Prológus – Elmedmonok

Z ÚJHOLD ELŐTTI ÉJSZAKA legsötétebb óráira járt az idő, amikor

A az ezüstös égi korongnak még egy szelete sem látszott. Egy
facsoport sűrű ágai alatt, ahol teljes sötétség honolt, egy gonosz
jelenés szivárgott elő a föld mélyéből.
A füstszerű gomolyagból lassan két hatalmas démon öltött
testet. Durva bőrük barna és göcsörtös volt, mint a fák kérge. Több
mint három méter magasak voltak, görbe karmaik mélyen
belevájtak az erdő megfagyott, ágak és tűlevelek borította földjébe.
Mély hangon morogva pillantottak körbe fekete szemeikkel.
Miután nem láttak semmi szokatlant, szétváltak, és ugrásra
készen lekuporodtak hátsó lábaikra. Mögöttük a sötétség még
jobban elmélyült: a romlottság jelenléte tovább feketítette az
árnyékos részt, ahogy két újabb ködszerű alak öltött testet a fák
alatt.
A két jövevény karcsú volt, magasságuk alig érte el a másfél
métert, puha, szénfekete bőrük pedig meglepően különbözött
hatalmas rokonaik göcsörtös páncélzatától. Vékony ujjaik végén a
karmok felettébb törékenynek tűntek: olyanok voltak, mint az
asszonyok hosszú körmei. Éles, de rövid fogaik csak egyetlen
sorban ültek tompa pofájukban.
A démonoknak nagy, duzzadt feje, héj nélküli, magasan ülő
szeme és kúpszerű koponyája volt. A fejük tetejét bütykös és
bőrszerű hús borította, ami ütemesen hullámzott rövid,
csökevényes szarvaik között.
A két lüktető homlokú magúr néhány pillanatig egymásra
meredt, és kettőjük között hirtelen megremegett a levegő.
A nagyobbik démonok egyike mozgást vett észre a bokrok
aljában. Ijesztő gyorsasággal kapott oda, és egy patkányt húzott elő
rejtekhelyéről. A magúr kíváncsian az arcához emelte az apró
rágcsálót. Miközben a lény az állatot vizsgálta, pofája a
patkányéhoz hasonlóvá alakult: bajuszos orra izgett-mozgott, alatta
pedig két nagy metszőfog nőtt ki a szájából. A démon kidugta a
nyelvét, hogy meggyőződjön a fogak élességéről.
Az egyik karcsú démon az átalakult magúr felé fordult, majd
homloka nagyot lüktetett. A hatalmas tükördémon egyetlen
mozdulattal kibelezte a patkányt, és félredobta. A magúrhercegek
parancsára a két másik lény hatalmas széldémonná alakult.
Az elmedémonok felszisszentek, amikor kiléptek a fák sűrű
sötétjéből, és a csillagok fénye a bőrükre vetült. A lények lehelete
látszott a hidegben, de őket ez szemmel láthatóan nem zavarta.
Karmos lábaikkal a tükördémonok felé lépkedtek a hóban. A
szárnyas óriások lekuporodtak, hogy a magúrhercegek a hátukra
tudjanak ülni, majd elrugaszkodtak és felröppentek.
Észak felé repültek, és közben rengeteg dolgozó felett
elsuhantak. A kicsi és a hatalmas démonok egyaránt a földhöz
lapultak, amikor a magúrhercegek elrepültek a fejük felett, majd
mindannyian megindultak, hogy kövessék a levegőben vibráló
hívásukat.
 A tükördémonok egy magas dombon szálltak le, az
elmedémonok pedig lecsúsztak róluk, és szemügyre vették az alant
elterülő tájat. A síkságon egy hatalmas sereg vert tábort: fehér
sátrak pöttyözték a tájat, ahol az összetaposott hó keményre
fagyott sárrá vált.
A sátrak mellett nagy, púpos állatok voltak kikötve mágikus
körökben, és mindegyiket takarók védték a hidegtől. A tábort erős
rovások védték, és fekete ruhás katonák járőröztek körülötte. Az
elmedémonok még a domb tetejéről is megérezték a harcosok
rovásozott fegyvereinek hatalmát.
A tábor rovásain kívül tucatnyi dolgozó teteme hevert, arra
várva, hogy a hajnali nap fénye elhamvassza őket.
Először a lángdémonok értek fel a dombtetőre, ahol a
magúrhercegek várakoztak. A jövevények tisztes távolságot
tartottak tőlük, és hűségüknek hangot adva rikoltozva táncolni
kezdtek.
Az elmedémonok feje lüktetni kezdett, és a dolgozók
elcsendesedtek. Halálos csend borult az éjjeli tájra, miközben a
démoni sereg a hercegek hívására a dombhoz gyűlt. A láng- és
fadémonok egymás iránt érzett utálatuk ellenére egymás mellett
álltak, a magasban pedig széldémonok köröztek.
Az elmedémonok nem vettek tudomást a gyülekező
magúrokról. Lüktető fejjel figyelték az előttük elterülő síkságot. Egy
pillanattal később az egyikük rápillantott a tükördémonára, hogy a
tudtára adja akaratát. A lény húsa azonnal meglágyult és növekedni
kezdett, míg fel nem vette egy kődémon alakját. A hatalmas magúr
elindult lefelé a dombról, nyomában az összegyűlt dolgozókkal.
A két herceg és a velük maradt tükördémon a magaslatról
figyelte az eseményeket.
Amikor a magúrok az éj leple alatt a tábor közelébe értek, a
tükördémon megállt, és intett a lángdémonoknak, hogy menjenek
előre.
Az ő fajtájuk volt a legkisebb és a leggyengébb a magúrok
között. A lángdémonok szeme és szája vörösen izzott a testükben
rejlő tűztől. Az őrök azonnal észrevették őket, de az apró dolgozók
fürgén mozogtak. Mielőtt még az emberek riadót fújhattak volna, a
lángdémonok már a rovásoknál voltak, és tüzet köpködtek.
A lángcsóvák sisteregve szétfoszlottak, ahogy a mágikus
védőfalhoz értek, de a dolgozók az elmedémonok parancsára
inkább a rováskörön kívül felhalmozott hóra összpontosították
köpéseiket. A tűz azonnal forró gőzzé változtatta a havat. Az őrök
biztonságban voltak a rovások mögött, de a felszálló forró, sűrű
pára még lepleiken át is csípte a szemüket, és nehézzé tette
számukra a légzést.
Az egyik őr egy csengőt rázva átrohant a táboron. Amíg ő
riadóztatta a katonákat, társai félelmet nem ismerve kiszaladtak a
rováskör védelméből és felnyársalták fegyvereikre a legközelebb eső
lángdémonokat. Mindenfelé szikraeső villant fel, ahogy a lándzsák
hegye átütötte a magúrok éles, egymásra illeszkedő pikkelyeit.
A többi démon oldalba támadta az őröket, de a katonák
egységként harcoltak, és rovásos pajzsaikkal védték egymást. A
tábor mélyéről kiáltások hallatszottak: a riadóztatott katonák a
csata helyszínére igyekeztek.
A sötétség és a kavargó gőz fedezékében a tükördémon
továbbvezényelte seregét. Az egyik pillanatban az őrök még
diadalmasan kiáltoztak, a következőben pedig rémülten kiabáltak,
amikor a démonhorda előtűnt a ködből.
 A tükördémon könnyedén leterítette az elsőként eléje kerülő
katonát. Farkának suhintásával elgáncsolta a férfit, majd
megragadta a földre zuhanó harcos lábát. A lény meglódította a
tehetetlen katonát: gerince akkorát reccsent, mint egy ostor. A
tükördémon a holttesttel csapta széjjel azokat a szerencsétlen
embereket, akik következőként a szeme elé kerültek.
A többi dolgozó is ott volt a nyomában, de ők csak kisebb
sikereket értek el. A néhány megmaradt őrt könnyedén leteperték,
de a magúrok többsége nem használta ki az így szerzett előnyt.
Értékes időt vesztettek azzal, hogy nekiláttak szétmarcangolni az
elesett katonákat, ahelyett hogy a harcosok következő
ellentámadására készültek volna fel.
Egyre több fekete ruhás férfi rohant ki a táborból. Azonnal
oszlopokba rendeződtek, és gyorsan, brutális hatékonysággal
aprították a magúrok seregét. Fegyvereik és pajzsaik rovásozása
újra és újra felvillant az éjszakai sötétségben.
A dombtetőn álló elmedémonok szenvtelenül nézték, ahogy a
dolgozók sorra hullanak az ellenség csapásai nyomán. Egyikük feje
nagyot lüktetett, miközben parancsot küldött a harcmezőn lévő
tükördémonnak.
A kődémon alakjában küzdő magúr ekkor a tábort védő
rováspóznák felé hajította a kezéből lógó hullát, amivel rést ütött a
védelmen. A domb felől újra remegés érkezett a levegőn át, és a
többi magúr azonnal abbahagyta a küzdelmet a harcosokkal: mind
beözönlöttek a rováskör hézagán át az ellenfél táborába.
A katonákat váratlanul érte a dolog. Amikor megfordultak,
mindenfelé égő sátrakat láttak, amiket a rohangáló lángdémonok
gyújtottak fel, és hallották asszonyaik és gyermekeik sikolyát, ahogy
a nagyobb magúrok áttörték a megperzselt és felgyújtott belső
rovásköröket.
 A harcosok kiáltozva rohantak szeretteik felé. A rendezettség
utolsó szikrája is eltűnt soraikból. Az összehangolt, sérthetetlen
egységek pillanatok alatt ezernyi apró lénnyé oszlottak szét, amik
könnyen prédául estek a magúroknak.
Úgy tűnt, hogy az egész tábort lerohanják és leégetik a
démonok, de akkor a központi sátorból előlépett egy férfi. A többi
harcoshoz hasonlóan ő is fekete ruhát viselt, de az ezen hordott
köpenye és fejkendője hófehér volt. Fején aranykorona díszlett,
kezében pedig egy hatalmas, ragyogó fémből készült lándzsát
tartott. A fehér ruhás harcos látványától mindkét elmedémon
felszisszent.
Többen felkiáltottak a férfi érkeztére. A magúrhercegek
gúnyosan nézték, ahogy a katonák primitív morgásokkal és
ugatásokkal beszéltek egymáshoz, de a jelek egyértelműek voltak. A
többi férfi mind dolgozó volt, a fehér ruhás pedig az ő elméjük.
A jövevény irányítása alatt a harcosoknak eszébe jutott a
hivatásuk, és újra visszarendeződtek korábbi egységeikbe. Az egyik
csapat az áttört rováskört hozta helyre, két másik a tüzeket oltotta,
egy újabb pedig a fegyverteleneket kísérte biztonságba.
A védelem helyreálltával a megmaradt katonák visszasiettek a
táborba. A démonok nem bírták sokáig folytatni velük a harcot. A
tábort perceken belül annyi magúrtetem borította be, mint a
rováskörön kívül eső részt. A kődémon alakját felvevő tükördémon
volt az utolsó életben maradt magúr. A lény túl gyors volt ahhoz,
hogy a katonák felnyársalhassák, de a pajzsokon sem tudott volna
áttörni anélkül, hogy nem fedi fel valódi énjét.
A dombtetőről újabb lüktetés érkezett, és a tükördémon
hirtelen testetlen, sötét árnyékká vált, és a tábor rováskörében lévő
apró résen át elszökött a harctérről. A katonák még akkor is őt
keresték, amikor a démon újra elfoglalta helyét mestere oldalán.
 A két karcsú magúrherceg percekig állt mozdulatlanul a domb
tetején, és halk rezgésekkel értekeztek egymással. Kis idő múlva
mindketten észak felé fordultak, ahol a hírek szerint a másik
emberi elme lakozott.
Az egyik magúrherceg a tükördémonjához lépett, ami
időközben hatalmas széldémonná alakult, és felsétált annak
kinyújtott szárnyán a hátára. Miközben a páros eltűnt az éjszakai
égen, a másik elmedémon megfordult, és tekintetét végigjáratta az
ellenség füstölgő táborán.
I. RÉSZ – DICSTELEN DIADAL
 1. Fejezet – Rizon – v.u. 333 tele

IZON VÁROSÁNAK FALÁT NYILVÁN TRÉFÁNAK SZÁNTÁK.

R Épp csak három méter magas volt, és egy méter vastag.
Az egész városnak gyatrább volt a védelme, mint a damajik
tucatnyi palotájáé. Az Őrszemeknek még acélozott létráikra se volt
szükségük. A legtöbben egyszerűen felszökkentek,
megkapaszkodtak az alacsony várfal peremében és felmásztak rá.
– Az ilyen gyenge és hanyag népek megérdemlik, hogy
leigázzák őket – mondta Hasik. Jardir feleletként csak mordult
egyet.
Jardir elit seregének előőrse az éj leple alatt érkezett a
városhoz. A Rizont körülvevő, parlagon hagyott, hófedte mező csak
úgy ropogott az ezernyi menetelő szandáltól. Amíg a zöldvidékiek a
rovásaik mögött reszkettek, a kráziaiak átmasíroztak a
démonfertőzte éjszakán. Még a magúrok is tisztes távolságot
tartottak a Szent Harcosok menetétől.
A leples-köpenyes katonák a város előtt gyülekeztek, de nem
lendültek azonnal támadásba. Éjjel soha nem támadtak férfiakra.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek az égen, a kráziaiak
leengedték fejükről a lepleiket, hogy ellenfeleik láthassák az
arcukat.
Néhány rövid jajdulás hallatszott, ahogy az Őrszemek
leteperték a kapunál álló őröket. A hatalmas ajtószárnyak
nyikorogva kitárultak, utat engedve Jardir seregének. Egy pillanat
múlva hatezer üvöltő dal’Sharum harcos özönlött be a városba.
Mielőtt a rizoniak észbe kaphattak volna, a kráziaiak már rájuk
rúgták az ajtókat, kirángatták a férfiakat az ágyukból és meztelenül
kipenderítették őket a hóba.
Rizon városát végtelen termőföldek vették körül, így jócskán
népesebb helység volt Kráziánál, de az itteni férfiak nem
harcosokként éltek. Úgy hullottak Jardir katonái előtt, mint fű a
kasza nyomán. Akik ellenálltak, azoknak szétszakították az izmait
és eltörték a csontjait. Akik vissza akartak vágni, azokat megölték.
Jardir szomorúan figyelte mindezt. Minden férfi, akit most
megnyomorítanak vagy megölnek, nem lelhet már dicsőségre a
Sharak Kában, a Nagy Háborúban, de ezt a gaztettet most muszáj
elkövetni. Nem formálhatja az északi férfiakat fegyverré a démonok
elleni harchoz, ha előbb nem edzi meg őket úgy, mint ahogy a
kovács kalapácsa a lándzsahegyet.
Eközben asszonyok sikoltoztak, akiket Jardir katonái épp
egészen más módon edzettek. Egy újabb szükséges gaztett. A
Sharak Ka ideje egyre közeledik, és a harcosok jövő nemzedékeinek
férfiak sarjaiból kell majd állnia, nem pedig gyávákéból.
Kis idő múlva Jayan, Jardir fia térdre ereszkedett előtte a
hóban. Lándzsájának hegye vértől vöröslött.
– A városközpont a miénk, apám – mondta Jayan.
– Ha a központ a miénk, miénk az egész környező síkság is –
bólintott Jardir.
Jayan jól teljesítette első parancsnoki megbízását. Ha démonok
ellen küzdöttek volna, Jardir maga vezette volna a rohamot, de nem
akarta Kaji Lándzsáját emberi vérrel bemocskolni. Jayan ugyan még
fiatal volt a kapitányi fehér köpeny viseléséhez, de ő volt Jardir
elsőszülöttje, és a Szabadító véréből származott. A fiú erős volt,
nem ismerte a fájdalmat. A harcosok és a vallási vezetők egyaránt
tisztelettel bántak vele.
– Sokan elmenekültek – szólalt meg Asome a bátyja mögé
lépve. – Figyelmeztetni fogják a falvakat, és az ottaniak szintén
futni fognak az Evejah tisztító törvénye elől.
Jardir Asoméra nézett. Az alacsony, karcsú fiú egy évvel volt
fiatalabb Jayannál. Fegyver és páncél helyett a damák fehér
köpenyét viselte, de Jardirt ez nem tévesztette meg. Másodszülött
fia egyértelműen becsvágyóbb és veszélyesebb volt bátyjánál, ők
ketten pedig több tucatnyi fiatalabb testvérüket is felülmúlták.
– Egyelőre meneküljenek csak – mondta Jardir. – Az
éléskamráikat hátrahagyták, és a falakon túl csak a puha hó fogadja
őket, ami télen az itteni zöld mezőket borítja. A gyengék meg
fognak halni, így nem kell vesződnünk a megölésükkel, az erőseket
pedig idővel az igám alá hajtom. Derék munka volt, fiaim. Jayan,
küldj embereket, hogy keressenek a foglyoknak megfelelő szállást,
hogy meg ne fagyjanak! A fiúkat különítsék el a Hannu Pasbra! Ha
kiverjük belőlük az északi puhányságot, néhányuknak talán sikerül
felülmúlni az apjukat. Az erőseket aztán feláldozzuk a harcokban, a
gyengék pedig rabszolgák lesznek. A termékeny korú nők pedig
utódokat szülhetnek.
Jayan a mellkasához csapta az öklét, majd bólintott.
– Asome, adj jelt a többi damának, hogy kezdhetik! – mondta
Jardir, fehér köpenyes fia pedig szintén bólintott.
Jardir Asomét nézte, aki elindult teljesíteni a parancsot. A
damák elterjesztik Everam szavát a chinek között, és azoknak, akik
nem hajlandók a szívükbe fogadni azt, a torkukon kell letuszkolni
majd.
Szükséges gaztett.
Aznap délután Jardir annak a kastélynak a vastag szőnyegein járkált
fel-alá, amit rizoni lakosztályának jelölt ki. Kráziai palotáihoz képest
szánni való hely volt, de a Sivatag Lándzsája elhagyása után a férfi
hónapokig sátrakban aludt, így most élvezte a civilizált környezetet.
Jardir jobb kezében ott díszelgett Kaji lándzsája, amit
sétabotként használt. Támaszra persze nem volt szüksége, de az ősi
fegyvernek köszönhette hatalomra kerülését, így azt mindig
magánál tartotta. A fegyver nyelének vége minden lépésnél nagyot
puffant a padlón.
– Abban késik – szólalt meg Jardir. – Még ha hajnalhasadta
után indult is útnak a nőkkel, akkor is ide kellett volna már érnie.
– Soha nem fogom megérteni, miért tűröd meg azt a khaffitot
magad körül, apám – mondta Asome. – Már azért meg kellett
volna ölni azt a disznóevőt, amiért rád merte emelni a tekintetét,
és te mégis úgy hallgatsz a tanácsaira, mintha egyenrangú tagja
lenne az udvarodnak.
– A khaffitoknak maga Kaji osztotta ki a hozzájuk méltó
feladatokat – felelte Jardir. – Abban mindenkinél többet tud a zöld
vidékekről, és egy bölcs vezérnek fel kell használnia az ilyen tudást.
– Mégis, mit érdemes tudni? – szólalt meg Jayan. – A
zöldvidékiek mind gyávák és gyengék, aligha jobbak a khaffitoknál.
Még arra sem méltóak, hogy szolgasorba hajtsuk őket.
– Ne harsogd így azt, hogy mindent tudsz! – mondta Jardir. –
Csak Everam tudhat mindent. Az Evejah arra tanít minket, hogy
ismerjük meg ellenségeinket, és az északiakról nagyon keveset
tudunk. Ha be akarom vonni az ittenieket a Nagy Háborúba, nem
pusztán megölnöm vagy uralnom kell őket, hanem meg is kell
értenem. S mondd, ha a zöld vidékek népei nem jobbak a
khaffitoknál, ki más magyarázhatná el jobban az észjárásukat, mint
egy khaffit?
Ekkor valaki kopogott az ajtón, és egy pillanattal később Abban
sántikált be a szobába. Mint mindig, a kövér kereskedő díszes,
nőies selyemruhát és bundát viselt. Rikító megjelenése mintha
szándékos sértés lett volna a szigorú damák és a dal’Sharumok
számára.
Az őrök kigúnyolták és lökdösték az előttük elhaladó Abbant,
de egyikük se mert a férfi útjába állni. Gondolhattak róla bármit is,
a kereskedő feltartása Jardir haragját váltotta ki, és erre egy harcos
se vágyott.
A béna lábú khaffit mankóra támaszkodva bicegett Jardir
trónja elé. A hideg ellenére Abban vörös, pufók arcán izzadság
gyöngyözött. Jardir undorodva nézte a kereskedőt. Egyértelmű volt,
hogy Abban fontos híreket hozott, de ahelyett, hogy rögtön
beszámolt volna róluk, csak állt ott és lihegett.
– Mi az hát? – csattant fel türelmét vesztve Jardir.
– Tenned kell valamit! – mondta végre Abban. – Felégetik a
magtárakat!
– Micsoda? – mordult fel Jardir, majd talpra ugrott, és
megragadta Abban karját, olyan erővel, hogy a férfi feljajdult. –
Hol?
– A város északi felén – felelte Abban. – A bejárattól látni
lehet a füstöt.
Jardir kirohant az épület bejárati lépcsőjére, és azonnal meg is
pillantotta a füstoszlopot.
– Menj! – mondta Jayannak. – Oltsátok el a tüzet, azután hozd
elém a felelősöket!
Jayan bólintott, és végigrohant az utcán. A tapasztalt harcosok
úgy szegődtek a nyomába, mint az alakzatban repülő madarak.
Jardir újra Abbanhoz fordult.
– Szükséged lesz a gabonára, ha élelmezni akarod az
embereket télen – szólalt meg Abban. Minden szemre, minden
morzsára. Figyelmeztettelek erre.
Asome hirtelen előrelendült, megragadta Abban csuklóját és a
férfi háta mögé csavarta a karját. A kereskedő feljajdult.
– Nem beszélsz ilyen hangon a Shar’Dama Kával! – morogta
Asome.
– Elég! – mondta Jardir.
Asome elengedte Abbant, ő pedig azonnal térdre rogyott.
Mindkét kezét a lépcsőre helyezte, homlokát pedig közéjük
hajtotta.
– Tízezer bocsánat, Szabadító – mondta a férfi.
– Emlékszem, hogy gyáva módon azt javasoltad, hogy ne
vonuljunk az északi hidegbe – vetette oda Jardir a földön reszkető
Abbannak. – Én viszont nem fogok tovább késlekedni Everam
küldetésével holmi jeges homokvihar miatt. – A férfi lerúgta a
havat a lépcsőről. – Ha élelemre lesz szükségünk, majd elvesszük
azt a környék chinjeitől, akik mindenben bővelkednek.
– Persze, Shar’Dama Ka – motyogta Abban a lépcsőnek.
– Túl sokat időztél az érkezéssel, khaffit. Keresd elő nekem a
foglyok közül a kereskedői kapcsolataidat!
– Már ha egyáltalán még élnek – mondta Abban. – Több száz
halott hever az utcákon.
– Jobban kellett volna sietned – felelte vállat vonva Jardir. –
Menj, faggasd ki a kereskedőket és találd meg az itteniek vezetőit!
– A damák abban a pillanatban megöletnének, hogy egyetlen
parancsot kiejtenék a számon, még ha azt a te nevedben is teszem,
nagy Shar’Dama ka – válaszolta Abban.
Ez igaz volt. Az Evejah törvényei szerint, ha egy khaffit
parancsolni mert a feljebbvalóinak, helyben ki kellett végezni, és
sok férfi irigyelte Abbant, amiért ilyen közel állt Jardirhoz, és a
többségük örült volna a halálának.
– Asomét is elküldöm veled – mondta végül Jardir. – Úgy még
a legfanatikusabb damák se mernek majd szembeszállni veled.
Abban elsápadt, amikor Asome feléje lépett, de végül bólintott.
– Ahogy a Shar’Dama Ka kívánja – felelte.
 2. Fejezet – Abban – v.u. 305-308

