1

Újhold éjjelén tömegével emelkednek fel a démonok a föld

alól, hogy elpusztítsák azt a két embert, akik idővel a
legendák Szabadítójává válhatnak – azokká, aki a próféciák
szerint egyesítik az emberiség maradékát, hogy egyszer és
mindenkorra elpusztíthassák a Mag démonait.

Bálás Arlen valaha hétköznapi ember volt, mostanra

azonban sokkal több lett annál – a testére tetovált rovások
révén bármelyik démonnal felveszi a versenyt. Sok követője
akad, Arlen útja azonban talán egy olyan sötét helyre vezet,
ahová csak egyedül mehet.

Ahmann Jardir ütőképes démonpusztító hadsereggé

kovácsolta Krázia sivatagi törzseit. Ősi fegyverekre tett szert
– egy lándzsára meg egy koronára –, és máris hatalmas
területeket hódított meg a Zöldvidékből.

Arlen és Jardir valaha szinte testvérek voltak, időközben

azonban halálos ellenségekké váltak. Csakis ők ketten
lehetnek képesek legyőzni az emberiség ellenségeit, mégis
közéjük áll a létező legpusztítóbb démon – az, amelyik az
emberek szívében lakozik.
Könyvmolyképző Kiadó, 2016
 Írta: Peter V. Brett
A mű eredeti címe: The Daylight War
(The Demon Cycle Book 3)

A művet eredetileg kiadta:

Del Rey Books, an imprint of the Random House Publishing Group, a
division of Random House, Inc., New York

Copyright © 2013 by Peter V. Brett

Cover illustration © Larry Rostant
Ward artwork designed by Lauren K. Cannon,
copyright © by Peter V. Brett
Map © by Andrew Ashton

Fordította: Kamper Gergely

A szöveget gondozta: Szabó Katalin

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2062-3100
ISBN 978 963 399 598 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 A szüleimnek, Johnnak és Doloresnek,
akik a mai napig együtt olvasnak a kanapén esténként.
6
 PROLÓGUS

Inevera
v. u. 300

INEVERA ÉS A BÁTYJA, SOLI A NAPON ÜLTEK. Mindketten egy

kosár vázát tartottak csupasz lábfejeik között, és gyakorlott
mozdulatokkal forgatták, miközben ujjaik fürgén fontak. A
napnak ebben a szakában apró bódéjukba már csak az árnyék
egészen vékony csíkja vetült. Az anyjuk, Manvah ült ott, és a
saját kosarával volt elfoglalva. Közöttük a szívós
datolyapálma-levelekből rakott halom sebesen fogyott, ahogy
dolgoztak.
Inevera kilencéves volt, Soli majdnem kétszer annyi, de
azért így is szokatlanul fiatalnak tűnt hozzá, hogy a
dal’Sharum köpenyét viselje. A friss festék szinte még meg sem
száradt a fekete szöveten. A fiú alig egy héttel korábban
érdemelte ki a holmit, és most igyekezett úgy ülni a gyékényén,
hogy a Nagy Bazár örökös pora ne tapadhasson rá. A lazán
összefogott köpeny alól ki-kivillant Soli sima, izmos,
izzadságtól csillogó mellkasa.
Egy pálmalevéllel legyezte magát.

7
 – Everam tökeire mondom, ez a köpeny aztán meleg! Jó
lenne most is egy bidóban járni.
– Megkaphatod az árnyékot, ha szeretnéd, Sharum –
mondta Manvah.
Soli megrázta a fejét.
– Erre számítottál? Hogy visszatérek feketébe öltözve, és
úgy parancsolgatok neked, mint…
Manvah felkacagott.
– Csak meg akartam győződni róla, hogy az én édes kisfiam
maradtál.
– Egyedül veled és az én drága kishúgommal vagyok édes –
tisztázta Soli, és gyengéden összeborzolta Inevera haját. A lány
félrelökte bátyja kezét, de mosolygott közben. Mindig sokat
mosolyogtak, amikor Soli is velük volt. – Mindenki mással
olyan gonosz vagyok, mint egy homokdémon.
– Hah! – Manvah elhessegette a gondolatot, Inevera azonban
elgondolkodott. Látta, mit tett Soli a két Majah fiúval, akik
kisebb korukban őt piszkálták a bazárban, és a gyengék nem
élték túl az éjszakát.
Inevera végzett a kosarával, és a számos kupac egyikének
tetejére tette. Gyorsan számolni kezdett.
– Még három, és végeztünk Baden dama rendelésével.
– Talán Cashiv meghív a teliholdbálra, amikor eljön értük –
mondta Soli. Cashiv Baden dama kai’Sharumja volt, és Soli
ajin’palja, a harcos, akivel egymáshoz kötözték őket, hogy
együtt harcoljanak az Útvesztőben töltött első éjszakáján. Azt
mondják, nem létezik ennél szorosabb kötelék két férfi között.

8
 Manvah felmordult.
– Ha így lesz, Baden dama beolajozva és pucéran küld majd
körbe, hogy veled szerezzen örömet a sleppjében lévő vén
piócáknak.
Soli elnevette magát.
– Azt hallottam, nem az öregek miatt kell aggódnia az
embernek. A legtöbben csak néznek. Inkább a fiatalok
hordanak olajos fiolákat az övükben. – Felsóhajtott. – Viszont
Gerraz kiszolgálta a vendégeket Baden dama legutóbbi bálján,
és állítólag kétszáz drakit kapott a damától. Annyit megér a
sajgó hátsó felem.
– Nehogy ezt apád meghallja! – figyelmeztette a fiút
Manvah. Soli tekintete a bódé mögötti sátor felé ugrott, ahol az
apja aludt.
– Előbb-utóbb úgyis megtudja, hogy a fia push’ting –
mondta. – Nem fogok elvenni valami szerencsétlen lányt, csak
hogy eltitkolhassam apám elől az igazságot.
– Miért nem? – kérdezte Manvah. – Itt fonhatna velünk, és
talán annyira szörnyű lenne adni neki néha a magodból, hogy
unokáim születhessenek?
Soli elhúzta a száját.
– Azzal meg kell várnod Ineverát. – A lányra nézett. –
Holnap vár rád a Hannu Pash, drága húgom. Talán a
dama’ting talál neked férjet.
– Ne tereld másra a szót! – Manvah a fia felé csapott egy
pálmalevéllel. – Azzal szembenézel, ami az Útvesztő falai
között van, de azzal nem, ami egy nő combjai között vár rád?

9
 Soli vágott egy grimaszt.
– Az Útvesztőben legalább erős, verejtékező férfiak vesznek
körül. És ki tudja? Talán az egyik push’ting damának meg is
tetszem majd. Az olyan nagy hatalmúak, mint Baden,
személyes testőrüknek nevezik ki a kedvenceiket, akiknek csak
holdfogyáskor kell harcolniuk. Gondolj bele, csak havi három
éjszaka az Útvesztőben!
– Az is hárommal több a kelleténél – mormogta Manvah.
Inevera nem értett semmit.
– Az Útvesztő az nem egy szent hely? Nem megtiszteltetés
odakerülni?
Manvah felhördült, és újra nekilátott a fonásnak. Soli sokáig
nézte őt üres tekintettel, a könnyed mosoly leolvadt az arcáról.
– Az Útvesztő a szent halált jelenti – felelte végül. – Aki ott
hal meg, egészen biztosan a mennybe jut, de én még nem
készültem fel rá, hogy találkozzam Everammal.
– Sajnálom – mondta Inevera.
Soli megrázta magát, és egy szemvillanás alatt visszatért a
mosolya.
– Jobban jársz, ha nem aggódsz miatta, kishúgom. Az
Útvesztő terhe nem a te válladra nehezedik.
– Minden kráziai nő viseli az Útvesztő terhét, fiam – mondta
Manvah –, akár ott harcolunk mellettetek, akár nem.
Egyszerre nyöszörgés és mozgolódás hallatszott a bódé
végében lévő függöny mögül, aztán a következő pillanatban
előkerült Kasaad. Inevera apja rá sem nézett Manvah-ra, csak
félretolta az árnyékból a csizmájával, hogy maga foglalhassa el

 10 
a legjobb helyet. A földre dobott néhány párnát, és jóformán
még le sem telepedett rájuk, amikor máris a szájába döntött egy
apró csészényi couzit. Azonnal újra töltött magának, és
hunyorogva nézett a fénybe. Mint mindig, a tekintete most is
úgy siklott át Ineverán, mintha ott sem lenne, hogy aztán a lány
bátyján állapodjon meg.
– Soli! Tedd le azt a kosarat! Most már Sharum vagy, nincs
rendjén, hogy kétkezi munkát végezz, mint egy khaffit!
– Apám, hamarosan el kell készülnie egy rendelésnek –
tiltakozott Soli. – Cashiv…
– Hah! – Kasaad egy kézmozdulattal elhessegette a dolgot. –
Nem érdekel, mit akar az az olajozott, illatosított push’ting!
Tedd le azt a kosarat, és állj fel, mielőtt valaki meglátja, hogy
bemocskolod az új fekete köpenyedet. Éppen elég baj, hogy
ebben a redves bazárban kell elvesztegetnünk a napunkat.
– Olyan, mintha fogalma sem lenne róla, honnan jön a pénz
– mormogta Soli olyan halkan, hogy Kasaad ne hallhassa meg.
A fonást egy pillanatra sem hagyta abba.
– Vagy az étel az asztalunkon. – Manvah a szemét forgatta,
és felsóhajtott. – Az lesz a legjobb, ha azt teszed, amit mond.
– Most már Sharum vagyok, azt teszek, amit akarok. Ki ő,
hogy azt mondja nekem, nem fonhatok kosarat, ha ebben lelek
békességet? – Miközben Soli beszélt, még gyorsabban mozgott
a keze, az ujjaiból csak homályos folt látszott, olyan
sebességgel fonta a pálmaleveleket. Már kis híján befejezte a
kosarat, és esze ágában sem volt éppen most abbahagyni.

 11 
Inevera csodálkozva nézett rá. Soli majdnem olyan gyorsan
tudott fonni, mint az anyjuk.
– Ő az apád – mondta Manvah. – Ha nem azt teszed, amit
mond, mindannyian meg fogjuk bánni. Kasaadhoz fordult, és
negédes hangon folytatta. – Neked és Solinak csak addig kell
maradnotok, férjuram, amíg a dama be nem jelenti az alkonyat
érkeztét.
Kasaad savanyú képet vágott, és felhajtott még egy
csészével.
– Mivel sértettem meg ennyire Everamot, hogy nekem, a
nagy Kasaad asu Kasaad am’Damaj am’Kajinak, aki
számolatlanul küldtem az alagaiokat a szakadékba, ilyen
mélyre kell süllyednem, hogy kosarakat őrzök? – Undorodva
intett családja munkájának stócokban álló eredménye felé. – Az
alagai’sharakra és az éji dicsőségre kellene készülnöm!
– Úgy érti, a többi Sharummal kellene innia – súgta oda Soli
Ineverának. – Az először felsorakozó egységek az Útvesztő
középpontjába kerülnek, ahol heves a csata. Minél tovább
totojázik, annál kevesebb az esélye, hogy valóban meg kell
küzdenie egy alagaijal, részegen, miután úgy beszívott a
couzitól, mint a tevehúgy.
Couzi. Inevera gyűlölte az italt. A fahéjjal ízesített, erjesztett
gabonát apró agyagpalackokban árulták, és még apróbb
csészécskékből itták. Inevera már attól is megszédült, hogy
csak beleszagolt a kiürült palackba. A hátramaradt illatban
nyoma sem volt a fahéjnak. Azt mondták, az ital íze csak
három csésze után érződik igazán, de hát, aki megiszik három

 12 
csésze couzit, annak úgysem lehet adni a szavára.
Köztudomású volt, hogy ilyen mennyiségtől már mindenki
hajlamos lesz túlozni, és a valóságosnál szebbnek látni a
világot.
– Soli! – csattant fel Kasaad. – Hagyd a munkát meg a nőket,
és gyere, igyál velem! Megünnepeljük annak a négy alagainak
a halálát, akikkel tegnap éjjel végeztél!
– Az ember azt hinné, egyedül végeztem el egy egész
szakasz munkáját – dörmögte Soli. Az ujjai még gyorsabban
mozogtak. – Nem iszom couzit, apám – mondta aztán
hangosabban. – Az Evejah tiltja.
Kasaad felhördült, aztán felhajtott még egy csészével.
– Manvah! Akkor készíts a sharik fiadnak teát! – Megint a
csésze fölé billentette a palackot, de csak pár csepp hullott ki
belőle. – Nekem meg hozz még egy couzit!
– Adj nekem türelmet, Everam! – mormogta Manvah. – Ez
volt az utolsó palack, férjuram – szólt aztán.
– Akkor menj, vegyél még! – csattant fel Kasaad.
Inevera hallotta, hogy az anyja a fogát csikorgatja.
– A sátrak fele már bezárt, férjuram, nekünk pedig el kell
készítenünk ezeket a kosarakat, mielőtt Cashiv megérkezik.
Kasaad undorral legyintett.
– Kit érdekel, ha annak a mihaszna push’tingnak várnia
kell?
Soli felszisszent, és Inevera észrevette a kibuggyanó
vércseppeket a kezén, ahol a pálmalevél éles pereme megvágta.
A fiú összeszorított fogakkal font tovább.

 13 
 – Bocsáss meg nekem, nagyméltóságú férjuram, de Baden
dama rendelése nem várhat – mondta Manvah. Maga is
folytatta a munkát. – Ha Cashiv megérkezik, és a rendelés
nincsen készen, odébbáll, és megint Krishától veszi meg a
kosarait. E nélkül a rendelés nélkül nem fogjuk tudni kifizetni a
hadiadót sem, couzira pedig végképp nem futja majd.
– Micsoda?! – kiáltotta Kasaad. – Mire verted el a pénzemet?
Száz drakit hozok haza hetente.
– Aminek a fele azonnal vissza is kerül a damához hadiadó
gyanánt – felelte Manvah. – További húszat te teszel el
magadnak, a többiből meg couzit és kuszkuszt veszünk neked.
Ennyi pénz messze nem elég, főleg ha minden sabbatkor
hazahozol egy tucat szomjas Sharumot. A couzi drága,
férjuram. A dama levágta az ujját a khaffitoknak, akiket
rajtakaptak, hogy árulják, úgyhogy a rizikót is beleszámolják
az árba.
Kasaad kiköpött.
– A khaffitok a napot is eladnák, ha le tudnák hozni az égről.
Most pedig futás, vegyél nekem pár palackkal, hogy ne essen
nehezemre a várakozás, amíg az a félember megérkezik.
Soli végzett a kosarával, felállt, és rácsapta a kupaca tetejére.
– Majd én megyek, anyám. Chabinnál mindig van, és ő
sosem zár be az alkonyi ének előtt.
Manvah összehúzta a szemét, de nem vette le a tekintetét a
kosaráról. Ő is gyorsabban kezdett fonni, a kezéből szinte csak
egy homályos folt látszott.

 14 
 – Nem szeretem, hogy elmész, amikor egy hónapnyi
munkánk áll itt szem előtt.
– Senki sem fog kirabolni bennünket, amíg itt van apám –
mondta Soli, de ahogy a couzispalackból az utolsó cseppeket
kinyalni igyekvő férfira nézett, felsóhajtott. – Fürge leszek,
észre sem fogod venni, hogy elmentem.
– Munkára, Inevera! – szólt rá a lányára Manvah, miután
Soli elfutott. Inevera lenézett, és csak most vette észre, hogy
abbahagyta a fonást, ahogy az eseményeket figyelte. Gyorsan
folytatta hát.
Inevera nem mert egyenesen az apjára nézni, de azért a
szeme sarkából figyelte. A férfi Manvah-t nézte, amint az a
kosarat forgatta ügyes lábával. Az asszony fekete köntöse
feljebb csúszott munka közben, megmutatva csupasz bokáját
és vádliját.
Kasaad egyik kezével megragadta az ágyékát, és dörzsölni
kezdte.
– Gyere ide, asszony, kedvem támadt egy kis…
– Dolgozom! – Manvah felvett egy pálmaágat a mellette
heverő kupacból, és éles reccsenéssel letörte róla a leveleket.
Kasaadot láthatólag őszintén összezavarta a felesége
reakciója.
– Miért utasítanád vissza a férjedet alig egy órával azelőtt,
hogy beveszi magát az éjszakába?
– Mert hetek óta majd’ megszakadok, annyit dolgoztam
ezekkel a kosarakkal – felelte Manvah. – Mert késő van, és

 15 
elcsendesedett a környék. Meg mert itt van a teljes készletünk,
és csak egy kanos, részeg disznó őrzi.
Kasaad felröhögött.
– Mégis, kitől kéne őrizni?
– De tényleg, kitől? – kérdezte egy hang. Mindannyian
megfordultak, és Krishát pillantották meg, amint megkerülte a
pultot, és belépett a bódéba.
Krisha termetes nő volt. Nem kövér – a Sivatag Lándzsájából
kevés ember engedhette meg magának ezt a luxust –, hanem
egy harcos lánya erős testfelépítéssel, határozott léptekkel és
bőrkeményedésekkel teli kézzel. Mint minden dal’ting, ő is
ugyanazt a tetőtől talpig érő fekete ruhát viselte, mint Manvah.
Ő maga is fonással foglalkozott, Manvah egyik legnagyobb
riválisának számított a Kaji törzsben. Ügyetlenebb volt ugyan,
de ambiciózusabb.
Négy másik, a dal’tingok fekete ruháját viselő nő követte a
bódéba. Ketten a feleségtársai voltak, az ő arcukat fekete szövet
takarta. Krisha szintén velük érkező két lányának ellenben
fedetlen maradt az arca. Ránézésre ezzel inkább elriasztották,
mintsem vonzották a potenciális férjjelölteket. Egyik nő sem
volt kicsi, és úgy vették körbe őket, mint cserkésző sakálok a
nyulat.
– Sokáig dolgozol ma – állapította meg Krisha. – A
legtöbben már rég visszavonultak a sátrukba.
Manvah vállat vont, fel sem emelte a tekintetét a
munkájáról.
– Még vagy egy óra, mire bejelentik a kijárási tilalmat.

 16 
 – Chasiv mindig a nap legvégén jön Baden dama
teliholdbálja előtt, igaz? – kérdezte Krisha.
Manvah még mindig nem nézett fel.
– Nem a te dolgod, mikor jönnek a vásárlóim, Krisha.
– De igen, ha a push’ting fiadat küldöd, hogy lopjon tőlem –
jelentette ki a nő. Halk és fenyegető volt a hangja. A lányai
Ineverához léptek, és elválasztották az anyjától. A feleségtársai
a bódé belsejébe vették az irányt Kasaad felé.
Erre már Manvah is felemelte a fejét.
– Semmit sem loptam. Cashiv eljött hozzám, és azt mondta,
a te kosaraid szétesnek, ha megpakolják őket. A fonóidat
hibáztasd, ne engem, ha bukik az üzleted!
Krisha bólintott, aztán felvette a kosarat, amit Inevera éppen
az imént tett a stóc tetejére.
– Te meg a lányod tényleg jól dolgoztok – állapította meg,
ahogy egyik ujját végighúzta a fonaton. Aztán a földre ejtette a
kosarat, és erősen rátaposott szandálos lábával.
– Asszony, hogy merészeled? – Kasaad döbbenten
felkiáltott. Talpra ugrott, vagy legalábbis megpróbált, de
nemigen találta az egyensúlyát. A lándzsáját és a pajzsát
keresve körülnézett, de azokat a sátorban hagyta.
Miközben várta, hogy kitisztuljon a feje, Krisha
asszonytársai összehangoltan cselekedtek. Fekete szövetbe
csavart rövid rattanbotok csusszantak a kezükbe ruhájuk bő
ujjai alól. Az egyik nő megragadta Kasaadot a vállánál fogva,
és úgy fordította, hogy a másik ütése éppen a férfi gyomrát
találja el, közben pedig szorosan tartotta, hogy a bot biztosan

 17 
teljes erővel vágódjon a testének. Kasaad felnyögött
fájdalmában, ahogy tüdejéből kipréselődött a szusz, mire a
második nő egy ágyékra mért csapással fejelte meg az első
ütést. Kasaad nyögése éles sikollyá erősödött.
Inevera felkiáltott, talpra ugrott, de Krisha lányai durván
megragadták. Manvah is felállt volna, de Krisha az arcára mért,
jól irányzott rúgással a földre taszította. A nő jajveszékelni
kezdett, de már későre járt az idő, és senki nem felelt neki.
Krisha lenézett a földön heverő kosárra, ami ellenállt a
taposó lábának, és lassan visszanyerte eredeti alakját. Inevera
elmosolyodott, de a nő aztán addig ugrált a kosáron, amíg az
össze nem roskadt.
A bódé másik végében Krisha asszonytársai tovább verték
Kasaadot.
– Úgy visít, mint egy nő – nevetett az egyik, és megint a férfi
lábai közé vágott.
– És még annál is rosszabbul verekszik – rikoltotta a másik.
Elengedték Kasaad vállát, mire a férfi levegő után kapkodva
rogyott a padlóra, arcán fájdalom vegyült megaláztatással. A
nők ott hagyták, és inkább a kupacokat kezdték el felrugdosni,
hogy aztán rattanbotjaikkal verjék szét a kosarakat.
Inevera igyekezett kiszabadulni, de a fiatal nők csak
szorosabban tartották.
– Maradj nyugton, különben eltörjük az ujjaidat, és soha
többé nem fogsz tudni fonni.
A lány nem küzdött tovább, de összehúzta a szemét, és úgy
helyezkedett, hogy alkalomadtán minden erejével a közelebbi

 18 
nő lábára taposhasson. Az anyjára pillantott, de az csak
megrázta a fejét.
Kasaad vért köhögött, és nagy nehezen felkönyökölt.
– Szajhák! Ha a damák meghallják, mi történt…
Krisha harsány nevetéssel szakította félbe.
– A damák? Tényleg eléjük állsz ezzel, Kasaad fia, Kasaad?
És azt is elmondod nekik, hogy leittad magad couzival, aztán
nők vertek meg? Még az ajin’palodnak sem beszélsz majd róla,
amikor éjjel fenékbe rak!
Kaskaad küszködve igyekezett felállni, de az egyik nő
gyorsan gyomorba rúgta, mire hanyatt vágódott, aztán nem
mozdult.
– Hah! – kiáltott fel a nő. – Összepisilte magát, mint egy
csecsemő! – Mindannyian nevettek.
– Támadt egy ötletem! – Krisha a szétszórt kosarakhoz
lépett, és felhúzta a köntösét. – Miért strapálnánk magunkat
azzal, hogy egyenként összetörjük ezeket a szörnyűséges
kosarakat, amikor sokkal könnyebben is tönkretehetjük őket. –
Leguggolt, és vizelni kezdett, jobbra-balra ingatta a csípőjét,
hogy a lehető legtöbb kosarat érje a sugár. A többi nő nevetett,
és felkapták a köntösük szélét, hogy ők se maradjanak le.
– Szegény Manvah! – gúnyolódott Krisha. – Két férfi van a
családjában, és egyik sem jó semmire. A férjed rosszabb, mint
egy khaffit, a push’ting fiadat meg annyira leköti mások
farkának szopkodása, hogy még csak itt sincs.
– Tévedés. – Inevera hátrafordult, és látta, amint Soli erős
keze összezáródik az egyik őt tartó nő csuklója körül. A

 19 
támadó sikoltott fájdalmában, ahogy Soli keményen
megcsavarta a karját, aztán rúgott egyet, de a testvérét találta
el, aki erre elterült a földön.
– Csihadj! – parancsolt rá a visító nőre, és taszított rajta
egyet. – Ha csak egy ujjal is hozzáérsz a húgomhoz, levágom a
csuklódat, nem csak kicsavarom.
– Majd meglátjuk, push’ting! – szólt Krisha. Asszonytársai
megigazították a köntösüket, és készenlétben tartott botokkal
Soli felé indultak. Krishának egyetlen fürge kézmozdulatra
volt szüksége, és az ő fegyvere is a kezében termett.
Ineverának elakadt a lélegzete, de a fegyvertelen Soli félelem
nélkül indult el a nők felé. Az első azonnal ütött volna, de Soli
gyorsabb volt, ellépett a bot elől, és elkapta a nő karját.
Reccsenés hallatszott, és a nő sikoltva terült el a földön, botja
már a fiú kezében volt.
A másik nő is támadott, Soli azonban félrelökte a botját, és
keményen az arcába vágott. A mozdulatai könnyedek voltak és
begyakorlottak, akár egy tánc. Inevera már látta, hogyan
gyakorolja a sharusahkot, amikor hazajött a Hannu Pashról
Holdfogyáskor. A nő a földre zuhant, és Inevera látta, hogy
jókora adag vért köhög fel a kendője alatt.
Amikor aztán Krisha rontott rá, Soli eldobta a botját. A
puszta kezével ragadta meg a nő fegyverét, és megállította a
levegőben. Másik kezével elkapta Krishát a gallérjánál,
megfordította, és egy stóc kosár fölé döntötte. Biztos, ami
biztos, még a fejét is lenyomta, aztán a köntöse szegélye után
nyúlt, és felrántotta a nő derekáig.

 20 
 – Könyörgöm! – nyüszítette Krisha. – Tégy velem, amit
akarsz, de ne vedd el a lányaim szüzességét!
– Pfuj! – Soli köpött egyet, arcára kiült az undor. – Előbb
kúrnék meg egy tevét, mint téged!
– Jaj már, push’ting! – A nő gunyoros vigyorral illegette a
csípőjét. – Képzeld azt, hogy férfi vagyok, és rakjál seggbe
gyorsan!
Soli fogta Krisha botját, és elkezdte vele csépelni a nőt.
Ahogy beszélt közben, mély volt a hangja, és elnyomta Krisha
fájdalmas sikolyait meg a rattan csattogását a puszta bőrön.
– Nem kell egy férfinak push’tingnak lennie, hogy ne akarja
egy trágyadombba dugni a farkát. Ami pedig a lányaidat illeti,
nem tennék olyat, ami késleltetné, hogy hozzámenjenek valami
szegény khaffithoz, és végre kendővel takarják el azt az
ocsmány arcukat.
Elengedte a nő nyakát, de tovább ütötte, miközben a
többiekkel együtt kifelé terelte a bódéból. Krisha asszonytársait
a lányai támogatták, ahogy végül mind az öten kitántorogtak
az utcára.
Manvah felállt, és leporolta magát. Kasaaddal mit sem
törődve Ineverához sietett.
– Jól vagy? – kérdezte. A lány bólintott.
– Ellenőrizd a kosarakat! – mondta Manvah. – Nem volt sok
idejük. Járj utána, megmenthetünk-e…
– Már késő. – Soli az utcára mutatott. Három Sharum
közelített fekete ujjatlan köpenyben, fekete acél mellvértjeiket
úgy kovácsolták, hogy kiemeljék eleve izmos felsőtestüket.

 21 
Duzzadó bicepszükre fekete selyemszalagot kötöttek, hozzá
szegecsekkel kirakott csuklószorítót viseltek. Hátukra csillogó
aranypajzsot kötöttek, rövid lándzsájukat lazán tartották a
kezükben. A portyázó farkasok könnyed kecsességével
mozogtak.
Manvah felkapott egy kis kancsót, és a benne lévő vizet
Kasaadra löttyentette, aki nyöszörögve fogott hozzá, hogy
feltápászkodjon.
– Befelé, gyorsan! – förmedt rá a nő, és belerúgott, hogy
mozgásra késztesse. Kasaad csak mormogott, de sikerült
visszavánszorognia a sátorba, és eltűnnie szem elől.
– Hogy festek? – Soli leporolta és megigazította a köpenyét,
a mellkasán még jobban széthúzta.
Komolytalan kérdés volt. Soha egyetlen férfi sem lehetett
olyan szép, mint Inevera bátyja.
– Jól – suttogta válaszul a lány.
– Soli, drága ajin’palom! – kiáltotta Cashiv. Huszonöt éves
kai’Sharum volt, vitathatatlanul a leginkább jóképű hármuk
közül. A szakállát rövidre nyírta, és illatosított olajjal locsolta
meg, bőrét a nap barnította tökéletesre. Mellvértjét Baden
dama nyilvánvalóan valódi aranyból készült, napot formázó
címere díszítette, turbánja közepére pedig egy nagy türkiz
került. – Reméltem, hogy itt talállak, amikor eljövünk a mai… –
Közben elég közel ért hozzá, hogy észrevegye a felfordulást a
bódéban. – Magasságos ég! Talán egy tevecsorda csörtetett át a
sátratokon? – Beleszimatolt a levegőbe. – És közben hugyoztak

 22 
is? – Fogta a lazán a nyakában lógó fehér selyemkendőt, és az
orrához szorította. A társai követték a példáját.
– Akadt egy kis… gondunk – mondta Soli. – Az én hibám,
elmentem pár percre.
– Szörnyű nagy kár. – Cashiv Ineveráról tudomást sem véve
Solihoz lépett, és végighúzta a kezét a fiú mellkasán, ahol egy
vörös folt kenődött el. Elgondolkodva dörzsölgette a vért két
ujja között. – Úgy látom, azért időben visszatértél, hogy kézbe
vedd a dolgokat.
– Ez a tevecsorda már nemigen fog visszatérni – értett egyet
Soli.
– Viszont ezeknek a kosaraknak annyi – állapította meg
szomorúan Cashiv. – Megint Krishától kell vásárolnunk.
– Kérlek! – Soli Cashiv karjára tette a kezét. – Szükségünk
van erre a megrendelésre. Nem az egész készlet ment tönkre.
Még eladhatjuk neked legalább a felét.
Cashiv a karján nyugvó kézre pillantott, és elmosolyodott.
– Hah! Ha az egyikre ráhugyoztak, az olyan, mintha az
összesre ráhugyoztak volna. Ilyen romlott árut nem vihetek
haza a gazdámhoz. Öntsétek le őket vízzel, aztán adjátok el a
khaffitoknak! – Közelebb lépett, és Soli mellkasára tette a kezét.
– De ha pénzre van szükséged, talán azzal is kereshetnél, hogy
körbehordod a kosarakat a holnapi bálon, ahelyett, hogy
árulnád őket. – Benyúlt Soli köpenye alá, és ujjai egészen a fiú
válláig kalandoztak. – Háromszor annyi pénzzel jöhetsz haza,
mint amennyit a kosarakért kaphattál volna, ha… jól hordod
őket.

 23 
 Soli elmosolyodott.
– Értek a kosarakhoz, Cashiv. Senki sem hordja őket jobban.
Cashiv elnevette magát.
– Holnap reggel jövünk érted, és elviszünk a bálba.
– Az edzőpályán leszek – mondta Soli. Cashiv bólintott,
aztán a társaival tovább ballagott Krisha bódéja felé.
Manvah a fia vállára tette a kezét.
– Sajnálom, hogy ilyet kellett tenned, fiam.
Soli megvonta a vállát.
– Az embernek néha a farok, néha meg a fenék szerepe jut.
Csak az bosszant, hogy Kisha győzött.
Manvah éppen csak annyira emelte meg a fátylát, hogy a
földre köphessen.
– Dehogy győzött. Nincs mit eladnia.
– Azt meg honnan tudod? – kérdezte Soli.
Manvah kuncogni kezdett.
– Egy héttel ezelőtt férgeket tettem a raktársátrába.

Miután segített rendet rakni a bódéban, Soli éppen időben

kísérte vissza a többieket a kis vályogépületbe, ahol éltek. Egy
pillanattal később a damák már rá is zendítettek az alkonyati
énekre Sharik Hora minaretjeiben. A legtöbb kosarat
megmentették, de sokra közülük ráfért némi javítás. Manvah
jókora köteg pálmalevelet cipelt a hátán.

 24 
 – Sietnem kell, hogy odaérjek a gyülekezőre – mondta Soli.
Inevera és Manvah átkarolták, és megcsókolták, mielőtt
elindult és futva szelte át a sötétedő várost.
Odabent a lakásukban felnyitották a rovásokkal védett
csapóajtót, és elindultak az Alváros felé, hogy ott töltsék az
éjszakát.
Krázia minden épületéhez tartozott legalább egy föld alatti
szint, ahonnan folyosók vezettek az Alvárosba. A csatornák és
barlangok hatalmas méhkasra emlékeztető rendszere hosszú
mérföldeken át húzódott. A nők, a gyerekek és a khaffitok ide
menekültek minden éjjel, miközben a férfiak az
alagai’sharakkal harcoltak. Hatalmas kövek akadályozták meg,
hogy a démonok átjussanak Nie poklából, a beléjük faragott
erős rovások pedig a máshol előbúvókat tartották kordában.
Az Alváros áthatolhatatlan erődítmény volt, ami nem csak
azt a célt szolgálta, hogy menedéket nyújtson a város lakóinak,
de önmagában is egy teljes várost alkotott arra az esetre, ha
megtörténne az elképzelhetetlen, és a Sivatag Lándzsája
elbukna az alagaiokkal szemben. Minden családnak jutott
hálóhely, voltak iskolák, paloták, imaházak és minden más.
Ineverának és az édesanyjának csak egy kis alagsor jutott az
Alvárosban, ahol szalmazsákokon alhattak, egy hűvös
helyiségben élelmet tárolhattak, egy másik, mély gödörrel
ellátott apró lyukban pedig a dolgukat végezhették.
Manvah meggyújtott egy lámpát, leültek az asztalhoz, és
hideg vacsorát ettek. Amikor már az edények is tiszták voltak,

 25 
a nő elővette a pálmaleveleket. Inevera elindult, hogy segítsen
neki.
Manvah megrázta a fejét.
– Irány az ágy! Holnap nagy nap vár rád. Nem akarom,
hogy csak fáradtan pislogj, amikor holnap kikérdez a
dama’ting.

Inevera végignézett az anyjuk kíséretében a dama’ting sátra

előtt várakozó lányok során. Everam hitvesei elrendelték, hogy
a tavaszi nap-éj egyenlőség napján, a damák hajnali éneke után
minden kilencedik évében lévő lánynak át kell esnie a Hannu
Pashon, hogy megtudja, miféle életutat szánt neki Everam. Egy
fiú számára a Hannu Pash akár évekig is tarthatott, de a
lányoknak mindössze egy dama’ting egyetlen jóslatából állt.
A legtöbbet egyszerűen termékenynek nyilvánították, és
megkapták az első fejkendőjüket, páran azonban
menyasszonyként távoztak, vagy megtudták az új hivatásukat.
Másokat, főleg a szegényeket és az írástudatlanokat,
megvásároltak az apjuktól, kitanították őket a párnatáncra,
aztán a nagy hárembe kerültek, ahol jiwah’Sharumként
szolgálták ki Krázia harcosainak igényeit. Megtiszteltetést
jelentett számukra új harcosokat szülni azok helyett, akik
éjszakánként meghaltak a démonokkal vívott csatában az
alagai’sharak során.

 26 
 Inevera izgatottan ébredt, magára öltötte barna ruháját, és
kikefélte sűrű fekete haját, ami most selymesen ragyogó
természetes hullámokban omlott a vállára. Ma volt az utolsó
nap, hogy a világ láthatta. Inevera lányként lép be a dama’ting
sátrába, de fiatal nőként távozik majd, akinek ezután csakis
majdani férje láthatja majd a haját. Elveszik tőle a barna
ruháját, és rendes feketét kap helyette.
– Nap-éj egyenlőség ide vagy oda, telihold van – állapította
meg Manvah. – Ez legalább jó ómen.
– Talán egy Damaji befogad majd a háremébe – mondta
Inevera. – Palotában élhetnék, és olyan ellátmányt kaphatnék,
hogy soha többé nem kellene fonnod.
– Soha többé nem mehetnél ki a napra – tette hozzá Manvah
olyan halkan, hogy a körülöttük állók ne hallhassák meg –,
soha többé nem beszélhetnél senkivel az asszonytársaidon
kívül, és leshetnéd egy vénember kívánságait, aki akár a
dédapád is lehetne. – Megrázta a fejét. – Időben befizettük az
adónkat, két férfi is áll melletted, szóval kevés rá az esély, hogy
eladnak egy nagy hárembe. És még az is jobb sors lenne,
mintha meddőnek találnának, és számkivetett lennél
nie’tingként.
Nie’ting. Inevera beleborzongott a gondolatba. Ha egy lányt
terméketlennek találtak, soha nem vehetett fel fekete ruhát,
egész életében barnát kellett viselnie, mint a khaffitoknak, az
arca pedig örök szégyenére fedetlen maradt.
– Talán kiválasztanak dama’tingnek – próbálkozott Inevera.
Manvah megrázta a fejét.

 27 
 – Nem fognak. Soha nem választanak ki senkit.
– A nagyi szerint abban az évben, amikor őt is próbára
tették, kiválasztottak egy lányt.
– Az legalább ötven éve történt, ha nem annál is régebben –
mondta Manvah –, és Everam áldja meg, édesapád becses
édesanyja hajlamos… túlozni.
– Akkor hogyan lesznek a nie’dama’tingek? –
kíváncsiskodott Inevera. A dama’ting tanoncaira gondolt, akik
fedetlen arccal jártak, de fehér ruhájuk jelezte, hogy Everam
jegyesei.
– Egyesek szerint Everam maga ejti teherbe a hitveseit, és a
nie’dama’tingek az ő lányaik – felelte Manvah. Inevera
ránézett, felhúzta a szemöldökét, és azon gondolkodott, vajon
az anyja viccel-e.
Manvah vállat vont.
– Jobb magyarázatot mindenesetre nem tudok. Annyi biztos,
hogy a piacon még egyetlen másik anya sem látott olyat, hogy
egy lányt kiválasztottak volna, és soha egyik nie’dama’ting
arcát sem ismertük fel.
– Anyám! Húgom! – Inevera szélesen elmosolyodott, ahogy
megpillantotta a közeledő Solit, aki Cashivval a háta mögött
közeledett feléjük. Bátyja fekete köpenye még poros volt az
Útvesztőtől, fél vállára vetett pajzsán friss horpadások
látszottak. Cashiv öltözete éppen olyan makulátlan volt, mint
mindig.
Inevera odafutott Solihoz, és megölelte. A fiú felnevetett, fél
karjával felkapta a húgát, és meglóbálta a levegőben. Inevera

 28 
sikongatott a gyönyörűségtől, és egy pillanatra még a
félelemről is megfeledkezett. Semmitől sem félt, ha a bátyja
vele volt. Soli most gyengéden letette a földre, és az
édesanyjukat is átölelte.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte Manvah. – Azt hittem, máris
úton vagy Baden dama palotája felé.
– Úton is vagyok – felelte Soli –, de nem mehettem el
anélkül, hogy Ala minden áldását kívánjam a kishúgomnak a
Hannu Pasha alkalmából. – Kinyújtotta a karját, és beletúrt
Inevera hajába. A húga a keze után kapott, de mint mindig, Soli
most is gyorsabb volt, és időben visszahúzódott.
– Szerinted apánk is eljön, hogy megáldjon? – kérdezte
Inevera.
– Hm… – Soli habozott. – Tudomásom szerint apánk még
mindig a bódénál alszik a sátorban. Tegnap este nem is ért oda
a gyülekezőre. Azt mondtam a kiképzőmesternek, hogy
megint elrontotta a gyomrát. – Soli tehetetlenül vonta meg a
vállát, Inevera pedig leszegte a tekintetét, nem akarván látni
bátyja csalódottságát.
A fiú lehajolt, gyengéden felemelte Inevera állát, a
tekintetük találkozott.
– Egészen biztos, hogy apánk ugyanannyi áldást kíván
neked, mint én, akkor is, ha nehezen mutatja ki.
Inevera bólintott.
– Tudom. – Még egyszer utoljára átkarolta Soli nyakát,
mielőtt elbúcsúztak volna. – Köszönöm!

 29 
 Cashiv úgy pillantott Ineverára, mintha most venné észre
életében először. Megvillantotta a legszebb mosolyát, és
meghajolt.
– Áldás rád, Inevera vah Kasaad, nővé válásod alkalmából.
Jó férjet és sok fiút kívánok neked, legyenek mindannyian
olyan jóképűek, mint a bátyád.
Inevera elmosolyodott, és érezte, hogy az arcába pír szökik,
ahogy a harcosok odébbálltak.
Végre megindult a sor. Lassan telt az idő, ahogy ott álltak a
tűző napon. A lányokat és az anyjukat egyesével engedték be.
Néhányan alig pár percig voltak bent, mások majdnem egy
óráig. Mindannyian feketében bukkantak elő ismét, a
legtöbbükön megkönnyebbülés látszott. Némely lányok a
semmibe meredtek, és szórakozottan dörzsölgették a karjukat,
miközben az anyjuk hazafelé terelgette őket.
Ahogy a sor elejéhez közeledtek, Inevera anyja erősebben
szorította a lánya vállát, körmei még a ruha szövetén keresztül
is a bőrébe vájtak.
– Süsd le a szemed, és tartsd a szád, amíg nem beszélnek
hozzád! – súgta Manvah. – Soha ne felelj kérdésre kérdéssel, és
soha ne vitatkozz! Mondd utánam: „Igenis, dama’ting”.
– Igenis, dama’ting – ismételte Inevera.
– Tartsd ezt a választ készen a fejedben! – folytatta Manvah.
– Ha megsértesz egy dama’tinget, magát a sorsot sérted meg.
– Igen, anyám. – Inevera nagyot nyelt, érezte, hogy görcsbe
rándul a gyomra. Mi folyhatott a sátorban? Elvégre az anyja
ugyanezen a szertartáson ment keresztül. Mitől félt ennyire?

 30 
 Egy nie’dama’ting félrehúzta a bejáratot takaró függönyt, és
a lány lépett ki mögüle, aki Inevera előtt került sorra. Már
fejkendőt viselt, de barnát, mint ahogy a ruháját sem cserélték
feketére. Az anyja átkarolta a vállát, és vigasztalóan mormogott
neki valamit, ahogy elbotorkáltak. Mind a ketten sírtak.
A nie’dama’ting komoran figyelte a jelenetet, aztán
Ineverához és az anyjához fordult. Talán tizenhárom éves
lehetett, magas, vaskos termetével és kiugró járomcsontjával
olyan volt, mint egy ragadozó.
– Melan a nevem. – Intett nekik, hogy lépjenek be. – Qeva
dama’ting fogad téged.
Inevera mély lélegzetet vett, majd anyjával együtt levették a
cipőjüket, rovást rajzoltak a levegőbe, és beléptek a dama’ting
sátrába.
A napsugarak átszűrődtek a vászontetőn, és erős fénnyel
töltötték meg a hatalmas sátrat. Minden fehér volt, a falaktól a
festett bútorokon át a földet borító vastag vászonig.
Ettől a vér csak még riasztóbbnak hatott. Hatalmas vörös és
barna foltok csúfították el a talajt a bejárat környékén, a jobbra
és balra leválasztott helyiségek irányába pedig vörös
lábnyomok ösvénye vezetett.
– Ez Sharumok vére – szólt egy hang. Inevera hátrahőkölt.
Csak most vette észre Everam Hitvesét. Ott ült előttük ugyan,
de fehér köpenye szinte tökéletesen beleolvadt a háttérbe. – A
sebesülteké, akiket hajnalban hoztak az alagai’sharakról. A
vászonpadlót mindennap felszedik, és elégetik a Sharik Hora-i
minaretek tetején, amikor imára szólítják a várost.

 31 
 Inevera most már hallotta a minden irányból érkező
fájdalomkiáltásokat is. A vastag válaszfalak mögött férfiak
szenvedtek. Elképzelte, hogy az apja – vagy ami még rosszabb,
Soli – is közöttük van, és minden sikolyra meg nyögésre
elfintorodott.
– Vegyél magadhoz, Everam! – kiáltotta valaki
kétségbeesetten. – Nem akarok nyomorékként élni!
– Óvatosan járj! – figyelmeztette Qeva dama’ting Ineverát. –
A talpad nem méltó rá, hogy érintse a vért, amit nagybecsű
harcosok hullajtottak érted.
Inevera és az anyja a dama’ting elé lavíroztak a foltos
vásznon. A tetőtől talpig fehérbe öltözött Qeva, akiből csak a
szeme meg a kézfeje látszott, magas volt és testes, mint Melan,
de azért látszott, hogy formás testű nő.
– Hogy hívnak, lányom? – Everam Hitvesének mély és erős
volt a hangja.
– Inevera vah Kasaad am’Damaj am’kaji, dama’ting – felelte
Inevera, és mélyen meghajolt. – Kaji első számú feleségéről
neveztek el. – Manvah körme a vállába mélyedt a feleslegesen
hozzáfűzött mondatra, mire a lány akaratlanul is felszisszent.
Úgy tűnt, a dama’ting észre sem vette.
– Ettől nyilván különlegesnek érzed magad – mordult fel. –
Ha Kráziában minden egyes ilyen nevű mihaszna lányra jutna
egy harcos, Sharak Kának már vége lenne.
– Igen, dama’ting. – Inevera mélyen meghajolt, anyja körmei
pedig lassan visszahúzódtak.
– Csinos lány vagy – jegyezte meg Qeva.

 32 
 Inevera ismét meghajolt.
– Köszönöm, dama’ting!
– A háremekben mindig elkél egy csinos lány, ha máshol
nem veszik jó hasznát. – Qeva Manvah-ra nézett. – Kicsoda a
férjed, és mivel foglalkozol?
– Dal’Sharum Kasaad, dama’ting – felelte a nő, szintén egy
meghajlás kíséretében. – És pálmafonó vagyok.
– Első számú feleség vagy? – érdeklődött Qeva.
– A férjem egyetlen felesége vagyok, dama’ting.
– A férfiak azt hiszik, új feleségeket szerezhetnek majd,
ahogy egyre jobban megy a soruk – mondta Qeva –, csakhogy
ennek az ellenkezője igaz. Próbáltál már Evejah előírásai
szerint asszonytársakat keríteni magadnak, hogy segítsenek a
fonásban, és újabb gyerekeket szüljenek a férjednek?
– Igen, dama’ting. Sokszor. – Manvah összeszorította a
fogát. – Az apáik… ellenezték a házasságot.
Everam Hitvese felmordult. Ez a reakció sokat elmondott
Kasaadról.
– Tanítottad a lányt?
Manvah bólintott.
– Igen, dama’ting. Inevera a tanoncom. Ügyesen fon, és
megtanítottam a számolásra meg a könyvek vezetésére.
Elolvasta az Evejah-t egyszer-egyszer a Mennyország mind a
hét oszlopának tiszteletére.
A dama’ting tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni.

 33 
 – Kövessetek! – Elfordult, és a sátor mélye felé indult. Nem
törődött a vérrel a földön, selyemköntöse könnyedén siklott át
felette. Egyetlen csepp sem ragadt rá. Nem is merészelt volna.
Melan követte őket. A nie’dama’ting fürgén kerülgette a
vért, Inevera meg az édesanyja pedig követték. A sátor fehér
vászonfalú labirintusnak bizonyult, ahol mindig előttük volt a
soron következő kanyar, mire Inevera nyugtázhatta volna,
merre is fordult az imént. Itt már nem volt vér a földön, és a
Sharumok kiáltásai is már csak elfojtva hallatszottak.
Az egyik kanyar után a falak meg a mennyezet színe
fehérről hirtelen feketére változott. Olyan volt, mintha a
nappalból az éjszakába léptek volna át. A következő forduló
után olyan sötét lett, hogy Manvah kis híján láthatatlanná vált a
dal’tingok fekete köntösében, a fehérbe öltözött dama’ting és a
tanonca pedig szellemszerű jelenésekké váltak.
Qeva egyszerre megtorpant, Melan pedig megkerülte, és
kinyitott egy csapóajtót, amit Inevera addig észre sem vett.
Mögötte alig lehetett kivenni a még mélyebb sötétségbe
aláereszkedő lépcsősort. A kő hideg volt a lány csupasz talpa
alatt, és amikor Melan behúzta mögöttük az ajtót, hirtelen teljes
lett a sötétség. Lassan ereszkedtek alá, Inevera rettegett, hogy
megbotlik, és lerántja magával Everam Hitvesét a mélybe.
A lépcső végül könyörületesen rövidnek bizonyult, bár
Inevera a meglepetéstől végül valóban elvesztette az
egyensúlyát egy pillanatra, amikor az aljára ért. Gyorsan
megint felegyenesedett, így szerencsére senki nem vett észre
semmit.

 34 
 Vörös fény jelent meg Qeva kezében. A baljós derengésben
megint láthatták egymást, de a fojtogató sötétség így sem
oldódott körülöttük. A dama’ting végigvezette őket egy sor
sziklába vájt cellán. A falakba mindkét oldalon rovásokat
véstek.
– Te várj itt Melannal! – utasította Qeva Manvah-t, aztán
beterelte Ineverát az egyik cellába. A lány elfintorodott, ahogy
a nehéz ajtó becsukódott mögöttük.
A helyiség egyik sarkában kőtalapzat állt, a dama’ting erre
tette le a fénylő tárgyat. Olyan volt, mint egy darab szén, amibe
világító rovásokat véstek, de még Inevera is jól tudta, micsoda
valójában. Egy alagai hora volt az.
Démoncsont.
Qeva hátat fordított, és Inevera megpillantotta az ívelt penge
villanását a nő kezében. A vörös fényben úgy tűnt, mintha a
fémet vér borítaná. Inevera sikítva kezdett hátrálni, de a cella
kicsi volt, és hamarosan a kőfal állta útját. A dama’ting egészen
közel emelte a pengét a lány arcához, Inevera kancsalított,
ahogy igyekezett rajta tartani a szemét.
– Félsz a pengétől? – kérdezte a nő.
– Igen, dama’ting – felelte automatikusan Inevera.
El-elakadt a hangja.
– Csukd be a szemed! – parancsolta Qeva.
Inevera reszketett a félelemtől, de engedelmeskedett. A
szíve majd kiugrott a mellkasából, ahogy várta, hogy a fegyver
a húsába vágjon.
De semmi ilyesmi nem történt.

 35 
 – Képzelj el egy pálmafát, kosárfonó lánya – mondta Qeva.
Inevera nem igazán értette a dolgot, de bólintott. Nem esett
nehezére maga elé idézni a képet, hiszen nap mint nap
pálmafák törzsén kúszott fel, hogy letépkedje a fonáshoz
szükséges leveleket.
– Féli-e a pálma a szelet? – kérdezte a nő.
– Nem, dama’ting – felelte Inevera.
– Mit csinál?
– Hajlik, dama’ting – felelte Inevera.
– Az Evejah azt tanítja nekünk, hogy a félelem és a fájdalom
olyan, mint a szél, Inevera, Manvah lánya. Engedd hát, hadd
fújjanak!
– Igen, dama’ting – mondta Inevera.
– Ismételd el háromszor! – parancsolta Qeva.
– A félelem és a fájdalom olyan, mint a szél. – Inevera mély
lélegzetet vett. – A félelem és a fájdalom olyan, mint a szél. A
félelem és a fájdalom olyan, mint a szél.
– Nyisd ki a szemed, és térdelj le! – mondta Qeva. Amikor
Inevera engedelmeskedett, hozzátette: – Nyújtsd ki a kezed! –
Inevera úgy érezte, a karja elválik a testétől, mégis sikerült
rezzenéstelenül tartania. Everam Hitvese felgyűrte a lány
ruhájának ujját, és belevágott az alkarjába, vékony patakban
serkentve ki a vért.
Inevera élesen beszívta a levegőt, de nem hőkölt hátra, és
nem kiáltott fel. A félelem és a fájdalom olyan, mint a szél.
A dama’ting egészen kicsit felemelte a fátylát, és a nyelvével
érintette a kést, hogy megízlelje Inevera vérét. Aztán

 36 
visszacsúsztatta a pengét a derekánál lógó hüvelybe, és erős
kezével összeszorította a sebet, amiből vér csöpögött pár
fekete, rovásokkal ellátott kockára.
Inevera összeszorította a fogát. A félelem és a fájdalom olyan,
mint a szél.
Amint a vér elérte őket, a kockák ragyogni kezdtek, és a lány
hirtelen rájött, hogy azok is alagai horák. A vére démonok
csontját érintette. Elszörnyedt a gondolatra.
A dama’ting hátralépett egyet, és halkan zsolozsmázni
kezdett, miközben a kezében rázogatta a minden eltelt
pillanattal erősebben világító kockákat.
– Everam, élet és fény adója, hozzád esedezem! Tudasd földi
szolgáddal, mit hoz a jövő! Áruld el nekem Ineverának, Kasaad
lányának sorsát, ki Kaji családjából való!
Ezzel a földre vetette a kockákat Inevera előtt. A lány
hunyorgott, ahogy előbb élesen lobbant a fény, majd tompa
lüktetéssé halványult, és a ragyogó szimbólumok kirajzolták a
sorsa fonatát alkotó pálmaleveleket.
A dama’ting nem szólt. Összehúzta a szemét, és sokáig
meredt némán a szimbólumokra. Inevera nem tudta volna
pontosan megmondani, mennyi idő telt el, de remegni kezdett,
ahogy lábának hosszú térdeléshez nem szokott izmaiból
kezdett elillanni az erő.
Qeva érzékelte a mozgást, és felnézett.
– Ülj le a sarkadra, és ne mocorogj! – Ő maga felállt, és
körözni kezdett az apró cellában, hogy minden nézőpontból
megvizsgálhassa a kockák által kirajzolt mintát. A ragyogás

 37 
már szinte teljesen elhalványult, de a dama’ting még mindig
nem jutott dűlőre azzal, amit látott.
Pálmafa a szélben ide vagy oda, Inevera kezdett nagyon
ideges lenni. Az izmai majd elpattantak, annyira feszültek,
szorongása minden eltelt pillanattal megkétszereződött. Vajon
mit látott Everam Hitvese? Elveszik az anyjától, és eladják egy
hárembe? Vagy terméketlennek bizonyult talán?
Qeva végül a lányra nézett.
– Ha csak egy ujjal is hozzányúlsz a kockákhoz, az életeddel
fizetsz érte. – Ezzel kisietett a helyiségből, és parancsokat
kezdett osztogatni, aztán sebes léptek zaja hallatszott, ahogy
Melan futásnak eredt.
Egy pillanattal később Manvah lépett be a cellába, óvatosan
megkerülte a kockákat, és letérdelt Inevera mögé.
– Mi történt? – kérdezte súgva.
A lány megrázta a fejét.
– Nem tudom. A dama’ting sokáig nézte a kockákat, mintha
nem lenne benne biztos, mit jelentenek.
– Vagy nem tetszett neki, amit megtudott belőlük –
mormogta Manvah.
– És most mi lesz? – kérdezte Inevera. Jéghideg lett az arca.
– Elküldték Kenevah Damaji’tingért – felelte Manvah, mire a
lánynak a torkán akadt a lélegzete. – Ő mondja ki a végső szót.
Addig is imádkozz!
Inevera megborzongott, és leszegte a fejét. Éppen eléggé félt
a dama’tingtől. A gondolat, hogy a vezetőjük jön megvizsgálni
őt…

 38 
 Esdeklem, Everam, könyörgött, hadd legyek termékeny, hadd
szüljek fiúkat a Kajinak. A családom nem tudná elviselni a szégyent,
ha nie’ting lennék. Teljesítsd ezt az egyetlen kívánságomat, és örökké a
tiéd vagyok.
Sokáig térdeltek a halvány vörös fényben, és imádkoztak.
– Anyám? – szólt aztán Inevera.
– Igen?
Inevera lenyelte a gombócot a torkából.
– Akkor is szeretni fogsz, ha kiderül, hogy meddő vagyok? –
Elcsuklott a hangja, mire a mondat végére ért. Nem akart sírni,
de azon kapta magát, hogy pislogva igyekszik kordában
tartani a könnyeit.
Egy pillanattal később anyja a karjába zárta.
– A lányom vagy. Akkor is szeretnélek, ha kioltanád a
napot.

Végtelennek tűnő várakozást követően Qeva visszatért,

nyomában Everam egy másik hitvesével – ez a nő idősebb és
soványabb volt, a külseje határozottságot sugallt. A
dama’tingek fehér ruháját viselte, fátyla és fejkendője azonban
fekete selyemből készült. Ó volt Kenevah Damaji’ting, a
leghatalmasabb nő Kráziában.
A Damaji’ting az ölelkező anyára és lányára pillantott, mire
azok gyorsan szétváltak, megtörölték a szemüket, és ismét
térdelő pozíciót vettek fel. Kenevah egy szót sem szólt, csak a

 39 
kockákhoz lépett. Hosszú perceken át tanulmányozta a
mintázatot.
– Vigyétek el! – adta ki végül az utasítást.
Inevera felkiáltott, ahogy Qeva mellé lépett, megragadta a
karját, és talpra rántotta. Kétségbeesetten pillantott az anyjára,
és látta, hogy Manvah szeme tágra nyílik a félelemtől.
– Anyám!
Manvah hasra vágta magát, és megragadta Qeva fehér
köntösének szegélyét, ahogy a dama’ting nekilátott, hogy
elhurcolja a lányát.
– Kérlek, dama’ting! – rimánkodott. – A lányom…
– A lányoddal már nem neked kell törődnöd – vágott a
szavába Kenevah, Qeva pedig rúgott egyet a levegőbe, hogy
kirántsa a köntösét Manvah szorításából. – Ő mostantól fogva
Everamé.

– Ez biztosan valami tévedés – mormogta tompán Inevera,

ahogy Qeva erősen szorítva a karját végigterelte az úton.
Egészen olyan érzés volt, mintha megkorbácsolni vinnék, nem
pedig egy palotába. Kenevah Damaji’ting és Melan, a
nie’dama’ting tanonc is velük tartott.
– A kockák soha nem tévednek – szólt Kenevah. – Örülnöd
kellene. Egy kosárfonó és egy említésre sem méltó Sharum
lánya vagy, mégis Everam asszonya leszel. Hát nem érted,
micsoda megtiszteltetés érte ma a családodat?

 40 
 – Akkor miért nem köszönhettem el tőlük? Akár csak az
anyámtól is? – Soha ne felelj kérdésre kérdéssel, mondta Manvah,
de Ineverát már ez sem érdekelte.
– Az lesz a legjobb, ha tiszta lappal indulsz – mondta
Kenevah. – Te most már felettük állsz. Nem fontosak. A
taníttatásod ideje alatt nem találkozhatsz velük, és mire készen
állsz majd, hogy bizonyítsd, méltó vagy-e a fehér ruha
viselésére, nem is leszel kíváncsi rájuk.
Inevera nem tudta, mit is felelhetne egy ilyen nevetséges
állításra. Hogy ne lenne kíváncsi az anyjára? A bátyjára?
Elképzelhetetlen! Még az apja is hiányozni fog neki, pedig ő
minden valószínűség szerint észre sem fogja venni, hogy
eltűnt.
Hamarosan megpillantották Kaji dama’tingjeinek palotáját.
Az épület még a legnagyobb Damajik palotáival is felért: húsz
láb magas rovásfalai a nappal támadó ellenség ellen éppen úgy
védelmet jelentettek, mint az alagaiok ellen. A fal fölött magas
tornyok látszottak, meg a palota hatalmas kupolája, de Inevera
még sosem járt odabent. A dama’tingeken és a tanoncaikon
kívül senki nem léphetett be a hatalmas kapun. Egyetlen férfi,
még maga az Andrah sem tehette be a lábát a szent területre.
Legalábbis Ineverának ezt tanították, amikor azonban a
kapu – ami látszólag önmagától tárult ki – becsukódott
mögöttük, két izmos férfit pillantott meg, amint a helyükre
tolják a szárnyakat. Csak fehér bidót és szandált viseltek, a
hajuk és a testük csillogott az olajtól. A csuklójukra és a

 41 
bokájukra aranybilincseket csatoltak, ezeket azonban nem
kötötte össze lánc.
– Azt hittem, férfiak nem léphetnek be a palotába – szólt
Inevera. – Így védelmezik a dama’tingek tisztaságát.
Everam Hitvesei élesen felnevettek, mintha a lány egy
nagyszerű viccet mondott volna. Még Melan is kuncogott egy
kicsit.
– Félig igazad van – mondta aztán Kenevah. – Az
eunuchoknak nincsenek golyóbisaik, ezért nem is férfiak
Everam szemében.
– Szóval… push’tingok? – kíváncsiskodott Inevera.
Kenevah megint elnevette magát.
– Ha golyóbisaik nincsenek is, a lándzsájuk elég jól működik
hozzá, hogy elvégezze ugyanazt a munkát, amit egy igazi férfi
fegyvere.
Inevera fájdalmasan elmosolyodott, ahogy felkapaszkodtak
a makulátlanul csillogó fehér márványlépcsőkön. Összehúzta
magát, igyekezett a lehető legkisebbnek és
legjelentéktelenebbnek látszani, amikor újabb két jóképű,
izmos, aranybilincseket viselő rabszolga kinyitotta előttük a
hatalmas ajtót. Ahogy meghajoltak, Qeva az ujjával felemelte
egyikük állát.
– Kimerítő napom volt, Khavel. Egy óra múlva gyere a
szobámba, hozz melegített követ és illatos olajokat. Szeretném,
ha kisimítanád belőlem a fájdalmat. – A rabszolga most már a
földig hajolt, de nem szólt egy szót sem.
– Nem szabad beszélniük? – kérdezte Inevera.

 42 
 – Nem is tudnak – felelte Kenevah. – A nyelvüket a
golyóbisaikkal együtt kivágják. A betűket sem ismerik. Soha
nem árulkodhatnak a Dama’tingek Palotájában látott
csodákról.
A palotában valóban olyan luxus és bőség uralkodott,
amihez foghatót Inevera eddig elképzelni sem tudott. Az
oszlopoktól a kupolán keresztül a padlóig, a falakig meg a
lépcsőkig mindent makulátlan fehér márványból faragtak ki, és
csillogóra fényesítettek. A folyosókat végigkísérő és élénk
színekkel betöltő vastag szőnyegek elképesztően puhák voltak
a lába alatt. A falakon lógó művészi gobelinek igazi
mesterművek voltak, az Evejah meséit keltették életre. A
márvány talapzatokra mázas cserépedények és különféle
kristályból, aranyból meg fényes ezüstből készült dísztárgyak
kerültek: a finom szobroktól és ötvösmunkáktól a nehéz
kelyhekig meg tálakig akadt itt minden. A bazárban az ilyen
holmikat szigorúan őrizték volna – bármelyiknek az árából
vagy egy évtizeden át futotta volna élelemre egy ottani
családban –, de ki merészelne éppen a dama’tingektől lopni?
Menet közben több hitves is elhaladt mellettük, némelyek
egyedül, mások csoportban, beszélgetve. Mindannyian
ugyanolyan csuklyás, fehér ruhát viseltek fátyollal – még itt is,
ahol pedig nem láthatta őket férfi. Amikor észrevették
Kenevahot, megálltak, mélyen meghajoltak, és bár próbálták
leplezni, közben egytől egyig kíváncsian és nem éppen
barátságos tekintettel méregették Ineverát.

 43 
 A hitvesek közül többen is gyereket vártak. A várandós
dama’tingek egészen megdöbbentő látványt nyújtottak, főleg
mivel kizárólag herélt férfiak társaságában éltek, de Inevera
rezzenéstelen vonásai mögé rejtette meglepetését. Kenevah
türelme is véges lehet, talán egy ilyen kérdéstől már ki is jönne
a sodrából, és Inevera tudta, hogy ha itt fog élni, akkor úgyis
hamarosan megtudja a választ.
A palotának hét szárnya volt, a Mennyország minden
oszlopára jutott belőlük egy. Az épület középső szárnya
Anonch Sun, Kaji végső nyughelye felé mutatott. Ez volt a
Damaji’ting személyes szárnya. Ineverát az Első Hitves
fényűző lakosztályába vezették, Qeva és Melan pedig azt az
utasítást kapták, hogy várjanak odakint.
– Ülj le! – A Damaji’ting a fényes fa íróasztal előtt álló
bársonykanapé felé intett. Inevera bátortalanul letelepedett,
aprónak és jelentéktelennek érezte magát a hatalmas
helyiségben. Kenevah az asztal mögött ült le, ujjhegyeit
egymásnak támasztotta, és alaposan szemügyre vette a lányt,
aki úgy érezte, elporlad a nő tekintetének tűzében.
– Qeva azt mondja, tudod, kiről neveztek el – szólt komoran
Kenevah, és Inevera nem tudta eldönteni, hogy a nő
gúnyolódik-e vele. – Mesélj, mit hallottál róla!
– Inevera Damaj lánya volt, Kaji legközelebbi barátjáé és
tanácsadójáé. Az Evejah azt írja, annyira gyönyörű volt, hogy
Kaji első látásra beleszeretett, és azt állította, hogy Everam
akarata szerint meg kell tennie Ineverát első számú
feleségének.

 44 
 Kenevah felmordult.
– A damajah sokkal több volt ennél, te lány. Sokkal több.
Amikor Kaji ágyában feküdt, bölcsességeket súgott a férje
fülébe, és segített neki, hogy elképzelhetetlen erőre tegyen
szert. Azt mondják, Everam hangján beszélt, ezért jelenti a
neve egyben Everam akaratát is. De Inevera volt egyben az első
dama’ting is – folytatta Kenevah. – Gyógyulást hozott nekünk,
mérgeket és horamágiát. Ő szőtte Kaji rejtőköpenyét, ő véste
félelmetes lándzsájára és a koronájára a rovásokat. – A nő
Inevera szemébe nézett. – És megint el fog jönni közénk,
amikor Sharak Ka közelít, hogy megkeresse a következő
Szabadítót.
Ineverának tátva maradt a szája, de Kenevah tekintete
közönyös maradt.
– Száz ilyen nevű lány bámult már így rám, de egyikük sem
kerített nekünk Szabadítót. Hányan vannak csak a Damaj
klánban? Húszan?
Inevera bólintott, Kenevah pedig felsóhajtott. Az íróasztala
fiókjából elővett egy kopott bőrgerincű, nehéz könyvet. Valaha
aranylevelek díszítették, de mostanra csak apró foltok
maradtak belőlük.
– Az Evejah’ting – mondta Kenevah. – El kell olvasnod.
Inevera meghajolt.
– Igen, Damaji’ting. Bár többször is olvastam már a szent
szöveget.
A nő megrázta a fejét.

 45 
 – Az Evejah-t olvastad, Kaji szövegét, ráadásul azt a
változatot, amit az évek során úgy változtattak meg, hogy a
damák céljait szolgálja. De az Evejah csak a történet fele. A
párját, az Evejah’tinget maga a Damajah vetette papírra, az ő
bölcsességét tartalmazza, és a beszámolóját Kaji
felemelkedéséről. Minden egyes oldalt kívülről meg kell
tanulnod.
Inevera átvette a könyvet. A lapjai lehetetlenül vékonynak
és puhának hatottak, az Evejah’ting mégis éppen olyan vastag
volt, mint az Evejah, amit az anyja adott a kezébe, hogy olvassa
el. A lány a mellkasához szorította a könyvet, mintha csak
tolvajoktól akarná megvédeni.
A Damaji’ting átadott neki egy vastag bársonyerszényt.
Ahogy Inevera elvette tőle, zörgés hallatszott belőle.
– A horaerszényed – mondta Kenevah.
Inevera elsápadt.
– Démoncsontok vannak benne?
A nő megrázta a fejét.
– Hónapok telnek majd el, mire elég fegyelmezett leszel
hozzá, hogy egyáltalán igazi horát érinthess, ahhoz pedig
valószínűleg évek kellenek, mire beléphetsz az Árnyak
Kamrájába, ahol kifaraghatod a saját kockádat.
Inevera kibontotta a zsineget, és a kezébe öntötte az erszény
tartalmát. Hét agyagkocka került elő belőle, mindegyiknek
különböző számú oldala volt. Feketére festették őket, amitől
olyanok lettek, mint a démoncsont, és minden oldalukra vörös
vésés került.

 46 
 – A kockák megmutatják neked a világ minden titkát, ha
megtanulod, hogyan olvashatsz belőlük – mondta Kenevah. –
Emlékeztetnek, mire törekszel, és elárulják, hogyan juthatsz el
oda. Az Evejah’ting jelentős része azzal foglalkozik, miként
értheted meg őket.
Inevera visszacsúsztatta a kockákat a helyükre, megkötözte
a zsinórt, és az erszényt gondosan a zsebébe rejtette.
– Neheztelni fognak rád – folytatta a nő.
– Kicsodák, Damaji’ting? – kérdezte Inevera.
– Mindenki. Jegyesek és hitvesek egyaránt. Egyetlen nő sincs
itt, aki szívesen lát majd.
– Miért?
– Mert édesanyád nem volt dama’ting. Nem a születésednél
fogva viselhetsz fehér ruhát – magyarázta Kenevah. – Két
emberöltő telt el, amióta a kockák utoljára közénk szólítottak
egy lányt. Kétszer olyan keményen kell dolgoznod, mint a
többieknek, ha ki akarod érdemelni a fátyladat. A nővéreid a
születésük óta erre készülnek.
Inevera megemésztette a híreket. A palotán kívül mindenki
úgy tudta, hogy a dama’tingek szűzies életet élnek. A jelek
szerint erről csak maguk a dama’tingek nem hallottak.
– Neheztelni fognak rád – ismételte Kenevah –, de félni is
fognak tőled. Ha bölcs vagy, ezt kihasználhatod.
– Félni? – kérdezte Inevera. – Everam nevére, hát miért
félnének tőlem?
– Mert az utolsó lányból, akit a kockák hívtak ide,
Damaji’ting lett, és most itt ül előtted – felelte a nő. – Mindig

 47 
így történt Kaji ideje óta. A kockák jóslata szerint te leszel az
utódom.
– Damaji’ting leszek? – kérdezte hitetlenkedve Inevera.
– Talán – pontosított Kenevah. – Ha megéred. A többiek
rajtad tartják a szemüket, és újra meg újra ítéletet mondanak
rólad. Lesz olyan nővéred, aki a kegyeidet keresi, mások pedig
fölébed akarnak majd kerekedni. Erősebbnek kell lenned
náluk.
– De én… – kezdte Inevera.
– Csakhogy túlságosan erős sem lehetsz – szakította félbe a
nő –, különben a dama’tingek csendben megöletnek, mielőtt
megkapnád a fátyladat, és hagyják, hogy a kockák mást
válasszanak helyetted.
Inevera ereiben meghűlt a vér.
– Minden meg fog változni körülötted, kislány – mondta
Kenevah –, de azt hiszem, végül rá fogsz jönni, hogy a
Dama’tingek Palotája nem különbözik olyan sokban a Nagy
Bazártól.
Inevera félrebillentette a fejét, nem volt benne biztos, hogy a
nő viccel vele, vagy sem, de Kenevah rá sem hederített, csak
megkongatta az aranycsengettyűt az asztalán. Qeva és Melan
léptek be a helyiségbe.
– Vigyétek a Pincébe!
Qeva megint megragadta Inevera karját, és kiterelte, vagy
talán inkább kivonszolta a szobából.
– Melan, a te dolgod lesz, hogy kitanítsd a jegyesek
feladatait illetően – parancsolta Kenevah. – A következő

 48 
tizenkét holdfogyás idejére minden hibájáért téged terhel a
felelősség.
Melan vágott egy grimaszt, de mélyen meghajolt.
– Igenis, nagyanyám.

A Pince nem tartozott a palota hét szárnyának egyikéhez sem.

Mint szinte minden nagy épület a Sivatag Lándzsájában, a
Dama’tingek Palotája is éppen annyi szinttel rendelkezett a
föld alatt, mint fölötte. Az alpalotában hidegebb volt, mint
odafent, és a dekorációra sem fordítottak olyan gondot. Itt
nyoma sem volt a fenti festésnek, aranyozásnak, csillogásnak.
A nap elől rejtve maradó alpalotába nem illett a harsány luxus.
Ez a hely nem a kényelmet szolgálta.
Persze így is több volt itt a pompa, mint az Inevera
családjának otthonául szolgáló néhány vályogszobában. A
magas mennyezetek, a hatalmas oszlopok és boltívek még a
csupasz követ is lenyűgözővé tették, a beléjük vésett rovások
pedig egyenesen műalkotásoknak hatottak. Bár ide már nem
ért el a nap, mégis kellemes meleg volt, a kőpadlókat puha
szőnyegek borították, széleikbe rovásokat szőttek. Ha az
alagaiok valahogyan eljutottak volna erre a szent helyre,
Everam hitvesei akkor is biztonságban lettek volna tőlük.
Dama’tingek járták a folyosókat. Ahogy el-elhaladtak
mellettük, biccentettek Qevának, és már siettek is tovább, de
Inevera érezte, ahogy majd felnyársalják a tekintetükkel.

 49 
 Lementek egy lépcsőn, aztán végigsiettek számos újabb
folyosón. A levegő melegebb és nyirkosabb lett, a szőnyegek
eltűntek, és a kicsapódott párától nedves kőlapok vették át a
helyüket. Egy zömök dama’ting őrzött egy portált, és
leplezetlenül bámulta Ineverát, ahogy a macska figyeli az
egeret. A lány megborzongott, ahogy beléptek egy tágas
terembe, ahol többtucatnyi fogas állt ki a falból. Többségükön
egy köpeny és egy hosszú fehér selyemcsík lógott. Elölről
nevetés és fröcskölő víz hangja hallatszott.
– Vesd le a ruhádat, és hagyd a földön, hogy elégethessék! –
mondta Qeva.
Inevera gyorsan kibújt barna ruhájából és bidójából – a fehér
szövetdarab tartotta távol a bazár homokját a kényesebb
testrészeitől. Manvah feketét viselt, és ő tanította meg
Ineverának, hogyan kösse gyors és erős csomóra.
Melan levetkőzött, így Inevera láthatta, hogy a köntöse és a
selyemnadrágja alatt ő is bidót visel, még ha egy sokkal
finomabb darabot is: az övé valójában egy egy hüvelyknél is
keskenyebb selyemcsík volt, amit sokszor körbetekert az
altestén. A fejét is selyembe csavarta, a csíkok elrejtették a haját,
a fülét és a nyakát. Csak az arca maradt fedetlen.
Melan kioldott egy apró csomót az állánál, és nekilátott
lebontani magáról a fejkendőt. A keze villámgyorsan tette meg
a jól bejáratott mozdulatokat, ahogy visszafejtette a
mérhetetlenül bonyolult fonatot. Miközben dolgozott, a
kiszabadult selyem hajszálpontosan tekeredett a kezei köré, és
mindvégig feszes maradt.

 50 
 Inevera döbbenten látta, hogy a lány fejét kopaszra
borotválták, a bőre sima és fényes, mint egy lekoptatott kavics.
A fejkendő egy Melan gerincén végigfutó feszes
selyemfonatban végződött. A lány keze a tarkója mögött
táncolt tovább, többtucatnyi helyen bontva meg az önmagát
keresztező selymet, amíg végül a két külön szál el nem érte a
bidóját. A tanonc keze egyre csak dolgozott tovább.
Az egész egyetlen darabból áll! – döbbent rá Inevera, miközben
elhűlve bámulta, ahogy Melan lassan letekeri magáról az
ágyékkötőjét is. Az egész művelet még inkább táncnak hatott,
ahogy Melan sorra átlépett a kiszabaduló szálakon, és a
csupasz lábai ritmusra koppantak a földön. A selyem több
tucatszor futott körbe a combjain és a lábai között, a rétegek
pontosan simultak egymásra.
Inevera éppen elég kosarat készített hozzá, hogy tudja,
milyen a jó fonat, márpedig ez mestermunka volt. Ha valamit
ilyen gondosan illesztettek a helyére, az egész nap kitartott,
soha nem lazult meg. Aki nem érti a dolgát, teljesen
belegabalyodott volna, és esélye sem lett volna, hogy lefejtse a
selymet a viselőjéről.
– A fonott bidó olyan, mintha a testünk része lenne, és őrzi a
szüzességünket – magyarázta Qeva, majd odavetett
Ineverának egy nagy tekercs keskeny, fehér selymet. –
Állandóan viselned kell, csak akkor veheted le, ha tisztálkodsz,
vagy a szükségedet végzed. Ezeknek a tevékenységeknek
idelent van a helyük, a Pince legmélyebb termében. Semmilyen
körülmények között nem hagyhatod el nélküle a Pincét, és ha

 51 
elrontod a fonatot, büntetést kapsz. Melan megtanítja, hogyan
kell csinálni. Egy kosárfonó lányának nem jelenthet nehézséget
elsajátítatni a műveletet.
Melan erre felhorkant, Inevera pedig nagyot nyelt, és
igyekezett nem túl nyíltan bámulni a lány kopasz fejét. Melan
pár évvel volt idősebb nála, és a fejkendője nélkül látszott
igazán, mennyire szép. Ahogy kinyújtotta két kezét,
mindegyiket legalább tízlábnyi selyem vette körül. Inevera
utánozta a mozdulatot, aztán mindketten átléptek a két kezük
között futó selyemcsíkon, amit végül a fenekükhöz simítottak.
– Az első fonat neve Everam Védelmezője – magyarázta
Melan, majd a szemérmére feszítette a selymet. – Hétszer
keresztezi magát, ahány oszlopa a Mennyországnak van. –
Inevera másolta a mozdulatokat, és egy darabig sikerült is
tartania a lépést, amíg Qeva közbe nem vágott.
– Megcsavarodott a selyem. Kezdd elölről! – mondta.
Inevera bólintott, mire mindkét lány kibontotta a fonatot,
hogy aztán újra munkához lássanak. Inevera összehúzta a
szemöldökét, és minden tőle telhetőt megtett, hogy tökéletesen
másolja a mozdulatokat. Kenevah azt mondta, Melant teszi
felelőssé az ő hibáiért, és nem akarta, hogy a másik lányt
büntessék meg az ő ügyetlensége miatt.
Ezúttal sikerült egészen a fejkendőig kitartania, mielőtt a
dama’ting leállította.
– Ne olyan feszesen! – mondta Qeva. – Egy bidót kötözöl,
nem egy Sharum betört koponyáját próbálod egyben tartani.
Elölről!

 52 
 Melan bosszús pillantása láttán Inevera elvörösödött, de
ismét mindketten visszafejtették a selymet, és lehántották
magukról a bidót, hogy megismételjék a műveletet.
Harmadik próbálkozásra Inevera ráérzett a fonatra. A
mozdulatok természetesen jöttek neki, és nemsokára ő meg
Melan ott álltak egymás mellett tökéletesen egyforma
selyembidóban.
Qeva összecsapta a tenyerét.
– Valami mégiscsak lehet benned, te lány! Melannak
hónapokig tartott, mire megtanulta a bidófonást, és ő még a
gyorsabbak közé tartozott. Igaz, Melan?
– Ahogy a dama’ting mondja. – A lány mereven meghajolt,
és Ineverának az az érzése támadt, hogy Qeva gúnyolódik vele.
– Gyerünk fürdeni! – szólt a dama’ting. – Telik a nap, és
hamarosan nyit a konyha.
Inevera gyomra korogni kezdett az étel említésére. Hosszú
órák teltek el, amióta utoljára a gyomrába került valami.
– Nemsokára ehetsz – mosolyodott el Qeva. – Amint te és a
többi lány felszolgáltátok a vacsorát, és kisúroltátok a
tányérokat.
Felnevetett, és a gőz meg a fröcskölő hangok forrása felé
mutatott. Melan gyorsan letekerte magáról a bidót, és elindult
abba az irányba. Ineverának tovább tartott a művelet, annyira
igyekezett, hogy ne gabalyodjék bele a selyembe. Végül
követte a lányt, csupasz talpa csattogott a köveken.
Az átjáró tágas, forró vizű medencéhez vezetett, körülötte a
levegő sűrű volt a gőztől. Többtucatnyi lány fürdött benne,

 53 
mindannyian kopaszok voltak, mint Melan. Páran nagyjából
olyan korúak lehettek, mint Inevera, sokan azonban idősebbek
voltak, némelyiket már nem sok választotta el tőle, hogy felnőtt
nőnek lehessen nevezni. Volt, aki a kőmedencében
mosakodott, volt, aki a csúszós lépcsőkön ült a víz peremén, és
borotválta magát, vagy a körmét vágta.
Inevera a vödörre gondolt, amiben az anyjával mosakodni
szoktak. Olyan kevés volt a fejadagjuk, hogy csak ritkán
cserélhették benne a vizet. Most megigézve gázolt bele a
medencébe, a meleg átölelte a combját. Úgy futtatta végig az
ujját a víz felszínén, mintha selyembe túrna bele a piacon.
Mindenki felnézett, ahogy beléptek. A parton kuporgók úgy
húzták ki magukat, mint a sziszegő kígyók, a párás
helyiségben minden tekintet a két lányra szegeződött. A
fürdők villámgyorsan körülvették őket.
Inevera hátrafordult, de már elzárták az útját, a gyűrű egyre
szorosabbra zárult körülöttük, és még a kilátást is elfedte
előlük. Semmi esélye nem maradt eliszkolni.
– Ez ő? – kérdezte az egyik lány.
– Akit a kockák szólítottak? – kíváncsiskodott egy másik.
A kérdezősködők belevesztek a gőzbe, ahogy a lányok
körözni kezdtek, és minden irányból úgy méregették Ineverát,
ahogy korábban Qeva tanulmányozta a kockáit.
Melan bólintott, és a kör még szorosabbra zárult. Inevera
úgy érezte, összeroppan a tekintetek súlya alatt.
– Melan, mi…? – Inevera kinyújtotta a kezét, a szíve hevesen
vert.

 54 
 A lány elkapta a csuklóját, kicsavarta, és erősen megrántotta.
Inevera feléje dőlt, mire Melan belemarkolt a hajába, és az esés
lendületét kihasználva a víz alá nyomta a fejét.
Inevera izgatott morajt hallott, aztán már csak a medence
zúgott a fülében. Ösztönösen vizet szívott a tüdejébe, amitől
fulladozni kezdett, de alámerülve nem tudott köhögni, és az
egész teste görcsbe rándult, ahogy ellenállt a késztetésnek,
hogy lélegezzen. A forró víz égette az arcát, ahogy hevesen
dobálta magát, de Melan erősen tartotta, és ő nem tudott tenni
ellene. A tüdeje már szinte égett, de mint Soli a bódéban, Melan
is a sharusahkot használta, a mozdulatai fürgék voltak és
precízek. Inevera nem tehetett ellene semmit.
Melan kiabált valamit, de a víz elfojtotta a hangját, és
Inevera egy szót sem értett. Egyszerre rájött, hogy meg fog
fulladni. Annyira abszurdnak tűnt az egész. Inevera még soha
nem állt térdig érőnél mélyebb vízben. A víz nagy kincsnek
számított a Sivatag Lándzsájában, egyszerre volt fizetőeszköz
és árucikk is a bazárban. Az arany fénylik, de a vizet az ég adta,
tartotta a mondás. Csak a leggazdagabb kráziai polgárok
engedhették meg maguknak, hogy vízbe fulladjanak.
Már kezdte elveszíteni minden reményét, amikor Melan
rántott rajta egyet, és egy loccsanással a felszínre emelte.
Inevera haja az arcára tapadt, a lány köhögőgörcsben tört ki, és
kapkodva szívta be a sűrű, párás levegőt.
– …hogy egyszerűen beállítasz ide – ordította éppen Melan
–, úgy beszélsz a Damaji’tinggel, mintha kebelbarátok

 55 
volnátok, és harmadik próbálkozásra megtanulod a
bidókötést?
– Harmadikra? – csodálkozott az egyik lány.
– Már csak ezért is meg kellene ölnünk – tette hozzá egy
másik.
– Jobbnak képzeli magát nálunk – mondta egy harmadik.
Inevera kétségbeesetten nézett körül összetapadt fürtjein
keresztül, de a többi lány szenvtelenül meredt rá. Láthatólag
egyiküknek sem állt szándékában akár csak a kisujját is
megmozdítani, hogy segítsenek rajta.
– Melan, kérlek, én… – Inevera vizet köpött, de a másik lány
csak még erősebben megszorította, és megint visszanyomta a
víz alá. Ezúttal sikerült visszatartania a lélegzetét, de hamar
kifogyott a szuszból, és mire Melan megint felengedte egy
levegővétel erejéig, már újra hevesen dobálta magát.
– Ne szólj hozzám! – mondta Melan. – Lehet, hogy egy évig
össze leszünk kötve, de nem vagyunk barátok. Azt hiszed,
idejöhetsz, és egyik pillanatról a másikra átveheted Kenevah
helyét? Hogy átgázolhatsz az anyámon? Rajtam? Én Kenevah
véréből való vagyok. Te meg… csak egy rossz dobás miatt
kerültél ide. – Valahonnan előkapott egy éles kést, és Inevera
riadtan rezzent össze, ahogy belevágott vele a hajába, és
megszabadította sűrű loknijaitól. – Egy senki vagy. –
Megforgatta a kést az ujjai között, elkapta a pengét, és nyéllel
előre átnyújtotta a következő lánynak.
– Egy senki vagy – visszhangozta ő is, aztán újabb adagot
vágott le Inevera hajából.

 56 
 Minden egyes lány sorra került, fogták a kést, és addig
nyiszitolták Inevera haját, amíg csak tépett, egyenetlen, véres
foltok maradtak belőle.
– Egy senki vagy – mondták mindannyian.
Mire az utolsó lány is hátralépett, Inevera térden állt a
vízben, elvesztette minden erejét, és sírt. Újra meg újra köhögni
kezdett, a görcsök tüze égette a torkát. Úgy érezte, még mindig
maradt víz a tüdejében, amit az mindenáron ki akart taszítani
magából.
Kenevah igazat beszélt. A Dama’tingek Palotája és a Nagy
Bazár nem különböztek olyan sokban egymástól. Kivéve, hogy
most nem volt itt Soli, hogy megvédje őt.
Inevera az anyjára gondolt, és az utolsó szavaira, amiket
Krisháról mondott. A sharusahknak ugyan nem mestere, mint
Melan meg a többi lány, de majd azt teszi, amit az anyja.
Leszegi a fejét, és engedelmeskedik. Keményen dolgozik.
Figyel. Tanul.
Aztán amikor senki sem figyel oda, megkeresi Melan
raktársátrát, és férgekkel árasztja el.

 57 
 1. FEJEZET

Arlen
v. u. 333 nyara
Harminc hajnallal újhold előtt

RENNA MÉG EGYSZER MEGCSÓKOLTA ARLENT. AZ izzadt testüket

végigsimító lágy szellő lehűtötte őket, ahogy lihegve hevertek
a forró éjszakában.
– Régóta érdekel, vannak-e tetoválásaid az alatt a
szövetpelenka alatt is. – A nő szorosan odabújt Arlenhez,
csupasz mellkasára hajtotta a fejét, és a szívdobogását
hallgatta.
Arlen elnevette magát, és átkarolta Rennát.
– Bidónak hívják. És még az én megszállottságomnak is
vannak határai.
Renna felemelte a fejét, és a férfi füléhez illesztette az ajkát.
– Talán csak egy olyan rovásvetőre van szükséged, akiben
megbízhatsz. A feleség kötelessége, hogy gondoskodjék a férje
bidójáról. Én megfesthetnélek szénfürttel…
Arlen nyelt egyet, és a nő látta, hogy pír szökik az arcába.
– A rovások eltorzulnának, még miközben rajzolnád őket.

 58 
 Renna elnevette magát, szorosan átkarolta a férfit, és megint
a mellkasára hajtotta a fejét.
– Néha úgy érzem, megbolondultam – mondta.
– Hogyhogy? – kérdezte Arlen.
– Úgy érzem, még mindig Sivár Selia szövőszobájában ülök
a semmibe meredve. Azóta mintha mindent csak álmodtam
volna. Az jutott eszembe, hogy talán csak az elmém vitt el
valami kellemes helyre, hogy aztán egyszerűen ott felejtsen.
– Elég szegényes a képzeleted, ha ilyennek képzelsz egy
kellemes helyet – jegyezte meg Arlen.
– Miért? – kérdezte Renna. – Megszabadultam Harltól meg a
magúroktól hemzsegő tanyájától, erősebb vagyok, mint valaha
reméltem volna, és a puszta éjszakában táncolok. –
Körbemutatott. – Minden csupa szín és ragyogás. – A férfira
nézett. – És Bálás Arlennel vagyok. Milyen hely lehetne ennél
kellemesebb?
Renna az ajkába harapott, ahogy kitolultak a száján a
szavak. Annyiszor végiggondolta már magában ugyanezt, de
soha nem merte hangosan elmondani. Habozását kisebb
részben az Arlen reakciójától való félelem okozta, leginkább
azonban a saját bizonytalansága. Minden Tímár nővér
készséggel zuhant be az első útjába kerülő rendes ember
ágyába, de volt-e közülük akár csak egy is szerelmes?
Renna gyerekkorában úgy gondolta, szerelmes Arlenbe, de
valójában nem is ismerte közelebbről, és most már tudta, hogy
amit annyira csodált benne, az leginkább csak a képzelete
szüleménye volt, nem pedig a fiú maga.

 59 
 Renna az elmúlt tavaszon meggyőzte magát, hogy
beleszeretett Horgos Cobie-ba, de most már tisztában volt vele,
hogy önmagának is hazudott. Cobie nem volt rossz ember, de a
lány tudta, hogy ha másik férfi érkezik Harl tanyájára, azt is
elcsábította volna. Mindegy, csak elmehessen onnan, mert
minden jobb volt, mint az a tanya, és nem létezett olyan férfi
széles e világon, aki ne lett volna jobb, mint az apja.
De Renna nem hazudott többé. És nem volt hajlandó tartani
a száját.
– Szeretlek, Bálás Arlen – mondta.
A bátorsága azonnal tovaillant, ahogy a szavak elhagyták az
ajkát. Visszatartotta a lélegzetét, de Arlen pillanatnyi habozás
nélkül szorította magához.
– Szeretlek, Tímár Renna.
A nő kifújta a levegőt, minden kétsége és félelme semmivé
foszlott.
Hiába töltötte el a mágia, Renna képtelen volt elaludni,
ahogy ott feküdtek. Persze nem is akart volna. Nem fázott,
biztonságban érezte magát, és szinte szórakozottan azon
elmélkedett, milyen képtelenségnek tűnik, hogy alig pár órával
korábban ugyanezen a helyen ő meg Arlen egy
démonherceggel és a szolgálóival viaskodtak. Mintha egy
másik világban történt volna. Egy másik életben. Most egy
rövid időre menedéket találtak.
Ahogy azonban az izzadság megszáradt a testén, és a
szenvedély csillapodni kezdett, lassan megint előtérbe került a
szörnyű és ijesztő valóság. Halott magúrok teste vette körül

 60 
őket, a tisztást fekete démonvér borította. Az egyik alakváltó
démon még mindig az ő bőrébe bújva hevert a földön, csak a
feje hiányzott, a nyakából még szivárgott a démonvér. Nem
messze tőlük Éji Táncos feküdt sínbe tett lábbal, miután egy
tükördémon kis híján végzett vele.
– Meg kell gyógyítanunk Táncost, hogy újra járni tudjon –
mondta Arlen. – Egy-két éjszakára még így is szüksége lesz,
mire visszanyeri az erejét.
Renna körülnézett a tisztáson.
– Nem rajongok az ötletért, hogy még egy éjszakát itt
töltsünk.
– Én sem – mondta Arlen. – Holnap úgy fognak nyüzsögni
itt a magúrok, mint a giliszták eső után. Van a közelben egy
rejtekhelyem, van ott egy akkora szekér, amin elfér Táncos.
Idehozhatom, nem sokkal napkelte után visszaérek vele.
– Akkor is meg kell várnunk az éjszakát – közölte Renna.
Arlen félrebillentette a fejét, úgy nézett vissza rá.
– Miért?
– Az a ló nehezebb, mint apád háza – felelte Renna. –
Hogyan rakjuk fel a szekérre az éjszakai erő nélkül? És ami azt
illeti, ki fogja majd húzni a kocsit?
Arlen ránézett, arckifejezéséből a bőrére tetovált rovások
ellenére is ki lehetett olvasni mindent.
– Hagyd ezt abba! – csattant fel a nő.
– Mit? – kérdezte Arlen.

 61 
 – Ne fontolgasd már, hogy hazudj-e nekem vagy sem! –
mondta Renna. – Most már egymáséi vagyunk, és férj meg
feleség között nincs helye hazugságnak;
Arlen csodálkozva nézett a nőre, aztán megrázta a fejét.
– Nem állt szándékomban hazudni, csak azt próbálom
eldönteni, itt van-e már az ideje, hogy beszéljek róla.
– Itt van, ha kedves az életed! – jelentette ki Renna. Arlen
hunyorogva nézett rá, de a nő állta a tekintetét, úgyhogy egy
pillanattal később vállat vont.
– Napközben sem vesztem el minden erőmet – mondta. –
Még a déli napsütésben is felkapok egy tehenet, és távolabbra
hajítom, mint amilyen messzire elkacsáztatsz egy követ a
pataknál.
– És mitől vagy te olyan különleges? – érdeklődött Renna.
Arlen megint úgy nézett rá, mire a nő összeráncolta a
homlokát, és megrázta felé az öklét. Csak félig-meddig tréfált.
A férfi elnevette magát.
– Elárulom, amint a rejtekhelyemhez érünk. Becsszó.
Renna szája elégedett mosolyra húzódott.
– Csókot rá, és meg is egyeztünk.

Várakozás közben Renna elővette a rováskészletet, amit

Arlentől kapott. A tiszta ruhát szétterítette a földön, és sorban
egymás mellé fektette a szerszámokat. Fogta a patak köveiből

 62 
készült nyakláncát meg a kését, és nekifogott, hogy lassan,
gondosan, szeretettel megtisztogassa őket.
A nyakláncot Horgos Cobie-tól kapta eljegyzési
ajándékként. A tucatnyi fényes kövön erős madzagot fűztek át,
az ékszer olyan hosszú volt, hogy Renna kétszer vetette át a
nyakán, de még így is a melle alá ért.
A kés az apjáé, Tímár Harlé volt. Mindig borotvaélesre fente,
és az övébe tűzve tartotta. Ezzel ölte meg Cobie-t is, amikor
Renna megszökött, hogy vele lehessen. Aztán később Renna is
ezzel ölte meg az apját.
Ha nem így alakul, Renna meg Cobie férj és feleség lettek
volna, amikor Arlen hazatért Tölgypatakba. A nyaklánc azt
jelképezte, hogy nem maradt hű Arlenhez, és odaígérte magát
egy másik férfinak. A kés egy olyan emberre emlékeztette, aki
egy saját Magban tartotta egész életében.
Renna nem tudta rávenni magát, hogy bármelyiktől is
megváljon, így vagy úgy, de ezen a két dolgon kívül semmit
sem mondhatott igazán magáénak, semmi mást nem hozott
magával a nappali életéből az éjszakába. Mind a kettőt
rovásokkal látta el, a köveket védőkkel, a kést pedig
támadókkal. A lánc így rováskörként is szolgálhatott
vészhelyzetben, de még hatékonyabbnak bizonyult, ha úgy
alakult, hogy egy magúr torkát kellett elszorítani vele. A kés
pedig…
A kés pedig átdöfte egy magúr herceg mellkasát. A varázslat
még most is fényesen áradt róla. Nem is csak a rovások miatt –

 63 
az egész penge tompa fénnyel ragyogott. A legóvatosabb
érintésre is kiserkentette a vért az ujjából.
Renna tudta, hogy a kés ereje elszivárog a napon, de a
fegyver egyelőre legyőzhetetlennek tűnt. Azért még
napfénynél is erősebb lesz, mint korábban volt. A mágia
mindig hozzátett a dolgokhoz, amikre rátalált. A nyakláncnak
is elég volt egy apró érintés a törlőruhával, és máris szikrázva
ragyogott. A madzag erősebben tartott, mint amikor elkészült.
Renna hajnalig őrizte Éji Táncost. A reggeli napfény elérte a
szerteszét heverő magúr holttesteket, és lángra lobbantotta
őket. A nő sosem lett volna képes megunni ezt a látványt, még
ha nagy árat is kellett fizetnie érte. A démonok még égtek,
amikor a szénfürtfestékkel készült rovások bizsergetni kezdték
a bőrét, és fokozatosan elmúlt a mágia hatása. A kés
felforrósodott a hüvelyében, és égette a combját. Egy fának
kellett támaszkodnia, hogy megőrizze az egyensúlyát.
Elgyengült, alig látott, úgy érezte magát, akár egy Zsonglőr
bábuja, aminek elvágták a zsinegeit.
A zavarodottság gyorsan elmúlt, és Renna mély lélegzetet
vett. Pár óra pihenés után jobban fogja érezni magát, mint élete
legjobb napján, még ha ez csak halvány utánzata is volt annak,
ahogyan éjszaka érezte magát.
Hogyan őrizhette meg Arlen a napon is az erejét? Amiatt
lehetett, hogy az ő rovásai állandó tetoválások voltak, nem csak
szénfürttel festették fel őket? Renna kész lett volna még aznap
tűvel és tintával esni a bőrének, ha kiderül, hogy csak ennyi
kell hozzá.

 64 
 A démontetemek forrón és sebesen égtek, pár pillanaton
belül már csak felperzselt föld és hamu maradt utánuk. Renna
eltaposta az utolsó néhány tűzfészket, mielőtt
továbbterjedhettek volna a lángok, aztán végül megadta magát
a fáradtságnak, lekuporodott Éji Táncos mellett, és elaludt.

Renna továbbra is a ló mellett fekve ébredt, csakhogy már nem

a mohán feküdt, ahol álomba zuhant, hanem egy durva
pokrócon egy guruló szekéren. Felemelte a fejét, és Arlent
pillantotta meg az igával a nyakában. Elképesztő sebességgel
húzta őket maga után.
A látvány végképp elűzte az álmot a szeméből, így hát
Renna könnyedén felpattant a bakra, megragadta a
kantárszárat, és hangosat csettintett vele. Arlen a levegőbe
szökkent a meglepetéstől, mire Renna elnevette magát.
– Gyía!
Arlen savanyú képet vágott, de Renna egyre csak nevetett
tovább. Leszökkent a szekérről, és felvette a lépést a férfival.
Az út igen gyér minőségű volt, sok helyen benőtte a gaz, de
azért így sem hátráltatta őket a haladásban.
– Frisskút nincs messze innen – szólt a férfi.
– Frisskút? – kérdezte Renna.
– Így nevezték el a falut – felelte Arlen. – Merthogy olyan jó
íze van arrafelé a víznek.
– Azt hittem, elkerüljük a falvakat.

 65 
 – Ebben csak szellemek élnek – mondta Arlen, és Renna
hallotta a fájdalmat a szavaiban. – Frisskutat két évvel ezelőtt
meghódította az éjszaka.
– Korábban is ismerted a helyet? – kérdezte nő.
Arlen bólintott.
– Néha megfordultam ott, amikor még fullajtár voltam. Tíz
család élt a faluban. „Hatvanhét jó munkásember”, ezt
mondták mindig magukról. Különös dolgaik voltak, de mindig
örültek a fullajtárnak, és a leghúzósabb papramorgót főzték,
amit valaha ittál.
– Nem kóstoltad apámét – morogta Renna. – Italnak is jó
volt, meg lámpaolajnak is.
– Frisskút túl erős lett, és Angiers hercege parancsba adta,
hogy helyezzék törvényen kívül – mesélte Arlen. –
Leradírozták a falut a térképekről, és utasították a Fullajtárok
Céhét, hogy többé ne kerüljenek arrafelé.
– De azért ti elmentetek.
– A magúr rúgja meg, hát persze hogy elmentünk! – vágta rá
Arlen. – Mit képzel ez magáról, hogy csak úgy el akar tüntetni
egy falut? Főleg, hogy egy fullajtár hathavi bérét is
megkereshette egyetlen rakomány frisskúti papramorgóval. És
megkedveltem a kútiakat. Az egész települést körbevették
rovásokkal, éjjel-nappal nagy nyüzsgés volt feléjük. Egy
mérföldről hallani lehetett, ahogy énekeltek.
– Mi történt aztán? – kérdezte Renna.
Arlen vállat vont.

 66 
 – Délebbre kezdtem dolgozni, és pár évig nem fordultam
meg erre. Csak azután jöttem megint, hogy már elkezdtem
rovásokat rajzolni a testemre. Hónapokat töltöttem a
semmiben, és olyan magányos voltam, hogy Táncossal
csevegtem úgy, hogy mind a kettőnk helyett én beszéltem.
Kezdtem begolyózni, ráadásul tisztában is voltam vele.
Rennának eszébe jutottak azok az idők, amikor ő is így
társalgott az állatokkal az apja tanyáján. Hány szívélyes
beszélgetést folytatott Kormos asszonnyal vagy Patással?
Hiába volt vele Harl, tudta, mi az a magány.
– Egy nap rájöttem, hogy Frisskút közelében járok – folytatta
Arlen –, ezért úgy döntöttem, bekötözöm a kezemet meg az
arcomat, és előadok nekik valami mesét arról, hogy lángköpet
égetett meg. Bármit megadtam volna érte, hogy szólhassak
valakihez, aki aztán cserébe szól hozzám. Csakhogy amikor a
faluhoz értem, most először nem hallottam semmit.
Elhagytak egy facsoportot, és megpillantották a települést.
Tíz masszív, szalmatetős lakóház meg egy Szentház vett körül
egy pallókkal kirakott területet, aminek egy nagy kút állt a
középpontjában, a falu külső határához pedig rovásoszlopokat
állítottak. Minden ház kétszintes volt, a felső lakásul szolgált,
alul pedig a munkahelyek és az üzletek kaptak helyet. Volt egy
kovácsműhely, egy fogadó, egy istálló, egy pék, egy kosárfonó
meg más, nehezebben azonosítható helyiségek.
Rennának elszorult a gyomra, ahogy a pallókon át az istálló
felé tartottak. Minden olyan épségben maradt meg. Semmiféle
jele nem látszott, hogy démonok jártak itt, úgy tűnt, bármelyik

 67 
pillanatban emberek szaladhatnak elő az épületekből. Renna
kísérteteket látott a lelki szemei előtt, amint élik az életüket.
– Amikor ideértem, a pallók tele voltak csontokkal, vérrel
meg démonürülékkel – mondta Arlen. – Még minden bűzlött,
mintha csak pár nap telt volna el. Pár nap! Ha korábban jövök,
akár…
Renna megérintette a férfi karját, de nem szólt.
– Az egyik rovásoszlop eltört, és feldőlt a szélben – mesélt
tovább Arlen. – A fadémonok nyilván megtalálták a rést, és
rátámadtak a vacsorázó emberekre. Néhányan elmenekültek,
de követtem a nyomaikat, és csak maradványokat találtam.
Renna szinte látta maga előtt, ahogy a kútiak összegyűlnek a
pallókon felállított asztalok körül, hogy együtt költsék el a
vacsorájukat, majd teljesen felkészületlenül éri őket a magúrok
támadása. Hallotta a kiáltásaikat, elképzelte a haldoklók
látványát. Szédelegve rogyott térdre, a gyomra felfordult.
Csak akkor vette észre, hogy sír, amikor Arlen egy
pillanattal később a vállára tette a kezét. Szégyenlősen nézett
fel a férfira.
– Nincs miért szégyenkezned – mondta Arlen. – Én sokkal
rosszabbul éltem meg.
– Mit csináltál? – kérdezte Renna.
Arlen fújt egyet.
– Pár hétre szinte kikapcsoltam. Napközben a
papramorgótól részegen a csontokat temettem el, éjszakánként
pedig megöltem minden magúrt, amelyik tíz mérföldnél
közelebb merészkedett Frisskúthoz.

 68 
 – Friss nyomokat is láttam idefelé jövet.
Arlen felmordult.
– Reggel itt megint tüzek fognak égni.
Renna a kése markolatára tette a kezét, és a pallókra köpött.
– Az egyszer biztos!
Az istállóhoz mentek, ahol Arlen leemelte Éji Táncost a
padlóra. Hangosan nyögött az erőfeszítéstől, de azért
láthatólag nem okozott neki különösebb nehézséget a feladat.
Renna a fejét rázta, kételkedett benne, hogy ő ezt akár éjjel,
minden mágikus erejét bevetve is meg tudta volna tenni.
– Vízre lesz szükségünk – mondta Arlen.
– Hozok. – Renna elindult a középen álló kút felé. – Meg
akarom kóstolni azt a vizet, ami olyan finom, hogy egy egész
falut elneveztek róla.
Arlen megragadta a karját.
– Az a víz már egyáltalán nem olyan friss. Édeskúti
Kennitre, a falu elöljárójára a kútban találtam rá. Több mint egy
hete oszlott odalent a holtteste, mire sikerült lemásznom hozzá,
és felhoznom a maradványait. A kút vize már méreg. A fogadó
mögött még lehet meríteni, de arról a vízről nem fognak falut
elnevezni.
Renna megint kiköpött, aztán felkapott egy vödröt, és
elindult a fogadó felé. A keze a kése felé tévedt, és a csontnyelet
simogatta. Alig várta, hogy leszálljon az éj.
Miután ellátták Táncost, megmosakodtak, és hideget ettek
az üres fogadóban.

 69 
 – Odafent van egy szoba az utazóknak – mondta Arlen. –
Pár órácskát még alhatunk, mielőtt besötétedik.
– Egy szoba az utazóknak? – csodálkozott Renna. – Amikor
egész házakba is beköltözhetünk?
Arlen megrázta a fejét.
– Nem lenne helyénvaló belefeküdni valakinek az ágyába,
miután egy magúr megölte. Abban a szobában aludtam
fullajtár koromban is, és tökéletesen megfelelt a célnak.
Szeretlek, Bálás Arlen, gondolta a nő, de nem lett volna
értelme megismételni azt, amit már egyszer kimondott
hangosan. Bólintott hát, és elindult felfelé a lépcsőn a férfi után.
Még ez a szoba is nagyobb volt, mint bármelyik másik, ahol
Renna valaha is aludt életében. Leült a tollal kitömött hatalmas
ágyra, és elcsodálkozott a puhaságán. Soha nem aludt még
semmi olyasmin, ami puhább lett volna egy szalmazsáknál.
Hátradőlt. Ez az ágy puhább volt még egy felhőnél is.
Renna tekintete bejárta a szobát, ahogy mélyebbre süppedt
az ágy ölelésében. Arlen nyilvánvalóan eltöltött itt némi időt. A
rá jellemző rumlit hagyta maga után mindenhol: festékes
dobozokat, ecseteket, vésőszerszámokat, könyveket. Egy kis
íróasztalt munkapaddá alakított át, a padlót faforgács és
fűrészpor borította.
Arlen átszelte a szobát, félrehajtott egy szőnyeget, és
megmarkolt alatta egy laza padlódeszkát. Ahogy megrántotta,
a padló jókora darabja felemelkedett vele. Renna felült, aztán
tágra nyílt a szeme, ahogy belenézett az üregbe. Csordultig volt
gondosan megolajozott, élesre fent, rovásokkal teli

 70 
fegyverekkel. Felállt az ágyról, a férfi mellé lépett, aztán
leguggolt, hogy jobban lásson. A tekintete ide-oda ugrált az
Arlen által vésett rovásokon.
A férfi kiválasztott egy aranyfából készült kis íjat meg egy
nyilakkal teli tegezt, és átadta Rennának.
– Ideje megtanulnod lőni.
Renna fintorogva húzta el a száját. Arlen megint védelmezni
próbálta őt. Azt akarta, hogy ne kelljen közelharcba
keverednie. A biztonságával törődött.
– Nem kell. És lándzsa sem.
– Miért nem? – kérdezte Arlen.
Renna egyik kezével felemelte a kövekből készült
nyakláncát, a másikkal pedig előhúzta a tőrét.
– Nem akarok búvóhelyről magúrokat ölni. Ha végzek egy
démonnal, azt szeretném, hogy tudja, ki tette.
Várta, hogy Arlen vitába száll majd vele, de a férfi csak
bólintott.
– Tudom, mit érzel. – Arlen továbbra is kinyújtva tartotta a
fegyvert. – De néha túlerőben vannak, vagy gyorsan meg kell
ölnöd egy démont, mielőtt lecsap valakire. – Elmosolyodott. –
És meg kell mondjam, nem is rossz érzés célba venni egy
magúrt, aztán messziről megölni.
Renna mély lélegzetet vett. Arlennek persze igaza volt. Igen,
őt védte, de hát voltaképpen most is ugyanazzal a módszerrel
tette, ahogyan mindig.
Megtanította neki, hogyan védje meg magát.
Szeretlek, Bálás Arlen.

 71 
 Ahogy átvette az íjat, elcsodálkozott, milyen könnyű. Arlen
adott neki egy rovással ellátott íjakkal teli tegezt is, majd
elővette a többi fegyvert, és egyenként viaszosvászonba
csavarta őket.
– Mi szükséged van ennyi mindenre? – kérdezte Renna.
– Ennél sokkal több is kell majd – felelte Arlen. – Azt teszem,
amit régen meg kellett volna tennem. Rovásos fegyvert adok
minden férfi, nő és gyerek kezébe, aki elég erős ahhoz, hogy
elbírja. Jó pár ilyen raktáram van szerte Thézában, de eddig
csak én tudtam róluk. Hát ezentúl nem így lesz. Nincs
szükségem fegyverekre, hogy démonokat öljek. Ezen már túl
vagyok.
– Hogyhogy? – kérdezte Renna. Figyelte, hogy a férfi
tekintete elkalandozik-e, ahogyan próbálja megkerülni a
kérdést. Akár szereti, akár nem, jól fejbe fogja kólintani, ha
sunnyogni próbál.
De Arlen egyenesen a szemébe nézett.
– Ma este megmutatom. – Kinyújtotta a kezét, és
megsimogatta a látás rovásait Renna szeme körül. – Az éjjeli
látásodra lesz hozzá szükség, hogy megértsd.
Renna megfogta a férfi kezét, és felállt. Hátrálni kezdett, és
őt is húzta magával, amíg a lába az ágynak nem ütközött.
Ledőltek a tollal töltött matracra, a csókokat hamarosan
simogatások követték. Zubogott a vér a fülében, hirtelen
érezte, hogy él, éppen úgy, mint éjjelente szokta.

 72 
Már alkonyodott, amikor lementek a söntésbe vacsorázni.
Miután ettek, Arlen felállt, és a pult mögött kezdett kutakodni.
Egy pillanattal később nehéz agyagkorsóval a kezében bukkant
elő ismét.
– A démonok általában a falu mögötti földeken jelennek
meg. Mit szólnál hozzá, ha innánk egyet, amíg várunk rájuk?
Együtt ballagtak az alkonyban, figyelték, ahogy a
levendulaszínű égbolt egyre sötétebbre fordul. A frisskútiak
földjei a falutól délre terültek el, a sok-sok hektárnyi területen
főleg krumplit, árpát és cukornádat termesztettek. A földeket
évek óta nem művelték, de egy-egy foltban a növények
állhatatosan ragaszkodtak az élethez. A mezőn egymástól
egyenlő távolságra rovásoszlopok álltak. A legtöbbet
elhanyagolták, és már nem értek semmit, de Renna itt-ott
újakat is megpillantott, rajtuk tisztán kivehető, erős rovásokkal.
Tekintete végigfutott az oszlopokon, és megtalálta bennük a
mintázatot.
– Labirintussá változtattad a környéket – állapította meg. –
Mint a sivatagot, amiről meséltél.
Arlen bólintott, keresett egy tiszta helyet, és leült.
– Így könnyen le lehet választani a démonokat a hordáról, és
bárhonnan elég egyetlen lépés, hogy egy pillanatra
megpihenhessünk. – Fogta a nehéz korsót, és a benne lévő
tiszta folyadékkal megtöltött két apró agyagcsészét.
– Kráziában van egy ital, amit a Sharumok fogyasztanak
néha, mielőtt csatába mennének. Couzinak nevezik. Állítólag
bátorsággal tölti el a harcost. – Renna felé nyújtotta az egyik

 73 
csészét. – Úgy találtam, hogy a papramorgónak is hasonló a
hatása.
– Nem azt mondtad, hogy a Sharumok megbékélnek a
félelmükkel? – Renna leült a férfi mellé, a korsó kettejük közé
került a földre.
– A legtöbben igen, és kétségkívül ez a legjobb megoldás –
felelte Arlen. – De attól, hogy megbékélünk a félelmeinkkel, a
testünk még fázik. Nem akarok fázni egy ilyen helyen, mint
Frisskút. Akarsz úgy izzani, mint a Mag?
Renna bólintott. Ezt végre értette. Rá sem hederített az apró
csészékre, inkább elkapta a korsót a fülénél, gyakorlott
mozdulattal az ajkához emelte, és alaposan meghúzta.
A papramorgó éppen olyan erős volt, mint ahogy Arlen
előre megmondta, de édesebbnek bizonyult, mint az apja
főzete. A gyomrában fellobbanó tűz hamarosan csillapodott, és
melegséggel töltötte el a végtagjait.
Arlen félrehajította a csészéket, elkapta a korsót, és ő is úgy
ivott, mint Renna. Addig adogatták egymásnak az italt, amíg
teljesen besötétedett, és megjelentek a magúrok érkezését előre
jelző párafoltok. A pára hamarosan karcsú meződémonokká
sűrűsödött össze, amik oroszlánok módjára négy lábon jártak,
és gyorsabbak voltak, mint bármi más a világon. Néhány
fadémon is megjelent. A nagyobbaknak több időre volt
szükségük, hogy testet öltsenek.
Renna felállt, egy darabig bizonytalanul dülöngélt, mielőtt
sikerült megtalálnia az egyensúlyát. Elindult egy formálódó

 74 
fadémon felé, az időközben sokkal könnyebbé vált korsót a
fülénél fogva az egyik ujjára akasztva vitte magával.
A démont bámulta, várta, hogy testet öltsön, és eközben az
apja árnyékszékébe zárva töltött éjszakára gondolt, amikor
sikoltozva hallgatta, ahogy a démonok rángatják az ajtót.
Aztán eszébe jutottak az üres épületek meg az ihatatlan vizű
kút a háta mögött.
Még egyet kortyolt a papramorgóból, aztán bedugaszolta a
korsót. Szabad kezével a derekán lévő erszénybe nyúlt.
A démon végül testet öltött, és ordítani készült, száját, benne
a többsornyi tűhegyes foggal akkorára tátotta, hogy bekaphatta
volna Renna fejét.
Mielőtt azonban a lény bármiféle hangot kiadhatott volna, a
nő felemelte a kezét, és egy makkot pöckölt a hatalmasra
nyitott pofába. A makkra festett hőrovás működésbe lépett,
amint érintkezett a démon nyelvével, és egy éles villanás meg
egy hangos pukkanás kíséretében felrobbantotta a termést.
Ebben a pillanatban Renna papramorgót köpött a lény
arcába.
Hátralépett, úgy figyelte, ahogy a magúr fejét elborítják a
lángok. A démon a földre zuhant, és hevesen dobálta magát,
ahogy kéregszerű páncélja égett.
Renna nevetést hallott, és amikor hátrafordult, Arlent
pillantotta meg, amint a háta mögött tapsolt.
– Szép volt, de én jobbat is tudok.
Renna elégedetten mosolygott, karba fonta a kezét, és az
egyik rovásoszlop melletti biztonságos területre lépett.

 75 
 – Hiszem, ha látom, Bálás Arlen.
Arlen meghajolt. Egy meződémon pár lépésnyire tőle öltött
testet. Nagyobb volt, mint egy éjtoportyán, ahogy ugrásra
készen, hörögve kaparta a földet.
Arlen karba fonta a kezét, éppen úgy, mint az imént Renna,
és megvetette a lábát. A csuklyáját hátratolta – újabban szinte
soha nem húzta a homlokába –, de a köpenye még eltakarta a
testére tetovált nagy erejű rovásokat. A meződémonok
szélsebesen mozogtak. A rovások nyújtotta védelem nélkül ez
a példány valószínűleg feldöntötte és szétmarcangolta volna a
férfit. Renna a kése után nyúlt, és megragadta a markolatot.
A meződémon úgy rohant át Arlenen, mint a gomolygó
füstön. A férfi testén csak egy örvény látszott, ahol a lény
keresztülhaladt rajta, de egy pillanattal később már annak sem
maradt nyoma.
Arlen kurtán meghajolt, amíg a démon összeszedte magát.
– Semmi sem érinthet meg az éjszakában, Renna. Csak
látnom kell, hogy közeledik.
Amint földet ért, a meződémon máris sarkon fordult, és újra
támadásba lendült. Renna arra számított, hogy megint átsüvít
a férfi testén, de Arlen ezúttal felfoghatatlan sebességgel
félrelépett, és a karjával elkapta a démon nyakát, megakasztva
ezzel a lendületét. Villámgyorsan a démon háta mögé került,
hogy elkerülje a hadonászó karmokat, közben egy pillanatra
sem engedett a szorításán. Szabad kezével átnyúlt a démon elé,
és csupasz ujját használva hőrovást rajzolt a mellkasára.

 76 
 Amint befejezte a szimbólumot, a képzeletbeli vonalakat tűz
keltette életre. Arlen hátrálva figyelte, ahogy a magúrt
elemésztik a lángok.
Renna tátott szájjal figyelte, de Arlen még nem végzett a
leckével. Elindult egy újabb meződémon elé, támadásra
késztetve ezzel a lényt. Az engedelmeskedett is, üvöltve,
kinyújtott karmokkal vetette magát a férfira.
– Persze, ha nem veszem észre időben, hogy megállítsam…
– Arlen jó pár lépésnyit hátratántorodott, aztán felnyögött,
ahogy a démon karmai célt értek, és a hasába fúródtak.
Rennának a lélegzete is elállt, ahogy a fröccsenő vér ívet írt
le a levegőben. Előkapta a kését, és már futott is, hogy Arlen
meg a démon közé vesse magát.
De a férfi már fel is egyenesedett, és kinyújtott kézzel jelezte,
hogy álljon meg. A lény újra támadásba lendült, de ezúttal
azonban Arlen füstté vált előtte.
Amikor újraformálódott, nyoma sem volt a sebesülésének.
Még a köpenye is megint ép lett.
– …csak egy pillanatra van szükségem, hogy összeszedjem
magam, és gyakorlatilag bármit meg tudok gyógyítani, amibe
nem halok bele.
A démon harmadszor is támadott, de Arlen egy gyors rovást
rajzolt a levegőbe, mire a lény úgy repült hátra, mielőtt
egyáltalán a közelébe érhetett volna, mintha egy öszvér rúgta
volna meg. A férfi új képességei határtalannak tűntek.
Ahogy azonban a démon jókora távolságra földet ért, Arlen
egy pillanatra megtántorodott. Renna rovásokkal megerősített

 77 
szeme egy pillanattal korábban még a mágia fényét látta
körülötte, most azonban érezhetően elhalványult a ragyogása.
Arlen tekintete találkozott az övével, és a férfi bólintott.
– Ha egy démon testére rajzolok rovásokat, akkor ő maga
szolgáltatja hozzájuk az energiát. Ha a levegőbe rajzolom őket,
akkor az én erőm fogy helyette.
A démon negyedszer is próbálkozott, de Arlen most
egyszerűen elkapta a torkát, és a sharusahkból vett
mozdulattal a földhöz szegezte. Ahogy ott tartotta, Renna látta,
hogy a rovások lüktetni kezdenek a kezén az energiától, és a
mágia fénye megint erősödni kezd körülötte, miközben a
magúré halványul. A férfi addig szorította a démont a
nyakánál fogva, amíg elszivárgott belőle az élet, aztán
megfeszítette az izmait, és egyszerűen letépte a magúr fejét.
Renna megpillantott egy másik meződémont, amint éppen
őt igyekezett becserkészni, és úgy helyezkedett, hogy
tompának és tehetetlennek tűnjön. Nem volt nehéz feladat.
Csak fel kellett idéznie, milyen volt egész életében mihaszna
tehénnek lenni. Áldozatnak lenni.
De ez a darabja Harllal együtt meghalt. A magúr ugrott, de a
rovások láthatatlan falának ütközött, Renna pedig egy
szemvillanás alatt megpördült, és támadója mellkasába döfte a
kését. Amikor a penge áthasította a démon páncélját, a rajta
lévő rovások felvillantak, és a mágiájuk forrósága még jobban
átmelegítette a nő tagjait, mint a papramorgó. Renna csak szúrt
és szúrt, minden egyes döfése újabb löketnyi erővel árasztotta
el.

 78 
 Amikor a halott démon elterült a földön, letérdelt mellé,
kinyújtotta a kezét, és ujjával hőrovást rajzolt a mellkasára.
Semmi sem történt.
– Hogyhogy te képes vagy rá, én meg nem? – kérdezte
Renna, miközben tekintete a mezőt pásztázta újabb démonok
után kutatva. Páran még ólálkodtak körülöttük, de most már
óvakodtak a két embertől, és inkább biztos távolságot tartottak.
– Sokáig nekem sem sikerült – felelte Arlen. – Egyáltalán
nem értettem a képességeimet. Aztán amikor a Maghoz vezető
úton megküzdöttem azzal a démonnal, érintkezett az elménk,
és sok minden világossá vált. Igazából részben démon lettem.
– Baromság! – vágta rá Renna. – Te nem vagy olyan gonosz,
mint ők.
Arlen vállat vont.
– A legtöbb démon nem gonosz. Nincs elég eszük hozzá,
hogy gonoszak legyenek. Vagy akár jók, ami azt illeti. Ezzel az
erővel a darázsra is rámondhatjuk, hogy gonosz, amiért
megcsípi az embert. Az elmedémonok viszont…
– Azok a rohadékok gonoszabbak, mint Harl – jelentette ki
Renna.
Arlen bólintott.
– Méghozzá mérföldekkel.
Renna összeráncolta a homlokát.
– Szóval hová is akarsz kilyukadni? Hogy a magúrok
egyszerűen állatok? Hát nem győztél meg. A darazsak nem
fognak tüzet, ha feljön a nap. Lehet, hogy a démonok nem
gonoszak, de egészen biztosan nem is természetesek.

 79 
 – Így a nappali népek beszélnek – mondta Arlen. – Azok,
akiknek nincsen rovás a szemükön. Nézz körül! A mágia talán
természetellenes?
Renna elgondolkodott. Figyelte, ahogyan a Magból felszálló
erő a felszínre tör, és sűrű ködként gomolyog a lábaik körül.
Látta a növények és a fák, az állatok és az emberek szívében.
Vajon létezne egyáltalán élet nélküle?
– Talán nem – ismerte el –, de ez még nem magyarázza meg,
miért gondolod, hogy részben démon lettél, meg azt sem, hogy
miért nem tűnnek el a képességeid reggel sem, ha egyszer a
napfényben eltűnik a mágia.
Arlen habozott, a tekintete oldalvást ugrott, fontolóra vette,
mit feleljen. Renna összehúzta a szemét.
– Nem fogok hazudni neked, Ren, és nem is hallgatok el
semmit. Csak nem vagyok büszke erre, és nem szeretném, ha…
csalódnál bennem.
Renna közelebb lépett, és megérintette a férfi arcát. A bőre
bizsergett a mágiától.
– Szeretlek, Bálás Arlen. Ezen a világon semmi sem
változtathat.
Arlen szomorúan bólintott. Kerülte Renna tekintetét.
– A húsból merítettem az erőt.
– A húsból?
– Démonhúsból – magyarázta Arlen. – Hónapokon át ettem,
amikor a sivatagban éltem. Így tűnt igazságosnak, ha már ők is
folyton belőlünk zabálnak.

 80 
 Renna döbbenten lépett hátra. Arlen végre a szemébe nézett,
a tekintetén látszott, milyen riadt lehet Renna saját arca.
– Te… megetted őket? A démonokat?
Arlen bólintott. Rennának felfordult a gyomra.
– Nem igazán volt más választásom. Otthagytak a
sivatagban meghalni, nem volt élelmem, nem
reménykedhettem semmiben. Ennél nyomorultabb nem is
lehettem volna.
– Azt hiszem, én inkább meghaltam volna. – Renna azonnal
megbánta, hogy ilyet mondott, amint meglátta Arlen
elkeseredett arckifejezését.
– Nos igen – mondta aztán a férfi. – Én nyilván nem vagyok
olyan erős, mint te, Ren.
Renna megszorította a kezét, és a homlokához támasztotta a
homlokát.
– Erősebb vagy, mint én valaha is voltam, Bálás Arlen –
mondta, és könnyek tolultak a szemébe. – Ha nem térítettél
volna észhez, azért is képes lettem volna meghalni, hogy a
Tímárok szégyene titokban maradjon. Dehogy vagyok én erős!
Arlen megrázta a fejét, és most az ő kicsorduló, hűvös, édes
könnye hullott a nő ajkára.
– Nemegyszer kellett engem is észhez téríteni az évek során
– mondta.
Renna megcsókolta.
– Biztos vagy benne, hogy a démonhús adta neked ezeket a
képességeket?
Arlen bólintott.

 81 
 – Tátorján Coline mondta mindig, hogy amit megeszel, a
részeddé válik, és azt hiszem, ez így igaz. Most már én is a
sejtjeimben őrzöm a mágiát, mint a magúrok, viszont a nap
továbbra sem égeti meg a bőrömet. Olyan lettem, mint egy
akkumulátor.
– Sejt? Akkumulátor? – csodálkozott Renna.
– A régi világ tudománya. Nem számít. – Arlen a
megszokott irritáló mozdulattal söpörte félre a kérdést,
megtagadva tőle a tudást, pusztán mert túlságosan
unalmasnak találta volna a magyarázatot. Mintha Arlen nem
hallgatta volna szívesen egész éjjel. Mintha lett volna az övénél
szebb hang széles e világon. – Olyannak képzeld, mint a
vizeshordót egy esős éjszaka után. Azután is tele van vízzel,
hogy az ég kitisztult, és a földről felszáradt a nedvesség.
Napfénynél nem lehet megcsapolni, de érzem magamban,
ahogy gyógyítja a sebeimet, ahogy fáradhatatlanná és erőssé
tesz. Éjjel olyan, mintha kihúznának egy dugót, és még akkor is
csak a felszínét kapargatom annak, ami lehetséges.
Renna egy pillanatra elhallgatott, és fontolóra vette a
hallottakat. Akármit is mondjon Arlen, ő csak a természet
gonosz torzszüleményeit, a Teremtő megcsúfolását látta a
magúrokban. Bár nemegyszer terítette már be a szörnyűséges
ichor, amit a démonok vérének neveztek, a gondolat, hogy a
szájába is vegye, elborzasztotta.
De az az erő…
– Tudom, mi jár a fejedben, Ren – térítette vissza a valóságba
Arlen. – Ne is próbálkozz ilyesmivel!

 82 
 – Miért? – kérdezte Renna. – Ahogy látom, te sem jártál
éppen rosszul vele.
– Nem tudod, milyen volt, Ren. Megzavarodtam. Öngyilkos
akartam lenni. Úgy éltem, mint az állatok.
Renna megrázta a fejét.
– Egyedül voltál a semmi közepén, és csak Táncossal meg a
magúrokkal tudtál beszélgetni. Tudom, milyen az. Bárki
szívesen végezne magával, démonhús ide vagy oda.
Arlen a nőre nézett, és bólintott.
– Ahogy mondod. De démont enni nem olyan, mint
szénfürttel festeni a bőrödet. Nem tűnik el a hatása pár hét
után, és te még nem állsz erre készen.
– Hogy jössz te ahhoz, hogy megmondd, mire állok készen?
– kérdezte Renna.
– Nem parancsolni akarok neked, Ren, hanem könyörgök
hozzád. – Arlen letérdelt a nő elé. – Ne edd meg, és ha bárki
kérdezi, mondd azt, hogy mérgező.
Renna sokáig meredt a férfira, nem tudta eldönteni, hogy
megölelje, vagy egy pofonnal térítse észhez. Végül sóhajtott, és
elűzte magától a kavargó érzelmeket.
– Gondolkodom rajta. És nem beszélek róla másnak.
Becsszó.
Arlen bólintott, aztán talpra állt.
– Akkor induljunk vadászni! A lehető legtöbb mágiára lesz
szükségem, ha meg akarom gyógyítani Táncost.

 83 
Éji Táncos fájdalmasan nyüszített, amikor visszatértek az
istállóba, a nyelve oldalra lógott. Az abrakhoz hozzá sem nyúlt,
és csak annyi vizet ivott, amennyit a szájába öntöttek.
Küszködve vette a levegőt.
A tükördémon egyetlen csapásával eltörte a hatalmas csődör
bordáit, és csak a Teremtő tudta, mit hasított át odabent a
testében. Táncos egy fának csapódott, megroppant a háta,
aztán ahogyan földet ért, a lábai is eltörtek. Arlennek mágiával
sikerült megmentenie a ló életét, de nyilvánvaló volt, hogy
további segítség nélkül járni sem fog, nemhogy futni.
Arlen annyi mágiával töltötte fel magát, hogy a rovásai már
ragyogtak, és nappali világosságot teremtettek az istállóban.
Olyan volt, akár a Teremtő maga, ahogy megfogta Táncos
egyik lábát, a törött csontokat a helyükre illesztette, és
rovásokat rajzolt az állat bőrére.
Táncos nyüszített fájdalmában, ahogy a csontok és az inak
összeforrtak – Renna alig bírta elviselni a rettenetes hangot.
Arlen ragyogása minden egyes meggyógyított sérülés után
halványult egy keveset, márpedig sok helyen kellett
közbeavatkoznia. A rovásai nemsokára már csak alig-alig
világítottak, végül pedig teljesen kialudtak. Azért csak
dolgozott tovább, érzékeny ujjai a ló testét tapogatták, ahogyan
kereste, hová koncentrálja az erejét. Táncos mellkasa kitágult,
ahogy a bordái is összeforrtak, és már nem esett nehezére a
légzés. Renna megkönnyebbülten sóhajtott. Aztán Arlen
halkan felnyögött, és összecsuklott.

 84 
 Még akkor is reszketett, amikor Renna felcipelte az ágyba.
Zihálva kapkodott levegő után, a szívverését alig lehetett
hallani, és a mágia olyan erőtlenül pislákolt csak körülötte,
hogy Renna azt hitte, bármelyik pillanatban kihunyhat a fénye.
Levetkőzött, bebújt az ágyba a férfi mellé, szorosan átölelte, és
minden erejével arra koncentrált, hogy átadja neki a magába
szívott mágiát. Úgy tűnt, hiába próbálkozik.
– Nehogy meghalj itt nekem, Bálás Arlen! – mondta. – Ha
már egyszer annyi mindenen keresztülmentünk.
Arlen nem felelt. Renna felállt, megtörölte könnyes szemét,
és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Kétségbeesetten törte a
fejét.
Mágiára van szüksége, gondolta. Menj, szerezz neki!
A következő pillanatban a kezében volt a kése, megragadta
a köpenyét, és már rohant is kifelé az ajtón, anélkül, hogy
felöltözött volna. A rejtőköpeny alatt a magúrok nem láthatták,
ő viszont pillanatok alatt észrevett egy meződémont, amint
nem messze a rovásoktól fel-alá járkált.
Félredobta a köpenyt, és mielőtt a démon egyáltalán
érzékelhette volna a jelenlétét, a hátára ugrott, egyik kezével
felfelé feszítette az állát, a másikkal pedig elvágta a torkát.
Elsietett az istállóba egy vödörért, és teleeresztette a lény
mágiától ragyogó, bűzös, fekete vérével.
A ragacsos folyadék hamarosan beborította a bőrét, és
Renna érezte, hogy a szénfürttel festett rovások magukba
szívják az erőt. Hihetetlenül erős lett, és szélsebesen vágtatott
vissza Arlen mellé. Lefektette a férfit a padlóra, ráborította a

 85 
vödör bűzlő tartalmát, és figyelte, ahogy a rovások világítani
kezdenek, ahogy átitatódnak mágiával, aztán újra
elhalványulnak, miután átadták erejüket Arlen belső
aurájának. Amikor a férfi már könnyebben lélegzett, Renna
térdre rogyott.
– Hála a Teremtőnek! – suttogta, és egy rovást rajzolt a
levegőbe.
Ösztönös mozdulat volt, mégis nagyon hasonlított arra,
ahogyan Arlen meggyógyította Táncost. Bárcsak ő is
megtehette volna ugyanezt Arlenért!
A vödörre pillantott, aminek a pereméhez egy darabka
nyálkás démonhús tapadt. A kezébe vette a fekete valamit, és
megböködte, mire az reszketni kezdett, akár a kocsonya. Renna
gyomra felfordult a szagtól. Mélyeket kellett lélegeznie, hogy
odabent maradjon a vacsorája.
El fog távolodni tőlem, ha engedem, gondolta. Akármilyen erős is,
egyedül nem tudja végigcsinálni. Lépést kell tartanom vele, különben
megint magamra maradok, amikor legközelebb szólítja a Mag.
– Elegem van az elmélkedésből – mormogta.
Vett egy mély levegőt, és bekapta a húsdarabot.

 86 
 2. FEJEZET

Ígéret
v. u. 333 nyara
Huszonnyolc hajnallal újhold előtt

RENNA NEM SOKKAL HAJNAL UTÁN ÉBREDT. Arlen most már

békésen aludt, ő pedig felkelt, és óvatosan, nehogy felébressze
a férfit, megmosakodott.
Az elhúzott függönyök mögött még mindig úgy érezte,
hogy duzzad a mágiától, de amint kilépett a napfényre,
minden ereje odalett. Hogy tegyen egy próbát, megfeszítette az
izmait. Figyelte, volt-e valamilyen hatása a förtelmes
húscafatnak. Ha változott is valami, nem érzékelte. Arlen
hónapokon át kizárólag démonhúst evett, úgy tett szert erre a
mérhetetlen erőre. Renna gyomra már a következő harapás
gondolatára is felfordult.
Átsétált az istállóba, lekefélte Éji Táncos szőrét, és elé tette a
reggeli abrakját. A csődör egészségesnek tűnt, nyoma sem
látszott rajta, hogy alig két éjszakával korábban pillanatok
választották el a haláltól. Még a sebhelyei is elhalványodtak,
alig lehetett látni őket.

 87 
 Miután Renna végzett, kiment a mezőre, és szedett a vadon
növő krumpliból és a zöldségekből, hogy végre egyszer
kiadósan bereggelizhessenek. Éppen elkészült, amikor az
elgyötört Arlen betántorgott a konyhába. A férfi úgy festett,
mintha szemhunyásnyit sem aludt volna.
– Mennyei illatokat érzek – szólt.
– Tojás meg rendes kenyér nincs ugyan, de elkaptam egy
nyulat a mezőn, úgyhogy húst ehetünk – mondta Renna, majd
mert egy-egy adag ragut két fatányérba, amiket aztán kivittek
magukkal a söntésbe.
Miután leültek, Arlen egy pillanatig a tányérjára meredt,
aztán a tenyerébe temette az arcát.
– Lehet, hogy tegnap éjjel egy kicsit túlzásba vittem.
Renna felmordult.
– Az nem kifejezés.
Arlen felpuffasztotta az arcát, aztán lassan kifújta a levegőt.
– Nem kellett volna annyi papramorgót vedelnem.
– Egyél! – parancsolt rá Renna. – Megnyugszik majd a
gyomrod, ha lesz benne valami. És a helyedben annyi vizet
innék, amennyi csak belém fér, akár friss, akár nem.
Arlen bólintott, és nemsokára már lapátolta is a szájába az
ételt. Villámgyorsan kiürült a tányérja.
– Van még? – kérdezte. Renna felkapta a fejét. Annyira a
jóízűen lakmározó férfival volt elfoglalva, hogy a saját ételéről
meg is feledkezett.
– Edd meg az enyémet! – A férfi elé tolta a saját tányérát,
előle pedig felvette az üreset. – Én meg hozok magamnak

 88 
másikat. – Örömmel nyugtázta, hogy mire visszaült a helyére,
Arlen az újabb adaggal is végzett.
– Jobban vagy már? – kérdezte.
– Embernek érzem magam – felelte Arlen. Halvány mosoly
játszott a szája sarkában. – Rég volt már ilyen.
– Pihenhetünk még egy napot – mondta Renna. – Ma este
újra feltöltekezhetsz.
Arlen megrázta a fejét.
– Jó pár mérföldet meg kell ma tennünk, Ren. Délután
megállunk egy helyen, aztán irány Szabadítóháza, amilyen
gyorsan csak lehet.
– Hol állunk meg? – kérdezte Renna.
Arlen ezúttal szélesebb mosolyra húzta a száját, és még a
szeme is megcsillant.
– Választanom kell neked egy rendes eljegyzési ajándékot.

Arlen erős tempót diktált, ahogy a fullajtárok útján haladtak.

Pár óra elteltével Renna látta rajta, hogy ő is fárad már, de a
férfi ennek ellenére sem volt hajlandó nyeregbe ülni.
– Táncosnak fontosabb, hogy kevesebb teher érje, mint
nekem – jelentette ki.
A nap már jócskán túljutott a legmagasabb pontján, amikor
elágazáshoz érkeztek. Arlen az elhagyatottabb utat választotta,
amelyik alig volt több egy dombok felé vezető kusza
ösvénynél.

 89 
 – Mi van errefelé?
– Egy ismerős gazda – felelte Arlen. – Tartozik nekem egy
szívességgel. – Renna hiába várta a folytatást, a férfi nem
mondott többet.
Egy órát gyalogoltak, mire megpillantották a tanyát. Három
pajta állt egymás mellett, mindegyikre saját rovásokat véstek a
karámok meg az udvar körül földbe vert rovásoszlopokon
kívül.
Egy fiú jelent meg a legközelebbi pajta tetején felajzott íjjal a
kezében, és célba vette a jövevényeket.
– Ki az? – kiáltotta.
Renna megtorpant, és felkészült rá, hogy jobbra vagy balra
ugorjon, ha a fiú esetleg rájuk lő. Megragadta apja késének
ismerős csontnyelét, még ha ezúttal nem is igen vehette volna
hasznát a fegyvernek. Gyűlölte Tímár Harlt, de elég volt
megérintenie a kést, amivel megölte őt, és máris biztonságban
érezte magát.
Arlen láthatólag nem zavartatta magát, ahogy visszakiáltott
a fiúnak.
– Valaki, aki megbánja még, hogy nem hagyta, hogy
felfaljon téged az a fadémon, Paripás Nik, ha nem teszed le azt
az íjat, és nem küldöd ide az apádat.
– Fullajtár! – rikkantotta Nik, majd eldobta az íjat, és
integetni kezdett. – Anya! Apa! Itt van a fullajtár, és Éji Táncost
is elhozta magával!
A fiú a háztetőről a verandát árnyékoló ponyvára
szánkázott, aztán könnyedén leugrott a földre. A

 90 
veteményeskerthez rohant, és kihúzott két répát, mielőtt a
vendégek felé vette az irányt. Elbűvölve nézett Éji Táncosra. –
Akkorára nőtt, mint a rosseb!
Óvatosan a nagy csődörhöz lépett, és felkínálta neki a répát.
– Jól van, barátom, én vagyok az, Nik. Emlékszel rám, igaz?
– Éji Táncos nyerített, aztán elfogadta az eleséget, de a fiú
feszült maradt, és készen állt, hogy futásnak eredjen, ha kell.
Renna nem értette az idegességét. Ha ismerte Táncost,
tudnia kellett, hogy a ló szelíd, mint a hajnal.
– Se nem rúg, se nem harap – mondta.
Nik megfordult, mint aki éppen mondani készül valamit, de
benne szakadt a szó, ahogy most először észrevette Rennát.
Tekintete végigkalandozott a nő testén, és Renna nem tudta
eldönteni, hogy a szénfürt rúnákat nézi-e, vagy a bőrt, amire
festették őket. Valójában mindegy is volt, ez a tekintet így is,
úgy is bántóan szemtelennek hatott. Renna csípőre tette a
kezet, és villogó szemmel meredt a fiúra, hogy figyelmeztesse a
jó modorra. Nik hátrahőkölt, és olyan sebesen nézett félre,
hogy Rennának el kellett fojtania feltörő nevetését.
Nik vöröslő arccal fordult Arlenhez.
– Megszelídítetted?
Arlen elmosolyodott.
– Azt nem mondanám. Táncos még mindig a legvadabb ló a
világon, de már csak a magúrokat rúgja meg.
Halk füttyentés hallatszott a hátuk mögül, mire Renna
sarkon fordult, és gondolkodás nélkül markolta meg a kését

 91 
ismét. Aztán gyorsan el is engedte, remélve, hogy senkinek
nem tűnt fel a mozdulat.
És még én akartam jó modorra tanítani az ifjú Niket.
Az érkező férfi mindenesetre nem adta jelét, hogy észrevette
volna. Mint a fiú, először ő is kizárólag a lóval volt elfoglalva.
Higgadtan közelítette meg, hagyott időt Táncosnak, hogy
hozzászokjon a jelenlétéhez. A csődör fújtatott, és kaparta egy
kicsit a földet, de tűrte az érintést.
– Jól megnőtt! – állapította meg a férfi, ahogy végigsimította
Táncos széles oldalát. Magas volt és szikár, sűrű szakállát
rövidre nyírta, hosszú barna haját pedig összefogta a tarkóján.
– Legalább két arasszal magasabb, mint az apja, pedig
Hegyomlásnál nagyobb lovat még életemben nem láttam. –
Felemelte a csődör egyik lábát. – Azért egy patkolás ráférne.
A férfi végül a jövevényekre nézett, és mint a fiú, ő is
alaposan megnézte magának Rennát – úgy méricskélte, mint a
lovat. Renna mély torokhangon felhördült, a férfi pedig
összerezzent, ahogy végül a szemébe nézett, és meglátta a
tekintetét.
Arlen közéjük lépett.
– Csak egy pillantás volt, Ren – mondta. – Ők jó emberek.
Renna a fogát csikorgatta. Nem szívesen ismerte be, de
Arlen igazat mondott, amikor arról beszélt, milyen hatással
van a mágia az emberre napközben. Sokkal gyorsabban
lobbant haragra. Mély lélegzetet vett, és elengedte a dühét.
Arlen bólintott, aztán a gazda felé fordult.

 92 
 – Tímár Renna, ő itt Paripás Jon és a fia, Nik. Jon angiers-i
musztángokat tör be és tenyészt.
– Vagy legalábbis befog és tenyészt – helyesbített Jon.
Tekintetével kért bocsánatot, miközben kezet nyújtott. – Nem
könnyű megszelídíteni egy olyan állatot, amelyik képes
agyontaposni egy meződémont, és gyorsabban futni bármi
másnál az éjszakában.
– Néha tudom, mit éreznek – mormogta a nő.
Jon Táncos felé intett az állával.
– Itt van például ő. Féléves csikó sem volt még, amikor
befogtam. Azt hittem, ilyen fiatalon még biztosan ki tudom
nevelni belőle a vadságot, de már a kantárszárat sem tűrte
magán, és nemegyszer kirúgta a pajta oldalát, hogy
megszökhessen.
– Az éjszaka nem éppen a földi paradicsom – mondta Arlen.
– Hat hónap egy örökkévalóság a démonok között.
Jon bólintott.
– Azt hittem, őt még te sem tudod megszelídíteni.
– Nem is sikerült – felelte Arlen. – Csak visszahoztam oda,
ahová tartozik.
– Azért most már eltűri a nyerget meg a kantárszárat –
állapította meg Jón. – Persze nincs ebben semmi meglepő.
Akkoriban csak a bolond tetovált fullajtár voltál, aki
megmentette a fiamat. Most meg már azt hallom, te lettél a
francos szabadító!
– Nem. Bálás Arlen vagyok Tölgypatakból, és néha a
muszklimat használom a gógyim helyett.

 93 
 – Ezek szerint mégiscsak van neved – szólalt meg egy nő, aki
a házból lépett elő. Hétköznapi külseje volt, de látszott rajta,
hogy megszokta a kemény munkát. Férfiholmikat viselt, magas
szárú bőrcsizmát, bricseszt és mellényt, alatta egyszerű fehér
inggel. Barna haját hasonlóan fogta hátra, mint Jon. – Ne is
törődjön a fiúkkal – mondta Rennának. – Képtelenek másról
beszélni, ha lovat látnak. Glyn vagyok.
– Renna. – A két nő kezet rázott, aztán Renna ökölbe
szorította a kezét, amikor Glyn megölelte Arlent. A mágia tette
vajon, hogy ennyire felbosszantotta, ha egy másik nő hozzáért
Arlenhez?
– Jó viszontlátni, fullajtár. Maradtok vacsorára?
Arlen bólintott. Renna most először látta melegen
mosolyogni valakire.
– Szeretnénk.
– Mi szél hozott erre? – kérdezte Jon. – Gondolom, nem csak
patkoltatni jöttél.
Arlen újabb bólintással válaszolt.
– Szükségem volna még egy lóra. Egy kancacsikóra, amit
aztán pároztathatnék Táncossal.
Rennára pillantott, a szája félmosolyra görbült.
– Családot alapítok.

Pásztor Mack, aki Rennáék farmjának közelében élt, szintén

lovakat tenyésztett annak idején. Renna gyakran meglátogatta

 94 
a tanyáján, amíg élt az édesanyja. Jóval kisebb hely volt, mint
Paripás Joné, de nagyjából ugyanúgy működött. Miután
Táncost elvitték a patkolókovácshoz, Jon egy nagy, elkerített
mezőhöz kísérte őket, ahol többtucatnyi ló legelt néhány
nyeregben ülő munkás meg számos ugató kutya szigorú
tekintetétől kísérve. Útközben elhaladtak néhány karám
mellett, amiknek a magas falait még Éji Táncos sem tudta volna
átugrani – legalábbis nappal. Itt tanították be és tartották
karanténban a frissen befogott állatokat.
Az egyik ilyen karámban Renna hatalmas fekete csődört
pillantott meg, amint két, korbácsát készenlétben tartó feszült
segéd előtt egymagában fel-alá vágtatott. Azonnal megtorpant.
– Igen, ő az öreg Hegyomlás – mondta Jon. – Táncos apja. A
pusztán fogtam be fél tucat kancával meg a fiatal Táncossal.
Azért neveztük el Hegyomlásnak, mert úgy éreztük, mintha
azzal kellett volna megküzdenünk, mire berángattuk a
karámba. A bitang szagolni sem hajlandó a munkát, viszont
egész éjjel lyukakat rugdosna a pajta oldalába, ha hagynánk. A
városi tenyésztők azt mondják, hogy a vadlovak nem túl
eszesek, mert nem követik az utasításokat, de még véletlenül se
higgy nekik! A musztángok a maguk módján okosak. Ahhoz
éppen eléggé, hogy életben maradjanak éjjelente, amire a
legtöbb ember biztos nem lenne képes. Hegyomlás eddig
mindenkit ledobott magáról, aki meg akarta ülni, aztán
megpróbálta beletaposni őket a földbe. Inkább visszavittük a
tenyészkarámba, amikor ráuntunk a törött csontok
gyógyítására.

 95 
 Renna a fenséges állatra nézett, és őszintén megsajnálta. A
pusztákat róttad, most meg körbe-körbe rohangálsz egy karámban, és
egész nap kancákat hágsz. El kellett fojtania magában a késztetést,
hogy a kapuhoz siessen, és kiszabadítsa az állatot.
– Idén jól alakultak a dolgok – mondta Jon, miközben a
mező felé tartottak. – Sok kancacsikó közül választhattok.
– A tied a döntés, Ren – mondta Arlen. – Amelyiket csak
szeretnéd.
Renna végignézett a ménesen. Első pillantásra Jon lovai nem
sokban különböztek Mackéitől, de ahogy közelebb értek, és
alaposabban is megnézhette őket magának, elkerekedett a
szeme. A csikók mérete messze elmaradt a kancákétól, de még
ők is nagyobbak voltak, mint jó pár csődör Mack tanyáján. Jon
egy-két éves hátasait akár egy felnőtt férfi is megülhette, és
egyetlen nyeszlett állat sem volt közöttük. A démonok egytől
egyig végeztek a gyengébb példányokkal, és csak óriási, sötét
szőrű, izmos példányok maradtak.
Jó pár erősnek tűnő csikó legelt a fűben, de Renna szeme
inkább egy kifejlett kancán akadt meg, amelyik kicsit távolabb
állt a többiektől. A szőre barna-fekete foltos volt, és vagy egy
arasszal magasabbra nőtt a többieknél.
– Mi a helyzet azzal? – mutatott rá Renna.
Jon horkantott egyet.
– Jó szeme van, kisasszony! A legtöbben csak a csúnya
szőrét veszik észre. Ő Szélvihar. Tavaly nyáron fogtam be
életem legrettenetesebb szélvihara után. Erősebb, mint a
legtöbb csődör, és meg sem tudom számolni, hányszor próbált

 96 
megszökni, pedig alig múlt ötéves. Még az öreg Hegyomlást is
megharapta, amikor összezártam őket, hogy megnézzem,
kijönnek-e egymással.
– Kötőfékre nem is lesz szükségem – mondta Renna, majd
átugrott a kerítésen, és nekivágott a mezőnek.
– Én mondom, veszélyes egy ló! – kiáltotta utána Jon. –
Biztosan tudja, hogy mit csinál?
Renna egy legyintéssel elintézte a dolgot, még csak hátra
sem pillantott a férfira.
Szélvihar nem kezdett el hátrálni, ahogy Renna közelített
hozzá. Ez jó jel volt. Úgy tűnt, a kanca rá sem hederít, de Renna
a fülei állásából tudta, hogy valójában minden idegszálával rá
figyel.
Renna felemelte üres kezét.
– Nincs nálam kötőfék. Azt hiszem, én sem szeretném, hogy
rám csatoljanak egyet, úgyhogy tőled sem kérem.
Szélvihar közel engedte magához, de amikor Renna
kinyújtotta a karját, hogy megsimogassa a nyakát, villámgyors
mozdulattal feléje kapott, erős állkapcsa hangosan csattant.
Renna az utolsó pillanatban kapta el a kezét, mielőtt a ló
leharaphatta volna.
– Erre igazán nem adtam okot! – förmedt rá a lóra, és
keményen az orrára csapott. Szélvihar dühbe gurult az ütéstől,
felágaskodott, és a mellső lábaival kapálózni kezdett, de Renna
résen volt. Hónapok óta vadászta a démonokat, és szívta
magába belőlük az energiát, így erősebb és gyorsabb volt, mint
valaha is remélni merte volna. Ráadásul most magával ragadta

 97 
a hév, bizsergést érzett a tagjaiban, a napsütés ellenére az
éjszakai erő íze tolult a szájába.
Úgy hajolt el, mint egy szál árpa a szélben, érezte a levegő
süvítését, ahogy a lesújtó paták, talán ha egy arasznyival
elkerülték. A tomboló kanca újra meg újra megpróbálta
eltaposni. Erős volt és gyors, rúgásai kettéroppantották volna
egy meződémon gerincét is.
Renna azonban fürgén, könnyedén mozgott, mintha
táncolna, és elkerülte a támadásokat. Egy ideig így folytatták,
aztán a nő azon kezdett gondolkodni, vajon melyikük adja fel
hamarabb. Újonnan támadt ereje csak a töredéke volt annak,
amit éjszaka érzett. A ló fáradhatatlannak tűnt.
Végül Szélvihar mozdulatai lelassultak, és vágtára készen
megfeszítette az izmait. Renna azonban rárontott, mielőtt
elinalhatott volna, belemarkolt a sörényébe, és felpattant a ló
csupasz hátára.
Szélvihar eddig is vad volt, de most megháromszorozódott a
dühe. Nevéhez méltón küzdött, ugrált, dobálta magát a
levegőben, körbe-körbe vágtatott, ahogy próbálta levetni a
hátáról Rennát.
De Renna stabilan ült a hátán, és nem hagyta magát
kimozdítani. Átvetette a karját a ló nyakán, bár az olyan
vaskosnak bizonyult, hogy alig tudta megmarkolni előtte a
csuklóit. Miután megtalálta a fogást, az izmos nyakból állt az
egész világ, az volt az egyetlen ellensége. Semmi más nem
számított.

 98 
 Összeszedte minden meglévő erejét, és megfeszítette a
karját.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, de Szélvihar végül
kezdett lenyugodni. Már nem ugrált, és nem vágtatott körbe,
szétkergetve a többi lovat és vad ugatásra késztetve a kutyákat.
Renna lassan, de biztosan szorította tovább a ló nyakát, amíg
az akaratos ügetésre lassított. A nő elmosolyodott. Az
akaratosság jó.
Visszahúzta a karját, mindkét kezével marokra fogta a ló
sörényét, és keményen balra rántotta. Hangosan felnevetett,
amikor Szélvihar engedelmesen elfordult. Térdével erősen
megszorította a ló oldalát, egyik kezével elengedte a sörényét,
aztán előkapta a kését, és a penge lapjával az állat oldalára
csapott.
– Gyía!
Szélvihar megugrott, és megint vágtára kapcsolt. Renna
visszadugta a kést a hüvelyébe, és újra két marokkal szorította
a kanca sörényét. Egy rántással erre vagy arra könnyedén
irányváltoztatásra kényszeríthette volna a lovat, de inkább
hagyta, hadd menjen, amerre akar. Jókedvűen mosolygott,
ahogy hosszú copfja lobogott a szélben, és újra meg újra
döccent egyet a vágtató ló hátán.
Aztán előrehajolt, és Szélvihar füléhez illesztette a száját.
– Az éjszakában van a te helyed, nagylány. Nem engedem,
hogy te is úgy járj, mint Hegyomlás. Megígérem.
Renna visszaterelte a lovat, ahol Arlen és a többiek vártak,
aztán könnyedén megállította.

 99 
 – Ezek szerint választottál – állapította meg Arlen. –
Szélvihar kell?
Renna bólintott.
– De a Szélvihar nem jó név. Úgy fogom hívni, hogy Ígéret.

A Paripás-tanyán a vacsora családi programnak számított,

márpedig itt a családba az utolsó segéd meg mosónő is
beletartozott, ez pedig összesen több mint harminc embert
jelentett. Még néhány odavetett falatra leső kutya is hevert a
falak mentén leterített pokrócokon. Renna és Arlen Jon, Glyn
meg Nik mellett ült az étellel meg jó pár korsónyi vízzel és
sörrel megpakolt hosszú, kecskelábú asztal végén.
Miközben Jon vezetésével a Teremtőhöz imádkoztak, Renna
látta, hogy a segédek közül páran Arlen rovásokkal teli arcát
figyelik. Még Jon hangja sem nyomta el teljesen a suttogást az
asztal körül: „a Szabadító!” A nő ösztönösen megsimogatta a
kése csontnyelét.
Jon végzett az imával, és felegyenesedett.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én rögtön éhen
pusztulok. Szedjetek hát! – Ezzel az addig csendes asztal körül
nyüzsgés támadt, ahogy a harminc vacsoravendég gyakorlott
mozdulatokkal elkezdte egymásnak adogatni a hússal vagy
zöldségekkel megrakott tálakat, a nagy karéj kenyereket meg a
szósszal csordultig töltött kancsókat.

 100 
 Mindenki teleszedte a tányérját, ettek-ittak, közben vidáman
beszélgettek, odakint pedig lassan lement a nap. Az emberek
továbbra is Arlen felé pillantgattak, de a férfi úgy tett, mintha
észre sem venné, és háromszor is vett az ételből. Miután
azonban leszedték az asztalt, és jó páran pipára gyújtottak,
felpattant.
– A vacsora most is ízletes volt, mint mindig, Glyn, de ideje
indulnunk.
– Az lehetetlen – felelte Glyn. – Teljesen besötétedett
odakint. Rengeteg helyünk van, elszállásolunk benneteket
éjszakára.
– Hálás vagyok a vendégszeretetedért – mondta Arlen –, de
hosszú mérföldeket kell megtennünk Rennel ma éjjel.
Glyn összeráncolta a homlokát, de azért bólintott.
– A lányok majd csomagolnak nektek valamit az útra. A
Teremtő tudja, miféle ételek lapulnak a nyeregtáskáitokban. –
Felállt, és a konyha felé indult.
Arlen benyúlt a köpenye alá, és egy érmékkel teli erszényt
nyújtott Jon felé.
– Ígéretért.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem fogadok én el tőled semmit, fullajtár, az után, amit
értem meg az enyémekért tettél. Ha azt nem is nézném, hogy
megmentetted a fiamat, a rovásos nyílvesszőid sokat segítettek
benne, hogy mindannyian nyugodtan aludjunk éjszakánként.
Arlen azonban nem hagyta magát.

 101 
 – Nehéz idők jönnek, Jon. Rizonból özönlenek a menekültek,
és attól tartok, előbb-utóbb ide is el fog érni a háború. A
kráziaiak szemet vetettek Milnre meg a távolabbi vidékekre is,
és a magúrok sem veszik jó néven, hogy az emberek újabban
ellenük szegülnek. Egyre többen sereglenek elő éjszakánként,
főleg, ha sötét a hold.
Jon kezébe nyomta az erszényt.
– Rengeteg aranyam van. Semmi okom rá, hogy ne fizessek
azért, amit elviszek. Hagyok itt pár rovásos lándzsát is. Ügyes
embereid vannak, másoltasd le a kovácsaiddal meg a
rovásvetőiddel, akkor jut majd belőlük mindenkinek.
Renna Arlen karjára tette a kezét, és amikor a férfi feléje
fordult, könyörgő tekintettel nézett rá.
– Vigyük el Hegyomlást is. Nincs rendjén, hogy így be van
zárva. Az ő helye is az éjszakában van.
– Ezzel nem tudok vitába szállni – mondta Arlen –, de
hosszú út vár ránk, és sietnünk kell. Nincs annyi időnk, hogy
még egy vad musztángot is elvonszoljunk valahogyan
Szabadítóházáig. – Visszafordult Jonhoz, és újabb érméket
számolt ki elé. – Utánunk tudod küldeni?
– Tartozom neked ennyivel, sőt még sokkal többel is – felelte
a férfi –, de az embereimet nem küldhetem ilyen kockázatos
útra. Hegyomlás az első éjszakai táborban kitépné a karóját, és
egy pillanat alatt szétrúgná a rovásköröket.
Arlen bólintott.
– Amint Szabadítófalvára érünk, elküldök érte pár favágót.
Ha valaki, hát ők biztosan elboldogulnak egy ekkora lóval.

 102 
Most már szinte repültek az úton. Éji Táncosnak lassítania
kellett, hogy Ígéret lépést tudjon tartani vele, de Renna tudta,
hogy csak idő kérdése, és tovább gyorsíthatnak.
– Ha végeztem a rovásaiddal – súgta a kancája fülébe –, neki
kell majd összekapnia magát, hogy ne maradjon le mögötted.
Ígéret már meg is kapta a patkóit, Arlen pedig magát és
Táncost is ellátta rovásokkal. Egy fadémon lépett eléjük az útra,
Renna pedig egyszerűen átlovagolt rajta. Megállította új
hátasát, és nevetett, ahogy Ígéret újra meg újra a tehetetlen
magúrra taposott, kipréselte belőle az életet, és életében először
belekóstolt a démonmágiába. Aztán a kanca szökellve folytatta
az útját, és újonnan szerzett lendülettel eredt Táncos nyomába.
Nem volt már messze a hajnal, amikor tábort vertek.
– Maradj a lovakkal! – mondta Arlen. – Vissza kell
szereznem legalább az erőm egy részét.
Renna várt pár lélegzetvételnyi időt, hogy eltávolodjon,
aztán maga is zsákmány után indult. Nem messze a tábortól
megpillantott egy ólálkodó meződémont, és belebújt a régi
Renna bőrébe: bátortalanul toporgott, zihálva kapkodott
levegő után, nyüszített a félelemtől.
A démon hörögve ugrott rá, de Renna készen állt, egy
sharusahk fogással elkapta, és a földre vitte. Erős rovásokkal
festett öklével addig püfölte a lény fejét, amíg az nem mozdult
többé.

 103 
 Elővette a kését, és ezúttal még azzal sem bajlódott, hogy
megfőzze a démon húsát, mielőtt evett belőle. Úgy szopogatta
le róla a démonvért, mint Glynnél a szószt. Ennek a darabnak
még rettenetesebb íze volt, mint az előzőnek, de Renna
emlékezett rá, milyen erős volt nappali fénynél is, és ez segített
megacélozni a gyomrát.
Lepucolta magát, visszasietett a táborba, és keserűfüvet
rágva éppen rovásokat vésett Ígéret patájába, amikor
meghallotta a visszatérő Arlen csapta zajt.
– Nem fogja megtudni, mit tettem – mondta a kancának. –
Kizárt, hogy rájöjjön. És ha igen, akkor mi lesz? Bálás Arlen
nem parancsolgathat nekem, akár feleségül készül venni, akár
nem.
Ez éppen így volt igaz, valamiért mégis hazugságnak érezte.
Amikor Arlen közelebb ért, Renna felszegte az állát. A férfi
körül olyan erővel ragyogott a mágia fénye, hogy össze kellett
húznia rovásokkal megerősített szemét. Most már értette, miért
látják mások Arlenben a szabadítót. Akadtak pillanatok,
amikor maga a Teremtő sem ragyogott olyan fényesen, mint
Bálás Arlen.

 104 
 3. FEJEZET

A zabmezeiek
v. u. 333 nyár
Huszonhét nappal újhold előtt

MÁSNAP KEVESET BESZÉLTEK, ahogy végigvágtattak a rég

használt fullajtárúton. Arlen a szemébe húzta a csuklyáját a
tűző nap elől, de Renna tudta, milyen frusztrált tekintet
rejtőzik alatta.
Vajon mi dolga lehet Arlennek Szabadítóházán, ami ilyen
észbontóan sürgős?
Renna biztos volt benne, hogy lány van a dologban. Papíros
Leesha. Ha csak a névre gondolt, máris olyan viszketést érzett,
mintha szúnyog csípte volna meg. Arlen kikerülte a kérdést,
amikor Renna először érdeklődött, hogy kicsoda neki Leesha,
de akkor még nem voltak jegyesek, és neki nem állt jogában
faggatózni.
Azt hiszem, itt az ideje ismét feltenni a kérdést, gondolta.
– Vigyázz! – kiáltotta Arlen, ahogy elfordultak egy éles
kanyarban. Közvetlenül előttük egy kocsi állt keresztben az
úton, kétoldalt sűrű bokrok tették lehetetlenné a

 105 
továbbhaladást. Renna térdével megszorította Ígéret oldalát, és
erősen meghúzta a sörényét. A hatalmas ló felágaskodott, és
nyüszítve kapálózni kezdett. A nőnek minden erejére szüksége
volt, hogy fennmaradjon rajta. Arlen mosolyogva figyelte Éji
Táncosról, aki már megállt, és nyugodtan hegyezte a fülét.
– Azt ígértem, nem kapsz kötőféket – mondta Renna a
kancának, miután az végül megnyugodott. – Arról szó sem
volt, hogy a nyerget is megúszhatod. Ezen gondolkodj el! –
Ígéret fújtatott egyet.
– Halihó, Lelkipásztor uram! Jól jönne egy kis segítség! –
Ősz szakállú férfi kiabált feléjük, miközben egy viharvert
kalappal integetett. Társával együtt a szekér mögött álltak, és
tolni igyekeztek, miközben egy girhes gebe húzni próbálta a
terhet.
– Majd én elintézem, Ren – mormogta Arlen, és Éji Táncossal
Ígéret elé léptetett. – Mi történt? – kérdezte.
A férfi közelebb jött, ismét levette a kalapját, és mocskos
keze fejével letörölte az izzadságot a homlokáról. A haja és a
szakálla majdnem teljesen ősz volt, arca mély redőiben
megtelepedett a por.
– Elakadtunk a nyavalyás sárban. Kölcsönadnák az egyik
nagy lovat, hogy kiszabadítsuk a dagonyából a szekerünket?
– Sajnálom, nem segíthetünk – jelentette ki Arlen, miközben
tekintetével a környéket fürkészte.
A férfinak fennakadt a szeme.
– Hogyhogy nem segíthetnek? Hát miféle Lelkipásztor
maga?

 106 
 Renna Arlenre pillantott. Meglepte, hogy a férfi ilyen
gorombán bánik egy segítségre szoruló idős emberrel.
– Táncos egy pillanat alatt kiszabadítaná.
Arlen megrázta a fejét.
– Az a szekér nem akadt el, Ren. Ez a legősibb trükk az
útonállók eszköztárában. – Felmordult. – Azt hittem, ezzel már
rég nem is próbálkoznak.
– Útonállók? Ez komoly? – Renna megint körülnézett,
ezúttal az éjjeli látását használva. Arlent és őt a semmi közepén
tartóztatták fel, fényes nappal, amikor a leggyengébbek voltak.
A sár még a férfiak bokájáig sem ért, és az út két oldalán lévő
bokrokban többen is könnyedén elrejtőzhettek. Ujjai a kés
markolata felé kalandoztak, de Arlen intett neki, így inkább a
hüvelyében hagyta a fegyvert.
– Éppen elég baj, hogy éjszaka démonokkal kell
megküzdenünk – mondta Arlen. – Erre napközben az emberek
is egymás ellen fordulnak.
– Ez nevetséges! – kiáltotta az ősz szakállú, de hátralépett, és
Renna már látta a szemén, hogy hazudik; annyira nyilvánvaló
volt, nem is értette, hogy nem vette észre korábban. Az, hogy
napközben az emberek, legyenek akármilyen idősek, éppen
olyan szörnyűek tudtak lenni, mint a démonok, nem volt
újdonság a számára. Harl is ősz volt, meg Bíró Raddock is.
A szekér mögött álló férfi egy pillanatra eltűnt szem elől,
aztán egy csigás íjjal a kezében jelent meg újra. Ketten kiléptek
a bokrok közül, és felajzott vadászíjaikkal ők is célba vették
Arlent meg Rennát. A kanyaron túlról még hárman érkeztek

 107 
lándzsákkal, elzárva a visszavonulás lehetőségét. Mind
csontsoványak voltak karikás szemmel, és toldozott-foldozott
rongyos ruhákat viseltek.
Csak az ősz szakállúnál nem volt fegyver.
– Senkit sem akarunk bántani, Lelkipásztor uram – szólt,
miután megint a fejébe nyomta a kalapját –, de nehéz időket
élünk, maguk meg jókora terhet cipelnek, tekintve, hogy csak
egy Lelkipásztor meg a… – Hunyorogva nézett Rennára. A
nőre foltokban vetülő árnyék elrejtette a rúnákat a bőrén, de
merész szabású ruháját nem lehetett észrevenni. A csigás íjas
közelebb lépett, hogy alaposabban is szemügyre vehesse.
– Nehogy bármi is eszedbe jusson, Donn! – figyelmeztette
társát az ősz szakállú, mire a csigás íjas megtorpant.
Az ősz szakállú megint Arlenre nézett.
– Mindenesetre adják át az ételt, a pokrócaikat meg az
orvosságaikat, nem is beszélve arról a két nagy lóról!
Renna megragadta a kését, de Arlen csak elnevette magát.
– Higgye el, nem járna jól a lovakkal!
– Nem maga fogja megszabni, mivel járok jól, Lelkipásztor!
– csattant fel az ősz szakállú. – A Teremtő rég magunkra
hagyott bennünket. Most pedig szálljanak le azokról a lovakról,
különben az embereim alaposan kilyuggatják magukat!
Arlen egy pillanat alatt leugrott Éji Táncos nyergéből. Renna
jóformán szemmel sem tudta követni, ahogy átszelte a
távolságot közte meg az ősz szakállú között, aztán egy
sharusahk fojtással elkapta a nyakát, és saját maga meg az
íjászok közé fordította.

 108 
 – Hogy is mondta az előbb? – szólt Arlen. – Senkit sem
akarunk bántani. Csak mennénk az utunkra. Mi lenne hát, ha
szólna az embereinek, hogy…
Elhallgatott, ahogy az egyik íjász kilőtte a nyilát. Rennának
elakadt a lélegzete, de Arlen röptében elkapta a nyílvesszőt,
valahogy úgy, ahogy egy villámgyors ember elkap egy legyet.
– Ez inkább magát találta volna el, mint engem – jegyezte
meg, és az ősz szakállú orra elé tartotta a lövedéket, mielőtt
félrehajította.
– A magúr rúgja meg, Brice! – kiáltotta az útonálló. – Meg
akarsz ölni?
– Bocs! – szólt Brice. – Megcsúszott a kezem.
– Megcsúszott, azt mondja – dörmögte az ősz szakállú. – A
Teremtő óvjon bennünket!
Amíg mindenki az íjászokra figyelt, az egyik lándzsás
megragadta az alkalmat, és Arlen mögé osont. Hétköznapi
emberhez képest igen csendesen mozgott, de Renna nem
kiáltott riadót. Arlen testhelyzetéből látta, hogy felkészült a
támadásra. Még csalogatta is a férfit.
Amint a lándzsás támadásba lendült, Arlen félretaszította az
ősz szakállút. Az útonálló felemelte a lándzsát, arra készült,
hogy átemeli Arlen fején, és a nyakát szorítja el vele. Arlen
megragadta a fegyver nyelét, és előrehajolt, amivel sikerült a
saját lendületét a támadó ellen fordítania. A férfi átfordult, és
hangos puffanással a hátára zuhant. A lándzsa most már
Arlennél volt, aki az útonálló mellkasára lépett, és végigmérte a
többieket.

 109 
 A küzdelem hevében lecsúszott a fejéről a csuklyája, mire az
útonállók döbbenten meredtek rá.
– A Rovásember! – nyögte ki Brice, a többiek pedig
összesúgtak körülötte.
Egy pillanattal később az ősz szakállú is összekapta magát.
– Szóval magát tartja mindenki a Szabadítónak. –
Összehúzta a szemét. – Hát pedig szerintem egyáltalán nem
úgy néz ki, mint a Szabadító.
– Soha nem is állítottam ilyesmit magamról – mondta Arlen.
– Bálás Arlen vagyok Tölgypatakból, és legfeljebb az
eszméletétől szabadítom meg azt, aki nem kezd el üstöllést
barátságosan viselkedni.
Az ősz szakállú előbb ránézett, aztán a többi útonállóra.
Intett, mire az emberei egytől egyig célba vették Arlent a
fegyvereikkel. Ő úgy bámult vissza rájuk, ahogy Renna
anyukája nézett mindig, amikor valami csínytevésen kapta a
lányokat, és a megfeddésükre készült.
Ezt a tekintetet még az ősz szakállú sem állta sokáig. Megint
letörölte az izzadságot ráncos homlokáról, és a kezében kezdte
gyűrögetni a kalapját.
– Nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni – mondta. – Éhes
szájakat kell etetnem, a családjainknak segítségre van
szüksége. Tettem pár dolgot, amire nem vagyok büszke, de
nem kapzsiságból vagy rosszindulatból. Az ember hajlamos
megfeledkezni magáról, ha már régóta úton van, de nincs hová
mennie.
– Ismerem az érzést – mondta Arlen. – Mi a neve?

 110 
 – Zabmezei Varley.
Arlen biccentett a vezetéknév hallatán.
– Ezek szerint Zabmezőről jöttek? Három nap járásra észak
felé a Rizon erődtől, a Sárga Gyümölcsösön túl?
Varley-nak elkerekedett a szeme, de bólintott.
– Zabmező jó messze van ide, Varley – folytatta Arlen. –
Mióta vannak úton?
– Közel három éve. Amióta a kráziaiak elfoglalták Rizon
erődjét – felelte az ősz szakállú. – Tudtuk, hogy a sivatagi
patkányok legközelebb értünk jönnek majd, szóval mondtam a
többieknek, hogy csomagoljanak, és már indultunk is.
– Maga a falu szónoka? – kérdezte Arlen.
Varley elnevette magát.
– A Lelkipásztor voltam. – Megvonta a vállát. – A magam
módján tulajdonképpen most is az vagyok, bár kétlem, hogy
bárki is figyelne bennünket odafentről.
– Ezt az érzést is ismerem – mondta Arlen.
– Egész Zabmező együtt indult útnak – folytatta Varley. –
Mind a hatszázan. Velünk jöttek a gyógyfüvészek, a
rovásvetők, még egy nyugdíjas fullajtár is, aki az utat mutatta.
Rengeteg élelmünk volt. Esküszöm, el sem bírtunk annyi
mindent. De hamar megváltoztak a dolgok.
– Mindig így történik – bólintott Arlen.
– A sivatagi patkányok gyorsan előkerültek – mondta
Varley. – A felderítőik mindenhol ott vannak. Sok embert
elvesztettünk menekülés közben, még sokkal többet pedig a tél
miatt. A kráziaiak egy idő után már nem üldöztek bennünket

 111 
tovább, de senki sem érezte biztonságban magát, amíg meg
nem érkeztünk Laktonba.
– De Laktonban nem fogadták be magukat – tippelt Arlen.
Varley megrázta a fejét.
– Addigra elég rongyosak voltunk. Az ottaniak hajlandóak
voltak eltűrni, hogy egy közeli mezőn táborozzunk egy hétig,
vagy hogy a tavukban horgásszunk, de senkinek esze ágában
sem volt befogadni ötszáz új embert a falujukba. Aztán valaki
lopással vádolt meg bennünket, és mielőtt észbe kaptunk, az
egész falu kapákkal meg kaszákkal jelent meg, és megint
menekülnünk kellett. Onnan Szabadítóházára mentünk
tovább, ahol ezrével fogadják be a rizoniaiakat, de az ottaniak
fakérget rágtak, meg bogarakat kapartak ki a földből, hogy
megtöltsék a hasukat, a favágók pedig a menekülttáborokból
toboroztak új embereket, akik aztán meg is haltak az
éjszakában. Néhányunktól mindent elvettek a kráziaiak, ezek
meg azt akarták, hogy démonokkal harcoljunk. Senki sem
maradt volna.
– Ezért továbbindultak északnak – nyugtázta Arlen.
Varley vállat vont.
– Ez tűnt a legbölcsebb döntésnek. Még mindig háromszáz
embernek kellett gondját viselnem. A szabadítóháziak adtak
pár rovásos lándzsát, és segítettek, amiben tudtak. A
tönkszántóiak fele ilyen barátságosak sem voltak, az angiers-i
bitangok meg lándzsával kergettek el bennünket. Azt
hallottuk, Hídfalva felé akad némi munka, de az a hely sem

 112 
volt jobb. Csordultig megtelt. Most itt vagyunk hát, és nincs
már hová mennünk.
– Mutassák meg a táborukat – mondta Arlen. Az útonálló
egy pillanatig szótlanul nézett vissza rá, bólintott, és intett az
embereinek. A szekér egy pillanat alatt kint volt a kátyúból,
aztán nemsokára már el is hagyták az utat, és a fák között
vezető keskeny ösvényen haladtak tovább. Arlen leszállt Éji
Táncos hátáról, és kantárszáron vezette tovább. Renna szintén
a földre ugrott, és kezét Ígéret nyakára téve terelte az állatot. A
kanca a földet kaparva fújtatott, ahányszor valamelyik idegen
közeledett hozzá, de Renna érintéséhez már hozzászokott.
Több mint egy óra eltelt, amikor végül megérkeztek a
zabmezeiek gondosan elrejtett táborába. Renna tágra nyílt
szemmel meredt a kezdetleges, toldott-foldott sátrakra, a fedett
szekerekre. Mindent ellepett az izzadság és az emberi ürülék
szaga. Talán kétszázan gyűltek itt össze. Ugyan Varley
útonállói maguk is rongyosak voltak, mégis láthatólag ők
voltak a legjobban öltözöttek a társaságból.
Nők, gyerekek és idősek botorkáltak a táborban mocskosan
és az éhhalál küszöbén. Sokan kötést viseltek, a legtöbben
rongyokba csavarták a lábukat. Mindenki dolgozott –
nyomorúságos lakhelyeiket foldozgatták vagy látták el
rovásokkal, lábasban zabkását főztek, mosott ruhát teregettek,
vagy edényeket kapartak tisztára. Csak a betegek és a
sebesültek nem kaptak feladatot. Ők egy rosszul összetákolt
tető alatt feküdtek, fájdalmas nyöszörgésüket az egész
táborban hallani lehetett.

 113 
 Arlen az emberek közé vezette Éji Táncost, mereven kihúzta
magát, és a menekülők reményvesztett, fáradt szemébe nézett.
A zabmezeiek megrémültek, amikor megpillantották a
rovásokat az arcán, és sugdolózni kezdtek, de egyikük sem volt
elég bátor hozzá, hogy megközelítse.
Amikor a betegek menedékéhez értek, Renna gyomra
felfordult a látványtól, mintha démonhúst pillantott volna
meg. Majdnem kéttucatnyi ember hevert keskeny tábori
ágyakon. Kötéseiket átitatta a vér, egyik jobban bűzlött, mint a
másik. Két beteg össze is csinálta magát, egy a saját
hányadékában feküdt. Nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is
felépülhet még.
Egyetlen, végletekig kimerült nő igyekezett gondoskodni
mindannyiukról. Ősz haját feszes kontyban fogta össze, beesett
arcán piros foltok ütköztek ki. Kopott ruhája fölött nem viselt
sokzsebes kötényt.
– Teremtőmre, ezeknek még egy rendes gyógyfüvészük
sincs – suttogta Arlen.
– A feleségem, Evey – mondta Varley. – Nem gyógyfüvész,
de ő próbál segíteni a betegeinken.
Evey felnézett, és a szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy
megpillantotta Arlen és Renna rovásokkal teli bőrét.
Arlen a nyeregtáskájába nyúlt, és elővette a gyógyfüves
erszényét.
– Kicsit értek a gyógyításhoz, főleg, ha magúrok okozták a
sebeket. Szívesen segítek, ha szabad.
Evey térdre rogyott.

 114 
 – Igen, Szabadítóm! Bármit megteszünk.
Arlen dühösen húzta össze a szemöldökét.
– Például kezdhetné azzal, hogy nem játssza a hülyét –
csattant fel. – Nem én vagyok a Szabadító. Bálás Arlennek
hívnak, Tölgypatakból jöttem, és csak segíteni szeretnék,
amiben lehet.
Evey olyan arcot vágott, mintha a férfi felpofozta volna.
Sápadt arca tűzvörös lett, és gyorsan talpra ugrott.
– Elnézést… Nem tudom, mi szállt meg…
Arlen megszorította a nő vállát.
– Nem kell magyarázkodnia. Tudom, milyen történeteket
terjesztenek rólam a Zsonglőrök, ha felöntenek a garatra. De
higgye el nekem, én is olyan ember vagyok, mint bárki más.
Csak megtanultam pár fogást a régi világból, amit a maiak már
elfelejtettek.
Evey bólintott, és végre Arlen szemébe nézett. Láthatólag
megnyugodott.
– Úgy hatvan mérföldnyire északra van egy falu, úgy hívják,
Holtkút – mondta Arlen Varley-nak. – Rajzolhatok maguknak
egy jó térképet odáig, megjelölöm rajta a táborozásra alkalmas
helyeket is útközben.
– Miért kellenénk a holtkútiaknak jobban, mint másoknak? –
kérdezte Varley.
– Mert Holtkútban már nem lakik egy lélek sem – felelte
Arlen. – A magúrok bejutottak, és megöltek minden férfit, nőt
meg gyereket. De nemrég ott jártunk, és alaposan
kitakarítottuk a falut. Eleinte kicsit zsúfoltan lesznek, de

 115 
megvan ott minden, ami ahhoz kell, hogy új életet kezdjenek.
Csak feltétlenül temessék be a kutat, és ássanak helyette egy
újat!
Varley döbbenten meredt rá.
– Maga most… ad nekünk egy falut?
Arlen bólintott.
– Régen sokszor megfordultam ott. Különleges volt a
számomra, szeretném, ha megint jó emberek laknának ott. –
Célzatos pillantást vetett Varley-ra. – Olyanok, akik ferde
szemmel tekintenek az útonállásra.
Varley továbbra sem volt biztos a dolgában.
– A Szentkönyv azt mondja: „Ne bízz abban, ki a
legnagyobb szükségben minden bajodra gyógyírt kínál!”
Arlen elmosolyodott.
– A Teremtő elhagyta, de maga mégis a Szentkönyvet idézi,
Varley lelkipásztor úr?
Varley elnevette magát.
– A világ csordultig van ellentmondásokkal.
– Holtkútban nem megy majd rosszabbul a soruk, mint most
– mondta Arlen. – A rovásaik gyengék, láttam őket, ahogy
errefelé jöttünk.
Varley bólintott és kiköpött.
– Még egy rendes rovásvetőnk sincs, aki ne feküdne az
ispotályban. Mindenki maga készíti a rovásokat a sátra meg a
szekere körül, ahogy telik tőle.
Arlen Renna felé intett a fejével.

 116 
 – Ő itt Tímár Renna, a jövendőbelim. Meglehetősen jó kézzel
készít rovásokat. Szeretném, ha maga meg az emberei
körbevezetnék a táboron. Mutassák meg neki a rovásokat,
hogy segíthessen!
Evey meghajolt Renna felé.
– Igazi áldás, hogy megteszi ezt értünk.
Renna elmosolyodott, és megragadta Arlen karját.
– Bocsássanak meg nekünk egy pillanatra! – Megfordult, és
berángatta Arlent a lovak közé.
– Te meg miben mesterkedsz, Bálás Arlen? – kérdezte. –
Foggal-körömmel kellett harcolnom veled, hogy rovást
rajzolhassak a saját hátsó felemre, most meg rám bízol egy
egész tábort?
Arlen a szemébe nézett.
– Azt akarod mondani, hogy nem fog menni? Nem
szabadna ekkora feladatot bíznom rád?
Renna csípőre tette a kezét.
– Semmi ilyesmire nem céloztam.
– Akkor meg miről beszélünk? – érdeklődött Arlen. – Lassan
alkonyodik, és így vagy úgy, de össze kell fércelned azokat a
rovásokat. Ordíts az emberekkel, vagy felőlem fel is
pofozhatod őket, hogy észhez térjenek, de oldd meg! Vigyél
pár rovásos lándzsát meg nyílvesszőt, és add őket olyanoknak,
akik tudják használni őket!
Renna sűrűn pislogott. Még soha senki nem bízott meg
benne annyira, hogy a pajtán kívül máshová is rovásokat
készíttessen vele. Igazából semmilyen feladatot nemigen

 117 
kapott azon túl, hogy fejje meg a tehenet, vagy főzzön vacsorát.
Most pedig Arlen habozás nélkül arra kérte, hogy ezeknek az
embereknek a Sivár Seliája legyen.
Szeretlek, Bálás Arlen.

Renna azonnal látta, hogy a rovások még annál is rosszabb

állapotban vannak, mint gondolta. A tábort egyáltalán nem
vették körül rendes rováskörrel. A zabmezeiek összevissza
helyezkedtek a tisztáson, mindenki maga látta el rovásokkal a
szekerét vagy a sátrát önnön képességei szerint. A legjobbak is
éppen csak tűrhetőnek hatottak.
– Hány embert veszítenek el éjszakánként? – kérdezte
Renna.
Varley kiköpött.
– Túl sokat. És minden éjjel egyre többet.
– Ha egy helyben maradnak, fokozatosan romlik a helyzet.
Az ilyen nagy táborok körül terjed a félelem meg a vér szaga,
úgy tolulnak rá a magúrok, mint hangyák az almacsutkára.
A férfi nyelt egyet.
– Ez nem hangzik valami jól.
– Nem bizony – mondta Renna. – Holnap induljon el ezekkel
a szerencsétlenekkel Holtkút felé bármi áron! – Az egyik,
földbe szúrt rovásoszlopokkal körülvett kocsi elé lépett. – Sok
ilyen oszlopot láttam.
Varley bólintott.

 118 
 – A rovásvetőnk készítette őket, mielőtt megölték. Volt
belőlük elég, teljesen körülvették a tábort, de elvesztettünk
párat, és nem tudtuk pótolni őket.
Renna bólintott.
– Legyenek olyan kedvesek, húzzák ki az összeset, és vigyék
oda a tisztás szélére. – Mutatta a helyet. – Körben felállítjuk a
legnagyobb szekereket, az oszlopokat pedig a köztük lévő
résekbe verjük le. Az egész tábort össze kell zsúfolni, hogy
beférjen az elkerített helyre.
– Az emberek nem fognak örülni, ha kihúzzuk az
oszlopaikat – mondta Varley.
Renna mogorván pillantott rá.
– Teszek rá, minek örülnek, öregember. Ha éjszaka nem akar
újabb embereket veszíteni, ajánlom, hogy napnyugtáig
hallgasson rám!
Varley bozontos szemöldöke magasra kúszott. Megint
levette a kalapját, és forgatni kezdte a kezében.
– Jó, rendben.
– Festékre van szükségem – folytatta Renna. – Mindegy,
miből van, csak hagyjon nyomot, és minél sötétebbet, annál
jobb. Meg ilyen magas botok is kellenek. – A földdel
párhuzamosan felemelte a kezét. – Annyi, ahányat csak össze
tudnak szedni. Vágjanak ki élő fákat, ha kell! Csak addig kell
kitartaniuk, amíg megérkeznek Holtkútba.
– Donn! – kiáltotta Varley. – Kerítsetek botokat! Aki
vonakodik, azt küldd hozzám! – Donn bólintott, kiválasztott
pár embert, aztán munkához látnak. – Brice! – folytatta az

 119 
intézkedést az ősz szakállú. – Festéket! Most! – A férfi elfutott,
Varley pedig a többiekhez fordult. – Hozzatok friss oszlopokat!
Szedjetek szét bármit, ha szükséges! – További utasításokat
várva pillantott Rennára.
– A szekereknek a helyükön kell lenniük, mielőtt elkezdem
leverni az oszlopokat – mondta a nő. – Ez azt jelenti, hogy most
azonnal.
Varley bólintott, aztán az egyik szekér tulajdonosához
lépett, és mutogatva magyarázott neki.
– De akkor gyakorlatilag a trágyadomb közepén leszünk –
panaszkodott a nő.
– A trágyadombot választod, vagy egy magúr gyomrát? –
kérdezte Varley.

Majdnem besötétedett, mire Renna visszatért Arlenhez. A

rögtönzött ispotály pár betege mintha békésebben pihent
volna, sokan azonban még mindig rettenetesen szenvedtek.
Arlen az egyik tábori ágy mellett térdelt, és egy fiatal lány kezét
fogta. A lány másik karja könyöktől lefelé hiányzott, a csonkot
borító kötést sárgásbarna genny itatta át. A fél arca szintén
gennyes volt a lángköpet okozta, még mindig izzó vörös
égésektől. Bőre szürkés árnyalatot vett fel. Nehézkesen vette a
levegőt, a szemét nem nyitotta ki.
– Démonláz – mondta Arlen fel sem nézve a közeledő
Rennára. – Egy lángdémon leharapta a karját, és szörnyű

 120 
fertőzést hagyott maga után. Megpróbálkoztam a
gyógymóddal, amit ismerek, de a betegség annyira
elhatalmasodott rajta, hogy valószínűleg még csak lassulni sem
fog a terjedése.
Rennát szíven ütötte a férfi hangjából sugárzó fájdalom, de
vett egy mély levegőt, és elengedte az érzést. Bőven akadt még
dolga.
Arlen végigjáratta tekintetét a többi betegen.
– Párat talán megmentettem, de elfogytak a gyógyfüveim, és
a legtöbbel amúgy sem tudom, mit lehet kezdeni. –
Felsóhajtott. – Legalábbis nappal.
– A délutáni magamutogatásod épp elég volt – mondta
Renna. – Ha elkezdesz éjjelente embereket gyógyítani, senki
nem mossa le rólad, hogy te vagy a Szabadító.
Ahogy Arlen a nőre nézett, az arcán csorogtak a könnyek.
– Mégis mit kellene csinálnom? Hagyjam ezeket az
embereket meghalni?
Renna ránézett, az elszántsága tovaillant.
– Dehogyis! Csak azt mondom, hogy ára van a dolognak.
– Mindennek ára van, Ren – mondta Arlen. – Az egész az én
hibám. – Körbemutatott a zabmezeiek táborán. – Ez miattam
történt.
Renna felhúzta a szemöldökét. – Hogyhogy? Te kergetted el
ezeket az embereket a falujukból?
Arlen megrázta a fejét.

 121 
 – Én ébresztettem fel a démont, amelyik elkergette őket.
Nem szabadott volna elvinnem a lándzsát Kráziába. Egy
pillanatig sem szabadott volna megbíznom Jardirban.
– Milyen lándzsát? Ki az a Jardir? – kérdezte Renna.
– Egy elmedémon ölt is volna érte, hogy megtudja a választ
ezekre a kérdésekre – felelte Arlen. – Biztosan kíváncsi vagy rá?
– A démonok mást sem csinálnak, csak ölnek – mondta
Renna, és az elmedémonok ellen feketefürttel a homlokára
festett rovásra mutatott. – Soha többé nem jutnak be a fejembe.
Arlen bólintott.
– Jardir a kráziai nép vezére. Réges-régen találkoztunk, és
összebarátkoztunk. Az éjszakára, több volt ez egyszerű
barátságnál! A tudásom felét tőle szereztem, és nemegyszer az
életemet is megmentette. A saját fivéremet sem szerethettem
volna jobban. – Arlen ökölbe szorította a kezét. – Ő meg végig
kést szegezett a hátamnak.
– Mi történt?
– Vettem a feketepiacon egy térképet. Egy elveszett várost
ábrázolt a sivatagban, állítólag Kaji otthonát – mesélte Arlen.
– Mi az a feketepiac? – kérdezte Renna. – Csak éjszaka
nyitnak ki?
Arlen elmosolyodott, de nem látszott jókedv a szemében.
– Mondhatjuk úgy is. A feketepiac azt jelenti, hogy
olyanoktól vettem, akik úgy lopták.
Renna felhúzta a szemöldökét.
– Ez nem arra a Bálás Arlenre vall, akit én ismerek.

 122 
 – Nem is vagyok büszke rá – felelte Arlen –, de sok sötét
alakkal akadt dolgom, amióta eljöttem Tölgypatakból.
Olyanokkal, akik mellett az, amivel Varley próbálkozik,
becsületes elfoglaltságnak tűnik. A rovásokon túl néha
nincsenek is mások, csak gyanús alakok.
Renna felmordult.
– Szóval megszerezted ennek a Kaji nevű helynek a térképét.
És aztán?
– Kaji nem a hely neve – pontosított Arlen. – Kaji egy férfi
volt, a démonháborúk utolsó tábornoka. A Szabadító, ha hiszel
az ilyesmiben.
Renna felnevetett.
– Éppen te, Bálás Arlen voltál az, aki elment a Szabadítóra
vadászni? Most már biztos vagyok benne, hogy ilyet csak
részegen találhattál ki.
– Nem a Szabadítóra vadásztam – csattant fel Arlen. –
Hanem a rovásaira. És elő is kerítettem őket, Ren. Akár Kaji
volt a Szabadító, akár nem, megtaláltam a sírját, és elhoztam a
lándzsáját. Az ősi harci rovások, a magúrok elleni küzdelem
eszközei megint a világ kezébe kerülhettek. Elvittem Jardirhoz,
neki pedig volt képe azt állítani, hogy elloptam. Hogy a
lándzsa az övé. Felajánlottam, hogy készítek neki egy
másolatot, az utolsó rovásig ugyanolyat, mint az eredeti, de az
nem volt elég jó neki.
Arlen mély levegőt vett, pár pillanatig egyenletesen
lélegzett, ahogy rendezte a gondolatait. Volt valami irónia

 123 
abban, hogy éppen a kráziai meditációs módszer nyugtatta
meg, de Renna azért örült, hogy így alakult.
– Mit csinált? – kérdezte aztán.
– Egy éjjel elvette tőlem a lándzsát – felelte Arlen. – Tőrbe
csalt, és mosolyogva nézte, ahogy az emberei bedobnak egy
démonverembe, és a halálomat várják. Most pedig elindult
északnak, hogy mindenkit rabszolgasorba taszítson az új
démonháborúra.
– Akkor öld meg, és kész! – mondta Renna. – Egyes emberek
nélkül jobb hely lenne a világ.
Arlen felsóhajtott.
– Néha azt hiszem, én vagyok az, aki nélkül jobb hely lenne
a világ.
– Micsoda? – csodálkozott el Renna. – Nem hasonlíthatod
össze magad komolyan ezzel a…
– Nem Jardirt akarom felmenteni – vágott a szavába Arlen. –
De akaratlanul is el-elgondolkodom rajta, hogy nem történt
volna meg ez a sok minden sem veled, sem a rizoniaiakkal, sem
senkivel, ha tartom magam az egymásnak adott szavunkhoz,
és a tanyán maradok. Mindenki tőlem várja, hogy
helyrehozzam a dolgokat, de hát hogyan is tehetném, ha én
rontottam el mindent?
Renna összeszorította a fogát, és pofon vágta a férfit. Arlen
hátrahőkölt, és döbbenten meredt rá. Evey és néhány betege
felkapták a fejüket a csattanásra, de Renna nem törődött velük.
– Ne vágj nekem ilyen értetlen képet, Bálás Arlen! – csattant
fel. – Te mondtad, hogy ha valaki nem segít, akár fel is

 124 
pofozhatom, hogy észhez térjen, és majdnem teljesen
besötétedett. Én még nem láttam olyan embert, akivel ne jót
tettél volna, és nincs már időnk erre a képtelenségre.
Arlen megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani, aztán
hirtelen elmosolyodott.
– Szeretlek, Tímár Renna.
Rennát elfogta az izgatottság, de vett egy mély levegőt, és
elengedte az érzést. Sok munka várt még rá. Bőven akadt még
dolga.
– Annyi oszlopot sikerült gyártani, hogy háromnegyed
részben körbeéri a tábort. A földre kellett rovásokat rajzolnom,
hogy bezárjuk a kört.
– Sose bízz a földre rajzolt rovásokban!
– Nem vagyok hülye – vágta rá Renna. – Őröket is állítottam
rovásos lándzsákkal, de Varley embereinek a fele úgy
kipurcant, mintha elgázolt oposszumot játszana, a másik fele
meg mindjárt összehugyozza magát.
Arlen bólintott, a szája sarkába visszatért az iménti mosoly.
– Nyugalom, ami most következik, ahhoz kezdek egészen
jól érteni.
Renna elvezette a férfit oda, ahol az őrök álltak, és éppen,
ahogy mondta, féltucatnyi ember remegő kézzel szorongatta az
újonnan kapott rovásos lándzsákat. Aztán volt még ott egy
másik csoport is. Varley útonállói Donn és Brice vezetésével a
földön terpeszkedtek, és kockáztak. Rovásos fegyvereik félig
elfeledve a közelben hevertek. A szekerek ponyváit és a
rovásokkal ellátott sátrakat gondosan lezárták, de sok

 125 
embernek nem jutott fedél. Ők a félelemtől reszketve figyelték
a lemenő napot. Varley mellettük állt, de nem volt nála
fegyver. Kalapját a kezében gyűrögette.
Mindenki Arlent leste. A tábor minden szegletéből suttogás
hallatszott, és Renna látta, hogy itt-ott még egy ponyva alól
vagy egy sátor bejárata mögül is ki-kikukucskál valaki.
Arlen egyenesen Varley embereihez sietett, és kirúgta a
kockákat Donn kezéből.
– Hé, magába meg mi ütött? – kiáltotta a férfi.
– Rögtön lemegy a nap, erre maguk itt kártyáznak – förmedt
rá Arlen.
– Megőrültél, Donn, visszabeszélsz a Szabadítónak? –
kérdezte Brice.
– Nem ő a Szabadító! – jelentette ki Donn. – Maga mondta. –
Arlenhez fordult. – A nap csak jó tíz perc múlva fog lemenni, és
mindenki láthatja, hogy ott vannak a rovások a földön.
– A földön lévő rovásokban nem lehet bízni – jelentette ki
Arlen.
Donn felnézett az égre.
– Nem úgy látom, hogy esőre állna.
– Nem csak az esőtől kell tartani – mondta Arlen, majd
elindult, hogy szemügyre vegye a rovásokat. – A földön lévő
rovásokat bármi eltüntetheti. – Kinyújtotta szandálos lábát, és
kitörölt egy yardnyit Renna egyik gondosan megrajzolt
rovásából. A nő felszisszent, de Arlen nevetve figyelte, ahogy a
zabosfalviak talpra kászálódnak, és felveszik a fegyvereiket. –

 126 
Az a tíz perc már nem is tűnik olyan hosszú időnek, nem igaz?
– kiáltotta hangosan, hogy az egész tábor hallja.
– A Teremtőre, maga nincs eszénél! – mondta Varley, de
Arlen mintha meg sem hallotta volna, visszasietett a
kockázókhoz.
Biccentett Donnak, aki most már szorosan markolta a
rovásos lándzsáját. Időközben a többiek is megragadták a
fegyvereiket.
– Most pedig adják meg a tiszteletet a közelgő éjszakának!
Donn izzó tekintettel meredt rá.
– Remélem, hogy mégis maga a Szabadító, mert ha nem az,
akkor egészen biztosan nincs ki mind a négy kereke.
Arlen elmosolyodott, és a többi férfi felé fordult, akik most
már határozottan rettegtek – és meg is volt rá az okuk.
Időközben annyira besötétedett, hogy Renna rovásokkal
megerősített látása kezdett életre kelni. A mágia a többiek
számára láthatatlanul gomolyogva szivárgott elő a föld alól,
összesűrűsödött az árnyékokban, a fény gyengülésével
erősödött. Hamarosan megnyílnak a Magba vezető utak, és
elősereglenek a magúrok.
Az alig tizenhat éves Jered olyan erősen szorította a
lándzsáját, hogy elfehéredtek az ujjai.
– Miért tisztelnénk az éjszakát? Nem akarok meghalni.
– Mindenki meghal – mondta Arlen. – Valójában csak az
számít, hogyan ér utol bennünket a vég. Azért akarsz
meghalni, mert behugyoztál a félelemtől, ahelyett, hogy
megvédted volna magad? Azért haljon meg a családod is, mert

 127 
összecsuklott alattad a lábad, amikor vigyáznod kellett volna
rájuk? Vagy inkább magaddal akarsz vinni egy magúrt is?
Talán nem is egyet?
– És muszáj beengednie a démonokat a táborunkba, hogy
bizonyítsa az igazát? – kérdezte Varley. A most már teljes
sötétségben a tisztás peremén alakot öltő magúrok felé
mutatott.
– Ebbe a táborba ugyan nem jut be démon – jelentette ki
Arlen, és mély lélegzetet vett. Renna a halvány gomolygást
figyelte a bokájánál, amint a férfi egyszerre meglódult. A teste
úgy szippantotta magába, mint fújtató a füstöt. Ahogy Arlen
befogadta a mágiát, sötétebb lett körülötte a levegő, amíg aztán
a bőrén felragyogó rovások fénye újra világosságot nem
árasztott. A ragyogást még a zabmezeiek is látták rovások
nélküli szemükkel, és egy emberként hőköltek hátra.
Egy meződémon öltött testet nem messze tőlük, és a rovások
között lévő rés felé rohant. Valahol a táborban felsikoltott egy
nő. Arlen felemelte a kezét, és jókora rovást rajzolt a levegőbe.
A képzeletbeli vonalak életre keltek és felragyogtak, ahogy a
démon elérte őket – a lény ugrása a semmiben ért véget,
csontok hangos reccsenése hallatszott. Aztán a mágia
működésbe lépett, és a démon egyszerűen elszállt az ellenkező
irányba.
– Teremtőm! – suttogta Varley.
– Kölcsönkérhetem a lándzsádat? – kérdezte Arlen Jeredtől,
majd egyszerűen kikapta a fegyvert a fiú remegő kezéből.

 128 
 Arlen kilépett a rovás mögül, és a lándzsával a
feltápászkodni készülő magúrra mutatott.
– Látják, milyen nehezen áll újra talpra ez a meződémon? –
kérdezte olyan hangosan, hogy mindenki hallja. – Nincs nála
gyorsabb négylábú élőlény, az éles pikkelyeiken pedig még a
rovásos lándzsa hegye is elcsúszik… – A démon rávetette
magát, de Arlen fürgén ellépett az útjából, és lesújtott rá a
lándzsa nyelével. A rovások felizzottak, a magúr pedig a hátára
fordult. – De elég kibillenteni az egyensúlyából, és máris
szabaddá tesszük a hasát, amit semmiféle páncél nem véd. –
Keményen csapott le ismét, és ezúttal a lándzsa hegyét
használva a lény mellébe döfött.
Mindeközben Renna szembeszállt a következő testet öltő
démonnal. Mély lélegzetet vett, mint az imént Arlen, és
magába szívta a környező mágiát. A levegő nem sötétedett el
körülötte, de Renna meg mert volna esküdni rá, hogy érzett
valamit. A nappali fáradtság elillant. Erős volt megint.
A meződémon karja korbácsként lendült felé, de Renna már
várta a villanó karmokat. Megkerülte a démont, mielőtt az
visszafordulhatott volna, és a nyaka elé kanyarította a láncát. A
folyami kavicsokon felvillantak a rovások, ahogy egyre
szorosabbra húzódtak. A démon sikított volna, de csak erőtlen
hörgésre telt tőle. Renna gondosan elkerülve a karmokat
átkulcsolta a lábával a lényt, és szorosan tartotta, miközben az
forgolódott, és dobálta magát. Egy pillanattal később mágia
villant, a lánc egy rántással kiszabadult, és a démon feje elvált a

 129 
testétől. Renna elővette Harl kését, és a tisztást kerülgető többi
lényt figyelte, miközben Arlen folytatta az előadását.

Majdnem reggel volt már, amikor Arlen az ispotálynak helyet

adó sátor felé közelített. Minden zabmezei aludt, csak az őrök
jártak fel-alá a tábor szélén. Renna végzett a fennmaradó
rovásoszlopokkal, Arlen pedig átadta Varley-nak a Holtkútba
vezető út térképét. A város kútja fölé egy kis koponyát rajzolt.
– Biztosan így akarod? – kérdezte Renna.
Arlen bólintott.
– Nem nézhetek másfelé, Ren.
– Megértem – bólintott a nő. – Csak gyorsan, amíg senki nem
figyel.
Arlen letérdelt a démonlázban haldokló félkarú kislány
mellé, és rovásokat rajzolt a levegőbe. A lány élesen beszívta a
levegőt, ahogy végigáramlott a testében a mágia, aztán megint
elcsendesedett. A vörösség meg a hólyagok eltűntek az arcáról,
bőre visszanyerte egészséges színét.
– Egyáltalán hol tanultad meg a gyógyító rovásokat? –
kérdezte Renna. – Egy démon elméjéből piszkáltad ki őket?
– Valahogy úgy – felelte Arlen. – Valójában nem gyógyító
rovások ezek. A test egészséges akar lenni, és tudja, mit kell
ezért tennie. A rovások csak erőt adnak neki hozzá,
felgyorsítják a folyamatot.

 130 
 Arlen egyik betegtől a másikig sietett, és olyan sebesen
dolgozott, ahogy csak tudott. Feltöltötte magát a lehető legtöbb
energiával, de ahogy gyógyított, fokozatosan fakult körülötte a
fény. Nemsokára már imbolygott, végül pedig félig lehunyta a
szemét, és eldőlt.
Renna egy szemvillanás alatt mellette termett, és elkapta.
– Ennyi elég lesz – suttogta. – Megtetted, amit lehetett.
Végezni akarsz magaddal, hogy a többieket is
meggyógyíthasd?
– Váratlanul jön – mondta Arlen. – Az egyik pillanatban
legyőzhetetlennek érzem magam, a következőben meg
fuldoklom. Meg kell tanulnom, hol vannak a határaim. – Mély
lélegzetet vett, a földön ködként gomolygó mágia pedig ismét
elindult felé. A rovásai felragyogtak, de ez még csak nem is
volt fogható ahhoz az erőhöz, ami pár pillanattal korábban
sugárzott belőle. Elgyötörtnek tűnt, a szeme alatt fekete
karikák húzódtak.
– Ideje indulnunk – szólt Renna.

Jó pár mérföldnyit vágtattak, amikor Renna megállította a

lovát. Amint Arlen észrevette, hogy útitársa lemarad mögötte,
megfordította Éji Táncost.
– Menj! – mondta Renna.
– Hm? – kérdezte Arlen.

 131 
 – Kapj el valamit! Még nincs világos, és nem elég hozzá a
mágia, hogy visszanyerd az erődet. Nem lenne jó, ha éppen
most gyengülnél el.
Arlen félrebillentette a fejét, az arcát mustrálta, a mosoly
lassan visszakúszott a szája sarkába.
Rennát nem hatotta meg. A puszta felé vezető fullajtárútra
mutatott.
– Menj!
Arlen bólintott, és már ott sem volt. Éji Táncos szökellve
hagyta el az utat, amint nekivágott a füves pusztaságnak.
Renna várt, amíg a férfi eltűnt szem elől, aztán megfordította
Ígéretet, és vágtatva elindultak visszafelé.
Nem volt sok ideje, de nem is kellett neki sok. A fadémon,
amit pár perccel korábban megpillantott, még mindig a vastag
fatörzs mögött ólálkodott, ami korábban elrejtette Renna szeme
elől.
A nő egyenesen a fához irányította Ígéretet. A ló patái
villámcsapásként vágódtak a démon testébe, mire a lény törött
csontokkal, kicsavarodva terült el a földön.
Renna könnyedén ugrott le a ló hátáról, és előhúzta Harl
kését. Arlen egyáltalán nem kíméli magát.
A vergődő démon mellé lépett, akinek a mágia máris kezdte
begyógyítani a sebeit. Pillanatok alatt ismét készen állt volna a
támadásra, kivéve, hogy már pillanatai sem voltak hátra. A
fadémonokat vastag, szívós, göcsörtökkel és csomókkal teli bőr
védte, alóla kemény csontlemezek álltak ki. Renna durván

 132 
csapott le, szétfeszítette a csontlemezeket, és kivágta a démon
szívét, mielőtt az egyáltalán befejezte volna a vergődést.
Addig gyógyította volna tovább az embereket, amíg bele nem hal.
Bálás Arlen folyton az életét akarja adni valakiért. Ez annyi év alatt
sem változott.
Arlent mintha egyenesen frusztrálta volna, hogy nem talál
akkora démont, amelyik képes lenne legyőzni. Úgy tűnt, addig
fog kutatni, amíg végül talál egyet. Kráziai halált akart halni.
Renna beleharapott a démon szívébe. Büdös volt, keserű,
rágós, fekete démonvértől nyálkás. Amikor a nő fogai
összetalálkoztak, egy pukkanással még förtelmesebb folyadék
fröccsent a szájába. El sem tudott volna képzelni rettenetesebb
ízt, amíg a gyomrából feltörő epe körül nem vette a félig rágott
démonszívet, és az orrába nem tolult. Vágyott rá, hogy
kiköphesse a szörnyűséges keveréket, és felöklendezhessen a
gyomrából mindent, de inkább szorgosan őrölt a fogaival.
Arlen nem találhatja meg itt a halálát, azt a Magban fogja keresni,
oda pedig nem engedem el egyedül. Megígértem, hogy vele maradok,
és soha nem fogom vissza.
Renna nyelt egyet, az arcán könnyek folytak végig.
Beletörődött a nem szűnő hányingerbe, úgy küzdött meg vele,
mint Ígérettel, amikor először a hátára ült. Minden másról
megfeledkezett, és kitartott, amíg a gyomra végre lenyugodott.
Aztán harapott még egyet.

 133 
Mire Arlen a régi ragyogással a teste körül visszatért, Renna is
összeszedte magát. A férfi szeme alól eltűntek a sötét karikák,
ismét lendületesen és ruganyosan mozgott. És forrt a vére.
Hallani lehetett a légzésén, látni a szikrázó aurájában. A mágia
csak nehezen elnyomható ősi késztetéseket hozott magával.
Renna ugyanazt érezte. Erősen koncentrálnia kellett, hogy a
rovásokra tudjon figyelni, amiket éppen Ígéret foltos szőrére
festett. A kanca meglegyintette a farkával, de nem kapott oda,
és nem húzódott el.
– Erősebbnek érzed magad? – kérdezte.
Arlen bólintott.
– Bár valami mégsem az igazi. Feltöltődtem, de közben
mégis kimerült vagyok. Azért elleszek. Sokat kell még
lovagolnunk, és nem tervezek megállni, amíg Szabadítóházára
nem érünk. – Előremutatott. – Ez az ösvény elvisz bennünket
keletre a régi dombvári úthoz. Úgy kilencven éve nem
használják, amióta a magúrok elpusztították a dombvári
erődöt. Elvileg gond nélkül eljuthatunk rajta Szabadítóházáig.
Ha holnap éjszaka végig úton leszünk, másnap délre oda is
érhetünk.
Renna bólintott.
– Kicsoda neked Papíros Leesha?
Arlen háromszor egymás után mélyen beszívta a levegőt.
Így tudott a legbiztosabban a magáévá tenni egy érzést vagy
egy emléket, bár lehetetlen volt megállapítani, hogy pontosan
mit.

 134 
 – Papíros Leesha a szabadítóházi gyógyfüvész, bár inkább
olyan, mint Sivár Selia Tölgypatakban. Az emberek úgy
táncolnak, ahogy ő fütyül. A hídfalvi fogadós szerint Jardir
elrabolta Szabadítóházáról, és az ágyába kényszerítette. Meg
kell tudnom, hogy így történt-e. Követnem kell a nyomokat, ha
lehetséges. Ha kiderül, hogy csak egy ujjal is hozzáért,
megölöm Jardirt.
Renna elmosolyodott.
– Nem is az a férfi lennél, akit szeretek, ha nem tennéd meg.
Azok után, amit veled művelt, én is legszívesebben megölném.
– Nehogy eszedbe jusson ilyesmivel próbálkozni, Ren! –
mondta Arlen. – Akármilyen sokat is tanultál, az erőd meg sem
közelíti az övét. Jardir már azelőtt démonokkal harcolt, hogy
mi ketten egyáltalán megszülettünk volna.
Renna megvonta a vállát.
– Még mindig nem válaszoltál nekem. Nem azt kérdeztem,
hogy kicsoda Papíros Leesha, hanem azt, hogy neked kicsoda.
Azt hallottam, hogy a kráziaik sok nőt kényszerítettek az
ágyukba. Miért éppen e miatt az egy miatt szeded a nyakadba
a lábad?
– Ő a barátom – felelte Arlen.
– Nem úgy beszélsz róla, mintha a barátod lenne.
Megdermedsz. Rideg leszel. Nem tudok kiigazodni rajtad.
Arra kell gondolnom, hogy rejtegetsz valamit.
Arlen ránézett, és felsóhajtott.
– Mit kellene mondanom, Ren? Neked is megvannak a
Horgos Cobie-jaid, meg nekem is.

 135 
 – Horgos Cobie-ból csak egy volt. – Renna ereiben már
zubogott a vér. – Apa elkergette az összes többi fiút, aki egynél
többször megjelent, hogy udvarolni próbáljon. Neked hányan
voltak?
Arlen vállat vont.
– Ketten-hárman.
– Te aztán népszerű vagy! – fortyant fel Renna. Érezte,
ahogy életre kel benne a szörnyeteg, ahogy a démonesszencia
erőszakért kiált. Összeszorította a fogát. Ennyi indulatot nem
tudott befogadni, érezte, ahogyan eluralkodik rajta. Pattanásig
feszültek az izmai, de elfojtotta magában a késztetést, hogy
Arlenre vesse magát. Hogy akár meg is ölje.
– Mi van? – csattan fel Arlen. Tízszeres hévvel viszonozta
Renna tüzes tekintetét. – Talán hűségesnek kellett volna
maradnom, csak azért, mert az apáink úgy üzleteltek velünk,
mint a lábasjószággal? Otthagytam Tölgypatakot, és nem állt
szándékomban visszatérni, Ren.
Renna hátrahőkölt. Kiskorában az egész világot jelentette
neki Bálás Arlen, annak a szénapadláson elcsattant csóknak az
emléke, a fiúnak tett ígérete. Az Arlenről szőtt álmok segítették
át a nehéz időkön, amikor mások talán megtörtek volna.
Amikor mások meg is törtek. Képtelen volt elviselni a
gondolatot, hogy ő eközben semmit sem jelentett a fiúnak,
hogy az nem is gondolt rá egyáltalán.
Arlen rárontott, Renna pedig ösztönösen előkapta a kését. A
férfi gyorsabb volt, megragadta a csuklóját, és egy kődémon
erejével szorította le, Renna hasztalan próbált küzdeni.

 136 
 – Akkor még nem tudtam, milyen lány vagy – mondta
Arlen. – Vagy hogy milyen nő lesz belőled. Ha csak sejtettem
volna, visszafordulok érted, és magammal viszlek.
Renna nem küzdött tovább.
– Ezt komolyan mondod?
– Becsszó. Azt kérded, voltak-e más nők is a múltamban?
Igen, voltak. De ami elmúlt, az elmúlt. – Arlen kinyújtotta a
kezét, két tenyere közé fogta Renna arcát, és felemelte, hogy a
nő szemébe nézhessen. – A jövőm pedig Tímár Renna.
Renna a földre ejtette a kését, de amikor a férfi végül
elengedte, így is rávetette magát.

 137 
 4. FEJEZET

A második eljövetel
v. u. 333 nyara
Huszonhat hajnallal újhold előtt

HAJNALIG VÁGTATTAK, aztán leszálltak a lovak hátáról, és

gyalog haladtak tovább, miközben a napon elszivárgott az
éjszakai erejük. Arlen levezette őket az útról, és magabiztosan
csörtetett végig Éji Táncossal egy régi fullajtárösvényen, amit
úgy benőtt a gaz, hogy szinte nem is lehetett látni. Renna lábai
alól egy pillanatra sem tűnt el az út, de mindig hirtelen nyílt
meg előtte, hogy aztán gyorsan el is tűnjön a háta mögött.
Olyan volt, mintha sűrű ködben haladnának.
Dél körül az ösvény egy széles fullajtárútba torkollott, így
némi ebéd és a szükségük elvégzése után ismét lóháton
haladhattak tovább. Mint a hídfalvi út, a dombvárra vezető is
kőből készült, bár időközben összevissza repedezett, és
egymást követték a földdel feltelt gödörnyi kátyúk, amik
között számtalan gyom meg bokor ütötte fel a fejét. Nem egy
helyen hatalmas fák is nőttek, gyökerük összetörte a
mohalepte, mocskos kőkockákat. Más helyeken az utat

 138 
érintetlenül hagyta az idő, a lapos, szürke kövek monoton
ritmusban követték egymást, szinte egy repedés sem látszott
rajtuk sehol.
– Hogyan hoztak ide ilyen nagy köveket? – kérdezte
csodálkozva Renna.
– Nem úgy hozták őket – felelte Arlen. – Egy sáros
kotyvalékot készítettek, ami kőkeménnyé állt össze. Minden út
ilyen volt, széles és erős, néha több száz mérföldön át.
– És mi történt velük?
Arlen kiköpött.
– Túl kicsi lett a világ a nagy utaknak. A dombvári út az
egyik utolsó ilyen. A természet nem foglalja gyorsan vissza
őket, de előbb-utóbb mindenképpen sort kerít rá.
– Itt jól fogunk haladni – állapította meg Renna.
– Igen, de az éjszaka nem lesz egyszerű – figyelmeztette
Arlen. – A meződémonok úgy sereglenek ide, mint disznók a
vályúhoz. A kátyúkon keresztül jönnek fel.
Renna csak somolygott.
– De hát miért is aggódnék, amikor itt van velem a
Szabadító? Arlen erre morcosan összehúzta a szemöldökét, de
Renna csak nevetett.

Renna már nem nevetett. Ígéret hajlandó volt elfogadni néhány

fonott bőrdarabot kantárszár gyanánt, de a nő így is alig
győzött kapaszkodni. Az óriási angiers-i musztáng teljes

 139 
sebességgel vágtatott az ősi úton, és átugrálta az akadályokat,
miközben a meződémonok hada végig a sarkában loholt.
Éji Táncosnak sem volt könnyebb dolga, az ő nyomában is
legalább annyi magúr száguldott, mint Ígéret mögött. A
démonok mintha egyenesen az útra termettek volna, hosszú,
fáradhatatlan léptekkel falták a távolságot.
Odafent széldémonok éles vijjogása töltötte be az éjszakai
égboltot. Renna felnézett, és tisztán látta a mágia démonokat
körülvevő ragyogását meg a hatalmas szárnyakat, amint
eltakarták a csillagokat. Még a széldémonok sem voltak elég
gyorsak hozzá, hogy a levegőből lecsapva támadjanak meg egy
vágtató lovat, de ha lelassulnának…
– Harcolunk? – kiáltotta oda Renna Arlennek. Mindkettejük
érzékei jóval élesebbek lettek az éjszaka beálltával, de így sem
lehetett benne biztos, hogy a férfi meghallja-e a hangját a paták
dübörgésén meg a zsákmányra éhes démonok kiáltásain
keresztül.
– Túl sokan vannak! – ordította vissza Arlen. – Ha leállunk
harcolni, még többen utolérnek bennünket. Kitartás!
Renna az éjjeli látásával tisztán kivette az aggodalom redőit
a férfi arcán. Persze nem volt veszélyben. Semmi sem árthatott
Arlennek az éjszakában. Rennát viszont nem védte ilyen
mágia. Rovásos köpenye vágtatás közben nem óvhatta meg, és
hiába festette tele Ígéret foltos oldalát, a rovások nem tartottak
volna ki sokáig a démonok egyre növekvő hada ellen. Még Éji
Táncos páncélján is akadtak rések, hogy az állat mozgékony
maradhasson.

 140 
 Renna legszívesebben a kése után nyúlt volna, de egy
pillanatra sem engedhette el Ígéret erős nyakát. Egy magúr a
kanca lába után kapott, de csak az állat patáját kapta az arcába.
A nő által festett rovások felvillantak, a magúr hátrarepült,
hosszú, borotvaéles fogai hangos reccsenéssel törtek össze.
Renna azonban nem sokáig örülhetett a sikernek. Ígéret
megbotlott, és egy pillanatra kizökkent a vágta ritmusából,
mire a többi magúr egyre sebesebben zárkózott fel mögötte.
Kis híján utol is érték.
Az imént felrúgott démon máris feltápászkodott, a mágia
elkezdte begyógyítani a sebeit. Nemsokára ismét csatlakozni
fog az üldözők hadához.
Arlen elengedte Éji Táncos kantárszárát, megfordult, és egy
rovást rajzolt a levegőbe. Renna levegő süvítését érezte, és az
üldöző magúrok úgy repültek hátra, mint falevelek a szélben.
A nő elmosolyodott, és Arlenre pillantott, de a vidámsága
azonnal el is illant, amikor meglátta, mennyit vesztett útitársa a
ragyogásából. Nem használhatta újra meg újra ezt a trükköt,
pedig a meződémonok mögötte is csak egyetlen lépéssel voltak
lemaradva. Renna elátkozta magát, amiért nem volt hajlandó
gyakorolni az Arlentől kapott íj használatát.
Egy meződémon előreszökellt, hosszú, kampós karmaival
mély barázdákat húzott Éji Táncos farába közvetlenül a páncél
alá, ahogy megpróbálta földre rántani a hatalmas csődört.
Táncos lassított, hogy hátrarúghasson, rovásos patái be is
törték a démon fejét, az elvesztett lendület azonban lehetővé

 141 
tette, hogy egy újabb magúr felugorjon egy ősi kőhalomra, és
onnan egyenesen Arlenre vesse magát.
A férfi kifordult, egyik kezével elkapta a démon feléje sújtó
mancsát, a másikkal pedig keményen lesújtott a fejére.
– Ne lassíts! – kiáltotta át, ahogy Ígéret elvágtatott mellette.
Mágia villant az öklén lévő rovásokból, ahogy újra és újra
ütött, amíg a démon arcát förtelmes masszává nem zúzta.
Visszahajította támadóját az üldözők közé, akik közül többen is
elestek a forgatagban, majd ismét vágtára ösztökélte Táncost.
Hamarosan utol is érték Arlenéket, de a csődör oldalából
folyt a vér, és a sebességéből is vesztett, ahogy a démonok
felugrottak, és folytatták az üldözést.
– Az éjszakára! – Renna újabb csapatra való démont
pillantott meg előttük, amint az út teljes szélességét elfoglalva
szemből rontottak rájuk. Kétoldalt sűrű bozótossal benőtt,
mély árok kísérte őket. Nem volt hová menekülni.
Renna tulajdonképpen vágyott a harcra. A testébe ivódott
démonhús vérontást követelt, de a megmaradt józan eszével
azért még tudta, hogy reménytelen lenne a küzdelem. Ha nem
tudnak kijutni a gyűrűből, hogy elmeneküljenek a falka elől,
valószínűleg csak Arlen fogja megérni a hajnalt kettejük közül.
A gondolat valamelyes vigaszt jelentett neki, ahogy vágta
közben a ló nyakára dőlt.
– Csak csörtess át közöttük! – súgta Ígéret fülébe.
– Kövess! – kiáltotta Arlen. Sikerült merítenie a megölt
démon mágiájából, de azért így sem volt olyan erős, mint
korábban. Rovást rajzolt a levegőbe, mire a közvetlenül a lovak

 142 
előtt lévő démonok félresodródtak. Hosszú dárdájával
döfködve űzte el a túlságosan közel merészkedő lényeket,
egyikük azonban nem volt elég gyors, és Éji Táncos patái alá
került. Ahogy a csődör eltaposta, mágia szikrázott az
éjszakában. Ahogy Renna követte Arlent, az ő lova is átgázolt a
magúron, újabb csontokat törve össze a testében.
Ha békén hagyják, a démon még talán ilyen súlyos
sérülésekből is felépülhetett volna, de a falkatársai megérezték
a gyengeségét, egy időre felhagytak az üldözéssel, és dühödten
rátámadtak. Hosszú karmaikkal feltépték a páncélját, fogaikkal
hatalmas húscafatokat téptek ki belőle.
Renna vicsorított, és egy pillanatra elképzelte, ahogy
csatlakozik hozzájuk, démonhúst lakmározik, és élvezi a belőle
nyert erőt.
– Előrenézz! – förmedt rá Arlen, felriasztva az
ábrándozásból. Renna megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, aztán
elfordult a hátborzongató jelenettől, és az előtte álló feladatra
koncentrált.
Úgy tűnt, kitörhetnek a csapdából, de az eltaposott démon
miatt lelassultak kissé, mire az egyik széldémon kiszagolta az
esélyt, és megpróbált lecsapni Rennára. Karmaival már nyúlt is
a nő után, hogy elragadja a ló hátáról, és tovaszálljon vele.
Renna karján és vállán felragyogtak a feketefürttel festett
rovások. A lény visszapattant az így keletkezett láthatatlan
akadályról, az ütközés ereje azonban Rennát is lerepítette
Ígéret hátáról. Keményen vágódott a földnek, a jobb vállát
alaposan beütötte, szájában föld és vér szagát érezte. A

 143 
széldémon vijjogva zuhant mellé, de Renna még idejében
gurult félre, hogy elkerülje a lény hatalmas szárnyának végén
meredező borotvaéles karmot.
A válla majd széthasadt. Ahogy talpra ugrott, átadta magát
a fájdalomnak, ahogy a fa átadja magát a tűznek, de nehézkes
mozdulattal a bal kezébe vette a kését. Ha a földön marad,
meghal.
Nem mintha így jók lettek volna az esélyei a túlélésre. A
közelben Ígéret felágaskodott, és a minden irányból feléje kapó
meződémonokat rúgta, ahol érte. Pillanatok kérdése volt
csupán, hogy a lények Rennára is rárontsanak.
– Renna! – Arlen megfordította Éji Táncost, de még ő sem
lehetett elég gyors.
A széldémon esetlenül tápászkodott fel. A fajtája ügyetlenül
mozgott a földön, és ezt Renna a maga előnyére fordította.
Kirúgta a lény alól a lábát, és estében mélyen a torkába döfte
rovásos kését. Forró démonvér fröccsent a kezére, és érezte,
ahogy áramlik belé a mágia. Sérült vállát máris erősebbnek
érezte.
Egy meződémon Ígéret hátára ugrott, Renna pedig az
erszényébe nyúlt egy marék gesztenyéért. A rájuk festett
hőrovások működésbe léptek. Amint eltalálták a magúrt, a
gesztenyék pukkanások és villanások sorozatával robbantak
fel, megégetve a lény durva páncélzatát. A démon nem sérült
meg súlyosan, de azért pánikba esett, és nyilvánvalóan meg is
égett kissé, úgyhogy Ígéret le tudta rázni magáról.

 144 
 Rennának nem volt ideje körülnézni, hogy mi történt
ezután, mivel a magúrok észrevették, és jó páran rohanvást
indultak el felé. Renna először félreugrott, és gyomorba rúgta
az első támadó démont, a feketefürt rovások felvillantak a
sípcsontján és a lábfején. A démon úgy szállt el, mint a
gyerekek labdája. Egy másik démon hátulról támadott,
átszakította Renna sűrű szövésű mellényét, és mély sebeket
karmolt a hátába. A nő térdre rogyott, ahogy a következő lény
megint elölről rontott rá, és keményen a válla felé harapott.
A rovásai ezúttal nem bizonyultak elég erősnek hozzá, hogy
elűzzék a démont, a vér és az út mocska meggyengítették őket.
Renna sikított, ahogy a démon karmokban végződő négy
végtagja végigszántott rajta. Egyes rovásai továbbra is
működtek, mások azonban nem. A karmok addig követték a
mágia villanásait, amíg megtalálták a védtelenül maradt
pontokat, és mélyen beléjük martak.
A fájdalom és a mágia azonban orvosságként hatottak
Rennára. Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy életben
marad-e vagy sem, csak azt tudta, hogy nem ő hal meg először.
A karja újra meg újra lendült, ahogy számtalanszor a magúr
testébe mélyesztette a kését, mindkettejüket megfürdetve a
fekete ichorban. Renna ereje úgy nőtt egyre, ahogy a démoné
csökkent. Lassan sikerült lefeszítenie magáról támadóját,
érezte, ahogy a karmok gyötrelmes lassúsággal kicsúsznak a
húsából.
A démon már elpusztult, mire Éji Táncos szétkergette a
falkatársait, és megállt Renna mellett. Arlen leugrott a hátáról,

 145 
a köpenyét félrehúzta. A férfi rovásai felvillantak, ahogy
szétfeszítette a lény pofáját, lefejtette a nőről, majd elhajította a
hullát, ami röptében jó pár másik démont is feldöntött. Egy
újabb lendült támadásba, de Arlen egy sharusahk dobással a
földre vitte, aztán piszkavasként izzó ujjával a szemébe bökött.
Renna hörögve emelte fel a kését. A teste hevesen
tiltakozott, de az őt hatalmába kerítő mágia erősebbnek
bizonyult. Elmosódott formák nyüzsögtek előtte az éjszakában,
de azért ki tudta venni Ígéret hatalmas alakját és az őt
körülvevő démonokat. Az egyik vadul a ló nyaka felé ugrott, és
Renna tudta, hogy ha fogást talál rajta, földre rántja magával az
állatot. Vadul felüvöltött hát, és arrafelé rohant.
– Renna, hogy a magúr essen belé! – kiáltotta Arlen, de a nő
rá sem hederített, inkább a démonok közé vetette magát,
rugdosta, taszigálta őket, és addig hadonászott a késével, amíg
Ígéret mellé nem verekedte magát. Minden csapástól egy
löketnyi mágia áramlott végig a testén, ami erősebbé és
gyorsabbá, legyőzhetetlenné tette. Felugrott, letépte az egyik
fogást kereső hátsó lábat Ígéret hátáról, megfordította a
démont, és a szívébe döfött.
Arlen utána rohant, füstté vált, ahogy démonok estek neki,
egy szemvillanással később azonban ismét testet öltött, és
keményen lecsapott rovásoktól súlyos öklével, térdével,
könyökével, sőt még borotvált feje tetejével is. Egy pillanat sem
telt bele, máris ott volt Renna mellett, majd éles füttyentéssel
odarendelte Éji Táncost is.

 146 
 A hatalmas csődör útközben szétkergetett egy újabb
csapatra való démont – ezzel időt nyert Arlennek, aki jókora
meződémonrovásokat rajzolt körülöttük a levegőbe. Renna
látta a szimbólumokat összetartó mágia halvány csíkját. Egy
magúr rájuk vetette volna magát, de két vonás felvillant, és a
lény lepattant róluk. A rovások csak erősebbek lettek,
ahányszor eltalálták őket. Arlen határozottan mozgott, kört
formált körülöttük, csakhogy hamarosan jó pár démon zárta el
az útját, amint folyamatosan Ígéret farát igyekeztek elérni a
karmaikkal meg a fogaikkal. Renna felemelte a kését, és
elindult feléjük.
Arlen megragadta a karját, és visszarántotta.
– Te csak maradj itt!
– Tudok harcolni – mordult rá Renna. Próbálta kiszabadítani
a karját, de még az éjszakai ereje sem volt elég, hogy ellenálljon
a férfinak. Arlen megfordult, és rúnák sorát rajzolta a levegőbe,
egyesével taszítva el a démonokat Ígéret közeléből.
Miközben ezzel volt elfoglalva, a szorítása egyre gyengült,
és Renna kihasználta a lehetőséget, hogy vicsorítva elhúzódjon
tőle.
– Nem te fogod megmondani nekem, mit csináljak, Bálás
Arlen!
– Ne egy pofonnal kelljen észhez térítenem, Ren! – csattant
fel Arlen. – Nézz már végig magadon!
Renna lenézett, és elállt a lélegzete a bőrén tátongó mély
sebek láttán. Vagy egy tucat helyen serkent ki a vére, a háta és
válla mintha lángra lobbant volna. Az őrült éjszakai erő

 147 
elhagyta, már a kése is olyan nehéz volt, hogy nem bírta el
többé, és leejtette a földre. A lába összecsuklott alatta.
Arlen egy pillanat alatt ott termett, óvatosan leengedte a
földre, aztán sietve teljessé tette a rovások körét. Újabb és újabb
meződémonok érkeztek rohanvást az úton, végtelen mezőként
vették körül őket, de még egy ekkora sereglet sem tudott
áthatolni Arlen rovásain, mint ahogy az égen köröző
széldémonok is tanácstalanok voltak.
Amint teljes volt a háló, ismét a nő mellett termett, és
kipucolta a sebeiből a piszkot meg a vért. Egy elpusztult
démon hevert az elzárt területen. A férfi úgy mártotta az ujját
az ichorjába, mint tollat a tintatartóba, és rovásokat rajzolt vele
Renna bőrére. A nő érezte, hogy a húsa megfeszül, és a sebei
ismét összezáródnak. Irdatlanul fájt, de Renna tudta, hogy ezt
az árat meg kell fizetnie, ha életben akar maradni. Mélyen
beszívta a levegőt, és elfogadta a fájdalmat.
– Vedd fel a köpenyedet, amíg én ellátom a lovakat –
mondta Arlen, miután megtette, amit lehetett. Renna bólintott,
és a derekán lógó zsákból elővette a rovásos köpenyét.
Könnyebb és finomabb volt, mint bármilyen szövet, amivel
valaha is találkozott, és finom munkával szőtt rejtőrovások
borították. Amikor felvette, láthatatlanná vált a magúrok
számára. Soha nem rajongott érte, jobban szerette, ha a
démonok is látják, hogy közeledik, de nem tagadhatta, hogy
megvolt a maga haszna.
A két ló közül Ígéret szenvedett sokkal súlyosabb
sérüléseket, hiszen őt nem védte olyan rovásos páncélzat, mint

 148 
Éji Táncost. A kanca hörögve kaparta a földet Arlen
közeledtére, az ajkát felhúzta, és vicsorgott. Arlen ügyet sem
vetett Ígéret fenyegetőzésére, inkább olyan sebesen, hogy
szinte szemmel sem lehetett követni a mozgását, odaugrott
hozzá, és megragadta a sörényét. A kanca igyekezett
elhúzódni, de Arlen úgy bánt vele, mint anya a gyerekével,
amikor meg kell vele küzdenie, hogy kicserélhesse a
pelenkáját, Ígéret végül megadta magát, és hagyta, hogy a férfi
ellássa a sebeit – talán rájött, hogy valójában segíteni akar rajta.
Renna pár nappal ezelőtt még rácsodálkozott volna erre a
könnyed erőre, de időközben hozzászokott Arlen
meglepetéseihez, és az ilyesmi jóformán fel sem tűnt neki. Lelki
szemei előtt újra meg újra megjelentek a saját tátongó sebei, és
riadtan gondolt bele, hogy észre sem vette, hogyan folyik el a
vére.
– Ez történik veled is? – kérdezte Renna, amikor Arlen végül
visszatért hozzá. – Magával ragad az élet, és észre sem veszed,
hogy belehalsz?
Arlen bólintott.
– Néha lélegezni is elfelejtek. Annyira megrészegülök a saját
erőmtől, hogy úgy érzem, egyszerűen nem helyénvaló ilyen…
közönséges dolgokkal foglalkoznom. Aztán hirtelen
kapkodnom kell a levegő után. Nemegyszer kis híján ez
jelentette a végzetemet.
Felemelte a fejét, és Renna szemébe nézett.
– A mágia becsap, és elhiteti veled, hogy halhatatlan vagy,
Ren, de ez nem igaz. Senki sem halhatatlan, még a magúrok

 149 
sem. – A meződémon földön heverő tetemére mutatott. – És a
küzdelem soha nem ér véget. Új harc kezdődik minden egyes
alkalommal, amikor megérzed az erő ízét.
Renna megborzongott, ahogy a varázslat ellenállhatatlan
vonzására gondolt.
– Hogyan oldod meg, hogy ne veszítsd el önmagad?
Arlen felnevetett.
– Magam mellé vettem Tímár Rennát, ő mindig eszembe
juttatja, hogy csak egy buta Bálás vagyok Tölgypatakból, nem
valami varázsló, aki túl jó hozzá, hogy lélegeznie kelljen.
Renna elmosolyodott.
– Akkor nincs mitől félned, Bálás Arlen. Le sem tudsz
vakarni magadról.

Renna és a lovak reggelre felépültek, de Arlen visszavett a

tempóból, és egy pillanatra sem kényszerítette vágtánál
gyorsabb haladásra Éji Táncost. Ráadásként kétszer is
megálltak pihenni még dél előtt.
– Azt hittem, sietünk – mondta Renna, amikor másodszor is
leszálltak a lovaik hátáról.
– Egy-két nap most már igazán nem számít – felelte Arlen.
– Tegnap még nem így gondoltad.
A férfi elfordította a tekintetét, aztán lehajtotta a fejét.
– Rosszul ítéltem meg, mi az, ami igazán fontos, Ren. Ne
haragudj rám ezért! Nem volt helyes olyasmire

 150 
kényszerítenem téged és a lovadat, ami meghaladta az
erőtöket.
Renna mély lélegzetet vett. Bosszantotta, hogy Arlen mindig
elfordul tőle, amikor olyasmit mond, amiről úgy gondolja,
hogy neki nem fog tetszeni. A férfiak mind ezt művelik, azt
hiszik, így megspórolják a bánatot.
És talán így is van, gondolta Renna. De csak saját maguknak.
– Ez még nem jelenti azt, hogy csecsemőként kell bánnod
velünk – jegyezte meg.
– Egy hajszálon múlt, hogy nem haltál meg tegnap éjjel, Ren
– mondta Arlen. – És Ígéret meg Táncos sem állt messze tőle.
Nem lehet belőle baj, ha időnként megállunk, kinyújtóztatjuk a
lábunkat, meg elvégezzük a szükségünket.
A férfinak igaza volt, de Renna nem érezte úgy, hogy
fenyegette volna a halál. Igazság szerint soha életében nem
érezte magát még ilyen erősnek. Friss, rózsaszín hús nőtt a
sebek helyén, a bőre itt világosabb volt természetes
barnaságánál, és friss feketefürtfestéket igényelt, de hegeknek
már nyoma sem látszott rajta. A teste lüktetett az erőtől.
A tekintete Ígéretre ugrott, és nyomban tudta, hogy ő már
nem lesz az, aki volt. Arlen ugyanazokat a gyógyítórovásokat
festette a kanca farára mágiától sűrű démonichorral, amiket
Renna bőrére is. Ígéret sebei eltűntek ugyan, csak itt-ott
hiányzott egy csíkban a szőre, de a mozdulatai óvatosak lettek,
és kevés jelét mutatta megszokott akaratosságának.
Renna felnézett a délelőtti napra, és elmosolyodott. Már
bennem van az erő. És minél többet eszem, annál erősebb leszek. Nem

 151 
fogom vissza magam, Bálás Arlen. Nemsokára neked lesz szükséged
segítségre, hogy tartani tudd velem a lépést.
– Mesélj Szabadítóházáról! – mondta. – Ott is mindenki azt
hiszi, hogy te vagy a Szabadító?
Arlen felsóhajtott.
– Leginkább ott. Két évvel ezelőtt Rönkösháza még a Déli
Toronynál is kisebb falu volt. Aztán tavaly elkapta őket a
hasmenés, és a fél falu kidőlt. Valaki aztán elejtett egy lámpát a
fogadóban, és a tűz gyorsan terjedt, mivel nem volt, aki
megküzdjön vele. Nemsokára odalettek a rovások is.
Lelki szemei előtt Renna látta a katasztrófát, és a fogát
csikorgatta. Azon kapta magát, hogy a kése nyelét szorongatja,
és minden akaraterejére szüksége volt, hogy képes legyen
elengedni.
– Anyám mindig azt mondogatta, hogy a baj bajjal jár.
– Van benne igazság – bólintott Arlen. – Másnap találtam
rájuk. Száznál is többen meghaltak, az életben maradtak fele
pedig magatehetetlenül feküdt. Közeledett az éjszaka,
úgyhogy rovásokat festettem a fejszéikre, és megtanítottam
harcolni velük azokat, akik képesek voltak rá. A többieket
bevittük a szentházba, és megvetettük előtte a lábunkat. Sokan
meghaltak aznap éjjel, de becsülettel harcoltak, és a többség
még pirkadatkor is talpon volt. Újjáépítettük a falut a
semmiből, a házakból meg az utakból védőmezőt formáztunk.
Egyetlen démon sem teszi be oda többé a lábát, még a hercegek
sem.
Renna felmordult.

 152 
 – Ezek szerint jó kis zsonglőrműsort adtál nekik. Úgy
hangzik, nem is akarsz mást, mint hogy a Szabadítót lássák
benned, legalább egy kicsit.
Arlen tekintete elkomorodott.
– Még véletlenül sem akarom, hogy bárki is ezt gondolja.
Háromszáz évig azért bujkáltunk a rovások mögött, mert a
Szabadítót vártunk, nem igaz?
– Igaz, de a várakozásnak vége – mondta Renna. – Eljött a
Rovásember, hogy megmentsen bennünket.
Arlen mogorván húzta össze a szemöldökét, de Renna csak
legyintett.
– Ó, észhez térítesz mindenkit, aki fejet hajt előtted, és
Szabadítónak nevez, de ugyanúgy kijössz a sodrodból, ha
valaki nem úgy táncol, ahogy te fütyülsz.
Arlen sértetten húzódott el, de Renna állta a tekintetét, és
nem hátrált meg. A férfi végül tehetetlenül felkacagott, és
rántott egyet a vállán.
– Nem tagadhatod, hogy így könnyebben mennek a dolgok,
Ren. Márpedig rengeteg munka vár ránk. Az emberek nem is
sejtik, mit hoz a következő újhold, én meg nem érek rá
pesztrálni őket.
Renna elmosolyodott.
– Nem vitatkozni akarok, csak szeretném, ha világosan
látnád magadat. – Egy nyúl fürgeségével pattant fel, és
megcsókolta Arlen rovásokkal teli arcát.

 153 
Egy darabig még lovagoltak, mielőtt elhagyták a dombvári
utat, és egy növényekkel alaposan benőtt fullajtárösvényen
haladtak tovább. A délután folyamán aztán egy keményre
döngölt földútra értek. A kereszteződésben jókora, rovásokkal
védett táborhelyre leltek.
– Huh! – Arlen leugrott Éji Táncos hátáról, és megvizsgálta a
rovásokat. – Kicsit otrombák, de vastagok és erősek. Baltás
Darsy festette őket. – Hümmögött. – Szabadítóháza nőhet, mint
a bolondgomba, ha máris ilyen messze északra eljutottak.
– Lassan lemegy a nap. – Renna megigazította a kését a
hüvelyében, ahogy a mágia lassan előszivárgott az egyre nyúló
árnyékokban, és megnyitotta a Magból felfelé vezető utakat. –
Indulnunk kellene.
Arlen megrázta a fejét. Most is kerülte Renna tekintetét.
– Megállunk itt.
– Nem fogunk minden éjjel rovások mögé bújni, csak mert
egyszer meleg volt a helyzet – morogta a nő.
– Nem is várom tőled – mondta Arlen.
– Akkor megyünk tovább.
– Hová? – kérdezte Arlen. – Éppen ott vagyunk, ahol
lennünk kell. – A tábor fáskamrájához ballagott, és nekilátott
elrendezni a gyűjtést a tűzrakó helyen. Továbbra sem nézett a
nő szemébe, de valamiféle diadalmas önteltség látszott rajta,
mintha ez az egész valamiféle játék volna.
Rennában izzó harag támadt, és a szeme sarkából
megpillantotta, amint a bokája körül puhán gomolygó mágia
hirtelen megindul befelé a testébe, akár ha füst szállna fel egy

 154 
pipából. Abban a minutumban, ahogy észrevette, mi történik, a
folyamat leállt, és bármivel is próbálkozott, nem indult el újra.
Arlenre pillantott, aki büszkén, akár a szájában egy egérrel
lépkedő macska, továbbra is a tűzrakással volt elfoglalva. Még
dühösebb lett. A férfi olyan természetesen fogadta be a mágiát,
mint a levegőt, amit belélegzett. Miért?
– Akkor elmegyek vadászni – mondta.
Arlen vállat vont.
– Nem halsz bele, ha előbb megvacsorázol.
Renna legszívesebben ráhúzott volna egyet a férfi kopasz
fejére. Ökölbe szorította a kezét, körmei úgy a bőrébe vájtak,
hogy kiserkent a vére. Szeretett volna kihasítani…
Visszafogta magát. A mélyről jövő mágia hevesen lüktetett
benne, felébresztette ősi vágyait, és dühöngő viharrá
változtatta őket.
Talán máris túl sokat ettem.
Renna mélyen szívta be a levegőt, újra meg újra,
egyenletesen, a kráziai technikát alkalmazva, amit Arlen
tanított meg neki a sharusahkleckék során. Az öklét lassan
kiengedte, a szíve még mindig sebesen vert a mellkasában, de
már nem dübörgött olyan hévvel. Kényszerítette magát, hogy
leszálljon Ígéret hátáról, és engedte, hogy a kanca legeljen az út
menti sűrű fűből.
Kis híján végeztek az evéssel, amikor Arlen a nyakát kezdte
nyújtogatni, mintha hallana valamit a távolból. Elmosolyodott.
– Itt is van.

 155 
 – Micsoda? – kérdezte Renna, de a férfi gyorsan felállt,
kikaparta a maradékot a tányérjából, amit aztán letett a bogrács
mellé. Rajzolt egy rovást a levegőbe, mire azonnal ellobbant a
tűz.
– Gyere! – Arlen nyeregbe pattant, és elvágtatott Éji
Táncossal az úton.
– Hogy a Mag essen belé! – mormogta Renna, majd ő is
letette a tányérját, és a férfi után sietett. Ígéret sokat erősödött a
sebesülése óta, de azért így is jó pár percbe telt, mire utolérték
az időközben megtorpanó Arlent. Előttük homályos derengés
látszott, és csatazaj hallatszott, de a férfit láthatólag nem
aggasztotta a dolog.
– Úgy tűnik, Szabadítóháza megint terjeszkedik. A jelek
szerint Baltásék kézbe vették a dolgokat. – Arlen leszállt a lóról,
és fejével az erdő felé intett. – Vedd fel a köpenyed, lássuk,
leskelődhetünk-e!
Sebesen mutatta az utat a fák között. Egy fadémon
támadásra készen eléjük lépett, de Arlen rásziszegett, mire a
farovások felvillantak a testén, és a magúr máris elkotródott az
útból. Nemsokára ritkulni kezdtek körülöttük a fák, és egy
tisztást pillantottak meg, ahol még mindig tönkök sorakoztak,
és mindent belengett a frissen kivágott fa illata. Arlen megállt,
és a sötétség rejtekéből figyelt.
A tisztás közepén tüzek égtek egy sátrakkal, szerszámokkal
és igavonó állatokkal teli hatalmas rováskörben. A tüzek elég
fényt adtak a tisztás területén dúló csatához, amiben férfiak és

 156 
nők küzdöttek egy jókora falkára való fadémonnal és egy tíz
láb magas kődémonnal.
Renna minden ösztöne azt súgta, hogy vesse bele magát a
csatába – forrt a vére, annyira vágyott rá, hogy démonokat
ölhessen. Az ichor szagától összefutott a nyál a szájában,
készen állt, hogy lenyomja a torkán a lények bűzös húsát.
Arlen azonban higgadtan állt egy helyben, láthatólag nem
állt szándékában közbeavatkozni. Renna nyugalmat
kényszerített magára, elengedte a kése markolatát, és tetőtől
talpig a rejtőköpenyébe burkolózott, hogy elbújhasson a
démonok elől.
A köpeny megváltozott, amióta a gazdája elkezdte a
magúrok húsát enni. Renna érezte, hogy a rovások a saját
személyes mágiájából merítenek, azonban ahelyett, hogy
fényesebben ragyogtak volna, inkább vesztettek a fényükből,
és elhomályosodtak kissé. Ha túl sokáig bámulta őket, egészen
beleszédült. Kíváncsi volt, mennyi démonhúst kell ennie
ahhoz, hogy a köpeny számára is teljesen láthatatlanná váljon.
Úgy tűnt, többet, mint Arlennek, mert ő továbbra is látta, bár
Rennának feltűnt, hogy ha a köpenyt viseli, a férfi sokáig felé
sem néz.
– Mit csinálnak? – kérdezte, amikor a csönd és a tétlenség
már nagyon nyomasztotta.
– Védőmezőt készítenek – felelte Arlen. – Először kivágják a
fákat a falu központjának, aztán onnan haladnak tovább. Egy
hatalmas rovás alakjában tisztítják meg a földet. Éjjelente
megölik a területen testet öltő démonokat, hogy mire a rovás

 157 
aktiválódik, elpusztuljanak, ne csak a védőmezőn kívülre
lökődjenek.
– Miért nem mindenki ezt csinálja? – kérdezte Renna. – Egy
ekkora védőmező annyi mágiát szívna magába, hogy egyetlen
magúr sem juthatna át rajta. Szinte lehetetlen lenne kárt tenni
benne.
– Felteszem, a démonháborúk idején pontosan ezt tették –
felelte Arlen. – De az emberek megfeledkeztek erről a
módszerről, aztán a visszatérés óta még nem igazán értek rá a
fejüket használni.
Renna hümmögött, aztán alaposabban szemügyre vette a
csatázó feleket. Azonnal felismerte a Baltásokat. A név
meglehetősen gyakori volt a falvakban, azokat hívták így, akik
kivágták a fákat, vagy kereskedtek velük. Még az innen több
száz mérföldnyire lévő Tölgypatakban is majd száz Baltás élt
egy rakáson az aranyfák közelében, és megdöbbentő
hasonlatosságot mutattak a szabadítófalviakkal.
A férfiak magasak és termetesek voltak, vastag bőrmellényt
meg szegecsekkel kivert alkarvédőt viseltek. Bicepszük
nagyobbnak tűnt, mint Renna feje. Ha hunyorított, szinte látta
maga előtt Baltás Brine-t, aki pár hónappal korábban megvédte
őt a falutanács előtt. Aznap éjjel ahhoz sem volt elég
akaratereje, hogy megmozduljon, arra pedig végképp képtelen
lett volna, hogy a saját védelmére keljen, de emlékezett a
tölgypataki tanácstagok minden szavára, amivel halálra ítélték.
A Baltások viszont kiálltak mellette.

