtam őt. O is felnyögött, mintha
fájdalmat érezne. A hullám újra elsodort, és visszahúzott bennünket. Egyensúlyoztunk a csúcspont határán,
igyekeztünk a végtelenségig kifeszíteni a pillanatot.
Lassan alábbhagyott az érzés. Mindketten remegtünk az elhaló élvezet utolsó rándulásaiban, és a
feszültség lassan kiürült belőlünk. Nick súlya rám nehezedett. Hallottam érdes zihálását. Kimerültén tettem
egy kísérletet arra, hogy lebogozzam a kezeimet a válláról.
Az ujjaim vörös nyomot hagytak a bőrén.
Ahogy ott feküdtem még egy pillanatig, éreztem egy elhaló csiklandozást a nyakamon. Aztán elmúlt.
Végigfuttattam a nyelvemet a fogaim belső oldalán. Nincs vér. Nem szúrtam át a bőrét. Hála istennek!
Még mindig fölöttem, Nick felemelkedett, súlyát levéve rólam, így könnyebben lélegeztem.
– Rachel? – suttogta. – Azt hiszem, most majdnem megöltél.
Nem mondtam semmit, csak arra gondoltam, hogy ma talán kihagyom az öt kilométeres futásomat. A
szívverésem lelassult, és kellemes fáradtság töltött el. Közel húztam a csuklóját, szemügyre vettem a régi
heget, amely hófehérnek tűnt a vörös és durva bőrön.
Egy icipici szégyent éreztem amiatt, hogy szerelmes csókot adtam neki. Bűntudatom azonban nem volt
amiatt, hogy megjelöltem őt. ö még nálam is jobban tudhatta, hogy mi fog történni, és az én nyakam
tagadhatatlanul hasonló állapotba került.
Hogy törődtem-e ezzel? Pillanatnyilag nem. Talán majd később, amikor anyám észreveszi.
Lágy bőrére adtam egy puszit, és leengedtem a karját.
– Miért volt olyan érzésünk, hogy egyikünk egy vámpír? – kérdeztem. – A démonhegem még sosem volt
ennyire érzékeny. És le...? – Befejezetlenül hagytam a mondatot. Az elmúlt két hónapban a teste jó részét
már végigharapdáltam, és soha nem váltottam még ki ilyen reakciókat belőle. Nem azért, mintha
panaszkodnék.
Kimerültnek tűnt, lecsúszott rólam, és nyögve az ágyra fordult.
– Biztos azért volt ilyen, mert Ivy beindított valamit – mondta, és lehunyta a szemeit, amikor a plafon
felé fordult. – Holnap mindenem fájni fog.
Megragadtam a gyapjútakarót és magamra húztam, hogy betakarózzam. Fáztam az ő testének melege
nélkül. Átcsúsztam az én oldalamra, közel hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam:
– Biztosan azt akarod, hogy kiköltözzek a templomból? Azt hiszem, kezdem érteni, hogy az
édeshármasok miért olyan népszerűek a vámpírok körében.
Nick szemei kinyíltak, miközben azt morogta:
– Meg akarsz ölni, ugye?
Kuncogva felálltam, és bebugyoláltam magam a gyapjútakaróba. Az ujjaimmal megérintettem a
nyakamat, és a bőrt fájónak, de sértetlennek találtam. Nem mondanám, hogy helytelen volt kihasználni azt
az érzékenységet, amit Ivy felélesztett bennem, de a vehemens vágy ez iránt már aggasztott. Majdnem
túlságosan intenzív volt ahhoz, hogy kontrolláljam... Nem csoda, hogy Ivynak olyan nehéz dolga volt.
Lassan, elmélázva belekotortam Nick komódjának alsó fiókjába az egyik régi ingéért, és elindultam a
zuhanyzó felé.
 TIZENNEGYEDIK

HALLÓ! – NICK LÁGY ÉS KIFINOMULT HANGJA SZÓLALT meg az üzenetrögzítőmről. – Ön a Morgan,
Tamwood és Jenks Vámpírbűbáj független vállalkozókat hívta. Pillanatnyilag nem vagyunk elérhetők.
Kérem, hagyjon üzenetet, és tudassa velünk, hogy nappali vagy éjszakai visszahívást kér!
Még jobban szorítottam Nick telefonját, és vártam a sípszóra. Az én ötletem volt Nicket megkérni arra,
hogy mondja föl a kimenő üzenetet az üzenetrögzítőre. Szerettem a hangját, és úgy gondoltam, nagyon profi
és menő, ha úgy tűnik, hogy egy férfi a recepciósunk. Természetesen ez az illúzió füstbe ment, amint az
ügyfelek meglátták a templomot.
– Ivy? – kérdeztem, és megrándult az arcom, amikor bűntudatot hallottam a hangomban. – Vedd fel a
telefont, ha ott vagy!
Nick elment mellettem a konyhából kifelé jövet, kezével végigsimította a derekamat, majd bement a
nappalijába.
A telefon hallgatott. Igyekeztem kitölteni az űrt, mielőtt az üzenetrögzítő kikapcsol. – Szia, itt vagyok
Nicknél. A korábbiakkal kapcsolatban bocsánatot szeretnék kérni. Az egész az én hibám volt.
– Rápillantottam Nickre, miközben agglegény módjára rendet kezdett rakni. Ez abból állt, hogy
eltüntette szem elől a tárgyakat, bedobálva őket a kanapé alá és a kispárnák mögé. – Nick sajnálja, hogy
megütött téged.
– Nem is sajnálom – mondta, és én letakartam a kagylót, mivel arra gondoltam, hogy Ivy a
vámpírfülével még meghallhatja ezt.
– Izé... hm... – folytattam –, elmegyek anyámhoz, magamhoz veszek néhány holmit, de úgy tíz óra körül
visszajövök. Ha előttem hazaérsz, vedd ki a lasagnét, és este majd megesszük. Úgy körülbelül éjfél körül
ehetnénk is. Legyen ma korai a vacsora, hogy meg tudjam csinálni a házi feladatomat is. – Hezitáltam,
mert még valamit akartam mondani. – Nos, remélem, megkapod ezt az üzenetet. – Sután fejeztem be. –
Viszlát.
Letettem a telefont, és Nickhez fordultam.
– Mi van, ha még mindig ki van ütve?
Nick szemei tágra nyíltak.
– Annyira nem ütöttem meg!
Magamba roskadva dőltem a falnak, ami undorító barnára volt festve, és igaziból semmi nem illett
hozzá. Nick lakásában semmi nem ment semmihez, úgyhogy a fal színe még akár passzolt is a
koncepcióhoz, valami fura, nyakatekert módon. Nem arról van szó, hogy Nick számára nem volt fontos az
állandóság, de ő máshogy tekintett a dolgokra. Volt már, hogy azon kaptam, hogy fekete zoknit kékkel
viselt, de ő csak rám kacsintott, és azt mondta: „De hiszen a két zokni azonos vastagságú.”
A könyvei sem ábécésorrendben voltak katalogizálva, a legrégibb köteteknek nem is volt szerzőjük,
hanem egy olyan rendszerben tartotta a könyveit, aminek az értelmére még magam sem jöttem rá. Egy
egész falat foglaltak el a nappalijában, és emiatt amikor csak ott voltam, mindig az a hátborzongató
érzésem volt, hogy valaki figyel. Egyszer, miután az anyja a küszöbe elé szórta őket egy reggelen,
megpróbált rávenni, hogy a ruhásszekrényemben tartsam a könyveit. Megcsókoltam, és visszautasítottam a
kérését. A hátam borsódzott tőlük.
Nick behajolt a konyhába, és felmarkolta a kulcsait. A csörgés hallatán elléptem a faltól, és az ajtó felé
indultam. Rápillantottam a ruházatomra, mielőtt követtem volna őt a hallba: kék farmer, betűrt fekete
pamutpóló és a strandpapucs, amit akkor használóim, amikor a lakásához tartozó úszómedencében
úsztunk. Még múlt hónapban hagytam itt őket, és kimosva, felakasztva találtam mindet Nick
ruhásszekrényében.
– Nincs nálam a táskám – motyogtam, miközben
 Nick egy erős rántással igyekezett bezárni az ajtót. – Meg akarsz állni útközben a templomnál?
Ajánlata nem hangzott komolynak, ezért haboztam. Át kell hajtanunk a fél Üregen, hogy odajussunk. Már
a nap is lement. Az utcák kezdtek benépesedni, ezért egy örökkévalóságig tartott volna az út. Nem volt sok
minden a táskámban, főleg ami a pénzt illeti, és nem volt szükségem az amulettjeimre – csak az anyámhoz
akartam menni –, de az a gondolat, hogy Ivy még mindig a padlón fekhet, elviselhetetlen volt számomra.
– Megállhatnánk?
Lassan, megfontoltan szívta be a levegőt, és mesterkélt arckifejezéssel bólintott.
Tudtam, hogy nem akar odamenni, és ez annyira zavart, hogy majdnem eltévesztettem a lépcsőt, ami a
lakásból a parkolóba vezetett. Hideg volt. Nem volt egyetlen felhő sem az égen, a csillagok mégis eltűntek
a város fényei mögött. A strandpapucs kissé huzatos volt, és amikor észrevette, hogy a karjaimmal
igyekszem melengetni magamat, Nick átadta a kabátját. Vállamra vettem a kabátot, és az afelett érzett
dühöm, hogy Nick nem akarta Ivyt megnézni, megenyhült attól a melegtől, amit a vastag szövet és Nick
közelsége sugárzott.
Az egyik utcai lámpából csak halvány fény világított. Apám ezt hívta volna „tolvajfénynek”. Épp annyi,
ami arra elegendő csak, hogy a tolvaj lássa, mit csinál a sötétben. Lépteink hangosan kopogtak. Nick a
kocsi ajtaja felé nyúlt.
– Majd én kinyitom! – mondta gálánsán, és én önelégülten vigyorogtam, miközben Nick a kilinccsel
küszködött, aztán egy végső rántásra a zár megadta magát.
Nick még csak három hónapja dolgozott az új munkahelyén, de valahogy már sikerült beszereznie egy
kék Ford furgont. Tetszett nekem. Nagy volt és csúnya, ezért kapta meg annyira olcsón. Azt mondta, hogy
ez volt az egyetlen autó, amiben nem kellett a lábai között tartania az állát. A lakkréteg már itt–ott
lepattogzott róla, a csomagtér ajtaja rozsdásodott, de hát ez van, ha szállításra használják. Behuppantam
az autóba, lábaimat a visszataszító lábtörlőre helyezve, amit az előző tulajdonos hagyott ott, Nick pedig
erősen bevágta az ajtót. A furgon megrázkódott, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy az ajtó csukva
maradjon akkor is, amikor vasúti síneken hajtunk át.
Miközben vártam, hogy Nick hátulról megkerülje a furgont, feltűnt egy felvillanó árny a motorháztető
felett. Előrehajoltam, és hunyorogva próbáltam kivenni, mi az. Valami kis híján betörte az ablakot, és én
összerezzentem.
– Jenks! – kiáltottam fel, amint felismertem. Az üveg, ami közöttünk volt, cseppet sem tompította
izgatottságát. Szárnyai olyanok voltak, mint a finom fátyolszövet, csillogtak az utcai lámpák fényéin n,
miközben rosszalló tekintettel nézett rám. Egy hajlékony, széle, karimájú kalap volt a fején, ami szürkének
tűnt a gyér megvilágításban, és kezeit a csípőjére tette. Bűntudattal teli gondolataim Ivyra terelődtek,
letekertem az ablakot, de az félúton megakadt, úgyhogy kézzel kellett lenyomnom. Jenks beröppent, és
levette a kalapját.
Mikor fogtok már szerezni magatoknak egy kihangosító készüléket? – morogta. – Én is ehhez a francos
céghez tartozom éppen annyira, mint ti, és nem tudom használni a telefont!
Vajon a templomból jött? Nem tudtam, hogy ilyen gyorsan tud mozogni.
– Mit tettél Ivyval? – folytatta, miközben Nick csendesen beszállt, és becsukta az ajtót. – A délutánt a
Jó Glendával töltöttem, igyekeztem megnyugtatni őt, miután kiabáltál az apjával, aztán hazajövök, és Ivyt
hisztérikus állapotban találom a fürdőszoba padlóján.
– Jól van? – kérdeztem, és aztán Nickre néztem. – Vigyél haza!
Nick beindította a furgont, ami hátraugrott egyet, mert Jenks a váltókaron landolt. – Jól van, ahogy
mindig is jól szokott lenni – mondta Jenks, és dühe lassan aggodalomra váltott. – Ne menj még vissza!
– Szállj már le erről! – mondtam, miközben egyik kezemmel meglegyintettem.
Jenks egy picit felröppent, aztán leszállt, és Nickre bámult, amíg a férfi vissza nem tette a kezeit a
kormánykerékre.
– Ne menj! – mondta a pixi. – Komolyan gondolom. Adj még egy kis időt neki! Hallotta az üzenetedet,
és most már kezd lehiggadni. – Jenks elém röppent a műszerfalra. – Ember, mit tettél Ivyval? Egyfolytában
arról beszélt, hogy nem tud megvédeni téged, és hogy Piscary mérges lesz rá, és hogy nem tudja, hogy mit
fog csinálni, ha te elhagyod őt. – Apró vonásai egyre gondterheltebbek lettek. – Rache? Talán el kellene
költöznöd. Ez még neked is túl bizarr.
Egy kicsit kirázott a hideg, amikor meghallottam az élőhalott vámpír nevét. Talán nem is én voltam az
oka, hogy előtört belőle a vámpír; talán Piscary bujtotta fel őt. Talán minden másként alakult volna, ha Ivy
leáll akkor, amikor először kértem. Piscary bizonyára rájött, hogy nem Ivy volt domináns a mi furcsa
kapcsolatunkban, és orvosolni akarta a helyzetet. A kis pöcs. Nem tartozik rá.
Nick sebességbe tette az autót, és a kerekek csikorogva, pattogva elindultak a zúzalékon.
– A templomhoz? – kérdezte.
Rápillantottam Jenksre, aki a fejét rázta. A félelem, amit az arcán láttam, segített meghozni a döntést.
– Ne! – válaszoltam. – Várok még. Adok még neki időt, hogy összeszedje magát.
Nick éppannyira megkönnyebbült, mint Jenks.
Kihajtottunk a forgalomba a híd felé haladva.
– Ez az! – mondta Jenks elégedetten. Miután látta, hogy nincs fülbevalóm, felröppent a visszapillantó
tükörre. – Mi a fene történt egyébként?
Újra feltekertem az ablakomat, mert az éjszaka közeledtével már kezdett lehűlni a levegő. – Túl
messzire mentem, miközben edzettünk. Ivy az ivadékává pró... megpróbált megharapni engem. Nick pedig
kiütötte őt az egyik varázsüstömmel.
– Megpróbált megharapni?
A sötétedő égboltról ismét Jenksre pillantottam. Láttam a mögöttünk haladó autó fényében, ahogy a
szárnyai megállnak, majd a verdeséstől újra láthatatlanná válnak, aztán ismét megállnak. Jenks előbb Nick
zavarodott arcára, majd az én nyugtalan arcomra nézett.
–Ó– mondta tágra nyílt szemekkel most már értem. Magához akart kötni téged, hogy csak ő tudja a
vámpírhegedet feléleszteni a feromonjaival. Te pedig visszautasítottad őt. Ó, istenem, most biztos nagyon
zavarban van! Nem csoda, hogy úgy felizgatta magát.
– Jenks, fogd be a szádat! – mondtam, és elfojtottam magamban a késztetést, hogy megragadjam, és
kilökjem az ablakon. Az első piros lámpánál úgyis utolérne minket.
A pixi Nick vállára röppent, a műszerfalon megcsillanó fényeket figyelte.
– Szép furgon.
– Köszönöm.
–, Gyári?
Nick tekintete az előttünk haladó autó féklámpáiról Jenksre vándorolt.
– Átalakított.
Jenks szárnyai elmosódtak, aztán újra megálltak.
– Mennyiért adod?
– Százötven rendszámmal együtt.
– Fenébe! – káromkodott elragadtatással, miközben visszarepült a visszapillantó tükörre.
– Ellenőrizd a vezetékeket! Szivárgást szimatolok.
Nick hirtelen lenézett egy koszos, nyilvánvalóan nem gyárilag beszerelt kallantyúra a műszerfal alatt,
mielőtt újra az útra figyelt volna.
– Köszönöm! – Lassan addig tekerte le az ablakát, amíg az meg nem reccsent.
– Nincs mit. Szólásra nyitottam a számat, de aztán meggondoltam magam. Ez maradjon a fiúk dolga.
– Szóval? – kérdezte elnyújtva Jenks. – Anyukádhoz megyünk?
Bólintottam.
– Igen. Te is akarsz jönni?
Egy picit felemelkedett, amikor belementünk egy kátyúba, és keresztbe tett lábakkal lebegett.
 – Persze, szívesen. Anyukád hibiszkusza még bizonyára virágzik. Mit gondolsz? Nem lenne gond, ha a
virágporból valamennyit hazavinnék magammal?
– Miért nem kérdezed meg őt?
– Meg fogom. – Vigyor futott át arcán. – Jobban tennéd, ha egy kicsit lealapoznád a kiszívott nyakadat.
– Jenks! – kiáltottam fel, és kezeimmel eltakartam a nyakamat. Már el is felejtettem. Az arcom egészen
kimelegedett, amikor Jenks és Nick összenéztek, afféle ostoba macsós tekintettel. O, uram, irgalmazz, úgy
éreztem, mintha megint a barlangban lennénk! Megjelöltem az asszont, hogy Glurg távótarcsa a redves
kézit tülle.
– Nick – kérleltem, miközben táskám hiánya egyre szorongatóbbá vált. – Tudsz egy kis pénzt
kölcsönadni? Meg kell állnom egy amulettboltnál.
Csak egy dolog van, ami cikibb, mint bőrjavító varázslatot venni: ha ezt úgy veszed, hogy a nyakad ki
van szívva. Különösen azért, mert a bolttulajdonosok többsége ismert engem. Úgyhogy az önállóságra
szavaztam, és megkértem Nicket, álljon meg egy benzinkútnál. Persze a pult a pénztár mellett, ahol a
varázslatoknak kellett volna lenniük, üres volt, ezért aztán kénytelen voltam hagyományos alapozóval
lekenni a nyakamat. Címlaplány? Nehogy azt hidd! Nick szerint egész jól nézett ki, de Jenks vörösre
nevette a szárnyait. Ráült Nick vállára, és azoknak a pixilányoknak a tulajdonságairól beszéltek, akiket
még a felesége, Matalina előtt ismert meg. A felspannolt pixi egészen Cincinnati külvárosáig folytatta a
témát, miközben én igyekeztem elkészíteni a sminkemet a napellenző tükrében.
– Balra lefelé azon az utcán – mondtam, összedörzsölve az ujjaimat, hogy megtisztítsam őket –, a
harmadik ház jobbra.
Nick hallgatott, amikor megállt a házunk előtt. A lámpa a tornácon már fel volt kapcsolva nekünk, és
esküszöm, láttam, ahogy a függöny meglibben. Már eltelt néhány hét, mióta utoljára itt járóim, és a fa
levelei, amit apám hamvai fölé ültettem, már sárgulni kezdtek. A terebélyes juharfa csaknem teljesen
beárnyékolta a garázst, olyan nagyra nőtt az alatt a tizenkét év alatt.
Jenks már ki is röppent Nick nyitott ajtaján, de amikor Nick előrehajolt, hogy kiszálljon az autóból, a
karjáért nyúltam.
– Nick? – kezdtem. Megállt egy pillanatra, amikor megérezte hangomban az aggodalmat, és hátradőlt a
viseltes műbőr kárpitra, miközben visszahúztam a kezeimet, és a térdeimre meredtem.
Még azelőtt szeretnék elnézést kérni az anyám miatt, hogy találkozol vele – böktem ki.
Mosolygott, és hosszúkás arca ellágyult. Áthajolt az első ülés felett, és adott egy gyors puszit. – Az
anyák rettenetesek, ugye? – Kiszállt, én meg türelmetlenül vártam, hogy megkerülje az autót, és egy
rántással kinyissa nekem az ajtót.
– Nick? – kezdtem bele, miközben kéz a kézben sétáltunk végig a járdán. – Komolyan mondom. Egy
kicsit kimerült. Apám halála teljesen lesújtotta. Nem pszichopata vagy ilyesmi, de nem nagyon gondolja
végig azt, amit mond. Ami a szívén, az a száján.
Feszes arckifejezése kissé ellazult.
– Ezért nem találkoztam még vele? Azt hittem, miattam.
– Miattad? – kérdeztem megrendültén. – Ja, a boszorka és ember problematika? – tettem hozzá
megértőn, hogy ne kelljen válaszolnia. – Nem. –
Igazából ezt már el is felejtettem. Hirtelen ideges lettem, megigazítottam a hajamat, és a vállamról
hiányzó táskáért nyúltam. A lábujjaim fáztak, és a strandpapucsom hangosan klaffogott a betonlépcsőn.
Jenks a veranda lámpája mellett lebegett, mint egy óriási molylepke. Becsöngettem, és szorosan Nick
mellé álltam. Uram, add, hogy ma jó napja legyen anyámnak!
– Örülök, hogy nem miattam volt – jelentette ki Nick.
– Aha – mondta Jenks, miközben leszállt a vállamra. – Anyádnak tényleg meg kellene ismerkednie
Nickkel. Látnia kellene, ahogy döngeti a lányát, meg minden.
– Jenks! – kiáltottam fel, aztán megacéloztam az arcomat, amikor az ajtó kinyílt.
 – Rachel! – kiáltott fel anyám, azzal előrerontott, és megölelt. Becsuktam a szemem, és viszonoztam az
ölelését. Alacsonyabb volt nálam, és ez olyan különös érzés volt. A torkomat kaparta a hajlakk illata,
amely elnyomta a finom cédrusos fuvallatot. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem mondtam el a teljes
igazságot arról, hogy kiléptem az IS-ből, és azokról a halálos veszedelmekről, amiket túléltem. Nem
akartam aggodalmat okozni neki.
– Szia, anya! – mondtam, miközben hátraléptem, majd így folytattam: – Ez Nick Sparagmos. És
emlékszel Jenksre?
– Hát persze, hogy emlékszem. Jó újra látni téged, Jenks! – Hátralépett a küszöbön, kezével gyorsan
végigsimított fakó, egyenes, vörös haján, majd a lábszárközépig érő ruháján. Az aggodalom csomója
kicsit meglazult bennem. Jól nézett ki. Jobban, mint legutóbb. A huncut csillogás visszatért a szemébe, és
gyorsan mozgott, amikor betessékelt minket.
– Gyertek, gyertek! – hívott be, és egy kicsit Nick vállára tette a kezét. – Még mielőtt a bogarak
bejönnek utánatok.
A lámpa a hallban fel volt kapcsolva, de nem sokat ért a fény– lelen, zöld folyosón. Képek szegélyezték
a keskeny helységet, és én klausztrofóbiásnak éreztem magam, amikor anya ismét szorosan átölelt. Csak
úgy ragyogott, amikor karjaink szétváltak.
–Annyira örülök, hogy eljöttél! – mondta, majd Nickhez fordult. – Szóval te vagy Nick – mérte végig,
miközben alsó ajkát a fogai közé harapta. Határozottan bólintott, amikor meglátta Nick kopott alkalmi
cipőjét, és ajkaival csücsörített, amikor meglátta a strandpapucsomat.
– Mrs. Morgan – mondta Nick, és mosolyogva a kezét nyújtotta.
Anya kezet fogott vele, és megrezzent az arcom, amikor magához
rántotta és megölelte. Sokkal alacsonyabb volt
Nicknél, és miután felocsúdott első meghökkenéséből, Nick rám mosolygott anyám feje fölött.
– Mennyire örülök a találkozásnak! – mondta, amikor elengedte öleléséből, és Jenkshez fordult. A pixi
felreppent a plafonig. – Jó estét, Mrs. Morgan. Ma este ragyogóan néz ki – bókolt Jenks óvatosan, és
kicsit lejjebb ereszkedett.
– Köszönöm – mosolygott anya, és az a kevés ránca, ami volt, kissé elmélyült. A házban spagettiszósz
illata terjengett, és azon tanakodtam, hogy vajon nem kellett volna-e figyelmeztetnem anyámat, hogy Nick
ember. –
Nos, gyertek csak be! Maradtok ebédre? Spagettit főzök.
Nem okoz gondot egy kicsit többet főzni.
Nem tehettem róla, felsóhajtottam, amikor a konyhába vezetett minket. Lassan kezdtem felengedni.
Anyám a szokásosnál mintha jobban ügyelt volna a szavaira. Beléptünk a mennyezeti lámpák fényében
úszó konyhába, és én fellélegeztem. Normálisnak tűnt, emberhez illően normálisnak. Anyám már nem
foglalkozott sokat a mágiával. Csak a hűtő melletti oldatkészítő kád és a tűzhelyen álló réz varázsüst
árulhatta el. A Helyzet alatt volt középiskolás, és az ő generációja nagyon diszkrét volt.
– Csak azért jöttünk, hogy felszedjem a leyvonalas cuccaimat – mondtam, és azonnal tudtam, hogy az
eredeti tervem, hogy összeszedjük a holmimat és olajra lépünk, füstbe ment, mert a rézüstöm tele volt
éppen fővő tésztával.
– Semmi gond – mondta, és hozzáadott egy marék spagettit, majd végigmérte Nicket, és hozzáadott még
egy marékkal. – Már hét óra is elmúlt. Éhes vagy, ugye, Nick?
– Igen, Mrs. Morgan – felelte Nick kérlelő tekintetem ellenére.
Anya elégedetten fordult el a tűzhelytől.
– És maga, Jenks? Nincs sok mindenem a kertben, de nyugodtan fogyasszon bármit, amit ott talál. Vagy
kikeverhetek egy kis cukros vizet, ha óhajtja.
Jenks felvidult.
– Köszönöm, asszonyom – mondta, és elég közel reppent hozzá, hogy vörös hajának tincsei
megrezdüljenek. – Ki fogok nézni a kertbe. Nem bánná, ha összegyűjteném a virágport a hibiszkuszból?
Nagyon jót fog tenni a legkisebbeknek az évnek ebben a szakában.
Anyám arca felragyogott.
– Természetesen. Csak szolgálja ki magát! Azok az átkozott tündérek szinte mindent tönkretettek, amikor
pókokat kerestek – mondta felemelve a szemöldökét, és egy pillanatra megrémültem. Valami az eszébe
ötlött. Nem lehetett tudni, hogy mi volt az.
– Nem érdekelné véletlenül valamelyik gyermekét egy késő nyári munka? – érdeklődött, én pedig
megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Jenks anya felkínált kezén landolt, a szárnyai rózsaszínűén ragyogtak az elégedettségtől.
– De igen, asszonyom. A fiam, Jax, boldogan dolgozna az ön kertjében. O és a két legidősebb lányom
távol tudnák tartani a tündéreket. Holnap, még napkelte előtt ide fogom küldeni őket, ha szeretné. Mire
megissza az első csésze kávéját, egy tündér sem lesz a láthatáron.
– Ragyogó! – kiáltott fel anyám. – Azok az átkozott bestiák egész nyáron a kertemben voltak. Még az
ökörszemek is elmentek miattuk.
Nick megrökönyödött a szitkozódó szavak hallatán egy ilyen jámbor asszony szájából, én pedig vállat
vontam.
Jenks a hátsó ajtó irányából felém repült, és szavak nélkül arra kért, hogy nyissam ki neki az ajtót.
– Ha nem bánja – mondta a kilincs felett lebegve –, csak kiugróm egy pillanatra és körülnézek. Nem
akarom, hogy a gyerekek valami váratlanra bukkanjanak. Hiszen Jax még kisfiú, és szeretném, ha tudná,
mivel kell vigyáznia.
– Remek ötlet! – mondta anyám, miközben magas sarkú cipőjében végigkopogott a fehér linóleumon.
Felkapcsolta a hátsó világítást, és kiengedte a pixit. –
Nos – mondta, majd megfordult és Nickre pillantott. – Ülj le, kérlek! Kérsz valamit inni? Víz? Kávé?
Azt hiszem, valahol van egy sör is.
– Egy kávé remek lenne, Mrs. Morgan – felelte Nick, miközben kihúzott egy széket, és leült rá.
Kinyitottam a hűtőt, hogy elővegyem a kávét. Anyám zavartan kivette a kávéstasakot a kezemből, amíg le
nem ültem Nick mellé. Én is kihúztam egy széket, azt kívánva, bárcsak anyám ne csinálna ekkora
felhajtást. Nick vigyorgott.
Nyilvánvaló volt, hogy nyugtalanságom szórakoztatja.
– Kávé – mondta anya, és tovább pepecselt. – Imádom azokat a férfiakat, aki szeretnek ebédidőben
kávézni. Nem is tudod, mennyire örülök annak, hogy láthatlak, Nick. Olyan rég nem hozott haza fiút
Rachel. Még a gimnáziumban se nagyon randizott. Már arra gyanakodtam, hogy a másik irányba kezd
hajlani, ha érted, mit akarok ezzel mondani.
– Anya! – kiáltottam fel, és éreztem, hogy az arcom kezd éppen olyan vörössé válni, mint a hajam.
Rám kacsintott.
– Nem mintha ezzel bármi gond is lenne – igyekezett menteni a helyzetet, miközben kikanalazta a kávét,
és megtöltötte a filtert. Nem tudtam Nickre nézni, de kihallottam a köhintéséből, hogy jól mulat.
Könyökömmel az asztalra támaszkodtam, és arcomat a kezeimbe temettem.
– De ti ismertek – tette hozzá anyám, miközben hátat fordított nekünk, és eltette a kávét. Meglapultam,
és vártam, hogy mit fog kibökni. – Azon az állásponton vagyok, hogy jobb férfi nélkül maradni, mint a
rossz férfivel együtt élni. A te apád, nos, ő volt az igazi jó férfi.
Sóhajtva felnéztem. Ha apáról beszél, akkor legalább nem rólam beszél.
– Olyan jó ember volt – mondta, és lassan a tűzhelyhez ment. Oldalvást állt, hogy láthasson minket,
miközben levette az edény fedelét, és megkeverte a szószt. – A megfelelő férfi kell ahhoz, hogy
gyermekeket vállalhass. Mi szerencsések voltunk Rachellel – mondta –, de még így is majdnem
elvesztettük.
Nick érdeklődve egyenesedett fel a székében. – Hogyan történt, Mrs. Morgan?
 Anya arca megnyúlt, ahogy felidézte a fájó emlékeket. Felálltam, és bedugtam a kávéfőzőt, mert ő
elfelejtette megtenni. A következő történet ciki volt, de már ismertem jól, sokkal jobban, mintsem hogy
anyám valami meglepőt mondhasson, főleg miután a gyerekvállalást már megemlítette. Leültem Nick
mellé, és anyám a szokásos nyitó mondattal mesélni kezdett:
Rachel egy ritka vérbetegséggel született – mondta. –
Fogalmunk sem volt erről.
Nick felém fordult, szemöldökei felszaladtak. – Sosem beszéltél róla.
– Nos, már nem szenved ebben a betegségben – mondta anyám.
Az a kedves nő a klinikán mindent elmondott, hogy szerencsénk volt Rachel bátyjával, és hogy egy a
négyhez az esélye, hogy a következő gyermekünk is olyan lenne, mint Rachel.
– Ez mintha valami genetikai rendellenesség lenne – jelentette ki Nick. – Ezekből általában nem lehet
meggyógyulni.
Anyám bólintott, és lejjebb vette a tüzet a tészta alatt.
– Rachel jól reagált egy gyógynövényes kúrára és a hagyományos gyógyászati kezelésre. Ő a mi
csodababánk. Nicket ez nem győzte meg, úgyhogy hozzátettem:
– A mitokondriumaim kilökték ezt a fura enzimet, és a fehérvérsejtjeim azt hitték, hogy ez egy fertőzés.
Megtámadták az egészséges sejteket, mert azt hitték, hogy behatolók, főleg a csontvelőt és mindent, ami a
vérképzéssel kapcsolatos. Csak annyira emlékszem, hogy állandóan fáradt voltam. A gyógynövények
segítettek, de igazán a pubertással kezdett a dolog lecsengeni. Most jól vagyok, leszámítva, hogy érzékeny
vagyok a kénre, és a várható élettartamom vagy tíz évvel megrövidült.
Legalábbis ezt mondták nekem.
Nick hozzáért a térdemhez az asztal alatt.
– Sajnálom.
Egy mosollyal próbáltam megnyugtatni.
– Hé, mi az a tíz év? Elvileg még a kamaszkort sem érhettem volna meg. – Nem volt szívem
megmondani, hogy még a tíz évvel rövidebb várható élettartam ellenére is évtizedekkel túl fogom élni őt.
Az is lehet persze, hogy ő ezt már rég tudta.
– Monty és én még az iskolában ismerkedtünk meg, Nick – folytatta anyám, és ezzel visszatért a
beszélgetés eredeti témájához. Tudtam, hogy nem szeret életem első tizenkét évéről beszélni. – Annyira
romantikus volt! Az egyetemen még épphogy beindultak a paranormális stúdiumok, és nagyon keszekuszák
voltak a felvételi feltételek. Bárki bármilyen kurzusra beiratkozhatott. Nem volt sok kedvem ahhoz, hogy
leyvonalkurzusokat hallgassak, és csak azért iratkoztam fel erre, mert az összes többi választható kurzus
tele volt. Ráadásul a tanulmányi osztályon egy ragyogó, vonzó boszorkánypasas is feliratkozott erre. –
Kanala egyre lassabban mozgott a kezében, és a gőz már átcsapott a feje felett. – Vicces, hogy a végzet
olykor hogyan sodor össze embereket – mondta halkan. – Felvettem ezt a kurzust, hogy egy bizonyos férfi
mellé ülhessek, de végül a legjobb barátjába lettem szerelmes. – Rám mosolygott. – Az apádba. Mind a
hárman egy csoportban voltunk a laboratóriumi gyakorlatokon. Megbuktam volna, ha Monty nem segít.
Nem vagyok leyvonalboszorkány; és mivel Monty nem tudott összehozni egy épkézláb varázsigét, még
akkor sem, ha az élete múlott volna rajta, ezért a következő két évben segített nekem felállítani az összes
bűvkörömet, én pedig cserébe megbűvöltem az összes amulettjét, egészen addig, amíg le nem diplomázott.
Én erről még soha nem hallottam, és amikor felkeltem, hogy elővegyek három kávésbögrét,
rápillantottam a piros szószt tartalmazó üstre. Azon tanakodtam, hogy vajon lenne-e tapintatos módja
annak, hogy ezt kiöntsük a szennyvízlefolyóba. Már megint a varázsüstben főzött. Remélem, nem felejtette
el sós vízzel kimosni, különben az ebéd a szokottnál kissé érdekesebben fog alakulni.
– Hogyan találkoztatok Rachellel? – kérdezte anyám, miközben finoman odébb taszigált az üsttől, és
kivett egy vekni fagyasztott kenyeret, hogy megsüsse a sütőben.
Hirtelen tágra nyílt szemekkel megráztam a fejemet, és ezzel Nicket figyelmeztettem. Tekintete rólam
anyámra rebbent.
– Ja, egy sporteseményen.
– A Howlerek? – érdeklődött anyám.
Nick segítségért esedezve rám nézett, én pedig mellé ültem.
– A patkányviadalokon találkoztunk, anya – mondtam. – En a menyétre fogadtam, ő a patkányra.
– Patkányviadal? – mondta fintorogva. – Csúnya dolog. Ki nyert?
– Elszöktek – magyarázta Nick, és gyengéden a szemembe nézett. – Mindig is azt képzeltük, hogy együtt
szöktek el, majd őrülten szerelmesek lettek, és most a város szennyvízcsatornáiban élnek valahol.
Elfojtottam egy kuncogást, de anyám hangos kacajban tört ki. A szívem repesett ettől a hangtól. Már
hosszú ideje nem hallottam felszabadultan nevetni.
– Igen – mondta, miközben félretette az edényfogó kesztyűket. – Ez tetszik nekem. Menyétek és
patkányok. Éppen, mint én és Monty, akiknek már nem lehetett több gyerekük.
Pislogtam egyet, és fogalmam sem volt, hogy jutott el a patkányoktól és menyétektől apához, és ez
hogyan kapcsolódott ahhoz, hogy nem lehet több gyerekük.
Nick közelebb hajolt, és azt suttogta:
– A menyétek és a patkányok sem tudnak szaporodni egymással. A szám tátva maradt egy csendes „ó”
hang erejéig. Arra gondoltam, hogy talán Nick a maga különös módján jobban megérti anyámat, mint én.
– Nick, kedvesem – mondta anyám, miközben gyorsan megkeverte a szószt –, a családodnak, ugye,
nincs sejtszintű megbetegedése?
Jaj, ne, gondoltam rémülten, de Nick nem lepődött meg.
– Nincs, Mrs. Morgan.
– Hívj csak Alice-nek! – mondta. – Kedvellek. Vedd feleségül Rachelt, és csináljatok sok gyereket!
– De anya! – kiáltottam. Nick vigyorgott, és élvezte az egészet.
– De ne most azonnal! – folytatta. – Előbb élvezzétek ki a szabadságotokat közösen egy darabig! Ne
akarjatok addig gyerekeket, amíg nem álltok rá készen. Ugye védekeztek?
– Anyám! – kiáltottam. – Fogd már be! – Uram, segíts átvészelni ezt az éjszakát!
Megfordult, egyik kezét csípőre téve, a másikkal a csöpögő kanalat fogva.
– Rachel, ha nem akartad, hogy ezzel előhozakodjak, akkor el kellett volna tüntetned varázslással azt a
szívásnyomot a nyakadról!
Tátott szájjal bámultam rá. Megsemmisülve felálltam, és az előszobába vonszoltam anyámat.
– Bocsáss meg nekünk egy pillanatra, Nick! – Mindeközben láttam, hogy még mindig jót mulat.
– Anya – suttogtam az előszoba biztonságában. – Be kellene szedned a gyógyszereidet, ugye tudod?
Anya lehajtotta a fejét.
– Olyan kedves férfinak látszik. Nem akarom, hogy úgy elűzd magadtól, ahogy a többi fiúdat elűzted.
Annyira szerettem az apádat! Csak azt akarom, hogy boldog légy.
A mérgem azonnal semmivé foszlott, amikor rájöttem, milyen magányos és szomorú. Sóhajtva vontam
meg a vállamat. Gyakrabban be kellene néznem hozzá – gondoltam. – Anya – kezdtem –, Nick ember.
– Ó – mondta halkan –, akkor ennél nem is lehetne biztonságosabb a szex, ugye?
Rosszul éreztem magam, amikor ennek az egyszerű kijelentésnek a súlya rám nehezedett, és azon
tűnődtem, hogy vajon ettől megváltozik-e a véleménye Nickről. Nicknek és nekem soha nem lehet közös
gyermekünk. A kromoszómák nem párosodnak rendesen. Amikor ez végleg kiderült, akkor egy hosszú
múltra visszatekintő vita ért véget az inderlandiak között, mert világossá vált, hogy a boszorkányok – a
vámpíroktól és a vérfarkasoktól eltérően – nem emberek voltak. Mint ahogy a pixik és a trollok sem. A
vámpírok és a vérfarkasok függetlenül attól, hogy harapás vagy születés révén váltak azokká módosult
emberi lények voltak. Habár a boszorkányok szinte tökéletesen emberinek tűntek, sejtszinten annyira
különbözünk az emberektől, mint a banán a muslincától. Nickkel terméketlenek lennénk.
Elmondtam ezt Nicknek az első alkalommal, amikor összebújásunk komolyabbra fordult, mert attól
tartottam, rájön, hogy valami nem egészen stimmel. Majdnem rosszul voltam attól a gondolattól, hogy
esetleg undorodva viszonyul a fajkülönbség tényéhez. Aztán majdnem elsírtam magam, amikor az egyetlen
megjegyzése, amit tágra nyílt szemekkel tett, az volt, hogy: „Attól még az egész ugyanolyannak látszik, és
ugyanúgy működik, nem?” Akkor még, őszintén, fogalmam sem volt a válaszról. Ezt a kérdést együtt
válaszoltuk meg.
Efféle gondolatok cikáztak a fejemben anyám előtt, amikor halványan rámosolyogtam. Ő viszonozta,
apró testét kihúzva.
– Nos – mondta akkor én megyek is, és kinyitok egy üveg szószt.
A feszültség teljesen elmúlt belőlem, és megöleltem anyát. Most másként ölelt meg, és én
hasonlóképpen viszonoztam. Hiányzott nekem az anyám.
– Köszi, anyu! – suttogtam.
Megveregette a hátamat, és elléptünk egymástól. Anélkül fordult be a konyhába, hogy a szemembe
nézett volna.
– Van egy amulettem a fürdőszobában, ha kéred, felülről a harmadik fiók. – Vett egy mély lélegzetet, és
vidám arccal, rövid és gyors léptekkel kiment a konyhába. Egy pillanatig hallgattam, semmi sem változott;
boldogan csevegett Nickkel az időjárásról, miközben eltette a paradicsomos szószt. Megkönnyebbülten
csörtettem végig strandpapucsomban a folyosón.
Anyám fürdőszobája kísértetiesen hasonlított Ivyéra, csak itt nem volt hal a kádban. Megtaláltam az
amulettet, és miután lemostam a Covergirl alapozót, és elmondtam a varázsigét, végül elégedett voltam az
eredménnyel. Egy végső simítás és sóhaj, ami a hajamnak szólt, és már siettem is vissza a konyhába.
Belegondolni is rossz, mi mindent mondana el anyám Nicknek, ha túl sokáig magukra hagynám őket. Naná,
hogy együtt találtam őket. Fejük majdnem összeért, miközben anya egy fényképre mutatott az albumban.
Nick kezében egy csésze kávé volt, a gőz kettejük között örvénylett.
– Anya – panaszkodtam –, emiatt nem hozok el soha senkit hozzád.
Jenks szárnyai hangosan verdestek, amikor felemelkedett anyám válláról.
– Ó, vidulj, boszorkány! A meztelen kisbabafotókon már túl vagyunk. Behunytam a szemeimet, hogy
erőt gyűjtsék. Anyám vidám, ringó léptekkel elment megkeverni a szószt. Elfoglaltam a helyét Nick
mellett, és lefelé mutattam.
– Ez a testvérem, Róbert – mondtam, és azt kívántam, bárcsak a tesóm válaszolna a telefonhívásaimra.
– És ez itt az apám. – Meghitt érzés töltött el. Visszamosolyogtam a fényképre, mert nagyon hiányzott az
apám.
– Kedvesnek tűnik – mondta Nick.
– Ő volt a legjobb. – Lapoztam egyet, és Jenks le is szállt az oldalra, kezeit a csípőjére tette, és
átsétafikált az életemen, amit sorokba és oszlopokba rendeztünk. – Ez a kedvenc képem róla – mondtam
egy képről, amin egy csapat tizenegy-tizenkét éves lány ácsorog egy sárga busz előtt. Mindannyian le
voltunk sülve, hajunk három árnyalattal világosabb volt, mint általában. Az enyém tüsire volt nyírva.
Apám mellettem állt, keze a vállamon, és belemosolygott a kamerába. Éreztem, ahogy kicsusszan belőlem
egy sóhaj.
– Ezek a barátaim a táborban – mondtam, és arra gondoltam, hogy az ott töltött három nyaram életem
legszebb nyarai közé tartozik. – Nézd! – mutattam. – Látod a tavat? Ez valahol messze északon, New York
államban volt. Csak egyszer mentem úszni, mert hideg volt. A lábujjaim begörcsöltek.
– Sose mentem táborokba – jelentette ki Nick, és figyelte az arcokat.
– Ez egyike volt a kívánságteljesítős táboroknak – mondtam. – Kirúgtak, amikor rájöttek, hogy többé
már nem haldoklóm.
– Rachel! – tiltakozott anyám. – Nem mindenki volt ott a halálán.
– A legtöbben haldokoltak. – Elkomorodtam, ahogy végignéztem a gyerekarcokon, és ráébredtem, hogy
bizonyára én voltam az egyetlen a fotón, aki még mindig élt. Igyekeztem felidézni a mellettem álló vékony,
fekete hajú lány nevét, és bosszantott, hogy nem sikerült. O volt akkor a legjobb barátnőm.
– Miután elvesztette a fejét, Rachelt megkérték, hogy ne mén jen el több ilyen táborba – magyarázta
anyám. – Nem azért, mert jobban volt. Fejébe vette, hogy megleckéztet egy kisfiút azért, mert piszkálta a
lányokat.
– Kisfiú? – gúnyolódtam. – Idősebb volt mindenkinél, és zsarnokoskodott a kicsik felett.
– Mit csináltál vele? – érdeklődött Nick. Barna szemeiben huncutság csillogott.
Felkeltem, hogy kávét töltsék a bögrémbe.
– Hozzávágtam egy fához.
Jenks kuncogott, anyám pedig a szószos láboshoz ütögette a kanalat.
– Ne légy olyan álszerény! Rachel rákapcsolódott a leyvonalra, amire a tábor épült, és tíz méter
magasra dobta fel a fiút.
Jenks füttyentett, Nick szemei meg elkerekedtek. Kitöltöttem a kávét. Zavarban voltam. Ez nem az én
napom. A srác körülbelül tizenöt éves volt, és azt a lányt gyötörte, akit átkaroltam a fényképen.
Megmondtam neki, hogy hagyja békén a lányt, és amikor lenyomott engem a földre, elvesztettem a fejem.
Azt se tudtam, hogyan kell rákapcsolódni egy leyvonalra, egyszer csak megtörtént. A srác a fán landolt,
aztán leesett és elvágta a karját. Annyira vérzett, hogy megijedtem. A tábor fiatal vámpírjainak egy
különleges éjszakai túrát kellett tenniük a tavon át, hogy kiássák a földet, amire a fiú vére folyt, és
elégessék.
Apámnak oda kellett repülnie, és el kellett simítania az ügyet. Ez volt az első alkalom, hogy használtam
a leyvonalakat, és ez volt alapvetően az utolsó is a főiskolás éveimig, miután apám megmentette a
bőrömet. Szerencsém volt, hogy nem rúgtak ki ott és akkor.
Visszamentem az asztalhoz, néztem apámat, amint rám mosolyog a fényképről.
– Anya, megtarthatom ezt a fotót? Elvesztettem az enyémet tavasszal, amikor egy rosszul irányított
varázslat eltüntette. – Összenéztünk Nickkel, és egyetértettünk abban, hogy ő sem mondana semmit a
halálos fenyegetésekről. Ez megerősített. Anyám oldalazva közelebb jött.
– Ez egy szép kép az apátokról – mondta, kihúzta a fotót és átadta nekem, mielőtt visszament volna a
tűzhelyhez. Leültem a székemre, és az arcokat figyeltem a képen, a neveket igyekeztem felidézni. Egyet se
tudtam. Ez zavart.
– Izé, Rachel? – kezdte Nick, miközben az albumra nézett.
– Tessék? – Amanda? Magamban kérdeztem a sötét hajú lányt. Ez volt a neved?
Jenks szárnyai megrebbentek, amitől a tincseim
táncolni kezdtek az arcom körül.
– Szent szar! – kiáltott fel. Lenéztem a soron következő képre, és elsápadtam. Ugyanazon a napon
készült, mivel a háttér itt is az a busz volt. De ezen a képen, ahelyett hogy bakfis lányok gyűrűjében állna,
apám mellett egy férfi állt, aki mintha
Trent Kalamack idősebb változata lett volna.
A lélegzetem is elállt. A két férfi mosolygott, és a napba hunyorított. Vállaiknál átölelték egymást, és
nyilvánvalóan boldogok voltak.
Ijedten néztünk egymásra Jenksszel.
– Anya – nyögtem ki végre –, ki ez?
Anya közelebb lépett, és meglepetésében felkiáltott. – El is felejtettem, hogy ez a kép is megvan. Ez a
férfi a tábor tulajdonosa. Az apád és ő nagyon jó barátok voltak. Apádat komolyan megrázta, amikor
meghalt. Annyira tragikus körülmények között, alig hat évvel a felesége után. Azt hiszem, részben ez volt
az oka annak, hogy apád elvesztette a küzdeni akarását. Tudod, csak egy hét különbséggel haltak meg.
– Nem tudtam – suttogtam, és lebámultam. Nem Trent volt, de a hasonlóság azért kísérteties volt. Ez a
férfi bizonyára az apja volt. Apám vajon ismerte Trent apját?
Egy hirtelen gondolat nyomán kezemet a hasamra tettem. Egy ritka vérbetegséggel mentem a táborba, és
évről évre egyre jobban lettem. Trent genetikai kutatásokban kontárkodott. Lehet, hogy az apja is hasonló
dolgokkal foglalkozott. A gyógyulásomat csodának minősítették. Lehet, hogy törvénytelen, erkölcstelen
genetikai manipuláció történt.
– Ó, Uram, segíts! – sóhajtottam.
Három nyári vakáció a táborban. Hónapokig nem ébredtem fel napnyugta előtt. A megmagyarázhatatlan
fájdalom a csípőmben. Azok a rémálmok valamilyen émelyítő páráról még mindig üldöztek.
Mennyi? Tűnődtem. Mennyit kérhetett Trent apja az én apámtól a lánya életéért cserébe? A sajátjával
fizetett érte?
– Rachel? – szólított meg Nick. – Jól vagy?
– Nem – feleltem, és a lélegzésre összpontosítottam, miközben egyre a képet bámultam. – Ezt is
megkaphatom, anya? – A hangom mintha nem is a sajátom lett volna.
– Ó, nincs rá szükségem – mondta, erre én remegő ujjakkal kihúztam a képet. – Ezért volt alul. Tudod,
hogy semmi apáddal kapcsolatosat nem tudok kidobni.
– Köszönöm! – suttogtam.

 TIZENÖTÖDIK

LEDOBTAM EGYIK BOLYHOS, rózsaszín papucsomat, és hanyagul megvakartam a lábikrámat a
lábujjammal. Éjfél már elmúlt, de a konyha világos volt, fluoreszkáló fénypászmák tükröződtek a réz
varázsüstjeimen és a felakasztott eszközökön. A rozsdamentes acél pultnál állva a mozsárban zöld
pasztává törtem a vadmuskátlit. Jenks egy elhagyott telken találta meg nekem, és elcserélte egyik értékes
gombáját érte. A pixiklán, amelyik a telket művelte, jobban járt az üzlettel, de azt hiszem, Jenks még
sajnálta is őket az egész miatt.
Nick szendvicseket készített nekünk úgy fél órával ezelőtt, a lasagnét még forrón tettük be a hűtőbe. Az
én bolognai szendvicsem ízetlen volt. Nick, kérésem ellenére, nem tett rá ketchupöt, mivel, elmondása
szerint, nem talált a hűtőben. Ostoba emberi gyarlóság. Olyan jó lenne, ha nem bosszantana ez ilyen
gyakran.
Ivy még nem érkezett meg, én pedig nem ennék egyedül lasagnét Nick jelenlétében. Beszélni akartam
Ivyval, de várnom kellett, amíg ő is készen áll rá. Ő volt a legtitokzatosabb személy, akit valaha ismertem;
még magának sem vallotta be az érzéseit addig, amíg valamilyen logikus módon meg nem tudta őket
indokolni. Bob, a hal az egyik legnagyobb varázsüstömben úszkált mellettem, a pulton. Az volt a tervem,
hogy bizalmasként fogom őt használni. Szükségem volt egy állatra, és a halak állatok, nem? Mellesleg,
Jenks kiakadna, ha csak gondolni is mernék egy macskára. Ivy pedig a nővérének adta a baglyait, miután
kis híján széttépte az egyiket, mert megcsípte Jenks legkisebb lányát. Jezebel megúszta. A bagoly talán
újra tud repülni, majd egyszer... valamikor.
Nyomott hangulatban tovább aprítottam a leveleket, amíg péppé nem váltak. A földmágia erőteljesebb,
ha napnyugta és éjfél között végzik, de ma este nehezemre esett összpontosítani, és már éjjel egy óra is
elmúlt. A gondolataim folyton visszatértek arra a fényképre és a „Kívánj valamit’’–táborra. Mély sóhaj
szakadt fel belőlem.
Nick rám nézett a pult túloldaláról, ahol egy bárszéken trónolt, és az utolsó bolognai szendvicset
majszolta.
– Add fel, Rachel! – mondta, és egy mosollyal igyekezett elvenni szavai élét. Pontosan tudta, merre
járnak a gondolataim. – Nem hiszem, hogy megbűvöltek volna, és ha meg is történt volna, hogyan tudná
bárki bebizonyítani?
Leejtettem a mozsártörőt, és eltoltam magamtól a mozsarat.
– Az apám miattam halt meg – mondtam. – Ha nem lett volna az az átkozott vérbetegségem, még mindig
itt lenne közöttünk. Tudom.
Hosszúkás arca elkomorodott.
– Az apád magát hibáztatta a betegségedért.
Ettől sokkal jobban éreztem magam, és leroskadtam ott, álló helyemben.
– Lehet, hogy csak barátok voltak, ahogy anyád is mondta – magyarázta Nick.
– Lehet, hogy Trent apja megpróbálta zsarolni, és valami törvénytelenségre rávenni az apámat, és azért
halt meg, mert nem hagyta magát zsarolni. Legalább Trent apját magával vitte.
Nick kinyújtotta hosszú karját, hogy megragadja a fényképet, ami még mindig ott volt a pulton, ahová
dobtam.
Nem is tudom – mondta lágy hangon, miközben a képet bámulta. – Nekem barátoknak tűnnek.
Beletöröltem a kezeimet a farmerembe, és előrehajoltam, hogy megfogjam a képet. Apám arcát
vizsgáltam. Érzelmeimet palástolva visszanyújtottam a képet. – Nem a gyógyfüvek és a varázslat miatt
gyógyultam meg.
Ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondtam ezt, és a gyomrom görcsbe rándult.
– De életben vagy – vigasztalt Nick.
Elfordultam, és kimértem hatcsészényi forrásvizet. A víz hangosan csordogált a legnagyobb réz
varázsüstömbe.
– Mi lenne akkor, ha kiszabadulna? – kérdeztem tőle, de ránézni nem tudtam. – Száműznének engem egy
jéggel borított szigetre, mintha leprás volnék, attól tartva, hogy az, amit velem tett, mutálódni kezd, és egy
újabb járvány veszi kezdetét.
– Jaj, Rachel... – Nick lecsusszant a székéről. Azzal foglalatoskodtam, hogy teljesen feleslegesen
eltörölgettem a mérőedényt, így próbáltam a szorongásomon enyhíteni. Nick mögém lépett, és hátulról
átölelt, majd megfordított, hogy szemtől szembe álljunk egymással. – Te nem egy időzített bomba vagy,
nem egy kitörésre váró járvány – győzködött a szemembe nézve. – Ha Trent apja meg tudta gyógyítani a
vérbetegségedet, akkor meg is tette. És ennyi. Rendbe tette. Semmi sem fog történni. Látod? Én is még itt
vagyok – mosolygott. – Élek, meg minden...
Szipogtam egyet, és nem tetszett, hogy ennyire zavar ez engem.
– Nem akarok neki semmivel tartozni.
– Nem is tartozol. Ez apád és Trent apjának az ügye, feltéve, hogy megtörtént. – Kezei átmelegítették a
derekamat. A lábfejeim az ő lábfejei között voltak, az ujjaimat átkulcsoltam a háta mögött, és az ő
súlyával egyensúlyoztam ki a testemet.
– Csak mert apád és Trent apja ismerték egymást, az nem jelent semmit – mondta.
Rendben, gondoltam szarkasztikusán. Egyszerre eresztettük el egymást, kelletlenül léptünk hátra. Amíg
Nick bekukkantott a kamrába, én belenéztem a receptbe, hogy mi a közvetítő közeg. A bizalmas
megkötéséről szóló szöveg latinul volt, de mivel tudtam a növények rendszertani nevét, megértettem.
Reméltem, hogy Nick segíteni tud majd a varázsige kimondásában.
– Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – mondtam, hiszen tudtam, hogy másnap a fél napot az
egyetemen, a másik fél napot a múzeumban fogja tölteni, fia nem indul el hamarosan, akkor nem sokat fog
aludni a munkába indulás előtt.
Nick a sötét folyosóra pillantott, és a székére ült egy zacskó chipsszel a kezében.
– Abban reménykedtem, hogy itt leszek, amikor Ivy visszajön. Miért nem töltőd nálam az éjszakát? Az
ajkaim mosolyra görbültek.
– Nem lesz semmi baj. Addig úgyse jön haza, amíg le nem higgad. De ha már itt maradsz egy ideig,
miért nem rajzolsz meg nekem néhány pentagrammát?
A chipszes zacskó zörgése abbamaradt. Nick rápillantott a fekete papirosra és az ezüst krétára, amelyek
gyanút keltően hevertek a pulton, aztán rám nézett. Vidámság villant meg a tekintetében, és letűrte a zacskó
széleit.
– Nem fogom megcsinálni a házi feladatodat!
– Tudom, hogyan néznek ki – tiltakoztam, miközben a varázsüstbe dobtam a hajtincseimet, és a
kerámiakanállal lenyomtam őket, míg el nem süllyedtek. – ígérem, hogy később én magam fogom
lemásolni őket. De ha nem adom be holnap, meg fognak buktatni, és
Edden levonja a béremből a korrepetálás díját. Ez nem igazságos, Nick. Az a nő teljesen rám szállt!
Nick elropogtatott egy chipszet, és csak úgy áradt belőle a szkepticizmus.
– Tudod, hogy néznek ki?
Bólintottam. Beletörölte a kezét a farmerébe, mielőtt a tankönyvemet közelebb húzta magához.
– Rendicsek – mondta, azzal ferdén felemelte a könyvet, hogy ne lássam, és próbára tett. – Hogy néz ki
egy védő pentagramma?
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és már mondtam is az előre elkészített választ:
– A szokványos ábra két fonott vonallal a külső körön.
– Jól van. Mi a helyzet a jövendölővel?
– Újholdak a pentagramma csúcsain és egy Möbius– szalag a közepén az egyensúly kedvéért.
Nick szeme sarkában a huncutság csodálkozásra váltott.
– És a megidézés? – kérdezte.
 Mosolyogtam, és beledobtam a pépesre tört vadmuskátlit a főzetbe. A zöld darabkák úgy úszkáltak a
folyadékban, mintha a víz zselé lenne. Király!
– Melyik? A belső erőé vagy a fizikai elemé?
– Mindkettőé.
– A belső erőnél makkok és tölgyfalevelek vannak a középpontokban, és az elemnél kelta lánc köti
össze a csúcsokat. – Nick nyilvánvalóan meglepődött, és én önelégülten gyújtottam meg a lángot a
varázsüst alatt, aztán kotorászni kezdtem az ezüst evőeszközös fiókomban, hogy találjak egy rudacskát.
– Rendben, meggyőztél. – A könyv lecsússzam a pultra, és Nick egy marék chipset ragadott magához.
– Akkor lemásolod nekem őket? – kérdeztem elégedetten.
– Ha megígéred, hogy megcsinálod magadnak később.
– Ali az alku – mondtam vidáman. A rövid esszéket már be is fejeztem. Most már csak annyi volt hátra,
hogy Bobot bizalmasommá tegyem, és készen is leszek. Semmiség az egész. Ránéztem Bobra, és
összerezzentem. Naná! Semmiség.
– Köszönöm – mondtam lágyan, miközben Nick a fekete rajzlap végeit a pultra ragasztotta.
– Kicsit hanyagra csinálom, így azt fogja hinni, hogy tényleg te készítetted – ékelődött. Felemeltem a
szemöldökömet.
– Nagyon koszi! – böktem ki szárazon, ő meg vigyorgott. Kész volt a főzet. Megböktem az ujjamat, és
kimasszíroztam három csepp vért. Vörösfenyő illata áradt szét, amikor a vércseppek az üstbe hullottak, és
a varázslat felgyorsult. Eddig egész jól ment.
– A földboszorkányok nem használnak pentagrammákat – mondta Nick, és kihegyezte a krétát egy darab
smirglin. – Hogyan lehetséges, hogy te ismered őket?
Vigyázva, hogy a véres ujjamat távol tartsam, megfényesítettem a jósló tükrömet egy bársonysállal, amit
Ivytól kölcsönöztem. Egy picit megborzongtam hideg tapintásától. Utáltam ezt csinálni. Egészen betojtam
tőle.
– Azokból a pentagrammás zselés poharakból – feleltem. Nick lel nézett, és az az elveszett tekintet az
arcán valamiért jólesett nekem. – Tudod, azok a zseléscsuprok, amiket pohárnak is lehet használni, amikor
kiürülnek. Az aljukon pentagrammák vannak, és a hát oldalán leírás a használatukról. Tavaly
mogyoróvajon és zselés szendvicseken éltem. – A hangulatom egészen megváltozott, ahogy
visszaemlékeztem, hogyan kérdezett ki apám a pirítós felett.
Nick feltűrte az ingujját, és elkezdett rajzolni.
– És én még azt gondoltam, hogy rossz gyerek voltam, mert lenyúltam a gabonapelyhes doboz aljáig a
játékért.
Megvoltak az előkészületek. Készen álltam egy komoly varázslatra. Ideje hozzálátni.
– Benne vagy, vagy kimaradsz? – kérdeztem Nicket. Felnézett a házi feladatomból, és pislogott. Láttam,
hogy kicsit összezavarodott, ezért hozzátettem: – Készen állok a varázslatra. Benne akarsz lenni vagy
sem?
Habozott.
– Azt akarod, hogy menjek odébb?
– Csak ha ki akarsz belőle maradni.
Hitetlenkedve nézett rám.
– Az egész pultot bele akarod foglalni a körbe?
– Ez problémát jelent?
– Neeeeeeem! – Nick közelebb húzta a bárszékét. – A boszorkányok több leyvonalat tudnak a kezükben
tartani, mint az emberek. Én nem tudok egyméteresnél nagyobb átmérőjű kört csinálni. Mosolyogtam.
– Nem is tudom. Megkérdezném dr. Anderst, ha nem éreztetné velem azt, hogy teljesen idióta vagyok.
Azt hiszem, attól függ. Anyu se tud egyméteresnél nagyobb kört befogni. Szóval, benne vagy?
– Benne.
 Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Jól van. Reméltem, hogy ezt fogod majd mondani. – A pulton áthajolva mellé toltam a varázsigés
könyvemet. – Segíts ezt lefordítani!
– Azt akarod, hogy a házi feladatodat is megcsináljam, meg abban is segítsek, hogy megköss egy
bizalmast? – tiltakozott.
Megrándult az arcom.
– Az egyetlen varázsige, amit találtam, latinul volt.
Nick hitetlenkedve nézett rám.
– Rachel, én aludni szoktam éjjel. Felpillantottam az órára.
– Még csak fél kettő van.
Sóhajtva maga mellé csúsztatta a könyvet. Tudtam, hogy nem fog ellenállni, ha már egyszer belevágott.
És tényleg, enyhe idegessége heves érdeklődésbe csapott át, amikor az első bekezdést elolvasta.
– Hű, ez ókori latin.
Áthajoltam a pult fölött egészen addig, amíg árnyékot nem vetettem az írásra.
– El tudom olvasni a növények neveit, és biztos vagyok benne, hogy jól készítettem el a közvetítő
közeget, mivel az mindig ugyanaz, de a varázsige elmondása nem könnyű.
Nick már nem figyelt, a szemöldöke egészen felszaladt, miközben egyik mutatóujját a szöveg alatt
vezette.
– A körödet módosítani kell, hogy erőt és határozottságot gyűjthess.
Köszönöm – mondtam, és örültem, hogy segíteni fog nekem. Nem bántam, ha bármivel maszatolni kell,
de a bájolás pontos tudomány. Pusztán az a gondolat, hogy szükségem van egy bizalmasra, kellemetlen
volt. A legtöbb boszorkánynak voltak bizalmasai, de a leyvonal boszorkáinak biztonsági okokból volt
szükségük rájuk. Az aura felosztása meg tudja akadályozni, hogy egy démon az örökkévalóba rántson.
Szegény Bob!
Nick visszament pentagrammákat rajzolni nekem. Felpillantott ugyan, amikor a tízkilós sós zsákot
felemeltem a pult alól, és nagy puffanással a tetejére dobtam. Tudva, hogy mennyire követi a tekintetével a
tetteimet, egy maréknyit összekapartam a sűrű masszából. Ivy ragaszkodott ahhoz, hogy a vésztartalékot
fújjam le, és egy sekély kört véssek a linóleumba. Ivy mindig segített. Valójában az egészet ő csinálta meg,
egy madzag és egy kréta segítségével tökéletes kört rajzolva. A pultnál ültem, és hagytam, hogy hadd
csinálja. Tudtam, hogy zavarná, ha belekotnyeleskednék. Az eredmény egy hibátlan kör volt. Még egy
iránytűt is hozott, és bejelölte az északi irányt fekete körömlakkal. Ezzel mutatta meg, hogy hol kell
kezdenem a kört.
Most a fekete pontra bámultam, körültekintően szitáltam a sót, az óramutató járásának megfelelő
irányban a pult körül, amíg megtaláltam a kiindulási pontomat. Az apró részletekre is adtam a védelem és
a jövendölés miatt, zöld gyertyákat tettem a megfelelő helyekre, aztán azzal a lánggal gyújtottam meg őket,
amivel a közvetítő közeget készítettem.
Nick fél szemmel figyelte a ténykedésemet. Tetszett, hogy elfogadott engem boszorkánynak. Amikor
először találkoztunk, akkor aggódtam, hogy végül fel kell pofoznom, és be kell őt árulnom, mivel ő az
egyike annak a kevés embernek, akik a fekete művészeteket gyakorolták. Nick azonban azért vette fel a
démonológiát, hogy javítsa a latintudását, és hogy bejusson egy nyelvgyakorlati kurzusra, és nem azért,
hogy démonokat idézzen meg. Annak az újdonsága, hogy létezik olyan ember, aki ilyen könnyen elfogadja
a mágiát, kifejezetten beindított engem.
– Utolsó lehetőség arra, hogy elmenj – figyelmeztettem, miközben elzártam a gázt, és a közeget a pult
közepére tettem.
Nick csak morgott valamit, félretolva a tökéletes pentagrammáját, és belekezdve a következőbe.
Irigyeltem a finom, egyenes vonalait. Félretoltam a holmimat, hogy helyet szabadítsak fel a pulton Nickkel
szemben. Beugrott egy emlék, amikor véletlenül belebotlottam egy leyvonalba, és odataszítottam a tábor
zsarnokát egy fához. Arra gondoltam, ostobaság a gyerekkoromra visszavezetni, hogy nem állhatom a
leyvonalakat. Ez annál több volt. Nem bíztam a leyvonalmágiában. Túl könnyű volt szem elől téveszteni,
hogy a mágia melyik oldalon is áll.
A földboszorkasággal könnyű volt a helyzet. Ha kecskéket kell lemészárolni, akkor jó eséllyel fekete
mágiáról van szó. A leyvonal mágiája is életáldozatot követelt, de az egy jóval ködösebb lelki halál, amit
sokkal nehezebb mérni, és könnyebb figyelmen kívül hagyni.
Egészen addig, amíg nem lesz túl késő.
A fehér leyvonalboszorkányságnak elhanyagolhatóak a költségei; mindössze annyi, hogy növényeket
kell gyűjtenem, és használni őket a bűbájokhoz. De a leyvonalon keresztül megnyilvánuló szüretien erő
csábító volt. Erős akaratot igényelt, hogy a saját magam által meghúzott határokon belül mozogjak, és
megmaradjak fehér boszorkánynak. A határok, amelyek olyan észszerűek és jól végiggondoltak voltak
meghúzásukkor, gyakran ostobának és kezdetlegesnek tűntek, amikor egy vonal ereje átment rajtad. Túl sok
barátomat láttam a „növénygyűjtős” analógiából átmenni a „kecskeáldozóig” anélkül, hogy akár csak
észrevették volna, hogy már bele is vetették magukat a fekete mágia művészetébe. Sosem hallgattak rám,
inkább azt mondták, féltékeny vagyok vagy bolond.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy irtó gyorsan viszem őket az IS–zárkába, amikor fekete bűbájt
bocsátottak a zsernyákra, aki megállította őket, mert nyolcvannal mentek ötven helyett. Talán emiatt nem
tudtam megtartani a barátaimat.
Ezek voltak azok, akik bosszantottak engem, alapvetően jó emberek, akiket olyan erő kísértett meg, ami
nagyobb volt, mint az Aaraterejük. Sajnálatra méltók voltak, lelküket lassan felemésztette a fekete
mágiával folytatott játék. A hivatásos fekete boszorkák rémisztettek meg igazán, azok, akik elég erősek
voltak ahhoz, hogy mások halálát előidézve fizessenek mágikus képességeikért. Habár végül is a halott
lélek hazatalált egy démon kíséretében. Csak annyit tudtam, hogy sikoltoztak, volt vér is, és nagy
robbanások rázták meg a belvárost.
És akkor már nem kellett többé a miatt a boszorka miatt aggódnom.
Nekem nem volt olyan erős akaratom. Tudtam és elfogadtam ezt, és úgy próbáltam elejét venni a
kísértésnek, hogy egy az egyben elkerültem a leyvonalakat. Reméltem, hogy ha egy halat viszek magammal
bizalmasként, az nem egy új út kezdete, csak egy fekvőrendőr a jelenlegi utamon. Bobra pillantottam, és
megesküdtem, hogy csak ennyi lesz az egész. Minden boszorkánynak van bizalmasa. Nem volt semmi
abban a kötési varázsigében, ami ártalmas lehet bárkire nézve.
Vettem egy lassú lélegzetet, behunytam a szemem, és kezdtem felkészülni arra a tájékozódási
zűrzavarra, amit a leyvonalhoz való csatlakozás okoz. Lassan összpontosítottam a látnoki képességemre.
Égett borostyán bűze facsarta az orromat. Egy láthatatlan szel lőfuvallat mozdította meg a hajamat, habár
az ablak zárva volt. Az örökkévalóban mindig fújt a szél.
Elképzeltem, hogy a falak körülöttem áttetszővé válnak, és a lelki szemeim előtt ez meg is történt.
Látnoki képességeim felerősödtek, és az érzés, hogy odakint vagyok, nőttön-nőtt, amíg a mentális tájkép
a templom falain túl olyan valóságossá nem vált, mint az immár láthatatlan pult az ujjaim alatt. Csukva
tartottam a szememet, hogy kizárjam e világi látásomat, átpillantottam a nem létező konyha felett a lelki
szemeimmel. Nick nem jelent meg egyáltalán, és a templom falainak emléke kezdett elhalványulni, afféle
ezüstös krétavonallá vált. Azon keresztül láttam a környező tájat.
Parkhoz hasonlított. Ragyogó, vörös ködpára verődött vissza a felhők aljáról, ott, ahol Cincinnati lenne,
a csenevész fák mögött. Köztudott volt, hogy a démonoknak megvolt a saját városuk, amely ugyanazokon a
leyvonalakon feküdt, mint Cincinnati. A fák és növények hasonló vöröses ragyogást mutattak, és bár
semmiféle szél nem fújt odakint, a hársfák ágai közt, az örökkévalóban a csenevész fák ágai dobálóztak a
szélben, ami a hajamat is felborzolta. Voltak emberek, akiket felcsigázott a valóság és az örökkévaló
közötti különbség, de én rémesen nyugtalanítónak éreztem ezt. Egy nap fel fogok menni a Carew-toronyba,
és lepillantok a megtört, ragyogó démonvárosra a látnoki szememmel. Összeszorult a gyomrom. Naná,
hogy megtenném!
Tekintetemet vonzotta a sírkert, melyben szinte ragyogtak a mozdulatlan, hófehér sírkövek. Csakhogy
ezek és a hold nélkülözték a vöröses ragyogást, változatlanok maradtak mindkét világban, és én
igyekeztem elfojtani a borzongásomat. A leyvonal egy határozott vörös csík volt, ami egyenesen észak felé
tartott fejmagasságban, a sírkövek fölött. Rövid volt – nem egészen húsz méter, becslésem szerint –, de
annyira kevéssé volt használva, hogy erősebbnek tűnt, mint az a hatalmas leyvonal, ami az egyetemet szeli
ketté.
Tudatában voltam, hogy Nick is figyelemmel követi mindezt a látnoki szemével, kiterjesztettem az
akaratomat, és megérintettem az erő szalagját.
Megtántorodtam, és erősen arra koncentráltam, hogy szemeimet ne nyissam ki, miközben egyre
erősebben kapaszkodtam a pultba. A pulzusom megugrott és a légzésem felgyorsult.
– Nagyszerű! – suttogtam, arra gondolva, hogy a belém költöző erő hatalmasabbnak tűnt, mint legutóbb.
Álltam, és nem tettem semmit, miközben a beáramlás folytatódott. Azon igyekeztem, hogy
kiegyensúlyozzam az erőinket. Az ujjhegyeim bizseregtek és a lábujjaim fájtak, egyfajta utóhatásként. A
látnoki szemeimmel érzékelhető végtagjaim tükrözték a valóságosakat. Végül kezdett az egész
kiegyensúlyozódni, és az energia egy pászmája elhagyott engem, aztán csatlakozott a vonalhoz. Olyan
érzés volt, mintha egy kör része lennék, és a vonal egyre növekvő lepedőket hagyott rajtam, amitől
nyálkásnak éreztem magam.
A kapcsolat a leyvonallal mámorító volt, és többé nem tudtam csukva tartani a szemeimet, egyszerűen
felpattantak. Rendetlen konyhám képe váltotta fel az ezüstös körvonalakat. Egy kicsit szédültem az
irányvesztéstől, és igyekeztem összehangolni a látnoki szemeimet az e világi látásommal, és egyidejűleg
használni a kettőt. Habár nem láttam Nicket a látnoki szememmel, de a valós szemeimmel árnyékként
érzékeltem őt. Néha nem is láttam különbséget. Hinni akartam, hogy Nick nem azok közül az emberek
közül való. A pillantásunk találkozott, és az arcom megnyúlt.
Az aurájának fekete volt a szegélye. Ez nem feltétlenül jelentett rosszat, de aggasztó irányba mutatott.
Soványnak láttam, és míg könyvmoly ábrázata korábban tudós jelleget kölcsönzött neki, most
veszélyesnek tűnt. De ami igazán megrázott, az a fekete, kör alakú árnyék volt a bal halántéka felett. Ez
volt az a pont, ahova az a démon, akitől Nick megmentett, a jelét tette. Egy „adósom vagy” jel, amit egy
nap Nicknek vissza kell fizetnie. Azonnal ránéztem a csuklómra.
A kezemen csak azt a kiemelkedő heget lehetett látni, ami egy kört formázott, és egy vonal haladt rajta
keresztül. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Nick mindössze ennyit látott. Felemeltem a karomat, és
megkérdeztem:
– Feketén ragyog?
Komoran bólintott, szokásos megjelenése kezdte elfedni korábbi ijesztő külsejét, és a lelki szemeim
elkezdtek gyengébben látni, míg az e világi látásom erősödni kezdett.
– Ez a démon jele, igaz? – kérdeztem, és ujjaimmal végigtapintottam a csuklómat. Nem láttam egy pici
feketeséget sem, de nem láttam az aurámat sem.
– Igen – mondta gyengéden. – Mondták már neked, hm, hogy egész másként nézel ki, amikor egy
leyvonalat próbálsz becsatornázni?
Bólintottam, és meginogtam, amint a két valóság ütközött. A „más” sokkal jobban hangzott, mint a
„pokolian rémisztő”, amit Ivy mondott rám egyszer. – Ki akarsz lépni a körből? Még nem zártam be.
– Nem.
Azonnal jobban éreztem magam. Egy jól bezárt kört nem tud más feltörni, mint az, aki létrehozta. Nem
zavarta, hogy be lesz oda zárva velem, és bizalma irántam megtisztelő volt.
Rendben. Akkor lássunk hozzá! – Vettem egy nagy lélegzetet, és mentálisan elmozdítottam a sóeret
ebből a dimenzióból az örökkévalóba. A kör ugrott egyet, a bőrömön csattanó gumipánt élességével.
Belefogtam, miközben a só kezdett eltűnni, és egy azonos méretű kör helyettesítette az örökkévalóban.
Számítottam a gerinccsiklandozó csapásra, de minden alkalommal meglepett az érzés.
– Utálom ezt az érzést – mondtam, és Nickre pillantottam, de ő csak a körömet bámulta.
– Tyű! – lelkesedett. – Ezt nézd! Tudtad, hogy ez fog történni?
Követtem a tekintetét a gyertyákig, és leesett az állam. Áttetszőek kittek. A lángok még táncoltak, de a
zöld viasz teljesen valószerűtlenül ragyogott. Nick lecsúszott a bárszékről, és óvatosan végiglépkedett a
pult körül, nehogy hozzáérjen a körhöz. Odahajolt az egyik gyertyához, és én majdnem pánikrohamot
kaptam, amikor kinyújtotta az egyik ujját, hogy megérintse.
– Ne! – kiáltottam, mire ő visszarántotta a kezét. – Nem tudom, mi lenne akkor, ha hozzájuk érnél.
Inkább ne... rendben?
Bólogatott, és csak állt ott. Megdöbbenve visszament a bárszékhez. A krétát azonban nem vette fel.
Csak nézni akarta, mi történik. Halványan elmosolyodtam, nem örültem neki, hogy nem az erősségem a
leyvonalmágia. De ha követem a receptet, akkor minden rendben lesz. A maradék kevéske erő, amit a
leyvonalból ki tudtam vonni, most az én körömben cirkulált. Éreztem, ahogy a bőrömnek nyomódott. Az
örökkévaló egy molekulányi vastagságú szelete egy piros csík volt köztem és a világ többi része között, és
egy kupolát alkotott a fejem fölött. Semmi nem tudott átjutni a két alternatív valóság között. Az ovális
félgömb alattam is tükröződött, és ha beleütközött volna bármilyen vezetékbe vagy csőbe, akkor a kör nem
lett volna többé tökéletes, hanem törékennyé vált volna.
Habár a leyvonal erejének nagy része a kör bezárására ment el, már kezdett is egy másodlagos változás
kialakulni bennem. Ez most lassúbb volt, majdnem észrevétlen. Addig folytatódott, míg meg nem törtem a
kört, és meg nem szakítottam a kapcsolatot a leyvonallal. A leyvonalboszorkányok tudták, hogyan kell erőt
raktározni, de én nem tudtam, és ha túl sokáig maradnék a vonalhoz csatlakozva, akkor megbolondulnék.
Pusztán az az egy óra, amire szükségem lenne, túl hosszúnak bizonyulna.
Elégedett voltam azzal, hogy a kör biztonságos, engedtem, hogy látnoki szemeim bezáruljanak. Nem
láttam többé Nick auráját.
– Készen állsz a második lépésre? – kérdezte, és én rábólintottam.
Pentagrammáit félretette, és közelebb húzta a régi könyvet.
A szemöldöke felemelkedett, és ujja a szöveg alatt futott, krétanyomot hagyva olvasás közben. – Most
el kell távolítanod minden bűbájt és varázslatot magadról – nézett fel –, lehet, hogy egy sós fürdőt kellett
volna venned.
– Nem, az egyetlen bűbájosság, ami rajtam van, azok az amulettek. – Azzal levettem a nyakamból az
amuletteket, amiket anyámtól kaptam. A zsinór beleakadt a hajamba. Végigsimítottam a nyakamon, és
odavigyorogtam Nickre, aki felfigyelt erre. Egy pillanatnyi habozást követően levettem a gyűrűmet is, és
félretettem.
– Tudtam! – kiáltott fel Nick. – Tudtam, hogy szeplős vagy! A gyűrű volt az, igaz?
Kinyújtotta a kezét, és én átadtam neki a gyűrűt a közöttünk lévő rendetlenség fölött áthajolva.
–Apa a tizenharmadik születésnapomra adta nekem – mondtam. – Látod a faberakást? Minden évben
meg kell újítanom.
Nick rám pillantott a tincsein keresztül. Tetszenek a szeplőid.
Zavarba ejtett a megjegyzése, visszavettem tőle a gyűrűmet, és lel tetettem.
– Mit is kell tennem most?
Lepillantott.
– El kell készíteni a közvetítő közeget.
– Kész – mondtam, és erősen megpaskoltam a varázsüstöt, hogy halljam kongani. Ez nem is olyan
rossz.
– Rendben... – Elhallgatott, és az óra ketyegése egyre hangosabbnak tűnt. Olvasás közben Nick
megszólalt: – Most rá kell állítod a varázstükrödre, és az aurádat le kell nyomnod a tükörképedbe. –
Amikor a tekintetünk találkozott, barna szemei aggodalmat sugároztak. – Meg tudod ezt csinálni?
 – Elméletileg. Ezért voltam olyan faksznis a kör miatt. Amíg vissza nem kapom az aurámat, addig
nagyon sérülékeny leszek. – Nick bólintott, és a távolba bámult. – Figyelnél rám, hogy működik-e? Én nem
látom a saját aurámat.
– Természetesen. Nem fog fájni, ugye?
Megráztam a fejem, felvettem a varázstükrömet és letettem a padlóra. Belebámultam fekete felszínébe,
és emlékeztettem magamat, hogy milyen nagyon igyekeztem nem belekeveredni a leyvo– nalmágiába. Úgy
tűnt, tökéletes feketesége beitta a fényt, ugyanakkor mégis fényes maradt. Nem láttam magam benne, és ez
megrémisztett.
− Mezítláb – tette hozzá, mire lerúgtam a papucsaimat. Vettem egy mély lélegzetet, és ráléptem a
tükörre. Éppen olyan hideg volt, mint amilyen fekete, és megborzongtam. Úgy éreztem, hogy át is
zuhanhatok rajta, akár egy aknanyíláson.
− – Aztaaaa! – mondtam, amikor megéreztem ezt a húzó erőt a lábam alól.
Nick felállt, és a pulton át a lábamat bámulta.
– Működik – rebegte elsápadó arccal.
Nyeltem egy nagyot, a kezeimmel végigsimítottam a fejemet, mintha vizet törölnék le róla. A fejem
lüktetni kezdett a fájdalomtól.
– Ó, igen – mondta Nick utálkozva. – Ez most sokkal gyorsabban húzza ki.
– Borzalmas érzés – motyogtam, és tovább nyomtam az aurámat a lábfejeim felé. Tudtam, hogy lefele
halad, mert enyhe fájdalmat éreztem, amit az aurám hiánya hagyott hátra. Fémes ízt éreztem a nyelvemen,
és amikor rápillantottam a fekete felületre, leesett az állam, mert most először láttam a tükörképemet.
Vörös hajam az arcom körül lógott, épp ahogy vártam, de a vonásaim eltűntek egy borostyánsárga fátyol
mögött. – Barna az aurám? – kérdeztem.
– Fénylő aranyszínű – válaszolta Nick, és a bárszékét a pultnak ahhoz az oldalához vonszolta, ahol én is
álltam. – Többnyire. Azt hiszem, hogy ezt is teljesítetted. Továbbmehetünk?
Hallottam a nyugtalanságot a hangjában, találkozott a tekintetünk, és ezt mondtam:
– Kérlek.
– Rendben. – Leült, és a könyvet az ölébe húzta. A fejét lehajtotta, és felolvasta a következő szakaszt.
– Jó, tedd a varázstükröt a közvetítő közegbe, vigyázva, hogy az ujjaid ne érjenek bele a folyadékba,
különben az aurád vissza fog térni, és mindent kezdhetsz elölről.
Nem akartam a tükörbe nézni, mert aggódtam, hogy csapdába esve látom magam viszont benne. Merev
vállakkal visszahúztam a lábamra a papucsaimat. A lábam fájt, a fejem pedig a kezdődő migrén miatt
lüktetett. Ha nem fejezem be ezt nagyon hamar, akkor holnap az egész napomat egy elsötétített szobában,
nedves konyharuhával a fejemen tölthetem. Felvettem a tükröt, és óvatosan belecsúsztattam a közvetítő
közegbe. A vadmuskátli darabkái egy villanással semmivé váltak, feloldódtak az aurámban. Még az én
mércém szerint is hátborzongató volt, és nem álltam meg, hogy elismerésül ne hallassak egy „hú”–t.
– Most mi következik? – kíváncsiskodtam, mert túl akartam lenni a dolgon, és vissza akartam kapni az
aurámat.
Nick a könyv fölé hajolt.
– Most be kell kenned a bizalmast a közvetítő közeggel anélkül, hogy te magad hozzáérnél a közeghez.
– Felnézett a könyvből. – Hogyan kensz be egy halat?
Éreztem, hogy elkomorul az arcom.
– Nem is tudom. Talán csak becsusszantom a dézsába a tükörrel együtt? – A könyvért nyúltam, és
lapoztam egyet. – Nem áll itt valami arról, hogyan teszel bizalmassá egy halat? – kérdezősködtem. –
Minden egyéb le van itt írva.
Nick eltolta a kezemet a lapokról, és közben egy el is szakadt.
– Ne! Menj és tedd be a haladat a varázsüstbe! Ha nem válik be, akkor majd próbálkozunk valami
mással.
 Egészen elkeseredtem.
– Nem akarom, hogy halszagú legyen az aurám – panaszoltam, miközben belemártottam a kezem Bob
edényébe. Nick kacarászott.
Bob nem akart a varázsüstbe kerülni. A kerek edényben szinte lehetetlen volt elkapni cikázó testét. A
fürdőkádból könnyű volt kivenni – egyszerűen leeresztettem a vizet, míg szárazra nem került. Most
azonban, miután néhányszor már majdnem elkaptam, már–már ki akartam önteni a földre. Végül elcsíptem,
és miközben vizet csöpögtettem a pultra, sikerült bedobnom őt a varázsüstbe. Bekukucskáltam az üstbe, és
figyeltem, ahogy a kopoltyúi pumpálják a borostyánsárga folyadékot.
– Rendben – mondtam, bízva abban, hogy a hal jól van –, most már be van kenve. Mi a következő?
– Csak egy varázsige. És amikor a közvetítő közeg kitisztul, visszaveheted az aurádat, amit a bizalmas
meghagyott neked.
– Varázsige – mondtam, és arra gondoltam, hogy a leyvonal– mágia egy marhaság. A földmágiánál nem
volt szükség varázsigékre. A földmágia pontos volt és a maga egyszerűségében szép. A tekintetem a
valójában ott nem lévő gyertyákra vándorolt, és ismét majdnem megborzongtam.
– Tessék, már olvasom is. – Nick felállt a könyvvel, én pedig helyet csináltam a könyvnek Bob mellett,
az edénynél. Közel hajoltam Nickhez a könyv felett, és arra gondoltam, hogy finom az illata, férfiasán
finom. Szándékosan nekiütköztem, és egy meleg áramlatot éreztem, ami vélhetően az aurája volt.
Túlságosan el volt foglalva a szöveg megfejtésével ahhoz, hogy észrevegye ezt. Felsóhajtottam, és a
figyelmemet a könyvre irányítottam.
Nick megköszörülte a torkát. A szemöldökeit összeráncolta, és miközben suttogva mozogtak ajkai,
szavai sötétnek és veszélyesnek hatottak. Minden harmadik szót tudtam csak elcsípni. Egy félmosollyal
fejezte be.
– Mit szólsz ehhez? – érdeklődött. – Rímel.
Sóhajtva megvontam a vállam.
– Latinul kell elmondanom?
– Nem hinném. Az egyetlen ok, amiért ezek a varázsigék rímelnek, az, hogy a boszorkányok meg tudják
jegyezni őket. A szavak mögötti szándék számít, és nem a szavak maguk. – Ismét a könyv (ölé hajolt. – Adj
egy pillanatot, és lefordítom neked! A latint nagyon szabadon lehet értelmezni.
– Oké. – Ideges voltam és be voltam rézelve. A hajamat a fülem mögé tűrtem, és belebámultam a
varázsüstbe. Bob nem tűnt valami boldognak.
– Pars tibi, totum mihi. Vinctus vinculis, prece factis. – Nick felpillantott. – Valamennyit neked, de
mindent nekem. Kötelékek kötnek fogadalom által.
Kötelességtudóan ismételtem, és közben ostobának éreztem magam. Invokáció. Lehetne még ennél is
gázosabb? Legközelebb majd fél lábon állok, és egy csokor madártollat fogok rázogatni a telihold
lényében.
Nick ujja továbbhaladt a szöveg alatt.
– Luna servata, lux sanata. Chaos statutum, pejus minutum. – A szemöldökei felszaladtak. – Mondjuk,
legyen ez: A hold menedéket ad, az ősi fény józanságot. Káosz lesz úrrá, ha gáncsot vet itt a veszedelem.
Elismételtem, és arra gondoltam, hogy a leyvonalboszorkák alapvetően híján voltak a képzelőerőnek.
– Mentem tegens, malum ferens. Semper servus, dum duret mundus. Erre azt mondanám, hogy:
Visszahívott védelem, értékek hordozója. Eljövend a világ újjászületése előtt.
– Jaj, Nick – panaszkodtam –, biztos vagy benne, hogy jól fordítottad? Ez szörnyű. Sóhajtott.
– Akkor próbáld ezt – és egy picit elgondolkodott –, úgy is fordíthatjuk, hogy: „Elme menedéke,
fájdalom hordozója”. Szolga, míg a világok el nem pusztulnak. Ezt jobban el tudtam képzelni, és mit sem
érezve, kimondtam a varázsigét. Mindketten Bobra pillantottunk, és vártuk, hogy a borostyánsárga
folyadék kitisztuljon. A fejem lüktetett, de semmi más nem történt.
– Azt hiszem, ezt elszúrtam – mondtam a papucsaimban csoszogva.
 – Ó, a francba! – káromkodott Nick, és amikor felnéztem, láttam, hogy a vállam felett a konyhaajtó felé
bámul. Olyan nagyot nyelt, hogy az ádámcsutkája ugrott egyet.
A tarkómon felállt a szőr. A démon által okozott hegem pulzált egyet. Lélegzet–visszafojtva
megfordultam, azt gondolva, hogy Ivy bizonyára hazaért.
De nem Ivy volt az. Egy démon volt.