ARDIR KILENCÉVES VOLT, amikor a dal’Sharumok elvitték őt az

J édesanyjától. Még a kráziai szokásokhoz képest is fiatal volt, de
a Kaji törzs sok katonát elvesztett abban az évben, és muszáj volt
megerősíteniük csapataikat, mielőtt még a többi törzs
bemerészkedne az ő területükre.
Jardir három húgával és az édesanyjával, Kajivah-val osztozott
egyetlen szobán a kiszáradt kúthoz közeli Kaji szegénynegyedben.
Apja, Hoshkamin, két évvel korábban harc közben elesett: a Majah
törzs emberei ölték meg egy kútért vívott csata során. A szokások
szerint az elhunyt katona feleségeiről és gyermekeiről valamelyik
harcostársának kellett gondoskodnia a továbbiakban, viszont
Kajivah egymás után három lányt hozott a világra, ami rossz
ómennek számított, így egy férfi se fogadta be őt a házába. Egy
szerény ételadagból éltek, amit a törzs damái utaltak ki nekik, és
bár semmijük sem volt, egymásra mindig számíthattak.
– Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji, most velünk jössz
a Kaji’sharajba, hogy megtaláld a Hannu Pasht, az utat, amit
Everam jelölt ki neked – mondta Qeran kiképzőmester. Társa,
Kaval ott állt mellette az ajtóban. A két magas harcos vészjóslóan
festett fekete kaftánjában és vörös leplében, a kiképzőmesterek
szokásos viseletében. Rezzenéstelenül nézték, ahogy Jardir anyja
zokogva átöleli a fiát.
– Mostantól te vagy a férfi a családban, Ahmann – mondta
Kajivah. – Csak te maradtál nekem és a húgaidnak.
– Igen, anyám – ígérte Jardir. – Nagy harcossá fogok válni, és
palotát építek nektek.
– Kétségem sincs felőle – felelte a nő. – Az emberek azt hiszik,
meg vagyok átkozva, amiért három lányt szültem utánad, de én
tudom, hogy Everam olyan remek fiúval áldotta meg a családunkat,
akinek nem lesz szüksége fivérekre. – Kajivah szorosan magához
ölelte Jardirt. A fiú arca nedves lett anyja könnyeitől.
– Elég a sírásból! – szólalt meg Kaval kiképzőmester.
Megragadta Jardir karját, és elhúzta őt a nőtől. A fiú húgai nézték,
ahogy a katonák elvezetik őt a kicsi lakószobából.
– Mindig így megy ez – jegyezte meg Qeran. – Az anyák nem
tudnak megválni a fiaiktól.
– Nincs férfi, aki gondoskodna anyámról – felelte Jardir.
– Nem mondtuk, hogy megszólalhatsz, fiú! – mordult fel
Kaval, és jól rávágott Jardir tarkójára. A fiú elfojtott egy jajdulást,
miközben térdre zuhant a homokköves utcán. Szíve azért kiáltott,
hogy visszavágjon, de fékezte magát. A Kaji törzsnek szüksége volt
ugyan harcosokra, de a dal’Sharumok egy ilyen sértésért olyan
könnyedséggel vetnének véget az életének, mintha csak egy skorpió
lenne, amire rátaposnak.
– Krázia minden férfija gondoskodik róla – felelte Qeran az
ajtó felé bólintva. – Mindegyikük a vérét ontja éjjelenként a
védelméért, míg ő a haszontalan fiát siratja.
Befordultak egy sarkon és továbbhaladtak a Nagy Bazár felé.
Jardir ismerte az odavezető utat, mert gyakran meglátogatta a
piacot, bár soha nem volt pénze. A levegő szédítő volt a fűszerek és
parfümök illatától. Jardir szívesen nézegette a fegyverkovácsok
bódéiban díszelgő lándzsákat és íves kardokat. Néha megküzdött a
többi fiúval, hogy felkészítse magát a harcosévekre.
A dal’Sharumok ritkán látogattak el a bazárba, mert az ilyen
helyeket alantasnak tartották. A nők, gyerekek és khaffitok sietve
elálltak a kiképzőmesterek útjából. Jardir figyelte a harcosok lépteit,
és megpróbált velük egy ütemben haladni.
„Egy napon majd az én utamból iszkolnak el így az emberek”,
gondolta.
Kaval rápillantott egy krétás palatáblára, majd felnézett egy
hatalmas, színes lobogókkal tarkított sátorra.
– Ez lesz az – mondta, Qeran pedig válaszként mordult egyet.
A kiképzőmesterek félrehajtották a bejárati leplet és beléptek,
anélkül, hogy jelezték volna érkezésüket, Jardir pedig követte őket.
A szőnyeges padlójú sátorban tömjén illata terjengett, és tele
volt selyempárnák halmaival, faliszőnyegek tucatjaival, festett
fazekasedényekkel és egyéb kincsekkel. Jardir végighúzta az ujját
egy tekercs selymen, és megborzongott az anyag simaságától.
„Anyám és a húgaim ilyen viseletét érdemelnének”, gondolta a
fiú. Lenézett koszos és elnyűtt barna nadrágjára és mellényére. Alig
várta a napot, hogy végre magára ölthesse a harcosok fekete
ruháját.
A pultnál álló nő felsikoltott, amikor megpillantotta a
kiképzőmestereket. Épp sikerült az arca elé húznia a kendőjét,
mielőtt Jardir rápillantott.
– Omara vah’Haman vah’Kaji? – kérdezte Qeran. A nő
bólintott; szeme elkerekedett a félelemtől.
– A fiadért, Abbanért jöttünk – folytatta Qeran.
– Nincs itt – felelte Omara. Egyedül a szemét és reszkető
kezeit lehetett látni, vastag, fekete ruhája minden mást eltakart. –
Elküldtem őt ma reggel árut hordani.
 – Nézz be hátra! – mondta Qeran Kavalnak. A kiképzőmester
bólintott, és elindult a pult mögötti választóponyva felé.
– Könyörgök, ne! – kiáltotta Omara, és elállta Kaval útját. A
férfi nem figyelt rá: félrelökte a nőt, és eltűnt a ponyva mögött.
Rövidesen újabb kiáltások hangoztak fel, és egy pillanattal később a
kiképzőmester egy fiatal fiút ráncigálva tért vissza, aki barna
nadrágot, sapkát és mellényt viselt. Öltözete Jardirénál sokkal
finomabb anyagból készült. A megtermett, jól táplált fiú egy-két
évvel lehetett idősebb nála. Néhány idősebb lány követte őt: ketten
barna ruházatot, hárman pedig a hajadonok fekete, arcot fedetlenül
hagyó viseletét hordták.
– Abban am’Haman am’Kaji – mondta Qeran most velünk
jössz a Kaji’sharajba, hogy megtaláld a Hannu Pasht, az utat, amit
Everam jelölt ki neked. – A fiú reszketni kezdett a férfi szavai
hallatán.
Omara sírva megragadta gyermekét és megpróbálta magához
húzni. – Könyörgök! Még túl fiatal! Csak egyetlen évet kérek!
– Elhallgass, asszony! – mordult fel Kaval, a földre taszítva a
nőt. – A fiad már így is épp elég idős és kövér. Ha még egy napig
veled marad, ugyanúgy khaffit válik belőle, mint az apjából.
– Légy büszke rá! – szólalt meg Qeran. – A fiad esélyt kap
arra, hogy felülmúlja az apját Everam és a Kaji törzs szolgálatával.
Omara ökölbe szorította a kezét, de nem kelt fel a földről.
Leszegte a fejét, és csendben zokogott. Egy nő se mert
ellenszegülni a dal’Sharumoknak. Abban testvérei odaléptek
anyjukhoz, hogy osztozzanak fájdalmán. A fiú oda akart menni
hozzájuk, de Kaval visszarántotta őt. Abban végig sírt és kiabált,
miközben a két katona kiráncigálta őt a sátorból. Jardir még akkor
is hallotta a nők zokogását, miután a vastag bejárati lepel a helyére
került, és újra körülvette őket a piaci zsivaj.
 A harcosok tudomást sem vettek a két fiúról, miközben a
kiképzőtér felé vezették őket. Abban reszketve sírt menet közben.
– Miért bőgsz? – kérdezte Jardir. – Dicsőségtől ragyogó út áll
előttünk.
– Nem akarok harcos lenni – mondta Abban. – Nem akarok
meghalni.
– Lehet, hogy damát faragnak belőled – felelte vállat vonva
Jardir.
– Az még rosszabb lenne – borzongott meg Abban. – Apámat
egy dama ölte meg.
– Miért?
– Véletlenül tintát öntött az egyikük köpenyére – felelte a fiú.
– És a dama ezért megölte? – kérdezte Jardir.
Abban bólintott. Szemébe újra könnyek gyűltek.
– Azonnal kitörte az apám nyakát. Olyan gyorsan történt...
Előrenyúlt, reccsenés hallatszott, és apám a földre zuhant. – A fiú
nagyot nyelt. – Én vagyok az egyetlen férfi, aki vigyáz anyámra és a
nővéreimre.
Jardir megragadta a fiú kezét.
– Az én apám is meghalt – mondta és az emberek szerint
anyámon átok ül, amiért három lányt szült egymás után. Mi
viszont a Kaji törzs emberei vagyunk. Túl fogjuk szárnyalni
apáinkat, és visszaszerezzük anyáink becsületét.
– De én félek – szipogta Abban.
– Egy kicsit én is – vallotta be fejét leszegve Jardir. Egy pillanat
múlva viszont felderült az arca.
– Kössünk egyezséget!
Abban, aki a bazár farkastörvényei szerint nevelkedett,
gyanakodva pillantott a fiúra.
– Milyen egyezséget? – kérdezte.
 – Végigsegítjük egymást a Hannu Pashon – felelte Jardir. – Ha
megbotlasz, én elkaplak, és ha én esek el, akkor majd te felfogod a
zuhanást. – A fiú vigyorogva rácsapott Abban kerek hasára, amitől
ő feljajdult. Pocakját dörzsölte, de nem panaszkodott, hanem
csodálkozva nézett Jardirra. – Komolyan mondod? – kérdezte,
miközben megtörölte a szemét.
Jardir bólintott. Mindaddig a bazár lepleinek árnyékában
lépkedtek, de ekkor megragadta a fiú karját, és kihúzta őt a napra.
– Everam fényére esküszöm – mondta.
– Én pedig Kaji ékköves koronájára – felelte elmosolyodva
Abban.
– Tartsátok a lépést! – kiáltott rájuk Kaval.
A kiképzőmesterek rovást vetettek a levegőbe, ahogy elhaladtak
Sharik Hora hatalmas temploma előtt, és imákat mormoltak
Everamhoz, a Teremtőhöz. A kiképzőtér az épületen túl
helyezkedett el. Jardir és Abban mindent megpróbált szemügyre
venni, miközben az edző harcosokat nézték. Egyesek pajzzsal és
lándzsával vagy hálóval gyakoroltak, mások pedig meneteltek vagy
egy ütemre futottak. Az Őrszemek létráik legfelső fokán állva
egyensúlyoztak mindenféle támaszték nélkül. A többi dal’Sharum
eközben lándzsahegyeket kovácsolt, pajzsokat rovásozott, vagy a
sharusahkot, a pusztakezes harcművészetet gyakorolta.
Tizenkét sharaj, vagyis iskola létezett, minden törzs számára
egy, s ezek körbevették a kiképzőteret. Jardir és Abban a Kaji törzs
tagjai voltak, így őket a Kaji’sharajba vitték, ahol majd
nekifoghatnak a Hannu Pashnak, hogy dama, dal’Sharum vagy
khaffit váljék belőlük.
– A Kaji’sharaj sokkal nagyobb a többinél – jegyezte meg
Abban a hatalmas sátort szemlélve. – Talán csak a Majah’sharaj
van ekkora.
 – Hát persze – felelte Kaval. – Szerinted véletlen, hogy a
törzsünket Kajiról, Shar’Dama Káról, a Szabadítóról nevezték el?
Ezernyi feleségének sarjai vagyunk mind. Ereinkben az ő vére
folyik. A Majah törzs... – a férfi kiköpött –, ők annak a nyápic
senkiházinak a véréből valók, aki a Shar’Dama Ka eltűnése után
uralkodott itt. A többi törzs minden szempontból alantasabb
nálunk. Ezt sose feledjétek!
A két férfi bekísérte a fiúkat a sátorba, ahol bidót, egyszerű
fehér ágyékkötőt adtak rájuk, régi barna ruháikat pedig elégették.
Attól kezdve nie’Sharumok voltak; még nem harcosok, de nem is
fiúk többé.
– Egy hónapig csak kását kapsz, és keményen fogsz edzeni. Az
majd leégeti rólad ezt a zsírt! – mondta Kaval, amikor Abban
levette az ingét. A kiképzőmester undorában belebokszolt a fiú
kerek hasába. Abban kétrét görnyedt az ütéstől, Jardir viszont
elkapta őt, mielőtt még a földre zuhant volna. Segítségével
Abbannak sikerült összeszednie magát.
– Újoncok! – kiáltotta Qeran, miközben betaszította a két fiút
egy nagy, bútorok nélküli sátorba, ami tele volt nie’Sharumokkal. –
Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji és Abban am’Haman
am’Kaji! Mostantól ők is a testvéreitek!
Abban elvörösödött, és Jardir rögtön tudta, hogy miért, a többi
fiúval egyetemben. Azzal, hogy Qeran nem említette Abban
apjának nevét, lényegében azt jelentette ki, hogy khaffit volt, vagyis
a kráziai társadalom legalantasabb és legmegvetettebb rétegének
tagja. A khaffitok gyáva és gyenge férfiak, akik nem tudták követni
a harcosok útját.
– Ha! Egy hájas disznózabáló fiát és egy nyüves kis patkányt
hozott közénk! – kiáltotta a nie’Sharumok legnagyobbika. – Vigye
őket vissza! – A többi fiú nevetni kezdett.
 Qeran kiképzőmester felmordult, és szájon vágta a fiút, aki a
kőpadlóra zuhant, és vért köpött a földre. A nevetés azonnal
megszűnt.
– Majd akkor gúnyolódj, ha már nem bidót hordasz, Hasik! –
mondta Qeran. – Addig mind nyüves, disznózabáló khaffit
patkányok maradtok! – Ezzel a két kiképzőmester sarkon fordult,
és kimasírozott a sátorból.
– Ezért megfizettek, kis patkányok – morogta Hasik. Szavai
valamiért kissé sípoltak. A fiú kirántotta a meglazult fogat a
szájából, majd Abban felé dobta, aki összerezzent a találattól. Jardir
vicsorogva társa elé lépett, de Hasik és csatlósai addigra elfordultak
tőlük.

Érkezésük után nem sokkal kiosztották a fiúknak a tálkákat, és

behozták a kásás fazekat. Jardirnak kopogott a szeme, így
odasietett, Abban pedig hirtelen még nála is fürgébb lett, de az
egyik idősebb fiú elállta az útjukat.
– Azt hiszitek, hamarabb ehettek, mint én? – kérdezte tőlük,
majd Jardirt Abbannak lökte, amitől mindketten elestek.
– Felkelni, ha enni akartok! – mondta a kiképzőmester, aki
behozta a fazekat. – A sor végén lévők éhen maradnak.
Abban rémülten felkiáltott, és gyorsan felkászálódtak. A fiúk
többsége már felsorakozott, jórészt méretüknek és erejüknek
megfelelően. Hasik állt a sor legelején, a hátul rekedt legkisebbek
pedig vadul marakodtak egymással, hogy ne ők legyenek az
utolsók.
– Mit fogunk tenni? – kérdezte Abban.
– Be fogunk jutni a sorba – jelentette ki Jardir, majd
megragadta Abban karját, és a sorakozó fiúk felé húzta őt. Jól
táplált társa még a középen álldogálóknál is jóval nehezebb volt. –
Apám mindig azt mondta, hogy jobb csak érezni a gyengeséget,
mint ki is mutatni.
– De én nem tudom, hogyan kell harcolni! – tiltakozott a
reszkető Abban.
– Majd mindjárt megtanulod – felelte Jardir. – Ha a földre
lökök valakit, zuhanj rá a teljes súlyoddal!
– Az menni fog – egyezett bele Abban. Jardir egy fiúhoz lépett,
aki vicsorogva méregette őket. Kidüllesztette a mellét, és Abban
felé fordult. Kettőjük közül ő volt a nagyobb.
– Vissza a sor végére, zöldfülű patkányok! – morogta.
Jardir nem felelt semmit, csak gyomron vágta a fiút, majd
elgáncsolta őt. Amikor ellenfelük a földre zuhant, eljött Abban
ideje: úgy zuhant rá a fiúra, mint egy kőoszlop. Mire Abban felkelt,
Jardir már el is foglalta áldozatuk helyét a sorban. A mögöttük
állókra meredt, akik gyorsan helyet szorítottak Abbannak is.
Jutalmuk egyetlen merőkanálnyi híg kása volt.
– Ennyi? – kérdezte megütközve Abban. A kiszolgáló dühös
pillantását látva Jardir gyorsan odébb hessegette barátját. A
helyiség sarkait már elfoglalták az idősebb fiúk, így ők az egyik
falhoz húzódtak.
– Éhen fogok itt halni – mondta Abban a tálkájában lévő vizes
kását kevergetve.
– Még így is jobban jártunk, mint mások – felelte Jardir, egy
pár hoppon maradt, zúzódásokkal teli fiúra mutatva. – Adok neked
az enyémből! – tette hozzá, látva, hogy Abban nem derült jobb
kedvre. – Otthon se kaptam soha ennél többet.
Anie’Sharum barakk kőpadlóján kellett aludniuk. Egyedül egy
vékony takaró védte őket a hidegtől. Jardir mindaddig az édesanyja
és testvérei mellett aludt, és így melegítették egymást. Most
Abbanhoz húzódott közelebb, hogy ne fázzon. Valahol messze
megszólalt a Sharak Kürtje. Jardir tudta, hogy a harcosok most
vonulnak csatába. Csak nagy sokára tudott elaludni, álmai pedig
dicső tettekről szóltak.
Hirtelen felriadt: valaki egy takarót dobott az arcára. Vadul
küzdött, de a ruhát a feje mögött erősen összefogták. Hallotta
maga mellett Abban elfojtott kiáltását.
Minden oldalról ütések záporoztak le rá. A rúgásoktól és
csapásoktól kiszaladt a tüdejéből a levegő, és teljesen elkábult.
Jardir vakon kapálózott kezével-lábával, és bár néhányszor sikerült
eltalálnia valakit, a támadókat ez nem tántorította el. Kis idő múlva
erőtlenül elterült, egyedül a fejét tartotta fenn a fullasztó pokróc.
Amikor már úgy érezte, nem bír több ütést elviselni és meg
fog halni, anélkül, hogy dicső módon a paradicsomba jutna, egy
ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Üdv a Kaji’sharajban, patkányok! – A szavak csak úgy
sivítottak Hasik hiányzó foga miatt. A két fiú fejéről leszedték a
takarót és a földre dobták őket.
A többi nie’Sharum kacagva visszament a fekhelyére, Jardir és
Abban pedig összekuporodott és zokogni kezdett.

– Húzd ki magad! – sziszegte Jardir a reggeli sorakozónál.

– Nem bírom – nyöszörögte Abban. – Egy szemernyit se
aludtam, és sajognak a csontjaim.
– Ne mutasd ki! – felelte Jardir. – Apám mindig azt mondta:
„A leggyengébb teve farkasok eledele.”
– Az enyém pedig azt, hogy bújjak el, amíg a farkasok tovább
nem állnak – vetette ellen a barátja.
– Csend legyen! – kiáltotta Kaval. – A dama személyesen tart
szemlét, ti nyamvadt férgek!
A két kiképzőmester nem vett tudomást a fiúkon éktelenkedő
sebekről és zúzódásokról, miközben elhaladtak mellettük. Jardir bal
szeme úgy feldagadt, hogy alig látott vele, de a férfiak csak Abban
görnyedtségére figyeltek fel.
– Állj egyenesen! – parancsolta Qeran, aminek Kaval úgy adott
nyomatékot, hogy egy bőrostorral rávágott Abban lábára. A fiú
fájdalmasan felkiáltott és majdnem elesett, de Jardir időben elkapta
őt.
Valaki halkan nevetett a sorban. Jardir Hasikra meredt, aki
válaszként rávigyorgott.
Valójában Jardir se állt sokkal biztosabban a lábán, mint
Abban, de semmiképp se akarta kimutatni. Kavargott a feje, és
fájtak a végtagjai, de kihúzta magát, és előrenézett ép szemével,
ahogy Khevat dama közeledett. A kiképzőmesterek elálltak a pap
útjából, és engedelmesen meghajoltak előtte.
– Szomorú nap ez, hogy a Kaji harcosok, a Shar’Dama Ka, a
Szabadító sarjai ilyen szánalmas szintre süllyedtek – mondta
undorodva a dama, és a földre köpött. – Az anyáitok nyilván
összetévesztették a tevehúgyot a férfiak magjával.
– Hazugság! – kiáltotta Jardir, mielőtt fékezhette volna a
nyelvét. Abban elképedve nézett rá, de ez akkora sértés volt, amit
képtelen volt szó nélkül hagyni. Amikor Qeran ijesztő sebességgel
megindult feléje, Jardir azonnal tudta, hogy halálos hibát követett
el. A kiképzőmester ostorának csapásától parázsként égett a bőre,
és a földre zuhant.
A dal’Sharum viszont nem hagyta ennyiben a dolgot.
– Ha a dama azt mondja, hogy húgysarj vagy, akkor az úgy is
van! – kiabálta, miközben tovább ütötte ostorával Jardirt. A fiút
csak a bidója védte, így semmit sem tehetett a csapások ellen.
Akárhogy tekergeti és forgolódott, hogy védje magát, Qeran rögtön
talált egy érintetlenül hagyott felületet a bőrén. Jardir kiáltozott, de
ettől a kiképzőmester csak még jobban felbőszült.
– Elég! – mondta Khevat. A csapások azonnal abbamaradtak.
– Húgysarj vagy? – kérdezte a fiútól Qeran.
Jardir végtagjai olyanok voltak, mint az ázott kenyér, miközben
nagy nehezen felkászálódott. A feltartott ostoron tartotta a szemét,
újabb ütésre számítva. Tudta, hogy ha nem mutat tiszteletet, a
kiképzőmester megöli őt. Dicsőség nélkül halna meg, lelke pedig
évezredekig a paradicsom kapuin kívül rekedne a khaffitokéval, és
csak nézhetné, hogyan várják a harcosok Everam társaságában az
újjászületést. A gondolat rémisztő volt, de a világon egyedül az apja
neve volt a sajátja, és semmiképp nem tagadta volna meg.
– Ahmann vagyok, Hoshkamin fia, a Jardirok sarja – mondta
olyan nyugodt hangon, amennyire csak telt tőle. Hallotta, hogy a
többi fiúnak eláll a lélegzete, és felkészült az újabb ostorcsapásra.
Qeran arca eltorzult a dühtől. Felemelte az ostort, de a dama
egyetlen intéssel megfékezte őt.
– Ismertem az apádat, fiú – mondta Khevat. – Együtt harcolt a
férfiakkal, de rövid élete alatt nem nyert magának dicsőséget.
– Akkor majd én eleget nyerek mindkettőnk nevében – ígérte
Jardir.
– Talán úgy lesz – morogta a dama. – De nem ma. Most még
egy khaífitnál is kevesebb vagy. – A férfi Qeranhoz fordult. –
Vessétek őt a latrinába, hogy az igazi férfiak a nyakába
csinálhassanak!
A kiképzőmester elmosolyodott, majd gyomorszájon vágta
Jardirt. Amikor a fiú előregörnyedt, Qeran megragadta őt a hajánál
és az árkok felé vonszolta. Mentében Jardir Hasikra pillantott. Arra
számított, hogy az idősebb fiú megint vigyorogni fog rajta, de
ehelyett a többi nie’Sharummal egyetemben elképedtség és félelem
tükröződött az arcán.
#
„Everam látta Nie hideg sötétségét, és nem volt elégedett.
Megteremtette a napot, hogy fényével és melegségével
gátat vessen az ürességnek. Létrehozta Alát, a világot, ami
a nap körül keringett. Megteremtette az embert és az őt
szolgáló állatokat, és nézte, hogyan árad feléjük a napból
az élet és a szeretet."
#
„Ala a nap egyik részében a sötét Nie felé fordult, ami
félelmet ébresztett Everam teremtményeiben. Így Ő
létrehozta a holdat és a csillagokat, amik visszaverték a
nap fényét. Ezzel emlékeztette a világ lényeit arra, hogy
nem feledkezett meg róluk."
#
„Everam így tett, és elégedett volt munkájával."
#
„Azonban Nie-nek is megvolt az akarata. Végignézett a
teremtésen, ami elcsúfította az Ő teljes feketeségét, és
dühös lett. Kinyújtotta kezét, hogy összeroppantsa Alát, de
Everam megállította Őt."
 #
„Everam viszont nem volt elég gyors ahhoz, hogy
megmentse Alát Nie érintésétől. Fekete ujjúnak egyetlen
simítása járványt bocsátott az Ő tökéletes világára. Nie
gonoszságának feketesége átszivárgott a köveken és a
homokon, a szél szárnyán messzire repült, és olajos
foltokban terjedt szét Ala kristálytiszta vizeiben. A sötétség
végigsöpört az erdőkön, és folyékony tűzként tört fel a föld
mélyéről."
#
„A világ éjfekete zugaiban létrejöttek az alagaiok, és
sokasodni kezdtek. A sötétség teremtményei voltak ők.
Egyetlen céljuk a pusztítás, legfőbb örömük pedig Everam
lényeinek megölése."
#
„De lám, a világ megfordult, a nap fénye és melege pedig
elpusztította Nie hideg és sötét világának lényeit. Az élet
adója el akarta égetni élettelenségüket, és az alagaiok
rikoltozni kezdtek."
#
„Kétségbeesésükben az árnyak felé menekültek:
leszivárogtak a föld mélyére és megfertőzték annak
magját."
#
„Ala sötét bugyraiban, a teremtés szívében létrejött
Alagai’ting Ka, a Démonok Anyja. Nie hű szolgálójaként
csak arra várt, hogy a világ újra megforduljon, és
rászabadíthassa gyermekeit a teremtés lényeire."
 #
„Everam látta ezt, és kinyújtotta kezét, hogy elpusztítsa a
gonoszt az Ő világából, de Nie megállította őt."
#
„Viszont Everamnak is sikerült még egyszer utoljára
megérintenie a világot. Megajándékozta az embereket azzal
a tudással, amivel az alagaiok mágiáját ellenük fordíthatták.
Nekik adta a rovások hatalmát."
#
„Everam küzdeni kényszerült mindazért, amit teremtett.
Nem volt más választása, mint hátat fordítani a világnak,
teljes erejéből szembeszállni Nie-vel és véget nem érő
harcra kelni az Ő fagyos hatalmával."
#
„És mint a mennyekben, úgy a földön."
#
Jardir első, a sharajban töltött hónapja alatt minden egyes nap
ugyanúgy telt. Hajnalban a kiképzőmesterek kivitték a
nie’Sharumokat a tűző napra, ahol órákig kellett állniuk, amíg a
dama Everam dicsőségéről beszélt nekik. Hasuk korgott, térdük
pedig remegett a megerőltetéstől és a kialvatlanságtól, de a fiúk
nem mertek ellenkezni. A büntetéséből visszatérő, véres sebekkel
borított, bűzlő Jardir látványa mindannyiuknak megtanította, hogy
kérdés nélkül engedelmeskedniük kell.
Qeran kiképzőmester jól rávágott Jardirra az ostorával.
– Miért szenvedsz? – kérdezte.
– Az alagaiok miatt! – kiáltotta Jardir.
– Miért szükséges a Hannu Pash? – kérdezte a férfi Abbantól,
egy ostorcsapás kíséretében.
– Az alagaiok miatt! – jajdult fel Abban.
– Az alagaiok nélkül a világ mennyei paradicsom volna, amit
Everam óvó karjai ölelnének körbe – mondta Khevat dama.
A kiképzőmester ostora megint Jardir hátán csattant. Az első
napon tanúsított tiszteletlensége óta minden csapás után, amit egy
másik fiú szenvedett el, őrá is kiróttak kettőt.
– Mi a célod az életben? – kiáltotta Qeran.
– Alagaiokat ölni! – felelte Jardir.
A férfi megragadta a fiú nyakát és közelebb húzta magához.
– És hogyan fogsz meghalni? – kérdezte halkan.
– Az alagaiok karmain – hörögte Jardir. A kiképzőmester
elengedte, a fiú pedig levegő után kapkodott, majd gyorsan
vigyázzba vágta magát, mielőtt Qeran újabb okot talál arra, hogy
megbüntesse őt.
– Az alagaiok karmain! – kiáltotta Khevat. – A dal’Sharumok
nem öregségben halnak meg, párnák között! Nem éhség vagy
betegség veszi el az életüket! A dal’Sharumok harcban esnek el, és
így nyernek utat a paradicsomba, ahol Everam dicsősége ragyog
rájuk, hideg és édes tejfolyamokban fürdenek és enyhítenek
szomjukon, és számtalan szűz leány lesi a kívánságaikat.
– Halál az alagaiokra! – ordították egyszerre a fiúk, az ég felé
emelve öklüket. – Dicsőség Everamnak!
A prédikációk után megkapták a tálkáikat, és felsorakoztak a
kásásfazék előtt. Sosem volt elég étel mindannyiuknak, és jó néhány
fiú éhen maradt mindennap. A nagyobb és idősebb fiúk Hasik
vezetésével már kialakították saját rangsorukat, és mindig ők álltak
a sor elején, de ők is csak egyetlen merőkanálnyit vettek. Ha valaki
többet mert venni, vagy véletlenül kiöntötte a kását dulakodás
közben, azzal az éles szemű kiképzőmesterek haragját vonta
magára.
Mialatt az idősebbek ettek, a fiatalabb és gyengébb
nie’Sharumok elszántan küzdöttek, hogy helyet szerezzenek
maguknak a sorban. Az első éjszakán elszenvedett verés és a
latrinában töltött nap után Jardir nem volt olyan állapotban, hogy
küzdeni tudjon. Abban viszont hamar megtanulta, hogyan
használja a súlyát fegyverként, és így mindig sikerült helyet
szereznie kettőjüknek, igaz, többnyire a sor végéhez közel.
Amikor kiürültek a tálkák, elkezdődött az edzés.
Akadálypályákon növelték erőnlétüket, majd hosszú leckék
során gyakorolták a sharukint, olyan mozdulatsorokat, amikből a
sharusahk egyes technikái álltak. Megtanulták, hogyan kell
menetelni és lépést tartva futni. Mivel gyomrukba soha nem került
más, mint a sovány kása, a fiúk olyanná váltak, mint a lándzsahegy:
karcsúak és kemények lettek, mint a fegyverek, amikkel edzettek.
Időnként a kiképzőmesterek elküldtek egy csoport fiút, hogy
üssenek rajta a szomszédos sharajok nie’Sharumjain és alaposan
verjék meg őket. Soha nem voltak biztonságban, még a latrinák
felett guggolva sem.
Néha az idősebb fiúk, mint Hasik és a barátai, hátulról
meghágták a más törzsekből származó legyőzött nie’Sharumokat,
és úgy bántak velük, mintha lányok lettek volna. Ez súlyos
gyalázatnak számított: Jardirnak is nem egy támadóját kellett
ágyékon rúgnia ahhoz, hogy elkerülje ezt a sorsot. Egy Majah fiú
egyszer lehúzta Abban bidóját, de Jardir úgy arcon rúgta a
támadót, hogy ömleni kezdett a vér az orrából.
– A Majah törzs bármelyik pillanatban megtámadhat minket,
hogy elfoglalják az egyik kutunkat, de lehet, hogy a Nanjik jönnek
el az asszonyainkért – mondta Kaval Jardirnak, amikor a fiúk
visszatértek hozzá a támadás után. – A nap minden egyes
percében készen kell állnunk arra, hogy öljünk, különben minket
ölnek meg.
– Utálom ezt a helyet – nyöszörögte könnyes szemmel Abban,
miután a kiképzőmester elment. – Alig várom a Holdfogyást, hogy
hazamehessek anyámhoz és a nővéreimhez, még ha csak az újhold
idejére is.
– Igaza van – mondta a fejét rázva Jardir. – Ha csak egy
pillanatig lankad a figyelmed, elragad a halál. – A fiú ökölbe
szorította a kezét. – Apámmal talán megtörténhetett, de velem
biztosan nem fog.
Mindennap, amikor a kiképzőmesterek végeztek az edzéssel, az
idősebb fiúk irányították az ismétlő gyakorlást. Ha büntetésről volt
szó, nem sokban különböztek a dal’Sharumoktól.
– Hajlítsd be a térded fordulat közben, te patkány! – morogta
Hasik, miközben Jardir egy bonyolult sharukin mozdulatot hajtott
végre. Hogy szemléltesse tanácsát, az idősebb fiú belerúgott Jardir
térdhajlatába, amitől ő a földre zuhant.
– A húgysarj még egy egyszerű fordulatra sem képes! –
kiáltotta nevetve Hasik a többi fiúnak. Egyes szavai még mindig
sivítva távoztak azon a résen, ahonnan Qeran kiütötte a fogát.
Jardir felmordult, és az idősebb fiúra vetette magát. A
damának és a dal’Sharumoknak talán engedelmeskednie kellett, de
Hasik csak egy nie’Sharum volt, és a hozzá hasonlóktól semmilyen
sértést nem viselt el az apja kárára.
Hasik ugyanakkor öt évvel idősebb volt nála, és nem sok idő
volt hátra a bidója elvesztéséig. Jóval nagyobb volt Jardirnál, és
többéves tapasztalattal rendelkezett a pusztakezes harc halálos
művészetében. Elkapta Jardir csuklóját, megcsavarta és kifeszítette
a fiú karját, majd megperdült, és erősen lecsapott a könyökével.
Jardir hallotta a reccsenést, és látta, ahogy a csont átszakítja a
bőrét, de egy rémületes pillanat telt még el, mire a fájdalom is
elöntötte őt.
Jardir felordított.
Hasik rátapasztotta a kezét Jardir szájára, hogy elfojtsa a fiú
kiáltozását, majd magához húzta őt.
– Ha még egyszer rám támadsz, húgysarj, megöllek – mondta
Hasik.

Abban a vállára vette Jardir ép karját, és félig támogatva, félig

vonszolva elvitte őt a kiképzőtér másik végében lévő dama’ting
sátorhoz. Érkeztükre a sátor bejárata kinyílt, mintha már várták
volna őket. Egy magas, tetőtől talpig fehérbe öltözött nő tartotta
nekik a leplet. Egyedül a kezét és a szemeit lehetett látni a ruhái
redői közt. Egy bent lévő asztal felé mutatott, Abban pedig sietve
odavitte Jardirt. Az asztal mellett egy, a dama’tinghoz hasonlóan
fehérbe öltözött lány állt, de az ő fiatal, szép arca fedetlen volt.
A dama’tingok nem beszéltek a nie’Sharumokhoz.
Miután Abban ráfektette Jardirt az asztalra, mélyen meghajolt.
A dama’ting a kijárat felé bólintott, a fiú pedig majdnem hasra
esett sietős távoztában. Úgy tartották, hogy a dama’tingok látják a
jövőt, és előre tudták, mikor hal meg egy férfi, pusztán annyiból,
hogy rápillantottak az illetőre.
A nő odalibbent Jardirhoz. A fájdalomtól kába fiú csak egy
fehér villanásnak látta őt. Nem tudta megmondani, fiatal-e a nő
vagy idős, gyönyörű-e vagy csúnya, szigorú-e vagy gyengéd. A
dama’ting az ő szemében felette állt az ilyen alantas jelzőknek. A
nő Everam iránti imádata felülmúlta a halandók egyszerű dolgait.
A lány felemelt egy kis pálcát, ami alaposan be volt tekerve egy
fehér szövettel, majd Jardir szájába tette, és gyengéden felnyomta a
fiú állkapcsát. Jardir értette a szándékát, és ráharapott a pálcára.
– A dal’Sharumok elmerülnek saját fájdalmukban – suttogta a
lány, amíg a dama’ting egy másik asztalhoz lépett, hogy összeszedje
a szükséges eszközeit.
A dama’ting kitisztította a sebet, ami erősen csípett, majd
megragadta a karját, hogy a helyére tegye a csontot, amitől újra
fellángolt benne a kín. Jardir erősen ráharapott a pálcára, és
megpróbált úgy tenni, ahogy a lány javasolta. Megpróbált elmerülni
a fájdalomban, bár nem egészen értette a dolgot. Egy pillanatig úgy
tűnt, nem tudja majd elviselni a kínt, de aztán úgy érezte, mintha
átlépett volna egy kapun, és a fájdalom hirtelen távolinak tűnt.
Tudatában volt szenvedésének, de többé nem volt a része.
Kinyitotta a száját, és a haszontalanná vált pálca kiesett belőle.
Jardir elmerült a fájdalmában, és közben a dama’tingot figyelte.
A nő nyugodt pontossággal dolgozott: összevarrta a fiú izmait és
bőrét, és imákat suttogott Everamhoz. Ezután a dama’ting
gyógynövényeket morzsolt össze, majd a péppel bekente Jardir
sebét, amit aztán bekötözött egy sűrű, fehér keverékbe áztatott
tiszta ruhával.
A nő meglepő erővel felemelte a fiút az asztalról, majd egy
kemény ágyra fektette. Egy üveget emelt Jardir szájához, ő pedig
inni kezdett az italból, amitől azonnal kellemes kábultság lett úrrá
rajta.
A dama’ting elfordult, de a lány még egy pillanatig ott maradt
vele.
– A csontok erősebbé válnak, miután összeforrnak – suttogta
Jardirnak. A fiú megnyugodt a lány szavaitól, és álomba szenderült.
Amikor felébredt, a lány az ágya mellett ült. Egy nedves ruhát tett
a fiú homlokára. A hideg volt az, amitől felriadt. Jardir szeme a
lány fedetlen arcára tévedt. Egy időben úgy vélte, hogy édesanyja
gyönyörű, de ez a lány messze felülmúlta őt.
– Felébredt hát a fiatal harcos – mondta mosolyogva a fiúnak.
– Te beszélsz – mondta kiszáradt ajkakkal Jardir. Úgy érezte,
mintha a kezét fehér kő venné körbe. A dama’ting kötözése
megkötött, míg ő aludt.
– Talán holmi vadállat volnék, hogy ez ilyen meglepő? –
kérdezte a lány.
– Úgy értem, hozzám beszélsz – helyesbített Jardir. – Én csak
egy nie’Sharum vagyok. – „És cseppet sem vagyok méltó hozzád”,
tette hozzá magában.
A lány bólintott.
– Én pedig nie’dama’ting vagyok – felelte. – Hamarosan
megkapom a fátylaimat, de még nem viselem őket, így azzal
beszélek, akivel akarok.
A lány félretette a nedves rongyot, majd egy gőzölgő tányér
zabkását emelt a fiú szájához.
– Bizonyára éheztetnek téged a Kaji’sharajban. Egyél! Segít
majd, hogy a dama’ting varázsai hamarabb meggyógyítsanak.
Jardir mohón nyelte a forró ételt.
– Mi a neved? – kérdezte, miután végzett az evéssel.
A lány elmosolyodott, miközben megtörölte Jardir száját egy
kendővel.
– Elég bátor kérdés egy olyan fiútól, aki épp csak megkapta a
bidóját – felelte.
– Sajnálom – mondta Jardir.
 – A bátorság nem ok a sajnálkozásra – nevetett a lány. –
Everam nem szereti a bátortalanokat. A nevem Inevera.
– Everam akarata – fordította le Jardir. Elterjedt szólás volt
Kráziában. Inevera bólintott.
– Ahmann vagyok – mutatkozott be Jardir –, Hoshkamin fia.
A lány úgy bólintott, mintha szomorú hírt hallana, de a
szemében vidámság csillogott.