 158 
 Nők is harcoltak, mindannyian csigás íjakkal vagy rovásos,
nehéz kardokkal. Renna először azt hitte, hogy nehéz szoknyát
viselnek, de aztán észrevette, hogy a kérdéses ruhadarabot
kettéosztották, lehetővé téve ezzel, hogy a nők szabadon
mozogjanak, de megőrizzék a méltóságukat is.
Renna felhorkant. A tölgypataki asszonyok pontosan ilyen
nevetséges dolgokat műveltek volna az itteniek helyében –
valószínűleg éppen ezért néztek ferde szemmel Rennára és a
nővéreire. A Tímár lányok ritkán rejtettek el sokat a bőrükből a
nap elől. Maga Renna a lehető legtöbbet hagyott a testéből
csupaszon, hogy a bőrére festett rovások érintkezhessenek a
mágiával feltöltött éjszakai levegővel.
A nőket körülvevő férfiak a legkevésbé sem hasonlítottak a
Baltásokra. Vastag fapáncélzatukon lakkozott rovások
sorakoztak, kezükben nehéz sisakjukhoz illő lándzsát és
pajzsot tartottak. A pajzsukon lévő rováskör közepére játék
katonát festettek.
– Ők meg kik? – kérdezte Renna, és rájuk mutatott.
– A Kéregkatonák – felelte Arlen. – Angiers királyi őrsége.
Rhinebeck herceg azt mondta, ideküldik őket, hogy a Baltások
kiképezzék őket.
– Ránézésre nem lehetnek itt túlságosan régóta – jegyezte
meg Renna. Gyönyörű páncéljuk ellenére a Kéregkatonák
mereven álltak, kétségbeesetten szorongatták a fegyvereiket, és
feszült pillantásokat vetettek a démonokra.
– Városi őrség – mondta Arlen. – Ahhoz vannak szokva,
hogy a helyieket piszkálják, talán kiosszanak egy-két verést, de

 159 
kétlem, hogy akadna köztük olyan, aki akár csak egyet is döfött
a lándzsájával a gyakorlótéren kívül, mielőtt Szabadítóházára
jöttek volna. – Az egyik katonára mutatott. – Thamos gróf a
legrosszabb mind közül.
Az illető, akire Arlen rábökött, valóban úgy festett,
amilyennek Renna egy grófot elképzelt, fényesre suvickolt
acélpáncélját aranyozott rovások díszítették. Magas volt és
karcsú, erős állán fekete szakáll futott körbe.
A gróf egyik lábáról a másikra állt, csak a karját nyújtogatta
és a fejét forgatta, ahogy hiába igyekezett ellazítani merev
izmait. Renna a tisztáson át is érezte a félelmét, márpedig
tudta, hogy akkor a démonok is kiszagolják.
Nyilvánvaló volt, hogy a Baltások a valódi harctól
távolabbra száműzték a Kéregkatonákat, és azzal a csak
látszólag nemes feladattal bízták meg őket, hogy vigyázzanak a
nőkre, akiknek valójában semmi szükségük nem volt ilyesfajta
védelemre.
Évekkel korábban Renna apja megkérte Nagyvállú Brine-t
és néhány másik tölgypataki Baltást, hogy segítsenek
megtisztítani egy földdarabot, hogy aztán gabonát ültethessen
oda. Renna és Beni órákon át figyelték, ahogy a férfiak
dolgoztak, módszeresen kivágták a fákat, aztán elszállították a
rönköket, és kiásták a földből a gyökereket. Minden
begyakorlott mozdulatuk könnyed volt, hagyták, hogy a
szerszámok súlya adjon lendületet a karjuknak. Fikarcnyi
energiát sem pazaroltak.

 160 
 Rennának nagyjából ugyanez volt a benyomása arról,
ahogyan a szabadítóházi Baltások harcoltak. Ugyanúgy
mesterségük szerszámait használták, és brutális
hatékonysággal fogták őket munkára.
Két hatalmas, hosszú baltát forgató férfi egy fadémon lábát
csapkodta felváltva. A lény magas volt és vékony, de hiába
nyúlt egyik ellenfele felé elképesztően hosszú karjával,
olyankor a másik mindig az ellenkező oldalról esett neki. Ha a
démon mégis túlságosan közel került hozzájuk, hárították a
támadást rovásos alkarvédőjükkel, ami felvillant a beléáramló
mágiától. Végül az egyik fejsze térdhajlatot érő csapása után a
lény alatt összecsuklott a lába.
– Samm! – ordította az egyik férfi, mire egy harmadik Baltás
lépett a démon mögé, óriási csizmájával a hátára lépett,
lenyomta a földre, és teljes súlyával belepréselte a fűbe. Jókora
kétkezes fűrészt hozott magával, nekifeszült a munkának, és
mágikus szikrák meg fröcskölő démonvér zápora közepette
átvágta a kéregszerű páncélt a démon nyakán. Csak pár
pillanat kellett hozzá, és a lény feje lehullott.
– Az éjszakára! – suttogta Renna.
Arlen mosolyogva bólintott.
– Az ott Baltás Samm, de mindenki Fűrészes Sammnak
hívja. Annak idején a kivágott rönkökről fűrészelte le az
ágakat, hogy elszállíthassák őket. Százával naponta. Most a
démonok végtagjait vágja le ugyanolyan gyorsan.
Újabb kiáltás hallatszott, és Samm egy másik Baltás felé
fordult, aki nehéz csákányával egy fadémont ütlegelt. A lény

 161 
minden egyes rovásokkal megerősített csapás után hátralépett,
és bár az egyensúlyát nem tudta visszanyerni, komolyabb baja
sem esett: a sebei gyorsabban begyógyultak, mint ahogy az
ütések érték. Samm a démon mögé lépett, és amikor az egy
pillanatra megállt, sebesen átfűrészelte egyik törzsszerű lábát.
A magúr sikítva esett össze, a Baltás pedig egy újabb kiáltással
köszönetet mondott, és felemelte a csákányát, hogy befejezze,
amit elkezdett.
A tisztás túloldalán tucatnyi Baltás feszült neki egy
kötélnek, amit a kődémon karja és válla köré tekertek – ide-oda
lendültek, ahogy a magúr vergődött. Két nő egyre újabb
nyílvesszőket lőtt ki csigás íjával, a nehéz lövedékek, mint a
sün tüskéi, úgy álltak ki az obszidiánpáncélból, ám úgy tűnt,
nem értek el mást azon túl, hogy tovább gerjesztették a
kődémon haragját.
Három férfi meg egy fiú figyelte a jelenetet. A két fiatalabb
férfi kicsi, de nehéz döngölőkalapácsot tartott a kezében, a
harmadik, egy idősebb, súlyos pörölyt. A fiú vastag féméket
szorongatott.
– Ékelő Tomm és a fia – mutatott rájuk Arlen. – Figyelj!
A kődémon megvetette a lábát, hogy elhúzza a kötelet, de a
fiatalabb férfiak odaugrottak mellé, és rovásos tüskéket döftek
a páncél lemezei közötti résekbe a magúr térdénél. Ezzel szinte
egy időben máris odavágtak a döngölőkalapácsokkal egyszer,
aztán még egyszer. Mágikus szikrák röppentek fel, ahogy
beverték a tüskéket.

 162 
 A démon visítva tántorodott meg, a Baltások pedig teljes
súlyukkal a kötélre nehezedtek, hogy lerántsák. Csapkodó
farka telibe találta az egyik küszködő csapatot, és földre
teremtett három férfit, akiknek a kötele elszabadult. A démon
az ellenkező irányba billent, de hamarosan elvesztette az
egyensúlyát, és végignyúlt a földön.
A fiú egy nyúl fürgeségével a kődémon hátára pattant, és a
rovásos éket a lény páncéljának két lemeze közé illesztette.
Ékelő Tomm akcióba lépett, széles ívben meglódította a
pörölyét, és villámcsapásszerű, mágikus robajjal lecsapott az
ékre. A villanás olyan fényes volt, hogy Rennának be kellett
csuknia a szemét. Amikor ismét kinyitotta, a démon
moccanatlanul feküdt.
Minden mozdulatukat begyakorolták. Hatékonyak voltak.
Nem vesztegették feleslegesen az erejüket.
– Hátborzongató – mondta Renna. – Mintha fákat vágnának
ki.
Arlen bólintott.
– Az első este nem volt idő fegyvereket készíteni, sem arra,
hogy megtanítsuk az embereket harcolni. Arra kellett
rovásokat festenem, ami a kezem ügyébe került, és a Baltások a
legbecsesebb tulajdontárgyaikat adták át nekem: a
szerszámaikat. Most már napról napra többen harcolnak, és
mindegyik saját lándzsát kap, de a legjobbak sem tudják tartani
a lépést a Baltásokkal. A régi szerszámaikat használják, ez
különbözteti meg őket a többiektől. Ez emeli őket föléjük. Az
emberek meghúzzák magukat a közelükben, és mindenféle

 163 
nagyotmondó történeteket mesélnek róluk, amikor távol
vannak.
– És mindezt azért, mert akkora mázlisták voltak, hogy
amikor éppen rossz napjuk volt, összefutottak Bálás Arlennel.
Pont, mint én. – Arlen ránézett, de Renna feltartott kezével
elhallgattatta. – Én sem hiszem egy pillanatig sem, hogy te
lennél a Szabadító, de nem tagadhatod, hogy értesz hozzá,
hogyan segíts másoknak megtalálni a gerincüket. – Újra
megérintette a kése markolatát. – És a fogaikat meg a
körmeiket.
Arlen felhorkant.
– Végül is mindenki ért valamihez.
– Azért nem árt, hogy a Szabadítóháziak jó nagyra nőttek. A
nővérem mindig azt mondta, hogy fel kell ugrani hozzájuk, ha
meg akarja csókolni őket az ember – jegyezte meg Renna.
– Azért eleinte nem ment ilyen simán – mondta Arlen. – A
mágia is megtette a magáét. Lehet, hogy reggelente a nap
felperzseli, de azért előtte még hatással van mindenre, amit
megérint. A rovásos fegyverek általában nem törnek el, és nem
csorbulnak ki, ráadásul a Baltások majd egy éve szívják
magukba a mágiát. Az idősek megfiatalodnak, a fiatalok pedig
gyorsabban nőnek fel. Látod azt ott a deres halántékkal?
Renna a tekintetével követte Arlen mutatóujjának vonalát,
és egy férfit pillantott meg, akinek a karját és a lábát vaskos
izomkötegek borították. Egy hét láb magas fadémonnal állt
éppen szemben.

 164 
 – Szürke Yonnak hívják – folytatta Arlen. – Ő a legidősebb
férfi Szabadítóházán. Egy évvel ezelőtt még hófehér volt a haja.
Ahhoz is bot kellett neki, hogy egyáltalán görnyedten járni
tudjon, és remegett a keze.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte Renna.
Arden bólintott, és ezúttal egy élete virágában lévő testes
férfira bökött, aki hátulról rontott rá a Yonra koncentráló
démonra.
– Ő Baltás Linder. Nem több tizenöt évesnél.
Az egyik fadémon visszakézből odacsapott az egyik
megtermett férfinak, mire az felemelkedett a földről, és jó pár
lépésnyit szállt hátrafelé. Hangos puffanással ért földet, a
baltája kirepült a kezéből. Nem vérzett semmije, de a fekvő
embernek nem volt ideje felállni, amikor a démon rárontott.
Egy szemvillanással később Renna máris a kezében tartotta
a kését, de Arlen megragadta a vállát, mielőtt futásnak
eredhetett volna. Dühösen pillantott a férfira, de az nem szólt,
csak a fejével intett a jelenet irányába. Renna egy hatalmas
farkasölő kutyát pillantott meg, amint a démon hátára ugrott.
Legyűrte a földre, hatalmas állkapcsával felfeszítette a durva,
göcsörtös páncél egy darabját, és a puha húsba mart alatta.
A férfi időközben felállt, és baltáját nedves cuppanással a
magúr koponyájába mélyesztette. A kutya ichortól nedves
pofával nézett fel, Renna rovásos szemével érzékelte, hogy
egész teste a mágia fényében ragyog. Soha életében nem látott
még ekkora kutyát, legalább ötszáz fontot nyomhatott, bundája
fekete volt, akár a szén, a karmai akkorára nőttek, hogy vissza

 165 
sem tudta húzni őket. Rámordult a Baltásra, de az csak
nevetett, és megvakarta az állat fülét. Egy füttyentés
kíséretében ismét belevetette magát a csatába, a kutya pedig
lenyalta a fogáról az ichort, és követte.
– Teremtőm! – suttogta Renna. – Ez akkora, mint egy
éjitoportyán.
– Nem volt ilyen nagy – mondta Arlen –, de már démonhúst
eszik Az a magúr rúgta kutya mindig nagyobb lesz, ahányszor
csak látom.
– Az éjitoportyánok is így nőnek ekkorára? – kérdezte
Renna.
– Gondolom.
Egy nyolc láb magas fadémon a csata hevében átjutott a
Baltások között, és a Kéregkatonákra támadt. Azok sikítottak,
és a lándzsáikról megfeledkezve összezárták a pajzsaikat, mire
a rájuk festett rovások felvillantak, ők pedig egyensúlyukat
vesztve nekitántorodtak a nőknek, akiket elvileg védelmezniük
kellett volna. Az egyik katona teljesen elvesztette az
egyensúlyát, és magával rántott a földre két töltött, csigás íjat
szorongató nőt is. Egy másik felkiáltott, ahogy az egyik fegyver
húrja elpattant, és a nyílvessző a lakkozott fapáncélt átütve
hátulról a combjába fúródott.
A fadémon még csak meg sem billent, amikor a támadását
elhárították, és most ijesztő sebességgel indult meg a frissen
támadt rés felé.
Thamos gróf levetkőzte a félelmét, és hangos kiáltással a
lény elé vetette magát. A pajzsát használva egy széles

 166 
mozdulattal félresöpörte a démon karját, a csikorgó karmok
nyomában mágia szikrái röppentek fel, a gróf pedig máris a
démon gyomrába döfte rövid lándzsáját. Renna látta a
fegyveren keresztül a férfi karjába szivárgó, friss erőt adó
varázslatot.
Mesteri támadás volt, de Thamos döfése nem talált
létfontosságú szervet, így egy döbbent pillanattal később a
démon összeszedte magát, és megint lecsapott ágszerű
karjával. Thamos az első ütés elől elhajolt, a másodikat pedig a
pajzsával hárította, miközben egy pillanatra sem engedte el a
lándzsáját, amit hasztalan igyekezett kitépni a magúr vastag,
kéregszerű páncéljából. A lándzsa hegyén lévő rovások elég
könnyedén áthatoltak befelé menet, kifelé azonban már nem
segített semmi.
– Milyen rosszul festették a rovásokat erre a szép lándzsára!
– sajnálkozott Arlen. – Ha okos, elengedi, és hagyja, hogy a nők
elintézzék. – És valóban: számos nő tartotta készenlétben az
íját, és már lőttek is volna, ha a gróf nincs az útjukban.
De Thamos meglepte őket. Felordított, és továbbra is vadul
markolva a lándzsája nyelét, jó párszor ágyékon rúgta a
magúrt. Vasalt csizmáján felvillantak a rovások, és a démon
tehetetlenül hátrált, miközben a gróf lerugdosta a lándzsájáról.
Amikor végül hanyatt vágódott, Thamos üstöllést ráugrott, és
a kiszabadított fegyvert a magúr szívébe döfte.
A gróf ezután a démon mellkasának feszítette a lábát, ichor
zápora közepette ismét kiszabadította a fegyverét, majd
üvöltve a csatába vetette magát két Baltás oldalán. Hangosan

 167 
felhördült, és hátba szúrta a démont, amivel azok éppen
szemből küzdöttek. Olyan közel nyomult hozzá, hogy
felvillantak a rovások a páncélján.
A riadt férfi, akit Renna az imént látott, eltűnt, Thamos őrült
csatakiáltással rohant végig a mezőn, és saját testi épségével
nem törődve többé, harcba szállt minden elé kerülő magúrral.
Sikoly hallatszott, és amikor Renna odakapta a fejét, látta,
hogy egy démon az egyik Baltás mellkasába mélyesztette a
karmait. A férfi fejszéje erőtlen csapásával egy lépéssel hátrébb
kényszerítette támadóját, utána azonban elejtette a fegyvert, és
a földre rogyott.
Renna izmai pattanásig feszültek, Arlen azonban máris
futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta. A nő fürgén követte, de
tudta, hogy egyikük sem érhet oda időben, mielőtt a démon
megadja a kegyelemdöfést.
Hirtelen egy homályos foltot pillantott meg, aztán elfogta az
ismerős szédülés, amint egy karcsú lány bukkant elő egy
Rennáéhoz nagyon hasonló rovásos köpeny redői közül. Színes
ruhákat viselt: bő pantallót és blúzt, hozzájuk feszes mellényt.
Fele akkorára nőtt, mint a tehetetlenül heverő Baltás, és amikor
a hatalmas fadémon elé lépett, egészen olyan volt, mintha egy
házi macska fújna egy éji toportyánra. Ennek ellenére bátran
megvetette a lábát, állta a magúr tekintetét, és amikor az a
karmaival felé kapott, elővett egy hegedűt, a vonót a húrokra
illesztette, és lejátszott egy sor disszonáns hangot.
A démon visított, és megint felé csapott, de a lány oldalvást
gurult előle, aztán egy pillanattal később újra talpon volt,

 168 
közben pedig egy pillanatra sem hagyott fel a hegedüléssel. A
démon a fülére szorította a kezét, megint felvisított, és
hátratántorodott.
Újabb szédítő homályos folt jelent meg, és egy testes nő
öltött testet belőle közvetlenül a démon háta mögött – az észre
sem vette, amíg nehéz rovásos kardjával egyszerre le nem
csapta a karját. A sebesülés meg a hegedű csikorgó hangja
együttesen túl soknak bizonyultak a magúr számára, ami
inkább menekülőre fogta a dolgot, és egyenesen Arlen meg
Renna felé rohant. Arlen szinte meg sem torpant, ahogy
elkapta a démont az egyik szarvánál fogva. Egészen közel
húzta magához, és hőrovást rajzolt a mellkasára, majd
félrelökte áldozatát, ami egy pillanattal később sikító
tűzgolyóvá változott. A férfi ugyanazzal a lendülettel már
rohant is tovább a sebesült Baltás felé.
Mindkét nő szeme mágiától villant a feléjük száguldó Arlen
látványára, a felismerés döbbenettel és nem kevés félelemmel
is párosult. Először annak sikerült túltennie magát a
meglepetésén, aki korábban a démon karját vágta le.
– Ideje volt, hogy visszagyere – mondta, majd letérdelt a
sebesült mellé, és számos zsebbel ellátott kötényéből
gyógyfüveket vett elő, hogy ellássa a férfit. A fiatal lány
továbbra is tátott szájjal bámulta Arlent.
A férfi elhúzta a száját.
– Jó megint látni, Darsy. – A lányra pillantott. – Te csak tedd
a dolgodat, Kendall! – Állával a hegedű felé intett, mielőtt
maga is letérdelt a gyógyfüvész mellé. Kendall felállt, a

 169 
vállához illesztette a hegedűt, és körülnézett újabb
veszélyforrások után kutatva.
A Baltás erőtlenül felköhögött, aztán nem mozdult. Arlen
arcába vér fröccsent, de rá sem hederített, csak tartotta a férfit,
amíg Darsy megvizsgálta a sebeit.
– Az éj vigye el! – suttogta a nő. Három mély vágás húzódott
a sebesült mellétől a csípőjéig, a ruháit átitatta a vér. – Nem
tehetünk már semmit.
– Egy démonszart nem! – Arlen egyik kezével összecsípte az
első sebet, a másikkal pedig egy sor rovást rajzolt fölé a
levegőbe. Halvány ragyogás vette körül őket, miközben
dolgozott, Darsy és a lány pedig döbbenten bámulták, ahogy a
halálos sebek összezáródnak.
A férfi hirtelen levegő után kapott, majd heves
köhögőgörcsben tört ki, amikor megpróbált felállni. Arlen a
mellkasára szorította a kezét, és a földön tartotta. A sebesült
kinyitotta a szemét, és felnézett rá.
– Hát visszajöttél – suttogta rekedten.
Arlen elmosolyodott.
– Persze hogy visszajöttem, Baltás Jow.
– Azt mondták, elhagytál bennünket – suttogta Jow –, de én
mindig hittem benned.
Arlen összeszorította a száját, könnyedén lehajolt, felemelte
a férfit, mint egy gyereket, és bevitte a rováskör biztonságába.
Volt ott egy lelkipásztor, egy idősebb férfi, akinek ősz szakálla
esőfelhőként borult az állára. Egyszerű barna köpenye fölött
vastag miseinget viselt, amit a rendjét jelképező botot ábrázoló

 170 
szimbólum díszített, és ami köré védőrovások sorát hímezték.
Ahogy megpillantotta Arlent, elkerekedett a szeme, de
oltárszolgájával az oldalán sebesen sietett elé. Átvette Jow-t, és
bevitte egy rovásokkal védett sátorba, aminek a bejáratán a
lelkipásztor botja díszelgett. A tekintetét menet közben
egyetlen pillanatra sem vette le Arlenről. Amikor pillanatokkal
később ismét előbukkant a sátorból, fénylő rovásos aranyfa
botot tartott a kezében, és a kör biztonságából figyelte tovább
az eseményeket.
A csata lendülete most már kezdett alábbhagyni, és a gróf,
aki közelharcról közelharcra ugrált, hirtelen ellenség nélkül
találta magát. Dühödten, zihálva nézett körül, aztán amikor
már nem látott fenyegetést, egyszer csak megborzongott, és
fáradtan a lándzsájára támaszkodott. Az emberei egy
szemvillanás alatt mellette termettek, körülvették, és eltakarták
szem elől. Renna okádás hangját hallotta a páncélos hátak
mögül.
– Mindig így megy – magyarázta Darsy. – Senki sem
tüzesebb a gróf úrnál, ha forr a vére, de lassan lendül bele,
aztán meg úgy dől el, mint a kivágott fa.
– Nincs miért szégyenkeznie – mondta Arlen. – Magam is
számtalanszor voltam így. Már az is sok mindent elmond róla,
hogy egyáltalán idekint van az éjszakában… – Elhallgatott egy
pillanatra. – Gróf?
Darsy bólintott.
– Egy flancos királyi rendelettel állított be, amiben
kinevezték Rönkösháza és a környező vidékek földesurának.

 171 
Vagy egy mérföld hosszú karavánt hozott magával. Meg
katonákat is. Több mint ezret, köztük sok íjásszal, erősítésként
a kráziaiak ellen. Már neki is láttak felépíteni egy erődöt. Az
emberek annyira hálásak voltak az élelemért meg a
pokrócokért, hogy nem reklamáltak, főleg hogy te meg Leesha
elmentetek a Teremtő tudja, hová.
– Szóval egyszerűen átadtátok nekik a falut? – kérdezte
Arlen.
– Nem volt választásunk – felelte Darsy. – De nem sült el
rosszul. Thamos többnyire békén hagyja azokat, akik értik a
dolgokat, és senki sem tagadhatja, hogy rengeteget segített,
ráadásul reményt adott azoknak az embereknek, akiknek
amúgy másuk sincsen.
A harc véget ért, de Renna még most is látta Arlen
munkájának eredményét azon, ahogy a Baltások módszeresen
tisztították meg a területet, és meggyőződtek róla, hogy az
áldozataik valóban elpusztultak-e. A démonok a mágia révén
igen gyorsan gyógyultak, és hiába sebezték meg őket rovásos
fegyverekkel, perceken belül ismét harcra készek voltak, ha
nem ölték vagy csonkították meg őket. Nem egy élettelennek
tűnő démon ordított fel, amikor a Baltások a közelébe értek,
hogy aztán rájuk támadjon, vagy szökni próbáljon előlük.
Ezeket gyorsan a földhöz szorították, ahol aztán vadul
rángatóztak, miközben a Baltások nekiláttak, hogy átvágják a
vastag páncélt a nyakuknál. Még egy kis fadémon fejének
leválasztásához is jó pár fejszecsapásra volt szükség, és

 172 
Fűrészes Sammnak is alaposan neki kellett feszülnie a
feladatnak.
Renna megállt Arlen meg a nők mellett, és szédítő rovásos
köpenyeiket figyelte.
– Te festetted a rovásokat a ruháikra is? – kérdezte Arlent,
bár rettegett a választól.
Darsy hirtelen felé fordult, mintha csak most vette volna
észre Rennát, és megakadt a tekintete a ruháin – vagyis inkább
a bőrén, ott, ahol nem viselt ruhát. A nő vállára pillantott, és
kitágult az orrlyuka. Megragadta Renna köpenyét, és felemelte,
hogy jobban láthasson, majd sértetten pillantott Arlenre, és a
férfi orra elé emelte vaskos ujját.
– Te másnak adtad a rejtőköpenyedet? Tudod, mennyit
görnyedt fölötte Leesha asszony? Többet dolgozott vele, mint a
sajátjával! Meg sem köszönted neki, és egyetlenegyszer sem
vetted fel! Aztán csak úgy elszórod…
– Ácsi, maga ostoba tehén! – Renna kitépte a nő kezéből a
köpenye sarkát, és kettejük közé állt. – Ne merészeljen így
beszélni vele!
– Mert különben mi lesz? – Darsy Renna fölé magasodott, és
lehajolt. Kis híján összeért az orruk. – Neked ehhez semmi
közöd, kislány, úgyhogy tartsd a szádat, vagy rögvest a
térdemre fektetlek!
Ha Darsy gyógyfüvész volt is, Renna azonnal meglátta
benne a harcost. A nő egy fejjel magasabbra nőtt nála, széles
testére izom tapadt, nem zsír. Ugyanazt a bő pantallót viselte,
mint a többi nő, nehéz rovásos késének pengéje befelé görbült,

 173 
mint egy sarlóé. Éppen úgy át lehetett vágni vele a
gyógynövények vastag szárát, mint egy démon végtagjait,
markolata alaposan megkopott a használattól.
Mindez azonban egyáltalán nem számított. Renna
megragadta a nő torkát, és szorongatni kezdte. Darsy
küszködött, férfiasan vastag kezével Renna karját feszegette,
de ezzel az erővel akár egy hegyet is megpróbálhatott volna
elmozdítani. Aztán vaskos öklével ütni próbált, de Renna
könnyedén elkapta a karját, megfeszítette, és maga felé húzta,
így is erősítve a szorítását a nő torkán. Darsy arca elvörösödött,
nyakán kidagadtak az erek.
– Elég már, Ren! – csattant fel Arlen, és olyan erővel kapta el
a nő mindkét karját, hogy az kénytelen volt elengedni Darsyt.
Olyan könnyedén húzta félre, mint egy macskát, amelyik
belopakodott a mészárszékre szaglászni.
– Ő kezdte! – csattant fel Renna, de éppen olyan hiábavalóan
küzdött a férfival, mint Darsy az imént vele. – Te is láttad.
– Igen – mondta csendesen Arlen. – Tényleg ő kezdte. De
ettől még senkit sem kell megölni. Vagy a tölgypatakiaknak
talán igazuk volt, amikor karóba akartak húzni?
Renna úgy érezte, mintha egy vödör hideg vizet borítottak
volna a nyakába. Nem küzdött tovább. Arlennek persze igaza
volt. Kevesen tagadták, hogy Tímár Harl azt kapta, amit
érdemelt, amikor Renna leszúrta a saját késével, de ez a Baltás
Darsy nem Harl volt.

 174 
 A lelke mélyén valamiért mégis a nő vérét kívánta. Mélyen
beszívta a levegőt, aztán elengedte a nőt. Amint Arlen
megérezte, hogy múlik a feszültsége, lazított a szorításán.
– Jól vagy? – kérdezte a torkát dörzsölgetve levegő után
kapkodó Darsytól.
– Jól – felelte rekedten a nő.
Arlen bólintott.
– Akkor, a magúr vigye el, tartsd észben, hogy semmi közöd
hozzá, mihez kezdek azzal, ami az enyém. Szerintem Leesha
sem örülne, ha meghallaná, hogy pletykálkodsz róla.
– Igen. – Darsy köhögött egy sort. – Ebben igazad lehet. –
Rennához fordult. – Anyám próbált némi jó modort belém
verni, de soha nem sikerült neki.
– Tulajdonképpen én sem voltam valami barátságos –
mormogta.
A lány megköszörülte a torkát, mire minden tekintet felé
fordult. Úgy tizenhét éves lehetett, és nagyon csinos volt, de
Renna látta, hogy vastag hegek bukkannak elő az inge gallérja
alól. Egyszer közel járt a halálhoz. Nagyon közel. És képes volt
elriasztani a magúrokat a zenéjével. Renna kételkedett Arlen
történeteiben a vörös hajú Zsonglőrről, de ezt a saját szemével
látta.
Arlen elmosolyodott, és meghajolt a lány felé.
– Egyre jobban hegedülsz, Kendall. Úgy látom, Rojer sokat
foglalkozott veled meg a többi tanítványával.
Kendall leszegte a fejét, a szemében szomorúság látszott.

 175 
 – Rojer hónapok óta nincs itt – mondta Darsy. A hangja még
mindig rekedtes volt, de érezhetően erősödött. – Elment
Rizonba Leesha asszonnyal. A többi tanítványának pedig
fontosabb, hogy a talpalávalót húzza, mint hogy démonokkal
harcoljon. – Gyengéden taszított egyet Kendall vállán. – Bezzeg
a mi kis hegedűs boszorkányunk! Felér egy tucat lándzsás
férfival! Kendall továbbra is a földet nézte, de Renna látta, hogy
sápadt arca elpirul, és a szája halvány mosolyra húzódik.
– Mióta nincs itt Leesha? – kérdezte Arlen.
– A kráziaiakkal ment el két hónappal ezelőtt – felelte Darsy.
Arlen felhorkant.
– Ezek szerint igaz? Jardir megjelent a faluban, és elrabolta?
– Úgy is mondhatjuk.
Arlen összehúzta a szemöldökét.
– Ez meg mit jelentsen?
Darsy mély lélegzetet vett, és a férfi szemébe nézett.
Arlen szeme kidülledt, az álla leesett. Egy futó pillanattal
később már el is tűnt az arcáról a döbbenet, de ott volt, semmi
kétség. Még a mágia aurája is észrevehetően megváltozott
körülötte, a felszíne repedezett és pattogott, akár zöld fa a
tűzön.
Renna még soha nem látott olyat, hogy Arlent bármi is
meglepte volna, és most nem tudta, mit olvasson ki belőle.
Lehet, hogy Papíros Leesha már a múlt, de nyilvánvalóan volt
még hatalma a férfi felett.
Arlen előredőlt, az arca békés volt, de a tekintetéből
szenvedély sütött.

 176 
 – Azt akarod mondani, hogy Leesha elment, hogy
összeházasodjon Ahmann Jardirral. Azzal a hazug, gyilkos
Mag ette erőszaktevővel? Erről van szó, Baltás Darsy? –
Fokozatosan megemelte a hangját, miközben beszélt. Azért így
sem kiabált, de hangosabb lett. Renna megint látta, hogy a férfi
környezetéből a testébe áramlik a mágia, és a rovásai ragyogni
kezdenek. Darsy úgy húzódott el Arlentől, mint egy sziszegő
csörgőkígyótól.
– Nem mondott igent! – Darsy gyakorlatilag ordított. – És
nem is teljesen hülye. Azt mondta, ez jó ürügy, hogy
megnézze, mit művelt Jardir délen. Hogy megszámolja a
katonáit, és kiszagolja a módszereit. És nem is egyedül ment.
Magával vitte Rojert, Garedet, Wondát meg a szüleit, hogy ők
vigyázzanak rá.
– Nem számít – mondta Arlen. – Az, hogy elment, és
magával vitte az apját, azt üzeni a kráziaiaknak, hogy Erny
piacra dobta a lányát, és csak a megfelelő ajánlatra vár.
Darsy megvetően húzta el a száját.
– Hogy merészeled? Leesha asszony nem tehén, hogy csak
úgy adni-venni lehessen!
– Az ő szemükben az – csattan fel Arlen. – A kráziaiak nem
úgy bánnak a nőkkel, mint a szabad emberek. Nem számít,
hogy hercegnőről vagy fejőlányról van szó, számukra minden
nő csak tulajdontárgy, amivel kereskedni lehet. És senki sem
kínál többet a magúr ette Ahmann Jardirnál, ha egyszer
kinézett magának valamit, Baltás Darsy. Senki!

 177 
 A nő elengedte magát, nem maradt bár benne erő vitatkozni.
Bólintott.
– Megmondtam neki, hogy ostobaság elmenni, de nem
hallgatott rám. Makacs, mint egy magúr. – Gyötrelem suhant át
az arcán, mintha fájt volna beismernie, hogy az ő asszonya nem
tökéletes. Renna a földre köpött. Darsy összerezzent, de nem
tett megjegyzést.
– Azért nem hiszem, hogy egyelőre veszélyben lenne –
folytatta. – Rendszeresen küld leveleket, és kódoltan mindig
azt üzeni, hogy ő és a többiek is jól vannak. Mondhat bárki a
kráziaiakról, amit akar, de nagyszerű fullajtárok.
– Kódoltan?
– Mondtam, hogy nem teljesen hülye. – Darsy végre a férfi
szemébe mert nézni. – Leesha asszony biztos volt benne, hogy
a kráziaiak el fogják olvasni a leveleit, de bemagoltatott velem
néhány szót és kifejezést, hogy akkor is tudathassa velem,
hogyan állnak a dolgok, ha nem írhat szabadon. Eddig úgy
fest, Jardir állja a szavát, de Leesha asszony szerint egész
Rizonban az ő seregei állomásoznak, és annyi katonája van,
hogy lehetetlen megszámolni. Külön kért bennünket, hogy
téged ne említsünk, de meghagyott egy kódot, hogy azzal
jelezzük a visszatérésedet.
– Hát írd meg neki, hogy itt vagyok! – mondta Arlen. – És
írd meg neki azt is, hogy azonnal vissza kell jönnie
Rönkösházára! Olyan hírem van, ami nem várhat, és kódolva
nem tudod megüzenni.

 178 
 – Én aztán nem fogok összeveszni ezen veled – közölte
Darsy. – A Teremtő egészen biztosan nem gyógyfüvésznek
szánt.
– Nehéz időket élünk, és a vállunkra kell vennünk a terhét.
Valami rossz közeledik az újholddal. Valami, ami mellett Jardir
csak a fülünkbe zümmögő bögölynek tűnik.
Darcy elsápadt.
– És mi az?
Arlen mintha meg sem hallotta volna a kérdést.
– Ki szól a Baltások nevében, most, hogy Gared nincs itt?
– Ki más? – kérdezte Darsy. – A hentesek. Még az új grófnak
is több esze volt annál, mintsem hogy magára haragítsa őket.
Királyi kedvezményeket kaptak, de még nem kérte meg őket,
hogy olyasmit tegyenek, ami nem állt volna szándékukban
amúgy is.
Hangos ugatás hallatszott, és egy mágiától fényes, jókora
valami rontott neki Arlennek. Renna előhúzta a kését, de Arlen
letérdelt, széttárta a karját, és hagyta, hogy a hatalmas
farkaskutya egyszerűen fellökje. A nevetése ragályosnak
bizonyult, ahogy az állat az arcát kezdte nyalni.
– Még mindig nem tanítottad meg viselkedni ezt a korcsot,
Baltás Evin? – kérdezte Arlen a kutya közeledő gazdájától.
– Árnyék akkor engedelmeskedik, ha úgy tartja kedve, és
csakis akkor – felelte Evin. – Jó, hogy visszajött, uram.
– Hogy van Brianne meg a fiúk? – Arlen lefejtette magáról a
termetes kutyát.

 179 
 – A fiúk nőnek, mint a bolondgomba – felelte Evin. – Callen
hamarosan maga is baltát kaphat, Brianne meg egy újabbat
hord a hasában. Imádkozom, hogy ezúttal lány legyen. –
Várakozással telve nézett Arlenre.
Az felsóhajtott.
– Csecsemő lesz, Evin, ennyi biztos. Egyáltalán nem vagyok
róla meggyőződve, hogy a Teremtő létezik, arról meg még
annyira sem, hogy meghallgatja az üzeneteimet. Csak
reménykedj benne, hogy lány lesz, és az anyjától örökli a
külsejét.
Mindenki döbbenten nézett rá, mintha el sem akarnák hinni,
hogy Arlen elsütött egy viccet, de amikor Evin harsányan
felnevetett, a többiek is csatlakoztak hozzá, és csillapodott a
feszültség.
Darsy megköszörülte a torkát, elkapta Arlen tekintetét, és
fejével a csatamező irányába intett, ahonnan a gróf éppen
feléjük tartott. Egy selyemkendővel a száját törölgette, de
elszántan lépdelt. Két harcosa követte, egy férfi és egy nő.
– Hentes Dug és Merrem – súgta oda Arlen Rennának. – A
rönkösházi csata előtt valóban hentesként dolgoztak.
Mindkét hentes megtermett volt, vastag karjukat hegek
szelték keresztül-kasul, arcukon égések nyomai látszottak. A
kopasz Dug erősen verejtékezett vastag bőrből készült,
vértekkel megerősített és démonvértől foltos köténye alatt.
Darsyhoz hasonlóan Merrem is szoknyának ható bő pantallót
viselt. Bőrfűzőjét éppen úgy vértekkel erősítették meg, mint
Doug kötényét, és az ichor foltjai sem hiányoztak róla.

 180 
Mindketten olyan erősnek tűntek, mint akik egy tehenet is fel
tudnának emelni. Az öveiken lógó nehéz bárdok alig
különböztek attól, mint amivel Harl a disznókat szokta levágni,
csak erre számtalan rovást festettek, és Renna gyanította, hogy
már rég nem használták őket valódi hentesmunkára.
Büszkén lépdeltek, mint szónokok a falutanács felé. A többi
vérrel, verejtékkel és démonichorral borított, mágiától ragyogó
Baltás a nyomukban érkezett. Mindannyian Renna fölé
magasodtak, amitől a nő úgy érezte, mintha fák gyűrűje venné
körül. Izgatottan suttogtak egymás között, Arlenre mutogattak,
és rovásokat rajzoltak a levegőbe. A kéregkatonák velük éles
ellentétben gyorsan makulátlan sorokba rendeződtek a gróf
mögött, kihúzták magukat, és a lándzsájukat előreszegezték,
hogy parancsnokuk egyetlen szavára bármikor ölhessenek.
Thamos gróf nem volt olyan magas, mint a helybéliek, de
fényesre suvickolt, mágiától ragyogó páncélja ezért bőven
kárpótolta.
– Szabadítóházán senki sem felejtette el, mit tettél értünk –
mondta gyorsan Darsy, mielőtt a gróf hallótávolságba ért
volna. – A Baltások oda mennek, ahová a Rovásember küldi
őket, és sehová máshova.
Arlen bólintott.
– Először is ezt a rovásemberesdit szerettem volna tisztázni.
Thamos tiszteletteljes távolságra Arlentől megállt, és
gőgösen kihúzta magát, miközben egy alacsonyabb férfi, akit
Renna eddig nem vett észre, előlépett mögüle. Ő is páncélt
viselt, a hátára rövid lándzsát szíjazott, de egyáltalán nem tűnt

 181 
harcosnak. A páncél és a fegyver is inkább tűnt dísznek, mint
használati tárgynak. A férfi keze sima volt, láthatólag inkább
szokta a pennát, mint a lándzsát. A páncél fölött viselt
köpenyére két emblémát véstek: egy borostyánnal benőtt trónt
és egy kéregkatonát. Meghajolt.
– Bemutatom Őfelségét, Rönkösházi Thamos grófot, a
Kéregkatonák Marsallját, az angiers-i Rhineback herceg fivérét,
az Angiers folyó és a déli határ között elterülő földek és a rajtuk
élő emberek urát.
Thamos Arlenre pillantott, és alig észrevehetően biccentett
felé. Renna szinte semmit sem tudott az udvari etikettről, de
azzal azért tisztában volt, mi számít sértésnek. Mosolyogva
várta, hogy Arlen szétszedje ezt az embert. De őszinte
meglepetésére Arlen mélyen meghajolt.
– Thamos gróf – mondta hangosan, hogy mindenki hallja. –
Köszönjük, hogy segítséget hozott a földjein szenvedő
menekülteknek. Megtiszteltetés a falunak, hogy éjjel harcba
száll a Baltások oldalán.
Thamos összehúzta a szemét, mintha a csapdára várna, de
Arlen megint meghajolt.
– Még be sem mutatkoztam rendesen – folytatta, majd
felegyenesedett, Darsyra pillantott, aztán körbenézett a
Baltásokon meg az egész társaságon. – Ami azt illeti, még
senkinek sem mutatkoztam be rendesen. Bálás Arlen vagyok
Tölgypatakból.

 182 
 A szavai hallatán néma csend ereszkedett a tömegre. Renna
körülnézett, és látta, hogy mindenki lélegzet-visszafojtva várja,
hogyan tovább.
A csend csak pár pillanatig tartott, mégis mintha egy
örökkévalóság telt volna el. Aztán mindenki egyszerre kezdett
el beszélni, és olyan hangzavar támadt, hogy senki nem értette,
mit mond a másik. Még a kéregkatonák is mormogtak egymás
között.
Thamos Hentes Dugra pillantott, aki hátrafordult a tömeg
felé.
– Kuss legyen! – ordította túl a zsivajt. – Nem egy Zsonglőr
műsorán vagytok! – Azonnal megint csend lett, csak páran
dörmögtek tovább halkan, és Renna látta, hogy sokan az
ajkukba harapnak. Nem ígérkezett tartósnak a nyugalom.
A gróf csücsörítve emésztette Arlen szavait.
– Tölgypatak – mordult fel. – Szóval mégiscsak milni.
Euchor lekötelezettje. – Undorral mondta ki a nevet, mintha
méreg volna a szájában.
Arlen vállat vont.
– A térkép szerint ez talán így van, valójában azonban
Euchor mindig is magasról tett Tölgypatakra, az ottaniak pedig
viszonozták ezt a szívességet. Tölgypatakban nőttem fel, igaz,
de a magam ura vagyok. – A gróf szemébe nézett. – Euchor
éppen úgy nem szabhatja meg, mit tegyek, mint ahogyan maga
sem.
Thamos állta a tekintetét, és egy darabig farkasszemet
néztek egymással. A gróf jó pár démont megölt a csatában, és a

 183 
bőre meg a páncélja is ragyogott a Mag mágiájától. Renna látta,
hogyan vibrál az aurája a légzése ütemére, és tudta, hogy a gróf
embertelenül gyors és hihetetlenül erős. És hogy a mágia
hatására legszívesebben őrjöngve lendülne támadásra.
Rennát talán aggasztotta a dolog, de akármilyen erős is volt
a gróf, Bálás Arlennel állt szemben. Arlen tetoválásai hevesen
ragyogtak. Renna nem tudta, hogy szándékos-e, mindenesetre
a tömegre látványos hatással volt. Sok Baltás morgolódni
kezdett, és rovásokat rajzoltak a levegőbe.
A gróf és Arlen úgy álltak egymással szemben, mint két
kankutya, akik egy szuka kegyeiért viaskodnak, de Arlennek
nagyobbak voltak a fogai, és a falka is hozzá húzott inkább.
Körülöttük a Baltások fogást váltottak a szerszámaikon, a
Kéregkatonák pedig idegesen álltak egyik lábukról a másikra.
Arlen a feszültséggel mit sem törődve lefegyverző mosollyal
oldotta a hangulatot. Renna felé fordult, meghajolt, és széles,
begyakorolt mozdulattal felé mutatott. Lehet, hogy többnyire
nem törődött az etikettel, de nyilvánvalóan tisztában volt vele.
– Elnézését kérem, amiért még nem mutattam be a társamat
– mondta. – Ő itt Tímár Renna, szintén Tölgypatakból. –
Kihúzta magát, és Thamos feje fölött a Baltások felé nézett. – A
jegyesem.
Körben megint mindenkinek leesett az álla, de ezúttal Renna
szája is tátva maradt. Így, hogy Arlen ennyi ember előtt
kimondta a dolgot, sokkal valóságosabbnak tűnt, mint egy
pillanattal korábban. Bálás Arlen jegyese volt. Ismét.

 184 
 Thamos ezúttal gyorsabban reagált, odalépett Rennához,
meghajolt előtte, majd megfogta a kezét, és könnyedén
megcsókolta.
– Örülök, hogy megismerhetem, Tímár kisasszony. Hadd
gratuláljak először én!
Renna a Zsonglőrök pantomim-előadásaiból tudta, hogy a
szabad városokban az urak kezet csókolnak a hölgyeknek, de
még csak nem is látott ilyesmit a saját szemével.
Mozdulatlanná dermedt, halvány elképzelése sem volt, mit
kellene tennie. Érezte, hogy pír szökik az arcába, és hálás volt
az éjszakai sötétség rejtekéért.
– K… köszönöm! – bökte ki végül.
Thamos felegyenesedett, és ismét Arlenhez fordult.
– Na most – szólt halkan. – Ha mással már nem áll
szándékában megdöbbenteni ezeket a tökfilkókat, esetleg
válthatnánk pár szót négyszemközt?
Arlen bólintott, a gróf szolgája pedig egy nehéz vászonból
készült sátorhoz vezette őket a tisztáson kialakított rováskör
közepére. Odabent meleg szőrméket terítettek a földre szőnyeg
gyanánt, a sarokban baldachinos ágy állt, egy hatalmas asztalt
pedig tucatnyi szék vett körül. Az asztalfőn álló
ülőalkalmatosságot Renna leginkább trónnak nevezte volna: a
nehéz, fényesre csiszolt fából készült tárgyhoz magas támla és
faragott borostyánnal díszített két karfa tartozott. Életében nem
látott ekkora széket, a sátorban az összes többi eltörpült
mellette.

 185 
 Ahogy mágiától körülvéve, ragyogó páncéljában
letelepedett, Thamos úgy festett, mintha maga a Teremtő
készült volna ítéletet mondani az egybegyűltek felett.
Egy pillanattal később Arther, Thamos szolgálója
megköszörülte a torkát, és félrehajtotta a sátor bejáratát a
Lelkipásztor előtt, aki korábban Baltás Jow-t és a többi
sebesültet istápolta. Most is magával hozta a rovásos botját, bár
élemedett kora ellenére láthatólag nem volt szüksége
támasztékra a járáshoz.
– Hayes Lelkipásztor úr, az angiers-i Pether pásztoratya
főinkvizítora – jelentette be a férfit Arther. Arlen összehúzta a
szemöldökét, és Renna érzékelte, hogy eleve bizalmatlanul
tekint a Lelkipásztorra.
– Tudomásom szerint Jona Lelkipásztor úr pótlására
küldték. – Arlen úgy nézett a grófra, mintha az mutatta volna
be a férfit. – Talán Jona máris a maguk inkvizíciójánál van?
– Ez csakis a Teremtő lelkipásztorainak dolga, magának
semmi köze hozzá – felelte élesen Hayes.
Arlen felmordult, és Darsyra pillantott.
– Hetekkel ezelőtt elvitték – mondta a nő. – Vika
magánkívül van az aggodalomtól, de nem engedték, hogy
elkísérje, és hiába könyörög, azóta sem árulnak el semmit. –
Thamos felé intett az állával.
Arlen a gróf felé fordult, de az tehetetlenül tárta szét a karját.
– Ahogyan Hayes Lelkipásztor úr mondja, ez a
Lelkipásztorok Tanácsára tartozik, nincs beleszólásom.
Arlen megrázta a fejét.

 186 
 – Ilyen nincs. Minden feleség megérdemli, hogy híreket
kapjon a férje felől, és bizonyítékot, hogy jól van. Mert erősen
remélem, hogy jól van.
– Hogy merészeli! – csattant fel Hayes. – Lehet, hogy a
lelkipásztorok gúnyáját viseli, de nem tagja a rendünknek, és
nem tudhatjuk, hogy…
– Mit nem tudhatnak? – vágott a szavába kihívóan Arlen.
– Elég! – szólt közbe Thamos gróf. – Egy fullajtár holnap
elviszi Vika asszony levelét, és egy héten belül visszatér a férje
válaszával. Ha meg is akarja látogatni Jonát, kíséretet küldünk
vele.
Hayes lelkipásztor szigorúan pillantott a grófra.
– Felséges uram…
– Már nem vagyok a diákja, Lelkipásztor uram – torkolta le
Thamos. – Kíméljen meg az előadásától. Ha a tanácsnak gondja
van velem, nyugodtan a bátyámhoz fordulhatnak, aztán
meglátjuk, kire hallgat igazán.
Egy darabig farkasszemet néztek, aztán Hayes bólintott és
meghajolt.
– Ahogyan felséged óhajtja.
Thomas felhorkant.
– Jó. – Arlenre pillantott. – Tekinthetjük lezártnak az ügyet,
vagy további rejtett fenyegetéseket is tartogat a számomra?
Kisebb gondunk is nagyobb annál, mint hogy egy falusi
Lelkipásztorral foglalkozzunk, aki nem a Szentkönyvből
prédikál.
Arlen bólintott.

 187 
 – Sokkal nagyobb gondunk is akad, felség. A magúrok
belefáradtak, hogy nem hagyjuk magunkat. Ellentámadásra
készülnek.
– Próbálkozzanak csak – vicsorította Merrem. – A Mag
összes démonjának együtt sincs ki négy kereke. Akkora tüzet
rakunk belőlük, hogy a Teremtő is látni fogja.
Dug egyetértőleg bólintott, Thamos azonban nem szólt, csak
egymásnak támasztott ujjai fölött nézett komoran Arlenre.
– Töredékét sem láttuk még annak, amit a Mag ellenünk
küldhet, Merrem – mondta Arlen. – Egy hete sincs, hogy Renna
meg én olyan démonnal találkoztunk, amelyik jóval okosabb
volt bármelyikünknél. Egy elmedémonnal. Testőre is volt,
méghozzá egy olyan magúr, aki bármivé át tudott változni.
Amikor az elmedémon a közelükben volt, a többiek elkezdtek
teljesen másként viselkedni.
– Hogyan másként? – kérdezte Dug.
– Mint a katonák, akiket egy jó tábornok irányít – felelte
Arlen. – Egy csapat fadémont küldött rám, furkósbotokkal
támadtak, miután a karmaikkal nem sikerült áthatolniuk a
rovásaimon.
– Az éjszakára! – Merrem megborzongott, Dug pedig a
szőnyegre köpött. Renna Thamosra pillantott, de úgy tűnt, a
herceg nem vette észre. Halálosan elsápadt, és a félelem bűzét
árasztotta magából. Renna kíváncsi lett volna, mi történt az
erős vezetővel, a megingathatatlan harcossal, aki alig pár
pillanattal korábban a székén ült.
– Ezt anyámnak is hallania kell – mormogta végül Thamos.

 188 
 Mindenki csodálkozva nézett rá. Hayes Lelkipásztor
megvetően húzta el a száját.
– Az anyjának, felség? – Halkan beszélt, hogy a többiek ne
hallhassák, de Renna kristálytisztán ki tudta venni minden
szavát. Az érzékei napról napra többre voltak képesek.
Thamos megriadt, kihúzta magát, és mintha egy kis szín
visszatért volna az arcába.
– A bátyámnak – helyesbített. – A bátyámnak, Rhineback
hercegnek ezt azonnal hallania kell. Arther, készítsen egy
fullajtárt!
Arther már indult is, hogy engedelmeskedjen, de Arlen
felemelt kezével megállította.
– Sajnálattal tájékoztatom felségedet, hogy rosszabb híreim
is vannak. Az elmedémonok képesek belenyúlni a fejünkbe, és
felfalni a gondolatainkat. Minden lépésünket előre tudják.
Akár át is vehetik fölöttünk az irányítást, és úgy mozgatják a
testünket, mint egy bábut.
– Teremtőm! – kiáltott fel Merrem. – Ez ellen meg hogyan
harcoljunk?
A gróf arca olyan zöld lett, hogy Renna attól tartott, rögtön
elokádja magát.
– A védőmezőkön ők sem tudnak áthatolni – folytatta Arlen.
– Ezenkívül léteznek rovások elmedémonok ellen is. – Elővett
egy darab pergament meg egy rovásvető ecsetet a köpenye
alól. Az ecset mintha a karja meghosszabbítása lett volna,
ahogyan fürge mozdulatokkal megfestett egy nagy elmerovást,
és a többiek felé fordította.

 189 
 – Ez a szimbólum megakadályozza a behatolásukat. – A
saját homlokán lévő pontosan ugyanolyan rovásra mutatott,
aztán a másikra, amit szénfürttel festettek Rennáéra. – Az
elmedémonok a többi magúrnál is érzékenyebbek a fényre.
Még a hold is megsebezheti őket. Kizárólag az újhold körüli
három éjszakán jönnek a felszínre. Ha valaki ilyenkor aktív
védőmezőn kívül jár, feltétlenül ilyet kell viselnie a fején.
Darsy végighúzta az ujját a rovás ívein.
– Elég egyszerű. Készíthetünk róla nyomatokat, és
körbeküldhetjük a városban.
Arlen bólintott.
– Már kezdhetitek is. – A Hentesekre pillantott. – Ti pedig
toborozzatok még több embert, és készítsétek fel a Baltásokat
az ésszel harcoló magúrok elleni küzdelemre!
– Rengeteg újoncunk van – felelte Dug –, de ez pusztán
annyit jelent, hogy sok nyersanyag futkos rovásos lándzsákkal,
viszont fogalmuk sincsen, hogyan használják őket.
– Három hetük van megtanulni – mondta Arlen. – A
lehetőségekhez mérten segítek, de ez a te feladatod, Hentes
Dug. A tied és Merremé. – Thamosra pillantott. – Meg a
grófotoké.

– El sem hiszem, hogy lemondtál egy hadseregnyi

démonvadászról – mondta Renna, miközben visszafelé
ballagtak a lovaikhoz.

 190 
 – Soha nem akartam hadsereget irányítani, Ren – felelte
Arlen. – Újabban, ha egy sereg élére kerülök, az lesz a vége,
hogy több vörös kerül a katonáim lándzsáira, mint fekete. Az
embereknek éjjel-nappal össze kell tartaniuk, én pedig ennek
csak az útjában állok. Hadd tartsa meg Thamos a trónját! –
Rennára nézett, és elmosolyodott. – Később is lerugdoshatom
róla, ha úgy alakul.
Renna elnevette magát, mire egy közelben ólálkodó
fadémon izgatottan nézett körül, a hang forrását keresve. Csak
úgy egy tucat lábnyira volt tőlük, de a rejtőköpenyében Renna
akár az orra előtt is észrevétlen maradhatott volna.
A rejtőköpenyében, amit Leesha olyan szeretettel szőtt
Arlennek.
– Tudtam, hogy oka van, miért nem rajongtam soha ezért a
holmiért – mondta Renna, majd kikapcsolta a csatot, és hagyta,
hogy a köpeny a földre essen. A démon felrikkantott, amikor
megpillantotta, és sebesen közeledett felé.
Renna hagyta, hadd jöjjön, megvetette a lábát, aztán az
utolsó pillanatban félrelépett, és a mellette elzúgó démon
páncéljának résébe döfte a kését.
A magúr a sebéhez kapott, de nem volt halálos, a mágia
máris kezdte begyógyítani. A lény újabb kiáltással
visszafordult Renna felé, mire a nő kitárta a karját, és várta a
következő támadást.
A démon ezúttal óvatosabb volt, távolságot tartott, ágszerű
karjainak hosszúságát igyekezett az előnyére fordítani. Renna a
megfelelő pillanatra várt, nem támadott vissza, csak el-elhajolt.

 191 
Néha megszúrt egy arra járó ágat a késével, de az apró vágások
csak felpaprikázták a démont.
Addig húzta az időt, amíg a magúr úgy nem tette le a lábát,
ahogyan ő szerette volna. Akkor ellépett a következő ütés elől,
majd mielőtt a démon visszanyerhette volna az egyensúlyát, a
jobb oldalán a harmadik és a negyedik bordája közé döfött,
éppen ahogy Arlen tanította. Érezte a lüktetést, ahogy a penge
átszúrta a démon szívét, és nyers mágiát pumpált belé,
miközben a lény szemében lassan kialudt a fény.
A fadémon még feléje kapott, de a szénfüstfesték rovásokból
áradó mágia nem engedte, hogy kárt tegyen Rennában. Végül
elterült a földön.
Renna Arlen felé fordult.
– Ez a démon tudja, ki ölte meg.
A férfi felszegett állal nézett vissza rá.
– Elpusztult, Ren. Már semmit sem tud.
Lehajolt, felvette a kabátot, lerázta róla a port meg a
leveleket, és gondosan összehajtogatta.
– Ha őszinte akarok lenni, én sem szívesen vettem fel soha.
Én sem szeretek jobban elrejtőzni, mint te. Sőt, talán még
annyira sem. – Mordult egyet. – Előfordult már veled, hogy
kaptál valakitől egy ajándékot, tudtad, hogy szívvel-lélekkel
készítette, de amikor kibontottad, mégis az volt az első
gondolatod, hogy „ez az ember egyáltalán nem ismer engem”?
Renna bólintott.
– Mint amikor apám vett egy hordó lápi sört, hogy
megünnepeljük a születésnapomat, aztán az egészet egyedül

 192 
itta meg. – Vállat vont. – A Tímárok soha nem értettek
különösebben az ajándékozáshoz. Főleg amióta anyám
meghalt.
– Hogyan ment el? – kérdezte halkan Arlen. – Hallottam,
hogy démonok végeztek vele, de a faluban soha nem mesélték
a történetet.
– Nem is lehetett – ismerte el Renna. – Magúrok ölték meg,
ahogy mondod, de nem a rovások között támadt rés. Odakint
volt az udvaron. Emlékszem, aznap este nagyon csúnyán
összevesztek apámmal. Kisebb koromban nem igazán
gondoltam végig, de most úgy gondolom, nyilván azért futott
ki, hogy elmeneküljön előle. Az éjszakára mondom,
nemegyszer az én fejemben is megfordult a gondolat.
– Örülök, hogy nem tetted meg – mondta Arlen. – Egy dolog
elfutni, ha van hová, de ha ki kell menned az éjszakába, inkább
harcolj, mint menekülj!
– Bölcs szavak – bólintott Renna.
– Azért a köpenynek is megvan a maga haszna – mondta
Arlen. – Nélküle talán már mind a kettőnkkel végeztek volna.
– Ez esetben talán hálát kellene adnom Papíros Leeshának,
amiért megmentett bennünket. – Renna a földre köpött.
– Te mentettél meg bennünket, Ren – jelentette ki Arlen. –
Nem a köpenyed és nem apád kése szállt szembe azzal a
magivadékkal, és nem is azok végeztek vele. Az elmedémon
közelebb járt hozzá, hogy végezzen velem, mint bármi más,
pedig nemegyszer megszorongattak már az éjszakában.

 193 
 Arlen Renna felé nyújtotta az összehajtogatott köpenyt, a nő
pedig bólintott, és elvette tőle. Elmosolyodott.
– Nem mondom, hogy nem fog jólesni, amikor a te Leeshád
meglát benne. Így mindenki tudni fogja, hogy én vagyok neked
az első.
Arlen kajánul elvigyorodott.
– Néhányan látni is fogják. Mások meg azt hiszik majd, hogy
Leesha egyik tanítványa vagy.
Renna mogorván húzta össze a szemöldökét, mire a férfi
elnevette magát.

 194 
 5. FEJEZET

Haynes Lelkipásztor
v. u. 333 nyara
Huszonöt hajnallal újhold előtt

– A MAGÚR VIGYE EL! – dörmögte Arlen.

– Mi ez? – kérdezte Renna. Hosszú vágta után leszálltak a
lovak hátáról, aztán a fák sűrűjéből kivezették őket egy kis
tisztásra, aminek a túloldalát kiugró sziklafal zárta le.
– Valaki megtalálta a rejtekhelyemet – mutatott egy pontra a
férfi. Renna a tekintetével követte Arlen ujjának vonalát a
szikláig, aztán megrázta a fejét.
– Semmit sem látok.
– Ott! – mondta Arlen. – Egészen közelről lehet csak
észrevenni a bejáratot. Fémből van a kapu, és növények
borítják, körülötte meg mindent ellep a moha és a fű.
Renna hunyorogva kereste a helyet.
– Honnan tudod, hogy valaki megtalálta?
Arlen az apró sziklás kiszögellés tetején álló kiszáradt fa
tetejéből felfelé emelkedő füstoszlopra mutatott.

 195 
 – Az a kéményem. És három hónapja nem gyújtottam tüzet
odabent.
– Hagytál bent valami fontosat? – kérdezte Renna.
Arlen rántott egyet a vállán.
– Néhány félkész rovást. A Baltások mellé szegődő emberek
gyorsabban szedték össze a fegyvereket, mint ahogy el tudtam
látni őket rovásokkal, szóval nem igazán jutottam el odáig,
hogy raktározzak is belőlük. Itt csak a fejemet hajtottam álomra
néha. – Rikácsolás hallatszott, mire a férfi felsóhajtott. – A szép
istállómból meg magúr verte tyúkólat csináltak.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Renna.
– Hát, gondolom, kiveszünk egy szobát a faluban. – Arlen
fáradtnak tűnt. – Holnaptól. Éjjel-nappal elkezdenek majd
özönleni az emberek, ha megmutatjuk magunkat. Muszáj
aludnunk pár órát, mielőtt elkezdődik.
– Miért nem táborozunk úgy, mint máskor? – érdeklődött
Renna.
– Nem vagyunk állatok, Ren. Semmi baj nincs vele, ha az
ember néha ágyban alszik, és nem vagyunk mi akkora
emberek, hogy ne szabadna szóba állnunk másokkal.
Renna elhúzta a száját. Ma este nem vadászhatott, és
gyanította, hogy ha a városban lesznek, még kevésbé lesz
lehetősége Arlen tudta nélkül magúrhúst enni. Ahogy
növekedett az ereje, úgy undorodott egyre kevésbé a dologtól.
Éhes volt, és hétköznapi ételek többé nem elégítették ki az
étvágyát.

 196 
 Arlen fáradt tekintete azonban megijesztette. A férfi a világ
terhét cipelte a vállán, neki pedig lesz, ami lesz, támogatnia kell
az elkövetkezendő napokban.
– Jól van. Holnap. – Arlenhez lépett, megfogta a kezét, és
megcsókolta. – Készíts egy rováskört, én meg elaltatlak. –
Elmosolyodott. – Utána úgy fogsz aludni, mint a bunda.
A férfi tekintetéből eltűnt a fáradtság, ahogy átölelték
egymást. Soha nem lehetett annyira fáradt, hogy ne horgadjon
fel a kedve, ha Renna a földre dobta a ruháit.
Órák teltek el, mire az ébren fekvő Renna kibújt a már
horkoló Arlen öleléséből. Egy pillanatra megállt, figyelte a
rováskörben alvó férfit. Olyan kicsinek, olyan sebezhetőnek
látszott. Akármilyen erős is volt, lélegeznie és aludnia neki is
kellett. Szüksége volt valakire, aki vigyáz rá. Valakire, akiben
bízhat. Valakire, aki erős.
Elővette a kését, és nekivágott az éjszakának.

Amikor Renna felébredt, az arca a földet érintette. Valamikor

az éjszaka folyamán nyilván legurult a pokrócról. Köpött egyet,
aztán szórakozottan lesöpörte magáról a port, és kinyújtóztatta
elgémberedett tagjait. Még nem volt hajnal, de az ég már
eléggé kivilágosodott hozzá, hogy a hétköznapi látását
használva is észlelje az egyre gyengébben gomolyogva az
árnyékokba szivárgó mágiát.

 197 
 Arlen már ébren volt. Egy szál bidóban turkált Éji Táncos
nyeregtáskájában, miközben az orra alatt dünnyögött.
– Tudom, hogy itt hagytam őket valahol…
Renna mosolyogva figyelte. Örömmel kelt egy marék
földdel a szájában akár minden reggel, ha elsőként rögtön
Bálás Arlent láthatta.
– Mit keresel?
Arlen ránézett, közben tovább kutakodott. Az arcára kiülő
vidámságban Renna mosolya tükröződött.
– A ruháimat. Aha!
Előkapott egy gyűrött csomagot, kirázott belőle egy kopott
kék nadrágot meg egy valaha fehér inget. Felvette őket, mire
látván, hogy harmonikáznak rajta, Renna hangosan felnevetett.
– Még mindig nem híztál bele apád ruháiba?
Arlen fanyar mosollyal húzta meg az övét, aztán felgyűrte
az ingujját.
– Már annak idején, Fullajtár koromban is azt mondták rám,
hogy sovány vagyok, pedig elég sokat ettem. Azt hiszem,
fogytam még vagy húszfontnyit, amióta… – Tetovált arcára
mutatott. – …ez történt. – Felhajtotta nadrágja libegő szárát.
A szandálját csinosan összehajtogatott köpenyére tette, a
csomagot a nyeregtáskájába rejtette. Elővett egy öreg
bőrcsizmát, de némi habozás után felmordult, és visszarakta a
helyére. Inkább mezítláb maradt.
Különös volt hétköznapi ruhákban látni Arlent. Renna
hunyorogva próbálta elképzelni, milyen férfi lehetett volna
belőle, ha Tölgypatakban marad, végül azonban képtelen volt

 198 
rá. Az alkarját és a vádliját – de főleg a nyakát meg az arcát –
borító tetoválások csak még szembetűnőbbek voltak a
közönséges ing és nadrág mellett.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdezte Renna.
– Azért kezdtem el a köpenyt viselni, mert nappal a csuklya
elrejtette az arcomat. Az emberek kevésbé hajlamosak zaklatni
az utazó Lelkipásztorokat. Meg könnyű is ledobni
napnyugtakor. – Megrázta a fejét. – De már nem bujkálok, és a
köpeny félrevezeti az embereket. Nem vagyok szent ember. És
ha sietve kell megmutatnom a rovásaimat… – Csettintett az
ujjaival, egy pillanatra köddé vált, a ruhái pedig a földre
hullottak. Amikor rögvest ismét testet öltött, nem viselt mást,
csak a bidóját, és máris minden rovása szem előtt volt.
– Ez a trükk nem csak a démonok elleni harcban jöhet jól –
mondta vigyorogva.
Arlen elmosolyodott.
– Azért van, amikor a régimódi módszerekkel érdemes
csinálni.
– Szóval egyszerűen besétálunk a városba? – kérdezte
Renna. – Nem úgy lesz, mint Hídfalva után?
Arlen megrázta a fejét.
– Ne haragudj amiatt, Ren! Felgyűlt bennem a gőz. Nem volt
jogom…
– De igen, volt – vágott a férfi szavába Renna. – Adtam rá
okot, hogy kikelj magadból. Észhez kellett térítened.
Arlen egy szemvillanás alatt átszelte a tisztást, és a karjaiba
kapta a nőt.

 199 
 – Ezt te is megtetted értem. Nem is egyszer. – Megcsókolták
egymást, mögöttük a látóhatáron végre megjelent a nap, és
megérintette őket gyengéd sugaraival.
– Soha többé nem morgolódunk, Ren – mondta Arlen. –
Vagyunk, akik vagyunk, ha valakinek nem tetszik, hát puff
neki.
– Jól mondod. – Renna a férfi kopasz tarkójára tette a kezét,
és közelebb húzta magához egy újabb csókra.
Nem sokkal később Arlen bevitte őket Szabadítóházára,
mezítláb, kantárszáron vezetve Éji Táncost.
– Az utakon nincsenek rovások – állapította meg Renna.
– Az utak maguk a rovások – felelte a férfi. – Vagy legalábbis
a rovások részei. Miután a magúrok letarolták a falut, még
nagyobb, egymáshoz kapcsolódó védőmezőket készítettünk,
olyanokat, mint amikhez a Baltások készítették elő a terepet
északon. Minden gyűrűt tovább tart megalkotni, mint az
előzőt, de tíz év múlva a magúrok nem tudják majd betenni a
karmaikat a falu száz mérföldes körzetébe.
– Ez… hihetetlen – mondta Renna.
– Az lesz – bólintott Arlen. – Ha meg lehet egyáltalán
csinálni úgy, hogy közben a Mag ellenünk küld egy egész
seregre való démont, hogy taszítsanak vissza bennünket a
Tudatlanság Korába.
Bár korán volt még, az utak nyüzsögtek a dolgukra siető
hétköznapi emberektől. Arlen odabiccentett néhányuknak,
ahogy elhaladtak egymás mellett, de nem szólt, és meg sem
állt. Mindenki elkerekedett szemmel meredt rá, néhányan

 200 
meghajoltak, és rovásokat rajzoltak a levegőbe. Szinte
mindenki felhagyott azzal, amit éppen csinált, és követte őket.
Tiszteletteljes távolságot tartottak, de ahogy sokasodtak, egyre
nagyobb zajt csaptak, és Renna többször is ugyanazt a szót
hallotta a soraikból: „Szabadító!”
Arlen látszólag nem foglalkozott velük, ahogy komor
tekintettel végigvezette a csapatot a város közepén.
Többtucatnyi újonnan elkészült tanya és ház mellett
haladtak el, sok száz pedig éppen épülőben volt. A védőmező
kanyargó vonalai miatt így is hatalmas erdős területek
maradtak érintetlenül mindenfelé, így a település falusias
jellege nem változott meg – Szabadítóháza ennél jobban nem is
különbözhetett volna a kőutcákkal, kőfalakkal és hatalmas
épületekkel teli Hídfalvától.
– Szinte mintha otthon lennék – állapította meg Renna. –
Úgy érzem, ha befordulunk ezen a sarkon, meglátjuk a főteret
és Tokás boltját.
Arlen bólintott.
– Itt Magúrtemetőnek hívják, Tokás helyett pedig Smitt van,
de ha kicsit hunyorítasz, nehéz megkülönböztetni őket
egymástól. Talán ezért telepedtem le itt egy kis időre. Még nem
készültem fel rá, hogy hazatérjek, és ez a falu emlékeztetett
leginkább Tölgypatakra.
Befordultak a sarkon, és megpillantották a temetőt. A
kockakövekkel lerakott középső rész nagyon hasonlított
Tölgypatak főterére. Az egyik oldalán álló Szentház akár
Harral Lelkipásztoré is lehetett volna Láptetőn – attól

 201 
eltekintve, hogy éppen óriási alapzatot fektettek le körülötte.
Több száz ember árkokat ásott, és köveket vonszolt.
Arlen megtorpant, és a derűs nyugalom egy pillanatra eltűnt
az arcáról.
– Az az angiers-i Lelkipásztor nem vesztegette az időt. Úgy
látom, a katedrálisa úgy fogja lenyelni Jona Szentházát, mint
béka a legyet.
– Úgy beszélsz, mintha ez baj volna – szólt Renna. – Ha a
város úgy nő, ahogy mondod, nem lesz talán szükség újabb
padsorokra?
– Végül is – bólintott Arlen meggyőződés nélkül.
A kockaköves tér másik végébe hatalmas színpadot ácsoltak
mögötte ívelt fallal, hogy felerősítse a hangot. Renna elindult
az előtte összegyűlt jókora tömeg felé, ahol egy hang
túlkiabálta a többiek nyüzsgését. Baltás Jow a színpadon állt, és
semmi jelét nem adta, hogy alig pár órával korábban kis híján
halálosan megsebesült. Renna a most már ismerős köpenyeket
is megpillantotta – Hayes Lelkipásztor az egyik tanítványával a
tömeg szélén állt, a botjára támaszkodott, és rideg tekintettel
figyelt.
– A saját szememmel láttam őt! – kiáltotta Jow. – Egy
fadémon megsebesített, és hallottam, hogy Gyógyfüvész Darsy
azt mondja, nem tehet már értem semmit. Aztán megjelent a
Rovásember, csinált valamit a kezével, és most már kutya
bajom sincs!

 202 
 – Gyere le arról a színpadról, Baltás Jow! – ordított rá valaki.
– Bolondnak bolond vagy, de nem lennél jó Zsonglőr. Másokat
etess a zavaros meséiddel!
– A napra esküszöm! – Jow felemelte szakadt, véres
mellényét, és megmutatta a kifakult hegeket ott, ahol a
fadémon belémart. Mivel a közönsége továbbra is
szkeptikusnak tűnt, rábökött valakire közülük. – Baltás Evin, te
is láttad!
Minden tekintet Evin felé fordult, de a férfi hatalmas
farkaskutyája felborzolta a szőrét, és senkit nem engedett
közelebb.
– Nem láttam semmiféle mágikus gyógyítást – mondta némi
gondolkodás után Evin. – Legalábbis a saját szememmel nem.
De igen, a Szabadító visszatért.
Arlen felnyögött, és a kezébe temette az arcát, ahogy a
tömeg újult érdeklődéssel fordult vissza Jow felé.
– Igen! – kiáltotta a favágó. – A valódi Szabadító ismét itt
van, hazahozza Leesha asszonyt is, és végez azzal a sivatagi
patkánnyal! – A tömeg egyetértőleg hördült fel.
– Buta, mint egy kupac kavics, de azért van abban valami,
amit mond – dörmögte Arlen.
Ebben a pillanatban Jow észrevette a közönsége mögött álló
Arlent és Rennát.
– Ott van! – kiáltotta a férfira mutatva. – A Szabadító!
Arlen csípőre tette a kezét, ahogy hirtelen mindenki feléje
fordult, és úgy pillantott Jow-ra, mint a kutyára, aki a házban

 203 
végezte el a dolgát. Több százan kezdtek tülekedni és
túlkiabálni egymást.
– Szabadító!
– Áldjon meg a Teremtő!
– Áldj meg engem!
– Adj nekem…
– Tedd meg…
Renna küszködött a forgatagban, még új erejével sem
szállhatott szembe ilyen embertömeggel.
– Hátrébb! – ordította, de az emberek mintha meg sem
hallották volna. Érezte, hogy forr a vére, minden vörösbe
fordult előtte, és a késéért nyúlt.
Ebben a pillanatban meglátott egy palackot, amint Arlen feje
felé szállt a levegőben, de esélye sem lett volna
közbeavatkozni.
Fölöslegesen aggódott. Arlen keze olyan sebességgel
mozdult, hogy szemmel sem lehetett követni, és röptében
elkapta a palackot. Mindenki felhördült, aztán ösvény nyílt a
tömegben a röppálya mentén. Az ártatlanok gyorsan
félreléptek, mögöttük pedig három férfi állt, akik izzó
tekintettel meredtek Arlenre. Ócska ruhájukat foltok
borították, beesett szemük nehéz időkről árulkodott. Ők
dobták el a palackot; Renna tudta, milyenek a részeges
emberek, és tartott tőle, hogy ebből még bármilyen disznóság
kisülhet. A keze megint megtalálta Harl késének markolatát.

 204 
 – Szabadító! – Az egyik férfi a földre köpött. – Ha te vagy a
nyavalyás Szabadító, hol voltál, amikor a kráziaiak elvitték a
lányomat?
– Meg a fiamat! – kiáltotta egy másik.
– Meg a tanyámat! – tette hozzá a harmadik.
– Mutass már tiszteletet, fene beléd! – hördült fel Baltás
Linder, majd képen törölte a vezért. A férfi elterült a földön,
mire két társa egyből nekiesett a megtermett favágónak.
Ide-oda taszigálták egymást, a két férfi lába a földről
felemelkedve kalimpált, ahogy megpróbálták elrántani
Lindert. A kockaköveken heverő vezér a fejét rázta, és gyilkos
indulattal a tekintetében igyekezett feltápászkodni.
– Hékás! Jogos a kérdése! – kiáltotta valaki más a tömegből,
mire sokan egyetértőleg, mások méltatlankodva morgolódni
kezdtek. Vagy féltucatnyi Baltás rohanvást érkezett a
helyszínre.
Arlen egy szemvillanás alatt ott termett, emberfeletti
sebességgel szelve át a távolságot.
– Elég! – A gallérjuknál fogva lefejtette a két férfit Linderről,
úgy bánt velük, mint az engedetlen gyerekekkel szokás. Linder
önelégült képet vágott, de csak addig, amíg Arlen ki nem
osztott neki is egy dühös pillantást. – Ha legközelebb lekeversz
egyet valakinek a nevemben, Linder, betöröm a fejedet. – A
férfi vörös, kisfiús arcán hirtelen meglátszott a valódi kora,
ahogy elvörösödött.
Arlen félrelökte a másik kettőt, épp csak úgy, hogy azért
meg tudjanak állni a lábukon, majd a földön fekvő társuk felé

 205 
nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Amikor megszólalt, lágy volt
a hangja, mégis úgy szállt a tömeg fölött, mint Jow-é a
színpadról a falak által felerősítve.
– Tudom, hogy nehéz a lelked, barátom, és sajnálom, ami a
lányoddal történt, de azzal nem segítesz rajta, ha üvegeket
dobálsz, és ostobán viselkedsz. És nem rám kellene
haragudnod. Soha nem állítottam, hogy én vagyok a Szabadító.
Ha rovások is borítják a bőrömet, én is csak hétköznapi ember
vagyok, mint ti magatok.
– De hát te szabadítottad meg a falut – felelte szinte
könyörögve a férfi.
Arlen megrázta a fejét, közben pedig végigjáratta tekintetét
a tömegen. Mindenki elcsendesedett, itták a szavait.
– Nem én szabadítottam meg a falut. Az a rönkösháziak
saját érdeme volt. A ti véretek festette vörösre ezeket a köveket
a lábunk alatt. Segítettem, amikor nehezebbre fordult a helyzet,
igaz, de Papíros Leesha és Csaplár Rojer is. Meg Linder és
Baltás Evin és száz másik ember. Még Jow is, bár a jelek szerint
a fejébe vette, hogy ő inkább a hülyét fogja játszani. – Jow-ra
pillantott, aki zavartan ugrott le a színpadról. Arlen a férfi
vállára tette a kezét. – Tudom, milyen érzés elveszteni a
szeretteinket. Az ember beleőrül. De újabb viharok közelednek.
Azért jöttem, hogy segítsek, de tehetek én bármit, egy
köpetnyit sem fog érni, ha egyedül maradok. Rajtatok áll, hogy
kiveszitek-e a részeteket a dologból, vagy inkább isztok és
vádaskodtok, de nem tartozom nektek elszámolással. –
Megfordult, felmérte a tömeget, a hangja mennydörgéssé

 206 
erősödött. – Jobb dolgom is van, mint hogy a Magúrtemetőben
hőzöngjek. Lefogadom, hogy ti is éppen így vagytok vele.
Hirtelen mindenki a saját cipőjét kezdte tanulmányozni,
aztán mormogott valamit arról, hogy dolga van. Hamarosan
kiürült a tér.
Mielőtt Arlen is odébbállhatott volna, Baltás Jow odasietett
hozzájuk.
– Sajnálom. Nem akartam…
Arlen a szavába vágott.
– Nem haragszom rád, Jow. Rászolgáltam erre, amiért
legutóbb olyan titokzatos és magamnak való voltam.
Jow láthatólag megkönnyebbült, ekkorra azonban Arlen
felemelte az ujját.
– De a színpad a Lelkipásztoroké, a Zsonglőröké és a
Hegedűmágusoké, nem pedig mindenféle jöttmenteké,
akiknek kiabálni támad kedvük. Nem akarlak még egyszer
odafent látni, hacsak nem énekelsz és táncolsz. Ha éppen nem
akad kivágni való fa, kérd meg a Henteseket, hogy adjanak
valami munkát.
Jow engedelmesen bólintott, aztán elfutott.
Renna arrafelé pillantott, ahol az imént még az inkvizítor
állt, de már őt sem látta.

 207 
– Ez a hely jobban emlékeztet Tölgypatakra, mint szeretném –
mondta Renna. – Végezni fognak velünk, ha nem mentjük meg
őket?
– Mindenkit észhez kell téríteni időnként, Ren – felelte
Arlen, miközben a lovaikat vezették be az újonnan épült
fogadó mögötti istállóba. – Ezek az emberek nehéz időket éltek
át, és megbocsáthatjuk nekik, ha egy kicsit ingerültek. Nem kell
állandóan a késed után kapkodnod.
Renna erre összerezzent.
– Nem tudtam, hogy ennyire észre lehet venni.
Arlen rántott egyet a vállán.
– Nagy az a kés.
Egy karcsú, de izmos fiatal legény vette át tőle a lovaikat.
Egyetlen pillantást vetett Éji Táncosra, aztán Arlen felé kapta a
tekintetét.
– Igen, Keet, én vagyok az – bólintott Arlen. – Tudom, hogy
szűkös a hely, de a jegyesemnek, Rennának és nekem
szükségünk lenne egy szobára a következő pár hétre.
Keet bólintott. Gyorsan lerendezte a lovakat, aztán az
oldalsó bejáraton át egy kis előtérbe vezette a vendégeit.
– Várjatok itt, amíg hívom apámat.
– Az apja, Smitt a fogadós és a falu Szónoka. Becsületesebb,
mint Tokás, de azért szívósan alkuszik, ha oda kerül a sor. A
felesége, Stefny voltaképpen rendes asszony, de mindig olyan
képet vág, mint aki egy hete nem járt az árnyékszéken, és
legszívesebben azokon állna bosszút ezért, akik túl közel
mennek hozzá. Ráadásul mint valami Déli Torony-i, hajlamos

 208 
arról prédikálni, hogy a Teremtő szerint hogyan kellene
élnünk.
Renna hátán égnek állt a szőr. Déli Torony lakói
gondolkodás nélkül halálra ítélték, és ráfogták az egészet a
Teremtő akaratára.
Pár pillanattal később egy legalább hatvan nyarat megért,
sűrű szakállú, megtermett, erős férfi került elő, nyomában egy
alacsony, vékony asszonnyal, aki feszes kontyban viselte ősz
haját. Arlen igazat mondott a nő arcával kapcsolatban: olyan
képet vágott, mint aki valami keserűbe harapott, és éppen
köpni készül.
– Hála a Teremtőnek, hogy visszajöttél! – mondta Smitt,
miután túlestek a bemutatáson.
– A Teremtőnek ehhez semmi köze – felelte Arlen. – Dolgom
akadt felétek.
– A Teremtő keze mindenben benne van, még az
apróságokban is – jelentette ki Stefny. Egy démonheg vége
kandikált ki ruhája magas nyaka alól, és sütött róla valamiféle
szigorúság, ami Sivár Seliát, Tölgypatak Szónokát idézte, az
egyetlen embert, aki a többiekkel szembeszállva kiállt Renna
mellett. Renna soha nem találkozott még Seliánál erősebb
nővel.
Most gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, és könnyedén
megérintette a heget Stefny nyakán.
– Harcolt, igaz? – kérdezte. – Amikor tavaly áttörtek a
rovásokon.
A nőnek elkerekedett a szeme, de bólintott.

 209 
 – Nem nézhettem tétlenül, mi történik.
– Hát persze hogy nem. – Renna megszorította a fogadósné
vállát. – Nem várhatjuk el mástól azt, amit magunk nem
vagyunk hajlandóak megtenni.
A nő arcáról eltűnt a sértettség, és mosoly került a helyére.
Nehézkes gesztus volt, látszott, hogy meg kell erőltetnie hozzá
az arcizmait.
– Gyertek! A fogadó tele van, de két szobát mindig
fenntartunk a Fullajtároknak. Pakoljatok le, aztán kerítünk
ételt, hogy megtömhessétek a hasatokat. – Megfordult, és
elindult felfelé egy hátsó lépcsőn, miközben Arlen és Smitt
tátott szájjal bámultak utána.

Elfoglalták a szobájukat, utána pedig alig végeztek a Stefny

által felküldött reggelivel, máris kopogtattak. Amikor Arlen
ajtót nyitott, Hayes Lelkipásztor egyik tanítványát pillantotta
meg a küszöbön – azt, aki mindig követte gazdáját.
Egyszerű szandált és barna köpenyt viselt, rovásos
miseingét éjszakára tartogatta. Rövidre nyírt barna szakállába
ősz szálak vegyültek.
– Franq Gyermek vagyok, Hayes Lelkipásztor, őfelsége,
Rönkösházi Thamos gróf főinkvizítorának és spirituális
tanácsadójának segédje – szólt egy alig észrevehető meghajlás
kíséretében. – Elnézést a zavarásért, Bálás úr. – Renna felé
biccentett. – Tímár kisasszony. Őszentségét lenyűgözték a ma

 210 
reggeli szavai, ezért szívesen látja vacsorára ma este hat órakor
a Szentház étkezdéjében. Kérjük, öltözzön az alkalomhoz illőn!
Sarkon fordult, hogy távozzék, de Arlen válasza
megállására késztette, mielőtt elindulhatott volna.
– Át kell adnia őszinte bocsánatkérésemet.
Franq egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, és amikor
végül újra visszanézett, még mindig látszott az arcán a
meglepetés. Újabb, alig észrevehető meghajlás következett.
– Azt akarja mondani… hogy fontosabb dolga akad, mint
hogy eleget tegyen őszentsége meghívásának?
Arlen tehetetlenül vonta meg a vállát.
– Attól tartok, tele van a naptáram. Talán újhold után.
Franq képtelen volt tovább titkolni hitetlenkedését.
– Ez… ez a válasza őszentségének?
– Foglaljam írásba? – érdeklődött Arlen. Miután vendége
nem felelt, az ajtóhoz lépett, és célzatosan megragadta a
kilincset. Franq kicsoszogott, arcán felháborodás keveredett
döbbenettel.
– Nem túl idős Gyermeknek? – kérdezte Renna, amikor a
férfi léptei már nem hallatszottak a folyosóról.
Arlen bólintott.
– Majd negyven nyarat megért már ránézésre. A
Lelkipásztorok általában harmincévesen már leteszik a rend
esküjét még akkor is, ha a tanács nem talál nekik nyájat.
– Akkor mi történt? Megbukott a vizsgán?
Arlen megrázta a fejét.

 211 
 – Ez azt jelenti, hogy Hayes különösen nagy hatalommal
rendelkezik a Lelkipásztorok között. Annyira, hogy mellette
Gyermeknek lenni nagyobb dolog, mint saját nyájat kapni.
Politika. – Undorral ejtette ki a szót.
– Akkor mi volt ez a szöveg a naptáradról? – kérdezte
Renna. – Nem tűnt éppen kedélyesnek. Alig egy órája sétáltunk
be a városba, még odáig sem jutottunk el, hogy megtervezzük
a következő látogatásunkat a budira.
– Nem érdekel. – Arlen ingerülten intett az ajtó felé. – A
magúrok harapjanak ketté, ha hagyom magam rávenni egy
elegáns vacsorára, pusztán azért, hogy egy Lelkipásztor
fontosabbnak érezhesse magát. Nincs nekem türelmem az
ilyen alakoskodáshoz. – Magasabbra vette a hangját, hogy
hasonlítson Franq tenorjához. – „…azt akarja mondani, hogy…
ah, fontosabb dolga akad, mint hogy eleget tegyen őszentsége
meghívásának?” Hah!
– És tényleg akad fontosabb dolgunk? – kíváncsiskodott
Renna.
– Gondoltam, pár órán át talán verhetnénk a fejünket a falba
– felelte Arlen. – Az nagyjából ugyanolyan, mintha egy
Lelkipásztorral beszélgetnénk. Mind bemagolta azt a könyvet,
de egytől egyig másként értelmezik.
– Harral Lelkipásztor Tölgypatakban jó ember volt – mondta
Renna. – Kiállt mellettem, amikor a város a véremet akarta.
– De nem szemtől szemben, Ren – figyelmeztette Arlen. –
Erről se feledkezz meg. És Tornyi Jeorje, aki vadul követelte a
kivégzésedet, szintén Lelkipásztor volt.

 212 
 – Nem mondtál rosszat ennek a falunak a régi
Lelkipásztoráról sem.
Arlen megrántotta a vállát.
– Jona éppen akkora marha, mint a többiek, bizonyos
tekintetben talán még másoknál is nagyobb. Viszont mindig
tisztességesen bánt a helyiekkel. Kiérdemelte a tiszteletüket.
Hayes nem érdemelt ki semmit.
– Nem sok esélyt adtál neki – jegyezte meg Renna.
Arlen pár pillanatig nem szólt, aztán mordult egyet.
– Hát jó. Megüzenem Keettel, hogy találtunk üresedést a
naptárunkban. De kizárt dolog, hogy kinyaljuk magunkat az
alkalomra.

Nem mondhatni, hogy tömegek tolongtak volna a fogadó előtt,

amikor Arlen és Renna késő délután kiléptek az utcára, hogy
elinduljanak a Szentház felé Hayes Lelkipásztorral elköltendő
vacsorájukra, de azért több százan nyüzsögtek a boltoknál meg
a sarkokon, igyekezvén úgy tenni, mintha jó okkal volnának
ott. Heves nyüzsgés kezdődött, amint az emberek
megpillantották a párost.
Renna felsóhajtott. Úgy tűnt, bármit is mond Arlen, sokan
képtelenek más szemmel nézni rá, úgy isszák minden szavát,
mintha szentírás lenne.
Napközben szinte szünet nélkül kopogtattak az ajtajukon.
Smitt és Stefny megtettek minden tőlük telhetőt, hogy

 213 
megszűrjék az áradatot, de nem küldtek el senkit, akit
fontosnak minősítettek, márpedig ilyenekből is akadt éppen
elég. A Hentesek nehéz könyvekkel érkeztek, amiket
kinyitottak a padlón, és megmutatták bennük, hogy haladnak a
toborzással meg a földek megtisztításával. Többtucatnyi déli
faluból menekültek el a lakók Rizon bevételére készülve az
egyre szélesebb területen előrenyomuló kráziaiak elől, hogy
aztán saját védőmezőkben telepedjenek le Szabadítóháza
környékén. Most már hat ilyen vette körül a települést, bár
közülük egyelőre csak kettő, Új-Rizon és Végállomás működött
igazán teljes hatékonysággal. A többi még csak kezdeti
stádiumban járt.
Egy Benn nevű üvegfúvó gyönyörű rovásos munkáit hozta
megmutatni Arlennek, Kendall pedig azért jött, hogy az
angiers-i Zsonglőrökről meséljen, akik Thamos gróf kíséretével
érkeztek.
– Öt mester jött a Zsonglőrök Céhéből – mondta –, és egy
tucat inast hoztak magukkal. Állítólag az a feladatuk, hogy
segítsenek Rojernek megtanítani, hogyan tarthatjuk kordában a
démonokat erősebb kézzel, de szerintem jobban érdekli őket,
hogy pletykákat gyűjtsenek rólad.
És így ment tovább. Rovásvetők, Fullajtárok,
Gyógyfüvészek, a menekültek városainak Szónokai
jöttek-mentek sorban egymás után, ki egymagában, kik
párosával. Végül Renna már legszívesebben sikított volna.
Arlen jobban viselte a dolgot, sokakat barátjaként üdvözölt,
és jó tanácsokat osztogatott, amit a legtöbben inkább

 214 
parancsként értelmeztek. Így vagy úgy, megkönnyebbülést
jelentett kilépni a szobából, még akkor is, ha így meg számtalan
kíváncsi szempár követte őket, ahogy végigsiettek az utcán.
Hayes Lelkipásztor és Franq Gyermek a Szentház előtt
vártak rájuk. Hayes barna reverendája olyan finom anyagból
készült, amihez foghatót Renna soha életében nem látott – a
saját rovásos rejtőköpenyét nem számítva. A Lelkipásztor e
fölé még egy fehér miseinget is húzott, aminek a szegélyét zöld
borostyánminta díszítette, a mellkasára pedig csillogó
aranybotot hímeztek, körülötte Renna számára nagyrészt
ismeretlen rovásokkal. Méregzöld stóláján és a feje tetején ülő
kis sapkáján csillogó aranyfonál formázott ugyanolyan jeleket.
Az ujjain aranygyűrűk sorakoztak, az egyiken lévő hatalmas
zöld kő akkora volt, mint egy tehén szeme.
Franq is díszes öltözéket viselt zöld rovásos sapkával, barna
köpenye fölött viselt fehér miseingének szegélyébe ugyanolyan
zöld borostyánmintát és ugyanolyan aranybotot hímeztek,
mint Haye-sébe. A nyakában lógó aranyláncot hatalmas vörös
kő ékesítette.
A mezítlábas, kopott nadrágot és inget viselő Arlen igencsak
élesen ütött el tőlük, nem is szólva Rennáról, akinek az
öltözéke minden mérce szerint botrányosnak minősült: csak
egy bőrmellényt öltött magára, meg egy vádliig érő, mindkét
oldalon csípőig felhasított szoknyát. De ha a két férfi sértésnek
is tekintette a közönséges viseletét – vagy Renna esetében
inkább a viselet hiányát –, hát nem adták jelét.

 215 
 – Üdvözlöm önöket a Teremtő házában! Bálás uram, Tímár
kisasszony! – Hayes erőteljesen beszélt, a hangja messzire
hallatszott. – Megtiszteltetés, hogy a kései meghívás ellenére is
ellátogattak hozzánk.
Renna szarkazmusra utaló nyomokat keresett a beszédében,
de a Lelkipásztor őszintének tűnt.
– Kedves önöktől, hogy meghívtak bennünket. – Egy szent
rovást rajzolt a levegőbe.
Arlen csak mormogott valamit, aztán biccentett.
Hayes mosolya egy árnyalattal halványabb lett.
– Gratulálok az eljegyzésükhöz. Képzelhetik, micsoda
felfordulást okozott a faluban. Ha óhajtják, szívesen összeadom
önöket.
– Igen kedves ajánlat – szólt Arlen, mielőtt Renna bármit is
mondhatott volna. A hangja éppen olyan ércesen csengett,
mint a Lelkipásztoré. – Mindazonáltal azt szeretném, ha Jona
Lelkipásztor úr vezényelné le a ceremóniát, miután visszatért.
Megint morajlás támadt a bámészkodók között, akik most
már vitathatatlanul tömeggé verődtek össze. Hayes csücsörített
az ajkával, aztán vékony vonallá összepréselt szája eltűnt sűrű
szakálla és bajsza rejtekében.
– Közel álltak egymáshoz, igaz?
Arlen széttárta a karját.
– Nem mindig voltunk egy véleményen, de Jona tiszteletes
helytállt, amikor a faluban nagy volt a szükség. Remélem, hogy
hamarosan visszatér.

 216 
 Hayes arcáról eltűnt a mosoly, Franq pedig megköszörülte a
torkát.
– Talán bemehetnénk, szentséges uram. A többiek már itt
vannak. Az étkezdében várnak önre.
– Nos, rendben. Vezessen bennünket! – mondta a
Lelkipásztor. Franq meghajolt, beterelte őket az épületbe, majd
egy határozott mozdulattal behúzta mögöttük az ajtót, kívül
rekesztve a kíváncsi tömeget. A karzat alatti kis előtérből
Renna megpillantotta a főhajót, ahol talán kétszáz lélek
férhetett el. A padló egyszerű kőlapjait lábak ezrei koptatták
simára az évek során. A padok hasonlóan kopottak voltak, a
jóféle fában bemélyedések látszottak, ahol a lakkot ülepek
generációi dörzsölték ki. A tartógerendákba és az
ablakkeretekbe rovásokat véstek, mással azonban egyáltalán
nem díszítették őket. A főoltár hasonlóképpen egyszerű volt,
bár az asztalt és az emelvényt az angiers-i Lelkipásztorok
borostyános botjával hímzett fehér leplével terítették le, előtte
pedig vastag szőnyeg borította a földet.
– Nézzék el nekünk, hogy csak ily nyomorúságos épületben
tudjuk megvendégelni önöket! – mondta Franq. – Amint
elkészül a bővítés, a Teremtő háza méltó lesz hozzá, és
őszentsége is megfelelő körülmények között fogadhatja a
vendégeit.
Renna éles fülével hallotta, ahogyan Arlen a fogát
csikorgatja, a férfi mégsem szólt egy szót sem, miközben Franq
az oltár mellett nyíló ajtóhoz vezette őket, ahonnan keskeny
folyosó vezetett egy kis, ablaktalan étkezőbe. Ez a helyiség

 217 
sokkal díszesebb volt, mint bármi más az épületben. A hideg
kőfalakon súlyos falikárpitok lógtak, középen a fényes
aranyfából készült hosszú asztalra terített bársonyabroszon
porcelántányérok és ezüst evőeszközök sorakoztak egy arany
gyertyatartó társaságában. A kandallóban melegen égett a tűz,
a mennyezetről függeszkedő facsillárban pedig további
gyertyák égtek.
Hárman ültek az asztalnál, de mindannyian azonnal fel is
álltak, amikor a Lelkipásztor belépett.
– Bizonyára emlékeznek Arther lordra, a gróf úr
tanácsadójára. – Hayes az egyik férfira mutatott. – Ő itt mellette
Gamon százados a gróf úr testőrségéből.
Arther elegáns szűk nadrágot és fényes csizmát viselt, fehér
inge ujját csipkék ékesítették, zekéjére a gróf címereként egy
kéregkatonát hímeztek. A széke támláján átvetett hámból egy
lándzsa kandikált ki. A fegyvert rovásokkal látták el, a
keresztvasat drágakövekkel rakták ki. Gyönyörű volt, és
láthatólag jól karbantartották, gazdája mégsem keltette
harcedzett férfi benyomását – Renna kíváncsi lett volna rá,
Arther kóstolt-e egyáltalán valaha is magúrvért.
Nyál szökött a szájába a gondolatra, és el kellett nyomnia a
feltörő viszolygását. Mivé lett, hogy ilyen gondolatok hozzák
meg az étvágyát?
Gamon is hasonlóan szép ruhákat viselt, bár az ő inge ujjáról
hiányzott a csipke, cserébe viszont a harcosok keménysége
áradt belőle. Rövid szakálla nem rejtette el egy démon ejtette
seb mély hegét. Tekintetét Arlenre szegezte, mintha az

 218 
ellenfelét mérné fel a csata előtt. Rengeteg használattól
megkopott lándzsáját a falnak támasztotta, ahol bármikor
könnyedén elérhette.
– Örvendek – mondta Arther, miután a századossal együtt
meghajolt. – A gróf úr sajnálja, hogy nem lehet jelen, de az
öregtorony építését felügyeli.
– Ez azt jelenti, hogy nem szeretné, ha látnák, hogy velünk
vacsorázik – mormogta Arlen.
– Ő pedig a herceg hírnöke, Lord Jasin Goldentone, Lord
Jansonnak, Angiers kancellárjának unokaöccse – mondta
Hayes a harmadik férfira mutatva. – Jasin reggel visszautazik
Angiers-be, szerencsére azonban az ön érkezésének időpontja
lehetővé tette, hogy találkozzanak egymással, mielőtt útnak
indul.
– Bármikor is jövünk, mindenképpen megvárt volna
bennünket. – Arlen ismét olyan halkan beszélt, hogy Rennán
kívül senki se hallhassa.
A hírnök elegáns, méretre szabott zekét és bő smaragdzöld
selyemnadrágot viselt, aminek a szárát betűrte barna kecskebőr
csizmájának hosszú szárába. Rövid barna köpenyét Angiers
borostyántrónját ábrázoló címer díszítette. Ahogy széles
mozdulattal megforgatta a ruhadarabot, miközben meghajolt
Renna előtt, kiderült, hogy köpenyének belseje olyan rikító
színekben pompázik, amit inkább egy Zsonglőrtől várt volna
az ember.

 219 
 – Még soha nem jutottam el Tölgypatakig – mondta a férfi,
miután megcsókolta Renna kezét –, de talán változtatnom kéne
ezen, ha minden nő olyan gyönyörű ott, mint ön.
Renna érezte, hogy pír szökik az arcába.
– Ebből elég is ennyi – csattant fel Arlen.
– Valóban – bólintott Hayes, és feddőn pillantott Jasinra. –
Kérem, foglaljanak helyet! – Az Arlenre és Rennára váró
terítékre mutatott.
Arther könnyedén a nő mögé lépett, mire Renna kis híján
behúzott neki egyet, amíg aztán rá nem jött, hogy a férfi csak a
széket húzza ki neki, hogy aztán alácsúsztathassa, amikor leül.
A széket bársony borította. Renna soha életében nem ült
semmin, ami ilyen puha lett volna.
Franq összecsapta a tenyerét, mire inasok jelentek meg
borosüvegekkel. A férfiak – köztük Arlen is – felkapták a
szalvétáikat az asztalról, és az ölükbe fektették őket. Renna
esetlen mozdulattal utánozta őket.
– Nagyszerű étkeket tálalunk fel ma este – mondta Franq. –
Barackkal töltött, roston sült fácánt bormártásban és almafa
lassú tüzén sütött szopós malacot szilvalekvárral. – Renna felé
fordult. – A fehéret kedveli inkább, vagy a vöröset?
– Hogy mondja? – kérdezett vissza Renna.
Franq elmosolyodott.
– Arra vagyok kíváncsi, hogy milyen bort kér, gyermekem.
– Miért? Többféle is van? – Renna elvörösödött, hogy Jasin,
Arther és Franq egy emberként nevettek fel. – Mit mondtam? –
kérdezte súgva Arlentől.

 220 
 A férfi úgy festett, mint aki legszívesebben tüzet okádna.
– Semmit – felelte. Ezúttal nem is ügyelt rá, hogy halkan
beszéljen. – Faragatlanok. Lenéznek másokat, mert flancos
ételeket esznek, meg flancos borokat isznak, miközben egy
mérföldre innen az emberek gyomokon tengődnek, és hálát
adnak a Teremtőnek, amiért legalább ennyi jutott nekik.
Franq elsápadt, majd vetett egy gyors pillantást a
Lelkipásztorra, mielőtt ismét Arlen felé fordult volna.
– Nem állt szándékomban megsérteni…
Arlen mintha meg sem hallotta volna, inkább Hayes
Lelkipásztort szólította meg.
– Ezt tanítja a gyermekeinek, szentséges uram? Hogy illendő
kigúnyolni a hétköznapi embereket? Mert ahonnan mi jövünk,
a Lelkipásztorok okkal viselnek egyszerű köpenyt.
Hayes összeszorította a száját.
– Semmi esetre sem.
– Én máshogy látom – mondta Arlen. Franq felé fordult. –
Mit is mondott erről a Szentházról? Hogy nyomorúságos?
Hogy nem méltó?
Franq úgy festett, mint egy sarokba szorított szarvas.
– Pusztán arra céloztam, hogy valami nagyszabásúba…
– Nem is tudja, mit jelent ez a szó – szakította félbe Arlen. –
Ez a Szentház a rönkösháziak erejének szimbóluma. Amikor
minden más elveszett, ez az épület rendíthetetlen maradt. Ide
hoztuk a sebesülteket, néhányat egyenesen ebbe a szobába,
közben pedig a barátaik meg a családtagjaik odakint szálltak
szembe az éjszakával, hogy megvédjék őket. Nincs ebben a

 221 
helyben semmi nyomorúságos. – Hayes szemébe nézett. –
Maga mégis leromboltatná, és valami nagyobbat építtetne a
helyébe, hogy az emberek elfelejtsék, kik is voltak, mielőtt
maga idejött, és hogy elfelejtsék a Lelkipásztort, aki ezt a házat
a magáénak mondhatta.
Hayes tekintete erre már sokkal keményebbre váltott.
– Már megint Jonával jön! Levette a barna köpenyét, de most
is úgy beszél, mintha maga lenne a pásztoratya, és instruálni
próbál bennünket, hogyan vezessük a rendünket. A gróf úr
már megígérte, hogy Jonát meglátogathatja a felesége, maga
mégis jelenetet rendez előbb odakint az emberek szeme láttára,
aztán meg itt az asztalomnál.
– Odakint maga rendezte a jelenetet – jegyezte meg Arlen.
Körbenézett az asztalnál ülőkön. – Tudom, hogy ostobának tart
bennünket, amiért kis falvakban nőttünk fel, de hosszú éveken
át dolgoztam Fullajtárként, és nem olyan könnyű túljárni az
eszemen. Ott álltam a Magúrtemetőben, és világosan
elmondtam mindenkinek, hogy nem vagyok sem Szentember,
sem az ég küldötte, magának ez mégsem volt elég. Addig
kellett erősködnie meg folytatnia a műsort, amíg az emberek
azt hitték, hogy én is a nyájába tartozom. – Artherre, Gamonra
és Jasinra pillantott. – Közben az udvarból meg elküldték a
lakájaikat, hogy hallgatózzanak, aztán adják le a jelentést.
Engem hagyjanak ki a játékaikból. Nem tartom magam a
Szentkönyvhöz, és nem esküdtem fel a borostyántrónra.

 222 
 Renna hátradőlt a székén, és mosolyogva figyelt. Még csak
rá sem hederített senki. A többieken látszott a felháborodás, de
Hayes felemelte a kezét, hogy megnyugtassa őket.
– Mindazonáltal – mondta – a borostyántrón uralkodik
Angiers felett, és a határain belül mindenki engedelmességgel
tartozik a törvényeinek. Rhinebeck herceg és Pether
pásztoratya szent területnek nyilvánították Rönkösházát, Bálás
úr. Amennyiben ön itt lakik, a gróf úr fennhatósága alá
tartozik. És az enyém alá is.
– Mint az Evejah törvénye – bólintott Arlen.
– Hm? – húzta fel a szemöldökét a Lelkipásztor.
– A vallás meg a törvény Kráziában is egy és ugyanaz –
magyarázta Arlen. – Az ő szent könyvüket Evejah-nak hívják,
ez képezi a teljes kultúrájuk alapját. Ahogy a kráziaiak
fokozatosan meghódítják a déli területeket, az ott élőkre is
rákényszerítik az Evejah törvényét. Eltakartatják velük a
testüket, és kötelezik őket, hogy Everamhoz imádkozzanak,
akár tetszik nekik, akár nem. Megerőszakolják a nőket,
rabszolgáikká teszik a férfiakat, és elveszik a gyerekeiket, hogy
teljesen átnevelhessék őket. Még ha most nem is nyomulnak
tovább, a jelenlegi területükön a következő generáció már az
Evejah szerint fog élni, ami azt jelenti, hogy megnégyszerezik a
számukat.
– Ez esetben ön is látja, hogy minden erőnkkel ellen kell
állnunk nekik – jelentette ki Hayes. – El kell utasítanunk ezt a
hamis istent, és meg kell erősítenünk a valódi Teremtőbe vetett
hitet.

 223 
 – Ha ellenállunk nekik, eggyé válunk velük – felelte Arlen. –
Azt pedig nem tűröm el itt Rönkösházán. Prédikáljon a
pulpitusról, amennyit csak akar. Ha meg tudja téríteni az
embereket, hát ők döntöttek így. Viszont ha valami ősi
képtelenséggel próbálkozik, mondjuk, karóhoz akar kötözni
egy paráználkodót a démonoknak, akkor személyesen töröm
ketté a karót, aztán az egyik felével a maga ajtaját töröm be, a
másikkal meg a grófjáét.
– Úgysem tenné meg! – hördült fel Franq.
– Csak várja ki a végét! – szólt közbe Renna.
– Hogy merészeli! – üvöltötte Arther.
Gamon százados talpra ugrott, és megragadta a lándzsáját.
– Thamos gróf nevében letartóztatom árulásért…
Arlen felhorkant, még azzal sem strapába magát, hogy
talpra álljon. Könnyedén egy rovást rajzolt a levegőbe, mire
Gamon lándzsájának hegye szürkéskékké változott, mint az
égbolt egy ködös reggelen. A fegyver körül remegni kezdett a
levegő, aztán a hegye és a nyele is hirtelen homályosabbnak
hatott, ahogy teljes hosszában fehér jég vastag rétege borította
be.
– Áááá, Teremtőm, a kezem! – üvöltött fel Gamon.
– Ne játssza már a hülyét, üljön vissza a helyére! – mondta
Arlen, majd az egyik elkerekedett szemmel és tátott szájjal
bámuló szolgálóra nézett. – Hozz egy tál hideg vizet a százados
úrnak, hogy belelógathassa a kezét. – A fiú elrohant anélkül,
hogy akár csak egy pillantást is vetett volna Hayesre vagy
Franqra.

 224 
 Hayes összeillesztette az ujjhegyeit.
– Tehát úgy gondolja, hogy ön felette áll mind az emberek,
mind a Teremtő törvényeinek. Ekképp kíván tájékoztatni, hogy
a ma reggeli beszéde közönséges hazugság volt? Hogy
valójában mégiscsak önmagát tartja a Szabadítónak?
Arlen megrázta a fejét.
– Ekképp kívánom tájékoztatni, hogy nem közönséges tökfej
vagyok, akit kedvére manipulálhat. Azért jöttem vissza, mert
dolgom van itt, nem azért, hogy összekapjak magával vagy a
gróffal. Amíg jól bánnak az emberekkel, és úgy látom,
alapvetően ez a helyzet, azt szeretném, ha barátok lennénk. De
túl sokat engedtek meg maguknak, és tudniuk kell, hogy hol a
határ. Nem áll szándékomban bábuvá válni a politikai
játszmáikban, és nem fogom annyiban hagyni a dolgot, ha
legközelebb valaki olyan ostoba lesz, hogy kigúnyolja a
jegyesemet.
Hayes bólintott.
– Elnézést kérek, amiért megsértettük önt és Tímár
kisasszonyt. Nem állt szándékunkban, és biztosíthatom felőle –
itt Franqra pillantott –, hogy az emberem megfelelő
büntetésben részesül majd. – A Lelkipásztor széttárta a karját. –
Én is azt szeretném, ha barátok lennénk. Sem a herceg, sem én
nem kívánjuk az ellenségünkké tenni önt, Bálás úr. Thamost
bátyja, a herceg utasította, hogy jöjjön délre, biztosítsa a határt,
és óvja meg az embereket. Engem Pether pásztoratya
ugyanezzel bízott meg. Éppen úgy fogok gondoskodni ezekről

 225 
ez emberekről, mint a maga Jonája tenné a helyemben. Ő sajnos
nem lehet itt, és ez ügyben én igazán nem sokat tehetek.
– Csak erre terjed ki a megbízatása? – érdeklődött Arlen.
Hayes megrázta a fejét.
– Van még valami. Maga.
– Én – bólintott Arlen.
– Nem maga az első Szabadító-jelölt Angiers-ben. Pár évente
rendszeresen felbukkannak pletykák a visszatéréséről, főleg a
falvakban. A Teremtő Lelkipásztorai minden ilyen személyt
ellenőriznek. Én is vagy egytucatnyinak jártam már utána, és
egytől egyig csalónak bizonyultak.
Arlen elmosolyodott.
– Adjon hozzá még egyet a listájához, mert én sem vagyok a
Szabadító.
Hayes előredőlt.
– Talán nem, de nem is közönséges falusi Fullajtár, akármit
is állít magáról. Azt gondolkodás nélkül megmondja, mi nem,
de arról még nem beszélt, hogy akkor valójában kicsoda.
Démonmágiát használ. Hogyan is vehetnénk biztosra, hogy
nem a Mag ivadéka-e maga is?
Csend telepedett a szobára, Renna hátán égnek állt a szőr.
Hayes hátradőlt, a többiek azonban közelebb hajoltak, hogy
minden apró nüanszot halljanak Arlen válaszából. Jasin elővett
egy jegyzetfüzetet meg egy apró ceruzát. A Zsonglőrök
fizetőeszközként használták a történeteket, a hírnökök pedig
még inkább, bár az ő közönségük egyetlen főből állt.

 226 
 – Látott délelőtt a napon állni – felelte Arlen. – Vajon
képesek erre a Mag ivadékai?
Hayes vállat vont.
– Mindig van új a nap alatt.
– És a több ezer démon, amiket megöltem, nem egyet tegnap
éjjel az ön szeme láttára? Pusztán azért tettem volna, hogy a
bizalmába férkőzzem?
– Annak csak maga a megmondhatója – felelte Hayes.
– Nem kell mindenbe beavatnia magukat – csattant fel
Renna. Hirtelen minden szempár felé fordult.
– Elnézését kérem, ifjú hölgyem – szólt feddőn a
Lelkipásztor –, de…
– Arlen nem akart eljönni ma este – vágott a szavába Renna.
– Előre megmondta, hogy ez lesz. Tudta, hogy fel akarják
használni valamire, vagy vádaskodni szándékoznak. Azt
mondta, ezzel az erővel akár a falnak is beszélhetnénk. Én
javasoltam neki, hogy legyünk udvariasak. – Felállt. – Már
bánom, hogy így döntöttünk, és nem látom okát, miért
maradnánk, ha maguk ilyenekről akarnak beszélgetni. Jó
étvágyat a fácánhoz!
Az ajtó felé indult, Arlen pedig bocsánatkérésképpen
széttárta a karját, majd széles mosollyal az arcán követte a nőt.

Odakint a nap már lemenőben volt, a falu utcáin nyüzsögtek az

emberek. A Baltások csapatokat alkottak a Magúrtemetőben, és

 227 
az éjszakai őrjáratra készülődtek, az árusok pedig továbbra is
lelkesen árulták az ételeket, az italokat meg az egyéb holmikat.
Láthatólag nem tervezték, hogy bezárnának aznapra. Még az új
Szentház alapjain dolgozó munkások is folytatták az ásást.
Renna tudta, hogy a védőmező egész éjszaka biztonságot nyújt
számukra, de eddig igazából fel sem fogta, mit jelent ez
valójában. Szabadságot éjjel-nappal. Szabadítóháza környékén
az embereknek nem kellett a démonokhoz igazítani a
napirendjüket.
– Nem sötétedik be lassan ahhoz túlságosan, hogy dolgozni
tudjanak? – kíváncsiskodott Renna.
Arlen megrázta a fejét.
– Hamarosan megjelenik a mágia. Pillanatok alatt bőséges
fény lesz.
Renna elgondolkodva kutatott a mágia felemelkedésének
árulkodó jelei után. A föld alól előgomolygó füstpamacsokat
csupán Arlen és ő láthatták rovásokkal megerősített
szemeikkel.
Csakhogy a védőmezőn belül nyomát sem látta a mágikus
ködnek, helyette a föld fokozatosan felmelegedett és világítani
kezdett a lábuk alatt. Először arra gondolt, hogy csak
képzelődik, de hamarosan olyan fényesség támadt, hogy nem
kételkedhetett többé. Ráadásul nyilvánvalóan mindenki látta a
ragyogást, akár festettek rovásokat a szeme köré, akár nem.
Most már érthető volt, miért nem törődtek az emberek a
sötétedéssel. Ha nem is volt nappali világosság, ennyi fénynél
tökéletesen lehetett látni és dolgozni.

 228 
 – Gyönyörű! – mondta Renna. Nem messze látta a
védőmező határát. Ott a mágia tradicionális módon bukkant
elő, de ugyanúgy gomolygott a védőmező felé, ahogy Arlen
felé szokott, amikor a férfi szólította.
A Rennában tobzódó erő, ami akkor született meg, amikor
először kóstolta egy démon húsát, mágnesként húzta egy
vasbogrács felé. A nő nehéznek érezte a lábait, minden egyes
lépéssel gyengébb lett, kicsit szédült is.
– Régen… furcsán éreztem magam a védőmezőn belül. –
Arlen mintha olvasott volna Renna gondolataiban. – Mintha
vízben kellene gyalogolnom, vagy mintha túl sokáig lettem
volna a napon.
– Régen? – kérdezte Renna.
– Most már minden más – felelte Arlen. – A védőmezők
rengeteg erőt vonzanak, és olyan könnyű meríteni belőlük,
mint lélegezni. – Mély lélegzetet vett, a rovásai életre keltek, és
fényesebbek lettek, mint amilyennek Renna valaha is látta őket.
Amikor aztán kifújta a levegőt, a rovások ismét elhalványultak.
– A fölösleget akár vissza is engedhetem a mezőbe, ha nincs rá
szükségem éppen, és ezzel is tovább erősíthetem. – Rennára
nézett. – Elképesztő erők lakoznak itt, Ren. Még csak nem is
álmodtam korábban hasonlóról. Ráadásul ölni sem kell érte.
Nem merem kijelenteni, hogy elég lesz, de akármit is köp majd
ránk a Mag újhold idején, annak meg kell küzdenie az életéért.
A kockaköves tér túloldala felé fordult. Ott állt az egyetlen
rovásos épület, amivel Renna a faluban találkozott. A
hatalmas, erős jeleket mélyen a fába vésték.

 229 
 – Az ispotály – mondta Arlen. – Beszélnem kell Vika
asszonnyal, mielőtt elutazik Angiers-be. Talán le is vehetem a
válláról a teher egy darabkáját. Mire végzek, egyetlen náthás
gyerek se marad a faluban.
– Biztosan jó ötlet? – kérdezte Renna. – Nyilván megint csak
rád fognák, hogy te vagy a Szabadító.
– Az így is, úgy is megtörténik. Nem vagyok Szabadító, de
nem áll szándékomban továbbra is titkolni, mire vagyok képes.
Darázsfészekbe nyúltunk, amikor megöltük azt az
elmedémont, de ha nem tévedek, a fullánkok csak újholdkor
kezdenek el csípni. Mindenkinek készen kell állnia.
Renna összehúzta a szemöldökét.
– Mi az? – Arlen elkapta a pillantását.
Renna karba fonta a kezét, és elfordult. Egy pillanattal
később a férfi átkarolta, és gyengéden magához szorította.
– Ha valami bánt, Ren, csak mondd. Sokat tanultam attól a
démontól, de a gondolatolvasást nem szívesen próbálnám ki.
Renna felsóhajtott.
– Nem szeretem, ha gyógyítasz.
Arlen mozdulatlanná dermedt.
– Hogyan? Miért? Hagynom kellene, hogy az emberek
betegeskedjenek? Hogy megnyomorodjanak? Hogy
meghaljanak?
Renna semmire sem vágyott inkább, mint hogy a férfi
karjaiban maradhasson, de kiszabadította magát, megfordult,
és inkább Arlen szemébe nézett.

 230 
 – Nem erről van szó. Csak nem találom biztonságosnak.
Rám szoktad mondani, hogy vakmerő vagyok, közben pedig te
vagy az, aki kis híján belepusztulsz, ahányszor nekiállsz
gyógyítani. Túlságosan makacs vagy hozzá, hogy tudd, mikor
kell abbahagynod. Szóval igen, jobban szeretném, ha valami
félnótás törött lába a hagyományos módon forrna össze, és
nem te ájulnál el a nagy igyekezetben, hogy helyrehozd.
Renna arra számított, hogy a férfi kiabálni kezd vele, de az
csak bólintott.
– Értem, amit mondasz, de itt a védőmezőből is meríthetek
erőt, és vigyázni fogok, Ren. Ígérem.

 231 
 6. FEJEZET

A fülbevaló
v. u. 333 nyara
Huszonkilenc hajnallal holdfogyás előtt

– Á! ÁÁÁÁÁÁ!
Inevera mélyeket lélegzett, miközben az északi kurva
kiáltásai a fülbevalójában rezegtek.
Az ékszer egyszerű bizsunak tűnt, de apró rovásokat véstek
rá, az erejét pedig a közepébe illesztett kavicsnyi fél
démoncsont biztosította. A csont másik fele a fülbevaló párját
ékesítette, amit Inevera Jardirnak adott az esküvőjük napján. A
férfi maga sem ismerte a csecsebecse valódi természetét.
„Amíg szeretsz, sosem veheted le”, mondta neki aznap.
A rovások általában nem álltak össze, de Inevera egyetlen
csavarintással aktiválni tudta őket, mire a fülbevalóban lévő
hora kapcsolatba lépett a párjával, és a hangok úgy jutottak el
hozzá, mint egyik dobozból a másikba, ha a gyerekek egy
spárgával összekötözték őket.
Többek között Papíros Leesha hangja is, ahogyan kéjesen
nyöszörgött a férje fülébe.

 232 
 Pálmafa vagyok, mondta magának Inevera, ez pedig csak szél.
Meghajlok, de nem roppanok ketté.
Tekintete Melanra és Asavira, két legközelebbi
tanácsadójára ugrott, ők nem hallották a gyűrűből kiszűrődő
hangokat – a mágiát csak az ékszer viselőjére hangolták –, de ez
mit sem számított. Ahmann és Leesha immáron nyíltan
játszották szerelmi játékaikat, legalábbis a palotán belül.
Inevera nem tehetett mást, mint hogy mosolyogva tűrt, és úgy
tett, mintha nem is foglalkoztatná a dolog, pedig folyamatosan
fogyott miatta a hatalma a dama’tingek és a Jardir udvarában
sürgölődő férfiak között.
Inevera ökölbe szorította a kezét. Nem tehetett semmit a
viszony ellen. Ahmann Shar’Dama Ka volt, ami az Evejah
minden közkeletű értelmezése szerint azzal járt, hogy
bármelyik nő az övé lehetett, akit csak megkívánt. Inevera
éveken át keményen dolgozott, hogy férje igényeit vagy
személyesen ő elégítse ki, vagy egy általa gondosan
kiválasztott nő – olyan, aki hatalmat és gyerekeket tudott hozni
a férfinak –, miközben ő könnyedén uralkodhat fölötte, és
alkalomadtán meg is szabadulhat tőle.
Papíros Leeshára egyik sem volt igaz, bár azért legalább
hatalomhoz segítette Ahmannt, de túl óvatos volt, és ráadásul
gőgös, mint egy Andrah első felesége. Nem hagyta, hogy bárki
is uralkodjon felette, és Ineverának nem sikerült
megszabadulnia tőle, hiába próbálkozott már kétszer is.
Először megparancsolta legidősebb lányának, Amanvah-nak, a
vörös hajú északi, Rojer hitvesének, hogy mérgezze meg

 233 
Leeshát. A lány igyekezett engedelmeskedni, de
tapasztalatlansága miatt csúnyán elbukott.
A történtek után Leesha szerencsére nem döntött úgy, hogy
Jardirhoz fordul. Ez azt jelentette volna, hogy kettejük viszálya
nyilvánosságra kerül, és csúnyán elfajul, az pedig ki tudja,
milyen következményekkel járhatott volna.
Leesha végül egy szót sem szólt, sőt még Amanvah-t sem
távolította el maga mellől. Inevera emiatt még némi
kényszeredett tiszteletet is érzett iránta, és amikor nem sokkal
később az eunuchjai betörtek Leesha hálószobájába, volt olyan
ostoba, hogy csak a nő megfélemlítésével próbálkozott,
ahelyett, hogy egyszerűen megölette volna. Ugyanazon az
éjszakán rákényszerült, hogy megmentse Leesha életét, aztán
együtt szálltak szembe a Jardir életére törő elmedémonnal.
Persze ha nem tette volna, a démon talán végez Jardirral,
utána pedig vele is. Inevera nem szívesen ismerte el, de ez az
északi boszorkány félelmetes harcos volt, és az ereje csak nőtt
az éjszaka beálltával.
Inevera képtelen volt megakadályozni, hogy szerezzen
néhány nagy erejű alagai horát az elmedémontól – nagyjából
ugyanannyit, mint ő maga. Később ismét eunuchokat küldött,
ezúttal a csontokért, de az emberei megverve, üres kézzel
tértek vissza. Leesha már résen volt, nem lehetett többé csak
úgy rajtaütni.
Inevera némán hallgatta hát a hangokat. Csendben maradt,
és próbálta nem azt érezni, hogy valaki átvette a helyét. Hogy
kitúrták. Hogy megalázták.

 234 
 Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje a nyugalmát. A nő
hamarosan úgyis visszatér a barbár falujába, akkor végre
megszabadul majd tőle. Inevera visszakapja az őt megillető
helyet Jardir ágyában, és minden olyan lesz, mint régen.
Talán.
A szenvedélyes kiáltások lassan elhaltak, a helyüket
gyengéd mormogás vette át. Inevera a fülét hegyezve
igyekezett kivenni az elfojtott szavakat. Ez rosszabb volt, mint
a kéjes sikolyok meg az egymásnak ütődő testek csattogása.
Inevera sokszor látta a férjét más nőkkel, és jól ismerte a saját
hangjait épp úgy, mint azokat, amiket ágyasaiból csalt elő.
Bízott a saját párnatáncban nyújtott tudásában, és nem tartott
tőle, hogy Leesha túlszárnyalhatja. A csendes pillanatokat
azonban, amikor Leesha és Jardir teste egymásba gabalyodott,
egyenesen gyűlölte.
– Gyere hozzám feleségül! – mondta Jardir.
– Hányszor kell kikosaraznom, hogy ne kérj meg többet? –
felelte Leesha, mint akinek fogalma sincs róla, micsoda
megtiszteltetésben van része.
– Ha tízezerszer kikosarazol – felelte Jardir –, akkor még
tízezerszer megkérlek. Na már, van még időnk. Shar’Dama Ka
vagyok, egy kézmozdulattal összeadhatom magunkat. Gyere
hozzám most, titokban. Anyád és Abban lehetnek a tanúink, és
aláírhatják a szerződésünket. Senki másnak nem kell
megtudnia, amíg jónak nem látjuk, mi viszont tudnánk.

 235 
 Abban. Inevera elhúzta a száját. A férfi nyakig benne volt
ebben, maga is azon mesterkedett, hogy hatalomhoz jusson, és
Jardir odafigyeljen arra, amit mond.
– Megkérhetsz tízezerszer, de akár húszezerszer is – mondta
Leesha –, mindig nemet fogok mondani. Van elég feleséged.
– Egyiket sem engedem be az ágyamba – jelentette ki Jardir,
és Inevera hátán végigfutott a hideg. – Egyiket sem, kivéve
Ineverát – helyesbített, mire a nő újra lélegzethez jutott, bár
még mindig meg volt döbbenve férje ostobaságán. Azt
mondták, a Sharumok nem tudnak alkudni, márpedig Jardir a
velejéig Sharum volt.
– Tehát csak egy másik nővel kellene osztoznom rajtad
tizennégy helyett? – kérdezte Leesha.
– Most is osztozol rajtam – morogta Jardir. Inevera az ajkába
harapott az újabb csókok cuppanását hallva.
– Egyedül vagyunk, Ahmann – mondta Leesha, és Jardir
kéjesen nyögött fel. – A következő pár órában nem osztozom
rajtad senkivel.
– Damajah! – kiáltotta Melan. – A keze!
Inevera lenézett, és látta, hogy ökölbe szorított kezéből vér
csorog. Hosszú, éles, festett körmei mélyen belevájtak a
tenyerébe, ő pedig annyira eltompult, hogy még csak észre sem
vette. Még akkor is úgy tűnt, mintha valaki másnak a kezét
bámulná, amikor Melan és Asavi gondosan megtisztították és
bekötözték a sebet.
Hogyan juthattak idáig? Mit rontott el, hogy Ahmann ilyen
szégyenbe hozta? Gondoskodott róla, hogy kiképeztesse és

 236 
kitaníttassa, mielőtt a Sharumok kiverik belőle a tehetségét,
vagy akár meg is ölik. Tálcán kínálta neki az egységes Kráziát,
és biztosította az eszközöket, amivel a férfi visszakergethette az
alagaiokat egyenesen Nie Poklába. Szült neki négy fiút és
három lányt, ráadásul Jiwah Senekről is gondoskodott, akik
melegen tartották az ágyát, és további gyerekekkel látták el.
– Talán északi kurvákat kellett volna kerítenem neki, hogy
csillapíthassa a fehér bőr utáni vágyát – mormogta.
– A férfiak kiszámíthatóak – állapította meg Melan.
– Ha megszereznek maguknak valamit, először is
meghágják, mint egy kutya – értett egyet Asavi. – Sok Sharum
kapott kedvet a sápadt bőrhöz.
Melan és Asavi sok év után továbbra is szeretők maradtak,
közös lakosztályban éltek, és soha nem tágítottak egymás
mellől. A férfiak nem érdekelték őket, csak a magjuk, és
kockavetéssel rég kiválasztották maguknak lány utódaik apját.
Mindketten egyetlen éjszaka alatt túlestek a dolgon, és soha
többé nem is találkoztak az illetőkkel.
De még ha elfogultak voltak is, a szavaik igaznak hatottak.
Ineverának előre kellett volna látnia, mi következik. Mivel nem
készült fel időben, a férjét megbabonázta egy hitetlen kurva az
illatos hálószobában, ahol korábban ő hált vele oly sokszor.
Leesha telesuttogta Ahmann fejét, a férfi pedig máris
megkérdőjelezett több évszázadnyi kultúrát és tradíciót. Bár az
így született rendeletei közül sok ártalmatlan volt, mások
veszélyesnek bizonyultak, és elidegenítették a saját népét.
Nyilvánvalóan inkább törődött az északiak érzékenységével,

 237 
mintha el is felejtette volna, hogy az alattvalóiról van szó, nem
pedig a szövetségeseiről.
Nem maradtak éveik, hogy kezeljék ezt a helyzetet. A
Sharak Ka már közeledett. Ha úgy nézzük, tulajdonképpen
már el is kezdődött.

 238 
 7. FEJEZET

A betanítás
v. u. 300

INEVERA GYŰLÖLTE, amikor az apja Sharumokat vitt haza az

otthonukba. Az anyja meg ő gondoskodtak a főzésről és a
felszolgálásról, az apjuk meg üvöltözött velük, és ütötte őket,
ahol érte, hogy így mutassa meg az agyagkockával sharakot
játszó egyre részegebb és lármásabb barátainak, ki az úr a
háznál. Kasaad már azelőtt megtiltotta Solinak, hogy
dolgozzon, hogy a fiú fekete köpenyt ölthetett volna.
– Harcos vagy, fiam, nem közönséges khaffit vagy valami
nő! Kisebb korában a férfiak rá sem hederítettek Ineverára, csak
Manvah-ra vigyorogtak folyton, ahogy azonban elkezdett nővé
érni, a kéjes tekintetek egy része már őt vette célba. Az egyik
Sharum, egy Cemal nevű förtelmes férfi még fogdosni is
próbálta.
De ha a főzéstől és a cipeléstől apja el is tiltotta, Soli azért
mindig ott volt, hogy megvédje őket. Cemal keze még alig
érintette Inevera testét, amikor bátyja a térdével már ágyékon is
rúgta a férfit, aztán betörte az orrát.

 239 
 Kasaad felröhögött, kigúnyolta Cemalt, és gratulált a fiának,
Ineverára azonban még csak rá sem pillantott, hogy
meggyőződjön róla, minden rendben van-e vele.
Ami pedig még rosszabb volt, továbbra is rendszeresen
meghívta magukhoz Cemalt, és nem tett semmit a kéjsóvár
pillantások ellen. Inevera tudta, hogy a Sharumok csak azt
várják, mikor lankad végre Soli ébersége.
Inevera rettegett, amikor teát kellett felszolgálnia az apjának
meg féltucatnyi részeg Sharumnak, pedig az fele olyan rossz
sem volt, mint telihold teát felszolgálni a dama’tingeknek.
Az étkező vastag szőnyegén félkörben helyezték el a
bársonypárnákat. Először Kenevah ült le éppen középen, és
azonnal kapott is egy csésze gőzölgő teát Melantól. A lány
illékony volt, akár egy füstpamacs, megjelent, teletöltötte a
csészét, és máris megint tovatűnt.
– Qeva, ülj a jobb oldalamra! – Kenevah a jobbján lévő párna
felé intett. – Favah, te gyere a balomra!
Qeva rögvest engedelmeskedett, csakúgy, mint Favah, egy
nagy tiszteletben álló hitves, aki még Kenevah-nál is
idősebbnek tűnt. Asavi és egy másik Nie’dama’ting máris
sietett kiszolgálni őket.
Kenevah felemelte a csészéjét, és a három nő ivott. Ez után
Kenevah még két hitvest ültetett le mindkét oldalára. Forró teát
kaptak, és mind az öten ittak.
A következő pár nő ugyanabból a kancsóból kapta a teát, így
azt már aligha lehetett forrónak nevezni. A következő párnak

 240 
már csak langyos ital jutott. Mire az utolsó hitves is leült, és
mind együtt ittak, a tea teljesen kihűlt.
Az ételt ugyanilyen módszerrel szolgálták fel: Kenevah
kedvencei kapták a legszebb húsdarabokat, bár mindenki más
is jobb falatokhoz jutott, mint amikhez foghatóról Inevera
korábban akár csak álmodott. A lány beleszédült az éhségbe,
ahogy megérezte az illatokat.
A rituálé végeztével a dama’tingek elengedték magukat, és
barátságos beszélgetésbe kezdtek egymás között. Jóképű
eunuchjaik főztek, és javarészt az ő feladatuk volt az ételek
hordása is, de közvetlenül a hitvesekkel a jegyeseknek kellett
foglalkozniuk.
Az Inevera előtt ülő dama’ting végzett a teájával, majd
letette maga elé az üres csészét. Amikor Inevera nem ugrott
azonnal, hogy újratöltse, a nő felhúzott szemöldökkel pillantott
rá. A lány máris odasietett a kancsóval, közben egyetlen
cseppet az asztalra löttyintett. Az eggyel odébb ülő dama’ting
rápillantott, és lenézően felhúzta az orrát.
Amikor Inevera visszatért a helyére, Melan olyan erővel
csípte meg, hogy komoly erőfeszítésébe került nem felkiáltani.
– Te szerencsétlen! – suttogta a lány. – Ezért mindannyian
fizetni fogunk. Ha még egy cseppet kiöntesz, legközelebb
addig nyomunk le a víz alá, amíg találkozol Everammal.
A dama’tingek még ebben a válogatott társaságban is
magukon tartották a fátylat, a táljaik fölé hajoltak, és két
pálcikával emelték a szájukba a falatokat. Inevera időről időre
megpillantott egy orrot vagy egy szájat – ilyenkor azonnal

 241 
elfordította a tekintetét. A látvány obszcénabbnak hatott, mint
amikor végignézte, hogyan dönti meg Kasaad Manvah-t egy
kupac kosáron.
Amikor a dama’tingek végeztek az étkezéssel, a jegyesek
kiszolgálták magukat a konyhában a maradékból. Melan és a
többi lány a sor végére küldték Ineverát, és mire jóllaktak, neki
már alig jutott valami. Azért sikerült egy tányérra való ételt
összekaparnia abból, ami a fazekak oldalára tapadt, de a többi
lány így is szoros kört formált, és kirekesztette őt. Inevera
egyedül evett hát, aztán engedelmesen követte Qevát, aki
napnyugtakor levezette őket a Pincébe.
A Nie’dama’tingek közös helyiségben aludtak, amit a
mennyezetre festett rovások tiszta fénye világított meg. Inevera
felemelte a tekintetét, és nem szűnő csodálkozással figyelte a
mágikus szimbólumokat.
– Nemsokára te is megtanulhatsz rovásokat készíteni –
mondta Qeva, miután észrevette. – Melan, hol van az ágyad?
A szoba közepén szabályos sorokban álltak az ágyak. Melan
az ajtótól legtávolabbira mutatott. Qeva bólintott.
– És ki alszik melletted?
– Asavi – felelte Melan, és a lány gyorsan előrelépett.
– A párnatestvérednek mostantól új helyet kell keresnie
magának. A következő tizenkét holdfogyás idejére Inevera
alszik melletted, hogy könnyebben taníthasd.
Melan szinte észrevehetetlenül felszisszent, Asavi pedig
elindult, hogy összeszedje a holmiját – főleg könyveket és

 242 
írószerszámokat. Ahogy elhaladt Inevera mellett, a pillantásai
akárha éles kések lettek volna.
– Amíg a rovások fénye kialszik, szabadon elfoglalhatjátok
magatokat – mondta Qeva, és kilépett a szobából.
Inevera visszatartotta a lélegzetét, és várta, hogy a lányok
nekiessenek, de azok ezúttal sem törődtek vele, inkább szűk,
szoros körökbe verődtek össze, őt pedig egyszerűen
kirekesztették maguk közül.
Inevera letelepedett az ágyára, elővette az Evejah’tinget, és
olvasni kezdett.
A rovások fénye csak órák múlva aludt ki, mégsem jutott
szinte semeddig a vastag könyvben. Végül az utolsó elolvasott
oldalhoz illesztette a szalagot, és görcsös álomba zuhant.

Arra ébredt, hogy valaki áll az ágya mellett. A szeme

valamelyest alkalmazkodott a sötéthez, de így is csak egy
lassan mozgó sziluettet látott, amint igyekezett óvatosan
helyezkedni, nehogy zajt csapjon. Inevera egy pillanatra
visszatartotta a lélegzetét, majd arra jutott, hogy az lesz a
legjobb, ha egyenletesen lélegzik, és úgy tesz, mintha aludna.
Még halkan horkolni is elkezdett, ahogyan az anyja szokott
gyakorta.
Ineverának semmije sem volt az Evejah’tingen és a horás
erszényén kívül, így nem is akadhatott a keze ügyébe semmi,
amit szükség esetén fegyverként használhatott – már ha

 243 
egyáltalán bárminek is hasznát vehette volna egy szobára való
gyűlölködő lány ellen. Vajon megúszhatják, ha most végeznek
vele? Próbálta megfeszíteni az izmait, hogy felkészüljön a
futásra, bár nem volt hová menekülnie. Még ha meg is találná
az ajtót a feketeségben, tudta, hogy nem nyithatja ki, mert
kívülről be van reteszelve.
– Azt hiszem, meghallott – suttogta Asavi.
Pár pillanatig nem történt semmi.
– Alszik. Hallom, hogy horkol – mondta Melan. – És amúgy
is kit érdekel ennek a kockabalesetnek a véleménye?
Inevera mozdulatlanul feküdt, és igyekezett egyenletesen
horkolni, miközben a Melan ágya felől érkező csókok
cuppanását és a szerelmes suttogásokat hallgatta. Még soha
nem csókolt meg egy másik lányt, eszébe sem jutott ilyesmi, de
azért irigyelte őket. Még soha nem érezte magát ennyire
egyedül.

Ineverát legközelebb éles fájdalom ébresztette az oldalában.

Felkiáltott, félig felült, és Melant pillantotta meg, amint éppen
emelte a lábát, hogy még egyet rúgjon belé.
– Ébresztő, kockabaleset!
A rovások megint világítottak a mennyezeten, a lányok nagy
része pedig máris magára tekerte a bidóját. Ineverának nagyon
kellett pisilnie, megindult az árnyékszéket takaró függöny felé,
de Melan elkapta a karját.

 244 
 – Előbb kellett volna felkelned, hogy erre is legyen időd. A
dama’ting bármelyik pillanatban megjelenhet, és ha addigra
nincs rajtad a bidód, az lesz a legkisebb bajod, hogy tele a
hólyagod.
Inevera hátán végigfutott a hideg, és a feszítő érzésről
megfeledkezve már ugrott is friss selyemért. A többi lány
mogorván figyelte, ahogy villámgyorsan magára csavarta a
bidóját.
Asavi Inevera lába elé köpött.
– És? Egy kosárfonó lánya. Ez még nem jelent semmit.
Alig egy pillanattal azután, hogy Inevera végzett a bidóval,
kinyílt a hálóterem ajtaja, és Qeva állt meg a nyílásban. A
lányok egy szál bidóban felsorakoztak, aztán a hálóteremből
átvonultak az alpalota egy másik jókora helyiségébe.
– Minden napot sharusahkkal kezdünk – mondta Melan. –
Nem beszélhetsz, csak utánozd a dama’ting minden
mozdulatát!
Inevera bólintott, ahogy a lányok egymástól két lépés
távolságot tartva elfoglalták a helyüket. Qeva fellépett a terem
elejében álló kis dobogóra, és kioldotta a köntöse övét. A
selyem susogva hullott alá, és a nő a fátylától meg a
fejkendőjétől eltekintve ott állt anyaszült meztelenül az
összegyűlt lányok előtt.
Lassan nyújtások sorát mutatta be. A lányok utánozták, és
Inevera is igyekezett ugyanígy tenni. Qeva teste sima volt és
izmos, az illatos olaj, amivel a bőrét kente be, hamarosan
verejték vékony rétegével keveredett. Inevera nem értette,

 245 
hogyan lehet ilyen lassú mozgásban úgy megizzadni, mintha
valaki futott volna egy órát a tűző napon.
A mozdulatok lágyak voltak és precízek – nem is foghatók
ahhoz a széles, brutális hadonászáshoz, amit Soli gyakorolt.
Akármilyen könnyednek tűntek is azonban, a pózok sokkal
nehézkesebbnek bizonyultak, mint a bátyjáéi. Ineverának
olyan testhelyzetekbe kellett kényszerítenie magát, amiket
eddig lehetetlennek gondolt, ráadásul huzamosabb ideig úgy is
kellett maradnia. Korábban sosem használt izmai feszültek
pattanásig, patakokban folyt róla az izzadság, hevesen zihált, a
szíve majd kiugrott a helyéből. Úgy tűnt, minden erőlködése
hiábavaló, képtelen egy tisztességes lélegzetet venni, ráadásul
attól tartott, hogy bármelyik pillanatban bevizelhet.
Qeva a bal lábán állva előrehajolt, amíg a teste párhuzamos
volt a földdel, majd széttárta a karját, mintha át akarna ölelni
valakit. A jobb lábát felemelte, és térdből visszahajtotta, a
lábujjai majdnem a fenekét érték.
Inevera megpróbálkozott a pózzal, de elvesztette az
egyensúlyát, előredőlt, és két kézzel kellett megtámaszkodnia a
földön.
– Maradjatok így! – parancsolta Qeva, majd lelépett a
dobogóról, miközben a többi lány megőrizte az egyensúlyát a
bizonytalan testhelyzetben. – Állj fel! – Inevera gyorsan talpra
ugrott, Qeva pedig egyik kezét a lány csupasz mellkasára tette,
a másikat pedig a hátán a lapockái közötti mélyedésbe. – Az
orrodon át lélegezz. Mélyen! – Erősen összenyomta a két

 246 
tenyerét, és Ineverának meg kellett küzdenie az ellenállással,
hogy megtölthesse a tüdejét.
A dama’ting bólintott.
– Most fújd ki! Lassan. – Tovább szorította Inevera
mellkasát, miközben a lány komótosan, egyenletes tempóban
kiengedte a levegőt. – Még egyszer! A levegő az élet. Ha
lélegzel, megtaláltad az egyensúlyodat. Ha megtaláltad az
egyensúlyodat, semmi sem érinthet meg igazán. Nem érzel
éhséget és fájdalmat. Szeretetet és gyűlöletet. Nem félsz. Nem
szorongsz. Csak lélegezned kell.
Inevera máris érezte, hogy megnyugszik. Feszülő
hólyagjának és üres gyomrának fájdalmas panaszkiáltásai
fokozatosan elhalkultak, ahogy követte a lélegzet útját az
orrából a tüdejébe, aztán vissza. Körülötte a lányok imbolyogni
kezdtek, arcukon látszott az erőlködés, ahogy igyekeztek
megtartani a nehéz pózt.
– Ahogy én – mondta Qeva. Továbbra is összeszorítva a lány
mellkasát, nyugodt tempóban lélegezni kezdett, Inevera pedig
felvette a ritmusát. – Ahogy a légzés megtisztítja az elmédet,
ezek a mozdulatok a testedet élesítik, amíg a kettő eggyé válik.
– Amikor összhangba kerültek, a dama’ting elvette a kezét,
megfogta Inevera két karját, és szétnyitotta őket a feje fölött.
– A kobra csuklyája – mondta Qeva, és a többi lányra
pillantott. – Csináljátok!
Megkönnyebbült sóhajok hallatszottak, ahogy a lányok
kihúzták magukat, és a mennyezet felé emelték a karjukat.

 247 
 – Ezek a sharukinok – magyarázta a dama’ting, ahogy sorra
vette Ineverával az ez után következő mozdulatsorokat,
gyengéden ki-kijavítva a testhelyzetét. – A keselyű csőre. A
sakál lába. – Óvatosan előredöntötte a lányt ugyanabba a
testhelyzetbe, amelyikben az előbb elvesztette az egyensúlyát.
– A skorpió farka. – A dama’ting rálépett Inevera bal lábára,
hogy a helyén tartsa, majd a jobb lábát a lány bal bokája köré
fonta, amit aztán addig emelt vele felfelé, amíg végül kézzel is
el tudta kapni. Csak hajlította és hajlította, amíg Inevera
ízületei bírták. A lány felnyögött és megbillent.
– Lélegezz! – mondta Qeva. – Te vagy a pálmafa, és a
lélegzet a szél. Használd ki az erejét, hogy visszatalálhass vele
az egyensúlyodhoz, és hagyd, hogy egyik testhelyzetből a
másikba vezessen!
Inevera ismét rátalált a ritmusra, és azt vette észre, hogy az
egyenletes légzés valóban segít neki. Qeva érzékelte, hogy
ismét stabilan áll, bólintott, és visszatért az emelvényre.
Az óra eltartott még egy darabig. Inevera továbbra is
meg-megbillent, és furcsán érezte magát. A tagjai mintha
lángoltak volna, de ügyelt a légzésére, amíg végül
megkönnyebbülten látta, hogy Qeva elengedi magát, és benyúl
az emelvény mellett álló dobozba. Fémes csörgés hallatszott, és
a nő négy apró cintányért vett elő, amiket aztán a hüvelyk- és a
mutatóujjaira rögzített.
Biccentésére Melan odalépett a dobozhoz, kivette belőle a
maga cintányérjait, majd továbbadta. A többiek sorra ugyanígy
tettek, és hamarosan ismét mindenki a maga helyén állt, és

 248 
várták, hogy Qeva belekezdjen a foglalkozás következő
részébe.
A dama’ting oldalvást fordult feléjük, a kezét felemelte, a
cintányérokat készenlétben tartva. Az egyik lábát kinyújtotta
maga előtt.
A többi lány ugyanezt a testhelyzetet vette fel, és Inevera is
mindent megtett, hogy utánozza őket.
– Hajlítsd be a térded! – mondta Qeva. – A súlypontot
helyezd közvetlenül a lábujjaid mögé.
Amikor Inevera kiigazította a tartását, és megtalálta az
egyensúlyát, a dama’ting négyszer összeütötte a cintányérokat,
és mindannyiszor úgy rántott egyet kerek csípőjén, hogy az
akkorát pattant, mint egy meglódított ostor.
– Mindenki! – parancsolta a nő, és megismételte a
mozdulatot. A többi lány gyakorlottan engedelmeskedett,
Inevera azonban nehezebbnek találta a feladatot, mint
amilyennek tűnt. – Még egyszer! Figyelj jobban!
Ismét összeütötte a cintányérokat, és megmozgatta a
csípőjét, de Ineverának ezúttal sem sikerült utánacsinálnia.
Először arra nem érzett rá, mihez kezdjen a csípőjével, aztán a
cintányérok nem csendültek együtt a többiekével.
Lehetetlennek tűnt összhangba hoznia a kettőt.
Qeva még jó párszor átvette vele a gyakorlatot. Inevera
érezte, hogy a többi lány egyre ingerültebben figyeli a
küszködését, de nem tudott mit tenni azon kívül, hogy újra
meg újra próbálkozott.

 249 
 A dama’ting végül egy kurta mordulással jelezte, hogy
elégedett az eredménnyel, és folyamatosan kezdte
összeütögetni a cintányérokat, miközben a csípőjét mozgatta.
Inevera felvette a ritmust, és hamarosan ment minden, mint a
karikacsapás. Azon kapta magát, hogy mosolyog.
Aztán a dama’ting elindult, légies mozdulatokkal körbejárt
az emelvényen, közben pedig egy pillanatra sem törte meg a
cimbalmok, a cintányérok csendülésének és csípője
mozgásának ritmusát. Gyönyörű volt. Lebilincselő. Aztán
amikor Inevera utánozni próbálta, nekiütközött Melannak, és a
két lány egy kupacban kötött ki a földön.
– Hülye! – csattant fel Melan.
Qeva leugrott az emelvényről, és keményen pofon vágta a
lányt. A cintányérok hangosan kondultak az ütéstől.
– Te vagy a hibás, Melan! A Damaji’ting a te feladatodul
szabta, hogy tanítsd meg őt mindarra, amit egy
Nie’dama’tingnek tudnia kell. Mit tanítottál neki? Még a kobra
csuklyáját meg a legegyszerűbb csípőfordítást sem ismerte. –
Felemelte az ujját, és Melan arcába bökött.
– Komolyan kell venned a feladataidat! Amíg Inevera nem
tud lépést tartani az osztállyal, nem léphetsz be az Árnyak
Kamrájába.
Az összes többi lány felszisszent, Melannak pedig kidülledt
a szeme.
– Ha csak még egy pillanatig ilyen dühvel a szemedben
nézel rám – mondta Qeva –, a nagy háremben találod magad,
és a Sharumok játékszere leszel.

 250 
 Melan lesütötte a szemét, és mélyen meghajolt.
– Igenis, dama’ting.

A sharusahk után a lányok a konyhába vonultak, ahol két

idősödő eunuch kimert nekik egy adag híg zabkását. Inevera
látta Melan és a többiek szemén, hogy legszívesebben a sor
végére taszigálnák, úgyhogy önként vonult hátra. Semmit nem
nyert volna egy fölösleges konfrontációval. Tudta, hogy jobban
teszi, ha meghúzza magát, amíg belezökken a Nie’dama’tingek
életébe.
Inevera tányérja félig sem telt meg, csak a zabkása fazék
alján lötyögő vizes maradékából jutott neki, de így is alig tudta
bekanalazni, mielőtt megjelent érte Melan.
– Máris hajnalodik – mondta a lány. – A dama’tingek
hamarosan elindulnak a sátorba, mi pedig Nie martalékai
leszünk, ha elkésünk.
– A sátorba? – kérdezte Inevera.
Melan úgy nézett rá, mintha ostoba volna.
– A Sharumok hajnalban térnek vissza az Útvesztőből, és a
sebesülteket a sátorba viszik. Mi segítünk a dama’tingeknek a
gyógyításukban.
Ineverának eszébe jutottak az egy nappal korábban a
vászonfalak mögül hallott kiáltások, és elképzelte, milyen lesz,
amikor vérben úszó, hörgő férfiak veszik körül, miközben ő a
dama’tingeknek segít felvágni meg összevarrni a húsukat.

 251 
 Hirtelen elszédült, az arcába vér szökött. A híg zabkása
feltört a torkába.
Melan keményen arcul ütötte. Zabkása és epe fröccsent a
kőpadlóra, ahogy a csattanást visszaverték az étkező falai.
Minden lány feléjük kapta a fejét, a tekintetükből ridegség
sugárzott. Egyetlen dama’ting sem volt jelen, az eunuchok
pedig most is rezzenéstelenek maradtak, mint mindig.
– Everam tökeire, szedd már össze magad! – förmedt rá
Melan. – A dama’tingek semmit sem vesznek olyan komolyan,
mint a gyógyítás. Már így sem léphetek be az Árnyak
Kamrájába, és ha valamelyik Sharumnak akár csak egy csepp
vére is hullik a te gyengeséged miatt, a dama’tingek
százszorosan verik le rajtam. – Közelebb lépett, és suttogva
folytatta. – Márpedig ha így lesz, levágom a mellbimbódat, és
megetetem veled.
Inevera a lányra meredt, ahogy lassan felfogta a szavait.
Melan nem hagyott időt a válaszra, megragadta a karját, és a
Pince felé rángatta. A lányok gyorsan kezet és arcot mostak,
felöltötték fehér köpenyeiket, és megint sorba rendeződtek.
Melan a Pince bejáratához vezette őket, ahol már várt rájuk a
dama’ting, aki kivitte a társaságot a palotából, aztán az
Alvároson át a Kaji dama’tingjeinek sátra alatti katakombákba
terelte őket. Itt maradtak, amíg a damák Sharik Hora
minaretjeiből felszálló éneke a hajnal érkeztét nem hirdette.

 252 
A dama’tingeknek a gyógyításban segíteni éppen olyan véres
és hátborzongató volt, mint Inevera előre tartott tőle. A fülében
kiáltások és sikolyok zúgtak, a Sharumok felét túlságosan
gyötörték a kínok ahhoz, hogy átadja magát a fájdalomnak,
Melan meg a dama’tingek egy része pedig folyamatosan őt
szidta a lassúságáért.
Egyszer éppen egy, még a couzinál is sokkal büdösebb
folyadékkal teli tálban ázó eszközöket vitt a kezében, amikor
megbotlott, és pár csepp a padlóra löttyent. Melan alaposan
pofon vágta, Qeva és egy másik dama’ting szeme láttára. Egyik
nő sem szólt egy szót sem, jobban érdekelték őket az eszközök,
amiket Inevera duzzadó arccal vitt oda hozzájuk.
Előttük az asztalon egy harcos dobálta magát, miközben ők
a fekete köpenyt igyekeztek szétvágni a hasán tátongó mély
seb körül. A hitvesek az összetört, véres páncéldarabokat egy
pálmakosárba dobták, ahol hangosan csörömpöltek egymáson.
Qeva odadobott két selyemszalagot Melannak.
– Tartsátok meg!
Melan fogta az egyiket, és odaadta Ineverának.
– Csináld azt, amit én, de fürgén! – Ezzel a szalag két végét
az ökleire tekerte, talán egy alkarnyi darabot hagyva meg
közöttük.
Ineverának nem maradt ideje elgondolkodni az
instrukciókon, mert Melan máris lehetetlen sebességgel,
kecsesen mozdult, a harcos csuklója köré csavarta a szalagot,
majd kifordult, és a saját súlyát vetve be kifeszítette a férfi
karját. Az megpróbált ellenállni, de a lány tudta, milyen

 253 
szögben kell tartania a végtagot, hogy az a lehető leggyengébb
legyen, és ura maradt a helyzetnek.
– Most! – kiáltotta, ahogy a férfi esetlenül felé nyúlt a másik
karjával. Inevera kapkodva próbálta ugyanazt tenni, mint
Melan. Sikerült a Sharum csuklója köré keríteni a
selyemdarabot, de nem tudta pontosan, hova lépjen, vagy hova
helyezze a súlypontját, és a harcos visszakézből az arcába
vágott, ami mellett Melan pofonja gyengéd csóknak hatott.
Inevera elterült a földön, mire Qeva a férfira sziszegett, és
két kinyújtott ujját beledöfte a vállába. A Sharum karja görcsbe
rándult, és elszállt belőle az erő, éppen elég időre ahhoz, hogy
Inevera felvegye a selymet, és végül mozdulatlanságra
kényszerítse a férfit. Qeva ingerülten pillantott Melanra, mire a
lány ugyanolyan dühösen meredt Ineverára, ahogy némán
feszítették a harcos karjait. A dama’ting álomhozó italt
erőltetett a férfi szájába, aki hamarosan elernyedt. A hitvesek a
makulátlan fehér köpenyüket összekenő vérrel meg az egyéb,
bűzösebb váladékokkal mit sem törődve vágni kezdtek.
– Ez így nem lesz jó – szólt Qeva egy idő múlva.
– Horamágiára lesz szüksége, hogy életben maradhasson –
értett egyet a másik hitves. Melanra pillantott. – Vigyétek le a
katakombába!
Melan bólintott, és Inevera meg ő megragadták a műtőasztal
két oldalára lelógó hordágy rúdjait. A harcos jóval nehezebb
volt, mint a két lány együttvéve, de Inevera számára nem volt
ismeretlen a nehéz fizikai munka, a léptei nem inogtak meg.

 254 
Asavi előresietett, hogy kinyissa a csapóajtót, a dama’ting
pedig levezette őket a sötétségbe.
Asavi megvárta, amíg Inevera és Melan a lépcső aljára
érnek, majd behúzta mögöttük az ajtót. Tökéletes sötétség vette
körül őket, amíg Qeva elő nem vett egy ragyogó
démoncsontdarabot, aminek a fényénél egy kőkamrába terelte
őket, ahol újabb műtőasztal állt. A falba acélajtót illesztettek,
amit Qeva a nyakából leemelt kulccsal nyitott ki. Odabent
mintha széndarabok és megfeketedett csontok lettek volna.
Alagai horák. A nő kiválasztott egy kisebb darabot, majd
behúzta maga mögött az ajtót, amitől a zárszerkezet ismét
hangosan a helyére kattant.
– Szívást! – mondta Qeva, Melan pedig elővett egy
csövekből és fújtatókból álló eszközt, amit pedállal lehetett
működtetni. Inevera egyenletes tempóban taposta a pedált,
Melan pedig a harcos nyitott sebébe illesztette a csövet, és egy
üvegtartályba szivattyúzta vele a vért.
A dama’ting megtisztította a seb szélét. Először letörölte a
vért, aztán simára borotválta a környező területet. Miközben
dolgoztak, Asavi előkészített pár ecsetet meg egy edényben
tintát.
– Inevera, gyere ide! – parancsolta Qeva. Asavi átvette
Inevera helyét a pedálnál, ő pedig közelebb húzódott a
hitvesekhez, ügyelve, hogy azért ne legyen láb alatt.
Qeva rá sem nézett, úgy folytatta.
– Az első a szívórovás, ez a seb fölé kerül. – Belemártotta az
ecsetet a tintába, majd különös szimbólumot festett vele.

 255 
Inevera kíváncsian figyelt, várta, hogy a tinta felragyog, de
semmiféle hatást nem észlelt. – Ezután következnek az erő, a
kitartás és a vér rovásai. – A dama’ting gyorsan rajzolt, az ecset
az óra járásának irányában mozgott a Sharum bőrén, ahogy a
seb négy oldalán sorra elkészültek a rovások.
– Most pedig össze kell kötni őket – magyarázta Qeva, majd
a már elkészültek közötti helyekre négyszer ugyanazt a rovást
festette, egy nyolcszöget hozva létre.
Miután végzett, intett a másik dama’tingnek, aki
előrenyújtotta az ajtó mögül elővett démoncsontot. Amint a
hora a seb közelébe került, a Qeva által festett rovások most
már valóban felragyogtak, és tüzes életre keltek.
– A rovások önmagukban nem mágikusak – folytatta a
dama’ting –, de magukba szívják a démoncsont mágiáját, és
Everam céljaira fordítják az alagaiok erejét.
Inevera tátott szájjal bámulta, ahogy a Sharum húsa
elkezdett összeforrni. A seb úgy záródott be, mint amikor egy
pár vizet tartó tenyér simul fokozatosan egymáshoz.
Pillanatokkal később már nyoma sem volt, még csak egy apró
seb sem volt a helyén. Az új hús sápadtabbnak hatott, sem a
nap, sem az örökké a levegőben keringő homok nem érintette,
egészségesebb volt, mint körülötte a bőr.
– Ó, dicső Everam! – suttogta lenyűgözve Inevera. – Ilyen
mágiával soha többé egyetlen Sharumnak sem kell meghalnia.
Qeva szomorúan rázta meg a fejét.
– Bár így volna! A legsúlyosabb sebeket még a hora mágiája
sem tudja meggyógyítani. És ennek a hatalmas erőnek is meg

 256 
kell fizetni az árát. – A démoncsont felé intett, ami fokozatosan
elporladt a másik dama’ting kezében. – A gyógyítás a
legmegterhelőbb varázslat, nem alkalmazzuk egykönnyen. Az
alagaiok örökké fenyegetnek bennünket, de több élettel
fizetünk a csontjaik megszerzéséért, mint ahányat aztán meg
tudunk menteni velük. Óvatosan kell felhasználnunk a
hatalmukat.
– És titokban – tette hozzá komoran a másik hitves. – A
Sharumok már így is felelőtlenül bánnak az életükkel. Everam
a megmondhatója, mekkora marhák válhatnának belőlük, ha
tudnák, hogy ilyen tudás van a birtokunkban. Mindenki jobban
jár, ha hagyjuk, hogy a lehető legtöbb természetes úton
gyógyuljon meg közülük.
Qeva bólintott.
– Ezt egy darabig távol tartjuk a testvéreitől, és elkábítjuk,
amíg úgymond meggyógyul.
– De nincs rá szükség, hogy ő is segítsen megvédeni
bennünket az alagaioktól? – kérdezte Inevera.
Melan elnevette magát, mire Qeva dühösen pillantott rá.
– Köszönöm, hogy önként jelentkezel felvinni ezt a harcost,
aztán bidóselymeket mosni a nap hátralévő részében, lányom.
Melan egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán
meghajolt.
– Elnézését kérem a tiszteletlenségemért, anyám!
Qeva egy legyintéssel elhessegette magától.
– Elfogadom a bocsánatkérést. Vidd magaddal! Vidd
magaddal Asavit!

 257 
 Inevera nem tudta, mihez kezdjen magával, csak döbbenten
állt, ahogy a két lány visszaemelte a meggyógyított Sharumot a
hordágyra, aztán kivitték a kamrából. A másik dama’ting a
világító démoncsonttal a kezében mutatta nekik az utat.
Amikor eltűntek szem elől, Qeva visszafordult Ineverához.
– A tiszteletlensége ellenére Melan jól látja a helyzetet. A
rovásfalak óvják meg a Sivatag Lándzsáját, nem a harcosok.
Amíg újra el nem jön a Szabadító, az alagai’sharak kizárólag
azoknak az embereknek a büszkeségét táplálja, akik eldobják
az életüket értéktelen győzelmekért cserébe.
Ineverának fennakadt a szeme a blaszfémiára. Soli és
Kasaad minden éjszaka kockára tették az életüket az
Útvesztőben. A nagyapjai, a nagybátyjai, háromszáz évre
visszamenőleg minden férfi felmenője az Útvesztőben halt
meg, és mindig is úgy gondolta, hogy majd a fiainak is ez lesz a
sorsa. Kizárt, hogy ez pusztán a büszkeségről szóljon.
– De nem azt mondja nekünk az Evejah, hogy bármi áron
alagaiokat kell ölnünk?
– Az Evejah azt mondja nekünk, hogy bármi áron
engedelmeskednünk kell a Shar’Dama Kának – felelte Qeva. –
És a Shar’Dama Ka parancsa az, hogy alagaiokat kell ölnünk.
Inevera kinyitotta a száját, de Qeva felemelt ujjával fojtotta
belé a szót.
– Viszont a Shar’Dama Ka háromezer éve halott, és magával
vitte a sírba a hadirovásokat is. Minden éjjel többen halnak meg
az Útvesztőben, mint ahány új csecsemő születik. A Visszatérés

 258 
előtt több millióan voltunk. Mára százezren sem maradtunk a
férfiak meg a nevetséges játékaik miatt.
– Játék? – csodálkozott Inevera. – Hogyan lenne játék az, ha
a szent alagai’sharakkal megvédik a városunk falait a
démonoktól?
– Úgy, hogy a falaknak semmi szükségük védelemre –
magyarázta Qeva. – Kaji két rovásfalat húzott fel a Sivatag
Lándzsája köré. Egy külsőt a város ősi határánál, és egy belsőt,
ami az oázist és a környező palotákat meg a törzseket óvja. A
két fal közé, a külső város romjain épült az Útvesztő. – Egy
pillanatra elhallgatott, amíg meggyőződött róla, hogy Inevera a
szemébe néz. – Még soha egyik falon sem törtek át.
Inevera kíváncsian nézett rá.
– Akkor hogyan jutnak be a démonok az Útvesztőbe
éjszakánként?
– Beengedjük őket – szűrte összeszorított fogai között Qeva.
– A Sharum Ka szélesre tárja a kapukat, amíg az Útvesztő
megtelik, aztán bezárja őket. A démonok csapdába esnek, és az
emberek vadászhatnak rájuk.
Inevera nagyjából úgy érezte magát, mint korábban, amikor
Melan megpofozta. Szédült, fél kezével a falnak kellett
támaszkodnia, nehogy megtántorodjon.
– Lélegezz! – mondta Qeva. – Találd meg az egyensúlyodat!
Inevera engedelmeskedett, mély, egyenletes lélegzeteket
vett, amivel sikerült csillapítania végtagjai remegését és szíve
dübörgését.

 259 
 Valamivel jobban érezte magát, de azért nem múlt el a
haragja. Legszívesebben felpofozott volna minden férfit a
városban. Eddig bátornak hitte Solit és az apját, olyan
embereknek, akik hatalmas áldozatot hoznak, amikor
éjszakánként belépnek az Útvesztőbe. De ha a megoldás
egyszerűen annyi lett volna, hogy zárva tartják a kapukat…
– Ez… ostobaság – bökte ki végül.
Qeva bólintott.
– De akár ostobaság, akár nem, a Nie’dama’tingeknek nem
dolga, hogy lekicsinyeljék a férfiak áldozatát.
Ineverának eszébe jutott a büntetés, amit a nő Melanra mért,
és pír szökött az arcába. Meghajolt.
– Értem, anyám.
Qeva szemöldöke magasra szökött.
– Anyám?
Inevera az ajkába harapott.
– Nem az „anyám” a helyes megszólítás, amivel egy
jegyesnek egy hitvest kell illetnie?
A Qeva szeme körül megjelenő ráncokat Inevera a mosoly
jelének vélte.
– Nem. Melan csak azért szólít így, mert a lányom.
Ez az információ nem segített oldani Inevera hirtelen támadt
feszültségét.
– Kenevah-t „nagymamá”-nak szólította…
Qeva ismét bólintott.
– Mert az is. Én vagyok a Damaji’ting örököse.

 260 
 Ineverának elszorult a szíve. Mindig szigorúnak, de
igazságosnak látta Qevát. Nem tartotta ugyan a barátjának, de
az ellensége sem volt. Így viszont…
– Lélegezz! – Qeva felemelte a kezét, és kivárta, amíg
Inevera megtalálja az egyensúlyát. – Nem vagyok az
ellenséged. A második vagyok a dama’tingek között,
megszoktam, hogy rendelkezem bizonyos hatalommal, de
régen elfogadtam, hogy nem fogok anyám helyébe lépni, és
nem én vezetem majd Kaji asszonyait. Melannak még bele kell
törődnie ebbe az igazságba, és meg kell hajolnia a szele előtt, de
imádkozom Everamhoz, hogy erre még időben sor kerüljön. –
Qeva nyugtatóan felemelt kezével hirtelen élesen a lányra
mutatott. – De véletlenül se érts félre! Nem vagyok az
ellenséged, de a barátod sem vagyok. Anyám halála után csak
egy különleges asszony vezetheti a dama’tingeket erővel,
tehetséggel és Everammal szembeni alázattal. Ha nem
bizonyulsz elég alázatosnak, tehetségesnek vagy erősnek
ahhoz, hogy túljuss a nehézségeken, és fehér köpenyt
viselhess… – Vállat vont. – Akkor véged.
Inevera hátán végigfutott a hideg, de a légzésre koncentrált,
és megőrizte az egyensúlyát.
– Igenis, dama’ting.
– Jó – bólintott Qeva. – Gyere velem! – Kisietett a kamrából,
Inevera pedig az Alváros rejtett járatain át követte egészen a
dama’tingek palotájáig. A legtöbb alagutat a falak tetejénél és
aljánál folyamatos vonalban húzódó, ragyogó rúnák
világították meg.

 261 
 Amikor megérkeztek a dama’ting lakosztályába, ugyanaz az
eunuch engedte be őket, akit Qeva az előző napon
megszólított. A férfi az aranybilincseitől eltekintve meztelen
volt. Ha a golyóbisaitól meg is szabadították, vaskos
férfiassága igazán feltűnő látványt nyújtott, és óhatatlanul
magára vonzotta Inevera tekintetét.
– Lenyűgöző, igaz? – kérdezte Qeva. – Khavel az egyik
kedvencem, ügyes szerető és hűséges szolgáló. De attól tartok,
most nem nézegetheted tovább. Úgyis első kézből
tapasztalhatod meg a képességeit a párnatáncleckéid során.
Párnatáncleckék? Inevera gyomra görcsbe rándult a szó
hallatán, bár azért az idegességébe némi kíváncsiság is vegyült.
Qeva nem hagyott neki időt az elmélkedésre. Elővett egy
szögletes dobozt, benne fehér homokkal és egy vékony
pálcával. Kétoldalt egy-egy vájat futott végig benne, amiben
végighúzott egy üveglapot, tökéletesen simára egyengetve vele
a homokot. A pálcát Inevera felé nyújtotta.
– Az előbb láttad, amint öt különböző rovást festettem.
Rajzold le őket nekem!
Inevera csücsörített a szájával, de elvette a botot, és lehunyt
szemmel felidézte mindegyik szimbólumot, mielőtt gondosan
nekilátott a rajzolásnak. Mint Qeva, ő is egy nyolcszöget
készített, a sarkaiban egy-egy rovással. Négy egyedi volt
közülük, az ötödik pedig négy példányban készült el, hogy
összekösse ezeket. Inevera a végéhez közel tartotta a botot,
ahogyan egy tollat szokás, és ügyes csuklója precíz

 262 
mozdulataival sorra kanyarította az ívelt vonalakat. Amikor
végzett, büszkén nézett fel.
Qeva hosszú perceken át némán tanulmányozta a lány
munkáját, majd felmordult.
– Ennél még a sharusahkban is jobb voltál. Csak kettőnek
van némi ereje, de azoknak sem sok.
Inevera elcsüggedt, ahogy a hitves elsimította a homokot az
üveglappal, majd átvette tőle a botot.
– Kezdjük a szívórovással. Ezek a démon tépőfogai –
mondta a nő, és két ívelt vonalat rajzolt a homokba. Inevera
közelebb hajolt, és alaposan szemügyre vette őket. – Minden
rovás mellett ott lebegnek, vagy ha nem, akkor bennük
rejtőznek, ezek vonzzák a mágiát a szimbólumba. A rovás
alakja pedig végső formájába önti ezt az erőt. – Tovább rajzolt,
a botot a homoktól távolabbi végén fogta. – Figyeld a
csuklómat, végig egyenes marad. A karommal mozgatom az
ecsetet, nem a kezemmel. A rovások akkor a leghatásosabbak,
ha egyetlen folyamatos vonallal készülnek, azt pedig nem
tudod csak a csuklóddal megrajzolni.
Qeva fürgén elkészítette a rovást, és Inevera már látta,
mennyire rosszul szolgált az emlékezete. Elpirult a szégyentől,
Qeva azonban mintha észre sem vette volna. Elsimította a
homokot, és visszaadta neki a pálcát.
– Még egyszer!
Inevera engedelmeskedett, de nehezére esett úgy tartani a
pálcát, ahogyan a dama’ting mutatta, és a második rovása talán
még rosszabbra sikeredett, mint az első.

 263 
 Qeva rezzenéstelen tekintettel simította el ismét a homokot.

Amikor Inevera végül visszatért a Pincébe, a pálcika

szorongatásától már majdnem annyira fájt a karja, mint a
hólyagja, amelyik pedig kis híján eldurrant. A köpenyén még
mindig ott éktelenkedett a Sharumok vére.
Mindezek mégis mind távoli dolgoknak hatottak, egyszerű,
könnyen figyelmen kívül hagyható kellemetlenségeknek.
Mivel Melan és Alavi mással voltak elfoglalva, végre
könnyíthetett magán, és meg is fürödhetett.
Voltak illatosított olajok, szappanok, körömvágó eszközök
meg durva kövek a bőr ápolására. A többi lány látványosan
elfordult tőle, ahogy felvett egy borotvát, és befejezte, amit
előző este elkezdtek: megszabadult az utolsó szakadozott
hajfoszlányoktól is, amíg végül teljesen sima lett a bőre.
Különös érzés volt, mintha valaki másnak a fejét tapintotta
volna.
Amíg azonban a teste megpihent, Inevera gondolatai vadul
száguldottak. Minden, amit valaha ismert, minden, amiben
valaha hitt, hazugságnak bizonyult, és szertefoszlott. Többé
semmi értelme nem volt semminek. Többé semmi sem
számított.
Vacsoránál úgy érezte magát, mint aki kibújt a saját testéből.
Többé-kevésbé tudatában volt a mozdulatainak, ahogy
kiszolgálta a dama’tingeket, ugrott, hogy teljesítse az

 264 
igényeiket, aztán ugyanolyan sebesen fel is szívódjon.
Ironikusnak tűnt, hogy a nők éppen ezt várják tőle, így hát
jobban sikerült teljesítenie a feladatát, amikor igazából oda sem
figyelt rá. Nem mintha bármire is képes lett volna koncentrálni:
még mindig küszködve keresett valami állandó, nagy
igazságot, amibe kapaszkodhat. Úgy nevelték, hogy minden,
ami az Evejah-ban áll, megkérdőjelezhetetlen, most mégis
kiderült, hogy minden attól függ, honnan nézi az ember, és
Kaji nagyszerű tettei meg a Damák szabályai az orra előtt
veszítették érvényüket. Az Evejah’ting magában foglalta a
damajah-k nézőpontját a világot formáló nagy eseményekről,
márpedig ez általában igen különbözött a férfiak
beszámolóitól.
Melyik lehetett az igaz? Kaji története, vagy az első
Ineveráé? Vagy talán mind a kettő tele van hazugságokkal és
féligazságokkal? Számít egyáltalán, mi történt
háromezer-háromszáz évvel ezelőtt?
Vágyott az anyja karjába, a biztonságra, amit akkor érzett,
amikor Soli beletúrt sűrű barna hajába. Csakhogy az a haj már
nem volt sehol, mint ahogy Soli sem. Talán találkoznak még
majd, de valószínűbb, hogy a bátyja meghal az Útvesztőben,
mielőtt belőle dama’ting lesz – már ha egyáltalán az lesz belőle
valaha. Egy pillanatra még Kasaadot meg a részeges Sharum
barátait is megsajnálta. Mondhatott-e igazán ítéletet olyan
férfiak tetteiről, akiket éjszakáról éjszakára az Útvesztőbe
kényszerítettek, hogy teljesen fölöslegesen démonok hordáival
szálljanak szembe?

 265 
 De Inevera rájött, hogy minden fájdalom és gyötrelem
ellenére, ha egy csettintéssel visszacsinálhatná az elmúlt két
napot, nem tenné meg. Kilenc évet töltött a sötétségben, és
most életében először pislákoló fényt látott maga előtt.
Mágia. Horamágiát tanítanak neki.
Ineverának eszébe jutott, milyen viszolygással tekintett az
apró démoncsontra, amivel Qeva világította meg az utat,
miközben a jóslás helyszínére igyekeztek. Lehetséges volna,
hogy azóta egyetlen nap telt csak el? Mintha egy
örökkévalóság lett volna. Most már nem akart semmi mást,
csak megmarkolni egy démoncsontot, és embereket gyógyítani
vele.
A szíve kalapálni kezdett, magára kényszerítette a ritmikus
légzést. Hamarosan érezte, hogy ellazul a teste, és ismét ki
tudott lépni belőle. A gondok és a kérdések továbbra is ott
nyüzsögtek körülötte, de most már inkább a levegőben szálló
homokszemcsékre hasonlítottak, és könnyen figyelmen kívül
lehetett hagyni őket.
Szótlanul csoszogott az ételre váró Nie’dama’tingek mögött,
de azért ezúttal sikerült egy egész tányérra való ételt szereznie
az eunuchoktól. Némán evett, aztán a többi lánnyal együtt őt is
visszakísérték a Pincébe.
Találd meg az egyensúlyodat! Melan ráförmedt a reggelinél,
közvetlenül a pofon előtt. Inevera szinte azt kívánta, bárcsak
megint megütnék, akkor legalább megint érezhetne valamit.
Vajon ezt jelentette az egyensúly megtalálása? Ezt jelentette
dama’tingnek lenni? Vajon ezek a nők tényleg nem éreztek

 266 
semmit, amikor a jövőbe néztek, és olyan döntéseket hoztak,
amik az életet vagy a halált jelentették nők és férfiak számára
egyaránt, miközben Damajikként éltek nagy palotáikban, és
minden vágyukat teljesítette valaki?
Amikor visszatértek a Pincébe, a dama’ting ismét
megengedte nekik, hogy kedvükre töltsék az időt, amíg a
rovások fénye ki nem alszik. A zár hangosan kattant a helyére,
ahogy a nő behúzta maga mögött a nehéz ajtót. Inevera
azonnal az ágya meg a rajta heverő Evejah’ting felé indult.
Nem tűnt fel neki, hogy Melan közelít felé, amíg egyszer
csak azt nem vette észre, hogy száll a levegőben. Keményen
ütközött a földnek, a tagjaiba hasító fájdalom kizökkentette az
elmélkedésből.
Körülnézett, és maga alá húzta a kezét, hogy
feltápászkodhasson. Mint a fürdőben, a többi lány körülvette,
Melan pedig közelített felé.
Felsóhajtott. Jaj ne, már megint?
– Meg kell tanítanom neked a sharusahkot – mondta Melan.
– Nem léphetek be az Árnyak Kamrájába, amíg meg nem
tanulod.
Inevera lassan hátrálni kezdett Melan elől, amíg végül
nekiütközött a lányok gyűrűjének, és egyikük előre nem
taszította.
– Skorpió! – kiáltotta Melan, majd derékból könnyedén
előrehajolt, két karjával átfogta Inevera csípőjét, majd hátul
felemelte a lábát, és egyenesen arcba rúgta a lányt.

 267 
 Inevera döbbenten zuhant hanyatt, és jó pár pillanatba
beletelt, mire összeszedte magát, és valahogy megint talpra
állt. Melan továbbra is megtartotta a pózt.
– Skorpió! – kiáltották körülöttük a lányok, és sorra
mindannyian felvették ugyanezt a testhelyzetet. – Skorpió!
Skorpió!
Inevera ügyelt rá, hogy egyenletesen lélegezzen, és
meglepve tapasztalta, hogy nem fél. Melan nyilvánvalóan jól
helyben akarta hagyni, és értelmetlennek tűnt ellenszegülni
neki. Nem hitte, hogy a lányok komolyan kárt akarnának tenni
benne, és amúgy sem igen tudott volna mit tenni ellene. Jobb,
ha most aláveti magát, és tanul, amennyit lehet. Az egyensúlya
nem inogott meg, ahogy ő maga is felvette a skorpiópózt, és
duzzadó arca ellenére stabilan megtartotta.
Melan ettől láthatólag csak még dühösebb lett, mintha arra
számított volna, hogy Inevera sírva könyörög majd neki. Melan
anyja, Kenevah örököse vetette a csontkockákat, amik őt
ideszólították. Mit akart hát bizonyítani ezzel a dühvel meg
féltékenységgel?
– Hervadó virág! – kiáltotta Melan, majd összekuporodva
sebesen meglódult előre, és két kinyújtott ujját Inevera hasába
mélyesztette.
Inevera testébe tompa fájdalom hasított, nem érezte többé a
lábát, és összecsuklott.
– Nem csak azt kell tudni, hogyan csapjon le az ember –
mondta Melan –, hanem azt is, hogy hol. – Mielőtt Inevera újra

 268 
ura lehetett volna a végtagjainak, Melan rátérdelt a két karjára,
a földre szorította, és tehetetlenségre kényszerítette.
Aztán kinyúlt, és két behajlított mutatóujja ízületét Inevera
halántékához szorította.
Rettenetes fájdalom cikázott át az agyán. Fények villantak
fel előtte, ahogy hiábavalóan küszködött, a légzésről egy
szemvillanás alatt megfeledkezett.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Melan visszavonult és
felállt. Inevera csak feküdt tovább a földön, és lassan vette a
levegőt, amíg újra rá nem talált a középpontjára.
– Hervadó virág – kántálták körben a lányok, miközben
mindannyian könnyedén felvették a pózt. – Hervadó virág…
Hervadó virág.
Inevera bizonytalanul talpra állt, és utánozta a mozdulatot.

– Ez itt egy üregi áspis. – Qeva egy üvegtartályt mutatott fel a

Nie’dama’tingeknek. Az alját borító homokra üreges követ
helyeztek, az üregben pedig egy kisebbfajta, tompa szürke
pikkelyekkel borított kígyó hevert összetekeredve. – Nem
létezik nála gyilkosabb teremtmény a nap alatt.
Inevera és a többi jegyes közelebb hajoltak, hogy
alaposabban megnézhessék az állatot. Hónapok múltak el, a
napok ugyanabban a ritmusban teltek, mindig sharusahkkal
meg a sebesült Sharumok gyógyításával kezdtek, aztán órák

 269 
következtek, amiket Inevera néha más maga korabeli
lányokkal töltött, néha pedig Qevával kettesben.
– Annyira pici – suttogta.
– Ne tévesszen meg a mérete – mondta Qeva. – Az üregi
áspis mérge mellett a skorpió csípése édes csóknak hat.
Egyetlen marással percek alatt megölhet egy Sharumot. A
üregi áspis sebesen csap le, aztán visszahúzódik, amíg az
áldozata elpusztul. Megengedheti magának, hogy kivárjon.
Más állatok nem esznek abból, amit megmérgezett, különben a
méreg velük is végezne. – Miközben beszélt, levette a doboz
tetejét, és egyik karján könyékig feltűrte selyemköpenye ujját.
Egyik kezében apró sivatagi egeret tartott a farkánál fogva. A
szerencsétlen állat kétségbeesetten cincogva vergődött, érezte a
veszélyt. A nő bedobta az áspis tartályába, közvetlenül az
üreges kő elé.
A kígyó azonnal kiegyenesedett, és az egér felé kapott,
azonban Qeva még nála is fürgébbnek bizonyult. A nő kezéből
csak egy homályos folt látszott, ahogy elkapta a kígyót a feje
mögött, és kiemelte a tartályból. Az állat egy darabig dobálta
magát, de Qeva határozottan tartotta, és addig duruzsolt neki
meg simogatta fejét, amíg végül lecsillapodott.
– Kényszeríthetjük az áspist, hogy megmutassa a
méregfogait, ha megnyomjuk a koponyája tövénél. – A
hüvelykujját a mondott pontra illesztette, mire két görbe fog
pattant elő a kígyó szájából, amik eddig a szájpadlásához
tapadtak. Az asztalon apró üvegcse állt, aminek a tetejét
vékony hártya borította. Qeva átnyomta rajta a fogakat.

 270 
 – A méregmirigyek a fej két oldalán találhatók, itt és itt –
mutatta. – Ha megszorítjuk őket, a méreg a fiolába ürül. – Így
tett, mire néhány csepp hullott az üvegcsébe. Qeva visszadobta
a kígyót az üvegtartályba, ahol az azonnal összetekeredett, és a
fejét lassan ide-oda ingatva figyelte az egeret. Az egér
visszanézett rá, mozdulatlanná dermedt, csak az orra követte
precízen az áspis mozgását. Aztán a kígyó végre lecsapott.
Egyetlenegyszer mart, majd visszavonult az üreges kőre,
miközben zsákmánya vonaglani kezdett a homokban. Az egér
pár pillanattal később megmerevedett, és nem mozdult többé.
– Bár lefejtük a mérgét, a fogain lévő maradék is elég volt
hozzá, hogy öljön – magyarázta Qeva, ahogy a kígyó ismét
elhagyta a helyét, hogy begyűjtse jutalmát. Kiakasztotta az
állkapcsát, és egészben nyelte le az egeret. – Az áspis
táplálkozik és alszik, holnap ilyenkorra pedig ismét megtelnek
a méregmirigyei. – Felemelte az üvegcsét, benne a három
könnycseppre való méreggel. – Ennyi elég lenne, hogy
mindenkit megöljön ebben a szobában. Ki tudja nekem
megmondani, hogyan készül az ellenszérum?
Jó pár lány felemelte a kezét, de Inevera volt a
legesleggyorsabb közülük.

Inevera és a többi lány egyenes háttal térdelt egy kupac párna

körül, és figyeltek. A Nie’dama’tingeken kívül jó pár fekete
kendőt viselő Dal’ting is jelen volt, akiket azért küldtek a

 271 
dama’tingek palotájába, hogy tanuljanak, mielőtt a nagy
hárembe kerülnek.
Qeva ezúttal nem viselte fehér köpenyét. Helyettük áttetsző
nadrág lebegett levendulaszínű füstként a vádlija meg a
combja körül, a szárak egy-egy csilingelő
aranyharangocskákkal teleaggatott pántban végződtek. Lábujja
körmét a nadrág szövetéhez illő levendulaszínre festette.
Szintén áttetsző felsője lazán hullott feszes mellére, lapos hasa
csupaszon maradt, csak egy aranylánc futott körbe a csípőjén,
rajta a fekete horás erszényével meg egy kis fiolával. Csuklóin
többtucatnyi arany karkötő csilingelt. A nemi szervét nem
fedte semmi, így látszott, hogy simára borotválta, csakúgy,
mint az egész testét, kivéve a szemöldökét és a fénylő
gyűrűkben aláhulló, arany selyemmel megkötött dús, fekete
haját. Csak az arca maradt rejtve, lila selyemfátylának színe
kiemelte az átlátszó levendulát. Teste csillogott az illatos
olajtól.
A szoba hátuljában három idős eunuch ritmikus zenét
játszott egy zurnán, egy tombakon meg egy kanunon. Qeva
intett Khavelnek, aki elindult felé. Az izmos eunuch szokás
szerint ezúttal sem viselt semmit az aranybilincsein meg a
selyem ágyékkötőn kívül, ami zászlóként lógott alá méretes
merev hímtagjáról. A látvány sok másik lányéhoz hasonlóan
Inevera tekintetét is úgy vonzotta, mint mágnes a vasat. A lány
zavartan kezdett fészkelődni.
A dama’ting elnevette magát.

 272 
 – Mint látjátok, Khavel máris készen áll, hogy teljesítse a
feladatát. De egy férfit mindig az őrület határáig kell kergetni,
mielőtt megengedjük, hogy a hüvelyébe csúsztassa a
lándzsáját. – Megragadta Khavel karját, aztán megpördült, és
az eunuch saját súlyát felhasználva ledöntötte a párnákra.
Aztán táncolni kezdett. A csípője a zene ütemére mozgott,
közben az ujjaira erősített apró cintányérokkal is követte a
ritmust. A bokáinál fityegő csengettyűk és a karkötők hangja
csak fokozta a varázslatot, ahogy körözni kezdett a párnák
körül – a léptei éppen olyan fürgék és biztosak voltak, mint
sharusahk közben. Ami azt illeti, sok mozdulata megegyezett
azokkal, amiket a napkelte előtti órákban gyakoroltak.
Khavel kábán meredt rá, mint az egér az üregi áspisra.
Ágyékkötője erősen duzzadt, úgy tűnt, rögtön ketté is szakad.
Vaskos izmai megfeszültek, ereiben lüktetve zubogott a vér.
A jelenet addig folytatódott, amíg Inevera már-már
beleszédült. A meleg szobát tömjén édes illata lengte be, ő
pedig hullámozni kezdett a zene és a dama’ting
cintányérjainak édes ritmusára. A látvány a többi lányra is
éppen így hatott, mindannyian izgatottan nézték, hogyan
cserkészi be a hitves a tehetetlen áldozatát.
Qeva végül lecsapott. A párnákhoz lépett, és félrehúzta az
ágyékkötőt Khavel büszkén meredező lándzsájáról.
Végigfuttatta rajta az ujját, mire a kivágott nyelvű eunuch
felnyögött. A dama’ting leakasztotta a fiolát a csípőjén
körbefutó láncról, olajat öntött a két tenyerébe, és addig

 273 
dörzsölte össze, amíg a sikamlós anyag mindegyiken vékony
réteget képezett.
– A Damajah hét simításról ír, midőn beszámol azokról az
éjjelekről, amikor Kajival hált – mondta, és megragadta Khavel
hímtagját. – Figyeljetek, bemutatom mindegyiket.
Khavel hamarosan hátravetette a fejét, és megint
nyöszörögni kezdett, de a hitves erősen megszorította a
lándzsáját közvetlenül a gombaszerű vége alatt, és halkan
duruzsolt az eunuchnak, amíg az végül elcsendesedett.
– Bár Khavel nem termékeny, a férfiak, akikkel hálni fogtok,
azok lesznek. Az ágyékukban rejteznek Krázia eljövendő
nemzedékei, és az Evejah’ting parancsa szerint a magjukat nem
hullathatjátok a földre, és nem is nyelhetitek le.
A dama’ting mozdulatai szegény Khavelt többször
eljuttatták a határig, de a nő minden egyes alkalommal
türelmesen szorította a hímtagját, amíg az eunuch ismét
uralkodni tudott magán.
– Hét simítás létezik – mondta a dama’ting, miközben
Khavel ölére hágott –, de hetvenhétféleképpen lehet hálni egy
férfival. Ez az első mód, a Feljebbvaló Jiwah. Nem elég
egyszerűen fel-le mozogni a lándzsáján. Fordulni is kell. – Be is
mutatta hogyan, a táncokból ismerős mozdulatokat
alkalmazva ezúttal gyakorlatiasabban.
– Ha urai vagytok egy férfi ágyékának a párnák között,
akkor őt magát uraljátok – magyarázta –, ráadásul a saját
gyönyörötöket is biztosíthatjátok. A legtöbb férfi jó, ha annyit

 274 
tud, hová tegye, és egyszerűen meghág benneteket, mit egy
kutya, ha szabadjára engeditek.

Miközben a reggeli sharusahkra várva a végtagjait

nyújtóztatta, Inevera izmai sajogtak a párnatánc gyakorlásával
töltött hosszú óráktól. Az ujjai begyén apró bőrkeményedések
keletkeztek ott, ahová a cintányérokat erősítették, a talpa vörös
volt a hólyagoktól. A fürdőben majd habkővel elsimítja őket.
Bár mindene merev volt és fájt, Inevera erősnek érezte
magát. Erősebbnek, mint akkor, amikor hatalmas kötegekben
cipelte a kosarakat a bazáron át. Készen állt, hogy megkezdje a
sharukint, de Qeva ezúttal nem vette le a köpenyét, hanem
inkább magához intette a lányokat, akik körbevették őt, aztán
odahívott egy izmos eunuchot. Ezúttal nem Khavel volt az,
hanem egy Enkido nevű férfi.
A többi eunuchhoz hasonlóan Enkido is a kezével
kommunikált egy kifinomult gesztusnyelven, amit Inevera és a
többi nie’dama’ting is elsajátított a tanulmányai során. A
dama’tingek néhány gyors mozdulattal összetett parancsokat
adhattak, és ugyanilyen összetett válaszokat is kaphattak azon
ritka alkalmakkor, amikor arra szükség volt.
A két férfi közötti hasonlóság ki is merült ennyiben. A többi
eunuchhal ellentétben Enkido mindig fekete köpenyt viselt, és
bár a szolgaságot jelképező aranybilincsek sem hiányoztak
róla, a fátyla vörös volt, ami azt jelentette, hogy mielőtt a

 275 
dama’tingek palotájába került volna, a Sharumok
kiképzőmestere volt, a sharusahk értője és az Útvesztő
ismerője. Azt mesélték róla, hogy rengeteg alagaijal végzett,
rengetet fiút nemzett, és rengeteg harcost nevelt, mielőtt egy
dama’ting bűvkörébe került, és önként feláldozta érte a
golyóbisait meg a nyelvét.
Inevera azt hallotta, hogy azért visel továbbra is feketét,
mert csak így rejtheti el a Sharumként szerzett rettenetes sebeit.
Amikor azonban a dama’ting összeütötte a tenyerét, és az
eunuch ledobta magáról a köpenyt, a fiatalabb lányoknak
elakadt a lélegzete.
Az euncuhnak tényleg voltak sebhelyei, de mindegyik régen
begyógyult – inkább tűntek kitüntetéseknek, mint csúf
hegeknek. A lányoknak nem ezért maradt tátva a szája, hanem
a simára borotvált, izmos testet borító tetoválások miatt.
Enkido bőrét vonalak és apró körök borították, a fekete jelek
végigfutottak a végtagjain és az egész felsőtestén, de a nyakára
meg borotvált fejére is jutott belőlük.
Most már Qeva is ledobta a köpenyét, és pucéran álltak
egymással szemben, bár mint mindig, a nő ezúttal is magán
tartotta a fátylát. Megmozdult, de Enkido hirtelen előrelendült,
és ijesztő sebességgel támadt rá. A súlya legalább a kétszerese
volt Qeváénak, de ez egyáltalán nem késztette óvatosságra,
ahogy fürgén a földre szorította a nőt, és felemelte a lábait a
földről, hogy ne tudjon megtámaszkodni.
De a dama’ting láthatólag nem esett kétségbe. Kicsit
módosított a testhelyzetén, és két ujját kimerevítve az eunuch

 276 
mellén lévő egyik tetovált pontba döfte. A férfi egyik karja
azonnal elernyedt, mire Qeva úgy húzta félre, mint egy
gyerekét, majd kifordult Enkido szorításából, és a hátára
fordította támadóját.
– Everam minden teremtményét erővonalak meg találkozási
pontok vezérlik, ahol az izmaik, az inaik, a csontjaik és az
energiáik összefutnak – magyarázta a dama’ting. – Ezeken a
helyeken nagy erő rejtőzik, de egyben igen sebezhetőek is. Elég
egy érintés a megfelelő helyen, és a leghatalmasabbak is
elvesztik minden erejüket.
Intésére a harcos újra támadott, ezúttal azonban nem
bocsátkozott birkózásba, inkább villámgyors rúgásokkal és
ütésekkel csapott le, akár az üregi áspis.
A dama’ting azonban csak hajladozott, mint pálmafa a
szélviharban, erre dőlt, aztán arra, és az eunuch egyetlen ütése
sem ért célba. Végül a nő szinte óvatosan nyújtotta ki a kezét,
és megnyomta az egyik pontot az éppen feléje rúgó férfi
támaszkodó lábán. Enkido azonnal összerogyott, és bár
kontrollálta az esést, és máris ismét felállt, a szóban forgó
lábából elszállt minden erő, és többé nem tudott ránehezedni.
A másik lábán egyensúlyozva emelte védekezőn maga elé a
kezét, a dama’ting parancsára várva.
A nő rá sem nézett, inkább a lányok felé fordult.
– Enkidót a Sharik Horában képezték ki, aztán a legnagyobb
sharusahkmester lett, akit a Kaji Sharumjai az elmúlt száz
évben láthattak. Egyetlen törzsben sem akadt olyan férfi, aki
méltó ellenfele lehetett volna, az alagaiok megremegtek, ha

 277 
csak a szemük elé került. Nem egy dama’ting vágyta a magját a
lánya számára, és tőlük hallott először a tudományunkról.
Hiába könyörgött azonban újra meg újra, tilos volt
megtanulnia. A Damajah azt mondja, hogy egyetlen férfit sem
avathatunk be a hús titkába. A Damaji’ting végül megszánta,
és azt mondta neki, hogy beavatjuk a tudásunkba, de csak ha
önként lemond a nyelvéről és a szabadságáról. Abban a
pillanatban kettétörte a térdén a lándzsáját, a hegyével
kimetszette a saját nyelvét, és levágta a saját férfiasságát,
golyóbisostul, hímtagostul. Ott helyben el is vérzett volna,
ahogy a Damaji’ting lábai elé fektette őket. Mivel azonban nem
volt férfi többé, meggyógyították, és felruházták a joggal, hogy
a segítségünkre legyen a betanításotokban. Tanúsítsátok
irányában a megfelelő tiszteletet.
Inevera és a többi lány egy emberként hajolt meg Enkido
előtt. Bár már csak egy eunuch volt, az egykori kiképzőmester
úgy mérte végig őket, mint annak idején a nie’Sharumjait,
amikor pedig a kezével gesztikulálva szólt hozzájuk, a lányok
sebesen engedelmeskedtek.

Inevera az Evejah’tingen tartotta a kezét, de nem nyitotta ki a

könyvet. Lehunyt szemmel szavalta a szent szöveget.

„És a szent fémből a Damajah megalkotta Kaji három szent kincsét.

Előbb a köpönyeget,

 278 
Szent fém csapott le a rejtőrúnákkal ékes,
Finom fehér selyembe szőtt rugalmas fonálra.
Hónapokon át fáradozott
Everam akarata szerint,
Amíg az alagaiok tekintete lesiklik a ruháját viselő Rajiról,
Ahogyan a kanisolajjal bekent ujjak
Siklanak végig a bőrén.
Másodszor a lándzsát,
A szent fémet oly vékonyra lapította, akár a kecskebőrt,
Rovásokat vésett rá,
Hetvenhétszer tekerte a horából faragott nyélre.
A penge ugyanilyen fémből készült,
Hajtogatta és horaporral edzette
Hétszer hetvenszer Nie poklának tüzében.
Egy évig fáradt
Everam akarata szerint,
Míg az éle, mit gyémántporral őrölt,
Akár Nie bőrét is áthasította volna.
Végül a koronát,
Szent fém, két oldalán az áldott erőt
Rejtő rovásokkal, ráillesztette
A démonherceg koponyájából vágott karikára.
Kilenc hegyes hercegi szarv,
Mindbe ékkő került, hogy egy pontba sűrítse
Különleges erejét.
Tíz évig fáradozott
Everam akarata szerint,
Amíg maga a démonok ura sem férhetett hozzá
Kaji gondolataihoz,
A közelébe sem kerülhetett,
Ha a Shar’Dama Ka nem kívánta úgy.

 279 
 Ezekkel a kincsekkel Kaji lett a legfélelmetesebb harcos,
Nie gyáva hercegei pedig menekülőre fogták,
Ahányszor csak lebbentett egyet a köpenyén.”

Qeva bólintott, ahogy Inevera a szakasz végére ért, majd az

olvasztásra váró fémreszelékekkel teli asztalra mutatott,
amelyik körül a nie’dama’tingek összegyűltek.
– A nemesfémek jobban vezetik a mágiát, mint a többi. Az
ezüst jobban, mint a réz, az arany jobban, mint az ezüst. De az
átvitel soha nem tökéletes. Mindig keletkezik veszteség. –
Ineverára pillantott. – Mi értékesebb még az aranynál is?
Inevera habozott, de tudta, hogy véletlenül sem szabad az
asztalnál összegyűlt többi lányra pillantania segítségért. Végül
megrázta a fejét.
– A bocsánatát kell kérnem, dama’ting. Nem tudom.
Qeva kuncogott.
– Tényleg a névrokonod lennél újjászületve, ha tudnád. A
Damajah, áldassék a neve, rengeteg titkot hagyományozott
ránk szent verseiben, de volt olyan bölcs, hogy másokat
megtartson magának, nehogy véletlenül a riválisai tudomására
jussanak. Az évezredek során jó pár végleg veszendőbe ment
ezek közül. A rejtőrovások, a lándzsa és a korona képességei,
meg persze a szent fém.
Felvett egy tálat.
– A rézzel kezdjük hát a leckét.

 280 
Hetek teltek el, mire Inevera egy ezüstös tükör előtt találta
magát, amint egy puha ceruzával rovásokat rajzol a szeme
köré. Ezerszer is gyakorolta az Evejah’tingből tanult jeleket,
méghozzá fordítva, hogy a tökéletes hatás érdekében a
tükörben tudja megrajzolni őket.
Az idősebb lányok közül páran, mint például Melan meg
Asavi már nem egyszerű ceruzarajzokat alkalmaztak, hanem
rovásos érmékből készült pántot viseltek a homlokukon.
Inevera első pántja azonban egyelőre csak befejezetlen érmék
csilingelő gyűjteménye volt a derekán lógó erszényben.
Qeva alaposan szemügyre vette a végeredményt, szorosan
megragadta Inevera állát, és ide-oda forgatta a fejét. Nem szólt
egy szót sem, csak elégedetten mordult egyet, de ez az apró
hang többet jelentett a lánynak, mint a leghangzatosabb
dicséret. Ha a legapróbb hiba is lett volna a rovásokban, a
dama’ting mindenki füle hallatára tesz egy becsmérlő
megjegyzést, lemosatja vele az arcát, és új rovásokat rajzoltat.
Inevera hátán végigfutott a hideg, amikor a dama’ting
belemártotta az ujját egy apró tálkába. A benne lévő fekete
folyadék olyan volt, mint a tinta, de a szag egyedül is elárulta,
hogy valójában démonok feldolgozott vére.
Amikor Qeva egy cseppet a homlokára kent belőle, Inevera
melegnek érezte, de nem égetett, mint ahogy tartott tőle. A lány
érezte, ahogy a csiklandozó kis ponton át mágia kúszik a
bőrére, aztán elindult a ceruzával rajzolt rovások felé, és táncolt
lejt a finom vonalak mentén.

 281 
 Aztán Inevera szeme életre kelt, a lánynak a lélegzete is
elállt, még az egyensúlyát sem találta. A mennyezet rovásainak
halvány világossága helyett hirtelen minden sarokból áradni
kezdett a fény, beleszivárgott a falakba, hatására felragyogott
Qeva és a lányok lelke is. Everam fénye volt, az energia, amit a
reggeli sharusahk gyakorlatok során kerestek, és amiből
merítettek, a tűz a lelkükben, ami életet és erőt adott minden
élőlénynek. Nem volt ez más, mint a halhatatlan lélek.
És ő látta, olyan tisztán, mint a napot.
– Everam örök dicsőségére! – Inevera térdre rogyott,
reszketve sírt a boldogságtól, a gyönyörűségtől.
– Dőlj előre, támaszkodj meg a padlón! – tanácsolta Qeva. –
Hadd hulljanak a könnyeid egyenesen a földre, így nem
mossák le a rovásokat, és nem fosztanak meg a látás
képességétől.
Inevera azonnal előredőlt, rettegett, hogy elveszti ezt a
különleges ajándékot. Könnyei a kőpadlón koppantak, apró
örvényeket keltve a föld alól felfelé szivárgó mágiában. Arra
számított, hogy Melan meg a többi lány kigúnyolja, de senki
nem szólt egy szót sem. Nyilvánvalóan mindannyian éppen
így le voltak nyűgözve, amikor először látták Everam fényét.
Amikor a görcsök alábbhagytak, Qeva egy selyemkendőt
dobott a padlóra, Inevera pedig óvatosan megtörölte a szemét.
A többi lány némán figyelte, ahogy felállt.
Qeva egy kőemelvényre mutatott, aminek sima felszínébe
többtucatnyi rovást véstek, közülük némelyiket fényesre
csiszolt kavics fedett. Inevera korábban már látta, hogy a

 282 
dama’ting erről az emelvényről szabályozta a fényt és a
hőmérsékletet a szobában, de eddig nem sikerült pontosan
megértenie, hogyan működik ez az összetett rendszer.
Most viszont, hogy Everam fénye árasztott el mindent, látta
a hálózatban cikázó erőt. A mintázat, ami egy pillanattal
korábban még titokzatosnak tűnt, most megmutatkozott előtte,
nem volt bonyolultabb megfejteni, mint a gyerekek kirakós
játékát.
– Oltsd el a fényeket! – parancsolta Qeva. – Ezen az órán
nem lesz szükség rájuk.
Inevera azonnal engedelmeskedett, a fényes kavicsokat új
helyekre húzta, másokat egyszerűen elvett a helyükről, és az
oldalt lévő kis tálba helyezte őket.
A rovások fénye azonnal elhalványult, Inevera látása mégis
élesebb lett, ahogy a fölösleges ragyogás megszűnt. Everam
fényében tisztábban rajzolódott ki előtte minden.
– A rovások adta látás felbecsülhetetlen szolgálatot tesz
majd a tanulmányaid során – mondta Qeva. – Csak az Árnyak
Kamrájának legbelső helyiségeiben tiltott a használata, ahol a
kockáidat faragod.

Hónapok teltek el, és Ineverát felemésztették a tanulmányai.

Sharusahkkal ébredt, segített a dama’tingeknek a
gyógyításban, rendszeresen járt a történelemmel, a
rovásvetéssel, a főzetekkel, az ékszerkészítéssel, az énekléssel,

 283 
a tánccal és a csábítással foglalkozó tanórákra. A többi lány
továbbra is kerülte, főleg miután látták, hogy a fakockák
faragásában évekkel jár sok olyan társa előtt, akik ebbe a
világba születtek.
Aztán Melan minden este megverte, mondván, hogy csak a
sharusahkra tanítja. Qeva még fél év múltán sem volt elégedett
Inevera tudásával, ezért Melan továbbra sem léphetett be az
Árnyak Kamrájába.
Inevera minden este egyedül aludt, csak az Evejah’tinget
szorította a mellkasához, miközben a többi lány egymással
suttogott a sötétben, sokan pedig egyenesen közös ágyba fekve
bújtak össze. Még az álmaiban is kísértette a hét kocka, amik
uralkodtak az életén a Hannu Pash napja óta. Legszívesebben
sírt volna, de félt, hogy Melan és Asavi, akik minden este a
mellette lévő ágyon bújtak össze, örömét lelné a zokogásában.

Inevera büszkén húzta ki magát, miközben Kenevah az öblös

edényeket tanulmányozta. Eddigi legösszetettebb köreit
rajzolta a benne lévő homokba. Mindegyik negyvenkilenc
rovásból állt, és egymáshoz is kapcsolta őket, hogy
összehangoltan működjenek. Az edények között állt a
gyakorlódoboza, a közepén egyetlen rovással.
A szimbólumok pontosan és tisztán rajzolódtak ki a finom
sárga homokban, de Inevera tudását igazából még soha nem

 284 
vetették alá valódi próbának, így nem tudhatta, hogy az
alkotásában rejtőzik-e igazi erő.
Qeva az anyja mellett állt, a rovásokat tanulmányozta, de
nem szólt egy szót sem. Nem is volt rá szükség. Már az is
mindent elmondott, hogy méltónak találta Ineverát a
horavizsgájára, pedig két éve sem tanult még. Qeva mellett ott
állt Melan is, aki ezúttal nyugodt tekintettel méregette
Ineverát.
Kenevah végül bólintott.
– Húzd be a függönyt!
Inevera engedelmeskedett, és a Damaji’ting elővett egy
jókora démoncsontot az erszényéből. A lány kíváncsi lett
volna, hány Sharum vére folyt érte, hogy megszerezzék.
Inevera bölcsőt formált a kezeiből, amibe Kenevah
belefektette a felbecsülhetetlen értékű alagai horát. A lány most
először érintett démoncsontot, és bár az Evejah’tingből tudta,
mire számítson, így is nagyon különös volt az érzés, ahogy a
bőre bizsergett az erőtől, ami úgy vonzotta a vérét, mint
mágnes a vasat.
Gondosan, áhítattal a két tál közé, a gyakorlódobozba
fektette a csontot, mire a rovások lágyan ragyogni kezdtek,
aztán egyre világosabbak lettek, ahogy magukba szívták a
csont erejét. Hamarosan aranyfényben világítottak, miközben a
homok fokozatosan sötétedett körülöttük.
A körök forogni kezdtek. Inevera eleinte azt hitte, csak
képzelődik, de a lassú mozgás egyre gyorsabb lett. Olyan volt,
mint amikor a fazékban örvényleni kezd az alaposan

 285 
megkevert leves. A körök nyolcasokat alkotva folytak
egymásba.
A démoncsont eltűnt a forgatag közepében, aztán egy heves
villanás után a tálak megint elsötétedtek. A feketeségben
színek táncoltak Inevera szemei előtt, a lány szédült, már azt
sem tudta, mi merre.
– Vége – szólt Kenevah. – Húzd el a függönyt!
Inevera főként az emlékei alapján tájékozódva átbotorkált az
elsötétített helyiségen, kitapogatta a vastag függönyt, és
félrerántotta. Fény özönlött a szobába.
Visszatért Kenevah és Qeva mellé, és tátva maradt a szája,
ahogy megpillantotta a ragyogó napsugár fényében fürdő
tálakat. A homok eltűnt belőlük, és a közéjük helyezett
démoncsontnak sem maradt nyoma. A bal oldali tál tiszta
vízzel volt tele, a jobb oldali pedig gőzölgő, fogyasztásra kész
kuszkusszal.
A vizsgára készülvén Inevera hat napig böjtölt, csak egy
couziscsészényi vizet ivott reggelente, és egyet lefekvés előtt. A
torka kiszáradt, duzzogva égő üres gyomra hangosan kordult a
kuszkusz illatára.
Kenevah felhúzta a szemöldökét a hang hallatán.
– Hamarosan talán befejezheted a böjtödet. – Néhány
tevecsontból evőpálcikát adott Ineverának, aminek a végeit
arany és ékkövek díszítették. – Ha jól formáltad a rovásokat,
egyetlen falatnyi étel meg fogja tölteni a gyomrodat… – Elővett
egy drágakövekkel kirakott kelyhet, belemártotta a vízbe, és
megtöltötte. – …a víz pedig a legtisztább, legédesebb ital lesz,

 286 
amit valaha kóstoltál, és egyetlen korty belőle máris oltani fogja
a szomjadat. – Komoran pillantott Ineverára. – Ha nem…
meghalsz pillanatokkal az után, hogy bármelyik is érinti a
nyelvedet.
Inevera érezte, ahogy a hátán végigfut a hideg. Remegő
kézzel vette a kezébe a kelyhet.
– Muszáj?
Kenevah megrázta a fejét.
– Félreteheted őket, de ha így döntesz, évekig nem fogok
még egy horát elvesztegetni rád. Ha egyáltalán megteszem
valaha.
Inevera megkereste az egyensúlyát, és ujjai remegése
csillapodott annyira, hogy meg tudta tartani a pálcikákat.
Kinyújtotta a kezét, és egy adag kuszkuszt emelt a szájába.
Ahogy rágni kezdett, elkerekedett a szeme. A mardosó
éhség, amitől már szinte meg sem tudott állni a lábán, eltűnt.
Máris új erő áradt végig a tagjaiban, ahogy megragadta a
kelyhet, és hosszan ivott belőle.
Kenevah mosolyogva figyelte, ahogyan Inevera csillogó
szemmel felhajtotta a vizet. A lány valóban soha nem kóstolt
még ehhez foghatóan édes és frissítő italt. Mintha egyenesen
Everam folyójából kortyolt volna.
A Damaji’ting elvette a pálcikákat és a kelyhet Ineverától,
majd továbbadta őket Melannak. A lány orrlyuka dühösen
tágult ki, mire Inevera megengedett magának egy elégedett
mosolyt. Miután túlélte a kóstolást, Melan nem akadályozhatta
meg többé, hogy bejusson az Árnyak Kamrájába.

 287 
 – Nővéreim! – Inevera ünnepélyesen mondta el a rituálé
szavait. – Egyetek, igyatok bőségtálaimból, mert mindannyian
a Damajah gyermekei vagyunk.
Melan kikapott egy adag kuszkuszt a tálból, majd a vízbe
mártotta a kelyhet, hogy gyorsan leöblítse az ételt.
– A Damajah gyermekei.
Ezután Qeva következett, aki némiképp ünnepélyesebben,
és nem kevés büszkeséggel a tekintetében fogyasztott. Éppen
annyira emelte csak fel a fátylát, hogy a szájához emelhesse a
pálcikákat és a kelyhet, de Inevera így is észrevette a szája
sarkában játszó halvány mosolyt, mielőtt a selyem
visszahullott volna a helyére.
– A Damajah gyermekei.
Qeva újra megtöltötte a kelyhet Kenevah számára, de az
idős Damaji’ting ügyesen kezelte a pálcikákat, és gyorsan
bekapott egy adag kuszkuszt anélkül, hogy akár csak egy
szemet is elejtett volna. Lassan, megfontoltan rágott, aztán
kortyolt egyet a vízből, és alaposan megforgatta a szájában.
Végült nyelt, aztán kiitta a maradékot is a kehelyből.
– A Damajah gyermekei.
A Damaji’ting félretette a tálakat, Inevera felé fordult, és
végigmérte a lányt.
– Milyen anyagok vezetik legjobban a mágiát?
Inevera egy darabig némán állt, félt, hogy tőrbe csalják. A
Damaji’ting ehelyett akár azt is kérdezhette volna, hogy
mennyi kettő meg kettő. Nagyon ostobának kellett lenni hozzá,
hogy erre valaki ne tudja a választ.

 288 
 – Az arany, Damaji’ting – felelte aztán. – Utána az ezüst jön,
a bronz, a réz, az ón, a kő és az acél. A vas nem vezeti a mágiát.
Kilenc ékkő fókuszálja az erőt, az első a gyémánt, ami…
Kenevah egy intéssel elhallgattatta.
– Hány prófétarovás létezik?
Újabb egyszerű kérdés.
– Egy, Damaji’ting – felelte Inevera. – Mert egyetlen Teremtő
létezik. – A rovás a hét kocka mindegyikén szerepelt, az egyik
oldal közepén. Voltaképpen ez vezette a kockavetést.
– Rajzold le nekem! – parancsolta Kenevah, és intett
Melannak, aki máris előkerített egy ecsetet, egy üveg tintát és
egy darab kecskebőrt.
Inevera hónapok óta csak homokba rajzolt, és az ecset
fogását egészen szokatlannak találta. Azért nem szólt egy szót
sem, csak gondosan belemártotta az ecsetet a folyadékba, aztán
az üveg száján gondosan lehúzta a fölös tintát, mielőtt nekiállt
festeni az értékes kecskebőrre.
Amikor végzett, Kenevah bólintott.
– És hány szimbólum létezik a jósláshoz?
– Háromszázharminchét, Damaji’ting – felelte Inevera. A
jóslás szimbólumai nem rovások voltak, inkább a sors
fordulatait jelképező szavak. Ezek kerültek a soklapú kockák
oldalainak közepére, meg az élek mellé is, hogy a dama’tingek
kiolvashassák belőlük a jövőt. Inevera ösztönösen megragadta
a horaerszényét a benne lévő agyagkockákkal, amiknek az élei
elkoptak, annyit tanulmányozta őket az elmúlt egy évben.

 289 
 Minden kockának különböző számú oldala volt: négy, hat,
nyolc, tíz, tizenkettő, tizenhat és húsz. Minden szimbólum több
jelentéssel bírt a körülötte lévő többi jel és a kontextus
függvényében. Az Evejah’ting minden lehetséges jelentést
részletesen taglalt, a kockák olvasása mégsem annyira
tudománynak, mint inkább művészetnek számított, ekképp
gyakran bontakozott ki miatta vita a dama’tingek között.
Inevera nemegyszer látta, amint összekapnak egy-egy dobás
lehetséges olvasatain. A legvitatottabb esetekben Kenevah-t
hívták, hogy mondja ki a végső szót. A Damaji’tinggel aztán
már senki nem bocsátkozott vitába, de az arcokon általában
látszott, hogy neki sem sikerült mindenkit meggyőznie.
Kenevah intett Melannak, aki friss kecskebőrt fektetett a
másik lány elé. Inevera újra a tintába mártotta az ecsetjét.
Ezúttal kisebb szimbólumokat rajzolt, és bár a keze pontosan és
fürgén mozgott, nem kevés időbe telt, mire végzett. A
Damaji’ting mindvégig a háta mögül figyelt, és amint az utolsó
jel is elkészült, bólintott.
– Birtokában vagy-e agyagból készült kockáidnak? –
kérdezte hivatalos hangon Kenevah.
Inevera bólintott, és elővette az erszényéből az
agyagkockákat, amiket annak idején a Damaji’tingtől kapott.
Keneveh elvette és sorban letette őket az asztalra egy
tevecsonttömb mellé, amit aztán felemelt, és addig ütötte a
kockákat, amíg csak apró szemcsék maradtak belőlük.
– Birtokában vagy-e fából készült kockáidnak? – kérdezte
ezúttal Kenevah. Inevera ismét belenyúlt az erszényébe, és

 290 
kiemelte belőle a kockákat, amiket kitartó munkával maga
faragott ki egy jókora fadarabból, hogy aztán simára csiszolja
őket, és rovásokat faragjon beléjük. A kezét apró karcolások
egész sora borított a munkától.
Amikor Qeva annak idején odaadta neki a fadarabot,
Inevera azt hitte, a rovások vésése lesz a folyamat legnehezebb
része, de egyáltalán nem értett a famegmunkáláshoz, és a
legegyszerűbb formákat is csak irtózatos nehézségek árán
csalogatta elő a tömbből. Számtalanszor megvágta magát, és
újabb meg újabb girbegurba kockákat kellett eldobnia. Végül
félretette a fát, és szappannal gyakorolt, amíg nagy nehezen
elsajátította a szerszámok használatát.
Az egyszerű formák, a négy-, a hat- és a nyolcoldalú kocka
utána már gyorsan megvoltak, de még az Evejah’tingben
gondosan részletezett számítások segítségével is órákba telt,
mire elkészítette a tízoldalú kockát. Ám az még így sem volt
tökéletes, mivel az egyik oldala kicsit nagyobb lett a többinél,
ezért gyakrabban jött ki a dobásoknál. Ineverának végül el
kellett dobnia a kockát, hogy elölről kezdje a faragást. Ahhoz,
hogy átmenjen a horavizsgáján, a kockáknak minden apró
részletükben tökéletesnek kellett lenniük.
Kenevah egyenként alaposan megvizsgálta mindegyiket,
aztán egy rézüstbe helyezte őket. Melan lelocsolta a
hosszabbnál is hosszabb órák alatt kifaragott tárgyakat olajjal,
és lángra lobbantotta őket. Inevera tudta, hogy ez következik,
mégsem számított rá, hogy ilyen mélyen érinti majd a
veszteség. Melan gunyoros pillantással nézett fel rá.

 291 
 Inevera mély lélegzetet vett, és megint megtalálta az
egyensúlyát. Kenevah ránézett.
– Birtokában vagy-e tevecsontbból készült kockáidnak?
Inevera harmadszorra is az erszényéért nyúlt, és ezúttal üres
tenyerébe öntötte belőle a tevefogakból kifaragott kockáit.
Ezeket vakon készítette, a szemét bidóselyemmel kötötték be
munka közben. Még több időt szentelt nekik, mint a
fakockáknak, és ahányszor csak új fogat kellett kérnie, egy
hétig bidókat mosott büntetésül.
Kenevah az ujjai között forgatta a tevefog kockákat,
miközben tüzetesen áttanulmányozta őket. Aztán meglepő
erővel vágta mind a hetet a szoba kőfalához. A kockák azonnal
darabokra törtek. A nő kivette Inevera kezéből az üres
erszényt, majd az égő fakockákra dobta. A bársony tüzet
fogott, és sűrű, fekete füst szállt fel belőle.
– Beléphetsz az Árnyak Kamrájába – mondta Kenevah, majd
átadott Ineverának egy, az előzőnél is finomabb anyagból
készült új erszényt. A fekete bársonyt a szájánál aranyzsineg
fogta össze. – Ebben nyolc alagai horát találsz. Hét kockát kell
faragnod belőlük, de őrizz meg minden lehulló darabot. Ha
nem hibázol, az utolsó darabot belátásod szerint használhatod
fel. Amennyiben újabbakra lenne szükséged, minden egyes
csontért egy évig kell vezekelned.
Az Árnyak Kamrája. A többi nie’dama’ting csak elfojtott
suttogással beszélt róla. Azt mesélték, a mélyen a palota
belsejében lévő kamrát sem a nap, sem gyertyák fénye nem
világította meg soha, így olyan sötét volt odabent, hogy a falak

 292 
az egyik pillanatban mintha mérföldekre lettek volna, aztán
meg úgy tűnt, rögtön összeroppantják az embert. A teljes
feketeség miatt magát a poklot idézte, és ha elég nagy volt a
csend, még Nie suttogását is lehetett hallani.
Melan egy üregi áspis tekintetével figyelte, ahogy Inevera
átveszi az erszényt.

Amint bezárult mögöttük éjszakára a Pince ajtaja, Melan a

földre lökte Ineverát. Tizenöt éves volt, Inevera pedig még a
tizenegyet sem töltötte be. A méretbeli különbség, is azonnal
szembeötlött kettejük között, bár sokat javult a helyzet ahhoz
képest, amikor Inevera megérkezett a palotába.
– Majdnem készen voltak már a kockáim! – ordította Melan.
– Legfeljebb egy év, és felvehettem volna a fehér fátylat. A
legfiatalabbként a Visszatérés óta! Ehelyett két évet
vesztegettem el arra, hogy sharusahkot tanítsak egy
kétballábas disznózabálónak, aki aztán előbb léphet be az
Árnyak Kamrájába, mint én! – Megrázta a fejét. – Nem! Ez lesz
az utolsó leckéd, kockabaleset! Ma este megöllek!
Inevera ereiben megfagyott a vér. Melan elég dühösnek tűnt
hozzá, hogy komolyan is gondolja, amit mond, de vajon mit
tesz majd a dama’ting, ha a lány valóra is váltja a fenyegetését?
A többi lányra nézett maga körül.
– Én semmit sem látok. – A Melanhoz mindig lojális Asavi
hátat fordított a jelenetnek.

 293 
 – Semmit sem látok – mondta a mellette álló lány, és ő is
elfordult.
– Semmit sem látok. Semmit sem látok. – A lányok sorra
ismételték ugyanezt a mondatot, mint a sharukinok neveit,
aztán mindannyian az ellenkező irányba néztek.
Melan ügyesen betanította a többieket. És miért ne tette
volna? Ő volt a Damaji’ting unokája, és még soha egyetlen
jegyesnek sem sikerült legyőznie sharusahkban. A többi lány
vezetőként tekintett rá, és valóban arra számítottak, hogy ő lesz
a legfiatalabb dama’ting a Visszatérés óta. És ebben kizárólag
saját anyjának utasítása akadályozta meg.
Inevera egy pillanatig sem értette, miért kapott Melan olyan
súlyos büntetést, ami ráadásul csak nem akart véget érni.
Inevera nagyszerűen táncolt, és a sharusahkban is a legjobbak
közé tartozott. Még két hónapja sem volt a palotában, amikor
már éppen olyan jól végezte a gyakorlatokat, mint a többi
korabeli lány. Most, két év elteltével már senki nem volt jobb
nála. Qevának rég be kellett volna engednie Melant az Árnyak
Kamrájába, mégsem tette. Miért? Ennek semmi értelme nem
volt, csak felbőszítette Melant. Ha a dama’ting azt hitte, hogy
így tiszteletre taníthatja a lányát, hát hatalmasat tévedett.
Aztán hirtelen összeállt a kép, ahogy Ineverának eszébe
jutottak Qeva két évvel korábbi szavai.
Ha nem bizonyulsz elég alázatosnak, tehetségesnek vagy erősnek
ahhoz, hogy túljuss a nehézségeken, és fehér köpenyt viselhess…
Akkor véged.

 294 
 Annak, aki be akart jutni az Árnyak Kamrájába, nem csak a
faragáshoz és a rovásvetéshez kellett értenie. Qeva a
legerősebb vezetőt akarta a Kaji számára, ezért a saját lányát
állította Inevera útjába, ha tudott róla Melan, ha nem.
– Skorpió! – sziszegte Melan, és támadásra lendült.
De Inevera nem volt hajlandó többé gyengének tettetni
magát. Két éven át viseltetett alázattal Everam előtt. Most eljött
az erő ideje.
Inevera egyetlen este sem állt ellen a verések során. Úgysem
nyert volna vele semmit. Inkább figyelt, várt és terveket szőtt.
Most már ismerte Melan gyengeségeit, és gondolatban ezerszer
is megvívta ezt a csatát.
Leguggolt, fél kézzel megtámaszkodott a földön, és merev
ujjait az erők találkozási pontjába döfte Melan combján.
– Hervadó virág – mondta, ahogy az idősebb lány a földre
zuhant, miután támaszkodó lábából elillant az erő.
Melan sebesen talpra ugrott, masszírozva keltette életre
zsibbadt lábát. Inevera hagyott neki időt, ő maga nem
támadott. A lányok közül többen gyűrűt formáltak körülöttük,
és a válluk fölött figyelték, mi történik.
– Semmit sem láttok! – förmedt rájuk Melan, mire
mindannyian ismét hátat fordítottak.
– Semmit sem látunk – visszhangozták mindannyian.
– Szerencséd volt – vicsorította Melan. Inevera válaszul csak
mosolygott, és az idősebb lány kobráját a torkára mért gyors
csapással fogadta, mielőtt félrelépett volna az útjából.

 295 
 – Összetört szél – mondta, ahogy Melan egyensúlyát
vesztve, levegő után kapkodva elbotorkált mellette. A lányok
megint őket nézték, de Melan már nem foglalkozott velük.
Megfordult, és Ineverára vetette magát, rúgásai és ütései az
üregi áspis támadásához fogható sebességgel záporoztak, egy
ütemmel később pedig már maga is Inevera találkozási pontjait
vette célba.
Inevera azonban elhajolt, mint pálmafa a szélben, közben
tisztán látta az energiavonalakat, ahogy Melan megvetette a
lábát, és a kiválasztott célpontot kereste a tekintetével. Inevera
újra meg újra megszakította ezeket a vonalakat, néha
egyszerűen nem hagyta levegőhöz jutni a lányt, vagy
kibillentette az egyensúlyából, másszor még éles fájdalmat is
okozott neki, hogy nyomatékosabbá tegye a leckét. Arra azért
mindvégig ügyelt, hogy ne okozzon maradandó kárt. Inevera
soha nem árulta el a dama’tingeknek, hogy mi mindent művelt
vele a többi lány, de egyáltalán nem bízott benne, hogy ők is
ilyen diszkrétek lennének. Qeva nyilván nem riadt volna vissza
tőle, hogy megtiltsa neki a belépést a kamrába, és ha megöli
vagy megcsonkítja a lányát, azzal Inevera éppen elégséges
indokot szolgáltatott volna erre.
De nem volt hajlandó tovább tűrni a bántásokat. Melan
megint támadott, úgy tűnt, a teverúgással próbálkozik, de
aztán váratlanul a kosszarvval folytatta a mozdulatot, és
megpróbálta a homlokával összetörni Inevera orrát.
Inevera elkapta a lány köpenyét, és oldalt lépett, csak a fél
lábát hagyta Melan útjában, hogy a gáncs lendületével

 296 
eldobhassa támadóját. Közben egy pillanatra sem engedte el
Melan köpenyének ujját, így a másik lánynak esélye sem volt
ellenállni, különben a karja kiszakadt volna a helyéből.
Ehelyett Melan, ahogyan az várható volt, még el is
rugaszkodott, hogy kímélje magát, és így gyakorlatilag
nekiugrott Asavi hátának. A két lány egymásba gabalyodva
zuhant a földre, a többiek pedig lélegzetüket visszafojtva
rebbentek szét.
Melan felhördült, a hátára fordult, két lába közé fogta
Inevera bokáját, elgáncsolta a lányt, és fölébe kerekedett.
Percekig a padlón küzdöttek egymással, ahol már
megmutatkozott Melan erőfölénye. Az idősebb lánynak
sikerült Inevera háta mögé kerülnie, és többször is a
kőpadlóhoz ütnie a fejét. Inevera szeme mögött minden egyes
koppanás után éles fény villant, a füle csengett, a
magabiztossága odalett.
Végül sikerült kiszabadítania a fél karját, miközben Melan a
saját bidóját feszítette meg a nyakán, ezáltal lemondva a stabil
fogásról. Végtére is mihez kezdhetne Inevera fél kézzel, a
földhöz szegezve? A lány hátravetette a fejét Melan orrát véve
célba, de az számított a cselre, és időben félrerántotta az arcát.
Éppen, ahogyan azt Inevera előre látta. Egy lángdémon
fürgeségével döfte mutató- és középsőujját Melan orrlyukaiba.
Éles körmei mélyen a gyenge porcba vágtak, és nem jártak
messze tőle, hogy egyszerűen letépjék az idősebb lány orrát.
– Asavi akkor is meg akar majd csókolni, ha csak tátongó
lyuk lesz az orrod helyén? – kérdezte suttogva Inevera.

 297 
 Nem Melan volt a legcsinosabb nie’dama’ting, de hiúságban
senki nem vette fel vele a versenyt. Sikított, és elengedte
ellenfelét, hogy inkább a szépségére ügyeljen. Az ezt követő
káoszban Inevera bevitt több gyors ütést, majd odébb gördült,
és talpra ugrott. Bizonytalanul inogva bár, de Melan is
feltápászkodott. Képtelen volt ellenállni, amikor Inevera
skorpiórúgása eltalálta az arcát, csontjai és az orra reccsentek a
csapás erejétől. Elterült a földön, és nyöszörögve igyekezett
megint talpra kászálódni.
– Ha a dama’ting holnap meglátja az arcodat, szerintem nem
akadályoz meg többé semmiben – mondta Inevera, és felemelte
az új erszényét. – Együtt fogunk belépni az Árnyak Kamrájába.
És előbb kész leszek a kockáimmal, mint te.

 298 
 8. FEJEZET

A Sharumok nem hajlanak

v. u. 302-305

INEVERA FESZÜLTEN VÁRT A DAMA’TING PAVILONJÁBAN, lélegzete

ködként gomolygott a csípős hidegben. Queva is ott volt,
csakúgy, mint három másik hitves, hét jegyes és négy eunuch,
köztük a csupa izom Enkido. Az eunuchok a Sharumok fekete
öltözetét viselték az éjszakai fátyollal, kezükben lándzsát és
pajzsot tartottak. A köpenyük alatt lévő sodronyinget a
dama’tingek tudományának segítségével alkották, és még egy
démon sem haraphatta át.
Az ismerős hely és az erős emberek társasága ellenére
Inevera idegesen fészkelődött. Az éjszaka közepe volt, ők
pedig kint jártak a felszínen. Az Evejah törvénye ezt még
Everam hitvesei számára is tiltotta, Qeva és a többiek azonban
éppen olyan könnyedén csevegtek egymással, mintha a
dama’tingek alpalotájában volnának. Inevera tudta, hogy az
alagaioknak gyakorlatilag semmi esélye átverekedni magukat
a Sharumokon, és a nagy falon belülre jutni, de a szíve így is
vadul kalapált.

 299 
 A félelem és a fájdalom csak a szél, emlékeztette magát. Maga
elé képzelte a pálmafát, és megkereste az egyensúlyát.
A sátor bejáratánál álló néma Enkido felemelte a kezét, és
néhány gyors mozdulatot tett az ujjaival.
– Csend! – tolmácsolt Qeva. – Jönnek.
Mindenki elhallgatott, és a hitvesek Qeva vezetésével
felsorakoztak legelöl. A nő biccentett Enkidónak, aki
félbehajtotta a bejáratot takaró vásznat.
Fél tucat Sharum közeledett a pavilon felé, egyikük fekete
ruhába csavart lábú tevét vezetett kantárszáron. Az állat testét
is fekete szövet borította, csakúgy, mint az általa húzott nagy
szekér kerekeit.
A Sharumok fekete köpenyét belepte az Útvesztő pora,
páncéljukon friss horpadások éktelenkedtek, nehéz pajzsukat
ichor cseppjei borították. Egyikük sántított kissé, másikuk
vérrel átitatott rongyot kötözött a karjára. A férfiak arca előtt
ott lógott az éjszakai fátyol, de Inevera azonnal tudta, kik ők,
elég volt egyetlen pillantást vetnie ujjatlan egyenruháikra és a
Baden dama aranynapjával díszített mellvértjükre. Még
jellegzetes járása és a fehér kai’Sharum fátyol nélkül is
felismerte volna Cashivot, nem is szólva a mellette érkező
férfiról, Cashiv ajin’paljáról.
Soli.
Inevera évek óta nem látta a bátyját, de a fátyol ellenére is
tudta, hogy ő közeledik. A szeme éppen úgy csillant, mint
régen, és a lány éppen olyan jól ismerte a járását, a tartását, az

 300 
izmos karjait, mint a sajátját. Elfojtott egy kiáltást, de a szemét
nem tudta levenni Soliról.
Melan felmordult mellette.
– Annyi esélyed van náluk, kockabaleset, mint arra, hogy
előttem kapd meg a fátyladat. Ezek push’tingok. Férfiakat
tartanak szeretőnek. Azt mondják, Baden dama Sharumjainál
nincsenek jobb harcosok, de előbb hálnának egy kecskével,
mint veled.
Asavi kuncogni kezdett.
– És jobban is járnának.
– Csendet! – torkolta le őket Qeva súgva.
Cashiv meg a többi Sharum megálltak a dama’ting előtt, és
mélyen meghajoltak. Közben Soli tekintete átsiklott Ineverán,
bár a lány arca csupasz volt, nem villant a szemében a
felismerés fénye.
– Egyenesedjetek fel, nagytiszteletű Sharumok! – szólt Qeva.
– Everam áldása kísérjen benneteket!
Cashiv és a többiek kihúzták magukat.
– Everam hatalmas. A dicsőség és a becsület csak vele
kezdődik, és csak vele végződik. Az életünk az övé és szent
hitveseié. A téli napforduló utáni holdfogyás első éjszakája
van. Azért jöttünk, hogy átadjuk Biden dama adóját.
Qeva bólintott.
– Véráldozatotokat Everam is nagy becsben tartja, csakúgy,
mint a hitvesei. Miféle ajándékot hoztatok?
Cashiv ismét meghajolt.
– Huszonkilenc alagait, dama’ting.

 301 
 Qeva felhúzta a szemöldökét.
– Huszonkilencet? Az nem szent szám.
Cashiv újabb meghajlással válaszolt.
– A dama’tingnek természetesen igaza van. Huszonnyolc a
hagyományos adó. Hét homokdémon, hét agyagdémon, hét
lángdémon és hét széldémon. A leggyakoribb fajtákból
egy-egy a Mennyország mind a hét oszlopának tiszteletére. –
Egy pillanatra elhallgatott, a szeme vidáman csillant. – De
Dama baden hálás a dama’tingek áldásaiért, és megparancsolta
nekünk, hogy állítsunk egy különleges csapdát. Az egyetlen
Teremtő tiszteletére hoztunk egy vízdémont is.
A nie’dama’tingek közül jó páran felsikkantottak. A
hitvesek nem mutatták ki az érzelmeiket, de Inevera már a
tartásukból is ki tudta olvasni, hogy a legszívesebben
kurjongatnának boldogságukban. A vízdémonok a ritkánál is
ritkábbak voltak Kráziában, de bizonyos varázslatokat csak az
ő csontjaikkal lehetett elvégezni. Víz teremtéséhez is szükség
volt egy darabkára a horájukból.
– Everam örömmel fogadja a tiszteletére hozott ajándékot –
mondta Qeva. – Hogyan sikerült hozzájutnotok?
– Baden dama megparancsolta, hogy válasszuk le fallal az
Útvesztő egy darabját, semmisítsük meg ott a rovásokat, és
törjük fel a homokkő padlót, ami nem engedi előjönni az
alagaiokat a föld alól. Ástunk egy mély medencét, amit a dama
megtöltött vízzel a saját készleteiből, aztán halakat és más
élőlényeket költöztettünk bele. Hosszú hónapokig vártunk, de
végül egy vízdémon bekapta a csalit, és a medencénkbe

 302 
költözött. Egy emberemet megölt, kettőt pedig megsebesített,
amikor ma este kihúztuk a hálónkkal, ráadásul sokkal tovább
maradt életben az éjszakai levegőn, mint gondoltuk volna.
Végül aztán megfulladt, de ettől eltekintve érintetlen.
A dama’tingek összenéztek. Már a démon elfogásához
felhasznált, többé semmire sem jó víznek is elképesztő értéke
volt. Az egész vállalkozás Baden dama irdatlan vagyonáról
tanúskodott… meg arról, hogy egy szívességet szeretne kérni.
Baden dama semmit sem adott ingyen.
– Örömünket leljük ebben az ajándékban, Cashiv asu Avram
am’Goshin am’Kaji. Te és az embereid mindannyian tiszteletre
méltó férfiak vagytok. Örökké részesültök majd a
Mennyország gyönyöreiben, ha távoztok erről a világról.
Vezessétek elő a sebesültjeiteket.
A két legsúlyosabban sebesült Sharum előrelépett, a
dama’ting pedig határozott mozdulatokkal rovásokat rajzolt a
bőrükre a sebe köré, és apró horadarabokat vett elő, hogy
kiváltsa velük a mágikus gyógyhatást. A többi férfi csak
apróbb horzsolásokat és jelentéktelen égési sérüléseket
szenvedett, amiket a hitvesek hagyományos módszerekkel
kezeltek.
Amikor végeztek, Qeva visszafordult a Sharumok felé.
– Vigyétek az ajándékokat a feldolgozóba!
Cashiv és a többiek lepakolták az alagaiok tetemeit a
szekérről, és magabiztosan, mint akik számtalanszor jártak már
errefelé, átvitték őket egy csapóajtón, amit Inevera sosem látott
korábban. A homok- és a széldémonok mellkasában tátongó

 303 
hatalmas lyukak elárulták, hogy a lényeket a tüskének nevezett
lándzsaméretű nyílvesszőkkel ölték meg, amiket a fal tetején
felállított faskorpiókból lőttek ki. A kődémonok páncélját a
démonvermekbe hajított nehéz kövekkel Toppantották össze.
Ineverának forgott a gyomra az ichor bűzétől.
A keskeny pocsolyákba fullasztott lángdémonokon nem
látszott sebhely, mint ahogy a vízdémon nyálkás masszáján
sem. Utóbbinak szarvas csápjai és éles pikkelyei voltak, a
testéhez képest hatalmas, tátongó szájában pedig több sorban
követték egymást a félelmetes fogak.
Amikor a Sharumok végeztek, Qeva intett Cashivnak, hogy
térdeljen le előtte.
– Négy kérdés – mondta a nő. – És egy szívesség.
Cashiv bólintott.
– Köszönjük, dama’ting! Alázattal elfogadom az ajándékot,
még ha engedelmességgel tartozunk is neked, és kizárólag
Everam dicsősége vezérli cselekedeteinket, nem a jutalom
utáni vágy. – Szavain érződött, hogy már számtalanszor
mondta el őket ugyanígy: inkább szavalt, mint
köszönőbeszédet mondott. Inevera gyanította, hogy erre a
találkozásra minden évben ugyanígy kerül sor, és az üzletkötés
idővel rituálévá nemesedett. Az, ahogy mindenki fürgén körbe
rendeződött, ugyanezt sejtette.
Qeva letérdelt Cashivval szemben, és a horaerszényébe
nyúlt.
– Elhoztad a dama vérét?

 304 
 Cashiv elővett egy fényes faládikát, abból pedig egy finom
porcelánfiolát. Ezt átadta a dama’tingnek, aki ráöntötte a
tartalmát a kockáira.
– Ereszd le a fátyladat! – Amikor Cashiv engedelmeskedett,
a nő folytatta. – Esküszöl, hogy ez Baden dama valódi vére,
hogy az ő hangján beszél az ő szavaival, nem pedig a
sajátoddal, Everam legyen a tanúd?
Cashiv a sátor vászonpadlójára támasztotta két tenyerét, és
közéjük hajtotta a homlokát.
– Esküszöm, dama’ting, Everam előtt, Kaji nevében, a
becsületemre és a Mennyország ígéretére, hogy ez Baden dama
vére, és szóról szóra megjegyeztem a kérdéseit.
Qeva bólintott, és felemelte a kezét, mire a kockák meleg
fénnyel ragyogtak fel. Cashiv nem tudott uralkodni magán, és
összerezzent.
– Kérdezz hát, Sharum! A kocka tudni fogja, ha hazudsz.
Cashiv nagyot nyelt, majd vett pár mély lélegzetet, éppen
úgy igyekezvén megtalálni az egyensúlyát, ahogyan a
dama’tingek szokták. Ha az ő sharusahkjuk alapjaiban
különbözött is a nőkétől, a filozófia ugyanaz volt mögötte.
Cashiv Qeva szemébe nézett, majd lassan, megfontoltan
szólalt meg.
– Mi lesz a legsúlyosabb veszteségem ebben az évben, és
hogyan fordíthatom a magam javára.
– Ügyes – gratulált Qeva. – Ez tavaly még két kérdés volt. –
Nem várta meg a választ, inkább megrázta a kockákat a
kezében, amíg a ragyogásuk tovább nem erősödött. Elvetette

 305 
őket, majd gondosan tanulmányozta a mintázatot. – A tél
folyamán betegség üti fel a fejét a kecskék között – mondta. –
Minden öt kecskéből csak kettő éri meg a tavaszt, és azok is
olyan gyengék lesznek, hogy alig érnek majd valamit. Mondd
meg Baden damának, hogy adja el az állatokat, és vegyen
annyi birkát, amennyit csak tud.
Cashiv meghajolt, és feltette a második kérdést.
– Egy hónappal ezelőtt a hordszékemmel a városban jártam,
és egy khaffit leköpött a tömegből. Hogyan találhatnám meg,
hogy utolérhesse az igazságszolgáltatás?
Inevera pontosan tudta, mit ért a dama igazságszolgáltatás
alatt. Aki olyan ostoba, hogy leköp egy damát, kétségtelenül
megérdemli a sorsát, de sokat elmondott Baden büszkeségéről,
hogy a bosszúra veszteget el egy értékes kérdést.
Qeva arcán semmiféle érzelem nem mutatkozott, ahogy a
kockákat figyelte.
–A bazárban találjátok. A standja háromszázhúsz
lépésnyire keletre van a Szentanya szobrától a Jaddah-kapu
közelében a Khanjin kerületben. Nem mást árul, mint…
Inevera félrebillentette a fejét, úgy tanulmányozta a
kockákon még mindig halványan világító jeleket.
Mézharmatdinnyét, olvasta ki belőlük.
– Mézeskalácsot – mondta Qeva egy pillanattal később.
Inevera mozdulatlanná dermedt, aztán megint a kockákra
pillantott, de továbbra is biztos volt a dolgában. Qevára emelte
a tekintetét, és nem tudta, mi ijeszti meg jobban: az, hogy

 306 
Baden dama nem a vétkest fogja megkínozni és megölni, vagy
az, hogy az ő nagyszerű tanára tévedett.
Habozott. Vajon szólnia kellene? Gyorsan elvetette az
ötletet. Ha a Sharumok előtt felhívná a figyelmet a hibára, azért
valószínűleg nem csak ő, de a jelen lévő harcosok is az
életükkel fizetnének – köztük Soli is. A dama’tingnek meg
kellett őriznie a tévedhetetlenség látszatát.
Vett egy mély lélegzetet, megtalálta az egyensúlyát, és nem
tett semmit.
Cashiv ismét meghajolt.
– Lakash dama arra készül, hogy megszünteti a szabályt,
miszerint a damák személyes Sharumjai kedvezményt kapnak,
és csak Holdfogyáskor kell harcolniuk az Útvesztőben. Hogyan
akadályozhatjuk ezt meg?
Qeva hümmögve vetette el harmadszorra is a kockákat.
– Lakash dama veje és örököse, Kivan dama kemény
szavakkal illetett téged a tanácsban. Mondd, hogy megsértett,
és végezz vele, aztán fogadd a Jiwah Káját, Lakash legidősebb
lányát, Gisát a Jiwah Senedül kompenzáció gyanánt! Vedd
feleségül még aznap este, és a szertartás utáni harmadik
délutánon nemzz lányt neki!
Cashiv összeráncolta a homlokát a gondolatra.
– Ezzel el is jutottunk a dama utolsó kérdéséig, dama’ting.
Továbbra is gyakorta hálok férfiakkal, de nem vagyok képes
többé feleségeimnek adni a magomat. Hogyan szerezhetném
vissza a régi erőmet?

 307 
 Qeva felhorkant, és eltette a kockákat. Apró üvegcsék
csilingelése hallatszott, ahogy a derekán lévő erszényben
kezdett turkálni. Végül kiválasztott egyet közülük.
– Ezzel személyesen kend be a dama lándzsáját, mielőtt
megteszi, amit kell, és mondd meg neki, hogy gyorsan essen
túl rajta. – Odadobta az üvegcsét Cashivnak. – Ha meg nem
válik be, dugd fel az ujjadat a hátsójába.
Cashiv és a többi Sharum ezen hangosan felnevetett.
– És a szívesség? – kérdezte Qeva.
– A gazdám kilenc méregkóstolót vesztett el idén – felelte
Cashiv. – Azt gyanítja, hogy számos fia közül kerülhetnek ki a
tettesek.
– Mégis egy köpködő Sharumra vesztegeti el az egyik
kérdését – jegyezte meg Qeva.
Cashiv mélyen meghajolt.
– A gazdám fiai tovább erősítik a hatalmát, ezért nem áll
szándékában egyet sem megölni közülük. Továbbá úgy hiszi,
hogy ezzel amúgy sem tántorítaná el a többieket. Inkább kér
tőled egy rangjához méltóan díszes kelyhet, ami mágia
segítségével vízzé változtatja a mérget.
– Értékes ajándék – állapította meg Qeva. – Nehéz
elkészíteni.
Cashiv elmosolyodott.
– A gazdám imádkozik, hogy a vízdémon csontjaival mégse
legyen olyan nehéz.
Qeva bólintott, majd felállt.

 308 
 – Távozhattok. Mondd meg a gazdádnak, hogy a tavaszi
nap-éj egyenlőség utáni első Holdfogyásra kész lesz a kelyhe.
Megmutatjuk, pontosan miként kell tartania, hogy egyedül ő
fordíthassa a hasznára a képességeit.
– A dama’ting mérhetetlenül nagyvonalú. – Cashiv a
földhöz érintette a homlokát, aztán ő is felállt.
Amikor a Sharumok sarkon fordultak, hogy útnak
induljanak, Soli még egyszer hátrapillantott. Egy
szemvillanásnyi időre találkozott a tekintete Ineveráéval.
Kacsintott.