TIZENHATODIK

NICK! – KIÁLTOTTAM , MIKÖZBEN esetlenül hátrahőköltem. A démon vigyorgott. Úgy nézett ki, mint egy
brit arisztokrata, leszámítva, hogy felismertem: ugyanaz, aki tavasszal magára öltötte Ivy arcát, és feltépte
a nyakamat.
A hátam a pultnak ütközött. El kell futnom. Ki kell jutnom innen! Ez meg fog ölni! Hadonászva a pult
mögé menekültem, meglökve a varázsüstöt.
– Vigyázz a főzetre! – kiáltotta Nick, és még akkor is próbálta elérni, amikor az üst már megbillent.
Levegő után kaptam, és elég hosszú időre elfordítottam a tekintetem a démonról ahhoz, hogy lássam,
hogyan ömlik ki Bob üstjéből a kotyvalék. Auraszerűen ragyogó, vízszerű folyadék ömlött szét a pulton,
mintha csak borostyánnal mosogatnék. Bob kicsusszant, csapkodott.
– Rachel! – kiáltott fel Nick. – Kapd el a halat! Rajta van az aurád! Meg tudja törni a kört!
Benne vagyok a körben, gondoltam, elnyomva a rémületemet. A démon pedig nincsen. Nem bánthat
engem.
– Rachel!
Nick kiáltása elvonta a figyelmemet a vigyorgó démonról. Nick kétségbeesetten próbálta elkapni
Bobot, rázuhant a pultra, és megakadályozta, hogy a kiömlött víz lecsöpögjön a pult szélén. Kifutott a vér
az arcomból. Fogadni mertem volna, hogy az aurát árasztó víz elég lenne ahhoz, hogy a kör megtörjön.
A papírtörlőért nyúltam. Miközben Nick fogást keresett Bobon, őrült kapkodással tisztogattam körbe a
pultot, beborítottam fehér törlőpapír–négyzetekkel, mielőtt a kis erecskék tócsákba gyűlhettek volna a
padlón, és ráfolyhattak volna a körre. A szívem kalapált, és figyelmem kétségbeesetten cikázott a víz és a
csarnokba vezető boltívnél zavart–szórakozott arckifejezéssel álló démon között.
– Megvagy! – suttogta Nick. Lehelete szinte kirobbant belőle, majd halkabbra fogta a hangját, amikor
végre sikerült legyűrnie a halat.
– Ne a sós vízbe! – figyelmeztettem, amikor Nick az én üstöm fölé tartotta.
– Ide! – nyújtottam Bob eredeti üstjét Nick felé. A közönséges víz kilötyögött, én felitattam, míg Nick
beledobta Bobot. A hal megvonaglott, lesüllyedt az üst aljára, kopoltyúi hevesen pumpálták a vizet.
Csend ereszkedett a teremre, csak a mi nehéz, ziháló légzésünk és a mosogató fölött ketyegő óra
hallatszott. Nickkel találkozott a pillantásunk az üst felett. Egy emberként fordultunk a démon felé.
Egészen kellemes volt a külseje: egy bajuszos fiatalember képét vette fel, aki elegáns volt, és jól
szituáltnak tűnt. Csipkével díszített, fecskefarkú, zöld bársonyöltönyében úgy festett, mint egy
tizennyolcadik századi üzletember. Keskeny orrára kerek szemüveg volt biggyesztve. Sötétített lencséi
voltak, hogy elrejtsék vörös szemeit. Tehát akármivé át tud alakulni, a szobatársamtól a punk rockerig, de
a szemei ugyanolyanok maradnak, hacsak nem tesz meg minden tőle telhetőt, hogy magáévá tegye a
kiszemelt áldozat minden képességét. Ezért vette körül az én démonharapásomat vámpírnyál. Remegés
futott végig rajtam, amikor eszembe jutott, hogy a pupillája úgy összeszűkült, mint egy kecskéé.
Félelem szorította össze a gyomromat, és utáltam magamat, amiért félek. Összeszedtem magam, és
önérzetesen felemeltem az államat.
– Gondoltál már arra, hogy frissíteni kellene a ruhatáradat? – gúnyolódtam. Biztonságban vagyok a
körön belül. Biztonságban vagyok a körön belül.
Amikor az örökkévalóság vörös köde beburkolta, elakadt a lélegzetem. A démon most egy modern kori
öltönyben tűnt fel, olyanban, mint amilyen a legjobb cégek vezérigazgatóitól lenne elvárható.
– Ez olyan... közönséges – mondta rezignált, színpadias brit akcentussal. – De nem akarom, hogy azt
mondják, nem voltam elég készséges. – Levette a szemüvegét, és én önkéntelenül felszisszentem. Remegve
bámultam idegenséget árasztó szemét, amikor Nick megérintette a karomat.
Nick óvatosnak látszott, és közel sem volt annyira megrettenve, mint amit elvártam volna. Úgy éreztem,
korábbi pánikom helyére kínos érzés költözik. De a fenébe is! A démonoktól úgy rettegek, hogy megfagy
bennem a lélek. A Helyzet óta senki nem merte megkockáztatni, hogy démonokat idézzen meg. Kivéve azt,
aki ezt megidézte, hogy szétmarcangoljon még tavaly tavasszal. És akkor ott volt az is, amelyik
megtámadta Trent Kalamacket. Talán a démonidézés gyakoribb volt, mint hittem.
Utáltam, hogy Nick irányukban tanúsított tisztelete megakadályozta őt abban, hogy rettegjen tőlük.
Lenyűgözték őt, és féltem, hogy a tudás keresése egy nap majd ostoba döntéshez vezethet, a tigris
meggondolhatja magát, és megeheti.
A démon, miközben elmosolyodott, megmutatta vastag, lapos fogait, miközben végigpillantott a ruháján.
Olyan hangot adott ki, mint aki mélyen átgondol valamit, és a gyapjú eltűnt, bőrnadrágba tűrt fekete pólóvá
változott, keskeny csípőjét aranylánc övezte. Egyszerre csak fekete bőrdzsekit viselt, és az érzékiség
felhőjét bocsátotta ki magából, minden egyes izma külön-külön megfeszült, kidomborította a pólót
kidolgozott mellkasán. Rövidre vágott szőke haja láthatóan nőtt, ahogy megrázta a fejét, és a srác egyre
magasabb lett.
Éreztem, hogy elsápadok. Kistté változott, régi rettegésemet tőle mintha csak egyenesen elmém
mélyéből rángatta volna elő. A démon, úgy tűnt, nagy élvezettel változott át azokká a dolgokká, amiktől
legjobban rettegtem. Nem kéne engednem, hogy ennyire a hatása alá kerüljek. Nem kéne.
– Ó, ez szép – mondta a démon, beszédstílusa heves, rosszfiús árnyalatot vett fel, ami tökéletesen
megfelelt új megjelenésének.
– Te félsz a legszebb emberektől, Rachel Mariana Morgan. En inkább olyan vagyok, mint ez. –
Nyalogatta a száját, szuggesztíven legeltette szemét a nyakamon, elidőzött a hegen, amit ő okozott, mialatt
én a padlón hevertem az egyetemi könyvtár pincéjében, elveszve a vámpírnyál által kiváltott eksztázisban,
amikor megölt.
Az emlék hatására a szívem kalapálni kezdett. A kezem önkéntelenül felemelkedett, hogy fedezze a
nyakamat. A tekintete szó szerint nyomta bizsergő bőrömet.
– Hagyd abba! – követeltem megrettenve, mert a heggel kezdett játszani, és az érzékek indái olvadt
fémként futottak végig a nyakamtól az ágyékomig. A lélegzetem sziszegve zúdult keresztül az orrlyukamon.
– Azt mondtam, hagyd abba!
Kist kék szeme tágra nyílt, majd vörösen felragyogott. Látva eltökéltségemet, a démon körvonalai
elmosódtak.
– Ettől már soha nem félsz majd – mondta ezúttal mélyebb hangon, és visszatért a tökéletes brit
akcentusa is. – Kár. Én azt szeretem, ha fiatal vagyok, és teli vagyok tesztoszteronnal. De tudom azt is,
hogy az megrémít téged. Tartsuk ezt titokban, jó? Nem kell, hogy akár Nick Sparagmos megtudja. Még
nem. Esetleg megvenné az információkat.
Nick ziháló légzését hallottam magam mellől, amikor a démon megemelte roppant férfias bőrsapkáját –
ami azonnal eltűnt az örökkévalóság vörös ködében –, átváltozott, visszatérve a korábbi brit nemesi
zsánerhez a zöld bársonnyal és a csipkékkel. Rám mosolygott kerek, füstüveg szemüvege felett.
– Addig is, ez megteszi – mondta.
Ösztönösen elugrottam, amikor Nick megérintett. – Miért vagy itt? – kérdezte. – Senki sem hívott!
A démon nem szólt semmit, leplezetlen kíváncsisággal nézelődött a konyhában. Egy ragadozó
eleganciájával kezdte róni a köröket a világos szobában, fényes csatos csizmája hangtalanul érintette a
linóleumot.
– Tudom, hogy mindez még teljesen új a számodra – töprengett hangosan, miközben megkocogtatta Mr.
Hal brandys poharát az ablakpárkányon, és a hal megremegett de általában a megidéző van kívül a körön,
és a megidézett van belül. – Megpördült a sarkán, mire kabátjának két hosszú vége összetekeredett. – Ezt
ingyen adom, Rachel Mariana Morgan. Mert te megnevettettél. És én nem nevettem a Helyzet óta.
Mindannyian nevettünk rajta.
A pulzusom lelassult, de a térdemet vizenyősnek éreztem. Le akartam ülni, de nem mertem.
– Hogy lehetsz egyáltalán itt? – kérdeztem. – Ez megszentelt föld.
A brit eleganciának ez a pompás víziója kinyitotta a hűtőszekrényemet. Nyelvével nagyokat csettintve
felmérte a készletet, és a végén egy félig már kiürült karamellfagylaltos dobozzal került elő.
– Ó, igen, én szeretem ezt az elrendezést. Kívül lenni annyival érdekesebb! Azt hiszem, hogy ingyen
megválaszolom ezt a kérdést is.
A régi idők bájától körüllengve lehúzta a fagyott doboz tetejét. A kék műanyag eltűnt az örökkévalóság
ködfoltjában, és a démon belemártotta az arany kanalat.
– Ez nem megszentelt föld – mondta, miközben szalonkabátban állt a konyhámban, és jégkrémet evett. –
A konyhát az után építették hozzá, hogy a szentélyt megáldották. Megszentelhetnétek az egész alapot, de
akkor a hálószobát a temető leyvonalaihoz kellene kötni. Óóó, és nem lenne az pompás dolog?
Amikor megértettem, hogy mit is jelenthet, amit mondott, a gyomrom összeszorult. A démon fekete
szemüvege fölött nézett rám, szemöldökeit felhúzta, vörös szemeiben a hirtelen támadt indulat félelmetes
hulláma tükröződött.
– Vagy elmondasz valamit, amit tényleg érdemes meghallgatni, vagy meglátod, milyen az, amikor engem
tényleg felcsesznek!
Most hirtelen világossá vált minden. Azt gondolta, hogy felajánlottam neki egy információt, hogy
megfizessem a korábbi adósságomat, és ezzel idéztem meg. A pulzusom megint beindult, mint a
légkalapács, amint a jégkrém doboza eltűnt a démon kezéből, és közel jött a körhöz.
Ne tedd! – fakadtam ki, amikor az örökkévalóság ködének közöl uink húzódó rétegét kezdte tapogatni. A
démon arca elvesztette Könnyed, szórakozott kifejezését, tekintete már halálosan komoly volt, szeme
végigfutott a padló illesztésén. Megragadtam Nick karját, miközben a démon az őt megidézők végtagjainak
egyenkénti letépéséről, megszakított teázásokról és arról mórikált, hogy milyen tapintatlan dolog valakit
elrángatni a vacsorától, vagy a szerda esti tévéműsora elől. Megrázkódtam az adrenalinfröccstől, amikor
a démon vörös köddé oldódott, és elsüllyedt a padló résében.
Megragadtam Nicket, mert úgy éreztem, a térdeim összecsuklanak.
– Megnézi, vannak-e csövek – mondtam. –
Nincsenek csövek, megnéztem.
A félelemtől fizikai fájdalmat éreztem a vállamban, míg arra vártam, hogy a démon a parkettán
keresztül felbukkanjon a lábaimnál és megöljön.
– Megnéztem! – sulykoltam, így próbálva meggyőzni magamat.
Tudtam, hogy a kör sziklákon és gyökereken vág át, és a teteje a tetőtérbe hatol, de amíg nincs egy
nyitott útvonal, mint például egy telefon- vagy gázvezeték, a kör biztonságos. Ugyanakkor még akár egy
laptop is megtörheti a kört, ha be van kötve az internetbe, és bejön egy e-mail.
– Na, jól van, visszajött – lélegzett fel Nick, amikor a démon újra megjelent a körön kívül, és én
elfojtottam egy nevetést, mert tudtam, hogy hisztérikusan hangzana.
Milyen életem van nekem, ha egy démon felbukkanása jó dolognak számít? A démon előttünk állt,
elővett valami kis tartót, ami valószínűleg nem tubákos szelence volt, egy parányi mellényzsebből, és
fekete port szippantott fel mindkét orrlyukába.
– Jól megcsináltad a kört – mondta, miközben kulturáltan prüszkölt. – Olyan jó, mint az apádé.
Szemeim tágra nyíltak, és a kör széléhez léptem.
 – Mit tudsz te az én apámról?
– Hírnév, Rachel Mariana Morgan – mondta idiótán vigyorogva. – Egyszerűen hírnév. Mikor élt, nem
tartozott az én szakértői kompetenciámba. Most, hogy már halott, érdeklődöm iránta. Titkokra
specializálódtam. Akárcsak Nick Sparagmos, ha nem csalódom. – Eltette a kis tokot, és kihúzta Ivy
karosszékét a számítógépe elől. – Most – mondta szórakozottan, miközben megrázta az egeret, és
felcsatlakozott a világhálóra – ha mégoly kellemes is, ahogy most folynak a dolgok, haladhatunk tovább?
A körötök szilárd, most nem öllek meg benneteket. – Vörös szemébe ravasz kifejezés költözött. – Talán
később.
Követtem a tekintetét, ami a mosogató fölötti órára vetődött. Egy óra negyven volt. Reméltem, hogy Ivy
nem jár erre. Egy élőhalott vámpírnak van esélye túlélni egy démon támadását, egy élőnek viszont annyi
esélye lenne, mint nekem.
Nagy levegőt vettem, hogy azt mondjam, menjen el, mert nem hívtam, de átfutott egy gondolat az
agyamon, amitől lefagytam. Tudta Nick vezetéknevét. Elmondta kétszer is.
– Tudja a vezetéknevedet – mondtam, miközben Nickhez fordultam. – Honnan tudja a nevedet?
Nick eltátotta a száját, tekintete a démonra siklott. – Ah...
– Honnan tudja ez a nevedet? – vontam kérdőre határozottan, miközben a kezemet csípőre tettem. Már
belefáradtam a sok aggódásba, és Nick jó alany volt a feszültség levezetésére. – Megidézted? Mondd,
hogy nem!
– Nos... – mondta, és hosszú arca elvörösödött.
– Te hülye! – kiáltottam rá. – Mondtam neked, hogy nehogy megidézd ezt a... Megígérted, hogy nem
fogod!
– Nem – mondta, és megragadta a vállamat –, én nem hívtam. Mondtad, hogy ne tegyem. Ez csak úgy...
megtörtént. Első alkalommal nem is volt szándékomban hívni.
Első alkalommal? – üvöltöttem. – Hány alkalom volt egyáltalán?
Nick végighúzta ujjait a borostáján.
– Hát nézd, pentagrammákat rajzolgattam, csak úgy, gyakorlásképpen. Nem akartam én semmit. O
megjelent, azt gondolva, hogy információkat akarok neki átadni, hogy megadjam az adósságomat. Hála
istennek, egy körben voltam. – Nick az átázott papitokat nézegette, rajtuk az ezüst krétavonalakkal. – Mint
ahogy ma is felbukkant a fickó.
Mindketten a démon felé fordultunk, aki csak a vállát vonogatta. Úgy nézett ki, hogy maximális türelme
van kivárni, amíg vitatkozunk, pillanatnyilag jobban érdeklődött Ivy kedvenceinek listája iránt.
– Ez nem egy fickó! Ez egy démon! – mondtam. – És nem hagyom, hogy ezeket a dolgokat a démonra
kend!
– Ó, hogy milyen kedves ez öntől, Rachel Mariana Morgan – mondta a démon, mire én mogorván
néztem rá.
Nick kezdett mérgesnek tűnni. Hirtelen ötlettől vezérelve hátrasimítottam a haját a bal halántékáról.
Elakadt a lélegzetem, amikor láttam, hogy a démon– hegét két vonal szeli át, nem egy.
– Nick! – jajdultam fel. – Tudod, mi történik majd, ha túl sokat kapsz abból?
Tett egy tétova lépést hátra, barna haja előrehullott, és elrejtette a heget. –Az örökkévalóságba ránthat!
– kiáltottam, és legszívesebben behúztam volna neki egyet.
Nekem csak egy vonal futott át a démon-hegemen, de attól sem tudtam aludni.
Nick nem szólt semmit, dacos szemmel nézett rám. A pokolba is, még csak meg sem próbált
magyarázkodni.
– Beszélj már! – kiáltottam rá.
– Rachel – mondta –, semmi sem fog történni. Nagyon vigyáztam.
– De van két adósságod – mondtam ellent –, ha nem csinálod azt, amit kell, akkor ezé vagy.
Magabiztosan mosolygott, és csak átkoztam azt a megrögzött hitét, hogy a nyomtatványokban mindenre
megvan a válasz, és ha követi a szabályokat, biztonságban van.
– Minden rendben van – mondta, miközben újra megragadta a vállamat –, csak próbaszerződést
kötöttem.
– Próbaszerződés... – dadogtam elképedve. – Nick, ez nem húsz CD egy pennyért, ha még veszel
hármat! Ezek megpróbálják elvenni a lelkedet!
A démon elégedetten felnevetett, mire én futó pillantást vetettem rá.
– Ez nem fog megtörténni – csillapított Nick –, bármikor felhívhatom őt, amikor csak akarom, ugyanaz,
mintha odaadnám neki a lelkemet. És a három év elteltével egyszerűen elsétálok, minden kötöttség és
kötelezettség nélkül.
– Ha ez annyira jó üzletnek látszik, még nem láttad az apró betűs záradékot.
Még mindig mosolygott, arca magabiztosságot sugárzott, és nem azt a rettenetet, amit éreznie kellett
volna.
– Olvastam az apró betűt. – Ujját ajkamhoz emelte, megállítva ezzel a dühkitörésemet. – Az egészet. A
kisebb kérdéseket ingyen válaszolják meg, és tehetek fel neki nagyobb kérdéseket, hitelbe.
Becsuktam a szemeimet.
Nick. Tudod, hogy az aurádon fekete karima látszik.
Úgy nézel ki, mint egy élőhalott, ha az elmémmel nézlek.
Akárcsak te, kedvesem – suttogta Nick, és közelebb húzott.
Sokkos állapotba kerültem, és hagytam, hogy átöleljen. Az én aurám ugyanolyan szennyes, mint az
övéi Nem csináltam semmit, csak hagytam, hogy a démon megóvja az életemet.
– Mindenre tudja a választ, Rachel – suttogta Nick, és éreztem, hogy a lélegzete mozgatja a hajamat. –
Nem tehetek róla.
A démon megköszörülte a torkát, és én elhúzódtam Nicktől.
– Nick Sparagmos a legjobb diákom Benjamin
Franklin óta – mondta a démon, és a hangja teljességgel észszerűen csengett, amikor megérintette Ivy
képernyőjét, hogy kékre változtassa. De mégsem dőltem be neki. Egy ilyet lényt nem irányíthat sajnálat,
bűn vagy lelkiismeret–furdalás. Fia megtalálta volna a módját, hogy behatoljon a körbe, megölt volna
mindkettőnket azért a vakmerőségért, hogy idehívtuk az örökkévalóságból – akár szándékosan tettük, akár
nem.
– Bár Attila is sokra vitte volna, ha felül tudott volna emelkedni az erő katonai alkalmazásain –
folytatta, miközben a körmét bámulta. – És nehéz lepipálni Leonardo di ser Piero da Vincit, ami a
rendkívüli intelligenciát illeti.
– Nevekkel dobálózó sznob – motyogtam, és a démon kecsesen meghajtotta a fejét. Teljesen
nyilvánvaló volt, hogy ha a démon hálom évig állandóan Nick rendelkezésére állt, akkor Nick bármit
megtenne, hogy itt tartsa. És pontosan ez volt, amire a démon számított. – Ööö, Rachel – mondta Nick, és
megfogta a könyökömet mivel ő itt van, elrendezhetnél vele egy megidéző nevet, így aztán nem bukkanna
fel minden egyes alkalommal, amikor bezársz egy kört, vagy rajzolsz egy pentagrammát. Pontosan így tett
szert az én nevemre is. Odaadtam neki a megidéző nevéért.
– Tudom minden nevedet, Rachel Mariana Morgan – mondta a démon. – Egy titkot akarok.
Összeszorult a gyomrom.
– Persze – mondtam fáradtan, küszködve, hogy eszembe jusson valami. Nekem aztán van abból egy
kevés. Pillantásom az apukámat és Trent apját megörökítő fotóra esett, és csendesen feltartottam az
örökkévaló ködének átlátszó rétegéhez.
– Hol van ebben a titok? – gúnyolódott a démon. – Két ember áll egy busz előtt. – Aztán pislantott. Én
elbűvölten néztem, ahogy a vízszintes szemnyílások kiterjedtek, mígnem a szem szinte teljesen feketére
változott. A démon megállt, és kinyújtotta a kezét a képért. Elmormogott néhány átkot, ahogy az ujjai
nekicsattantak a védőgátnak. Égett borostyánszagot éreztem.
 A pulzusom megugrott, amikor észrevettem azonnali érdeklődését. Talán ez elég volt fizetségképpen az
adósságomért?
– Érdekel? – kötekedtem. – Töröld el az adósságomat, és elmondom neked, hogy kik ők ketten. A
démon kuncogva visszahuppant.
– Ó, azt hiszed talán, hogy ez olyan fontos? – gúnyolódott. Mégis, le sem vette a szemét a fényképről,
amíg magam mögé nem tettem a pultra. Minden figyelmeztetés nélkül alakot váltott. Az örökkévaló vörös
vibrálása felolvadt, és folyóssá vált. Döbbenten bámultam rá, amikor magára öltötte az arcomat. Még a
szeplők is rajta voltak. Olyan volt, mintha tükörbe néztem volna, és a bőröm bizsergett, amikor a kép
akaratomtól függetlenül mozgott. Nick arca hamuszürkévé vált és megnyúlt, ahogy rólam a démonra nézett.
Tudom, ki az a két ember – mondta a démon az én hangomon.
Az egyik az apád, a másik Trenton Aloysius Kalamack apja. És a tábori busz? – Szemei ravaszkodó
élvezettel tapadtak rám. – Rachel Mariana Morgan, te tényleg adtál nekem egy titkot.
Ez tudja Trent középső nevét? Akkor ugyanaz a démon támadott meg mindkettőnket. Valaki
mindkettőnket holtan szeretne látni. Egy szempillantásig kísértést éreztem, hogy megkérdezzem a démont,
ki lenne az, aztán lesütöttem a szemem. Biztos ki tudom találni magam is, és nem kell érte eladnom a
lelkemet.
– Tekintsük úgy, hogy kvittek vagyunk, és hagyj békén örökre! – mondtam, mire a démon felnevetett.
Kíváncsi voltam, vajon a fogaim tényleg olyan nagyok-e, ha kinyitom a számat.
– Ó, imádni való vagy! – mondta az én hangomon, de az ő hanglejtésével. – Hogy engedted látnom ezt a
képet, az talán elég fizetség egy megidéző névért, de ha meg akarod adni az adósságodat, többre van
szükségem. Valamire, ami a halálodat jelenti, ha a megfelelő fülbe suttogják.
Az a gondolat, hogy talán véglegesen megszabadulok tőle, vakmerőséggel töltött el.
– És mi van akkor, ha elárulom neked, miért voltam ott? A táborban? – Nick idegesen mozgolódott
mellettem, de ha örökre megszabadulok a démontól, akkor az mindent megér.
A démon kuncogott.
– Te áltatod magad. Ez nem érhet annyit, mint a lelked.
– Akkor elmondom neked, miért voltam ott, ha cserébe biztonságosan idézhetlek meg akár kör nélkül is
– kottyantottam ki, arra gondolva, hogy nem törli el az adósságomat ilyen könnyen, és később még úgyis le
kell ezt játszanunk.
A démon nevetett ezen, és összeszorult a gyomrom, ahogy a megjelenése groteszk módon visszatért az
angol gentlemanhez, annak ellenére, hogy tombolva mulatott.
– ígérjek biztonságot kör nélkül? – kérdezte, és a szemét törölgette, amikor újra meg tudott szólalni. –
Semmi nincs ezen az istentől bűzlő földön, ami azt megérné.
Nagyot nyeltem. A titkom jó, és egyetlen dolgot akartam, megszabadulni tőle, de ez nem hiszi el, hogy
megéri neki, hacsak előbb el nem mondom.
– Van egy ritka vérbetegségem – mondtam, mielőtt meggondolhattam volna magam –, úgy gondolom,
Trent apja illegális genetikai terápiával hozta rendbe.
A démon kuncogott.
– Te és jó pár ezer másik kölyök. – Kabátja végei megint összetekeredtek, amikor a kör határához
lépett. Én visszakoztam a pult felé, miközben a szívem majd kiugrott a mellkasomból. – Jobban tennéd, ha
kezdenéd komolyan venni ezt a dolgot, különben elvesztem a jó... – Megremegett, ahogy tekintete a
könyvemre tévedt. Annál a résznél volt nyitva, hogy hogyan bűvöljünk meg egy bizalmast. – .. .kedélyemet
– fejezte be.
– Honnan... – dadogta, majd hunyorított, és keskeny kecskeszemével először rajtam, aztán Nicken nézett
végig. Jobban semmin sem lepődtem volna meg, mint amikor a hitetlenkedés vékonyka hangja tört elő
belőle:
– Ó! – mondta sokkos állapotban. – O, én háromszorosan elátkozott!
 Nick benyúlt mögém, becsukta a könyvet, és betakarta a fekete papírlapjaimmal. Hirtelen százszorta
idegesebb lettem.
Tekintetem az átlátszó gyertyákon kalandozott, és a sóból készített pentagrammán. Mi az ördögöt
csináltam én?
A démon úgy lépkedett, hogy a sarkáról lábujjaira tette át a súlypontját, látszott, hogy a gondolataiba
mélyed. Fehér kesztyűs kezét az arcához emelte, és olyan, minőségileg új érdeklődéssel tekintett rám,
amitől úgy éreztem, könnyedén átlát rajtam, ahogy én is átlátok azokon a zöld gyertyákon, amiket, nem
tudva, mire valók, meggyújtottam. Gyors váltása a haragról a meglepettségre egy alattomosan kieszelt
trükk miatt egyenesen a bensőmbe hatolt, és megrázott.
– Nos, hát ne siessünk! – helyesbített, és összevonta szemöldökét, miközben megbütykölt karórájára
pillantott, amely abban a pillanatban jelent meg a csuklóján, amikor lepillantott. Az óra Nick lírájának
ikertestvére volt. – Mit is tegyünk, mit is tegyünk? Megöljelek vagy megtartsalak? Megtartsuk a
hagyományt, vagy elhajoljunk a haladás felé? Szilárdan hiszem, hogy az egyetlen, minden igényt kielégítő
megoldás, ha téged hagylak dönteni. – Mosolygott, és engem csillapíthatatlan remegés kerített hatalmába.
– És mi mindenképpen azt akarjuk, hogy ez a dolog törvényes legyen. Nagyon, nagyon törvényes.
Halálra rémülve lecsúsztam a pult mellett, és Nickhez simultam. Mióta jelent valamit a törvényesség
egy démon szemében?
– Nem foglak megölni, ha kör nélkül idézel meg – szólalt meg egyszerre a démon, sarka megcsikordult
a linóleumon, nyilvánvaló izgalom tükröződött töredezett mozgásán, ahogy hátraarcot csinált. – Ha minden
jól megy, akkor úgyis megengedem neked. Hamarosan meglátjuk. – Erőltetetten vigyorgott. – Már alig
várom. De bármi is történjen, te az enyém vagy.
Összerezzentem, amikor Nick megfogta a könyökömet.
– Sohasem hallottam, hogy bárkinek biztonságot ígértek volna kör nélkül – suttogott, szemét résnyire
szűkítve. – Soha, mióta világ a világ.
– Ez azért van, mert ezt a lehetőséget csak az élőhalottak kapják meg, Nick Sparagmos.
A gyomromba befészkelődött rossz érzés megindult felfelé, minden útba eső izom összeszorult. Semmi
nincs ezen az istentől bűzlő földön, ami megérne egy kockázatmentes megidézést, de ez megadta nekem
ahelyett, hogy feloldozott volna az adósságom alól? Ó, ennek valami jó dolognak kell lennie!
Valami elkerülte a figyelmemet. Tudtam. Mindenre elszántan elnyomtam az érzést magamban. Rossz
üzleteket kötöttem már azelőtt is, de túléltem őket. – Nagyon jó – mondtam remegő hangon. – Végeztünk.
Azt akarom, hogy menj vissza egyenesen az örökkévalóba, minden kitérő nélkül!
A démon újra a csuklójára pillantott.
– Milyen durva úrnő! – mondta elegánsan, emelkedett stílusban, miközben kinyitotta a hűtőt, és elővett
egy doboz mikrózható sült krumplit. – De mivel te bent vagy a körben, és én itt kint vagyok, átkozottul
csak akkor fogok távozni, amikor lesz hozzá kedvem. – Fehér kesztyűs kezének körvonalait vörös folt
takarta el, majd kitisztult a levegő, így jól látszott, hogy a mikrós doboz gőzölög. Mikor újra kinyitotta a
hűtőt, rosszallóan megjegyezte:
– Ketchup nincs?
Délután két óra van, gondoltam, amikor rápillantottam az órára. De miért olyan fontos ez?
– Nick – suttogtam, érezve, hogy a testem kihűl. – Vedd ki az elemeket az órádból! Most!
– Micsoda?
A mosogató feletti óra szerint még volt öt perc két óráig. Nem tudtam, mennyire pontos.
Csak csináld! – kiáltottam. – A coloradói atomórához van Kapcsolva. Az kibocsát egy jelet, amikor ott
éjfél van, és mindent újra beállít. Az impulzus megtöri a kört, mint egy aktív telefonvonal vagy gázcső.
– Ó, a francba! – mondta Nick, és elsápadt.
– Átkozott boszorkány! – ordította dühödten a démon. – Majdnem elkaptalak mindkettőtöket!
Nick kétségbeesetten szerelte az óráját, hosszú ujjaival a hátoldalán babrált. – Van egy érméd? Kell egy
negyeddolláros, hogy le tudjam szedni a hátlapot. Szemeiben rémület tükröződött, ahogy remegve a
mosogató feletti órára nézett. Zsebében kezdett kutakodni érme után.
– Add már ide! – kiáltottam rá, azzal kikaptam a kezéből az órát és a pultra dobtam. Lekaptam a
klopfolót a polcról, és a fejem fölé lendítettem.
– Neee! – üvöltötte Nick, amikor az óra darabkái szanaszét repültek. – Volt még három percünk!
Egy rándítással leráztam a kezét, és ráütöttem az óra maradványaira.
– Látod! – kiáltottam, miközben a kalapáccsal újra és újra lesújtottam. – Látod, milyen okos ez! – Az
adrenalin görcsössé tette a mozdulataimat, ahogy Nick felé lengettem a klopfolót. – Ez tudta, hogy neked
ilyen órád van. Ez csak várt! Ezért ment bele, hogy megengedje nekem a biztonságos megidézést! –
Felkiáltottam, és a démon felé hajítottam a klopfolót. Az a kör láthatatlan falának ütődött, majd
visszapattant, és a lábamon csattant. Nick órájából nem túl sok maradt a hajlott hátlapon és néhány
kvarcszilánkon kívül.
Nick arcát a kezébe temetve a pultra roskadt.
–Azt hittem, hogy tényleg tanítani akart – suttogta Nick. – Mindig csak azért jött, hogy megpróbáljon
elkapni, hogy velem lehessen, amíg a kör megtörik.
Elugrott, ahogy megérintettem a vállát, és rémült szemmel bámult rám. Végre megrémült.
– Most már érted? – kérdeztem keserűen. – Arra készül, hogy megöljön. Arra készül, hogy megöljön és
elvegye a lelkedet. Mondd, hogy nem hívod újra! Kérlek!
Nick vett egy gyors szippantásnyi levegőt. Tekintetünk találkozott, amikor megrázta a fejét.
– Elővigyázatosabb leszek – suttogta. Frusztráltan a démon felé fordultam.
– Kifelé innen! Nem mondom többször – kiáltottam.
A démon földöntúli eleganciával felállt. A brit gentleman–látomás egy pillanatig igazgatta a csipkéket a
nyaka körül, majd elrendezte a mandzsettáját. Lassú, megfontolt mozdulatokkal visszatolta a széket az
asztal alá. Meghajtotta felém a fejét, vörös szemei kilestek rám a szemüvege fölül.
– Gratulálok a bizalmasa megkötéséhez, Rachel Mariana Morgan – mondta. – Idézzen meg az
Algaliarept névvel! Ha bárkinek elmondja a nevemet, maga természetszerűleg az enyém. És ne gondold,
hogy azért, mert nem kell egy körben lenned, amikor megidézel, biztonságban vagy! Még a lelkedért
cserébe sem adnám meg neked a szabadságot. És azzal eltűnt az örökkévaló homályában, maga után
hagyva a zsír és sült krumpli szagát.
 TIZENHETEDIK

ÜLTEM A LABORSZÉKEN, és lábfejemet beakasztottam a szék lábait összekötő léc mögé.
Mit gondolsz, még meddig bírja elhúzni? – kérdeztem Janine-t, és a fejemmel dr. Anders felé intettem.
Az asszony a tábla előtt álló asztalánál feleltette az egyik diákot.
Janine elpukkantotta a rágógumiját, és egyik ujjára felcsavart pár szálat hihetetlenül egyenes szálú
hajából.
Korábbi félelme a démonjegyemtől átfordult a lázadásig menő bátorságba, miután azt mondtam neki,
hogy egy korábbi munkámból maradt hátra, ami az IS-sel volt kapcsolatos. No, igen, ez kilencven
százalékig hazugság volt, de nem bírtam elviselni, hogy nem bízik bennem.
– A bizalmasok kiértékelése egy örökkévalóságig tart – értett egyet a fiatal nő. Szabad kezének ujjaival
gyengéden simogatta a szőrt a macskája fülei között. A fehér manx macska szemei csukva voltak,
nyilvánvalóan élvezte a kitüntetett figyelmet. Pillantásom Bobra siklott. Egy jókora mogyoróvajas
vödörbe tettem, olyanba, aminek teteje is van, hogy ki ne ugorjon. Janine ajkát egy „óóóh” hagyta el,
amikor meglátta, de tudtam, hogy ezek a hangok a szimpátia jelei. A legtöbb embernek macskája van.
Egyesek görényt tartanak. Úgy gondoltam, hogy az menő, és az az ember, akinek ilyen állata volt, azt
állította, ők a legjobb bizalmasok.
Bob és én maradtunk utoljára, és a szoba már majdnem üres volt, csak Janine várt Paulára, arra a
diákra, aki dr. Andersnél volt. Idegesen húztam közelebb Bob edényét, és kinéztem a parkolónak használt
telken felvillanó fényekre.
Reméltem, hogy aznap este találkozom Ivyval. Útjaink azóta sem keresztezték egymást, mióta Nick
kiütötte. Tudtam, hogy a környéken van. Azon a délutánon kávé volt a kannában, és az üzeneteket
letörölték a telefonról.
Már felkelt és útnak indult, mielőtt én felkeltem. Ez egyáltalán nem volt jellemző rá, de én jobban
ismertem, mint hogy rákényszerítsek egy beszélgetést, mielőtt készen állt volna rá.
– Hé! – mondta Janine, magára vonva a figyelmemet. – Paula és én elmegyünk Piscaryhoz harapni
valamit, mielőtt lemegy a nap, és a hely tele lesz élőhalott vámpírokkal. Velünk akarsz jönni? Megvárunk!
Jobban örültem a meghívásának, mint amennyire bevallottam volna magamnak, de megráztam a fejem.
– Köszönöm, de már programom van a barátommal. – Nick a szomszéd épületben dolgozott, és mivel
akkor végzett, amikor emberi számítás szerint az én óráimnak is vége volt, készültünk Mickey-hez, hogy ő
a vacsoráját, én az ebédemet fogyasszam el.
– Hozd magaddal! – sürgetett Janine, kékkel vastagon kihúzott szeme élénk ellentétben állt egyébként
vonzó külsejével. – Ha van egy fickó egy lányasztalnál, mindig odavonzza a jóképű, egyedülálló férfiakat.
Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.
Neeeem – tértem ki az egyenes válasz elől, mert nem akartam ri mondani, hogy Piscarytól rettegek,
zsibbad tőle a démon-hegem, és a szobatársam a bácsikájának tekinti. – Nick ember – mondtam.
Ez olyan béna lenne.
– Egy emberrel randizol! – suttogta Janine. – Hé, igaz, amit rebesgetnek?
Csak laposan pillantottam rá, mivel Paula végzett dr. Anders-szel, és csatlakozott hozzánk.
– Miről? – kérdeztem, mialatt Paula belökte engedetlen, nyivákoló és fújó macskáját egy könnyen
összecsukló hordozóba. Csak döbbenten bámultam, ahogy becipzározta az ajtót.
– Tudod... – Janine megbökte a karomat. – Van nekik... szóval... tényleg olyan...
A macskahordozóról ismét rá pillantottam és elvigyorodtam.
– Ó, igen, úgy van. Tényleg olyan.
– Azta! – Janine felkiáltott, és kinyújtózott, hogy elérje Paula karját. – Hallod, Paula? El kell bűvölnöm
magamnak egy embert, mielőtt túl öreg leszek ahhoz, hogy értékeljem.
Paula elpirult, szőke hajával még inkább kiemelte arca vörösségét.
 – Állj le! – sziszegte, és egy pillantást lövellt dr.
Anders felé.
– Mi? – kérdezte Janine, és csöppet sem idegeskedett, amikor kinyitotta a ketrecet, és a macskája
teljesen önként besétált, összegömbölyödött, és dorombolni kezdett. – Én nem mennék hozzá egyhez sem,
de mi rossz van abban, ha egy magunkfajta kavar egy emberrel, amíg keresi az Igazit? Az én papám első
felesége is ember volt.
A társalgásunk félbeszakadt, amikor dr. Anders köszörülni kezdte a torkát. Janine megragadta a
pénztárcáját, és lecsússzam a laborszékről. Megeresztettem egy halovány mosolyt a két nő felé, felvettem
Bob mogyoróvajas dobozát a laborpultról, és elindultam előre. Nick pentagrammáit a hónom alá dugtam,
és dr. Anders fel sem nézett, amikor odacsúsztattam a dobozt az asztal üresen álló részére. Már csak
végezni akartam, és kijutni a teremből. Estére vacsora után Nick kivisz majd a FIB-hez, így tudok beszélni
Sara Jane-nel. Glenn kérte meg őt, hogy jöjjön be, így alkothat némi képet Dan napirendjéről, én pedig
meg akartam kérdezni Sarát, hol járt Trent az elmúlt pár napban. Glenn nem örült annak, hogy ilyen
irányban vizsgálódom, de a fene egye meg, ez az én ügyem is volt!
Ideges voltam, de rávettem magam, hogy a dr. Anders asztala előtti szék mögé álljak, és azon
gondolkodtam, vajon Jenksnek igaza van-e, és az, hogy Sara Jane eljön a FIB-be, csak Trent elterelő
hadművelete ahhoz, hogy végül belém vájja a karmait. Egy dolog biztos. Nem dr.
Anders a boszorkányvadász. Kellemetlen alak, de nem gyilkos.
A két nő határozatlanul toporgott a hallba vezető ajtónál, a macskahordozó ketreceikkel bajosan
egyensúlyoztak.
– Találkozunk hétfőn, Rachel – mondta Janine.
Intettem neki, mire dr. Anders bosszúsan köszörülte meg a torkát. A láthatóan ideges nő üres
formanyomtatványt tett a papírköteg tetejére, és csupa nagybetűvel rányomtatta a nevemet.
– Teknős? – tippelt, amikor rápillantott a dobozomra.
– Hal – mondtam, és szörnyen hülyének éreztem magam.
– Legalább ismeri a saját korlátait – mondta. – Földboszorkányként nehéz lenne elég örökkévalóságot
megtartani ahhoz, hogy magához kössön egy patkányt, még kevésbé egy macskát, amit pedig biztosan
szeretett volna.
A hangja kissé leereszkedő volt, amitől ökölbe szorult a kezem. Látja, Ms. Morgan – mondta dr.
Anders, miközben felnyitottta a tetőt, és bekukucskált a dobozba minél több erőt kell elvezetnie, annál
okosabbnak kell lennie a bizalmasának. Nekem afrikai szürke jákópapagáj a bizalmasom. – A szemembe
nézett. – Ez a házi feladata?
Lenyeltem a rossz érzésemet, amit ez a hangnem okozott, és átnyújtottam neki egy rózsaszín mappát, teli
rövid esszékkel. Alatta voltak Nick vízpettyes, felcsavarodó és megvetemedett, fekete papírra rajzolt
pentagrammái.
Dr. Anders úgy összeszorította az ajkait, hogy semmi vér nem maradt bennük.
Köszönöm – mondta, és félrelökte Nick vázlatait, anélkül, hogy akár csak egy futó pillantást vetett
volna rájuk. – Most felmentést kap, Ms. Morgan. De ön nem tartozik az osztályomba, és kirúgom az első
alkalommal, amint lehetőségem lesz rá.
Visszatartottam a lélegzetemet. Tudtam, hogy nem kockáztatta volna meg, hogy ezt mondja, ha más is
van a teremben.
– Nos – mormogta, mintha fáradt lenne –, nézzük, mennyi aulát tud átvenni a hala.
– Sokat. – A hangulatom megváltozott, már ideges voltam. Nick, mielőtt előző este elment, átvizsgálta
az aurámat, és elég vékonynak találta. Lassan lecserélődik, de a köztes időben sérülékenynek éreztem
magam.
Dr. Anderson, ha észre is vette nyilvánvaló felindultságomat, a véleményét megtartotta magának.
Tekintete a távolba révedt, miközben Bob vizébe merítette az ujjait. A tarkómon megfeszült a bőr, és olyan
volt, mintha a hajamat az örökkévalóságban – a jelek szerint állandóan – fújó szél borzolta volna.
Ámulva néztem, ahogy •i kezéről eredő kék valami beburkolja Bobot. Leyvonalerő volt, ami éppen
vörösből kékbe váltott, ami az asszony aurájának domináns színét tükrözte. Az teljesen valószínűtlen volt,
hogy dr. Anders az egyetem leyvonalából merítsen. Az erőt korábban merítette, és eltárolta; ez a mágikus
háló gyorsabb kivetését tette lehetővé. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy a beleiben egy jó nagy
örökkévaló gömböt tárolt, ez tette ilyen savanyúvá.
A kék köd eltűnt Bob körül, ahogy dr. Anders kihúzta ujjait a vízből.
– Fogja a halát, és menjen ki! – mondta a nő ridegen. – Tekintse úgy, hogy megbukott!
Padlót fogtam. Semmit sem tudtam csinálni, csak bámultam.
– Micsoda? – sikerült végre kimondanom.
Dr. Anders megtörölte ujjait egy kéztörlővel, és bedobta az asztala melletti szemetesbe a vizes papírt.
– Ez a hal nem kötődik önhöz. Ha kötődne, akkor a leyvonal– erő, amivel beborítottam, az ön aurájának
színére váltott volna. – Aztán a nő pillantása elhomályosult, mintha keresztülnézne rajtam, majd pedig
élesen rám fókuszált. – Az aurája betegesen aranyszínű. Mit csinált, Ms. Morgan, hogy ilyen vastagon
szennyezett lett ezzel a fekete és piros párával?
– De hát én követtem az utasításokat! – kiáltottam, és nem álltam fel, amikor elkezdte kitölteni a
formanyomtatványomat. – Hiányzik egy jókora darab az aurámból. Hol van?
– Talán egy poloska került a körbe – mondta dr. Anders ingerülten. – Menjen haza, hívja a bizalmasát,
és meglátja, mi következik! A szívem erősen kalapált, megnyaltam az ajkam. Hogy a fenébe hívjam a
bizalmasomat?
Felnézett az írásból, majd keresztbe tett kézzel a lapra könyökölt.
– Nem tudja, hogyan kell hívni a bizalmasát.
Ez nem kérdés volt. Megvontam a váltamat. Mit mondhattam volna?
Megcsinálom – motyogta. – Adja a kezét!
Összerezzentem, amikor megfogta a csuklómat.
Csontos keze meglepően erős volt. Fémes, hamura emlékeztető íz vonta be a nyelvemet, ahogy dr.
Anders elmormogta a ráolvasást. Olyan volt, mintha az ember alufóliát rágna, és én, amint ujjai
meglazultak, elhúzódtam. Csuklómat dörzsölgetve Bobra néztem, és erősen akartam, hogy ússzon a
felszínre, vagy felém, vagy valami történjen már. Csak ült a tartály alján, és lobogtatta a farkát.
Nem értem – suttogtam, és úgy éreztem, elárultak a könyveim és a bűbájos képességeim, amikben
annyira bíztam. – De hát követtem a levélhez csatolt utasításokat.
Dr. Anders roppant önelégült volt.
Majd látni fogja, Ms. Morgan, hogy ellentétben a földmágiával, a leyvonal–manipulációhoz több kell,
mint fantáziátlan szabálykövetés és a megszokottak ismételgetése. Kell hozzá bizonyos mértékű független
gondolkodás és alkalmazkodóképesség. Menjen haza! Fogadja házi kedvencévé, akármi bukkan fel az
ajtajánál! És ne jöjjön vissza az osztálytermembe!
– De hát mindent jól csináltam! – tiltakoztam, miközben felállóim, ő meg integetett, hogy menjek már el,
és elutasítóan tologatta a papírjait. – Álltam a varázstükrön, és letoltam az aurámat. Belecsúsztattam a
transzferközegbe, anélkül, hogy megérintettem volna. Beletettem Bobot, ezzel...
Dr. Anders megrándult, keskeny arcát felém fordította.
– Varázstükör?
– Elmondtam a varázsigét – folytattam. – Nick azt mondta, hogy nem számít, ha nem latinul mondom.
Frusztráltan álltam az asztala előtt, és füstölögtem. Ha most elmegyek, akkor vége. Már régen nem a
pénzről volt szó. Arról volt szó, hogy ez a nő hülyének nézett. – Latin? – esett le dr. Anders álla.
– De elmondtam – tiltakoztam, visszagondolva az éjszakára. – És aztán... – A lélegzetem elakadt,
arcomból kifutott a vér. – És akkor feltűnt a démon – suttogtam, és leereszkedtem a székre, még mielőtt a
térdem megrogyott volna.
 – Ó, istenem! Vajon elvette az aurámat? Vajon a démon elvette az aurámat?
– Démon? – Dr. Anders rémült arcot vágott. – Megidézett egy démont?
Ahogy ott ültem a szörnyű nő asztalánál, pánikba estem. Annyira féltem, hogy majd kiestem a
bugyimból, és nem érdekelt az sem, hogy ő is tudta. Algaliarepté volt az aurám.
– Átjutott a körön! – hadartam, és alig bírtam ki, hogy ne ragadjam meg a karját. – Valahogy
megszerezte az aurát a körön keresztül!
– Ms. Morgan! – kiáltott fel dr. Anders. – Ha egy démon bejutott volna a körébe, nem ülne itt, előttem.
Vele lenne az örökkévalóban, és könyörögne a haláláért!
Rémülten és mozdulatlanul ültem, a karjaimat magam köré fonva. Menekülő áldozat voltam, nem
démongyilkos.
A nő dühösen nézett rám, és megérintette a tollával az asztalt.
– Mit csinált, amivel megidézett egy démont? Azok veszélyes dolgok.
– Én nem idéztem meg – buggyant ki belőlem. – Hinnie kell nekem. Ez magától tűnt fel. Nézze, tartozom
neki egy szívességgel, mert átvitt a leyvonalakon, miután elküldték, hogy megöljön. Ez volt az egyetlen
módja annak, hogy újra Ivyhoz jussak, mielőtt elvérzek. És azt gondolta, azért akartam hívni, hogy
rendezzem a tartozást, és a hívójel, a kör és pentagrammák, amiket Nick másolt le, szóval... helyettem.
Dr. Anders tekintete a vízfoltos rajzokra vándorolt.
Az ön barátja készítette ezeket, ugye?
Megint csak bólintottam, képtelen voltam a szemébe hazudni.
Készültem később újra megrajzolni őket – mondtam. – Nem volt időm kétheti házi feladatot elkészíteni
és elkapni egy gyilkost egyszerre. Dr. Anders megmerevedett.
Én nem ölöm meg a régi diákjaimat.
Lesütöttem a szememet, és éreztem, hogy kezdek megnyugodni.
– Tudom.
Vett egy mély levegőt, és egy kis ideig benn tartotta, mielőtt kifújta. Némi leyvonalerőt éreztem kettőnk
között, és nagy szemeket meresztettem, kíváncsi voltam, mit fog tenni.
– Nem gondolja, hogy én öltem meg őket – mondta végül, és a fémfólia rágásának érzete megszűnt. –
Nos, akkor miért van az én osztályomban?
– Edden kapitány a FIB-től küldött, hogy bizonyítékot találjak arra: ön a boszorkányvadász – mondtam.
– Nem fizet nekem, ha nem az ő koncepciója szerint nyomozok. Ön ellenszenves, erőszakos és a
legaljasabb, akit a negyedik osztályos tanítóm óta láttam, de nem gyilkos.
Az idősödő nő lerogyott, ahogy a feszültség kiszállt belőle.
– Köszönöm! – suttogta. – Nem tudja, milyen jó, hogy valaki kimondja ezt. – Felemelte a fejét, és
sokkolóan rám mosolygott. – Azt a részt, persze, hogy nem vagyok gyilkos – tette hozzá. – A
mellékneveket figyelmen kívül hagyom.
Látva egy csipetnyi emberséget benne, kifakadtam:
– Én nem szeretem a leyvonalakat, dr. Anders. Hol van az aurám többi része?
Vett egy mély lélegzetet, hogy mondjon valamit, de megállt, ahogy pillantása a vállam felett az ajtóra
vetődött. Én megpördültem a széken, várva a kopogtatásra az ajtókereten. Nick lesett be a nyitott ajtón, és
úgy éreztem, meggyullad az arcom.
– Elnézést, dr. Anders – mondta, és megmutatta ingére tűzött egyetemi munkaigazolványát. –
Félbeszakíthatom egy pillanatra?
– Diákkal vagyok – mondta a tanárnő, és a hangja újra tanárosan csengett. – Egy pillanat múlva az öné
vagyok, ha vár a hallban. Becsukná az ajtót, kérem?
Nick összerezzent, elég esetlen volt, ahogy ott állt az ajtóban a farmerjában és az alkalmi ingében.
– Ó, Rachellel akartam találkozni. Nagyon sajnálom, hogy félbeszakítottam. Odaát a szomszédos
épületben dolgozom.
 Megfordult, és oda-vissza végigjáratta a tekintetét a folyosón.
– Látni akartam, hogy jól van-e. És esetleg megtudni, mennyi ideig tart még a dolga.
– Ki maga? – kérdezte dr. Anders üres tekintettel.
– Ő Nick – mondtam félénken. – A barátom. – Nick zavarában meggörnyedt, és idegesen mocorgott.
– Nem tudom, miért zavarok itt egyáltalán – mondta. – Megyek, és várok az előtérben.
Ijedtségnek tűnő villanás tükröződött dr. Anders tekintetében. Először rám nézett, majd Nickre, végül
talpra szökkent. Cipősarkai határozottan kopogtak, ahogy odament, behúzta Nicket, és becsukta az ajtót.
Maradjon itt! – mondta zavartan, és az asztal előtt hagyta Nicket. Nick pentagrammái, mint valami
bűnjelek feküdtek az asztalon. Az ablak előtt állt, háttal nekünk, és a parkolót nézte, amely sötétbe
burkolódzott. – Honnan szerzett latin nyelvű bizalmaskötő varázsigét? – kérdezte.
Nick együttérzéssel megérintette a vállam, és én azt kívántam, bár soha ne jutott volna eszembe, hogy
ebbe belerángassam.
– Ó, az egyik régi varázslatos könyvemből – ismertem el, mert azt gondoltam, azért akarta, hogy Nick
ott legyen, hogy igazolhassa a szavaimat. – Ez volt az egyetlen varázslat, amit ilyen rövid idő alatt elő
tudtam ásni. De ismerem a pentagrammákat. Csak nem volt időm megcsinálni őket.
– Van egy kötő varázsige a tankönyve függelékében – mondta fáradt hangon. – Azt kellett volna
használnia. – Nem a pentagrammák miatt aggódott, és amikor megfordult, hideg érzés futott át a testemen.
A ráncok az arcán durva hatást keltettek a fluoreszkáló fényben. – Mondja el pontosan, hogy mit tett!
Nick biztató bólintására azt mondtam:
– Hűha, először előállítottam az átvivő közeget. Aztán bezártam a kört.
– Megidézéshez és védelemhez módosítva – szakított félbe Nick –, és én benne voltam, vele együtt.
– Várjon csak egy pillanatot! – mondta dr. Anders. – És mekkora volt a kör?
Visszatűrtem a hajamat, és örültem, hogy már nem ugat rám agresszíven.
– Talán hat láb? – A kerülete?
– Az átmérője.
Nagyot sóhajtott, leült, és intett, hogy folytassam.
– Hm, akkor a varázstükrömre álltam, és letoltam az aurámat.
– Milyen volt? – suttogta, könyökét az asztalon nyugtatva, ahogy bámult ki az ablakon.
– A fenébe... uh... rohadt kényelmetlen. Beletettem a tükröt a közegbe, anélkül, hogy hozzáértem volna a
felületéhez. Az aurám kicsapódott a médiumban, aztán beletettem Bobot.
– Az átvivő médiumba?
Bólintottam, bár ő nem nézett rám.
– Úgy gondoltam, ez az egyetlen módja, hogy bekenjem folyadékkal a halat. Aztán elmondtam a
varázsigét.
– Tulajdonképpen – szakított félbe Nick – én mondtam el a varázsigét először latinul, majd
lefordítottam neki, és adtam egy lehetséges másik értelmezést az utolsó részre.
– Pontosan így van – ismertem el elmondtam az új értelmezést, majd felbukkant a démon.
Ránéztem Nickre, de ez az egész korántsem zavarta őt annyira, mint engem.
– Aztán felborítottam Bob tálát. Az egész aurám rajta volt. Féltem, hogy talán átszakad a kör, ha az
aurám megérinti.
– Az történt volna. – Dr. Anders újra a parkolót bámulta.
– Ezért hiányzik az aurám egy része? – kérdeztem. –
Kidobtam a papírtörlőkkel?
Dr. Anders a szemembe nézett.
– Nem. Azt hiszem, Nicket tette a bizalmasává. – Leesett az állam. Megpördültem a székkel, és
felnéztem Nickre. Keze lehullott a vállamról, és döbbenetében tett egy lépést hátrafelé.
– Mi? – kiáltottam fel.
 – Lehetséges ez? – kérdezte Nick.
Nem, nem lehetséges – mondta dr. Anders. – A szabad akarattal rendelkező érző lényeket nem lehet egy
másikhoz kapcsolni ráolvasással. De maga összevegyítette a földmágiát a leyvonalvarázslattal. Még soha
nem hallottam arról, hogy egy bizalmast így kötöttek volna meg. Honnan vette azt a könyvet?
A padlásomon találtam – suttogtam. Felnéztem Nickre. – Ó, Nick! – mondtam, és nagyon zavarban
voltam. – Nagyon sajnálom. Biztos felvetted az aurámat, amikor megpróbáltad elkapni Bobot.
Nick értetlenül nézett rám.
Én a te bizalmasod vagyok? – suttogta, hosszúkás arcán kötekedő kifejezéssel.
Dr. Anders szemrehányó, ugatásszerű nevetést hallatott.
– Semmi oka a büszkeségre, Ms. Morgan. Bizalmassá tenni egy embert, ez szörnyű. Ez rabszolgatartás.
Démoni dolog.
– Várjunk csak! – hebegtem. – Baleset volt. A nő szinte keresztüldöfött a tekintetével.
– Emlékszik, mit mondtam arról, hogy a varázslatot gyakorló személy képességei összekapcsolódnak a
bizalmasáéval? A démonok embereket használnak, mint bizalmasokat. Minél erősebb a személy, a démon
annál nagyobb teljesítményre képes rajta keresztül. Ezért van, hogy mindig is próbáltak bolondokat
kioktatni a sötét varázslatokra. Tanítják őket, átveszik az irányítást a lelkük felett, majd bizalmasukká
teszik őket. Maga démonmágiát használt azáltal, hogy összekeverte a föld- és a leyvonalboszorkányságot.
A hasamra tettem a kezem.
– Sajnálom, Nick – suttogtam.
Sápadt volt, és mozdulatlanul állt mellettem.
– Baleset volt.
Dr. Anders durván rácsapott az asztalra.
– Baleset vagy sem, ez a legőrültebb dolog, amit valaha hallottam. Jó nagy veszélybe keverte Nicket.
– Hogyan? – Nick kezéért nyúltam. Hidegnek éreztem, amikor megfogtam, ő meg az ujjaival
megszorította az enyémeket.
– Mert ő hordozza az aurája egy részét. A leyvonalboszorkányok odaadják a bizalmasuknak az aurájuk
egy részét, ami aztán horgonyként szolgál, amikor feltöltődnek a leyvonalon. Ha valami elromlik, a
bizalmast húzzák be az örökkévalóságba, nem a boszorkányt. De ennél is fontosabb, hogy a bizalmasa
időben elszigetelje, nehogy megőrüljön, mert túl sok leyvonalerőt csatornázott magába. A
leyvonalboszorkányok nem tartják az összes energiát magukban. A bizalmasukban tárolják. Simon, a
papagájom, megtartja nekem, és én lehívom tőle, ha szükségem van rá. Amikor együtt vagyunk, erősebb
vagyok. Amikor ő beteg, a képességeim csökkennek. Ha ő közelebb van a vonalhoz, mint én, elérhetem
rajta keresztül. Ha a dolgok rosszra fordulnak, ő hal meg, nem én.
Nagyot nyeltem. Dr. Anders úgy méregetett, olyan hidegen, mintha szándékosan tettem volna. – Ezért
használnak állatokat bizalmasnak – mondta hidegen. – Nem embereket.
– Nick – motyogtam. – Sajnálom. – Már legalább harmadszor mondtam ezt.
Dr. Anders arca ráncba szaladt.
– Sajnálja? Amíg nem oldjuk fel őt a kötés alól, maga nem tárolhat semennyi leyvonal-energiát. Túl
veszélyes.
– Nem is tudom, hogyan kell a leyvonalerőt felvenni – ismertem el. Én tettem Nicket a
bizalmasommá?
Várjon egy pillanatot! — A nő vékony kezét a homlokára tette. Nem tudja, hogyan kell tárolni a
leyvonalerőt? Egyáltalán? Ön készített egy kört, hat láb átmérővel, ami elég erős volt ahhoz, hogy távol
tartson egy démont, úgy, hogy egyenesen a vonalból használt energiát? Egyáltalán nem használt korábban
tárolt energiát?
Megráztam a fejemet.
Nem tudja, hogyan kell eltartani akár csak egyetlen uncia örökkévalót?
 Ismét megráztam a fejem. A nő felsóhajtott.
– Az apjának igaza volt.
– Ismerte az apámat? – kérdeztem. Miért ne? Úgy tűnt, mindenki más ismerte.
– Én tanítottam őt a főiskolán – mondta. – Bár akkor még nem tudtam róla. Nem láttam őt újra egészen
addig, amíg tizenhárom évvel ezelőtt nem találkoztunk, hogy megvitassuk az ön ügyét. – Az asszony
hátradőlt, és felvonta a szemöldökét. – Megkért, hogy buktassam meg, ha valaha is megjelenik az órámon.
– Mmm... miért? – habogtam.
– Úgy látszik, tudta, hogy mennyi erőt tudna kihúzni egy vonalból, és rá akart venni, hogy beszéljem rá
magát, forduljon a földboszorkányság felé a vonal-varázslástól. Azt mondta, hogy biztonságosabb lenne.
Az én órám túlzsúfolt volt abban az évben, és egy apa azon szándéka, hogy megvédje a lányát,
meggondolandó volt, és egyáltalán nem okozott nekem gondot. Feltételeztem, hogy az ön biztonsága volt a
fő célja. Visszanézve már látom, hogy mindenki más biztonságát érezte fontosnak.
− Mások biztonságát? – suttogtam, és a rosszullét kerülgetett.
− – Egy embert bizalmassá tenni nem normális dolog, Ms. Morgan – mondta dr. Anders.
– Ön meg tudná csinálni? – kérdezte Nick. Vetettem rá egy pillantást, és örültem, hogy nem engem
kérdezett. A tanárnő sértetten nézett vissza rá.
– Valószínűleg. Ha megcsinálnám a kötődési varázslatot. De nem tenném. Ilyesmit csak a démonok
csinálnak. Az egyetlen ok, amiért nem hívom az Inderlandi Biztonsági Szolgálatot, az az, hogy ez egy
baleset volt, amit hamarosan orvosolunk.
– Köszönöm – lélegeztem fel, de még mindig nem tértem magamhoz. Bizalmasommá tettem Nicket?
Démon mágiát használtam, hogy kötődjön hozzám? Teljesen megszédültem, a fejem a térdem közé
hajtottam. Talán egy lehelettel méltóságteljesebbnek gondoltam ezt, mint hogy elájuljak és a padlóra
zuhanjak. Ereztem Nick kezét a hátamon, és elfojtottam egy hisztérikus nevetést. Mit tettem?
Nick hangját hallottam, miközben lecsuktam a szemem, és küzdöttem, hogy ne hányjak.
– Meg tudja törni az átkot? Azt hittem, a bizalmasság egész életen át tartó kötöttség.
– Általában az... a bizalmasok számára. – Dr. Anders fáradtnak tűnt. – Meg lehet szüntetni, ha valakinek
a készségei olyan szintre emelkednek, hogy a saját bizalmasa csak akadályozza. És akkor jobbra kell
cserélni a régi bizalmast. De mi lehet jobb egy embernél, Nick?
Kihúztam a fejemet a térdeim közül, így láthattam, hogy dr. Anders grimaszt vág.
– Látnom kell a könyvet – mondta. – Talán van benne valami arról, hogy hogyan lehet megszüntetni egy
személy kötöttségét. A démonok közismerten szeretik lecserélni a dolgokat, ha valami jobb kerül az
útjukba. Először is szeretném tudni, hogy a démonmágiáról szóló könyv hogyan került a padlásra.
Én egy templomban élek – suttogtam. – Ott volt, amikor beköltöztem. – Kinéztem az ablakon, a
rosszullét kezdett elmúlni. NICknél volt az aurám. Ez jobb volt, mintha egy démonnál lett volna. És mi
képesek leszünk valahogy visszacsinálni ezt az egészet. Korábban mondtam Glennek, hogy találkoznék
vele a FIB-ben ma este, de most Nick volt az első.
Megyek a könyvért – mondtam, és ránéztem a csukott ajtóra. Meg tudjuk csinálni itt, vagy valami
diszkrétebb hely kell? Elmehetünk a konyhámba. Van egy leyvonal a kertben.
Dr. Andersben már nem volt semmi taszító. Most egyszerűen csak fáradtnak látszott.
– Nem tudok semmit tenni ma este – mondta, bocsánatkérően Nickre nézve. – De hadd adjam oda a
címemet! – Egy tollért nyúlt, és ráfirkált az én és a bizalmasom összehajtott értékelésére. – Otthagyhatják
a könyvet az őrnél, hétvégén megkapom.
– Miért nem ma? – kérdeztem, amikor átvettem a papírt.
– Ma este nem érek rá. Előadásom lesz holnap, és kell készítenem egy frissített siker/kudarc kimutatást.
– Elpirult, amitől fiatalabbnak látszott.
– Kinek? – kérdeztem, és a jeges félelem kezdett visszaköltözni a testembe. – Mr. Kalamacknek.
Szemeimet becsuktam, hogy erőt gyűjtsék.
 – Dr. Anders! – mondtam, és hallottam, hogy mögöttem Nick egyik lábáról a másikra áll. – Trent
Kalamack az, aki megöli a leyvonalboszorkányokat. Az asszony visszavedlett eredeti, gúnyos énjébe.
– Ne őrüljön meg, Ms. Morgan! Mr. Kalamack pontosan ugyanannyira gyilkos, mint én.
– Hívjon Rachelnek! – mondtam, és azt gondoltam, hogy tegeződhetnénk. – És Kalamack a
boszorkányvadász. Láttam a jelentést. Minden egyes áldozattal beszélt a halálukat megelőző hónapban
Dr. Anders kihúzta az alsó fiókot, és egy ízléses kis pénztárcát vett elő.
– Én is beszéltem vele a múlt évben, tavasszal a diplomaosztón, és még életben vagyok. Szerette volna
megvitatni a kutatásaimat. Ha felcsigázom az érdeklődését, fizetni fogja a kutatásaimat, és azt csinálhatom,
amit istenigazából szeretnék. Hat évet dolgoztam, hogy mindezt összehozzam, és nem akarom elveszíteni
az esélyemet egy jó támogatóra néhány szerencsétlen véletlen egybeesés miatt.
A székem szélére csúsztam, elgondolkodva, hogyan juthattam el ilyen gyorsan a teljes utálattól odáig,
hogy aggaszt a sorsa.
– Dr. Anders – mondtam, és felpillantottam Nickre. – Tudom, hogy szétszórt csődtömegnek gondol. De
ne ítéljen elhamarkodottan! Láttam a jelentéseket azokról az emberekről, akiket ez a férfi megölt.
Mindnyájan szörnyű halált haltak. És Trent mindnyájukkal beszélt.
– Ó, Rachel! – szakított félbe Nick. – Nem tudod biztosan, hogy mi történt.
Felé pördültem a székkel. – Ezzel nem segítesz nekem!
Dr. Anders kezében a pénztárcával felállt.
– Hozza el a könyvet! A hétvégén megnézem.
– Nem – ellenkeztem, mert láttam, hogy részéről lezártnak tekinti a beszélgetést.
– Gondolkodás nélkül végez magával, mintha csak egy legyet csapna agyon. – Amikor az ajtóra
mutatott, a tehetetlenségtől összeszorultak a fogaim. – Akkor legalább engedje meg, hogy magával menjek!
– mondtam, és felálltam. – Az Üregben emberkísérő szolgálatot vállaltam. Tudom, hogyan kell feltűnés
nélkül követni valakit.
A nő szemei összeszűkültek, ahogy rám nézett.
A leyvonalak mágiájának doktora vagyok. Úgy gondolja, jobban meg tud védeni, mint én magamat?
Vettem egy levegőt, hogy tiltakozzak, de ki is engedtem.
– Igaza van – mondtam, mert végiggondoltam, hogy könnyebb lesz követni úgy, hogy nem tud róla. –
Legalább azt megmondaná, hogy mikor találkozik vele? Jobban érezném magam, ha fel tudnám hívni,
amikor hazaért.
Felhúzta az egyik szemöldökét.
– Holnap este hétkor. A Carew-torony tetején lévő étteremben. Kiég nyilvános helynek találja?
Arra gondoltam, hogy kölcsön kell kérnem egy kis pénzt Ivytól, ha oda követni akarom. Egy pohár víz
ott három dollárba kerül, és egy nyamvadt saláta tizenkettőbe... vagy legalábbis úgy hallottam. Nem
hittem, hogy bármelyik ruhám is jó lenne oda. De semmiképpen nem akartam hagyni, hogy találkozzon
Trenttel úgy, hogy senki nem figyeli őket.
Bólintottam, a táskám szíját a vállamra tettem, és megálltam Nick mellett.
– Igen.
Köszönöm!
 TIZENNYOLCADIK