– A fiú erős, holnaptól folytathatja a kiképzést – mondta másnap a

dama’ting Qerannak –, de rendszeresen ennie kell, és ha újra
megsebesül a karja, mielőtt leveszem róla a kötést, rajtad kérem
számon.
– Úgy lesz, ahogy a dama’ting parancsolja – felelte meghajolva
a kiképzőmester. Amikor Jardir megkapta a tálkáját, megengedték
neki, hogy a sor elejére álljon kásáért. A többi fiú nem mert emiatt
méltatlankodni, még Hasik sem, de Jardir érezte, hogy gyűlölködve
nézik őt a háta mögött. Jobban szeretett megküzdeni a fejadagjáért,
még ha emiatt is tört el a karja, mintsem hogy elviselje ezeket a
pillantásokat a többiektől, de ez volt a dama’ting parancsa. Ha nem
evett volna önszántából, a kiképzőmesterek minden bizonnyal
letuszkolták volna a kását a torkán.
– Rendbe fogsz jönni? – kérdezte Abban, miközben a szokásos
helyükön ettek.
– A csontok erősebbé válnak, miután összeforrnak – bólintott
Jardir.
– Én inkább nem próbálnám ki – felelte Abban, amire Jardir
csak vállat vont. – De legalább holnap elkezdődik végre a
Holdfogyás. Pár napot otthon tölthetsz.
 Jardir lenézett begipszelt karjára, és elöntötte a szégyen érzete.
A sérülését sehogy se tudta volna elrejteni anyja és húgai elől. Alig
egy hónapja tanult a sharajban, de máris szégyent hozott a
családjára.

A Holdfogyás egy háromnapos időszak volt újholdkor, s úgy

tartották, hogy Nie hatalma ekkor a legnagyobb. A Hannu Pasht
járó fiúk a családjukkal tölthették ezeket a napokat, és így apáik is
láthatták őket. Ez emlékeztette a harcosokat arra, hogy miért is
küzdenek az éjszakában.
Jardir apja viszont rég meghalt, és a fiú kételkedett abban,
hogy bármiképpen is büszkeséggel tölthetné el az ő szívét. Anyja,
Kajivah nem hozta szóba fia sérülését a hazatértekor, de Jardir
húgai már nem voltak ilyen tapintatosak.
A nie’Sharumok között Jardir hozzászokott, hogy egyedül a
bidója és a szandálja van rajta. Húgai mellett, akik tetőtől talpig
barna köpenybe burkolóztak, ami alól csak a kezük és az arcuk
látszott ki, a fiú meztelennek érezte magát, és begipszelt karját se
tudta mivel elrejteni.
– Mi történt a karoddal? – kérdezte Jardir legkisebb húga,
Hanya, rögtön azután, hogy a fiú hazaérkezett.
– Eltörtem a kiképzés során – felelte Jardir.
– Hogyan? – kérdezte a legidősebb lány, Imisandre, a fiú
legkedvesebb testvére. A lány rátette a kezét Jardir ép karjára.
Együtt érző érintése, ami egykor balzsam volt Jardir aggályaira,
most tízszeresére növelte a fiú szégyenét. Jardir elhúzta a karját.
– Sharusahkedzés közben törtem el. Semmiség az egész –
felelte.
 – Hány fiú kellett hozzá? – kérdezte Hanya. Jardirnak eszébe
jutott, hogyan vert meg két fiút egyszer a bazárban, miután
kigúnyolták legkisebb húgát. – Szerintem legalább tíz.
– Csak egy – mondta bosszús arccal Jardir.
Hoshvah, a középső testvér a fejét csóválta.
– Biztos megvolt három méter magas is – mondta a lány.
Jardir ordítani tudott volna.
– Ne piszkáljátok a bátyátokat! – dorgálta a lányokat Kajivah. –
Terítsetek meg neki az asztalnál, és hagyjátok őt békén!
Hanya elvette Jardir szandálját, Imisandre pedig az asztalfőhöz
húzott egy padot. Párnáik nem voltak, így a lány egy tiszta ruhát
terített a bútorra. A sharajban töltött hónap alatt Jardir csak a
földre ülhetett, így ez is valóságos luxusnak tűnt számára. Hoshvah
sietve az asztalra tette a csorba agyagtálkákat, amikbe Kajivah ételt
mert a gőzölgő fazékból.
Jardir családja vacsorára legtöbbször sima kuszkuszt evett, de
Kajivah spórolt a pénzével, és újholdkor mindig került az ételbe
egy kis zöldség és fűszer. Most, a Hannu Pash kezdete óta első
otthon töltött Holdfogyásakor még néhány be nem azonosítható,
kemény húsdarab is volt Jardir tálkájában. A fiú jó ideje nem látott
maga előtt ennyi ételt. Vacsorájából szinte sugárzott az anyai
szeretet, de Jardirnak nemigen volt étvágya, főleg miután
észrevette, hogy édesanyja és húgai tányérjában nincsenek
húsdarabok. Nagy nehezen megette az ételt, mert nem akarta
megbántani anyját, de attól, hogy a bal kezével kellett ennie, csak
még jobban elszégyellte magát.
Vacsora után az egész család imádkozni kezdett, egészen
addig, míg fel nem harsantak a kürtök Sharik Hora minaretjeiből.
Az Evejah törvényei szerint erre a jelzésre minden nőnek és
gyermeknek el kellett bújnia a menedékhelyen.
 Még Kajivah egyszerű vályogkunyhójában is volt egy rovásos,
jól zárható pinceajtó, ami összekötötte az épületet az Alvárossal,
egy hatalmas, föld alatti alagútrendszerrel, ahová a Sivatag
Lándzsája minden házából lejuthatott, ha az alagaiok áttörnék a
városfalat.
– Menjetek le! – mondta Kajivah a lányoknak. – Beszélni
akarok a bátyátokkal. – A lányok engedelmeskedtek, Kajivah pedig
a szoba egyik sarka felé intett, ahol Jardir apjának lándzsája és
pajzsa lógott.
A fiúnak mindig úgy tűnt, hogy a fegyverek ítélkezve merednek
rá a falról. Jardir érezte a karjára nehezedő gipsz súlyát, de volt
valami, ami még ennél is jobban nyomta a szívét. Ránézett az
édesanyjára.
– Khevat dama szerint apám nem szerzett magának becsületet
a halála előtt – mondta a fiú.
– Akkor Khevat dama nem ismerte őt annyira, mint én –
felelte Kajivah. – Apád mindig igazat mondott, és sosem emelte
rám haragjában a kezét, pedig három lányt szültem neki egymás
után. Gyermekekkel ajándékozott meg, és ételt tett az asztalunkra.
– Az asszony Jardir szemébe nézett. – Ezek is becsületes tettek,
éppúgy, mint az alagaiok gyilkolása. Ismételd majd ezt el a nap
fényében, és emlékezz rá örökké!
– Úgy lesz – bólintott Jardir.
– Most már bidót hordasz – folytatta Kajivah. – Ez azt jelenti,
hogy már nem vagy fiú, és nem jöhetsz le velünk. Az ajtónál kell
maradnod.
– Nem félek – felelte Jardir.
– Talán kellene – mondta a nő. – Az Evejah szerint
Holdfogyáskor maga Alagai Ka, a démonok atyja járja Ala vidékeit.
– A Sivatag Lándzsájának harcosain még ő se tudná
átverekedni magát – felelte Jardir.
Kajivah felállt és leemelte Hoshkamin lándzsáját a falról.
– Talán nem – mondta a nő, és fia ép bal kezébe nyomta a
fegyvert –, de ha mégis megteszi, neked kell távol tartani őt az
ajtónktól.
Jardir elképedve ragadta meg a fegyvert, Kajivah pedig
bólintott, majd követte a lányokat a lejárathoz. Jardir azonnal a ház
ajtajához lépett, és szálfaegyenesen állva végigőrködte az éjszakát,
aztán a rákövetkező kettőt is.

– Kell egy célpont – mondta Jardir. – Ha a dama’ting leveszi a

gipszet a karomról, helyet kell szereznem magamnak a kásás
sorban.
– Majd együtt csináljuk – felelte Abban. – Úgy, ahogy
korábban.
Jardir viszont a fejét rázta.
– Ha a segítségeddel teszem, a többiek azt hiszik majd, gyenge
vagyok. Meg kell mutatnom nekik, hogy erősebb lettem a
felépülésem után, különben mindenki rám fog szállni.
Abban végiggondolta a problémát, majd bólintott.
– Kicsit nagyobb célpontot kell választanod a sorban annál,
mint amilyet a sérülésed előtt szoktál, de ne annyira nagyot, hogy
felbosszantsd vele Hasikot és a csatlósait – mondta barátjának.
– Úgy gondolkodsz, mint egy kufár – felelte Jardir.
– A bazárban nőttem fel – mosolyodott el Abban.
A következő pár napban árgus szemmel vizsgálták a sor
közepének környékét, ahol Jardir a sérülése előtt szerzett magának
helyet. Az ott álló fiúk néhány évvel idősebbek és jócskán
nagyobbak voltak nála. Jardir és Abban kiszemelte a lehetséges
célpontokat, és alaposan megfigyelték őket az edzések alatt.
A kiképzések ugyanúgy zajlottak, mint korábban. A kemény
gipsz megóvta Jardir karját, miközben az akadálypályán futott, és a
kiképzőmesterek utasítására bal kézzel dobott a lándzsa- és
hálógyakorlatokon. Nem részesítették különleges bánásmódban, de
Jardir nem is vágyott erre. Az ostor ugyanannyiszor csattant az ő
hátán, mint azelőtt, a fiú pedig örömmel fogadta a büntetést.
Elmerült a fájdalomban, és tudta, hogy minden csapás bizonyíték a
többiek számára, hogy Jardir a sérülése ellenére sem gyenge.
Teltek a hetek, Jardir pedig keményen dolgozott. Gyakorolta a
sharukint, valahányszor csak alkalma nyílt rá, és még elalvás előtt is
a különböző mozdulatokat ismételgette a fejében. Meglepetten
tapasztalta, hogy bal kezével épp olyan jól tud dobni és ütni, mint
a jobbal. Időnként még a gipszkötéssel is megcsapta ellenfeleit.
Ilyenkor az egész testét átjárta a fájdalom, ami úgy söpört végig
rajta, mint a forró sivatagi szél. Tudta, hogy ha a dama’ting végre
leszedi róla a kötést, erősebb lesz, mint valaha.
– Szerintem legyen Jurim – mondta Abban a Jardir gipszének
eltávolítását megelőző estén. – Magas és erős, de hamar elfelejti a
tanultakat, és inkább erővel próbálja meg legyőzni az ellenfelét.
– Talán – bólintott Jardir. – Jurim lassú, és senki sem szállna
velem szembe, ha leteperném, de én inkább Shanjatra szavaznék –
mondta egy vékony fiú felé bólintva, aki Jurim előtt állt a kásás
sorban.
– Ne tévesszen meg, hogy ilyen karcsú! – csóválta a fejét
Abban. – Jó oka van annak, hogy miért áll Shanjat Jurim előtt. A
keze és a lába olyan, akár az ostor.
– Lehet, de nem pontos a célzása, és mindig elveszti az
egyensúlyát, ha elvét egy ütést – felelte Jardir.
 – De ez csak ritkán fordul elő – figyelmeztette barátját Abban.
– Jobbak az esélyeid, ha Jurimot veszed célba. Ha sokat
alkudozol, füstbe megy a vásár.
Jardir másnap kora délelőtt tért vissza a dama’ting sátorból. A
többi fiú akkor már felsorakozott a kásásfazék előtt. Jardir nagy
levegőt vett, megfeszítette jobb karját, majd belépett a helyiségbe
és megindult a sor közepe felé. Abban már elfoglalta a helyét
kicsivel hátrébb, és egyezségüknek megfelelően nem segített a
barátjának.
„A leggyengébb teve farkasok eledele”, emlékezett vissza Jardir
az apja szavaira. Az egyszerű tanács segített felülkerekedni a
félelmén.
– A sor végére veled, nyomorék! – kiáltotta Shanjat, amikor
észrevette a közeledő fiút.
Jardir viszont nem figyelt rá.
– Everam fénye ragyogjon rád, amiért foglaltad a helyemet –
mondta a fiúnak, széles mosolyt erőltetve az arcára.
Shanjat láthatóan nem hitte el, amit épp hallott. Három évvel
idősebb volt Jardirnál, és jóval nagyobb is. Egy pillanatig habozott,
amit Jardir ki is használt: nagyot taszított ellenfelén, és kilökte a
sorból.
Shanjat majdnem elbotlott, de sikerült talpon maradnia: nagy
porfelhőt felrúgva tudta visszanyerni az egyensúlyát. Jardir
kirúghatta volna a fiú alól a kezét vagy a lábát, hogy szabadon
támadhassa megtántorodott ellenfelét, de többre volt szüksége a
puszta győzelemnél ahhoz, hogy szétoszlasson minden olyan
híresztelést, ami szerint legyengült a sérülése miatt.
A többiek vidáman felkiáltottak, és a sor körré alakult a két fiú
körül. Shanjat arcáról eltűnt a megütközés, és átvette helyét a
harag. Hirtelen megindult támadója felé.
 Jardir táncosként mozgott el Shanjat első néhány ütése elől,
amik éppolyan gyorsak voltak, mint ahogy Abban jósolta. Végül,
ahogy várta, Shanjat vadul meglendítette a karját, de elvétette,
amitől megint elvesztette az egyensúlyát. Jardir balra lépett,
leguggolva kikerülte az ütést, majd úgy belevágta a jobb könyökét
Shanjat veséjébe, mint egy lándzsát. A fiú felordított a fájdalomtól,
miközben a lendülettől továbbtántorodott.
Jardir megperdült, és egy újabb könyökkel mért ütéssel
eltalálta Shanjat hátát, amitől ellenfele a földre zuhant. Jardir jobb
karja vékony és sápadt volt a gipszben töltött hetek után, de a fiú
valóban erősebbnek érezte a csontjait, épp ahogy a dama’ting
megmondta.
Shanjat viszont elkapta Jardir bokáját, a földre kényszerítette és
rázuhant. A földön birkóztak tovább: Shanjat súlya és hosszabb
karja az előnyére vált. Sikerült satuba fognia Jardir fejét, majd bal
kezével belenyomta jobb öklét a fiú gégéjébe.
A világ kezdett elsötétülni Jardir előtt. Félni kezdett attól, hogy
talán túl nagy fába vágta a fejszéjét, de elmerült a félelmében,
éppúgy, ahogy a fájdalomban, és nem adta fel. Erősen maga mögé
rúgott, és eltalálta Shanjat lába közét, amitől a fiú felordított, és
lazított a szorításán. Jardir kiszabadította magát a satuból, és
lejjebb kúszott, közelebb Shanjat vállaihoz, ahol a fiú ütései
kevesebb erővel bírtak, már amikor egyáltalán eltalálták ellenfelét.
Jardir lassan, küzdelmesen Shanjat mögé került, és közben a fiú
minden érzékeny pontjára lecsapott: a szemére, a torkára és a
hasára.
Jardir végre oda került, ahová szeretett volna. Elkapta a hasaló
Shanjat jobb karját, majd hátracsavarta, miközben teljes súlyával
rátérdelt az idősebb fiú hátára. Amikor ellenfele karja kinyújtva
megfeszült, Jardir rátámasztotta a saját vállára, majd erővel
ránehezedett.
Shanjat felkiáltott fájdalmában. Jardir tudta, hogy könnyedén
eltörhetné a fiú karját, épp mint ahogy Hasik is tette vele.
– Nekem foglaltad a helyet, vagy sem? – kérdezte hangosan
Jardir.
– Megöllek, te patkány! – ordította Shanjat. Szabad kezével a
földet püfölte, miközben hánykolódott és tekergett, de nem tudta
lerázni magáról Jardirt.
– Válaszolj! – követelte Jardir, és még jobban ránehezedett
Shanjat karjára. Érezte, mennyire megfeszül a végtag, és tudta,
hogy ennél többet már nemigen bírna ki.
– Hamarabb vetném magam Nie poklába! – kiáltotta a fiú.
– A csontok erősebbé válnak, miután összeforrnak – felelte
Jardir. – Érezd magad jól a dama’ting sátorban! – Lenyomta
Shanjat karját: érezte, ahogy eltörik a csont és szétszakad az izom.
A fiú felsikoltott kínjában.
Jardir lassan felállt, és végignézett a körülötte lévő fiúkon, hogy
lássa, ki akarja-e még valaki hívni. Sokan tágra nyílt szemmel
bámulták őt, de senki se akart bosszút állni Shanjatért, aki a földön
fetrengve üvöltözött.
– Utat! – kiáltotta Kaval kiképzőmester, átfurakodva a fiúkon.
Előbb Shanjatra nézett, majd Jardirra. – Nem vagy reménytelen, fiú
– morogta. – Mindenki vissza a sorba, különben latrinába borítjuk
az összes kását! – A fiúk gyorsan visszaálltak a helyükre, de Jardir
intett Abbannak, hogy álljon mögé.
– Hé! – kiáltott fel Jurim, aki utánuk következett a sorban, de
Jardir egyetlen pillantásától meghátrált, és helyet adott Abbannak.
– Talpra, te patkány! – mondta Kaval Shanjatnak egy rúgás
kíséretében. – A lábad nem tört el, úgyhogy ne várd, hogy mások
cipeljenek el a dama’tinghoz, azok után, hogy egy nálad kisebb fiú
így helybenhagyott! – Megragadta Shanjat ép karját, és talpra
ráncigálta őt, majd elvonszolta a gyógyítók sátra felé. A sorban álló
fiúk hujjogtak, és kigúnyolták sérült társukat.
– Nem értem – mondta Abban. – Miért nem adta fel?
– Azért, mert harcos – felelte Jardir. – Te talán feladod majd,
ha az alagaiok rád rontanak?
Abban még a gondolatba is beleborzongott.
– Az egészen más – felelte.
– Nem, nem az – mondta fejcsóválva Jardir.

Hasik és néhány másik idősebb fiú nem sokkal azután kezdett

edzeni az Útvesztő falain, miután leszedték Jardir gipszét. Egy év
elteltével a bidójukat is elvesztették, és azok, akik túlélték a harcot,
köztük Hasik is, új fekete kaftánban jártak-keltek a kiképzőtéren,
útban a nagy hárem felé. Mint minden dal’Sharum, Hasikék is
igyekeztek minél jobban elkerülni a nie’Sharumokat.
Az idő gyorsan telt Jardir számára: a napok végtelen sorozata
szinte egybemosódott. Reggelente végighallgatta, hogyan dicsőíti a
dama Everamot és a Kajikat. Sokat tanult a többi kráziai törzsről,
és hogy miért voltak alantasabbak náluk, és miért volt mind közül
a Majah törzs a legelvakultabb Everam igazságait illetően. A dama
más vidékekről is beszélt, valamint a gyáva északi chinekről, akik
megvetették a fegyvert, és úgy éltek, mint a khaffitok; ugyanúgy
reszkettek az alagaioktól.
Jardir sosem volt elégedett a kásás sorban megszerzett
helyével. Mindig előrébb akart jutni, oda, ahol már több kása jutott
a tálkákba. Egyenként vette célba az előtte álló fiúkat, és mindet a
dama’ting sátorba küldette, Abbant pedig mindig magával vitte új
helyére. Mire Jardir tizenegy éves lett, már a sor elején álltak, több
idősebb fiút is megelőzve, akik nagy ívben elkerülték őket.
Délutánonként Jardir és a többiek vagy edzettek, vagy a
hálóvető dal’Sharumok előtt futottak mozgó célpont gyanánt.
Éjjelente Jardir a Kaji’sharaj hideg kövén feküdve fülelt az
alagai’sharak zajai után, arról a napról álmodozva, amikor végre a
harcosok között állhat.
Az idő haladtával a dama kiválasztott néhány fiút különleges
kiképzésre: a fehér köpeny viselésére szánta őket. Ezek a fiúk
elhagyták a Kaji’sharaj-ot, ahol soha többé nem látták őket. Jardirt
nem érte ez a megtiszteltetés, de őt ez nem zavarta. Nem vágyott
arra, hogy az életét ősi tekercsek fölé görnyedve vagy Everam imáit
harsogva töltse. Ő a lándzsára született.
A damát jobban érdekelte Abban, aki ismerte a betűket és a
számokat, de az apja khaffit volt, ami egyáltalán nem tetszett neki,
annak ellenére, hogy ez a szégyen a gyakorlatban nem szállt át
apáról fiúra.
– Te csak harcolj! – mondta végül a dama Abbannak, jól
mellkason bökve a fiút. Abban nem vesztett a súlyából, de a
rendszeres, szigorú edzés izommá edzette rajta a zsírt. A fiú egyre
félelmetesebb harcossá nőtt, és megkönnyebbülten sóhajtott,
amikor megtudta, hogy nem akarnak damát faragni belőle.
Azokat a fiúkat, akik túl gyengék vagy lassúak voltak,
khaffitként kitették a Kaji’sharaj-ból: a gyermekek barna ruháit
kellett hordaniuk életük hátralévő részében. Ez szörnyű sors volt,
mert szégyent hoztak vele a családjukra, és a paradicsom elérése is
lehetetlenné vált számukra. A harcoslelkűek gyakran jelentkeztek
Terelőnek, akik belecsalták a démonokat az Útvesztő csapdáiba. Ez
a cím rövid életet ígért, de dicsőséget és a paradicsomot
biztosította azoknak, akik máskülönben elvesztek volna.
 Jardir tizenkét éves korában pillanthatta meg először az
Útvesztőt. Qeran kiképzőmester felvitte a legidősebb és legerősebb
nie’Sharumokat a hatalmas rovásfalra. A tíz méter magas
homokkőfalról rá lehetett látni a démonok vesztőhelyére, ami
egykor a város egyik kerülete volt, még abban az időben, amikor
Kráziát sokkal többen lakták. A terület tele volt ősrégi kunyhók
romjaival, és tucatnyi alacsonyabb homokkőfal kanyargott rajta. A
hat méter magas falak felületére rovások voltak faragva. Egyes falak
nagy távolságokat szeltek át, és kacskaringós vonalat követtek, míg
mások csak egyetlen élből vagy szögből álltak. Mindezek alkották
az Útvesztőt, amit álcázott vermek tarkítottak. Ezek a csapdák
fogva tartották a beléjük zuhanó alagaiokat, hogy a felkelő nap
végezhessen velük.
– Az alattunk lévő fal asszonyainkat, gyermekeinket és a
khaffitokat védi meg az alagaioktól – mondta Qeran, és dobbantott
a lábával, majd átköpött a fal peremén. – A többi pedig – folytatta
az Útvesztő végtelenül kanyargó falai felé mutatva – velünk zárja
össze az alagaiokat. – A férfi ökölbe szorította a kezét. Látszott
rajta a büszkeség, amit a fiúk is átéreztek. Jardir elképzelte, ahogy
pajzzsal és lándzsával a kezében végigfut a csatatéren, és a
gondolattól öröm töltötte el. Dicsőség várt rá a véráztatta
homokon.
A vastag fal tetején sétáltak, míg el nem értek egy fahidat, amit
egy nagy forgattyúval lehetett felhúzni. Ez a híd az Útvesztő egyik
falára vezetett, amik vagy kőívekkel voltak összekötve, vagy elég
közel futottak egymáshoz ahhoz, hogy át lehessen ugrani rájuk. A
harctér falai vékonyabbak voltak, itt-ott alig fél méter vastagok.
– A falak teteje nem biztonságos az idősebb harcosoknak –
folytatta Qeran –, az Őrszemeket leszámítva. – Az Őrszemek a
Krevakh és a Nanji törzsek dal’Sharumjai voltak. Létrás harcosok:
mindegyikük egy fémveretes, négyméteres lajtorját vitt magával.
Ezeket lehetett egymáshoz kapcsolva vagy külön is használni. Az
Őrszemek olyan ügyesek voltak, hogy egy kitámasztatlan létra
tetején egyensúlyozva is könnyedén fürkészni tudták a harcmezőt.
A Krevakh Őrszemek a Kajik alárendeltjei voltak, a Nanjik pedig a
Majah törzséi.
– A következő egy évben a Krevakh Őrszemeknek fogtok
segíteni – mondta a fiúknak Qeran. – Megfigyelitek, merre
mozognak az alagaiok, és mindent jelentetek az Útvesztőben
harcoló dal’Sharumoknak, emellett a kai’Sharum parancsait is ti
fogjátok közvetíteni.
Jardirék a nap hátralévő részét a falak tetején való futással
töltötték.
– Úgy kell ismernetek az Útvesztő minden egyes pontját, mint
a saját lándzsátokat! – mondta Qeran a fiúknak. A fürge és ügyes
nie’Sharumok lelkesen kiáltoztak, miközben falról falra ugráltak, és
átszaladtak a keskeny, ívelt hidakon. Jardir és Abban vidáman
kacagott.
Abban a nagy termete miatt nem egyensúlyozott jól, és az
egyik hídon megcsúszott, és leesett a falról. Jardir vetődve próbálta
elkapni barátja kezét, de nem volt elég gyors.
– Nie vinne el engem! – átkozta magát, ahogy ujjaik épp csak
súrolták egymást, Abban pedig a mélybe zuhant.
A fiú rövidet kiáltott, mielőtt földet ért. Jardir még hat méter
magasból is jól látta, hogy Abban mindkét lába eltört.
Valaki egy tevéhez hasonlatos bőgéssel felnevetett Jardir
mögött. Megfordult, és Jurimot vette észre, aki épp a térdét
csapkodva kacagott.
– Abban nem úgy ugrik, mint egy macska, hanem mint egy
teve! – hahotázott Jurim.
 Jardir vicsorogva ökölbe szorította a kezét, de mielőtt
felkelhetett volna a földről, Qeran kiképzőmester jelent meg előtte.
– Szerinted a kiképzés vicc? – mordult rá Jurimra. Mielőtt a
fiú válaszolhatott volna, Qeran megragadta őt a bidójánál fogva, és
lehajította a falról Abban után. A fiú ordítva lezuhant, nagy
puffanással a földnek csapódott, majd mozdulatlanul feküdt a
homokban.
– Az alagai’sharak nem vicc – fordult a kiképzőmester a többi
fiú felé. – Jobb, ha itt haltok meg, mintsem szégyent hozzatok a
testvéreitekre az éjszakában. – A nie’Sharumok hátráltak egy
lépést, és közben buzgón bólogattak.
Qeran ezután Jardirhoz fordult.
– Menj és szólj Kaval kiképzőmesternek! Majd leküld néhány
embert, akik elviszik a két fiút a dama’tinghez.
– Talán gyorsabb lenne, ha mi magunk vinnénk el őket –
ajánlotta fel Jardir. Tudta, hogy Abban élete pár elvesztegetett
percen is múlhat.
– Az Útvesztőbe csak férfiak léphetnek, nie’Sharum – felelte
Qeran. – Indulj, különben a dal’Sharumok három fiút fognak innen
elcipelni!