Az ezt követő napok szörnyűségesen teltek. Inevera és a többi

nie’dama’ting, akik már kiérdemelték, hogy beléphessenek az
Árnyak Kamrájába, savval és tűzzel elpusztították a démonok
húsát úgy, hogy a horát érintetlenül hagyták. Ezután a
csontokat addig dörzsölték szent olajakkal, amíg azok feketék
és kemények nem lettek, mint az obszidián, közben pedig
folyamatosan Everamhoz imádkoztak.
A sav bűzös maradványát lúggal semlegesítették, de az így
keletkező folyadék is erős méreg volt, amiből azonban a
dama’tingek rengeteg mágiát meríthettek. Az egészet hatalmas
tartályokba töltötték, amiből csövek vezették körbe őket a
palotában. Ez a keringetőrendszer táplálta a rovásfényeket,
ezzel szabályozták a hőmérsékletet, és ez szolgáltatta az erőt az
épület számtalan más varázslatához is.

 309 
 A többi lány belesápadt a munkába, folyvást öklendeztek, a
kezük megégett, a szemükbe könny szökött, Inevera azonban
szinte fel sem vette az egészet. A gondolatait meg sem
bolygathatta ilyen aprócska szellő. A száján át lélegzett ima
közben, hagyta, hogy a keze maga végezze el monoton
feladatát, közben pedig szüntelenül Solit látta maga előtt. Az
évek során rengeteget aggódott a bátyja miatt, a szíve elszorult
minden egyes nap, amikor sebesült Sharumokat hoztak a
pavilonba. Elég lett volna látni a fiút, és tudni, hogy életben
van, de az a kacsintás mindent megváltoztatott. Soli már tudta,
mi történt vele, és így is szerette. El fogja mondani
Manvah-nak, hogy a lánya jól van, és anyjuk szívébe nyugalom
költözik.

A szoba zengett Inevera cintányérjainak kondulásától, ahogy a

tengelye körül forogva, biztos léptekkel mozgott a fényes
kőpadlón. Tizenhárom éves korára olyan lett a teste, mint egy
felnőtt nőé, vékony, mégis formás. Csípőjét Khavel felé lökte,
és látta, ahogy a férfi minden egyes alkalommal hátrabillen.
A fiatalabb lányok lenyűgözve figyelték. Most már Inevera
tanította párnatáncra a kezdőket, bár a bidóját nem vetette le
hozzá, ami azt jelentette, hogy ő maga még nem tapasztalta
meg a táncot a maga teljes valójában.
A szent törvények értelmében Everam jegyesei szüzek
maradtak, amíg meg nem kapták a fátylat: a bidó viselése is ezt

 310 
jelképezte. Az első éjszakán aztán a Damaji’ting átszakítja majd
Inevera szűzhártyáját, a lány így elhálja házasságát
Everammal, és hitvessé válik.
A második éjszakán kedvére hálhat bármelyik férfival vagy
tárggyal, hiszen ők amúgy sem számítottak semmit Everam
öleléséhez képest.
Inevera farkasszemet nézett az eunuchhal, miközben előtte
táncolt. A férfi a hatása alá került, üveges tekintettel bámult rá,
feje billegve követte ide-oda a lány mozdulatait. Most már
kedvére irányíthatta.
Khavel olajtól csillogó teste tökéletes volt – a dama’ting nem
elégedett meg kevesebbel az örömszerzést szolgáló eunuchok
kapcsán –, az arca szép, az állkapcsa büszke. Már ifjúkorától
folyamatosan tanították masszázsra és minden másra, amivel
egy férfi csak a nők kedvére tehet, és minden kétséget kizáróan
tehetséges szerető is volt. Azt suttogták, hogy szinte minden
dama’ting igénybe vette a szolgálatait, és folyamatosan a
férfiasságot gerjesztő gyógyszerekkel tömték, meg szigorúan
előírták neki a rituális testgyakorlást és a megfelelő
mennyiségű alvást. Az elmúlt évtized folyamán gyakorlatilag
az összes új dama’ting őt rendelte a szobájába a második
napján, és egyikük sem bánta meg a választását.
Inevera maga is érzékelte az eunuch szépségét, mégsem
támadt fel benne iránta a vágy, legfeljebb úgy csodálta, mint
egy tökéletes szobrot. Más lányok talán alig várták, hogy
eljárhassák a valódi párnatáncot, de Inevera nem azért
tökéletesítgette a tudását hosszú éveken át, hogy aztán egy

 311 
félemberre vesztegesse. Akkor már inkább hált volna egy
khaffittal.
Amikor a bemutató véget ért, felsorakoztatta a fiatalabb
lányokat, segített nekik megtalálni a lépések ritmusát, és
gyakorolta velük a párnatánc alapját képező
csípőmozdulatokat.
Az óra után a fürdőbe ment, és mélyen belélegezte a gőzt,
miközben a forró víz lassan átmelegítette az izmait. Melan és
Asavi is ott voltak, de úgy tettek, mintha észre sem vennék.
Azért amióta hónapokkal korábban legyőzte az idősebb lányt,
a legtöbb nie’dama’ting egészen máshogy viszonyult
Ineverához.
– Megmosdassalak, nővérem? – Jasira illatos szappantól
habos, nedves törülközőt tartott a kezében. A lány két évvel
idősebb volt Ineveránál, és nemrég nyert bebocsáttatást az
Árnyak Kamrájába. Inevera nemet intett. Az ilyesféle ajánlatok
egyre gyakoribbak lettek, ahogy a hatalma fokozatosan nőtt,
miközben Melané fogyatkozott. Ahogy Kenevah megjósolta, a
többi lány már tartott tőle, és egymás között arról sugdolóztak,
hogy egy napon Damaji’ting lesz belőle. Inevera a legtöbb
nie’dama’tinget alázatos szolgájává idomíthatta volna, ha
akarja, akár az ágyába is csábíthatta volna őket, hogy ott lelje
örömét a társaságukban. Csakhogy őt nem érdekelte az
ilyesmi. A lányok már nem kerülték, mint annak idején, de
nem is lettek a barátai.

 312 
 Inevera mindennél jobban vágyott rá, hogy beszélhessen az
anyjával. Vagy a bátyjával. Rajtuk kívül soha nem bízhatott
meg senkiben igazán.
Miközben öltözködtek, Inevera Melanra pillantott.
– A Kamrába indulsz, nővérem? Mehetünk együtt.
Melan elkerekedett szemel meredt rá, ő pedig megengedett
magának egy apró, elégedett pillantást.
– Vigyorogj csak, kockabaleset! – suttogta Melan. – Ma
befejezem a kockáimat, és holnap megkapom a fátylamat.
Egy ragadozó tekintetével meredt rá, Inevera azonban csak
szerényen mosolygott válaszul.
– Akkor is előbb leszek dama’ting, mint te – ígérte.

A lányok félkörben ültek Qeva előtt az Árnyak Kamrájának

előterében – hét jegyes, akik arra vágytak, hogy egy napon
felvehessék a fehér fátylat.
Mindig egy leckével kezdtek, mielőtt nekiláttak a
faragásnak. A dama’ting köpenye vérvörösnek hatott a
rovások halvány fényében – más világítást nem is
engedélyeztek a kamrában.
A lecke során Melan végig szöszmötölt, fészkelődött,
csücsörített az ajkával, a kockáit tartalmazó bársonyzacskót
gyömöszölte, és alig várta, hogy elkezdhessen faragni.
Mindig így ment. Inevera és Melan együtt léptek be az
Árnyak Kamrájába, de annak ellenére, hogy Melan több év

 313 
előnnyel indult, komolyan vette Inevera fenyegetését,
miszerint ő fog előbb végezni a kockáival. Amikor Qeva
végzett a leckével, Melan jóformán futva indult a
faragószobába, ahonnan végül ő került elő utoljára, miután a
dama’ting felszólította őket az aznapi munka befejezésére.
Inevera úgy képzelte, még a vastag kőfalakon át is hallja az
idősebb lány szerszámainak vad csikorgását.
Tudta, hogy ha Melan előtte kapja meg a fátylat, az
veszélyes lehet… talán halálos is. Minden jegyes hallotta,
amikor Inevera megesküdött, hogy ő végez hamarabb, és
minden hatalom, amire a lányok között szert tett, azonnal
szertefoszlana, ha kiderülne, hogy ez nem volt több üres
fenyegetésnél. Ráadásul ha Melan a dama’tingek szinte
határtalan lehetőségeivel rendelkezne, könnyedén
megtalálhatná a módját, hogy akár meg is ölje Ineverát.
Nyilván akadnának olyanok Everam hitvesei között, akik még
támogatnák is ebben.
A lányokat végre útjukra bocsátották, ők pedig végigsiettek
a hűvös kőfolyosón a hosszú alagúthoz, ahonnan az apró
faragószobák sora nyílt. Az alagútban nem voltak rovásfények,
de Melan meg a többi lány felemelte befejezetlen kockáit,
amiknek a halványvörös ragyogásánál már lehetett látni
valamicskét. A faragószobában csak a rovásfényt
engedélyezték, de azt sem adták könnyen. Minden lánynak a
saját keze munkájával kellett kiérdemelnie. Fény nélkül nem
látták a szerszámaikat, az ujjaikat, de még magukat a kockákat
sem.

 314 
 A mágikus látás rúnáit tartalmazó homlokpántot sem
használhatták a cellákban, mert ezt is tilos volt bevinni. A
Pincében azt suttogták, hogy egy lány állítólag megpróbálta
becsempészni a rovásait, hogy Everam fényénél faraghasson.
Kivájták a szemét, úgy dobták ki a Dama’tingek Palotájából.
Inevera kényelmes tempóban sétált, miközben a többi lány
sorra belépett a faragószobájába. Qeva becsukta mögöttük az
ajtót, a nie’dama’tingek kockáinak vörös fénye eltűnt, amíg
Inevera végül csak az ajtók alól előkúszó halvány derengésben
lépett be a saját szobájába. Qeva mögötte is bezárta az ajtót, ő
pedig levetette a köpenyét, és az ajtó alá tömködte. Teljes
sötétség vette körül.
Inevera is képes volt fényt előhívni a kockájából, de úgy
döntött, az Árnyak Kamrájában nincs rá szüksége. Az
Evejah’ting figyelmeztetett, hogy még a rovásfény is
gyengítheti a kockákat, és szükségtelenül elszívhatja az
erejüket. A Damajah vaksötétben faragott, és Inevera nem látta
okát, neki miért kellene másképpen tennie. Everam vezeti a
kezedet, ha méltó vagy rá, állt a Szentkönyvben.
A lány letérdelt a sötétben, elmondott egy imát
névrokonához, majd elővette a kockáit és a faragóeszközeit, és
sorban, egyenlő távolságra egymástól lefektette őket. A négy-
és a hatoldalú kockával már végzett, most a nyolcoldalún
dolgozott. Lassan, aprólékosan haladt – formált, simított,
karcolt, mindent a lélegzete ritmusára.
Telt az idő. Fogalma sem volt, milyen gyorsan. A transzból a
Kamra csendjét megtörő éles csengetés zökkentette ki.

 315 
 Melan befejezte a kockáit.
Inevera gyorsan visszasöpörte a horákat az erszénybe, aztán
eltette a szerszámait. Ma este már nem dolgozik tovább. Mély
lélegzetet vett, és kilépett a szobájából.
A többi lány már összesereglett Melan körül, akinek az
arcán megilletődött boldogság ragyogott a rovások fényében.
Amikor megpillantotta Ineverát, diadalmasan elmosolyodott.
Inevera viszonozta a mosolyát, és udvariasan meghajolt.
A leckeszobába vonultak, ahol Melan letérdelt, a
nie’dama’tingek pedig félkörbe rendeződtek előtte. Nem
sokkal később megérkezett a törzs majd minden dama’tingje is,
és egy külső gyűrűt alkottak Melan körül. Kenevah jött
utoljára, a kör közepére lépett, és letérdelt az unokájával
szemben. A tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni, ahogy
elővett egy csomag ősi, kopott kártyát. Ahogy megkeverte
őket, a lapok surrogása visszhangzott a csendes helyiségben.
A Damaji’ting három kártyát tett közéjük a padlóra,
színükkel lefelé. Ezután átadott Melannak egy kést, aki
megvágta vele a saját kezét, és a vérét a kockáira folyatta, amik
ettől halványan ragyogni kezdtek.
Kenevah az első kártyára mutatott. Melan addig rázta a
kezében a kockákat, amíg azok már szikrázó fénnyel
világítottak, majd a földre dobta őket azzal a precíz
módszerrel, amire a lányokat gondosan megtanították. Inevera
a nyakát nyújtogatva próbálta kilesni az eredményt, de a
kockák úgy helyezkedtek el, hogy csak Melan és Kenevah
láthatta rajtuk a mintázatot.

 316 
 – A lándzsa hetes – szólt Melan egy pillanattal később.
Kenevah a következő kártyára mutatott, Melan pedig ismét
dobott.
– Koponya Damaji.
Még egyszer.
– Pajzs hármas.
Kenevah bólintott, a tekintete továbbra sem árult el semmit.
– Az egyik hitves ma bejelentette nekem, hogy
lánygyermekkel várandós. Kicsoda?
Melan ismét dobott. Ezúttal nem felelt azonnal, több időt
szánt rá, hogy a kockákat tanulmányozza. Az összegyűlt
dama’tingekre pillantott, homlokáról csörgött a verejték.
– Elan dama’ting – nevezte meg végül az egyik fiatal hitvest,
aki még nem adott életet örökösnek.
Kenevah nem szólt, csak felfordította az első kártyát. A
nie’dama’tingek felhördültek, ahogy megpillantották a lándzsa
hetest. Inevera gyomra összerándult.
A következő kártyát is felfedték. A koponya Damaji volt az.
Inevera szíve már a torkában dobogott.
Kenevah megmutatta a harmadik kártyát is, mire
mindenkinek elakadt a lélegzete. A víz Damaji’ting került elő.
Kenevah hirtelen felemelte a kezét, és teljes erejéből pofon
vágta Melant.
– Egyetlen hitves sem várandós, te ostoba lány!
Kikapta a kockákat Melan kezéből, a szeméhez emelte őket,
és mindegyiket alaposan szemügyre vette a rovások fényében.

 317 
 – Hanyag munka! Pazarlás! Arra jó, hogy világítson, de
másra nem. Ennél még a fakockáid is jobbak voltak, pedig
akkor éppen hogy csak megkaptad a bidódat. Hol van a
nyolcadik horád?
Melan elszörnyedt, az arcán riadt döbbenet látszott, a
középpontját elvesztette. Tompán benyúlt a horás erszényébe,
elővette a nyolcadik csontot, és átadta a Damaji’tingnek.
Ezúttal még Inevera is látta, hogy a horából csak egy
eltorzított csökevény maradt.
Kenevah Melan orra alá dugta a kockákat.
– Mindegyik egy év az életedből. Ezeket a nap perzseli majd
meg, te pedig visszatérsz a tevecsonthoz. Ha elkészítettél
három tökéletes sorozatot, visszatérhetsz az Árnyak
Kamrájába, és évente egy horát faraghatsz, amíg el nem
készülsz egy új készlettel. Minden kockát megvizsgálunk,
mielőtt új horát kapsz, Everam óvjon, ha csak a legkisebb hibát
is találjuk.
Melan szeme elkerekedett, a döbbenet eltűnt az arcáról,
ahogy végül felfogta, milyen sors vár rá. Inevera mélyeket
lélegzett, megkereste az egyensúlyát, és elnyomta az ajkára
tolakodó mosolyt.
Kenevah újra Melan kezébe nyomta a kockákat, és a
kijáratra mutatott. A lány most már leplezetlenül zokogott, de
azért felállt, és kibotorkált a helyiségből. Asavi felnyögött, és a
barátnője után indult volna, de Qeva elkapta a karját, és
durván visszarántotta.

 318 
 A fiatalabb nie’dama’tingek odakint vártak. Egyszerre
hőköltek hátra, ahogy megpillantották a síró Melant, de aztán
azonnal ismét sorba rendeződtek, amikor Kenevah vezetésével
az összes többi hitves meg jegyes is felbukkant.
A dama’tingek palotájának legmagasabb tornyához
vonultak. Melan a kelleténél lassabban indult el felfelé, mire
Kenevah meglepő erővel taszított rajta. A lány nemegyszer
elesett, olyankor a Damaji’ting addig rugdosta, amíg fel nem
tápászkodott, és nem folytatta útját a csigalépcsőn. Végül
megérkeztek egy magas erkélyre, ahonnan tökéletes kilátás
nyílt a Sivatag Lándzsájára.
– Nyújtsd ki a kezed! – parancsolta Kenevah, Melan pedig
szót fogadott. A többiek összegyűltek mögötte, páran az
erkélyen, akik pedig nem fértek el, azok a toronyszobában. A
lány ökölbe szorította a kezét a felbecsülhetetlen értékű
kockák, fél élet megfeszített munkájának eredménye körül.
– Nyisd ki a tenyered! – szólt a Damaji’ting. Későre járt, a
nap már alacsonyan járt az égen, de még mindig Everam
ragyogó fényével árasztotta el az erkélyt. Melan sírva
engedelmeskedett, és kinyújtotta az ujjait, a kockákhoz
engedve a napfényt.
Azonnal meglett az eredmény. A csontok felragyogtak, tüzet
fogtak, és heves izzással égni kezdtek. Melan sikított.
A jelenet egy pillanatig tartott csupán. Melan keze füstölt, a
bőre megfeketedett, volt, ahol a húsáig leégett. Az ujjai szinte
összeolvadtak egymással, Inevera még égett csontdarabokat is
látni vélt a masszában.

 319 
 Kenevah Qevához fordult.
– Lásd el és kötözd be a kezét, de ne használj mágiát! Mindig
viselnie kell a kudarca nyomait emlékeztetőként önmaga… – A
hátuk mögül feszülten figyelő jegyesek felé fordult. – …és a
többiek számára.
Inevera kivételével az összes nie’dama’ting riadtan lépett
hátra a szavak hallatán.

Miután Melantól többé nem kellett tartania, Inevera száműzte

az elméjéből a nie’dama’tingek közötti csatározásokat,
megkereste az egyensúlyát, és a tanulmányaira koncentrált.
Továbbra is élvezettel sajátította el a gyógynövények és a
horamágia tudományát, sharusahk- és párnatáncórákat tartott,
és a kisebb lányokkal foglalkozott, akiknek a betanítása
általában ötéves korban kezdődött.
A következő napfordulókor megint láthatta Solit. Ezúttal ő
is visszakacsintott válaszul, mire a bátyja szeme körül az öröm
könnyei futottak szerteszét. Fél évig dédelgette az emléket.
Egy év elteltével Melan végzett a három készletre való
elefántcsont kockával, és visszatért az Árnyak Kamrájába.
Qeva gondos ápolása ellenére a lány keze továbbra is eltorzult
csonk volt csak, régi ügyességének nyoma sem maradt.
Hosszúra növesztette, és élesre reszelte a körmeit, amitől sérült
ujjai az alagaiok karmaira emlékeztettek. A látvány félelemmel

 320 
töltötte el a többi nie’dama’tinget. Tartottak Melantól is, de a
kockázattól is, amit a fehér fátyolért vállalniuk kellett.
Még ha a többi lány rettegett is Melantól meg a karmaitól,
Ineverát immáron teljesen hidegen hagyta az idősebb lány –
egy kupac tevetrágya volt csupán a szemében, amit már
kikerült. Nem engedte, hogy bármi is elterelje a figyelmét,
ahogy lassan, módszeresen tovább dolgozott a kockákon. Most
már mindenki tudta, hogy teljes sötétségben farag, a többiek
erről suttogtak ebéd közben és a folyosókon, amikor elhaladt
mellettük. Azt pletykálták, hogy egyetlen dama’ting, még
Kenevah sem így tett a maga idejében. Sokak szerint ez csakis
annak a jele lehetett, hogy Inevera valóban Everam
kiválasztottja, aki egy nap majd átveszi az idősödő Damaji’ting
helyét.
Ám ez a szóbeszéd is csak szél volt, Inevera nem törődött
vele, megőrizte az egyensúlyát. Hiába dolgozik sötétben,
semmire sem megy vele, ha ő is túlzottan magabiztos lesz, mint
Melan.

– A feleségei most már nem tudnak mit kezdeni vele – mondta

Elan dama’ting Ineverának egyik este, amikor a lány éppen a
teáját szolgálta fel. Elan egy jóképű kai’Sharumot ragadott el
magának, hogy az lányt nemzzen neki.
Minden dama’tingtől elvárták, hogy legalább egy lányt
szüljön, aki majd a helyébe léphet. Az apákat gondosan

 321 
választották ki az intelligenciájuk és a fizikumuk alapján, a
döntést és a pontos időzítést végül a kockák szentesítették.
Miután egy dama’ting kinézett magának egy férfit, hordszéket
küldtek az illetőért, és a gyönyörök céljára fenntartott házba
vitték, amit a hitvesek a palotán kívül tartottak fent maguknak
– hiszen a palotába egyetlen férfi sem léphetett be érintetlen
golyóbisokkal.
Egy férfi sem volt olyan ostoba, hogy nemet mondjon egy
dama’tingnek, és mivel ezek a nők mindent tudtak a
párnatáncról meg a gyógyfüvekről, a kívánságuk egészen
biztosan teljesült, még akkor is, ha egy push’tingot
választottak. A férfiak kiszipolyozva, kábán tántorogtak el, és
fogalmuk sem volt róla, hogy az imént nemzettek egy lányt,
akit soha még csak látni sem fognak.
Kevés olyan hitves akadt, aki ne dicsekedett volna utána.
– A Jiwah-ja soha többé nem fogja kielégíteni – mosolygott
elégedetten Elan. – Élete végéig rólam fog álmodni, és azért
imádkozik majd Everamhoz, hogy csak még egyszer táncoljak
neki. – Kacsintott. – Lehet, hogy meg is teszem. Kemény volt a
lándzsája, és jól szolgált.
Sok dama’ting avatta így a bizalmába Ineverát, igyekeztek
közelebb kerülni hozzá, és összebarátkozni vele. Melan bukása
óta a hitvesek eldöntött ténynek tekintették, hogy ő lesz
Kenevah örököse. Néhányan, mint például Elan, még
lenyűgözni is megpróbálták. Mások inkább hatalmat
igyekeztek szerezni felette, vagy ajándékot kínáltak fel neki,
amiért cserébe szívesen kértek volna ezt vagy azt.

 322 
 Inevera leszegte a fejét, mindenkit meghallgatott, és
egyetlen szóval sem kötelezte el magát. Bár a jegyesek
dolgaival nem foglalkozott többé, a hitvesek közötti viszonyok
hálójának szövetét még nem igazán látta át – ahhoz képest a
bidó egyszerűen tekeredett a testére.
– Még a dama’tingek is számon tartják a táncodat – mondta
Elánnak.
Mert tudják, milyen pocsékul csinálod, tette hozzá magában, de
egyensúlyban volt, és a dama’ting nem látta rajta, mit gondol
valójában.
– Soha többé nem lesz dolga hozzám foghatóval – bólintott
Elan.
Ahogy Inevera elfordult, Asavit pillantotta meg, aki jeges
tekintettel meredt rá a szoba másik végéből. Két évvel volt
idősebb Melannál, és nemrégiben meg is kapta a fátylát.
Inevera igyekezett óvatos lenni a közelében, és nem adni rá
okot, hogy megsértődjön, így, hogy köztük volt a Pince ajtaja,
Asavi és Melan többé nem ölelhették át egymást éjszakánként,
de Melant gyakran rendelték egykori ágytársa új lakhelyére,
így Inevera nem kételkedett benne, hogy továbbra is társra
lelnek egymásban a párnák között.

Inevera az ötödik évét töltötte jegyesként, amikor a

dama’tingek sátrában egy holdfogyás utáni nap hajnalán
ismerős kiáltás jelezte egy csapat Sharum érkezését, akik a

 323 
sebesültjeiket hozták. Az utóbbi években egyre több embert
kellett ellátniuk.
– Engedj, push’ting söpredék! Az ott a fiam!
Inevera ereiben megfagyott a vér. Bár eltelt egy évtized fele,
azonnal megismerte az apja hangját.
Felkapta a köpenye szegélyét, és a dama’tingek minden
méltóságát félredobva átsietett a szomszéd helyiségbe, ahol
ujjatlan felsőt és fekete acél mellvértet viselő ismerős Sharumok
csapata gyűlt össze. Cashiv arcán könnyek csillogtak, ahogy
farkasszemet nézett Kasaaddal, miközben mindegyikük háta
mögött harcosok sorakoztak fel. Kasaad véreres szemmel,
ingatagon állt, nyilván még mindig a couzi hatása alatt volt,
amit azért ivott meg, hogy bátorságot öntsön magába az
Útvesztőhöz.
Jó pár harcost kezeltek éppen, de Ineverát csak egyetlenegy
érdekelte közülük. Felkiáltott, és odarohant Solihoz. Bátyja
arcát izzadság és por borította, a tekintete üveges volt, a bőre
sápadt. Jobb karjának bicepszét egy alagai karma hasította
végig olyan mélyen, hogy kis híján le is vágta. Közvetlenül Soli
vállánál elkötötték a végtagot, alatta a lepedőt vér áztatta, és
Inevera gyanította, hogy még több lehet belőle az Útvesztő
talaján, meg az onnan a sátorba vezető úton.
Most már Everam jegyeseként élt, sem neve, sem családja
nem volt, de Ineverát mindez egy cseppet sem érdekelte, ahogy
két keze közé fogta Soli fejét, és óvatosan maga felé fordította,
hogy egymás szemébe nézhessenek.

 324 
 – Soli! – suttogta, és félresöpörte az izzadságtól lucskos hajat
a bátyja arcából. – Itt vagyok. Gondoskodom rólad, és
meggyógyítalak. Esküszöm!
A fiú szemében halványan villant a felismerés. Nevetni
próbált, de köhögés lett belőle, az ajkára vércseppek
fröccsentek. Szörcsögő, erőtlen hangon szólalt meg.
– Az én kötelességem, hogy gondoskodjam rólad,
kishúgom, nem pedig fordítva.
– Többé nem így van, bátyám – suttogta Inevera, és
eleredtek a könnyei.
– Nem fogjuk tudni megmenteni a karját – szólalt meg Qeva
a háta mögött. – Sem gyógyfüvekkel, sem horával. Le kell
vágnunk. – Ha esetleg helytelenítette is Inevera
összeszedetlenségét, nem adta jelét.
– Ne! – kiáltotta Kasaad. – Éppen elég baj, hogy Everam egy
push’ting fiúval vert meg, szó sem lehet róla, hogy még kripli
is legyen! Küldjétek a magányos ösvényre, és imádkozzatok,
hogy Everam megbocsásson neki, amiért elvesztegette a
magját!
Cashiv egy elkeseredett kiáltással Kasaadra vetette magát,
könnyedén lebirkózta, és durván a földhöz szorította a fejét.
Kasaad barátai közbeléptek volna, de Cashiv harcostársai
elállták az útjukat.
– Soli soha semmit nem jelentett neked! – kiáltotta Cashiv. –
Nekem ő a mindenem!
– Tönkretettétek őt, push’tingok! – hörögte Kasaad. – Egy
igazi Sharum soha nem lenne hajlandó kripliként élni!

 325 
 Qeva ciccegve rázta a fejét.
– Mintha egy fikarcnyit is számítana a véleményük. –
Összecsapta a tenyerét, a hangos csattanás mennydörgéssel is
felért. – Elég! Mindenki kifelé! Ha egészséges Sharumot látok a
pavilonban, mire tízet számolok, napnyugtára khaffit lesz
belőle!
Erre már mindenki odafigyelt. Az ép harcosok elindultak
kifelé, Cashiv pedig azonnal elengedte Kasaadot, talpra ugrott,
és mélyen meghajolt.
– Elnézésedet kérem, amiért erőszakot kellett látnod ott,
ahol a gyógyítás a cél. – Fájdalmas pillantást vetett Solira,
térdre rogyott, és a homlokát a padlóhoz szorította. –
Könyörgöm, nagy tiszteletű hitves, ne neheztelj Solira azért,
amit én követtem el. Még fél karral is felér száz másik férfival.
– Meg fogjuk menteni – mondta Inevera, még ha nem is
szabadott volna megszólalnia. – Nem hagyom a bátyámat
meghalni.
– Báty… – Kasaad felkapta a fejét. – Everam szakállára,
Inevera?
Felismerés gyúlt az arcán, majd váratlanul fürgén felkapta a
lándzsáját a földről, és félrerúgta a lányát. Ineverát váratlanul
érte a támadás, és elterült a földön. Mire felnézett, Kasaad már
Soli mellkasába döfte a fegyver hegyét.
– Inkább halott legyen, mint egy push’ting kripli, aki csak a
húga lágy szíve miatt maradt életben!
Cashiv azonnal elkapta: a háta mögött termett, karjával a
nyakát szorította, hosszú, ívelt pengéjét pedig a hasának

 326 
szegezte. Inevera odasietett Solihoz, de az apjuk döfése célt ért,
és a fiú már nem élt.
– Nem érdemled meg, hogy egy alagai karma vagy egy
dárda végezzen veled – hörögte Kasaad fülébe. – Kibelezlek,
ahogy egy khaffit kibelez egy disznót, aztán végignézem,
ahogy elvérzel. Ezer halált érdemelsz, és Nie poklában éppen
ennyi vár rád!
Kasaad felnevetett.
– Beteljesítettem Everam akaratát, és az ő borral teli
folyóiból iszom majd a Mennyországban. Az Evejah azt
mondja nekünk: „Ne tűrd a push’tingot, és ne tűrd a kriplit!”
Qeva közelebb lépett.
– Azt is mondja, hogy „ne igyál az erjesztett gabonából!”
Meg azt is, hogy „halál arra, ki kezet emel Everam jegyesére!”
Ez igaz volt. Ha valaki megütött egy nie’dama’tinget,
ugyanazt a büntetést szabták ki rá, mintha egy dama’tinget
vert volna meg: a vétkest khafittá nyilvánították, aztán
kivégezték. Csak a bántalmazott nő szava óvhatta meg.
Qeva elővette saját ívelt kését, és elkezdte levagdosni a
fekete köpenyt Kasaadról. A férfi üvöltve dobálta magát, de a
dama’ting néhány gyors, precíz csapást mért az erővonalaira,
mire Kasaad végtagjai elernyedtek.
– Mostantól khaffit vagy, Kasaad, a neved említésre sem
méltó. Örökkön-örökké a Mennyország kapuja előtt fogsz ülni,
és imádkozom, hogy ha egy napon Everam a maga
bölcsességében megszánja a lelked, és visszaküldi Alába,
kevésbé legyél ostoba a következő életben. – Inevera felé

 327 
fordult, és átadta neki a kést. Cashiv keményen tartotta a férfit,
és ívbe feszítette a testét, könnyű célpontot szolgáltatva.
Kasaad nyüszítve könyörgött, de a körülötte állók szemében
nyoma sem látszott az együttérzésnek. A férfi végül
lecsillapodott, és Inevera szemébe nézett.
– Ha el akarod veszejteni egy igaz harcos életét egy félkarú
push’ting miatt, hát legyen! Csak gyorsan essünk túl rajta,
lányom!
Inevera állta Kasaad tekintetét, ereiben forrt a vér. A kés
kemény ezüstmarkolata melegen simult izzadó tenyerébe.
– Nem ölöm meg a saját apámat – mondta végül. – És nem
érdemled meg, hogy gyors legyen. – Qevához fordult. – Az
Evejah szerint megkímélhetem, ha úgy látom jónak.
– Ne! – kiáltotta Cashiv. – Nie vigyen el, te lány, szolgáltass
igazságot a bátyádnak! Ha nem akarod beszennyezni a
kezedet, csak szólj, és én megteszem a nevedben.
– Tisztában vagy vele, mit jelent, ha életben hagyod? –
kérdezte Qeva, nem is törődve Cashivval. – Everamot vérrel
kell kárpótolni az őt ért sérelemért.
– Megkapja a kárpótlást – mondta Inevera.
Qeva bólintott, fogott egy szalagot, és elkötötte vele
Kasaadnak azt a lábát, amelyikkel megrúgta a lányt. Cashivra
pillantott.
– Tartsd erősen!
A harcos bólintott, és tovább fokozta a szorítását.
Inevera nem habozott, a kést úgy illesztette apja térdéhez,
mint a húst szeletelő hentes. Forró vér fröccsent szét, ahogy a

 328 
férfi alsó lábszára egy reccsenéssel levált a csontok
találkozásánál. Kasaad kiáltásai betöltötték a pavilont, de ezen
a helyen hozzászoktak az ilyesféle hangokhoz, úgyhogy senki
sem kapta fel a fejét.
Inevera megragadta apja szakállát, és erővel maga felé
rántotta a fejét, beléfojtva a fájdalmas kiáltásokat.
– Most pedig elmész Manvah-hoz, és őt fogod szolgálni, de
úgy, mintha maga a Damaji’ting volna. Ha életed végéig
engedelmes maradsz, talán megszánlak, és engedem, hogy
feketében halj meg. De ha csak még egyszer megütöd anyámat,
vagy akár csak egyetlen apró kívánságát nem teljesíted,
tudomást szerzek róla, és levágom a másik lábadat meg a
karjaidat is. Végtagok nélkül nem keverheted bajba magad, és
hosszú életet fogsz élni, amikor pedig khaffitként meghalsz,
kutyák falják majd fel a testedet, aztán teleszarják veled az
utcát.
Cashiv a földre taszította Kasaadot, mire az újra élesen
felkiáltott. A harcos Ineverára mutatott.
– Egy láb? Egy semmirekellő részeg barom lába? Ennyit ér
neked Soli?
Inevera sebesen mozdult, megragadta a férfi ujját, és éppen
olyan könnyedén törte el, mint ahogy egyetlen felemelt
ujjpercével megszakította az energia vonalát a combjában.
Cashiv alatt összecsuklott a lába, mire a lány elkapta, és az esés
lendületét kihasználva a földhöz teremtette.

 329 
 – Te akarsz a bírám lenni, te akarod eldönteni, mennyire
szerettem a bátyámat? Azt hiszed, engem kevésbé köt hozzá a
vér, mint téged az ondó?
Cashiv hűvös tekintettel nézett vissza rá.
– A lelkem készen áll elindulni a magányos ösvényen, Inevera
vah Kasaad. Számtalan alagait öltem meg, nemzettem egy fiút,
és nem ütöttelek meg téged. Jogodban áll megölni, ha úgy
látod jónak, de nem tagadhatod meg tőlem a Mennyországot,
ahogyan az apádtól. Everam nagytermében fogok ülni Soli
oldalán, és őt vigasztalom majd a tevehúgy alatt, amit a saját
húga önt a nyakába annak a disznózabálónak minden egyes
lélegzetvételével. – Gúnyos mosolyra húzta a száját. – Szúrj
már! Tedd meg! – Őrület sütött a szeméből, és Inevera
egyszerre rájött, hogy a férfi nem is akar mást, mint hogy
megölje. Szinte könyörgött érte.
Megrázta a fejét.
– Távozz innen! Nem foglak megölni azért, mert szeretted a
bátyámat, még akkor sem, ha ez a szeretet elvette az eszedet.

Miután visszatért a palotába, Inevera gyorsan a Pince felé vette

az irányt.
Ilyentájt kevés lány volt ott, és azok is kapkodva
készülődtek, hogy elinduljanak az óráikra. Még Ineverának is
meg kellett tartania egyet aznap, mielőtt délután belép az
Árnyak Kamrájába.

 330 
 Megpillantotta Shaselle nie’dama’tinget, aki éppen a bidóját
fonta, és csettintett neki, hogy magára vonja a figyelmét. Bár a
másik lány idősebb volt nála, azonnal ugrott.
– Dolgom van – mondta Inevera. – Tartsd meg helyettem a
másodévesek óráját az alapvető gyógynövényekről!
– Igenis, nie’Damaji’ting. – Shaselle meghajolt, és elsietett,
hogy teljesítse az utasítást.
Nie’Damaji’ting. Kenevah örököse. Hivatalosan nem létezett
ilyen cím – valószínűleg bármelyik lányt súlyosan
megbüntették volna, ha rajtakapják, hogy használja.
Inevera korábban soha nem parancsolta meg senkinek, hogy
tanítsanak helyette, ráadásul joga sem volt hozzá, de ebben a
pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte. Csak az számított,
hogy egyedül lehet végre. Levetette magát az ágyára, és
zokogott. Megpróbálta apró üvegcsékben felfogni a könnyeit,
hogy felajánlhassa őket Everamnak, amikor a bátyja lelkéért
imádkozik, de annyira remegett a keze, hogy még ezt is
képtelen volt megtenni. A párnába temette hát az arcát, és
hagyta, hogy a durva szövet igya fel a könnyeket.
Soli meghalt. Soha többé nem láthatja meleg mosolyát vagy
csinos arcát, soha többé nem hallgathatja vigasztaló szavait,
soha többé nem érezheti biztonságot nyújtó jelenlétét. Egy
szemvillanás alatt szertefoszlott minden álma a jövőről.
Kíváncsi volt, vajon látták-e a dama’tingek Soli Hannu
Pashának végén, hogy mi fog történni vele.
És Kasaad? Vajon jót tett-e a világgal, amikor megkímélte az
apja életét, vagy csak még nagyobb terhet rótt vele a Sivatag

 331 
Lándzsájára? Lehet, hogy Cashivnak igaza volt, és Inevera
tényleg nem bosszulta meg a bátyját úgy, ahogyan Soli
megérdemelte volna?
Telt az idő, aztán megszólalt a délutáni harang. Ineverának
az Árnyak Kamrájába kellett volna mennie, de továbbra sem
kelt fel az ágyáról. Amióta a dama’tingek palotájába került,
egyetlen alkalmat sem mulasztott el, de semmiféle szabály nem
kötelezte, hogy megjelenjen. Ha az egész életét a kockák
faragásának kívánta szentelni, hát ahhoz is joga volt.
Végül kinyílt a Pince ajtaja, és Qeva lépett be rajta.
– Elég már ebből, te lány, most már csak kisírtad magad!
Nincs ennyi fölösleges víz a Sivatag Lándzsájában, hogy egész
nap ömöljön belőled. Keresd meg az egyensúlyodat. Kenevah
hívatott.
Inevera vett egy mély lélegzetet, aztán még egyet, majd a
köpenye ujjával óvatosan megtörölte a szemét. Végül sikerült
összeszednie magát, és felállt, bár belülről továbbra is
marcangolta a fájdalom.
Kenevah a dolgozószobájában várta Ineverát. A
teáskannából gőz szállt fel, a Damaji’ting intésére a lány öntött
mindkettejüknek, majd leült az idősebb nővel szemben.
– Soha nem mondtad, hogy a bátyád Baden emberei között
van.
Inevera tompán bólintott.
– Féltem, hogy nem enged a közelébe, ha megtudja. – Ezzel
gyakorlatilag beismerte, hogy hazudott a Damaji’tingnek, de

 332 
már ahhoz sem volt benne elegendő erő, hogy tartson a
következményektől.
Kenevah felmordult.
– Valószínűleg így is lett volna. És talán még élne, ha szólsz.
– Inevera felnézett a nőre, de az csak megvonta a vállát. – De az
is lehet, hogy nem. A kockák sok mindent megmutatnak a
jövővel kapcsolatban, de a múltról hallgatnak.
– „Ami elmúlt, elmúlt – idézte Inevera a Damajah-t –, nincs
okunk tépelődni rajta.”
– Akkor miért töltötted sírással a napot? – kérdezte
Kenevah.
– A fájdalmam szélvihar, Damaji’ting – felelte a lány. – Még
a pálmafának is meg kell hajolnia a szélben, hogy aztán
felegyenesedhessen, amikor elmúlik a vihar.
Kenevah felemelte a fátylát, éppen csak annyira, hogy
elfújhassa a teájából felszálló gőzt.
– A Sharumok nem hajlanak.
Inevera erre felkapta a fejét.
– Hogyan?
– Nem hajlanak, és nem sírnak – mondta Kenevah. – Ezt a
luxust a Sharumok nem engedhetik meg maguknak az
Útvesztőben, ahol az életet és a halált csak egy hajszál választja
el egymástól. Mi meghajlunk a szélben, a Sharumok azonban
elfogadják a fájdalmukat, és nem törődnek vele. A képzetlen
szemlélő számára talán úgy tűnik, hogy ez a kettő egy és
ugyanaz, csakhogy ez nem így van. És ahogy egy szélvihar
kettétörheti akár a leghajlékonyabb fát is, ugyanúgy a

 333 
sharumok sem feltétlenül tudnak megbirkózni minden
fájdalommal. Ha ez történik, vadul szállnak szembe a fájdalom
okozójával, hogy dicsőséges halált halhassanak, és ne kelljen
elismerniük a vereségüket.
– Cashiv ilyen halálra vágyott – bólintott Inevera. – A
bátyám és ő szerelmesek voltak.
Kenevah kortyolt egyet a teájából.
– Más Sharumok az Alvárosba zárják a szeretteiket
éjszakára, amíg ők az Útvesztőbe mennek, a push’tingok
viszont vállt vállnak vetve harcolnak velük. Emiatt bölcsebbek
ugyan, de nehezebben fogadják, ha elvesztik a társukat. –
Inevera szemébe nézett. – Te megtagadtad tőle ezt a halált. És
apádtól is, bár az Evejah így írja elő.
– Az Evejah rám bízza a döntést – mondta Inevera –, és miért
kíméltem volna meg Cashivot a szenvedéstől, ha engem nem
kímél meg tőle senki?
Kenevah bólintott.
– Túlságosan magától értetődőnek vesszük a halált
Kráziában. Gyakori, de kellemetlen látogatóból olyanná vált,
mint egy öreg barát, akit tárt karokkal várunk. Háromszáz
évvel ezelőtt több millióan éltünk ebben a hatalmas városban
és körülötte a földeken. Egymással akkor is harcoltunk, de az a
pár halott az ellopott kutak miatt mit sem számított, amikor
annyian voltunk, mint homokszemek a sivatagban. Most, hogy
kevés van belőlünk, mint az esőcseppekből, minden élet
számít.
– Az alagaiok… – kezdte volna Inevera.

 334 
 Kenevah egy kézmozdulattal beléfojtotta a szót.
– Valóban az alagaiok oltják ki a legtöbb életet, de a saját
ostobaságunk táplálja őket.
– Alagai’sharak – szólt Inevera.
– Évezredek törzsi ellenségeskedése nem illan el
napnyugtakor, akármit is mond az Andrah és a Sharum Ka.
Romlottak, a Kajit mindenek elé helyezik, és bármit képesek
lennének megtenni, hogy végezzenek a riválisaikkal. A
Sharum Ka öreg, és éjjelente a palotájában marad, ami azt
jelenti, hogy az Útvesztőben nincsen igazi vezér. A legerősebb
férfiakat mégis éjszakáról éjszakára bezavarjuk abba a
húsdarálóba, és gyorsabban veszítjük el a harcosokat, mint
ahogy születnek. Mi, dama’tingek szüntelenül azon vagyunk,
hogy Kráziában minden anyaméhbe gyerek kerüljön, de
egyszerűen nem vagyunk elegen ahhoz, hogy lépést tartsunk a
minden igyekezetükkel kihalás felé száguldó férfiakkal.
– Mégis mit lehet tenni? – kérdezte Inevera.
Kenevah felsóhajtott.
– Nem tudom, lehet-e egyáltalán tenni valamit. A mi
tudásunknak is vannak korlátai. Talán egy nap csak azért
öröklöd majd meg a fátylamat, hogy a népünk végnapjait
felügyeld.
Inevera megrázta a fejét.
– Ebbe nem törődöm bele. Everam csak próbára tesz
bennünket. Nem engedheti, hogy a népünk elpusztuljon.

 335 
 – Már háromszáz éve engedi – mondta Kenevah. – Everam
szereti azokat, akik erősek, de azokat is, akik ravaszak. Talán
csak nincs türelme többé azokhoz, akik viszont ostobák.

Inevera hűvös precizitással dolgozott tovább, közben azonban

folyamatosan nőtt benne a feszültség, ahogy egyre közelebb
járt a kockák befejezéséhez. Még egy hét, legfeljebb kettő, és
próbára teheti magát a fátyolért. Tizennégy évesen.
Évszázadok óta a legfiatalabbként.
Akaratlanul is megjelent előtte Melan, ahogy a lány kockái
elégtek a napfényben. Hallotta a sikolyait. Érezte az égő hús
szagát, a szemét maró füstöt. Időközben megtettek mindent a
hagyományos módszerekkel, és Asavi gyaníthatóan
nemegyszer horamágiával is próbálkozott, de Melan keze még
mindig olyan volt, mint egy homokdémon mancsa, torz és
sebhelyes.
Vajon ez a sors vár rá is? Inevera ösztönei azt súgták, hogy
nem, de soha semmit nem lehetett biztosra venni, még
Kenevah jóslatait sem.
Rémálomból riadt fel, a szíve hevesen vert. Még sötét volt a
Pincében, de Inevera gyanította, hogy már nem lehet messze a
reggel, és tudta, hogy szemhunyásnyit sem fog már aludni.
Csendben felkelt hát, lábujjhegyen elosont megmosakodni,
aztán elvett egy friss bidóselymet a kupacból, és olyan sebesen
tekerte magára, mint ahogy egy férfi magára kapja a köpenyt.

 336 
Mire a rovásfények életre keltek, már mindennel megvolt,
úgyhogy segített a fiatalabb lányoknak felöltözni, és
felkészülni a sharusahkra.
Aznap kevés sebesült érkezett a pavilonba, és Inevera éppen
visszaindult volna a palotába, amikor két, még bidót viselő fiú
érkezett.
Az egyikük meglepően kövér volt – a kiképzőmesterek
gyakorlatilag éheztették a nie’Sharumokat –, és úgy támogatta
alacsonyabb és lényegesen soványabb, tulajdonképpen csupa
csont és bőr társát. A kisebbik fiú legfeljebb tízéves lehetett, a
karja olyan csúnyán eltört, hogy a csont kiállt a felszakadt
húsból, és vér folyt végig az ernyedt végtagon. Sápadt arcát
kiverte a verejték, de nem sírt, és segítség nélkül lépett oda az
asztalhoz, ahol Qeva várta, hogy helyre rakhassa a karját.
Amint a dama’ting bólintott, a kövér fiú mélyen meghajolt, és
már ott sem volt.
Inevera számtalanszor segített már törött csontokat
gyógyítani, és tudta, milyen gyógyfüveket meg más
segédeszközöket kell kerítenie. A fiúnak vitt egy vastag réteg
szövetbe csavart botot, hogy ráharaphasson, és sajgó szívvel
nézett fájdalomtól üveges szemébe.
A sebesült szájába illesztette a botot.
– A dal’Sharumok elfogadják a fájdalmat – mondta.
A fiú bólintott, bár az arcán látszott a zavarodottság. Amikor
Qeva nekilátott, hogy helyre tegye a karját, beleharapott a
botba, egy pillanattal később azonban elernyedt a teste, a szája
kinyílt, és a bot a földre hullott. Inevera először azt hitte, hogy a

 337 
fiú elájult – ami tökéletesen érthető lett volna –, de az nyitott
szemmel figyelte, ahogy a dama’ting egymáshoz illeszti a
csontokat, és ellátja a sebet. Lenyűgöző volt. Inevera felnőtt
Sharumokat is látott már, akik inkább elfordultak, és nem
nézték végig, amikor összeöltötték a sebeiket. Miután végzett,
Qeva egy főzetet itatott a fiúval, hogy elaltassa, és
mozdulatlanságra kényszerítse, Inevera pedig eközben
elkészítette a gipszet.
– Kiképzőmesterek! – Qeva undorodva ejtette ki a szót. – Ez
a fiú Jardir utolsó leszármazottja, az apját a Majah-k
mészárolták le egy kútért folytatott harcban. Épp elég baj, hogy
éjszakánként sorra halnak meg a férfiak. Belefáradtam, hogy
már fiúkat is kell gyógyítanom. Sokan el sem jutnak az
Útvesztőbe, már kiképzés közben meghalnak, vagy
megnyomorítják őket. Ennek véget kell vetni.
– Vége is lesz – jelentette ki Inevera. – Megtalálom a módját.
– Te? – Qeva gúnyosan húzta el a száját. – Ezek szerint
mégiscsak azt hiszed, hogy te vagy a Damajah?
Inevera megvonta a vállát.
– Talán jobb lenne tétlenül várni rá, hogy testet öltsön?
Qeva összehúzta a szemét.
– Vigyázz, mit beszélsz, te lány! Ez már szinte blaszfémia!
Inevera mélyen meghajolt.
– Nem vetemednék ilyesmire, dama’ting.

 338 
Inevera még jóval azután is az alvó fiút figyelte, hogy véget ért
a munka, és visszatérhetett volna a palotába. Jóképű volt, talán
még egy dama’tingnek is megakadhatott volna rajta a szeme,
de nem úgy festett, mint aki szívesen feladná a golyóbisait,
hogy aztán eunuchként élje le az életét. Erő sugárzott belőle.
Inevera érezte. Talán ezért akart mindenáron még egyszer
beszélni vele.
A fiú megmozdult, kinyitotta barna szemét.
– Az ifjú harcos felébredt – állapította meg mosolyogva
Inevera.
– Te beszélsz – szólalt meg rekedten a sebesült.
– Állat vagyok talán, hogy nem szabadna? – kérdezte
Inevera, bár pontosan tudta, mire gondolt a fiú. A dama’tingek
nem ereszkedtek le a nie’Sharumokhoz a pavilonban, ezt
meghagyták a lányoknak.
– Úgy értem, hozzám. Csak egy nie’Sharum vagyok.
Inevera bólintott.
– Én pedig nie’dama’ting. Hamarosan kiérdemlem a
fátylamat, de még nem viselem, úgyhogy azzal állok szóba,
akivel akarok. – A fiú ajkához emelt egy tál zabkását. – Nyilván
éheztetnek benneteket a Kaji’sharajban. Edd ezt meg! Segíteni
fog a dama’tingek varázslatainak, hogy meggyógyítsanak.
A fiú bólintott, kapkodva szürcsölni kezdett, sebesen
kiürítette a tálat, aztán felnézett.
– Mi a neved?
Inevera megint elmosolyodott, és letörölt egy darab
zabkását a sebesült szája széléről.

 339 
 – Merész vagy ahhoz képest, hogy még a bidódat is csak alig
kaptad meg.
– Ne haragudj! – mondta a fiú.
Inevera felnevetett.
– A bátorságért nem kell bocsánatot kérni. Everam nem
szereti a gyávákat. Inevera a nevem.
– „Everam akarata” – fordította a fiú, és lehajtotta a fejét,
mintha a mellkasára akarna bökni az állával. – Ahmann
vagyok, Hoshkamin fia.
Inevera elfojtott egy újabb nevetést. Ez vajon egy esetlen
kísérlet lehetett az udvarlásra? Barátságosan bólintott, közben
elgondolkodott rajta, hogy vajon mi vonzza ehhez a fiúhoz.
Talán ez a bátor, erős legény is egyike lesz azoknak, akik még a
kiképzés közben meghalnak, mielőtt az életük egyáltalán
elkezdődhetne, de az is lehet, hogy az Útvesztőben áldozzák
majd fel az ostobaságnak, mint Solit.

Miután Inevera visszatért a palotába, egyenesen az Árnyak

Kamrájába sietett. Nem késlekedhetett tovább. Bizonyos
kérdéseire csak a kockák válaszolhattak. Behúzódott a
cellájába, a földre fektette maga előtt a szerszámait, majd
érzékeny ujjait végigfuttatta az erszényéből elővett csontokon.
Tízezer érintéstől sima, szent olajokkal kezelt felszínük olyan
volt, mint az üveg, csak a szimbólumok vésett vonalait lehetett
kitapintani rajtuk.

 340 
 Mindegyikre egy prófétarovás került, aztán a többi oldal
közepére meg a szélei mellé a jóslás egy-egy szimbóluma. Csak
a négyoldalú kockán tizenhat jel volt. A hatoldalún harminc. A
nyolcoldalún harminckettő. És így tovább. Inevera egyesével
végigsimította a szimbólumokat a sötétben, és ellenőrizte, hogy
tökéletesek-e, ahogyan azt már számtalanszor megtette
korábban is. Ahogy a kocka oldalainak száma nőtt, úgy lettek
egyre kisebbek a jelek, de Inevera mindegyiket úgy ismerte,
mintha egyenesen a lelkébe vésték volna őket.
Végül a kezébe vette a húszoldalú kockát. Az utolsót a
készletből. A nyolcadik hora még az erszényében lapult, hozzá
sem kellett érnie, amióta megkapta a csontokat Kenevah-tól.
Sok lány hibázott faragás közben, és így szüksége volt a
tartalék horára. Egyáltalán nem számított szégyennek
felhasználni, de hét csontból végezni egészen különleges
teljesítménynek számított, ráadásul senki sem szívesen dobta
el az alapanyagot. Ha sikerült épségben megőrizni, a nyolcadik
horát mindenki belátása szerint használhatta fel. Önállóan
gyakorolhatta vele a mágiát.
A húszoldalú kocka befejezéséhez sem hiányzott sok: már
csak három szimbólumot kellett rávésnie. Eleinte lassan
dolgozott, a szerszámot óvatosan vezette végig a felületen, alig
érintve a kockát olyan sekély vonalakat vésett, amiket
pillanatok alatt el lehetett csiszolni. Aztán az ujjával ellenőrizte
a jeleket, és másodszorra valamivel mélyebbre véste őket. És
megint. És megint. Százszor is, ha kellett, amíg a vonalak elég
mélyek és felismerhetőek lettek.

 341 
 De ma nem így tett. Most Everam erejét érezte az ujjaiban,
mélyen a csontba vágott, és egyetlen, folyamatos mozdulattal
véste ki az első szimbólumot. Vakmerő, szinte ostoba tett volt,
de nem tudott uralkodni magán. Elfordította a kockát, rögvest
hozzáfogott a második jelhez, aztán meg a harmadikhoz, és
pillanatok alatt végzett azzal, ami a többi oldal esetében
hetekig tartott. Remegő kézzel fogta meg a fényezésre használt
textildarabot, félresöpörte vele az apró forgácsokat, de egyelőre
félt az ujjával kitapintani a munkája eredményét. Vajon
hibázott? Elrontotta a kockát? Egy év munkája bánja, ha így
lesz, és harmadik esélyt nem kap, csak ha megégeti érte a
kezét?
Végül megtalálta az egyensúlyát, és összeszedte a
bátorságát, hogy megérintse a felületet. Elámult a
tökéletességén. Minden további habozás nélkül felkapta a
legélesebb szerszámot, és belevágott a bőrbe a hüvelyk- meg a
mutatóujja között. A vérét a kockákra folyatta, hagyta, hogy
végigcsorogjon a szimbólumok vájataiban. Közben mindvégig
imádkozott.
– Everam, a Mennyország és Ala teremtője, ki fényt és életet
adsz, a gyermekeid haldokolnak. Egymás ellen harcolunk,
amikor össze kellene tartanunk, életeket vetünk oda, amikor
őriznünk kellene őket. Hogyan térhetünk vissza a
kegyelmedbe, hogyan maradhatunk meg ezen a világon?
Miközben a szavakat mormolta, a hét kockát óvatosan rázta
összeillesztett tenyerei között, és a bőrén érezte, amint az életre
kelő mágia átmelegíti őket. A keze vörösen ragyogott, ahogy az

 342 
ujjai között kiszűrődő vékony fénycsíkok táncra keltek a cella
falán.
Tilos volt egyedül próbára tenni a kockákat. A szabályok
értelmében meg kellett szólaltatnia a csengettyűt, és csak a
többiek jelenlétében vethette el őket először, de Ineverát ez
most nem érdekelte. Érezte a kezében felgyűlő erőt, és képtelen
volt tovább várni.
Dobott.
A mágiától izzó kockák szerteszét szóródtak a padlón.
Inevera figyelte természetellenes mozgásukat: a mintázat
kialakulását nem a fizika meg a geometria törvényei, sokkal
inkább a rovások diktálták. A megmunkált csontdarabok
mozdulatlanul hevertek, némelyik szimbólum tompa fénnyel
lüktetett, mások hevesen ragyogtak, a legtöbb sötét maradt. A
jóslat kiolvasása legalább annyira volt művészet, mint
tudomány, Inevera azonban éppen olyan világosan látta a
szimbólumok jelentését, mintha szavakat olvasott volna egy
pergamenről.
„Egy fiú sírni fog az Útvesztőben az 1077-ik hajnalon.
Teremts belőle férfit, és indítsd el az úton, hogy Shar’Dama Ka
lehessen.”
Inevera érezte, hogy az arcába pír szökik. Mélyeket lélegzett,
hogy megkeresse az egyensúlyát. Tehát rá fog találni az
újjászületett Shar’Dama Kára? Ez azt jelenti, hogy valóban ő a
Damajah, ahogyan Qeva mondta, amikor nemrég ráförmedt?
Soha nem tudhatja meg, mert a kockák mindig csak mások
sorsát árulják el, azét nem, aki veti őket.

 343 
 – Teremts belőle férfit – suttogta maga elé. A szimbólumok
jelentése soha nem volt egyértelmű. Vajon a hagyományos
fátyolceremóniát jelképezték, amin minden Sharumnak át
kellett esnie? Vagy a szüzesség elvesztését? A taníttatást és a
kiképzést? A házasságot? Ezt nem árulták el a kockák.
Inevera újra megrázta őket.
– Everam, a Mennyország és Ala teremtője, ki fényt és életet
adsz, mit kell tennem, hogy férfit teremtsek ebből a fiúból?
A szimbólumok ismét szóltak hozzá, bár a jelentésük ezúttal
sem lett tisztább, és csak új félelemmel töltötték el.
„A Sharak Ka közeledik. A Szabadítónak meg kell kapnia
minden segítséget.”
Sharak Ka. Az első háború. A Szabadító nélkül az emberiség
kútja mindörökre kiszárad, és Everam fénye eltűnik Alából.
A szabadítónak meg kell kapnia minden segítséget.
Inevera gyorsan összegyűjtötte a csontokat, és a magasba
emelte őket. Az ujjaival addig forgatta őket, amíg a
szimbólumok be nem világították a cellát, ahol számolatlanul
töltötte az órákat, és amit mégsem látott igazán soha. A fény
megcsillant a kőfalba vájt nyílásban várakozó
ezüstcsengettyűkön.
Többé nem kell sötétben élnie. Mostantól fogva a kockák
fénye világítja be előtte az utat.

 344 
A fátyolpróba mintha pár pillanat alatt tovasuhant volna.
Ineverát nem gyötörték kétségek, mindenre azonnal válaszolt,
bár Kenevah sokkal több kérdést tett fel neki, mint Melannak,
vagy ami azt illeti, bármelyik másik lánynak, aki azóta
megkapta a fátylat.
A Damaji’ting több ravasz kérdéssel és féligazsággal is
megpróbálta tőrbe csalni, újra és újra próbálkozott, de Ineverát
semmi sem zökkentette ki. A helyiségben a hitvesek és a
jegyesek összesúgtak, mind arra voltak kíváncsiak, hogy
Inevera vajon elkövetett-e valamiféle hibát, amire Kenevah
igyekszik fényt deríteni. A kockák olvasata nem volt
egyértelmű, és hibák előfordultak. Egyet talán meg is engedtek,
de kettőt soha.
Inevera érzékelte a kételkedést, de csak szél volt a számára.
Everam bölcsességét érezte a kockákon át, és az ő
bizonyosságával felelt meg mindent. Ő is és Kenevah is biztos
tudta, hogy egyetlen rossz választ sem adott. Az idős nő végül
bólintott.
– Üdvözöllek közöttünk, húgom.
A dama’tingek megőrizték a méltóságukat, bár azonnal
beléjük szakadt a szó. Néhány dama’ting ujjongani kezdett –
de nem az összes. Ahogy Inevera végignézett rajtuk, tekintete
találkozott Metánéval.
A másik lány szinte észrevehetetlenül biccentett
tiszteletadás gyanánt, de a tekintete kemény maradt. Nehéz lett
volna megállapítani, hogy alázatot tanult vagy bosszúra

 345 
szomjazott, de Inevera arra jutott magában, hogy valójában
mindegy is.
Ott helyben, az Árnyak Kamrájában, mindenki szeme előtt
Ineverát levetkőztették, még a bidót is letekerték róla, és
megeskették Everammal.
– Én, Inevera vah Kasaad am’Damaj am’Kaji, Everam
jegyese elfogadom őt első számú férjemül. Az ő kívánsága az
első mindenkié közül, az ő szerelme a leghőbb vágyam, az ő
akarata a követendő parancsom, mert ő teremtett mindent, mi
nagyszerű s igaz, minden más férfi csak halvány árnyéka az ő
tökéletességének. Esküm a mának szól és az
örökkévalóságnak, mert halálom napján asszonytársaim mellé
szegődöm a Mennyei Háremben, és megismerem az ő szent
érintését.
– Tisztelem az esküdet, és gondoskodom róla, hogy
megtartsd. – Kenevah a magasba emelte a lány kockáit, mire
azok a mágia fényével ragyogtak fel.
– Tisztelem – szólt Qeva, és felemelte saját világító kockáit.
– Tisztelem – visszhangozták sorra egymás után a
dama’tingek, majd mindegyik felmutatta a maga kockáit. –
Tisztelem. Tisztelem.
Ineverát egy márványasztalhoz vezették, ahol le kellett
térdelnie, tenyerét az asztal lapjára kellett fektetnie, homlokát a
két keze közé hajtotta. A kőben kopott mélyedések jelezték a
helyeket, ahol már számtalan térd, tenyér és homlok
megfordult előtte.

 346 
 Kenevah elővett egy jókora márványdarabot, ami valaha
láthatólag egy hímtagot formázott, de az évszázadok alatt a
duzzadó makk addig kopott, amíg már alig lehetett
megkülönböztetni a hengeres résztől.
Qeva fogott egy kupa áldott vizet, a falloszra öntette, közben
pedig imákat suttogott. Végül elővett egy üvegcse szent
kanisolajat, meglocsolta vele a márványt, amit aztán körkörös
mozdulatokkal úgy kezdett el simogatni, mintha egy férfit
elégítene ki éppen. Mind a hét szent simítást megejtette,
egyenletesen kenve el az olajat mindenhol.
Kenevah átvette a márványt, Inevera mögé lépett, aki hiába
próbált erőt venni magán, összeszorította a combjait, pedig
tudta, hogy ennél rosszabbat nem is tehetne.
– A félelem és a fájdalom… – szólt a dama’ting.
– …csak szél – fejezte be a mondatot Inevera. Hagyta, hogy a
lélegzete átvegye az irányítást, megkereste az egyensúlyát,
ellazította a combjait, és kitárta magát.
– Ezennel szentesítem egyesülésedet Everammal – mondta
Kenevah, majd habozás nélkül Ineverába döfte a falloszt,
amitől a lánynak elakadt a lélegzete. Kenevah újra meg újra
forgatva ki-be mozgatta a márvány hímtagot. Inevera testébe
fájdalom hasított, de ő meghajlott, mint a pálmafa, és kifelé
nem mutatott mást, csak az Everammal kötött házassága felett
érzett emelkedettséget. Everam igaz férje volt már, és a horán
keresztül szólt hozzá. Végre megértette, mit jelent Everam
hitvesének lenni. Soha többé nem lesz egyedül. Mindig ő vezeti
majd az útján.

 347 
 Kenevah végül hátralépett.
– Ezennel vége, Everam hitvese.
Inevera bólintott, majd lassan felegyenesedett. Mindene fájt,
combjain patakokban folyt a vér. A térde egy pillanatra
megbicsaklott alatta, de azért kihúzta magát, és Kenevah felé
fordult, aki elővett egy sima selyemdarabot, és Inevera arcára
kötötte.
A lány meghajolt.
– Köszönöm, Damaji’ting!
Kenevah viszonozta a meghajlást, Inevera pedig
megfordult, a derekára kötött erszénytől eltekintve meztelenül
elvonult a többi nő mellett, és kilépett a szobából. A dereka
egyenes volt. A léptei büszkék.

Saját lakosztályt kapott a palotában és az alpalotában is. A

hatalmas, fényűző szobákban hemzsegtek a drága szőnyegek,
selyem ágyneműk, vastag bársonyfüggönyök, ezüst, arany és
porcelán étkészletek. A rovások nyújtotta fényt Inevera
kedvére felerősíthette vagy tompíthatta. Saját márvány
fürdőkádat is kapott, a víz és a szobák hőmérsékletét pedig
hőrovásokkal szabályozhatta. Mindezt a mágiát egy egyszerű
kőtalapzatról irányíthatta, amit már akkor megtanult, amikor
még csak bidót viselt.
Amint egyedül maradt, Inevera a szekrényhez sietett, ahol
tucatnyi fehér selyemköpeny várt rá. Kiválasztott közülük

 348 
kettőt. Az elsőt lefektette a széles, baldachinos ágyra. A
másodikat a késével vette kezelésbe. Az eunuchok már
felmelegítették a fürdőjét. Inevera elmerült a kellemesen forró
vízben, és alaposan lesúrolta a testét. Ujjait végighúzta a
borotvált fejbőrén éppen csak kiütköző borostán, és
elmosolyodott. Soha többé nem kell kopaszon járnia. Azért a
lábát és az altestét ezután is naponta borotválja majd.
Amikor már teljesen sima volt, rovásokat festett a szemérme
köré. Odalent már nem folyt a vér, a víz azt is lemosta, ami
alvadtan hátramaradt belőle, de Inevera még mindig érezte a
fájdalmat, amit Everam hímtagja okozott, amikor elhálta vele a
házasságot.
Behúzta a vastag függönyöket, felerősítette a rovásfényt a
falakon, aztán letérdelt a padlóra, mélyen lélegzett, amíg
megtalálta az egyensúlyát, és imádkozni kezdett. Ezután
belenyúlt az erszényébe, és elővette belőle a nyolcadik csontot.
Durva volt, mint az alából egy csákánnyal kivájt
obszidiándarab.
Felbecsülhetetlen értékkel bírt: mágia volt, amivel szabadon
rendelkezhetett. A palota falaiba épített csövekben folyó
nyálkás démonvér felhasználási lehetőségei korlátozottak
voltak, de ezt a csontdarabot számtalan dologra
felhasználhatta. Újabb egy év múlva kaphat majd csak újabbat,
amit bármire felhasználhat a gyógyító sátoron kívül. A többiek
nyilvánvalóan máris azt találgatták, mihez kezd majd Inevera a
csonttal. Talán egy rovással fegyverré vagy védőpajzzsá

 349 
változtatja, hogy aztán mindig magánál tartsa, mint sok másik
dama’ting.
De Ineverának ez eszébe sem jutott. Megérintette a bőrére
festett rovásokat, mire azok rögvest felmelegedtek, dolgozni
kezdtek, és élénken ragyogtak fel a félhomályban. Ahogy a
combjai összerándultak, Inevera megborzongott. A testén
végigfutó érzés nem volt éppen kellemes, de azért
fájdalmasnak sem mondhatta volna.
A gyógyítás volt a legerősebb és a legkimerítőbb mágia.
Miután a nyolcadik csont elporladt Inevera kezében, Inevera
óvatosan a lábai közé nyúlt. Sikerrel járt.
Szűzhártyája ismét ép volt.
Ha van egyáltalán esélyem feleségül menni a Szabadítóhoz, valódi
menyasszonya akarok majd lenni, olyan, aki soha nem volt még
férfival.
Fogta a selyemköpenyt, amiből a késével korábban egyetlen
hosszú csíkot vágott, és az alaposan beidegződött
mozdulatokkal a testére fonta a bidót.

Az ismerős bódé eltűnt, a helyén sokkal nagyobb és szebb

épület állt.
– Kosarak! – hallatszott a kiáltás, és Inevera felkapta a fejét
meglepetésében. Az apját pillantotta meg a khaffitok barna
köpenyében, amint egy botra támaszkodva bicegett falábával. –
Krázia legjobb kosarai!

 350 
 Inevera megvárta, amíg egy bódéba lépő vásárló magára
vonja Kasaad figyelmét, aztán észrevétlenül beosont,
megkerülte a pultot, félrehajtotta mögötte a függönyt, és a
hátsó helyiségbe sietett.
Az anyja mit sem változott az évek során, most is egy keretet
tartott a két talpa között, és font. Tucatnyi másik nő vette körül,
némelyik fiatal volt fedetlen arccal, mások középkorúak vagy
idősebbek. Amikor Inevera belépett a függöny mögé,
mindannyian felkapták a fejüket. Csak Manvah tért vissza a
munkájához.
– Hagyjanak magunkra! – szólt halkan Inevera, mire a fonók
eldobták készülő kosaraikat, feltápászkodtak, és elsiettek
mellette. Inevera még a fátyol mögött is többet felismerni vélt
közülük.
– Legalább egy délutánra való munka kiesett miattad –
mondta Manvah. – Valószínűleg több is, mert ezek a varjak
most napokig másról sem fognak károgni.
Inevera eloldozta a fátylát, és leengedte az arcáról.
– Anyám, én vagyok az, Inevera.
Manvah felnézett, de sem meglepetés, sem felismerés nem
látszott a tekintetén.
– Úgy tudtam, hogy a dama’tingeknek nincs családjuk.
– Nem örülnének, ha megtudnák, hogy eljöttem – ismerte el
Inevera. – Viszont még mindig a lányod vagyok.
Manvah felmordult, és folytatta a munkát.

 351 
 – Az én lányom nem álldogálna tétlenül, amikor ennyi
fonnivaló akad. – Felnézett egy pillanatra. – Vagy csak
elfelejtetted, hogyan kell csinálni?
Inevera mordulása annyira hasonlított az anyjáéra, hogy egy
pillanatra maga is meghökkent. Aztán elmosolyodott, a helyére
illesztette a fátylát, és kilépett a szandáljából. Leült egy tiszta
pokrócra, a kezébe vett egy félkész kosarat, és elégedetlenül
ciccentett.
– Jól megy a sorod, ha már Krisha meg az asszonytársai is
neked fonnak. – Jó pár pálmalevelet lefejtett a keretről, aztán
újakért nyúlt. – Viszont továbbra is hanyagul dolgoznak.
Manvah elhúzta a száját.
– Sok minden más lett, amióta apád khaffit lett, de azért
bizonyos dolgok sosem változnak.
– Hallottad, hogyan történt? – kérdezte Inevera.
Az anyja bólintott.
– Kasaad mindent bevallott. Először magam akartam
megölni, de azóta sem a couzisüveghez, sem a kockákhoz nem
nyúlt, és kiderült róla, hogy jobban alkuszik, mint ahogy
harcol. Még asszonytársakat is sikerült vásárolnom. –
Felsóhajtott. – Különös, hogy büszkébb lehetek egy khaffit,
mint egy Sharum feleségeként, de az apád jól választott neked
nevet. Everam akarata az Everam akarata.
Miközben fontak, Inevera elmesélte, mi minden történt vele
az elmúlt évek során. Semmit sem hallgatott el, még arról is
beszámolt, mit olvasott ki az első kockadobásból, pedig ezt
eddig mindenki más elől eltitkolta.

 352 
 Manvah kíváncsian pillantott rá.
– Azt mondod, ezek a démoni kockák Everam nevében
szólnak hozzád? Azt is megkérdezted tőlük, hogy elgyere-e ma
hozzám?
– Igen – felelte Inevera. – De mindig is szándékomban állt
meglátogatni téged, miután felvettem a fátylamat.
– És mi lett volna, ha a kockák azt tanácsolják, hogy ne
gyere?
Inevera az anyja szemébe nézett, és egy pillanatra fontolóra
vette, hogy talán hazudik neki.
– Akkor nem jöttem volna – mondta végül.
Manvah bólintott.
– És mit mondtak? A mai nappal kapcsolatban.
– Hogy te mindig őszinte leszel velem. Még akkor is, ha én
nem örülök neki.
Manvah szeme körül ráncok futottak szerteszét. Inevera
tudta, hogy mosolyog.
– Egy anyának ez a kötelessége.
– Mit tegyek? – faggatta Inevera. – Mit akarnak tőlem a
kockák?
Manvah megvonta a vállát.
– Hogy menj el az Útvesztőbe az ezerhetvenhetedik
hajnalon.
Ineverának elkerekedett a szeme.
– Ennyi? Ez a tanácsod? Lehet, hogy három év múlva
találkozom a Szabadítóval, te pedig azt várod tőlem, hogy… ne
is gondoljak rá?

 353 
 – Rágódj rajta, ha neked úgy tetszik – mondta Manvah –, de
attól nem telnek gyorsabban az évek. – Célzatos pillantást
vetett Ineverára. – Biztos vagyok benne, hogy addig is lesz
mivel elfoglalnod magad. Ha esetleg mégsem, itt mindig akad
fonnivaló.
Inevera végzett a fonással.
– Persze, igazad van. – Amikor felállt, hogy az elkészült
kosarak közé tegye a sajátját is, észrevette, hogy makulátlan
köpenyének hátulja annak ellenére is piszkos lett, hogy egy
látszólag tiszta pokrócra telepedett le. – De elfogadom a
meghívásodat, és szívesen eljövök fonni máskor is. – Ahogy
megütögette a ruháját, felhőben szállt fel róla a por. – Feltéve,
hogy tisztább helyre is leülhetek.
– Fehér selymet fogok vásárolni a dama’tingságod becses
feneke számára – mondta Manvah –, de akkor le kell
dolgoznod az árát.
Inevera elmosolyodott.
– Kosaranként három drakival számolva az évekig is
eltarthat.
Manvah szeme körül megint megjelentek a ráncok.
– Életed végéig is, ha minden egyes alkalomra új selymet
veszek. Ez a legkevesebb, ami egy dama’tingnek jár.

 354 
 9. FEJEZET

Ahmann
v. u. 308-313

AHOGY INEVERA VÉGIGSIETETT a Sivatagi Lándzsa sötét utcáin,

semmit sem érzett abból a félelemből, ami egykor a hatalmába
kerítette, ha a felszínen kellett maradnia. Még ha a kockák nem
is ígérték volna meg, hogy hajnalban találkozni fog a fiúval,
időközben eltelt három év. Inevera erszényébe annyi csont
került, hogy minden támadótól, legyen az démon vagy bárki
más, könnyedén megvédhette magát, ráadásul az általános
vélekedés szerint sharusahkban is legfeljebb Qeva lehetett
méltó ellenfele.
Az ősi város békés volt ezen az éjszakai órán. Békés és
gyönyörű. Inevera próbálta gondolatban visszaforgatni az időt,
és elképzelni, milyen lehetett, amikor a festés meg az
aranyozás eredeti fényében ragyogott. Milyen lehetett Krázia
alig háromszáz éve, a Visszatérés előtt.
Készségesen jelentek meg előtte a képek, Ineverának a szája
is tátva maradt a csodálattól. Ereje teljében a Sivatag Lándzsája
egy hatalmas birodalom központja volt, a városfalakon belül

 355 
többmilliónyian éltek. Vízvezetékek varázsolták termékennyé
a sivatagot, a város népét nagy orvosi és
tudományegyetemeken oktatták. Gépek végezték el száz
dal’ting munkáját. Sharik Hora akkor is Everam legnagyobb
temploma volt, de több száz másik is egymást érte a falakon
belül meg a környező vidékeken a Teremtő dicséretére.
És béke volt. Legfeljebb akkor került sor harcra, ha a falakon
kívül élő törzsek egymásra támadtak, hogy asszonyokat
raboljanak maguknak, vagy megszerezzenek egy kutat.
Aztán jöttek a démonok, és az az ostoba Andrah, aki
kikiáltotta az alagai’sharakot, holott hamarosan nyilvánvalóvá
vált, hogy a harcokban felhasználható rovások elvesztek.
Inevera megborzongott, és visszatért a valóságba. Az üres
város már sem békésnek, sem szépnek nem hatott. Egy kripta
volt inkább, mint Anoch Sun elveszett városa, amit
évezredekkel korábban visszahódított magának a homok. Ez a
sors várt Kráziára is, ha ilyen ütemben fogyatkoznak tovább a
lakói. A Sharak Ka egyre közeledett, és ha holnap jönne el,
azzal az egész emberiségnek vége lenne.
– De ez nem fog megtörténni – ígérte az üres utcáknak. –
Nem hagyom!
Felgyorsította a lépteit. Közeledett a hajnal, és a kockák
jóslata szerint neki még azelőtt akadt dolga, hogy a nap
megjelent volna a látóhatáron.
Qeran kiképzőmester bólintott, amikor odaért mellé, és nem
tett rá megjegyzést, hogy kíséret nélkül bóklászik a sötétben.

 356 
Már várta Ineverát, de a Sharumok amúgy sem faggathatták
csak úgy a dama’tingeket.
Az évek során Inevera jó párszor vallatta a kockákat erről a
napról, de akárhogyan is tette fel a kérdéseit, csak kitérő
válaszokat kapott tele csupa talánnal meg feltételes móddal. A
jövő folyamatosan lüktet, és soha nem lehet igazán kiismerni.
Változások hullámai gyűrűznek végig rajta, ahányszor csak
valaki szabad akaratából meghoz egy döntést.
Az oszlopok azonban még a hullámzás közepette is állva
maradnak. Az igazság előre kiismerhető szeleteit össze lehetett
illeszteni. Miután heteken át aprólékosan tanulmányozta az
Útvesztő térképét, Inevera kiszámíthatta, hányat kell lépnie, és
hol kell befordulnia, ha rá akar találni a sebesültre.
„Tudni fogod, hogy ő az, amint meglátod” – mondták a
kockák, de ez sem volt éppen valami nagy kinyilatkoztatás.
Vajon hány fiú sírhat magányosan az Útvesztőben?
„Sok fiút fogsz szülni neki…”
Ez már elgondolkodtatta Ineverát. A dama’tingek
kiválaszthattak maguknak egy férfit, és lányt szülhettek neki,
de a fiúkat szigorúan tiltották házassági köteléken kívül. A
kocka tehát azt is mondta neki, hogy férjhez fog menni ehhez a
fiúhoz. Talán ő maga nem is a Szabadító, csak az apja. Talán a
Shar’Dama Ka Inevera méhének szülötte lesz.
Ez a mérhetetlen megtiszteltetés olyan hatalmat biztosított
volna neki, hogy még felfogni is alig tudta, de azért csalódást is
jelentett volna. Kaji anyja mindenki másnál áldottabb volt, de a
Damajah súgott bölcsességeket a Szabadító fülébe, és ő mutatta

 357 
előtte az utat. Így talán egy másik nő fekszik majd az ágyában,
és rá hallgat majd helyette.
A gondolat határozottan bosszantotta Ineverát, és egy
pillanatra még az egyensúlyát is elvesztette. Talán
őszintétlenek lettek volna az imái? Végtére is mi volt neki a
fontosabb: hogy megmentse a népét, vagy hogy annak a nőnek
a bőrébe bújhasson, akiről a nevét kapta?
Lassan kifújta az életet adó levegőt, a légzésére koncentrált,
és hagyta, hogy visszavezesse az egyensúlyához. Minden
önteltség nélkül biztos volt benne, hogy egyetlen nő sem
lehetne nála méltóbb útitársa a Szabadítónak. Ha mégis talál
ilyet, akkor majd félreáll. Ha pedig nem talál, bármi áron
feleségül megy a Shar’Dama Kához. Még akkor is, ha ez azt
jelenti, hogy el kell válnia a férjétől, és a saját fiával kell
összeházasodnia.
„A Szabadítónak meg kell kapnia minden segítséget.”
Kiáltásokat hallott, küzdelem zaját, és lelassította a lépteit.
Úgysem érkezik időben, hogy közbeléphessen. Amikor a
kockák egyértelműen üzentek, kijelöltek egy, az idő
folyamából jókora sziklaként kiemelkedő fix pontot. Amikor
rátalál a fiúra, az egyedül lesz, és sírni fog. Voltaképpen ez már
meg is történt, és ilyen erejű széllel nem lett volna értelme
szembeszállni.
Egy Sharum jelent meg, aki éppen a gatyamadzagját kötötte.
Éjszakai köpenye lazán lógott a nyakában, a száját vér
pettyezte. A dama’tinget látván elsápadt, és mozdulatlanná
dermedt. Inevera nem szólt, de megjegyezte magának a férfi

 358 
arcát, majd felhúzta a szemöldökét, és állával abba az irányba
bökött, ahonnan érkezett. A harcos meghajolt, gyorsan
kikerülte, aztán futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta.
Inevera haladt tovább, már hallotta a fiú sírását.
Egyenletesen lélegzett, megőrizte léptei megszokott, állandó
ritmusát. Amikor az utolsó sarkon is befordult, megpillantotta
a földön fekve reszkető fiút. A bidóját lerángatták a térdéig, a
válla pedig ott vérzett, ahol a Sharum nyilvánvalóan
megharapta, amikor kiélte rajta a vágyát. Máshol is látszottak
rajta sebek meg horzsolások, de hogy most szerezte őket, vagy
az alagai’sharak során, azt Inevera nem tudta megállapítani.
Ahogy a fiú észrevette a közeledő dama’tinget, felnézett, a
csillagok fénye ragyogott a szeméből kicsorduló könnyeken.
Inevera, ahogyan azt a kockák megjósolták, azonnal felismerte.
A nie’Sharum volt az, akivel évekkel korábban találkozott,
aznap este, amikor elkészültek a kockái. Ahmann Jardir, aki
elfogadta a fájdalmát, és zokszó nélkül nézte végig, ahogy
Qeva összeillesztette törött csontjait. Ahmann Jardir, aki
tizenkét éves korában valamiféleképpen megölte az első
alagaiát, és túlélt egy éjszakát az Útvesztőben. Inevera úgy
érezte, most belepillanthatott Everam szent tervébe.
Egy pillanatig azon gondolkodott, vajon a fiú is felismerte-e,
de ő persze most fátylat viselt, ráadásul Ahmann érzékeit
eltompította a fájdalom legutóbbi találkozásukkor. A fiú egy
pillanatig nem mozdult, aztán észbe kapott, és gyorsan
felrángatta a bidóját, mintha azzal egyben az arcára
félreérthetetlenül kiülő szégyent is leplezhette volna.

 359 
 Inevera szíve hangosan dobbant. Megsajnálta ezt a bátor
legényt, akinek ilyen megaláztatást kellett elszenvednie,
amikor diadalmas ünneplés járt volna neki. Legszívesebben
odament volna hozzá, hogy a karjaiba zárja, de a kockák
világosan beszéltek.
„Teremts férfit belőle!”
Megkeményítette a szívét, és hangosan csettintett a
nyelvével.
– Talpra, fiú! – förmedt rá Ahmannra. – Az alagaiokkal
szemben állod a sarat, most meg úgy zokogsz, mint valami
lány? Everamnak dal’Sharumokra van szüksége, nem
khaffitokra!
A fiú arcán egy pillanatra kétségbeesés suhant át, de
leküzdötte az érzést, felállt, és a tenyerével letörölte a könnyeit.
– Így már jobb – mondta Inevera –, ha nem is kapkodtad el.
Nem örülnék neki, ha kiderülne, hogy egy gyáva legényke
miatt jöttem el idáig.
A fiú vicsorra húzta a száját, mire Inevera elmosolyodott
magában. Acélos jellem volt ez a gyermek, még ha kell is
alakítani rajta.
– Hogyan talált meg?
Inevera egy legyintéssel elhessegette a kérdést.
– Évekkel ezelőtt tudtam, hogy ma hajnalban itt leszel.
Ahmann bizalmatlanul meredt rá, de Ineverát nem
érdekelte, hogy hisz neki vagy sem.
– Gyere közelebb, te fiú, hadd nézzelek meg jobban
magamnak!

 360 
 Megragadta Ahmann arcát, előbb erre, aztán arra fordította,
és alaposan szemügyre vette a holdfényben.
– Fiatal vagy és erős, de mindenki az, aki idáig eljut. Neked
előbb sikerült, mint a legtöbbeknek, de az ilyesmi általában
nem szokott jó dolog lenni.
– Azért jött, hogy megjósolja a halálomat? – kérdezte a fiú.
– Ráadásul bátor is – mormogta Inevera, és megint elfojtott
egy mosolyt. – Még lehet számodra remény. Térdelj le, fiú!
Ahmann engedelmeskedett, Inevera pedig mellétérdelt, és
leterített egy fehér imaselymet az Útvesztő porába.
– Mit érdekelne engem a halálod? – kérdezte. – Azért jöttem,
hogy az életedet jósoljam meg. A halál kettőtök dolga
Everammal.
Kinyitotta az erszényét, és a kezébe öntötte belőle a mágiától
lüktető értékes kockákat. Sebesen közelített a hajnal. Ha utána
akart járni a fiú dolgának, most kellett megtennie.
Ahmann-nak elkerekedett a szeme, Inevera pedig felmutatta
neki a kockákat.
– Az alagai horák.
A fiú hátrahőkölt. Inevera nem hibáztatta, még emlékezett
rá, mit érzett, amikor ő látott életében először démoncsontot,
de ha Ahmannban csak a morzsája is megvolt a gyengeségnek,
azonnal ki kellett irtani belőle.
– Mégis gyáva vagy inkább? – kérdezte szelíden. – Mi más
lenne a rovások célja, ha nem az, hogy az alagai mágiát a
magunk céljaira fordítsák?
A fiú nyelt egyet, és megint közelebb hajolt.

 361 
 Gyorsan megtalálja a központját, gondolta Inevera, és különös
büszkeséget érzett. Végtére is ő tanította meg neki, hogy el kell
fogadnia a fájdalmát.
– Nyújtsd ki a karod! – parancsolta, majd előhúzta
ezüstmarkolatú kését, ívelt pengéjén a vésett rovásokkal.
Ahmann meg sem rezzent, amikor Inevera belevágott a
karjába, aztán összeszorította a sebet, és vérrel kente be a
tenyerét. A dama’ting két kezébe vette a kockákat, és megrázta
őket.
– Everam, ki fényt és életet adsz, esdeklem, mesélj alázatos
szolgádnak az eljövendőről! Mesélj Ahmannról, Hoshkamin
fiáról, Jardir, Kaji hetedik fia vérének utolsó sarjáról!
Érezte, ahogy a kockák egyre jobban duzzadnak az erőtől,
miközben rázza őket.
– Ő az újjászületett Szabadító? – kérdezte olyan halkan,
hogy a fiú ne hallhassa.
És dobott.
Teljességgel elvesztette az egyensúlyát, ahogy közelebb
hajolt, és éhesen meredt az Útvesztő porában megállapodott
kockákra. Az első szimbólumok láttán meghűlt az ereiben a
vér.
„A Szabadító nem úgy születik. Teremteni kell.”
Inevera sziszegve kúszott a porban, miközben a kockák
mintázatát vizsgálta. Még azzal sem törődött, hogy
összekoszolja fehér köpenyét.
„Ő alkalmas rá, de ha felveszi a fátylat, vagy idő előtt nővel
hál, meghal, és a Shar’Dama Kához vezető útja elveszik.”

 362 
 Teremteni? Nem úgy születik? A mellette térdelő fiú talán a
Szabadító? Az lehetetlen.
– Ezeket a csontokat nyilván fény érte – mormogta, majd
összegyűjtötte őket, és újra megvágta a fiút egy második, az
elsőnél lendületesebb dobáshoz.
Mégis ismét ugyanaz a mintázat rajzolódott ki előtte.
– Lehetetlen! – kiáltotta, majd felkapta a kockákat, és
harmadszorra is eldobta őket, közben még meg is pörgetve a
horákat.
Még így sem változott semmi.
– Mi az? – érdeklődött merészen Ahmann. – Mit látsz?
Inevera összehúzott szemmel nézett fel a fiúra.
– Neked nem kell tudnod a jövőt.
Ahmann erre visszahúzódott, Inevera pedig egy darabig
még mustrálta a csontokat, aztán felállt, és lerázta a port a
köpenyéről. Közben végig igyekezett egyenletesen lélegezni, és
megkeresni az egyensúlyát, bár a szíve hevesen kalapált.
A fiúra pillantott. Csak tizenkét éves volt, nem érthette,
milyen irdatlan súllyal nehezedik a vállára a jövőben rejlő
lehetőségek végtelenje.
– Menj vissza a Kaji sátrába, és az éjszaka hátralévő részét
töltsd imádkozással! – utasította Ahmannt, majd elsietett
anélkül, hogy akár csak egyszer is hátrapillantott volna.

 363 
Inevera lassan kisétált az útvesztőből. Khevat dama, aki
Amadeveram Damaji összeköttetését jelentette Kaji
Sharumjaihoz, már várt rá. Nyilván az egész törzs
visszafojtotta a lélegzetét, mint mindig, ha egy Sharumjelölt
jövőjét olvasták ki a kockákból a Hannu Pash végén. Őt
azonban nem a törzs érdekelte. Hanem Khevat. A ravasz és
nagyhatalmú dama ősei már az első Szabadító tanácsadóival is
szoros kapcsolatban álltak. Kegyeibe fogadta a Damajija, a
Sharum Ka és maga az Andrah is. Még egy dama’tingnek is
észnél kellett lennie egy olyan ember közelében, mint Khevat
dama.
De mit mondhat neki? Egy ilyen jóslásnak általában két
eredménye lehet: igen vagy nem. Igen, ez a fiú méltó a
harcosok fekete fátylára, és arra, hogy férfinak nevezzék. Nem,
ez a fiú gyáva és gyenge, az első ütéstől kettéroppan, akár a
faág. A dama’tingek többet is láttak a jövendőből,
megpillanthatták a rejtett lehetőségeket is, de az ilyesmi nem
tartozott a férfiakra, még a damákra sem.
Azért egy-két részletet el lehetett árulni. A kockák gyakran
megmutatták a kiaknázatlan képességeket, egy olyan jövő
lehetőségét, ahol a jelöltek rovásvetőként, mesterlövészként
vagy vezérként szerezhettek nevet maguknak. Utóbbiakra a
damák aztán jobban odafigyeltek, és a legjobbakat közülük egy
év elteltével Sharik Horára küldték, hogy kai’Sharummá
képezzék ki őket.
A kockák néha jellemhibákról is meséltek. Vérszomjról.
Ostobaságról. Önteltségről. Minden Sharumnak jutott

 364 
valamelyikből, ezért a dama’tingek ritkán említették őket –
csak akkor, ha tartani lehetett tőle, hogy az illető gyarlósága
mások vesztét okozza.
De amint Ahmann megkapja Ineverától a fekete köpenyt,
ezek egyszerű felvetések lesznek, amiket aztán a damák és a
Sharum Ka vagy megfogadnak, vagy figyelmen kívül hagynak,
belátásuk szerint.
„Teremts férfit belőle!” – mondták a kockák, és Inevera
szemernyit sem kételkedett benne, hogy Ahmann Jardir méltó
lesz a fekete köpenyre. Ám akár benne rejtőzött a lehetőség,
hogy új Szabadító váljék belőle, akár nem, egyelőre még
sebezhető volt, mint azt az aznap éjszaka eseményei is
fényesen bizonyították. Lehetetlen volt gyorsan messzire jutni
anélkül, hogy az ember ellenségeket szerezzen magának. Ha
valaki, hát Inevera biztosan tudta, hogyan megy az ilyesmi. És
a kockák azt mondták, hogy ha Ahmann idő előtt öltözik
feketébe, meghal.
„A Szabadító nem úgy születik. Teremteni kell.” Vajon
közbe kell avatkoznia? Ezért küldték a kockák az Útvesztőbe,
ráadásul éppen most? Vagy száz másik jelölt is szaladgál a
különböző törzsekben a lehetőségre várva, hogy Szabadítóvá
váljon?
Inevera megrázta a fejét. Túl nagy volt a kockázat. Meg
kellett óvnia a fiút, a jövendőbelijét. Meg kellett védenie a
becsületét, és ami még fontosabb, az életét is.
Miután Ahmann feketébe öltözik, nem tehet már sokat. Nem
kímélheti meg az Útvesztőtől, sem a nagy hárem

 365 
Jiwah’Sharumjaitól. Nem téríthet el minden hátának szegezett
kést és lándzsát.
„Teremts férfit belőle, de ne idő előtt!” Honnan tudhatja
egyáltalán, hogy mikor jön el az idő? A kockák majd
megmondják talán? Ha most megtagadja Ahmanntól a fekete
köpenyt, vajon később megszerezheti-e még?
Befordult egy sarkon, és ahogy gondolta, ott találta a rá váró
Khevatot. Nyilván a kiképzőmester ment el érte. Inevera
megkereste az egyensúlyát, és ünnepélyes tekintettel sietett
oda a férfihoz.
– Everam áldása rád, szent Jiwah!
Khevat meghajolt, amit ő egy biccentéssel nyugtázott.
– Megjósoltad Ahmann Jardir halálát? – kérdezte a férfi.
Inevera némán bólintott, de nem szólt.
– És? – Khevat hangjába alig észrevehető ingerültség
vegyült.
Inevera rezzenéstelenül felelt.
– Túl fiatal még hozzá, hogy feketébe öltözzön.
– Nem méltó rá? – kérdezte a férfi.
– Túl fiatal – ismételte Inevera.
Khevat összehúzta a szemöldökét.
– Hatalmas ígéret a fiú.
Inevera a dama szemébe nézett, és megvonta a vállát.
– Akkor nem kellett volna az Útvesztőbe küldenie ilyen
fiatalon.
Khevat tekintete erre még jobban elkomorult. Nagyhatalmú
férfiú volt, a még nála is hatalmasabbak adtak a szavára. Nem

 366 
szokott hozzá, hogy megkérdőjelezzék a döntéseit, vagy hogy
parancsolgassanak neki, főleg, ha egy nő tette. A dama’tingek a
damák alatt álltak a város hierarchiájában.
– A fiú csapdába ejtett egy démont. Everam törvénye
egyértelmű…
– Képtelenség! – csattant fel Inevera. – Minden törvény alól
vannak kivételek, és őrültség volt az Útvesztőbe küldeni egy
fiút, akinek még legalább fél évtized kell hozzá, hogy férfivá
éljen.
– Azt nem az ön dolga eldönteni, dama’ting.
Inevera összehúzta a szemét, és bizonytalanságot látott
Khevat arcán. Hiába álltak a damák feljebb a ranglétrán, az ő
döntéseiket bárki kétségbe vonhatta, a dama’tingek hatalma
pedig megkérdőjelezhetetlen volt.
– Talán nem – bólintott –, de azt igen, hogy feketébe
öltözhet-e. És nem fog, méghozzá az ön választása miatt. –
Felemelte az erszényét, mire Khevat összerezzent. – Bíróságra
vigyük az ügyet? Talán Amadeveram Damaji kérésére önnek is
vethetek majd kockát, hogy kiderüljön, alkalmas-e a sharaj
irányítására, miután a Kajik elvesztettek egy ígéretes harcost
maga miatt.
Khevatnak elkerekedett a szeme, arcizmai remegtek az alig
leplezett dühtől. Inevera próbára tette a türelmét. Kíváncsi volt,
hogy ha a férfi végleg kijönne a sodrából, bocsánatos tettnek
számítana-e megölni.
– Ha a fiú felnőttkora előtt, visszamegy az Útvesztőbe,
meghal, márpedig nem tűrhetek ilyen pazarlást – jelentette ki.

 367 
– Öt év múlva küldjék el hozzám újra, akkor felülvizsgálom a
döntésemet.
– És addig mihez kezdjek vele? – kérdezte Khevat. – Nem
mehet vissza sharajnak, miután betette a lábát az Útvesztőbe,
de a Kaji sátorba sem teheti még egyszer be a lábát a fekete
köpeny nélkül.
Inevera rántott egyet a vállán, mintha a fiú sorsa mit sem
jelentene neki.
– Az már nem az én dolgom, dama. A kockák szólottak.
Everam szólott. Ön okozta ezt a problémát, önnek is kell
megoldania. Ha a fiú olyan különleges, mint mondja,
bizonyosan talál neki helyet. Ha mégsem, akkor a khaffitoknál
biztosan elkel egy erős váll.
Ezzel sarkon fordult, és elvonult. Határozott léptei
homokviharként háborgó belsőt lepleztek. Szándékosan
dühítette fel a damát, hogy az feltétlenül ügyeljen a fiú
tisztességére, ha másért nem, hát azért, hogy vele ellentétben a
maga igazát bizonyítsa. Egyetlen hely volt, ahol Khevat erre
lehetőséget találhatott: a Sharik Hora.
Ahmannból ennyi idősen már nem lehetett nie’dama, és
amúgy sem lett volna igazán alkalmas rá, a kaik oktatását
viszont mintha egyenesen neki találták volna ki. Inevera
tudomása szerint egyetlen nie’Sharumot sem taníttattak még
így, de az Evejah nem tiltotta a dolgot. A Sharik Horában
Ahmann megismerkedik majd a betűkkel, a matematikával, a
filozófiával, a hadászattal, a rovásvetéssel, a történelemmel és a
sharusahk haladóbb változataival.

 368 
 Mindazzal a tudással, amire egy shar’dama kának szüksége
lehet.
Meg kell adnom neki minden segítséget, gondolta Inevera.

Éppen ahogy Inevera remélte, Ahmannt már másnap elküldték

Sharik Horára. Khemat dama önelégülten vigyorgott a
következő találkozásukkor, arcán a szent meggyőződéssel,
hogy túljárt az eszén. Inevera meghagyta ebben a hitében.
Figyelemmel kísérte, hogyan halad előre Ahmann, sokszor
árnyékos alkóvokból az alpalotában, ahol a nie’damák oktatása
folyt. A fiú sok mindenben borzasztóan lemaradt, és különösen
nehezen tűrte az első óráit, mivel azt hitte, a sharajban már rég
mindent megtanult.
Ezzel a tévképzetével aztán gyorsan le kellett számolnia, az
ellenkezést pedig kiverték belőle. Nemsokára teljes egészében
a tanulmányainak szentelte magát, és akkortól már sebesen
fejlődött.

Majdnem napra pontosan hét évvel azután, hogy megégett a

keze, Melan még egyszer megszólaltatta a csengettyűket.
Inevera higgadtan nézte végig a próbát, bár tudta, hogy ha
Melan végül megfelel, sokan mellé állnak majd.

 369 
 Kenevah hosszasan mustrálta a kockákat, aztán éles hangon
összetett kérdések hosszú sorát tette fel. Melan mindent
hibátlanul megválaszolt, a kockákat mindig a jó kezével szedte
össze, aztán a sérülttel dobta el.
Amikor aznap délután Inevera végigvonult az alpalota
hosszú folyosóin, Melant lakosztályának bejárata előtt találta.
Az idősebb nő vadonatúj köpenyében és fátylában várt rá. Ha
az így rejtve maradó tartása és arca miatt Inevera nem is
feltétlenül ismerte volna meg azonnal, a megégett kéz és az
alagaiok karmára emlékeztető hosszú, éles körmök azonnal
elárulták.
Melan az egyik karommal Ineverára mutatott, a többi
közben mereven visszahajlott.
– Te becsaptál engem!
Senki más nem volt a folyosón, de Inevera nem hátrált meg.
A kockák nem figyelmeztették várható támadásra, de ez még
nem jelentette azt, hogy nem is fog rá sor kerülni. A horák
sokszor nem szóltak bizonyos dolgokról, amikre egy nő maga
is számíthatott. Lehet, hogy figyelmeztették egy titkos
mérgezési kísérletre, de a dama’tingnek magának kellett
felkészülnie a várható nyílt támadásra. Everam kímélte a
gyengéket.
Inevera megrázta a fejét.
– Nem, Melan, magadat csaptad be. Nem volt más dolgom,
csak noszogatni kicsit, és te máris szaladtál. Ha megőrizted
volna az egyensúlyodat, egy évvel előttem befejezhetted volna
a kockáidat. De úrrá lett rajtad a büszkeség meg a féltékenység,

 370 
és akkora bolond voltál, hogy a szent kockák faragását
összekeverted egy tevefutammal. Nem érdemelted meg a
fátylat.
Melan tekintete elkomorult.
– És most megérdemlem?
– Szörnyű lehetett ekkorát bukni – felelte Inevera. – A
fájdalom, a megaláztatás… És a sebeid mindig emlékeztetni
fognak rá. A legtöbb lány megtört volna, és elhagyta volna a
Dama’tingek Palotáját. Még egy elbukott nie’dama’tingből is
kapós feleség lesz. Egy vagyonos dama boldogan elnézte volna
a sebesült kezedet már pusztán azért is, amit a párnatáncról
tanultál, és akkor még nem is említettük, hogy értesz a
gyógyításhoz, a sharusahkhoz és a horamágiához. Könnyedén
megházasodhattál volna, és most nem lenne más dolgod, csak
élnéd a kényelmes életed Jiwah Kaként egy vagyonos férj
oldalán.
Melan zihálva vette a levegőt, fátyla hol a szájához tapadt,
hol kitüremkedett.
– De te nem törtél meg – folytatta Inevera. – Hihetetlen
bátorság kellett hozzá, hogy ne foglalkozz a tekintetekkel meg
a gúnnyal, és ennyi éven át nap mint nap visszatérj a celládba.
Észbontó, milyen akaraterő kellett hozzá, hogy megtartsd az
egyensúlyodat, és kifaragd a hét tökéletes kockát.
Megérdemled a fátylat.
Inevera futó pillantást vetett Melan karomszerű kezére.
Eszébe sem jutott félni, csak emlékeztetni akarta a nőt, hogy

 371 
fenyegető tartásban áll, mintha verekedni készülne, akár egy
szomszédját fenyegető árus a bazárban.
Melan a kezére nézett, és megrázta a fejét, mintha
álmodozásból térne magához. Megint mélyet lélegzett, lépett
egy felet hátra, és leengedte a karját.
Inevera észrevétlenül felkészült. Ha a másik nő rátámad,
akkor az most fog megtörténni.
– Vessünk ennek véget itt és most, Melan. Nem akarok
neked rosszat. Akármi is mozgat bennünket, nekem
szükségem volt a leckékre, amiket tőled kaptam, neked pedig,
azt hiszem, szükséged volt azokra, amiket tőlem kaptál. Most
mindketten Everam hitveseiként születtünk újjá, és az lenne a
legjobb, ha az ellentéteinket a Pincében hagynánk. Ott volt a
helyük. – Inevera kitárta a karját. – Everam hozott,
asszonytársam!
Melan egy hosszú pillanatig elkerekedett szemmel,
mozdulatlanul állt, aztán mereven közelebb lépett.
Nyilvánvalóan csak egy felületes ölelés járt a fejében, Inevera
azonban erősen magához szorította, részben, hogy
emlékezetessé tegye a pillanatot, részben pedig azért, hogy ne
engedje mozogni azt a veszélyes karmokban végződő kezet.
Lassan, aztán egyre erőteljesebben, mintha egy repedező gát
adná magát, Melan sírni kezdett.

 372 
Aznap, amikor Jardir feketébe öltözött – korábban soha senki
nem cserélte feketére a fehér fátylat –, Inevera végigsietett a
Dama’tingek Palotájának folyosóin a Damaji’ting szárnyába.
Találkozott egy csapat hitvessel, akik vonuló madárrajra
emlékeztető látványos rendben húzódtak félre az útjából.
Először a legfiatalabb és legkevésbé befolyásos lépett oldalra,
utoljára pedig a legidősebb és a legnagyobb hatalmú.
Éppen, mint a teánál. Kenevah minden holdtöltekor úgy
ültette maga mellé a többi nőt, hogy azzal egyben pontosan
megmutatta nekik, miként viszonyul hozzájuk. A
Damaji’tinghez közeli helyeken ritkán történt változás,
távolabb viszont annál gyakrabban, és állandó küzdelem folyt
a feljebbjutásért. A dama’tingek hosszú órákon át elmélkedtek
azon, hogyan nyűgözhetnék le a Damaji’tinget és a
legközelebbi tanácsadóit.
Inevera elnyomta kárörvendő gondolatait. Az évek során
egyre előrébb került a rangsorban, és most már Kenevah bal
oldalán ült, ami azt jelentette, hogy csak a Damaji’ting jobbján
helyet foglaló Qeva volt előtte. A többi hitves dolgai mit sem
érdekelték. Közeledett a Sharak Ka, és semmi kedve nem volt
apró-cseprő csatározásokkal meg képzelt sértésekkel
foglalkozni, az pedig végképp nem foglalkoztatta, ki melyik
damát kapta el a bidójánál fogva, hogy az illető férfi bejáratos
volt-e az Andah-hoz, vagy hogy mennyi pénz volt az
erszényében és hány nő a háremében.
Attól, hogy nem volt hajlandó kivenni a részét a
csatározásokból meg a pletykákból, egyesek szemében csak

 373 
még erősebbnek tűnt. Vajon miféle titkokat rejtegethet, ha a
palotában zajló intrikák fölé tud emelkedni? A legtöbben
inkább elkerülték, mivel joggal gondolták, hogy tud valamit,
amit ők nem.
Mások azonban a gyengeség jelének vélték, hogy kimaradt a
cselszövésekből. Kenevah nagyon is értett hozzá, hogyan
játssza ki egymás ellen a hitveseket, és azzal, hogy Inevera
továbbra is a balján maradt, ráadásul fekete fátylat sem kapott
a fehér helyett, világosan jelezte, hogy hivatalosan még nem
jelölte ki a nőt utódjául. Páran emiatt úgy spekuláltak, hogy
Kenevah szerint Inevera nem alkalmas a törzs vezetésére, ezért
előbb-utóbb megöleti, aztán Qevát nevezi ki Damaji’tingnek,
amíg a kockák nem szólítanak új jelöltet.
Máris többen Inevera életére törtek. Háromszor mérgezték
meg az ételét vagy az italát. Egyszer üregi áspist talált az
ágyában, egyszer pedig egy mellette elhaladó esett neki egy
késsel.
A kockák minden alkalommal figyelmeztették. A kígyót
megfogta, és egy dobozba zárta. Úgy tett, mintha a mérgeket
minden különösebb hatás nélkül elfogyasztotta volna. Az
eunuchot megölte, és pusztán annyi magyarázatot adott, hogy
az megsértette őt. Egy hitvesnek nem kellett megindokolnia,
mit miért tesz.
Inevera egyszer sem állt bosszút, még csak nem is próbálta
meg kideríteni, ki akart végezni vele. Nem számított, hogy
maga a Damaji’ting tör-e az életére, vagy egyszerűen a nővérei
találták gyengének. Ő maga nem vesztegetett időt

 374 
méregkeverésre vagy híresztelések terjesztésére. Ha a kockák
figyelmeztették, az azt jelentette, hogy Everam a kegyeibe
fogadta, és nem volt mitől tartania. Ehhez képest mit számított
asszonytársainak véleménye?
Egyedül Ahmann-nal törődött. Ügyelt rá, hogy a fiúnak ne
essen bántódása, és készen álljon magához ragadni a hatalmat,
amikor elérkezik az alkalom. Inevera most ennek a hatalomnak
a magjait vetette el. Ha Ahmann átveszi az irányítást, minden
taktikázás fölöslegessé válik Kráziában. Ha nem, Inevera népe
egyetlen nemzedék alatt megsemmisül.
De ma, amikor Ahmann megkapja a fátylát, minden
megváltozik. Amíg a Sharik Horában élt, a fiú védelem alatt
állt. Kevesen tudták, hogy egyáltalán ott van, és a csontok
temploma alatt nem volt alagai’sharak: egyetlen riválisa sem
akadt, aki lecsapni készült volna rá.
Most viszont kai’Sharum lett, és éjszakánként embereket fog
csatába vezetni. Az alagaioktól Inevera egyáltalán nem féltette,
de tudta, hogy a többi kai’Sharum meg a Sharum Ka hamar
észreveszik az ügyességét és a bátorságát. A dama talán –
egyelőre – nem fél egy ilyen ígéretes harcostól, hiszen éppen az
ő szolgálatára képeztette ki, de az erősebb Sharumok
hamarosan úgy érezhetik, hogy fenyegetést jelent rájuk. A
Sharumok nem méreggel meg sunyin előrántott késekkel
dolgoztak: ők a gyengeség jelét látva máris párbajra hívták
egymást, mint a farkasok.
Inevera tudta, hogy ott kell lennie a fiú mellett, nap mint nap
kockavetéssel kell segítenie, és távol kell tartania tőle a halált.

 375 
Kráziának szüksége volt Ahmannra, Ahmann-nak pedig
szüksége volt rá. A Szabadító sorsát irányítania kellett
valakinek.
„Teremts férfit belőle!”
Ezek a szavak visszhangoztak Inevera gondolataiban, ahogy
a fiúra erőltette a jegyességet. Amikor az végül igent mondott,
a nő nem csak azért lett izgatott, mert így teljesíthette azt,
amivel Everamnak tartozott. Az alig pár évvel korábban még
írástudatlan, szinte barbár Jardir most már akár a legbölcsebb
damával is képes volt elbeszélgetni taktikáról, stratégiáról vagy
filozófiáról, sharusahkban pedig legyőzött bárkit, akivel
szembekerült.
És még jóképű is volt. Mire egy szál bidóban férfivá érett,
Inevera annyit nézte, hogy idővel vágyakozni kezdett utána.
Alig várta, hogy a nászéjszakán még egyszer utoljára letekerje
magáról a saját bidóját, hogy aztán soha többé ne öltse magára
azt az átkozott vacakot.
Inevera megérkezett Kenevah lakosztályához, ahol az őrt
álló Enkidót pillantotta meg az ajtó előtt. A Sharumból lett
eunuch hajába már ősz szálak vegyültek, de még mindig erős
volt és veszélyes – az egyetlen férfi, aki ismerte a Kaji
dama’tingjeinek titkos harci fogásait. Gyakorlás közben
engedte a nőknek, hogy legyőzzék, mert azok csak így
tanulhatták meg, hogyan kell pontosan bevinni egy találatot,
de Inevera ilyenkor mindig rajta tartotta a szemét a férfin, és
látta, hogy uralja a helyzetet. Csak egy ostoba dama’ting
becsülte volna alá Enkidót.

 376 
 Inevera az eunuchok titkos kézjeleivel szólította meg az
eunuchot, ujjai fürgén mozogtak, tartása tiszteletet, de nem
alázatosságot sugárzott.
Végtére is Enkido csak egy eunuch volt.
Beszélnem kell a dama’tinggel, mondta Inevera keze.
Enkido meghajolt.
Máris tájékoztatom őt, asszonyom, felelte, szintén a kezével.
Kopogott, és amikor Kenevah szólította, belépett. Egy
pillanattal később máris ismét előkerült.
A Damaji’ting arra kéri, várjon itt az előtérben. A selyemmel
bevont díványra mutatott. Szolgálhatok esetleg némi frissítővel?
Inevera megrázta a fejét, és egy kézmozdulattal elbocsátotta
az eunuchot. Enkido ismét elfoglalta a helyét Kenevah ajtaja
előtt, mereven, akár egy márványszobor. Inevera közel egy
órán át várt – kényelemben ugyan, de az éppen arra járók
szeme láttára.
A fogát csikorgatta. Már megint ez az értelmetlen taktikázás!
Kenevah-nak nem volt látogatója, pusztán azért váratta meg
látványosan Ineverát, hogy bebizonyítsa, ezt is megteheti.
Végül megszólalt egy csengettyű, és Enkido jelzett, hogy
beléphet. Miután átlépett a küszöbön, és az eunuch bezárta
mögötte az ajtót, Inevera mélyen meghajolt. A Damaji’ting
dolgozószobájának ablakát takaró vastag bársonyfüggönyök
nem engedték be a természetes fényt. A világosságról rovások
gondoskodtak.

 377 
 – Nem tisztelsz meg valami gyakran a látogatásoddal,
kishúgom. – Kenevah kifürkészhetetlen tekintettel méricskélte
Ineverát.
– Sürgető ügyekkel kellett foglalkoznom, Damaji’ting –
felelte a fiatalabb nő –, és nem akartam rabolni a drága idődet.
– Sürgető ügyek – mordult fel Kenevah. – Megkérdezhetem,
miről volna szó? A tudásodhoz senki másé nem fogható, mégis
oly kevés időt töltesz a palotában és az udvarban. Még a
gyógyító sátorban is csak addig maradsz, ameddig feltétlenül
muszáj, egyetlen pillanattal sem tovább. Az embereim az egész
városban láttak megfordulni, még olyan helyeken is, ahol más
törzsek az urak.
A fiúkat figyeltem, kerestem az Ahmannhoz hasonlókat, gondolta
Inevera.
„A Szabadító nem úgy születik. Teremteni kell.”
Könnyed vállrándítással felelt.
– Csak szeretném megismerni a Sivatag Lándzsáját és a
népét, hogy jobban szolgálhassam őket.
– Ezzel nem keltesz jó benyomást – közölte Kenevah. – És
veszélyes más dama’tingek területére lépni.
– Még annál is veszélyesebb, mint végigmenni ezeken a
folyosókon? – kérdezte Inevera.
Kenevah csücsörített az ajkával. Ez nem azt jelentette, hogy
ő rendelte el az Inevera elleni támadásokat, de egyértelműen
bizonyította, hogy tudomása volt róluk.
– Ha nem akarod az időmet vesztegetni, akkor most mi szél
hozott ide?

 378 
 Inevera meghajolt.
– Úgy döntöttem, megházasodom.
Kenevah felhúzta a szemöldökét.
– Valóban? És kicsoda a szerencsés dama? Khevat talán?
Vagy inkább Badenhez mész hozzá, ha már láthatólag nem
érdekel különösebbképpen a férfiak társasága?
Ineverának elszorult a torka. Kenevah-nak tényleg
mindenhol voltak kémei, de vajon mennyit tudott valójában? A
szüzességét visszaállító varázslat valószínűleg továbbra is titok
maradt, de azt nem tagadhatta, hogy egyetlen eunuch sem
fordult még meg a lakosztályában, legfeljebb olyanok, akik túl
öregek voltak már hozzá, hogy használják a lándzsájukat.
Leginkább nie’dama’tingek látogatták, ezért az terjedt el róla,
hogy a fiatal lányokat szereti az ágyban.
– Nem Szentember a választottam, Damaji’ting – mondta
Inevera. – Egy Sharum.
– Sharum? – kérdezte meglepetten Kenevah. – Az még
érdekesebb. Csak nem az a fiú, akit betereltél a Sharik Horába?
Inevera egy pillanatra kizökkent a nyugalmából, és amikor
Kenevah elnevette magát, megijedt, hogy a szeme túl sokat
elárult neki.
– Hülyének nézel, te lány? Ha nem okoztál volna őrült
zűrzavart a Kaji palotájában azzal, hogy nem engedted
feketébe öltözni a fiút, akkor sem lehetett volna nem
észrevenni, hogy órákat töltöttél a katakombákban, és a
kiképzését figyelted. – Kenevah felemelte a kezét, benne egy
ősöreg csontkészlettel. – És nekem is vannak kockáim.

 379 
 Inevera keze viszketett, annyira szeretett volna az
erszényéhez nyúlni. A legerősebb horái olyan erejű mágiát
küldhették volna az öregasszonyra, hogy az azonnal holtan
esik össze. Fekete fátyol ide vagy oda, mivel a kocka nem
szólított helyette mást, Inevera azonnal magának követelhette
volna a Samaji’ting trónját, bár valószínűleg meg kellett volna
ölnie Qevát és még néhány másik nőt, hogy meg is tarthassa.
Nekem is vannak kockáim, mondta Kenevah. Ezzel egyrészt
emlékeztette Ineverát, hogy bele tud pillantani a jövőbe,
másrészt meg is fenyegette. Inevera csak maroknyi horát
gyűjtött össze, amióta megkapta a fátylat. Kenevah-nak több
száz lehetett belőlük. Nyilván olyan varázslatok védelmezték,
amikről Ineverának még csak sejtése sem volt, és egy elvetélt
merényletkísérlet csak egyetlen következménnyel járhatott.
Ellazította az izmait, Kenevah pedig bólintott, és
visszacsúsztatta a kockákat az erszényébe.
– Nem konzultáltál velem, mielőtt elrendeztétek volna a
házasságot.
– A kockákkal konzultáltam – felelte Inevera.
Kenevah szemében düh villant, bár az arcán már nem
látszott nyoma.
– De nekem még csak nem is szóltál! És ha rosszul olvastad a
kockákat? Ezer éve egyetlen Damaji’ting sem ment férjhez. A
mi férjünk Everam. Komolyan nem érdekel a hivatalom?
– Az Evejah’ting egy szóval sem említi, hogy ne kaphatnám
meg a fekete fejkendőt, ha férjhez megyek – felelte Inevera. –
Az nem számít, hogy ritkán történik ilyen. A kockák arra

 380 
utasítottak, hogy szüljek neki fiúkat, és az Evejah törvényének
értelmében így is fogok tenni.
– Miért? – érdeklődött Kenevah. – Mitől olyan különleges ez
az ember?
Inevera széttárta a karját, és halványan elmosolyodott.
– Az Evejah’ting szerint egy férfit mindig a felesége tesz
különlegessé.
Kenevah elkomorodott.
– Távozz hát, ha ennyit ér neked a tanácsom! Azt hittem,
utat mutatok majd neked, hogy az örökömbe léphess, de látom,
hasznosabban töltöm az időmet, ha mérget keresek a
teámban… vagy ha a magam mérgét készítem el.
Inevera érezte a bántó szándékot a megjegyzés mögött, de rá
sem hederített. Már eleve az is veszélyt jelentett, hogy a
Damaji’ting tudott Ahmannról. Bármit is mond, csak további
vizsgálódásnak teszi ki jövendőbelijét.

Ahmann szorosan fogta Inevera kezét, miközben a

nászszobájuk felé vezette. Újdonsült felesége készséggel
követte, de úgy érezte, a férfi magával is rángatja, ha nem tartja
vele az őrült tempót. Úgy mozgott, mint egy farkas, amelyik
tudja, hogy követik, és minél előbb vissza akar térni a
barlangba a zsákmányával.
A férfiak látták rajta a lelkesedést, és ujjongva éltették
asszonyát rángató társukat. A harcosok előszeretettel

 381 
dicsekedtek szexuális kalandjaikkal, és már attól is dzsinnek
képzelték magukat, ha egy nő felsóhajtott alattuk.
A számtalan párnatáncóra alatt Inevera megtanulta, hogyan
vegye észre és használja ki egy férfi tapasztalatlanságát.
Ahmann ebből a szempontból még igencsak kisfiú volt.
Meztelen nőt sem látott soha, csókban vagy ölelésben pedig
végképp nem volt része. Rettegett.
Imádnivaló volt.
Voltaképpen mindketten szüzek voltak még, de amíg
Ahmann nem is sejtette, mire számíthat a párnák között,
Inevera tudta, hogy ahová tartanak, ott ő lesz az úr. Ismerte a
hét simítást és a hetvenhét testhelyzetet. Addig táncol majd,
amíg Ahmann kábulatba esik, utána pedig elvezeti a
dicsőséges jövőbe, és a férfi még csak nem is fogja sejteni, hogy
nem a maga ura volt.
„Teremts férfit belőle!”
Megérkeztek a parfümmel telehintett, csupa párna szobába,
amit a hitvesek gondosan előkészítettek számukra. A levegő
tömjéntől volt illatos és sűrű, a vibráló fényt gyertyák halvány
lángja szolgáltatta. A padlón heverő párnák körül
megtisztítottak egy széles területet, ahol táncolhatott. A párnák
közé fogja taszítani Ahmannt, és a fiatal férfi az övé lesz,
behálózza, mint legyet a pók.
Inevera elmosolyodott a fátyla alatt, ahogy behúzta
mögöttük a nehéz függönyt.
– Látom, feszengsz kissé – szólt.

 382 
 – Talán nincs rá okom? – kérdezte Ahmann. – A Jiwah Kám
vagy, és még a nevedet sem tudom.
Inevera felnevetett. Nem akart gúnyos lenni, de Ahmann
tekintetén világosan látszott, hogy így értelmezte a dolgot. A
dama’ting rögvest meg is bánta a kegyetlenségét.
– Valóban nem tudod? – kérdezte, majd lefejtette magáról a
fátylat és a csuklyát. Amióta dama’ting lett, újra
megnövesztette a haját, ami most arannyal átszőtt ében
loknikban hullott alá. A bidója már csak a derekánál volt
megkötve.
Ahmann-nak elkerekedett a szeme.
– Inevera!
A nő szíve majd kiugrott a helyéből. Ahmann
egyetlenegyszer, fájdalomtól eltompult érzékekkel látta az
arcát, most pedig, ennyi év elteltével, mégis emlékezett rá. A
félelem eltűnt a szeméből, és a helyét átvevő izzás mintha
egyenesen Inevera lelkét perzselte volna. Hirtelen nagyon
nehéznek tűnt mélyet szippantani az illatoktól tömény
levegőből.
– A találkozásunk napján végeztem az első alagai horáim
faragásával. A sors akarta így. Ez volt Everam akarata, ahogy a
nevem is mondja. Fel kellett tennem egy kérdést. Meg kellett
tudnom, hogy a kockákban ott rejlik-e a jövendőmondás
képessége. De mit kérdezzek? Aztán eszembe jutott a bátor és
pimasz fiú, akivel aznap reggel találkoztam, és miközben
megráztam a démonkockákat, azt kérdeztem: „Találkozom-e
még Ahmann Jardirral?” Attól a naptól fogva tudtam, hogy ott

 383 
talállak majd az Útvesztőben az első alagai sharakod után, sőt
mi több, azt is tudtam, hogy feleségül megyek hozzád, és sok
gyereket szülök majd neked.
Inevera olyan sokszor próbálta el ezt a mesét, hogy teljes
meggyőződéssel adta elő, bár hazugságokat és féligazságokat
is tartalmazott. Végeredményben a szavak mit sem
számítottak. Az egyesülésük Everam akarta volt. Egymásnak
szánta őket. Ezért nézett rá így Ahmann, neki pedig ezért égett
az arca, és ezért hagyta cserben a dama’tingek nyugalma. A
férfi lendülete magával sodorta.
Inevera majdnem megtört, és elmondott mindent. Ahmann
becsületes szemébe nézett, és egyáltalán nem tartott tőle, hogy
ez az ember szörnyeteggé válhat. Everam választotta ki. Ha
valaki, hát ő biztosan képes ekkora terhet a vállára venni.
De hogyan lehet megmondani egy embernek, hogy talán ő a
Szabadító? Az ilyet nem könnyű feldolgozni, ez az éjszaka
pedig túlságosan fontos volt. Mindennek tökéletesnek kellett
lennie.
Leeresztette a vállát, fehér köpenye selymes sóhajjal hullott a
földre. Inevera már nem viselt mást, csak a bidóját, aminek a
szegélyében elrejtette az apró cintányérokat. Összedörzsölte az
ujjait, hogy felpezsdítse bennük a vért. Most mindjárt közelebb
lép, hagyja, hogy Ahmann addig ölelje, amíg már zihálva kezdi
venni a levegőt, aztán egy sharusahk fogással megszakítja az
erővonalakat a lábában, és egyetlen finom mozdulattal a
párnákra taszítja. Aztán bedugja az ujjait a cintányérokba, és
olyan ritmust üt, hogy a férfi ágyéka lángra lobban.

 384 
 Aztán táncolni fog, és utoljára fejti le magáról a bidóját. A
táncot, miként a beszédet, olyan aprólékosan elpróbálta, hogy
minden mozdulat a részévé vált.
Amikor Ahmann végleg az irányítása alá kerül, maga is
utána dől a párnák közé, és úgy kiszipolyozza, hogy minden
utána következő nő már csakis csalódást kelthet.
A férfi még mindig rezzenéstelen tekintettel meredt rá, az
izzás a szemében már lobogó tűzzé erősödött. Inevera érezte a
forróságát, és elvörösödött. A tömjéntől sűrű levegő
megszédítette, nehezére esett a légzés, sehogyan sem találta a
központját. Tudta, hogy cselekednie kellene, de a gondolat
mintha valahonnan a testén kívülről érkezett volna.
Tehetetlenül figyelte, amint Ahmann leveszi a köpenyét.
Aztán a férfi csupasz felsőtesttel odalépett hozzá, magához
szorította, és végigfuttatta a kezét a testén. Parfümillatú
lehelete Inevera nyakát csiklandozta, torokból jövő morgása a
lába között rezonált. Magához szorította a nőt, csókolta, amíg
az már levegőhöz sem jutott, és végképp elvesztette az
egyensúlyát. Inevera érezte, hogy a férfi hímtagja
megkeményedik a nadrágjában, és tudta, hogy minden terve
füstbe mehet, ha engedi, hogy Ahmann úgy tegye magáévá,
mint valami közönséges Jiwah-t. Valahogyan mégis a férfi
szakította meg az erővonalakat az ő lábában, és képtelen volt
ellenállni, amikor végül a párnákra taszította.
Egy pillanattal később már rajta is volt, keze és szája bejárta
a testét, itt csókolt, ott meg harapott, máshol pedig olyan erővel
szorította meg, hogy Inevera egész teste összerándult.

 385 
Combjaival megragadta a férfit, hol erősebben húzta magához,
hol pedig távolabb tartotta.
De Ahmann nem egy jámbor eunuch volt, és a nő
nehezebben tartotta a begyakorolt testhelyzeteket így, hogy a
saját érzékei is lángra lobbantak. Ahmann szenvedéllyel
pótolta a tapasztalatlanságát, és a párnák között birkózva
küzdöttek egymással. Inevera érezte, hogy közeledik a
csúcspont, és hiába tudta, hogy ez botorság, átadta magát neki:
tetőtől talpig, a bőrétől a lelkéig beleremegett. Felkiáltott, mire
Ahmann még vadabbul kezdett mozogni a lábai között.
Inevera minden izma megfeszült, körmei a férfi kemény
fenekébe vájtak. Aztán Ahmann felüvöltött, és mindketten
zihálva, kimerülten terültek el.
Egy darabig aludtak, aztán Inevera arra ébredt, hogy
Ahmann megint simogatja, miközben mélyen, egyenletesen
lélegzik.
A farkasom még álmában sem veszi le rólam a mancsát, gondolta
büszkén, majd csípőjével közelebb furakodott a férfi
ágyékához.
De Ahmann nem aludt olyan mélyen, mint tűnt. A hasára
fordította Ineverát, és úgy hágta meg, mint kutya a szukáját.
Halk morgásokkal hatolt bele újra meg újra.
Ha uralod egy férfi farkát, őt magát is uralod, tanította Qeva, de
Inevera egyáltalán nem érezte úgy, mintha a helyzet ura lenne.
És voltaképpen nem is akart az lenni. Hogyan lehetséges ez
egyáltalán?

 386 
 Mert Ahmann nem hétköznapi férfi, súgta egy hang. Ő a
Szabadító.
Nyöszörögve préselte az arcát a párnába.
A Szabadító farka van benned.
A nyöszörgésből kiáltások lettek, ahogy erőteljesen a
férfinak feszítette a csípőjét. Miután végül Ahmann is eljutott a
csúcsra, mély álomba merült.
De Inevera már nem aludt el. Ébren töltötte azt, ami az
éjszakából hátravolt.
A kockák becsapósak tudtak lenni, néha csak féligazságokat
árultak el.
Tudta, hogy férfit fog teremteni Ahmannból, de arra igazán
nem számított, hogy Ahmann közben nőt teremt belőle.

 387 
 10. FEJEZET

Kenevah sorsa
v. u. 313-317

– A FIAM MEGÍGÉRTE, hogy egy nap kapok majd tőle egy palotát!
– kiáltotta boldogan Kajivah, ahogy végiglejtett Ahmann
kai’Sharumokat illető lakosztályában. A hely még csak
Ahmanné sem volt igazából, nemhogy Kajivah-é, de a nőt ez
láthatólag nem érdekelte, mint ahogy Ahmann három húgát, a
szobákban visongva fel-alá szaladgáló Imisandrét, Hoshavah-t
és Hanyát sem.
– Megígérte, és Everam a megmondhatója, nem sokszor
pártolt mellénk a jó szerencse, én mégis hittem neki! Azt
mondták, el vagyok átkozva, amiért három lányt szültem
utána, de tudod, mit mondok erre?
Inevera lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. Ez csak
szél.
– Everam olyan nagyszerű fiúval áldott meg, hogy nincs
szüksége fivérekre? – Nem volt nyoma szarkazmusnak a
hangjában, bár legalább ezerszer hallotta ugyanezeket a

 388 
szavakat, amióta egy héttel korábban, az esküvő napján először
találkozott Kajivah-val.
– Pontosan! – mekegte Kajivah. – Egy anya tudja az ilyesmit.
Mindig biztos voltam benne, hogy nagy ember lesz a fiamból.
Erre rendeltetett.
Ha te azt tudnád!, gondolta Inevera. De persze honnan is
tudhatta volna. Kajiva meg a lányai írástudatlanok és
tanulatlanok maradtak, semmivel sem tűntek ki a tömegből.
Félnótás nők voltak, akik az egyetlen férfit a családban
túlságosan is szerették, egymást viszont nem eléggé. Anya és
lányai nemrég még abból éltek, hogy vagyonos családok
otthonát takarították, és ha az nem volt elég, a helyi dama
jótékonyságában bíztak.
Mostantól fogva viszont Kajivah-nak nem kellett dolgoznia
többé, élete végéig luxusban élhetett. Igazából már ezt is alig
érte fel ésszel. Az igazi nagyságról pedig végképp annyi
elképzelése volt, mint egy halnak az égboltról.
Kajivah tovább csevegett, miközben felfedezte új lakhelyét.
Ártalmatlannak tűnt, és tiszteletet tanúsított a fehér fátyol
iránt, de örökké láb alatt volt, és túlságosan elkényeztette a fiát,
holott Inevera kemény férfit akart nevelni belőle.
Jó lett volna kiházasítani az asszonyt. Ahmann vérszegény
húgait már azelőtt sikerült hozzáadni a férfi tisztjeihez, mielőtt
még ők egybekeltek voltak. A lányok igazából meglehetősen
bájosak voltak, és a házasság garantálta az emberek hűségét.
Mindhárman sírtak a boldogságtól, amikor meghallották a hírt,

 389 
és még csak annyit sem kérdeztek, hogy melyikük kinek lesz a
hitvese.
De Kajivah túljárt már azon a koron, hogy újabb gyerekeket
szülhessen, és az Inevera által javasolt férfiak közül Ahmann
egyiket sem találta elég jónak ahhoz, hogy imádott anyja férje
lehessen, így hát a nő ott maradt a nyakukon, és Ineverának el
kellett tűrnie a jelenlétét a házban.
Végül is vigyázhat majd a gyerekekre, gondolta Inevera.
Legalábbis amíg ötéves korukban okosabbak nem lesznek nála.
– Anyám! Ezt nézd! – kiáltotta Ahmann. Inevera
hátrafordult, és látta, ahogy férje óvatosan nyúl a fogadószoba
szökőkútjából csordogáló víz felé. Mielőtt ujjai megérintették
volna a sugarakat, elkapta a kezét, mintha megrettent volna
tőle, hogy valamilyen szent tárgyat gyaláz meg. Azután, hogy
az elmúlt tíz évet egy apró kőcellában töltötte, a szökőkút
felfoghatatlan luxusnak tűnhetett.
Ineverának eszébe jutott a saját első látogatása a
dama’tingek palotájába. Elmosolyodott, amikor Kajivah
odaszaladt a fiához, aztán fogtak egy éjjeliedényt, és mivel nem
tudták, mit találtak, merítettek vele egy adag vizet, és megitták.
A lányok hallották a nevetésüket, és apró sikolyok közepette
ugrabugrálva sereglettek össze, hogy mindannyian
megkóstolhassák a szökőkút vizét.
Inevera mosolyogva rázta a fejét. Megtalálta a békéjét.
Kajivah a légynek sem ártott, és igaz, hogy mostantól róla is
gondoskodnia kellett, de ez igazán nem volt nagy ár Ahmann
boldogságáért.

 390 
Három év telt el, és Inevera minden nyáron gyermekkel
ajándékozta meg Ahmannt. Először két fiuk született, Jayan és
Asome, akik a férje örökösei lettek, aztán pedig egy lányuk,
Amanvah, aki pedig az övé. Két asszonytársat is választott
magának, Everaliát és Thalaját. Minden egyes hajadon
dal’tinggel elbeszélgetett, aztán kockadobással vizsgálta meg a
legjobbakat. A két nő lényegében szolgáló volt, de arra a célra
megfeleltek, hogy ők is fiúkat szüljenek Ahmann-nak, ezzel is
megerősítve a férfi helyzetét, és növelve a vagyonát.
Hamarosan mindketten teherbe estek.
Ahmann nagyszerű kai’Sharumnak bizonyult. Kezdetnek
tizenöt ember parancsnoka lehetett, és a dama morgolódott,
amikor többnyire inkább a sharajbéli osztálytársait választotta
az idősebb, tapasztaltabb veteránok helyett. Ahmann emberei
még a nie’kaként töltött időkből ismerték őt, és
engedelmességhez voltak szokva. Az egysége fegyelmezettebb
volt, mint bármelyik másik a kajik között, és
szenvedélyesebben is harcoltak. Annyi alagaijal végeztek, hogy
a többi kai’Sharum elkezdte ostorral verni az embereit, hátha
így őket is sikerül ugyanolyan vad küzdelemre sarkallni.
Ahmann alatt hamarosan már ötven ember szolgált, övé lett a
legnagyobb egység a törzsben, és a leggyengébb harcosai is
olyan eredményeket értek el, hogy az bármelyik
kiképzőmestert lenyűgözte volna.
A kai’Sharumok most már nem mertek ujjat húzni vele.

 391 
 – Haival kai legszívesebben nyársa húzna, mint egy bárányt
– mondta egy nap, miközben Inevera éppen fürdette. – Látom a
szemében, bár ahhoz nincs benne elég kurázsi, hogy
szembeszálljon velem.
– Meg kell kapnom a vérét – mondta Inevera.
Ahman felnézett.
– Miért?
Mindig is merész volt, és ez a tulajdonsága csak erősödött,
ahogy teltek az évek. Továbbra is engedelmeskedett, de inkább
csak úgy, mintha Inevera afféle tanácsadója volna, mint
Shanjat, nem pedig Everam hangja. Elkezdett kérdéseket
feltenni.
– Hogy kiolvashassam a kockákból a sorsát – felelte a nő. –
Hogy meggyőződhessek róla, nem fog-e megölni téged. – És
hogy tovább kutassak, tette hozzá magában, hátha akad még hozzád
hasonló.
– Most mondtam, hogy nincs benne elég kurázsi. – Ahmann
hátat fordított, és nekidőlt Ineverának. Lehunyta a szemét,
elengedte magát, és élvezte, hogy a felesége elgyötört izmait
masszírozza. Makacs volt.
– A gyávák ugyanolyan gyakran ölnek, mint a hősök –
mondta Inevera. – Csak ők nem szemtől szembe csapnak le.
Egy kés a hátba, egy hazugság valakinek a fülébe, méreg az
ételbe…
– Előbb még így is át kellene kelnie ötven emberemen. – A
saját páratlan éberségével és erejével Ahmann-nak már el sem

 392 
kellett dicsekednie. Igaz, ami igaz, kicsi volt rá az esély, hogy
bárki képes legyen ártani neki.
De ha egy olyan ember akad, akit a féltékenység vezérel,
akkor lesznek többen is. Lehet, hogy kockát kell vetnie a
Sivatag Lándzsájában élő minden férfi, nő és gyerek
jövendőjével kapcsolatban, de akár ezen az áron is meg fogja
védeni a Szabadítót.
– És ha inkább a feleségeidre támad? – kérdezte Inevera. –
Vagy a gyerekeidre? A történelemkönyvek tele vannak ilyen
történetekkel. Bármikor meg tudsz védeni mindannyiunkat?
Mi baj lehetne abból, ha utánajárnánk, milyen mély a
gyűlölete?
Ahmann felsóhajtott.
– Még nem gyűlöl, egyszerűen csak féltékeny. Gyűlölni
akkor fog, ha holnap be kell törnöm az orrát, hogy
elhozhassam neked a véres kesztyűmet. Egységről beszélsz,
arról, hogy a népünknek össze kell fognia, de hogyan lehetne
ebből valóság, ha ennyire nem bízol a saját embereinkben sem?
Inevera mozdulatlanná merevedett, de meghajolt a szélben,
és meg is nyugodott, mielőtt Ahmann bármit is észrevehetett
volna.
– Talán igazad van, férjecském. – Megtörölte a férfit, és
kivezette a fürdőből. Az éjszakai csata és a forró víz után
Ahmann izmai ellazultak, Inevera táncolt hát neki, majd az
ölére hágott, végül pedig elaltatta.
Később, miközben a férfi elégedetten hortyogott, Inevera
kibújt az öleléséből, és elvonult az egyik saját szobájába.

 393 
Ahmann szavai továbbra is kísértették. Ostobák voltak.
Naivak.
És mégis, Kaji éppen ilyesféle bölcsességeket adott át az
Evejah-ban. A Damajah senkiben sem bízott, de Shar’Dama’ Ka
mindig a legjobbat kereste az emberekben, és hihetetlen
tettekre sarkallta őket a hűség nevében.
Talán tényleg ő a Szabadító.
Letérdelt egy bársonypárnára, kiterítette maga előtt a
kártyavető kendőt, és elővette a kockáit. Mindig magánál
tartott egy üvegcsével Ahmann véréből, és most a csontokra
csöppentett belőle egy keveset, mielőtt megrázta őket.
– Hogyan egyesítheti Ahmann széthullott népünket? –
kérdezte súgva, mielőtt dobott.
„A Szabadítónak minden törzsből hitveseket kell keresnie,
akik fiúkat és lányokat adnak neki.”
Inevera elcsodálkozott.
A kockák gyakran olyan titokzatosak voltak, hogy a
tanácsukból nem lehetett értelmet kihámozni, vagy legfeljebb
csak nagyon keveset árultak el. Máskor pedig a kockavetés
felért egy arculcsapással. Ha Ahmann a törzsön kívülről
házasodik, akkor biztosan kiközösítik mindkettejüket. A
„hitves” és a „dama’ting” jele ugyanaz volt. Vajon Everam azt
akarta, hogy más dama’tingekkel osztozzék a férjén? Ezt nem
tűrheti el. Everalia és Thalaja szülhetnek ugyan gyerekeket
Ahmann-nak, de ők sem olyan okosak, sem olyan szépek nem
voltak, mint Inevera, ráadásul nem értettek a párnatánchoz, de
még a mágiához sem. Egy újabb Kaji dama’ting igazi kihívást

 394 
jelentene Jiwah Senként, de hogy egy másik törzsből? És nem is
egy, hanem tizenegy?
Inevera mélyeket lélegzett, és megkereste az egyensúlyát.
Everam szolgája volt, az ő akaratának eszköze. Ha a kockák így
parancsolták, hát legyen így.
Összegyűjtötte a kockákat, és merészen még egyszer
elvetette őket.
– Hogyan válasszam ki Ahmann hitveseit?
„Már kiválasztattak.”

Inevera egy kis kockavető fülkében térdelt az Andrah

palotájában, amikor Belina megérkezett. Jó pár ilyen apró
helyiség volt az épületben. Ha a tanács ülésezett, az
Andrah-nak és a Damajiknak gyakorta szükségük volt apróbb
varázslatokra és jóslásokra, amik túlságosan jelentéktelenek
voltak hozzá, hogy a Damaji’tingek személyesen végezzék el
őket. Ezeket a szünetekben kiosztották a törzsek magasabb
rangú hitveseinek, akik elkísérték úrnőiket az udvarba.
Kenevah harmadik dama’tingjeként Ineverától is elvárták a
megjelenést, bár a szent törvények nem írták elő. Az idősebb
nők mindannyian felháborodtak, amikor a kockái tanácsát
követve először kihagyott egy gyűlést. Az évek során jó
párszor előfordult még ugyanez, és a Kenevah-t ez által ért
sértés nem is maradt következmények nélkül.

 395 
 Ha a törzsek között egymást is érték a viszályok, minden
dama’ting az Evejah’ting bölcsességén nőtt fel, és a palotán
kívülről választottak vezetőt maguknak. Pár évvel azután,
hogy Inevera elkezdett az udvarba járni, megjelentek az első
ilyen lányok – ők még nála is fiatalabbak voltak.
Azóta mindannyian megkapták a fekete fátylat.
Mindannyian, Inevera kivételével. Ahányszor csak a nő
megfordult az udvarban, a többiek fátyla folyamatosan az
Ahmannért hozott áldozatra emlékeztette. A dama’tingek
szinte bármit ki tudtak fejezni a szemükkel, és az újak egytől
egyig megvetéssel tekintettek Ineverára, aki egy helyben
toporgott, amíg ők újra meg újra előreléptek.
Inevera gyűlölte őket. Legfőképpen Belinát a Majah
törzsből. Az apró termetű dama’ting tekintetéből lenézés
sugárzott, amikor rápillantott.
Annál váratlanabb volt, amikor egy nappal korábban
Inevera átadott a nőnek egy üzenetet a folyosón – olyan
sebesen, hogy kettőjükön kívül senki sem vette észre a
mozdulatot.
Inevera kockavető szobája gazdag díszítést kapott, ahogyan
az a Kaji harmadik asszonyának kijárt. A nap fénye sehol sem
juthatott be a helyiségbe, csak a falra festett rovások
világítottak halványan. Inevera mellett ezüst teáskészlet
várakozott, a kancsóban hőrovások tartották melegen az italt.
Amikor Belina belépett, vendéglátója töltött neki.
Kiszámított gesztus volt, bár Inevera nem lelkesedett a

 396 
gondolatért, hogy először alávesse magát valakinek, aki felett
uralkodnia kell.
– Köszönöm, hogy eljöttél, nővérem!
Belina kecses mozdulattal vette át a csészét. Egészen apró nő
volt, egy teljes hüvelykkel alacsonyabb öt lábnál. Alacsony
termetéhez azonban karcsú derék, egy pár nagy, formás mell és
kerek csípő tartozott. Úgy festett, mint aki akár egy egész
hadsereget képes kihordani, ha kell. Gyanakodva pillantott
Ineverára.
– Még mindig nem igazán tudom, miért vagyok itt.
Inevera fel sem nézett, miközben teát töltött a saját
csészéjébe.
– Ne játszadozzunk egymással, Belina! Mind a ketten kockát
vetettünk ez előtt a beszélgetés előtt. Áruld el nekem, mit
tudtál meg a csontoktól, aztán elárulom, én mit tudtam meg az
enyémektől.
Belina kezében megremegett az ital – más jelét nem adta a
meglepetésének, de egy dama’tingtől ez felért azzal, mintha a
földre ejtette volna a csészéjét. A kockavetést mindenki
négyszemközt végezte Everammal, és bár a hitvesek néha
megvitatták az eredményt a hozzájuk legközelebb álló,
legmegbízhatóbb társaikkal, mérhetetlen modortalanságnak
számított megkérdezni egy dama’tingtől, hogy mit látott.
Egy darabig némán figyelték egymást, és a teájukat
szürcsölték. Végül Belina megvonta a vállát.
– Azt mondták, ajándékot kapok tőled, aztán felajánlod
nekem a férjedet. – Rezzenéstelen tekintettel nézett Ineverára. –

 397 
De nem áll szándékomban hozzámenni egy vacak
kai’Sharumhoz, főleg, ha az egy másik törzsből való. Azt
mondják, a saját Damaji’tinged megtagadja tőled a fekete
fátylat miatta. Ezen semmilyen ajándék nem változtathat.
Inevera elengedte a sértést a füle mellett.
– Nem azt kérem tőled, hogy egy kai’Sharum felesége
legyél. A Sharum Kához fogsz hozzámenni, márpedig ő
egyetlen törzshöz sem tartozik.
Ez már a másik nőt is érdekelte. Összehúzta a szemét.
– Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji lesz a
következő Sharum Ka? És ezt biztosan tudod?
Inevera bólintott, és elnyomott egy mosolyt. A többi törzs
dama’tingjei máris tudták az ő „vacak” férje nevét.
– Ez Everam akarata. – Azt nem említette, hogy neki milyen
árat kell fizetnie érte. Voltaképpen az is Everam akarata volt,
amivel nem szállhatott szembe.
Belina kortyolt egyet a teájából.
– Magának az Andrah-nak sem volt Damaji’ting felesége öt
nemzedék óta. Még a Sharum Ka sem ér fel hozzám… –
Kőkeményen nézett Inevera szemébe. – Azt pedig soha nem
fogadnám el, hogy mögötted legyek a sorban.
Inevera bólintott.
– Eljött az ideje, hogy a kockáim utasítására átadjam az
ajándékot. Pár csepp vér, ami megmutatja neked Everam
tervének egy darabját. Nyújtsd ide a kockáidat!
Belina óvatosan nézett rá. A keze elindult az erszénye felé,
de akár csak meg akarta szorítani, akár védelmező mágiát

 398 
készült bevetni, annyi biztos, hogy a kockáit nem állt
szándékában elővenni.
– A férjed vérét ajánlod fel nekem?
Egészen hihetetlen ajándék lett volna – Belina óriási
hatalommal rendelkezhetett volna Ahmann felett. Ahogy más
dama’tingek kockavetése felől sem volt szokás érdeklődni,
ilyesmi sem történt soha.
De Inevera megrázta a fejét.
– Nem az övét. – Elővette a kését, és felhasította a bőrt a
tenyere tövében. – Az enyémet. – Belina felszisszent, ahogy
Inevera kinyújtotta a kezét, és a friss sebből előbuggyant a vér.
– Mutasd a kockáidat!
Ha valaki kitanulta a horamágiát, biztosan nem utasított
vissza egy ilyen ajánlatot. Belina ezúttal azonnal
engedelmeskedett.
Kezdetnek jó lesz, gondolta Inevera.
„Olyat parancsolj, amire csak egy ostoba ember mondana
nemet – tanította az Evejah’ting. – Így még a legbüszkébb
Jiwah Sen is hozzászokik az engedelmességhez.”

Az Andrah sipítva lélegzett, miközben Inevera táncolt neki. A

férfi elképesztően kövér volt, és láthatólag már az is nehezére
esett, hogy teleszívja levegővel irdatlan mellkasát.

 399 
 Képtelen lesz teljesíteni. Inevera már különféle szereket kevert
az Andrah ételébe és italába, hogy felfokozza a férfi vágyait, de
egy ilyen hájpacnival nemigen lehetett mit kezdeni.
Miután lefejtette róla a köpenyét, úgy kellett előkeríteni a
hasa alól a hímtagját, és mind a hét simításra szükség volt,
hogy legalább félig-meddig felágaskodjon, Inevera pedig
beleülhessen. A férfi kétszer is közel járt a Mennyországhoz a
kezei között, Inevera azonban lehűtötte, nehogy túlságosan
hamar vége legyen: tudta, hogy a férje sorsa múlik ezen az
egyesülésen. Amikor odabent volt, igyekezett gyorsan túlesni a
dolgon, és nagyokat nyögött a férfi kedvéért. Hamis hangok
voltak, alig tudta leplezni velük az undorát, de így is őrületbe
kergették az Andrah-t. Végül összeszorította a combját, és egy
csípőmozdulattal kifacsarta a dagadékot, aki zihálva nyúlt
végig a párnákon.
– Jó – nyögte ki végül, majd nagy nehezen ülő helyzetbe
tápászkodott, hogy felvehesse a köpenyét. – Hoshkamin fia
lesz a következő Sharum Ka.
Inevera szélben hajladozó pálmafa volt, amikor távozott az
Andrah-tól, amikor azonban bezárkózott a gyaloghintójába, a
fa kettétört, és ő sírni kezdett. Évek óta tudta, hogy a sors
akarata szerint Ahmannhoz fog feleségül menni, de arra nem
készült fel, hogy bele is szerethet a férfiba.

 400 
Alig pár órával azután, hogy Ahmann felvette a Sharum Ka
fehér turbánját, és kérelmezte a Damajinál, hogy minden
törzsből feleségül vehessen egy nőt, Kenevah a lakosztályába
hívatta Ineverát. A kevésbé befolyásos törzsek el voltak
ragadtatva, a Damaji’tingjeik a nyálukat csorgatták a
gondolatra, hogy ügynököket küldhetnek a Sharum Ka
hálószobájába – még nem tudták, hogy ezután a saját utódaikat
is úgy választják ki helyettük, és így mindannyian Inevera
befolyása alá kerülnek.
Ám emberemlékezet óta a Kaji volt az első a törzsek között,
és Amadeveram Damajit felháborította már a gondolat is, hogy
a vérük jelentéktelenebb törzsekével keveredjen. Kenevah az
udvarban nem mutatott ki semmit, amikor azonban Inevera
belépett a dolgozószobájába, szigorú volt a tekintete.
– Okosnak gondoltam a férjedet, amikor előállt az őrült
kívánságával – mondta az idős nő. – Képzelheted a
meglepetésemet, amikor a kockáim elárulták nekem – zörgette
meg a csontokat a tenyerében –, hogy te állsz a dolog mögött. –
Valójában nem látszott rajta meglepetés.
Inevera egy szót sem szólt, amivel láthatólag még jobban
felbosszantotta a Damaji’tinget.
– Te megőrültél? – kérdezte az öregasszony.
Inevera széttárta a karját. Tudta, hogy értelmetlen vitába
szállnia, de azért mégis meg kellett próbálnia.
– De hát nem ezt akartad? Nem erről beszéltünk annyi évvel
ezelőtt? Azt mondtad, az Andrah és a Sharum Ka romlottak, és
a Kajinak kedveznek, megosztják a népünket, és ebbe bele

 401 
fogunk pusztulni. Megesküdtem, hogy találok megoldást, és
találtam is. Most van egy bátor, igaz szívű Sharum Kánk, aki
minden törzshöz kötődik majd.
– Leginkább pedig hozzád. – Kanavah gúnyosan
elmosolyodott. – Olyan hülyének nézel, hogy észre sem
veszem? És az Andrah? Őt is lecseréled? Pár év tanulástól még
nem lesz dama a felkapaszkodott férjed.
Inevera vállat vont.
– Kaji sem volt dama. Alagai’sharakok véréből származott,
mégis egyesítette a világot a lándzsája alatt.
Kenevah felnevetett.
– Azt hiszed, te vagy az első Inevera, és egy következő
Damajah-t próbálsz összeügyeskedni magadnak? Sok
Damaji’ting története végződött már véres bukással. Vagy
tényleg olyan ostoba vagy, hogy azt hiszed, a férjed az
újjászületett Szabadító?
– Láttam olyan jövőt, amiben valóban az – felelte Inevera. –
Gondoskodom róla, hogy valóra is váljon.
– Tényleg? Szerinted mit fog szólni hozzá, ha megtudja,
hogy az Andrah saját lándzsáját kellett melengetned, hogy
megszerezd neki a lándzsatrónt?
Inevera ereiben megfagyott a vér. Tehát Kenevah tudta? A
lágy szellő homokviharrá változott, ami a legerősebb
pálmafáról is lehántja a kérget.
Kenevah megint felnevetett.
– Olyan különlegesnek gondolod magadat? A vén disznó
kókadt lándzsáját mindennap dama’tingek ápolgatják

 402 
különböző szívességekért cserébe. Magam is megfordultam a
párnái közt, amikor te még egy csésze couzi sem voltál apád
kezében. Everam hitveseitől sosem állt távol a kurválkodás, bár
a jelek szerint te így is a legjobbak között vagy. Gondolod,
hogy Ahmann felpofoz, ha meghallja? Csodálatosan ironikus
lenne, ha a hatalom utáni vágyakozásod azzal érne véget, hogy
a férjedet ki kellene végezni, amiért megütötte a feleségét, aki
történetesen dama’ting.
Ineverán végigsöpört a félelem. „Nincs forróbb vérű férfi,
mint egy felszarvazott Sharum” – tanította az Evejah’ting. Az is
lehet, hogy Ahmann dührohamot kap, és megöli őt is meg az
Andrah-t is. Ha meg akarja szerezni a Koponyatrónt, egy
napon majd úgyis végeznie kell a hájas vénemberrel, de addig
biztosan nem léphet a helyébe, amíg nem lesznek nie’dama fiai
minden törzsben. Ahhoz pedig még legalább egy évtizedre lesz
szükség.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Először is egy keveset a férjed véréből – felelte Kenevah. –
Magam vetek neki…
Inevera a szavába vágott.
– Szó sem lehet róla!
– Megfeledkezel magadról, gyermekem! – vicsorította
Kenevah. – Még mindig az úrnőd vagyok. Nem tagadhatsz
meg tőlem semmit.
Inevera egyetlen kézmozdulattal elhessegette a dolgot.
– A kockák nem szólítottak másik lányt. Törvény szerint én
leszek a Damaji’ting a halálod után, ha támogatsz, ha nem.

 403 
 – Már ha megéred – mondta Kenevah. – Megszerzem
Ahmann Jardir vérét, akkor is, ha előbb a tiedet kell
lecsapolnom. Ha tényleg meg van írva, hogy nagy ember lesz
belőle, talán még hasznát vehetjük eunuchként, miután téged
biztonságos helyre zártunk.
Inevera felsóhajtott.
– Reméltem, hogy ezt elkerülhetjük – szólt, majd egy
lángdémon koponyáját vette elő az erszényéből.
Kenevah hátravetett fejjel, harsányan nevetett.
– Egy lángkoponya? Csalódnom kell benned, Inevera.
Többet vártam tőled. – Nyilván lánghárító rovások voltak az
asztala körül. Széttárta a karját, a tenyerét felfelé fordította,
hogy megmutassa, nincs a kezében semmi. – Sújts csak le rám!
A kockák új lányt szólítanak majd, miután megöltelek. –
Megrázta a fejét, és elégedetlenül csettintett az ajkával. –
Milyen kár ezért!
– Valóban – bólintott Inevera. Megfordult, és hatalmas
lángcsóvát eresztett útjára. Csakhogy nem Kenevah-t vette
célba, hanem a hatalmas ablakokat fedő vastag
bársonyfüggönyöket. Azok rögvest tüzet fogtak, és olyan
hevesen égtek, hogy pár pillanattal később már semmi sem
látszott belőlük. Ragyogó fény özönlött a szobába, és a
gomolygó füstben meg-megtörve minden apró résbe és
sarokba behatolt.
Az Ineverát körülvevő rovások, amelyek nyilván azt a célt
szolgálták, hogy csapdába ejtsék, hirtelen felrobbantak, és izzó
lyukakat hagytak hátra maguk mögött a vastag szőnyegben.

 404 
Kenevah asztaláról is durranások hallatszottak, az öregasszony
sikított, ahogy égő szilánkok záporoztak rá.
Inevera, aki még időben visszasüllyesztette a lángkoponyát
a védelmet nyújtó erszényébe, higgadtan megkerülte az asztalt,
és megállt az öregasszony előtt. A füst csípte a szemét és égette
a tüdejét, de ennyit el lehetett viselni.
– Semmilyen mágia nem védhet már meg, vén boszorkány.
Sharusahkban kell megküzdenünk.
Becsületére váljék, Kenevah nem habozott. A sharusahk egy
életen át gyakorolt mozdulatait nem felejtette el, még ha
évtizedek óta nem is küzdött meg senkivel. A támadása – a szél
derékba töri a pálmát – mintaszerű volt.
De lassú. Minden mozdulatot tökéletesen kivitelezett, de
ötven évvel volt idősebb Ineveránál, és ez meg is látszott a
kettejük sebessége közti különbségben. Hajló ággal elkerülte a
pálmát derékba törő szelet, majd oldalt lépett, és az
öregasszony térdhajlatába rúgott. Kenevah összecsuklott,
Inevera pedig elkapta, és lesegítette a földre.
A Damaji’ting kifordult, és sikerült felülkerekednie, mire a
padlóra értek. A sharusahk megtanította rá az embert, hogyan
lopjon magának energiát az ellenfelétől, amikor csak
lehetséges, és még egy ilyen idős asszony is veszélyes lehetett,
ha elég erőt tudott a maga szolgálatába állítani. Hörögve,
nyögve gördültek egymásba kapaszkodva ide-oda a füstben, a
pislákoló lángok között. Odakintről dörömbölés hallatszott, de
Inevera előzőleg gondosan bereteszelte az ajtót.

 405 
 Bár Kenevah félelmetesebb ellenfélnek bizonyult a vártnál, a
harc végkimenetele egy pillanatig sem volt kétséges. Inevera
nem adott több ellopható energiát a Damaji’tingnek, inkább
addig feszítette lassan az izmait, amíg meg nem találta a kívánt
fogást. Egy pillanattal később kifordította a vénasszony
csípőjét a helyéből. A Damaji’ting felkiáltott, de azonnal el is
akadt a hangja, amikor Inevera fölébe kerekedett, a combjai
közé szorította a derekát, és a fekete fátyolért nyúlt, amit már
olyan régen meg kellett volna kapnia.
Megragadta a két végét, és elszorította vele Kenevah torkát,
amíg a Damaji’ting egyre vörösebb arca puffadni nem kezdett.
A vénasszony hamarosan nem küszködött tovább. Inevera egy
darabig még feszítette a selymet, aztán elengedte, és lecsavarta
Kenevah nyakáról.

A fekete kendőt és a fátylat már a kezében tartotta, amikor

mágia robbantotta be az ajtót, és Qeva meg Enkido jelentek
meg, nyomukban tucatnyi nővel – dama’tingekkel és niékkel
egyaránt.
Qeva elszörnyedve mérte fel a pusztítást. A lángok javarészt
elhaltak, de a szobában mindenfelé elszenesedett, füstölgő
törmelék hevert. A nő megpillantotta anyja mozdulatlan,
fátylától megfosztott testét, aztán gyilkos tekintettel fordult
Inevera felé.

 406 
 – Kenevah öreg volt és gyenge – jelentette ki a fiatalabb nő. –
Ideje volt továbbadnia a fekete fátylat.
– Hogy merészeled? – kérdezte dühödten Qeva.
Kétségtelenül volt már rá példa, hogy az utódlás miatt
megöljenek egy dama’tinget, az viszont sohasem fordult még
elő, hogy valaki ezt ilyen nyíltan tegye. – Mindenre az anyám
meg én tanítottunk meg! Elárultál bennünket, miután
befogadtunk…
Inevera felnevetett.
– Befogadtatok? Nem közönséges utcai koldus voltam, de
még csak nem is nie’ting. Ne akard újraszőni a történelmet,
hogy a megmentőmként tüntesd fel magatokat. Egyetlen szó
nélkül elszakítottatok anyámtól, és bedobtatok egy verembe,
ahol a saját lányod tört az életemre. – Melan is ott volt a
szobában, karomszerű ujjairól bárki felismerhette. Inevera
kihívóan nézett a szemébe, szinte várva, hogy a nő
ellentmondjon neki.
– Aztán amikor nem pont olyan lettem, mint várta –
folytatta Inevera –, Kenevah meg akart öletni. Hétszer is, a
kockáim elárulták nekem. Én legalább voltam olyan becsületes,
hogy szemtől szembe tettem meg.
– Hazudsz! – vicsorította Qeva.
Inevera megrázta a fejét.
– Miért hazudnék, amikor egyáltalán nem számítanak a
szavaim? Egyedül engem szólítottak a kockák Kenevah
utódjául. Amíg élek, a Kaji dama’tingjei az enyémek.

 407 
 – Ha egyáltalán életben maradsz! – helyesbített Qeva, majd
előrelépett, és felvette a sharusahk alapállását. Ahogy kilépett
az árnyékból, napfény érte a horát, amivel bedöntötte az ajtót,
és a csont felrobbant a kezében. Qeva felüvöltött, kiesett a
koncentrációból, és az ütés ereje ledöntötte a lábáról.
Inevera odaugrott, hogy végezzen vele, amíg a nő képtelen
ellenállni. Ha gyorsan megöli, akkor már csak Melan szállhat
szembe vele.
De Enkido közéjük lépett, és egy teverúgással a szoba túlsó
végébe repítette Ineverát.
– Öld meg! – parancsolta Qeva.
– Egy eunuch döntse el, ki vezeti a törzsünk asszonyait? –
kérdezte hangosan Inevera. Mint remélte, minden nő Qeva felé
kapta a tekintetét a válaszra várva. Ebben a pillanatban az
erszényébe csúsztatta a kezét, és szorosan megmarkolt egy
rovásokkal teli csontdarabot, ügyelve rá, nehogy napfény élje.
– Nem vagy méltó a vezetésünkre, ha nem tudod legyőzni
Enkidót – morogta Qeva. – Anyám gondoskodott róla, hogy a
síron túl is a lándzsája legyen.
Ineverának nem maradt ideje visszavágni, mert Enkido
sebesen közeledett felé. A férfi sharusahk mozdulataihoz még
csak hasonlót sem látott. Egy Sharum tüze, egy dama
kecsessége és egy dama’ting precizitása vegyült bennük. Az
eunuch azelőtt soha nem látszott dühösnek, most azonban
sütött róla az indulat.
„Minden Sharumnak meg kell bosszulnia a damája halálát,
akkor is, ha ő maga is odavész közben” – tanította az Evejah, és

 408 
bár Kenevah nő volt, Enkido éppen úgy az urának tekintette. A
Damaji’ting megcsonkította, nyomorékká tette, de Enkido
mindenekfelett szerette a sharusahkot, és abból annyit kapott
Kenevah-tól, amennyire csak vágyott.
Enkido most minden tudását bevetve támadott Ineverára, és
a nőnek el kellett ismernie, hogy a mágia segítsége nélkül
esélye sem lett volna.
Ám a rovásokkal ellátott démoncsont nyers mágiát pumpált
a karjába, elárasztotta a végtagjait erővel, és olyan sebességgel
ruházta fel, amire közönséges földi halandó nem lett volna
képes. Megérezte Enkido zavarodottságát, amikor az eunuch
első ütése célt tévesztett, aztán merev ujjaival célba vette
ellenfele veséjét.
Rettenetes csapásnak kellett volna lennie, de most Ineverán
volt a sor, hogy meglepődjön. Enkido páncélt viselt. A nő ujjai
egy olyan kerámialapot találtak el, amihez hasonlót a
Sharumok viseltek a köpenyükbe varrva az Útvesztőben.
Érezte, hogy kettéroppan a keze alatt, de azért így is felfogta az
ütés erejét, és Inevera ujjai alaposan belesajdultak.
Éppenhogy, de sikerült elkerülnie a férfi következő
támadását, Enkido azonban máris újra ütött, és visszakézből
eltalálta Inevera arcát, mire a nő feje úgy csapódott hátra, akár
az ostor. A következő pillanatban az eunuch egy rúgással
Kenevah asztalának égő roncsai közé küldte Ineverát. A
bútordarab összeomlott a súly alatt. A dolgozószobába sereglő
nők egy emberként szisszentek fel.

 409 
 Ineverának küzdenie kellett, nehogy elveszítse a horáját, de
sikerült tompítania az ütést, összegömbölyödnie, és a csont
erejét felhasználva a romba dőlt asztal túloldalán talpra
ugrania. Enkido megint támadott, de Inevera most már
megvetette a lábát, és nem becsülte alá még egyszer az
eunuchot.
Előre-hátra lépkedtek, Enkido újra meg újra ütött és célt
tévesztett, Inevera válaszul érkező gyors csapásait pedig
többnyire hárította, ha pedig nem sikerült, akkor a páncéljáról
csúsztak le. Mindketten óvatosak voltak, nem hagytak
támadási felületet, és nem kínáltak fel ellopható energiát.
Inevera Qevára pillantott, aki türelmesen várt a harcolókat
körülálló nők gyűrűje előtt, készen rá, hogy Enkido veresége
esetén ott folytassa, ahol az eunuch abbahagyta.
És neki nyilvánvalóan horája is volt.
Enkido hervadó virággal próbálkozott. Inevera elléphetett
volna előle, azonban az ösztönei azt súgták, hogy hagyja az
ütést betalálni. A lába összecsuklott alatta, Enkido pedig már
ugrott is, hogy kihasználja előnyös helyzetét, Inevera azonban
a démoncsont mágiájából merítve visszanyerte a végtagjai
erejét. Keményen visszatámadott, és a férfi vértjei közti résbe
döfte az ujjait, mire Enkido reflexszerűen a gyomrához kapott.
Ahogy összegörnyedt, Inevera számos pontos ütést helyezett el
nyaka és válla erővonalain, majd egy erőteljes rúgással a férfi
térdét is eltörte.
Az eunuch nem kiáltott fel, ahogy elterült a földön, még
annyira sem, mint amennyire egy nyelv nélküli embertől telik.

 410 
Próbált felállni, de csak összeráncolt homlokán látszott a
küszködés, épen maradt végtagjai nem engedelmeskedtek
neki. Végül elengedte magát, mélyeket lélegzett, és csendes
méltósággal, félelem nélkül nézett fel, várva, hogy Inevera
végezzen vele.
De a nőnek nem állt szándékában megölni az eunuchot.
– Azt tetted, amivel az úrnődnek tartoztál, Sharum, de
Everamnak még tervei vannak veled – szólt. Érezte, ahogy az
erejét vesztett hora elporlad a kezében, és azon gondolkodott,
vajon meg fogja-e még bánni, hogy a könyörületet választotta.
Nehezen vette a levegőt, köhögött a füsttel teli levegőben.
Qeva felvette a sharusahk alapállást, de Inevera nem tett
ugyanígy.
– Vak damák vagyunk talán, hogy a legjobb harcost
kövessük? – kérdezte inkább az összegyűlt nőktől. – Az
Evejah’ting azért adta nekünk az alagai horát, hogy soha ne
vetemedjünk ilyen barbárságra. – Qevára pillantott. – Te
olvastad ki először a kockákból a sorsomat. Te hoztál ide,
amikor könnyedén el is küldhettél volna. Miért? Mit láttál?
– Rejtve maradt a jövőd – felelte Qeva. – Anyám azt mondta,
ezt kell keresnem.
Inevera bólintott. Maga is tudta, hogy így volt.
– Hát már nem kell, hogy rejtve maradjon. Vess megint
kockát! Most azonnal, az Árnyak Kamrájában, mindenki szeme
láttára.

 411 
 Qevának erre elkerekedett a szeme, aztán összeráncolta a
homlokát: csapdát sejtett. A körben álló nők heves
sugdolózásba kezdtek.
„Olyat parancsolj, amire csak egy ostoba ember mondana
nemet.”

A fekete fátyolra pályázó két nő együtt indult előre az Árnyak

Kamrája felé, nyomukban a palota összes lányával és
asszonyával. Miután bereteszelték az ajtót, hogy férfiak
véletlenül se pillanthassák meg őket, Qeva elővette a kockáit,
és gyűlölettel a szemében Inevera elé lépett.
– Egyelőre csak pár cseppet kérek a véredből, de egyet se
félj, kiontom a többit is, még mielőtt lemegy a nap.
Inevera felemelte a fátylát, és hasadt ajkáról vért köpött
Qeva kockáira. Nem hitte, hogy a nő haragja még kétszeresére
fokozódhat, de látta a szemében, hogy éppen ez történt.
Sajnálom, Qeva, de mindenki szeme láttára kell betörnöm téged,
mint egy Jiwah Sent.
A nők lélegzetüket visszatartva figyelték, ahogy Qeva
imákat mormolva megrázza a kockákat. Az éles fénnyel
ragyogó horák baljóslatú fényt vetettek az egybegyűltekre, de
Inevera nem félt sem a jövendőmondástól, sem a nőktől.
Egyenes derékkal állt a térdelő Qeva mellett. Egyetlen jól
irányzott rúgással akár meg is ölhette volna az idősebb
dama’tinget, csakhogy vele még annyira sem akart végezni,

 412 
mint Enkidóval. A becsület azt diktálta volna, hogy Qeva ölje
meg őt, de Inevera kockái megsúgták, mi lakozik valójában a
másik nő szívében.
„Qeva inkább gondolt rád lányaként, mint arra, akit ő szült.
Talán megöl, de soha nem fog elárulni.”
Qeva dobott, és ahogy a kockák megálltak, az összes nő
elvesztette az önuralmát. Hitvesek és jegyesek egy emberként
sereglettek közelebb, hogy megnézzék a mintát.
Néhányan, például Qeva vagy Melan azonnal meglátták a
lényeget, és elállt a lélegzetük, ugyanúgy, mint korábban
Belinának és a többieknek. A legtöbben hosszú másodpercekig
bámulták a kockákat, mielőtt világossá vált előttük a
jelentésük.
Qeva felnézett, Inevera pedig feléje nyújtotta a fekete
fejkendőt. Jelentéktelen holmi volt, ami egyáltalán nem
érdekelte. Igazság szerint soha nem vágyott rá. A létra egy foka
volt, amibe csak addig kellett kapaszkodnia, amíg feljebb nem
jutott.
– Te fogod viselni a fekete kendőt, Qeva nővérem – mondta,
majd Melanhoz fordult. – Te pedig, Melan nővérem, a fekete
fátylat. Nekem gondoskodnom kell a férjemről, és amúgy sem
érdekelnek a Kaji ügyei. Megvan a saját palotám, és magasabb
célokra török.
Qeva bólintott, és a kendőért nyúlt. Inevera kicsit távolabb
húzta, hogy ne érhesse el, mire a szobában mindenki
felszisszent.

 413 
 – Te szólsz majd a Kaji nevében az udvarban – mondta
Inevera –, de bár a hang a tiéd lesz, a szavak az enyémek.
Qeva meghajolt.
– Igenis, Damajah. – Újra kinyújtotta a kezét, és Inevera
ezúttal engedte, hogy elvegye a kendőt.
A fekete fátylat Melannak nyújtotta, aki még mélyebben
hajolt meg.
– Igenis, Damajah.
Inevera felemelte a fátylat, így Melan arra kényszerült, hogy
felemelje a fejét, és a szemébe nézzen.
– Nem mondhatod ki hangosan ezt a nevet. – A hangja
visszhangzott a szobában, de azért megfordult, és sorra
rápillantott minden lányra és nőre. – Egyikőtök sem mondhatja
ki. Egyelőre.

A következő fél év során Ineverának még három rendeletet

kellett kicsikarnia az Andrah-ból, és a férfi minden egyes
alkalommal ugyanazt kérte cserébe. Most már merészen
nyúlkált, mintha egy közönséges asszonnyal hálna, és amikor
megharapta Inevera mellét, a nő kis híján ledöfte.
Most már elég lesz, gondolta. Ahmann nevet szerzett magának.
Az Andrah nem veheti vissza a fehér turbánt, és ezt semmiféle rendelet
nem éri meg.
Egy reggel hívatta Qashát, Sharach-béli Jiwah Senjét,
Ahmann kedvencét.

 414 
 – Ma este megint meghívom az Andrah-t – mondta. – Súgd
meg Ahmann-nak, hogy ma este nézzen be a Sharum Ka
palotájába! Azt akarom, hogy együtt találjon bennünket. Ideje,
hogy megtanítsuk az Andrah-t félni, és ideje, hogy Ahmann
megtudja, mi vár rá. Többé nem vagyok hajlandó eltűrni annak
a hájpacninak az érintését.

 415 
 11. FEJEZET

Az utolsó reggeli
v. u. 333 nyara
Huszonnyolc hajnallal újhold előtt

– NE JÁRKÁLJ MÁR, ROJER! – mondta Leesha. – Belefájdul a fejem.

– A zsonglőr rikító öltözékének ide-oda mozgását követve
valóban lüktető fájdalmat érzett a jobb szeme mögött. Két
tenyerével megmasszírozta a halántékát.
Ahmann hívta meg őket reggelire az asztalához, mielőtt a
karavánnal elindultak vissza Szabadítóházára. Leesha
feltételezte, hogy hajnalban számítanak az érkezésükre,
merthogy hosszú utazás előtt korán volt szokás étkezni, de a
kráziaiak mintha húzták volna az időt. Leesha és Rojer órák óta
az egyik fogadószobában vártak.
Az első óra után Rojer elővette a hegedűjét, és játszani
kezdett, de mint mindig, most is átütöttek az érzelmei a zenén,
és a fülhasogató melódia leginkább a palakövön végighúzott
körmök csikorgására emlékeztette Leeshát. Megkérte a férfit,
hogy hagyja abba, de elkésett. Érezte, hogy az arcürege

 416 
összehúzódik: nem volt ismeretlen az érzés, pontosan tudta,
hogy hamarosan menetrendszerűen érkezik a fejfájás.
Egész életében birkózott vele. A fájdalom és a hányinger
néha csak egy óráig tartott, máskor viszont egy teljes héten át
szüntelenül jött-ment, mint a tavaszi eső. Ilyenkor általában
szörnyen ingerült lett, de a legtöbb esetben sikeresen küzdött
meg a kínnal néhány gyógynövény segítségével. Máskor a
gyötrő fájdalmat csak olyan szerekkel tudta enyhíteni, amiktől
viszont hosszú órákon át csak kábán feküt. A legrosszabb
esetben – bár szerencsére ez fordult elő a legritkábban – nem
maradt más választása, mint hogy félrevonuljon, és magában
zokogjon egy sort.
Ahogy teltek az évek, és még több nyomással járó újabb
felelősségteljes kötelezettségeket vállalt magára, egyre
rosszabbra fordult a helyzet, és mire Szabadítóháza
gyógyfüvésze lett, a fejfájás már rendszeres vendég volt nála.
Itt, Everam Ajándékában, ahol ellenségek vették körül, a
fájdalom szinte állandósult, olyan volt, mint a hosszú tél,
amikor nyomát sem látni a tavasznak.
Nem csak ő érezte magát kellemetlenül. A levegőben késsel
lehetett vágni a feszültséget, a szabadítóházi delegáció
türelmetlenül várta az utolsó hivatalos eseményt, mielőtt
elindulnak a hazafelé vezető hosszú útra. Leesha apja, Erny az
elmúlt egy óra folyamán hétszer állt fel, hogy kisiessen a
mellékhelyiségbe, aztán csúnyán elvörösödött, miután ezt
Leesha anyja szóvá tette.

 417 
 – Nem természetes ez, Erny, hogy csak csipcsöppök jönnek.
Meg kellene vizsgáltatnod magadat Leeshával. – Elona a szoba
másik végében ült, de ha Leeshát éppen fejfájás gyötörte,
szaglása a farkasokét is megszégyenítette. Megérezte anyja
parfümjének illatát, és elfogta a hányinger. A koponyájában
egyre nőtt a nyomás.
A többiekhez hasonlóan a Baltások is úgy tettek, mintha
semmit sem hallottak volna. Wonda, aki Leesha testőrének
képzelte magát, görbe háttal ült egy széken, ami olyan kicsi
volt, hogy alig bírta belepréselni jókora testét. Hatalmas
rovásos íja húrozatlanul lógott a szék támláján egy
nyílvesszőkkel teli tegez társaságában, övére nehéz kést
akasztott.
A tizenhat éves Baltás Wonda máris akkorára nőtt, hogy
akár felnőtt férfiakat is képes volt lebirkózni, amikor azonban
ideges volt, mint most, előre-hátra ringatózott, és ujjaival a
démonok után maradt sebhelyeket simogatta az arcán.
Baltás Gared kis híján hét láb magas volt, testét vaskos
izomkötegek borították – a szobában egyedül az ő mérete volt
Wondáéhoz hasonló, bár ők ketten csak távoli rokonok voltak.
Ha már nem volt kéznél senki, akit megölhetett volna, a férfi
unalmában egy falovacskát kezdett farigcsálni, de vaskos keze
– ami tökéletesen alkalmas volt rá, hogy megfojtsa vele a földre
vitt széldémonokat – nem az ilyen aprólékos munkára termett.
Túlzott erővel nyomta meg a kést, ami miatt a penge legalább
századszorra csúszott le a fáról, és vágott bele a kezébe.

 418 
 – Hogy a magúr vigye el! – Vérző hüvelykujját a szájába
vette, és éppen a földhöz vágta volna a fadarabot, amikor
Leesha felhúzott szemöldökkel pillantott rá, ezért inkább
visszafogta magát. A nő azonnal megbánta a mozdulatot:
akármilyen apró is volt, azonnal fájdalom hasított tőle a
szemébe.
Rojer rámordult.
– Nem járkálhatok, nem hegedülhetek. Mit szabad
egyáltalán csinálnom, felség?
Erre mindenki felkapta a fejét. Leesha nem arról volt híres,
hogy akár legjobb kedvében is eltűrte az ilyen hangnemet.
Ebben a pillanatban azonban legkevésbé arra volt szüksége,
hogy összekapjon valakivel. Még volt remény, hogy elvegyék a
támadás élét, és tudta, hogy minden egyes ingerült szóval a
felére csökkennek az esélyei. Bekapott egy adag fejfájás elleni
port, és egy korty vízzel öblítette le a keverőpalackjából. A
loccsanva érkező folyadéktól üres gyomra felfordult, egyszerre
kavarta az éhség és a hányinger. Leesha még véletlenül sem
kívánt semmiféle ételt, de tudta, hogy ha nem eszik
hamarosan, csak rosszabb lesz a helyzet.
Csendben elátkozta magát, amiért nem vett a teából és a
süteményből, amit Abban feleségei készítettek ki nekik aznap
ébredés után a Tükörpalotában, de éppen akkor mosta meg a
fogát, és friss lehelettel akarta üdvözölni Ahmannt. A férfi
meghívása reggelire szólt, egy utolsó étkezésre a hosszú út
előtt, de a nap már magasan járt az égen.

 419 
 Ostoba lány, hallotta Bruna hangját a fejében, legközelebb rágj
el egy mentalevelet! Leesha tudta, hogy öreg mesterének
szelleme igazat beszélt. Beletúrt köténye zsebeibe, hátha akad
bennük valami ehető, de bár ezer és egy orvosságot tudott
volna főzni abból, amit talált, egy árva dió nem sok, annyi sem
került elő.
Rojer továbbra is dühösen meredt rá, ő pedig ellenállt a
késztetésnek, hogy ráförmedjen.
– Ne haragudj, Rojer! – mondta inkább. – Én is éppen olyan
mérges vagyok, mint te. Ha így megy tovább, jócskán elmúlik
dél, mire útra kelhetünk.
– Ha egyáltalán elengednek bennünket – felelte Rojer. –
Minél tovább várunk, annál biztosabb vagyok benne, hogy egy
katakombában fogok kikötni, és napszálltára még a
golyóbisaimat is lecsapják.
Rojer nem ok nélkül félt. Ahmann néhány héttel korábban
menyasszonyjelöltként küldte hozzá legidősebb lányát,
Amanvah-t – aki már dama’ting – meg az unokahúgát,
Sikvah-t. Mindkettejüket Inevera választotta ki, és hamarosan
kiderült róluk, hogy kémek, akik úgy tettek, mintha nem
értenének thézaiul, pedig folyékonyan beszélték a nyelvet.
Később még meg is akarták mérgezni Leeshát, amikor kiderült,
hogy a nő fenyegetést jelent az Everam Ajándékában fennálló
hatalmi viszonyokra.
Mindennek ellenére Rojer hagyta magát elcsábítani, és
Leesha bosszúságára ágyba vitte Sikvah-t, miközben Amanvah
lelkesen biztatta őket. Az óta az este óta szüntelenül résen volt,

 420 
tartván tőle, hogy a Szabadító Lándzsái bármelyik percben
megjelenhetnek, és elvihetik, amiért megrontotta a lányokat
anélkül, hogy előbb házasságot ígért volna nekik.
– Talán uralkodhattál volna magadon – szólt Leesha.
– És ezt éppen te mondod – mordult fel Rojer.
– Ez meg mégis mit jelentsen?
Rojer arcára olyan komikus hitetlenkedés ült ki, hogy
Leesha talán el is nevette volna magát, ha a férfi nem dühös
kirohanással folytatja.
– Komolyan azt hiszed, hogy van akár csak egyetlenegy
ember is ebben a szobában, ebben a palotában, sőt akár ebben a
városban, aki nem tudja, hogy rendszeresen Ahmann Jardirral
henteregsz?
Leesha lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet.
– Én kiszámított döntést hoztam Ahmann-nal kapcsolatban,
számba vettem minden eshetőséget. Te kizárólag a farkaddal
végeztél számításokat.
– Számításokat? – Rojer elnevette magát. – Egy kuplerájban
nőttem fel, Leesha. Az ilyen matek nagyon is megy nekem.
– Elég legyen, Rojer! – Leesha most már igazán dühbe
gurult, fájdalom tüzes gömbje lobbant forrón a koponyájában,
és adott neki erőt, ahogy felpattant.
De Rojer nem hátrált.
– Különben mi lesz? A hókom tele van vele, hogy mindig
jobbnak akarsz látszani másoknál, Leesha. Nem te vagy az
angiers-i anyahercegnő. Nem kell azt tennem, amit mondasz,

 421 
és nem tűröm, hogy jobb embernek akarod beállítani magad
nálam, amikor a sivatag démonának a kurvája lettél.
Gared felpattant, és a faragókésével mutatott Rojerre.
– Nem beszélhetsz így Leeshával, Rojer! A Rovásember azt
mondta, hogy vigyáznom kell rád, de szappannal súrolom ki a
szádat, ha még egyszer ilyet mondasz!
Rojer kezében is kés villant.
– Próbáld meg, te erdei suttyó, és már repül is a szemedbe!
Gared elfehéredett, aztán összehúzta a szemét, amitől úgy
festett, mint egy dühös ragadozó. Wonda egy szemvillanás
alatt új húrt feszített az íjára, felajzotta, és a helyére illesztette a
nyílvesszőt.
– Ha el mered dobni azt a kést, hát én…
– Hagyjátok már abba! – ordított rájuk Leesha. – Wonda,
tedd el az íjadat! Gared, ülj le! – Rojer felé pördült. – Te meg
vigyázz a mocskos szádra, és ne felejtsd el, hogy a golyóbisaid
talán csak az én állítólagos kurválkodásom miatt maradtak a
helyükön.
– Papíros Leesha! – mordult fel Erny, mire minden szempár
felé fordult. Erny jóval korosabb volt, mint a felesége, közeljárt
a hatvanhoz, de még annál is idősebbnek látszott. Egészen
sovány volt, feje tetején csak pár ősz hajszál nőtt. Drótkeretes
szemüveget viselt, sápadt bőre már-már áttetszőnek hatott.
Egy pillanattal korábban még leszegett fejjel ült, és erőtlenül
hallgatta Elona feddő szavait, most azonban acélos tekintettel
nézett Leesha szemébe. – Hát így neveltelek? Megköveteled a

 422 
tiszteletet, és valóban kijár neked, de kötelességed megadni
másoknak is ugyanezt. Őszinteséggel tartozol itt mindenkinek.
Leeshának arcára fagyott a düh, és egy pillanatra még a
fejfájásáról is megfeledkezett. Az apja ritkán szólt, ilyen
hangon pedig még ritkábban, ha viszont egyszer kijött a
sodrából, akkor neki nem volt választása; engedelmeskednie
kellett, mert Erny szava mindent felülírt.
– Ne haragudj, Rojer! – mondta. – Üres a hasam, hasogat a
fejem, és nem lett volna szabad így viselkednem veled. Eleve
azért küldték hozzád azokat a lányokat, mert azt hiszik,
továbbadhatod a démonbűvölő tudásodat a fiaidnak, arra meg
nem sok esély lenne, ha megölnének, vagy ha levágnák a
golyóbisaidat. Ha közönséges khaffit vagy chin lennél, és úgy
kaptak volna rajta, hogy házasságon kívül kufircoltál a
Szabadító unokahúgával, akkor talán lenne miért aggódnod.
De miután Inevera olyan látványosan bizonyította, hogy
Sikvah nem szűz, szerintem biztosak lehetünk benne, hogy az
egészet az elejétől fogva eltervezték.
Rojer félrebillentette a fejét.
– Hogyan? Csapda volt?
Leesha erőtlenül elmosolyodott.
– És te egyenesen belesétáltál. A kérdés, hogy mi következik
ezután?
Elona felmordult.
– Talán bezárnak egy hárembe életed hátralévő részére, ahol
majd kis hegedűmásokat kell nemzened meg kiképezned
nekik.

 423 
 Gared harsányan felnevetett, irdatlan tenyerével a térdét
csapkodta.
– Jobb, mint egész nap fát vágni, mi?
Rojer láthatólag nem osztozott a lelkesedésében, elsápadt, és
megint járkálni kezdett. A mellkasát dörzsölgette, ahol a
családi medál az inge alatt lapult.
– De miért nem foglalkozik senki a nyilvánvaló
megoldással? – kérdezte Elona. – Hülyék vagytok, te is, meg a
lányom is! Vedd őket feleségül, te tökfej!
– Még ha akarnám is – felelte Rojer –, elvárnák, hogy méltó
hozománnyal álljak elő. Nekem pedig nincs semmim.
– A világon semmit nem akarnak tőled a magodon kívül. –
Elona megragadta a ruháját a lába között, és jelentőségteljesen
megrázta. – Olyasmire vagy képes, amihez foghatóról eddig
csak a Pikkelynyelvű Jakról szóló mesékben hallottak, és
érdekli őket, hogy továbbadhatod-e ezt a tudást az utódaidnak.
Jardir maga árulta el neked, amikor először felajánlotta, hogy
feleségeket keres neked. És ki tudja? Talán jól gondolja, lehet a
véredben valami, ami képessé tesz a démonbűvölésre. Abból
nem lehet baj, ha utánajárunk.
– De én nem… – próbálkozott Rojer.
Elona azonban nem hagyta magát, éles hangjától Leesha
fejében megint fellángolt a fájdalom.
– Mit nem? Nem fogadod el a legjobb házassági ajánlatot,
amiről ember valaha hallott? Jardirnak felfoghatatlanul sok
pénze és hatalma van. Ülj le, tartsd a szád tíz percig! Aztán
bízd magad Ineverára meg a lányokra, és a tiéd lehet minden.

 424 
Földek. Címek. Parasztok, akiket megadóztathatsz, és akik
felett uralkodhatsz. Több aranyad lehet, mint amennyi egy
milni bányában van.
– Lopott arany – mondta Leesha. – Lopott emberek. Lopott
földek.
Elona legyintett.
– Így vagy úgy, de minden lopott, legfőképpen a föld.
Akiktől elvették, azok amúgy sem kapják vissza, Rojer pedig
jobb földesúr lesz, mint sok kráziai. – Visszafordult Rojerhez. –
És ne feledkezzünk meg róla, hogy mindennap ágyba vihetsz
két gyönyörű nőt! Teremtőm! Ezek segíteni fognak, hogy
újakat is válassz melléjük! Szerinted minden bokorban terem
egy ilyen ajánlat? Hidd el nekem, fiam… – A tekintete egy futó
pillanatra Ernyre ugrott. – Nem terem.
– De én… – kezdte Rojer.
Elona könyörtelen vigyorral vágott a szavába.
– Vagy jobban kedveled a fiúkat? Hát igen, talán ezért
üldözöd az én elérhetetlen lányomat azok helyett, akik
szívesen választanának téged. Nem szégyen az, ha azt
szeretnéd, hogy néha döntsön meg egy belevaló férfi, de így is
igent kell mondanod, és meg kell termékenyítened azt a két
lányt egy-egy fiúval. Csak csukd be közben a szemedet, és
képzeld oda Garedet.
– Ne már! – kiáltotta Gared.
– Nem kedvelem jobban a fiúkat! – csattant fel Rojer.
Leesha előredőlt, és a halántékát masszírozta.

 425 
 – Ha nem ehetek valamit hamarosan, lehet, hogy sikítani
fogok.
– A Sharumok későn reggeliznek – szólalt meg egy hang.
Ahogy Leesha hátrakapta a fejét, Abbant pillantotta meg az
ajtóban. – Azért van, mert sokáig alszunk, miután egész éjszaka
démonokat öltünk. De cseppet se féljenek, hamarosan
elkísérem önöket a Szabadítóhoz.
Leesha kíváncsi lett volna, mennyit hallott a beszélgetésből a
kövér khaffit, aki most tevefejjel díszített mankójára
támaszkodva odabicegett hozzá. Wonda izmai megfeszültek,
ahogy a férfi benyúlt a köpenye alá, de Abban könnyedén
meghajolt felé, és előhúzta a kezét, benne egy érett piros
almával. Leesha ebből már tudta, hogy mindent hallott.
Minden további nélkül el tudta képzelni, hogy az egész
késlekedés az ő ötlete volt, csak hogy alkalmat teremtsen
magának egy kis hallgatózásra.
– Köszönöm! – Leesha elvette az almát, és azonnal
beleharapott. Az első ízletes, roppanós falat felért a
gyógyfüvekkel teli erszényeiben lapuló bármelyik orvossággal.
A rohamok alatt nem csak a szaglása, de az ízlelése is feljavult,
és most lehunyt szemmel élvezett minden falatot.
– Ne feledje, úrnőm! – szólt Abban olyan halkan, hogy a
többiek ne hallhassák. – Ön alaposan megfontolja, hogyan
cselekszik, de Ahmannt a szenvedélyei irányítják. A vére
mondja meg neki, mi a helyes, és mi nem, azonnal cselekszik,
és nem bán meg semmit. Úgy hiszem, ez a tulajdonsága
harcosként és vezérként is jó szolgálatot tesz neki.

 426 
 – Hová akar kilyukadni? – kérdezte Leesha.
– A Szabadítónak meggyőződése, hogy a sors akaratából
egy napon ön a felesége lesz. Úgy hiszi, ez Everam akarata. Ha
most el is engedi, szüntelenül üldözni fogja önt.
– Ami pedig magát illeti, Zsonglőr – folytatta immáron
hangosan Abban, miközben döcögve Rojer felé indult –, én a
helyében nem a Szabadító meg a Damajah, hanem inkább a
Hasik miatt aggódnék. Ha megtudja, hogy maga ágyba vitte a
lányát anélkül, hogy becsületes ember módjára feleségül vette
volna, erőszaknak fogja tekinteni. Amint Ahmann a másik
irányba néz, tízszeresen áll bosszút, és a maga kis késecskéi
nagyjából annyira fogják az útját állni, mintha selyemkendők
volnának.
Rojernek tátva maradt a szája, és megint a medálja után
nyúlt.
– Hasik Sikvah apja? – Jól ismerték Jardir brutális,
megtermett testőrét.
– Csak akkor lehet baj, ha Hasik megtudja, Rojer – vágott
közbe Leesha. – És nem fogja megtudni. Ne hagyd, hogy
Abban rád ijesszen!
A khaffit megvonta a vállát.
– Én csak az igazat mondom, úrnőm. – Meghajolt. –
Megadom a változókat a számításaihoz.
– Akkor adja meg az összeset! – Leesha még egyet harapott
az almából. Most már közel járt a csutkához, és addig rágta,
amíg már csak a magok és a gyümölcs szára maradtak. – Mind
a ketten tudjuk, hogy sem Sikvah-nak, sem Ineverának nem áll

 427 
érdekében elárulni senkinek. Az Evejah törvénye tiltja, hogy
nők erőszakról tegyenek tanúbizonyságot. Ahmann-nak
Rojerre kellene hallgatnia velük szemben, és még ha nem is így
volna, a vallomás Sikvah halálát is jelentené egyben.
– Tényleg? – kérdezte Rojer.
– Ez a förtelmes igazság – bólintott Leesha.
– Az Evejah törvényét rugalmasan lehet értelmezni, ha a
Szabadító véréről van szó, úrnőm – mondta Abban. – A lányok
visszautasítása miatt méltatlanként tekinthetnek Rojerre.
– Hasik meg fog ölni, ha nem fogadom el a házassági
ajánlatot – állapította meg Rojer, mintha ellenőrizni akarná a
khaffit mondandóját.
– Megerőszakolja, aztán megöli – erősítette meg Abban.
– Megerőszakol, aztán megöl – ismételte tompán Rojer.
– Hah! Ő sem nagyobb Wondánál! – mondta Gared, és egyik
hatalmas mancsát Rojer vállára tette. – Egyet se félj, nem
engedem, hogy bántson, akármilyen ostobán is viselkedsz.
Rojer másfél lábnyival alacsonyabb volt Garednél, mégis
mintha lenézett volna rá.
– Ne fényezd magad, Gared! Megszoktad, hogy te vagy a
legnagyobb bivaly a pocsolyában, de az az igazság, hogy Hasik
egy fél pillanat alatt a földre vinne.
– És meghágja a hátsódat a többi Sharum előtt, hogy
mindannyian láthassák a szégyenedet – bólintott Abban. –
Köztudomású, hogy ezt szokta csinálni.
– Te dagadt kis… – Gared a khaffitra vetette magát, és
megragadta volna a torkát, Abban azonban jó lábán elfordulva

 428 
könnyedén félrelépett, majd tevefejes mankójával jókorát
csapott a megtermett favágó térdhajlatába.
Gared felüvöltött fájdalmában, és fél térdre rogyott. Makacs
lévén megfordult, és újra a khaffit felé nyúlt, de rögtön
mozdulatlanná is merevedett, amikor észrevette, hogy a
mankó végéből keskeny penge áll ki, és egyenesen a torkának
szegeződik.
– Ah! – Abban Gared szakállába túrt a pengével, mire a
favágó hangosan nyelt egyet. – Nem jártam a sharajban, amióta
leszálltak a golyóbisaim, de még én is emlékszem annyira a
sharusahkból, hogy földre vigyek egy ilyen agyatlan tulkot, és
arra is megvannak a módszereim, hogy ott is tartsam. –
Hátralépett, a penge pedig jól olajozott kattanással
visszacsúszott a mankóba. – Szóval érdemes idevigyáznia, ha
járatom a számat. Amikor Hasik ellátogat a házamba, és nincs
vele Ahmann, hogy rövid pórázon tartsa, én meghajolok, és
félreállok az útjából, akármit művel, és akárkit hág meg. Ez az
ember a gyilkosok gyilkosa, pedig sokat láttam már, elhiheti.
Hallgasson Kaval kiképzőmesterre, és felveheti vele a harcot,
de az nem ma lesz. – Rojerhez fordult.
– Tanuljon Leesha úrnőjétől! Ha nem akarja feleségül venni
a lányokat, halogassa a választ!
– Hogyan?
Abban rántott egyet a vállán.
– Mondja azt, hogy maguknál… hogy is hívják? Előbb
jegyeseknek kell lenniük.
– Jegyeseknek – bólintott Rojer.

 429 
 – Mondja, hogy egy évig jegyesek lesznek, vagy hogy
először valami gyönyörű zenét kell szereznie, amivel majd
megáldhatja a nagy napot. Mondhatja azt is, hogy nem akar
megházasodni, amíg meg nem tanulja a kráziai nyelvet, vagy
hogy csak a tavasz első napján esedékes a ceremónia. Nem
számít, mit mond, Jessum fia, csak az, hogy őrizze meg a
becsületét a gazdám meg a lányok szemében, és nyerjen
magának időt, hogy minél messzebb kerülhessen innen.

Rojer és a többiek követték Abbant Jardir hatalmas

étkezőtermébe. A magas ablakokon beözönlő napsugarak
fénnyel töltötték meg a csupa márvány helyiséget. Középen
hosszú, alacsony asztalok álltak, a körülöttük lévő párnákra
sok száz Sharum telepedett le. A Szabadító Lándzsái és a
Damaji testőrei törökülésben ültek, és lándzsájukat meg
pajzsukat karnyújtásnyi távolságban tartva kenyeret,
kuszkuszt meg nyárson sült húst fogyasztottak, amit egy szál
bidóba öltözött fiúk szolgáltak fel gyönyörű agyagedényekben.
Rojer olyan könnyedén lépkedett a harcosok mellett, mintha
csak egy vadvirágos mezőn sétálgatna – egyáltalán nem adta
jelét, hogy a szíve vadul kalapál. Ebből a teremből nem
menekülhetnek, nincs az a trükk, nincs az a hegedűdallam,
amivel becsaphatnának egy ilyen házigazdát. Innen vagy Jardir
engedélyével távoznak, vagy sehogyan.

 430 
 Abban a harcosok között egy emelvényhez vezette őket,
ahol a Damajik, Jardir fiai és örökösei meg számos más
különböző rendű és rangú méltóság foglalt helyett. A padlót
vastag szőnyeg borította, a falakra meleg színű kárpitok
kerültek. Itt mindenki selyempárnán ült, és elegánsan ette az
ezüsttálcákon felhalmozott ételeket, amiket tetőtől talpig
feketébe öltözött nők szolgáltak fel.
A vallási vezetők gyűlölettel a szemükben figyelték, ahogy a
szabadítóháziak elhaladnak mellettük, aztán még eggyel
feljebb mennek a következő emelvényre. Rojer továbbra is
ruganyosan járt, az arcáról sem lehetett leolvasni semmit, de
érezte, ahogy a mellkasa fokozatosan összeszorul, és a levegő
lassan kipréselődik a tüdejéből. Tudta, hogyan harcolnak ezek
az emberek: a puszta kezükkel ellenállhatatlanabbak voltak,
mint egy Baltás a fejszéjével.
A kisebbik, ám azért így is terebélyes, aranyozott
márvánnyal gazdagon díszített emelvényen kapott helyet
Jardir saját asztala. A párnákra aranyfonállal hímezték a
mintákat, a tálakra, a kancsókra és a tányérokra ékkövek
kerültek. Itt Jardir saját asszonyai hordták az ételt, közöttük
nem egy dama’ting. Rojer gyomra összerándult a gondolatra,
hogy egy olyan asztalnál étkezzen, ahol gyakorlatilag az összes
felszolgáló képzett méregkeverő volt. Mindannyian tetőtől
talpig feketébe öltöztek, de Rojer így is meglátta közülük
Amanvah-t és Sikvah-t – alakjuk és kecses mozgásuk
mindörökre belevésődött az agyába.

 431 
 Jardir az asztalfőn ült Ineverával a jobbján. A Damajah mint
mindig, most is áttetsző selymet viselt, ami magához vonzotta
ugyan a tekintetet, de egyben fájdalmas halált is ígért annak a
férfinak, akinek a szeme túl sokáig időzik rajta. Az asztal másik
végén Ashan és Aleverak Damajik reggeliztek, de ott volt még
Asukaji és Maji, Jardir első- és másodszülött fiai, Jayan és
Asome, Shanjat kai’Sharum, meg persze Hasik is.
Bár teljesen értelmetlen lett volna ilyesmivel próbálkozni,
Rojer eszeveszett késztetést érzett, hogy futva mentse az
irháját. Két gomb között észrevétlenül becsúsztatta az ujját
tarkabarka inge alá, és megtapintotta a hideg fémmedált. A
feszültsége nagyrészt azonnal tovaillant.
A medál Angiers hercegének bátorságért adható
legmagasabb fokozatú érdemérme volt, amit a Rojert örökbe
fogadó Mézhangú Arrick kapott, amiért őt és az anyját
odavetette a magúroknak, aztán pedig hazudott róla. Ezt még
Arrick sem tudta lenyelni, és amikor összeszedte a holmijait a
palotából való száműzetésre várva, a medált inkább
hátrahagyta, bár minden más értékeset elvitt, amire rá tudta
tenni a kezét.
De ha Arrick cserben is hagyta, mások kitettek magukért
aznap éjjel. Geral, a futár odadobott egy pajzsot Rojer anyjának,
aztán Rojer apjával együtt az ajtó romjain át beözönlő
démonok útjába álltak. Mindketten Rojert védelmezve haltak
meg, mint ahogy sok évvel később Arrick is.
Leesha belevéste az érmébe mindazoknak a nevét, akik azért
haltak meg, hogy Rojer élhessen, és a kerek fémdarab a férfi

 432 
talizmánja lett. Biztonságérzetet adott, amikor úgy érezte, hogy
magával ragadja a félelem, de egyben emlékeztette is, hogy
élete minden egyes napját azoknak az élete árán vásárolta, akik
valaha is szerették. Szívesen hitte volna, hogy azért történt így,
mert volt benne valami különleges, valami megmentésre
érdemes, de igazság szerint sosem látta bizonyítékát, hogy ez
lenne a helyzet.
Leesha a Jardir balján lévő párnára telepedett le, Elona,
Erny, Gared és Wonda pedig sorban mellé ültek. Abban
megszokott helyét foglalta el – ahogy letérdelt egy lépéssel
Jardir mögött, szinte beleolvadt a háttérbe.
Sikvah azonnal letett egy apró csészényi sűrű kávét Rojer
elé, aztán amikor találkozott a tekintetük, kacsintott hosszú
fekete pilláival. Senki más nem vette észre a kacsintást, Rojer
viszont borzongató izgalmat érzett a meleg, könnyed gesztus
láttán. Viszont ő maga is éppen eleget gyakorolta az ilyen
pillantásokat a tükör előtt ahhoz, hogy ne hagyja magát
egykönnyen becsapni. Amanvah és Sikvah talán
megkedvelték, még az is lehet, hogy szívesen fogadják
férjükül, de nem voltak szerelmesek belé. Nem ismerték hozzá
eléggé, hogy így legyen, még akkor sem, ha ők maguk így is
hitték.
És Rojer sem volt szerelmes beléjük. Okos, gyönyörű
teremtések voltak, de még mindig nem tudta megfejteni, mi
lehet bennük a felszín alatt.
Valami biztosan volt…

 433 
 Gyakorta gondolt vissza az éjszakára, amikor ezek ketten
elcsábították, de nem a szerelmeskedést idézte fel. Legalábbis
többnyire nem. Inkább A holdfogyás dala szólalt meg ismét a
fülében, amit a két lány duettben énekelt el neki. Erő volt a
hangjukban. Olyan erő, amiről Rojer, akit a maga idejének
egyik legnagyszerűbb énekese nevelt fel, tudta, hogy ritka és
sok mindenre képes.
Inevera és Elona minden tőlük telhetőt megtettek, hogy
rábeszéljék Rojert az esküvőkre. Abban azt szerette volna, ha
kitáncol a dologból. Leesha a jelek szerint azt várta tőle, hogy
helyből utasítsa vissza az ajánlatot, bár ő maga is úgy járta
Abban táncát, mintha mindenkit meg akarna forgatni.
Az a jelek szerint senkit sem érdekelt, hogy Rojer mit
szeretne.
Az étkezés egy örökkévalóságig tartott. Az egymást követő
imák és az udvarias köszöntőbeszédek soha nem akartak véget
érni, bár a szavakból általában áradt az alig leplezett
bizalmatlanság. Ahmann az asztalnál ülő kráziaiak látható
bosszúságára leginkább Leeshával volt elfoglalva. Azon
vitatkoztak, hogy vajon hány Sharum kísérje el a karavánt a
Szabadítóházára vezető úton.
– Tízben állapodtunk meg – mondta Leesha. –
Egyetleneggyel sem többen. Ehhez képest Gared azt mondja,
úgy harmincan lehetnek.
– Valóban tíz erre a célra kiválasztott dal’Sharumban
állapodtunk meg – bólintott Jardir. – De szükség lesz
emberekre, akik az ajándékaimmal megrakott kocsikat hajtják

 434 
vissza Szabadítóházára, akik vadásznak, akik gondoskodnak
az állataitokról, akik elkészítik nektek az ételt, és kimossák a
ruháitokat. Ők nem fognak lándzsát, hacsak nem kerültök
igazán szorult helyzetbe.
– Az ilyesmit általában inkább az asszonyokra bízzátok,
nem? – kérdezte Leesha. – Hozza hát a tíz harcosod magával a
feleségeit meg a gyerekeit. – Nem tette hozzá, hogy
„túszokként”, de Rojer így értelmezte a szavait.
– Tíz ember akkor sem elég, hogy gondoskodjanak a
biztonságotokról. A felderítőim szerint a Szabadítóházára
vezető utat ellepték a chin banditák.
– Nem chinek – mondta Leesha.
– Hm? – húzta fel a szemöldökét Jardir.
Csak óvatosan, gondolta Rojer.
– Azt tanítottad nekem, hogy a chin „kívülálló”-t jelent –
magyarázta Leesha. Ezek az emberek vagy ott élnek, ahol
születtek, vagy éppen a te sereged kergette el őket. Itt te vagy a
chin.
A kráziaiak erre dühös mormogásba kezdtek. Itt, Everam
Ajándékában Jardir teljhatalommal rendelkezett, és a
legapróbb szeszélye is szentírásnak számított. Ami azt illeti, a
rendeletei gyakorta felülírták a több ezer éve érvényben lévő
törvényeket. Senki nem merészelt így beszélni vele az
udvarban – főleg nem egy nő, aki ráadásul messzi földről
vetődött ide.
Jardir felemelte egy ujját, mire mindenki elcsendesedett.

 435 
 – Játszol a szavakkal, de ez mit sem változtat a veszélyen.
Húsz harcos. Tíz kha’Sharum és tíz dal, köztük Kaval
kiképzőmester, aki így útközben is leckéket adhat a
harcosaitoknak, meg az őrszemem, Coliv. Mindannyian
magukkal viszik az első feleségüket és egy vérükből való
gyereket.
– A gyerekek fele lány – mondta Leesha –, és egyikük sem
elég idős a Hannu Pash-hoz. Nem szeretném, ha húsz fiút
kapnék a sharajból, akiket egy nap választ el tőle, hogy
elveszítsék a bidójukat.
Jardir elmosolyodott, és csettintett az ujjával a válla fölött.
– Abban, intézkedj!
Abban a szőnyeghez érintette a homlokát.
– Igenis, Szabadítóm.
– Huszonegy – szólt közbe Inevera. – Szent szám. Amanvah
dama’ting, neki saját eunuch testőrt kell kapnia. Elküldöm vele
Enkidót.
– Egyetértek – mondta Jardir.
– Nem… – kezdte volna Leesha, de Jardir a szavába vágott.
– A lányomnak védelemre van szüksége, Papíros Leesha.
Azt hiszem, mélyen tisztelt atyád – intett Erny felé – is egyetért
velem, hogy ebben nincs helye vitának.
Leesha az apjára pillantott, de az rezzenéstelen tekintettel
nézett vissza rá.
– Te is tudod, hogy igaza van, Leesha.
– Talán – bólintott a nő –, feltéve, hogy Amanvah is eljön
velünk. Ebben még nem állapodtunk meg.

 436 
 Inevera elmosolyodott az aranykehely fölött, amiből vizet
szürcsölt.
– Az a helyzet, Erny lánya, hogy ezt a döntést nem te fogod
meghozni.
Minden tekintet Rojer felé fordult, a férfi érezte, hogy
görcsbe rándul a gyomra. A nyakában lógó medálra
koncentrált, és mély lélegzetet vett. Belenyúlt tarkabarka
táskájába, és elővette a hegedűtokját.
– Nagy Shar’dama Ka! – kezdte. – Gyakoroltam egy
dallamot, amit a lányod és a szolgálólánya tanítottak nekem, A
holdfogyás dalát. Azt mondtad, az Everam dicséretét zengő
muzsikát mindig szívesen hallgatjátok az udvarodban.
Eljátszhatom neked?
Az asztalnál ülők kíváncsian kapták fel a fejüket a kitérő
válasz hallatán, de Jardir intett, aztán bólintott.
– Természetesen, Jessum fia! Megtiszteltetés volna.
Rojer kinyitotta a tokot, elővette belőle a Rovásembertől
kapott hegedűt, a régi világ féltett maradványát. A húrok újak
voltak, de a lakkozott fa még kitartott, és gazdag rezonanciája
felülmúlt minden hangszert, amit Rojer valaha a kezében
tartott. Egy pillanatra megállt a mozdulat közepén, mint
akinek hirtelen eszébe jutott valami.
– Helyénvaló lenne megkérnem Amanvah-t és Sivah-t, hogy
az éneklésükkel segítsenek előadnom a dalt?
– A holdfogyás dala nagy tiszteletnek örvend – mondta Jardir,
és a fiatal nők felé bólintott. Azok csendben odasiettek hozzá,

 437 
mint a ragadozómadarak a solymászhoz, majd egy lépéssel a
férfi mögött letérdeltek a párnákra.
Ott legalább nem látom őket, gondolta Rojer. Nem engedhetem
meg magamnak, hogy bármi is elterelje a figyelmemet. Itt nem. Most
nem.
Sérült kezébe vette a lószőrből készült vonót, és lehunyta a
szemét, kizárva a kráziai kávé ízét a szájából, az étel illatát az
orrából, az étkezés zörejét a füléből. Addig koncentrált, amíg
nem maradt más a világból, csak a hangszer a kezében. Akkor
játszani kezdett.
Lassan kezdte, hosszasan improvizált a dal első taktusaira.
Eleinte halkan játszott, de ahogy egyre többet és többet csalt elő
a melódiából, a zene is hangosabb lett, amíg betöltötte Jardir
emelvényét, leszűrődött a Damajik emelvényéhez, végül pedig
bejárta az egész termet. Rojer félig-meddig érzékelte, hogy a
tömeg elcsendesedik, de ez semmit sem jelentett számára. Csak
a zene számított.
Ahogy a dallam végére ért, a hegedű megint elhalkult,
mielőtt újra elkezdte összegyűjteni a hangokat. Nem adott más
jelet, nem biccentett, és nem döntötte meg a vonóját, mint
akkor szokta, ha az inasaival játszik, Amanvah és Sikvah mégis
azonnal csatlakoztak hozzá, és szavak nélkül dúdolva
egészítették ki Rojer korábbi improvizációját, ahogy a férfi
ismét felépítette a dallam összetettségét és a hangerejét, amíg a
hegedű már annál is erősebben szólt, mint korábban.
Ó, azok a tüdők!, gondolta. Érezte, hogyan remeg a levegő a
lányok hangjától. Azonnal feszülni kezdett az ágyéka, de nem

 438 
törődött vele – nem engedte, hogy bármi is elterelje a figyelmét.
Egy jó előadás könnyedén járhatott ilyen hatással. Szerencsére
a Zsonglőrök bő nadrágot viseltek.
Amikor a dallam ismét a maga teljességében pompázott, a
nők énekelni kezdtek. Rojer erősen korlátozott kráziai
nyelvtudása még mindig kevés volt hozzá, hogy megértse a
szöveget, de azért így is gyönyörűségesnek találta –
gyászosnak hatott, mégis figyelmeztetés áradt belőle.
Amanvah és Sikvah elmagyarázták, miről szól a dal, de
hiába beszéltek folyékonyan thézaiul a művészet nyelvén, a
zene meg az eredeti kráziai szöveg közötti harmóniát nem
tudták pontosan lefordítani.
Rojer éhezett erre a kihívásra. A holdfogyás dalából erő
sugárzott. Ősi erő.
Minden versszak végén szöveg nélküli refrén következett,
könyörgés a Mennyországban lakó Everamnak, hogy adjon
erőt az éjszakához. Amanvah és Sikvah hangja úgy olvadt
össze, hogy lehetetlen volt megállapítani, hol kezdődik az
egyik, és hol végződik a másik.
Rojer először pontosan úgy játszotta el a refrént, ahogyan a
nők mutatták neki, de a második versszak vége előtt új
variációt kezdett beleszőni az eredeti dallamra improvizálva.
Apró változtatás volt, de olyan, amit az énekesek általában
nehezen követtek. Amanvah és Sikvah könnyedén, erőfeszítés
nélkül alkalmazkodtak a hegedű játékához. A harmadik
refrénnél Rojer még messzebb vitte őket, és olyasmit varázsolt
a zenéből, aminek hallatán egy magúr mozdulatlanná

 439 
merevedett volna. A nők ismét olyan könnyedén tartottak vele,
mintha kart karba öltve vezette volna végig őket egy kerti
ösvényen.
A negyedik versszak Alagai Káról beszélt, a démonok
atyjáról, aki újhold idején járta a földet. Rojer nem tudta,
létezik-e ilyen lény valójában, de a démonherceg, aki éppen
újholdkor próbálta megölni Leeshát és Jardirt, éppen elég valós
fenyegetést jelentett. A zene egyre ijesztőbb lett, és amikor
megérkeztek a következő refrénhez, Rojer hegedűjéből átható,
disszonáns hangok áradtak, amiktől még egy szikladémon is
hallótávolságon kívülre menekült volna.
Amanvah és Sikvah mindenféle gyakorlás, mindenféle
súgás nélkül követték.
Rojer versszakról versszakra újra meg újra próbára tette
őket, amit csak tudott, kifacsart a hegedűmágiából – már ha ez
hegedűmágia volt egyáltalán –, a hatalmas étkezőtermet
betöltötte az erejével. A két nő az utolsó pillanatig követte, még
akkor is, amikor új zárást improvizálva lassan teljes csendbe
olvasztotta a muzsikát.
Amikor az utolsó rezgések is elhagyták a hegedű fatestét,
Rojer felemelte a vonót a húrokról, és kinyitotta a szemét.
Mintha mély álomból ébredt volna, a valóság komótosan
rajzolódott ki körülötte. Az asztal mellett mindenki, még Jardir
meg Inevera is döbbent csendben ült, és őt figyelte. Rojer
távolabbra emelte a tekintetét, és látta, hogy a lenti asztalnál a
vallási vezetők csapata meg az emelvények előtt a sok száz
Sharum is ugyanilyen transzba esett.

 440 
 Aztán mintha valaki jelet adott volna, az egész terem
tapsviharban tört ki. A Sharumok tapsolva ordítoztak, és olyan
erővel dobogtak a földön, hogy szinte beleremegett a padló. A
vallási vezetők visszafogottabbnak bizonyultak, de azért az ő
tapsviharuk is mennydörgéssel ért fel. Gared olyan erővel
vágta hátba Rojert, hogy majd kipréselte a tüdejéből a levegőt,
Leesha pedig olyan szélesen mosolygott rá, hogy annak idején
a szívverése is megállt volna tőle. Még Hasik is tapsolt és a
padlón dobogott a lábával, miközben látható büszkeséggel a
tekintetében szemlélte a lányát.
Csak Jardir és Inevera nem tapsoltak. Hamarosan mindenki
elhallgatott, és tekintetét a Szabadítóra szegezve várta, hogy mi
fog történni. A sivatag démona lassan elmosolyodott, aztán az
összegyűltek döbbenetére mélyen meghajolj Rojer előtt.
– Everam szól hozzád, Jessum fia – mondta, mire azonnal
újrakezdődött a kiáltozás és a tapsvihar.
Válaszul Rojer is olyan mélyen meghajolt, ahogy csak az
előtte lévő asztal engedte. – Feleségül óhajtom venni a lányodat
és az unokahúgodat, Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir
am’Kaji.
Leesha alig hallhatóan felsóhajtott, Elona pedig elégedetten
fújta ki a levegőt. Jardir bólintott, jobb kezével Inevera, baljával
pedig Elona felé intett.
– Az asszonyaink majd elrendezik a…
De Rojer megrázta a fejét.
– Itt szándékozom feleségül venni őket. Most. Nincs mit
megtárgyalni ezen az asszonyoknak. Sem szükségem nincs a

 441 
vőlegénynek járó ajándékokra, sem nem vágyom rájuk, és a
hozományt sem tudom miből előteremteni.
Jardir összeillesztette az ujjbegyeit, úgy mérte végig Rojert.
A szeméből semmit nem lehetett kiolvasni, az arca olyan
rezzenéstelen maradt, hogy az egy zsonglőrnek is dicsőségére
vált volna. Nem lehetett eldönteni, hogy a következő
pillanatban megparancsolja Hasiknak, hogy tapossa el, mint
valami bogarat, vagy inkább elfogadja az ajánlatot. A testőre
mindenesetre megragadta a lándzsáját, de Rojer magával
ragadta a közönségét, és most már félelem nélkül mondta
tovább a magáét.
– Amúgy sem létezik arany vagy ékszer, ami méltó lehetne
Amanvah-hoz és Sikvah-hoz. Az ilyesmi csak üres csecsebecse
lehet egy Shar’Dama Ka számára. Inkább lefordítom A
holdfogyás dalát Théza nyelvére, és eljátszom a népemnek. Ha
közeledik a Sharak Ka, ahogyan mondják, mindenkinek tudnia
kell, hogy van oka félni az újholdtól.
– Azt hiszed, eladom neked a lányomat egy dalért? –
kérdezte Inevera.
Rojer feléje fordult, és meghajolt. Tudta, hogy félnie kellene
a nőtől, de mellette állt az igazság. Elmosolyodott.
– Elnézést kell kémem, Damajah, de ezt nem az ön tiszte
eldönteni.
– Való igaz – szólt Jardir, mielőtt Inevera visszavághatott
volna. A nő nem adta jelét ingerültségnek, de a hideg számítás
a tekintetében ijesztőbb volt, mint egy dühödt kirohanás.
Rojer ismét a férfira nézett.

 442 
 – Azt mondja, Everam szól hozzám. Nem tudhatom, így
van-e, de ha igen, azt mondja nekem, hogy valódi mágia van
most ebben az udvarban. Ősibb és mélyebb mágia, mint a
rovásoké. Everam azt mondja nekem, ha együtt kutatjuk
tovább ezt a mágiát a lányaikkal, megtanulhatjuk, hogyan
ölhetünk alagaiokat pusztán a dalunkkal.
– Nekem is ezt mondja, Jessum fia – mondta Jardir. –
Elfogadom az ajánlatodat.
Hasik lelkesen kurjantott, amivel pár perccel korábban még
a frászt hozta volna Rojerre. Odalent újrakezdődött a tapsvihar
meg a dobogás, az asztal körül ülők pedig sorra gratuláltak.
– Te bitang Magivadék! – Gared hatalmas markával
megragadta Rojer vállát, és úgy megrázta, hogy az ifjú
vőlegénynek összekoccantak a fogai.
Láthatólag még Inevera is örült, amiért így alakultak a
dolgok, bár Rojer tudta, hogy az iménti tiszteletlensége nem
merül egyhamar feledésbe. Egyedül Elona vágott savanyú
képet – feltehetőleg éppen számba vette a vagyont, aminek a
férfi az imént hátat fordított.
De Rojert nem érdekelte a vagyon. Csak annyira volt
szüksége, amennyi az életben maradásához kellett, ahhoz
pedig már elegendő aranyat kapott a Rovásembertől. De még
ha ennyije sem lett volna: a hegedűje segítségével eddig mindig
sikerült megtöltenie a hasát, és kerítenie egy helyet, ahol
álomra hajthatta a fejét.
Jardir intett Amanvah-nak, mire a lány előrelépett és
meghajolt.

 443 
 – Rojer, Jessum fia, feleségedül ajánlom magamat az Evejah
utasításait követve, ahogyan azokat lejegyezte Kaji, Everam
Lándzsája, ki Everam asztalánál ül, míg újjá nem születik a
Sharak Ka idején. Szívemből, ünnepélyesen fogadom, hogy
engedelmes és hűséges feleséged leszek.
Jardir a férfi felé fordult.
– Ismételd a szavaimat, Jessum fia. Én, Rojer, Jessum fia,
Everam, a mindenség teremtője és a Shar’Dama Ka előtt
esküszöm, hogy az otthonomba fogadlak, igazságos és szerető
férjed leszek.
Rojer az inge alá nyúlt, elővette a medálját, és megszorította.
– Én, Rojer, Jessum fia, a Teremtő és a szüleim lelke előtt
esküszöm, hogy az otthonomba fogadlak, igazságos és szerető
férjed leszek.
Elégedetlen mormogás támadt. Rojer az ősöreg Aleverak
Damaji hangját is hallani vélte, Jardir azonban nem adta
semmiféle jelét, hogy egyáltalán észrevette a módosítást. Rojer
persze nem volt annyira ostoba, hogy azt higgye, ez így is volt.
– Jiwah Kádul fogadod-e a lányomat?
– Igen – mondta Rojer.
Megismételték az esküt Sikvah-val is, majd Amanvah
levette a másik lány arcáról a fekete fátylat.
– Köszöntelek asszonytársam, szeretett Jiwah Sen! – mondta,
majd fehér selymet kötött a régi helyébe.
Hasik a lándzsájával és a pajzsával a kezében felállt. Rojer
egy pillanatig biztos volt benne, hogy a tagbaszakadt
dal’Sharum meg fogja ölni, de Hasik csak rácsapott a dárdával

 444 
a pajzsra, és fülsüketítő kiáltást hallatott. A harcosok rögvest
követték a példáját, a terem csak úgy zengett az éktelen
zsivajtól.

– Legalább szólhattál volna, hogy ezt tervezed, Rojer – mondta

Leesha, miközben Abban a karavánhoz kísérte őket.
– Nem döntöttem, amíg a dal végére nem értünk – felelte
Rojer –, de ha így is lett volna, mi közöd van hozzá, kit veszek
feleségül? Ne tegyünk úgy, mintha fordított esetben te
kikérnéd a véleményemet.
Leesha szorosan markolta a szoknyáját.
– Emlékeztetnem kell-e, hogy ezek az ifjú hölgyek
megpróbáltak végezni velem?
– Így volt – bólintott Rojer. – Mégis te gyógyítottad meg
Amanvah-t, amikor megbetegedett az ellenszertől, aztán
menedéket ajánlottál neki is meg Sikvah-nak is.
– Ne hitegesd magad! – mondta Leesha. – Ők ketten
továbbra is Inevera teremtményei.
Rojer megvonta a vállát.
– Talán. Egyelőre.
– Tényleg azt hiszed, hogy megváltoztathatod őket? –
kérdezte a nő.
– Miért, szerinted te meg tudod változtatni Jardirt? –
Megérkeztek a karavánhoz, Rojer pedig rögvest eltűnt a

 445 
minden luxussal felszerelt kocsiban, amit azért kapott, hogy
kényelemben utazhasson a feleségeivel.
– Ne becsülje alá Jessum fiát! – mondta Abban Leeshának. –
Nem kevés hatalomra tett ma szert. – Egy nőre mutatott, aki a
karaván elején állt egy hatalmas jegyzőkönyvvel. – Az első
számú feleségem, Shamavah, elkíséri önöket Szabadítóházára.
Személyesen választotta ki a kha’Sharumokat, akik a
feleségeikkel meg a gyerekeikkel a kocsikat fogják hajtani.
Mindannyian vagy a családtagjaim, vagy nekem dolgoznak.
Nem fognak bajt keverni.
– Nem is a kai’Sharumok miatt aggódom – mondta Leesha.
Abban bólintott.
– És milyen bölcsen teszi! A dal’Sharumok kiválasztásába
nem volt beleszólásom. Ők Kavalnak fognak jelenteni, és hiába
utasította Ahmann a kiképzőmestert, hogy mindenben neked
engedelmeskedjen, mert továbbra is jövendőbelijének tekint,
arra számítok, hogy a gyakorlatban inkább Amanvah-t fogják
követni.
– Akkor reménykedjünk, hogy Rojer bizalma nem alaptalan
– szólt Leesha.
– Sajnálom, hogy elutazik, asszonyom – mondta Abban. –
Hiányozni fognak a beszélgetéseink.

Rojer elégedett sóhajjal szállt fel az esküvői kocsira. Rizonban

készítették aranyozott festékkel díszített finom fából, fémrugói

 446 
kisimították az utak egyenetlenségeit. Nemesemberhez,
méghozzá igen gazdag nemesemberhez méltó hintó volt.
A kráziaiak azért átalakították, kivették az üléseket, a
padlóra vastag, színes szőnyegeket terítettek, és az egész kocsit
hímzett selyempárnákkal szórták tele. A falakat és a
mennyezetet vörös és bíbor bársony fedte, odafentről lyukas
bronzedényekben illatosított gyógyfüvek lógtak. Az ablakok
üvegből készültek, de rést lehetett nyitni rajtuk, hogy bejusson
a levegő, mint most is. Az intimitásról bársonyfüggönyök
gondoskodtak. A falakra szerelt olajlámpásokat egy kulcs
elfordításával lehetett meggyújtani vagy eloltani.
A kocsi alkalmasabbnak tűnt a szerelmeskedésre, mint nem
egy kupleráj, ahol Rojer megfordult.
A jelek szerint nem akarják vesztegetni az időt. Nem tagadhatta,
hogy ő maga is alig várja a pillanatot. Sikvah-val már hált, de a
nő nem engedte a testébe a magját a házasságkötés előtt.
Amanvah viszont még szűz volt, tudta, hogy vele gyengédnek
kell majd lennie.
Elővett egy ceruzát meg egy füzetet a táskájából, és folytatta
a feljegyzéseit A holdfogyás daláról. Elég jól olvasott, és bár
közben kicsit mindig görcsölt a keze, írni is tudott. Ám sem a
betűk, sem az Arricktól tanult zenei szimbólumok nem álltak
olyan természetesen a kezére, mint a hegedülés.
– Nem mindenkinek marad örökre a fejében egy dal, miután
egyszer hallotta – feddte meg Arrick egy tasli kíséretében
Rojert, amikor a fiú az órák miatt panaszkodott. – Ha el akarsz
adni egy dalt, le is kell tudnod jegyezni.

 447 
 Rojer abban a pillanatban gyűlölte a tanárát, most azonban
hálás volt a leckéért. Már elkészült a dallammal és a szöveg
versmértékével. Időbe telik majd, mire le is fordítja az egészet,
de legjobb esetben is két hetet vesz majd igénybe az út
Szabadítóházáig, közben pedig nem lesz semmi dolga.
Elmosolyodott, és megsimogatta az egyik selyempárnát.
Vagyis szinte semmi.
Hangokat hallott, kilesett a függöny résén, és Amanvah-t
meg Sikvah-t pillantotta meg közeledni két fehérbe öltözött
dama, egy furcsa külsejű Sharum és két másik nő társaságában.
Rojer azonnal felismerte Jardir fiát, Asomét és az
unokaöccsét, Asukajit. A harcos nyilván Amanvah testőre,
Enkido lehetett. Hagyományos feketét viselt, csuklóján és
bokáján azonban aranybilincsek voltak, amiket láthatólag
eltávolíthatatlanul hegesztettek a helyükre.
A nőket nem ismerte fel. Mindkettő fekete köpenyt öltött,
egyikük azonban fehér fátylat kötött az arca elé, mint Sikvah. A
másik nő arca fedetlen maradt, annak jeléül, hogy nem volt
férjnél, és még el sem jegyezték.
Asome és Amanvah érkeztek elöl. A kocsihoz érve
megálltak, és dühösen suttogni kezdtek, bár Rojer egyetlen
szavukat sem értette. Asome megragadta Amanvah-t a vállánál
fogva, és ingerülten megrázta. A nő állítólagos testőre mindent
látott, de nem reagált. Kétségesnek tűnt, hogy akad olyan
ember Kráziában, aki meg merné ütni a Szabadító fiát, egy
közönséges Sharum pedig végképp nem vetemedne ilyesmire.

 448 
 Rojert jeges félelem kerítette a markába. Tudta, hogy Asome
képes lenne megölni. Látott már damákat harcolni – a
leggyengébb is könnyedén labdázhatott volna a fejével. De
nem nézhette tétlenül az eseményeket. Gyorsan végigfutott a
szerepei repertoárján, kiválasztotta közülük a
legrettenthetetlenebb embert, akit ismert, és úgy öltötte
magára, mint egy köntöst.
Kirúgta a kocsi ajtaját, mire mindenki odakapta a fejét.
– El a kezekkel a feleségemtől! – mondta a Rovásember
mély, morgó hangján. Jobb kezében dobókés villant.
Asukaji felszisszent, és arra készült, hogy ráugorjon Rojerre,
de Asome elengedte Amanvah-t, és felemelt kézzel állította
meg a másik férfit.
– Elnézésedet kérem, Jessum fia – mondta Asome, bár a
meghajlást elmulasztotta. Jól beszélt thézaiul, bár ő is erős
akcentussal, mint Amanvah. – Csak egy kis testvérek közötti
nézeteltérés. Nem állt szándékomban megszentségteleníteni a
házasságkötésetek napját. – Alig leplezte a dühöt a hangjában.
Vajon merészelte-e valaki valaha is késsel fenyegetni?
– Furcsán mutatja ki – jegyezte meg Gared, aki éppen
megjelent a kocsi egyik oldalán. Hatalmas baltáját könnyedén
lógatta a kezében, rovásos bozótvágó kése az övén lógott. Rojer
a szeme sarkából megpillantotta Wondát is, aki íjával a
kezében a másik irányból kerülte meg a kocsit. Rojer tudta,
hogy a nő egy szemvillanás alatt a húrra illeszt és kilő egy
nyílvesszőt, ha kell.

 449 
 Ahogy Asukaji Wonda és Asome közé állt, hűvös nyugalom
áradt belőle. Rojer tartott tőle, hogy még Wondának sem
maradna ideje lőni, ha a dama rávetné magát, vagy ha mégis
sikerülne neki, nem találna célba. Körülöttük a dal’Sharumok
némán figyelték a jelenetet.
Rojer kurtán meghajolt, a mozdulat alig volt több egyszerű
biccentésnél. Egy pillanat alatt eltette a kését, és felmutatta üres
tenyerét.
– Megtisztelő, hogy személyesen jöttél el áldásodat adni a
nászunkra, fivérem. Külön örömömre szolgál, hogy te adod át
nekem a húgodat és az unokatestvéredet.
Amanvah figyelmeztetőleg pillantott rá. Rojer tudta, hogy
borotvaélen táncol, amikor ilyen bensőséges hangot üt meg
olyasvalakivel, akinek semmivel sem jelent nagyobb gondot
megölni őt, mint beszélgetésbe elegyedni vele, de úgy érezte,
most már ura a helyzetnek. A dama nem merne a nyílt színen
rátámadni a Szabadító újdonsült vejére, amíg az udvariasan
szól hozzá.
– Valóban – bólintott Asome, bár hangjában semmi sem
utalt elégedettségre. Meghajlása éppen olyan kurta és felületes
volt, mint Rojeré. Asukaji követte a példáját. – Áldásom erre a
napra… fivérem.
Asome Amanvah-ra pillantott, szólt pár szót kráziai
nyelven, majd a két dama sarkon fordult, és mindenki
megkönnyebbülésére elvonult.
– Mit mondott? – kérdezte Rojer.

 450 
 Amanvah habozott. Csak akkor felelt, amikor a férfi feléje
fordult, és a szemébe nézett.
– Azt, hogy „erről még később beszélgetünk”.
Rojer bólintott, mintha a dolognak nem volna különösebb
jelentősége.
– Örömömre szolgálna, hitvesem, ha bemutatnál a kíséreted
többi tagjának.
Amanvah meghajolt, és intett a többi nőnek, hogy lépjenek
közelebb. Először a fehér fátylas nő került sorra. Közelről Rojer
már látta, hogy fiatal, talán annyi idős lehetett, mint Sikvah.
– Ő a sógornőm, egyben kuzinom, Ashia – mondta
Amanvah. – Ashan Damaji és a Szabadító legidősebb nővére, a
szentséges Imisandre a szülei, a fivérem, Asome a férje.
Rojer elrejtette meglepetését, ahogy a nő meghajolt.
– Áldásom a nászod napjára, Jessum. Szívem örömtől repes,
amiért áldott kuzinom egybekel veled. – A hangjában semmi
nem volt Asome őszintétlenségéből. Ellenkezőleg: mintha arra
készült volna, hogy megcsókolja Rojert.
Rojer a másik nőhöz fordult, akinek fedetlen arca
megmutatta, hogy nagyjából egykorú a többiekkel.
– Ő Shanvah kuzinom – mondta Amanvah. – Elsőszülött
lánya Shanjat kai’Sharumnak, a Szabadító Lándzsái
vezetőjének, és apám középső lánytestvérének, a szentséges
Hoshvah-nak.
– Fogadd az én áldásomat is, Jessum fia. – Shanvah olyan
mélyen meghajolt, hogy az orra szinte a földet érintette. Rojer

 451 
ismert olyan képzett táncosokat, akik mindent megadtak volna
ilyen erőért és hajlékonyságért.
– Mi négyen kisgyerekkorunk óta együtt tanultunk Enkido
vezetésével a Dama’tingek Palotájában – mondta Amanvah, és
állával Sikvah felé bökve jelezte, hogy ő tartozik még a
társasághoz. – Azért jöttek, hogy csak az utolsó pillanatban
kelljen elválnunk egymástól, mivel nyilván hosszú idő el fog
telni, mire újra találkozhatunk.
Amanvah Enkidóra mutatott, mire a férfi mélyen meghajolt.
– Rojer asu Jessum am’Csaplár am’Hídfalva. – Rojer a
kráziai szokások szerint mutatkozott be, ahogy kezet nyújtott.
A harcos egy pillanatig kíváncsian nézett rá, aztán megragadta
a csuklóját. Ujjai acélos erővel fonódtak Rojer csuklójára. Nem
felelt.
– Enkido eunuch, férjuram – szólt Amanvah. – Nincs
lándzsája, ezért rábízhatsz bennünket, amíg távol vagy, és
nyelve sincs, hogy kifecsegje a titkainkat.
– Maga engedte nekik, hogy lenyisszantsák a dorongját? –
bukott ki a döbbenet Garedből. Minden tekintet felé fordult,
mire a férfi elvörösödött. Enkido kifejezéstelen arccal nézett rá.
– Enkido nem beszéli a maguk pogány nyelvét – magyarázta
Amanvah –, így nem is érzékelhette az ön gorombaságát.
Gared erre csak még jobban elvörösödött, visszadugta a
baltáját a hátán lévő hámba, és mély meghajlás kíséretében
hátrálni kezdett.
– Elnézésüket kérem, én csak… eh… – Megfordult, és
elsietett a lovához.

 452 
 Rojer egy újabb meghajlással vonta magára a figyelmet.
– Megtisztelő, hogy ennyien eljöttek a Szabadító véréből
valók közül. Nem óhajtom megzavarni a búcsúzásotokat. Csak
nyugodtan, nem kell elsietnetek.
Odébbállt, a nők pedig könnyek között megölelték egymást,
majd biccentettek a két Baltás felé.
– Köszönjük!
– Csak tesszük a dolgunkat – felelte Gared. – A Rovásember
azt mondta, hogy vigyázzunk magukra, és mi pontosan ezt
fogjuk tenni.
– Örülök, hogy indulunk végre – szólt Wonda. – Minél előbb
eltűnünk innen, annál jobb.
– Magam is így vagyok vele – bólintott Rojer.

– Ez meg mi volt? – kérdezte mérgesen Rojer Amanvah-tól,

amint egyedül maradtak a kocsiban.
– Csak egy apróság, amit egymás között… – kezdte a nő.
– Így vágunk bele ebbe a házasságba, Jiwah Kám? –
szakította félbe Rojer. – Féligazságokkal és kerülő válaszokkal?
Amanvah meglepetten nézett rá, aztán gyorsan lesütötte a
szemét.
– Igazad van, férjuram. – Finoman megborzongott. – Nem
csak te és a társaid várjátok annyira, hogy elhagyhassátok
Everam Ajándékát.
– Miért volt olyan dühös a bátyád? – érdeklődött Rojer.

 453 
 – Asome szerint nemet kellett volna mondanom anyámnak,
amikor utasított, hogy legyek a feleséged – felelte Amanvah. –
Vitatkoztak, és… nem jött ki jól belőle.
– Nem akarja, hogy a családotok egy zöldvidékivel lépjen
szövetségre? – találgatott Rojer.
Amanvah megrázta a fejét.
– Nem erről van szó. Ő is látja, milyen képességekkel
rendelkezel, és tisztában van vele, hogy a hasznunkra lehetsz.
De apámnak sok dama’ting lánya van, akik szerinte
megfelelnének neked. Engem mindig is ajándéknak szánt
Asukaji számára, bár egy bátynak nem áll jogában férjhez adni
a húgát, amíg az apjuk él.
– Miért éppen téged szemelt ki neki?
– Mert csak a legidősebb felnőtt nővére elég jó Asome
imádott Asukajijának – felelte undorral Amanvah. – Ő maga
nem szülhet gyereket a szerelmének, úgyhogy a második
legjobb megoldással próbálkozik, ahogyan Asukaji is tette,
amikor meggyőzte Ashan bácsikámat, hogy ajánlja fel Ashiát a
bátyámnak. Eddig csak a fehér köpenyem óvott meg. – Rojerre
nézett. – A fehér köpenyem és te.
Rojert hányinger kerülgette.
– Ott, ahonnan én származom… nem nézik jó szemmel, ha
valaki az első unokatestvérét veszi feleségül, hacsak nem egy
Teremtő háta mögötti faluban él, ahol nincs igazán választása.
Amanvah bólintott.
– Az én népemben sem szokás az ilyesmi, de Asome a
Shar’Dama Ka és a Damajah fia. Azt tesz, amit csak jónak lát.

 454 
Ashiát máris kényszerítették, hogy szüljön egy fiút, amit
Asome meg Asukaji a sajátjukként kezelnek.
Rojer megborzongott, aztán megkönnyebbülten lélegzett fel,
amikor a kocsi himbálózni kezdett a rugóin, jelezvén, hogy
végre elindultak.
– De ne is foglalkozz ezzel, férjuram! – Amanvah megfogta
Rojer jobb karját, Sikvah pedig a baljára helyezkedett. – Végtére
is ma van az esküvőnk napja!

 455 
 12. FEJEZET

A százak
v. u. 333 nyara
Huszonnyolc hajnallal holdfogyás előtt

ABBAN ZIHÁLVA KAPKODTA A LEVEGŐT a Tükörpalota

legnagyobb ágyának selyempárnái között, és ömlött róla az
izzadság. Éppen ebben az ágyban tette először magáévá
Ahmann Leesha asszonyt, miután Abban javaslatára
egyszerűen kihúzták Ichach Damaji alól. Abban örömét lelte
benne, hogy éppen itt élvezkedett, miközben a Khanjin törzs
feje egy kisebb presztízsű helyen hajtotta álomra a fejét.
Shamavah máris talpon volt, és felkapta fekete köpenyét.
– Ugrás, dagadék! Lecsapoltalak, és nem érünk rá mindenre.
– Vizet! – nyöszörögte Abban, ahogy felült. Shamavah az
asztalon álló hűvös kancsóhoz lépett. A vízcseppek éppen úgy
csordultak végig a fémcsőrön, ahogy az izzadságcseppek a férfi
bőrén.
– Egy szép napon a szíved majd megadja magát, és rám száll
a teljes vagyonod – ugratta a férfit, aztán csillapította a saját
szomját, majd újratöltötte a csészét, és Abbannak is vitt inni.

 456 
 Ha bármelyik másik felesége lett volna ilyen tiszteletlen
vele, Abban maga botozza meg, de mivel Shamavah-ról volt
szó, csak elmosolyodott. Jiwah Kája egy pillanatig sem volt a
legszebb a feleségei közül, és termékeny évei is rég tovatűntek,
mégis ő volt az egyetlen, akivel szerelemből hált.
– Már így is te rendelkezel a vagyonom felett – mondta
Abban. Átvette a csészét, és felhajtotta a teljes tartalmát,
miközben a nő nekiállt felöltöztetni.
– Talán éppen ezért küldesz el – találgatott Shamavah.
Abban szabad kezével megérintette a nő arcát. Tudta, hogy
Shamavah csak tréfál vele, de így is majd megszakadt a szíve.
– El fogok átkozni minden pillanatot, amit távol töltünk
egymástól. – Kacsintott. – És nem csak azért, mert kétszer olyan
keményen kell dolgoznom nélküled.
Shamavah megcsókolta a férfi kezét.
– Háromszor.
Abban bólintott.
– De éppen ezért nem bízhatom másra, hogy üzletről
tárgyaljon a szabadítóházi törzzsel. Biztosra kell mennünk,
hogy megnyerjük magunknak a zöldvidékieket, még akkor is,
ha ez eleinte kiadásokkal jár.
– Előbb vigyen el Nie! – szólt Shamavah. – Nem tartott
sokáig megnyerni a szabadítóháziak bizalmát, ráadásul olcsón
adták. Nincs meg hozzá a kitartásuk, hogy sokáig rejtegessék a
gyengeségeiket.
Ez így volt igaz. Amikor először útnak indultak
Szabadítóházáról, az északiak mindig elhallgattak, ha Abban

 457 
közelebb húzódott hozzájuk. Nem bíztak senkiben, akinek
kicsit sötétebb volt a bőre. De Abban mindig ajándékokkal
érkezett. Nem arannyal vagy ékszerekkel – ez túlzott
merészség lett volna, és tudta, hogy megsértené vele az
ottaniakat. De egy selyempárna valakinek, akinek sajgott az
alfele, miután hosszú napokon át zötyögött egy kocsi bakján?
Egy dicsérő szó, amikor úgy hozta a szükség? Egzotikus
fűszerek, hogy ízt adjanak a főztjüknek? Néhány apró
információ a népével kapcsolatban?
Az északiak ezeket gond nélkül elfogadták, és újra meg újra
gratuláltak maguknak, amiért megtanulták Abban nyelvén azt,
hogy „kérem” meg „köszönöm”, mintha ez valami nagyszerű
cselekedet volna.
Így hát lassan szóba elegyedtek vele, eleinte óvatosan, aztán
már fenntartások nélkül engedték, hogy ő terelje az időjárásról
folyó beszélgetést az aratófesztiválokra, az egyéb ünnepekre, a
házassági szokásokra meg az erkölcsökre. Az északiak imádták
hallgatni a saját hangjukat.
Persze Ahmann nem ezekre a dolgokra volt kíváncsi. A
Szabadítót a katonák száma és elhelyezkedése, a hadászati
szempontból vagy csak szimbolikusan jelentős posztok meg a
térképek érdekelték. Leginkább a térképek kellettek neki. A
rizoni Fullajtárok Céhe elégette az összeset a kráziai támadás
napján, azok az idióta Sharumok semmit nem tettek, hogy
megakadályozzák őket ebben. Az Edon herceg könyvtáraiban
található térképek a saját földjeit részletesen ábrázolták ugyan,
de a határokon túli területeket illetően évtizedes volt az

 458 
elmaradásuk. Északon Szabadítóháza elképesztő ütemben
növekedett. A kisebb falvakban hemzsegtek a menekültek, új
települések formálódtak, sok olyan messze a fullajtárok
útjaitól, hogy Ahmannak minden katonáját meg kellett
mozgatnia.
– Változóban van a táj – mondta akkor. – És nem
győzhetünk, ha nem értjük meg ezt a változást.
Okos katonai gondolkodás volt, de még a hiszékeny
szabadítóháziak sem bizonyultak olyan ostobának, hogy ilyen
információt csak úgy kiadjanak. És bár Ahmann lenézte a
pletykákat meg a fölöslegesnek tartott szócséplést, Abban
tudta, micsoda erő rejtőzik benne.
„Jelentős dolgokat lehet megtudni a jelentéktelen
beszélgetésekből” – mondta mindig az apja, Chabin.
Shamavan nagyjából ugyanígy cselekedett, amikor a
zöldvidékiek ellátogattak a Tükörpalotába. Abban minden
felesége és lánya is beszélt thézaiul, de úgy tettek, mintha csak
pár szót ismernének, így a legegyszerűbb beszélgetések is
komplikált pantomimmé változtak át, és a szabadítóháziak egy
idő után már nem is igen szóltak hozzájuk állandó jelenlétük
ellenére sem. A nők szótlanul hordták az ételt, eltakarították a
maradékot, terítéket cseréltek, és vizet hoztak. Jóformán
láthatatlanok maradtak.
Teltek a hetek, és a zöldvidékiek többé nem fogták vissza a
szánalmas fecsegésüket. Még ha azt is hitték, hogy magukban
vannak, gyakorta a palota számos szellőzőnyílásának egyike
mellett álltak, Shamavah pedig gondoskodott róla, hogy valaki

 459 
mindig „takarítsa” a levegőt áramoltató rendszert. Abban
olvasta a jelentéseket. Ezekben mindenről szó esett a személyes
szokásoktól az intim légyottokig. A férfi némelyiket
meglehetős örömmel tanulmányozta, mások azonban nem
csigázták fel.
Mostanra nyitott tekercs volt előtte az északiak minden
óhaja és sóhaja. „Ismerd ki az emberek szíve vágyát – mondta
egyszer az apja –, és bármit elkérhetsz érte, hogy teljesítsd.”
Lépcsőfokról lépcsőfokra haladva nyerte el a bizalmukat,
megőrizte a titkaikat, és jó tanácsokat osztogatott. Időnként
olyasmit is javasolt, ami hátrányára vált saját urának. A
bazárban még a gyerekek is bizalmatlanul kezelték az ilyesféle
taktikázást, de a zöldvidékieknél mindig bevált a trükk. A
legjobbak sem láttak át a szitán közülük.
Leginkább akkor volt elégedett, amikor elárulhatott egy
titkot Ineveráról, és beférkőzhetett a bizalmukba, miközben
segített hamvaiban elfojtani a Damaja mesterkedéseit.
A nő most már kezdett gyanakodni rá, de ez mit sem
számított. Abban olyan rafinált húzásokkal indított, hogy
Inevera nem szállhatott nyíltan szembe vele – mit sem sejtő
embereket használt fel a céljaira, köztük magát Ahmannt is. A
Shar’Dama Ka a nyilvánosság előtt mindennek elmondta
Abbant, másoktól azonban egy pillanatig sem tűrte el
ugyanezt, és még a saját fiait meg a legközelebbi tanácsadóit is
durván letorkolta, ha megpróbáltak belekötni a khaffitba.

 460 
 De ennyi nem volt elég. Előbb vagy utóbb Inevera, esetleg
valaki más megmérgezi majd, esetleg megöleti az ágyában, ha
nem védi meg magát.
– Félek, mi történik veled, amíg nem leszek itt – mondta
Shamavah, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Veled
meg a család többi tagjával, most, hogy el kell hagynunk a
Tükörpalotát.
– Te foglalkozz csak magaddal az elkövetkezendő
hónapokban – tanácsolta Abban. – Tudok vigyázni magamra
meg az asszonyainkra, amíg távol vagy.
– És a fiainkra? – kérdezte Shamavah.
Abban mélyen felsóhajtott, megigazította a turbánját, és a
tevefejes mankója után nyúlt.
– Az már nehezebb lesz – ismerte el. – De egyszerre egy
dologgal foglalkozzunk, és neked most útra kell kelned egy
karavánnal.