A KORA DÉLUTÁNI NAP FÉNYE már majdnem végigküzdötte az útját a konyha falán, egy utolsó sáv
hagyott csak szerény pászmát a mosogató és a pult mellett. Ültem Ivy antik asztalánál, lapozgattam a
katalógusait, és befejeztem a kávés reggelimet. Még csak úgy egy órája voltam fenn, dajkálgattam a
csészémet, és vártam Ivyt. Megtöltöttem egy kancsót, abban a reményben, hogy ezzel a csalétekkel rá
tudom venni, hogy beszéljen velem. Még mindig nem volt kész a találkozásra, és kitért előlem azzal az
ürüggyel, hogy vizsgálatokat kell végeznie a legújabb megbízatásával kapcsolatban. Azt kívántam, bárcsak
beszélne velem. Aztán már azzal is beértem volna, ha meghallgat. Lehetetlen, hogy ennyire fontosnak
érezte volna az incidenst. O is hibázott már, és akkor is túljutottunk rajta.
Sóhajtottam, és kinyújtottam a lábamat az asztal alatt. A szűk terekhez ajánlott polcrendszerekhez
lapoztam, figyelmem céltalanul bolyongott a számtalan praktikus berendezési tárgy között. Nem volt sok
tennivalóm a mai napon, egészen addig, amíg Glenn, Jenks és én el nem megyünk diszkréten szemmel
tartani dr. Anderst. Nick kölcsönzött némi pénzt, és akadt egy alkalmi ruhám, ami nem látszott túl olcsónak
erre a helyre, és elrejti az airsoftomat.
Edden megijedt, amikor elmondtam neki, hogy követni akarom a nőt – ijedsége egészen addig tartott,
amíg idióta módon el nem mondtam neki, hogy dr. Anders Trenttel fog találkozni. Majdnem ölre mentünk
az ügyön, sokkolva a folyosón lévő rendőrtiszteket. Ezen a ponton azzal sem törődtem volna, ha Edden
börtönbe zárat. Várnia kellett volna, míg csinálok valamit, addigra már úgyis meglelt volna, amire
szükségem van.
Glenn-nel sem voltunk valami jóban. El kellett mondanom mindenféle apuci kisgyerekének meg
puhánynak, hogy elérjem, hogy csöndben legyen és velem jöjjön este. Nem számított. Trent embereket ölt.
Miközben a katalógust böngésztem, egyszerre megakadt a szemem egy tölgyfa asztalon, olyanon,
amilyen a detektíveknek van a Helyzet előtti mozifilmekben. Egy sóhaj szakadt ki belőlem vágyaim lírai
megnyilvánulásaként. Az asztal gyönyörű volt, úgy verte vissza a fényt, olyan szép tükröződéssel, ahogy
egy préselt lemezből készült bútor soha. Teli volt apró fiókocskákkal, és a leírás szerint a bal alsó fiók
alatt rejtett rekesz bújt meg. Szépen illene a szentélybe.
Elfintorodtam, amikor az én szánalmas bútoraimra gondoltam, a melyek közül jó néhány még mindig a
raktárban hevert. Ivynek gyönyörű, sima vonalvezetésű bútorai voltak, és a súlyuk is tekintélyes volt. A
fiókok sohasem akadtak el, és a kis fémkallantyúk okosan kattantak, amikor becsukódtak. En is valami
ilyesmit akartam. Valami állandót. Valamit, ami teljesen összeszerelve érkezik házhoz. Valamit, ami
kibírja, ha sós vízbe merül arra az esetre, ha még egyszer halálos fenyegetést kapnék.
Ez már soha nem történhet meg, gondoltam, és eltoltam magamtól a katalógust. Szép bútorokat kell
szerezni, nem halálos fenyegetést. Tekintetem a fényes papírokról a leyvonaltankönyvemre siklott. Csak
bámultam rá, és gondolkodtam. Több erőt tudnék becsatornázni, mint a legtöbben. Az apám nem
akarta, hogy tudjam. Dr. Anders hülyének nézett. Már csak egy dolog maradt, amit megtehettem.
Nagy levegőt vettem, és közelebb húztam magamhoz a könyvet. A végét ütöttem fel, a függelékeknél, és
megálltam a bizalmas magunkhoz kötésére szolgáló varázsigénél. Minden rituális volt, a megjegyzések
olyan technikákra utaltak, amikről fogalmam sem volt. A varázsigét angolul írták le, és semmiféle főzetről
vagy növényről nem esett szó benne. Olyan idegen volt számomra, mint a geometria, pedig én nem
szeretem hülyének érezni magam.
A lapok kellemes hangot adtak, ahogy előrepörgettem őket, hogy keressek valamit, amit meg tudok
érteni. Lelassítottam, és behelyeztem a hüvelykujjamat, amikor találtam egy ráolvasást a mozgásban lévő
tárgyak eltérítéséhez. Menő, gondoltam.
Pontosan ilyesmiért akartam pálcát ragadni.
Kihúztam magam, keresztbe tettem a lábaimat, és a könyv fölé hajoltam. Ahhoz, hogy kis tárgyakat
mozgassunk, a tárolt leyvonalenergiát kell igénybe venni, de a nagy tömegek vagy gyorsan mozgó
objektumok manipulálásához egyenesen a vonalakra kellett rácsatlakozni. Az egyetlen fizikai dolog, amire
szükségem volt, egy tárgy, ami fókuszpontként szolgálhat.
Felnéztem, amikor Jenks alakja suhant el a nyitott konyhaablak mellett.
– Hé, Rache! – kiáltott be vidáman. – Mizújs?
Odanyúltam a bútorkatalógusért, és óvatosan a tankönyv fölé húztam.
– Nem sok – mondtam, ahogy lenéztem. – De fel vagy dobva!
Most jövök a mamádtól. Tudod, tök jó fej. – A konyhaszigethez repült, leszállt rá, majdnem a
szememmel egy vonalban. – Jax jól van. Ha anyád csipázza, én nem vagyok ellene, hogy csináljon egy
elég nagy kertet, amiből megélhet.
Csipázzaaa? – kérdeztem, és odalapoztam néhány gyönyörű telefonasztalkához a katalógusban.
Elsápadtam, amikor ránéztem az árukra. Hogyan lehet valami, ami ilyen kicsi, ilyen drága?
– Ja! Igen. Tudod... bírja, frankózza, szerinte kóser, üsse kő!
– Tudom, hogy mit jelent – mondtam, mert felismertem anyám egyik kedvenc fordulatát, és furcsának
találtam, hogy Jenks elkezdte használni.
– Beszéltél már Ivyvel? – kérdezte.
– Nem.
Frusztrációm nyilvánvalóvá vált a rövid válaszból. Jenks habozott, majd egy halk szárnyrebbenés után
villámgyorsan a vállamon termett.
– Sajnálom.
Vidám arckifejezést erőltettem magamra, ahogy felemeltem a fejemet, és betűrtem egy göndör fürtöt a
fülem mögé.
– Ja, én is.
Dühösen csapott egyet a szárnyával.
– Naaaa, mit dugdosol a katalógus alatt? Ivy bőrcuccait nézegeted?
Megfeszült az állkapcsom.
– Semmit – mondtam aztán lágyan.
– Te is szeretnél bútorokat vásárolni? – gúnyolódott. – Hagyjál már!
Sértődötten elhessegettem. – Igen. Bútorokat akarok venni, és valami mást, nem pozdorját, ja, elnézést,
mesterségesen előállított fát. Ivy cuccai mellett az enyémek műanyag kerti bútoroknak tűnnek a
lakókocsiparkból.
Jenks nevetett, a szárnyai verdesésével keltett fuvallat az arcomba fújta a hajamat.
– Na, akkor vegyél magadnak valami szépet a következő alkalommal, amikor lesz egy kis pénzed!
– Mintha valaha is lenne ilyen – motyogtam.
Jenks beröppent az asztal alá. Nem bíztam benne, és lehajoltam, hogy lássam, mit csinál.
– Hé! Hagyd abba! – kiáltottam fel, amint megmozdítottam a lábamat, és egy rántást éreztem. Ő meg,
mint a nyíl, elröppent, és amikor sikerült kioldanom az összekötött cipőfűzőimet, és feljöttem az asztal
alól, láttam, hogy lehúzta a katalógust a tankönyvről. A kezeit a csípőjére téve állt a könyvön, és olvasta.
– Jenks! – szóltam oda neki panaszosan.
– Azt hittem, nem szereted a leyvonalakat – mondta, felröppent, majd pont oda ült vissza, ahol előtte
volt. – Különösen most, hogy nem tudod használni őket Nick veszélyeztetése nélkül.
– Nem is – feleltem, és arra gondoltam, bárcsak ne beszéltem volna neki arról, hogy Nicket véletlenül
bizalmasommá tettem. – De nézd! Ez a cucc könnyű.
Jenks hallgatott, a szárnyai lelógtak, mikor megpillantotta a varázslatot.
– Ki akarod próbálni?
– Nem – mondtam gyorsan.
− Nick rendben lesz, ha az energiát egyenesen a vonalból veszed. O majd meg sem tudja. – Jenks
oldalra fordult, így láthatott engem is meg a szöveget is.
− Itt éppen azt mondja, nem kell feltétlenül tárolt energiát használni, hanem kinyerhető a vonalból is.
Látod? Itt van leírva, feketén és fehéren.
− – Igen – mondtam lassan, de nem voltam meggyőzve.
Jenks vigyorgott.
– Megtanulod, hogyan kell ezt csinálni, és akkor visszatérhetünk a Howlerekhez. Még mindig
megvannak a jegyek a jövő vasárnapi játékra, nem? – Igen – mondtam óvatosan.
Jenks alaposan átvizsgálta az oldalt, a szárnyai piros folttá olvadtak össze, ahogy izgatottan vibráltak.
– Rá tudnád venni őket, hogy fizessenek, és mivel Edden csekkje már érkezik a bérleti díjaddal, tudnál
venni egy szép tölgy cipőszekrényt vagy valamit. – Jaaaaa – bújtam ki az egyenes válasz elől. Jenks
ravaszul méregetett szőke frufruja alól. – Hacsak nem félsz.
A szemem összeszűkült.
– Mondták már neked, hogy igazi kis pöcs vagy?
Nevetett és felállt. Csillogó napsugár világította meg a körülötte szálló port.
– Ha lenne nekem csak negyed... – tűnődött. Egy apró röppenéssel leszállt a vállamra. – Nehéz ez?
A könyv fölé hajolva a hajamat az egyik oldalra lendítettem, hogy ő is láthassa.
– Nem, és ez az, ami aggaszt. Van egy varázsige, és szükségem van egy tárgyra a fókuszáláshoz. Aztán
meg csatlakozni kell a leyvonalhoz. És van egy mozdulat... – Összeráncoltam a homlokomat, és
megérintettem a könyvet. Ez nem lehet ilyen egyszerű.
– Ki fogod próbálni?
Az a gondolat suhant át az agyamon, hogy Algaliarept talán tudja, hogy energiát nyerek a vonalból. De
látva, hogy fényes napsütés van, és hogy megállapodtunk, azt gondoltam, hogy elég biztonságos.
– Igen.
Kihúztam magam, és ráhangolódtam. Második látásomat kiterjesztve tapogatóztam a vonalat keresve. A
nap teljesen elárasztotta a teret, az örökkévalóságból így semmit sem lehetett látni, de a leyvonal elég
egyértelmű volt a lelki szemeim előtt, úgy festett, mintha egy csík megszáradt vér lógott volna a sírkövek
felett. Arra gondoltam, hogy nagyon csúnya, és óvatosan kinyúltam egy gondolattal, és megérintettem.
Az orromon keresztül sziszegve távozott a belélegzett levegő, és én megmerevedtem.
– Jól vagy, Rache? – kérdezte Jenks, és elröppent a vállamról.
Bólintottam, miközben a könyv fölé hajoltam. Az energia át–
áramlott rajtam, gyorsabban, mint korábban, az erőssége nagyon gyorsan kiegyenlítetté vált. Majdnem
olyan volt, mintha az előző alkalmak hatására kitisztultak volna a csatornák. Aggódni kezdtem, hogy túl
sokat használok fel, próbáltam letolni egy részét a testemben, és végül eltávolítani a lábamon keresztül.
Nem vitt semmi jóra. A bejövő erő egyszerűen újra feltöltött.
Lemondóan megadtam magam a kellemetlen érzésnek, mentálisan leráztam magamról a második látást,
és felnéztem. Jenks aggodalommal telve figyelt.
Bátorítóan mosolyogtam rá, ő pedig bólintott, láthatóan elégedetten.
– Mit szólnál ehhez? – kérdezte, és a vízfestékgolyóim rejtekhelyéhez repült. A piros gömb akkora volt,
mint a feje, és egyértelműen nehéz volt neki, de megoldotta a dolgot.
– Ez jó lesz! – értettem egyet. – Dobj fel egyet, és megpróbálom i–1 téríteni.
Abból kiindulva, hogy ez könnyebb, mint magvakat őrölni, vagy vizet forralni, elmondtam a varázsigét,
és egy lecsapódó hurkot formáltam kezemmel a levegőben, amit úgy lehet elképzelni, mintha
csillagszóróval leírnák a nevedet július negyedikén. Amikor ki– mondtam az utolsó szót, Jenks feldobta a
labdát.
– Au! – kiáltottam, amikor egy hullám a leyvonal erejéből megégette a bal kezemet. Zavartan néztem
Jenksre, miközben kinevetett. – Mit csináltam rosszul? Ö odaröppent a közelembe, a leeső piros gömböt
közben elkapta, és máris a hóna alatt tartotta. – Elfelejtetted a fókuszpontot. Itt van. Használd ezt!
 – Ah – nyögtem fel zavartan, és megfogtam a piros gömböt, amit a kezembe ejtett.
– Próbáljuk meg újra! – mondtam, és a gömböt a könyv utasításai alapján igyekeztem az egyik
kezemben tartani. Éreztem a tárgy hűvös simaságát, elmondtam a varázsigét, és a jobb kezemmel
határozott mozdulatokkal egy ábrát rajzoltam a levegőbe.
Jenks eldobta a második labdát is, közben a szárnya éles, fütyülő hangot adott ki. Megriadtam, és veszni
hagytam egy hullámnyi erőt. Ezúttal működött. Elfojtottam egy sikolyt, ahogy megéreztem, hogyan nyilall a
leyvonal energiája át a kezemen, és hogyan követte pontosan a figyelmemet a labda irányába. Eltalálta,
nekivágta a falnak, és csöpögő, elkenődött folt lett az eredmény.
– Igen! – kiáltottam fel, és Jenksszel egymásra vigyorogtunk. – Nézd meg! Működött!
Jenks a pulthoz repült, hogy egy másik gömböt hozzon.
– Próbáld újra! – kérte, és már dobta is mohón a mennyezet felé. Most már gyorsabban ment a dolog.
Rájöttem, hogy képes vagyok egyszerre elmondani a varázsigét és végrehajtani a gesztust, és addig tartom
meg a ley-energiát, amíg csak el nem akarom engedni. Azzal, hogy már erősen az ellenőrzésem alatt
tudtam tartani a folyamatot, hamarosan elértem, hogy ha eltaláltam a falat, nem ütődtek neki olyan erővel a
golyók, hogy szétloccsantak volna. Célozni is egyre jobban tudtam, és a mosogató tele volt a gömbökkel,
amiket lepattintottam a szúnyoghálóról. Mr. Hal a párkányon nem volt boldog.
Jenks lelkes partner volt, csak úgy cikázott körbe a konyhában, és dobálta a piros golyókat a mennyezet
felé.
A szemem elkerekedett, amikor egyet rám dobott a plafon helyett.
– Hé! – kiáltottam, és átküldtem a labdát a szúnyogháló pixilyukán. – Ne rám!
– Milyen jó ötlet! – mondta, majd gonoszul elvigyorodott, és közben éleset füttyentett. Három kicsinye
suhant be a kertből, mind egyszerre beszélt. Pitypang és őszirózsa illatát hozták magukkal.
– Cél Ms. Morgan – mondta, és átnyújtotta a gömböcskét rózsaszín ruhába öltözött lánykájának.
– Állj! – tiltakoztam, és lebuktam, amikor a pixilányka ugyanolyan ügyesen és ugyanakkora erővel
hajította felém a labdát, mint az apja. A hátam mögé néztem, a sötét foltot okozó loccsanásra a sárga falon,
majd vissza rájuk. Leesett az állam. Abban a pillanatban, ahogy máshová néztem, mindannyiuknál ott
termettek a gömbök.
– Kapjátok el! – kiabálta Jenks.
– Jenks! – mondtam nevetve, ahogy nagy nehezen sikerült elterelni egyet a négy golyó közül.
A három, amit lekéstem, ártalmatlanul a földre hullott. A legkisebb pixi átszaladt a linóleumon, felfelé
dobálva a gömböket, ahol a nővérei elkapták őket. – Négyen egy ellen nem fair! – kiáltottam, a hogy újra
célba vettek.
A tekintetem a folyosóra kaptam, mert megszólalt a telefon.

Időt kérek! – kiáltottam, és lehajolva menekültem be a nappaliba. – Időkérés! – Még mindig

mosolyogva a telefon után nyúltam. Jenks a boltívnél lebegett, és várt. – Halló! Vámpírbűbáj. Rachel
beszél – mondtam, miközben lebuktam a gömb elől, amit Jenks felém dobott. Hallottam a pixik kuncogását
a konyhából, és kíváncsi voltam, vajon miben mesterkedhetnek.
– Rachel? – hallatszott Nick hangja. – Mi a fenét csinálsz?
– Szia, Nick! – Megálltam a varázsige mormolása közben. Visszatartottam az energiát, amíg Jenks rám
dobta a következő labdát. Kezdtem jobban kezelni a helyzetet, szinte eltaláltam az eltérített vizes
labdával. – Jenks! Hagyd abba! – tiltakoztam. – Telefonálok.
Jenks elmosolyodott, majd kirepült a házból. Lehuppantam Ivy egyik kényelmes, a garnitúrához tartozó
velúr karosszékébe, tudva, hogy Jenks nem kockáztatja meg, hogy összevizezze, és ezzel magára haragítsa
Ivyt.
– Hé, te már fent vagy? Akarsz csinálni valamit? – kérdeztem, a két lábamat felrakva az egyik karfára, a
nyakamat pedig a másikon nyugtatva. Két ujjam közé csippentettem a piros labdát, amit fókuszpontként
használtam, merészen kockáztatva, hogy a rá gyakorolt nyomás alatt szétloccsan.
– Hm, talán – mondta. – Teljesen véletlenül nem a leyvonalból nyersz éppen energiát?
Integettem Jenksnek, hogy álljon meg, miközben épp lecsapni készült.
– De igen! – válaszoltam, majd felültem, és letettem a lábamat a padlóra. – Elnézést. Én nem hittem
volna, hogy érezni fogod. Ugye nem rajtad húzom át? Vagy igen?
Jenks egy képkereten landolt. Biztos voltam benne, hogy hallotta Nicket, bár a pixi a szoba másik
végében volt.
– Nem – mondta Nick, egy csipetnyi nevetéssel a hangjában, ami alig volt érezhető a hallgatón
keresztül. – Biztos vagyok benne, hogy képes lennék megmondani. De ez furcsa. Itt ülök, olvasok, és
hirtelen úgy érzem, mintha te is itt lennél velem. A legjobban ahhoz hasonlít az érzés, mint amikor éppen
itt vagy, én vacsorát készítek, és figyellek téged, amint tévét nézel. Csinálod a saját dolgodat, nem is
foglalkozol velem, de elég nagy zajt csapsz. Elég zavaró.
– Szóval nézed, ahogy tévét nézek? – kérdeztem, kényelmetlenül érezve magam, ő pedig kuncogott.
– Nem tagadom. Nagyon szórakoztató. Állandóan le–fel ugrálsz.
A homlokomat ráncoltam, míg Jenks kacarászott.
– Sajnálom – motyogtam, de aztán egy halvány figyelmeztető jelzés szaladt végig rajtam, és
komolyabban kezdtem figyelni. Nick olvasott. Általában a szombatot ágyban töltötte, és próbálta behozni
az alváshiányát. – Nick, milyen könyvet olvasol?
Hát a tiédet – ismerte el. Csak egyetlen könyvem volt, ami őt is érdekelhette.
– Nick – tiltakoztam, miközben a székem szélére húzódtam, és keményen megragadtam a telefont. – Azt
mondtad, elviszed dr. Andersnek. – Miután lefújtam az utamat a FIB-hez, mert nehéz lett volna eldönteni,
én nézek-e ki nyomorultabbul, vagy a hajam, Nick hazavitt. Azt hittem, az én tényleg új, ezúttal egészséges,
a szó szoros értelmében átkozott kötettel szemben kialakult fóbiám miatt ajánlotta fel, hogy elviszi és
leadja a könyvet. Nicknek nyilvánvalóan más tervei voltak, és úgy adódott, hogy nem haladt velük elég
gyorsan.
– Nem akarta megnézni tegnap este – mondta védekezőn. – És biztonságosabb, ha a lakásomban van,
mint ha egy őrbódéban lenne, és egyre több kávékarikát gyűjtene be. Ha nem bánod, szeretném megtartani
még egy éjszakára. Találtam benne valamit, amit szeretnék megkérdezni a démontól. – Elhallgatott.
Egyértelműen iám várt, hogy elkezdjek tiltakozni.
Az arcomba szökött a vér, melegséget éreztem.
– Idióta – mondtam előzékenyen. – Te idióta. Dr. Anders megmondta, hogy mit akar tenni ez a démon.
Már így is majdnem megölt mindkettőnket, és te még mindig információt akarsz kiszedni belőle?
Hallottam, hogy Nick sóhajt.
– Óvatosan csinálom – mondta, és én rémült, vakkantásszerű kacajt hallattam. – Rachel, ígérem, holnap
reggel első dolgom lesz átadni neki. Amúgy sem fogja addig megnézni. – Habozott, és .szinte hallottam,
ahogy gyűjti az elszántságot. – Meg fogom idézni. Kérlek, ne akard, hogy ezt a hátad mögött csináljam!
Jobban érezném magam, ha valaki tudna róla.
– Miért? Hogy elmondhassam anyádnak, mi ölt meg? – vágtam a fejéhez, és elszégyelltem magam, hogy
ilyesmi csúszott ki a számon. Lehunytam a szemem, és megszorítottam a piros labdát az ujjaim között.
Nick hallgatott és várt. Nagyon pocsék érzés volt, hogy még csak jogom sincs ahhoz, hogy leállítsam. Még
akkor sem, ha a barátnője vagyok. Démonokat idézni nem volt illegális dolog. Csak nagyon, nagyon hülye
dolog volt.
– Megígéred, hogy felhívsz, ha végeztél? – kérdeztem, és éreztem, hogy a gyomrom megremeg. – Úgy
ötig fent vagyok.
– Persze – lehelte. – Köszönöm. Szeretném hallani, hogy ment a vacsora Trenttel.
– Naná – visszhangoztam. – Később beszélünk. Ha még életben leszel.
Letettem. Tekintetem találkozott Jenksével. O a szoba közepén lebegett, egy festékkel teli labdával a
hóna alatt.
– Ti ketten sötét foltokként végzitek a leyvonalak köreiben – mondta, és én felé dobtam a gömböt, amit
addig is ráfogtam. Fél kézzel elkapta, néhány lábnyit elmozdulva hátrafelé, mire sikerült lelassítania a
dobás lendületét. Visszadobta, és én kitértem. Ivy székét találta el, de a gömb nem loccsant szét.
Felvettem, és a konyha felé indultam.
Most! – visította Jenks, ahogy beléptem a világos szobába.
– Kapjuk el! – rikácsolta egy tucatnyi pixi.
A támadás kirántott a depresszióból. Lebuktam, amint a tocsogós golyók zápora lecsapott rám, és a
fejemre zúdult. A hűtőszekrényhez szökkentem, kinyitottam az ajtaját, és elbújtam mögötte. A rengeteg
adrenalintól szinte dalolt a vérem. Vigyorogva hallgattam, ahogy hat vagy annál is több csattanás
hallatszott a fémajtón.
– Ti kis nyomorultak! – kiáltottam, ahogy kilestem, és láttam őket, amint a konyha túlsó végén
röpdöstek, mint valami megbolondult szentjánosbogarak. A szemem elkerekedett; lehetett ott vagy húsz
közülük!
A festékes labdák beborították a padlót, lassan elgurultak tőlem. Ettől izgalomba jöttem, gyorsan
háromszor elmondtam a varázsigét, és a következő három rakéta egyenesen visszapattant rájuk.
Jenks gyerekei felsikoltottak gyönyörűségükben, selyemruhácskájuk és nadrágjuk színei egybemosódtak,
ahogy a pixik fickándoztak. Pixipor rajzolta ki a lassan elhaló napsugárpászmákat. Jenks a merőkanálon
állt, ami a konyhasziget fölötti tartóról lógott le. Megmarkolta a kardot, amivel a tündéreket szokta
elkergetni, és a magasba emelte, miközben bátorítóan kiabált.
Jenks hangosan irányította a támadást. A kuncogó suttogásokat izgatott kiáltások szakították meg, az
állandó zaj betöltötte a levegőt, ahogy szervezkedtek.
Vigyorogtam, és elrejtőztem az ajtó mögött, bokám már egészen kihűlt a hűtőből áradó lt idegtől.
Mondtam a varázsigét, újra és újra, és éreztem, hogy a leyvonal ereje dagad a szemeim mögött.
Tömegesen akartak megtámadni, tudták, hogy mindannyiuk ellen nem tudom megvédeni magam.
– Most! – kiáltotta Jenks. Apró szablyáját lengetve elrugaszkodott a merőkanálról.
Rákiáltottam a vidáman és vadul nyüzsögve rám támadó apróságokra. Nevetve tiltakoztam, és
kiröpítettem a piros golyókat. Apró ütések puffantak rajtam azoktól, akiket elhibáztam. Levegő után
kapkodtam, és begördültem az asztal alá. Követtek, és tovább bombáztak.
Kifogytam a varázsigékből.
– Feladom! – kiáltottam, és kezemet óvatosan, nehogy megüssem Jenks valamelyik gyermekét, alulról
az asztal lapjának nyomtam. Csuromvíz voltam, nedves tincseimet hátratűrtem az arcomból. – Feladom!
Nyertetek!
Miközben éljeneztek, a telefon újra csörögni kezdett.
Jenks büszkén és túláradóan ordította el a lelkesítő dalt arról, hogy a megszállókat kiűzzük földjeinkről,
és hazatérünk a palántáinkhoz. Magasba tartott kardjával csinált egy kört a szobában, és összegyűjtötte a
gyerekeket maga mögött. Mindenki dicsőséges harmóniában énekelt, így áramlottak ki az ablakon, vissza a
kertbe.

Hirtelen csend lett. A konyha padlóján, az asztal alatt ültem. Egész testemet átjárta a jó érzés, amikor
vettem egy mély lélegzetet, és mosolyogva fújtam ki.
– Hűha!
Kuncogva végighúztam a kezem a szemem alatt. Nem csoda, hogy a tündér bérgyilkosoknak, akiket
tavaly küldtek megölni engem, nem volt semmi esélyük. Jenks gyerekei okosak, gyorsak és agresszívek
voltak.
Még mindig mosolyogtam, amikor feltápászkodtam, és kivánszorogtam a nappaliba, hogy felkapjam a
telefont, mielőtt a rögzítő veszi fel. Szegény Nick! Biztos voltam benne, hogy az utolsót megérezte.
 – Nick – fakadtam ki, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Elnézést. Jenks gyerekei beűztek a
konyhaasztal alá, és loccsanós labdákat dobáltak rám. Istenemre mondom, ez nagyon vicces volt. Ok most
már a kertben vannak, épp a kőrisfa körül táncolnak, és a hideg acélról énekelnek.
– Rachel?
Glenn volt az, és az én jókedvemnek vége is szakadt, ahogy meghallottam aggódó hangját. – Mi van? –
kérdeztem, miközben a fákat néztem az ablakból. Hirtelen hidegnek éreztem vizes ruhámat, fázósan fontam
össze a karjaimat.
– Tíz percen belül ott leszek – mondta. – El tudsz készülni addigra?
Hátradobtam nedves hajamat.
– Miért? Mi történt? – kérdeztem.
Hallottam, hogy lefogja a kagylót, és kiabál valamit valakinek.
– Megkaptad az engedélyt, hogy átkutasd Kalamack ingatlanát – mondta, amikor visszatért. – Hogyan? –
kérdeztem, mert nem hittem el, hogy Edden beadni a derekát. – Nem mintha panaszkodnék!
Glenn habozott. Vett egy hosszú lélegzetet, lassan szívta be a levegőt, a háttérből pedig izgatott hangok
szűrődtek be.
– Dr. Anders hívott tegnap este – mondta –, tudta, hogy követni akarod majd, így az előadását áttette
tegnap estére, és megkért, hogy menjek el vele.
– A boszorkány! – jegyeztem meg, és közben azon járt az eszem, vajon mit viselhetett Glenn. Fogadni
mertem volna, hogy valami menő cuccot. De amikor Glenn nem válaszolt, a gyomromban lévő hidegség
keserű gombóccá állt össze.
– Sajnálom, Rachel – mondta Glenn lágy hangon. – Az autója ma reggel lezuhant a Roebling hídról.
Valami, ami a leyvonalerő egy hatalmas buborékának tűnt, áttaszította a korláton. Éppen most szedték ki a
kocsit a folyóból. Még keressük a holttestet.
 TIZENKILENCEDIK


A LÁBAM IDEGESEN JÁRT, ahogy türelmetlenül álldogáltam :gy nagy halom kézikönyv és üres
papírpohár társaságában, amelyek Trent házának párkányát szegélyezték. Jenks a fülbevalómon ült, és
komor hangon motyogott, miközben azt figyelte, ahogy
Quen benyom egy gombot a telefonján. Azelőtt csak egyszer láttam Quent, vagy esetleg kétszer. Az első
alkalommal kertésznek volt álcázva, de valójában azon dolgozott, hogy elkapja Jenkst egy üveggömbbel.
Egyre erősebb gyanú ébredt bennem, hogy Quen volt a harmadik lovas, aki le akart rohanni lóháton azon
az estén, amikor elloptam a zsaroló lemezt Trenttől. Ez az érzés aztán bizonyossággá szilárdult bennem,
amikor Jenks azt mondta, hogy Quennek pontosan olyan szaga van, mint Trentnek és Jonathannak.
Quen átnyúlt előttem egy tollért, én pedig hátrahőköltem, mert nem akartam, hogy hozzám érjen. Még
mindig a telefonon matatott, és látszott, gondja van rá, hogy megmutassa hihetetlenül fehér, szabályos
fogait. Ez tudja, mire vagyok képes, gondoltam. Ez nem becsülné le a képességeimet, mint Jonathan
mindig is tette. És bármennyire is jólesett, hogy egyszer már végre komolyan vesznek, azt kívántam, hogy
Quen ugyanolyan egoista és hímsoviniszta legyen, mint Jonathan volt.
Trent egyszer azt mondta, hogy Quen szeretne felvenni diákjának, miután a biztonsági tiszt túltette magát
azon a késztetésén, hogy meggyilkoljon, amiért beszivárogtam a Kalamack-csoportba. Tényleg kíváncsi
lettem volna rá, vajon túléltem volna-e, ha a keze közé kerülök.
Quen körülbelül annyi idősnek látszott, mint apám lett volna, ha még élt volna. Nagyon sötét haja volt,
ami a füle körül gyűrűkbe göndörödött, zöld szeme, amivel mintha mindig engem fürkészett volna, és egy
táncos kecsességével mozgott, ami, mint azt jól tudtam, annak volt köszönhető, hogy a harcművészeteket
egész éleiében gyakorolta. Fekete, rangjelzés nélküli biztonsági uniformisába öltözve az éjszaka fiának
látszott. Egy árnyalatnyival magasabb volt, mint én magas sarkúban, és enyhén ráncos testének ereje
nyomasztóan hatott rám. Ujjai gyorsan jártak a billentyűzeten, szemei még gyorsabban. Az egyetlen
gyengesége, amit felfedeztem, az az volt, hogy enyhén sántított. És engem leszámítva mindenkitől
különbözött a teremben abban, hogy nem viselt látható fegyvert.
Edden kapitány mellém állt, khakiszínű nadrágjában és fehér ingében zömöknek, de harcedzettnek tűnt.
Glenn egy másik fekete öltönyében volt, és próbált összeszedettnek látszani, nyilvánvaló idegessége
ellenére. Edden is aggódott, hogy megkapja a magáét, ha nem találunk semmit.
Magasabbra húztam a táskám fülét a vállamon, és nyugtalanul mocorogtam. Teli volt bájitalokkal és
bűbájokkal dr. Anders élve vagy halva való megtalálásához. Várattam Glennt, amíg összecsaptam őket,
azt a papírt használtam fókusztárgynak, amire felírta a címét. Ha bármi, akár csak egy cipősdoboz is
megmaradt belőle, a bűvkörök világos vörösben játszanak majd. Volt nálunk egy hazugságamulett, az én
drótkeretes szemüvegem, hogy átlássak a rejtett leyvonalakon, és egy bűbájdetektor. Meg akartam ragadni
az alkalmat, amíg beszélek Trenttel, hogy meggyőződjek róla, alkalmaz-e bűbájt, hogy álcázza magát.
Senki nem nézhet ki ilyen jól rásegítés nélkül.
Odakint, a ház melletti telken három FIB-szállítóautó állt. Ajtóik nyitva voltak, és a tisztek
szívdöglesztően néztek ki, ahogy ott várakoztak ezen az évszakhoz képest szokatlanul meleg délutánon.
Jenks szárnyai kis szellőt keltettek, amitől a hajam csiklandozni kezdte a nyakamat. – Hallod őt? – súgtam
épphogy lehelve a hangokat, amikor Quen elfordult, és beszélni kezdett a telefonján.
– Ó, persze – motyogta a pixi. – Jonathannel beszél. Quen azt meséli neki, hogy veled és Eddennel áll
az őrházban, és meghatalmazásotok van átkutatni az ingatlant, és rohadtul jobban tenné, ha felkeltené.
– Mármint Trentet? – Gondolkodtam, és éreztem, amint a fülbevalóm megrándul, ahogy Jenks bólint. Az
ajtó feletti órára néztem. Valamivel elmúlt kettő. Minden rendben lesz.
Edden megköszörülte a torkát, ahogy Quen letette a telefont. Trent biztonsági tisztje nem rejtette véka
alá, hogy milyen rossz kedve van. Felületes ráncai elmélyültek, amikor összeszorította a fogait, és zöld
szemének pillantása megkeményedett.
– Edden kapitány, Mr. Kalamack érthetően bosszús, és szeretne beszélni önnel, míg az emberei elvégzik
a kutatást.
– Természetesen – mondta Edden, belőlem pedig kiszakadt egy hitetlenkedő sóhajtás.
– Miért ennyire kedves? – motyogtam, miközben Quen áttessékelt bennünket a nehéz fém-üveg ajtókon,
majd vissza az erős napsütésbe. Rachel – fújta ki a levegőt Edden, suttogásán átsütött a feszültség , vagy
udvarias lesz és nyájas, vagy megy, és vár a kocsiban.
Nyájas, gondoltam. Mióta nyájasak a nyugalmazott tengerészgyalogosok? Érzéketlenek, agresszívek,
politikailag korrektek, a végleteiig keményfejűek. Ah... most éppen politikailag korrekt volt velem.
Edden közel hajolt, ahogy az egyik kisteherautó ajtaját tartotta nekem.
– Aztán pedig megmarkoljuk a tökét – mondta, megerősítve gyanúmat. – Ha Kalamack megölte,
megtaláljuk, akárhová bújik - mondta, miközben a szemét Quenen tartva lendületesen beszállt a birtok
egyik járművébe. – De ha ajtóstól törünk be a házba, mint egy birodalmi osztag, a bíróság akkor is
elengedi, ha mindjárt beismerő vallomást tesz. Minden az eljáráson múlik. Letiltottam a ki-be
közlekedést. Senki nem távozhat anélkül, hogy átkutatnánk.
Rásandítottam, közben egyik kezemmel a kalapom tetejét fogtam, hogy el ne fújja a szél. Igazság szerint
jobban esett volna bebőgetni húsz autóval, üvöltő szirénákkal, de most ezzel kellett beérnem.
A három mérföldes bekötőúton, ami a Trent birtokát körülvevő erdőn keresztül vezetett, csendben
haladtunk, mivel Jenks Cilenn-nel ment a birtok autóján, hogy kiderítse, miféle inderlandi is Quen. Mi
követtük Quen biztonsági járművét, és az utolsó kanyar után beálltunk az üres látogatóparkolóba.
Egyszerűen nem tudtam kivonni magam Trent főépületének hatása alól. A háromemeletes épület olyan
szervesen illeszkedett a körülötte lévő vegetációba, mintha nem is negyven, hanem sok száz éve állna ott.
A fehér márvány visszaverte a napfény villanásait, azok olyan szépen összeolvadtak, mintha nyugatról
jönne fel a nap az erdővel átellenben.
A nagy oszlopok és a széles, lapos lépcső csak úgy hívogatták a látogatót. A fákkal és kertekkel
körülvett irodaépületek az állandóság érzetét keltették, ami a városban lévőkből teljesen hiányzott. Több
kisebb épület vette körbe a főépületet, köztük fedett folyosók. Trent híres, fallal körülvett kertjei foglalták
el az oldalsó és hátsó részeket, a gonddal nevelt növények futballpályányi ágyásait füves területek vették
körül, és ezenfelül még a baljós hangulatúra tervezett erdeje is itt nőtt.
Én szálltam ki elsőként a kocsiból, tekintetem átsiklott az úton, és az alacsony építésű épületeket
fürkészte, amelyekben Trent híres telivérjeit nevelte. Egy visszataszítóan zajos és hirdetésekkel
teliragasztott túrabusz indult éppen meglátogatni Trent kertjeit.
Jenks felröppent, hogy aztán a vállamon landoljon, mert a jelenlegi fülbevalóm túlságosan kicsi volt
ahhoz, hogy azon telepedjen meg, és zúgolódott, mert nem tudta kideríteni, micsoda is Quen.
Visszafordultam a főépülethez, és elindultam felfelé a lépcsőn, sarkaim egyenletes ütemet vertek. Edden
szaporán szedte a lábait mögöttem.
Összeszorult a gyomrom, amikor megláttam az ismerős sziluettet, amint ránk vár a márványoszlopoknál.
– Jonathan – suttogtam, és a rendkívül magas férfi irányába érzett ellenszenvem lassan átlendült
gyűlöletbe. Bárcsak egyszer úgy mehetnék fel azokon a lépcsőkön, hogy nem kellene magamon éreznem
önelégült pillantását!
Az ajkaim összeszorultak, és az évszakhoz képest forró idő ellenére is boldoggá tett, hogy a legjobb
alkalmi ruhám volt rajtam. Jonathan öltönye kifogástalan volt. Biztosan méret után csináltatták, mert túl
magas volt ahhoz, hogy bármit megvehessen készen a boltban. Sötét haja a halántéka körül őszbe hajlott, a
szeme körüli i n nők úgy ültek a bőrében, mintha sav marta volna őket betonba. A Helyzet idején gyermek
volt, és úgy tűnt, örök bélyegként viseli oszt övér, csaknem alultáplált alkatát.
Gondozott külseje, túlöltözöttsége és viselkedése ordítóan hajazott egy angol úrra, de az akcentusa
ugyanolyan középnyugati volt, mint az enyém. Frissen borotvált volt, arcáról és vékony ajkairól sohasem
tűnt el a rosszallás. Három egész napig vigyorgott rám, amikor csapdába ejtettek és Trent irodájában
voltam egy ketrecben, kék szemeivel elevenen és buzgón nézett rám, amikor vallatott.
Quen gyorsan lépkedett fel a lépcsőn, hogy elém vágjon. A szemem tikkelni kezdett, amikor ezek ketten
összedugták a fejüket. Megfordultak, Jonathan professzionális mosolya professzionális ingerültséggel
keveredett. Kedves.
– Edden kapitány – mondta, kinyújtva vékony kezeit, ahogy Edden és én megálltunk előttük. Edden
izmos teste szinte kövérnek tűnt mellette, amikor kezet ráztak.
–Jonathan vagyok, Mr. Kalamack reklámtanácsadója. Mr. Kalamack várja önt – tette hozzá, de
hangjának kedvessége sohasem volt összhangban a tekintetével. – Megkért, hogy közvetítsem önök felé,
hogy minden vágya segíteni önöket, amiben csak lehet.
Jenks felröhögött a vállamon.
– Megmondhatná, hova tette el dr. Anderst.
A pixi csak súgta ezt, de Quen és Jonathan egyszerre merevedett meg. Úgy tettem, mintha francia
fonatba tett hajamat igazgatnám – egyúttal megijesztettem Jenkset, hogy kap egy maflást –, aztán kezemet a
hátam mögé rejtettem, hogy ne kelljen Jonathannel kezet fognom. Meg nem érintettem volna semmi
pénzért. Hacsak nem úgy, hogy az öklöm a belei között matat. A francba, ilyenkor tényleg hiányoznak azok
a bilincsek! – Köszönöm – mondta Edden, és összeráncolta a homlokát Jonathannal vívott ördögi
szempárbajunk hatására. – Mindent megteszünk, hogy a lehető leggyorsabban végezzünk, és a legkevésbé
zavarjuk az életüket.
Ahogy ott állva forrt bennem a düh, Edden félrevonta Glennt.
– Csináljátok a kutatást minél kisebb felhajtással, de alaposan! – mondta, amikor Jonathan átpillantott a
vállam felett, és a széles lépcsőn laza egységbe csoportosuló FIB-tiszteket nézte. Azok jó néhány kutyát
hoztak magukkal, mindegyiket kék kabátka borította, rajta sárga FIB-címerrel. Lelkesen csóválták a
farkukat, és nyilvánvaló volt, hogy alig várják a bevetést.
Glenn bólintott, én pedig előrelendítettem a táskámat.
– Tessék – mondtam, és kihúztam egy maréknyi varázscuccot, aztán beletettem a markába. – Élesítettem
őket az úton. Úgy állítottam be őket, hogy élve-halva megtalálják dr. Anderst. Adhatsz mindenkinek, aki
kér.
Vörösre váltanak, ha száz lábnál közelebb kerülnek hozzá.
– Gondom lesz rá, hogy minden csoport kapjon egyet – mondta Glenn. Barna szemei riadtan csillogtak,
miközben megpróbálta elkerülni, hogy elejtse őket.
– Hé, Rache! – mondta Jenks, ahogy elröppent a vállamról. – Glenn megkért, hogy legyek a nyomában.
Gondot jelent ez neked? Nem tudok semmit csinálni, ha csak a válladon díszelgek.
– Persze, menj csak! – mondtam, és biztos voltam benne, hogy jobban át tudja kutatni a kertet, mint egy
kutyafalka.
Aggodalommal vegyes rosszallás futott át Jonathan hosszú arcán, és én egy szarkasztikus pillantást
eresztettem meg felé. Pixiket és tündéreket általában nem engedtek a terepre, és esküszöm, egy hétig a
ruhám fölé veszem a bugyimat, ha valaki elárulja, hogy min aggódott Trent, hogy Jenks esetleg
megtalálhatja.
Quen és Jonathan néma pillantást váltottak. Az alacsonyabb férfi ajkai összeszorultak, szürke szemei
elkeskenyedtek. Úgy nézett, mint aki inkább gyúrna szarból galacsinokat, mint hogy hagyná, hogy Jonathan
egyedül jöjjön velünk Trenthez. Quen elsietett Jenks után. Szemeimmel követtem a biztonsági tisztet, aki
szinte lefolyt a lépcsőn, sietségében is hipnotikusan elegáns volt.
Jonathan kihúzta magát, miközben megint ránk emelte a tekintetét.
– Mr. Kalamack az ügyfélszolgálati irodában várja önöket – mondta mereven, és kinyitotta az ajtót.
Ahogy elindultam, megeresztettem felé egy undok mosolyt.
– Ha megérintesz, rosszul jársz – figyelmeztettem, és felrántottam a Jonathan melletti ajtót.
 Az előcsarnok tágas volt, és hátborzongatóan kongott az ürességtől. Az üzletkötéssel járó visszafogott
mormogás elcsendesedett, mert mindenki elment a hétvégére. Nem vártam Jonathanra, hanem egyenesen
végigmentem a széles folyosón Trent irodájához.
Kezemmel kitapogattam és előhúztam a táskámból istentelenül drága és kriminálisán ronda, megbűvölt
leyvonalszemüvegemet, és felbiggyesztettem az orromra. Jonathan felhagyott az udvariaskodással,
hátrahagyta Eddent, hogy utol tudjon érni.
Határozottan lépkedtem a folyosón, kezem ökölbe szorult, sarkaim kopogtak. Látni akartam Trentet. A
szemébe akartam mondani, mit gondolok róla, és szemen akartam köpni, amiért úgy akarta megtörni az
akaratomat, hogy belekényszerített a város illegális patkány viadalaiba.
A tejüveg ajtók mindkét oldalamon nyitva voltak, mögöttük látszottak az üres asztalok. Lejjebb volt a
recepciós asztal, amely Trent ajtajával szemben, egy falmélyedésben kapott helyet. Sara Jane asztala
olyan nett és rendezett volt, mint maga a nő. Kalapált a szívem, ahogy Trent ajtajának fogantyújáért
nyúltam, de visszarántottam a kezem, amikor Jonathan utolért. Vetett rám egy pillantást, amitől egy támadó
kutya is visszahőkölt volna, majd a magas férfi bekopogtatott Trent ajtaján, és várt, amíg meghallotta a
férfi tompa hangját, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.
Edden szemtől szemben állt velem, és szinte sokkos állapotba került, amikor meglátta a szemüvegemet.
Feszült voltam. Megérintettem a kalapomat, és kiigazítottam a dzsekimet, hogy egyenesen álljon. Talán
kölcsön kellett volna kérnem egy kis pénzt Ivytől, és a csinosabb kereteset megvennem. Sziklákon áramló
víz hangja szüremlett ki Trent irodájából, és én közvetlenül Jonathan sarkában beléptem.
Trent felemelkedett az asztala mögül. Vettem egy mély lélegzetet, hogy rosszindulatúan, de szívből
jövően köszöntsem. Azt akartam mondani, hogy tudom, hogy ő ölte meg dr. Anderst. Azt akartam mondani
neki, hogy egy aljas, szemét alak. Az arcába mászok, és beleordítom, hogy én jobb vagyok nála, soha nem
tör meg, hogy egy manipulatív szörnyeteg, és hogy kicsinálom. De nem csináltam semmit, nyugalma és
mélyről fakadó ereje elbizonytalanított. O volt a leghiggadtabb, legnagyobb önuralmú ember, akit valaha
ismertem, és csak álltam ott csöndben, ahogy gondolatai más témákról szinte látható módon rám
fókuszáltak. És nem, nem használt leyvonalbűbájt, hogy ilyen jónak látsszon. Ez mind ő volt.
Csaknem átlátszó hajának minden egyes szála a helyén volt. Szürke, selyemmel szegett öltönyén
egyetlen ránc sem látszott, és az kihangsúlyozta vékony derekú, széles vállú fizikumát, amit menyétként
volt alkalmam három napig bámulni. Magasabb volt, mint én, és rám sugározta védjegyül szolgáló
mosolyát: a melegség és a professzionális érdeklődés irigylésre méltó keverékét. Kabátját méltóságteljes
lassúsággal igazította meg, az utolsó gombot babráló ujjai magukra vonták figyelmemet. Csak egyetlen
gyűrű volt a jobb kezén, és hozzám hasonlóan egyáltalán nem hordott órát.
Trent állítólag csak három évvel volt idősebb nálam – ami a csodás bolygónk egyik leggazdagabb
agglegényévé avatja de az öltönyben idősebbnek látszott. Még ha így is volt, szép vonalú állkapcsa,
simára borotvált arca és kis orra sokkal inkább azt a benyomást keltette, hogy jobban illene a
tengerpartra, mint a tárgyalószobába.
Még mindig ugyanazzal a magabiztos, elégedett mosollyal lehajtotta a fejét, levette drótkeretes
szemüvegét és letette az asztalra. Én is zavartan tettem el megbűvölt szemüvegemet kemény bőrtokjába.
Ahogy megkerülte az asztalát, pillantásom a jobb karjára tévedt. Amikor utoljára láttam őt, a karja sínben
volt, valószínűleg ezért nem talált el, amikor rám lőtt. Világosabb bőr halvány gyűrűje látszott a kézfeje és
a kabátja mandzsettája között, amit a nap még nem barnított le.
Megmerevedtem, ahogy végigmért, és pillantása röviden elidőzött a rózsaszínes gyűrűn, amit ellopott
tőlem, majd visszaadott, hogy bebizonyítsa, erre is képes, aztán végül is megállapodott a nyakamon és a
démontámadás okozta csaknem láthatatlan forradáson.
– Ms. Morgan, nem volt tudomásom arról, hogy esetleg a FIB-nek dolgozhat – mondta üdvözlésképpen,
és nem nyújtotta a kezét.
– Konzulens vagyok – mondtam, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy áradó hangja szinte
elzárja előlem a levegőt.
Elfelejtettem a hangját, ami csupa borostyán és méz volt – már ha színnel és ízzel le tudok írni egy
hangot –, zengő és mély, minden egyes szótag világos és pontos, mégis áthajlott a következőbe, mintha
folyékony lett volna. Hipnotizáló ereje volt, amihez csak az ősi vámpírok képességei foghatók. És engem
zavart, hogy ennyire tetszik.
Felvettem a pillantását, és megpróbáltam az ő önbizalmának a tükörképét mutatni. Teli belső
izgalommal kinyújtottam a karom, kényszerítve őt a válaszra. A keze egészen apró habozás után elindult,
hogy találkozzon az enyémmel. Elégedettség kis hulláma melengette meg a szívemet, mert sikerült
rávennem valamire, ha mégoly csekélységre is, amit nem akart megtenni.
Pimasznak éreztem magam, de belecsúsztattam a kezemet Trentébe. Zöld szemei hidegek voltak. Tudta,
hogy rákényszeríteni, hogy megérintsen, a kézfogása ezzel ellentétben meleg volt és határozott. Kíváncsi
lennék, mennyit gyakorolt ehhez. Elégedetten meglazítottam a fogásomat, de Trent ahelyett, hogy
hasonlóan tett volna, intim lassúsággal csúsztatta végig kezét az enyémen, ami egyáltalán nem hatott
professzionálisan. Mondhatnám, hogy flörtölt velem, de szemének enyhe összeszűkülése körültekintő
óvatosságra utalt.
– Mr. Kalamack – mondtam, ellenállva a késztetésnek, hogy megtöröljem a kezemet a szoknyámban. –
Jól néz ki.
– Akárcsak ön. – A mosolya ráfagyott az arcára, a jobb keze csaknem teljesen a háta mögött volt. – Úgy
értesültem, egészen jól megy a kis nyomozócége. El tudom képzelni, hogy nem könnyű beindítani a
dolgokat.
Kis nyomozócég? A kényelmetlen érzésből lobbanásszerűen alakult ki a harag.
Köszönöm! – rendeztem végül a gondolataimat. Mosoly bujkált a szája sarkában. Trent figyelmét most
Edden felé fordította. Mialatt a két hivatásos udvariasan és politikailag korrektül képmutató
nyájasságokkal traktálta egymást, én körülpillantottam az irodában. Az álablakban még mindig az egyik
legelőjének élőképe látszott, a videoképernyőn átragyogó mesterséges fény mintha izzó szőnyeg meleg
foltját hozta volna létre. Fekete–fehér halak egy új csapata volt az állatkerti méretű akváriumban, a
szabadon álló akváriumot pedig az asztala mögötti falfülkébe tették át. Arra a helyre, ahol korábban a
ketrecem állt, egy cserepes narancsfát tettek, és ahogy eszembe jutott a tápgolyócskák szaga, a gyomrom
összerándult. A mennyezet szegletében lévő kamera kis vörös fénye rám villant.
– Örülök a találkozásnak, Edden kapitány – mondta Trent, hanglejtésének simasága magára vonta a
figyelmemet. – Bárcsak szerencsésebb körülmények között került volna rá sor!
– Mr. Kalamack. – Edden éles, szaggatott hangja durvának halott Trent hangja mellett. – Bocsánatot
kérek minden, az ön területeinek átkutatása közben felmerülő kellemetlenségért.
Jonathan átnyújtotta Trentnek a végzést, aki röviden ránézett, mielőtt visszaadta.
– Letartóztatáshoz vezető bizonyítékok a boszorkányvadász-gyilkosságokként ismert halálesetekben? –
kérdezte, és szemei rám villantak. – Ez talán egy kicsit általános, nemde?
– A „holttest” egy kicsit durvának hatott volna – mondtam határozottan. Edden megköszörülte a torkát,
ami az aggodalom apró jele volt arra vonatkozóan, hogy esetleg nem találunk semmit, ami megingatná
Trent magabiztosságát. Észrevettem, hogy Edden pihenjállásba ereszkedett, és kíváncsi lettem volna, hogy
az öreg tengeri rozmár egyáltalán tudatában volt-e ennek. – Ön volt az utolsó személy, aki látta dr. Anderst
– tettem hozzá, mert látni akartam, hogyan reagál Trent.
– Ez most nem tartozik szorosan a témához, Ms. Morgan – morogta Edden, de engem jobban érdekelt,
hogy milyen érzelem suhan át Trent arcán. Harag, frusztráció, de nem sokk. Trent Jonathanra tekintett, aki
általam addig soha nem tapasztalt finom mozdulattal vonta meg a vállát. Trent megfontolt lassúsággal
visszament az asztala mögé, hosszú karjait összefonta maga előtt. – Nem volt tudomásom róla, hogy
meghalt – mondta.
– Egyáltalán nem említettem, hogy meghalt – mondtam. A szívem kalapált, ahogy Edden
figyelmeztetésképpen megragadta a kezemet.
– Talán eltűnt? – kérdezte Trent, és hitelt érdemlően játszotta el, hogy ő csak megkönnyebbült. – Ez jó.
Mármint hogy eltűnt, és nem – még rossz rágondolni is – meghalt. Vele vacsoráztam tegnap este. – Az
aggódás alig látható jele suhant át Trent arcán, amikor a mögöttünk lévő két szék felé intett. – Kérem,
üljenek le! – mondta. – Minden bizonnyal van hozzám néhány kérdésük, annál is inkább, mert éppen
átkutatják a birtokomat.
− Igen, uram, van néhány. – Edden leült a folyosóhoz legközelebbi székre. Szemmel követtem Jonathant,
ahogy becsukta az ajtót. Ott maradt állva az ajtó mellett, védekező pozícióban. Könnyedén leültem a
mesterséges napfényben álló másik székbe, és rákényszerítettem magam, hogy hátradőljek. Próbáltam
lazának tűnni, táskámat az ölembe vettem, és kitapogattam a dzsekim zsebében egy ujjbökőt. A minipenge
szúrása felélénkített. Vérző ujjamat a táskámba dugtam, és gondosan végigkutattam az amulettet keresve.
Na, lássuk csak, milyen az, amikor Trent hazudik, és megússza!
− Trent arckifejezése megfagyott, amikor megcsendült az amulettem.
– Tegye el az igazság–bűbájait, Ms. Morgan! – vádaskodott. – Mondtam, hogy boldogan
megválaszolom Edden kapitány kérdéseit, de arról nem volt szó, hogy kihallgatás alá vonnak. A végzésük
kutatásról és lefoglalásról szól, nem keresztkérdésekről.
– Morgan – sziszegte Edden, és felém nyújtotta vaskos kezét. – Azt adja ide nekem!
Vágtam egy grimaszt, letöröltem az ujjhegyemet, és átnyújtottam az amulettet. Edden a zsebébe dugta. –
Elnézését kérem – mondta, de kerek arca feszült volt –, Ms. Morgan számára mindennél fontosabb, hogy
megtalálja azt a személyt vagy személyeket, akik olyan sok halálesetért felelősek. Van egy veszélyes – ezt
nekem címezte – hajlama elfelejteni azt, hogy a törvény szabta paraméterek között szabad csak
tevékenykednie.
Trent finom haja felemelkedett a ventilátorok keltette légáramlástól. Látta, hogy bámulom, kezével
végigsimított a fején, ami arra utalt, hogy zavarja a jelenlétem.
– A kisasszony jót akar.
Hogy ez milyen leereszkedő volt!? Mérges lettem, letettem a táskámat a földre, hogy csak úgy csattant.
– Dr. Anders is jót akart – mondtam. – Azután ölte meg, hogy visszautasította az állásajánlatát?
Jonathan megmerevedett, Edden kezei megrándultak, mintha csak nagyon nehezen tudná az ölében
tartani, és visszafogni őket attól, hogy megfojtsanak.
– Nem fogom még egyszer figyelmeztetni, Rachel... – morogta.
Trent mosolya egy pillanatra sem tűnt el. Mérges volt, és mindent megtett, hogy ne mutassa ki. Örültem,
hogy kicsaptam a biztosítékot az érzéseimmel; ez így sokkal jobban esett.
– Nem, minden rendben – mondta Trent, előrehajolt, és összekulcsolt ujjait az asztalra helyezte. – Ha ez
csökkenti Ms. Morgan azon meggyőződését, hogy jómagam képes vagyok ilyen szörnyű bűntettekre, nem
kis örömömre szolgálna, ha elmondhatnám, milyen megbeszélést folytattunk le tegnap este. – Annak
ellenére, hogy Eddenhez beszélt, tekintetünk változatlanul összekapcsolódott. – Annak lehetőségéről
tárgyaltunk, hogy támogathatnám a kutatásait.
– Leyvonalkutatások? – kérdeztem.
Felkapott egy ceruzát, és ahogy csuklóból megforgatta, látszott, hogy ezzel oldja a szorongását.
Tényleg leszokhatott volna róla.
– Leyvonalkutatás – helyeselt. – A téma lényegét tekintve csak kisebb gyakorlati szereppel bír. Csak
egy ínyencfalat a kíváncsiságomnak, semmi több.
– Úgy gondolom, ajánlott neki egy állást – mondtam. – És amikor visszautasította, hogy önnek
dolgozzon, megölte, akárcsak a többi leyvonalboszorkányt Cincinnatiben.
– Morgan! – kiáltott fel Edden, és felegyenesedett a székében. – Menjen és várakozzon a kocsiban! –
Felemelkedett, és bocsánatkérően nézett Trentre. – Mr. Kalamack, nagyon sajnálom. Ms. Morgan nem
tartozik a kötelékünkbe, és a gyanúsítgatásaival nem képviseli a FIB álláspontját.
 Edden felé fordultam a székemmel.
– Velem is ezt akarta tenni. Miért lenne dr. Anders más?
Edden arca elvörösödött kis kerek szemüvege mögött. Összeszorítottam a fogamat, és felkészültem az
érvelésre. Mérgesen levegőt vett, és amikor hirtelen kopogtattak, kiengedte. Jonathan ajtót nyitott, és
beengedte Glennt, aki köszöntésképpen biccentett Trent felé. Hajlott tartásából és lopakodásszerű
lépéseiből tudtam, hogy nem ment jól a kutatás.
Mormolt valamit Eddennek, aki összeráncolta a homlokát, és valamit visszamorgott. Trent
érdeklődéssel nézte az információcserét. Homloka kisimult, a vállaiban bujkáló feszültség feloldódott.
Letette a ceruzát, és hátradőlt a székében.
Jonathan Trenthez ment, és kezeit az asztalra helyezve a fülébe súgott valamit. Figyelmem Jonathan
leereszkedő mosolyáról Edden összeráncolt szemöldökére ugrott. Trent úgy fog ebből kijönni, mint MI lett
polgár, akit a FIB brutálisan bántalmazott. A fenébe!
Jonathan felegyenesedett, és Trent enyhe gúnyt sugárzó zöld szemei találkoztak az én pillantásommal.
Edden hangja szinte csikorgott a tudatomon, ahogy azt mondta Glenn-nek, hogy hagyja meg Jenksnek:
kettőzött figyelemmel ellenőrizze a kerteket. Trent megússza. Megölte azokat az embereket, és meg fogja
úszni!
Rám nehezedett a frusztráció érzése, ahogy Glenn tehetetlen pillantást vetett rám, távozott, és becsukta
az ajtót maga mögött, lúd tani, hogy a varázslataim jók, de lehet, hogy nem működnek, ha Trent
leyvonalmágiát használt, hogy elrejtse a nőt. Az arcom megfeszült. Leyvonalmágia? Fia leyvonalmágiával
rejtette el, én is megtalálhatom ugyanazzal.
Trentre pillantottam, és láttam, ahogy megelégedettségébe tétovázás vegyül annak a hirtelen kérdő
pillantásnak a hatására, aminek az arcomon kellett megjelennie. Trent feltartotta a mutatóujját Jonathan
felé, hogy maradjon nyugton, miközben rám összpontosított. Nyilvánvalóan szerette volna kitalálni, mire
gondolok.
A földmágia felhasználásával végzett kutatási varázslat nyilvánvalóan fehér boszorkányság. Az
következett ebből, hogy egy olyan varázslat, amelyet leyvonalmágiát felhasználva csinálnak, szintén fehér.
A karmámból sem kellene sokat fordítanom erre, nem többet, mintha azt hazudnám, hogy születésnapom
van egy potya italért. És akár a föld-, akár a leyvonalmágiából származik, a kutatóvarázslatot jól fedezte a
házkutatási és elkobzási végzés.
A szívverésem felgyorsult, és a hajam felé nyúltam. Én nem tudtam a ráolvasást, de Nicknek talán
megvan valamelyik könyvében. És ha Trent leyvonalvarázslatot használt, hogy elfedje a nyomait, akkor
kell lennie egy vonalnak, elég közel ahhoz, hogy használható legyen. Érdekes.
– Le kell bonyolítanom egy telefonhívást – mondtam, és mintha kívülről hallottam volna a hangomat.
Úgy tűnt, Trent erre nem tud mit mondani. Örültem, hogy végre látszottak rajta az érzelmei.
– Szívesen odaadom a titkárom telefonját – mondta.
– Van sajátom – feleltem, és beletúrtam a táskámba. – Köszönöm.
Edden gyanakvó pillantást eresztett meg felém, és odébb lépett, hogy beszéljen Trenttel és Jonathannal.
Úgy gondoltam, udvariassága és kompromisszumkészsége segítségével biztosan megpróbálja elsimítani
azokat a politikai hullámokat, amiket az eredménytelen FIB-látogatás korbácsol majd fel. Felkeltem,
elmentem a távolabbi sarokba, hogy ne lásson a kamera, és hallótávolságon kívülre kerüljek.
– Legyél ott – suttogtam, ahogy végigmentem a gyorshívási listámon, és megnyomtam a hívógombot. –
Vedd fel, Nicky! Kérlek, vedd fel...! – Talán elment bevásárolni. Vagy mos, szunyókál egyet, vagy
zuhanyozik, de én mégis lefogadtam volna a nem létező fizetési csekkemben, hogy még mindig azt az
átkozott könyvet olvassa. A vállam ellazult, amikor végre felvette. Otthon volt. Egy kiszámítható emberbe
vagyok szerelmes.
– 'alló! – mondta. Úgy hangzott, nagyon el van merülve valamiben.
Nick – fújtam nagyot. – Hála istennek!
 Rachel? Mi újság? – Némi aggodalom vegyült a hangjába, és a vállaim újra megfeszültek.
– Szükségem lenne a segítségedre – mondtam, miközben Eddenre és Trentre pillantottam, és próbáltam
halkan beszélni. – Trentnél vagyok Edden kapitánnyal. Van házkutatási parancsunk. Utánanéznél a
könyveidben egy leyvonalvarázslatnak azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell megtalálni, nos, halott
embereket?
Hosszú habozás következett.
– Ez az, amit szeretek benned, Ray-ray – mondta, és hallottam, ahogy maga elé csúsztat egy könyvet,
majd a huppanást, ahogy kinyitja, és lecsapódik a fedél. – Te tudod a legédesebb dolgokat mondani.
Vártam, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogy a lapozás zaja halkan beszűrődött a telefonon át.
– Halott emberek – mormogta egyáltalán nem izgatottan, míg az én gyomromban egy légkalapács
üzemelt. – Halott tündérek. Halott kísértetek. Megfelel egy kísértethívó rigmus?
– Nem. – A körömlakkomat piszkálgattam. Azt néztem, ahogy Trent engem néz, miközben Eddennel
beszélget.
– Halott királyok, halott haszonállatok... na, halott emberek.
A pulzusom felszökött, és turkálni kezdtem a táskámban egy tollért.
– Oké... – Csendben maradt, amíg magában végigolvasta. – Elég egyszerű, de nem hiszem, hogy nappal
használni tudnád.
– Miért nem?
– Tudod, hogy a mi világunk sírkövei hogyan jelennek meg az örökkévalóban? Nos, a varázslat arra
megy ki, hogy a mi világunkban a jelöletlen kövek ugyanígy viselkedjenek. De ahhoz a második látásoddal
bele kell látnod az örökkévalóba, és azt nem tudod megcsinálni, csak ha lement a nap.
– Meg tudom csinálni, ha egy leyvonalon állok – suttogtam, és megborzongtam. Soha nem láttam ezt a
kis nyalánkságnak számító információt leírva a könyvben. Apám mondta, amikor nyolcéves voltam.
– Rachel – mondott ellent pillanatnyi habozás után. – Nem teheted. Ha az a démon tudja, hogy rajta
vagy a leyvonalon, megpróbál teljesen lehúzni az örökkévalóba.
– Nem tud. Nem birtokolja a lelkemet – suttogtam, és elfordultam, hogy elrejtsem mozgó ajkaimat.
Csöndben maradt, a saját légzésem pedig hangosnak tűnt a számomra.
– Nem tetszik a dolog – mondta végül.
– Nekem meg az nem tetszik, hogy démonokat idézel meg. És a démon nem ember.
Nick egy ideig nem válaszolt. Trentre pillantottam, majd hátat fordítottam neki. Kíváncsi voltam,
milyen jól hall.
– Igen – mondta Nick –, de az én lelkem kétharmada és a tied egyharmada az övé. Mi lenne, ha...
– A lelkek nem adódnak össze, mint a számok, Nick – mondtam, és hangom az aggodalomtól nyersen
csengett. – Ez egy mindent-vagy-semmit dolog. Nem jut elég rám, nem jut elég rád. Nem megyek ki innen
anélkül, hogy bebizonyítsam: Trent ölte meg azt a nőt. Mi a varázsige?
Vártam, a térdem elgyengült.
– Van egy tollad? – kérdezte végre, és én bólintottam, elfeledve, hogy nem láthatja a mozdulatot.
Igen – mondtam, és befogtam a vállam és a fülem közé a telefont, hogy a tenyerembe írhassak, mint a
puskát a teszthez.
Oké, nem hosszú. Mindent lefordítok angolra, kivéve a megidézést, azt is csak azért nem, mert nincs
szavunk a halottak izzó hamujára, és szerintem fontos, hogy ezzel a résszel pontosan tisztákul legyél. Adj
egy kis időt, és rímbe szedem!
Nem baj, ha nem rímel – mondtam lassan, és arra gondoltam, hogy a helyzet egyre javul. A halottak
izzó hamuja? Miféle nyelvben van szükség egy külön szóra, ami ezt jelenti?
Megköszörülte a torkát, én pedig készenlétbe helyeztem a tollam.
– Halott a halotthoz, ragyog mint a hold. Minden csendes, csak a nyughatatlan nem. – Nick habozott –
Aztán a kulcsszó: „favilla”.
 – Favilla – ismételtem meg, és fonetikusan leírtam. – Bármilyen mozdulat hozzá?
– Nem, semmire sem hat fizikai értelemben, ezért nincs szükség mozdulatra vagy tárgyra a
fókuszáláshoz. Akarod, hogy elismételjem?
– Nem – mondtam, és enyhe hányingerem támadt, ahogy a tenyerembe néztem. Tényleg meg akarom én
ezt csinálni?
– Rachel – mondta, hangja aggodalmasan csengett a telefonban.
Nagyon vigyázz!
– Persze – nyugtattam meg, de a pulzusom felgyorsult az előérzeteim és az aggodalmam hatására. –
Köszönöm, Nick. – Egy hirtelen gondolattól beleharaptam az alsó ajkamba. – Hm, nos, tartsd magadnál a
könyvemet, amíg fel nem hívlak újra, oké? – Ray-ray? – kérdezte óvatos hangon.
– Kérdezz később! – mondtam, futó pillantást vetve Eddenre, majd Trentre. Nem kellett többet
mondanom. O egy okos ember volt.
– Várj! Ne tedd le! – kiáltott fel, az aggodalom a hangjában elgondolkodtatott. – Ne szakítsd meg a
hívást! Nem tudok itt ülni, és elviselni, ahogy összeszorul a szívem anélkül, hogy tudjam, bajban vagy,
vagy nem.
Megnyaltam az ajkamat, és rákényszerítettem magam, hogy leeresszem a copfom végével játszadozó
kezemet. Az, hogy Nicket bizalmasnak használjam, minden morális elvem ellen szólt – és szeretném azt
hinni, hogy nekem sok ilyen volt –, de nem sétálhattam ki a színről. Meg sem próbálnám, ha nem lennék
benne biztos, hogy Nicket nem éri baj.
– Odaadlak Edden kapitánynak, jó?
– Edden? – mondta halkan, aggodalmából az is kicsendült, hogy magát is szeretné megóvni.
Visszafordultam a három férfi felé.
– Kapitány – mondtam, magamra vonva figyelmüket. – Ki szeretnék próbálni egy másik megtaláló
varázsigét, mielőtt elmegyünk.
Edden kerek arca megnyúlt.
– Itt már végeztünk, Morgan – mondta durván. –
Több mint eleget vettünk igénybe Mr. Kalamack idejéből és türelméből.
Nyeltem egyet, és próbáltam úgy viselkedni, mintha valami hétköznapi dolgot tennék.
– Ez másképpen működik.
– Válthatok pár szót önnel a folyosón? – kérdezte.
A folyosón? Nem fog kicibálni a folyosóra, mint egy rossz kisgyereket. Trenthez fordultam.
– Mr. Kalamack nem bánja, ha itt beszélünk. Nincs mit rejtegetnie. így van?
Trent arcán a professzionális udvariasság maszkja feszült. Jonathan mögötte állt, keskeny arca ronda
grimaszba torzult.
Amennyiben a végzésük lehetőséget ad erre, nincs kifogásom mondta Trent kenetteljesen.
Megremegtem, amikor kihallottam a hangjából az aggodalmat, amit próbált elrejteni. Nyugtalan volt. Én
is az voltam.
Lassú léptekkel szeltem át az irodát, és átadtam Eddennek a telefont.
– Ez egy megtaláló bűbáj, jelöletlen sírok megtalálására hangollak. Nick mindent elmond önnek róla,
kapitány, így biztos lehet benne, hogy törvényes. Emlékszik Nickre, ugye?
Edden elvette a telefont. A kis rózsaszín készülék nevetségesen hatott vaskos kezében.
– Ha olyan egyszerű, miért nem beszélt nekem róla korábban?
Idegesen rámosolyogtam.
– Leyvonalakat használ.
Trent arca megmerevedett. Pillantása démonjeles csuklómra lövellt, és hátradőlt a székében, Jonathan
óvó közelségébe. Felvontam a szemöldökömet, bár a gyomrom görcsbe állt. Ha ellenállna, bűnösnek
tűnne. Kezeivel idegesen kapott drótkeretes szemüvegéért, és letette az asztalra.
 – Tessék – mondta, mintha bármi szava lenne a dologban. – Vezesse elő a varázslatát! Kíváncsian
várom, hogy egy magafajta földboszorkány mit tud a leyvonalmágiáról.
– Én is – mondta Edden szárazon, mielőtt füléhez emelte volna a telefont, és elkezdett volna mély,
átható hangon Nickkel beszélni, mert biztos akart lenni benne, hogy amit tenni készülök, a FIB- végzés
keretei között marad, legalábbis minden valószínűség szerint.
– Mozognunk kell majd – mondtam szinte csak magamnak találnom kell egy leyvonalat, hogy
beleállhassak.
– Ó, Ms. Morgan – mondta Trent, nyilvánvalóan izgatottan, ahogy felült a székében. A drótkeretes
szemüveg, amit időközben visszatett a szemére, kevésbé kifinomulttá tette a külsejét, lénye lágyabb,
csaknem ártalmatlan benyomást keltett. Úgy véltem, kissé sápadt is.
Igen, gondoltam hamiskásan, amikor behunytam a szemem, hogy könnyebben találjak leyvonalat a
második látásommal. Mint amikor az embernek egy leyvonal fut át a kertjén.
Kinyúltam a gondolataimmal, és kerestem az örökkévaló vörös derengését. Sziszegve szívtam be a
levegőt, a szemeim villanva kitárultak. Trentre bámultam.
Ennek az embernek egy rohadt leyvonal futott át a rohadt irodáján.