Aznap este, vacsora után Jardir olyan közel merészkedett a Qeran

kiképzőmesterrel beszélő dama’tinghoz, amennyire csak mert, és
fülét hegyezve megpróbálta kivenni a nő halk szavait.
– Jurimnak néhány csontja eltört, és súlyos belső vérzése volt,
de fel fog épülni – mondta a dama’ting olyan közönyös hangon,
mintha a homok színéről mesélne. Fátylai miatt semmit sem
lehetett leolvasni az arcáról. – Abban lábainak csontjai több helyen
eltörtek – folytatta a nő. – Lábra fog állni, de kétlem, hogy futni is
tud majd.
– Képes lesz harcolni? – kérdezte Qeran.
– Ezt még nem tudom megmondani – felelte a dama’ting.
– Ebben az esetben jobb lenne, ha megölné. Jobb, mint ha
khaffittá válna.
A dama’ting felemelte a mutatóujját, a kiképzőmester pedig
hátrahőkölt.
– Nem a te dolgod megmondani, mi történjen a dama’ting
sátorban, dal’Sharum! – sziszegte a nő.
Qeran azonnal összekulcsolta a kezeit, mintha imára készülne,
és olyan mélyen meghajolt, hogy a szakálla majdnem a földet érte.
– A dama’ting bocsánatáért esedezem – mondta. – Nem
akartam tiszteletlen lenni.
– Hát persze hogy nem – bólintott a nő. – Egy dal’Sharum
kiképzőmester vagy, tanítványaid sikerei a te dicsőségedet fogják
gazdagítani a túlvilágon, ahol Everam legmegbecsültebbjei között
lesz a helyed.
– A dama’ting megtisztel – mondta Qeran.
– Mindenesetre emlékeztetni kell téged arra, hogy hol a helyed
– folytatta a nő. – Keresd meg Khevat damát, hogy vezekelhess!
Húsz csapás az alagai-farokkal elég lesz.
Jardirnak elállt a lélegzete. Az alagai-farok volt a
legfájdalmasabb ostor mind közül: három, jó egyméteres bőrszíjból
állt, amiket teljes hosszukban fémtüskék borítottak.
– A dama’ting túl kegyes hozzám – mondta Qeran
előrehajolva. Jardir elmenekült onnan, mielőtt észrevették volna, és
kiderül, mennyit is hallott a beszélgetésből.
– Nem szabadna itt lenned! – suttogta Abban, amikor észrevette
Jardirt, aki épp átbújt a dama’ting sátor leple alatt. – Megölnek, ha
itt találnak téged!
– Csak látni akartam, hogy jól vagy-e – felelte Jardir. Ez igaz is
volt, de közben a sátor belsejét fürkészte, abban a hiú reményben,
hogy újra találkozhat Ineverával. Azóta nem látta a lányt, hogy
eltört a karja, de a szépségét nem tudta elfeledni.
Abban törött lábaira pillantott. Mindkettőt kemény gipsz
borította.
– Nem tudom, jól leszek-e én még valaha, barátom – mondta.
– Bolondság – felelte Jardir. – A csontok erősebbé válnak,
miután összeforrnak. Hamar újra velünk fogsz futni a falak tetején.
– Talán – sóhajtotta Abban.
– Cserbenhagytalak – mondta Jardir az ajkába harapva. –
Megígértem, hogy elkaplak, ha elesel. Everam fényére fogadtam
meg.
Abban megfogta barátja kezét.
– Úgy is tettél volna, efelől kétségem sincs. Láttam, hogy a
kezem után vetődtél. Nem a te hibád, hogy lezuhantam. Az én
szememben betartottad az ígéreted.
Jardir szeme megtelt könnyel.
– Többször nem hagylak cserben – mondta Abbannak.
Ebben a pillanatban egy dama’ting jelent meg a helyiségben;
hangtalanul libbent elő a sátor belső részéből. A fiúk felé pillantott,
és tekintete találkozott Jardiréval, akinek még a szívverése is elállt
ijedtében, arcából pedig kiszaladt a vér.
Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig néztek volna
farkasszemet a dama’tinggal. A fehér fátylakon át nem láthatta a
nő arckifejezését.
Végül a dama’ting a kijárati lepel felé intett a fejével. Jardir
bólintott. Alig akarta elhinni, milyen szerencséje van. Még egyszer
megszorította Abban kezét, majd kisietett a sátorból.

– Széldémonokkal is találkozni fogtok a falakon, de nem szabad

szembeszállnotok velük – mondta Qeran a nie’Sharumok előtt
lépkedve. – Az a dal’Sharumok dolga lesz, akiknek segítetek. Ennek
ellenére fontos, hogy ti is ismerjétek az ellenséget.
Jardir feszülten figyelt. Szokásos helyén, a többi fiú előtt ült, de
nagyon is tudatában volt Abban hiányának. Jardir a három húga
mellett nőtt fel, később pedig Abbannal együtt került be a
Kaji’sharaj-ba. Nem ismerte az egyedüllét érzését.
– A damák tanítása szerint a széldémonok Nie poklának
negyedik bugyrában lakoznak – mondta Qeran a fiúknak,
miközben lándzsájával a falra rajzolt szárnyas figurára mutatott.
– Egyesek, mint a Majah törzs bolondjai, lebecsülik a
széldémont, amiért nincs olyan erős páncélja, mint a
homokdémonnak, de ez ne tévesszen meg titeket! A széldémon
távolabb esik Everam vigyázó szemétől, és sokkal szörnyűbb fajzat
a homokdémonnál. Kemény bőrén könnyedén eltörik a lándzsa
hegye, és gyors repte miatt eltalálni is nehéz. – Qeran a rajzon lévő
szárnyak karmos végére mutatott fegyverével. – Hosszú karmaival
még azelőtt leszeli az ember fejét, mielőtt észre lehetne venni a
démont, csőrszerű állkapcsával pedig egy harapással letépi az
áldozata arcát.
A férfi a nie’Sharumok felé fordult.
– Szóval, mi a széldémon gyengéje?
 Jardir azonnal feltette a kezét. A kiképzőmester bólintott.
– A szárnyai – felelte a fiú.
– Helyes – mondta Qeran. – Ugyanaz a kemény membrán
alkotja, mint a bőrét, de ez a porcos és csontos szárnyakon nagyon
vékony réteget képez. Egy erős férfi képes lyukat ütni rajta a
lándzsájával, vagy le is szelheti őket, ha éles a fegyvere hegye és a
démon a földön fekszik. Van még valami?
Ismét Jardir keze lendült a magasba először. A kiképzőmester a
többi fiúra pillantott, de senki más nem jelentkezett. Jardir több
mint két évvel fiatalabb volt a többieknél, de ugyanúgy tisztelték
itt, mint a kásás sorban.
– A széldémon ügyetlen és lassú a földön – felelte Jardir,
miután Qeran bólintott.
– Helyes – mondta a férfi. – Ha a démon a földre kényszerül,
neki kell futnia, vagy valamire fel kell másznia ahhoz, hogy újra
szárnyra kaphasson. Az Útvesztő szűk folyosói pontosan ezt
tagadják meg a széldémontól. A falak tetején álló dal’Sharumok
hálókkal és súlyozott bolákkal fogják őket leszedni a levegőből. A ti
feladatotok lesz, hogy jelentsétek a lezuhant démonok helyét az
Útvesztőben küzdő harcosoknak.
Qeran végignézett a fiúkon.
– Ki tudja megmondani, hogyan kell ezt megtenni?
Jardir megint feltette a kezét.

Abban és Jurim három hónap elteltével tért vissza a Kaji’sharaj-ba.

Abban erősen sántítva sétált vissza a kiképzőtérre, amit Jardir
furcsállva nézett.
– Még mindig fáj a lábad? – kérdezte.
 Abban bólintott.
– A csontjaim talán erősebbek lettek – mondta –,
egyenesebbek viszont nem.
– Még hamar van – felelte Jardir. – Idővel helyrejönnek.
– Inevera – mondta a barátja. – Ki mondhatja meg, mi Everam
akarata?
– Készen állsz, hogy megküzdj a kásádért? – kérdezte Jardir a
kiképzőmester felé bólintva, aki épp a fazekat hozta.
– Könyörgök, még ne! – mondta elsápadva Abban. – Ha
összecsuklik a lábam, örökre megbélyegeznek.
Jardirnak nem tetszett a dolog, de azért bólintott.
– Azért ne várj vele túl sokáig, mert a végén a tétlenségedért
jársz majd ugyanúgy! – mondta, miközben a sor elejéhez sétáltak.
Az idősebb fiúk úgy széledtek szét Jardir előtt, mint az egerek a
macska láttán, és odaengedték őt a fazékhoz. Néhányan utálkozva
méregették Abbant, de senki se merte bántani.
Jurimnak nem volt ilyen szerencséje. Jardir szenvtelenül figyelte
őt. Nem felejtette el, hogy hahotázott a fiú, amikor Abban lezuhant
a falról. Jurim kicsit mereven járt ugyan, de rajta nyomát sem
lehetett látni annak a sántikálásnak, ami Abban egykori derék
lépteit úgy elcsúfította.
– Ez a hely foglalt, te nyomorék! – mondta neki Esam, az egyik
nie’Sharum. – Takarodj a sor végére! – Esam jó harcos volt, Jardir
pedig érdeklődéssel figyelte az összetűzést.
Jurim elmosolyodott és megadóan széttárta a karjait, de Jardir
látta, hogyan vetette meg a lábát a fiú, így rögtön látta, mire
készül. Jurim hirtelen elrugaszkodott, megragadta Esamot és a
földre teperte. Az egész egy pillanatig tartott, és Jurim már vissza
is nyerte a helyét a sorban. Jardir bólintott. A fiúnak harcoshoz
méltó bátorsága volt. Abbanra pillantott, aki közben megette a
kásáját és az egész verekedésről lemaradt. Jardir szomorúan
megrázta a fejét.
– Gyertek ide, patkányok! – kiáltotta Kaval, miután
összeszedték a tálkákat. Jardir azonnal odament a
kiképzőmesterekhez, a többiek pedig követték.
– Szerinted mit fognak mondani? – kérdezte Abban.
– Rövidesen megtudjuk – felelte Jardir.
– A férfiasság próbája áll előttetek – szólalt meg Qeran. – Át
fogtok kelni az éjszakán, amiből majd kiderül, kiből lesz igazi
harcos és kiből nem. – Abbannak elállt a lélegzete, Jardirt viszont
elfogta az izgatottság. Minden egyes próbatétellel egyre közelebb
jutott az áhított fekete kaftánhoz.
– Hónapok óta nem érkezett hír Baha kad’Everam falujából, és
attól tartunk, hogy az alagaiok áttörték az ottani rovásokat –
folytatta Qeran. – A bahaiak ugyan khaffitok, de Kaji
leszármazottjai, és a damaji úgy döntött, hogy nem hagyhatjuk
őket a sorsukra.
– Úgy érti, nem hagyhatjuk ott az értékes fazekasárut, amit
eladnak nekünk – motyogta Abban. – Dravazi, a mesterfazekas
Bahában lakik, és az alkotásai ott díszelegnek Krázia összes
palotájában.
– Csak a pénzre tudsz gondolni? – csattant fel Jardir. – Még
ha Ala legaljasabb kutyáiról lenne is szó, akkor is számtalanszor
jobbak az alagaioknál, és a védelmünkre szorulnak.
– Ahmann! – kiáltotta Kaval. – Valami mondanivalód van?
– Nem, kiképzőmester! – vágta vigyázzba magát Jardir.
– Akkor pihenjen a nyelved, vagy kivágom a helyéről! –
mondta a férfi.
Jardir bólintott, Qeran pedig folytatta.
– Ötven önkéntes harcos fogja megtenni az egyhetes utat
Baltába, Khevat dama vezetésével. Ti is velük mentek: cipelitek a
felszerelést, gondoskodtok a tevékről, megfőzitek az ételt és
kiélesítitek a lándzsahegyeket. – A férfi Jardirra nézett. – Az út
során te leszel a Nie Ka, Hoshkamin fia.
Jardirnak elkerekedett a szeme. A Nie Ka, vagyis „a senkik feje”,
azt jelentette, hogy Jardir a legelső a nie’Sharumok között.
Nemcsak a kásás sorban, hanem a kiképzőmesterek szemében is, és
szabadon irányíthatta és büntethette a többi fiút. Nem neveztek ki
Nie Kát azóta, hogy Hasik pár évvel korábban megszerezte fekete
kaftánját. Nagy megtiszteltetésnek számított, amit nem adtak oda
bárkinek csak úgy. A hatalomhoz, ami a tisztséggel járt, felelősség
is társult. Qeran és Kaval Jardirt hibáztathatja majd a többiek
baklövéseiért, és ennek megfelelően őt fogják megbüntetni értük.
– Megtisztel engem, kiképzőmester – mondta mélyen
meghajolva Jardir. – Imádkozni fogok Everamhoz, hogy ne okozzak
csalódást.
– Jól teszed, különben szíjat hasítunk a hátadból – mondta
Kaval, miközben Qeran elővett egy csomózott bőrcsíkot és
rangjelzés gyanánt rákötötte Jardir felkarjára.
A fiú szíve csak úgy zakatolt. Csak egy bőrdarabot kapott, de
abban a percben úgy érezte, mintha Kaji koronáját tették volna a
fejére. Arra gondolt, hogy a dama biztos mesélni fog erről az
édesanyjának, amikor elmegy hozzá a heti ellátmányért, amitől
büszkeség töltötte el. Máris sikerült némi becsületet nyernie
családja asszonyainak.
Mindemellett a férfiasság igazi próbájával is megajándékozták.
Hetekig fog utazni a szabad ég alatt. Látni fogja az alagaiokat
közelről, és megismeri őket teljes valójukban. Többé nem holmi
krétarajzokként gondol rájuk, vagy mint apró, távoli figurákra,
amiket a falak tetejéről vesz észre. Ez a nap új dolgok kezdete volt
számára.
Miután kiosztották a nie’Sharumok teendőit, Abban Jardirhoz
fordult. Mosolyogva belebokszolt a Jardir karján díszelgő bőrszíjba.
– Nie Ka – mondta. – Kiérdemelted, barátom. Nemsokára
kai’Sharum leszel, és igazi harcosokat vezényelsz a csatában.
– Inevera – felelte vállat vonva Jardir. – A jövő majd elhozza,
aminek jönnie kell. Mára ez a dicsőség is elég.
– Igazad volt korábban – folytatta Abban. – Gyakran
keserűség tölti el a szívem, amikor látom, hogyan bánnak a
khaffitokkal, és ennek már hangot adtam néhányszor. A bahaiak
megérdemlik, hogy segítsünk nekik.
– Tudtam, hogy így gondolod – bólintott Jardir. – Én is
elhamarkodott voltam, barátom. Tudom, hogy több lakozik a
szívedben a kufárok kapzsiságánál.
Megszorította Abban vállát, majd elszaladtak, hogy segítsenek
az út előkészületeiben.

Aznap délben ötven Kaji harcos, köztük Hasik, Khevat dama, Kaval
kiképzőmester, két Krevakh Őrszem és Jardir elit nie’Sharum
osztaga indult útnak. Az idősebb harcosok közül páran felváltva
hajtották a tevék húzta ellátmányos szekereket, de a többi férfi
gyalog menetelt. Ők vezették a csoportot az Útvesztőn keresztül a
hatalmas városkapuig. Jardir és a többi nie’Sharum a szekereken
ültek, hogy léptükkel be ne mocskolják a szent harcteret.
– Csak a damák és a dal’Sharumok tehetik rá a lábukat erre a
testvéreik és őseik vérével átáztatott területre – figyelmeztette őket
Kaval. – Az életetekkel játszotok, ha megszegitek ezt a szabályt!
Miután kiértek a városból, a kiképzőmester lándzsája nyelével
rávágott a szekerek oldalára.
– Mindenki lefelé! – kiáltotta. – Baháig menetelünk!
Abban elképedve nézett Jardirra.
– Az egyhetes út a sivatagon keresztül, és csak a bidónk véd
majd minket a naptól!
– Ugyanez a nap süt le ránk, amikor a kiképzőtéren edzünk –
felelte Jardir, miközben leugrott a kocsiról, és az előttük menetelő
dal’Sharumokra mutatott. – Örülhetsz, hogy csak a bidód van
rajtad. Az ő fekete kaftánjuk jobban elnyeli a hőt, és emellett
lándzsával, pajzzsal, ruhájuk alatt páncéllal menetelnek. Ha ők
képesek rá, nekünk is menni fog.
– A te lábadra talán nem fér rá a nyújtózás a többhetes gipsz
után? – kérdezte Jurim, aki vigyorogva vállon csapta Abbant, majd
leugrott a kocsiról.
A többi nie’Sharum követte őket, és Jardir vezénylésére
menetelni kezdtek, lépést tartva a szekerekkel és a harcosokkal.
Kaval mögöttük haladva figyelte őket, de az irányítást meghagyta
Jardirnak. A fiú szíve dagadt a büszkeségtől, amiért a
kiképzőmester így megbízott benne.
A sivatagon át vezető út egy ledöngölt homok és agyag
borította sávból állt, ami mellett ősrégi jelzőoszlopok sorakoztak. A
folytonosan fújó szél forró homokot fújt a menetelők arcába, ami
az úton is összegyűlve megnehezítette a járást. A nap olyannyira
felforrósította a talajt, hogy még a szandálok talpán is átsütött.
Mindezek ellenére a többéves kiképzésen átesett nie’Sharumok
panasz nélkül meneteltek. Jardir büszkén nézett végig rajtuk.
Az viszont hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Abban nem tudja
tartani a lépést. Úszott az izzadságban, egyre jobban sántított az
egyenetlen talaj miatt, és gyakran megbotlott. Egy alkalommal
nekitántorodott Esamnak, aki durván nekilökte őt Shanjatnak, aki
szintén nagyot taszított rajta, így végül a földön landolt. A két fiú
nagyot nevetett a homokot köpködő Abbanon.
– Mozgás, patkányok! – mondta Kaval, a pajzsához csapkodva
a lándzsáját.
Jardir fel akarta segíteni a barátját, de tudta, hogy csak rontana
a helyzeten.
– Kelj fel! – utasította végül Abbant. A fiú könyörgő tekintettel
nézett rá, de Jardir csak a fejét rázta, és Abban érdekében
belerúgott barátjába.
– Merülj el a fájdalmadban, és kelj fel, te ostoba, különben
khaffit lesz belőled, mint az apádból! – mondta mély, durva
hangon Jardir.
A szíve is belefájdult az Abban szemében tükröződő
sértettségbe, de igazat mondott, és ezt a barátja is tudta. Abban
nagy levegőt vett és feltápászkodott, majd a többiek után sántikált.
Egy ideig sikerült tartania a lépést, de rövidesen újra lemaradt
társaitól. Gyakran nekitántorodott a mellette lépkedőknek, akik
durván félrelökték. A mögöttük őrködő Kaval észrevette ezt, és
felzárkózott Jardir mellé.
– Ha feltartja a menetünket, téged foglak megostorozni
mindenki szeme előtt – mondta a fiúnak.
– Így helyes, kiképzőmester – bólintott Jardir. – Én vagyok a
Nie Ka. – Kaval válaszként morgott valamit, és ennyiben hagyta a
dolgot.
Jardir odament a többiekhez.
– Jurim, Abban, üljetek fel a szekérre! – parancsolta. – Csak
nemrég tértetek vissza a dama’ting sátorból, még nem álltok
készen az egész napos menetelésre.
– Tevehúgy! – mordult fel Jurim, ujjával Jardir arcára mutatva.
– Nem fogok nő módjára a szekéren ücsörögni, csak mert a
disznózabáló fia nem tudja tartani a lépést!
Jurim alig mondta ki ezeket a szavakat, mire Jardir támadásba
lendült. Megragadta Jurim csuklóját, majd megpördülve nekivetette
magát a fiú vállának. Jurimnak nem volt választása: engednie
kellett, különben ellenfele eltörte volna a karját. Jardir végül nagyot
lendített rajta és a földhöz vágta. Továbbra is erősen tartotta Jurim
karját, és rátette a talpát a fiú nyakára.
– Azért fogsz a szekéren ülni, mert a Nie Ka azt parancsolta
neked! – mondta hangosan, miközben Jurim arca egyre vörösödött.
– Ha megfeledkezel erről, az életeddel játszol!
Jurim feje már lilulni kezdett, mire végre sikerült bólintania.
Jardir eleresztette őt, a fiú pedig vadul kapkodta a levegőt.
– A dama’ting azt parancsolta, hogy mindennap egy kicsivel
többet menetelj, míg fel nem épülsz – hazudta Jardir. – Holnap
egy órával tovább fogsz gyalogolni! Te úgyszintén – vetette oda
Abbannak.
Barátja buzgón bólogatott, majd mindketten az egyik
szekérhez mentek. Jardir utánuk pillantott, és magában Abban
gyors felépüléséért imádkozott. Örökké nem tudja megőrizni neki a
becsületét.
Észrevette, hogy a nie’Sharumok mind őt nézik.
– Talán megálljt parancsoltam? – csattant fel dühösen, mire a
fiúk azonnal folytatták a menetelést. Jardir kétszeres tempót
diktált, míg fel nem zárkóztak a menetoszlophoz.

Elérkezett az este. Jardir megparancsolta a nie’Sharumoknak, hogy

készítsék el a vacsorát és terítsék le a hálózsákokat, míg a dama és
a Veremőrök elhelyezték a rováskört. Amikor elkészültek, a
harcosok felsorakoztak a kör pereménél. Pajzsukkal kifelé fordulva,
lándzsával a kezükben várták, hogy a démonok naplementekor
felszálljanak a földből.
Még közel voltak a városhoz, így rengeteg homokdémon jelent
meg körülöttük, amik rásziszegtek a dal’Sharumokra és
megpróbálták rájuk vetni magukat. Jardir most látta először a
démonokat közelről, és higgadtan figyelte őket, hogy
megjegyezhesse a mozgásukat támadás közben.
A Veremőrök jól végezték a munkájukat: a felvillanó mágia
kordában tartotta a rováskörön kívül rekedt démonokat. Amikor az
egyikük nekicsapódott a rovásoknak, a dal’Sharumok felkiáltottak
és előredöftek a lándzsájukkal. A legtöbb szúrást elhárította a
homokdémonok páncélja, de egy-egy pontosabb döfés a szembe
vagy egy nyitott szájba sikeresen elejtette a célpontot. Úgy tűnt, a
harcosoknak ez egyfajta játék: a mágia pillanatnyi felvillanása alatt
próbáltak rendkívül pontos szúrásokat ejteni a démonokon, és
mind nevetve gratuláltak annak a tucatnyi férfinak, akiknek ez
sikerült is. Ők elmentek a vacsorájukért, míg a többiek tovább
próbálkoztak az egyre népesebb démonsereg ritkításával. Jardir
észrevette, hogy Hasik az elsők között mehetett el enni.
Kaval kiképzőmesterre pillantott, aki épp megölt egy démont.
Most nem fedte vörös lepel az arcát, amit Jardir addig még sosem
látott. A férfi szemébe nézett, és amikor Kaval intett neki, odament
hozzá, és meghajolt.
– Kiképzőmester – szólalt meg Jardir –, ez nem olyan alagai
sharak, amiről tanultunk.
– Ez nem is alagai’sharak, fiú – nevetett Kaval hanem csak egy
játék, amivel a lándzsáinkat élesítjük. Az Evejah törvényei szerint
alagai’sharakot csak előkészített terepen lehet vívni. Itt nincsenek
démonvermek, se falak és rejtekhelyek. Bolondok lennénk, ha
elhagynánk a rováskört, de ez még nem jelenti azt, hogy nem
mutathatjuk meg pár alagai-nak a napfényt.
– Köszönöm, kiképzőmester – hajolt meg újra Jardir. – Így
már értem.
A játék még órákon át folyt, mindaddig, amíg a megmaradt
démonok be nem látták, hogy nincs hézag a rováskörben.
Ostromlás helyett elkezdtek a védőfal mentén járkálni, néhányuk
pedig biztos távolságban leült és úgy figyelt. A jóllakott harcosok
megkezdték az őrködést, és közben gúnyolódva odakiáltottak
azoknak, akik egyetlen démont sem ejtettek el vacsora előtt.
Evés után a férfiak fele lefeküdt, a többiek pedig éber
szobrokként állták körül a táborhelyet. Néhány órányi alvás után a
harcosok leváltották egymást.

A következő napon a menetoszlop egy khaffit falun haladt át. Jardir

még sosem látott korábban ilyen helyet, bár sok kisebb oázis akadt
a sivatagban, főleg a várostól délre és keletre, olyan helyeken, ahol
egy-egy aprócska forrás tört elő a föld alól, és tavacska gyűlt
körülötte. A városból elmenekülő khaffitok gyakran verődtek össze
ilyen helyeken. A damák nem vettek róluk tudomást mindaddig,
amíg a khaffitok képesek voltak ellátni magukat, és nem kéregettek
a városfalnál vagy az átutazó kereskedőktől.
Léteztek nagyobb oázisok is, ahol a nagyobb víztömeg miatt
akár száznál is több khaffit összeverődhetett, többnyire
asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt. Ezekkel a csoportokkal már
foglalkoztak a damák. Mivel a harcos törzsek ugyanúgy elfoglalták
az oázisokat, mint a város kútjait, a khaffitoktól adót szedtek
munka és javak formájában, hogy ott élhessenek. A damák
időnként elutaztak a városhoz legközelebbi falukhoz, hogy a fiatal
fiúkat Hannu Pashra hívják, a legszebb lányokat pedig elvitték
jiwah’Sharumnak a nagy háremekbe.
A falut, amin a menetoszlop épp áthaladt, nem vette körbe fal.
Ehelyett homokkőből készült hatalmas táblák sorakoztak a határa
mentén, amikbe rovásokat véstek.
– Mi ez a hely? – merengett hangosan Jardir menet közben.
– Ezt a falut Homokkőnek hívják – felelte Abban. – Több mint
háromszáz khaffit él itt. Gödri kutyáknak nevezik őket.
– Gödri kutyáknak?
Abban a falu széles mélyedéseinek egyikére mutatott, ahol
férfiak és nők együtt dolgozva homokkövet termeltek ki a földből
ásóval, csákánnyal és fűrésszel. Az itteni népek széles vállúak és
keménykötésűek voltak: merőben különböztek a városban élő
khaffitoktól. A felnőttek mellett gyerekek is dolgoztak. Felpakolták
a köveket a kocsikra, aztán felvezették a rakományt húzó tevéket a
gödörből a felszínre. Mindenki barna ruhát viselt. A férfiakon és a
fiúkon mellény és sapka volt, a nők és a lányok ruhája pedig nem
hagyott sokat a képzeletnek: az arcuk, a karjuk, sőt, még a lábuk is
jórészt fedetlen volt.
– Ezek erős emberek – mondta Jardir. – Milyen alapon
khaffitok ők? Talán mind gyávák? Na és a lányok és a fiúk? Miért
nem viszik őket el házasságra és Hannu Pashra?
– Lehet, hogy az őseik saját hibájukból voltak khaffitok,
barátom – felelte Abban –, de ők eleve annak születtek.
– Ezt nem értem – mondta Jardir. – Senki nem születik
khaffitnak.
– Azt mondod, hogy én csak a kereskedésre gondolok –
sóhajtotta Abban –, de talán te vagy az, akinek nem jár rajta eleget
az esze. A damajiknak szüksége van a kőre, amit itt kitermelnek, és
egészséges munkaerőre is, hogy legyen, aki dolgozik. Cserébe arra
utasítják a damákat, hogy ne vigyék el az itteni khaffitok
gyermekeit.
– És emiatt a fiataloknak is khaffitként kell leélniük az életüket
– mondta Jardir. – Miért vannak a szüleik ezzel megelégedve?
– A szülők furcsán tudnak viselkedni, ha el akarják venni tőlük
a gyermekeiket – felelte Abban.
Jardir még emlékezett édesanyja könnyeire és Abban anyjának
siralmaira, így egyet kellett értenie barátjával.
– Ezek a férfiak akkor is derék harcosok lennének, az
asszonyok pedig rendes feleségek, akik erős fiúkat szülnének –
mondta. – Pazarlásnak tűnik így eltékozolni őket.
– Legalább ha az itteniek egyike megsérül, a testvérei nem
rontanak rá úgy, mint egy farkasfalka – felelte vállat vonva Abban.

Hatnapi útba telt, mire elérték azt a sziklaszirtet, ami a Baha

kad’Everam faluját tápláló folyóra nézett. Több khaffit települést
nem láttak odáig. Abban, akinek a családja sok faluval kereskedett,
azt mondta, hogy ez azért van, mert a város környékén sok oázist
egy föld alatti folyó táplált, ami nem ért el ilyen messze keletre. A
legtöbb khaffit falu Kráziától délre helyezkedett el, a Sivatag
Lándzsája és a messze délen húzódó hegyek között, a folyó
vonalának mentén. Jardir addig még nem hallott föld alatti
folyókról, de megbízott barátja szavában.
Az előttük lévő folyó nem éppen a föld alatt hömpölygött, de
az évszázadok alatt mély völgyet vájt magának a talaj számtalan
homokkő- és agyagrétegében. Jardirék látták a szakadék mélyén
húzódó medret, de maga a folyó abból a magasságból csak egy
pataknak tűnt.
Délnek masíroztak tovább a sziklaszirt mentén, míg meg nem
pillantották a faluhoz levezető utat, ami egészen addig láthatatlan
maradt, amíg rá nem léptek. A dal’Sharumok köszöntésként
megfújták kürtjeiket, de nem érkezett válasz, így hát továbbmentek
a meredek, keskeny úton, le a falu főterére. Még a település
közepén sem találkoztak egyetlen teremtett lélekkel sem.
Baha kad’Everamot több szinten át a szirt falába építették bele.
Egy széles, egyenetlen lépcső vezetett fel cikcakkban, és minden
egyes szinten egy nagyobb terasz adott helyet a vályogépületeknek.
A faluban nem volt jele életnek. A bejáratok leplei lustán
lengedeztek a szélben. A hely a Sivatag Lándzsájának régebbi
negyedeire emlékeztette Jardirt. A város nagy része elhagyatottá
vált a népesség megfogyatkozásával. Az ősi épületek azoknak az
időknek állítottak emléket, amikor Kráziában tengernyien éltek.
– Mi történhetett itt? – gondolkodott hangosan Jardir.
– Nem nyilvánvaló? – kérdezte Abban. Barátja kíváncsian
nézett rá. – Ne csak a falut bámuld, nézz körül jobban!
Jardir megfordult, és azt látta, hogy folyó nem a magasság
miatt tűnt apró patakocskának. A víz a mély medernek alig
harmadát tette csak ki.
– Nem volt elég eső – mondta Abban –, vagy valami
elrekesztette a folyót. Lehet, hogy ez a változás megfosztotta a
bahaiakat a haltól, ami az élelmükként szolgált.
– Ez nem magyarázza meg az egész falu kihalását.
– Talán felkavarodott az iszap a meder aljáról, amikor ennyire
elapadt a folyó, és megsavanyodott a vize – vonta meg a vállát
Abban. – Akárhogy is, a bahaiak az éhezés vagy valami betegség
miatt nem tudták fenntartani a rovásaikat. – A fiú a vályogfalakon
éktelenkedő mély karmolásnyomokra mutatott.
 Ekkor Kaval lépett oda Jardirhoz.
– Kutassátok át a falut, hátha vannak túlélők! – parancsolta.
Jardir meghajolt, majd a nie’Sharumokhoz fordult, és párokra
osztva elküldte őket a falu különböző szintjeire. A fiúk olyan
könnyedén szaladtak fel az egyenetlen lépcsőfokokon, mintha csak
az Útvesztő falain futottak volna.
Hamar egyértelművé vált, hogy Abbannak igaza volt. Szinte
minden épületben démonok nyomára akadtak: karmolásokat
találtak a falakon és a bútorokon, emellett jól látszódtak a harc jelei
is.
– Hullák sehol sincsenek – jegyezte meg Abban.
– Megették őket – felelte Jardir. Rámutatott a földön egy
fekete kődarabnak tűnő valamire, amiből fehér szilánkok álltak ki.
– Az mi?
– Démontrágya – felelte Jardir. – Az alagaiok mindenestül
felfalják az áldozatukat, de a csontokat nem tudják megemészteni.
Abban a szája elé kapta a kezét, de már késő volt. A szoba
falához futott, és öklendezni kezdett.
Jardir és a társai jelentették Kavalnak a kutatás eredményét, aki
úgy bólintott, mintha semmi meglepőt nem hallott volna.
– Gyere mögöttem, Nie Ka! – mondta, Jardir pedig követte a
férfit. A kiképzőmester odasétált Khevat damához, aki épp a
kai’Sharummal beszélt.
– A nie’Sharumok igazolták, hogy nincsenek túlélők, dama –
mondta Kaval. A kai’Sharum magasabb rangú volt nála, de ő
kiképzőmester volt, és jó eséllyel a menetoszlop összes harcosát ő
képezte ki, a kai’Sharumot is beleértve. Az a mondás járta, hogy „a
vörös lepel szava nagyobb erővel bír, mint a fehéré”.
Khevat dama rábólintott a hallottakra.
– Az alagaiok megátkozták ezt a helyet, amikor áttörtek a
rovásokon, és csapdába ejtették a halott khaffitok lelkeit – mondta
a dama. – Érzem sikolyaikat a levegőben. – Kavalra nézett. –
Közeleg a Holdfogyás. Az első két napot és éjszakát azzal töltjük,
hogy előkészítjük a falut és imádkozunk.
– És a Holdfogyás harmadik napján? – kérdezte Kaval.
– A harmadik napon eljárjuk az alagai’sharak táncát, hogy
megszenteljük ezt a helyet és felszabadítsuk a holt lelkeket – felelte
Khevat. – Így talán esélyt kapnak az újjászületésre egy jobb kaszt
részeként.
– Hát persze, dama – mondta meghajolva Kaval. Felpillantott a
sziklaszirt oldalába épített lépcsőkre és házakra, majd le a széles
térre, ami a folyópartra vezetett. – Itt főleg agyagdémonokkal
fogunk találkozni – merengett Kaval –, de azért néhány szél- és
homokdémon is előfordulhat majd. – A férfi a kai’Sharumhoz
fordult. – Az engedélyével megparancsolom a dal’Sharumoknak,
hogy ássanak rovásos démonvermeket a lenti téren, és alakítsanak
ki leshelyeket a lépcsőknél, hogy leűzhessük az alagaiokat a szirt
oldalán a vermekbe, hogy ott várják ki a napkeltét.
A kai’Sharum bólintott, a kiképzőmester pedig Jardirhoz
fordult.
– Utasítsd a nie’Sharumokat, hogy gyűjtsenek össze az
épületekből mindent, amiből barikádokat tudunk emelni! – Jardir
bólintott és indult is volna, de Kaval elkapta a karját. – Ne hagyd,
hogy kifosszák a házakat! – figyelmeztette a férfi. – Mindent fel
kell áldoznunk az alagai’sharakban.