Miután búcsút intett a feleségének és a zöldvidékieknek,

Abban visszabicegett Ahmann palotájába. Edon herceg háza
volt a leglenyűgözőbb és a legkönnyebben védhető épület
Everam Ajándékában, még akkor is, ha eltörpült a Sivatag
Lándzsájának palotái mellett. Abban maga is rendelkezett
nagyobb ingatlanokkal Kráziában, bár azokat kívülről
düledező raktáraknak álcázta. Nem lett volna bölcs dolog, ha

 461 
egy khaffit nyíltan hirdeti a vagyonát a helyi damák és
Sharumok előtt.
A város elfoglalása után a Damajik és a legnagyobb hatalmú
damák tették rá a kezüket Everam Ajándékának
legnagyszerűbb épületeire, a maradékra a Sharumok csaptak
le. Abbannak csak egy szerény lak jutott a város egyik
legszegényebb külső fertályában, ahol még annyi hely sem
volt, hogy minden feleségét, lányát és szolgálóját el tudja
szállásolni. Még az új bazárban álló sátra is nagyobb volt.
Rövid távon Abban úgy oldotta meg a problémát, hogy
mindenkit beköltöztetett a Tükörpalotába, közben pedig
titokban felvásárolta a földeket a maga szegényes környékén.
Éjjel-nappal rabszolgák ástak, hogy a frissen megszerzett
területeket árokkal vegyék körül. Ezeket az árkokat aztán
megtöltik majd a háza külső falának alapját képező, máris
felhalmozott kövekkel. Mire egyáltalán bárkinek is feltűnhet,
mi történik, a fal már állni fog, és mindent elrejt a kíváncsi
szemek elől. Igaz, a leselkedők amúgy sem láthatnak majd
mást, csak egy szögletes, tömzsi épületet, ami semmit sem
mutat a benti csillogásból.
Egy fal azonban mit sem ér, ha nem védik harcosok. Maga
Abban ugyan nem volt harcos, de pontosan ismerte az
értéküket. Jó pár izmos chin rabszolgát tartott, ezek azonban
nem érhettek fel a Sharumokkal. Tudta, hogy ha nem készül
fel, a Damajik azonnal elveszik tőle az új palotáját, amint az
utolsó tégla a helyére kerül.

 462 
 A Shar’Dama Ka palotájának termeit megtöltötték a damák
és a dama’tingek meg a minden egyes nyílást és ajtót fel-alá
masírozva őrző Sharumok. Feketébe öltözött dal’tingek
tálcákkal és frissen mosott ágyneművel a kezükben igyekeztek.
Abban lesütött szemmel járt, és szándékosan eltúlozta a
sántítását, ahogy a mankója ritmusra koppant a vastag
szőnyegen.
„Mindig mutasd magad gyengébbnek, mint amilyen vagy”
– tanította Chabin, és Abban megtanulta a leckét. Évtizedekkel
korábban összetört lába még mindig fájt, de feleannyira sem,
mint amennyire még Ahmann-nak is mutatta. Egy egyszerű
bot bőven elegendő lett volna, de a mankótól sokkal
tehetetlenebbnek látszott. Pont ahogy szerette volna, szinte
mindenki inkább elfordította a tekintetét, mintsem hogy
kimutassa viszolygását.
Hasik a trónterem előtt állt, és dühösen meredt a közeledő
Abbanra. Ahmann teljes belső köre megvetette a khaffitot.
Hasik inkább hajlott a gyűlöletre és a szadizmusra, mint bárki,
akivel Abban valaha is találkozott. Elég magas és izmos volt
hozzá, hogy lebirkózza Szabadítóháza északi óriásait, ráadásul
különleges sharusahk kiképzést is kapott, amióta a Szabadító
testőre lett. A fájdalom mit sem jelentett a számára, és még a
kai’Sharumok is féltek szembeszállni vele. Hasik nem
egyszerűen legyőzte az ellenfeleit. Megnyomorította és porig
alázta őket.
Még a sharajból ismerték egymást, ahol Abban és Ahmann
jó barátok lettek, Hasik pedig Ahmann legnagyobb riválisa

 463 
volt. Most Hasik fanatikusan szolgálta Ahmannt, az Abban
iránti gyűlölete azonban csak fokozódott, főleg amióta a khaffit
minden adandó alkalommal az orra alá dörgölte, hogy csak
egy testőr, ő pedig a Szabadító bizalmasa.
Mivel közvetlenül nem vághatott vissza, Hasik az Abban
körüli nőkön élte ki frusztrációját. A Szabadító megbízásából
gyakran ellátogatott a férfi sátrába vagy az otthonába, és
olyankor mindig összetört egy nagy értékű tárgyat vagy
megerőszakolta Abban első szembejövő feleségét vagy lányát.
A Tükörpalotában a nők biztonságban voltak Hasiktól, és
így, hogy még bosszút sem állhatott, a kegyetlen harcos
gyűlölete csak megsokszorozódott. Amint meglátta a khaffitot,
az orrlyukai kitágultak, mint egy bikának, és Abban egyáltalán
nem volt benne biztos, hogy képes lesz türtőztetni magát.
– Ne csak álldogálj ott, nyisd ki az ajtót! – csattant fel Abban.
– Vagy mondjam meg a Szabadítónak, hogy miattad érkeztem
késve a hívására?
Hasik eltátotta a száját, és olyan képet vágott, mint aki
rögtön lenyeli a saját nyelvét. Abban kedélyesen figyelte,
ahogy a testőr, ha hörögve is, de végül kinyitotta az ajtót.
Ahmann éppen elégszer mutatta meg, hogy mit tesz
azokkal, akik hátráltatni merik Abbant, így ilyesmivel még
Hasik sem mert próbálkozni. A tekintete bosszút ígért, ahogy a
khaffit elbicegett mellette, de az válaszul csak mosolygott.
Ahmannt egy csapatra való Damaji és különböző potyalesők
vették körül, amikor Abban a trónterembe lépett. A Szabadító
egy kézmozdulattal azonnal elküldte őket.

 464 
 – Hagyjatok bennünket magunkra!
A férfiak mind dühösen méregették Abbant, de egyikük sem
mert ellenkezni. Ahmann egy kis oldalsó helyiségbe vezette
őket. A középen álló lakkozott fából készült hatalmas ovális
asztalt húsz szék vette körül, az asztalfőre egy trón került. A
mögötte lévő falat óriási térkép fedte, az asztalon friss ételek és
italok sorakoztak.
– Elment a feleséged? – kérdezte Ahmann, amikor kettesben
maradtak.
Abban bólintott.
– Leesha asszony beleegyezett, hogy felállít egy
kereskedelmi kirendeltséget a szabadítóházi törzs számára.
Segíteni fog a beilleszkedésben, és értékes kapcsolatokat
szerezhetünk északon.
Ahmann elégedetten nézett rá.
– Ügyes.
– Emberekre lesz szükségem, hogy őrizzék a
szállítmányokat és a raktárakat – mondta Abban. – Korábban
szolgálók látták el ezeket a feladatokat. Igaz, khaffitok voltak,
de rátermett emberek mindannyian.
– Az ilyenek már mind kha’Sharumok – jegyezte meg
Ahmann.
Abban meghajolt.
– Már érted a problémámat, uram. A dal’Sharumok
semmilyen körülmények között nem törődnek bele, hogy egy
khaffit utasítgassa őket. Ha viszont megengednéd, hogy

 465 
kiválasszak pár kha’Sharumot erre a célra, azzal igen sokat
segítenél.
Ahmann összehúzta a szemét. Ő sem volt ostoba.
– Hány emberre van szükséged?
Abban vállat vont.
– Százzal már tudnék mit kezdeni. Az semmi.
– Egyetlen harcosra, még egy kha’Sharumra sem
mondhatjuk, hogy semmi, Abban – helyesbített Ahmann.
A khaffit meghajolt.
– Természetesen járandóságot fizetek a családjaiknak a
magam pénzesládájából.
Ahmann egy pillanatig még gondolkodott.
– Válaszd ki a száz emberedet!
Abban olyan mélyen meghajolt, ahogy csak a mankója
engedte.
– Szükségem lesz egy kiképzőmesterre is, aki folytatja a
tanításukat.
Ahmann megrázta a fejét.
– Azt, barátom, nem adhatok neked.
Abban elmosolyodott.
– Arra gondoltam, talán Qeran velünk tarthatna. – Qeran
kettejük egyik kiképzőmestereként szolgált annak idején a
sharajban. Goromba, begyöpösödött ember volt, aki
szenvedélyesen gyűlölte a khaffitokat. A lábát olyan csúnyán
megharapta egy meződémon, hogy a dama’tingeknek
amputálniuk kellett. A kiképzőmester meggyógyult, a
büszkesége azonban végleges csorbát szenvedett.

 466 
 Ahmann meglepetten nézett a khaffitra.
– Qeran? Aki megütött engem, mert nem engedtem, hogy a
halálba zuhanj?
– Pontosan. Ha a Szabadító úgy döntött, hogy megkíméli az
életemet, és rájött, hogy még hasznára is válhatok, talán a
kiképzőmester is máshogy áll majd hozzám. Úgy tűnik, nehéz
időket él mostanság. Továbbra is tanít a sharajban, de a
nie’Sharumok nem tisztelik már úgy, mint régen.
Ahmann felhördült.
– A nie’Sharumok mind ostobák, amíg nem látnak vért, de
hamarosan mind túleshetnek az első alkalmon. Ha azt
szeretnéd, hogy Qeran neked dolgozzon, megkérheted, de nem
parancsolom meg neki.
Abban ismét meghajolt.
– A szabadítóházi szeretőjének tett ígéreted változtat a
terveiden?
Ahmann megrázta a fejét.
– Az ígéreteim semmit sem befolyásolnak. Továbbra is
kötelességem egyesíteni észak népeit a Sharak Kára. Tavasszal
megindulunk Lakton felé.
Abban erre csücsörített az ajkával, de bólintott.
– Szerinted ez hiba – nyugtázta Ahmann. – Jobban
szeretnéd, ha várnék.
– Szó sincs róla. Úgy hallottam, máris nekiláttál visszahívni
a csapataidat.
Ahmann bólintott.

 467 
 – Feldühítettük az alagai kát, amikor megöltük a démon
herceget. A következő holdfogyással kezdetét veszi a Sharak
Ka. A szívemben érzem. Készen kell állnunk.
– Természetesen – nyugtázta Abban. – A chinek békések, és
még akkor sem állnak ellen, ha kivonod a legtöbb harcosodat a
földjeikről. A nők tisztességgel eltakarják az arcukat, a fiaikat
elviszik Hannu Pashra, a férfiakból rabszolgák lesznek. Azért
így is évekbe telik, mire a fiúk elég idősek lesznek hozzá, hogy
kiállják a dal’Sharumok próbáját, az apáik, a chi’Sharumok
pedig úgy hallom, nem haladnak jól a kiképzéssel.
Ahmann felhúzta a szemöldökét.
– Sok mindent hallasz a Sharumok sátraiból, khaffit.
Abban csak mosolygott.
– A lábam nyomorék ugyan, barátom, de a hallásom éles.
–A Hannu Pashra kerülő fiúkat elválasztották a
családjuktól, és elég fiatalok még hozzá, hogy elfelejtsék a régi
dolgokat – mondta Ahmann. – Sokukból jó dal’Sharum válik
majd, néhányukból még értékes dama is. Őket aztán
elküldhetjük téríteni a zöld vidékekre. Az apáik viszont
túlságosan sok mindenre emlékeznek, és túlságosan keveset
tanulnak. A legtöbben sosem fogják nyitott szívvel fogadni a
megtiszteltetést, amiben részesülnek azáltal, hogy kiképezzük
őket, és a Sharak Kában harcolhatnak.
– Azt kéred tőlük, hogy előbb harcoljanak a Sharak Sunban
saját zöldvidéki testvéreikkel – jegyezte meg Abban. – Ez
mindenkinek nehéz lenne.

 468 
 – A napháborút megjövendölték – mondta Ahmann. – Nem
kerülhetjük el, ha le akarjuk győzni az alagaiokat, és örökre
meg akarjuk szabadítani tőlük a világot.
– A próféciák bizonytalan dolgok, Ahmann, gyakran
félreértik őket az emberek, amíg aztán már túl késő. Az Evejah
minden története erről szól. – Abban felemelte vaskos
főkönyvét, melynek lapjain csinos rendben sorakoztak a
megfejthetetlen titkosírással rovott sűrű sorok. – A profit
világosabban kimondja az igazságot.
– Tehát egyszerű eszközök lesznek a kezünkben –
magyarázta Ahmann. – Lövedékek a parittyáinkban, ellenségre
kilőtt nyílvesszők. Ők lesznek a seregem pajzsa, a valódi
Sharumok pedig a lándzsája.
– A lándzsáidnak legalább remek hátasai lesznek – jegyezte
meg Abban. – Büszkék vagyunk a kráziai tenyészeteinkre, de
az Everam Ajándékának füves pusztáin barangoló vadlovak
mellett a mieink elbújhatnak. A chinek musztángoknak
nevezik őket. Hatalmas, erős állatok.
– Annak kell lenniük, ha túl akarják élni az éjszakát –
morogta Ahmann.
– A dal’Sharumok nagyszerűen ráéreztek, hogyan kell
befogni és betörni őket – mondta Abban. – A seregeid gyorsak
lesznek, és nem sok minden állhat a rohamuk útjába.
Ahmann elégedetten bólintott.
– Nem jöhet elég gyorsan a tavasz. Minden egyes nap, amit
várakozással töltünk, az ellenségeink malmára hajtja a vizet.
Addig is összegyűjthetik a csapataikat.

 469 
 – Egyetértek – bólintott Abban. – Ezért nem szabadna
várnod. Támadd meg Laktont, amint lehullik az első hó.
Ahmann meglepetten pillantott a khaffitra, annak azonban
kifejezéstelen maradt az arca. Örömmel töltötte el, hogy
megdöbbentheti a barátját.
– Mióta javasolja a gyáva Abban, hogy támadjunk? –
érdeklődött Ahmann.
A khaffit feltartotta a főkönyvét.
– Amióta haszonnal kecsegtet a dolog.
Ahmann sokáig nézte a másik férfit, aztán töltött magának
egy nagy kehelyre való nektárt, és letelepedett a trónjára. Egy
mozdulattal Abbant is hellyel kínálta.
– Nos jó. Hadd halljam, mit jósol a profitod? Honnan
tudjam, mikor jön az első hó? Hirtelen dama’ting lettél, hogy a
jövőbe látsz?
Abban elmosolyodott, maga is teletöltött egy kelyhet, majd
leült az asztalhoz, és kinyitotta a könyvét.
– Az első hó nem egy véletlenszerű esemény, hanem egy
konkrét dátum a thézaiak naptárában. Harminc nappal az őszi
nap-éj egyenlőség után következik. Laktonban fontos nap,
mert a falvaknak ekkor kell befizetni az aratási adót a
hercegüknek.
– És te ezt akarod ellopni – találgatott Ahmann.
– A lándzsák mit sem érnek, ha éhes emberek harcolnak
velük – felelte Abban. – A hadsereged gyakorlatilag éhezett
tavaly télen, főleg miután az az ostoba dama felgyújtotta a

 470 
gabonasilókat. Nem engedhetünk meg magunknak még egy
ilyen baklövést.
– Egyetértek – mondta Ahmann –, de most már a mi
kezünkben van a legnagyobb egybefüggő termőföld északon.
Mi szükségünk lenne többre?
– Jól mondod – bólintott Abban –, csakhogy a sereged is
nőtt. Most már ezrével vannak chi’Sharumjaid is, és egy
folyamatosan növekvő nemzetet kell etetned. Arról nem is
beszélve, hogy meg kell fosztanod Laktont a téli tartalékaitól. A
város akkora vízen épült, hogy állítólag ha az ember körülnéz,
egyik partot sem látja.
– Lehetetlennek tűnik – intett Ahmann a falon lógó hatalmas
térkép felé –, de a zöldvidékiek váltig állítják, hogy így van.
– Sem a skorpiók lövedéke, sem a nyílvesszők nem érhetik el
a várost a partról – magyarázta a khaffit. – Ha a hajóik
ellátmánnyal megpakolva visszajutnak a városba, egy évbe
vagy még többe is beletelhet, mire kicsalogatod őket.
Ahmann összeillesztette az ujjhegyeit.
– Mit tervezel?
Abban tevefejes mankójára nehezedve feltápászkodott, és a
falon lógó hatalmas térképhez bicegett. Ahmann hátrafordult,
és kíváncsian figyelte a khaffitot.
– Mint Everam Ajándékában, Laktonban is található egy
azonos nevű város. – Mankója végével a nagy tó nyugati
partjához közel fekvő városra mutatott. – Ezenkívül
többtucatnyi falu található a hercegségben. – A mankót
mozgatva jókora földdarabot rajzolt körül. – Ezekben a

 471 
falvakban éppen olyan termékenyek a mezők, mint Everam
Ajándékában, az aratások közel olyan bőségesek, és a terményt
gyakorlatilag senki sem őrzi.
– Akkor miért nem foglaljuk el egyszerűen a falvakat? –
kérdezte Ahmann.
Abban megrázta a fejét, és megint körbemutatott a földeken.
– Túl nagy hozzá a terület, hogy egyszerűen magunkhoz
csatoljuk. Nincsen hozzá elég embered, ráadásul magadnak
kellene aratni, már ha a helyiek nem égetnek el mindent, amint
meglátják a seregedet a látóhatáron. Sokan kicsúsznának a
kezedből, és időben elérnék a partot, hogy megtölthessék a
hajók raktereit, felhúzhassák a horgonyt, aztán bezárkózzanak
a városba.
– Jobban járunk, ha megvárjuk az első havat. – Egy
nagyobbacska településre mutatott a tó nyugati partján. –
Révfalu. Ide hozzák a chinek az adót, hogy a kikötőmesterek
számba vegyék, felrakodják a hajókra, és elszállítsák a tavon
épült városba. A teljes flotta ott várakozik majd kikötve vagy
lehorgonyozva, hogy megtöltsék a rakterüket. Révfalut alig
őrzik, és ilyen későn nem számítanak már figyelmeztetés
nélkül érkező támadásra. Ráadásul a musztángok hátán
igencsak gyors lesz a sereged. Egy elitcsapat képes lesz
begyűjteni minden terményt, elfoglalni Lakton kikötőinek
többségét és a fél flottát. Aztán utánuk küldheted a nyers erőt,
hogy a meglepetés elmúltával csapjanak le a falvakra. Először a
part mentiekre koncentráljatok, hogy ne maradjon biztos
kikötő, és a laktoniak egész télen be legyenek zárva a

 472 
szigetükre megfelelő ellátmány nélkül. Tavasszal aztán úgyis
harc nélkül megadják magukat, ha pedig mégsem, lesznek saját
hajóid, csak meg kell töltened őket Sharumokkal, akik
elfoglalják a várost.
Ahmann összeráncolt homlokkal, sokáig mustrálta a
térképet.
– Gondolkodni fogok rajta.
Úgy érted, Inevera majd kockát vet neked, gondolta Abban, de
volt olyan bölcs, hogy hangosan nem mondta ki. Jó is lesz, ha
konzultálnak a horákkal egy ilyen kockázatos vállalkozás előtt.

Ahmann rendeletével a kezében Abban kibicegett az

edzőpályára, és a kaji sharaj felé vette az irányt.
Jurim, akivel együtt kezdték meg a kiképzésüket, amikor
még mind a ketten gyerekek voltak, azonnal észrevette.
Amikor Abban annak idején leesett az Útvesztő faláról, és
összetörte a lábát, Jurim hangosan nevetett, mire Qeran
kiképzőmester büntetésből őt is a mélybe taszította. Csakhogy
amíg Abban örökre nyomorék maradt, Jurim teljesen
felgyógyult. És nem felejtett.
A harcos éppen a többiekkel lazított a Kaji pavilonjánál,
couzit szürcsöltek és sharakot játszottak. Abban annak idején
igencsak meglepődött, amikor megtudta, hogy a zöldvidékiek
is ismerik ezt a játékot, csak istápnak nevezik, és némiképp más
szabályokat alkalmaznak. Egy Sharum kockákat zörgetett a

 473 
csészéjében, aztán dobott, majd a többiek kelletlen
pillantásainak kereszttüzében diadalittasan felkiáltott.
– Mit keresel itt a férfiak között, khaffit? – kiáltotta el magát
Jurim. Erre már a többiek is felkapták a fejüket. Abban szíve
elszorult, ahogy felismerte köztük Fahkit és Shustent.
A saját fiait.
Jurim felállt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy alig egy
héttel korábban véresre korbácsolták a hátát. Mindig is gyorsan
gyógyult, már azelőtt is, hogy éjszakánként démonmágiát
kezdett volna magába szívni.
A harcos elindult felé. Abbant semmi esetre sem lehetett
alacsonynak nevezni, de Jurim még nála is magasabb volt,
ráadásul határozottan vékony, míg a kövér khaffit saját súlya
alatt görnyedve támaszkodott a mankójára.
Jurim egy ujjal sem mert hozzányúlni Abbanhoz – még
akkor sem, ha Ahmann nem volt a közelben –, de Hasikhoz
hasonlóan ő sem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy
megsértse és megalázza egykori diáktársát. Amíg azonban
Hasik Abban családjának nőtagjain töltötte ki gyűlöletét, Jurim
és Shanjat a fiait bántották. Végtére is a két idősebb férfi a
Szabadító Lándzsájának tagja volt, tehát a Shar’Dama Ka
legnevezetesebb – és leghalálosabb – harcosai közé tartoztak,
csatákban edződtek, és az éjszakánként magukba szívott mágia
megőrizte az erejüket, a fiatalságukat. Fahki és Shusten
rajongott értük.
A két ifjú követte Jurimot, de nem üdvözölték Abbant, még
csak annak sem adták jelét, hogy egyáltalán felismerték.

 474 
Leszegték a fejüket, aztán egymásra néztek, utána inkább a
semmibe – mindegy volt, csak az apjukra ne kelljen egy
pillantást vetniük. Egy olyan kultúrában, ahol az ember
apjának neve fontosabb volt, mint a sajátja, nem létezhetett
nagyobb sértés.
– Nagyszerű harcosok lettek a fiaidból – gratulált Jurim. –
Eleinte puhányok voltak, de ez nem is csoda, hiszen egy khaffit
vére folyik az ereikben. – Fahki erre a földre köpött. – De a
szárnyaim alá vettem őket, és megtaláltam bennük az acélt. –
Önelégült vigyorra húzta a száját. – Nyilván az anyjuktól
örökölték.
Erre mindhárom harcos felnevetett, Abban pedig olyan
erővel markolta meg mankója tevecsont nyelét, hogy
belesajdult a keze. A rejtett pengét méreggel kente be, és most
egy szemvillanás alatt Jurim lábába döfhette volna, mielőtt az
egyáltalán érzékelte volna a támadást. Igaz, ezzel egy
pillanatra kivívhatta volna a fiai elismerését, de a dicsőség nem
tartott volna sokáig. A méreg voltaképpen a gyávák fegyvere,
ráadásul minden khaffit halállal lakolt, ha egy Sharumra
támadt – mindegy volt, miért. Ha nem tudja róla mindenki,
hogy a Szabadító kedvenc tanácsadója, már egy tiszteletlen
szóért is lándzsát kaphatott volna a mellkasába.
Fahki és Shusten alig leplezett undorral a tekintetükben
bámultak rá. Ha végezne Jurimmal, a fiai habozás nélkül
feladnák a legközelebbi damának, aki végre is hajtaná az
ítéletet, mielőtt Ahmann egyáltalán megtudná, mi történt.

 475 
 Abban ügyelt rá, hogy rezzenéstelen maradjon az arca, aztán
kényszeredetten meghajolt, és felmutatta a tekercset, rajta a
Szabadító pecsétjével. Sok másik harcoshoz hasonlóan Jurim
sem tudott olvasni, de a koronás-pecsétes címert jól ismerte.
– A Shar’Dama Ka megbízásából jöttem.
Jurim elhúzta a száját.
– És mi olyan fontos, hogy be kell mocskolnod a földet, ahol
harcosok járnak?
Abban felegyenesedett.
– Az nem tartozik rád. Vezess Qeran kiképzőmesterhez, de
késedelem nélkül.
Shusten felmordult.
– Ne beszélj így a náladnál jobbakkal, khaffit!
Abban rideg tekintettel pillantott rá.
– Anyád acélosságát talán örökölted, fiú, de az eszét
nyilvánvalóan nem, ha a Shar’Dama Ka akaratának útjába
állnál. Menj, keress valami hasznos tennivalót, különben
amikor legközelebb találkozom a Szabadítóval, megemlítem
neki, hogy a Sharumjai csak az idejüket vesztegetik, és
sharakot játszanak meg couzit isznak, amikor inkább
gyakorolniuk kellene.
A fiúk erre elsápadtak, összenéztek, majd elsiettek. Abban
hűvös elégedettséget érzett, de ettől még továbbra is úgy
vérzett a szíve, mintha megforgattak volna benne egy kést. A
többi harcos a nyomorék lába, meg a gyávasága miatt nézte le,
de ezekkel Abban rég megtanult együtt élni. Viszont akit a
saját fiai sem tisztelnek, az nem is lehet igazi férfi.

 476 
 Hamarosan, ígérte magának. Hamarosan.

Sok Sharum semmibe vette az Evejah utasításait, és couzit

ivott, hogy bátorságot merítsen az éjszakához, aztán nappal
elfelejtse, mi történt az Útvesztőben. Ám kevesen voltak
annyira ostobák, hogy még vigyázzba se tudják vágni
magukat, ha egy dama elhaladt mellettük.
Qeran éppen ennyire volt részeg, vagy talán még ennél is
jobban. A kiképzőmester egy pecsétes párnán ült a sátor
középső tartóoszlopánál, fekete köpenye lucskos volt, és
hányadéktól bűzlött. Mellette feküdt nagyszerű rovásos
lándzsája, amire keresztbe egy rudat erősítettek, hogy
mankóként is használhassa. Bal lába közvetlenül térd alatt ért
véget, nadrágja szárát feltűrték. A csonkra faláb gyanánt
egyszerű botot csatoltak.
Ahogy Abban belépett, a kiképzőmester apró szemében
gyűlölet villant.
– Kárörvendeni jöttél, khaffit? Most már én is majdnem
olyan haszontalan vagyok, mint te, de legalább a
Mennyországban biztos a helyem.
Abban a helyére engedte a sátor bejáratát elzáró vásznat.
Amikor kettesben maradtak, Qeran lába elé köpött.
– Nem vagyok haszontalan, kiképzőmester. Nap mint nap
szolgálom az urunkat, és egyetlenegyszer sem nyafogtam a
sorsom miatt, mint egy nő, és főleg nem iszom le magam a

 477 
sárga földig. Everam erős testtel áldott meg, de látom, nélküle
már gyenge a szíved.
Qeran dühtől eltorzult arccal nyúlt a lándzsája után, hogy
felugorjon, és átdöfje vele Abban mellkasát. Csakhogy még
nem szokta mega falábát, és amúgy is bizonytalanul mozgott a
couzitól. Megbotlott, Abbannak pedig ennyi elég volt hozzá,
hogy a mankójával rácsapjon a kiképzőmester térdéhez csatolt
botra, és leválassza azt a helyéről. Ahogy Qeran elesett, a
khaffit újra ütött, ezúttal a másik férfi lándzsáját söpörve félre.
A kiképzőmester elterült a földön, Abban rejtett pengéje
pedig halk kattanással előugrott, és egyenesen Qeran szemei
közé szegeződött.
– Sok démont öltél meg a magad idejében, kiképzőmester –
mondta Abban –, de vajon akkor is biztos marad-e a helyed a
Mennyországban, ha a saját mocskodban öl meg egy nyomorék
khaffit, akit megszégyenítettél, és kidobtál a sharajból?
Qeran sokáig nem mozdult, a szeme majdnem keresztbe állt,
ahogy az orra előtt lebegő pengét figyelte.
– Mit akarsz? – kérdezte végül.
Abban elmosolyodott, hátralépett, és visszahúzta a pengét,
hogy megint rátámaszkodhasson a mankóra. Élénk színű
mellényéből elővette a Szabadító pecsétjével lezárt tekercset.
– Nos, csak megint naggyá tenni téged.

 478 
Abban és Qeran számos pillantást vonzottak magukra, ahogy
átbicegtek a gyakorlópályán a khaffit’sharaj felé. Egy
jiwah’Sharum előzőleg levetkőztette a kiképzőmestert, aztán
tiszta vízben megfürdette, és friss fekete köpenyt adott rá.
Abban nem kételkedett benne, hogy a férfi feje lüktet a
couzitól, de a kiképzőmester, bár hunyorgott a ragyogó
napsütésben, némiképp összeszedte magát, és nem mutatta ki,
mennyire rosszul érzi magát. Egyenes háttal, állát felszegve
lépdelt. Abban a szokások szerint egy lépéssel mögötte járt, bár
könnyedén lehagyhatta volna a méltósága megőrzése
érdekében komótosan lépkedő Qerant.
Egy olyan területhez érkeztek, ahol barna köpenyes
kha’Sharumok tréningeztek – csak a Kaji törzsben több ezer
volt belőlük. A legtöbben egyszerű formagyakorlatokat
végeztek lándzsával és pajzzsal, csupa olyasmit, amire Abban
még emlékezett a maga végtelenül távolinak tűnő múltjából. A
kha’Sharumok együtt fordultak, pajzsaik összeértek,
lándzsáikat egyszerre döfték előre. Egy kisebb csapat fejlettebb
technikákat gyakorolt.
Qeran kiköpött.
– A legtöbbnek még bidóban kellene járnia, vagy még jobb
lenne, ha vizet hordanának és a pajzsokat suvickolnák.
A tanoncok mellett maroknyi fiatal Sharum járkált fel-alá.
Fekete köpenyt viseltek, de a nyakuknál lazán lógó fátyluk
barna volt, ami azt jelentette, hogy khaffit kiképzőmesterek.
– Kölykök ezek még – vicsorgott Qeran. – Khaffitokon
élesítik a fogaikat, hogy kiérdemeljék a vöröset.

 479 
 Az egyik ifjú kiképzőmester megpillantotta őket, és feléjük
sietett. Bizalmatlanul méregette a két férfit, amíg tekintete meg
nem állapodott Qeran vörös fátylán. Amikor aztán a
kiképzőmester arcára nézett, tekintetében felismerés villant.
Qeran a Szabadító Lándzsái között szolgált, és mindenki
hallotta hírét. Ő és Kaval kiképzőmester személyesen képezték
ki a Shar’Dama Kát.
A fiatal férfi meghajolt, Abbanra rá sem hederített.
– Hamash asu Gimas am’Tesan am’Kaji vagyok.
Qeran alig észrevehető biccentéssel nyugtázta a köszöntést.
– Én képeztem ki az apádat. Gimas szenvedélyes harcos
volt. Jó halált halt az Útvesztőben.
Hamash újabb meghajlása az előzőnél is mélyebb volt.
– Mi szél hozta a khaffit’sharajba, nagytiszteletű
kiképzőmester uram?
Abban tett egy bicegő lépést előre, és kinyújtotta a
rendeletet. A kiképzőmesterek a kai’Sharumokhoz hasonlóan
különleges kiképzést kaptak, amihez az is hozzátartozott, hogy
megismertették őket a betűkkel és a rovásokkal, összeráncolt
homlokából ítélve azonban Hamash lemaradhatott a leckékkel.
Abban nem tett rá megjegyzést. Kényelmesebb volt neki így.
–A Szabadítónak szüksége van a tíz legjobb
kha’Sharumodra. Az én feladatom, hogy kiválasszam őket.
– Maga akar harcosokat kiválasztani? Egy khaffit? – Hamash
tekintete Qeranra ugrott.
Abban elmosolyodott.
– Ki lenne rá alkalmasabb? Végtére is ezek khaffit harcosok.

 480 
 – De mégiscsak harcosok – morogta dühösen a fiatal
kiképzőmester.
– Qeran kiképzőmester ügyel rá, hogy alkalmasak legyenek
a harcra – magyarázta Abban. – Nekem arról kell
gondoskodnom, hogy eszük is legyen.
– Csak tíz ember? – kérdezte Qeran halkan, hogy Hamash ne
hallja. – Azt mondtad, a Shar’Dama Kának száz emberre van
szüksége.
– A Szabadító egyik törzshöz sem tartozik – felelte Abban. –
Mindegyikből tíz harcost fogunk kiválasztani.
– Az több mint száz – mondta Qeran. Kráziában tizenkét
törzs volt.
Okos, ahhoz képest, hogy Sharum, gondolta Abban.
– Jól emlékszem a módszereidre, kiképzőmester. Lesznek
olyanok, akik nem élik túl a szigort, mások pedig nem lesznek
harcra kész állapotban, mire végzel velük. – A mankójával
megkocogtatta a saját lábát. – Százhúsz emberrel kezdünk,
akkor megölheted vagy kitaszíthatod azokat, akikkel nem vagy
elégedett.
Qeran felmordult, Hamash pedig, aki végigkövette a
beszélgetést, méla undorral nézett a szemébe.
– Még egy nyomorék kiképzőmesternek sem szabadna
engednie, hogy egy khaffit ilyen merészen beszéljen vele.
Qeran nyugodt tekintete semmit sem árult el a szándékairól,
amikor a lándzsája nyele felfelé lendült, és éppen a lába között
találta el Hamasht. Az ifjú kiképzőmester előregörnyedt, mire

 481 
Qeran megforgatta a fegyverét, és egyenesen a halántékra
vágott vele, amitől Hamash egyszerűen az oldalára dőlt.
Azonnal félregördült, de Qeran előre kiszámította a
mozdulatot, és a lándzsája végével éppen oda csapott, ahol a
fiatalabb férfi kikötött. Hamash arca felhasadt, és jó pár foga
kitört. Vért és csontszilánkokat köhögött fel. Hiába próbált
feltápászkodni, a verés még nem ért véget. Qeran megvetette a
lábát, és újra meg újra lecsapott. A legtöbb ütés fájdalmas volt,
de nem okozott maradandó kárt, amikor azonban a fiatalabb
kiképzőmester továbbra is ellenállt, végül éles reccsenés
hallatszott, ahogy Qeran lándzsája a könyökénél eltörte a jobb
karját. Hamash felüvöltött a fájdalomtól.
– Fogadd el a fájdalmat, és maradj csendben, te barom! –
förmedt rá Qeran. – Az embereid figyelnek.
Valóban, a kiképzőmesterek meg a kha’Sharumok
félbehagyták a gyakorlást, és tátott szájjal figyelték, mi történik.
Qeran megfordult, és a többi kiképzőmesterre nézett.
– Vetkőztessétek bidóra az embereket, és szakaszonként
sorakoztassátok fel őket inspekcióra! – ordította, azok pedig
úgy engedelmeskedtek neki, mintha magától a Szabadítótól
érkezett volna a parancs. A lándzsákat és a pajzsokat szabályos
stószokba rakták, a köpenyeket összehajtogatták, az emberek
pedig egy szál barna ágyékkötőben vigyázzállásba vágták
magukat.
Qeran a lándzsája végével megpiszkálta a továbbra is a
földön fetrengő Hamasht.

 482 
 – Talpra, és maradj a nyomomban! A barna fátyladat így is
elveszem. Ha lemaradsz mögöttem, és még egyszer tiszteletlen
leszel, a fekete köpenyedet sem tarthatod meg.
Abban ellenállt a késztetésnek, hogy mosolyogjon,
miközben Hamash sápadt, vérben úszó arccal talpra
kászálódott. Jól választotta meg a kiképzőmesterét.
Hamash erejét vesztve botorkált utánuk, ahogy odabicegtek
az első szakaszhoz. Újabb barna fátylat viselő kiképzőmester
állt feszesen mellettük. Olyan mélyen hajolt meg Qeran előtt,
hogy szakálla kis híján a földet érintette.
Végigvonultak a sor előtt, és Qeran egyesével kiléptette az
embereket. Nem bánt velük különbül, mint a rabszolgákkal
szokás az árverésen.
– Petyhüdt – szólta le az elsőt Qeran, és belecsípett a karjába.
– De ha néhány hónapig zabkásán él, és kövekkel a kezében
futkos a városfalakon, majd kigyógyul belőle. Mutasd be az
első sharukint!
A férfi homlokát kiverte a verejték, de engedelmeskedett, és
lassan végigment a mozdulatsoron.
Qeran a porba köpött.
– Szánalmas. Még egy khaffithoz képest is.
– Mi volt a foglalkozásod, mielőtt engedelmeskedtél a
Szabadító hívó szavának? – kérdezte Abban, és elővette a
főkönyvét meg a tollát.
– Lámpakészítő voltam – felelte a férfi.
Abban mordult egyet.
– Mester vagy inas?

 483 
 – Mester. Apámé volt a műhelyünk, de rám hagyta a fiaim
betanítását.
– Hát ez meg miért nem mindegy? – kérdezte Qeran, de
Abban a füle botját sem mozgatta.
Jó pár kérdést feltett még, mielőtt továbbléptek a következő
jelölthöz, aki annyira sovány volt, hogy a csontjai majd
átszúrták a bőrét, ahogy ott állt előttük a bidójában.
Hunyorogva figyelte az őt mustráló idegeneket.
Abban felemelte három ujját.
– Hányat mutatok?
A férfi még erősebben hunyorgott.
– Kettőt. – Kételkedés hallatszott a hangjából.
Abban jó pár lépést tett hátrafelé, mire a férfi abbahagyta a
hunyorgást.
– Hármat – jelentette ki most már határozottan.
Qeran közelebb lépett a girhes kha’Sarumhoz, és meglökte,
mire az hanyatt vágódott a porban.
– Talpra, kutya! – förmedt rá az egyik barna fátylas
kiképzőmester, és odacsapott neki a lándzsája nyelével. A férfi
felpattant, és gyorsan visszaállt a sorba.
– Ennek még itt sincs helye, nemhogy a Szabadító elit
katonái között – jelentette ki Qeran.
Abban ezúttal sem törődött vele, továbbra is a férfit figyelte.
– Tudsz olvasni? És golyós rácson számolni?
A kha’Sharum bólintott.
– Tudok, ha rajtam van a lencsém.

 484 
 Így haladtak tovább, Qeran csipkedte és taszigálta az
embereket, Abban pedig faggatta őket. Néhánynak
megparancsolták, hogy álljon félre, őket alkalmasnak találták
rá, hogy később még válogassanak közülük.
Egyszerre egy többieknél jó egy fejjel magasabb, széles
mellkasú férfihoz értek, akinek a karján duzzadtak az izmok.
Abban elmosolyodott.
– Ezzel nem mennének sokra – jegyezte meg az egyik
kiképzőmester. – Erős, mint egy tevecsorda, de nem hallja a
kürtöket. Meg semmi mást sem, ami azt illeti.
– Téged nem kérdezett senki – mordult rá Abban. –
Emlékszem erre. Az első között engedelmeskedett a Szabadító
hívó szavának. Mi a neve?
A kiképzőmester vállat vont.
– Senki sem tudja. Egyszerűen Kukának hívjuk.
Abban néhány fürge mozdulatára az óriás kilépett a sorból,
és beállt a többi jelölt közé.
A fővárosban ezernél is több kaji kha’Sharum volt. Amikor a
damák elénekelték a leszálló este dalát a minaretekből, még
több mint a felük hátravolt. Útközben tovább szűrték a
jelölteket, de így is ötvennél több ember követte őket. Abban és
Qeran ezeket beterelte a sátorba, hogy újabb próbáknak tegyék
ki, és tovább faggassák őket. A csapatból húszan maradtak,
aztán tízen, végül négyen, köztük a süketnéma óriás.
Qeran ellene szavazott.
– Nem bízhatunk olyan harcosban, aki nem hallja a kürt
szavát.

 485 
 – Az alagai’sharakban talán így van – bólintott Abban –,
viszont ahogyan a dama’tingeknek is megvannak a kivágott
nyelvű eunuchjaik, én is jó hasznát vehetem egy olyan
embernek, aki nem hall meg olyasmit, amit egyébként sem
kellene.
Másnap reggeltől egészen napkeltéig folytatták a munkát,
minden pillanatot vizsgálódással, próbatételekkel,
kérdezősködéssel töltöttek, és addig vitatkoztak, amíg meg
nem állapodtak. Qeran összesen hatszor fenyegetőzött azzal,
hogy elmegy, ha Abban felülbírálja egy-egy emberrel
kapcsolatban.
– Akkor menj! – mondta a hetedik ilyen esetnél, amikor egy
Homokkőből való gödri kutya miatt kaptak össze. A férfi
tagbaszakadt volt és erős, de a szeméből sütött az ostobaság, és
még az ujjait is alig tudta megszámolni. – Nem kellenek fafejű
katonák! – A homokkői dühösen pillantott Abbanra, de a
khaffit mögött karba font kézzel ott tornyosult Kuka, úgyhogy
jobbnak látta, ha inkább tartja a száját.
Qeran szikrázó tekintettel meredt Abbanra, de az állta a
tekintetét. Végül a kiképzőmester megvonta a vállát.
– Ha gyerekkorodban is ilyen kemény lettél volna, férfit
faraghattam volna belőled.
Abban elmosolyodott, és könnyedén meghajolt.
– Mindig is ilyen voltam, kiképzőmesterem. Csak nem a
csatában.

 486 
 – Jó szemed van – ismerte be végül kelletlenül Qeran, ahogy
végignézett a tíz új emberen. – Ezeket igazi harcossá tudom
képezni.
– Jól van – bólintott Abban. – Holnap elmegyünk a Majah
törzs khaffit’sharajába, és kezdjük elölről.

Egy újabb nap kellett hozzá, hogy kiválogassák a Majah törzs

legjobb kha’Sharumjait, és még egy, hogy ugyanezt tegyék a
Mehnding törzsben is. Utána már gyorsabban haladtak a
gyakorlómezőn álló sátrak során, merthogy egyre kisebb
törzsek következtek. A legkisebb a Sharach volt alig három
tucat dal’Sharummal és nem egészen száz kha’Sharummal.
– Több száz ezeknél jobb embert küldtünk el a Kajiban –
jegyezte meg Qeran, miután kiválasztották a Sharach
legjobbjait. Mint sokan az öreg harcosok közül, akiket még
azelőtt képeztek ki, hogy Ahmann egyesítette volna a
törzseket, Qeran szenvedélyesen hű volt a sajátjaihoz, és
jobban szerette volna, ha a kiválasztottak többsége egy alomból
való vele.
Abban bólintott.
– De a Sharachban vannak az alagaifogó mesterei. –
Valóban, az itteni harcosok sajátos hosszú lándzsákkal
gyakorlatoztak. Ezeknek a végéből fonott acélhurkok álltak ki,
amiket egy démon vagy egy ember nyakába tudtak vetni. A
keresztvas közelében lévő kallantyúval egy pillanat alatt

 487 
megfeszíthették vagy meglazíthatták a hurkot. Egyedi
sharusahk mozdulatokat dolgoztak ki a fegyver forgatásához,
hogy kordában tudják tartani az áldozataikat.
– Elég jól meg tudom tanítani, hogyan kell bánni ezzel a
fegyverrel – jegyezte meg Qeran.
– Az elég jó nem elég jó, kiképzőmester – mondta Abban.
Qeran kivillantotta a fogát.
– A Szabadítót is én tanítottam meg harcolni. Az nem elég
jó?
Abban nem hatódott meg.
– Sokat tanítottál neki, de a damák még többet, és a két
tanítást ötvözve vált igazi mesterré. Ahmann most minden
törzs sharukinjait tanulmányozza, és neked is ezt kell tenned.
Tanítani fogod az új embereket, de közben te is megtanulod
tőlük azt, amit ők tudnak. A Nanjiktól megtanulod a láncos
lándzsa használatot. A Krevakh-októl a létrás technikáikat.
Mindent. És ha nem nősz fel a feladathoz, akkor kerítek valakit,
akinek menni fog.
– Meg tudom tanulni a jelentéktelenebb törzsek fogásait –
morogta Qeran.
– Hát persze – bólintott Abban. – És nem kétlem, hogy még
javítani is tudsz rajtuk. Okkal választottam a legnagyobb élő
kiképzőmestert. A leggyengébb embereinkből is olyan harcost
nevelsz, hogy felveszik majd a versenyt bármelyik
kai’Sharummal.

 488 
 Qeran erre láthatólag megbékélt. A Sharumok olyan
egyszerű lelkek. Az ember lehordhatja őket mindennek, de
aztán elég pár dicsérő szó, és máris a tenyeréből esznek.
– De nem oktathatom őket a damák titkaira, amiket a
kai’Sharumok tanulnak – figyelmeztetett Qeran.
Abban elmosolyodott.
– Ez hadd legyen az én gondom, kiképzőmester.

Abban háza körül már magas cölöpkerítés állt, mire a férfi

Qeran társaságában beterelte a százhúsz kha’Sharumot. A
cölöpöket mélyen a földbe verték, és szorosan összekötözték,
így senki sem láthatta, mi folyik mögöttük. Arra azért ügyeltek,
hogy a kerítés szedett-vedettnek és gyengének tűnjék. A fára
festett rovások erősek voltak, de nem művésziek, hogy még
véletlenül se vonják a figyelmet magukra, és arra, ami odabent
történik.
Persze az egész csak ügyes álca volt. Ahogy beléptek,
Qerannak tátva maradt a szája. Több száz chin rabszolga
cipelte a köveket meg a habarcsot a közvetlenül a cölöpkerítés
mögött épülő, máris derékmagasságig érő valódi falhoz.
Mások a korábban a területen álló ócska zöldvidéki épületek
romjait takarították el. Hatalmas épületeket emeltek,
némelyikből sűrű füst szállt fel. Fém csörömpölése, kő
dübörgése, munkások kiáltásai töltötték be az udvart.
– Te egy erődítményt építesz! – állapította meg Qeran.

 489 
 – Egy erődítményt, ahonnan fegyverrel és páncéllal látjuk el
a katonáinkat a Sharak Ka során – bólintott Abban. – Egy
erődítményt, amit meg kell védeni, főleg most, amikor a
leggyengébb.
Qeran talán most először mosolyodott el, amióta részeg
kábulatában Abban rátalált. Gyakorlott szemmel mérte végig a
cölöpkerítést és a belső fal alapjait.
– Azt bízd csak rám. A kha’Sharumok váltásokban
őrjáratoznak majd, mire leszáll az éj.
– Egyelőre ez is megteszi, de nem lesz elég ennyi – mondta
Abban. – Az ügynökeim számos rabszolgát vásároltak az
árverésen. Munkában edződött emberek, az igaz, de nem
harcosok. Őket is ki kell képezned.
– Sosem támogattam a Shar’Dama Ka döntését, hogy
felfegyverzi a chineket – jegyezte meg Qeran. – Az Evejah azt
parancsolja nekünk, hogy fegyverezzük le az ellenségeinket,
nem azt, hogy képezzük ki őket.
– Lényegtelen, mit támogatsz, kiképzőmester. A Shar’Dama
Ka döntött. Ezek az emberek nem az ellenségeink, hanem
rabszolgák, és nem bánok rosszul velük. Melegben alszanak
tele hassal, sokan a saját családjuk mellett, biztonságban a
ragadozóktól.
– Ostobaság megbíznod bennük.
Abban akaratlanul is elnevette magát. Kénytelen volt
megállni, és a mankójába kapaszkodva visszanyerni az
egyensúlyát. Még egy könnycseppet is eltörölt a szeme

 490 
sarkában, ahogy Qeranra pillantott, aki csak gyanította, hogy ő
lehet a vicc céltáblája, ezért mogorván ráncolta a homlokát.
– Hogy megbízom bennük? – Kacagott még egy sort. –
Kiképzőmesterem, én nem bízom senkiben.
Qeran erre csak mormogott valamit, majd folytatták a sétát.
Abban a mesterek műhelyébe vezette a vendégét, ahol
csörömpölt a fém, és izzottak a kohók. A falakba vágott
szellőzőnyílások ellenére odabent sűrű volt a levegő a füsttől, a
hőségtől és a hűtőteknő gőzétől. Az épületben mesteremberek
standjai sorakoztak – fém- és üvegmegmunkáló műhelyek,
patkolókovácsok, köszörűsök, íjkészítők, kosárfonók és
rovásvetők.
Minden egyes standnál a dal’tingok fekete köpenyét viselő
nők dolgoztak, mit sem törődve a párás hőséggel. Qeranon sem
látszott, hogy kellemetlenül érezné magát, bár egyenletesen
kezdett lélegezni, ahogyan a Sharumok akkor szoktak, ha
elfogadják a fájdalmat.
Abban mélyen beszívta a forró, bűzös levegőt, aztán
elégedetten fújta ki, mintha a legfinomabb dohányt szívta
volna be a vízipipájából. Profit illatát érezte.
Az épület közepén rendezett, egyre növekvő kupacokban
álltak a kész termékek: lándzsák, pajzsok, létrák, kampós végű
kötelek, alagaifogók meg az őrök apróbb – de ugyanolyan
halálos – fegyverei, amiket a ruháikban rejtettek el. Húszasával
álltak a skorpiótüskék meg a hatalmas, szekerekkel szállítható
íjak, amik a kilövésükre szolgáltak.

 491 
 A kiképzőmester véletlenszerűen kiválasztott egy lándzsát
az egyik kupacból, megvetette a lábát, alaposan megforgatta a
fegyvert, és párszor még a levegőbe is döfött vele.
– Nagyon könnyű.
Abban bólintott.
– A zöldvidékieknek van egy aranyfa nevű fájuk, ami
legalább annyit ér, mint a fém, amiről elnevezték. Az aranyfa
könnyebb és erősebb, mint a rattan, amit Kráziában
használunk a Sharumok lándzsáihoz, ráadásul kevesebb lakkra
van szükség, hogy rögzítsük a beléjük vésett rovásokat.
Qeran a tenyerével megérintette a fegyver hegyét, aztán
szélesen elmosolyodott, amikor a legapróbb nyomás is elég
volt hozzá, hogy felkarcolja a bőrét.
– Miféle fém az, amit ilyen élesre lehet edzeni?
– Nem fém – felelte Abban. – Üveg.
– Üveg? – csodálkozott Qeran. – Az lehetetlen! Az üveg
összetörik az első döfésnél.
Abban a kovácsok egyik éppen hideg üllőjére mutatott,
Qeran pedig nem habozott, odabicegett, és olyan erővel csapott
le rá a lándzsával, hogy az még-egy acélpengét is
megrepesztett volna. De csak hangos kondulás hallatszott, és
egy új karcolás jelent meg az üllőn.
– A szabadítóházi törzstől tanultuk a trükköt – magyarázta
Abban. – Rovásos üveg. Könnyebb és erősebb, mint az acél,
ráadásul annyira kemény, hogy sokkal élesebbre lehet edzeni,
mint az acélt. Ezüstszínűre festjük, hogy leplezzük a valódi
természetét.

 492 
 Elvitte Qerant egy másik standhoz, ahol egy kerámialapot
nyomott a kezébe.
– A Sharumok jelenleg ilyeneket hordanak a köpenyük
zsebeiben.
– Tisztában vagyok vele – felelte szárazon Qeran.
– Akkor azt is tudod, hogy könnyen törnek, és legfeljebb egy
csapás ellen védenek, gyakorta pedig inkább csak ártanak,
mert az ellenség lándzsája még a törött darabokat is a
Sharumok testébe préseli.
Qeran vállat vont.
Abban egy másik, hasonló lapot is átadott neki, tiszta,
rovásos üvege csak úgy csillogott a kohó fényében.
– Vékonyabb, könnyebb, és olyan erős, hogy még egy
kődémon karma is beletörik.
– A Szabadító serege megállíthatatlan lesz.
Abban kurtán felnevetett.
– Egyetlen közönséges dal’Sharum sem engedhet meg
magának ilyen fegyverzetet, kiképzőmesterem, a Szabadító
Lándzsáinak viszont semmi sem lehet elég jó. – Kacsintott. –
Ahogyan az én száz emberemnek sem. A regrutáid
felszereléséhez csak a Shar’Dama Ka elitosztagáé lesz fogható.
Abban mohóságot látott csillanni a kiképzőmester
szemében, és elmosolyodott. Még egy ajándék, és az enyém lesz.
– Gyere! – mondta. – Az én embereim kiképzőmestere nem
fog egy olcsó falábon botorkálni.

 493 
Abban elégedetten figyelte, ahogy Qeran fel-alá járkál a
kiképzésre kiválasztott khaffitok és chinek előtt. A
kiképzőmester falábát tűzre vetették, és rovásokkal ellátott,
ívelt, rugalmas acélra cserélték. Egyszerű volt, elegáns, és
segített, hogy Qeran szinte minden régi képességét
visszanyerje. Még mindig szüksége volt a lándzsára, hogy
megőrizze az egyensúlyát, de pillanatról pillanatra
biztosabban állt a lábán.
Az embereket bidóra vetkőztették, a köpenyeiket és a többi
holmijukat elégették. A khaffitok barna, a chinek az olajbogyók
zöldjére emlékeztető színű ágyékkötőt viseltek.
– Nem érdekel, milyen címeket aggattak rátok azok a
kiképzőmesternek hazudott nyomoroncok a sharajban –
ordította Qeran. – Nekem mind nie’Sharumok lesztek, amíg
nem bizonyítottatok. Aki jól teljesít, megkapja a jutalmát.
Harcoshoz illő köpenyt és fátylat. Jó fegyvereket és páncélt.
Jobb ételt. Nőket. Aki szégyent hoz rám… – Megállt, és
tekintetét közvetlenül a csapat fölé irányította, amitől úgy tűnt,
mintha mindenkinek egyszerre nézne a szemébe. – …azt
megölöm.
Az emberek egyetlen moccanás nélkül álltak, a hátuk ívbe
hajlott, a mellkasukat kidüllesztették. Nem egy sápadtan izzadt
a hűvös reggel ellenére is. Qeran Abbanhoz fordult, és
bólintott.
– Most! – súgta oda Abban unokaöccsének, Jamerének, de az
ifjú dama már elindult előre. Magas volt, de soványnak nem
lehetett nevezni, mivel soha nem tartotta be az Evejah szigorú

 494 
előírásait az étrenddel kapcsolatban. Azért kövér sem volt, és a
damák kecsességével mozgott. Jamere élete java részét a Sharik
Horában töltötte, és vagy lemásolta, vagy elcsente szinte az
összes törzs sharusahkkal kapcsolatos feljegyzéseit, majd
elsajátította a tiltott technikákat. Ezeket aztán boldogan
bocsátotta nagybátyja rendelkezésére a megfelelő fizetség
fejében.
– Térdeljetek le Jamere dama előtt! – kiáltotta el magát
Kaval, mire az emberek azonnal térdre rogytak. Egyikük sem
habozott a porba tenyerelni.
Jamere felemelte mindkét kezét. Az egyikben az Ahmann
által aláírt rendeletet tartotta, a másikban az Evejah-t.
– Hűséges nie’Sharumok! Ahmann asu Hoshkamin
am’Jardir am’Kaji, a Shar’Dama Ka, egyben Everam hangja
Alában, átadott benneteket Abban nevű szolgájának. Abban
fordította felétek a Szabadító szemét, ő hozta el nektek, Everam
fényéből kivetett férfiaknak a megváltás lehetőségét, az esélyt,
hogy bizonyítsátok hűségeteket.
Tekintetét végigjáratta a felsorakozott embereken.
– Hűségesek vagytok?
– Igen, dama! – kiáltották egyszerre.
– Everam figyel benneteket! – üvöltötte Jamere két kezét a
nap felé emelve. – Azok, akik hűséggel és hittel szolgálnak,
megkapják méltó jutalmukat Alában és a Mennyországban is.
Azoknak, akik megszegik az esküjüket, vagy nem teljesítik a
kötelességüket, borzalmas szenvedésben lesz részük utolsó
óráikban, mielőtt Everam Nie poklába veti őket.

 495 
 Abban elfojtotta feltörni készülő kuncogását. A fanatikus
csillogás unokaöccse szemében nem volt több az északi
Zsonglőrök műsorához fogható jól begyakorolt színjátéknál.
Jamere teljességgel hitetlen volt, és az maradt akkor is, amikor
a vallási vezetők egyike lett belőle.
De az emberek szeméből sütő félelem ékesen bizonyította,
hogy az álca tökéletesre sikerült. Még Qeran is szinte
meghunyászkodott, ahogy Jamere feléje nyújtotta az Evejah-t.
– A lándzsás kezét! – parancsolta Jamere, és a kiképzőmester
a kopott bőrre fektette a jobbját. – Esküszöl, hogy Abban asu
Chabin am’Haman am’Kajit fogod szolgálni? Hogy a
Szabadítón kívül csak őt védelmezed és szolgálod e pillanattól
halálod napjáig?
Qeran habozott. A tekintete Abbanra ugrott, két szemöldöke
középen találkozott a dühtől. Amikor ők hárman korábban
elpróbálták az eskütételt, szó sem volt róla, hogy a
kiképzőmester is szerepet kap. Az rendben van, hogy a
khaffitok meg a chinek hűséget fogadnak Abbannak, de hogy
egy olyan rangos adal’Sharum kiképzőmester, mint Qeran?
Abban mosolyogva nézett vissza a férfira. Választanod kell,
kiképzőmester, gondolta. Everam figyel téged, és később nem
vonhatod vissza az adott szavad. Vagy engem szolgálsz, vagy járhatsz
megint az olcsó falábadon, és alhatsz a saját okádékodban.
Qeran maga is tisztában volt a helyzettel. Abban
megmutatta számára a dicsőséghez vezető utat, de ennek a
dicsőségnek megvolt az ára. Ahogy a várakozó
nie’Sharumokra pillantott, a kiképzőmester tudta, hogy

 496 
minden habozással töltött pillanat újabb kétségeket szül,
amiket neki kell majd kivernie belőlük.
– Esküszöm, hogy Abbant fogom szolgálni – morogta végül,
miközben állta a khaffit tekintetét – halálom napjáig, vagy
amíg a Szabadító fel nem ment az esküm alól.
Abban benyúlt a mellénye alá, és előhúzott egy flaska
couzit. A magasba emelte, így üdvözölvén a kiképzőmester
döntését, majd ivott.

 497 
 13. FEJEZET

Szórakoztatás
v. u. 333 nyara
Huszonnyolc hajnallal újhold előtt

LEESHA A SÖTÉTEDŐ ÉGBOLTRA PILLANTOTT, aztán a tenyerét a

szemére szorítva igyekezett csökkenteni a lüktető fájdalmat.
Mivel későn indultak útnak Ahmann palotájából, a
Szabadítóházára tartó karaván nem sokat haladt az első napon:
talán ha tíz mérföldet tettek meg. Egy fullajtárnak két hét sem
kellett volna hozzá, hogy eljusson a rizoni erődtől
Szabadítóházára. A Szabadító Lándzsái, akik semmilyen
démontól nem féltek, és még éjszaka is sebesen haladtak,
feleennyi idő alatt értek célba. Még az ide vezető út is
viszonylag gyorsnak számított, bár egy lassú kocsit is vittek
magukkal Leesha ilyesféle kalandokhoz nem szokott szülei
számára.
Leesha apja fiatalkorában sem csattant ki éppen az
egészségtől, most pedig már jócskán benne járt a korban.
Idefelé jöttükben Erny háta mindennap begörcsölt, ezért a
lánya kénytelen volt altatóval tömni, amitől a férfi úgy aludt,

 498 
mint a bunda. A visszaútra jóval kényelmesebb kocsit kaptak,
és igaz, hogy Erny sosem panaszkodott, de Leesha többször
észrevette, hogy az apja a hátát dörzsölgeti, amikor azt hiszi,
hogy senki sem látja, és tudta, hogy ezt az utat is nehezen viseli
majd.
– Hamarosan meg kell állnunk éjszakára – mondta
Shamavah-nak, aki együtt utazott vele meg a szüleivel,
legalábbis amikor nem odakint üvöltözött éppen a többi nővel.
A kráziai asszonyok kialakították a maguk hierarchiáját, és mit
sem számított, hogy Shamavah egy khaffit felesége volt. Az
összes nő, még a kha’Sharumok is ugrottak a parancsára, és
együtt ügyeltek a karaván rendjére.
Az alaposan megpakolt szekerek csigatempóban mozogtak,
amit a dal’Sharumok fekete harci ménjei, de még Gared és
Wonda apró, de erős lovai is nehezen viseltek. Leesha
emlékezett Ahmann figyelmeztető szavaira, és az ajkába
harapott. Már Kráziában is sokan voltak, akik a halálát
kívánhatták. Az ételekkel és ruhákkal megrakott szekerek
pedig talán még inkább ellenállhatatlan csáberőnek
bizonyulnak azoknak a szemében, akik mindent elveszítettek,
amikor megjelentek a kráziaiak, és elvették az otthonaikat. A
Sharumok biztosan elriasztják a kisebb rablóbandákat, de nők
és gyerekek is utaztak velük, akiket túszul lehetett ejteni, és
Leesha jól tudta, hogy az útonállók előszeretettel használják ki
az ilyen gyengeségeket.
– Természetesen. – Shamavah majd olyan makulátlanul
beszélte a thézai nyelvet, mint a férje. – A következő dombon

 499 
túl van egy Kajiton nevű falu. Máris küldtünk előre lovasokat,
hogy gondoskodjanak a megfelelő fogadtatásról.
Kajiton. A kráziai Szabadító neve egy thézai toldalékkal. Ez
sok mindent elmondott arról, hogy milyen helyzetbe került
Rizon… vagyis Everam Ajándéka, ahogyan mostanság
neveznie kellene. Ahmann úgy osztogatta a földeket a
törzseknek, mint a tortát felvágó családfő a szeleteket, és bár a
falvakat nem olyan erőszakosan foglalták el, mint magát a
rizoni erődöt, az a kocsi ablakából nézve is nyilvánvaló volt,
hogy a törzsek beásták magukat, és az Evejah törvénye szerint
zajlik az élet.
Csatasorba állítható férfiaknak nyomát sem lehetett látni, a
fiatalok közül csak a gyengék és a betegek maradtak. A
földeken dolgozó thézai nők komor fekete köpenyt viseltek,
ami a bokájuktól a nyakukig fedte a testüket, a hajukat pedig
kendő alá rejtették gondosan. Amikor a damák elénekelték az
imára szólító dalt, vagy akár csak megjelentek, mindannyian
rögvest a földre vetették magukat. A levegőben erős kráziai
fűszerek illata szállt, és kézjelekkel meg arckifejezésekkel
tarkított félig kráziai, félig thézai keveréknyelv volt
kialakulóban.
A Leesha által ismert hercegség eltűnt, és úgy festett, még
akkor sem térhetne vissza, ha a kráziaiak valamiért
visszavonulnának.
Mint kiderült, a „megfelelő fogadtatás” azt jelentette, hogy a
falu szinte összes lakója a földig hajolt, amikor elhaladtak
mellettük, a fogadóból pedig mindenkit elzavartak, csak a

 500 
személyzet maradt. Bár sok ezren menekültek el a kráziai
megszállók elől, felduzzasztva minden falut és várost Everam
Ajándékától északra és keletre, nyilvánvaló volt, hogy még
sokkal többen maradtak otthon, estek fogságba, vagy
kényszerültek visszatérni. Csak Kajitonban százával éltek még
thézaiak. Rizon földje termékeny volt, és többen laktak itt, mint
az összes többi hercegségben együttvéve.
Ahogy keresztüllovagoltak a városon, Leesha hatalmas
karót pillantott meg a főtér közepén. Egy nő lógott róla
ernyedten, összeláncolt csuklójánál fogva. Nyilvánvalóan
halott volt, és a meztelen testét borító sebek meg a körülötte
heverő apró kövek azt is nyilvánvalóvá tették, hogy mi végzett
vele. A karó tetejére biggyesztett táblán egyetlen kráziai szó
állt, de Leeshának nem volt szüksége tolmácsra. Éppen
elégszer látta a szót az Evejah-ban.
Házasságtörő.
A fájdalom megint fellángolt a fejében, azt hitte, rögtön
elhányja magát a kocsiban. Beletúrt a köténye zsebébe,
előhalászott egy gyökeret meg egy maroknyi levelet, és
bekapta őket. Még ahhoz sem volt kedve, hogy valami
fogyaszthatót kotyvasszon belőlük. Keserű eleggyé rágta őket,
de a gyomra legalább lecsillapodott. Nem lenne jó vége, ha
kimutatná a kráziaiaknak a gyengeségét.
Miután megálltak, gyerekek hintették be virágszirmokkal a
kocsik ajtajától a fogadó lépcsőjéig vezető utat, mintha nem is
oszladozott volna egy holttest alig pár tucat lábnyira tőlük.

 501 
 „A gyerekek mindenhez tudnak alkalmazkodni” – mondta
mindig Bruna. Leesha maga is így tapasztalta, de úgy gondolta,
hogy egy gyereket akkor sem szabadna ilyesminek kitenni.
A helyi dama várta őket, aki úgy festett, mintha egy masszív
tölgyfából faragták volna ki. Szakálla ősz volt, szeme
palaszürke. A menetet vezető Kaval megállította a lovát, és a
szakállában sokasodó ősz szálakat meghazudtoló lendülettel
ugrott le a nyeregből. Meghajolt a dama előtt, és váltottak pár
szót. A vallási vezető alig észrevehetően billentette meg a
felsőtestét, amikor Leesha kilépett a kocsiból.
– Ő volna az északi boszorkány, aki beférkőzött a
Shar’Dama Ka kegyeibe? – mormogta Kavalnak kráziai
nyelven.
A földre szórt virágszirmok illata nem nyomta el a halál
bűzét, és Leesha gyilkos hangulatba került a fájdalomtól meg a
felháborodástól. Ez az ember most már fölötte is ítélkezni akar?
Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne húzza elő a kést az
övéből, és ne vágja el vele a dama torkát.
Ehelyett fensőbbséges pillantást vetett a férfira, úgy,
ahogyan Ineverától tanulta.
– Az északi boszorkány minden szavát érti, dama – mondta.
– Mi a neve? Szívesen beszámolnék erről a köszöntésről
Ahmannak.
A vallási vezető szeme elkerekedett a döbbenettől.
Kráziában a hajadonok csak akkor beszéltek, ha megszólították
őket, és nem merészeltek volna ilyen hangot megütni egy

 502 
damával, aki egy ilyen sértés miatt meg is ölhette őket – mint
az nemegyszer elő is fordult.
Leesha azonban kráziaiul szólította meg, ezzel is
megmutatván, hogy tisztában van a szokásaikkal, az pedig,
hogy a keresztnevén említette a Szabadítót, olyan bizalmas
viszonyt sugallt, aminek a gondolatára a legnagyobb hatalmú
Damajikon kívül mindenki a köpenyébe vizelt volna az
izgalomtól.
A dama habozott, arcán a büszkeség kelt birokra az
önfenntartás ösztönével. Végül ismét meghajolt, ezúttal olyan
mélyen, hogy a szakálla a földet söpörte.
– Anju dama vagyok. Elnézését kérem, szent jegyes! Nem
állt szándékomban tiszteletlennek lenni.
– Az én hazámban, ha valakinek nem áll szándékában
tiszteletlennek lenni, akkor nem beszél tiszteletlenül – felelte
Leesha. – Most pedig vegyék le onnan annak a nőnek a
holttestét, és adják át a családjának, hogy a saját szokásaik
szerint temethessék el. A Szabadító legidősebb lánya ma megy
feleségül Rojer asu Jessum am’Csaplár am’Szabadítóházához,
és a holttest jelenléte sértés rájuk nézve.
Nem feltétlenül állt jogában Rojer nevében szólni, de azzal,
hogy az „am’Szabadítóházá”-t illesztette a neve végéhez a
születési helyére utaló pontosabb „am’Hídfalva” helyett, a
szabadítóházi törzs tagjaként utalt rá, ami családtaggá tette a
kráziaiak szemében.
Anju dama szemöldöke rángatózni kezdett. Csak a
dama’tingek merték ilyen hangnemben utasítgatni a damákat,

 503 
és ők is csak azért, mert az Evejah egyértelműen megmondta,
hogy aki bármelyiküket bántalmazni meri, az halállal lakol, és
a Mennyország is megtagadtatik tőle. Leesha határozottsága
egyértelművé tette, hogy szent jegyesként magára is
érvényesnek tekintette ugyanezeket a szabályokat.
A damának a lélegzete is elállt, és Leesha tudta, hogy túl
messzire ment. Figyelte, ahogy a férfi arca elvörösödik a
dühtől, közben a köténye egyik zsebébe nyúlt egy csipetnyiért
Bruna vakítóporából. Anju bármelyik pillanatban nekieshetett,
és neki nem volt más választása, mint hogy mindenki szeme
láttára tegye ártalmatlanná.
Anju lába megmozdult.
– Eszébe ne jusson! – súgta oda neki Kaval
figyelmeztetésképpen.
A dama a kiképzőmesterre pillantott, és látta, hogy az
megmarkolja a lándzsáját. Anju háta mögül is hangok
hallatszottak, és ahogy megfordult, észrevette, hogy a Leesha
kíséretében lévő dal’Sharumok egytől egyig ugyanúgy tettek.
Wonda rászegezte az íját, Gared pedig kézbe vette a baltáját és
a bozótvágó kését.
A dama alázatosabb pózt vett fel, de az arca felpüffedt, és
zihálva vette a levegőt. Leesha nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy megforgassa a kést a sebben. Merészen a férfi
szemébe nézett.
– Jessum fia örömmel venné, ha a jeles alkalom tiszteletére
szabadon engedne hét chin rabszolgát, egyet-egyet a
Mennyország hét oszlopának tiszteletére.

 504 
 Keserédes érzés volt látni a dühöt a dama palaszürke
szemében. Ez csak jelentéktelen ízelítő abból, amit valójában
érdemelnél, gondolta.
Leesha sebesen odébbállt, mielőtt Anju felelhetett volna.
Miközben a fogadó felé tartott, a háta mögül hallotta, ahogyan
végrehajtják a parancsait. Az arca derűs maradt, nem mutatott
ki semmit az érzéseiből.
Jól haladt a tanulással.

– Na, kezdődik – nyögött fel Leesha, amikor abbamaradt az

éneklés.
Rojer egy hete vette feleségül a két nőt, de a kocsijukból még
mindig felváltva hallatszott a fiatal hitvesek éneklése és a
szenvedélyes kiáltásaik sora.
Sikvah nem sokkal később kiáltozni kezdett, és hamarosan
Amanvah is csatlakozott hozzá. Leesha a tenyerébe temette az
arcát, és a halántékát kezdte masszírozni. A migrén egész héten
gyötörte. A fájdalom alábbhagyott, de a bal szeme körül
feszülő izmok folyamatosan azzal fenyegették, hogy visszatér.
– Az éjszakára, nem bírja az a két liba öt percre abbahagyni?
– Nem hinném – sóhajtotta vágyakozva Elona. – Semmi sem
kelhet versenyre egy tizennyolc éves fiú dorongjával. Elég, ha
feltámad a szellő, és már meredezik, aztán ha lekókad, tíz perc
sem kell, és újra áll, mint a cövek.
– Én azt mondanám, úgy háromóránként lesz harcra kész.

 505 
 Elona elnevette magát.
– Így is tisztelem érte, pedig ritkán mondok ilyet. Az a
fütykös két ifjú hitvest szolgál ki, és ha jól hallom, tovább bírja,
mint a legtöbb korabeli fiú, sőt még jó pár tapasztaltabb férfinál
is. – A tekintete Ernyre ugrott, aki úgy festett, mint aki
legszívesebben bebújna a párnák alá. – Ezt visszavonom.
Inkább ne beszélj róla másoknak.
A kakofónia a tetőfokára hágott, és Leesha megrázta a fejét.
– Eltúlozzák. Ember nincs, aki így rikoltozik.
– Hát persze – bólintott Elona. – Minden legalább féleszű új
hitves tudja, mitől érzi magát a férje királynak és felfedezőnek
egyszerre, aki éppen egy új területet térképez fel, hogy
uralkodhasson rajta. – Leeshára pillantott. – Azért mintha
sárgulnál egy kicsit. Hiányzik a kráziai szeretőd?
Leesha elvörösödött, Erny pedig az ajtót mustrálta, mint aki
azt fontolgatja, hogy kiugorjék-e a mozgó kocsiból.
– Nem erről van szó, anyám. Egyszerűen nem bízom
bennük. Hálót szőnek Rojer köré, de még mindig Inevera
kémei. A bolond is látja.
– Hát ez nyilvánvalóan nem igaz – mondta Elona –, ugyanis
éppen a hivatásos bolond nem látja. Ellenben igazad van. Én
ezt tenném. Te is. Hagytál a sivatag démonának golyóbisaiban
egyetlen magot is, amikor eljöttél?
Leesha felsóhajtott, kidugta a fejét az ablakon, és mélyet
szippantott a friss levegőből, miközben az úton döcögtek.
– Egyszerűen örülni fogok, amikor végre biztonságban
leszünk Szabadítóházán. Holnap elhagyjuk Everam Ajándékát.

 506 
 – Végre megszabadulunk innen. – Elona kiköpött a maga
ablakán.
– Igen – szólt Leesha. – De a Sharumok, akik itt a
biztonságunkra ügyelnek, a határon túl már szükségtelenül
hívják fel ránk a figyelmet. Az útonállók meg a herceg emberei
éhesen lesik majd a karavánunkat, és Ahmannak igaza volt,
amikor azt mondta, hogy húsz harcos nem feltétlenül elég.
– Többet is ajánlott – jegyezte meg Elona.
Leesha bólintott.
– De húsz harcos nem tud különösebb felfordulást okozni
Szabadítóházán, akármilyen képzettek is. Húsznál több már
gondot okozhat, és nélkülük is van elég bajunk. Láttál akár
csak egy hatévesnél idősebb fiút is, amióta elhagytuk a várost?
Elona megrázta a fejét.
– Mindet elvitték Hanna Pácra vagy hova.
– Hannu Pashra – pontosított Leesha. – Kiképzik és
átnevelik őket. Pillanatok alatt úgy beszélnek kráziaiul, mint a
bennszülöttek, és az Evejah szabályai szerint élnek majd. Tíz év
múlva olyan seregük lesz, hogy eltiporják a szabad városokat,
ahogy egy gyerek tapossa el a hangyabolyt.

– Teremtőm az égben! – Rojer kortyolt a hideg vízből, amit

Sikvah emelt az ajkához egy tömlőben. Amanvah
végigsimította a férfi izzadságtól összetapadt haját, és a fülét
csócsálva halkan sóhajtozott.

 507 
 Rojer eleinte visszahúzódónak gondolta a kráziai nőket, és a
nyilvánosság előtt talán azok is voltak, de amint magukra
maradtak a férjükkel, azonnal megváltoztak. A kocsi
magányában Amanvah és Sikvah levetette egyszerű köpenyét,
és olyan élénk színű selymekbe öltöztek, hogy azok még Rojer
tarka-barka zsonglőrruhájával is vetekedtek. A ruha egyik fele
olyan vékony volt, hogy át lehetett látni rajta, és a többi sem
lehetett sokkal vastagabb – a bélés aranyfonálból és csipkéből
állt. A két nő továbbra is fátylat viselt, de már díszes, áttetsző
selyemből, ami az orruk hegyétől közvetlenül az alsó ajkukig
ért. A hajukat fedetlenül hagyták, olajjal kenték be, és
aranyszállal kötötték össze.
– A férjünk jobban forgatja a lándzsáját, mint egy Sharum –
mondta Amanvah. A nász napján kiömlött vére kétségtelenné
tette, hogy szűz volt, de éppen olyan tehetségesnek bizonyult a
„párnatánc”-ban, mint Sikvah.
– A Zsonglőröknek sok alkalmuk van gyakorolni – felelte
Rojer. – A mesteremről le sem lehetett vakarni a nőket, és
mondhatom, megtanultam egy-két trükköt, de, és ezt igazán
nem sértésnek szánom, ti ketten olyasmiket tudtok, amibe még
a kurvák is belepirulnának Rhineback herceg bordélyában.
Sikvah felnevetett.
– A ti északi hercegetek háremének asszonyait nem a
dama’tingek palotájában oktatták.
Rojer megrázta a fejét.
– És nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy más is
akad a tarsolyotokban.

 508 
 Amanvah olyan finom csókot lehelt Rojer fülére, hogy a férfi
beleremegett.
– Hetvenhétféleképpen lehet egy férfival hálni – suttogta –,
és éveink vannak, hogy mindet megmutassuk neked.
Amanvah és Sikvah egészen mások voltak, mint amilyennek
Rojer képzelte őket. Eleinte azt hitte, nagyjából egyformák, de
minél közelebbről megismerte őket, annál inkább látta,
mennyire mások. Amanvah magasabb volt kisebb mellekkel és
hosszú, hajlékony végtagokkal. Sikvah csípője kerekebb volt,
karja és lába húsosabb. Mindkét nő hihetetlenül izmosnak
bizonyult, a kötegek élesen kirajzolódtak minden mozdulatnál.
A napi rendszerességgel végzett tornagyakorlatok tették.
Sharusahknak nevezték, de nem is emlékeztetett az erőszakos
birkózásra, amit a Sharumok meg a Rovásemberek tanítottak.
Amanvah rendíthetetlen volt, Sikvah-t viszont könnyen
elragadták az érzelmei. Rojer arra számított, hogy a fehér
köpenyes Amanvah lesz a konzervatívabb a két nő közül, de
mindig Sikvah szisszent fel először egy illetlen megjegyzés
hallatán.
– Most aludj, férjurunk! – mondta Amanvah. – Vissza kell
nyerned az erődet. Sikvah, a függönyt!
Sikvah azonnal az ablakot fedő áttetsző csipke elé húzta a
vastag bársonyfüggönyt. Úgy tűnt, az első számú feleség nem
csak szimbolikus cím. Amanvah a beszélgetésektől a csábításig
mindenben elöl járt, és úgy utasítgatta Sikvah-t, mintha a
másik nő a szolgája volna. Sikvah soha a legkisebb mértékben
sem tiltakozott, minden parancsnak zokszó nélkül

 509 
engedelmeskedett. Keveset beszélt, leginkább csak akkor szólt,
ha kérdeztek tőle valamit. Amint azonban Amanvah kilépett a
kocsiból, és másra figyelt, Sikvah rögvest életre kelt.
Rojer elmosolyodott, és érezte, hogy lassan álomba
szenderül, ahogy feleségei halkan egy kráziai altatódalt
énekeltek neki. Megszokta, hogy napközben is el-elszundikál –
gyakori szokás volt ez a Zsonglőrök között, hiszen csak így
tudták megőrizni erejüket az éjszakai előadásokhoz. A
legtöbben jóformán egyáltalán nem tudtak olvasni, ezért
miután lement a nap, és leszedték a tányérokat, nem igazán
maradt tennivalójuk.
„Ami munkánk akkor kezdődik, amikor másoké véget ér”,
mondta mindig Arrick.

Ahogy a kocsi hirtelen megtorpant, Rojer felriadt. Felemelte az

egyik nehéz függönyt, de azonnal vissza is engedte, ahogy a
szemébe tűzött a nap. Késő délutánra járt, és egy szerény
fogadó előtt álltak. Amanvah és Sikvah a színes selymek fölé
húzta egyszerű köpenyét meg fátylát.
– Nincs még egy kicsit korán hozzá, hogy megálljunk
éjszakára?
– Ez az utolsó falu, mielőtt elhagyjuk Everam Ajándékát,
szerelmem – felelte Amanvah. – Shamavah úgy véli, az lesz a
legjobb, ha pihenünk, és feltöltjük a készleteinket, mielőtt

 510 
továbbhaladunk. Nyugodtan alhatsz még, amíg a khaffitok
lepakolják a holmijainkat.
Így sok ideje maradt volna még. A feleségei nem utaztak
éppen kevés holmival. De Rojer kidörzsölte a szeméből az
álmot.
– Á, gond egy szál se. Úgyis jólesne kinyújtóztatni a
lábaimat. – A ruhái után nyúlt, és a két nő már ugrott is, hogy
segítsenek neki az öltözködésben.
Rojer nemsokára leugrott a kocsiról, majd sétált egy kicsit, és
nekilátott a tagjai nyújtóztatásának meg a
tornagyakorlatoknak, amik az izmait voltak hivatottak
feszesen tartani. A rituálé önmagában is egy mutatvány volt,
tele cigánykerekekkel, szaltókkal, bukfencekkel és
gerinchajlításokkal.
A minielőadás szokás szerint vonzotta a közönséget. Az arra
járó kráziaiak és thézaiak egyaránt megálltak bámészkodni,
amikor pedig Rojer kézen kezdett járni, néhány gyerek
ujjongva szaladt utána.
Rojer ösztönösen a tér közepére vezette őket, és körbejárva
megtisztított egy jókora területet a kockaköveken. Az így
létrejött gyűrűt pillanatok alatt megtöltötték az emberek – a
helyiek meg a várost elfoglaló ki tudja, melyik törzs Sharumjai,
khaffitjai és dal’tingjai. Egy dama rideg tekintettel figyelt, de
nem volt akkora bolond, hogy összeszólalkozzon a Szabadító
vejével.
Amanvah és Sikvah is őt figyelték. Sikvah nevetett, és együtt
tapsolt a többiekkel Rojer bolondozásait látva, sőt talán ő volt a

 511 
leglelkesebb mindenki közül. Amanvah éppen ellenkezőleg:
hűvösen figyelte az eseményeket.
„A folyton vihorászó nőnél csak az a rosszabb – hallotta a
fülében Rojer Arrick hangját –, aki semmit sem talál tréfásnak.”
Odalépett a feleségeihez.
– Mit csinálsz, férjuram? – érdeklődött Amanvah.
– Szórakoztatom a közönségemet – felelte Rojer. – Csak
figyelj! Sikvah, hozd ide a zsákomat!
– Máris, férjuram. – Sikvah mélyen meghajolt, és eltűnt a
tömegben. Amanvah továbbra is rezzenéstelenül figyelte, de
Rojer rákacsintott, aztán tovább fokozta nézői hangulatát.
Egyszerűségre törekedett, nem tudta, melyik pajzán viccével
vagy dalával sértené meg a kráziaiakat. Kráziában a zene a
hálószobára és Everam dicséretére korlátozódott. A feleségei
megtanítottak neki párat ezek közül, de Rojert feszélyezték a
fanatikus szövegek. Úgy döntött, amíg nem végez A holdfogyás
dalának fordításával, csak hangszeres zenét ad elő.
Mindenesetre hamarosan a kráziaiak is lelkesen tapsolták és
dobolták a ritmust.
Sikvah tökéletes Zsonglőrasszisztensnek bizonyult, habozás
nélkül engedelmeskedett minden parancsának. Még jobb lett
volna, ha nem egyszerű fekete köpenyt és fátylat visel. Ha a
párnatáncos selymeket viselnéd, szerelmem, a miénk lenne a legjobb
műsorszám Thézában.
Könnyedén megnyerte magának a tömeget. Akarata ellenére
párszor még a dama is felnevetett. Csak Amanvah nem
mozdult.

 512 
 Mire az előadás véget ért, sötét lett az ég. Rojer még fel sem
egyenesedett az utolsó meghajlása után, amikor első számú
felesége sarkon fordult, és bevonult a fogadóba. Sikvah viszont
azonnal odasietett hozzá.
– A Jiwah Kád elnézésedet kéri, amiért nem lehet itt, hogy ő
is gratuláljon, de a Szabadító lányát annyira meghatotta az
előadásod, hogy visszavonult imádkozni – mondta, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Rühellte, amit csináltam, gondolta Rojer. Beletenyereltem
valamibe, és még csak nem is sejtem, mi lehet az.
– Elvonult a titkos szobájába?
Sikvah bólintott.
Rojer általában egyetlen kis szobában szállt meg a
fogadókban, Amanvah azonban ragaszkodott hozzá, hogy
legalább hármat foglaljanak le maguknak: egy közöset, egyet
Rojer számára, és egyet magának, ahová visszavonulhat,
amikor csak úgy kívánja. A nő ráadásul csakis a legjobb
szobákba volt hajlandó beköltözni, amit alaposan telezsúfoltak
a saját holmijaival. A khaffitok éjszakánként nehéz
szőnyegeket, lámpákat és füstölőket, selyem ágyneműket
cipeltek, meg olyan festékeket és púdereket, hogy azoktól még
egy Zsonglőrnek is leesett az álla.
Itt a fogadósnak meg a családjának kellett kiköltöznie a saját
szobáikból, hogy helyet kerítsenek Ahmann Jardir lányának.
Amikor visszavonultak, Rojer látta, hogy Amanvah
szobájának ajtaja szorosan be van zárva, és Enkido áll őrt előtte.
Még ha tudta is volna, mi bántja első számú feleségét, még ha

 513 
tudta is volna, mivel engesztelheti ki, semmiképpen sem
juthatott volna túl a tagbaszakadt eunuchon.
Az ételt a fogadós lánya hozta fel, egy negyvenes évei vége
felé járó húsos asszony, aki leszegte a fejét, és ugrott minden
szavukra. Miután már más férfi nem láthatta, Sikvah
visszaöltözött hímzett selymekbe, és kiszolgálta Rojert,
miközben az evett. Csak akkor volt hajlandó a saját vacsorájába
is belekóstolni, amikor a férfi biztatta.
– Szeretnél már fürödni, férjuram? – kérdezte, amikor Rojer
végzett a vacsorával. – Biztosan elfáradtál a csodálatos
előadásod közben.
Minden este így zajlott. Amanvah egyszer csak
elcsendesedett, aztán órákra visszavonult a szobájába. Sikvah
ilyenkor lecsapott a lehetőségre, teljesítette Rojer minden
kívánságát, és hízelgő szavakkal árasztotta el az első számú
feleség visszatéréséig.
Sikvah figyelmessége általában hatékonyan terelte el Rojer
figyelmét, most azonban Amanvah rosszallóbbnak tűnt, mint
valaha. A levegőben lógott a veszekedés, és a férfi szeretett
volna már belekezdeni, hogy minél hamarabb túlessenek rajta.
– Mi a Magot művel odabent? – kérdezte mormogva.
– Everammal értekezik – felelte Sikvah, ahogy nekilátott
leszedni a tányérokat.
– Kockázik – bólintott Rojer.
Sikvah-t láthatólag bántotta a közönséges hangvétel.
– Az alagai horák nem játékok, férjuram. A Jiwah Kád azért
kéri ki a kockák tanácsát, hogy utat mutathasson neked.

 514 
 Rojer összeszorította a száját, nem igazán tetszett neki a
dolog, de inkább nem szólt. Azon kapta magát, hogy
borzasztóan vágyik egy kupa borra, bár gyanította, hogy
ilyesmire itt nem tehet szert. Az alkoholt a damák az elsők
között száműzték a falvakból. El tudta képzelni, hogyan
reagált volna erre a mestere, Arrick. Talán elsírta volna magát,
de az is lehet, hogy inkább önként dugta volna a fejét a
hurokba.
Ebben a pillanatban kinyílt Amanvah ajtaja. Sok minden
kiderül abból, ahogy valaki kinyitja az ajtót – ezt minden
Zsonglőr tudta, aki valaha is dolgozott a színpadon. Amanvah
nem bűnbánó óvatossággal nyomta le a kilincset, és nem is az
ingerült emberek agresszív lendületével. Higgadt, kiszámított
mozdulat volt. A nő nem vette le a fátylát, és még mindig a
fehér köpenyét viselte.
Hogy a magúr vigye el!, gondolta Rojer, majd amikor a
higgadt, mégis átható tekintetű Amanvah közelebb lépett, és
leült mellé, felvette a zsonglőrmaszkját. Úgy helyezkedett,
hogy érezze a medál súlyát a mellkasán.
– Szóval ezt jelenti Zsonglőrnek lenni? – kérdezte a nő. – Egy
labdán táncolsz, és úgy csinálsz, mintha hasra esnél, csak hogy
megnevettesd a parasztgyerekeket?
Rojer ügyelt rá, hogy a szeme se rebbenjen, bár
legszívesebben dühösen vicsorított volna. Hallott már hasonlót
az angiers-i uralkodócsalád öntelt tagjaitól is, akik lenézték a
fajtáját, még ha fel is fogadták őket a báljaikra meg az

 515 
összejöveteleikre, a szavak azonban sokkal mélyebb sebet
ejtettek tulajdon felesége szájából.
Az éjszakára, mibe keveredtem?
– Láthatólag nem bántad, amikor a Sharumoknak meg a
damáknak kellett produkálnod magadat Everam Ajándékában
– jegyezte meg Rojer.
– Az a Szabadító udvara volt, és Everamot dicsértem a
nagybecsű vendégek meg a hű Sharumok előtt – sziszegte
Amanvah. Sikvah gyorsan távolabb húzódott, és sürgölődni
kezdett a szobában. – Aznap határtalan tisztelettel adózott
előtted mindenki, férjuram, de nem hasonlíthatod össze ezt
azzal, amikor megalázod magad, és tetteted a bolondot
khaffitok meg chinek örömére.
– Khaffit – mondta Rojer. – Chin. Ezek a szavak számomra
nem jelentenek semmit. Én csak embereket láttam azon a téren,
akik egytől egyig megérdemelnek egy kis örömet az életükben.
Amanvah fátyla sok mindent elfedett, de Rojer így is látta a
homlokán lüktető eret, és tudta, hogy felpiszkálta a nőt.
Telitalálat!
Amanvah felállt.
– A szobámban leszek. Sikvah, gondoskodj Rojer fürdőjéről!
A másik nő meghajolt.
– Igenis, Jiwah Ka.
Ezzel Amanvah kisietett a helyiségből.
– Készítsem el a fürdőt, férjuram? – kérdezte Sikvah.
Rojer hitetlenkedve nézett vissza rá.

 516 
 – Persze. És ha már belelendültél, egyúttal vágd le a
golyóbisaimat is.
Sikvah mozdulatlanná merevedett, Rojer pedig azonnal
megbánta, hogy ennyire ráijesztett.
– De… Én nem…
– Felejtsd el! – vágott felesége szavába Rojer, majd felállt, és
magára öltötte tarka köpenyét. – Lemegyek egy kicsit.
Sikvah aggodalmas pillantást vetett rá.
– Szükséged van valamire? Ételre talán? Teára? Idehozom
neked, bármit is kívánsz.
Rojer megrázta a fejét.
– Csak muszáj sétálnom pár percet, hogy összeszedjem a
gondolataimat. – A hálószoba felé intett. – Melegítsd meg
nekem az ágyat!
Sikvah láthatólag nem örült az utasításnak, de Rojer
világosan beszélt, és tudta már, hogy második számú felesége
nem utasít vissza egy ilyen parancsot, legfeljebb, ha jó oka van
rá, vagy ha Amanvah egy biccentéssel jóváhagyja, márpedig
most egyik sem jöhetett szóba.
– Ahogy óhajtod, férjuram.
Ahogy Rojer kilépett a szobából, Enkidót és Garedet a
folyosón találta. Az aranybilincseket viselő eunuch egyenes
háttal állt Amanvah ajtaja előtt, és még csak jelét sem adta,
hogy észrevette a Zsonglőrt.
Vele szöges ellentétben Gared egy két hátsó lábára billentett
széken terpeszkedett, és kártyalapokat dobált egy néhány

 517 
lábbal odébb a földre fektetett kalapba. A fegyvereit
kartávolságon belül a falnak támasztotta.
– Ni csak, Rojer! Azt hittem, már rég ágyban vagy. –
Kacsintott, aztán elnevette magát, mintha egy kifinomult viccet
sütött volna el.
– Nem kell egész éjjel őrt állnod, Gar – szólt Rojer.
A férfi megvonta a vállát.
– Nem kell, de általában megvárom, amíg lefekszel, és csak
utána osonok el a saját ágyamba. – Enkido felé intett az állával.
– Nem tudom, ez hogy csinálja, de egész éjszaka áll, mint a
cövek. Szerintem egyáltalán nem alszik.
– Gyere le velem a földszintre! – mondta Rojer. – Turkálok
egy kicsit a pult alatt, hátha elkerülte a helyi dama figyelmét
valami, ami erősebb a teánál.
Gared hangosan nyögött egyet, és felállt. Rojer gyakorlott
mozdulattal összeszedte a kártyákat, és a paklit kevergetve
indult el lefelé a lépcsőn.
A csapszék üres volt, csak Darel, a fogadós söprögette a
padlót. Mint az Everam Ajándékán át vezető fullajtárút mentén
fekvő minden fogadóban, ahol csak megfordultak, éjszakára itt
is elküldték az összes vendéget, hogy helyet csináljanak Leesha
karavánjának. A nő és a családtagjai, meg Gared, Wonda, és
Rojer a feleségeivel mind külön szobát kaptak, csakúgy, mint a
dal’Sharumok és a feleségeik. A nők, a gyerekek és a
kha’Sharumok az épület előtt körbe állított kocsikban aludtak.

 518 
 Darel erős férfi volt, de jóval túl azon a koron, hogy harcba
indulhatott volna. A szakállában több volt az ősz szál, mint az
eredeti színét megőrző szalmasárga.
– Nagy tiszteletű uraságok! – Darel meghajolt. – Miben
lehetek szolgálatukra?
– Először is hagyja ezt a baromságot! – felelte Rojer. – Csak
mi, chinek vagyunk egymás között.
A férfi láthatóan elengedte magát, majd a pult mögé lépett,
Rojer meg Gared pedig letelepedtek egy-egy székre.
– Elnézést, de manapság soha nem lehet tudni, ki figyeli az
embert.
– Ahogy mondja – bólintott Gared. – Olyan ez, mint amikor
amiatt aggódunk, hogy talán elrontottuk az egyik rovásunkat.
– Akad valami igazi itala? – kérdezte Rojer. – Rettenetesen
szomjas vagyok, de nem vízre vágyom. Ennyi idő után már egy
üveg fertőtlenítőszerrel is megelégednék.
Darel egy agyag köpőcsészébe sercintett.
– A dama összetörte minden boroshordómat még aznap,
amikor megérkeztek a városba. Az erősebb szeszeket a
máglyára locsolta, amivel elégetett minden szerinte bűnös
holmit a városban. Elvette az unokám játékbabáját is. Azt
mondta, illetlen a ruhája. – Megint köpött egyet. – A kislány
imádta azt a babát. Gondolom, még az a jó, hogy őt nem vitték
el.
– Ennyire rossz lenne a helyzet? – kérdezte Rojer.
A fogadós vállat vont.

 519 
 – Az első hét kemény volt. A dama hozott egy papírt a
sivatag démonától, hogy a falu most már az ő törzséhez
tartozik. Páran nem rajongtak az ötletért, de a Sharumok
keményen odacsaptak nekik, és utána a legtöbben beálltak a
sorba.
– Szóval egyszerűen hagyták, hogy átvegyék a hatalmat? –
kérdezte morogva Gared.
– Mi nem vagyunk harcosok, mint maguk, szabadítóháziak
– felelte Darel. – Láttam, amikor a falu legnagyobb emberének
egy nálánál kétszerte kisebb dama eltörte a karját pusztán
azért, mert nem volt hajlandó meghajolni. Gondoskodnom kell
magamról meg az enyémekről, és holtan nem tehetném meg.
– Senki sem hibáztatja magát – nyugtatta meg a férfit Rojer.
– Annyira nem vészes, ha egyszer az ember megtanulja a
szabályokat – mondta Darel. – A kráziaiak nagyrészt ugyanazt
mondják, mint ami a Szentkönyvben áll, és köztük is vannak
olyanok, akik szeretnek prédikálni, meg olyanok is, akik
kevésbé. – Elmosolyodott, aztán suttogva folytatta: – Némelyik
pedig egyenesen képmutató. – Ezzel elővett egy kis
agyagflaskát meg két apró csészét. – Kóstolták már a couzit,
fiúk?
– Hát nem – mordult válaszul Gared.
– Hallottam már róla – felelte Rojer.
Darel kuncogott egy sor.
– Ahhoz képest, hogy mit összepapolnak a bűnös
szeszekről, ezek a homoklakók olyan italt kotyvasztottak, hogy
lemarja a festéket a verandáról.

 520 
 Rojer és Gared átvették a csészéket, és kíváncsian
tanulmányozták őket. Rojer még a rossz kezében is könnyedén
megtartotta az ivóalkalmatosságot. Garedé egyenesen olyan
volt, mint amiben a gyerekek szolgálják fel a képzeletbeli teát a
babáiknak.
– Ez alig egy korty. Bele kell nyalni, vagy fel kell hajtani?
– Hajtsák fel az első kettőt – tanácsolta Darel. – Utána
könnyebb lesz.
Összeérintették a csészéiket, és a szájukba löttyintették az
italt. Elkerekedett a szemük. Rojer tizenkét éves kora óta ivott,
és azt hitte, hozzászokott már a legvadabb égető érzéshez is,
amit csak alkohol okozhatott. Most viszont mintha egyenesen
tüzet ivott volna. Gared köhögni kezdett.
Darel csak mosolygott, aztán újratöltötte a csészéiket.
Megint felhajtották a couzit, és ahogy a fogadós ígérte, ezúttal
már tényleg könnyebb volt. De az is lehet, hogy egyszerűen
elzsibbadt a nyelvük meg a torkuk.
Gared elgondolkodva szürcsölt a harmadik csészéből.
– Ez az íz…
– Fahéj – bólintott Rojer, a szájában forgatva az italt.
– A kráziaiak olyanok, mint a couzi. – Darel meghúzta az
arcán növögető szőrszálakat. – Vagy mint ez a magúrverte
szakáll, amit minden férfival növesztetnek. Hozzá kell szokni,
de egy idő után nem olyan vészes. Megtarthatom a fogadómat,
feltéve, hogy fizetem az adót, és betartom a szabályokat. Ha
pedig kerítek férjet az unokámnak, mire vérezni kezd, nem kell
tőle tartanom, hogy a fehér boszorkányok intézik a házasságát.

 521 
 Hirtelen elsápadt, és élesen Rojerre pillantott.
Rojer elmosolyodott, és felemelte sebes kezét.
– Nem kell becsinálni! Valóban egy dama’tinget vettem
feleségül, de ez nem jelenti azt, hogy számomra kevésbé
ijesztőek. Azért talán leszokhatna róla, hogy fehér
boszorkányoknak nevezi őket. „Amit titokban teszünk,
előbb-utóbb kitudódik”, ezt mondta mindig a mesterem.
– Igen – bólintott Darel. – Ebben van igazság.
– Ott tartott, hogy a kráziaiak nem is olyan vészesek.
– Ezt nehezen emésztem meg – mondta Gared. – Olyan,
mintha azt mondaná, hogy nem vészes, amikor egy csizma a
hátára tapos.
Darel öntött magának egy csésze couzit, és gyakorlott
mozdulattal felhajtotta.
– Nem azt mondom, hogy nem hiányoznak a régi idők, és
sokaknak rosszabbul megy most a sora, mint nekem, de ha az
ember nem felejti el, hogy mikor kell meghajolni, és nem üti
bele az orrát abba, amibe nem kellene, a kráziaiak
többé-kevésbé békén hagyják. Ha valakinek vitája van a
szomszédjával, először most is a falu szónokához kell
fordulnia, aztán ő viszi az ügyet a damához, ha olyasmiről van
szó, amiben nem tud a helyszínen igazságot tenni. A damák
általában igazságosak, viszont ők szó szerint veszik a fogat
fogért elvet, ami a Szentkönyvben is szerepel. Ismerek egy
illetőt, akinek levágták a karját, amiért ellopott egy csirkét, egy
másik meg megerőszakolt egy lányt, és cserébe végig kellett
néznie, ahogy ugyanezt teszik a húgával.

 522 
 Gared ökölbe szorította a kezét.
– Ez nem rémes?
Darel ivott még egy csészével.
– Persze hogy rémes, de én nem lopok csirkét, és nem
erőszakolok meg lányokat. És felteszem, a jövőben jóval
ritkább lesz az ilyesmi. Az Evejah törvénye szigorú, de
tagadhatatlan, hogy megvan az eredménye.
– És elviszik az összes fiút? – kérdezte Gared. – Volt egy
fiam, én ezt nem hagynám annyiban.
Darel megforgatta a harmadik csésze tartalmát a szájában,
aztán elgondolkodva lenyelte.
– Az unokámat is elvitték. Nem örülök neki, de havonta
egyszer hazaengedik, mindig újholdkor, ők holdfogyásnak
nevezik. Keményen bánnak a fiúkkal, horzsolásokkal meg
törött csontokkal látjuk őket viszont, de nekik sem megy
rosszabbul a soruk, mint a kráziaiak saját gyerekeinek.
Gyorsabban tanulják meg a nyelvet és a szabályokat, mint mi
itt a faluban, és a dama azt mondja, hogy azok, akik kiérdemlik
a fekete viseletét, teljes jogú polgárok lesznek, éppen olyanok,
mint egy Sharum. Akik meg nem érdemlik ki, azokat elküldik,
és khaffitok lesznek. – Mosolyogva vakarta meg a nyakát. –
Szóval nem igazán lesznek másmilyenek, mint én, kivéve a
viszkető szakállat.
Rojer ledöntötte a torkán a negyedik – vagy talán az ötödik?
– csésze couzit. Kezdett forogni vele a világ.
– Hány fiút vittek el innen? Egyáltalán hogy hívják ezt a
falut?

 523 
 – Régen Almakert volt a neve – felelte Darel. – Most egy
egész sor homoki szóból áll ehelyett. Mi egyszerűen
Sharachfalvának mondjuk, mert így hívják most a törzsünket.
Harminc fiú lakott itt, akik a megfelelő korban voltak a Hannu
Pashhoz vagy mihez.
Rojernek Garedre kellett támaszkodnia, miközben
felkapaszkodtak a lépcsőn. Megivott egy nagy bögre friss vizet,
és elrágott egy keserűbokor-levelet, de gyanította, hogy
úgysem tévesztheti meg a feleségeit, ha a saját lábában elesve
zuhan az ágyba. Szerencsére Rojer Mézhangú Arrick inasa volt,
és komoly gyakorlatra tett szert abban, hogy hogyan mutassa
józannak magát, amikor véletlenül sem volt az. – Nagyobb
sereget építenek, mint a szabad városoké együttvéve – szólt
halkan. – Laktonnak esélye sincs.
– Tennünk kell valamit – mondta Gared. – Keressük meg a
Rovásembert, harcoljunk, mindegy! Nem nézhetjük karba tett
kézzel, hogy mindent elfoglalnak Szabadítófalvától délre.
– Először is figyelmeztetnünk kell a laktoniakat, hogy mi vár
rájuk – javasolta Rojer. – Van pár ötletem ez ügyben, de előbb
aludnom kell egyet, meg kerítenem egy éjjeliedényt, amit
telehányhatok.
Minden színpadi rutinjára és akrobatikus ügyességére
szüksége volt, hogy megőrizze az egyensúlyát, miközben
elhaladt Enkido előtt. Ha az óriás eunuch érzékelte is az
állapotát, nem adta jelét. Amanvah továbbra is a saját
szobájában volt, a rovások utálatos fénye kiszűrődött az ajtaja
alól. Sikvah várt rá, de egy szót sem szólt, ahogy a férje arccal

 524 
előre a párnák közé zuhant. Rojer érezte, ahogy a nő lefejtette
róla a csizmáját meg a ruháit, és bár nem állt ellen, annyi ereje
már nem maradt, hogy segítsen is. Sikvah gyengéden
megsimogatta a hátát, és dúdolt neki, amíg mély álomba nem
zuhant.

 525 
 14. FEJEZET

A holdfogyás dala
v. u. 333 nyara
Húsz hajnallal holdfogyás előtt

AMIKOR EGY ÓRÁVAL HAJNALHASADTA ELŐTT FELÉBREDT,

Rojernek lüktetett a feje. Már nem tartotta akkora újdonságnak,
hogy Sikvah mindenben kiszolgálja – megfürdeti, kiválasztja a
ruháit, és felöltözteti –, most mégis hálás volt érte. Úgy érezte
magát, mint akit halántékon rúgott egy öszvér, a száját pedig
mintha vattával tömték volna ki.
– Angiers óta nem csűrtem be így – mormogta.
Sikvah fenézett.
– Hm?
A férfi megrázta a fejét.
– Mindegy. Ma délelőtt vendégül kell látnotok Ernyt és
Elonát a kocsiban. Muszáj beszélnem Leeshával.
– Az nem lenne helyénvaló, férjuram – szólt Amanvah, aki
ebben a pillanatban vonult be a saját szobájából, kezében egy
feketére festett és csillogóra polírozott faládikával. Vajon
odabent töltötte az egész éjszakát? Rojer nem emlékezett rá,

 526 
hogy átjött volna a közös ágyukba, de persze fogalma sem volt
róla, mi történik körülötte.
– Erny lánya hajadon, és apám jegyese, te pedig nős férfi
vagy. Nem teheted meg, hogy…
Sikvah éppen Rojer ingének mandzsettáját készült
begombolni, de riadtan hátrahőkölt, a férfi olyan lendülettel
kapta el a kezét.
– Egy démonszart nem! Amikor megesküdtem, hogy jó és
hűséges férj leszek, őszintén nyilatkoztam, de ettől még nem
mondok le a jogomról, hogy négyszemközt beszélgessek a
barátaimmal. Ha szerinted nincs hozzá jogom, akkor van egy
kis gondunk.
Sikvah látványosan felháborodott, Amanvah pedig egy
hosszú pillanatig némán nézte a kezében tartott ládikát,
miközben egyik kezével a másikhoz ütögette. Rojer tudta, hogy
ennél dühösebbnek valószínűleg soha nem fogja látni első
számú feleségét, még akkor sem, ha Amanvah esetleg úgy
dönt, hogy a késével kivájja a szemét, vagy Enkidót küldi rá,
hogy törje el az ujjait.
Ebben a pillanatban azonban Rojert ez sem érdekelte. „A
házasság a szabadság halála”, mondta mindig a mestere.
Megrázta a fejét, és kiszámított mozdulatokkal maga gombolta
be a mandzsettáját. Hát számomra nem. A magúrok vigyenek el, ha
így lesz!
Amanvah végül felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
– Ahogy óhajtod, férjuram.

 527 
Leesha némiképp meglepődött, amikor Rojer azt kérte, hogy
aznap délelőtt vele utazhasson, de nem tiltakozott. Győzködte
magát, hogy még mindig haragszik a férfira, amiért az
megházasodott, de közelebb állt az igazsághoz, hogy
rettenetesen hiányzott neki a Zsonglőr. Több mint egy éve ő
volt a legjobb barátja és a legközelebbi bizalmasa, amikor pedig
nem volt a közelében, ürességet érzett.
Amanvah és Sikvah nem csak az éneklésükkel vontak
áthatolhatatlan falat a férfi köré. Amikor megálltak éjszakára,
úgy őrizték Rojert, mint oroszlánok a zsákmányt. Leesha most
először maradt kettesben vele, amióta útnak indultak, de a
függönyöket még most sem húzták be, hogy azért valamelyest
kimutassák a kráziai erkölcsök iránti tiszteletüket.
Rendszeresen Sharumok lovagoltak el mellettük, és az ablakon
leplezetlenül bebámulva győződtek meg róla, hogy ő meg
Rojer továbbra is felöltözve ülnek az egymással szemben lévő
üléseken. De azért mégiscsak kettesben voltak. Gared és
Wonda kétoldalt lovagoltak, hogy mindenkit hallótávolságon
kívül tartsanak, Leesha pedig maga választotta ki kocsisnak azt
a nőt, akiről biztosan tudta, hogy egyetlen szót sem beszél
thézaiul. A legtöbb kráziai, aki többet tudott a kéremnél meg a
köszönömnél, eltitkolta a dolgot, mint Amanvah meg Sikvah
annak idején, de a szabadítóháziak mostanra kiismerték a cselt,
és az elmúlt hét során sorra azonosították azokat, akik
beszélték a nyelvüket. Elona különösen tehetségesnek

 528 
bizonyult ebben a játékban. Sorra tette a goromba
megjegyzéseket, aztán figyelte az árulkodó jeleket a kráziaiak
arcán.
– Azt hiszem, anyámnak túlságosan megtetszett a kocsid –
mondta Leesha. – Lehet, hogy nem akarja majd visszacserélni,
miután megálltunk ebédelni.
– Jelenleg kicsit hűvös a levegő odabent – jegyezte meg
Rojer. – Amanvah és Sikvah nem rajongtak az ötletért, hogy
kettesben maradok veled.
– Nos, kénytelenek lesznek túltenni magukat rajta. – Leesha
az ablak felé intett a fejével. Odakint Kaval haladt el éppen
mellettük a lova nyergében. – És Ahmann is. Szó sem lehet
róla, hogy minden férfit száműzzek az életemből, miután
lefeküdtem vele, akármit is gondoljon a népe.
– Pontosan erről van szó – bólintott Rojer. – Viszont tartok
tőle, hogy ez egy elhúzódó csata lesz.
Leesha elmosolyodott.
– Ha jól értem, a házasság már csak ilyen. Megbántad a
döntésedet?
Rojer megrázta a fejét.
– Senkinek sem táncolnak ingyen. Bedobtam az érméimet a
kalapba, és a magúrok vigyenek el, ha nem kapom meg, ami jár
érte.
Leesha bólintott.
– Miről akarsz hát beszélgetni, ami olyan fontos, hogy még a
feleségeid haragjának is kitetted magad miatta?
– A jegyesedről – felelte Rojer.

 529 
 – De nem a jegyesem… – kezdte volna Leesha.
– Pedig éppen úgy használod ki a befolyásodat a
kráziaiaknál, mintha a Szabadítójuk jegyese volnál – vágott a
szavába Rojer. – Szóval hol az igazság?
Leesha rándulást érzett a halántékában, és hogy
megdörzsölhesse, úgy tett, mintha hátraigazítaná a haját.
– Aztán mégis mi közöd hozzá? Te sem kérted ki a
véleményemet, mielőtt megnősültél.
– Az én feleségeim nem rabolnak el minden ép és egészséges
tizenöt év alatti fiút – közölte Rojer. – Ha ezeknek csak a fele
túljut a Hannu Pashon…
– Pár év, és Ahmannak akkora serege lesz thézai
fanatikusokból, hogy mindent meghódíthat innen a milni
erődig – fejezte be a férfi helyett a mondatot Leesha. – Nem
vagyok vak, Rojer.
– És mihez kezdünk?
– Felállítjuk a saját seregünket. Szabadítófalvának
szüntelenül terjeszkednie kell, és ki kell képeznie a Baltásokat a
harcra. Ahmann törzsnek nevezett bennünket, és nem fog
támadni, hacsak nem mi támadjuk meg először.
– Komolyan így gondolod? – kérdezte Rojer. – Elismerem,
nem olyan, mint hittem, de bízol benne?
Leesha bólintott.
– Ahmannról sok rosszat el lehet mondani, de becsületes
ember. Nem csinált belőle titkot, hogy le akar igázni
mindenkit, aki nem szegődik mellé önként a Sharak Kában, de

 530 
ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nappal is mindenkinek
meg kell hajolnia előtte.
– És ha mégis azt jelenti?
– Akkor talán afféle szimbolikus hódításként megteszi az is,
hogy feleségül vesz engem – felelte Leesha. – Nem ezt
szeretném elsősorban, de jobb, mintha két szomszéd nyílt
háborúban esne egymásnak.
– Ezzel megmenthetjük Szabadítófalvát – bólintott Rojer –,
de Laktonnak továbbra is kinéz a bitó. A város talán tovább
kitart, mint a rizoni erőd, de a falvak védhetetlenek. A
kráziaiak hamarosan nekilátnak bekebelezni őket.
– Egyetértek – mondta Leesha. – De ezzel nem sok mindent
tudunk kezdeni.
– Figyelmeztethetjük őket – javasolta Rojer. – És kérhetjük
őket, hogy adják tovább az üzenetet. Szabadítófalván
menedéket kínálhatunk, amíg még járhatóak az utak, és ki is
képezhetjük őket.
– És mégis hogyan üzenhetünk nekik? – kérdezte Leesha.
Rojer elmosolyodott.
– Csak játszd el a hercegnőt! Követeld, hogy minden este
tető legyen a fejed fölött, amíg áthaladunk Laktonon, viszont
ezentúl nem kell mindenki mást kirúgni a fogadókból.
Előadom az új dalomat, és közönségre lesz szükségem.

 531 
– Nem hiszem, hogy jó ötlet, asszonyom – mondta Kaval. Ő
volt a legmagasabb rangú Sharum, vörös fátyla lazán lógott a
nyakában a déli napsütésben. Csak rövid időre álltak meg,
hogy mindenki ebédelhessen, és kinyújtóztathassa a lábát. A
kiképzőmester hangjának udvarias máza alól kihallatszott a
frusztráció. Nem szokott hozzá, hogy nőknek kelljen
magyarázkodnia.
– Nem érdekel, mit hisz, Sharum – mondta Leesha. – Nem
vagyok hajlandó az út mentén aludni és köveket használni
párnának, amikor tökéletes fogadók követik egymást, amíg
kétnapnyi járóföldre nem kerülünk Szabadítófalvától.
Kaval összeráncolta a homlokát.
– Már nem a Shar’Dama Ka földjén járunk.
Biztonságosabb…
– Az úton táborozni, ahol banditák ronthatnak ránk éjszaka?
– vágott a férfi szavába Leesha.
Kaval a porba köpött.
– A gyáva chinek úgysem mernek az úton támadni éjszaka.
Az alagaiok végeznének velük.
– Banditák vagy alagaiok, egyre megy, egyik társasággal
sem akarom a szabadban tölteni az éjszakát.
– Asszonyom eddig nem adta jelét, hogy tartana az
alagaioktól – jegyezte meg Kaval. – Én inkább tartanék az
ismeretlen chin falvakban elrejtett lándzsáktól.
– Mi történik itt? – kérdezte Amanvah, aki éppen a
közelükbe ért.
Kaval azonnal fél térdre ereszkedett.

 532 
 – Az asszonyom egy chin faluban kíván ma éjszakázni,
dama’ting. Megosztottam vele az aggályaimat…
– Az asszonyodnak természetesen igaza van – közölte
Amanvah. – Én sem vágyom inkább a szabadban éjszakázni,
mint ő. Ha féltek pár falusi chintől – határozott gúnnyal
mondta ki a szót –, akkor nyugodtan hagyjatok bennünket a
fogadóban, ti pedig verjetek sátrat az erdőben, és bujkáljatok
hajnalig.
Leesha elfojtott egy mosolyt, ahogy Kavalt figyelte, aki még
mélyebbre hajolt, hogy elrejtse a vicsorát.
– Semmitől sem félünk, dama’ting – mondta aztán a
kiképzőmester. – Ha ez a kívánsága, elfoglaljuk…
– Semmi ilyesmit nem tesznek – vágott közbe Leesha. – Mint
említette, nem a Szabadító földjén járunk. Az ágyunknak
megfizetjük az árát, nem lándzsával foglaljuk el. Nem vagyunk
tolvajok.
Leesha meg mert volna esküdni, hogy fogak csikorgatását
hallotta. Kaval tekintete Amanvah-ra ugrott, várta, hogy a nő
felülírja a parancsot, de az bölcsen néma maradt. Régi gőgje
valamelyest ismét megmutatkozott, de mindketten emlékeztek
még rá, mi történt, amikor legutóbb keresztbe tett Leeshának.
– Hívja össze a Sharumokat! Mind a huszonegyet. – Leesha
egy apró tisztásra mutatott. – Szeretnék szólni hozzájuk,
miközben esznek. Szeretném, ha tisztában lennének vele, mi az
elfogadható viselkedés az előőrs, aztán az egész társaság
számára, amikor a faluba érünk.

 533 
 Ezzel odébbállt, és elindult az üstök felé, ahol a dal’tingek
Shamavah felügyelete mellett ebédet készítettek a karaván
számára. A legtöbben marhahússal és liszttel készült sűrű,
barna levest kapnak majd, hozzá krumplit, zöldségeket meg
egy fél vekni kenyeret. A Sharumoknak a saját, húsdarabokkal
teli leveseik mellé jutott még nyárson sült bárány meg
kuszkusz is. Leesha, a szülei, Rojer meg a férfi feleségei még
jobb ételeket fogyaszthattak: zöld fűszeres bundában sült
fácánt meg báránybordát, ráadásul az ő vajtól sűrű
kuszkuszukat kellemesen meg is fűszerezték.
Leesha odalépett Shamavah-hoz.
– Ebéd közben szólni szeretnék a Sharumokhoz. Neked kell
tolmácsolnod, amit mondok.
– Természetesen, asszonyom. – Shamavah mélyen
meghajolt. – Megtiszteltetés a számomra.
Leesha a tisztásra mutatott, ahol a harcosok máris
gyülekezni kezdtek.
– Gondoskodj róla, hogy félkör alakban üljenek, és
mindegyik kapjon ételt!
Shamavah bólintott és elsietett.
Leesha a Sharumok levesét készítő nőhöz ment, elvette tőle
a merőkanalat, és megkóstolta az ételt.
– Egy kicsit még lehetne ízesebb – mondta, majd felkapott
pár marékkal a szakácsok által előre odakészített fűszerekből,
és az üstbe dobta. Néhány szárított növénydarabbal együtt,
amit a kötényéből vett elő.
Ismét mert magának a levesből.

 534 
 – Tökéletes!

Rojer sokáig kitartotta A holdfogyás dalának utolsó hangját, a

szemét lehunyva tartotta, érezte a fa zümmögését a kezében.
Végül egyik pillanatról a másikra elvágta a hangot, és
ugyanabban a pillanatban Amanvah meg Sikvah is elhallgatott.
„A tombolás előtti csend.” Arrick mindig így nevezte a
nagyszerű előadás utolsó momentuma és a kitörő taps
felhangzása közti csodálatos, néma pillanatot. Mivel a nehéz
függönyöket behúzták, még a karaván miriádnyi zöreje sem
hallatszott.
Rojer mellkasában feszítő érzés támadt, és a Zsonglőr
hirtelen rádöbbent, hogy visszatartja a lélegzetét. Senki sem
volt jelen, aki tapsolhatott volna, de ő így is hallotta a hangot.
Biztos volt benne, hogy hárman együtt túltettek mindenen,
amit egyedül valaha is előadott.
Lassan kifújta a levegőt, és éppen abban a pillanatban
nyitotta ki a szemét, amikor Amanvah és Sikvah is ugyanezt
tette. A két gyönyörű szempár elárulta neki, hogy ők is érezték
annak az erejét, amit közösen alkottak.
Bár tudnátok, gondolta Rojer. Hamarosan, szerelmeim.
Hamarosan megmutatom.
Szerelmeim. Rászokott, hogy így szólítja őket, legalább
magában, ha nem is hangosan. Tréfának szánta, hogy a
szerelmeiként gondol a két nőre, akiket szinte alig ismert, de

 535 
aztán rájött, hogy ez egy pillanatig sem vicces. Időnként
szenvedélyesnek találta a szót, időnként, mint tegnap éjjel vagy
ma reggel, keserűnek.
Időnként pedig, mint ebben a pillanatban, az elképzelhető
legigazabb szeretettel töltötte meg a zene után maradt űrt.
Rojer a feleségeire pillantott, és valami olyasmit érzett, ami
mellett a Papíros Leesha iránti szerelme is elhalványult.
– A mesterem váltig állította, hogy a zenében nincs
tökéletesség – mondta –, de magúr legyek, ha nem járunk közel
hozzá.
A holdfogyás dala eredetileg hét versszakból állt, a versszakok
mindegyike hét sorból, a sorok mindegyike hét szótagból.
Amanvah azt mondta, ennek az az oka, hogy a
Mennyországnak hét oszlopa van, Alának hét országa, Nie
poklának pedig hét bugyra.
A fordítás olyan jól sikerült, hogy az eddigi legnagyszerűbb
műve, A rönkösházi csata ócska kis fércműnek tűnt mellette. A
holdfogyás dalának hatalma volt az emberek és a magúrok felett
egyaránt, ez a muzsika olyan reakciókat és szavakat
facsarhatott ki a démonokból, amik elárultak a laktoniaknak
mindent, amit csak tudniuk kellett.
A Rovásember azt kérte, hogy legyen még több hozzá
hasonló Hegedűmágus, de Rojer ezzel nem jutott semmire.
Még abban sem volt biztos, hogy ezt a képességet lehet-e
egyáltalán tanítani. Kezdte úgy érezni, mintha tizennyolc éves
korára elérte volna a csúcsot, és egy helyben topogna. Most
azonban valami újdonságra bukkant, és megint érezte, hogy nő

 536 
az ereje. Ez nem az volt, amit ő és a Rovásember kerestek,
hanem valami még annál is erősebb.
Feltéve persze, hogy a feleségei előadják a dalt, és a
kráziaiak nem jönnek rá, miben mesterkedik, mert akkor
biztosan végeznek vele.
A két nő meghajolt.
– Megtiszteltetés téged kísérni, férjuram – mondta
Amanvah. – Everam szól hozzád, ahogyan apám is
megállapította.
Everam. Rojernek már forgott a gyomra a név hallatán. Nem
létezett teremtő, sem ezzel a névvel, sem másikkal.
„Nincs nagy különbség Szentemberek és Zsonglőrök között,
Rojer – mondta mindig Arrick a kupájába merülve. –
Ugyanazokat a kocsmai történeteket mesélik újra meg újra,
hogy elvarázsolják a tökfejeket meg a féleszűeket, és
elfeledtessék velük, milyen fájdalmas az életük.”
Akkoriban Rojer keserűen nevetett ezen. „De őket jobban
fizetik, és jobban is tisztelik.”
Most egy kép jelent meg előtte – az Amanvah szobájának
ajtaja alól minden este kiszűrődő gonosz, vörös fény. Vajon a
nő odabent töltötte az egész éjszakát?
„A Jiwah Kád azért kéri ki a kockák tanácsát, hogy utat
mutathasson neked.”
Rojer nem is tett úgy, mintha értené a dama’tingek
csontmágiáját, de Leesha éppen eleget mesélt neki róla ahhoz,
hogy tudja, nincs benne semmi isteni. A régi világ tudománya
talán nem hajtotta igába a villámlást, a szelet és az esőt? Nem

 537 
tudta, mit súgnak Amanvah-nak a kockák, de azt biztosra
vette, hogy nem a Teremtő szavait, és Rojernek semmi kedve
nem volt úgy táncolni, ahogy azok fütyülnek.
– A kockák is egyetértenek? – kérdezte, ügyelve, hogy
semleges maradjon a hangja. Sikvah élesen szívta be a levegőt,
Amanvah arcát azonban eltakarta a fátyol, így semmi sem
látszott az érzelmeiből. Rojer Zsonglőr énje ezt nehezen viselte.
A céh székházában bevett szokás volt, hogy igyekeztek
megnevettetni egymást, vagy legalábbis valamilyen
úton-módon elérni, hogy a többiek kiessenek a szerepükből
gyakorlás közben. Rojer a játék mesterének tekintette magát.
Félrebillentett fejjel pillantott a nőre. Vajon azzal fogom tölteni
az életem hátralévő részét, hogy igyekszem valódi érzelmeket
kicsikarni belőled?
– Az alagai horák soha nem a megfellebbezhetetlen
igazságot mondják ki. Csak iránymutatásul szolgálnak.
– És mit mondanak rólam? – kérdezte Rojer.
Sikvah felszisszent.
– Tilos megkérdezni…!
– A Magba vele! – mordult fel a Zsonglőr. – Nem vagyok
hajlandó képzeletbeli dallamra táncolni.
Amanvah belenyúlt egy nagy bársonyzsákba – olyanba,
amiben a dama’tingek a démoncsontokat tartották. A nehéz
függönyökön át semmilyen természetes fény nem jutott be a
kocsiba, így minden adott volt a horamágiához. Rojer
mozdulatlanná dermedt, és azt kívánta, bár tartana egy kést a
csuklójához szíjazva.

 538 
 De Amanvah csak egy csomagot vett elő, amit egy meghajlás
kíséretében átadott a férfinak.
– A kockák egyszerre mondanak rólad sokat és keveset,
férjuram. A képességed megkérdőjelezhetetlen, de az életed
útján elágazások követik egymást. Olyan jövők is állnak
előtted, amikben alagaihordák táncolnak a zenédre, másokban
pedig elvesztegeted a tehetségedet. Nagyság és bukás.
Rojer kibontotta a csomagolás világos szövetét, és a kis
faládikát találta benne, amit Amanvah aznap reggel a kezében
tartott.
– De amikor azt kérdeztem tőlük, legyek-e a feleséged,
igennel feleltek, és amikor az érdekelt, hogy a házasságunk
segíthet-e nagyobb dolgokat elérni, ehhez terelt.
Rojer hirtelen faragatlan tuskónak érezte magát. Tehát
Amanvah azért vonult vissza annyiszor, hogy nászajándékot
készítsen neki? A Teremtőre, tőle is elvárták talán, hogy
ajándékokat adjon? Senki sem említett ilyesmit. Az jutott
eszébe, hogy ha megállnak éjszakára, Shamavah-tól érdeklődik
majd a szokással kapcsolatban, és kikéri a tanácsát az esetleg
szükséges ajándékról is.
Amanvah mélyebben meghajolt, mint valaha, homloka kis
híján a kocsi padlójára terített szőnyeget érintette.
– Kérlek, fogadd bocsánatkérésemet, amiért ilyen hosszú idő
után adom csak át neked. Két héttel ezelőtt kezdtem el
dolgozni rajta, abban a hitben, hogy hónapjaim lesznek
befejezni. A kockák nem árulták el, hogy azt szeretnéd, ha
máris hűséget fogadnánk egymásnak.

 539 
 Rojer végighúzta jobb keze három ujját a ládika sima
felületén, kitapintotta a közvetlenül a lakkozás előtt a fába
égetett rovások vonalait. Volt köztük pár védőrovás, a
legtöbbet azonban nem ismerte. Rojernek soha nem volt
tehetsége a rovásvetéshez.
Vajon mi lehet benne? – gondolta. Mit készíttettek el
Amanvah-val a démoni kockák? Hirtelen Enkido jelent meg a
lelki szemei előtt. Ha egy aranybilincs az, akkor fogom a zsákomat,
és kilépek az ajtón, ha megy éppen a kocsi, ha nem.
Felnyitotta a ládika fedelét, és elkerekedett a szeme.
Odabent selyemágyon egy hegedű álltartója hevert. Rózsafából
készült, a közepébe egy darab aranyat illesztettek, és arany
csíptető is tartozott hozzá. Az aranyba rovásokat metszettek,
csakúgy, mint a fát borító lakkba, ahol aztán finoman
megmunkált arannyal töltötték ki a vájatokat. Gyönyörűséges
volt.
Mint minden modern darabnak, Arrick és Jaycob
hegedűinek is volt álltartója, az ősi hangszernek, amit Rojer a
Rovásember kincseskamrájából hozott el, azonban nem. Az
álltartó lehetővé tette, hogy a muzsikus pusztán a nyakával
megtartsa a hegedűt, ami azt jelentette, hogy szükség esetén
felszabadult a keze.
– A támasz Edon herceg hangszerkészítőjének munkája, az
uralkodó hírnöke számára tervezte. – Rojer áhítattal simogatta
meg a tárgyat, miközben Amanvah beszélt. – Sok éjszakámba
telt, mire rovásokkal láttam el, és horával egészítettem ki.

 540 
 Rojer hátrahőkölt, és úgy kapta el a kezét, mintha egy forró
teáskannát érintett volna meg.
Amanvah felnevetett, dallamos kacagását jó lett volna
sokkal gyakrabban hallani. Vajon ez most őszinte, elmélkedett
Rojer, vagy csak az álca része?
– Nem tehet benned kárt, férjuram. Nie gonoszsága
elpusztul az alagaiokkal együtt, de a csontok továbbra is
magukban hordozzák Ala mágiáját, amit Everam jóval azelőtt
alkotott, hogy Nie a poklában rossz irányba terelte.
Rojer csücsörített az ajkával.
– Mégis…
– A csont csak egy apró szeletke – mondta Amanvah. –
Rovások és színarany közé zárva.
– Mire képes? – kérdezte Rojer.
Amanvah olyan szélesen mosolygott Rojerre átlátszó fátylán
keresztül, hogy a férfi beleborzongott – még gyakorlott szeme
sem talált semmi talmit abban a mosolyban.
– Próbáld meg! – suttogta a nő, majd felemelte a hegedűt, és
Rojer kezébe adta.
A Zsonglőr habozott egy pillanatig, aztán megvonta a vállát,
átvette a hangszert, és az álltartót a csíptetővel a végére
illesztette ott, ahol a legerősebb a rezonancia. Megfeszítette a
csavarokat, óvatosan, nehogy kárt tegyen a fában, majd az álla
alá helyezte a hegedűt, és megtartotta anélkül, hogy a kezét
használta volna. Halvány bizsergést érzett, ahol a tartó az állat
érintette.
Várt egy pillanatot.

 541 
 – Most minek kellene történnie?
Amanvah megint felnevetett.
– Játssz!
Rojer sérült kezébe vette a vonót, a másikkal pedig
megragadta a hangszer nyakát, és eljátszott egy kurta
dallamot. A hangok zengése megdöbbentette. A hegedű
kétszer olyan hangos lett.
– Lenyűgöző!
– Pedig az állad még el is fedte a legtöbb rovást – mondta
Amanvah. – Emeld fel, és a hang még erősebb lesz.
Rojer felhúzta a szemöldökét, aztán folytatta a játékot. Egy
darabig még eltakarta a támaszt, és a hangszer csak valamivel
tűnt hangosabbnak a szokásosnál. Lassan felemelte az állát, és
ahogy egyre több rovás vált láthatóvá, a hangerő is emelkedni
kezdett. Folytatta a mozdulatot, és a zene egyre csak
hangosabb és hangosabb lett, amíg már a fogsora is
beleremegett, a feleségei pedig kénytelenek voltak befogni a
fölüket. Végül már olyan erős fájdalmat érzett, hogy abba
kellett hagynia a játékot, pedig az álltartó legnagyobb része
továbbra is takarásban maradt.
– De ez elnyomja majd a gyönyörű hangotokat – mondta
Rojer.
Amanvah megrázta a fejét, majd felemelte a fátylát,
láthatóvá téve egy szűk aranyláncot, ami pont a torka előtt
feszesen tartott egy rovásokkal ellátott golyót. Sikvah
megmutatta saját ugyanolyan golyóját a nyakában.
– Méltó társaid leszünk, férjuram.

 542 
 Rojer megrázta a fejét. Talán egy kis csont- meg kockamágia még
jól is jöhet.
– Nem is tudom, mit mondjak – bökte ki végül. – Ez a
legcsodálatosabb ajándék, amit valaha is kaptam, de nem
tudok mit adni cserébe.
Amanvah és Sikvah egyszerre nevettek fel.
– Talán máris elfelejtetted a gyönyörű dalt, amit az imént
énekeltünk? – kérdezte Amanvah. – Az volt a te nászajándékod
szentséges atyánk színe előtt. – A férfi karjára fektette a kezét. –
Elénekeljük veled ma este a chineknek.
Rojer bólintott, de hirtelen bűntudat kerítette hatalmába. A
két nő nem is sejtette, mit üzen majd a dal a laktoniaknak.

A Zöldmező névre hallgató falu elhagyatottnak tűnt, amikor

megérkeztek, körülötte a földeken sem embereknek, sem
állatoknak nem látták nyomát. Csak a dombokon túl mozdult
egyszer-egyszer valaki, hogy aztán gyorsan el is tűnjön az
erdőben. A karavánt a fullajtárúton hagyták, a kocsik pedig a
falu főtere felé indultak. Még ekkor sem láttak senkit.
– Nem tetszik ez nekem – mondta Kavel. Coliv odaszólt neki
valamit kráziai nyelven, mire a kiképzőmester felmordult.
– Mi az? – kérdezte Leesha.
– Azt mondja, a chinek csak egy árnyalatnyival csapnak
kevesebb zajt, mint a mennydörgés. Itt vannak körülöttünk, az

 543 
ablakokból meg a házak sarkai mögül figyelnek bennünket.
Előreküldöm, hogy derítse fel az utunkat.
– Nem küldi sehová – jelentette ki a nő.
– Őr a krevakh törzsből – mondta Kaval. – Biztosíthatom,
asszonyom, a zöldvidékiek nem is fogják sejteni, hol van.
– Nem a helyiek miatt aggódom, őt szeretném szem előtt
tudni. Azok az emberek okkal tartanak tőlünk, ne tegyünk
semmit, amit fenyegetésnek érzékelhetnek.
Egy pillanattal később megpillantották a falu lakóházakkal
és üzletekkel körülvett főterét. Öt ember várt rájuk a fogadó
lépcsőin, ketten felajzott íjjal, ketten pedig hosszú vasvillával.
Leesha egy kiáltással megállította a csapatot, majd kiszállt a
kocsiból. Azonnal csatlakozott hozzá Rojer, Gared, Wonda,
Amanvah, Enkido, Shamavah és Kaval is.
– Hadd beszéljek én! – mondta Leesha, ahogy a fogadó
közelébe értek.
– Nem úgy festenek, mint akiknek éppen beszélgetni van
kedvük – jegyezte meg Kaval, és állával a tér két oldala felé
bökött, ahol az ablakokban sorra jelentek meg az íjászok.
– Nem fognak lőni, hacsak nem szolgáltatunk rá okot. –
Leesha nem bánta volna, ha valóságban is olyan magabiztos,
mint amilyennek mutatta magát. Széthúzta maga előtt
sokzsebes kötényét, hogy mindenki lássa, csak egy
gyógyfüvész közeledik. Rojer tarka köpenye messziről
hirdette, hogy Zsonglőr, ez szintén mellettük szólt.

 544 
 Rojer és Enkido Amanvah és az íjak közé helyezkedtek,
Gared Rojert védelmezte. Leeshát Kaval és Wonda óvta
hasonlóképpen a testével.
– Hé, fogadósok! – kiáltotta Rojer. – Nem akarunk rosszat,
csak biztonságos szállást keresünk, amiért fizetni is
szándékunkban áll.
– Hagyják ott a lándzsáikat! – kiáltotta az egyik férfi.
– Én ugyan nem… – kezdte Kaval.
– Vagy csak a lándzsáját hagyja hátra, vagy maga sem jön
tovább, kiképzőmester uram – vágott a szavába Leesha. –
Méltányolható kérés, főleg, hogy minden további nélkül le is
nyilazhatták volna.
Kaval halk morgást hallatott, de lehajolt, és a földre fektette
a lándzsáját. Enkido ugyanígy tett.
– Kik maguk? – kérdezte a falusiak vezére, amikor
megérkeztek a tornáchoz.
– Papíros Leesha vagyok.
A férfinak fennakadt a szeme.
– Szabadítófalva úrnője?
Leesha elmosolyodott.
– Az bizony.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Mit keres ilyen messze délen? Ráadásul az ő fajtájukkal? –
A kráziaiak felé bólintott.
– Hazafelé tartunk a vezetőjüknél tett látogatásunkról, és
Zöldmezőben szeretnénk tölteni az éjszakát.

 545 
 – Mióta járnak gyógyfüvészek diplomáciai küldetésekre? –
kérdezte a férfi. – Az a Fullajtárok dolga.
Rojer előrelépett, és a karjával széles mozdulatot tett,
meglibbentve ezzel pepita köpenyét.
– Szabadítóháza hírnöke vagyok, Félmarkú Rojer,
Mézhangú Arrick egykori inasa. Korábban az angiers-i
Rhineback herceg hírnökeként szolgáltam.
– Félmarkú? – kérdezte a férfi. – Akit Hegedűmágusnak
neveznek?
Rojer széles mosollyal az arcán bólintott.
– Most már tudják a nevünket, de a sajátjukat még nem
árulták el – szólt Leesha. – Ha jól sejtem, maga Havold, a falu
szónoka.
– Hát ezt meg honnan tudja? – érdeklődött a férfi.
– A gyógyfüvészük, Ana asszony egyszer levélben kért
tőlem tanácsot, hogyan gyógyíthatja ki a maga Thea nevű
lányát a szörnyű köhögéséből. Felteszem, ő jól van azóta.
– Az tíz évvel ezelőtt történt – felelte Havold. – Theának
most már saját gyerekei vannak, és nem rajongok a
gondolatért, hogy alig félmérföldnyire aludjanak egy csapat
kráziai gyilkostól. Hallottuk azoknak a történeteit, akik tavaly
télen megfordultak erre, miután elmenekültek előlük. –
Vicsorogva pillantott Kavalra meg Enkidóra, még az egyik
szemfoga hegye is kivillant busa szakálla mögül.
Leesha imádkozott, hogy a kiképzőmester ne ugorjon a
provokációra, aztán megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a
férfi csöndben maradt.

 546 
 – Az egész népért nem kezeskedhetem, de azokért, akik a
karavánomban utaznak, igen. Ha békén hagyják őket,
ellesznek magukban, és a légynek sem ártanak majd. A
legtöbben a kocsikban maradnak az úton, de a szüleim idősek,
és igencsak örülnénk pár ágynak éjszakára. Mint a hírnököm
már említette, arannyal és egy előadással fizetnénk.
Havold kemény vonallá préselte össze a száját, de bólintott.

Leesha a csapszékben ült a szüleivel, Gareddal, Wondával,

Kavallal és Enkidóval, miközben Rojer a hegedűjét hangolta. A
Zsonglőr egyszerű, kemény támlájú széken ült egy halványan
megvilágított sarokban, Amanvah és Sikvah pedig a két
oldalán térdeltek egy-egy tiszta szövetdarabon. Leesha
érzékelte, hogy a kiképzőmester meg az eunuch nem örül,
amiért a nők is fellépni készülnek – ilyesmiről Kráziában még
csak nem is hallottak –, de a két férfi néma maradt, miután a
dama’ting suttogva, de határozottan szólt hozzájuk pár szót. A
többi asztal körül és a pultnál minden széken zöldmezeiek
ültek, és sokan álltak a terem hátuljában is. A Zsonglőrök
mindig vonzották a közönséget, most azonban legalább
annyian meredtek közülük a Leesha asztalánál ülő kráziaiakra
– és korántsem barátságos tekintettel. A zsivajban nem lehetett
kivenni az egybegyűltek szavait, de dühös mormogás töltötte
be a helyiséget.
Legalábbis amíg el nem kezdődött a zene.

 547 
 Rojer nem tett semmit, hogy hangulatba hozza a közönséget,
mint egy nappal korábban. Nem járt kézen, nem
zsonglőrködött, nem sütött el vicceket, nem mesélt
történeteket. Most, hogy feleségei is ott voltak vele a
színpadon, egyszerűen csak hegedült.
Mint Ahmann étkezőjében, ezúttal is lassú, csendes
dallammal kezdett, ami aztán egyre összetettebb és hangosabb
lett, amíg be nem töltötte a szobát, és mindenkit el nem
varázsolt. A közönség elcsendesedett, mindenkinek csillogott a
szeme. Leesha a szíve mélyén tudta, hogy a zenében valójában
semmiféle varázslat nincs, bár az, ahogy emberek és démonok
egyaránt a hatása alá kerültek, mintha mégis ennek az
ellenkezőjéről árulkodott volna. Rojer tehetségét senki nem
tagadhatta.
Amikor a zene crescendóvá erősödött, Amanvah és Sikvah
énekelni kezdett, előbb csak szavak nélkül, aztán makulátlan
thézai nyelven.

Everam, a Teremtő,
Látta Nie hideg sötétjét
És szomorúság fogta el
Megteremtette az áldott Alát
Lángra lobbantotta a fényt adó napot és holdat
És embereket alkotott a saját képére
Everam látta, hogy ez jó

Niét haragra gerjesztette

A tökéletesen sötét semmit felkavaró teremtés
Felemelte öklét, hogy lesújtson Alára

 548 
Mikor Everam megragadta a kezét
Nie sötétséget köpött a világra
Minden démonok anyja
Alagatai’ting Ka felágaskodott

Everam mélyet lélegzett

És a kifújt levegővel
Forgásnak indította teremtett világát
A démonkirálynő elinalt
A szent nap és a szent hold fényében
Örökké átkozottá lett Alagai’ting Ka
Sötét mélységbe menekült Ala közepén

De Ala fordult és leszállt az éj

Elhozta Nie sötét gyermekeit
Az Alagai’ting Ka fészkének fattyait
A pusztító alagaiokat
Everam biztatta az embert
Védje magát Nie hatalma ellen
Állhatatosan a hűvös holdfényben

A hold mindig fogy

Az alagaiok ereje nő
És ha a holdfény helyét végül sötét veszi át
Az Alagai Ka járja majd Ala földjét
Óvjátok elméteket a Holdfogyástól
Mert a démonok atyja eljő
És felfalja a gondolataitokat és az álmaitokat

Everam, a nagy és hatalmas

Még egy utolsó ajándékot küldött gyermekeinek

 549 
 Átnyújtotta nekünk a Szabadítót
A Shar’Dama Ka mutatja az utat
A dicsőséghez és a Mennyek fényéhez
Ő egyesíti Everam gyermekeit
Hogy kiűzzék a démonkirálynő förtelmét

A Shar’Dama Ka közeledik
Hogy eggyé kovácsolja az emberiséget
Térdeljetek le előtte és Everam előtt
Vagy dárda hajt igába benneteket
Fürödjetek alagaiok vérében
Vonuljatok dicső csatába
Jön a Sharak Ka, az első háború

Leeshának megfájdult a feje, és egyszerre rádöbbent, hogy

elfehéredtek az ujjai, olyan erővel szorongatja a teáscsészéjét.
Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy ellazítsa az izmait,
és körülnézett a helyiségben.
Mindenki visszatartotta a lélegzetét. Az utolsó versszaknál
azt várta, mikor rántanak fegyvert a kráziaiak – bár valójában a
szobáikban hagyták a lándzsákat meg az íjakat –, vagy
kezdenek el lázongani a zöldmezeiek. Ehelyett hangorkán tört
ki. Kaval és Enkido a földet verték a lábukkal, és üvöltöttek,
amitől a tetőgerendák közül hullani kezdett a por. A thézaiak
tapsa olyan volt, mintha egy egész ládára való petárda robbant
volna fel.
Leesha nem most először becsülte alá Rojert. A fiú szinte
gyereknek látszott még, tizennyolc éves korára alig
pelyhedzett némi halovány szőr az arcán. A cselekedetei

 550 
alapján sokszor még fiatalabbnak hatott – sértődős volt,
lobbanékony, gyakran egyenesen felelőtlen. Leesha mindig
rettegett, ha Rojer nem fogadta meg a tanácsát. Biztos volt
benne, hogy okosabb a fiúnál, és megoldhatná a fiú minden
problémáját, ha az hallgatna rá, és azt tenné, amit ő mond neki.
Rojer most mégis többet ért el egy dallal, mint amit ő valaha
is lehetségesnek gondolt. Elmondott a zöldmezeieknek
mindent, amit tudniuk kellett a kráziaiakról meg a hitükről,
figyelmeztette őket, miféle veszély leselkedik rájuk az újhold
eljövetelével, és félreérthetetlenül a tudomásukra hozta, hogy
Ahmann serege közeledik feléjük.
Legfőképpen pedig mindezt a kráziaiak orra előtt tette meg,
és nem árult el semmi olyasmit, amit a damáik ne kiáltottak
volna világgá szónoki állványaikról meg a minaretjeikből.
Ennyi erővel akár azt is mondhatta volna, hogy kék az ég.
Amanvah és Sikvah azt hitték, hogy apjuk dicsőségéről
énekelnek, pedig valójában arra szólították fel a helyieket,
hogy csomagoljanak, és meneküljenek, amilyen messzire csak
tudnak.
Leesha ahhoz volt szokva, hogy mindent ő tud jobban, most
viszont hirtelen úgy érezte, ő az, aki nem látja a rovásoktól a
védőhálót, Rojer pedig magabiztosan teszi a dolgát.
– Ez gyönyörű volt, Rojer – mondta, majd fölállt, ahogy az
előadók meghajoltak, és visszatértek az asztalukhoz.
Kaval és Enkido rögvest felpattantak, és úgy helyezkedtek,
hogy a két nőt védhessék.

 551 
 – Köszönöm – felelte Rojer –, de közös munka volt. Soha
nem lettem volna rá képes Amanvah és Sikvah nélkül.
– Férjuram túlontúl szerény – jegyezte meg Amanvah. – Mi
egyszerűen megtanítottunk neki egy dalt, amit mindenki
ismer, és segítettünk, hogy megértse, miről szól, de ő ültette át
a ti nyelvetekre, és ő találta meg hozzá a tökéletes szavakat. Mi
nem is reménykedhettünk volna benne, hogy megírjuk
helyette.
Leesha elmosolyodott.
– Azt hiszem, te magad is túlontúl szerény vagy, Amanvah.
– Rojer felé fordult. – De igaz, ami igaz, Rojer hozzátett a
dalhoz olyan… finomságokat, amiket csakis zseniálisnak lehet
nevezni.
A fiú vetett rá egy gyors pillantást – olyan kurtán, hogy a
többiek biztosan nem vehették észre. Amanvah kíváncsian
nézett Leeshára, aki egyszerre rádöbbent, hogy nem csak Rojert
becsülte alá. Fiatal kora ellenére a dama’tinget sem lehetett
félvállról venni.
Később előkerült Havold, Leesha pedig megtanította neki az
elmedémon ellen védő rovást, és hogy hogyan készíthet
ilyenekkel ellátott fejpántokat, amiket aztán újholdkor
használhatnak.
– Azt akarja mondani, hogy ez mind a valóság? –
csodálkozott Havold.
– Minden fenyegetés, ami abban a dalban elhangzott,
valóságos – felelte Leesha. – Egytől egyig az összes.

 552 
Rojer másnap a tollas matrac finom hullámzására nyitotta ki a
szemét, amikor Amanvah és Sikvah felkeltek az ágyról. A két
nő igyekezett nem felébreszteni őt, de Rojer számtalan éjszakát
töltött el a Zsonglőrök Céhének rafinált zsebtolvajai között, és
megtanulta, hogy soha ne aludjon nagyon mélyen.
Egyenletesen lélegzett tovább, és úgy tett, mintha álmában
mocorogna. Így jobban szemmel tarthatta feleségeit, akik
meggyújtották olajlámpásaikat, és hozzákezdtek reggeli
rituáléjukhoz. Egyelőre nem is pirkadt, és Rojer úgy sejtette,
akár egy órát is alhatna még, mielőtt fel kell kelnie, hogy
folytassa az útját a karavánnal. Bizonyos dolgok azonban az
alvásnál is fontosabbak voltak.
Például az, hogy végignézze feleségei hajnali
tornagyakorlatait.
Amanvah és Sikvah bő, áttetsző nadrágot és felsőt viseltek –
ezek a ruhadarabok igazán nem sokat bíztak a képzeletre,
ahogy a két nő sorra egymás után felvette a sharusahk pózait.
Rojer férfiassága lassan duzzadni kezdett, és a Zsonglőr úgy
helyezkedett a takaró alatt, hogy az ágyhoz dörzsölhesse. Még
egy kéjes nyögést is elfojtott, miközben azon elmélkedett,
milyen szerencsés is ő valójában.
A nők valamiféle hatodik érzékkel mindig kiszimatolták, ha
izgalomba jött. Megfordultak, hogy egy pillantást vessenek rá,
Rojer pedig már nem tudta időben lehunyni a szemét. A nők
azonnal abbahagyták a gyakorlatokat, és elindultak felé.

 553 
 – Ne, kérlek benneteket! – mondta Rojer. – Nem szeretném
megzavarni a tornátokat. Szeretem nézni, ahogyan csináljátok.
Sikvah Amanvah-ra pillantott, aki vállat vont, és a két nő
folytatta a rituálét.
– A ti sharusahkotok egyáltalán nem olyan, mint az, amit
Gared és Wonda tanul Kavaltól – állapította meg Rojer.
Amanvah felhorkant.
– A Sharumok sharusahkja olyan, mint amikor a farkasok
vonyítanak a holdra. Még a damáké is csak egy tücsök
ciripelése. Ez… – Egyik pózt vette fel a másik után. – Ez zene.
Rojer koncentrált, és Baltás Darsyt, Szabadítóháza
tenyeres-talpas gyógyfüvészét képzelte maga elé. Gondolatban
addig vetkőztette a nőt, amíg a merevedése lelohadt, aztán
felkelt az ágyból, Amanvah elé lépett, szembefordult vele, és
igyekezett sorban utánozni a mozdulatait.
Meglepően nehéznek bizonyult, hiába szerzett rutint a
színpadon. Rojer gond nélkül tudott kézen járni, bukfencezni,
szaltózni, és eljárni minden, az uralkodói báltermekben meg a
falusi mulatságokon dívó táncot, a sharukin azonban olyan
izmait is megmozgatta, amikről eddig nem is tudott, és
nemegyszer nehezebben őrizte meg az egyensúlyát, mint
amikor úgy hegedült, hogy közben egy labdát görgetett a
talpai alatt.
Sikvah elnevette magát.
– Egészen jó, férjuram!

 554 
 – Ne hazudj nekem, jiwah! – Rojer mosolygott, hogy jelezze,
nem valódi a haragja, csak ugratja a nőt. – Tudom, hogy
rettenetes volt.
– Sikvah nem hazudik. – Amanvah igazított a tartásán. – A
mozdulataid jók, csak a belső egyensúlyodat nem találtad meg.
– A belső egyensúlyomat?
– Képzeld azt, hogy pálmafa vagy a szélviharban – mondta
Amanvah. – Meghajlasz, de nem roppansz ketté.
– Elképzelném én, de soha nem láttam még pálmafát –
közölte Rojer. – Ennyi erővel azt is javasolhatnád, hogy
képzeljem magam tündérbögyörőnek.
Amanvah nem húzta össze a szemöldökét, de el sem
mosolyodott. Sharusahk közben nem volt helye a tréfának.
Rojer magába fojtotta elégedett vigyorát, és hagyta, hogy a nő
kiigazítsa a tartását.
– A belső egyensúlyod a láthatatlan vonal mentén húzódik,
ami összeköt Alával és a Mennyországgal – magyarázta
Amanvah. – Sokkal több, mint egyszerűen a tested egyensúlya.
Csend, nyugalom, békesség, az a hely, ahová visszavonulsz,
amikor a magadévá teszed a zenét, vagy amikor
megszabadulsz a fájdalomtól. – Megragadta a férfi ágyékát. –
Az a kemény valami, amivel feleségeidbe veted a magodat, a
biztos pont, ahol hajladozhatsz a szélben.
Rojer felnyögött az érintésre, és Amanvah ezúttal már
mosolygott. Hátralépett, és jelt adott Sikvah-nak. Mindkét nő a
derekán lógó erszényébe nyúlt, és belecsúsztatták ujjaikat a
párnatánchoz használt apró cintányérok szíjába.

 555 
A következő pár napban a jelenet egyik laktoni faluban
ismétlődött meg a másik után. Előbb meggyőzték a
helybélieket, hogy nem kell félniük a Sharumoktól, majd
felléptek előttük. Rojer némi lelkiismeret-furdalást érzett,
amiért becsapja a feleségeit az átadott üzenettel kapcsolatban,
de mivel azok eleinte még annyit sem árultak el neki, hogy
értenek a nyelvén, túlságosan nem emésztette magát emiatt.
Nem árulta el a nőket, csak olyan híreket adott tovább, amiket
azok amúgy is köztudottnak véltek.
Amanvah és Sikvah reggelente továbbra is sarusahkra
tanították, Enkido pedig figyelte, mi történik, miközben az arca
rezzenéstelen maradt, mintha kőből faragták volna. Az egész
inkább tűnt valamiféle csínynek, mint koncentrált
erőfeszítésnek, Rojer azonban kedvét lelte benne. Leesha
elmesélte neki, milyen halálos csapásokkal vette célba az
idegvégződéseket Inevera, és hogy milyen könnyedén birkózta
le, hogy aztán egy fojtófogással tehetetlenségre kárhoztassa. A
feleségei leckéiben nyoma sem volt ilyesminek. Rojer fejlődött
valamelyest, de annyira azért nem, hogy akár csak próbálkozni
merjen a nehezebb pózokkal.
– Előbb meg kell tanulnod járni, hogy aztán táncolni is tudj –
mondta Amanvah.
Most már valamivel gyorsabban haladtak, ahogy egyre
távolabb kerültek a kráziaiak által ellenőrzött területtől.

 556 
 Egyszer meg is támadták a karavánt. Tucatnyi lándzsákkal
meg rövid íjakkal felfegyverkezett bandita rontott rájuk
lóháton, hogy eltereljék a figyelmet, miközben egy másik
csapat az egyik poggyászokkal megrakott szekeret igyekezett
elrabolni. A Sharumokat azonban nem lehetett olyan könnyen
becsapni. Négy útonállót megöltek, sokat pedig
megsebesítettek, mire a támadók meghátráltak, és menekülőre
fogták. A karaván ezután már háborítatlanul haladt tovább.
Nem egészen egyhétnyi utazás választotta el őket
Szabadítófalvától, és fokozatosan kezdték otthon érezni
magukat. Ahogy közeledtek az otthonához, Leesha egyre több
helyi gyógyfüvészt felismert. Akadt köztük olyan is, akivel
éveken át levelezett, de egyetlenegyszer sem találkozott
személyesen. A Felsőág nevű faluban még némi könnyes
ölelkezésre is sor került, Rojer mégsem érzett mást, csak az
egyre növekvő feszültséget. Az itteniek biztonságban érezték
magukat a Sharumoktól, ezért bátrabban viselkedtek.
Aznap este a csapszékben A holdfogyás dalát udvarias taps
fogadta, majd a csaplár elkiáltotta magát.
– Hékás! Játszd el inkább A rönkösházi csatát!
A kérést lelkes helyeslés fogadta, amit éles rikoltások kórusa
és lábak dübörgése kísért.
Rojernek erőt kellett vennie magán, hogy ne ráncolja össze a
homlokát, levetve ezzel magáról a Zsonglőrök állandó
arckifejezését. Két hónappal korábban még minden háztetőről
ezt a dalt húzta, és jó drágán adta el a Zsonglőrök Céhének.
Amanvah-ra pillantott.

 557 
 – Játssz, kérlek, ha úgy tartja kedved, férjuram – mondta a
nő. – Sikvah és én helyet foglalunk addig az asztalunknál.
Megtiszteltetés lenne, ha meghallgathatnánk egy dalt az új
törzsünk hősies helytállásáról az éjszakában.
Könnyedén a sarkukra billentek, majd felálltak. Rojer
legszívesebben megcsókolta volna őket, ahogy elvonultak
mellette, de bár feleségei egyre inkább alkalmazkodtak az
északi szokásokhoz, a Damajah kivételével egyetlen kráziai nő
sem lett volna hajlandó ilyesmire nyilvánosan.
Az új törzsünk. Rojer a fogát csikorgatta. Tudták ezek a nők,
mit akarnak? Nem ment el az esze, hogy elénekelje A rönkösházi
csatát Everam Ajándékának határain belül – ott az
eretnekségnek számított volna.
Mostanra azonban elhagyták Everam Ajándékát. Laktonban
jártak thézaiak között, akiknek tudniuk kellett, hogy északi
kuzinjaik egyre erősebbek lesznek, és már mástól várják a
megváltást. Rojer sem Bálás Arlenről, sem Ahmann Jardirról
nem gondolta, hogy ő lenne a Szabadító, de ha az embereknek
szükségük volt valakire, aki erőt ad nekik, hogy
szembeszálljanak az éjszakával, akkor ezerszer inkább
választotta volna a Rovásembert, mint a Shar’Dama Kát. Nem
állt szándékában egész életében hazudni ezzel kapcsolatban, és
eltitkolni a dolgot a feleségei elől.
Márpedig ez a pillanat éppen olyan jó volt, mint bármelyik
másik.
Lassan játszani kezdett. Ahogy ráhangolódott a zenére, a
félelme és a szorongása úgy szállt tova, mint a démonok

 558 
hamvai a reggeli szellőben. Akkor is büszke volt a dalra,
amikor megírta, és most, hogy táncoló ujjai előcsalták az
ismerős hangokat a húrokból, rájött, hogy ez mit sem változott.
A rönkösházi csatából talán hiányzott A holdfogyás dalának, nyers
ereje, de védőhálót tudott vonni az éjszakában, ami távol
tartotta a démonokat, és elnyerte vele a jó emberek szívét.
Máris mindenfelé énekelték, és Rojer tudta, hogy a dal minden
valószínűség szerint túléli majd őt – egy nap majd éppen olyan
közkincs lesz, mint az ősi legendák.
Szinte transzba esett, mint hegedülés közben mindig, kizárta
a világából a feleségeit, a Sharumokat, Leeshát és a csapszék
vendégeit is. Amikor készen állt, énekelni kezdett.
Egyszerűen adta elő a dalt, részben azért, hogy a falusiak
tapsolhassák a ritmust, és vele énekelhessenek, de részben a
saját kedvéért is. Az énekhangja nem érhetett fel
Amanvah-éhoz vagy Sikvah-éhoz, de még nagy hírű
mesterééhez, Mézhangú Arrickéhez sem. Előfordult, hogy
Arrick beszittyózott, és a dal közepén elfelejtette a szöveget,
mire az emberek kinevették, és „Ecethangú”-nak nevezték, de
még akkor is úgy dalolt, ahogyan Rojer soha nem fog tudni.
A legjobb mestertől tanult, és bár sem a tüdeje, sem a
tehetsége nem volt az igazi, azért tisztán és erős hangon énekelt
ő is.

Rönkösháza sokat vesztett,

Mikor az ár arra járt,
Bruna asszony odaveszett,

 559 
Inasa épp messze járt.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

Angiers-ben észak felé,

Leeshát rossz hírek érik,
Tanára meghalt, apja beteg,
Nyeregben az út eltart egy hétig.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

Nem volt, ki vezesse a meztelen éjben,

Csak Zsonglőr úti rovások,
Magúrhordáknak útját állták,
De támadhattak az útonállók.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

Magára hagyták segítség nélkül

Portyázó magúrok között,
De jött egy férfi, teste csupa rovás,

 560 
Démonokat puszta kézzel ölt.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

Rönkösháza romokban várt,

Minden rovása odalett.
A fél falu megsebesült,
A fél falu holtan hevert.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

A Rovásember nem csüggedett,

Azt mondta, gyertek, harcra fel.
Megérjük itt a hajnalt mind,
Ha együtt harcol minden ember.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

Dúlt a csata egész éjjel,

Volt lándzsa, kard és hentesbárd,
Leesha a szentházba vitte,

 561 
 Ki megsérült, és gyógyfűre várt.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

A falusiak óvták egymást,

Apa, fiú, férj és szerető,
Jó okkal lett a hely neve
Később Magúrtemető.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

Ha Rönkösházán azt kérdik,

Miért reszket minden magúr,
Azt felelik, hogy itt
A Szabadító az úr.
Nem menekült egy ember sem,
Nem bújt el a társa mögött.
Démont öltek minden éjjel,
A Rovásember a faluba jött.

– Az igazi Szabadító! – bömbölte el magát valaki a

tömegben, és a többiek egyetértőleg éljeneztek.

 562 
 Egy szék éles reccsenéssel repült hátra, és amikor Rojer
kinyitotta a szemét, a dühtől fortyogó Kavalt pillantotta meg
felé közeledni. Gared talpra ugrott, és közéjük vetette magát.
Az óriás termetű favágó nyolc hüvelykkel magasabb és vagy
száz fonttal nehezebb volt ellenfelénél. Megragadta Kavalt, és
egy pillanatra úgy tűnt, fölébe is kerekedik, de a kráziai csavart
egyet Gared hosszú karján, mire az felüvöltött fájdalmában, és
átrepült a fél csapszéken. Kaval utána sem fordult, csak még
fürgébb léptekkel indult tovább Rojer felé.
Wonda ösztönösen nyúlt az íjáért, aztán amikor rádöbbent,
hogy a szobájában hagyta, gondolkodás nélkül támadt
fegyvertelenül a kiképzőmesterre. Ügyelt rá, hogy megvesse a
lábát, és védje magát, miközben gyors ütésekkel és rúgásokkal
próbálkozott, bölcsen elkerülve, hogy összekapaszkodjanak.
Pár pillanattal tovább kitartott, mint Gared, de Kaval hárította
az egyik ütését, és a tenyere élével a torkára csapott. Ahogy a
nőnek elakadt a lélegzete, megragadta a karját, közelebb
rántotta magához, és odavágta az egyik asztalhoz, ami azonnal
kettétört a becsapódástól. Wonda szilánkok, sör és
üvegcserepek zápora közepette terült el a földön.
A csapláros előkapott egy furkósbotot, az emberek ordítani
kezdtek, de egyik sem merészkedett közelebb, hogy segítsen
Rojernek. A Zsonglőr elővett egy hajítókést, de kapkodott, és
elejtette, ahogy Kaval már majdnem odaért hozzá.
Aztán előkerült Enkido, Kaval hóna alá nyúlt, és a
kiképzőmester saját lendületét használta fel egy dobáshoz.
Kaval azonban kileste a szándékát, oldalt lépett, és sikerült

 563 
megőriznie az egyensúlyát. Kráziai nyelven ordított valamit,
ahogy egy rúgással meg egy villámgyors ütéssel
visszatámadott. Egyik próbálkozása sem ért célt. Enkido
kikerülte a rúgást, és elkapta a kiképzőmester csuklóját,
félretolta az ütést. Szabad keze kilőtt, és keményen lecsapott a
Kaval vállízületére. Enkido aztán elengedte a végtagot, mire az
ernyedten hullott a semmibe. Kaval a másik öklével támadott
megint, de mintha füstöt kellett volna eltalálnia. Enkido
kifordult az útjából, lesújtott a kiképzőmester másik vállára is,
aztán fürgén megpördült, és a térdhajlatába rúgott.
Hátborzongató könnyedséggel került a kiképzőmester
mögé, két erőtlen karjánál fogva megragadta a férfit, és a földre
kényszerítette. Kaval arcán látszott, milyen kínokat áll ki,
ahogy az ízületei megfeszülnek, de nem kiáltott fel. Enkido,
mint mindig, néma maradt, az arcáról nem lehetett leolvasni
semmit.
– Elég! – szólt Amanvah, mire az eunuch azonnal elengedte
a kiképzőmestert, és hátralépett. Kaval a dama’ting felé
fordult, és a fogai között szűrve a szavakat, kráziai nyelven
mondott neki valamit. Rojer nem értette ugyan, de a férfi
tekintetéből sütő fanatizmust látva nem sok kétsége lehetett a
lényeget illetően.
Amanvah thézaiul válaszolt, a hangja rideg volt.
– Ha te vagy bármelyik Sharum akár csak egy ujjal is
hozzáér a férjemhez, a Mennyország kapuja előtt ücsörögve
tölti majd az örökkévalóságot.

 564 
 Kavalnak erre elkerekedett a szeme. Homlokát a földre
hajtotta, de a szeméből még mindig sütött a düh.
Amanvah Rojerhez fordult.
– Te pedig, férjuram, soha többé nem énekelheted el ezt a
dalt.
Rojernek nem kellett megérintenie a medálját, hogy erőt
merítsen belőle. A feltörő harag bőven elég volt hozzá, hogy
felcsattanjon. Nem tűrte, hogy bárki is megmondja neki, mit
énekelhet, és mit nem.
– A Magra, már hogyne énekelném el! Nem vagyok
Szentember, én ugyan nem fogom senkinek megmondani,
miben higgyen. Csak történeteket mesélek, és ezek közül mind
a kettő igaz.
Az Amanvah homlokán lüktető apró ér elárulta, hogy a nő
éktelen haragra gerjedt, még ha ez a tekintetén nem is látszott
egyelőre. Bólintott.
– Akkor apám tudni fog erről. Kaval, válaszd ki a legerősebb
és leggyorsabb dal’Sharumodat. Írok egy levelet, amit csakis
magának a Shar’Dama Kának adhat át, és senki másnak.
Mondd meg neki, hogy vigyen két lovat, ne öljön meg
fölöslegesen alagaiokat, csak ha hátráltatják a haladásban, és
hogy akár a Sharak Ka is múlhat a fürgeségén.
Kaval bólintott, majd a sarkára gördült, és felegyenesedett,
hogy engedelmeskedjen, de Leesha odaállt elé, és karba fonta a
kezét.
– Nem fog eljutni odáig – közölte.
– Hm? – húzta fel a szemöldökét Amanvah.

 565 
 – Megmérgeztem a Sharumjaitokat – mondta Leesha. –
Olyan anyaggal, ami jóval tovább hat, mint a gyenge
ellenszérum, amit a levesükbe kevertem. Jó pár napnyi
lovaglásra vagytok a legközelebbi szövetségesetektől, a
küldönc feleannyit sem bír az ellenanyag nélkül.
Amanvah sokáig meredt Leeshára, Rojer pedig azon
elmélkedett, hogy vajon a nő igazat mondott-e. De nem lehet.
Leesha sok mindenre képes, de hogy méreggel embert öljön?
Kizárt.
Amanvah összehúzta a szemöldökét.
– Kaval, teljesítsd a parancsomat!
– Nem blöffölök – jelentette ki Leesha.
– Nem – bólintott Amanvah. – Nem hiszem, hogy blöffölnél.
– De azért a halába küldesz egy embert?
– Te vagy az, aki végzel vele – felelte Amanvah. – Én csak
azt teszem, amit kell, hogy megóvja a fivéreit Everam
Ajándékában. Kockát vetek és gyógyfőzetet készítek neki, de
ha valóban megmérgezted, és nem sikerül megmentem, akkor
dicsőséges mártírként vonul a Mennyországba, és a halála a te
lelkeden szárad majd, amikor magányos utad végén a Teremtő
ítélkezik feletted.
– Egyikünk sem állhat elé tisztán ezután – jelentette ki
Leesha.
– Nem segítesz ezeken az embereken azzal, ha megijeszted
és összezavarod őket hazugságokkal meg féligazságokkal. Ha
apám úgy dönt, hogy elfoglalja a földjeiket, akkor megteszi. Az
itteniek csak erősebbek lesznek általa, és lehetőséget kapnak a

 566 
dicsőségre meg a Mennyországba lépésre. – Amanvah intett az
ujjával, mire a kiképzőmester elsietett. A csapszékben páran
talán szívesen útját állták volna, de Kaval vicsorított, és az
emberek bölcsen félreálltak az útjából.
Amanvah és Sikvah vetettek még egy szigorú pillantást
Rojerre, majd Enkidóval a nyomukban felvonultak a
szobájukba.
A Zsonglőr szomorúan nézett utánuk, ahogy a lépcső tetején
eltűntek szem elől. Igaz, ami igaz, mindig is énekelni fogja A
rönkösházi csatát, de talán nem a színpadról kellett volna rájuk
zúdítania. Tudta, milyen az, ha valaki hirtelen úgy érzi, hogy
kihagyták valamiből.

Amikor a döbbenet hullámai elcsitultak, Rojer egyszer csak

észrevette, hogy a karaván indulása óta most először maradtak
teljesen magukra a többi szabadítóházival. Wondának és
Garednek nem esett komoly baja, csak a büszkeségükön esett
csorba, és most a többieket figyelték, ahogy beszélgettek.
– Hát ez rémisztő volt – mondta Rojer.
– Épphogy megúsztad – bólintott Leesha. – Egy dolog arra
használni A holdfogyás dalát, hogy figyelmeztessük a helyieket a
kráziaiak közeledésére anélkül, hogy elárulnánk magunkat, de
teljesen más egy idegen Szabadítóról énekelni az orruk előtt.
Ezzel az erővel akár le is köphettél volna mindent, amiben
hisznek.

 567 
 – Szóval tegyünk úgy, mintha a rönkösházi csata meg sem
történt volna? – kérdezte Wonda. – Mintha a semmiért
harcoltunk volna? Mintha apám csak passzióból halt volna
meg, és nem vitt volna magával egy csalitosra való fadémont?
Mintha a Rovásember nem is tette volna meg azt, amiről a
dalban szó van?
– Torkig vagyok vele, hogy úgy kell tennünk, mintha a fent
lent lenne, a fekete meg fehér – közölte Gared.
– Természetesen nem kell úgy tennünk – magyarázta
Leesha. – De útközben védtelenek vagyunk. Már csak pár nap,
és hazaérünk Szabadítóházára. Addig is azt javaslom, legyünk
óvatosak.
– Mindenki jól van? – kérdezte a csaplár, aki egy tálca friss
itallal a kezében állt meg mellettük. Vele tartott Gery, Felsőág
Szónoka és Nicholl, a Gyógyfüvész is.
– Sosem éreztem magam jobban – felelte Rojer, és intett
nekik, hogy foglaljanak helyet. – Nem is igazi egy olyan
éjszaka, amikor nem próbálnak megölni.
Gery csak pislogott, Nicholl azonban letelepedett a felkínált
székre.
– Mi a Mag folyik itt? Azt mondták, elkísérték magukat, de
nekem nem úgy tűnik, mintha vendégek lennének. Netán a
fogva tartóik?
Rojer tudta, hogy tőle várják a választ, de tompa volt, fáradt,
és nem tudott mit mondani. Leesha megrázta a fejét, és ő
boldogan engedte át neki a terepet, legalábbis amíg a nő meg
nem szólalt.

 568 
 – Ez nem ilyen egyszerű, Szónok, és nem is magára tartozik.
Biztonságban vagyunk, ez a lényeg. A fehér ruhás nő a
kráziaiak vezérének lánya…
Rojer feszülten dőlt előre. Vigyázz, mit mondasz! – gondolta.
– …és Rojer felesége. A mai este után egyik harcos sem mer
majd hozzánk nyúlni a Shar’Dama Ka felhatalmazása nélkül,
márpedig az nem fog egyhamar megérkezni. Addigra
biztonságban leszünk Szabadítóházán, és jobban fel tudunk
készülni arra, ami következik, mint a felsőágiak.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte a Szónok. – Egy dolgot
mondanak, egy másikat énekelnek, és egy harmadikat
mutatnak meg.
– Azt jelenti, hogy jönnek a kráziaiak – felelte Leesha. –
Lehet, hogy ha van eszük, és nem harcolnak, akkor az
itteniekkel nem bánnak olyan brutálisan, mint a rizoniakkal, de
a végeredmény nagyjából ugyanaz lesz. Minden fiút elvisznek,
és kiképeznek a démonok elleni harcra, minden férfi
alsóbbrendű polgár lesz, a nőket pedig még kevesebbe veszik
majd. A falujuk kap egy felügyelőt, és mindenkire az Evejah
törvénye vonatkozik majd.
– Azt akarja mondani, hogy ne is próbáljunk meg harcolni
ez ellen? – kérdezte Gery. – Inkább tűrjünk, mint egy kanca,
amikor jönnek, hogy megtöcsköljenek bennünket?
– Azt próbálja mondani, hogy meneküljenek, amíg lehet –
magyarázta Erny. – A maguk faluja éppen azon az úton van,
ahol végig fog vonulni a hadseregük. Ha okosak, gyorsan

 569 
learatják, ami még nő, összecsomagolják a holmijukat, és
elkotródnak az útjukból.
– És mégis hová menjünk? – érdeklődött Gery. – A családom
emberemlékezet óta Felsőágon él, és a legtöbben ugyanezt
mondhatják el magukról. És most hagyjuk itt a falut?
– Igen, ha többre értékelik az életüket, mint a földet – felelte
Leesha. – Ha ragaszkodnak a hercegükhöz, induljanak Lakton
városa felé. Feltéve, hogy befogadják magukat. Nekik már
hónapokkal ezelőtt megüzentem, milyen fenyegetéssel kell
szembenézniük. A város a tavon elvileg biztonságban van,
legalábbis egy darabig.
– Csak egyszer láttam a tavat, és úgy megijedtem tőle, hogy
majdnem behugyoztam – mondta Gery. – Nem hiszem, hogy
bármelyikünk is képes lenne ennyi vízen élni.
– Akkor jöjjenek Szabadítóházára – javasolta Leesha. – Idáig
még nem jutottunk el, de egyre nagyobb területen
terjeszkedünk. Senkit nem küldünk el, aki nálunk keres
menedéket, és a közösségek megtarthatják a vezetőiket is. Jó
földet adunk maguknak, amit biztonságos rovások őriznek, és
rovásos fegyvereket is kapnak, sőt azt is megmutatjuk, hogyan
kell használni őket. Euchor herceg milni erődjét nem számolva
hamarosan Szabadítóháza lesz a legbiztonságosabb hely
Milnben.
– Így vagy úgy, de minden egészséges férfit arra
kényszerítenek majd, hogy harcoljon az ellen, ami ellen nem is
szabadna harcolni. – Gery a padlóra köpött.
– Hékás! – kiáltott rá a csaplár.

 570 
 – Ne haragudj, Sim! A kellő tisztelettel, Papíros asszony, de
mi itt Felsőágon egyszerű emberek vagyunk, és nem
szeretnénk démonmészárosok lenni, mint maguk,
szabadítóháziak.
– Talán egyszerűbb lenne elrabolni ezt a kráziai hercegnőt –
elmélkedett Sim. – Aztán kérhetnénk érte váltságdíjat. Azok a
fekete köpenyes rohadékok kemény legények, de mi sokkal
többen vagyunk.
– Ilyesmi aztán eszükbe se jusson! – csattant fel Rojer.
– Igaza van – bólintott Leesha. – Ha csak egy ujjal is
hozzáérnek, a kráziaiak megölnek minden férfit, nőt és
gyereket Felsőágon, aztán porig égetik a falut. Halállal lakol,
aki kezet emel egy dama‘tingre.
– Ahhoz előbb el kell kapniuk bennünket – jegyezte meg
Sim.
Rojer egy szemvillanás alatt előkapta a kését, megragadta a
csaplárt a gallérjánál fogva, és az asztal lapjához szorította. A
penge vékony, vérző csíkot húzott a férfi nyakán.
– Rojer! – kiáltotta Leesha, de az rá se hederített.
– Felejtse el a kráziaiakat! – hörögte a Zsonglőr. – Azért ne
jusson eszükbe, mert az a nő a nyavalyás feleségem!
Sim nagyot nyelt.
– Csak a sör beszélt belőlem, Félmarkú uram. Nem
gondoltam komolyan.
Rojer vicsorított, de elengedte a férfit, és a kése is eltűnt
szem elől.
Gery felsegítette a csaplárt.

 571 
 – Menj, takarítsd le a pultot, és tartsd azt a büdös szádat! –
Sim gyorsan bólintott, és elsietett. A Szónok Rojerhez fordult. –
Elnézését kérem, Félmarkú uram. Minden faluban akad pár
fafej.
– Úgy valahogy. – Rojert annyira magával ragadta a hév,
hogy még mindig tajtékzott, de azért felvette szokásos
zsonglőrarcát, és leült a székére.
– Senki sem kényszeríti magukat, hogy ide vagy oda
menjenek – közölte Leesha a szónokkal. – De ha itt maradnak,
akkor egy olyan vihar útjába kerülnek, amire nincsenek
felkészülve. Látta, mire képes egyetlen dühös Sharum.
Képzelje el, milyen az, amikor tízezer ilyen ront magukra
negyvenezer rizoni rabszolgával kiegészülve.
Gery elsápadt, de bólintott.
– Gondolkodni fogok rajta. Aludjanak jól ma éjjel, nem
leszek akkora marha, hogy bármi zűrt okozzak, mielőtt reggel
továbbindulnak. – Ezzel hátralökte a székét, felkínálta a karját
Nichollnak, és együtt kivonultak a fogadóból.
– Na, ezt is rémálmok várják ma éjjel az ágyában – jegyezte
meg Elona.
– Miért járjon éppen ő jobban, mint mi? – kérdezte Leesha.
Ebben a pillanatban egy teljes páncélzatot viselő, kezében
lándzsát és pajzsot tartó fiatal Sharum lépett be a fogadóba
Kaval társaságában. A két férfi felsietett Amanvah szobájába.
Pár perccel később az ifjú harcos rohanvást jött lefelé a lépcsőn,
majd úgy lőtt ki az ajtón, akár egy nyílvessző.

 572 
 – Igazából nem mérgezted meg a Sharumokat, ugye? –
kérdezte Rojer.
Leesha egy pillanatra ránézett, majd mély lélegzetet vett,
felállt, és Wondával a sarkában elindult a pult melletti folyosón
a szobája felé.
Rojer felsóhajtott, fogta az előtte álló korsót, és egy hajtásra
lehúzta a benne lévő sört – a hűvös ital a szája sarkáról az állára
csöpögött.
– Az lesz a legjobb, ha megyek, és meghallgatom, amit
kapok.
Erny azzal a szemrehányó tekintettel pillantott rá, amit
általában a lányának tartogatott.
– Nagyszerű Hegedűs vagy, Rojer, de sokat kell még
tanulnod arról, hogy mivel jár a házasság.

Gared elkísérte Rojert a szobájáig. Arra számított, hogy Enkido

majd ott áll az ajtó előtt, de nem látta sehol, ami azt jelentette,
hogy az eunuch odabent van a szobában. Nem nyugtatta meg a
gondolat.
– Akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezte Gared.
Rojer megrázta a fejét.
– Nem, semmi szükség rá. Te csak vigyázz, nehogy valami
bolond megfogadja Sim javaslatát, és megpróbálja elrabolni
Amanvah-t. Én vigyázok magamra.
Gared bólintott.

 573 
 – Kint leszek a folyosón, de ha csetepatét hallok, egy
pillanat, és máris odabent vagyok.
Egy kép jelent meg Rojer lelki szemei előtt: szilánkokra
robbanó fa, ahogy tizenöt évvel korábban a démon berontott
apja fogadójába az ajtón keresztül. Nem kételkedett benne,
hogy Gared hasonló könnyedséggel törné át a szoba nehéz
ajtaját.
Nem mondta ki, amit mind a ketten tudtak. Kaval úgy bánt
el Gareddel, mint egy gyerekkel, Enkido pedig ugyanezt tette
Kavallal. Bár a megtermett Baltás néha bosszantó tudott lenni,
Rojer nem vágyott rá, hogy megöljék egy verekedésben, amiből
biztosan nem kerülhetett ki győztesen. Ha harc nélkül nem
keveredhet ki ebből, akkor sehogyan sem fog.
Rojer úgy tett, mintha a tunikáját igazgatná, de csak a
medálját kellett megérintenie. Azonnal nyugodtabbnak érezte
magát.
„Mindenkinek szüksége van valakire, hogy csillapítsa az
élete fájdalmát – mondta Arrick, amikor Rojer megkérdezte,
miért iszik annyi bort –, és én túl öreg vagyok már a
zsonglőrmesékhez.”
Megragadta a kilincset.
Odabent azonnal észrevette Enkidót, aki karba font kézzel
állt a fal mellett. Az eunuch szokása szerint ezúttal sem vett
tudomást Rojerről.
Amanvah és Sikvah átöltöztek a színes selymekbe, amit
Rojer jó jelnek vélt. Mindazonáltal a két nő dühösen meredt rá,
amikor belépett.

 574 
 – Te meg Leesha ellenünk dolgoztok! – jelentette ki
Amanvah.
– Hogyan? – kérdezte Rojer. – Apád tudja, hogy nem
hajolunk meg előtte. Megállapodást ajánlott, mi pedig
fontolóra vesszük. Nem esküdtem meg rá, hogy mindenben az
érdekeit szolgálom.
– Más az, ha valakinek nem szolgálod az érdekeit, és megint
más, ha kifejezetten ellene dolgozol, férjuram – mondta
Amanvah. – Apám nem tudja, hogy hamis Szabadítókról
mesélsz, sem azt, hogy Leesha megmérgezte a harcosait.
– Apád mindent tud a Rovásemberről meg arról, hogy
milyen kapcsolat fűzi Szabadítóházához. Ezt már az első
látogatásunkkor előadtuk neki. – Rojer összehúzta a
szemöldökét. – És igazán nem vagy abban a helyzetben, hogy
mérgekről tarts kiselőadást.
Amanvah arca meg sem rezzent, de a kurta szünet, mielőtt
válaszolt volna, elárulta, hogy Rojer kényes pontra tapintott.
– De arra biztatod az embereket, hogy meneküljenek el
előlünk – folytatta a nő –, pedig nem tervezzük, hogy
megindulunk. Mégis azt mondod, csomagoljanak, és menjenek
a nagy oázisvárosba vagy a ti Rönkösházátokba, hogy
megerősíthessétek ellenünk a saját törzseteket.
Rojer kezdett megint kijönni a sodrából.
– És ezt meg honnan tudod? Kémkedsz utánam?
– Az alagai horák elárulják az ilyesmit, Jessum fia – felelte
Amanvah.

 575 
 – Teremtőm, hogy mennyire elegem van a rejtélyes
válaszaidból meg a rohadt kockáidból! – csattant fel Rojer. –
Többet foglalkozol démonok csontjaival, mint emberek
életével.
Amanvah megint szünetet tartott, de megőrizte a
nyugalmát.
– Lehet, hogy nem tudunk mit kezdeni ezzel az
eretnekséggel, miután megérkezünk Rönkösházára, de több
faluban nem állunk meg útközben, férjuram. És Sikvah meg én
a faludban sem fogjuk veled énekelni a hitetlen dalodat, de
még csak meghallgatni sem vagyunk hajlandóak.
Rojer vállat vont.
– Nem is kértem tőletek ilyesmit. Viszont én ott voltam a
rönkösházi csatában, asszony. Átéltem, és tudom, hogy így
esett. Nem fogok úgy tenni, mintha ezek a dolgok meg sem
történtek volna, csak azért, mert ez árt apád ügyének. Ha
valóban ő a Szabadító, úgysem számít. Ha pedig nem ő az…
– Ő az! – sziszegte Amanvah.
Rojer csak mosolygott.
– Akkor nincs mitől tartanod, igaz?
– Apám Everam kiválasztottja – mondta Amanvah –, de Nie
erős. Így is elbukhat, ha az emberei nem hűek hozzá.
Rojer megint rántott egyet a vállán.
– Ezek itt nem az ő emberei, legalábbis egyelőre nem. Ha az
a célja, hogy őt szolgálják, azt ki kell érdemelnie. Harcolni
fogok a démonok ellen, ha eljön a Sharak Ka ideje. Hogy ki
mellett harcolok, az majd még elválik.

 576 
 Amanvah felmordult.
– Sok minden vagy, Jessum fia, de harcos biztosan nem.
Ez váratlan arculcsapás volt, és Rojer nem tudta türtőztetni
magát. Amikor felállt, a tekintetéből olyan düh sütött, hogy
Amanvah összerezzent.
– Férjetekként parancsolom, hogy gyertek velem – mondta,
majd felkapta a hegedűjét meg a vonót, és az ajtó felé indult.
Enkido könnyedén lépett egyet, és az útját állta.
Rojer közvetlenül elé lépett, hátrabillentette a fejét, és az
eunuch élettelen szemébe nézett.
– Asszony, távolítsd el az ökrödet az utamból!
Látta a megértést Enkido tekintetében, bár az egy pillanattal
később tova is villant.
– A vörös legénytollamra, még hogy nem beszéled a
nyelvünket! Te rusnya, töketlen gazember! Minden szót értesz.
Vagy ölj meg, vagy állj félre!
Az eunuchon most először látszott valamiféle érzelem
nyoma – izzó dühe ahhoz volt fogható, amit Kaval mutatott,
amikor a csapszékben a Zsonglőr felé csörtetett. De Rojert már
ez sem érdekelte, állta a férfi tekintetét.
– Enkido, engedd el! – szólt Amanvah. Az eunuch
meglepettnek tűnt, de azonnal engedelmeskedett az
utasításnak. Rojer kinyitotta az ajtót, és kiviharzott a folyosóra,
kellőképpen ráijesztve Garedre.
Amanvah és Sikvah követték a férjüket a lépcsőhöz.
– Úgy mégis hová mész? – kérdezte Amanvah, a férfi
azonban nem méltatta válaszra.

 577 
 A csapszéket nagyrészt üresen találták, csak egy kisebb
csapatra való falusi maradt a pultnál. Meglepetten meredtek
Rojerre, aztán tágra nyílt a szemük, amikor a színes selymekbe
öltözött kráziai nőket is megpillantották.
– Férjuram! – kiáltotta Sikvah. – Nem vagyunk felöltözve!
Rojer nem foglalkozott vele, átsietett a helyiségen, és
leemelte az ajtóról a reteszt.
– Ember, mi a Magot művel? – kiáltotta Sim, de Rojer vele
sem törődött, és kilépett az éjszakába.
Mint a legtöbb thézai városban, a fogadó Felsőágon is a
kockaköves főtér szélén állt. Körben sok épületet rovásokkal
védett, fedett utakkal kötöttek össze, hogy az emberek
sötétedés után is eljuthassanak a csapszékbe, de a főtér
túlságosan nagy volt hozzá, hogy hatékony védőmezőt
lehessen kialakítani körülötte. A kockakövek
megakadályozták, hogy magúrok emelkedjenek fel a föld alól,
de a széldémonok tudták, hogy érdemes figyelni a helyet, és
lecsaptak mindenre, ami mozgott, ráadásul más démonok is
ide-idetévedtek az útról.
A fogadó tornácán állt Kaval meg két másik Sharum,
mindannyian teljes fegyverzetben és páncélzatban.
– El az utamból! – Rojer úgy furakodott át közöttük, mintha
joggal várta volna el az engedelmességet. A Sharumok
félrehúzódtak előle, ahogy kilépett a térre.
Azonnal észrevett két kis fadémont valamivel távolabb,
amint az egyik ház rovásait próbálgatták. A nyüzsgést

 578 
érzékelve mozdulatlanná merevedtek, és leginkább két
kicsavarodott törzsű fára emlékeztettek.
Rojer hallotta, ahogy a harcosok felszisszennek, látván, hogy
a két nő is megjelent a nyomában a tornácon, aztán csak
mosolygott, amikor elfordították a tekintetüket. Feleségei a
Szabadító véréből származtak, és férjezett asszonyok voltak.
Ha valaki csak egyetlen vágyakozó pillantást vetett rájuk, azzal
tulajdonképpen maga kérte, hogy vájják ki a szemét.
Mivel Rojer nem viselte a rejtőköpenyét, a fadémonok
azonnal megpillantották, ahogy kilépett a rovások védőmezeje
alól. A Zsonglőr oda sem bagózott rájuk, még csak a hegedűjét
sem emelte fel. Odafent egy széldémon vijjogása hasított az
éjszaka csendjébe.
Amanvah és Sikvah megálltak a tornác korlátjánál.
– Elég ebből az ostobaságból! – csattant fel Amanvah. –
Gyere vissza!
Rojer megrázta a fejét.
– Nem te parancsolsz nekem, jiwah. Gyere ide!
– Az Evejah megtiltja a nőknek, hogy kilépjenek az
éjszakába – közölte Amanvah.
– És hogy más férfiak előtt mutatkozzanak fátyol nélkül,
színes ruhában. A Damajah megköveztethet bennünket ezért! –
kiáltotta Sikvah. Rojer hátrapillantott, és látta, hogy fiatalabbik
felesége összekuporodva próbálja takargatni magát.
A démonok már közeledtek, dübörögve lépdeltek, az izmaik
megfeszültek, ahogy ugráshoz készülődtek. Rojer végül

 579 
minden félelem nélkül feléjük fordult, és rossz kezébe vette a
vonót.
A démonokat kezdetleges érzések irányították. Ezeknek az
érzéseknek a befolyásolásával lehetett hatni rájuk. Egyelőre
kizárólag rá figyeltek. Rojer a zenéjével tovább erősítette a
koncentrációjukat.
Itt vagyok – mondta nekik. Erre a pontra figyeljetek!
Aztán abbahagyta a hegedülést, és tett két fürge oldallépést.
A démonok megrázták a fejüket, összezavarta őket, hogy Rojer
hirtelen eltűnt a szemük elől. Aztán a Zsonglőr tovább játszott,
és felerősítette ezt az érzést is.
Hová tűnt? Nem látom sehol! – üzente a démonoknak. Azok
dühödten forgatták a fejüket, de még amikor éppen rá esett a
tekintetük, akkor is ott maradt bennük az értetlenség, amiért
nem találják sehol. Rojer óvatosan a hátuk mögé lépett,
ügyelve, hogy megőrizze a könnyedségét.
– Jöhetnék azzal, hogy az Evejah szerint a férjeteknek is
engedelmességgel tartoztok – mondta a feleségeinek –, de az
Evejah nem járt ott, ahová mi tartunk. A Zsonglőrnők színes
ruhákat viselnek, és ti most a Zöldvidéken vagytok. Ennyiből
Inevera akár minden nőt megköveztethetne Everam
Ajándékának határain túl.
A tornác korlátjánál időközben kisebb tömeg gyűlt össze.
Ott volt Gared fegyverrel a kezében, mint ahogy Leesha is, meg
Wonda a rovásos íjával, a három Sharum és néhány falusi. A
két nő habozott, aztán Amanvah vett egy mély lélegzetet,

 580 
kihúzta magát, majd határozott léptekkel odasietett Rojerhez.
Sikvah követte.
– Dama’ting, ne! – kiáltotta Kaval.
– Csend legyen! – csattant fel Amanvah. – Éppen a
meggondolatlanságod vezetett idáig!
Gared és a harcosok követték őket a térre. Velük tartott
Enkido is, aki időközben magához vett egy lándzsát és egy
pajzsot.
– Maradj a korlát mögött, Gared! – kiáltotta Rojer. – Ez a
többiekre is vonatkozik. Ma este nem lesz szükség lándzsákra.
– A Sharumok nem hallgattak rá, amíg Amanvah fel nem
tartotta a kezét. Akkor visszavonultak, de láthatólag továbbra
is készen álltak, hogy közbeavatkozzanak, ha a démonok túl
közel kerülnek.
A fadémonok a tornácon állókra szegezték a tekintetüket, de
korábban próbára tették a rovásokat a tér körül, és tudták,
hogy nem érhetik el őket. Rojer megragadta ezt a gondolatukat,
és felerősítette. Félrebillentette a fejét, levette az állát a
rovásokról, és a magúrok felé irányította a zenét.
Rovások védik őket – mondta a démonoknak, miközben a
feleségei átszelték a nyílt, védelem nélküli területet. Fény és
fájdalom vár rátok, ha próbálkoztok. Keressetek más zsákmányt!
A démonok engedelmeskedtek, és ahogy Amanvah meg
Sikvah odaértek hozzá, Rojer átvezette a dallamot A holdfogyás
dalának kezdő taktusaiba.
A két nő azonnal énekelni kezdett, ráhangolódtak a hegedű
dallamára, visszhangozták és kiemelték, megsokszorozva a

 581 
hatását. A zene így már akkora erőt biztosított, hogy Rojer
hálót szőhetett belőle hármuk köré, ami láthatatlanná tette őket
a magúrok számára. A lények érezték a szagukat a levegőben,
hallották őket, egy-egy futó pillanatra még észre is vettek
belőlük valamicskét, de nem volt mihez kötniük azt, amit
érzékeltek, a tekintetük újra meg újra lesiklott róluk.
Így, hogy biztonságban tudta magukat, Rojer újabb réteget
adott a zenéhez. Amanvah és Sikvah rögtön alkalmazkodtak,
hangjuk messzire szállt az éjszakában. Rojer lassan felemelte az
állát, Amanvah újabb rovásait fedve fel. Feleségei a torkukhoz
emelték a kezüket, és igazítottak valamicskét a gallérjukon,
mire az ő énekük is azonnal erősödött, felvéve a versenyt a
hegedű hangjával.
A zene messzire hallatszott, és az ablakokban meg a
tornácokon hamarosan megjelentek az első falusiak, lámpásaik
halvány fényt vetettek a kockakövekre. Az emberek döbbent
csendben figyelték, ahogy a zene tette a dolgát, és a környék
összes démonát a térre vonzotta.
Először csak lassan szivárogtak, aztán már tucatnyinál is
több magúr került elő. Öt fadémon körözött a kockaköveken,
és szaglászva keresték a zsákmányt, akikre úgysem találhattak
rá. Két lángdémon rikoltozva ugrált, narancssárga csóvát
húzva maguk után, ahogy a tér egyik végétől a másikig
rohangáltak. Képtelenek voltak megtalálni a zene forrását,
mégsem tudtak ellenállni a csábításának. Fölöttük az égen
három széldémon lebegett, vijjogásuk visszhangzott az
éjszakában. Két meződémon a földhöz lapulva osont, hasuk a

 582 
kockakövet érte, ahogy próbáltak észrevétlenek maradni a
vadászathoz. Még egy kavicsdémon is előkerült – ezek a
kődémonok kuzinjai voltak, valamivel kisebbek náluk, de még
így is nagyobbak, mint a majd hét láb magas Gared. A lény
rezzenéstelenül állt, de Rojer tudta, hogy minden érzékével
utánuk kutat, és ha megpillantaná őket, azonnal villámsebesen
lendülne mozgásba.
Leesha mesélt az elmedémonok erejéről, a rezgésekről a
fejében, amikor a magúrok kényszerítették, hogy az ő akaratuk
szerint cselekedjen. Rojer azt fontolgatta, hogy talán a zenének
hasonló hatása lehet. Talán annak idején éppen azért alkották
meg a zenét, hogy ezt az erőt utánozzák, és ezért keltették
bizonyos dallamok ugyanazokat az érzéseket mindenkiben, aki
hallotta őket.
Ekkora hatalommal rendelkezett A holdfogyás dala. Rojer
azonnal érezte, amikor a feleségei először énekelték el neki. A
hatása hasonló volt az övéhez, csak… megkopott. Több ezer
éve használták utoljára, és azóta elveszett az értelme.
Most azonban Rojer újra életre keltette ezt az erőt.
Irányításával a dal továbbra is olyasmire irányította a démonok
figyelmét, amit azok sosem találhattak meg. A magúrok
olyannyira nem törődtek semmi mással, hogy Gared vagy a
Sharumok odamehettek volna hozzájuk, hogy lecsapjanak
rájuk. Egy ilyen támadás megtörte volna az átkot, és a
démonok azonnal visszatámadtak volna, ha tudnak, de a
Sharumok lándzsájának egyetlen döfése vagy Gared baltájának

 583 
egyetlen vágása elég lett volna, hogy megnyomorítsa, vagy
akár meg is ölje őket.
Csakhogy Rojer nem hazudott, amikor azt mondta, hogy ma
éjjel nem lesz szükség fegyverekre.
Belekezdett a dal első versszakába. Amanvah és Sikvah
Everam dicsőségéről énekeltek, aztán a Zsonglőr beleszőtte a
dallamba az első varázslatot, amit a feleségeivel számtalanszor
gyakorolt a kocsiban. Mire a refrénhez értek, a nők szavak
nélkül szólították a Teremtőt, a démonok pedig végképp
megfeledkeztek a vadászatról, és úgy táncoltak a zenére, ahogy
a falusiak ropták a napfordulókor rendezett mulatságon.
Rojer így játszotta végig a refrént meg a következő
versszakot, de hozzátett egy hangot, amivel jelezte a
feleségeinek, hogy hamarosan gyors váltás következik. A
versszak végén, amikor a démonok a megfelelő pozícióba
kerültek, mindhárman megpördültek, és fülsiketítő kiáltásokat
eresztettek meg az irányukba. A magúrok üvöltve menekültek
a térről, mint a kutyák, ha bottal ütik őket.
Már majdnem hallótávolságon kívülre kerültek, amikor
Rojer elkezdte a következő versszakot. A démonok
megtorpantak, és mozdulatlanná dermedtek, mint a vadászok,
amikor igyekeznek észrevétlenek maradni, nehogy elriasszák a
zsákmányukat. A Zsonglőr meglepő könnyedséggel fokozta a
feszültséget, amíg a magúrok már nem bírták tovább, és
csapkodva, vicsorogva rohangásztak fel-alá a téren, miközben
kétségbeesetten igyekeztek megtalálni a zene forrását, hogy
elhallgattassák.

 584 
 Rojer továbbra is csak hamis nyomokkal terelte őket a
legkülönfélébb irányokba. A rovások hálóján kívül állt egy régi
oszlop, amit lovak kikötésére használtak. Zenét vont köré.
Ott vagyok! Most támadjatok!
A magúrok azonnal felvisítottak, és rohamra indultak. A
meződémonok ugrottak először, karmaik mély barázdákat
szántottak a fába. Egy széldémon lecsapott az égből, és
nekiütközött az oszlopnak, letaszítva róla az egyik
meződémont. A két magúr összegabalyodva hullott a földre,
harapták, marták egymást. Fekete ichor fröccsent a kövekre,
majd a széldémon inkább az életét mentette, és menekülőre
fogta – bőrszerű szárnyaiban jókora hasadásokkal a levegőbe
emelkedett. A lángdémonok tüzet köptek az oszlopra, mire az
egy szemvillanás alatt égni kezdett.
Rojer aztán a kődémonra vitte át a zenét. A meződémonok
máris átugrattak rá, de a kődémon a karmai közé kapta az
egyiket, és összetörte a koponyáját a kockaköveken. A
másiknak a farkát kapta el, és úgy pörgette meg, mint egy
ember tehetné egy macskával. Újabb széldémon ereszkedett le,
de azonnal ki is tért, ahogy a kő feléje csapott a kezében tartott
másik magúrral, amit aztán olyan erővel vágott az egyik tornác
védőmezejéhez, hogy az azonnal megperzselődött a felcsapó
szikráktól, és füstölve, mozdulatlanul zuhant a földre.
Egy lángdémon a kő lábára köpött, mire az tüzet fogott, de
ettől még ugyanolyan könnyedséggel rúgta át támadóját a tér
túloldalára, ahol mágia villant, ahogy a lángdémon egy másik

 585 
védőmezőnek ütközött. Amikor a lángok elhaltak, kiderült,
hogy a kődémonnak semmiféle bántódása nem esett.
Rojer megengedett magának egy mosolyt. Amit eddig tett,
aztán bárkinek meg lehetett tanítani. A refrének, a varázslatok,
amikkel a démonokat félrevezette, valójában begyakorolt,
lejegyzett dallamok voltak. Mások talán nem voltak képesek az
ő triójukéhoz fogható lendületre és harmóniára, de
megtanulhatták, hogyan kell közelebb hívni vagy éppen
elkergetni a démonokat, hogyan kell elbújni előlük, és őrületbe
kergetni őket.
Ez azonban éppen csak a felszíne volt annak, amire Rojer
képesnek érezte magát a nőkkel az oldalán. Az igazi
finomságokat reménye sem lehetett lejegyezni. Azokat meg
kellett élni, rájuk kellett hangolódni az adott pillanatban, mert
nemcsak a démonok fajtájától függtek, hanem a hely
tulajdonságaitól is. Mindig az atmoszférára kellett építeni.
Ez az, amit soha nem sikerült megtanítania. Feleségeire
pillantott, csodálkozással és némi félelemmel vegyes tiszteletet
látott a szemükben. Még Amanvah arca sem maradt
rezzenéstelen, a dama’tingek ünnepélyessége tovaszállt. A két
nő csak utánozta Rojert, alkotni azonban egyedül ő volt képes.
Több is van a tarsolyomban, szerelmeim, gondolta a Zsonglőr,
majd ismét a démonok felé fordult. Ragadozóként kezdett
viselkedni, feleségeivel addig terelte a démonokat, amíg faj
szerint elválasztották őket egymástól. A dal időközben véget
ért, de Rojer egyre csak játszott, az utolsó refrént egyre
hangosabban és erősebben ismételte, hajlításokat és variációkat

 586 
adott hozzá olyan ütemben, hogy Amanvah és Sikvah biztosan
követni tudják. A démonok szorosan egymás mellé húzódtak,
sziszegtek, a levegőt karmolták. Rettegtek az előttük
összegyűlő erőtől, de menekülőre sem akarták fogni, mert nem
mertek hátat fordítani a rájuk vadászó ismeretlennek.
Aztán Rojer már arra figyelt, hogy fájdalmat okozzon nekik,
és átalakította a zenét fülsértő, disszonáns hangokká, amivel
mintha fizikailag bántalmazta volna a lényeket. Azok
visítottak, némelyik a kockakövekre zuhant, mások a fejüket
kaparták, mintha letéphetnék róla a zenét, és így
megszabadulhatnának tőle. Még a széldémonok is
gyötrelmesen vijjogtak a levegőben, de a zene nem engedte
őket, tehetetlenül rótták a köreiket odafent.
Rojer felnézett, és ismét változtatott a dallamon – lehívta a
széldémonokat az éjszakai égboltról. Itt van a fájdalmatok forrása!
Csapjatok le rá, és hallgattassátok el!
A széldémonok rémisztő sebességgel buktak alá, de Rojer és
a feleségei nem ott voltak, ahová a zene vezette őket, hanem jó
pár lábnyi távolságra onnan. A magúrok hihetetlen erővel
vágódtak a kockaköveknek, üreges csontjaik hangos
reccsenéssel törtek össze a becsapódástól. A teret egy
szemvillanás alatt betöltötték a tetemek darabjai.
Aztán a fadémonok következtek – úgy nyikorogtak, mint a
szélviharban majd derékba törő tölgyek. Rojernek az angiers-i
Tűznyelők jutottak eszébe, akik úgy tettek, mintha lenyelnék a
lángokat, majd egy szikra meg a szájukba vett alkohol
segítségével visszaköpték őket. Az ilyesmit általában alantas

 587 
mutatványnak tekintették – veszélyes magamutogatásnak,
amivel egyesek csak a tehetségtelenségüket leplezték. Az ezzel
fellépő Zsonglőrök gyakran megsérültek, az erdei
erődítményben pedig egyenesen törvény tiltotta a tűznyelést,
néhány nagyon különleges eset kivételével.
A Tűznyelők általában az elismertebb Zsonglőrök
produkciója előtt léptek fel. Az én produkcióm előtt most
lángdémonok lépnek fel, gondolta Rojer, majd kényszerítette őket,
hogy tüzet köpjenek a fadémonokra. Ugyanolyan
könnyedséggel vette célba a magúrokat, mint Wonda tette
volna az íjával.
A fadémonok azonnal tüzet fogtak, és a kővel ellentétben ők
nem voltak immunisak a lángokra. Sikítva hadonásztak, aztán
felkapták a lángdémonokat, és kiszorították az életet belőlük.
Elkéstek vele. A belőlük gomolygó fekete füst sűrű felhővé állt
össze fölöttük, ahogy parázsló testtel a földre rogytak.
Csak a kődémon maradt, majd nyolclábnyi izom és ín, egy
elpusztíthatatlan, göcsörtökkel teli páncél fedezékében. Némán
állt, akár egy szobor, de Rojer tudta, hogy kétségbeesetten
keresi őket, és közben pedig alig tudja kordában tartani gyilkos
dühét. A Zsonglőr elmosolyodott.
A trió körözni kezdett, egyre intenzívebben ismételték a
refrént, a hangjuk egyre magasabbra és magasabbra
emelkedett, miközben újabb rovásokat fedtek fel, hogy
fokozhassák a hangerőt. A démon üvöltött, karjait a fejére
szorította, és kétségbeesetten nézett körül menekülési útvonal
után kutatva. Rojer és a két nő azonban egyre szorosabbra

 588 
fogták körülötte a kört, a fájdalom már minden irányból
egyszerre érkezett hozzá. A démon megbillent, aztán fél térdre
ereszkedett – fájdalmas kiáltása felért a legédesebb zenével is.
Most már a tér körül a tornácokon álló emberek is befogták a
fülüket. Rojer feje is kezdett belefájdulni a rettenetes
hangerőbe, de mit sem törődött vele. Teljesen felemelte az állát
a hegedűről.
A kődémon még egyszer egész testében megrándult, aztán
hangos reccsenés hallatszott, mint amikor egy öreg fa törik
ketté a szélviharban. Repedések futottak végig a páncélján,
aztán a földre zuhant, és elpusztult.
Rojer azonnal abbahagyta a hegedülést, és a feleségei sem
énekeltek tovább. Csend ereszkedett a térre. Rojer belélegezte a
békességet a tomboló tapsvihar előtt.

 589 
 15. FEJEZET

A Papíros család asszonyai

v. u. 333 nyara
Tizenhat hajnallal újhold előtt

– CSUKD BE A SZÁDAT, DRÁGÁM! – mondta Elona Leeshának. –

Úgy nézel ki, mint egy fából faragott paprikajancsi. Leesha
odafordult, hogy visszavágjon, de egyszerre rádöbbent, hogy
valóban tátva maradt a szája. A fogai hangosan csattantak,
ahogy gyorsan becsukta. Ugyanebben a pillanatban a Felsőág
főterén összegyűltek hangos ordításban törtek ki, éljeneztek,
tapsoltak, a talpukat a földhöz csapkodták. Az egyik Sharum is
boldogan kiáltott fel, sőt mintha Kaval is megfeledkezett volna
a dühéről.
Érthető volt. A Sharumok semmit sem tiszteltek jobban,
mint a démonok elpusztításának képességét, márpedig Rojer
egészen hihetetlen tehetségről tett tanúbizonyságot az imént.
Úgy ölte meg a magúrokat, hogy közben hozzájuk sem ért.
Ilyet még a Shar’Dama Ka sem tudott. Csodálattal néztek rá,
éppen úgy, mint a falusiak. Még Gared tekintetében is

 590 
fanatikus tűz égett, pedig Leesha azt hitte, a férfi az ilyesféle
rajongást kizárólag Arlen számára tartogatja.
De az érdem nem egyedül Rojeré volt. Sokszor látta már,
amikor démonokat varázsolt el a hegedűjével, de arra még nem
volt példa, hogy így csengjen a füle, és a padló deszkái is
beleremegjenek a zenébe. Leesha le merte volna fogadni, hogy
ezúttal a hora mágiája is a Zsonglőr segítségére volt.
A tizenhét éves Amanvah-ra könnyű lett volna egyszerűen
egy lányként tekinteni – olyan lányként, akit Leesha egyszer
már legyőzött. Csakhogy a dama’tingek fehér köpenyét viselte,
ami azt jelentette, hogy járatos a démoncsontok mágiájának
titkaiban. Márpedig Leesha látta, mi mindenre volt képes
Inevera a horák segítségével. Amanvah nyilvánvalóan tett
valamit Rojer hegedűjével meg az ő és Sikvah torkát körülvevő
aranyszalaggal. A varázslat nyilvánvalóan felerősítette a zenét.
Leesha most már tisztában volt az elvvel: a csontok hatására
a rovások akkor is működésbe léptek, ha nem voltak a
közelben démonok. Máris kísérletezni kezdett, de a kráziai
szent nők évszázadok tapasztalatából merítettek, ő pedig
egyelőre tapogatózva kereste a lehetőségeket.
A tömeg még éljenzett, amikor kilépett a tornácról, és
csatlakozott a trióhoz. Rojer úgy hajolt meg, ahogy a színpadon
szokás, és intett a feleségeinek, hogy ők is tegyenek így. Sikvah
engedelmeskedett, és a szokásokat követve mélyebben hajolt
meg, mint a férje, bár mivel a máskor az ágyában viselt színes
selymek voltak rajta, a mozdulat egyenesen botrányosnak
hatott. Amanvah-t láthatólag feszélyezte a gondolat, hogy

 591 
meghajoljon a nála alacsonyabb rangúak előtt, ezért végül
megelégedett annyival, hogy biccentett, mint az anyahercegnő,
amikor egy pukedlit nyugtáz.
Rojer ragyogó mosollyal fogadta Leeshát, aki Amanvah
szisszenésével mit sem törődve megölelte.
– Rojer, ez hihetetlen volt! Csodálatos!
A Zsonglőr kisfiús mosolya azzal fenyegetett, hogy a fülét is
elnyeli.
– Nem lettem volna képes rá Amanvah és Sikvah nélkül.
– Való igaz. – Leesha a nők felé bólintott. – Olyan volt a
hangotok, mint a Teremtő saját szeráfjaié. – Mindkettejük
szeme tágra nyílt a dicséret hallatán, Leesha pedig ismét Rojer
felé fordult, mire azok észbe kaphattak volna. – Amanvah
rovásokat festett a hegedűdre?
Rojer bólintott.
– Csak az álltartóra. A rovásokkal olyan hangosan tudok
játszani, hogy összedől a pajta. És ha így zenélek, az olyan
érzés, mintha…
– Megteltél volna energiával? – kérdezte. – Ezután félig
süketnek kellene lenned.
Rojer meglepődött, aztán megforgatta az ujját a fülében.
– Hm. Még csak nem is cseng.
– Megnézhetem? – érdeklődött fesztelenül Leesha. Rojer
gondolkodás nélkül lecsatolta az álltartót, és átadta neki.
Amanvah emelte a kezét, hogy megakadályozza, de elkésett.
Leesha megragadta a tárgyat, és gyorsan hátralépett.
Kigombolta köténye egyik zsebét, és előhúzta belőle az

 592 
aranykeretes szemüveget, amit Arlen készített a számára. A
benne lévő lencséket nem csiszolták meg, de a keretbe vésett
rovások ugyanazzal a látással ruházták fel, ami Arlent is
hozzásegítette, hogy követni tudja a mágia folyását. Az
álltámasz szinte világított, rovásait mintha egyenesen
villámokból faragták volna ki. Leesha szinte az összeset
felismerte: voltak rajta mágiát elszívó és hanghoz kapcsoló
rovások, erősítő rovások és… rezonanciarovások is.
– Ezek nem csak az erősítést szolgálják, Rojer – mondta. –
Látok rezonanciarovásokat is.
Rojer értetlenül nézett rá.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy bármi, amit ennek a hegedűnek a közelében
mondanak, máshol is rezonál. – Leesha Amanvah-hoz fordult.
A nő fülébe illesztett ékkövek közül jó pár fénylett a mágiától. –
Egy fülbevalóban talán?
Amanvah-nak a szeme se rebbent, de a habozása így is
elárulta. Rojer a feleségére pillantott, és az arcán a vidámság
helyét máris sértettség vette át.
– Innen tudtad, hogy miről beszélgettünk a csapszékben?
– Összeesküvést szőttetek a… – kezdte Amanvah.
– Ne beszélj nekem mellé, hogy a démon vigye el! – csattant
fel Rojer. – Heteken át készítetted azt az álltámaszt. Ennek
semmi köze ahhoz, amit útközben tettem. Végig azt tervezted,
hogy kémkedni fogsz utánam.

 593 
 – A férjem vagy – védekezett Amanvah. – Kötelességem
támogatni téged, és megóvni a bajtól. Így segítséget küldhetek,
ha szükséged van rá.
– Mindig csak a hazudozás! – kiáltotta Rojer.
A Sharumok mozdulatlanná merevedtek – emelt hangon
szólni egy dama’tinghez főbenjáró bűnnek számított –, de
ezúttal nem siettek közbeavatkozni. Nyilvánvalóan továbbra is
a Zsonglőr képességeinek hatása alatt álltak. Még Enkido sem
reagált, csak várta, hogy gazdaasszonya jelt adjon neki.
– Mindig sietsz az Evejah-t idézni, ha ínyedre való belőle
valami – folytatta Rojer –, de biztosan nem tévedek abban,
hogy az igazmondást is elvárja tőletek.
– Ami azt illeti – vágott közbe Leesha –, a könyv
határozottan kimondja, hogy a chineknek tett eskük és ígéretek
nem számítanak, ha bármilyen módon akadályozzák Everam
szolgálatát.
Amanvah szikrázó tekintettel meredt rá, de Leesha csak
mosolygott, mint aki szinte várja, hogy a másik ellentmondjon
neki.
– A Magba ezzel az egésszel! – fortyant fel Rojer, majd
kikapta az álltámaszt Leesha kezéből, és a magasba emelte,
hogy a kockakövekhez vághassa.
– Ne! – kiáltotta egyszerre Amanvah és Leesha. Mindketten
a Zsonglőr keze után nyúltak, hogy megállítsák a mozdulatot.
Amanvah kíváncsian nézett a másik nőre.
– Láttad, mire voltál képes általa – szólt Leesha. – Ne hajítsd
el csak úgy dühödben.

 594 
 – Jól mondja, férjuram – vágta rá gyorsan Amanvah is. – Egy
hónapba vagy még többe is beletelne újat készíteni, ha
egyáltalán találnánk megfelelő darabot, amivel dolgozhatnék.
Rojer hűvösen pillantott a nőre.
– Amikor átadtad nekem a dobozt, az volt az első
gondolatom, hogy talán egy aranybilincs van benne. Ezek
szerint nem is tévedtem nagyot. Nem leszek a rabszolgád,
Amanvah.
– Rabszolgái vagyunk talán a tűznek, csak mert megégethet
bennünket? – kérdezte Leesha. – Most már tudod, mire képes
ez a holmi, Rojer. Betehetjük egy dobozba, amire
némítórovásokat festek. Ha azt akarod, hogy senki ne halljon,
egyszerűen elteheted, de ne pusztítsd el!
– Amúgy sem mennél vele sokra, ha egyszerűen földhöz
vágnád – tette hozzá Amanvah. – A mágia megerősíti a fémet
és a fát. Csak nehezen pusztíthatnád el, és semmi sem pótolja a
tudását.
Rojer láthatólag elkámpicsorodott. Szomorúan pillantott az
álltámaszra, aztán zsebre vágta, és visszafordult a fogadó felé.
– Megyek, lefekszem. – Elindult anélkül, hogy megvárta
volna, vele tart-e valaki. Amanvah és Sikvah úgy követték,
mint két kutya, Enkido pedig azonnal a nyomukba szegődött.
Néhány falusi kióvakodott a térre, hogy izgatott
borzongással közelebbről is szemügyre vegye a magúrok
tetemeit, de hamarosan egy széldémon vijjogása hasított az
éjszakába, és mindenki visszasietett a házába. Leesha maga is

 595 
elindult, bár a kendőjébe hímzett rovások elegendőek voltak
hozzá, hogy eltereljék róla minden magúr figyelmét.
Mielőtt belépett a fogadóba, még vetett egy utolsó pillantást
a fullajtárútra, ahol éppen egy Sharum vágtatott vissza Everam
Ajándéka felé.

Amikor végre egyedül volt a szobájában, Leesha sírni kezdett.

Nem értette pontosan a démonkockák működését, a
dama’tingek gondosan ügyeltek rá, hogy megőrizzék a
jövendőmondás titkait. Az Evejah említést tett egy jósrovásról,
azonban maga a szimbólum nem szerepelt a könyvben, és
Leesha gyanította, hogy semmiképpen nem tud rávenni egyet
sem Everam hitvesei közül, hogy önként megmutassa neki a
kockáit.
Az eddig összegyűjtött kevéske információ alapján annyit
azért összerakott magának, hogy a kockák nem szolgálnak
pontos jóslatokkal, inkább csak utalnak rá, hogy mit
tartogathat a jövő. Minden esély megvolt rá, hogy Amanvah
nem is sejtette, milyen mérget adott Leesha a Sharumnak, az
összetett ellenszert pedig amúgy is igencsak időigényes volt
elkészíteni. Mivel a harcos meglehetős sietséggel távozott,
feltehetőleg semmit sem kapott, ami segíthetett volna rajta.
Egyetlen napon belül gyengülni kezd majd. A második nap
végére meghal.

 596 
 Nem volt más választása. Nem tudta, hogyan fogadná
Ahmann a hírt, miszerint Leesha hadrendbe akarja állítani
Szabadítófalvát, hogy a falu védőbástyaként szolgáljon a
kráziai támadás ellen. Örökre nem titkolhatta el a dolgot a férfi
elől, de időre volt szüksége. Időre, hogy figyelmeztesse a
laktoniakat és Araine hercegnőt. Időre, hogy megtöltse
Szabadítófalvát emberekkel, és felkészítse őket az
elkövetkezendő holdfogyásra éppúgy, mint a Sharak Sunra.
Csakhogy ettől még ugyanolyan nyomorultul érezte magát,
úgyhogy bemászott az ágyba, és a fejére húzta a takarót.
Leesha most először gondolta úgy, bár soha ne ment volna el
Everam Ajándékába. Az éjre is, maradt volna inkább örökre
Rönkösházán. Sőt, jobb lett volna, ha elkerüli Bruna banya
kunyhóját, és soha nem tanulja ki a gyógyfüvészetet.
Nagyszerű papírkészítő válhatott volna belőle az apja
boldogságára.
De akármilyen jól is esett volna áthárítani a felelősséget,
Leesha tudta, hogy az ilyesmi mindig a könnyebbik megoldás,
ráadásul hazugság.
– Miért kell tanulnom a mérgekről? – kérdezte annyi évvel
ezelőtt.
– Hogy meggyógyíthasd, akit megmérgeztek – felelte Bruna.
– Attól, hogy megtanulod, milyen keverékek léteznek, és
melyik miféle tüneteket okoz, még nem leszel galád dudvász.
– Dudvász? – csodálkozott Leesha.
Bruna kiköpött.

 597 
 –A dudvászok bukott gyógyfüvészek. Alig hatásos
gyógymódokat árulnak, és nemesek ellenségeinek kevernek
pénzért mérget.
Leesha teljesen elképedt.
– Vannak nők, akik ezt teszik?
Bruna felmordult.
– Nem mindenki olyan kedves és erkölcsös, mint te,
drágaságom. Az egyik tanítványom is rossz útra tévedt. A
magúrok vigyenek el, ha engedem, hogy még egyszer
megtörténjen, de tudnod kell, mivel szállsz szembe.
Saját magammal szállok szembe, gondolta most Leesha. Embert
ölök a saját céljaim érdekében. Mennyivel vagyok jobb egy
dudvásznál?
Egész testében rázkódva tovább zokogott, amíg végül úrrá
lett rajta a kimerültség, és elaludt. De még alvás közben sem
talált menedéket, álmait az erőszak járta át. Ineverát látta maga
előtt, amint egyre lilább lesz a feje, miközben ő a nyakát
szorítja. Ahmannt, amint szótlanul figyeli a rizoni férfiakat
lemészároló, nőket megerőszakoló embereit. Garedet, akinek a
torkából bugyog a vér, miután Abban átvágta a mankójából
kiugró pengével. Rojert, amint az ágyában fojtogatják a saját
feleségei. Kavalt, amint agyonveri Wondát, és ezt
„gyakorlás”-nak nevezi. Baltásokat meg Sharumokat, amint
véres fejszéiket és lándzsáikat felemelve összecsapnak,
miközben Arlen és Ahmann hajszolja őket, hogy kaszabolják le
egymást.
És egy magányos Sharumot, amint holtan fekszik az úton.

 598 
 Hirtelen riadt fel, a gyomra forgott, és kis híján leesett az
ágyról, úgy sietett az éjjeliedényhez. Ki is lottyant a tartalma,
olyan kapkodva rántotta ki az ágy alól, de így sem volt elég
gyors, és a padlón a hányás összekeveredett az előző éjszakai
vizelettel. Csak térdelt, reszketve, öklendezve, az arcán
patakokban ömlöttek a könnyek. A szeme égett, és tudta, hogy
következik az újabb rettenetes fejfájások sorozata.
Ó, Bruna, mivé lettem?
Kopogtak az ajtón, mire Leesha mozdulatlanná dermedt. A
hajnal még csak lila sejtelem volt odakint. Ilyen korán biztosan
nem indul tovább a karaván.
Újabb kopogás.
– Menj el!
– Nyisd ki ezt az ajtót, Papíros Leesha, különben hívom
Garedet, és ő fogja berúgni – közölte az anyja. – Várd csak ki,
hogy megteszem-e.
Leesha lassan felállt, a lábai alig tartották meg a súlyát, a
gyomra továbbra is kavargott. Kerített egy tiszta ruhát, és
megtörölte vele az arcát, majd a hálóingére húzta a köntösét, és
szorosan megkötötte magán.
Az ajtóhoz lépett, és miután felemelte a reteszt, résnyire
kinyitotta. Soha nem rajongott érte, ha az anyja arcát látta meg
elsőként reggel, főleg ha Elona olyan képet vágott, mint aki
egészben lenyelt egy citromot.
– Most nem alkalmas… – kezdte volna Leesha, de Elona
mintha meg sem hallotta volna, azonnal becsörtetett a szobába.

 599 
Leesha felsóhajtott, behúzta mögötte az ajtót, és visszaejtette a
reteszt a helyére. – Mit akarsz, anyám?
– Azt hittem, kinőttél belőle, hogy felébressz engem meg
apádat a bőgéseddel – mondta Elona. – Lelkifurdalásod van
talán, amiért megölted azt a fiút?
Leeshának elkerekedett a szeme. Anyja rendszeresen
olvasott a gondolataiban, és mindig telibe trafálta, mi jár a
fejében, ő mégis mindannyiszor megdöbbent rajta.
– Hát ne legyen! – mordult fel Elona. – Azt tetted, amit
kellett, és a fiú tudta, mire vállalkozik, amikor a kezébe vette az
első lándzsáját.
– Ez nem ilyen egyszerű… – kezdte Leesha.
– Piha! – Elona egy kézmozdulattal elhessegette a
gondolatot. – Szerinted hány rizonit ölt meg, amikor elfoglalták
a várost? Hány életet mentesz meg, ha megakadályozod, hogy
meséljen?
Leesha érezte, hogy a térdei megadják magukat, és lerogyott
az ágy szélére, igyekezvén úgy tenni, mintha eleve
szándékában állt volna leülni. A gyomra olyan volt, mint egy
fortyogó fazék, amit túl gyorsan kevergettek, ezért a tartalma
arra készült, hogy kiloccsanjon a pereme felett.
– Különben nem tettem volna meg, de ez még nem jelenti
azt, hogy büszkének kell lennem rá.
Elona felhorkant.
– Az meglehet, de jobb, ha tudod, én büszke vagyok rád,
lányom. Tudom, hogy nem mondom annyiszor, ahányszor
megérdemelnéd, de tessék, így igaz. Nem hittem, hogy képes

 600 
leszel ilyen határozottan cselekedni. Örömmel látom, hogy
mégiscsak van benned valami belőlem.
Leesha összeráncolta a homlokát.
– Néha úgy érzem, máris túlságosan hasonlítok hozzád,
anya.
– Azt te csak szeretnéd – morogta Elona.
– Miért gondoltad meg magad? – kérdezte Leesha. – Hiszen
te akartad, hogy menjek feleségül Ahmannhoz, és engedjem,
hogy maga mellé emeljen.
– Azóta jobban megnéztem az országát – magyarázta Elona.
– Kizárt, hogy hátralévő ránctalan napjaimat hét réteg szövet
alatt töltsem, ami alól csak a szemem látszik ki. – Megigazította
a ruhája mély dekoltázsából kis híján kibuggyanó melleit. – Mi
értelme van egy ilyen bögynek, ha nem lehet közszemlére
tenni, aztán nevetni, ahogy a férfiak nyáladzanak, a nők meg
főnek a saját levükben?
Leesha felhúzta a szemöldökét.
– A ránctalan napjaidat?
Elona egy szigorú pillantással jelezte, hogy jobb lesz, ha a
lány ezt nem feszegeti tovább.
– Ha csak úgy elengeded azt a harcost, azzal kockára tettél
volna mindent, amiért dolgoztál. Jó, egy kicsit talán túl drámai
lett így a jelenet, de tagadhatatlan, hogy ez az utazás
Szabadítóháza érdekeit szolgálja. Ideiglenesen sikerült békét
teremtened, felderítetted az ellenség táborát, bölcs szavakat
súgtál a vezérüknek, elültetted benne a kételkedés magvát, és
sokat tanultál az elmedémonokról meg a csontmágiáról. Ha

 601 
Bruna banya még élne, büszkébb lenne, mint Baltás Jan, amikor
a legnagyobb bikáját mutogatja.
Leesha halványan elmosolyodott.
– Reménykedem benne. Éppen azon gondolkoztam, hogy
valószínűleg csalódást okoznék neki.
Elona az ablak felé fordult, és kritikusan vette szemügyre
saját tükörképét az üvegtáblában. Bár egyetlen férfi sem
láthatta, ösztönösen megigazította a haját, és elsimította a ruhát
a keblén.
– Talán egy kicsit. Bruna azért elvárta a tanítványaitól… Az
éjre, hát én is elvárom a lányomtól, hogy ha hentereg egy kicsit
a maga örömére a tollas ágyban, hát ne essen teherbe.
Leesha arcát elöntötte a pír.
– Hogyan?
Elona a gusztustalan keverékre mutatott a padlón, de
feltakarítani láthatólag nem állt szándékában.
– Sokszor láttalak már ennyit nyafogni, lányom, de hányni
még sosem. Az éjre, emlékeim szerint soha életedben nem
dobtad ki a taccsot. Nem csak a tőgyeidet meg a hátsódat
örökölted anyádtól, hanem a gyomrodat is. A vasszöget is
megemésztjük. – Mosolyogva ütögette meg a hasát. – De amíg
idebent voltál, okádtam, mint a kutya.
Leesha kavargó gyomra hirtelen görcsbe rándult.
Megpróbált nyelni, ahogy fejben gyorsan kiszámolta, hány nap
telt el az utolsó vérzése óta, de nem tudott a torkában lévő
gombóctól. Igaz lehet?

 602 
 Még annál is sietősebben nyúlt a sokzsebes kötényéért, mint
ahogy az imént az éjjeliedényre vetette magát. Mint egy
Zsonglőr a színes labdákkal, olyan fürgén dolgozott a
gyógyfüvekkel és az eszközökkel – addig őrölt és
kotyvasztatott, amíg végül egy kis üvegcsére való tejfehér
folyadékot tartott a kezében. Magába nyúlt egy
szövetdarabbal, amit aztán beletett az üvegcsébe, és
visszatartotta a lélegzetét.
A tüdeje gyorsabban megadta magát, mint ahogy a
vegyületek reagálhattak volna. Elfordult inkább, és ezresével
számolni kezdett hát, várva, mikor nézheti meg, hogy a
folyadék az üvegcsében tejfehérről rózsaszínre változott-e.
Egyezer. Kétezer. Háromezer…
– Úgyis tudod, mit fog mondani – közölte Elona. – Ne a
körmödet rágd, inkább gondold ki, hogy mihez fogsz kezdeni
vele.
Leesha felhúzta a szemöldökét.
– Hogyhogy mihez fogok kezdeni vele?
– Ne játszd nekem a hülyét, édes lányom! – csattant fel
Elona. – Én is Bruna tanítványa voltam. Ha akarod, könnyedén
megszabadulhatsz a problémától.
– Komolyan, anya? – kérdezte keserűen Leesha. – Éppen te
akarsz megöletni velem egy gyereket, aki egész életemben
erőltetted, hogy szüljek végre?
– Ez nem gyerek, hanem egy idea – jelentette ki Elona. –
Méghozzá nagyon rossz. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy
az ember lássa, mekkora rést vág ez a csecsemő a rovásaink

 603 
védőmezején. Minden démonok anyja is könnyedén átlovagol
rajta, ha úgy tartja kedve.
Százezer. Százegyezer. Százkétezer…
Leesha olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy azt hitte,
rögtön lötyögni kezd.
– Nem! Ha már hányok, akkor megvan egy ideje. Ez egy
élet, nem egy idea. Panaszkodtál, hogy nem használtam ki a
legtermékenyebb éveimet, anya, és igazad is volt. Ha a
Teremtő így akar gyereket adni nekem, hát én elfogadom tőle.
Elona a szemét forgatta.
– Rossz pillanatot választottál, hogy szóba állj vele. – A nő
rántott egyet a vállán. – De ha nem szabadulsz meg tőle, akkor
sürgősen csábíts el valakit, méghozzá a lehető
leglátványosabban, hogy időt nyerj magadnak.
Leeshának tátva maradt a szája.
– Esküszöm, anya, ha csak kiejted a szádon Gared nevét…
Elona meglepő módon elfintorodott, és újból csak legyintett.
– Pff! Jobbat is kaphatsz te Baltás Garednél! Próbálkozz újra
a másik Szabadítónál, most, hogy úgy belejöttél. A vak is látja,
hogy milyen feszült, és ráférne, hogy valaki lecsapolja.
Rendezd le őt is olyan jól, mint azt a sivatag démonát, és
mindketten a tenyeredből fognak enni. Mire eljön a tél, lesni
fogják minden szavadat.
– Vagy egymásnak esnek az összes hadra fogható
emberükkel – jegyezte meg Leesha.

 604 
 – Te is tudod, hogy az elkerülhetetlenül megtörténik, ha a
fene fenét eszik is. Annyit tehetsz, hogy te szabod meg, hol és
hogyan kerül rá sor.
Leesha elhúzta a száját.
– Semmit sem gyűlölök jobban ezen a világon, mint amikor
igazad van, anya.
Elona kuncogott egy sort.
– Ellenben nemigen fogjuk tudni meggyőzni róla a
Rovásembert, hogy a gyerek az övé – folytatta Leesha. – Többé
nem hajlandó úgy közeledni hozzám. Retteg tőle, hogy ha
gyereket nemz, akkor ártani fog neki a démonmágiájával.
Elona vállat vont.
– Hát mondd neki, hogy pommteát iszol. Áztass ki pár
levelet, és hagyd elöl őket, hogy láthassa. Hitesd el vele, hogy
csak az élvezetért csináljátok.
Háromszázötvenezer. Háromszázötvenegyezer.
Háromszázötvenkétezer…
Leesha megrázta a fejét.
– Ennyire nem hiszékeny, anya.
– Egy démonszart nem! – jelentette ki Elena. – Férfi, Leesha.
Egytől egyig az összesnek szüksége van rá, hogy időnként
lerendezzék a pöcörőjét. Vedd a szádba párszor, úgy édesgesd
vissza magadhoz, aztán ha biztonságban érzi magát, itasd le, és
pattanj rá. Vége lesz, mire rájönne, mi történik vele. –
Elégedetten elmosolyodott. – Ha elég jól csinálod, még pár
újabb fordulóra is kapható lesz.

 605 
 Leesha gyomra megint forogni kezdett. Maga sem akarta
elhinni, hogy komolyan fontolóra veszi az ötletet.
– És amikor nem egészen egy év múlva feltűnik neki, hogy a
gyereknek barnás a bőre, a szeme sarka meg felfelé hajlik?
Elona vállat vont.
– Azt sosem tudhatjuk. Lehet, hogy rád hasonlít majd.
Rajtad sem látszik egyáltalán semmi Ernyből, és ez így is van
rendjén.
– Jobban örülök, hogy a szívét örököltem – bólintott Leesha.
– Meg azt, ami a fülei között van.
– Igen, de éppen olyan tökös lány vagy, mint én – mondta
Elona. – És ezért köszönetet mondhatsz a Teremtőnek. Aznap,
amikor a kráziaiak megérkeznek Szabadítóházára, Papíros
Ernal egy dolgot fog tenni: összehugyozza magát. Magadban
sem vagy éppen tehetetlen, de ha eljön az idő, nem árt majd, ha
lesz egy erős férfi az oldaladon.
Leesha legszívesebben ráordított volna az anyjára, de nem
találta meg hozzá magában az erőt. Elona szavaiban újabban
egyre több volt a ráció. Vajon ő maga változott meg, vagy
inkább Leesha?
Hétszázezer. Hétszázegyezer. Hétszázkétezer…
– Semmivel sem bízom jobban a Rovásemberben, mint a
sivatag démonában – közölte Leesha.
Elona még egyet rántott a vállán.
– Akkor keress mást. Tévedtem a hegedűs kölyökkel
kapcsolatban. Van benne erő, és akkor is számíthatnál rá, ha az
a gyerek egyenesen Jardir villás szakállával születne meg. Róla

 606 
viszont lemaradtál… hacsak nem akarsz piszkosabb
játszmákba kezdeni.
– Rojer házassága az én segítségem nélkül is éppen elég
zűrös.
Elona bólintott.
– Akkor csak egyetlen lehetőség maradt.
Leesha az anyjára nézett, akinek diadalmas mosoly jelent
meg az arcán.
– Anya…
Elona felemelte a kezét.
– Rám parancsoltál, hogy ne mondjam ki a nevét, és nem is
fogom, de gondolkodj el rajta. Erős, mint egy ökör, és bátrabb,
mint bármelyik másik férfi Szabadítóházán. A Baltások mind
őt követik, ha a Rovásember nincs a faluban. És szeret téged. A
maga állatias módján a kezdetektől szeretett. Ráadásul
mindehhez borsónyi agy tartozik. Egy ilyen férfi mellett te
lehetnél Szabadítóháza ura.
Egymillió, gondolta Leesha, és megint ránézett az üvegcsére.
Elszorult a szíve.

Egy maroknyi, forrásban lévő vízbe áztatott gyógyfű

lecsillapította Leesha gyomrát, de azok közül, amiket be mert
venni, semmi sem csillapította a lüktető fejfájását. Amikor
Elonával Végre kiléptek a szobájából, Garedet, Wondát és

 607 
Ernyt a csapszékben találták, ahol üres tányérjaik mellett ülve a
zabkásájukra vártak.
Shamavah a fogadóssal alkudozott. Szokás szerint mindent
rossznak talált, és Sim a testtartásából ítélve hajlott rá, hogy
elfogadjon bármilyen felkínált összeget, csak tűnjön már el a
szeme elől ez a nő.
Anélkül, hogy felnézett volna, Shamavah a két újonnan
érkezett nőre mutatott, és az egyik feketébe öltözött dal’ting
már el is vette Leesha zsákját. Leesha legszívesebben tiltakozott
volna, de kimerült volt, fájt a feje, és alig állt a lábain. Ő is
kapott egy tányért, de oda sem hederített rá, csak várt
türelmetlenül. Semmi másra nem vágyott, csak hogy
beszállhasson végre a kocsijába, és mindenki hagyja békén.
Igazság szerint úgy tűnt, senki nincs különösebben beszédes
kedvében, és csak feszengve forgatták a fejüket, miközben
Shamavah amúgy teljességgel elfogadható dolgok miatt
szidalmazta Simet. Ez addig ment így tovább, amíg Leesha már
legszívesebb sikított volna.
– Az éj szerelmére, csak fizessen már neki! – csattant fel. –
Jók voltak a szobák! – Mindenki összerezzent a hirtelen
kiáltásra.
Samanvah meghajolt.
– Ahogy a Szabadító jegyese kívánja – mondta szárazon.
Gyorsan kiszámolta az érméket, és már indultak is.
A lépcső tetején álló Enkido bekopogtatott egy ajtón, majd
kisvártatva előbukkant Amanvah, Sikvah és Rojer.

 608 
 Rojert szinte testőrökként vették körül a feleségei, ahogy
lesiettek a lépcsőn, és kiléptek az ajtón. A két nő égő tekintettel
meredt Leeshára, mintha csak jelezni akarták volna neki, hogy
ne merészeljen a közelükbe menni.
Nem mintha Leeshának ilyesmi akár csak eszébe is jutott
volna. Az inga annyiszor lengett ide-oda előző éjjel, hogy már
alig emlékezett rá, ki haragszik kire, és miért. Nem szállhatott
be elég gyorsan abba a kocsiba.
Amikor ennyire fájt a feje, még a fény is bántotta. Amíg
megtette a tornác árnyékát a kocsi lépcsőjétől elválasztó pár
lábnyi távolságot, úgy érezte magát, mintha hirtelen a
csontszáraz kráziai sivatagba került volna, ahol Ahmann
elbeszélései alapján rettenetes erővel tűzött a nap. Amint
odabent volt, szorosan behúzta a függönyt.
Erny a túlsó sarokban telepedett le, és kérés nélkül maga is
elfüggönyözte az ablakát, bár egy keskeny sávra való
napsugarat azért megtartott magának, hogy megvilágítsa az
ölében heverő könyvet. Elona a lányával szemben ült le, de
szerencsére csendben maradt, gondolatai messze jártak.
Leeshának el kellett ismernie, hogy az anyja még mindig
gyönyörű. Annyira, hogy ha valaki nem ismerte, távolba
révedő tekintetét látván csinos, de butácska nőnek
gondolhatta. Mint minden mást, Elona ezt a tekintetet is
gondosan kidolgozta. Minden volt, csak butácska nem, mint
ahogyan azt sokan a saját kárukon tanulták meg. Mindenki azt
mondta, hogy Leesha az apjától örökölte az eszét, de ő nem

 609 
volt ebben annyira biztos. Papíros Elonáról sok mindent el
lehetett mondani, de azt biztosan nem, hogy buta.
Ahogy telt a délelőtt, Rojer kocsijából sem muzsikát, sem
kéjes sikkantásokat nem lehetett hallani. Kiabálást annál
inkább. Rengeteget. És ami rosszabb volt: a veszekedések
között hosszú, fájdalmas csendeket.
Amikor megálltak ebédelni, Leesha csak vizelni szállt ki, és
hogy magával vigyen egy tál ételt a kocsijába. Megpillantotta a
lábait nyújtóztató Rojert, de távol tartotta magát tőle, hogy ne
provokálja a közelben álló Sikvah-t.
Bármelyik kasztba tartoztak is, a kráziaiak mind
elcsendesedtek, amikor Rojer a közelükbe ért, aztán
összesúgtak a háta mögött, amikor odébbállt. Nyilván gyorsan
terjedt a Zsonglőr éjjeli produkciójának híre.
Leesha estére sokkal jobban érezte magát. A kráziaiak
kérdés nélkül kikerülték a következő falut, és éjszakára inkább
a kocsikból formáltak kört az út mellett. Leesha bejárta a tábort,
megvizsgálta a rovásokat, de a kráziaiak körei erősek voltak. A
kocsik mellett Sharumok álltak, és a rovások nyújtotta
biztonságból pontos döfésekkel terítették le az arra tévedő
démonokat. Wonda ugyanezt tette, íjával tisztította meg a
környéket a magúroktól. Gared minden alkalommal odalépett,
és gyorsan végzett velük rovásos fejszéjével vagy bozótvágó
késével.
Leesha ránézett, és arra gondolt, amit az anyja mondott neki.
Gared valóban jóképű volt, és még szerette is valaha, mielőtt

 610 
kiderült, hogy önző, és olyan mértékben szeretné kisajátítani őt
magának, hogy azt már nem lehetett elviselni.
De vajon nem ilyen volt-e a többi férfi is, akiket megismert?
Egyikük sem felelt meg neki igazán. Gared rosszabb lett volna,
mint Rojer, Marick, Arlen vagy akár Ahmann?
Leesha saját sátrat kapott. A földre terített szőnyeg meleg
volt, az ágyként szolgáló párnák csábítóak. A bejárat előtt
Wonda állt őrt készenlétben tartott íjjal.
Leesha kívánságára a hatalmas termetű lány hozott egy kis
tálkányi démonichort az egyik áldozatából. A rovásos
szemüveggel nézve a folyadék erősen ragyogott a mágiától.
Leesha fogott egy lószőrből készült ecsetet, és a félrevezetés
meg a zűrzavar rovásait festette a legegyszerűbb kendőjére,
majd hozzáadott még pár szimbólumot, amiket azon az éjjelen
tanult meg, amikor Inevera foglyul ejtette a hálószobájában.
Ezek a rovások egyszerre irányították a mágiát emberek és
démonok felé.
A rovások halványan világítottak, ahogy Leesha a vállára
kanyarította a kendőt, és félrehúzta a sátor bejáratát borító
vásznat. Wonda mozdulatlanná merevedett, és erősen
hallgatózott, de a tekintete éppen úgy átsiklott Leesha testén,
mint a magúroké Rojeren. A nő megvizsgálta a bejáratot, és be
is lesett a sátorba, ahol Leesha úgy rendezte el a párnákat meg
a pokrócokat, hogy úgy tűnjön, mintha ott aludna köztük.
Wonda felmordult, visszaengedte a vásznat, és újra elfoglalta
őrhelyét a tábor előtt.

 611 
 A nyílt színen is rejtve maradó Leesha a mit sem sejtő
Sharum őrszemek között átsietett a tábor túlsó végébe Gared
sátrához. Még mindig nem volt benne egészen biztos, mit is
akar valójában. Ha rá is veszi magát, és összefekszik a férfival,
gyaníthatóan akkor sem lesz elég bátor hozzá, hogy anyja
utasításai szerint hagyja magát rajtakapni. Ha pedig nem derül
ki a dolog, mi értelme az egésznek?
Mély lélegzetet vett, elszánta magát, és a sátor bejárata felé
nyúlt, mielőtt azonban megfogta volna, mély férfihangot
hallott odabentről, és mozdulatlanná dermedt.
– Asszonyom, nem csinálhatjuk ezt így tovább. Nincs
rendjén.
– Nem bántad, amikor megtanítottalak rá, mit hova kell
tenni, pedig apád tízlábnyira aludt – mondta Elona. – Most
akkor mi nincs rendjén?
Mozgolódás hallatszott, aztán Gared felnyögött.
– Még egyszer utoljára – szólt Elona. – Csak hogy ne felejts
el!
– Rajtakapnak bennünket – aggodalmaskodott Gared, de
aztán folytatódott a mozgolódás, és ezúttal Elona nyögött fel.
– Eddig még nem kaptak rajta – sóhajtott a nő.
Bőr csattant ritmusra bőrhöz, mire Leeshát megint elfogta a
hányinger. Félrerántotta a bejárat vásznát, belépett, és ledobta
magáról a kendőt. Elona átkarolta a férfi nyakát, aki a
levegőben tartotta őt a combjánál fogva. A nő szoknyája
felcsúszott a derekáig, Gared nadrágja pedig a bokájánál
gyúródott össze.

 612 
 – Most már igen – szólt Leesha.
– Az éjre! – kiáltotta Gared, és azonnal elengedte Elonát, aki
felkiáltott, ahogy csupasz feneke a sátor kemény
vászonpadlójára huppant.
Leesha csípőre tette a kezét.
– Ahányszor csak azt hiszem, hogy már nem süllyedhetsz
mélyebbre, anya, mindig bebizonyítod, hogy mekkorát
tévedtem.
– Ó, mintha nem bagoly mondaná verébnek – mormogta
Elona, miután feltápászkodott, és megigazította a szoknyáját.
Gared felrántotta a nadrágját, és megkísérelte
visszagyömöszölni bele továbbra is meredező hímtagját. A
próbálkozás reménytelennek bizonyult.
– Ha elmondom apának… – kezdte Leesha.
– Nem mondod el – vágott a szavába az anyja. – Vagy azért,
mert tudod, mit tenne egy ilyen hír szerencsétlen apáddal,
vagy ha ebbe nem gondolsz bele, akkor a gyógyfüvészesküd
miatt.
– Ennek semmi köze a gyógyfüvész mesterséghez –
jelentette ki Leesha.
– Mindennek köze van hozzá, amíg azt a kötényt viseled! –
vágott vissza Elona. – Vajon előfordult, hogy Bruna kiteregette
a faluban valakinek a szennyesét? Garantálom neked, hogy
mindenről tudott. – Felszegte az állát. – Aztán meg nem én
vagyok az egyetlen, aki titkol valamit. Mit keresel itt az éjszaka
közepén, lányom?

 613 
 Leesha Garedre pillantott, de a férfi hátat fordított nekik, és
továbbra is a nadrágjával matatott. Elona lehetetlenné tette a
további próbálkozást, és ezt mindkét nő tudta.
– Gyere velem! – mondta Leesha, és kendője egyik végét az
anyja vállára terítette, gondolván, a rovások megóvják
mindkettejüket, ahogy visszatérnek a saját sátraikba.
Miután Garednek sikerült befűznie a nadrágját, bűntudatos
tekintettel fordult vissza feléjük.
– Megint csalódnom kellett benned, Baltás Gared – szólt
Leesha. – És éppen, amikor kezdtem azt hinni, hogy
megváltoztál.
Gared láthatólag le volt sújtva.
– Nem az én hibám!
– Hát persze hogy nem! – csattant fel Elona, ahogy belépett
Leesha kendője alá, és együtt a sátor kijárata felé fordultak. –
Papíros asszonyság megerőszakolt, és te olyan tehetetlen
voltál, mint egy rizoni szűz, amikor megjöttek a Sharumok.

Leesha ezúttal felkészült a reggeli rosszullétre, és sikerült

túlesnie rajta anélkül, hogy bárki is észrevette volna, mi történt.
Ebédidőre már jól érezte magát.
Miközben a lábait nyújtóztatta, odalépett hozzá Gared.
– Beszélhetnénk esetleg?
Leesha felsóhajtott.
– Nem hiszem, hogy lenne mit mondanod, Gar.

 614 
 A férfi bólintott.
– Hát, végül is gondolom, megérdemlem.
– Gondolod? – kérdezte Leesha. – Gared, te összefeküdtél az
anyámmal!
– Nem mindegy neked? Rég kijelentetted, hogy nem vagy a
jegyesem többé, és azóta nem is erősködtem. Nem tartozom
neked semmivel.
– És apámnak, aki befogadott, amikor odalett az otthonod? –
kérdezte Leesha. – Neki sem tartozol semmivel? Vagy a saját
apádnak?
Gared széttárta a karját.
– Te nem tudod, milyen volt, Leesh. Miután Bruna
kényszerített, hogy az egész falu előtt bevalljam, hogy
hazudtam rólad, egyetlen lány sem lett volna hajlandó
kettesben maradni velem egyetlen pillanatra sem. Még azután
sem, hogy te elmentél Angiers-be. Nagyjából annyira voltam
népszerű, mint a csalán.
– Meg tudom érteni őket – jegyezte meg Leesha.
Gared érezhetően szívesen felfortyant volna, de visszafogta
magát.
– Talán igazad van. De magamra maradtam. Anyád volt az
egyetlen nő a faluban, aki törődött velem. Egyedül ő nem
vágott olyan arcot, mint aki legszívesebben leköpne. –
Felsóhajtott. – És ha úgy esett rá a fény, borzasztóan hasonlított
hozzád. Ha becsuktam a szemem, el tudtam képzelni, hogy…

 615 
 – Pfuj! – kiáltott fel Leesha. – Nem akarom hallani, hogy rám
gondoltál, amíg… – Érezte, hogy visszatér a hányingere, epe
íze tolult a szájába.
– Ne haragudj – mondta Gared –, csak őszinte akarok lenni.
Mindig is vágytam utánad.
Leesha a férfi lába elé köpte a keserű nyálat.
– Tizenöt évvel ezelőtt megkaphattál volna, csak annyi lett
volna a dolgod, hogy tartsd a szádat.
– Tudom – bólintott a férfi. – Minden éjjel elátkozom magam
érte. Ezért vagyok folyton ennyire dühös. De azon szoktam
gondolkodni, nem ez volt-e eleve a Teremtő terve.
– Hogy mi? – húzta fel a szemöldökét Leesha.
– Az egész világ más lenne, ha jegyesek maradtunk volna –
magyarázta Gared. – Talán soha nem kerültél volna Brunához,
és soha nem mentél volna el a szabad városokba. És akkor haza
sem hoztad volna magaddal a Szabaditót.
– A Rovásember nem a Szabadító, Gared – mondta Leesha.
– Honnan tudod? Miért vagy benne olyan biztos, hogy
mindent tudsz? Talán a Teremtő okkal intézte úgy, hogy ne
legyen tökéletes. Talán bennünket is próbára tesz. Talán a
Szabadítónak csak az a dolga, hogy megmutassa az utat, de
nekünk kell végigmennünk rajta.
Leesha meglepetten pillantott a férfira.
– Nocsak, Baltás Gared, mikor kúsztak ilyen mély
gondolatok abba a nehéz fejedbe?
Gared elfintorodott.