 HUSZADIK


TÁTOTT SZÁJJAL NÉZTEM TRENTRE. Arca feszültséget sugárzott, ahogy ott ült Jonathan mellett. Egyikük
sem tűnt boldognak. A pulzusom villámgyorsan vert. Trent tudta, hogy it t van. Tudta használni a
leyvonalakat. Ami azt jelentette, hogy vagy ember, vagy boszorkány. A vámpírok nem tudnak bánni vele,
és azok az emberek, akiket később megfertőzött a vámpírvírus, elvesztették ezt a képességüket. Nem
tudtam, mi rettentett meg jobban: hogy Trent használja a vonalakat, vagy hogy tudja, hogy ezt tudom. Isten
segítsen! Félúton voltam afelé, hogy megtudjam Trent legbecsesebb titkát, ami abban állt, hogy ki az ördög
is ő valójában.
Trent irodájának ajtaja becsapódott. Adrenalin áradt szét bennem fájdalmasan, és védekező állást
vettem fel. Quen robbant be.
− Sa... Sir – mondta ugatva, megváltoztatva a címét, ami Sa’hanu Volt, hirtelen, beszéd közben. Megállt,
szemei összeszűkültek, ahogy eljutott a tudatáig, hogy ott állok feszes tartásban a sarokban, és Edden az ő
székében ül, az én telefonommal a fülén, aztán óvatosságból egy centivel sem jött beljebb.
− A férfi zöld szemeivel engem fürkészett. A szívem kalapált. Védekező pózunk valamelyest ellazult, és
én megigazítottam a szoknyámat. A résnyire nyitott ajtón Jenks repült be.
– Hé, Rache! – kiáltotta a pixi, szárnyai vörösek voltak az izgalomtól. – Valaki talált egy vonalat, és ez
valakit istentelenül irritál.
– Kicsit megállt, felmérte a helyzetet a feszültséggel teli szobában.
– Ó, te vagy! – mondta vigyorogva. Szárnyaival csapkodva elrugaszkodott a vállamról, gyorsan
elhagyott engem Edden kedvéért, és mert remélte, hogy hallani fogja, amit Nick mond a telefonba. Trent
előrehajolt, és rákönyökölt az asztalra. Homlokán izzadságcsepp jelent meg. Próbáltam nyelni egyet, mert
száraznak éreztem a számat.
– Ms. Morgan éppen bemutatja nekünk szakértelmét a leyvonalak terén – mondta Trent. – Nagyon
érdekel, alig várom, hogy láthassam.
Azt meghiszem, hogy érdekel, gondoltam, és kíváncsi voltam, milyen mélyen nyúltam a darázsfészekbe.
Leyvonalvarázslatot a biztonságiak is intenzíven használnak, és Quen azonnal tudott róla, amikor
megtaláltam.
Ebben a kínos helyzetben megragadtam az alkalmat, hogy második látásommal mindenkinek az auráját
megvizsgáljam. Jenksé csupa szivárványszín volt, mint a legtöbb pixié, Eddené egyenletes kék, ami a
sárga felé hajlott a feje körül. Quené olyan sötétzöld, hogy már szinte fekete, vibráló narancsszínű
sávokkal teste középtáján és a kezeinél – nem valami jó jel. Jonathané is zöld volt, sokkal világosabb,
csaknem azt lehet mondani, hogy megnyugtató az egyenletességével és kellemes árnyalatával. Trenté...
bizonytalanul haboztam.
Trent aurája napsárga volt, élesen elváló vörös csíkokkal. A bíbor sávok arra utaltak, hogy nagyon is
kijutottak neki a lélekrongáló tragédiák a múltjában. Szokatlanul közelről vette körül, és ezüst szikrák
keretezték, olyan volt, mint Ivyé. A szikrák robbanásokkal születtek, és körülötte lebegtek, amikor egyik
kezével végigsimított i lején, hogy elsimítsa a haját. Valamit keresett. Ahogy a szikrák beágyazódtak a fő
aurájába, az arra utalt, hogy egész életét ennek a kutatásnak szentelte. A pénz, a hatalom, az akarat, mind-
mind egy magasabb célt szolgált. Vajon mi után kutathat? Töprengtem.
Nem láttam a saját aurámat. Hacsak nem állok rá egy varázstükörre, de ezt már sohasem tenném meg
újra. De biztos voltam abban, hogy Trent nézi, és nem tetszett, hogy láthatja a démonjelet a csuklómon,
amint undok fekete foltként pulzál, és hogy az én aurámon is rajta vannak ugyanazok az ocsmány vörös
sávok, vagy hogy eltekintve a szikráitól, a mi auráink majdnem egyformák.
Edden tanácstalanul nézett hol rám, hol Trentre, mert tudta, hogy valami történik, de hogy mi, arról
fogalma sem volt. A szemöldökét ráncolva a széke szélére csúszott, és rövid, fojtott hangú társa lgást
folytatott Nickkel.
– Önnek egy leyvonal fut keresztül az irodáján? – kérdeztem könnyelműen.
– Önnek meg a kiskertjén – válaszolta Trent határozottan. Összeszorított fogakkal Eddenre nézett.
Csaknem magam előtt láttam a férfinek azt a kívánságát, hogy bárcsak ne lenne itt a FIB kapitánya.
Arckifejezésében fenyegető figyelmeztetés bujkált. Soha nem verték nagydobra, hogy csak az emberek
és a boszorkányok képesek bánni a leyvonalakkal, de bárki kitalálhatta, és tudtam, hogy azt akarja, hogy
erről tartsam a számat. Erre egyébként nem kellett külön figyelmeztetni, jól tudtam, hogy ez az információ
körülbelül olyan biztonságot jelent a birtoklójának, mintha egy kobrát fogna a farkánál fogva.
Az ujjaim remegtek az adrenalintól, és ökölbe szorítottam a kezem, amikor az örökkévalóság Trent
irodáján átfutó, három láb széles, sejtelmesen elkenődő sávja felé fordultam. Az asztala előtt egy kelet–
nyugati vonalat formált, pontosabb tájolással, mint bármely iránytűé, és én elképzeltem, hogy valószínűleg
átfut a hátsó irodáján is. Ahogy belelépek, azonnal alapos becslést tudok tenni erre vonatkozólag.
Izzadni kezdett a hátam, ahogy szemügyre vettem a vonalat. Ezelőtt soha nem léptem be egybe sem. Ha
valaki nem tesz semmilyen erőfeszítést, hogy belehatoljon egy vonalba, akkor akár egyenesen
átgyalogolhat rajta, nem érez semmit. Mélyen beszívtam a levegőt, mert el akartam lazulni. Ha Algaliarept
bukkanna fel, csak annyit kell tennem, hogy kilépek a vonalból. Képtelen kijutni az örökkévalóságból,
amíg a nap a horizont felett van.
Egy utolsó bizalmatlan pillantást vetettem a két emberre, akik védelmet biztosítva Trent mögött álltak,
majd becsuktam a szemem. Összeszedtem magam, kinyújtóztam, és akaratommal megérintettem a vonalat.
Mámorító tetterő áradt belém. A pulzusom megugrott, és azt hiszem, megtántorodtam. Gyorsan és
felületesen lélegeztem, és feltartottam a kezem, visszatartva Eddent attól, hogy hozzám érjen. Ereztem a
jelenlétét. Ahogy visszafogott hangon kérdezgette Nicket, lehajtottam a fejem, és semmit sem csináltam,
csak meglovagoltam a rajtam áthatoló, egyre erősebb erőimpulzusokat.
Végtagjaimban erős, sodró érzés száguldott, a szívem fájdalmasan lüktetett, ahogy az impulzusok
visszaverődtek, és összeütköztek a folyamatosan beáramló hullámokkal. Egy pillanatig úgy éreztem,
pánikba esem, ahogy az erő nőtt, nőtt és még mindig nőtt. Vajon milyen erős ez a dolog?
Úgy éreztem magam, mint egy túlságosan felfújt ballon, és úgy tűnt, vagy felrobbanok, vagy megőrülök.
Emiatt van, gondoltam, csaknem lihegve, hogy a leyvonalboszorkányoknak vannak bizalmasaik. Állat
társaik megszűrik a nyers energiát, egyszerűbb elméjük jobban tudja kezelni a feszültséget. Semmiképpen
nem tehetem meg, hogy Nick vállalja át tőlem ezt a kockázatot. Nekem kell vállalnom az egészet. És úgyis
nekem kell ténylegesen I»( lépnem a vonalba. Mennyivel hatékonyabb lehet ez, mint bárki gondolná!
A minden kitartásomat igénybe vevő beáramlás szintje apadt, csaknem elviselhetővé vált. Belülről
zsibbadtam, vettem egy levegőt, ami gyanúsan úgy hangzott, mintha zokognék. Az energia áramlása végül
egyensúlyba került. Éreztem, hogy a fonásból kiszabaduló hajam csiklandozza a nyakamat, és az
örökkévalóból jövő szél átfújt rajtam.
– Istenem... – hallottam Edden sóhajtását, és reméltem, hogy nem éppen most veszítem el a bizalmát.
Nem hinném, hogy eddig a pillanatig tisztában lett volna azzal, mennyire különbözünk egymástól, de most,
ahogy látta, hogyan mozog a hajam a szellőben, amit csak én éreztem, biztosan megértette.
– Nem valami sokat érő boszorkány – hallottam Jonathant –, tántorog a délidőben benyelt erőtől.
– Igazad lenne, ha csak megcsapolná, mint a legtöbb ember – csatlakozott torokhangú suttogó
megjegyzésével Quen, és én megfeszültem, hogy halljam, amit mond. – Nem használ bizalmast Sa’han. O
egymaga csatornázza be az egész rohadt vonalat.
Jonathan aggodalmát úgy értelmeztem, hogy a védelmemre kel, amíg nyomatékosan hozzá nem fűzte:
– Öld meg! Ma este. Már nem éri meg a kockázatot.
A szemeim majdnem tágra nyíltak, de zárva tartottam őket, így nem tudhatták, hogy hallottam-e őket.
Vadul verő szívem hangosan visszhangzott a fülemben, ami hozzáadódott a még mindig csörgedező
leyvonalerők lassú áradásához.
– Jonathan – mondta Trent, és a hangja fáradtan csengett. – Az ember nem öl meg valamit, ami erősebb
nála. Megkeresi a módját, hogy fel tudja használni.
Használni engem? – gondoltam keserűen. Csak a holttestemen keresztül. Remélve, hogy ez nem
előzetes figyelmeztetés volt, felemeltem a fejemet, kereszteztem az ujjaimat, hogy szerencsém legyen,
imádkoztam, hogy ne hibázzak, és beléptem a vonalba.
A térdeim megbicsaklottak, ahogy a bennem dagadó erő fájdalmas hirtelenséggel eltűnt. Már nyoma
sem volt. Az örökkévalóság kellemetlen beáramlása eltűnt. Nem hittem el, álltam, és eljutott a tudatomig,
hogy fél térdre estem. Erőnek erejével zárva tartottam a szemeimet, nehogy elveszítsem a második
látásomat, és rácsaptam Edden vállamat megragadó kezére.
A leyvonal ereje kavargóit rajtam keresztül, ettől a bőröm bizsergett, és a hajam lebegett, de az
egyensúly tökéletessé vált. A remegés megmaradt, de nem kellett tovább küzdenem az erejéből eredő
feszültséggel. Miért nem mondta ezt nekem soha senki? A vonalban állni összehasonlíthatatlanul
könnyebb, mint rákötődni, még azt is beleszámítva, hogy hozzá kell szokni az erős szélhez.
Szemem még mindig csukva volt, és az örökkévalóságot néztem. Arra gondoltam, hogy még furcsábban
világítja meg a démonok napja. Trent irodájának falai eltűntek, és csak Edden fojtott hangú társalgása
tartott a hétköznapi világban, azt sugallva elrongyolódott elmémnek, hogy nem, nem kereszteztem még az
örökkévalóság határát, csak itt állok a csapóajtónál, és csak az illúzióját látom.
Minden irányba egy dimbes-dombos táj látszott, kis erdőfoltokkal és tágas mezőkkel. Keletre és
nyugatra a leyvonal erejének ködös szalagja nyújtózott. Számottevő hosszának kétharmadánál álltam, és
úgy becsültem, Trent hátsó irodája felé is folytatódik. Az ég fakósárga volt, a nap intenzíven sütött, szinte
rombolóan, mintha megpróbálná a vaskos, alacsony fákat a földbe nyomni. Úgy éreztem, mintha egyenesen
rajtam hatolna át, aztán a földről visszapattanva a talpamat melegítené. Még a durva fű is satnyának tűnt,
alig ért a lábszáram feléig. Nyugat felé, a ködbe vesző távolban éles vonalak tornyosultak a táj fölé. A
nyilvánvalóan lerombolt démonváros furcsán és baljóslatúan hatott.
– Frankó! – lélegeztem fel, és Edden lecsendesítette Nick információéhségét.
Mivel tudtam, hogy Trent néz, bár nem láthattam, hátat fordítottam neki, így nem tudott az ajkaimról
olvasni, amikor elsuttogtam a varázsige első felét. Szerencsére a rövid, lefordított változatot mondtam,
mert nem akartam kinyitni a szememet, hogy kiolvassam a tenyeremből az eredetit.
Ahogy a szavakat kiejtettem, az örökkévalóság energiájának egy kis, kiegyensúlyozatlan hulláma kezdett
kavarogni a lábaimban, majd felfelé örvénylett, és megállapodott a hasamban. A térdeim ellazultak, ahogy
a fű minden irányból felém hajolt. A leyvonal ereje átfolyt belém, és magával hozta a bizsergés kellemes
érzetét, mintha valami sűrű, iszapszerű anyag áradt volna szét bennem. Kíváncsi voltam, hogy meddig nő
az érzés intenzitása, de magamnak sem vallottam be, hogy milyen jólesik.
Egy hirtelen erőörvényben felemelkedett a hajam, és kántálni kezdtem a második részt. Amikor mindent
elmondtam, csak az invokációt nem, az energia szinte tajtékzott, és bizsergés örvényét nyomta át
egyenletesen rajtam. Egy pillanatig mintha függött volna bennem, majd fakósárga villanásként távozott
belőlem, aztán kis hullámokként körbefutott a táj körvonalain.
– Szent szar! – mondtam, és a szám elé kaptam a kezem, remélve, hogy nem romboltam le a varázst.
Még nem fejeztem be. Sokkolt, amikor a második látásommal követtem, ahogy az örökkévalóság
energiájának egy lapos alakot felvevő része elszáguldott. Az impulzusnak olyan színe volt, mint az
aurámnak, és én kényelmetlenül éreztem magam, amikor visszaemlékeztem rá, hogy a varázsige csak az
aurám színét veszi el, nem magát az aurát.
A gyűrű tovább folytatta a tágulást, amíg el nem enyészett a távolban. Fogalmam sem volt, hogy örüljek
vagy megijedjek, de úgy tűnt, a teljes utat megtette a félig–meddig látható városig. A kimenő hullám nem
hagyta érintetlenül az örökkévalóság táját, és a csodálatom riadalomra váltott, amikor észrevettem, hogy a
nyomában halványan ragyogó, zöld ködfoltok képződnek.
 Testek. Mindenütt ott voltak. Mellettem a kicsik, némelyik nem volt nagyobb, mint a kilakkozott
körmöm. Messzebb csak a nagyobbak voltak kivehetők. Az első gyomorgörcsöt akkor kaptam, amikor
rájöttem, hogy a varázslat mindent előszed, ami halott: rágcsálókat, madarakat, bogarakat, mindent. A
nagy testek közül rengeteg feküdt nyugaton, szépen elrendezett sorokban és oszlopokban. Egy pillanatra
úgy éreztem, pánikba esek, de rájöttem, hogy pontosan ott vannak, ahol a valóságban Trent istállói állnak,
és valószínűleg a régi lóversenyek bajnokai nyugszanak ott.
A szívverésem lelassult, és próbáltam emlékezni az utolsó szóra, arra, ami csakis emberi maradványok
megmutatására teszi érzékennyé a varázslatot. Homlokomat ráncolva ott álltam hát Trent irodájában, a
lábaimat erőteljesen megvetettem az örökli valóság csapóajtójában, és próbáltam emlékezni, mi volt az a
i/ó,
Ó, hát nem élvezetes? – szólalt meg egy igen pallérozott hang mögöttem.
Vártam, hogy valaki mondja már meg, ki sétált be Trent irodáidba, de senki nem szólt egy szót sem. A
hajam bizsergette a nyakamat hátul. Felkészülve a legrosszabbra, a szememet zárva tartottam, a második
látásomat pedig nyitva, aztán megfordultam. Kezem önkéntelenül a számhoz emeltem, és megmerevedtem.
A démon volt az, köntösben és papucsban.
– Rachel Mariana Morgan? – kérdezte, aztán gonoszul elmosolyodott. Nagyot nyeltem. Oké, itt volt a
démonom. – Mit csinál Trenton Aloysius Kalamack leyvonalában? – kérdezte.
Légzésem felgyorsult, és magam mögött próbáltam tapogatózni a kezemmel, a vonal szélét keresve. –
Éppen dolgozom – mondtam, és a kezem lüktetett, ahogy megtaláltam, amit kerestem. – És le mit csinálsz
itt?
Megvonta a vállát, teste megnyúlt, ahogy egy vékony, bőrbe öltözött, szőke hajú és tépett fülű vámpír jól
ismert alakját vette fel. Hirtelen rosszfiús lazaságot öltött magára, megnyalta mogorva száját, a hátsó
zsebéből az övcsatjáig futó lánc csilingelt. Légzésem szaggatottá vált. Javult a helyzet, amikor kitöröltem
Kistent az agyamból; tökéletesen utánozta.
A kezében kerek keretes, sötétített üvegű szemüveg jelent meg, és gyors csuklómozdulattal kilendítette a
szárakat.
– Éreztelek, kedves – mondta, fogai meghosszabbodtak, akár egy vámpíréi, ahogy feltette a szemüveget,
hogy elrejtse vörös kecskeszemeit. – Egyszerűen csak láááátnom kellett téged, ha már eljöttél látogatóba.
Ugye, nem bánod, hogy most ő vagyok? Neki akkora golyói vannak, mint egy bikának.
Istenem, segíts! Megborzongtam, kezemet kidugtam a vonalból, nem törődtem az örökkévalóság
egyensúly megbomlásával járó szúró fájdalommal sem.
– Nem próbáltam felhívni magamra a figyelmedet – suttogtam.
– Menj el!
Egy érintést éreztem a kezemen, és elrántottam. Égett kávészagot is éreztem, és azt kívántam, bár Edden
befejezné ezt.
– Ki az ördöghöz beszél? – kérdezte a FIB-kapitány halkan.
– Nem tudom – mondta Jenks. – De nem akarok bemenni abba a vonalba, hogy megnézzem.
– Távozzak? – kérdezte a démon, egyre szélesebben mosolyogva.
– Nem, nem és nem. Ne légy butus! Látni akarom, mennyi örökkévalóságot tudsz manipulálni. Folytasd,
kedvesem! Csináld végig a kis varázslatodat! – bátorított.
A háttérben hallottam, ahogy Trent és Quen hevesen vitatkozik. Nem akartam kinyitni a szememet, és
kockáztatni, hogy elveszítem szem elől a démont, de azt gondoltam, Trent nyert. Idegesen megnyaltam a
számat, és utáltam magamat, míg Kisten víziója ugyanezt tette, csúfolódó lassúsággal.
– Elfelejtettem az utolsó szót – vallottam be, aztán megmerevedtem, ahogy eszembe jutott. – Favilla! –
böktem ki felszabadultan, és a démon lelkendezve ütötte össze a kezeit.
Ugrottam egyet, ahogy az örökkévalóság második hulláma rázkódva áthaladt rajtam. Magam köré font
kezeimet szorongattam, mintha csak az aurámat tartottam volna épségben, figyeltem, hogyan lő ki a lapos,
sárga impulzus, követve az előző útvonalát. Algaliarept tántorgott és nyögött, mintha csak elöntötte volna
a gyönyör, amikor áthaladt rajta. Majdnem sokkot kaptam a rémülettől, ahogy néztem a reakcióit. A démon
nyilvánvalóan élvezte a helyzetet, de ha el tudta volna venni az aurámat, mostanra megtette volna.
Vattacukor – mondta a démon, és becsukta a szemeit.
– Nyúzz meg, és ölj meg! Vattacukor és nektár.
Nagyszerű! Ki kellett jutnom onnan.
Mialatt Algaliarept végigsimította kezével a füvet, és lenyalta ujjairól a leyvonalerő sárga kencéjét,
ami a varázslatomból maradt rajta, én végigkutattam pillantásommal a környező vidéket. Vállaimat sem
tudtam mozdítani, a rémülettől teljesen beálltak. Az életteleneket jelző ragyogó ködöcskék eltűntek.
Algaliarept elégedettnek tűnt, ahogy lefölözte a fűről a varázslat maradványait, így lopva vetettem egy
gyors pillantást magam mögé, és földbe gyökerezett a lábam.
A lósírok egyike élénkvörös színben ragyogott. Ez nem egy ló volt, hanem egy személy.
Trent ölte meg a nőt, gondoltam, figyelmemet egy, a leyvonalban materializálódó új alakra fordítva.
Trent volt, aki belelépett a vonalba, hogy lássa, mit nézek. A tekintete a vörös jelzőfényre irányult, és
egyre nagyobb területet fogott be, de a sokk, amit láthatóan kapott, semmi nem volt ahhoz képest, mint
amikor a démon a tökéletes másolatommá vált, sima volt és veszedelmes, ahogy egy fekete trikóruhában
pompázott.
– Trenton Aloysius Kalamack – mondta, és a hangomat szexibbé tette, mint én valaha is tudnám.
Bűnre csábítóan lenyalta varázslatom maradékait az ujjáról, és én azon tűnődtem, hogy a démon többet
hoz-e ki a külsőmből, mint amilyen a valóságban vagyok.
Milyen veszélyes irányt vett a gondolkodása – mondta a démon.
– Gondosabban válogathatná meg, hogy kit hív meg játszani a leyvonalába. – Csípőjét felemelte, ahogy
szemüvege felett kikancsalított, és összehasonlította az auránkat. – Hogy maguk micsoda csinos párt
alkotnak, mint a párosított lovak az istállóimban.
És a démon eltűnt. Bizsergető érzést hagyva maga után, otthagyott engem az örökkévalóság táján, amint
Trentre bámultam.
 HUSZONEGYEDIK

A CIPŐSARKAM KOPOGÁSA több szakmai tekintélyt sugallt, mint unit ténylegesen éreztem, amikor
Trentet és Quent megelőzve Ideié sétáltam Trent ellető istállóinak hosszú, deszkázott verandáién. Az
istállóbokszok üres sora délre nézett, a délutáni nap irányába. Fölöttük voltak az állatorvosi apartmanok.
Senki nem volt bennük, tekintve, hogy ősz volt. Igaz, hogy a lovak az év bármely szakában ellhettek, de a
legtöbb istálló szigorú tenyészprogram szerint működött, így a kancák egyszerre adtak életet csikóiknak,
így egyszerre estek át a veszélyes perióduson.
Azt gondoltam, hogy az időlegesen elhagyott épületek tökéletes helyet biztosítottak egy test elrejtéséhez.
Istenem, segíts!– gondoltam, amikor hirtelen rossz érzés tört rám. Hogyan lehetek ilyen tapintatlan? Dr.
Anders halott volt.
Egy kopó egészen halk csaholása hatotta át a párás délutánt. Felkaptam a fejemet, a szívem kalapált.
Lejjebb, a földút mentén egy kennel volt, akkora, mint egy kisebb apartmankomplexum. Kutyák álltak a
dróttal bekerített kifutójukban, és figyeltek.
Trent elsuhant mellettem, olyan szag csapott meg utána, mint a lehullott leveleké.
– Soha nem felejtik el a zsákmányukat – mormogta, és én feszültté váltam.
Trent és Quen velünk jöttek ide ki, Jonathant hátrahagyták, hogy felügyelje a FIB-tiszteket, akik még
mindig jöttek befelé a kertekből. A két ember lefordult egy falmélyedésben kialakított pihenő irányába,
ami az istállóbokszok sorában helyezkedett el. A deszkafalú helyiség egyik oldala teljesen nyitott volt, a
nap besütött, a szél befújt. A rusztikus bútorzatból ítélve azt gondoltam, hogy a helyiséget egy bokszból
alakították át az állatorvosok szabadtéri gyülekezőhelyévé, ahol az elletések között kipihenhetik magukat,
meg ilyesmi. Nem tetszett, hogy senki sincs velük, de én nem készültem csatlakozni hozzájuk.
Lelassítottam, egy póznának támaszkodtam, és elhatároztam, hogy innen tartom szemmel őket.
A FIB három tisztje álldogált hullakeresésre kiképzett kutyájával a kutyákat szállító kisteherautó
mellett, egy hatalmas tölgyfa árnyékában. Az ajtók nyitva voltak, és Glenn parancsoló hangja
visszhangzott a nap melengette mezők fölött. Edden velük volt, de úgy tűnt, most csak a pálya széléről
figyeli az eseményeket. Nyilvánvaló volt, hogy Glenn a főnök, mert Edden zsebre dugta a kezét, és csukva
tartotta a száját.
Felettük Jenks röpdösött, szárnyai vörösek voltak az izgalomtól, és ahogy mindig szokta, folyamatosan
bombázott mindenkit kéretlen tanácsaival, amikre viszont senki sem figyelt. A többi FIB-tiszt az ősöreg
tölgy alatt állt, ami árnyat vetett az egész parkolóra. Mialatt őket figyeltem, egy helyszínelő kocsi húzott
be túlzott lassúsággal a parkolóba. Edden kapitány hívta, miután megtaláltam a holttestet.
Lopva Trentre pillantottam, és az volt az érzésem, hogy az üzletember legalábbis gondterhelt, ahogy az
egyszerű helyiségben állt, kezeit összekulcsolva a háta mögött. Ami engem illet, rajtam biztosan látszana,
ha valaki éppen megtalálna egy holttestet a birtokomon. Biztos voltam benne, hogy ott volt a hulla, ahol a
jeltelen síi világított. kázva léptem ki a fedett sétaútról a napra. Karba tett kézzel megálltam a fűrészporral
leszórt parkolóban, lopva néztem Trentet a fonatomból elszabadult hajfürtöm mögül. Egy könnyű,
krémszínű kalapot viselt a nap ellen, cipőit bakancsra váltotta az istállóba tett látogatásunkhoz illően.
Valahogy ez az összeállítás is jól állt neki. Nem volt fair, hogy olyan nyugodtnak és lazának látszott. De
aztán összerándult egy kocsiajtó becsapásának hangjára. Ugyanolyan súlyosan sérült volt, mint én, csak
jobban el tudta rejteni.
Glenn még kiosztott néhány utolsó, harsány utasítást, aztán a csapat szétoszlott. A kutyák farkukat
lengetve belekezdtek a terep szisztematikus átkutatásába: kettő a közeli legelőkön, egy odabent az
épületben szaglászott. Önkéntelenül is felfigyeltem rá, hogy az istállóba beosztott kutyás tiszt használta a
saját tudását és tapasztalatát is, és nemcsak a kutya orrára hagyatkozott, hanem átvizsgálta a
tetőgerendázatot, és a faburkolat mögé is benézett.
 Edden kapitány megérintette a fia vállát, és felém indult, rövid karjaival integetve.
– Rachel – mondta, pedig még elég távol volt tőlem, és én felnéztem, mert meglepődtem, hogy a
keresztnevemen szólít. – Már túl vagyunk ezen az épületen, és semmi.
– Ha nem ez az az épület, akkor valamelyik a közelében. Az emberei talán nem megfelelően használják
a varázslataimat. – Vagy egyáltalán nem, tettem hozzá magamban, mert tudtam, hogy az emberek
előítéleteiket gyakorta fedik el mosollyal, hazugsággal és álszenteskedéssel. De ugyanakkor azt is tudtam,
hogy nem szabad elhamarkodottan ítélnem. Eléggé biztos voltam benne, hogy Trent leyvonalvarázslatot
használt, hogy elfedje a nő hollétét, így az én varázsigéim nem hatékonyak. A figyelmemet a kutyákról
Trentre irányítottam, közben Quen odahajolt Trent füléhez, hogy odasúgjon neki valamit. – Nem kéne
letartóztatni, bezárni, vagy valami? – kérdeztem.
Edden hunyorított, mivel az alacsonyan járó nap fénye elvakította.
– Lassan a testtel! A gyilkossági ügyek a bizonyítékgyűjtésen állnak vagy buknak, Morgan. Ezt magának
tudnia kellene.
– Én magánnyomozó vagyok, nem detektív – mondtam keserűen. – A legtöbb ember, akit én elkapok,
már vádlott, mielőtt én behozom.
Erre mordult egyet. Azt gondoltam, hogy Edden kapitány ragaszkodása „a szabályokhoz”, oda vezethet,
hogy Trent eltűnik egy füstpamacsban, hogy aztán soha az életben ne lássák viszont. Látva a
nyugtalanságomat, rám, majd a földre mutatott, így jelezve, hogy maradjak, ahol vagyok, mielőtt
odaoldalgott, ahol Quen és Trent állt. A vaskos ember kezei a zsebében voltak, de nem messze a
fegyverétől. Quennél nem volt fegyver, de ha az ember végignézett rajta, ahogy lazán egyik lábáról a
másikra áll, már biztos volt benne, hogy nincs is szüksége ilyesmire.
Jobban kezdtem magam érezni, amikor láttam, hogy Edden finoman elválasztja a két férfit egymástól:
fülön fogott egy elhaladó tisztet, és utasította, hogy kérje Quentől a biztonsági eljárásaik részleteit, míg ő
Trenttel beszélgetett a hamarosan esedékes FIB- alapítványi támogatók vacsorájáról. Ügyes.
Elfordultam, és a kutyák sárga kabátkájára vetődő napfényt bámultam. A forróság belém ivódott, és az
istállók illata szívmelengető emlékekkel töltött el. Élveztem a táborban töltött három nyaramat. Az izzadó
lovak és a széna illata elkeveredve az érett trágyáéval úgy hatott rám, mint valami balzsam.
A lovaglóleckéim célja az volt, hogy fejlődjön az egyensúlyérzékem, javuljon az izomtónusom, és
gyarapodjanak a vörösvérsejtjeim, de úgy gondolom, hogy a legnagyobb haszna az az önbizalom volt, ami
abból eredt, hogy egy ilyen nagy, csodaszép állatot irányíthattam, és mindent megtett, amire csak kértem.
Egy tizenegy éves, ha ilyen hatalmat érez, függővé válik.
A szám önkéntelenül mosolyra húzódott, és becsuktam a szemem, ahogy éreztem, hogy az őszi nap
mélyen belém ivódik. Egy reggelen egyik barátommal kiszöktünk a házból, hogy az istállóban a lovakkal
aludjunk. Légzésük lágy nesze leírhatatlanul megnyugtató volt. A csoportvezetőnk dühöngött, de a legjobb
az volt benne, hogy én egész idő alatt aludtam.
Felnyitottam a szemeimet. Talán az volt az egyetlen este, amit megszakítás nélkül végigaludtam. Jázmin
is jól aludt az istállóban. És ennek a sápatag lánynak amúgy borzasztóan nagy szüksége volt az alvásra.
Jasmin! – nyilallt belém, valósággal rátapadtam a névre. Ez volt a sötét hajú lány neve. Jasmin.
A rádió adóvevő hangja vonta el a figyelmemet a terep szemlélésétől, de a melankólia érzésétől nem
tudtam szabadulni. Operálhatatlan agytumora volt. Azt hiszem, még Trent apjának illegális
biotechnológiai tevékenysége sem tudta volna megmenteni.
A figyelmemet Trentre irányítottam. Zöld szemei folyamatosan rám tapadtak, még akkor is, ha éppen
Eddennel beszélt, és én megigazítottam a kalapomat, egy hajfürtöt pedig a fülem mögé dugtam. Nem
vettem fel a kesztyűt, nem hagytam, hogy felidegesítsen, visszabámultam rá. Amikor észrevettem, hogy
hirtelen valami más vonja el a figyelmét, valami, ami mögöttem volt, megfordultam. Sara Jane piros
autója fékezett le a felkavarodó fűrészporban, a FIB-járművek mellett. A kis termetű nő kipattant a
kocsijából. Egészen más embernek látszott farmerban és laza blúzban. Becsapta az ajtót, és kimérten
előrelépett.
– Maga! – kiáltotta vádlón, miközben feldúltan megállt előttem, és én meglepetten hátraléptem. – Ez a
maga műve, nem igaz? – kiabált, miközben felnézett rám.
Elsápadtam.
– Hűha!
Egészen belemászott az arcomba, hátrébb kellett lépnem.
– A segítségét kértem a barátom megtalálásához – mondta éles hangon, a szeme csak úgy villogott. –
Nem azt, hogy megvádolja a munkaadómat gyilkossággal! Maga egy gonosz boszorkány, olyan gonosz,
hogy meg tudná... meg tudná égetni az Istent.
– Jaj – dadogtam, és segélykérőn Eddenre pillantottam. Ő és Trent útban voltak felénk, és én még egyet
léptem hátra, a táskámat szorosan magamhoz szorítva. Nem is gondoltam erre.
– Sara Jane! – Trent még elég messze volt, de már nyugtatgatta. – Minden rendben van.
A nő felé perdült, szőke haján átszűrődtek a napsugarak.
– Mr. Kalamack – mondta, és arcára hirtelen félelem és aggodalom ült ki. A szemei összeszűkültek,
kezeit tördelte. – Sajnálom! Ahogy megtudtam, jöttem. Én nem kértem, hogy ide jöjjön. Én... én... – A
szemei elhomályosultak, fejét a tenyerébe temette, és sírni kezdett.
Leesett az állam a csodálkozástól. Most akkor az állása, a barátja vagy Trent sorsa miatt aggódik?
Trent sötét pillantást lövellt felém, mintha az én hibám lenne, hogy a nő ennyire le van törve.
Arckifejezése aztán őszinte együttérzéssé olvadt, ahogy kezét az apró asszony rázkódó vállára tette.
– Sara Jane – nyugtatgatta, és fejét lehajtva próbált a nő szemébe nézni. – Még csak ne is gondoljon
arra, hogy kárhoztatom ezért! MR. Morgan gyanúsításainak semmi közük ahhoz, hogy Dannel kapcsolatban
elment a FIBhez. – Gyönyörű hangja felemelkedett majd leereszkedett, mint amikor selymet simogatnak.
– De ő azt gondolja, hogy ön ölte meg azokat az embereket – dadogta szipogva, miközben elhúzta a
kezét az arcától, és barna maszattá kente el sminkjét a szeme alatt.
Edden szorongva állt egyik lábáról a másikra. A FIBjárművek rádió adóvevőiből hallatszó társalgás
hangja már elnyomta a tücskök ciripelését. Nem fogadtam el, hogy sajnálatot kéne éreznem .ízért, mert
Sara Jane-t megríkattam. A főnöke egy szemét, és Sara minél előbb tudatára ébred ennek, annál jobban
jár. Trent nem a saját kezével ölte meg azokat az embereket, de elintézte, hogy így alakuljon, ami miatt
ugyanolyan bűnös, mintha ő maga vágta volna el a torkukat. Eszembe jutottak a lövöldénél megtalált
asszonyról készült képek, és megkeményítettem a szívemet.
Trent kedvesen bátorította Sara Jane-t, mire a nő felemelte a fejét. Elgondolkodtam az együttérzésén.
Kíváncsi lettem volna, milyen érzés lenne, ha csodás hangjával vigasztalna, azt mondaná nekem, hogy
minden rendben van. Aztán azon gondolkodtam, hogy mennyi istenverte esélye van annak, hogy Sara Jane
úgy válik meg tőle, hogy sértetlen marad.
– Ne szaladjunk annyira előre! – mondta Trent, átnyújtva a nőnek lenvászon zsebkendőjét, amelyre rá
volt hímezve a monogramja. – Senkit nem vádolnak semmivel. És semmi szükség arra, hogy itt maradjon.
Miért nem megy haza? Az egész ronda ügy lezárul, mihelyt megtalálják a kóbor kutyát, amire Ms. Morgan
varázslata irányul.
Sara Jane gyilkos pillantást vetett rám.
– Igen, uram – mondta rekedt hangon.
Kóbor kutya? – gondoltam, és közben azon vívódtam magamban, hogy elvigyem-e ezt a nőt ebédelni
egy őszinte beszélgetésre, vagy inkább némi józanságot verjek a fejébe.
Edden megköszörülte a torkát.
– Megkérném Ms. Gradenkót és önt, hogy maradjanak itt, amíg többet megtudunk, uram.
Trent professzionális mosolya kissé elbizonytalanodott.
– Őrizetbe vagyunk véve?
– Nem, uram – mondta Edden tiszteletteljesen. – Pusztán egy kérés.
 – Kapitány! – A kutyás tiszt kiáltott a második emelet fordulójából. A szívem kalapálni kezdett a férfi
hangjából kihallatszó izgalomtól. – A kutya nem jelezte, de találtunk egy belakatolt ajtót.
Adrenalin töltött meg életerővel. Trentre néztem. Az arca semmiről nem árulkodott.
Quen és a kis ember elindult előre egy FIB-tiszt társaságában. A kis ember minden bizonnyal zsoké
lehetett egykor, aki később menedzserré vált. Arca aszott volt és ráncos, kezében kulcscsomót vitt. A
kulcsok csilingeltek, ahogy egyet lehúzott, és átnyújtotta Quennek. Quen teste megfeszült, amikor
továbbadta a kulcsot Eddennek.
– Köszönöm – mondta a FIB-kapitány –, most menjen oda a tisztekhez! – Kicsit habozott és mosolygott.
– Ha megtenné, kérem.
Ujját begörbítve odaintett néhányat az éppen beérkező tisztek közül és Quenre mutatott. Azok
odakocogtak. Jenn otthagyta a helyszínelő autót a rádióval, és felénk fordult. Trenks vele volt, és a pixi
három kört repült körülötte, mielőtt előresuhant.
– Add ide a kulcsot! – mondta Jenks, mielőtt amúgy pixisen, port hullatva megállt volna Edden és
köztem. – Majd én megoldom.
Glenn aggodalommal telve nézte a pixit, amikor csatlakozott h o z z á n k .
– Te nem tartozol a FIB kötelékébe. Kérem a kulcsot!
Néma sóhaj szakadt ki Eddenből. Tudtam, hogy már látni akarja, mi van a szobában, és komoly
erőfeszítésébe tellett hagyni, hogy a fia kezelje a helyzetet. Jog szerint semmi keresnivalója nem volt itt.
Úgy képzelem, hogy a tény, miszerint gyilkossággal gyanúsított egy városi tanácstagot, több jogosultságot
adott neki, mint amennyivel egyébként rendelkezett.
Jenks szárnyai erősen csapkodtak, amikor Edden kapitány átnyújtotta a kulcsot Glenn-nek. Éreztem,
ahogy Glenn izzadságának szaga felülkerekedik a kölnijén, a buzgalmán. Emberek rendezett csapata
csatlakozott az ajtó körül a kutyához és gazdájához, én pedig táskámat szorosan megmarkolva velük együtt
a lépcső felé indultam.
– Rachel – mondta Glenn, azzal megállt, és megragadta a könyökömet. – Itt maradsz.
– Én aztán nem! – kiáltottam fel, és kirántottam a könyökömet a szorításából. Edden kapitányra néztem
támogatást remélve, mire a zömök ember megvonta a vállát, nyilvánvalóvá téve, hogy őt sem hívták meg.
Glenn arca megkeményedett, amikor meglátta, hová nézek. Amikor elengedett, csak ennyit mondott:
– Maradj itt! Azt akarom, hogy figyeld Kalamacket. Olvasd le nekem az érzelmeit!
– Az egy rakás szart sem ér – mondtam, és azt gondoltam, szar vagy nem, ez valószínűleg jó ötlet. – Az
ap. . . – Beleharaptam a nyelvembe. – A kapitányod meg tudja tenni – javítottam ki magam.
Szemöldökét gondterhelten összeráncolta.
– Jól van, akkor szar. De itt fogsz maradni. Ha megtaláljuk dr. Anderst, azt akarom, hogy ez a helyszín
szorosabban le legyen zárva, mint...
– Egy hetero férfi farpofái a börtönben? – ajánlott megoldást Jenks, és apró alakja ragyogni kezdett.
A vállamon landolt, én hagytam, hogy odaüljön.
– Ne már, Glenn! – hízelegtem. – Hozzá se nyúlok semmihez. És szükséged van rám, hogy szóljak, ha
bármilyen halálos varázs van jelen.
– Jenks meg tudja ezt csinálni – mondta. – És neki nem kell a padlóra lépnie ahhoz, hogy megtehesse.
Csípőre tettem a kezem, és tovább füstölögtem. Láttam, hogy a hivatalos álca mögött Glenn valójában
aggódott és izgult. Csak mostanában lett detektív, és úgy képzeltem, ez volt a legnagyobb ügy, amin eddig
dolgozott. Vannak rendőrök, akik egész életüket eltöltik a pályán, anélkül, hogy olyan ügyet kapnának,
aminek ilyen sok potenciális politikai vonatkozása lenne. Még egy ok, hogy ott legyek.
– De én vagyok az inderlandi konzultáns – mondtam, belekapaszkodva minden szalmaszálba.
Sötét pillantás kíséretében a vállamra helyezte a kezét, én pedig ellöktem.
Nézd... – mondta, és a füle elvörösödött. – Bizonyos eljárá– M szabályokat követni kell. Az első
bíróság elé került ügyemet azon veszítettem el, hogy szennyezett volt a helyszín, és én nem vállalom a
rizikót, hogy elveszítsem Kalamacket, mert maga túl türelmetlen ahhoz, hogy kivárja a sorát.
Vákuumzacskózunk, fotografálunk, port gyűjtünk, elemzünk, és minden mást megcsinálunk.
Csak közvetlenül a médium után jössz be. Értve vagyok?
– Médium? – kérdeztem, és ő rosszallóan ráncolta a homlokát.
– Na, jó, a médiummal csak tréfáltam, de ha csak egyetlen szépen manikűrözött körmöd is az általam
megszabott határokon belülre ke– i ül, mielőtt szólok, olyan gyorsan kihajítalak, mint macskát a villám.
Mint macskát a villám? Biztosan nagyon komolyan beszél, ha összekever két metaforát.
–Akarsz egy VEH-et? – Tekintete a szememről a kutyás autóra siklott.
A finom fenyegetés hatására mély lélegzetet vettem. Varázslat-ellenes Hacuka. A legutóbbi alkalommal,
amikor Trentet próbáltam megfogni, úgy vágta ki magát a helyzetből, hogy a már őrizetben levő tanút
meggyilkolta.
– Nem – mondtam.
Úgy tűnt, alázatos hangszínem megelégedésére szolgált.
– Jó – mondta, azzal elfordult és elment.
Jenks várakozva lebegett mellettem. Szitakötőszerű szárnyai vörösek voltak az izgalomtól, a pixipor
csillogott a napfényben.
– Majd tudasd velem, mit találtál, Jenks! – kértem meg, és boldog voltam, hogy sajnálatosan kicsinyke
cégünk legalább egy képviselője ott lesz, ahol történnek a dolgok.
– Abban aztán biztos lehetsz, Rache – mondta, aztán elröppent Glenn után. Edden szinte észrevétlenül
csatlakozott hozzám, és úgy éreztem, mintha mi lennénk a gimiben az a két ember, akit nem hívtak meg a
nagy uszodai partira, és csak állnánk az út túloldalán, és vágyakozva bámulnánk. Ott várakoztunk az
ideges Trenttel, a méltatlankodó Sara Jane-nel és a résnyire zárt ajkú Quennel, amikor Glenn kopogtatott
az ajtón, hogy hivatalosan bejelentse: a FIB nevében vizsgálódik – mintha nem lenne nyilvánvaló és
kinyitotta a kulccsal a lakatot.
Jenks jutott be elsőnek. Csaknem azonnal kilőtt, röpte kicsit szaggatott volt, ahogy leszállt a korlátra.
Glenn bedugta a fejét a sötét, szögletes nyílásba, majd kihúzta. – Hozzatok nekem egy maszkot! – Tisztán
hallottam a csendben a motyogását.
Szaporán kezdtem lélegezni. Talált valamit. És az nem egy kutya volt.
Egy rendőrnő kezét a szája elé tartva átnyújtott Glennnek egy sebészeti maszkot. Áporodott bűz enyhe
hulláma nyomta el a széna és a trágya megnyugtató aromáját. Elfintorodtam, és rápillantottam Trentre, de
az ő arca semmilyen érzelmet nem árult el. A parkolóban csend volt. Egy rovar sivításszerű hangot adott
ki, egy másik felelt neki. Az emeleti ajtónál Socks úgy vinnyogott, mintha nyafogna, és megnyugvást
keresve mancsával ráállt gondozója lábára. Hányingerem volt. Hogy nem vették észre eddig a szagot?
Igazam volt. Biztosan varázslat alatt állt, így tartották bent a szobában.
Glenn tett egy lépést befelé. A háta ekkor egy pillanatig fényesen rajzolódott ki a napfényben, aztán tett
még egy lépést, és csak egy üres, sötétbe vezető ajtókeret maradt mögötte. Egy egyenruhás FIB-
rendőrtisztnő a szája elé tartott kézzel a küszöbről egy lámpát nyújtott be neki. Jenks véletlenül sem
pillantott volna rám. A korláton állt, háttal az ajtónak, szárnyait behajtotta, és nem mozdult.
A szívem kalapált, és visszafojtottam a lélegzetemet, ahogy a nő kihátrált, és Glenn is kijött a
helyiségből.
– Ez egy holttest – mondta egy másik fiatal tisztnek, halk hangja tisztán lehallatszott hozzánk. – Vegyék
őrizetbe Mr. Kalamacket, hogy kihallgathassuk! – Itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Ms. Gradenkót
is. A rendőrnő alázatosan válaszolt, és lement a lépcsőn, hogy megkeresse Trentet. Diadalmasan néztem
Trentre, aztán kijózanodva visszább vettem, ahogy elképzeltem dr. Anderst az emeleten, holtan. Aztán
hozzáképzeltem azokat az emlékeimet, ahogy néztem, Trent hogyan öli meg a vezető kutatóját, gyorsan és
tisztán, kész alibivel. Most elkaptam, mert túl gyorsan mozogtam ahhoz, hogy fedezni tudja magát.
Sara Jane Trentbe kapaszkodott. A valódi, bénító félelemtől kikerekedtek a szemei, arca elsápadt. Nem
látszott, hogy Trent észrevette volna a szorítását, arckifejezése komolykodóan üres volt, ahogy Quenre
nézett. Térdeim elgyengültek, és figyeltem, Trent hogyan vesz lassan levegőt, mintha meg akarná nyugtatni
magát.
– Mr. Kalamack? – A fiatal tiszt szólította meg, és mutatta Trentnek, hogy kövesse.
Trent arcán mintha valamiféle érzelem jelent volna meg, amikor a FIB-tiszt kimondta a nevét. Akár
mondhatnék félelmet is, ha azt gondolnám, hogy bármi is megrázhatja ezt az embert.
– Ms. Morgan – búcsúzott el tőlem Trent, és segített Sara Jane- nek elindulni. Edden és Quen velük
ment, a kapitány kerek arca ellazult a megkönnyebbüléstől. Valószínűleg még annál is jobban kockára tette
a jó hírét, mint én gondoltam.
Sara jane elhúzódott Trenttől, és hozzám fordult.
– Maga kurva! – mondta félelemmel és gyűlölettel teli, magas gyermekhangon. – Halvány fogalma sincs
róla, mit csinált.
A történtek sokkoltak, semmit nem szóltam, amikor
Trent meg fogta a nő könyökét olyan erővel, amiről azt gondoltam, hogy figyelmeztető hatású. A kezeim
remegni kezdtek, a gyomrom összeugrott.
Glenn a lépcsőfordulóban állt. Kezében eldobható törlőkendőt tartott, és az ujjain húzkodta, ahogy
közeledett hozzám. A helyszínelő autóra mutatott, majd az ajtó sötét négyszögére. Két ember lendült
mozgásba.
Nyugodtan, de érezhető feszültséget sugározva egy fekete, keményfalú, gurulós bőröndöt húztak elő.
Elértem, hogy letartóztassák Trent Kalamacket, gondoltam. Túlélem én ezt?
– Ez egy holttest – mondta Glenn, ahogy hunyorogva megállt előttem, és a kezeit egy újabb kéztörlővel
kezdte el törölgetni. – Igazad volt. – Látta az arcomat, és tudtam, hogy jól látható volt rajta az aggodalom,
ahogy követte a pillantásomat a Quen és Edden társaságában álló Trent felé. – Csak egy férfi.
Trent magabiztos volt és kisimult, a segítőkészség szobra, éles ellentétben Sara Jane haragjával és
hisztériájával.
– Tényleg? – fújtam ki a levegőt.
– Hosszabb időt vesz igénybe, amíg bemehetsz – mondta Glenn, miközben elővett egy harmadik
kéztörlőt, és a tarkójára tette. Mint aki rosszul van. – Lehet, hogy csak holnap. Akarod, hogy
hazavigyelek?
– Maradok. – A gyomrom megkönnyebbült. Az jutott eszembe, hogy valószínűleg fel kéne hívnom Ivyt,
és elmondani neki, mi történt. Már ha szóba áll velem. – Rosszul néz ki? – kérdeztem. Az ajtónál a két
ember egy harmadikkal beszélgetett, ahogy kicsomagoltak egy vákuumos tárolót az ütött-kopott táskából,
és a cipőjükre papír borítást húztak.
C ¡lenn nem válaszolt. Szemei körbejártak mindenen, csak rám nem nézett meg a kitárt ajtóra. – Ha
maradsz, akkor erre szükséged lesz – mondta, amikor átnyújtott egy FIB-azonosítócédulát, rajta az
„ideiglenes” szóval. Az emberek sárga helyszínlezáró szalagokat húztak ki, és a hatás olyan volt, mintha
berendezkednének. A rádió tele volt rövid, velős kérésekkel, és mindenki boldognak látszott,
Csak a kutyák és én voltunk kivételek. Fel kellett jutnom az emeletre. Látnom kellett, mit tett Trent dr.
Andersszel.
– Köszönöm – suttogtam, és a nyakamba akasztottam az azonosítót.
– Szerezz magadnak egy kávét! – mondta, és az egyik rendőrfurgon felé nézett, ami velünk jött.
Körülötte már gyülekeztek azok a FIB-tisztek, akiknek nem volt dolguk. Bólintottam, Glenn hálát fordított,
és elindult lefelé a lépcsőn, hosszú lábaival kettesével szedve a fokokat.
Csak egyszer pillantottam Trentre, aki a bokszistállók közötti nyitott helyiségben álldogált. Egy tiszttel
beszélt, szemmel láthatólag lemondott az ügyvédhez való jogáról. Talán azért, hogy ártatlan benyomást
keltsen?
Kíváncsi voltam. Vagy azt gondolta, elég okos ahhoz, hogy ne kelljen ügyvédet fogadnia?
 Kábultan csatlakoztam a kocsit körülálló FIBszemélyzethez. Valaki adott egy ásványvizet, és mivel
kerültem mindenki tekintetét, előzékenyen nem vettek rólam tudomást. Nem akartam különösebben
barátokra szert tenni, és nem voltam jó ebben a fajta könnyed társalgásban. Jenks azonban továbbra is
cukor és koffein apró kis adagocskáit varázsolta el mindenkitől, Edden kapitányt alakította, amivel
mindenkit megnevettetett.
Aztán végül a külvárosban találtam magam, amint három beszélgetést hallgatok, miközben a nap
lenyugszik, és a levegőbe újra hűvösség költözik. A porszívó gyenge volt, a ki-be kapcsolgatás zaja
idegest tett. Aztán vége lett, és nem indult újra. Úgy tűnt, senki nem veszi észre. A felső apartmanokat
kémleltem, és a dzsekimet összébb húztam magamon. Glenn csak percekkel azelőtt jött le, hogy eltűnt a
helyszínelő kocsiban. A lélegzetem mintha ki-be csúszkált volna a testembe, olyan könnyen, mint azon a
napon, amikor születtem. Aztán lendületet vettem, és azon kaptam magam, hogy a lépcső felé haladok.
Jenks azonnal a vállamon termett, kíváncsi voltam, vajon fél szemmel mindvégig engem figyelt-e. –
Rache! – óvott. – Ne menj be oda!
– Látnom kell. – Teljesen valószerűtlennek éreztem a helyzetet, a durva faragású korlát a kezem alatt
még mindig meleg volt a napfénytől.
– Ne csináld! – ellenkezett, a szárnyaival csapkodva. – Glenn- nek igaza van. Várj a sorodra!
Megráztam a fejemet, a hajfonatom lengése rákényszerítette, hogy elhagyja a vállamat. Látnom kell,
mielőtt a borzalom nyerseségét lecsökkentik a kis zacskók, fehér kártyák és szépen nyomtatott szavak, és
az adatok gyűjteménye, ami ahhoz van tervezve, hogy az őrületnek szerkezetet adjon, így az érthetővé
váljon.
– El az utamból! – mondtam színtelen hangon, próbálva elhessegetni Jenkset, aki mindenre elszántan
lebegett az arcom előtt. Visszaröppent, és én hirtelen megálltam, amikor úgy éreztem, hogy az ujjam
hegyével megcsaptam az egyik szárnyát. Megütöttem volna?
– Héé! – kiáltotta. Meglepetés, riadalom és végül harag futott át az arcán. – Frankó! – vágott vissza
élesen. – Menj és nézd meg! Nem vagyok az apukád. – Még mindig szitkozódva, fejmagasságban repült.
Többen utánafordultak, ahogy trágár szavakat ontva magából távozott.
Nehéznek éreztem a lábaimat, miután rávettem magam, hogy lel menjek a lépcsőn. Lépések éles
koppanása keltette fel a figyelmemet, és félreálltam, elengedve magam mellett a vákuumos fickók egyikét.
Rothadó hús büdös szagát hozta magával, elkapott a hányinger, de nem engedtem a késztetésnek, mentem
tovább felfelé, és bágyadtan rámosolyogtam a FIBtisztre, aki az ajtó mögött állt.
A bűz odafent még rosszabb volt. A gondolataimban felvillantak a Glenn irodájában látott képek, és
majdnem elájultam. Dr. Anders még csak pár órája lehet halott. Hogyan kerülhetett ennyire rossz
állapotba ennyire gyorsan?
– Neve? – kérdezte a férfi, az arca merev volt, és próbált úgy nézni, mintha az undorító bűz rá
egyáltalán nem hatna.
Egy pillanatig bámultam rá, majd megláttam a jegyzetfüzetet a kezében. Jó néhány név volt bele
feljegyezve, az utolsó mögött pedig az állt: fényképész. Az egyetlen ember, aki még a kinti folyosón volt,
becsapta a táskáját, és döcögve lehúzta a lépcsőn. Az ajtónál volt egy videokamera, érzékenységét
tekintve valahol a híradók stábja által használt és a között, amelyikkel a papám filmezte le az én és a
testvérem születésnapját.
– Ó, hm, Rachel Morgan – mondtam gyengécske hangon. – Speciális inderlandi tanácsadó.
– Maga a boszorkány, ugye? – kérdezte, miközben leírta a nevemet, és az ideiglenes belépőkártya
számát. – Akkor kér maszkot, cipővédőt és kesztyűt?
– Igen, köszönöm.
Gyengének éreztem az ujjaimat, ahogy először a maszkot helyeztem fel. Fojtogatóan bűzlött a télizöld
illatú légfrissítőtől, ami elnyomta a bomló hús bűzét. Hálás voltam, és belestem a fapadlóra, ami sárgán
és csillogóan ragyogott az utolsó napsugarak fényében. A sarok mögül és a látókörömön kívülről hallottam
a fényképezőgép zárjának katt–katt–katt hangját.
– Nem fogom zavarni az urat, ugye? – kérdeztem fojtott hangon.
A férfi megrázta a fejét.
– Hölgyről van szó – mondta. – És nem, nem fogja zavarni Gwent. Legyen résen, mert különben befogja
magát, hogy méricskéljen a mérőszalaggal.
– Köszönöm! – És eldöntöttem, hogy semmi ilyesmit nem csinálok. A pillantásom az alattam elterülő
parkolóra esett, miközben ráhúztam a papírhuzatokat a cipőmre. Minél tovább maradtam ott, annál
nagyobb volt az esélye, hogy Glenn észreveszi, hogy nem ott vagyok, ahol hagyott. Lopva szorosabbra
húztam a maszkot, és megrázkódtam, ahogy az átható szag megcsapta az orrom. A szemeim könnyezni
kezdtek, de a maszkot semmi pénzért sem vettem volna le. Kesztyűs kezeimet zsebre dugtam, mintha csak
egy fekete mágia üzletben lennék, és beléptem.
– Ki maga? – szólt oda kihívóan egy erős, nőies csengésű hang, ahogy kitakartam előle a napot.
Figyelmem egy nyúlánk, fekete haját valami egészen lehetetlen lófarokba kötve viselő nőre ugrott.
Fényképezőgép volt a kezében, és éppen egy tekercs filmet dobott a csípőjére kötött, fekete táskába.
– Rachel Morgan – mondtam. – Edden vont be a munkába, mint... – Ekkor azonban belém fagyott a szó,
ahogy a pillantásom egy torzóra esett, ami egy kemény háttámlájú székhez volt kötözve. A nő részben
eltakarta előlem. A kezemet öntudatlanul a számhoz emeltem, és valahogy lezártam a torkomat, hogy ne
hányjak. egy próbababa, gondoltam. Ennek egy próbababának kell lenni. Ez nem lehet dr. Anders. De
tudtam, hogy ő az. Sárga nejlonzsinórral kötötték a székhez, felsőteste petyhüdt volt, a feje előrebukott, így
arca rejtve maradt a szemben állók elől. Kócos haja összeállt az alvadt vértől és a szemébe lógott, még
inkább elrejtve az arckifejezését, amiért hálát adtam Istennek. Lábai hiányoztak térd alatt, a csonkok úgy
álltak ki, mintha egy kisgyermek lábai lennének. A csonkok végei durvák és ocsmányak voltak, a
bomlástól feldagadtak. Karjai könyöktől nem voltak meg. Ruháját feketére száruk vér borította, olyan
vastagon, hogy eredeti színét kitalálni sem lehetett, a felület egészét patakocskák fantasztikus mintázata
tőlük te be.
Gwenre pillantottam, unott, megcsömörlött arckifejezése valósággal sokkolt.
– Ne érjen semmihez! Még nem értem a végére, oké? – motyogni, ahogy visszament fotózni. – Az
istenért, nem kaphatnék legalább öt percet, mielőtt mindenki beszédül ide?
– Sajnálom – leheltem, és meglepődtem, hogy egyáltalán meg indok szólalni. Dr. Anders megcsonkított
testét vér borította, de a szék alatt meglepően kevés vér gyűlt össze. Szédelegtem, de egyszerűen nem
tudtam másfelé nézni. Hasürege nyitva volt a köldökénél, egy tökéletesen kör alakú, öklömnyi bőrdarabot
támasztott meg valaki egy ezüstszikével, amin át jól lehetett látni a gondos belső boncolást. Voltak gyanús
folytonossági hiányok, és a bevágás teljesen vértelen volt, mintha tisztára mosták – vagy nyalták – volna.
Ahol a húst nem fedte vér, ott fehér volt, mint a viasz. Pillantásom a régi falakra és a folyosóra vándorolt.
A test valahogy nem illett a képbe. Valahol máshol csonkították meg, és úgy szállították ide.
– Ez egy igazi elmebeteg – mondta Gwen, miközben a fényképezőgépet csattogtatta. – Nézzen az
asztalra!
Arcával az ablak irányába intett. Odafordultam. Olyan volt, mintha egy apró városkép lett volna
kialakítva a széles, éppen árnyékban lévő ablakpárkányon. Masszív épületek sorakoztak egyenes
vonalban, különféle méretűek. Szürke massza kis csomói ragasztóként tartották őket egyenesen. Egy vastag
gyűrű körül voltak elrendezve, ami úgy állt, mint egy emlékmű a város utcái között. Ahogy közelebbről is
szemügyre vettem, a borzalom összeszorította a zsigereimet. Odafordultam a végtagok nélküli testhez és
vissza.
– Ja – mondta Gwen, ahogy tovább csattogtatott. – Oda rakta őket bemutatónak. A nagyobb darabokat
beledobálta a szekrénybe.
Lövelltem egy pillantást az apró szekrényre, majd az árnyas ablakpárkányra. Nem épületek voltak,
hanem láb- és kézujjak. Levágta az ujjait, ízületről ízületre, és elrendezte, mint egy építőjátékot. A massza
a zsigerekből származott, a zsigerek tartották egyben az egészet.
Hidegséget, aztán forróságot éreztem. A gyomrom könnyű lett, és azt hittem, elájulok. Visszatartottam a
lélegzetemet, amikor észrevettem, hogy kapkodom a levegőt. Bármiben lefogadtam volna, hogy az áldozat
élt, mialatt ezt csinálta vele.
– Kifelé! – mondta Gwen, és ellőtt még néhány fotót. – Ha behány ide, Edden dührohamot kap.
– Morgan! – szűrődött fel egy mérges kiáltás a parkoló felől. – Fenn van az a boszorkány?
A kinti tiszt válaszát alig lehetett hallani. Nem tudtam levenni a szemem a test romjairól. Legyek
rajzottak a levágott ujjakból formált városi utcák között, megmászták a házakat, mint a szörnyek i Hy li–
kategóriás mozifilmben. Gwen kattogtatása olyan volt, mint i szívverésem, gyors és dühödt. Valaki
megragadta a karomat, mire felhördültem.
Rachel! – mondta Glenn, és körbefordított, hogy felé nézzek.
Húzd ki innen azt a boszorkány segged!
– Glenn detektív – hebegte a tiszt az ajtónál. – Feliratkozott.
– Akkor húzza ki a nevét – morogta –, és többet ne engedje be!
– Ez fáj – suttogtam, és közben könnyűnek éreztem magam, mintha nem a valóságban lennék.
Glenn odacibált az ajtóhoz.
– Megmondtam, hogy maradj kint – csattant fel élesen.
– Ez fáj – ismételtem meg, és lefelé nyomtam a karomat szorító ujjait, miközben kifelé taszigált.
Hirtelen a lenyugvó napba néztem. Mintha csak egy korbács csapott volna végig rajtam, vettem egy mély
levegőt, és éreztem, hogy kijövök a kábulatból. Az nem dr. Anders volt. A test túl öreg, és az egy férfi
gyűrűje. Olyan volt, mintha rajta lett volna az egyetemi lógó. Arra gondoltam, éppen most találtam rá Sara
Jane barátjára. Glenn kivonszolt a lépcsőhöz.
– Glenn – mondtam, amikor megbotlottam az első lépcsőfokon. Elestem volna, ha nem tart meg. Egy
újabb FIB-jármű döcögött be a parkolóba, ezúttal egy mobil halottkém. Glenn semmit sem akart a
véletlenre bízni, mindent iderendelt, amit csak elért.
Ahogy távolodtam attól, amit fent láttam, a lábaim lassan visszanyerték eredeti tónusukat, és már nem
olyan érzés volt, mintha vízzel lennének teli. Néztem az egymás között tréfálkozó FIB-tiszteket, de nem
értettem, mit mondanak. Nyilvánvalóan nem volt nekem való a bűnügyi helyszínelés. Magánzó voltam,
nem nyomozó. Apám korábban a titkos részlegen dolgozott, ott bukkant fel a legtöbb holttest. Most már
tudtam, miért nem mesélt sokat a napjáról a vacsoraasztalnál.
– Glenn – próbálkoztam újra, miközben behúzott az istállók közötti helyiségbe. Trent ott állt a sarokban
Sara Jane-nel és Quennel, és nyugodtan válaszolt a kérdésekre. Glenn hirtelen megállt, amikor meglátta
őket. Ránézett az apjára, aki vállat vont. A FIB-kapitány egy szalmabálára helyezett laptop előtt ült. Valaki
biztosított összeköttetést a helyszínelő kocsiból, és Edden vaskos ujjai szánkáztak a billentyűzeten,
miközben beosztottat játszott, hogy ott maradhasson.
Glenn arca eltorzult dühében. Odaintett a Trenttel foglalkozó fiatal FIB-tisztnek.
– Glenn – mondtam, míg a tiszt odajött hozzánk. – Az ott fenn nem dr. Anders.
Edden kérdőn nézett ránk a szemüvege mögül. Glenn egy pillantást lövellt felém.
– Tudom – mondta. – A holttest túl öreg. Ülj le, és fogd be a szád!
A FIB-tiszt megállt mellettünk, és tágra nyílt szemmel bámultam, ahogy Glenn agresszíven megragadta a
vállát.
– Megmondtam magának, hogy vegye őket őrizetbe – mondta halkan. – Mit csinálnak még mindig itt? A
férfi falfehér lett.
– Úgy gondolta, hogy az egyik járőrkocsiban? Azt gondoltam, hogy Mr. Kalamacknek kényelmesebb
lesz itt.
Glenn összeszorította az ajkait, és a nyakizmai megmerevedtek.
– Őrizetbe venni kihallgatás céljából annyit tesz, mint elszállítani őket a FIB-irodába. Soha nem
kérdezünk ki senkit a tetthelyen, ha az ügy ilyen jelentőséggel bír. Vigye ki őket innen! – De ön nem
mondta... – A férfi nyelt egyet. – Igenis, uram. – Egy pillantást vetett
Eddenre, bocsánatkérően Trent és Sara Jane leié fordult, ijedtnek látszott, és roppant fiatalnak. Nem
volt rá illőm, hogy kicsit is megsajnáljam.
Glenn még mindig dühösen odament az apjához, átnyúlt a válla fölött, és merev ujjal begépelte saját
jelszavát. A gyomrom görcsbe rándult, aztán ismét megnyugodott. Lenyomtam a laptop tetejét a kezére.
Glenn összeszorította a fogait, és mindketten rám nézlek. Az épp kifelé tartó Trent és Sara Jane felé
fordultam, megvártam, amíg Edden és Glenn követi a pillantásomat, és csak akkor mondtam ki:
– Nem vagyok biztos benne, de szerintem ez Dan.
Sara Jane arca egy árulkodó pillanatig kifejezéstelen maradt. Aztán szeme tágra nyílt, és
belekapaszkodott Trentbe. Kinyitotta, majd becsukta a száját. Arcát aztán Trent vállához hajtotta, és
zokogni kezdett. Trent gyengéden megveregette a vállát, de ahogy rám szegezte a tekintetét, szemei
elkeskenyedtek, és tele voltak haraggal.
Edden elgondolkodva csücsörítette ajkait, amitől őszülő bajusza elállt az arcától, miközben gyanakvó
pillantásokat váltottunk. Sara Jane nem ismerte Dant annyira, mint azt mindenkivel el akarta hitetni. Vajon
miért akarta Trent, hogy Sara Jane a FIB-hez forduljon telefonos bejelentéssel, hogy eltűnt a barátja, ha
tudta, hogy megtalálom a holttestet a birtokán? Hacsak tényleg nem volt róla fogalma. Hogy lehet, hogy
nem tudta?
Glenn minden jel szerint elvesztette az önuralmát, mert megragadta a felkaromat, és eltaszított a
hisztérikus Sara Jane mellett, egészen a tölgyfa árnyékába.
– Az istenit, Rachel! – sziszegte felém, amíg a zokogó
Sara Jane-t a járőrkocsihoz vezették. – Megmondtam, hogy fogd be a szád! Elmész! Most! A kis
expozéd talán éppen elég lesz ahhoz, hogy Kalamacket futni hagyjuk.
Bár magas sarkúban voltam, Glenn magasabb volt, mint én, és ez bosszantott.
– Igen? – kontráztam rá. – Megkértél, hogy olvassam le Trent érzelmeit. Nos, én megtettem. Sara Jane
nem a postásán keresztül ismerte meg Dan Smathert. Trent megölette. És ezt a holttestet máshonnan hozták
ide.
Glenn felém nyúlt, és én elléptem, hogy ne érjen el. Az arca megmerevedett, visszalépett, lassan
eresztette ki a levegőt.
– Tudom. Menj haza! – mondta, és kinyújtotta a kezét az ideiglenes FIB-belépőért. – Nagyra értékelem
a segítséged a holttest megtalálásában, de ahogy te is mondtad, nem vagy detektív. Ahányszor kinyitod a
szád, megkönnyíti Trent ügyvédjének, hogy befolyásolja az esküdtszéket. Csak... menj haza! Holnap
hívlak.
Harag forrt bennem, az adrenalin utolsó hulláma legyengített, ahelyett, hogy megerősített volna. – Én
találtam meg a testet. Nem küldhetsz el.
– Éppen most tettem meg. Kérem a belépőkártyát.
– Glenn – mondtam, ahogy kibújtam a nyakláncból, mielőtt még letépi rólam. – Trent ölte meg azt a
boszorkányt, az holtbiztos.
Szorosan fogta az azonosítómat, haragja csillapodott annyit, hogy látsszon, mennyire frusztrált.
– Tudok beszélni vele, vagy akár benn tarthatom kihallgatáson, de nem tartóztathatom le.
– De hát ő tette! – ellenkeztem. – Megvan a holttest. Megvan a fegyver. Megvan a valószínű indíték.
– Van egy holttestem, amit ideszállítottak – mondta. Hangja színtelen volt az elfojtott érzelmektől. – A
valószínű indítékom feltételezés. Van egy fegyverem, amit hatszáz alkalmazott bármelyike idehozhatott.
Még semmi nincs, ami Trentet a gyilkossághoz kötné. Ha most letartóztatom, kiszabadul, akkor is, ha
később vallomást tesz. Már láttam ilyet. Mr. Kalamack esetleg szándékosan tette ezt, elrejtette a holttestet,
és gondoskodott arról, hogy ne lefessen kapcsolatba hozni vele. Ha most nem tudjuk bebizonyítani, hogy
köze van a gyilkossághoz, egy újabb holttestnél még kétszerte nehezebb lesz, akkor is, ha esetleg később
hibázik.
– Félsz letartóztatni Trentet – vádoltam meg, hogy felpiszkáljam.
– Most tényleg alaposan figyelj rám, Rachel! – mondta, és meglökött, mire én hátrahőköltem. – Teszek
rá, ha azt gondolod, hogy Kalamack tette. Nekem ezt bizonyítanom kell. És ez az egyetlen esély, amit
kapok. – Félig hátrafordulva körbenézett a parkolóban.
Valaki vigye haza Ms. Morgant! – mondta hangosan. Anélkül, hogy hátranézett volna, elment az istállók
felé, határozott lépéseinek dübörgését elnyelte a fűrészpor.
Csak bámultam, nem tudtam, mit tegyek. Tekintetem Trentre vándorolt, aki éppen beszállt egy
FIBjárőrkocsiba, ami elegáns öltönye mellett valóságos tragacsnak tűnt. Küldött felém egy
kifürkészhetetlen pillantást, mielőtt az ajtó fémes kattanással bezárult volna. A két autó kikapcsolt
világítással lassan elindult.
A vérem lüktetett, a fejem hasogatott. Az nem lehet, hogy Trent csak így, sértetlenül kisétál. Végül majd
minden egyes gyilkosságnál megtalálom hozzá az utat. Dan testét az ő birtokán találtuk meg, és ez Edden
kapitánynak jó alapot adhat ahhoz, hogy akármilyen végzést megszerezzen, amilyet kérek tőle. Trentet a
saját zsírjában sütjük meg. Nem kell kapkodni. Én magánnyomozó vagyok. Tudom, hogy kell becserkészni
a prédát.
Undorodva elfordultam. Utáltam a törvényt, még ha rá is támaszkodtam. Inkább küzdők meg egy csorda
fekete boszorkánnyal, mint a bírósággal. Jobban értem a boszorkányok erkölcseit, mint a jogászokéit. A
boszorkányok legalább használják a sajátjukat.
– Jenks! – kiáltottam, amikor Edden kapitány kezében egy kulcscsomóval kijött az istállókból.
Nagyszerű. Most majd hallgatom a bölcs öregember előadásait egész úton hazafelé. Jólesett kiáltani, és
éppen nagy levegőt vettem, hogy még egyszer odaordítsak Jenks-nek, amikor a pixi hirtelen megállt
előttem. A szó szoros értelmében ragyogott az izgalomtól, a róla lesodródó por rám esett, ahogy hirtelen
lefékezett.
– Igaz ez, Rache? Hé, azt hallottam, Glenn kirúgott. Mondtam én, hogy ne menj oda fel! És te hallgattál
rám? Neeeeeem. Senki nem hallgat rám. Van vagy harminc gyerekem, de az egyetlen, aki hallgat rám, az a
szitakötőm.
A haragom egy pillanatra elszállt, amikor arra gondoltam, hogy tényleg van egy hobbi szitakötője.
Aztán megráztam magam, és azon kezdtem el gondolkodni, mit lehetne ebből kihozni.
– Jenks – mondtam –, rendben haza tudsz innen érni?
– Persze. Hozzácsapódom Glennhez, vagy a kutyákhoz. Semmi gond.
– Jó. – Edden kapitányra pillantottam, ahogy felénk közeledett. – Majd mondd el nekem, mi történik,
jó?
– Sima ügy! Hé, mondd már meg, mi az, amiért ez megéri? Sajnálom. Meg kell tanulnod kordában
tartani a szádat és az ujjacskáidat. Később találkozunk!
Ezek egy pixi szavai lennének?
Nem értem semmihez – mondtam, és meg voltam sértődve, de ő már visszaröppent Glenn ideiglenes
irodájába, közben fejma– gasságban maga után hagyott egy csillámporsávot, ami lassan szétoszlott.
Edden egyetlen pillantást szánt rám, miközben elhaladt mellettem. Rosszalló tekintettel követtem,
miután nagy rántással kinyitottam az ajtómat. Edden beindította a motort, én beszálltam, és durván
berántottam az ajtót. Bekattintottam az övét, kikönyököltem a nyitott ablakon, és kibámultam az üres
mezőkre.
– Mi újság? – kérdeztem undok hangon. – Glenn magát is kirúgta?
– Nem. – Edden tolatni kezdett. – Beszélnem kell önnel.
– Persze – mondtam, mert semmi jobb nem jutott eszembe. Egy frusztrált sóhaj csússzam ki belőlem,
ahogy pillantásom Quenre esett. Mozdulatlanul állt az öreg tölgy árnyékában. Arca semmilyen érzelmet
nem fejezett ki. Biztosan hallotta az egész beszélgetésemet Glenn-nel Trentről. Végigfutott a hideg a
hátamon, és kíváncsi lettem, vajon sikerült-e felküzdenem magam Quen „speciális embereket” tartalmazó
listájára. Zöld szemek tapadtak rám sokkoló erővel, Quen egy vékony ág felé nyúlt, és fellendült rá, olyan
könnyedséggel, mintha csak virágot szedne, majd eltűnt az öreg tölgy rejtekében, mintha soha ott sem lett
volna, mintha nem is létezne.
 HUSZONKETTEDIK