– Az első szintet mi ketten vizsgáljuk át – mondta Jardir

Abbannak.
 – A hét szerencsésebb szám – felelte a barátja. – Bízd az első
szintet Jurimra és Shanjatra!
Jardir kétkedve pillantott le Abban lábára. A fiúnak végül
sikerült lépést tartania a menetoszloppal, de a sántítása szemernyit
sem javult. Jardir gyakran látta Abbant a lábát masszírozni, amikor
azt hitte, hogy senki se figyeli.
– Azt gondoltam, az első szintre könnyebben fel tudsz majd
mászni – mondta Jardir. – A lábad még nem gyógyult meg teljesen.
– Megbántasz, barátom! – felelte csípőre tett kézzel Abban. –
Olyan erős vagyok, mint a bazár legszilajabb tevéje. Igazad volt,
amikor arra ösztökéltél, hogy mindennap egy kicsit többet
teljesítsek. Ha felmászom a hetedik szintre, az csak segíteni fog a
gyógyulásban.
– Ahogy akarod – hagyta rá végül Jardir, és miután kiadta az
utasításait a többi nie’Sharumnak, elindultak felfelé a lépcsőkön.
Baha szabálytalan kőlépcsőit a szirt oldalába faragták, és itt-ott
homokkővel és agyaggal egészítették ki. Egyes fokok épp csak
akkorák voltak, mint egy ember lábfeje, míg másokat több lépéssel
lehetett csak átszelni. A kikopott kőtáblákon látszott, hogy
valamikor számos megrakott szekeret húztak végig rajtuk. A
lépcsők minden egyes szinttel irányt változtattak, és utak ágaztak le
róluk az adott emelet épületeihez.
Nem telt bele sok idő, mire Abban lihegni kezdett a
fáradságtól, arca pedig izzadságtól fénylett. Egyre jobban sántított,
és az ötödik szintre érve minden lépését fájdalmas szisszenés
kísérte.
– Talán ennyi edzés elég lesz neked mára – vetette fel Jardir.
– Badarság, barátom – felelte Abban. – Én... – A fiú nagyot
nyögött, majd kifújta magát. – Erős vagyok, mint egy teve.
– Remek harcos lesz belőled – mondta mosolyogva Jardir, és
hátba veregette barátját.
Végül felértek a falu hetedik szintjére. Jardir odalépett a teraszt
övező alacsony falhoz, és lepillantott. Lent a dal’Sharumok
görnyedve ásták a széles démonvermeket rövid nyelű ásóikkal. A
vermeket az első szint előtt készítették, így ha egy démont
lehajítanak arról a falról, amiről Jardir is épp lenézett, akkor az a
gödrök egyikében landol majd. Jardirt izgalommal töltötte el a
közelgő csata gondolata, még ha ő és a többi nie’Sharum nem is
vehetett benne részt.
Abbanhoz fordult, de a fiú közben továbbsétált a teraszon,
fittyet hányva a kilátásra.
– Kezdjük el átfésülni az épületeket! – mondta Jardir, de úgy
tűnt, Abban nem hallotta, mert zavartalanul továbbsántikált. Jardir
épp akkor érte őt utol, amikor Abban megállt egy nagy boltív előtt.
A fiú arcára széles mosoly ült ki, amikor végignézett az ívbe
faragott jeleken.
– Tudtam! A hetedik szint! – mondta Abban. – Ugyanennyi
oszlop tartja Ala felett a mennyeket.
– Ilyen rovásokat még sosem láttam – mondta Jardir a jeleket
szemlélve.
– Ezek nem rovások, hanem írott szavak.
– Olyanok, mint az Evejah-ban lévők?
Abban bólintott.
– „Hét szinttel Ala felett, a Mindenható tiszteletére, itt
található Dravazi mester szerény műhelye” – olvasta a feliratot.
– A fazekas, akiről beszéltél – morogta Jardir. Abban bólintott,
majd odament a bejárathoz, hogy elhúzza a világos színű függönyt,
de Jardir megragadta barátja karját, és maga felé fordította őt.
– Szóval a pénz érdekében képes vagy elviselni a fájdalmat, de
a becsületedért nem? – kérdezte.
 – Egyszerűen gyakorlatias vagyok, barátom – mosolygott
Abban. – Becsületből semmit se lehet venni.
– A paradicsomban az a legnagyobb érték – vetette ellen
Jardir, de Abban válaszként csak horkantott egyet.
– A mennyekből nem tudjuk ruházni anyáinkat és húgainkat. –
Elrántotta a karját, majd belépett a műhelybe. Jardirnak nem volt
más választása, mint hogy kövesse, de rögvest beleütközött a
barátjába, akinek a helyiségbe lépve földbe gyökerezett a lába és
tátott szájjal bámult maga elé.
– Az áru épen maradt – suttogta. Szemében kapzsi csillogás
látszott. Jardir követte Abban tekintetét, és az ő szeme is
elkerekedett. Nagy raklapok hevertek a műhely padlóján, rajtuk a
legkiválóbb fazekasmunkákkal, amit Jardir valaha látott. Tele volt
velük az egész helyiség: edények, vázák, kelyhek, lámpások,
tányérok és tálak sokaságát látta. Minden egyes darabot élénk
színekkel és arannyal festettek meg, és a ráégetett máztól egytől
egyig tündöklően fénylettek.
Abban izgatottan összedörzsölte a tenyerét.
– Van fogalmad arról, barátom, milyen érték ez?
– Nem számít – felelte Jardir. – Az edények nem a mieink.
Abban úgy nézett rá, mint egy bolondra.
– Nem számít lopásnak, ha az áru gazdái halottak, Ahmann.
– Az elhunytak megrablása még a tolvajlásnál is rosszabb –
mondta Jardir. – Meggyaláznád vele a holtakat.
– Az lenne a gyalázat, ha egy fazekasmester életművét
egyszerűen a szeméthalomra dobnánk – felelte Abban. – Elég
törmelék akad még, amit fel lehet használni a barikádokhoz.
Jardir az edényekre nézett.
– Rendben – mondta végül. – Itt hagyjuk őket. Hadd zengjék
tovább a történetét ennek a derék khaffitnak, hogy Everam
lepillanthasson alkotásaira és biztosíthassa újjászületését egy
magasabb kaszt tagjaként.
– Mi szüksége lenne Everamnak az edények meséire, ha
egyszer mindentudó? – kérdezte Abban.
Jardirnak ökölbe szorult a keze, amitől barátja hátrált egy
lépést.
– Nem hagyom, hogy bárki is káromolja Everamot – morogta
Jardir. – Még neked se.
Abban megadóan felemelte a kezét.
– Nem akartam őt káromolni. Csupán arra gondoltam, hogy
Everam egy damaji palotájában is láthatná ezeket a remekműveket,
nem csak ebben az elhagyatott műhelyben.
– Meglehet – hagyta rá Jardir –, de Kaval azt parancsolta, hogy
mindent az alagai’sharakra kell áldoznunk, és ez az edényekre is
vonatkozik.
Abban a fiú öklére pillantott, majd bólintott.
– Igazad van, barátom, de ha tényleg tisztelegni akarunk ennek
a derék khaffitnak, hogy Everam valóban gondoskodjon lelkéről a
mennyekben, akkor használjuk fel ezeket az edényeket arra, hogy
elhordjuk bennük a földet a dal’Sharumok ásta démonvermekből.
Ezzel munkára fognánk őket az alagai’sharak érdekében, és
megmutatnánk Everamnak, milyen értékes ember volt Dravazi.
Jardir ellazította karját, ökölbe szorult ujjai szétnyíltak.
– Ez remek ötlet – bólintott mosolyogva Abbannak.
Kiválasztották a feladatnak legmegfelelőbb edényeket, és elvitték
őket a táborhelyre. A többit úgy hagyták, ahogy találták őket.

Jardir és a többi fiú nekifogtak a munkának. A két nap és két

éjszaka gyorsan eltelt, és közben az alagai’sharak harctere is alakot
öltött. Esténként a rováskörök menedékéből tanulmányozták a
démonokat, és ott szőtték a terveiket. A falu teraszokból álló
szintjei romokból felhúzott labirintusokká alakultak, bennük
rovásozott búvóhelyekkel, ahonnan az előugró dal’Sharumok
lelökhették a démonokat a vermekbe, vagy feltarthatták őket
hálókkal addig, míg csapdába nem ejtették őket hordozható
rováskörökkel. A fegyvertárolókat minden szinten rovások védték.
Itt állomásoztak a nie’Sharumok, készen arra, hogy szükség esetén
új lándzsát és hálót vigyenek a harcosoknak.
– Maradjatok a rovások mögött addig, amíg nem hívnak
titeket! – utasította Kaval a fiúkat. – Ha át kell lépjétek őket,
fürgén tegyétek, és egyik rovásozott állásról a másikra haladjatok,
míg el nem éritek a célotokat! A falak mögött guggolva menjetek,
használjatok ki minden fedezéket! – A férfi megjegyeztette a
nie’Sharumokkal a rögtönzött útvesztő minden szegletét, hogy még
csukott szemmel is rátalálhassanak a rovásozott búvóhelyekre. A
harcosok máglyákat gyújtottak, hogy fényükben küzdhessenek, és
hogy elűzzék az éjszakai hideget, de még így is sok területet
borítottak árnyékok, ahol a sötétben is látó démonok komoly
előnyt élveztek.
Jardir és Abban a harmadik szint fegyvertárolójában várta ki a
naplementét. A sziklaszirt keleti irányba nézett, így azt figyelték,
ahogy a szirt árnyéka először a folyót, majd a völgy szemközti
oldalát nyeli el, akár egy tintafolt. A sötétedő völgyben kezdtek
megjelenni az alagaiok.
Az agyagos és homokköves talaj résein át köd szivárgott, és
idővel démonok alakját vette fel. Jardir és Abban lenyűgözve nézték
a tíz méterrel lejjebb lévő téren testet öltő alagaiokat. A hatalmas
máglyák fénye rájuk vetült; a dal’Sharumok minden éghető dolgot
tűzre vetettek a faluban.
Jardir most értette meg igazán, miről beszélt nekik a dama
annyi éven át. Az alagaiok Everam fénye elől bujkáló
szörnyszülöttek voltak. Ala valóságos paradicsom volna, ha a
démonok nem mocskolnák be. Teljes lénye gyűlölettel telt el e
fenevadak iránt, és tudta, hogy boldogan az életét adná az
elpusztításukért. Megragadta az egyik tartalék lándzsát, és
elképzelte a napot, amikor végre dal’Sharum testvéreivel együtt
vadászhat az alagaiokra.
Abban hirtelen megragadta barátja karját. Jardir a fiú felé
fordult, aki reszkető kézzel a terasz falára mutatott, pár méterre
tőlük. Mindenfelé köd szállt fel a földből, és a fal tetején egy
széldémon öltött épp alakot. A lény lekuporodva, szárnyát a
testéhez szorítva jelent meg. Egyikük se volt még ilyen közel
démonhoz. Abbant láthatóan rettegéssel töltötte el a látvány, Jardir
viszont csak dühöt érzett. Erősen megszorította a lándzsát, és azon
gondolkozott, hogy vajon rá tudna-e rontani a démonra, hogy
lelökhesse a falról, mielőtt még teljesen testet öltene, és
beleejthesse az egyik lenti démonverembe.
Abban olyan erővel szorította Jardir karját, hogy az már fájt
neki. A fiú a barátjára pillantott, aki egyenesen a szemébe nézett.
– Ne légy ostoba! – mondta Abban.
Jardir megint a démon felé fordult, de elszalasztotta a
lehetőséget. Az alagai eleresztette karmaival a homokkőfalat, és
levetette magát a sötét mélybe. Hirtelen csattanás hallatszott, és a
széldémon felrepült a levegőbe. Hatalmas szárnyai röptében
kitakarták a csillagok fényét.
Nem messze a két fiútól egy narancssárgás agyagdémon öltött
alakot. Alig lehetett megkülönböztetni a vályogfaltól, amibe épp
kapaszkodott. A démon kicsi volt, épp csak akkora, mint egy kisebb
kutya, ugyanakkor ez a lény egy tömör izomból, karmokból és
vastag, egymást átfedő páncéllemezekből álló gyilkos fajzat volt. A
démon felemelte tömpe fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Kaval
elmondása szerint az agyagdémon a követ is képes szétütni a
fejével, és még az edzett acélt is behorpasztja. Jardirék a saját
szemükkel is láthatták a démon erejét, amikor az rájuk támadt, és
fejjel előre nekivágódott búvóhelyük rovásainak. A becsapódás
pontjától ezüstös, pókhálószerű mintázat terjedt szét a mágikus
védőfalon, az agyagdémon pedig hátrarepült. A támadó viszont
azonnal visszafutott a rovásokhoz, és karmait a sziklába mélyesztve
ostromolni kezdte a rovásokat kemény fejével, amitől újra és újra
felvillant a jelek mágikus ereje.
Jardir megragadta a lándzsáját és a démon szája felé szúrt vele,
éppúgy, ahogy a dal’Sharumok is tették a sivatagon át vezető
hosszú út során. A lény viszont villámgyors volt, és ráharapott a
fegyver hegyére. A fém úgy hajlott el, mintha csak agyag lett volna,
ahogy a démon rázni kezdte a fejét. Kicibálta a lándzsát Jardir
kezéből, és őt is majdnem kirántotta a búvóhely menedékéből. A
lény oldalra rántotta a fejét, a fegyver pedig a fal felett pörögve
eltűnt a sötétségben.
Hasik látta Jardir próbálkozását a kicsivel arrébb lévő
búvóhelyéről. A Terelő feladatát bízták rá, és rövidesen eljött az
ideje, hogy a vesztükbe csalja a démonokat.
– Ha még egy lándzsát elpazarolsz, utána foglak hajítani, te
patkány! – kiáltotta. Beszéde még ennyi év után is erősen sípolt.
Jardir elszégyellte magát és meghajolt, majd hátrébb húzódott
búvóhelyén, és úgy várta a parancsokat.
A Krevakh Őrszemek létráik tetején egyensúlyozva
másodpercek alatt el tudtak jutni egyik szintről a másikra. A
magasból szemlélték a csatateret, majd jeleztek a kai’Sharumnak,
aki a Sharak Kürtjét megfújva elindította a táncot.
Hasik azonnal előlépett búvóhelyéről, majd kiáltozva és ide-oda
ugrálva magára vonta a közeli démonok figyelmét. Jardir
lenyűgözve nézte őt. Gondolhatott bármit is Hasikról, a férfi
becsülete határtalan volt.
Több agyagdémon felrikoltott, amikor meglátták őt, és azonnal
feléje ugrottak. Rövid, erős lábuk félelmetes sebességgel hajtotta a
lényeket, de Hasik rendületlenül állt egy helyben, hagyva, hogy a
démonok eltökélten üldözni kezdjék őt, majd ő maga is futásnak
eredt az első barikádok mögött lévő leshely felé. A démon, ami
Jardirék búvóhelye mellett kapaszkodott a falba, Hasikra akarta
vetni magát, de a férfi megpördült, és maga fölé emelte a pajzsát,
amivel nemcsak a támadást hárította, de a rovásozott pajzsot olyan
szögben tartotta, hogy annak mágiája továbbrepítette támadóját,
egyenesen le a vermek felé. Ez volt az éjszaka első megölt démonja.
Hasik végigszaladt a romok alkotta labirintuson. Gyorsan és
ügyesen kerülgette az akadályokat, ami ellentmondott nagy
termetének. A férfi eltűnt Jardir és Abban szeme elől, de még
hallották, ahogy felkiált: „Oot!”. Ez volt a Terelők hagyományos
jelzése a dal’Sharumok számára, hogy alagaiok közelednek egy
leshely felé.
Mindenhol kiáltások hangzottak fel és villanások látszottak,
ahogy a rejtőző harcosok rajtaütöttek a gyanútlan démonokon.
Alagaiok rikoltozásától lett hangos az éjszaka, aminek hallatán
Jardir megborzongott. Ő is arra vágyott, hogy rikoltásra bírja a
démonokat. Majd eljön az ő ideje...
Ahogy így merengett, egy Aday nevű Őrszem bukkant fel
előttük a fal pereménél. Az Őrszemek négy méter magas létrái épp
elég hosszúak voltak ahhoz, hogy az egyik szintről a másikra
jussanak velük.
 Aday nagyot rántott a csuklójára kötött erős bőrszíjon, és
felhúzta vele a létráját. Épp fel akarta állítani, hogy feljuthasson a
következő szintre, de egy morgás hallatán megtorpant.
Felpillantott, és egy agyagdémont látott, ahogy az épp ráveti magát.
Jardir megfeszült, de nem volt oka aggodalomra. Az Őrszem
fürge volt, mint egy kígyó: keresztbe fordította maga előtt a létrát,
és elkapta vele a támadóját. Aday átrúgott a fokok között, amitől a
lény visszazuhant a földre.
Amíg az agyagdémon újra talpra állt, Aday több lépést hátrált,
és kitartotta maga előtt a négy méter hosszú létrát. A lény újra
elrugaszkodott, de az Őrszem elkapta a lajtorja végével, majd
megpörgetve felemelte és könnyedén lehajította a mélybe.
Pillanatokkal később már fel is állította a létrát, hogy
továbbmásszon rajta.
– Vigyetek le a térre új lándzsákat a Pajzsosoknak! – kiáltotta
oda a két fiúnak, miközben felszaladt a felettük lévő szintre,
anélkül, hogy megkapaszkodott volna a fokokban.
Jardir felkapott két lándzsát. Abban követte a példáját, de
Jardir látta a félelmet barátja szemében.
– Maradj mellettem, és tedd azt, amit én! – mondta neki. –
Ugyanazt fogjuk csinálni, amit egész nap gyakoroltunk.
– Kivéve, hogy most éjjel tesszük – felelte Abban, de azért
követte Jardirt, aki előbb körülnézett, majd Hasik búvóhelye felé
szaladt. A fal fedezékében guggolva haladtak, hogy a falu felett
köröző széldémonok minél nehezebben vehessék őket észre.
Eljutottak a búvóhelyig, onnan pedig a lépcsőkre. Az
agyagdémonok csak úgy záporoztak a falakról, miután a
dal’Sharumok leszorították őket a teraszokról. A leshelyeket nagy
gonddal tervezték meg, így az alagaiok többsége egyenesen a
rögtönzött démonvermekbe zuhant. A többi agyagdémont és a
téren megjelenő homokdémonokat a Pajzsosok terelték bele a
csapdákba. A vermek száját és alját egyirányú rovások védték: az
alagaiok bejuthattak rajtuk, menekülni viszont már nem tudtak. A
harcosok lándzsái átütni ugyan nem tudták a démonok páncélját,
döfni, lökni és ingerelni viszont tudták velük ellenfeleiket, és
ennyivel is sikerült belebuktatni az alagaiokat a vermekbe.
– Fiú! Lándzsát! – kiáltotta Kaval. Jardir látta, hogy a
kiképzőmester saját lándzsáját épp kettétöri egy homokdémon. Úgy
tűnt, Kavalnak ez nem jelent gondot. Olyan fürgén megpörgette a
törött fegyver nyelét, hogy az egy elmosódott folttá vált, majd a
démon váll- és csípőízületeibe szúrt velük. Ezzel elérte, hogy a
démon ne tudja máshol megvetni a lábát, csak ott, amerre a férfi
akarta őt terelni. Kaval egyre visszább nyomta ellenfelét, folyamatos
mozdulatokkal vitt erőt a szúrásokba, és pajzsát is használva egyre
közelebb szorította a démont a verem széléhez.
A kiképzőmester számára ugyan nem jelentett veszélyt az
előtte lévő homokdémon, de a teraszok felől továbbra is hullottak
az alagaiok, és a törött fegyver csak lelassította őt egy olyan
helyzetben, amikor gyorsan végeznie kellett volna a démonnal.
– Acha! – kiáltott fel Jardir, és a kiképzőmester felé dobott egy
lándzsát. Kaval a kiáltás hallatára letuszkolta a törött nyelet a lény
torkán, majd egyetlen pördüléssel elkapta az új lándzsát, és
folytatta a támadást. A homokdémon pillanatok múlva rikoltozva
belezuhant a verembe.
– Ne csak ácsorogj! – kiabálta a fiúnak Kaval. – Fejezd be a
dolgod, és térj vissza a helyedre! – Jardir bólintott, majd Abbannal
együtt elsietett, és odaadták a lándzsákat a harcosoknak.
Amikor kiosztották a fegyvereket, visszafordultak a lépcsők
felé. Épp csak pár fokot másztak meg, amikor egy puffanásra lettek
figyelmesek. Jardir hátrapillantott, és egy dühös agyagdémont
pillantott meg, amint az épp talpra szökkent, és megrázta a fejét.
Messze volt a Pajzsosoktól, így Abban és Jardir könnyebb prédának
tűnt számára.
– A leshely! – kiáltotta Jardir egy kis rovásozott búvóhelyre
mutatva, ahol Pajzsosok rejtőztek, arra várva, hogy fentről
démonok zuhanjanak eléjük. A fiúk rohanni kezdtek, az
agyagdémon pedig fürgén utánuk eredt. Abban félelmében még
Jardirt is megelőzte.
A menedéktől nem messze viszont Abban lába összecsuklott,
és a fiú fájdalmában felkiáltva a földre zuhant. Keményen
megütötte magát, és látszott, hogy nem fog tudni időben felkelni.
Jardir még sebesebben kezdett futni, és Abban felé
rugaszkodva elkapta barátját, aki épp fel akart tápászkodni a
földről. Jardir fogta fel az ütközés erejének javát. Mindketten
gurultak egyet, majd a fiú a lendületet egy tökéletes sharusahk
mozdulattá alakítva továbbrepítette Abban termetes alakját, hogy a
rovások védelme mögé botladozhasson.
Amikor a mozdulatsor befejeződött, Jardir hasra vágta magát
és mozdulatlan maradt. Ahogy várta, a démon a mozgásra figyelt
jobban, így Abban után vetette magát, és a búvóhely rovásainak
csapódott.
Jardir gyorsan talpra szökkent, miközben a démon épp
magához tért a mágia okozta sokktól. A lény viszont azonnal
észrevette őt, és ami még rosszabb volt, pont a fiú és a
menedékhely között helyezkedett el.
Jardirnak nem volt se fegyvere, se hálója, és emellett tudta,
hogy a démon gyorsabb nála szabad terepen. Egy pillanatra pánik
fogta el, de aztán eszébe jutottak Qeran kiképzőmester szavai.
„Az alagaiok nem ravasz lények. Lehet, hogy gyorsabbak és
erősebbek nálatok, de annyi eszük van, mint egy ostoba kutyának.
A testtartásuk mindig elárulja, mire készülnek, és a legegyszerűbb
csellel is meg lehet zavarni őket. Használjátok az eszeteket, és
mindig meg fogjátok érni a hajnalt!”
Jardir úgy tett, mintha a legközelebbi démonverem felé
szaladna, de aztán hirtelen irányt váltott és a lépcsők felé rohant.
Pusztán emlékezetből kerülgette a törmeléket és a barikádokat,
mert nem akart időt pazarolni arra, hogy a szeme is igazolja azt,
amit már amúgy is tudott. A démon rikoltva utánaeredt, de Jardir
nem foglalkozott vele. Csak az előtte lévő útra összpontosított.
– Oot! – kiáltotta, amikor megpillantotta Hasik búvóhelyét,
jelezve a mögötte rohanó démon közeledtét. A rovások mögött
menedékbe húzódhat, és Hasik elcsalhatja a lényt az egyik
leshelyre.
Hasik búvóhelye viszont üres volt. A harcos bizonyára épp egy
másik tucat démont csal kelepcébe, és valamelyik leshelyen küzd
velük.
Jardir tudta, hogy a rovások mögött biztonságban lenne, de a
démon attól még nem tűnne el. Jobb esetben elfutna a
harcmezőről, rosszabb esetben pedig rajtaütne egy mit sem sejtő
harcoson vagy nie’Sharumon, és még azelőtt megölné az illetőt,
hogy az észbe kaphatna.
Jardir behúzta a fejét, és továbbrohant.
A rögtönzött útvesztőben sikerült kicsit lehagynia az
agyagdémont, de a lény még akkor is ott loholt mögötte, amikor a
fiú megpillantotta a leshelyet.
– Oot! – kiáltotta Jardir. – Oot! Oot! – Utolsó erejével még
jobban nekiiramodott, remélve, hogy a harcosok hallották őt, és
készen állnak.
Fürgén megkerülte az utolsó barikádot, és ekkor valaki gyorsan
megragadta őt és oldalra rántotta.
 – Szerinted ez egy játék, te patkány? – mordult rá Hasik.
Jardir nem tudott felelni, de szerencsére nem is volt rá
szükség, mert a démon rögtön ott termett a leshely közepén. Egy
dal’Sharum hálót vetett rá, amitől a lény megbotlott és elesett.
Az agyagdémon vadul vonaglott, és úgy szakította szét a háló
lószőrből szőtt vastag szálait, mint a cérnát. Már majdnem
kiszabadította magát, amikor néhány harcos odarohant hozzá és a
földhöz szegezte. A démon végigkarmolta az egyik dal’Sharum
arcát, aki felordítva a földre zuhant, de egy társa azonnal átvette a
helyét. A férfi megragadta a lény két egymást átfedő páncéllemezét
és puszta kézzel szétfeszítette őket, felfedve az alattuk lévő
érzékeny húst.
Hasik félredobta Jardirt, majd odaszaladt a démonhoz, és
erősen belevágta lándzsáját a páncélon kialakított nyílásba. A
démon felrikoltott és rángatózott, de Hasik vadul megforgatta a
fegyver hegyét a sebben. A lény még egy utolsót rándult, majd
mozdulatlan maradt. Jardir vidáman felkiáltott, és a levegőbe
emelte öklét.
Öröme rövid életű volt. Hasik elengedte a halott alagaiból
kiálló lándzsát, és odacsörtetett a fiúhoz.
– Terelőnek képzeled magad, nie’Sharum? – dördült rá
Jardirra. – Emberek halhattak volna meg miattad, amiért egy olyan
leshelyre csaltál egy démont, ami még nem állt készen az újabb
rajtaütésre!
– Nem akartam... – válaszolt volna Jardir, de Hasik erősen
belebokszolt a fiú hasába, amitől kiszaladt tüdejéből a levegő.
– Nem mondtam, hogy megszólalhatsz, kölyök! – kiabálta
Hasik. Jardir látta, milyen dühös a férfi, így bölcsen tartotta a
száját. – Azt a parancsot kaptad, hogy maradj a búvóhelyeden,
nem azt, hogy alagaiokat csalj felkészületlen harcosok nyakába!
 – Még mindig jobb, hogy ide vezette a démont és előre jelezte,
ahelyett, hogy a teraszon hagyta volna szabadon garázdálkodni,
Hasik – szólalt meg Jesan. Hasik a férfira meredt, de nem válaszolt.
Jesan egy idős harcos volt, meglehetett talán negyvenesztendős is,
és a csoport többi tagja Kaval és a kai’Sharum távollétében neki
engedelmeskedett. Összekarmolt arcából patakokban ömlött a vér,
de a férfi nem mutatta jelét a fájdalomnak.
– Nem sérültél volna meg, ha...
– Nem ezek lesznek az első démon okozta hegeim, Füttyös –
szakította félbe Hasikot Jesan –, és mindegyikre kincsként tekintek
a velük járó dicsőségért. Eredj vissza az állásodhoz! Akad még
megölendő démon ma éjjel.
Hasik dühösen fintorgott, de végül meghajolt.
– Igazad van, fiatal még az éjszaka – mondta Jesannak. Szeme
szinte villámokat szórt, amikor Jardirra pillantott, majd visszament
a búvóhelyére.
– Te is menj vissza a saját helyedre, fiú! – mondta Jesan Jardir
vállára csapva.