 616 
 – Neked én csak egy fajankó vagyok, igaz? Nem is
érdemlem meg, hogy azzal a nagy eszeddel odafigyelj rám.
– Gared, nem úgy értettem…
– Dehogynem – szakította félbe a férfi. – Mindig olyan
alázatos vagy, de ez csak színjáték. Valójában leereszkedsz
hozzánk, együgyűekhez. – Ezzel megfordult, hogy
odébbálljon.
Leesha megragadta a karját.
– Ne menj el!
De Gared kitépte magát a kezéből, és még csak
hátrapillantani sem volt hajlandó.
– Nem, értem én – szólt. – A Papíros család asszonyainak
csak az erős fejszém meg a kemény farkam kell.
Elviharzott, Leesha pedig magányosabbnak és
zavarodottabbnak érezte magát, mint valaha.

 617 
 16. FEJEZET

Ahol khaffitnak nincs helye

v. u. 333 nyara
Huszonnyolc hajnallal holdfogyás előtt

INEVERA MEGIGAZÍTOTTA a párás zöldvidéki nyárban

kellemetlenül fojtogató szövetet. Ahányszor csak kifújta a
levegőt, újabb adagra való pára tolult a csuklyája alá. A
nedvesség összetapasztotta izzadságtól eleve lucskos haját.
Évek óta még csak arra sem kényszerült rá, hogy a dama’tingek
pihekönnyű köpenyét viselje, aminek fehér szövetén elcsúszott
a nap fénye, a bőre pedig úgy lélegzett alatta, mintha nem
takarta volna semmi. Az ehhez hasonló kirándulásokon kívül
pedig egyetlenegyszer sem öltötte magára a dal’tingok fekete
ruháját, és ilyenkor is mindig elgondolkodott rajta, hogy a nők
vajon hogyan bírják elviselni ezeket a holmikat.
Mély lélegzetet vett. Ez csak szél. Amit más képes eltűrni, azt
neked is muszáj.
Az álca szükséges volt, és minden kényelmetlenséget
megért, mert másképpen nem szabadulhatott volna el a
palotából, és siethetett volna át zavartalanul az új bazáron.

 618 
Nem mintha a testi épségét féltette volna – kevesen mernének
rátámadni, és egészen biztosan sokkal többen sietnének a
védelmére szükség esetén –, de a Damajah nem közlekedhetett
kíséret nélkül, és egészen biztosan bámészkodók tömege gyűlt
volna össze, mint madarak a szétszóródott magvakra, így
pedig lelepleződött volna a legféltettebb titka.
A kockái nélkül még inkább szüksége volt anyja tanácsaira,
mint valaha, hogy menedéket találjon a szél elől, ami azzal
fenyegetett, hogy kettéroppantja a leghajlékonyabb pálmafát is.
Az új bazár Everam Ajándékában közel akkora sem volt,
mint a kráziai nagy bazár, de napról napra terjeszkedett, és
máris látni lehetett, hogy hamarosan felnő majd a
kereskedelem hatalmas déli központjához. A közvetlenül a
város határában lévő faluban Abban állította fel az első sátrat,
amikor a Szabadító csapatai elfoglalták Everam Ajándékát. Fél
évvel később az új bazár elnyelte az egész falut,
továbbterjeszkedett a környező földekre is, és viszonyítási
pontként szolgált az ország árusainak, kereskedőinek,
földműveseinek egyaránt.
A kereskedők és gazdáik, a damák nem spóroltak a
költségekkel, ha az árujuk védelméről volt szó. Az utcák
vonalai rovásokat rajzoltak ki, nagyjából úgy, mint
Rönkösháza utcái északon, és a hatást alacsony falakkal is
felerősítették. Ha leszállt az éj, őrjáratok ügyeltek rá, hogy
senki ne járkáljon odakint. Napközben azonban árukkal
pakoltak tele minden talpalatnyi helyet, és a sátrak előtt

 619 
dal’tingek, khaffitok és chinek kínálták hangos kiáltásokkal a
portékáikat.
Inevera végigsietett a kanyargós utcákon, csak itt-ott állt
meg egy bódénál vagy egy standnál, hogy beletegyen valamit a
kosarába. Éppen olyan volt, mint bármelyik egyszerű Jiwah
Sen, aki a családi vacsora hozzávalóit vásárolta meg éppen.
Beleélte magát a szerepbe, és úgy alkudott különféle
zöldségekre meg egy darabka sóra, mintha a legtöbb nőhöz
hasonlóan neki is minden draki számított volna. Eszébe jutott,
milyen lehetett Manvah-nak, amikor négy embert próbált
etetni annyi pénzből, ami háromnak is csak szűken lett volna
elég. Furcsamód még pihentette is a kaland. Inevera tudta,
hogy Everam Ajándékában minden nő irigyli a Damajah-t,
néha mégis vágyott rá, hogy az legyen a legnagyobb gondja,
hogyan győzheti meg a kereskedőket, hogy a piaci ár alatt
adják el neki a portékáikat.
Már majdnem megérkezett az úti céljához, amikor az egyik
Sharum őr rápaskolt a fenekére. Minden önuralmára szüksége
volt, hogy ne törje el ott helyben a férfi karját. Ehelyett vett
inkább pár mély lélegzetet, mintsem hogy puszta kézzel
megölje a társaival együtt, ahogy a harcosok nevetve
odébbálltak. Ha fehéret visel, egy pillanatig sem habozik, és
minden joga meg is lett volna végezni a férfiakkal. De hát
fekete köpeny volt rajta, és ki adna egy dal’ting szavára egy
Sharummal szemben?
Gyakrabban kellett volna a bazárba járnom, gondolta.
Elvesztettem a kapcsolatot a hétköznapi emberekkel.

 620 
 Az apja az anyja sátrának bejáratánál állt, és hangos
kiáltásokkal igyekezett becsalogatni a reménybeli vevőket. Bár
a halántéka már őszült, az évek nem bántak el Kasaaddal.
Közönséges pótlábát fényes fából faragott, ízületekkel és
rúgókkal ellátott végtagra cserélte. Most is bottal járt, de inkább
használta arra, hogy a bámészkodókat fenyegesse vele,
mintsem hogy támaszkodjon rá.
Azóta sem ivott, csodálkozott Inevera, és a férfi messzire
hangzó, öblös nevetése megmelengette a szívét. Teljesen más
volt ez, mint a sakálokra emlékeztető harsány röhögés, amit a
többi Sharummal együtt produkáltak, miután jól benyakaltak
couziból. Ez egy boldog, a sorsával elégedett ember nevetése
volt.
Kasaad egészen más ember lett, mint akit Inevera
gyerekkorában ismert. El sem akarta hinni, hogy valóban ő az
apja – ugyanaz a férfi, aki megölte Solit.
Inevera akár vissza is nyelhette volna a könnyeit, de hagyta,
hadd folyjanak, úgyis csak elkeveredtek a verítékkel az arcán, a
vastag fekete fátyol mögött. Miért ne sirathatná meg a bátyját,
vagy akár az apját? Úgy tűnt, mindketten meghaltak aznap
éjjel, és Manvah új férjet talált magának: olyat, aki méltóbb volt
hozzá, ha nem is tartozott a Sharumok közé.
Manvah sátra folyamatosan növekedett az évek során,
ahogy a nő az egyszerű kosárfonáson jócskán túlmutató, egyre
változatosabb üzleti tevékenységekbe kezdett. Jó is volt ez így,
hiszen a pálmafák, amik valaha ellátták alapanyaggal, most
több száz mérföldre délre voltak. Itt szőnyegekkel,

 621 
falikárpitokkal, zöldvidéki anyagokból, vesszőből meg
kukoricacsuhéból fonott holmikkal lehetett kereskedni. Aztán
cseréptárgyakkal, sokvégnyi szövettel, füstölőkkel és száz más
dologgal.
Inevera nemegyszer felajánlotta a kockákat Manvah-nak,
hogy a segítségükkel a riválisai elé kerülhessen, ahogyan
Baden dama is csinálta, de anyja mindig visszautasította.
– Everam elleni vétek lenne, ha a dama’tingek mágiájával
tölteném meg az erszényemet – mondta ilyenkor egy kacsintás
kíséretében. – És nem is szórakoznék olyan jól.
– Everam áldása kísérjen, nagytiszteletű anya – mondta egy
fiú, amikor Inevera belépett a sátorba. – Segíthetek esetleg
valamiben?
Inevera vetett rá egy pillantást, és elszorult a szíve. A fiú
még barna ruhát viselt, ami azt jelentette, hogy nem hívták
Hannu Pashra, mégis olyan volt, mintha Soli állna előtte –
vagyis a gyerek, aki a bátyja valaha volt. Inevera ösztönösen
kinyújtotta a kezét, és összeborzolta a fiú haját, éppen úgy,
ahogyan a bátyja tette valaha vele. A gesztus váratlanul
barátságosra sikerült, és a fiú meglepődve hőkölt hátra.
– Bocsáss meg! – mondta Inevera. – A bátyámra
emlékeztetsz, akit rég magával ragadott az éjszaka. – A fiú
értetlen tekintetét látva megint megsimogatta a fejét. – Először
körülnézek, aztán hívlak, ha szeretnék megvenni valamit.
A fiú bólintott, és megkönnyebbülten elsietett.
– Kasaad minden fia éppen ilyen, akármelyik feleségétől is
születtek – szólalt meg egy hang.

 622 
 Inevera sarkon fordult, és az anyjával találta szemközt
magát. Fekete köpeny ide vagy oda, mindig egy szempillantás
alatt felismerték egymást.
– Néha azon elmélkedem, Everam nagy bölcsességében nem
korán eltávozott elsőszülött fiam lelkét küldte-e vissza hozzám.
Inevera bólintott.
– A családja sok szép gyerekkel áldatott meg.
– Ön talán az agyagkereskedő? – kérdezte Manvah. Amikor
Inevera bólintott, a nő folytatta. – Ahogyan már a futárának is
mondtam, túl magasak az árai.
Inevera meghajolt.
– Tárgyalhatnánk esetleg négyszemközt?
Manvah biccentett, majd a helyiség hátuljából nyíló ajtóhoz
vezette a lányát. A sátor mögött nagy kőépület állt: itt élt a
család, és itt tárolták a legértékesebb árukat. Manvah egy
dolgozószobába sietett, ahol az asztalokon főkönyvek és
íróeszközök sorakoztak, mellettük két zöldvidéki szék állt, az
egyik sarokban pedig kis kosárfonó műhelyt alakítottak ki.
Manvah megfordult, széttárta a karját, Inevera pedig
boldogan zuhant bele. A két nő szorosan átölelte egymást.
– Évek óta nem látogattál meg – mondta Manvah. –
Kezdtem azt hinni, hogy a Damajah elfelejtette az édesanyját.
– Az soha nem történhet meg! – jelentette ki Inevera. – Csak
egy szavadba kerül, és…
Manvah felemelt kézzel fojtotta a lányába a szót.
– A Szabadító udvarában senkinek nem kell tudnia, hogy a
Damajah apja egy khaffit, és amúgy sem az én világom az a

 623 
helyezkedés meg méregkeverés, ami ott folyik. Az
asszonytársaim gyerekeket és unokákat szültek nekem, és
gyakorta láthatom a saját lányomat meg az ő fiait, még ha a
tömegből is kell néznem őket.
Manvah kinyújtotta a kezét a folyosóra, és összecsapta a két
tenyerét. Hamarosan megjelent egy fiatal lány, kezében egy
elegáns teáskészlettel és a hozzá tartozó gőzölgő kancsóval. A
két nő rá sem pillantott a székekre, inkább a párnákra
telepedtek le a kosárfonó műhelyben, a tálcát pedig a földre
tették. Manvah töltött, és miután egyedül maradtak a
szobában, mindketten levették a fátylukat meg a csuklyát,
hogy jobban megnézhessék egymást. Manvah arcán több volt a
ránc, mint korábban, hosszú, aranyfonállal összekötött hajába
pedig már ősz szálak is vegyültek. Még mindig gyönyörű volt,
és sugárzott belőle az erő. Inevera érezte, ahogy szétáradt
benne a nyugalom. Ez volt az egyetlen hely a világon, ahol
igazán önmaga lehetett.
Manvah a teáskanna csőrével egy kupac hajlékony vesszőre
mutatott.
– Nem ugyanolyan, mint a pálmalevél, de alkalmazkodnunk
kell az új helyhez, ahová a Szabadító vezetett bennünket.
Inevera bólintott, aztán pár pillanatig szótlanul figyelte,
ahogy az anyja felemel pár vesszőt, és fonni kezd. Nemsokára
maga is belenyúlt a kupacba, és nekilátott a saját kosarának.
Erős ujjai egyre magabiztosabban mozogtak, ahogy ismét
hatalmába kerítette a fonás nyugalma.

 624 
 – Bizonyos dolgokhoz könnyű alkalmazkodni, másokhoz
nehezebb.
Manvah felnevetett.
– És hogy van a drága Kajivah?
Inevera felszisszent, ahogy egy szálka belefúródott az ujjába.
– Férjuram nagytiszteletű édesanyja remekül érzi magát.
Még mindig annyi esze van, mint egy marék pálmalevélnek, és
az ostoba hadoválásával vesztegeti mások idejét.
– Azóta sem sikerült férjet találni neki? – érdeklődött
Manvah.
Inevera megrázta a fejét.
– Nem akarja, hogy bármilyen férfi is közé meg a fia közé
álljon, de Ahmann amúgy sem gondolja, hogy bárki méltó
lenne hozzá.
– És a kockáid sem segítenek?
Nincsenek kockáim, gondolta Inevera. Vennie kellett pár mély
lélegzetet, hogy megnyugtassa magát.
– Egyszer konzultáltam a kockákkal. Azt mondták, hogy
Ahmann elfogadja Khevat damát apósának, és hogy Kajivah
nem mondhatna nemet, ha a dama megkérné a kezét
Ahmanntól. Sajnos a felvetésemre Khevat azt felelte, hogy
szívesebben venne feleségül egy szamarat.
Manvah felkacagott, Inevera pedig vele nevetett. Jólesett egy
kis vidámság. Nem is emlékezett rá, mikor volt ilyesmiben
része utoljára.
– Ha nem találsz neki férjet, adj neki valamilyen feladatot,
mint a Jiwah Seneknek szokás! – javasolta Manvah.

 625 
 – A Szabadító anyjáról van szó – jegyezte meg Inevera. –
Aligha küldhetem el pár kancsó vízért, az összetettebb
feladatok pedig meghaladják a képességeit.
– Akkor találj ki neki valamit, aminek semmi jelentősége! –
Manvah ujjai sebesen dolgoztak tovább, de a nő a távolba
meredt, és csücsörített az ajkával. – Kérdezd meg, hogy nem
szeretné-e megtervezni a Shar’Dama Ka havonta esedékes
holdtöltei bálját!
– Nincs is… – kezdte Inevera.
– Találj ki valamit! – vágott a szavába Manvah. – Győzd meg
Kajivah-t, hogy ez nagy megtiszteltetés, elégedettséggel tölti el
a fiát, és segít, hogy Ahmann megmaradjon Everam kegyeiben.
Állíts mellé egy tucatra való segédet, akik megtervezik
helyette, milyen ételek, zenék meg szertartások legyenek, és
összeállítják a vendégek listáját is. Alig fogod látni az
anyósodat.
Inevera elmosolyodott.
– Ezért szeretek eljönni hozzád, anyám.
Manvah végzett a kosár alapjával, és nekilátott az oldalak
keretének.
– Mindenki tudja a városban, mit tettek a fiú unokáim, de a
lányokról egy szót sem hallani. Jól vannak? Haladnak a
tanulmányaikkal?
Inevera bólintott.
– Az unokáid jól vannak, és hamarosan dama’tingek
lesznek. Amanvah máris megkapta a fátylat, és férjhez is ment.
– És kicsoda a szerencsés férfiú? – érdeklődött Manvah.

 626 
 – Egy chin a rönkösházi törzsből – felelte Inevera. – Nem
nézni ki belőle sokat, kis termetű, gyenge, és tarkábban
öltözködik, mint egy színvak khaffit, de Everam beszél hozzá.
– A fiú, aki a zenéjével bűvöli az alagaiokat? – kérdezte
Manvah. Inevera felhúzta a szemöldökét, de az anyja egy
kézmozdulattal jelezte, hogy nem érti, miért értetlenkedik. –
Az egész város a chinről beszél a Szabadító udvarában. A
fiúról, az óriásról, a harcosnőről… – Itt célzatosan Ineverára
pillantott. – És a zöldvidéki hercegnőről.
Inevera elfordult, és a padlóra köpött.
– Annyira rossz a helyzet?
– Megtiltottam Ahmann-nak, hogy feleségül vegye. –
Inevera kivételesen meg sem próbálta elrejteni a hangjából a
gyűlöletet.
– Ezzel követted el az első hibát – mondta Manvah. – Soha
semmit ne tilts meg egy férfinak. Még Kasaad is
megmakacsolja magát, mint az öszvér, ha megtiltok neki
valamit, akármilyen alázatos is, amióta megfosztottad a fekete
köpenyétől. A te férjed pedig a Shar’Dama Ka.
Inevera bólintott.
– Az Evejah’ting is ezt írja: „Ha megtiltasz valamit egy
férfinak, tízszeresen fog vágyni utána.” De a szívem előbb
szólalt meg, mint az eszem.
– És mit felelt a Szabadító?
Inevera érezte, hogy a nyál megint gyűlni kezd a szájában,
de ezúttal inkább lenyelte, és vett egy mély lélegzetet.

 627 
 – Közölte velem, hogy ehhez nincs jogom. Azt mondta, hogy
a nő lesz a zöldvidéki Jiwah Kája, az első számú az északi
feleségei közül.
Manvah abbahagyta a fonást, és Inevera szemébe nézett.
– Azt vártad, hogy megtartja a házastársi esküjét, amikor
neked eszedben sem volt?
A szavak fájtak, és Inevera azonnal megbánta valamelyest,
hogy elmesélte anyjának a félrelépését az Andrah-val, de vett
egy mély lélegzetet, és megvárta, amíg elmúlik az érzés.
Ki fogja mondani az igazságot, még ha nem is szívesen hallgatod.
– Én legalább voltam olyan tapintatos, hogy titokban
csináltam. – Inevera elharapta a szavak végét. – Ő hivalkodik
vele, a saját hálószobámba viszi a nőt, és szégyenbe hoz az
egész udvar előtt.
– Nem hittem volna, hogy ilyen buta lányt neveltem. –
Manvah hangos reccsenéssel törte le egy vessző végét. – Pedig
így kell, hogy legyen, ha azt hiszed, hogy az ilyen különbségek
bármit is számítanak egy felszarvazott férjnek. Bántottad, ő
pedig háromszorosan fizeti ezt vissza. Réges-régen számítanod
kellett volna rá, hogy ki fogja egyenlíteni a számlát. Persze
összességében véve mit számít, ha megdöntött valami északi
kurvát? A nagy emberektől el is várják, hogy nőket hódítsanak
meg, és így is te maradtál a Jiwah Kája.
– Még így neveznek, de valójában nem vagyok az többé –
mondta Inevera. – Majdnem két holdfogyás óta nem fogadtam
magamba a magját.
Manvah felhorkant.

 628 
 – Ha ezen múlik, akkor én már évtizedek óta nem vagyok
Kasaad Jiwah Kája. Nem háltam vele Soli halála óta.
– Kasaad nem a Szabadító – jegyezte meg Inevera.
– Akkor ne nyafogj itt nekem, hanem feküdj az ágyába! –
mondta Manvah. – Mutasd meg, hogy emlékszel még rá, ki is
ő. – Felemelte a fejét, és a lánya szemébe nézett. – Neki pedig
juttasd eszébe, hogy te vagy a Damajah-ja. Azt hallottam, hogy
az a nő elutazott, és előtte még a házassági ajánlatra sem
mondott igent. Intézd úgy, hogy a Shar’Dama Ka elfelejtse.
Inevera felsóhajtott.
– Az nem olyan egyszerű. Az északi boszorkány nem csak a
saját kis mennyországa kapuját nyitotta ki Ahmann előtt.
Ártalmas gondolatokat ültetett el a fülében.
– Ártalmas gondolatokat? – kérdezte Manvah.
– Épp elég baj volt, hogy ő meg a szajha anyja fátyol nélkül
jártak a palotában – magyarázta Inevera –, de még azt is
kitalálták, hogy az asszonyaink harcoljanak az
alagai’sharakban, mint az északi barbároknál. Hogy a kedvére
tegyen, Ahmann rendeletet hozott, miszerint az a nő, aki
csatában végez egy alagaijal, Sharum’ting lesz, és a
harcosoknak járó minden előjog megilleti majd.
Manvah vállat vont.
– És akkor mi van?
Ineverának tátva maradt a szája.
– Nem hiszem el, hogy helyesled.
– Miért ne? – Két ujja közé csippentette fekete köntösének
elejét. – Szerinted én szívesen hordom ezt? Ha az északi nőkre

 629 
nézek, arról álmodom, hogy én is olyan szabad szeretnék lenni.
Hogy saját sátram legyen, ne Kasaadét kelljen vezetnem. És
miért ne lehetne így? Csak mert Kaji vallási vezetői
jószágokként tekintettek a nőkre, és az elnyomásukat a szent
versekbe is belefoglalták? Neked könnyű elfordítani a fejed. Te
akár pucéran is járkálhatsz fel-alá a palotában.
– Nem mondhatni, hogy meztelenkedni szoktam volna,
anyám.
Manvah ránézett, Inevera pedig lesütötte a szemét; tudta,
hogy az anyjával szemben az ilyesféle színleléssel úgysem
megy semmire. Inevera azért öltözött szellősen, mert így a
Damajik orra alá dörgölhette, hogy ő mindent megtehet, de
nem lett volna értelme tagadnia, hogy azért eközben
meglehetősen élvezte is a dolgot.
– Soha nem helyeselted az alagai’sharakot, amikor még
Solinak kellett kockára tennie az életét – mondta végül. – Most
mégis úgy gondolod, hogy a lányainknak is harcolniuk kellene,
nem csak a fiainknak?
– Gyűlöltem az alagai’sharakot, amikor annyiból állt, hogy
az Andrah büszkeségének kielégítésére feláldoztuk a férfiakat
– felelte Manvah. – De nem azt mondták azok a csodás
kockáid, hogy Ahmann a Szabadító, akit Everem azért küldött,
hogy vezessen bennünket a Sharak Kában?
– Csak annyit mondtak, hogy talán ő az – helyesbített
Inevera.
Manvah hűvösen pillantott rá.

 630 
 – Imádkozz, hogy ő legyen, különben elvesztegettél
huszonöt évet az életedből. És nem arról volt szó, hogy a
Sharak Ka így is, úgy is bekövetkezik? Az alagaiok ugyanúgy
megölik a nőket is, mint a férfiakat, lányom. Jusson eszedbe,
hogy Kisha meg a rút asszonytársai is megverték az apádat.
Vannak harcra termett nők. Hát hadd harcoljanak! Niére, még
bátorítsuk is őket! Tedd az északi szokást a sajátoddá, és
ellopod a gyümölcsöt ennek a rönkösházi asszonynak a fájáról.
– Nagy lesz a felháborodás – vetette fel Inevera.
Manvah bólintott.
– Morgolódni fognak csak, de titkon mardossa majd őket a
jeges düh. Egy maroknyi löttyedt farkú barom talán az első
szembejövő nőn vezeti le majd a mérgét. Viszont senki nem
mer leplezetlenül ellentmondani a Shar’Dama Kának, és
hamarosan elfogadják a dolgot. – Somolyogva nézett a lányára.
– Mint amikor rákaptál, hogy nyilvánosan mutogatod a
micsodádat.
Inevera értetlen csodálkozást tettetett, de az anyja csak
kacsintott.
– A kráziai nők csodálnak érte, még ha nem is merik
bevallani. Add meg nekik ezt is, és örökre a tiéd lesz a szívük.

Inevera sebesen szelte át a bazárt, miután találkozott az

anyjával. Soha nem szívesen hagyta ott Manvah-t. Minden
egyes alkalommal ugyanazt a fájdalmat élte át, tudván, hogy

 631 
hónapok fognak eltelni a következő látogatásáig. De máris túl
sokáig volt távol, és nem akart gyanút kelteni, nehogy valaki
akárcsak véletlenül is rájöjjön, merre kószál. Manvah-t és
Kasaadot még Ahmann előtt is titkolta. Qeva talán emlékezett
rájuk, de a kockák azt mondták, hogy a Kaji törzs Damaji’tingje
sosem fogja elárulni.
Aztán egészen különös véletlen történt – alig akarta elhinni,
hogy a kockák segítsége nélkül ilyesmi előfordulhat. Miközben
visszafelé sietett a bazáron át, ismerős ujjatlan köpenyt és
aranynappal díszített fekete acél mellvértet viselő férfit
pillantott meg.
Cashiv.
Éppen úgy festett, mint sok évvel ezelőtt, ami sokat
elmondott arról, mire képes a csatában. Az arcán a Szabadító
Lándzsáinak halhatatlansága tükröződött – a legjobb harcosok
minden éjjel úgy megteltek mágiával, hogy pár órányit
fiatalodtak, bár a tekintetük és a mozdulataik elárulták, hogy
valójában meglett férfiak. A Kavalhoz hasonló idősebb
harcosok esetében tovább tartott, mire megmutatkoztak a jelek,
de a középkorúak gyorsabban fiatalodtak, és úgy is maradtak.
Cashiv már közel járt az ötvenhez, de legfeljebb
harmincévesnek látszott, erős volt, és harcra kész.
Egylépésnyivel mögötte két másik Sharum követte. Fiatal és
szép testükhöz idős tekintet tartozott. Inevera mindkettejüket
felismerte, és egy pillanatig szinte azt várta, hogy Solit is
megpillantja közöttük.

 632 
 Évek óta nem is gondolt a harcosra. Baden dama igen
befolyásos embernek számított a Szabadító udvarában, de
Inevera nem látta a férfi kedvenc kai’Sharumját, amióta az
elátkozta őt, amiért megkímélte Kasaad életét. Vajon
megbocsátott-e neki valaha?
Inevera mozdulatlanná dermedt. Elég sokan viselték ezt a
nevet, és Cashiv talán még azt sem tudta, hogy halott
szerelmének nővére a Damajah. De ha meglátná itt…
Egyáltalán nem örült volna, ha Baden dama megtudja, hol
rejtőzik a Szabadító anyósa. A férfi biztosan nem lett volna
annyira ostoba, hogy nyíltan megfenyegesse őt, de Inevera
nem engedhette meg magának az ilyesféle gyenge pontokat.
Meg kell ölnöm, döbbent rá. Gyorsan, mielőtt szólhatna a
többieknek…
Felkészült, hogy cselekedjen, de Cashiv meg a többiek
elvonultak mellette anélkül, hogy akár csak egyetlen pillantást
is vetettek volna rá. Az egyik harcos mondott valamit, mire
Cashiv harsányan felnevetett. Befordultak egy sarkon.
Inevera kifújta a levegőt. Nem vették észre.
Hát persze hogy nem, te bolond, döbbent rá.
Feketében vagy.

Inevera Ahmann hálószobájában várta, hogy a férfi

visszatérjen. A párnatánchoz készült selymeket viselte, meg

 633 
néhány ékszert, köztük egy fehérarany érmékből készült
diadémot, rajta az Ahmann koronájáról másolt sokféle
rovással. Némelyik arra volt hivatott, hogy megvédje az
elmedémonoktól, mások pedig lehetővé tették, hogy ne csak a
szemével lásson, és felfokozták az érzékeit. Látta a föld fölött
spirálban lebegő mágiát, amit a szobában található számos
rovás csalt elő.
Természetesen neki is volt saját szobája. Szebb, mint
Ahmann bármelyik feleségének, bár a többiek is mindannyian
kaptak egy saját fogadóhelyiséget meg egy párnákkal teli hálót,
ahol alhattak, és vendégül láthatták a Szabadítót, ha annak úgy
hozta kedve, hogy meglátogatta valamelyiküket. Mindannyian
ügyeltek rá, hogy mindig frissen borotváltak és olajozottak
legyenek, bármelyik pillanatban készek férjük fogadására.
A mágia, amit a férfiak magukba szívtak az alagai’sharak
során – amikor rovásos lándzsájuk démonok húsába fúródott –
nem csak a fiatalságukat őrizte meg, nem csak erőt adott nekik
az éjszakához, nem csak a sebeiket gyógyította meg. Az állatias
szenvedélyt is felébresztette bennük, hogy vadásszanak,
öljenek, párosodjanak. Ahmann már azelőtt is bővérű férfi volt,
hogy találkozott a mágiával. Mostanra jóformán
kielégíthetetlennek bizonyultak a vágyai, és sok feleségének
csak a meleg fürdővíz meg az eunuchok gyengéden
masszírozó ujjai nyújtottak enyhülést a fájdalmasan heves
szeretkezések után.
De hiába kapott minden feleség szép lakosztályt, egyik sem
ért fel Ahmannéval, ahol a férfi a leggyakrabban kereste a

 634 
megkönnyebbülést. Színes, áttetsző selymekbe öltözött Jiwah
Senjei felváltva várták forró fürdővel és frissítőkkel.
A beosztást maga Inevera készítette el, Jiwah Kaként ez volt
számos kötelességeinek egyike. Ehhez néha a kockákat is
segítségül hívta, mert így tudott gondoskodni róla, hogy
valamelyik nő mindig várjon gyermeket. De még ez is rá volt
bízva. Mint Kenevah a holdtöltei teázásoknál, Inevera is úgy
intézte, hogy ezzel a módszerrel megjutalmazhassa azokat,
akik a kedvére tettek, és megbüntesse azokat, akik kiestek a
kegyeiből.
A kiválasztottaknak is várniuk kellett rá, és csak akkor
juthatott ki nekik a Shar’Dama Ka érintéséből, ha ő
megengedte – márpedig ez ritkán fordult elő. Inevera csak
azért tűrte el, hogy más nők is Ahmann-nal háljanak, mert
tudta, hogy ezzel a népe érdekeit szolgálja, hiszen így a
Szabadítót továbbra is erős szálak fűzték minden törzshöz,
ráadásul akkor is kielégíthette a vágyait, ha a Jiwah Kának
éppen egyéb dolga akadt. Azért Inevera így is többször vitte
magával a párnák közé, mint a többiek együttvéve. Mivel
szinte szünet nélkül horákat használt, a teste fiatal és erős
maradt, ráadásul a mágia az ő vágyait is felkorbácsolta.
Ahmann csak ritkán tudott úgy elpihenni, hogy előtte egy
asszony nem gondoskodott róla, és Inevera is érezte, hogy
egyre nyűgösebb lesz, ha hosszabb ideig nem részesülhet
gyönyörökben. A többi nőnek annyi jutott, amennyit ő
megengedett, és még ezért is hálát adtak Everamnak.

 635 
 Ám egyik feleség sem szolgálta ki a Shar’Dama Kát, amióta
az az ágyába vitte Papíros Leeshát. Inevera dühében
megtagadta magát tőle, a többi feleséget pedig ő maga
utasította vissza, ahogyan az ember kergeti el a tevét, miután új
csődört kapott.
Akármit is mondott az anyja, Ineverának még mindig
nehezére esett megőrizni az egyensúlyát, ha az északi kurvára
gondolt. Amikor kockát vetett Ahmann első Szabadítóházára
tett útja előtt, és a csontok azt mondták neki, hogy a férje
beleszeret majd egy chin nőbe, aki gyereket is szül neki, alig
akart hinni a szemének. Évek óta először kételkedett a
jóslatban. Ilyen legutóbb akkor fordult elő, amikor a Par’chin
megjelent.
Amíg a férje távol volt, Inevera éjszakánként azért
imádkozott, hogy hű maradjon hozzá, mert a kockák csak azt
árulták el, mi történhet, biztosat soha nem mondtak.
De az anyja igazat beszélt. Ahmann nem felejtette el az
Andrah-t. Azzal, hogy megölte a férfit, csak rövid életű
békességhez jutott. Inevera azóta egyetlen ujjal sem ért hozzá
máshoz, de ez már mit sem számított. Úgy érezte a
bizalmatlanságot a férjében, mint a rést a rovások
védőmezején.
Arra már Ahmann-nak magának kellett rájönnie, hogy az
sem jobb gyógyír, ha ágyba viszi Papíros Leeshát, és
megszégyeníti a feleségét. Az a férfi, aki életben hagyta
Hasikot – sőt, feleségül adta hozzá a tulajdon húgát –, igazán

 636 
megtalálhatná a módját, hogy megbocsásson az első számú
feleségének.
„Mindennek ára van” – tanította az Evejah’ting.
Ahmann-nak szüksége volt Ineverára, hogy megnyerhesse a
Sharak Kát, neki pedig szüksége volt a férfira, hogy erőt
meríthessen belőle ehhez. Damajah-ként más módon
elérhetetlen előnyökre tehetett szert. Ki kell békülniük,
méghozzá gyorsan, mielőtt a kettejük közötti szakadék
áthidalhatatlan lesz.
Ezért várta Ahmannt ma éjjel.
Ezért, és nem azért, mert fájt volna a szíve.
Az egyik gyűrűje lágy vibrálással tudatta vele, hogy valaki
kinyitotta férje lakosztályának bejáratát. Szigorúan meghagyta,
hogy senki ne zavarja, úgyhogy csakis maga Ahmann
érkezhetett meg.
Ineverát megcsapta a félelem szele. Vajon a férfi őt is
elzavarja, mint a többieket? Még Qasha és Balina, Ahmann
korábbi kedvenc Jiwah Senje is hoppon maradt a zöldvidéki nő
miatt. Vajon a fehér bőr bűvölte el a Szabadítót, úgy, ahogyan
azt Melan és Asavi előre megjósolta? Hogyan maradhatna
egységes a népük, ha ez igaz lenne? A Damajik és a
Damaji’tingek talán még bele is törődnének, hogy a Shar’Dama
Ka hadizsákmányként egy chin nőt visz a párnák közé, de ha
az a nő a dobogóra is felülne mellé, az már mindenkit
mérhetetlenül felháborítana. A Jiwah Senek tőle várnák a
megoldást, és ha nem áll elő valamivel, akkor a tiszteletük és
ezzel együtt az ő hatalma azonnal, köddé válnak.

 637 
 De a félelemnek nem volt beleszólása egy rendezett elme
döntéseibe. Hajlott a szélben, hagyta, hogy átfújjon rajta,
felvette a légzése ritmusát, és megkereste az egyensúlyát.
Szembeszáll ezzel a problémával, és megoldja, mielőtt túl késő
lesz.
Kinyílt az ajtó, és Ahmann lépett be rajta. Egyenletesen
lélegzett, de izzadság és vér szaga áradt róla, meg a
démonichor bűze. Az alagai’sharakról visszatérő férfiak szaga
volt ez. Inevera tudta, hogy a férje maga vezette csatába az
embereit, míg más vezérek hátrahúzódva, biztonságos helyről
irányítottak.
A szag szinte megbabonázta Ineverát. Ahmann
számtalanszor tette így magáévá, vágyait felkorbácsolta az
ereiben áradó mágia. Inevera táncolni fog neki, a férfi pedig
pillanatok alatt elfelejti a fürdőt meg a gőzt, amíg rá nem dönti
őt a legközelebbi bútordarabra, és ki nem éli magát vele.
Beleborzongott az emlékekbe.
Körben a szobában jó pár holmi halvány horamágiát
sugárzott magából, erejüket a démoncsontokat fénytől óvó
fémládikák tartották kordában. Rovások is voltak, izzásuk
melegítette a vizet a fürdőben, hűtötte a nyári levegőt, és védte
a lakosztályt a behatolóktól meg a kémektől.
De semmi sem ragyogott olyan fényesen, mint maga
Ahmann. A rovások, amiket Inevera a bőrébe karcolt,
világítottak az éjszakai csata során magukba szívott mágiától, a
férfi koronája még jobban szikrázott, Kaji Lándzsája pedig
vakított, mint a nap.

 638 
 Hiába áradt belőle azonban az erő, Ahmann válla
megereszkedett, mintha hatalmas terhet kellene cipelnie.
Inevera felemelte a kezét, amivel aktiválta a kisujján lévő,
egészen apró lángdémoncsontdarabot tartalmazó rubinköves
gyűrűt. Körben a szobában felgyulladtak a gyertyák, és a férfi
kedvenc füstölője parázslani kezdett.
Ahmann csak most vette észre a nőt. Felsóhajtott, kihúzta
magát, és óvatosan mérte végig Ineverát.
– Nem számítottam rád ma este, asszony.
– A Jiwah Kád vagyok, Ahmann – mondta Inevera. – Itt a
helyem.
Ahmann bólintott, de egyáltalán nem engedte el magát.
– Mint ahogy ezen a helyen vagy hivatott befogadni közétek
az új feleségeimet is. Mégsem igyekeztél dűlőre jutni Papíros
Leeshával a nyilvánvaló értéke ellenére sem.
– Elsősorban Everamot és a Sharak Kát szolgálom, csak
utána téged, férjuram – felelte Inevera. – Ahogyan neked is
őket kell szolgálnod előttem. Akár hajlandó vagy elismerni,
akár nem, a Damajijaid fele mérhetetlenül felháborodott volna,
ha északi Jiwah Káddá nevezed ki Papíros Leeshát.
– Háborogjanak csak! – mondta Ahmann. – A Shar’Dama Ka
vagyok. Nem kell szeretniük, elég, ha hűek hozzám.
– Talán te vagy a Shar’Dama Ka. – Inevera szájából úgy
hangzott az első szó, akár egy ostorcsapás. – De talán csak az
vagy, akivé én tettelek. Mégis gondolkodás nélkül
megfeleznéd a hatalmamat, úgy, ahogy az ember kettétép egy
darab kenyeret. Mindezt egy olyan nőért, akiről semmit sem

 639 
tudsz. A kockák azt tanácsolták, hogy ragadjak meg a
számodra minden lehetőséget, de semmit sem tehetek egy
ökörért, aki magasról tesz azokra, akik meghalnának érte, az
ellenségei lába elé pedig aranyat szór.
– Sosem fajult volna idáig a dolog, ha hajlandó lettél volna
elfogadni Leeshát Jiwan Sennek – jelentette ki Ahmann. – Az
mennyire volt bölcs döntés? Hazahoztam egy nőt, hogy annak
rendje és módja szerint feleségül vegyem, egy nőt, aki több ezer
harcost hozhat a Sharak Kához, és olyan rovásokat ismer,
amiket még te sem. Abban már meg is állapodott a
hozományról az anyjával, és fityingekből megúsztuk volna.
Egy kevés föld, egy kevés arany, egy jelentéktelen északi cím,
és elismertük volna a törzsét. Mégis gondolkodás nélkül
visszautasítottad. Miért? Félsz tőle talán?
– Csak attól félek, hogy az a boszorkány megzavarta a
fejedet – felelte Inevera. – Sokkal többre tartod, mint amennyit
ér. Hadizsákmányként kellett volna elhoznod megkötözve és a
nyergeden átvetve, erre te beengeded az udvarba, és még egy
palotát is adsz neki.
– A régi Damajah-k egyetlen nőtől sem féltek – mondta
Ahmann. – Egy igazi Damajah egyszerűen fölébe kerekedett
volna. Áruld hát el, mit mondtak a kockák? Tényleg te vagy a
Damajah, vagy csak talán?
Inevera úgy érezte, mintha a férfi pofon vágta volna.
Egyenletesen lélegzett, hogy megőrizze a nyugalmát.
– Te nem láttad a népét, és nem utaztál vele heteket –
folytatta Ahmann. – Az északiak erősek, Inevera. Ha azon az

 640 
áron tudunk szövetséget kötni velük, hogy lesz egyetlenegy nő
a világon, akinek nem kell meghajolnia előtted, az neked már
sok?
– És neked? – kérdezett vissza Inevera. – A Rovásember a
Sharak Sun kulcsa, az, akit az északiak Szabadítónak neveznek.
Még a vak is látja! És a te nagyszerű Papíros Leeshád mellette
áll. Őt védi, hogy aztán lándzsát döfhessen a hátába.
Ahmann tekintete elkomorodott, és Inevera egy pillanatra
attól tartott, hogy túl messzire ment. De a férfi nem esett neki.
– Nem vagyok annyira ostoba. Jelenleg is ott vannak az
ügynökeink a falujukban. Ha ez a Rovásember megjelenik,
tudni fogok róla, és megölöm, ha nem hódol be nekem.
– Én pedig tálcán hozom majd el neked Erny lányát vagy a
bizonyítékot, hogy szembeszegül Everammal – ígérte Inevera.
– Felállt a párnákról, a csípőjét illegette, úgy fordult, hogy a
háta mögött lévő gyertyák fényében szinte semmivé vált a
könnyű selyem, amit viselt, és láthatóvá tette minden
domborulatát. A füstölő illata súlyosan nehezedett a szobára.
Ahmann visszatartotta a lélegzetét, ahogy Inevera átkarolta a
nyakát.
– Én hiszem, hogy te vagy a Szabadító, szerelmem – mondta
a nő. – Teljes szívemből hiszem, hogy Ahmann Jardir az az
ember, aki győzelemre vezetheti a népünket a Sharak Kában. –
Felemelte a fátylát, és megcsókolta a férjét. – De nem
engedheted, hogy bármi is hátráltasson, ha le akarod győzni
Niét Alában. Össze kell tartanunk.

 641 
 – „Az egység minden vérontást megér” – idézte az Evejah-t
Ahmann. Viszonozta a nő csókját, a nyelvét a szájába dugta.
Inevera érezte a férfi feszültségét, és tudta, hol gyűlik fel
igazán. Egy szempillantás alatt lefejtette róla a köpenyét, és a
fürdő felé vezette. Ahogy Ahmann belépett a forró vízbe,
Inevera az ujjára húzta az övén lógó apró cintányérokat, és
pörögve-forogva táncolni kezdett a füstben meg a
gyertyafényben, az áttetsző selyem lebegett körülötte.

– Nem egészen három hónapon belül szándékomban áll

megtámadni Laktont – mondta csendesen Ahmann, amikor
már egymás karjában feküdtek. Szorosan ölelte a feleségét,
izmos teste meztelen volt, nem viselt semmit a koronáján kívül,
amit újabban csak nagyon ritkán vett le, éjszaka pedig soha.
Inevera sem hagyott magán semmit az ékszerein kívül. –
Harminc nappal a nap-éj egyenlőség után, azon a napon, amit a
zöldmezeiek első hónapnak neveznek.
– Miért ezt a dátumot választottad? – kérdezte a nő. – A
Damajik tulajdonítottak talán különös jelentőséget neki a
csillagtérképeik alapján? – Nem is igazán igyekezett titkolni a
megvetését. A damák tudománya, amivel az égi jeleket
tanulmányozták, primitív ostobaság volt az alagai horákhoz
képest.
Ahmann megrázta a fejét.

 642 
 – Abban kémeinek jelentése szerint a zöldvidékiek ezen a
napon szállítják a beszolgáltatandó terményeiket a fővárosba.
Egy pontos csapással megsemmisíthetjük a téli ellátmányukat,
nekünk pedig bőséggel lesz élelmünk a havas hónapokban is.
– Ezek szerint most már egy khaffittól is elfogadsz
tanácsokat a hadviseléssel kapcsolatban? – kérdezte Inevera.
– Te is éppen olyan jól tudod, milyen értékes Abban, mint én
– felelte Ahmann. – Majdnem olyan pontosan jósolja meg a
profitot, mint más dolgokat te a horáiddal.
– Talán – jegyezte meg Inevera –, de én nem tenném kockára
ennyi ember életét pusztán erre alapozva.
Ahmann bólintott.
– Így hát hozzád jövök, hogy győződj meg róla, mennyire
hiteles az információ. Vessél kockát!
Inevera összeszorította a száját. Ahmann a démonherceg
testőrével harcolt éppen, és nem látta, amikor az elmedémon
lecsapolta a mágiát a kockákból, és elporlasztotta őket. A
nőnek eddig sikerült titokban tartania a veszteséget, mindenki,
még Ahmann előtt is.
– Az alagai horák azt árulják el, amit jónak látnak,
szerelmem – mondta. – Nem várhatom el tőlük, hogy csak úgy
megerősítsenek egy információt.
Ahmann a feleségére nézett.
– Legalább ezerszer megtetted már.
– A feltételek nem… – kezdte volna Inevera, de amikor
Ahmann koronájának egyik ékköve izzani kezdett a mágiától,
elhallgatott.

 643 
 – Hazudsz! – jelentette ki magabiztosan a férfi. – Valamit
titkolsz előlem. Mi az? – A korona egyre fényesebb lett, és
Inevera tehetetlennek érezte magát Ahmann átható
tekintetének hatása alatt.
– A démonherceg elpusztította a kockáimat – bukott ki
belőle. Nem szívesen vallotta be a dolgot, de nem mert tovább
alakoskodni, amíg nem értette meg, mi történik. A férfi a
korona egyik rejtett képességét használta ki.
Az Evejah’ting szerint a csontmagot körülvevő szent fémbe
rovásokat véstek. Inevera szomjazott ezeknek a
szimbólumoknak a titkaira, de csak úgy fejthette volna meg
őket, ha darabjaira szedi a koronát, márpedig ilyen
szentségtörésre még ő sem vetemedett volna.
Ahmann savanyú képet vágott.
– Ezt minden kertelés nélkül is elmondhattad volna.
Inevera elengedte a megjegyzést a füle mellett.
– Már nekiláttam, hogy kifaragjam az új kockáimat.
Hamarosan újra fogok tudni jósolni velük.
– Talán az egyik Jiwah Sened addig jósolhatna helyetted –
javasolta Ahmann. – Ez nem várhat.
– De igen – jelentette ki Inevera. – Az első hóig még három
hónap van hátra, és sürgetőbb gondjaid is akadnak.
Ahmann bólintott.
– A holdfogyás.

 644 
Inevera arra ébredt, hogy Ahmann még álmában is átkarolja,
mint aki ki akarja sajátítani magának.
Óvatosan, nehogy felébressze a férfit, hüvelykujjával
megnyomta az egyik gócpontot a karján, amivel pár pillanatra
elzsibbasztotta a végtagot. Ennyi elég is volt hozzá, hogy ki
tudjon mászni az ágyból. Lábai a puha szőnyegbe süllyedtek,
és olyan finom léptekkel sietett át a szobán, hogy a bokaláncán
csüngő csengettyűk egyetlen hangot sem adtak ki.
Ahmann napról napra erősebb lett, és egyre kevesebbet
aludt, de azért még a Szabadítónak is le kellett hunynia a
szemét két-három órácskára, és Inevera mindig gondoskodott
róla, hogy ez alatt az idő alatt mindig ki is pihenje magát. A
férfi magja lassan végigcsorgott a lábán, ahogy kilépett a
teraszra. Jó lett volna tudni, hogy az egyesülésüknek vajon
újabb gyerek lesz-e az eredménye. A kockák nélkül nem
láthatta biztosan előre, de igen hevesen szeretkeztek, és már
így is túlságosan hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára fiút
szült Ahmann-nak.
Eunuch őrök nyitották ki a nagy üvegajtókat, de ő rájuk sem
hederített, ahogy elvonult mellettük. Élvezte, ahogy a langyos
szellő az arcát legyezi, és napsugarak melengetik a bőrét. Az
Ahmann feleségeit kísérő őröknek sem golyóbisaik, sem
lándzsájuk nem volt, és amúgy sem mertek volna akár csak
egyetlen pillantást is vetni a hátsójára.
Inevera a márványkorlátnak támaszkodott, és lenézett
Everam Ajándékra, a vidékre, amit valaha Rizon néven
ismertek. Erő töltötte el, ahogy végigjáratta tekintetét a

 645 
vidéken, szinte bizsergett tőle, mint a bőre a napsütéstől vagy a
combja a magtól.
Ahmann zöldvidéki palotája jelentéktelen épület volt.
Korábbi tulajdonosa, Edon, Rizon hercege gyenge uralkodónak
számított, miként számos felmenője is korábban. Hatalmas
vagyonok vették őket körül, de csak kevéske aranyat tudtak
kisajtolni az alattvalóikból. Ha keményebb kezű uralkodónak
bizonyul, Edon olyan palotát építtethetett volna magának,
hogy még egy Andrah-t is megesz a sárga irigység, ha látja.
Ehelyett azonban a szerény épület alig négy szinttel és két
szárnnyal rendelkezett, a kertjét körülvevő falak pedig
alacsonyak és vékonyak voltak. Inevera legalább egy tucat
damát ismert, akinek ennél jobb házat építettek otthon,
Kráziában. Egy ilyen palota aligha volt méltó a Shar’Dama
Kához, bár még mindig inkább megfelelt, mint a sátor, amiben
a sivatagon átvezető út során aludtak.
Inevera legjobb iparosai máris azt tervezték, hogyan fogják
lerombolni ezt a vityillót, és akkora palotát építeni a helyébe,
aminek a tornyai a Mennyországot karcolják, az alpalotája
pedig olyan mélyen süllyed Ala földjébe, hogy a démonok
anyja is beleremeg a mélyben.
De akármilyen gyenge kézzel is uralkodott Edon családja,
ostobák azért nem voltak. A dombról, amit székhelyül
választottak maguknak, semmihez sem fogható kilátás nyílt.
Everam Ajándéka a messzeségbe nyúlt előtte. Ameddig a szem
ellátott, minden virágba borult, a növényekben gazdag tájon
folyók és patakok csobogtak. A városból a kerék küllőihez

 646 
hasonlóan szerteszét ágazó széles utak szabályos darabokra
szabdalták a terményekkel vagy fákkal teli földeket: itt egy
búzamezőt lehetett látni, ott egy gyümölcsöst. A száz hűbéres
falut gond nélkül fel tudták osztani a törzsek között, így
mindenki kielégíthette a fosztogatás iránti vágyát a nehéz
sivatagi utazás és a kemény téli menetelés után.
A zöldvidékiek jelentős létszámfölényben voltak, de őket
senki nem képezte ki a harcra. Inevera jóslatai segítségével
Ahmann Sharumjai olyan könnyedén kebelezték be a
hercegséget, ahogy a macska fogja el az egeret. A gazdagságuk
puhánnyá tette a chineket.
Helyénvalónak tűnt, hogy Ahmann éppen itt hozta létre a
székhelyét, de nem engedhette meg magának, hogy az
alattvalói túlságosan elkényelmesedjenek a bőség közepette.
Inevera máris kockát vetett, amikor a vörös vér még meg sem
száradt a harcosok lándzsáin, és látta, hogy a népére is ugyanez
a sors vár, ha nem nyomulnak tovább, hogy újabb területeket
hódítsanak meg a Zöldvidékből. A sivatag megkeményítette
őket, és erre a keménységre igencsak szükségük lesz az
elkövetkezendő háborúban.
Inevera nem szívesen ismerte el, de a khaffit terve, miszerint
még a tél beállta előtt megtámadják Laktont, nem nélkülözte a
racionalitást.
Visszament az épületbe, és kézjelekkel megparancsolta a
szolgáinak, hogy készítsenek számára forró fürdőt és illatos
olajokat. Átlátszó vörös selyembe öltöztették. Más nők
bizonyosan védtelennek érezték volna magukat, ha ilyen

 647 
alulöltözötten hagyják el a lakosztályukat, de Inevera volt a
Damaja, és őt senki sem merte volna molesztálni.
A szolgái által mélyen a dombba vájt lépcsőn leballagott egy
hatalmas, természetes barlangba. Eunuch őrök követték
minden lépését, bár Inevera semmiféle fenyegetettséget nem
érzett, ahogy hatalmának központja felé tartott. A kockái
nélkül vaknak érezte magát, és nem láthatta előre a veszélyt, de
akkor sem maradt volna éppenséggel védtelenül, ha egy őrült
merénylő vagy egy kósza alagai át is jutott volna az őrökön.
Végre megérkezett a nagy kőajtóhoz. Az őrök
elhelyezkedtek kétoldalt, ő pedig az övén lógó erszényből
elővette az egyetlen kulcsot – ami pedig egyáltalán nem is volt
valódi. A kulcs fölösleges kattanással fordult el a zárban, ahogy
azonban Inevera keze megközelítette az ajtót, felmelegedett a
karkötőjében lévő arannyal bevont hora, aminek a rovásai
összekapcsolódtak a zárban lévő csontokéval, és a nehéz
reteszek félrecsúsztak. Még ha egy rovásvetésben különösen
jártas tolvaj rá is jönne a trükkre, a karkötőt akkor is lehetetlen
volna lemásolni, az eredetit pedig Inevera mindig magánál
tartotta. Az ajtó több tonnás súlya ellenére néma
könnyedséggel nyílt ki, hogy aztán ugyanolyan simán újra be
is záródjon a nő mögött.
Odabent végigsietett a folyosókon, amiket sosem érintett
Everam fénye. Nem vitt magával lámpást a sötétségbe, de a
homlokán körbefutó aranyérmékből álló lánc felmelegedett
kissé, és megnyitotta érzékeit az őt körülvevő mágiára. A
mélység ereje a falakban zümmögött, mint a füst szállt a

 648 
levegőben, közben pedig szinte nappali fénnyel árasztotta el az
utat.
Inevera nem félt az őt körülvevő mágiától. Sokkal inkább
fürdött benne. Everam teremtette Alát, és a föld mélyén rejtőző
hatalom az övé is volt. Nie szolgálói felhasználhatják ugyan a
belőle eredő mágiát, de az attól még nem az övék. A rovásvetés
tudománya azt a célt szolgálta, hogy ezt a mágiát visszalopják,
és újra Everam céljaira fordítsák.
Addig haladt, amíg el nem ért egy bizonyos pontot a
kőfalban, majd letérdelt, félretolt egy kődarabot, és máris ott
hevertek előtte a rovásvető eszközei meg egy erszény.
Mellettük az Ahmann által megölt démonherceg feldolgozott
csontjai fényesebben világítottak, mint bármilyen másik hora,
amivel Inevera életében találkozott.
Ahmann nem hitte, hogy ez a lény az Alagai Ka lett volna,
minden démonok atyja, de így is olyan képességekkel
rendelkezett, amiket még Inevera sem értett igazán. Elvette az
erszényét, könnyedén magába szívta a mágiáját, és csak egy
marék hamut hagyott hátra az Everammal való kapcsolatot
jelentő kockák helyén.
Inevera addig sem vesztegette az idejét könnyekre, amíg vak
volt – merészen belevágott a démoncsontokba. Tízszer
ügyesebb lett, amióta Jegyesként megkezdte a tanulást, és most
tisztán látta a munkáját a rovások fényében. A hét kockából
három máris ismét elkészült, és sokkal, de sokkal erősebbek
voltak, mint azok, amiket a démon elpusztított. Nem bánta
volna, ha a három kocka legalább a félszemű emberéhez

 649 
hasonló részleges látást biztosít neki, de csak a hét faragott
csont működött harmonikusan együtt: az egyes darabok
haszontalanok voltak a többiek nélkül.

A nap közeledett a pályája csúcsához, amikor Inevera kilépett

az Árnyak Kamrájából, és ismét a palota központi épülete felé
vette az irányt. Melan és Asavi a trónterem előtt vártak rá,
majd a háta mögé léptek, ahogy a Sharum őrök mélyen
meghajoltak, és kinyitották az ajtót előttük.
– Mik a hírek? – kérdezte súgva Inevera.
– A Szabadító most nyitja meg az ülést – felelte Asavi. –
Csak a ceremóniáról maradtál le.
Inevera bólintott. Kiszámított késés volt, szándékosan
mulasztotta el a hosszadalmas, számos unalmas imával
megszakított formaságokat. A Damajah fölötte állt az
ilyesminek. Amíg vissza nem szerezte a hatalmát,
hasznosabban töltötte az idejét az Árnyak Kamrájában. Annak,
aki megszokta, hogy közvetlenül társalog Everammal,
fölösleges volt az ima.
Tekintete társai hora erszényére ugrott. Vajon a kockáik
elárulták nekik, hogy a Damajah vak? Melan és Asavi sok éve
hűségesen szolgálták, de mégiscsak kráziaiak voltak. Ha
gyengeséget éreznek, kihasználják, mint ahogy ő is tenné a
helyükben. Inevera egy pillanatig fontolóra vette, hogy
elkobozza a kockáikat – vagy talán egy kevésbé rangos

 650 
Hitvesét –, és azokkal szerzi vissza a látását, amíg nem végez a
saját új készletével.
Megrázta a fejét. Hatalmában állt volna megtenni, de az
ilyesmi elképzelhetetlen inzultusnak számított. Ezzel az erővel
azt is elvárhatta volna, hogy a Hitves vágja le a saját kezét, és
adja át neki. Nem volt más választása, bíznia kellett benne,
hogy nem lett kegyvesztett Everamnál, és így a teremtő nem
tájékoztatott senkit a vakságáról. Bár most, hogy kibékültek
Ahmann-nal, jó okkal feltételezhette, hogy minden a rendes
kerékvágásban halad tovább.
Vett egy mély lélegzetet, megkereste az egyensúlyát, és
belépett az ajtón.
Mint mindig, a trónterem most is zsúfolásig telt. A Szabadító
tanácsát alkotó tizenkét Damaji egy kupacban állt az
emelvénytől jobbra. A két legerősebb törzs feje vezette őket:
Ahmann sógora, Ashan a Kaji törzsből és az öreg, félkarú
Aleverak a Majah-k közül. A Damajikat Ahmann dama’ting
feleségeinek második fiai kísérték – kivéve Ashant, aki mellett
ott volt Inevera fia, Asome és az unokaöccse, Asukaji is.
A Kaji törzs vezetését Ahmann odaígérte Ashan fiának, bár
így Asome, Ahmann hetvenhárom gyereke közül a második
legidősebb nem örökölt semmit.
Ennek ellenére sem volt nyoma ellenségeskedésnek az
unokatestvérek között. Éppen ellenkezőleg, a két egykorú fiú
azóta osztozott egymással a párnákon, hogy fiúként a Sharik
Horába kerültek.

 651 
 Inevera nem bánta, hogy szeretők, ellenben haragra gerjedt,
amikor Asome feleségül vette az unokatestvérét, Ashiát, hogy
az megszülhesse neki a fiút, amit hiába is várt volna a lány
bátyjától. Ineverának fájt a szíve, amiért Amanvah végül egy
zöldvidéki felesége lett, de még mindig jobb volt így, mintha
megkockáztatta volna, hogy Ahmann pusztán az Ashanhoz
fűződő amúgy is megingathatatlan kapcsolatának további
megerősítése céljából odaadja a lányukat Asukajinak, ami csak
további vérfertőzéssel járt volna.
Az emelvénytől balra a tizenkét Damaji’ting állt Qeva
vezetésével. A Damajikhoz hasonlóan a nőket is az örököseik
követték: a Kaji törzsből Melan, a többiből pedig Ahmann
dama’ting feleségei. Mindkét csapat nő Inevera akaratát
képviselte. Amíg a Damajik hangosan vitatkoztak egymással, a
Damaji’tingek némán húzták ki magukat a helyükön.
Hasik az ajtóban állt, és amint megpillantotta Ineverát,
összecsapta a sarkát, és rovásolt lándzsájának fémnyelével
hangosat koppantott a márványpadlón.
– A Damajah!
Inevera egy pillantást sem vesztegetett férje testőrére. Több
száz alagaijal végzett az éjszakában, ráadásul Ahmann
semmirekellő Hanya húgát vette feleségül, így még rokoni
kötelék is volt közöttük. Ellenben Hasik volt az, aki rátámadt a
szerelmére, és megharapta azon a végzetes éjszakán az
Útvesztőben. Ahmann azóta betörte, de a férfi így is alig volt
jobb egy állatnál. Annyi magához való esze volt, hogy a lehető
leggyengédebben bánjon a Szabadító legfiatalabb húgával,

 652 
abban azonban továbbra is örömét lelte, ha fájdalmat
okozhatott másoknak. Hasiknak megvolt a maga haszna, de
Inevera nem tartotta rá méltónak, hogy akár csak rá is nézzen –
kivéve, ha valamilyen feladattal bízta meg éppen.
A bejelentésre mindenki felkapta a fejét, az udvar szinte egy
emberként fordult felé, és hajolt meg, ahogy közeledett. A
Damajik, mint egy falka ragadozó, úgy figyelték a közeledését,
de ő nem törődött velük. Ahmann szemébe nézett, és egy
pillanatra sem vette le róla tekintetét, ahogy átszelte a
helyiséget. A csípőjét úgy ringatta, mint párnatánc közben,
áttetsző köntösében pedig mintha az egész termet magához
ölelte volna, miközben a férje felé tartott.
Vágy és gyűlölet elegye sugárzott felé a Damajik felől, ahogy
az emelvény felé tartva elhaladt mellettük. Elnyomott egy
mosolyt. Ezeknek a férfiaknak éppen elég megalázó volt az is,
hogy egy nő ült felettük az emelvényen, de attól, hogy vágyat
is ébresztett bennük, csak még rosszabb lett a helyzet. Inevera
tudta, hogy a Damajik közül sokan szándékosan olyan
feleségeket választottak maguknak, akik hasonlítottak rá, és
örömüket lelték benne, ha uralkodhattak felettük. A nő
titokban határozottan örült ennek a gyakorlatnak, tudván,
hogy a Damajik így még inkább a hatása alá kerülnek.
– Anyám! – Jayan tiszteletteljesen meghajolt. Inevera
elsőszülött fia az emelvény előtt állt. A harcosok fekete
öltözékét viselte a Sharum Ka fehér turbánjával.
– Fiam! – Inevera mosolyogva, bár meglepetten bólintott.
Jayant nem igazán érdekelte a vallás és a politika. Egy

 653 
zöldvidéki kúriát kinevezett a palotájának, készíttetett egy új
Lándzsatrónt, és a Sharumokkal töltötte a napjait. Akárki
akármit is mondjon, nagyszerű Első Harcos lett belőle.
Ahmanntól kétlépésnyire balra Abban, a drága, színes
selymeket viselő kövér khaffit térdelt, aki szokás szerint készen
állt rá, hogy Inevera férjének fülébe suttogjon. Jelenlétét sokan
sértőnek találták, de miután kaptak néhány kemény leckét a
Szabadítótól, egyikük sem mert többé nyíltan tiltakozni.
Ami Ineverát illeti, ő bárki másénál megfontolandóbbnak
találta Abban tanácsait, de emiatt csak még jobban óvakodott a
férfitól. Ahmann néha megvetette a nyomorék khaffitot, de
mindig bízott benne. Ha az szolgálta volna az érdekeit, Abban
bölcs tanácsok helyett ártalmas ostobaságokat is suttoghatott
volna a Szabadító fülébe. A kockák soha nem utaltak rá
egyértelműen, mi mozgatja, így Inevera okkal kételkedett a
khaffit szándékaiban.
Hagyta, hogy ez a gondolat végigsöpörjön rajta, meghajolt a
szél előtt. Majd foglalkozik a khaffittal, ha eljön az ideje. Ismét
Ahmannra emelte a tekintetét.
A férfi magával hozta a Koponyatrónt Kráziából, és most a
hétlépcsős emelvény tetején ülve minden ízében úgy festett,
mint ahogy egy Shar’Dama Kának kell. Olyan
természetességgel viselte Kaji koronáját, mint más férfiak egy
kopott, rég kifakult turbánt. Kaji Lándzsája mintha a karja
meghosszabbítása lett volna, még a legkönnyedebb
kézmozdulat közben sem engedte el. Minden szava áldás és
parancs is volt egyben.

 654 
 Ám most valami új is került a képbe: egy rovásos
selyemköpeny, amit a zöldvidéki kurvától kapott az első
találkozásukkor. Inevera érezte, hogy kitágulnak az orrlyukai,
mélyen beszívta a levegőt, eggyé vált a pálmafával.
A köpeny szépséges volt, ezt Inevera sem tagadhatta. A
hófehér selyembe ezüstcérnával hímzett számtalan rovás éjjel
felragyogott, és az alagaiok úgy siklottak le a ruhadarabról,
mint víz az olajjal átitatott szövetről. Kaji nevezetes köpenye,
amit maga a Damajah varrt, hasonló képességekkel
rendelkezett, de annak nyoma veszett az idők során, majd
szakadtan találtak rá ugyanabban a szarkofágban, ahonnan a
Szabadító lándzsája is előrekerült.
Ahmann szabad kezével úgy simogatta a selymet, mintha a
szeretője volna, és az, ahogyan a vállára terítette, sok mindent
elárult az összegyűlteknek. Azzal, hogy nyíltan viselte Leesha
köpenyét, Ahmann azt üzente, hogy a nő nemcsak hogy a
jegyese, de az isteni hatalommal is kapcsolatban áll.
Mint valaha én, gondolta Inevera keserűen. Igaz, hogy csak
áttetsző selymet viselt, de igazán meztelennek az elveszített
kockái miatt érezte magát.
Azért sugárzó mosollyal állt meg a férje előtt, majd
szemérmetlenül letelepedett az ölébe, felemelte a fátylát,
megcsókolta a férfit, és látványosan megforgatta a csípőjét.
Ezután gyorsan lecsusszant Ahmann öléből, és leheveredett a
trón jobb oldalán elhelyezett párnákra. Egy pillanatra
találkozott a tekintete Abbanéval. A férfi szeméből nem vágy
sütött, inkább tisztelet.

 655 
 Ne feledd, khaffit, gondolta Inevera. Szerettél volna követni
Ahmann ágyába az északi kurváddal, de ő már nincs itt.
Végigsimította a haját, közben észrevétlenül úgy igazította a
fülbevalója alsó peremét, hogy mindvégig hallhassa, mit súg
Abban a férje fülébe.
– Hogy sikerült megszervezned a csapatainkat, fiam? –
kérdezte Ahmann.
– Nagyszerűen – felelte Jayan. – Növeltük a helyőrség
létszámát a városon belül meg a külvárosban is, és nekiláttunk
az őrjáratok szervezésének.
– Kitűnő – nyugtázta Ahmann.
– De az, hogy visszahívtuk a katonáinkat a chin falvakból,
újra csatasorba állítottuk őket, és mindegyiket időben
felszereltük a következő holdfogyás előtt, jelentős költségekkel
jár.
– Úgy érti, be akarja rendezni a palotáját – jegyezte meg
halkan Abban. – A Sharum Kának befizetett hadiadónak több
mint elegendőnek kellett volna lennie.
– Mennyi kell? – kérdezte Ahmann a fiától.
– Húszmillió draki – közölte Jayan. – Harminc jobb lenne –
tette hozzá pillanatnyi habozás után.
– Everam szakállára! – mormogta Abban a halántékát
dörzsölve, miközben a Damajik izgatott suttogásba kezdtek.
Inevera meg tudta érteni őket. Döbbenetes összeg volt.
– Egyáltalán, van ennyim? – kérdezte csendesen Ahmann.
– Talán gyorsabban is beolvaszthatnánk és
újraverethetnénk, amit a zöldvidékiek kincsestárában

 656 
találtunk, vagy fokozhatnánk az aranybányákban a kitermelést
– felelte Abban. – De ha rám hallgat, ostobaság volna egyetlen
rézgarast is adni a fiúnak, amíg nem számol el róla részletesen,
mire ment el a hadiadó, és hogyan kívánja elkölteni a kért
összeget.
– Nem okozhatok a fiamnak ilyen presztízsveszteséget –
mondta Ahmann.
– A khaffitnak igaza van, szerelmem – szólt közbe Inevera. –
Jayan nincs tisztában a pénz értékével. Ha ennyi pénzt adsz
neki, két hét múlva megjelenik, és még többet kér majd.
Ahmann felsóhajtott. Ő maga sem értett különösebben a
pénzhez soha, de legalább megbízott a tanácsadóiban.
– Nos rendben – fordult Jayan felé. – Amint a khaffitod átad
Abbannak egy részletes elszámolást arról, hogyan költötted el
a hadiadót, illetve egy tervet arról, hogy pontosan mire
kívánod fordítani az újabb összeget.
Jayan mozdulatlanná dermedve állt, csak a szája mozgott,
de egyetlen hang sem jött ki rajta.
– Talán segíthetek, bátyám – mondta Asome. – Mindig is
jobban bántál a lándzsával, mint a tollal.
– Egy push’ting segítségére sem szorulok rá inkább, mint
egy khaffitéra – vicsorította Jayan.
Asome nem vette fel a kesztyűt, inkább egy elégedett
mosollyal meghajolt.
– Ahogy óhajtod.
Bár egyelőre nem számíthatott semmiféle örökségre,
mindenki tisztában volt vele, hogy Ahmann két legidősebb fia

 657 
egyaránt szívesen lépne apjuk örökébe, és így minden alkalmat
megragadnak, hogy rossz fényben tüntessék fel előtte a
másikat.
Mindeközben Asome többször is arra kérte apját, hogy ismét
hozza létre az Andrah tisztségét, és őt nevezze ki. Ahmann
eddig megtagadta ezt tőle. Asome jó negyedszázaddal
fiatalabb volt, mint bárki a korábbi Andrah-k közül, és egy
ilyen kinevezés rangban a bátyja fölé emelte volna.
Jayan a megérzéseire hallgatott, míg Asome óvatos volt,
Jayan könnyen haragra gerjedt, míg Asome mindig higgadt és
halk szavú maradt, Jayan faragatlanul viselkedett, míg Asome
mindig adott a kifinomultságra. Nyilvánvaló volt, hogy ha
Asome a bátyjánál magasabb pozícióba kerül, akkor vér fog
folyni, és egy ilyen helyzetben sok Damaji Jayant támogatta
volna. A Sharum Ka a Damajik tanácsát szolgálta. Az Andrah
irányította őket. Azt még elfogadták, hogy Ahmann
parancsoljon nekik, de hogy egy dama, aki alig egy éve vetette
csak le a bidóját?
– Elhozatom neked a főkönyveket, apám – mondta Jayan, és
gyilkos pillantást vetett az öccsére.
A zahvenjére.

 658 
 17. FEJEZET

Zahven
v. u. 326-329

HALLANI FOG EGY HANGOT A MÚLTJÁBÓL, és találkozik a

zahvenjé-vel…
Inevera sokáig méregette a kockákat. Némelyik
jósszimbólum egyértelmű üzenetet hordozott, amit könnyű
volt megérteni a kontextustól függetlenül is. A legtöbbel
azonban más volt a helyzet. Inevera jobban értett hozzá,
hogyan fejtse meg ezeket a jóslatokat, mint bárki más a világon,
ezúttal mégis inkább a zűrzavart látta az alagai horákban az
igazság helyett.
Az ősi zahven szimbólum számos jelentést vett fel az évek
során, és egyiket sem lehetett félvállról venni. Jelenthette azt,
hogy „fivér”, de akár azt is, hogy „rivális”, „ellenlábas” vagy
„nemezis”. Jelenthette azokat, akik más törzsekben ugyanott
helyezkedtek a társadalmi ranglétrán, de például Everamot is
Nie zahvenjének tekintették.
De ki lehetett Ahmann zahvenje? Nem voltak fivérei, de
még csak vér szerinti unokatestvérei sem, az ajin’palját,

 659 
Hasikot pedig természetesen régen ismerte. Vajon felbukkan
majd egy másik Szabadító? Egy kihívó? Vagy Nie földi
képviselőjével fog találkozni? Holdfogyás ideje volt, amikor az
alagaiok a legerősebbek, és azt mondták, az Alagai Ka fog
felemelkedni a pokol hetedig bugyrából. Talán valóban a
démonok hercege jelenik meg ma éjjel az Útvesztőben.
Inevera mély lélegzetet vett, hagyta, hogy a félelem meg a
szorongás szele átfújjon rajta, és ügyelt rá, hogy higgadt
maradjon.
De ha meg is őrizte az egyensúlyát, a jóslat egy másik
részlete továbbra sem hagyta nyugodni. Miféle hang Ahmann
múltjából? És ő miért nem tudott erről?
„A múlt mindig felbukkan, ha törleszteni kell az
adósságunkat” – tanította az Evejah’ting. Ineverának eszébe
jutott az éjszaka, amikor Soli és Kasaad beléptek a dama’tingek
pavilonjába, és arra gondolt, hogy ez bizony így igaz.
Éppen pirkadt a holdfogyás első napján, amikor eljött az idő,
hogy mindenki visszafizesse az adósságát, és teljesítse azt, amit
esküvel fogadott. A Sharumokat a bérükkel küldték haza, a
fiúkat pedig hazaengedték a sharajból a családjaikhoz.
Inevera eltette a kockákat, mélyeket lélegzett, amíg ismét
megtalálta az egyensúlyát, aztán könnyedén felállt, és átment a
hálószobába, ahol Ahmann aludt. A férfi általában visszatért a
palotába, miután az Útvesztőt megtisztították az alagaioktól –
ilyenkor többnyire még órák voltak hátra hajnalig. Ahmann
addig aludt, amíg a nap már magasan járt az égen, majd délben
felkelt, és munkához látott.

 660 
 Holdfogyáskor azonban már hajnalban fent volt, hogy minél
több időt tölthessen a fiaival.
Inevera kibújt a köntöséből, és bemászott a párnák közé,
hogy felébressze a férfit.

Inevera egy márványoszlopnak támaszkodva figyelte

Ahmannt Jayannal és Asoméval. A két legidősebb fiú állt
legközelebb az apjukhoz, aki most a helyiség közepén
felfüggesztett bábu segítségével tanította őket lándzsavívásra
és sharusahkra.
Persze Inevera asszonytársai is jelen voltak a fiaikkal, akik
kisebb hadsereget alkotva térdeltek körben a falak mellett.
Inevera újabban „kishúgaim”-nak szólította a Jiwah Senjeit,
éppen úgy, ahogyan őt magát Kenevah.
A lekicsinylő szavaknak egyikük sem örült – hiszen ők
maguk is olyan nők voltak, akik hatalommal rendelkeztek a
saját törzsük fölött mégsem merészeltek tiltakozni. Holdfogyás
volt, és Ahmann sorban minden fiának és feleségének megadta
a szükséges figyelmet az ünnepélyes étkezés előtt.
– Egy napon én leszek a Sharum Ka! – kiáltotta Jayan, és
lándzsáját a bábuba döfte.
Inevera szomorúan pillantott most tizenkét éves elsőszülött
fiára. Valaha okosnak indult. Nem annyira, mint az öccse,
Asome, de azért érdeklődő volt és nyitott. A sharajban eltöltött
három év azonban kiölt a tekintetéből minden intelligenciát, és

 661 
most Jayan tekintete is olyan volt, mint a többi Sharumé –
leginkább egy brutális, gondolkodásra képtelen állatéra
emlékeztetett. Nyilvánvaló volt, hogy ha az életre és a halára
tekint, az utóbbit értékeli többre. Jayan volt a legjobb harcos az
osztályában, de komoly küzdelmet vívott a számokkal meg az
egyszerű szövegekkel, amikkel pedig a nála egy évvel fiatalabb
Asome fiatal korát meghazudtoló tehetséggel bánt. Jobban
értett hozzá, hogyan törölje ki a fenekét a papírral, mint hogy
elolvassa a rajta lévő szavakat.
Inevera felsóhajtott. Bár Ahmann megengedte volna, hogy
Jayan a damák közé kerüljön, de nem, ő Sharum fiúkat akart.
Csak a második fiúknak engedte meg, hogy fehér köpenyt
öltsenek. A többieket sharajra küldte.
Ahmann szeméből azonban olyan szeretet áradt, miközben
a fiaival foglalkozott, hogy Inevera nem tudott haragudni rá.
Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, a férfi feléje
fordult, és találkozott a tekintetük.
– Örömmel töltene el, ha a lányaim is minden hónapban
hazatérhetnének a holdfogyásra.
Csak mint az aprópénzt, elvesztegetnéd őket olyan férfiakra, akik
nem méltók rájuk, gondolta Inevera, ám aztán csak megrázta a
fejét, és ennyit mondott.
– Nem szabad megzavarni a kiképzésüket, férjuram. A
nie’dama’tingek Hannu Pasha igen szigorú menetrend szerint
halad. – Való igaz, már a születésüktől fogva tanította őket.

 662 
 – Nem lehet mindannyiukból dama’ting – jelentette ki
Ahmann. – Olyan lányok is kellenek, akik hozzámennek a
hűséges embereimhez.
– És lesznek is – felelte Inevera. – Olyan lányok, akikre
egyetlen férfi sem merészel kezet emelni, és téged még a
férjeiknél is nagyobb becsben tartanak.
– Everam pedig még az apjuknál is előbbre való – jegyezte
meg Ahmann.
De legfőképpen mégiscsak hozzád hűek, hallotta Inevera
Kenevah hangját.
– Természetesen.
Mozgolódás támadt az őrök között, és Ashan lépett be a
szobába. A Sharum Ka személyi damája ritkán mutatkozott
holdfogyás idején, amikor inkább szertartásokat végzett, és
áldást osztott. Asukaji is vele érkezett, és a fiú azonnal Asome
mellé sietett. A két fiú inkább tűnt testvérnek, mint kuzinnak –
sokkal inkább hasonlítottak egymásra, mint Asome és Jayan.
Ashan meghajolt.
– Sharum Ka, a kai’Sharumok arra kérnek, hogy segíts nekik
dűlőre jutni egy ügyben.
Inevera testében minden izom megfeszült. Ez lesz az!
Ahmann felhúzta a szemöldökét, ahogy a dama mellé
szegődött, de meg sem kísérelte visszatartani a feleségét – nem
mintha esélye lett volna. Kiléptek a palotából, és a széles
kőlépcsőn leereszkedtek a Sharumok gyakorlóterével
szemközti udvarra. A túloldalon emelkedett Sharik Hora, a két
hosszú oldal mentén pedig a törzsek sátrai álltak.

 663 
 A lépcső tövénél, jócskán a palota falain belül egy csapat
Sharum és dama két férfit vett körül. Az egyik visszataszítóan
hájas khaffit volt tarkább selymekben, mint amiket az
asszonyok párnatánc közben öltöttek magukra. A férfi a
khaffitok barna mellényét és sapkáját viselte, az ingét és a
pantallóját azonban rikítóan színpompás anyagból varrták, a
sapkájára csavart turbán pedig vörös volt, a közepén egy
ékkővel. Az öve és a derékszíja kígyóbőrből készült. Tevecsont
mankójának faragott fogantyúja tevét formázott, a férfi hónalja
éppen a két púp között nyugodott.
A másik idegen egy északi chin volt. Kopott, fakó ruháit úgy
belepte a por, hogy össze lehetett volna téveszteni a khaffitok
barna köpenyével. Csakhogy ez a férfi egy lándzsát tartott a
kezében, márpedig a khaffitoknak szigorúan tilos volt akár
csak meg is érinteniük a fegyvereket. Ráadásul semmi sem
látszott rajta abból az alázatosságból, amit minden épeszű
khaffit mutatott volna ennyi harcos között. Egy zöldvidéki
Fullajtár. Inevera többet is látott már a bazárban, de soha nem
beszélt még egyikükkel sem.
Ahmannra pillantott, és felismerést látott villanni a férfi
tekintetében, amint észrevette khaffitot.
A hang a múltból.
Inevera alaposabban is megnézte magának az idegent, az
arcát tanulmányozta. Elképzelte a vaskos tokája nélkül, és
ahogy magában lehántotta róla az éveket, végül sikerült
felidéznie a fiút, aki réges-régen az ölében vitte be Ahmannt a
dama’tingek pavilonjába. A fiút, aki évekkel később maga is

 664 
sebesültként fordult meg a pavilonban, ahonnan végül bicegve
távozott. A dama’tingek már akkor gyanították, hogy egész
életére sánta marad. Abban, Chabin fia, azé a kereskedőé,
akitől az apja a couzit vásárolta annak idején. Már ennyi is
éppen elég volt hozzá, hogy Ineverának ellenérzései legyenek.
– Méltónak gondolod magad rá, hogy itt állj a férfiak között?
– kérdezte Ahmann. Ineverát meglepte a férje hangjából sütő
düh. Talán nem is neki kellett törlesztenie azt a múltbéli
adósságot, hanem neki törlesztik majd. Hogyan is kerülne
különben egy khaffit ebbe a palotába, az Első Harcos haragját
kockáztatva?
– Elnézésedet kérem, uram. – Abban térdre hullott, és
homlokát a földhöz szorította.
– Nézz csak magadra! – vicsorította Ahmann. – Úgy öltözöl,
mint egy nő, és kérkedsz a komisz vagyonoddal, mintha nem
tudnád, hogy sértés mindarra nézve, amiben hiszünk.
Hagynom kellene, hogy elbukj.
Hogy elbukj? – csodálkozott Inevera.
– Kérlek, gazdám! – szólt Abban. – Nem állt szándékomban
megsérteni. Csak azért jöttem, hogy tolmácsoljak.
– Tolmácsolni? – Ahmann felnézett, és csak most vette észre
az északit. – Egy chin? – Ahmann Ashanhoz fordult. – Azért
hívtál ide, hogy egy chinnel beszéljek?
– Hallgasd meg a mondanivalóját! – biztatta Ashan. –
Meglátod, hogy érdemes.
Ahmann sokáig tanulmányozta a zöldvidékit, majd vállat
vont.

 665 
 – Beszélj, de ne húzd az időt! – mondta Abbannak. – A
jelenléted sértés a számomra.
– Ő itt Arlen asu Jeph am’Bálás am’Tölgypatak. – Abban a
Fullajtárra mutatott. – A rizoni erődből érkezett északról, az
ottaniak üdvözletét szeretné átadni, és azt kéri tőled, hadd
harcolhasson a kráziai férfiak oldalán ma éjjel az
alagai’sharakban.
Ahmann-nak elakadt a lélegzete, és Inevera is
mozdulatlanná dermedt a döbbenettől. Egy északi, aki harcolni
akar! Mintha egy hal kért volna engedélyt, hogy a forró
homokban úszhasson.
A férfiak vitatkozni kezdtek arról, hogy teljesítsék-e az
idegen kívánságát, Inevera azonban rájuk sem hederített.
– Férjuram! – szólt halkan, és megérintette Ahmann karját. –
Ha a chin Sharumként akar küzdeni az Útvesztőben, akkor
kockát kell vetnem neki.

Inevera egy kockavető szobába vezette a zöldvidékit. Ahmann

ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket, a nőnek pedig nem
jutott eszébe semmiféle egyszerű módszer, amivel távol
tarthatta volna. A férje talán naivnak bizonyult néha, de semmi
esetre sem volt ostoba. Inevera érzékelte, hogy érdekli ez az
ember, és ha az északi valóban a zahvenja, minden
valószínűség szerint azt is kiszagolta.
– Nyújtsd ki a karod, Arlen, Jeph fia! – mondta Ahmann az
északinak, amikor Inevera elővette a kését.

 666 
 A chin összeráncolta a homlokát, de habozás nélkül feltűrte
az inge ujját, és kinyújtotta a karját.
Bátor, gondolta Inevera, ahogy megejtette a vágást. A kockák
szinte bizseregtek a tenyerében, ahogy megrázta, aztán eldobta
őket.
Jeges borzongás futott végig a hátán, amikor meglátta az
eredményt.
Nem…
Hüvelykujját a chin sebébe illesztette. A férfi felszisszent, de
nem ellenkezett. Inevera újra megnedvesítette a kockákat,
aztán megismételte a dobást.
Aztán harmadszorra is elvetette őket.
Arlen asu Jeph am’Bálás am’Tölgypatak sorsa harmadszorra
is éppen olyan világosan állt előtte, mint először. Inevera
számtalan harcosnak vetett már kockát, de Ahmann óta nem
látott ehhez hasonlót.
Lehet, hogy ő a Szabadító? A zöldvidékire pillantott. Első
ránézésre nem látszott rajta semmi különös: sem alacsony, sem
magas nem volt, haja színe, mint a homoké, arcát simára
borotválta, mint egy khaffit. Nem tűnt csúfnak, de olyan
jóképűnek sem, mint Ahmann.
A tekintete azonban éppen olyan átható volt, mint Inevera
férjéé, és éppen úgy zsongtak körülötte is a lehetőségek, mint
rovarok a lámpa fénykörében: jövők, ahol az emberek
Szabadítónak szólították, ahol mártírként veszett oda, vagy
egyedül halt meg, vagy elbukott, és pusztulásba rántotta
magával az emberiséget.

 667 
 Bár én is úgy válogathatnék férjeket magamnak, ahogyan Ahmann
feleségeket. Száguldottak a gondolatai, de végül arra jutott, hogy
lehetetlen, amire vágyik. Nem végtelen a hatalma, még egy
dama’tingnek sem lehet két halandó férje. Már azzal is a
határokat feszegette, hogy egy volt neki. Ez a zöldvidéki
minden benne rejlő lehetőség ellenére sem vezetheti az ő népét.
Ráadásul azt is kizártnak tartotta, hogy két ilyen ember
létezzen – egy északon, egy pedig délen. A világ nem elég nagy
kettejüknek, csak szétszakítanák, és közben még a Sharak Kát
is elveszítenék.
Csakis Ahmann lehet tehát a Szabadító.
– Harcolhat. – Eltette a kockát, és egy gyolcsdarabbal
felszárította a kibuggyanó vért. Kenőcsöt kent a chin sebére,
aztán friss gyolccsal bekötözte, a véreset pedig a zsebébe
süllyesztette.
Ahmann és a chin azonnal elhagyták a szobát, és egy
pillanattal később Inevera már hallotta is, hogy a férje ordítva
parancsokat osztogat odakint. Letérdelt, ismét elővette a
kockákat, és rájuk szorította a véres gyolcsot.
– Hogyan szerezheti meg magának Ahmann Jeph fiának
erejét? – kérdezte, miközben dobott.
Amikor a zahven megtalálja az erejét, megosztja a titkot az igaz
barátaival, de előbb hal meg, mint hogy ő maga lemondjon róla…
Inevera gyorsan visszasüllyesztette a kockákat az erszénybe,
majd felegyenesedett, és kisietett a kockavető szobából.
Ahmann a folyosó végén állt, és éppen a gyakorlótérre készült.
Inevera elkapta a karját.

 668 
 – A chin segít majd, hogy Shar’Dama Ka lehessen belőled –
suttogta. – Fogadd fivéreddé, de ügyelj rá, hogy mindig a
lándzsád közelében maradjon! Egy nap meg kell majd ölnöd,
ha azt akarod, hogy Szabadítóként ünnepeljenek.

Aznap éjjel fellobbanó tüzek jeleztek riadót a városban,

hamarosan pedig már kongtak is a harangok, az Alvárosban
nők sikolyai visszhangzottak. Áttörték az első falat.
Ez elképzelhetetlen volt. Soha nem történt még hasonló.
De holdfogyás volt, és a kockák azt mondták, hogy Ahmann
találkozni fog a zahvenjével. Vajon a zöldvidéki megölte? És ha
a jóslatban nem is a zöldvidékiről volt szó? Mi van, ha az
Alagai Ka felemelkedett az éjjel, és Ahmann ebben a
pillanatban éppen vele harcol? Készen áll a Sharak Kára, ha az
éppen ma éjjel veszi kezdetét?
Másnap reggel úgy tűnt, hogy igen, a Sharak Ka kezdetét
vette, és Ahmann készen állt rá. Egy kődémon bezúzta a nagy
kaput, és tucatjával mészárolta le a harcosokat, több száz másik
alagainak nyitva meg ezzel az utat. Ilyesmi még soha nem
történt a Sivatag Lándzsájának történetében. Egy ekkora
sorscsapás hallatán még a legbátrabbak ereiben is megfagyott a
vér.
De Ahmann visszaverte a magúrokat, bezárta a kaput, és
számtalan harcost mentett meg. A zöldvidékivel ketten szálltak
szembe a kődémonnal az Útvesztőben, és sikerült csapdába

 669 
ejteniük, hogy aztán elégjen a napon. A lény csak a puszta
szerencséjének köszönhette, hogy végül mégis megmenekült.
Nagy árat kellett fizetniük ezért az éjszakáért. A kráziai
harcosok több mint egyharmada halt meg egyetlen éjszaka
alatt, és kiderült, hogy a gyilkos démon a zöldvidéki személyes
ellensége volt. Az Andrah holtan akarta látni a férfit, de
Ahmann mindent kockára téve nyíltan szembeszállt a
vezérével, és Par’chinnek, „bátor idegen”-nek nevezte el az
északit. A zöldvidékit végül csak a Sharumok és a legfontosabb
damák széles körű támogatása mentette meg. Így végül
Ahmann feje is a nyakán maradhatott.
– Kell még a Par’chin véréből – mondta Inevera.
Ahmann elnevette magát.
– Az könnyű lesz. A Par’chinnak gyakran hullik a vére az
Útvesztőben, de ezt mindig sok alagai bánja.
A férfi legközelebb hozott neki egy rongyot, amit olyan
sűrűn átitatott a zöldvidéki vére, hogy egy egész üvegcse
megtelt vele, miután kicsavarta. Inevera egy darab horát
ragasztott a homályos üvegre, majd egy rovást vésett bele, ami
gondoskodott róla, hogy odabent mindig hideg maradjon a
vér, és így megőrizze az esszenciáját.

Inevera maga szolgált fel a Par’chinnak teát azon az éjszakán,

amikor az elhozta a lándzsát. Ahmann hitetlenkedve nézett rá,
de Inevera a lehető legközelebb akart kerülni a tárgyhoz. A

 670 
zöldvidéki semmit sem árult el arról, hogy honnan származik,
de titkon megsúgta Ahmann-nak, hogy Anoch Sun szent
városának romjai között találta.
Az étkező súlyos függönyeit szorosan behúzták, és Inevera a
rovásos fejpántját viselte. Évek teltek el, amióta utoljára teát
szolgált fel, de a rituálé precíz mozdulatai tökéletesen
beléivódtak még nie’dama’ting korában, így minden figyelmét
a lándzsára tudta fordítani. A fegyver, mint maga a nap, úgy
ragyogott Everam fényében – ilyen erő csakis egy démoncsont
magból származhatott. A több száz összefonódó rovás maga
volt a gyönyörűség, a fémhez hasonlót Inevera még soha
életében nem látott.
– Mélységesen megtisztel, dama’ting – szólt a Par’chin,
amikor Inevera lehajolt, hogy megtöltse a csészéjét.
Tökéletesen beszélte a kráziai nyelvet, a modora kifogástalan
volt. Mosolyában nyoma sem látszott csalárdságnak. Vagy
mestertolvaj volt, aki művészien kiszámította minden egyes
gesztusát, vagy nem is sejtette, mit tesz Inevera népe a
sírrablókkal.
– A megtiszteltetés a miénk, Par’chin – mondta a nő. – Ön az
egyetlen északi, aki valaha is harcolt a lándzsájával a mieink
között. – És aki a szemünkbe mert nézni, miközben abban
mesterkedett, hogyan lophatna tőlünk, tette hozzá magában.
Ismét a lándzsára pillantott. Vágyott rá, hogy közelebbről is
megvizsgálhassa, de a dama’tingeknek szigorúan tilos volt
bármilyen fegyvert megérinteniük. Ez jelen esetben igencsak

 671 
ironikusnak tűnt, merthogy ezt a lándzsát nyilvánvalóan egy
dama’ting készítette.
Ahhoz, hogy eredeti Anoch Sunból származó tárgyról van
szó, már rég nem férhetett kétség. De persze igazából mindegy
is volt, hol készült: évezredek óta nem létezett olyan fegyver,
ami képes volt úgy megsebezni az alagaiokat, mint ez a
lándzsa. Pedig a Shar’Dama Ka idejében rengeteg ilyen fegyver
volt Kaji fiainak és katonai vezetőinek birtokában. Vagy ez
talán egyenesen Kaji Lándzsája volt, amit maga a Damajah
készített a szent fémből? Inevera csak egyetlen módon
győződhetett meg róla, mi a helyzet valójában.
Egyetlen gyors mozdulatra volt szüksége, hogy köpenye
ujjának libbenő selymét beakassza a lándzsa hegyébe. Ahogy
felegyenesedett, a fegyver is vele emelkedett, amíg a hegye el
nem szakította a ruhát.
Inevera felszisszent, úgy tett, mintha megbotlana, és
kilöttyentette a teát. Az alacsony asztal körül térdelő Sharumok
elfordították a tekintetüket, hogy ne legyenek szemtanúi a
baklövésének, a Par’chin azonban egyik kezével fürgén elkapta
a teáskancsót, a másikkal pedig neki segített visszanyerni az
egyensúlyát.
– Köszönöm, Par’chin! – Inevera a padlóra gurult lándzsára
pillantott, és éppen azt látta, amit remélt. A fegyver teljes
hosszában vékony, szinte észrevehetetlen illesztés futott végig.
A rovások biztosította látás nélkül talán soha nem pillantotta
volna meg.

 672 
 Az illesztés, ahol a Damajah a szent fémből készült vékony
lemezt a magra csavarta.
A Par’chin Kaji Lándzsáját hozta el.

– Ma jött el a napja. – Inevera izgatottan járkált fel-alá. Tudta,

hogy a Par’chin valami nagy erejűt fog találni, de erre a
legvadabb álmaiban sem gondolt. – Rég előre láttam. Öld meg,
és vedd el a lándzsáját! Hajnalban kinyilváníthatod, hogy te
vagy a Shar’Dama Ka, és egy hónap múlva te leszel Krázia ura.
Máris a férje felemelkedését tervezte. Az Andrah biztosan
kísérletet tesz majd rá, hogy megállítsa vagy megölesse, de a
Sharumok már inkább Jardirhoz húztak. Ha a harcosok
szemtanúi lesznek, hogyan pusztítja Ahmann az alagaiokat az
Útvesztőben, tömegével állnak majd mögé. Először is azok,
akik leginkább elkötelezték magukat neki.
– Nem! – jelentette ki Ahmann.
Eltartott egy pillanatig, mire Inevera tudatáig eljutott a szó.
– A Krevakh és a Sharach azonnal melléd áll majd, de a Kaji
és a Maja keményen ellenszegül… Hm? – Ismét a férjére
pillantott. – A jóslat…
– Pokolba a próféciával! – mondta Ahmann. – Nem fogom
megölni a barátomat, akármit is mondanak neked a
démoncsontok. Nem fogom kirabolni. A Sharum Ka vagyok,
nem közönséges tolvaj.

 673 
 Ineverát olyan hévvel ragadta el a düh, hogy képtelen volt
egyszerűen meghajolni előtte. Felpofozta a férjét, a csattanást
élesen visszhangozták a falak.
– Fajankó, az vagy! Most jött el a pillanat, amikor a lehetőség
valósággá válik! Holnap hajnalra az egyikőtökből Szabadító
válik. Rajtad áll, hogy a Sivatag Lándzsájának Sharum Kája lesz
az, vagy a sírrabló északi chin.
– Elegem van a próféciáidból meg a lehetőségeidből –
közölte Ahmann. – Te meg a dama’tingjeid! Minden
találgatásotokkal csak az a célotok, hogy a magatok céljai
szerint manipuláljátok a férfiakat. De akkor sem árulom el a
kedvedért a barátomat, akármit is olvasol ki állítólag azokból a
rovásos vackokból.
Inevera úgy érezte, mintha minden, amit húsz év alatt
felépített, egyetlen szemvillanás alatt összeomlott volna
körülötte. Eljutott idáig, most mégis buknia kell, mert az ostoba
férje nem volt elég gerinces hozzá, hogy megöljön valakit, aki
meggyalázta Kaji sírját? Üvöltve készült ismét megütni a férfit,
az azonban elkapta a csuklóját, és a magasba emelte. Inevera
egy pillanatig küszködött, de Ahmann jóval erősebb volt nála.
– Ne kényszeríts rá, hogy bántsalak! – figyelmeztette a férfi.
Hogy merészelte fenyegetni? A szavak magához térítették
Ineverát. Enkido gyerekkora óta arra tanította, hogyan veheti el
ellenfele erejét egyetlen érintéssel. Fordult egyet, és merev
ujjaival megszakította az energiavonalakat a férfi vállában. Az
őt szorító kar elernyedt, és Inevera megszabadult. Hátralépett

 674 
egyet, megigazította a köpenyét, és mélyen lélegzett, amíg rá
nem talált az egyensúlyára.
– Mindig azt hiszed, férjuram, hogy a dama’tingek
védtelenek, bár ha valakinek, hát neked tudnod kellene,
mennyire nem így van. – Két tenyere közé fogta a férfi zsibbadt
kezét, maga felé feszítette, aztán a másik hüvelykjét Ahmann
vállának egy pontjához szorította, helyreállítva az energia
áramlását.
– Nem vagy tolvaj, ha azt szerzed vissza, ami jog szerint a
tiéd.
– Az enyém? – húzta fel a szemöldökét Ahmann.
– Ki a tolvaj? – kérdezett vissza Inevera. – A chin, aki
kirabolja Kaji sírját, vagy te, Kaji vér szerinti leszármazottja, aki
visszaveszi, amit elloptak?
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy Kaji Lándzsája van nála –
mondta Ahmann.
Inevera karba fonta a kezét.
– De tudod. Tudtad abban a másodpercben, ahogy
megpillantottad, mint ahogy azt is pontosan tudtad, hogy el
fog jönni ez a nap. Soha nem titkoltam előled ezt a jövőt.
Ahmann nem szólt, és Inevera tudta, hogy végre sikerült
hatnia rá. Megérintette a karját.
– Ha úgy jobb, mérget is keverhetek a teájába. Gyors lesz a
halála.
– Nem! – kiáltotta Ahmann, és elhúzódott. – Soha nem az
egyenes utat választod! A Par’chin nem khaffit, hogy úgy

 675 
pusztítsuk el, mint egy kutyát. Harcoshoz méltó halált
érdemel.
A hatalmamban van, gondolta Inevera.
– Akkor döfd le! Most, mielőtt megkezdődik az
alagai’sharak, és kitudódik, milyen ereje van a lándzsának.
De Ahmann megrázta a fejét, és Inevera tudta, hogy nem fog
meginogni.
– Ha már így kell lennie, hát az Útvesztőben teszem meg.

Másnap reggel Ahmann diadalmasan tért vissza a Sharum Ka

palotájába. Magasba emelte Kaji Lándzsáját, hogy mindenki
láthassa. A Sharumok ünnepeltek, a damák pedig némán
meredtek rá – sokan vallásos áhítattal, mások halálos
rémülettel. A világ hamarosan örökre megváltozik, ezt minden
féleszű tisztán látta.
De Ahmann hiába tűnt minden ízében büszke,
rettenthetetlen vezérnek, a szeméből megszállottság sütött.
Harcosok és talpnyalók hada vette körül, de Inevera tisztában
volt vele, mennyire fontos, hogy azonnal négyszemközt
beszéljen vele. Egy intéssel odaküldte a kishúgait. Mivel senki
nem merészelt volna egy dama’ting útjába állni, a tizenegy
Jiwah Sen gyorsan áthatolhatatlan gyűrűt alkotott Ahmann
körül, elvágva őt a többiektől, és egy privát szoba felé terelte,
ahol szabadon beszélgethettek.
– Mi történt? – kérdezte Inevera. – A Par’chin…?

 676 
 – Meghalt – vágott a szavába Ahmann. – Lándzsát döftem a
szeme közé, és kint hagytam a testét a dűnéken, távol a
városfaltól.
– Hála Everamnak! – sóhajtotta Inevera, és máris olyan
izmai lazultak el, amikről eddig nem is tudta, hogy
megfeszítette őket. Még a kockák sem árulták el teljes
bizonyossággal, hogy a férfi meg fogja gyilkolni a barátját.
Mert ez gyilkosság volt, akármilyen mézédes szavakkal is
segített lenyelni a keserű árulást. A zöldvidéki istentelen
sírrabló volt, de nem Everam igazságán nevelkedett, és Inevera
maga is kifosztotta volna Kaji sírját, ha tudja, mi van benne, és
hogy hol keresse.
A férfi vállára tette a kezét.
– Sajnálom, hogy elvesztettél egy jó barátot, férjuram.
Becsülettel harcolt az oldaladon.
Ahmann durván kitépte a vállát a felesége kezéből.
– Mit tudsz te a becsületről?
A férfi elviharzott az apró szentélybe, ahol egymagában
szokott imádkozni Everamhoz. Inevera meg sem kísérelte
követni, de azért elfordította a fülbevalóját, és mély
lélegzeteket véve hallgatta férje zokogását.
Ahmann volt a Szabadító? Ha a megfelelő embert úgy kell
felkészíteni a feladatra, nem pedig készen születik,
megtudhatja egyáltalán, hogy sikerrel járt-e, amíg a férje meg
nem öli az Alagai’ting Kát, minden démonok anyját?
Igaz, hogy Inevera végig egyengette az útját, de ha létezett a
Szabadító, az csakis ő lehetett. Minden próbát könnyedén állt

 677 
ki életében, és bár végül erővel vette el a lándzsát, olyan volt,
mintha a sors sodorta volna a kezébe. Bárki más lelkifurdalás
nélkül ledöfte volna a zöldvidékit, Ahmann azonban minden
ereje és hatalma ellenére még mindig sírt, amiért el kellett
árulnia a barátját.
Vajon megragadta volna-e a lehetőséget, ha Inevera nem
parancsol rá? Ha soha nem is találkoznak egymással? Ha
Ahmann is az az írástudatlan, idegeneket gyűlölő állat, akik
általában a Kaji’sharajból kikerülnek, vajon összebarátkozott
volna-e a Par’chinnal, és megölte volna-e, amikor eljött az
ideje? Volt-e egyáltalán valami isteni eredetű Ahmannban, ami
segített volna neki hatalomra kerülni akkor is, ha nem jut ilyen
magasra?
Inevera nem tudta a választ.

– Ma – mondta Ahmann, miközben Inevera felsegítette rá a

vértekkel megerősített köpenyt.
Majdnem fél év telt azóta, hogy megszerezte magának a
lándzsát, és most eljött az ideje, hogy elfoglalja az Andrah
palotáját. Korábban is elfoglalhatta volna a várost, ha komoly
vérontásra vágyik, de Ahmann inkább megvárta, hogy az
emberek sorra mellészegődjenek. Napról napra több híve lett.
– Már több emberünk van a palotában, mint neki – folytatta.
– Hajnalban kinyitják a kapukat, megölik az utolsó
Sharumokat, akik ragaszkodnak a régi világhoz. Délre a

 678 
Koponyatrónon fogok ülni. Küldök majd egy futárt, ha
biztonságban beléphetsz te is a Jiwah Senjeiddel.
Inevera bólintott, mintha mindez új lenne neki, bár
kihallgatta a férje titkos megbeszéléseit a tábornokokkal,
ráadásul a kockák is megerősítették a következtetéseit. Amint a
lándzsa Ahmann kezébe került, neki már nem kellett sokat
tennie. Felkészítette a férfit a hódításra és az emberek
vezetésére, ő pedig úgy sajátított el mindent, akár a
karikacsapás.
Ahmann elvonult az embereihez, Inevera pedig szólította a
kishúgait, akik lefejtették róla fehér köpenyét, mielőtt belépett
a gőzölgő fürdőbe, ahol Everalia és Thalaja már várták, hogy
megmosdassák, és illatos olajokkal megmasszírozzák.
– Hozd ide a piros párnatáncos selyemruhámat! – mondta
Qashának, aki már sietett is, hogy teljesítse a kívánságát.
– Okos – szólt mosolyogva Belina. – A fehér köpenyed alatt
viseled majd, hogy gyorsabban segíthess a férjednek
megünnepelni a felemelkedését.
Inevera hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett.
– Ó, kishúgom, soha többé nem fogok fehéret viselni.

Inevera a Sharik Hora Koponyatrónja mellett elhelyezett

párnákon feküdt. Már maga a hősök csontjainak temploma volt
a palotájuk, ahol régi mágia volt a levegőben. Nem olyan
látványos, mint a démoncsontokból eredő varázslat, de

 679 
semmivel sem kevésbé hatékony. Több millió ember halt meg,
hogy ez a hely felépülhessen, és a szellemük itt volt a
kövekben.
A tudat, hogy az őseik szemmel tartják őket, csak még
féktelenebbé tette, ahogy pusztán áttetsző selymeket viselve ott
hevert a párnákon. A kétoldalt felhasított nadrágot
aranyzsineg szorította a bokájára, lába csupasz bőre hosszú
csíkokban villant ki alóla, ahogy járt. A felsőtestén körbetekert
selyemcsík épphogy csak fedte a mellét, eltakarni viszont
egyáltalán nem takarta el. Hátul egyszerű csomóban kötötte
össze a lapockái alatt, a karjára lazán hulló végeit pedig
karkötőkkel rögzítette a csuklójánál. A haját olajjal kenték be,
és aranyfonállal szőtték át.
Ezzel is csak a megingathatatlanságát mutatta ki. Ahmann
nagyon nehezen viselte, hogy a felesége így közszemlére teszi
magát, de Inevera szívesen emlékeztette rá, hogy hiába ő a
Shar’Dama Ka, mégsem korlátlan a hatalma. A férfi kénytelen
volt hát úgy tenni, mintha maga döntött volna így. Inevera csak
megtanította neki a leckét, és ha jól sejtette, hamarosan egy
újabbra is sort kell kerítenie. Kajivah, Ashan, Imisandre,
Hoshavh és Hanya állt előttük Ahmann unokahúgainak,
Ashiának, Shanvah-nak és Sikvah-nak a társaságában.
– Asukaji fiamnak a Hannu Pash azt mondta, öltözzön
fehérbe – mondta éppen Ashan –, Ashia lányomnak azonban,
hiába vér a véredből, fekete köpenyt adtak a dama’tingek. Ez
sértés.

 680 
 – Becsben kellene tartanod a lányaidat, Ashan – felelte
Ahmann. – Ha belépnek a Dama’tingek Palotájába, talán soha
többé nem láthatod őket. Semmi gyalázat nincsen abban, ha
valakiből dal’ting lesz. – Ezzel Kajivah felé intett.
Ashan a nő felé fordulva mélyen meghajolt.
– Nem állt szándékomban tiszteletlennek lenni, Szentséges
Anya.
Kajivah viszonozta a meghajlást.
– Nem is vettem tiszteletlenségnek, Damaji. – Fia felé
fordult, és bár az hét lépcsőfokkal fölötte ült, mégis olyan volt,
mintha lenézne rá.
– Semmi gyalázat nincsen abban, ha valakiből dal’ting lesz,
fiam, de teherrel jár. Olyan teherrel, amit a lánytestvéreid és én
cipeltünk sok éven át. Eltűrnéd-e, hogy a törvény óvja meg azt
a férjet, aki kezet emel a te véredből való gyermekre?
Ahmann Inevera felé fordult, felesége azonban a szavába
vágott, mielőtt megszólalhatott volna.
– A kockák nem szólították őket. – Halkan beszélt, szavait
csak a férfinak szánta. Így, hogy odafent ült mellette,
megtehette. – Befogadnál egy kriplit Sharumnak?
Ahmann összeráncolta a homlokát, de ugyanolyan halkan
felelt.
– Azt akarod mondani, hogy az unokahúgaim nem jobbak,
mint egy kripli?
Inevera megrázta a fejét.
– Csak azt, hogy más dolgokra hivatottak. Nem kell hozzá
bevonulni a rendbe, hogy valakiből nagy ember váljék,

 681 
szerelmem. Gondolj csak saját magadra. Ha óhajtod, elviszem a
lányokat a dama’tingek palotájába, és kitanítom őket, ahogyan
téged kitanítottak Sharik Horában.
Ahmann egy pillanatig még méregette a feleségét, aztán
visszafordult a többiek felé.
– A lányok a Dama’tingek Palotájába kerülnek dal’tingként,
és ott részesülnek oktatásban. Ennek végeztével kai’ting lesz
belőlük, és miután férjhez mentek, fehér fátylat viselnek majd
fekete fejkendővel és köpennyel, mint ahogyan ettől a naptól
fogva az anyám és a lánytestvéreim is. Az a férfi, akit
rajtakapnak, hogy kezet emel egy kai’tingre, éppen úgy halállal
vagy a bűnös végtag elvesztésével lakol, mintha egy
dama’tinget ütött volna meg.
– Szabadító… – kezdte Ashan.
Ahmann lándzsája egy könnyed mozdulatával szakította
félbe.
– Már döntöttem, Ashan.
Amikor a Damaji megszégyenülve hátralépett, Inevera
felállt. Egyet tapsolt, és összeterelte a három még fiatal és
hajlítható lányt. Igazság szerint elképzelése sem volt, hogy
mihez fog kezdeni velük, de néha így mentek a dolgok.
„Ha vannak magjaid, mindig vesd el őket – írta az
Evajah’ting –, mert ki tudja, milyen növények szökkenhetnek
szárba belőlük.”
Inevera a saját személyes használatára szánt ajtón át kísérte
ki a lányokat a nagyteremből. A túloldalon Qeva és Enkido állt,

 682 
akik a kiváló akusztika révén mindent hallhattak, ami odabent
elhangzott.
– A lányokat napi négy órában tanítsátok betűvetésre,
éneklésre és párnatáncra! – utasította Qevát Inevera. – A
fennmaradó húsz óra Enkidóé.
Ashiának elakadt a lélegzete, Shanvah pedig megragadta a
karját. Sikvah elsírta magát.
Inevera nem törődött velük. Az eunuchhoz fordult.
– Hozd ki belőlük, amit lehet!

 683 
 18. FEJEZET

Feszült pillanatok
v. u. 333
Tizenegy hajnallal újhold előtt

AMINT MEGPILLANTOTTA Szabadítófalva ismerős környezetét,

Leesha érezte, hogy csillapodik a kavargás a gyomrában. Jó
volt otthon lenni. A menekültek hihetetlen sebességgel
szaporodó falvai mind saját védőmezőre épültek.
Aztán azonban kiáltás hallatszott, és a karaván hirtelen
megtorpant. Leesha kidugta a fejét az ablakon, és egy
szakaszra való Kéregkatonát pillantott meg a központi
védőmező határánál. Vagy ötvenen állták el az utat nehéz
csatamének nyergében ülve, lakkozott fapajzsukon
megvillantak a nap sugarai. Oldalt a bokrok között
mozgolódás támadt, és egy pillanattal később könnyű
bőrpáncélt viselő íjászok léptek elő. Felajzott fegyverüket a
jövevényekre szegezték, és mindannyian még két további
nyílvesszőt tartottak készenlétben.

 684 
 Mögöttük több száz Baltás állt, sokan lándzsával a
kezükben, mások mesterségük eredeti szerszámával. Párat
Leesha is ismert közülük. A legtöbbet azonban nem.
– Ez meg mit jelentsen? – kiáltotta Kaval, és Leesha tudta,
hogy az a barom már nyúl is a lándzsájáért. Feltépte a kocsi
ajtaját, de a nagy kapkodásban megbotlott, és hasra vágódott a
földön. Egy pillanatra görcsbe rándult a gyomra a félelemtől,
de összeszorította a fogát, és feltápászkodott.
– Leesha! – kiáltotta Wonda, és már le is ugrott a nyeregből.
Mire azonban odaért, Leesha már talpon volt, és egy
mozdulattal elhessegette. Ahogyan számított is rá, a kráziai
férfiak mindannyian a kezükben tartották a lándzsáikat, az
íjászok pedig készen álltak rá, hogy lenyilazzák őket, és csak
utána tegyenek fel kérdéseket.
– Mindenki tegye el a fegyverét! – parancsolta Leesha. A
kiáltását nem erősítette fel horamágia, de az anyjától öblös
hangot is örökölt. Minden tekintet felé fordult. Láthatólag
senkinek még csak eszébe sem jutott eltenni a fegyverét.
– Ki maga, hogy Thamos gróf katonáit utasítgassa? –
kérdezte az egyik lovas katona. Egy megtermett dextrarius
hátán ült, nem karcsú angiers-i cursariuson, mint a többi
Kéregkatona, a köpenyét pedig aranylánc tartotta a vállán.
Sisakján századosi rangjelzés látszott.
– Papíros Leesha asszony vagyok, Szabadítóháza
Gyógyfüvésze – közölte Leesha. – És értékelném, ha nem
kellene sebeket összevarrnom később, amiért a túlzott
lelkesedéstől egyeseknek viszketett az ujja az íj húrján.

 685 
 – Rönkösháza – helyesbített a százados. – És elkésett. A
Fullajtára több mint egy héttel ezelőtt megérkezett, és egy szót
sem szólt arról, hogy magával hozza a fél kráziai hadsereget.
Kaval elnevette magát.
– Ha a Szabadító seregének akár csak a századrésze itt
menetelne az úton, a lépteink dübörgése elég lenne hozzá,
hogy leessen a nyeregből.
A kapitány vicsorogva villantotta ki a fogsorát, Leesha pedig
gyorsan az útra rohant, hogy közéjük állhasson.
– Tartsa a száját, kiképzőmester! Nem tűröm, hogy elrontsa
a hazatérésemet.
Gared és Wonda elhelyezkedtek Leesha két oldalán. Wonda
a földön állt, Gared azonban a lovas katonák fölé magasodott
nehéz ménje nyergében. A Kéregkatonák összesúgtak, ahogy
meglátták. Garedet megelőzte a híre. Leesha ráébredt, hogy az
anyjának ebben is igaza volt. Nagyon szerette volna kiverni a
fejéből a képet, ahogy ezek ketten össze vannak tapadva, mint
a kutyák.
– Maga meg ki a fene? – kérdezte Gared a századostól. A
megtermett férfi dühe szinte tapintható volt. – Nem nagyon
tetszik, hogy valaki fegyvert fog rám meg az enyéimre azon a
földön, amiért a vérünket adtuk. Jobban teszi, ha leengedi azt a
lándzsát, mielőtt feldugom a hátsójába.
A százados elmosolyodott.
– Nincsen abban a helyzetben, hogy fenyegetőzzön, Baltás
úr. Már nem maga parancsol itt.

 686 
 – Tényleg? – Gared a szájába illesztette az ujjait, és éleset
füttyentett. A Kéregkatonák mögött álló Baltások azonnal
megtörték a hadrendet, és körülvették a gróf embereit. Hentes
Dug és Merrem vezette őket, de Leesha más ismerős arcokat is
megpillantott közöttük. Szürke Yon, a fiai meg az unokái is ott
voltak – úgy festettek, mintha mindannyian egyidősek lettek
volna. Nem hiányzott Fűrészes Samm, Baltás Ande, de Ékelő
Tomm sem a fiaival. Baltás Evin még a hatalmas farkaskutyáját
is magával hozta.
A Baltások nem léptek fel fenyegetően, de nem is volt rá
szükség. A legalacsonyabb közülük is egy fejjel nőtt
magasabbra, mint bárki a gróf gyalogosai közül, de még a
lovasokon is látszott az ijedtség. Árny, a farkaskutya, majdnem
akkora volt, mint a lovak, azok pedig nyüszítve ágaskodtak
félelmükben, ahogy az állat elhaladt mellettük. Ha csak egy
kicsit is nagyobbra nő, Evin akár a hátára is felülhetett volna a
lova helyett.
A Kéregkatonák bizonytalanul pislogtak a századosuk felé,
és várták az utasításokat. Addigra azonban már késő volt. A
Baltások körülvették őket, és elvágták az embereket a
parancsnokuktól.
Újabb Baltások jelentek meg a fák között, és az íjászok a
falusiak tekintetének súlya alatt ellazították az íjak idegeit. Dug
és Merrem szalutálva álltak meg Gared mellett.
– Hogy is mondta? – kérdezte elégedett mosollyal Gared.
A százados elfintorodott, utána azonban megrázta a fejét, és
összeszedte magát. Felemelte a karját, és néhány bonyolult

 687 
kézmozdulattal parancsokat osztott az embereinek. Azok
érezhető megkönnyebbüléssel engedték le a lándzsáikat, bár
nyilvánvalóan készen álltak rá, hogy szükség esetén ismét egy
szemvillanás alatt harcra készek legyenek.
A katona leugrott a nyeregből, levette a sisakját, és kurtán
meghajolt Leesha felé.
– Gamon lovag vagyok, a gróf seregének századosa. Azért
jöttünk, hogy elkísérjük önt őméltóságához.
– És ehhez hetven emberre van szüksége, Gamon százados?
– érdeklődött Leesha. – Ilyen veszélyes hely lett a város kellős
közepe?
– Önnek nincs mitől félnie, asszonyom – mondta Gamon –,
de Thamos gróf parancsának értelmében egyetlen kráziai sem
léphet be a városba felfegyverkezve.
– Előbb visz el Nie! – morogta Kaval kráziai nyelven.
Leesha felhúzott szemöldökkel fordult feléje.
– Bocsásson meg, asszonyom – mondta a kiképzőmester –,
de a lándzsám magának a Szabadítónak az ajándéka volt, és
nem adom csak úgy oda mindenféle zöldvidéki
chi’Sharumnak.
– Pedig pontosan ezt fogja tenni – közölte vele Gamon –,
máskülönben a parancsunk értelmében erővel kell elvennünk
önöktől a fegyvereket, akárki is áll az utunkban. – Garedre és
Leeshára pillantott. – Lehet, hogy itt önök vannak
létszámfölényben, de a gróf ezer Kéregkatona felett
rendelkezik. Inkább a vérontást választják, csak mert

 688 
őméltósága biztonságban akarja tudni az embereit a
betolakodóktól?
Leesha megdörzsölte a halántékát.
– Ha ez a célja, hát elég különös módját választotta, hogy
kimutassa. – Megrázta a fejét. – De nem, nem a vérontást
választjuk. – Kavalhoz fordult. – Nem neki fogják átadni a
fegyvereiket, kiképzőmester, hanem nekem.
– Attól tartok, az nem lesz elegendő, asszonyom – jelentette
ki Gamon.
Leesha ellentmondást nem tűrően pillantott a férfira.
– Le lesznek fegyverezve, százados úr. Ne akarja
mindenáron a szarvánál megragadni a magúrt.
Gamon eltátotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Azért ez
is megtette válasz gyanánt. Leesha visszafordult Kavalhoz.
– Szedje össze a lándzsákat az embereitől, a dal és
kha’Sharumoktól is, aztán tegyék be mindet az én kocsim alá.
A szavamat adom rá, hogy visszakapják őket, amikor
elhagyják Szabadítóházát.
Kaval bizonytalanul pillantott hátra a válla fölött. Leesha
rámordult.
– Ne keresse a dama’tinget! – szólt kráziai nyelven. –
Ahmann engem bízott meg a parancsnoksággal, nem őt. Tegye,
amit mondtam! Most!
A kiképzőmester elhúzta a száját, de meghajolt, és
engedelmeskedett. Elvette a fegyvereket az embereitől, és
biztonságos távolságra egy kupacba halmozta őket. A
kráziaiaknál nyilvánvalóan maradtak még kések meg egy

 689 
rakás más rejtett fegyver, de azért egy ponton túl már nem
lehetett kikezdeni a büszkeségüket. Ha akár Leesha, akár
Garmon százados kísérletet tesz rá, hogy megmotozza őket,
nem kerülik el a vérontást.
Egyszerre Darsy lépett elő a tömegből. Nem pukedlizett,
inkább úgy megölelte Leeshát, hogy a levegőt is kiszorította
belőle.
– Elképzelni nem tudod, mennyire örülök, hogy visszajöttél.
Leesha viszonozta az ölelést. Eszébe jutott, milyen
ellenségesen viselkedett vele valaha Darsy. A változás nem
volt új, mégis újra és újra meglepődött rajta.
– Most pedig, százados úr – mondta aztán –, ha megtenné,
hogy elkísér bennünket őméltóságához. Igencsak szívesen
elbeszélgetnék vele.
A katona bólintott, megint a fejébe nyomta a sisakját, és
visszakapaszkodott a nyeregbe. A Baltások utat nyitottak neki,
hogy ismét csatlakozhasson az embereihez, de azért nem
távolodtak el tőlük. Leesha hónapok óta nem érezte ilyen
biztonságban magát. Jó volt otthon lenni.
Darsy átvette a kantárszárat a Leesha kocsiját irányító
kráziaitól, aki erre leugrott a bakról. Darsy és Leesha rögvest
elfoglalták a helyét, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
Ahogy a karaván újra elindult, Wonda közelebb húzódott a
lovával, Gared pedig kantárszáron vezette tovább a saját
hátasát, hogy közben beszélgethessen a Baltásokkal.
– Eljutott hozzád a legutóbbi üzenetem? – kérdezte Darsy. –
Nem kaptam rá választ.

 690 
 Leesha megrázta a fejét.
– Hetek óta úton vagyunk. Elkerülhettük egymást a
Fullajtárral. Mi történt? Tudtam, hogy Thamos kivillantja majd
a foga fehérjét, amikor visszatérünk, de fegyveres fogadtatásra
nem számítottam. Elfajultak a dolgok?
Darsy megrázta a fejét.
– Igazság szerint a gróf jó volt a városhoz. Tisztességesen
bánik az emberekkel, és folyamatosan hozza az ellátmányt
északról. A mérnökei sokat segítettek, hogy felgyorsíthassuk az
új védőmezők építését, és tetőt húztak az itteniek feje fölé. Az
új Lelkipásztorral sincs baj. Kicsit szigorúbb, mint Jona, de az
emberek megkedvelték. Minden olyan, mint régen, csak egy
éven belül nagyobbak leszünk, mint Angiers.
– Nem meglepő – nyugtázta Leesha. – Merész húzás volt a
hercegtől, hogy egyszerűen odaadta Szabadítóházát
Thamosnak. Hiába hozott magával ezer embert, így is ők
vannak kevesebben, ezért inkább nem szolgáltat rá okot, hogy
szembeszálljunk vele, amíg nem biztos a hatalma. Szüksége
lesz minden jóindulatra, amikor majd a Rovásember visszatér.
Darsy megköszörülte a torkát.
– Ez volt az üzenetemben. Két hete visszatért. De…
megváltozott.
Leesha élesen pillantott rá.
– Miben változott meg?
– Bálás Arlennek nevezi magát – felelte Darsy –, és a
lelkipásztori köpenyét hétköznapi ruhákra cserélte. Azt

 691 
mondja, egy Tölgypatak nevű helyről származik, ami valami
pöcegödör Milnben, ahol a madár se jár.
– Komolyan? – Leesha arcára széles mosoly ült ki. Tehát
Arlen végre szembeszállt a démonaival, és újra megtalálta
önmagát? Az utolsó feszélyezett búcsúzásuk jutott eszébe.
Nagyon akarta, hogy a férfi elmenjen, mégis olyan
biztonságban érezte magát az utolsó ölelés közben.
– Igen, a saját szememmel láttam – bólogatott Darsy. – De
más is van. Mindenféle… képességeket szerzett.
Leesha felhúzta a szemöldökét.
– Mindig is voltak képességei, Darsy. A rovások…
– Többről van szó – vágott a szavába a nő. – Az első estén,
amikor visszatért, Baltás Ande testét úgy felhasították a
démonok, mint a disznókat szokás a mészárszéken. Ott voltam,
és készen álltam, hogy elengedjem a Teremtőhöz. Nem
tehettem érte semmit. Te sem menthetted volna meg. De a
Rovásember csak tett fölötte egy kézmozdulatot, és a sebek a
szemem láttára záródtak össze. Másnap Ande úgy szaladgált,
mintha mi sem történt volna.
– Egyetlen kézmozdulat kellett hozzá? – kérdezte Leesha. –
Nem rajzolt rovásokat Ande húsára démonichorral?
– Hogy is tett volna ilyet? – Darsy teljesen elképedt. – Miféle
beteg ember kenne démonichort egy seb közelébe?
– Az most mindegy – mondta Leesha. – Csak elhúzta a
kezét, vagy rovásokat rajzolt a levegőbe?
Darsy ezen elgondolkodott egy pillanatra.

 692 
 – Végül is lehet, hogy rovásokat rajzolt. De nem olyanokat,
amiket én is ismerek.
Leesha bólintott.
– Később szeretnék beszélni Andéval.
– Elbeszélgethetsz a fél várossal – közölte Darsy. – Másnap
este bevonult az ispotályba, és kipucolta. Egy benőtt köröm
sem maradt, amit kezelni kellett volna.
– A Teremtőre! – Everam Ajándékában Leesha megtanult
ezt-azt a horamágiával történő gyógyításról, de semmi ehhez
foghatót nem látott. Az elmedémon, amivel Inevera meg ő
szembenéztek, ugyan rovásokat rajzolt a levegőbe, ő azonban
semmire sem ment ezzel a módszerrel, még akkor sem, amikor
a démon szarvát a kezében tartotta közben. Honnan vette
Arlen ezt a képességet? Nyilvánvalóan elképesztő mennyiségű
mágiát kellett felhasználnia hozzá.
– Igen – bólintott Darsy. – Azóta meg minden éjjel a
menekültek falvait járja, és ugyanezt teszi. Egyre-másra hallani
a történeteket arról, hogyan hozott vissza embereket a halál
markából. Továbbra is váltig állítja, hogy nem ő a Szabadító, de
egyre kevesebben hisznek neki. Az éjre, hát már én is kezdek
gyanakodni.
Leesha összeráncolta a homlokát.
– És mit szól hozzá a gróf?
– Ugyanazt, amit a századosa az iménti ügyhöz – felelte
Darsy. – Próbált a befolyására hivatkozni, de gyorsan a helyére
került. A Rovásember nem száll nyíltan szembe Thamossal, de
a vak is láthatja, hogy a gróf meg az új Lelkipásztor

 693 
visszahúzódtak a zárt ajtók mögé, a nyilvánosság előtt pedig
alaposan megválogatják a szavaikat.
Leesha megdörzsölte lüktető halántékát, és azt kívánta, bár
vele lenne Arlen, hogy meggyógyítsa az ő fejfájását is, mint
minden más nyavalyát Szabadítóházán.
– Tudnom kell még valamit?
– A legutóbbi újhold idején harcolt valami okos démonnal.
Befészkeli magát az ember fejébe, és a többi magivadék is úgy
harcol, mintha egy jó tábornok irányítaná őket. A Rovásember
most mindenkivel rovásos fejpántokat készíttet, amíg megint el
nem sötétedik a hold. – Ezzel átadott egy szövetcsíkot.
Leesha megvizsgálta a rajta lévő rovást, és megállapította,
hogy maga is éppen ugyanezt terjesztette a falvakban a
hazafelé vezető úton. Bólintott.
– Ez minden?
Darsy megrázta a fejét, és szinte súgva folytatta.
– Nincs egyedül.
A fájdalom hasogató sajgássá erősödött. Darsy hangjában
minden benne volt.
– Ó?
– Egy lányt hozott magával – erősítette meg a nő. – Tímár
Rennát. Azt mondja, ő is Tölgypatakból való. – Egy pillanatra
elhallgatott, tekintetét egy távoli pontra szegezte, majd
színtelen hangon hozzátette: – Állítólag eljegyezték egymást.
Darsy továbbra is a semmibe meredt Leesha reakciójára
várva. A városban szinte mindenki arról beszélt, amikor Arlen
berontott a Szentházba a rönkösházi csata közepette, és Leesha

 694 
nevét üvöltötte, mert azt hitte, hogy veszélyben van. Aztán
persze arról is sugdolóztak, hogyan jelentek meg először
egymás oldalán, és hogy Arlent a legkülönfélébb
napszakokban látták ki-be járkálni Leesha házából. Suttogtak
és spekuláltak. Nem volt titok, hogy az egész város azért
imádkozik, hogy ne hagyják ennyiben, és egyszerűen nem
értették, mi tart olyan sokáig. Ezen Leesha sokszor maga is
elgondolkodott.
Hirtelen rádöbbent, hogy visszatartja a lélegzetét, és
kényszerítette magát, hogy kifújja a levegőt. Röhejesnek érezte,
hogy felzaklatta a hír. Rég belefáradt, hogy Arlenre várjon, és
más udvarlók után nézett. Az éjre, a reggelente rátörő hányás
újra meg újra bebizonyította, hogy továbblépett. És mégis
Arlent akarta. A férfi egyetlen szavára fenntartások nélkül
odaadta volna magát neki.
De nem kellett. Arlen azt állította, hogy ez az ő átka. Nem
alapíthat családot a démonmágiával szennyezett vére miatt.
Leesha azonban ettől csak még jobban szerette. Úgy érezte, a
férfi nemes és büszke áldozatot hozott. Ennek fényében
gyengének gondolta magát, amiért mások karjában keresett
vigasztalást.
De őszinte volt-e hozzá Arlen? Alig pár hónappal korábban
még elutasította a szerelmet, most pedig odaígérte magát
másnak. Ezek szerint akkor csak megjátszotta magát? Leeshát
feldühítette a gondolat. Hogy merészelte? Tényleg ilyen
gyengének találta őt, úgy érezte, annyira elkeseredetten vágyik
a szeretetére, hogy nem tudná megemészteni az igazságot?

 695 
Csak édes hazugságba bugyolálta a keserű orvosságot, amikor
visszautasította őt? Gyáva alak!
Jól megtanulta a leckét a dama’tingektől, és miközben ilyen
gondolatok futkároztak a fejében, az arcán semmi sem látszott.
– Jól is van így – bökte ki végül. – Rászolgált a boldogságra,
és egy jó asszony segít, hogy mindig a földön maradjon.
– Ez ugyan nem – mormogta Darsy. Leesha kíváncsian
pillantott rá, de a testes asszony megdörzsölte a torkát, és nem
fejtette ki részletesebben a dolgot.
Leesha meglepetésére nem a Magúrtemető felé indultak,
hanem a védőmező egy másik szeglete felé vették az irányt.
Éppen azon gondolkodott, vajon hová is tarthatnak, amikor
megpillantotta Thamos erődjét.
Maga az épület még nem készült el, de a hatalmas
cölöpkerítés már állt. A kátránnyal bekent, szorosan
egymáshoz kötözött farönkök elég magasak és vastagok voltak
ahhoz, hogy a katonák nyugodtan járőrözhessenek csigás
íjaikkal a fent körbefutó sáncon, ahonnan lőrések fedezékéből
vadászhattak a támadókra.
Kitárult a kerítésben nyíló kapu, és láthatóvá vált a teljes
karaván befogadására bőven alkalmas udvar. Ahogy a katonák
intettek nekik, hogy vonuljanak be, nyilvánvalóvá vált, hogy
Thamosnak éppen ez a szándéka: mindenkit a falakon belülre
akart terelni, hogy aztán bezárja mögöttük a kapukat. Leesha
aggódott, hogy ha egyszer odabent lesznek, a kráziaiak nem
kerülnek elő többé. Az első pillanattól tudta, hogy útitársaik
egyszerre túszok és kémek, akiket Ahmann jó szándéka jeléül

 696 
küldött velük, mégis az volt a szándéka, hogy úgy bánik velük,
ahogy bárki mással, és közelről mutatja meg nekik a népe
jóságát.
Kételkedett benne, hogy Thamos gróf is ezt akarja. Eddig
látványosan igyekezett kimutatni a jóindulatát, de az első
pillanattól fogva világos volt, mi a célja: teljhatalmat akart
szerezni Szabadítóházán, meg akarta tanulni a démonölés
titkait, és azt tervezte, hogy itt húzza meg a vonalat Angiers és
a kráziaiak között. Az udvarban megvetették a sivatag lakóit.
Rizon elfoglalása után voltaképpen joggal, most azonban a
legkevésbé az állt érdekükben, hogy elfajuljanak az ellentétek.
Ahmann eltiporhatta Szabadítóházát, és valószínűleg magát
Angiers-t is, ha valaki ürügyet szolgáltatott hozzá.
– Állítsd meg a kocsit! – szólt oda Darsynak, és a nő azonnal
engedelmeskedett. A teljes karaván megtorpant mögöttük,
Leesha pedig leszállt a bakról, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
Elona kinézett, és végigmérte az erődöt. Halkan Füttyentett.
– A herceg igencsak belelendült az elmúlt pár hónapban.
Nős amúgy?
Leesha felsóhajtott. Még mindig nem igazán bírt az anyjára
nézni.
– Remélem, nem. Az udvarban azt pletykálják, hogy
megdönt minden fiatal pipit, aki megremegteti előtte a
szempilláját.
– Csak arra van szüksége, hogy valaki elfordítsa kicsit a fejét
– jelentette ki Elona.

 697 
 – Mondom, fiatal pipit, anya. Különben sem hiszem, hogy te
az esete lennél.
– Hékás, ne beszélj így az anyáddal! – tiltakozott Erny.
Leesha az apjára nézett, és legszívesebben ordított volna. Még
most is a feleségét védte. Feltehetőleg akkor is ugyanezt tenné,
ha tudna Garedről. Az éjre is, valószínűleg tudott róla. Erny
közel sem volt annyira ostoba, mint amilyennek az emberek
hitték, de a bátorságát illetően Elona igazat beszélt.
Leesha elengedte a füle mellett az apja megjegyzését.
– Most kihallgatásra megyek Őméltóságához. Néhány Baltás
majd hazakísér benneteket. Ha már otthon lesztek, és senki
sem figyel, fogjátok a kráziaiak lándzsáit, és rejtsétek el őket a
papírkészítő műhelyben. Olyan helyre, ahol senki sem
találhatja meg őket.
Ernyt láthatóan bosszantotta, hogy sem Leesha, sem Elona
nem reagált arra, amit az imént mondott. Egy pillanatnyi
duzzogás után azonban bólintott.
– Tudok is egy jó helyet. Van egy dupla fenekű üstöm.
– Tényleg? – húzta fel a szemöldökét Leesha. – És ha
megkérdezhetem, minek kellett az neked?
Erny elmosolyodott.
– Hogy egy bizonyos kíváncsi fiatal lány ne találja meg a
papírkészítéshez használt vegyszereimet, és véletlenül se essen
baja.
– Az elmúlt tizenöt évben sokkal rosszabbakat is kevertem –
jegyezte meg Leesha.

 698 
 – Na ja – nyugtázta Erny. – Nekem viszont azóta még nem
volt rá okom, hogy felhozzam a dolgot. – Felemelte az ujját. –
És akkor fogsz tudomást szerezni a titkaimról, ifjú hölgy,
amikor én úgy döntök, hogy eljött az ideje. Egy pillanattal sem
korábban. Vigyázz a szádra, ha valaha is meg akarod tudni, hol
van elrejtve az arany.
– Nem blöfföl – dörmögte Elona. – Harminc éve vagyok
vele, de még mindig sejtésem sincs.
Gamon százados odalovagolt hozzájuk.
– A gróf vár – mondta türelmetlenül. – Mire véljem ezt a
késlekedést? – A gróf székhelyével és íjászaival a háta mögött
valamelyest visszatért a gőg, amit eleinte az úton mutatott.
– Csak hazaküldöm a szüleimet, mielőtt találkozom
Őméltóságával – felelte Leesha. – És a karavánban mindenkire
ráfér egy kis pihenés.
– Pihenhetnek a herceg erődjében – közölte Gamon. –
Előkészítettük a szállásukat. Odabent nagyobb biztonságban
lesznek.
– Kitől? – érdeklődött Leesha.
– Őméltósága új alattvalói közül sokan délről jöttek, és még
emlékeznek rá, mit tettek ezek az emberek az otthonaikkal –
emlékeztette Gamon.
– Tisztában vagyok vele – bólintott Leesha –, de ők a
vendégeink, nem pedig foglyok. – Azt hiszem, a Baltások meg
tudják őrizni a békét egy csapatnyi fegyvertelen kráziaival
szemben. Vagy maga nem így gondolja?

 699 
 – Cseppet se aggódj, kislány! – mondta Szürke Yon, és
baltája nyelével a tenyerébe csapott. – Ha valaki van annyira
fafejű, hogy nekiáll bajt keverni, gyorsan megbánja!
Különös volt az öregember hangját egy élete teljében lévő
férfi szájából hallani. Leesha egy ideje már rendszeresen
feljegyezte Yon lassú fiatalodásának fázisait, most azonban alig
pár hónap elteltével megdöbbentő változást tapasztalt. Az ősz
szálak eltűntek a férfi hajából, aki bár a hetvenes éveiben járt,
legfeljebb negyvennek nézett ki.
– Igen! – jelentette ki Dug. – Majd mi ügyelünk rá, hogy ne
legyen gond.
Gamon megrázta a fejét.
– A gróf önt és a feleségét is hívatja, Hentes úr, Baltás
kapitány úrral, Csaplár úrral és Baltás kisasszonnyal együtt. –
Wondára mutatott.
– Engem is hívat? – csodálkozott Wonda. – Mit akar tőlem a
gróf?
– Én azt nem tudhatom – felelte némi gúnnyal a hangjában
Gamon.
Angiers-ben ugyan több jogot kaptak a nők, mint Kráziában,
de nem sokkal. Azt semmi esetre sem nézték jó szemel, ha a
politikába vagy a hadügyekbe ártották magukat. Leesha már
nyitotta is a száját, hogy csípősen visszavágjon, de Gared
gyorsabb volt.
– Vigyázzon a szájára! – mordult rá a századosra. – Több
magúrt intézett el, mint a maga csökött százada összesen.

 700 
 Gamon szemöldöke szigorú V alakot vett fel. Az erőd
közelében több Kéregkatona nyüzsgött, pillanatról pillanatra
újabb Baltások érkeztek. A százados csücsörített az ajkával, de
egy szót sem szólt.
Gared felmordult, és Yonhoz fordult.
– Figyeld a karavánt, amíg odabent vagyunk! Senki sem
zaklathatja őket, de ők sem mehetnek el. Különösen figyelj oda
a fekete ruhásokra!
Yon bólintott.
– Úgy lesz, fiacskám. Nincs mitől tartanod.
Egy pillanattal később megjelent Rojer. Kráziai szokás
szerint Amanvah egy lépéssel lemaradva követte, Kaval, Coliv
és Enkido pedig egy további lépéssel mögötte érkeztek. A
menetet Shamavah zárta.
– Hol van Sikvah? – kérdezte Leesha. – Jól érzi magát?
Amanvah elégedetlenül rázta meg a fejét.
– Úgy teszel, mintha tisztában lennél a szokásainkkal,
Papíros Leesha, de nyilvánvalóan hiányos a tudásod, ha azt
hiszed, hogy egy férfi beviszi a Jiwah Senjét az udvarba.
Amanvah szokása szerint magas lóról beszélt vele, de
Leesha érzékelte a háttérben fortyogó dühöt is. Meghajolt.
– Nem állt szándékomban megsérteni.
Amanvah nem felelt.
– Őméltósága önt nem hívta meg magához – közölte vele
Gamon százados. – A barbárjaival az udvarban várakozhat.
Amanvah odakapta a fejét, még a dama’tingek megszokott
nyugalmából is kizökkent a gorombaság hallatán. Kaval és

 701 
Enkido ugrásra készen feszítette meg az izmait, de a nő egy
kézmozdulattal nyugalomra intette őket.
– Apám Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji,
Shar’Dama Ka és Szabadító, aki egyesíteni fogja az
emberiséget. Súlyos sértésnek fogja tekinteni, hogy egy
jelentéktelen hercegecske a párnákon hagy penészedni.
– Az sem érdekel, ha maga a Teremtő az apja – csattant fel
Gamon. – Vár, amíg nem szólítják.
Amanvah finom szemöldöke egyetlen komor vonallá állt
össze, de nem erősködött tovább.
Leesha érezte, hogy egyre feszültebb a helyzet, így a
szórakozottan a kis híján a válláig érő farkaskutyája hátát
simogató Evin felé fordult. Fiatalkorukban nem kedvelte a
férfit – akkoriban kegyetlen volt, önző és megbízhatatlan –, de
mint oly sokan mások, a Rovásember érkezésével ő is
megváltozott.
– Evin, megtennéd, hogy hazaviszed a szüleimet?
A férfi bólintott, és felugrott a bakra. Árny a kocsi mellé
szegődött, a lovak pedig félelmükben nyüszítve, a lábaikkal
kaparva feszültek a hámnak.
Evin élesen füttyentett.
– Hé, Árny! Keresd meg Callent! – A farkaskutya
vakkantása mennydörgéssel ért fel, ahogy elvágtatott. Evin
megrántotta a kantárszárakat, lassan megnyugtatta a lovakat,
és a kocsi útnak indult.
A többiek, akik a karavánnal érkeztek, a Baltások és a
Kéregkatonák árgus tekintetétől kísérve kerestek valami

 702 
elfoglaltságot maguknak, miközben Leesháék bevonultak a
kapun.
A gróf erődje még nem épült fel teljes egészében, de az
alapokat már lefektették, és a lakóépület egy részébe már be is
költöztek. A főbejáratnál egy csapat Kéregkatona gyűlt össze
készenlétben tartott lándzsával és pajzzsal.
Leesha közelebb húzódott Garedhez, és odasúgta neki:
– Gared, ha a gróf címet meg egyenruhát akar adni neked,
ne fogadd el azonnal!
– Miért ne? – kérdezte a férfi, egyáltalán nem fogva vissza a
hangját.
– Mert azzal odaadnád neki a seregünket, te marha – közölte
Rojer, aki időközben Gared másik oldalára húzódott. Ő is
olyan halkan beszélt, hogy a többiek ne hallhassák.
Gared dühösen fordult a Zsonglőr felé.
– Neked én csak egy nagy vicc vagyok, igaz? A Rovásember
megkért rá, hogy vigyázzak rád, amíg ő nincs itt, Rojer, és én a
napra esküdtem meg neki, hogy számíthat rám. Démonok,
kráziaiak meg a Teremtő tudja még miféle lények elé vetettem
magam, hogy megtartsam az ígéretemet.
Hirtelen kihúzta magát, és az egy pillanattal korábban még
peckesen lépdelő Rojer hirtelen hátrahőkölt a puszta termete
jelentette fenyegetéstől.
– Azt viszont nem mondta, hogy el kell tűrnöm a
baromságaidat, márpedig te nagyon is sok mindent
megengedtél magadnak. Ha engem kérdezel, most, hogy a
Rovásember visszatért a városba, már nem köt az esküm.

 703 
Ezentúl vigyázz csak magadra, te csökött kis kripli! És ha még
egyszer marhának nevezel, kiverem a fogaidat. – Megnyalta
két ujját, és olyan magasra emelte a karját, hogy elérte a
cölöpkerítés fölött áttűző napsugarakat. – A napra esküszöm!
– Gared! – szólt óvatosan Leesha, ahogy Rojer döbbenten
megtorpant. – Minden jogod megvan rá, hogy dühös legyél,
amiért nem becsültünk meg eléggé, és ami engem illet, a
bocsánatodat kérem. Néha téged hibáztatlak minden rosszért
az életemben, de igazság szerint semmi olyat nem csináltál,
amit egymillió másik fiú is ne tett volna meg. Megbocsátok
neked. Sokszorosan helyrehoztad már a hibádat.
Gared felhorkant.
– A magúrok vigyenek el, ha nem.
– De Rojer igazat beszél. Ha hagyod, hogy a gróf címet adjon
neked, azzal tulajdonképpen elismered, hogy a Baltások az
angiers-i hadsereghez tartoznak.
A férfi megvonta a vállát.
– És nem? Úgy tesztek, mintha én lennék a tökfilkó, mégis
mintha éppen ti nem tudnátok, kinek az oldalán állunk. A
kráziaiak ágyába bújtok, és elfelejtitek, ki sietett a
segítségünkre, amikor szükségünk volt rájuk.
– A Mag a megmondhatója, nem Rhineback herceg volt az –
szögezte le Rojer.
Gared bólintott.
– Tudom. Maga a Szabadító segített. A Rovásember engedi,
hogy egyelőre a gróf irányítsa Szabadítóházát, és ennyi nekem

 704 
elég. Ha holnap azt mondja, hogy csapjam le a gróf fejét, akkor
azt is megteszem.
– És minden Baltás veled tart – állapította meg viszolyogva
Leesha.
– Ahogy mondod. Engem követnek. Nem téged, Leesh. –
Rojer felé bökött az állával. – És még csak nem is ezt a
nyírettyűs legényt. Ti nyugodtan visszamehettek gyógyfüveket
gyűjtögetni meg húrokat nyűni. A férfiak majd kézben tartják a
dolgokat.
– A Teremtő óvjon bennünket! – mormogta Leesha, ahogy
Gared hátat fordított neki, és továbbsietett.

– Szabadítóháza megváltozott, amióta legutóbb itt járt,

asszonyom.
Thamos egy emelvényen álló nehéz trónon ült a
fogadótermének végében. A falakat és a magas mennyezetet
egyelőre részben csupasz fa alkotta, részben pedig kátránnyal
vastagon bekent gerendák. A levegő sűrű volt a portól és a
tapasztáshoz használt agyag szagától, ami Leesha fejfájását
csak felerősítette. Friss fűrészpor ropogott a talpa alatt.
A terem még így is félelmetesnek hatott, már csak a puszta
mérete miatt is, és már most látszott, hogy ha egyszer teljesen
elkészül, egészen gigantikus lesz.
A gróf a rangjához méltón teljes páncélzatot viselt, a
lándzsáját pedig karnyújtásira tartotta maga mellett.

 705 
Makulátlanra nyírt szakálla kiemelte álla határozott vonalát, a
dereka karcsú volt, a válla széles. Minden porcikájáról áradt,
hogy nemes katona. Mellette egy szolgáló tartotta a sisakját és a
pajzsát, mintha a gazdáját bármelyik pillanatban csatába
szólíthatná a kötelesség.
Thamos jobbján Hayes Lelkipásztor állt, az ember, akiről
Araine beszélt hónapokkal korábban. Tiszta hitű és igazságos,
mondta, de a szívében angiers-i.
Az Anyahercegnő állt minden mögött, amit az angiers-iek
tettek, ha tudtak róla, ha nem.
Leesha első kézből tapasztalhatta a nő hatalmát, amikor
legutóbb az udvarba látogatott. A herceget és az idősebb fiait
Araine kancellárja, Janson gondolkodás nélkül csicskáztatta,
Leesha azonban régóta gyanította, hogy a legkisebb gyereket
az anyja besúgónak használja.
Abban a beszélgetésben Araine megígérte, hogy elküldi
Thamost és a katonáit is, de azt nem tette hozzá, hogy hatalmat
is kíván a kezükbe adni.
Előre kellett volna látnom, hogy ez lesz, gondolta Leesha. Az a nő
megint hülyének nézett, még azután is, hogy megszidott, amiért
szerinte nem tartottam a lépést a táncban.
A trón előtt Lord Arther állt tollal a kezében, egy kis
emelvényen álló nyitott könyv meg egy teli tintásüveg mellett.
Gamon százados balra helyezkedett el, kihúzta magát,
lándzsáját határozottan a padlóra támasztotta. Mögötte egy
tisztiszolga tartotta a sisakját és a pajzsát.

 706 
 – Méghozzá úgy fest, nem is keveset változott, méltóságos
uram – felelte Leesha egy pukedli kíséretében. – Eddig nem
volt szokásunk, hogy a saját polgárainkat felajzott íjakkal
köszöntsük, amikor visszatérnek egy hosszú utazásról.
– Mert a polgárainknak nem volt szokásuk, hogy
elvegyüljenek az ellenségeink között az uralkodó engedélye
nélkül – jegyezte meg Thamos.
– Ez talán azért lehetett, mert korábban nem voltak
ellenségeink. Ötven kráziai harcos volt a falumban egy
hadsereggel a hátuk mögött, és én mindent megtettem az
embereim biztonsága érdekében. Nem volt rá egy hetünk,
hogy megvárjuk az uralkodó válaszát, és amúgy sem áll semmi
olyasmi a település alapító okiratában, ami megtiltaná, hogy
oda menjek, ahová a kedvem tartja.
Thamos felsóhajtott.
– Nagyon megszokta, hogy maga az úr Rönkösházán,
asszonyom. Nem is volt ezzel baj, amíg csak pár karavánra
való fa fordult meg errefelé évente, de most minden
megváltozott. Várossá nőtték ki magukat, és már én vagyok itt
az úr. A városi tanács tartozik nekem elszámolással, és nem
fordítva. Akár a fenekem is kitörölhetem a maga okiratával.
Leesha elmosolyodott.
– Tegye hát, ha örömét leli benne, méltóságos uram, de ne
lepődjön meg, ha az itteniek nem veszik majd jónéven az
ilyesmit.
– Fenyeget, asszonyom? – kérdezte Thamos. – Miután a
borostyántrón az első szavára segítséget küldött? Ételt,

 707 
ellátmányt, mérnököket, Rovásvetőket és katonákat, hogy
befogadhassák a menekülteket, és megerősíthessék a települést
a kráziaiak ellen?
– Nem fenyegetek én senkit – felelte Leesha. – Köszönettel
tartozunk a segítségükért, és hálásak is vagyunk, amiért a
herceg nem feledkezett meg rólunk. Egyszerűen tanácsot
szerettem volna adni.
– És miféle állítólagos tanáccsal tud szolgálni azokat az
ellenséges katonákat illetően, akiket magával hozott? –
érdeklődött Thamos. – Tud akár csak egyetlen nyomós indokot
is mondani, amiért ne fogassam el és végeztessem ki őket
egytől egyig?
– Én láttam a kráziai hadsereget – közölte Leesha. – Ha kárt
tennének a kíséretemben, akiket jóhiszeműen azért küldtek,
hogy ügyeljenek a biztonságunkra az úton, és kapcsolatot
létesítsenek a népeink között, azzal minden kétséget kizáróan
olyan háborút robbantanának ki, amit semmiképpen nem
nyerhetünk meg.
– Ostoba, ha azt hiszi, hogy akár csak egyetlen talpalatnyi
földet is átengedünk nekik – vicsorította Thamos.
Leesha bólintott.
– Éppen ezért kell mosolyogva kivárnia, amíg Rönkösháza
stabilabban áll a lábán. Bánjon udvariasabban a vendégeinkkel!
Mutassa meg nekik, hogy jó itt az életünk, és hogy mi is erősek
vagyunk!
Thamos megrázta a fejét.

 708 
 – Szó sem lehet róla, hogy kráziai kémek szabadon
járkáljanak Rönkösháza védőmezején belül.
Leesha vállat vont.
– Ahogy akarja. Akkor majd az én földemen szállnak meg.
– A maga földjén? – csodálkozott Thamos.
– Bruna ezer hold továbbörökíthető földet kapott az ön
apjától, II. Rhineback hercegtől. – Leesha elmosolyodott. –
Tudomásom szerint hálából azért, mert méltóságodat a világra
segítette.
Thamos elvörösödött, Leesha pedig hagyta, hogy a mosoly
lefagyjon az arcáról.
– Amikor Bruna meghalt, rám hagyta a földeket a
végrendeletében. Ügyeltem rá, hogy egy darabka se kerüljön
belőle a védőmezőn belülre.
– A Darsy háza körüli földekről van szó? – kérdezte Thamos.
– Kételkedik benne, hogy jóhiszeműen ajánlom fel a falaim
nyújtotta védelmet ezeknek az embereknek, ezért inkább azt
javasolja, hogy szálljanak meg a saját földjén, ahol nem védik
őket rovások?
– A földjeim biztonságosabbak, mint gondolná, méltóságos
uram – felelte Leesha. – Ahhoz nincsenek elegen, hogy a
lándzsáik nélkül igazi problémát okozzanak, főleg így, hogy a
feleségeiket meg a gyerekeiket is magukkal hozzák. A
kráziaiak ajándékokat és árukat hoztak magukkal, hogy
kereskedhessenek velünk, és azt ígérik, hogy ennek folytatása
is lehet. Induljon csak be az üzlet, és küldje el ön is hozzájuk a
maga kereskedő kémjeit. Ha nem is feltétlenül tudjuk elkerülni

 709 
a háborút, érdekünkben áll, hogy legalább halogassuk, amíg
meg nem erősödünk, és többet meg nem tudunk az ellenségről.
Thamos arcáról eltűnt a frusztráció, még válla eddig feszülő
izmai is elernyedtek.
– Anyám előre szólt, hogy maga ilyen.
Leesha elmosolyodott.
– Az Anyahercegnő ismer engem. Remélem, jól szolgál az
egészsége.
Thamos mintha árnyalatnyit jobb kedvre derült volna az
anyja említésétől.
– Nem olyan eleven, mint valaha volt, de azt hiszem, végül
úgyis mindannyiunkat túlél majd.
Leesha bólintott.
– Egyes asszonyokat a puszta akaraterejük is képes életben
tartani, amíg úgy nem érzik, hogy elvégezték a feladatukat.
– Mindenesetre anyám üdvözletét küldi – folytatta Thamos.
– És ajándékokat is vele.
– Ajándékokat? – kérdezte Leesha.
– Mindent a maga idejében – mondta Thamos, és Garedre
pillantott. – Baltás Gared?
A férfi előrelépett.
– Igen, méltóságos uram?
Arther felemelt egy kis tekercset az állványáról, feltörte rajta
a pecsétet, és olvasni kezdett:
– „Baltás Gared, a Rönkösházából való Steave fia,
Őkegyelmessége, III. Rhineback herceg, a Borostyánkorona
Viselője, az Erdei Erőd Védelmezője és Angiers hercege a

 710 
Visszatérés utáni háromszázharmincharmadik évben felkéri
önt, hogy a Baltások századosaként szegődjön
Őkegyelmessége szolgálatába, illetve lovagi címet adományoz
önnek az udvarában. Az ön felügyeletére bízza Rönkösháza
egyik kerületét, ahol adót vethet ki. Csakis Őméltóságának,
Lord Thamosnak, a Kéregkatonák Marsalljának tartozik
elszámolással.” Elfogadja ezt a megtiszteltetést, és vállalja a
vele járó kötelezettségeket?
Gared arcára széles mosoly ült ki.
– Százados, mi? Lovag?
– El ne fogadd! – szűrte a fogai között Leesha.
Haszontalan cím volt, a Baltásokat amúgy is Gared vezette.
Az egész csak trükk volt, amivel azt akarták elérni, hogy
hűséget esküdjön a koronának, és ismerje el, hogy a Baltások
Rhineback seregének részei, nem tőlük független csapat.
Gared kuncogott egy sort.
– Nyugalom, eszemben sincs.
Felnézett a grófra.
– Azért nagyon köszönöm, méltóságos uram, de sokkal több
Baltás van a városban, mint Kéregkatona.
A teremben vágni lehetett a feszültséget. Thamos bal keze a
lándzsája nyelére tévedt.
– És mégis miről beszél, Baltás úr?
Gared az állával Gamon felé bökött.
– Vigyenek el a magúrok, ha nekem is ugyanaz lesz a
rangom, mint ennek a húgyagyúnak! Tábornok akarok lenni.
És… igen, báró vagy ilyesmi.

 711 
 Gamon megvetően biggyesztette az ajkát, de Thamos
bólintott.
– Úgy lesz.
Leesha a tenyerébe temette az arcát, a halántéka megint
lüktetni kezdett.
– Barom – súgta oda neki Rojer, hogy senki más ne
hallhassa.
Thamos felállt, és a lándzsájával Garedre mutatott.
– Térdeljen le!
Gared diadalmasan Leeshára pillantott, majd előrelépett, és
térdre ereszkedett. Thamos a férfi széles vállára engedte a
lándzsája hegyét.
Hayes Lelkipásztor is előrelépett, kinyújtott egy kopott,
ámbár gyönyörű bőrbe kötött könyvet, aminek a fedelét
aranyozott levél díszítette.
– Fektesd a kezed a Szentkönyvre, fiam!
Gared lehunyta a szemét, és engedelmeskedett.
– Hűséget esküszöl Őméltóságának, Rönkösházi Thamos
grófnak? Csak neki felelsz halálod napjáig?
– Esküszöm – felelte Gared.
– Esküszöl, hogy betartatod a törvényeit – folytatta Hayes –,
hogy igazságot szolgáltatsz alattvalóidnak, Rönkösháza
lakóinak, és hogy lesújtasz az ellenségeire?
– Esküszöm – jelentette ki Gared. – Az utóbbira kétszeresen
is.
Thamos szomorkásan elmosolyodott.

 712 
 – A fivérem, Rhineback herceg, a Borostyánkorona Viselője,
az Erdei Erőd Védelmezője és Angiers ura által rám ruházott
hatalomnál fogva ezennel kinevezem önt a Baltások
tábornokává és Rönkösháza bárójává. Álljon fel!
Gared felegyenesedett. Még úgy is magasabb volt
Thamosnál, hogy az az emelvényen állt.
A gróf a Hentesek felé intett.
– Hamarosan kapnak megfelelő egyenruhát és páncélt.
Kérem, a kihallgatás után konzultáljanak a tisztjeikkel, és
készítsék fel az embereiket inspekcióra. A Hentesek már
kiválasztották a legtöbb altisztet, de ön természetesen
felülbírálhatja a döntéseiket, ha szükségesnek látja. – A gróf
hanghordozását hallva ez egészen rettenetes ötletnek tűnt.
– Értem. – Gared bólintott, és kezet nyújtott. – Köszönöm!
Thamos úgy nézett a kézre, mintha Gared az imént törölte
volna ki vele a fenekét, de azért egy vállrándítás után
megrázta.
– Tudom, hogy dicsőséget fog hozni a borostyántrónnak,
Baltás tábornok.
Gared szélesen elvigyorodott.
– Baltás tábornok. Egészen jól hangzik.
Thamos mordult egyet.
– Nos, tábornok úr, hogyan értékeli a kráziai sereget?
– Nagy, ahogyan Leesha mondja – felelte Gared. – Ellenben
szét vannak szóródva. Biztosan el fognak jutni idáig, de nem
egyhamar. Van időnk felkészülni rájuk.

 713 
 – Ezek szerint egyetért Leesha asszonnyal abban, hogy
hagynunk kellene szabadon járni őket Rönkösházán?
Gared megrázta a fejét.
– Én rajtuk tartanám a szememet. Láttam őket harcolni
magúrok meg emberek ellen is, és tagadhatatlan, hogy sokkal
tapasztaltabbak az ilyesmiben, mint mi vagyunk. Embereket
küldtek, hogy megtanítsák nekünk, milyen módszerekkel
végezhetünk a démonokkal. Azt hiszem, ostobaság lenne, ha
elzárkóznánk ez elől.
– Nos jó – bólintott Thamos. – Az emberei kísérjék a
karavánt Papíros asszony földjére! Őriztesse a határokat a
katonáival! Tanuljanak a Sharumoktól, de folyamatosan
figyeljék őket! Kétszeres túlerőben.
– Háromszoros túlerőben, legyünk okosak!
Thamos bólintott.
– Tegyen belátása szerint, tábornok úr!

Hogyan kerülök folyton ilyen slamasztikába? – gondolta Rojer.

De nem volt más választása, mint hogy felszólaljon. A
magúrok vigyék el, ha hajlandó Leesha udvarában letáborozni,
amikor Smittnél szép szoba várja.
Hangosan megköszörülte a torkát, mire minden tekintet
feléje fordult.
– És mi a helyzet a feleségeimmel? Legalább ők a városban
maradhatnak?

 714 
 – A maga pogány házassága semmit sem jelent itt – közölte
Hayes Lelkipásztor. – Egynél több feleség undort kelt a
tisztességes emberekben. A Teremtő nem tűri el az ilyesmit.
Rojer rántott egyet a vállán.
– Magának talán semmit sem jelent, Lelkipásztor úr, de az
engem teljesen hidegen hagy. Én megesküdtem ezekkel a
nőkkel.
– És ha nem ismerjük el a házasságot, azt a kráziaiak
mérhetetlen sértésnek fogják tekinteni – tette hozzá Leesha.
Hayes láthatólag készen állt a visszavágásra, de Thamos egy
intéssel beléfojtotta a szót.
– Angiers-ben egy felesége lehet, Csaplár úr. Válasszon! Ha
azt szeretné, hogy a másik is a lakosztályába költözzön, és az
ágyát melengesse, a szolgálók nem tesznek fel kérdéseket.
– Lakosztály? – csodálkozott Rojer. – Szolgálók?
Thamos bólintott.
– Arra kérem, hogy szegődjön el hozzám Rönkösháza
uralkodói hírnökeként, ahogyan annak idején a mestere is
elszegődött a bátyám mellé.
Rojer arca rezzenéstelen maradt, bár azon sem döbbenhetett
volna meg jobban, ha Thamos bukfencezik egyet, és dalra
fakad. Még emlékezett rá, milyen volt, amikor Arrick
Rhinebeck herceg hírnökeként szolgált. Egyformán dúskáltak
az aranyban meg a borban, a mestere meg ő a legjobb selyem-
és bőrholmikat viselték. Urak és hölgyek hajoltak meg előtte,
egyenrangúnak tekintették magukkal. Arrick minden szava
mögött ott volt a trón ereje, akármilyen messzire is utazott.

 715 
Gazdagon berendezett lakosztályt kaptak a herceg saját
kúriájában, és még az exkluzív bordélyába is szabad bejárásuk
volt. Arrick a nők gondjaira bízta az ifjú Rojert, ahányszor csak
elutazott, berúgott vagy valamelyik prostituálttal volt.
Azaz szinte minden éjjel.
Aztán az egésznek egy pillanat alatt vége szakadt, amikor
Rhineback részegen beledőlt egyik kedvenc kurvájának az
ágyába, ahol Rojer aludt éppen. A herceg kábulatában nem is
vette észre a különbséget, letépte Rojer hálóingét, és
könnyedén leküzdötte az ellenállását.
– Szereted kéretni magadat, igaz, kislány? – makogta a
herceg. A lehelete bűzlött az italtól, ahogy felkacagott. –
Úgysem mész vele semmire. Akkor jársz a legjobban, ha
négykézlábra állsz, és ideadod magad. Gyorsan túl leszel rajta.
A herceg végül csak akkor kapcsolta fel a lámpát, amikor
Rojer felkiáltott, és belekönyökölt a hájas gyomrába. A fiú
reszketve hátrált a szobán keresztül, egyik kezében kis kést
szorongatott, a másikkal pedig a hálóingét igazgatta.
A herceg tombolt, és Arrick nemsokára arra tért vissza a
falvakból, hogy megbízólevelét apró cafatokra tépték. Alig egy
órát kapott, hogy eltüntesse a holmijait és önmagát a herceg
kúriájából. Rhinebeck soha nem beszélt nyilvánosan az
elűzetés okairól, csak kevesen voltak hajlandóak befogadni
őket.
Arrick egyre többet ivott, és sorra veszett össze mindenkivel,
amíg ő meg Rojer napközben általában már nemigen tudták,
hol fogják álomra hajtani a fejüket, ha eljön az este. Végül a

 716 
város minden egyes fogadósának és csaplárjának tartoztak
valamilyen összeggel.
Rojer most egyetlen szemvillanás alatt átélte az egészet,
ahogy a grófra pillantott, és azon gondolkodott, hogy vajon ő is
olyan szeszélyes lehet-e, mint a bátyja. Nem mintha számított
volna. Arrick a herceg embere volt, biztos a pozíciójában, és
szívesen számolt be az embereknek új adókról és
beszolgáltatási kötelezettségekről. Rojer egyáltalán nem
vágyott rá, hogy ugyanígy beszélhessen a hirtelen haragú
nőcsábász hírében álló Thamos nevében.
Bemutatta a tőle telhető legelegánsabb meghajlást, de ügyelt
rá, hogy az arcán semmi se látsszon.
– Megtisztel, méltóságos uram, de sajnos nem fogadhatom el
az ajánlatát.
Arther és Gamon mozdulatlanná dermedtek, de egyikük
sem szólt egy szót sem. Hayes Lelkipásztor úgy csóválta a fejét,
mintha Rojer egy sültbolond volna.
– Ezt gondolja végig még egyszer, Csaplár úr – javasolta
Thamos. – A pogány feleségével ideális nagykövet lehetne a
sivatagi démon udvarában, és a maga úrnője, Leesha asszony
vetette fel az imént, hogy éppen erre lenne szükségünk. Az
uralkodó igen nagyvonalú lenne. Még földeket meg címet is
kaphatnak, mint Gared tábornok úr.
Rojer vállat vont.
– Papíros Leesha nem az úrnőm, és nekem semmi olyasmi
nem kell, mint ami Garednek. Csak meg akarom mutatni a

 717 
tanoncaimnak meg azoknak a Zsonglőröknek, akiket ön hozott
magával Rönkösházára, hogyan varázsolják el a démonokat.
Thamos tekintete elkomorodott.
– Nem tudom, miért engedném, hogy olyasvalaki tanítsa a
Zsonglőrjeimet, aki nem hajlandó hűségesküt tenni nekem.
– A kellő tisztelettel, méltóságos uram, ők nem az ön
Zsonglőrjei, hanem az enyémek, akiket törvényes úton
vásároltam Cholls céhmestertől. Megvannak az ezt bizonyító
okiratok is. Ha megtagadja tőlem ezeket az embereket,
nemcsak az életek mentéséhez szükséges tudást vesztegeti el,
hanem hamarosan minden előadáson azt fogják zengeni
Angiers-ben, hogy a rönkösházi Thamos gróf nem tartja
tiszteletben mások tulajdonát.
Thamos most először tűnt igazán dühösnek, de Hayes
Lelkipásztor nyugtatólag a karjára fektette a kezét.
– Nos jó – mondta a gróf. – A kíséretével együtt megszállhat
a fogadóban, ha Smitt Szónok egyáltalán befogadja magukat.
Rojer ismét meghajolt.
– Köszönöm, méltóságos uram!
Thamos vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassa
magát.
– Ami pedig anyám ajándékait illeti…

Thamos intett Arthernek, aki elővett egy zöld szalaggal

összekötött kis tekercset, és átadta Leeshának.

 718 
 – Továbbra is a kegyelmes asszony kezében vannak az
angiers-i nőkkel kapcsolatos ügyek, és ezennel kinevezi önt
Rönkös megye Uralkodói Gyógyfüvészévé.
Leeshának minden erejére szüksége volt rá, hogy nyugodt
maradjon az arca.
Jól tudta, hogy az Anyahercegnő az ellenőrzése alatt tartja,
és nem léphet félre olyan könnyedén, mint Rojer. Törvény
szerint az Uralkodói Gyógyfüvész rangban fölötte állt az
összes többinek. Ha Leesha visszautasítja a kinevezést, valaki
más lép a helyébe, és elveszi tőle a befolyását a városban.
Viszont ha elfogadja a címet, azzal sem tesz sokkal jobbat, mint
Gared, amikor hagyta magát kinevezni tábornoknak. Csak
legitimálja vele Thamos uralmát, és elfogadja a fennhatóságát.
Ráadásul ebben a rangban voltaképpen a gróf személyes
Gyógyfüvésze lenne. A gondolatra, hogy pucéran kell látnia a
férfit, felfordult a gyomra – bár az utóbbi napokban kezdett ez
lenni a természetes állapota. Megsimogatta az ingét, és az
alatta fejlődő életre gondolt.
A teremben halálos csend lett, mindenki Leesha válaszára
várt. Thamos mintha arra számított volna, hogy Rojerhez
hasonlóan ő is visszautasítja. Leesha nem tudta, hogy ezzel
örömet szerezne-e neki vagy nem.
– Talán egy uniformist is kapsz a flancos címed mellé. –
Gared öntelten vigyorgott, Leesha pedig legszívesebben egy
marék borsot vágott volna az arcába.
Végül pukedlizett egyet, bár épp csak megérintette a
szoknyáját, és a térdét is alig hajlította be.

 719 
 – Megtisztelő az ajánlata, méltóságos uram. Egy héten belül
válaszolok rá.
Thamos csücsörített az ajkával, majd vállat vont.
– Várjuk a válaszát. Kérem, hetednapra tudatassa velünk a
szándékát, mert ha nemet mond, Angiers-be kell küldetnem
valaki másért, aki betölti ön helyett a pozíciót.
Leesha egy bólintással jelezte, hogy rendben, majd Thamos
Wonda felé fordult.
– Ami pedig önt illeti, Baltás kisasszony, nem tudok földet,
címet vagy rangot felajánlani, de édesanyám igencsak
megkedvelte, ezért küldött egy ajándékot. – Egy szolgáló
ruhákkal teli állványt tolt be, rajta több tucat zekével.
Mindegyiket Araine hercegnő pecsétje díszítette: egy
hímzőrámára helyezett fakorona.
– Nők nem kaphatnak katonai rangot, de Rönkösháza
íjásznői mindig is legendásak voltak, és édesanyám szívesen
lenne a patrónusuk.
A szolgáló kiválasztotta az egyik zekét, és Wondához lépett
vele.
– Szabad?
Wonda tompán bólintott. A férfi levette róla a rovásos
köpenyét, ő pedig lehajolt, hogy ráadhassa helyette a vastag
ruhadarabot. Wonda csodálkozva simította végig a zekét, majd
meghajolt.
– Soha nem volt még ilyen jó ruhám. Kérem, adja át
köszönetemet a kegyelmes asszonynak!
Thamos elmosolyodott.

 720 
 – Ez semmiség. Akármelyik nőnek adhat a zekékből, ha
méltónak tartja rá, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy az elsőt
személyesen ön kapja meg. A korona ezenfelül fedezi egy
csapat íj-, illetve egy csapat nyílvesszőkészítő költségeit is,
továbbá biztosítja a munkájukhoz az alapanyagokat. – Újabb
intésére az őrök kinyitottak egy ajtót, amin egy középkorú férfi
lépett be. Vékony volt és inas, köpenyét a Mesteremberek
Céhének kalapácsot és vésőt ábrázoló címere díszítette. Három
fiatalabb társa követte, karjukban feltekert
viaszosvászon-kötegekkel, amiket óvatosan lefektettek a
padlóra. Amikor kibontották őket, gyönyörű rovásokkal
ellátott, kiváló fapáncélt borító lakkrétegen csillant meg a fény.
Éppen ilyenekkel harcoltak a Kéregkatonák. Wondának
elakadt a lélegzete.
– Később nyilván még a méretére igazíthatjuk, de tegye meg,
hogy legalább a mellvértet felpróbálja a kedvünkért – szólt
Thamos.
Wonda bólintott, a mester pedig fogta a vértet, és nekilátott,
hogy felcsatolja. Leesha már-már arra számított, hogy a páncél
nőies alakot kölcsönöz Wondának, és melleket varázsol oda,
ahol amúgy semmi említésre méltó nem látszott, de a hercegnő
ravaszabb volt ennél, a mellvért tökéletesen passzolt. Wonda
fenségesen festett benne.
– Annyira könnyű! – csodálkozott.
A mester mosolyogva bólintott.
– Először arra gondoltunk, hogy egy rendes fémpáncélt
készítünk önnek, de egy íjásznak fürgének és mozgékonynak

 721 
kell maradnia. A fapáncél éppen olyan jól megvédi, mint a
legjobb milni acél, ám a súlya annak csak a töredéke.
Leesha felsóhajtott. Ez is csak az Anyahercegnő újabb ravasz
fogása volt, hogy csökkentse a hatalmát. Amikor együtt
teáztak, Wonda világossá tette, hogy kinek áll szándékában
engedelmeskedni, és Araine nem örült. Leesha legszívesebben
azt tanácsolta volna Wondának, hogy egy bocsánatkérés
kíséretében küldje vissza a páncélt. A lány gondolkodás nélkül
engedelmeskedett is volna, de Leesha látta, hogy úgy ragyog a
boldogságtól, ahogyan csak nagyon ritkán, amióta a démonok
megölték az apját, őt pedig megsebezték, így hát nem volt szíve
rászólni.

Rojer már éppen kezdett megnyugodni, ahogy mindenki

Wonda új mellvértjében gyönyörködött, de aztán Thamos
megint ránézett, neki pedig rögtön görcsbe rándultak az izmai.
– Na most! – A gróf összedörzsölte a tenyerét. – Itt az idő,
hogy fogadjuk a vendégeinket.
Arther intett az ajtónállóknak, akik beengedték Amanvah-t,
Enkidót, Kavalt és Colivot.
– Amanvah, kráziai hercegnő – kiáltotta Arther, hangja
könnyedén töltötte be a jókora termet. – Őméltósága, Thamos
gróf, Angiers hercege, a Kéregkatonák Marsallja, Rönkös
megye ura üdvözli önt és társait az udvarában.

 722 
 – Nagyon remélem, hogy jó okkal várattak meg – mondta
Amanvah. – És hogy meg tudják magyarázni, miért volt olyan
goromba a chi’Sharumjuk, amikor békével és jó szándékkal
érkeztünk. – Mutatóujjával dühösen bökött Gamon százados
felé. – Kráziában megkorbácsoltatjuk azt, aki így viselkedik a
fölötte állókkal.
Rojer felsóhajtott. Ez nem alakul valami fényesen.
Thamost mintha meglepte volna a nő agresszív fellépése.
– Bocsásson meg, hercegnő, ha az emberem nem tanúsított
kellő udvariasságot önnel szemben! – Gamonra pillantott. –
Biztosíthatom felőle, a jövőben gondot fogok fordítani rá, hogy
az etikettnek megfelelően viselkedjen. Ami pedig a késlekedést
illeti, igazán nem neheztelhet rám, amiért röviden
konzultáltam az alattvalóimmal, mielőtt fogadtam önt.
– Kinevezte Garedet tábornoknak – mondta Rojer –, nekem
pedig felajánlotta a herceg hírnökének pozícióját.
Amanvah Rojerre pillantott, és kurtán felnevetett. Éles
hangját visszaverték a falak.
– Ezt szórakoztatónak találja? – kérdezte Thamos. Egyre
fagyosabb lett a hangja, ahogy fogyott a türelme.
Amanvah összehúzott szemmel nézett vissza a grófra.
– Mintha a férjem hátat fordítana a mindenség
uralkodójának, és odadobná magát helyette egy jelentéktelen
grófocskának! Már az ötlet is nevetséges.
– Jelentéktelen grófocska? – Thamos hangja most már
borotvaéles volt.
Amanvah Rojerhez fordult.

 723 
 – Gróf. Ez a herceg alatt van a ti világotokban?
– Őméltósága a harmadik a borostyántrón örököseinek
sorában – felelte Rojer.
Amanvah bólintott, és visszafordult Thamos felé.
– Apám találkozott a maguk egyik északi hercegével. A
rizoni IV. Edonnal. Amikor a herceg letérdelt, a homlokát a
földhöz szorította, és könnyek között könyörgött az életéért,
hűségesküt kellett tennie a Shar’Dama Kának, és le kellett
nyalnia a port mind a tizenkét Damaji szandáljáról. A farkukat
is leszopta volna, ha apám csak céloz rá, hogy a kedvére tehet
vele.
Thamos ingerültsége most már dühbe fordult át. Az arca
egészen elvörösödött, és Rojer szinte hallotta, amint a fogát
csikorgatja. A gróf olyan erővel szorongatta a lándzsáját, hogy
félő volt, a nyél egyszerűen kettétörik a markában.
– Nem számít! – csattant fel Rojer. – Nincsen patrónusom, és
nem is akarom, hogy legyen! Azt írok, amit írni akarok, és azt
énekelek, amit énekelni akarok! A Magba mindenkivel, aki
máshogy szeretné!
Amanvah bólintott.
– És ez így van jól.
Rojer kíváncsian húzta fel a szemöldökét a megjegyzés
hallatán, azután azonban rántott egyet a vállán.
– Te pedig, asszony, tartsd kordában a nyelvedet a mögött a
fátyol mögött.

 724 
 – A férje bölcsen szól – mondta Thamos. – Az apja is rá fog
jönni, hogy Angiers nem olyan gyenge, mint Rizon.
Felkészültünk rá.
– A rizoniak valóban gyengék voltak – jelentette ki
Amanvah. – Apám most megerősíti őket. Tisztában van vele,
hogy Rönkösháza máris erős, ezért felajánlja, hogy önök
független, autonóm törzs maradhatnak, akiket a saját vezetőik
irányítanak. Cserébe csak két dolgot kér.
– És mik volnának azok? – érdeklődött Thamos. – Mi a
tisztességes ár, amiért visszavásárolhatjuk azt, ami eleve a
miénk?
– Először is – felelte Amanvah – el kell fogadniuk, hogy ő a
Shar’Dama Ka, és követniük kell, amikor megkezdődik az Első
Háború.
– Első Háború? – húzta fel a szemöldökét Thamos.
Hayes Lelkipásztor közelebb hajolt hozzá.
– A végső csata, méltóságos uram. Amikor a Szabadító
egyesíti az emberiséget, és a vezetésével visszakergetjük a
démonokat a Magba.
Amanvah bólintott.
– Ezt az önök Szentkönyve éppen úgy megjósolja, mint az
Evejah. Nem igaz, Lelkipásztor úr?
Hayes bólintott.
– Valóban így van. Ellenben semmi sem utal rá, hogy éppen
az apjáról szólna a jóslat. A Szabadító talán máris közöttünk
van, talán holnap jön el, talán ezer év múlva. A Szentkönyv

 725 
egyáltalán nem említi, hogy erőszakot, vérontást és pogány
vallást hoz majd magával.
– Minden háború vérontással és veszteségekkel jár – közölte
Amanvah. – Ez az egység ára, és nem is sok érte. Az apám
békét ajánl önöknek, és bölcsen tennék, ha elfogadnák.
Thamos lebiggyesztette az ajkát.
– És mi a másik feltétele ennek a nagyvonalú
békeajánlatnak?
Amanvah elmosolyodott.
– Természetesen az, hogy Papíros Leesha kisasszony
hozzámenjen feleségül.
Oldalt mozgolódás támadt, és a Rovásember lépett elő a
falat helyettesítő nehéz ponyva mögül.
– Arról szó sem lehet.

Mindenki döbbenten állt. Alig pár hónap telt el, amióta Leesha
utoljára látta a férfit, de ahogy Darsy előre szólt, Arlen ezen
kurta időszak alatt valóban alaposan megváltozott. Levetette a
lelkipásztori köpenyt, és egyszerű kezeslábast meg kopott
fehér inget viselt helyette, amit elöl kifűzött, így láthatóvá vált
a mellkasára tetovált rovás. Szintén rovásokkal borított lába
csupasz volt, ahogy végigvonult a hideg padlón.
A változás valahogyan mégsem tette emberibbé Arlent,
ahogyan Leesha számított volna rá, inkább csak még inkább
kilógott a tömegből. A nyakát és simára borotvált fejét borító

 726 
sok száz komplikált rovás csak megmutatta azokat a
különbségeket, amiket a lelkipásztori köpeny elrejtett.
Egy lépéssel lemaradva követte a társa, akiről Darsy beszélt.
Tímár Renna. Arlen jegyese. Leesha kritikusan mérte végig, de
a fiatal nő külseje annyira nem evilági volt, hogy szinte
lehetetlennek bizonyult ítéletet mondani róla. Talán a húszas
évei elején járhatott, haját felül rövidre nyírta, csak egy hosszú
copf lógott le a háta közepére. Alig öltözött fel, mindössze egy
szűk mellényt viselt durva házi szövésű szoknyával, amit
mindkét oldalon Szinte csípőig felhasítottak. Övéről nehéz kés
lógott lefelé egy bőrerszény és egy hosszú, gyöngyökből fűzött
nyaklánc társaságában. Arlenhez hasonlóan őt is tetőtől talpig
rovások borították, bár ezek némiképp kifakultak, így
valószínűleg inkább szénfürtfestékkel készülhettek, mintsem
valódi tetoválások voltak.
A magba vele! – gondolta Leesha. Velem meg megígértette, hogy
soha nem teszek ilyesmit.
– Miből gondolod, hogy megmondhatod nekem, kihez
menjek hozzá, és kihez nem? – kérdezte, ahogy Arlen
közeledett felé.
– Sokkal jobban ismerem a jövendőbelidet, mint te – közölte
a férfi. – Ha még maradsz egy ideig, utánad mentem volna,
hogy megmentselek.
Leesha megint érezte, hogy fellobban benne a düh.
– Semmi szükségem nem volt rá, hogy bárki is megmentsen.
– Egyelőre – mondta Arlen. – Ne hagyd, hogy a
selyempárnák és a finom modor megtévesszenek! A kráziaiak

 727 
mosolyogva közelítenek feléd, de éles fogakat rejtegetnek.
Ahmann Jardir a leginkább mind közül.
– Kicsoda maga, hogy így merészel beszélni szentséges
atyámról? – kérdezte Amanvah.
Arlen a dama’ting felé fordult, alig észrevehetően meghajolt,
és kráziaiul válaszolt, de olyan könnyedséggel, mintha az
anyanyelve volna.
– Ő az ajin’palom. Arlen asu Jeph am’Bálás am’Tölgypatak
vagyok, amit önök úgy neveztek, hogy…
– Par’chin! – hördült föl Kaval. Colivhoz fordult, és egy
gyors mozdulattal elhúzta az ujját a torka előtt.
Az Őr azonnal reagált, benyúlt fekete köpenye alá, majd
lendült a karja, és máris élesre fent fémháromszögek sora
repült Arlen felé. Leesha megijedt, hogy ez a férfi végét jelenti,
de Arlen meg sem rezzent, és még csak félre sem lépett. A
karjából csak egy homályos folt látszott, ahogy olyan
könnyedén söpörte félre a forgó pengéket, mintha falevelek
lennének a lágy szellő hátán. A háromszögek ártalmatlanul
hullottak a földre, de a kiképzőmester és az Őr máris egyszerre
támadtak rá két oldalról. Mindketten előhúzták rejtett
fegyvereiket – Coliv egy sarlót a hozzá erősített hosszú, súlyos
lánccal, Kaval pedig két kurta karót.
– Én tanítottalak harcolni, Par’chin – mondta Kaval. –
Komolyan azt gondolod, hogy szemernyi esélyed is van egy
igazi Sharum ellen?
Arlen mosolyogva vette fel a harchoz szükséges
testhelyzetet.

 728 
 – Hosszú utat tettem meg, amióta Coliv meg te legutóbb
meg akartatok ölni, kiképzőmester. És akkor több embered
volt.
Megölni? – gondolta Leesha, mielőtt azonban igazán
felfoghatta volna a szó súlyát, Coliv a lánca végére erősített
súllyal hátulról lecsapott Arlenre. A lánc a férfi csuklójára
tekeredett, ő azonban megragadta, és rántott rajta egyet, amitől
Coliv elvesztette az egyensúlyát. Kaval igyekezett kihasználni
a pillanatot, hogy maga is támadást indítson, de Arlen szabad
kezével is megragadta a láncot, és kifeszítette, így hárítva a
kiképzőmester sebesen pörgő botjainak első két csapását. A
harmadiknál már rá is csavarta a láncot a fegyverre, és erősen
tartotta, majd egy gyors mozdulattal kisöpörte a lábát Kaval
alól, aki hanyatt vágódott a padlón.
Leesha hallotta a bordák reccsenését, de a kiképzőmester
azonnal talpra ugrott, átdobta megmaradt botját a bal kezébe, a
jobbjával pedig kést rántott.
– Elég ebből az őrületből! – kiáltotta Leesha, de senki rá sem
hederített. Thamos testőrei láthatólag készen álltak rá, hogy
közbeavatkozzanak, de az összecsapást kíváncsian figyelő gróf
nem adott nekik parancsot. Gared és Wonda is csak egy
helyben álltak, mozdulatlanná meredve a döbbenettől.
Colivnak sikerült talpon maradnia. Leválasztotta a sarlót a
láncról, szabad kezével pedig egy rövid tőrt kapott elő. A
döfései gyorsak voltak és precízek, tele cselekkel meg
irányváltásokkal, Arlen mégis mindet könnyedén hárította,

 729 
szinte játszadozott a férfival. Közben Kaval is újra csatlakozott
a harchoz, késével Arlen hátát vette célba.
Renna már rohant is segíteni, de túl közel került
Amanvah-hoz, és Enkido az útjába állt. A nő felé nyúlt, de az
elég fürge volt hozzá, hogy kicsússzon a kezei közül, és egy
pörgőrúgással keményen telibe találja az eunuch gyomorszáját.
Az eunuch egyetlen hangot sem adott ki, végig ura maradt a
helyzetnek, oldalt lépett az ütés lendületével, úgy fordult, hogy
a hátát Rennáénak vetette, majd elkapta hosszú copfját, és
előrerántotta a válla fölött.
Leesha azt hitte, a harc ezzel véget is ér, de a fiatal nő
igencsak meglepte. Egy szaltóval könnyedén átugrott az
eunuch feje fölött, és amikor megint szemtől szemben találták
magukat egymással, ököllel Enkido hasába vágott.
Az eunuch ezúttal halkan felnyögött, de nem engedte el
Renna copfját, hanem meghúzta, belerántva a nő fejét másik
keze öklébe. Vér fröccsent szerteszét, és még mielőtt Renna
megint megvethette volna a lábát, Enkido kimerevített ujjaival
egy idegközpontba döfött, amitől a nő alatt egyszerűen
összecsuklott a lába. Az eunuch elkapta a csuklóit,
megcsavarta mindkettőt, és fél térdre kényszerítette Rennát.
Leesha és Enkido azt hitte, hogy a küzdelem véget ért, de a
jelek szerint Tímár Renna még mindig tartogatott
meglepetéseket. Mélyről jövő, állatias hörgést hallatott, és
megállította a lefelé tartó lendületet. Leesha megesküdött
volna rá, hogy percekig nem fogja tudni használni a lábát,
ráadásul Enkido több mint kétszer annyit nyomott, mint ő,

 730 
Renna azonban összeszorította a fogát, és a férfi feszülő
izmainak ellenállását leküzdve lassan felállt. Az eunuch szeme
elkerekedett a hitetlenségtől, ahogy felcserélődtek a szerepek,
és ő kényszerült hátra – a gerince akár egy íj hajolt meg, a lábai
reszkettek az erőfeszítéstől.
Renna nappal is megőrzi a képességeit, döbbent rá Leesha. Mint
Arlen.
Most hirtelen Renna csavart egyet a karján, könnyedén
szabadítva ki a csuklóját Enkido markából. Egy pillanattal
később ő kapta el az eunuch csuklóját, és bár az olyan vastag
volt, hogy félig sem érte át, maga felé rántotta a férfit, és
megragadta a derékszíját. Az eunuch hasztalan próbálkozott
még néhány bizonytalan ütéssel, a nő egyszerűen a feje fölé
emelte, és keresztülhajította a termen. Enkido átrepült egy
fából készült falon, majd kábán igyekezett valahogy
feltápászkodni a romok között.
Arlen meg a Sharumok között továbbra is dúlt a harc. Kaval
és Coliv olyan hévvel támadtak, hogy ahhoz foghatót Leesha
még sosem látott, de Arlen könnyedén hajolt el és hárított,
tekintetén csak a hűvös koncentráció látszott. Időnként
viszonzott egy-egy ütést, csak hogy megmutassa, gond nélkül
képes rá, ha akarja. Elvette Kavaltól a kést, majd a penge
lapjával halántékon ütötte a kiképzőmestert, aki ettől
nekitántorodott Colivnak. Az ő következő próbálkozása rövid
tusába torkollt, aminek a végén Coliv kése a saját fenekéből állt
ki, Arlen pedig kartávolságon kívülre táncolt tőle.

 731 
 Leesha nem tett úgy, mintha értené, miként gondolkodnak a
harcosok, de ahhoz éppen eleget tudott a kráziai kultúráról,
hogy világos legyen számára, miért akarja Arlen megalázni a
férfit. Csatába vonulni egy erősebb ellenség ellen, és becsülettel
meghalni minden harcos vágya volt. De legyőzetni, és mégis
életben maradni igazi rémálomnak számított. Leesha érezte a
két férfiból áradó szégyent meg tehetetlen dühöt, és szinte
megszánta őket.
Szinte.
De persze meg akarták ölni Arlent. Most már egyenesen a
férfi szájából hallotta, és bár sok mindenben kételkedett, erről
biztosan tudta, hogy igaz.
„A Rovásember négy esztendővel ezelőtt született a kráziai
sivatagban” – felelte Arlen, amikor egy évvel korábban Leesha
utazás közben a koráról kérdezte.
„És az ember, aki a rovások alatt rejtőzik – kíváncsiskodott
akkor tovább. Milyen idős volt ő, amikor meghalt?”
„Megölték.” Arlen csak ennyit árult el, azt nem tette hozzá,
kicsoda.
Leesha most a Sharumokkal harcoló Arlent figyelte, és
tudta, hogy itt van előtte kettő a gyilkosok közül. Ketten azok
közül, akik rátaszították az őrületbe vezető útra – az útra, ami
oda vezetett, hogy végül a saját bőrét varrta tele rovásokkal.
Vajon Ahmann is a gyilkosok között volt? Valószínűleg, ha
Ahmann becsülettel figyelmeztette.
„Ha ismeri Jeph fiát, és üzenni is tud neki, akkor tudassa
vele, hogy jobb, ha a világ végén túlra menekül, mert Jardir

 732 
még ott is rátalálna, és megölné. Csak egyetlen Szabadító
létezhet.”
Akármit is tett ővele, Arlen jó ember volt. Jó ember, akivel
ezek a férfiak végezni akartak, és kis híján sikerült is nekik.
Maga is szégyellte, de a lelke mélyén szívesen végignézte
volna, ahogyan megsebesülnek, aztán spórolt volna az
érzéstelenítéssel, miközben sínbe teszi a törött csontjaikat.
A két Sharum újabb támadásra készült, amikor éles kiáltás
hasított a levegőbe. Mindketten mozdulatlanná merevedtek,
ahogy Amanvah kráziai nyelven rájuk üvöltött.
– Azonnal hagyjátok abba!
Kaval és Coliv nem indították el az újabb támadásukat, de
vissza sem vonultak. A kiképzőmester vetett egy gyors
pillantást a dama’tingre, igyekezvén nem szem elől téveszteni
közben Arlent sem.
– Sok mindent nem tud még erről az emberről, Szabadító
Lánya. Áruló, aki ráadásul hamisan Shar’Dama Kának vallotta
magát. A becsület megköveteli a halálát.
Coliv bólintott.
– A kiképzőmester igazat beszél, Szabadító Lánya.
Arlen elmosolyodott.
– Áruljátok el nekem, Sharumok, ha Everam létezik, mivel
bünteti majd a hazugságaitokat?
Amanvah a férfi felé fordult.
– Szóval nem állítja, hogy maga volna a Szabadító?
– Mindannyian Szabadítók vagyunk – felelte Arlen. –
Mindenki, aki kiáll az éjszakába, ahelyett hogy elbújna a

 733 
rovások mögé… Vagy a föld alá. – Célzatos pillantást vetett
Amanvah-ra.
– A népem többé nem tesz ilyet, Par’chin – közölte
Amanvah.
– Az enyém sem. Mind azon dolgozunk, hogy
megszabadítsuk az emberiséget az alagaioktól.
– Szabadító Lánya, ne hallgass a hazug chinre! – szólt közbe
Kaval. – Az igazság és atyád biztonsága megkövetelik, hogy
végezzünk vele.
– Mintha meg tudnátok ölni! – mordult föl Arlen. –
Valakinek valóban az életével kellene fizetnie a tetteiért, de
éppen hogy ti vagytok azok. Akár be is hajthattam volna ma az
adósságotokat, de csak alagaiokat ölök.
– Miért jelent ez az ember akkora fenyegetést? – kérdezte
Amanvah Kavaltól. – Egy szóval sem állítja, hogy el akarná
venni apám címét.
– A szavaival kicsinyli le – felelte a kiképzőmester. – Pogány
beszédével atyád becsületét kérdőjelezi meg, közben pedig
gyáván várja a pillanatot, amikor lecsaphat.
Amanvah arcáról semmit sem lehetett leolvasni.
– Ti támadtatok először, kiképzőmester. Apám sokszor
mesélt a Par’chinről, és kizárólag elismerően említette. Azt
mondta, van benne becsület.
– Minden becsületét elvesztette, amikor elárulta atyádat az
Útvesztőben – mondta Kaval.
Arlen izzó tekintettel lépett előre.

 734 
 – Beszéljünk az Útvesztőről, Kaval? Meséljem el itt
mindenkinek, mi történt aznap éjjel, hadd döntsék el ők, ki
veszítette el a becsületét?
Kaval nem felelt, csak összenézett Colivval. Amanvah nem
vette le róla a tekintetét.
– Nos, kiképzőmester? Mit mondasz erre?
Kaval megköszörülte a torkát.
– Erről nem beszélhetünk. Fogadalmat tettünk a Shar’Dama
Kának. Bíznia kell bennem, ami ezt az ügyet illeti.
– Kell? – Amanvah hangja csendes korbácsként csapott le. –
Te azt gondolod, dal’Sharum, hogy megmondhatod Everam
Hitvesének, mit kell tennie?
A két férfi megmerevedett, de mindketten megőrizték
támadó testhelyzetüket, hogy szükség esetén egy szemvillanás
alatt ugorhassanak.
– Kérem, Par’chin – szólt Amanvah –, világosítson fel
bennünket! Mi történt a szóban forgó éjszakán?
De Arlen megrázta a fejét.
– Tudni akarja? Kérdezze a Szabadító Lándzsáit. Kérdezze
az apját. És ha nem árulja el, talán elgondolkodhat, hogy vajon
miért.
Amanvah hunyorogva nézett rá, majd Kavalhoz fordult.
– Vonuljatok vissza, és húzódjatok mögém. A továbbiakban
nem foglalkoztok ezzel az üggyel az áldásom nélkül, márpedig
azt jelenleg nem kapjátok meg. – Mivel a két férfi továbbra is
vonakodott, hozzátette: – Nem kérem még egyszer.

 735 
 Volt valami határozottság a hangjában, amibe még a
harcosok is beleremegtek, mielőtt végre engedelmeskedtek. A
fegyvereik eltűntek szem elől, ők pedig fürgén az ifjú
dama’ting háta mögé helyezkedtek.
– Úgy sejtem, új szomszédai igen szórakoztatónak
bizonyulnak majd, Papíros kisasszony – mondta Thamos, és
Leeshának kénytelen-kelletlen el kellett ismernie, hogy a
grófnak jó oka van az önelégültségre.
Arlen odalépett mellé, és alig hallhatóan súgta oda.
– Örülök, hogy épségben visszatértél.
– Én is, hogy te – felelte Leesha.
– Beszélnünk kell – folytatta a férfi. – Ma este szürkület után.
Csak mi négyen a házadnál.
– Négyen? – bukott ki Leeshából, mielőtt visszafoghatta
volna magát. Az efféle titkos találkákban semmi új nem volt, de
ezeken mindig hárman vettek részt: ő, Arlen és Rojer.
Persze a kérdés így is fölösleges volt, csak az derült ki, amit
már úgyis tudott.
– Renna a jegyesem. Ahová én megyek, oda megy ő is.
Leesha meglepetten állapította meg, hogy bár nem érték
felkészületlenül, a szavak mégis az elevenjébe vágtak.
– Amanvah Rojer felesége – jegyezte meg. – Tőle mégis
megtagadnád ugyanezt a jogot?
Arlen vállat vont.
– A te házad, Leesha. Azt hívsz meg, akit akarsz, de ha
kíváncsi vagy a teljes történetre, csak négyen leszünk.

 736 
 Leesha Renna felé bökött az állával. A fiatal nő dühödt
tekintettel viszonozta a pillantását.
– Emlékeim szerint nekem könyörögtél, hogy ne fessek
magamra szénfürttel rovásokat.
Arlen sóhajtott.
– Nem először tévedtem valamiben, Papíros Leesha. És
gyanítom, hogy nem is utoljára.

– Milyen messze van a palotád? – kérdezte Amanvah, ahogy a

kocsijuk bedöcögött az úton Szabadítóházára.
– A palotám? – csodálkozott Rojer.
Amanvah meghajolt.
– Bocsáss meg, férjuram, elfelejtettem, hogy itt északon
nincsenek palotáitok. A… kúriád?
– Á… – szólt Rojer. – Igazából olyanom sincs. Smittnél
lakom.
– Róla még nem hallottam – mondta Amanvah. – Kicsoda ő?
– Smitt, a fogadós – felelte Rojer.
– És ebben a… csárdában laksz holdtöltétől holdfogyásig? –
Amanvah nem akarta elhinni a dolgot.
– Mi a baj vele? – értetlenkedett Rojer. – Hetente egyszer
kicserélik az ágyneműmet, és soha nem kell főznöm.
– Ez elfogadhatatlan! – jelentette ki a nő.
– Hát pedig el kell fogadnod – csattant fel Rojer –, mert csak
ez van. Megmondtam apádnak, hogy nincs pénzem, és

 737 
komolyan is gondoltam. Épp elég baj, hogy belekötöttél a
grófba, most még a lakásomat is fikáznod kell?
Amanvah meghajolt.
– Elnézésedet kérem, férjuram! Nem állt szándékomban
megsérteni. Csak arra utaltam, hogy aki ilyen bensőséges
kapcsolatban van Everammal, annak a nagyságához méltó
otthonban illene élnie.
Rojer elmosolyodott. Ezzel nehéz lett volna vitába szállni.
Mire a fogadóhoz értek, a város nagy része összegyűlt, de
Rojer nem igazán figyelt oda rájuk. Azt szerette volna, ha a
feleségei minél hamarabb elhelyezkednek a fogadóban, ő pedig
már állhat is tovább, hogy alkonyat után találkozzék a
Rovásemberrel, és megtudja tőle, mégis mi a Mag folyik itt.
– Szükségünk lesz még pár szobára – mondta Smittnek.
Sikvah megfogta a kezét, és gyengéden visszahúzta.
– Kérlek, férjuram, méltóságon aluliak számodra az ilyen
tárgyalások. Ha megengeded… – Rojer elé lépett, és éppen
abban a modorban kezdett tárgyalni, mint Shamavah az úton.
Smitt először megdöbbent, aztán feldühödött, majd
békülékenyebb hangon felelgetett. Végül Sikvah a férfi kezébe
számolt néhány aranyérmét, Smitt pedig sarkon fordult, és
szólította az egyik fiát. Úgy tűnt, az alkudozás a kráziaiak
vérében van.
– A kereskedőnek ki kell költöztetnie pár lakóját, és elő kell
készítenie a szobánkat – mondta Sikvah, amikor visszatért. –
Addig várhatunk itt vagy férjurunk régi szobájában.

 738 
 – Régi? – kérdezte Rojer. – Imádtam azt a szobát. A legjobb
akusztikája van az egész nyavalyás fogadóban.
– Nem volt méltó hozzád, férjuram – jelentette ki Sikvah.
Rojer felsóhajtott. Ezt a vitát egészen biztosan nem nyerhette
meg.
Kinyílt a bejárati ajtó, és egy csapat Zsonglőr lépett be rajta –
könnyen fel lehetett ismerni őket a hangszereik tokjáról meg a
tarka ruháikról. Egy fiatal nő is volt közöttük, akinek a láttán
Rojert azonnal szörnyű bűntudat fogta el. Kendall volt az, a
tanonca, aki kevés híján meghalt az ő ostobasága miatt.
Egy emlék villant át az agyán: Gared, amint az ölében viszi
el a sebesült, vérző Kendallt a csatatérről. Megrázta a fejét,
hogy kipucolja belőle a képet.
– Rojer! – kiáltotta Kendall, majd egy szemvillanás alatt
odarohant, és a karjába zárta a férfit. – Hallottam, hogy
visszajöttél. Annyira aggód… Áááá!
Valaki elrántotta a lányt, és Rojer Sikvah-t pillantotta meg,
amint két ujjával kicsavarja Kendall csuklóját, olyan
könnyedén kárhoztatva mozdulatlanságra, mintha egy pimasz
kisgyerekkel lenne dolga.
– Ki vagy te, hogy csak így rárontasz a férjemre?
Ahogy Kendall ránézett, csodálkozása még a fájdalmas
arckifejezésén is átütött.
– A férje?
– Sikvah! – csattant fel Rojer. – Engedd el! Ő Kendall, az
egyik tanoncom.

 739 
 Sikvah azonnal elengedte a fiatal nőt, az pedig
visszarántotta a karját, és dörzsölgetni kezdte fájó csuklóját.
Sikvah és Amanvah farkasok módjára köröztek körülötte, hogy
minden oldalról felmérhessék.
– Ti, zöldvidékiek, nagy szabadságot engedtek a
rabszolgáitoknak – jegyezte meg Amanvah. – De ő elég erősnek
tűnik. Hány van még a tulajdonodban?
– Nem vagyok a rabszolgája! – csattant fel Kendall. –
Senkinek nem vagyok a tulajdona.
– Úgy van, ahogy mondja – bólintott Rojer. – Ő és a többi
tanonc mind szabad emberek. Kendall a legtehetségesebb
mindannyiuk közül.
A feleségei továbbra is a lány körül ólálkodtak, ahogy a
többi Zsonglőr is odasietett hozzájuk. Rojer, ha személyesen
nem is, de hírből mindannyiukat ismerte. A vezetőjüket
Labdás Harynek hívták. Egyszer a pályafutása elején Hary egy
nagy labdán állva hegedült. Azóta nem ismételte meg a
trükköt, de a Labdás név rajta maradt.
Hary már öreg volt, többé sem előadásokat, sem tanítást
nem vállalt, de zeneszerzőként és csellistaként is komoly
megbecsülést vívott ki magának. Cholls Céhmester új
Zsonglőröket ígért, de úgy tűnt, a nevesebbek nem szívesen
vitték volna vásárra a bőrüket Szabadítóházán. Hathúros Sly
még idősebb volt, vállán kopott, viharvert gitár lógott. Rojer
egyszer látta fellépni, és lenyűgözve figyelte, milyen fürgén
mozognak Sly ráncos ujjai a húrokon. Azóta azonban eltelt
legalább egy évtized.

 740 
 A többiek fiatalabbak voltak, velük Rojernek alig több, mint
egy évvel ezelőtt még az utcasarkokért kellett megküzdenie.
Dudás Wil akkor még tanoncként szolgált. Rojert érdekelte
volna, hogy vajon kizárólag ezért a megbízatásért léptették-e
elő.
Hary megrázta Rojer kezét.
– Örülünk, hogy visszatértél közénk, Félmarkú mester. A
távollétedben tartottam magam a megállapodásodhoz a
Céhmesterrel, és hangok jeleit tanítgattam a tanoncaidnak.
Nos… fegyelmezetlennek bizonyultak, de azért elértünk némi
haladást.
Fegyelmezetlenek. Rojer felmordult. Éppen így is lehetett
fogalmazni. Egy rakás tökfej volt, akiket körben leültetett, és
megtanított hallás alapján zenélni. A Céhben megszokott
szakszerű oktatásra nem is kerítettek sort, pedig Rojerről
közismert volt, hogy megszállottan ragaszkodik hozzá.
De ezek a napok a végükhöz közeledtek.
– Felejtsétek el az egészet! – mondta Rojer, majd belenyúlt az
erszényébe, és elővette A holdfogyás dalának vázlatát
tartalmazó, előre bekészített kottákat. Labdás mellkasához
csapta a köteget, az pedig ösztönösen megragadta. – Ez egy új
dal, mindenkinek meg kell tanulnia. És utasítsd a tanoncaidat,
hogy másolják le rengeteg példányban!
Labdás csodálkozva pillantott a lapokra.
– Egy elmélet…?
– Kipróbáltuk a gyakorlatban is – felelte Rojer. – Az én
triómmal működött. Lássuk, beválik-e másoknak is!

 741 
Rojer szobája éppen olyan volt, mint az utazás előtt, de annyi
időt töltött a Tükörpalotában meg a különféle fogadók legjobb
helyiségeiben Everam Ajándékától idáig, hogy most már más
szemmel nézett rá. Kicsi volt és zsúfolt, nem fért el benne más,
csak egy ágy, amire levethette magát, meg egy láda a
holmijainak.
„Mindig tartsd bepakolva a zsákjaidat” – tanácsolta Arrick.
Rojer a ládájához lépett, és turkálni kezdett benne, de Sikvah
a karjára fektette a kezét.
– Kérlek, férjuram! Ezt majd a szolgálók elintézik. Szégyent
hozol ránk, ha dolgozol.
– Nincsenek szolgálóim – felelte Rojer.
– Akkor Smitt emberei majd átszállítják a holmijaidat, amint
felszabadulnak az új szobáink.
Sikvah addig húzta a férfit, amíg végül megadta magát, és
leült az ágyra. Amanvah-ra pillantott.
– Mit értettél azalatt, hogy „ez így van jól”?
– Hm? – húzta fel a szemöldökét a nő.
– A gróf erődjében – magyarázta Rojer. – Amikor azt
mondtam, hogy nincs patrónusom, és nem is akarom, hogy
legyen.
Amanvah meghajolt.
– Kockákat vetettem a legutóbbi… nézeteltérésünk után,
férjuram. A csontok azt mondták, hogy a képességeid csak
akkor maradnak érintetlenek, ha senkinek nem fogadsz

 742 
hűséget. Bocsánatodat kérem, amiért kételkedtem benned.
Sikvah és én most már veled tartunk. Akármilyen módon is
kívánsz harcolni az alagaiok ellen, követni fogunk. Ezért adott
hozzád feleségül atyám, és többé nem is hagyunk cserben
téged. Ha azt parancsolod, hogy vetkőzzünk színes selymekre,
és énekeljünk az éjszakában, megtesszük.
– És ha azt parancsolom, hogy A rönkösházi csatát
énekeljétek? – kérdezte Rojer.
– Engedelmeskedünk neked, aztán megtaláljuk a módját,
hogy megbánd. – Amanvah kacsintott. – A feleségeid vagyunk,
nem a rabszolgáid.
Rojer egy pillanatig döbbenten meredt a nőre, aztán
hangosan felnevetett.
– Megbízol ebben a Rovásemberben? – kérdezte Amanvah. –
Tudod, mi történt közte és az apám között?
– Igen, megbízom benne, de nem. – Rojer megrázta a fejét. –
Nem tudom, mi történt. Ma este beszélek vele. Talán
kideríthetek valamit.
– Elárulod majd nekünk is, hogy mit mondott neked?
Rojer sokáig csendben nézte a nőt.
– Ha arra kér, hogy maradjon köztünk, amiről beszéltünk,
akkor köztünk marad. – Összeráncolta a homlokát, aztán vállat
vont. – Hacsak nem döntök úgy, hogy mégis továbbadom. –
Rámosolygott Amanvah-ra. – Végül is szabadnak kell
maradnom, nem igaz?

 743 
 19. FEJEZET

Homok a szélben
v. u. 333 nyara
Tizenegy hajnallal újhold előtt

LEESHA BRUNA KEDVENC HINTASZÉKÉBEN ÜLT az öregasszony

kendőjébe burkolózva, és ahogy a tűt forgatta a kezében,
igyekezett nem törődni a szeme mögött támadó vakító
fájdalommal. A távollétében Darsy gondoskodott a házról, de a
kert ékes bizonytékául szolgált annak, hogy a növényekkel
soha nem tudott bánni. Ráadásul fogalma sem volt róla, minek
hol van a helye. Napokba fog telni, mire Leesha megint
mindent elrendez a saját szája íze szerint. Így vagy úgy, már az
is megnyugtatta, hogy a mentora székében ülhet, az ő
kendőjével a vállán. Az elmúlt hetekben nemegyszer
kételkedett benne, hogy látja-e még az otthonát valaha. Most is
szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy itt van.
De miért is ne tűnt volna annak? Hazatért, igaz, de sok
szempontból semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Az
uralkodó család egyik tagja beköltözött a városba, és elszánta
magát, hogy felszámolja a régi életmódjukat meg ezzel együtt

 744 
javarészt Leesha hatalmát is. Vajon meg lehet akadályozni
ebben? És érdemes-e?
A háza mögött kráziaiak építettek sátorvárost, méghozzá
azon a földön, amit Bruna bízott rá. Vajon segítenek-e
megvalósítani a vágyott békét, vagy csak megzavarják
Rönkösháza nyugalmát, ahogy rémálmaiban látta maga előtt?
Mindig azt hitte, hogy Arlen úgyis meg fogja óvni a falut,
csakhogy ő előbb magukra hagyta őket, aztán más emberként
tért vissza. Azt még nem lehetett sejteni, hogy sokkal jobb lett
vagy sokkal rosszabb.
És egy baba nő a hasamban.
Nem kellettek hozzá a különleges módszerei: mindennap
egyre biztosabb lett benne, hogy új élet fogant a testében.
Ahmann Jardir gyereke. Csak az övé lehetett, mert Leesha nem
feküdt más ágyába – de ez is ugyanolyan felfoghatatlannak
tűnt. Arlen attól félt, hogy démongyereket tesz belé, mire ő azt
mondta neki, hogy nem érdekli. Most pedig a sivatag démona
termékenyítette meg, ő pedig ugyanezt mondta magának. De
igaz volt-e? Szeretni fogja a gyereket, és mindig gondoskodni
fog róla, de mi lesz, ha megjelenik Ahmann, hogy elvigye
magával? Örökre nem titkolhatja el az állapotát. Az éjre, a
dama’tingeknek talán már el is árulták a kockáik.
Megsimogatta a hasát, érezte, ahogy egy könnycsepp lassan
végiggördül az orrán. Kérlek, legyél lány!
A gondolat szégyenkezéssel töltötte el. Talán ha a gyerek fiú
lenne, kevésbé szeretné? Hát persze hogy nem. De Ahmann

 745 
valószínűleg nem küldene északra egy egész hadsereget egy
lányért.
Megint eszébe jutottak az anyja szavai. Keríts magadnak egy
férfit, és vidd gyorsan ágyba. Elona aztán tudta, hogyan kell ezt
csinálni.
De bármilyen hitvány is tudott lenni az anyja, azért sokszor
igaza volt. Elona a saját vágyainak szűrőjén keresztül látta a
világot, ezért mások vágyait is értette, úgy, ahogy a logikusan
gondolkodó Leesha soha. Vajon az, amit ő tervezett Gareddel –
hogy összefekszik vele, aztán elhiteti vele, hogy övé a gyerek-,
nem volt-e ugyanolyan hitvány tett, mint amikor Elona a férje
háta mögött ágyba bújt a régi szerelme fiával?
Az éjre, gondolta Leesha, de hiszen az én tervem még
rosszabbnak indult.
Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy még mindig
fontolgatta a dolgot. Ha nem is Gareddel, de biztosan talált
volna más jelölteket – Rönkösházán nem volt hiány bátor és
erős férfiakból. Még a tizenöt éve özvegy Szürke Yon is egyre
fiatalabb és jóképűbb lett. Annak idején épp elégszer csípett
bele Leesha fenekébe, hogy jelezze az érdeklődését, akkoriban
azonban ez még ártalmatlannak hatott – csak egy piszkos
fantáziájú öregember küzdött a reménytelen vágyaival. Most
viszont…
Beleborzongott a gondolatba, ahogy felidézte a férfi fogatlan
mosolyát. Nem, Yonról szó sem lehet. De voltak mások is. Hány
életet lehet vajon megmenteni, ha titokban marad a gyerek
származása?

 746 
 Persze ezzel az erővel Ahmann azért is elindulhat északra,
hogy megölje a férfit, aki magáévá tette a jegyesét. Az éjre,
Kaval nyilván azonnal megtenné helyette. Rettenetes gondolat
volt, de nem tudott könnyen szabadulni tőle. Ahmann talán
őszintén azt hitte, hogy minden cselekedetével az emberiség
megmentését szolgálja, de ezt a célt könyörtelenül hajszolta, és
meggyőződése volt, hogy az északi vidékekhez Leeshán
keresztül vezet az út – vagy legalábbis azon keresztül, amit
Leesha lába között talál. Bárkit hajlandó lett volna elpusztítani,
aki akár csak megpróbálja megérinteni.
Ahogyan Arlennel is megpróbált végezni. Leesha el sem akarta
hinni, amit a férfitól hallott erről, legszívesebben inkább annak
tudta volna be a dolgot, hogy Arlen ezzel is csak azt próbálja
megindokolni, miért nem akarja őt. Csakhogy mindkét
Szabadítójelölt a végtelenségig becsületes volt. Ha Arlen ezt
állította, akkor ő hitt neki. De ahogy Ahmann mindig csak
óvatoskodott, ha a Par’chin került szóba, Arlen is titokzatos
maradt. Eljött az ideje, hogy Leesha kicsikarja belőle a teljes
igazságot.
Az éjre, mit gondol majd, ha látja, hogy nő a hasam?
A távolból hallatszó zene Rojer közeledtét jelezte.
Megállapodtak, hogy négyszemközt beszélgetnek Arlen
érkezése előtt, de Leesha eddig nem vette észre, hogy ilyen
későre jár már az idő. Ahogy az ablak felé fordult, látta, hogy
lassan leereszkedik a szürkület. A kötőtűk elfeledve hevertek
az ölében. Az ég napról napra korábban kezdett sötétedni. Rég
elmúlt már a napforduló, a világos időszak kurtább lett, az

 747 
árnyékok egyre erősödtek. Leesha beleborzongott a
gondolatba.
A közeledő muzsika azonban éppen úgy elűzte a félelmeit
és az aggodalmait is, mint a démonokat. Feltette a teáskannát a
tűzre, és kinyitotta az ajtót a férfinak – tudta, hogy az odakint
járőröző Wonda úgyis távol tart minden más kéretlen
látogatót.
Rojer nem sokkal később be is lépett a házba, hegedűjét és a
vonót az egyik kezében tartva.
Leesha tekintete a hangszerre ugrott – a rovásos álltartó
ezúttal nem volt rajta.
– A fogadóban hagytam – mondta Rojer. Állával Bruna
Leesha vállán nyugvó ősöreg kendőjére bökött. – Alig vártad,
hogy becsavard magad abba a régi rongyba, mi?
Leesha az öregasszony ügyes ujjai által számtalanszor újra
és újra megjavított fonatokkal játszadozott. Voltak ősz szakállú
férfiak Rönkösházán, akik állították, hogy Bruna már akkor is
ezt a kendőt viselte, amikor ők még fiatal legények voltak
félszáz évvel vagy annál is többel ezelőtt. Leesha soha nem
mosta ki a holmit, ami így Bruna-szagával visszarepítette
azokba az időkbe, amikor ez a ház még a legbiztonságosabb
hely volt a világon.
– Neked is megvannak a magad talizmánjai, Rojer, ahogyan
nekem is.
Rojer az ajtóra erősített akasztókkal mit sem törődve egy
szék hátára dobta a rejtőköpenyét, amit maga Leesha látott el

 748 
rovásokkal. Melléakasztotta a zsákját, majd ő maga is
letelepedett a székre, és a hegedűjét az álla alá szorította.
– Mert hát miért is ne lennének?
Leesha elindult a teáscsészékért meg a kekszért, és menet
közben jókorát rúgott a férfi székébe. Rojer lába azonnal a
földön koppant.
– Mit mondtál a feleségeidnek, hogy elengedtek kíséret
nélkül?
– Simábban ment, mint gondolnád – felelte Rojer. – Kaptam
egy simit a buksimra, Amanvah mondott valami marhaságot a
kockáiról, aztán elküldött.
– Semmi sem megy simán, ha azokról a kockákról van szó. –
Leesha megérkezett a teával.
– De nem ám – bólintott Rojer. – Viszont elég valóságosnak
tűnik az erejük.
Leeshának le kellett küzdenie magában a késztetést, hogy
köpjön egy hegyeset.
– A kockavetés mankó, segít nekik találgatni, de ha azoknak
a csontoknak olyan képességeik lennének, mint ahogyan azt a
dama’tingek szeretnék elhitetni velünk, akkor a kráziaiak már
minden északi nőre fátylat adtak volna, a férfiak pedig
felsorakoztak volna mögöttük a lándzsáikkal.
– Azért jó kis mankó. – Rojer belekortyolt a teába, aztán
elfintorodott. – Mindig kispórolod belőle a cukrot. Elővett egy
flaskát a zsebéből, és egy kevéske karamellszínű folyadékot
öntött az italába. Leesha felhúzta a szemöldökét, de a férfi csak
mosolygott, és a következő korty előtt megemelte felé a csészét.

 749 
– Megoldottam. De keserű teáról és démonkockáról később is
beszélgethetünk. Így is alig van időnk, hogy kibeszéljük azt a
bolond lányt.
Leeshának nem kellett megkérdeznie, kire gondol a férfi.
Tímár Renna képe jelent meg előtte, ahogy a fiatal nő magasan
a feje fölé emelte Enkidót. Akkor alaposabban is megnézhette
magának. A szénfürttel festett rovások és csigavonalak alatt
egy csinos, kerek arcot pillantott meg. Arról nem is beszélve,
hogy Renna teste még az övét is jócskán lepipálta – duzzadt az
izmoktól, miközben a nőies vonalait is tökéletesen megőrizte.
Vajon erre vágyott? – elmélkedett. Olyan nő akart lenni, aki
puszta kézzel megfojt egy démont?
Ha igen, az nem Renna hibája volt. Nem lett volna igazságos
őt felelőssé tenni érte.
– Egyáltalán nem biztos, hogy bolondabb, mint Arlen, Rojer.
Rojer felnevetett.
– Nem repesek, amiért tőlem kell megtudnod, de Arlen
olyan bolond, mint akinek démontrágya van az agya helyén.
Neki köszönhetem az életemet, és ezt sosem felejtem el, de az
az ember gondolkodás nélkül balra fordul, amikor mindenki
más, akinek van egy csöpp esze, jobbra tart.
– Ezért ilyen erős – közölte Leesha. – Ráadásul ugyanezt
rólad is el lehet mondani.
Rojer vállat vont.
– Épeszű Zsonglőrrel sem találkoztam soha. – Megint ivott
egy adagot. – Állítólag eljegyezték egymást. Szerinted Arlen
komolyan gondolja?

 750 
 – Semmi közünk hozzá, Rojer – jelentette ki Leesha.
– Egy démonszart nincs! Az egész Magrágta világnak köze
van hozzá, és legesleginkább neked.
– Hogyhogy? – tudakolta a nő. – Öt percet voltunk együtt
egy évvel ezelőtt, és azóta egy szót sem váltottunk róla.
– Ezek szerint gyorsan lezavarja, mi? – kíváncsiskodott
Rojer. – Erről sosem hallani a legendákban.
– Megzavartak bennünket – magyarázta Leesha. Eszébe
jutott a fadémon, ami szétválasztotta őket. Soha nem gyűlölt
még magúrt annyira, mint akkor azt ott. – Ettől még továbbra
sincs semmi közöm hozzá, hogy hová dugja a micsodáját.
– Tudtad, hogy Smittnél szálltak meg? – kérdezte a
Zsonglőr. – A Magrágta folyosó másik végén. Minden este
hallgathatom majd őket. Smitt Melly lánya szerint úgy
remegnek a falak, mintha démonokra vadásznának.
Leesha olyan erővel szorította a teáscsészét, hogy az
remegni kezdett az ujjai között. Rojer a hegedűje vonójával
bökött a kezére.
– Figyeled azt ott? Na ezért van közöd hozzá.

– Már nem vagyunk messze – mondta Arlen. Talán egy

mérföldet tehettek meg Rönkösháza védőmezejének határától
a Gyógyfüvész házáig. A rovásos utat is választhatták volna,
de Arlen a fák között egy rövidebb ösvényen vezette őket.
Menet közben Renna észrevett egy ismerős helyet.

 751 
 – Nagyon közel járhatunk a régi búvóhelyedhez.
– Oda kellett figyelnem Leeshára – felelte Arlen. – Okos
lány, de néha éppen emiatt keveredik bajba.
Renna lelki szemei előtt megjelent Papíros Leesha, amint ott
állt a gróf tróntermében. Órák óta más sem járt a fejében. Épp
elég rossz volt elképzelni a bátor, okos és gazdag, a
rönkösháziak körében gyakorlatilag bálványként imádott nőt,
azt azonban Arlen persze eddig sosem említette, hogy ráadásul
szép is, mint a napfelkelte. Bájos külsejével olyan volt, mint aki
pátyolgatásra szorul, márpedig a férfiak imádják az ilyesmit.
– A közelében maradtál, hogy a Rovásember idejében
közbeléphessen, és megmenthesse, mint a hős egy kocsmai
mesében?
Arlen megtorpant. Felsóhajtott, a nő felé fordult, és a
szemébe nézett.
– Üzletet ajánlok, Ren. Te előadsz minden apró részletet
arról, hogyan is volt Horgas Cobie-val, én meg beszámolok
mindenről, ami Papíros Leesha meg köztem történt.
Renna érezte, hogy felbuzog benne a düh, és látta, amint a
környezetéből elkezd felé áradni az érzésből táplálkozó és azt
egyre inkább felerősítő mágia. A heves érzelmek éjjelente
láthatóvá váltak az embereket körülvevő aurában. Renna
vibráló fénnyel ragyogó haragját Arlen is egészen biztosan
észrevette, mégis higgadtan nézett rá. Nem lépett hátra, de
nem is gázolt még inkább a nő lelkébe azzal, hogy közelebb
húzódott.

 752 
 Arlennek igaza volt. Tett olyan dolgokat Horgas Cobie-val,
és érzett is olyasmit iránta, ami egyáltalán nem állt
összefüggésben Arlennel, és amiről a férfinak tudnia sem
kellett. Egyszerűen nem rá tartozott.
De akkor miért ne ismerhetné el, hogy ez fordítva is
érvényes? Arlen hosszú hónapokra Rönkösházán hagyta
Leeshát, hogy vele lehessen, és a szavát adta neki, amikor
eljegyezte.
Mit számított már, hogy mit érzett akkor, vagy hogy mit
tettek ők ketten?
De azért mégiscsak számított.
– Horgas Cobie meghalt – mondta. – Papíros Leesha teázni
hív bennünket.
Arlen megint sóhajtott.
– Mit akarsz tudni, Ren?
Renna mélyeket lélegzett, abban a ritmusban, ahogy Arlen
tanította neki, elfogadta a haragját és a fájdalmát egyaránt.
Hagyta, hogy átjárja az érzés, aztán hirtelen hátralépett, és
elengedte. A mágia elnyugodott körülötte.
– Igazságtalan voltam veled – szólt végül. – Nem könnyű ez
nekem.
Arlen elnevette magát.
– Becsületszavamra, én sem élvezem a helyzetet, Ren.
Csak… ne üss meg senkit, hacsak nem ő kezdi, rendben?
Renna kuncogott egy sort.
– Rendben, ezt méltányolom. De semmi mást nem ígérhetek.

 753 
 – Megegyeztünk – bólintott Arlen, ahogy ráfordultak egy
friss kockákból kirakott újabb útra. A kőbe erős rovásokat
véstek, így magúrok egészen biztosan nem mehettek a
közelükbe. A szimbólumok halványan világítottak, ahogy
magukba szívták a Magból áradó mágiát.
A rovások egyre összetettebbek lettek, ahogy közelítettek az
úti céljuk felé. Végül egy kapuhoz érkeztek. Odabent a
hatalmas kert nagyobb volt, mint Harl egész mezeje, mégsem a
Renna számára ismerős gabonák termettek benne. Kizárólag
fűszer- és gyógyfüveket látott. Így nézett ki egy Gyógyfüvész
kertje.
Földút kanyargott ide-oda a foltokban elrendezett
ágyásokban zöldellő növények között. Minden egyes ágyást
festett rováskövek vettek körül, egyes növényeket melegen
tartottak, másokat hűtőitek, közben pedig kivonták a
nedvességet a levegőből, hogy így táplálják a gyökereket.
– Flancos – mormogta Renna, bár maga is tudta, hogy sokkal
többről van szó ennél. Ezek a rováshálók túlságosan
összetettek voltak ahhoz, hogy átlássa őket. Hiába figyelte a
lüktető mágiát, legfeljebb tippelni tudott, hogy melyik
rovásnak mi a hatása.
Rennát igazából még be sem mutatták Papíros Leeshának,
ennek ellenére máris ellenszenvvel viseltetett iránta. Olyan
volt, mint egy varázsló a Zsonglőrök meséiben.
A kertből egy tágas udvarra jutottak, kis házzal a közepén.
Egyszerű, szerény épület volt a ragyogás és a szépség kellős

 754 
közepén. Renna emiatt valamiért még ellenszenvesebbnek
találta Papíros Leeshát.
Megborzongott, pedig meleg volt az éjszaka. Szorosabban
összefogta magán a köpenyét, amit gyűlölt, hiszen annak a
nőnek az ajándéka volt.
Szédítő villanás támadt, aztán egy lány lépett ki az
árnyékból, és félrehúzta a saját rejtőköpenyét. Az íja felajzott
húrjára illesztett nyílvesszőt a föld felé fordította. Így, hogy
rovások segítették a látását, és érzékelte a körülötte gomolygó
mágiát is, egészen másmilyennek tűnt, de Renna azért egyből
felismerte. Baltás Wonda volt az, Arlen tanoncainak egyike, aki
egészen lenyűgözően festett az új fapáncéljában.
A fiatal nő föléjük magasodott – akkorára nőtt, hogy az már
illetlenségnek tűnt, ráadásul kétszer olyan széles volt.
Elmosolyodott, a mágia barátságos és szívmelengető lett
körülötte, ahogy mélyen meghajolt.
– Szabadító!
– Hányszor mondtam, hogy nem én vagyok a Szabadító,
Wonda? – szólt Arlen, az ilyenkor szokásos megvetés azonban
ezúttal hiányzott a hangjából. Nyilvánvalóan kedvelte ezt a
fiatal nőt. – Szólíts csak Arlennek.
Wonda megrázta a fejét, és lesütötte a szemét.
– Azt hiszem, az nem fog menni, uram.
– Bálás úr? – vetette fel Arlen.
Wondának felcsillant a szeme.
– Azt hiszem, azzal nem lesz gond. – Rennához fordult, és
ismét meghajolt. – Üdvözlöm a háznál, Tímár kisasszony.

 755 
Megtiszteltetés, hogy találkozhatom önnel. Láttam, mit művelt
a trónteremben Enkidóval, márpedig tudom, hogyan képes
harcolni az az eunuch. Remélem, egy nap legalább félig olyan
jó lehetek, mint ön.
Annak ára van, gondolta Renna, de csak bólintott, és Arlenre
pillantott.
– Jó tanárom volt.
Wonda mosolyogva, rajongó tekintettel fordult Arlen felé.
– Igen. – Megint a házra nézett. – Leesha asszony odabent
van Rojerrel. Ha nem bánják, hogy várniuk kell egy pillanatig,
bejelentem önöket.
Arlen bólintott.
– Ha száz Baltás Wonda állna a hátam mögött, a Magnak is
nekirontanék.

Wonda egy órával sötétedés után jelent meg az ajtóban.

– Itt vannak, Leesha asszony.
– Köszönöm, Wonda! – felelte Leesha. – Légy oly kedves,
küldd be őket, aztán nézz körül az udvarban, nehogy
megzavarjanak bennünket!
Wonda bólintott.
– Igenis, asszonyom.
Egy pillanattal később belépett Arlen, aki nyugodtabbnak
tűnt, mit amilyennek Leesha valaha is látta. Tímár Renna sem
maradt el mögüle, ő azonban egy ragadozó gyanakvó

 756 
pillantásával nézett körbe a szobában. Amikor végül
találkozott a tekintetük, Leesha rádöbbent, hogy a vendége
türelmetlen.
Elona hangja csendült a fejében. Mondj már valamit, te ostoba
lány!
Leesha megrázta magát, és a nőhöz lépett.
– Üdvözöllek a házamban. Renna, igaz? – A tekintete
Arlenre ugrott. – Még be sem mutattak bennünket egymásnak
rendesen. Papíros Leesha vagyok. – Vendége köpenyéért nyúlt,
de a lélegzete is elállt, amikor meglátta, hogy azt a rejtőköpenyt
viseli, amit ő készített Arlennek.
Odaadta neki? Egy pillanatra feltámadt benne a düh, ahogy
belegondolt, mennyit dolgozott azon a köpenyen. Több
energiát fektetett bele, mint a sajátjába és Rojerébe együttvéve.
Mindenáron le akarta nyűgözni a férfit, meg akarta mutatni
neki a rovásai erejét, Arlen azonban nem is igazán foglalkozott
a köpennyel, ahogy a vállára vetette, azóta pedig nem is viselte
egyáltalán.
Nyilván ez volt az eljegyzési ajándékod, gondolta keserűen.
Hirtelen úgy tűnt, nagyon is sok köze van ennek a kettőnek a
kapcsolatához.
– Tudom, ki vagy – felelte Renna.
Volt valami a tekintetében, amitől Leeshának kedve támadt
fogni Bruna botját, és jól elnáspángolni vele, de azért ügyelt rá,
hogy barátságos maradjon a mosolya.
– Teát?

 757 
 – Kérünk szépen – mondta Arlen, majd megkerülte Rennát,
és távolabb terelte egymástól a két nőt.
Rojer előredőlt a székén, felnyomta magát kézenállásba, egy
szaltóval felugrott a levegőbe, végül guggolásba érkezett.
– Félmarkú Rojer, szolgálatodra.
Ahogy Renna elnevette magát, és tapsolni kezdett, hirtetlen
ártatlan fiatal lánynak tűnt.
– Tímár Renna – mondta, miközben a férfi kezet csókolt
neki. – Arlen sokat mesélt rólad.
– Egyetlen szavát se hidd el! – tanácsolta egy kacsintás
kíséretében Rojer.
Renna rámosolygott, amitől Leesha legszívesebben
felpofozta volna, de azért inkább megőrizte sugárzó mosolyát.
– Gyere, segíts elkészíteni a teát, Rojer – mondta. A férfi
engedelmeskedett, majd a pultnál állva a csészék és csészealjak
csörömpölése közepette Leesha megkérdezte tőle. – Az éjre is,
te tulajdonképpen kinek az oldalán állsz?
– Ja, hogy már oldalak vannak? – kérdezett vissza
kedélyesen Rojer. – Azt hittem, semmi közünk hozzá.
Leesha felé rúgott, de a Zsonglőr könnyedén eltáncolt előle,
és még csak ki sem löttyintette a teát, amit a nappaliba vitt
Rennának és Arlennek. Amikor Leesha utánuk vitte a csészéket
a konyhaasztalról, két vendégét a kanapén találta, Rojert pedig
a legközelebbi széken. Az a benyomása támadt, hogy a két férfi
szándékosan igyekszik őt és Rennát a lehető legtávolabb
tartani egymástól.

 758 
 – Na szóóóóval… – Rojer hosszan elnyújtotta a szót. – Mivel
foglalkoztál az utóbbi időben?
– Hát nem unatkoztam – felelte Arlen. – Rönkösháza napról
napra nő, és egészben nyel el falvakat, miközben az emberek
folyamatosan áramlanak ide a Szabad Városokból. Elkezdődött
a munka a védőmezőkön, amiknek tavaly télen fektettük le a
nyomvonalát, és némelyiket már aktiválni is sikerült. –
Csillogó szemmel fordult a házigazdája felé. – Működik,
Leesha! A védőmezők nőnek, egy nap majd szükségtelen lesz
harcolni a démonokkal. Egyszerűen fel sem tudnak emelkedni,
mind a Mag fogja lesz. Ha így megy tovább, Thamos gróf
hamarosan kikiálthatja magát hercegnek, és Rhinebacknek
nemigen lesz beleszólása.
– De neked lesz – jegyezte meg Rojer.
– Nem az én dolgom – vont vállat Arlen. – Nem érdekel, ki
milyen trónon ül, amíg készülnek a védőmezők, és az emberek
felkészülnek arra, ami következik.
– És mi következik? – érdeklődött Leesha.
– Háború. A démonok támadni fognak, hogy megállítsanak
bennünket, mielőtt a védőmezők rendszere eléri a kritikus
méretet.
– Egy démonszart! – Rojer Leeshára nézett, aztán megint
Arlenre. – Elég már ebből! Folyton azzal jöttök, hogy ez meg az
nem a ti dolgotok, közben meg benne vagytok a kellős
közepében. Ezek az emberek miattad özönlenek ide a Szabad
Városokból, és miattad építik a védőmezőket. Bálás Arlen,

 759 
vagy ha úgy tetszik, a nyavalyás Rovásember, nem pedig
Thamos gróf miatt.
Arlen vállat vont.
– Talán. Vagy talán csak belefáradtak a bujkálásba, és
harcolni akarnak a szabadságukért. Igen, én amolyan lobogó
vagyok, ami körül össze lehet gyűlni, de ettől még akkor sem
járna nekem a trón, hogyha rá akarnék ülni. Márpedig nem
akarok. Miért szállnék szembe Thamosszal? Kicsit el van
szállva magától, de azt teszi, amit egy jó uralkodónak tenni
kell. Utakat és falvakat épít, segít az embereknek, hogy
rovásokkal lássák el az otthonaikat, és gabonát vessenek.
Bírókat és tanácsosokat nevez ki, hogy őrizzék meg a békét,
összegyűjteti a szemetet, hiteleket ad, élelemmel látja el az
embereket, és a közjó érdekében dolgozik. Szigorú, de
igazságos adókat vetett ki, és nem bánja, ha új polgárok jönnek,
feltéve, hogy felesküsznek Angiers-re. Ahhoz meg amúgy sincs
elég embere, hogy bárkivel is erőszakoskodjon.
– Azt hallottam, ezer Kéregkatonát hozott magával – vetette
közbe Rojer.
Arlen megrázta a fejét.
– Ezren tudják a fejükbe nyomni a fasisakot, meg tudnak
lándzsával a kezükben masírozni, az igaz, de ebből alig kétszáz
a Kéregkatona. Nagyjában-egészében a többi is képes célba
juttatni egy nyílvesszőt, de ők főleg Rovásvetők, mérnökök
meg építőmunkások.
– Meg hála neked, most már ő irányítja Garedet meg a
Baltásokat is – jegyezte meg Leesha.

 760 
 Arlen ismét vállat vont.
– A gróf napközben jobb hasznukat veszi. Cserébe éjszakára
megkapom őket én a Kéregkatonákkal együtt. Még maga
Thamos is velünk tart, és oda döf a lándzsájával, ahová
mondom.
– Egyelőre – szúrta közbe Leesha.
– Thamos tudja, hogy akkor rúgom be az erődje kapuját,
amikor csak akarom – mondta Arlen. – Amíg én itt vagyok,
nem lesz vele gond.
– És amikor nem vagy itt? – érdeklődött Leesha.
Arlen elmosolyodott.
– Akkor neked kell gondoskodnod róla, hogy továbbra se
legyen vele gond, ahelyett, hogy eltűnősdit játszanál, mint a
hercegi udvarban.
Leesha csak magában füstölgött a férfi önelégült mosolyát
látva. Az „eltűnősdi” álcája alatt Araine hercegnével, Angiers
valódi uralkodójával találkozott – a fiai alig voltak többek
egyszerű báboknál. Arlen találkozója a herceggel egyszerű
színjáték volt. Persze ha csak egy szót is szólt volna erről, azzal
megszegi az Araine-nek adott szavát.
Hagynom kell hát, hogy bolondnak nézzen. Dühbe gurult a
gondolatra.
– Hallottál valamit Euchor herceg felől? – kérdezte, hogy
másfelé terelje a beszélgetést.
– Rhinebeck soha nem lesz hajlandó megfizetni az árat, amit
Euchor kér a segítségéért – felelte Arlen. – Hacsak a kráziaiak

 761 
nem kezdenek el a falai előtt gyülekezni, de talán még akkor
sem. Nem lesz szövetség.
A kijelentés megfellebbezhetetlensége súlyosan nehezedett a
szobára. Ez azt jelentette, hogy Angiers-nek egyedül kell
szembeszállnia Ahmannal, ami viszont kétségtelenné tette,
hogy nem érkezik segítség Laktonba, mielőtt a kráziaiak
arrafelé fordítják a tekintetüket. Vajon mennyi idejük maradt
az ottaniaknak? Egy évük? Legfeljebb három?
– Mit akart? – érdeklődött Rojer.
– Rhinebecknek még mindig nem született fia – felelte Arlen.
– Euchor azt szabta feltételül, hogy váljon el Melny
hercegnétől, és vegye el az ő valamelyik lányát, akik
mindannyian szültek fiúkat.
– Hypatia, Aelia és Lorain – bólintott Rojer. – Arról híresek a
Szabad Városokban, hogy képtelenség megkülönböztetni őket
a kődémonoktól. Ezzel az erővel azt is követelhette volna
Rhinebecktől, hogy tolja le a nadrágját, és feküdjön a térdére.
Arlen bólintott.
– Ha a kráziaiak beveszik Angiers-t, a fémtrón útjukat állja
majd Hídfalva felé.
– Euchor egy fajankó – jelentette ki Leesha.
– Nem is sejted, mekkora – bólintott Arlen. – Euchor ismeri a
tűz titkait, Leesha, és tudja, hogyan műveljen vele
elképzelhetetlenül borzalmas dolgokat.
Elővett egy bőrbe kötött ősöreg könyvet, és a házigazda felé
nyújtotta. A borítón ez állt: Régi idők fegyverei.

 762 
 – Jól pihend ki magadat, mielőtt elolvasod – tanácsolta a
férfi. – Utána legalább egy hétig nem tudsz majd aludni.
Leesha felvette a könyvet, közben végig farkasszemet nézett
Arlennel. A férfi végtelenül nyugodtnak és békésnek tűnt, mint
aki nem hajlandó többé a holnap miatt aggódni, inkább
minden erejével a jelenre koncentrál.
– Hétköznapi ruhákat hordasz, megint a rendes nevedet
használod…
A szemed pedig… – szerette volna hozzátenni Leesha, de
bölcsen inkább tartotta a száját.
– Visszatértem a gyökereimhez – mondta Arlen, és Renna
felé biccentett. – És nem fogok megint megfeledkezni róluk.
– Jól megrugdoslak, ha mégis – jelentette ki Renna, és a férfi
combjára fektette a tenyerét.
Arlen megfogta a kezét, és gyengéden megszorította. Apró
gesztus volt, de rengeteget elárult. Ahogy a férfi megint
ráemelte a tekintetét, Leesha kényszerítette magát, hogy ne
borzongjon meg.
– Most már tudom, mi vagyok, Leesh. Tudom, ki vagyok.
Nincsenek kételyeim vagy félelmeim.
– Hogyhogy?
Arlen tekintetébe komolyság költözött.
– A legutóbbi újholdkor egy démon megpróbált végezni
velem.
Rojer felnevetett.
– És miben különbözik ez a többi ugyanilyen éjszakától?

 763 
 – Ez nem közönséges magúr volt, Rojer – felelte Arlen, és a
hangjába mintha visszatért volna valami a Rovásember
reszelősségéből.
A Zsonglőr arcáról lefagyott a mosoly.
– Az okos démon – bólintott Leesha. – Darsy mesélt róla.
Belemászik az ember fejébe.
Arlen a halántékára koppantott.
– Én meg belemásztam az övébe. Nem hosszú időre, de
ennyi is elég volt hozzá, hogy megtudjam, mivel állunk
szemben, és hogy úgy lássam a mágiát, ahogyan ők. És most,
hogy már láttam, nem felejtem el soha többé.
Felemelte a kezét, és apró rovásokat rajzolt a levegőbe. A
szobában sorra egymás után kialudtak a lámpák. Leesha
belenyúlt a köténye egyik zsebébe a rovásos szemüvegéért,
mielőtt azonban feltehette volna, Arlen fényrovást rajzolt a feje
fölé a semmibe, az pedig felragyogott, és nagyobb
világossággal töltötte be a szobát, mint délelőttönként az
ablakon betűző napsugarak.
– Teremtőm! – suttogta Rojer.
– Ez csak a felszín. – Arlen felállt, és előhúzott egy kést az
övéből. – Most már szinte lehetetlen megsebezni engem, ha
pedig mégis megtörténik… – Megvágta a kézfejét, bőre alól vér
élénk színű csíkja serkent ki.
– Arlen! – kiáltott fel Leesha, és már talpra is ugrott, hogy
megvizsgálja a sebet. A vágás egészen mélyre hatolt, egy
pillanatra még a csont fehérje is kivillant, mielőtt mindent
elöntött a vér. Ha gyorsan össze is ölti, az a kéz soha többé nem

 764 
lehet olyan, mint régen. Rennára nézett, de a lányt láthatólag
nem zaklatta fel a dolog.
– …egy szemvillanás alatt meg tudom gyógyítani – fejezte
be a mondatot Arlen. A keze füstté vált, áthullott Leesha ujjai
között, aztán megint összeállt, és újra ép volt; egyetlen karcolás
sem látszott rajta, csak a tetoválások finom mintázata táncolt a
bőrön. Még a padlóról is eltűnt a kiömlött vér.
Leesha feltette a rovásos szemüvegét, hogy közelebbről is
megvizsgálja Arlent. A férfi olyan fényesen ragyogott, amihez
foghatót még nem látott, és szemernyit sem lepődött meg,
amikor érzékelte, hogy Renna körül is vibrál a mágia.
– Másokat is meg tudok gyógyítani – magyarázta Arlen –, és
könnyedén végzek a démonokkal anélkül, hogy megérinteném
őket. Mindennap új képességeket fedezek fel. Korlátlanok a
lehetőségek.
– Darsy mesélte, hogy kiürítetted az ispotályt – mondta
Leesha –, de akármilyen fényesen is világítasz, ehhez még
mindig nem lehet benned elegendő mágia. Honnan szerzed az
erőt? Horákból? Ichorból?
Arlen megrázta a fejét.
– Más mankót használok. Jól gondoltad, hogy miért
gyengítenek le a falu védőmezői, Leesha. Elszívták tőlem a
mágiát, és a maguk megerősítésére fordították. –
Elmosolyodott. – Most viszont meg tudom fordítani az áramlás
irányát.
Mély lélegzetet vett, és Leeshának a lélegzete is elállt, ahogy
a padlónál gomolygó mágia egyszerre sebesen indult meg

 765 
Arlen felé. Körben az eddig világító különféle festett és vésett
rovások elhalványultak, a férfi pedig olyan fényes lett, hogy
még ránézni sem volt könnyű.
– És ezt mind az elmedémontól tanultad? – kérdezte Leesha.
Arlen bólintott.
– De azért ne becsüld alá őket, csak mert szerencsém volt, és
sikerült megölnöm egyet. Csak a felszínét kapargatom azoknak
a képességeknek, amik számukra olyan természetesek, mint
ahogy én levegőt veszek. Többen is fognak jönni, és nem
néznek le még egyszer.
– Emberszerű volt, csak alacsonyabb? – kérdezte Leesha. –
Kerek fejű, csökevényes szarvakkal?
Arlen összehúzta a szemét.
– Sosem beszéltem erről senkinek. – Rennára pillantott.
– Ne nézz így rám, Bálás Arlen! – tiltakozott a nő. – Én egy
szót sem szóltam arról, ami történt.
– Everam Ajándékában megtámadott bennünket egy ilyen –
magyarázta Leesha.
Arlen Rojerre pillantott.
– Én nem voltam ott – mondta a Zsonglőr. – A fürdőkádban
ültem. Lemaradtam az egészről.
Arlen láthatóan megdöbbent.
– Mi történt?
Leesha igyekezett elfojtani az emlékek hatására feltörő
hányingerét.
– Holdfogyáskor jött, éppen, mint a tiétek. Átvette fölöttem
az irányítást.

 766 
 Renna ránézett, a szemében most először villant empátia.
– Kényszerített, hogy megtegyél dolgokat?
Leesha bólintott.
– Azért jött, hogy megölje Ahmannt, vagy még inkább hogy
lejárassa. Úgy használt fel ellene engem meg a feleségét,
Ineverát, mintha bábuk lettünk volna.
– Hogyan szabadultatok meg végül? – kérdezte Arlen.
– Ahmann megérintett bennünket, és felvillantak a rovások
a koronáján – mesélte Leesha. – A démon azonnal elvesztette
fölöttünk a hatalmát. Ahmann végül megölte a démont, de
fordítva is történhetett volna, ha nem tereljük el a lény
figyelmét.
Arlen bólintott, aztán Rennára nézett.
– Egy férfi mit sem ér, ha nincs mellette egy jó asszony.
Renna visszamosolygott rá, Leeshának pedig vissza kellett
nyelnie a torkába feltörő epét.
– Egyedül volt? – érdeklődött Renna.
Leesha megrázta a fejét, és látta a nő szemén, hogy az máris
tudja, mi követezik.
– Egy… testőrt is hozott magával. Egy alakváltót.
– Tükördémon – bólintott Arlen. – Bármivé át tudnak
változni, amit látnak, vagy amit akár csak elképzelnek.
Igazából nem különösebben élénk a fantáziájuk, hogyha
viszont egy elmedémon irányítja őket…
– Ahmann szerint az Alagai Ka egyik alacsonyabb rangú
hercege volt az – mondta Leesha. – És hogy több is jön a
következő holdfogyáskor.

 767 
 Arlen bólintott.
– Lehet, hogy az a mocsok csak a magúrok martalékának
való, és minél előbb el kéne pusztítani, de nem téved. Az
újhold már csak másfél hétnyire van. Megtettem minden tőlem
telhetőt, hogy felkészítsem Rönkösházát, de úgy el fognak
fajulni a dolgok, hogy a rönkösházi csata közönséges
fogócskának tűnik majd, ha visszagondolunk rá.
Leesha bólintott.
– Itt is és Everam Ajándékában is. Az elmedémonok éppen
úgy félnek Ahmanntól, mint tőled. Igazi ajándéknak
tekintenék, ha megölnéd. – Szúrósnak szánta a szavait,
emlékeztetni akarta Arlent az ígéretére, amit azután tett, hogy
elhagyták Angiers-t, és az út mentén, egy barlangban kerestek
menedéket. Akkor megfogadta, hogy történjék bármi,
szembeszáll a magúrokkal.
Arra számított, hogy a férfi meghökken, dühös lesz, vagy
elszomorodik, de az csak türelmesen nézett vissza rá.
– Nem fogsz tudni manipulálni csak azért, mert kisfiú
koromban megígértem neked valamit, Leesha. Sok hasonló
fogadalmat tettem életemben, és én fogom eldönteni, melyiket
és hogyan tartom meg.
– Miféle ígéretről van szó? – kíváncsiskodott Renna.
– Majd később elmesélem. – Arlen hangjában mintha most
már érződött volna némi feszültség. Renna láthatólag nem
örült, de nem feszegette tovább a dolgot.
– Abban és Ahmann mindketten barátjukként emlegették a
Par’chint – mondta Leesha.