EDDEN NAGY LENDÜLETTEL ÁLLT BE A KOCSIVAL a templom parányi, gyomlepte parkolójába. A
visszaúton nem mondhatnám, hogy sokat beszélt, a kormányt markoló elfehéredett ujjpercei és vörös
nyaka viszont elárulták nekem, mit gondol az öntudatnak arról a szabadon folyó áramlásáról, ami belőlem
utat talált, amióta elismerte annak az okát, hogy miért játssza el a sofőröm szerepét.
Röviddel azután, hogy megtalálták a holttestet, a rádióban bemondták, hogy „eltávolítanak a
FIBbérlistájáról”. Úgy tűnik, az a lehetőség, hogy egy boszorkány segíti őket és az IS-t, szabálytalannak
minősül. Talán megúszhattam volna a helyzetet, ha Glenn vette volna a fáradságot, hogy elmagyarázza: én
csak tanácsadóként működöm, de ő nem szólt egy szót sem, láthatólag még mindig orrol rám, mert
beszennyeztem a becses tetthelyét. Azt, hogy nélkülem ez a tetthely egyszerűen elő sem kerül, úgy tűnt, fel
sem merül benne.
Miután berobbant a parkba, Edden csak bámult kifelé az első ablakon, és várt, hogy kiszálljak. Meg
kell hagynom, hogy sok igazsága volt. Nem könnyű dolog csak ülni és hallgatni, ahogy valaki
tintahaltapadókoronghoz és denevérguanóhoz hasonlítja az ember fiát, mindezt egy lélegzetvételen belül.
Csak ültem ott beesett vállakkal, és meg sem mozdultam. Ha kiszálltam volna, az azt jelenti, hogy vége
a dolognak, és én ezt semmiképpen nem akartam.
Másrészről húsz percig egyfolytában fenntartani a szavak ilyetén áradatát fárasztó, és valószínűleg azért
az a minimum, hogy adósa vagyok egy bocsánatkéréssel. A kezem kilógott az autó ablakán, és hallottam,
hogy valaki zongorán kimódolt, bonyolult futamokat játszik, amik sokkal inkább hivatottak a zeneszerző
technikai fölényének, semmint művészi kifejezőképességének hangsúlyozására. Vettem egy levegőt. – Ha
csak beszélhetnék Trenttel...
– Nem.
– Legalább meghallgathatom a kihallgatás hangfelvételét?
– Nem.
Mindkét halántékomat megdörzsöltem, egy elszabadult fürt csiklandozta az arcomat. – Hogyan várhatja
el bárki, hogy tegyem a dolgomat, ha nem hagyják?
– Ez most már nem az ön munkája – mondta Edden. A harag egy szikrájának hatására felkaptam a
fejemet. Követtem a tekintetét a pixifiókákhoz, akik az előző délután viaszos papírból általam gyártott
parányi minták ferde részein csúszkáltak. Miközben nyakát mereven és egyenesen tartotta, elcsúszott az
ülésén, hogy ki tudja venni a pénztárcáját a hátsó zsebéből. Lazán kihajtotta, majd átnyújtott nekem pár
számlát. – Azt az utasítást kaptam, hogy készpénzben fizessek magának. Ne vegye figyelembe az adózásnál
– mondta színtelenül. Az ajkaim szorosan összepréselődtek, odanyúltam érte, megszámoltam a pénzt.
Készpénzben fizetnek nekem? A kapitány pénztárcájából? Valakinek nagyon fontos, hogy minden
oldalról le legyen fedezve a segge. Összeszorult a gyomrom, amikor tudatosult bennem, hogy jelentősen
kevesebb, mint amiben megegyeztünk. Majdnem egy hétig csak ezzel foglalkoztam. – És majd megszerzi
nekem a maradékot később, igaz? – mondtam, ahogy eltettem a pénzt á táskám mélyére.
– A vezetőség nem fizet dr. Anders elmaradó óráiért – mondta, és nem nézett rám.
Megint rászedtek. Nem mondanám, hogy alig vártam, hogy elmondjam Ivynak: nincs meg az egész
albérleti pénzem. Kinyitottam az ajtót, és kiszálltam. Ha nem ismertem volna ennyire a helyet, azt
gondoltam volna, hogy a piano hangja a templomból jön. – Tudja mit, Edden – mondtam, és bevágtam az
ajtót. – Ne hívjon többet!
– Ne legyen gyerek, Rachel – mondta, mire visszafordultam. Kerek arcának vonásai kemények voltak,
ahogy áthajolt az ülésen, hogy az ablakon át tudjon velem beszélni. – Ha rajtam állt volna, letartóztatom és
átadom az IS-nek, hogy eljátszadozzanak magával. O megmondta magának, hogy várjon, és maga sárba
tiporta a tekintélyét.
 Magasabbra húztam a vállamon a táskám szíját, elbizonytalanodtam érzelmeim jogosságában. így soha
nem gondoltam végig a dolgokat.
– Nézze – mondta, amikor látta, hogy hirtelen gondolkodóba estem. – Én nem akarom megszakítani a
munkakapcsolatunkat. Még az is lehet, hogy ha a dolgok kicsit megnyugszanak, még egyszer
megpróbálhatjuk ugyanezt. Valahogy majd megszerzem a maradék pénzt is magának.
– Igen. Persze. – Felegyenesedtem, miközben hitem megerősödött a felső vezetés ostoba, térdreflex–
szintű reakcióiban, de lehet, hogy adósa vagyok Glenn-nek egy bocsánatkéréssel. – Rachel?
Ja. Kijár tőlem Glenn-nek egy bocsánatkérés. Eddenhez fordulni m, egy depressziós, frusztrált sóhaj
siklott át rajtam. – Mondja meg Glenn-nek, hogy sajnálom – mormogtam. Mielőtt válaszolhatott volna,
magassarkúmban elindultam a repedezett beton mellékúton, fel a széles kőlépcsőkön. Egy pillanatig csend
volt. Aztán a kocsi ékszíja megnyikkant, ahogy Edden visszatolatott és elfurikázott. A zene belülről jött.
Még mindig nyomasztott az albérleti pénzem hiányzó része, de belöktem a nehéz ajtót, és bementem.
Ivy biztosan itthon van. Eddennel szembeni frusztráltságom elhalt, mert végre volt esélyem beszélni
Ivyval. El akartam mondani neki, hogy semmi sem változott, és hogy még mindig a barátom... ha ő is úgy
akarja. Kikosarazni azt az ajánlatot, hogy legyek az ivadéka, talán egy áthághatatlan akadály a vámpírok
világában. Én azonban nem gondolom így. Ami keveset láttam belőle, az inkább bűntudat volt, nem harag.
– Ivy? – hívtam óvatosan.
A zongora ütem közben hallgatott el. – Rachel? – Ivy hangja a szentélyből jött. Volt valami aggódással
vegyes figyelmeztetés a hangjában. A fenébe, ez el akar futni. Aztán felhúztam a szemöldökömet. Ez nem
felvétel volt. Nekünk van egy zongoránk?
Kibújtam a kabátomból, felakasztottam, és bementem a szentélybe, a hirtelen erős fényben erősen
pislogtam. Volt egy zongoránk. Volt egy csodaszép, fekete, baby grand pianinónk, ami a festett ablakon át
bejövő borostyánszín és zöld napsugárpászmákban ült. A teteje fel volt támasztva, hogy megmutathassa a
belsejét, a húrjai csillogását és a billentyűk minden bársonyos simaságát.
– Mikor szerezted a zongorát? – kérdeztem.
Láttam, hogy félig felemelkedett, és készen áll rá, hogy meneküljön. A fenébe, és még egyszer a fenébe!
Ha eléggé lelassítana ahhoz, hogy meghallgasson...
Nagy kő esett le a szívemről, amikor felvette a szarvasbőr törlőkendőt, és elkezdte dörgölni a ragyogó
fát. Farmerben volt, és egy laza felsőben, én pedig szörnyen alulöltözöttnek éreztem magam a ruhámban. –
Ma – mondta, ahogy leporolta a fát, amin egy porszem sem volt. Lehet, hogy ha én nem mondtam volna
semmit arról, mi történt, visszaállítanunk volna az eredeti kerékvágásunkba. Semmibe venni a problémát
teljesen elfogadható módja lehet a kezelésének, amennyiben mindkét fél egyetért abban, hogy soha nem
hozzák többé elő a dolgot.
– Nem kell leállnod miattam – mondtam, mert mindenképpen mondani akartam valamit, mielőtt talál
valamilyen okot a távozásra.
Átment a zongora hátoldalához, hogy azt is kifényesítse, míg én odamentem, és ráütöttem az egyvonalas
C billentyűre.
Ivy felegyenesedett, szemeit becsukta, a porrongya is megállt a kezében. – Egyvonalas C – mondta, és
béke áradt szét sápadt, ovális arcán.
Egy másik billentyűt választottam, hosszasan lent tartottam, hogy halljuk a szarufákról visszaverődő
visszhangot. Gyönyörűen hangzott a nyílt, kemény falakkal körülvett térben. Különösen, mert a
tornamatracok már nem voltak itt.
− Fisz – suttogta, és én kettőt ütöttem le egy időben.
− C és disz – mondta, és kinyitotta a szemeit. – Ez egy szörnyű kombináció.
Felszabadultan mosolyogtam, amikor pillantásunk találkozott.
– Nem tudtam, hogy tudsz játszani – mondtam, és feljebb rántottam a táskámat a vállamon.
Anyám járatott zeneórákra.
 Szórakozottan bólintottam, és előástam a pénzt a táskámból. A gondolataim a köztünk lévő
diszkrepanciára terelődtek, amikor áthajoltam a zongorán, és átnyújtottam neki. Ivy vesz egy baby grand
pianinót, az én öltözőasztalom meg pozdorja.
A fejét fölé hajtva átszámolta a pénzt. – Kétszáz hiányzik – mondta.
Vettem egy levegőt, és kimentem a konyhába. Bűntudat telepedett rám, ahogy a táskámat Ivy antik
konyhaasztalára dobtam, és a hűtőszekrényhez mentem a gyümölcsléért. – Edden megrövidített –
kiáltottam be a szentélybe, azt gondolva, hogy valószínűleg nem megy el, ha pénzről beszélünk. – Majd
megszerzem a maradékot. Újra beszélni akarok a baseballcsapattal is.
– Rachel... – Ivy a haliból beszélt, megfordultam, a szívem kalapált. Nem hallottam a lépéseit. Magába
fogadta a meglepetésemet, és belső fájdalom hulláma futott át rajta. Edden istentelen próbálkozása a
kiegészítésért csakis az ő kezében volt, és én mindent utáltam. Mindent, de mindent.
– Felejtsd el – mondta, amitől még jobban éreztem magam. – Ezt a hónapot majd én intézem.
Ezt is, fejeztem be helyette csendesen. A fene megette. Azért a saját számláimat tudnom kéne rendezni.
Semmiféle hajtóerőt nem éreztem, levettem a sapkámat, és a karosszékem tetejére akasztottam. Aztán a
magas sarkúak következtek, lerúgtam őket, röppályájuk a boltíves folyosón keresztül valahova a nappaliba
irányult, ott landoltak hangos csattanással. Harisnyás lábaimmal megrogyva ültem az asztalnál, és olyan
féltő gonddal babusgattam a dzsúszomat, mintha a zárórakor protekcióval kiadott söröm lenne. Egy
felbontott süteményeszacskó is volt az asztalon, és én közelebb húztam. Nincs helyzet, amin a csokoládé
krém ne javítana, feltéve, hogy eleget tudok magamba tömni.
Ivy nyújtózott, hogy be tudja dobni a pénzt a hűtőszekrény te tején lévő kancsóba. Kétségtelen, hogy
nem ez volt a legbiztosabb hely, ahol a számláinkhoz a pénzt tárolhattuk, de ki akart volna lopni egy
Tamwood vámpírtól. Egy szót sem szólva siklott a velem szembeni, az asztal másik végén lévő székbe.
Komputerének ventilátora gyorsulva felzúgott, ahogy rázogatta az egeret. Rosszkedvem engedni kezdett.
Nem ment el. Dolgozott a számítógépén. Ugyanabban a szobában vagyok, mint ő. Lehet, hogy eléggé
biztonságban érzi magát ahhoz, hogy legalább meghallgasson.
– Ivy... – kezdtem.
– Nem – mondta, és rémült pillantást küldött felém.
– Csak azt akarom mondani, sajnálom – iramodtam meg. – Ne menj el! Abbahagyom. – Hogy tud
valaki, aki olyan erős és hatalmas, ennyire aggódni magáért. A nőben együtt volt az erő és a sebezhetőség,
és ezt a konfliktust én egyszerűen nem értettem.
A szemei ide–oda jártak, csak a szemembe nem nézett. Drótmerev tartása lassan ellazult. – De ez nem a
te hibád volt – suttogta.
Akkor miért érzem magam egy darab szarnak? – Sajnálom, Ivy – mondtam, egy szempillantásnyi időre
szeme összetalálkozott az enyémmel. Színe olyan volt, mint a csokoládé, a megszokott fekete határvonal
nem volt meg a szivárványhártyánál. – Ez csak...
– Állj le! – mondta, pillantása az asztalt szorongató kezére szögeződött, körmei még mindig ragyogtak a
fényes polírozástól, amit a Piscary éttermi vacsorához csináltatott magának. Láthatóan erőlködött, hogy
ellazítsa a szorítását az asztalon. – Én... soha nem foglak újra megkérni, hogy az ivadékom legyél, ha most
nem szólsz egy szót sem. – Az utolsó szavak nem hagytak kétséget a sérülékenysége felől, habozóak,
nyugtalanítóak voltak.
A szituáció olyan volt, mintha tudta volna, mit készülök mondani, de nem tudná elviselni. Nem lennék
az ivadéka... képtelen vagyok rá. A kötelék, ami összekötne bennünket, túl szoros lenne, és elvenné tőlem
a függetlenségemet. Bár tudtam, hogy a vámpírlétben vért adni és vért kapni nem feltétlenül egyenlő a
szexszel, számomra a kettő ugyanaz volt. És nem akartam azt sem mondani: „Lehetünk csak barátok?” Ez
elcsépelt és lealacsonyító volt, még .ikkor is, ha az egyetlen, amit akartam, az volt, hogy az ő barátai
legyek. Ugyanúgy elutasításnak venné ezeket a szavakat, mint ahogy a legtöbb ember annak szánja őket. Én
túlságosan szerettem ahhoz, hogy így megbántsam. És tudtam, hogy nem az elhúzódó keserűség váltotta ki
az elhamarkodott ígéretet. Azért nem kérne meg, hogy az ivadéka legyek, mert nem akarja újra érezni az
elutasítás fájdalmát.
Nem értettem a vámpírokat. De hát éppen itt tartottunk, Ivy és én.
Tétovázva nézett a szemembe, de tekintete bizonyosságot árult cl, ami megerősödött, ahogy látta a
hallgatólagos egyetértésemet azzal kapcsolatban, hogy a történteket tekintsük semmisnek. A vállai
ellazultak, és visszanyerte általános magabiztosságának egy részét. De ahogy ültem a konyhánkban, a
lábamat a napsugárban fürdetve, valósággal kihűltem, amikor tudatosítottam magamban, milyen csúnyán
kihasználtam őt. Minden ellenszolgáltatás nélkül adott nekem védelmet a sok vámpírral szemben, akik
hasznot húztak volna a forradásomból, lényegét tekintve biztosította a szabad akaratomat, és készségesen
elnézte, hogy nem fizetek érte az általános vámpírmódon. Istenem, segíts, ez elég volt ahhoz, hogy kiváltsa
az utálatomat magammal szemben. Valami olyasmit akart, amit én nem tudok adni neki, és megelégedett
azzal, hogy elfogad ta a barátságomat abban a reményben, hogy majd egy napon töb bet is tudok adni.
Vettem egy lassú lélegzetet, és néztem, hogyan tesz úgy, mintha nem venné észre, hogy a szememet rajta
tartom, ahogy agyamban összeáll a kép. Nem mehetek el. Ez több volt, mint hogy nem akartam elveszíteni
az egyetlen igaz barátot, akim az utóbbi nyolc évben volt, vagy hogy azt kívántam, nyerje meg a saját
magával vívott háborút. Ez a félelem volt, hogy a játékszere lettem az első vámpírnak, akibe
beleszaladtam egy gyenge percemben. A kényelmesség csapdájában voltam, a velem lakó tigris csak
tejfölt lefetyelt és dorombolt, és biztos volt benne, hogy megtalálja a módját, hogy megváltoztassa a
gondolkodásomat. Nagyszerű! Ma semmi gondom nem lesz az alvással.
Ivy szeme összetalálkozott az enyémmel, lélegzete kihagyott egy rövidke pillanatra, ahogy rájött, hogy
kiokoskodtam, miről van szó. – Hol van Jenks? – kérdezte, és odafordult a képernyőjéhez, mintha mi sem
történt volna.
Lassan kieresztettem a levegőt, és igyekeztem megbirkózni az új kilátásaimmal. Elmehetek, és
megküzdhetek minden kéjsóvár vámpírral, akibe belefutok, vagy maradhatok Ivy védelmező karjai alatt,
és remélhetem, hogy soha nem kerül sor közöttünk döntő ütközetre. Ahogy a papám szerette mondogatni,
egy ismert veszély sokkal jobb, mint egy ismeretlen.
– Trentnél van, segít Glenn-nek – mondtam, az ujjaim remegtek, ahogy egy másik süteményért nyúltam.
Maradnom kellene. Mi megértjük egymást, van közöttünk egyfajta megegyezés. Vagy igaza volt Nicknek,
amennyiben én tényleg nagyon is akarom, hogy megharapjon, de nem tudom elfogadni, hogy a
„preferenciáim” kissé elcsúsztak? Biztosan az előbbi. – Én kikerültem az ügyből. Találtam egy
holttestet, és kiszivárgott, hogy egy boszorkány segíti a FIB munkáját. A szeme a közöttünk lévő képernyő
felett találkozott az enyémmel, vékony szemöldökei felszaladtak. – Te találtál egy holttestet?
I fent birtokán? Most hülyítesz?
Bólintottam, könyökömre roskadtam az asztalon, és nagyon nem akartam, hogy éppen most mélyebben
ássanak a pszichémbe. túl fáradt voltam. – Csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy Dan Smather
holtteste, de nem számít. Glenn feszültebb, mint egy pixi egy békákkal teli szobában. Trent megússza. –
Gondolataim most átsiklottak a „mit fogok csinálni Ivyval” témakörről Dan megcsonkítottan a székre
szíjazott holttestének emlékképeire. – Trent túl okos ahhoz, hogy bármi olyasmit hátrahagyjon, ami
összekapcsolja őt és a holttestet – mondtam. –
Mindenekelőtt azt nem értem, miért volt a birtokán.
Bólintott, figyelme visszafordult a képernyőre. – Még az is lehet, hogy ő rakta oda.
Egy kényszeredett grimasz futott át az arcomon. – Ezt gondolja Glenn is. Mármint, hogy Trent a gyilkos,
de azt akarta, hogy megtaláljuk, mert tudta, hogy nem bírjuk hozzá kapcsolni, így aztán még kétszerte
nehezebb lesz elkapni, még akkor is, ha később esetleg hibázna. Ez teljesen összeillik Sara Jane
reakciójával. Nem ismerte jobban Dan Smathert, mint akármelyik csomagfutárt, de valami... – Haboztam,
és próbáltam az érzelmeimet szavakba önteni. – Valami itt nincsen rendben. – Visszagondoltam a fotóra,
amit ő adott nekem. Ugyanaz a fotó volt, mint ami a tévéjén állt. Igazán tudhattam volna, hogy az ő
kapcsolatuk csak valami kiagyalt dolog.
Kezdtem kételkedni saját, ellenszenvtől nem mentes meggyőződésemben, hogy Trent volt a felelős a
gyilkosságokért, és ez zavart. Képes volt gyilkolni – erről első kézből voltak értesüléseim –, de a
megcsonkított, vértelen, székhez kötözött és megkínzott holttest teljesen másról árulkodott, mint a vezető
genetikusának múlt tavaszi gyors és tiszta halála. Elgondolkodva nyúltam oda egy süteményért.
Leharaptam a tetejét, majd felkeltem, hogy átcserkésszem a hűtőt, és eldöntsem, mit készítsek vacsorára,
és hagytam, hogy a tudatalattim dolgozzon tovább az ügyön.
Lehet, hogy csinálnom kéne valami spécit. Már jó régen volt, hogy a konyhában többre vállalkoztam,
mint konzervdoboznyitásra, vagy maximum valaminek a kevergetésére a tűzhelyen.
Ivyre pillantottam, és egyszerre éreztem lelkiismeret– furdalást és felszabadultságot. Semmi kétség, ő
azt gondolta, hogy több akarok lenni, mint a szobatársa. Ez részben az én hibám volt. Talán legnagyobb
részben.
– Na, és mit tett Trent, amikor megtaláltad a holttestet? – kérdezte, miközben élénk egérklikkelés
közepette végigment a chatszobáin. – Bármi nyoma lelkifurdalásnak?
– Ó, nem – mondtam, és elnyomtam minden kellemetlen érzésemet, azzal együtt, hogy egy félfontos
sovány hamburgert vettem ki a fagyasztóból, és döngve beleejtettem a mosogatóba. – És az volt az
érdekes, hogy nem azon lepődött meg, hogy egy holttestet találtam, hanem azon, hogy az Dan teste volt.
Ezért nem vagyok híve annak az elméletnek, hogy azért rakta oda, hogy elterelje magáról a gyanút. így
vagy úgy, de az azért biztos, hogy többet tud, mint amennyit mutat. – Kinéztem az ablakon a napsütötte
kertre, és láttam, hogyan csillognak-villognak a pixik szárnyai, ahogy Jenks kicsinyei egy vonuló kolibrit
űztek el az utolsó lobéliáról. Biztosan vonuló példány volt. Jenks megölte volna, mielőtt a versenytárs
megvethette volna a lábát a kertjében.
Ahogy a fiókák zajongtak és hívó hangokat hallattak, és összedolgoztak, hogy a szerencsétlen kis
madarat elűzzék, eszembe ötlött, hogy milyen látványosan aggódott Trent, amikor felfedeztem a
leyvonalat, ami az irodáján fut keresztül. Sokkal inkább feldúlta ,i felfedezésem, mint Dan holttestének
megtalálása.
A leyvonal. Az igazi kérdés itt bújik meg. Az ujjaim fájtak, ahogy megfordultam, és lekapartam a jeget a
hamburgerről, ezúttal a ruhám megkímélésével egy törülközőn. Az ablakra pillantottam, és azon
gondolkodtam, mivel hívom fel inkább a figyelmet, ha becsukom, vagy ha hatalmas kockázatot vállalva
nyitva hagyom, és bízom abban, hogy Jenks kicsinyei túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy hallgatózzanak.
Ivy hátrébb húzódott a monitorjától, amint megérezte, hogy hirtelen milyen titokzatosság vett rajtam erőt.
Jenksnek nagy szája van, és én nem akarom, hogy tudjon arról, mire gyanakszom Trent lehetséges
származásával kapcsolatban. Telisírná vele a világot, és esetleg Trent bérelne egy repülőgépet, hogy
„véletlenül” dobjon egy hordó Agent Orange-ot a blokkunkra, hogy elhaljanak a pletykák.
Köztes megoldásként behúztam a függönyöket, és az ablakhoz álltam, hogy láthassam a pixik szárnyának
árnyékát, ha elég közel merészkednek ahhoz, hogy halljanak. – Trentnek van egy leyvonal az irodájában –
mondtam elhaló hangon.
Ivy rám nézett a kék árnyalataiban úszó napfényben. – Nem tréfálsz? Mi ennek az esélye?
Nem fogta a dolgot. – Úgyhogy biztosan használja őket – mondtam felindultan.
– És... – Szempillái felszaladtak kérdés közben.
– Na, és ki tud leyvonalakat használni? – vágtam vissza.
Leesett az álla a hirtelen belenyilalló igazságtól. –
Akkor ő boszorkány vagy ember – fújta ki a levegőt. Olyan hirtelen rántotta előre a testét, hogy szinte
odalapultam a falhoz. Odajött a mosogatóhoz, a függönyt szétlökte, és nagy puffanással belökte az ablakot.
– Trent tudja, hogy te láttad? – kérdezte, szemei éjfeketének tűntek a halvány fényben.
– Aha, azt mondanám, hogy igen. – Elmentem egy másik sütiért, hogy finoman egy kis rést nyissak
közöttünk. – Látta, hogy használnom kellett a vonalat, hogy megtalálhassam a holttestet.
 Ajkait összeszorította, hórihorgas teste megfeszült. – Már megint fejjel rohantál a falnak. Te, én, Jenks
és az egész családja most veszélyben vagyunk. Trent bármit meg fog tenni, hogy ezt titokban tartsa.
– Ha ő volt, aki aggódott emiatt, akkor nem kockáztatta volna meg, hogy az irodáját a vonalra építtesse
– mondtam ellent, és reméltem, hogy igazam van. – Akárki keresi, megtalálja. Még mindig lehet
inderlandi vagy humán. Biztonságban vagyunk, különösen, ha én egy szót sem szólok a leyvonalról.
– Jenks lehet, hogy kitalálja – ragaszkodott az ötletéhez. – Tudod, hogy mindenről fecseg. Imádná, ha
övé lenne az a presztízs, hogy kitalálta, micsoda Trent.
Odanyúltam egy sütiért. – Akkor szerinted én mit tegyek most? Ha mondom neki, hogy tartsa a száját a
vonallal kapcsolatban, mást se csinálna, mint azt próbálná kitalálni, miért.
Ujjai doboltak a konyhapulton, ahogy én ettem a süteményt és a krémet. Egy önbizalmamat erősen
romboló erődemonstrációban csakis egyik kezét használva felbillentette magát, és a végén a
konyhaszekrény tetején ült. Arcába élet költözött, vékony szemöldökei összecsúsztak, amikor érezte az
esélyt egy régóta fennálló misztérium megoldására. – Na, és te most mit gondolsz, micsoda ő? Humán
vagy boszorkány?
Visszamentem a mosogatóhoz, és forró vizet eresztettem a fagyott húsra. – Egyik sem. – Ez egyszerű
beismerés volt. Ivy csendben maradt, én pedig elzártam a vizet. – Ö egyik sem, Ivy. Az élelemre
lefogadom, hogy ő nem boszorkány, és Jenks megesküszik, hogy több, mint egy humán.
Hát ezért maradtam itt? Elgondolkodtam, ahogy láttam Ivy lángoló szemeit, és éreztem elméjének
élességét, ahogy az enyémmel dolgozik. Az ő logikája és az én intuícióm. A problémák ellenére jól
működtünk együtt szellemi fronton. Mindig is így volt.
Ivy megrázta a fejét, vonásai kissé elmosódtak a kékes fényű alkonyaiban, de éreztem, hogy emelkedik
benne a feszültség. – Ez az egyetlen esélyünk. Az ember mindent kizár, amit ki kell, és akármi marad, nem
számít, milyen valószínűtlen, az a megoldás.
Nem lepett meg, hogy Sherlock Holmest idézte. A képzelet szülte detektív analitikus logikája és
goromba személyisége jól illett Ivy egyéniségéhez. – Nos, ha te mindenáron valószínűtlenséget akarsz –
mormoltam –, akkor a démonokat is beszuszakolhatod a lehetőségek közé.
– Démonokat? – Ivy matató ujjai megálltak.
Zavartan megráztam a fejemet. – Trent nem démon. Én csak azért említettem ezt a lehetőséget, mert a
démonok az örökkévalóból jönnek, és így tudják manipulálni a leyvonalakat is.
– Azt már el is felejtettem. – Vett egy mély levegőt, a halk hang borzongást keltett bennem, ami lefutott a
gerincem mellett; de annyira elmerült a gondolataiban, hogy fogalma sem volt, milyen rémítővé vált
hirtelen. – Mármint úgy, hogy rokonok vagytok.
A démonok meg a boszorkányok. – Egy sértett horkanás csúszott el mellette, és ő bocsánatkérően
megvonta a vállát. – Sajnálom, nem tudtam, hogy ez egy fájó pont.
– Nem az – mondtam szilárdan, bár az volt. Úgy tíz évvel ezelőtt viharos viták dúltak, miután egy
túlságosan kíváncsi humán, aki az inderlandiak származásával foglalkozott, valahogyan szert tett arra a
néhány genetikai térképre, ami túlélte a Helyzetet, és feltételezte, hogy mivel a boszorkányok manipulálni
tudják a leyvonalakat, mi az örökkévalóságból származunk, akárcsak a démonok. A boszorkányok nem
rokonai a démonoknak. Mégis, nem kis szégyenkezést kiváltva, a tudomány kényszerített minket annak
nyílt beismerésére, hogy közvetlenül mellettük fejlődtünk ki az örökkévalóban.
Miután talált anyagi támogatókat ehhez az ízetlen tudományos csemegéhez, a nő továbbfejlesztette az
eredeti elméletét, és az RNS-mutációk rátáit használta fel arra, hogy pontosan behatárolja időben a
tömeges átvándorlás idejét a leyvonalaknak erre az oldalára, és ezt körülbelül ötezer évvel ezelőttre tette.
A boszorkány mitológia szerint egy démonlázadás fontos szerepet játszott a népmozgásokban, hagyva az
elfeket, hogy őrületes vesztes csatákat vívjanak, mivel azok nem akarták elhagyni szeretett földjeiket és
erdeiket, és hagyni, hogy elrabolják és beszennyezzék természeti erőforrásaikat. Ez észszerű elméletnek
tűnt, és az elfek elvesztették az egész történelmüket, mire feladták a küzdelmet, és követtek bennünket
vacak kétezer évvel ezelőtt.
Az emberek a leyvonalmágiában abban az időben fejlesztették ki a képességeiket, és ezért a törpéknek
azon gyakorlatát tették felelőssé, hogy a mágiájukat arra használták, hogy kereszteződjenek az emberekkel,
és elűzzék a kihalás rémét, amit a démonok kezdtek, és a Helyzet fejezett be. Gondolataim Nickre
terelődtek, és leerogytam. A boszorkányok is olyan távol álltak az emberiségül, hogy még a mágia sem
tudja kitölteni a rést. Ki tudta, hogy egy tájékozatlan boszorkány/humán hibrid, aki járatos a
leyvonalarázslatokban, mit fog tenni. Az, hogy a törpék behozták az emberiséget a leyvonalakat használók
családjába, magában is éppen elég rossz. A törpék ügyessége a leyvonalmágiában belecsússzam az ember
örökítőanyagába, a humán genomba, mintha mindig is oda tartozott volna. Ez mindenesetre elég ahhoz,
hogy az ember elcsodálkozzon.
Elfek? – gondolkodtam el, és megfagyott a vér az ereimben. Hát végig itt volt a szemem előtt. – Ó, te jó
isten! – suttogtam.
Ivy felnézett, hintázó lábai leálltak, ahogy felfogta, amit mondtam.
– Ő egy elf – suttogtam, a felfedezés rettenete felbugyogott bennem, a pulzusom az egekbe szökött. –
Nem haltak ki a Helyzet idején. Ő egy elf. Trent egy istenverte elf!
– Nana, várj egy percet! – intett Ivy. – Ok már nincsenek köztünk. Ha csak egyetlen élő is lenne, Jenks
tudná. Ő ki tudja szagolni őket.
Megráztam a fejemet, és elsiettem a folyosóhoz, hogy meggyőződjek róla, hogy egy kis szárnyas sem
hallgatózik. – Nem, ha az elfek illegalitásba vonultak a föld alá egy pixi/tündérgenerációnyi időre. A
Helyzet rendesen elintézte őket, és nem lehetett nehéz azoknak, akik megmaradtak, hogy elrejtőzzenek
addig, amíg az utolsó pixi, aki még tudta, milyen szaguk van, elpusztult. Csak úgy húsz évig élnek, mármint
a pixik. – A szavaim szinte átestek egymáson, ahogy belehajszoltam magam, és mindent ki akartam
beszélni magamból. – És láthattad, hogy Trent nem szereti őket és a tündéreket. Ez majdnem fóbia.
Minden stimmel! Nem hiszem el! Rájöttünk!
– Rachel! – Ivy hízelgő hangon szólt, ahogy átváltott a pult tetejére. – Ne légy hülye! O nem egy elf.
Kezeimet frusztráltan keresztbe tettem, és ajkaimat összepréseltem. – Alszik délben és éjfélkor –
mondtam és hajnalban és szürkületkor a legaktívabb, akárcsak az elfek voltak. A reflexei közel olyanok,
mint a vámpírokéi. Szereti a magányt, de hihetetlenül jól manipulálja az embereket. Istenem, Ivy, le akart
vadászni teliholdkor lóhátról, mint valami zsákmányállatot. – Hánytam– vetettem a kezeimet, ahogy
gesztikuláltam. – Láttad a kertjeit és a mesterséges erdőjét. Ő egy elf! És Quen és Jonathan is elfek!
Megrázta a fejét. – Meghaltak. Valamennyien. És vajon mi lehetne a hasznuk abból, ha akár az
inderlandiakkal elhitetnék, hogy kihaltak, mikor valójában nem? Tudod, hogy szórjuk a pénzt a
veszélyeztetett fajok megmentésére. Különösen az intelligensekére.
– Nem tudom – mondtam, és a hitetlensége felingerelt. – Az emberiség soha nem volt oda
történelmüknek azért a vonatkozásáért, hogy elloptak humán csecsemőket, hogy helyettesítsék vele az ő
hanyatló csecsemőiket. Ez nekem pont elég lenne, hogy befogjam a számat, és lesunyjam a fejemet, amíg
csak mindenki azt nem gondolja, hogy kihaltunk.
Ivy kétkedőn köszörült egyet a torka mélyén, de láttam, hogy elbizonytalanodott abban, amit eddig hitt.
– Leyvonalakkal dolgozik – bizonygattam. – Te magad mondtad. Zárd ki a lehetetlent, és ami marad, nem
számít, milyen valószínűtlen, az igazság. Ez a férfi nem humán vagy boszorkány. – Becsukódtak a
szemeim, ahogy visszaemlékeztem arra, hogyan haraptam meg Jonathant és Trentet, amikor nyérc voltam,
és a menekülésért küzdöttem. – Ő nem lehet. A vére olyan ízű, mint a fahéj és a bor.
– Ő egy elf – mondta Ivy, hangja hátborzongatóan színtelen volt. Kinyitottam a szememet. Area életteli
volt, lángolt. – Miért nem mondtad eddig nekem, hogy fahéjíze volt? – kérdezte, ahogy lecsússzam a
konyhapultról, és fekete bakancsai hangtalanul értek le a linóleumra.
Önvédelmi ösztönöm késztetésére már azelőtt elhúzódtam tőle egy lépésnyire, hogy tudatában lettem
volna, hogy megmozdulok.
 Azt gondoltam, hogy a drogoktól van, amikkel kiütött – mondtam, és nem tetszett, hogy a vér említésére
ennyire beindult. Szivárványhártyájának barnaságát teljesen összezsugorította kitáguló pupillája. Nem volt
kétséges számomra, hogy Trent származásának felfedezése váltotta ki benne az izgalmat, és nem én, aki itt
álltam a konyhájában, robbanásra kész vérkeringéssel és izzadó tenyérrel. De ha így is van... Nem fűlött a
fogam ehhez a helyzethez.
Az agyamban mindenféle kavargott, figyelmeztetően ránéztem, és úgy helyezkedtem, hogy a szigetpult
közénk kerüljön. Oké, szóval már tudom Trent történetét. Nem kérdéses, hogy ez megérne neki egy
audienciát, de hogyan mondja el az ember egy sorozatgyilkosnak, hogy tudja a titkát, anélkül, hogy a
sorozata részévé váljon?
– Hát tudod, ezt nem fogod neki elmondani – mondta Ivy, miközben bocsánatkérően rám nézett, és háttal
nekitámaszkodott a pultnak, és lerítt róla, hogy ezen az otromba módon csak a távolságát akarja
megtartani.
– Beszélnem kell Trenttel. Beszélni fog velem, ha némi szafttal és szódával felszolgálom neki. Minden
rendben lesz. Megvan a zsarolási potenciálom.
– Edden rád veri, hogy zaklattad, ha akár csak felhívod – óvott Ivy.
Szemeim megakadtak egy csomag töltött sütin, aminek zacskóján kis tölgyfa- és deszkamintázat
díszelgett. Lassan közelebb húztam a zacskót, és kivettem egy figurát, aminek minden végtagja ép volt. Ivy
lenézett a celofánra, majd tekintetét rám emelte. Majdhogynem láttam a gondolatait, amint az enyéim mellé
rendeződ nek. Megeresztette felém egyikét kevés őszinte mosolyának, épp hogy csak megvillogtatva
fogait, amint egy gonoszkás, majdnem szégyenlős nézéssel megtelt élettel.
Remegés futott át rajtam, a bensőm összerándult. – Azt hiszem, tudom, hogyan nyerjük meg a figyelmét
– mondtam, miközben leharaptam a csokoládéval bevont figura fejét, és lepiszkáltam a morzsákat a
számról. De agyam hátsó zugaiban már új kérdés ficergett, amit Nick örökös aggodalmaskodása vetett fel.
A várakozás izgalma, ami bennem van, vajon a Trenttel lefolytatandó beszélgetés miatt van... vagy talán a
hófehér fogak parányi suttogásai miatt?
 HUSZONHARMADIK


A BUSZ DÍZELMOTORJÁNAK MORGÁSA nem volt valami bizalomgerjesztő, ahogy mozgásba lendült, és
küszködött, hogy lendületet nyerjen a lejtőn felfelé. A gazzal szegélyezett mellékúton álltam, és vártam,
hogy a busz elmenjen, és átkelhessek. Az autók lágy suhanásának neszei meghitt hátteret adtak a
madaraknak, rovaroknak és egy kacsa alkalmankénti hápogásának. Megfordultam, mert éreztem, hogy
valaki rajtam tartja a szemét.
Egy vérfarkas volt, vállán fekete szőrzettel, és kiegyensúlyozott sokoldalúságot sugalló testtel, ami arra
utalt, hogy két lábon ugyanolyan jól tud futni, mint négyen. Figyelmét rólam a parkra fordította, és
visszasimult a fába, aminek támaszkodott, megigazítva erősen lehordott bőrkabátját. Járásom botladozóvá
vált, ahogy rájöttem, hogy az egyetemről ismerem, de ő elnézett a másik irányba, és kalapját lehúzta a
szemébe, ezzel kimutatva, hogy nincs velem dolga. Valamit biztosan akart, de nyilvánvalóan tudta, hogy
elfoglalt vagyok, és inkább várni akart.
A magányosak – és magabiztos, kívülálló jellege miatt képzeltem őt annak – már csak ilyenek.
Valószínűleg van valami dolga velem, és nem akart bekopogni az ajtómon, kényelmesebbnek érzi, ha
elkap, amikor nem vagyok elfoglalt. Korábban is volt eset ilyesmire. A vérfarkasokban van egy olyan
tendencia, hogy misztikusnak és ezoterikusnak tartják azokat, aki megszentelt földön élnek.
Értékelve a professzionalizmusát, megindultam lefelé a mellék utcán, ellenkező irányba, mint a busz, a
déli nap melegen tűzött le a vállamra. Szerettem az Éden parkot, különösen ezt a végét, ahova alig jártak.
Nick restaurátorként dolgozik a művészeti múzeumban, kicsit lejjebb az úton, és alkalmanként szabad ég
alatt fogyasztjuk el az ebédemet és az ő vacsoráját a kis kilátóhelyen Cincinnati felett. Az én kedvenc
helyem azonban a másik irányba néző vége volt, a folyó felett, és az Üreg keskeny völgyeinél.
Apám ide szokott elhozni szombat reggelenként, ahol lehetett fánkot enni és morzsát dobálni a
kacsáknak. Mogorva lett a kedvem, amikor eszembe jutott az az alkalom, amikor kevés, anyám mai
folytatott vitáinak egyike után hozott el. Este volt, és mi az Üreg fényeit néztük, amint átragyognak a
folyón, a világ láthatólag mozgásban maradt körülöttünk, amíg mi benne ragadtunk egy cseppnyi időben,
ami a jelen ajkán függ, és vonakodik átadni a helyet a következő cseppnek. Nagyot sóhajtottam, magamra
passzítottam rövid bőrdzsekimet, és a lépéseimre figyeltem.
Tegnap egy különleges futárral küldtem egy zacskó sütit Trentnek, hozzá egyetlen kártyát, amin
egyszerűen az állt: – Tudom. – A celofánzacskó és a réteges sütik roskadoztak az elf- és mágikus
propaganda inzultáló keverékétől, amit még a Helyzet utáni felvilágosult időkben sem tudtak megszüntetni.
És valóban, telefoncsörgés ébresztett reggel. Aztán csengett megint, amikor a készülék elhallgatott. Aztán
csengett újra. És újra.
A reggel nyolc óra istentől elrugaszkodott idő a boszorkányok számára – csak négy órája aludtam el
ilyenkor –, de Jenks nem tudja kivenni a telefont, és Ivyt felébreszteni sem túl jó ötlet. Summa Mimmárum,
az lett a vége, hogy Trent meghívott a kertjébe teára. Na, nincs az az isten! Mondtam Jonathannak, hogy az
Éden parkban találkozom Trenttel, délután négykor, a Twin
Lakes Bridge-nél, közvetlenül azután, hogy a főnökük szundikált egyet.
Twin Lakes Bridge meglehetősen nagyratörő név volt annak a beton gyalogjaidnak, de én ismertem a
trolit, aki alatta lakik, és úgy éreztem, számíthatnék rá, ha kutyaszorítóba kerülnék. Ami még kedvezőbbé
tette a helyzetet, hogy futball-szombat volt, a park csaknem teljesen üres, ami elég nyugalmat biztosít a
beszélgetéshez, és mégis lesznek annyian a környéken, hogy elrettentsék Trentet attól, hogy valami
hülyeséget csináljon, mint például, hogy egyenesen legyilkoljon.
Tekintetemet felemeltem a mellékút kövéről, ahogy elmentem Edden különleges jelzéseket nélkülöző
FIBautója mellett, amely szabálytalanul parkolt az útpadkán. Valószínűleg beosztották, hogy megfigyelje
Trentet. Ez azt is jelenti, hogy nekem nem kell közvetlen védelemről gondoskodnom, ha Edden FIB-es
tisztjeinek kötelékéből valaki követi az emberemet, így Trent és én kötetlenül beszélgethetünk.
Végiggondoltam, és megfogadtam, hogy nem viszek magammal varázsszereket, legalábbis a rózsaszín
gyűrűmön kívül, amit mindig magammal hordok. És nehézkes táskát sem. Csak az alig használt
jogosítványomat és a buszbérletemet. Az ingóságok nélkülözése két okra vezethető vissza ez esetben.
Nemcsak hogy gyorsabban tudnék futni, ha Trent valamivel próbálkozna, hanem így nem is vádolhatna
meg azzal, hogy megpróbáltam elbájolni.
A gyors tempómból eredő feszültségtől megfájdult a vádlim, és végigszántottam tekintetemmel a nagy
parkot. A látvány pontosan megfelelt a reményeimnek, ugyanis csak itt–ott lézengtek benne. Azért mentem
gyalog már az első megállótól, mert alaposan szem revételezni akartam a környéket a kiszállás előtt. Arról
nem is szólva, hogy lehetetlen buszról leszállva méltóságteljesen megérkezni. Még a bőrpapucsok, a
passzentos bőrdzseki és a vörös melltartós top sem segítenének.
Lelassítottam, néztem a tó vizét, amely a rézszulfáttól kékes volt, és a buja füvet. A fák levelei már
színesek voltak, a fagy még nem siettette hanyatlásukat. Trent vörös plédje élénk foltot alkotott a földön.
Egyedül volt, és úgy tett, mintha olvasna. Kíváncsi lettem, hol rejtőzhet Glenn, és arra gondoltam, hogy
hacsak nincs a néhány termetesebb fán vagy az utca túlsó oldalán lévő, ösztövérnek ható apartmanban,
akkor minden bizonnyal a fürdőszobában rejtőzik.
Karomat lengetve, integetve mentem át a parkon Jonathanhoz, aki morcosán álldogált egy Gray Ghost
limuzinnál a napsütésben. Láthatólag nem volt vidám, felemelte a csuklóját, és belebeszélt az órájába. A
gyomrom összeszorult, ahogy elképzeltem, hogy Quen figyel a fák közül. Tempómat higgadt sétára
változtattam, némi belső kényszerrel. Elmentem a nyilvános mosdókhoz, vámpírok gyártotta bakancsaim
némán rótták a gyalogutat.
Fürdőszobának elegánsak voltak ezek a kis házak, egy finomabb, elegánsabb kor hírnökei
elefántcsontszín kövezetükkel és cédrus zsindelyeikkel. A fémredőny és az ajtók szépen járultak hozzá a
forma folyamatosságához, akárcsak a fakuló évelő növények takarása. Valóban, Glennt a férfimosdóban
találtam, háttal volt nekem, ahogy távcsővel állt a vécé tetején, és a törött ablakon keresztül Trentet
figyelte. A híd is a látókörében volt, és én jobban éreztem magam így, hogy tudtam, figyel majd engem.
– Glenn – szólítottam meg, mire megpördült, és majdnem lecsúszott a vécéről.
– Ó, hogy az isten áldjon meg! – szakadt ki belőle, sötéten nézett rám, majd visszatért a megfigyelő
pozícióba. – Mit csinálsz itt?
– És neked is jó reggelt – mondtam udvariasan, azzal a szándékkal, hogy beviszek neki egy okos
találatot, és megkérdezem, hogy miért nem állt ki értem tegnap és tartott meg a munkakörömben. A
helyiség bűzlött a klórtól, és minden egyetlen térben volt. A női mosdóban legalább voltak rekeszek.
Nyaka megfeszült, és én nagyra értékeltem, hogy egyetlen pillanatra sem szakad el Trenttől. – Rachel –
mondta óvó hangon. – Menj haza! Nem tudom, hogyan jöttél rá, hogy Mr. Kalamack itt van, de ha csak a
közelébe is mész, magam foglak átadni az IS-nek.
– Nézd, nagyon sajnálom... hibáztam. Ott kellett volna maradnom, ahol meghagytad, amíg nem mondtad,
hogy bemehetek a helyszínre, de akkor is Trent kérte, hogy találkozzam itt vele, úgyhogy te mehetsz el, ha
gondolod.
Glenn leengedte a távcsövét, arca megnyúlt, ahogy rám nézett.
– Cserkész becsületszavamra – mondtam, és gúnyosan tisztelegtem.
Ahogy elgondolkodott, szemei eltávolodtak. – Ez most már nem a te bizniszed. Lépj ki belőle, mielőtt
letartóztatlak.
– Akkor legalább tegnap bevihettél volna Trent FIBkihallgatására – mondtam, és agresszíven
előreléptem egyet. – Miért hagytad, hogy kigolyózzanak? Az az én bizniszem volt!
Kezét a kettős zseben nyugtatta a csípőjén, a fegyvere mellett. Barna szemei haragosak voltak az
incidens miatt, amiben én benne sem voltam. – Leromboltad a stratégiát, amit én felépítettem ellene.
Mondtam neked, hogy maradj ki, de te képtelen voltál.
– Mondtam, hogy sajnálom. De az nem is lehetett valódi stratégia, ha én kimaradtam belőle –
kiabáltam. Frusztrált voltam, a kezemet a csípőmre tettem, a másik kezemet pedig felemeltem egy mérges
gesztust téve, de hirtelen megálltam, amikor valaki bejött. Egy rondán kinéző ember volt egy rondán
kinéző kabátban. Sokkolódva megállt, míg az ember háromig számol, és végigfuttatta tekintetét Glennen,
aki drága, fekete öltönyt hordott, és egy vécéülőkén állt, majd rajtam, akin bőrnadrág és bőrdzseki feszült.
– Ajaj, majd visszajövök – mondta, majd kisietett.
Visszafordultam Glennhez, ami nem is volt olyan egyszerű, a fejemet valami lehetetlen szögbe kellett
hajlítanom, hogy eléggé felfelé tudjak nézni. – Most már nem dolgozhatok a FIB-nek, hála neked. Csak úgy
informállak a találkozómról Trenttel, mint egyik hivatásos a másikat, szívességből. Szóval higgadj le, és
ne avatkozz bele! – Rachel...
Szemeim összeszűkültek. – Ne csessz fel, Glenn! Trent kérte ezt a találkozót.
Az aggodalmat tükröző, addig sekély ráncok Glenn szeme körül elmélyültek. Láttam, hogy a gondolatai
kusza küzdelmet folytatnak. Egyáltalán nem bántam, hogy megmondtam neki, kivéve, hogy valószínűleg
mindenkit fel fog hívni a papájától a bombahatástalanító egységig, ha együtt lát Trenttel.
– Akkor ez világos? – kérdeztem ellenségesen, és ő lelépett a vécékagylóról.
– Ha rá találok jönni, hogy hazudtál nekem...
– Ja, ja, ja – és elfordultam, hogy elinduljak.
Utánam nyúlt. Éreztem a közeledő kezet, megpördültem, és eltaszítottam. Figyelmeztetőn megráztam a
fejemet, de a szemei tágra nyíltak a csodálkozástól, és képtelen volt felfogni, hogyan mozoghatok ilyen
gyorsan. – Ugye nem érted ezt az egészet? – kérdeztem. – Nem vagyok ember, ez inderlandi biznisz, és
most csapkodnak a fejed fölött a hullámok. – És ezekkel a gondolatokkal, amelyek este majd elűzik az
álmot a szeméből, visszaléptem, és kimentem a napfénybe. Bíztam benne, hogy rajtam tartja a szemét, de
nem kerül az utamba.
A kezeim himbálóztak, ahogy próbáltam eloszlatni az adrenalin maradékait, és a bőröm bizsergett,
ahogy Jonathan rám szögezte a szemét. Semmibe vettem, és próbáltam megállapítani, hova rejtőzött Quen,
amíg a betonhídhoz igyekeztem. Az ikertavak másik partján volt Trent, a paplanján. Még mindig az a
könyv volt a kezében, de tudta, hogy ott vagyok. Próbálta elérni, hogy kicsit várjak, ami nekem is jó volt.
Még nem éreztem magam késznek a találkozásra.
Mélyen, a híd árnyékában gyorsan áramló víz keskeny szalagja folyt, ez kötötte össze a két tavat.
Ráléptem a hídra, és egy pocsolyányi vörös foltot láttam remegni az áramlatban.
– Hájdi–háj – mondtam, ahogy szégyenlősen megálltam a híd tetején. Na ja, elég hülye dolog, de ez volt
a trollok hagyományos köszöntése. Ha van egy kis szerencsém, Sharps még mindig itt tanyázik.
– Hájdi–hó – mondta a sötét kis pocsolya, miközben egy sorozatnyi hullám között felküzdötte magát
egészen addig, amíg egy víztől csöpögő, markáns arc jelent meg. Egyébként kékes bőrén algák nőttek,
körmei fehérek voltak a habarcstól, amit a híd aljáról kapart le, hogy kiegészítse az étrendjét.
– Sharps – szólítottam meg, és őszintén örültem, ahogy felismertem egyik szemének fehérségéről, ami
egy régebbi küzdelemben vakult meg. – Na, hogy folyik a víz?
– Morgan rendőrtiszt – mondta, a hangja fáradtan csengett. – Tudna várni, amíg lemegy a nap?
Megígérem, hogy még ma este elmegyek. A nap túlságosan tűz mostanság.
Elmosolyodtam. – Most csak Rachelként vagyok itt. Eljöttem az IS–től. És nehogy elköltözzön miattam!
– Igen? – A pocsolya visszasüllyedt, amíg már csak egy száj és egy jó szem látszott. – Ó, az jó. Maga
egy kedves lány. Nem mint a mostani varázslójuk, aki délben elektromos sokkolóval és zúgó haranggal
jön.
Összerezzentem az együttérzéstől. A trollok bőre különösen érzékeny, ami lehetetlenné teszi számukra,
hogy a közvetlen fényre jöjjenek számottevő időre. Hajlamosak minden hidat lerombol ni, aminek
aláköltöznek, az IS ezért üldözte el őket. De ez vesztésre ítélt küzdelem volt. Ahogy egyik elment, egy
másik azonnal átvette a helyét, aztán küzdelem következett, mert az eredeti troli aztán visszakövetelte az
otthonát.
– Hé, Sharps! – mondtam neki. – Lehet, hogy tudna nekem segíteni.
– Bármiben, amiben bírok. – Bíbor árnyalatú, vékony kéz nyúlt ki, és leszedett egy habarcsszemcsét a
híd aljáról.
Rápillantottam Trentre, és láttam, hogy a feje megmozdul, és nyomon követ. – Volt bárki a hídja körül
ma reggel? Lehetséges, hogy hagyott hátra valami bűvölést vagy varázslatot?
Az olajos víz elkülönülő foltja átsodródott a híd túloldalára, egy árnyéktól pettyezett szakaszra, és
eltűnt a szemem elől. – Hat kölyök rugdosott köveket a hídról, egy kutya ásott gödröt a lábánál, két felnőtt
humán, két sportbabakocsi, egy vérfarkas, és öt boszorkány. Pirkadat előtt két vámpír is volt. Valakit
megharaptak. Kiszagoltam a vért, ami a délnyugati sarokra esett.
Körülnéztem, nem láttam semmit. – Nos, akkor senki nem hagyott hátra semmit?
– Csak a vért – suttogta, ami úgy hangzott, mintha buborékok lökődnének egy sziklához.
Trent állt, és lesimította a nadrágját, a pulzusom felgyorsult, és egyenesre húztam a szíjat az ingemen, a
dzsekim alatt. – Köszönöm, Sharps, és én figyelni fogom a hídját, ha akar egyet úszni.
– Tényleg? – A hangja reményteljes, de kissé kétkedő tónust vett fel. – Tényleg megtenné ezt értem,
Morgan rendőrtiszt? Maga egy rohadt jó asszony. – A bíborszínű víz habzott. – És maga nem hagyja
elvenni senkinek a hidamat?
– Nem. Lehet, hogy majd hirtelen el kell mennem, de amíg csak tudok, maradok.
– Rohadt jó asszony – mondta megint. Lehajoltam, hogy jobban lássak egy bíborszalagot, amint kiúszik
a híd alól, és körbefolyja az alacsonyabban fekvő, mélyebb tó szikláit. Trent és én éppen eléggé
magunkban voltunk, de a troli olyan erős késztetést érzett arra, hogy védje a területét, hogy biztos voltam
benne: Sharps szeme rajtam lesz. Leltet, hogy az indokoltnál nagyobb biztonságban éreztem magam Glenn-
nel a férfimosdóban az egyik oldalamon, és Sharpsszal a vízben, a másik oldalamon.
Hátamat mutattam a napnak és Glenn figyelő szemeinek, és nekitámaszkodtam a híd korlátjának, hogy
lássam, ahogy Trent a füvön át lépdel felém. A paplanon maga mögött hagyott egy művészien elrendezett
kompozíciót két borospohárból, egy jégbe csomagolt üvegből és egy tálnyi, az évszakhoz egyáltalán nem
illő eperből, ami azt a hatást keltette, mintha nem is szeptember lenne, hanem június. A lépéseinek
tempója a felszínen kimért és magabiztos volt, de láttam, hogy belül roppant ideges, és azt is, hogy
valójában mennyire fiatal.
Szépséges haját könnyű strandkalappal fedte le, hogy az arcát is árnyékban tartsa. Ez volt az első eset,
hogy nem az üzletemberek viselte öltönyben láttam, és könnyű lett volna elfelejteni, hogy gyilkos és
drogbáró. Tárgyalótermi magabiztossága még megvolt, de karcsú dereka, széles vállai és sima arca
inkább egy különösen fitt fociapukára emlékeztetett.
Alkalmi öltözéke kiemelte fiatalságát, ahelyett, hogy elrejtette volna, mint ahogyan az Armani öltönye
tette. Szőke szőrzet bukkant elő ízléses, gombbal rögzített galléros ingének mandzsettái mögül, és az a
gondolatom támadt, hogy valószínűleg ugyanolyan puha és könnyű, mint a fülei körül sodródó halvány haj.
Zöld szemeit résnyire csippentette össze, ahogy közeledett, bandzsán nézett a visszavert napsugaraktól
vagy az aggodalomtól. Fogadni mernék, hogy az utóbbitól, mivel a kezei a háta mögött voltak, így nem
rázhattam volna vele kezet.
Ahogy a hídra lépett, Trent lelassította lépteit. Kifejező szemöldökei ferdén álltak, és nekem eszembe
jutott, hogy mennyire félt, amikor Algaliarept tökéletesen felvette az én külsőmet. Csakis egy oka lehetett,
hogy a démon ezt tette. Trent félt tőlem, vagy azért, mert teljesen tévesen azt gondolja, hogy én uszítottam
ra Algaliareptet, vagy azért, mert három heten belül háromszor osontam be az irodájába, vagy azért, mert
tudtam, hogy ki is ő valójában.
– A fentiek közül egyik sem – mondta, és alkalmi cipői meg csosszantak a talajon, ahogy megállt.
Jéghideg sokk hulláma futott végig a testemen. – Hogy mondta? – dadogtam, miközben felegyenesedtem,
és elléptem a híd korlátjától.
– Nem félek magától.
Én csak bámultam, áradó hangja feloldódott a körülöttünk lévő víz csörgedezésében.
– És én a gondolataiban sem tudok olvasni, csak az arcáról.
A lélegzetem alig hallatszott, és becsuktam a számat.
Hogy veszíthettem el az önuralmamat ilyen gyorsan?
– Látom, gondját viseli a trolinak – mondta.
– Glenn detektív is – mondtam, miközben megtapintottam a hajamat, hogy biztos legyek benne, a
fürtjeim nem bújtak ki a fonatomból. – Nem zavar bennünket, hacsak valami hülyeséget nem csinál.
Szemei összeszűkültek a támadásra. Nem mozdult, megtartva a közöttünk lévő ötlábnyi távolságot. –
Hol van a pixije? – kérdezte.
Ingerülten kihúztam magam. – A neve Jenks, és valahol máshol tartózkodik. O nem tudja, és részemről
úgy gondolom, jobb ez így, mivel nagy szája van.
Trent láthatóan megkönnyebbült. Átment a híd velem szembeni oldalára, a hídon vezető keskeny út
közöttünk húzódott. Nem volt könnyű lerázni Jenkset ma délután, és végül Ivy segített be, elvitte egy nem
létező eseményre. Azt hiszem, a valóságban fánkot venni ment el.
Sharps a kacsákkal játszott, lehúzta őket, azok felbuktak a felszínre, és sűrű hápogással elrepültek. Trent
elfordult az elé táruló panorámától, újra nekidőlt a híd korlátjának, keresztbe tette a bokáját a másik előtt,
ahogy ott állt, pozíciója pontosan a tükörképemet alkotta. Két véletlenül összefutó ember voltunk, akik
váltanak pár szót, és együtt örülnek a szép napsütésnek. Igggggen, ez így jóóóóó!
– Ha ez kiszivárog – mondta, miközben szemei a távolban a hátam mögött lévő mosdót fürkészték –,
közzéteszem az apám kis táborának a teljes dokumentációját. Magát és az összes többi nyomorult kis
takonypócot lenyomozzák, és úgy kezelik, mint a leprásokat. Ez csak azért van, mert fennáll a veszélye,
hogy ha valamilyen félelem miatt nem égetnék el magukat, esetleg valami mutáció léphetne fel, és egy új
Helyzet kezdődhetne.
A térdem elgyengült, a lábaim elbizonytalanodtak. Igazam volt. Trent apja valamit csinált velem,
megjavította, akármi is volt rossz. És Trent nem a levegőbe beszélt, amit mondott, nem volt üres
fenyegetés. A legjobb forgatókönyv további sorsomat illetően az lenne, hogy kapok egy jegyet az
Antarktiszra, ami nem retúr. Körbeforgattam a nyelvemet a számban, hogy összegyűjtsek némi nyálat, amit
le tudok nyelni. – Honnan tudta meg? – kérdeztem, és arra gondoltam, hogy az én titkom halálosabb, mint
az övé.
Miközben a szemembe nézett, felgyűrte az ingujját, és megmutatta szépen kidolgozott karizmait. A
karszőrzetét kifakította a nap, bőre szépen lebarnult. Egy durva heg szakította meg bőrének egyenletes
simaságát. Szememet visszaemeltem az övéhez, és valamilyen régről eredő harag kifejeződését
olvashattam ki belőle.
– Az maga volt? – dadogtam. – Maga volt, akit behajítottam a fába?
Rövid és szaggatott mozdulatokkal legyűrte az ingujját, ezzel elrejtette a forradást. – Soha nem tudom
megbocsátani magának, hogy megríkatott az apám szeme előtt.
Gyermeki harag lobbant lángra olyan parázsról, amiről azt hittem, már régen elenyészett. – Ez a maga
hibája. Mondtam, hogy álljon már le a kötekedéssel – mondtam, és nem törődtem vele, hogy a hangom
túlharsogja a környező vízfolyásokat. – Jasmin beteg volt. Három hétig maga miatt úgy sírta magát
álomba.
Trent kiegyenesedett. – Maga tudja a nevét? – kiáltott fel. – írja le! Gyorsan!
Hitetlenkedve bámultam rá. – Mit törődik vele, hogy mi volt a neve? Éppen eléggé kemény időket élt
anélkül is, hogy maga kiszúrta magának.
– A nevét! – mondta Trent, és addig matatott a zsebében, amíg talált egy tollat. – Mi a neve?
Sötéten néztem rá, míg egy fürtöt igazgattam vissza a fülem mögé. – Nem fogom megmondani –
mondtam, és erősen feszélyezett, hogy megint elfelejtettem.
Trent összeszorította az ajkait, és eltette a tollat. – Már elfelejtette. Ugye, hogy elfelejtette?
– Mit érdekli magát egyáltalán? Úgyis csak bosszantotta.
Dühösen nézett rám, miközben jobban a szemébe húzta a kalapját. – Tizennégy voltam. Egy igencsak
esetlen tizennégy éves kamasz, Ms. Morgan. Azért gonoszkodtam vele, mert kedveltem. Mikor
legközelebb eszébe jut a neve, nagyra értékelném, ha felírná, és elküldené. Hosszú távú memóriát
blokkoló szerek voltak a tábor ivóvizében, és én tudni szeretném, hogy...
Hangja elcsuklott, és láttam, hogy érzelmek futnak át a szemén. Egyre jobb lettem az érzelmek
leolvasásában az utóbbi időben. – Azt akarja tudni, hogy túlélte-e? – fejeztem be helyette, és tudtam, hogy
jól következtettem, amikor tekintetét elfordította rólam. – Miért volt ott? – kérdeztem, és szinte aggódtam,
hogy tényleg elmondja.
– A tábor az apámé volt. Hol máshol töltöttem volna a nyaraimat?
A hanglejtése és szemöldökének kis felfele moccanása elárulta nekem, hogy ennél többről van szó. A
megelégedettség borzongása melengette a keblemet; már kiismerem magam azon, hogy mikor hazudik.
Most már semmi másra nincsen szükségem, mint arra, hogy tudjam, mikor mond igazat, és akkor soha
többé nem sikerül majd hazudnia nekem.
– Maga ugyanolyan mocskos, mint az apja – mondtam, undorral a hangomban. – Hülyét csináltak
emberekből úgy, hogy csalinak egy olyan kezelést használtak, ami elérhető nekik, és dróton rángatható
bábokká tették őket. A maga szüleinek a gazdagsága százak nyomorára épült, de lehet, hogy ezrekére, Mr.
Kalamack. És maga sem más, mint ők.
Trent arcizmai alig érzékelhetően remegtek, és azt gondoltam, hogy alighanem ragyogó szikrákat látok a
férfi körül, annak az emlékeit, hogy hogyan trükközött velem az aurája. Ez valami elf– dolog lehet. – Nem
fogom igazolni magának a cselekedeteimet – mondta. – És igazán komoly szakértelemre tett szert az
önbecsapás művészetében. Nem fogom arra vesztegetni az időmet, hogy mint valami pisis gyerekkel azon
civódjak, hogy ki kinek az érzéseit bántotta meg tíz évvel ezelőtt. Én ki akarom bérelni a szolgálatait.
– Felfogadna engem? – kérdeztem, és képtelen voltam visszafogni a hangomat, ahogy hitetlenkedve a
csípőmre tettem mindkét kezemet. – Megpróbált megölni a patkányviadalokban, és azt gondolja, hogy ezek
után dolgozom magának? Hogy segítsek tisztára mosni a nevét. Maga megölte azokat a boszorkányokat.
És ezt be fogom bizonyítani.
Felnevetett, a kalapja teljesen árnyékba borította az arcát, ahogy lehajtotta a fejét, és tovább kuncogott.
– Mi olyan vicces? – néztem rá követelőn, és közben roppant hülyén éreztem magam.
– Maga. – Szemei okosan néztek rám. – Maga soha egyetlen pillanatig sem volt veszélyben a
patkányarénákban. Csak arra használtam fel az egészet, hogy ebbe a nyomorult helyzetbe hozzam, amiben
van. De néhány egészen elképesztő kapcsolatra tettem szert, míg ezekben a körökben forogtam.
– Ó, maga kibaszott... – Az ajkaim szorosan összezárultak, ujjaimat ökölbe szorítottam.
Trent jókedve elpárolgott, fejét figyelmeztetően féloldalt hajtotta, ahogy ellépett. – Én nem tenném –
fenyegetett meg felemelt ujjával. – Tényleg nem tenném.
Lassan hátrahajoltam, térdeim megremegtek, ahogy felidéződött bennem a küzdelem a gödrökben. A
csapdába zártság, az élet–halál harc, a teljes elhagyatottság gyomorfacsaró érzése szántotta végig
idegpályáimat. Trent játékszere voltam. Amikor lerohant lóháton, az semmi volt ehhez képest. Ha őszinte
vagyok, azokban az időkben loptam tőle.
– Hallgasson ide, de igazán alaposan, Trent – suttogtam. – Nem dolgozom magának. Le fogom gyűrni.
Ki fogom találni, hogyan, és felgöngyölítem a kapcsolatát minden egyes boszorkánygyilkossággal.
– Ó, kérem! – mondta, és én elgondolkodtam azon, hogy hogyan alakultunk át ilyen villámgyorsan top
20– as üzletemberből és az ügyes független menedzserből két, a múlt jogtalanságain és sérelmein civódó
személlyé. – Még mindig ott tart? Még Edden kapitány is rájött, hogy Dan Smather testét csak berakták az
istállómba, és ez az, ami miatt elküldte a fiát, hogy figyeljen, ahelyett, hogy vádat emelne. És ami az
áldozatokhoz fűződő kapcsolatomat illeti, igen, valóban beszéltem velük, valamennyiükkel, és
megpróbáltam alkalmazni őket, de semmiképpen sem megölni. Önnek egész sor roppant erős képessége
van, Ms. Morgan, de ezek között nincs ott a detektív. Ahhoz messzemenőkig túl türelmetlen, mert önt az
intuíciói vezérlik, amelyek, úgy tűnik, csak előrefelé működ nek, az időben visszafelé nem.
Sértődötten csípőre tettem a kezeimet, és hitetlenkedő hangot hallattam. Kinek gondolja ez magát, hogy
előadást tart itt nekem?
Trent belenyúlt egy ingzsebbe, előhúzott egy fehér borítékot, és átnyújtotta nekem. Előrehajoltam, majd
kiegyenesedtem, közben kikaptam a kezéből, és gyorsan kinyitottam. Elállt a lélegzetem, ahogy eljutott a
tudatomig, hogy húsz ropogós százdolláros bankót tartok a kezemben.
– Ez a tíz százalék előre, a többi a munka elvégzésekor. – Megdermedtem, és próbáltam megtartani a
méltóságomat. Húszezer dollár? – Azt akarom, hogy azonosítsa, ki felelős a gyilkosságokért. Az elmúlt
három hónapban folyamatosan próbálok egy leyvonal-boszorkányt felfogadni, de valamennyien halottként
végezték. Ez az egész idegesítő kereteket öltött. Minden, amit várok öntől, egy név.
– Menjen a pokolba, Kalamack – mondtam, és elejtettem a borítékot, amikor nem volt hajlandó
visszavenni. Mérges voltam és csalódott. Olyan remek információval jöttem ide, hogy teljesen biztos
voltam benne, hogy beismerő vallomáshoz vezet. Nos, ehelyett fenyegetést, sértegetést és megvesztegetést
kaptam.
A zavar legcsekélyebb jele nélkül közben felszedte a borítékot, jó párszor hozzáveregette a tenyeréhez,
hogy leperegjenek róla az útzúzalék darabkái, mielőtt eltette. – Észrevette azt, hogy azzal a kis
attrakcióval, amit tegnap előadott, elérte, hogy maga a következő a gyilkos listáján? Szépen beleillik a
profilba, mivel megmutatta, hogy professzionálisan bánik a leyvonalmágiával. Aztán még szépen
hozzávehetjük a mi kis találkánkat a mai napon.
A rohadt életbe! Erről elfelejtkeztem. Ha Trent tényleg nem a gyilkos, akkor nekem semmim sincs, hogy
megakadályozzam, hogy a gyilkos utánam eredjen. Hirtelen a napot sem éreztem elég melegnek. Úgy
éreztem, nem kapok levegőt, és hányingerem lett, amikor belegondoltam, hogy meg kell találnom az igazi
gyilkost, mielőtt ő talál meg engem.
– Most pedig – mondta Trent, a hangja simább volt, mint a vízfolyás – vegye el a pénzt, hogy aztán
elmondjam, mit sikerült kiderítenem.
A gyomrom megcsavarodott, amikor tekintetem összetalálkozott az ő gúnyos nézésével. Pontosan azt
készültem tenni, amit ő akart. Addig mesterkedett, amíg elérte, hogy segítsek neki. Átkozott, átkozott és
megint csak átkozott. Átmentem az ő oldalára a hídon, és rákönyököltem a vastag karfára, a hátamat
mutatva Glenn felé. Sharps mélyen a víz alatt volt, csak a kacsák hiánya utalt rá, hogy ott lehet. Mellettem
ott állt Trent.
– Maga küldte el Sara Jane-t a FIB-hez azzal az egyetlen szándékkal, hogy Edden vonjon be engem? –
kérdeztem keserűen. Trent közelebb csúszott, olyan közel jött hozzám, hogy éreztem arcszeszének tiszta
illatát. Nem tetszett, hogy ilyen közel van, de ha megmozdultam volna, tudta volna, hogy zavar a
közelsége. – Igen – mondta halkan.
A hangjából kihallatszott, hogy igazat beszél, ez volt az az érzés, amire eddig vártam, és gyenge kis
izgalom jött rám, amitől nehezebben szedtem a levegőt. Nahát, itt van. Most már a kezemben van. Most
már soha nem tud hazudni nekem. Ahogy most már új látószögből visszanéztem régebbi beszélgetéseinkre,
rájöttem, hogy soha nem hazudott, eltekintve attól, amivel azt indokolta, hogy mi ért töltötte a nyarakat az
apja táborában. Soha de soha.
– Ő nem ismerte Dant, igaz? – kérdeztem.
– Néhány randevú, hogy veszi-e a lapot, de nem. Az kalkulál hatóan bizonyos volt, hogy megölik, ha
eljön hozzám dolgozni, így aztán próbáltam megvédeni. Quen nagyon szomorú emiatt mondta könnyedén,
tekintete a Sharps keltette fodrozódáson nyugodott. – Hogy Mr. Smather az istállómba került, azt jelenti,
hogy a gyilkos egyre pimaszabb.
 Rövid időre lehunytam a szemeimet zavaromban, ahogy próbáltam újrarendezni a gondolataimat. Trent
nem ölte meg azokat a boszorkányokat. Valaki más tette. Most a következőket tehetem: vagy elveszem a
pénzt és segítek megoldani csekélyke foglalkoztatási problémáját, vagy nem veszem el a pénzt, és
ugyanezt ingyen kapja meg. Akkor már el kéne vennem a pénzt. – Maga egy gazember, ugye tisztában van
vele?
Látva, hogy egészen másképpen látom már a dolgokat, Trent elmosolyodott. A maximum, amit tehettem,
hogy nem köptem szemen. Hosszú kezei lelógtak a híd párkányáról. A fáradt napfény barna színéből meleg
aranyszínt varázsolt, ami szinte ragyogott ingének fehér színe mellett, arca pedig árnyékban volt.
Hajfürtjei mozogtak a szellőben, épphogy nem értek össze az én önálló életet élő hajszálaimmal.
Lezser mozdulattal odanyúlt az ingzsebéhez, és átadta a borítékot, mindez úgy zajlott, hogy testünk
eltakarta az akciót Glenn szeme elől. Átvettem, de mocskosnak éreztem magam, és a dzsekim mögött, az
övembe rejtettem, és igyekeztem, hogy még véletlenül se lehessen látni kívülről, miről van szó.
– Kiváló – mondta meleg hangon, őszinte elégedettséggel. – Boldog vagyok, hogy együtt dolgozhatunk.
– Menjen a francba, Kalamack!
– Magam csaknem biztos vagyok benne, hogy egy vámpír mester – mondta, és könnyeden ellépett tőlem.
– Melyik? – kérdeztem, és undorodtam magamtól.
Miért csináltam ezt?
– Nem tudom – vallotta be, és lepöckölt egy darabka habarcsot a korlátról a vízbe. – Ha tudnám, már
gondom lett volna rá.
– Biztos vagyok benne, hogy így van – mondtam keserűen. – Miért nem vesszük elő mindegyiket? Miért
ne legyünk már túl rajta egyszer és mindenkorra?
– Sajnos nem tudok csak úgy találomra elkapkodni vámpírokat, Ms. Morgan – mondta, és én kicsit
aggódni kezdtem, hogy komolyan vette amúgy egyértelműen szarkasztikusnak szánt megjegyzésemet. – Ez
így törvénytelen, nem is beszélve róla, hogy vámpírháborúhoz vezetne. Cincinnati ezt biztosan nem élné
túl. És közben nyilvánvalóan az üzleti érdekeim is csorbát szenvednének.
Elnevettem magam. – Ó, ezt semmiképpen sem engedhetjük mostanság, nem igaz?
Trent felsóhajtott. – Szarkazmussal leplezi a félelmét, és ettől nagyon fiatalnak látszik.
– És hogy a ceruzájával, mint valami cséphadaróval, kavargatja a levegőt, attól idegesnek látszik –
vágtam vissza. Jólesett olyasvalakivel vitatkozni, aki nem esz meg, ha nem pont úgy mennek a dolgok,
ahogy elképzelte.
A szemei összerándultak. Ajkai vérteknek voltak, amikor visszafordult az előttünk lévő nagy tóhoz. –
Értékelném, ha nem keverné bele ebbe a FIB-et. Ez inderlandi ügy, nem emberi, és egyáltalán nem vagyok
biztos abban sem, hogy az IS-ben meg lehet bízni.
Érdekesnek találtam, hogy milyen gyorsan kezdte az „őket” elkülöníteni „tőlünk”. Nyilvánvalóan nem
én voltam az egyetlen, aki ismerte Trent hátterét, és egyáltalán nem tetszett, hogy ezek az ismereteim
magasabb fokú intimitást eredményeztek közöttünk.
– Azt gondolom, hogy ez talán egy feltörekvő vámpírszövetség lehet, és az én eltávolításommal akarnak
hídfőt létrehozni, ahol megvethetik a lábukat – mondta. – Ha így van, a kockázat sokkal kisebb, mintha az
egyik kisebb házat kellene kiiktatni.
Ez nem volt dicsekvés, csak egy ízléstelen tény, és az ajkaim összecsücsörödtek arra a gondolatra, hogy
olyan embertől fogadok el pénzt, aki az alvilágot sakkjátéknak tekinti. Ez volt életemben az első alkalom,
amikor örültem, hogy a papám meghalt, és nem kérdezi meg: – Miért?
Megjelent előttem a kép, amint apáink állnak a tábori busz előtt, és emlékeztetnem kellett magamat,
hogy ne bízzam Trentben. Apám bízott, és ez a halálához vezetett.
Trent sóhajtott, hangja egyszerre volt szánakozó és fáradt. – Cincinnati alvilága nagyon cseppfolyós. A
szokásos kapcsolataim vagy elhallgattak, vagy meghaltak. Elvesztettem a kapcsolatomat az ottani élettel. –
Rám hunyorított. – Valaki próbálja megakadályozni, hogy növeljem a befolyásomat. És egy
leyvonalboszorkány tud csak kisegíteni a zsákutcából.
– Ó, szegény kisbaba – csúfolódtam. – Miért nem csinálja maga a mágiát? Talán a vérvonala túlságosan
szennyezett a pocsék humán génekkel ahhoz, hogy már sohase tudja megcsinálni a nehéz varázslatokat? Az
ujjpercei elfehéredtek, ahogy megszorította a korlátot, majd ellazult. – Lesz egy leyvonalboszorkányom.
Sokkal jobban szeretném, ha felbérelhetnék valakit, mint elrabolni, de ha minden boszorkány, akivel
beszélek, holtan végzi, akkor lopni fogok egyet.
– Igen – mondtam csípősen, kimért lassúsággal –, maguk, elfek, híresek erről, nemde?
Összeszorította a fogait. – Csak óvatosan!
– Én mindig óvatos vagyok – mondtam, mert tudtam, hogy nem vagyok elég jó boszorkány ahhoz, hogy
aggódnom kellene azon, hogy „ellop”. Figyeltem, amint fülcimpái lassan elveszítik vörös színüket.
Rákancsalítottam, hogy lássam, tényleg egy kissé hegyes-e a füle, vagy csak úgy képzeltem. Nehéz volt
megmondani a kalapban, amit viselt.
– Lenne kedves leszűkíteni a kedvemért? – mondtam. Húszezer dollár Cincinnati alvilágának
átrostálásáért, hogy kitaláljam, ki gáncsolja Mr. Kalamack mindennapi életét azzal, hogy megöli a
potenciális alkalmazottjait. Ó, igen. Ez pont úgy hangzik, mint ami gond nélkül menni fog.
– Rengeteg ötletem van, Ms. Morgan. Rengeteg ellenségem, rengeteg beosztottam.
– És barátja, az nincs – tettem hozzá hamiskásan, miközben Sharpsot figyeltem, amint kígyószerűen
kiemelkedik, mint valami miniatűr Loch Ness-i szörny. A lélegzetem lassan csússzam ki belőlem, ahogy
elképzeltem, hogy mit fog szólni Ivy, amikor hazamegyek, és elmondom neki, hogy Trentnek dolgozom. –
Ha rájövök, hogy hazudik, magam szállók rá magára, Kalamack. És ezúttal a démon nem fog hibázni.
Gúnyos, ugató kacagásban tört ki, és én odafordultam hozzá. Hagyhatja a blöffölést. A múlt tavasszal
nem maga küldte utánam azt a démont.
Az enyhe szellő hideget hozott, és szorosabbra húztam a dzsekimet, ahogy megfordultam. – Honnan...
Trent a távolba bámult az alacsonyabban fekvő medence felett. – Miután volt szerencsém kihallgatni a
barátjával folytatott beszélgetését az irodámban, és láttam az ön reakcióját a démon megjelenésekor, már
tudtam, hogy valaki más volt, bár be kell ismernem, hogy amikor láttam kékre–zöldre verve azután, hogy
felszabadítottam a démont, hogy visszamehessen és megölhesse a megidézőjét, csaknem teljesen meg
voltam győződve, hogy maga a felbujtó.
Egyáltalán nem tetszett, hogy kihallgatta a beszélgetésemet Nickkel. Vagy hogy halálpontosan ugyanúgy
reagált, mint én, miután sikerült Algaliareptet megzaboláznom. Trent cipői kicsit csoszogtak a törmeléken,
aztán szemei óvatos, vizsgálódó kifejezést vettek fel. – A maga démonforradása... – habozott, aztán a
zavaros érzelmek felerősödtek. – Szóval az baleset volt? – fejezte be.
Én a Sharps eltűnő púpjai után keletkező vízfodrokat figyeltem.
– Az olyan csúnyán kivéreztetett, hogy... – Elhallgattam, a számat szorosra zártam. Miért mondom ezt el
neki? – Ó, igen, az volt.
– Jó – mondta, tekintete még mindig a tavon volt. – Ezt aztán örömmel hallom.
Seggfej, gondoltam, és az járt a fejemben, hogy akárki küldte Algaliareptet, azon az éjszakán duplán
fetrengett az átkaink fájdalmától.
– Valakinek biztosan nem tetszik, hogy beszélünk, így van? – kérdeztem, aztán megmerevedtem. Az
arcom kihűlt, és visszatartottam a lélegzetemet. Mi van akkor, ha az életünkre irányuló támadások és a
mostani erőszakhullám összefügg? Talán én lettem volna a boszorkány vadász első áldozata?
A szívem kalapált, nem szóltam semmit, gondolkodtam. Minden egyes áldozat halála rémálom volt,
személyre szabva: az úszó megfulladt, a patkánygondozót széttépték és elevenen felfalták, két nőt
megerőszakoltak, a lovakkal foglalkozót összenyomták. Algaliarept utasítása az volt, hogy úgy öljön meg,
hogy rettegjek, és ne sajnálja az időt, hogy megtudja, mi az, amitől a legjobban rettegek. Itt süllyedjek el,
ha ez nem ugyanaz a személy.
Trent érdeklődve félrehajtotta a fejét, amikor már jó ideje csendben maradtam. – Mi az? – kérdezte.
 – Semmi – hajoltam hirtelen, súlyos mozdulattal a hídkorlátra. A tenyerembe temettem az arcom, és
erősen küszködtem, hogy ne ájuljak el. Glenn hívna valakit, és ennyi volt.
Trent eljött a korláttól. – Nem – mondta, és én felemeltem a fejem. – Már kétszer láttam ezt a tekintetet
magától. Mi ez?
Nagyot nyeltem. – Minket szántak a boszorkányvadász első áldozatainak. Megpróbált mindkettőnket
megölni, és csak azután adta fel, hogy megmutattuk, túl tudunk járni a démon eszén, és én egyértelműen
kijelentettem, hogy nem dolgozom önnek. Csak azokat a boszorkányokat ölte meg, akik beleegyeztek, hogy
dolgoznak önnek, így van?
– Ok mind beleegyeztek, hogy nekem dolgoznak – fújta ki a levegőt, és én elfojtottam a borzongást, amit
éreztem, amint a szavak szinte lecsorogtak a gerincemen. – Soha nem gondoltam arra, hogy a két dolog
összefügghet.
A démonokat nem lehet gyilkossággal vádolni. Mivel lehetetlen fogva tartani őket az elítélésüket
követően, a bíróságok hosszú ideje úgy határoztak, hogy fegyverként kezelik a démonokat, még ha a
megfeleltetés nem is volt teljesen rendben. A szabad választás került szóba, de amennyiben tekintetbe
vesszük, hogy amíg a fizetés arányos a feladattal, a démon soha nem utasítja el, hogy gyilkos legyen.
Valaki tehát megidézte. – Mondta akár egyszer is a démon, ki küldte, hogy megölje önt? – kérdeztem. A
legkönnyebb húszezer, amit valaha is kerestem. Uram, segíts!
Félelemmel keveredett harag futott át Trenten. – Próbáltam életben maradni, nem a társalgás volt a fő
gondom. De úgy látom, magának munkakapcsolata van vele. Miért nem kérdezi meg maga?
Keservesen szakadt ki belőlem a levegő, hangom hitetlenül csengett. – Éééén? Már így is tartozom neki
egy szívességgel. Annyira nem bír megfizetni, hogy még mélyebbre ássak ebben a kapcsolatban. De
mondok magának egy tutit. Felhívom magának, és megkérdezheti. Teljesen biztos vagyok benne, hogy
maguk ketten meg bírnak egyezni a fizetségben.
Napbarnított arca elsápadt. – Nem.
Elégedetten néztem át a kis tó felett. – Ne nevezzen gyávának, csak akkor, ha olyasmiről van szó, amit
saját maga meg mer csinálni. Vakmerő vagyok. De nem hülye. – Aztán habozni kezdtem.
Nick megcsinálná.
Trent arcán megjelent egy egészen enyhe mosoly, ami meglepő és őszinte volt. – Már megint azt
csinálta.
– Mit? – kérdeztem határozottan.
– Megint mást gondolt. Maga olyan vicces, Ms. Morgan! Magát nézni olyan érzés, mintha egy ötéves
gyereket figyelnék.
Megbántva néztem el a víz felett. Kíváncsi lettem volna, hogy a kérdés, amit Nick tett fel arról, hogy ki
küldte, hogy öljön meg, kis vagy nagy kérdésnek minősül-e, azaz olyannak, amiért további fizetség jár.
Ellöktem magam a korláttól, eldöntöttem, hogy elsétálok a múzeumba, és megtudom.
– Nos? – kérdezte Trent.
Megráztam a fejem. – Meglesz, amire kíváncsi, napnyugta után – mondtam, és ő hunyorított.
– Megidézi? – Hirtelen keresetlen meglepődése megkapott, de az arcom közönyös maradt, mert arra
gondoltam, elértem, hogy megijedjen, és hogy ez balzsam az énemnek, amire már nagyon is szükségem
volt. Hogy milyen gyorsan elrejtette az érzéseit, az csak kétszerte kielégítőbbé tette az érzést. – De hiszen
épp az előbb mondta...
– Maga eredményekért fizet, és nem kíváncsi minden apró részletre. Értesítem, ha valamit megtudok.
Az arckifejezése olyasmire váltott, ami közel állt a tisztelethez. – Rosszul ítéltem meg, Ms. Morgan.
– Ó, igen, teli vagyok meglepetésekkel – mormogtam, és felnyúltam a kezeimmel, hogy kisimítsam a
hajamat a szememből, mert a szél belefújta. Félő volt, hogy Trent kalapja a vízben köt ki a széllökések
miatt, így kinyúltam, hogy megfogjam a kalapját, mielőtt elviszi a szél. Az ujjaim végigsimították a
kalapját, aztán a semmit.
 Trent visszalépett. Én bámultam, majd hunyorogva arra a pontra néztem, ahol volt. De ott már nyoma
sem volt.
Jó négylábnyival odébb találtam rá, már jócskán elhagyta a hidat. Macskákat láttam így mozogni.
Rémültnek látszott, ahogy felegyenesedett, azután mérgesnek, hogy látom az érzelmeit. A napfény ragyogott
a vékony szálú hajon; a kalapja a vízben volt, és a színe egészségtelen zöldre változott.
Megmerevedtem, ahogy Quen kipattant egy közeli fa rejtekéből, és puhán földet ért, pontosan előtte. A
férfi fekete farmerjében és ingében, lazán lelógó karokkal állt ott, mint valami modern szamuráj. Nem
mozdultam, amikor mögöttem a vízből surranásszerű zajt hallottam. Rézszulfát- és iszapszagot éreztem.
Inkább éreztem, mint láttam, hogy Sharps tornyosul mögöttem, hidegen, nedvesen, és csaknem olyan
hatalmasan, mint a híd, ami alatt lakik, mivel teleszívta magát vízzel, hogy nagyobb tömegre tegyen szert.
Egy finom kis kattanás a közeli mosdóból tudtomra adta, hogy Glenn is úton van.
Senki nem mozdult, a szívem kalapálni kezdett. Nem szabadott volna megérintenem. Nem szabadott
volna megérintenem. Megnyaltam az ajkaimat, és szorosabbra húztam a dzsekimet. Örvendetes, hogy
Quen érzékei megsúgták, hogy nem áll szándékomban bántani Trentet. – Hívom, ha meglesz a név –
mondtam, és a hangom gyengécske volt. Bocsánatkérő pillantást vetettem Quen felé, sarkon fordultam, és
gyorsan elmentem az utca felé, a cipősarkaim hang nélkül is dübörgő érzést keltettek a gerincemben.
Es te félsz tőlem, gondoltam csöndben. Miért?