Végre elérkezett a hajnal, és a harcosok odagyűltek a

démonvermekhez, hogy végignézzék, hogyan égnek el az alagaiok.
Baha kad’Everam keletre néző falu volt, így a felkelő nap hamar
ragyogó fénybe borította a völgyet. A vermekben rekedt démonok
üvöltözni kezdtek, amikor az ég világossá vált, és a húsuk égni
kezdett.
A dal’Sharumok pajzsainak belseje tükörsimára volt csiszolva,
és amikor Khevat dama imát mondott a bahaiak lelkéért, a
harcosok egyenként megfordították pajzsaikat, és a démonok felé
irányították velük a nap sugarait.
A lények azonnal lángba borultak, amikor a tükrözött fény
rájuk vetült. Rövidesen az összes alagai lobogva égett, a
nie’Sharumok pedig ujjongani kezdtek. A harcosok példáját követve
néhányuk lehúzta a bidóját és a démonokra vizelt, ahogy Everam
fénye kiégette őket a világ színéről. Jardir még soha életében nem
volt ilyen boldog. Abbanhoz fordult, hogy megoszthassa vele
örömét.
Barátját viszont sehol se találta.
Jardir Abban keresésére indult, azt gondolva, hogy a fiú talán
az előző esti megbotlásán kesereg valahol. „Abban lába sérült,
ennyi az egész”, gondolta. Ez nem azt jelenti, hogy gyenge volna.
Türelmesen kivárják majd, hogy Abban megerősödjön, fittyet
hányva a többi nie’Sharum gúnyolódására, és idővel együtt
elbánnak a barátján élcelődőkkel, és örökre véget vetnek a
kacarászásnak.
Jardirnak az egész tábort át kellett kutatnia Abban után. Végül
épp akkor vette őt észre, amikor a fiú az egyik ellátmányos szekér
alól mászott ki.
– Mit művelsz itt? – kérdezte Jardir.
– Ó! – mondta meglepetten Abban. – Én csak...
Jardir nem figyelt a fiúra, hanem ellépett mellette, és benézett
a szekér alá. Abban egy hálót feszített ki a kocsi aljára, amit
azokkal a Dravazi-edényekkel rakott tele, amiket a földhordáshoz
használtak. A fiú ruhák közé pakolta a fazekasmunkákat, hogy el ne
törjenek a visszaút során.
Abban kitárta a karját és rámosolygott a felé forduló Jardirra.
– Barátom...
– Vidd őket vissza! – szakította félbe őt Jardir.
– Ahmann...
 – Vidd mindet vissza, vagy eltöröm a másik lábadat!
Abban felsóhajtott, de inkább bosszúságból, mind megadásból.
– Ismét arra kérlek, barátom, hogy nézd a dolgot gyakorlati
szemszögből! Mindketten tudjuk, hogy ilyen lábbal több esélyem
lesz pénzzel segíteni a családomnak, mint dicsőséggel. Ha valahogy
mégis sikerülne dal’Sharummá válnom, vajon meddig húznám?
Még azok az edzett veteránok se fognak mind hazatérni, akik ide
jöttek velünk. Én szerencsésnek mondanám magam, ha az első
éjszakai harcot túlélném. Mi lenne a családommal, ha dicsőség
nélkül távoznék a világból? Nem akarom, hogy az anyám eladja a
húgaimat jiwah’Sharumnak, csak mert nem lenne más hozományuk
az én kiontott véremen kívül.
– A jiwah’Sharumokat eladják? – kérdezte Jardir. Saját húgaira
gondolt, akik jóval szegényebben éltek Abbanéinál. A
jiwah’Sharumok közös feleségek voltak, akik a nagy háremekben
laktak, és minden dal’Sharum igényt tarthatott rájuk.
– Talán azt hitted, a lányok ezt önként vállalják? – kérdezte
Abban. – A fiatal és gyönyörű lányoknak talán dicső szerep
jiwah’Sharumnak lenni, de legtöbbször még azt se tudják, kinek a
gyermeke nő a hasukban, és a dicsőségük is elmúlik, ha meddővé
válnak és eljár felettük az idő. Ennél sokkal jobb egy rendes férj,
még ha az csak egy khaffit is.
Jardir nem válaszolt. Egyre csak a hallottakon merengett,
Abban pedig közelebb lépett hozzá, mintha bizalmas dolgokról
akarna beszélni vele, igaz, senki nem volt a közelükben.
– Osztozhatnánk a hasznon, barátom – folytatta. – Fele az én
édesanyámé lenne, fele pedig a tiedé. Mikor evett ő és a húgaid
utoljára húst? Mikor hordtak legutóbb rongyoknál jobb ruhát? A
dicsőséged néhány év múlva talán segíthet rajtuk, de a gyors
haszon már most segítene nekik.
 Jardir kétkedve nézett Abbanra.
– Hogy segítene rajtuk néhány fazék? – kérdezte.
– Ezek nem csupán fazekak, Ahmann – felelte Abban. –
Gondolkozz! Ezek Dravazi mester utolsó mestermunkái, amikkel a
dal’Sharumok megbosszulták a halálát, és segítettek feloldozni a
Bahában rekedt lelkeket. Felbecsülhetetlen az értékük! A damajik
fogják majd megvenni és kiállítani őket. Még csak meg se kell
tisztítanunk őket. A bahai föld minden aranyozásnál többet ér
majd rajtuk.
– Kaval azt mondta, mindent fel kell áldozni, hogy
megszentelhessük Baha földjét – vetette ellen Jardir.
– És így is történt – felelte Abban. – Ezek csak eszközök,
Ahmann. Olyanok, mint az ásók, amikkel a dal’Sharumok kiásták a
vermeket. Az nem rablás, ha megtartjuk az eszközeinket.
– Akkor miért rejted el őket tolvaj módjára a szekér alatt?
– Szerinted Hasik és a csatlósai engednék, hogy megtartsuk a
hasznot belőlük, ha tudomást szereznének a dologról? – kérdezte
mosolyogva Abban.
– Valószínűleg nem – látta be Jardir.
– Akkor megegyeztünk – mondta Abban, barátja vállára
csapva. Gyorsan elhelyezték a titkos hámba a maradék edényeket.
Már majdnem készen voltak, amikor Abban felkapott egy
míves csészét és megforgatta a föld porában.
– Mit művelsz? – kérdezte Jardir.
– Ez a csésze túl kicsi volt ahhoz, hogy az ásásban
felhasználjuk – felelte vállat vonva a fiú, majd feltartotta az apró
edényt és megvizsgálta a ráragadt földet. – Baha porától tízszeres
lesz majd az értéke.
– Ez hazugság volna.
– A vevője erről nem tudna semmit, barátom – mondta
kacsintva Abban.
– Én viszont igen! – kiabálta Jardir, majd kikapta a csészét
Abban kezéből és a földhöz vágta, ahol azonnal darabokra tört.
– Te ostoba! – kiáltott fel megrökönyödve Abban. – Van
fogalmad róla, mennyit ért ez? – Jardir parázsló tekintetét látva
viszont bölcsen feltartotta a kezét, és hátrált egy lépést.
– Persze, barátom, igazad van – mondta végül. Hogy
alátámassza szavait, felkapott egy másik csészét és a földhöz vágta.
Jardir lepillantott a széttört kerámiadarabokra, és sóhajtott
egyet.
– A családomnak ne küldj semmit! – mondta. – A Jardir
nemzetség nem fog részesülni egy ilyen... alantas tettből származó
pénzből. Inkább egyenek a húgaim száraz gabonát, mint bűnnel
szerzett húst.
Abban elképedve nézett barátjára, de végül csak vállat vont.
– Ahogy akarod. De ha mégis meggondolnád magad...
– Ha így lenne, és tényleg a barátom vagy, akkor elutasítanád a
kérésemet – szakította félbe Jardir. – És ha még egyszer ilyesmin
kaplak, én magam foglak elvinni a damához.
Abban egy pillanatig nem felelt, de aztán bólintott.

Éjszakai sötétség borult a kráziai falakra. Jardir egyedül a csata

lüktetését érezte maga körül. Büszkévé tette a gondolat, hogy egy
napon majd Kaji harcosként esik el az Útvesztőben.
– Elbukott alagai! – kiáltotta Aday. – Északkeleti negyed!
Második sor!
Jardir bólintott, majd a többi fiú felé fordult.
– Jurim, értesítsd a Majah törzset a harmadik sorban, hogy
közel már a dicsőség! Shanjat, mondd meg az Anjháknak, hogy a
Majah harcosok el fogják hagyni a kijelölt helyüket!
– Majd megyek én! – jelentkezett Abban. Jardir kétkedve
nézett rá. Tudta, hogy megsérti barátja becsületét azzal, hogy így
visszatartja, de Abban sántítása egyáltalán nem enyhült az elmúlt
hetek alatt, mióta visszatértek Bahából, és az alagai’sharak nem volt
játék.
– Egyelőre maradj mellettem – mondta végül Jardir. A többi
fiú vigyorogva elszaladt a dolgára.
Qeran kiképzőmester szemtanúja volt a beszélgetésnek. Szája
undorodó fintorba görbült, ahogy Abbanra nézett.
– Tedd magad hasznossá, fiú, és bogozd ki a hálókat! –
mondta a férfi.
Jardir megpróbált nem figyelni Abban sántikálására, miközben
barátja teljesítette a parancsot. A fiú odament Qeranhoz.
– Nem kímélheted őt örökké a harctól – mondta halkan a
kiképzőmester, mialatt felemelte messzelátóját, és az eget kémlelte.
– Jobb, ha férfiként hal meg az Útvesztőben, és nem szégyenkezve
hagyja el a falakat.
Jardir elgondolkozott a hallottakon. Mi vajon az igaz út? Ha
elküldi Abbant a többiekkel, megvolt rá az esély, hogy nem tudja
majd teljesíteni a rábízott feladatokat, és ezzel a harcosok életét
kockáztatta volna. Ha viszont nem mer rábízni semmit a barátjára,
Qeran előbb-utóbb khaffittá nyilvánítja Abbant, ami még a halálnál
is rosszabb sors volt. Abban lelke a paradicsom kapuin kívül
rekedne, és soha nem részesülne Everam kegyeletében, csak
évezredeken át várna az újjászületésre.
Mióta Qeran kinevezte Jardirt Nie Kának, a felelősség súlyos
kőként nehezedett rá. Azon tanakodott, hogy vajon Hasik is
ugyanezt a nyomást érezte-e, amikor ő viselte ezt a tisztséget. Nem
tartotta valószínűnek. Hasik bizonyára megölte volna Abbant, vagy
elkergette volna őt a nie’Sharumok közül.
Végül nagyot sóhajtott, és úgy döntött, következőnek Abbant
küldi el hírvivőnek.
– Inkább a halál, mint khaffittá válni – motyogta Jardir. A
szavak szinte keserű ízt hagytak a szájában.
– Vigyázz! – kiáltotta Qeran, amikor észrevette, hogy egy
széldémon suhan feléjük. Ő és Jardir időben lehajolt, de Aday nem
volt elég gyors. Az Őrszem feje puffanva végiggurult a fal tetején
Jardir felé, a teste pedig lezuhant az Útvesztőbe. Abban felsikoltott.
– Megint támadni készül! – figyelmeztette a fiúkat Qeran.
– Abban! Hálót! – kiáltotta Jardir.
Barátja fürgén teljesítette a parancsot. Ép lábára nehézkedve
odavonszolt egy nehéz súlyokkal ellátott hálót a kiképzőmesterhez.
Jardir észrevette, hogy az legalább rendesen össze volt hajtva a
dobáshoz. „Ez is valami”, gondolta.
Qeran felkapta a hálót, és közben nem vette le a szemét a
feléjük kanyarodó széldémonról. Jardir megpróbálta őt egy harcos
szemével nézni, és tudta, hogy a kiképzőmester épp a démon
repülési sebességét és irányát számolja ki. A férfi teste úgy
megfeszült, mint egy íj húrja, Jardir pedig tudta, hogy nem fogja
elvéteni a dobást.
Amikor az alagai végre elég közel ért, Qeran úgy rugaszkodott
el, mint egy támadó kobra, és eldobta a hálót. Az viszont túl hamar
kinyílt, és Jardir azonnal észrevette, miért. A háló egyik súlyozott
kötele véletlenül rátekeredett Abban lábára. A dobás erejétől a fiú
felbukott és hanyatt vágódott.
A széldémonnak sikerült lefékeznie a kinyíló háló előtt, és mind
a felé hajított fegyvert, mind Qerant sikerült kikerülnie. A lény
eltűnt a szemük elől, a kiképzőmester pedig reménytelenül
belegabalyodott a visszahulló hálóba, és elesett.
– Nie vigyen el téged, kölyök! – kiabálta Qeran, miközben
kirúgott a hálógubancból Abban lába felé. Abban egy kiáltással
ismét lezuhant a falról, ezúttal viszont az Útvesztő hemzsegett az
alagaioktól.
Mielőtt még Jardir bármit is tehetett volna, egy rikoltás ütötte
meg a fülét. Rádöbbent, hogy a széldémon ismét feléjük vette az
irányt. Qeran csapdába esett a háló miatt, így nem volt a
környéken dal’Sharum, aki megállíthatta volna a lényt.
– Menekülj, amíg lehet! – kiáltotta Qeran.
Jardir nem figyelt rá, hanem odarohant az Abban által
összehajtott hálókhoz. Nagyot nyögve megemelte az egyiket. Ő és a
többi nie’Sharum egy könnyebb típussal gyakoroltak.
A széldémon csattogó szárnycsapásokkal elsuhant a fiú felett,
majd éles ívben szelve az éjszakai eget, újra támadni készült. Egy
pillanatra eltakarta a holdat, majd eltűnt a sötét égbolton, de Jardir
nem hagyta magát becsapni. Higgadt maradt, és tovább figyelte a
lény röptét. Ha meg kell halnia, dicső módon fogja megtenni, és
magával rántja ezt az alagait is, hogy bebocsátást nyerhessen vele a
paradicsomba.
Amikor a démon már elég közel járt hozzá ahhoz, hogy a
fogait is lássa, Jardir elhajította a lószőrből font hálót, ami pörögve
kinyílt a súlyok miatt, a széldémon pedig egyenesen belerepült. A
fiú meghúzta a kezében maradt kötelet, hogy összezárja a hálót,
majd fürgén elállt a zuhanó démon útjából, ami végül az
Útvesztőben landolt.
– Elbukott alagai! – kiabálta Jardir. – Északkeleti negyed!
Hetedik sor! – Egy pillanattal később egy harcos nagyot kiáltva
válaszolt is neki.
Jardir épp megfordult, hogy kiszabadítsa Qerant a hálóból,
amikor mozgásra lett figyelmes a sötétben. Abban a fal peremébe
kapaszkodva lógott. Ujjaiból már szivárgott a vér, ahogy
megpróbált fogást találni a köveken.
– Ne hagyj lezuhanni! – kiáltotta Abban.
– Ha leesel, férfiként halsz meg, és a paradicsomba jutsz! –
mondta neki Jardir. Azt nem említette, hogy Abban csak így
láthatja meg a mennyországot. Qeran gondoskodott volna róla,
hogy a fiú khaffittá váljon a Hannu Pash végén, s így a
Paradicsomba sem nyerhetne soha bebocsátást. Jardirnak
belefájdult a szíve, de el akart fordulni barátjától.
– Ne! Kérlek! – könyörgött Abban. Könnyek csordultak végig
piszkos arcán. – Megesküdtél! Everem fényére fogadtad meg, hogy
elkapsz, ha elesem! Nem akarok meghalni!
– Jobb meghalni, mint khaffittá válni! – morogta Jardir.
– Nem érdekel, ha khaffit leszek! – kiabálta Abban. – Ne hagyj
lezuhanni! Kérlek!
Jardir elfintorodott undorában, de akarata ellenére lehasalt a
fal tetején, elkapta Abban karját és húzni kezdte. Abbannak
nagyokat rúgva és erőlködve végül sikerült felmásznia Jardir hátára,
majd onnan a fal tetejére. A fiú zokogva rávetette magát Jardirra.
– Everam áldjon meg téged! – hebegte sírva Abban. – Az
életemet köszönhetem neked.
Jardir viszont ellökte őt magától.
– Undorodom a gyávaságodtól! – mondta Abbannak. –
Takarodj a szemem elől, mielőtt meggondolom magam, és
visszahajítalak!
Abban szeme elkerekedett a megütközéstől, de aztán meghajolt
és eloldalgott, amilyen gyorsan csak sérült lába engedte.
Ahogy Jardir távozó barátját nézte, hirtelen valaki vesén ütötte
őt, amitől a fiú elterült a földön. Szétáradt a testében a kín, de
Jardir elmerült az érzésben. A fájdalom eltűntével felnézett
támadójára.
– Hagynod kellett volna, hogy lezuhanjon! – mondta Qeran. –
A ma esti tetted nem segített neki. Egy dal’Sharumnak a halálban
is segítenie kell testvéreinek, nem csak az életben. – A férfi Jardir
vállára köpött. – Három napig nem kapsz enni! Most hozd ide a
messzelátómat! Az alagai’sharak nem kíméli meg a gyávákat és az
ostobákat.
 3. Fejezet – Chin – v.u. 333

BBAN KICSIVEL KÉSŐBB VISSZATÉRT JARDIRHOZ Jayan és Asome

A társaságában, akik néhány északi chint és egy damát
rángattak magukkal apjuk színe elé.
– Ő itt Rajin dama, a Mehnding törzsből – mondta Jayan,
maga előtt terelve a papot. – Ő adta parancsba, hogy gyújtsák fel a
magtárakat. – Nagyot taszított a damán, aki térdre zuhant.
– Hány magtár veszett oda? – kérdezte Jardir.
– Három, mielőtt sikerült megállítanunk őt – felelte Jayan de
ha nem tesszük, folytatta volna.
– Mekkora a veszteség? – kérdezte Jardir Abbantól.
– Kell egy kis idő ahhoz, hogy biztosan meg tudjam mondani,
Shar’Dama Ka – válaszolta Abban –, de szerintem közel kétszáz
tonna gabona veszett oda. Ennyivel ezreket lehetett volna etetni a
téli hónapok alatt.
Jardir a térdelő damára nézett.
– Mi a mentséged? – kérdezte tőle.
– Az Evejah háborúról szóló értekezéseiben világosan meg van
írva, hogy az ellenség raktárait fel kell égetni, hogy ne tudjanak
tovább háborúzni – felelte Rajin dama. – Annyi gabona
megmaradt, hogy ha még többször ennyien is volnánk, akkor se
éhezne senki.
 – Ostoba! – kiáltotta Jardir, és visszakézből pofon csapta a
férfit. A szobában többeknek elállt a lélegzete. – Adóztatni kell az
északiakat, nem halálra éheztetni! Az alagaiok az igazi ellenség!
Úgy tűnik, erről megfeledkeztél!
Jardir kinyújtotta a kezét, megragadta a dama fehér köpenyét
és leszakította azt a testéről.
– Mostantól nem vagy dama. El fogod égetni a köpenyedet, és
szégyened jeléül barna ruhát fogsz viselni életed végéig!
A tisztségétől megfosztott férfi jajveszékelt, miközben néhány
katona kiráncigálta őt a kastélyból, és belehajította a kinti hóba.
Valószínűleg a saját kezével vet majd véget az életének, hacsak a
többi dama előbb meg nem öli.
Jardir ismét Abbanhoz fordult.
– Tudni akarom, mennyi gabona veszett oda és mennyi maradt
meg! – mondta a kereskedőnek.
– Lehet, hogy nem lesz elég mindannyiunknak – figyelmeztette
őt Abban, mire Jardir bólintott.
– Ha tényleg ez a helyzet, vetess annyi munkát vagy harcot
nem bíró öreg chint lándzsavégre, míg elég nem lesz a gabona
mindenkinek.
– Majd... kitalálok valamit, hogy senki ne maradjon éhen –
felelte elsápadva Abban.
– Gondoltam, hogy így döntesz majd – mondta örömtelen
mosollyal Jardir. – Ezeket a chineket miért hoztad elém? A
vezetőiket akartam látni, ezek viszont úgy néznek ki, mint a khaffit
kufárok.
– Az északi vidéket kereskedők uralják, Szabadító – felelte
Abban.
– Undorító – jegyezte meg Asome.
– Akárhogy is, ez az igazság – mondta Abban. – Ezek az
emberek segíthetnek a hadjáratban.
– Az apámnak nincs szüksége... – szólalt meg indulatosan
Jayan, de Jardir csendre intette fiát, majd jelzett az őröknek, hogy
hozzák elébe a chineket.
– Melyikőtök vezeti a többit? – kérdezte Jardir az északiak
durva nyelvén. A foglyoknak elkerekedett a szeme, és a férfiak
egymásra pillantottak. Végül az egyikük előrelépett. Büszkén
kihúzta magát, és fejét magasra emelve Jardir szemébe nézett. A
férfi kopasz volt, őszes szakállú, és egy szakadt, koszos
selyemköpenyt hordott. Arcán zúzódások éktelenkedtek, bal karja
pedig egy rögtönzött sínbe volt téve. Úgy egy fejjel alacsonyabb
lehetett Jardirnál, de megjelenése arról árulkodott, hogy hozzá van
szokva ahhoz, hogy hallgatnak a szavára.
– Hetedik Edon vagyok, Rizon városának hercege és népeinek
ura – mondta a férfi.
– Rizon többé nem létezik – felelte kurtán Jardir. – Ez a vidék
mostantól Everam Ajándéka, és én vagyok az ura.
– A fészkes Magot! – morogta a herceg.
– Tudod, ki vagyok, Edon herceg? – kérdezte szelíden Jardir.
– Krázia hercege – felelte Edon. – Abban azt állítja, hogy maga
a Szabadító.
– De te nem így gondolod.
– A Szabadító érkezése nem okozna erőszakot, gyilkosságot és
fosztogatást – mondta dühösen Edon.
A teremben álló harcosok megfeszültek: arra számítottak, hogy
Jardir haragra gerjed a hallottaktól, de a férfi csak bólintott.
– Nem lep meg, hogy az északi gyenge emberek egy gyenge
Szabadítóra várnak – mondta –, de nem számít. Nem a hitükre van
szükségem, hanem a hűségükre.
A herceg elképedve nézett Jardirra.
 – Ha meghajolsz előttem és megesküszöl arra, hogy
mindenben követni fogod Everam tanait, megkímélem az életed, és
a tanácsnokaidét is – folytatta Jardir. – A fiaidat elvisszük és
kiképezzük dal’Sharumnak, és minden északi chinnél nagyobb
tiszteletet fognak kapni tőlünk. A vagyonodat és a tulajdonodat
egy, a hűségét jelképező adományt leszámítva visszakapod. Mindezt
biztosítani fogom, ha segítesz nekem igába hajtani a zöld vidékeket.
– És ha nemet mondok? – kérdezte a herceg.
– Akkor mindened az enyém lesz – felelte Jardir. – Végig
fogod nézni, ahogy a fiaidat lándzsára vetjük, és ahogy az
embereim anyává teszik a feleségeidet és lányaidat. Életed hátralévő
részét rongyokba öltözve töltöd, és a latrinák mocskát fogod enni
és inni addig, míg valaki meg nem szán és véget nem vet az
életednek.
Így lett hetedik Edon, Rizon városának hercege és népeinek ura
az első olyan északi herceg, aki letérdelve a földre hajtotta a fejét
Ahmann Jardir előtt.

Jardir a trónján ült, amikor Abban egy újabb csoport chint hozott
eléje. A sors fintora volt, hogy a kövér khaffit vált udvarának
legnélkülözhetetlenebb tagjává, de Jardir emberei közül csak
nagyon kevesen ismerték az északiak nyelvét. A khaffit kereskedők
közül néhányan meg tudták értetni magukat a helyiekkel, de
egyedül Abban és Jardir tanácsadói beszélték folyékonyan a nyelvet,
és az utóbbiak inkább megölték volna a chineket, mint hogy szóba
álljanak velük.
A többi fogolyhoz hasonlóan, akiket Abban a színe elé hozott,
ezek is éheztek, össze voltak verve, és csak rongyok védték őket a
hidegtől.
– Újabb khaffit kereskedő urak? – kérdezte Jardir.
– Nem, Szabadító – rázta a fejét Abban. – Ezek a férfiak
Rovásvetők.
Jardirnak elkerekedett a szeme, és felpattant trónjáról.
– Miért bántak velük ilyen módon? – kérdezte Abbantól.
– Azért, mert északon a rovásvetés éppolyan mesterség, mint a
molnáré vagy az ácsé – felelte a kereskedő. – A várost kifosztó
dal’Sharumok nem tudták őket megkülönböztetni a többi chintől.
Sokukat megölték, míg másoknak sikerült a szerszámaikkal együtt
elmenekülniük.
Jardir halkan szitkozódott. Kráziában a Rovásvetők a harcos
kaszt elitjének számítottak, és az Evejah szerint minden tiszteletet
megérdemeltek. Ha meg akarják nyerni a Sharak Kát, még az
északi Rovásvetőket is meg kell becsülniük.
Az előtte álló férfiakhoz fordult, és meghajolt előttük.
– Bocsánattal tartozom a titeket ért bánásmód miatt – mondta
az északiak nyelvére váltva. – Ételt és rendes ruhát fogtok kapni
tőlünk, földjeiteket és asszonyaitokat is visszaadjuk nektek. Ha
tudtuk volna, hogy Rovásvetők vagytok, annak megfelelő
tiszteletben részesültetek volna.
– Megölték a fiamat – mondta az egyik férfi elcsukló hangon
–, azután megerőszakolták a feleségemet és a lányomat, és
felgyújtották a házamat. Mit kezdjek a bocsánattal? – Jardir arcára
köpött.
Az ajtónál álló őrök felkiáltottak, és megragadták lándzsáikat,
de Jardir intett nekik, hogy maradjanak a helyükön. Higgadtan
letörölte arcáról a nyálat.
– Meg fogom fizetni a fiad halálát – mondta Jardir –, és az
egyéb káraidért is kárpótolni foglak. – Odalépett a nála jóval
alacsonyabb, meggyötört férfihoz. – Figyelmeztetlek, hogy ne tedd
még jobban próbára a jóindulatomat. – Jelzett az őröknek, akik
kikísérték az északiakat.
– Sajnálatos – mondta Jardir, miközben visszaült a trónra –,
hogy az első északi hadjáratunk ilyen károkkal járt.
– Tárgyalhattunk volna velük, Ahmann – mondta szelíden
Abban. A kereskedő izmai megfeszültek. Arra készült, hogy azonnal
térdre rogyjon, ha a szavai ellenérzést váltanak ki, de Jardir csak
megrázta a fejét.
– A zöldvidékiek túlságosan sokan vannak ahhoz – felelte. – A
rizoniak nyolcszor annyian vannak, mint mi. Ha elég idejük lett
volna arra, hogy csatarendbe álljanak, még a sokkal képzettebb
harcosaink se tudták volna megakadályozni, hogy olyan
veszteségeket szenvedjünk el, amiket nem engedhetünk meg
magunknak. Most, hogy az itteni herceg leborult Everam előtt, a
falvakkal már könnyebb dolgunk lesz, és később az oázis közepén
álló város chinjeit is leigázhatjuk.
– Lakton városát – mondta Abban. – Figyelmeztetlek, hogy ez
a zöldvidéki tó tudomásom szerint minden létező oázisnál
nagyobb. Azt hallottam a Fullajtároktól, hogy ez az állóvíz olyan
nagy, hogy még tiszta időben sem lehet látni a túlpartját, maga a
város pedig annyira bent van a közepében, hogy még egy
skorpióval se lehetne ellőni odáig.
– Bizonyára túloznak – mondta Jardir. – Ha ezek a...
halszagúak úgy harcolnak, mint a rizoniak, akkor könnyű dolgunk
lesz velük, ha eljön az ideje.
Ekkor egy dal’Sharum lépett be a helyiségbe. Lándzsájának
nyelével a földre koppintva tisztelgett.
– Elnézést a zavarásért, Shar’Dama Ka! – mondta a harcos.
Letérdelt, fegyverét maga mellé fektette és mindkét kezét a földre
tette. – Megkért, hogy értesítsem, ha megérkeznek a feleségei.
Jardir arcára bosszús kifejezés ült ki.
 4. Fejezet – A bidó elvesztése – v.u. 308

ARDIRT ALAGAI-FAROKKAL OSTOROZTÁK MEG, amiért életben

J hagyta Abbant. A szíjakon lévő tüskék mélyen belemartak a
húsába, az étlen töltött napok pedig nehezek voltak, de a fiú
elmerült büntetése érzésében, éppúgy, mint minden fájdalmában.
Hálót vetett egy alagaira.
A harcosok levágták a széldémon szárnyait, majd karókkal a
földhöz szegezték egy rováskörben, hogy ott érje a hajnal, de Jardir
volt az, aki a földre kényszerítette, és ezt mindenki tudta. Ezt
érezte, amikor a többi nie’Sharum ámuldozó szemébe nézett, a
dal’Sharumok pedig vonakodva bár, de tisztelettel bántak vele. Még
a damák is a fiún tartották a szemüket, amikor úgy vélték, hogy
senki nem nézi őket.
Büntetése negyedik napján Jardir éhségtől elgyengülve
lépkedett a kásás sor felé. Még ahhoz sem volt ereje, hogy a
leggyengébb nie’Sharummal is megküzdjön, de kihúzta magát és
szokásos helyére, a sor elejére ment. A többiek tiszteletteljesen
leszegték a fejüket, és maguk elé engedték.
Jardir épp megkapta volna az adagját, amikor Qeran elkapta a
karját.
– Ma nem kapsz kását – jelentette ki a kiképzőmester. – Gyere
velem!
 Jardir úgy érezte, mintha egy homokdémon karmolászná a
gyomrát, de zokszó nélkül odaadta a tálkáját egy másik fiúnak, és a
kiképzőmestert követve áthaladt a táboron.
A Kaji sátor felé tartottak.
Jardirnak mintha meghűlt volna az ereiben a vér. „Ez nem
lehet”, gondolta.
– Háromszáz éve egyetlen magadkorú fiú sem tette be a lábát
a harcosaink sátrába – mondta Qeran, mintegy olvasva Jardir
gondolataiban. – Szerintem túl fiatal vagy, és ez a vesztedet
okozhatja, ami szörnyű pazarlás lenne a Kajik részéről, de a
törvény az törvény. Amikor egy fiú először hálót vet egy démonra a
falakon, alagai’sharakba hívják.
Beléptek a sátorba. Több tucat fekete kaftános alak fordult
feléje egy pillanatra, majd mind visszatértek ebédjükhöz. Az ételt
nők szolgálták fel nekik, de ők nem úgy néztek ki, mint azok a
tetőtől talpig feketébe öltözött asszonyok, akiket Jardir addig látott.
Ezek a nők könnyű, élénk színű, áttetsző ruhákat viseltek, amik
szorosan hozzásimultak kerek idomaikhoz. Karjuk és hasuk néhány
ékköves ékszertől eltekintve fedetlen maradt, és nadrágjuk oldala
nyitott volt, felfedve sima lábukat.
Jardirt forróság fogta el a látványtól, de rajta kívül senki más
nem furcsállta a dolgot. Az egyik harcos egy pillanatig az őt
kiszolgáló nőt figyelte, majd a kebabját leejtve felkapta őt és a
vállára vette. A nő nevetett, miközben a férfi átvitte őt egy
elfüggönyözött helyiségbe, ami tele volt világos színű párnákkal.
– Ehhez is jogod lesz, ha túléled a mai éjszakát – mondta
Jardirnak Qeran. – A Kajiknak több harcosra van szüksége, és a
férfiak kötelessége erről gondoskodni. Ha jól viseled magad, akár
feleséget is kaphatsz, aki gondoskodik az otthonodról, de minden
dal’Sharumtól elvárják, hogy gyermekekkel ajándékozza meg a
törzs jiwah’Sharumjait.
A tucatnyi, lengén öltözött nő látványa szédítő volt Jardir
számára. Végignézett a fiatal lányok arcán, félig-meddig arra
számítva, hogy valamelyik húgát ismeri fel közöttük. Nem tudott
szóhoz jutni, miközben a kiképzőmester egy nagy asztal melletti
párnához vezette őt.
Több étel tárult a szeme elé, mint amit valaha látott. Látott
datolyát és mazsolát, rizst és fűszeres bárányt nyárson, valamint
kuszkuszt és szőlőlevélbe csomagolt gőzölgő húsokat. A fiú gyomra
összerándult a látványtól. Az éhség és a tüzes vágy között
hányódott.
– Egyél bőségesen, aztán pihend ki magad! – mondta neki
Qeran. – Ma éjjel férfiakkal fogsz vállvetve harcolni. –
Megveregette Jardir hátát, majd kiment a sátorból.
A fiú tétovázva az egyik nyárs felé nyúlt, de egy kéz elkapta azt
előle. Jardir felnézett, és az őt bámuló Hasikot pillantotta meg.
– Szerencséd volt azon az estén, patkány – mondta. – Jobb, ha
imát mondasz Everamhoz, mert az Útvesztőben való túléléshez
kevés a puszta szerencse.