 768 
 Arlen felnevetett, és ha meg is lepődött, hogy a nő ismeri a
kráziai nevét, nem mutatta ki.
– Abbannak nincsenek barátai, Leesha! Csak ismerősei, akik
hasznot hoznak neki. Persze kétségtelen, hogy én ezek közé
tartoztam. Ahmann Jardirnak pedig két arca van. Az egyik
kedves és igazságos, a másikat, a valódit azonban ritkán
mutatja. Azt, amelyik mindent megtesz a hatalomért.
– Mi történt az Útvesztőben? – kérdezte köntörfalazás nélkül
Leesha. – Mit tett veled? Elég a talányokból! Ha azt akarod,
hogy ne bízzunk abban az emberben, akkor mondd el, miért
ne!
Arlen most először zökkent ki a nyugalmából. Rojer feléje
nyújtotta a flaskát, ő pedig könnyedén egy rovást rajzolt a
levegőbe, mire a palack úgy repült oda hozzá, mint vasreszelék
a mágneshez. Lecsavarta a tetejét, hosszasan ivott. Aztán görbe
háttal ült, karjával a combján támaszkodott, tekintetét a
padlóra szegezte.
– Ahmann Jardir az ajin’palom volt – kezdte. – Nyilván
hallottad már a szót, de nem hiszem, hogy bárki igazán
érthetné, mit jelent. Ő vitt el először valódi csatába a démonok
ellen, az oldalamon harcolt, együtt ontottunk vért…
– Ugyanezt tetted az itteniekkel – mondta Rojer.
– És velem – tette hozzá Renna.
Arlen bólintott.
– Igen, de az más volt. A kráziaiak nem akarták, hogy
harcoljak. Úgy gondolták, nem vagyok rá méltó. Jardir kiállt
mellettem akkor is, amikor mindenki más inkább odavetett

 769 
volna a magúroknak. Meghívott a palotájába, megtanulta a
nyelvemet. A testvérem volt, rengeteg olyan dolgot tanított
nekem a világról, amihez egy életre lett volna szükségem, hogy
magamtól megtanuljam.
– Tehát valóban barátok voltatok – nyugtázta Leesha, bár
Arlen szavai nem oszlatták el az egyre erősödő félelmet, amit a
hangjából áradó feszültség keltett benne.
– Én legalábbis úgy gondoltam – bólintott Arlen. – De
visszagondolva azt hiszem, talán az első pillanattól készen állt
rá, hogy lándzsát döfjön a hátamba, amint nem válok hasznára.
Mindig is azt tervezte, hogy egy napon megindul északra, és az
én tudásomat használta fel a tervezgetéshez. – Hangosan
fújtatott egyet. – Vagy talán mégsem. Talán csak így alakult.
A szobában teljes lett a csend, mindenki közelebb hajolt,
hogy hallja, mit mond Arlen. Még Renna is.
Nos, ezek szerint mégsem számol be neki mindenről, gondolta
Leesha.
– Akkoriban sem csak azzal töltöttem az időt, hogy a
kráziaiak mellett harcoltam – folytatta a férfi. – Továbbra is
rendszeresen dolgoztam Fullajtárként, és éveket töltöttem
romok felkutatásával. Több aranyat ástam ki, mint amennyit
sokan egész életükben látnak, régi térképeket vásároltam, amik
általában nem vezettek el sehová, és annyiszor hagytam ott kis
híján a fogam, hogy meg sem tudnám számolni. Aztán pár
évvel ezelőtt Abban azt ígérte, megszerzi nekem Anoch Sun
térképét.
– Kaji végső nyugvóhelye – szólt közbe Leesha.

 770 
 Arlen bólintott.
– Majdnem odavesztem, mire megszereztem a térképet, de a
damák orra előtt sikerült lemásoltatni. Aztán hetekig jártam a
sivatagot, azt a helyet keresve. A kráziaiak állították, hogy
betemette a homok, de én már csak ilyen makacs természet
vagyok.
– Hát ezzel nem fogok vitába szállni – jegyezte meg Leesha.
Arlennek most már csillogott a szeme.
– De megtaláltam, Leesha! Ott volt Anoch Sun, Kaji
nyavalyás elveszett városa, és én megtaláltam! Félig valóban
belepte a homok, de így is szebb volt, mint bármelyik másik
hely, amit valaha láttam. A palotái mellett eltörpül minden
épület, amiben a hercegek laknak, ráadásul tökéletes épségben
maradtak a homok alatt. A legnagyobbikban találtam egy
lépcsőt, ami levezetett a katakombákba. Odalent is mindent
átkutattam hát.
Rojer egyre kíváncsibban hajolt előre.
– Mit találtál?
– Kajit – felelte Arlen. – Vagy az egyik leszármazottját.
Bebalzsamozták, és egy szövetdarabba csavarták. Még mindig
szorította a lándzsáját.
– Kaji lándzsája. – Leesha gyomrát mintha jeges marok
szorította volna össze. Ahmann lándzsája.
Arlen bólintott.
– Visszavittem Kráziába, hogy megosszam velük a titkát.
Mind hazugnak hittek, amíg először fel nem ragyogott, és meg
nem ölt egy démont az Útvesztőben. Egy órával később már én

 771 
vezettem a rohamot, és a Sharumok a nevemet kántálták. Eltelt
még két óra, és Jardir meg az emberei csapdát állítottak, hogy
ellopják tőlem a lándzsát. Kaval és Coliv is köztük volt.
Megvertek, elvették tőlem a fegyvert, és bedobtak egy verembe
egy élő homokdémon mellé.
– Teremtőm! – Rennának elkerekedett a szeme. Vicsorra
húzta a száját, és megragadta a derekán lógó kés jókora
csontnyelét.
– Hogyan menekültél meg? – kérdezte Rojer.
– Megöltem a démont, és kimásztam a veremből – felelte
Arlen. – Akkor Jardir leütött, és kirakott a homokdűnékre
meghalni.
Renna felhördült.
– Kibelezem azokat a rohadék…
Arlen a kezére fektette a kezét, a nő pedig lassan
lecsillapodott.
– Kaval és Coliv csak parancsot teljesített. Nem az ő hibájuk.
Nincsenek önálló gondolataik. Jardir irányítja őket.
– Nyilván borzalmas bűntettnek gondolta, hogy kifosztottad
a Szent Várost és Kaji sírját – mondta Leesha.
Arlen vállat vont.
– Hagynom kellett volna, hogy az elveszett mágia ott
heverjen a homokban?
– Hát persze hogy nem, de meg kell értened az ő
nézőpontjukat is.
Arlen hitetlenkedve nézett Leeshára.

 772 
 – Én csak annyit értek, hogy Jardir ellopta tőlem a világ
legnagyszerűbb fegyverét, és nem árulja el a titkát senkinek,
inkább arra használja, hogy megöljön vagy rabszolgasorba
taszítson mindenkit, ahogy végigcsörtet Thézán. Azt viszont
egyáltalán nem tudom felfogni, miért véded még mindig azt a
tevehúgyagyú…
Arlennek elkerekedett a szeme.
– Összefeküdtél vele, ugye?
– Ahhoz neked semmi közöd! – Leesha nem akart kiabálni,
de egész este gyűlt benne a düh, hányinger kerülgette, és úgy
izzott a fejében a fájdalom, hogy bélyeget lehetett volna égetni
vele egy tehén oldalába. Tudta, hogy a kirohanásával
megerősítette, amit Arlen mondott, amitől csak még dühösebb
lett. – És éppen te beszélsz! – Ingerülten Rennára mutatott.
A másik nő egyetlen szó nélkül felállt a helyéről, megkerülte
az asztalt, és Leesha felé indult. Ahogy találkozott a tekintetük,
Leesha tudta, mit érezhetett Rojer, amikor Kaval rátámadt. A
kötényében kezdett turkálni, hátha talál valamit, amivel
védekezhet, de Renna elkapta a csuklóját, és félrerántotta.
– Ha mondani akarsz valamit, itt vagyok – vicsorította.
– Áááá! – Leesha csak nyöszörögni tudott, ahogy a fiatalabb
nő kicsavarta a karját.
Arlen egy szemvillanás alatt ott termett, és ő meg Renna
csuklóját ragadta meg.
– Elég legyen, Ren!
Visszahúzta a nőt, de az egy pillanatra ellenállt neki – Arlen
erős volt, mint egy kődémon, de Renna ellenállt neki. A férfi

 773 
láthatólag ugyanúgy meglepődött, mint Leesha, aki hirtelen
félni kezdett, hogy az eszét vesztett fiatal nő megöli. Renna
olyan közel hajolt, hogy majd összeért az orruk, Leesha pedig
hátrahajolt előle. Tartott tőle, hogy összepisili magát, és a
megmaradt kevéske méltósága is odalesz.
De Renna nem bántotta, csak halk, rezzenéstelen hangon
megszólalt.
– Ünnepélyesen nekem ígérte magát, Papíros Leesha. Te is a
jegyese vagy talán?
Leeshának tátva maradt a szája. Baltás Gared majdnem
ugyanezt mondta Marrick Fullajtárnak, közvetlenül azelőtt,
hogy összekaptak miatta.
– N… nem – nyögte ki végül.
– Akkor csak ne foglalkozz a mi dolgunkkal!
Renna elengedte Leesha csuklóját, és hátralépett. Amikor
aztán Arlen is elengedte őt, sarkon fordult, és kiviharzott a
házból.
Leesha megdörzsölte sajgó karját, és megsemmisítő
pillantást vetett Arlenre.
– Imádnivaló nőt találtál magadnak.
Arlen rámeredt, ő pedig azonnal megbánta a szavait. Felé
nyúlt, de a keze áthatolt a férfi testén, ahogy az füstté foszlott,
és egy pillanattal később el is tűnt.
Leesha és Rojer egy pillanatig mereven bámulták a helyet,
ahol az imént még a férfi állt. Végül a Zsonglőr megrázta a
fejét, és mosolyogva fordult a nőhöz.
– Rosszabbul is mehetett volna.

 774 
 Leesha dühösen pillantott rá.
– Nem kellene visszamenned a feleségeidhez?
Rojer megrázta a fejét, Leeshához lépett, és átkarolta.
– Ők még várhatnak egy kicsit.
Leesha megpróbált elhúzódni, de a férfi erősen tartotta, és
nemsokára megadta magát. Lassan felemelte a kezét, és
viszonozta Rojer ölelését.
Aztán zokogni kezdett.

Renna egy pillantásra sem méltatta a Baltás lányt, ahogy

elsietett mellette, és belépett a kert útvesztőjébe. Minél
távolabb akart kerülni annak a boszorkánynak a házától,
úgyhogy előbb futni kezdett, aztán már szinte vágtatott.
Akármilyen gyorsan is haladt azonban, a fájdalom és a düh
követte, ő pedig képtelen volt elfogadni őket.
Elővette a kését. Úgy döntött, vadászni fog, megöl egy
magúrt, és lakmározik a mágiával átitatott húsából. Az így
megszerzett erő majd csökkenti a fájdalmát – belefeledkezik a
démonevés kábulatába, és nem érez mást, csak az eksztázist.
Felidézte, milyen volt, amikor Arlen megszorította a
csuklóját. Erővel húzta vissza, de ő ellenállt neki. Azért ha
mindent bevet, a férfi még hátra tudta volna feszíteni a karját,
de hamarosan ezt is meg tudja akadályozni. Nem kell hozzá
sok, és ő is ugyanolyan erős lesz, mint Arlen.

 775 
 Pára szállt fel előtte az ösvényen. Renna izmai egy pillanatra
megfeszültek, azt hitte, egy magúr az, amit megölhet. De
napnyugta rég elmúlt, márpedig soha nem látott démont
később felemelkedni. Arlen volt az.
Megint rájött egy új trükk kulcsára. Nem hazudott, amikor
azt mondta, hogy mindennap tanul valami újat, ráadásul egyre
kevésbé voltak skrupulusai be is vetni őket – legalábbis Renna
előtt. Ezt „korcsolyázás”-nak nevezte el: közvetlenül a mágia
földön kavargó áramlatainak felszíne alatt bárhová eljuthatott
egyik pillanatról a másikra.
Renna is megpróbálkozott ugyanezzel, de még odáig sem
jutott, hogy testetlenné tudjon válni. Egyelőre nem is sejtette,
hogy nem evett elég démonhúst, vagy csak nem telt el
elegendő idő, hogy átváltozzék. Lehet, hogy még hónapok
kellenek. Vagy akár évek.
De előbb vagy utóbb sikerülni fog, ígérte magának. Olyan biztos,
mint hogy holnap is felkel majd a nap.
Arlen testet öltött, és elkapta az egyenest nekirohanó
Rennát.
– Ez meg mi a Mag volt? Megígérted, hogy türtőzteted
magadat.
Renna megrázta a fejét.
– Csak annyit ígértem, hogy nem ütök meg senkit. Nem is
tettem.
Arlen felsóhajtott.
– Igaz, ami igaz, a szavadat megtartottad, de felnőtt nő vagy,
Ren. Nem mehetsz csak úgy neki mindenkinek.

 776 
 – Valakinek emlékeztetnie kellett rá azt a boszorkányt, hogy
nem vagy az övé. – Izzó tekintettel meredt Arlenre. – És ő sem
a tiéd, még akkor sem, ha annak idején henteregtetek, amit
persze nem találtál említésre méltónak.
Továbbindult, maga sem tudta, merre, olyan öles léptekkel,
hogy Arlen alig győzte utolérni.
– Én sem kérdeztem tőled soha, ki hágott meg a
szénapadláson, Ren. Megállapodtunk, hogy lezártuk a múltat.
Renna legyintett.
– Nem hibáztatlak. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset,
Tökély kisasszonynak meg mindene megvan, amire egy férfi
csak vágyhat. Gazdag, ért a mágiához, és mindenki rajong érte.
És azt a mindenit neki! Még egy elmedémont is segített
megölni! Ha a helyedben lennék, én is félredobnám magamat.
Arlen megragadta a nőt, és durván maga felé fordította.
– Nem doblak félre, Ren. Sem most, sem később. Igen,
Leeshának megvan a jó oldala, de ő is tud éppen elég dilinyós
lenni. És akár mit is tett, a frászt hoztad rá. – Felnevetett. –
Életemben nem láttam, hogy valaki így megfélemlítette volna.
Azt hittem, összepisili magát.
Renna önelégült vigyorra húzta a száját.
– Reméltem, hogy úgy lesz.
– Most a saját szájából hallottad – mondta Arlen. – Nem az ő
jegyese vagyok, Tímár Renna, hanem a tiéd.
Renna a férfira pillantott, és hinni akart neki, mégis úgy
érezte, csak a bolondját járatja vele. Máskor is eljárták már ezt a
táncot. Arlen ilyenkor mindig lyukat beszélt a hasába, előadta,

 777 
hogy számára ő a világ közepe, és soha nem lenne képes más
nőre nézni. Nyilván most is arról készült papolni, hogy az ő
napja vele kel és vele nyugszik.
Renna tudta, hogy ha elég sokáig hallgatja a férfit, a végén
úgyis hagyja meggyőzni magát. Vagy annyira elege lesz a
fogadkozásából, hogy inkább ráhagy mindent, csak hogy
elhallgasson végre.
De így vagy úgy, ezek végeredményben csak üres szavak
voltak.
– Bálás Renna – mondta.
– Hogyan? – húzta fel a szemöldökét Arlen.
– Nem akarok Tímár lenni többé – felelte Renna. – Ha a
szívedből beszélsz, kerítesz egy Lelkipásztort, és bebizonyítod,
hogy nem csak üres ígéretet tettél, amikor eljegyeztél.
Különben minden szavad csak homok a szélben.

 778 
 20. FEJEZET

Az egyetlen tanú
v. u. 333 nyara
Tizenegy hajnallal újhold előtt

ARLEN SOKÁIG NÉZTE RENNÁT. A nő meztelennek érezte magát a

tekintete alatt, éppen úgy, mint amikor a magúrherceg bevette
magát az elméjébe. Nem először gondolkodott el rajta, hogy
vajon Arlennek is sikerült-e megtanulnia ezt a trükköt. A férfi
pillantásából neheztelés áradt.
– Biztos vagy benne, hogy készen állsz rá, Ren? – kérdezte
csendesen.
Renna kihúzta magát, és acélos tekintettel nézett Arlen
szemébe.
– Igen. Réges-régen készen állok.
– Egy férjnek és egy feleségnek nem lehetnek titkaik egymás
előtt – mondta Arlen.
– Tudom – bólintott Renna.
Arlen az arcához emelte a kezét, aztán két ujjával a
halántékát kezdte dörzsölgetni.

 779 
 – Hülyének nézel, Ren? Azt hiszed, nem látom, amikor
démonhúst eszel? Árad a szaga a szádból, látom a véredben,
érzem az ízét a mágiádban. Még azon az estén elkezdted,
amikor könyörögtem, hogy ne tedd. És azóta sem hagysz ki
egyetlen adandó alkalmat sem.
Renna a fogát csikorgatva igyekezett elfojtani feltörő dühét,
de nem járt sikerrel. Még Arlen ítélkezik felette? Amikor az
egészet csak azért tette, hogy megmentse az életét? Sebesen
indult meg felé a mágia, erővel töltötte el, tízszeresére fokozta a
dühét. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy
visszafogja magát.
– Megmondtam már, Bálás Arlen, nem te fogod eldönteni,
mit teszek és mit nem.
Nyilvánvalóan a férfi is látta, hogyan gyűlik benne a mágia,
látta a növekvő haragot az arcán, de úgy tűnt, nem izgatja
különösképpen a dolog. Bólintott.
– Megmondtad. És nem is én döntöttem el.
Figyelmeztettelek. Ha nem törődsz vele, az a te dolgod. Még az
sem érdekel, hogy eltitkoltad előlem. Nem lenne bőr a
képemen kijelenteni, hogy soha semmit nem tartottam meg
magamnak. Mindenkinek joga van elhallgatni ezt-azt.
– Akkor mi a gond? – kérdezte Renna.
Arlen felsóhajtott.
– Mondtam már. Hogyan vehetnék feleségül valakit, aki
hülyének néz?
Renna haragja erre éppen olyan sebesen párolgott el, mint
ahogy jött, és rettenetes bűntudat vette át a helyét, amit szinte

 780 
el sem bírt viselni. A szemébe toluló könnyek függönyén át
homályosan látta Arlent. A lábai összecsuklottak alatta, és
térdre rogyott.
A férfi egy szemvillanás alatta mellette termett, felsegítette,
ő pedig rátámaszkodott, és könnyekkel árasztotta el fehér
ingét. Arlen szorosan átölelte, ujjai gyengéden simították végig
a nő hajának tüskés maradékát.
– Semmi baj, Ren, nem olyan szörnyű ez. – Renna álla alá
illesztette az ujját, és felfelé fordította az arcát, hogy a szemébe
nézhessen. – A Teremtő a megmondhatója, én sem vagyok
tökéletes.
– Csak lépést akartam tartani veled – mondta Renna. –
Tudom, hogy nehéz út áll előtted, és megfogadtam, hogy
végigmegyek rajta veled. De nem tehetem meg, ha eltűnsz a
Magban, én meg idefentről szólongatlak hiába.
Arlen éppen csak annyira húzódott el, hogy
rámosolyoghasson.
– Velem vagy, és ez örökre megakadályozta, hogy a Mag
magába szippantson. Ne tartsd magad kevesebbre, mint
amennyit érsz, Ren!
– Az nem elég – rázta meg a fejét a nő. – Előbb vagy utóbb
lemész oda. Látom a bánatos tekinteteden, amikor néha
valamelyik Magba vezető utat bámulod. Nem mondom, hogy
ne tedd, de nem is engedlek el egyedül.
Arlen kifejezéstelen tekintettel meredt rá, de egy
könnycsepp előbuggyant a szeméből.
– Megtennéd értem, Ren? Lejönnél velem a Magba?

 781 
 Renna bólintott.
– Bárhová elmegyek, Bálás Arlen, csak az a fontos, hogy te is
ott legyél.
A férfi zokogni kezdett, és már Renna ölelte őt, nem
fordítva.
– Nem kérhetek tőled ilyesmit, Ren. Senki mástól sem. Ne
gondold, hogy onnan vissza lehet térni.
Renna a két keze közé fogta a férfi arcát, úgy nézett a
szemébe.
– Nem kérted. De nem is mondhatod meg nekem, hogy mit
tegyek.
Ezzel megcsókolta Arlent, aki mozdulatlanná dermedt egy
pillanatra. Úgy tűnt, elhúzódik, aztán mégis közelebb hajolt, és
viszonozta a csókot. Renna olyan erővel szorította magához,
hogy majd összeroppantotta a karjával.
– Szeretlek, Bálás Arlen – mondta.
– Szeretlek, Bálás Renna.

A Magúrtemetőben nagy volt a nyüzsgés, amikor visszatértek

a városba. A színpadon tucatnyi Zsonglőr hangolta a
zeneszerszámát, a kráziai kiképzőmester pedig egy csapatra
való új regrutát terelgetett – nyers fákat, ahogy a Baltások
nevezték őket. Gared tábornok, messze a legnagyobbra nőtt
férfi, akit Renna valaha látott, a Hentesekkel a háta mögött
sietett éppen a téren át, miközben kiabálva parancsokat

 782 
osztogatott. A Baltásokból összeállt őrjárat Hayes Lelkipásztor
áldására várt, mielőtt bevetették volna magukat az éjszakába.
Arlen elindult feléjük. Ahogy a Szentember megpillantotta
őket, belebicsaklott a nyelve az imájába. Gyorsan összeszedte
magát, és folytatta, addigra azonban már szinte mindenki az
újonnan érkezettek felé fordult. Az emberek egyre
hangosabban sutyorogtak egymás között, mint mindig, ha
Arlen megjelent.
Gared elindult feléjük, de Arlen feltartott kezével jelezte,
hogy álljon meg. Szótlanul várták meg, amíg a Lelkipásztor
befejezte az imát, és rovásokat rajzolt a harcosok fölé a
levegőbe. Máskor a Baltások már indultak is volna, most
azonban földbe gyökerezett lábbal álltak, ahogy Hayes Arlen
felé fordult.
– Bálás úr, Tímár kisasszony. – Az Inkvizítor meghajolt.
Nem beszéltek egymással, inkább jókora távolságot tartottak,
amióta Arlen otthagyta a vacsorát, amit a másik férfi adott. –
Mit tehetek önökért?
– Elnézést, hogy megzavartam, Lelkipásztor úr – szólt
Arlen. – Nos… szívességet szeretnék kérni öntől.
Az Inkvizítor felhúzta a szemöldökét. Körbenézett az
egybegyűlteken, miközben a legközelebb állók sorra
továbbadták, amit hallottak. Hamarosan az egész tér
nyüzsgött.
Hayes egy pillanatig nem felelt, és Renna aggódni kezdett,
hogy túlságosan megsértették. Végül azonban a férfi bólintott.

 783 
 – Természetesen. Tartsanak velem a lakosztályomba a
Szentházban…
Arlen megrázta a fejét.
– Az oltárhoz menjünk.
Renna megfogta a kezét, és Hayes nem tudta nem
észrevenni a gesztust.
– Azt mondta, összead bennünket – folytatta Arlen. –
Szeretném, ha megtenné! Ma este. Most. – A tömeg egyre
hangosabb lett, az izgatott suttogás kiáltozás és ujjongás
kakofóniájává erősödött. Mások csendre próbálták inteni a
zajongókat, és csüngtek minden szón.
– Biztosak a dolgukban? – kérdezte az Inkvizítor. – A
házasságot napfénynél szokás megkötni, nem kapkodva, az
éjszaka közepén.
– Tizenöt éve vagyunk jegyesek, Lelkipásztor. Ideje, hogy
megesküdjünk.
– Már rég ideje lett volna – fűzte hozzá Renna.
Hayes Franqhoz fordult.
– Készítsd elő az oltárt. – Felmérte az egyre növekvő
tömeget. – Nem jut hely mindenkinek a padsorokban…
– Ketten leszünk csak, Lelkipásztor úr – közölte Arlen. –
Semmi szükség díszes ceremóniára.
Előbb Csak elszórtan hallatszottak csalódott kiáltások, aztán
már mindenki elégedetlenül morgott a téren. Gared előkapta a
baltáját meg a kardját – a pengék éktelen kondulással
csattantak össze a kezében.

 784 
 – Elég legyen! Ez az ember megmentette a falunkat, és ha
békében akar maradni, akkor békében fog maradni. – A
Baltások felé fordult. – Hallottátok, mit mondott. Nyissatok
neki utat! Senki sem mehet a Szentház közelébe.
A Baltások azonnal körbevették őket, és ösvényt vágtak a
tömegben.
– Legalább egy tanúra szükségük lesz – mondta Hayes.
Arlen megfordult, és Garedre pillantott.
– Velem tartasz?
– Én? – nyögte Gared. Hirtelen inkább tűnt éretlen
kamaszfiúnak, mint a Baltások bivalytermetű tábornokának.
– Velem tartottál a démonhordák ellen is. Azt hiszem, ennyit
már meg tudsz oldani.
– Igenis – bólintott Gared. – Megtisztelsz.
– A báró úr megfelelő tanú lesz. – Hayes Franq felé
biccentett. – Küldj ki mindenkit odabentről!
A Gyermek bólintott, és sebesen a Szentház felé vette az
irányt. Hamarosan emberek özönlöttek ki odabentről, ahogy az
Inkvizítor és a vendégei közeledtek. Mindenki igyekezett a
közelükbe jutni, követték őket, de a Baltások mindenkit távol
tartottak.

– Elhozták a gyűrűket? – kérdezte Hayes Lelkipásztor Arlentől.

– Nincs szükségünk… – kezdte Renna, de az ajkára fagyott a
szó, ahogy a férfi a zsebébe nyúlt, és előhúzott két, egymásba

 785 
fonódó, aranyból és ezüstből készült, apró rovásokkal borított
gyűrűt. A nő első pillantásra felismerte Arlen finom keze
munkáját. A gyűrűk a férfi mágiájából merítve fényesen
ragyogtak.
Renna Arlenre pillantott, aki csak szélesen mosolygott.
– Azt hiszed, én nem is terveztem ezt, Ren? Újhold utánra
gondoltam, ha még élünk, de tegnapelőtt sikerült befejeznem
ezeket.
Renna szemébe könnyek gyűltek, és nem is próbálta
visszatartani őket, ahogy Arlen az ujjára húzta a kisebbik
gyűrűt. Remegő kézzel vette át a férfitól a nagyobbikat, hogy ő
pedig azt csúsztassa a kezére.
– Ezért olyan nászéjszakát kapsz – súgta.
A Lelkipásztor köhintett.
– A Teremtő nevében, itt az Ő lakában, férjjé és feleséggé
nyilvánítalak benneteket. Szaporodjatok és sokasodjatok az ő
kedvére. Megcsókolhatod a…
Renna Arlen karjaiba vetette magát, a szájára tapasztotta a
száját, és ha a Lelkipásztor be is fejezte a mondatot, ő azt már
nem hallotta a fülében lüktető vértől.
– Tartozom önnek egy szívességgel – mondta Arlen az
Inkvizítornak, amikor Rennával végül távolabb húzódtak
egymástól. – Nem felejtem el.
Hayes csak mosolygott.
– Én sem.
– Gratulálok! – szólt Gared, és alaposan hátba vágta Arlent,
amikor az végül feléje fordult. Az ütéstől a legtöbben

 786 
átrepültek volna a helyiségen, de Arlen megállt a lábán. –
Megtiszteltetés, hogy a tanúd lehettem. Nem szolgáltam rá.
– A megtiszteltetés a miénk, Baltás Gared – jelentette ki
Arlen. – Rönkösházára most már jó emberek vigyáznak.
Gared láthatólag elcsüggedt hirtelen.
– Nem voltam olyan jó, mint kellett volna. Még azután sem,
hogy Rönkösházára jöttél. Követtem el… hibákat.
Arlen csak mosolygott. Egészen magasra kellett emelnie a
kezét, hogy az óriás Gared vállára tehesse.
– Mindannyian követünk el hibákat, Gared. Akik észre is
veszik őket, azok máris jó úton járnak afelé, hogy jobb ember
váljék belőlük. Akármit is tettél, megbocsátok neked.
Gared arcára nyilvánvaló megkönnyebbülés ült ki. Előbb
kihúzta magát – jócskán az egy lépéssel feljebb, az oltárnál álló
inkvizítor fölé magasodott –, majd mélyen meghajolt.
– És én végigmegyek azon az úton. Már indulok is. –
Hayesre pillantott. – A Teremtő a tanúm.
– Szeretlek, Bálás Arlen – suttogta Renna. Arlen megfogta a
kezét, és a Szentház bejárata felé vezette.
Gared futva előzte meg őket, és úgy tárta ki a hatalmas
kaput, mintha nem is lett volna súlya. Ahogy a két szárny
hatalmas durranással szélesre tárult, több száz embert
pillantottak meg a Szentház körül, akikhez egyre újabbak és
újabbak csatlakoztak a környező utcákból. Úgy tűnt, pillanatok
kérdése, és csordultig telik a Magúrtemető. Sokan a tér körül
lévő épületek erkélyein álltak, hogy jobban lássanak, a
gyerekeket pedig a szüleik a vállukra emelték.

 787 
 Renna mozdulatlanná dermedt. Ennyi embert csak azon az
éjszakán látott, amikor Tölgypatak népe hiánytalanul
összegyűlt, hogy végignézzék, amint kikötözik őt a démonok
martalékául. Ezren álltak ott, és még csak a kisujját sem
mozdította érte egyikük sem, amikor a magúrok nekiestek,
hogy széttépjék.
Érezte, hogy a szíve majd megáll az ijedtségtől, és
ösztönösen a szívéhez kapott.
– Férj és feleség! – bömbölte Gared.
A fülsiketítő ujjongás magához térítette Rennát. Döbbenten
állt, ahogy sebtében szedett virágok kezdtek záporozni rájuk,
és a színpadot továbbra is elfoglaló Zsonglőrök rázendítettek.
Arlen meghajolt, és a karját nyújtotta. A szavait csak azok
csíphették el, akinek rovások erősítették a hallását.
– Nem azért jöttek, hogy bántsanak, Ren. Csak leróják a
tiszteletüket, és táncolnak.
Renna belekarolt a férfiba, az pedig kivezette az épületből az
emberek közé. Egy idősebb nő lépett eléjük, és feszült
mosollyal az arcán pukedlizett.
– Baltás Meg vagyok – szólt. – A családom büszkén harcolt a
férje oldalán a rönkösházi csatában. Ha ő nincs, ma egyikünk
sem állna itt. – Gyönyörű cserépedényt nyomott Renna kezébe.
Az ajándékot félig elhervadt, festett virágok díszítették. – Ez a
fazék száz éve van a családom birtokában. Nem tudom, igaz-e,
de nagyapám állítólag egy Fullajtártól vette, aki azt állította,
hogy még a Visszatérés előtt készült. Tudom, hogy nem jelent
sokat, de szeretném önnek adni az esküvője alkalmából.

 788 
 Renna mozdulatlanná dermedt, fogalma sem volt, mit
mondjon. A nő úgy tett, mintha az ajándék semmiség volna, de
látszott a szemén, hogy nagy becsben tartja. Egy ilyen tárgytól
senki nem vált meg csak úgy.
– Nos… Köszönöm! – bökte ki végül, de a nőt időközben
elsodorta a tömeg, és egy másik vette át a helyét. Renna
látásból ismerte, de nem tudta a nevét. Szépségesnek találta a
rózsabokrot a kertjében, és egyszer arra jártában megemlítette
neki.
– Szabó Sandy. – A nő zavartam pukedlizett, alig tudta
megőrizni az egyensúlyát a karjában tartott hatalmas
rózsacsokortól, amit vörös selyem tartott össze. Renna látta a
vágásokat és a karcolásokat, ahol a tövisek elszakították a nő
ruháját, és megvágták a karját, miközben kapkodva leszedte a
virágokat. Nyilvánvalóan lecsupaszította a teljes bokrot, hogy
elkészíthesse a csokrot. – Tudom, hogy szereti a rózsákat, és
minden mátkának kell egy csokor. – Az arca vörösebb lett, mint
a virágok, ahogy már fordult is, hogy átadja a helyet másnak.
Azért még rámutatott a masnira. – Az valódi kráziai selyem –
mondta, mielőtt beleveszett a tömegbe. Renna megpróbálta
beletenni a rózsákat a fazékba, de az túl kicsinek bizonyult
nekik, úgyhogy jobb híján feszengve tartogatta mindkettőt.
Ahogy az emberek sorra elé járultak, úgy érezte magát, mint
aki részeg. Az éjszaka beálltával élesedő érzékei, a magúrok
között az életben maradását szolgáló ösztönök vadul
követelték, hogy lendüljön támadásba, és üssön, vágjon,
csépeljen. De az emberek csak hajlongtak előle, és sorra hozták

 789 
a kapkodva kiválasztott ajándékaikat. A rönkösháziaknak nem
volt ugyan pénzük, de csupa olyasmit adtak át, amiről Renna
tudta, hogy sokkal értékesebb annál.
– A férjével harcoltunk…
– …kérem, fogadja el…
– …Üvegfúvó Mary…
– …kérem, fogadja el…
– …a férje megmentette az életemet…
– …a fiam életét…
– …egytől egyig mindannyiunkét…
– …kérem, fogadja el…
– …kérem, fogadja el…
– …kérem, fogadja el…
Még az éjszakai erejével is egyre nehezebb lett megtartani
minden kosarat és csokrot. Nemsokára úgy érezte magát, mint
egy Fullajtár málhásöszvére, és az ünneplők még százával
álltak sorban előtte. Ezrével.
Csodák csodájára végül egy kráziai nő mentette meg.
Egyszer csak előkerült a tömegből, a déliek szokása szerint
tetőtől talpig fekete ruhába burkolózva, de a szeme kedvesnek
tűnt.
– Mi ez? – kérdezte hangosan. – Egy menyasszony nem
cipelheti a saját ajándékait az esküvője napján!
Körülötte hirtelen mindenki megdermedt, mire a nő
parancsoláshoz szokott hangon odaszólt pár rönkösházi
asszonynak, akik már átadták a maguk ajándékát.

 790 
 – Kerítsenek asztalokat, hogy rájuk tehessük őket, mert ilyen
értékes tárgyak nem érinthetik a földet. A maguk népének
alagai’sharakban kiontott vére szentelte meg őket.
Az asszonyok készségesen bólintottak, gyorsan újabb
társakat is kerítettek maguk mellé, és megszabadították Rennát
a terhétől. Ahogy a kráziai nő ránézett, a szeme körül futó
ráncokból látszott, hogy mosolyog.
– Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam! Shamavah
vagyok, első számú felesége Abbann-nak, Chabin fiának a Kaji
törzs Hainan vérvonalából. – Arlen erre élesen felkapta a fejét,
de a nő rezzenéstelenül állta a tekintetét. – A férjem mindig
igaz barátja volt a Par’chinnak.
Arlen egy pillanatig mintha eltöprengett volna ezen, de
aztán mosolyogva biccentett.
– Örülök, hogy ismét találkoztunk, Abban első felesége.
Remélem, az asszonytársainak és a lányainak jól szolgál az
egészsége.
Shamavah meghajolt.
– Ön is fogadja jókívánságaimat, Jeph fia. Őszintén bízom
benne, hogy ön és becses családja számára boldogságban teltek
az elmúlt évek. – Ismét Rennához fordult. – Szíves
engedelmével igazán örömömre szolgálna, ha a Par’chin Jiwah
Kájának segítségére lehetnék ezen a szent éjszakán.
Renna csak hunyorgott, aztán bizonytalanul bólintott.
– J…jó.
Shamavah ismét meghajolt, egy kis írótáblát, papírt meg
tollat vett elő. Amikor a következő asszony átadta az ajándékát

 791 
Rennának, a kráziai nő feljegyezte a nevét és az ajándékot,
majd utasította, hogy fektesse az egyik asztalra azok közül,
amiket a helybéliek időközben összegyűjtöttek, és fehér
abrosszal takartak le.
– Állíthatok őröket az asztalokhoz, ha kívánja – mondta
Shamavah, amikor észrevette, hogy Renna az ajándékokat
stíröli.
– Arra semmi szükség – felelte Arlen. – Senki sem fog lopni
innen.
Shamavah bólintott.
– Ahogy óhajtja.
Egy darabig még így haladtak tovább a dolgok, és Renna
érezte, hogy lassan felenged, ahogy a kráziai nő levette a
válláról a terhet, és hatékonyan intézett mindent. Akárki is volt
ez a Shamavah nevű asszony, életmentőnek bizonyult.
Kiáltás hallatszott, és egy csapat Kéregkatona furakodott át
a tömegen. Lakkozott páncéljuk és csiszolt pajzsuk csillogott,
ahogy félretaszigálták az ünneplőket. Renna érezte Arlen
hirtelen támadt feszültségét, de még Shamavah is
mozdulatlanná dermedt egy pillanatra. Ekkor azonban a sorfal
szétnyílt, és a katonák utat engedtek Thamos grófnak, aki
selyem és bársony öltözékében éppen olyan nyalkának
bizonyult, mint a páncéljában. Nehéz hivatali lánca a nyakában
lógott, homlokát borostyánkoszorút utánzó aranypánt vette
körül, aminek a közepébe egy elmerovást véstek.
A gróf egyenesen Rennához sétált, és könnyedén térdet
hajtott, lába kis híján a kockaköveket érintette.

 792 
 – Gratulálok az esküvőjéhez! – Kezet csókolt a nőnek. –
Kérem, fogadja el ezt a kis ajándékot Rönkös megye népének
nevében. – Hátrafordult és intett, mire elősietett a kissé ziháló
Arther. Ő is díszes ruhát viselt, bár úgy tűnt, mintha kissé
kapkodva öltötte volna magára őket. A gróf felé nyújtott egy
fekete bársonnyal bevont dobozt, az pedig elvette tőle, majd
újabb mély térdhajtás kíséretében átadta Rennának.
Odabent selyemágyon finom arany nyaklánc feküdt, a
közepében egy csokorra való ékkő akkora smaragdot vett
körül, mint egy kutya szeme. Renna még mindig csak szokta a
pénz gondolatát – Tölgypatakban nemigen foglalkoztak vele –,
de azért ha egy kisebb vagyon került a szeme elé, azt
felismerte.
Kinyújtotta a kezét, és ujjai hegyét végighúzta a metszett
köveken.
– Gyönyörű!
Arther még egyszer előrelépett, és elvette a dobozt,
miközben Thamos a magasba emelte a láncot, hogy mindenki
láthassa.
– Még gyönyörűbb lesz az ön nyakában – szólt hangosan.
Hihetetlen ajándék volt, sokkal, de sokkal értékesebb, mint a
többi, mégis mintha lett volna benne valami fals. A
rönkösháziak a legszemélyesebb tárgyaikat adták oda, Thamos
pedig, ujjain kövekkel kirakott gyűrűk egész sorával, csak
pénzt hozott. Tényleg örült az esküvőnek, vagy ez csak politika
volt?

 793 
 Renna végigfuttatta a hüvelykjét arany- és ezüstgyűrűjén. A
nyaklánc valóban gyönyörű volt, de már ott volt az ujján az
egyetlen ékszer, amire valaha is szüksége lesz.
Elmosolyodott, és felemelte a hangját, hogy őt is hallják, ne
csak a herceget.
– Köszönöm, méltóságos uram! Megtiszteltetés lenne
viselnem ma éjjel, de nem fogadhatok el ilyen ajándékot, amíg
emberek éheznek Rönkös megyében.
Shamavah felszisszent, és Thamos szája sarka is megrándult,
de a gróf egy pillanattal később már ismét mosolygott. Még
egyszer meghajolt, majd Renna nyakára kapcsolta az ékszert.
– Most már az öné, Bálásné asszony, ahhoz kezd vele,
amihez csak akar. Reggel akár el is adhatja, és akkor sok üres
hasat tud megtölteni az árából.
Renna mosolyogva bólintott, a tömeg pedig megint éljenezni
kezdett. Arlen megfogta a kezét, és megszorította. Renna ebből
az egyetlen apró gesztusból is érezte a férfi szeretetét.

Wonda kopogott, de azzal a lendülettel szokása szerint már

nyitotta is az ajtót. Leesha felkapta a fejét. Rojerrel időközben
visszaültek az asztalhoz, ahol az elmúlt egy óra java részében
csak a bögréjüket bámulták némán, a gondolataikba merülve.
– Elnézést a zavarásért, Leesha asszony! – szólt Wonda. – De
valami mozgolódás támadt a városban. Nem tudom, mi

 794 
történik, de idáig hallani, úgyhogy gyanítom, nincsen benne
köszönet.
Leesha letette a bögréjét, és a rovásokkal félig ellátott
köpenye után nyúlt – a helyett készítette magának, amit
Ahmann-nak adott. Az örökös fejfájás éppen alábbhagyott egy
pillanatra, most azonban ismét vadul támadt fel.
– Teremtőm, olyan nagy kérés lenne egy csendes éjszaka?
Rojer egy szemvillanás alatt felpattant a székéből, és
megragadta a köpenyét meg a hegedűtokját.
– Amanvah és Sikvah is ott vannak – mondta, és késlekedés
nélkül indult az ajtó felé.
– Rojer, várj! – kiáltotta utána Leesha, de a férfi már ott sem
volt. Úgy szedte a lábát, mintha a Mag üldözné.
Wonda utána nézett, és felsóhajtott.
– Remélem, azok a kráziai lányok meg tudják becsülni, amit
kaptak. Bármit megadnék érte, hogy egy férfi egyszer ezt
érezze irántam.
Leesha a vállára tette a kezét.
– A mágia női testbe szánt téged, Wonda, és tudom, hogy
voltál már fiúkkal a… démonvadászatot követő pillanatok
hevében, de csak tizenhat éves vagy. Bőven van még időd,
hogy megtaláld a kulcsot a férfiakhoz, és kipróbálj párat.
Viszont a legtöbb lánnyal ellentétben neked semmi szükséged
rá, hogy egy férfi rohanjon megmenteni.
Wonda bólintott.

 795 
 – Azt hiszem, éppen ez a baj. – Sebhelyes arcára mutatott. –
Meg persze ez. Jó vagyok egy menetre, persze, de
napfordulókor már senki nem akar elvinni a bálba.
– Az a férfi, aki csak a sebhelyeket látja, amikor rád néz, nem
is érdemel meg téged – mondta Leesha.
– Talán okosabb lenne zoknit tömnöm a nadrágomba, és
inkább a lányokat hajszolnom, mint egy ilyen férfira várnom –
elmélkedett Wonda, ahogy elindultak a Magúrtemető felé
vezető úton.
– Butaság! – jelentette ki Leesha. – Te csak mindig légy
büszke magadra, és nemsokára veszekedni fognak érted, Baltás
Wonda! Figyeld csak meg!
Erős tempót diktáltak, de Leesha ellenállt a késztetésnek,
hogy futásnak eredjen. Eve ken át ballagott lassan a csoszogó
Bruna mellett, és ennyi elég is volt hozzá, hogy türelmet
tanuljon.
– Ha valaki meghal, mire odaérek, amúgy sem tehettem
volna sokat érte – mondta mindig egykori tanára. – Azzal senki
sem jár jól, ha hasra esem, és eltöröm a csípőmet.
Nagyjából félúton a város felé egy jókora kőszikla állt. A
tetején a rovások fényében halványan kirajzolódó alakot
pillantottak meg. Wonda célba vette az íjával, de ahogy
közelebb értek hozzá, látták, hogy csak a fülét élénken hegyező
Rojer az.
– Nem tudom, mi történik, de nincs baj – mondta a
Zsonglőr, ahogy leugrott melléjük. – Inkább mintha
ünnepelnének valamit. – Sütött róla a megkönnyebbülés, de

 796 
mivel semmilyen vidám csődületből nem szívesen maradt ki,
nekiindult, és még sebesebb tempóra ösztökélte őket.
A zene, az ujjongás és a nevetés egyre hangosabb lett, ahogy
közelítettek a Magúrtemetőhöz. Leesha ide-oda mozgó
póznákat pillantott meg, ahogy a helybéliek kapkodva sátrakat
állítottak fel. A színpadon Zsonglőrök zenéltek, és nők
táncoltak.
– Mi a Mag…? – csodálkozott Rojer.
Smitt fiatal unokája, Stela rohant el mellettük, kezében egy
kosárra való frissen vágott virággal.
– Te, Stela! – kiáltott neki oda Wonda. – Mi történik itt?
Stela csak lassított, ahogy rájuk pillantott, de nem állt meg.
– Hát nem hallottátok? A Szabadító az előbb nősült meg. –
Ezzel már vágtatott is tovább, és eltűnt a forgatagban.
Rojer és Wonda Leesha felé kapta a fejét. A nő látta, hogy
mindketten visszatartják a lélegzetüket, és az ő reakcióját
várják.
– Wonda – szólt –, légy olyan kedves, szaladj vissza a házba,
és hozd el az ünnepi tűzijátékomat. De óvatosan, amíg a
hátadon van!
Wonda egy pillanatig némán nézett rá, aztán átvetette a
vállán az íját, és futásnak eredt.
– Jól vagy? – kérdezte Rojer.
Leesha megvonta a vállát.
– Ő így döntött, Rojer. Hogy én mit gondolok róla, az
egyáltalán nem számít. Bálás Arlen megmentett bennünket és
ezt a várost, szóval, ha ő ezt akarja, ha ez tölti el békességgel…

 797 
 Rojer ránézett.
– Akkor ne a szánkat jártassuk, hanem táncoljunk inkább!
Leesha elmosolyodott.
– Úgy legyen!
Stela megint elvágtatott mellettük, és pár pillanattal később
újabb adag virággal tért vissza. Leesha ezúttal megállította, egy
érmét nyomott a kezébe, és cserébe elvett tőle egy csokorra
valót.

– Erre! – mondta Rojer, és a tolongástól távolabb álldogáló

kráziaiak csoportja felé indult. Amanvah-t és Sikvah-t
dal’Sharumok vették körül. Rojer egyre sebesebben haladt, és
Leeshának meg kellett emelnie a szoknyáját, hogy tartani tudja
vele a lépést.
Amint megpillantotta őket, Amanvah eléjük sietett, és
Sikvah sem maradt el mögüle.
– Üdvözöllek, férjuram. Úgy fest, éppen a rönkösházi törzs
nagy napjára érkeztünk. Azt mondják, a Par’chin és az új Jiwah
Kája nem is szóltak előre senkinek. Az emberek nem készültek
fel, és kaotikusan ünnepelnek. Odaküldtem Shamavah-t, hogy
segítsen az arának, mielőtt átcsapnak a feje fölött a hullámok.
– Nagyon kedves volt öntől – mondta Leesha.
Amanvah meghajolt, de egy pillanatra sem vette le a szemét
Rojerről.

 798 
 – Örömömre szolgál, hogy megfigyelhetem az északi
esküvői szokásokat.
Rojer felemelte a kezét.
– Az esküvőket nem megfigyelni kell, hanem élvezni.
Amanvah megrázta a fejét, és Sikvah-n is látszott a
döbbenet.
– Ez nem a mi törzsünk…
– A Magot nem! – mordult fel Rojer. – A feleségeim vagytok,
nem?
Amanvah mintha meghökkent volna.
– Hát persze hogy azok vagyunk…
– Akkor… – Rojer széttárta a karját, és olyan közel húzódott,
hogy az orruk összeért a nő fátylának fehér selymén keresztül.
– Kérlek, tiszteljetek meg azzal, hogy elhallgattok és táncoltok!
Ezzel a Magúrtemető közepén megtisztított széles területre
vezette a két nőt. A helybéliek lendületesen mozogtak ide-oda,
vadul forogtak egymás karjában. Amanvah és Sikvah
bizonytalanul figyelte a táncot.
Kráziában nyilván semmi hasonló nem volt szokás. Az
Evejah törvénye egyértelműen tiltotta, hogy hajadon nők és
nőtlen férfiak ilyen fesztelenül viselkedjenek egymás
társaságában, ha pedig valaki akár csak egy ujjal is hozzáért
egy Damajah-hoz, nyilván még a kezét is levágták. Rojer a
szeme sarkából látta, hogy Enkido is a közelben ólálkodik.
– Engem nézzetek! – parancsolta Rojer, és a két nő feléje
fordult. – Tudom, hogy ez a tánc ijesztőnek tűnik, valójában
azonban meglehetősen egyszerű. Figyeljétek a lábamat! –

 799 
Gyors lépések sorával egy nyolcast írt le. – Most próbáljátok
meg ti is! – mondta, miközben újra meg újra megismételte a
mozdulatsort.
– Jól van! – kiáltotta, amikor azok engedelmeskedtek. – Most
pedig tapsoljatok és mozogjatok a zene ütemére!
Maga is így tett, cipője talpa egyenletesen verte a ritmust a
kockaköveken.
– No, máris megy ez! – Rojer úgy mozgott tovább, hogy az
útjuk keresztezze egymást Amanvah-éval. – Amikor egymás
közelébe érünk, karolj belém, én pedig kihasználom a
lendületedet, hogy megperdítselek, és visszafordítsalak az
eredeti irányba. Aztán egyszerűen csinálod tovább.
– Mint a sharusahkban – bólintott Amanvah. Könnyedén
elkapta Rojer karját, majd egy kis szökkenéssel még segített is a
férfinak, hogy az megperdítse. Könnyedén tartotta a ritmust, és
még fel is nevetett, ahogy földet ért, és táncolt tovább.
– Most pedig Sikvah! – Rojer a másik feleségéhez fordult, és
mélyen meghajolt, ahogy eltáncolt felé. Sikvah felsikkantott a
gyönyörűségtől, ahogy a férje a levegőbe emelte.
És így ment tovább, lassan felvették a ritmust, Rojer egyig
feleségét a másik után forgatta. Most már mindkét nő nyíltan
nevetett, a Zsonglőr keble pedig dagadt.
– Erre! – kiáltotta egy idő után Rojer, majd egyszerre karolt
bele mindkettejükbe, és beterelte őket a forgatagba. A két
kráziai nő sikított, ahogy más férfiak is közelíteni kezdtek
feléjük. Az egyik széles vállú Baltás elkapta Amanvah-t, és

 800 
tökéletes ütemben forgatta meg, hogy azzal a lendülettel Rojer
ismét elkaphatta a karját.
– Everam szakállára! – hördült föl a nő, de gyönyörűség
áradt a hangjából.
– Megtisztelsz bennünket azzal, hogy kiveszed a részed a
hagyományainkból – mondta Rojer, mielőtt a nőt elforgatta
mellőle a soron következő rönkösházi polgár. Éppen időben
fordult meg, hogy átvegye Sikvah-t Üvegfúvó Benn egyik
tanoncától.
– El sem akarom hinni, hogy ilyet csináltam! – Sikvah
boldogan sikkantott.
Egy darabig így ment tovább. A táncoló dama’tingek
látványa más kráziai férfiakat és nőket is a tömegbe csalt.
Táncolva és a lábukkal dobogva csatlakoztak a
rönkösháziakhoz. Maguk közt maradtak ugyan, de elkezdték
utánozni a táncot, és nevetve forgatták egymást.
Nemsokára a színpadon zenélő Zsonglőrök egyike
észrevette Rojert, és hegedűvonójával rámutatott.
– Félmarkú! – kiáltotta.
Szájról szájra szállt a név.
– Félmarkú! Félmarkú! Menj fel a színpadra!
A táncosok megtorpantak, és minden tekintet Rojer felé
fordult. A Zsonglőr a feleségei felé fordult, gyorsan Amanvah
fülébe súgott valamit, aztán elővette a hegedűtokját, és
felszáguldott a lépcsőn a színpadra. A rönkösháziak hangos
éljenzésben törtek ki, amikor pont középen megállt.

 801 
 Az új nézőpontból Rojer már láthatta az ifjú párt is: Arlent és
Rennát integető, gratuláló emberek egész hada vette körül.
Samanvah Renna másik oldalán állt, Gared pedig arról
gondoskodott, hogy mindenki a kellő tisztelettel viselkedjen.
– Megtiszteltetés itt lennem egy ilyen különleges estén –
mondta hangosan Rojer. Nem volt nála a mágikus álltartója,
hogy felerősítse a hangját, de a színpad kialakítása majdnem
ugyanazt a hatást érte el, és Rojer amúgy is tudta, mit kell
tennie. A tömeg elcsendesedett, és a Zsonglőr látta, hogy Arlen
és Renna is őt nézi. Válaszul széles mozdulattal intett nekik. –
Nem lennék itt ma este, sőt, talán egyikünk sem lenne itt, ha ez
az ember nem siet a segítségünkre. Bálás Arlen! Megszámolni
sem tudom, hányszor mentette meg az életemet, egyszer
például éppen ezen a helyen.
Körben a térről egyetértő kiáltások hallatszottak. Rojer egy
darabig hagyta, hadd tomboljanak, és hadd fokozódjon a
hangulat, aztán felemelte a kezét, és megvárta, amíg mindenki
elcsendesedik. Körbenézett a tömegen, megpillantott egy férfit,
kezében egy korsó habzó sörrel. Odaintette, elvette tőle az italt,
és a magasba emelte.
– Most pedig a barátunk gyönyörű arát választott magának.
– Szabad kezével a párra mutatott. – Bemutatom Bálás Rennát!
Újfent hangos ordítás támadt. Több száz Baltás egy
emberként ivott, ahogy Rojer egy hajtársa kiitta a sört, majd
visszadobta az üres korsót a férfinak, aki trófeaként emelte a
magasba.

 802 
 – Sok új arcot látok ezen a színpadon. – Rojer a Zsonglőrök
Céhének mesterei és a tanoncaik felé fordult. – Azért most
mégis egy olyan dalt fogok eljátszani, amit magam írtam, és
remélem, követni tudnak majd. – Az összegyűltekre
mosolygott. – Talán egy közös énekléssel önök is segíthetnek
nekik.
Ezzel fogta a hegedűjét, és belekezdett A rönkösházi csata
nyitó taktusaiba.
Az emberek felismerték a dalt, újult erővel kezdtek
éljenezni, és olyan erővel verték a lábukkal a földet, hogy még
a masszív színpad is rázkódni kezdett. Rojer észrevette a
színpad jobb oldalán ácsingózó Kendallt, magához intette, és
addig rezegtette a vonóját, amíg a nő is el nem kezdett játszani.
Belefogtak a melódiába, amit legalább ezerszer játszottak
már el együtt. Időközben nyilvánvalóan a többi Zsonglőr is
megtanulta a dalt, mert könnyedén csatlakoztak a pároshoz, és
fennakadás nélkül követték őket, ahogy Rojer énekelni kezdett.
Végig lassú maradt a tempója, hagyta, hogy minden egyes
versszak a maga külön kis világában éljen, ahogy végigvitte a
rönkösháziakat annak a bizonyos éjszakának a
megpróbáltatásain egészen a diadalig.
Volt egy szóló is a dalban, Kendall azonban tovább hegedült
azután is, hogy a többi Zsonglőr hegedűje elnémult.
Rengeteget javult a játéka, amióta utoljára találkoztak, és menet
közben a nő elégedetten mosolygott Rojerre.
Rojer sosem hátrált meg a zenei kihívások elől, így a szóló
párbajjá változott, ahogy egyre összetettebb dallamokat játszva

 803 
igyekeztek egymást felülmúlni. Kendall végig tartotta a
tempót, sőt egy idő után Rojer inkább hangosan felnevetett, és
hagyta, hogy a nőé legyen a párbaj utolsó menete, mielőtt
belefogott a következő versszakba. Az emberek az ég felé emelt
kézzel éljeneztek, miután az utolsó dallamfoszlány is
lecsengett, és a zenészek nem játszottak tovább. A
közönségben sokan a könnyeiket törölgették.
Rojer a szeme sarkából színek kavalkádját pillantotta meg.
Arrafelé fordult, és látta, hogy Amanvah meg Sikvah
közelítenek felé. Jiwah Kája élénkpiros és narancsszínű
selymeket viselt, Jiwah Senje pedig kék és zöld holmikat. A
ruhák ezúttal átlátszatlanok voltak, de olyan könnyűek és
vékonyak, ahogyan azt a kráziai selyemtől várta az ember.
Mindkettejükön rovásos ékszerek csillogtak, és a nyakukról
sem hiányzott a szűk pánt.
Ahogy a színpadra léptek, a rönkösháziaknak a lélegzete is
elállt. A ruhák szabása lényegesen visszafogottabb volt, mit
azoké, amiket a hálószobában viseltek, de így is sokkal többet
megmutattak viselőikből, mint amennyit egy kráziai nő – lett
légyen akár dama’ting – általában közszemlére merészelt tenni.
Az öltözetük még az északi erkölcsök szerint is botrányosnak
hatott.
Amanvah meghajolt, és átadta Rojernek az álltartót.
– Köszönöm, Jiwah Kám – mondta a Zsonglőr, majd átvette
a tárgyat, és a hegedűjére illesztette. Visszafordult a közönsége
felé. – Tanultam egy új dalt, amíg nem voltam itthon. Le kellett
fordítanom thézaira, és pár dolgot meg is változtattam benne,

 804 
de olyasmiről szól, ami mindannyiunk számára fontos, és azt
hiszem, a Rovásember meg a felesége is szívesen meghallgatná.
– Arlen felé biccentett. – Remélem, tetszeni fog.
Ezzel belekezdett A holdfogyás dalába. Amanvah és Sikvah
habozás nélkül, könnyedén csatlakozott hozzá. A rovások által
felerősített hangjukat a színpad hátsó fala a tér felé terelte, így
az embereket szinte elsöpörte a dal ereje.
A többi Zsonglőr nem emelte a vállához a hegedűt, féltek
próbálkozni, inkább csak kíváncsian hallgatták az ismeretlen
dallamot. A rönkösháziak ugyanígy tettek, a szemük tágra
nyílt.
Amikor a zene elhallgatott, néma csend telepedett a térre.
Rojer Arlenre pillantott, és felhúzta a szemöldökét. A másik
férfi száz yardnál is messzebb volt tőle, de a Zsonglőr biztos
volt benne, hogy érzékelte a gesztust. Így is volt: Arlen
bólintott, aztán hangosan tapsolni kezdett. Nemsokára
mindenki vele tapsolt, az emberek éljeneztek, és a lábukkal
verték a földet.
– Most pedig… – kiáltotta mosolyogva Rojer – elég a
beszédből! Táncoljunk! – Újra muzsikálni kezdett, a többiek
pedig egymással versengve kapták fel a hangszereiket, hogy
csatlakozzanak hozzá.

Leesha megspórolhatta volna magának a sorban állást.

Mégiscsak ő számított Rönkösháza első számú asszonyának,

 805 
ezek az emberek pedig voltaképpen a gyerekei voltak. Ha
egyenesen az ifjú párhoz vonult volna, senki nem áll az útjába.
Ami azt illeti, mély meghajlással álltak volna félre előle, amint
meglátják az arcát.
De Leesha nem sietett, inkább örült, hogy jutott ideje
összerendezni a gondolatait. Idegesen forgatta a virágokat az
ujjai között, miközben Arlent és Rennát figyelte. A fiatal nő
szélesen mosolygott, láthatólag őszintén mondott köszönetet
az őt ajándékokkal elhalmozó rönkösháziaknak.
Halvány segéd fogalmad sincs róla, milyen ember valójában,
mondta magának Leesha, bár maga is tudta, hogy ez azért nem
teljesen így van. Egyetlen dolgot biztosan tudott. Arlen szerette
ezt a nőt. Ha ő őszintén viszonozta ezt a szerelmet, annak
elégnek kellett lennie.
Azért a sor Rojer folyamatos hegedűjátéka ellenére is
riasztóan gyorsan haladt, és nemsokára eljött a pillanat, amikor
nem maradt más választása, mint hogy Arlenék elé lépjen.
Egy pillanatra mindenki megdermedt – még Gared is.
Shamanvah volt az egyetlen, akinek a szeme sem rebbent.
– Papíros Leesha asszony, Erny lánya – tájékoztatta Rennát,
miközben felvezette a nevet a listájára.
Leesha mosolyogva pukedlizett.
– Egy ifjú arának rendes koszorú való a hajába! – jelentette
ki, és megmutatta, milyet font a Sela kosarából származó
virágokból.

 806 
 Ahogy Renna ránézett, a tekintete sokkal többet árult el,
mint amit szavakkal ki tudott volna fejezni. A szemében
könnyek csillogtak.
– Gyönyörűséges, köszönöm!
Lehajolt, Leesha pedig gondosan a fejére illesztette a
koszorút.
– Legyen áldott a házasságotok! – mondta, majd Arlenhez
fordult. A férfi széttárta a karját, ő pedig szinte belezuhant,
majd egy szoros ölelés után gyorsan el is húzódott.
Remélte, hogy Arlen nem veszi észre a könnyeket az ingén.
Egyszerre előkerült Wonda, aki egy alaposan megpakolt
öszvért vezetett kantárszáron, Leesha pedig gyorsan elköszönt,
és odasietett a lányhoz.
– Minden jót elhoztam – mondta Wonda.
– Köszönöm! – Leesha egy arra siető fiú kezébe nyomott egy
csokorra való petárdát meg egy gyufát. A fiú boldogan
felkiáltott, majd fülig érő vigyorral az arcán szaladt el a
zsákmányával. – Megtennéd esetleg, hogy hozol nekem
valamit inni?
– Hát persze – felelte Wonda. – Teát? Vizet?
Leesha megrázta a fejét.
– Valami olyasmit, ami a lakkot is lemarja a verandámról.

Rojer nevetve figyelte, ahogy a feleségei a színpadon

táncolnak, libbenő színes selymeikkel ámulatba ejtve az éljenző

 807 
rönkösháziakat. Mivel amúgy is tucatnyi Zsonglőr zenélt
egyszerre, a két nő Rojert meg Kendallt is bevonta a táncba,
együtt tapsoltak és nevettek. A tömegben tűzijáték kezdődött,
csillagszórók, petárdák, tűzkerekek durrantak. A Magúrtemető
közepén szétnyílt a tömeg, és Leeshát pillantották meg, amint
az eget üstökösökként megvilágító rakétákat küldött az
éjszakába.
A tánc lassan abbamaradt, és mindenki a tűzijátékot figyelte
álmélkodva. Amanvah és Sikvah is tágra nyílt szemmel nézték,
ahogy Leesha újabb rakétát lőtt fel, majd mindketten boldogan
tapsoltak, ahogy a lövedék felrobbant, és színes
fényzuhataggal árasztotta el az eget.
– Ez a megfelelő alkalom, hogy mi is köszöntsük az ifjú párt
– mondta Rojer, majd a színpad bal oldala felé terelte a
feleségeit, abba az irányba, amerre Arlen és Renna álltak, A két
nő magával vonszolta Kendallt is.
– Meséljen még az északföldi szokásokról! – kérte Amanvah
a nőt.
– Általában ajándékot is szokás adni, amikor gratulálunk a
házasságkötéshez – felelte Kendall. – De ez után a dal után
minden más ajándék jelentéktelennek tűnik.
– Adnunk kell valamit, ha ez a hagyomány – szögezte le
Sikvah.
Amanvah bólintott.
– Adunk is, méghozzá úgy, ahogyan azt láttuk.

 808 
 Rojer nem tudta, mire vélje ezt, de nem maradt ideje
gondolkodni, mert a tömeg máris szétnyílt, hogy utat engedjen
nekik.
Arlen kitárta a karját, és váratlanul átölelte Rojert.
Döbbenetes volt. Mióta ölelget a Rovásember bárkit is?
– Ez gyönyörű volt, Rojer. Hallottam már A holdfogyás dalát,
de soha nem így. Ebben…
– Erő volt – bólintott Rojer. – Olyan erő, ami egy álltó
helyében képes végezni egy kődémonnal. Rendelkezhetsz a
Hegedűmágusokkal, ahogy ígértem. – Renna felé fordult, és
mosolyogva térdet hajtott. – Ajándék a különleges nap
alkalmából.
Renna elvörösödött, ahogy Amanvah odalépett hozzá.
– Amanvah vagyok, Rojernek, Jessum fiának, a rönkösházi
Csaplárok sarjának első számú felesége. – A társai felé fordult.
– Ő itt az asszonytársam, Sikvah, ő pedig a férjem tanonca,
Kendall. – A másik két nő meghajolt, Amanvah pedig az
erszényébe nyúlt, és elővett egy darab makulátlanul fehér
selymet.
– Kendalltól tudom, hogy az önök népénél szokás ajándékot
adni az esküvő után. Ez nálunk is ugyanúgy hagyomány. –
Felemelte a selymet. – Ön a Par’chin Jiwah Kája, és jár önnek
egy fátyol. Odaadom hát a sajátomat. A legfinomabb selyemből
készült, és a dama’tingek palotájában áldották meg.
Renna néma maradt, ahogy Amanvah felkötötte rá a fátylat,
és állától az orráig elrejtette vele rovásokkal teli arcát.
– Mennyi ideig kell viselnem?

 809 
 Sikvah elnevette magát.
– Amíg a Par’chin le nem veszi, hogy megcsókolja.
Renna felmordult.
– A Magba vele! – Arlenhez fordult, maga emelte fel a
fátylat, és alaposan megcsókolta a férfit. Amanvah, Sikvah és
Kendall nevettek, tapsoltak, körülöttük pedig mindenki
hangosan éljenzett.
– Milyen volt? – kérdezte Renna, miután visszafordult. A
fátyol megint a helyére hullott, és a nő ezúttal nem húzta félre.
Amanvah elmosolyodott.
– Az én népem esküvői hagyományai sem sokban
különböznek ettől. – Rojerre pillantott. – Néha azon töprengek,
hogy nekem talán soha nem lesz részem ilyen ünneplésben.
Rojer a feleségére nézett, és szomorúságot látott a szemében.
Minden északi lány az esküvője napjáról ábrándozott, és a
Zsonglőr most rádöbbent, hogy a kráziaiak éppen így vannak
ezzel. Minden hagyományt félresöpört, amikor sebtében vette
el a két nőt, és csak most fogta fel, hogy ezzel az álmaikat
tiporta el. Kárpótolnia kell majd őket ezért.
– Önöknek nem volt ilyen? – kérdezte Renna. – Akkor
vegyék ki a részüket az én ünneplésemből.
Ezzel megfogta Amanvah kezét, intett Sikvah-nak és
Kendallnak, és a táncolok közé vezette őket. Hangos éljenzés
támadt, ahogy a Zsonglőrök újabb dalba kezdtek.
– Két perced van, Bálás Arlen – kiáltotta Renna –, aztán itt
akarlak látni mellettem.

 810 
 – Á, a nős ember sorsa! – szólt Rojer, Arlen pedig elnevette
magát.
– Amikor döcögősebben megy a dolog, mindig arra
gondolok majd, hogy neked két feleséged is van – mondta
Arlen a négy nő táncát figyelve. – Felfogtad egyáltalán, mibe
mentél bele? Egy dama’tinget elvenni semmiképpen sem
apróság, de hogy éppen azt, aki Jardir saját véréből való…
Rojer vállat vont.
– Ugyanezt a kérdést én is feltehetném neked. Néha úgy
érzem, tudom, mit csinálok, néha meg…
– …csak sodródsz az árral – fejezte be helyette a mondatot
Arlen.
A Zsonglőr bólintott.
– Igen. De hallottad, milyen ereje van A holdfogyás dalának.
És gyakrabban veszem észre azt, hogy boldog vagyok, mint
azt, hogy nem.
– Meg tudlak érteni – mondta Arlen. – Ha jön az újhold,
talán mind meghalunk, most viszont olyan békességet érzek,
mint még soha.
– Komor gondolat ez az esküvőd napján – állapította meg
Rojer. – De csak egy újabb ok, hogy táncoljunk.
– Bizony.
Arlen már indult is a kockakövek felé. Alaposan meglepte
Rojert a tánctudásával, ahogy nevetve forgatta meg Rennát az
egyik karjával, Kendallt pedig a másikkal. A rönkösháziak
mind közelebb húzódtak, és sorra kapták el az újdonsült férj

 811 
vagy feleség karját, miközben az arcukról földöntúli boldogság
sugárzott.
– Önök milyen táncokat járnak a kráziai esküvőkön? –
kérdezte Renna Amanvah-tól, amikor a zenészek egy
pillanatnyi szünetet tartottak, hogy a rönkösháziak levegőhöz
jussanak.
– Nyilvánosan soha nem ropjuk – felelte a dama’ting –, de
van egy tánc, amit eljárunk a férjünknek, amikor
visszavonulunk a nászlakosztályunkba.
– Ó, ezt meg kell mutatnia nekem! – kiáltotta Renna.
Amanvah és Sikvah előbb egymásra néztek, aztán a férjükre.
– Errefelé nem bűn a tánc. – Rojer elmosolyodott. – Csak
hagyjátok magatokon a ruháitokat!
Amanvah megrázta a fejét.
– Bizonyos dolgokat senkinek nem szabad látnia egy nő
férjén kívül.
– Hát ezt meg kell néznünk magunknak! – mondta Baltás
Brianne. – Asszonyok, álljuk körül őket! A kráziai nők
megmutatják nekünk a táncukat!
A magas rönkösházi nők pár pillanat alatt körbevették
Rennát és Rojer feleségeit. Rojer maradhatott, de még Arlent is
elküldték, hogy inkább az újabb jókívánságokat fogadja.
– Én még nem adtam át az ajándékomat – fordult Rennához
Sikvah, majd elővette az ujjára húzható kis cintányérokat. –
Kérem, fogadja el ezeket. Segíteni fognak a táncban.
Együtt húzták fel az apró hangszereket Renna ujjaira,
Amanvah pedig a sajátjait vette fel. A dama’ting egy pillanattal

 812 
később már el is kezdte ütni a ritmust, a rönkösházi nők pedig
vele tapsoltak. Rojer a hegedűjén játszotta a dallamot, amit
jócskán felerősített a rovásos álltámasz. Hamarosan a többi
Zsonglőr is csatlakozott hozzá, bár ők semmit nem láthattak a
szorosan egymás mellett álló nőktől.
Amikor már biztonságban érezte magát más férfiak
pillantásaitól, Amanvah megmutatta Rennának a
csípőmozdulatot, amivel ő maga oly könnyedén meg tudta
igézni a férfiakat. A fiatal nő gyorsan ráérzett a dologra, és a
rönkösházi asszonyok közül sokan, többek között Kendall és
Brianne is meglehetős sikerrel próbálkoztak. Sikvah ide-oda
járkált közöttük, segített kijavítani a lépéseket és a csípő
fordulatát.
Rojer ismerős feszülést érzett az ágyékában, elvörösödött, és
rántott egyet a kabátján, hogy legalább némiképp takarja
sokszínű nadrágját. Eddig csak szeretkezés előtt látta táncolni a
feleségeit, és a jelek szerint jól be is idomították. Renna és
Kendall úgy tanulták meg a táncot, mintha erre születtek
volna, Rojer pedig még jobban elvörösödött, ahogy a
rönkösházi nők a boldogságtól sikongatva próbálkoztak a
pajzán mozdulatokkal. Más kráziai nők is csatlakoztak
hozzájuk, és a dama’tingek példáját követve maguk is újra meg
újra megmutatták a mozdulatokat. Végül Rojer már úgy érezte
magát, mintha idegen hálószobákban leselkedne, és inkább
odébbállt.
Nem sokkal később a kör feloszlott, a kráziai és a rönkösházi
nők kipirult arccal együtt nevettek. A Baltások előhoztak két

 813 
hosszú, feldíszített rudat, és megint összeterelték a párt. A
Magúrtemető túlsó végében időközben nászsátrat emeltek.
– Mi ez? – kérdezte Amanvah.
– Az ifjú férj és az ara beleülnek azokba a székekbe – mutatta
Rojer. – A rönkösháziak azután rudakkal a magasba emelik a
párt, és körbehordozzák a téren, hogy mindenki láthassa őket.
A menet általában az új otthonukba viszi őket, ha viszont nincs
olyan, a nászsátrat használják. A Par’chin az ölében viszi át a
feleségét a küszöbön, és az egész város jókora ricsajt csap, amíg
ők… hm…
– Kufircolnak odabent – segítette ki Kendall.
– Elhálják a házasságot – pontosított Rojer. Egy pillantással
felmérte, hogy a feleségei nem találják-e illetlennek a dolgot, de
Amanvah és Sikvah nyilvánvaló lelkesedéssel hallgatta a
magyarázatot. Maguk is boldogan csatlakoztak a menethez,
ahogy az háromszor megkerülte a Magúrtemetőt, majd
megérkezett a sátorhoz. Arlen könnyedén szökkent le a
magasba emelt székről a földre, és elkapta a karjába zuhanó
Rennát is. Megcsókolták egymást, aztán beléptek a sátorba, a
bejáratot fedő vászon pedig a helyére hullott mögöttük.
Amanvah azonnal éleset kurjantott, ráadásul hangját
tízszeresére erősítette a rovásos nyakpántja. Sikvah és a többi
kráziai nő azonnal követték a példáját, a többi rönkösházi
pedig éljenezni és tapsolni kezdett, a lábukkal dobogtak,
fazekakon, serpenyőkön és söröshordókon doboltak, a
korsóikkal koccintottak, meg mindenféle olyasmit műveltek,

 814 
amivel éktelen zajt lehetett csapni. Leesha újabb
tűzijáték-rakétákat eregetett az ég felé.
Csak a Sharumok nem vettek részt az ünneplésben. Kaval
dühösen meredt a sátorra, és Rojer már-már attól tartott, hogy
rögtön felgyújtja.
Amanvah elkapta a férfi pillantását.
– Ha képtelen udvariasan viselkedni, kiképzőmester, akkor
inkább tegye magát hasznossá! Fogja az embereit, és öljenek
meg hét alagait a nász tiszteletére, egyet-egyet a Mennyország
hét oszlopa nevében!
Kaval láthatólag nehezen türtőztette magát, ahogy
meghajolt.
– Nem állnak rendelkezésre a lándzsáink, dama’ting.
Amanvah szemöldöke feszes V alakot formált. Rojer meg
Kaval mindketten tudták, hogy kezd kijönni a sodrából.
– A Sharumok háromszáznál is több éven át rovásos
lándzsák nélkül öltek alagaiokat, kiképzőmester. Vagy talán a
harci rovások legyengítették magukat? Már nem képesek arra,
amire annak idején?
Kaval letérdelt, és a kockakövekhez szorította a homlokát.
– Bocsásson meg nekem, dama’ting. Máris indulunk. –
Mintha egészen megkönnyebbült volna, ahogy intett az
embereinek, és sietve elhagyták a Magúrtemetőt.
Mindegy, milyen ürüggyel, csak démonokat ölhessenek, gondolta
Rojer.
– Ha ők hetet ölnek meg, akkor mi hetvenet! – szólt oda
Gared Wondának. – Baltások! Kapjátok a fejszéiteket! A

 815 
Szabadító nászajándékot kap tőlünk! Akkora máglyát rakunk
démonokból, hogy a Teremtő is látni fogja a Mennyországból!
Amanvah végignézte, ahogy a Baltások felsorakoznak, aztán
eltűnnek az éjszakában, majd felsóhajtott, és belekarolt Rojerbe.
– Apámnak igaza volt – mondta. – A te néped nem
különbözik annyira a mienktől.

Wonda teljesítette Leesha kérését, és egy kis üveg sárgás

folyadékkal tért vissza. Leesha nem szokott hozzá az erős
italokhoz, és fogalma sem volt, mit hajtott fel, de a folyadék
éppen úgy égette a torkát és melegítette át a végtagjait, mint a
couzi, amit Abbantól kapott. Hamarosan kellemes köd
ereszkedett le rá, és örömét lelte a tűzijátékában gyönyörködő
gyerekek és felnőttek izgatott arcának látványában.
Amikor azonban háromszor körbehordozták Arlent és
újdonsült feleségét a nyavalyás Magúrtemetőn, mielőtt a
nászsátor előtt letették őket, az olyan érzés volt, mintha a saját
gyerekei gúnyolnák ki. Mindenki tudta, hogy vonzalmat érez
Bálás Arlen iránt. Az egész város erről beszélt.
Pontosan így volt Marickkel is. Meg Gareddel. Úgy tűnt,
nem oszt, nem szoroz, mit tesz, a szerelmi életéről mindig
sugdolózni fognak a háta mögött.
A rönkösháziak harsány nevetése az elevenébe vágott.
Örömüket lelték benne talán, hogy így megalázták? Valóban az
anyjuknak tekintették már?

 816 
 Lelki szemei előtt megjelent Elona és Gared. Egy pillanattal
később aztán Gared eltűnt, és már a pucér Arlen – akinek a
testén oly hosszú órákon át tanulmányozta a rovásokat –
tartotta a levegőben az anyját, jóformán kizárólag a farkával.
Elona Leeshára pillantott, és elnevette magát, aztán tovább
forgatta a csípőjét, és csúszkált fel-alá a férfin. Aztán ő is eltűnt,
és már Tímár Renna visongatott a kéjtől, ahogy Arlen
beléhatolt.
Leesha meg mert volna rá esküdni, hogy a tömeg zsivaja
ellenére is hallja a párzásuk zaját a nászsátorból. Eldurrantott
néhány petárdát, de ez sem használt. Egyre fogyó készletéből
elővett egy nagyobbacska rakétát, és a botját beszúrta a kövek
közé. Remélte, hogy a durranástól legalább pár órán át
csengeni fog a füle.
De a rakéta csak nem akart egyenesen megállni, aztán
amikor végül mégis az ég felé mutatott, Leesha megégette az
ujját a gyufával. Élesen felkiáltott, arcán csorogtak a könnyek.
– Az éjre, te aztán alaposan becsűrtél! – szólalt meg mögötte
egy hang.
Amikor Leesha sarkon fordult, Darsy magasodott fölé.
– Add azt ide! – mondta a nő, és kiragadta a kezéből a
gyufát. – Állítólag fafejű vagyok, de annyit még én is tudok,
hogy nem lesz jó vége, ha az ember részegen ereget tűzijátékot.
El akarod veszteni pár ujjadat talán? Fel akarsz gyújtani egy
házat? Meg akarsz ölni valakit?
– Ne papolj itt nekem, Baltás Darsy! – csattant fel Leesha. –
Én vagyok rönkösháza Gyógyfüvésze, nem te!

 817 
 – Akkor ehhez méltóan viselkedj! – Ezt már egy újabb hang
mondta, és egy pillanattal később Elona állt meg Darsy mellett.
A világon a legkevésbé éppen őt akarta látni. – Mit szólna
Bruna, ha így látna?
„Jó okkal őrizzük a tűz titkát – mondta mindig Bruna. – A
férfiakra nem bízhatunk ilyen hatalmas erőt.”
Leesha hirtelen rettenetesen elszégyellte magát. Bruna
biztosan a lába elé köpne, sőt talán most először még a botjával
megütné.
És Leesha tudta, hogy meg is érdemelte volna. A gondolatot,
hogy így cserben hagyta a mentorát, alig bírta elviselni. Egész
testében reszketett, és elsírta magát.
Darsy elkapta, és magához ölelte, hogy elrejtse a gyenge
pillanatot a tömeg elől.
– Semmi baj, Leesha – súgta. – Mindenkivel előfordul. Menj
csak el édesanyáddal! Én majd gondoskodom a tűzijátékról.
Leesha szipogva bólintott, aztán megtörölte a szemét, és
kihúzta magát. Lassan az anyjához lépett, ügyelve, nehogy
megbotoljon az egyenetlen kockaköveken. Amikor Elona a
karját nyújtott, Leesha méltósággal fogadta el. Azt csak az
anyja tudta, hogy milyen erősen kellett kapaszkodnia belé.
– Már csak egy kevés, és pihenhetsz – nyugtatta Elona. A
teret körülvevő számos pad egyikéhez ballagtak.
Az éppen ott ülő asszonyok azonnal felálltak, és gyors
pukedlik kíséretében átengedték az ülőhelyet.
– Na szóval – mondta Leesha anyja. – Mennyit ittál?

 818 
 Leesha vállat vont. Esetlenül a kötényébe nyúlt, elővette az
üveget, amit Wondától kapott, és az anyja felé nyújtotta. A nő a
fény felé. emelte, majd kihúzta a dugót, és beleszagolt. Végül
szipákolt egyet, és meghúzta az italt.
– Magam is zsongani kezdenék, ha ennyit megittam volna
belőle, szóval lefogadom, hogy bármelyik pillanatban kitehetsz
mindent, amit a reggeli hányás óta ettél.
Leesha megrázta a fejét.
– Kell egy perc, hogy összeszedjem magam.
– Hát nincs rá egy perced – jelentette ki Elona. Óvatosan
rántott egyet ruhája zsinórjain, hogy kihangsúlyozza a
dekoltázsát, éppen ahogy Leesha szokta, ahányszor csak egy
férfi lépett a szobába. – Emeld fel a fejed! Ne öklendezz!
Leesha felnézett, és Thamos grófot pillantotta meg
közeledni. Elegáns ruháiban, a rengeteg ékszerével a férfi
igencsak fessnek hatott. Néhány Kéregkatona árnyékként
követte, de a gróf mintha észre sem vette volna őket, csak
mosolygott szélesen és barátságosan. Úgy hajtotta meg a
térdét, ahogyan az uralkodócsalád tagjai szokták, érzékeltetve,
hogy a gesztus csak udvariasság a részükről, a státuszuk
egyáltalán nem követel tőlük meg semmi ilyesmit.
– Örömömre szolgál, hogy ismét láthatom, hölgyem – szólt
Thamos, majd Elonához fordult. – Nyilván hallottam volna
róla, ha önnek van egy nővére is, így hát ez a gyönyörű nő nem
lehet más, mint az ön édesanyja, a nevezetes Papíros asszony.
Leesha a szemét forgatta.

 819 
 Azt hitte, legalább a gróf eredetibb lesz. Ha mindig kapott
volna egy petákot, ahányszor csak egy férfi ezzel a szöveggel
próbálta behízelegni magát Elonánál, gazdagabb lenne, mint
Rhinebeck herceg.
Elona ilyenkor minden egyes alkalommal ugyanúgy reagált:
vihogott, mintha soha nem hallott volna még ilyen okosságot,
aztán látványosan elpirult. Leesha kételkedett benne, hogy az
anyját bármi is valódi pirulásra tudná késztetni, de
önszántából bármikor képes volt rá.
Elona csókra nyújtotta a kezét a grófnak.
– Attól tartok, a történetek mind igazak, kegyelmes uram.
Legalább őszinte, gondolta Leesha, és vett egy mély lélegzetet,
hogy összeszedje magát.
Thamos egy ragadozó mosolyával nézett a nőre. Leeshának
Marick Fullajtár farkasra emlékeztető arckifejezése jutott az
eszébe, és nem akarta, hogy a gróf így stírölje az anyját. Most
ne, amikor ő is jelen van. Ma este márpedig semmi esetre sem.
Mosolyt erőltetett az arcára, és a saját ruháján is megfeszítette a
zsinórokat.
– Hogy tetszik az ünnepség, kegyelmes uram? – kérdezte.
Ezzel ismét magára vonta a férfi figyelmét, amit aztán már
igyekezett el sem engedni. Thamos tekintete újra meg újra
elkalandozott lefelé, de Elonához hasonlóan Leesha is úgy tett,
mintha észre sem vette volna.
– Soha nem jártam esküvőn a falvakban – felelte a gróf-, de
most már látom, hogy ez micsoda veszteség. Egy ilyen mellett
az udvari bálok unalmasnak tűnnek.

 820 
 – Ó, csak hízeleg! – mondta Leesha. – Hogyan is vehetnék fel
a versenyt a rönkösházi asszonyok a házi szövésű ruháikban a
selyembe és aranyba öltözött, festett udvarhölgyekkel?
Thamos tekintete ismét lefelé ugrott, Leesha pedig még
szélesebbre húzta a mosolyát.
– Az udvarhölgyek csak magukkal törődnek, semmi más
nem érdekli őket. – A gróf Leesha felé nyújtotta a kezét, ahogy
a Zsonglőrök újra rázendítettek. – A nagy csillogás mögött a
világon semmi sincs.

A következő pár óra eseményei összefolytak, ahogy Leesha a

jóképű gróffal táncolt és nevetgélt. A férfi csak vonakodva
engedte át őt a többi táncosnak, mindig a közelében maradt,
amikor pedig hazavitte őt a kocsiján, a csókjai melegnek és
szenvedélyesnek bizonyultak. A hímtagja feszítette a
bricseszét, Leesha pedig közelebb húzódott, és a csípőjével
meg a combjával dörzsölte a szöveten keresztül. Érezte, hogy
egyre nedvesebb lesz, és már azon kezdett gondolkodni,
milyen testhelyzetben lehetnének egymáséi még ott a kocsiban,
amikor megálltak a háza előtt, a kocsis pedig leugrott a bakról,
lehajtotta a lépcsőt, és kinyitotta az ajtót.
Thamos szállt ki először, majd a kezét nyújtotta Leeshának,
aki bizonytalanul lépett a földre.
– Hajtson vissza a térre! – szólt oda a gróf a kocsisának. – Én
majd gyalogolok.

 821 
 – Kegyelemes uram! – tiltakozott a kocsis. – Éjszaka van, és
az erdő hemzseg a kráziaiaktól…
– Akkor jöjjön vissza hajnalban! – mondta Leesha. – Csak
menjen!
A kocsis vállat vont, megrántotta a kantárszárat, a kocsi
pedig megindult.
– Elegáns – jegyezte meg vigyorogva Thamos, ahogy Leesha
megragadta a karjánál fogva, és gyakorlatilag bevonszolta
magával a házba.
Nem futott fölösleges köröket, egyenesen a hálószobába
terelte a férfit. Meggyújtott egy lámpát, aztán olyan erővel
lökte meg a grófot, hogy az hanyatt az ágytakaróra zuhant.
Leesha mosolyogva húzta fel a szoknyáját, rámászott a férfira,
megcsókolta az arcát, a száját és a nyakát.
– Most pedig, kegyelmes uram, a magamévá teszem.
Thamos mocorgott, igyekezett úgy helyezkedni, hogy
kikötözhesse Leesha ruhájának zsinórjait, miközben arcát a nő
dekoltázsába fúrta.
– Általában fordítva szokott lenni.
Leesha elmosolyodott.
– Igen, de Rönkösházán máshogy mennek a dolgok. Addig
fogok lovagolni rajtad, amíg a kocsisod vissza nem jön érted. –
Kicsatolta a férfi övét, aztán a nadrág csatjaival és pántjaival
kezdett babrálni. Azt hitte, pillanatok alatt a kezében fogja
tartani Thamos hímtagját, végül azonban meg kellett szakítania
a szemkontaktust, és alaposabban megnéznie az utolsó csomót,

 822 
hogy kibogozhassa. Végül csak rátalált a férfi lőcsére, az
azonban időközben sokat vesztett a merevségéből.
A kezébe vette, előbb gyengéden simogatta, aztán egyre
vadabbul csókolgatta a férfit, az azonban továbbra sem állt
készen. Leesha feljebb helyezkedett, melleit a férfi arcába
nyomta, és keményebben megmarkolta a hímtagját. Ez végre
mintha segített volna, úgy tűnt, Thamos elég kemény hozzá,
hogy tegye a dolgát. Leesha lerúgta az alsószoknyáját, a lába
közé húzta a dorongot, az azonban ismét elernyedt.
– Mi a gond? – kérdezte, miközben tovább próbálkozott a
kezével.
– Áááá… semmi… – nyöszörögte Thamos. – Csak késő
van… sokat ittam… és nem számítottam rá, hogy te ilyen…
– Hogy ilyen rámenős leszek? – kérdezte Leesha. Lehajolt, és
óvatosan a férfira köpött, hogy könnyebben csússzon rajta a
keze. A gróf felnyögött, ahogy a szájába vette megnedvesített
hímtagját, de az továbbra is puha maradt.
Az éjre, vajon én vagyok az oka? – elmélkedett Leesha. Tényleg
Ahmann az egyetlen férfi, aki valóban kíván engem?
Elhessegette a gondolatot, aztán felállt az ágyról.
– Hová mész? – kérdezte a férfi. – Mindjárt rendben leszek,
csak kell még egy kis…
– Psszt! – fojtotta bele a szót Leesha, majd kihúzta a karját a
ruhája ujjából. – Megkapod tőlem, amire szükséged van.
Thamos figyelte, hogyan vetkőzik a halvány fényben,
Leesha pedig vetett egy pillantást lefelé, és ahogy kilépett a
szoknyájából is, látta, amint a gróf lőcse ismét megkeményedik.

 823 
Egy ilyen lándzsa bármelyik férfinak büszkeségére vált volna.
Leesha az ajkába harapott, alig várta, hogy magában érezhesse.
Kinyújtotta a kezét, és megszorította a hímtagot.
A gróf állatias hörgést hallatott, egy szemvillanás alatt talpra
ugrott, és hasra döntötte a nőt az ágyon. Leesha készséggel
adta meg magát neki, és felnyögött a kéjtől, ahogy a férfi
beléhatolt. Nekifeszült, a csípőjét mozgatva fogadta az erőteljes
lökéseket, érezte, ahogy az ő gyönyöre is egyre fokozódik.
Aztán egy horkantással vége lett, és a férfi egyszerűen
rádőlt. Leesha fészkelődött, hátha az utolsó mozdulat még őt is
feljuttatja a csúcsra, de Thamos farka máris megint lelankadt,
és kicsusszant belőle.
A nő legszívesebben sírt volna, de már arra sem maradt
energiája. Azt kívánta, bárcsak egy csésze teára hívta volna be a
grófot. Akkor a kocsis is várhatott volna, és nem kényszerültek
volna rá, hogy együtt töltsék az éjszakát. Remélte, Thamos lesz
elég bátor hozzá, hogy mégiscsak elinduljon gyalog.
De a gróf inkább lehámozta magáról az utolsó
ruhadarabokat is, és mellébújt az ágyba.
– Ez hihetetlen volt – mondta, ahogy Leesha hátához simult.
Magukra húzta a takarót, vaskos karját átvetette a nő testén, és
elégedetten fúrta az orrát a nyakába. – Azóta kívántalak, hogy
először megláttalak Jizell ispotályában, de nem is álmodtam
róla, hogy ennyire jó lesz.
Leesha keserűsége egyik pillanatról a másikra elillant.
Biztonságos melegben érezte magát a gróf karjába zárva.
Thamos talán nem volt hozzá eléggé férfi, ő azonban cserébe

 824 
igazi nőnek bizonyult a számára. Különös büszkeséget érzett a
gondolatra, és mosollyal az arcán aludt el.

Még sötét volt, amikor Leesha felriadt. Ahmannról és az

egymás karjaiban töltött éjszakákról álmodott. A mágia
fékezhetetlenné korbácsolta a férfi szenvedélyét, gyakran az
éjszaka közepén tette a magáévá, miközben mindketten
félálomban voltak, és jóformán a szemüket sem nyitották ki.
Ahmann csókokkal és simogatásokkal ébresztgette, ő pedig
viszonzásul lassan simogatta őt. Amikor már kellőképpen
nedves volt hozzá, hogy befogadja a férfit, az beléhatolt, és
addig mozgatta a csípőjét, amíg mindketten fel nem kiáltottak.
Egy pillanattal később már megint aludtak, amíg nemsokára
Ahmann ismét magáévá tette, hogy így ünnepeljék a hajnalt.
A Teremtőre, hogy mennyire hiányzott neki a férfi! Miután
huszonnyolc évig mindent megtagadott magától, egyetlen
hétig habzsolt, és most az egész teste remegve kívánta Ahmann
érintését. Igazából bárkinek az érintését. Tudta, hogy a
megnövekedett vágy a terhesség gyakori velejárója, de nem
számított rá, hogy több erejét veszi majd el, mint a sosem szűnő
fejfájás meg a hányinger.
Mögötte Thamos elégedetten horkolt, szőrös, kemény
mellkasa a hátának feszült. Még jobban odapréselte magát a
férfihoz, és megforgatta a fenekét az ágyékánál. Érzett valami
mozgolódást odalent, úgyhogy gyorsan a hátára fordította a

 825 
grófot, és mint az előbb, megint a szájába vette a hímtagját. Az
ezúttal szinte rögtön megmerevedett.
Thamos még mindig félálomban felnyögött, de aztán
elindult a keze, és Leesha haját kezdte simogatni, ami
kétségtelenné tette, hogy végleg felébredt. A nőnek több sem
kellett, a korábban befogadott magtól és saját izgalmától
nedvesen rápattant. A gróf hangos sóhajok kíséretében
gyengéden simogatta a csípőjét és a mellét, ő pedig lehunyta a
szemét, és Ahmannt képzelte maga elé.
Időről időre érezte, hogy a gróf izmai megfeszülnek.
Olyankor lecsusszant róla, az arcához hajolt, és addig
csókolgatta, amíg érezte, hogy megint egyenletes lesz a légzése.
Akkor folytatta, amit elkezdett.
Nemsokára érezte, hogy ő is közelít a csúcsponthoz, fokozta
a tempót, és az ágyhoz szögezte a grófot, amíg meg nem kapta
tőle, amit akart. Hamarosan sikított a gyönyörtől, Thamos
pedig úgy kapaszkodott a csípőjébe, mintha az élete múlna
rajta. Amilyen felajzott állapotban volt, a gyönyör
meglehetősen sokáig tartott. Amikor aztán halványulni
kezdett, elmosolyodott, erősebben szorította magában a
hímtagot, és határozott, egyenletes ritmust diktálva megint
lecsapolta a grófot.
Végül lehajolt, hogy megcsókolja, de mivel mind a ketten
hevesen ziháltak, a csók nevetésbe fulladt.
– Hihetetlen – mondta megint Thamos.

 826 
 – Az – felelte Leesha, és komolyan is gondolta, bár a gyomra
érezhetően más véleményen volt, mivel úgy fortyogott, mint a
tűzön felejtett leves.
Mélyeket lélegzett, hogy megszabaduljon az érzéstől, de pár
pillanat elteltével kénytelen volt a szája elé kapni a kezét, és
kirohanni a szobából, hogy a vécébe hányjon. A dolog már
kezdett afféle rituáléjelleget ölteni, és Leesha szinte várta, ha
másért nem, hát azért, hogy túlessen rajta, és elkezdhesse a
napot.
Az öklendezés mindig éles hasogatássá fokozta a fejfájását,
és Leesha most is ösztönösen a halántékához nyúlt, hogy
megmasszírozza. Aztán megállt a keze a levegőben.
Hónapok óta először nem sajgott a feje. Nem csak enyhült a
fájdalom, de nyomtalanul el is tűnt. Meg sem próbálta
visszatartani a szemébe gyűlő könnyeket, ahogy egy pillanatra
elsírta magát a megkönnyebbüléstől.
Amikor Leesha pucéran, rettegve, de újult erővel kilépett a
vécéből, Thamos már nadrágban és ingben várta.
Elmosolyodott, takarót terített a vállára, és egy bögre vizet
nyomott a kezébe.
– Mind így járunk, ha végigiszunk meg végigtáncolunk egy
éjszakát. Ha te hallgatsz az én dolgomról, én is hallgatok a
tiedről.
Leesha bólintott, elvette a bögrét, és kortyolt belőle.
– Mielőtt herceg lett belőle – mondta Thamos –, a bátyám azt
mondta, másnaposságra a legjobb orvosság a szalonna meg a

 827 
tojás. A gyakorlatban is próbára tettem az elméletet, és magam
sem találtam hatékonyabb gyógymódot.
– Sütök gyorsan egy adagot. – Leesha hálás volt, hogy akad
valami tennivalója.
– Megtettem volna magam is… – kezdte a gróf.
Leesha rámosolygott.
– De még soha életedben nem készítettél tojást, igaz,
kegyelmes uram?
Thamos bocsánatkérően elmosolyodott, majd megvillantott
egy mosolyt, aminek a hatása alól feltehetőleg egyetlen nő sem
lett volna képes kivonni magát.
Leesha színpadiasan pukedlizett egyet.
– Ez esetben örömömre szolgál, ha elkészíthetem kegyelmes
uram reggelijét.

 828 
 21. FEJEZET

Aurák
v. u. 333 nyara
Tizenegy hajnallal újhold előtt

MIUTÁN ARLEN ÉS RENNA némiképp ziláltan előkerült a

nászsátorból, az ünneplés még órákon át folytatódott. Arlen azt
hitte, gyengéd szeretkezéssel telik majd a nászéjszakájuk,
amint azonban kettesben maradtak, a felesége nyomban
kiéhezett állatként vetette rá magát, az aurája felragyogott a
vágytól.
A feleségem, Tímár Renna. A gondolatba éppúgy beleszédült,
mint a szeretkezésbe. Pont azt a lányt szánta neki a sors, akit
megszöktetett az otthonából, hogy ne kelljen megházasodnia.
Akinek szánták? Arlen felhorkant. Egész életedben abban hittél,
hogy nem létezik a Teremtő, hogy nem létezik a Szabadító, erre kijössz
egy lánnyal, és máris valamiféle isteni tervet szimatolsz a háttérben?
De bármennyire is szerette volna nevetségesnek bélyegezni
a gondolatot, nem volt rá képes.
Rogyadozott a lábuk, ahogy ismét kibotorkáltak az éljenző
emberek közé. Arlen ismét csodálattal figyelte a tömeg auráját.

 829 
 Arlen a mágiát valaha a gonosszal azonosította, azt azonban
nem lehetett beleszorítani ilyesféle skatulyákba – semmivel
sem volt gonoszabb, mint a szél, az eső vagy a villámlás. Ott
lüktetett minden élőlényben, kívülről-belülről elárult róluk
szinte mindent. Az emberek aurája jóval összetettebb volt a
démonokénál, mégis homályosabb. Itt, Rönkös megye
védőmezőinek központjában azonban nagyon erősen
koncentrálódott a mindent belengő mágia. A helyiek észre sem
vették, hogy a boldogságukkal nyomot hagytak ezen a mágián,
ami virgoncul, lendületesen, a jókedvet mint valami járványt
terjesztve táncolt körülöttük.
Arlen azóta látta az aurákat, hogy először festett rovásokat a
szeme köré, de a magúrherceggel való találkozásáig egyáltalán
nem értette, pontosan mit is jelentenek a színek, a fényerő és a
textúra finom változásai. Aztán egyetlen pillanatra találkozott
az elméjük, és máris képes volt úgy látni a világot, ahogy a
démonok.
Most egyetlen felületes pillantás is elég volt neki, hogy
megállapítsa, milyen hangulatban van éppen valaki, ha pedig
alaposabban odafigyelt, folyamatosan információk áradata
zúdult rá. Tudta, mikor mondanak neki igazat, mikor
hazudnak, mikor áll készen valaki a harcra, és mikor készül
inkább menekülőre fogni. Mindig tisztán látta mások
érzelmeinek minden apró rezdülését, bár az okokkal
kapcsolatban továbbra is találgatásokra kellett hagyatkoznia.
Nem látott úgy mások gondolataiba, mint a
magúrhercegek… egyelőre. De ha koncentrált, Arlen át tudott

 830 
vezetni az embereken egy leheletnyi mágiát, és miután azok
rajta hagyták a nyomukat, magába szívta. Így bárkiről többet
megtudhatott, mint a szeretője meg a Gyógyfüvésze
együttvéve – kiismerhette minden sebét, minden fájdalmát,
minden érzését. Itt egy tűzköpet után maradt heg, ott egy
macskakarmolás nyoma mesélt a test történetéről.
Néha képek villantak fel Arlen fejében – emberekről,
helyekről, tárgyakról, amikhez az általa éppen vizsgált illető
erősen kötődött. Az viszont mindig rajta állt, hogy ezeket az
információkat hogyan értelmezi.
Még a növények is titkokat árultak el. Elég volt
beleszagolnia a fa lombján átfúvó szellőbe, és Arlen máris
pontosabban tudta visszafejteni az éveket, mint ahogyan egy
favágó a gyűrűket olvassa. Tudta, mikor volt áradás és mikor
aszály. Tudta, mikor tombolt tűzvész, és mikor fagyott. Tudta,
milyen démonok karma hagyott nyomot a fa kérgén. Egy
pillanat alatt ott volt a gondolataiban minden, ami azóta
történt, hogy kihajtott a mag.
Ahogy visszatértek az ünneplők közé, Shamavah már várt
rájuk Kendall, Rojer és a férfi két új feleségének társaságában.
Rojer aurája különösen érdekesnek bizonyult. Amikor a
Zsonglőr éppen játszott, akár a hegedűjén, akár egy szerepet
egy darabban, valamiféle maszk ereszkedett rá, amin Arlen
képtelen volt eligazodni.
Máskor azonban úgy olvasta fiatal barátját, mint egy nyitott
könyvet. Képek lebegtek körülötte, némelyik homályos volt,

 831 
mások élesek, de mindegyik érzelmek komplett hálójával
kötötte össze Rojert.
Arlen ebben a hálóban érzékelte önmagát és Rennát, de
Amanvah-t, Sikvah-t és Leeshát is. Látta, hogy Rojernek
kétségei vannak Rennát és a házasságukat illetően, de tudta,
hogy ebből a szempontból ő maga is megkérdőjelezhető
döntést hozott, ezért úgy érezte, nincs joga prédikálni. Történt,
ami történt, a Zsonglőr a barátjának tartotta őt, és elhatározta,
hogy támogatni fogja.
Rojer vállára tette a kezét.
– Én is kitartok melletted – mondta neki. –
Becsületszavamra. Attól, hogy Renna a feleségem lett, még
ugyanannyival tartozom neked.
A Zsonglőrnek elkerekedett a szeme.
– Honnan tudta, hogy mire…
Amanvah aurája felvillant, ahogy a nő rájuk irányította a
figyelmét. Fürgén járt az esze, egy pillanat alatt vette a lapot,
mire a férje egyáltalán befejezte volna a mondatot.
Arlen képeket látott úszni körülötte, legfőképpen az
anyjáról meg az apjáról. Amanvah-ra hosszú árnyékot vetettek
a szülei. Kettejük képe között egy könyv lebegett.
– Ön éppen arra gondol, hogy az Evejah szerint csakis a
Szabadító képes az emberek szívében olvasni – találgatott
Arlen.
Amanvah auráján döbbenet hullámai söpörtek végig, azután
azonban az ifjú dama’tinget egyszerre derűs nyugalom töltötte
el, ahogy az érzelmeit mélyen lélegzetének egyenletes ritmusa

 832 
mögé rejtette. A nő ugyanolyan átható tekintettel meredt rá,
Arlen azonban nem tudott többé kiigazodni rajta.
– Valóban ez áll benne – bólintott Amanvah. – De maga nem
a Szabadító.
Arlen Sikvah-ra pillantott, és meglepetten tapasztalta, hogy
ő is ugyanazt a fegyelmezettséget erőltette az elméjére, mint
Amanvah. Többre volt képes, mint amennyit mutatott. Talán a
fehér fátylához lehetett ennek köze.
Hiába rejtették el azonban az aurájukat, Rojer feleségei nem
leplezhették a maguknál hordott tárgyak mágiáját. A szorosan
a nyakukra simuló pántban lévő rovásos csontoktól úgy tűnt,
mintha lángra lobbant volna a bőrük. Arlen megvizsgálta a
Rojer hegedűjén lévőkhöz hasonló rovásokat. Látta, hogy a
hang felerősítését szolgálják. Hasznos mágia a színpadon.
Más ékszerek hasonló tűzzel égtek. Az Amanvah csípőjénél
lógó erszény valósággal lüktetett, de még Shamavah gyűrűi
között is akadt pár darabka démoncsont, aminek hatását
illetően Arlen legfeljebb tippelni tudott.
– Nem bíznak bennem – mondta.
– Mi okunk lenne rá? – érdeklődött Amanvah.
Arlen koncentrált, hagyta, hogy egy leheletnyi mágia
megérintse a fiatal nőket, igyekezett beléjük látni.
– De én megbízom önben, Amanvah vah Ahmann. – Sikvah
felé biccentett. – Önben és az asszonytársában is. Látom, hogy
nem léptek szövetségre Niével, és tiszták a szándékaik a
barátomat illetően.
– Igen? – kérdezte Rojer.

 833 
 – Azért ne lelkesedj túlzottan! – tette hozzá Arlen. – Talán
követik a parancsaid betűjét, de a szellemével nem haboznak
majd szembeszállni, ha úgy vélik, hogy ez neked a legjobb.
Amanvah-t láthatólag nem zökkentette ki a megjegyzés.
– Nagyra becsült férjurunknak néha… iránymutatásra van
szüksége.
Arlen kuncogott egy sort.
– Igaz, ami igaz.
– Hékás! – kiáltotta Rojer.
Arlen elégedetten somolygott.
– Nem hiszem, hogy én lennék a Szabadító, Amanvah. De
azt sem hiszem, hogy az apja lenne az. Egyáltalán nem hiszem,
hogy a Szabadító létezik. Hacsak nem egy ideált tekintünk
annak, aminek az elérésére bárki törekedhet.
– Ezek szerint nem eretnek, hanem hitetlen? – kérdezte
Amanvah. – Az jobb volna?
Arlen meghajolt.
– Ezt önnek kell eldöntenie, hercegnő.
Amanvah szeme sarkából ráncok szaladtak szét.
– Ezt a döntést majd máskor hozom meg. Köszönettel
tartozom, amiért részese lehettem az ünnepségnek.
Shamavah odalépett hozzájuk. Ugyanazt az írótáblát tartotta
a kezében, amit Arlen már százszor is látott nála, és ami kedves
emlékek egész sorát idézte fel benne Abbannak a Nagy
Bazárban lévő sátrából.
Arlen képeket látott a nő aurájában, megfizetett adósságokat
és tartozásokat jelző, számlakönyvekből ismerős fekete és

 834 
vörös vonalak kötötték össze őket. Amanvah békés szándékai
jeleként küldte a nőt, Shamavah pedig örült a lehetőségnek,
hogy szívességet tehet Amanvah-nak és Arlennek is.
Elszánta magát, hogy bármit megtesz azért, hogy a mai este
tökéletes legyen, akárkit is kell megvesztegetnie, és
akármennyit is kell kiabálnia. Ez azonban csak kölcsön volt,
amit egy napon majd be fog hajtani.
Arlen elmosolyodott.
– Ön annyira a férjére emlékeztet, hogy belesajdul a szívem,
úgy szeretném viszontlátni Abban barátomat.
Shamavah meghajolt.
– Nem szolgáltam rá, hogy Jeph fia ilyen kedves legyen
hozzám. – Nem adta látható jelét, de az aurája elárulta, hogy
valóban meghatották a szavak.
És Arlen őszintén beszélt. Nagyon hiányzott neki a khaffit
kereskedő, pedig Abban sokszor bebizonyította, hogy bár
alkalmanként lehet rá támaszkodni, igazából soha nem lehet
megbízni benne. Hazudott is, ha úgy kívánták az érdekei,
gyakrabban előfordult azonban, hogy egyszerűen nem
mondott el valamit. Méghozzá általában valami fontosat.
Arlan tízezerszer is visszapörgette magában legutóbbi
kráziai látogatásának eseményeit, és közben egyre inkább
gyötörték a kétségek. Végtére is Abban szerezte meg a
térképet, ami elvezette őt Anoch Sun romjaihoz és Kaji sírjához,
ahol rátalált a rovásos lándzsára. Először Abbannak mutatta
meg a lándzsát, hogy ő állapítsa meg, valódi-e. Jardir, aki

 835 
valamikor Abban legjobb barátja volt, még aznap este meg
akarta ölni a fegyverért.
Most pedig együtt dolgoztak. Még ha Marick nem is
erősítette volna meg a gyanút hónapokkal korábban, a kráziai
hódítás nagyrészt Abban keze nyomát viselte magán. És ez
még mindig a jobbik eshetőségnek tűnt, mert Abban nem volt
olyan brutális és könyörtelen, mint Jardir. Miután a rizoni
erődöt elpusztították, hatalmas területeket hódítottak meg,
ahol a házakhoz, a mezőkhöz és a lányokhoz egy ujjal sem
nyúltak, és még a kereskedelmi útvonalakat is érintetlenül
hagyták, még ha most már a damák is érvényesítették az
Evejah törvényeit. Ez csakis amiatt alakult így, mert Abban
könyörületről duruzsolt Jardir fülébe, még ha csak a profit
kedvéért is.
Kinek az oldalán állsz, Abban? – elmélkedett Arlen. Nem tudod,
hogy a barátod megpróbált végezni velem? Egyszerűen elfogadod a
dolgot? Vagy eleve a te ötleted volt?
Felsóhajtott. Számított ez egyáltalán? Nem volt értelme most
erre pazarolni a gondolatait. Nemsokára kérdőre vonja
mindkettejüket, és megtudja az igazságot. De ehhez előbb túl
kellett élniük az újholdat.
Az ünneplők ismét felsorakoztak előttük, amint visszatértek
a térre. Először egy idős nő állt meg előttük. Kézen fogva
vezetett egy középkorú férfit, aki hályogos fehér szemével a
semmibe meredt. Volt bennük valami ismerős. A nő aurája
elárulta, hogy korábban már találkoztak, és Arlen adósának
érezte magát.

 836 
 – Shepherd Lorry vagyok, Bálás úr és Bálás asszony – szólt
egy merev meghajlás kíséretében. – Ő a fiam, Ken. A tiszteleten
és a hálán kívül nem tudunk más ajándékot adni, de reméljük,
ezt a keveset is elfogadják. A magúrok ölték meg a családunkat
útközben, amikor a kráziaiak elől menekültünk. Velem meg
Kennyvel is végeztek volna, ha maga nem jön. – Megütögette a
férfi karját. – Nem volt minden könnyű, de Rönkösháza jó
szívvel várt bennünket, amikor idevezette a karavánunkat, és
azóta nem fáztunk, meg nem éheztünk, pedig Kenny nem tud
dolgozni. Nagyon hálásak vagyunk ezért.
– Egész Rönkösházának jár a köszönet, nem csak nekem –
felelte Arlen. – És ne feledjék, hogy maguk is erősek maradtak
a nehéz időkben.
Shepherd Kenre nézett, aki némán állt az anyja oldalán.
Aurája csendes szégyenről árulkodott, gyűlölte magát, amiért
idős anyjától függött, és képtelen volt a családja segítségére
lenni. De az anyja mégiscsak rátámaszkodott, egy kicsit azért
is, hogy ő maga biztosabban álljon a lábán, ami azért szemernyi
büszkeséggel kárpótolta.
– Mindig vak volt?
Ken bólintott.
– Igen, amióta csak az eszemet tudom.
– Még pólyában volt, amikor a láz elvette a szeme világát –
mondta Lorry.
Arlen egy lélegzetvételnyi mágiát szívott keresztül rajta.
Megfigyelte Ken szemét, és megkereste a disszonancia forrását.
Ösztönösen kinyújtotta a kezét, és a védőmező erejének egy

 837 
morzsáját felhasználva ujjával rovásokat rajzolt a férfi
homlokára meg a szeme köré.
Körben mindenki felszisszent, ahogy a köd elszállt Ken
szeméről, és élénk barnaság vette át a helyét. A férfi köhögve
forgatta ide-oda a fejét. Az aurája egy pillanatra felragyogott a
boldogságtól, aztán hullámokat vetett, ahogy a zavar és a
mindent elsöprő félelem vette át az uralmat. Ken végül
lehunyta a szemét, két kezét rászorította, és egész testében
remegett.
Arlen a vállára tette a kezét.
– Mindennap egy kicsit könnyebb lesz, Shepherd Ken. Hidd
csak el nekem! Pontosan tudom, min mész keresztül.

Nem sokkal azután, hogy Shepherdék továbbálltak, és elhalt a

körülöttük támadt nyüzsgés, egy magányos kha’Sharum
érkezett. Határozott léptekkel közeledett, de Arlen látta a
félelmet az aurájában. A félelmet és a szégyent. Amanvah
élesen szívta be mellette a levegőt – olyan halkan, hogy senki
más nem hallotta –, az aurája pedig egy pillanatra felvillant a
dühtől, hogy aztán rögtön vissza is térjen a dama’tingek
nyugalmához.
A harcos letérdelt Arlen elé, homlokát a kockakövekhez
szorította. Arlennek nem kellett a férfi lelke mélyére néznie,
hogy tudja, mit érez. Elég időt töltött a Sharumok között, hogy
egyértelmű legyen számára, ez sértés a részükről, amiért még

 838 
csak nem is a szerencsétlen kha’Sharum a felelős, akit arra
kényszerítettek, hogy átadja az üzenetet.
Kaval kiképzőmester minden kétséget kizáróan mesteri
húzásnak találta, hogy egy khaffit harcost küldött fejet hajtani
és átadni a Mennyek ajándékát. Passzív sértés volt, amivel
ráadásul azt is sikerült elérnie, hogy a Szabadító Lándzsái –
azaz a harcosok, akik segítettek Jardirnak legyőzni Arlent, és
elrabolni tőle Kaji Lándzsáját – egytől egyig távol maradjanak
tőle.
Csakhogy Arlen semmi sértőt nem talált a khaffit harcos
látványában. Hányszor, de hányszor látta, hogyan alázzák meg
a khaffitokat Kráziában, hogyan tagadják meg tőlük a
legelemibb jogokat vagy akár azt, hogy feljebb jussanak a
társadalmi ranglétrán. Így volt ez a Visszatérés óta, uralkodása
pár éve alatt azonban Jardir mindent megváltoztatott. Vajon
Abban tanácsai értek célt – így ugyanis sebesen lehetett új
harcosokra szert tenni –, vagy Arlen ármánykodó ajin’paljának
támadt fel a lelkiismerete?
A térdelő harcos egy pár fadémonszarvat helyezett el a
földön Arlen és Renna lábai előtt. Arlen látta, amint a mágia
lassan elszivárog belőlük, hogy a védőmező erejét táplálja.
– Jaddah. – Arlen a Mennyország első oszlopának
szimbólumát rajzolta a levegőbe. Amanvah meglepetten
pillantott rá, de a férfi nem foglalkozott vele, inkább a
kha’Sharumra mosolygott.
– Jaddah – bólintott a harcos. A tekintete Amanvah-ra
ugrott, a félelme tovább erősödött.

 839 
 – Állj fel, és húzd ki magad! – szólt Arlen kráziai nyelven.
Amikor aztán a férfi engedelmeskedett, meghajolt előtte. – Ne
félj, testvérem! Kaval talán nem érzékeli, milyen ironikus, hogy
egy khaffittal kézbesítteti az inzultust, amihez ő maga
túlságosan gyáva, én viszont remekül szórakozom a dolgon. A
kha’Sharumok hoznak dicsőséget a dal’Sharumokra, nem
pedig fordítva.
Ahogy a harcos mélyen meghajolt, a változás az aurájában
gyönyörűséges látványt nyújtott. A szégyen helyét büszkeség,
a félelmet emelkedettség vette át.
– Köszönöm, Par’chin. – Még egyszer meghajolt Renna felé,
végül pedig Amanvah felé is, aztán sarkon fordult, és elfutott
az éjszakába.
Még hat oszlop volt hátra.
– Rendreutasítom Kavalt – szólt Amanvah, miután a harcos
távozott. – Remélem, tisztában van vele, hogy ehhez az
inzultushoz nekem semmi közöm.
– A szívemből beszéltem az imént – mondta Arlen. – A
Sharumok oldalán harcoltam az éjszakában, de soha nem
tűrhettem azokat, akik minden apróság miatt vért akartak
látni. Kaval csakis önmagát alázta meg.
Amanvah félrebillentette a fejét, aurája tiszteletet mutatott,
de a tekintete nem árult el semmit. Válaszul csak aprót
biccentett.
Egy pillanattal később előkerült Baltás Wonda, és lefektette
eléjük egy széldémon hosszú, ívelt szarvát, amin még az

 840 
eredetileg a lény hátán végigfutó, repülést segítő hártya is rajta
volt.
– Jöttem volna előbb is, de ezeket a vackokat nehezebb
levágni, mint a démont megölni előtte.
Arlen elmosolyodott. A lány aurája tüzes büszkeséget
sugárzott, de egy árnyalatnyi félelemről is árulkodott. Arlen
mélyebben a lány lelkébe nézett. Wonda kérni készült tőle
valamit. Valami önzőt, amit félt, hogy ő nem tud – vagy ami
még rosszabb, nem akar – megadni neki.
– Áldás rád, Baltás Wonda – szólt Amanvah. – Első a
Sharum’tingek között.
Sharum’ting? Arlen meghökkent. Jardir most már a nőknek
is jogokat ad? Véget ér-e valaha a csodák áradata?
– Büszke vagyok rád, Wonda. – Arlen megemelte a hangját,
hogy minél többen hallhassák. – Nem kis dolog Krázia első női
harcosának lenni. Ha tehetek érted valamit, csak mondd, mi
lenne az.
Wonda elmosolyodott, auráján megkönnyebbülés
hullámzott végig.
– Azt mondják, visszaadtad Shepherd Ken szeme világát.
Arlen bólintott.
– Így igaz.
Wonda úgy vágta a haját, hogy eltakarja a démonkarmolás
okozta heget, most azonban félresöpörte, és megmutatta az
arcán húzódó mély seb hosszú vájatait. Egészen halkan
folytatta.
– El tudod tüntetni innen ezeket?

 841 
 Arlen habozott. Egy szemvillanás alatt megtehette volna, de
ahogy Wonda aurájára nézett, nem volt biztos benne, hogy
helyes lenne-e. Egy rovást rajzolt a levegőbe, hogy a lányon
kívül senki más ne hallhassa a válaszát.
– El tudom tüntetni őket. – Wonda szeme felcsillant,
aurájában egyszerre jelent meg a boldogság és a félelem. – De
ha eljön az újhold, mi aggaszt majd igazán, Baltás Wonda? A
szomszédaid vagy az arcod?
Wonda aurájában szégyen jelent meg, Arlen pedig a maga
több száz tetoválás mögött rejtőző arcára mutatott.
– A sebek megvédenék bennünket, Wonda. Eszünkbe
juttatják, mi az, ami igazán fontos.
A lány bólintott, Arlen pedig a vállára tette kezét. Felfelé
kellett fordítania a fejét, hogy Wonda szemébe nézhessen.
– Gondolkodj el ezen! És ha újhold után még mindig így
akarod, csak kérned kell.
Wonda aurája semlegesebb színt és textúrát vett fel, de lassú
áramlás indult meg benne, ahogy a lány fontolgatni kezdte a
szavakat.

– Gondolom, ez azt jelenti, hogy valószínűleg nem mész hozzá

a sivatag démonához – mondta Thamos, miközben az utolsó
falat szalonnát rágta.
Leesha rámosolygott. Neki is visszatért az étvágya, és hetek
óta először erősnek érezte magát.

 842 
 – Én sem hinném, hogy igent mondok neki.
– Anyám szerint te biztosan azt teszed, ami Rönkös megye
érdekeit szolgálja – folytatta a gróf –, ez viszont még nem
jelenti azt, hogy feltétlenül engedelmeskedni fogsz a
parancsaimnak.
Leesha elnevette magát, és felállt, hogy leszedje az asztalt.
– Az anyahercegné ezt igen jól mondja.
– Sok mindenben rá emlékeztetsz – jegyezte meg Thamos.
Leesha a férfi felé tolta a csípőjét.
– Azért remélem, túlságosan sok mindenben nem, különben
inkább megpróbálok nem gondolni a tegnap estére. Tudom,
hogy ti az uralkodócsaládban azon vagytok, hogy tisztán
tartsátok a vérvonalat.
Thamos elnevette magát.
– Annyira azért nem hasonlítotok, bár elárulom, hogy
anyám is igazi szépség volt a maga idejében.
– Efelől szemernyi kétségem sincs – jegyezte meg Leesha.
– Ami pedig a vérvonalat illeti… – Thamos vállat vont. –
Száz évvel ezelőtt még kis család voltunk. Nagyapám ült
először a borostyántrónra, és sokkal inkább a pénz juttatta oda,
mint a vér.
Mereven felállt, és a karjába kapta Leeshát.
– És különben is, Rönkösházán még leginkább téged lehet
uralkodónak nevezni. Gondoltál már rá, hogy mi mindent
érhetnél el grófnéként?
Leesha felhorkant, és kartávolságra tolta magától a férfit.

 843 
 – Kegyelmedről azt tartja a fáma, hogy minden fiatal lányt
ágyba visz, aki csak rákacsint. Ezek után el kellene hinnem,
hogy igazat beszélsz?
Thamos elmosolyodott, és megcsókolta a nőt.
– A kedvedért még az igazmondással is szívesen próbát
teszek.
– Ha a jövő héten még mind a ketten megleszünk,
gondolkodom rajta – ígérte Leesha, és maga is nyomott egy
gyors csókot a férfi ajkára, mielőtt elhúzódott, és folytatta a
takarítást. Nem kételkedett benne, hogy az ajánlat őszinte, de
inkább a politika játszott benne szerepet, mintsem a vonzalom.
Egy ilyen házasság után többé senki nem vonhatná kétségbe,
hogy Thamos irányítja Rönkösházát, Rhineback pedig a
hercegséget, és ezt Araine is pontosan tudta.
Olyan rossz lenne ez? Leesha őszintén nem is sejtette a választ.
– Valóban találkoztál egy olyan elmedémonnal, mint amit
Bálás úr említett? – kérdezte Thamos.
Leesha bólintott. Az íróasztalához lépett, és a kezébe vett
egy viasszal lepecsételt borítékot, amit a mozsarat ábrázoló
jelvénye díszített. Átadta a grófnak.
– Ezt édesanyádnak küldöm.
Thamos felhúzta a szemöldökét.
– Mármint a bátyámnak.
Leeshának szintén a homlokára szökött a szemöldöke.
– Muszáj akkor is ezt játszanunk, amikor kettesben
vagyunk?

 844 
 – Nem játszom én semmit – felelte Thamos. – Rhineback a
herceg, paranoiás és büszke. Ha nyíltan tiszteletlen vagy vele,
annak következményei lesznek.
Leesha bólintott.
– Igen, de te számolsz be neki mindenről, és nem kétlem,
hogy el tudod juttatni a levelet Araine-nak…
– A méltóságos asszonynak – helyesbített Thamos.
– …a méltóságos asszonynak – egyezett bele Leesha –
anélkül, hogy a bátyád kezébe kerülne. Magad mondtad, hogy
a Gyógyfüvészek továbbra is az ő hatáskörébe tartoznak. Nincs
ebben semmi tiszteletlenség.
Thamos összeráncolta a homlokát, de átvette a levelet.
– Őszinte leszek – mondta Leesha –, nem tudom, mennyire
bízhatom meg benned, akár az ágyamban, akár azon kívül.
Vajon azért vagy itt, mert fontos lettem neked, vagy azért, mert
meg akarod erősíteni a hatalmadat Rönkös megyében?
Thamos elmosolyodott.
– Nos, természetesen mindkettő fontos szempont. Rönkös
megye mindig is Angiers része volt, és sok mindenben az
uralkodóra támaszkodott. Mi tartottuk fenn például a
Fullajtárok útvonalát is, ami összekötött benneteket a világgal.
Nemrég még csak egy kisebb falu volt itt, de a hűségeskü nem
olyasmi, amit az ember egyszerűen csak megszeg, amikor
hirtelen megerősödik. Ha például aranyat vagy szenet találtok
a földjeiteken, azt vártad volna, hogy a herceg csak úgy
elenged benneteket?
Leesha megrázta a fejét.

 845 
 – Természetesen nem.
– Ezek a rovások sem mások, mint amiket Bálás úr hozott
nektek – közölte Thamos. – És mit tettünk, ami olyan
szörnyűséges volna? Hát nem hoztunk ételt, magokat,
jószágokat meg meleg ruhát a népednek a szükség óráiban,
amikor ezeket kértétek tőlünk? Nem segítettünk felépíteni a
házakat meg elkészíteni a védőmezőt, aminek a tervezésében
te is segítettél? Az erődöm talán félelmetesnek tűnik, de csak
azért, hogy kitartson a kráziaiak ellen, nem azért, hogy
megrémissze azokat, akik a védelmem alatt állnak.
Leesha bólintott.
– Aztán meglátjuk, mire megyünk vele. Két éven belül a
kráziaiaknak több harcosuk lesz, mint ahány nő, férfi és gyerek
van Angiers-ben összesen. Akár most is egyetlen nap alatt
elsöpörhetnék Rönkösházát, ha úgy kívánnák, bár ehhez szinte
védtelenül kellene hagyniuk Everam Ajándékát, a laktoni
ellenségeik pedig a hátukba kerülnének. De ha Rönkösháza a
kezükre kerül, nemigen akadna lehetőségünk, hogy
visszaszerezzük, Lakton pedig olyan lenne, mint egy fog a
harapófogó két éle között.
Thamos megrázta a fejét.
– A kráziaiak sosem foglalják el Laktont, hacsak sivatagi
patkányokból nem lesznek hirtelen tengerészek. A parton több
száz mérföld hosszúságban sorakoznak a falvak, ahol
kiköthetnek élelemért. Nincs olyan erő a világon, amivel
mindent őrizni lehetne, és a lápdémonok jó pár áldozatot
szednének, ha megpróbálnák. A laktoniak képesek rá, hogy

 846 
egy szemvillanás alatt megfordítsák a hajóikat, és
nyílvesszőkkel árasszák el Révfalut vagy a partvidéket, de a
kikötőmesterek gyávák, és nem látják értelmét, hogy a
partvidéken túl is folytassák a harcot. Ha egy laktoni elhagyja a
hajóját, az olyan, mint a földön rekedt széldémonok. Nem tud
ellenfele lenni senkinek.
– Egyetértek – mondta Leesha. – A falvakban élő
laktoniaknak azt javasoltam, hogy meneküljenek
Rönkösházára.
Thamos összehúzta a szemét.
– Máris grófnéként viselkedsz? Semmi jogod nem volt
hozzá, hogy csak úgy idehívd őket. Máris csordultig telt a
város.
– Sületlenség! – jelentette ki Leesha. – Csak úgy van
esélyünk ellenállni a kráziaiaknak, ha a lehető leggyorsabban
növekszünk. Fel kell töltenünk Rönkösházát. – Mélyet
sóhajtott. – Ha egyáltalán lesz még Rönkösháza azután is, hogy
a hold elfogyott.
Thamos megfogta a kezét, és egészen közel hajolt.
– Semmi szükség rá, hogy fasírtban legyünk egymással,
Papíros Leesha. Szívesen megengedem, hogy innen a kráziai
sivatagig minden tetves paraszt letáborozzon a küszöbömön,
ha cserébe megkapom tőled a válaszokat, amikre szükségem
van.
– A válaszokat? – kérdezte Leesha, bár pontosan tudta, mire
gondol a férfi.
Thamos bólintott.

 847 
 – Hány harcosuk van a kráziaiaknak, és hol állomásoznak?
Mit tudtál meg az elmedémonokról, ami ennyire megrémített?
Bízhatunk-e benne, hogy Bálás úr nem veszteget el
fölöslegesen emberéleteket, amikor harcba száll velük?
Elismersz-e uralkodónak?
Odakint már pirkadt, és mindketten felkapták a fejüket,
ahogy meghallották a gróf kocsijának hangját. Leesha
felsóhajtott.
– Megfontolom a válaszaimat, kegyelmes uram, és
hamarosan meg is kaphatod őket.
A gróf katonás vigyázzba vágta magát, majd feszesen
meghajolt. A semmiből jött formalitás akár ridegséget is
sugározhatott volna, de Thamos mindvégig farkasszemet
nézett Leeshával, és szakállas arcát egy pillanatra sem hagyta
el a pajkos somolygás, ami olyan jóképűvé tette.
– Akkor hát vacsorázzunk együtt! Ma este.
Leesha elmosolyodott.
– A jelek szerint nem véletlenül állsz vadász hírében.
Thamos rákacsintott.
– Szürkületkor érted küldöm a kocsisomat.

Már majdnem felkelt a nap, amikor az ünneplők sora lassan

fogyni kezdett, bár a rönkösháziak közül még ekkor is
rengetegen táncoltak. A Baltások és a Sharumok mágikus
energiákkal telve érkeztek vissza. Démoncsontokból

 848 
embermagasságú kupacot halmoztak fel a Magúrtemető
közepén, és új életet leheltek a lagziba.
Arlen mély lélegzetet vett, és a Zsonglőrök színpadához
sietett. Könnyedén felugrott rá, még a lépcsőre sem volt
szüksége, bár a színpad hat láb magas volt. A zenészek
abbahagyták a játékot, és átengedték neki a terepet. A tömeg
éljenzett, Arlen pedig Renna felé nyújtotta a kezét. Amikor a nő
egyetlen szökelléssel mellette termett, átkarolta a derekát.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – mondta Renna –, de
esküszöm, látom, ahogy glóriaként veszi körül ezeket az
embereket a szeretet, amit irántad éreznek.
– Irántunk – helyesbített Arlen, és gyengéden magához
szorította a nőt. – És igen, olyan, mintha a felkelő napot
néznénk.
– Nem tarthat sokáig, igaz? – kérdezte Renna. – Hiszen
tudjuk, mi vár ránk.
Szeretlek, Tímár Renna. Arlen megrázta a fejét.
– Véres mézesheteink lesznek.
Renna a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Örülök, hogy előbb legalább kitáncoltuk magunkat.
– Igen. – Arlen még egyszer megszorította a nőt, majd
elengedte, hogy a magasba emelhesse a kezét. A tömeg
elcsendesedett, bár ez igazából nemigen számított. Arlen pár
hangrovást rajzolt a levegőbe, a szavai még messze is tisztán
csengtek.
– Szeretném mindenkinek megköszönni ezt a csodálatos
éjszakát – kiáltotta. – Renna meg én senkinek nem szóltunk a

 849 
terveinkről, mégis olyan ünnepséget rendeztetek nekünk,
aminél szebbet nem is álmodhattunk volna magunknak.
Erre hangos tombolás kezdődött, az emberek éljeneztek, és
lábukkal dübörögtek a földön.
Az ég egyre világosabb lett, a fény lassan égetni kezdte
Arlen bőrét. Nem volt számára ismeretlen a hajnalban érkező
fájdalom, de most már tudta, hogyan kell elirányítani az erőt a
bőr felszínéről, elzárni a nap elől, és megőrizni belőle annyit,
amennyit csak lehetséges.
Azért a nap így is felperzselte a rovásaihoz tapadó
maradékot, amitől Arlen úgy érezte, mintha a vonalakat
lángokkal égették volna a bőrébe. Egy időben – nem is olyan
régen – úgy gondolta, a fájdalom azt jelenti, hogy a napfény
kiveti magából. Mostanra azonban megértette az igazságot, és
fürdött a dicsőségében.
Renna élesen felszisszent mellette.
A fájdalom sok mindenre megtanít, Par’chin, mondta egyszer
Jardir, ezért bőkezűen osztogatjuk. A gyönyör nem tanít semmire,
ezért azt ki kell érdemelni.
Arlen megfogta Renna kezét.
– A fájdalom az ár, amit meg kell fizetnünk érte, hogy
kitehessük a lábunkat a napra, Ren. Így gondolj rá!
A nő bólintott, és mélyen beszívta a levegőt. A harcosok is
érezték a nap hatását, mivel azonban az ő bőrükön nem voltak
rovások, és a vérük sem keveredett ichorral, a mágia gyorsan
elégett bennük. Egy darabig idegesen járkáltak fel-alá, és úgy
dörzsölték a fénynek kitett csupasz bőrfelületeiket, mintha

 850 
kiütéseik lennének. Itt-ott szikrák röppentek fel, ahogy a vastag
fekete ruhákra cseppent ichor hangos pukkanással
fel-felvillant. Az egyik Baltás, akire bőven jutott a folyadékból,
egyenesen lángra is lobbant. Arlen éppen odasietett volna
hozzá segíteni, amikor a férfi felkapott egy félig teli
söröshordót, és magára borította a tartalmát. A társai
harsányan pfujolni kezdtek körülötte.
– Legközelebb hagyd meg a sört, inkább körbeállunk, és
lehugyozunk – kiáltotta egy másik Baltás. A többiek
nevetésben törtek ki.
– Mindenki nagyon jó volt hozzánk – folytatta a
mondanivalóját Arlen –, de most már eljött az ideje, hogy
kettesben legyek a feleségemmel. – Renna megszorította a
kezét a szó hallatán, amitől Arlenen kellemes bizsergés futott
végig. – És eljött az ideje, hogy mindenki ismét munkához
lásson. Áttáncoltuk az éjszakát, és igencsak ránk fért, de már
csak tíz hajnal van hátra a következő újholdig, és rengeteg még
a dolgunk. A démonok tömegével jönnek majd elő, és Rönkös
megyének készen kell állnia, hogy visszatapossa őket a Magba,
ahová valók.
Egy nagy kupac démoncsontra mutatott, amint a nap
sugarai éppen elérték őket. A halom egy pillanat alatt olyan
fényes tábortűzzé változott, hogy ránézni is fájt. A Baltások egy
emberként üvöltöttek fel, és emelték égnek a fejszéiket. Még a
Sharumok is az öklüket rázva kiáltoztak.
A hangokat hallva Arlen tudta, hogy a démonhercegeknek
jó okuk van félni. Csakhogy látta már, mit képes előteremteni

 851 
magából a Mag. Ha túl sokat gondolt rá, akkor ő volt az, aki
félt.
Renna megérintette a karját.
– Jól vagy?
Arlen a nő kezére tette az övét.
– Jól vagyok, Ren. Jól vagyok.

– Mindent ideszállítottak – mondta Shamavah, ahogy

visszakísérte őket a szobáikba Smitt fogadójában. Kinyitotta az
ajtót, és megmutatta a nászajándékok gondosan elrendezett
tömegét. A rózsákat annak rendje és módja szerint egyformára
nyírták, és egy ősöreg festett vázába helyezték, az ételeket egy
asztalon állították sorba. A többi asztalra meg a szekrényekre
egyéb kincsek kerültek.
Arlen több mint egy éve élt Rönkösházán, és egyre inkább
kezdte megismerni a Baltásokat, miközben megtanította nekik,
hogyan védekezzenek a démonok ellen. Tudta, milyen
fontosak voltak nekik a tárgyak, amik ebbe a szobába kerültek.
De a büszkeséget is látta az ajándékaikat átadó helybéliek
aurájában. Meg az őszinte hálát és a szeretetet. A… hitet.
Ez utóbbi érintette meg leginkább. Ezek az emberek bármit
megtettek volna, amit kér tőlük, és nem azért, mert csodálták,
hanem mert megbíztak benne. Bizonyított, amikor mellettük
harcolt, és őszintén hitték, hogy soha nem fogja cserbenhagyni
őket.

 852 
 És nem is hagyom őket cserben, fogadta meg némán Arlen. Ha a
démonok újholdkor elfoglalják Rönkösházát, az csak azért lesz, mert
meghalok, amikor az útjukat állom.
Shamavah a rózsákhoz lépett, és a kezébe vette az egyikhez
egy zsineggel hozzáerősített selyempapírt.
– Mindegyiken rajta van annak a neve, aki adta. Konzultálok
Papíros Ernallal, és elkészíttetem a megfelelő
köszönőleveleket, amiket önöknek majd csak alá kell írniuk.
Renna megdermedt, az illata megváltozott. Kezdetleges volt
ez az aurák olvasásához képest, de felfokozott érzékei Arlent
szüntelenül információkkal árasztották el az őt körülvevő
világról. Úgy csapta meg az orrát Renna félelmének szaga,
mint a csizmatalpra ragadt trágyáé.
Megsajnálta a nőt, nem kellett semmiféle képet látnia, hogy
tudja, mi a hirtelen támadt feszültség oka. Mint Tölgypatakban
a legtöbben, Renna sem tudott írni és olvasni.
Arlen elfordult Shamavah-tól, és olyan halkan szólalt meg,
hogy csak Renna hallhatta a maga szintén különlegesen éles
érzékeivel.
– Ne aggódj, Ren, addig megtanítalak leírni a nevedet, és
nemsokára olvasni is fogsz tudni.
A nő mosolyogva fordult felé, illatán hála és szeretet
érződött.
– Valahogyan Garednek is meg kellene hálálnunk, hogy
mellénk állt.
– Igen – bólintott Arlen.

 853 
 – Megtiszteltetés lenne, ha én választhatnám ki a báró úr
ajándékát – szólt Shamavah.
Arlen megrázta a fejét.
– Köszönöm, de ezt inkább magam intézem.
Shamavah meghajolt.
– A nyakék, amit a gróftól kapott, igazán gyönyörű – fordult
Rennához. – Egészen biztos benne, hogy meg kíván válni tőle?
Kezdődik, gondolta Arlen.
Renna a tükörhöz lépett, és ismét megcsodálta az ékszert,
miközben ujjai hegyével végigsimította a köveit. Arlen
érzékelte, milyen örömet okoz neki, és még felesége csendes
sóhaját is hallotta.
Ez azonban csak a búcsú volt. Renna bólintott, és levette a
nyakéket.
– Nincsen rendjén, hogy valaki ilyesmivel hivalkodjék,
amikor mások annyi mindenben hiányt szenvednek.
– Ne becsülje alá, mennyire fel tudja lelkesíteni az
embereket, ha az egyik vezérüket ilyen szépséges holmikban
látják – mondta Shamavah. – De ha tényleg ez az őszinte
szándéka, én magam is szívesen megvásárolom az ékszert.
Fizethetek pénzben, vagy ha úgy gondolja, akár közvetlenül is
juttathatok élelmet és jószágokat a rászorulóknak.
Renna a másik nőre pillantott, és Arlen csodálkozva
állapította meg, hogy őszintén nagylelkűnek találja Shamavah
ajánlatát.
– Megtenné nekünk?

 854 
 Nem az ő hibája, gondolta Arlen. Ez is olyan, mint az olvasás. Ha
a tölgypatakiak tudnának alkudni, nem lenne Tokásé a fél falu.
Shamavah elmosolyodott, és úgy legyintett, mintha egy
semmiségről volna szó.
– Igazán nem jelent gondot. A nyaklánc igen csinos darab, és
könnyedén el fogom tudni adni valamelyik vagyonos
Damajinak, aki majd a feleségének ajándékozhatja.
Arlen elfordította a fejét, és a szemét forgatta.
– Nem jelent gondot – mormogta, hogy csak Renna
hallhassa. – Viszont tálcán kínálja a lehetőséget, hogy a
kráziaiak kereskedelmi kapcsolatokat létesítsenek Rönkös
megyével úgy, hogy a mi jó hírnevünket használják fel hozzá.
Érzékelte Renna hitetlenkedését, aztán csalódottságát,
ahogy a felesége ismét Shamavah-ra pillantott. Úgy tett,
mintha még egyszer megvizsgálná a nyakláncot, aztán súgva
válaszolt; ügyelt rá, hogy a beszélgetés kettejük között
maradjon.
– Akkor ne adjam el?
– Add el, de pénzt kérj érte! – felelte Arlen. – Méghozzá úgy,
hogy az átadáskor azonnal fizessen is ki.
Renna széles mosollyal fordult ismét Shamavah felé.
– Nagyra becsülöm a jó szándékát. Ha átadáskor pénzben
fizet, az tökéletes lesz.
Shamavah bólintott, mint aki nem is számított más válaszra.
– Megfoghatom egy pillanatra?

 855 
 Renna átadta az ékszert, a kráziai nő pedig alaposan
megvizsgálta. Még egy lencsét is illesztett a szeméhez, ahogy a
fény felé emelte a drágaköveket.
– Most hibákat fog találni, és megpróbálja lealkudni az árát –
mormogta Arlen. – Akármit mond, közöld vele, hogy elment
az esze, és fenyegesd meg vele, hogy inkább Smittnek adod el a
nyakéket! Meg fogja duplázni az ajánlatát. Azután kérd annak
az összegnek az ötszörösét!
– Komolyan? – lehelte Renna a mosolya mögül. – Nem
akarom megsérteni.
– Nem fogod – felelte Arlen. – A kráziaiak nem tisztelik azt
az embert, aki nem tud alkudni. A végén aztán állapodj meg
vele a felében.
Renna hümmögve nyugtázta az instrukciókat, aztán
megvárta, amíg Shamavah végez az ékszer vizsgálatával.
– Inkább szép, mint értékes. – Abban felesége éppen a
megfelelő mértékű csalódottságot csempészte a hangjába. – A
gyémántok homályosak, a smaragd szélénél pedig van egy
folytonossági hiány, és az arany sem olyan tiszta, mint otthon,
Kráziában. De talán az érdekesség, hogy az ékszer valaha egy
zöldvidéki gróf tulajdonában volt, segít majd, hogy találjak rá
vevőt. Adok érte száz drakit.
Renna felnevetett, bár az összeg valójában semmit sem
mondott neki.
– Gyanítom, hogy meg kellene vizsgáltatni azt a lencsét. A
világon semmi gond nincs azokkal az ékkövekkel, az arany

 856 
pedig tiszta, mint a hó. Ha nem akar annyit adni érte, amennyit
ér, Smitt egészen biztosan…
Shamavah nevetve hajolt meg.
– Alábecsültem a Par’chin Jiwah Káját. Önnek éles szeme
van. Kétszáz draki.
Renna megrázta a fejét.
– Ezer.
Shamavah felszisszent. Tökéletesen játszotta el a
méltatlankodó vásárlót.
– Azért három ilyen nyakéket is kaphatnék. Háromszáz, és
egyetlen klattal sem több.
– Ötszáz, vagy Smittnek adom el – közölte higgadtan Renna.
Shamavah egy pillanatig szótlanul figyelte a másik nőt, és
Arlen a felfokozott érzékei nélkül is tudta, hogy azt fontolgatja,
érdemes-e tovább alkudoznia. Abban felesége végül meghajolt.
– Semmit sem tagadhatok meg az új Jiwah Kától az esküvője
napján. Ötszáz.
– Hálás vagyok – mondta Renna. – Ebből sok udvarba
kerülhetnek jószágok, és sokan kaphatnak új ruhát.
– Ügyesen alkuszik – állapította meg Shamavah. Arlenhez
fordult, a szeme sarkában mosoly ráncai jelentek meg, az
illatából érezni lehetett a vidámságot. – Nemsokára már arra
sem lesz szükség, hogy a Par’chin tanácsokat adjon önnek.

– Rendben, Wonda, eleget vártam – szólt Leesha. – Gyere ki!

 857 
 – Nem akarok – felelte a lány.
– Baltás Wonda – figyelmeztette Leesha –, ha nem kerülsz
elő azonnal… – A lélegzete is elállt, ahogy Wonda belépett a
szobába Araine hercegné ruháiban.
– A mindenit! – mondta.
– Hülyén nézek ki, mi? – kérdezte keserűen a lány. –
Tudtam.
– Egyáltalán nem – felelte Leesha. – Mesésen festesz. Ha
meglátnak a városban, és az emberek meghallják, hogy ez a
ruha az anyahercegné saját szabójától van, Rönkösházán
mindenki ilyet akar majd magának.
És ez így volt igaz. Leesha nem szívesen ismerte el, de tény
és való, hogy az uralkodó szabásza kitett magáért, amikor
olyan szerény és praktikus ruhát alkotott, mint amilyet a férfi
katonák viselnek, de amiből ennek ellenére sem hiányzott a
határozott nőiesség.
A blúz sötétzöld selymébe borostyánmintát és aranyfonállal
rovásokat szőttek, hogy erősebbnek mutassák lapos mellkasát.
Az ujjak válltól könyékig bővek voltak, az alkarra azonban
feszesen simultak, hogy semmiképpen ne akadjanak bele az íj
húrjába, és könnyedén bele lehessen csúsztatni őket a fából
készült alkarvédőbe. A blúz fölé barna bőrből varrt, belülről
kipárnázott, feszesre gombolt vastag mellény került. Eredetileg
azért készült, hogy kényelmesebbé tegye a mellvért viselését,
elegáns szabásával azonban páncél nélkül is tökéletes
viseletnek bizonyult.

 858 
 A bő szabású, finom, barna gyapjúpantalló a számos
rönkösházi asszony által kedvelt nadrágszoknyákat idézte, és
akár hagyományos szoknyának is tűnhetett, amikor egy
helyben állt benne. Csatában Wonda még egy rugalmas
aranyfa lapokból készült felsőszoknyát is fog viselni, amit úgy
terveztek, hogy ne akadályozza a mozgásban, miközben erős
rovások védelmét kínálja.
A pantalló szára térdtől lefelé szűkebb lett, a feszes csipke a
bokájánál könnyedén csúszott őzbőr csizmájába, ami puhán
húzódott a lábszárvért alatt. Egy ilyen lábbeli könnyedén
ellenállt egy fadémon harapásának, miközben tulajdonosa
szabad lába egyetlen rúgásával összetörhette a lény
koponyáját.
Wonda egy fényes fából készült sisakot csapott a hóna alá,
amire borostyánmintás vonalakból álló rovásokat véstek. Ha a
csizma mégsem törte be egy démon koponyáját, Wonda akár a
fejével is megölhette a magúrt. Ráadásul Leesha látta, hogy
maga is könnyedén elhelyezhet egy elmerovást a sisakon, és a
látás rovásainak is adódik hely a szemek körül.
– És mi lesz a zekével? – érdeklődött Leesha.
– Elajándékoztam mindent, ahogy a gróf javasolta – felelte
Wonda.
– Egyet sem tartottál meg magadnak?
Wonda megrázta a fejét.
– Nem az anyahercegnének dolgozom, nem éreztem volna
helyesnek, hogy a címerét viseljem. Ha te adsz nekem egy
zekét a mozsaraddal, azt felveszem. Ha nem, ez is megfelel. –

 859 
Leemelte az ajtó melletti szögről a rovásos köpenyét, és
átvetette a vállán.
Leesha sűrű pislogásba kezdett. Úgy tett, mintha elmenne a
teáscsészéjéért, de csak azért, hogy titokban megtörölhesse a
szemét.
– Újholdra elkészítem a további rovásokat a páncélodra.
Meg az íjadra is, ha tíz másodpercnél hosszabb időre hajlandó
vagy levenni róla a szemedet.
Wonda a fegyverre pillantott, ami most a húrja nélkül falnak
támasztva várakozott az ajtó mellett.
– El nem tudom képzelni, mit akarsz még az íjammal. Maga
a Rovásember készítette.
– Egyetlenegy rovást sem fogok megváltoztatni rajta –
mondta Leesha. – Csak egy darabka démoncsontot illesztek a
markolatába.
Wonda vágott egy grimaszt.
– Miért?
– Mert Arlen ugyan puszta kézzel is fel tudja tölteni az íj
rovásait, te viszont nem. A csont gondoskodik majd róla, hogy
a rovások folyamatosan aktívak legyenek. Így még a
közönséges nyílvesszők is belemarnak a démonokba, ha ezzel a
fegyverrel lövöd ki őket.
Wonda felhúzta a szemöldökét.
– Igen? Ez jól hangzik… – Hirtelen a fülét hegyezte, aztán
kezével a késén az ablakhoz sietett. Amint kinézett, rögtön meg
is nyugodott.

 860 
 – Csak Darsy az. – Visszafordult Leesha felé. – Egészen
biztos, hogy nem nézek ki hülyén?
Leesha válaszra sem méltatta.
– Légy szíves, nyiss ajtót, amíg én felteszek még egy kanna
vizet!
Egy pillanattal később Darsy a kezét tördelve lépett be a
szobába.
– Tudnod kell valamit, Leesha, és nem fogsz neki örülni.
Leesha felsóhajtott.
– Neked is szép napot, Darsy.
Miután Darsy csak állt ott, és úgy gyúrta a saját kezét,
mintha valami különösen kemény tészta volna, Leesha
megsürgette.
– Elő vele, ha ennyire felzaklatott!
Darsy bólintott.
– A gróf kocsisa visszajött a Magúrtemetőhöz, miután
tegnap hazahozott benneteket, és megivott vagy hat korsó sört.
Pár embernek azt mondta, hogy nincs értelme lefeküdnie,
mivel azt mondtad neki, hogy hajnalban jöjjön vissza a grófért.
– Teremtőm! – sóhajtott fel Leesha. – Hány ember az a pár?
Darsy vállat vont.
– Az emberek pletykásak, Leesha. Ha valaki, te aztán
nagyon is jól tudod. És a te nevedet még azok is ismerik, akik
csak most jöttek a városba. Mostanra ott tartunk, hogy legalább
tíz mérföldet kellene gyalogolnunk, ha olyan embert akarnánk
találni, aki még nem hallott rólad.

 861 
 – Mi köze hozzá bárkinek is, kivel tölti az éjszakát Leesha
asszony? – akarta tudni Wonda.
– Semmi – bólintott Darsy –, de próbálj csak erről meggyőzni
valakit.
Leesha megsimogatta a hasát. Sürgősen csábíts el valakit,
tanácsolta Elona. Méghozzá a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt.
Drámai sóhajjal nézett Darsyra.
– Ne is foglalkozz a pletykákkal, amíg az ispotályban nem
keltenek zavart. Nem is Rönkösházán lennénk, ha az emberek
nem pletykálnának a szerelmi életemről.
Darsy felmordult.
– Neked legalább van olyan.
– Aha – bólintott Wonda.
Darsy úgy pillantott a lányra, mintha csak most venné észre,
hogy ő is a szobában van.
– Gyönyörű a ruhád! Délen szerezted?
Wonda megrázta a fejét.
– Araine hercegné küldte. Tavaly tavasszal meghívott teára.
Ezek szerint megkedvelt.

Arlen lenézett a szokásos délutáni szunyókálásába merülő

Rennára, és halántékon csókolta.
– Mire felébredsz, itthon leszek.
Renna elégedetten szuszogott egyet, majd mosolyogva nyúlt
a karja után. Arlen egy pillanatra odabújt hozzá, aztán

 862 
elhúzódott. Fáradt volt, és szívesen elnyúlt volna felesége
mellett, de nem ért rá pihenni. Erőt merített inkább a vérében
áramló mágiából, kilépett az ajtón, aztán lesietett a lépcsőn, és
sebesen maga mögött hagyta a fogadót. Az emberek
egymásnak mutogatták, ahogy elhaladt mellettük, de olyan
céltudatosan mozgott, hogy senki nem mert az útjába állni.
Arlen szerette azt gondolni, hogy nincs már semmi a nap
alatt, ami megijeszthetné, de Leesha háza felé közeledve érezte,
hogy lépésről lépésre fogy a lelkére ereszkedő békesség. Egész
Rönkösházán Leesha aurájából olvasott a legnehezebben. A
felszínen a nő higgadt volt, mint egy dama’ting, a mélyben
azonban ellentétes érzelmek viaskodtak egymással. Éppen ez
volt az egyik, ami annyira vonzotta benne. Gyakran ő maga is
éppen így érzett.
Ráadásul soha nem volt még olyan zavaros a helyzet, mint
éppen tegnap éjjel, amikor Leesha megajándékozta Rennát a
virágokból font koszorúval. Hihetetlenül kedves gesztus volt –
jócskán meg is lágyította vele Renna szívét –, Arlen azonban
tudta, miféle érzelmek dúlnak a felszín alatt. Ha bárki másról
lett volna szó, lelkifurdalás nélkül megérintette volna egy
darabka mágiával, hogy a lelke mélyére nézzen, de Leesha
esetében ezt egészen gyalázatos cselekedetnek érezte volna.
Egy dolog mások lelkébe nézni azért, hogy meggyógyítsa őket,
hogy segítsen nekik, vagy hogy vezesse és inspirálja őket. Nem
kezdhetett viszont egy olyan nő lelkében kotorászni, aki nem
volt a felesége, bár talán mégis táplált iránta valamiféle
érzéseket.

 863 
 Arlen magyarázatot akart adni mindenre, de maga sem
tudta, hogyan fogjon hozzá. Kívülről nézve Papíros Leeshában
megvolt minden, amit egy férfi csak akarhat egy nőtől.
Gyönyörű volt, okos, kedves, gazdag, önzetlen. Ha azonban
arra került a sor, ez mégsem volt elég. Arlen túl messzire jutott
a sötétségbe vezető úton, és úgy érezte, nem érdemli meg
Leeshát. Olyan nőre volt szüksége, aki nem engedi tovább
haladni ezen az ösvényen, az pedig nem ő volt. És az ilyesmit
egyetlen régi szerető sem hallja szívesen. Ő maga sem vágyott
rá, hogy meghallgassa, hogyan vitte ágyba Jardir Leeshát.
Egy kép jelent meg a lelki szemei előtt, ahogy ezek ketten
egymásba gabalyodnak, és elhúzta a száját.
Tedd magad túl rajta! – figyelmeztette magát. Leesha a maga
útját járja, mint ahogy én is. Ez mit sem változtat azon, ami ránk vár,
és időt sem nyerhetünk vele, ha ilyeneken elmélkedünk.
A ház ajtaja résnyire nyitva maradt, és Arlen már jóval
azelőtt hallotta a beszélgető nők hangját, hogy a verandához
ért volna. Nem állt szándékában hallgatózni, de a füle nem kért
engedélyt, és minden szót tisztán érzékelt.
Leesha összefeküdt Thamosszal? A gondolat is nevetségesnek
tűnt, de Leeshának eszébe sem jutott tagadni a dolgot,
úgyhogy mégiscsak igaz lehetett.
Arlen megrázta a fejét. Nem számít. Semmi sem számít, csak
az újhold.
Mezítláb volt, mégis dübörögve ment fel a veranda
lépcsőjén, hogy tudassa az érkezése hírét, mielőtt még megállt

 864 
volna az ajtó előtt. Hangosan bekopogott, és megvárta, amíg
engedélyt kap, csak azután lépett be.
Darsy, Wonda és Leesha mind döbbenten meredtek rá.
Darsyn és Wondán félelem szagát érezte, Leesha illatával
azonban éppen olyan nehezen tudott dűlőre jutni, mint az
aurájával. Valami újat és különöset érzékelt rajta a visszatérése
óta, de nem tudta megfejteni, mi lehet az.
Ismét elfogta a késztetés, hogy a nő lelke mélyére nézzen,
ezért hálás volt a házba beszűrődő és mágiát szertefoszlató
napsugarakért.
Odabent, mint mindig, most is szagok miriádjai töltötték
meg a levegőt: fűszerek, élő és szárított növények, nyirkos föld
és friss étel kipárolgása keveredett egymással. Leginkább
szalonna ínycsiklandó illata lebegett a szobában. Még ez az
illatorgia sem tudta azonban elfedni a szeretkezés
hálószobából kiszűrődő szagát meg a hányás fanyar bűzét.
Ezek szerint igaz, gondolta Arlen, és igyekezett nem ökölbe
szorítani a kezét. Leeshának persze jogában állt belátása szerint
cselekedni, de Thamos nem állt olyan férfi hírében, aki
különösebben jól bánik a nőkkel. Arlen elszánta magát, hogy
ha a gróf valaha is bántja Leeshát, vagy árt a hírnevének,
felkészülhet rá, hogy gondolkodás nélkül betöri az orrát.
Mély lélegzetet vett. Csak a mágia beszél belőlem. Erősen
küzdött, hogy ezt el is higgye saját magának.
– Jó reggelt, hölgyeim! – Vidám mosolyt erőltetett az arcára.
– A tegnapi látogatásom sajnos nem tartott sokáig. – Leeshára
pillantott. – Válthatnánk pár szót?

 865 
 Leesha pislogott egy sort, aztán megrázta a fejét.
– Hát persze. Kijössz velem a kertbe? Nagyon régen nem
foglalkoztam már vele.
Arlen bólintott, Leesha pedig fogott egy kerti szerszámokkal
teli kosarat, és elindult kifelé a házból. Ahogy beléptek a kert
útvesztőjébe, Arlen még hallotta az odabent maradó Darsy és
Wonda beszélgetését.
– Mit nem adnék érte, hogy méhecskeként zümmöghessek
most odakint a virágok között – mondta Darsy.
– Éppen elegen zümmögnek most körülöttük, Baltás Darsy –
jegyezte meg Wonda. – Ha legközelebb a városba megyünk,
nem szeretnék pletykákat hallani arról, hogy ezek ketten a
kertben sétálgattak.
– Most fenyegetsz engem, te lány? – Darsy hangja egyre
élesebb lett az ingerültségtől.
– Igen – felelte halkan Wonda. – És jobban jársz, ha
komolyan veszel.
Arlen mosolygott magában. Ha bárki más beszélt volna így
vele, Darsy egészen biztosan egy nyaklevessel válaszol.
Viszont még ő sem volt akkora bolond, hogy megpróbáljon
odacsapni Baltás Wondának.
Leesha megállt a kangyökérágyás mellett, és elővett egy
gyomlálókapát.
– Esküszöm, Darsynak favágónak kellett volna mennie.
Sokkal jobban ért a növények pusztításához, mint a
táplálásukhoz.
Arlen bólintott.

 866 
 – És legalább annyira pletykás, mint bárki más a városban.
Wonda éppen most ecsetelte neki, hogy mit tesz vele, ha nem
hallgat a mi kis sétánkról.
Leesháról áradt a jókedv illata.
– Imádom azt a lány! – Ásni kezdett. – Gondolom, az
újdonsült feleséged nem lelkesedne, ha kiderülne, hogy itt
vagy.
– Elmondtam neki, hová megyek – felelte Arlen. – Nem
szívesen indítanám a házasságomat hazugságokkal.
– Hirtelen gondoltad meg magad – jegyezte meg Leesha.
Arlen vállat vont.
– Különös éjszaka volt.
– Igen – bólintott Leesha.
– Ne haragudj, amiért csúnyán viselkedtem veled! – mondta
Arlen. – Nem volt hozzá jogom, hogy úgy felhúzzam magam.
– De igen, volt.
Arlen meglepetten nézett a nőre, aki felemelte az élet szagát
árasztó termőfölddel borított ásóját.
– Én nem kérek bocsánatot semmiért – folytatta Leesha és
azt sem mondom, hogy máshogy cselekednék, ha megint
ugyanabba a helyzetbe kerülnénk. De ha igaz, amit Ahmannról
mondasz, minden jogod megvolt hozzá, hogy úgy felhúzd
magad, ahogy csak jólesik. Sajnálom. Nem akartalak
megbántani.
– Igaz – bólintott Arlen.
– Tudom – felelte Leesha. – Nem mondhatnám, hogy
minden döntésedért odáig vagyok, de nálad becsületesebb

 867 
emberrel még nem találkoztam. – Vállat vont. – Persze úgysem
mész vele sokra, ha megdicsérlek.
– Szóval mind a ketten sajnáljuk, de nem kérünk bocsánatot
– nyugtázta Arlen. – És hogyan tovább?
– Tesszük a dolgunkat, ahogy kell. Holdfogyásig már csak
tíz nap van hátra. Kigondoltál valamiféle tervet?
Arlen összehúzta a szemöldökét. Holdfogyás. Az újhold
kráziai neve. Valamiért megkeseredett tőle a szája íze.
– Sok kis tervet gondoltam ki – mondta. – Nem tudom,
mivel próbálkoznak majd a démonok, szóval ostobaság lenne
mindenféle nagy elképzelésekkel előállni.
– Egyetértek – bólintott Leesha. – Okosak. Talán okosabbak
is nálunk.
– Igen, talán. De lenéznek bennünket, és feleannyira sem
értik a gondolkodásunkat, mint hiszik. Az ösztöneim azt
súgják, hogy egyből megpróbálnak majd lerohanni bennünket.
Akkora sereggel jönnek majd, hogy beleremegnek a hegyek.
Azonnal meg akarnak ölni engem és Jardirt, igyekeznek
szétkergetni a seregeinket, hogy aztán rettegésben tarthassák
azokat, akik életben maradnak.
Leesha megborzongott.
– Gondolod, hogy képesek lesznek megtenni?
Arlen vállat vont.
– Talán. – Felemelte a mutatóujját. – De ha elbuknak, az
emberek felbátorodnak, és sokkal merészebbek lesznek. A
következő fél évben rengeteget erősödhetünk.
– Tehát visszavágunk, ahogy csak tőlünk telik.

 868 
 Arlen bólintott.
– És egyelőre még csak nem is gyanítják, mire vagyok képes.

Leesha később bejárta a várost, régi barátaival és régi

betegeivel találkozott, érdeklődött a hogylétük felől. Úgy volt,
ahogy Darsy mondta. Arlen a legapróbb sérüléseket és a
legjelentéktelenebb betegségeket is meggyógyította az
ispotályban, így minden rönkösházit munkaképessé tett akkor,
amikor a legfontosabb volt.
Azért a Gyógyfüvészek elfoglalták magukat, és minden
ügyesebb férfinak meg nőnek tűt adtak a kezébe, hogy
készítsenek elmerovással ellátott fejpántokat, meg hímezzenek
kezdetleges, ám mégiscsak használható rejtőköpenyeket.
Elbeszélgetett a tanács tagjaival, bár a testület most már
inkább csak szimbolikus volt, kevés valódi hatalommal.
Thamos magisztrátusokat és adószedőket nevezett ki, akik
közvetlenül Garednak voltak kötelesek jelenteni.
Leesha megrázta a fejét. Baltás Gared, Rönkös megye
fővárosa, Rönkösháza bárója. Hát ehhez nem lesz könnyű
hozzászokni.
A város többi lakója dagadt a büszkeségtől a férfi kinevezése
miatt. Rönkösházáról még soha senki nem kapott nemesi
címet, és most mindenki gyorsan elfeledte, hogy Garedet pár
kurta évvel korábban még csak egy erőszakos fiatalembernek
tekintették. Persze gyerekkorában még szerették, jóképű volt,

 869 
erős, mint egy ökör, és Papíros Leesha jegyese, akinek az apja
papírból aranyat csinált. Amikor aztán elváltak egymástól,
Gared hírneve éppúgy odalett, mint az övé, mert Bruna
rákényszerítette, hogy nyilvánosan vonja vissza azt a
hazugságát, hogy megdöntötte Leeshát.
Miután már nem volt a menyasszonya, és az emberek
megbecsülését is elvesztette, Gared minden erejét annak
szentelte, hogy újra kivívja a többiek tiszteletét. Erőfeszítései
felemás eredménnyel jártak: senki sem volt olyan ostoba, hogy
magára bőszítse, de azért ha szembejött, messzire elkerülték.
A rönkösházi csata után minden megváltozott. Gared
elvesztette az apját, márpedig abban mindenki egyetértett,
hogy Steave a születésétől fogva rossz hatással volt rá.
Steave és Elona afférja nem maradt titokban senki előtt,
Gared azonban hősként került ki a csatából, és azóta minden
éjjel kockára tette az életét, hogy megóvja a várost a veszélytől.
Könnyű volt elfelejteni a régi énjét. Sok Baltás talált rá így az
életcéljára, amíg végül mindenki összefogott, és
megbocsátották egymás hibáit, hogy közösen túlélhessék az
éjszakát.
Leesha még azt sem mondhatta, hogy Garedből biztosan
rossz báró válik majd. A gróf nyilván megakadályozza, hogy
visszaéljen a hatalmával, és úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy
kiosztja a feladatokat, és vezeti a Baltásokat. Ha Arlen jól
gondolja, és az embereknek valódi hősökre van szükségük,
akikre felnézhetnek, akkor Gared tökéletesen alkalmas volt a
feladatra.

 870 
 Csakhogy Leesha lelki szemei előtt ismét megjelent a kép a
férfiról meg az anyjáról, és hevesen megrázta a fejét, hogy
kitisztítsa belőle valahogy.
Úgy tűnt, a látvány már örökre vele marad.

Thamos megtartotta az ígéretét, és éjfélkor elküldte érte a

kocsiját. Leesha az ispotályban volt éppen, és sokan látták,
amint beszáll. Az emberek összesúgtak, ő pedig legfeljebb csak
sejthette, mit mondanak egymásnak. Vajon megszólták, vagy
inkább a közeljövőben esedékes újabb nagyszerű lagziban
reménykedtek?
Rönkösházát ismerve valószínűleg egy kicsit mindkettő. Leesha
fújt egyet, és hátradőlt a kényelmes kocsiban. Csak rosszabb
lesz, ha a hasa elkezd duzzadni, és az emberek azt hiszik majd,
hogy Thamos az apa.
El kellett ismernie, hogy a herceg új erődje lenyűgöző.
Egyelőre csak a váza készült el az épületnek, ami egyszer állni
fog itt, ha a magúrok vagy a kráziaiak nem döntik le előbb, de
így is alkalmas volt rá, hogy a számára kiszemelt dombtetőről
megbízhatóan védelmezze a várost. Kihegyezett karókból
készült ideiglenes palánk óvta a munkásokat, akik az alapokat
ásták, és a végleges falakhoz szükséges köveket szállították a
helyükre.
Leeshát az udvaron Lord Arther várta, aki elvezette az
építkezésen dolgozók, a szolgálók és a katonák szállásául

 871 
szolgáló sátrak mellett. Az épület félkész labirintusában Arther
magabiztosan mutatta az utat a már lakható szekció felé, ahol
Thamos átmenetileg berendezkedett. Később, ha a gróf a
végleges lakosztályába költözik, nyilván itt helyezik el a
vendégeket.
Az étkezőben így is az angiers-i uralkodócsalád tagjához
méltó díszes bútorok sorakoztak. Thamos a hosszú asztal
végén várakozott. Éppen Gamon századossal beszélgetett,
amint azonban Leesha belépett, mindketten felemelkedtek a
helyükről, és a százados mélyen meghajolt.
– Örömömre szolgál, hogy ismét láthatom, Papíros asszony.
Elnézését kérem, de távoznom kell.
Amint Leesha bólintott, Gamon már ki is sietett az ajtón.
Thamos kihúzta Leesha székét, majd maga is ismét
letelepedett, miközben egy szolgáló megtöltötte a
borospoharaikat. A gróf egy intéssel elküldte a nőt, aki sebesen
távozott.
– Végre kettesben vagyunk – szólt aztán Thamos. – Egész
nap rád gondoltam.
– Mint ahogy az egész város is – mondta Leesha. – A
kocsisod fél Rönkösházának beszámolt róla, hogy nálam
töltötted az éjszakát.
A gróf felhúzta a szemöldökét.
– Kivágassam a nyelvét?
Leeshának kidülledt a szeme, Thamos azonban hangosan
felnevetett.

 872 
 – Csak tréfálok! – Felemelte a kezét, hogy megbékítse a nőt.
– Bár büntetést érdemel.
– Mire gondoltál? – kérdezte Leesha.
– Ha egy hétig pöcegödröket kell ásnia fizetség nélkül,
legközelebb majd kétszer is meggondolja, mit beszél – felelte
Thamos. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy a szolgáim
kifecsegjenek mindenfélét. – Kacsintott. – Legalábbis ha nem áll
érdekemben.
– És ez nem áll érdekedben? – kérdezte Leesha. – Nem
parádéztatnál végig a városon a kocsidban, és nem ajánlgatnád
nekem a címedet, ha nem gondolnád, hogy a házasságunk
téged is jobb helyzetbe hozna a rönkösháziak előtt.
– Ha tisztességes férfi módjára udvarolok neked, az tényleg
segítene – bólintott Thamos. – Ha megdöntelek, mint egy
fogadós kurvát, az viszont nem. – Megrázta a fejét. – Máris
hallom, mit fog mondani anyám, ha megtudja.
– Nem tudom, miért kellene elmondani neki – jegyezte meg
Leesha.
Thamos kuncogott egy sort.
– Ne áltasd magad, anyámnak annyi kéme van
Rönkösházán, hogy meg sem tudod számolni.
– Mi legyen hát?
Thamos felemelte a poharát.
– Elfogadod, amit kínáltam, Uralkodói Gyógyfüvész leszel,
és együtt dolgozunk Rönkös megyéért. Mindeközben
meghívlak vacsorákra, virágokat küldözgetek neked,

 873 
elhalmozlak drága ajándékokkal, közben szellemes társalgással
és pajzán tréfákkal szórakoztatlak. Azután pedig… meglátjuk.
– És úgy tervezed, hogy ezek a vacsorák a hálószobádban
érnek majd véget? – érdeklődött Leesha.
Thamos elmosolyodott.
– Emlékeztetném, Papíros kisasszony, hogy tegnap éjjel ön
volt az, aki az ágyába rángatott engem, nem pedig fordítva.
Leesha a férfiéhoz koccintotta a poharát.
– Igaz, ami igaz.

Gared a Baltásokat szemlézte éppen a Magúrtemetőben,

amikor Arlen rátalált.
– Jó estét, báró úr! – szólt.
Ahogy Gared feléje fordult, zavarodottság látszott az
aurájában.
– Nem érzem helyénvalónak, hogy így szólít, uram.
– Akkor tábornok úr? – kérdezte Arlen mosolyogva.
– Az éjre, ha lehet, ez még rosszabb!
– Nem jobb, mint az, hogy te meg uramnak szólítasz engem
– jegyezte meg Arlen. – Legalább öt évvel idősebb vagy nálam.
Szóval mi lenne, ha hanyagolnánk a formaságokat? Én
Garednek foglak szólítani téged, te meg Arlennek engem.
A zavarodottság egyenesen félelemmé alakult át. Gared a
fejét kezdte rázni, de Arlen a vállára tette a kezét.

 874 
 – Se így, se úgy nem úszhatod ezt meg, Gared. Vagy
hétköznapi ember vagyok, és akkor miért ne tegeződhetnénk,
vagy én vagyok a nyavalyás Szabadító, akkor meg azt kell
tenned, amit én mondok.
Gared megdörzsölte a tarkóját.
– Hát ha így vesszük, tényleg nincs más választásom.
– Szóval Arlen a nevem.
– Arlen – ismételte Gared.
Arlen a másik férfi vállára csapott.
– Nem égette meg a nyelved, igaz? Gyere velem egy kicsit!
Mutatni akarok valamit.
Gared bólintott, és elvonultak egy csendes helyre, ahol
Renna már várt rájuk Hegyomlással. A nő erősen tartotta a
csődör vastag, fonott bőrből készült kantárszárát, bár úgy tűnt,
az állat végre felhagyott a küszködéssel. Sok időbe és sok
szakadt kantárba került, mire Hegyomlás végre beletörődött,
hogy az ő súlyának legfeljebb egy tizedét kitevő Renna elég
erős hozzá, hogy mozdulatlanságra kényszerítse.
Gared megtorpant a fenséges állat láttán, és halkan
Füttyentett egyet.
– Még nagyobb, mint Éji Táncos.
– Hegyomlás Táncos apja – mondta Arlen. – Soha nem
láttam még másik lovat rajta kívül, akit a te méretedre szabtak
volna, Baltás Gared, és nem hiszem, hogy bárki más elég erős
lenne hozzá, hogy betörje. A Baltásoknak sikerült ráerőltetniük
a nyerget, de egyikük sem volt képes felülni rá.

 875 
 – Ne hagyd, hogy Arlen megijesszen! – szólt Renna, és
Gared kezébe nyomta a kantárszárat. – Hegyomlás igazából
egy cukorfalat. Csak meg kell érteni.
– Igen? – kérdezte Gared. Kinyújtotta a kezét, hogy
megpaskolja a ló nyakát, de Hegyomlás izzó tekintettel fordult
felé, úgyhogy inkább meggondolta magát.
– Igen – bólintott Renna. – Évekre rovások mögé zárták,
pedig arra született, hogy szabadon vágtasson az éjszakában.
– Tudom, milyen az – állapította meg Gared.
– Ne zárd be sehová, és ne tűrd, hogy a saját feje után
menjen, akkor a barátoddá fogad. És a rovásokkal, amiket a
patáiba véstem, egy pillanat alatt betöri bármelyik démon fejét,
amelyik akár csak ferde szemmel néz rád.
– Jól hangzik. – Gared Hegyomlás szemébe nézett. A ló
hátrahőkölt volna, de ha a férfi ereje nem is ért fel Rennáéval,
még így is ő volt a legerősebb ember, akivel Arlen valaha
életében találkozott. Vastag karján kidagadtak az izmok, a
kantárszár pattanásig feszült, de Hegyomlás feje meg sem
moccant, amikor Gared a nyakára fektette kezét. Egy
pillanattal később a csődör újra megnyugodott.
– Nem érdemlem én ezt meg – mondta a férfi.
– Nem te döntöd el, mit kapsz ajándékba – közölte Arlen. –
Tízszeresen is megérdemelted ezt a lovat.
– Nem is csak a lóra gondoltam – magyarázta Gared. –
Hanem minden másra is. A gróf címert készíttet nekem az
embereivel. Nekem! A balfék Baltás Garednek! – Megrázta a
fejét. – Úgy érzem, rögtön rajtakapnak, hogy összevissza

 876 
hazudoztam, és visszazavarnak fát vágni. Meg kell mondanod,
mit vársz tőlem. Mit tegyek?
– Azt várom tőled, hogy légy férfi, és használd a fejedet! –
mondta Arlen. – Ha tetszik, ha nem, most Rönkösháza bárója
vagy. Elsősorban az a dolgod, hogy vigyázz a népedre, és csak
másodsorban lehetsz a gróf embere. Ha olyasmit kér tőled,
amit nem gondolsz helyesnek, kövesd a lelkiismeretedet!
– Nem akarom, hogy ennyi felelősség nehezedjen rám –
jelenítette ki Gared. – Nem vagyok sem okos, sem semmi
ilyesmi, és a lelkiismeretem általában csak bajba kever.
– Nem kell hozzá okosnak lenned, hogy tudd, mi a jó és mi a
rossz – magyarázta Arlen. – Arról meg sokáig tudnék mesélni,
milyen az, ha kéretlenül a nyakadba szakad a felelősség. De az
élet nem igazságos, Baltás Gared. Nem lesz mindig melletted
valaki, aki megmondja, mit kell tenned.

 877 
 22. FEJEZET

Újhold
v. u. 333 ősze
Az újhold első hajnala

ELJÖTT AZ ÚJHOLD, és a barlang szájánál koromsötétség honolt.

A résnél alig szélesebb nyílás sebként húzódott végig egy
elfeledett domb sziklás kiszögellésén. Odabent az üreg
fokozatosan keskenyedett, mégsem ért véget igazán soha,
inkább szűk repedések és alagutak labirintusává alakult át.
Némelyikben egyáltalán nem lehetett haladni, mások azonban
tágas termekbe torkollottak. Ez így ment egészen a világ
közepéig. Ide már a csillagok fényének halvány derengése sem
jutott el, és teljes volt a sötétség.
Ebből a sötétségből aztán valami még sötétebb szivárgott
elő, valami, ami még a fény hiányánál is rettenetesebb volt.
Úgy folyt szét, mint a tinta, olajos feketeséggel vonta be a
barlang talaját, aztán kiáramlott az éjszakába. A domb lába
mentén formák emelkedtek ki belőle, egyre magasabbak lettek,
ágakat növesztettek, majd hat faként öltöttek testet, és mint egy
fogsor vették körül a barlang száját.

 878 
 A barlang közepén cseppkőszerűség formálódott, ami aztán
egy hatalmas tükördémonná alakult át. Vaskos állkapcsában
egyik sor fog tört elő a másik után, végtagjai irdatlan
karmokban végződtek. Néhol érdes, máshol sima teste
kígyóként vonaglott, igazán egy pillanatra sem állapodott meg.
A magúr alaposan körülnézett a barlangban, majd a fal
mellé siklott, és onnan tartotta szemmel a környéket, amíg a
Királyi Társ testet nem öltött.
Kicsi volt és púpos, mintha törékeny teste nem bírta volna el
hatalmas fejének súlyát. Csökevényes szarvai alig tűntek
többnek a szénfekete fejbőréből kiemelkedő két puha, lüktető
púpnál. Karmai és fogai hegyesek voltak ugyan, de a
tükördémon iszonyatos tépőszerszámaihoz hasonlítva
legfeljebb apró tűknek hatottak.
Nem mintha a Társnak szüksége lett volna ilyesmire. A
tükördémonai testét és érzékeit voltaképpen a sajátjai
kiterjesztéseként kezelhette. Az ő szemükkel látott, az ő
mancsukkal gyilkolt, az ő orrukkal szagolt bele a felszín
levegőjébe. Odakint hideg üresség volt az úr, mágiát szinte
nem is lehetett érzékelni, azt minden egyes ciklusban
felperzselte a gyűlölt nappali csillag. Az udvarban forrón izzott
a Magból áradó mágiától sűrű levegő – minden gyönyörűséges
lélegzetvétel túlcsordult az erőtől.
A démon ösztönösen mágiát szívott magába a repedés
kínálta forrásból, ami egyenesen a Maghoz vezetett.
Megtöltötte magát vele, és amikor már nem maradt benne hely
még több varázslatnak, a barlang szájához lépett. Hunyorogva

 879 
nézett fel a halvány csillagfényre, és már érezte is, hogy
valamelyest csökken az ereje – mint amikor az enyhe szellő
elcsen egy leheletnyit a forróságból.
A barlang magasan volt a sziklás domboldalon, előle
tökéletes kilátás nyílt a felszínre. Délnyugaton és északkeleten
nyüzsögtek az emberek, a bolyaik csordultig teltek, ahogy
újonnan talált erejüket élvezték. A Társ még sok mérföldes
távolságból is érezte az összegyűjtött mágiájukat. Egészen
minimális erőfeszítésre volt csak szüksége, hogy belepillantson
a terület felett repkedő széldémonok kezdetleges tudatába, és
újabb információkat gyűjtsön össze.
Az emberek elismerésre méltó eredményeket értek el.
Általában évezredekbe telt nekik, mire ennyi erőt
összegyűjtöttek, főleg, mivel a közönséges démonok sportból
vadásztak rájuk. Ehhez pedig alig egy holdforduló kellett. Az
első jelentéseket – amiket a nem igazán megbízható egyszerű
démonok emlékeiből csaltak elő – közönséges anomáliának
vélte, és két tapasztalatlan hercegecskét küldött, hogy járjanak
utána a dolognak. Az ő beszámolóik már aggasztóbbnak
bizonyultak. Az emberek három bolyban tettek szert ismét a
harci rovásokra és a harci szellemre egyaránt, pedig úgy tűnt,
ezek végleg odalettek már.
Az összegyűjtött erő segítségével az emberek elméje is
formálódni kezdett. A Királynőnek nem állt szándékában
kipusztítani az emberiséget – kinek az elméjéből
táplálkoznának akkor a démonjai? –, de az ilyesféle lázadást
sem tűrhette.

 880 
 A Társ és a Királynő kegyeire éhes hercegek biztosították
felőle, hogy megölik a vezéreket, és szétkergetik az emberek
seregeit, mielőtt más bolyok is feleszmélhetnének. Utoljára azt
üzenték, hogy támadásra készülnek.
Aztán semmi.
A teljes udvar a visszatérésükre várt, de a csend egyre
inkább arra utalt, hogy megtörtént az elképzelhetetlen. Az,
hogy elbuktak, nyilvánvaló volt, de ez önmagában még nem
hozott volna rájuk akkora szégyent, hogy ne térjenek vissza. A
Mag könnyedén visszaállíthatta volna az erejüket, új
démonokat rendelhetett volna melléjük, és hozzásegíthette
volna őket, hogy még nagyobb erővel küzdjenek. De a csend
sokkal baljóslatúbb volt.
Nem egyszerűen elbuktak: elpusztították őket.
A hercegek fiatalok voltak – fivéreikhez viszonyítva
gyengék még –, de így is ravaszak és óvatosak. Teljes
mértékben uralták a mágiát, míg az emberek legfeljebb
játszadoztak vele, mint amikor az ivadékok az első rovásaikat
rajzolgatták. Hogyan győzhették hát le őket így?
A Királynő dühöngött, amikor kétségtelenné vált az igazság.
A leggyengébbtől a legerősebbig minden herceggel
párosodhatott, így mindannyian értékesek voltak számára,
főleg most. A haragja és a zavarodottsága világossá tette, amit
a Társ fivérei már tudtak egy ideje: a Királynő szaporodni
készül, hamarosan felbolydul az udvar, és a hercegek egymást
fogják marni, hogy megtermékenyíthessék a tojászsákját.

 881 
 A Társ gyűlölte a felszínt, és még jobban gyűlölte, hogy
éppen most kellett idejönnie. Az udvarban kellett volna lennie,
hogy a Királynő körül sürgölődhessen, és kordában tarthassa a
riválisait, nem idefent rendeznie a jószágokat, akik elfelejtették,
hogy nem többek közönséges élelemnél. Ám a Királynő azt
követelte, hogy ő maga jöjjön, és bár a szaporodási ciklusnak
ezen a pontján igen zavart volt az elméje, azért könnyedén
meggyötörhette bármelyik démont, amelyik elég ostoba volt
hozzá, hogy ellentmondjon neki – már ha nem ölte meg karmai
egyetlen könnyed csapásával. Tetszése szerint rendelkezett a
Társsal is, ő pedig gyűlölte ezért.
A holdfény nélküli éjszakán vele együtt a tőle sok mérföldre
felemelkedett magúr herceg elméje után kutatott. Hárman
voltak északra, hárman pedig délre; a Társ rábeszélte a
Királynőt, hogy a legnagyobb riválisait küldje vele a felszínre,
akik így engedelmességgel tartoztak neki, miközben leverte a
lázadást.
Kockázatos kaland volt. Minél messzebb kerültek a hercegek
a királynőtől, az annál kevesebb hatalommal rendelkezett
felettük. Minden eltelt órával közelebb kerültek hozzá, hogy
megszeghessék a parancsait – mint ahogyan a Társáét is. A
harc erősebbé és tapasztaltabbá fogja tenni őket, és csata
közben talán megragadják a lehetőséget, hogy egymásra is
lecsapjanak. Egy herceg akár meg is kettőzheti az erejét, ha
egyik riválisa elméjéből lakmározik, így előfordulhat, hogy
valamelyik felbátorodik, és őt is megtámadja. Sőt az sem volt
kizárva, hogy többen összefognak, és együtt csapnak le rá.

 882 
Kevés olyan dolog volt, amiért az erősebb magúr hercegek
hajlandóak lettek volna együttműködni, főleg összeesküvést
szőni egy közülük való démon meggyilkolására, de ha ezzel
megszabadulhattak egy Társtól a párzási időszak közeledtével,
bármire képesek lehettek. A Társ bármelyiküknél erősebb volt,
de nem volt erősebb mindannyiuknál egyszerre.
Mindazonáltal a kockázatok ellenére is jobbnak találta, ha
eltávolítja őket az udvarból. A Királynő felpuffadt a tojásoktól,
és bármikor elkezdhette lerakni őket, amire mindig azonnal
őrült tülekedés kezdődik majd a magúrok között, mert
mindenki elsőnek akar odaférni hozzá.
A Társ ezért döntött úgy, hogy ebből a barlangból fogja
irányítani a csatát. Ezer mérföldes körzetben innen vezetett a
legközvetlenebb út a Maghoz, így könnyedén meríthetett
elegendő erőt, hogy bármilyen támadást visszaverjen, a
foglyokat pedig gyorsan eljuttathatta a személyes
éléskamrájába. Ha arra kerül a sor, itt a Királynő kiáltását is
hamarabb meghallhatja, mint a többiek, és gyorsabban
visszatérhet az udvarba.
Így sem ő lesz először mellette, de a Királynő úgysem
azonnal választ, és nem ez lenne az első eset, hogy a Társnak
meg kell küzdenie más kihívókkal. Vén volt, majdhogynem
vénebb, mint a többiek együttvéve, a mágia a vérében pedig
még nála is vénebb. Sokak elméjéből táplálkozott már, előbb az
apjáéból, a nagybátyjaiéból és a fivéreiéből, aztán a fiaiéból és
az unokáiéból, ahogy egyik párzás követte a másikat. Nyers
erejét ravaszsággal egészítette ki, és sok ezer év tapasztalatából

 883 
meríthetett. Lehunyta a szemét, a koponyája lüktetett, ahogy
megérintette tábornokai elméjét. Ők még nála is
elégedetlenebbnek bizonyultak. El voltak vágva a Mag
mágiájától, és arra kellett hagyatkozniuk, amit el tudtak tárolni
magukban, vagy a résekből meg az alárendeltjeikből
meríthettek. Ennyi elég volt szinte bármi ellen, amivel a
felszínen szembenézhettek, de a saját fivéreik támadásai ellen
nem voltak kellőképpen felvértezve. Mindannyian óvatosnak
bizonyultak, és csak vonakodva osztották meg a gondolataikat
a Társsal.
Ő továbbadta nekik a széldémon kémek érzékeléséből
származó beszámolókat, mire azonnal özönleni kezdtek a
fejébe a többiek jelentései, akik a saját alárendeltjeiktől kapták
az információk sorát. Gyorsan kiválasztották a csatamezőt, és
megkezdték az előkészületeket.
A Társ visszahúzódott a többiek elméjéből, hagyta, hogy a
tábornokai a maguk csapatait irányítsák. Folyamatosan
áramlott az információ, ahogy mindenki tette a dolgát. Szinte
vibrált tőle a levegő.
A Társ ismét az előtte elterülő vidékre koncentrált jól őrzött
barlangja rejtekéből kandikálva kifelé. Hány évszázad is telt el,
amióta utoljára szükségét érezte, hogy a felszínre jöjjön? Most a
saját orrával lélegezte be a föld bűzét, és vele együtt megérezte
azt az illatot, amitől azonnal kicsordult a nyála.
Emberek!
Elég volt egyetlen pillanat, és a Társ máris pontosan tudta,
hol keresse őket – még az alárendeltjei érzékeire sem volt

 884 
szüksége hozzá. A forgalmas utaktól távol eső kis falu ügyesen
rejtőzött el az egyesítéssel óhatatlanul együtt járó vérontás elől,
és bár a rovásai erős védelmet biztosítottak számára, az
elmerovásokat nem ismerték. Éppen olyan könnyedén bújt
bele a falusiak elméjébe, mint ahogyan egy tükördémon vette
volna fel az alakjukat.
Egyetlen parancs elég volt hozzá, és minden férfi, nő meg
gyerek felhagyott azzal, amit éppen csinált, összegyűjtöttek
annyi élelmet és vizet, amennyit csak elbírtak, aztán elhagyták
a rovások által védett falut, és némán elindultak a démon hívó
szavára.
Körülöttük magúrok egész hada nyüzsgött, akiket úgy
vonzott a Társ jelenléte, mint a rovások a mágiát, az emberek
mégis zavartalanul haladtak felfelé a domboldalon a sűrű fák
között. Nemsokára mindannyian ott álltak a barlang szája előtt,
és üres tekintettel bámultak maguk elé.
Innentől már egyszerű volt kiválasztani a vezetőjüket, bár ez
az ember nem tartozott az igazi elmék közé. Minden ellenállás
nélkül botorkált a végzete felé. Az egyik tükördémon
megragadta, ívelt karmával átvágta a nyakát, hagyta, hogy a
test a földre zuhanjon, majd felnyitotta a koponyát, és átadta a
gazdájának.
A Társ vékony karmát belemélyesztette a fejbe, kikaparta az
édes táplálékot, és a szájába emelte. Az étek rágós volt, tele a
fajtára jellemző értelmetlen szükségletekkel és vágyakkal,
csupa olyasmivel, amiket a Társ éléskamrájában lévő
jószágokból már száműztek a tenyésztés során. El is felejtette,

 885 
mennyire más íze van a felszíni ételnek, és kiélvezett minden, a
férfi élete során összegyűlt gondolatot meg érzelmet, ahogy
lenyalogatta a ragacsos folyadékot a fogairól.
A többi emberre nézett – kétszáznál is többen voltak –, és
boldogság töltötte el. Vajon mennyit lesznek hajlandóak fizetni
a fivérei az udvarban, hogy ők is megkóstolhassák a felszínt?
A koponyája hevesebben lüktetett, ahogy még mélyebben
nyúlt az emberek elméjébe, és precíz instrukciókkal látta el
őket. Azok egytől egyik a vállukra vették terhüket, és
átpréselték magukat a barlang hátuljában lévő szűk résen.
Ahogy elhaladtak mellette, rájuk tapasztott egy keveset a saját
szagából, hogy egyetlen másik démon vagy akármilyen lény se
merészelje megzavarni őket a Magba vezető hosszú menetelés
közben.

Késő délutánra járt az idő az újhold előtti utolsó napon. Leesha

csendben figyelte, ahogy Araine uralkodói páncélmestere az
utolsó simításokat végzi Wonda felszerelésén.
Leesha sok álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy az erő, a
gyorsaság és a megtévesztés újabb és újabb szimbólumaival
lássa el a máris erőteljes rovások által védett páncélt. Ha
Wonda megáll majd egy helyben, a magúrok tekintete úgy
siklik le róla, ahogyan a férfiak tekintete siklik egy nő arcáról a
mély dekoltázsára. A páncél ráadásul nemcsak a környezet
mágiáját szívja majd magába, hanem a Wondára támadó

 886 
démonokét is, a démoncsontok pedig, amiket Leesha
bedolgozott a lakk alá, az utánpótlást biztosították, ha a többi
forrás nem lenne elegendő.
Leesha ugyanígy megerősítette Wonda íját és Gared
kesztyűjét, baltáját meg bozótvágóját is. Mindegy, milyen
véleménnyel volt róla, a férfi akkor is ott lesz az éjjel a harc
sűrűjében, és Leesha azt azért pontosan tudta, kinek az oldalán
áll a közelgő csatában. Gared így akár gyémántokat is
összetörhet majd a markában, félelmetes fegyverei
gyilkosabbak lesznek, mint valaha.
De akárhány rovást is készített, a csontok közül csak a
közönséges fadémonokét használta fel. Az elmedémon
kiszáradt karját meg a szarv csonkját gondosan félretette, csak
az apró karmokat használta fel – alig voltak nagyobbak, mint
egy úrinő körméből levágott darabkák a gondos manikűr után
–, hogy a sisakokra kerülő rovásokat ellássák mágiával.
Egyetlen magúr herceg sem lesz képes beférkőzni a
gondolataikba úgy, ahogyan az vele megtörtént.
Beleborzongott, amint felidézte az emléket.
– Lélegzetelállító! – szólt Thamos, aki éppen belépett a
helyiségbe. – A Kéregkatonáim a fogukat fogják csikorgatni az
irigységtől.
Wonda elpirult, és leszegte a tekintetét, mint mindig, ha a
jóképű gróf megjelent. A lány sosem távolodott el messzire
Leeshától, ismerte minden titkát, így a Thamosnál töltött
éjszakákról is tudott. Arról nem is beszélve, hogy Wonda nem
szokta meg azt a fajta figyelmet, amivel a gróf minden

 887 
társaságában lévő nőt elárasztott a külsejétől és az életkorától
függetlenül.
Úgy érzed magad mellette, mintha kettesben lennétek a szobában,
gondolta Leesha, ahogy a férfira nézett, és maga is elfojtott egy
félszeg mosolyt.
– Köszönöm, kegyelmes uram. – Wonda meghajlással
próbálkozott, de a páncélkészítő jókorát rántott a szíjain.
– Ne mozduljon! – mordult rá.
Wonda csak még jobban elpirult, Thamos azonban úgy tett,
mintha észre sem vette volna. – Azt beszélik, hogy úrnőnk még
Baltás Darsynál is bátrabb lesz az éjszakában.
– Majd én vigyázok rá – ígérte Wonda.
– Efelől szemernyi kétségem sincs. – A gróf elmosolyodott,
Leesha azonban észrevette, hogy utána összeszorította a száját.
Valójában a férfinak nagyon is akadtak kétségei, aminek az
lett az eredménye, hogy az elmúlt időszakban hosszas vitákat
folytattak egymással. Thamos egy szűk beugró felé intett a
szemével, ahová aztán be is húzódtak, hogy négyszemközt
beszélhessenek.
– Szeretném, ha átgondolnád – mondta a gróf. – Maradj
mellettem a csatában! A Kéregkatonáim…
– Öt embervastagságú gyűrűvel vennének körül, és nem
hagynák, hogy végezzem a dolgomat – szakította félbe Leesha.
– Nekik is és neked is a démonokkal kell törődnötök, nem
azzal, hogy engem védelmezzetek. – Elmosolyodott. – Wonda
meg én már sokkal régebben csináljuk ezt, mint ti.

 888 
 Thamos savanyú képet vágott, de ennek nehezen tudott
volna ellentmondani.
– Nem csak a démonok miatt aggódom. A kémeim
jelentették, hogy amióta te meg én… hogy az esküvő éjszakája
óta a kráziaiak morognak rád, és fenyegetőznek.
– Erről jut eszembe – mondta Leesha. – Vissza kell adnunk a
Sharumoknak a fegyvereiket, amikor ma este felsorakoznak a
csata előtt.
– Hogyan? – hökkent meg Thamos. – Nem hallottad, amit az
előbb…
– Lényegtelen – vágott a szavába Leesha. – Minden harcra
kész emberre szükségünk van ma éjjel, és a Sharumok már
bebizonyították, hogy fegyvertelenül éppen úgy képesek ölni,
mint felfegyverkezve. A vallásuk tiltja, hogy bárkit
megtámadjanak holdfogyás idején. Csak a démonoknak van
tőlük félnivalójuk. Amint a hold megint nőni kezd, újra átadják
a fegyvereket.
– Megtiltom! – jelentette ki Thamos.
Leesha elmosolyodott.
– Erről már megállapodtunk, kegyelmes uram. Egyetlen
rönkösházi sem fog melléd állni, ha megint le akarod
fegyverezni őket.
Thamos a fejét csóválta, és tehetetlenül felnevetett.
– Lehetetlen egy nő vagy, Papíros Leesha.
– Biztosan nem inkább valamelyik langyos udvarhölgyet
szeretnéd grófnédul választani?

 889 
 Thamos arcára visszatért a ragadozókra emlékeztető
mosoly.
– Még véletlenül sem.

Rojer figyelte, ahogy Labdás Hary magasba emelt karmesteri

pálcájával kitartotta az utolsó hangot. A Zsonglőrök és a
tanoncaik szünet nélkül A holdfogyás dalát gyakorolták, amióta
csak kipihenték magukat Arlen és Renna esküvője után. Ha
Rojer előadása az ünnepen nem adott volna nekik elegendő
lökést, a másnap éjjel megtartott bemutató a védőmezőn kívül
egészen biztosan meghozta a kedvüket.
A legtöbb zenész még nem állt készen. Hary jó tanárnak
bizonyult, gyorsan megtanulta a dalt, és fáradhatatlanul azon
dolgozott, hogy továbbadja, de csak a legügyesebb
Zsonglőröknek sikerült elsajátítaniuk az összetettebb
dallamokat a rendelkezésükre álló idő alatt.
Tegnap este vegyes eredményekkel tették próbára magukat.
Sok Zsonglőr képes volt úgy befolyásolni a démonokat, ahogy
valaha Rojer – megbabonázták, és arra kényszerítették őket,
hogy táncoljanak, a nyomukba szegődjenek, menekülőre
fogják, vagy hogy támadjanak. Ezek a zenészek zavartalanul
járkálhattak fel-alá az éjszakában, ha folyamatosan játszották a
mögöttes dallamot.

 890 
 Improvizálni azonban nem tudtak, és kárt sem tettek a
démonokban úgy, ahogyan arra Rojer, Amanvah vagy Sikvah
képes volt.
Ennek a hatásnak egy részét a puszta hangerő váltotta ki,
amit a trió horamágia segítségével ért el. Rojer azonban
kihallotta a többi Zsonglőr zenéjéből, hogy akármilyen
hangosan is játszanának, a démonok azonnal összeszednék
magukat, amint elhallgatnak. Csak Kendallon érződött, hogy
elérheti a kívánt eredményt, de addig még neki is sokat kellett
tanulnia.
Hary ökölbe zárta a kezét, mire a zenészek tökéletes
szinkronban hallgattak el, egy pillanattal később azonban
máris hangzavar támadt közöttük. Volt, aki a mellette ülővel
kezdett diskurálni, volt, aki a hegedűjét hangolta vagy rakta el
a tokjába.
Hary odaballagott Rojerhez.
– Jól szólt, nem?
Rojer bólintott.
– Ahhoz képest, hogy nem egészen két hetet gyakoroltatok
csak, igen. Imádkozzunk, hogy elég legyen!
Hary felhorkant.
– Egy jó tanács, ha valaha tanítani szeretnél, Rojer. Egy
vállon veregetéssel jobban ösztönzöd a diákokat, mint ha
összeráncolt homlokkal bólogatsz.
Arricknak erről más lenne a véleménye, gondolta Rojer, de
mosolyt erőltetett az arcára, és intett a pihenő zenészeknek.

 891 
 – Nagyszerűek voltatok! Lazítsatok egy kicsit, hosszú
éjszakánk lesz. – Visszafordult Haryhoz. – Ne haragudj!
Mindenki nagyon feszült ma.
– Tényleg annyira szörnyű lesz ez a „holdfogyás”? –
kérdezte a férfi. – Sok újholdat éltem már át, de soha semmi
különös nem történt. Párat még útközben is töltöttem annak
idején, amikor igyekeztem nevet szerezni magamnak a
falvakban.
Rojer vállat vont.
– Lehet, hogy addig vajúdnak a hegyek, amíg végül egeret
szülnek – vallotta be Rojer. – Az éjre is, remélem, így lesz. De
ha Leesha és a Rovásember azt mondják, hogy ma este
előjönnek azoknak az okos démonoknak a rokonai, akiket
megöltek, akkor ez igaz is, és szükségünk lesz minden elérhető
segítségre.
Megigazította a csuklyáját. Leesha elmerovásokat hímzett a
köpeny szegélyébe, ő azonban biztos, ami biztos, a Zsonglőrök
festékével a homlokára is pingált egyet. A többiek követték a
példáját.
– Ez a dalod igazán nagy segítség, sőt még annál is több –
biztosította Hary. – Csalódottnak tűnsz, amiért nem zúzzuk
vele darabokra a kődémonokat, de máris képesek vagyunk
megvédeni magunkat és másokat, arról nem is beszélve, hogy
győzelemre segíthetjük vele a harcosokat.
Rojer megrázta a fejét, bár a zenészek kedvéért továbbra is
mosolygott.

 892 
 – Talán lehettek a mérleg nyelve, de a győzelemhez ennyi
kevés. Semmilyen zene nem bódíthatja el a démonokat, miután
valaki lecsapott rájuk egy baltával.
– Azért nem hinném, hogy a semmiért adtad nekünk ezt a
dalt.
– Mit tehettem volna? – kérdezte Rojer. – Őriztem volna meg
magamnak, amikor a barátaim meghalhatnak?
Hary megrázta a fejét.
– Dehogyis. De a gróf hírnöki állást kínált neked, és ez nem
kis dolog. Sokan akár ölnének is egy ilyen lehetőségért.
Ahogyan volt is már rá példa, gondolta Rojer. Az angiers-i
Zsonglőrök tudták, hogyan ildomos viselkedniük a királyi
család tagjainak jelenlétében, és örömmel fogadták el a felkínált
megbízatásokat, de a Céhházban folyó beszélgetések ritkán
árulkodtak a borostyántrón iránt tanúsított feltétlen hűségről.
Rhinebecket általában inkább ócsárolták a törvényei meg a
kivetett adói miatt.
– A mesteremnek sem vált be különösebben, amikor az
uralkodó hírnöke lett, ha visszaemlékszel.
– Nem Arrick akadályozta meg, hogy a herceg megmártsa a
szerszámát a kedvenc lotyójában – emlékeztette Hary. – Az
ilyesmi lángra lobbanthatja bármelyik férfit, egy uralkodót
pedig még inkább. Szerencséd van, hogy nem botoztak meg.
Rojernek a szeme sem rebbent. Nem lepte meg, hogy Hary
tudja, miért lett kegyvesztett Arrick. A Zsonglőrök hírhedt
pletykafészeknek számítottak, főleg, ha egymásról kellett
terjeszteniük a híreket.

 893 
 – Alkut köthettél volna, mint az embered, Gared, még ha
nem is akartál hírnök lenni – folytatta Hary. – Csak kérnie
kellett, és bárói címet kapott. Báró lett! A hercegség egyre
feljebb tör, figyeld csak meg! És Rönkös megye lesz a
központja. Nem szabad elszalasztanunk a lehetőségeket.
– Na ja – bólintott Rojer –, de mit tett értem valaha is
Angiers? Rhinebecknek egyetlenegyszer potyára állt fel a farka,
és úgy dobta el a mesteremet, mint a szemetet szokás. Tőle akár
éhen is halhattunk volna az utcán. Ki a megmondhatója, hogy a
mi új grófunk nem teszi meg ugyanezt Gareddel, miután véget
értek a harcok?
– Én sem rajongok jobban a hercegért, mint te – felelte Hary
–, de még fiatal vagy, és talán nem ismerted olyan jól a
mesteredet, mint hinni szeretnéd. Én már jóval azelőtt
ismertem, hogy te egyáltalán megszülettél volna, és hidd el
nekem, Mézhangú Arrick világéletében nem törődött senkivel
saját magán kívül. Ha ivott, eljárt a szája, és annyira el volt
szállva magától a pozíciója miatt, hogy gyorsan lefitymálta
azokat, akiket kevesebbnek gondolt magánál. A herceg már
jóval azelőtt ürügyet keresett a kirúgására, hogy rajtakapott
volna téged a bordélyban.
Rojer már nyitotta is a száját, hogy dühösen megvédje a
mesterét, de a torkán akadtak a szavak. Túlságosan is tisztában
volt Arrick jellemhibáival.
– Őszintén szólva – tette hozzá Hary – egyikünk sem igazán
értette, miért foglalkozott veled.
Rojer kuncogott egy sort.

 894 
 – Nem minden csak a táncról meg a dalokról szólt, amikor
eloszlott körülöttünk a tömeg.
Hary bólintott.
– Hát, el tudom képzelni, hogy nem volt sokkal jobb egy
magúrnál, miután megivott pár pohárral, mégis kiállt
melletted, még akkor is, amikor jobbat tett volna a karrierjének,
ha hagy téged a csudába. Emlékszel, amikor Hegedűs Tom
felajánlotta, hogy maga mellé vesz?
– Arrick betörte az orrát – felelte Rojer, majd megrázta a
fejét. – Amúgy sem akartam Tomhoz szegődni. Azt mondta,
azért nyúlkál a tanoncai zsebébe, hogy ne rejthessék el előle a
pénzt, de mindenki tudta, hogy valójában csak taperolni akarta
őket.
Hary ismét bólintott.
– Így igaz, de Tomnak voltak kapcsolatai. Arrick sok
munkát veszített el amiatt a balegyenes miatt. Te is jól
odasóztál Aranyhangú Jasinnek, amikor azon röhögött, hogy
meghalt a mestered.
– Hallottál róla? – kérdezte Rojer, és a meglepetéstől egy
pillanatra még a megingathatatlan Zsonglőr szerepéből is
kiesett.
Hary elnevette magát.
– Hogy hallottam-e róla? Fiacskám, hónapokig mindenki
erről beszélt a Céhben. Lehet, hogy nem vagytok egy vérből
valók Arrickkal, bizonyos szempontból mégis mintha a
kiköpött mása lennél.

 895 
 – Nem tudom, hogy ezt dicséretnek vagy sértésnek
vegyem-e. – Amiatt, hogy megütötte Jasint, céhes
támogatójának, Jaycob mesternek meg kellett halnia, ő maga
pedig Leesha ispotályába került, miután úgy megverték, hogy
a halál leheletét érezte az ajkán. A nő végül meggyógyította, de
Rojer akkoriban is, meg azóta is gyakran úgy érezte, talán jobb
lett volna, ha inkább veszni hagyja.
Hary vállat vont.
– Fogalmam sincs, melyiknek szántam – mondta és
kacsintott. – Ha ő viselné most a te zsonglőrruhádat, a saját
megyéjét választaná.
– Miért telepednék le? – kérdezte Rojer. – A sivatag
démonának lányát vettem feleségül, és a nyavalyás
Szabadítóval cimborálok. Az elsőszülöttemből király is lehet.
Hary egy pillanatig értetlenül meredt rá, próbálta eldönteni,
hogy komolyan beszél-e. Végül elnevette magát, és egy
pillanattal később Rojer is követte a példáját. Jó érzés volt a
halál arcába nevetni, és mindkét férfi elengedte magát, addig
hahotáztak, amíg belefájdult az oldaluk.
Rojer végül felsóhajtott.
– Egyelőre elég, ha azzal foglalkozunk, hogy mindenki
életben maradjon a következő pár éjszaka után is. Ha ez
sikerül, lesz rá huszonhét napunk, hogy azon elmélkedjünk, mi
lenne méltó jutalom számomra az uralkodócsaládtól.

 896 
Renna figyelte, ahogy Arlen a Zsonglőrök színpada felé indul.
A férfi napok óta nem aludt, de makacsul ellenállt, hiába
próbálta győzködni a pihenés fontosságát illetően. Még ma
sem volt hajlandó lefeküdni, amikor pedig a legjobb
formájában kellett lennie.
– Nem pihenek, amíg munka van – jelentette ki, Renna
pedig a hangjából tudta, hogy hiába is vitatkozna vele. Bálás
Arlen legalább olyan makacs tudott lenni, mint bármelyik
öszvér.
Valóban rengeteg munka állt előttük, de alig egy órával
napnyugta előtt nem kis részben éppen Arlennek
köszönhetően mindennel elkészültek. A rovásmezők hálója
itt-ott gyenge volt ugyan, de mindet aktiválták, és
összekötötték őket egymással – mindegyik mező erőt adott át a
többinek. Egyetlen magúr, még egy elmedémon sem teheti be a
lábát Rönkös megyébe, és nem röpülhet el kevesebb, mint egy
mérfölddel fölötte.
Az emberek pisszegve csendesítették el egymást, ahogy
Arlen a színpad közepére lépett. Nem volt jelen Rönkös megye
minden lakója – a legtöbben már elfoglalták a helyüket, és a
munkásokat védelmezték, akik egészen napnyugtáig a
védőmezők gyenge pontjainak megerősítésével lesznek
elfoglalva. De a vezérek mind ott voltak, és Arlen végső szavait
várták.
Tapasztalt, kőkemény Baltások vágták magukat haptákba. A
legtöbben vastag karú férfiak voltak, akikből bőséggel termett
Rönkösházán, sokakról azonban lerítt, hogy távoli helyekről

 897 
érkeztek. Sok száz nő is ott volt, sokan térd alatt szűk szárú
nadrágot és vastag mellényt viseltek, olyat, amilyet Wonda is a
páncélja alatt. A legtöbben íjat hoztak magukkal, és rovásos
nyílvesszőik tollát simogatták úgy, ahogyan máskor a
szeretőjüket. Mindannyian fejpántot viseltek, rajta festett
elmerovással.
Az egyenes hátú Kéregkatonák karcsú lovaik nyergében
ültek. Hosszú lándzsáikra különleges markolatot erősítettek,
hogy szükség esetén dobófegyverként is használhassák őket.
Rövidebb, szúrásra alkalmas lándzsák is lógtak mellettük
könnyen hozzáférhető hámokban. A ragyogó zománcos
páncélt viselő Thamos gróf feléjük magasodott megtermett
dextrariusa nyergében, a ló fából készült vértjeit rovásokkal teli
üveglapok borították.
Kaval Sharumjai, akik időközben visszakapták a lándzsáikat
meg a pajzsaikat, szabályos négyzetet alkottak. Renna
aggodalmasan figyelte őket, tartott tőle, hogy valami bajt
kevertek, valójában azonban ők tűntek a
legfegyelmezettebbnek a jelenlévők közül.
Az egyik oldalon zsebes kötényt viselő Gyógyfüvészek
vették körül Leeshát, a másik oldalon Rojer és Labdás Hary
álltak a Zsonglőrjeikkel. Még Hayes Inkvizítor és a növendékei
is csendben várták Arlen szavait.
– Jó munkát végeztünk ebben a hónapban, felkészültünk a
démonokra! – Arlen hangja mágia nélkül is messzire
hallatszott. A tömeg tapsban és éljenzésben tört ki, majd
amikor elcsendesedtek, a férfi komor tekintettel folytatta a

 898 
mondandóját. – De őszinte leszek, emberek. A démonok
tudják, hogy erősebbek lettünk, és annyian támadnak ránk ma
este, hogy álmaitokban sem gondoltátok volna. Elszánták
magukat, hogy a sárba taposnak bennünket. Ami még
rosszabb, okosan fognak harcolni, ott támadnak, ahol a
leggyengébbek vagyunk, és a legnagyobb kárt tudják okozni,
Mindannyian – célzatos pillantást vetett a kráziaiakra – olyan
csata részesei lesztek, amihez foghatót soha életetekben nem
láttatok. – Tekintetét végigjáratta a téren, olyan volt, mintha
mindenkinek egyszerre nézne a szemébe. – És ezúttal nem
számíthattok rá, hogy én majd megmentelek benneteket.
Erre döbbent mormogás támadt, Arlen pedig hagyta, hogy
szavai elérjenek az emberek tudatáig, mielőtt folytatta.
– Akárhány magúrt megölhetünk, amíg az elméik élnek, az
olyan, mintha esőcseppekkel hadakoznánk. Én ma este
elmedémonokra fogok vadászni, és nem mindig lesz időm a
kisebb összecsapásokkal foglalkozni. – Keményebb lett a
hangja, tekintetében szenvedély villant. – De hiszek benne,
hogy Rönkös megye lakói mindenkinél jobban tudnak vigyázni
magukra. Számíthatok rá?
A tömeg hangos üvöltésben tört ki, az emberek megrázták a
fegyvereiket a fejük fölött.
– Nem okozunk csalódást!
– Csak ne aggódj miattunk, mi még akkor is a fadémonokat
fogjuk kaszabolni, amikor visszajössz.
Arlen felemelte az öklét, az emberek pedig megint
elhallgattak, bár a levegő izzott az energiától.

 899 
 – Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ezen a
helyen állhattam helyt veletek, és onthattam ki töméntelen
magúrvért a kockakövekre a lábunk alatt. Sok jó embert
veszítettünk, és még annál is többen viselik mind a mai napig
az akkor szerzett sebeket. De mindent kiadtunk magunkból,
legyőztük a démonokat, és figyeltük, hogyan égnek el, miután
felkelt a nap. – Ismét a déliekre pillantott. – Kráziai szokás
szerint ez tehát szent föld, és mindannyian egy családba
tartozunk.
Az emberek bólogattak, sokan egyetértőleg morogtak, bár
senki nem mert megszólalni, csak csüngtek tovább Arlen
szavain.
– Több mint háromszáz éve várjuk, hogy eljöjjön a
Szabadító, és megmentsen bennünket a démonoktól. És
miközben vártunk, megfeledkeztünk róla, hogy egytől egyik
erősek vagyunk. Olyan erősek, hogy ha összefogunk, semmi
sem állíthat meg bennünket. A régi Szabadítók sem
egymagukban cselekedtek. Róluk szól a fáma, igen, de esélyük
sem lett volna a sok ezer, nem, sok százmillió hozzátok hasonló
jóember nélkül, akik melléjük álltak. Harcoljatok hát ma este
magatokért és a tieitekért! És amikor holdtöltekor Rönkös
megye még mindig áll, és valaki megkérdezi tőletek, ki a
Szabadító, büszkén húzzátok ki magatokat, hogy őszintén
felelhessétek: „Én vagyok az!”
A tömeg ismét éljenzésben tört ki.
– Szabadítók vagyunk! – kiáltották egyre többen és többen.

 900 
 A kráziaiak ugyan nem csatlakoztak hozzájuk, de a
lándzsáikat a pajzsukhoz ütögetve ők is kivették részüket a
kakofóniából. Láthatólag őket is elvarázsolta a beszéd, amiben
Arlen gondosan elkerülte, hogy bármi olyasmit mondjon, ami
arra utalt volna, hogy ő a Szabadító, vagy arra, hogy Jardir nem
az. Ez a nap nem szólhatott a megosztottságról.
Arlen figyelte, ahogy az energia végigáramlik a tömegen,
elűzve az emberek félelmét, aztán felemelte a kezét, és kivárta,
hogy ismét csend legyen.
– Nem tudom, honnan jön majd a támadás. Arra számítok,
hogy a külső kerületek felől, de nehéz megmondani, ezért itt
gyűltünk össze. Rönkösháza van a háló központjában, és innen
gyorsan odaérhetünk, ahol a legnagyobb szükség van a
segítségre. Az első démonok hamarosan felemelkednek, de az
elmék csak később jönnek, amikor már teljes a sötétség.
Egyelőre tartsátok készenlétben a fegyvereiteket, és figyeljetek
a parancsnokaitokra! Legyetek indulásra készek!
Ezzel könnyedén leugrott a színpadról, és megállt Renna
mellett.
– Elmedémonokra fogsz vadászni? – kérdezte a nő.
– Lehetőség szerint – bólintott Arlen. – Ugyanez vonatkozik
rád is, mint a Baltásokra, Ren. Nem azért hagylak hátra, mert
azt gondolom, hogy nincs meg benned, ami ehhez a csatához
kell, de ha leszáll az éj, gyorsan ott kell lennem, ahol szükség
van rám. Talán olyan gyorsan, hogy még te sem tudsz lépést
tartani velem.

 901 
 A férfi szavai fájdalmasan martak Rennába. Eszébe juttatták,
mit mondott Arlen, amikor annak idején elhagyták
Tölgypatakot: „Vagy haladsz velem az én tempómban, vagy
otthagylak a következő városban.” Renna komolyan vette a
figyelmeztetést, keményen dolgozott, és sok mindent
feláldozott, hogy ne maradjon le. Csakhogy ezúttal ennyi sem
lesz elég. Arlen képes volt rá, hogy köddé váljon, és valahol
máshol öltsön újra testet Rönkös megye területén, ám ehhez
annyi időre sem volt szüksége, amíg ő vesz egy mély lélegzetet,
aztán újra kifújja.
– Sikerülne, ha megtanítanál, hogyan csináljam – mondta
Renna.
Arlen megrázta a fejét.
– Ez nem olyan, mint amikor megtanulod elfogadni a
fájdalmat, vagy azt, hogy hogyan kell földre vinni a rád
támadó démont. Éveken át szívtam magamba a mágiát és
ettem a démonhúst, mire egyáltalán testetlenné tudtam válni,
és utána is hónapok kellettek hozzá, hogy rájöjjek, hogyan
uralhatom ezt a képességet, és hogyan ölthetek újra testet. Ez
még csak olyan, mintha vízen járnék, most viszont olyan erős
áramlatban kell úsznom, ami talán úgy sodor magával, mint
egy gallyat.
Renna összeráncolta a homlokát.
– Nem mondhatnám, hogy jól hangzik.
Arlen megvonta a vállát, és elmosolyodott.
– Hát azt én sem állítom. De megteszem, amit kell, hogy
biztonságban tudjam Rönkösházát. Tudnom kell, hogy te is így

 902 
gondolkodsz. A Baltások erősek, de ha én nem vagyok a
képben, te leszel a legerősebb ember a városban. Ha te nem
állod a sarat, összeroppanhatnak. Ma este nem mehetsz a
magad feje után, nem hadakozhatsz egyedül. Szükségük van
rád.
– Gondolod, hogy nem tudom? – csattant fel Renna. – A
rönkösháziak jók voltak hozzám. Nem is hittem, hogy emberek
ilyen jók lehetnek. Előbb halnék meg, mint hogy
cserbenhagyjam őket.
Arlen megérintette az arcát.
– Ez az a nő, akit feleségül vettem. – Megcsókolta Rennát. –
Ne felejts el lélegzetet venni!
Renna a férfi mellkasába döfte az ujját.
– Te meg ne felejtsd el, hogy ide tartozol közénk! – A
kockakövekre mutatott a lábuk alatt. – Semmi esetre sem az a
dolgod, hogy szembeszállj odalent a világ összes démonával.
Ha magunkra hagysz bennünket, lemegyek utánad, és a
golyóidnál fogva rángatlak vissza. – A nyomaték kedvéért a
férfi lábai közé markolt.
Arlenből nyüszítés és kacagás éles keveréke tört elő. – A
szavamat adom – esküdözött magas hangon. Renna elnevette
magát.

Ez könnyebben ment, mint vártam, gondolta Arlen, ahogy Renna

elengedte. Érezte a nőben viaskodó, a mágia által felerősített

 903 
érzelmek illatát. Az elmúlt hét során Renna jobban uralta a
temperamentumát, mint bármikor, amikor hónapokkal
korábban belekóstolt a mágiába a Tölgypatakból elvezető úton.
„Fekszik neki a házasélet” – mondta volna talán Arlen anyja,
de a változásnak inkább ahhoz lehetett köze, hogy Renna
megtudta, nem maradt titokban, hogy démonhúst eszik. Arlen
maga is könnyebbnek érezte, miután megszabadult ennek a
hazugságnak a súlyától. Eleinte tiszteletből maradt csendben,
azt hitte, Renna maga számol majd be neki a dologról, csak a
megfelelő alkalomra vár. De ahogy teltek a napok és a hetek,
felismerte, hogy egyáltalán nem erről van szó.
Aztán már kíváncsi volt rá, bevallja-e neki Renna valaha
anélkül, hogy rajtakapná. Nem árulta el neki, hogy mindent
tud, próbára téve ezzel a nő ítélőképességét és szerelmét.
Kíváncsi volt rá, mennyire bízhat meg benne. Renna számtalan
rossz döntést hozott már életében. Úgy volt, hogy most tiszta
lappal indul, de napról napra egy hazugságra épített.
Csak most, miután színt vallott Rennának, és kibékült vele,
értette meg, milyen makacs is volt valójában. Túl büszkének
bizonyult hozzá, hogy segítséget nyújtson valakinek, akinek
pedig szüksége lett volna rá, amíg be nem bizonyította neki,
hogy… de mit is? Arlen múltjából sem hiányoztak éppen a
rossz döntések, és soha nem habozott a maga feje után menni.
Mi joga volt hát hozzá, hogy ítéletet mondjon Renna fölött,
amikor ő éppen ugyanígy tett?
– Mi az? – kérdezte a nő, és Arlen csak most döbbent rá,
hogy eddig meredten bámulta.

 904 
 – Semmi – felelte, majd megérintette Renna arcát, és
közelebb hajolt, hogy megcsókolja. – Azt hiszem, talán csak
fekszik nekem a házasélet. – Elmosolyodott, amikor a nő illata
erre megtelt szerelemmel.
Aztán gyorsan elfordult, hogy ezt az illatot és látványt tartsa
meg a gondolataiban. A maga egyszerűségében és
tisztaságában akart elraktározni mindent.
A lovakra Baltás Evin, Szürke Yon meg két Kéregkatona
vigyázott. Az árnyékok egyre közeledtek, a lovak – köztük
Evin saját hátasa is – izgágán toporogtak. Csak Hegyomlás, Éji
Táncos és Ígéret vetette meg a lábát, miközben úgy nézték a
hatalmas farkaskutyát, ahogy egy kutya szokta a macskákat.
Egy angiers-i musztángnak még az éjitoportyánok sem lehettek
ellenfelei.
Gared meg Gamon százados is csatlakoztak hozzá, majd
Arlen biccentésére mindannyian nyeregbe szálltak. Arlen
megszokta, hogy mindenki más fölé emelkedik Éji Táncos
nyergében, most azonban Gared még nála is magasabb volt. A
báró és az óriási csődör még mindig óvatosan közelítettek
egymáshoz, de csatában félelmetes volt az erejük. Ahogy az
emberek felnéztek Garedre, Arlen látta az aurájukban, hogy
bíznak benne, és akármit is gondolt a báróról, biztos volt
benne, hogy nem fogja cserbenhagyni őket az elkövetkezendő
napokban.
Hamarosan megjelent Leesha, Rojer és a gróf is, nyomukban
Rojer feleségeivel meg a néma testőrrel. Az volt a terv, hogy ők
a Magúrtemetőben várják, amíg az Arlenéhez hasonló

 905 
felderítőcsapatok a határt járják, és értesítik őket, hol van rájuk
szükség.
Arlen látta, hogy Thamos nem örül ennek a felállásnak.
Elmosolyodott. A grófnak is megvoltak a maga hibái, mint
mindenki másnak, de jól vezette Rönkösházát. A férfi
tehetséges harcos volt, ha egyszer összeszedte a bátorságát, de
felderítőként több baj lenne vele, mint amennyi hasznot tudna
hajtani. Ellenben később a csatában jól jön majd, amikor nehéz
lovával rohamra indul.
– Sok szerencsét! – mondta Leesha.
Akármilyen nehezen is olvasta a nőt, Arlen rajta is érezte a
heves vágyat, hogy velük tartson. Leesha nem félt semmitől, és
úgy érezte, jobban fel tudná mérni a határnál a helyzetet, mint
a legtöbben. Nem is tévedett, de ma éjjel sokkal többet fog
segíteni azzal, ha a sebesültekkel foglalkozik. Arlen felkészült,
hogy akár vitába is száll vele – aztán jut, amire jut. Ha egyszer
Papíros Leesha a fejébe vett valamit, a Mag sem tarthatta
vissza.
A vitára azonban nem került sor. Akármire is vágyott a szíve
mélyén, Leesha tudta, hogy azzal hajt igazán hasznot, ha
előkészíti az ispotályt, és megvárja, amíg kiderül, hol dúl a
leghevesebben a harc.
Aztán Rojer lépett oda hozzá.
– Egészen biztosan nem akarod, hogy veled tartsak? –
Éppen olyan acélos volt a hangja, mint amikor Rover Marko, a
legendás, rettenthetetlen utazó szerepét játszotta. A körülöttük
állóknak úgy tűnhetett, mintha vagy egy hete folyamatosan

 906 
erről vitatkoznának, pedig a valóságban most először került
szóba közöttük a dolog.
Arlen Rojer szemébe nézett, és megvonta a vállát. Nem adta
jelét, hogy átlát a szitán.
– Gyere, ha akarsz, de nincs sok értelme. Nem lehet tudni,
melyik őrjárat talál valamit. Az lenne a legjobb, ha maradnál, és
várnád a jelet. Gyanítom, hamarosan mindannyiunknak lesz
mivel elfoglalnia magát.
Az őrjáratok a Leesha által készített egyik legjobb
tűzijáték-rakétát kapták, hogy jelt tudjanak adni. A lövedék
szükség esetén sikítva von majd fényes csíkot az éjszakai
égboltra, hogy odaszólítsa a várakozó sereget, ahol szükség
van rá. Különböző színű rakéták voltak hivatottak jelezni a
fenyegetés mértékét, és azt, hogy akadnak-e segítségre szoruló
sebesültek.
Rojernek mégis sikerült meglepnie Arlent.
– Nem, eljövök. Máskor is ültünk már ketten Éji Táncos
hátán.
Amanvah Rojer vállára tette a kezét.
– Férjuram…
– A jiwah-nak nincs szava! – Rojer továbbra is háttal állt a
feleségeinek, csak a fejét fordította félig hátra, ahogyan a
kráziai férfiak gyakorta szokták, ha emlékeztetni akarták
asszonyaikat, hol is van a helyük. Arlen csak pislogott,
meglepte, milyen gyorsan alkalmazkodott a Zsonglőr a
sivatagiak kultúrájához. – Mindketten itt vártok a többiekkel,
én pedig az őrjárattal tartok.

 907 
 Bármilyen fegyelmezett is volt a két nő, nem tudták elrejteni
a felháborodásuk illatát, amiért úgy beszéltek velük, mint a
közönséges dal’tingekkel. Rojer kipárolgása elárulta, hogy
tudta, megfizet még a szavaiért. Ennek ellenére tovább
játszotta a szerepét.
Amanvah Enkidóhoz fordult, ujjai követhetetlen
sebességgel mozogtak. Arlen megtanult valamicskét a kráziai
kézjelekről az Útvesztőben eltöltött idők során, de ezek a jelek
sokkal összetettebbek voltak. A Sarumok csak pár gyors
parancsot osztottak ki ezzel a módszerrel, Amanvah azonban
egy egész beszélgetést folytatott le.
A tagbaszakadt eunuch néha nemet intett, nyilvánvalóan
ellenkezni próbált, Amanvah azonban hajthatatlan maradt.
Enkido végül meghajolt, és Rojerhez lépett. Letérdelt, fejét a
földre szorította, majd felállt. A harcosok szokásos gesztusával
így jelezte, hogy élete árán is hajlandó megvédeni a
kai’Sharumját.
Rojer azonban megrázta a fejét.
– A Damajah azzal bízott meg, hogy az ő vérét óvd, Enkido.
A feleségeimmel kell maradnod.
– Akkor Kaval – szűrte összeszorított fogai között Amanvah.
Rojer elnevette magát, de ez is csak a színjáték része volt.
– Miután meg akart ölni? Kizárt dolog. Tudok vigyázni
magamra. Különben is… – Felemelte a hegedűjét. – Ha bajba
kerülök, úgyis tudni fogsz róla.
Arlen már korábban is észrevette a kapcsolatot – csillogó
szál húzódott a levegőben a hegedű álltartója és Amanvah

 908 
egyik fülbevalója között. Miután a nap lenyugszik, a nő hallani
fog mindent, ami Rojer közelében elhangzik, és a Zsonglőr
ezek szerint tudott erről. Érdekes.
Arlen felugrott Éji Táncos hátára, és lenyújtotta a kezét.
Miután Rojer megragadta, könnyedén felemelte maga mögé a
nyeregbe.
Amanvah közelebb lépett, és a férje felé nyújtott egy színes
selyemmaszkot, ami tökéletesen passzolt a tarkabarka
zsonglőrruhához. A selyembe elmerovásokat és mágikus látás
rovásait hímezték.
– Holdfogyásra szántam ajándékba – mondta Amanvah. –
Hogy ez is vigyázzon nagybecsű férjurunk biztonságára.
A nő illata őszinteséget sugallt. Akármi is vezérelte a kráziai
nőket – és Arlen tudta, hogy náluk ez sosem egyszerű kérdés
ahhoz nem fért kétség, hogy szeretik Rojert.
Ahogy a Zsonglőr felkötötte a selyemkendőt, arcáról eltűnt a
Zsonglőrök szenvtelensége.
– Nekem is adnom kellett volna valamit?
Amanvah megrázta a fejét.
– Holdfogyáskor a feleségek ajándékozzák meg a férjüket. A
férj ajándéka az, hogy épségben hazatér, és épségben megőrzi a
becsületét meg a lándzsáját.
Arlen érezte Rojer félelmének szagát, de a Zsonglőr arca
máris ismét rezzenéstelen lett. Felnevetett, és megmarkolta az
ágyékát.
– Rendben, vigyázok rá.

 909 
 Amanvah nem találta mulatságosnak a mozdulatot, inkább
sarkon fordult, és Sikvah-val meg Enkidóval a sarkában
elviharzott. Rojer utánuk bámult. Arlen élesen megfordította
Éji Táncost, és a menet élén elindult az úton.
– Majd bocsánatot kérhetsz, ha visszajöttünk – mondta
olyan halkan, hogy a többiek ne hallják. – Úgysem eshet
bántódásod két Bálással és Baltás Gareddel az oldaladon.
Rojer Garedre pillantott, és valami villant közöttük. Gareden
harag szaga érződött, Rojeren pedig a szégyené.
Csodás, gondolta Arlen, majd Éji Táncos oldalába
mélyesztette a sarkát, és vágtatva a határ felé indult.

– Miért ide jövünk? – kérdezte Renna, amikor belovagoltak a

Menedék nevű újonnan épült faluba.
Kevesebb mint egy hónappal ezelőtt Arlen és Renna
észrevették, hogy a Baltások ezt a helyet is megtisztították a
démonoktól. Mostanra Rönkös megye legújabb településének
már ezerkétszáz lakója volt, a legtöbben rizoniak, akik elsőként
menekültek észak felé a kráziaiak elől, és Rönkösházát
megkerülve Angiers-ben reméltek segítséget. Ott azonban nem
látták őket szívesen – a város már megtelt menekültekkel, és
újabbakat nem engedtek be.
Amikor aztán Thamos gróf délnek indult a Kéregkatonáival,
felpakolt szekerekkel meg több csordára való jószággal, a
rizoniak százával csomagoltak össze, és szegődtek a nyomába.

 910 
Néhányan még a zsúfolt várost és a falvakat is elhagyták,
remélve, hogy Rönkös megyében jobb élet vár rájuk.
– Ha nekem kellene támadnom, én itt próbálkoznék – felelte
Arlen.
Néhány ház csak félig-meddig állt még, de Menedék lakói
inkább az utcák, a falak és a kerítések építésével foglalkoztak,
hogy mihamarabb elkészüljön a falu védőmezője – az utolsó a
Rönkös megyét körülvevő hálózatban. Minden egyes
védőmező a többitől függetlenül is hatékony volt, amikor
azonban összekötötték őket, képesek voltak megosztani az
erejüket, így a közvetlen támadás alatt álló falvak meríthettek
azokéból, amiket nem fenyegetett veszély. Különösképpen
Rönkösházának a hálózat közepén elhelyezkedő sziklaszilárd
védőmezejéből.
Menedék védőmezeje csak az előző éjszaka kelt életre. A
helyiek hangos éljenzésben törtek ki, és felvillanó fényben
táncoltak az utcákon, amikor az első démon próbára tette, és
visszapattant róla.
Arlen tudta, hogy ez a biztonság törékeny. Rönkösháza
védőmezejét kockaköves utcák, vastag, ősöreg fák és hatalmas
épületek alkották, meg egy elterelt patak, aminek tavacskává
duzzadt a vize. Menedék védőmezeje döngölt földutakból,
sűrű bokrokból, fakerítésekből meg frissen bevetett földekből
állt. A félkész épületek, az egymásra halmozott kövekből
készült falak, a földsáncok meg néhány gyér facsoport ugyan
kölcsönzött némi erőt a védőmezőnek, de ezek aligha fognak
elegendő védelmet nyújtani, ha a démonok felgyújtják a fákat,

 911 
és nehéz köveket dobálnak az építményekre. Egy elmedémon
vezetésével akár egy kisebb magúrcsapat is áttörhet a
védőmezőn, és eláraszthatja Menedék utcáit.
– Talán ők is tudják ezt – mondta Renna. – Talán éppen arra
számítanak, hogy itt leszel, amikor lecsapnak a megye
túlvégén.
Arlen vállat vont.
– Őszintén szólva nekem is eszembe jutott, de mi mást
tehetnénk? Az egész megyébe küldtünk rakétás felderítőket.
Fellövik a jelzést, és ott lehetek, mire a rakéták fénye kialszik.
Addig is…
– A gyenge pontot őrizzük – fejezte be helyette Gared.
Arlen végignézett a menedékieken, sokan közülük túl
fiatalok vagy túl idősek voltak hozzá, hogy igazi segítséget
jelentsenek egy kiélezett csatában, mégis lándzsákkal és
sebtében festett rovásokkal ellátott pajzsokkal a kezükben
álltak készenlétben, hogy megvédjék új otthonukat. Mások
vödrökkel álltak sorban, hogy elolthassák a tüzeket, a
legerősebb férfiak pedig még a lemenő nap egyre halványabb
fényében is a sáncoknál dolgoztak. Minden újabb lapátnyi föld
tovább erősítette a védőmezőt.
Hirtelen mindenki elcsendesedett, amikor a nap egyszer
csak végleg eltűnt a látóhatár mögött, és a földre sötétség fekete
takarója borult. Menedék utcái ragyogni kezdtek, ahogy a
védőmező magába szívta a Magból sugárzó erőt. A faluban jól
lehetett látni, de a sötétség egészen a határig lopódzott.

 912 
 – A magúrok akár az orrunk előtt is felemelkedhetnének,
semmit sem vennénk észre – jegyezte meg Gamon.
Gared megrázta a fejét.
– Ettől nem kell tartani. Leesha olyan rovásokkal látta el a
sisakomat, hogy sötétben is látok. Igazából nem túl sok
mindent tudok kivenni, de a démonok úgy világítanak, mint a
fáklya. Ha ott lennének, látnám őket.
Rojer bólintott, az ő maszkja nagyjából ugyanennyit árult el
neki.
– Meg kell szokni ezeket az érzékeket – mondta Renna –, de
igazad van. Nincsenek démonok a közelben.
– Talán ebben a hónapban nem jönnek – kockáztatta meg
Evin, de ekkor Árny mély hangon morogni kezdett, Arlen
pedig látta, ahogyan társai aurájába bekúszik a félelem.
Mindenkiébe – kivéve Rennát, akinek az aurája inkább
izgatottságról és éhségről árulkodott.
– Megjöttek – szólt a nő –, de még nincsenek közel. Érzem a
szagukat.
– Felkelés közben a leggyengébbek – jegyezte meg Gamon
százados. – Logikus, hogy az íjaink lőtávolán kívül bújnak elő.
Arlen bólintott, bár nem vigasztalta a gondolat. Mély
lélegzetet vett, magába szívott egy kevéske mágiát a
látómezején túlról, és belekóstolt. Valahol a távolban valóban
gyülekeztek már a démonok. Többen, mint amennyit valaha
egy helyen látott, de így is kevesebben, mint amire számított.
Egy pillanattal később már mindenki hallhatta a reccsenő
fák, a szétnyíló föld hangját.

 913 
 – Jönnek! – kiáltotta valaki.
A menedékiek félni kezdtek, megragadták a fegyvereiket, és
hiábavalóan meresztgették a szemüket a sötétben. Néhányan
teljesen összeomlottak, berohantak a házaikba, és magukra
zárták az ajtót… Nem mintha így esélyük lett volna a
menekülésre.
– Dezertőrök! Árulók! – vicsorogta Gamon. – Majd én…
– Maga csak fogja be a száját, és legyen résen! – vágott a
szavába Arlen. – A harc a maga dolga. Ezek csak riadt falusiak.
Senkinek nem lesz jobb attól, ha a sajátjaink ellen fordulunk,
amikor itt csörtetnek a démonok a rovásaink előtt.
A századosnak sikerült megőriznie a higgadtság látszatát,
de az aurája elárulta, hogy dühös, amiért lehordta egy
közönséges falusi polgár, akiről – a gróf számos bizalmas
tanácsosához hasonlóan – úgy vélte, hogy fenyegetést jelenthet
a gazdája uralmára. Arlennek nem állt szándékában tovább
szítani a tüzet, de biztosnak kellett lennie benne, hogy Gamon
és az emberei tudják, hol a helyük. A százados aurája elárulta,
hogy teljesíti a kötelességét, és engedelmeskedni fog. Egyelőre
ennyi is elég volt.
– Lőjük fel a rakétát? – kérdezte Gamon.
Arlen megrázta a fejét.
– Még ne! Lehet, hogy ez csak trükk.
A hangzavar egyre erősödött, és szűnni nem akaró
háttérzajjá vált, valahogy úgy, mint egy forgalmas
csapszékben. Egy darabig így ment tovább, de továbbra sem
pillantottak meg egyetlen démont sem. Rojer, Gared és Renna

 914 
előredőltek, mágikus látásukat erőltették, de még Arlen sem
látta a fényüket sehol.
Vajon mágiával leplezik a közeledésüket?
– Inkább támadnának, és esnénk túl az egészen. – A ricsaj
olyan hangos lett, hogy Rojernek már kiabálnia kellett, ha azt
akarta, hogy meghallják.
– Csak fel akarnak bosszantani bennünket – mondta Gared.
– Sikerült – állapította meg Rojer.
– Nyugalom! – Arlen rajzolt egy rovást a levegőbe, hogy
kiabálás nélkül is tisztán hallatsszanak a szavai. A többiek
valamelyest felengedtek, ahogy érzékelték a higgadtságát.
Nem bánta volna, ha ugyanilyen könnyen csillapítani tudja a
feszítő görcsöt a saját gyomrában is.
Az orrlyuka kitágult, ahogy hirtelen fanyar szag csapta meg.
Pár pillanattal később a fák közül felszálló füst fojtogatni
kezdte a védőket, akiknek az egyre erősebb narancsszínű
fénytől hamarosan már a szemük is káprázott. Még Arlen
mágikus látása is homályosabb lett.
– Ki akarnak füstölni bennünket? – Gared hangosan
köhögött.
– Valószínűbb, hogy csak a támadásukat álcázzák – jegyezte
meg Gamon.
Arlen nem szólt egy szót sem, inkább ismét beszippantott
egy kevés mágiát, és érzékelte, hogy a füst leple alatt
lángdémonok közelednek, vidáman felgyújtva mindent, ami az
útjukba kerül.

 915 
 A fadémonok általában kordában tartották a
lángdémonokat, és azonnal megölték őket, amint beléptek az
erdőbe. Most azonban egy elme hatása alatt álltak, és azonnal
átengedték a területüket, hogy a lángdémonok olyan tűzvészt
okozhassanak, ami végezhet fél Rönkösmegyével anélkül,
hogy a démonoknak egyetlen karmukat is mozdítaniuk
kellene.
A tűzköpet nem hatolhatott át a védőmezőn. A határon tűz
terjedését akadályozó sávot alakítottak ki a fás területen
fellobbanó hétköznapi lángok ellen, olyan rovás azonban nem
létezett, ami megóvhatta volna a menedékieket attól, hogy
megfulladjanak a füstben.
– Garednek igaza van. – Arlen az eget fürkészte, de máshol
nem látott füstöt felszállni. – A szélirány miatt választották ezt
a helyet. – Készítsétek az íjaitokat! – kiáltotta, és a menedékiek
azonnal engedelmeskedtek.
Miután olyan sokáig éltek abból, amit a földek adtak nekik, a
legtöbb helybéli gyakorlott vadász volt. Ami azt illeti, annyian
bántak jól az íjjal, hogy nem is jutott mindenkinek rovásos
nyílvessző. A kovácsok már öntőformákat használtak, de így
sem tudtak elég gyorsan dolgozni. Végül minden íjász csak
három rovásos nyílvesszőt kapott. Sokan a tegezükben lévő
többi lövedék hegyére is rámásolták a szimbólumokat, de nem
minden Rönkös megyei értett a rovásvetéshez. Arlen úgy
számolt, hogy ezeknek a rovásoknak legfeljebb a fele ér majd
valamit, és azok is csak félig-meddig lesznek hatékonyak.
Minden lövésnek célba kellett találnia.

 916 
 Yon, Evin és a Kéregkatonák leszálltak a nyeregből, és
maguk is felajzották az íjaikat. Az ő tegezeik tele voltak rovásos
nyílvesszőkkel, és a lovaik nyeregtáskájában még utánpótlást
is tartottak. Mindannyian kiváló lövészek voltak, de a füstben
és a sötétségben az ő képességeik is haszontalannak
bizonyulhattak.
Arlen hangrovásokat rajzolt a levegőbe, hogy a határ
mentén biztosan hallják a szavait.
– Arra kérek mindenkit, hogy bízzon bennem. Végeznünk
kell a lángdémonokkal, mielőtt megfulladunk a füstben. –
Elhallgatott egy pillanatra. – Márpedig ez azt jelenti, hogy el
kell hagynunk a védőmezőt, és ki kell mennünk az erdőbe.
Mindenki győződjék meg róla, hogy rendben vannak a rovásai,
és hogy a legjobb nyílvesszőit tartja készenlétben.
– Na, azt már nem! – kiáltotta valaki.
A legtöbb menedéki egyetértett vele. Együttes aurájuk
fellobbant a félelemtől.
Meglepő módon végül Gared lépett közbe.
– A rönkösházi csata idején nem volt semmiféle védőmező!
– mennydörögte a tagbaszakadt baltás. – Ha most elbújunk
mögötte, máris befellegzett az egész megyének! Ha harcolni
akartok az otthonaitokért, ki kell lépnünk a puszta éjszakába!
A másik lehetőség, hogy elbújtok az ágyaitokban, és várjátok,
amíg ott kapnak el benneteket.
Arlen mosolyogva nyugtázta, hogy a tömeg aurájában
lassan az elszántság is megjelent a félelem mellett. Garedre

 917 
pillantott, akiből áradt az iránta érzett megingathatatlan
bizalom.
– Köszönöm, tábornokom! Magam sem mondhattam volna
jobban.
Gared aurája… elvörösödött.
– Neked kell vezetned őket, Gared – mondta aztán. – Van
még egy ütőkártyám, és ironikus bár, de a védőmezőn belül
kell maradnom, hogy kijátszhassam.
– Mi ironikus? – kérdezte Gared, aztán megrázta a fejét, és
az aurájából el is tűnt a zavarodottság nyoma. – Nem számít.
Ha azt mondod, hogy vonuljak egyenesen a Magba, akkor már
kapom is a lábam a nyakamba.
Arlen a vállára csapott.
– A lángdémonok még mindig messze járnak az erdőben. A
közelükbe kell kerülnötök, hogy meglepetésszerűen csapjatok
le rájuk. Sem az időnket, sem a nyílvesszőket nem
pazarolhatjuk.
Gared köhögött egy sort.
– Az íjakkal nem sokra megyünk ebben a füstben. Hogyan is
láthatnánk, mire lövünk?
Arlen maga is lecsusszant a nyeregből, csupasz lába alatt
érezte a védőmező lüktetését.
– Ha elfoglaltátok a helyeteket, én majd megmutatom a
célpontokat. Ügyelj rá, hogy senki ne lőjön, amíg nem adok jelt.
Gared bólintott, és kivezette a többi felderítőt meg Menedék
legjobb íjászait a homályba. Alig távolodtak el, amikor egyik a
másik után, sorra eltünedeztek a füstben.

 918 
 Arlen mélyet lélegzett, több erőt szívott magába, mint
amennyit valaha merészelt – egész Rönkös megye teljes
védőmezejéből merített. Érezte, ahogy a mágia égeti odabent,
és tudta, hogy nem tarthatja magában sokáig, különben
felemészti.
– Kapaszkodjanak! – szólt hátra a menedékieknek, ügyelve
rá, hogy a hangja mindenkihez eljusson. Aztán felemelte két
ujját, és a hő meg a levegő rovásait rajzolta a semmibe, formát
adva a kibocsátott energiának. Egyszerre irdatlan szél támadt,
elsöpörte a füstöt, és úgy fújta el a lángokat, mintha egy
születésnapi torta gyertyái volnának.
Arlen megszédült, ahogy a mágia átszáguldott a testén, de
nem vesztegethette az időt. Ismét mágiát merített a
védőmezőből, ezúttal olyan rovásokat aktivált, amelyek
ragyogó fehér fénnyel töltötték meg a levegőt, és ideiglenesen
nappallá változtatták az éjszakát. Azonnal láthatóvá váltak a
lobogó szemű és szájú lángdémonok, amint a hirtelen támadt
világosságtól megriadva, döbbenten álltak egy helyben.
Arlen ezúttal meg is tántorodott, amikor elhagyta a mágia.
Renna azonnal mellette termett, és megragadta az egyik karját.
Egy pillanattal később Rojer a másikat is elkapta.
Amint visszanyerte az egyensúlyát, Arlen még egy kevéske
erőt szívott magába, hogy a hangja eljusson az íjászokig.
– Lőjetek!

 919 
 23. FEJEZET

Csapda
v. u. 333 ősze
Újhold első éjszakája

ROJER HALLOTTA AZ ÍJAK HÚRJAINAK CSATTANÁSÁT, és a

lángdémonok sikítását, ahogy a Rönkös megyeiek végeztek
velük. A Zsonglőr még nem szokott hozzá a mágikus látáshoz,
amit az új maszkja tett lehetővé, de egy pillanattal korábban
Arlen még olyan fényesen ragyogott mellette, mint a nap. Most
már halvány volt. Halványabb, mint az egyszerű emberek.
– Vissza a védőmezőbe! – parancsolta egy pillanattal később
Arlen. – Most! – Szinte teljesen elveszett a fénye, és még inkább
tovaszállt az ereje. Már teljes súlyával Rennára és Rojerre
nehezedett. A Zsonglőr megbotlott, de Renna olyan könnyedén
tartotta meg mindkettejüket, mintha egy kisgyerekkel lett
volna dolga. Rojer egy macska fürgeségével nyerte vissza az
egyensúlyát.
Ahogy felnézett, megpillantotta az első diadalmas
tekintettel visszatérő menedékieket.

 920 
 – Szedd össze magad! – szűrte a fogain keresztül. – Nem
tudom, – mi történt veled, de ezeknek az embereknek nem
szabad ilyen állapodban látniuk.
– Ne merj így beszélni… – kezdte Renna, de Arlen a szavába
vágott.
– Nem, igaza van. Csak kell egy pillanat, hogy… – A lábánál
ragyogó vibrálás egyszerre beáramlott a testébe, és újra
megtöltötte fénnyel. Ismét kihúzta magát, és távolabb lépett a
segítőitől. – Tessék.
A menedékiek újra elfoglalták a helyüket a határvonalnál,
Gared és a felderítőcsapat többi tagja pedig anélkül tért vissza
Arlenhez, Rennához és Rojerhez, hogy észrevették volna a
gyenge pillanatot. A távolban az eldőlő fák recsegése és az
összetört kövek földrengető moraja tovább folytatódott.
– A Magba is, mit művelnek ezek? – kiabálta túl Gared a
ricsajt.
– Csapda – felelte Rojer. – Távolabb csalogatnak bennünket.
A golyóbisaimat tenném fel rá.
– Mit csináljunk? – kérdezte Gared.
– Mi nem fogunk csinálni semmit – közölte Arlen. – Én majd
odamegyek, és megnézem.
Renna a fejét rázta.
– Együtt megyünk oda – jelentette ki, és szigorú tekintettel
meredt a férfira. – Bálás Arlen, egy pillanatig se hidd, hogy
elengedlek egyedül.

 921 
 – Az aztán holtbiztos, hogy senkit sem vagyok hajlandó
magammal vinni! – jelentette ki Arlen. – A közönséges
démonok nem tehetnek kárt bennem, Ren. Nem lesz baj.
– Pedig az a tükördémon kárt tett benned – jegyezte meg a
nő. – Az elmedémon meg még inkább.
– Igen, de most már tudom, hogyan tehetek én is azonnal
kárt bennük.
– Eggyel bántál el – emlékeztette Renna. – Azzal is csak
azután, hogy mögé lopóztam a rovásos köpenyedben, és hátba
szúrtam. Ki tudja, hányan vannak odakint ma éjjel?
– Talán nem is nekünk állítanak csapdát – szólt közbe Rojer.
– Hanem egyenesen neked.
Arlen üres. tekintettel nézett rá.
– Igaza van – bólintott Renna. – Amint kilépsz a
védőmezőből, úgy világítasz, mint egy lámpás a sötétben. Egy
szemvillanás alatt rád rontanak.
Rojer az ajkába harapott. Ne mondd ki, ne mondd ki, ne mondd
ki!
– Majd én megyek – szólt, bár abban a pillanatban el is
átkozta magát érte.
Mindenki meglepetten kapta fel a fejét, és Rojer meg is tudta
érteni őket. Nem éppen a bátorságával vívott ki ismertséget
magának, de most nem volt más lehetőség. Büszke volt a
mágiára, amit A holdfogyás dalával adott vissza a világnak, de
miután látta, mit tett az imént Arlen, nem maradt felőle
kétsége, melyikük halálával érné kisebb veszteség a megyét.
Arlen csak a fejét rázta.