HUSZONNEGYEDIK


HARMADSZOR KÉRDEZEM , RACHEL. Kérsz egy darab kenyeret?
Felemeltem a tekintetemet a borom felületén tükröződő fényről, és Nicket találtam ott, amint kíváncsi és
derűs arckifejezéssel várt.
Kitartotta a kenyerestálcát. Kíváncsi tekintetéből úgy ítéltem meg, hogy egy ideje már ott tarthatja. –
Hm, nem. Köszönöm, nem kérek – mondtam, közben lefelé pillantottam, és a vacsorát, amit Nick csinált
nekem, szinte érintetlennek találtam. Bocsánatkérőn mosolyogtam rá, és lenyúltam a villámmal egy újabb
falatnyi tésztáért és fehér szószért. Ez volt az ő vacsorája és az én ebédem, mindkettőnek ízletes, és még
csak fokozta a jó érzésemet, hogy semmit sem csináltam benne, csak elkészítettem a salátát. Valószínűleg
ez lesz ma az utolsó étel, amit magamhoz veszek, mert Ivynak randija lesz Kisttel. Ez azt jelentette, hogy
nekem a tévé előtt kellett vacsoráznom Bennel és Jerryvel. Különösnek találtam, hogy kimarad az élő
vámpírral, amikor láttam, hogy a fiú rosszabb, mint egy majom, amikor szexre és vérre kerül a sor, de ez
aztán végképp nem az én bizniszem.
Nick tányérja üres volt, és miután letette a kenyeret, és visszaült, játszadozott a kése hegyével,
mégpedig úgy, hogy pontosan a szalvéta tetejére illesztette. – Tudom, hogy ez nem az én kajám – mondta. –
Mi újság? Alig szóltál pár szót, mióta... nos... átjöttél a múzeumba.
Önelégült mosolyomat elfedtem egy szalvétával, és megtöröltem a szám sarkát. Henyélésen kaptam,
hosszú lábait felhúzva üldögélt, lábfejét a tisztítószeres asztalán nyugtatta, a tizennyolcadik századi
konyharuha, aminek restaurálása a feladata volt, a szemére volt terítve. Ha nem könyvet kellett
restaurálnia, tényleg nem sokat törődött a dologgal. – Ez annyira nyilvánvaló lenne? – mondtam, és
haraptam egyet.
Ismerős, félszeg mosoly áradt szét rajta. – Nem vall rád, hogy ilyen nyugodt vagy. Mr. Kalamackről van
szó, arról, hogy nem tartóztatták le azok után, hogy megtalálták nála azt a... holttestet?
Eltoltam magam elől a tányért, miközben lelkiismeret–furdalás kínzó hulláma tört rám. Még nem is
mondtam Nicknek, hogy átálltam a másik oldalra a
„kapjuk el Trentet” című játékban. Még tényleg nem kerítettem sort rá, és ez volt az, ami igazán zavart.
A férfi visszataszító volt.
– Te találtál egy holttestet – mondta Nick, ahogy áthajolt az asztalon, és megfogta a kezemet. – A többi
majd jön magától.
Összerezzentem, és azon aggódtam, hogy Nick azt mondja majd, hogy eladtam a lelkem. Biztosan
látszott rajtam, hogy valami nincs rendben, mert szorongatta a kezemet, amíg csak fel nem néztem. – Mi
az, Ray–ray?
Tekintete szinte ellágyult, ahogy bátorítóan rám nézett, szemeinek barna mélységei csillogásukat azoktól
a ronda lámpáktól kapták, amelyek Nick parányi konyhája-ebédlője felett lógtak. Figyelmem a rövid,
mellmagasságban futó kandallópárkányra irányult, amely elválasztotta a helyiséget a lakószobától, ahogy
próbáltam eldönteni, hogyan hozzam szóba a témát. Hónapokig azon lovagoltam, hogy hagyja nyugodni az
alvó démonokat, és most tessék, fel akarom kérni, hogy idézze meg nekem Algaliareptet. Biztos voltam
benne, hogy a válasz jóval többe kerül majd, mint amit Nick próbaszerződése lefed, és én semmiképpen
nem akarom, hogy ő fizessen értem. Nick született Grál–lovag, olyan szélesen áradó lélekkel, mint az
Ohio folyó.
– Mondd el – kérte, közben meghajlította a nyakát, úgy próbált a szemembe nézni.
Megnyaltam az ajkamat, pillantásunk találkozott. – Nagy Ahol van szó... – Nem szerettem volna azt
kockáztatni, hogy Algaliarept kényelmesen feltételezhesse, hogy minden egyes alkalommal hívom,
ahányszor csak kiejtem a nevét, így aztán ezen a némileg bántó becenéven kezdtem hivatkozni rá. Nick
viccesnek gondolta, hogy azon aggódom, hogy idézés nélkül jelenik meg, nem azt, hogy Alnek nevezem.
Nick ujjai kicsúsztak az enyémek közül, és elhúzódott, hogy felvegye a borospoharát. – Ne kezdd el –
mondta, és a harag első jeleként szemöldöke összeráncolódott. – Tudom, hogy mit csinálok, és meg fogom
tenni, ha tetszik neked, ha nem.
– Tulajdonképpen – kezdtem köntörfalazni – tudni akartam, hogy megkérdeznél-e tőle valamit a
kedvemért.
Nick amúgy is hosszúkás arca megnyúlt. – Elnézést, lehet, hogy nem hallottam jól?
Összerezzentem. – De csak ha nem kerül neked semmibe. Ha igen, felejtsd el! Találok más módot.
Letette a poharat, és előrehajolt. – Azt akarod, hogy megidézzem?
– Nézd, ma beszéltem Trenttel – mondtam gyorsan, így nem tudott félbeszakítani –, és arra jutottunk,
hogy a démon, ami megtámadott bennünket a múlt tavasszal, ugyanaz, mint amelyik gyilkol, és hogy én
voltam kiszemelve a boszorkányvadász első áldozatának, de miután én elutasítottam Trent ajánlatát,
hagyott elmenni. Ha ki tudom találni, ki küldte a démont, hogy gyilkoljon meg bennünket, akkor megvan a
tettes. Nick leesett állal bámult rám. Valósággal magam előtt láttam, ahogy a gondolatai a helyükre
kerülnek: Trent ártatlan volt, én vele dolgoztam, hogy megtaláljuk a valódi gyilkost, és tisztára mossuk a
nevét a gyanútól. Kényelmetlenül éreztem magam, és körbe kezdtem kaparászni a villával a tányéromon.
– Mennyit adott neked? – kérdezte végül Nick, a hangjából semmiféle érzelmet nem tudtam kiolvasni.
– Előre kétezret – mondtam, és úgy éreztem, a bankjegyek dicsőn világítanak a zsebemben, mivel még
haza kellett mennem.
– Tizennyolc azután, hogy megmondom, ki a boszorkányvadász.
– Hé, megtermeltem a lakbéremet. Tillárom!
– Húszezer dollár? – kérdezte, nagy, barna szemei a fluoreszcens fényben nagynak látszottak. –
Húszezer dollárt ad egy névért? Nem kell odavinned a palit, vagy ilyesmi?
Bólintottam, és nagyon kíváncsi voltam, Nick úgy érzie, hogy eladtam a lelkemet. Mint ahogy én magam
éreztem.
Nick lélegzetvételnyi ideig nem mozdult, aztán felemelkedett, széke felkarcolta a viseltes linóleumot. –
No, akkor kalkuláljuk ki, mennyibe kerül ez – mondta, míg félúton volt kifelé a szobából.
Ott hagyott a modern fém–műanyag székben, és én csak pislogtam. A szívem erősen vert. – Nick? –
Felálltam, egy teljes percig tartott, míg a tányérjainkat a mosogatóhoz vittem. – Téged nem zavar, hogy
Trentnek dolgozom? Engem zavar.
– Megölte azokat a boszorkányokat? – hallatszott oda a hangja valahonnan a szobájába vezető
folyosóról. En követtem a nappalin keresztül, és azon kaptam, hogy mindent kirak a ruhatárolójából, és
módszeres gyorsasággal szabályos halmokba rakja az ágyán.
– Nem, nem hiszem. Isten óvjon, ha rosszul értelmezem, amit mond!
Átnyújtott egy köteg vadonatúj, érzékien zöld törülközőt. – Na, akkor mi a probléma?
– A férfi egy biodrogbáró, és Brimstone az ő területe – mondtam, és zsonglőrködtem a törülközőkkel,
hogy át tudjam venni a túlméretezett kertészbakancsokat, amelyeket felém nyújtott. Felismertem, hogy a
haranglábamból való, és kíváncsi lettem volna, miért tartotta meg őket. – Trent próbálja átvenni az
uralmat Cincinnati alvilága felett, és én neki dolgozom. Nos, ez a helyzet.
Nick megragadta a tartalék lepedőit, és oldalazva elment mellettem, hogy az ágyra dobja őket. – Nem
segítenél neki, ha nem hinnél benne, hogy nem ő tette – mondta, ahogy visszatért. – És húszezer dollárért?
Húszezer dollár jó kúra, ha rosszul érzed magad.
Vágtam egy grimaszt, mert nem szerettem Nicknek azt a filozófiai megközelítését, hogy a pénz mindenre
gyógyír. Feltételezem, hogy ha az ember úgy nő fel, hogy minden áldott nap látja, ahogy az anyja minden
dollárért megküzd, az nagyban hozzájárul, hogy így gondolkodjon a világról, de néha azért
megkérdőjeleztem Nick értékrendjét. De ki kellett találnom a megoldást, pusztán azért, hogy mentsem a
bőrömet, és tökkelütött hülye lennék, ha ingyen mosnám ki a gyanúból Trentet.
Oldalt álltam a folyosón, amikor Nick bement a szobába egy halomnyi hosszú ujjú pólóval. A tároló
üres volt, igaz, amúgy sem volt megtömve, és amikor mindent lerakott, elvette a törülközőket és a
bakancsokat a kezemből, és odarakta a többi kupachoz az ágyon, mielőtt visszatért a tárolóba. A
szemöldökeim felszaladtak, ahogy egy négyzet alakú szőnyeget elhúzva felfedett egy kört és egy
pentagrammát, ami a padlóba volt maratva. – A tárolóban idézed meg Alt? – kérdeztem hitetlenkedve.
Nick felnézett onnan, ahol térdelt, hosszúkás arca fondorlatosnak tűnt. – A kört akkor találtam, mikor
beköltöztem – mondta. – Hát nem szép? A körvonalai ezüstből vannak. Leellenőriztem, és ez majdnem az
egyetlen része a lakásnak, ahol nincs elektronikus vagy gázvezeték. Van még egy, a konyhában, azt fekete
fénnyel látja az ember, de az nagyobb, és én nem tudok olyan nagy kört csinálni, ami elég erős, hogy
visszatartsa.
Néztem, ahogy alulról kiütve a tartójukból leszereli a polcokat, és egymásra rakva leteszi a folyosó fala
mellé. Ahogy befejezte, belépett a tárolóba, és kezet nyújtott felém, hogy én is csatlakozzam hozzá. Én
csak bámultam, erősen meg voltam lepődve.
– A1 azt mondta, hogy a démonnak kell a körben lenni, nem a megidézőnek – mondtam.
Leejtette a kezét. – Ez a próbatagság része. Nem is annyira megidézem őt, mintsem kihallgatást kérek
tőle.
Mondhat nemet, és megteheti, hogy egyáltalán nem bukkan fel, de ez nem történt meg azóta, hogy azt az
ötletet adtad, hogy legyek én a körben őhelyette. Most csak azért bukkan fel, hogy nevessen egyet. – Nick
megint kinyújtotta a kezét. – Na, gyere, biztos akarok lenni benne, hogy mindketten beférünk.
Kinéztem a nappalinak arra a részére, amit egyáltalán láthattam, és nem akartam bemenni a tárolóba
Nickkel. Nos, legalábbis nem ezek között a körülmények között. – Használjuk a kört a konyhában –
javasoltam. – Egyáltalán nem bánom, ha azt zárjuk be.
– Meg akarod kockáztatni, hogy ő azt higgye, hogy te hívtad? – kérdezte Nick magasra húzott
szemöldökkel.
– Az egy „az”, nem pedig egy „ő” – mondtam, de ingerült arckifejezését látva megfogtam a kezét, és
beléptem a tárolóba. Abban a pillanatban Nick elengedte a kezemet, és odaszegezte tekintetét, ahol a
könyökünk volt. A tároló méretes volt, és mély. Éppenséggel most rendben volt, de ha hozzáképzelünk egy
démont, aki próbál bejönni, akkor klausztrofóbiás érzésünk lesz. – Talán ez mégsem olyan jó ötlet –
mondtam.
– Frankó lesz. – Nick mozgása gyors és görcsös volt, ahogy kilépett a tárolóból, és felnyúlt az utolsó
polcért, amelyik még mindig a helyén volt, a fejünk fölött. Levett egy zörgős cipődobozt, kinyitotta, és
elővett egy cipzáras táskát, amiben szürke hamu volt, és úgy egy tucatnyi opálos zöld mécsest, amelyek
már meg voltak egyszer gyújtva. Tátva maradt a szám, amikor bennük azokat a gyertyákat ismertem fel,
amiket akkor gyújtott meg, amikor, hogy is mondjam, teljes kapacitásában kiélveztük Ivy fürdőkádját. Mi a
fenét kerestek itt egy dobozban, a hamu társaságában?
– Azok az én gyertyáim – mondtam, és csak most jutott el a tudatomig, hova tűntek.
A dobozt az ágyára helyezte, majd a cipzáras táskát és a leghosszabb gyertyát magához véve a
nappaliba ment. Aztán zörgést hallottam, majd megjelent, és maga után vonszolta a széket, amire a
háziasság érzetéhez nélkülözhetetlen növényét tettem. Még mindig nem szólt, elhelyezte a gyertyát a kála
helyére.
– Vegyél magadnak gyertyákat a démonidézéshez – mondtam sértődötten.
A homlokát ráncolta, és kihúzta a fiókot a zsámoly alatt, hogy elővegyen egy doboz gyufát.
– Első alkalommal megszentelt helyen kell őket meggyújtani, különben nem működnek.
– Na, te mindent jól kitaláltál, igaz? – Savanyúan arra gondoltam, hogy az az egész este csak azért
történte meg, hogy megszerezze tőlem azokat a gyertyákat. Egyáltalán, mióta idézgeti már meg ezt a
démont? Összeharapott ajkakkal néztem, amint meggyújtja a gyertyát, és kirázogatja a következő gyufát.
De csak azután lettem ideges, hogy kivett egy maroknyi szürke hamut a cipzáras táskából. – Mi ez? –
kérdeztem aggódva.
– Ne akard tudni! – Hangjának meglepően figyelmeztető éle volt.
Melegséget éreztem az arcomban, amikor eszembe jutott, hogy a magafajtát szoktam bevonni a
sírrablásba. – De akarom.
Felnézett, ingerülten összeráncolta a homlokát. – Ez egy fókusztárgy, így Algaliarept a körön kívül
materializálódik, ahelyett, hogy azon belül tenné, és velünk együtt lenne. A gyertya pedig arra van, hogy
biztos legyen, hogy semmire sem fókuszál, csak a hamura az asztalon. Én vettem, oké?
Elmormogtam egy gyors „sajnálom”-ot, és meghátráltam. Valahogy sikerült megtalálnom Nick egyetlen
neuralgikus pontját, és rátaposni. Én nem voltam odáig a szellemidézésért; ő nyilvánvalóan igen. – Azt
gondoltam, hogy csak annyit kellett tenned, hogy rajzolsz egy kört, és hívod őket – mondtam, és éreztem,
hogy felfordul a gyomrom. Valaki eladta a nagyanyja hamvait, így Nick hívhatta a démont a maradványok
segítségével.
Nick leporolta a kezeit, és bezárta a táskát. – Lehet, hogy te el tudsz szabadulni ettől, de én nem. A
fazon a boltban kitartóan próbálta rám sózni ezt a felfoghatatlanul drága amulettet, amivel jó kötési kört
lehet csinálni, mert nem hitte el, hogy egy humán be tudja zárni maga is. Mindenre adott tíz százalék
kedvezményt, amikor bemutattam neki egy kört, amit nem tudott megtörni. Azt hiszem, úgy gondolta, eleget
tudok ahhoz, hogy túléljem a dolgot, és visszamenjek venni valamit.
A hosszúsága abban a pillanatban elmúlt, ahogy abbahagytam a morgást. Ráébredtem, hogy ez volt az
első alkalom – na jó, a második –, hogy alkalma van megmutatni nekem az avatott ügyességét, amire
nyilvánvalóan nagyon büszke volt. A humánoknak keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy olyan jól
tudjanak bánni a leyvonalakkal, mint a boszorkányok, és ez volt az oka, hogy gyakran kerültek szoros
kapcsolatba démonokkal, így tudtak fennmaradni. Persze utána már nem tudták sokáig tartani magukat, a
végeredmény az lett, hogy hibáztak, és az örökkévalóban kötöttek ki. Ez egyáltalán nem volt biztonságos.
És én még bátorítottam is.
Látva az arcomat, odajött hozzám, és a kezeit a vállamra tette. Éreztem a hamu szutykát a keze és a
bőröm között. – Ez rendben van – nyugtatott meg, széles arcán mosoly áradt szét. – Csináltam már ilyet.
– Na ez az, ami aggaszt – mondtam, és hátraléptem, hogy helyet csináljak neki.
Amíg Nick felhajította a hamustáskát a cipősdoboz mellé, én megpróbáltam ledörgölni a hamut a
vállamról. Nick bent volt velem a tárolóban, azután hirtelen, arra utaló röffenéssel, hogy eszébe jutott
valami, beleékelt egy fadarabkát az ajtó csatlakozó pántjai közötti résbe. – Egyszer rám csukta az ajtót –
mondta, és megvonta a vállát.
Ez nem jó, gondoltam megint, amikor a vesém tájéka megint izzadni kezdett.
– Kész?
Rápillantottam az égő gyertyára és a mellette lévő kis hamuhalomra. – Nem.
Az ujjhegyeim bizseregtek, ahogy Nick becsukta a szemét, és megnyitotta a második látását. Egy
félelmetes érzés indult el a belsőmben, mintha átrendeződtek volna a szerveim, az érzés felörvénylett a
torkomba. A szemeim szélesre nyíltak. – Úúúúúú, úúúúú, úúúúúú! – kiáltottam, ahogy az érzés átment egy
kényelmetlen feszüléssel járó húzó érzésbe. – Ez meg mi?
Nick kinyitotta a szemét. Azok üvegesen csillogtak, és mondhatom, hogy mindent láthatott abból a
zavaros világból, amiben keveredett a valóság és az örökkévaló. – Ez az, amiről beszéltem neked –
mondta, a hangja üres volt. – Ez a megkötő varázslatból van. Klassz, nem?
Egyik lábamról a másikra álltam, vigyázva, hogy benne maradjak a körben. – Ez szörnyű – válaszoltam.
– Sajnálom. Miért nem mondtad nekem, hogy ez ilyen rossz?
Szemét behunyva megvonta a vállát.
A húzó–nyújtó fájdalom erősödött, és én küszködve kerestem a módját, hogy valahogy elviselhetőbbé
tegyem. Éreztem, hogy az örökkévaló energiája lassan struktúrába rendeződik benne, ami teljesen olyan
lehetett, mint amit én tapasztaltam, amikor beléptem a leyvonalba. Az erő egyre dagadt, és ugyan csak
törtrésze volt annak, amit én becsatornáztam Trent irodájában, reakciót sürgetett bennem.
Gyötrő lassúsággal, de a mennyiség elérte a használható szintet. A tenyerem izzadni kezdett, és a
gyomrom összezsugorodott, minden erőmmel azt kívántam, hogy siessen még jobban, és zárja már be a
kört. Az erő hullámai és örvényei mélyen belém hatoltak, egyre inkább éreztem, hogy tenni kell valamit.
– Segíthetek? – kérdeztem végül, és összekulcsoltam a kezeimet, hogy ne görcsöljenek be.
– Nem.
A bizsergés a tenyeremben felerősödött, és viszketéssé vált. – Sajnálom – mondtam. – Nem tudtam,
hogy te mindezt érzed. Emiatt nem tudtál aludni?
Felébresztettelek?
– Nem. Ne aggódj ezen!
A sarkam topogni kezdett, az ütések ereje tűzként szaladt fel a lábszáramban. – Meg kell törnünk a
varázst – mondtam idegesen.
– Hogyan bírod ezt ki?
– Fogd be, Rachel, próbálok koncentrálni. – Sajnálom.
A lélegzet lassú ütemben, csusszanásszerűen szakadt ki belőle, és én egyáltalán nem lepődtem meg,
ahogy ugrott egyet, mert tudtam, hogy ez az örökkévaló energiaátvitelének hirtelen megszűnését tükrözte,
ami számomra is érzékelhetően áthaladt rajta. Rajtunk.
– A kör felállt – mondta, kifogyva a levegőből, és én legyűrtem a késztetést, hogy ránézzek. Nem
akartam zavarni, és mivel éreztem, mit hozott létre, tudtam, hogy az jó. – Nem vagyok benne biztos, de azt
hiszem, hogy mivel az aurád egy részét magamon hordom, te is meg tudod törni a kört.
– Óvatos leszek – mondtam, és hirtelen sokkal idegesebb lettem.
– Na, akkor most mi fog történni?– kérdeztem, és a zsámolyon álló gyertyára néztem.
– Most áthívom őt.
Elfojtottam a borzongást, ahogy a latin szöveg kiáradt Nickből. A szám lefele görbült, annyira
idegennek hatott az egész. Ahogy Nick beszélt, egészen más alakot vett fel, a szeme alatt fekete árkok
nőttek, ettől aztán betegnek látszott. A hangja is megváltozott, jobban rezgett, és valahogy visszhangzott a
fejemben. Megint csak az örökkévaló energiájának lassú felépülését érzékeltem, ami addig folyt, hogy már
majdnem elviselhetetlen volt számomra. Túlhajtott és ideges voltam, és majdnem megkönnyebbültem,
amikor Nick Algaliarept nevét mondta, hosszúra nyújtva és kínos precizitással.
Nick izomtónusa teljesen ellazult, vett egy mély levegőt. A közelségünk miatt éreztem az izzadságát,
ami átütött a dezodorának illatán. Ujjai a tenyerembe siklottak, és megnyomták, majd elengedték a
kezemet. A nappali órája ketyegett, és az ablakon beszűrődő közlekedési zajok elhalkultak. Semmi nem
történt.
– Kéne valaminek történnie? – kérdeztem, és kezdtem roppant bután érezni magam, amint Nick
tárolójában álldogáltam.
– Némi időt vehet igénybe. Mint ahogy már mondtam, ez egy próbatagság, nem az igazi.
Hallgattam, közben három lassú levegőt vettem. – Milyen hosz– szú időt?
– Mióta magamat helyeztem a körbe helyette? Öt– tíz percet.
Nick kedve határozottan jobb lett, megkönnyebbült, és én azt éreztem, hogy a vállainkból csaknem
kézzel foghatóan hő árad. Egy mentő gyenge hangja hallatszott a távolból, majd elhalt.
Néztem az égő gyertyát. – És mi van, ha nem mutatkozik? – kérdeztem. – Meddig kell várnunk, amíg
kijuthatunk a tárolóból?
Nick úgy nézett rám, semleges jóindulattal, mint a liftben az idegenekre szoktak. – Hú, én nem lépnék ki
a liftből, amíg a nap fel nem kel. Amíg meg nem jelenik, és nem tudjuk megfelelően visszabocsátani az
örökkévalóba, bármikor megjelenhet mostantól addig.
– Mármint, úgy érted, hogy ha nem jelenik meg, akkor be vagyunk rekedve a tárolóba reggelig?
 Bólintott, szemét elkapta rólam, ahogy az égett borostyán szaga odaért hozzám. – Na, jól van, itt van –
suttogta Nick, és kihúzta magát.
Na, jól van, itt van, ismételtem meg gúnyosan magamban. Isten segítsen. Az én életem olyan elcseszett!
A hamuhalmocska a folyosó végén az örökkévaló párájába borult. Úgy növekedett, mintha egy csapból
folyna ki, szélessége és magassága is nőtt, majd egy durván megformált állat alakult ki belőle.
Kényszerítettem magam, hogy vegyek levegőt, amikor megjelentek a vörös és narancsszínű szemek,
amelyek keskenyek és húzottak voltak, mint a kecskéké. A gyomrom összeszorult, ahogy egy vad pofa
alakult ki, nyál csordult a szőnyegre, még mielőtt teljesen összeállt volna egy póni méretű kutyává, amire
emlékeztem az egyetemi könyvtár pincéjéből: Nick személyes félelme kelt életre a kutyáktól.
Durva, reszelésszerű lihegést hallottam, ami előhozta ösztönös félelmeimet a lelkem mélyéből, amikről
addig nem is tudtam. Ahogy megrázta magát, karmos mancsok és erőteljes hátsó végtagok jelentek meg.
Mellettem Nick reszketett. – Minden rendben? – kérdeztem, ő pedig bólintott, arca sápadt volt.
– Nicholas Gregory Sparagmos. – A kutya vontatottan szólalt meg, a combján ült, és vad
kutyamosollyal nézett ránk. – Máris, kis varázsló? Épp most voltam itt.
Gregory? gondoltam, ahogy Nick egy megátalkodott grimaszt vágott felém. Nick középső neve Gregory.
Vajon mit kapott Nick cserébe, hogy megmondta neki? – Vagy azért hívott, hogy jó benyomást tegyen
Rachel Mariana Morganra? – fejezte be, hosszú, piros nyelvét kilógatva, ahogy kutyamosolyát felém
fordította.
– Lenne néhány kérdésem – mondta Nick, a hangja merészebben csengett, mint amit a testbeszéde
sugallt.
Nick lélegzete elakadt, amint a kutya behúzott körmökkel végigment a folyosón, a vállai csaknem
hozzáértek a két oldalsó falhoz. Rettegve bámultam, ahogy megnyalta a kör melletti padlót, hogy
kipróbálja. Az örökkévaló valóságának hártyavékony felülete sziszegett, ahogy nyelvével elérte a
láthatatlan határvonalat. Égő borostyánra emlékeztető szagú füst emelkedett fel, és mintha egy üveglap
mögül néztem volna, ahogy Algaliarept nyelve kezdett elszenesedni és égni. Nick megmerevedett, és azt
gondoltam, hogy suttogva elmondott imát vagy esküt hallok. Mérges morgást hallatott, és a démon
körvonalai homályossá váltak.
A szívem kalapált, ahogy a kutya megnyúlt, és felemelkedve a brit úriember általa szokásosan használt
képét öltötte. – Rachel Mariana Morgan – mondta, minden egyes hangsúlyt elegánsan megnyomva. –
Kötelességemnek érzem, hogy gratuláljak önnek, kedves, a holttest megtalálásához. Ez volt a
leyvonalmágia legagyafúrtabb felhasználása, amit az elmúlt tizenkét évben láttam. – Közel hajolt, én a
levendula illatát éreztem. – Tudja, egészen felkavarta az állóvizet – súgta. – Meghívtak az összes partira.
A boszorkányom varázsigéje a város főterén harangjátékként szólt.
Mindenki kapott kóstolót, de nem annyit, mint én. – Becsukta a szemeit, a démon reszketett, körvonalai
hullámoztak, ahogy a koncentrációja lehanyatlott.
Nehezen nyeltem egyet. – En nem vagyok a maga boszorkánya – mondtam. Nick ujjai szorosabban
kulcsolódtak a könyökömre. – Maradjon ebben a formában – mondta Nick, hangja határozottan csengett. –
És ne zaklassa Rachelt! Kérdéseim vannak, és tudni akarom az árat, mielőtt felteszem őket.
– A bizalmatlansága fogja megölni, ha a szemtelensége nem. – Algaliarept gyors perdüléssel
összecsavarta kabátja fecskefarkait, és visszatért a nappaliba. Ahol álltam, onnan jól láttam, ahogy
kinyitja Nick üveges könyvszekrényének ajtaját. Fehér kesztyűs ujjai megnyúltak, és kinyúlt, hogy kihúzzon
egy könyvet.
– Ó, kíváncsi voltam, ez hová tűnhetett – mondta a démon, miközben a hátát mutatta nekünk. – Milyen
pompás, hogy magának megvan. Legközelebb olvasunk majd belőle.
Nick rám pillantott. – Általában ezt csináljuk – súgta. – O megfejti nekem a latint, és hagyja, hogy
mindenfélét kérdezzek.
– És te megbízol benne? – ráncoltam idegesen a szemöldökömet. – Kérdezd meg!
 Algaliarept visszahelyezte a kötetet, és egy másikat vett ki, kedve jobb lett, gügyögött, és felindultságot
mutatott, mintha egy régi baráttal találkozott volna.
– Algaliarept – mondta Nick, lassan formálva a szót, és a démon megfordult, kezében a könyvvel. –
Szeretném tudni, hogy ön volt-e a démon, aki megtámadta Trent Kalamacket a múlt tavasszal.
A démon nem nézett fel a nyitott könyvből, amelyet a kezeiben dajkált. Émelygő érzésem támadt,
amikor láttam, hogy ujjait megnyújtja, hogy a könyv biztosabban álljon. – Ez a megállapodásunkból
következik – mondta, hangja szórakozottan csengett. – Látván, hogy Rachel Mariana Morgan már gyanítja
a választ. – Felnézett, szemei a füstszínű szemüveg felett vörösek és narancsszínűek voltak. – Ó, igen,
megízleltem Trenton Aloysius Kalamacket azon az estén, akárcsak önt. Azonnal meg kellett volna ölnöm,
de az újítása annyira kifinomult volt, hogy addig haboztam, amíg sikerült belefoglalnia egy körbe.
– Emiatt éltem túl a dolgot? – kérdeztem. – Maga hibázott?
– Ez a kérdés öntől jön?
Megnyaltam az ajkamat. – Nem.
Algaliarept becsukta a könyvet. – A maga vére közönséges, Rachel Mariana Morgan. ízletes olyan
enyhe zamatoktól, amiket nem értek, hogy kerülnek oda, de közönséges. Én nem játszottam magával;
megpróbáltam megölni. Ha tudtam volna, hogy meg tudja kongatni a torony harangjait, talán másképpen
kezelem a dolgokat. – Mosoly jelent meg az arcán, és úgy éreztem, hogy a pillantása olajként ömlött szét
rajtam. – Lehet, hogy nem. Igazán tudhattam volna, hogy olyan, mint az apja.
O is megszólaltatta a harangokat. Egyszer. Mielőtt meghalt. Merje remélni, hogy ez nem előzetes
figyelmeztetés a maga számára.
A gyomrom összeugrott, és Nick megragadta a karomat, még mielőtt megérinthettem volna a körének a
határait. – Azt mondta, nem ismerte őt – mondtam, és a harag nyerssé tette a hangomat.
A démon rám mosolygott. – Egyéb kérdés?
Miközben a szívem majd kiugrott a helyéről, megráztam a fejemet, de reméltem, hogy többet is mond
nekem.
Az orrához emelte az ujját. – Nos hát, Nicholas Gregory Spa– ragmos, jobb, ha feltesz most egy újabb
kérdést, mielőtt olyasvalaki szólít, aki fizetni is akar a szolgálataimért.
– Maga csak egy nyafogó informátor, tudja-e? – mondtam remegve. Algaliarept tekintete a nyakamon
időzött, ami eszembe idézte egy emlékemet, amikor az alagsori folyosón az életem csaknem kifolyt
belőlem. – Csakis a rossz napjaimon.
Nick felegyenesedett. – Tudni akarom, ki idézte meg magát, hogy ölje meg Rachelt, és hogy az a férfi
vagy nő most is megidézi-e leyvonalboszorkányok megölése céljából.
Algaliarept csaknem kiment a látószögemből, és mormogott valamit. – Ez egy borzasztóan drága
kérdéslánc, a két kérdés együtt jóval meghaladja a megállapodásunk kereteit. – Figyelmét újra a kezében
lévő könyvre fordította, és lapozott egyet.
Rám tört az aggodalom, ahogy Nick vett egy levegőt. – Nem – mondtam. – Az nem éri meg.
– Mit akar cserébe a válaszokért? – kérdezte Nick, teljesen figyelmen kívül hagyva engem.
– Akarjam talán a maga lelkét? – mondta a démon könnyedén.
Nick megrázta a fejét. – Talán valami észszerű dologgal hozakodhatna elő, mert különben most mindjárt
visszaküldöm, és soha többet nem tud beszélni Rachellel.
Arca felragyogott. – Egyre pofátlanabb lesz, kis varázsló. Ne feledje, hogy már félig az enyém. – Éles
csattanással becsukta a kezében lévő könyvet. – Akkor távozhassak úgy, hogy hazaviszem a könyvemet a
leyvonalon keresztül, ennek fejében megmondom, ki küldött, hogy megöljem Rachel Mariana Morgant.
Hogy ő ugyanaz a személy-e, aki megidézett, hogy megöljem Trenton Aloysius Kalamack boszorkányait?
Az az én titkom marad. A maga lelke nem elégséges fedezet erre a kérdésre. Rachel Mariana Morgané,
talán. Nagy kár, ha egy fiatalember ízlése túl költséges a lehetőségeihez mérten, ugyebár?
Rosszallóan összehúztam a szemöldökömet, amikor tudatára ébredtem, hogy beismerte: megölte a
boszorkányokat. Annak valami különleges szerencsének kellett lennie, hogy Trent és én még élünk, amikor
minden egyéb boszorkány meghalt a kezétől. Nem, nem szerencse. Quen és Nick. – És egyáltalán miért
akarja azt a könyvet? – kérdeztem a démont.
– Én írtam – mondta, kemény hangja olyan volt, mintha a szavait egyesével beékelné az
agytekervényeim közé.
Ez így nem jó. Nem jó. Nem jó, és megint csak nem jó, valami nagyon nem stimmel. – Ne add oda
neki, Nick! Megfordult a szűkös mezsgyén belül, és taszított rajtam egyet. – Ez csak egy könyv, semmi
több.
– Ez csak a te könyved, az igaz – értettem ebben egyet –, és ugyanakkor az én kérdésem. Majdcsak
kitalálok valami más módot, hogy feltegyem.
Algaliarept nevetett, egy kesztyűs ujj elhúzta a függönyt, hogy gazdája kinézhessen az utcára. – Még
mielőtt újra elküldenek, hogy megöljem? Maga meglehetősen gyakori társalgási téma a leyvonalak
mindkét oldalán. Úgyhogy, ha szabad javasolnom, jobb, ha gyorsan kérdez. Ha hirtelen elhívnának,
gondolom, szeretné, ha a dolgai nyugvóponton lennének.
Nick szemei elkerekedtek. – Rachel! Te vagy a következő?
– Nem – tiltakoztam, és szerettem volna pofán vágni Algaliareptet. – Ez csak mondja, hogy odaadd neki
a könyvet.
– Leyvonalakat használtál, hogy megtaláld Dan holttestét – mondta Nick egy kis idő múlva. – És most
Trentnek dolgozol? Rajta vagy a listán, Rachel. Vigye a könyvét, A1! Ki küldte, hogy megölje Rachelt?
– A1? – A démon arca felragyogott. – Ó, ez tetszik nekem. Al. Igen, hívhat ezentúl Alnek.
– Ki küldte megölni Rachelt? – követelőzött Nick.
Algaliarept arca felragyogott. – Ptah Ammon Fineas
Horton
Madison Parker Piscary.
A térdeim elgyengültek, féltem, hogy a lábaim kimennek alólam, megragadtam Nick karját. – Piscary? –
suttogtam. Ivy nagybátyja a boszorkányvadász? És ennek a férfinek hét neve van? Vajon mennyi idős
lehet?
– Algaliarept, távozzon el, és ne háborgasson bennünket újra ezen az estén – mondta késlekedés nélkül
Nick.
A démon mosolyától egész testemben kirázott a hideg. – Semmit nem ígérek – nézett rám szúrósan, majd
eltűnt. A kezében lévő könyv a szőnyegre esett, az esés keltette zajt egy mozgásra vissza nem vezethető
huppanó hang követte a polcból. Remegve hallgattam a szívverésemet. Mit mondok majd Ivynak? Hogyan
védem majd meg magam Piscarytól? Korábban már rejtőzködtem a templomban. Mit mondjak, nem volt
egy öröm.
– Várj – mondta Nick, és visszahúzott, mielőtt a körhöz érhettem volna. Követtem pillantását a
hamuhalom felé. – Még nem ment el.
Hallottam Algaliarept káromkodását, aztán a hamu eltűnt.
Nick fellélegzett, aztán a cipője szélét kinyújtotta a körből, hogy megtörje a védővarázslatot. – Most
már mehetsz.
Lehet, hogy Nick jobb volt ebben a varázslat– dologban, mint gondoltam.
Púpos háttal és láthatólag teli aggodalommal kiment, és elfújta a gyertyát, aztán leült a kanapéja szélére,
a térdére könyökölt. – Piscary – mondta a puszta szőnyegnek előtte. – Miért nem bír nekem egy olyan
barátnőm lenni, akinek csak a szalagavató báli udvarlója miatt kell néha aggódni?
– De hát te hívogatsz démonokat – mondtam, és a térdeim remegtek. Az éjszaka mindjárt sokkal
félelmetesebb lett. A tároló nagyobb lett, most, hogy Nick már nem volt benne, és nekem nem akaródzott
kijönni. – Muszáj visszamennem a templomomba – mondtam, és arra gondoltam, hogy majd berendezem a
régi jó menedékemet a szentélyben, és ma este az elhagyott oltáron alszom. Közvetlenül azután, hogy
felhívtam Trentet. O azt mondta, hogy gondja lesz a dologra. Gondja lesz a dologra. Reméltem, ez azt
jelenti, hogy átszúrja Piscaryt. Piscary nem törődik a törvénnyel; akkor én minek is tenném? Lelkiismeret–
vizsgálatot tartottam, és makulányi okot sem találtam, hogy lelkifurdalásom legyen.
Magamhoz vettem a dzsekimet, és az ajtóhoz mentem. A templomomban akartam már lenni. Be akartam
csavarodni az Eddentől lopott hálózsákomba, és üldögélni az istenáldotta templomomban. – Muszáj
lebonyolítanom egy hívást – mondtam dermedten, és megálltam a nappali közepén.
– Trent? – kérdezte teljesen feleslegesen, és odanyújtotta a vezeték nélküli telefonját.
Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy leplezzem ujjaim remegését, miután bepötyögtem a számot.
Jonathan vette fel, hangja dühös volt és undok. Nem hagytam magam lerázni, keményen megküzdöttem
vele, amíg végül jobb belátásra tért, és hagyott közvetlenül Trenttel beszélni. Végre meghallottam egy
mellék kattogását, és Trent selyemsima hangja hallatszott, amint a professzionális udvariasság csúcsait
döntögetően azt mondja: – Jó estét, Ms. Morgan.
– Piscary az – mondtam üdvözlés gyanánt. Úgy öt szívverésig csend volt, és én kíváncsi voltam, vajon
azérte, mert letette.
– Szóval az azt mondta önnek, hogy Piscary küldte, hogy megölje a boszorkányokat? – kérdezte Trent,
és erősen behallatszott, ahogy csettintett az ujjaival. Aztán a rá oly jellemző sercegés hallatszott, amint írt
valamit, és kíváncsi voltam, Quen vele lehet-e.
A kimerültség, amit aggodalma leplezésére mímelt a hangjával, nem csapott be.
– Megkérdeztem, hogy ő volt-e az, akit a múlt tavasszal elküldték, hogy megölje magát, és hogy ki
idézte meg a feladathoz – mondtam, a gyomrom csak úgy kavargott, ahogy odébb léptem. – Azt javaslom
magának, maradjon megszentelt földön napnyugta után. Ugye meg tudja tenni, hogy megszentelt földön jár?
– kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy az elfek hogyan viszonyulnak ehhez a kérdéshez.
– Ne legyen már ilyen nyomulós és tapintatlan – mondta. – Nekem is van lelkem, akárcsak magának. És
köszönöm. Abban a pillanatban, ahogy megerősíti az információt, küldök egy futárt a díjának további
részével.
Összerázkódtam, mintha villanyütés ért volna, szemünk összetalálkozott Nickkel. – Mikor
megerősítettem? – Sehogy sem tudtam megállítani a kezeim remegését.
–Amit maga adott nekem, az csak tanács – mondta Trent. – Csak a brókeremnek fizetek tanácsadásért.
Szerezzen nekem bizonyítékot, és Jonathan máris tépi magának a csekket.
– Hát éppen most adtam magának bizonyítékot! – álltam fel, a szívem kalapált. – Éppen most beszéltem
azzal az átkozott démonnal, és azt mondta, ő öldökli a boszorkányait. Milyen további bizonyítékokat akar
még?
– Nem csak egy személy tud megidézni egy démont, Ms. Morgan. Ha nem kérdezte meg, hogy Piscary
idéztee meg, hogy megölje azokat a boszorkányokat, akkor ezek puszta spekulációk.
A lélegzetem elakadt, hátat fordítottam Nicknek. – Ez túl drága volt – mondtam lehalkítva a hangomat,
és végigsimítottam kezemmel a copfomon. – De az mindkettőnket Piscarynak alárendelve támadott meg, és
beismerte, hogy megölte a boszorkányokat.
– Ez még nem elég. Bizonyítékokra van szükségem, mielőtt nekiindulok, hogy keresztüldöfjek egy
mestervámpírt. Ha szabad javasolnom, mihamarabb szerezze meg!
– Maga át akar verni! – kiabáltam, és a lefüggönyözött ablakhoz pördültem, ahogy a félelmem
frusztrációra változott. – Miért is ne? – üvöltöttem teli gúnnyal. – A Howlerek átvágtak. A FIB éppen
átvág. Miért lenne pont maga más?
– Én nem vágom át – mondta, a harag szürke selyemhez hasonlító hangját hideg acél szürkéjére
változtatva. – De én nem fizetek hitvány munkáért. Ahogy maga mondta, én magának eredményért fizetek,
nem játékpercre vagy spekulációért.
– Nekem ez most úgy hangzik, hogy nem fizet nekem semmit! Én megmondtam magának, hogy Piscary
volt, és a tetves húszezre nem elég arra, hogy önként és dalolva betáncoljak egy négyszázplusz éves
vámpír kuckójába, és megkérdezzem, ő küldte-e el a démonját, hogy Cincinnati polgárait öldösse.
– Ha nem kell magának a munka, elvárom, hogy küldje vissza az előleget.
Erre aztán rácsaptam a kagylót.
A telefon forró volt a szorításomtól, és finoman a Nick konyháját és nappaliját elválasztó kandalló
párkányára helyeztem, nehogy még hozzávágjam valamihez. – Hazavinnél, kérlek? – kérdeztem feszülten.
Nick a könyvespolcára bámult, az ujjait végigfuttatta a címeken.
– Nick – mondtam már hangosabban, elöntött a méreg és a frusztráció. – Tényleg haza akarok jutni. –
Csak egy pillanat – mormogta, és erősen koncentrált a könyveire.
– Nick – kiabáltam, és a könyökömet szorongattam. – Igazán kiválaszthatod az altatómesédet később is.
Tényleg haza akarok már jutni.
Odafordult, hosszú arcán beteges kifejezéssel. –
Elvitte.
– Mit vitt el?
– Azt hittem, arról a könyvről beszél, ami a kezében volt. De azt a könyvet vette el, amit akkor
használtál, amikor a bizalmasoddá tettél.
Az ajkam összecsücsörödött. – A1 írt egy könyvet arról, hogyan lehet humánokat bizalmasokká tenni?
És akkor mi van?
– Nem ez a lényeg – mondta, arca megnyúlt, és sápadt volt. – Ha nála van a könyvem, hogyan törjük
meg a varázst?
Az arcom mintha leszakadt volna, megereszkedett. – Ó! – Erre aztán nem gondoltam.
 HUSZONÖTÖDIK

A M ÉLY LAB–LAB–LAB–LAB HANG HATÁSÁRA, ami egy kerékpár fékezéséből származott, felemeltem a
szememet a könyvemről. Felismertem Kist motorbiciklijének jellegzetes ütemét, felhúztam az arcomig a
térdeimet, még jobban magamra húztam a takaróimat, és kikapcsoltam az ágyam melletti éjjeli lámpát. A
fekete sáv a rögzített, festett, állandóan nyitott ablakom fölött világosabb szürke színű volt. Ivy otthon van.
Ha Kist bejött volna, kész lettem voltam úgy tenni, mintha aludnék, amíg el nem megy. De az ő
motorbiciklije aligha állt le, mielőtt visszaténfergett volna az utcára. Az órám ragyogó zöld számaira
néztem. Reggeli négy óra volt. Korán érkezett.
A könyvet úgy csuktam be, hogy ujjamat benne hagytam az oldalnál, amit olvastam, és hallgattam a
lépéseit a járdán. A hideg, hajnal előtti szeptemberi levegő összegyűlt a szobámban. Ha elég okos lettem
volna, felkeltem volna, és becsuktam volna az ablakomat; Ivy valószínűleg felcsavarta volna a fűtést,
amikor bejött.
Mindennek, ami szent, megköszöntem, hogy a hálószobám az eredeti templom része és a „megszentelt
föld” klauzula alá esett: garantálta az élőholt vámpírok, a démonok és az anyósok kívülmaradását.
Biztonságban voltam az ágyamban, amíg felkel a nap. Még mindig aggódnom kellett Kist miatt. De ő nem
érintett volna meg, amíg Ivy lélegzik. És akkor sem érintett volna meg, ha halott lett volna.
Nyugtalanság hulláma futott végig rajtam, kihúztam az ujjamat a könyvből, és letettem a ruhával fedett
dobozra, amit asztalnak használtam. Ivy nem jött még be. Biztosan Kist motorja volt, amit hallottam
elhajtani.
Hallgattam a szívverésemet, és vártam Ivy puha lépéseinek hangját, vagy hogy bezárja a templom
ajtaját. Ami jött, az valami egészen más volt, valaki öklendezésének elhaló hangja a hidegben még
csendesebbnek ható éjszakában.
– Ivy – suttogtam, és ledobtam a takarómat. Fázósan kitámolyogtam az ágyamból, felkaptam a
köntösömet, belepréseltem a lábam rózsaszínű, szőrös papucsomba, és az előszobába mentem. Kisiettem,
majd megálltam, és visszamentem. Préseit kartonból készült fiókos szekrényem előtt állva ujjaimat
végigfuttattam a parfümösüvegeim árnyékba vesző dudorjain.
Amikor kiválasztottam az újat, amit a többi között találtam tegnap, türelmetlenül locsoltam magamra
egy jókora fröccsöt. Tiszta és átható citromvirágillat érződött, mint egy virágba szökkent citrusligetben, és
ahogy letettem az üveget, durva csattanással feldőlt, és ami maradt, annak nagyjából a fele kiborult.
Szürreális érzések vettek erőt rajtam, teljesen zavart lettem, és csaknem átfutottam az üres templomon,
közben pedig próbáltam felcibálni a köntösömet. Reméltem, hogy ez jobban hat, mint a legutóbbi.
Csak a szárnycsattogás éles hangja figyelmeztetett előre, amikor Jenks leröppent a mennyezetről.
Hirtelen
rántással megálltam,

ahogy előttem lebegett. Fekete színben ragyogott. A sokktól sűrűn pislogtam. Istentelenül ragyogó fekete
volt.
– Ne ott menj ki! – mondta, hangján erős félelem érződött. – Menj ki hátul! Szállj buszra! Menj el
Nickhez!
Mögéje kaptam a pillantásomat, mert megint hallottam, ahogy Ivy hány, a ronda öklendezéseket és az
erős, szakadozott kapkodást a levegőért. – Mi történt? – kérdeztem megrémülve.
– Ivy megint iszik.
Ott álltam, és nem értettem a helyzetet. – Mit?
– Megint iszik – ismételte. – Kortyolgatta a Vdzsúszt. Mintát vesz a borból. Újra gyakorol, Rachel. És
teljesen be van kattanva. Menj! A családom vár rád a távolabbi falnál. Vidd el őket a kedvemért Nickhez!
Én itt maradok, és rajta tartom a szemem. Fiogy biztosítsam, hogy ő... – Az ajtóra pillantott. –
Gondoskodom róla, hogy ne menjen utánad.
Ivy hányásának hangjai megszűntek. Ott álltam hálóingben és köntösben a szentély közepén, és
hallgatóztam. A csend átivódott félelemmel, és a belsőmbe hatolt. Egy apró zajt hallottam, ami lágy, halk
sírássá állt össze.
– Bocsáss meg – súgtam, és megkerültem Jenkst. A szívem kalapált, a térdeim elgyengültek, míg
kitártam a nehéz ajtót.
Az utcai lámpák beszűrődő fénye elég volt ahhoz, hogy lássak. Távolabb, a tölgyek árnyékában Ivy
terpeszkedett motoros bőrruhájában, félig fekve a templom két alsó lépcsőjén, láthatóan kiborulva,
magára hagyva, védtelenül. Zselatinszerű, sötét hányás folyt szét a lépcsőn, ocsmány szirupos kis
csomókkal terhes ágat formálva a mellékúton. A vér émelyítő szaga erős volt, elnyomta az én
citrusillatomat.

Összefogtam a köntösöm szegélyét, és félelem szülte nyugalommal lementem a lépcsőn.

– Rachel – kiabálta Jenks, szárnyai durván csattogtak. – Nem tudsz rajta segíteni. Menj el!
Tétován botladoztam, ahogy ott álltam Ivy felett, akinek hosszú lábai ferdén álltak, haja pedig
beleragadt a fekete hányásba. Válla rázkódni kezdett, néma zokogásra váltott. Istenem, segíts át ezen
valahogy!
Lélegzetemet visszatartva hátulról a hóna alá nyúltam, hogy megpróbáljam lábra állítani. Az
érintésemre visszahúzódott. Egyszerre csak összeszedetté vált. Remegése megszűnt, mozgása láthatóan
rendeződött, lábait úgy fordította, hogy segítségemre legyen. – Nemet mondtam neki – mondta, a hangja
recsegett. – Azt mondtam, nem.
Ahogy meghallottam a hangját, összeszorult a gyomrom, megkeveredtem, összezavarodtam. A hányás
savas szaga a torkomat marta. Ráadásnak ott voltak az alaposan átforgatott föld gazdag szaganyagai,
elkeveredve a lány égett hamuszagával.
Jenks ott röpködött körülöttünk, ahogy Ivyt lábra segítettem. Pixipor szállongott körülötte, ragyogó felhő
alakult ki belőle. – Óvatosan – suttogta, először a bal, aztán a jobb oldalamon szitálva. – Légy óvatos! Én
nem tudom megállítani, ha rád támad.
– Eszébe sem jut megtámadni – mondtam, félelmemhez harag keveredett, émelyítő mixtúrát alkotva
vele. – Nem esett vissza. Hallgasd, mit mond. Valaki fellökte.
Ivy borzongott, amikor felértünk a felső fokra. Kezével megérintette az ajtót, hogy rátámaszkodjon,
aztán összerándult, mintha megégett volna. Mint egy menekülő állat a karmaival, görbe ujjaival úgy lökött
félre. Zihálva hátraestem, a szemeim elkerekedtek. A feszületé már a múlté volt.
Előttem állt a templom lépcsőjének tetején, a feszültségtől mintha megnyúlt volna. A tekintete
megbűvölt, szinte kihűltem tőle. Ivy fekete szeme teljesen üres volt. Aztán kapzsi mohóság villant benne,
amikor ugrott.
Nem volt semmi esélyem.
Ivy megragadott a nyakamnál, és feltűzött a templom ajtajára. Adrenalin öntött el, villámgyorsan zajlott
le a fájdalmas támadás. A kezei olyanok voltak, mintha meleg kőből lettek volna, amikor az állam alá
nyúlt. Az utolsó lélegzetemnél ronda hang tört elő belőlem. Lábujjak surranó zaját hallottam a lépcsők
fölötti kis padozaton, ahogy ott lógtam. Elszörnyedtem, próbáltam kirúgni a lábammal, de ő belém
nyomult, köntösömön keresztül forróságot éreztem. Szemeim kiguvadtak, próbáltam lefeszíteni az ujjait a
torkomról. Ahogy küzdöttem a levegőért, figyeltem a szemeit. Teljesen sötétek voltak az utcai fényben.
Félelem, kétségbeesés és éhség tökéletes keveréke volt. Ebből semmi sem volt ő. Egyáltalán semmi.
– Ő mondta, hogy tegyem meg – mondta, pihekönnyű hangja sokkoló ellentétben volt eltorzult arcával,
ami rettenetes benyomást keltett, annyira lerítt róla a sóvárgás. – Mondtam neki, hogy én nem teszem.
– Ivy! – mondtam recsegő hangon, és nagy nehezen vettem egy levegőt. – Tegyél le! – Megint kiszakadt
belőlem az a ronda zaj, ahogy a fogása szorosabb lett.
 – Ne így! – visította Jenks. – Ivy! Ezt te nem akarod!
Az ujjai összeszorultak a torkomon. A tüdőm küszködött, mintha tűz égette volna, ahogy próbáltam
teleszívni. Ivy szemének feketéje egyre nőtt, ahogy a testem kezdte feladni a küzdelmet. Pánik tört rám, és
kinyúltam a leyvonalamért. A kapcsolat keltette zavar csaknem észrevétlenül villant át a káoszon.
Összegörnyedve az oxigénhiánytól hagytam, hogy az erő hulláma mindenféle szabályozás nélkül
kirobbanjon belőlem.
Ivy hátrahőkölt. A térdemre estem, mert előrerántott, bár a fogása a nyakamon már oldódott. Egyenetlen
zihálással vettem a levegőt. A fájdalom egész testemből a koponyámban gyűlt össze, ahogy térdem a
bejárat előtti padlót érte. Köhögtem, és erősen éreztem a torkomat.
Vettem egy levegőt, aztán egy másikat. Jenks zöldben és feketében vibrált. Az előttem táncoló fekete
foltok összezsugorodtak, majd eltűntek.
Felnéztem, és Ivyt embriópózban találtam a csukott ajtónak dőlve, karjával a feje felett, mintha
megverték volna, és ringatta magát. – Nemet mondtam. Nemet mondtam. Nemet mondtam.
– Jenks! – recsegtem, miközben fürtjeim közül Ivyt figyeltem. – Menj, és szólj Nicknek! A pixi előttem
lebegett, amíg tántorogva talpra álltam. – Én nem megyek el.
Éreztem a nyakamat, ahogy nyeltem. – Menj, és szólj neki, hacsak nincs már úton ide. Éreznie kellett,
hogy rákapcsolódtam arra a vonalra.
Jenksnek szeme sem rebbent. – El kell futnod! Fuss, amíg megteheted!
Megráztam a fejemet, és Ivyt néztem, akinek magabiztossága nyilvánvalóan apró darabokra tört, csak
ringatta magát és sírt. Nem tudtam elmenni. Nem mehettem el azért, mert az a biztonságos megoldás.
Szüksége van segítségre, és én vagyok az egyetlen, aki segíthet neki túlélni.
– Hagyd ezt az egészet a francba! – kiabálta Jenks. – Ez a nő meg fog ölni!
– Velünk minden rendben lesz – mondtam, amíg odatántorogtam hozzá. – Menj el Nickért! Kérlek!
Szükségem van rá ahhoz, hogy kikeveredjek ebből. Szárnyainak dőlésszöge teljes összhangban süllyedt és
emelkedett látható határozatlanságával. Végül aztán biccentett a fejével, és elment. A nyugalom, ami
hátramaradt, amikor eltávozott, emlékeztetett egy hitvány kis kórházi szoba csendjére, amikor kettőről
egyre csökken a létszám. Nyeltem egyet, majd megszorítottam a köntösöm övét. – Ivy – súgtam. – Ne
csináld már, Ivy! Be foglak vinni. – Közelebb loptam magam, majd kinyúltam, és remegő kezemet a
vállára tettem, de vissza is rántottam, mert reszketett.
– Fuss el! – suttogta, ahogy abbahagyta a ringatózást, és drótmerev mozdulatlanságba zuhant.
A szívem kalapált, ahogy felnézett rám, üres szemekkel és összevissza borzolt hajzattal.
– Fuss el! – ismételte meg. – Ha elfutsz, tudni fogom, mit kell tennem.
Remegtem, de nyugalmat erőltettem magamra, mert nem akartam kiváltani az ösztöneit.
Arca megereszkedett, és szemöldökének hirtelen ráncolásával együtt egy barna gyűrű jelent meg a
szemeiben. – Ó, istenem! Segíts nekem, Rachel! – nyafogta.
A szar is megfagyott bennem.
A lábaim remegtek. El akartam futni. Ott akartam hagyni a templom lépcsőin, és elmenni. Senki nem
szólhatott volna egy szót sem, ha megtettem volna. De ehelyett kinyújtottam a kezeimet, benyúltam a hóna
alá, és felemeltem.
– Na, gyere már! – suttogtam, és felhúztam, hogy talpra tudjon állni. Minden ösztönöm visítva követelte,
hogy szabaduljak meg tőle, amikor tűzforró bőre hozzáért az enyémhez. – Na, akkor szépen bemegyünk.
Ahogy fogtam, teste ernyedten lógott. – Én nemet mondtam – szólalt meg, szavai kezdtek összefolyni. –
Én nemet mondtam.
Ivy magasabb volt, mint én, de a vállam szépen beleillett a hónaljába, és súlyának nagy részét magamra
véve sikerült kiékelnem a lábammal az ajtót.
– Meg se hallgatott – mondta Ivy majdnem teljesen szétesve, miközben én behúztam az épületbe, és
bezártam az ajtót mögöttünk, kirekesztve a kinti lépcsőkre a hányást és vért.
 Az előcsarnok éjsötétsége fullasztó volt. Mozgásba lendültem, a fény felélénkült, ahogy beléptünk a
szentélybe. Ivy meggörnyedt, és csak nyöszörgött. Egy sötét, elkenődött vérfolt volt a köntösömön, ami
csak újonnan kerülhetett oda. Megnéztem közelebbről. – Ivy – mondtam. – Te vérzel.
Teljesen elhűltem, amikor az új mantrája, az „azt mondta, minden rendben” kuncogásba torkollott.
Mélyről jövő, hátborzongató kacagást hallatott, éreztem, hogy a szám kiszáradt tőle.
– Igen – mondta, és a szavak forrón csúsztak ki belőle. – Vérzem. Akarsz kóstolót? – Rettenet vett erőt
rajtam, amikor a kuncogás zokogó nyöszörgésbe ment át, minden különösebb átmenet nélkül. –
Mindenkinek meg kellene kóstolnia – nyafogta. – Most már amúgy sem számít, ezek után semmit.
A fogaim összeszorultak, és szorosabban fogtam a vállát. Félelmembe harag vegyült. Valaki elbánt
vele.
Valaki arra kényszerítette, hogy akarata ellenére vért igyon. Nyilvánvalóan nem volt észnél, egy függő
volt, akinél éppen elmúlt a mámor.
– Rachel – Reszketett, léptei lelassultak. – Azt hiszem, rosszul leszek...
– Már majdnem ott vagyunk – mondtam elkeseredetten. – Tarts ki! Csak tarts ki!
Nem sokon múlt, hogy sikerült, én tartottam Ivy hányástól csatakos haját, hogy ne legyen útban, amíg a
fekete porcelán vécékagylóba öklendezve okádik. Egyszer belenéztem a kagyló alakú fényforrás éjjeli
izzásába, aztán behunytam a szemem, amíg sűrű fekete vért hányt, és újra hányt. Zokogás rázta a vállát, és
amikor befejezte, én öblítettem a vécét, meg akartam szabadulni minden ocsmányságtól, amitől csak
tudtam.
Kinyúltam, hogy felkattintsam a lámpát, és rózsaszínű fény öntötte el a fürdőszobáját. Ivy a földön ült,
homlokával a vécékagylóra támaszkodott, és sírt. Bőrnadrágja fényes volt a rátapadt vértől, egészen le a
térdéig. Selyemblúza a dzsekije alatt elszakadt. A blúz hozzátapadt, a nyakából jövő vértől erősen ragadt.
Oda sem figyelve a rajtam átfutó vészjelzésekre, gondosan összeszedtem a haját, hogy lássam.
A gyomrom csomóba ugrott. Ivy tökéletes nyaka teljesen szét volt dúlva, egy hosszú, alacsonyan fekvő
hasadék húzódott végig bőrének aszkétikus fehérségén. Még mindig vérzett. Megpróbáltam elkerülni, hogy
a lélegzetem oda irányuljon, nehogy a lassan ható vámpírnyál hatására durvábban beinduljon a folyamat.
Megrémültem, elengedtem a haját, és elhátráltam. Vámpírfogalmak szerint őt megerőszakolták.
– Mondtam neki, hogy nem – mondta, a nyöszörgése kissé alábbhagyott, amikor észrevette, hogy már
nem állok felette. – Mondtam neki, hogy nem.
A tükörből fehér és megrettent képem tekintett rám. Vettem egy levegőt, hogy megnyugodjak. Azt
akartam, hogy elmúljon. Hogy mindez a múlté legyen. De a vért le kellett szednem róla. Ágyba kell
juttatnom, egy párnával, amit telesírhat. És szereznem kell neki egy pohár kakaót és egy igazán jó
pszichiátert. Vajon vannak pszichiátereik meggyalázott vámpírok számára? Ezen járt az agyam, ahogy
rátettem a kezemet a vállára.
– Ivy – mondtam rábeszélő hangon. – Itt az ideje, hogy feltakarítsunk. – Ránéztem a fürdőkádjára, ahol
az idióta hal még mindig úszkált. Egy zuhanyra van szüksége, nem egy ülőfürdőre, ahol benne kellene
üldögélnie a mocsokban, amitől mihamarabb meg kellene szabadulnia. – Menjünk, Ivy – bátorítottam. –
Egy gyors zuhany a fürdőszobámban. A hálóingedet majd hozom. Gyere már...
– Nem – mondott ellent, szemei egyáltalán nem fókuszáltak, és képtelen volt együttműködni, amikor
talpra erőltettem. – Nem tudtam megállítani. Mondtam neki, hogy nem. Miért nem állt meg?
– Nem tudom – motyogtam, míg nőtt bennem a tehetetlen harag. Áttámogattam az előcsarnokon, és
besegítettem a fürdőszobámba. A könyökömmel fellöktem a villanykapcsolót, függőleges helyzetben, de
erősen megrogyva odatámasztottam az automata mosógéphez, és odaléptem megereszteni a zuhanyt.
A víz hangjára mintha csak újjáéledt volna. – Bűzlöm – suttogta kifejezéstelen arccal, miközben
végignézett magán.
Nem nézett rám. – Le tudsz zuhanyozni egyedül? – kérdeztem, remélve, hogy ettől némi élet költözik
belé.
 Üres és teljesen lelazult arccal nézegette magát, és látta, hogy beborítja az alvadt, kihányt vér.
Összeugrott a gyomrom, ahogy ujjával gondosan megérintette a fénylő vért, ajkához emelte és lenyalta.
Feszültséget éreztem a vállamban, ami fájdalomig fokozódott. Ivy sírni kezdett. – Három év – mondta,
miközben puhán engedte ki a levegőt, könnyek folytak le ovális arcán, kézfejét pedig az állához emelte, és
elkent vérnyomot hagyott maga után. – Három év...
Fejét lehajtva nadrágja oldalcipzárjáért nyúlt, és én nekidőltem az ajtónak. – Csinálok neked egy pohár
kakaót – mondtam, bár ezt teljesen ide nem illőnek éreztem. Haboztam. – Minden rendben lesz, ha pár
percre itt hagylak?
– Ó, persze – suttogta, mire én hangtalanul becsuktam az ajtót magam mögött.
Súlytalannak és valószerűtlennek éreztem magam, amikor elmentem a konyhába. Felkattintottam a
villanyt, magam köré fontam a karjaimat, és hallgattam a szoba ürességét és csendjét. A barkácsolt,
sterilitást elősegítő ezüst–technológiával készült asztala, aminek enyhe ózonszaga volt, furán nézett ki
közvetlenül az én fényes rézlábosaim, kerámia kanalaim és a pulóvertartó polcokról lelógó
gyógynövényeim mellett. A konyha teljesen tele volt a dolgainkkal, amik térben gondosan elszeparálódtak,
de mégiscsak ugyanazok a falak vették körül őket. Hívni akartam valakit, hogy együtt dühöngjünk,
fecsegjünk, vagy tudomisén, mit csináljunk, és kikérjem a tanácsát. De mindenki csak ugyanazt mondaná,
hogy hagyjam itt őt, és menjek innen.
Remegtek az ujjaim, ahogy patikai pontossággal kimértem a tejet és a kakaóport, hogy elkészítsem Ivy
italát. Forró kakaó, gondoltam keserűen. Valaki megerőszakolta Ivyt, és minden, amit tehetek, annyi, hogy
csinálok neki egy átkozott pohár kakaót.
Csakis Piscary lehetett. Csakis Piscary volt elég erős és bátor ahhoz, hogy erőszakot tegyen rajta. És
biztosan erőszak volt. Mondta neki, hogy álljon le. Annak ellenére tette magáévá, hogy tiltakozott. Ez
bizony nemi erőszak volt.
Megszólalt a mikrohullámú sütő időzítője, és én szorosabbra vettem a köntösöm övét. Az arcomból
kiment a vér, ahogy megláttam rajta a vért, amiből a papucsomra is jutott, részben fekete és alvadt,
részben friss és vörös, az utóbbi Ivy nyakából. Az előbbi parázslón. Élőhalott vámpír vére volt. Ezek után
nem csodálkoztam rajta, hogy Ivy hányt. Ez égeti a belsejét.
Nem törődve a megpörkölt vér ocsmány szagával, eltökélten megcsináltam Ivy kakaóját, és bevittem a
szobájába, a zuhany még mindig folyt.
Az éjjeli lámpa fénye enyhe ragyogással töltötte meg a rózsaszínfehér szobát. Ivy hálószobája
ugyanolyan távol esett egy vámpírtanyától, mint a fürdőszobája. A reggeli fény kizárására szolgáló
bőrfüggönyök fehér függönyök mögé voltak rejtve. Bronzszínű keretbe foglalt képek róla, az anyjáról,
apjáról, nővéréről és az életükről egy egész falat foglaltak el, olyan volt az egész, mint egy kegyhely.
Voltak szemcsés fotók, amelyeket karácsonyfák előtt készítettek díszruhákkal, mosolyokkal, fésületlen
hajjal. Vakációs képek hullámvasút előtt, napégette orrok és széles karimájú kalapok. Napkelte a parton,
apjuk, amint körbefonja karjaival Ivyt és a nővérét, megóvva őket a hidegtől. Az újabb képeknél mindig
stimmelt a fókusz, és a színek is élénkek voltak, de a magam részéről kevésbé szépnek éreztem őket. A
mosolyok művivé váltak. Az apja fáradtnak látszott. Ivy és az anyja láthatólag eltávolodtak egymástól. A
legújabb fotókon az anyja egyáltalán nem szerepelt.
Elfordultam, lehúztam Ivy puha ágytakaróját, hogy a fahamu szagú fekete szatén a felszínre kerüljön. Az
éjjeliszekrényen lévő könyv mélymeditációról és más tudati állapotok eléréséről szólt. A harag egyre csak
nőtt bennem. Olyan keményen próbálkozott, és most sehol sem tart, kezdheti elölről. Miért? Mire volt jó
ez az egész?
A kakaót a könyv előtt hagytam, és átmentem a halion, hogy megszabaduljak véres köntösömtől.
Adrenalintól felgyorsult kézzel kikeféltem a hajamat, és felrántottam egy farmernadrágot és a fekete
topomat, a legmelegebb rendelkezésemre álló tiszta holmimat, miután a téli ruháimat még nem szedtem elő
a tárolóból. A köntösömet és parázsló papucsaimat egy ocsmány halomban a padlón hagytam, és mezítláb
áttotyogtam a templomon, leakasztottam Ivy hálóingét a fürdőszobája ajtajáról.
– Ivy? – szólítottam, és vonakodva kopogtam a fürdőszobám ajtaján. Belülről csak a zuhany sziszegése
hallatszott. Válasz nem jött, így újra bekopogtam, majd kinyitottam az ajtót. Nehéz köd kavargón
mindenütt, ami megtöltötte a tüdőmet, és ettől nehéznek éreztem a légzést. – Ivy? – szólítottam újra, közben
aggodalom futott át rajtam. – Ivy, minden rendben van?
A zuhanytálcán találtam, úgy nézett ki, mint egy hosszú kezekből és lábakból álló rendezetlen halom. A
víz a lehajtott fejére ömlött, a vér vékony eret rajzolt a nyakától a lefolyóig.
Egy gyengébb, a lábaiból kiinduló vörös ragyogás színezte a tálca alját. Én csak álltam, és képtelen
voltam másfelé nézni. Combjának belső oldalán mély, repedésszerű marásnyomok voltak. Lehetséges,
hogy nemi erőszak történt a hagyományos értelemben is.
Úgy éreztem, elhányom magam. Ivy haja úgy tapadt rá, mint valami vakolat. Bőre fehér volt, lábai és
karjai ferdén keresztben álltak. A bokáján lévő iker bokaékszerek feketéje sötétnek hatott fehér bőrén, úgy
néztek ki, mint valami béklyók. Reszketett, bár a víz forró volt, a szeme zárva, az arca eltorzult az
emlékektől, amelyek kísérteni fogják élete hátralévő részében és halálában is. Ki mondta, hogy a
vámpírizmus elbájoló? Szimpla hazugság volt, illúzió az ocsmány valóság elfedésére.
Vettem egy levegőt. – Ivy?
Szemei egy villanással felnyíltak, én pedig visszahőköltem.
– Többet nem akarok gondolkodni – mondta lágyan, nem pis–lantott, bár a víz végigfolyt az arcán. – Ha
megöllek, nem azért teszem, mert meg kell tennem.
Próbáltam nyelni egyet. – El kell mennem? – suttogtam, de tudtam, hogy hallja, amit mondok. Szemei
becsukódtak, az arca mintha összegyűrődött volna. Térdeit felhúzta az állához, hogy elfedje a testét,
karjait lábai köré fonta, és megint sírni kezdett. – Igen.
A bensőm rázkódott, kinyúltam felé, és elzártam a vizet. A gyapjútörülközőt durvának éreztem az ujjam
hegyén, ahogy megragadtam, és habozva megszólaltam: – Ivy? – mondtam rémülten. – Nem akarlak
megérinteni. Kérlek, kelj fel!
Könnyei csendesen elkeveredtek a vízzel, amíg felállt és magához vette a törülközőt. Miután megígérte,
hogy megszárítja magát, és felöltözik, fogtam a véráztatta ruháit, hozzá az én papucsaimat és köntösömet,
és átvittem a templomon, aztán kidobtam a hátsó verandára. Az égett vér szaga felforgatta a gyomromat,
mint valami pocsék füstölő. Később majd el kell ásnom őket a temetőben.
Amikor visszajöttem, összekuporodva találtam az ágyában, nedves haja eláztatta a vánkosát, és a
kakaója érintetlenül állt az éjjeliszekrényén. Arcát a fal felé fordította, és nem mozdult. Az ágy végéről
ráhúztam a gyapjútakarót, és ő csak reszketett. – Ivy – mondtam, aztán csak tanácstalanul álltam ott, nem
tudtam, mit tegyek.
– Én mondtam neki, hogy nem – mondta, suttogó hangja olyan volt, mintha egy szürke selyemdarab
suhanva pihenne meg a havon.
Leültem a ruhával borított fatuskóra, ami a fal mellett állt. Piscary. De nem mondtam ki ezt a nevet,
félelemből, hogy esetleg elindítok vele valamit.
– Kist vitt el hozzá. – Szavainak hangsúlya alapján felidézett valamit az emlékezetéből. Keresztbe tette
a karjait a mellkasa előtt, de én csak a körmeit láttam, ahogy megragadták a vállát. Elsápadtam, amikor
megláttam a körmei alatt valamit, ami nem lehetett más, csak hús, és felhúztam a takarót, hogy legalább
elrejtsem a szemem elől.
– Kisten vitt el, hogy találkozzak vele – ismételte meg, szavai lassúak voltak, megfontoltak. – Mérges
volt. Azt mondta, hogy te bajt okozol. En mondtam neki, hogy te nem fogod bántani őt, de ő dühös volt.
Olyan dühös volt rám!
Közelebb hajoltam, és egyáltalán nem tetszett ez az egész.
– Azt mondta – suttogta Ivy, a hangja alig volt hallható –, hogy ha én nem tudlak megzabolázni, akkor ő
majd megteszi. Mondtam neki, hogy én az ivadékommá tennélek, és akkor majd úgy viselkedsz, ahogy
kell, és nem kellene megölnie, de én nem tehetem meg. – A hangja magasabbá vált, csaknem őrjöngővé. –
Te nem akartad, pedig ezt ajándéknak szántam. Sajnálom, úgy sajnálom, próbáltam elmondani neked –
mondta a falnak. – Próbáltalak életben tartani, de ő most látni akar. Beszélni akar veled. Hacsak... – A
remegése megszűnt. – Rachel? Amikor tegnap... amikor azt mondtad, hogy sajnálod, akkor az azért volt,
mert úgy gondoltad, túl messzire jutottál velem, vagy mert nemet mondtál?
Vettem egy levegőt a válaszhoz, és sokkolt, hogy a szavak megakadtak a torkomon.
– Akarsz az ivadékom lenni? – lehelte lágyabban, mint egy bűnbocsánati ima.
– Nem – suttogtam, és erőt vett rajtam a rettegés.
Remegni kezdett, és észrevettem, hogy megint sír. – Én is nemet mondtam – ismételte, miközben
hüppögve levegőért kapkodott. – Azt mondtam, nem, de mindegy volt, megtette. Azt hiszem, meghaltam,
Rachel. Halott vagyok? – kérdezte, és a hirtelen rátörő fájdalomban elálltak a könnyei.
A szám száraz volt, és a karjaimat magam köré fontam. – Mi történt?
Hangosan kapott levegő után, és egy pillanatig benn tartotta. – Mérges volt. Azt mondta,
cserbenhagytam. De azt mondta, hogy semmi baj. Hogy én voltam a szívbéli gyermeke, és hogy szeretett,
és megbocsátott nekem. Azt mondta, érti a dolgot a kedvencekkel. Hogy valaha ő is tartotta őket, de
mindig ellene fordultak, és meg kellett őket ölnie. Bántotta, hogy egyre–másra újra elárulták. Azt mondta,
hogy ha én nem tudom elérni, hogy biztonságos legyél, akkor majd ő elrendezi helyettem. Én azt mondtam,
hogy elrendezem, de tudta, hogy hazudok. – Rettentő nyögés tört elő belőle. – Tudta, hogy hazudtam.
Házi kedvenc vagyok. Egy veszélyes házi kedvenc vagyok, akit meg kell szelídíteni. Ezt gondolta
rólam Piscary.
– Azt mondta, megérti, hogy egy barátot akarok egy kedvenc helyett, de nem lenne biztonságos, ha úgy
maradnál, ahogy vagy. Azt mondta, elvesztettem az uralmamat a helyzet felett, és az emberek már ezt–azt
beszélnek. Akkor sírni kezdtem, mert ő olyan kedves volt, és én kiábrándítottam magamból. – Szavai
rövid kitörésekben szakadtak ki belőle, ahogy küzdött, hogy kimondja őket. – Aztán leültetett maga mellé,
és ott tartott, amíg elsuttogta, milyen büszke rám, és hogy a dédmamámat majdnem annyira szerette, mint
most engem. És ez volt, amit mindig is akartam – mondta Ivy. – Hogy ő büszke legyen rám.
Fájdalmasan, zihálva felnevetett. – Azt mondta, megérti, hogy barátot akarok – mondta, változatlanul a
falnak beszélve, arcát a hajába rejtve. – Azt mondta, hogy évszázadok óta kutat valaki után, aki elég erős,
hogy túléljen vele, és hogy az anyám, a nagyanyám és a dédanyám mind túl gyengék voltak, de bennem
megvan az akarás a túléléshez. Mondtam neki, hogy én nem akarok örökké élni, de ő lepisszegett, és azt
mondta, hogy én vagyok a választottja, és én örökre vele maradhatok.
A vállai rázkódtak a takaró alatt. – Ott tartott, ami enyhítette a jövővel kapcsolatos félelmeimet. Azt
mondta, szeret, és büszke rám. Aztán meglógta az ujjamat, és vért csapolt ki magából.
A gyomorsavam felbugyogott, és én visszanyeltem.
A hangja könnyedre változott, éhsége és szükségletei ruháskosárba bújt mérges kígyóvá változtak az én
szempontomból. – Ó, istenem, Rachel! O olyan öreg. Olyan volt az egész, mintha folyékony elektromosság
tört volna ki belőle, mint valami forrás. Próbáltam elmenni, de nem hagyta. Azt mondtam, nem, aztán
elszaladtam.
De elkapott: próbáltam küzdeni, de semmit nem számított. Aztán könyörögtem neki, hogy ne, de ő
magánál tartott, és kényszerített, hogy ízleljem meg.
A hangja rekedt volt, és a teste rázkódott. Átültem az ágy szélére, és rettegtem. Ivy elhallgatott, és én
vártam, képtelen voltam az arcára nézni, ahhoz túlságosan aggódtam.
– Azután már egyáltalán nem kellett többet gondolkodnom sem – mondta, hangja sokkolóan színtelen
volt. – Azt hiszem, elájultam egy pillanatra. Én akartam. A hatalmat, a szenvedélyt. Ő olyan öreg.
Lehúztam a földre és meglovagoltam. Mindenét a magamévá tettem, ahogy magához húzott, és sürgetett,
hogy hatoljak mélyebbre, szívjak még többet. És én elvettem, Rachel. Többet vettem el, mint kellett volna.
Meg kellett volna állítania, de hagyta, hogy mindent elvegyek.
 Nem bírtam mozdulni, odaszegezett az elmondottak borzalma.
– Kist próbált megállítani bennünket. Próbált közénk férkőzni, hogy megakadályozza, hogy Piscary túl
sokat engedjen elvennem, de minden egyes nyeléssel többet veszítettem el magamból. Úgy gondolom,
hogy én... megsebeztem Kistet. Megtörtem őt. Csak annyit tudok, hogy elment, és Piscary... – egy lágy,
örömteli hang szabadult fel belőle, amikor újra kimondta a nevét – .. .Piscary visszahúzott. – Epekedve
visszahúzódott a fekete takaró alá, ami sokat elárult. – Finoman odavonta a fejemet magához, és közelebb
nyomott, amíg teljesen biztos nem lettem benne, hogy akar engem, és ráéreztem, hogy még többet is tud
adni.
Egy durva lélegzet rázta meg, kusza csomóvá alakult a teste, a jóllakott szeretőből megvert kisgyerekké
vedlett át. – Mindent elvettem. Hagyta, hogy mindent elvegyek. Tudtam, hogy miért hagyja, de mégis
megtettem.
Csendben maradt, de tudtam, hogy még nem végzett. Nem akartam már többet hallani, de neki el kellett
mondania, vagy lassan az őrületbe kergette volna magát.
– Minden egyes szívásnál éreztem, hogy nő a sóvárgása – mondta suttogva. – Minden egyes
nyelésemmel nőtt a sóvárgása. Tudtam, mi történik, ha nem állok meg, de ő azt mondta, minden rendben
van, és az egész olyan hosszan tartott – majdnem nyöszörgőit. – Nem akartam megállni. Tudtam, mi fog
történni, és nem akartam leállni. Az én hibám volt. Az én hibám.
Felismertem a nemi erőszak áldozatainak állandóan hangoztatott mondatát. – Nem a te hibád volt –
mondtam, kezemet takaróval letakart vállán nyugtatva.
– De igen – mondta, és én visszahúzódtam, amikor a hangja mély és perzselő lett. – Tudtam, mi
történhet. És amikor már az enyém volt az egész lénye, visszakérte a vérét, mint ahogy tudtam is, hogy
vissza fogja. És én odaadtam neki. Ezt akartam, és megtettem. És ez fantasztikus volt.
Kényszerítettem magam, hogy levegőt vegyek.
– Isten – suttogta –, igazán éltem. Nem éltem már három éve. Istennő voltam. Életet tudok adni. És el
tudok venni. Láttam, miért az volt, aki, és olyan akartam lenni, mint ő. És a bennem égő vérével, ami olyan
volt, mintha az enyém lett volna, az ereje teljesen az enyém volt, a hatalma teljesen az enyém lett, belém
égette létezésének ocsmány, csodálatos igazságát, megkért, hogy legyek az ivadéka. Azt kérte, vegyem át
Kisten helyét, hogy rám várt, hogy megértsem, mit jelent ez, mielőtt felajánlja nekem. És hogy amikor
meghalok, akkor egyenrangú leszek vele.
Kezemet folyamatosan megnyugtató mozgásban tartottam a fején, amíg becsukódtak a szemei, és
megszűnt a remegése. Elálmosodott, arcáról eltűnt a feszültség, ahogyan kigöngyölítette nekem a
rémálmát, tulajdonképpen megtalálta a módot, hogy hogyan kezelje. Kíváncsi voltam, hogy ennek van-e
köze a függönyein áttűnő, éppen megérkező hajnaltól ragyogó éghez.
– Elmentem hozzá, Rachel – suttogta, ajkainak színe kezdett visszatérni. – Elmentem hozzá, és úgy tépte
belém magát, mint egy vadállat. Örültem a fájdalomnak. A fogai isten igazságát jelentették a számomra,
tisztán vágtak bele a lelkembe. Szétmarcangolt, minden gátlását elveszítette attól az élvezettől, hogy
visszanyerte az erejét azután, hogy olyan könnyedén odaadta nekem. És nekem ez dicsőség volt, még akkor
is, ha összezúzta a karjaimat, és szétmarcangolta a nyakamat.
Kényszerítettem magam, hogy a kezeimet mozgásban tartsam.
– Megsérültem – suttogta gyerekes hangon, és a szemhéja rezgeti. – Senkinek sincsen elég vámpírnyála,
hogy ilyen sok fájdalmat áttranszformáljon, és ő felnyalta a szenvedésemet, és a véremmel együtt
gyötrődött. Többet akartam neki adni, bizonyítani a lojalitásomat, bebizonyítani, hogy bár elbuktam, mert
nem szelídítettelek meg téged, de leszek az ivadéka. A vér ízletesebb szex közben
– mondta elhalóan. – A hormonok megédesítik, így aztán megnyitottam magamat neki. Nemet mondott,
bár én nyöszörögve kívántam, mert előfordulhat, hogy hibázik, és megölhet. De én addig mesterkedtem,
amíg már nem tudott leállni. Én akartam ezt. Még akkor is akartam, ha megsebesít. Mindent elvett, felvitt
minket a csúcsra, még akkor is, ha megölt engem. – Remegett, a szemei becsukódtak. – Ó, istenem,
Rachel! Azt hiszem, megölt engem.
– Te nem vagy halott – suttogtam, és rettegtem, mert nem voltam biztos ebben. Nem lehetne a
templomban, ha halott lenne, nem igaz? Hacsak nincsen most is átmeneti állapotban. Az a hely és idő,
amikor a kémiája átalakul, nincsen kőkemény szabályokhoz kötve. Mi az ördögöt csinálok én?
– Azt hiszem, megölt engem – mondta újra, szavai kezdtek ösz– szefolyni, ahogy lassan elaludt. – Azt
hiszem, megöltem magam.
– A hangja gyerekes lett. A szemhéja rezgett. – Halott vagyok, Rachel? Felügyelsz rám? Bízhatok
benned, hogy a nap nem éget meg, amíg alszom? Biztonságban leszek melletted?
– Csitt – suttogtam, és igazán meg voltam rettenve. – Aludj el, Ivy!
– Nem akarok halott lenni – mormogta. – Hibáztam. Nem akarok Piscary ivadéka lenni. Itt akarok
maradni veled. Maradhatok veled? Vigyázol rám?
– Sssss, csend – mormogtam, és könnyű kézzel megsimogattam a haját. – Most aludj!
– Jó illatod van... mintha narancs lenne – suttogta, amivel felvitte a pulzusomat, de legalább nem olyan
szagom volt, mint neki. Addig simogattam a haját, amíg lélegzése lelassult és méllyé vált. Az forgott a
fejemben, hogy vajon ha elalszik, leáll-e a légzése. Nem voltam benne biztos, hogy Ivy még életben van.
Tekintetemet a festett üvegablakra emeltem, a hasadó hajnal fényei szűrődtek be a szélein. A nap
hamarosan felkel, és én semmit nem tudok a vámpírok átalakulásáról, csak azt, hogy hat láb mélyen kell
lenniük a föld alatt, vagy egy fénytől teljesen elzárt szobában. Ennyit, és hogy a következő napkeltekor
éhesen ébrednek. Ó, istenem! Mi van, ha Ivy halott?
Szemem megakadt az ékszeres dobozán, ami a mahagóni sminkasztalon volt, és a „halál esetére”
karkötője is benne volt, aminek a viselését elutasította. Ivynek jó biztosítása volt. Ha felhívnám az
ezüstszalagba vésett számot, garantáltan öt percen belül egy mentőkocsi érkezne ide, feltűnés nélkül
elsurrannának vele egy kedves kis földbe süllyesztett sötét lyukba, hogy amikor eljön a sötétség, meseszép
újjászületett élőhalottként jöjjön elő.
A gyomromban mintha vajat köpüítek volna, olyan érzésem támadt, és felkeltem, hogy elmenjek a
szobámba aprócska kis feszületemért. Ha halott, akkor reagálnia kell rá, még akkor is, ha éppen
átmenetben van. Elájulni egy templomban az egy dolog; egy megszentelt kereszt érintését érezni a
bőrünkön, az teljesen más.
Émelyegve tértem vissza. Csilingeltek az amulettek, visszatartottam a lélegzetemet, és a karkötőmet Ivy
fölé lógattam. Semmit sem reagált. A keresztet közel vittem a nyakához, közvetlenül a füle mögé, és
megkönnyebbülten vettem levegőt, mert megint nem történt semmi. Magamban bocsánatot kértem tőle, ha
most rosszat teszek, hozzáérintettem a bőréhez a keresztet. Nem mozdult meg, a nyakán lüktető pulzusa
lassú volt, és higgadtnak hatott. Amikor elhúztam a keresztet, a bőre fehér volt és szeplőtelen.
Felálltam, mondtam egy néma imát. Nem gondoltam, hogy halott lett volna.
Lassan kióvakodtam Ivy szobájából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Piscary egyetlen oknál fogva
erőszakolta meg Ivyt. Tudta, hogy kiderítem. Ivy azt mondta, Piscary beszélni akar velem. Ha a
templomban maradok, először anyámért megy el, aztán Nickért, és valószínűleg lenyomozza az öcsémet.
A gondolataim visszatértek Ivyhoz, aki összekuporodva alussza takarói alatt sokkos álmát. Az én anyám
lesz a következő. És úgy fog majd meghalni, hogy fogalma sincs róla, miért kínozták meg.
Bensőm remegett, amikor bementem a nappaliba, hogy telefonáljak. Az ujjaim annyira reszkettek, hogy
kétszer kellett tárcsáznom. Értékes három perc ment el vitával, mire eljutottam Rose-hoz.
– Nagyon sajnálom, Ms. Morgan – mondta az asszony, hangja olyannyira politikailag korrekt volt, hogy
kihűthettem volna rajta a teámat. – Edden kapitány nem elérhető, Glenn detektív meghagyta, hogy ne
zavarják.
– Hogy ne za... zavarják – dadogtam. – Hallgasson ide! Tudom, ki ölte meg őket. Ki kell oda mennünk,
de azonnal. Még mielőtt elküld valakit az anyámhoz.
– Sajnálom, Ms. Morgan – mondta az asszony udvariasan. – Ön már nem konzultáns. Ha panasza van,
vagy életveszélyes helyzetet akar bejelenteni, kérem, tartsa, és én visszakapcsolom a központba.
− Ne! Várjon! – esedeztem. – Maga nem érti. Csak engedjen beszélni Glenn-nel, kérem!
− Nem, Morgan. – Rose nyugodt, okos hangja hirtelen és váratlanul megtelt haraggal. – Maga nem érti.
Itt senki nem akar beszélni magával.
– De én tudom, ki a boszorkányvadász! – kiáltottam fel, és a kapcsolat hangos kattanással megszakadt.
– Ó, ti szerencsétlen seggfej idióták! – kiabáltam, és a telefont hozzávágtam a szemközti falhoz. A
becsapódás után a hátlapja lejött, az elemek pedig végiggurultak a padlón. A frusztrációtól majd
szétdurrant a fejem, bevágtattam a konyhába, és ahogy odanyúltam egy tollért, sikerült kidöntenem az
összes többit az asztalra. A szívem majd kiugrott a helyéről, amíg lekörmöltem egy üzenetet, és
kirajzszögeztem a templom ajtajára.
Nick idejön. Glenn Nickkel beszélni fog. Ő meggyőzheti őket, hogy igazam van, és elmondhatja, hová
mentem. Nekik kötelességük kijönni, ha másért nem, hogy letartóztassanak, mert beleavatkoztam a
nyomozás menetébe. Mondhattam volna nekik, hogy hívják az IS–t, de azok valószínűleg Piscary zsebében
vannak. És igaz, hogy a humánoknak pontosan ugyanannyi esélyük van, hogy legyűrjenek egy
mestervámpírt, mint nekem, talán a közbeavatkozás elég lesz, hogy megmentsék a seggemet.
Megpördültem, odanyúltam a konyhaszekrényhez, amuletteket kapkodtam le a kampókról, és betömtem
őket a táskámba. Kirántottam az egyik alsó fiókot, és megragadtam három fakarót. Hozzávettem még a
nagy húsbárdot a késes részből. A paintball puskám volt a következő, amit a fehér boszorkányok számára
elérhető legerősebb varázslattal töltöttem meg: altató bűbájokkal. A szigetpultról elhoztam egy üveg
szenteltvizet. Egy pillanatra elgondolkodtam, felhúztam a szelepes tetőt, kortyoltam egyet, aztán
visszadugaszoltam, és bedugtam a többi cucc közé. A szenteltvíz nem volt különösebben hatékony, hacsak
nem úgy, hogy az ember azt iszik az utolsó három napban, de én most minden elrettentő készséget
összekapartam, ami csak elérhető volt.
Nem lassítottam, leszaladtam az előszobába a bakancsaimért. Felrántottam őket, és a bejárati ajtónak
vettem az irányt, a cipőfűzőim csapkodták a lábfejemet. A folyosón hirtelen megálltam, megfordultam, és
visszamentem a konyhába. Felmarkoltam egy halom aprót a buszhoz, aztán leléptem.
Piscary beszélni akar velem? Jó. Én pedig beszélni akarok vele.
 HUSZONHATODIK