Az éjszakai küzdelem előtt Jardir a többi harcossal együtt elment

Sharik Horába, hogy a damajik megáldhassák őket. Azelőtt még
sosem járt a hősök csontjaiból épült templom belsejében, és a
látvány minden képzeletét felülmúlta.
Sharik Hora minden egyes eleme az alagai’sharakban elesett
dal’Sharumok kifehérített és lakkozott csontjaiból állt. A tizenkét
damaji székei a hatalmas oltáron comb- és lábszárcsontokból álltak.
A karfák csontjai egykor lándzsát és pajzsot tartva küzdöttek a
démonokkal. A székek ülőrésze olyan bordákból állt, amik hősi
szíveket óvtak. A háttámlákat alkotó gerinccsontok egykor büszkén
álltak az éjszakában. A fejtámlák olyan koponyákból készültek,
amiknek hajdani gazdái már a paradicsomban ülnek Everam
oldalán. A tizenkét szék az Andrah trónja körül helyezkedett el,
amit a kai’Sharumok, az alagai’sharak kapitányainak koponyáiból
készítettek.
A templomot díszítő tucatnyi hatalmas csillárt koponyák és
gerinccsontok százai alkották. Csontból volt az a több száz pad,
amin a férfiak imádkoztak. Az oltár, a kelyhek, a falak, a hatalmas
kupola szintén. Megszámlálhatatlan harcos védte saját húsával ezt
a templomot, haláluk után pedig a csontjaikkal erősítették meg azt.
Az épület főhajója kerek volt, falaiban pedig száz kisebb
alkóvot alakítottak ki, amikben egész csontvázak álltak
talapzatokon. Ők voltak a Sharum Ka, a város Első Harcosai.
A damák felügyelete mellett a kai’Sharumok irányították
törzseik katonáit, de napnyugta után az Andrah által kinevezett
Sharum Ka parancsolt a kai’Sharumoknak. A jelenlegi Sharum Ka a
Kajik közül való volt, ami rendkívül büszkévé tette Jardirt.
A fiú keze reszketett a templom látványától. Az egész
épületből szinte sugárzott a becsület és a dicsőség érzése. Apjáról,
akit egy Majah rajtaütésben öltek meg, nem pedig alagai’sharakban,
itt nem emlékeztek meg, de Jardir arról álmodozott, hogy egy
napon talán az ő csontjai is részévé válnak ennek a szent helynek.
Ezzel apjának is becsületet szerezhetne, akinek az áldozata így nem
merülne feledésbe. Nem létezett nagyobb megtiszteltetés annál,
mint hogy valaki eggyé váljon, a földön és a túlvilágban egyaránt,
azokkal, akik az életüket áldozták fel másokért, valamint azokkal,
akik évszázadok múlva fogják ugyanezt megtenni.
A harcosok vigyázzban állva hallgatták a damajikat, akik
Everam és Kaji, az első Szabadító áldásáért könyörögtek az
elkövetkezendő csatához.
– Kaji, Everam Lándzsája, Shar’Dama Ka, te, aki egyesítette a
világot és megszabadított minket az első kor alagaiaitól – kiáltották
a damajik –, tekints le e bátor harcosokra, kik kivonulnak az
éjszakába, hogy folytassák az örök küzdelmet, és gaiokkal küzdenek
Ala színén, épp, mint ahogy Everam viaskodik Nie-vel a
mennyekben! Adj nekik bátorságot és erőt, hogy helytállhassanak
az éjszakában és viszontláthassák a napfényt!

Qeran a lehető legkisebb és legkönnyebb rovásos pajzsot és

lándzsát kerítette elő Jardirnak, de a fiú még így is eltörpült
mellettük. Tizenkét éves volt, és a körülötte álló harcosok közül a
legfiatalabb is öt évvel idősebb volt nála. Úgy tett, mintha minden
a legnagyobb rendben volna, miközben közéjük állt, de még a
legalacsonyabb férfiak is messze föléje magasodtak.
– Amikor a nie’Sharumok először lépnek az Útvesztőbe,
hozzákötik őket egy harcoshoz, hogy ne szálljon el a bátorságuk a
támadó alagaiok láttán. Ez olyan pillanat, ami még a legbátrabb
férfiakat is próbára teszi. A melléd beosztott harcos az ajin’palod,
vagyis vértestvéred lesz. A halálodig követned kell az utasításait és
nem hagyhatod őt el.
Jardir bólintott.
– Ha túléled ezt az éjszakát, a dama’tingok hajnalban fel
fognak keresni – folytatta Qeran.
Jardir tanítójára nézett.
– A dama’tingok? – kérdezte. Nem félt szembeszállni az
alagaiokkal, de a dama’tingok láttán még mindig félelem fogta el.
 – Az egyikük meg fogja jósolni a halálodat – bólintott Qeran,
majd kissé megborzongott. – Csak az ő áldásával válhatsz
dal’Sharummá.
– Megmondják, mikor fogok meghalni? – kérdezte
megrémülve Jardir. – Ezt nem akarom tudni.
– Nem mondják meg, fiú – horkantott Qeran. – A jövő
ismerete csak a dama’tingokra tartozik. Akár a gyávák halála a
jövőd, akár a dicsőség, ők tudni fogják, mielőtt még elveszted a
bidódat.
– Nem fogok gyáva módon meghalni – jelentette ki Jardir.
– Nem, szerintem se fogsz – helyeselt Qeran –, de az
ostobaság még a vesztedet okozhatja, ha nem hallgatsz az
ajin’palodra, vagy ha nem vagy elég óvatos.
– Figyelni fogok – ígérte Jardir.
– Hasik önként jelentkezett, hogy az ajin’palod lehessen –
folytatta Qeran az egyik harcosra mutatva.
Hasik sokat nőtt, mióta két évvel korábban elvesztette a
bidóját. A tizenhét éves fiú alaposan megizmosodott a
dal’Sharumoknak kijáró változatos étkezéstől, és emellett jó egy
fejjel magasabb volt Jardirnál, és kétszer olyan nehéz.
– Ne aggódjon! – mondta mosolyogva Hasik. – A húgysarj
biztonságban lesz mellettem.
– A húgysarj három évvel hamarabb elejtette az első alagaiját,
mint te, Füttyös – emlékeztette a fiút Qeran. Hasik még mindig
mosolygott, de az ajka kissé megremegett.
– Dicsőséget szerez majd a Kaji törzsnek – felelte Hasik –,
feltéve, ha életben marad.
Jardirnak eszébe jutott karjának reccsenése és Hasik ígérete.
Tudta, hogy a fiú bármilyen engedetlenség jelére azonnal megölné
őt, mielőtt még Jardir elvesztené a bidóját és vele egyenrangú
harcossá válna.
Így hát Jardir hagyta, hogy a sértés átjárja a testét és
ártalmatlanul tovaszálljon. Nem akarta, hogy kudarcot valljon holmi
provokálás miatt, amikor a dicsőség csak egy karnyújtásnyira volt
tőle. Ha túléli az éjszakát, a valaha élt legfiatalabb dal’Sharummá
válik, Hasik pedig elmehet a pokolba.

Jardir egysége az Útvesztő második sorában, egy leshelyen

rejtőzködött. Egy kisebb tér közepén egy álcázott verem volt, ami
hamarosan alagaiokkal telik meg, akik a mélyben várhatják ki a
hajnal gyilkos sugarait. Jardir megszorította a lándzsáját, és kissé
megemelte a pajzsát, hogy pihentesse a vállát. A fegyverek súlya
ellenére a szíj volt a legterhesebb számára. Egy bő méteres bőrszíj
kötötte össze a bokáját Hasik derekával. Jardir kényelmetlenül
mozgatta ide-oda a lábát.
– Ha lemaradsz tőlem, felnyársallak, és levágom magamról a
szíjat – mondta Hasik. – Nem fogok lemondani a dicsőségről
miattad.
– Árnyékként követlek majd – ígérte Jardir, Hasik pedig
válaszként mordult egyet. Kaftánjából előkapott egy kis flaskát,
kivette belőle a dugót és nagyot húzott belőle, majd odanyújtotta
Jardirnak.
– Igyál! Bátrabb leszel tőle – mondta.
– Ez mi? – kérdezte Jardir, miközben átvette az üveget és
beleszagolt. Fahéjat érzett, de az illat csípte az orrát.
– Couzi – felelte Hasik. – Erjesztett gabona és fahéj.
Jardimak elkerekedett a szeme.
– Khevat dama szerint az Evejah tiltja az erjesztett gabona
vagy gyümölcs nedvének fogyasztását – mondta.
– A dal’Sharumoknak semmi sem tilos az Útvesztőben! –
nevetett Hasik. – Igyál! Mindjárt besötétedik!
Jardir kétkedve nézett Hasikra, de észrevette, hogy a leshelyen
többen is hasonló üvegeket kaptak elő. Végül vállat vont, a
szájához emelte a flaskát és nagyot kortyolt belőle.
A couzi perzselte a torkát, és köhögve kiköpött belőle egy
kicsit. Érezte, ahogy az erős ital égeti a bensőjét, és úgy tekergett a
gyomrában, mint egy kígyó. Hasik nevetve hátba csapta a fiút.
– Most már készen állsz megküzdeni az alagaiokkal, patkány! –
mondta.
A couzi gyorsan hatott. Jardir könnyes szemmel pillantott fel.
A naplementével az Útvesztő árnyékai egyre jobban megnyúltak. A
fiú nézte, ahogy az ég vörösbe, majd lilába vált, és végül teljesen
elsötétül. Érezte, ahogy a város falain túl alagaiok emelkednek ki a
földből, és megborzongott.
„Hatalmas Kaji, Everam Lándzsája! Ha tényleg igaz, hogy a te
véred sarja vagyok, adj nekem bátorságot, hogy méltó legyek
hozzád és őseim emlékéhez!”, imádkozott magában Jardir.
Kis idő múlva megszólalt Sharak Kürtje, amit a kőhajító gépek
zaja követett a város külső falairól. Az Útvesztőben alagaiok
rikoltásai visszhangzottak.
– Vigyázz! – hangzott fentről egy kiáltás, amiben Jardir
Shanjat hangját ismerte fel. – Jönnek a Terelők! Négy homok- és
egy lángdémon!
Jardir nagyot nyelt. Eljött a dicsőség pillanata.
A Terelők hangos „Oot!” kiáltásokkal szélsebesen
keresztülrohantak a leshelyen, kikerülve az álcázott vermeket. A
falak tetején az Őrszemek tüzeket gyújtottak a fényezett fémtükrök
előtt, amitől a tér fényárba borult.
 A homokdémonok falkába verődve rohantak, hosszú nyelvükkel
borotvaéles fogaikat nyaldosták. Akkorák voltak, mint egy felnőtt
férfi, de sokkal kisebbnek tűntek annál, mert négy lábra ereszkedve
közlekedtek. Hosszú karmaik felszántották a homokot és a köveket
a talpuk alatt, tüskés végű farkuk pedig ide-oda lengett. Kemény
páncélzatuknak kevés gyengéje akadt.
A lángdémon épp csak akkora volt, mint egy kisfiú, de éles
karmokkal és rémisztő sebességgel büszkélkedhetett. Apró,
gyémántkemény, színjátszó pikkelyei tökéletesen átfedték egymást.
A lény szeme és szája narancssárga fényben izzott, amiről Jardirnak
eszébe jutott, mit is tanult a démon halálos lángköpetéről. A
leshely egyik szélén volt egy kisebb medence, amiben a harcosok
megfojthatják a lényt.
Az alagaiok látványa ismét mélységes utálattal töltötte el
Jardirt. Ezek a lények olyanok voltak, mint egy járvány Ala
felszínén, amit Nie fertőző érintése bocsátott rá a világra. Aznap
este Jardir is segíteni fog visszaküldeni őket a föld mélyére.
– Várj! – figyelmeztette Hasik, amikor megérezte feszengését.
Jardir bólintott, és megpróbálta ellazítani izmait. A couzi még
mindig dolgozott a testében, és belülről melegítette őt az éjszakai
hideg ellen.
Az alagaiok elrohantak mellettük, egyenesen a Terelők után.
Közülük kettő épp a démonvermet lefedő vászonra szaladt rá, és
rikoltozva hullott bele a csapdába. A többi homokdémon lefékezett,
de a lángdémon fürgén kikerülte a vermet, és az egyik lassabb
Terelő hátára ugrott. Belemélyesztette karmait a férfi hátába, aztán
meg beleharapott a vállába. A harcos a földre zuhant, de meg se
nyikkant.
– Most! – kiáltotta a kai’Sharum, és elindította a rohamot a
leshelyről.
 Jardir igazi harcos módjára felüvöltött, kórusban testvéreivel,
akik mellette küzdöttek az éjszakában. Egyként haladt előre a többi
harcossal. Az osztag hátulról beleütközött a két homokdémonba,
amik belezuhantak a verembe.
A kai’Sharum megperdült, majd lándzsáját meglendítve lelökte
a lángdémont a Terelő hátáról. A sebesült férfit a társai a rovások
biztonságába húzták, és megpróbálták elállítani a vérzést.
Valaki hirtelen felkiáltott. Jardir megfordult, és azt látta, hogy
az első homokdémonnak, ami a csapdába zuhant, sikerült
megkapaszkodnia a verem peremében. A csapdát fedő vászon
véletlenül rajta maradt néhány rováson, így a lény karmai könnyen
fogást találtak.
A démon fürgén kiszökkent a veremből, és térdből leharapta
az egyik harcos lábát. A férfi ordítva nekitántorodott társainak, és
így egy rés keletkezett a pajzsok alkotta falban. A démon rikoltozva
és karmait suhogtatva a katonák közé vetette magát.
– Pajzsot fel! – kiáltotta Hasik, Jardir pedig még épp időben
reagált ahhoz, hogy elháríthassa a feléje ugró démont. A támadás
ereje hanyatt lökte ugyan, de a pajzs rovásai felvillantak, és erejük
visszahajította a démont. A lény gurulva ért földet, és újra a fiú felé
iramodott, de Jardir fektében lándzsáját a démon páncéllemezei
közé vágta. A fegyver végét a földre támasztotta, és így a lény
lendületét kihasználva áthajította azt maga felett.
Úgy féltucatnyi harcos még röptében bolákat dobott a
démonra, így az gúzsba kötve ért földet. Az alagai elkezdte elrágni
kötelékeit, Jardir pedig hallotta, ahogy a bolák szálai elszakadnak a
lény izmainak erejétől. Pillanatok kérdése volt, hogy kiszabaduljon.
A kai’Sharum jelére néhány harcos levált a többiektől, hogy
visszaszorítsák a lángdémont, míg a többiek körbevették a
homokdémont és pajzsaikkal falat alkottak körülötte. Amikor a lény
az egyik irányba támadt, a mögötte lévő katonák megdöfködték a
lándzsájukkal. A fegyverek ugyan nem ütötték át a démon
páncélját, de attól még érezni lehetett a szúrásukat. Amikor az
alagai a háta mögött lévők felé fordult, azok újra falat alkottak
pajzsaikkal, és a másik oldalon állók szurkálták meg a démont.
A Veremőr ezalatt leszedte a vásznat a rovásokról, s ezzel
megakadályozta, hogy a többi homokdémon kijuthasson a
veremből. A harcosok alakzatot tartva a csapda felé terelték a
köztük rekedt démont, ami lassacskán a verem széléhez ért, az ott
álló katonák pedig elálltak az útjából.
Jardir azok között volt, akik lándzsaszúrásaikkal az egyirányú
rovások felé űzték a homokdémont.
– Everam fénye emésszen el! – kiáltotta a fiú, és előredöfött. A
lény gyorsan hátrálni kezdett, és végül belezuhant a verembe.
Ez volt Jardir életének legemlékezetesebb pillanata.
A fiú körülnézett a leshelyen. Két dal’Sharumnak sikerült
lándzsáival egy sekély medence mélyére nyomnia a lángdémont. A
vergődő alagai körül felforrt és gőzölgött a víz, de a harcosok nem
eresztették el, míg mozdulatlanná nem vált.
A megsérült Terelő a jelek szerint jól volt, de Moshkama,
akinek leharapta a lábszárát az egyik homokdémon, egy vértócsa
közepén feküdt. A férfi falfehér volt, és zihálva lélegzett. Észrevette,
hogy Jardir őt nézi, így intett neki és Hasiknak, hogy menjenek oda
hozzá.
– Végezzetek velem! – nyögte. – Nem akarok nyomorékként
élni.
Jardir Hasikra pillantott.
– Tedd meg! – parancsolta az idősebb fiú. – Nem hagyhatjuk,
hogy így szenvedjen.
Jardirnak eszébe jutott Abban. Vajon milyen szenvedésnek
tette ki őt azzal, hogy nem segített neki harcoshoz illően meghalni?
„Egy dal’Sharumnak a halálban is segítenie kell testvéreinek,
nem csak az életben”, mondta pár nappal azelőtt Qeran.
– A lelkem készen áll – suttogta rekedten Moshkama. Erőtlen,
reszkető ujjaival kinyitotta a kaftánját, majd félrehúzta a szövetbe
varrt, kiégetett agyaglapokból álló páncélzatot, ami a mellkasát
védte. Jardir a férfi szemébe nézett: tekintetéből becsület és
bátorság sugárzott. Abban igencsak híján volt ezeknek a
jellemvonásoknak.
Jardir büszkén sújtott le lándzsájával.

– Szép munka volt, patkány – mondta Hasik, amikor a kürtök újra

megszólaltak, jelezve, hogy az Útvesztőben már egyetlen alagai se
maradt életben vagy szabadon. – Azt hittem, a bidódba fogsz
csinálni, de férfiként viselkedtél. – Hasik megint meghúzta a
flaskáját, majd odaadta Jardirnak.
– Köszönöm! – felelte a fiú. Nagyot kortyolt a couziból, és
megpróbált úgy tenni, mintha az ital nem égetné a torkát. Még
mindig tartott Hasiktól, de igaz volt, amit a kiképzőmesterek
mondtak. Az ember megváltozik, ha vállvetve harcol másokkal az
Útvesztőben. Mostantól testvérek voltak.
– A vérem mindig felforr az alagai’sharaktól – mondta fel-alá
járkálva Hasik. – Nie vinné a damajikat, amiért megtiltották a nagy
hárem látogatását hajnal előtt. – Körülöttük több harcos egyetértve
hümmögött.
Jardirnak eszébe jutott a férfi, akit aznap reggel látott az egyik
jiwah’Sharummal a vállán, és elpirult.
Hasik észrevette a fiú zavarát.
 – Izgat a gondolat, patkány? – kérdezte nevetve. – A húgysarj
szeretne végre magáévá tenni egy nőt?
Jardir nem felelt.
– Bidóval vagy anélkül, de szerintem ő még holnap is kisfiú
marad! – mondta nevetve egy Manik nevű harcos. – Túl fiatal még,
hogy megértse, mi is a párnatáncosok dolga!
Jardir válaszra nyitotta a száját, de aztán gyorsan becsukta. A
harcosok szándékosan piszkálták őt. Lehet, hogy túlélte az éjszakát
az Útvesztőben, de attól még nie’Sharum marad mindaddig, amíg
az egyik dama’ting meg nem jósolja a halálát. A férfiak a legkisebb
tiszteletlenségért is büntetlenül megölhetnék.
Jardir meglepetésére Hasik a fiú védelmére kelt.
– Hagyd békén a patkányt! – mondta. – Ő az én ajin’palom.
Ha őt gúnyolod, engem gúnyolsz!
Manikot felbosszantotta a kihívás, de Hasik fiatal volt és erős.
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd végül Manik a
földre köpött.
– Áh, nem fogok vesződni a kibelezéseddel, csak hogy egy fiún
élcelődhessek – mondta Manik, és továbbállt.
– Köszönöm! – mondta Jardir.
– Semmiség – felelte Hasik, és a fiú vállára tette a kezét. – Az
ajin pakknak az a dolga, hogy vigyázzanak egymásra, és nem te
vagy az első fiú, aki jobban tart a párnatáncosoktól, mint az
alagaioktól. A dama’tingok megtanítják a jiwah’Sharumokat a
szeretkezés művészetére, de a kiképzőmesterek nem adnak erről
leckéket a sharajokban.
Jardir érezte, hogy elvörösödik. Azon gondolkozott, vajon mi
vár rá az elfüggönyözött, párnákkal teli helyiségekben, ahol a nők
levették magukról fátylaikat.
– Ne félj! – mondta Hasik, vállon veregetve a fiút. – Majd
megtanítalak, hogyan bírj egy nőt sikításra.
Kiitták a maradék couzit. Hasik arcára hirtelen ördögi vigyor
ült ki.
– Gyere, patkány, tudom, hogyan üssük el addig az időt! –
mondta Jardirnak.

– Hova megyünk? – kérdezte Jardir, miközben botladozva követte

Hasikot az Útvesztőben. A couzitól kavargott a feje, végtagjai pedig
olyanok voltak, mint a kocsonya. A falak mintha maguktól
mozogtak volna körülötte.
Hasik a fiú felé fordult, és szélesen elmosolyodott. A fogai
közötti hézag, amit Qerannak köszönhetett még Jardir első, a
Kaji’sharajban töltött éjszakájáról, jól látszott a holdfényben.
– Hogy hova megyünk? – kérdezte Hasik. – Már
megérkeztünk. Jardir zavartan körülnézett, és abban a pillanatban
Hasik erővel az arcába öklözött, amitől a fiú csillagokat látott.
Mielőtt még magához térhetett volna, Hasik legyűrte őt a
földre, és a homokba nyomta az arcát.
– Azt ígértem, megtanítalak, hogyan kell sikításra bírni a nőket
– mondta Hasik. – Ebben a leckében te leszel a nő.
– Ne! – kiáltotta Jardir vadul rúgkapálva, de Hasik a földhöz
csapta a fiú fejét, amitől zúgni kezdett a füle. Az erős harcos
hátracsavarta Jardir egyik karját és a földhöz szegezte, miközben
szabad karjával lehúzta a fiú ágyékkötőjét.
– Úgy tűnik, ma este kétszer is elveszted a bidódat, patkány! –
hahotázott Hasik.
Jardir a vér és a föld ízét érezte a szájában. Megpróbálta átadni
magát a fájdalomnak, de ezúttal nem volt ereje hozzá. Kiáltásai az
egész Útvesztőben visszhangoztak.

Jardir még akkor is sírt, amikor a dama’ting rátalált.

A nő úgy suhant hozzá, mint egy szellem. Mentében fehér
köpenye épp csak felkavarta az Útvesztő porát. Jardir abbahagyta a
zokogást, és a nőre nézett. Akkor tudatosult benne igazán, mi
történt vele. Gyorsan felhúzta magára a bidóját, majd szégyenében
eltakarta az arcát.
A dama’ting rosszallóan cicceget.
– Talpra, fiú! – csattant fel. – Férfiként szállsz szembe az
alagaiokkal, most meg úgy sírsz, mint egy nő? Everamnak
dal’Sharumokra van szüksége, nem khaffitokra!
Jardir azt kívánta, bárcsak rázuhannának az Útvesztő falai, de
egy dama’ting parancsát nem lehetett semmibe venni. Felállt, és
tenyerével megtörölte a szemét és az orrát.
– Így már jobb – mondta a dama’ting –, igaz, kicsit késő már
hozzá. Nem lennék boldog, ha amiatt kellett volna ilyen messzire
jönnöm, hogy egy gyáva ember életét jósoljam meg.
A szavak Jardir szívébe martak. Ő nem volt gyáva.
– Hogy talált rám? – kérdezte, de a nő legyintve lepisszegte.
– Évekkel ezelőtt tudtam, hogy itt keresselek majd – felelte.
Jardir kétkedve nézett a dama’tingra, de a nőn egyértelműen
látszott, hogy a legkevésbé sem érdekli, hisz-e neki vagy sem.
– Gyere közelebb, hogy jobban megnézhesselek! – parancsolta.
Jardir engedelmeskedett, a dama’ting pedig megragadta az
arcát, és ide-oda fordítgatta, hogy jobban szemügyre vehesse a
hold fényében.
– Fiatal vagy és erős – mondta –, mint mindenki, aki ilyen
messzire el tud jutni. Ifjabb vagy a többségnél, de ez ritkán vezet
jóra.
– Azért jött, hogy megjósolja a halálomat? – kérdezte Jardir.
– Emellett vakmerő is – motyogta a dama’ting. – Talán még
van remény számodra. Térdelj le!
Jardir engedelmeskedett, a nő pedig egy fehér ruhát terített
maga alá, hogy be ne piszkolja makulátlan köpenyét az Útvesztő
porával.
– Mit érdekel engem a halálod? – kérdezte a dama’ting. – Én
az életedet jósolom meg. A halálod csak rád és Everamra tartozik.
A nő benyúlt a köpenyébe, és egy fekete nemezből készült kis
zacskót húzott elő. Kioldotta rajta a csomót, majd a tenyerébe
öntötte a tartalmát. Jardir a dama’ting markában egytucatnyi
fekete, obszidiánhoz hasonló tárgyat pillantott meg, amikre
vörösen világító rovások voltak faragva.
– Alagai horák – mondta, a fiú felé tartva a tenyerét. Jardirnak
a lélegzete is elállt a név hallatán. A dama’ting démonok fényesre
csiszolt csontjaiból készült, többoldalú kockákat tartott a kezében.
Jardir még anélkül is érezte a tárgyak gonosz varázserejének tompa
lüktetését, hogy hozzájuk ért volna.
– Mégis gyáva vagy? – kérdezte szelíden a dama’ting. – Hát mi
a rovások értelme, ha nem az, hogy az alagaiok varázserejét a saját
céljainkra használjuk?
Jardir összeszedte magát, és közelebb hajolt a nőhöz.
– Nyújtsd ki a karod! – mondta a dama’ting, miközben a
nemezzacskót az ölébe tette, majd rá a kockákat. Ismét a
köpenyébe nyúlt, és egy rovásos, íves pengéjű kést húzott elő
onnan.
Jardir kinyújtotta a karját, miközben megpróbálta leküzdeni
remegését. A dama’ting gyors vágást ejtett a bőrén, kicsit
összecsípte a sebet, és bekente saját kezét a fiú vérével. Felkapta az
alagai horákat, és rázni kezdte őket a markában.
– Everam, élet és fény adója, hozzád esedezem! Tudasd földi
szolgáddal, mit hoz a jövő! Áruld el nekem Ahmann, Hoshkamin
fiának sorsát, ki Jardir, Kaji hetedik fiának utolsó sarja!
Ahogy a dama’ting a kockákat rázta, a rovások fénye egyre
erősebbé vált, és végül már úgy átsütött a nő ujjain, mintha izzó
szenet tartott volna a kezében. Ledobta a kockákat, amik
szétgurultak előttük a földön.
A dama’ting a térdére támaszkodva előrehajolt, és a világító
jeleket tanulmányozta. Hirtelen elkerekedett a szeme, és
felszisszent. Úgy tűnt, már nem foglalkoztatja a hófehér ruháját
bepiszkoló homok, mert a nő a földre ereszkedve vizsgálta az egyre
halványuló rovások mintázatát.
– Ezeket a csontokat fény érhette – mormogta a dama’ting, és
összeszedte a kockákat.
Újra megvágta Jardir karját, elmondta az imát, majd vadul
megrázta és a földre dobta a világító kockákat.
– Ez lehetetlen! – kiáltotta hirtelen a nő. Megint felszedte a
csontokat a földről és harmadszor is ledobta őket. Még Jardir is
meg tudta állapítani, hogy most is ugyanaz lett az eredmény.
– Mi az? – kérdezte óvatosan. – Mit lát?
A dama’ting felnézett, és összeszűkült szemmel a fiúra
pillantott.
– A jövő ismerete nem rád tartozik – mondta. Jardir
hátrahőkölt a nő hangjából érződő haragtól. Nem volt benne
biztos, hogy az ő szemtelensége okozta-e, vagy talán az, amit a
kockákból kiolvasott.
Esetleg mindkettő. Vajon mit árultak el neki a csontok? Eszébe
jutott, amikor hagyta, hogy Abban ellopja a Dravazi-készítette
edényeket Baha kad’Everamból, és azon tűnődött, vajon a
dama’ting látta-e ezt a bűnét a jelekben.
A nő összeszedte a kockákat és visszatette őket a zacskóba,
majd felállt. A tasakot a köpenyébe rakta, és leporolta a ruháját.
– Menj vissza a Kaji sátorhoz, és töltsd az éjszaka hátralévő
részét imádkozással! – parancsolta, majd olyan gyorsan eltűnt a
sötétben, hogy Jardir azon gondolkozott, vajon tényleg ott volt-e
vele.