 922 
 – Nem is biztos, hogy a mágiád hatással lesz egy
elmedémonra. El tudod érni, hogy egy macska egész nap egy
fénysugarat kergessen, és a közönséges magúrok nem sokkal
okosabbak egy macskánál, de egy embernél már hiába
próbálkoznál ezzel a trükkel.
Rojer rántott egyet a vállán.
– Az embereket is el lehet vakítani, ha a szemükbe
világítasz. És talán nem jól hallottam, amikor Renna az imént
azt mondta, hogy Leesha köpenyével sikerült becsapni az
elmedémont is? – Megragadta tarka köpenyének szegélyeit, és
megperdült a tengelye körül, hogy a szétterülő ruhadarabon
láthatóvá váljanak a rovások.
– Rojer, nem engedhetlek… – kezdte Arlen.
– Nem, én nem engedhetlek téged – vágott a szavába Rojer.
– Lehet, hogy nem tudok egy kézmozdulattal erdőtüzet
eloltani, de ennyire azért én is képes vagyok.
– Együtt képesek vagyunk rá – közölte Gared, és odalépett
mellé. – Veled tartok. A köpeny, amit Darsy készített nekem,
nem olyan szép, mint a tied, de még soha nem hagyott cserben.
– Leginkább azért, mert jóformán alig használtad. – Rojer
nemet intett. – A te helyed a katonáid mellett van, tábornok úr.
Gared a földre köpött.
– Igazi kis pöcs tudsz lenni néha, Rojer, de itt zabáljon fel a
Mag, ha hagyom, hogy egyedül odamenj.
Rojer érezte, hogy elszorul a torka, de az arca rezzenéstelen
maradt. Legszívesebben vitatkozott volna még egy sort, de

 923 
igazság szerint nagyobb biztonságban érezte magát Gareddel,
mint azt szívesen bevallotta volna.
– Én is jövök! – jelentette ki Renna, majd előhúzta saját
rejtőköpenyét az Ígéret hámján átvetett zsákból, és a vállára
kanyarította.
– Ren! – Arlen hangjából könyörgés hallatszott, ahogy
elkapta a nő karját.
Renna megfordult, és farkasszemet nézett vele.
– A te szádat hagyták el a szavak. Nem tudsz minden
aprósággal te magad foglalkozni. Elmedémonokra kell
vadásznod, az én dolgom pedig az, hogy megvédjem az
embereket, amíg te nem vagy ott.
Arlen a feleségére nézett, és gyengéden az arcára tette a
kezét.
– Vigyázni fogok, és élve hozom vissza őket – mondta
Renna.
Arlen végül bólintott, aztán szorosan átölelte a nőt, és
szenvedélyesen megcsókolta.
– Hékás! – mordult fel Gared. – Kíméljetek meg bennünket
ettől az ifjú házas cukormáztól!

Leesha Amanvah-t méregette, ahogy a nő Sikvah társaságában

a Thamos sátrában lévő egyik selyemmel bevont heverőn ült,
miközben néma védelmezőjük karba font kézzel mellettük állt.

 924 
 A gróf azért emeltette a sátrat a Magúrtemető egyik szélén,
hogy itt várhassa a jelentéseket, és innen irányíthassa a
csapatait. Szokás szerint az uralkodói pompa és a vagyon
minden kellékét felvonultatta. Odabent a falakon díszes
kárpitok lógtak, a földre vastag, puha szőnyegeket terítettek le.
A nehéz fából készült, fényesre lakkozott bútorokat számtalan
arany berakás meg finom ötvösmunka ékesítette. És Thamos
persze a trónját is magával hozta.
Csakhogy a hatalom jelképeivel együtt jártak az etikett által
előírt formaságok is. Ha Amanvah és Sikvah ellenségeknek is
számítottak, azért mégiscsak hercegnők voltak, a kráziai
uralkodó véréből valók. Státuszuk megkövetelte, hogy ehhez
méltóan is kezeljék őket, bejáratosak voltak tehát Thamos
sátrába, és mindig megkapták a kellő tiszteletet. A
szolgálatukba állított nemesi születésű fiú rémülten szaladgált
fel-alá, hogy teljesíthesse Sikvah minden pattogós parancsát –
és ha ez nem lett volna elég, a nő ráadásul folyamatosan
kárhoztatta a lassúsága miatt.
Amanvah egy idő után letérdelt a heverő elé a földre, és
félrebillentette a fejét.
Rojert hallgatta.
Leeshát bosszantotta a gondolat. Amanvah meg akarta ölni
őt, Rojer mégis mindenről tudósította, miközben ő és Thamos
sötétben maradtak. Akárkit is vett feleségül a Zsonglőr, ő
töltötte vele az elmúlt két év szinte minden napját. Hogyan
bízhatott meg hát jobban ebben a két nőben, mint benne?

 925 
 Nekem is kellett volna titokban egy ilyen rovást vésnem Gared
sisakjába, gondolta, mire azonnal lelkifurdalása támadt. Mi joga
lett volna így beavatkozni Gared privát szférájába?
Nem. Megrázta a fejét. Ilyet a dama’tingek csinálnak. Inkább
váljék belőlem Elona, mint hogy az ő módszereiket alkalmazzam.
De a Teremtőre is, olyan jó lett volna hallani, mi történik!
Amanvah hirtelen felszisszent, és elkezdett sebesen hadarni,
szavai között rengeteg volt a káromkodás. Olyan gyorsan
beszélt, hogy Leesha nem tudta követni, mit mond, és a nő
ráadásul semmiféle dama’ting trükkel nem is próbálta leplezni
nyilvánvaló haragját. Sikvah döbbenten pillantott rá, Amanvah
pedig felpattant, és fel-alá kezdett járkálni, miközben egyre
csak folyt belőle a szó.
Leesha nem bírta tovább.
– Mi az? Mi történt?
Amanvah ránézett, egy pillanatra elhallgatott, alaposan
megválogatta a szavait.
– Nagytiszteletű férjuram bátor, de ostoba.
– Ezt többé-kevésbé mindannyian elmondhatjuk magunkról
– jegyezte meg Leesha.
Amanvah bólintott, vett egy mély lélegzetet, és visszanyerte
a dama’tingekre jellemző nyugalmát.
– Ez Everam akarata.
– Rojer jól van? – kérdezte Leesha.
Amanvah legyintett.
– Egyelőre. Önként jelentkezett, hogy kimegy az éjszakába.

 926 
 – Miért? – Leesha nem olyannak ismerte Rojert, mint aki
saját jószántából ilyesmire vállalkozik.
– A jelek szerint úgy hiszik, hogy a démonok megérzik a
Par’chin erejét, ha elhagyja a védőmezőt. Így hát ő inkább
nagytiszteletű férjuramat, a félnótás Garedet meg a saját Jiwah
Káját küldte ki az éjszakába felderítőnek. – Amanvah egyik
szemöldöke felkúszott a homlokára, de mivel a fátyol eltakarta
az arcát, Leesha nem tudta, mire vélje a gesztust. – Még a neve
is bátorságot jelent, de másoknak parancsolja meg, hogy
hagyják el a védőmezőt, amikor ő maga fél megtenni. Ezek
szerint valójában gyáva.
– És akkor mi vagyok én, aki itt várok a védőmező kellős
közepén? – kérdezte Thamos.
Minden tekintet a gróf felé fordult. Leesha látta a
feszültséget a szemében, és felidézte, ahogy a férfi az első este
ott feküdt mellette az ágyban. Aztán eszébe jutottak Darsy
történetei arról, hogy a gróf mennyire retteg a démonoktól, és
hogy a félelem legyűrése utáni vágya miként vezetett
váratlanul bátor cselekedetekhez. Thamos tartott tőle, hogy
gyávának fogják bélyegezni, és elveszíti a népe megbecsülését.
– Egy vezérnek hátra kell maradnia, hogy irányítani tudja a
csapatait.
Amanvah felmordult, és lekicsinylő pillantást vetett a
férfira.
– Szentséges atyám sem a trónján ücsörög naplemente után,
mégis ő a legnagyobb vezér, akit a világ valaha is ismert. Ön

 927 
chin, számítottunk rá, hogy gyáva, de a Par’chinről azt
mondták, hogy ő más.
Thamos fortyogott a dühtől, láthatólag egy hajszál
választotta el tőle, hogy ordítani kezdjen, márpedig abból
semmi jó nem származott volna.
Leesha kettejük közé lépett, és a dama’ting szemébe nézett.
– A kellő tisztelettel, Amanvah, a saját szememmel láttam,
amikor atyád ugyanígy előreküldte az embereit, mi több, a
saját fiait, hogy legyenek a felderítői az éjszakában. Tudom,
hogy aggódsz a férjedért, de Rojer sok százszor járt már éjjel a
védőmezőn kívül. Nem lesz semmi baja.
– Hogyan állíthatod, hogy tudomásod van valamiről, amit
még a kockák sem árulnak el? – kérdezte Amanvah.
– Nem állítom – felelte Leesha. – De hiszem, hogy így lesz.
A dama’ting egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán
bólintott.
– Ez Everam akarata.
Mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa magát, majd
elvonult a sátor egyik sarkába, letérdelt, és tovább fülelt.

Rojer az egészséges kezében tartotta a hegedűt és a vonót,

ahogy kilépett a pőre éjszakába. Bízott benne, hogy a köpenyek
megvédik őket. A jobb kezét szabadon tartotta. Három ép ujja
is elég volt hozzá, hogy pillanatok alatt előkapjon egy rovásos
kést, és elhajítsa.

 928 
 – Majd én vezetlek benneteket – mondta Renna. –
Megszoktam, hogy látok a sötétben.
Sem Rojer, sem Gared nem érezte úgy, hogy vitába kellene
szállnia vele. A Zsonglőr még mindig nem szokta meg egészen
az Amanvah-tól kapott maszkját. Ahhoz elég jól látott már,
hogy ne rohanjon neki semminek, és biztosan észrevegyen egy
arra járó démont, de a mágia mindenhez hozzátapadó színes
fonatai elterelték a figyelmét, és összezavarták. Bizonytalanul
mozgott, mintha sűrű hajnali ködben járt volna.
Ahogy Renna továbbhaladt előre, Rojer Garedhez fordult.
– Igazad van, nem adtam meg neked a megfelelő tiszteletet.
Talán nem sokra mész vele, de bocsánatot kérek! Néha annyira
belefeledkezem a saját dolgaimba, hogy mindenki más kimegy
a fejemből.
Gared felhorkant.
– Ez a fa már kidőlt. Fölösleges megmászni.
Rojer szembefordult vele.
– Tudom. Csak…
– Kint vagyunk a legsötétebb éjszakában, Rojer – vágott a
szavába Gared –, és úgy érzem magam, mintha egy
szivárványszínű felhőben lebegnék. Már nem haragszom rád.
Most pedig nézz a lábad elé!
Rojer bólintott, ide-oda fordította a tekintetét, közben pedig
érezte, hogy felenged benne valami. Eggyel kevesebb probléma
miatt kell aggódnom. Most már elég, ha azon idegeskedem, hogy
megesznek-e a démonok.

 929 
 Gyötrelmes lassúsággal haladtak. Leesha rejtőköpenyei
sosem mondtak csődöt, de a viselőiknek szorosan maguk köré
kellett csavarniuk őket, márpedig így nem lehetett valami
gyorsan mozogni. Rojer és Renna valamivel gyakorlottabbak
voltak, így ők diktálták a tempót Garednek.
Amint beléptek az erdőbe, már látták is, mit műveltek a
lángdémonok: a fatörzsek megfeketedtek, a valaha termékeny
talaj teljesen felperzselődött. Csizmájuk és köpenyük szegélye
egészen fekete lett a hamutól.
A folyamatos rombolás elölről érkező hangjaihoz hasonlót
Rojer még soha nem hallott. Az ösztönei azt súgták, hogy
forduljon sarkon, és rohanjon el az ellenkező irányban, de
megacélozta magát, és egyik lábát a másik után téve
folyamatosan haladt tovább a fák között.
Nem kellett messzire menniük. A fák egyik pillanatról a
másikra elfogytak, és teljes pusztulás tárult a szemük elé. Az
összes dörgőrúd, amit Leesha életében készített, együtt sem
okozhatott volna akár csak feleekkora kárt sem. A talaj fekete
volt a robbanások nyomaitól, a földből kiszakadt fák és jókora
kövek helyén tátongó hatalmas lyukak mellett halmokban
álltak a meglazult göröngyök.
Volt valami visszataszító a látványban. Rojer a zsigereiben
érezte, hogy itt valami nagyon nincs rendjén. Egyszerűen nem
állt össze a kép.
A földhöz lapulva közlekedő karcsú meződémonok fel-alá
járkáltak a területen, felkapaszkodtak a földkupacok tetejére, és
a levegőt szaglászták. Odafent széldémonok köröztek.

 930 
 Renna megtorpant, és bevárta őket.
– Itt túl sok búvóhelyet találhatnak maguknak a démonok.
Mostantól nem távolodhatunk el egymástól.
Rojer és Gared bólintott, majd hárman együtt
továbbindultak az elpusztított területen. A hatalmas kövek
meg az egymásra pakolt, kidöntött fatörzsek halmai közül
némelyik a húszlábnyi magasságot is elérte. Rojer az egyik
kőhalomra nézett, majd visszafordult arra, ahonnan jöttek.
– Szerintetek milyen messzire tudna eldobni egy kődémon
egy ekkora követ?
Gared felmérte a kupacot, aztán ő is vetett egy pillantást
hátrafelé.
– Egy nagyobbat? Messzebbre, mint szeretném.
– Készletet gyűjtenek maguknak – állapította meg Rojer. –
Vissza kell mennünk, és…
– Még nem – vágott a szavába Renna. – Ha ennyi az egész,
hol vannak a kő- és a fadémonok?
Rojer érezte, hogy elszorul a torka, és nyelt egyet. Tudta,
hogy a nőnek igaza van. Tovább kerülgették a köveket és a
fákat, amik hamarosan talán Menedék felé fognak repülni.
Végül kilestek egy hatalmas földkupac mögül, és meglátták a
magúrokat.
A fa- és kődémonok hatalmas árkokat ástak, amiben Rojer
számára ismeretlen fajok is segítettek nekik. Az árkok húsz láb
szélesek, és több mint tíz láb mélyek voltak, a démonok mégis
úgy söpörték félre a földet hatalmas karmaikkal, mintha

 931 
közönséges száraz avar volna. Ha egy nagyobb követ találtak,
kitépték a talajból, és a számtalan kupac egyikéhez vitték.
– Mit csinálnak? – kérdezte Gared, miközben a látszólag
véletlenszerűen kiásott árkokat figyelte. – Védelmi vonalat
építenek? Az ilyesmi nem jellemző a démonokra.
– Ezek okos magúrok – emlékeztette Renna. – Van a
közelben egy elme, vagy talán több is, aki a közelből irányítja
őket.
– Így sem áll össze – értetlenkedett Gared. – A démonok
elmennek, amikor felkel a nap. Mi értelme lenne területet
foglalniuk maguknak?
Rojer végigjáratta a tekintetét a földet átalakító precíz
formákon, és érezte, hogy kiveri a jeges veríték. Hirtelen
megértette a viszolygást, ami egyre erőteljesebben kerülgette,
amióta közeledni kezdtek ehhez a helyhez.
– Védőmezőt építenek.
Gared és Renna felkapták a fejüket, Rojer pedig hirtelen erős
feszülést érzett a hólyagja irányából. Teremtőm, mindjárt
összehugyozom magam!
Szó nélkül visszarohant a földkupac túloldalára, és
szétnyitotta a köpenyét, kioldozta tarka nadrágjának
gatyamadzagját. Alig kapta a kezébe a férfiasságát, máris
spriccelt belőle az erős sugár.
– Ááá! – sóhajtott fel, megkönnyebbülése azonban rövid
életű volt. Nem messze tőle mély, hörgő hang hallatszott. Rojer
felnézett, és egy meződémont pillantott meg, amint ugrásra
készen kaparta a lábával a földet.

 932 
 Ahogy a lény elrugaszkodott, a Zsonglőr hangos kiáltással
hátralépett, belegabalyodott továbbra is kioldott nadrágjába, és
hanyatt vágódott. A kése után nyúlt, csakhogy a kicsavarodott
testhelyzetben nem tudta rendesen mozdítani a karját.
Ekkor azonban ott termett mellette Gared, és két kézzel,
üvöltve lódította meg a baltáját. A penge, amit Arlen
személyesen látott el rovásokkal, könnyedén hasította ketté a
démon fejét a pofája végétől a tarkójáig, fröccsenő ichorral
terítve be Rojert.
A démon még akkor is rúgkapált és igyekezett letépni
Garedről a köpenyét, amikor a férfi a földre vitte. Rojer egy
szemvillanás alatt felpattant, bekötötte a nadrágját, és előkapta
a hegedűjét meg a vonót.
Időközben egy csapatra való meződémon vette körül őket.
Renna megmarkolta hosszú pengéjű kését, és úgy hörgött,
mintha maga is démon lenne. Láthatólag ki volt éhezve a
harcra, bár ennyi magúr ellen nemigen lehetett sok esélyük. Ez
bolondabb, mint Arlen, gondolta Rojer, márpedig az szép
teljesítmény.
– Senki se mozduljon! – mondta, és a húrra illesztette a
vonót. Húzott pár éles hangot, amivel meglepte és hátrébb
kényszerítette a démonokat, majd dallamot is szőtt a játékába,
ami arra volt hivatott, hogy megbabonázza a lényeket, és így
lehetővé tegye, hogy megint eltűnjenek a szemük elől.
Csakhogy a démonokat ezúttal nem sikerült megbabonázni.
Hátrahőköltek ugyan, amikor meghallották az első fülsértő
hangokat, de a hatás nem tartott sokáig. Az egyik magúr

 933 
Rennára rontott, de a nő feléje vágott a késével, és elkergette. A
démonok éhesen, vicsorogva, a földet karmolva köröztek,
várták a megfelelő pillanatot a támadásra.
Hűha! – gondolta Rojer.
– Nem maradhatunk itt – mondta Renna. – Ha egy elme
irányítja őket, egy percen belül a fél Mag a nyakunkon lesz.
Rojer Gared szakadt köpenyére pillantott, aztán a sajátjára,
amit démonichor borított. Láthatatlanná nem válhattak többé,
harcolni pedig őrültség lett volna. Összeszorította hát a fogát,
és tovább szőtte a dallamot, egyre újabb és újabb kifinomult
rétegeket adva hozzá. A démonok szemöldöke valamelyest
lejjebb ereszkedett, de azért éppúgy köröztek tovább.
– El kell terelni a figyelmüket – mondta Rojer. – Renna, a te
köpenyed még érintetlen. Meg tudod lepni őket egy pillanatra?
– Igen – felelte a nő –, de nem fog mind utánam jönni.
– Kényszeríthetem őket.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki Gared. – Kizárt, hogy
elfussak, és hagyjam, hogy te… – Mielőtt azonban befejezhette
volna a mondatot, Renna nekiugrott a gyűrűnek, leterítette az
egyik démont, és újra meg újra belédöfte a kését, miközben a
földön birkóztak. Sértetlenül ugrott fel, a magúr pedig
küszködve kapkodott levegő után. Máris kezdtek begyógyulni
a sebei.
– Fuss! – kiáltotta a nőnek Rojer, a mezítlábas Renna pedig
zergemód szökellve felugrált az egyik kőhalom tetejére.
Rojer változtatott a zenén. Menekül, sugallta a dallam,
üldözzétek! Rengetegen vannak még, akik elkaphatják a többieket!

 934 
 Erre a parancsra a démonok mindannyian Renna után
vetették magukat, karmaik csikorogtak a kemény köveken.
Páran közülük megtorpantak, látszott a tekintetükön, hogy a
szokásos ösztöneiken túl ezúttal más is vezérli őket, de a
figyelemelterelés azért megtette a hatását. Rojer valamivel
távolabb terelte Garedet, és egyik zavarkeltő dallamot adta
hozzá a zenéhez a másik után. Egyre összetettebb muzsikát
csalt elő a mágikus hegedűből, és addig növelte a hangerőt,
amíg a dallam már lüktetett a levegőben, és elrejtette őt meg
Garedet a magúrok érzékei elől.
Renna addig várt a kőrakás tetején, ameddig csak tudott,
közben rovásos csizmájával rúgások sorát osztotta ki, és mágia
robbanásai közepette küldve vissza a démonokat a földre. A
lények jókorát puffantak, de egy pillanat alatt felpattantak,
megrázták magukat, és máris újra harcra készek voltak.
Amikor látta, hogy a két férfi biztonságban van, Renna
lendületet vett, és egy hihetetlen, legalább harminc láb hosszú
ugrással a kődémonok egyik árkából kiásott földrakás tetején
termett. Kissé besüllyedt a laza földbe, de láthatólag semmiféle
baja nem esett.
Mielőtt azonban ismét beburkolózhatott volna a köpenyébe,
egy széldémon csapott le az égből. Renna feléje fordult,
megfeszítette az izmait, és felkészült, a démon azonban valami
olyasmit tett, amit Rojer soha azelőtt még nem látott.
Kiterjesztette a szárnyait, lelassította a zuhanását, meg is állt a
levegőben, és villámot lőtt ki a nőre.

 935 
 A vakító villanástól fényesség támadt az éjszakában. Rojer
lehunyta a szemét, de elkésett – alaposan megszédült. Minden
erejét összeszedve tovább játszott, miközben színes foltok
garmadája táncolt a szeme előtt. Amikor végül megint
felnézett, Renna a földön feküdt, miután jókorát zuhant a
kőrakás tetejéről. A testéből füst szállt fel, a levegőben égett
hús és ózon szaga szállt. Hihetetlennek tűnt, de a nő így is
nekilátott, hogy feltápászkodjon, és pillanatról pillanatra egyre
lendületesebben mozgott. Rojer mágikus látásával még mindig
érzékelte a fényét, és gyanította, hogy Renna éppen úgy
gyógyul, mint a démonok.
Meg kell tanulnom ezt a trükköt, gondolta.
Két meződémon vetette magát Rennára, mielőtt teljesen
összeszedhette volna magát. Gared ordítva sietett a nő
segítségére. Amikor valamelyest eltávolodott Rojertől és a
hegedűjétől, a démonok őt is észrevették, de már nem maradt
elég idejük, hogy elkerüljék az első halálos csapásait. Egyik
kezében a baltájával, a másikban a bozótvágóval kergette el a
démonokat Renna közeléből, mély nyomokat hagyva pikkelyes
testükön. Egy pillanattal később már fölötte állt, és
gondoskodott róla, hogy elegendő helye legyen nyugodtan
feltápászkodni.
A démonok, amiket Gared megsebesített, máris talpon
voltak – éppen olyan gyorsan gyógyultak, mint Renna.
Újabbak érkezetek futva, ezeket azonban már biztos
távolságban tartották Gared és Renna fegyverei. A falka
hamarosan körülvette a két embert. Nemsokára az egész

 936 
terület nyüzsgött a meződémonoktól, vonagló, pikkelyes
bőrük ragyogott a mágiától.
Ám a démonok nyilvánvaló fölényük ellenére sem
támadtak. Folyamatosan mozgásban maradtak, arra
kényszerítve Garedet és Rennát, hogy a hátukat egymásnak
vetve, készenlétben tartott fegyverekkel várják a támadást,
amire csak nem akart sor kerülni.
Csapdába estek.
De miféle csapdába? Rojer körülnézett. Az égen
széldémonok köröztek, de úgy festett, ők sem készülnek
lecsapni. A kő- és a fadémonok tudomást sem vettek az
eseményekről, csak ástak tovább.
Valami sokkal rosszabb közelít. Rojer nagyon is jól sejtette, mi
lehet az.
Fontolóra vette a helyzetet. Hiába erősítette fel a zenét a
horamágia, nem tudta, képes lehet-e ennyi démont elkergetni.
De ha még sikerülne is megtörnie a magúrok szokottnál
erősebb ellenállását, és elkergetné őket, menekülés közben
biztosan eltaposnák Rennát és Garedet.
Mély lélegzetet vett, hogy kicsit lehiggadjon. Örült, amiért
ráparancsolt a feleségeire, hogy maradjanak hátra.
– Amanvah! – mondta a hegedű álltartójába. – Tudom, hogy
nem voltam a legjobb férj, de egy percig sem bántam meg,
hogy feleségül vettelek téged és Sikvah-t. Megadtátok a
tiszteletet, ahogyan azt egy feleségnek kell, és segítettetek
megmutatni, ki is vagyok. Ha nem találkozunk többé,
emlékezzetek rám, amikor énekeltek!

 937 
 Amanvah nem felelhetett ugyan, de talán jól is volt így.
Rojer elhagyta a dallamot, ami láthatatlanná tette, és újba
kezdett. Mágikus hegedűjének hangja minden magúr fülébe
eljutott.
Itt vagyok, mondta nekik a zene. Gyengén és védtelenül. Ti pedig
olyan nagyon, de nagyon éhesek vagytok.
Egy pillanatig semmi sem történt, aztán hirtelen az összes
magúr feléje kapta a fejét. Több száz fekete szempár
szegeződött rá.
Akármilyen hatással is volt az elmedémon az alattvalóira, a
természetüket nem tagadhatták meg. Visítva indultak felé,
hosszú karmaikat kinyújtották, éles fogaik hangosan
csattogtak. Rojer sarkon fordult, és futásnak eredt, gyorsabban,
mint valaha életében. Közben pedig egyre csak játszott és
játszott, csalogatta maga után a démonokat.

Arlen továbbra is rezzenéstelenül állt, az erdőt figyelte. Próbált

szippantani a környezet mágiájából, de az túlságosan
gyengének bizonyult, ráadásul mintha valami láthatatlan erő a
másik irányba terelte volna. Minden kísérlete eredménytelen
maradt.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, pedig a három
felderítő a valóságban alig pár perce indult csak útnak. Arlen
hallotta a démonok üvöltését a távolban, és erre minden izma

 938 
megfeszült, de miután a hangot egy pillanattal később Rojer
hegedűjének muzsikája követte, inkább kivárt.
Amíg szól a zene, biztonságban vannak, gondolta. Viszont ha
elhallgat…
Valami élesen villant a tiszta égbolton. Arlen azonnal
felismerte a villámdémon jellegzetes ismertetőjegyét. A
legtöbben még az élőhelyeiken is csak mesének gondolták a
ritka magúrokról szóló történeteket, Angiers-ben pedig még
soha egyetlenegy sem bukkant fel. A helyi rovásvetők nem is
vesződtek vele, hogy a villámrovásokat is hozzáadják a
köreikhez.
Az elmék bármilyen fajt szólíthatnak, döbbent rá Arlen, és
hirtelen úgy érezte, tovább csökkentek az esélyeik a túlélésre.
Vajon mire mennek a Baltások az agyagdémonok tompa,
öklelő fejével vagy a hódémonoknak az acélt is porrá zúzó
jégköpetével szemben? Vagy ha savas nyálkát spriccelő
lápdémonokkal találkoznak? Azok, akiknek Arlen vagy Leesha
személyesen látta el rovásokkal a pajzsát, valamelyest védettek
voltak, de az egyszerű rovásos páncélok legfeljebb
félig-meddig álltak ellen a ritka fajok karmainak vagy
köpetének.
Garednek és Rennának megfelelő rovásaik voltak, Rojer
pedig továbbra is játszott…
Ami azt illeti, a zene csak hangosabb lett, egyre közelebbről
szólt, közben pedig mintha vagy ezer démon üvöltése kísérte
volna. Rojer hirtelen előkerült a fák közül, száguldott, ahogy
csak a lábai bírták. Az auráján látszott a színtiszta rettegés, amit

 939 
a zene feszes ritmusa tartott kordában. Egy pillanattal később
Arlen észlelte is, mi ijesztette meg ennyire: meződémonok
látszólag végeérhetetlen áradata rohant utána az erdőből.
Ahogy nyílt terepre értek, felgyorsítottak, Rojer azonban
megtorpant, mielőtt utolérhették volna, és arra a nyers, fülsértő
hegedűszóra váltott, amit Arlen már annyiszor hallott tőle. A
mágia által felerősített hang mintha fizikai csapásként érte
volna a hordát – a démonok hullámokban szóródtak szerteszét.
Arlen testetlenné vált, és a két állapot közötti
töredékpillanatban érezte az elmedémonok erejének lüktetését
a levegőben. Tudta, hogy Renna igazat beszélt. Eggyel talán
szembeszegülhet, de ha kettővel vagy még többel kell
megküzdenie, az végzetesnek bizonyulhat.
Azonban nem hagyott időt a magúrhercegeknek, hogy
megtámadják, mert egy szemvillanással később testet öltött
Rojer mellett, és a borotvált fejére festett elmerovások újra
működésbe léptek. Arlen úgy kapta fel a Zsonglőrt, mint egy
kisgyereket, és két hatalmas szökelléssel máris ismét a
védőmezőn belülre vitte.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte, mielőtt azonban Rojer
válaszolhatott volna, éles kiáltást hallott, és amikor felnézett, a
démonichorral borított, mágiától ragyogó Rennát pillantotta
meg, amint a meződémonok hada között ugrálva közeledett a
vállán liszteszsák módjára átvetett Baltás Gareddel.
Mágia villant, ahogy Renna az egyik meződémon hátára
taposott, és amikor továbbugrott, a magúr nem kelt fel többé.
Arlen ismét kirontott az éjszakába, és mezőrovásokat rajzolt a

 940 
levegőbe, hogy szabaddá tegye az utat az érkezők számára.
Egy pillanattal később Renna máris zavartalanul futhatott
tovább, ő pedig a sarkába szegődött, hogy fedezze a
visszavonulásukat.
Elkapta a legközelebbi meződémont a hátsó lábánál fogva,
és furkósbotként használva szétcsapott vele a társai között. A
démon hadakozó karmai úgy vágtak a többiek pikkelyébe,
ahogy semmilyen emberi fegyver nem lett volna képes.
A levegő sűrű volt az ichor szagától, és Arlenre ettől olyan
vad éhség tört rá, amihez foghatót évek óta nem érzett. Bele
akart harapni a szorításában a rovásaitól sistergő démonba,
hogy széttéphesse a páncélját, és megízlelhesse alatta a puha
húst.
Hevesen megrázta a fejét, ellenállt a mélyről jövő ösztönnek,
és a falkába hajította a magúrt. Végül visszarohant a védőmező
területére, ahol Renna éppen óvatosan a földre fektette terhét.
A megtermett Baltás aurájában semmi nem látszott. Gared élt,
de öntudatlan volt.
– Mi történt? – kérdezte Arlen.
– Kapott egy ütést a fejére – felelte Renna, miközben
vigyázva leemelte Gared fejéről a sisakot. – Megmentette az
életemet.
– Vagy legalábbis késleltette a halálodat – jegyezte meg
Rojer. Arlen a Zsonglőr felé fordult, akinek már egyáltalán nem
volt rezzenéstelen az arca: az auráját továbbra is uraló félelem a
tekintetéből is sütött. – A démonok is védőmezőt építenek
maguknak.

 941 
 Hát ezért áramlott a mágia az ellenkező irányba.
– A magúr rúgja meg, hogy én mekkora marha vagyok! –
kiáltott fel.
Szétoszlatta a testét, és az ég felé ugrott, majd a védőmező
felső pereméről körülnézett a vidéken. Ahogy Rojer mondta,
alig egy mérföldnyi távolságra egy árkokból kialakított
hatalmas rovás fénylett. Arlen soha nem látott még ehhez
hasonló szimbólumot. A démonok hatalmas rovása meg sem
közelítette Rönkös megye védőmezejének méretét, viszont
máris aktivizálódott.
Arlen a szeme sarkából megpillantott valamit, ami még
jobban megijesztette. A démonok óriásrovását vibráló vonalak
kötötték össze a levegőben egy másikkal, amit délkelet felé,
Új-Rizon közelében alakítottak ki. Körbefordult, és újabb
démonokat vett észre, akik a harmadik rováshoz szükséges
árkokat ásták délnyugaton, a Lakfalva nevű, formálódóban
lévő falu mellett.
Még Arlen új érzékei sem hatolhattak át a démonok
rovásainak fátylán – a mágia behatolt ugyan a védőmezejükön
belülre, de kifelé már nem talált magának utat –, mégis észlelte
a három magúrherceget, amint pókokként ültek a háló
közepében. Mindeközben a kő- és a fadémonok egyre csak
ástak, tovább erősítették a rovásokat, azon dolgozva, hogy
állandóvá tegyék őket.
Arlen ismét leereszkedett, könnyedén landolva Renna és
Rojer mellett.

 942 
 – És nem is csak egy van. Három ilyen szörnyűséget ástak
ki, és mindegyiknek egy elme van a középpontjában.
– Teremtőm! – mormogta Rojer.
– Szólnunk kell a grófnak – mondta Arlen.
Renna bólintott.
– Hozom a lovakat.
Arlen felemelte a kezét.
– Az túl lassú.
Renna aggodalmasan pillantott rá.
– Épp elég, hogy repkedsz, meg a betegeket gyógyítod. Ha
még ezzel is kimeríted magad…
– Nincs más választásom, Ren – közölte Arlen. – Ti sebesen
induljatok vissza lóháton a Magúrtemetőhöz. Talán mire
odaértek, kitalálunk valamit, ami egy tervre emlékeztet. – Ezzel
szertefoszlott a teste.
Arlen azonnal megérezte a védőmező hatását. Mint ahogy a
vér lüktetve keresztüláramlik a szíven, úgy áramlott a megye
hatalmas rovásainak ereje a falvak és Rönkösháza központi
védőmezeje között. Arlen most mégsem merített ebből az
erőből, csak hagyta, hogy magával sodorja az áramlat, és szinte
azonnal testet öltött a Magúrtemető közepén.
Az egész egy szemvillanás alatt történt, és bárki könnyen
lemaradhatott volna róla, a tér azonban tele volt emberekkel,
akik közül sokan észre is vették a váratlanul megjelenő Arlent.
Meglepett kiáltásaikat hamarosan az egész tömeg
visszhangozta.

 943 
Thamos úgy járkált fel-alá a sátorban, mint egy ketrecbe zárt
éjitoportyán. Időről időre a trón felé kapta a tekintetét, és még
mélyebbek lettek a homlokán a ráncok – úgy festett, mint aki
rögtön felrúgja a díszes ülőalkalmatosságot. Ha Amanvah és a
kísérete nem lett volna jelen, valószínűleg meg is teszi. A
dama’ting kemény szavai mélyen belémartak. A nő most
visszavonult a kanapéjához, és nem szólt egy szót sem, de a
hatását már elérte.
Leesha a gróf karjára fektette a kezét, és még a páncélon
keresztül is érezte a férfi feszültségét. Thamos feléje fordult, ő
pedig végighúzta az ujját a mellvért friss zománcán ott, ahol
nemrég javították meg.
– Rönkös megyében senki sem tart gyávának – mondta
olyan halkan, hogy a többiek ne hallhassák. – A páncélodon
lévő sérülések bizonyítják, hogy a puszta éjszakában harcoltál
az embereiddel. Én sem várok itt szívesebben, mint te, de
hamarosan úgyis akad majd éppen elég munka mind a kettőnk
számára.
Thamos bólintott.
– Csak ezek a nők. Nem is tudom…
– Egyszerűen lehetetlenek, igen – bólintott Leesha. – Egy
dologban viszont igazuk volt.
– Hm? – A gróf felhúzta a szemöldökét.

 944 
 – A trónt nem kellett volna elhoznod. Azt sugallja, hogy
jobbnak tartod magad az egyszerű embereknél, márpedig
nekik nem ilyen vezetőre van szükségük.
– Ezért szeretik annyira a te Rovásemberedet? – kérdezte
Thamos némi keserűséggel a hangjában.
Leesha elmosolyodott.
– Ezért, meg mert lyukat tud rúgni egy kődémonba.
Thamos elnevette magát.
– Ezt a trükköt nekem is meg kell tanulnom.
Egy pillanatra melegségbe burkolóztak ők ketten, de aztán
Amanvah megint megszólalt, amitől Leesha ereiben
megfagyott a vér.
– Az alagaiok is védőmezőt építenek.
– Az éjre is, ez biztos? – kérdezte Leesha.
Thamos az asztalhoz lépett, ahol Rönkös megye nagy
térképe feküdt kiterítve.
– Miféle mezőt? – kérdezte. – Hol? Mekkorát?
Amanvah vállat vont, és továbbra is félrebillentett fejjel
hallgatózott.
– Csak azt tudom, amit hallottam. – Egy pillanatra
elhallgatott. – Biztos vagyok benne, hogy a férjem és nagyra
becsült társai többet is látnak onnan, ahol vannak.
Hayes Inkvizítor egy rovást rajzolt a levegőbe, és ajkával
néma imát formált. Leesha a lelke mélyén szívesen csatlakozott
volna hozzá, de rég megtanulta, hogy a Teremtő nem
avatkozik közbe a gyermekei védelmében. Ha életben akartak
maradni, saját erőből kellett megmenekülniük.

 945 
 Amanvah felszisszent, aztán kurtán sikkantott. Valódi
félelem látszott a szemében, és Leeshának ismét eszébe jutott,
hogy akármennyit is tanult, a dama’ting alig nőtt még ki a
lánykorból. Sikvah, aki gyakrabban mutatta ki az érzelmeit
kettejük közül, ezúttal különös módon higgadt maradt.
Asszonytársa vállára tette a kezét, és némán próbált erőt önteni
belé.
Pár pillanattal később Amanvah hosszan kifújta a levegőt.
– Megtámadták, de most már zenél. – Büszkeség hallatszott
a hangjából. – Az alagaiok még holdfogyáskor sem tudnak
ellenállni nagybecsű férjem hegedűjátékának.
Sikvah bólintott.
– Everam szól hozzá.
Csakhogy aztán Amanvah hirtelen térdre hullott.
– Ne! – suttogta. – Ne, ne, ne! Kérlek, férjuram, ne…
Nem fejezte be a mondatot. Sikvah szintúgy letérdelt
mögötte, és továbbra sem vette le a válláról a kezét. Amanvah
üres tekintettel nézett maga elé, és nem szólt egy szót sem, de
Leesha el tudta képzelni, mi játszódhat le a fejében.
Felhúzta hát a szoknyáját, letérdelt a dama’tinggel szemben,
puha kezébe vette a kezét, és megszorította. Ő is igyekezett
ugyanúgy erőt adni neki, ahogyan Sikvah.
– Amanvah… – Leesha nem is igyekezett leplezni
kétségbeesését. – Kérlek, mondd el, mi történt. Rojer…?
– Még nem – felelte Amanvah. – Most is játszik, de már nem
elkergeti az alagaiokat, hanem magához hívja őket, hogy a
társai megmenekülhessenek.

 946 
 Halk koppanás hallatszott, és nedves folt jelent meg a
makulátlan fehér selymen az ölében. Sikvah előkapott egy apró
fiolát valahonnan a fekete köpenye alól, és felfogta benne
asszonytársa aláhulló könnyeit.
– Nemessége nem ismer határokat, és Everam a saját
termében talál majd neki helyet a Mennyország hatodik
oszlopán – mondta. Amanvah bólintott, és csak még erősebben
folytak a könnyei.
Ez így ment tovább jó pár percig, aztán a dama’tingnek
hirtelen felcsillant a szeme.
– Megint harcol! – közölte, és felegyenesedett. – Nie ráküldte
minden démonát, de ő szembeszállt velük.
Sikvah gyorsan bedugaszolta az időközben megtelt fiolát, és
elővett egy másikat, hogy szükség esetén a többi aláhulló
könnycseppet is felfoghassa.
– Képes lehet rá, hogy…
– Hát persze! – csattant fel Amanvah, akinek hirtelen
visszatért az ereje. – Ő Rojer, Jessum fia, Mézhangú Arrick
tanítványa, és a Shar’Dama Ka veje. – Egy pillanatra
elhallgatott, és ökölbe szorította a kezét. – De az alagaiok fogják
a legkevesebb fejfájást okozni neki, ha a szemem elé kerül!
– Az egyszer biztos – bólintott Leesha.
– Már a Par’chin is vele van – szólalt meg egy pillanattal
később Amanvah. – Éppen… – Összeráncolta a homlokát. – Az
alagaiok…
Hirtelen kiáltozás támadt, mire minden tekintet a
Magúrtemető kellős közepén álló Arlen felé fordult. Még

 947 
Leesha is eltátotta a száját, pedig ő valamelyest tisztában volt a
saját képességeivel. A férfi néhány pillanattal korábban még
Menedékben volt, mérföldekre tőlük.
Most azonban nem lehetett kétség afelől, hogy itt van. A
hangja mennydörgött a téren.
– Nyeregbe! Mindenki készüljön! Perceken belül
kilovagolunk az éjszakába!
Megfordult, és céltudatosan útnak indult a gróf sátra felé. A
tömeg szétnyílt előtte, páran csodálattal a hangjukban
suttogtak, mások kiabáltak.
– Úgy jelent meg, mint egy démon! – hördült fel egy nő.
Hayes Inkvizítor Arlen útjába állt, ahogy a férfi a sátorhoz
ért.
– Ez meg hogyan lehetséges? – kérdezte. – A Szentkönyv
félreérthetetlenül megtiltja nekünk, hogy a magúrok
módszereit alkalmazzuk…
Arlen kinyújtotta a karját, és úgy söpörte félre az Inkvizítort,
mint egy gyereket, miközben egyetlen pillanatra sem lassított.
– Nem érek rá most ilyesmin huzakodni, Lelkipásztor.
Hayes láthatólag mélységesen felháborodott. Egy pillanattal
később Franq Gyermek vette át a helyét Arlen előtt, de Thamos
az asztalra csapott páncélkesztyűs kezével.
– Szentemberek, kifelé! Gondoskodjanak róla, hogy a
harcosaink megkapják a Teremtő áldását!
Az Inkvizítor és a kísérete rápillantottak, de a gróf
rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rájuk, mire inkább
gyorsan engedelmeskedtek a parancsnak.

 948 
 – Mi történt? – kérdezte Thamos, amikor Arlen megállt
mellette a térkép fölött.
Arlen nem válaszolt azonnal. Előbb szemügyre vette a
térképet, majd fogott egy ecsetet, belemártotta a tintásüvegbe,
és magabiztos mozdulatokkal rovásokat rajzolt egyes
területekre, ahol korábban háborítatlan erdők voltak.
– Az elmedémonok itt, itt és itt építettek védőmezőket. –
Arlen Új-Rizonra, Menedékre és Lakfalvára mutatott. – Máris
kezdenek működésbe lépni. – Finomabban érintette az ecsetet a
papírhoz, hogy vékony vonalakkal rajzolhassa be a
kapcsolódást jelző vonalakat. Amikor végzett, Rönkös megye
védőmezői együttesen egy kört alkottak az elmedémonok
rovásainak háromszögén belül. – Ez a hálózat csak erősebb
lesz, ahogy a kődémonok tovább ásnak. Elvágják vele
Rönkösházát, és elszívják az erőt a mi védőmezőinktől.
Leesha egy pillantással felmérte, hogy a rovások nem csak
elegánsak, de erősek is. Valamelyest hasonlítottak azokhoz a
szimbólumokhoz, amiket akkor látott, amikor Inevera
csapdába ejtette Jardir palotájában.
– Emberi rovások – találgatott. – Ugyanúgy nem fogjuk
tudni betenni a lábunkat az ő vonalaikon túlra, mint ahogy ők
sem tudnak bejönni a faluba.
Thamos megrázta a fejét.
– De ez csak patthelyzet lenne. Ennél nyilván komolyabbak
a szándékaik.
Arlen bólintott.

 949 
 – Felhalmoznak minden sziklát és fatörzset, amit kiemelnek
a földből a rovások készítése közben. A kődémonok nemsokára
elkezdik dobálni őket. Nem kell hozzá sok idő, hogy
összetörjenek ezt-azt, megszakítsák a kört, és tönkretegyék a
hálózatunkat.
– A kört? – kérdezte Thamos.
– A védőmezőink közti kapcsolatot – magyarázta Leesha. –
Az egésznek zárt alakzatot kell alkotnia, hogy tökéletesen
működjék.
Arlen bólintott.
– Ha ez sikerül nekik, a külső falvak utcáit ellepik a
magúrok, és a kődémonok elég közel kerülnek hozzá, hogy
Rönkös megye bármelyik pontjára sziklákat dobjanak.
– Teremtőm! – sóhajtott Thamos. – Ha ezek a démonrovások
ugyanúgy távol tartanak bennünket, ahogyan a mi rovásaink
őket, hogyan pusztíthatjuk el őket?
– Sehogy – felelte Arlen. – Sem ma este nem sikerülhet, sem
napközben, ha egyáltalán kitartunk addig.
– Felgyújthatnánk az erdőt. – Thamos összeráncolta a
homlokát. Tudta, hogy ezért nagy árat kellene fizetniük, de
elszánta magát, hogy megteszi, ha nem lesz más választásuk.
„Ezért nem áruljuk el a tűz titkait a férfiaknak – hallotta
Bruna hangját. – Pokolra juttatnák a világot, ráadásul közben
végig azt hinnék, hogy megmentik.”
Arlen a fejét rázta.
– Nem válna be. A rovásokat nem egyszerűen fáktól
megtisztított vonalak alkotják, kegyelmes uram. Kődémonok

 950 
által kiásott árkokkal van dolgunk. Húsz láb szélesek és tíz láb
mélyek. Ahhoz, hogy feltöltsük őket, erős karok ezrei
kellenének, márpedig reggelre nem lesz annyi.
– Nem kell megsemmisítenünk a rovásokat – mondta
Amanvah, aki időközben odalépett melléjük. Elég, ha kárt
teszünk bennük.
Leesha ránézett, aztán bólintott.
– A fogak.
– Igen – bólintott Arlen.
– Mik azok a fogak? – érdeklődött Thamos. Leesha hallotta a
hangjában az elkeseredettséget. A gróf szerette volna átvenni
az irányítást, mint mindig, ezúttal azonban kezdte elveszíteni a
fonalat.
Leesha fogott egy darab papírt meg az ecsetet, amit Arlen
használt az imént, gyorsan megrajzolt egy rovást, aztán a két
ívelt, könnycseppre emlékeztető formára mutatott a fő
szimbólum mellett.
– Ezek a fogak. Majdnem minden rovásban el vannak rejtve
valahol. Ezek azok a pontok, ahol a rovások magukba szívják a
mágiát. Nélkülük gyorsan kimerülnek.
Leesha Arlenre pillantott.
– Vidd magaddal a ruháidat.
– Hm? – csodálkozott Arlen.
Thamos is értetlenül fordult a nő felé.
– Amikor köddé leszel, és úgy mozogsz, mint a magúrok –
magyarázta Leesha. – Vidd magaddal a ruháidat. Többet is
tudsz vinni?

 951 
 – Igen – felelte a férfi. – Csak nehéz tárgyakat és élőlényeket
nem. Szétszedni mindent könnyű. Rendesen összerakni őket
újra már sokkal nehezebb.
– Egy láda dörgőrudat el tudnál vinni? – érdeklődött Leesha.
Arlen elgondolkodott.
– Egy rövid ugrásra talán, ha előtte van időm
tanulmányozni a mintázatukat. – Elmosolyodott, tekintete a
semmibe révedt. – Nem lesz könnyű, de még mindig
egyszerűbb, mint felvonszolni egy havas hegycsúcsra.
Leesha félrebillentette a fejét.
– Ezt miért mondod?
Arlen elhessegette a gondolatot.
– Hosszú történet.
Leesha elhatározta, hogy erre később még rákérdez, most
azonban a fontosabb dolgoknál maradt.
– Képes vagy testet ölteni a védőmezejük mögött is?
Arlen vállat vont.
– Elvileg igen, de nem nehéz eltévedni. A mezőn belül
könnyen közlekedem, mert úgy ismerem, mint a tenyeremet.
Odakint azonban mélyebben kell Alába hatolnom, aztán pedig
meg kell keresnem a felszínre vezető mágiát valahol annak a
helynek a közelében, ahová menni akarok. Lehet, hogy
kétszer-háromszor is próbálkoznom kell, mire megtalálom a
célomat, de jól ismerem az erdőt.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Amanvah. – Még
apámnak sincsenek ilyen képességei.
Arlen rá sem hederített.

 952 
 – Ha kiveszem a központi rovás fogait, összeomlik a
hálózatuk, de gyanítom, hogy csak pár pillanatom lesz rá,
mielőtt észrevesznek. El kellene terelni a figyelmüket.
Thamos kihúzta magát.
– Azt bízza csak rám. – Az Új-Rizonnál épülő hatalmas
rovás helyére mutatott a térképen. Új-Rizon volt a második
legrégebbi Rönkös megye települései közül, és itt élt a legtöbb
ember. – Itt a legmegfelelőbb hozzá a terep, hogy a lovasaink és
az íjászaink a lehető legtöbb kárt okozzák. Ha ebből az irányból
támadunk…

– Nem tiszta a fejed – mondta Renna, miközben Arlen a

katonáktól és a lovaktól kellő távolságra felállított sátor felé
tartott, ahol Leesha dörgőrudait tárolták. A gyalogosok máris
kelet felé masíroztak, és a lovakat is elkezdték felkészíteni az
útra.
A hátuk mögött Rojer feleségei a Zsonglőr vakmerőségét
kárhoztatták, sűrűn váltogatva az általuk erős akcentussal
beszélt thézai és a pörgős kráziai nyelv között. Arlen
elmosolyodott. Rojer valószínűleg jobban járt vele, hogy csak
felibe-harmadába értette, amit mondtak neki. A Zsonglőr nem
éppen a temperamentumáról volt híres, de ha egyszer a
sarkára állt, éppen elég makacs és éles nyelvű tudott lenni.
– Akár tiszta, akár nem, ez az egyetlen tervünk – jelentette ki
Arlen. – Egész Rönkös megye elpusztul, ha nem tesszük meg. –

 953 
Mély lélegzetet vett. – Talán akkor is, ha igen. De nem vagyok
az a fajta, aki tétlenül várja, hogy eljöjjön a vég.
Renna megrázta a fejét.
– Én sem. Legalábbis most már nem. De muszáj egyedül
menned?
– Gyorsnak kell lennem, Renna. – Ha minden a terv szerint
alakul, mire meghallod a robbanást, elvileg én már újra a
védőmezőn belül leszek, és a visszavonulásotokat fedezem.
– Elvileg. – Rennát hallhatólag nem sikerült meggyőzni. Az
aurája elárulta, hogy ingerült, de azért beletörődött, hogy nincs
más lehetőség.
– Én ugyanúgy nem örülök, hogy nélkülem fogsz harcolni –
mondta Arlen. – De láttad, milyen a gróf csata közben.
Túlságosan vakmerő. Rönkös megyének most szüksége van rá.
A te feladatod az, hogy hozd vissza élve.
Renna bólintott.
– Visszahozom. A napra esküszöm.
A mágia reagált a nő természettől való erejére, a testébe
áramlott, és fénnyel töltötte meg az auráját. Arlen még sosem
látta ilyen gyönyörűnek. A karjába vette, és szenvedélyesen
megcsókolta.
– Szeretlek, Bálás Renna.
Renna elmosolyodott, és hirtelen még annál is sokkal
szebbnek tűnt, mint amilyen egy pillanattal korábban volt.
– Szeretlek, Bálás Arlen.
A nő megfordult, és a többiekhez sietett. Egy pillanattal
később kürtszó harsant, és a sereg elvágtatott. Arlen

 954 
koncentrált, és mágiát vezetett át az egyik ládán, hogy az
utolsó részecskéig felfedezze a tartalmát. Az anyagok
meglepően egyszerűnek bizonyultak, és meglehetősen biztos
volt benne, hogy a megfelelő pillanatban újra össze tudja
állítani őket.
Visszafordult, és körbenézett az időközben szinte teljesen
kiürült Magúrtemetőn. Leesha a többi Gyógyfüvésszel együtt
ideiglenes ispotályt hozott létre a csatatér közelében, a két
kráziai nő pedig Rojerrel tartott, hogy ők is hozzájáruljanak a
támadáshoz.
Mind meg fognak halni, ha rosszul időzítesz, szólalt meg az apja
hangja a fejében. Biztonságos helyen kellett volna hagynod őket a
védőmezőn belül.
Arlen a fogát csikorgatta. Vajon eltűnik valaha ez a hang?
Hiába látta most már a saját szemével, amint az apja egy
démon szemei közé döfi a dárdáját, Bálás Jeph testetlen hangja
továbbra is folyton-folyvást gyávaságra biztatta.
Abban viszont igaza volt a hangnak, hogy az időzítés a
kulcs. Arlen érzékelte, hogy a katonák már készülnek a
rohamra, és tudta, hogy ki kell várnia, amíg magukra vonják az
elmedémonok figyelmét, mire azonban teljes lendülettel
megkezdődne a csata, már késő lesz. Az elmék a maguk
rovásai mögül elsöprő ellencsapást indíthatnak, ha úgy érzik,
hogy már túl sok közönséges magúrt veszítettek.
Ideje megmutatnom magam, gondolta, majd belevetette magát
a nagy védőmezőbe, és azon nyomban ismét testet öltött az
összegyűlt Baltások és Kéregkatonák mögött. Felugrott a

 955 
levegőbe, kivonta magát a gravitáció hatása alól, és addig
emelkedett, amíg el nem érte a kívánt magasságot. Onnan
végignézett előbb a Rönkös megyeiek, aztán a démonok
seregén. Hirtelen megvilágította az égboltot, amivel
meghökkentette a démonokat, és jelt adott a támadásra.
Thamos ragaszkodott hozzá, hogy maga vezesse a rohamot.
Az aurájából kiderült, hogy az elszántsága Rojer feleségeivel
állt valamiféle kapcsolatban, de tulajdonképpen mindegy is
volt, miért döntött így. A gróf megingathatatlannak tűnt, ezért
Arlen inkább nem vesztegette az idejét arra, hogy mindenáron
lebeszélje a dologról.
A gróf egyik oldalán Gamon százados vágtatott, a másikon
pedig Baltás Gared. Gared sosem számított igazán jó lovasnak,
de a jelek szerint sokat tanult a kráziaiaknál, és gond nélkül a
nyeregben maradt, még akkor is, amikor a patáiban felgyűlő
energiától egészen megvaduló Hegyomlás sorra taposta el a
magúrokat. Gared maga is itta a mágiát, miközben óriási
fejszéjével hadonászott maga körül. Egyetlen csapással levágta
annak a meződémonnak a fejét, amelyik éppen arra készült,
hogy belemarjon a gróf lovába.
Kicsit távolabb Renna könnyedén tartotta velük a lépést
Ígéret nyergében. A kanca továbbra sem tűrte meg magán a
nyerget, de a nőnek sikerül ráerőltetnie egy hámot, ami
egyfelől lehetővé tette, hogy fennmaradhasson az állat hátán,
másrészt a rovásai révén hatékonyabbá tette a ló foltos szőrére
festett szimbólumok nyújtotta védelmet.

 956 
 A lovasság felnyársalt vagy eltaposott több tucat
meződémont. Párat meg is öltek, de legalábbis mindet sikerült
elkábítaniuk annyira, hogy készületlenül érje őket a következő
hullámban Hentes Dug és Merrem vezetésével érkező gyalogos
sereg. A páros rászolgált a nevére, ugyanazokkal a gyakorlott,
könnyed mozdulatokkal vágták miszlikbe a magúrokat, ahogy
a disznókat szeletelték fel.
Aztán lecsaptak a villámdémonok, és összehangolt
precizitással tűz alá vették a csatateret. Arlen számára ebből
világossá vált, hogy egy elmedémon vette át az irányítást.
Egy szemvillanással később máris ismét a Magúrtemetőben
volt, mágia segítségével még egyszer megvizsgálta a
dörgőrudakat, hogy eltárolja az elméjében az információt,
aztán magával vitte a ládát előbb csak a védőmező alá, aztán
még mélyebbre és mélyebbre a felszín alá, egyenesen Ala
földjébe.
Körülötte ösvények nyíltak meg az érzékei előtt. Sok a
felszínre vezetett, mások pedig azzal csábítottak, hogy még
közelebb viszik a Maghoz, ahonnan a világ minden mágiája
származott.
Arlen most nem törődött ezekkel, csak a felfelé vezető
utakra koncentrált. Egyik sem volt teljesen egyenes, de azért
néhány gyorsan a felszínre vezetett, mások pedig mérföldeken
át kanyarogtak, mielőtt kijutottak a szabadba. Arlen ezeket
ízlelgette, próbált ráérezni, hová vihetnék. Maga a művelet
könnyű volt ebben a köztes állapotban – egyszerűen
előreküldte a leválasztott nyúlványait, miközben ő maga egy

 957 
helyben maradt csakhogy a több ezer egymást keresztező
ösvény útvesztőjében akar egy életre, vagy akár annál is
hosszabb időre el lehetett tévedni.
Azonban a zűrzavar ellenére is elég volt hozzá pár
pillanatnyi koncentráció, hogy megtalálja a démonrovásokat. A
hálózatuk központi rovása, akár egy örvény szippantotta
magába a mágiát a fogaknál kezdve. Arlen hagyta, hogy az
áramlás magával sodorja – meglepte az ereje. Egy pillanatig
attól félt, hogy teljesen magába szippantja, és a teljes lénye
beleveszik a démonrovások mágiájába, de összeszedte minden
akaraterejét, és még időben megtalálta a legközelebbi pontot,
ahol kijuthatott a felszínre. Miután testet öltött, egy futó
pillanatra ismét megérezte az elme jelenlétét, de aztán ismét
aktiválódtak a védőrovásai, és többé nem férhetett hozzá
semmi a gondolataihoz. Reménykedett benne, hogy a kurta
pillanat nem volt elég az elméknek, hogy ők is észrevegyék. A
lehető legmélyebbre szívta magába a mágiát, és zavarórúnákat
rajzolt a levegőbe, hogy elrejtse a jelenlétét.
Ahogy megközelítette az árkokból álló óriási rovást, érezte a
belőle áradó taszítóerőt. A benne lakozó démoni természet
miatt közelebb juthatott, mint más hétköznapi emberek, de így
is jó húszlábnyi távolságra meg kellett állnia a rovás vonalától.
Odabent kő- és fadémonok dolgoztak fáradhatatlanul, hogy
még mélyebbé és erősebbé tegyék az árkokat. Más magúrok a
környéken járőröztek.
Arlen a lehető legközelebb vitte a ládát a fogakhoz, aztán
taszított rajta egyet a talpával, hogy minél többet tegyen meg a

 958 
fennmaradó távolságból anélkül, hogy felrobbanna. Talán
dobhatta is volna, de egyre erősebb lett, és nem bízott a saját
pontosságában. Ha túlhajítaná a ládát a célon, és az valamelyik
árokba esne, ráadásul a becsapódáskor fel sem robbanna, akkor
hiába kockáztatott.
A láda úgy tízlábnyira állt meg a rovás szélétől. Megteszi.
Arlen felemelte a kezét, hogy hőrovást rajzoljon a levegőbe.
Egyszerre azonban kiáltást hallott, és többtucatnyi
meződémont pillantott meg, amint felé rohantak. Hiába tett
meg mindent, hogy elrejtse a jelenlétét, ilyen közel a démonok
erejének központjához nyilvánvalóan esély sem volt rá, hogy
ne vegyék észre. Az itteni elme talán nem tudta megállapítani,
hol van pontosan, de eleget érzékelt belőle ahhoz, hogy egy
falkát küldjön a környékre. Akár meglátták, akár nem, a nyílt
terepen nem rejtőzhetett el előlük.
Ahogy az első karmok elérték, Arlen ismét köddé vált. Az
volt a szándéka, hogy hagyja a démonokat tovaszáguldani,
aztán újra testet ölt, és felrobbantja a dörgőrudakat, mielőtt
még túl késő lesz, de amint belépett a köztes állapotba, a helyi
elme máris rajta volt.
Érezte a démon akaratának súlyát, de Arlennek már nem
volt idegen ez a fajta küzdelem a dominanciáért. Összeszedte
minden erejét, és visszatámadott – csakhogy egy
áthatolhatatlan falnak ütközött.
A démonok védőmezejének.
Arlen csak késve döbbent rá a tévedésére. A démonok
rovása nem csak arra volt jó, hogy védjen az emberek jelenléte

 959 
ellen, és erőforrásként szolgáljon. Közben éppen úgy óvta a
magúrherceg elméjét a behatolástól, ahogyan Arlenét a
homlokán lévő rovások.
Arlen újra meg újra nekirontott a falnak, és életében először
rádöbbent, pontosan mit is érezhetett sok évvel ezelőtt az
Egykarú meg a többi démon, amikor megpróbáltak áthatolni
az ő fullajtárkörein. Dühös volt. Tehetetlen. Elkeseredett.
Kiszolgáltatott.
A démon kihasználta az első bizonytalan pillanatot, és
visszatámadott. Anélkül nyúlt ki a védőmezője mögül, hogy
önmagát kiszolgáltatta volna – Baltás Wonda szedte így le az
íjával egyesével a magúrokat a Rönkös megye rovásai nyújtotta
biztonságból.
A magúrherceg könnyedén hatolt át Arlen védelmi
vonalain, hatalmába kerítette az elméjét, és megmutatta neki,
milyen arrogáns is volt, amikor azt hitte, hogy egyenlő félként
veheti fel a küzdelmet ezekkel a lényekkel.
Rennának igaza volt. Csak szerencsével úszta meg a
legutóbbi összecsapást, és a démon még így is legyőzte volna
az ő segítsége nélkül. Hiába szerzett némi tapasztalatot,
kezdőnek számított még abban a fajta harcban, amire az
elmedémonok egész életükben készültek.
Arlen összegyűjtötte minden erejét meg akaratát, és
elkeseredetten igyekezett testet ölteni. Ha sikerülne neki, akkor
működésbe lépnének az elmerovásai, és csak pár száz magúr
állna közte meg Rönkös megye biztonságot jelentő védőhálója
között.

 960 
 Csak.
De az elmedémon továbbra sem engedte, hogy ismét
hús-vér emberré álljon össze. Arlen talált egy utat a Magba, és
arrafelé próbált menekülni, de ez a kísérlet is hiábavalónak
bizonyult. Az elmedémon szorosan az uralma alatt tartotta, és
erővel elszívta belőle a mágiát. Arlen még köd formájában is
érzett fájdalmat, és ha lett volna hangja, üvöltve bírta volna
csak elviselni, ahogy minden erő elszállt belőle.
Azt hitte, ott helyben meg kell halnia, de amikor már csak
morzsányi energiája maradt, a magúrherceg hirtelen
megkönyörült rajta. Arlen úgy érezte magát, mint aki túl sok
vért vesztett, és tehetetlenül hallgatta a démon szavait a
fejében.
Ostobaság volt elhagynia az erejének forrását, hogy szembeszálljon
velünk, irányította a gondolatait fajtársai felé az elme.
Nyilván azt hitte, hogy a csatlósai majd elterelik a figyelmünket a
pitiáner támadásukkal, felelte egy másik.
Tényleg ostoba, értett egyet a harmadik. Arlen érezte, ahogy
közelednek, és az erejük fokozatosan hozzáadódik eredeti
támadójának máris ellenállhatatlan nyomásához.
Ki kell szabadulnom. Tovább küszködött. A többieknek semmi
esélye nélkülem.
A csatlósait félti! A három elme nyilvánvalóan
szórakoztatónak találta a gondolatot. Hogyan tudta egy ilyen
szerencsétlen legyőzni az egyik testvérünket?
Hamarosan megtudjuk. A gondolatot maróbb éhség kísérte,
mint amilyet Arlen valaha is érzett. A tudás és a tapasztalat

 961 
táplálékot jelentett ezeknek a lényeknek, és mindannyian alig
várták, hogy lakmározhassanak a nyitott elméjéből, és úgy
olvashassanak a gondolataiban, ahogy Arlen egy
történelemkönyvben.
Turkáltak az emlékei között, kényszerítették, hogy
felidézzen erőteljes élményeket, és szinte kortyolták a mély
fájdalom, a gyengeség vagy a megalázottság pillanataiban átélt
érzelmeit, úgy ízlelgetve őket, mint a legjobb angiers-i
konyakot.
Egyszerre megint tízéves volt, a földön feküdt, karjával óva
a fejét, miközben Horgos Cobie szó szerint a vizeletet is
kirugdosta belőle. Horgos Cobie, Gart és Willum felváltva
rugdosták, amiért szóba elegyedett Willum tizenkét éves
húgával, Alyvel. Arlennek titkon tetszett a lány, és sokkal
kedvesebbnek találta, mint a Horgos fiúkat, akik rendszeresen
gyötörték.
Aznap azonban kiderült, hogy Aly sem különb – a
többiekkel együtt harsányan nevetett, miközben Arlen a pisitől
átitatott overallját markolva könnyek között elszaladt.
Az elmedémonok kiélvezték ezt a pillanatot, gyönyör vibrált
a levegőben.
Nincs édesebb, mint a megaláztatás, gondolta az egyik.
Én a haragot szeretem, fűzte hozzá egy másik, miközben azt
figyelték, hogyan áll bosszút Arlen pár héttel később.
Annyira… primitív.
Arlen gúnyt érzett az őt fogva tartó démon részéről.

 962 
 Az embereket éppen olyan könnyű feldühíteni, mint ahogy a
lángdémonokat fellobbantani. Ilyen a természetük. A gyötrelem jóval
kifinomultabb íz.
Arlen egyszerre tizenegy éves volt, és ismét végignézte,
ahogy az apja mozdulatlanná dermedve áll a veranda
rovásainak védelmében, miközben anyját és Mareát darabokra
szaggatják a démonok. Sikítani akart, de sem szája, sem tüdeje
nem volt a köztes állapotban.
Érezte, ahogy a démonok a fájdalmából táplálkoznak, de
sehogyan sem tudta megakadályozni, hogy válogassanak az
emlékei között – olyanok voltak, mint a gyerek egy zacskó
mézes dióval a Zsonglőr előadásán. Kényszerítették, hogy élje
át újra az éjszakát, amikor Mery szakított vele, aztán ott lógtak
a nyakán, ahogyan magányosan járta a milni utcákat éjjel,
miközben az arcán eső és könny cseppjei keveredtek.
A démonok nem rúgásokkal kínozták, hanem élete minden
titkos szégyenével, minden bukásával, minden ballépésével,
minden olyan pillanatával, amikor kicsúszott a kezéből a
gyeplő. Némelyik emlék szüntelenül gyötörte, másokat szinte
el is felejtett, amíg a magúrok elő nem kotorták az elméjéből,
hogy szemügyre vegyék, mint csecsebecséket a bazárban.
Megint Abbannál volt a vendégeknek szánt pavilonban, és
riadtan igyekezett felrángatni a nadrágját, miután Abban egyik
hajadon lánya „véletlenül” maszturbáláson kapta, majd
pajkosan felajánlotta a segítségét. Arlen nem tudta, mi ijesztette
meg jobban: az, hogy ürügyet szolgáltat kráziai barátjának –
aki feltehetőleg előre kitervelte az egészet – a felháborodásra,

 963 
és főleg arra, hogy erővel hozzáadja a lányt feleségül, vagy az,
hogy a lány kineveti a tapasztalatlansága miatt. Az erekciója
egy pillanat alatt oda lett, de bizonyos szempontból ez csak
tovább rontott a dolgon.
Esélyt kap a párzásra, de nem sikerül neki, gondolta az egyik
démon, amitől Arlen kétszer annyira szégyellte magát, és így
még több táplálékot kínált a támadóinak.
Tovább turkáltak az elméjében, és eljutottak arra a pontra,
amikor Arlen és Abban ellopták Anoch Sun elveszett
városának térképét Sharik Horából. Az elmedémonok
hosszasan kortyoltak a lopás miatt érzett bűntudatából – Arlen
maga is elcsodálkozott, milyen mély és intenzív a
lelkifurdalása. Annak idején sikerült elhitetnie magával, hogy
nem tett rosszat, de igazából sosem elégedett meg a saját
magyarázatával, főleg azután nem, hogy a lopott térkép
segítségével rátalált Kaji Lándzsájára, és elindította a világot
egy olyan úton, amire az talán még nem állt készen.
A magúrhercegek hirtelen halálosan komolyak lettek,
mélyebben nyúltak az emlékei közé, átfésültek minden képet,
hangot és szagot a térképpel és a sivatagi utazással
kapcsolatban. Amikor Arlen felnyitotta Kaji szarkofágját, és
rábukkant a lándzsára, a démonok sziszegtek a fejében.
Gondoskodnunk kell róla, hogy a földdel tegyük egyenlővé a helyet,
gondolta az első elme. Más titkok is rejtőzhetnek ott.
Úgy legyen, gondolták a többiek.
Minél többet beszélgettek egymással – miközben vagy nem
is tudtak róla, vagy egyszerűen nem érdekelte őket, hogy

 964 
minden szavuk eljut Arlenhez –, a három démon annál inkább
három különböző személyiséggé vált szét a fejében. Az,
amelyik fogságba ejtette, idősebb és erősebb volt a társainál,
ezért szolgált rá, hogy ő uralja a központi rovást. A másik kettő
nem volt éppen az alárendeltje, inkább valahogy úgy
viszonyultak hozzá, mint ifjoncok az ősz szakállú öreghez.
Démonetikett, gondolta Arlen, és egy pillanatra
megfeledkezett a fájdalomról.
Az idősebb elmedémon megérezte, hogy szórakoztatónak
találja a dolgot, és ismét erősített a szorításán, amivel
kizökkentette Arlent a viszonylagos nyugalomból, hogy aztán
újra elviselhetetlen gyötrelmeket szabadítson rá. A három
magúrherceg ismét mélyebbre ásott az emlékei között, és Jardir
Útvesztő-béli árulásából kezdtek lakmározni.
Ha ezek az emlékek valódiak, a dél egyesítője még nincs tisztában a
tárgyak valós erejével, gondolta a központi elme.
A másik kettő egyetértett vele.
Ha az egyesítő meghal, a többi jószágot már gond nélkül kordában
tarthatjuk. Elhagyhatjuk az átkozott felszínt, és diadalmasan
visszatérhetünk az udvarba.
Hogy aztán a Társ magáénak mondhassa a győzelmet, és
learathassa a dicsőséget, gondolta a legidősebb elme.
Ezt meg kell ölnünk, amint mindent kiszedtünk belőle, javasolta a
legfiatalabb. Még mielőtt a Társ is táplálkozhatna az emlékeiből.
Arlen érzékelte, hogy a gondolat árulással ér fel. Egy
pillanatra mind a három démon elcsendesedett.

 965 
 Most, hogy a Királynő szaporodni készül, nem hagyhatjuk, hogy a
Társ előnyösebb helyzetbe kerüljön, helyeselt a rangidős.
Tovább kutattak az emlékeiben, mintha egy könyvből
tépnék ki sorban egymás után a lapokat. Megértést mutattak,
ahogy Arlen újra átélte az éjszakát, amikor a tetoválásait
szerezte, aztán hitetlenkedés és döbbenet lett rajtuk úrrá,
amikor pár héttel később a férfi démonok húsát kezdte enni.
Nem olyan, mint a többi egyesítő. A mi erőnket lopja el a maga
számára.
Csak a véletlen hozta így, gondolta a rangidős elme. Ha meghal,
a titkát is magával viszi.
Tovább kutattak az emlékei között, és ismét jót mulattak,
amikor látták, mire jutott egymással Arlen és Leesha.
Megint csütörtököt mondott, amikor párosodhatott volna!
A rönkösházi csatát már kevésbé találták szórakoztatónak,
de azért nem is aggasztotta őket különösebben, amit láttak. A
magúrhercegek felmérték, mire képes az emberiség, és arra
jutottak, hogy nem jelentenek veszélyt rájuk.
Viszont rögvest sziszegni kezdtek, amikor végignézték,
hogyan ölte meg Arlen és Renna az elmét, aki a legutóbbi
újholdkor értük jött. Arlen csak egy futó pillanatra, de érezte a
haragjukat, amikor látták, hogyan szórta szét a legyőzött
démon esszenciáját egy, a Magba vezető ösvény mentén.
Az indulat azonban rövid életűnek bizonyult. A démonok
folytatták a keresést, és már az elmúlt hetek eseményeinél
tartottak.

 966 
 A nőstény ismeri az ereje titkát, gondolta a rangidős elme. Őt is
meg kell ölnünk.
Arlen már azt hitte, hogy megtörték az akaratát, hirtelen
mégis azt érezte, hogy újra összeszed egy kevéske erőt.
Ellenszegült a rettenetes nyomásnak, amit még csak
megbolygatnia sem sikerült, a démonok mégis észrevették a
próbálkozást.
Fontos neki a nő. Ezen érezhetően elcsodálkoztak, és
mulatságosnak találták.
Ízletes lesz, ahogy szenved majd a halála miatt.
Méltó büntetés, amiért annyi bajt kevert a jószágok között.
Vizsgálódni kezdtek.
A gondolatai arról árulkodnak, hogy a nő most is kint van az
éjszakában…
Egy pillanatra engedett a nyomás, ahogy az elmék a
közönséges démonok érzékeit híva segítségül elkezdték
keresni a tetovált nőt, aki fényesen ragyogott a lopott mágiától.
Renna! Arlen minden erejét ebbe a pillanatba sűrítette. Nem
az volt a célja, hogy testet öltsön, megelégedett azzal is, hogy
egyetlen ujjhegyét megszilárdította. Az őt fogságban tartó elme
szorításában képtelen lett volna festett rovásokat készíteni, de
azért egyet így is sikerült a levegőbe rajzolnia. Éppen csak egy
szikrányi energia lakozott benne, de az az egyetlen szikra
elegendő volt hozzá, hogy felrobbantsa vele a tele ládányi
dörgőrudat.
Az éjszakai égbolton hirtelen világosság gyúlt, és perzselő
hő terjedt sebesen. A levegőt irdatlan dübörgés töltötte meg, a

 967 
föld remegni kezdett, az árkok fala ráomlott az ásó démonokra.
A lökéshullámok fákat téptek szilánkokra, és úgy gyűrték
össze a meződémonokat, mintha papírból lettek volna.
A fogvatartói akaratának csapdájába esett Arlent is elérte a
robbanás szele, bár a köztes állapotában nem árthatott neki.
Igyekezett nem hagyni, hogy elterelődjön a figyelme,
miközben mintha egy örökkévalóságig várt volna. Valójában
csak pár pillanat kellett, és megszűnt a démonok közötti
kapcsolat – a védőmezejükkel együtt.
Egyetlen döbbent pillanat elegendőnek bizonyult hozzá,
hogy Arlen kiszabaduljon az elmedémon fogságából, és
menekülőre fogja a legközelebbi ösvényen. Érezte Rönkös
megye védőmezejének vonzását, és egy szemvillanás alatt már
ott is volt. Úgy szívta magába a mágiát, ahogy a fuldokló kap
levegő után, amikor végre a felszínre kerül. Átjárta az erő,
elűzte a fájdalmat és a kétségbeesést, Arlen azonban nem
vesztegette arra az idejét, hogy kiélvezze a helyzetet. Azonnal
az ég felé ugrott, és iménti fogvatartóját kereste.
Az elmedémont, aki még mindig nem heverte ki
védőmezeje elvesztését, nem volt nehéz észrevenni – mágiája
jelzőtűzként világított az éjszakában. Társai egy pillanatra sem
hagyták el a saját védőmezejüket, így továbbra is biztonságban
voltak, de Arlen tudta, hogy hiába vetették alá magukat az
idősebb démonnak. Most, amikor az esélyek mellettük szóltak,
nem fogják vásárra vinni a bőrüket, hogy a segítségére
siessenek. Az önzetlenség éppolyan ismeretlen fogalom volt a
számukra, mint a szeretet.

 968 
 Az idős elme tükördémonja gigantikus meződémon bőrébe
bújva, hihetetlen sebességgel vágtatott gazdája felé, de még
nem volt ott, hogy megvédje. Arlen erőt szívott magába
Rönkös megye rováshálózatából, hő- és becsapódási rovásokat
rajzolt a levegőbe, és hatalmas löket mágiát küldött a
magúrherceg felé. Nem volt ebben semmi az elmék
támadásának eleganciájából, de itt nem is eleganciára volt
szükség.
A démon érzékelte a közeledő veszélyt, és egy szemvillanás
alatt testetlenné vált – csakhogy a mágia gyorsabb volt, mint a
szemvillanás, az elme teste pedig nagyrészt még egyben volt,
amikor a mágia elérte, és a tükördémonával együtt végzett
vele.
Mint annak idején, az elmedémon halálsikolya most is olyan
erőteljes hullámokat küldött szét, amihez egy egész láda
dörgőrúd robbanása sem érhetett fel. A magúrok több mint egy
mérföldes körzetben élettelenül rogytak össze a sokktól, és
még Arlen is a homlokára tett kézzel igyekezett kimasszírozni
a fejéből a fájdalmat.
A többi elme is megérezhette a történteket, mert a Rönkös
megyeiekkel harcoló démonoknak, ha nem is pusztultak el, de
zűrzavar támadt a soraikban. Arlen végignézett az emberein,
és rádöbbent, micsoda árat kellett fizetniük az arroganciájáért.
A tíz perc alatt, amit az elmedémonok csapdájában töltött, a
szervezetten harcoló magúrok rengeteg áldozatot szedtek.

 969 
 A csatamezőn kövek és farönkök hevertek, köztük több
tucat ember és ló összeroncsolt holttestével. Gamon
századosnak nyoma sem látszott.
Thamos elvesztette a lovát, és lándzsával meg pajzzsal a
kezében éppen egy kődémonnal küzdött – páncélját vastagon
borította az ichor. Ígéret a gazdája nélkül csörtetett fel-alá,
sorra taposva bele a meződémonokat a földbe, Renna pedig a
földön vetette meg a lábát, úgy harcolt.
Gared továbbra is a nyeregben ült, de Hegyomlás hátán
most már ott hevert előtte az öntudatlan Hentes Dug is. A
Rönkös megyeiek megtették, ami tőlük telt, de a Mag a
démonok végtelen áradatát köpte ki magából, miközben
minden emberi élet értékes és pótolhatatlan volt, ha
győzelemben reménykedtek.
A holtak és a sebesültek látványa feldühítette Arlent, és
újabb adag erőt szívott magába, mit sem törődve égő bőrével.
Ezúttal egy csapat meződémont pusztított el a mágiával,
megtisztítva ezzel a harcosok útját vissza a védőmező felé.
– Visszavonulás! – kiáltotta. Hangját messzire vitték a
rovások. – Ne forduljatok meg, inkább amilyen gyorsan csak
tudtok, hátráljatok a védőmezőig! Egyelőre megtettük a
dolgunkat.
Még kétszer kellett hő- és becsapódási rovásokat rajzolva
porrá égetnie egy-egy csapat démont, hogy segítsen a Rönkös
megyeieknek biztonságba jutni. Amikor egy csapatra való
lángdémon eredt a katonák nyomába, Arlen ugyanazt a rovást
alkalmazta, hogy párát nyerjen ki a levegőből, amivel Leesha a

 970 
virágait öntözte a kertjében. A rájuk zúduló folyadék hatására
a magúrok elterültek a földön, és némán vonaglottak,
miközben víz bugyogott elő a szájukból, és világító szemükben
lassan kialudt a fény.
Amikor a Rönkös megyeiek biztonságban voltak, Arlen a
démonok által felhalmozott kövek és farönkök felé fordult.
Újabb és újabb adag mágiát szívott magába, és sorra
megsemmisítette őket.
Annyi erőt merített a mágiából, hogy az egész védőmező
vibrálni kezdett és elhalványult. Arlen torka és orra úgy égett,
mintha egy marokra való kráziai tűzpaprikát tömött volna
magába. Minden izma sajgott, a körmei felforrósodtak. A
szeme kiszáradt, és minden pislogásnál élesen szúrt.
Csakhogy még így is maradtak kupacok, ezért Arlen újabb
adag energiát szívott magába, amíg egyszerre minden
elsötétedett, és zuhanni kezdett.
Megint elfelejtettem levegőt venni, gondolta közvetlenül
azelőtt, hogy a földnek csapódott volna.

 971 
 24. FEJEZET

Kevesebben
v. u. 333 ősze
Újhold második éjszakája

LEESHA AZ ÚJ-RIZONI IDEIGLENES ISPOTÁLYBAN VOLT, amikor

elkezdődött a villanások sorozata. Éppen azon volt, hogy
összevarrja egy férfi mellkasát, de kétszer is fel kellett
függesztenie a munkát, hogy a betege fölé hajoljon, és a testével
óvja a robbanásokba beleremegő épület gerendái közül
aláhulló portól. Odakint az emberek felváltva visítoztak és
éljeneztek.
– Mi a Mag történik odakint? – kérdezte.
– Utánajárok, asszonyom. – Wonda felkapta az íját.
Láthatólag örült, hogy végre akadt tennivalója.
Pár perccel később visszatért.
– Asszonyom, azonnal jönnie kell!
Leesha egy pillantást sem tudott vetni rá, ujjai vörösen
fénylettek, ahogy egy vérző artériát igyekezett elszorítani.
– Nem igazán érek rá, Wonda. Mi történt?

 972 
 – Most azonnal jönnie kell! – ismételte Wonda. A hangjából
áradó feszültséget hallva már Leesha is felnézett. – A Szabadító
megsebesült.
Erre már mindenki odakapta a fejét.
– Az lehetetlen! – kiáltott egy nő, a többiek pedig
jajveszékelni kezdtek.
Leesha a nyitott sebre pillantott, amivel még bőven akadt
volna dolga.
– Nem mehetek el csak úgy… – kezdte, de Amanvah a
vállára tette a kezét.
– De igen! – szólt. – Erről majd én gondoskodom.
Leesha felnézett rá.
– Tudja, hogyan…
– Hétéves korom óta kezelek sebesült Sharumokat,
asszonyom – vágott a szavába Amanvah. – Menjen!
Leesha bólintott, véres kezét beletörölte egy rongyba, és
felkapta a szoknyáját, hogy Wonda után futhasson.
– Mondd el, amit tudsz! – szólt menet közben.
– Az emberek szerint egyszer csak megjelent az égen, tüzet
és villámokat szórt, mint maga a Teremtő, hogy fedezze a
visszavonulást. De aztán a védőmező elhalványodott, ő meg
leesett. – Wonda hangja elcsuklott az utolsó szavaknál, és a
karjával meg kellett törölnie az arcát. Leesha még soha nem
látta sírni a hatalmasra nőtt lányt, és ebből valahogy inkább
megértette, milyen nagy a baj, mint bármiből, amit Wonda
mondhatott volna. Még gyorsabban szedte hát a lábát, és
levegő után kapkodva érkezett meg a gyülekező tömeghez.

 973 
 – Félre, megjött Leesha asszony! – kiáltotta Wonda, de meg
sem várta, amíg az emberek engedelmeskednek, inkább sorra
megragadta és odébb taszította őket, hogy megtisztítsa az utat.
A gyűrű közepén Renna térdelt Arlen kicsavarodott pózban
heverő teste mellett. A férfi fejéből folyt a vér. Gared jó pár
másik Baltás segítségével igyekezett távol tartani a
bámészkodókat, most azonban gyorsan utat nyitottak, hogy
közelebb engedjék Leeshát.
– Meg ne merj halni nekem, Bálás Arlen! – kiáltotta Renna a
férfi kezét szorongatva, Arlen azonban nem válaszolt.
– Él – állapította meg Leesha, miután kitapintotta a gyenge,
bizonytalan pulzust. A férfi koponyája betört, ahol a
kockaköveknek csapódott, körben pókhálószerűen futottak
szét a repedések. A bőr alól csontdarabok álltak ki. Arlen
eltörte a vállát, a kulcscsontját, jó pár bordáját, a medencéjét…
De a vérzés abbamaradt.
– Az éjszakára! – sóhajtotta Leesha. – Máris gyógyul.
Renna felnézett rá.
– Az jó, nem?
– Akkor nem, ha ilyen állapotban gyógyul be – felelte
Leesha. – Azonnal műtőasztalra kell kerülnie. Gared! Fel tudod
emelni? Óvatosan!
Gared már indult is, hogy engedelmeskedjen, de Renna
könnyedén félretolta, és olyan gyengéden emelte fel, mint egy
pólyába bugyolált csecsemőt.
– Minden csuda jó lesz – ígérte, de közben csorogtak az
arcán a könnyek.

 974 
 A következő egy óra végig azzal telt, hogy Leesha Darsy
meg Renna segítségével addig rángatta, forgatta és illesztgette
Arlen csontjait, amíg mind a helyére nem került. Darsynak
kétszer is újra el kellett törnie egy rosszul összeforrt csontot.
Arlen mindvégig öntudatlan maradt, ami tulajdonképpen jó is
lett volna, ha nincs a fejsebe.
Amikor a nap végül felkúszott a látóhatár mögül, Gared
dugta be a fejét.
– Meggyógyul?
Leesha letörölte az izzadságot a homlokáról, és vállat vont.
– Megtettünk érte minden tőlünk telhetőt. Él, és gyorsan
gyógyul, de ki kell várnunk, amíg magához tér.
De kit fogunk találni, ha végül felébred? – gondolta magában.
Arlen koponyája úgy tört be, mint egy tojás, és bár a csont a
szeme láttára forrt össze, azt egyelőre nem tudta megállapítani,
hogy az esés nem okozott-e olyan károsodást, amit még a
mágia sem tud helyrehozni.
„Egy Gyógyfüvésznek tudnia kell, hogyan közöljön
szomorú híreket – tanította Bruna –, de azt is tudnia kell, hogy
mikor.”
Ha bárkinek, akár csak Rennának is elárulja, hogy Arlen
agya talán gyógyíthatatlanul károsodott, akkor olyan pánik
törhet ki Rönkös megyében, amit jobb lenne elkerülni.
Gared bólintott, és elment. Nem sokkal később Thamos
érkezett. Tetőtől talpig ichor borította, sűrű haja összetapadt a
verejtéktől, a páncélját borító zománc több helyen összetört, de
úgy festett, nem esett komolyabb baja. Leesha némiképp

 975 
megkönnyebbült, és igyekezett a jó hírbe kapaszkodni,
miközben a rossz felől érdeklődött.
– Hányan haltak meg? – kérdezte.
Thamos elhúzta a száját.
– Pár százan biztosan, de ezernél is többen vannak, akikről
egyelőre nem tudunk semmit. Csak most kezdtük visszahozni
az éjjel a csatatéren maradt holttesteket, és összeírni az
ispotályban lévőket. Gamon századost például halottnak
hittem, de az előbb rátaláltam itt begipszelve.
Leesha bólintott.
– Kizuhant a nyeregből, de a páncélja közben beleakadt, és a
lova visszavonszolta a védőmezőn belülre. Eltört a csípője, és
agyrázkódása van.
– Fog még valaha járni? – érdeklődött Thamos.
Leesha vállat vont.
– Ha van beleszólásom, akkor igen, de nem vagyunk éppen
a helyzet magaslatán. Elsősorban azzal foglalkozunk, hogy
minél többen életben maradjanak. – Arról nem tett említést,
hogy több démoncsontot is kimerített a százados életének
megmentése érdekében. Nagyon a szívéhez nőtt a gróf, és hitt
benne, hogy mindig az emberei érdekeit tartja szem előtt, de
úgy érezte, korai lenne még elárulni neki, hogy mágiával is
képes gyógyítani. A rögtönzött ispotályban dolgozók közül
csak ő és Amanvah ismerték a titkot. Egyrészt közel sem volt
hozzá elég hora, hogy mindenkit megmentsenek, másrészt
nem tudta, hogyan fogadnák az emberek, ha kiderülne, hogy
magúrokból származó mágia gyógyította meg őket.

 976 
 Thamos közelebb lépett, Leesha vállára tette erős kezét, és
megszorította. Ahogy a nő egy pillanatra nekitámaszkodott,
hirtelen rádöbbent, milyen fáradt is valójában.
– Pihenned kellene – mondta Thamos.
Leesha megrázta magát, és ellenállt a kísértésnek, hogy a
férfi karjába dőljön.
– Rengeteg embernek van szüksége a segítségemre. Ha azt
hiszed, hogy megváratom őket, csak hogy leülhessek kicsit, és
megmasszírozzam a talpamat, akkor egyáltalán nem ismersz.
Kérlek, menj most, és hagyj dolgozni!
A gróf azonban megvetette a lábát.
– Az embereim éppen felderítik a démonrovásokat, és
megkeresik a felhalmozott muníciót, de robbanószerekre lenne
szükségünk, hogy mindent elpusztítsunk, mielőtt lemegy a
nap, és kezdődik az egész elölről.
Leesha bólintott.
– Szóljatok Baltás Darsynak, hogy mire van szükségetek, ő
majd gondoskodik mindenről. Aztán kérdezzétek meg a
Rovásvetőket, hová tegyétek a dörgőrudakat. Nincs belőlük
annyi, hogy akár csak egyet is elpazaroljunk.
A gróf bólintott. Leesha megfordult, hogy visszamenjen a
betegeihez, a férfi azonban elkapta a karját. Amikor ismét
találkozott a tekintetük, Thamos közel húzta magához, és
megcsókolta.
– Odakint az éjszakában attól féltem, hogy ezt nem tehetem
meg többé – suttogta.
Leesha elmosolyodott.

 977 
 – Akkor most ne aprózd el!

Renna egész éjjel, sőt még jóval napkelte után is Arlen mellett
maradt, és várta, hogy mozgolódni kezdjen. A férfi sebei
bezáródtak ugyan, de egyelőre nem adta jelét, hogy készülne
magához térni.
Ne hagyj magamra, Bálás Arlen, gondolta. Nem tudom
végigcsinálni nélküled.
Napkelte után sikerült aludnia pár órát, óvón kuporodott
Arlen oldalához. Végül távoli robbanás hangjára riadt fel.
Azonnal harcra készen ugrott talpra, de a sátor nyílásán
továbbra is napfény özönlött befelé. Lenézett az ágyra, Arlen
szemernyit sem mozdult.
– A gróf emberei tönkreteszik a démonok rovásait, és
megsemmisítik a muníciójukat – magyarázta Leesha, miután
egy pillanatra elkapta Renna tekintetét.
Rögvest sietett is tovább, hogy gondoskodjon a legsúlyosabb
sérültekről, és utasításokat adjon a többi Gyógyfüvésznek.
A teste szagában érezni lehetett a kimerültséget, látszani
azonban semmi sem látszott rajta. Rennát még mindig majd
szétfeszítette az előző esti harcok során összegyűjtött erő.
Leesha persze nem tudta így összegyűjteni a mágiát, mégis
szüntelenül dolgozott. A sátor másik végében Amanvah és
Sikvah éppen ilyen fáradhatatlanul gyógyították a sebesült
Sharumokat.

 978 
 Én pedig mit csináltam? Aludtam.
Renna lenézett Arlenre, aztán végigsimította az arcát.
– Pihenj csak, szerelmem. – Megcsókolta a férfit. – Én majd
gondoskodom róla, hogy álljanak még a falvak, amikor
felébredsz.
Amint kilépett a sátorból, az emberek odasiettek hozzá, és
Arlen felől érdeklődtek. Azt felelte, hogy a férfi jól van, csak
alszik, hogy összegyűjtse az erejét, aztán továbbállt, hogy
tennivaló után nézzen. A távolban újabb robbanások
hallatszottak, de gyanította, hogy ott úgysem tud segíteni.
Inkább Menedék védőmezejének leggyengébb pontjához
sietett, hogy kigondolja, mit tehet a megerősítésükért. A nap
hátralévő részét ásással és hatalmas kövek cipelésével töltötte.
A démonok át fognak törni a hálón. Renna ezt a kezdetektől
tudta, de minél tovább vesződnek az ostrommal, annál
kevesebb idejük marad Rönkös megyeieket ölni.

Leesha a térképes asztal mögött fel-alá járkáló Thamost nézte.

Hozzá hasonlóan a férfi sem pihent napközben, beesett
szemével komoran meredt maga elé. Arther egy helyben állt a
közelben, mozdulatlanságával ura éles ellentétéül szolgált.
Ismét a gróf Magúrtemetőben felállított sátrában voltak,
miután felügyelték a sebesültek átszállítását Menedékből a
rönkösházi ispotályba. Leesha rettenetesen büszke volt az
épületre, amikor az annak idején felépült, most azonban,

 979 
amikor egymást érték a sebesültek, szánalmasan kicsinek tűnt.
Ha Rönkös megye fennmarad, ki kell bővítenie az ispotályt.
Gamon százados állapota miatt Thamos ismét közvetlenül
maga irányította a Kéregkatonákat. Az alkonyat beköszöntével
hívta össze a találkozót, hogy megbeszéljék a terveket az
elkövetkezendő éjszakára. Ott volt Gared, Wonda és a
Hentesek, meg Renna, Rojer, Amanvah, Sikvah és Enkido. Még
Kaval Kiképzőmestert is beengedték, bár őt Thamos őrei
lefegyverezték, és végig gondosan rajta tartották a szemüket.
Hayes Inkvizítor meg Franq Gyermek egy-egy Szentkönyvet
szorongattak, és lehunyt szemmel imákat mormoltak.
Leesha megint a grófra pillantott, és egy pillanatra azt
kívánta, bárcsak Ahmann lenne a helyében. Sokadszorra
gondolkodott el rajta, hogy vajon mi történhet éppen délen,
Everam Ajándékában. Vajon őket is hasonló támadás érte?
Valószínűleg igen, de Leesha így sem aggódott annyira a
kráziaiakért, mint Rönkös megyéért.
Tudta, hogy igazságtalan Thamosszal, de akaratlanul is
összehasonlította a grófot a kráziai szeretőjével. Akármilyen
szörnyűségeket is követett el Jardir a démonok ellen vívott
Szent Háború nevében, közben mérhetetlen önbizalom áradt
belőle, ami a környezetére is átragadt. Thamos jó és erős ember
volt, de közben olyan intenzíven sütött róla a kételkedés, hogy
szinte tapintható volt a szobában.
Végül Amanvah tette fel a kérdést, ami mindenkit
foglalkoztatott.
– Hol van a Par’chin?

 980 
 – Alszik – felelte Leesha.
Amanvah hűvösen mérte végig.
– Hamarosan lemegy a nap. Nem kellene felébresztenünk?
Leesha megrázta a fejét.
– Iszonyatos ütés érte a fejét. Ha megrázzuk, és a fülébe
kiabálunk, azzal nem fogjuk felébreszteni, mielőtt készen állna
rá, és ha sikerülne, akkor is több rosszat tennénk vele, mint jót.
Thamos megtorpant.
– Neki köszönhetjük, hogy még életben vagyunk, ezt nem
szabad elfelejtenünk. Most rajtunk áll, hogy megvédjük
Rönkös megyét, amíg fel nem ébred. Ha felébred egyáltalán
valaha.
– Fel fog! – vágott közbe Renna. – Amint lemegy a nap,
visszaszerzi az erejét.
– Mint egy démon – jegyezte meg Franq Gyermek.
Renna állatias vicsorral az arcán egy szemvillanás alatt
szelte át a szobát. Franq hátrahőkölt, megbotlott egy sámliban,
és a hátsó felén landolt.
– Merjen csak még egyszer ilyet mondani! – förmedt rá a nő.
Franq rögvest feltápászkodott. Magasabb volt Rennánál,
mégis utóbbi tűnt termetesebbnek kettejük közül, ahogy egyre
csak nyomult előre, miközben a férfi összehúzta magát. Leesha
vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. Megint
lüktetni kezdett a feje. Tudta, hogy ha egymással hadakoznak,
azzal csak a magúrok malmára hajtják a vizet, de azért ő maga
is szívesen behúzott volna egyet a Szentembernek, ráadásul
nem is volt energiája, hogy szétválassza őket.

 981 
 Meglepetésére végül az Inkvizítor vetett véget a
konfliktusnak, amikor határozottan Franq vállára tette a kezét,
és ráparancsolt.
– A Gyermek hallgasson!
Franq hitetlenkedve nézett a gazdájára, de a Lelkipásztornak
a szeme sem rebbent.
– A kegyelmes úr jól mondta. Akármi úton-módon is, de
Bálás úr mentett meg bennünket tegnap éjjel. Ha közben
megszegte a Teremtő törvényét, hát majd ő mond ítéletet
felette a túlvilágon. A mi feladatunk, hogy hálát adjunk neki, és
küzdjünk azért, hogy ezúttal is megérjük a hajnalt.
Renna Hayesre pillantott, és bólintott.
– Én nem a férjem vagyok, de megteszek minden tőlem
telhetőt, hogy így legyen.
Thamos ránézett.
– Maga is tud…? Eh… – Széles mozdulatokkal esetlen rovást
rajzolt a levegőbe.
Renna a fejét rázta.
– Nem hinném, de ha kell, kitépem egy démon karját, és
ledugom a torkán.
Gared felnevetett.
– A saját szememmel láttam.
Leesha egyre élesebb fejfájással küszködve azon
elmélkedett, hogy ennyi vajon elegendő lesz-e.

 982 
Renna a menedékiek társaságában várta meg, hogy leszálljon
az éj. Tudta, hogy a jelenléte erőt ad az embereknek, és ennek
örült is, de azért jólesett volna, ha van mellette valaki, aki
cserébe neki ad erőt. Arlen továbbra is öntudatlan volt, Thamos
pedig felosztotta az embereit, hogy Rönkös megye hálójának
minden gyenge pontjára jussanak katonák. Nem
koncentrálhatta az erőit egyetlen pontra. Leesha ragaszkodott
hozzá, hogy az ispotálya Rönkösháza központjában legyen, a
lehető legbiztonságosabb helyen. A Gyógyfüvészek tanoncai és
önkéntesek egész hada állt készen, hogy szekerekkel szállítsák
a sebesülteket.
Új-Rizont, ahol a keleti elmedémon készítette el a
védőmezejét, Gared tábornok és a Baltások védték, Thamos
meg a Kéregkatonák központi serege pedig nyugaton várt
Lakfalva határán. A többi falu saját, lándzsákkal és íjakkal
felszerelt sereget állított fel. Senki nem tudhatta pontosan, hol
fognak támadni a démonok.
Rennát kinevezték Menedék parancsnokának, és a falusiak
mellé rendelték erősítésnek Rojert meg a kráziaiakat is, mert
előző éjjel ők szenvedték el a legsúlyosabb veszteségeket. A
többi Zsonglőrt szétosztották a falvak között, hogy a
lehetőségeikhez mérten segítsenek.
Renna egyik lábáról a másikra állt, és közben azon
elmélkedett, hogy talán rossz helyre jött. Az éjjel érzékelte a
védőmező mögött megbúvó elme halálát, és a környéket ellepő
magúrhamvak kétségtelenné tették, hogy az összes
környékbeli démon vele pusztult. Viszont az elmék jó okkal

 983 
támadtak éppen itt. Menedék még mindig a leggyengébb
védőmezővel rendelkezett az összes település közül, hiszen
jelentős része fából és egyéb olyan építményekből állt, amiket
akár egy felemásan célzó kődémon is lerombolhatott pár
dobással. A harcra alkalmatlanokat rég biztonságosabb helyre
küldték, akik viszont maradtak, azoknak a lehető legtovább ki
kellett tartaniuk. Ha Menedék elesik, a démonok már
Rönkösháza védőmezejére is köveket dobhatnak.
– Nem lesz semmi baj – mondta Rojer, mintha csak olvasott
volna a gondolataiban.
Renna a férfira meg a feleségeire pillantott. Színes ruháikban
Zsonglőrök csapatára emlékeztettek, a nők fátylát rövidre
vágták, hogy szabadon hagyja az ajkukat, és a hangjuk
akadálytalanul terjedhessen. Különös módon még az ő
szemében is skandallumnak hatott, hogy közszemlére tettek
magukból valamit, amit a Renna által ismert összes többi nő
gondolkodás nélkül mindennap megmutatott. A kráziai férfiak
láthatólag nála is jobban megbotránkoztak. Egyik Sharum a
másik után pillantott zavarodottan a dama’tingekre. Kaval
rajtakapott egy szemét meresztgető harcost, alaposan
odavágott neki a lándzsája nyelével, és kráziai nyelven
leteremtette.
– Miből gondolod? – kérdezte Renna. Rojer jól leplezte az
érzelmeit, de a nő érezte a szagán a félelmet.
A vörös hajú Zsonglőr vállat vont, és elmosolyodott.
– Vagy győzünk, és megmutatjuk a világnak, hogy a
démonok hiába küszködnek, nem bírnak el velünk, vagy

 984 
meghalunk, és valaki ír rólunk egy dalt, és akkor majd száz év
múlva meríthetnek az emberek erőt a bátorságunkból.
– Én inkább életben maradnék – jegyezte meg Renna, ahogy
az első démonok kiáltásai belehasítottak az éjszakába. A
védőmező kezdett életre kelni a lábai alatt. Még mindig nem
értette teljesen a belőle áradó mágiát. Vajon meg tudja csapolni
úgy, ahogy Arlen? És ha sikerülne is, ennyi elegendő lenne?
Még mindig az ispotályban feküdt mozdulatlanul.
Mozgolódás támadt a tisztás túloldalán álló fák között,
Renna pedig elfogadta a félelmét és az aggodalmát. Ahogy
kihúzta magát, érezte, hogy a testébe áramló mágia feltölti
erővel. Összefutott a nyál a szájában. Ha meg kell halniuk, hát
legalább harc közben essenek el.
– Íjakat készenlétbe! – kiáltotta, mire a menedékiek
felemelték a fegyvereiket. A kráziaiak között nem akadtak
lövészek, de mindannyian három lándzsát tartottak maguknál:
kettőt arra, hogy eldobják, egyet pedig közelharchoz.
– Ez a jel! – Rojer felemelte a hegedűjét, és játszani kezdett.
Amanvah és Sikvah megérintették a démoncsontot a
nyakuknál, és hozzáadták a hangjukat a muzsikához.
A dallam messzire szállt a mágia hullámain, egyre
hangosabb és összetettebb lett, varázslatot szőtt a levegőbe,
ami éppen olyan erőteljesen taszította a démonokat, mint a
védőmező. Renna tudta, hogy ott vannak – látszott a
ragyogásuk a fák között –, közelebb azonban nyilvánvalóan
nem tudtak jönni, amíg a trió játszott. Jó pár perc kellett hozzá,
mire szíve heves dübörgése alábbhagyott valamelyest.

 985 
 Aztán hirtelen egy szikla emelkedett az erdő fölé.
– Vigyázzatok! – kiáltotta Renna.
Enkido azonnal félrerántotta Amanvah-t az útból, Renna
pedig úgy ragadta meg Rojert és Sikvah-t, mint két csecsemőt,
és egyszerűen odébb ugrott velük. Az irdatlan kődarab abban a
pillanatban csapódott be, amikor földet értek, ledöntötte a
lábáról Rennát, és törmelékkel borított be mindenkit.
Azonkívül, hogy erősen köhögtek a portól, senkinek nem esett
bántódása, de a baj már megtörtént.
Abban a pillanatban, hogy a zene elhallgatott, az erdőből
magúrok hada özönlött elő. Falkában érkeztek a
meződémonok, lángdémonokkal a sarkukban. Mögöttük más
fajhoz tartozók is érkeztek, pikkelyeik fehéren csillogtak.
Renna sosem látott hozzájuk hasonlót, de Arlen elbeszéléseiből
már tudott a hódémonok létezéséről.
Valaki felordított, a menedékiek pedig azonnal
megeresztettek egy sorozatot rovásos nyílvesszeikkel. Eleve
pontatlanul lőttek, és a célpontjaik sebesen mozogtak, de annyi
démon rohant feléjük, hogy így is rengeteget eltaláltak.
Néhányan elestek közülük, a legtöbb azonban rohant tovább.
– Ne lőjetek, ostobák! – ordította Renna. – A védőmező még
aktív!
És valóban: amint a magúrok megérkeztek a védőmezőhöz,
mágia éles villanásai közepette pattantak le róla. Renna
fontolóra vette, hogy talán ez az a pillanat, amikor
ellentámadást kellene indítani, de egy aláhulló kődarab éppen
az egyik íjász fejére esett, és azonnal megölte. Felnézett, és egy

 986 
széldémont pillantott meg, amint éppen tovaszállt, miközben
számtalan másik érkezett a nyomában, jókora köveket tartva a
karmaik között.
– A széldémonokat lőjétek! – kiáltotta.
A menedékiek már emelték is az íjaikat, hogy
engedelmeskedjenek, de tapintható volt a félelmük, és a kezük
remegett, márpedig így nem lehetett pontosan célozni. Az
éjszaka a védőmező ragyogása ellenére is sötét volt, és a
helybéliek nem látták úgy a magúrok mágikus fényét, mint
Renna. Néhány széldémon élettelenül pottyant le az égből,
majd amikor a védőmezőnek ütköztek, úgy csúsztak le róla,
mint madarak egy vastag ablaktábláról, a legtöbb nyílvessző
azonban ártalmatlanul veszett bele az éj feketeségébe.
– Kövek és fák! – bömbölte el magát Kaval, mire Renna
káromkodva fordult meg.
A hatalmas démonok az erdő szélén gyülekeztek, karmaik
között nehéz köveket és farönkök darabjait tartva. Renna
mozdulatlanná dermedt, nem tudta, mihez kezdjen, Kaval
azonban egy szemvillanás alatt átvette az irányítást.
– Íjászok! – kiáltotta. – A kődémonokra lőjenek! Mással nem
kell foglalkozniuk! A fákat majd mi elintézzük!
Néhány menedéki Rennára pillantott, ő pedig a fogát
csikorgatta. Észre kellett volna vennie, hogy a széldémonok
csak elterelésül szolgáltak, de ő ostobán rengeteg értékes
lövedéket elpazarolt. Nem szívesen vallotta be, de az ő tudása
már kevés volt ide. A higgadt, vezetésre érett Kaval viszont egy
életen át erre készült.

 987 
 – Tegyétek, amit mond!
A menedékiek ismét lőttek, ezúttal akkora célpontokra,
amiket egy kezdő sem hibázhatott el. Ezzel egy időben a
Sharumok futásnak eredtek, hogy aztán közvetlenül a
védőmező pereménél megálljának, és a roham lendületével
elhajítsák a lándzsáikat. A dobófegyverek messzire szálltak,
átdöfték a fadémonok szívét, és a földre döntötték őket. A
démonok visítottak, igyekeztek elkapni a lándzsák nyelét, de a
védőrovások lehetetlenné tették, hogy megszabaduljanak a
testükbe fúródó fegyverektől, közben pedig a támadórovások
továbbra is elszívták a magúrok mágiáját, hogy aztán gyilkos
energiaként pumpálják vissza a sebbe.
A menedékiek kevesebb sikerrel jártak. A legerősebb
nyilaikat már elpazarolták, a megmaradt kezdetleges
lövedékek pedig úgy álltak ki a kődémonok testéből, mint tűk
a tűpárnából. A démonok fel-felkiáltottak, de legfeljebb csak
bosszúsnak tűntek, komoly bajuk láthatólag nem esett.
Felemelték vastag karjukat, és elhajították a lövedékeiket.
Mindenki szétfutott, de a démonok nem a védőket vették
célba. Egy kő eltalálta a védőmező részét alkotó egyik
fakerítést, és szilánkjaira törte. Egy másik egy töltést döntött le
részben. Lángdémonok tüzet köptek a kövekre, és bár a tűz
kialudt bennük, amikor beléptek a védőmező területére, a
kövek tovább izzottak.
Az egyik betörte egy pajta ajtaját, odabentről hamarosan
láng és füst tört elő.

 988 
 És a magúrok egyre csak jöttek. Mező- és fadémonok
cipelték a muníciót a lényegesen erősebb és távolabbi
dobásokra képes kődémonoknak. Utóbbiak közül pár
időközben megadta magát a testéből kiálló tucatnyi
nyílvesszőnek, és elterült a földön, ezeknek azonban pillanatok
alatt újabb lény vette át a helyét.
Rojer ismét felemelte a hegedűjét, mielőtt azonban
belefoghatott volna egy dallamba, egy fadémon söröshordó
méretű farönköt hajított ő és a feleségei felé. Sikerült
félregördülnie az útból, Amanvah és Sikvah pedig a földre
vetették magukat, amivel bemocskolták ugyan színes
selymeiket, viszont így megmenekültek. Mindhárman
menedéket keresve eredtek futásnak, miközben újabb
démonok vették célba őket.
Tudják, mit csinálnak, döbbent rá Renna. Az elmék látnak a
démonjaik szemével.
A gondolat haraggal töltötte el, amire a nagy védőmező is
azonnal reagált. Renna merített a mágiából, érezte, ahogy
átjárja testét – csakhogy ezt az erőt ezúttal fájdalom szőtte át,
olyan volt, mintha egy üstnyi forrásban lévő vízbe dobták
volna. Amikor úgy érezte, nem bírja már tovább, hőrovást
rajzolt a levegőbe, és elégedetten figyelte, ahogy három
fadémon lángra lobban, és pillanatok alatt hamuvá porlik.
Aztán hirtelen összecsuklott alatta a lába, és éppen hogy
csak meg tudta magát támasztani a kezével, mielőtt arccal a
földre zuhant volna. Úgy kellett kapkodnia levegő után, a
torkát mintha leforrázta volna, a szeme kiszáradt és égett. Az

 989 
erő, ami egy pillanattal korábban elárasztotta, semmivé lett, az
izmai gyengék voltak és bizonytalanok.
Vajon ezt érzi Arlen is? – kérdezte magától. Hogyan bírja ki?
Talpra kényszerítette magát, és ismét a nagy védőmezőhöz
folyamodott erőért, az azonban ezúttal nem reagált. Renna
érezte, hogy ugyanúgy lüktet alatta a mágia, mint eddig, de
akármilyen úton-módon is sikerült merítenie belőle a dühe
segítségével az imént, nem talált rá újra a kapcsolatra.
Ahogy azonban szemügyre vette az őt körülvevő káoszt,
tudta, hogy tennie kell valamit. A kráziaiak továbbra is a
lándzsáikat dobálták, Menedék lakói pedig sorra egymás után
lőtték ki kezdetleges rovásokkal ellátott nyílvesszeiket, amik
legalább olyan gyakran pattantak le a démonok kemény
páncéljáról, mint ahányszor beléjük fúródtak. A pajtában
kigyulladt tüzet jó pár vödör vízzel végül sikerült megfékezni,
de a lángdémonok újabb köveket izzítottak, és minden arra
utalt, hogy hamarosan már nem tudnak megbirkózni az egyre
több helyen fellobbanó tüzekkel. A széldémonok kisebb
köveket dobáltak le az égből, a többi magúr pedig gyülekezett,
várták, hogy megszűnjön a védőmező.
Renna az övéhez nyúlt, érezte apja késének megnyugtató
tapintását. „Akármivel próbálkozol, sosem könnyű felszántani
a földet – mondta mindig Harl. – Nincs más megoldás, neki
kell veselkedni, és túl kell esni rajta.”
A mágia azonnal reagált is a feltámadó elszántságra, és
ismét erővel töltötte fel Rennát, aki hangos üvöltéssel kirohant
az éjszakába.

 990 
 A háta mögül hallotta Kaval kiáltását, amit a Sharumok
pajzsainak csattanása követett, ahogy egymásnak feszítették
őket, és rohamra indultak a nyomában.
Aztán már csak fogak, karmok és a kése kemény pengéje
villogott előtte, ahogy a démonok közé vetette magát, és ütött,
szúrt, vágott, egy pillanatra sem lassítva. Démonichor fröccsent
a levegőbe, ahogy lecsapta egy meződémon mancsát, majd
torkon rúgott egy köpni készülő lángdémont, amelyik ettől
lenyelte a saját tüzét. Karmok csattantak pajzsokon, mágia
vetett szikrát, pikkelyek reccsentek, ahogy a lándzsák
áthatoltak rajtuk, emberek sikoltottak, ahogy a magúrok fogai
összezáródtak körülöttük.
Aztán máris ott állt az első kődémon előtt, miután
egyszerűen a földbe taposta a lángdémont, amelyik az
eldobásra váró követ melegítette. Renna elrugaszkodott a láng
hátáról, és a magasba ugorva a páncél résébe döfte a kését a
kődémon nyakánál.
Még apja késének hosszú pengéje sem bizonyult
elegendőnek hozzá, hogy átvágja a lény torkát, de a fegyver
nyelét kapaszkodónak használva sikerült a behemót háta mögé
lendülnie, ahonnan aztán átvetette kövekből álló láncát
ellenfele nyakán, és minden erejét beleadva megfeszítette. A
rovásos kövek életre keltek, és a magúr saját erejét felhasználva
egyre mélyebben martak belé. Pár pillanat kellett csak hozzá,
hogy a kődémon feje mágia szikrái és ichor zápora közepette
elváljon a testétől. Renna a földre ugrott, és máris a következő
célpontját kereste.

 991 
 Csakhogy a célpontjai meg őt keresték. A harcmező összes
démona odakapta a fejét, és rászegezte a tekintetét. Ezer
macska bámult egyetlen egeret.

Rojer ámulva figyelte, ahogy Renna egy rovást rajzol a

levegőbe, mire a rátámadó démonok lángra lobbantak, és
visítva elterültek – az egész testük megfeketedett, és füst szállt
fel belőle. A nő arckifejezéséből ítélve ő legalább ugyanannyira
meglepődött.
Egy pillanatra ismét visszatért belé a remény, ahogy
felidézte, micsoda erőket volt képes mozgósítani Arlen előző
éjszaka. Aztán viszont látta, hogy a fiatal nő megtántorodik, és
Arlen hangját hallotta a fülében: „A Szabadító nem létezik,
Rojer. Ha az emberek meg akarnak menekülni, meg kell
tanulniuk magukat megvédeni.”
Mintha Renna maga is ugyanerre a következtetésre jutott
volna, felhagyott a mágiával, és rohamra indult az éjszakában.
Úgy vágott utat magának a káosz közepette, mint Arlen a
rönkösházi csatában, és pillanatok alatt végzett egy
kődémonnal, miközben ő továbbra is tátott szájjal bámult a
töltés mögül, ahol a feleségeivel együtt fedezéket keresett.
Kaval a harcosaival követte Rennát, és Rojer kivételesen
örült a brutális kiképzőmester meg a Sharumok jelenlétének. A
menedékiek reszkettek a félelemtől, és fogalmuk sem volt, mit
tegyenek, a kráziai harcosok azonban összeillesztették a

 992 
pajzsaikat, hogy egymást óvják. Egy emberként döftek a
lándzsáikkal, és úgy vágták le a meződémonokat, mintha búzát
kaszáltak volna a mezőn.
Úgy tűnt, megfordulhat a csata, ha a kődémonokkal is
végezni tudnak, de aztán valami rettenetes történt. A magúrok
egytől egyig Rennára szegezték a tekintetüket, és minden más
célpontról megfeledkezve őt készültek megtámadni. Még a
kődémonok is felhagytak a dobálózással, és karmokban
végződő kezüket előrenyújtva, hosszú szökellésekkel indultak
meg a nő felé.
Renna nem adta könnyen magát, és egyik meződémon
hátáról a másikra ugorva menekülőre fogta a dolgot. Egy
hódémon feléje köpött, ő azonban elhajolt előle, és a jégköpet
egy kődémon lábát találta el helyette, amit rögtön ellepett a
zúzmara. Renna egy jól célzott rúgással azonnal szilánkokra
törte a végtagot, a démon pedig a többiek közé zuhant, ezzel is
tovább fokozva a káoszt.
Csakhogy aztán egy fadémon egy jókora rönköt hajított
Renna felé, aminek ugyan csak a széle érte el, de az ütés ereje
így is elég volt hozzá, hogy jócskán odébb repítse a nőt. Amint
elterült a földön, Renna már húzta is maga alá a kezét, hogy
feltápászkodhasson, de a démonoknak ennyi is elég volt. A
karmok és a fogak nemigen találtak fogást, ahogy a nő
szénfürttel festett rovásai újra meg újra felvillantak, de néhol
azért sikerült belekapniuk egy-egy szabadon marad felületbe.
Rennából ömlött a vér, és nyilvánvaló volt, hogy a rovásai
hamarosan elvesztik hatásukat.

 993 
 Kaval felkiáltott, mire a Sharumok hősiesen a nő
megmentésére siettek volna, csakhogy egy démon
felágaskodott előttük. A teste megnyúlt, és föléjük magasodott,
és szarvban végződő csápot növesztett, amivel átvágott a
kráziaiak pajzsai fölött. A harcosok erős, rovásos acélból
készült sisakot viseltek a turbánjuk alatt, de a démon csápja
úgy hatolt át rajtuk, mint kés a vajon, és jó párat azonnal meg is
ölt a Sharumok közül.
Kaval élesen füttyentett, mire a Sharumok szétszéledtek,
hogy aztán új alakzatban álljanak össze megint. Körbevették a
magúrt, amelyik csakis az Arlen és Leesha által leírt
elmedémon lehetett. Rojer már látta tőlük ezt a taktikát.
Kivárják, amíg a démon támadásba lendül, akkor az előtte álló
harcosok összeillesztett pajzzsal védekeznek, a mögötte lévők
pedig lecsapnak rá.
Ám a tükördémonhoz hasonlóval még sosem találkoztak. A
lény lehetetlenül kicsavarta a testét, és ha ez nem lett volna
elég, újabb csápokat növesztett, ráadásul körben a fején szemek
egész sora jelent meg, amíg végül egyszerre nézett szembe
minden támadójával. A csápokkal felkapta az elesett
harcosokat a lábuknál fogva, és meglóbálta őket, így lökve félre
a többieket. Amikor valamelyik Sharumnak nagy ritkán mégis
sikerült bevinnie egy döfést, a lándzsája mintha gomolygó
füstöt talált volna, és a démonnak semmiféle baja nem esett.
Mindeközben nyílvesszők tömege zúdult a lényre, de azok is
egytől egyig ártalmatlanul hatoltak át a testén, és hullottak a
földre.

 994 
 Újabb és újabb Sharumok vesztek oda a tükördémon
csapásai nyomán, de a többiek rettenthetetlenül rohamoztak
tovább. A kráziai harcosok éppen ilyen halálért imádkoztak,
még ha Rojer nem is tudta megérteni őket. Kaval előreugrott,
mire a démon azonnal kiverte a pajzsot a kezéből. A
kiképzőmester nem zökkent ki, és szemkápráztató sebességgel
forgatva a lándzsáját egyik csápot lökte félre a másik után,
hogy időt nyerjen az emberei számára.
A démon pofája azonban hirtelen a sokszorosára nőtt,
kettéharapta vele Kaval kiképzőmestert, és lenyelte a fejét meg
a testét, mielőtt a lába és a hasa egyáltalán eldőlt volna.
A látvány kizökkentette Rojert a kábulatból. Látta, hogy
Renna még mindig küszködik a fadémonok szorításában, akik
láthatólag arra törekedtek, hogy magukkal vigyék.
Élve akarják! – döbbent rá.
Még észbe sem kapott, már hegedült, kilépett a fedezékből,
és a csata felé indult. Félig-meddig jutott csak el a tudatáig,
hogy Amanvah, Sikvah és Enkido követik a védőmező
pereméig – inkább nem is foglalkozott velük. Nem foglalkozott
semmivel, csak a zenével, ahogy kilépett az éjszakába. Nem is
igyekezett leplezni a jelenlétét. Ami azt illeti, éppen
ellenkezőleg: magára vonta minden hallótávolságon belül lévő
démon figyelmét, így azok most éppen úgy egyként meredtek
rá, ahogy pár pillanattal korábban Rennára.
Ne mozduljatok! – parancsolta nekik. Zsákmány közelít.
Készüljetek a támadásra!

 995 
 A magúrok engedelmeskedtek, karmuk a földbe hasított,
ahogy ugrásra készen megvetették erős lábukat a talajon. Még
a Renna elrablásával foglalatoskodó démonok is
megtorpantak, éppen úgy, ahogy Rojer eltervezte.
Csak a tükördémont nem sikerült megállítania. A lény
kiugrott a Sharumok gyűrűjéből, és valóra vált rémálomként
vágtatott a Zsonglőr felé.
Rojer megengedett magának egy mosolyt, majd
fájdalommal töltötte meg az éjszakát. A hegedűmágia
csábításának helyét nyers disszonancia vette át, a magúrok
visítottak, és a fejüket karmolták. Most már a tükördémon sem
tudta kivonni magát a hatás alól, és hátborzongató visítás
közepette torpant meg.
Amanvah és Sikvah is hozzáadták a hangjukat a zenéhez, és
hárman együtt minden eddiginél erősebb összhangra találtak a
diszharmóniában. Hangjuk messzire jutott a horamágia hátán,
és sok mérföld mélyen behatolt az éjszakába. A közönséges
magúrok menekülőre fogták, Rojer és a feleségei pedig
körbevették a tükördémont, és egyre fokozták a fájdalmát.
Rojer folyamatosan kísérletezett, és minél tovább játszott, annál
többet tudott meg arról, mivel okozhat igazi kínokat a lénynek.
A tükör vonaglott fájdalmában, csápjait a fejéhez szorítva
átalakult, előbb üvöltő kő-, majd bömbölő fadémonná
változott, aztán vijjogó széldémon, később pedig sikító ember
lett belőle. Újra és újra más külsőt öltött, Rojer és a feleségei
pedig egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva neki, folyamatosan
a megjelenéséhez igazították a zenéjüket. Az alakváltások

 996 
egyre kaotikusabbak lettek, mire a tükördémon teste
felhólyagosodott, húsa mintha megolvadt volna, a földre
csöpögött, és egyre növekvő pocsolyában gyűlt össze a lába
előtt.
Most megvagy, Mag fattya! Rojer komoran fokozta tovább a
zene intenzitását, hogy végezzen a démonnal.
Csakhogy a lénybe mégis mintha szikrányi új élet költözött
volna. Szinte mintha mosolyogva nézett volna vissza rá,
miközben a fülei teljes egészében leolvadtak, és csak sima
pikkelyeket hagytak maguk után a feje két oldalán.
Rojernek elugrani sem maradt ideje, ahogy a tükördémon
feléje csapott a csápjával, hirtelen azonban éles kiáltás
hallatszott, és Enkido vetette magát kettejük közé – Sikvah
felkiáltott, ahogy a csáp az eunuchot belezte ki a Zsonglőr
helyett. Enkidónak még így is sikerült időben elhajítania a
lándzsáját, aminek a nyele most mágiától ragyogva állt ki a
démon testéből. Rojer tudta, hogy a lény ennyitől nem fog
elpusztulni, és hogy a zenéje sincsen rá többé hatással.
A tükördémon megint felágaskodott, Rojer vonója pedig
lecsúszott a húrokról, ahogy a Zsonglőrnek az utolsó
pillanatban sikerült félrehajolnia a felé sújtó csáp elől. A démon
újabb csapásra készült, Rojer pedig összerezzent, tudván, hogy
ezúttal már nem menekülhet.
A csáp előrelendült, Rojert azonban nem a rajta végigfutó
éles tüskék találták el, hanem a lenyesett végtagból fröccsenő
ichor. Ahogy felnézett, Rennát pillantotta meg, egyik kezében
ichorban tocsogó késével, a másikban pedig a levágott csáppal,

 997 
amit rögvest a földre hajított, ahol az nyálkás tócsává olvadt,
miközben ő a pengéjét felemelve máris ismét támadásba
lendült.
A démon feléje fordult, hogy felkészülten várhassa, ezúttal
azonban Amanvah lépett előre, és belenyúlt a derekán lógó
erszénybe. Elővett egy megfeketedett démoncsontot, és a tükör
felé fordította, miközben ujjaival végigsimította a felszínébe
vésett rovásokat.
A mágia villámcsapásként pattant ki a csontból,
nekiütközött a lénynek, és felemelte a földről. Renna egy
szemvillanás alatt közelebb ugrott, és szúrta-vágta a démont.
Amanvah lesöpörte a csontdarabból marad hamut a tenyeréről,
megint az erszényébe nyúlt, és kiemelt belőle egy marékra való
démonkarmot, Ahogy elhajította őket, a karmok nyílvesszők
sebességével lőttek ki, és mélyen a tükör testébe fúródtak. Az
erre visítva vonaglani kezdett, Renna pedig kihasználta az
alkalmat, a földre vitte, és a nyakát kezdte fűrészelni. Az
életben maradt Sharumok Coliv vezetésével csatlakoztak a
küzdelemhez, teli torokból ordítottak, és ott kaszabolták a
lényt, ahol érték, miközben pajzsaikkal taszították félre a most
már összevissza hadonászó csápokat.
Rovásokkal kisegített szeme sarkából Rojer látta, hogy a
fájdalmas muzsika megszűntével a démonok kezdenek lassan
visszatérni. Újra zenélni kezdett, hogy végleg elkergesse őket,
de egy meződémon megpillantotta az Enkido élettelen teste
mellett zokogva térdelő Sikvah-t, és rávetette magát.

 998 
Sebességével egyetlen ember sem vehette volna fel a versenyt,
és Rojer tudta, hogy már nem akadályozhatja meg a támadást.
De Sikvah is látta a közeledő magúrt. Félrehajította
könnyektől csatakos vékony fátylát, a másik kezével pedig
megérintette a nyakát körülvevő pántot. A következő
pillanatban olyan éles sikoly hagyta el a száját, hogy az
emberek és a démonok egyaránt ösztönösen befogták a fülüket.
A meződémon vágta közben bucskázott át a saját fején, végül
holtan terült el a kráziai nő lábai előtt.
Most már a menedékiek is csatlakoztak Rennához meg a
Sharumokhoz, és közösen csépelték a tükördémont, amíg
végül Rennának sikerült elválasztania a fejét a testétől. A nő
magasba tartotta az ichortól csöpögő fejet, mire erőtlen éljenzés
kezdődött.
– Elég! – kiáltotta Rojer. – Vissza a védőmezőn belülre! Nem
tudom örökké visszatartani őket!
Két Sharumnak kellett elvonszolnia Sikvah-t Enkido testétől,
ahogy visszarohantak a biztonságba. Rojer, aki még mindig
hegedült, megkönnyebbülten lélegzett fel.
Aztán rakéták piros csíkját látta meg az égen, ami azt
jelentette, hogy a démonok áthatoltak a védőmezőn, és
betörtek Új-Rizon utcáira.

 999 
 25. FEJEZET

Az elvesztett rováskör
v. u. 333 ősze
Újhold harmadik éjszakája

– HÓÓ! JÖNNEK! – kiáltott le Coliv.

Rojert, aki akrobata lévén maga is tudott ezt-azt az
egyensúlyozás művészetéről, teljességgel lenyűgözte az a
könnyedség, amivel a krevakh törzsbéli Őr egyszerűen a földre
állította a létráját, aztán anélkül, hogy a kezét használta volna,
egyszerűen felszaladt a legfelső fokáig, és hosszú perceken át
mozdulatlanul állva fürkészte a látóhatárt.
A két férfi egyedül volt Új-Rizon főterén az egy nappal
korábban még virágzó falu maradványai között. Most már csak
düledező romhalmaz vette körül őket, a kockaköves tér mellett
álló szinte minden épületet összezúztak a rájuk zuhanó kövek,
amelyiket meg mégsem, az teljesen elszenesedett a fellobbanó
tüzek miatt. A faluban kísérteties csend honolt.
Az egész napot a romok átrendezésével töltötték, hogy
valamelyest helyreállítsák a védőmezőt, de igazából senki nem

 1000 
reménykedett benne, hogy pár percnél tovább kitarthat. Azt
sikerült megakadályozniuk, hogy a démonok egyenesen a
városban emelkedjenek fel, de amint testet öltöttek, máris
nekiláttak, hogy lebontsák a védőmezőt, és a Rönkös megyeiek
nem voltak elég erősek hozzá, hogy megakadályozzák őket
ebben.
Ott vártak hát együtt, a Zsonglőr meg az Őr, a kis
hordozható körben, amit Rojer egész életében használt.
Senkinek nem tetszett a terv, leginkább Rojernek nem, még ha
éppen ő is állt elő vele. Amikor Amanvah látta, hogy nem tudja
lebeszélni róla, ragaszkodott hozzá, hogy Coliv is elkísérje, bár
Rojer úgy vélte, ez csak arra jó, hogy két ember haljon meg egy
helyett. Azt azért nem tagadhatta, hogy valamelyest
megnyugtatta a harcos jelenléte.
Ez az ember meg akarta ölni Arlent, emlékeztette magát Rojer,
valójában azonban nem tudta rávenni magát, hogy igazán
dühös legyen rá ezért. Coliv vette át a parancsnokságot a kevés
megmaradt Sharum fölött, így azok az ő vezetésével követték
mindenhová a Zsonglőrt és a feleségeit. Rojer már össze sem
tudta volna számolni, hányszor mentette meg az életét a harcos
az előző éjjel.
Rojer felemelte a hegedűjét, ahogy a közeledő démonok
hangja eljutott a fülébe. Új-Rizonon át kellett támadniuk, ha
Rönkösházához akartak eljutni, és mivel a falu jelentős része
elpusztult, a legegyszerűbbnek az tűnt, ha a főtér felé vették az
irányt.

 1001 
 Ezt Rojer már könnyedén kihasználhatta, hogy még
erőteljesebben szólítsa őket. Erre gyertek! – üzente a zenéje a
magúroknak. Erre gyorsabb! Erre könnyebb! Itt a zsákmány!
És valóban ott is volt. Ő maga.
A démonok reagáltak. Előbb pár tucatnyian ostromolták a
rovásait mágia villanásai közepette, aztán több százan, sőt több
ezren lettek. Megtöltötték a teret, de Rojer hegedűje még
mindig szólt, egyre többet és többet vonzva magához belőlük.
Colivval együtt hamarosan elvesztek a fogak és a pikkelyek
tengerében – nem láttak már semmi mást maguk körül.
A magúrok egymás hegyén-hátán tülekedtek, saját társaikon
gázoltak át, mind azért küzdött, hogy ő eshessen neki a
rovásoknak. De az öreg hordozható rováskör gondos
munkával készült, és visszaverte a támadásokat, miközben
egyre erősebb és erősebb lett, ahogy a démonok feltöltötték
mágiával.
Aztán megtörtént az elkerülhetetlen. A magúrok kavargó
hada szétnyílt, hogy átengedjen néhány fadémont, akik tölgyek
vaskos törzséből készült gigantikus furkósbotokat hoztak
magukkal. Ezekkel könnyedén elpiszkálhatták a helyéről a
rováskört, és péppé zúzhatták Rojert meg Colivot.
Ám Coliv készen állt. Elővett egy kos kivájt szarvából
készült fényes kürtöt, a szájához illesztette, és hosszan
megfújta. A hangra kivágódtak a zsaluk a tér körül, és a romos
házak ablakaiban meg tetején íjászok jelentek meg, akik
habozás nélkül lőni kezdték a magútokat. A lények olyan sűrű
masszát alkottak, hogy lehetetlen volt célt téveszteni, a legjobb

 1002 
céllövők azonban külön ügyeltek rá, hogy először a Rojeréket
fenyegető fadémonokkal végezzenek. A Zsonglőr Wonda
egyik félreismerhetetlen nyílvesszőjét látta meg kiállni az egyik
magúr szeméből, mielőtt a lény a földre zuhant volna.
Amint a démonok nekirontottak az ajtóknak, odafentről jó
pár hordó tartalmát öntötték a nyakukba. Egy pillanattal
később fáklyák kerültek elő, meggyújtották a folyékony
démontüzet, és lángra lobbantották a támadókat.
Újabb kürt szólalt meg.
– Most! – kiáltott Coliv, aki sosem vesztegette szívesen a
szavakat. Felállította a létráját, gyorsan ismét a tetejére mászott,
majd fogott egy kötelet, aminek a végére súlyt erősítettek, és
átdobta egy második emeleti ablakba.
Rojer abbahagyta a hegedülést, és a hangszerét a zsákjába
süllyesztette, amit aztán átvetett a vállán. Majdnem olyan
ügyesen kapaszkodott fel a létrára, mint Coliv, aztán
megragadta az Őrt, amikor az elrugaszkodott. Az ablakban
állók elkapták a kötelet, ők pedig a lábaikat behúzva lendültek
át a házhoz, miközben a feléjük csapó karmok tucatjai csak alig
kerülték el őket.
Nekiütköztek az épület falának, nem egyet eltörve a
megfeketedett deszkák közül, de Coliv máris az ablak felé
mászott, magával vonszolva a vállába kapaszkodó Rojert.
Amint megmenekültek, Thamos gróf és Gared
lovasrohamot vezetett a forgatagba. Rojer szomorúan pillantott
a helyre, ahol az imént még ők álltak, most viszont több szál
acéllal borított pata taposta.

 1003 
 – Hiányozni fog az a kör – mondta.

Renna fel-alá járkált, gyűlölte a gondolatát is, hogy tétlenségre

van kárhoztatva, miközben dúl a csata, de a démonok most
már őt is éppúgy ismerték, mint Arlent, és minden mással
felhagyva azonnal a nyomába eredtek, amint elhagyta a
védőmezőt.
A Rönkös megyeiek menekülve érkeztek vissza, démonok
egész hada üldözte őket. A tér körül elhelyezkedő íjászok
legalább harmada nem került elő. Thamos lovassága még
rosszabbul járt – sok állat két embert hozott a hátán, de még így
is több százan hiányoztak. A lovasok fedezték a gyalogosokat,
közben azonban ők is menekültek. A lándzsáik nagyrészt
eltűntek, rovásos baltáikkal és kalapácsaikkal hadonásztak
maguk körül. Coliv Rojert a vállán átvetve rohant.
Mindannyian megkerülték a határon egyedül álldogáló
Rennát, aki mélyeket lélegzett, ahogy érezte a lábánál kavargó
energiát. Amikor mindenki biztonságban volt, mágiát szívott
magába.
A jelentéktelenebb magúrokkal nem törődött, inkább a
kődémonokra koncentrált. Hő- és becsapódási rovásokat
rajzolt a levegőbe, a lények páncéljának réseit vette célba.
Vállakat és térdeket zúzott szét. Nem érdekelte, hogy megöli-e
a lényeket, csak meg akarta nyomorítani őket, hogy ne
dobálhassák a védőmezőt halálos lövedékeikkel.

 1004 
 Ma este tovább bírta, de így is gyorsan kimerült, és
megszédült, amikor a mágia belülről kezdte égetni.
A démonok egyre csak támadtak tovább. Renna térdre
rogyott, fél kézzel megtámaszkodott a kockaköveken, és újra
teleszívta magát erővel.

Leesha izmai megfeszültek, ahogy a csatazaj a rönkösházi

ispotályhoz közeledett. Ennyi sebesültet nem tudtak
elszállítani, de persze hová is vitték volna őket, ha a
Magúrtemető elesik?
A védőmező egyelőre biztonságos volt. Széles kockaköves
utcák, vastag, alacsony falak és jókora mezők alkották, így
többórányi ostrom kellett volna hozzá, hogy a démonok
áttörjenek – ráadásul az ispotályt meg pár másik biztonsági
zónát saját rovásokkal is elláttak. Valószínűtlennek tűnt, hogy
a démonok mindent el tudnak pusztítani egyetlen éjszaka alatt.
És nem is kell nekik, emlékeztette magát Leesha. Éppen elég, ha
annyi kárt okoznak, amennyit nem tudunk helyrehozni egy hónap
alatt. Aztán a következő újholdkor megint eljönnek, hogy bevégezzék a
dolgukat.
Odakintről robbanások hallatszottak, ahogy Leesha utolsó
rakétáit is elhasználták, miközben a kövek egyre csak
záporoztak. Minden becsapódás hangja élesen hasított a fejébe
a szeme mögött. A fejfájás az újholddal együtt kétszeres erővel
tért vissza, de nem volt mit tennie azonkívül, hogy tűrt. Nem

 1005 
vehette be ellene a szokásos erős orvosságokat, és sem ő, sem
Thamos nem voltak abban a helyzetben, hogy az alternatív
gyógymóddal próbálkozzanak.
Leesha nem szokott hozzá, hogy ilyen tehetetlennek kelljen
éreznie magát. Borzasztóan szeretett volna odakint lenni, és
segíteni valami úton-módon, de hát mégis mit tehetett volna?
A gyógyfüvésztudományával ennél többet aligha érhetett el. A
Baltások éppen most használták el az utolsó tűzijátékait, a
savakat meg az altatógázokat. Kockára tehette volna az életét
azzal, hogy kimegy a csatatérre a sebesülteket ápolni, de mire
ment volna vele? Így is annyi embert hoztak be az ispotályba,
hogy az összes Gyógyfüvész meg a tanoncaik együtt sem
voltak elegen az ellátásukhoz.
Körülnézett a teremben, ahol az ágyakat és az ágyak között a
padlót is betöltötte a fájdalmas nyöszörgés, a fehér kötések és a
vörös vérfoltok keveréke. A kevésbé súlyos sebesülteket Hayes
Lelkipásztor felügyeletére bízták a Szentházban, de az ispotály
így sem tudott már több embert befogadni.
Leesha tekintete találkozott Amanvah-éval, és az ifjú
dama’ting bólintott. Leesha tudta, hogy ő sem érzi jól magát a
védőmező biztonságában, de a harci horái kimerültek a
tükördémon elleni harcban, ráadásul rá is és Sikvah-ra is itt
volt szükség. A kráziaiak máshogy gyógyítottak, mint ahogyan
ő tanulta, de tagadhatatlan volt, hogy igen hatékonyan kezelik
a harctéri sérüléseket.
Hangos kiáltás hallatszott, az ispotály ajtaja kivágódott, és
Coliv rontott be rajta. Amint megpillantotta a színes selymeket,

 1006 
Leesha márt tudta is, hogy a kráziai férfi Rojert hozza a vállán.
A Zsonglőr vörös haját összetapasztotta a vér.
Leesha futva indult felé, de Amanvah előbb odaért, és
miután Coliv lefektette a földre Rojert, az ölébe vette a férje
fejét, hogy közelebbről szemügyre vehesse a sebét. Sikvah
Leesha útjába állt.
– Nem érek rá én erre a marhaságra, Sikvah – jelentette ki
Leesha, és készült félretolni a fiatalabb nőt.
De Sikvah gyorsabb volt, megragadta a karját, kicsavarta, és
olyan erővel lökte el, hogy a nő alig tudott talpon maradni.
– Maga csak gondoskodjon a többiekről! – mondta Sikvah
thézai nyelven, erős akcentussal. – A férjünket majd mi
ápoljuk.
Leesha vett egy mély lélegzetet, és éppen vitatkozni készült
volna, amikor a többi sebesült is megérkezett az ispotályba.
Minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy helyet kerítsen
nekik, és megállapítsa, ki igényel közülük azonnali törődést.
A csatazaj már kellemetlenül közelről hallatszott. A
démonok Rönkösháza határában jártak, ami azt jelentette, hogy
Tímár Renna volt az utolsó valódi védelmi vonaluk. Leesha
tudta, hogy a nő minden tőle telhetőt megtesz, de még éjfélre
sem járt az idő. Vajon képes lesz-e egymaga visszatartani a
teljes Magot hajnalig?
Az ispotály megremegett, ahogy valami hatalmas csapódott
előtte a földnek.
A jelek szerint nem lesz rá képes.

 1007 
 – Teremtőm! – suttogta Leesha olyan halkan, hogy a többiek
ne hallhassák. – Tudom, hogy azoknak segítesz, akik magukat
is megsegítik, de most nagyon ránk férne egy igazi csoda.
Nem számított válaszra, egy pillanattal később mégis
mintha az egész épület megremegett volna. Fülsüketítő
csattanás hallatszott, a mennyezetről por és törmelék zápora
közepette gerendák hullottak a földre.
– Arlen! – kiáltott fel Leesha, merthogy a férfi szobája az
emeleten volt. A lépcsőhöz rohant, egy ruhát szorított a szájára,
de így is majd megfulladt a portól.
Az emelet félig összedőlt. Egy jókora szikladarab
átszakította a tetőt, és több falat ledöntött. Leesha megpróbált
nem gondolni azokra a betegekre, akik a beomlott tető alá
kerültek. A romokon keresztül átküzdötte magát a szűk
egyágyas helyiséghez, ahol Arlen feküdt öntudatlanul.
A legszörnyűbb félelme vált valóra, amikor belépett az ajtó
helyén tátongó lyukon. A mennyezeten keresztül látszott az
éjszakai égbolt, az ágyat pedig az egyik ledőlt fal törmeléke
borította.
Leesha riadtan hátrált, amíg egy még állva maradt
faldarabnak ütközött. Reszketve csúszott le a földre.
– Vége – suttogta. – Mind meg fogunk halni.
Ekkor hirtelen megmozdult a törmelékhalom, és friss
porfelhő töltötte meg a szobát, ahogy gerendák és kövek
hullottak szerteszét. A rendetlenség közepén ott állt Bálás
Arlen, miközben leemelt egy gerendát a széles válláról, és

 1008 
addig tolta felfelé, amíg elég volt már csak lépnie egyet, és
kiszabadult a romok közül.
Leesha a férfira meredt, amint az úgy indult el felé, mintha
magának a Teremtőnek az egyik angyala volna. Általában ő
tagadta a leghevesebben, hogy Arlen a Mennyek küldötte
lenne, most azonban még belőle is hívő lett, amikor a férfi
kinyújtotta felé világító kezét.
– Szabadító! – suttogta Leesha. Megfogta a férfi feléje
nyújtott kezét, és engedte, hogy felsegítse. Azonnal meg is
bicsaklott alatta a lába, de Arlen felsegítette, és egy pillanatra
átölelve tartották egymást.
Arlen gyengéden megérintette Leesha arcát.
– Csak én vagyok az. Bálás Arlen.
Leesha kinyújtatta a kezét, és ő is megsimogatta a férfit.
– Néha nehéz észrevenni a különbséget.
– Mi történt? – kérdezte Arlen. – Az utolsó emlékem, hogy
megsemmisítettem a démonok összehordott munícióját…
– Azóta eltelt két nap – felelte Leesha. – Új-Rizon elesett. A
démonok egyre közelebb járnak a Magúrtemetőhöz. Renna
igyekszik távol tartani őket.
Arlen elhúzódott.
– Renna egyedül küzd odakint?
Egy szemvillanás alatt testetlenné vált, és Leesha már csak a
helyén gomolygó füstöt ölelte.

 1009 
Arlen egyetlen pillanattal később a Magúrtemetőben öltött újra
testet, és azonnal észrevette a négykézláb álló Rennát. A
megmaradt Kéregkatonák félkörbe állva óvták,
elpusztíthatatlan pajzsaikat egymáshoz illesztve igyekeztek
eltakarni a magúrok szeme elől a látható nehézségek árán
feltápászkodni készülő nőt.
Arlen azonnal látta, hogy Renna nem fog tudni felállni. Az
aurája erőtlenül vibrált. Pillanatok választották el tőle, hogy
eszméletét veszítse.
Arlen rögvest mellette termett, és nem vesződve rovások
rajzolásával, Renna vállára tette a kezét. A nő testén keresztül
érintette meg a védőmező erejét. Rönkös megye rovásainak
hálózata nem működött többé, de Rönkösháza központi
védőmezeje messze a legerősebb volt mind közül. Amíg
felhasználhatták a benne rejlő mágiát, biztosan életben
maradtak.
Mágiával itatta át Rennát, amíg a nő aurája helyre nem állt,
és a szénfürttel festett rovások önmaguktól nem kezdtek
világítani a bőrén.
– Arlen! – sóhajtotta Renna, majd talpra állt, átvetette a
karját a férfi nyakán, és megcsókolta.
Arlen két tenyere közé fogta felesége arcát, és a szemébe
nézett.
– Megígértem, hogy inkább meghalok, mintsem hogy
engedjem a démonoknak bevenni Rönkösházát, Ren.
Komolyan gondoltad, amikor te is ugyanezt mondtad?
Renna bólintott.

 1010 
 – Minden szavam igaz volt.
Arlen ismét megcsókolta a nőt, majd elhúzódott, és
megszorította a kezét.
– Akkor töltekezzünk fel együtt.
Együtt szívták magukba a védőmező mágiáját, és
hamarosan mindketten megteltek erővel.
– Nyissák szét a pajzsukat! – kiáltotta Arlen, a Kéregkatonák
pedig engedelmeskedtek.
Amikor megpillantották maguk előtt az ellenséget,
egyszerre emelték fel a kezüket, hogy rovásokat rajzoljanak a
levegőbe.

Leesha elsírta magát, miután megérkezett a hajnal, és a

becsapódó kövek, a robbanó petárdák hangjai meg a
fájdalomkiáltások fokozatosan elhaltak. Rojer Zsonglőrjei
egész éjjel A holdfogyás dalát játszották, mostanra azonban a
muzsika utolsó taktusai is a semmibe vesztek, ahogy a vérző,
görcsbe ránduló ujjak elengedték a hangszereket. Egy
pillanatra teljes lett a csend, aztán az éjszaka hangjainak helyét
erőtlen éljenzés vette át.
Életben maradtak.
Legalábbis páran, pontosított magában Leesha, amint
végignézett a Magúrtemetőben heverő letakart holttesteken. A
csata nem ért véget, amikor egy idő után Arlen és Renna
összeomlottak. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a démonok

 1011 
egyenesen Rönkösháza központját igyekeznek bevenni,
erősítések érkeztek a megye más falvaiból is. Addigra Arlen és
Renna elpusztította a legnagyobb magúrok jelentős részét, és a
többieknek is megsemmisítette a munícióját. A csata nyílt
ütközetté alakult át, fogak és karmok küzdöttek rovásos acél
ellen, ahogy Gared és Thamos egyik rohamot vezette a másik
után.
Annyi volt a sebesült, hogy Leeshának jobb híján, a téren
kellett lefektetnie őket, később pedig már csak a környező
utcákban talált nekik helyet. Mindenfelé a halált látta maga
előtt, de sem ideje, sem segítsége nem volt, hogy elvitesse a
holttesteket, így hát mindegyik ott maradt, ahol feküdt. Több
ezer halott és sebesült hevert együtt a földön. Még azok is
félholtnak tűntek, akik megálltak a saját lábukon. Napok óta
nem aludt senki.
Leesha szomorúan pillantott a Szentházra, ahol a rönkösházi
csata idején végül sikerült megvetniük a lábukat; az épület
teteje alaposan megrogyott néhány becsapódó kődarab súlya
alatt. Hayes Inkvizítor végeredményben talán mégiscsak jól
tette, hogy új katedrálist építtetett a Szentház helyett. Új-Rizont
kis híján a földdel tették egyenlővé, mint ahogy a most már
ironikusnak tűnő nevű Édes Mentsvárat is, a többi településen
azonban kitartott a védőmező.
Az éjszaka folyamán kürtök és tűzijáték adták Thamos meg
a lovas katonák tudtára, hogy a démonok éppen hol keresik a
gyenge pontokat a határvonalak mentén, és hol próbálnak
áttörni. Rojer Zsonglőrei távol tartották és összezavarták a

 1012 
magúrokat, miközben a Baltások lecsaptak, Coliv pedig a
megmaradt Sharumokkal mindig odasietett, ahol a
leghevesebben tombolt a csata.
Leesha visszaballagott az ispotályban lévő
dolgozószobájába, hogy megnézze Rojert. A férfi az íróasztalon
feküdt, fejét kötések borították, Amanvah és Sikvah pedig
felváltva beszéltek hozzá, kérdezgették, hogy ébren tartsák.
Amanvah az utolsó horáját is felhasználta, hogy bezárja a
sebet, de mivel a Zsonglőr jókora ütést kapott a fejére, megvolt
rá az esély, hogy ha elveszti az eszméletét, többé nem tér
magához.
– Hogy van? – kérdezte Leesha.
– Meg fog gyógyulni – felelte Amanvah. – A kockák azt
mondják, Everamnak továbbra is szüksége van rá.
Leesha bólintott.
– Mindannyiunkra szüksége van.
– A népem gyávának tartja a chineket – mondta Amanvah –,
de apám sokat beszélt a rönkösházi törzs erejéről. Mint minden
másban, ebben is igaza volt. A Teremtő büszke lehet önökre ez
után a holdfogyás után. Erősebben fognak feltámadni, mint
valaha.
Leesha nemet intett a fejével.
– Nem szenvedhetünk el több ilyen veszteséget. Ki kell
mélyítenünk, meg kell erősítenünk a védőmezőt alkotó
rovásokat, és holdfogyáskor távol kell tartanunk az embereket
az utcától. Pincéket, alagutakat, csatornákat kell ásnunk…
– Alvárost kell építeniük – szögezte le Amanvah.

 1013 
 – Kezdetnek jó lesz – szólalt meg egy hang a dama’ting
mögött. – De ennyi még nem elég.
Leesha odakapta a fejét, és elkerekedett a szeme.
– Arlen! – kiáltotta, és a férfi nyakába ugrott, mielőtt még
vissza tudta volna fogni magát. Arlen átkarolta, magához
szorította, Leesha pedig napok óta először úgy érezte, hogy
talán van némi halvány remény. – Hála a Teremtőnek, hogy
egészséges vagy! Nélküled nem élnénk túl még egy újholdat.
Arlen szomorúan nézett vissza rá.
– Pedig talán muszáj lesz megpróbálnotok. Miattam jöttek
az elmék. Minden az én hibám.
– Dehogy… – kezdte volna Leesha.
– A démonok a gondolataimban turkáltak, Leesha – vágott a
szavába Arlen. – Hallottam, mit terveznek, és ami még
rosszabb, ők is tudják, mi jár az én fejemben. Pontosan tudják,
mit gondoltam ki, azt is, hogy Jardirt illetően mik a
szándékaim. Sőt azt is, hogyan terveztem megtámadni őket.
Minden, amit kifundáltam, egy pillanat alatt füstbe ment. –
Felnézett, tekintete találkozott Amanvah-éval. – Olyasmit kell
tennünk, amire nem számítanak.

 1014 
 26. FEJEZET

Sharum’tingek
v. u. 333 nyara
Tizennégy hajnallal holdfogyás előtt

– HOGY MERÉSZELSZ HAZUDNI A SZABADÍTÓ UDVARÁBAN? – A

Jama törzsből való Qezan Damaji hangjából sütött a
vádaskodás.
– Hazudni? – A Khanjin törzsből való Ichach Damajinak
egészen vörös lett az arca. – Éppen a te ajkadról csepeg hamis
tanúbizonyság. Pontosan tudod, hogy…
Egyikük testalkata sem volt éppen sportos soha, az elmúlt
hónapokban pedig csak tovább híztak. Persze szinte minden
kráziai felszedett valamennyit, amióta meghódították a bőven
termő zöld vidékeket, de kevesen lettek ennyire hájasak.
Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji, a Shar’Dama
Ka, egyben a világ leghatalmasabb embere figyelte a civakodó
Damákat, és csak nehezen állt ellen a késztetésnek, hogy
mindkettejükben megmártsa a lándzsáját. A Jama és a Khanjin
emberei minden adandó alkalommal egymás torkának
ugrottak.

 1015 
 Jardir erősebbnek érezte magát, mint életében valaha, izmai
megteltek energiával, ellenben soha semmi nem fárasztotta
még ennyire, mint ezek az elhízott vénemberek, akik minden
egyes apróság miatt egymásnak estek még most is, amikor
annak volt itt az ideje, hogy felkészüljenek a Sharak Kára.
Nem csak a Jamával és a Khanjinnal akadtak gondok. A
törzsek évekkel korábban összefogtak, és olyan gazdagok
voltak, mint azelőtt soha, mégis mindig találtak rá valamiféle
ürügyet, hogy sértegessék egymást, és elfoglalják a riválisok
kútjait, vagy elrabolják az asszonyaikat, csak hogy borsot
törjenek az orruk alá. A Damajik véget vethettek volna a
dolognak, de hiába ültek a tanácsban, ők is ugyanúgy a bosszú
soha véget nem érő köreit futották, mint a legközönségesebb
harcosok. Ez a két férfi zahvenje volt egymásnak, és semmi sem
számított nekik igazán, csak a státuszuk a többiek között.
Jardir egyszerre azt vette észre, hogy a Damajik őt nézik, és
rádöbbent, hogy már rég nem figyel oda. Várták, hogy ítéletet
mondjon, ő pedig még csak nem is sejtette, hogy miről van szó.
Egy vitatott földdarabról, vagy…
Az emelvény lábánál álló fiára pillantott.
– Jayan, gyermekem, mi a véleményed erről a fontos vitáról
a Jama és a Khanjin között? – Nem is próbálta elrejteni az
elégedetlenséget a hangjából.
Jayan mélyen meghajolt.
– A Jama joggal állítja, hogy sérelem érte, apám.
Jardir látta, hogy Qezan Damaji keble dagad a büszkeségtől.
– De ugyanezt a Khanjin is elmondhatja – tette hozzá Jayan.

 1016 
 Erre már Ichach is kihúzta magát.
Jardir bólintott.
– És te milyen döntést hoznál a helyemben?
Mindkét Damaji csodálkozva fordult az ifjú Sharum Ka felé.
Hagyomány szerint a Sharum Ka szolgáltatta a tanácsot, nem
pedig fordítva, ráadásul Jayan csak tizenkilenc éves volt.
Ashan kivételével egyetlen hatvan év alatti férfi sem ült a
tanácsban.
Jayan meghajolt.
– Mindkét törzs azt bizonyította, hogy nem méltóak a földre.
Én elkoboznám, és a hadiköltségek fedezetére fordítanám.
Hát persze, gondolta Jardir. Jayan nem volt elégedett a
hárommillió drakival, amit kapott, de Jardir látta az ügyetlenül
összetákolt elszámolást arról, mire költötte a hadiadót, és
olvasott a sorok között. Az egyetlen a fiaim közül, akinek saját
palotája van, és annak nagyszerűbbnek kell lennie mindenki másénál.
Az Ashan Damaji és Asukaji Dama között álló Asoméra
pillantott.
– És te, Asome? Egyetértesz a bátyáddal?
Asome meghajolt.
– A földnek nincs jelentősége, apám, és nem oldja meg a
valódi problémát.
– És mi volna a valódi probléma, fiam? – érdeklődött Jardir.
– Közeledik a Sharak Ka, a Damajik mégis olyan apró-cseprő
ügyekkel vesztegetik a Szabadító idejét, amiket gyerekek is
meg tudnának oldani egymás között.

 1017 
 A Damajik erre izgatott beszélgetésbe kezdtek, de Jardir
koppantott a lándzsájával a márványemelvényen.
– Csendet!
Mindenki azonnal elhallgatott. Jardir továbbra sem vette le a
szemét Asoméról.
– És hogyan oldanád meg ezt a vitát?
– Bízzuk a Damajikra, hogy jussanak dűlőre egymással. –
Asome a két Damaji felé fordult, rezzenéstelen tekintettel
nézett rájuk, és hűvös hangon folytatta. – Quezan és Ichach
pedig mindketten részesüljenek három ostorcsapásban az
alagaifarokkal a szemtelenségükért. – Az övén tartott szegecses
korbácsra csúsztatta a kezét. Minden dama kapott egyet az
újonnan szerzett hatalom jelképeként, amikor fehér köpenybe
öltözött, de a korbács viselése az évszázadok során kiment a
divatból, amíg Asome vissza nem hozta. Újabban egyre több
dama hordta magánál állandóan a fegyverét.
Egy pillanatra néma csend borult a tanácsra, aztán dühödt
ordibálás kezdődött.
– Hogy merészeled, te fiú? – kiáltotta Qezan.
– Vérlázító! – hörögte Ichach.
Asome csak mosolyogott.
– Látjátok, Damajik? Máris egyetértetek valamiben. –
Quezan és Ichach arca olyan vörös lett, hogy Jardir azt hitte,
rögtön felrobbannak.
Csak óvatosan, fiam, gondolta. Nagyhatalmú ellenségeket szerzel
magadnak.

 1018 
 A többi vallási vezető is felháborodottan morgolódott.
Évszázadok óta egyetlen Damajit sem korbácsoltak meg, főleg
nem egy tizennyolc évesnél is fiatalabb dama parancsára.
Mivel megingathatatlannak érezték a hatalmukat, az évek
során meggyőződésükké vált, hogy felette állnak a más
emberek életét szabályozó törvényeknek. Még Asome
nagybátyja, a Szabadító kegyeit élvező Ashan is neheztelő
pillantást vetett a fiúra.
A Damaji’tingek némán figyelték, mi történik.
– Fivérem ismét bizonyította, miért nem örököl semmit –
jegyezte meg Jayan, de Asome meg sem rezzent, a tekintete
hűvös maradt. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki semmit
sem fog örökölni.
Éppen olyan, mint egy Andrah, gondolta Jardir. Mintha a
kinevezése máris eldöntött tény lenne.
Jardir elgondolkodott. Asome mesterien sarokba szorította.
Ha Jayan megoldása mellett dönt, második fia megszégyenül, a
valódi probléma viszont továbbra is fennáll majd. Ha viszont
egyetért Asoméval…
Csak Aleverak Damaji – valaha Jardir elszánt ellensége,
újabban pedig egyik legbizalmasabb tanácsadója – nem
háborgott. Ő is előadta a bánatát Jardirnak, ha úgy alakult, de
becsületes, bátor férfi volt, népe igaz vezetője, nem közönséges
zsarnok, mint a legtöbb férfi a tanácsban. Soha nem viselkedne
olyan ostobán, mint a másik két Damaji, ha pedig mégis, akkor
maga dobná le a köpenyét, és hajolna előre, hogy
megkorbácsolják, ám eközben mit sem veszítene a

 1019 
méltóságából. Azonban még Aleveraknak sem jutna eszébe
felvetni a tanácsban ilyesféle büntetést. Asome egyenessége
üdítő változatosságnak hatott.
Jardir Aleverakra pillantott – az öreg Damaji apró bólintása
észrevétlen maradt a káosz közepette. Az ő derekán is ott
lógott az alagaifarok.
– A Damajah! – hallatszott Hasik kiáltása az ajtó felől.
Minden férfi felkapta a fejét, egy pillanatra még a
konfliktusokról is megfeledkeztek, ahogy megpillantották
Ineverát.
Valóban lélegzetelállító, gondolta Jardir. Némán
gyönyörködött első felesége látványában, miközben a többiek
meghajoltak előtte.
Inevera egy biccentéssel fogadta a köszöntést, de nem indult
el a trón felé. Jardirra nézett, megérintette az erszényét, aztán
fejével alig észrevehetően a hálószobája felé intett. Nem
lehetett nem érteni a célzást.
Végre elkészültek az új alagai horák.
Jardir szinte beleszédült az érzésbe, ami a hatalmába
kerítette. Voltaképpen huszonöt éve az alagai horák
megszállottja volt, egész életét a kockadobások alakították. Az
elmúlt két hétben, amióta nem kellett ebbe az igába hajtania a
nyakát, szabadabbnak érezte magát, mint valaha is
lehetségesnek hitte volna.
Csakhogy a szabadsággal a bizonytalanság is együtt járt. A
kockák valóban fogságban tartották, de erőt is kölcsönöztek
neki. A dobások olyan igazságokat árultak el, amikre nagyon is

 1020 
szüksége volt, ha győztesen akarta megvívni a Napháborút és a
Sharak Kát. A gondot csak az jelentette, hogy ezek az
igazságok Inevera szűrőjén jutottak el hozzá, a felesége pedig
maga döntötte el, hogy mit oszt meg vele, és mit titkol el előle.
Ismét a Damajikra pillantott, akik továbbra is döbbent
csendben várták, hogyan dönt a szánalmas kis
csetepatéjukban.
– Mindkét fiam javaslatát megfogadom. A vitatott föld Jayan
tulajdonába kerül, Ichach és Qezan Damajik pedig
megérezhetik az alagaifarok csókját.
Ashan és Aleverak kivételével minden vallási vezető
kinyitotta a száját, hogy tiltakozzék, de amikor Jardir a
magasba emelte Kaji Lándzsáját, a torkukon akadt a szó.
– Aleverak Damaji hajtja végre a büntetést itt és most.
Lándzsája nyele olyan hangosan koppant az emelvényen,
hogy a teremben többen összerezzentek.
– A Sharak Ka itt van a nyakunkon, Damajik. Nem
vesztegethetjük az időnket arra, hogy egymással huzakodjunk.
Mostantól fogva ezeket az ügyeket magatok között kell
elintéznetek. Aki még egyszer ilyesmivel merészel feltartani,
azt a főtéren korbácsoltatom meg mindenki szeme láttára.
A Damajik arca falfehér lett, ahogy Jardir leereszkedett az
emelvényről levezető hét lépcsőfokon, és elvonult mellettük,
hogy kövesse Ineverát.

 1021 
Jardir Inevera ringó csípőjét figyelte, ahogy a nő bevonult a
hálószobájába. Mint mindig, most is lenyűgözte a szépsége.
Mint az éjszakánként az alagai’sharak során mágiát magukba
szívó harcosok, felesége is a halhatatlanság levegőjét árasztotta
magából, miután hosszú éveken át forgatta kezei között az
alagai horákat. Inevera egy matriarcha magabiztosságával
mozgott, és a negyvenkét éve meg a hét kihordott gyerek
ellenére a vonalai olyan feszesek maradtak, mintha legfeljebb a
harmincas évei elején járna.
De egészen ostobának kellett volna lennie hozzá, hogy azt
higgye, a nő igazi értéke a szépségében rejlik. Inevera nélkül
vajon eljutott volna-e ide, ahol ma van? Magához ragadta
volna-e a hatalmat, amikor lehetőség kínálkozott rá? Sőt,
adódott-e volna egyáltalán ilyen lehetőség, vagy ő is csak egy
lenne az írástudatlan dal’Sharumok közül? Esetleg ami még
rosszabb, a kifehérített koponyája Sharik Horát díszítené?
És még mindig szeretem, gondolta, bár közben gyűlölte
önmagát a gyengeségéért. Egy időben még mert arról álmodni,
hogy Inevera viszontszereti, de a szíve mélyén soha nem bízott
meg benne. Azóta biztosan nem, amióta tudomást szerzett az
Andrah-ról.
Lelki szemei előtt még most is látta, ahogy Inevera
gyönyörű, csábos teste összegabalyodik a hájas öreg
Andrah-éval, akit éppen úgy az orránál fogva vezetett a saját
céljai elérése érdekében, mint Jardirt magát. Mit is jelenthettek
a kéjes kiáltások a házastársi párnák között, miután a saját
szemével látta, hogy a felesége ilyen könnyen tetteti őket?

 1022 
 A Damajah hálószobáját teljesen átrendezték, amióta
Ahmann legutóbb becsempészte ide Papíros Leeshát.
Mindkettejük gyönyörét csak fokozta, hogy Inevera személyes
terét lakták így be, a szeretkezésük heves volt és szenvedélyes.
Ha meg akarta bántani a feleségét, a jelek szerint sikerrel járt.
Jiwah Kája egy szót sem szólt az ügyről, de másnap lángok
lobbantak fel a szobában, és felperzseltek mindent, amíg csak a
kőfalak maradtak. A hivatalos magyarázat szerint egy
olajlámpa dőlt rá véletlenül az egyik párnára, de a palotában
terjedő pletykák szerint Inevera egy lángdémon koponyájával
a kezében rontott ki az égő szobából. Most már nyoma sem volt
semminek, ami Papíros Leeshára emlékeztette volna.
Valami oknál fogva ettől Jardir csak még szerelmesebb lett
Ineverába.
Ő a Damajah. A féltékenysége vihar, és nem tűrheti, hogy egyetlen
nő is fölébe kerüljön. Vagy a Kaji talán nem ugyanezeken a
kérdéseken tűnődött személyes naplójában a saját Jiwah
Kájával kapcsolatban? A szent szövegek szerint az asszony
egyszer felzaklatta, másszor pedig boldoggá tette, mert a
Szabadító első számú felesége a zahvenje is volt egyben.
A távolból csattanás hallatszott, aztán egy éles kiáltás. A
jelek szerint Qezan Damaji elfelejtette a leckét a fájdalom
elfogadásáról. Az ismétlés viszont hathatott, mert miután
Aleverak megfeddte Qezant a gyengeségéért, a következő
csapást már csak egy szisszenés kísérte. A harmadikat pedig
néma csend.

 1023 
 Inevera nem gyújtott lámpát, inkább a szoba nagy ablakain
lógó vastag függönyökhöz lépett, és behúzta őket. Amint a
helyiségre teljes sötétség borult, Jardir érzékei életre keltek.
Kaji Koronája éppen olyan mágikus látást biztosított, mint
az érmék Inevera fejpántján, az elmedémonnal folytatott
küzdelem során azonban aktiválódtak a korona valódi
képességei, és még többet érzékelt az őket körülvevő világból –
az embereket övező aura elárulta a valódi érzelmeiket, és
megmutatta, mit miért tesznek. Kaji végtelen bölcsessége
hirtelen nem is tűnt olyan hihetetlennek. Ha a korona
segítségével az emberek szívébe láthat, Jardir is még nagyobb
vezére lehet a népének.
Ráadásul azt is felfedezte, hogy kedvére meríthet a korona
meg a lándzsa erejéből. Napközben az ősi tárgyak segítségével
gyógyíthatta magát, legyőzhette a kimerültségét, de akár
emberfeletti erőre és sebességre is szert tehetett. Ezek a
képességek hatalmas előnyt biztosítottak számára, bár azért
megvoltak a dolognak a maga korlátai.
A sötétben azonban ezek a korlátok is megszűntek.
Korábban még csak nem is álmodott ehhez fogható erőről, de a
szíve mélyén félt tőle, hogy a holdfogyás eljövetelével ez sem
lesz elég.
Inevera letelepedett kedvenc kockavető párnájára, Jardir
pedig szokás szerint vele szemben foglalt helyet. Odakint
eközben megkezdődött Ichach büntetése is, a férfi szégyent
hozott magára azzal, hogy elsírta magát. Jardir rá sem

 1024 
hederített, inkább Ineverára figyelt. A nő előhúzta az ívelt
pengét, amivel számtalanszor megvágta az évek során.
– Mit akarsz először megtudni? – kérdezte.
Az aurája felvillant, amikor kimondta az „először” szót, és
Jardir tudta, hogy Inevera már felhasználta a kockákat a maga
céljaira. Éppenséggel nem hazudott, de azért világossá vált,
hogy a nő ezúttal is titokban tartotta a saját terveit, miközben
ragaszkodott hozzá, hogy férje viszont mindenbe beavassa őt.
Jardir felgyűrte az inge ujját, és kinyújtotta a karját. Inevera
megszúrta a tőr hegyével, és egy kis tálkában fogta fel a
kicsorduló vért. Amikor az edény megtelt, hüvelykujját a
vénára illesztette, és a gyógyfüves erszénye után nyúlt.
– Arra semmi szükség – közölte Jardir, és leheletnyi mágiát
szívott magába a mellette nyugvó lándzsából. Kivette a karját a
nő kezéből, és megmutatta neki, hogy a vére már nem folyik, és
a seb bezáródott. Inevera meglepetten figyelte a váratlan
gyógyulást, de Jardir nem hagyott neki időt, hogy
kérdezősködjön. – Kezdjük Abbannak azzal az ötletével, hogy
az első hó napján támadjuk meg Révfalut. Hamarosan neki
kellene látnunk a terv kivitelezésének, ha ki akarjuk használni
a meglepetés erejét.
Abban nevének említésére gyűlölet fodrozta Inevera auráját.
Jardir tudta, hogy a nő a khaffitot hibáztatja a kapcsolatuk
megromlásáért, és egyáltalán nem bízik meg benne, ezért alig
várta, hogy rámutathasson a terv hiányosságaira, és jobb
tanácsokkal álljon elő.

 1025 
 De ezek csak Inevera felszínes érzései voltak. A mélyben
higgadt maradt, mint mindig, ahogy a kockáért nyúlt, rájuk
öntött egy keveset Jardir véréből, elmormogta az imáit, és
megrázta őket. Az ujjai közül kiszűrődő gonosz pulzálás,
ahogy minden egyes alkalommal, most is nyugtalansággal
töltötte el a férfit.
Inevera eldobta a kockákat, aztán pár pillanatig figyelte
őket, a kirajzolódó mintázatot tanulmányozta. Jardir eközben
őt elemezte, az aurájában kutatott a hazugság jelei után.
Inevera nem örült az eredménynek. Ennyi első látásra is
nyilvánvaló volt.
– Nem mehetsz vissza – szólt, fel sem emelve tekintetét a
kockákról. – És nem engedheted meg magadnak, hogy egy
helyben toporogj. Az egyetlen út előre vezet. A khaffit –
sziszegve ejtette ki a szót – jól gondolja. Számos életet
menthetünk meg, ha az ő tervét követjük.
– Többen harcolhatnak a Sharak Kában – bólintott Jardir.
– Később pedig többen szállhatnak szembe veled – jegyezte
meg Inevera. Jó tanács volt, de az aurája inkább azt sugallta,
hogy leginkább a keserűség mondatja ezt vele, amiért
kénytelen volt elismerni, hogy Abbannak igaza van.
– Ezt a kockázatot vállalnom kell – mondta Jardir. – Mit
mondanak még a kockák? Kivételesen ossz meg velem minden
részletet, és ne titkolózz!
Inevera aurája felvillant, amiből Jardir tudta, hogy okosan
kell taktikáznia. Felesége igyekezett a kegyeibe férkőzni, de a

 1026 
büszkesége hegyként tornyosult közöttük. Őt nem
félemlíthette meg csak úgy, mint a Damajikat.
– A Szabadító seregét utoléri a végzet, ha úgy menetel
északnak, hogy meghódítatlan területeket hagy a háta mögött.
– Félrebillentette a fejét, hogy más szögből is megvizsgálja a
kockákat. – Nem viheted a csapataidat Rönkösháza ellen, ha
előbb nem veszed be Laktont, és Angiers sem lehet a tiéd, amíg
nem áll melletted Rönkösháza.
– Utóbbi nem aggaszt különösebben – jelentette ki Jardir. –
A rönkösházi törzs az első szavamra mellém áll.
Inevera fölött ott lebegett Leesha szellemképe – a két nőt
düh, féltékenység és gyűlölet szálai kötötték egymáshoz. Jardir
nem először szembesült ezzel a látomással, de a felszín alatt
ezúttal valódi kétség lapult. Inevera egyáltalán nem volt benne
olyan biztos, hogy Rönkösháza valódi szövetségesük lehet.
Naivnak tartotta Jardirt, amiért ennyire megbízott az
északiakban.
– Rönkösháza nem térdel le előtted, amíg meg nem ölöd a
Rovásembert. Azt a férfit, akit ők neveznek Szabadítónak.
Inevera auráján egyértelműen megmutatkozott, hogy ez a
saját véleménye, és nem a kockákból olvasta ki, de őszinte
tanácsnak szánta. Jardir egy pillanatig sem kételkedett benne,
hogy Leesha szereti őt, a sors akarata szerint a felesége lesz, és
mellé szegődik a törzsével együtt, de tudta, hogy erre csak
akkor kerülhet sor, ha szembeszáll ezzel a hamis Szabadítóval,
és legyőzi őt.
Bólintott.

 1027 
 – Van más is?
Az Inevera aurájában vibráló ingerültség egy pillanatra sem
mutatkozott meg az arcán. A nő tekintete ismét felmérte a
többtucatnyi, különböző fényességgel ragyogó szimbólumot,
és végigfutott a jelentések ösvényein. Jardir felismert ugyan
néhány jelet, de nem is sejtette, mit lehet kiolvasni belőlük.
Néhanapján arra gondolt, hogy talán meg kellene parancsolnia
a dama’tingeknek, hogy tanítsák meg a kockavetésre, de
tisztában volt vele, hogy a nők vonakodnának, Inevera pedig
biztosan megtalálná a módját, hogy megakadályozza a dolgot.
Még az Evejah-ban is az állt, hogy ez kizárólag a nők
felségterülete.
Végül Inevera szólalt meg.
– Útnak kell indulnod a seregeiddel, ha győzelemre akarod
vezetni őket a Napháborúban, de nem hagyhatod hosszú időre
üresen a Koponyatrónt. Ötvenkét fiad van, és mindannyian
szemet fognak vetni rá.
Jardir felhúzta a szemöldökét. Jayan és Asome vágyott a
trónra, ennyit biztosan tudott. Talán mégiscsak az lesz a
legjobb, ha a kisebbiket kinevezi Andrah-nak.
– Akad olyan a fiaim között, aki méltó rá, hogy a
távollétemben elfoglalja a trónt, és visszatértemkor önként
visszaadja nekem?
Inevera ezúttal a saját kezét vágta meg, és a saját vérét is
Jardiréhoz csepegtette, mielőtt kockát vetett. Elég volt egyetlen
pillantást vetnie a kialakuló mintázatra, és máris felemelte a
fejét.

 1028 
 – Nem.
– Nem? – kérdezte Jardir. – Egyszerűen csak „nem”?
Inevera vállat vont.
– Én sem örülök, hogy ez a helyzet, férjuram, de a kockák
világosan beszélnek. Több ezer férfinak vetettem már kockát,
és soha nem találtam egyet sem, aki hozzád fogható lett volna.
Ennyi.
A dama’tingek rezzenéstelen méltósága egy pillanatra sem
hagyta el Inevera arcát, azonban az aurája fényesen ragyogott,
mint jelzőtűz az éjszakában.
Hazudott. Volt még valaki.
Jardirt elöntötte a düh. Ki lehet az, férfi vagy fiú? Miért védi
Inevera? Azt a másikat akarja talán a helyébe ültetni, ha őt nem
sikerül az ellenőrzése alatt tartania?
Villámgyorsan elfojtotta magában az érzést, és nem adta
jelét, hogy mi játszódik le benne. Nem tudott féligazságokkal,
elhallgatott részletekkel és félrevezető állításokkal manipulálni
másokat, mint Inevera vagy Abban, de rég megtanulta, hogyan
tartsa meg magának a gondolatait, esélyt sem adva rá, hogy
mások bármiféle következtetéseket vonjanak le belőlük.
Egyelőre félretette az aggodalmait. Most sürgetőbb gondjai is
akadtak.
– Hogyan verhetem vissza az ellenségeimet, ha eljön a
következő holdfogyás? – kérdezte.
Inevera ismét Jardir vérével nedvesítette meg a
csontkockákat, mielőtt a padlóra ejtette őket. Látott valamit,
amitől az auráján erős koncentráció mutatkozott.

 1029 
 Ahogy térden állva igyekezett minden oldalról szemügyre
venni a kockákat, vékony köntöse megfeszült, és legalább
annyit mutatott meg teste vonalaiból, mint szeretkezés közben,
az aurájában folyamatosan duzzadó félelem azonban minden
efféle gondolatot kiűzött Jardir fejéből. Inevera olyasmit látott,
amit nem állt szándékában elmondani neki, és most a kiutat
kereste. Jardir a legszívesebben ráordított volna, hogy azonnal
árulja el, mit lát, de nyugalmat erőltetett magára.
Inevera végül felnézett rá.
– A Szabadítónak egyedül kell kilépnie az éjszakába, hogy a
háló közepén vadásszon, vagy mindenki elveszik, amikor
megérkezik Alagai Ka a hercegeivel. De még ha életben is
maradsz, nagy árat kell fizetnünk.
A tekintetük találkozott, Jardir pedig érezte, ahogy az
Inevera aurájából kinyúló félelem csápjai felé kapnak. Vajon a
szeretet szülte benne ezt az aggodalmat, vagy egyszerűen nem
állt még készen a másik, akivel a felesége helyettesíteni akarta
őt? Gyűlölte magát, amiért az utóbbi lehetőség egyáltalán
eszébe jutott, de hát Inevera nemegyszer félrevezette már.
– Hercegek? – kérdezte inkább. – Hányan lesznek? És
milyen hálóról beszélsz?
– Hét herceg emelkedik majd fel, egy-egy Nie poklának
minden bugyrából – felelte Inevera –, de csak három támad
közülük Everam Ajándékára.
– Azt mondod, „csak”. – Jardir megrázta a fejét. – Everam
szakállára, hát egy is kis híján a vesztemet okozta!
– Akkor még nem álltál készen – mondta a nő.

 1030 
 – Bejutott a palotába, Inevera. Semmibe vette a legjobb
Rovásvetőink munkáját.
– Azóta megerősítettük a védelmet – érvelt Inevera. – Az
alagaihercegek nem fognak olyan könnyedén átjutni a
rovásainkon, ráadásul a kockák segítenek megtalálni a
védelmünk leggyengébb pontjait, ahol tovább dolgozhatunk
rajta.
– És ez a háló?
Inevera rántott egyet a vállán.
– Arról semmit sem mondhatok.
– És nem is próbálsz meg lebeszélni róla, hogy vállalkozzam
erre? – kérdezte Jardir.
Jiwah Kája szomorúan rázta meg a fejét.
– Ez Everam akarata. A Sharak Kát neked kell megnyerned,
férjuram.
Vagy elveszítened. Ezt a két szót Inevera már nem mondta ki,
de világosan ott voltak az aurájában. Jardir sikerét egyáltalán
nem lehetett biztosra venni.
– Hol fognak a legkeményebben lecsapni a démonok? – Ez
volt jelenleg a legsürgetőbb kérdés. – Hová irányítsam a
csapataimat?
Inevera ismét eldobta a kockákat, és hosszú ideig meredt az
eredményre. Végül felsóhajtott.
– Nem tudom. Túl sok mindentől függ. Próbálkozom még
az elkövetkező napokban.
– Mindennap – mondta Jardir. – Százszor is, ha kell. Semmi
sem fontosabb ennél.

 1031 
 Inevera könnyedén meghajolt, majd még egyszer a kezébe
vette a kockákat.
– Most a holnapi napot vetjük.
Jardir bólintott. Majdnem húsz éve minden este megtették
ezt. Néha a kockák semmit sem mondtak – legalábbis semmi
olyasmit, amit Inevera megosztott vele –, máskor azonban
rejtett késektől vagy mérgektől óvták, esetleg felhívták rá a
figyelmét, miből kovácsolhat előnyt.
Inevera az edényben felfogott utolsó csepp vért is a
kockákra öntötte, és megrázta őket, miközben elmondta a
számtalanszor hallott szavakat.
– Everam, ki fényt és életet adsz, esdeklem, mesélj alázatos
szolgádnak az eljövendőről! Szólj Ahmannról, Hoshkamin
fiáról, Jardir, Kaji hetedik fia vérének utolsó sarjáról!
A kockák szétszóródtak, ahogy eldobta őket, a szimbólumok
különböző mintázatokban pulzáltak, amiknek a jelentését
Jardir nem érthette.
– Nagy ajándékot fogsz ma adni a dama’tingnek – mondta
Inevera.
– Kedves tőlem – jegyezte meg Jardir.
Nem látta a feleségén, hogy félre akarná vezetni, de ez még
nem jelentette azt, hogy az ajándékot szívből és nem
valamilyen csel hatására fogja adni.
Inevera nem adta jelét, hogy hallotta volna.
– Ma éjjel új harcosokat szerzel, reggelre azonban másokat
elveszítesz.

 1032 
 – Éjjel szerzek harcosokat? – csodálkozott Jardir. – Nappal
meg elvesztem őket? Hát ez meg hogyan lehetséges?
– Nem tudom – felelte Inevera, de Jardir látta az auráján,
hogy ez csak félig-meddig felel meg az igazságnak, és ismét el
kellett fojtania feltörő haragját. Vajon mit tiktolt előle a nő?
Hogyan vezesse győzelemre a népét, ha a saját felesége sem
árul el neki mindent a harcosairól?
Mint oly gyakran az elmúlt hetekben, a gondolatai ismét
Papíros Leeshára terelődtek. Az északi nő is rejtélyes volt a
maga módján, de Jardir nem hitte, hogy valaha is hazudott
volna neki. Jó lett volna, ha most ő van itt mellette, nem ez az…
áspiskígyó.
– Holnap napkelte után váratlanul futár érkezik, és rossz
hírt hoz neked – folytatta Inevera.
– Ez mindennap így van – jegyezte meg Jardir, akit már
szinte nem is érdekelt az egész.
Inevera megrázta a fejét.
– Ez a futár a halálból jött vissza, hogy átadja az üzenetét.
Jardir erre felkapta a fejét, ahogy felesége hunyorogva
tovább fürkészte a kockákat.
– Fájdalmas lesz a számodra, amit mondani fog.
Jardir ezúttal nem látta a nőn, hogy bármiféle csellel
próbálkozna, de ahogy kimondta a szavakat, lüktetett az
aurája. Inevera arcán semmi sem látszott, mégis minden
világos volt, mint a nap.

 1033 
 Együttérzés. Inevera nem tudta, mi fog történni, a szíve
mégis együtt sajgott Jardiréval, amikor kiderült, hogy bánat
fogja érni. A férje fájdalma az ő fájdalma is volt egyben.
Jardir haragja azonnal elszállt. Kinyújtotta a kezét, és
gyengéden megérintette a nő arcát Ahogy Inevera ránézett, az
aurája fényesen felragyogott.
Akármi mást érzett még mellette, akárkinek az érdekeit
szolgálta, szerette őt.
Ó, Jiwah Kám, gondolta szomorúan Jardir, hogy én mennyire
félreismertelek.

– Nem zavarhatod a Szabadítót, khaffit! – Jardir még Inevera

hálószobájának vastag ajtaján keresztül is hallotta Hasik
morgását. A koronával a fején az égen szálló madarak
szárnyának suhogását is hallotta, ajin’palja pedig nem volt
éppen csendes ember.
Jardir felült, amivel Ineverát is felébresztette. Abban.
A feleségére pillantott, és egy mosollyal próbálta
megmutatni neki minden iránta érzett szeretetét, bár maga is
tudta, hogy ez képtelenség. Inevera őszintén viszonozta a
mosolyt, aurájából ugyanaz a szenvedély sugárzott, amit Jardir
is érzett.
Megcsókolta a nőt.
– Szólít a kötelesség, szerelmem.

 1034 
 Inevera bólintott, és felsegítette rá a köpenyét, mielőtt
belebújt a sajátjába. Amikor rendbe tették magukat, kiléptek a
hálószobából, és visszatértek a trónterembe.
Nem maradt ott egy lélek sem, de Asome leckéje után ezen
aligha volt érdemes meglepődni. Ahogy Jardir a levegőbe
szimatolt, megérezte a Damajik szőnyegre fröccsent vérének
szagát.
Rámutatott a cseppekre.
– Ichach – mondta. – Újra a levegőbe szagolt, megfordult, és
rábökött még néhány cseppre. – Qezan.
Inevera bólintott, különleges szövetdarabokat vett el, és
gondosan felitatott a vérből a kockavetéshez, amennyit csak
lehetett. Jardir tudni akarta, hogy a Damajik ellene fordulnak-e
az elszenvedett méltánytalanság miatt. A Jama és a Khanjin
törzsben élő fiai még a nie’damák bidóját viselték, de Jardir
készen állt rá, hogy maga nevelje fel őket, ha ez kell hozzá,
hogy a törzsek továbbra is egységesek maradjanak.
A Koponyatrónhoz lépett, hátravetette rovásos köpenyét, és
leült. Megvárta, amíg Inevera is csatlakozik hozzá az
emelvényen, aztán hangosan összecsapta a tenyerét. Hasik
azonnal megjelent az ajtóban, és mélyen meghajolt.
– Vezesd be Abbant! – mondta Jardir. Hasik meglepetten
nézett rá, de bólintott, és egy pillanattal később a khaffit lépett
a terembe, hogy aztán olyan mélyen meghajoljon, ahogy a
mankója csak engedte.
– Abban, barátom! – Jardir közelebb intette magához a férfit.
Inevera kényelmetlenül feszengett mellette, és Jardirnak nem

 1035 
kellett látnia az auráját, hogy tudja, mit érez. Abban auráját
viszont látta, és tudta, hogy a khaffit is hasonlóan viszonyul a
feleségéhez.
Nem baj, gondolta. Meg kell tanulniuk elviselni egymást.
Abban megállt az emelvény előtt, Jardir azonban még
közelebb hívta.
– Feljöhetsz három lépcsőfoknyit. – Elmosolyodott. –
Egyet-egyet minden lábad kedvéért.
Abban vigyorogva kocogtatta meg a lába szárát a
mankójával.
– A feleségeim azt mondanák erre, hogy egy negyedik
lépcsőfoknyit is felmehetek.
Inevera felnevetett, amivel igencsak meglepte a férjét. Jardir
bólintott.
– Emlékszem rád abból az időből, amikor még bidót viseltél.
Szerintem a feleségeid csak hízelegnek neked, de a Damajah
nevetésében örömömet lelem. Felléphetsz a negyedik
lépcsőfokra.
Abban gyorsan feljebb lépett, nem tiltakozott a szerencséje
ellen.
– Fontolóra vettük a tervedet, és hasznosnak találtuk –
folytatta Jardir. – Az első hó napján megtámadjuk Révfalut.
Lássatok hozzá az előkészületekhez, de egyelőre senkinek ne
szóljatok!
Abban meghajolt.
– Minél tovább marad titokban, annál kevesebb az esély,
hogy a laktoniaknak menekülniük kell. Ha rajtam múlna, a

 1036 
tábornokaid sem tudnának meg semmit, amíg el nem jön az
ideje, hogy parancsot adjanak a támadásra.
– Bölcs tanács – állapította meg Inevera.
Jardir biccentett.
– De nem ezért jöttél el ma hozzám, Abban, és nem is én
hívattalak. Mi késztetett hát rá, hogy elhagyd a hálód közepét?
– Az embereim felfedeztek valami… izgalmasat – felelte a
khaffit. A tekintete egy pillanatra Ineverára ugrott.
Jardir felsóhajtott. Hát már senki nem bízik senkiben ebben
az udvarban?
– Beszélj!
Abban ismét meghajolt, majd a színes inge fölött viselt
finom, barna mellénye zsebébe nyúlt. Amikor kivette a kezét,
egy darabka ezüstös anyagot tartott az ujjai között.
Inevera mozdulatlanná dermedt, de Jardir is azonnal
felismerte, mit lát. Egy szemvillanás alatt felpattant a trónról,
és kitépte a khaffit kezéből a holmit. Egy pillanatig sem
tarthatta azonban magánál, mert Inevera tőle vette el, hogy a
fény felé tartsa, és alaposan megforgathassa.
– Ez ugyanaz a fém, amiből Kaji Lándzsája és Koronája
készült – mondta ki hangosan a nő, amire mindannyian
gondoltak.
Abban bólintott.
– A fémműveseim régóta igyekeznek megfejteni az első
Szabadító tárgyainak titkát. Az anyaguk túl sápadt hozzá,
hogy arany legyen, de az is biztos, hogy nem ezüst és nem is
platina. A legjobb ötletünk a fehérarany volt, egy ötvözet, amit

 1037 
úgy hoznak létre, hogy nikkelt adnak a tiszta aranyhoz. A
bazár ékszerészei évszázadok óta használják. – Elmosolyodott.
– Olcsóbb, mint az arany, de kétszer annyiért el lehet adni
ostoba vevőknek, akik egzotikusnak találják. – Ez itt… – A
fémdarabra mutatott. – …elektrum.
– Elektrum? – kérdezte Jardir.
– Azt mondják, az arany és az ezüst természetes ötvözete.
Jardir összehúzta a szemét.
– Ki mondja azt?
Abban megfordult, és hangosan tapsolt, éppen ahogy az
imént Jardir. Hasik azonnal megjelent az ajtóban.
– Küldd be a vendégünket! – kiáltotta Abban. Hasik
rámeredt, amikor azonban Jardir nem vonta vissza a parancsot,
eltűnt, és bevezetett a terembe egy rizonit. Az idős férfi
hunyorgott a fényben, arcát és kezeit sár lepte. Kalapját az ujjai
között szorongatta.
– Ő Rennick, a Shar’Dama Ka egyik aranybányájának
mestere – mondta Abban.
Hasik durván megragadta a férfit, térdre kényszerítette, és a
padlóhoz préselte a homlokát.
– Elég legyen! – szólt rá Jardir. – Hagyj magunkra
bennünket, Hasik!
A harcos összeszorította a száját, de meghajolt, és ismét
eltűnt szem elől.
– Rennick mester, járuljon az emelvényhez! – szólt Jardir. –
Hadd halljuk, mit tud erről a fémről!

 1038 
 Rennick közelebb lépett, és közben úgy gyömöszölte a
kalapját, mint valami mosónő.
– Ahogyan Abbannak mondtam, kegyelmes uram, ez itt
elektrum. Egyszer láttam ilyet kisfiúkoromban, amikor még
egy déli bányában dolgoztam. A jelei ott vannak a kőben. Ezüst
ér húzódik az aranyban. Ritkán találkozni vele, és nincs belőle
sok. A bányáit nem fogja tönkretenni.
Nem fogja tönkretenni, gondolta Jardir. Mintha nem tennék
magasról az aranyra.
– Többet is elő tud teremteni belőle? – érdeklődött.
A bányász vállat vont.
– Biztosan, bár talán nem lesz ilyen tiszta. De miért? Érdekes
újdonság lévén talán jó árat lehet kérni érte, de nem ér annyit,
mint a tiszta arany.
Jardir bólintott, aztán megint összecsapta a tenyerét, és intett
a belépő Hasiknak, hogy vezesse ki a férfit.
– Gondoskodj róla, hogy senkivel ne beszélhessen! –
parancsolta aztán Abbannak.
– Már intézkedtem is – felelte a khaffit. – Azonnal a
kovácsműhelybe viszik, ahol a saját kovácsaim dolgoznak, és
soha többé senki nem fogja látni. A családjának azt mondjuk,
hogy meghalt egy bányaomlásban, és bőkezűen kárpótoljuk
őket.
Jardir egy intéssel jelezte, hogy egyetért.
– Be kell vinnem a szobámba, hogy meggyőződjem az
erejéről – szólt Inevera.
Jardir bólintott.

 1039 
 – Megvárunk.
Inevera Abbanra sandított, Jardir azonban felemelt kézzel
fojtotta belé a szót, mielőtt még egy hang is elhagyta volna a
száját.
– Nem vagyok ostoba, asszony. Látom, hogy néztek
egymásra Abbannal, hogyan kerülgetitek a trónomat, hogy
megjelöljétek a vizeletetekkel, mint a kutyák. Csakhogy én úgy
döntöttem, mindkettőtökben megbízom, ezért, legalábbis
egyelőre, nektek is meg kell bíznotok egymásban.
Inevera összehúzta a szemöldökét, de bólintott, majd
elvonult a szobájába, hogy aztán pár perccel később
visszatérjen.
– Mi értékesebb az aranynál? – kérdezte.
Jardir Abbanra pillantott, és mindkét férfi megvonta a vállát.
– Ez a szent fémet kereső dama’tingek ősi kérdése –
magyarázta Inevera. – Az értékes fémek jobban vezetik a
mágiát, mint a közönségesek, de némi veszteséggel akkor is
számolnunk kell, ha aranyat használunk. – Felemelte az
elektrumdarabot. – Annyi idő után végre megtaláltuk a választ.
Jardir átvette a fémet, és közelebbről is megvizsgálta. A
szájához emelte, beleharapott, megnézte benne a fogai nyomát.
– A korona és a lándzsa keményebbek, mint a legjobb acél.
Nincs kalapács vagy véső, ami akár csak egy karcolást is
ejthetne rajtuk. Ez a fém viszont puha. Kézzel tudom hajlítani.
– Most talán igen – mondta Inevera –, de ha feltöltjük
mágiával, elpusztíthatatlan lesz.

 1040 
 Jardir bizsergést érzett az ágyékában a szó hallatán.
Megszédítette a gondolat, hogy a lándzsájához hasonlóan erős
fegyvereket készíthetnek. Hirtelen úgy érezte, a Sharak Kában
aratandó győzelem kézzelfogható közelségbe került.
– Képzeljétek el, milyen erős seregem lehet…
Abban megköszörülte a torkát.
– Ezer bocsánat, Szabadítóm – mondta, miután Jardir
elhallgatott, és felé fordult –, de ne igyunk előre a teve bőrére.
Ahogy Rennick is mondta, csak egy vékony érnyit találtunk az
anyagból.
– Mennyire vékony? – kérdezte Jardir. Szigorúan pillantott a
khaffitra. – Tudni fogom, ha hazudsz, Abban.
A férfi megvonta a vállát.
– Harmincfontnyit? Talán ötvenet. Még arra sem elég, hogy
a Szabadító Lándzsáit felfegyverezzük. És ha szabad
megjegyeznem, nem is feltétlenül jó ötlet ilyen hatékony
fegyvert adni közönséges harcosok kezébe. Még a végén úrrá
lesz rajtuk valamiféle nagyzási hóbort. – Elmosolyodott. –
Láttunk már ilyet.
Jardir összehúzta a szemöldökét, de Inevera közbevágott.
– Egyetértek a khaffittal.
Jardir meglepetten nézett rá.
– Kétszer egyetlen nap alatt? Everam csodái
kimeríthetetlenek.
– Azért ne szokj hozzá! – jegyezte meg szárazon Inevera. –
Ez esetben viszont a fegyverkovácsaid használhatják ki
leginkább ezt a felfedezést.

 1041 
 Jardir sokáig nézte a nőt, és felidézte, mit mondott a párnái
között.
„Nagy ajándékot fogsz ma adni a dama’tingnek.”
Végül bólintott.
– Úgy legyen!

Az Árnyak Kamrájának biztonságában Inevera a bal kezében

tartott elektrumot vizsgálgatta, miközben jobbjában az alagai
horáit forgatta. Csodálattal figyelte, ahogy mint füst az enyhe
huzatban, a környezet mágiájának finom fonalai a fémdarab
felé sodródnak, ami aztán elnyelte őket. Az elektrum rovások
nélkül is magába szívta az energiát, és tompán világított a
félhomályban.
A dama’tingek gyakran készítettek olyan ékszereket,
amiknek démoncsontot rejtettek a magjába, a kockákat
azonban tilos volt beborítaniuk, mivel minden más fém
tökéletlen volt, ami bizonyítottan befolyásolta a jóslatot.
Inevera az új kockáira nézett, és elmosolyodott. Máris
megtette az előkészületeket, hogy biztos, ami biztos, egy
tartalékkészletet is faragjon magának, így azonban soha nem
kell félnie tőle, hogy megint kiteszi őket a napfénynek.
Közben azért fontolóra vette az egyéb felhasználási
lehetőségeket is. A horák megsemmisültek, amikor kimerült az
erejük, de elektrumburokban fel lehetett tölteni őket, hogy újra
meg újra használhatóak legyenek, mint a Kaji Lándzsája.

 1042 
Abban nem hazudott, amikor azt mondta, hogy ilyen nagy
hatalmú fegyvert nem szabad közönséges katonákra bízni.
Még egy dama’ting is bármire képes lenne, hogy minél többet
szerezzen a fémből, ha egyszer megtudja, honnan származik.
Inevera fontolóra vette, hogy talán elektrummal borított
horákat adományoz a leghűségesebb követőinek, de tudta,
hogy ezeket magának kell elkészítenie.
Körülnézett a helyiségben, és azon kezdett elmélkedni,
hogyan építhetne egy fémmegmunkálásra alkalmas kisebb
kohót ilyen mélyen a föld alatt anélkül, hogy feláldozná a
személyes tere jelentette biztonságot.
Végül mélyen felsóhajtott, kitisztította az elméjét, és eltette a
fémet. Még egyszer kockát vetett, remélve, hogy megtudhat
ezt-azt az előttük álló éjszakáról, aztán elhagyta az Árnyak
Kamráját.
Megőrizte az egyensúlyát, de erős volt a szél. Akármilyen
óvintézkedéseket is tesz, a fém titka már így is annak az
embernek a kezében volt, akiben a legkevésbé bízott.
Amikor bezáródott mögötte az ajtó, egyetlen apró
kézmozdulattal jelt adott, amire három eunuch őr lépett ki az
árnyékból, és foglalta el előtte a helyét. Ők voltak Enkido
legjobb tanítványai, akik nem is léteztek; arra képezték ki őket,
hogy észrevétlenek maradjanak a tömegben is, órákon
keresztül képesek legyenek mozdulatlanul állni, megmásszák
a sima falat is, és hogy gyorsan és nesztelenül öljenek, ha
parancsot kapnak rá. Mivel kivágták a nyelvüket, beszélni nem
tudtak, de a hallgatáshoz nagyon is értettek.

 1043 
 Kövessétek a Shar’Dama Ka khaffitját, utasította őket Inevera
fürge ujjai néhány mozdulatával. Egy pillanatra se tévesszétek
szem elől, és jelentsétek nekem, kivel beszél, és merre jár. Jussatok be az
erődítménybe, amit épít, és fürkésszétek ki az odabent rejtőző titkokat.
Válaszul az eunuchok tökéletes összhangban mozgatták az
ujjaikat, mintha egymás tükörképei lettek volna.
Megértettük, és engedelmeskedünk.
Meghajoltak és eltűntek, Inevera pedig elindult a hosszú
lépcsőn felfelé a palotába.

Miközben Inevera segített neki a készülődésben az aznapi

alagai’sharakra, Jardir több hónap után is elcsodálkozott rajta,
milyen könnyű a csatában használt köpenye. Többé nem nehéz
fémlemezeket rejtő, erős anyagból készült ruhadarabokat
viselt, hanem vékony selymet, amit könnyedén félredobhatott,
hogy szabaddá tegye harci és védőrovásokkal teli csupasz
bőrét. Most már nagyobb biztonságban érezhette magát
meztelenül, mintha a legerősebb páncélt viselte volna.
– Ma este veled együtt lépek ki én is a puszta éjszakába –
mondta Inevera, amikor végeztek az öltözködéssel.
Jardir a feleségére nézett, de még nem ment le egészen a
nap, így az aurája rejtve maradt.
– Nem hinném, hogy bölcsen tennéd, szerelmem. Az
alagai’sharak nem…

 1044 
 Inevera felszisszent, és egyetlen mozdulattal félresöpörte a
férfi szavait.
– Papíros Leeshát kiviszed magaddal az éjszakába, de a
Jiwah Kádat nem?
A lelke mélyén Jardir tudta, hogy felesége csak megjátssza a
haragot. A koronáját merte volna feltenni rá, hogy előre
eltervezte ezt az egész beszélgetést, méghozzá valószínűleg a
kockái segítségével. Mindazonáltal nem tagadhatta, hogy
Inevera igen hatásosan húzta össze a szemöldökét.
Talán mert végül is igaza volt.
A komor tekintet aztán rögvest el is lágyult, és Inevera olyan
közel húzódott Jardirhoz, hogy a férfi a selyemköpenyen
keresztül is érezte a bőre meleg puhaságát.
– Az oldaladon harcoltam egy alagaiherceg meg a testőre
ellen – emlékeztette Inevera. – Mi félnivalóm volna közönséges
démonoktól a Shar’Dama Ka mellett?
– A közönséges démonokat is tisztelnünk kell – mondta
Jardir, bár tudta, hogy a felesége máris győzött. – Elég erről
egyetlen pillanatra megfeledkezni, és a Damajah halott lehet. –
Kezét az átlátszó selymek alá csúsztatva megsimogatta a
makulátlan bőrt Inevera két melle között, és kitapintotta a nő
szívverését. – Akár Everam kiválasztottjainak mondhatjuk
magunkat, akár nem, mi is hús-vér emberek vagyunk.
Inevera viszonozta az ölelést, és maga is a férfi köpenye alá
bújtatta a kezét.

 1045 
 – Nem felejtem el, szerelmem. – Ujjait végighúzta a rovások
vonalán, amiket maga vágott Jardir bőrébe. – Te pedig azt ne
feledd, hogy én sem vagyok védtelen.
Jardir elmosolyodott.
– Efelől semmi kétségem.
Együtt hagyták el a palotát, Inevera egy tevehátra erősített
hordszékben, Jardir pedig fehér csataménjének nyergében.
Mindenki döbbenten meredt rájuk, aki mellett csak elhaladtak,
de senki nem merte kinyitni a száját, hogy tiltakozzék.
Bármit is mondott, Jardir valójában nem féltette a feleségét.
A legtöbb démont eltakarították a környékről, az a kevés
pedig, amelyik maradt, legfeljebb annyi ellenállásra volt képes,
hogy az emberei gyakorolni tudjanak rajtuk.
Everam Ajándéka egy napraforgó virágjára emlékeztetett. A
központban helyezkedett el maga a város, amit a tanyák és a
legelők hatalmas szirmokként vettek körül. A település, ami
Jardir személyes területének számított, és egyik törzshöz sem
tartozott, egy fallal körülvett belsővárosból meg egy jóval
nagyobb külsővárosból állt. A szirmokat méretük szerint
osztották fel a törzsek között. A Kaji, a Majah és a Mehnding
jókora, önálló rovásokkal védett termőföldeket és falvakat
mondhatott magáénak, a kisebb törzsek pedig akkora területet
kaptak, amit maguk is meg tudtak védeni. Még így is akadtak
azonban olyan chin falvak a külső vidékeken, amiket nem
hajtottak teljesen rabigába, egyszerűen azért, mert nem akadt
elég Sharum és dama, hogy felügyeljen rájuk.

 1046 
 Jardir sok harcosa ezeken a területeken maradt, ami
egyszerre számított gyengeségnek és erőnek. Az, hogy a
csapatok nem egyetlen központi helyen gyűltek össze,
bizonyos mértékig meggyengítette őket, így viszont az
alagaioknak legalább olyan nehéz volt célpontot választaniuk,
mint neki kitalálni, hol fognak támadni legközelebb. Minden
törzs erődítményt épített magának, és felelt azért, hogy a lehető
legtöbb ember és termény vészelje át a holdfogyást. Eközben
mindannyiuknak kötelessége volt a legjobb katonák tizedét
Jayanhoz küldeni a város védelmére.
Jayan a kiképzőtéren várta őket, amikor megérkeztek.
Éppen ezeknek az elit harcosoknak a szemléjét felügyelte.
Fehér turbánjáról már távolról felismerték fehér kendős
kai’Sharumjai között. Asome is vele volt, az emberek az ő
vezetésével imádkoztak a mindenható Everamhoz, mielőtt
lemegy a nap, és megnyílik Nie pokla.
A két férfi felnézett a közeledtükre, és a rivalizálásuk
ellenére Jardir nem leplezhette örömét, hogy két legidősebb fiát
együtt látja a csapatai élén. Gyerekkorukban arról álmodtak,
hogy egyikük Sharum Ka, másikuk pedig Andrah lesz, és
ebben az álomban az apjuk is osztozott velük. Jayan máris
megkapta a címet, Asome pedig készült rá, hogy megkaphassa
az övét.
Jayan mélyen meghajolt, de ahogy az anyjára pillantott,
látszott rajta, mennyire nem helyesli, hogy odakint van, miután
a damák elénekelték a takarodót. Feltehetőleg Asome is
osztotta a véleményét, de a fiatalabb fiúnak a szeme sem

 1047 
rebbent. Jayan Sharik Horában mindent megtanult a damák
stratégiáiról és harcművészetéről, de a fegyelem már
keményebb leckének bizonyult. Jardir nem először kérdőjelezte
meg saját bölcsességét, amiért ilyen fiatalon odaadta neki a
fehér turbánt. Nehéz fegyelemre tanítani valakit, aki máris egy
trónon ül.
– A harcosaid készen állnak a szemlére, atyám – mondta
Jayan. Bár az érzéseit nem volt képes elrejteni, tudta, hogy
őrültség lenne, ha hangot is adna nekik. Nem az apja iránti
tisztelet vezérelte, bár mindketten tudták, hogy Jardir
gondolkodás nélkül félreállítaná a fiút, ha az úgy érezné, hogy
fölötte áll a Damajah-nak. Inevera úgy nevelte a fiait, hogy
féljenek tőle, és azoknak még most is végigfutott a hideg a
hátukon a gondolatra, hogy esetleg szembeszálljanak vele.
Egyik fiad sem méltó, mondták a kockák, és Jardir a szíve
mélyén tudta, hogy ez így is van. A korona és a lándzsa
mágiájának ereje fiatalon tartotta, ami azt jelentette, hogy akár
több száz évig is élhet, mint annak idején Kaji. Persze nem volt
annyira ostoba, hogy mindezek ellenére ne készüljön fel a
halálára. Ha nem talál örököst, aki átveheti a helyét Shar’Dama
Káként, talán Jayanra bízhatná a lándzsát, Asoméra pedig a
koronát. Megint elgondolkodott rajta, mi mindent tarthat előtte
titokban Inevera. Ki lehetett az a másik, akit talált?
Inevera végigjáratta a tekintetét az összegyűlt harcosokon,
Jardir pedig érezte, hogy dagad a keble a büszkeségtől. Amióta
csak felvette a Sharum Kák fehér turbánját, azon dolgozott,
hogy a zsugorodó és széttartó törzsi csapatokból vér és verejték

 1048 
árán egységes és céltudatos, folyamatosan gyarapodó, elit
haderőt hozzon létre.
Még az összegyűlt kha’Sharumok és chi’Sharumok is
precízen meneteltek. Jardirt elképesztette, milyen hatékonynak
bizonyultak a khaffit harcosok, és bár a legtöbb zöldvidéki
meglehetősen gyáván viselkedett, közülük is sokan
összekapták magukat. A többiek meg legalább le fogják
lassítani az alagaiokat, amíg az igazi harcosok odaérnek, hogy
lemészárolják őket, így tiszta lélekkel állhatnak Everam elé.
Jardir Ineverára pillantott, de a felesége csak rántott egyet a
vállán.
– Minden megfelel a várakozásaimnak. Járjuk körbe a
védvonalakat!
Jardir próbált nem megbántódni, ahogy Jayanhoz és
Asoméhoz fordult.
– Ma éjjel tietek a belsőváros, fiaim. Mi a Damajah
kívánságára a környéket fogjuk járni. A Szabadító Lándzsái
gondoskodnak a védelmünkről.
Inevera megérintette a karját.
– Nagyobb biztonságban érezném magam, szerelmem, ha a
fiaink vezetnék a testőrségünket.
Jardir kíváncsian nézett a feleségére. Szerette volna, ha
lemegy a nap, és átláthat Inevera derűs nyugalmat sugárzó
álarcán, hogy meglássa mögötte a nő valódi szándékait. Végül
jobb híján vállat vont.

 1049 
 Jayan megfordult, és adott még pár utolsó parancsot a
kai’Sharumjainak. Az egységek azonnal megindultak, hogy
elhagyják a kiképzőteret, és elfoglalják a kijelölt helyüket.
Asome mélyen meghajolt.
– Megtiszteltetés számunkra, hogy elkísérhetjük fenséges
édesanyánkat. – A lováért kiáltott, és rögvest elő is vezették a
fehér csődört, ami éppen olyan volt, mint az apjáé, csak a
gyémántalakú fekete folt hiányzott a homlokáról. Jayan is
megkapta a maga hátasát, egy fehér csüdű és pofájú fekete
mént. Felültek a nyeregbe, Jardir meg Inevera két oldalára
léptettek, miközben mögöttük a Szabadító Lándzsái
sorakoztak nagy fekete musztángjaikkal.
Ahogy körbejárták a védvonalakat, Jardir nem először
mélázott el rajta, mennyire fájdalmasan védtelen a zöldvidéki
város. A gyengeségek, amik nemrég lehetővé tették, hogy
olyan könnyen bevegye a rizoni állítólagos erődöt, most
rettegéssel töltötték el a közeledő holdfogyás előtt. Idővel a
Sivatag Lándzsájánál is bevehetetlenebbé fogja tenni Everam
Ajándékát, egyelőre azonban azzal volt kénytelen beérni, amit
a hanyag északi barbárok építettek.
A belsőváros volt a legkönnyebben védhető terület, de ez
kínálta a legnyilvánvalóbb célpontot is, mivel itt kaptak helyet
a nagy gabonasilók és Jardir hatalmának központja is, illetve
tisztességes alváros híján itt leltek menedékre a külső
vidékeken élő asszonyok és gyerekek is. Még a chineket is
befogadták. A Damajik tiltakoztak, de Jardir rájuk sem

 1050 
hederített. A férfiak kötelessége volt, hogy megóvják a nőket és
a gyerekeket. Még a chineket is.
A zöldvidékiek azt állították, hogy száz éve egyetlen alagai
sem hatolt be a belsővárosba, de Jardir gyanította, hogy csak
azért, mert igazából meg sem próbálták. A rovásfal alig volt
magasabb a megtermettebb kődémonoknál. A kőművesei és a
Rovásvetői azóta dolgoztak rajta, hogy bevették a várost, de
így is szánalmasnak hatott a Sivatag Lándzsájának nagy
rovásfalához képest. Jardir végigjáratta az újonnan épített
bástyákon az ott sorakozó skorpiókat meg kőhajítókat, és
remélte, hogy elegendőnek bizonyulnak majd egy közvetlen
támadás visszaveréséhez. Felkészült rá, hogy esetleg a város
utcáin is harcolniuk kell majd, de ha odáig fajulnak a dolgok,
az azt fogja jelenteni, hogy nem áll jól a szénájuk.
A következő védvonalat a belsőnél sokszorta nagyobb
külsővárost körülvevő rovásfal alkotta, ez azonban olyan
alacsony volt, hogy egy ember is könnyedén átugorhatta. Ezt a
falat egymástól húszlábnyi távolságra álló, Anoch Sun
obeliszkjeihez hasonló kő rovásoszlopok egészítették ki, amik
egymást átfedő mezeikkel segítettek megerősíteni a védelmet.
Ezekkel és egymással is összeköttetésben álltak a szerte a
külsőváros területén elhelyezett hasonló oszlopok, ekképp a
teljes területet lefedő hálózat óvta az Új Bazárt, a
gyümölcsöskerteket és a belsőváros fennmaradáshoz
szükséges termőföldeket.
A terület túlságosan nagy volt hozzá, hogy a chinek teljes
mértékben lefedjék a rovásaikkal, ezért sok olyan zseb maradt,

 1051 
ahol a démonok felemelkedhettek. Ezeket éjjelente levadászták,
de fennállt a veszélye, hogy ha sokan jönnek egyszerre, ezeken
a helyeken behatolhatnak a védett területekre is. Hiába állított
csatasorba több ezer chint, Jardirnak így sem volt elég embere
hozzá, hogy minden kényes pontot megfelelően őriztessen.
Mindezen gyengeségek ellenére a külsőváros meglepően
védhetőnek bizonyult. Egy eldobott szikla kidönthetett ugyan
egy rovásoszlopot, de az így támadt rést gyorsan lefedte egy
másik – mindegyik oszlop működött a többitől függetlenül is.
Így tulajdonképpen egy afféle útvesztő jött létre, márpedig
Jardir emberei nagyon is tudták, hogyan kell csalétkekkel,
csapdákkal és búvóhelyekkel telerakni egy útvesztőt, hogy
aztán előnnyel indulhassanak a harcban odabent. A belsőváros
falához igyekvő alagaiok egyetlenegy lépést sem tehettek meg
zavartalanul.
Miközben lovagoltak, a lassan leereszkedő sötétség
meghozta a korona nyújtotta mágikus látást is. Jardir érzékei
tovább élesedtek, ahogy feltámadt az ereje. Már hallotta az
alagaiok kiáltásait, és a lándzsák meg a pajzsok csattogását,
ahogy a Sharumok lesből rárontottak a lényekre. Már-már
véteknek hatott, hogy Jardir jobban érezte magát a bőrében
éjjel, mint nappal, de persze minden Everam akarata szerint
történt. A Shar’Dama Kának otthonra kellett lelnie a
sötétségben.
A fiaira pillantott, és reménnyel töltötte el, hogy láthatólag
nekik is a védelmi vonalak körül forogtak a gondolataik. Időről
időre harcoló Sharumokba botlottak, akik a legtöbb esetben

 1052 
vitathatatlan fölényben voltak. A csatában jártas harcosok élő
tananyagnak használták a szórványosan felemelkedő
démonokat, és megmutattak rajtuk pár fogást a
tapasztalatlanabbaknak. Egyetlenegy helyen találkoztak
valamivel komolyabb összecsapással, de a Sharumok ott is urai
voltak a helyzetnek, és nekik nem kellett közbeavatkozniuk.
– Láttál mindent, amit óhajtottál? – kérdezte Jardir, amikor
már több mint egy órája lovagoltak. Figyelte a nő auráját, de az
nyugodtnak és simának tűnt, nem árult el semmit.
– Majdnem, férjuram. – Inevera egy közeli buckára mutatott.
– Annak a dombocskának a tetejéről még körülnézhetnénk.
Jardir bólintott, és arrafelé vették az irányt. Nem érte
meglepetés, amikor csatazaj ütötte meg a fülét.
A domb tetejéről egy csapat meződémont pillantottak meg
odalent a völgyben, amint két, hátát egymásnak vető
dal’Sharumot kerülgettek. A harcosoknak egyelőre nem esett
bajuk, de mivel az alagaiok több mint háromszoros túlerőben
voltak, nem tűnt túlságosan valószínűnek, hogy ez így is
marad. Azt nem is remélhették, hogy gyalogosan sikerül
elmenekülniük. Még a kráziai csatamének sem hagyhattak le
egy meződémont.
Jardir minden izma megfeszült, és már indult is volna, hogy
kisegítse a dal’Sharumokat, amikor Inevera felemelte a kezét.
– Csak figyeljünk, szerelmem! Nem feladatunk, hogy
közbeavatkozzunk.
Mindhárom férfi Inevera felé fordult, ő azonban nyugodtan
ült tovább a hordszékében. Az aurája békés volt, és

 1053 
elégedettség szőtte át. Visszafordultak, és figyelték, hogyan
alakul a küzdelem.
– Kik ezek? – gondolkodott el Jayan. – Melyik egységből
valók? Ezt a zsebet csak egy óra múlva lesz esedékes kipucolni.
Egy meződémon hirtelen kiugrott a gyűrűből, és rávetette
magát az egyik harcosra, akinek mintha egy pillanatra lankadt
volna a figyelme. Ez azonban csak egy egyszerű csel volt, a
harcos egy szemvillanás alatt a támadó alagai felé perdült, és
átdöfte a torkát a lándzsájával. Újabb démon próbálta
kihasználni az alkalmat, de a harcos társa hárította a támadást
a pajzsával. Maga is kiosztott egy ütést a mellső láb ízületére,
amitől az alagai visítva hőkölt hátra.
A gyűrű másik oldaláról újabb támadás indult, de az első
harcos kiszabadította ichortól lucskos lándzsáját, és a két
dal’Sharum tökéletes összhangban tett egy negyed fordulatot,
hogy a megfelelő helyre emelhessék a pajzsaikat.
Jardirt teljességgel lenyűgözte a harcosok ügyessége, és egy
pillanat késéssel döbbent rá, hogy nem villant fel a mágia,
amikor a harcosok lecsaptak. Inevera felé fordult.
– Nincsenek rovások a lándzsáikon?
A nő megrázta a fejét.
– A régi módszerrel harcolnak, ahogyan nagytiszteletű
férjuram is annak idején.
– Everam szakállára! – hökkent meg Jayan. Még ő maga sem
nézett soha szembe egyetlen alagaijal sem rovásos fegyver
nélkül.

 1054 
 Asome nem szólt, csak rovásokat rajzolt a levegőbe, hogy
megáldja a harcosokat.
Harci mágia nélkül a Sharumok támadásainak precíznek
kellett lenniük, mert a démonok páncéljának kevés gyenge
pontja akadt, és a sebeik gyorsan gyógyultak. A meződémonok
villámgyorsan csaptak le, villant a mancsuk, csattant az
állkapcsuk, néha közvetlenül a föld fölött indultak rohamra,
máskor a hátsó lábukra álltak, felágaskodtak, és úgy támadtak.
Miután az első elesett, a társai óvatosabbak lettek – a fürge és
mozgékony lények abban a pillanatban elhajoltak a lándzsák
elől, hogy azok elindultak feléjük.
A dal’Sharumok úgy küzdöttek, ahogyan Jardir még soha
senkitől nem látta, tökéletes összhangban, mintha egyetlen
kétfejű, négykarú harcos szállt volna szembe az ellenséggel. A
démonok újra meg újra lepattantak a pajzsaikról, amíg az
egyiket villámgyors csapás nem érte, és össze nem csuklott
alatta a lába. A páros máris fordult, és a másik harcos a sebesült
alagai szemén keresztül egyenesen az agyába döfte a
lándzsáját, amivel el is pusztította a lényt.
A harcosok ezen a ponton felvehettek volna egy védekező
formációt, ehelyett azonban inkább mozgásba lendültek, és
úgy pördültek, hogy egy ugró démon éppen kettejük közé
került. Ekkor előrelépett, pajzsaikon a védőrovások
felvillantak, és összepréselték az alagait.
Most, hogy a meződémonok már csak kétszeres túlerőben
voltak, a harcosok felbátorodtak. Eltávolodtak egymástól, és
hagyták, hogy az alagaiok körülvegyék őket.

 1055 
 Ostobák, gondolta Jardir. Miért adják fel az előnyüket?
Ám a harcosok semmit sem adtak fel. A démonok több
oldalról egyszerre támadtak rájuk, ők mégis elképesztő
hatékonysággal használták a pajzsaikat, a lándzsáikkal pedig
folyamatos ellentámadást indítottak. Láthatólag minden
lépésük tudatos volt. Egy démon szemtől szembe rontott az
egyik dal’Sharumnak, amíg az oldalvást tartotta a pajzsát és a
lándzsáját, de a harcos előredőlt, hátraemelte a lábát, és skorpió
módjára előrerúgott a feje fölött. A démon az arcába kapta a
rúgást, és elterült a földön. Mielőtt felugorhatott volna, a
harcos mellette termett, és a torkára irányzott precíz döféssel
megölte.
Időközben a másik dal’Sharum is végzett egy démonnal.
Most, hogy már nem kellett túlerővel szembenézniük,
mindketten eldobták a pajzsukat, teljesen lemondva ezzel a
védekezésről. A támadó alagaiok bekapták a csalit, és fogaikat
csattogtatva rohamra indultak. A harcosok mintha egymás
tükörképei lettek voltak, lándzsájuk nyelével felfogták a
harapást, és elfordultak, mielőtt még a fa kettéroppanhatott
volna, és önmaguk ellen fordítva a démonok lendületét
egyszerűen összecsapták őket. Miután a két lény karmai
mélyen egymás testébe vágtak, a harcosoknak nem volt más
dolguk, csak hogy ismét felemeljék a lándzsáikat, és a tátongó
sebeken át az érzékeny húsba dőljenek.
Zihálva álltak egy helyben, és végigjáratták tekintetüket a
körülöttük heverő alagaitetemeken. Az egyik még rándult

 1056 
egyet, de a közelebb álló harcos egy szemvillanás alatt végzett
vele.
Inevera megbökte a tevéje oldalát a sarkával, és elindult
lefelé a dombról. Jardir és a többiek döbbenten követték.
Amikor megérkeztek a harcosokhoz, azok mélyen
meghajoltak, előbb Inevera, aztán Jardir felé. Amikor
felegyenesedtek, Jardir szeme majd kiugrott a helyéből. A harci
öltözet sok mindent elrejtett, mostanra azonban már látszottak
a testük körvonalai.
Nők voltak.
– Shar’Dama Ka – szóltak egyszerre dallamos hangjukon. –
Hívó szavadra válaszolván itt állunk színed előtt. Imádkozunk,
hogy ezek az alagaiok méltó áldozatok legyenek az első
Sharum’tingjeidtől.
– Sharum… ting? – értetlenkedett Jayan.
Válaszul a nők ugyanolyan összehangolt, precíz
mozdulatokkal, mint harc közben, leemelték a turbánt a
fejükről, és elvették a kendőt az arcuk elől. Jardir visszatartotta
a lélegzetét, bár az aurájuk alapján már beazonosította a két
nőt. Inevera okos volt, nem tagadhatta, ezúttal azonban
darázsfészekbe nyúlt. Még Asome is kizökkent megszokott
nyugalmából.
– Nie poklára, mi ez?
– Shanvah? – hökkent meg Shanjat, amikor megpillantotta a
lányát, aki Jardir unokahúga is volt egyben, a húga, Hoshvah
révén.

 1057 
 Asome aurája azonban a másik nő láttán villant fel olyan
intenzitással a dühtől, hogy Jardir azt hitte, rögtön megvakul,
pedig csak a szeme sarkából érzékelte. Ashia volt az, Ashan
lánya Jardir legidősebb húgától, Imisandrétól.
Asome első számú felesége.

Közeledett a hajnal. A trónterem festett üvegablakai lassan

megteltek színekkel. A Sharummá nyilvánítás minden ősi
szertartásán túljutottak. A fiatal nők látványosan teljesítették a
démonok megölésére vonatkozó követelményt, amikor
szemtől szemben álltak az alagaiokkal a puszta éjszakában, és
nem hátráltak meg. Inevera kockát vetett nekik, és –
természetesen – méltónak nyilvánította őket. Most már nem
maradt más hátra, csak hogy megvárják a napkeltét és az ő
ítéletét.
Jardir nem jutott egykönnyen elhatározásra. A népe egész
kultúrájára kiható hatalmas változásokon túl bárhogy is dönt,
fontos szövetségesei és családtagjai fognak hátat fordítani neki.
Ineverára pillantott, de felesége aurája továbbra is csak
bosszantó önelégültségről tanúskodott. A nő szerette őt, de ez
még nem jelentette azt, hogy egy oldalon álltak. Inevera szinte
unottnak látszott, ahogy a párnáin heverészett, de azért a
mélyben erősen fókuszált.
Jardir a trónján ülve figyelte, ahogy Asome és Ashia
csendben vitatkoznak egy kis beugróban a terem túlvégén.

 1058 
Alig kellett koncentrálnia, hogy átlásson a kövön, és érzékelje
az aurájukat. Éles fülével minden szót hallott.
– Hogy hozhattál ilyen szégyent a fejemre? – kérdezte
remegő kézzel Asome. Jardir korábban határozottan felhívta rá
a figyelmét, hogy ha valaki kezet emel a húgai lányaira, azt
éppen olyan bűntettnek fogja tekinteni, mintha az illető egy
dama’tinget ütött volna meg, ám Asome aurája arról
árulkodott, hogy ennek ellenére is fontolóra vette a dolgot.
– Szégyent? – Ashia aurája rezzenéstelen maradt és
egyenletes, mint azoké a harcosoké, akik elfogadták a
félelmeiket, és így megszabadultak tőlük. – Férjuram,
büszkének kellene lenned rám. Shanvah és én vagyunk az első
kráziai nők a történelemben, akik kiálltak az éjszakába, és
átestek a démonichor keresztségén. Mi mást hozhattam volna
ezzel neked, ha nem dicsőséget?
– Dicsőséget? – döbbent meg Asome. – Azzal, hogy fátyol
nélkül, férfiruhában parádézol? Mi dicsőséges van abban, ha
minden férfiismerősöm azt gondolja, hogy nem tudom
kordában tartani a feleségemet?
– Nem vágyom rá, hogy bárki is kordában tartson! – csattant
fel Ashia. – Lehet, hogy te meg a bátyám meggyőztétek
apámat, hogy adjon hozzád feleségül, de nekem soha nem ez
volt a kívánságom.
– Méltatlan vagyok talán? A Szabadító második fia nem elég
neked? Talán azt szeretted volna, ha Jayanhoz adnak hozzá?

 1059 
 – Én is a Szabadító véréből származom! – közölte Ashia. – A
Kaji hercegnője vagyok! Nem akarom, hogy bárkinek is csak
úgy odaadjanak!
Asome megrázta a fejét, aurájából teljes zavarodottság áradt.
– Talán nem voltam jó férjed? Nem adtam meg neked
mindent, amire vágytál? Nem adtam neked gyereket?
– Asukaji meg te mindig is magasról tettetek a vágyaimra –
felelte Ashia. – Selymekbe öltöztettél, és elárasztottál luxussal,
de egyébként rám se hederítettél, kivéve a nászéjszakánkon,
amikor Asukaji a fütykösét simogatva nézte végig, hogyan
teszed belém azt a gyereket, meg kilenc hónappal később,
amikor kitéptétek az újszülött fiamat a karjaimból.
– Több gyereket is adok még neked – mondta Asome. –
Fiúkat. Lányokat… – Jardir látta, hogy a fia kétségbeesetten
igyekszik megérteni felesége vágyait, ha másért nem, hát hogy
visszacsábítsa a házasságukba, és mentse a saját becsületét.
– Nem! – jelentette ki Ashia. – Nem csak arra vagyok jó,
hogy kihordjam a gyerekeidet, ha már Asukaji nem teheti! Te
meg a párnatársad megkaptátok a fiút, akit akartatok. Most
már a saját életemet fogom élni.
Asome aurája erre már vörösbe fordult, Ashián pedig
látszott, hogy tudja, mire készül a férje – szinte még nógatta is,
hogy üsse meg. Előre eltervezte, hogyan fog védekezni és
visszatámadni.
– Asome! – bömbölte el magát Jardir. – Ide hozzám!

 1060 
 Férj és feleség egyszerre fordultak felé, a pillanat feszültsége
szertefoszlott. Asome egyetlen pillantást sem vetett a nőre,
ahogy az sarkon fordult, és magára hagyta.
– Apám! – kiáltotta. – Nem engedheted meg, hogy ez az
őrültség folytatódjék!
– Egyetértek – szólt Ashan, aki a trón előtt állt Asukaji
társaságában. Az aurájában világosan látszott, hogy számítása
szerint Jardir a köztük lévő szeretet és hűség miatt nem fogja
arra ítélni a lányát, hogy Sharumként élje le az életét.
– Szavamat adtam, Ashan – mondta Jardir. – És nem fogom
megszegni.
– A Szabadítónak igaza van, nem vonhatja vissza a szavát –
mondta Aleverak. Mindenki meglepve pillantott rá, nem
hitték, hogy a vaskalapos Damaji helyeselhet ilyesmit.
Jardir sosem ismerte volna el, de kedvelte Aleverak Damajit.
Nem mindig értett vele egyet, de a férfinak olyan tartása volt,
mint senki másnak azok közül, akiket ismert. Hiába tépte ki az
idős vallási vezető karját a helyéből, az még ezek után sem félt
tőle. Bármikor számíthatott rá, hogy Aleverak megkérdőjelezi a
döntéseit.
Mármint azelőtt, hogy meghozta volna őket. Miután
megszülettek, a Damaji követte a Shar’Dama Ka parancsait,
bármekkora ostobaságnak is tartotta őket, és megölt bárkit, aki
ellenszegült nekik. Jardir a férfi aurájára pillantott, és valami
olyasmit érzett, amit a fiúk szoktak az apjuk iránt. A Damaji a
legnagyobb ellensége volt a Koponyatrón felé vezető úton, de

 1061 
mostanra talán ő maradt az egyetlen, akiben minden
körülmények között megbízhatott.
Ashan éppen válaszolt volna, amikor Aleverak felemelte a
kezét, és beléfojtotta a szót. Ahogy Jardirra pillantott, egészen
hűvös lett az aurája.
– Ha a Szabadító úgy látja jónak, hogy néhány nőt a
Sharumok közé enged állni, akkor így lesz. De a rendeleted
nem teszi semmissé a lányok és a feleségek Evejah-ban előírt
kötelezettségeit. Maga Kaji is elvárta tőlük az engedelmességet,
igaz?
Inevera auráján látszott, hogy meglehetősen
szórakoztatónak találja a gondolatot. Everam volt a
megmondhatója, sok mindent rá lehetett fogni, de azt nem,
hogy engedelmes. Jardir felhorkant, ám azonnal meg is bánta,
amikor látta, hogy ezzel mennyire megsértette Aleverakot.
– Bölcs szavak, Damaji – mondta gyorsan, és mivel a férfi
aurájában látszott, hogy rögtön megbékélt, ő is megnyugodott.
– Igaz, ami igaz, hajlíthatom a szavamat, ha úgy tetszik.
– Hát akkor hajlítsd! – érkezett egy hang a terem túlsó
végéből.
Jardir felnézett, ahogy meghallotta Hasik kiáltását az
ajtóban.
– A Szentséges Anya!
A még mindig az alváshoz hordott feketét viselő Kajivah
rontott a szobába, nyomában Jardir húgaival, Imisandréval és
Hoshvah-val. Mellette Inevera auráján jeges félelem lett úrrá, a
nő minden öntelt büszkesége semmivé foszlott.

 1062 
 Érdekes, gondolta Jardir. Tekintete a feleségére ugrott, az
érzések őt és Kajivah-t összekötő fonatait figyelte. Azt hiszi,
hogy az anyám még azután is megingathat, miután a tanácsadóimnak
nem sikerült.
Ahogy ismét Kajivah felé fordult, Jardir nem tagadhatta,
hogy a felesége aggodalma jogos. Anyja nemegyszer megorrolt
rá az évek során, ez már ismerős helyzet volt a számára. Arról
azonban soha nem is álmodott, hogy Kajivah ilyen dühödten
ronthat neki.
– Ez a te hibád! – kiáltotta a nő, mire a teremben
mindenkinek elállt a lélegzete. – Azért történt, mert nem
engedted fehérbe öltözni az unokahúgaidat!
Asome bólintott.
– Először a világ tudtára adod, hogy szerinted nem méltók
Everam kegyelmére, most meg rendeletbe akarod foglalni,
hogy közönséges harcosok módjára kell megvédeniük egy
rovásfalat?
Jardir érezte, hogy kezd kijönni a sodrából. Félrehúzta fehér
köpenye szélét, felfedve az alatta viselt feketét.
– Én is közönséges harcos vagyok, fiam. Mint ahogyan a
bátyád is. – Jayan aurájára pillantott, és szemernyit sem lepte
meg, hogy idősebbik fiát egyáltalán nem érdekli, hogyan dönt.
Jayan nem vágyott a női harcosok okozta fejfájásra, de nem is
tekintette olyan fontosnak a kérdést, hogy összerúgja miatta a
port az apjával. Megelégedett azzal, hogy némán élvezte
Asome szenvedését.

 1063 
 – Egy időben könyörögtél érte, hogy te is harcos lehess –
mondta Jardir a kisebbik fiának. – Gyászolok, amiért
elvesztettem a fiút. Határtalan volt a becsülete.
– Vezettem harcosokat az éjszakában – felelte Asome.
Jardir máris megbánta a szavait, amikor látta, milyen
mélyen a fia lelkébe gázolt vele, de ezekben a pillanatokban
nem volt helye finomkodásnak.
– A háttérből – mondta. – Nagyszerű stratéga és nagyszerű
tábornok vagy, fiam, de nem érezted még az alagaiok bűzös
leheletét az arcodon. Ha megtapasztaltad volna, milyen, jobban
tisztelnéd a lándzsát.
– Atyánk jól beszél – szólt közbe Jayan. Az aurája
egyértelművé tette a szándékait: bölcsnek akart mutatkozni
apja kegyét keresve, ráadásul közben puszta szórakozásból
bele is rúghatott egyet az öccsébe.
Jardir vetett rá egy mogorva pillantást, mire Jayan aurája
összezsugorodott.
– Everam áldásával bár egybegyúrhatnálak kettőtöket, mint
az ezüstöt meg az aranyat, hogy méltó örököst alkothassak
belőletek!
– Én mindig tiszteltem a lándzsát, fiam – jelentette ki
Kajivah. – És úgy neveltelek, hogy te is tiszteld, igaz? Everam a
megmondhatója, nehéz volt Hoshkamin nélkül…
Inevera aurájából sütött a düh. Legszívesebben ordított
volna, bár ezt csak Jardir érzékelte. A többiek csak annyit
láttak, hogy a nő a festett körmeit tanulmányozza, mintha azok
érdekesebbek lennének a körülötte zajló eseményeknél. Jól

 1064 
tudta, hogy ostobaság lenne arra kényszerítenie Jardirt, hogy
válasszon közte meg az anyja között.
– De azt is megtanítottam neked, hogy tiszteld a nőket –
folytatta Kajivah. – Hogy tartsd őket becsben. Hogy védelmezd
őket az éjszakában, és gondoskodj róluk. Most pedig arra
kényszeríted őket, hogy harcoljanak? Legközelebb a
gyerekeket kényszeríted fegyverbe?
– Ha az kell, hogy megnyerjem a Sharik Kát – felelte Jardir.
Erre még Kajivah-ban is bennszakadt a szó.
Ahogy körülnézett a teremben, Shanjaton akadt meg a
szeme. A sharajban töltött gyerekkoruk óta ismerte a férfit, és
számtalanszor harcolt és sebesült meg mellette az éjszakában.
A kai’Sharum aurájában többféle érzés keveredett egymással,
Jardir azonban nem tudott többet kihámozni belőlük további
kérdezősködés nélkül.
– És te, Shanjat? – érdeklődött. – Neked mit súg a szíved?
Szívesen látnád, ha a lányod lándzsát ragadna?
Shanjat letérdelt a trón elé, maga mellé fektette a lándzsáját,
tenyerét a márványpadlóra illesztette, és a homlokát a földhöz
szorította.
– Nem lenne helyénvaló, ha megkérdőjelezném a
döntésedet, Szabadító. Szintúgy nem lenne helyénvaló, ha
megkérdőjelezném Ashan Damaji érzéseit a lányával vagy
Asome Damaji érzéseit a Jiwah Kájával kapcsolatban. –
Felemelte a homlokát a padlóról, és a sarkára ült. – Ami engem
illet, ha tegnap kérdezel, üvöltve utasítottam volna vissza a
gondolatát is, hogy nők mellett harcoljak egy lándzsafalban,

 1065 
vagy hogy bármelyikre rábízzam magam sharak közben. –
Ahogy Shanvah-ra pillantott, az aurája megtelt szeretettel. – De
nem tagadhatom, hogy amit tegnap éjjel ettől a két harcostól
láttam, az gyönyörűséges volt. Nem tudok olyat mondani még
a Szabadító Lándzsái közül sem, aki jobban küzdött volna.
Amikor lekerült róluk a fátyol, és megláttam a lányom arcát, én
nem haragot éreztem, hanem büszkeséget.
Shanvah viszonozta apja pillantását. Jardir látta a kettejüket
összekötő érzelmeken, hogy a lány alig ismerte a férfit, aki nem
is törődött vele, inkább csak a bátyjait nevelte, miután őt már
fiatalon elvitték otthonról, hogy kiképezzék a Dama’tingek
Palotájában.
Egészen mostanáig nem igazán érzett semmit Shanjat iránt,
most viszont a szavait hallva tőle is szeretet szálai indultak el a
férfi felé.
Jardir elgondolkodva bólintott.
Inevera megköszörülte a torkát.
– Férjuram, tisztelettel megjegyzem, hogy beszéltél már a
vallási vezetőkkel és a tanácsadóiddal. Beszéltél az apákkal,
beszéltél az anyákkal. Beszéltél a férjekkel, beszéltél a
fivérekkel. Még az alagai horákat is megkérdezted.
Mindenkivel és mindennel beszéltél, kivéve magukat a nőket.
Jardir megint bólintott, és magához intette a reménybeli
Sharum’tingeket.
– Szeretett unokahúgaim – szólt, ahogy a két lány letérdelt
elé. – Tudnotok kell, hogy Shanjatéhoz hasonlóan a ti
becsületetek is határtalan a szememben. De nem tagadhatom,

 1066 
félek kiengedni benneteket az éjszakába. Ha szerettetek volna
bebizonyítani nekem valamit, hát bebizonyítottátok. Ha a
tiszteleteteket akartátok kimutatni irántam és a véretek iránt,
hát kimutattátok. Mást már semmit sem kell tennetek, hogy
becsüljelek titeket, és sem azt nem tűröm el, hogy egyesek
belekényszerítsenek benneteket ebbe az életbe… – Ineverára
pillantott. – …sem azt, hogy mások elől meneküljetek bele. –
Asoméra ugrott a tekintete. – Kérdem hát, valóban ezt
akarjátok?
Mindkét nő azonnal bólintott.
– Igen, bácsikánk.
– Alaposan gondoljátok végig! – folytatta Jardir. – Örökre
megváltozik az életetek, ha lándzsát ragadtok. Ha Sharumokra
néztek, talán csak azt látjátok, mi minden jár nekik, csakhogy
ezekért a kedvezményekért nagy árat kell fizetniük. Igen, ott
van az éjszakában kivívott dicsőség, de ott a fájdalom és a
veszteség is. A vér és az áldozat. Olyan borzalmakat láthattok,
amik aztán nem csak ébren, de az álmaitokban is kísértenek
benneteket.
A nők bólintottak, de Jardir még nem fejezte be.
– Még nehezebb dolgotok lesz, mint a férfiaknak. A férfi
Sharumok gyengének gondolnak majd benneteket, és nem
akarják teljesíteni a parancsaitokat. Folyamatosan
bizonyítanotok kell, és kétszer jobb harcossá kell válnotok a
férfi zahvenjeiteknél, hogy kivívjátok a tiszteletüket. Nem lesz
könnyű, és ebben nem segíthetek. Ha a férfiak csak azért nem

 1067 
bántanak benneteket, mert félnek tőlem, az azt jelenti, hogy
nem sokra tartanak titeket.
Ashia felnézett rá.
– Mindig sejtettem, hogy Everam más utat szán nekem, mint
a lányaidnak. Most, hogy harcoltam az éjszakában, már biztos
vagyok benne. Ha ezzel szégyent hozok a férjemre, akkor
bontsd fel a frigyünket, hogy méltóbb Jiwah Kát találhasson
magának. Engem arra szánt Everam, hogy alagaiok karmai
által érjen utol a vég.
Shanvah bólintott, és megfogta Ashia kezét, ahogy a reggel
első sugarai beragyogtak az ablakokon keresztül.
– Alagaiok karmai által.
„Ma éjjel új harcosokat szerzel – mondta Inevera –, reggelre
azonban elveszítesz másokat.” De mit jelentett ez? Azt, hogy
nemet kell mondania a nőknek? Vagy azt, hogy az emberei
fellázadnak, amiért nők mellett kell harcolniuk?
Megrázta a fejét. Ugyanezt mondták, amikor megteremtette
a kha’Sharumokat, pedig azok az emberek mindig becsülettel
szolgálták őt. Nem fog szántszándékkal úgy dönteni, hogy
harcosokat veszít. Gyerekkorában gyűlölte, hogy olyan
szégyenletesen bánnak az anyjával, amiért nem volt mellette
férfi, aki kiállt volna érte. Rettegett, hogy ha ő is meghal, a
húgaira ráteszi a kezét a helyi dama, hogy eladhassa őket
jiwah’Sharumnak.
Jardir végigjáratta a tekintetét az udvartartásán.
– Nem áll szándékomban harcra kényszeríteni a nőket, de
közeledik a Sharak Ka, ezért nem fogom elküldeni azokat, akik

 1068 
önként vállalkoznak rá. Igaz, Kaji megtiltotta a nőknek, hogy
lándzsát ragadjanak, de az első Szabadítónak sokmilliós serege
volt. Nekem nincs, mégis ugyanazt a háborút kell megvívnom.
– Kaji Lándzsájával az előtte térdelő két fiatal nőre mutatott. –
Ezennel kai’Sharum’tingekké nevezlek ki benneteket.
Kajivah heves jajveszékelésbe kezdett.
– Szentséges Atyám – szólt Asome –, ha jiwah-m semmibe
veszi a nekem tett esküjét, arra kérlek, válassz el bennünket
egymástól, ahogyan ő is javasolta.
Ashan éles pillantást vetett Asoméra. Az Ashan lánya és
Ahmann fia közötti frigy megerősítette a két család közötti
kötelékeket, és ha felbomlik, az rossz fényt vethet minden
szereplőre.
– Nem! – jelentette ki Jardir. – Te és az unokahúgom Everam
színe előtt esküdtetek meg, és nem engedem, hogy ezt
visszavonjátok. A Jiwah Kád marad, és nem tarthatod többé
távol tőle a kis Kajit. Minden fiúnak szüksége van az anyjára.
– Akkor mostantól a lányunokáim is minden éjjel alagai
sharakba mennek? – kérdezte Kajivah.
– Nem kell így lennie – vetette fel Inevera.
Kajivah döbbenten meredt rá.
– Ezt hogy érted?
– Sok damának vannak személyes testőrei, olyan Sharumok,
akiket csak holdfogyáskor szólítanak alagai’sharakra. Ha
nagytiszteletű férjuram hozzájárul, én felfogadom őket ilyen
testőreimnek. – Jardir alig észrevehetően bólintott, és nem is

 1069 
kellett a felesége aurájára pillantania, hogy tudja, ismét
elégedett a dolgok alakulásával.
– Még holdfogyáskor is hiba lenne őket oda küldeni, ahol a
leghevesebb a harc – szólt közbe Asome. – Csak elterelik az
emberek figyelmét, az pedig végzetes lehet.
– A harcosaim megtanulnak alkalmazkodni – jelentette ki
Jardir, bár ő is tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Asome bólintott.
– Talán. De biztos, hogy ebbe a kísérletbe éppen akkor kell
belekezdenünk, amikor az Alagai Ka itt jár a földön?
Jardir csücsörített a szájával.
– Nem – mondta végül. – Nem tudom, mit hoz a holdfogyás,
de nem ilyenkor kell erőltetnünk a változásokat.
Asome elégedett vigyorral nyugtázta az apró győzelmet.
– Csakhogy ez a damákra is vonatkozik – tette hozzá Jardir.
– Hm?
Asome szeme alig észrevehetően kerekedett el.
– Everam Ajándékán káosz lenne úrrá a damák nélkül. Nem
fogom kockára tenni az életedet holdfogyáskor, amíg nem
tudjuk, mivel kell havonta szembenéznünk. Ha eljön az újhold,
anyáddal és a feleségeddel együtt te is behúzódhatsz az
alpalotába.
Jayan elfojtotta a nevetését, de annyira azért nem sikerült,
hogy ne jusson el az öccse fülébe.

 1070 
Óvatosan, férjuram, gondolta Inevera, ahogy Ahmann és Asome
összetűzését figyelte. Mégiscsak a fiad, és nem becsülheted alá a
büszkeségét.
A pillanat feszültségét szerencsére megtörte az ajtónál
támadt mozgolódás. Egy magányos Sharum sietett a terembe.
A férfi vékony volt és csapzott, fekete köpenyére sár tapadt, és
Inevera a helyiség túlsó végéből is érezte a szagát.
A harcos a földre támasztotta a lándzsáját, és térdre hullott a
Koponyatrón előtt.
– Shar’Dama Ka, sürgős üzenetet hozok első lányától, a
szentséges Amanvah-tól.
Ahmann bólintott.
– Ghilan asu Fahkin, igaz? Északra mentél Leesha asszony
karavánjának egyik őreként. Mi történt? Biztonságban van a
lányom és a jegyesem?
A jegyesem. A szó még így is fájdalmasan érintette Ineverát.
– Mindketten biztonságban voltak, amikor útnak indultam,
Szabadítóm – felelte a harcos. – De úgy tűnt… vitában állnak
egymással.
– Miféle vitában? – érdeklődött Ahmann.
Ghilan megrázta a fejét.
– Nem tudom, de úgy hiszem, mindenre választ kaphat
szentséges lánya leveléből. – Felemelt egy viasszal lepecsételt
kis tekercset.
Ahman bólintott, és intett Shanjatnak, hogy vegye át a
levelet. Shanjat Ghilan kaia volt, a harcos mégis talpra ugrott,
és hátrálni kezdett.

 1071 
 – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Ahmann.
– A lánya megesketett, Shar’Dama Ka, hogy csakis az ön
saját kezébe adhatom a levelet – felelte Ghilan.
Ahmann intett, hogy lépjen közelebb, Ghilan pedig felfutott
a lépcsőn, aztán amint karnyújtásnyi távolságba került, ismét
letérdelt. Tekintetét a földre szegezve adta át Ahmann-nak a
levelet, majd olyan halkan szólalt meg, hogy csak Ahmann és
Inevera hallhassa.
– Mondanom kell még valamit, Szabadító. Leesha asszony
saját bevallása szerint megmérgezett, hogy ne juthassak el
önhöz.
– Blöffölt – mondta Ahmann.
Az ifjú Sharum megrázta a fejét.
– A bocsánatát kérem, Szabadítóm, de nem. Két nap után
gyengülni kezdtem. A harmadik napon leesetem a lovamról, és
órákon át feküdtem a földön a halált várva.
– Hogyan maradtál mégis életben? – kérdezte Inevera.
A Sharum meghajolt felé.
– Közeledett az éjszaka, Damajah, és arra gondoltam, hogy
inkább alagaikarmok által haljak meg, mint a porban heverve,
méregtől elgyengülten.
Ahmann bólintott.
– Igaz szíved van, ahogy egy Sharumhoz illik, Ghilan asu
Fahkin. Mi történt azután?
– Felállni is alig maradt erőm – folytatta Ghilan –, de jól
elbújtam, és vártam, hogy egy ostoba alagai túl közel
merészkedjen. Egy idő után egy meződémon tévedt arra a

 1072 
szagomat követve. Amikor rátalált a búvóhelyemre, minden
maradék erőmmel lecsaptam rá.
– És erősebb lettél tőle – találgatott Inevera.
Ghilan bólintott.
– Everam áldása száll azokra, akik végeznek Nie
teremtményeivel. A lovam megszökött, én pedig további két
éjszakán át vadásztam, mire visszaszereztem az erőmet.
Elnézésüket kérem a késedelemért, de siettem, ahogy csak
tudtam.
Ahmann a férfi vállára tette a kezét.
– Büszke vagyok rád, Ghilan asu Fahkin. Mindig tudd, hogy
a szememben végtelen a becsületed. Most menj a nagy
hárembe, élvezd ki, hogy a jiwah’Sharumok megfürdetnek, és
álomba kényeztetnek.
A harcos bólintott, és éppen olyan sebesen hagyta el a
termet, mint ahogyan érkezett. Ahmann kibontotta a levelet,
elolvasta, és átadta Ineverának.
– Sajnálom, férjuram – szólt a nő, miután átfutotta az
üzenetet –, de én figyelmeztettelek.
– A kockáid jóslata ismét igaznak bizonyult – állapította meg
Ahmann. – Éjjel szereztem két Sharum’tinget, reggelre azonban
elveszítettem a rönkösházi harcosaimat.
– Nem lelem benne örömömet – mondta Inevera, bár ez
azért nem volt teljesen igaz. – Ha ez jelent némi vigaszt,
igazából nem veszítheted el azt, ami soha nem volt a tiéd.
Ahmann szomorúan rázta meg a fejét.
– Szemernyit sem vigasztal, asszony.

 1073 
Inevera elmozdította az Árnyak Kamrájának számos titkos
zuga közül az egyiket fedő követ. A zugban kis doboz rejtőzött,
rajta a hideg rovásával, aminek egy démoncsont darabja
kölcsönzött erőt. A felszínét vékony rétegben dér borította.
Inevera elővette a dobozban lévő szövetdarabot, és
kigöngyölítette a beletekert selymet. Értékes anyag volt, de
most, hogy elkészültek az új kockái, és Leesha asszony végre
hitelét vesztette, eljött az ideje, hogy megnézze, mit mondanak
a csontok az északi boszorkányról.
A selyem Inevera számos kendőjének egyike volt, amivel
felitatta Leesha vérét, miután összeverekedtek a
hálószobájában. Gondosan kivágta a véres foltokat a
selyemből, és egy gőzölgő folyadékkal teli kis tálkába dobta
őket. Amikor a vér elvált a selyemtől, ráöntötte a keveréket a
kockára, és megrázta őket.
– Mindenható Everam – imádkozott –, szólj nekem
Leesháról, Erny lányáról a rönkösházi törzs Papíros nevű
családjából.
Egy utolsó rázó mozdulat után maga elé dobta a kockákat a
földre.
És tátva maradt a szája.
Ő a zahvened, és gyermeket vár.