A REGGEL ÖTÓRAI BUSZ ZSÚFOLT VOLT. Többnyire élő vámpírok, és reménybeli leendő vámpírok
készítettek leltárt hazafelé menet szomorú létükről. Tág helyet biztosítottak nekem. Ez lehetett volna
amiatt, hogy bűzlöttem a szenteltvíztől. Vagy lehetett volna amiatt, hogy pokolian túlfűtött voltam ronda,
nehéz télikabátomban, aminek műszőrme gallérja volt, és a sofőr nem ismert fel, és nem akart felvenni. De
bármibe le merem fogadni, hogy a karók miatt volt. Merev arccal szálltam le Piscary vendéglőjénél.
Megálltam, ahol a lábam a járdát érte, és vártam, míg becsukódik az ajtó, és a busz elhúz. A zaj lassan
halkult, majd beleveszett az egyre dagadó reggeli közlekedés alapzajába. A szemem összeszűkült, ahogy
egyenesen felnéztem a fényesedő égre. A lélegzetem párája elhomályosította a törékenynek tűnő,
sápadtkék színt. Megfordult a fejemben, hogy ez lesz az utolsó ég, amit még látok. Hamarosan hajnal lesz.
Ha elég okos lennék, megvárnám, míg a nap felkel, mielőtt bemegyek.
Erőt vettem magamon, és elindultam. Piscary vendéglője kétszintes épület, minden ablaka sötét volt. A
jacht ki volt kötve a rakparthoz, a víz simogatóan nyalogatta a hajótestet. Csak pár autó volt a külvárosi
parkolótelken. Valószínűleg alkalmazottak. Menet közben előrelendítettem a táskámat. Kihúztam belőle a
karókat, és elhajítottam őket. Rosszulesett hallani nyers csattanásukat az aszfalton. Hülyeség volt
magammal hozni őket. Ne csináljak már úgy, mintha meg tudnék karózni egy élőhalott vámpírt. A paintball
pisztoly a derekamon valószínűleg megint csak felesleges porhintés, biztos vagyok benne, hogy
átvizsgálnak, mielőtt Piscaryhoz visznek. A mestervámpír azt mondta, hogy beszélni akar velem, de igazán
bolondnak kéne lennem, ha azt feltételezném, hogy ennyi az egész. Ha a varázsigéimmel és bűbájaimmal
együtt akarnék találkozni vele, akkor oda kell küzdenem magam hozzá. Ha hagyom, hogy mindent
elvegyenek tőlem, amim van, akkor igaz, hogy sértetlenül érek el hozzá, de szinte semmiben nem bízhatok.
Kinyitottam a szenteltvíz üvegjét, és meghúztam fenékig, az utolsó cseppjeit a kezembe csöpögtettem, a
nyakamra kentem, és belepaskoltam. Az üres üveg is, akárcsak a karók, az aszfalton csattant. Előreléptem
hangtalan bakancsomban, az anyámért érzett félelem és az Ivyval történtek miatt érzett harag hajtott előre.
Ha túl sok lesz belőlük, akkor mire bejutok, nem lesznek varázslataim. Nick és a FIB lesz majd a
vésztartalék.
Csomóba ugrott a gyomrom, ahogy kinyitottam a nehéz ajtót. Az a hiú remény, hogy senki sem lesz az
utamban, hamar szertefoszlott, amikor féltucatnyian néztek fel a szobában szétszórtan végzett munkájukból,
valamennyien élő vámpírok. A humán személyzet elment. Hajlandó lennék nagy tétben fogadni, hogy a
csinos, forradásos, rajongó emberek kedvenc vendégeikkel mentek el haza.
A hajnali fények már erősek voltak, a kiszolgáló személyzet takarított, és a nagyterem, ami fatörzsekből
ácsolt falaival máskor olyan misztikusnak és izgalmasnak látszott, most koszos volt és leharcolt. Valami
olyasmi, mint én. A vállmagasságig érő festett üvegfal, ami felosztotta a termet, összetört. Egy aprócska
asszony, akinek derékig érő haja volt, a zöld és aranyszínű szilánkokat sepregette a fal felé. Amikor
beléptem, éppen leállt, hogy rátámaszkodjon a seprűjére. Hátul, a torkomban különös ízt éreztem, valami
gazdagon ízesítettet és laktatót. Visszafogtam a lépéseimet, amikor rájöttem, hogy a vámpírferomonok
olyan mennyiségben vannak a levegőben, hogy megízlelhetem őket.
Ivy legalább felvette a küzdelmet, gondoltam, amikor észrevettem, hogy a legtöbb vámpír kötést visel,
vagy látványos horzsolások vannak rajtuk, és valamennyi igen rosszkedvű, kivéve a bárban ülő
egyetlenegyet. Egyikükön harapás látszott, a nyakán marások, a gallérja le volt tépve. A reggel
ragyogásában méltóságteljes pompájukat és szexuális feszültségüket mintha elfújták volna, csak a
megfáradt ocsmányságukat hagyva hátra. Az undortól lebiggyedt a szám. Visszataszítóak voltak, most,
hogy így láttam őket. És mégis, a sebhely a nyakamon bizseregni kezdett.
– Na nézd csak, ki bukkant fel – mondta a bárnál ülő vámpír, hosszúra nyújtva a szavakat. Egyenruhája
kidolgozottabb volt a többiekénél, és amikor észrevette, hogy a kitűzőjéről próbálom leolvasni a nevét,
levette. SÁMUEL állt a kitűzőn, ő volt az a vámpír, aki felvezette Tarrát a felső szintre azon az estén,
amikor itt voltunk. Sámuel felállt, és lehajolt, hogy lekattintson egy kapcsolót a pult mögött. A NYITVA
jelzés mögöttem, a kirakatban kihunyt. – Maga Rachel Morgan? – kérdezte, a vámpírokra oly jellemző
módon magabiztos beszéde lassú volt és leereszkedő.
Megragadtam a táskámat, és bátran előreléptem a VÁRJON ITT A VENDÉGFOGADÓRA jelig. Na ja,
én egy rossz kislány voltam. – Az vagyok – mondtam, és azt kívántam, bárcsak kevesebb tábla lenne.
Aztán, amikor az óvatosság végre legyőzte bennem a haragot, lelassítottam. Megszegtem az egyes számú
szabályt: úgy állítottam be, hogy az agyamat elöntötte az őrület. Még így is rendben lettem volna, ha nem
szegtem volna meg a második, még ennél is fontosabb szabályt: éppen most konfrontálódtam egy élőhalott
vámpírral hazai pályán, a sajátján.
A kiszolgáló személyzet figyelt, a pulzusom felgyorsult, ahogy Sámuel odament az ajtóhoz, és bezárta.
Ahogy visszafordult, csak úgy mellékesen átdobta a termen a kulcscsomót, egészen a végébe. A
használaton kívüli kandalló mellett egy alak emelte fel a kezét, és én felismertem Kistent, akit az árnyék
miatt csak akkor láttam meg, amikor megmozdult. A kulcscsomó csörrenve csapódott be Kist tenyerébe, és
eltűnt. Nem tudtam, hogy akkor most mérges legyek rá, vagy ne. Ő vezette félre Ivyt, de ő volt az is, aki
próbálta megállítani őket, amikor rosszra fordultak a dolgok.
– Ez lenne az, akin Piscary aggódott? – kérdezte Sámuel, meseszép arcán megvetően gúnyos
kifejezéssel. – Kis véznaság. Nem sok minden van abban a topban – kacsintott. – Vagy a fenéken. Azt
hittem, magasabb.
Kinyúlt felém. Mozgásba lendültem, be akartam vinni neki egy egyenest, és éreztem, hogy az öklöm
eltűnik nyitott tenyerében. Kiforgattam a csuklóm, és ráfogtam az övére. Belerántottam a kinyújtott
lábamba. Lélegzete elfúlt, ahogy lábfejem a gyomrába csapódott, és hátrarúgtam. Egészen a földig
követtem, és bevágtam neki egy öklöst az ágyékába, aztán talpra szökkentem. – És én még azt gondoltam,
hogy maga okosabb – mondtam, és elhátráltam, amíg ő levegő után kapkodva fetrengett a földön.
A kiszolgáló személyzet ledobta a rongyait és a seprűit, és egyszerre indult el felém nyomasztó, ráérős
tempóban. Lélegzésem felgyorsult, kihámoztam magam a kabátomból, elrúgtam az egyik táblát, hogy
legyen helyem a mozgáshoz.
A pisztolyomban hét bűbáj. Kilenc vámpír. Lehetetlen, hogy mindegyiket elkapjam. Arcomat hidegnek
éreztem, és reszkettem a huzattól, ami csupasz vállaimra esett.
– Ne – mondta Kist a sarokból, és a többiek habozni kezdtek. – Azt mondtam, ne! – kiáltotta, ahogy
talpra ugrott, és elindult, de villámgyors tempója lassúbbra váltott, hogy leplezze, hogy valamitől biceg.
Arcukon a jövő ocsmány ígéretével leálltak, jó nyolclábnyi gyűrűt formáltak körülöttem. Nyolc láb,
gondoltam, és elfogott a pánik, ahogy visszaemlékeztem az edzéseinkre Ivyval. Ez volt az élő vámpírok
hatóköre.
Szájhős Sámuel is lábra állt, vállai lógtak, amitől púposnak látszott, arcán fájdalom tükröződött. Kist
átnyomult a körön, hogy szemben legyen velem, kezeit a csípőjére tette, lábai széles terpeszben álltak.
Sötét selyeminge és öltönynadrágja még kifinomultabb külsőt kölcsönzött neki, mint a bőrruha, amit
általában viselt. Egy karmolás futott felfelé enyhén borostás állán, épphogy elkerülve a szemét. A tartása
alapján feltehetően a bordái is fájhattak, de az igazi veszteség a büszkeségét érte, gondoltam. Elveszítette
az ivadék státuszát Ivyval szemben.
– Azt mondta, hogy vigyük fel, nem azt, hogy idegesítsük fel – mondta Kist, ajkaiból kifutott a vér,
ahogy szemeimmel a karmolásnyomra tapadtam. Bár Sámuel volt a nagyobb termetű, Kist igénye az
engedelmességére nem hagyott kérdéseket.
Kőkeménység és rosszkedv váltotta fel a rá jellemző hajlamot a flörtölésre, ami durva élt adott a
viselkedésének, és én ezt férfiaknál mindig vonzónak találtam. Mint minden menedzsernek, Kistnek is
megvoltak a bajai az alkalmazottaival, és valahogy vonzóbbá tette maga az a tény, hogy neki is, mint
mindenki másnak, szar dolgokkal is kell foglalkoznia. A tekintetem pásztázott rajta, a gondolataim pedig
követték a szememet. Átkozott vámpírferomonok!
Még mindig lihegve, a nagyobb termetű vámpír rám lövellte pillantását, aztán vissza Kistre. – Át kell
kutatni.
– Megnyalta a száját, és rám nézett, amitől a pulzusom majd szétverte a csuklómat. – Majd én
megcsinálom.
Megmerevedtem, a gondolataim a pisztolyom körül jártak. Túl sokan vannak.
– Én csinálom – mondta Kist, szemeinek kéksége kezdett eltűnni az egyre növekvő fekete kör mögött.
Frankó!
Sámuel mogorván hátat fordított, Kist pedig kinyújtotta a kezét a táskámért. Kicsit haboztam, de aztán,
amikor láttam, hogyan húzza fel a szemöldökét, mintha azt mondaná, „csak adj egy apró okot...”, inkább
odanyújtottam neki. Elvette, és durván a szomszédos asztalra tette. – Add át nekem, ami rajtad van –
mondta lágy hangon.
A szememet az ő szemén tartottam, lassan a hátam mögé nyúltam, és átnyújtottam neki a paintball
pisztolyomat. A körben álló vámpírok meg sem pisszentek. Talán némileg tisztelték az én kis piros
paintball fegyveremet. Ok nem tudták, mivel van megtöltve. Abban a pillanatban, hogy bedugtam hátul az
övembe, tudtam, hogy nem fogom tudni használni, és összeráncoltam a szemöldökömet, amikor az
elveszettnek érzett, de valójában sohasem létezett esélyeken méláztam.
– A kereszt? – kérdezte, és én kinyitottam a bűvös karkötőm kapcsát, és beleejtettem várakozó
tenyerébe. Nem szólt semmit, a karkötőt és a pisztolyt a háta mögött álló asztalra tette. Előrelépett, és
szélesen kitárta karjait. Engedelmesen utánoztam, ő pedig közel jött, és körülsimított.
Összeszorítottam a fogamat, míg éreztem, hogy a keze körülfut a testemen. Ahol megérintett, meleg
bizsergés kezdődött, ami aztán továbbterjedt a bensőmbe. A sebhelyet ne, a sebhelyet ne, gondoltam
elkeseredetten, mert tudtam, mi történik majd, ha megérinti. A vámpírhormonok majdhogynem látható
mennyiségben voltak jelen, és csak a ventilátortól jövő fuvallat hozott kellemes érzést a nyakamtól az
ágyékomig.
Megrázkódtam a megkönnyebbüléstől, amikor a kezeit elvette. – Az amulettet a kisujjadon – követelte,
én levettem, és belecsaptam a tenyerébe. Odadobta a pisztolyom mellé. Tekintete feszült lett, ahogy
előttem állt. – Ha megmozdulsz, meghalsz – mondta.
Csak bámultam rá, nem értettem.
Kist közel jött, és felszisszentem. Éreztem a feszültségét, acél merev reakciói az én lehetséges
mozdulataimat próbálták felmérni. Lélegzete a kulcscsontomat érte, és a gondolataim visszatértek ahhoz
az emlékhez, hogy négy nappal ezelőtt az ajkai hogyan értek hozzá a fülemhez. Fejét félrebillentve nézett
le rám, habozott, kék szemei üresen néztek, éhségét jól elrejtette.
Felnyúlt, ujját végigfuttatta a fülemtől kezdve, a nyakamon keresztül a sebhelyem dudorán.
A térdeim meghajlottak. Beszívtam a levegőt, felhúztam magam egyenes tartásba, és erős késztetéstől
hajtva visszakézből megütöttem. Ő elkapta a csuklómat, még mielőtt az ütés becsapódott volna, és
magához rántott. Én kicsavarodtam, és fellendítettem a lábamat, de elkapta.
Kist megrántotta a lábamat, a földre kerültem, aztán otthagyott.
A fenekemre estem, éreztem, hogy a fapadló felhorzsolja a bőröm. A vámpírok nevettek. Kist arcáról
mindezek ellenére semmit sem lehetett leolvasni. Semmi haragot, semmi töprengést. Semmit.
– Olyan szagod van, mint Ivynak – mondta, amikor talpra álltam, a szívem kalapált. – De te mégsem
vagy hozzákötve. – A kijelentés sztoikus nyugalmát némileg hiteltelenné tette az elégedettségnek egy kis
szikrája. – Ö nem tudta megtenni.
– Te meg miről beszélsz? – csikorgattam a fogamat, ahogy zavartan és dühösen leporoltam magam.
A szemei résnyire zárultak. – Jó érzés volt, ugye? Hogy megérintettem a hegedet? Ha egy vámpír vérrel
magához köt, akkor csak ő tudja kiváltani ezt a fajta reakciót. Ki az, aki megharapott, és nem volt gondja
rá, hogy követelje tőled a jussát? – Az arca elgondolkodóvá vált, és halványan az az érzésem támadt, hogy
a vágy egy szikráját látom megcsillanni benne. – Vagy megölted a támadódat a harapás után, hogy
megakadályozd a kötést? Te aztán rossz kislány vagy.
Nem szóltam semmit, hagytam, hogy azt gondoljon, amit akar, és ő megvonta a vállát. – Miután nem
vagy senkihez sem kötve, minden vámpír ki tudja váltani ezt a fajta reakciót. – A szemöldöke felszaladt. –
Bármelyik vámpír – ismételte meg, és fagyos érzés futott át rajtam, amikor arra gondoltam, hogy Piscary
vár rám. –
Biztosan érdekes reggeled lesz – tette hozzá.
Kitisztult a tekintete, és maga mögé nyúlt, magához húzta a táskámat az asztalról. A vámpírok
beszélgetni kezdtek egymással, mellékesen megtárgyalták, számomra nem éppen bátorító módon, hogy
meddig fogok kitartani. Kist először a henteskést húzta ki, és huhogó kacagás hullámzott végig a termen. A
tekintetem végigfutott a Piscary éttermét ért romboláson, amíg Kist egy maroknyi amulettet tett az asztalra
nagy csattanással.
– Ezt Ivy tette? – kérdeztem, és próbáltam legalább önbizalmam forgácsait visszaszerezni. Minél
tovább tartom őket szóval, annál több esélye van annak, hogy Nick idehozza a FIB-et.
A tökön rúgott vámpír csúfondárosan megszólalt: – Bizonyos értelemben. – Kistre nézett, és úgy láttam,
hogy a szőke vámpír állkapcsán megfeszülnek az izmok. – A maga szobatársa jó nő – mondta Sámuel, és
önelégült kifejezést öltött, ahogy látta, hogy Kist lélegzése felgyorsult, és egyre durvábban, karommá
meredt ujjakkal matat a táskámban.
– Na, igen – folytatta Sámuel öregfiús, jófejkedő stílusban, lassan ejtve a szavakat. – O és Piscary jól
telenyomták az egész vendéglőt vámpírferomonokkal. A vége aztán három küzdelem és tucatnyi harapás
lett. – Ráhajolt az asztalra, keresztbe rakta a karjait, és önelégülten mosolygott. – Valaki meghalt, és el
kellett kocsikázni a város ideiglenes kriptájába. Látja? A képe felkerült a falra, és kapott kuponokat
ingyen ebédhez. Átkozott szerencsések voltunk, hogy rájöttünk, mi zajlik, és mindenkit, aki nem vámpír,
kitessékeltünk innen, mielőtt elszabadult a pokol. Isten óvjon minket, ha Piscary elveszti a licencét és újra
kell pályáznia. Utoljára majdnem egy évig tartott, amíg megkapta. – Sámuel kivett egy mogyorót egy
kupából, feldobta a levegőbe, szájjal elkapta, aztán vigyorgott, ahogy rágta.
Kist arca vörös volt a dühtől. – Fogd be! – mondta, és szorosra húzva a madzagokat, bezárta a
táskámat.
– Na, mi van? – gúnyolódott Sámuel. – Csak azért, mert te sose jutottál odáig, még nem jelenti azt,
Hogy az ivadékává akarja tenni.
Kist teste megfeszült. O még senkinek nem mondta, hogy Piscary már megtette. A szemeim
rászegeződtek, a dühe miatt jobbnak láttam, ha nem szólalok meg.
– Azt mondtam, fogd be a pofád! – figyelmeztette utoljára, és olyan forró volt a vére, hogy szinte látni
lehetett az izzását.
A körben álló vámpírok hátrább oldalogtak. Sámuel nevetett, nyilvánvalóan a végletekig akarta
feszíteni a húrt Kistnél. – Kist féltékeny – mondta nekem, azzal az egyetlen és nyilvánvaló céllal, hogy
felhúzza Kistet. – Az egyetlen, ami történt, amikor ő és Piscary rajta voltak a dolgon, egy kocsmai
verekedés. – Telt ajkait ocsmány grimaszba húzta, és fölényesen nézett a körülötte lévő vámpírokra. – Ne
aggódj, öregem – szólt oda Kistnek –, Piscaryt fárasztani fogja mindjárt azután, hogy meghalt, és te
visszakerülsz a csúcsra vagy a padlóra vagy a kettő közé valahova, mármint ha szerencsés leszel. Még az
is lehet, hogy megengedik, hogy beülj közéjük, és Ivy majd tanít neked egyet s mást.
Kist ujjai remegni kezdtek. Nem telt el két szívdobbanásnyi idő, és akcióba lépett. Gyorsabban, mint
hogy a magamfajta akár csak felfogná, bejött a körbe, megragadta a mellén az inget, és felakasztotta egy
vastagabb támasztógerendára. A fa felnyögött, és hallottam, hogy valami roppan Sámuel mellkasában. A
nagyobb termetű férfi arcán meglepetés és sokk tükröződött, szemei szélesre tárultak, szája fájdalmasan
kinyílt, bár aligha volt ideje, hogy tudatosuljon benne a fájdalom.
 – Pofa... be... – mondta Kist lágyan. Állkapcsa megfeszült, szeme megrándult. Ahogy ledobta, meglökte,
és karját természetellenes szögben kicsavarta, miközben a mélák a térdei elé hullott.
A lélegzetem bennakadt, ahogy hallottam kiugró villának pattanását.
Sámuel szemei kiguvadtak. Szája néma üvöltésre nyílt, térdelt, karja még mindig a teste mögött volt,
Kist ugyanis egy pillanatra sem engedte el a csuklóját. Végül
Kist ledobta, Sámuel pedig levegőért kapkodott.
Én csak álltam, mit tehettem volna, meg sem bírtam moccanni, és azon rémüldöztem, hogy ez milyen
gyorsan zajlott le.
Kist közvetlenül előttem állt, és hátrébb léptem. – Itt van a táskád – mondta, és átnyújtotta. Kapkodva
átvettem, és Kist mutatta, hogy menjek előtte. A vámpírok köre megnyílt, úgy tűnt, megfelelően meg lettek
félemlítve. Senki nem sietett Sámuel segítségére, és ahogy szaggatottan vette a levegőt tehetetlenül fekve,
az a bensőmig hatolt.
– Ne érj hozzám! – mondtam, ahogy elmentem Kist mellett. – És senkinek sem ajánlom, hogy a
dolgaimmal babráljon, amíg nem leszek itt – tettem hozzá, míg belül remegtem. Lelassultak a lépteim,
ahogy egy utolsó pillantást vetettem az amulettjeimre, és észrevettem, hogy csak úgy körülbelül a fele volt
ott az asztalon annak, amit magammal hoztam.
Kist megfogta a könyökömet, és meglökött, hogy induljak. – Hagyjál, megyek – mondtam, és Sámuel
karjának kicsavarása túl élénken élt ahhoz az emlékezetemben, hogy meggondolatlanul próbálkozzak.
– Pofa be! – mondta, hangjának feszültsége habozásra késztetett.
A gondolataim csak úgy örvénylettek az agyamban, és én követtem nem éppen finom és udvarias
utasításait, miközben átvágtunk az asztalok között, keresztülmentünk egy csomó lengőajtón, és eljutottunk a
konyhába. A kiszolgáló személyzet közben visszatért a munkájához, és mindenféle következtetéseket
vontak le, míg Sámuelt semmibe vették.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy az én konyhám, bár kisebb, de sokkal takarosabb, mint Piscaryé. Kist
egy roppant hivatalosnak látszó tűzzáró fémajtóhoz vezetett. Kinyitotta, felkattintotta a lámpát, és egy fehér
szobában találtuk magunkat, tölgyfa padlóval. Egy felvonó ezüstszínű ajtaja bukkant fel. Egy széles,
spirálisan futó lépcsőre nyíló lejárat tette ki az egyik fal nagy részét. A lépcsőház elegáns volt, a felette
lógó szerény csillár egészen finoman csilingelt a felfelé mozgó légáramlatban. Szemben a lépcsőházzal
egy óra lógott a falon, fadobozban, aminek a mérete akkora volt, mint egy asztal, és hangosan ketyegett.
– Lefelé? – kérdeztem, és próbáltam leplezni a félelmemet. Ha Nick nem találta meg a feljegyzésemet,
akkor semmi esélyem arra, hogy valaha is feljövök ezeken a lépcsőkön.
A tűzzáró ajtó bevágódott mögötte, és éreztem, hogy a légnyomás változik. A huzat levegőjének semmi
szaga nem volt. – Szálljunk be a felvonóba – mondta Kist, a hangja váratlanul lágy volt. Az egész tartása
megváltozott, ahogy valami általam nem ismert gondolatra koncentrált. Meghagyta nekem néhány
bűbájomat...
A felvonó ajtói azonnal kinyíltak, ahogy megnyomta a gombot, és beszálltam. Kist szorosan mögöttem
állt, és mindketten szemben álltunk az ajtóval. A felvonó elindult lefelé, finom kis rántást éreztem a
gyomromban. Abban a pillanatban előrelendítettem a táskámat, és kinyitottam.
– Idióta! – sziszegte Kist.
Egy apró sikoly hagyta el az ajkamat, ahogy odacsusszant, és a sarokba szögezett. Mintha csak
kicsúszott volna alólam a világ, úgy éreztem, de aztán megmerevedtem, és készen álltam a támadásra.
A fogai centiméterekre voltak tőlem. A démonsebhelyem lüktetett, és visszatartottam a
lélegzetemet. A feromonok koncentrációja alacsonyabb volt itt lent, de ez aligha számított bármit is.
– Ne légy már ilyen hülye! Azt hiszed, itt nincsenek kamerái?
A lélegzetem halk pihegéssé vált. – Tűnj el a közelemből!
– Én nem így gondolom, kedves – suttogta, a lélegzete bizsergető volt a nyakamon, és a vérem lüktetni
kezdett. – Kíváncsi vagyok, meddig jutsz ezzel a sebhellyel a nyakadon... És amikor végeztem, találsz
majd egy üvegcsét a táskádban.
Megmerevedtem, ahogy közelebb nyomakodott. A bőr és a selyem szaga az ostrom hatékony segítőjének
bizonyult. Nem kaptam levegőt, ahogy orrával eltolta az útban lévő hajfürtöket. – Ez itt egyiptomi
balzsamozó folyadék – mondta, és feszültté váltam, ahogy az ajkai felfele siklottak a nyakamon, miközben
susogott. Nem mertem megmozdulni, és hogy teljesen őszinte legyek, nem is akartam, mert a sebhelyemből
mintha szalagszerűen folytak volna ki a zsibbasztó, várakozásteljes érzések. – Ontsd a szemébe, attól
öntudatlanná válik.
Nem tehettem róla. A testem kikövetelte, hogy csináljak valamit. A vállaim ellazultak, behunytam a
szemem, és a kezemmel végigsimítottam a hátát. Meglepetésében megállt, aztán kezei lesiklottak az
oldalamon, majd megragadta a derekamat. Izmai megfeszültek a selyeminge alatt, ahogy ujjhegyeimmel
megtapintottam őket. Aztán felfele indultam el, a körmeim eljátszadoztak a hajával a tarkóján. A puha
szálaknak teljesen egyforma volt a színük, és rájöttem, hogy festi a haját, mert ilyen szín csak a hajfestékes
dobozon van.
– Miért segítesz nekem? – leheltem, miközben ujjammal a nyakán lévő fekete lánccal játszadoztam. A
testmeleg láncszemek ugyanolyan mintájúak voltak, mint Ivy bokalánca.
Éreztem, hogy izmainak tónusa megváltozik, megkeményedik, de inkább fájdalom, mint vágy
tükröződött bennük. – Azt mondta, az ivadéka vagyok – mondta, mozgó ajkait a hajamba rejtve a
láthatatlan kamera elől, vagy legalábbis én így magyaráztam magamnak. – Azt mondta, vele leszek
mindörökre, és aztán elárult Ivyért. Ő nem érdemli meg Piscaryt. – Hangjában fájdalom lüktetett. – Ivy
még csak nem is szerette őt.
A szemeim lezárultak. Soha nem értettem a vámpírokat. Nem tudtam, miért teszem, de az ujjaimmal
lágyan, megnyugtatóan végigsimítottam a haját, míg ő a leheletével dédelgette a démonsebhelyemet,
amitől egyre nagyobb vágy ébredt benne, ami kielégülésért kiáltott. A józan ész azt súgta, álljak le, de őt
bántották, és engem is ugyanúgy elárultak, mint őt.
Kist lélegzete elakadt, ahogy a körmömmel a füle alatt simogattam. Torokhangot hallatott, és közelebb
préselődött, inge vékony anyagán át csak úgy sütött belőle a vágy. A benne lévő feszültség mélyebbé és
veszélyesebbé vált. – Ó, istenem! – suttogta, hangja rekedt és vékony volt. – Ivynak igaza volt. Téged
kötés és kötelezettségek nélkül hagyni, az olyasmi, mint megkefélni egy tigrist.
– Vigyázz a szádra! – mondtam hangosan kifújva a levegőt, haja csiklandozta az arcomat. – Nem
szeretem az ilyen beszédet. – Már úgyis halott vagyok. Miért ne élvezzem ki az utolsó pár percemet?
– Igen, hölgyem – mondta engedelmesen, a hangja sokkoló volt, annyira alárendelte magát, még akkor
is, amikor az ajkát az enyémhez préselte. A fejem beleütődött a felvonó hátsó lemezébe, olyan erővel
csókolt. Visszanyomtam, minden félelem nélkül.
– Ne hívj így! – motyogtam, a szája körül tartva a számat, és emlékeztem rá, mit mondott Ivy arról, hogy
szeret alárendelt lenni. Talán túl tudnék élni egy alárendelt vámpírt.
Miközben még keményebben hozzám nyomta a testét, elhúzta az ajkát az enyémtől. Tekintetem
összetalálkozott az övével, és csak néztem a szemét, a hibátlan, kék szemét, tanulmányoztam hangtalanul,
és megértettem, hogy fogalmam sincs róla, mi fog történni ezután, de imádkoztam, hogy bármi is az,
történjen már meg.
– Hagyd megtennem – mondta, morajló hangja félénknek hatott. A kezei szabadok voltak, megfogta az
államat, és mozdulatlanul tartotta a fejemet. Elkaptam egy fog villanását, aztán túl közel volt ahhoz, hogy
bármit is lássak. Amikor újra megcsókolt, egy szikrányi félelmet sem éreztem, mert hirtelen rájöttem
valamire, ami kioltotta belőlem.
Nem vért akart. Ivynak vér kellett, de Kist szexet akart. És annak a veszélye, hogy a vágya talán
vérszívásba torkollik, túllőtt engem az érzékenységen, egészen a vakmerő merészségig.
Ajkai puhák voltak, nedvesek és melegek. Szőke borostája éles ellentétben állt vele, és csak hozzáadott
az epekedésemhez. A szívem kalapált, lábamat az övé mögé kulcsoltam, és közelebb húztam. Ahogy
érezte, hogy engedek, lélegzete lihegéssé változott. Az igaz boldogság lágy hangja szökkent ki belőlem. A
nyelvem rátalált fogának simaságára, izmai megfeszültek a kezeim alatt. Visszahúztam a nyelvemet, hogy
felizgassam.
Ajkaink elváltak egymástól. Szemei izzottak, feketék voltak, tele tüzes, szégyentelen vággyal. És még
mindig semmi félelem. – Add ezt nekem – lehelte. – Nem fogom felszakítani a bőrödet, ha... – vett egy
nagy levegőt – ... ha ezt megadod nekem.
– Pofa be, Kisten – suttogtam, és becsuktam a szemem, hogy kizárjak, amit csak lehet, az emelkedő
feszültség zavaró örvényléséből. – Igenis, Ms. Morgan.
Ez volt a leglágyabb suttogás, amit hallottam. Még abban sem voltam teljesen biztos, hogy hallottam. A
vágy szétömlött bennem, nem hagyott helyet a józanságnak. Tudtam, hogy nem tehetném, de a szívem
felgyorsult, körmeimmel végigszántottam a tarkóját, vörös vonalakat hagyva hátra. Kisten remegett, kezeit
követelő keménységgel a derekamra fonta. Folyékony tűz áradt el a nyakamból a testembe, ahogy
elhajlította a nyakát, és megtalálta a sebhelyemet. Erősen lélegzett, egyik hullámot a másik ínycsiklandó
hullám után lehelte keresztül rajtam.
– Nem fogom... nem fogom... – lihegte, és megértettem, hogy valami nagyobb dolog szélén egyensúlyoz.
Reszketés futott át rajtam, ahogy pihefinom fogaival végigkövetett egy vonalat a nyakamon. Fel nem ismert
szavak kopogtak végig a gondolataimon, felpiszkálták érzékeimet. – Mondj igent – sürgetett, az ígéret
fuvallatával mély, csábító hangjában. – Mondd ki, kedves! Kérlek... add nekem ezt is!
A térdeim reszkettek, ahogy fogainak hűvössége megint horzsolta a bőrömet, próbálkozva, csábítóan.
Kezei a vállamon erősen tartottak. Akarom én ezt? Szemeim ki nem sírt könnycseppektől melegedtek, és
beismertem magamnak, hogy most már végképp nem tudok válaszolni. Ahol Ivy nem tudott beindítani, ott
Kisten hatott rám. Imádkoztam, hogy Kisten ne érezze meg ezt a karjait markoló ujjaimból, mintha csak ő
lenne az egyetlen dolog, aki ebben a pillanatban megtart az épelméjűség határán.
– Szükséged van rá, hogy halld, ahogy igent mondok? – leheltem ki a szavakat, és éreztem a szenvedélyt
a hangomban. Inkább itt halnék meg Kistennel, mint félelemben Piscarynál.
A felvonó csattanása betört közénk, és az ajtó kinyílt.
Hideg levegő áramlott be a lábamra. A valóság visszatért egy fájdalmas rohammal. Túl késő volt. Túl
sokáig késlekedtem. – Nálam van az üvegcse? – kérdeztem elfúlva, amíg az ujjaim még játszadozva
csavargatták a rövid hajtincseket a tarkóján. Testét nehéznek éreztem, ahogy hozzám simult, és a bőr és
selyem szaga örökre Kistent jelenti majd nekem. Nem akartam mozdulni.
Nem akartam kilépni ebből a felvonóból.
Éreztem Kist szívverését, és hallottam, ahogy nyel. – A táskádban van – lehelte.
– Jó. – Az állkapcsom megfeszült, még szorosabban fogtam a tarkóját. Visszarántottam a fejét, és
felhúztam a térdemet.
Kist hátralendült tőlem. A felvonó megrázkódott, ahogy átlépett a szemben levő falhoz. Hiányozni fog.
A francba!
Lélegzetét visszafojtva, ziláltan kihúzta magát, láthatóan érezte a bordáit. – Ennél gyorsabban kell
mozognod, boszorkány. – Kirázta a haját a szeméből, mutatta, hogy előtte lépjek ki a liftből.
Térdeim csaknem összecsuklottak, de összeszedtem magam, és kiléptem a liftből.

 HUSZONHETEDIK

PISCARY NAPPALI SZÁLLÁSA NEM OLYAN
VOLT, mint vártam volna. Kisétáltam a felvonóból, a fejemet ide–oda forgattam, mindent meg akartam
figyelni. A mennyezetek magasak voltak – úgy becsültem, még talán három méter magasak is lehettek – és
fehérre voltak festve, legalábbis ahol nem fedték őket meleg alapszínekkel festett textíliák, amelyeket
megnyugtatóan ható redők és hullámok díszítettek.
Hosszú, boltíves folyosó vezetett a belső, ugyanilyen tágas szobák felé. Egy playboy manzárdjának
túlfinomult kényelme keveredett egy múzeum levegőjének kellemes dohosságával. Szakítottam egy kis időt
arra, hogy keressek egy leyvonalat, de nem lepett meg, hogy nem találtam, végül is túl mélyen voltam a
föld alatt.
Bakancsaim egy piszkosfehér, plüssszerű szőnyegen tapostak. A bútorzat ízléses volt, és itt–ott művészi
alkotásokat is láttam a spotlámpák alatt. A szabályos térközönként elhelyezkedő, plafontól a padlóig leérő
függönyök olyan benyomást tettek, mintha mögöttük ablakok lettek volna. Üveges könyvespolcok voltak
közöttük, minden egyes kötet a Helyzet előtti kiadás volt. Nick biztosan odalett volna értük, és újra
végigfutott rajtam a gondolat, hogy mennyire elkeseredetten reménykedem benne, hogy megtalálja a
feljegyzésemet. Ahogy a siker lehetőségére gondoltam, magabiztosabban kezdtem lépkedni. A Kisten
üvegcséje és Nick feljegyzése adta lehetőségekkel talán meg tudom menteni az életemet.
A felvonó ajtaja becsukódott. Megfordultam, és láttam, hogy nincsen rajta gomb, amivel újra
kinyithatnám. Lépcsőház sem volt a környéken, az valahol máshol nyílik. A szívem nagyot dobbant, majd
visszatért a szabályos ütemre. Élve jutok ki innen?
Talán.
– Vedd le a bakancsodat – mondta Kist.
Hitetlenkedve kaptam fel a fejemet. – Pardon?
– Piszkosak. – A lábamat figyelte. Még mindig erős izgalmi állapotban volt. – Vedd le őket!
Ránéztem a hatalmas fehér szőnyegre. Azt akarja, hogy megöljem Piscaryt, és aggódik a bakancsom
miatt, nehogy összekoszoljam a szőnyeget? Vágtam egy pofát, kibújtam belőlük, és direkt rendetlenül
otthagytam őket a felvonó előtt. Ezt nem hiszem el. Mezítláb készülök a halálra.
De a szőnyegen járni valódi élvezet volt, csak úgy simogatta a talpamat, ahogy követtem Kistent, és el
kellett nyomnom magamban a kényszert, hogy a táskám külsejét tapogassam, hogy ott van-e az üvegcse,
amit megígért, hogy beletesz. Kist megint csak feszültnek látszott, fogait összeszorította, modora mogorva
volt, igen messze volt attól a domináns vámpírtól, akinek csaknem kapituláltam. Féltékeny volt és
sértődött. Pontosan olyan, amilyennek szerintem egy elárult szeretőnek kell lennie.
Add nekem... visszhangzott az emlékezetemben, és megállíthatatlan remegés vett rajtam erőt. Kíváncsi
lettem volna, hogy Piscarynak ugyanígy könyörgött-e, mert tudtam, hogy vért kért. És arra is kíváncsi
lettem volna, hogy a vérvétel Kisten számára alkalmi kötelezettség, vagy valami több.
A közlekedés letompított zaja elvonta a figyelmemet egy képről, ami Piscaryt és Lindburghöt
ábrázolhatta, amint egy korsó sörön osztoznak egy brit pubban. Lassú, a sántítását leplező léptekkel Kisten
egy süllyesztett lakószobába vezetett. A szoba egyik végében egy csempézett reggelizőfülke volt, ami előtt
egy ablaknak tűnő, a második emeletről a folyóra nyíló kilátást imitáló valami helyezkedett el. Piscary egy
kis fémkeretes szövetágyon heverészett egy körkörös, csempézett tér közepén, körbevéve szőnyeggel.
Tudtam, hogy a föld alatt vagyunk, és ez csak egy élő videoadás, de az biztos, hogy amit láttam, az egy
ablaknak tűnt nekem.
Az ég ragyogott az érkező hajnali fényektől, ami a szürke folyónak lágy ragyogást adott. Cincinnati
magasabb épületei csak sötét sziluettek voltak a világos ég háttere előtt. A turistahajók füstöt eregettek,
ahogy felfűtötték a kazánjaikat, és felkészültek az első turistahullámokra. A vasárnapi forgalom nem volt
nagy, és az egyes kocsik hangja beleveszett a hátteret adó rengeteg kattogásba, csörgésbe és láthatatlan
hívójelbe, amit a város kiadott magából.
Néztem a víz fodrozódását a könnyű szellőben, és a hajamat felemelte egy erősebb fuvallat. Ez az apró
részlet meglepett, és végigkutattam a mennyezetet és a padlót, amíg megtaláltam a ventilátort. A távolban
egy hajókürt bőgött fel.
– Jól érzed magad, Kist? – kérdezte Piscary, elvonva figyelmemet a folyó melletti gyalogúton a
kutyájával kocogó emberről.
Kist arca elvörösödött, előrehajtotta a fejét. – Tudni akartam, miről beszélt Ivy – mormogta, és olyan
volt, mint a kisfiú, akit rajtakaptak, hogy megpuszilta a szomszéd kislányát.
Piscary mosolygott. – Izgalmas, ugye? Öt így kötés nélkül hagyni, nos, az rengeteg mókához vezet,
egészen addig mulatságos, amíg aztán megpróbál megölni. De itt kezdődik csak az izgalom, nem?
Már nem voltam annyira feszült. Piscary oldott volt, az asztal mellett lévő egyik fémvázas széken
üldögélt egy könnyű szövésű, éjkék selyemköntösben. A reggeli újság összehajtva a keze ügyében feküdt.
Köntösének mélykék színe pompásan illett borostyánsárga bőréhez. Mezítláb volt, két lábfejét lehetett
látni az üvegasztalon keresztül. Hosszúak voltak és csontosak, ugyanolyan sárga árnyalattal, mint tar feje.
Szorongásom felerősödött, ahogy végigfutott az agyamon, mennyire mindennapos hálószobái viseletben
van. Nagyszerű! Pont ez az, ami kell nekem.
– Szép ablak – mondtam, és arra gondoltam, hogy ez jobb, mint Trenté, azé a varangyé. Ha akkor kezd
el intézkedni, amikor mondtam neki, hogy Piscary a gyilkos, minderre gondja lehetett volna. A férfiak
mind egyformák: elveszik, amit bírnak fizetés nélkül, a maradékról meg hazudoznak.
Piscary megváltoztatta a testhelyzetét a székében, köntöse szétvált, és előbukkant a térde. Gyorsan
másfelé néztem. – Köszönöm – mondta. – Amikor éltem, utáltam a napfelkeltéket. Mostanság ez a kedvenc
napszakom. – Gúnyosan mosolyogtam, ő pedig helyet mutatott az asztalnál. – Kér egy csésze kávét?
– Kávéééét? – kérdeztem. – Azt hittem, a gengszterek szabályaival nem egyeztethető össze, hogy kávét
igyanak valakivel, mielőtt megölik.
Vékony, fekete szemöldökei felemelkedtek. Észrevettem, hogy valamit akar tőlem, különben egyszerűen
csak elküldte volna Algaliareptet, hogy megöljön a buszon.
– Feketén – mondtam. – Cukor nélkül.
Piscary utasítón intett Kistennek, ő pedig hangtalanul kisurrant. Én kihúztam a Piscaryval szemben lévő
széket, és lerogytam,
a táskámat az ölembe vettem. Kipillantottam az álablakon a csendbe. – Tetszik az odúja – mondtam
gúnyosan.
Piscary felhúzta az egyik szemöldökét. Azt kívántam, bárcsak én is meg tudnám ezt csinálni. Most már
túl késő, hogy megtanuljam, hogyan kell. – Eredetileg ez a földalatti vasút része volt – mondta. – Egy
szabálytalanul ásott lyuk, valakinek a hajódokkja alatt. Ironikus, nemde? – Nem szóltam semmit, és ő
hozzátette: – Ez volt a szabad világ bejárata. Még mindig az, legalábbis alkalmanként. Semmi sem tesz
annyira szabaddá valakit, mint a halál.
Egy kis sóhaj szakadt ki belőlem, és az ablak felé fordultam, arra gondoltam, hogy még mennyi ilyen
bölcs öregemberes szarságot akar meghallgattatni velem, mielőtt megöl. Piscary megköszörülte a torkát,
én pedig visszafordítottam a fejemet, és ránéztem. Egy fekete hajfürt tűnt fel köntösének V alakú
gallérjában, és lábszárai dagadtak az izmoktól. Visszaemlékeztem a buja, forró és villámgyorsan
felébredő vágyra a felvonóban Kistennel, és tudtam, hogy ez főleg a vámpírferomonok műve volt. Hazug!
Az, hogy Piscary egyetlen kis hanggal, és tényleg semmi többel elérte ezt a hatást nálam, felforgatta a
gyomromat.
Képtelen voltam leállítani magam, a kezemet a nyakamhoz érintve felhúztam, mintha csak ki akartam
volna simítani a hajamat a szememből. El akartam rejteni a sebhelyemet, bár Piscary biztosan jobban
tisztában volt vele, hogy ott van, mint én magam. – Nem kellett volna megerőszakolnia Ivyt ahhoz, hogy
eljöjjek magához – mondtam, és elhatároztam, hogy mérges leszek, és nem aggodalmaskodom. – Egy
döglött ló feje az ágyamban teljesen megtette volna.
– Én akartam – mondta, mély hangjában a szél ereje bújt meg. – Bármennyire is szeretné az ellenkezőjét
hinni, ez a dolog nem csak magáról szól, Rachel. Egy része igen, de nem az egész.
– A nevem Ms. Morgan.
Három másodperces gúnyos csenddel adózott épületes megjegyzésemnek. – Megrontottam Ivyt. Az
emberek már összevissza beszéltek. Itt volt az ideje, hogy visszakerüljön az akolba. És még élvezet is
volt, mindkettőnknek. – A jó emlék mosolyt csalt az arcára, agyara megvillant, és egy halk, alig hallható,
szinte tudat alatti torokhangot hallatott. – Meglepett engem, mert messze meghaladta a szándékaimat, ami
történt. Már legalább háromszáz éve nem veszítettem el így az ellenőrzést az események felett.
A gyomrom megremegett, ahogy a tőle eredő, vámpír kiváltotta vágyakozás egy hulláma átszaladt
rajtam, aztán kihunyt. Az erejétől nem kaptam levegőt, és azon kaptam magam, hogy nyúlkálva próbálom
elkapni. – Gazember – mondtam, szemem szélesre tárult, ahogy a vérem diibörgött bennem.
– Hízelkedő – vágott vissza, szemöldökeit fel húzva.
– Meggondolta magát – mondtam, ahogy az utolsó iránta érzett vágyfoszlány is elhalt bennem. – Nem
akart a maga ivadéka lenni. Hagyja nyugton!
– Most már késő. És ő ezt akarja. Semmilyen kényszert nem alkalmaztam, ő hozta meg a döntést,
teljesen egyedül. Nekem nem volt szükséges beavatkoznom. O erre a pozícióra lett tenyésztve és
felnevelve, és ha majd meghal, kellően bonyolult lesz a lénye ahhoz, hogy megfelelő társaság legyen,
gondolkodása megfelelően változatos és kifinomult ahhoz, hogy ne unatkozzak mellette, és ő sem
mellettem. Tudja, Rachel, nem helyes azt mondani, hogy a vámpírt a vér hiánya őrjíti meg, és amiatt
ballag ki a tűző napra.
Az unalom, amitől elmegy az étvágy, és megjön az őrület. Amikor azon dolgoztam, hogy visszatérítsem
Ivyt közénk, én elkerültem ezeket a veszélyeket. Most, hogy már egyensúlyba kerültek benne a dolgok, és
ismeri az erejét, távol tart majd engem is az őrülettől. – Kecsesen meghajtotta a fejét. – És én is ugyanúgy
teszek vele.
A figyelme a vállam fölé irányult, és a nyakamon lévő haj szúrni kezdett. Kisten volt az. Ahogy elment
előttem, és hozzám dörzsölődött, elnyomtam egy remegést. A leharcolt és megvert vámpír csendesen, egy
csészealjra helyezve felszolgált nekem egy csésze kávét, és távozott. Nem nézett a szemembe, még
véletlenül sem, stílusa alávetett fájdalmat sugárzott. A kávéscsészéből a gőz három inch magasra
emelkedett, aztán a mesterséges szél felkapta és elvitte. Nem nyúltam a csészéért.
Fáradtság tört rám, az adrenalintól hányingerem volt. A táskámban lévő bűbájokra gondoltam. Miért
vár
Piscary?
– Kist? – Az élőhalott vámpír lágy hangon szólította, és Kisten felbukkant. – Add azt ide nekem!
Piscary kitartotta a kezét, és Kisten egy gyűrött papírt tett a tenyerébe. Pánikba estem, az arcom
megnyúlt. Az én üzenetem volt Nicknek.
– Hívott valakit? – kérdezte Kistet Piscary, és a fiatal vámpír előrehajolt.
– A FIB-et hívta. Rácsapták a telefont.
Sokkolva néztem Kistenre. O látta az egész dolgot. Az árnyékban rejtőzött, amikor tartottam Ivy fejét,
ahogy hányt, figyelte, hogyan főztem kakaót, és hallgatta, ahogy Ivy elmesélte nekem a rémálmát. És amíg
én egy örökkévalóságig zötykölődtem a buszon, letépte a menekülésemet jelentő cédulát az ajtóról. Senki
nem jön. Egyáltalán senki. Kerülve a tekintetemet, elment. Távoli ajtócsukódás zaja szűrődött be. A
tekintetem Piscaryra vándorolt, és a lélegzetem elakadt. A szeme teljesen fekete volt. A francba!
A nem pislogó obszidiángömbök látványától a tenyerem izzadni kezdett. Egy ragadozó acélrugószerűen
megfeszült testével hátradőlt előttem éjkék köntösében, míg a mesterséges szél borzolta a szőröket
lebarnult és az egészségtől kicsattanó csupasz karjain. Köntösének szegélye elcsúszott, ahogy finom
mozdulatokat tett. Mellkasa mozgott, ahogy lélegzett, és azon igyekezett, hogy fellazítsa a tudatalattimat.
És ahogy ott ültem előtte, rám nehezedett annak a hatalmas súlya, ami történni fog.
A lélegzetem ki-be járt, aztán visszatartottam. Mikor látta, hogy felismertem, hogy eljött a halálom
ideje, lassan pislogott, és sokatmondó, csillogó mosoly jelent meg az arcán. Még nem, de hamarosan.
Amikor már nem tud tovább várni.
– Mulattató, hogy olyan odaadóan gondozta őt – mondta, az erő átszűrődött a hangján, és a szívemet
szorította össze. – A legmesszebbmenőkig elárulta magát. Ó, én meseszép, veszélyes filiola custosoné.
Elküldtem, hogy megfigyelje magát, úgy négy évvel ezelőtt, és ő belépett az IS–be. Vettem egy templomot,
és mondtam neki, hogy költözzön be; megtette. Azt kértem tőle, hozzon létre egy boszorkánykonyhát és
lássa el megfelelő könyvekkel; jóval túlteljesítette a kérést, és egy kertet is hozzátett, ami már tényleg
ellenállhatatlan volt.
Az arcomat teljesen hidegnek éreztem, a lábaim citeráztak. A barátsága csak egy hazugság volt?
Csali, hogy minden lépésemet megfigyelhesse? Én ezt nem tudom elhinni. Ahogy visszaemlékeztem
elhaló hangjára, amikor megkért, hogy tartsam távol a napot, hogy ne ölje meg, nem bírtam elhinni, hogy
az ő barátsága puszta hazugság lenne.
– Mondtam neki, hogy kövesse magát, amikor felmondott – mondta Piscary, és a feketeség a szemében
felvette a felidézett szenvedély feszültségét. – Ez volt az első vitánk, és úgy gondoltam, hogy megtaláltam
azt a pontot, ahol az ivadékommá tehetem, ahol megmutathatja az erejét, és bebizonyíthatja, hogy ki tud
állni a maga igazáért velem szemben. De ő megadta magát. Egy ideig azt hittem, én hibáztam, és nincs meg
benne az az akaraterő, amivel túléli a végtelenséget velem, és várnom kell még egy generációt, aztán majd
tehetek egy próbát az ő és Kisten lányával. Annyira csalódott voltam! Képzelje csak el az örömömet,
amikor rájöttem, hogy megvan a maga forgatókönyve, amiben csak eszközként szerepelek.
Mosolygott, a fogai kicsit kijjebb csúsztak, nagyobbnak és hosszabbnak tűntek. – Magában látta a
kapaszkodót, aminél fogva kihúzhatja magát a jövőből, amit én szántam neki. Azt gondolta, maga
megtalálja a módját, hogy megóvja attól, hogy elveszítse a lelkét, ha meghal. – Visszafogottan rázogatta a
fejét, a fény csillogott sima fejbőrén. – Ez sehogy sem megy, de ő nem akarta elhinni.
Nyeltem egy nagyot, és ökölbe szorítottam a kezem, ahogy elmúlt az az érzésem, hogy elárultak. Ivy
kihasználta őt, nem az utasításait követte. – Tudta Ivy, hogy maga megölte azokat a boszorkányokat? –
suttogtam, és a szívem elszorult, ha arra gondoltam, hogy esetleg tudhatott róla, de elhallgatta előlem.
– Nem – mondta Piscary. – Biztos vagyok benne, hogy gyanakszik, de az én érdeklődésem ön iránt
máshonnan ered, egy régebbi dologban gyökerezik, aminek semmi köze Kalamack mostani
leyvonalboszorkányos Szent Gráljához.
Még véletlen sem néztem le a kezeimre, amik szorosan tartották az ölemben a táskámat, a cipzárja
fölött. Nem értem el az üvegcséig. Ha ez az egész nem is arra ment ki, miért akart Piscary engem holtan
látni?
– Az biztosan a büszkeségébe került volna, ha eljött volna hozzám irgalomért könyörögni, amikor maga
túlélte a démontámadást. Olyan szomorú volt! Hát, nehéz is fiatalnak lenni. Én jobban értem, mint azt ő
gondolja, hogy milyen az, ha az ember egyenlő társat akar. És az volt a szándékom, hogy még jobban
tönkreteszem, amikor rájöttem, hogy a tudtom nélkül felhasznál. így aztán magát életben hagytam, és
feltételeztem, hogy gyorsan megtöri a böjtöt, és teljesen a magáévá teszi. Hogy maga az ő árnyéka, még
egy ironikus fordulattal is szolgált, ami, bevallom, mindig kedvemre való. Megígérte, hogy megteszi, de
tudtam, hogy hazudik. No, mindegy, legyen így, gondoltam, nem bánom, de csak ha Ivy távol tartja
egymástól magát és Kalamacket.
– De hát én nem vagyok leyvonalboszorkány – mondtam, halk és ellágyult hangon, hogy leplezzem a
remegést. Lehelhettem volna a szavakat, ő akkor is meghallja. – Miért?
Mióta elhallgatott, nem vett levegőt. A lábujjai, mint valami sprinternek, a padlónak feszültek. Vádlija
izmai megfeszültek. Majdnem, gondoltam, és ujjaimat a táskám szájához közelítettem. Majdnem készen
van. Mire vár még?
 – Maga az apja lánya – mondta, a szeme körül összeráncolódott a bőr. – Trent az apja fia. Külön–külön
idegesítőek. Együtt... együtt megvan a képességük hozzá, hogy bajt keverjenek.
A tekintetem a távolba fúródott, majd újra fókuszálódott, ahogy szemeink összetalálkoztak, és jól
tudtam, hogy az arcomra kiült a rettenet. Apám és Trent apjának képe a sárga tábori busz előtt. Piscary
ölte meg őket. Csakis Piscary lehetett.
A vérem úgy lüktetett a halántékomban, majd szétvetette a fejemet. A testem követelte, hogy csináljak
már valamit, de én csak ültem, mert tudtam, hogy ha én megmozdulok, ő is megmozdul.
Megvonta a vállát, ez egy jól kiszámított mozdulat volt, ami arra irányult, hogy a borostyánszínű bőr
felvillanása a köntös alól elvonja a figyelmemet. – Túl közel jutottak ahhoz, hogy megoldják az elfek
rejtélyét – mondta, és figyelte a reakciómat.
Egykedvűen néztem rá, amikor elmondta Trent leginkább féltve őrzött titkát, amiből egyértelmű volt,
hogy ezt én is tudtam. Számomra nyilvánvalóan ez volt a legjobb, amit tehettem.
– Nem fogom engedni, hogy maguk ketten ott folytassák, ahol az apáik abbahagyták – tette hozzá, a
hangsúlyában várakozás volt.
Semmit sem szóltam, a gyomrom kavargón. Piscary ölte meg őket. Trent apja és az én papám barátok
voltak. Együtt dolgoztak Piscary ellen.
Piscary hallgatásba burkolódzott. – Elküldte már egyáltalán magát az örökkévalóba?
A tekintetemet az övébe öltöttem, a zsigereim teli voltak félelemmel. Na, megérkeztünk a lényeghez. A
kérdés, amire kereste a választ, a kérdés, amit elrejtett a többi közé, hogy ne tudjam, hogy állunk. De
ahogy megválaszoltam, halál fia vagyok.
– Nem szokásom kiadni az ügyfeleim bizalmas információit – mondtam, a szám taplószáraz volt
belülről.
Jéghideg szenvedélymentessége megtört, amikor vett egy levegőt. Finom maradt a viselkedése, de az
elevenjén tapostam. – Elküldte. Talált egyet? – kérdezte, és visszafogta magát, mielőtt áthajolt az asztal
fölött. – Elég szilárd volt ahhoz, hogy olvasni lehessen?
Egyet? Olvasni mi a fenét? Nem szóltam, és elkeseredetten el akartam rejteni a nyakamon lüktető
pulzusomat, de annak ellenére, hogy a szemei teljesen feketék voltak, nem érdekelte a vérem. Ez már
túlment minden határon, túl rémisztő volt ahhoz, hogy az ember elhiggye. Nem tudtam, mit válaszoljak.
Most akkor az igen a kárhozatot vagy az életet jelenti?
Megmerevedett, és egy végtelen hosszúnak tűnő pillanatig tanulmányozott, amíg én hallgattam a
szívverésemet, és izzadság patakzott a karjaimon. – Nem tudom értelmezni a hallgatását – mondta, és
ingerültnek látszott.
Vettem egy levegőt.
Piscary megmozdult.
Az adrenalin fájt. Vak pánikban löktem el magam az asztaltól. A székem hátradőlve felborult, én még
mindig benne ültem.
Piscary eltaszította az asztalt az útjából. Az asztal megroppanva félredőlt, az érintetlen kávém
fantasztikus mintát rajzolt a szőnyegre.
Négykézláb igyekeztem elmenekülni, mezítelen talpam alatt nyikorogtak a kör csempéi. Az ujjaimmal
kitapogattam a szőnyeget, és belekapaszkodtam, átgördültem, közben előrerántottam magam.
Sikoly szakadt ki belőlem, ahogy felrántott a csuklómnál fogva. Teljes pánikban karmolni kezdtem.
Semmilyen hatása nem volt rá. Teljesen szenvedélymentes arccal az egyik kék vénát követve végighúzta
a körmét a jobb karomon. Mintha tűz égetett volna, amikor a körmével megnyitotta a bőrömet, aztán
boldogságot éreztem. Csendesen, de vadul küzdöttem, hogy kiszabadítsam magam, ő meg mozdulatlanul
állt ott, mint egy fatörzs, és tartotta a csuklómat. A vérem ömlött, és éreztem, hogy az őrület egy buborékja
egyre duzzad bennem. Nehogy már megint ez történjen! Nem tehet tönkre megint egy vámpír!
A véremre nézett, aztán a szememre. A szabad kezével rácsapott a kezemre.
 – Nem! – üvöltöttem.
Elengedte a csuklómat, a szőnyegre estem. Durva pihegéssel lélegeztem, és négykézláb hátrálva
menekültem. Aztán valahogy lábra kaptam, adrenalin zakatolt bennem, ahogy a felvonó felé fordultam.
Piscary visszarántott.
– Te mocskos gazember! – üvöltöttem. – Hagyj engem! A fejemre vágott, olyan erősen, hogy csillagokat
láttam.
Összegörnyedtem. Lihegve feküdtem a lábánál, ahogy ott állt,
a kezében egy amulettel. Rákente a véremet, az vörösen ragyogott. A keze vörös ködbe burkolódzott,
ahogy a földön fekvő székemet még messzebb lökte a szőnyegen. Felhúztam a fejemet, és a hajamon át
láttam, hogy a csempézett aljzat előttünk egy tökéletes kört ad ki. A kék csempekor a fehér kő körül
egyetlen darab márványból származott. Idézőkor volt.
– Istenem, segíts! – suttogtam, mert tudtam, mi fog történni, amikor Piscary ledobja az amulettet, hogy
pontosan a kör közepére essen. Néztem, ahogy az örökkévaló energiájának gömbje kiterjed, és
védőbuborékot hoz létre. A bőröm csak úgy vibrált egy másik boszorkány erejétől, akit az én vérem keltett
életre. Piscary felkészült rá, hogy előhívja a démonját.
 HUSZONNYOLCADIK

PISCARY VISSZAVONULÓBAN VOLT, amikor a szájához emelte a kezét, hogy lenyalja a maradék véremet.
– Szenteltvíz? – Szenvedélymentes arcán undor kis hulláma futott végig. A köntöse szegélyével
letörölgette magáról a véremet, a tenyerén alig maradt valami kis vörösség. – Ennél több kell ahhoz, hogy
egy kis bosszúságnál több gondot okozzon nekem. És ne legyen ilyen öntelt! Nem akartam megharapni.
Még csak nem is szeretem, és maga élvezné a dolgot. Neem, maga lassan és fájdalmak között hal majd
meg.
– Hajrá... – lihegtem, és a lábára zuhantam, míg a szemeim elkeseredetten próbáltak visszaemlékezni,
hogyan kell fókuszálni.
A gyűlölt nyolclábnyi távolságig hátrált, miközben a felvonó és köztem maradt. Gondosan kiejtett latin
szöveget mondott, némelyik szót felismertem Nick démonidézéseiből. A pulzusom felgyorsult, és a plüss
szőnyeges, tágas szobát néztem, magam sem tudtam, miért. Túl mélyen voltunk a föld alatt ahhoz, hogy egy
leyvonalra csatlakozhassak. Algaliarept már úton van. Piscary oda fog adni neki.
Megmerevedtem, ahogy Piscary kimondta a nevét. A megégett borostyán íze a nyelvemre ragadt, és az
örökkévalóság vörös köde a megidéző körben beleolvadt a valóságba. – Na, nézd csak, egy démon –
suttogtam, odahúztam magam a feldőlt asztalhoz, és valahogy talpra álltam. – Ez egyre jobb lesz.
Előre-hátra hajlongva figyeltem, ahogy egyre dagad, és végül egy hat láb magas alakká nő. Az
örökkévaló vörössége beleivódott, és összeállt egy atlétikus, borostyánszín bőrű test, ami drágakövekkel
és színes szalagokkal díszített ágyékkötőt viselt. Algaliareptnek csupasz, izmos lábai voltak,
valószínűtlenül vékony dereka és fenségesen megformált mellkasa, aminek láttán Schwarzenegger is
elsírta volna magát. És mindezek felett sakálfeje volt, ami roppantul élénknek hatott hegyes füleivel és
hosszú, vadságot sugárzó pofával.
Leesett az állam, tátott szájjal bámultam, és az egyiptomi halálisten látványától Piscaryra fordítottam a
tekintetemet. Most már egészen más szemmel láttam a vámpír tulajdonságait. Piscary egyiptomi lett
volna?
Piscary megmerevedett. – Megmondtam, hogy előttem ne jelenj meg így – mondta mereven.
A halál maszkja vigyorgott, és az egészben az volt az elbűvölő, hogy a maszk élt, és szerves részét
alkotta a démonnak. – Elfelejtettem – mondta roppant lassan, hangja elképzelhetetlenül mély tónusú volt,
és éreztem, hogy a bensőmmel rezonál. Vékony, vörös nyelv csusszant ki a sakálfogak közül, és kényesen
megnyalogatta a pofáját. A fogak és az ajkak kopogó hangot adtak.
A szívem dobogott, és mintha csak hallotta volna, Algaliarept lassan hozzám fordult. – Rachel Mariana
Morgan – mondta, a füleit hegyezve. – Maga a kis csavargó.
– Pofa be – mondta Piscary, és Algaliarept szemei résnyire szűkültek. – Mit akarsz azért, hogy rávedd,
mondja el nekem, mit tud Kalamack, meddig jutott el?
– Hat másodpercet veled, a körödön kívül. – A puszta vágy, ami kicsendült a hangjából, hogy megölje
Piscaryt, olyan volt, mintha valaki jégcsapot dugott volna a pólóm mögé a hátamhoz.
Piscary megrázta a fejét, hideg szánalma mit sem változott. – Neked adom őt. Nem érdekel, mit csinálsz
vele, ha soha többé nem sétál a leyvonalaknak ezen az oldalán. Viszonzásul elmondatod vele, hogy milyen
messzire jutott Trent Kalamack a kutatásaival. Még mielőtt elviszed. Elfogadod?
Csak az örökkévalót ne! Csak Algaliarepttel ne!
Algaliarept kutyavigyora elégedettséget tükrözött. – Rachel Mariana Morgan, mint fizetség? Mmmmm,
elfogadom. – Az egyiptomi isten ökölbe szorította a kezeit, és előrelépett egyet, majd megállt a kör szélén.
Sakálfülei hegyesek voltak, kutyaszemöldökei felszaladtak.
– Nem teheti meg! – tiltakoztam, a szívem majd kiugrott. Ránéztem Piscaryra. – Maga ezt nem teheti,
nem fogadom el. – Algaliarepthez fordultam. – Nem birtokolja a lelkemet. Nem adhatja oda magának.
 A démon rám nézett. – A teste az övé. Teljesen uralja a testét. Aki uralja a testet, uralja a lelket.
– Ez nem tisztességes! – kiáltottam, de ügyet sem vetettek rám.
Piscary közel jött a körhöz. Kezeit a csípőjére tette, és agresszív tartást vett fel. – Nem teszel kísérletet
arra, hogy megölj, vagy megérints, semmilyen módon. És ha azt mondom, elmész, visszatérsz egyenesen
az örökkévalóba – mondta erős hanglejtéssel.
– Elfogadom – mondta a sakálfej. Egy csepp nyál esett le a tépőfogáról, és sziszegést lehetett hallani,
ahogy kettejük között utat talált az örökkévalóba.
Egy pillanatig sem elveszítve a démon tekintetét, Piscary kituszkolta a nagylábujját a kör fölött, hogy
megtörje azt. Algaliarept kiugrott a körből.
Zihálva hátratolattam. Erőteljes kéz nyúlt felém, és megragadta a torkomat.
– Állj! – kiáltott Piscary.
Alig kaptam levegőt, miközben feszegettem az aranyszínű ujjakat. Elárom gyűrűje volt kék kővel,
mindegyik összecsípte a bőrömet. Elhajoltam, hogy meg tudjam rúgni, és Algaliarept magasabbra emelt,
hogy elkerülje a támadást. Gurgulázó hang jött ki belőlem.
– Dobd le! – követelte Piscary. – Nem lehet a tiéd, amíg meg nem kaptam, amit akarok.
– Majd valami más módon megszerzem az információját – mondta a sakál, szavainak dörgő hangja
csatlakozott rohanó vérem zúgásához. Úgy éreztem, menten felrobban a fejem.
– Azért hívtalak, hogy információt nyerj, mégpedig tőle – mondta Piscary. – Ha most megölöd,
erőszakot teszel a megidézéseden. Most akarom az információt, nem a jövő héten, vagy a jövő évben.
A torkom köré fonódó ujjak fellazultak. A szőnyegre zuhantam, és csak lihegtem. A szandáljai bőrből és
vastag szalagokból készültek. Lassan felemeltem a fejemet, erősen éreztem a torkomat.
– Csak átmeneti haladék, Rachel Mariana Morgan – mondta a sakálfej, nyelve fantasztikus mintákat írt
le, amíg beszélt. – Még ma este melegíteni fogja az ágyamat.
Előtte térdeltem, és erősen szívtam befelé a levegőt, próbáltam nem gondolni arra, hogy hogyan tudnám
melegíteni az ágyát, ha egyszer már halott leszek. – Tudja – ziháltam –, már tényleg elegem van ebből az
egészből. – A szívem zakatolt, lábra álltam. Beleegyezett egy feladatba. Újra kitette magát annak, hogy
megidézzék. – Algaliarept – mondtam ki tisztán. – Én hívom, maga kutyapofájú, gyilkos kurafi.
Piscary álla meglepetésében leesett, és esküszöm, hogy Algaliarept rám kacsintott. – O, legyek az a
fickó, aki bőrruhában van? – kérdezte tőlem a sakálfej. – Aggódjon érte! Szeretek ő lenni.

Persze, ami csak akar.

Fekete bőr sofőrkesztyűk jöttek létre a borostyánszín bőrű kezeken, és az egyiptomi isten karót nyelt
tartása egy esetlen fickó nehézkességévé olvadt. Kisten alakot öltött, tetőtől talpig bőrben pompázott, a
lábán vastag sarkú fekete bakanccsal. Na és persze egy kis lánccsörgés, és egy leheletnyi benzinszag. – Ez
így jó – mondta a démon, diszkréten megvillantotta a tépőfogát, és ahogy hátrasimította szőke haját, az a
keze nyomán zuhanynedves és sampontól illatozó maradt.
Én is azt gondoltam, hogy jól néz ki. Sajnos. Kist hasonmása lassan kifújta a levegőt, majd megharapta
alsó ajkát, hogy bepirosodjon, nyelve kicsusszant, hogy nedves ragyogást adjon. Remegés futott végig
rajtam, ahogy eszembe jutott, milyen puhák voltak Kist ajkai. Mintha csak olvasott volna a
gondolataimban, a démon felsóhajtott, erős ujjai lenyúltak a bőrnadrágjához, hogy a pillantásomat
odavonja. Szeme felett egy marásnyom jelent meg, ami teljesen pontosan tükrözte Kist új sérülését.
– Átkozott vámpírferomonok – suttogtam, és igyekeztem megszabadulni a felvonóban történtek
emlékétől.
– Ne most – mondta Algaliarept, és önelégülten mosolygott.
Piscary csak bámult zavarában. – Én idéztelek meg, tedd, amit mondok!
Kisten képmása Piscaryhoz fordult, és ellenségesen ellökte. – És Rachel Mariana Morgan is megidézett
engem. A boszorkánynak és nekem van egy elrendezni való ügyünk, egy adósság. És ha ő elég ravasz
ahhoz, hogy nyerjen tőlem egy kör nélküli megidézést, akkor én tartom magam az egyezséghez.
Piscary csikorgatta a fogait. Hirtelen kitörve ránk támadt.
Zihálva hátráltam. Fájdalmas érzés tört rám, és bámultam Piscaryt, amint becsapódik az örökkévaló
falába, majd kezek és lábak őrült gubancává válik. Elhűltem, amikor rájöttem, hogy Algaliarept egy saját
maga által konstruált körbe vitt bennünket.
Az örökkévaló vörösének vaskos köde pulzált és zümmögött, és nagy nyomást gyakorolt a bőrömre,
pedig fél méterrel odébb álltam. Ahogy Piscary lábra állt, és megigazította a köntösét, kinyújtottam egy
ujjamat, és megérintettem a határt. Jéghideg remegés futott végig a tagjaimon, ahogy a felszín fodrozódni
kezdett. Ez volt az örökkévaló legerősebb, legvastagabb rétege, amit valaha is tapasztaltam. Magamon
éreztem Algaliarept tekintetét, visszahúztam a kezemet, és beletöröltem a farmeromba.
– Nem tudtam, hogy maga ezt meg tudja csinálni – mondtam, és kuncogtam. Visszatekintve ennek nagyon
is volt értelme. Ez egy démon volt. Az örökkévalóban létezett. Hát persze, hogy tudta, hogyan kell bánni
vele.
És feltett szándékom, hogy megtanítom azt is, hogy kell túlélni úgy, hogy ilyen rengeteg örökkévalóval
bánik, Rachel Mariana Morgan – mondta, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Meglesz az ára.
Megráztam a fejem. – Talán később?
A frusztrált düh kitörő ordításával Piscary fogott egy fémkeretes széket, és nekivágta a határnak.
Önkéntelenül ugrottam egyet, éreztem, hogy a szám kiszárad.
Algaliarept rápillantott a dühöngő vámpírra a szeme sarkából, amikor Piscary leszakította a szék egyik
lábát, és mint valami karddal, próbálta átdöfni a határt. A démon ellenséges pózt vett fel a kör szélén,
közben felém mutatta feszes fenekét a bőrnadrágban. – Húzd el a beled, öregember – gúnyolódott Kist
hanglejtését utánozva, még jobban felpaprikázva Piscaryt. – Hamarosan felkel a nap, három perc múlva
még egy esélye lesz a nőnél.
Felemeltem a fejemet. Három perc? Olyan közel van a napkelte?
Az őrjöngő Piscary eldobta a fémrudat, amely pattogott és gurult tovább a szőnyegen. A szemei fekete
üregként tátongtak, és lassú, kimért körökbe kezdett körülöttünk, felvezetve az elkövetkező borzalmakat.
De ez idő szerint biztonságban vagyok Algaliarept körében. Akkor most mi nem stimmel!
Kínosan magam köré font karjaimat némi erőlködéssel lefejtettem magamról, Piscary álablakára
néztem, és láttam, ahogy a napsugarak megcsillannak a legmagasabb épületeken. Három perc.
Ujjbegyeimmel a homlokomat nyomkodtam. – Ha megkérném, hogy ölje meg Piscaryt, akkor kvittek
vagyunk? – kérdeztem, és felnéztem rá.
Oldalt fordult nekem. – Nem. Még ha Ptah Ammon Fineas Horton Madison Parker Piscary megölése
szerepel is elvégzendő feladataim listáján, az akkor is csak egy igény, aminek ára van, és nem menti fel az
adósság alól. Azonfelül, ha elküld utána, akkor ő is megidéz engem, akárcsak maga tette, és pontosan ott
tart, mintha nem csinált volna semmit. Az egyetlen oka annak, hogy most nem tud megidézni, az, hogy nem
sikerült semmiben megegyeznünk, és ha szabad így mondanom, ez egy klasszikus döntetlen.
Vigyorogva elfordítottam a fejem. Piscary csak állt, és hallgatta, mit beszélünk, nyilvánvalóan
átgondolta a helyzetet.
– Ki tud innen juttatni? – kérdeztem, és a menekülésre gondoltam.
– Egy leyvonalon keresztül igen. De ez idő szerint az magának a lelkébe kerülne. – Megnyalta az ajkát.
– És azután maga az enyém.
Milyen jó, hogy csupa jó közül választhatok. – Tud adni nekem valamit, amivel megvédhetem magam
tőle?
– vetettem fel, és egyre elkeseredettebb lettem.
Az ugyanolyan drága dolog... – A démon feljebb húzta a kesztyűit, ujjain megfeszült a bőr. – És
magának már megvan, amire szüksége van. Tiktak, bim–bam, Rachel Mariana Morgan. Minden, ami
megmentheti az életét, megköveteli, hogy odaadja a lelkét.
 Piscary vigyorgott, és a gyomrom összeugrott, ahogy merev nyugalommal megállt nyolclábnyira tőlem.
A táskám felé kaptam a fejem, amiben az az üvegcse volt, amit Kisten adott nekem. Ebben a pillanatban
elérhetetlen volt a számomra, a határ rossz oldalán hevert. – Hát akkor mit kérjek? – kiáltottam
elkeseredetten.
– Ha én ezt most megválaszolom, nem marad annyija sem, hogy megfizessen érte, kedves. – Közelebb
hajolt, és leheletével el fújta a fürtjeimet. Visszahőköltem, ahogy kénkő bűzét éreztem. – És maga nem
panaszkodhat, megvannak a forrásai – tette hozzá. – Aki meg tudja kongatni a város harangjait, túl tud élni
egy vámpírt is. Még akkor is, ha az olyan öreg, mint Ptah Ammon Fineas Horton Madison Parker Piscary.
– De hát én lent vagyok háromemeletnyire a föld alatt! – ellenkeztem. – Nem bírok elérni egy
leyvonalat ilyen mélységen keresztül.
Bőrruhája megreccsent, ahogy hátratett kézzel körbejárt. – Mit fog tenni?
Némán káromkodtam. A körön kívül Piscary várt. Még ha ne adj' isten, valahogy kiszabadulok is innen,
egyből Piscary következik.
Szemeim szélesre tárultak, amikor felnéztem. – Idő? – kérdeztem.
Kist víziója a csuklójára nézett, és egy ugyanolyan óra jelent meg körülötte, mint amit a
húsklopfolómmal összezúztam. – Egy perc harminc.
Az arcomból kiszaladt a vér, egy pillanat alatt hidegnek éreztem. – Mit kérne azért, hogy a
biztonságiaknál vagy a FIB bírósági termében tanúskodjon amellett, hogy Piscary a boszorkány–
sorozatgyilkos?
Algaliarept vigyorgott. – Szeretem az észjárását, Rachel Mariana Morgan.
– Na, és mennyire szereti? – kiáltottam, és közben néztem, hogyan ereszkedik le a nap az épületek
oldalán.
– Az én áram nem változott. Szükségem van egy új bizalmasra, és az túl hosszú időnek tűnik, míg el
tudom venni Nicholas Gregory Sparagmos lelkét.
Az én lelkem. Nem tudom megtenni, még akkor sem, ha ez elég lenne Algaliareptnek, és
végeredményben megóvná Nicket attól, hogy elveszítse a lelkét, és az örökkévalóba kerüljön egy démon
bizalmasának. Az arcom elkeskenyedett, és olyan elszántan néztem rá, hogy a démon meglepetésében csak
pislogni tudott. Volt egy ötletem. Őrült volt és kockázatos, de talán elég bolond ahhoz, hogy működjön.
– Önként a bizalmasa leszek – suttogtam, és fogalmam sem volt róla, hogy túlélhetem-e egyáltalán a
rajtam átmenő energiát, vagy amire rákényszerít. –

Ingyen leszek a bizalmasa, de megtarthatom a lelkemet. – Talán ha megtarthatom a lelkem, nem tud
behúzni az örökkévalóba. A leyvonalaknak ezen az oldalán maradhatok. Csak akkor tud használni, amikor
lent van a nap. Meglehet. A kérdés csak az volt, veszi-e a fáradságot és időt Algaliarept, hogy ezt
átgondolja? – És azt akarom, hogy tanúskodjon, még mielőtt az én oldalamról a kötelezettségeim
behajtásra kerülnek – tettem hozzá arra az esetre, ha mégiscsak sikerülne valahogy elintéznem, hogy
túléljek.
– Önként? – mondta, miközben a körvonalai vibrálni kezdtek. Még Piscaryt is sokkoltam. – Ez nem így
megy. Ezelőtt még soha senki nem lett önként bizalmas. Nem is tudom, ez így mit jelent.
– Ez azt jelenti, hogy a kibaszott bizalmasa vagyok! – üvöltöttem, és jól tudtam, hogy ha belegondol,
rájön, hogy így csak felerészben leszek az övé. – Vagy most igent mond, vagy harminc másodpercen belül
én vagy Piscary halott lesz, és maga semmit sem nyer a dolgon. Semmit! Akkor kötünk egyezséget, vagy
nem? Kist víziója előrehajolt, majd kitért. Az órájára nézett. – Önkéntesen? – A szeme tágra nyílt a
kíváncsiságtól és a kapzsiságtól.
Pánikhullám közepette bólintottam. Majd később is aggódhatok rajta, fia egyáltalán lesz még számomra
olyan, hogy később.
–Áll az alku – mondta olyan gyorsan, hogy biztos voltam benne: hibáztam. Felszabadultság áradt el
bennem, aztán lelkemet is megrázó erővel rám tört a realitás. Isten irgalmazzon nekem! Egy démon
bizalmasa lettem. Visszahőköltem, amikor a kezemért nyúlt.
– Megegyeztünk – mondta a démon, és vámpírgyorsasággal megkaparintotta a kezemet.
Egyenesen a gyomrába rúgtam. Nem csinált semmit. Engedelmeskedve a fizika törvényeinek
hátralendült, de amúgy nem mozdult. Lihegés szakadt ki belőlem, ahogy egy vonalat karcolt a bőrömre,
ami keresztezte a démonjelemet. Folyt a vér. Hátrahúzódtam, miközben pisszegett, hogy hallgassak. A
démon a csuklóm fölé hajolt, és ráfújt.
Próbáltam elhúzódni, de erősebb volt, mint én. Rosszul voltam a vértől és mindentől. Elengedett, és én
hátraestem, lecsúsztam a határ ívén, éreztem, hogy a hátam bizsereg. Azonnal a csuklómra néztem. Két
vonal volt ott, ahol eddig csak egy. Az új ugyanolyan réginek látszott, mint a régebbi. – Most nem fájt –
mondtam, túlságosan ki voltam már nyúlva ahhoz, hogy sokkot kapjak.
– Nem okozott volna sérülést, ha az első alkalommal nem próbálja összevarrni. Amit érzett, az csak
annyi volt, hogy elégett a fonal. Démon vagyok, nem szadista.
– Algaliarept! – kiabált Piscary, ahogy az egyezséget megkötöttük.
– Túl késő – mondta a démon vigyorogva, és eltűnt.
Hátraestem, ahogy a határok eltűntek a hátam mögül, és sikítottam, ahogy Piscary rám tört. Hátamat a
padlónak vetettem, felkaptam a lábaimat, és sikerült átdobnom a fejem felett. Odakúsztam a táskámért,
benne az üvegcséért. Kezemmel beletúrtam a táskába, míg Piscary visszarántott.
– Boszorkány – sziszegte, míg megragadta a vállamat. – En megszerzőn, amit akarok. És utána
meghalsz.
− Menjen a pokolba, Piscary – acsarkodtam, apró pukkanással kilöktem a dugót az üvegcséből, és az
arcába dobtam.
− Felordított, és erőszakosan ellökött magától. A padlóról figyeltem, amint előredől, és őrjöngő
mozdulatokkal próbálja letörölni az arcát.
A szívem a torkomban dobogott, vártam, hogy elessen, vártam, hogy elájuljon. Egyik se történt meg. A
zsigereim összerándultak a félelemtől, ahogy Piscary sikálta az arcát, az ujjait az orrához dörzsölve. –
Kisten! – kiabálta, az undora megfáradt kiábrándultsággá olvadt. – Ó, Kisten! Hát te is?
Nyeltem egy nagyot. – Ártalmatlan, igaz?
Belenézett a szemembe. – Ugye nem gondolja komolyan, hogy ilyen hosszan túléltem volna, ha
elmondtam volna a gyerekeimnek, mi az, ami tényleg megölne?
Semmim nem maradt. Három szívverésnyi ideig csak bámultam. Ajkai mohó mosolyra görbültek.
Mozgásba lendültem. Piscary lazán kinyúlt, és megragadta a bokámat, amikor próbáltam feltápászkodni.
Újra elestem, kirúgtam a lábammal, és kétszer is eltaláltam az arcát, mielőtt magához bírt húzni, és
súlyával a földre nyomott.
A sebhely a nyakamon pulzálni kezdett, és félelem áradt át rajta, undorító keveréket alkotva.
– Nem – mondta Piscary lágyan, miközben a szőnyegre szögezett. – Ezért fájdalommal fizetsz.
Tépőfogai kilátszottak, nyál csöpögött róluk.
Levegőért küszködtem, és próbáltam kijutni alóla. Odébb csúszott, a bal kezemet a fejem fölött tartotta.
A jobb karom szabad volt. Fogaimat összeszorítva a szemére támadtam. Piscary hátrahőkölt.
Vámpírerővel megragadta a jobb karomat, és eltörte.
Ordításom visszhangzott a magas mennyezetről. A hátam ívbe hajlott, és levegőért kapkodtam.
Piscary szemei feketén villogtak. – Mondja el, hogy Kalamacknek van-e életképes mintája – követelte.
A tüdőm zihált, próbáltam levegőt venni. A nyomorúságos fájdalom hulláma végigrángott a karomon, és
visszhangzott a fejemben. – Menjen a pokolba! – mondtam recsegő hangon.
Még mindig a szőnyegre nyomott, és összepréselte törött karomat.
Vonaglottam, ahogy a gyötrelem átitatta a tagjaimat. Minden idegvégződésem égőn lüktetett. Torokhang
szaladt ki belőlem, a fájdalom és elszántság elkeseredett bődülése. Nem mondtam volna meg neki. Még
csak nem is tudtam a választ.
Teljes súlyával ránehezedett a karomra, megint felordítottam, hogy meg ne őrüljek. A félelemtől fájt a
fejem, míg Piscary szeme villogott az éhségtől. Ösztönös vérszomja magasra hágott, küzdelmem minden
gátlást kioltott belőle. Szemeinek feketéje egyre dagadt. Úgy hallottam fájdalmam hangjait, mintha
kívülről jönnének. A sokk ezüstszikráit láttam megjelenni köztem és Piscary szemei között, kiabálásom
lassan megkönnyebbüléssé változott. Ereztem, hogy el fogok ájulni. Köszönöm, istenem!