 1074 
 27. FEJEZET

Holdfogyás
v. u. 333 ősze
Holdfogyás

– HOGYAN MŰKÖDIK? – kérdezte Jardir. Lenyűgözve méregette

a most már elektrummal borított Koponyatrónt. Inevera
behúzta a trónterem vastag függönyeit, így a korona által
biztosított mágikus látás annak ellenére is működött, hogy még
egy óra hátravolt napnyugtáig. Jardir megfigyelhette a trón
közepében koncentrálódó, minden irányban sugárzó, miniatűr
napra emlékeztető erőt.
– A trónodat mostantól… – kezdte Inevera.
– …rovásmező veszi körül – fejezte be helyette a mondatot
Jardir. – Még Nie hercegei sem juthatnak a közelébe. –
Megfordult, és követte a mágia vonalát. Olyan könnyedén
nézett át a vastag kőfalakon, mintha üvegből lettek volna. – A
több mérföldes közelébe.
Egészen elképesztő volt. Kaji Koronája is képes volt elűzni
az alagaiokat. Jardir megismerkedett a képességeivel az elmúlt
hetekben, most már tudta, hogyan terjessze ki a védelmét

 1075 
kartávolságon jóval túlra. Egyetlen alagai sem juthatott hozzá
negyed mérföldnél közelebb, csak ha ő is úgy akarta. A
Koronával megóvhatott egy sereget a harcmezőn, a trónnal
azonban akár az egész belsővárost és még a körülötte lévő
területekből is egy jókora darabot a védőmezejébe vonhatott. A
démonok megtámadhatják a falakat, akár le is dönthetik őket,
de soha nem juthatnak be az utcákra.
Ahogy ismét Ineverára pillantott, mosolyra húzódott a szája.
– Nem azt kérdeztem, mire képes, szerelmem. Azt
kérdeztem, hogy működik.
Inevera aurája beleremegett a döbbent csalódottságba,
amiért nem áradozhat az általa készített csodáról, és nem
mutathatja meg apránként a képességeit.
Legközelebb hagyd, hadd élvezze ki a dicsőséget, feddte meg
magát Jardir. Ezzel az ajándékkal ezerszeresen megérdemelte.
Meglepetésére Inevera elnevette magát. Nem lenézően
kacagott, mint oly sokszor, hanem szívből jövő, ragályos,
őszinte nevetéssel. Nem volt ennél szebb hang Everam ege
alatt.
– Nem szűnlek csodálni, Ahmann – mondta a nő. –
Ahányszor feltámad bennem a kétely, mindig emlékeztetsz rá,
hogy valóban te vagy a Shar’Dama Ka.
Jardir talán kételkedett volna felesége őszinteségében, de
Inevera aurája duzzadt a büszkeségtől, és nem lehetett vitás,
hogy minden szavát komolyan gondolja. Jardir megsimogatta
felesége arcát, és örömmel látta, hogyan remeg bele az
érintésbe Inevera lelke.

 1076 
 – Mindent tökéletesen értek, Damajah.
Lehajolt, megcsókolta a nőt, és érezte, ahogy elönti a pír az
Ineverából áradó szenvedélyt érezve. Felesége talán hazudott
neki, ha szükségesnek érezte, de hogy szerette őt, ahhoz nem
férhetett kétség. Mi mást is várhatna egy férfi a Jiwah Kájától?
Amikor az ajkuk elvált egymástól, Inevera hátralépett, és
megzabolázta az érzéseit. Jardir csodálta, hogy így képes
uralkodni magán, és figyelte, amint a nő aurájában az izzó
káosz helyét hűvös rend veszi át. Nem ez volt a megfelelő
pillanat.
– Egy alagaiherceg koponyáját is elhelyeztük a szent
trónban, hogy felerősítse az évszázadok során mártírhalált halt
Sharum Kák koponyáiba vésett rovások hatását – magyarázta
Inevera. – Majdnem az összes elektrumot felhasználtuk hozzá,
hogy beborítsuk.
– Majdnem? – kérdezte mosolyogva Jardir.
Inevera viszonozta a mosolyt, és megmutatta az immáron
fényes fehér fémmel borított kockáit.
– Neked is megvannak a magad eszközei, és most már
nekem is megvannak a magaméi.
Az aurája elárulta, hogy nem csak a kockáihoz használta fel
az elektrumot, de hát Ineverának is lehettek titkai. Végtére is ő
a Damajah, úgy van jól, ha ő is uralma alá hajtja a mágiát.
– Jól döntöttem, amikor neked adtam a fémet – mondta
Jardir. – Nyilván Abban is megtalálta volna az okos
felhasználási módját, de biztosan nem jutott volna eszébe
olyasmi, ami ennyire…

 1077 
 – Önzetlen? – próbálkozott Inevera, mire Jardir akaratlanul
is elnevette magát.
– Ami ennyire nem jövedelmező – értett egyet végül.
– Nem bízom a khaffitban, férjuram – mondta Inevera.
– Abban éppen olyan hűséges hozzám, mint te.
Inevera megrázta a fejét.
– Először önmagához hű, hozzád csak másodsorban.
Jardir bólintott.
– Ugyanezt rólad is el lehet mondani, Everam Hitvese.
– Az egészen más, ha valaki elsősorban a Teremtőt szolgálja.
– Igen – bólintott Jardir, – És mégsem. Egyetlen halandó sem
bízhat meg igazán a másikban, szerelmem. Valahogy mégis
meg kell találnunk a módját, ha győzni akarunk a Sharak
Kában. A holdfogyás itt van a nyakunkon. Eljött az ideje, hogy
szembenézzünk a sötétséggel, és ne azon törjük a fejünket, ki
akar mérgezett pengét döfni a hátunkba.
Inevera már nyitotta is volna a száját, hogy válaszoljon, de
Jardir az ajkához érintette az ujját.
– Te vagy Everam Hitvese, asszony, mégis én hiszek igazán.
Nem csak a Teremtőben, hanem a gyermekeiben is.
– Anyám mindig azt mondta, hogy a hit nem fonja meg
helyettünk a kosarat – mondta Inevera. – A Teremtő azokon
segít, akik rászolgálnak. – Az auráján látszott, hogy bátor
bolondnak tartja a férjét.
– A Teremtő segít – ismételte Jardir. – Szerinted véletlen,
hogy Kaji szent fémét alig pár héttel az uralkodásom
legnagyobb erőpróbája előtt találtuk meg? Nem egyedül

 1078 
harcolunk Nie ellen, még ha Everam nem is saját kezűleg csap
le az alagaiokra. És ha nekem kell megszabadítanom ezt a
világot, akkor hinnem kell benne, hogy az emberek közötti
minden nézeteltérés ellenére egyetlen férfi, nő vagy gyerek sem
akarja, hogy a démonok kezére kerüljön.
Inevera nem vitatkozott tovább, de az auráján látszott, hogy
nem sikerült meggyőznie.
– Anyád kosarakat font? – kérdezte Jardir, igyekezvén témát
váltani. – Mindig azt feltételeztem, hogy kosárfonó volt.
Inevera aurája hirtelen fellobbant. Döbbenet, félelem és
titkok kavarogtak benne. Annyi, hogy Jardirban hirtelen
számtalan kérdés merült fel, de válaszokat nem talált rájuk. Az
jutott eszébe, hogy talán ilyen a nőnek az alagai horák olvasása.
– Sosem beszélsz a családodról – erőltette a dolgot Jardir,
miközben minden idegszálával figyelt.
Inevera auráján látszott, hogy kétségbeesetten keresi a
módját, hogyan térhetne ki a kérés elől, és válthatna témát. A
szaga éppen olyan volt, mint egy sarokba szorított állaté,
amelyik inkább menekülne, mintsem hogy küzdjön. Aztán
egyenletes ritmusban többször megemelkedett és
visszasüllyedt a mellkasa, amíg szét nem áradt benne a
nyugalom.
– A legtöbb dama’ting a rendünk tagjainak lányai közül
kerül ki – mondta. – Egypárat a kockák szólítanak Hannu
Pashkor. Megszakítunk minden kapcsolatot a családunkkal, és
attól a pillanattól fogva nem is tudhatnak róla, mi lett a
sorsunk.

 1079 
 Lenyűgöző volt! Inevera kétségkívül igazat mondott, az
aurájában mégis minden szava hazugságnak hatott.
– De te nem szakítottad meg velük a kapcsolatot.
Inevera elmosolyodott. Hozzászokott, hogy ezzel elterelheti
a figyelmet, amíg egyenletes légzéssel nyugalmat erőltethet
magára. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, mennyit tudhat
Jardir, és hogy vajon kémkedett-e utána. Gondosan
megválogatta a szavait, nehogy eláruljon valamit, amit nem
szeretne.
Jardir kezdett belefáradni a játékba.
– Jiwah, ne ködösíts nekem tovább!
Kemény volt a hangja, és figyelte, ahogy a nő máris ugrik rá,
ezt készülvén ürügynek felhasználni, hogy dühbe guruljon, és
másra terelje a témát. A homlokán megjelent a viharfelhő, amit
tökéletesen begyakorolt, hogy bármikor képes legyen
produkálni.
Jardir elmosolyodott.
– Ezt is hagyd abba! – Átkarolta Ineverát, mire a nő
megmerevedett, és kicsit mintha ellen is állt volna, ahogy
közelebb húzta magához. – Szeretsz te engem, jiwah?
– Hát persze hogy szeretlek, férjuram – felelte Inevera
habozás nélkül.
– És bízol bennem?
A nő aurája fellobbant, és leheletnyi késéssel érkezett a
válasz.
– Igen. – Nem volt éppen hazugság, de azért igazságnak sem
lehetett nevezni.

 1080 
 – Nem tudom, mi az, amit nem árulsz el a családodról –
mondta Jardir –, de azt látom, hogy valamit eltitkolsz előlem,
és ez tiszteletlenség velem szemben. – Inevera elhúzódott, és
válaszolni készült, de Jardir megrázta a fejét. – Amikor
összeházasodtunk, nem egyszerű frigy köttetett közöttünk. A
te családod az én családom is lett, az enyém pedig a tiéd.
Akármiről is van szó, jogomban áll tudni.
Inevera egy hosszú pillanatig némán nézett rá, az aurájában
olyan káosz uralkodott, hogy Jardir nem is sejtette, mit fog
felelni. Aztán a nő ismét megnyugodott.
– A szüleim élnek, és Everam Ajándékában vannak.
Egyszerre érzek büszkeséget és szégyent, ha rájuk gondolok,
de félteném őket, ha kitudódna, hogy közünk van egymáshoz.
– Jardir szemébe nézett, és meghajolt. – Hibáztam, amiért ezt
eltitkoltam előled, szerelmem. Bocsánatodat kérem!
Jardir bólintott.
– Elfogadom, egy feltétellel.
Inevera felhúzta a szemöldökét.
– Találkozni akarok velük – mondta a férfi.
– Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, férjuram –
tiltakozott Inevera. – Veszélybe kerülnének…
– Én vagyok a Shar’Dama Ka – jelentette ki Jardir. – Több
száz rokonom van. Gondolod, hogy nem tudom megvédeni
őket?
– Úgy nem, hogy továbbra is élhessék az egyszerű életüket,
távol a palota intrikáitól.
Jardir elnevette magát.

 1081 
 – Megtalálod a módját, hogy becsempészd az
unokahúgaimat a Sharumok közé, azt viszont nem tudod
elintézni, hogy fürkész tekintetektől távol találkozhassam a
szüleiddel? Mind a ketten tudjuk, hogy megoldod, ha
szeretnéd.
Inevera továbbra is óvatosan méregette.
– És ha nem szeretném?
Jardir vállat vont.
– Akkor tudni fogom, hogy én csak a harmadik vagyok a
szemedben, nem pedig a második Everam után, ahogyan
állítod.

A függönyök még akkor is be voltak húzva, amikor a

tanácsadók beléptek a trónterembe. Néhány olajlámpa szolgált
mesterséges fénnyel, ami még lehetővé tette, hogy Jardir
megőrizze a mágikus látását, miközben Jayant és a tizenkét
Damajit méregette. A törzsi vezetők mindegyike mellett az ő
egyik fia állt, illetve Ashan esetében az unokaöccse. A
tizennyolc éves Asome és Asukaji kivételével mindannyian
tizenöt évesek voltak. Már nem egészen fiúk, de azért még nem
is férfiak lévén a nie’damák fehér bidóját viselték, az egyik
vászoncsíkot a vállukon átvetve.
Jardir látta a Damajik auráján, hogy továbbra is neheztelnek
a fiúkra, akik a saját örököseik helyébe léptek. A törzsek
vezetése nem öröklődött automatikusan, mint a Zöldvidéken,

 1082 
de a gyakorlatban azért a Damajik fivérei, fiai és unokaöccsei
egyértelmű előnyt élveztek.
Aztán levegőben húzódó fonalakként meglátta a férfiakat
hozzá fűző szálakat is. A közönséges Sharumok vagy a damák
talán őszintén azt gondolták, hogy Jardir Everam
kiválasztottja, a Damajik azonban puszta félelemből szolgálták.
Ha meghalok ma éjjel, gondolta, a fiaimmal abban a
szempillantásban végeznek, amint kitudódik. Jayan talán meg tudja
tartani a fehér turbánt, Ashan pedig megvédi Asukajit és
Asomét, de a többi Damaji habozás nélkül megöli a nie’dama
fiait. Aleverak nem fogja megszegni az esküjét azzal, hogy akár
csak egy ujjal is Majihoz ér, de mindannyian tudták, hogyan
bújhat ki az eskü alól. Az idős Damaji mérget inna, hogy az
egyik fia cselekedhessen helyette.
A Damajik egymással beszélgettek, ám amikor Jardir a
földre koppintott a lándzsája nyelével, mindannyian
elhallgattak.
– Eljött a holdfogyás napja, Damajik. Az Alagai Ka és a
hercegei ma éjjel felemelkednek, hogy olyan próba elé állítsák
az emberiséget, mint a Visszatérés óta soha. – Néhányak
szemében kételkedést, másokéban félelmet látott, a legtöbben
azonban a hosszú évek meditációi során megtanulták, hogyan
uralkodjanak az érzelmeiken. – Jayan! – A fiúra nézett, akinek
az auráján a várakozás izgatottsága látszott; láthatólag nagyon
akart bizonyítani. – Te fogod vezetni a Sharumokat.
Erre élénk beszélgetés kezdődött. Jardir újra koppintott a
lándzsájával.

 1083 
 – Bocsáss meg nekünk, Szabadító! – mondta Aleverak
Damaji. – Jayan jó Sharum Kának bizonyult, és nem akarunk
vele tiszteletlenek lenni, de nem a Shar’Dama Ka dolga lenne,
hogy a Sharak Kát vezesse?
Jardir bólintott.
– Ott leszek a fiam mellett, amíg csak lehet, de ha Nie
hercegei megmutatják magukat, szabadon kell mozognom.
– És nekünk hol lesz a helyünk? – kérdezte Asome.
Ahogy Jardir a fiára nézett, látta fortyogó dühét a higgadt
felszín alatt.
– A damák Everam kegyeit keresik a csatában ma éjjel. Nem
kis dolog, fiam. – Azonnal érzékelte, hogy Asome semmire sem
tartja az ima erejét a falakat ostromló démonok ellen, de
reménykedett benne, hogy a fiú azért nem mondja ezt ki
hangosan is.
Asomét azonban nem lehetett ilyen könnyen elhallgattatni.
– Miért tanulnak a damák sharusahkot, apám?
– Hm? – húzta fel a szemöldökét Jardir.
– Amióta megtettem az első lépéseimet, gyakorlom a
sharukinokat – folytatta Asome. – Egyetlen damát vagy
Sharumot sem ismerek, aki eséllyel szállhatna velem szembe.
Jayan felmordult.
– Csak azért dicsekszel, mert sosem küzdöttél még valódi
ellenféllel. Az alagaiokat félelmetesebb ellenfélnek találnád,
mint a nagy semmit, amivel Sharik Horában küzdöttél.
Asome a bátyja felé fordult, és leplezetlenül gúnyos
mosollyal nézett rá.

 1084 
 – Hát akkor támadj, ó, alagaiok rettenthetetlen mészárosa, és
meglátjuk.
Jayan vicsorítva lépett előre.
– Elég ebből! – kiáltotta Jardir egy újabb koppintás
kíséretében. Megtiltotta a fiainak, hogy akár csak
gyakorlásképpen is küzdjenek egymással, és ez most bölcsebb
döntésnek bizonyult, mint valaha. Jayan és Asome aurájában
egyértelműen megmutatkozott, hogy habozás nélkül megölné
a másikat, ha ezzel szabaddá tenné az útját a Koponyatrónig. –
Nem tűröm, hogy a fiaim úgy dulakodjanak egymással, mint a
kásáért sorban álló nie’Sharumok.
Asome ismét felé fordult, és meghajolt.
– Ahogy parancsolod, apám, de nem válaszoltál a
kérdésemre. Megtiltod, hogy a bátyámmal harcoljak.
Megtiltod, hogy az alagaiokkal harcoljak. Eltörölted az Andrah
címet, hogy a Damajiknak ne kelljen megküzdeniük a trónért.
Miért töltöttem az egész életemet azzal, hogy megtanuljak
harcolni, ha tétlenül kell ácsorognom, amikor az Alagai Ka a
földet járja?
Jardir habozott. Igazság szerint nem tudott volna vitába
szállni a fiával. Az ima nem fog segíteni ezen az éjszakán, de a
Damajik és damák nem csak a népe szent emberei voltak,
hanem világi vezetők is egyben. Elsajátították ugyan a
sharusahkot, de Ashan kivételével egyikük sem küzdött még
szemtől szemben alagaiokkal, így hát kevés hasznukat vennék
a közelgő csatában. Ellenben miután eljön a hajnal, aligha lehet
nélkülük helyreállítani a rendet.

 1085 
 – Van bölcsesség a szavaidban – ismerte el Jardir –, de Jayan
jól mondja. A damák nem készültek fel az alagaiok elleni
küzdelemre, és te magad vetetted fel, hogy nem szerencsés
éppen holdfogyáskor tapasztalatlan harcosokat küldeni az
alagai’sharakba. – Mélyebb hangon folytatta, miközben a
lándzsájával körbemutatott a fehér ruhás férfiakon. – A damák
a Teremtő áldását kérik a katonáinkra, aztán visszavonulnak az
alpalotába.
Asomén semmiféle érzelem nem látszott, ahogy meghajolt,
majd méltósággal újra kihúzta magát, az aurája azonban
fortyogott a dühtől – Jayané mindeközben gyönyörűségtől
ragyogott. Jardir máris megbánta a döntését, de nem sok
választotta el őket attól, hogy megnyíljék Nie pokla, és már
semmit sem vonhatott vissza.
– Indulás! – Összecsapta a tenyerét, az emberek pedig
elkezdtek kiseregleni a teremből. – Ashan! – kiáltotta aztán,
mire a Damaji hátramaradt, miután a többiek elmentek. Jardir
leereszkedett a lépcsőn, és megállt mellette. Inevera egy lépés
távolságban követte.
Ashan huszonöt éve Jardir mellett állt, és támogatta őt,
ahogy egyre feljebb lépkedett a kráziai társadalom
ranglétráján. A Damaji ráadásul a nővérét vette feleségül, így a
gyerekei az ő véréből valók voltak. Jardirnak nem volt oka
kételkedni az elkötelezettségében, mégis segítségül hívta a
koronája által biztosított képességeket, és nem csak a férfi
aurájából igyekezett olvasni, hanem egyenesen a lelke mélyére
nézett.

 1086 
 Barátja szívében látta, hogy valóban rászolgált a bizalmára.
Ashant nem a puszta hatalomvágy vezérelte, és sok más
Damajival ellentétben őszintén hitte, hogy Jardir a Szabadító,
akit Everam küldött a világ megmentésére. Nem örült, hogy
így alakult Ashia sorsa, de mindennek ellenére hű maradt régi
barátjához.
– Testvérem – mondta Jardir, és Ashan vállára tette a kezét. –
Ha ma éjjel meghalok, neked kell a Koponyatrónra ülnöd.
Ashan aurája felvillant a meglepetéstől, Ineveráé azonban
rezzenéstelen maradt. A nő várta, hogy Jardir folytassa a
mondanivalóját.
– Ne késlekedj! Jelentsd be, hogy kinevezted magadat
Andrah-nak, és fogasd el Aleverakot. Öld meg a többi Damajit,
mielőtt idejük lenne szervezkedni. – Mélyen Ashan szemébe
nézett. – Mielőtt idejük lenne végezni a fiaimmal.
Ashan bólintott.
– És aztán?
– Kaji Lándzsája Jayanhoz kerül – felelte Jardir –, de tied lesz
a korona és a trón, amíg a Damajah meg nem nevezi az
utódomat.
Ashan aurája elfehéredett a sokktól, ahogy a most már
elégedett melegséget sugárzó Inevera felé fordult.
– Megtagadod elsőszülött fiadtól az előjogát, és engeded,
hogy egy nő döntsön népünk sorsa felől?
Jardir bólintott.
– Engem is ő válaszott, Ashan. Mind a ketten tudjuk, hogy
Jayan még nem áll készen a feladatra, és talán soha nem is fog.

 1087 
 – És Asome? – faggatózott tovább Ashan. – Úgy szeretem a
második fiadat, mintha a sajátom volna, és születésétől fogva
arra neveljük, hogy egy napon ő lehessen az Andrah. Miért én
foglaljam el a Koponyatrónt, miért nem ő?
– Asome szívébe néztem, testvérem. Ő sem áll inkább
készen az uralkodásra, mint Jayan, ráadásul, ha a bátyja fölébe
helyezzük, vér fog folyni az utcákon. Ötvenkét fiam van, de a
legtöbb vagy még ki sem nőtt a bidóból, vagy csak alig. Talán
évek kellenek még hozzá, hogy kiderüljön, melyikük a
legméltóbb.
Most már olyan erősen szorította Ashan vállát, hogy majd
összeroppantotta a csontjait. A Damaji auráján látszott a
fájdalom, mégsem adta semmiféle jelét.
– A népünk java érdekében meg kell védened a Jiwah
Kámat, és engedelmeskedned kell neki ebben, különben
megtalállak a másvilágon, és akkor számolunk.
Ashan aurája egy pillanatra jéghideg lett, aztán
felmelegedett az elszántságtól.
– Arra semmi szükség nem lesz, Szabadító. Ha elesel,
teljesítem a parancsaidat. – Felemelte a fejét, és Jardir szemébe
nézett. – De ne ess el… testvérem!
Jardir felnevetett, és megölelte a férfit.
– Ha mégis meghalok, magammal viszem az Alagai Kát is.

 1088 
– Alagaikarmokra! – A harcosok kiáltása minden bizonnyal a
Mennyországig hallatszott.
Jardir büszkén nézett végig összegyűlt seregein, miközben
Ashan vezetésével a Damajik Everam áldását kérték rájuk. A
nap lenyugodott, és bár az alagaiok felemelkedéséig még
hátravolt némi idő, a mágia halványan már gomolygott a
felszínen, és Jardir érzékei fokozatosan életre keltek.
A képzett és sokat látott Sharumokról sugárzott az
önbizalom és a hit. Készen álltak rá, hogy alagaikarmok által
haljanak dicső halált, ahogyan ahhoz joguk volt. A hitük éppen
úgy erőt adott Jardirnak, mint a tudat, hogy Inevera ügyel a
belsőváros biztonságára. Bármi is történjék, a népe megmarad.
Jardir Jayan és a Szabadító Lándzsái társaságában ügetett a
külsőváros fala felé, ahol Inevera jóslata szerint a
leghevesebben tombol majd a harc. Azt még a felesége sem
tudta megfejteni, hol támadnak először a démonok, de sok
lehetséges jövendőben szerepelt egyetlen, holttestekkel teli
mező. Jardir imádkozott, nehogy egyenesen csapdába
lovagoljanak.
Ostor csattanását hallotta, és amikor a hang irányába
fordult, chinek hosszú sorát pillantotta meg, akik rovásos
lándzsákkal és kis pajzsokkal a kezükben masíroztak a fal felé.
Mindannyian megvoltak bilincselve, és egy vasgyűrűkön
átfűzött hosszú lánccal kötötték össze őket. Szinte tapintani
lehetett a félelmüket, ahogy megadóan, rettegve vonultak a
halálba. Sok még ahhoz sem lesz elég bátor közülük, hogy

 1089 
harcoljon. Úgy törnek majd meg az alagaiok előtt, mint a
száraz gally.
Jardir visszafogta fehér csataménjét, és a többiek is
megálltak vele.
– Kik ezek az emberek?
– Olyan chinek, akik menekülni próbáltak az algai’sharak
elől, vagy szégyent hoztak magukra az éjszakában – felelte
Jayan. – Láncra vertük őket, mint a nie’Sharumokat, és ki
fogjuk kötözni mindegyiket, hogy ne mehessenek sehova. Ha a
becsületükért nem voltak hajlandóak harcolni, harcolnak majd
az életükért.
– Állj! – kiáltott rá Jardir a csapatot vezető Sharumra, mire az
emberek azonnal megtorpantak. Minden tekintet Jardir felé
fordult, ő pedig könnyedén álló helyzetbe szökkent lova hátán,
hogy a chinek jól láthassák. Végignézett az elítélteken.
– A Lelkipásztoraitok hazudtak nektek! – kiáltotta a
koronája erejéből merítve, hogy hangja messzire hallatsszon az
alkonyaiban. – Csecsszopó korotok óta azt mondták nektek,
hogy az alagaiokat azért küldte rátok a Teremtő, mert ezzel
akarta megbüntetni az embereket a bűneikért. Azt mondták
nektek, hogy megérdemlitek ezt, hogy nincs más
választásotok, mint hogy meghúzzátok magatokat, elbújjatok,
és várjátok a bűnbocsánatot meg a megváltást.
Végigjáratta a tekintetét a csapaton, hogy mindannyian
láthassák a szemét.
– De Everam szereti a gyermekeit, és soha nem átkozna így
el bennünket. Az alagaiokat valóban úgy küldték ránk, de Nie

 1090 
tette, mindannyiunk ellensége, és aki csak duzzogva elbújik,
nem is reménykedhet a megváltásban. Csak annak fordulhat
jobbra az élete, aki felveszi a harcot Nie gyermekei ellen
Everam földjén, amíg ők ketten a mennyekben küzdenek
egymással.
Egy hónappal korábban talán még úgy gondolta volna, hogy
ilyen embereket úgyis értelmetlen győzködnie, de most a
szívükbe látott, és tudta, hogy nem akarják többé önmagukat
hibáztatni az alagaiokért, nem akarták azt hallgatni, hogy az
otthonuk vagy a szeretteik elvesztése valójában nem más, mint
a méltó büntetésük. Hinni akartak, de Jardir népe velük sem
bánt jobban, mint a démonokkal, és megtörte a lelküket. Bármit
megadtak volna érte, hogy megint embernek érezhessék
magukat.
– Láttátok, hogyan küzdenek a harcosaim az alagaiokkal –
folytatta Jardir. – Tudjátok, hogy nem lehetetlenre
vállalkoznak. Kiképzést kaptak, igaz, de ami ennél sokkal
fontosabb, van bennük bátorság. És ezt a bátorságot nem a
lándzsájukból merítik, hanem a tudatból, hogy nem csak
önmagukért harcolnak, hanem a feleségeikért, az
édesanyjukért, a húgaikért, a lányaikért meg a kisebb fiaikért.
Az idősekért és a betegekért.
Lándzsájával végigmutatott a zöldvidékiek során.
– Azért vertek láncra benneteket, mert az embereim szerint
nektek ebből semmi sem igazán fontos. Azt gondolják, hogy
még a saját irhátokat sem akarjátok menteni, ezért az a
szándékuk, hogy kikötöznek benneteket az alagaiok útjába. – A

 1091 
belsőváros felé mutatott. – De nem csak a mi asszonyaink és a
mi gyerekeink vannak azok mögött a falak mögött. Én
felajánlottam, hogy megvédek mindenkit, aki nem tud
harcolni, még a zöldvidéki nőket és gyerekeket is. Zsúfolt
odabent, és össze kell húzniuk magukat, de amíg tartjuk a
falakat, biztonságban vannak.
Érezte a változást az emberekben, és lecsapott rá. Magasba
tartotta a lándzsáját, és erőt sugárzott belé, hogy fényesen
felragyogjon a mágiától.
– Én most kimegyek az éjszakába, és harcolni fogok a
népetekért! Ugyanezt kérem tőletek is, de ha nincs hozzá
elegendő erő a szívetekben, nem veszem hasznotokat ma éjjel!
Ahogy lándzsájával a sor közepére mutatott, a fegyver még
erősebben ragyogott, a chinek pedig kétfelé rebbentek a
félelemtől, megfeszítve a láncot maguk között. Jardir a lándzsa
hegyével egy rovást rajzolt a levegőbe, mire a fegyverből fehér
energiasugár lövellt ki, és elszakította az erős fémet.
– Küzdjetek vagy meneküljetek! – kiáltotta Jardir. – De egy
pillanatra se feledjétek, hogy emberek vagytok, nem kutyák!
A chinek szívében a félelem helyét tisztelet vette át, és sokan
térdre is rogytak közülük. A fekete csődöre nyergében ülő
Shanjat Jardir mellé léptetett, és lándzsájával a levegőbe döfött.
– Szabadító!
A többi Sharum vele együtt kezdte ismételni a szót, aztán
előbb a térdelő chinek, aztán sorra a többiek is csatlakoztak
hozzájuk. Minden egyes kiáltással az ég felé emelték a
lándzsáikat, hangjuk messzire szállt az éjszakában.

 1092 
 – Ez már emberhez méltó! – mennydörögte Jardir. – Nie
szolgái hallják a hangotokat, és nyüszítenek a félelemtől! –
Visszaült a nyeregbe, és továbbindult a fal felé, nyomában a
Szabadító Lándzsáival és sok száz tomboló chinnel.

– Everam essen belém! – mormogta Qeran a fal tetején állva,

miközben a menetelő Sharumokat figyelte. – Itt a holdfogyás,
én meg csak tétlenül figyelem, mi történik.
– Sületlenség! – torkolta le Abban. – A Szabadító
kovácsainak és üvegfúvóinak műhelyeit is meg kell védeni,
hogy holdfogyás után is fegyvert adhasson az emberei kezébe.
Akár itt is lehetnek harcok.
Qeran megrázta a fejét.
– Ügyesen elrejtőztél, khaffit. Ez a hely híján van minden
stratégiai jelentőségnek, az alagaioknak semmi okuk, hogy
próbára tegyék a falaidat. – Lándzsájával a mellvédre
koppantott. – Ráadásul ezek a falak erősebbek, mint a
belsővároséi. A Szabadító… mesteremberei biztonságban
vannak. – Úgy ejtette ki a szót, mintha képtelen lenne levakarni
a förtelmes ízét a nyelvéről.
– Magad mondtad, hogy az emberek még nem állnak készen
– jegyezte meg Abban. – Mint ahogyan te sem. Még két hete
sincs, hogy elkészült az új lábad.
– Én csak annyit mondtam, hogy az emberek még nem érték
el a teljes erejüket – helyesbített Qeran. – Mint ahogyan én sem.

 1093 
De az én száz harcosom még így is erősebb, mint a falaidon
kívüli többi harcos kilenctizede.
– A te száz harcosod? – kérdezte Abban.
Qeran rápillantott, a khaffitnak pedig eszébe jutott, milyen
kegyetlenül bánt vele ez az ember a sharajban. Türelmesen
várt, és élvezettel nyugtázta Qeran kurta biccentését.
– Abban száz harcosa.
A khaffit bólintott, majd még egyszer körbepillantott a
falakról, mielőtt rábízta a parancsnokságot a kiképzőmesterre,
és visszabicegett a központi épület alatt egyre növekvő alpalota
nyújtotta biztonságba.

Inevera az Ahmann alpalotájában lévő szobájukban talált rá

Asoméra és Asukajira, akik éppen Asome kisfiával, Kajival
játszottak.
– Most meg mi van, anyám? – Asome dühösen nézett fel,
amikor Inevera, nyomában Ashiával belépett. – Még nem
sikerült eléggé megaláznotok?
Inevera szomorúan pillantott a fiára.
A képességeinél csak az ambíciói határtalanabbak – mondták a
kockák tizennyolc évvel ezelőtt, amikor az akkor újszülött fiú
vérébe mártva elgurította őket. Már akkor kiderült, hogy a fiú
erős lesz ugyan, de vigyázni kell vele.
– A feleséged meg én a falakat fogjuk járni csata közben –
mondta a nő. – Szívesen venném, ha te is velünk tartanál.

 1094 
 Asome úgy pillantott rá, mintha attól tartana, hogy ez
valamiféle csapda.
– Nem azt parancsolta apám, hogy a feleségei és a
dama’tingek vonuljanak vissza az alpalotába?
Inevera vállat vont.
– Talán, de ki merne az utunkba állni?
– Esetleg én – jegyezte meg Asome.
Inevera bólintott.
– Vagy akár el is jöhetsz velem… hogy ügyelj a
biztonságomra. Ez biztosan bocsánatos bűn lenne apád
szemében.
Asome Asukaji felé fordult.
– Csak te, fiam – mondta Inevera.
A két férfi ismét bizalmatlanul pillantott rá.
– Ahmann nem bontotta fel a házasságodat, Asome.
Legalábbis egyelőre nem. Szeretnék a fiammal és a
menyemmel sétálni, amikor az Alagai Ka az éjszakát járja. –
Asukajira és a kis Kajira pillantott. – Biztos vagyok benne, hogy
amíg távol vagyunk, az unokaöcsém úgy vigyáz az unokámra,
mintha a saját fia volna.
Asome erre elkomorodott, de Asukaji a karjára tette a kezét.
– Semmi baj, kuzinom, menj csak! – Suttogva folytatta, de
Inevera érzékeit felerősítette a mágia, és minden szavát
hallotta. – Majd én gondoskodom a fiunkról, amíg visszatérsz.
– Olyan gyengéden csókolta meg Asomét, hogy Ineverának
belesajdult a szíve, ám Ashia feszengése a háta mögött

 1095 
emlékeztetőül szolgált, hogy ennek a történetnek van egy
harmadik szereplője is.
Inevera az unokájára pillantott. És szegény Kaji ott ül ennek a
háromszögnek a közepében.
Csendben ballagtak a belsőváros faláig. Inevera átlátszatlan
fehér köpenye emlékeztetett a dama’ting korában viselt régi
köpenyre, csak ennek most hátrahajtotta a csuklyáját, a fátyla
pedig finomabb szövetből készült. A rovásos aranyérmék
melegen övezték a homlokát. Tekintélyes mennyiségű ékszert
viselt, közülük sokat nem a külcsín kedvéért. Köpenye
halványan világított az elektrumszálakkal beleszőtt
rejtőrovásoktól, amiket Ahmann rejtőköpenyéről másolt le, így
hát Leesha asszonytól származtak. Bár tudta, hogy a
Koponyatrón távol tartja az alagaiokat a falaktól, nem
tagadhatta, hogy a láthatatlanság biztonságérzetet nyújt neki
az éjszakában.
„Vedd el az erejét, és tedd a magadévá”, mondta annak
idején Manvah, és Inevera sokadszorra is némán megköszönte
anyjának a tanácsot. Ostoba lett volna lemondani a mágiának
erről a formájáról, pusztán azért, mert gyűlölte a forrását.
Inevera még a Koponyatrón és a köpeny nyújtotta védelem
nélkül is biztonságban érezte volna magát, amíg Ashia mellette
van. Enkido azt mondta neki, hogy akkor sem lehetne
büszkébb a lány csatában mutatott képességeire, ha ő maga
lenne az apja.
Sharusahkra született, jelezték az eunuch fürge kezei.

 1096 
 Ashia rövid, döfésre való lándzsát és egy kis tegezre való
nyílvesszőt akasztott a jobb vállára. Kerek pajzsát bal alkarjára
szíjazta, az íját pedig a kezében tartotta. A fegyverek
mindegyikét rovásos aranyberakások és horadarabok
erősítették. A lány fekete köpenye alatt viselt páncél
elpusztíthatatlan üvegből készült, amit úgy formáltak, hogy
inkább kiemelje nőies alakját, mintsem elrejtse. Asome
tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni, ahogy szemügyre
vette a feleségét.
A kapu őrzésével megbízott Mehnding törzsbe tartozó
Sharumok összesúgtak, ahogy a trió közeledett feléjük.
Pillanatokkal később előkerült egy kai’Sharum, aki az útjukba
állt, és mélyen meghajolt.
– Elnézését kérem, Damajah, de…
Asome még azelőtt mozgásba lendült, hogy a férfi
felegyenesedhetett volna, határozottan megragadta az állánál
fogva, és elhajította. Hangos reccsenés hallatszott, és a
kai’Sharum holtan zuhant a földre.
– Más is szeretné feltartóztatni a Damajah-t?
A többi Sharum térdre hullott, és az utca kockaköveihez
szorították a homlokukat. Végül egy arca előtt vörös kendőt
viselő kiképzőmester emelkedett fel, aki mélyen meghajolt, és
felkísérte őket a falra.
A Mehnding a harmadik legnagyobb volt Krázia tizenkét
törzse közül, nem kis részben annak köszönhetően, hogy
elsajátították a hadigépezetek és a nagy távolságból is
hatékony fegyverek készítésének tudományát, ezért a

 1097 
Sharumjaiknak nem kellett közelharcba bocsátkozniuk. Inkább
mérnökök és mesterlövészek voltak, mint harcosok, de képzett
gyilkosok rezzenéstelen acélosságával őrizték a belső- és a
külsőváros falait.
Everam Ajándéka egy dombra épült, aminek a tetején a
belsőváros terült el. Ugyan Ahmann palotája állt a
legmagasabb ponton, de még az alacsony városfalról is
nagyszerű kilátás nyílt a környező vidékre. Ahogy lenyugodott
a nap, rovások fényei jelentek meg szerte a tájon, és
visszaverték a tábortüzek fényét, így segítve a Sharumokat,
hogy jobban lássák az ellenséget.
És ahogy tartani lehetett tőle, az ellenség nagy erőkkel
támadott. A Koponyatrón megóvott egy jókora darabot a falon
túli területekből, de a külsőváros védtelen területein hatalmas
kődémonok emelkedtek fel – Inevera még soha nem látott
hozzájuk foghatókat –, és magasodtak a megzabolázásukra
küldött harcosok fölé. A sarkukban mező- és lángdémonok
sürögtek pikkelyek forgatagával és izzó lángcsóvákkal töltve
meg a környezetüket.
A Mehnding kai’Sharumjai jelt adtak. Jó szemű felderítők
fürkészték a terepet háromlábú állványokra erősített
távcsöveikkel, hogy aztán kalkulációkat kiáltsanak oda a
skorpiókat meg a kőhajítókat kezelő csapatoknak, akik a kapott
információknak megfelelően állították be a fegyvereiket, és már
lőttek is. Hatalmas skorpiótüskék szálltak a levegőben, amik
erős rovásaikkal még a kődémonok páncélzatát is átütötték. A
kőhajítók ügyeltek rá, hogy ne adjanak muníciót az

 1098 
alagaioknak, és rovásolt kövek egész garmadájával szórták
meg őket, több száz mágikus villanást idézve elő a testükön.
Komoly károkat okoztak a démonoknak, mint ahogyan a
Mehnding gyalogságot támogató íjászai is. Az alagaiok sorra
üvöltöttek fel, és egy pillanatra az embereknél volt az előny.
Csakhogy aztán a kődémonok ásni kezdtek, rá sem
hederítve a kisebb alagaiokra, amiket egyszerűen félresöpörtek
az útjukból, Jó párnak hatalmas skorpiótüskék álltak ki a
testéből, de egyiket sem sikerült ártalmatlanná tenni. Gyorsan
mély gödrökbe kerültek, ahol biztonságban voltak a
lövedékektől, mialatt a skorpiókat és a kőhajítókat
újratöltötték.
A csapatok ismét lőttek, és meg is öltek több tucat kisebb
alagait, de aztán újra előkerült az első kődémon egy tekintélyes
méretű sziklával a kezében. Úgy hullottak rá a nyílvesszők,
mint az eső cseppjei, de nem tettek benne nagyobb kárt, mintha
szúnyogok csípték volna meg. Felemelte a karját, és a sziklát a
legközelebbi rovásoszlophoz vágta, megszüntetvén ezzel a
háló egy darabját. A felszabadult területre azonnal félelmetes
sebességgel mozgó meződémonok özönlöttek. A Sharumok
összeillesztették a pajzsaikat, de nem voltak igazán jó
helyzetben hozzá, hogy feltartóztathassák a rohamot. Jó pár
démon rájuk rontott, tépte és marta őket, sokan megkerülték a
harcosokat, hogy oldalról támadhassanak, a legtöbben
azonban zavartalanul bevetették magukat az éjszakába, hogy
óvatlan áldozatokra csapjanak le. A pajzsokról lepattanó
tűzköpetből újabb és újabb, egyre terebélyesedő tüzek gyúltak.

 1099 
 A kődémon lehajolt, és újra ásni kezdett, miközben számos
társa bukkant elő hasonló sziklákkal a kezében.
Inevera még soha életében nem látott ehhez fogható csatát.
A Sharumok jól küzdöttek, de még ő is látta, hogy az alagaiok
szokatlanul ravaszak, váratlan helyeken csapnak le,
fokozatosan gyengítik a külsőváros védőmezejét, és egyre
közelebb kerülnek a belső falakhoz. A belsőváros területére
nem léphettek, de könnyedén ledönthették a falakat, és
pusztítást szabadíthattak a városra. A tüzek és az összeomló
épületek éppen úgy rengeteg embert megölhettek, mint az
alagaiok karmai.
Odakint a Sharumok az életükért küzdöttek. Néha egy-egy
kődémon a harcosok közé dobta a maga szikláját, azok pedig
szétrebbentek, és így mező- meg lángdémonok ronthattak
közéjük. A legtöbb Sharum páncélt viselt, ezek azonban nem
sokat értek a sziklák és a tűzköpet ellen. A rovások hálózata
felett az égen széldémonok kezdtek körözni, és a karmaik
közül köveket dobtak le a földre. Kevésbé céloztak pontosan,
mint a kődémonok, de az általuk keltett zűrzavar több kárt
okozott, mint maguk a lövedékeik.
Amikor a Sharumok szemtől szemben küzdöttek az
alagaiokkal, a Mehnding harcosok a falakon nem
kockáztathatták meg, hogy a velük viaskodó lényeket vegyék
célba, ezért inkább a kődémonokra koncentráltak. Ahányszor
csak megjelent valamelyik egy sziklával a kezében, azonnal jó
pár skorpiótüske és egy egész sorozat rovásos kő találta telibe.

 1100 
Néhány hatalmas démon azonnal elpusztult, a többi pedig
elvétette a célt.
Egy irdatlan méretű kődémonnak azonban sikerült elég
közel jutnia a falhoz, kezében egy akkora sziklával, ami
könnyedén betörhette a városkaput. Az alagaiok semmiképpen
sem juthattak be, de egy ilyen találat sok harcos életébe került
volna a kapu őrei közül, és félelemmel töltötte volna el azokat,
akiknek mindenáron bátornak kellett lenniük. A lény vastag
páncéljából skorpiótüskék álltak ki, de rendületlenül haladt
előre, és elhajította a terhét.
– Everam szakállára! – sóhajtotta Asome.
Inevera oda sem figyelt rá. Benyúlt a köpenyébe, és elővette
a karcsú alkarcsontot, ami az Ahmann által elpusztított
elmedémontól származott. Az elektrummal bevont darab
fényesen ragyogott fel. Inevera a kőre mutatott vele, ujjai
fürgén kísérték végig a csont végébe faragott szimbólumok
vonalait. Hő- és becsapódási rovásokat keltett életre, és az
erejüket a kő felé irányította. A mágia zöldvidéki
szentjánosbogárként szállt a célja felé, amikor pedig
becsapódott, irdatlan robbanás töltötte meg világossággal az
éjszakát, és árasztotta el izzó forrósággal a falon állók arcát,
miközben a kapu felé repülő szikla porfelhővé hullott szét.
Csodálkozó tekintetek fordultak Inevera felé, aki ezután
egyenesen a kődémon felé fordította a horapálcáját. Újabb
fényes foltot lőtt ki, ami a találat pillanatában felrobbant, a
földre taszította a démont, és a páncéljából kiálló
skorpiótüskéket egészen mélyre, a lény sérülékeny húsába

 1101 
fúrta. A kődémon hanyatt dőlt, a mellkasából füst szivárgott, és
nem állt fel többé.
– Anyám… – kezdte Asome, de elakadt a szava, ahogy a
nőre nézett.
Inevera mosolygott. Jólesett emlékeztetnie törekvő fiát, hogy
olyan erő birtokában van, amitől okos lesz tartania. Ashia és a
Mehnding harcosok szintúgy döbbenten meredtek rá, és ez is
jól volt így.
Odakint a csatamezőn a harcosok felbátorodtak, és újult
erővel estek a démonoknak, pedig azokhoz folyamatosan
érkezett az erősítés.
Csakhogy az alagaiok is reagáltak. Egy rajra való széldémon
bukott alá az égből egyenesen Inevera felé, mindannyian
egy-egy nehéz kővel a karmaik között. Ashia kézbe vette az
íját, és leszedte az egyiket az égről, mint egy kövér libát. A
Mehnding törzs íjászai végeztek a többiekkel, addigra azonban
már kövek egész sora zuhant feléjük. Inevera érezte, hogy
valaki megragadja, és a földre taszítja, éppen mielőtt a mellvéd
egy darabja szerteszét robbant közvetlenül mellette. A
törmelék esőként hullott alá az égből, de Asome mindvégig a
testével fedezte, és felfogta előle a záporozó kődarabokat.
Amikor csend lett, a fiú arcát félig belepte a vér, és a karja is
lehetetlen szögben állt. Inevera már készült is, hogy segítsen,
de Asome felpattant, jó kezébe vette törött karját, és a helyére
igazította a csontot. Nyilvánvalóan rettenetes fájdalmai
lehettek, de megőrizte a higgadtságát, és nem adta jelét, hogy a

 1102 
legkisebb gondja is lenne, inkább máris nyújtotta a jó kezét,
hogy talpra segítse Ineverát.
– Ez várhat, anyám. – Állával a külsőváros felé bökött. –
Most sürgetőbb gondjaid is akadnak.
Inevera elfogadta a kezét, de nem kapaszkodott bele igazán,
inkább saját erejéből ugrott könnyedén talpra. Arra nézett,
amerre a fia mutatott, és elkerekedett a szeme. A
külsővárosban heves harcok dúltak, a kinti falon túl pedig még
annál is nagyobb volt a zűrzavar, de mindez csupán elterelésül
szolgált.
A fal tetejéről Inevera látta azt, amit Ahmann nem, bár őt is
annyira lefoglalta a csata, hogy kis híján csak akkor eszmélt,
amikor már késő volt. A város határán túl termő sűrű búzába
lángdémonok égettek mezőnyi méretű hatalmas, precíz
rovásokat. Nem sok kellett már hozzá, hogy a szimbólumok
működésbe lépjenek, és félelmetes előnyt biztosítsanak az
alagaiok számára.
Asome is látta, amit ő.
– Ezek aztán valóban Nie katonái. Elveszik tőlünk az ételt,
amivel a népünket jóllakathatjuk, és a sötét mágiájukat
táplálják vele. Nincs más választásunk, mint hogy felégessük a
teljes mezőt. Csak így semmisíthetjük meg a rovásaikat.
– Talán – bólintott Inevera, ahogy felidézte a jóslatát. Ashia
felé fordult. – Értesítenünk kell a nagybátyádat.
A kai’Sharum’ting nem habozott, leugrott a falról, földet
érése lendületét feszes bukfenccel tompította, aminek a végén
aztán könnyedén talpra szökkent. Rohanvást indult lefelé a

 1103 
domboldalon a külsőváros irányába, hogy aztán egy pillanattal
később már el is tűnjék a sötétben.
Asome ránézett.
– Éppen elég baj lehet belőle, hogy szembeszálltál a
Szabadítóval, amikor kihoztad a jiwah-mat a falra, erre most
kiküldöd a puszta éjszakába is? Ha az alagaiok nem kapják el
addig, apám fogja megölni az engedetlenségéért.
– És az téged miért érdekel? – kérdezte Inevera. – Ha
odaveszik az éjszakában, vagy meg kell halnia az
engedetlensége miatt, megoldódik a gondod, nem igaz?
– Azt kértem, hogy elválhassak tőle, nem azt, hogy haljon
meg – mondta Asome.
– Egyik sem fog megtörténni, fiam. Egy démon sem árthat
neki, apádat pedig nem ismered olyan jól, mint hiszed.
Elsősorban a Sharak Kával kell törődnie. A hír, amit Ashiától
kap, a különbséget jelentheti a győzelem és a vereség között.
Köszönetet fog mondani neki a szolgálataiért, és
megfeledkezik az egészről a holdfogyás elmúltáig, aztán egy
jelképes büntetés után nyilvánosan piedesztálra emeli. A
Sharum’tingeknek soha többé nem kell visszavonulniuk az
alpalotába holdfogyás idején.
– Végig ez volt a célod – állapította meg Asome.
A hangja nem árult el semmit, de Inevera így is érezte rajta a
keserűséget.
– Mi fontosabb neked? – kérdezte. – Hogy megnyerjük a
Sharak Kát, vagy hogy a szandálod alatt tartsd a feleséged? A
jiwah-d hősiessége a te erődet is növelheti, ha engeded.

 1104 
Tudom, hogy nem azt érzed iránta, amit Asukaji iránt, de hát
csak a szeretőd húga, a fiad anyja, és megesküdtél vele Everam
színe előtt. Ezek egy becsületes ember számára legalább olyan
erős köteléket jelentenek, mint a szerelem.
Asome láthatólag készen állt, hogy vitába szálljon vele, de
aztán inkább kifújta a levegőt, és fontolóra vette, amit hallott.
Inevera kinyújtotta a kezét, és megérintette fia ép karját.
– Egy igazán nagy ember nem fél tőle, hogy a felesége
ellopja előle a dicsőséget, Asome. Inkább támaszkodik rá, hogy
az ő segítségével még magasabbra jusson.

 1105 
 28. FEJEZET

Korai aratás
v. u. 333 ősze
Holdfogyás

AZ ALAGAIOK VÁROSFALAK ELŐTT GYÜLEKEZŐ HORDÁJA még a

legbátrabb Sharumokat is félelemmel töltötte el. Több ezer
mező-, láng-, kő- és fadémon készült támadásra. Az éjszakai
égbolton nyüzsögtek a vijjogva köröző széldémonok.
Az egyik kődémon odacsörtetett egy fához, léptei alatt
remegett a föld. Gyökerestül tépte ki a harminc láb magas fát,
és könnyedén letördelte róla a fölösleges ágakat. Az így
elkészült hatalmas furkósbotot megragadva, egy egész falkára
való meződémonnal a sarkában a legközelebbi rovásoszlophoz
sietett. A skorpiót kezelő Sharumok céloztak és lőttek, de még
ebből a távolságból is jó pár hatalmas tüskére volt szükség,
hogy földre vigyenek egyetlen kődémont. Nyilvánvaló volt,
hogy nem is lesz rá elég idő, mielőtt az alagai kidönti az
oszlopot, ráadásul több tucat volt a hozzá hasonló óriásokból.

 1106 
 Jardir felemelte a lándzsáját, és egy hőrovást rajzolt a
levegőbe. A fa lángra lobbant a démon kezében, az pedig
döbbenten ejtette el.
– Pajzsokat össze, és roham! – kiáltotta Jardir, a koronája
erejével erősítve fel a hangját. – Parancsra szúrjatok! Átküzdjük
magunkat a kődémonokig, és legyőzzük őket!
Összefüggő falat alkottak az összeillesztett pajzsokból,
rovásaik felragyogtak, ahogy hátrakényszerítették az
alagaiokat.
– Támadás! – kiáltotta Jardir, amikor a démonok már úgy
összetömörültek, hogy egyetlen döfés sem téveszthetett célt.
A Sharumok egy ütemre léptek hátra, és széthúzták a
pajzsaikat, éppen csak annyira, hogy a tolongásba
szúrhassanak közöttük a lándzsáikkal. Mágia villant, és ichor
fröccsent minden egyes lándzsahegy nyomán, de a
fegyelmezett harcosok egy pillanatra sem torpantak meg, hogy
kiélvezzék a sikert. Újra összeillesztették a pajzsaikat, és
nyomultak tovább előre Jardir következő vezényszaváig. A
harcosok második sorfala végzett a démonokkal, amiken az
első sor átgázolt.
Az első komoly próbatételre akkor került sor, amikor egy
csapat fadémon is megjelent hatalmas botokkal a kezükben.
Ezeknek a fegyvereknek a mérete nem érte el a kődémonok
furkósbotjaiéit, de azért így is nagyobbak voltak egy embernél,
és a közönséges fa képes volt arra, amire az alagaikarmok nem:
áthatolt a pajzsokon, és félresöpörte az útból a harcosokat.

 1107 
 Jardir koncentrált, mielőtt a démonok kihasználhatták volna
a lehetőséget, a koronájából származó mágiát kiterjesztette a
harcosokon túlra, és megállította az alagaiokat.
Felemelte a lándzsáját, hőrovásokat rajzolt a levegőbe,
amivel elhamvasztotta a fadémonokat, aztán rohamra indult.
Mágiája félresöpörte az útból a kisebb alagaiokat, amíg a
legközelebbi kődémonhoz nem ért. Szorosra vette maga körül
a mágikus védelmet, hagyta, hogy a démon közelebb kerüljön
hozzá, majd tíz láb magasra ugrott a levegőbe, és a mellkasába
döfte Kaji Lándzsáját. A mágia feltöltötte a fegyvert,
végiglüktetett Jardir karján, és őt is elárasztotta energiával.
Elrúgta magát a hanyatt dőlő démontól, és jó húszlábnyival
odébb érkezett le egy talpalatnyi üres földdarabon. Minden
irányból démonok vetették rá magukat, de lepattantak a
védőmezejéről, miközben ő kedvére kaszabolhatta őket. Jó pár
démon hullott el a lándzsája döfései nyomán, de még annál is
többel végeztek a levegőbe rajzolt rovásai. Lángdémonok
törtek szilánkokra, ahogy Jardir megfagyasztotta a tűzköpetet
a bendőjükben, és fadémonok rohangáltak eszüket vesztve
fel-alá, miközben tűz emésztette őket. Az ütköző rovások
féltucatjával dobálták félre a meződémonokat.
Az alagaiok azonban csak nem fogytak körülötte. Most már
minden démon rá figyelt. Jardir megint kiterjesztette a korona
mágiáját, és addig kényszerítette őket hátra, amíg ismét
csatlakozhatott az embereihez. Ettől azonban csak még
könnyebb célpont lett, és egy kődémon máris nehéz
szikladarabot hajított felé.

 1108 
 Jardir félreugrott, de így is eltalálta egy odafentről
alázuhanó másik kődarab. Előregördült a becsapódás erejétől,
de egy pillanatra sem engedte el a lándzsáját, és mágiát
merített belőle, hogy meggyógyítsa magát. Egy pillanatra sem
jutott levegőhöz, most már záporoztak rá a dinnye nagyságú
kövek az égből.
De bármilyen sebesen is hullottak alá a széldémonok
lövedékei, Jardir gyorsabb volt, és úgy kerülgette őket, mintha
lustán sodródó szappanbuborékok volnának. Miközben az
odafentről érkező kövekkel volt elfoglalva, a kő- és a
fadémonok továbbra is azon voltak, hogy hozzávágjanak
mindent, ami a kezük ügyébe került: szikladarabokat, fákat, sőt
akár a saját embereit. A széldémonok lepattantak a rovásai
védőmezejéről, és a földre hullottak, ahol aztán a Sharumok
végeztek velük, mielőtt ismét felszállhattak volna. Egy
széldémon megállt a levegőben közvetlenül a mező előtt,
hangosan vijjogott felé, és villámot lőtt ki hosszú, fogakkal teli
csőréből.
Az energia mennydörgésszerű robajjal tört át a rovásokon,
de Jardir tudta, hogyan védekezzék ellene. Keresztben maga
elé emelte a lándzsáját, ami így elnyelte az energiát. A fegyver
bizsergett és izzott a mágiától, ő pedig azonnal belevágta a
lénybe, ami erre élettelenül hullott alá.
Érezte, ahogy eltelik erővel, és megállíthatatlan lesz – ám az
alagaiok fokozatosan mégis elvágták a többiektől és
körülvették. A kődémonok egyre nagyobb és nagyobb

 1109 
szikladarabokat dobáltak felé, és tudta, hogy előbb-utóbb
valamelyik el is találja majd.
Célpontot csináltam magamból, döbbent rá.
Szűkebbre vette hát a védőmezejét, a homlokába húzta a
csuklyáját, és szorosan összerántotta magán Leesha
rejtőköpenyét, miközben jó pár lépésnyit oldalra sasszézott. A
harcosai számára semmi sem változott, az alagaiok aurájában
azonban látta a változást – az ő szemük elől egyszerűen eltűnt.
Higgadtan visszasétált az időközben újra vonalba
rendeződött Sharumokhoz, akik kihasználták a démonok
zavarodottságát, és lecsaptak rájuk, amíg azok hiába keresték
őt.
– Bácsikám! – hallatszott egy kiáltás, és Jardir Ashiát
pillantotta meg felé rohanni. Unokahúga a Sharumok fekete
köpenyét viselte, de a sötétben éppen olyan világosan
felismerte az aurájáról, mintha az arcát látta volna.
Egy meződémon rávetette magát a lányra, ő azonban maga
elé emelte a pajzsát, és anélkül taszította félre, hogy egy
pillanatra is le kellett volna lassítania. Aztán egy lángdémon
állt az útjába, és tűzköpetet szórt felé. Ashia könnyedén
félrelépett, és amikor a lény becsukta a szemét, hogy újra
köpjön, egyszerűen felnyársalta.
Ezután két fadémon toppant elé. A most már
démonmágiával feltelt Ashia csak még jobban felgyorsított,
pajzsa peremét az alagaiok hosszú lábainak térdhajlatába
vágta, amitől azok kibillentek az egyensúlyukból, és
képtelenek voltak támadni. A gyakorlatlan szemnek úgy

 1110 
tűnhetett, hogy minden mozdulatát gondosan begyakorolta,
Jardir azonban látta, hogy valójában csak igyekszik a
dama’tingek között tanult sharusahk fogásait alkalmazva
megtalálni az energiapontokat. Végre talált is egy ilyet az egyik
démon combján, és egy viszonylag könnyed ütéssel sikerült
földre vinnie a lényt, mielőtt a lándzsája egyetlen döfésével
megölte volna.
Megpördült, hogy fogadja a következő fadémon támadását,
és pajzsát a hóna alá vágva félresöpörte, ahogy az feléje vágott
a karmaival. Az alagai hátratántorodott, Ashia pedig
higgadtan utánalépett. Az aurája megerősítette, amit Jardir
már amúgy is tudott: a lány egy pillanatig sem kételkedett
benne, hogy képes végezni a démonokkal, és most az volt a
célja, hogy minél jobban megismerje az ellenséget.
Nem létezett két egyforma démon. Mindegyik a maga
kedvenc vadászterületéhez alkalmazkodott, márpedig abból
Everam Alájában rengetegféle akadt. Ashiának két ütés kellett
hozzá, hogy megtalálja ugyanazt az energiapontot a második
fadémonon is, és egy pillanattal később már azt is levitte a
földre. A lány elraktározta az információt, gyorsan
elpusztította a démont, és két hatalmas szökelléssel máris
Jardir mellett termett.
Jardir összevonta a szemöldökét. Elmondhatatlanul büszke
volt imádott húga, Imisandre lányára. Azt mondta neki, hogy
kétszer olyan harcosnak kell lennie, mint a férfi Sharumoknak,
ehelyett Ashia jócskán felülmúlta őket, köztük a saját apját is.

 1111 
Amint Jardir a lány kecses, precíz mozdulatait figyelte, olyan
érzése támadt, mintha egy hibátlan verset olvasna.
Ám minden büszkesége ellenére sem hagyhatta szó nélkül,
hogy Ashia szembeszegült az akaratával, és kilépett az
éjszakába. Minden kétséget kizáróan Inevera keze volt a
dologban, de még a Damajah sem szeghette meg ilyen nyíltan a
parancsát. Szegény Ashián fog csattanni az ostor, amikor
kénytelen-kelletlen példát fog statuálni vele.
Amikor a lány odaért hozzá, Jardir megragadta a karját, és
kiterjesztette a koronája védőmezejét, éppen csak annyira,
hogy körülvegye mindkettejüket, de azért ne vegyék észre az
alagaihercegek, akik a közönséges démonok érzékeit segítségül
híva nyilván most is őt keresték.
– Tényleg azt szeretnéd, hogy máris elvegyem tőled a fekete
köpenyt, amiért megszegted a parancsomat?
– Bocsáss meg nekem, bácsikám! – Ashia féltérdre
ereszkedett, és lehajtotta a fejét. – A Damajah kérésére
tájékoztatlak, hogy az alagaiok hatalmas rovásokat égetnek a
terménybe a városon kívül, és hálózatot hoznak létre.
Jardir hátán végigfutott a hideg, ahogy felnézett, meglátta a
távolban gyülekező mágiát, és érzékelte a célját. A démonok
rovásokat készítettek, hogy távol tartsák vele az embereket. Ha
sikerül körbevenniük Everam Ajándékát, megölhetnek
odabent minden férfit, nőt és gyereket. Ez ellen a Koponyatrón
sem nyújthatott védelmet.
– Mást is üzent? – kérdezte.

 1112 
 – Nem – felelte Ashia. – De amikor nagytiszteletű férjuram
felvetette, hogy nincs más választásunk, mint felégetni a
terményt, a Damajah azt mondta, hogy lehetnek egyéb
lehetőségek is.
Jardir bólintott. Hogyan is felejthette volna el Inevera
jóslatát, amikor azóta szinte más sem járt a fejében?
A Szabadítónak egyedül kell kilépnie az éjszakába, hogy a háló
közepén vadásszon, vagy mindenki elveszik, amikor megérkezik
Alagai Ka…
Unokahúga szemébe nézett. A lány voltaképpen elárulta
neki, hogy a felesége és a fia szintúgy semmibe vették az
utasításait, de ez most már részletkérdésnek tűnt.
– Mondd meg a Damajah-nak, hogy megértettem az
üzenetét, és követem az utat, amit Everam jelölt ki számomra. –
A lány meghajolt, és már indult is volna visszafelé, de Jardir
ismét megragadta a karját. – Büszke vagyok rád, Ashia.
Unokahúga máskor rezzenéstelen aurája hirtelen megtelt
melegséggel. Jardir megölelte a lányt, majd amikor elengedte, a
szemébe nézett.
– Ezt akkor se feledd majd, amikor megbüntetlek az
engedetlenségedért.
A melegség szemernyit sem húzódott vissza Ashia
aurájából, ahogy még egyszer utoljára meghajolt, és a városfal
felé fordult az éjszakában. Csak ekkor tért vissza a hűvös
kiszámítottsága, amit mintha köpenyként öltött volna magára,
mielőtt csatába indult.

 1113 
 Jardir bidóra vetkőzött, hogy szabaddá tegye rovásokkal teli
bőrét. A bidón kívül csak egy pár egyszerű szandált viselt, meg
a koronáját és Leesha köpenyét. A kezében sem tartott mást,
csak Kaji Lándzsáját.
Jayan felé fordult, a harcosok forgatagából fia aurája még
félreismerhetetlenebbül emelkedett ki, mint a fehér turbánja.
Everam adja, hogy méltó légy, fiam! – imádkozott.
Az éjszakai szél suttogó hangokat hozott magával, és Jardir
tudta, hogy a démonhercegeket hallja, amint egyszerű szavak
helyett mágiával társalognak egymással. Nem értette, mit
mondanak, de azonosította a legközelebbi hangot, és elindult
felé az éjszakában. A harcosai felkiáltottak, és készültek vele
tartani, de hiába rebbentek szét a démonok Jardir előtt a korona
mezeje miatt, a háta mögött éppen olyan gyorsan össze is
zártak megint.
Nem tett meg hosszú utat, mielőtt ismét érzékelte a
búzamezők felé áramló mágiát. Démonok járőröztek az
éjszakában, de mivel nem érzékelték a jelenlétét, úgy haladtak
el mellette, mintha ott sem lett volna, miközben ő a kalászok
között egyre közelebb osont az alagaihercegek rovásaihoz.
Egyszerre elfogyott körülötte a búza, és csak feketére perzselt,
mágiától vibráló földet látott maga előtt.
Jardirt lenyűgözte a vonalak precizitása. A lángdémonok
szinte bármit fel tudtak égetni, de a mágikus tüzeik általában
nagyon is hétköznapiak voltak. Az, hogy a lángok ezúttal csak
egy irányba haladtak, és éppen a megfelelő ponton aludtak ki,
különleges mágiajelenlétére utalt.

 1114 
 A rovás egyre fokozódó erővel taszította Jardirt. Először
csak olyan volt, mintha erős ellenszélben kellene gyalogolnia,
aztán már inkább úgy érezte magát, mint aki mély vízben
gázol. A rovás peremére érve aztán mintha üvegfalnak
ütközött volna. Energia cikázott az ujjai begyén, de befogadta a
fájdalmat, és ízlelgette a mágiát.
Végül sikerült felmérnie, milyen erők hatnak, koncentrált, és
érezte, ahogy Kaji Koronája felmelegszik a homloka körül.
Kinyújtotta a kezét, belenyúlt a rovásba, mire a mágia úgy nyílt
szét körülötte, mint a búzaszálak idefelé jövet.
A szélben szálló hangok továbbra is mutatták az utat, ahogy
a démonok hálójának vonalai között gyalogolt. A saját mágiáját
szorosan tartotta maga körül, csak apró fodrokat keltett a
mezőben, mint amikor valaki egy apró kavicsot dob a sebes
sodrású folyóba.
Jó darabig gyalogolt, mire megtalálta a prédáját. Az
elmedémon még csak nem is nézett felé, minden figyelmét a
búzába újabb vonalat égető lángdémonoknak szentelte. Az
alagaiherceg rovásokat rajzolt a levegőbe, és pontosan
kiszámított helyeken eloltotta a lángokat. Testőre, egy fekete
pikkelyekkel borított, mágiától izzó formátlan paca mellette
vonaglott.
A démon aurája világított az erőtől – olyan volt, mint amikor
az ember egyenesen a napba néz –, mozgása könnyed
magabiztosságot sugárzott. Jardir azt is látta, miért. A lényt
körülölelő mágia eltakarta őt a kíváncsi szemek elől, a Jardir
koronája által biztosított különleges látás ellen azonban a jelek

 1115 
szerint nem hatott. Jardir minden bizodalmát Leesha
köpenyébe vetette, és egészen közel ment az alagaiherceghez.
A tükördémon nyugtalanul mozgolódni kezdett, amikor
Jardir kartávolságra ért, az elme pedig megfordult, hogy
szembenézzen vele, de elkésett. Jardir minden erejével a
mellkasába döfte Kaji Lándzsáját, és egyenesen a fekete szívét
lyukasztotta ki.
Soha nem érzékelte még az energia ilyen erőteljes löketét.
Ölt már meg nagy erejű démonokat korábban is, és
hozzászokott az érzéshez, ahogyan a mágia végigfutott a
lándzsa teljes hosszán, hogy aztán lüktetve a testébe áramoljon,
erősebbé és gyorsabbá téve őt. Ilyenkor begyógyultak a
sérülései, finomodtak az érzékei, és úgy tűntek el az évek, mint
amikor lecsiszolják a rozsdát az acélról.
A megszokott intenzív érzés azonban egyetlen vízcseppnek
tűnt a testén most végigzúgó áradathoz képest, ami már-már
azzal fenyegette, hogy belefojtja a mágiába.
A démonherceg visított a gyötrelemtől, fájdalmát
kétségtelenné tették a tükördémonnak és a környék összes
többi alagaiának sikolyai és rángásai. Az elme feléje nyúlt, és
bár a karmai nem tűntek hosszabbnak, mint az ágyasok
kifestett körmei, borotvaélesek voltak.
Jardir hörögve küldte vissza a testét átjáró energiát a
lándzsán keresztül. A mágia villámcsapásként vágódott a
démon mellkasába, és olyan erővel rázta meg, hogy a lény
összekoccanó fogai darabokra törtek.

 1116 
 Amikor az elme teste orrfacsaró bűzt árasztva magából
füstölni kezdett, Jardir kitépte a lándzsát, és szűk ívet írt le
vele, a borotvaéles pengével átvágva a démon karcsú nyakát.
A közönséges alagaiok azonnal összeestek, amint az elme
feje elérte a földet, de a tükördémon haláltusája tovább tartott.
Sokáig vadul visított, felhólyagosodott bőre hullámokat vetett,
ahogy hol ismerős alakokat öltött, hol pedig olyanokat, amik
csak emberek rémálmaiban jönnek elő.
A még mindig erőtől duzzadó Jardir a lándzsája hegyével
rovást rajzolt a levegőbe, amivel cafatokra robbantotta a lényt,
és visszaküldte Niéhez. A kocsonyás húsdarabok hangos
toccsanással hullottak vissza a földre, miközben lassan
szertefoszlott a füst.
Jardir mozdulatlanul állt az ezt követő csendben, és erősen
fülelt, de az életben maradt alagaihercegek hangját nem
hallotta többé.
Érzékelték társuk halálát, és menekülőre fogták.
Jardir lehajolt, felemelte az elmedémon tetemét, és átvetette
a vállán. A lény csúcsos fejét szabad kezébe vette. Csak elég
elektrum kell hozzá, és megkettőzheti a Koponyatrón
hatósugarát, vagy akár egy másikat is építhet, amit majd
magával visz, amikor elindul meghódítani az északi
területeket.
Előbb azonban korai aratásra lesz szükség.

 1117 
– Nem értem, mi értelme ennek, apám – mondta Jayan, miután
Jardir hajnalhasadás előtt összehívta az udvartartását, és
felvázolta a tervét. – Újra kellene építenünk a védvonalat, és
pihennünk, mielőtt megint leszáll az éj, nem pedig…
– Te csak hallgass, és figyelj! – csattant fel Jardir. – Az
alagaiok nem tudnak legyőzni bennünket a csatamezőn, anyád
pedig olyan mágiával védi a belsővárost, amin nem tudnak
áthatolni. Az elmedémonok terve a búzamezőkbe égetett
rovásokkal elbukott, és nem fognak újra próbálkozni, mert
tudják, hogy akkor felfednék előttem a búvóhelyüket, és
ugyanarra a sorsa jutnának, mint a társuk.
– Akkor győztünk – állapította meg Jayan.
– Ne beszélj ostobaságokat! – torkolta le Asome. – Az
alagaioknak nem kell a lándzsáinkkal találkozniuk ahhoz,
hogy végezni tudjanak velünk. Elég felégetniük a
terményünket.
– Ezért nem hagyhatunk nekik semmit, amit felégethetnek –
bólintott Ashan. – Le kell aratnunk mindent, azt is, ami még
nem érett meg egészen.
– Munka a nőknek, a khaffitoknak és a chineknek, akik a
falak mögött bujkáltak, amíg a férfiak értük harcoltak az
éjszakában – jelentette ki Jayan.
– Munka mindannyiunk számára – helyesbített Jardir. – Még
ha Everam Ajándékban a legbüszkébb damától a legutolsó chin
kripliig mindenki látástól vakulásig meg is feszül, akkor is
csak…

 1118 
 – …a termény huszonkét százalékát tudjuk learatni –
segítette ki Abban.
– …a termény huszonkét százalékát tudjuk learatni, mielőtt
leszáll az éj, és fellobbannak a tüzek – fejezte be a mondatot
Jardir. – Létfontosságú, hogy mindenki munkába álljon, és
hogy a mezőkön lássanak bennünket is, akik máskor fölötte
állunk a kétkezi munkának a szemükben.
Aleverak Jayan vállára tette a kezét.
– Az éjjel dicsőséget hoztál a fehér turbánra, Ahmann fia –
mondta. – Ebből meríts erőt! Maga Kaji is egyszerű
gyümölcsszedőként kezdte az életét.
Jayan a kézre pillantott, és düh lobbant az aurájában a férfi
leereszkedő hangja hallatán. Aleverak korábban is megalázta
már, most azonban tudta, hogy jobban teszi, ha hallgat.
Nos, fiam, gondolta Jardir, itt kezdődik a bölcsesség.

– Csak óvatosan, Szabadító! – mondta Hasik, ahogy a chin

gazdák csapata felé közeledtek. – Fegyver van náluk.
Jardir szemügyre vette a férfiak kezében lévő hatalmas
aratószerszámokat, és nem tagadhatta, hogy a megfelelő
kézben veszélyes fegyver lehetne belőlük, de nem érzékelt
veszélyt. A chinek rettegtek tőle.
– Túl sokat aggódsz, Hasik – feddte meg a férfit. – Ha egy
chin meg tud ölni a kaszájával, akkor mi reményem lehet az
Alagai Ka ellen?

 1119 
 Megállt a férfiak előtt, azok pedig, mint ahogyan számított
rá, térdre hullottak előtte, és a porba nyomták a homlokukat,
esetlenül utánozva a kráziaiak tiszteletadását.
– Álljanak fel, barátaim! – mondta Jardir, és maga is
meghajolt. – Vár bennünket a munka, és nincs időnk ilyen
formaságokra. – Kivette az egyik chin kezéből a szerszámot. –
Ezt hogy hívják?
– Ez egy kasza, kegyelmes uram – felelte az egyik férfi. Túl
volt élete delén, de látszott rajta, hogy még erős.
Jardir bólintott. Hallotta már ezt a szót.
– Mutassa meg, hogyan kell használni.
– Kaszálni akar? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.
A mellette álló chin hátba vágta.
– Csináld, amit mond, te hülye! – suttogta.
A gazda bólintott, visszavette a szerszámot, és megmutatta,
hogyan kell tartani. Izmos karját egyenesen tartva derékból
fordult, közvetlenül a föld fölött húzta el a pengét, és minden
egyes lépéssel újabb adag búzát kaszált le.
– Jó szerszám, és maga hatékonyan bánik vele – állapította
meg Jardir. – Nagyszerű harcos lett volna, ha azt az utat
választja.
A férfi meghajolt.
– Köszönöm, kegyelmes uram!
– Viszont lassú – tette hozzá Jardir, és átvette a szerszámot –,
az időnk pedig kevés. Álljon félre, kérem! – Levetette a külső
köpenyét, majd félmeztelenre vetkőzött, csak Kaji Koronáját
hagyta a fején meg a Lándzsát a hátára szíjazva. A háta mögé

 1120 
nyújtotta a kaszát, lehajolt, életre keltette a tárgyak mágiáját, és
száz ember erejével és sebességével töltekezett fel.
Futva vágott neki a mezőnek, végighúzva a pengét a
búzában. Szandálos lába egyenletes ritmusban taposta a puha
földet, amíg alig pár pillanattal később át nem ért a parcella
másik oldalára, ahol aztán megfordult, hogy még egy sorban
végigvágtasson a gabonában. A levágott szárak még el sem
dőltek, amikor már le is vágta a mellette lévőket.
A nap még mindig alacsonyan járt az égen, amikor Jardir
megállt egy pillanatra, és végignézett a lekaszált mezőn.
Inevera kerített egy kosárfonót a bazárból, aki leszállított egy
szekérre valót a portékájából, és most ő maga vezette a
betakarítást. Egy tele kosár búzát cipelve úgy instruálta a nőket
és a gyerekeket, mintha egész életét a mezőn élte volna le.
Gyönyörű volt a reggeli fényben, átlátszatlan
vászonnadrágjában és arannyal szegélyezett bordó
mellényében egészen szemérmesnek hatott. A khaffitok és a
chinek csodálattal néztek rá, és még keményebben dolgoztak,
ahogy látták, hogy ő sem kíméli magát.
Jardir végigjáratta a tekintetét a búzamezőn, látta, ahogy a
damák meg a Sharumok vállt vállnak vetve dolgoznak az
alacsonyabb kasztok tagjaival. Felemelő látvány volt, ízelítő az
egységből, amiről Kaji álmodott, a közös célért folytatott
küzdelemből, ami lehetővé teszi majd, hogy az emberiség
legyőzze az alagaiokat, és megnyerje a Sharak Kát.
Imádkozott, hogy ennyi elég legyen.

 1121 
– …és teljesen megsemmisültek a Mehnding almáskertjei is –
folytatta Abban –, valamit több mint kétezer holdnyi legelő.
Jardir a Koponyatrónon ült, áradt róla a ruháira és a bőrére
tapadó zsíros hamu bűze. Az égések már begyógyultak, és
nehéz szívvel végighallgatta Abban beszámolóját a holdfogyás
harmadik éjszakája utáni reggelen.
A félelmei valóra váltak a második éjszakán, amikor az
alagaihercegek, látván, hogy eredeti tervük füstbe ment, úgy
döntöttek, nem próbálkoznak ismét, hanem elkerülik vele a
találkozást a csatamezőn, és inkább kiéheztetik a népét.
A termékeny földeket átszelő számos folyó és patak
természetes akadályként állt a tűz terjedésének útjában, és a
harcosai élén Jardir rengeteg lángdémont elpusztított, és
eloltotta a mindenfelé fellobbanó tüzeket, de még az ő hatalma
sem volt végtelen, és nem tudta megakadályozni a rettenetes
pusztítást. Már nem is számolta, összesen hány tonna termény
veszett oda, ahogy Abban egyik listát olvasta fel a másik után.
Abban elővette a következő lapot.
– A Krevakh földjein a veszteség…
Jardir úgy érezte, kirobban a bőréből, ha még egy pillanatig
egy helyben kell ülnie, és a beszámolót hallgatnia. Hirtelen
felpattant, levágtatott a lépcsőn, és fel-alá kezdett járkálni a
trónteremben.
– Annyit mondj meg, khaffit – morogta –, mennyire nagy a
baj?

 1122 
 Abban vállat vont.
– Ha nem ér bennünket több veszteség, akkor megmarad a
néped, Szabadító. – Jardir szemébe nézett. – De ha ez hónapról
hónapra folytatódik, az emberek fele éhen pusztul Everem
Ajándékában, mielőtt elolvad a hó, és az alagaioknak a
kisujjukat sem kell mozdítaniuk.
Jardir a tenyerébe temette az arcát.
– Azért két dolog melletted szól – jegyezte meg Abban.
Jardir felnézett rá.
– Mellettem?
– A néped most már Everam igazi fiát látja benned. Még a
chinek is áhítattal suttogják a nevedet, és azt mesélik
egymásnak, hogyan védelmezed őket, éjt nappallá téve.
Mesteri húzás volt, hogy kimentél dolgozni velük a mezőre.
– Nem azért tettem, hogy belopjam magam a szívükbe –
közölte Jardir.
– Nem számít, miért tetted, barátom – mondta Abban. –
Ezzel, meg azzal, hogy körbevitted az alagaiherceg tetemét a
Damajik előtt, elérted, hogy mindenki biztosan téged kövessen,
kráziaiak és zöldvidékiek egyaránt.
– És hová fognak követni? – kérdezte Jardir.
– Hát hová máshová, mint Laktonba? – mosolyodott el
Abban. – Everam Ajándékától keletre most is bőséggel terem a
gabona a chinek földjein.

 1123 
A Királyi Társ a barlangban várta a közeledő hajnalt. A
felszínen egyelőre vaksötét volt, és a közönséges démonok még
órákig vadászhattak, de az elmeudvar teljes feketeségéhez
szokott magúrherceg számára riasztó gyorsasággal
világosodott az ég.
Az utolsó pillanatig kivárt, hogy megidézze a többieket,
ahogy a holdfogyás utolsó éjszakája is a végéhez közeledett.
Kénytelenek lesznek a barlang előtt testet ölteni, ahol aztán
legyengülnek, miközben a teljes sötétség felé tartanak. A Társ
erős rovásokat rajzolt a barlang szája és a hátuljában lévő
hasadék köré, amik koncentrálták a Magból áradó mágiát, és
gondoskodtak róla, hogy senki más ne meríthessen belőle.
A hat elméből, akiket magával hozott a felszínre, kettő
meghalt, méghozzá a legerősebbek, de elég bölcs volt hozzá,
hogy ennek ellenére is megtegyen minden óvintézkedést,
mielőtt egyszerre néz szembe több fivérével egy olyan helyen,
ahová már nemigen ér el a Királynő keze.
Előnyére szolgált, hogy megszabadult két lehetséges
riválisától, de nem lett volna jó, ha magára haragítja a
Királynőt közvetlenül a szaporodás előtt. A másik négy elme
hősként tűnhetett fel hozzá képest, hiszen még azután is
harcoltak, hogy az általa kigondolt terv elbukott, és jócskán
megcsappantották az ellenség erejét. Az így szerzett tapasztalat
és presztízs alkalmassá tette őket, hogy halott riválisaik
helyébe lépjenek.
Ahogy a négy elme közelebb ért, a Társ mélyet szippantott a
mágiából, és magában tartott belőle annyit, amennyit csak bírt.

 1124 
Nem is próbálta meg elrejteni az energiát, hadd lássák és féljék
a többiek. A tükrei körülvették, riválisai testőreit pedig egy
egyszerű tiltórovással távol tartotta a barlangtól.
A nappali csillag közelít, fivérem, gondolta az egyik démon.
Vissza kell térnünk az udvarba, hogy jelentést tegyünk a
Királynőnek, értett egyet egy másik.
A Társ felszisszent.
Előbb nekem jelentsetek!
Már megkapta a jelentésünket, vitatkozott az egyik északra
küldött herceg. Idősebb és erősebb volt a többieknél, és a
felszínen töltött idő alatt jelentős önbizalomra tett szert. Jól
leplezte az auráját, de a Társ azért érezte rajta a feszültséget.
Elég volt egy gondolat, hogy az egyik tükre torkon ragadja a
herceget a csápjával, és közelebb húzza. A Társ nem moccant,
de készítette az erejét. Ha együtt csapnak le rá, akkor most
érkezett el a pillanat.
A többiek azonban rezzenéstelenül álltak. Bár őt még a
nappali csillagnál is jobban gyűlölték, egymást is megvetették,
és egyik sem lett volna hajlandó az életét kockáztatni, amíg
nem veheti teljesen biztosra a győzelmét.
A Társ végigsimította a bütykökkel teli bőrt a herceg
koponyáján.
Megkaptam a jelentéseteket, de nem mondtatok el mindent.
Hülyének néztek talán?
A fiatal elme küszködött, esélye sem volt ellenállni a Tükör
erejének. A koponyája lüktetett, ahogy igyekezett átvenni az
irányítást a testőrként szolgáló démon fölött, de a Társ akaratát

 1125 
csak a Királynőé múlhatta felül. A tükör még erősebben
szorította csápjával a herceg nyakát, amíg az már nem is
kereste tovább a menekülőutat.
Mi történt azon az éjszakán, amikor meghalt a fivéred? – kérdezte
a Társ.
Foglyul ejtettük az egyesítőt, vallotta be a herceg, mire az
északról érkezett másik elme felszisszent.
A délre küldött hercegek feszültek lettek, koponyájuk
hevesen lüktetett, ahogy társalgásba kezdtek.
Akkor hogyan lehetséges, hogy a fivéred halott, az egyesítő pedig
továbbra is pusztítja a démonokat, és újabb embereket állít a
szolgálatába? – faggatta ingerülten a Társ.
Bejártuk az elméjét, hogy megismerkedjünk a képességeivel,
gondolta a herceg, de megszökött, mielőtt elhozhattuk volna önhöz.
Újabb hazugság? – kérdezte a Társ. A herceg szemhéjak
nélküli szeme tágra nyílt, de tiltakozni sem maradt ideje,
mielőtt a tükör belevágta a fejébe a karmát, és felnyitotta a
koponyáját. A többiek aurájában szörnyülködés keveredett
féltékenységgel, ahogy a Társ belenyúlt a szabaddá vált
agyvelőbe, és falatozni kezdett.
Miközben evett, magáévá tette a herceg emlékeit, és azonnal
megtudott mindent, amit az egyesítő elméjéből kiemeltek. Az
élmény olyan intenzív és gyönyörűséges volt, hogy a Társ
majdnem elalélt. Az évezredek során nemegyszer táplálkozott
már fivérei elméjéből, és minden egyes alkalommal beleszédült
az így szerzett erőbe. Odakint a herceg tükrei hangosan
visítottak, és lassan kicsúszott a lábuk alól a talaj.

 1126 
 A Társ az életben maradt északi hercegre pillantott, aki a
másikkal együtt próbálta becsapni őt. Az mozdulatlanná
dermedt a félelemtől, nyilvánvalóan arra számított, hogy ő is
osztozik fivére sorsában.
Menj! – parancsolta a Társ, a hercegnek pedig esze ágában
sem volt tovább kísérteni a sorsot, villámgyorsan kihátrált a
barlangból, és a tükrével együtt visszamenekült a Magba.
A másik két herceg mozdulatlanul állt, miközben a Társ
fivérük emlékeit emésztette. Egyikük még a szája szélét is
megnyalta, ahogy a betört koponyára nézett.
A Társ döbbenten tudta meg, hogy az egyesítő a
démonoktól lopta az erejét úgy, hogy megette őket. Nem tudta,
hogy a felszíni jószágok képesek lehetnek a testükben
raktározni a Mag mágiáját, és még meríteni is megtanulhatnak
belőle. Éppen olyan lehetetlenségnek tűnt, mint egy
kődémonnal filozófiai vitákat folytatni, de nem tagadhatta,
hogy megtörtént.
És most már ő is tudta a választ a kérdésre, ami a felszínre
szólította őket. A harci rovásokat a déli sivatagban, a homok
alatt találták meg eltemetve.
Az északi egyesítő lopott az erőnkből, de most már kiismertem,
mondta gondolatban a többieknek. Semmi olyasmire nem képes,
amit mi ne tudnánk. Csak ki kell gondolnunk, mivel csalhatjuk ki a
védőmezeje mögül.
Egyetlen vezér sem lehet olyan bolond, gondolta az egyik
herceg.

 1127 
 Ó, ez éppen eléggé bolond, biztosította a Társ. Közel olyan fejlett
sincs, mint hiszi magáról, és elvezetett bennünket a felkelés
forrásához. Megmutatta a hercegeknek az utolsó egyesítő
elveszett városának képét.
Oda kell mennünk a következő ciklusban, hogy minden követ porrá
zúzzunk, gondolta. Személyesen fogok rápiszkítani az egyesítő
hullájára, amiért annyi bajt okozott nekünk.
A másik két elme egyetértőleg hümmögött, a Társ pedig a
szemükbe nézett, hogy lássák ereje teljében.
Nyissátok ki előttem az elméteket! – parancsolta. Az udvarban
nem mert volna ilyesmivel próbálkozni, de ezek a hercegek jól
tudták, hogy soha többé nem mehetnek oda, ha nem
engedelmeskednek, és ez még mindig jobb sors volt, mintha a
Társ elfogyasztotta volna az elméjüket. Egyszerre szüntették
meg a védekezésüket, és hagyták, hogy a Társ átfésülje az
emlékeiket az elmúlt három éjszakáról.
Kapcsolatban voltak a fivérükkel, amikor megjelent az
örökös az elátkozott koronával, és szörnyű fegyverét a herceg
mellkasába döfte.
A Társat jeges félelem töltötte el az emlék hatására. Az
északi egyesítő sok mindent megtanult ugyan, de az ereje
legfeljebb a leggyengébb hercegecskéével vette fel a versenyt.
A hercegnek sikerült az, amitől a leginkább tartott, felfedezte a
tárgyakban lakozó erőt a maga teljességében.
Éppen olyan elmevadász lett, mint a sivatag homokjában
heverő aszott holttest volt a maga idejében.

 1128 
 Vajon hány fivére és őse halt meg a miatt az ember miatt?
Maga a Királynő még nem élt akkoriban, de ő igen. Fiatal volt
és gyenge, és inkább a szerencséje, mint a ravaszsága tartotta
életben, de tisztán emlékezett az egész elmeudvart uraló
félelemre.
A Társ egy biccentéssel elbocsátotta a hercegeket, hogy
elhagyhassák a felszínt, aztán magához szólította a tükreit, és
az áramlatok hátán visszavitette magát a Magba.
Az örököst azonnal el kell pusztítani, mielőtt dinasztiát
alapíthatna.

 1129 
 29. FEJEZET

Eunuchok
v. u. 333 ősze

– MOST MÁR KIISMERTEM AZ ALAGAIHERCEGEKET – mondta

Ahmann –, és gyengének találtam őket. – A dobogó lábára
mutatott. A trónterem függönyeit behúzták, és a szobát
olajlámpa világította meg, hogy közszemlére tehesse a
démonherceg karóra tűzött, jókora fejét. Közben már
parancsba is adta Abbannak, hogy véglegesen falazza be az
ablakokat.
Ahogy a tanácsadói egymást váltva belenéztek ellenségük
hatalmas, dülledő szemébe, mindannyian gúnyos pillantások
mögé rejtették viszolygásukat. Abban meg tudta érteni őket. A
démon közel sem volt olyan nagy, mint számos testvére, és a
félelmetes fogak is hiányoztak a szájából, de nem evilági
tekintetével bárkit kizökkentett a nyugalmából. A csúcsos fej, a
csökevényes karmok, a szinte finom vonások nem ösztönös
gyilkost sugalltak. Hanem gondolkodó lényt. Olyat, aki
terveket sző.

 1130 
 Abban nem először köszönte meg Everamnak, hogy csak
egy nyomorék khaffit, aki nem harcolhat az éjszakában.
Megigazította hóna alatt a faragott tevével díszített
mankóját, és hallgatta barátja beszédét, amit közösen fundáltak
ki gondosan. Bár gyakran felmehetett az emelvényre, hogy ott
adhasson tanácsokat gazdájának, most mindketten úgy
gondolták, jobb lesz, ha odalent marad a többiek között, mert
így senki nem fog gyanakodni, hogy ő is részt vett az
előkészítésben. Abban így is, úgy is eléri a célját, a vallási
vezetők pedig sokkal könnyebben beadják a derekukat, ha azt
hiszik, hogy a tervvel maga a Shar’Dama Ka állt elő, nem pedig
egy gerinctelen khaffit.
Gerinctelennek gondolnak, pedig úgy táncolnak, ahogy én
fütyülök. Tisztelettudóan leszegte a tekintetét, de azért mindent
látott a szeme sarkából, miközben Ahmann beszélt.
– De nem szabad eltelnünk önmagunkkal – folytatta
Ahmann. – Az Alagai Ka fiainak visszatérése a Sharak Ka
kezdetét jelzi, márpedig a Sharak Kát nem nyerhetjük meg,
amíg a Napháború nem ér véget. Az alagaiok nem törhetnek át
a védvonalainkon, de azért elpusztíthatnak bennünket.
Leégethetik a termőföldjeinket, megölhetik a jószágainkat,
amíg végül nem marad erőnk küzdeni. Közben még a
zöldvidékiek is szervezkednek ellenünk. Ahhoz, hogy
megnyerhessük mindkét háborút, terjeszkednünk kell, Everam
uralma alá kell vonnunk az északi városokat, besoroznunk a
férfiakat, és elkoboznunk a forrásaikat.
Aleverak Damaji bólintott.

 1131 
 – Győznünk kell a Napháborúban, mi mégis
elkényelmesedtünk Everam Ajándékában.
– Egyetértek – mondta Ashan. Elvileg a tanács nevében
beszélt, de mindenki tudta, hogy valójában Ahmann bábja.
Aleverak volt a legidősebb a Damajik közül, és őt tisztelték
leginkább, mivel egyedül ő maradt életben azok közül, akik
megküzdöttek Ahmann-nal a Koponyatrónért. Mindenki
alázattal tekintett rá, a szavainak igazi súlya volt.
Éppen ezért parancsolta meg nekik előzőleg Ahmann, hogy
előbb Aleverak szóljon, és Ashan csak utána.
A Shar’Dama Ka most koppintott a dobogón a lándzsája
nyelével.
– Két hónap múlva megtámadjuk Laktont.
Abban erre a megbeszéltek szerint összeráncolta a
homlokát, és elhúzta a száját.
– Fintorogsz, khaffit – mondta Ahmann. – Kételkedsz talán a
tervem bölcsességében?
Mindenki Abban felé fordult, ő pedig úgy tett, mintha
összerokkanna a tekintetük súlya alatt. Nyilvánvalóan
mindenki azért imádkozott, hogy mondjon valami
ostobaságot, ami miatt kegyvesztett lesz a Shar’Dama Kánál.
Abbannak el kellett ismernie, hogy ez ügyben volt miért
aggódnia. Pontosan tudta, hogy ha valaha kiesne Ahmann
kegyeiből, a teremben minden férfi – a Damajah-ról nem is
beszélve – azonnal ellene fordulna, és megpróbálná betörni
vagy egyenesen megölni.

 1132 
 – A Szabadító bölcsessége túltesz az enyémen – mondta
Abban, éppen a megfelelő mennyiségű alázattal a hangjában. –
De így is túlságosan leköti a seregeidet az eddig elfoglalt földek
védelme. A költségek…
– Ne hallgass erre a gyáva disznózabáló khaffitra, apám! –
vágott közbe Jayan. – Azt sem akarta, hogy Everam Ajándékát
megtámadd!
A többi Damaji egyetértőleg bólogatott mormogva.
A disznózabáló khaffit fölösleges ismétlés, te barom, gondolta
Abban. A khaffit szó szerint „disznózabáló”-t jelentett,
merthogy az Evejah tiltotta a disznóhús fogyasztását, ellenben
a szegény khaffitok gyakran nem tudtak megfizetni más húst.
Abban szája sarka alig észrevehetően megrándult, ahogy
ellenállt a késztetésnek, hogy elmosolyodjék. A teremben
senkinek nem volt róla még csak fogalma sem, hogy miről
maradtak le. A disznó igencsak ízletes állat volt, amiről
másoknak pusztán azért kellett lemondaniuk, mert Kaji
féltestvére háromezer évvel korábban egy mérgezett malacot
tett le a Szabadító asztalára. Kaji legendás erejével elkerülte a
halált, de – nyilván egy gyenge pillanatában, miután órákat
töltött el az árnyékszéken – tisztátalan állattá nyilvánította a
disznót, így fosztva meg számtalan generációt az állat zamatos,
porhanyós húsának élvezetétől.
Nyál szökött a szájába. Ma este malacot fog enni, aztán az
egyik felesége oly módon veszi majd a magját, ahogyan a
vallási vezetők tiltani látják jónak.

 1133 
 Jayanra pillantott, és cseppet sem lepte meg a fiatal Sharum
Ka éhes tekintete. A fiú alig volt több közönséges állatnál,
túlságosan élvezte a hódítást meg a fosztogatást, a szabályok
betartását viszont annál kevésbé. Embereket sokkal könnyebb
volt ölni, mint alagaiokat, a legeslegkönnyebb prédának pedig
a puhány zöldvidékiek bizonyultak. Közöttük könnyű
győzelmekkel gyarapíthatta szűkös dicsőséglistáját.
Abban ellenállt a késztetésnek, hogy megrázza a fejét. A sors
úgy hozta, hogy minden elképzelhető hatalom és lehetőség
Jayan kezébe hullott, neki pedig máson sem járt az esze, csak a
palotája méretén, és hogy hogyan tudnának hízelegni neki a
talpnyalói.
Asoma és Asukaji üres tekintettel meredtek előre, de a két
férfinak bizonyosan megvolt a maga párnák között
aprólékosan kidolgozott, kifinomult gesztusokból és
testtartásokból álló nyelvezete, amivel teljes beszélgetéseket
fojtathattak le anélkül, hogy bárki más tudomást szerzett volna
róla.
Abban hónapokon át figyelte őket, és bár csak a kód egy
részét sikerült megfejtenie, nagyjából értette, miről van szó.
Akadtak előnyei is, hogy őt hátrahagyták, amikor az apja és a
bátyja háborúba mentek. A Szabadító távollétében Ashan
képviseli a tanácsot, és a Damajik uralkodnak a Damajah-val
egyetértésben. Bár igazi dicsőséget azok tudnak kivívni
maguknak, akik a harctéren viszik vásárra a bőrüket, Asome is
sokat tehetett saját hatalmának növelése érdekében, amíg a
többiek távol voltak.

 1134 
 – És te, Asome? – kérdezte Jardir.
Asome alig észrevehetően hajolt meg a bátyja felé.
– Egyetértek, apám. Most jött el az idő a támadásra. A
khaffit aggodalmának van ugyan némi alapja, de ezek csak
apróságok Everam nagy tervében. A termés jelentős része
odalett az alagaiok miatt, és a veszteségek csak halmozódni
fognak. Ha újabb területeket foglalunk el, azzal
helyrebillenthetjük az egyensúlyt.
Ahmann a többi Damaji felé fordult, Abban pedig
tanulmányozta őket, miközben tekintetüket a trón felé
fordították. A férfiak a törzsükben lévő Sharumok száma
szerint álltak szigorú sorba, még ha sokszor elhanyagolható
volt is a különbség. A sor pár havonta átalakult kissé.
Ashan és Aleverak után Enkaji következett a Mehndingből.
A Damaji elhízott az évek során, amióta egyértelművé vált,
hogy soha nem ülhet a Koponyatrónra. Ahmann továbbra is
neheztelt rá, amiért Enkaji megpróbálta elrejteni előle Kaji
Koronáját, Abban azonban nem tudta hibáztatni ezért. Ő maga
sem adta volna csak úgy oda. Enkaji csak azért maradhatott
életben, mert mindig azt visszhangozta, amit Ashantól és
Aleveraktól hallott. Legalábbis az udvarban.
– A Napháború a Shar’Dama Ka hatásköre – mondta most. –
Hogy jövünk mi ahhoz, hogy kétségbe vonjuk a döntését? – A
Krakvah és a Nanji törzsek mellett álló Damajijaira nézett. Az
Őr Damajik napközben is éjszakai kendőt viseltek, és csak az
általuk szolgált törzsek vezetői, illetve maga a Szabadító előtt
fedték fel a kilétüket.

 1135 
 A két férfi, mint mindig, most is csak meghajolt, és nem szólt
egy szót sem.
Abban jóformán rá sem pillantott a többi Damajira.
Amióta Ichach és Qezan alapos leckét kaptak, a
jelentéktelenebb Damajik még Enkajinál is szolgalelkűbbek
lettek. Csak Kevera szólalt fel a Sharachból, miközben Ahmann
szemébe nézett.
– Nem áll szándékomban becsmérelni bölcs tervedet,
Szabadító, de a törzsem nem tud embereket biztosítani egy új
támadáshoz, ha közben az eddig szerzett földeket is meg
akarjuk tartani.
– Akkor maradjatok itt! – mordult rá Chusen a Shunjinból. –
Több zsákmány jut a többieknek.
Néhány Damaji nevetgélni kezdett, de mindannyian
elhallgattak, amikor Ahmann megsemmisítő pillantást vetett
rájuk.
– Vér és házasság révén én is a Sharachba tartozom –
mondta Ahmann. – És a Shunjinba meg az összes többi törzsbe
is. Ha egymást gyalázzátok a jelenlétemben, azzal engem is
megsértetek.
Asome végigsimította az alagaifarka nyelét, Chusen Damaji
pedig elsápadt. Azonnal térdre rogyott, és homlokát a földhöz
szorította.
– Elnézésedet kérem, Szabadító, nem állt szándékomban
tiszteletlennek lenni.
Ahmann bólintott.

 1136 
 – Jól van. Hátra kell hagynod embereket a Sharach
földjeinek őrzésére Everam Ajándékában, amikor elindulunk,
hogy újabb területeket zsákmányoljunk a tavi emberektől.
Abban legszívesebben elnevette volna magát a Chusen
arcán átvillanó döbbenetet látva. Minden hátrahagyott harcos
kevesebb hadizsákmányt jelent majd a törzse számára, ami azt
jelentheti, hogy Fashin Damaji a Halvas törzsből közelebb
kerülhet a Koponyatrónhoz, mint ő. Fashinra pillantott, és
látta, hogy a Damaji leplezetlenül mosolyog, bár volt annyira
bölcs, hogy ne szóljon egy szót se.
Abban gondolatai elkószáltak, miközben Ahmann
elmagyarázta a terv részleteit a többieknek – mármint azokat a
részleteket, amikkel feltétlenül tisztában kellett lenniük. A
lényeget, köztük a támadás pontos helyét és idejét, ráérnek az
odaérkezés után megtudni, így kevesebb lehetőségük lesz
elfuserálni a dolgokat.
A Koponyatrónt mustrálta, és azon gondolkodott, vajon mi
célt szolgált, hogy bevonták elektrummal. Olyan értelmetlen
pazarlásnak tűnt.
Abban engedelmeskedett a parancsnak, és átadta a
Damajah-nak a bányában talált összes elektrumot. Arra
számított, hogy a fém majd eltűnik, mert valamiféle titokzatos
célra használják fel, esetleg Ahmannon látja viszont páncél
formájában. Ehelyett a trónra került céltalan hatalomfitogtatás
gyanánt.
Vagy nem pusztán erről volt szó? Abban vetett egy gyors
pillantást a Damajah-ra. A nőnek nem volt szokása üres

 1137 
gesztusokkal kérkedni. Kevesen tudtak nála látványosabb
dolgokat művelni, de mindig mindennek volt értelme, amit
tett.
Bár végül is nem számított az egész. Abban átadta a fémet,
közben azonban folyamatosan tovább kereste az újabb
forrásokat. Abban a bányában kereste először, ahol Rennick
először rábukkant az ötvözetre – az ezüsterekkel átszőtt arany
ott évről évre tisztes adag elektrummal fog szolgálni. Abban
egy közvetítőn keresztül megvásárolta a bányát, és az emberei
szerte Everam Ajándékában felkutatták és megvették az innen
származó fémből készült ékszereket és érméket. Máris
meglehetős mennyiséget halmozott fel az értékes fémből,
amiből új visszahúzható pengét készített a mankójához, a
többit pedig belekovácsoltatta a legjobb kha’Sharumjai
fegyvereibe és páncéljába.
A kihallgatás hamarosan véget ért. Ahmann távozott
először, őt pedig hamarosan Jayan, Asome és a Damajik
követték. Abban megfordult, hogy maga is kisiessen az ajtón.
– Abban! – kiáltott utána a Damajah, mire a khaffit
mozdulatlanná dermedt. Hasik bezárta előtte a nagy ajtót, és
karba tett kézzel állt meg előtte, elzárva az útját.
Abban megfordult, majd gyorsan elkapta tekintetét a
Koponyatrón emelvényének lépcsőjén leereszkedő Inevera
csípőjének hipnotikus ringásáról, és inkább a nő szemébe
nézett.

 1138 
 Neked is gyönyörű feleségeid vannak, emlékeztette magát. Ez itt
közszemlére teszi a portékáját, de nagy árat kell fizetned érte, ha meg is
nézed magadnak.
Meghajolt.
– Damajah! Miben lehet szolgálatodra egy magamfajta
alázatos khaffit?
Inevera egészen közel lépett hozzá. Hasik így már biztosan
nem hallhatta a szavaikat, de a nő sarkában ott volt Shanvah is,
és a kai’Sharum’ting legalább olyan halálos tudott lenni, mint
Ahmann tagbaszakadt testőre.
– Jutottak valamire a fémműveseid? – kérdezte Inevera. – Az
utolsó adag ötvözet, amit küldtek, használhatatlan volt.
Abban széttárta a karját.
– A fémek ötvözése egyszerű, de csak lassan lehet rátalálni a
megfelelő keverékre. Ala tüzei talán olyan anyagokat is
hozzáadtak a fémhez, amire nem is gondolnánk.
– Több kell – mondta Inevera.
– Azt látom – jegyezte meg Abban. – Egy egész trón
bevonásához jó sok fémre van szükség. Most talán a lépcső
következik?
– Nem a te dolgod, khaffit, hogy mihez kezdek vele –
közölte Inevera. Nyugodt volt a hangja, de érezni lehetett rajta
a fenyegetést.
Abban meghajolt.
– Ahogy mondja, Damajah. Az sem az én dolgom, hogy
mihez kezd az eunuchjaival, bár azt hallom a városi őrségtől,

 1139 
hogy háromnak a holttestét partra sodorta a folyó. – Ahogy a
nőre mosolygott, azonnal tudta, hogy túl messzire ment.
Inevera intésére Shanvah előrelépett. Az ütése alig volt több
kurta mozdulatnál, a khaffit arcába mégis azonnal éles
fájdalom hasított, és egy pillanattal később azon kapta magát,
hogy megállíthatatlanul hanyatt dől.
Az orrát szorongatta, és elkerekedett szemmel állapította
meg, milyen gyorsan telik meg a tenyere vérrel. Elővett egy
kendőt a mellénye zsebéből, de az is egy pillanat alatt
átitatódott.
– A Shar’Dama Ka azt mondta, megöl mindenkit, aki kezet
emel rám.
– A férfiakról beszélt, a Sharum’tingek pedig aligha férfiak,
khaffit. – Inevera elmosolyodott, telt ajka felfelé görbült
átlátszó fátyla alatt, ahogy széles mozdulattal az ajtó felé
mutatott. – De semmi ne tartson vissza, bicegj ki, és meséld el
Ahmann-nak, hogy megsértettél, én pedig utasítottam
Shanvah-t, hogy üssön meg téged. Aztán meglátjuk, mit tesz.
Miután Abban nem mozdult, a nő kikapta a kezéből a
kendőt, és a szeme elé tartotta.
– Ez semmi ahhoz képest, ami akkor történik veled, ha még
egyszer szemtelen leszel.
Abban nyelt egyet, ahogy Inevera és a harcos nő bevonultak
a Damajah hálószobájába. A Damajiktól nem félt, de Ahmann
első számú felesége teljesen más kérdés volt. A terve, hogy
Papíros Leeshát a nő riválisává teszi, elbukott, helyette olyan

 1140 
ellenséget szerzett magának, amilyet senkinek nem kívánt
volna.
Amikor a hálószoba ajtaja becsukódott a nők mögött, Hasik
harsányan felröhögött.
– Már nem vagy olyan merész, mi, khaffit?
Abban ridegen nézett a testőrre.
– Nyisd ki az ajtót, kutya, különben azt mondom
Ahmann-nak, hogy te törted be az orromat.
A Hasik arcán megjelenő düh csillapította Abban saját
haragját. A khaffit elrejtette a mosolyát, ahogy a tagbaszakadt
harcos kinyitotta az ajtót. Hasik hamarosan benyújtja a számlát
az őt ért méltánytalanságért, de Abban ezúttal alig várta, hogy
ez megtörténjék.

„A fémműveseim újabb kísérletet tettek a szent fém

létrehozására – írta Abban még aznap Ahmann-nak. – Küldj
egy megbízható, erős vállú futárt, aki estére mintát visz belőle a
Damajah-nak.”
És Ahmann, mint általában, most is Hasikot küldte.
Abban lánya, Cielvah egyedül dolgozott az Új Bazárban
lévő sátor előtt, amikor észrevette, hogy a harcos feléjük tart.
Az alkony közeledtével a bazár szinte teljesen kiürült, és a
legtöbb sátor meg bódé már bezárt éjszakára. Abban egy
lyukon keresztül figyelte, amint Hasik belép a sátorba. Cielvah
szép volt, fiatal, okos és ügyes. Szép jövő állt előtte, és Ahmann

 1141 
szívből szerette. Ezt Hasik is pontosan tudta, amikor
megerőszakolta. Még véletlenül sem Cielvah miatt. Csakis az
számított, hogy fájdalmat okozzon Abbannak.
A lánynak elállt a lélegzete, amikor megpillantotta Hasikot.
A pult mögé húzódott, aztán végigsietett egy rövid folyosón, és
eltűnt egy vászonnal borított ajtónyílás mögött. Hasik egeret
cserkésző macskaként követte, ügyesen átugrott a pult mögött,
és rögtön a lány után ő is belépett a hátsó helyiségbe.
Abban hallotta, ahogy becsapódik az ajtó, majd tízig
számolt, mielőtt maga is a nyomukba szegődött. Nem sietett. A
lába még ennyi év után is fájt, és nem érezte szükségét, hogy
megerőltesse.
Hasik még küszködött, amikor belépett a szobába, és
behúzta maga mögött a nehéz ajtót. A sátor közvetlenül egy
nagy raktárépület mellett állt, ahová Hasik akaratán kívül
belépett. A Sharach két kha’Sharumja gond nélkül kézben
tartotta a helyzetet az alagaifogókkal. A Hasik karjánál kétszer
hosszabb rudakon acélszálak futottak körbe, amiknek a vége
hurokként fonódott a férfi nyakára. Hasik egyik kezével az
egyiket, másikkal a másikat markolta, és igyekezett
megakadályozni, hogy megfeszüljenek, de a Sharach tapasztalt
harcosainak nem tudott ellenállni. Amikor ő húzott, azok
toltak, és fordítva, a hurkok pedig egyre csak feszültek. Abban
elégedetten figyelte, ahogy Hasiknak lassan elfogyott az ereje,
térdre rogyott, az arca elvörösödött.
Cielvah odalépett hozzá, és Abban átkarolta.

 1142 
 – Á, Hasik, milyen kedves tőled, hogy meglátogattál!
Felteszem, emlékszel Cielvah lányomra. Tavaly tavasszal te
vetted el a szüzességét. Még akkor megígértem neki, hogy az
első sorból nézheti végig, amit én teszek veled cserébe.
A még hajadon Cielvah nem viselt fátylat, amit félre kellett
volna hajtania, mielőtt szemközt köpte a Sharumot. Hasik
nekirontott volna, de a Sharach harcosok erősen tartották, és
megint térdre kényszerítették. Abban felemelte a kezét, mire
újabb kha’Sharum lépett elő az árnyékból. A Nanji törzs tagjai
a kínzásban tanúsított jártasságukról voltak híresek, és ez az
alacsony férfi sem volt kivétel. Könnyedén mozgott, némán,
mint a halál, csak éles, ívelt penge csendült, ahogy kihúzta a
hüvelyéből. Hasik szeme kidülledt a látványtól, de nem jutott
elég levegőhöz, hogy tiltakozzék.
Az alacsony kha’Sharum felmérte a helyzetet.
– Könnyebb lenne, ha a hátán feküdne. – Halkan beszélt,
jóformán csak suttogott. – És ha lefognák a végtagjait.
Abban bólintott, és hangosan összecsapta a tenyerét. A
Sharach harcosai fordítottak egyet a rúdjaikon, mire Hasik a
hátára dőlt. Ezzel egy időben több fekete ruhás nő lépett be a
helyiségbe – Abban feleségei és lányai. Sokan a férjezett
asszonyok fátylát viselték, másoknak Cielvah-hoz hasonlóan
fedetlen maradt az arca. Nem egy esett közülük áldozatul
Hasik figyelmének az évek során.
Négyen a nők közül maguk is alagaifogókkal érkeztek, és
különösebb kecmec nélkül elkapták Hasik csuklóit meg bokáit.
A Sharum olyan erős volt, amennyire csak egy olyan harcos

 1143 
lehetett, aki rendszeresen érezte az alagaiok lemészárlásával a
testébe áramló erőt, de a nők többen voltak, és az alagaifogók
előnyt biztosítottak nekik. A két kha’Sharum engedett a
szorításon, hogy Hasik valamivel több levegőhöz juthasson, és
így jobban élvezhessék a sikolyait meg a kétségbeesett,
tehetetlen vergődését, amint a Nanji törzs Sharumja felvágta a
nadrágját.
A nők mindannyin felnevettek Hasik előbukkanó ernyedt
hímtagjának látványára. Abban is mosolygott magában,
tudván, hogy a nők jelenléte ezerszeresére növeli Hasik
fájdalmát és megaláztatását.
– Ettől a szánalmas kis vacaktól félnek az asszonyaim,
amikor megjelensz a sátramban?
– Egy kutyának is kicsi a pöcse, apám – mondta Cielvah –,
de ettől még nem szeretném, hogy meghágjon.
Abban bólintott.
– Van igazsága a lányomnak – mondta Hasiknak, majd a
nanji harcos felé fordult. – Vágd le!
Hasik ordítva vonaglott tovább, de semmire sem ment vele,
a nők erősen tartották.
– A Szabadító ajin’palja vagyok! Ezt nem fogod megúszni,
khaffit!
– Csak árulkodj neki, Füttyös! – nevette el magát Abban.
Hasik azután kapta a gúnynevet, hogy Qeran még a sharajban
kiverte az egyik fogát, amiért azt mondta Abbanra, hogy csak
egy disznózabáló fia. – Újságold el az egész világnak, hogy egy

 1144 
khaffit levágta a férfiasságodat, és figyeld meg, hogy fognak
kigúnyolni a hátad mögött.
– Ezért még megöllek! – hörögte Hasik.
Abban megrázta a fejét.
– Én értékesebb vagyok a Szabadítónak, mint te, Hasik. – A
három kha’Sharum felé intett. – A maga bölcsességében
harcosokat adott mellém, hogy vigyázzanak rám. –
Elmosolyodott. – És hogy vigyázzanak az asszonyaim
becsületére.
Hasik megint kinyitotta a száját, de Abban intésére a
sharach harcosok beléfojtották a szót.
– Elmúlt a beszéd ideje, öreg barátom. A sharajban azt
tanították nekünk, hogy fogadjuk el a fájdalmat. Remélem, te
jobban megtanultad a leckét, mint én.
A Nanji törzsbe tartozó Sharum gyorsan dolgozott. A
dama’tingekéhez fogható ügyességgel egy vékony zsineget
feszített a hímtag és a herezacskó köré, lekanyarította, majd
egy tálra pottyantotta őket, egy fémcsővel elvezette a vért, és
gyakorlott mozdulatokkal összevarrta a sebet. Amikor végzett,
felemelte a tálat.
– Hogyan szabaduljak meg ettől, gazdám?
Abban Cielvah-ra pillantott.
– Ma még nem etettük meg a kutyákat, apám – jegyezte meg
a lány.
Abban bólintott.
– Gondoskodj róla, hogy legyen mit elmajszolniuk. Vidd
magaddal a testvéreidet is.

 1145 
 A lány fogta a tálat, a másik négy nő pedig eldobta az
alagaifogót, és követték kifelé az ajtón. Mindannyian
nevetgéltek, és kedélyes csevejbe elegyedtek egymással.
– Megpróbálom rávenni őket, hogy ne verjék ezt nagydobra,
barátom – mondta Abban –, de hát tudod, milyenek a nők.
Hiába nem mondasz el senkinek egy titkot, pillanatok kellenek
hozzá, és máris mindenki hall róla. Hasik, a férfi, akinek lyuk
van a lába között, mint akármelyik nőnek.
Odadobott egy nehéz bőrzsákot, mire a harcos fájdalmasan
nyögött fel, ahogy a súlyos, fémesen konduló valami a
gyomrára zuhant.
– Ha mész vissza a palotába, ezt vidd el a Damajah-nak.

Jardir követte Ineverát a kanyargó lépcsőn a személyes

lakosztályukból az alpalotába. Korábban sosem volt rá
szükség, hogy lemenjen a palota alá – több mint
negyedszázada nem rejtőzött már el az éjszakában –, ezért
némi izgatottságot érzett, miközben lefelé tartottak. Csupán
rovások fénye világította meg az útjukat, de a koronától kapott
mágikus látással Jardirnak semmi másra nem is volt szüksége.
Éppen olyan jól látta a sötétben rejtőző eunuch Őröket, mintha
fényes nappal volna. Az aurájukban eltéveszthetetlenül
megmutatkozott a felesége iránt érzett megingathatatlan
hűségük. Jardir örült. Mindennél fontosabb volt, hogy Inevera
biztonságban legyen.

 1146 
 A nő a sziklából frissen kivájt kanyargós alagutakon vezette
végig, miközben ajtók során haladtak át, és még az eunuch
testőrök is elmaradtak mellőlük. Végül megérkeztek egy apró
szobába, ahol egy férfi és egy nő teázott párnákon ülve.
Inevera behúzta maguk mögött az ajtót, a pár pedig
villámgyorsan felállt. A nő nagyjából úgy festett, mint
bármelyik másik dal’ting, fekete köpenye a szeme és a kézfeje
kivételével az egész testét befedte. A férfi a khaffitok barna
ruháját viselte, és csak a mankójára támaszkodva tudott
felemelkedni a földről. Az aurája az egyik térdénél hirtelen
véget ért.
Nyomorék, állapította meg magában. Nem kellett
megkérdeznie, kik ők, mert az aurájuk mindent elárult, de
azért megvárta, hogy Inevera illendő módon bemutassa őket.
– Nagytiszteletű férjuram – szólt a nő –, kérlek, engedd meg,
hogy bemutassam apámat, Kasaad asu Kasaad am’Damaj
am’Kajit, és Jiwah Káját, Manvah-t, az anyámat!
Jardir mélyen meghajolt.
– Anyám! Apám! Megtiszteltetés, hogy végre találkozhatom
önökkel.
A házaspár viszonozta a meghajlást.
– Miénk a megtiszteltetés, Szabadító – szólt Manvah.
– Egy anyának nem kell elrejteni az arcát a férje és a
gyermekei társaságában – mondta Jardir.
Manvah bólintott, és levette a csuklyáját meg a fátylát. Jardir
elmosolyodott, ahogy jó pár számára oly kedves vonást
pillantott meg a nő arcán.

 1147 
 – Már látom, kitől származik a Damajah legendás szépsége.
Manvah udvariasan lesütötte a szemét, valójában azonban
nem hatották meg a szavak, bármilyen őszinték voltak is. A nő
aurája élénk volt és koncentrált. Jardir érezte rajta, mennyire
büszke a lányára, és azt is látta, hogy cserébe Inevera milyen
mélyen tiszteli az anyját. Mindazonáltal feszültség lebegett a
szobában – Jardir látta a felesége meg a szülei aurájában a düh,
a félelem, a szégyen és a szeretet hálóját, aminek egymást újra
és újra keresztező szálai mind-mind Kasaadot szőtték körül.
Jardir az apósára pillantott, és mélyebben belenézett az
aurájába.
A férfi testét a harcosok árulkodó hegei borították, de a
térdnél lévő seb nem egy alagai karmaitól vagy fogaitól
származott. A vágás egészen szakszerűnek tűnt.
– Ön valaha Sharum volt – találgatott –, de nem csatában
vesztette el a lábát. – A szavak hallatán a férfi aurája
hullámokat vetett, és újabb adag információval szolgált. – Bűnt
követett el, azért vesztette el a fekete köpenyét. A lábát is
büntetésből vágták le.
– De honnan… – kezdte Inevera.
Ahogy Jardir rápillantott, olvasott a feleségét az apjához
fűző érzelmi szálakból.
– Méghozzá olyan bűnről van szó, amit a felesége és a lánya
nagyon szeretnének megbocsátani, mégsem mernek. – Ismét
Kasaad felé fordult. – Mi volt ez a megbocsáthatatlan bűn?
Inevera és Manvah auráján döbbenet lett úrrá, Kasaad
azonban még rosszabbul érezte magát a bőrében. Elsápadt a

 1148 
rovások fényében, az arcán izzadságcseppek csordultak végig.
A mankójára támaszkodva térdre ereszkedett, a
lehetőségekhez mérten igyekezvén megőrizni a méltóságát,
majd megtámaszkodott a vastag szőnyegen, és a földhöz
szorította a homlokát.
– Megütöttem a dama’ting lányomat, és megöltem a
legidősebb fiamat, amiért push’ting volt, Szabadító – mondta. –
Azt hittem, mellettem áll az igazság, és Kaji törvényét védem,
pedig magam is rendszeresen megszegtem, mert sok alkoholt
ittam, és úgy viselkedtem, hogy azzal sokkal több szégyent
hoztam a családomra, mint a fiam valaha is tehette volna. Soli
bátor Sharum volt, aki sok alagait küldött vissza a pokolba. Én
mindig részegen vonultam az Útvesztőbe, és gyáván elbújtam
az alsóbb szinteken, ahová ritkán keveredtek alagaiok.
Könnyes szemmel nézett fel, és Inevera felé fordult.
– A lányomnak minden joga meglett volna hozzá, hogy
megölessen a bűneimért, de nagyobb büntetésnek gondolta, ha
együtt kell élnem a szégyennel, és elvesztem azt a végtagomat,
amelyikkel annyiszor bántottam őt.
Jardir bólintott, majd Ineverára és az anyjára nézett. Manvah
éppen úgy sírt, mint a férje. Inevera szeme száraz volt ugyan,
de a fájdalom éppen olyan csíkokat szántott az aurájába, mint
szülei arcára a könnyek. Ez a seb túlságosan sokáig maradt
nyitva.
Ismét Kasaadra nézett.
– Everam kegyelme végtelen, Kasaad, Kasaad fia. Egyetlen
bűn sem megbocsáthatatlan. Látom a szívedben, hogy tudod,

 1149 
mit tettél, és őszintén meg is bántad. A fiad elvesztése több
szenvedést okozott neked az évek során, mint a lábadé és a
becsületedé együttesen. Azóta egyetlen pillanatra sem
tévelyedtél el Everam ösvényéről. Ha úgy kívánod,
visszakapod tőlem a fekete köpenyt, és becsületben halhatsz
meg.
Kasaad szomorúan pillantott a feleségére meg a lányára, és
megrázta a fejét.
– Azt hittem, khaffitnak lenni szégyen, Szabadító, de igazság
szerint soha nem voltam még boldogabb, és soha nem láttam
tisztábban Everam ösvényét. Nyomorék vagyok, és úgysem
szolgálhatnám önt a Sharak Kában, ezért könyörgöm, engedjen
khaffitként meghalnom, hogy a következő életemben jobb
ember válhassék belőlem.
Jardir bólintott.
– Ahogy kívánod. Everam arra kényszeríti a khaffitok lelkét,
hogy a Mennyország kapuja előtt várakozzanak, amíg elég
bölcsességet nem gyűjtenek, hogy visszatérhessenek Alára, és
jobb emberként éljék le a következő életüket. Imádkozni fogok
érted, de biztos vagyok benne, hogy a Teremtő nem várakoztat
meg sokáig, mielőtt ismét eljön az időd.
Kasaad aurája ismét megváltozott – mintha a férfi óriási
súlytól szabadult volna meg. Az érzelmek hálója is átalakult
hármuk között, bár továbbra sem az Everam kegyelmében élő
családok boldog harmóniája áradt belőle.
Jardir Manvah felé fordult, és az ő lelkének is a mélyére
tekintett.

 1150 
 – A bűntett óta nem úgy éltek, mint férj és feleség, mert nem
tűrheted annak a férfinak az érintését, aki megölte a fiadat.
Manvah aurájában a nyugalom és a higgadtság helyét
félelem és hódolat vette át.
– Ez az igazság, Szabadító.
– Még egy khaffit asszonyának is igazi feleségnek kell lennie
– mondta Jardir. – Döntened kell hát. Vagy megtalálod a
megbocsátást a szívedben, vagy felbontom a házasságotokat.
Manvah a férjére nézett, és Jardir látta, hogyan fejti vissza
magában az éveket, hogyan idézi fel a férfit, aki Kasaad annak
idején volt, és hogyan hasonlítja össze azzal az emberrel, aki
mostanra lett belőle. Lassan, bizonytalanul a férje felé nyúlt.
Beleremegett, amikor végül megérintették egymást, és Kasaad
gyengéden megszorította a kezét.
– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, Szabadító.
– Esküszöm neked – mondta Kasaad –, és a Szabadító a
tanúm, hogy méltó leszek az érintésedre, feleségem.
– Máris az vagy, Kasaad fia – jelentette ki Jardir. – Sajnálom,
hogy a bölcsességhez vezető út során ennyi fájdalommal
szembesültél te és a családod, de a bölcsesség nem csak egy
apróság, amit meg lehet kapni egy kosárért cserébe a bazárban.
Kettejük immáron közös aurájára nézett, és elégedetten
bólintott, majd Inevera felé fordult.
– Soli becsületére válik, hogy így gyászolod őt, szerelmem,
de ne feledd, hogy a gyászod elsősorban önmagadnak szól, és
nem neki. Sajnálom, hogy nem ismerhettem, de ha a bátyád
csak fele olyan nagyszerű férfi volt, mint amilyennek a

 1151 
szívedben él, már akkor is kétszer olyan nagy ember, mint ami
ahhoz kell, hogy Everam befogadja a Mennyországba. Soli asu
Kasaad am’Damaj am’Kaji minden valószínűség szerint evett
már a Teremtő asztalánál, és visszatért Alára, hogy segítse a
népünket a szükség idején.
Megint Kasaadra nézett, és jelezte, hogy álljon fel. A khaffit
lassan felemelkedett, aztán széttárta a karját. Inevera
bizonytalanul indult el felé, de az utolsó lépéseket már futva
tette meg, és végül szorosan egymáshoz simultak. Manvah
átkarolta mindkettejüket.
Jardir figyelte, ahogy az aurájuk fokozatosan elegyedik
egymással, végül pedig eggyé válik, ahogy az egy családban
helyénvaló.
Egy pillanattal később Inevera felnézett rá. Látta a
feleségében izzó szeretetet, de azt is tudta, mit fog kérdezni,
mielőtt egyáltalán megszólalt volna.
– Honnan tudtad?
Jardir meglepetésére Manvah válaszolt, miközben
megszorította Inevera vállát.
– Ő a Szabadító, lányom. Kaji belelátott az emberek szívébe,
és most Ahmann Jardirban született újjá. Senki nem
kételkedhet többé.

Amikor Jardir belépett a trónterembe, a fogát csikorgatva

állapította meg, hogy Kajivah és Hanya várnak rá Ashan és

 1152 
Shanjat társaságában. Látta a dühöt meg a méltatlankodást az
aurájukban, és feltételezte, hogy újabb hosszas vitára
készülnek a Sharum’tingekről.
– Everam golyóbisaira, hát olyan nagy kérés egy pillanatnyi
békesség? – mormogta Inevera a háta mögött. Jardir
elmosolyodott, de aztán Hanya feléje fordult, és meglátta a
fiatal nő szemét.
Egy szemvillanás alatt átvágtatott a szobán, megragadta
Hanya állát, és megvizsgálta a monoklit. A sötét, dühös színek
csak fokozták rettenetes dühét.
– Ki ütött meg, húgom? – kérdezte csendesen.
Hanya válasz helyett csak zokogott.
– Az a semmirekellő férje – felelte végül helyette Kajivah. A
lány aurája megerősítette, hogy így történt.
Jardir Shanjathoz fordult.
– Már elfogtuk, Szabadító – mondta a kai’Sharum. – A
palotában lévő lakosztályában találtuk meg. A saját vizeletében
feküdt, couzitól részegen.
Jardir mély lélegzetet vett, és elfogadta, majd elengedte a
dühét, ahogy elindult felfelé a Koponyatrón lépcsőjén. Nem
bízott volna önmagában, ha karnyújtási távolságra kerül a
férfihoz.
– Hozzátok elém! Most!
Inevera kurtán megszorította a vállát, hogy biztosítsa a
támogatásáról, majd elfoglalta a helyét a trón melletti párnáin.
Jardir érezte, hogy támaszkodhat a feleségére, és ez tovább
növelte az erejét.

 1153 
 Hasikot úgy vonszolták be a szobába, mint valami állatot.
Két Sharum tartotta alagaifogókkal, a karját a derekára erősített
fémpánthoz bilincselték úgy, hogy a háta mögött átfűztek egy
lándzsanyelet a könyökhajlatán. A bokáit rövid lánccal
kötötték össze. A fogait egy feszes bőrszíjjal rögzített zabla
feszítette szét. Még kába volt a couzitól, aurájában fájdalom és
tehetetlen düh világított, de alatta ott volt a szégyen és a
félelem is. Tudta, mit tett, és hogy ez mit jelent. Jardirnak már
az is komoly erőfeszítésébe került, hogy ne ölje meg ott
helyben.
Hanya még mindig zokogott, de Kajivah addig vigasztalta,
amíg sikerült összeszednie az erejét, hogy a bátyja szemébe
nézzen.
– Magam sem értem, mi történt – szólt. – Korábban is
előfordult már, hogy Hasik megharagudott rám valamiért, de
még soha nem ivott couzit, és soha nem is ütött meg. Az elmúlt
pár napban viszont megváltozott. Üvegeket csempészett be a
hálószobánkba, túl sokat ivott, és sírt, amikor azt hitte, hogy
nem látja senki. Próbáltam vigasztalni, ahogyan az a
feleségeként a kötelességem, de minden kísérletem hiábavaló
volt. Aztán tegnap este úgy döntöttem, hogy… meglepem
álmában. – Az aurája izzani kezdett a szégyentől.
Jardir megbánta, hogy az udvar színe előtt kérdezte a
történtekről, de már nem volt visszaút.
– Mi történt azután?
Hanya aurájába fájdalom és zavarodottság vegyült a
szégyen mellé.

 1154 
 – A férfiassága… eltűnt.
– Eltűnt? – csodálkozott Jardir.
– Levágták – felelte Hanya. – Csak egy seb volt a helyén meg
egy kis fémcső.
Ashan és Shanjat aurája elárulta, hogy ők már hallották a
hírt, de Jardir látta, hogy így is éppen eléggé feszélyezve érzik
magukat. A teremben mindenki más feszengeni kezdett, Jardirt
is beleértve. Csak az eunuch szolgálókhoz szokott Inevera és a
Damaji’tingek nem jöttek zavarba.
Hanya aurája elárulta a többit, bár Jardir innen már amúgy
is könnyedén kitalálta volna a történet végét.
– Hasik felébredt, észrevette, hogy rájöttél, miféle szégyen
érte, és megütött.
Hanya bólintott, Jardir pedig Hasik felé fordult.
– Mutasd meg!
Hasik aurájában élesen világított a megaláztatás, de csak állt
ott magába roskadva, és meg sem próbált ellenállni, ahogy az
egyik őr lehúzta a nadrágját, és felfedte, hogy valóban odalett a
férfiassága.
– Mi történt veled, Hasik? – kérdezte Jardir.
Miután eltávolították a zablát a szájából, Hasik nem felelt
azonnal, tekintetét a földre szegezte.
– Azt hittem, talán visszanő majd – mondta végül.
– Micsoda? – csodálkozott Jardir.
– Ha elég alagait megölök – magyarázta Hasik. –
Gondoltam, ha megfürdök a mágiájukban, visszanőhet.
Inevera bólintott.

 1155 
 – Ez nem így működik, Sharum. Amit egyszer levágnak, az
soha nem nő vissza. Ellenben gondosan elvarrták a sebet.
Hasik ismét összeroskadt.
– Ki tette ezt veled? – kérdezte Jardir. – Mindenképpen
felelned kell, amiért megütötted a húgomat, de a sógorom
vagy, a Szabadító Lándzsáinak katonája. Aki rád támad, az
rám is támad egyben.
Hasik a szemébe nézett, de a félelem és a szégyen nem
engedte szóhoz jutni.
– A Szabadító kérdezett valamit, kutya! – förmedt rá Ashan.
Shanjat ököllel Hasik arcába vágott, amitől az elterült a
földön. A megtermett Sharum továbbra is néma maradt.
Előbb hal meg, mint hogy elmondja nekem, döbbent rá
Jardir. Szerencsére a Sharumok számára bizonyos dolgok a
halálnál is rosszabbak voltak.
– Tépjétek le róla a fekete köpenyt, és égessétek el! –
parancsolta Jardir. – Vágjátok le a kezét, amivel megütötte a
húgomat, aztán adjatok rá barna ruhát, és dobjátok ki.
Felbontom a házasságot, és élete hátralévő részében nyomorék
khaffitként kell élnie. Az örökkévalóságig megtagadtatik tőle a
belépés a Mennyországba.
– Ne, könyörgöm! – kiáltott fel elkeseredetten Hasik. –
Mindig hűséggel szolgáltalak! Abban volt az! Abban, az
elátkozott khaffit!
Az aurája elárulta, hogy igazat beszél, így most már Jardir is
tudta, miért szégyellte megnevezni a tettest.

 1156 
 Komoly problémával kellett hát Jardirnak szembenéznie.
Shanjatra pillantott.
– Vigyél magaddal egy tucat embert, és hozzátok elém a
khaffitot. De sértetlenül! Ha egyetlen haja szála is görbül,
mielőtt kikérdezem, tízezerszeresen fizetem vissza.
Shanjat meghajolt, és elsietett, hamarosan pedig Abbannal a
sarkában érkezett vissza. Hasik továbbra is láncra verve
maradt, de a nadrágját legalább visszakapta. Amikor meglátta
a khaffitot, valamelyest visszatért a régi önmaga, és mintha
ugrásra készülve hajlította volna be a térdét. Nyilvánvalóan
szívesen kiszabadult volna, hogy rávesse magát Abbanra, és
megölje, mert akkor az őrök szinte biztosan végeztek volna
vele, amíg még feketét visel.
Jardir az alagaifogókat tartó harcosokra nézett. A Szabadító
Lándzsáinak emberei voltak, nem tapasztalatlan harcosok.
Felkészültek hát, és amint a foglyuk lendületet vett,
megfeszítették a szerszámaikat Hasik nyakán, a földre
kényszerítve a férfit.
Ismét Abban felé fordult, és mágikus látásával a lelke
mélyére nézett. A khaffit már tudta, miért hívatták, de nyugodt
maradt az aurája. Valóban bűnös volt, de arra számított, hogy
mindent meg fog tudni magyarázni, és anélkül távozhat, hogy
bántódása esne. Abban általában ügyesen leplezte az érzelmeit,
ezúttal azonban áradt belőle a végtelen arrogancia.
Rezzenéstelen tekintettel nézett Hasikra, de az auráján
mérhetetlen megvetés és nem kevés önelégültség látszott.

 1157 
 – Te kasztráltad Hasikot? – kérdezte Jardir, nem vesztegetve
az időt az udvariassági formulákra. A dühe egyre csak
fokozódott. Tartott tőle, hogy nem marad más választása, mint
hogy kivégeztesse a testőrét és a legkedvesebb tanácsadóját is.
– Nem, Szabadítóm – felelte Abban. Igazat mondott, de nem
a teljes igazságot.
– A te parancsodra tették a kha’Sharumok? – Jardir kezdett
kijönni a sodrából.
Abban bólintott.
– Igen, Szabadítóm.
A teremben lévők mérgesen súgtak össze, Jardir azonban
koppantott a lándzsájával, mire mindannyian elhallgattak.
Abban szótlanul, higgadtan állt.
– Azért adtam melléd harcosokat, hogy nyugodtan
kereskedj, nem azért, hogy kárt tegyenek a Sharumjaimban –
mondta Jardir.
– Nem is így történt – közölte Abban. Hasik felé fordult, és
mankójával a láncra vert férfira bökött. – Ezt az alakot annyira
feldühítette a rendeleted, miszerint nem eshet bántódásom,
hogy a sátramban töltötte ki a mérgét. Gyakran küldöd hozzám
ezért vagy azért, és ő kivétel nélkül minden egyes alkalmat
megragad, hogy lopjon, vagy hogy puszta szórakozásból
összetörjön egy s más értékes holmit.
– És ezért kellett levágnod a lőcsét? – érdeklődött mogorván
Jardir.
Abban megrázta a fejét.

 1158 
 – A csecsebecséket könnyű pótolni, Szabadítóm. A lányom
szüzességét viszont nem. Mint ahogyan a feleségeim becsületét
sem.
– A khaffit hazudik, Szabadító! – kiáltott fel Hasik. – Én
soha…
Jardir intésére az egyik őr megszorította a Sharum nyakán a
drótot, és beléfojtotta a szót.
– Én vagyok a Shar’Dama Ka, Hasik, és a lelkedbe látok. Ha
még egy hazugság elhagyja a szádat, az életeddel és a
becsületeddel fizetsz érte, akkor pedig soha nem juthatsz be a
Mennyországba.
A férfinak elkerekedett a szeme, az aurája egészen fagyos
lett.
– Megerőszakoltad Abban lányát, Hasik? – kérdezte halkan
Jardir.
Hasik most már leplezetlenül sírt. Nem maradt ereje
válaszolni, de bólintott. Hanya ismét zokogásban tört ki,
Kajivah pedig közelebb húzta magához a lányát, és a
köpenyével szárította fel a könnyeit, miközben gyilkos
pillantásokat vetett Hasik felé.
– És a feleségeit is? – kérdezte Jardir.
Újabb megadó bólintás érkezett válaszul.
– Ezt akkor sem tűrhetjük, Szabadító! – jelentette ki Ashan. –
Ha a khaffitok… vagy akár a kha’Sharumok csak úgy
megölhetik a harcosainkat, összeomlik az egész társadalmunk.
– Elnézését kell kérnem, Damaji – szólt közbe Abban –, de
sem jómagam, sem az embereim nem öltünk meg senkit. –

 1159 
Kasik felé intett. – Mint láthatja, a Szabadító testőre nagyon is
életben van, és kiveheti a részét a Sharak Kából.
Jardir izzó tekintettel nézett a khaffitra.
– Miért nem hozzám jöttél ezzel?
Abban olyan mélyen meghajolt, ahogy csak a mankója
engedte.
– A Shar’Dama Kának fontosabb dolga is van, mint hogy
szüntelenül a túlbuzgó Sharumok meg damák dorgálásával
legyen elfoglalva, amiért a kiskapukat keresik, hogyan
piszkálhatnának engem anélkül, hogy megszegnék a
rendeletét.
Jardir érzékelte, hogy a szavak hallatán Shanjatnak és
Ashannak is megváltozik az aurája. Ebben bizony ők maguk is
bűnösek voltak, ha nem is követtek el olyan otrombaságokat,
mint Hasik. Később velük is foglalkoznia kell majd.
De aztán visszanézett Abbanra, és elgondolkodott. A khaffit
kérte, nem, egyenesen követelte magának a jogot, hogy
megvédhesse magát. Tanácsadója most higgadtan nézett vissza
rá, szinte kihívóan várta, hogy vajon merészeli-e a Sharum
pártját fogni az ő ellenében.
Ha annyira ostoba vagy, hogy emiatt ellenem fordulsz, akkor hiába
voltam hűséges hozzád, sugallta az aurája.
Jardir hangosan felsóhajtott.
– Újra meg újra megmondtam ebben a teremben, hogy
Abbanhoz nem nyúlhat senki. Ő az én tulajdonom, és ha
bántódás éri, az csakis tőlem származhat. Mindenkinek joga
van hozzá, hogy ha lehetősége adódik, bosszút álljon azon, aki

 1160 
megerőszakolta a lányát. Még a khaffitoknak is. Sőt a
chineknek is. Ha Hasik túlságosan gyenge hozzá, hogy
megvédje magát, akkor nem méltó a zsákmányra. Utoljára
keveredett bajba a hímtagja miatt. A fiai és a lányai így is
továbbvihetik a nevét, és ahogyan a khaffit is mondta,
harcolhat a sharakban.
Hasikra pillantott.
– Megfizetted a tartozásodat Abbannak. Annak, hogy
megütötted a húgomat, az az ára, hogy el kell válnod,
méghozzá nem csak a Jiwah Kádtól, hanem a többi feleségedtől
is. Nem tűrhetem, hogy a húgom egy férfiasságát vesztett férfi
felesége legyen. Hanyáé lesz minden asszonytársa, minden
tulajdonod és minden gyereked is. – Látta, hogyan töri
darabokra Hasik szellemét, de egy pillanatig sem sajnálta a
férfit. Még emlékezett rá, mit tett vele annak idején az
Útvesztőben.
Lándzsájával a láncra vert harcosra mutatott.
– A lándzsádat, a pajzsodat és a fekete köpenyedet viszont
megtarthatod. A Szabadító Lándzsái kivetnek maguk közül, de
Jayan keres majd neked egy új egységet, ahol harcolhatsz. A
jelenlévők közül senki sem beszél a hiányosságodról, és ha
mégis kitudódik, mondhatod, hogy egy alagai sebzett meg.
Továbbra is küzdhetsz a dicsőségért az éjszakában, ami azt
jelenti, hogy talán bejuthatsz még a Mennyországba. Ha még
egyszer megszeged Everam törvényét, ha akár csak egyetlen
csésze couzit is megiszol, gondoskodom róla, hogy Nie
poklában végezd.

 1161 
 Ashanra és Shanjatra nézett.
– Gondolom, számotokra is világos a lecke.
Mindkét férfi olyan arcot vágott, mint aki éppen most
részesült alapos feddésben. Bólintottak.
– Jól van – nyugtázta Jardir. – Gondoskodjatok róla, hogy a
többi Sharum és dama is tudomást szerezzen a dologról! Nem
fogom még egyszer elmondani.

A kihallgatás végeztével Inevera azonnal az Árnyak Kamrájába

sietett. Miután találkoztak a szüleivel, nagyon szeretett volna
kicsit kettesben maradni a férjével, de nem úgy alakult.
Udvaroncok és kérvényezők szokásos tömege sorakozott
hosszan a Koponyatrón előtt, neki pedig nem volt hozzá
türelme, hogy mindannyiukat végighallgassa.
Szerette volna a tökéletes pillanatra tartogatni az Abban
kendőjéből származó vért, de így, hogy a khaffit egyre
merészebben használta fel növekvő erejét, nem várhatott
tovább. Nem tudta, hogy Ahmann saját harcosokat bocsátott a
khaffit rendelkezésére, márpedig ez sok mindent
megmagyarázott. Persze azért így sem tudta elképzelni, hogy
bármelyik kha’Sharum eséllyel szállhatott volna szembe az ő
eunuch Őreivel, akiket maga Enkido képzett ki, és akik
képesek voltak rá, hogy Damajik feleségeit öljék meg
álmukban, miközben a férjük mellettük aludt.

 1162 
 Hasik megérdemelte a sorsát, de talán még az Őrök is, ha
olyan szerencsétlenek voltak, hogy hagyták magukat elfogni.
Azért kezdte bosszantani a dolgok alakulása. A khaffit máris
megpróbálta kitúrni. Vajon mikor próbál meg legközelebb
lecsapni rá?
A még friss vért kivonta a kendőből, amit azóta egy
lepecsételt fiolában tárolt, aztán fogta, és ráöntötte a kockáira.
– Mindenható Everam, szólj nekem Abban asu Chabin
am’Haman am’Kajiról. Számíthatunk rá, hogy a Szabadítót
fogja szolgálni? Ezentúl is ellenemre tesz?
A kockák rázás közben felmelegedtek a kezében, mielőtt
elvetette őket, aztán szemügyre vette az élénk, világító
szimbólumokat.
Mint mindig, most is készen állt rá, hogy kövesse az
iránymutatásukat, de erre a válaszra nem számított.
A khaffit hű a Szabadítóhoz. A sorsotok összefonódott. Ha
egyikőtöknek bántódása esik, a másik sem kerüli el a bajt.

 1163 
 30. FEJEZET

Igaz barátom
v. u. 333 ősze

ARLEN MÉLY LÉLEGZETET VETT, nem szokott hozzá, hogy ennyire

fél valamitől.
– Biztosan muszáj megtenned? – kérdezte Renna.
Arlen bólintott.
– Nincs miért tovább halogatnom. Rönkös megye lassan
magához tér, és most már tudják, mire számíthatnak. Rojer
Zsonglőrei elviszik a hírt a hercegség minden zugába, és az
emberek mind idesereglenek, amikor meghallják, hogy
győztünk. A következő újholdkor erősebbek lesznek a
védvonalak, mint legutóbb voltak. A nap-éj egyenlőségig alig
két hét van hátra, az újhold tíz napra rá következik. Meg kell
tennem, méghozzá most. Nem érek rá lóháton menni Rizonba.
Vigyázni fogok magamra. Nem engedem, hogy beszippantson
a Mag.
Rennához fordult, mielőtt a nő válaszolhatott volna, és látta
az aurájában, hogy félreértette a kérdést.

 1164 
 – Nem az aggaszt, hogy ilyen messzire fogok siklani a
mágiával. Nem vagy benne biztos, hogy oda kell-e mennem
egyáltalán.
Renna arckifejezése pontosan tükrözte a bosszúságot az
aurájában.
– Ettől a zsonglőrös gondolatolvasó trükködtől kezd
mindenkinek a hideg futkosni a hátán.
– Nem gondolatolvasás – közölte Arlen.
– Akkor lélekolvasás – mondta Renna. – Nehéz beszélgetni
veled, ha elég rájuk nézned, és máris jobban tudod, mit
éreznek, mint ők maguk.
Arlen elnevette magát.
– Teremtőm, bár így volna!
Renna elfordította a fejét, és felnézett a csillagokra, hogy a
férfi ne lássa az arcát. Nem mintha így bármit is elrejthetett
volna előle.
– Néha olyan, mintha benne lennél a fejemben. Mint az a
démon…
– Egyáltalán nem olyan, Ren. – Arlen a nő vállára tette a
kezét. – A mágikus látásoddal te is ugyanazt érzékeled, mint
én. Gyanítom, hogy mindenki így van vele, aki rendelkezik
ezzel a képességgel. Ha alaposabban megnézed, rengeteg
mindent megtudhatsz egy testről. Én is csak most kezdek egyre
többet érteni, ráadásul csaltam egy kicsit, mert ezt-azt ellestem
az elmedémontól, amikor a fejében voltam. Így vagy úgy, de
nemsokára mindent megtanítok neked.

 1165 
 – Nem tudom, van-e kedvem hozzá – mondta Renna. –
Szeretlek, Bálás Arlen, de a fejemhez ragaszkodom. Nem
szívesen osztanám meg senkivel.
Arlen bólintott.
– Meg tudom érteni.
Ahogy Renna ránézett, vidámság látszott az auráján.
– Ne hidd, hogy be tudsz csapni pusztán azzal, hogy
eltereled a témát! Biztos vagy benne, hogy ez a kirándulás jó
ötlet? Ezt akarod?
Arlen megrázta a fejét.
– Soha nem akartam mást, mint démonokat ölni. Nem
akartam háborúzni Kráziával. Nem akartam, hogy Milnben
tűzfegyvereket készítsenek. Nem akartam én lenni a Magverte
Szabadító. – Felsóhajtott. Nagyon-nagyon fáradt volt. – De a
jelek szerint a világ annak szeretne látni, ha tetszik nekem, ha
nem. Mindezt pusztán azért, mert Ahmann Jardir szerint a
Teremtő szól hozzá.
Renna félrebillentette a fejét, ahogy végigmérte.
Az aurámból próbál olvasni, gondolta. Meglepte, milyen
nyugtalanító az érzés. Valami különös suhant át rajta, ahogy
Renna mágiát szippantott keresztül a testén, hogy a lelke
mélyére nézzen.
– Még mindig szereted őt – mondta a nő. – Mintha fivéred
lenne.
Arlen vállat vont.
– Soha életemben nem volt hozzá fogható barátom, pedig
szereztem párat. Büszke volt, és félvállról vette a

 1166 
kegyetlenséget a Sharumok szokása szerint. Sokat
vitatkoztunk, de senkire a világon nem bíztam volna
szívesebben rá magam, ha leszállt az éj. – Hirtelen
megborzongott, és libabőrös lett a karja, pedig nem volt hideg
az éjszaka. – Legalábbis amíg hátba nem szúrt.
– És hited szerint az a válasz, hogy ledobod egy szikláról.
Újabb vállrándítás.
– Nem tudom, Renna, de így nem maradhatnak a dolgok.
Mindenkinek jobb lesz, ha változtatunk. Olyasmit kell
tennünk, amire az elmék nem számítanak.
– Ezért aggaszt a siklásod is – vallotta be Renna.
– Engem is – mondta Arlen, és mély lélegzetet vett.
Renna megfogta a férfi állát, és közelebb húzta magához,
hogy megcsókolhassa.
– Szeretlek, Bálás Arlen.
Arlen érezte, hogy enyhül a feszültsége, és elmosolyodott.
– Szeretlek, Bálás Renna. Vigyázz Rönkös megyére, amíg
távol vagyok.
Renna bólintott.
– Te pedig siess vissza.
– A napra esküszöm – mondta Arlen, és szertefoszlott.

Azonnal érezte, hogy a Mag, minden mágia forrása

felfedezőútra hívja. A mélység erejének halvány lenyomata
körülvette, és föld alatti útvonalakat rajzolt meg a számára.

 1167 
Elindult a legközelebbin ezek közül, ügyelve, hogy mindig
tudja, merre jár, miközben a talaj rétegei között haladt előre.
Érzékelt egy ösvényt, ami délnyugat felé haladt, mielőtt a
felszínre tört volna. Elindult hát rajta, sebesen, akár egy
fénysugár.
Egy pillanattal később máris ismét a felszínen volt, és
körülnézett, hogy lássa, merre jár. Ismerte a helyet, talán ha
tucatnyi mérföldet tett meg Rönkös megyétől.
Nem elég, gondolta. Mélyebbre kell mennem.
Újra lebukott a föld alá, ezúttal olyan mélyre, hogy a Mag
hívása már több volt egyszerű csábító éneknél. Betöltötte az
érzékeit, gyönyörű fényességgel világított, vonzotta, mint
lepkét a lámpafény. Lényének egy darabkája arrafelé
sodródott, másra sem vágyott, csak hogy megízlelje a végtelen
erőt. Olyan könnyű lenne egyszerűen…
Nem! Nem volt feje, amit megrázhatott volna, de összeszedte
testetlen önmagát, és gyorsan újabb ösvényt keresett, amin
továbbhaladhatott délnyugat felé.
Egy pillanattal később kristálytiszta égbolt alatt öltött testet
újra, és egy pillanat alatt rádöbbent, hogy túllőtt a célján. Nem
tudta, hol van pontosan, de jól ismerte a kráziai sivatag hűvös,
agyagos síkját.
Körbefordult, és addig ízlelgette a szélben sodródó mágiát,
amíg pontosan ki nem derítette, merre jár. Nem egészen
egynapi lovaglásra volt a fegyverektől, amiket Anoch Sun
mellett hagyott. Megjegyezte magának ezt az ösvényt.
Feltétlenül el kellett látogatnia az elveszett városba, mielőtt az

 1168 
elmék elpusztítják a következő újholdkor, de ma este nem ez
volt a fontos. Újabb útvonalat keresett magának, és ezúttal
északkelet felé indult.
Jó pár ugrásra volt még szüksége, mire végre megpillantotta
a távolban Rizont. Akár újabb rövid siklásokkal is még
közelebb kerülhetett volna, de a Mag minden egyes
alkalommal újra és újra azon igyekezett, hogy magához
édesgesse, ő pedig tartott tőle, hogy nem tud tovább ellenállni
a csábításnak. Futni kezdett hát, mezítláb falta a mérföldeket.
Egyszer egy falka meződémon vette üldözőbe, de most még
ők sem érhették utol. A magúrok egyre inkább lemaradtak,
amíg végül felhagytak az üldözéssel, hogy könnyebb
zsákmányt keressenek maguknak.
Rá sem hederített a falvakra és az épületekre, amíg meg nem
érkezett egy magányos őrbódéhoz, aminek az oldalán rovások
védték az odabent lévő Sharum futárt. Arlen lassított, és úgy
közelített, hogy a kráziai férfi mindenképpen meghallja.
A harcos készenlétben tartott lándzsával és pajzzsal lépett ki
a bódéból. Az aurája és a testtartása is arról árulkodott, hogy
egy démonra számított, és láthatóan megnyugodott, amikor
egy ember körvonalait pillantotta meg a sötétben. Legalábbis
amíg meglátta, hogy Arlennél sem lándzsa, sem pajzs nincsen.
– Ki az… – kezdte, de Arlen egy szemvillanás alatt ott
termett előtte, aztán könnyedén a háta mögé lépett, és
alkarjával egy sharusahk fogást alkalmazva elszorította a férfi
nyakát. Ügyelve, nehogy összeroppantsa a gigáját, addig
tartotta a Sharumot, amíg minden izma elernyedt.

 1169 
 A bódéban egy alvásra való szőnyeget, élelmiszer-tartalékot,
főzéshez használatos eszközöket és más hétköznapi tárgyakat
talált. A harcos valószínűleg napközben aludt, éjszaka pedig
őrködött, hogy szükség esetén segítségért siethessen, ha
valamelyik falunak erősítésre volt szüksége.
Mire a dal’Sharum pár perccel később magához tért, Arlen
bidóra vetkőztette, a kezét és a lábát szorosan összekötözte, a
kötelet pedig úgy vetette át a nyakán, hogy ha túl sokat
vergődik, elszorította volna a torkát, és megfullad. Nyöszörgő
hangokat adott ki a szájában lévő pecek mögül, a ruháit, sőt
még az éjjeli kendőjét is viselő Arlen pedig lenézett rá.
– A bocsánatát kell kérnem, nagytiszteletű harcos – szólt egy
meghajlás kíséretében hibátlan kráziai nyelven. – Nem állt
szándékomban megszégyeníteni önt, de szükségem van a
köpenyére és a fegyvereire. Holnap megint eljövök, és mindent
visszakap. Ha Everam is úgy akarja, senki sem fogja megtudni,
hogy legyőztem.
A harcos hörögve dobálta magát, de nem tudott mit tenni.
Arlen még egyszer meghajolt, és eltűnt az éjszakában.
Mérföldeket kellett még megtennie a fővárosig.

A külsőváros alacsony falát megerősítették, amióta Arlen

utoljára Rizonban járt, és mindenfelé lovas Sharumok
járőröztek, de ekkora területet nem lehetett tökéletesen őrizni.

 1170 
Arlen keresett egy védtelen szakaszt, és könnyedén átugrott a
fal fölött.
Mire megérkezett a belsőváros falához, már nem járt messze
a hajnal, de azért még láthatta a rovások hálózatát, ami éppen
olyan biztosan védelmezte a környéket, mint Rönkös megyét a
maga védőmezeje. Arlen lenyűgözve tanulmányozta az
energia vonalait. Mi lehetett vajon a forrásuk?
„Vannak a Rovásvetők, és vannak a kráziai Rovásvetők –
mondta Arlen régi mestere, Cob. – A Szabad Városokban nincs
senki, aki felvehetné velük a versenyt.
Arlen megrázta a fejét, és későbbre halasztotta a rejtvény
megfejtését. Miközben az ég tovább világosodott, a bazár felé
indult, kissé húzva a lábát, mint az éjszakai járőrözésbe
belefáradt Sharumok. A szaglása élesebb volt, mint a
vadászkutyáké, így könnyen rátalált egy gyógyfüvesre.
Beosont az üres sátorba, és nőknek készült arcfestéket meg
púdert lopott, hogy elrejtse rovásokkal teli, világos bőrét.
Elővette az erszényt a lopott köpeny alól, és pár drakit a pulton
hagyott, mielőtt megint kilépett az utcára. Éjszakai őrjáratuk
végeztével sorra érkeztek a Sharumok, ezért Arlen lazán az
állára lehúzva hagyta a kendőjét. Így nem hívta fel magára a
harcosok figyelmét, és nem is sértette meg őket a nappali
kendőviseléssel, viszont valamelyest mégiscsak elrejtette a
tetoválásait. Fölöslegesen aggódott. A harcosok csak a fekete
köpenyt látták, biccentettek, és már haladtak is tovább.
Hiába igyekezett felkészülni rá, megrázó élmény volt
hallani, ahogy a damák kijárási tilalom végét jelző éneke

 1171 
felcsendült Rizon városának utcáin. Arlen körbenézett a
belsőváros fala fölé emelkedő, újonnan épült minareteknek az
egykori Szentházat körülvevő gyűrűjén. Az jutott eszébe, hogy
a kráziaiak talán már el is kezdték az elesettek csontjait aggatni
odabent a falakra.
Arlen körül lassan felébredt a város, és összesereglettek az
emberek, hogy köszöntsék az új napot. A kráziaiak jöttek
először, a nők és a khaffitok kinyitották a sátraikat és a
bódéikat, hogy ismét kezdetét vehesse a kereskedés. Nem
sokkal később, miután a hazatérő Sharumok lefeküdtek aludni,
lassacskán a chinek is megjelentek, hogy kiszolgálhassák a
keskeny utcákat ellepő rizoni és kráziai vevőket.
Nemsokára minden fájdalmasan ismerős lett, még ha ez
azzal is járt, hogy egyre kellemetlenebbül érezte magát. A
kereskedők túlzásokkal és közönséges hazugságokkal tűzdelt
kiáltásai, a jószágok hangja és a készülő ételek, húsok és
fűszerek nyálcsorgató illatával keveredő bűze egy másik
világot hoztak el a városba. A pultokra került minden, amire a
vásárlók csak vágyhattak, és rengeteg olyasmi is, aminek
korábban még csak a létezéséről sem tudtak.
Arlen csodálta a kráziai Nagy Bazárt, és úgy érezte, mintha
ezer év telt volna el, amióta utoljára az ottani utcák labirintusát
járta.
De most nem Kráziában vagy, emlékeztette magát, és miután
megfigyelte a hasonlóságokat, a különbségekre terelődött a
figyelme. Nem messze tőle egy csapat dal’tinget rizoni férfiak
követtek, akik úgy cipelték a frissen vásárolt holmikat, akár a

 1172 
rabszolgák. Kicsit odébb két rizoni nő ballagott a napon, fejüket
és arcukat színes kendő rejtette. A kereskedők nem csak az
anyanyelvükön kínálták a portékáikat, hanem kerékbe tört
thézai vagy kráziai nyelven is, a vásárlók pedig ugyanígy
alkudoztak velük. Máris afféle mutogatással kisegített
keveréknyelv formálódott a két nyelv szavaiból, éppen olyan,
mint amit az északi Fullajtárok használtak, amikor ellátogattak
a Sivatag Lándzsájába. Arlen ösztönösen értett mindent.
Egy dama sétált arra a nyüzsgést figyelve. Övéről könnyen
kézre álló alagaifarok lógott. A kereskedők és a vásárlók
egyaránt feszült pillantásokat küldtek felé, és messze
elkerülték, Arlen azonban feketét viselt, így csak biccentett
neki, amit a dama kutyafuttában viszonzott, mielőtt tovább
vizslatta a piacot. Arlen nem kételkedett benne, hogy
hamarosan használni is fogja a korbácsot, ha másért nem, hát
azért, hogy mindenki tudja, ki az úr a háznál.
Nem így kellene ennek lennie.

Abbannak fel sem kellett néznie, amikor a dal’Sharum belépett

a dolgozószobájába. Egyetlenegy embere viselt feketét, így elég
volt bokamagasságig emelnie a tekintetét, hogy tudja, mikor
jelent meg a kiképzőmester a küszöbön – ami mellesleg a
bazárban sosem fordult elő. Qeran gyűlölte a helyet.
– Nem szólítottalak, harcos – mondta, és elektrumból
készült tollát tintába mártva tovább jegyzetelt a törzskönyvébe.

 1173 
 A Sharum egy szót sem szólt, csak behúzta maga után az
ajtót. Abban látta két kha’Sharum őrének lábát megjelenni a
férfi háta mögött. Teljes csendben mozogtak a puha szőnyegen,
egyikük rövid fémrudat tartott a kezében, a másik pedig egy
fojtáshoz való vékony drót két fogantyúját. Ahogy támadásba
lendültek, Abban is felnézett. Mindig szívesen látta, ha egy
befektetése megtérül.
Az Őrök nem ugyanabba a törzsbe tartoztak, az egyik Nanji
volt, a másik Krevakh. Ők ketten sehol máshol nem maradtak
volna meg vérontás nélkül ugyanabban a szobában.
De a törzsek semmit sem jelentettek Abban száz emberének,
ők most már saját törzset alkottak. A khaffit néha
elgondolkodott, hogy vajon háromezer évvel Ahmann
uralkodása után fennmarad-e még a Haman törzs.
Voltaképpen Nanji meg Krevakh is olyan férfiak voltak, akik
Kajit szolgálták.
Felhorkant. Haman? Ha valóban Ahmann a Szabadító,
akkor Abbannak kellene nevezni a törzset. Ez egészen jól
hangzott.
A két kha’Sharum egyszerre csapott le. Az első a combján
ütötte meg az újonnan érkezett férfit, hogy minél komolyabb
fájdalmat okozzon úgy, hogy közben csak kevés kárt tesz
benne. Aztán az első kha’Sharum hátralépett, a második pedig
a jövevény háta mögött termett, és elkapta a dróttal, tökéletes
támadási felületet nyújtva a társának. Abban számtalanszor
látta már, ahogy eljárják ezt a táncot, és képtelen volt megunni.

 1174 
 Csakhogy a dal’Sharum ezúttal meglepte. Olyan sebesen
mozgott, mintha rég kiismerte volna a támadóit. Abban
hirtelen azt vette észre, hogy az idegen játszik az embereivel.
Elhúzta a lábát a rúd elől, majd éppen a megfelelő pillanatban
vetette hátra a fejét, hogy elkerülje a drótot. Sebesen
visszatámadott egy ütéssel, amit a Krevakh-nak éppen hogy
csak sikerült hárítania, és egy rúgással, amit a Nanji ugyan
eltérített a drótjával, a férfi bokáját már nem sikerült elkapnia,
hiába próbálkozott.
A dal’Sharumnak lett volna ideje, hogy a karjára csúsztassa
a pajzsot, de nem is foglalkozott vele, egyszerűen a hátán
átvetve hagyta. Megforgatta a lándzsáját, mint egy dama a
korbácsot, aztán félreütötte vele a Krevakh felé sújtó botját, és
egy pördülés után lecsapott a Nanji veséjére.
A lándzsa egy pillanattal később telibe találta a Krevakh
lándzsáját, utána azonban a Krevakh-nak végre sikerült
ráhurkolnia a drótját. Megpróbálta kirántani a fegyvert az
idegen kezéből, de a Sharum ugyanabban a pillanatban döfött,
kiszabadította a lándzsát a Nanji szorításából, és a fegyver
végével a mellkasa közepébe vágott.
Ahogy a Nanji elterült a földön, a harcos szembefordult a
Krevakh-kal. A kha’Sharum hűvösen méregette, majd
megnyomott egy rejtett gombot a botján, mire éles, mérgezett
penge ugrott elő belőle. A dal’Sharum előrelendült, de a
Krevakh könnyedén félreütötte a lándzsát, és keményen
visszatámadott.

 1175 
 Egy pillanattal később levegő után kapkodva hevert a
földön. Annyira gyorsan történt, hogy beletelt egy pillanatba,
mire Abban felfogta, amit látott. A harcos kitért az ütés elől, és
könyökével az Őr torkába vágott.
Abban habozott. Lehetetlennek gondolta, hogy egyetlen
ember legyőzze az Őreit, hát még ha egy közönséges
dal’Sharum az. Szerencsére fel volt rá készülve, hogy sokkal
több támadóval is elbánjon. Az asztala alatt elrejtett
csengőzsinór után nyúlt, amivel tucatnyi kha’Sharumot
szólíthatott a szobába.
– Kérlek, ne tedd! – figyelmeztette az idegen, miközben felé
mutatott a lándzsájával. A hangja nyers volt, de ismerősen
csendült. – Minél több embert hívsz ide, annál valószínűbb,
hogy valakinek komoly baja esik. – Olyan élesen pillantott
Abbanra, hogy a khaffit beleremegett. – És biztosíthatlak felőle,
hogy nem én leszek az.
Abban nagyot nyelt, de bólintott, és lassan a levegőbe emelte
a kezét.
– Ki maga? Mit akar?
– Abban, igaz barátom! – szólt a férfi, elhagyva a
nyersességet a hangjából. – Hát nem ismered meg a kedvenc
bolondodat? Pedig nem először látsz a Sharumok fekete
köpenyében.
Abban ereiben megfagyott a vér.
– Par’chin?

 1176 
 A jövevény bólintott. Az egyik Őr halkan felnyögött, és nagy
nehezen maga alá húzta a térdét. A másik reszketegen talpra
kászálódott.
– Kifelé, mind a ketten! – csattant fel Abban. – Nem kapjátok
meg a fizetéseteket, amiért ilyen balfékek voltatok! Várjatok
odakint, és gondoskodjatok róla, hogy senki ne zavarjon meg
engem és a barátomat!
Ahogy a két férfi kibotorkált a szobából, a Par’chin bezárta
mögöttük az ajtót. Megfordult, majd levette a turbánját és a
kendőt az arca elől. Simára borotvált fejét sok száz tetovált
rovás borította. Abban mély lélegzetet vett, és harsány
nevetéssel meg a szokásos üdvözléssel leplezte a döbbenetét.
– Everamra, jó megint látni, Jeph fia!
– Nem is lepődtél meg? – A Par’chin csalódottnak tűnt.
Abban olyan sebesen kerülte meg az asztalt, ahogy csak a
mankója engedte, és hátba vágta régi barátját.
– Leesha asszony célzott rá, hogy életben lehetsz, Jeph fia –
mondta. – Akkor már tudtam, hogy ez a Rovásember nem lehet
más, csakis te. Kérsz egy kis couzit?
Az asztalán álló finom porcelán couziskészlethez lépett. Az
ital fogyasztása továbbra is törvénybe ütközött Everam
Ajándékában, de Abban már nyíltan közszemlére tette a
dolgozószobájában. Az után, ami Hasikkal történt, ki mert
volna egy szót is szólni? Töltött két csészével, és az egyiket a
vendége felé nyújtotta.
– Nem mérgezett, igaz? – kérdezte a Par’chin, miközben
átvette a couzit.

 1177 
 Jogos kérdés volt. A készletben lévő porcelánpalackok
egyikében valóban mérgezett couzi volt, aminek az
ellenszeréből Abban nap mint nap bevett egy adagot, de azért
sértődött arcot vágott.
– A lelkembe gázolsz, barátom! Miért akarnék kárt tenni
benned?
A Par’chin vállat vont.
– Egy ideje már a bazárban voltam, hallottam ezt-azt. Azt
rebesgetik, hogy Jardirral megint kebelbarátok vagytok. Az
jutott eszembe, hogy ez talán egy pillanatra sem változott, és
csak a műsor kedvéért vesztetek össze. Meg az is eszembe
jutott, hogy talán csak azért küldtél el azért a lándzsáért, hogy
utána a barátod ellophassa tőlem.
– Én figyelmeztettelek – emlékeztette Abban. – Nem
mondhatod, hogy nem, Par’chin. Előre szóltam, hogy nem
kereskedem az Anoch Sunból hozott tárgyakkal.
Megmondtam, mit tesz majd a népem, ha csak a puszta
lépteiddel meggyalázod a szent várost, hát még ha kiderül,
hogy kincseket is loptál.
– Mégis ideadtad a térképet – mondta Arlen.
– Te kérted, Par’chin – jegyezte meg Abban. – Őszintén
szólva én azt hittem, hogy a szent város csak mítosz, és úgysem
találhatod meg soha. De az adósod voltam, és ezzel letudtam a
tartozásomat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ha jobban
belegondolok, Par’chin, te nem fizettél. – Egy öszvérrakomány
bahai porcelánnal tartozol nekem. Azért jöttél talán, hogy
végre rendezd az adósságodat?

 1178 
 A Par’chin felnevetett, és Abbant igencsak meglepte,
mennyire hiányzott neki ez a hang. Koccintottak, és ittak, majd
Abban azonnal újratöltötte a csészéiket. Ráérősen iszogattak,
csendben élvezték egymás társaságát, miután olyan sokáig
nem találkoztak. Csak a kellő mennyiségű fahéjas ital
elfogyasztása után tértek a lényegre.
– Miért jöttél ide, Par’chin? – kérdezte Abban. – Te is tudod,
hogy Ahmann végez veled, ha megtalál, és meglehetősen
élesek az érzékei.
A Par’chin csak legyintett.
– Rég nem leszek itt, mire kiszagolhatna. – Abban szemébe
nézett. – Mesélsz majd neki erről a találkozásról?
Abban vállat vont.
– Nem látom hasznát a hallgatásnak, és nem is áll
szándékomban.
A Par’chin bólintott.
– Nem is várnám tőled. Igazság szerint éppen arra
szeretnélek megkérni, hogy adj át neki egy üzenetet. – A
köpenye alól előhúzott egy kis feltekert papírdarabot, amit
egyszerű zsineggel kötöttek össze, és mosolyogva nyújtotta át
Abbannak. – Megspóroltam neked a strapát, hogy fel kelljen
törnöd a pecsétet, aztán újat hamisítani helyette. Jardir úgyis
megismeri a kézírásomat.
Abban kuncogva csomózta ki a zsineget. A Par’chin kézírása
éppen olyan díszesen szép volt, mint mindig, de a levelet
olvasva görcsbe rándult a gyomra.

 1179 
 – Nem tudod elképzelni, mi lett belőle, Par’chin – mondta. –
Esélytelen lennél ellene. Ezúttal könyörgök neked, hogy fuss,
ahogy csak a lábad bírja, és soha ne térj vissza! Fuss, és Everam
szakállára esküszöm, egy szót sem szólok Ahmann-nak erről a
találkozásról.
De a Par’chin csak mosolygott.
– Az Útvesztőben sem tudott megölni, pedig akkor csak
halvány árnyéka voltam annak, ami most vagyok. Ideje
nekilátnod, hogy új gazdát keress magadnak.
– Ezt hallanom sem okoz nagyobb örömet, mint a gondolat,
hogy ő öl meg téged – mondta Abban. – Nincs más megoldás.
Jeph fia megrázta a fejét.
– Ala túl kicsi kettőnknek.

 1180 
 31. FEJEZET

Életben van
v. u. 333 ősze

SHAR’DAMA KA, A KHAFFIT SZERETNE BESZÉLNI ÖNNEL. Jardir

bólintott, elbocsátotta az őrt, egy pillanattal később pedig
Abban bicegett be a térképszobába. A khaffit ingatag léptekkel
indult az egyik szék felé. Megbotlott, de sikerült kontrollálnia
az esést, és éppen a székbe érkezett. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel.
Jardir kiszagolta, mi történt, mielőtt még a barátja aurájába
nézett volna.
– Nie fekete szívére, te couzitól részegen merészelsz a
színem elé járulni?
Abban rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá.
– A Par’chin életben van, Ahmann.
A szavak és a bennük rejlő igazság minden más gondolatot
belefojtott. Jardir lassan megrázta a fejét, és elfordult, miközben
igyekezett dűlőre jutni az érzéseivel.
– Gyanítottam – ismerte el. – Hónapokkal ezelőtt, amikor
először hallottunk erről a Rovásemberről.

 1181 
 Abban bólintott.
– Mindannyian gyanítottuk.
– De meggyőztem magamat, hogy nevetséges gondolat. Kint
hagytuk a homokban meghalni. – Megint Abban felé fordult. –
Hogyan maradt életben? Valamelyik khaffit faluban keresett
menedéket?
– Nem kérdeztem – felelte Abban. – De nem mindegy?
Everam akarta így.
Jardir egy legyintéssel nyugtázta a dolgot.
– Miért jött?
Abban elővett egy durva zsineggel összekötözött
papírtekercset.
– Arra kért, hogy ezt adjam át neked.
Jardir elvette a papírt, lecsúsztatta róla a zsineget, és gyorsan
átfutotta az üzenetet.

Üdvözöllek,
Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji,
Teremtőnk visszatérés utáni 333. évében!

Everam a tanúm, hogy te, az ajin’palom hitszegő lettél, és

megloptál az Útvesztő szent földjén az éjszakában, amikor
minden férfi testvére egymásnak.
Everam törvényével összhangban követelem, hogy Domin
Sharumot vívjunk egymással, egy órával alkonyat előtt az őszi
nap-éj egyenlőség napján, amikor Everam és Nie egyensúlyban
vannak.

 1182 
 Mint a sértett fél, én választom meg a helyszínt. Egy héttel
korábban tájékoztatlak, pontosan hol találkozunk. Jogodban áll
először érkezni, hogy meggyőződj róla, nem akarlak tőrbe csalni.
Mindketten hét tanút hozunk, sem többet, sem kevesebbet, a
Mennyország hét oszlopának tiszteletére. Férfiak módjára
rendezzük a dolgainkat, és Everam lesz a bíránk.
A másik lehetőség, hogy az embereink a csatamezőn
találkoznak, és vörös vért ontanak nappal, ahelyett, hogy fekete
ichort ontanának éjszaka. Remélem, te is tisztában vagy vele,
hogy ebben nincs becsület.

Várom válaszodat,
Arlen asu Jeph am’Bálás am’Tölgypatak

Jardir megrázta a fejét. Domin Sharum. A kifejezés szó

szerint azt jelentette: „két harcos”, és az Evejah-ban leírt
szemtől szemben való küzdelemre vonatkozott, aminek a
szabályait Kaji és az áruló féltestvére fektették le, mielőtt
élet-halál harcot vívtak volna egymással.
– Az őszi nap-éj egyenlőség – mondta Abban. – Egy
hónappal és két nappal azelőtt, hogy megszálljuk Laktont.
Mintha tudná.
Jardir halványan elmosolyodott.
– Az ajin’palom nem ostoba, és jól ismeri a
hagyományainkat. Viszont hiába beszél Everamról és a
Mennyországról, a szíve mélyén nem hisz bennük. – Megrázta
a fejét. – „Sértett fél”-nek nevezi magát. Mintha közönséges

 1183 
rablás lenne, hogy visszavettem tőle, amit ellopott az őseink
sírjából. – A kérdés évek óta emésztette. – Az volt?
Abban vállat vont.
– Ki lenne a megmondhatója? Rosszabbat is tettem már
emberekkel. Még a Par’chinnak is hazudtam, amikor az állt
érdekemben. De mindent egybevéve kedveltem őt. Igaz ember.
Ha vele voltam, úgy éreztem magam…
– Hogy érezted magad? – kérdezte Jardir. Mindketten jól
ismerték az északit, csak másféleképpen.
– Mint valaha veled, amikor még gyerekek voltunk a
sharajban – mondta Abban. – Hogy egy szemvillanás alatt ott
teremne, ha bajba kerülnék. Mint amikor a Lándzsatrón elé
szólítottál bennünket sok évvel ezelőtt. Biztonságban éreztem
magam vele.
Jardir bólintott. Ezek szerint mégsem ismerték annyira
másféleképpen.
– És most?
Abban aurájából semmit sem lehetett kiolvasni, ahogy
felsóhajtott, elővett egy kis agyagpalackot a mellénye alól, és
kihúzta belőle a dugót.
– Ne… – kezdte Jardir.
A khaffit a szemét forgatva szakította félbe.
– Ezer patakra való vér folyik a lábaid előtt, Ahmann.
Tényleg arról akarsz papolni nekem, mintha valami részeg
Sharum lennék az Útvesztőben, hogy ne igyak couzit?
Jardir felhúzta a szemöldökét, de nem tiltakozott tovább,
ahogy Abban elgondolkodva meghúzta a palackot, miközben

 1184 
tekintete a távolba révedet. Aztán a khaffit megint ránézett, és
feléje nyújtotta az italt.
– Igyál velem, Ahmann! Csak most az egyszer. Az ilyesmiről
fahéjas ajkakkal lehet a legjobban beszélgetni.
Jardir megrázta a fejét.
– Kaji tiltja…
Abban hátravetette a fejét, és elnevette magát.
– Azért tiltotta meg, mert az ötszörös túlerőben lévő
embereit lemészárolták, miután előző este megünnepelték a
csatát, amit még meg sem nyertek. Felfegyverkezett ostoba
birkákra vonatkozott a rendelet, nem két férfira, akik
napközben megisznak pár csészével az erőd közepén.
Jardir szomorúan pillantott Abbanra. Látta a férfi aurájában,
hogy nem csak nem érti az egészet, hanem még őt nézi
bolondnak ebben a beszélgetésben.
– Hát ezért vagy te khaffit, barátom.
– Miért? – kérdezte Abban. – Mert nem úgy tekintek Kaji
minden egyes szavára, mintha maga Everam mondta volna?
Most te vagy a Shar’Dama Ka, Ahmann, és réges-régen
ismerlek. Zseniális vezető létedre mégis rengeteg ostoba vagy
naiv dolgot mondtál az évek során.
Ha a teljes udvartartás jelenlétében beszél így, talán az
életével kell fizetnie érte, de Ahmann látta, hogy barátja a
szívéből szól, és ezért nem hibáztathatta.
– Nem tartom tévedhetetlennek sem magamat, sem pedig
Kajit, Abban. Azért vagy khaffit, mert nem érted, hogy
egyáltalán nem számít, miért rendelkezett így Kaji. Csakis az a

 1185 
lényeg, hogy alávesd magad az akaratának. Hogy meghozd az
áldozatot.
A csészére mutatott.
– Everam nem küld Nie poklának mélyére, ha ezt
megiszom, és Kaji sem forog majd a sírjában. De azért, hogy ne
feledjük a leckét, bőven megéri meghozni azt az áldozatot,
hogy lemondunk a couziról, és azért, hogy ne feledjük Kaji
féltestvérének árulását, bőven megéri lemondani a
disznóhúsról, akármilyen ízletes is szerinted.
Abban ránézett egy pillanatra, vállat vont, aztán ivott még
egy pohárral.
– A Par’chin egyfelől ugyanaz az ember, akit annak idején
megismertem, másfelől viszont mégsem. Egy pillanatig sem
éreztem, hogy ártani akarna nekem, vagy engedné, hogy valaki
is kárt tegyen bennem, mindazonáltal… nyugtalanítónak
találtam.
– Igazak a híresztelések? – kérdezte Jardir. – Tényleg
telefestette a bőrét tintával?
Abban bólintott.
– Úgy néz ki, mint te a hegeiddel.
Jardir megrázta a fejét.
– Az én rovásaim a saját testemből valók. Nem
szentségtelenítettem meg a testem templomát azzal, hogy…
– Kérlek! – Abban egyik kezét felemelve szakította félbe,
miközben a másikkal a saját halántékát masszírozta. – Máris
belefájdult a fejem. A Par’chin az arcát sem kímélte – folytatta
Abban –, de hát soha nem is volt olyan jóképű, mint te.

 1186 
Feltételezem, még a Damajah sem hajlandó mindent…
feláldozni.
Jardir összeszorította a száját.
– Nagyon türelmes voltam ma veled, Abban, de mindennek
van határa.
Abban aurája jéghideg lett, és meghajolt, amilyen mélyen
csak tudott anélkül, hogy felállt volna. – Bocsáss meg nekem,
barátom! Nem állt szándékomban megsérteni sem téged, sem a
Jiwah Kádat.
Jardir bólintott, és egy legyintéssel intézte el az ügyet.
– Egyszer azt mondtad nekem, hogy ha valamelyikünkről
kiderül, hogy ő a Szabadító, akkor a Par’chin lesz az. Továbbra
is így gondolod?
– Nem tudom, létezik-e egyáltalán olyan, hogy Szabadító. –
Abban megint ivott. – De sok ezer ember szemébe néztem már,
miközben alkudoztam velük, és ennyi év alatt csak kettőt
találtam közülük igaznak. Az egyik a Par’chin volt, a másik
pedig te, Ahmann. Tíz évvel ezelőtt a népünk széthúzott.
Gyengék voltunk, még a saját városunkban sem tudtunk
rendet teremteni. Egyre fogytunk, a nőknek nem voltak
említésre méltó jogaik, a khaffitokat mindenki mélységesen
megvetette. – Felemelte a csészéjét. – Aki couzit ivott, azt akár
ki is végezhették. Lehet, hogy úgy loptad a trónt, de bölcs
uralkodó vált belőled. Egyesítetted a népünket, és ismét erőssé
tetted. Enni adtál az éhezőknek. Megmutattad a dicsőséghez
vezető utat a nőknek és a khaffitoknak is. A népünk sokkal

 1187 
tartozik neked. Vajon a Par’chin is ilyen lett volna? Nem
tudhatjuk.
Jardir összeráncolta a homlokát.
– És mit tenne a helyemben a dicstelen Abban? Van haszna
abból, ha megküzdök a Par’chinnal?
– Mit számít? – kérdezte Abban. – Mind a ketten tudjuk,
hogy elfogadod a kihívást.
Jardir bólintott.
– Ez Everam akarata. De így is kíváncsi lennék a tanácsodra.
Abban felsóhajtott.
– Jobban örülnék, ha a Par’chin ki sem hívott volna, vagy
legalább megfogadta volna a tanácsomat, és egészen Ala
végéig vagy még azon is túl szaladt volna. De láttam a
szemében, hogy meg akar verekedni veled, Domin Sharum ide
vagy oda. Márpedig ebben az esetben jobban jársz, ha szűk
körben küzdesz meg vele, nem pedig sok ezer bámészkodó
előtt, akik alkalmasint bizonyára szívesen szállnak be a
mészárlásba.
– Erre találták ki a Domin Sharumot – nyugtázta Jardir. –
Azokra az esetekre, amikor a kívánságok nem válnak valóra.
Meg fogok küzdeni a Par’chinnal, és beleadok mindent,
ahogyan nyilván ő is. Az egyikünk életben marad, és az ő
vállán fog nyugodni az emberiség sorsa. Everam majd eldönti,
melyikünk lesz az.

 1188 
Jardir a hálószobájukban heverő, rá váró Ineverára pillantott.
Egyetlen éjszakát sem töltöttek külön, amióta hetekkel
korábban kibékültek egymással. A többi felesége is vágyott a
figyelmére, de Inevera teljhatalmat gyakorolt felettük, és
egyikük sem mert hívatlanul Jardir párnáira feküdni. Jardir
látta a feleségéből sugárzó szerelmet és szenvedélyt.
Megacélozta magát, és remélte, hogy Inevera megbocsátja,
amit el kell mondania neki.
– A Par’chin életben van – bökte ki, és éppen úgy hagyta a
levegőben lebegni a szavakat, mint korábban a khaffit.
Inevera egy szemvillanás alatt kihúzta magát, az aurájából
elillant a melegség és a csábítás. Döbbenten meredt rá.
– Az lehetetlen! Magad mondtad, hogy szemközt döfted a
lándzsáddal, és kint hagytad a holttestét a dűnéken!
– Így is történt, de csak a lándzsa nyelével ütöttem le. Még
élt, amikor kihajítottam a dűnék közé.
– Hogy mi? – Inevera olyan hangosan üvöltött, hogy Jardir
úgy érezte, a szavaiba még a hangok terjedését gátoló
horamágia ellenére is beleremeg a palota. A nő aurájában
tomboló düh félelmetes látványt nyújtott, mintha egyenesen
Nie poklának mélyére nézett volna az ember.
– Megmondtam, hogy nem ölöm meg a barátomat – mondta
Jardir. – Elvettem tőle a lándzsát, ahogy akartad, de
megkönyörültem a Par’chinon, hogy alagaikarok által,
harcosként halhasson meg az éjszakában.
– Megkönyörültél? – hitetlenkedett Inevera. – A kockák
egyértelműen megmondták, hogy nem foglalhatod el a

 1189 
helyedet, amíg ő életben van. Hány ezer ember életével kell
vajon fizetnünk a könyörületedért?
– Nem foglalhatom el a helyemet? – kérdezte Jardir. A
szavak előcsaltak valamit az emlékei közül, és mélyebbre lesett
a mágikus látásával. – Hát persze! A Par’chin!
– Hm? – húzta fel a szemöldökét Inevera.
– Hazudtál nekem, amikor azt mondtad, hogy egyedül
belőlem válhat Szabadító. Azt hittem, egy örököst rejtegetsz,
de a Par’chin a másik, igaz? Tényleg a kockák parancsolták,
hogy öljem meg, vagy inkább te magad szeretted volna?
Ineverának a száját sem kellett kinyitnia, Jardir máris látta,
hogy így van.
– Nem számít – mondta. – Életben van, és kihívott Domin
Sharumra. Már el is fogadtam.
– Elment az eszed? – kérdezte Inevera. – Elfogadtad a
kihívást anélkül, hogy előtte kockát vetettem volna?
– A pokolba a kockáiddal! – csattant fel Jardir. – Ez Everam
akarata! Vagy én vagyok a Szabadító, vagy nem. Az alagai
horák sem különböznek Abban főkönyveitől. Csak nagyjából
lehet belőlük megjósolni az igazságot.
Inevera felszisszent, és Jardir már látta, hogy túl messzire
ment. Ha a felesége alkalmasint hazudott is arról, amit
üzentek, a szívében a kockák Everam hangján szóltak.
– De a horáidnak talán igazuk volt – visszakozott. – Talán
tényleg a Par’chin a Shar’Dama Ka. A Sharumok fenntartások
nélkül követték az Útvesztőben, elég volt megforgatnia Kaji
Lándzsáját. Azt a lándzsát, amiért a vérét adta, és kockára tette

 1190 
az életét. Megölte vele a legerősebb démont, ami valaha
megfordult Kráziában, és ami előtte több ezer dal’Sharumtól
vette el az életét. Ő találta meg Kaji szent városát is, nem én.
– Te vagy Kaji örököse – jelentette ki Inevera.
Jardir rántott egyet a vállán.
– Kaji északi asszonyokat is feleségül vett, miután
meghódította a Zöldvidéket. Láttam a vérét olyan helyeken is,
mint például Szabadítóháza. Háromezer év után Jeph fia épp
úgy lehet Kaji örököse, mint én. Talán csak az a szerepem
Everam nagy tervében, hogy elvezessem hozzá az egyesített
kráziai csapatokat, aztán meghaljak.
Inevera felugrott az ágyról, és átkarolta Jardirt.
– Nem! Én ezt nem vagyok hajlandó elhinni! – Valóban nem
volt hajlandó. Jardir látta az auráján, hogy minden
akaraterejével ellenáll a gondolatnak. – Te vagy a Szabadító –
mondta. Nem lehet más, csakis te.
Jardir átkarolta a feleségét, és bólintott.
– Én is úgy hiszem, de biztosnak kell lennem benne. Meg
tudsz érteni, Jiwah Kám? Igaznak kell lennie, különben hiába
ontottam ki annyi vért.

 1191 
 32. FEJEZET

Domin Sharum
v. u. 333 ősze

– MAGYARÁZZA CSAK EL MÉG EGYSZER, honnan tudja, hogy ez

nem csapda – kérte Thamos, miután hátrahagyták a
Baltásokból és Kéregkatonákból álló csapatot, és elindultak a
meredek sziklafal felé.
A gróf mögött lovagolt Leesha és Wonda, őket Rojer és
Amanvah követte, a sort Gared zárta. Renna Arlen jobb oldalán
lépett, a gróf pedig a balján.
– A saját felderítői erősítették meg, hogy nyolcan vannak
odafönt, köztük egy nő és egy öregember – felelte Arlen.
– Attól még mások is elbújhattak ott – akadékoskodott
Thamos. – A felderítőktől azt is tudjuk, hogy egész századra
való ember táborozik egy mérföldnyire délre.
Arlen az előttük emelkedő sziklafalra mutatott. Egyetlen
keskeny ösvény vezetett felfelé a meredek hegyoldalon, a
szikla kietlen volt és rideg.
– És ön szerint hol rejtőznek a többiek, kegyelmes uram? A
felhők közül fognak a nyakunkba ugrani talán?

 1192 
 Thamos összeráncolta a homlokát, és Arlen rádöbbent, hogy
túlságosan lekezelően beszélt a gróffal Leesha, Gared és a
többiek előtt. Ha így megy tovább, Thamos egyre több gondot
fog okozni azzal, hogy kényszeredetten bizonygatja az erejét.
– Ismerem Ahmann Jardirt, kegyelmes uram – mondta
Arlen. – Előbb vetné le magát arról az oromról, mint hogy
megszegje a Domin Sharum szabályait.
– Ugyanarról az emberről beszélsz, aki hátba szúrt, igaz? –
érdeklődött Renna.
– Képletesen. – Arlen bosszúsan pillantott a nőre, de amikor
az csak szemérmetlenül vigyorgott, legszívesebben elnevette
volna magát. – Igazság szerint volt annyi vér a pucájában, hogy
a szemembe nézett közben.
– Mert így aztán egészen más a leányzó fekvése – mormogta
Renna.
Arlen látta, hogy nem sikerült meggyőznie Thamost.
Felsóhajtott, és halkabban folytatta.
– Nem kell feltétlenül vásárra vinnie a bőrét, kegyelmes
uram. Még visszafordulhat, és utánunk küldheti Arthert vagy
Hayes Inkvizítort maga helyett.
Persze egyáltalán nem akarta, hogy így legyen, de tudta,
hogy ha mással nem, azzal biztosan célt ér, ha látszólag
kétségbe vonja a gróf bátorságát. Thamos kihúzta magát a
nyeregben, aurája ismét magabiztosságot mutatott.
– Úgy, ahogy vagyunk, vissza kellene fordulnunk – jegyezte
meg Leesha. – Ez egy mérhetetlenül barbár rituálé. Csak egy

 1193 
csomó értelmetlen szabállyal igyekeznek a civilizáció
köntösébe öltöztetni a gyilkolást.
– Nem számít gyilkosságnak, ha a másik fél is tudja, mi
következik, és ő is azon van, hogy megölje az ellenfelét –
közölte Arlen. – A szabályoknak van értelmük. A hét tanú azt a
célt szolgálja, hogy mindazok, akikre hatással van a párbaj
kimenetele, megtudhassák, mi történt valójában. A Teremtő
háta mögötti helyszínen nehéz lenne megoldani, hogy valaki
lesből az ellenfelére támadjon. A párbajra közvetlenül
napnyugta előtt kerül sor, amikor mindenki felhagy az
ellenségeskedéssel, és az emberek felebarátok lesznek, mert a
tanúk így békében vonulhatnak el utána.
– Ettől még az egész nem lesz civilizált – mondta Leesha.
– Jobban örülnél, ha ezrével halnának meg a katonák a
csatatéren? – kérdezte Arlen. – „Amíg az emberek, esznek,
szarnak, megöregszenek és meghalnak…”
– ”…sosem leszünk igazán civilizáltak” – fejezte be Leesha,
meglepve ezzel a férfit. – Ne idézgess nekem filozófusokat,
miközben arra kényszeríted a barátaidat és a családodat, hogy
végignézzék, amint ti ketten megpróbáltok végezni egymással.
– Neked sem kell jönnöd – jelentette ki Arlen. – Küldd
inkább Baltás Darsyt, ha nincs gyomrod hozzá.
– Jaj, fogd már be! – csattant fel Leesha.

 1194 
Jardir az emelkedőn felfelé tartó zöldvidékieket figyelte.
Ahogy Inevera előre megjósolta, velük tartott Papíros Leesha, a
saját lánya és új veje is, meg persze a zöldvidéki herceg, aki a
rönkösházi törzs vezetőjének mondja magát. Jól is volt ez így.
Könnyebb lesz, miután a Par’chin lezuhan a hegyről. Amanvah
levele ellenére Jardirnak határozott örömet okozott, hogy hat
külön töltött hét után viszontláthatta Leeshát.
Amikor a zöldvidékieket vezető férfira nézett, azonnal
felismerte az ajin’palját, akármennyire is megváltozott. Az,
ahogyan a nyeregben ült, a tartása, a fürkész tekintete éppen
olyan volt, mint régen. Ő is mindig biztonságban érezte magát
a zöldvidéki oldalán, és tudta, milyen nagyra tartja a Par’chin.
Ó, testvérem, gondolta szomorúan. Everam valóban próbára
tesz, ha kétszer kell megölnöm téged.
A zöldvidékiek leugrottak a nyeregből, és az orom kráziai
lovakkal ellentétes oldalán kipányvázták a saját hátasaikat.
Jardir és a maga hét embere a tátongó mélységnek hátat
fordítva vártak rájuk.
– Rég nem találkoztunk, Par’chin – mondta Jardir, amikor a
zöldvidékiek megálltak előtte. A napfénynél nem látott a
Par’chin szívébe, de érzékelte az erejét, amit ajin’palja egy
sharusahk mester önfegyelmével tartott kordában. Jeph fia
jóféle rovásos lándzsát hozott magával, ami azonban egyszerű
fából meg acélból készült, és nem rendelkezett Kaji
Lándzsájának saját belső erejével. – Jól nézel ki.

 1195 
 – Nem neked köszönhetem – jegyezte meg a Par’chin. – És
ezer év múlva sem hiányoztál volna. – Jardir lábára köpött,
mire a kráziai küldöttek között érezhető nyugtalanság támadt.
Jardir felemelt kézzel intette nyugalomra őket, majd a
csoport legindulatosabb tagja, Jayan szemébe nézett.
– Tanúnak jöttetek, nem résztvevőnek.
Ezzel ismét a Par’chin felé fordult, látványosan nem törődve
a csizmájára fröccsent nyállal.
– A Jiwah Kámat ismered, mint ahogy Abbant, Ashan
Damajit és Shanjatot is. – Ők pedig – mutatott a többiekre –
Aleverak Damaji a Majah törzsből, illetve két fiam, Jayan és
Asome.
A Par’chin bólintott, majd a jobbján álló nő felé fordult,
akinek kevéske ruhája olyan sokat mutatott meg a testéből,
hogy még Inevera is szégyenlősnek hatott mellette, és akinek a
bőrét éppen úgy festett rovások borították, mint az
zöldvidékiek vezéréét. A nő leplezetlen gyűlölettel pillantott
rá.
– A feleségem, Bálás Renna, Őméltósága, Thamos, Rönkös
megye grófja, Rhinebacknek, Angiers hercegének a fivére. A
többieket tudomásom szerint ismered.
Jardir bólintott.
– Mielőtt elkezdjük, szeretnék négyszemközt beszélgetni a
jegyesemmel, hogy meggyőződhessem róla, mindenki jól
bánt-e vele.

 1196 
 – Én pedig a lányommal váltanék pár szót – szólt közbe
Inevera. Jardir ingerülten pillantott rá, de a nő nem
foglalkozott vele.
– Jegyes? – csodálkozott Thamos.
Jardir összehúzta a szemét, látván, hogyan néz a gróf
Leeshára.
Leesha nem várt senki engedélyére, előrelépett, egy
pillanattal később Amanvah is követte.
Jardir félrekísérte Leeshát, majd amikor elég messze
kerültek a többiektől, hogy azok biztosan ne hallják őket,
ölelésre emelte a karját.
– Jegyesem! Hogy mennyire hiányzott az érintésed…
Leesha távolabb húzódott, majd oldalt lépett, hogy elkerülje
az ölelő karokat.
– Mi az? – értetlenkedett Jardir. – Amikor legutóbb kettesben
maradtunk, meg sem elégedtünk egy egyszerű öleléssel.
Leesha bólintott.
– De most nem vagyunk kettesben, és ez nem is a megfelelő
pillanat, Ahmann. Nem engedem, hogy megjelölj, mint valami
kutya. És visszautasítottalak, amikor feleségül kértél.
Jardir elmosolyodott.
– Egyelőre.
– Nem, nem csak egyelőre! – csattant fel Leesha. – A párnák
közé feküdtem veled, igen, de nem vagyok a tulajdonod, és
soha nem fogok feleségül menni hozzád. Akkor sem, ha elválsz
az összes jelenlegi feleségedtől, és visszatérsz a Sivatag
Lándzsájába, és akkor sem, ha megölsz minden herceget a

 1197 
Szabad Városokban, és kinevezed magad Théza királyának.
Soha!
– Ezért árultál el engem? – kérdezte Jardir. – Egy harcos
eljutott hozzám Amanvah levelével annak ellenére is, hogy
megmérgezted. Tudom, hogy miben mesterkedtél út közben.
Erre mintha alábbhagyott volna Leesha dühe. Jardir arra
számított, hogy a nő védekezni kezd, ő azonban ehelyett
megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– A Teremtőnek hála! – suttogta.
– Te ennek örülsz? – kérdezte Jardir zavartam.
– Nem rajongok úgy a mérgekért, mint a dama’tingek –
felelte Leesha. – És az nem árulás, ha figyelmeztetem a
népemet a szándékaidat illetően. De ha már a mérgeknél és az
árulásnál tartunk – folytatta –, a lányod arról is beszámolt,
hogyan próbált ő megmérgezni engem éjlevéllel a Tükrök
Palotájában? Vagy hogy a feleséged elraboltatott és
megveretett az első szeretkezésünk utáni éjszakán?
Jardirnak leesett az álla a szavak hallatán. Megfogta a nő
kezét, hogy világosban is érzékelhesse az auráját. Remélte,
hogy hazugságon kapja, de Leesha minden kétséget kizáróan
igazat beszélt. Jardirt elöntötte a düh, de aztán valami mást is
felfedezett, és azonnal megfeledkezett a haragjáról.
– Te terhes vagy!
Leeshának elkerekedett a szeme.
– Micsoda? Dehogy is!
Ezúttal semmi szükség nem volt rá, hogy Jardir a különleges
érzékeit használja. A szeme éppen úgy vitathatatlanná tette,

 1198 
hogy hazudik, mint az aurája. Tökéletesen tisztában volt vele,
hogy új élet sarjad az övével tökéletes harmóniában.
Jardir olyan erővel szorította meg Leeshát a karjánál fogva,
hogy az összerezzent a fájdalomtól, majd a sziklafal árnyékába
vonszolta.
– Ne hazudj nekem! Attól a szánalmas zöldvidéki… – Az
árnyékban alaposabban is megvizsgálta a nő testében növekvő
életet. – Nem, a gyerek az enyém. Az enyém, és úgy próbálod
leplezni, hogy összeszűrted a levet ezzel a chin hercegecskével.
Tényleg el akartad titkolni előlem? Azt hiszed, hagyom, hogy
ez az ember vagy bárki más elvegye tőlem, ami az enyém?
Megetetem a golyóbisait a kutyákkal, aztán…
– Nem fogsz tenni semmit! – Leesha elrántotta a karját, és
óvón a hasára fektette. – Ez a gyerek nem a tiéd, Ahmann! Én
sem vagyok a tiéd! Emberek vagyunk, és nem valaki másnak a
tulajdonai. Itt rontod el újra meg újra, és ezért nem fog soha
önként meghajolni előtted a népem. Az emberek nem mások
tulajdonai.
– Úgy csűröd-csavarod a szavakat, mint egy khaffit, de csak
azt akarod elvenni, ami jár nekem – mondta Jardir. –
Megtagadnád a gyerektől a lehetőséget, hogy ismerje az apját?
Leesha harsányan, fülsértően nevetett fel. Az auráját
elszínezte a megvetés, és Jardirnak fájt látni, hogy az érzés
ellene irányul.
– Több mint hetven gyereked van, Ahmann, és úgy
kereskedsz velük, mint a söröshordókkal. Hányat ismersz
közülük igazán?

 1199 
 Jardir habozott, Leesha aurájában pedig győzelem villant. A
nő gúnyosan mosolyodott el.
– Sorold fel mindegyiknek a nevét, akkor itt és most
feleségül megyek hozzád.
Jardir a fogát csikorgatta, és erőnek erejével feszítette
egyenesre az ujjait, nehogy ökölbe szoruljon a keze.

Akkor ezért változott meg a szaga, mormogta magában Arlen

Jardirt és Leeshát figyelve, miközben éles hallásával minden
egyes szavukat hallotta. Haragudott magára. Rég tudhatta
volna, mi a helyzet, ha éppen olyan alaposan megvizsgálja
Leeshát a mágia segítségével, mint mindenki mást.
Viszont szólhatott volna, gondolta. Biztosan nem hoztam volna el,
ha tudom. Nyilván éppen ezért nem szólt. Ha ez kiderül, mindennek
vége. Nem először gondolkodott el rajta, vajon kinek az oldalán
áll valójában a nő.
– Úgy rémlik, azt mondtad, nincsen többé semmi közted
meg Papíros Leesha között. – Renna ingerült hangja
zökkentette ki a gondolatmenetéből.
Arlen a feleségére nézett, aztán megint Leesha és Jardir felé
fordult. Megfeszült, ahogy Jardir elkapta a nő karját.
– Attól még nem szívesen nézem végig, hogyan puszilkodik
egy emberrel, aki mindent megtett, hogy végezzen velem.
Renna felmordult.

 1200 
 – Semmi sem szól ellene, hogy kicsit megtaposd, mielőtt
végzel vele.
– Szándékomban áll – mondta Arlen, és előrelépett. – Eleget
beszélgettetek, Jardir! Eljött a pillanat, hogy felelj a bűneidért!

Jardir elengedte Leesha karját.

– Később még beszélgetünk erről.
– Csak ha győzöl, Ahmann – mondta Leesha.
A szavak Jardir elevenjébe vágtak, de elfogadta, majd
félretette az érzést. Megfordult, és visszasietett a sík terület
közepén várakozó Par’chinhoz. A nap még mindig elárasztotta
sugaraival a környéket, és ez így is marad, amíg teljesen le nem
nyugszik. A mágikus látás egy pillanat alatt odalett, ahogy
Jardir kilépett a sziklafal árnyékából.
A tanúk félkörben gyűltek össze a sziklafal előtt. A feladat
egyszerű volt. Addig harcolnak a kijelölt területen, amíg
egyikük meg nem adja magát, vagy a mélybe nem zuhan.
Egy-egy lándzsán és a sharusahk fogásain kívül semmi mást
nem használhatnak.
Mindketten magasba tartott kézzel álltak, amíg Shanjat
végig nem tapogatta Jeph fiának egyszerű ruháit rejtett
fegyverek után kutatva, Gared pedig meg nem tette ugyanezt
Jardirral.
– Nem tiszteletlenségnek szánom – magyarázta a zöldvidéki
óriás, miközben tette a dolgát.

 1201 
 – Mindig is becsületes harcosként tekintettem rád, Steave fia
– felelte Jardir.
Éles hallásával Shanjat szavait is meghallotta, ahogy Jeph
fiához beszélt.
– Legyél hálás, hogy az uram ilyen könyörületes veled,
Par’chin.
– Te pedig legyél hálás, hogy nem a kutyát hibáztatom,
amiért a gazdája harapni küldi – felelte a Par’chin.
Shanjat dühösen vicsorgott.
– A Shar’Dama Ka ma befejezi, amit aznap éjjel elkezdett. Ne
is reménykedj benne, hogy esélyed van ellene.
– Akkor miért rejtegetsz egy kést a köpenyed ujjában? –
kérdezte a Par’chin. – Használd csak, ha mered!
A harcos ledermedt, és Jardir tudta, hogy Jeph fia igazat
beszél.
– Shanjat! – kiáltotta gyorsan, mielőtt még a sógora szégyent
hozhatott volna rá. – Gyere onnan!
Amikor a Sharum segédek visszavonultak, Jardir és a
Par’chin pontosan ugyanolyan szögben és ugyanannyi ideig
hajolt meg, hogy Everam egyformán alázatos szolgáinak
mutatkozzanak.
– Eljöttem, ahogy kérted, Jeph fia – mondta Jardir. – Mondd
hát el, mivel vádolsz, hogy hallhassák az egybegyűltek, miként
a mindenható Everam, minden igazság forrása is.
– A lándzsa a kezedben nem a tiéd – mondta a Par’chin. –
Kockára tettem az életemet, hogy visszahozzam ebbe a világba.
Először hozzád vittem el, mert testvérem voltál a sharakban, és

 1202 
osztozni akartam veled a képességein. De neked ennyi nem
volt elég, nem akartál osztozni senkivel. Abban a pillanatban,
amikor rájöttél, hogy a lándzsa valódi, összeesküvést szőttél,
hogy ellopd tőlem. Megtámadtál az éjszakában, a szent
Útvesztőben. Az embereid megvertek, te pedig elvetted tőlem
a lándzsát, aztán egy démonverembe vetettél meghalni.
Erre mindkét oldalon mormogás támadt, Jardir azonban
nem foglalkozott vele, hagyta, hogy a Par’chin folytassa. Túl
régóta cipelte már magán ennek a titoknak a terhét. Tudódjon
csak ki, essünk túl rajta!
– Amikor megöltem a homokdémont, és kimásztam a
veremből, azt mondtam neked, hogy saját kezűleg kell
megölnöd. – Ehelyett te leütöttél, és ott hagytál a homokdűnék
között meghalni. Már akkor tudnod kellett volna, hogy ez
következik.
Jardir bólintott.
– Igazat beszélsz, Par’chin. Nem tagadom, hogy mindezeket
megtettem, azt viszont igen, hogy bűn lett volna. Aki a saját
tulajdonát veszi vissza a tolvajtól, arra nem mondhatjuk, hogy
lopott.
A Par’chin elnevette magát.
– Hogy a saját tulajdonodat? Több száz mérföldre találtam
tőled egy olyan helyen, ahol háromezer éve nem járt senki.
– Kaji az ősöm volt – jelentette ki.
Jeph fia felhorkant.

 1203 
 – Ha a történeteitek igazak, több ezer gyereke volt szerteszét
a világban. Minden birkabizzegető faluban van egy
leszármazottja innen egészen a milni hegyekig.
– De mi, kráziaiak őriztük meg a szavait és a hagyományait,
Par’chin – jelentette ki Jardir. – Anoch Sun városa szent hely,
ahová be sem tehetted volna a lábadat, mégis elloptad a
kincseit.
– Élő városokat támadsz meg, közben pedig meg akarsz
ölni, mert elhoztam valamit egy halott helyről? – követelt
magyarázatot a Par’chin. Összehúzta a szemét. – És honnan
szerezted azt a koronát, öreg barátom? Mennyire kellett
megszentségtelenítened a várost, hogy rátalálj?
Jardir arca grimaszba merevedett, mert persze a serege
alaposan felforgatta Anoch Sunt, mielőtt hazaindultak a
sivatagból. De a Par’chinnek erről semmiképpen sem lehetett
tudomása…
Jeph fia azonban elmosolyodott, mintha olvasna Jardir
gondolataiban.
– Nemrég körülnéztem ott, barátom, és láttam, mit
hagytatok magatok után. Én sokkal tiszteletteljesebben bántam
a kedvenc szent városoddal, mint ti, aztán a béke és a
testvériség jegyében megosztottam veled a titkait. Még azt is
felajánlottam, hogy magam viszlek el oda. És a te látogatásod
mit hozott a világnak? Erőszakot, fosztogatást és mészárlást.
– Rendet – mondta Jardir. – Összefogást. Krázia ismét
egységes lett a kezem munkája nyomán, és hamarosan az egész
világ az lesz.

 1204 
 A Par’chin megrázta a fejét.
– Amint eltűnsz a képből, a törzseid megint egymást fogják
kaszabolni egy vödör víz miatt. Miután megszabadultam tőled,
az első dolgom az lesz, hogy egyenesen a Mag ellen indítok
háborút.
Jardir mosolyogva emelte fel a lándzsáját.
– Mi a Magból hiszed, hogy meg tudsz szabadulni tőlem?
A Par’chin maga is elmosolyodott, ahogy felkészült a harcra.
Így vagy úgy, de Jeph fia a csontja velejéig igazi Sharum volt –
a lelkébe béke költözött, és felkészült a magányos útra.
Everam asztalánál megint együtt eszünk majd, igaz barátom,
gondolta Jardir, miközben támadásba lendült.

Jardir sebesen támadott. Sebesebben, mint Arlen napfényben

lehetségesnek gondolta volna. Azért még így is ő volt a
gyorsabb, a mágia vibrált a bőre alatt, olyan erőt és fürgeséget
kölcsönözve neki, amivel ellenfele nem vehette fel a versenyt.
Hárította a döfést, és máris ellentámadásba ment át. Azt
tervezte, hogy előbb a lándzsája nyelével vág oda, hogy meg is
alázza Jardirt, mielőtt véget vet a küzdelemnek.
Ellenfele azonban meglepte, és minden képzeletet felülmúló
gyorsasággal forgatva a fegyverét hárította a csapást. Újra meg
újra összecsaptak, minden egyes mozdulat könnyedén folyt át
a következőbe. Hol az egyikük, hol a másikuk szorította
hátrébb a másikat, amikor azonban szétváltak egy pillanatra,

 1205 
látszott, hogy senki nem szerzett előnyt a küzdelemben. Jardir
tekintetében kelletlen tisztelet látszott, és Arlen is tudta, hogy
arrogáns volt.
Nappal a lándzsából meríti az erejét, döbbent rá Arlen.
– Még jobban harcolsz, mint emlékeztem rá, Par’chin. –
Jardir kurtán meghajolt, a lemenő nap fényében képtelenség
lett volna bármit is kiolvasni az aurájából. – Ismét
alábecsültelek.
Arlen elmosolyodott.
– Mindig ezt mondod.
– Ezúttal utoljára – felelte Jardir. – Többé nem fogom vissza
magam.
És nem is tette. Krázia Első Harcos Papja újra támadott, és
Arlen ezúttal kénytelen volt védekezésre szorítkozni. Ő volt
ugyan a gyorsabb, de csak alig, Jardir azonban lényegesen
képzettebb harcosnak bizonyult. Sikerült ugyan kordában
tartania ellenfele lándzsájának hegyét, de a fegyver nyele most
már be-betalált, és minden egyes ütést rovások meg Jardir saját
különleges ereje tett keményebbé.
Bár a napfényben nem használhatta a mágiát, bőre
védőrétege alatt Arlen majdnem sérthetetlenné vált mostanra.
A csontjai erősebbek voltak a rovásos üvegnél is, az izmait és
az ízületeit mintha rugalmas acélból kovácsolták volna. Hiába
záporoztak rá az ütések, egyik sem tett benne komoly kárt, és
az a kevés is azonnal begyógyult.
Mégsem sikerült úgy felülkerekednie, ahogy számított rá.
Ami azt illeti, a körben állók úgy láthatták, hogy vesztésre áll.

 1206 
 – Továbbra is abban reménykedem, hogy megadod magad,
Par’chin – mondta Jardir. – Valld be a bűnödet, és vesd alá
magad nekem. Végtelenül könyörületes vagyok, és továbbra is
azt akarnám, hogy mellettem harcolj a Sharak Kában.
– Halvány fogalmad sincs róla, mit jelent a könyörület –
vágott vissza Arlen. – Ha igazán érdekelne a háború,
felhagynál ezzel az értelmetlen feltűnősködéssel. Hát nem
érted? Az elmedémonok bennünket akarnak. Nem félnek a
hadseregeinktől. Elmének tekintenek bennünket az emberek
között, és addig jönnek utánunk, amíg meg nem halunk. És az
egészet a népeink szenvedik meg igazán.
– Ezért kell most egyesülnünk – közölte Jardir.
Arlen összeszorította a fogát, és kettőzött dühvel rontott rá.
A fegyvereikből csak homályos foltok látszottak, ahogy
szökelltek, fordultak, bukfenceztek, újra meg újra
összecsaptak, védekezésre késztetve egymást. Jardir döfések
felfoghatatlanul gyors sorozatával támadott. Arlen mindet
hárította, de csak az utolsó pillanatban ismerte fel, hogy
ellenfele egytől egyik elterelésnek szánta őket. Jardir szandálba
bújtatott lábát magasra emelve megrúgta Arlen lándzsájának
nyelét, és olyan könnyedén roppantotta ketté a rovásos fát,
mintha közönséges kukoricaszár volna.
Arlen hátratántorodott, de megvetette a lábát, és fegyvere
két törött felét sem engedte el, de egy pillanatra kibillent az
egyensúlyából, és Jardir megragadta a lehetőséget. Arlen
felüvöltött, ahogy Kaji Lándzsája a hasába fúródott.

 1207 
 Nem maga a seb okozta az igazi gondot. A fájdalmat képes
lett volna figyelmen kívül hagyni a harc hevében. Annál sokkal
nagyobb volt a baj. A lándzsa hegyén lévő rovások működésbe
léptek, és égetni kezdték a sebet, ahogy ellopták a testéből a
mágiát, amitől a penge csak élesebb lett, a döfés pedig még
erősebb. A sokk végigfutott Arlen egész testén, a kín, amit
érzett, semmihez nem volt fogható, mintha egyenesen a lelkét
szippantották volna ki.
Jardirnak kidülledt a szeme, ahogy megérezte a fegyverébe
áramló mágia erejét, és egy pillanatra az ő figyelme is lankadt.
Arlen az arcába vágott lándzsája alsó felével, mire ellenfele
hátratántorodott, és megszakadt a mágia gyilkos elszivárgása.
Arlen eldobta a lándzsa egyik felét, hogy a sebre szoríthassa
a kezét. Ujjai közül vörösen szivárgott a vér. A körülöttük állók
soraiban riadt és diadalmas kiáltások vegyültek egymással, ő
azonban nem törődött velük, megmaradt erejével csak arra
igyekezett koncentrálni, hogy begyógyítsa a sebet. Az továbbra
is égett, és csak nem akart teljesen összeforrni, de azért a vér
már lassabban folyt, ahogy elkezdődött az alvadás.
Ennek nyoma marad, gondolta Arlen.
A lenyugvó napra pillantott, nagyon szerette volna, ha
gyorsabban süllyed a látóhatáron. Abban már nem
reménykedett, hogy megalázhatja ellenfelét, így csak arra
koncentrált, hogy túlélje a következő háromnegyed órát.

 1208 
Jardir elvágódott a földön, de azonnal talpra ugrott – inkább
csak meglepődött, de baja nem esett. A járomcsontja és az álla
is eltörött az ütéstől, de annyira átjárta az erő a Par’chin
találatától, hogy a sérülés szinte azonnal be is gyógyult.
Ahogy Jeph fiára pillantott, Abban szavai jutottak az eszébe.
A Par’chin egyfelől ugyanaz az ember, akit annak idején
megismertem, másfelől viszont mégsem.
És való igaz, a Par’chin most egészen máshogy harcolt, a
sharusahkot vegyítette valami egészen mással. Gyorsabb és
erősebb volt Jardirnál, ráadásul úgy harcolt, mint aki tudja,
hogyan használja a képességeit, miközben ő még mindig nem
tanulta meg, hogyan aknázza ki teljesen a tudását.
De csak idő kérdése volt, hogy kielemezze ellenfele tudását,
és legyőzze. Az imént már azt hitte, sikerrel járt, de nem
készült fel rá, hogy Kaji Lándzsája éppúgy feltöltődik
mágiával, mint amikor az alagaiherceg testébe döfte.
Nie küldte talán a Par’chint? Lehetetlennek tűnt.
Elgondolhatatlannak. De mi más magyarázat lehet erre?
Jókora adagot merített a lándzsát megtöltő mágiából, és
újult dühvel támadott.

Arlen elhajolt, félreugrott, lebukott és kifordult, megtett

mindent, ami csak telt tőle, hogy elkerülje a halálos
dárdahegyet. Miután lemondott az ellentámadásnak még csak
a gondolatáról is, könnyebb dolga lett, de ez azért mégiscsak a

 1209 
tehetetlenség jele volt, ahogyan azt a körben állók is láthatták.
Jardir volt a jobb harcos, ráadásul fáradhatatlannak bizonyult
most, hogy Arlen saját erejét fordította ellene. Ő uralta a csatát.
Körben mindenki visszatartott lélegzettel várta a végső
csapást.
Aztán végre lebukott a nap a látóhatár mögé, és
megváltoztak a szabályok. Arlen látta, hogy Jardir koronája
meg lándzsája élénken világít, de most már ő is mélyen magába
szívhatta a föld alól előszivárgó mágiát, és érezte, ahogy
visszatér az ereje.
A következő összecsapásnál Kaji Lándzsája úgy hatolt át
Arlen testén, mintha Jardir egy gomolygó felhőbe döfte volna.
A fegyver hegye így is égetett, a rovások felvillantak rajtuk,
ahogy magukba szívták a mágiát, de Arlen nem bánta, hogy el
kell viselnie a fájdalmat, mert így belelépett a döfésbe, és
keményen Jardir nyakába ütött. Aztán ismét teljesen testet
öltött úgy, hogy a karját közben ráfonta Kaji Lándzsájának
nyelére, majd oldalra vetette magát, kirántotta a fegyvert Jardir
szorításából, és hanyatt dobta ellenfelét.

Jardir egy szemvillanás alatt felpattant, és úgy pördült, hogy

szembenézhessen a Par’chinnal. Száguldottak a gondolatai,
ahogy próbálta megérteni, mi történt az imént.
– Ha meg is szerezted a lándzsát egy pillanatra, Par’chin,
nem tarthatod meg! – jelentette ki.

 1210 
 – Hogy megtartani? – A Par’chin megvetően pillantott a
fegyverre. – Semmi szükségem rá többé. Jobb hely a világ
nélküle.
És megtette azt, ami elképzelhetetlen volt. Sarkon perdült, és
levetette Kaji Lándzsáját a szakadékba.
Jayan felüvöltött, kirontott a többiek közül, és rohanvást
indult lefelé a hegyi ösvényen a fegyver keresésére. A Par’chin
visszafordult, hő- és becsapódási rovásokat rajzolt a sziklás
fennsíkon végigsöprő szélbe, ami aztán záporozó kövek
garmadájával zárta el Jayan útját.
– Senki nem megy el innen, amíg nem végzünk! –
mennydörögte.
– Nos jó, Nie szolgája – mondta Jardir. – Járjunk hát a
végére!
Koncentrált, és kiterjesztette a koronája mágikus mezejét,
ahogy újabb rohamra indult. Azt tervezte, hogy a rovások
erejével kergeti le Jeph fiát a mélységbe, ahol a helye volt.
De hiába hitte, hogy a korona minden alagait eltaszít
magától, a Par’chinra nem volt hatással, így összekapaszkodva
birkózni kezdtek egymással. Jardir azonnal előnybe került,
ahogy erős fogást talált, de a Par’chin ismét köddé vált, csak
hogy egy pillanattal később testet öltsön, és súlyos ütések sorát
vigye be.
– Attól még nem vagyok Nie szolgája – mondta Jeph fia –,
hogy hatékonyabban tudom használni a lopott mágiát, mint te
meg a csontkockákat vető dama’tingjeid.

 1211 
 Jardir vicsorítva hátralépett, majd megint rárontott
ellenfelére, sorra hárítva közben a felé érkező villámgyors
rúgások és ütések sorát. Maga is újabb ütésekkel próbálkozott,
de a Par’chin vagy félreütötte a kezét, vagy úgy kerülte el az
öklét, hogy egyszerűen köddé vált.
Ez a képesség lehetetlen előnynek tűnt, de Jardir nem
véletlenül nyerte meg felnőtt élete összes küzdelmét.
Emlékezetébe véste a Par’chin átváltozásait, és amikor az
legközelebb könnyű ellencsapásra számítva ismét testet öltött,
ő már készen állt, és keményen gyomorszájba vágta. Ahogy
aztán Jeph fia előregörnyedt, torkon rúgta, aztán nyitott
tenyerével két oldalról a fülére csapott, amitől ellenfelének
egészen biztosan olyan csengés-bongás támadt a fejében, hogy
a gondolatai is összezavarodtak.
– Nagyon úgy fest, hogy egyáltalán nem veszed hasznát a
mágiádnak, ha nem uralod az elmédet – mondta Jardir, és a
Par’chin orrába fejelt. Vér fröccsent az arcába, de tovább
támadott, és két kezével megragadta a zöldvidéki torkát.
A következő pillanatban azonban belőle is acélos ujjak
szorították ki a levegőt, ahogy Jeph fia ellenállt a rohamának.
– Nincs is rá szükségem – mondta, ahogy pár lépéssel
hátrébb kényszerítette Jardirt, majd elrugaszkodott,
mindkettejüket a mélységbe rántva a lándzsa után. –
Nélkülünk is jobb hely a világ – tette még hozzá zuhanás
közben.

 1212 
Az arcába vágó hideg levegő kitisztította Arlen gondolatait,
miközben Jardirral továbbra is egymásba kapaszkodva
igyekeztek a másik fölébe kerekedni a fülükben süvítő szél
ellenére is.
Jardir bizonyult ügyesebbnek a harcban, és sikerült felülre
kerekednie, ahogy egyre sebesebben közeledtek a föld felé. Az
egész birkózás értelmetlennek tűnt – úgyis mindketten halálra
zúzzák magukat a sziklákon, akármelyikük is lesz éppen felül
–, de Arlen látta Jardir aurájában, hogy ez egyáltalán nem
érdekli. Krázia uralkodója tudta, hogy Arlen a pillanat
töredékével korábban fog meghalni, és ennyi elég is volt neki.
Arlen nem küzdött tovább, megbékélt a zuhanással. Jardir
aurájában diadal szikrázott fel, de aztán Arlen köddé vált, ő
pedig gyilkos csattanással zuhant a földre.

 1213 
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Vénségemre egyre paranoiásabb vagyok, ezért ennek a

könyvnek az írása közben sokkal többet titkolóztam, mint a
múltban szokásom volt. Csak maroknyi embernek engedtem
bepillantást a készülő műbe, és mérhetetlenül hálás vagyok
mindannyiuknak a gondolataikért, illetve a segítségükért.
Köszönetet szeretnék mondani az ügynökömnek, Joshuának,
csakúgy, mint Myke-nak, Laurennek és Daninek, a
szerkesztőimnek, Triciának és Emmának, az
asszisztenseimnek, Megnek és Rebeccának, az
olvasószerkesztőmnek, Laurának, illetve a különböző országok
kiadóinak és fordítóinak, akik fáradhatatlanul dolgoztak azon,
hogy a világ más sarkaiba is eljuttassák a történeteimet.
Különös hálával tartozom az olvasóimnak, elsősorban
azoknak, akik időt szántak rá, hogy felvegyék velem a
kapcsolatot. A leveleitek, a kommentjeitek, a tweetjeitek, a
posztjaitok, az onlájn recenzióitok, a rajongói pályázatokra
benyújtott anyagaitok és az effélék igazi megingathatatlan
támaszt jelentettek, miközben felfelé kapaszkodtam a
Démon-ciklus hegyére. Köszönöm, hogy velem másztatok ti is!

 1214 
 Kráziai szótár

Abban am’Haman am’Kaji: Gazdag khaffit kereskedő,

Jardirnak és Ahmann-nak is barátja. Annak idején lesántult
a kiképzése során.
Acha: Felkiáltás, jelentése: „Vigyázz!”
Ahmanjah: Jardir könyve a saját életéről. Amikor elkészül,
olyan lesz a számára, mint az Evejah volt Rajinak.
Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji: Ahmann,
Hoshkamin fia a Kaji törzshöz tartozó Jardir családból.
Egész Krázia vezére, sokak szerint a Szabadító. Lásd még:
Shar’Dama Ka.
Ajin’pal (vértestvér): Annak a köteléknek a neve, ami egy
fiúnak az Útvesztőben töltött első éjszakáján alakul ki.
Ilyenkor a fiút egy dal’Sharumhoz kötözik, hogy ne
menekülhessen el, amikor a démonok rájuk támadnak. Az
ajin’palt ettől fogva vérrokonnak tekintik.
Ala: (1) Az Everam által teremtett tökéletes világ, amit Nie
megrontott. (2) Föld, talaj, agyag stb.
Alagai hora: A dama’tingek által készített mágikus tárgyak,
például a jövendőmondáshoz szükséges rovásos kockák
készítésére használt démoncsontok. Az alagai horák lángra
lobbannak, ha napfény éri őket.
Alagai Ka: Az Alagai’ting Ka, minden démonok anyja társának
ősi kráziai neve. Az Alagai Ka és a fiai voltak a legerősebb
démonurak és hadvezérek Nie seregeiben.

 1215 
Alagai’sharak: Szent háború a démonok ellen.
Alagaifarok: Három fonott bőrcsíkból álló korbács, aminek
éles fém végei mélyen az áldozat húsába vágnak. A damák a
büntetés eszközéül használják.
Alagai’ting Ka: Minden démonok anyja, a démonkirálynő a
kráziai mítoszokban.
Aleverak: A Majah törzs Damajija Kráziában.
Alváros: Rovásokkal ellátott barlangok hatalmas hálózata
Krázia városa alatt, ahová éjszakára bezárják a nőket, a
gyerekeket és a khaffitokat, hogy biztonságban legyenek a
démonoktól, amíg a férfiak harcolnak.
Amadeveram: A Kaji törzs Damajija volt, mielőtt Jardir
megszerezte a hatalmat.
Amanvah: Jardir első lánya Ineverától, aki saját jogán is
dama’ting. Feleségül ajánlották Rojernek unokatestvérével,
Sikvah-val együtt.
Andrah: Kráziai világi és vallási vezető.
Anjha: Krázia egyik kisebb törzse.
Anoch Sun: Elveszett város, valaha Kaji, a Shar’Dama Ka
hatalmi központja volt. Úgy tartják, azóta belepte a homok,
évszázadok óta nem hallott róla senki.
Asavi: A Kaji törzs dama’tingje. Inevera egykori riválisa
nie’dama’ting korukból. Melan szeretője.
Ashan: Khevat dama fia, Jardir legközelebbi barátja abból az
időből, amikor együtt tanultak a Sharik Horában. Ashan a
Kaji törzs Damajija, Jardir belső körének tagja. Jardir

 1216 
 legidősebb húgának, Imisandrének a férje, Asukaji és Ashia
apja.
Ashia: Jardir Sharum’ting unokahúga, Ashan és Imisandre
lánya, Asome felesége.
Asome: Jardir második fia Ineverától, dama. Arról nevezetes,
hogy nem örököl semmit. Ashia férje.
Asu: Valakinek a fia. Előtagként használják emberek nevében.
Például: Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji.
Asukaji: Ashan legidősebb fia Jardir húgától, Imisandrétól.
Nevének jelentése: „Kaji fia”.
Baden: A Kaji törzs gazdag, nagy hatalmú damája. Push’ting.
Arról ismert, hogy számos horamágiával rendelkező tárgy
van a birtokában.
Belina: Jardir dama’ting felesége a Majah törzsből.
Bidó: Ágyékkötő. Leggyakrabban fehér szövet, amit a
nie’Sharum fiúk kapnak, miután elveszik őket az anyjuktól,
és elveszik tőlük barna ruháikat.
Cashiv: Push’ting kai’Sharum Baden Dama személyes
szolgálatában. Soli szeretője.
Chin: Idegen/hitetlen. A szó sértő, azt sugallja, hogy akire
mondják, az gyáva.
Chusen: A Shunjin törzs Damajija.
Cielvah: Abban lánya, akit Hasik megerőszakolt.
Coliv: A Krevakh törzsbe tartozó Őr, akit kai’Sharumként
Jardir egységéhez helyeztek. Leesha mellé rendelték, hogy
kísérje el a Rönkösházára vezető úton.

 1217 
Couzi: Fahéjjal ízesített illegális kráziai ital. Mivel különösen
erős, apró csészékből egy hajtásra szokás meginni.
Dal: Előtag, jelentése „tiszteletre méltó”.
Dal’Sharum: A kráziai harcos kasztjának tagja – ide tartozik a
férfiak túlnyomó többsége. A dal’Sharumok a Damajik által
irányított törzsek, ezeken belül pedig egy dama, illetve egy
kai’Sharum által irányított egységek tagjai. Fekete köpenyt
viselnek fekete turbánnal, éjjel fekete kendővel az arcuk
előtt. Mindannyiukat kiképzik a puszta kézzel vívott
közelharcra (sharusahk), csakúgy, mint a lándzsavívásra és
a pajzs használatára.
Dal’ting: Termékeny férjezett vagy idősebb nő, aki szült már
gyereket.
Dama: Kárziai szentember. A damák vallási és világi vezetők is
egyben. Fehér köpenyt viselnek, és nem hordanak maguknál
fegyvert. Minden dama a sharusahk, a puszta kézzel vívott
közelharc kráziai művészetének mestere.
Damajah: A Shar’Dama Ka első számú felesége.
Damaji: A tizenkét Damaji a tizenkét törzs vallási és világi
vezetője, akik tanácsadóként szolgálják az Andrah-t.
Damaji’ting: A dama’tingek törzsi vezérei, a legnagyobb
hatalmú nők Kráziában.
Dama’ting: Kráziai szent asszonyok, akik gyógyítóként és
bábaként is szolgálnak. A dama’tingek ismerik a horamágia
titkát, és jövendőmondásra is képesek, ezért félik és tisztelik
őket. Ha valaki kezet emel egy dama’tingre, akár az életével
is fizethet érte.

 1218 
Disznózabáló: Sértő kifejezés a khaffitokra. Kizárólag a
khaffitok fogyaszthatják a tisztátalannak tekintett disznó
húsát.
Éjszakai kendő: A dal’Sharumok által az alagai’sharak idején
viselt kendő, ami elrejti az arcukat, így mutatva meg, hogy
az éjszakában minden férfi szövetségese egymásnak.
Enkaji: Az erős Mehnding törzs Damajija.
Enkido: Eunuch és sharusahkoktató Kaji dama’tingjeinek
szolgálatában, később Amanvah személyes testőre.
Evejah: Everam szent könyve, amit Kaji, az első Szabadító írt
körülbelül háromezer-ötszáz éve.
Az Evejah törvénye: A kráziaiak által a chinekre kényszerített
militáns törvény, amivel a hitetleneket is az Evejah
előírásainak betartására kényszerítik.
Everalia: Jardir harmadik Kaji felesége.
Everam: A Teremtő.
Everam Ajándéka: Miután v. u. 333-ban elfoglalták Rizon
városát a hozzá tartozó hatalmas termőföldekkel együtt, a
kráziaiak Everam Ajándékának nevezték át a városállamot a
Teremtő dicsőségére. Ez volt az első hídfőállásuk a
Zöldvidéken.
Fahki: Abban dal’Sharum fia. Úgy nevelték, hogy gyűlölje
khaffit apját.
Fashin: A Halvas törzs Damajija.
Gai: Járványos betegség.
Halvan: Jardir és Ashan barátja volt, amikor a Sharik Horában
tanultak. Halvan dama ma Ashan Damaji tanácsadója.

 1219 
Hannu Pash: Szó szerint „az élet útja”. Azt az időszakot
nevezik így egy fiú életében, miután már elszakították az
anyjától, de még nem dőlt el, melyik kasztba kerül, azaz
hogy dal’Sharum, dama vagy khaffit lesz belőle. Ilyenkor
kerül sor az intenzív és brutális kiképzésre, és ezen periódus
alatt sulykolják beléjük a vallásos tanokat.
Hanya: Jardir legkisebb húga, nála négy évvel fiatalabb. Hasik
felesége, Sikvah anyja.
Hasik: Nie’Sharum fiú, aki fiú korukban gúnyolta Jardirt, és
erőszakoskodott vele. Füttyösnek is hívják, mivel hiányzó
első foga miatt sípolva ejti az s hangokat. Később a
Szabadító Lándzsáinak egyike és Jardir testőre lesz.
Holdfogyás: 1. Háromnapos vallási ünnep az Evejah előírásai
szerint az újhold napján, valamint az előtte és utána lévő
napokon. A Sharik Horában ilyenkor kötelező a megjelenés,
és a családok együtt töltik ezt az időszakot, még a sharajból
is kiveszik a fiúkat. A démonok erősebbek ezeken az
éjszakákon, amikor az Alagai Ka is a felszínt járja. 2. A
hónapnak az a három éjszakája, amikor elég sötét van
ahhoz, hogy az elmedémonok a felszínre emelkedjenek.
Hoshkamin: Ahmann Jardir apja; elhunyt.
Hoshvah: Jardir középső húga, nála három évvel fiatalabb.
Shanjat felesége, Shanvah anyja.
Ichach: A Khanjin törzs Damajija.
Imisandre: Jardir legidősebb húga, nála egy évvel fiatalabb.
Ashan felesége, Asukaji és Ashia anyja.

 1220 
Inevera: 1. Jardir nagy hatalmú első számú felesége, dama’ting,
a Kaji törzs tagja. Más néven a Damajah. 2. Kráziai szó,
jelentése „Everam akarata”.
Jama: Kisebb jelentőségű kráziai törzs. A Khanjin ellenlábasai.
Jardir: Kaji, a Szabadító hetedik fia. Jardir vérvonala valaha
nagyratörő család volt, több mint háromezer évet élt meg,
mielőtt lassan hanyatlani kezdett. Később az utolsó fiú,
Ahmann Jardir helyreállította a család dicsőségét.
Jayan: Jardir első Sharum fia Ineverától. Később Sharum Kának
nevezték ki.
Jiwah: Feleség.
Jiwah Ka: Első számú feleség. A Jiwah Ka az első és a
legfontosabb egy kráziai férfi feleségei közül. Vétójoga van a
további házasságokat illetően, és parancsolhat a rangsorban
utána következő asszonytársainak.
Jiwah Sen: A további feleségek, akik alá vannak rendelve a
férfi Jiwah Kájának.
Jiwah’Sharum: Szó szerint „harcos felesége”. Ezeket a nőket
termékeny éveik során megvásárolják a Sharumok nagy
háreme számára. Az ilyetén szolgálatot nagy
megtiszteltetésnek tekintik. Minden harcos részesülhet a
törzse jiwah’Sharumjai által kínált gyönyörökben, és
elvárják tőlük, hogy a nők folyamatosan terhesek legyenek,
ekképp szaporítva a harcosok számát.
Jurim: Dal’Sharum, aki Jardirral együtt részesült kiképzésben,
a Kaji törzs tagja. Később a Szabadító Lándzsái közé került.
Kad’: Előtag, jelentése „valahonnan származó”.

 1221 
Kai’Sharum: Kráziai katonatisztek, akik különleges kiképzést
kapnak a Sharik Horában, és saját egységeket vezetnek
alagai sharakba. A törzsek kai’Sharumjainak száma a
harcosok számától függ. Egyes törzsekben rengeteg van,
máshol egyetlenegy. A kai’Sharumok a dal’Sharumokhoz
hasonlóan fekete köpenyt és turbánt viselnek, de éjjel fehér
kendőt kötnek az arcuk elé.
Kaji: Az eredeti Szabadító, a Kaji törzs ősatyja, a Shar’Dama
Ka, Everam Lándzsája és számos másik cím birtokosa. Kaji
háromezer-ötszáz évvel ezelőtt egyesítette az ismert világot
a démonok ellen. A hatalmi központja Anoch Sun volt, az
elveszett város, de ő alapította Kráziát is. Kajihoz három
tárgy köthető: 1. Kaji Lándzsája, a fegyver, amivel
ezerszámra mészárolta az alagaiokat. 2. Kaji Koronája, ami
rovásokat formáz, és ékszerek díszítik. 3. Kaji Köpenye,
melynek leple alatt észrevétlenül járhatta az éjszakát.
Kaji’sharaj: A Kaji törzsbe tartozó fiúk kiképzőtábora.
Kajivah: Ahmann Jardir és három húga, Imisandre, Hoshvah
és Hanya anyja. Hoshkamin Jardir özvegye. Egykor
elátkozott asszonynak tekintették, amiért egymás után
három lányt szült.
Kasaad: Inevera apja, nyomorék khaffit. Egykor Sharum volt.
Kaval: Gavram asu Chenin am’Kaval am’Kaji. A Kaji törzs
kiképzőmestere, Jardir dal’Sharum oktatóinak egyike a
Hannu Pash során.
Kenevah: A Kaji törzs Damaji’tingje Inevera dama’ting
kiképzése idején.

 1222 
Kevera: A Sharach törzs Damajija.
Khaffit: Olyan férfi, aki valamilyen foglalkozásba kezd
ahelyett, hogy szentember vagy harcos lenne. Férfiak
számára a legalacsonyabb státusz a kráziai társadalomban.
A Hannu Pashból elűzött khaffitok a gyerekekhez
hasonlóan barna ruhát viselnek, és borotválják az arcukat
annak jeleként, hogy nem férfiak.
Khaffit’sharaj: A törzsek által felállított kiképzőtáborok a
kha’Sharumok számára.
Khanjin: Kisebb jelentőségű kráziai törzs. A Jama ellenlábasai.
Kha’Sharum: Egészséges khaffitok, akik számára Jardir
lehetővé tette, hogy a gyalogságában szolgáljanak. A
kha’Sharumok khaffit mivoltukról árulkodó barna köpenyt,
turbánt és kendőt viselnek.
Kha’ting: Jardir nem dama’ting női vérrokonai. A kha’tingek
különleges kiképzésben részesülnek, és a Szabadító véréből
valókként tekintenek rájuk. Éppen úgy, mint a dama’tingek
esetében, ha valaki kezet emel rájuk, azt vagy halállal, vagy
a bűnös végtag levágásával büntetik.
Khevat: Kaji dama’ting, Jardir fiatalkori mestere. Ashan apja.
Kiképzőmesterek: Elit harcosok, akiknek a nie’Sharumok
kiképzése a feladata. A kiképzőmesterek a dal’Sharumok
szokásos öltözetét viselik, csak éjjel az arcuk elé kötött kendő
vörös.
Lándzsatrón: A Sharum Ka korábbi Sharum Kák lándzsáiból
készült trónja.

 1223 
Magányos út: Kráziában így nevezik a halált. Minden
harcosnak végig kell mennie a Mennyországba vezető
magányos úton. Közben számos kísértés teszi próbára a
lelküket, hogy csak a legrátermettebbek állhassanak végül
Everam elé, hogy megítéltessenek. Az útról eltévelyedő
lelkek elvesznek.
Maji: Jardir második fia a Majah törzsben, nie’dama, akinek
meg kell majd küzdenie Aleverak örökösével a Majah
Damajiának trónjáért.
Manvah: Inevera anyja, Kasaad felesége. Sikeres kosárfonó.
Mehnding: A Majah utáni legnagyobb és legerősebb törzs. A
Mehnding kizárólag nagyobb hatótávolságú fegyvereket
használ. Sharakban használatos kőhajítókat és skorpiókat
építenek, bányásszák és szállítják a muníciónak való
köveket, skorpiótüskéket készítenek stb.
Melan: Qeva dama’ting lánya, Kenevah unokája. Inevera
korábbi riválisa. Asavi szeretője.
Nagy Bazár: A legnagyobb kereskedésre kijelölt terület
Kráziában, közvetlenül a kapukon belül. Teljes egészében
nők és khaffitok irányítják.
Napháború: Más néven Sharak Sun. Ősi háború, melynek
során Kaji meghódította az ismert világot, és egyesítette az
embereket a Sharak Kára.
Nie: 1. A Teremtő ellensége, Everam női párja, az éjszaka és a
démonok istennője. 2. Üresség, semmi.
Nie’dama: Damaképzésre kiválasztott nie’Sharumok.

 1224 
Nie’dama’ting: dama’tingnek tanuló kráziai lány, aki azonban
még túl fiatal hozzá, hogy megkapja afátylát. A
nie’dama’tingeket a férfiak és a nők egyaránt tisztelik, nem
úgy, mint a nie’Sharumokat, akiket a Hannu Pash
befejezéséig annyira sem tartanak, mint a khaffitokat.
Nie Ka: Szó szerint „első a semmiben”. Így nevezik a
nie’Sharum osztály parancsnokát, aki a dal’Sharum
kiképzőmester segítőjeként irányítja a többi fiút.
Nie pokla: Más néven a Mag. A hét bugyorból álló alvilág, ahol
az alagaiok elrejtőznek a nap elől. Minden egyes bugyorban
más démonok laknak.
Nie’Sharum: Szó szerint „nem harcos”. Azoknak a fiúknak a
neve, akik megkezdték a kiképzésüket, hogy végül
megítéltessenek, és dal’Sharum, dama vagy khaffit legyen
belőlük.
Nie’ting: Terméketlen nő. A legalsó kaszt a kráziai
társadalomban.
Omara: Abban özvegy anyja, a Kaji törzs tagja. Elátkozott
asszonynak tartják, amiért egymás után három lányt szült
legfiatalabb gyermeke, Abban világrajövetele előtt.
Őrök: Az Őrök a Krevakh és a Nanji törzs dal’Sharumjai.
Különleges fegyverek és különleges stratégiák használatára
képezték ki őket, és felderítőkként, kémekként vagy
orgyilkosokként szolgálnak. Minden Őr vassal bevont,
nagyjából tizenkét láb hosszú létrát és rövid lándzsát hord
magánál. A létrák könnyűek, rugalmasak és erősek, a végük
összeilleszthető, így sok létrából egyetlen nagyot lehet

 1225 
 készíteni. Az Őrök olyan gyakorlottak, hogy a kezük
használata nélkül felmásznak a függőlegesen álló létra
tetejére, és egyensúlyoznak rajta.
Par’chin: Szó szerint „bátor idegen”. Kizárólag Bálás Arlent
nevezik így.
Push’ting: Szó szerint „hamis nő”. Sértő kifejezés a nőket
minden helyzetben kerülő homoszexuális férfiakra.
Kráziában csak akkor tűrik el a homoszexualitást, ha az
illető nőket is teherbe ejt, így növelve a törzs harcosainak
számát.
Qasha: Jardir Sharach törzsbe tartozó dama’ting felesége.
Qeran: Jardir egyik, a Kaji törzsbe tartozó dal’Sharum
kiképzőmestere a Hannu Pash során. Később nyomorék lett,
és Abban fogadta fel, hogy képezze ki kha’Sharumokból álló
csapatát.
Qezan: A Jama törzs Damajija.
Savas: Jardirnak a Mehnding törzsbe tartozó dama fia.
Shamavah: Abban Jiwah Kája. Folyékonyan beszéli a thézai
nyelvet, ezért Rönkös megyében felügyeli Abban üzleti
ügyeit.
Shanjat: A Kaji törzsbe tartozó kai’Sharum, aki Jardirral együtt
tanult. A Sivatag Lándzsáinak vezére, Jardir középső
húgának, Hoshvah-nak a férje, Shanvah apja.
Shanvah: Jardir Sharum’ting unokahúga, Shanjat és Hoshvah
lánya.
Sharach: Krázia legkisebb törzse, egy időben két tucatnál is
kevesebb harcosa volt. Jardir mentette meg őket a kihalástól.

 1226 
Sharaj: A fiatal fiúk tábora a Hannu Pash során, voltaképpen
bentlakásos katonai iskola. A sharajok kiképzőterek körül
épülték, és minden törzshöz tartozik egy. A törzs neve
előtagként kapcsolódik hozzá, így például a Kaji által épített
sharaj Kaji’sharaj néven ismert.
Sharak Ka: Szó szerint „első háború”. A nagy háború a
démonok ellen, amibe a Szabadító a Napháború végeztével
fog bele.
Sharak kürtje: Kürt, amivel a hagyományok szerint az
alagai’sharak kezdetét és végét jelzik.
Sharak Sun: Másképpen Napháború, melynek során Kaji
meghódította, és a Sharak Ka előtt egyesítette a világot.
Kráziában úgy hiszik, Jardirnak ugyanezt kell tennie, ha
győzedelmesen akar kikerülni a maga Sharak Kájából.
Shar’Dama Ka: Szó szerint „az első harcos vallási vezető”. A
kráziaiak így nevezik a Szabadítót, aki megszabadítja az
emberiséget az alagaioktól.
Sharik Hora: Szó szerint „hősök csontjai”. Így nevezik az
elesett harcosok csontjaiból épült kráziai nagy templomot. A
legnagyobb dicsőség, amiben egy harcosnak része lehet az,
ha a csontjait lakkal festik le, és a templom falához adják.
Sharukin: Szó szerint „harci pózok”. Begyakorolt
mozdulatsorok a sharusahkhoz.
Sharum: Harcos. A Sharumok gyakran égetett agyagtáblákat
varrnak a köpenyükbe páncél gyanánt.
Sharum Ka: Szó szerint „első harcos”. Az alagai sharak világi
vezetőjének neve Kráziában. A Sharum Kákát az Andrah

 1227 
 nevezi ki, és a törzsek kai’Sharumjai napnyugtától
napkeltéig kizárólag neki felelnek. A Sharum Kának saját
palotája van, és a Lándzsatrónon ül. A dal’Sharumok fekete
köpenyét viseli, de a turbánja és az éjszakai kendője fehér.
Sharum’ting: Női harcos. Baltás Wonda az első, akit a
kráziaiak elismernek.
Sharusahk: A puszta kézzel vívott közelharc kráziai
művészete. A kaszttól és a törzstől függően a sharusahknak
számos iskolája létezik, de mindegyik hatékony,
könyörtelen fogásokból áll, amiknek az ellenfél
megnyomorítása és megölése a célja.
Shevali: Jardir és Ashan barátja a Sharik Horában folytatott
tanulmányaik során. Shevali dama Ashan Damaji
tanácsadója.
Shusten: Abban dal’Sharum fia. Úgy nevelték, hogy gyűlölje
khaffit apját.
Sikvah: Hasik lánya Jardir Hanya húgától, Amanvah
személyes szolgálója. Felkínálták Rojer második feleségéül.
Sivatag Lándzsája: A kráziaiak így nevezik a saját városukat.
Ez Evejah Dűnéknek nevezett szakaszokra oszlik. A
tanulmányai során minden dama papírra veti az Evejah-t a
saját vérével.
Skorpió: Kráziai hajítógép, voltaképpen egy hatalmas
számszeríj, amihez rugókat használnak húr helyett.
Skorpiótüskének nevezett nehéz, vastag lándzsákat lő ki,
amik rovások nélkül képesek végezni a homok- vagy a
széldémonokkal, akár ezer láb távolságból is.

 1228 
Soli: Inevera dal’Sharum bátyja. Push’ting, Cashiv szeretője.
Szabadító Lándzsái: Ahmann Jardir elit személyes testőrsége,
javarészt az annak idején az Útvesztőben megismert régi
harcostársaiból áll.
Thalaja: Jardir második Kaji felesége.
Ting: Utótag, jelentése „nő”.
Törzsek: Anjha, Bajin, Jama, Kaji, Khanjin, Majah, Sharach,
Krevakh, Nanji, Shunjin, Mehnding, Halvas. Az „am” előtag
használatos a család és a törzs neve előtt is, például:
Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji.
Tudós: Olyan dama, aki ősi szövegek tanulmányozásának
szenteli az életét. Leginkább a kutatásaikkal vannak
elfoglalva, és kimaradnak a politikából. Ők tanítják a
nie’damákat az alapvető tudnivalókra.
Umshala: Jardir egyik dama’ting felesége.
Vah: Szó szerint „valakinek a lánya”. Utótagként használatos,
ha egy lányt az anyjáról vagy az apjáról neveznek el.
Például: Amanvah. Előtagként használatos azonban teljes
nevekben. Például: Amanvah vah Ahmann am’Jardir
am’Kaji.
Zahven: ősi kráziai szó, jelentése „rivális”, „nemezis” vagy
„társ”.
Zöldvidék: A kráziaiak így nevezik Thézát (a kráziai sivatagtól
északra eső területet).

 1229 