Piscary is látta. – Nem – suttogta, nyelve gyorsan végigfutott a fogain, hogy elkapja a lehulló
vámpírnyálat, mielőtt a földre hull. – Én jobb vagyok ennél. – Leszállt a kezemről. Egy nyögés szaladt ki
belőlem, ahogy az agónia lüktetéssé tompult.
Lehajolt, hogy arcával pár centiméternyire az enyémtől hideg tárgyilagossággal figyelje a pupillámat,
ahogy a szikrák eltűnnek, és a szemem újra összpontosítani tud. Egykedvűsége mögött növekvő izgalom
bújt meg. Ha nem elégítette volna ki az éhségét Ivyval, most nem tudta volna megállni, hogy
megcsapoljon. Pontosan tudta, mikor tért vissza az akaratom, és már előre mosolygott.
Vettem egy levegőt, és az arcába köptem, könnyek keveredtek a nyálammal.
Piscary becsukta a szemét, arckifejezése fáradt ingerültséget mutatott. Elengedte a bal csuklómat, hogy
letörölje az arcát. Hátrahúztam ujjaimat, és kéztővel alulról orrba akartam vágni.
Elkapta a csuklómat, mielőtt betaláltam. Szemfogai megvillantak, a karomat szorosan tartotta.
Tekintetem levándorolt a sebhez, amit akkor vágott rajtam, amikor aktiválta az amulettet. A szívem nagyot
dobbant. Szalagszerű vércsík haladt lassan a könyököm felé. A vörös csepp dagadt, reszketett, és leesett a
mellemre, meleg volt és puha.
A lélegzetem rázkódott. Csak bámultam és vártam. A feszültség nőtt benne, izmai megfeszültek, ahogy
rám feküdt. A tekintete a csuklómra tapadt. Egy másik csepp is leesett, nehéznek éreztem, ahogy rajtam
landolt.
– Ne! – sikoltottam, amikor érzéki nyögést hallatott.
– Most már értem – mondta, a hangja elrettentőén lágyan csengett, kézben tartott vágyak lüktettek alatta.
– Nem csoda, hogy Algaliareptnek olyan hosszú ideig tartott rájönni, mitől retteg. – Karomat a padlóra
rögzítette, közelebb és közelebb hajolt, egészen addig, amíg orrunk egymás mellé simult. Nem bírtam
mozdulni. Nem bírtam lélegezni. – Maga a vágytól fél – suttogta. – Mondja el, kis boszorkány, amit tudni
akarok, vagy felvágom a testét, megtöltöm a vénáit magammal, és a játékszeremmé teszem. De
megengedem, hogy emlékezzen a szabadságára. Az enyém lesz mindörökre.
– Menjen a pokolba... – mondtam elborzadva.
Kicsit visszább húzódott, hogy lássa az arcomat. Forró volt, ahol a köntöse félrecsúszott, és a bőre az
enyémhez ért. – Itt fogom kezdeni – mondta, és vértől csöpögő karomat oda húzta, ahol láthatom.
– Ne! – tiltakoztam. A hangom lágy volt és csordultig félelemmel. Nem tehettem róla. Próbáltam
közelebb húzni magamhoz a karomat, de Piscary erősen szorította. Lassan és megtervezett mozdulatokkal
húzta a kezemet, én pedig küzdöttem, hogy mozdulatlanul tartsam. Törött karom az undor és szenvedés
hullámait küldte szét a testemben, ahogy megpróbáltam használni, és egy kiscica erejével nyomtam el
magamtól a vámpírt. – Istenem, ne, istenem, ne! – ordítottam, és megdupláztam az erőfeszítéseimet, ahogy
félrehajtotta a fejét, és nyelvét a könyökömön keresztül lassan vitte előre, nyögött az élvezettől, ahogy
tisztára nyalta, nyelve pedig tovább mozgott a vér forrásának irányába, ahonnan az áramlásnak már semmi
sem állt az útjába. Ha a nyála eléri a vénáimat, az övé leszek. Mindörökre és visszafordíthatatlanul.
Tekeregtem a földön. Csapkodtam, mint egy partra vetett hal. Nyelvének meleg nedvességét már
fogának hideg élessége váltotta fel, egyelőre csak legelt, még nem harapott.
– Mondja el nekem! – suttogta, és úgy döntötte meg a fejét, hogy lássa a szememet –, és akkor most
ölöm meg, és nem évszázadok múlva.
Undor bugyogott fel a testemben, és az őrület sötétségével keveredett. Meghajlottam alatta. Törött
kezem ujjai rátaláltak a fülére. Beletéptem a fülébe, és elértem a szeméhez. Úgy küzdöttem, mint egy állat,
az ösztöneim köde választott el a teljes őrülettől.
Piscary lélegzete durva zihálássá vált, ahogy a küzdelmem és a fájdalmam belehajszolta az
önkorlátozásnak egy őrületszerű szintjébe, amit Ivynál megtapasztaltam, mondhatom, hogy túlságosan is
gyakran. – Ó, a pokolba vele! – mondta, szinte cseppfolyós hangja metsző volt. – Meg fogom csapolni
magát. Kitalálhatok persze más módokat is. Igaz, hogy halott vagyok, de még mindig talpig férfi.
– Neeem! – ordítottam, de túl késő volt.
Piscary visszahúzta az ajkait. Vérző karomat nagy erővel a földre nyomta, fejét olyan szögbe döntötte,
hogy elérje a nyakamat. A fájdalom köde önkívületté dagadt, ahogy belefúrta ujjait törött karomba.
Üvöltésem elkeveredett a várt élvezetet megelőző nyögdécselésével.
Egy távoli moraj hangja hatolt át rajtam, és a padló remegni kezdett. Összerándult a testem, a karomból
áradó melegség lélegzetelállító fájdalommá alakult át a sokk hatására. Kiáltozó emberek hangja szűrődött
át az undor ködén.
– Nem érnek ide időben – mormogta Piscary. –
Magának már túl későn jönnek.
Jaj, csak ne így, gondoltam, a félelemtől félig elveszítve az eszemet, és átkozva ennek az egész
helyzetnek az ostobaságát. Nem akarok így meghalni. Az ősöreg vámpír hozzám hajolt, arca vad volt a
vágytól. Vettem egy utolsó levegőt.
A levegő kirobbant belőlem, amikor az örökkévaló egy zöld gömbje rácsapódott Piscaryra.
Az apró súlyponteltolódás megint adott egy kis teret, vonagla– ni kezdtem. Piscary még mindig rajtam
volt, acsargott és felnézett.
A kezem szabad volt, és be tudtam ékelni a térdeimet kettőnk közé. Könnyek homályosították el a
szemeimet, amint újult elszántsággal küzdöttem. Valaki ott volt.
Valaki ott volt, hogy segítsen nekem.
Egy másik zöld gömb robbant Piscaryba. Hátrahajlott. Egyik lábamat magam alá tudtam szedni, és
felnyomtam magunkat, Piscaryt le tudtam billenteni magamról.
Hátrafelé másztam, mint egy pók, majd fel tudtam emelkedni, megragadtam egy széket és meglengettem.
Eltaláltam, a rázkódás végighaladt a kezemen.
Piscary megfordult, az arca rettentően vad kifejezést öltött. Megfeszült, igyekezett összeszedni magát,
hogy rám ugorjon.
Hátratolattam, törött kezem szorosan a testemhez szorítottam.
Az örökkévaló zöldjének harmadik robbanása sziszegve repült el mellettem, bevágódott Piscaryba,
olyan erővel, hogy hátrafelé repülve csapódott be a falba. A távoli felvonó felé perdültem.
Quen.
A férfi egy hatalmas, a felvonó mellett a falban tátongó lyuk mellett állt egy porfelhőben, kezében az
örökkévaló növekvő gömbjét tartotta, ami még vörös volt, de kezdte felvenni aurájának színárnyalatát.
Biztosan a chi-jében tárolt energiát használta fel, mert túl mélyen voltunk a föld alatt, hogy elérjük a
vonalat. Egy fekete hátitáska volt a lába mellett, jó néhány fából készült, kardszerű karó állt ki nyitott
cipzáras szájából. A lyuk fölött volt a lépcsőház. – Úgy nagyjából itt volt az ideje, hogy ideérjen –
lihegtem, alig állva a lábamon.
– Beragadtam egy vonat mögé – mondta, kezei a leyvonalmágia rituáléja szerint mozogtak. – A FIB-et
hiba volt ebbe belevonni.
– Nem is kellett volna belekevernem őket, ha a maga főnöke nem volna akkora pöcs! – kiabáltam, aztán
vettem egy könnyű levegőt, hogy ne köhögjek a portól. Kisten szedte össze a cédulámat. Hogyan kerül ide
a FIB, ha Quen nem hozta ide őket?
Piscary újra talpra állt. Méregetett bennünket, és agyarait mutogatta, széles mosoly kíséretében. – Na és
most az elfek vérét isszuk? Nem ettem ilyet jót a Helyzet óta.
 Vámpírgyorsasággal átrohant a tágas szobán
Quenhez, ahogy elment mellettem, visszakézből lekent egy nagyot. Hátraestem. A hátam a falnak
ütődött, és a földre zuhantam. Kábultan, valahol az öntudat határán lebegve figyeltem Quent, ahogy kitér
Piscary elől, olyan volt, mint valami árnyék a fekete, testére feszülő ruhájában. Egyik kezében egy olyan
hosszú karót tartott, mint az alkarom, a másikban az örökkévaló növekvő gömbjét. A latin csak úgy folyt
belőle, a fekete mágia szavai beleégtek az elmémbe.
A tarkóm lüktetett. Undor öntött el, ahogy megérintettem a fájdalom forrását, de nem találtam vért.
A fekete foltok feltisztultak előttem, ahogy lábra tudtam állni. Kábult voltam, és a táskámat kerestem a
bűbájokkal a lezúzott fal porának homályán keresztül.
Egy férfi agóniájának hangjai vonták a figyelmemet Quenre. Azt hittem, megáll a szívem.
Piscary elkapta őt. Ügy tartotta, mint egy szeretőt, és a nyakához tapadt, mindkettejük súlya
ránehezedett. Quen ellazult, a fakard a földre esett. Fájdalmas kiáltása az eksztázis nyögéseivé alakult.
A falnak támaszkodva tudtam csak lábra állni. – Piscary – kiáltottam, és ő odafordult, száján Quen vére
vöröslött.
– Várjon a sorára – mondta vicsorogva, és felém mutatta vérrel összekent fogait.
– Én voltam az első – mondtam.
Mérges lett, és ledobta Quent. Ha éhes lett volna, semmi, de semmi nem tudta volna elvonni a legyűrt
prédától. Quen karja gyenge mozdulattal felemelkedett. Nem kelt fel. Tudtam miért. Túl jó érzés volt.
– Maga nem tudja, mikor érdemes hagyni a dolgokat a maguk útján folyni – mondta, és közeledett
hozzám. Latin szavak törtek elő belőlem, azok, amik belém égtek Quen támadásánál. A kezeim is
szaporán jártak, fekete mágia jeleit vésték a levegőbe. A nyelvem megduzzadt, alufólia ízét éreztem a
számban. Kinyúltam a leyvonalért, de nem találtam meg.
Piscary belevágódott a testembe. Csak ziháltam, nem bírtam lélegezni. Már megint rajtam volt, és
kinyúlt értem.
A félelemben valami megtört. Örökkévaló egy hulláma ömlött belém. Hallottam az üvöltésemet a
váratlan erőbeáramlás okozta sokktól. Arany, feketével és vörössel tarkázva tört elő a kezeimből. Piscary
felemelkedett rólam, becsapódott a falba, a fények megrázkódtak.
Én felhúztam magam, ahogy ő a földre zuhant, észrevéve, hogy honnan jön az energia. – Nick! –
kiáltottam rettegve. – Ó, istenem! Nick! Úgy sajnálom!
Rajta keresztül tudtam felmenni egy leyvonalra. Rajta keresztül jutottam energiához, mintha a
bizalmasom lenne. Átrohant rajta, ahogy rajtam is. Többet vettem ki, mint amit ő kezelni tud. Mit tettem?
Piscary ott hevert, ahol a fal és a padló találkozott. A lábai csúszkáltak, és a fejét fellendítette. Szemei
nem fókuszáltak, de feketeségük teli volt gyűlölettel. Nem engedhettem meg, hogy felkeljen.
Fájdalomtól agyongyötörve megragadtam a széklábat, amit Piscary letépett, és átlépdeltem a szobán.
Valahogy talpra állt, kezeivel a falhoz támaszkodott. Köntöse csaknem teljesen szétnyílt. Tekintete
hirtelen összeszedetté vált.
Egyik kezemmel megragadtam a fémrudat, mint egy baseballütőt, és hátrahúztam, miközben rárontottam.
– Ezt azért kapja, mert megpróbált megölni – mondtam, és lendítettem.
A fémrúd lucskos, cuppanásszerű hangot adott, ahogy a füle mögött eltaláltam. Tántorgott, de nem dőlt
ki.
Lélegzetem dühödt hanggal tódult kifelé. – Ezt Ivy megerőszakolásáért! – kiáltottam, és afölött érzett
dühöm, hogy valami olyan erőset és sérülékenyét tett tönkre, erőt adott nekem. Lendítettem, az
erőfeszítéstől morgó hangot hallatva.
A fémrúd az agykoponyáját találta el, olyan hangot adott, mint egy dinnye.
Megbotlottam, de valahogy visszanyertem az egyensúlyomat. Piscary térdre esett. Vér szivárgott a
fejbőréből.
– És ezt – mondtam, érezve, hogy a szemeimből forróság árad, és a látásom elhomályosodik a
könnyektől – a papám megöléséért – suttogtam.
Gyötrelmes üvöltéssel harmadszor is lendítettem. A székláb belecuppant Piscary fejébe. Az erős
lendítés nyomatékától térdre estem. A kezeim sajogtak, és a rúd kiesett érzéketlen markomból. Piscary
szemei fennakadtak, és elesett.
Zokogásszerű levegővételek közepette ránéztem, és a kezem fejét megtöröltem az orcáimon. Nem
mozgott. A hajamon át az álablakra néztem. A nap már fentről ragyogott az épületekre. A vámpír így marad
lent a földön szürkületig. Valószínűleg.
– Ölje meg! – nyögte Quen.
Nehézkesen felemeltem a fejemet. Elfelejtettem, hogy ő is ott van.
Quen felemelkedett, egyik tenyerét a nyakára nyomta. Vér szivárgott az ujjai között, és ahogy leért a
fehér szőnyegre, ronda mintázat rajzolódott ki. Egy második fakardot dobott oda nekem. – Ölje meg most!
Elkaptam, olyan természetességgel, mintha csak egész életemben kardokat kapdostam volna el.
Reszkettem egész testemben, a kard hegyét a szőnyegbe szúrtam, és rátámaszkodva felálltam. Kiáltások és
vezényszavak hallatszottak a falban lévő lyukon keresztül. Megérkezett a FIB. Későn, mint mindig. –
Szabadúszó vagyok – mondtam, a torkom kiszáradt, a szavaim durván estek ki belőlem. – És én nem ölöm
meg a célpontjaimat. Élve viszem be őket.
– Akkor maga bolond.
Belehuppantam egy túltömött székbe, megelőzve, hogy elessek. Leejtettem a kardot, az államat a
térdeimre támasztottam, és bámultam a szőnyeget. – Akkor ölje meg maga – suttogtam, és tudtam, hogy
hallja a hangomat.
Quen bizonytalan mozgással odament a táskájához, ami a falban tátongó szabálytalan szélű lyuknál volt.
– Nem tehetem. Én nem vagyok itt.
A testemet pöfögésszerűen elhagyó levegő fájdalmat okozott. Felnéztem, amint átjön a szobán hozzám,
lépései kimértek voltak. Felvette a kardot a földről, és véres kezével beletuszkolta a katonatáskájába. Úgy
érzékeltem, hogy egy szürke robbanóanyag–kocka körvonalait látom benne, ezért arra gondoltam, hogy ő
robbanthatta a lyukat a falon.
Fáradtnak látszott, szálas termete meggörnyedt a fájdalomtól. A nyaka nem nézett ki vészesen, de én
inkább lennék hat hónapot húzógipszben, mint hogy Piscary vámpírnyálas harapása egyszer elérjen. Quen
inderlandi volt, így az a veszély nem állt fenn, hogy vámpírrá transzformálódik, de érezni lehetett rajta,
hogy magabiztosságának külső mázán hajszálrepedéseket rajzol ki a félelem, ami abból eredt, hogy tudta,
Piscary esetleg magához köthette. Egy ilyen öreg vámpírral a kötés élethosszig tarthat. Csak az idő mondja
meg, mennyi kötést okozó vámpírnyálat bocsátott ki a harapásakor, ha egyáltalán került át Quenbe.
– Sa’han tévedett magával kapcsolatban – mondta kimerültén. – Ha maga nem tud túlélni egy
vámpírtámadást segítség nélkül, az értéke legalábbis kérdéses. És a kiszámíthatatlansága
megbízhatatlanná teszi, ezért nem biztonságos. – Quen biccentett felém, mielőtt megfordult, és a lépcsőház
felé vette az irányt. Figyeltem, ahogy elmegy, a szám tátva maradt.
Sa’han téved velem kapcsolatban, gondoltam gúnyosan. Egy kis cukorfalatka Trentnek.
A kezeim fájtak, a két tenyerem vörös volt, teljesen úgy néztek ki, mintha elsőfokú égési sérüléseket
szenvedtek volna. Edden hangja csak úgy harsogott a lépcsőházban. A FIB-nek lesz gondja Piscaryra. En
pedig esetleg hazamehetek...
Haza Ivyhoz, gondoltam, és egy picit lehunytam a szememet. Hogyan lett az én életem ilyen ocsmány
?
Hihetetlenül fáradt voltam, de lábra álltam, amikor
Edden és egy sor FIB-rendőrtiszt robbant be a Quen által csinált lyukon. – Én vagyok az! – krákogtam,
és a jó kezemet felemeltem a levegőbe, mert a biztonságiak félelmetesen kattogtatták a fegyvereiket. – Ne
lőjenek le!
– Morgan! – Edden bámult keresztül a kavargó, poros törmeléken, és leeresztette a fegyverét. Csak a
FIB-tisztek fele követte a példáját. Ez jobb volt, mint az átlagos elvárásom. – Maga életben van?
Hangjából érződött, hogy erősen meglepődött. A fájdalomtól meggörnyedtem, és végignéztem
magamon, törött karom esetlenül csüngött a testem mellett. – O, igen, legalábbis azt hiszem. – Aztán
elkezdett rázni a hideg, majd megfagytam.
Valaki kuncogott, aztán mindenki leengedte a fegyverét. Edden egy mozdulatára a tisztek legyezőszerűen
elszéledtek. – Piscary ott van – mondtam, és arrafelé néztem. – Napnyugtáig nem lesz aktív, azt hiszem.
Edden közelebb jött, és szemügyre vette Piscaryt, akinek a köntöse ki volt nyílva, és láthatóvá vált
izmos combjának jelentős része. – Mivel próbálkozott, el akarta csábítani?
– Nem – suttogtam, így nem fájt annyira a torkom. – Megpróbált megölni. – Tekintetünk találkozott, és
hozzátettem: – Van valahol a közelben egy élő vámpír, egy bizonyos Kisten. Szőke és mérges. Kérem, ne
lőjék le! Rajta és Quenen kívül senkit sem láttam, csak nyolc élő vámpírt odalent. Őket lelőhetik, ha
akarják.
– Mr. Kalamack biztonsági tisztje? – Edden tekintete végigpásztázott rajtam, számba vette a
sérüléseimet. – O magával jött? – Kezét a váltamra tette, hogy megnyugtasson. – Ügy nézem, eltört a karja.
– Jól látja – mondtam, és visszarántottam, ahogy felé nyúlt. Miért csinálják ezt az emberek? – És igen,
itt jött ki. És maga miért nem jött? – Hirtelen méregbe gurultam, és mellbe taszítottam. – Ha még egyszer
megtagadja, hogy fogadja a hívásomat, megesküszöm, hogy ráveszem Jenkst, hogy minden este megpixelje
egy hónapig.
Arrogancia futott át az arcán, és a FIB-tisztekre pillantott, akik óvatosan körülvették Piscaryt. Valaki
hívott egy IS mentőt. – Nem utasítottam el a hívását. Aludtam. És az igazat megvallva, nem éppen a
számomra legkedvesebb módja az ébresztésnek, hogy egy őrjöngő pixi és egy teljes pánikban lévő barát
elzengi, hogy maga elment Cincinnati mestervámpírjába karót verni. És ki adta meg magának a titkos
számomat?
Ó, istenem, Nick! A leyvonal-energiának az az emlékezetes kitörése, amit áthúztam rajta, teljesen
elborzasztott. – Nick – dadogtam. – Hívnom kell Nicket. – De ahogy végignéztem a szobán, és a táskámat,
benne pedig a telefonomat kerestem, habozni kezdtem. Quen vére eltűnt. Teljesen nyoma veszett. Arra
gondoltam, Quen tényleg komolyan gondolta, hogy semmi bizonyítékot nem akar hagyni azzal
kapcsolatban, hogy itt járt. Hogyan csinálhatta?
Talán egy kis elfmágia?
– Mr. Sparagmos a parkolóban van – mondta Edden. Ahogy rám bámult, és vértelen arcomat nézte,
elkapott egy arra járó rendőrtisztet. – Szerezzen nekem egy paplant! Sokkos állapotba került.
Teljesen dermedt voltam, engedtem, hogy átsegítsen a szobán és a falon lévő lyukon. –Szerencsétlen
flótás elájult, úgy aggódott magáért. Én nem engedném ki a kocsiból sem őt, sem Jenkst. – Hirtelen
gondolat villant át a szemén, és az övén levő rádióért nyúlt. – Mondja meg Mr. Sparagmosnak és
Jenksnek, hogy megtaláltuk, és minden rendben van – szólt bele a rádióba, és egy hamisan csengő választ
kapott. Megfogta a könyökömet, és motyogott. – Kérem, mondja, hogy tényleg nem hagyott egy feljegyzést
az ajtaján, ami arra utal, hogy elment, mert meg akarja karózni Piscaryt?
A szemeimet a szoba szemben lévő részében lévő táskámra szögeztem, benne a fájdalom–amulettel, de
szavaira felkaptam a fejemet. – Nem! – tiltakoztam, ahogy megszédültem a gyors mozdulattól. – Én azt
mondtam, hogy beszélni akarok vele, és hogy ő a boszorkányvadász. Biztosan Kist tette oda, mert az én
feljegyzésem itt van valahol. Láttam! – Kisten kicserélte a cédulámat? Zavaromban elbotlottam, ahogy
Edden előrehúzott. Kisten kicserélte a feljegyzésemet, és megadta Nicknek az egyetlen számot, ami
kihozza ide a FIB-et. Miért? Ez most azért volt, hogy nekem segítsen, vagy egyszerűen leplezni akarta
Piscary elárulását?
– Kisten? – kérdezte Edden. – Az az élő vámpír, akit nem akar, hogy lelőjek? – Elvette a kék FIB-
takarót, amit valaki odanyújtott neki, és a vállamra terítette. –
Jöjjön! Fel akarom végre vinni. Aztán majd később ezt is kibogozzuk.
 Erősen rátámaszkodtam, összehúztam magamon a pokrócot, és összerezzentem, ahogy a durva gyapjú
sértette a kezeimet. Nem is néztem rájuk, és arra gondoltam, hogy ez mind semmi a mocsokhoz hasonlítva
a lelkemen, ami azért volt ott, mert megcsináltam azt a fekete varázslatot, amit Quen tanított nekem.
Lassan mélyre szívtam a levegőt. Mit számít, hogy ismerek fekete varázslatokat? Készülhetek arra,
hogy egy démon bizalmasa leszek.
– Istenem, Morgan – mondta Edden, ahogy az adóvevőt visszatette az övére. – Muszáj volt magának
lyukat robbantani ebbe a falba?
– Nem én csináltam – mondtam, és tekintetemet úgy háromlábnyira elém, a szőnyegre fókuszáltam. –
Quen volt.
Több rendőrtiszt ment csattogó léptekkel lefelé a lépcsőn, befelé a szobába, a sok hivatalos személy
egyszerre olyan érzést keltett bennem, mintha földönkívüli lennék. – Rachel, Quen nincs is itt.
– Ó, persze – mondtam, miközben erőszakos rázkódás jött rám, ahogy a vállam fölött a régi szőnyegre
néztem. – Valószínűleg csak képzeltem az egészet. – Az adrenalin kiürült belőlem, fáradtság és undor vett
rajtam erőt. Az emberek gyorsan mozogtak körülöttünk, ami kábává tett. A karom egy merő fájás volt.
Szükségem lett volna a táskámra, és benne a fájdalom–amulettre, de éppen a rossz irányban mozogtam, és
úgy rémlett, valaki rádobott egy bizonyíték-kártyát. Nagyszerű.
A kedvem csak tovább romlott, amikor egy FIB egyenruhás nő a paintball pisztolyomat lengette Edden
előtt. Egy bizonyítékzacskóban volt, és nem állhattam meg, érte nyúltam. – Hé, ez az én pisztolyom –
mondtam, és Edden felsóhajtott, egyáltalán nem boldogan.
– Tegyen rá azonosító cédulát, és vegye listába – mondta, hangjából bűntudat csendült ki. – Azonosítsa,
mint Ms. Morgan tulajdonát.
A nő tekintetében félelem villant, ahogy biccentett és elfordult.
– Hé! – tiltakoztam megint, és Edden nem engedte, hogy utánamenjek.
– Sajnálom, Rachel, ez bizonyíték. – Gyorsan végigszaladt tekintetével a körben álló tiszteken, mielőtt
odasúgta: – De köszönöm, hogy ott hagyta, ahol találtuk. Glenn enélkül nem bírta volna legyűrni azokat az
élő vámpírokat.
– De hát... – Dadogtam, amikor láttam, hogy a nő eltűnik a lépcső tetején a paintball pisztolyommal. A
levegőben még több por volt, és erősen nyeldekeltem, nehogy köhögni kezdjek, és elájuljak a fájdalomtól.
– Menjünk! – mondta Edden, hangja fáradt volt, miközben próbált előrecibálni. – Igazán gyűlölöm ezt a
helyzetet, de kell kérnem magától egy nyilatkozatot, mielőtt Piscary felkel, és vádaskodni kezd.
– Vádaskodni kezd? Miért? – húztam ki magam a szorításából, és nem voltam hajlandó megmozdulni.
Mi a pokol folyik itt? Éppen most tettem hűvösre a boszorkányvadászt, és engem tartóztatnak le?
A közel álló rendőrtisztek figyelmesen hallgattak, és
Edden kerek arcán még erősebb lett a bűntudat. – Testi sértésért, tettlegességért, rágalmazásért,
illegális behatolásért, magántulajdon erőszakos megsemmisítéséért és mindenféle másért, amivel a
Helyzet előtti ügyvédje egyáltalán elő bír jönni. Mégis mit gondolt, mit csinál, lejön ide, és megpróbálja
megölni őt?
Küszködtem a beszéddel, sértődötten próbáltam összeszedni magam. – Nem öltem meg, bár istenemre
mondom, megszolgálta.
Megerőszakolta Ivyt, hogy elérje, hogy idejöjjek, és meg tudjon ölni, mert rájöttem, hogy ő a
boszorkányvadász. – Felnyúltam a jó kezemmel, mintha csak kicsit is csillapítani tudnám torkom durva,
gyötrő fájdalmát kívülről. – És van egy tanúm, aki hajlandó tanúsítani, hogy Piscary szerződött vele, hogy
megölje az áldozatokat. Nem elég ez magának?
Edden szemöldöke felszaladt. – Vele? – Megfordult, és Piscaryra nézett, akit ideges FIB-rendőrtisztek
vettek körül, amíg az IS mentő odaér. – És ki volna ez a vele?
– Ne is akarja tudni! – Becsuktam a szemem. Egy démon bizalmasának szerepére készülök. De élek. Na
és nem veszítettem el a lelkemet sem. Összpontosítsunk a pozitív dolgokra!
 – Elmehetek? – kérdeztem, ahogy a lyuk mögött megláttam az első lépcsőt. Fogalmam sem volt, hogy
hogyan rendezem majd a dolgokat. Talán ha hagyom, hogy Edden letartóztasson, akkor felvittek volna.
Nem vártam az engedélyére, elhúzódtam tőle, és közel húztam magamhoz a karomat, amennyire csak
tudtam, amikor odasántikáltam a falba ütött, szabálytalan szélű lyukhoz. Éppen felderítettem és
megbélyegeztem Cincinnati leghatalmasabb vámpírját, mint sorozatgyilkost, és az egyetlen, amit akartam
ebben a pillanatban, egy jó hányás volt.
Edden tett egy lépést, hogy utolérjen, de még mindig nem válaszolt. – Felvehetem legalább a
bakancsomat? – kérdeztem, amikor láttam, hogy Gwen felvételt készít róluk, miközben gondosan
kerülgetve mindent, átmegy a szobán, és videokamerájával mindent megörökít.
A FIB-kapitány mozgásba lendült, és lenézett a lábamra. – Maga mindig mezítláb van, mikor elkapja a
mestervámpírokat?
– Csak ha a pizsijükben vannak. – Eléggé nyomorultnak tűnhettem, ahogyan magam köré csavartam a
pokrócot. – Rajta vagyok, hogy sportos legyen az akció, tudja.
Edden kerek arcán vigyor jelent meg. – Hé, Gwen! Hagyd már a fenébe! – mondta hangosan, miközben
kíméletesen megfogta a könyökömet, és segített átbénázni a lépcsőre. – Ez nem egy bűnügyi helyszín. Ez
egy letartóztatás.
 HUSZONKILENCEDIK

HÉ, IDE! – KIABÁLTAM , és felegyenesedtem a baseballstadion kemény székén, integetve hívtam fel a
mozgóárus figyelmét. Még jó negyven perc volt hátra, míg a mérkőzés a kiírás szerint elkezdődik, és bár a
helyek már kezdtek megtelni, az árusok nem voltak valami figyelmesek.
Futó pillantást vetettem rá, és feltartottam négy ujjamat, amikor odafordult, és ő viszonzásul
visszamutatta nyolc ujját. Az arcom megrándult. Nyolc dollár négy hot dogért? gondoltam, miközben
kifizettem a pénzt. Ó, igen, ez nem ugyanaz, mintha kifizettem volna a jegyet.
– Köszönöm, Rachel – mondta Glenn mögülem, ahogy az árus által odadobott, papírba csavart kis
csomagot elkapta. Aztán az ölébe tette, és átvette a többit is, mert a kezem fel volt kötve, és nyilvánvalóan
képtelen voltam az ilyen egyszerű dologra is. Átnyújtott egyet a papájának, és Jenksnek a balján. A
következőt nekem adta oda, én pedig átpasszoltam Nicknek a másik oldalamon. Nick egy gyengécske
mosolyt eresztett meg felém, és abban a pillanatban lefelé fordította a figyelmét a pálya irányába, ahol a
Fíowlers csapata bemelegített.
A vállam lejjebb ereszkedett, és Glenn közelebb hajolt hozzám, mintha csak kicsomagolta volna nekem
a hot dogot, és átadta volna, de a valódi ok az volt, hogy odasúgta: – Adj neki egy kis időt!
Nem mondtam semmit, pillantásom a kínos gonddal rendbentartott stadiont pásztázta. Bár Nick nem
ismerné el, megint befurakodott kettőnk közé a félelem. A múlt héten volt egy kínos és fájdalmas
beszélgetésünk, amikor teljes szívemből bocsánatot kértem tőle, hogy olyan komoly mennyiségű leyvonal-
energiát húztam át rajta, és mondtam, hogy baleset volt. Mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ez így volt
jó, hogy megértette, és hogy boldog, hogy megtette, mert így megmenthette az életemet. A szavai őszintén
csengtek és szívből jöttek, és a lelkem legmélyéig úgy éreztem, hogy hiszi is, amit mond. Azután azonban
csak a legritkább esetben nézett a szemembe, és minden mozdulatával kerülte, hogy megérintsen.
Mintha csak bizonyítani akarta volna, hogy semmi sem változott, ragaszkodott hozzá, hogy a következő
estén ugyanúgy aludjunk, ahogy az a hétvégéken már szokássá vált közöttünk. Na, ez hiba volt. A
vacsoránál a beszélgetés legjobb esetben is mesterkélt volt. Milyen volt a napod, drágám? Nagyon jó,
köszönöm! És a tied hogy ment? Mindezek után jó pár órán át tévét néztünk, amit én a díványon fekve
élveztem végig, ő meg a szoba másik végében lévő széken ült. Reméltem, hogy valami javulás áll be,
miután istentelen korán, éjjel egykor vonultunk vissza, de ő úgy tett, mintha abban a pillanatban elaludt
volna, és majdnem könnyekben törtem ki, amikor a lábammal hozzáértem, és elhúzódott.
Az éjszaka ragyogó fénypontja volt, amikor reggel négy órakor mély alvásából rémálom ébresztette fel.
Majdnem pánikba esett, amikor rájött, hogy én vagyok vele az ágyában.
Nyugodt hangon bocsánatot kértem, és kimentem a buszhoz, arra hivatkoztam, hogy ha már úgyis fenn
vagyok, nem árt, ha meggyőződöm róla, hogy Ivy rendben hazaért-e, és azt mondtam, hogy hamarosan
látjuk egymást. Meg sem próbált tartóztatni. Az ágya szélén ült, feje a kezei között, és meg sem próbált
visszatartani.
Kancsalítva belenéztem a ragyogó délutáni napsütésbe, és elfojtottam minden késztetést, hogy elsírjam
magam. Csak a nap volt, amitől könnyeztem. Ennyi az egész. Haraptam egyet a hot dogból. Úgy éreztem,
óriási erőkifejtés a harapás, és szinte éreztem, hogy beleül a gyomromba a falat, amikor végre lenyeltem.
Lent a Howlers csapatát szólították, és elindult a labda körbe–körbe.
Letettem a hot dogot az ölembe terített hot dögös papírra, felvettem egy baseball–labdát a sérült
kezembe. Ajkaim hangtalanul mozogtak a néma latin ráolvasás közben, ép bal kezemmel semmitől sem
zavartatva bonyolult figurákat rajzoltam a levegőbe. A labdát körbefogó ujjaim bizseregni kezdtek, ahogy
a bűbáj utolsó szavait mondtam. Melankolikus elégedettséget éreztem, amikor a dobó labdája lehetetlen
pályát írt le. A fogó felállt, hogy el tudja kapni, és eléggé habozni látszott, mielőtt ismét felvette a hajlított
térdű pozíciót.
Jenks összedörzsölte a szárnyait, hogy magára vonja a figyelmemet, és okét mutatott a szárnyával az
apró leyvonaltrükkért. Vigyorát gyengécske mosollyal viszonoztam. A pixi Edden kapitány vállán ült, így
aztán jobban látott. Feszültségektől nem mentes viszonyukat javítandó egy vidéki countryénekesről és a
karaoke bárban eltöltött estéről beszélgettek. Nem akartam tudni, miről folyik a duma. Tényleg.
Edden követte, mit figyel rajtam Jenks, kerek szemüvege mögött megbújó szemében hirtelen gyanú
villant át. Jenks aztán elvonta a figyelmét azzal, hogy hangosan magasztalta a betonlépcsőn felfelé haladó
női trió tulajdonságait. A zömök férfi arca elpirult, de a mosolya továbbra is megmaradt.
Hálás tekintettel fordultam vissza Glennhez, és láttam, hogy már befejezte a hot dogját. Igazán
rendelhettem volna neki kettőt. – Hogy alakul Piscary ügye a bíróságon? – kérdeztem.
A magas férfit izgalom fogta el, és csúszkálni kezdett a székében, amíg beletörölte ujjait a farmerjébe.
így, hogy nem öltönyt és nyakkendőt hordott, úgy nézett ki, mint bárki más, a hosszú ujjú póló a Howlers
emblémájával láthatólag kényelmet és biztonságot adott neki. – A démonodnak tanúskodásával, úgy látom,
észszerűen biztosra mehetünk – mondta. – Vártam, hogy erőszakos bűncselekmények hulláma indul el,
ehelyett lecsökkent a számuk. – A papájára pillantott. – Én azt gondolom, hogy az alacsonyabb rangú
házak kivárják, hogy Piscaryt hivatalosan is lecsukják, mielőtt elkezdenek versengeni a területéért.
– Nem fognak versenyezni. – Az ujjaim és szavaim ereje ügyesen kijátszott egy labdát a parkon kívülre
egy örökkévaló energialökettel. Nehezebb volt összegyűjteni az energiát a közeli vonalból. A park
biztonsági emberei visszadobták. – Kisten kezeli Piscary ügyleteit – mondtam kedvetlenül. – Megy a bolt,
mint általában.
– Kisten? – hajolt közelebb. – Ő nem mestervámpír. Nem okoz ez problémákat?
Bólintottam, közben megbűvöltem egy magasan repülő labdát, hogy mikor leér, hülyén pattogjon. A
játékosokat láthatóan letompította a feszültség, amikor látták, hogy a labda nekiütődik a falnak, és
lehetetlen irányban gurul tovább. Glenn-nek fogalma sem volt róla, milyen sok gond jöhet még a
vámpíroknál. Ivy Piscary ivadéka volt. íratlan vámpírtörvény, hogy ő lép a helyébe az ügyeiben, ha
akarja, ha nem. Ez aztán hatalmas erkölcsi dilemma elé állította a nyugalmazott IS–zsarut, ugyanis
beszorult a vámpírként ráháruló kötelességek és a maga felé támasztott erkölcsi követelmények közé.
Figyelmen kívül hagyta, amikor Piscary megidézte a cellájába, akárcsak sok más olyan dolgot, aminek
hosszabb távon még lehettek következményei.
Kihasználta azt a közvélekedést, hogy még mindig mindenki Kistet gondolta Piscary ivadékának,
semmit sem tett, és azt állította, hogy Kisté a befolyás, sőt, a fizikai jelenlét, hogy mindent egyben tartson.
Ez nem mondanám, hogy túl jól festett így, de nem volt szándékomban azt a tanácsot adni Ivynak, hogy
kezdje meg Piscary ügyeinek kezelését. Szerintem bonyolítja a helyzetet, hogy a rendőrség kötelékében
arra szentelte életét, hogy behozza a hűvösre azokat, akik megszegik a törvényt, de abba is beletörne, hogy
ellenálljon a késztetésnek a vérrel és a dominanciával szemben, mert ez a kísértés nagyon felerősödne
abban a pozícióban.
Miután Glenn úgy látta, hogy kifogytam a bölcsességből, összegyűrte a papírját, és a kabátja zsebébe
dugta. – Nos, Rachel – mondta, és a Nick melletti üres helyre pillantott. – Píogy van a szobatársad?
Jobban?
Még egyet haraptam a hot dogból. – Kezeli a dolgot – mammogtam teli szájjal. – Úgy volt, hogy jön ma,
de a nap tényleg erősen zavarja, később ez már nem lesz gond.
Rengeteg dolog zavarta, mióta Piscary vérét magához vette: a nap, a túl sok zaj, a nem elég zaj, a
számítógépének lassúsága, a narancsdzsúsz pépessége, a fürdőkádjában úszkáló hal, amíg Jenks ki nem
vette, elvitte hátra, és készített belőle sült halat, hogy kicsinyeinek fehérjeszintjét megemelje, mielőtt
hibernációba vonulnak. Nagyon rosszul volt, amikor megjött az éjféli templomi szolgálatból ma reggel, de
semmi áron nem akarja feladni, hogy eljárjon. Azt mondja, ez segít neki abban, hogy megfelelő távolság
legyen közte és Piscary között. A látszat szerint mentális tér. Idő és távolság együtt elégséges ahhoz, hogy
egy gyengébb vámpír harapása által keletkezett kötés megtörjön, de Piscary mestervámpír. A kötése
Ivyval addig tart, amíg ő jónak nem látja megszakítani.
Ivy és én lassan új egyensúlyra találtunk. Amikor a nap magasan volt, és ragyogóan sütött, akkor ő Ivy
volt, az én barátom és lelki társam, vidám társaság száraz és szarkasztikus humorával, akivel jó kis
beugratásokat találtunk ki Jenks számára, vagy megtárgyaltuk, hogyan lehetne javítani az egyház
gyakorlatán, hogy jobban átélhető legyen a hívek számára. Napnyugta után elmegy, úgyhogy nem tudom,
mit tesz vele az éjszaka. Erős volt a napfényben, kegyetlen istennő napnyugta után, és összességében a
tehetetlenség mezsgyéjén egyensúlyozott a küzdelemben, amit saját magával vívott.
Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy egyedül maradtam ezekkel a gondolatokkal, és rácsatlakoztam a
leyvonalra, bután eltérítettem egy kidobott labdát, ami a falba ütközött a fogó mögött.
– Rachel? – Edden kapitány szólított meg, szemüvege mögött tekintete megkeményedett, ahogy áthajolt
a fián, hogy lásson engem. – Tudassa velem, ha Ivy beszélni akar Piscaryval. Szívesen néznék a másik
irányba, ha esetleg el akarná páholni.
Visszahelyezkedett a székébe, ahogy halványan rámosolyogtam. Piscaryt kiadták az IS őrizetébe, egy
vámpírcella biztonságába. Az előzetes kihallgatás jól ment, a helyzet szenzációs mivolta a bírósági
eljárás meglepően nyílt lefolytatásához vezetett. Algaliarept megjelent, és bizonyította, hogy megbízható
tanú. A démon minden újságba bekerült, és mindenféle figurává átváltozott, hogy szarrá ijesztgessen
mindenkit a tárgyalóteremben. Ami engem a legjobban zavart, hogy a bíró félt egy kis kese leánykától, aki
selypegett és sántított. Szerintem a démon élvezte a helyzetet.
Beigazítottam vörös Howlers-sapkámat, hogy ne süssön a szemembe a nap, amikor az ütőjátékos felállt
a dombra, hogy néhány magas labdát üssön. A hot dogom az ölemben volt, és összecsúsztattam az
ujjaimat, némán mondtam a varázsigét. A park biztonsági őrei feljebb mentek, és nekem egy lyukat kellett
ütnöm rajtuk, hogy elérjem a vonalat. Az örökkévaló egy hirtelen jövő hulláma áramlott át rajtam, Nick
megmerevedett. Bocsánatkérések közepette elsiklott mellettem, és a mosdóról mormogott valamit. Nyurga
alakja lesietett a lépcsőn, és eltűnt.
Rossz kedvem lett, és az örökkévaló energiáját a dobó mozdulatára irányítottam. Éles reccsenés
hallatszott, ahogy az ütő eltörött. Az ütő eldobta a széttört fát, és elég hangosan káromkodott ahhoz, hogy
nálunk is hallani lehessen. Az állások felé fordult, tekintetében vádló kifejezéssel. A dobó kesztyűs kezét
a csípőjére tette. A fogó csak állt. A szemem összeszűkült az elégedettségtől, amikor az edző a sípjába
fújt, és mindenkit behívott.
– Klassz volt, Rache – szólalt meg Jenks, és Edden kapitány elindult, kérdő pillantást lövellve rám.
– Ez maga volt? – kérdezte, mire én megrántottam a vállam. – Ha így folytatja, megbüntetik.
– Lehet, hogy ők fizetnek nekem. – Gondos voltam. Senki nem sérült meg. Kificamíthatnám a futóik
bokáját, és a pocsék dobások akár más játékost is eltalálhatnának, ha akarnám. De nem akartam. Csak
éppen keltettem egy kis zavart a bemelegítésnél. Tapogatózva keresgéltem a szalvétát, amibe a hot dog
volt csomagolva. De hol van a ketchupöm? Ez a hot dog borzasztó ízetlen.
A FIB-kapitány kényelmetlenül izgett–mozgott. – Nos, ami a maradék pénzét illeti, Morgan...
– Felejtse el – tettem gyors ajánlatot. – Úgy számolom, még mindig tartozom magának, mert kifizette az
IS–szerződésemet.
– Nem – mondta Edden. – Volt egy megegyezésünk, nem a maga hibája, hogy az órát törölték...
– Glenn, megkaphatom a ketchupodat? – kérdeztem gorombán, letorkolva Eddent. – Nem tudom, hogyan
tudnak maguk, emberek, hot dogot enni ketchup nélkül. Mi a Helyzetért nem adott az a fickó semmi
ketchupöt?
Edden hátrahajolt, mélyet sóhajtott. Glenn engedelmesen matatott a papírjai között, amíg elő nem vett
egy fehér műanyag csomagocskát. Arca feszült volt, ránézett a törött kezemre, és habozott. – Kinyitom
neked, ha gondolod – ajánlotta fel.
– Köszönöm – mormogtam, soha nem tudtam elviselni, ha tehetetlen vagyok. Próbáltam nem túl
morcosán nézni, amíg a detektív gondosan letépi a ketchup műanyag tetejét. Átnyújtotta nekem, és
miközben egyensúlyoztam a hot dogot az ölemben, esetlenül kinyomtam a ketchupöt. Annyira
összpontosítottam rá, hogy a megfelelő helyre nyomjam, hogy majdnem észre sem vettem, amikor Glenn
felemeli a kezét, és sunyi módon lenyalja a piros maszatot a kezéről.
Glenn? – gondoltam. Arcom elkeskenyedett, ahogy eszembe jutott a hiányzó ketchupünk, és a mozaikok
a helyükre kerültek. – Te... – mondtam szikrázva. Glenn ellopta a ketchupunkat?
A férfi arcára pánik ült ki, kinyújtotta a kezét, és majdnem befogta a számat, mielőtt visszaült. – Ne! –
mondta védekezőn. – Ne mondj semmit!
– Te elvetted a ketchupunkat – leheltem ki, teljesen ledöbbenve. Glenn felett láttam, amint Jenks az
örömben lubickolva ringatja testét Edden vállán, úgy, hogy közben ki tudja hallgatni, mit sugdolódzunk, és
mindemellett fenn is tudta tartani az éppen folyó társalgást a FIB-kapitánnyal.
Glenn bűnbánó pillantást vetett az apjára. – Kifizetem neked – könyörgött. – Azt kapsz érte, amit
akarsz. Csak ne mondd el a papámnak! O, istenem, Rachel!
Belehalna.
Egy pillanatig csak bámultam. Elvette a ketchupunkat. Egyenesen az asztalunkról. – A bilincsedet
akarom – mondtam hirtelen. – Sehol sem találok normálisát, csak olyat, amire bíborszínű műbőrt
ragasztottak.
A pánik alábbhagyott nála, és visszaült. – Hétfőn.
– Nekem az pont jókor van. – A szavaim nyugodtak voltak, de belül dalra fakadtam. Visszakapom a
bilincseimet! Ez egy jó napnak ígérkezik.
Egy lelkiismeret–furdalástól terhelt pillantást irányzott a papája felé. – Lennél szíves idenyújtani a
fűszereset?
A szemeim összeakadtak az övéivel.
– Talán egy kis barbecue szószt? Becsuktam a számat, még mielőtt egy bogár beleszáll. – Persze. –
Nem akartam elhinni. Nyomorult ketchuplopásért falazok egy FIB-kapitány fiának.
Ahogy felnéztem, láttam, hogy a park egy vörös poliészter mellényt viselő biztonsági tisztje jön fel
hozzánk a lépcsőn, és erősen lesi az arcunkat. Mosoly szaladt át az arcomon, amikor a szemembe nézett.
Odajött a padsorunk előtti viszonylag szabad folyosóra, amíg én elcsomagoltam, ami a hot dogomból
maradt, és Nick ülésére tettem, aztán bedobtam a baseball–labdát a táskámba, jobb, ha nincsen szem előtt.
Jó móka volt, de elég volt. Nem akartam beleavatkozni a játékba, bár ők ezt nem tudták.
Jenks átlibbent Edden kapitány válláról rám. Szárnyai vörösben és fehérben pompáztak a csapat
tiszteletére, fényességük már bántotta a szememet. – Óóóóóó! – gúnyolódott. – Te most bajban vagy. –
Edden egy utolsó figyelmeztető pillantást küldött felém, mielőtt teljesen a pályának szentelte a figyelmét,
nyilvánvaló, hogy próbálta minél inkább elkerülni a látszatát is annak, hogy velem van, nehogy őt is
kirúgják.
– Ms. Rachel Morgan? – kérdezte a vörös mellényes fiatalember, ahogy elért bennünket.
Felálltam, a táskám már a kezemben volt. – Igen.
– Matt Ingle vagyok. Park leyvonalbiztonság. Velem jönne, kérem?
Glenn talpra állt, széles terpeszt vett fel, kezeit csípőjére tette. – Valami probléma merült fel? –
kérdezte, tökélyre vitte a dühös, fiatal feketékre oly jellemző imázst. Túlságosan kiakasztott a nagy
ketchupimádatával, hogy mérges legyek, hogy meg akar védeni.
Matt megrázta a fejét, cseppet sem hunyászkodott meg a fellépése miatt. – Nem, uram. A Howlers
tulajdonosa hallott Ms. Morgan arra irányuló erőfeszítéseiről, hogy vonultassák vissza a kabalájukat, és
szeretne beszélni vele.
– Örülnék, ha beszélhetnék vele – mondtam, miközben Jenks kuncogott, és szárnyai világító vörösre
váltottak. Annak ellenére, hogy Edden kapitány megakadályozta, hogy a nevem az újságokba kerüljön,
Cincinnati egésze és még az Üreg népe is tudta, ki oldotta meg a boszorkánygyilkosságokat, azonosította
és kapta el a gyilkost, és idézte meg a démont a bíróság termébe. A telefonom orrba–szájba csengett,
rengetegen kerestek, hogy segítsek nekik.
Egyetlen éjszaka leforgása alatt küzdelmes életű vállalkozóból nagymenő zsaruvá alakultam át. Mi
félnivalóm lenne a Howlers tulajdonosától?
– Veled megyek – mondta Glenn.
– Tudom kezelni a helyzetet – mondtam enyhe sértődöttséggel.
– Tudom, de beszélni is akarok veled, meg azt hiszem, ki akarnak rúgni a parkból.
Edden kuncogott, és még mélyebben belesüllyedt zömök testével a kemény ülésbe. Elővett egy
kulcstartó láncot az első zsebéből, és odaadta Glenn-nek.
– Úgy gondolod? – mondtam, egy intéssel elköszöntem Jenkstől, és egy ujjmozdulattal jeleztem neki,
hogy majd otthon, a templomban találkozunk. A pixi bólintott, kényelmesen visszaült Edden kapitány
vállára, méltatlankodva, hogy miért kell elmennem, mikor most jön a móka.
Glenn és én követtük a leyvonalbiztonsági-embert a várakozó golfkocsihoz, és bevitt bennünket a
stadion mélyébe. Hideg és nyugodt volt a környék, a körülöttünk lévő láthatatlan ezrek motozása mély, alig
hallható, viharszerű hanggá állt össze. Messze bent a csak arra külön meghatalmazott személyek számára
fenntartott területen belül, fekete öltönyök és pezsgősüvegek közepette Matt megállította az autót. Glenn
kisegített, én levettem a sapkámat, és átnyújtottam neki, miközben felborzoltam a hajam. Csinosan voltam
felöltözve, farmert és fehér hosszú ujjú pólót viseltem, de mindenki, akit az utóbbi két percben láttam,
nyakkendőt viselt vagy gyémánt fülbevalót. Némelyek mindkettőt.
Matt idegesnek látszott, ahogy felvitt bennünket egy felvonóval, és egy belülről plüssel borított
szobában hagyott, amiből át lehetett tekinteni az egész pályát. A szobát megtöltötte a beszéd és a csinosan
öltözött emberek. Az enyhe pézsmaillat csiklandozta az orromat. Glenn próbálta visszaadni a sapkámat,
de én intettem neki, hogy tartsa magánál.
– Ms. Morgan – szólt egy apró termetű asszony, aki bocsánatot kért egy csoport férfitől, hogy elhagyja a
társaságukat. – Úgy örülök, hogy láthatom. Mrs. Sarong vagyok – mondta, miközben kezeit kitárva
közeledett.
Alacsonyabb volt nálam, és nyilvánvalóan vérlény. Sötét haja leheletfinom sávokban szürkült, és
kimondottan jól állt neki, kezei kicsik voltak és erőteljesek. Egy ragadozó eleganciájával mozgott, amivel
felhívta magára a figyelmet, szemei mindent láttak. A vérfarkas férfiaknak kemény munka elrejteni nyers
modorukat. A vérfarkas asszonyok veszedelmesebbnek tűntek.
– Örömömre szolgál, hogy találkozunk – mondtam, amikor üdvözlésképpen futólag megérintette a
vállamat, mert a jobb kezem fel volt kötve. – Ez itt Glenn detektív a FIB-től.
– Asszonyom – mondta Glenn röviden, és az apró asszony mosolygott, megmutatva egyenletes, lapos
fogait.
– El vagyok bűvölve – mondta kellemes hangon. – Ha megbocsátana, detektív? Ms. Morgannal van egy
kis beszélnivalónk, még mielőtt a játék elkezdődik.
Glenn biccentett a fejével. – Igenis, asszonyom. Mindkettőjüknek hozok egy italt, ha gondolja.
– Ez roppant kedves öntől.
Járattam a szememet a politikai nevezetességeken, megkönnyebbültem, amikor Mrs. Sarong könnyű
kezét a vállamra tette, és elvezetett. Olyan szaga volt, mint a páfrányoknak és a moháknak. Mindenki
minket nézett, ahogy ketten együtt egy ablakhoz mentünk, amiből kiváló kilátás nyílt a pályára. Hosszú volt
az út lefelé, amitől kissé émelyegni kezdtem.
– Ms. Morgan – mondta, és szemei egyáltalán nem voltak bocsánatkérőek. – Most figyeltem fel rá, hogy
ön leszerződött a kabalánk visszaszerzésére. A kabaláéra, ami sohasem veszett el.
– Igen, asszonyom – mondtam, és csodálkoztam, hogy a tiszteletteljes cím szinte kifolyt belőlem. –
Amikor megmondták nekem, az időm és energiám semmilyen formában nem került számbavételre.
Lassan kifújta a levegőt. – Utálom a kiásott prédát. Elvarázsolta a pályát?
 Hálás voltam neki az őszinteségéért, elhatároztam, hogy én is őszinte leszek hozzá. – Három napot
töltöttem azzal, hogy elterveztem, hogyan törhetnék be Mr. Ray irodájába, és ezt az időt más ügyek
megoldására is fordíthattam volna – mondtam. – És bár belátom, hogy ez nem az ön hibája volt, valaki
kétségtelenül felhívhatott volna.
– Talán, de ez mit sem változtat azon, hogy a hal nem hiányzik. Nem szokásom zsarolóknak fizetni. Ön
leáll a követelésekkel.
– És nekem nem szokásom felajánlani ellenszolgáltatás nélkül a szolgálataimat – mondtam, és semmi
nehézséget nem okozott, hogy megtartsam a nyugalmamat a falkája kellős közepén. – És kétségtelenül
hanyag lennék, ha nem tettem volna világossá ön előtt az érzéseimet az üggyel kapcsolatban. Szavamat
adom, hogy nem avatkozom a játékba. Semmi szükségem rá. Amíg nem fizetnek, valahányszor egy labda
bután száll, vagy egy ütő eltörik, az ön játékosai azon gondolkodnak, hogy én voltam-e az oka. –
Mosolyogtam, anélkül, hogy a fogaimat kivillantottam volna. – Ötszáz dollár igazán nem nagy ár a
játékosai lelki békéjéért. Tetves ötszáz dollár. Lehetett volna tízszer ennyi is. Miért vesztegetett rám
golyókat Ray csatlósa, amikor az a tetves büdös hal még mindig meghaladja az erőmet?
Ajkai elváltak, és esküdni mertem volna, hogy a sóhajtásába egy kis morgás is vegyült. A sportolók
híresek a babonásságukról. Fizetni fog.
– Nem is a pénzről van szó, Mrs. Sarong – mondtam, bár kezdetben arról volt szó. – De ha egy falkának
hagyom, hogy úgy kezeljen, mint egy korcsot, akkor azzá is válók. És én nem vagyok korcs.
Felemelte a tekintetét, már nem a pályát bámulta. –
Maga nem egy korcs – mondta egyetértőén. – Maga egy magányos farkas. – Méltóságteljes eleganciával
odalépett egy közel álló vérfarkashoz, aki tulajdonképpen furcsamód barátságosnak hatott. A férfi
előresietett egy bőrbe kötött, Biblia méretű csekk– könyvvel, amit két kézzel lehetett csak kezelni. – A
magányos farkas csak az igazán veszélyes – mondta, ahogy írt. – És rendkívül rövid ideig él. Tegyen szert
egy falkára, Ms. Morgan!
A csekk nagy zajjal repedt ki a csekk–könyvből. Nem tudtam biztosan, hogy akkor most tanácsot adott,
vagy figyelmeztetett. – Köszönöm, már van falkám – mondtam, és nem néztem az összegre, csak bedugtam
a csekket a táskámba. A baseball–labda sima felülete hozzáért az ujjaim bütykeihez, és én előhúztam a
játékszert. Belehelyeztem várakozó kezébe. – Elmegyek, még mielőtt a játék kezdődik – mondtam, tudtam,
hogy nem engednének vissza a helyemre.
– Meddig vagyok kitiltva?
– Egy életre – mondta, és mosolygott, mintha maga lett volna az ördög. – Nos, én magam sem vagyok
korcs. Visszamosolyogtam, nem rejtettem véka alá, hogy tetszik nekem az öreglány. Glenn közelebb
sodródott. Átvettem a pezsgőt, amit hozott, és az ablakpárkányra tettem. – Viszlát, Mrs. Sarong.
Meghajtotta a fejét elbocsátásképpen, a másik pohár pezsgő, amit Glenn hozott, lazán pihent a kezében.
Három fiatalember állt ugrásra készen mögötte, mogorván és jól fésűkén. Örültem, hogy nem vagyok a
helyében, bár úgy tűnt, van mit a tejbe aprítania. Glenn cipői hangosan csattogtak a betonon, ahogy a
bejárati ajtó felé vettük az irányt, most már Matt és a golfkocsija segítsége nélkül.
– Elköszönnél helyettem a többiektől? – kérdeztem, és igazából Nicket értettem a mindenki alatt.
– Persze. – Szemeit a hatalmas táblákra szegezte, amiken feliratok és nyilak jelezték a kijáratot. A nap
melegen sütött, amikor megtaláltuk a kaput, és ellazultam, ahogy utamat a buszmegálló felé vettem, ahol
nem esik majd rosszul ácsorogni. Glenn hirtelen megállt mellettem, és átnyújtotta a sapkámat. – Nos, a
bérédre visszatérve... – kezdte a mondókáját.
– Glenn – mondtam, ahogy a fejembe csaptam a sapkámat –, mint már a papádnak is mondtam, ne
aggódjatok ezen! Hálás vagyok már így is, hogy kifizették az IS–szerződésemet, ahhoz jön még a kétezer,
amit Trent adott, és ez elég ahhoz, hogy átsegítsen a nehéz időkön, amíg a karom meggyógyul.
– Lennél kedves befogni a szádat? – kérdezte, miközben a zsebében turkált. – Kitaláltunk valamit.
Megfordultam, a pillantásom a kezében lévő kulcsra esett, majd a szemébe néztem.
 – Ahhoz nem tudtunk hozzájárulást szerezni, hogy kárpótlást kapj, mert törölték az órát, de itt van ez a
lefoglalt kocsi. A biztosítótársaság leírta, így aztán árverésre se tudjuk bocsátani.
Egy autó? Edden egy autót készül adni nekem?
Glenn barna szemei csak úgy ragyogtak. – A sebességváltót és a kuplungot megcsináltattuk. Valami
gond volt az elektronikus rendszerrel is, de a FIBgarázsos fiúk megjavították, nem fogadtak el semmit.
Már korábban odaadhattuk volna, de a Motoros
Járművek Osztálya nem értette meg, mivel próbálkozom, így aztán három útba került, mire átírták a
nevedre.
– Maguk, fiúk, vettek nekem egy autót? – kérdeztem, a hangomban felbugyogott az izgalom.
Glenn vigyorgott, és átadott egy zebracsíkos kulcsot, egy bíborvörös nyúllábban végződő kulcsláncon.
– A pénzt a FIB adta bele, csak hogy kiegyenlítse, amit neked köszönhetünk. Hazaviszlek. Kézi váltós, és
nem hiszem, hogy tudnád kezelni fél ké.zzel.
A szívem hirtelen nagyot vert, mellé léptem, és végigjárattam a pillantásom a parkolón. – Melyik az?
Glenn rámutatott, és hallani lehetett, ahogy a sarkam elakad a járDan, ahogy megláttam a vörös, nyitható
tetejű kocsit, és felismertem. – Ez Francis kocsija – mondtam, és nem voltam biztos az érzéseimben.
– Akkor rendben van, ugye? – kérdezte Glenn, aki hirtelen aggódni kezdett. – Már készültek
megszabadulni tőle. Remélem, nem vagy babonás?
– Hmmm... – dadogtam, és a kocsi ragyogó piros festése ellenállhatatlanul vonzott magához.
Megérintettem, és éreztem tiszta simaságát. A tető lent volt, és én elmosolyodtam. Glenn
aggodalmaskodó merevsége feloldódott. – Köszönöm – suttogtam, és el sem hittem, hogy ez tényleg az
enyém. Az enyém? Kimért lépésekkel mentem előbb az elejéhez, aztán a hátuljához. Új, egyedi
rendszámtáblája volt: ZSARU. Tökéletes volt.
– Ez az enyém? – kérdeztem, a szívem ki akart ugrani a mellkasomból.
– Rajta, szállj be! – mondta Glenn, arca teljesen átalakult a lelkesedéstől, és mert látta, milyen
elégedett vagyok.
– Csodálatos – mondtam, és valahogy elnyomtam a rám törő sírást. Nincs több lejárt buszbérlet.
Nincs több álldogálás a hidegben. Nincs több elrejtett amulett, hogy egyáltalán felszállhassak.
Kinyitottam az ajtót. A bőrülés meleg volt a délutáni naptól, és sima, mint a csokoládés tej. A kinyíló
ajtó vidám pendülése maga volt a mennyország. Bedugtam a slusszkulcsot, megnéztem, üresben van-e,
benyomtam a kuplungot, és beindítottam. A motor monoton zúgása maga volt a szabadság. Becsuktam az
ajtót, és sugárzó arccal néztem Glennre. – De tényleg? – kérdeztem, a hangom elcsuklott.
O bólintott, és sugárzott a jókedvtől.
El voltam ragadtatva. A törött kezemmel nem tudtam biztonságosan sebességet váltani, de ki tudtam
próbálni az összes gombot. Bekapcsoltam a rádiót, és arra gondoltam, hogy volt abban valami
sorsszerűség, hogy Madonna üvöltött. Lecsavartam a „Matériái Girl”–t, és kinyitottam a kesztyűtartót,
csak azért, hogy lássam a saját nevemet a forgalmi engedélyen. Egy vastag, sárga, bizniszméretű boríték
csúszott ki, és én felemeltem a kocsi padlójáról.
– Azt nem én tettem oda – mondta Glenn, hangjában újabb aggodalom bujkált.
Az orromhoz emeltem, arcom elkeskenyedett, amikor felismertem a tiszta fenyőillatot. – Ez Trenttől
van.
Glenn felegyenesedett. – Szálljon ki a kocsiból – mondta keményen, minden szót külön hangsúlyozva,
minden szótaggal tekintélyt sugározva.
– Ne legyél már hülye – mondtam. – Ha a halálomat akarná, akkor nem küldte volna Quent, hogy
kisegítsen a bajból.
Glenn állkapcsa megfeszült, és kinyitotta az ajtót. A kocsi csilingelni kezdett. – Szállj ki, átnézetem, és
visszahozom holnap.
– Glenn... – mondtam hízelegve, amikor kinyitottam a borítékot, és a tiltakozásom ereje lehanyatlott. –
Hmmm – dadogtam.
– Nem megölni próbál, hanem kifizet.
Glenn odahajolt, hogy láthassa, én nyegle csuklómozdulattal továbbítottam neki a borítékot. Elfojtott
káromkodást hallottam. – Mit gondolsz, mennyi? – kérdezte, miközben becsuktam a borítékot, és a táskám
mélyére süllyesztettem.
– Úgy becsülöm, tizennyolcezer lehet. – Próbáltam fölényes méltóságot sugározni, de remegő ujjaim
sokat rontottak az összképen.
– Ez volt az az összeg, amit felajánlott nekem a nevének tisztázásáért. – Hajamat kisimítottam a
szememből, és felnéztem. A lélegzetem elfúlt. A visszapillantó tükörben Trent Gray Ghost limuzinját
láttam. Egy pillanattal ezelőtt még nem volt itt. Vagy legalábbis nem láttam. Trent és Jonathan mellette
álldogált. Glenn látta, hogy merre irányul a figyelmem, és ő is arra fordult.
– Ó – mondta, aztán szeme sarka összehúzódott a feszültségtől és az aggodalomtól. – Rachel, én most
átmegyek oda szembe, a jegyes bódéhoz... – mutatott a bódé irányába – és beszélek a hölgygyei, hogy
valószínűleg lefoglalnánk egy szektornyi széket a FIB társasági piknikjére, a jövő évre. – Habozott, és
erőteljes csattanás– sal becsukta az ajtót. Sötét ujjai erős kontrasztban voltak a csillogó vörös autóval. –
Minden oké lesz veled, igaz?
– Ó, persze. – Nagy nehezen levettem a szememet Trentről. – Köszönöm, Glenn. Ha esetleg megölne,
mondd meg a papádnak, hogy odavoltam az autóért.
Apró mosoly futott át az arcán, aztán megfordult, és elment.
A szemeim a visszapillantó tükrömre tapadtak, miközben elhalt Glenn lépéseinek zaja. Mögülem a
szurkolók ordítása hallatszott, ahogy a játék elkezdődött. Figyeltem, amint Trent láthatóan feszült légkörű
beszélgetést folytat Jonathannel. Otthagyta a mérges, hórihorgas férfit, és odaballagott hozzám . Kezeit
zsebre vágta, és jókedvűnek látszott. Igazság szerint nem pusztán jókedvűnek látszott, de tényleg, alkalmi
nadrág, elegáns cipő és kötött pulóver volt rajta, ami a már enyhén csípős levegő ellen védte. Éjkék
selyeming gallérja tűnt elő a pulóver alól, ami pompás kontrasztban volt barna bőrével. Egy tweedsapka
ellenzője vetett árnyékot zöld szemére, és tartotta kordában finom haját.
Lassan megállt mellettem, szeme nem szakadt el az enyémtől, egy pillanatra sem nézett a kocsira. Kis
csoszogással félig elfordult, hogy Jonathanra nézhessen.
Mindent egybevéve bökte a csőrömet, hogy én segítettem tisztára mosni a nevét. Legalább két embert
megölt nem egészen hat hónap alatt, egyikük Francis volt. És most tessék, benne ülök a halott boszorkány
kocsijában.
Nem szóltam semmit, fogtam a kormányt a jó kezemmel, a törött kezem az ölemben, és arra
emlékeztettem magam, hogy Trent fél tőlem. A rádióból egy géppuskabeszédű bemondó hangja hallatszott,
és én majdnem teljesen lecsavartam a hangot. – Megtaláltam a pénzt – mondtam köszönés helyett.
Rám pillantott, aztán odébb lépett a visszapillantóhoz, hogy az arca árnyékban legyen. – Szívesen.
Felbámultam rá. – Soha nem mondtam, hogy köszönöm.
– Magának szívesen, akkor is.
Ajkaim összepréselődtek. Seggfej!
Trent pillantása a karomra esett. – Mennyi idő, amíg ez meggyógyul?
Meglepetten pislogtam. – Nem hosszú idő. Tiszta, egyenes törés. – Megérintettem a fájdalom–amulettet
a nyakamban. – Volt azért egy kis izomsérülés, így aztán egyelőre nem tudom jól használni, de azt
mondják, külön terápiára nem lesz szükség. Hat hét múlva újra forgalomba kerülök.
– Jó. Ez igazán jó.
Ez gyors megjegyzés volt, és aztán hosszú csend követte. Ott ültem a kocsimban, és kíváncsi voltam,
mit akarhat. Idegesség vibrált benne, a szemöldökei egy parányit túl magasan voltak. Nem félt, nem
aggódott. Meg nem tudtam volna mondani, mit akart. – Piscary azt mondta, hogy az ön apja és az én apám
együtt dolgoztak – mondtam. – Hazudott?
 A nap megcsillant Trent fehér haján, amikor megrázta a fejét. – Nem.
Jeges borzongást éreztem a gerincemben. Megnyaltam az ajkamat, és ledörzsöltem egy kis koszfoltot a
kormánykerékről. – És mit csináltak? – kérdeztem végül.
– Jöjjön hozzám dolgozni, és akkor elmondom.
A szemébe néztem. – Maga tolvaj, csaló, gyilkos és egyáltalán nem egy finom úriember – mondtam
mély nyugalommal. – Én nem szeretem magát.
Megvonta a vállát, a mozdulat elemi ártalmatlanságot sugárzott. – Nem vagyok tolvaj – mondta. – És
egyáltalán nem bánom, ha manipulálnom kell, hogy nekem dolgozzon, ha szükségem van rá. –
Elmosolyodott, és megmutatta hibátlan fogait. – Igazság szerint élvezem.
Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik. – Maga annyira el van telve magával, Trent – mondtam, és azt
kívántam, bárcsak hátramenetbe tudnám kapcsolni a kocsit, és keresztülmenni a lábán. Mosolya még
szélesebb lett.
– Mi van? – néztem rá követelőn.
– Az első nevemen szólított. Ez tetszik nekem.
Kinyitottam a számat, de aztán be is csuktam. – Akkor most
minden teljesen rendben van, ugye? Az én apám talán dolgozott a magáénak, de maga egy szemét alak,
és az egyetlen ok, hogy nem vágom a képébe a pénzét, az a.) mert megdolgoztam érte, és b.) mert
valamiből élnem kell, amíg kiheverem a sérüléseimet, amiket azért szereztem, hogy a maga valagát kívül
tartsam a börtönön.
A szemei csak úgy csillogtak, olyan szórakoztatónak találta a dolgot, és ez dühöt váltott ki belőlem. –
Köszönöm, hogy tisztázta a nevemet – mondta. Odament, hogy megtapogassa a kocsimat, és megállt,
amikor csúnya zajt csináltam a számmal, hogy elrettentsem. Átváltott, mintha azt akarná megnézni,
Jonathan ott van-e, ahol hagyta. Ott volt. És Glenn is minket figyelt.
– Nyugodtan felejtse el, oké? Piscary után azért mentem, hogy megmentsem a mamám életét,
semmiképpen sem a magáét.
– Akkor is köszönöm. Ha van bármilyen jelentősége, akkor bocsánatot kérek, hogy belevittem a
patkányharcba.
Félrehajtottam a fejemet, hogy lássam, miközben a hajamat tartottam, hogy a szél ne fújja az arcomba. –
És most azt hiszi, hogy ez nekem bármit is jelent? – mondtam mereven. Aztán kisandítottam. Majdnem
szökdécselt izgalmában, ahogy ott állt. Mi a fene van vele?
– Csússzon át! – mondta végre, és a mellettem lévő üres ülésre nézett.
Csak bámultam rá. – Micsoda?
Elnézett mellettem Jonathanra, aztán vissza. – Vezetni akarom a kocsiját. Csússzon át a másik ülésre!
Jón sohasem enged vezetni. Azt mondja, az méltóságomon aluli. – Aztán átnézett Glennre, aki egy oszlop
mellett lapított. – Hacsak nem inkább egy FIBdetektívet akar, aki a maximális megengedett sebességgel
repíti haza.
A meglepetés hatására teljesen kiment a harag a hangomból. – Tud vezetni sebességváltóval?
– Jobban, mint maga.
Glennre néztem, aztán vissza Trentre. Lassan visszaereszkedtem az ülésbe. – Tudja, mit – mondtam, a
szemöldökeim felszaladtak –, hazavihet, ha csakis egy témáról beszélünk az úton.
– Az apjáról? – gondolkodott el, én pedig bólintottam. Már hozzá voltam szokva az ilyen taktikázáshoz,
hiába, sok dolgom volt mostanában démonokkal.
Trent visszadugta a kezét a zsebébe, és előre–hátra hintázott a sarkán, úgy gondolkodott. Aztán már nem
a kék eget figyelte, és bólintott.
– El sem hiszem, hogy ebbe belementem – motyogtam, amikor táskámat hátradobtam, és esetlenül
kígyóztam át a sebességváltó felett a másik ülésre. Levettem a vörös Howlers-sapkámat, kontyba tekertem
a hajamat, és visszanyomtam a fejembe, hogy a menetszél ne fújja szanaszét.
 Glenn megindult előre, és lelassított, ahogy búcsút intettem neki. Mintha el sem hinné, amit lát,
megfordult, és visszament a stadionba.
Bekattintottam az övemet, Trent pedig kinyitotta az ajtót, és besiklott a vezetőülésbe. Beigazította a
tükröket, aztán kétszer megpörgette a motort, mielőtt benyomta volna a kuplungot, és egyesbe kapcsolt.
Megkapaszkodtam, mert tartottam a túlzottan lendületes indulástól, de olyan könnyedén és simán
indultunk, mintha Trent egész életében hivatásszerűen autókat parkolt volna le.
Míg Jonathan beszállt a limuzinba, mint a villám, lopva Trentre pillantottam. Erősen ráncoltam a
szemöldökömet, amikor egy pirosnál a rádiót babrálta, és akkor sem indult, amikor zöldre váltott a lámpa.
Már majdnem ugratni kezdtem, hogy mit zavarja össze a rádiómat, amikor talált egy adót, ami takatát
játszott, és felcsavarta a hangot. Sértődötten lecsaptam a beállító gombot.
A lámpa zöldről sárgára váltott, és ő megindult a kocsival az útkereszteződésen át, átcsusszanva a
forgalom előtt, csúszó kerekek és dudaszó közepette. A fogaimat csikorgattam, és megesküdtem, hogy ha
balesetet csinál a kocsimmal, még mielőtt nekem erre akár a legcsekélyebb esélyem nyílna, szétperelem a
seggét.
– Nem akarok megint magának dolgozni – mondtam, miközben kedvesen integetett a dühös vezetőkre,
akiket leelőzött, és elmerült az autópálya forgalmában. A dühkitörés határán voltam, amikor észrevettem,
hogy direkt úgy megy át a zöldön, hogy Jonathannak muszáj legyen kivárnia a következő zöldet.
Hitetlenkedve néztem Trentre. Mikor látta, hogy átláttam a dolgokat, padlógázra állt. Remegő izgalom
futott át rajtam, ahogy egy gyors mosolyt eresztett meg felém, a szél rövid haját a szemébe fújta, és az
eltakarta szeme zöldjét. – Ha attól jobban alszik, Ms. Morgan, kérem, továbbra is gondolja így!
A szél rám zúdult, behunytam a szememet a nappal szemben, és csontjaimban éreztem az út minden
rezdülését. Holnap elkezdek gondolkodni rajta, hogyan húzzam ki magam az Algaliarepttel kötött
egyezségből, és eltávolítóm a démonjelet, felszabadítom Nicket a bizalmasságból, és egy vámpírral élek,
aki próbálja leplezni, hogy újra gyakorolja a természetét. Most éppen az anyósülésen ülök Cincinnati
legmenőbb agglegénye mellett, tizennyolcezer–hat dollárral és ötvenöt centtel a zsebemben. És senki nem
is kísérli meg megakadályozni, hogy száguldozzunk.
Mindent egybevetve, egy hétre nem is rossz.
 Köszönetnyilvánítás

KÖSZÖNÖM WILLNEK A SEGÍTSÉGÉT és az inspirációt az Üreg ékszereivel kapcsolatban, és Dr.
Caroline White–nak értékes közreműködését a latin nyelvű szövegek megírásában. Külön köszönet
szerkesztőmnek, Diana Cilinek, aki lehetővé tette, hogy olyan területekről is írhassak, amikről soha nem
gondoltam volna, hogy fogok, és ügynökömnek, Richard Curtisnek.