Jardir arra ébredt, hogy Qeran oldalba rúgja. A többi harcos még
aludt.
– Kelj fel, patkány! – mondta a kiképzőmester. – A dama hívat
téged.
– Most vesztem el a bidómat?
– A férfiak szerint derekasan helytálltál az éjszaka, de erről
nem én döntök – felelte Qeran. – Csak a damák adhatják át a
nie’Sharumoknak a fekete kaftánt.
A kiképzőmester elkísérte őt Sharik Hora belső helyiségeibe.
Jardir meztelen talppal lépkedett a templom hideg kőpadlóján.
– Kiképzőmester, kérdezhetek valamit? – szólalt meg hirtelen
Jardir.
– Lehet, hogy most utoljára kérdezel tőlem, mint tanárodtól –
felelte Qeran. – Ajánlom, hogy jó kérdés legyen.
– Amikor a dama’ting magát kereste fel az Útvesztőben,
hányszor dobott a kockákkal?
A kiképzőmester a fiúra nézett.
– Egyszer – felelte. – A dama’tingok mindig csak egyszer
dobnak velük. A kockák nem hazudnak.
 Jardir még mondani akart valamit, de akkor befordultak egy
sarkon, és megpillantották Khevat damát, aki már várta őket. Ő
volt Jardir legszigorúbb tanára: ő nevezte őt annak idején tevehúgy
sarjának, és ő hajíttatta be a latrinába a tiszteletlenségéért.
Qeran Jardir vállára tette a kezét.
– Vigyázz a szádra, ha ragaszkodsz a nyelvedhez! – suttogta a
fiúnak.
– Everam fénye ragyogjon rátok! – üdvözölte őket Khevat. A
kiképzőmester meghajolt, Jardir pedig követte a példáját. Qeran a
dama bólintására sarkon fordult és eltűnt.
Khevat egy kicsi, ablaktalan szobába vezette Jardirt, ami
papírkötegekkel volt tele, levegőjében pedig a tinta és a lámpaolaj
szaga terjengett. A helyiség jobban illett volna egy khaffithoz vagy
egy asszonyhoz, de még itt is férfiak csontjai díszelegtek. Belőlük
készült a szék, amin Jardir helyet foglalt, és Khevat íróasztala is.
Még papírnehezékként is koponyák szolgáltak.
– Tele vagy meglepetésekkel, Hoshkamin fia – mondta Khevat.
– Amikor egyszer azt mondtad nekem, hogy apád nevében is
dicsőséget fogsz szerezni magadnak, nem hittem neked, de
bebizonyítottad, mekkorát tévedtem.
– Bármelyik másik harcos is így tett volna – felelte vállat vonva
Jardir.
– A harcosok, akiket ismerek, nem ilyen szerények – nevetett
Khevat. – Egymagad megöltél egy alagait, öt másiknál pedig
segítettél a harcosoknak. Milyen idősen is? Tizenhárom
esztendősen?
– Tizenkettő – javította ki Jardir.
– Tizenkettő – ismételte meg Khevat. – Emellett
Moshkamának is segítettél a túlvilágra jutni. Kevés nie’Sharumnak
lenne ehhez elég bátorsága.
 – Eljött az ő ideje – mondta Jardir.
– Így van – helyeselt Khevat. – Moshkamának nem voltak fiai.
Mivel testvéreként viselkedtél halálakor, a te feladatod lesz
kifehéríteni a csontjait Sharik Hora számára.
– Megtiszteltetés számomra – felelte meghajolva Jardir.
– A dama’tingod felkeresett engem tegnap este – folytatta a
dama.
Jardir izgatottan felpillantott.
– Elvesztem a bidómat? – kérdezte.
Khevat megrázta a fejét.
– Azt mondta, túl fiatal vagy még. Ha még azelőtt folytatnád
az alagai’sharakot, hogy nem edzel tovább és nem nősz még
nagyobbra, az csak egy Kaji harcos elvesztéséhez vezetne.
– Nem félek a haláltól, ha ez inevera – felelte Jardir.
– Úgy beszélsz, mint egy valódi Sharum – mondta Khevat –,
de ez nem ilyen egyszerű. A dama’ting úgy határozott, hogy nem
léphetsz be az Útvesztőbe, amíg idősebb nem leszel.
– Szóval szégyenszemre vissza kell mennem a Kaji’sharaj-ba,
azok után, hogy férfiak oldalán harcoltam? – kérdezte elfintorodva
Jardir.
A dama megint megrázta a fejét.
– A törvény erről világosan fogalmaz. Ha egy fiú egyszer
beteszi a lábát a Sharumok sátrába, nem mehet többé vissza a
sharaj-ba.
– De ha nem mehetek vissza, és a harcosokhoz sem
csatlakozhatok... – Jardir hirtelen rádöbbent, milyen súlyos
kutyaszorítóba került. – Khaffit lesz belőlem? – kérdezte. Életében
először megdermesztette őt a rémület. A dama’tingoktól való
félelme eltörpült ehhez képest. Eszébe jutott, hogyan könyörgött
Abban az életéért, és érezte, hogy elsápad az arca.
 „Inkább a halál”, gondolta a fiú. „Rátámadok az első
dal’Sharumra, akit látok, és nem lesz más választása, mint hogy
megöljön. Inkább meghalok, mint hogy khaffittá váljak.”
– Nem – felelte végül a dama, Jardir nem kis
megkönnyebbülésére. – A dama’tingokat nem érdeklik az ilyen
ügyek, mert a legalantasabb khaffit is a nők felett áll, de nem
fogom hagyni, hogy egy harcos ilyen mélyre süllyedjen, miután
minden próbatételen átjutott. A Shar’Dama Ka ideje óta egyetlen
olyan fiútól se tagadták meg a fekete kaftánt, aki alagaiok vérét
ontotta az Útvesztőben. A dama’ting határozata mindannyiunk
számára becstelen dolog, de akár Everam szolgája, akár nem, ő is
csak egy nő, és nem értheti, hogy a döntése mit váltana ki a
Sharumok szívében.
– Akkor mi lesz velem? – kérdezte Jardir.
– Befogadunk Sharik Horába – felelte Khevat. – Már beszéltem
Amadeveram damajival. Az ő áldásával még a dama’tingok sem
tagadhatják ezt meg tőled.
– Pap lesz belőlem? – kérdezte Jardir. Megpróbálta leplezni
csalódottságát, de a hangja elcsuklott, így nem volt túl meggyőző.
– Nem – nevetett Khevat –, a te sorsod még mindig az
Útvesztőbe vezet, de itt fogsz velünk edzeni, amíg készen nem állsz
rá. Ha szorgalmasan tanulsz, kai’Sharum válhat belőled, hamarabb,
mint ahogy más veledkorúak elvesztenék a bidójukat.

– Ez lesz a cellád – mondta Khevat, miután levezette Jardirt egy,

Sharik Hora mélyén lévő helyiségbe. A cella kilenc négyzetméter
nagyságú volt, amit homokkőből faragtak ki, az egyik sarkában
pedig kemény ágy állt. A nehéz faajtónak nem volt se zárja, se
retesze. Egyedül a folyosón lévő lámpából szűrődött be fény az ajtó
rácsos ablakán át. A Kaji sharaj közös helyiségéhez és kőpadlójához
képest már ez is luxusnak számított volna, de Jardir nem tudta
feledni a szégyent, amiért idekerült, és a Kaji sátor élvezeteit,
amiket megtagadtak tőle.
– Itt fogsz böjtölni, hogy kiűzhesd a démonokat a fejedből –
mondta Khevat. – Holnap reggel kezdődik a kiképzésed. – A dama
ezzel kiment az ajtón. Lépései visszhangzottak a folyosón, majd
végül elhaltak.
Jardir leroskadt az ágyra. Összefonta a karját maga előtt, hogy
arra támaszthassa a fejét, de a hason fekvéstől Hasik jutott az
eszébe, amitől úgy felizzott benne a harag és a szégyen, hogy
egyszerűen nem bírta tovább elviselni. Felugrott, megragadta az
ágyat és ordítva a falhoz vágta, majd a földre dobta és addig rúgta
a bútordarabot és tépte szét az ágyneműket, míg egy halom
fadarab és szövetcafat maradt csak az egészből. Jardir rekedten
zihálva állt a szoba közepén.
A fiú hirtelen rádöbbent, mit is tett. Kiegyenesedett és várt, de
senki sem zavartatta magát a zaj miatt. A sarokba söpörte az ágy
maradványait, és belefogott egy sharukin mozdulatsorba. A
begyakorlott sharusahk mozdulatok végzése minden imánál
egyszerűbbé tette számára az összpontosítást.
Az elmúlt hét emlékei kavarogtak a fejében. Abban khaffittá
vált. Jardir szégyellte ugyan a dolgot, de elmerült az érzésben, és
meglátta mögötte az igazságot. Abban mindig is khaffit volt, és a
Hannu Pash derített erre fényt. Jardir késleltette ugyan Everam
akaratát, de megállítani nem tudta, ahogy senki más se.
„Inevera”, gondolta Jardir, és elfogadta a veszteség gondolatát.
A dicsőségre és az örömre gondolt, amit az Útvesztőben érzett
a démonok megölése közben, és be kellett látnia, hogy még jó pár
év eltelhet addig, míg újra átélheti ezt az élményt. A kockák ezt
mutatták.
„Inevera.”
Ismét Hasikra gondolt, de ez már nem inevera volt. Ott
valóban ő hibázott. Ostoba volt, amiért couzit ivott az
Útvesztőben, megbízott Hasikban, és lankadni hagyta a figyelmét.
Testének fájdalmát és vérző ülepét már elfogadta. Még a
megaláztatást is. Azelőtt már látta, hogy hágnak meg más fiúkat a
sharaj-ban, és át tudta érezni kínjukat. Azt viszont nem tudta
elfogadni, hogy Hasik feltehetően most is abban a tudatban jár-kel
a dal’Sharumok között, hogy ő nyert, és hogy sikerült megtörnie
Jardirt.
A fiú mérgesen elfintorodott. „Talán megtörtem, de a törött
csontok erősebbé válnak, és rám is ragyogni fog még a nap fénye.”
Elérkezett az este, amit a folyosón lévő lámpa jelzett. A cella
teljes sötétségbe borult, de Jardirt ez nem zavarta. A világon
semmilyen hely nem vetekedhetett Sharik Hora rovásaival, és még
ha azok kudarcot is vallanának, a templomot számtalan harcos
szelleme védte. Ha egy alagai betenné a lábát erre a szent helyre,
úgy hamvadna el, mintha a nap fénye vetült volna rá.
Jardir még akkor se tudott volna aludni, ha akart volna, így hát
folytatta a sharukin gyakorlását. Addig ismételte a különböző
mozdulatokat, míg lényének részéve váltak, és olyan
természetesnek érezte őket, mint a lélegzést.
Cellájának ajtaja hirtelen megnyikordult és résnyire kinyílt,
amit Jardir azonnal észrevett. Élénken emlékezett a Kaji’sharajban
töltött első estéjére, így gyorsan az ajtó mellé osont a sötétben, és
küzdő testtartást vett fel. Ha a nie’damák is olyan üdvözlésben
akarják részesíteni, mint annak idején a nie’Sharumok, azt ők
fogják megbánni.
 – Ha ártani szeretnék neked, nem küldtelek volna ide
kiképzésre – szólalt meg egy ismerős női hang. A sötétben hirtelen
vörös fény gyúlt, ami annak a dama’tingnak az alakjára vetült,
akivel Jardir az előző este találkozott. A nő egy kis
lángdémonkoponyát tartott a kezében, amit világító rovásfaragások
díszítettek. A dama’ting a fény felgyulladásakor már a fiú szemébe
nézett, mintha eleve tudta volna, hogy ott rejtőzik az ajtó mellett.
– Nem maga küldött ide – bukott ki a szó Jardirból. – Maga
azt parancsolta Khevat damának, hogy szégyenszemre küldjön
vissza a Kaji’sharajba!
– Tudtam, hogy sosem tenné meg – felelte a dama’ting,
tudomást sem véve Jardir vádaskodó hangneméről –, ahogy azt
sem, hogy khaflítot csinál belőled. Az egyetlen út az volt, hogy
ideküld téged.
– A becsületem kárára – mondta Jardir ökölbe szorult kézzel.
– A biztonságod érdekében! – sziszegte a dama’ting. Felemelte
az alagai koponyát, amin a rovások hirtelen fényesebbek lettek, és a
szörny szájából kis lángcsóva tört elő. Jardir érezte a tűz melegét
az arcán, amitől hátrahőkölt.
– Ne ítélkezz felettem, nie’Sharum! – folytatta a dama’ting. –
Úgy teszek, ahogy azt jónak látom, te pedig úgy, ahogy azt
megparancsolják neked.
Jardir egészen a falig hátrált, ahol rájött, hogy tovább már nem
tud menekülni, így hát bólintott.
– Tanulj szorgalmasan, amíg itt vagy! – utasította őt a
dama’ting, amikor távozott. – Közeleg a Sharak Ka.
A szavak úgy hatottak Jardirra, mintha valaki megütötte volna.
Közeleg a Sharak Ka, a végső csata, és ő is részt fog venni benne.
Minden földi bajáról azonnal megfeledkezett. A nő becsukta maga
mögött az ajtót, Jardirt pedig újra körbevette a sötétség.
Kis idő múlva újra meggyulladt a folyosói lámpa, és valaki
bekopogott a cellába. Jardir kinyitotta az ajtót, és Ashant, Khevat
legkisebb fiát pillantotta meg. Sovány fiú volt, és olyan bidót
hordott, amit az egyik válla felett is átvetettek. Ez volt a nie’damák,
a papnövendékek viselete. Ashan száját egy fehér lepel fedte, amiről
Jardir rájött, hogy a fiú a kiképzés első évében van, amikor a
nie’damáknak nem volt szabad megszólalniuk.
A fiú üdvözlésként bólintott, majd szemügyre vette a szoba
sarkában lévő romhalmazt. Rákacsintott Jardirra és kissé meghajolt,
mintha a fiú valami titkos próbatételen ment volna át. Ashan a
folyosó vége felé bólintott, majd elindult abba az irányba. Jardir
megértette a kérést, és követte.
Egy széles, fényes márványpadlójú terembe jutottak. Damák és
nie’damák tucatjai álltak ott, talán az összes a Kaji törzsből, és a
sharukint gyakorolták. A fiú intett Jardirnak, hogy kövesse, és
csatlakoztak a nie’damákhoz. A papnövendékek lassú mozgással
váltottak pózról pózra. Az egész terem egyként lélegzett.
Jardir sok olyan mozdulatsort látott, amit addig még nem
ismert, és az élmény merőben különbözött a sharaj-ban
megszokott durva leckéktől. Qeran és Kaval rendszerint
szitokszavakat kiabált a fiúknak, és mindenkit megostoroztak, akik
nem tökéletes mozdulatokat mutattak be, emellett azt várták a
nie’Sharumoktól, hogy egyre gyorsabban végezzék az egyes
sharukin formákat. A damák ezzel ellentétben néma csendben
gyakoroltak. Az ember egyedül a gyakorlást vezető dama és társai
mozdulatai alapján végezte az edzést. Jardir elkényeztetettnek és
gyengének vélte a papokat.
Egy óra múlva véget ért a gyakorlás. A damák azonnal
beszélgetni kezdtek, és kisebb csoportokra válva elhagyták a
termet. Jardir társa intett neki, hogy maradjon még, majd
odamentek a többi nie’damához.
– Új testvéretek érkezett – mondta Khevat dama a fiúknak,
Jardirra mutatva. – Ő Jardir, Hoshkamin fia. Még csak tizenkét
éves, és bidót hord, de már alagaiok vérét ontotta. Velünk marad,
és damaként fog tanulni mindaddig, míg a dama’tingok elég
idősnek nem tartják ahhoz, hogy megkaphassa a fekete kaftánt.
A fiúk némán bólintottak, majd meghajoltak Jardir előtt.
– Ashan! – folytatta a dama. – Jardirnak gyakorolnia kell a
sharusahkot. Te fogod őt tanítani. – A fiú válaszként bólintott.
Jardir felhorkant. Egy nie’dama fogja tanítani őt? Ashan
nagyjából egykorú volt vele, és Jardir évekkel idősebb nie’Sharumok
elé is beférkőzött a Kaji’sharaj kásás sorában.
– Úgy érzed, nincs szükséged tanításra? – kérdezte Khevat.
– Nem, dehogyis, tiszteletre méltó dama – felelte gyorsan
Jardir, és meghajolt.
– Mégis azt gondolod, hogy Ashan nem méltó erre a feladatra?
– folytatta a dama. – Végül is ő csak egy nie’dama, aki még nem
elég idős ahhoz, hogy beszéljen, te pedig már férfiak oldalán vettél
részt alagai’sharakban.
Jardir tehetetlenül vállat vont. Pontosan ezt érezte, de csapdát
sejtett a dologban.
– Ám legyen – mondta Khevat. – Küzdj meg Ashannal! Ha
legyőzöd őt, egy nála sokkal méltóbb tanárt fogsz kapni.
A többi növendék hátrébb lépve kört alkotott a fényes
márványpadlón. Ashan a közepére állt, majd meghajolt ellenfele
előtt.
Jardir még egy utolsó pillantást vetett Khevatra, majd
viszonozta a meghajlást.
 – Sajnálom, Ashan – mondta, miközben közelebb léptek
egymáshoz –, de le kell győzzelek.
Ashan nem felelt, hanem felvette a sharusahk harci pózt.
Amikor Jardir is így tett, Khevat tapsolt egyet.
– Rajta! – kiáltotta a dama.
Jardir előrelendült, és kinyújtott ujjaival célba vette Ashan
gégéjét. Ezzel a módszerrel gyorsan kiejtheti a fiút a harcból,
anélkül, hogy súlyosabb sérülést okozna neki.
Ashannak viszont sikerült meglepnie őt. Könnyedén elhajolt
Jardir elől, majd úgy oldalba rúgta, hogy a fiú a földre esett.
Jardir hamar talpra állt, és közben magát átkozta, amiért
alábecsülte Ashant. Újra támadott: ezúttal óvatosabb volt, és úgy
tett, mintha állon akarná ütni ellenfelét. Amikor a fiú hárítani
akarta a csapást, Jardir megperdült, és könyökével célba vette
Ashan veséjét. A nie’dama megint sikeres védekező pózt vett fel, és
Jardir egy újabb perdüléssel megpróbálta bevinni az immár nem
tettetett csapást. El akarta gáncsolni a fiút, amit egy mellkason
könyöklés követett volna. Ennyitől a nie’dama biztos a földön
maradt volna.
De a láb, amit Jardir célba vett, már nem ott volt, ahol ő
gondolta, így rúgása csak a levegőt szelte át. Ashan elkapta
ellenfele lábát, és a fiú erejét kihasználva pont ugyanazt a támadást
vitte végbe, amit Jardir terveit ki. A nie’dama olyan erővel
könyökölt bele a hátrazuhanó Jardir mellkasába, hogy a fiúból
kiszökött a levegő. Nekicsapódott a márványpadlónak, és jól
beverte a fejét, de még azelőtt felkászálódott, hogy megérezte
volna a fájdalmat. Nem hagyta, hogy bárki is legyőzze.
Viszont mielőtt még felkelhetett volna, Ashan újra elgáncsolta
őt. Jardir újra a padlón találta magát, és érezte, hogy ellenfele a
derekára lépve a földre szegezi őt. A nie’dama elkapta Jardir
rúgkapáló bal lábát és jobb karját, majd nagyot rántott rajtuk.
Ashan könnyedén kicsavarhatta volna a fiú végtagjait.
Jardir felordított. Még a látása is elhomályosult a fájdalomtól.
Elmerült az érzésben, és amikor kissé tisztábban látott, egy
dama’tingot pillantott meg, aki a folyosó árnyékos ívboltjából
figyelte őt.
A leplekbe burkolózott nő megrázta a fejét, és elsétált.

Jardir Sharik Hora mélyén töltött ideje alatt nem tudta

megmondani, reggel van-e vagy este. Akkor aludt, amikor a damák
azt mondták neki, akkor evett, amikor ételt raktak elé, és minden
tekintetben a parancsaik szerint élt. A templomban volt néhány
dal’Sharum is, akiket kai’Sharummá képeztek ki, de Jardiron kívül
egy nie’Sharum se lakott Sharik Horában. Ő volt a
legjelentéktelenebb az épületben. Amikor arra gondolt, hogy azok,
akik egykor az ő parancsait követték, Shanjat, Jurim és a többiek,
most veszthetik el a bidójukat, a szégyen érzése majdnem
megbénította.
Az első év alatt árnyékként követte Ashant. A nie’dama szavak
nélkül megtanította Jardirt arra, hogyan maradjon életben a papok
között: mikor imádkozzon, mikor térdeljen le, hogyan hajoljon meg
és hogyan harcoljon.
Jardir súlyosan alábecsülte a damák harci képességeit. Lándzsát
ugyan nem foghattak, de a legképzetlenebb dama is képes lett
volna akár két dal’Sharumot is legyőzni pusztakezes küzdelemben.
A harc olyasmi volt, amit Jardir jól ismert. Minden erejével az
edzésre összpontosított, és a végtelenségig ismétlődő sharukin
mozdulatok végzése közben a szégyenéről is megfeledkezett. Jardir
minden este, lámpaoltás után is még órákig gyakorolt apró
cellájának sötétjében.
Miután a tímárok elvitték Moshkamin bőrét, Jardir és Ashan
forró olajba tették a férfi testét, majd kihalászták belőle a csontjait
és kitették őket a napra a templom egyik égbe nyúló minaretjének
tetején. A jiwah’Sharumok három üvegcsét töltöttek meg
könnyeikkel, amikor elsiratták a harcost. Az üvegek tartalmát a
lakkba keverték, amivel lekenték Moshkamin csontjait, majd ezeket
a kézműveseknek adták. A férfi csontjai és gyászolói könnyei
tovább növelik majd Sharik Hora dicsőségét, és Jardir arról a
napról álmodott, amikor ő is eggyé válhat a szent templommal.
A fiúnak voltak kevésbé élvezetes és becsülendő feladatai is.
Mindennap órákig tanulta, hogyan beszélhet papíron. Egy pálcával
leírta az Evejah szavait egy doboz homokba, miközben hangosan
felolvasta őket. Jardir számára ez haszontalan, harcoshoz nem illő
tudásnak tűnt, de megfogadta a dama’ting tanácsát, és kemény
munkával gyorsan elsajátította az írást. A betűk megismerése után
matematikát, történelmet, filozófiát és végül rovásvetést tanult. Az
utóbbi ismereteit mohón magába szívta. Jardir teljes odaadással
megtanult mindent, ami árthat vagy gátat vethet egy alagainak.
Qeran kiképzőmester hetente többször felkereste Jardirt, és
órákon át gyakoroltatta vele a lándzsaforgatást, a dama történészek
pedig hadtudományról beszéltek neki, valamint a kráziai háborúk
történetéről, egészen a Szabadító koráig visszamenően.
– A háború többről szól, mint egyszerű vitézségről a
csatatéren – mondta Jardirnak Khevat dama. – Az Evejah arra tanít
minket, hogy a háború alapja lényegében a megtévesztés.
– Megtévesztés? – kérdezte Jardir, mire Khevat bólintott.
– Ahogy te is támadást tettethetsz a lándzsáddal, úgy kell a
bölcs hadvezérnek is félrevezetnie az ellenfelét, mielőtt még a csata
elkezdődne. Ha a serege erős, gyengének kell mutatkoznia, ha
pedig gyenge, akkor harcra késznek kell tűnnie. Ha alkalma nyílik a
csapásmérésre, úgy kell tennie, mintha nem jelentene veszélyt
ellenfelének. Ha épp katonáinak sorait rendezi, azt a látszatot kell
keltenie, hogy rövidesen támadást indít. Így a bölcs hadvezér
ráveszi az ellenséget, hogy pazarolja el az erejét, míg eközben ő
visszanyeri a sajátját.
Jardir kérdően oldalra döntötte a fejét.
– Nem becsületesebb dolog szemtől szemben megütközni az
ellenséggel? – kérdezte.
– Az Útvesztő nem azért épült, hogy csak úgy kivonuljunk az
alagaiok elé és megvívjunk velük – felelte Khevat. – A győzelemnél
nincsen nagyobb dicsőség, és a győzelem megszerzéséhez minden
lehetőséget meg kell ragadni, kicsit és nagyot egyaránt. Ez a
háború lényege, és a háború pedig minden másé. Ezt teszik a
legalantasabb khaffitok, amikor a bazárban alkudoznak, és az
Andrah is, amikor indítványokat hallgat a palotájában.
– Értem – mondta Jardir.
– A megtévesztés a titoktartás függvénye – folytatta Khevat. –
Ha egy kémnek sikerül megtudnia, miben mesterkedsz, az erődtől
foszt meg. Az igazi vezetőnek úgy el kell titkolnia a terveit, hogy
legközelebbi bizalmasai, sőt, még ő maga se gondoljon rájuk
mindaddig, amíg el nem jön az ideje a támadásnak.
– De miért háborúzunk egyáltalán, dama? – kérdezte
bizonytalanul Jardir.
– Tessék?
– Mind Everam gyermekei vagyunk – mondta Jardir. – Az
alagaiok az ellenségeink. Minden emberre szükség van ahhoz, hogy
szembeszálljunk velük, mégis egymásnak esünk fényes nappal. –
Khevat tekintetét látva Jardir nem volt biztos abban, hogy a damát
bosszantja-e a kérdés, vagy elégedett-e annak hallatán.
– Az egységért tesszük – felelte végül a dama. – A háborúban
az emberek egységet alkotnak, és ez az együttes hatalom az, ami
erőssé teszi őket. Kaji a zöld vidékek elfoglalásának idején úgy
fogalmazott: „Az egységért semmilyen véráldozat nem drága.
Ahhoz, hogy szembeszálljunk az éjszakával és Nie végtelen
seregeivel, jobb százezer férfi, aki vállvetve küzd, mint százmillió,
aki egymagában reszket.” Ezt sose feledd el, Ahmann!
– Nem fogom, dama – felelte meghajolva Jardir.
 5. Fejezet – Jiwah Ka – v.u. 313-316

ÁROM NIE’DAMA KÖZELÍTETT JARDIR FELÉ. A dama’tingot ugyan

H nem látta, de érezte, hogy figyeli őt. A nő mindig szemmel
tartotta Jardirt.
Elmerült a pillanatban, úgy, ahogy a fájdalomban szokott, és
hagyta, hogy földi bajai tovatűnjenek. Immár több mint öt éve
lakott Sharik Horában, és könnyen megtalálta belső békéjét, ha
szüksége volt rá. Nem létezett többé se ő, se a nie’damák, és a
dama’ting se. Egyedül a tánc létezett.
Először Ashan lendült támadásba, Jardir viszont hárítást
tettetett, majd megperdülve félreugrott, és mellkason ütötte
Halvant, Ashan rúgása pedig célt tévesztett. Jardir elkapta Halvan
karját, és könnyedén a földre teperte őt. Kiránthatta volna a fiú
karját a vállából, de nagyobb próbatételnek gondolta sérülés nélkül
legyőzni ellenfeleit.
Shevali megvárta, amíg Ashan visszanyeri az egyensúlyát, majd
olyan összhangban támadtak rá Jardirra, hogy azt bármelyik
dal’Sharum megirigyelte volna.
Mindez nem számított. Jardir karja és combja villámként
mozgott, ahogy hárított. Ütéseik dobverés ütemére csattantak, a fiú
pedig együtt mozgott a ritmussal az elkerülhetetlen végkifejletre
összpontosítva. Shevali az ötödik ütésnél egy pillanatra védtelenül
hagyta a nyakát, így, ahogy az mindig lenni szokott, Ashan egyedül
maradt Jardirral szemben.
Ashan jól ismerte Jardir fürgeségét, így megpróbálta
megragadni őt, de a többéves kiképzés során ellenfele igencsak
megerősödött. Jardir már tizenhét évesen magasabb volt a legtöbb
férfinál, és a folyamatos edzéstől vékony, inas végtagjain kemény
izmok fejlődtek. Ashan épp csak hozzáérhetett a fiúhoz, de máris a
földre került.
A nie’dama felnevetett. Hallgatásának éve már régen elmúlt.
– Egy napon le fogunk győzni, nie’Sharum!
Jardir felsegítette Ashant a földről.
– Az a nap sosem fog eljönni – felelte.
– Így igaz – szólalt meg Khevat dama. Jardir megfordult. A
fiúk alkotta kör szétnyílt, és a dama a közepére lépett a dama’ting
társaságában. Jardir érezte, hogy elsápad.
A dama’ting kezében fekete kaftán volt.

A dama’ting egy külön szobába vezette Jardirt, majd ő maga vette

le a fiúról a bidóját. Jardir megpróbált elmerülni az érzésben,
ahogy a nő az ő meztelen bőréhez ér, de ő volt az egyetlen, aki
ilyen kényes helyen ért hozzá, és évek óta először nem találta meg
belső nyugalmát. Teste akaratlanul is válaszolt az érintésre, Jardir
pedig attól tartott, hogy a nő meg fogja ölni a tiszteletlenségéért.
A dama’ting viszont szóra se méltatta a fiú izgatottságát,
miközben egy fekete ágyékkötőt adott rá a bidója helyett, majd
utána egy bő nadrágot, nehéz szandálokat, és végül a dal’Sharumok
kaftánját.
Jardir nyolc évet töltött bidóban, így azt várta, hogy bármilyen
öltözéket furcsának fog találni, de arra nem számított, hogy a
dal’Sharumok páncélozott fekete ruhájának milyen súlya van. A
ruha belsejébe kiégetett agyagból készült lapok és csíkok voltak
belevarrva. A páncélzat egy erősebb ütést is el tudott nyelni, de
ilyenkor az eltalált lapok szilánkokra törtek, és ki kellett cserélni
őket.
Jardir úgy elmerült a gondolataiban, hogy először fel se tűnt
neki, hogy a dama’ting fehér leplet köt a nyaka köré. Amikor ezt
meglátta, majdnem felkiáltott.
– Azt hitted, hiába töltöttél el ennyi évet a damák között,
Hoshkamin fia? – kérdezte a nő. – Kai’Sharumként, a
dal’Sharumok vezetőjeként fogsz visszatérni testvéreidhez.
– De én csak tizenhét éves vagyok! – mondta elképedve Jardir,
mire a dama’ting bólintott.
– A legfiatalabb kai’Sharum évszázadok óta. Széldémonra se
vetett még hálót nálad fiatalabb fiú, és olyan se akad, aki nálad
hamarabb vett részt alagai’sharakban. Ki tudja, mit viszel még
végbe az életben?
– Azt csak a dama’ting tudhatja – felelte Jardir. – A kockák
elárulták a jövőm.
A dama’ting megrázta a fejét.
– Én azt a sorsot láttam, amire a lelked áhítozik, de a hozzá
vezető út veszélyes, és még mindig elbukhatsz rajta. – A nő Jardir
arcára emelte a fehér leplet. Érintése majdhogynem cirógatás volt
számára. – Sok próbatétel áll még előtted. A jelenre összpontosíts!
Amikor ma visszatérsz a Kaji sátorba, az egyik Sharum ki fog hívni.
Le kell őt...
Jardir feltartotta a kezét, hogy közbeszólhasson. A dama’ting
szeme dühösen villogott a fiú tiszteletlensége láttán.
– Engedelmével – mondta Jardir, visszaemlékezve a Kaji’sharaj
kásás sorára –, a Sharumok világát jól ismerem. Mindenki előtt le
fogom győzni a kihívómat, hogy senki más ne merje követni a
példáját.
A dama’ting egy pillanatig nem felelt, majd derűs pillantással
vállat vont.

Jardir büszke léptekkel vonult be a Kaji kiképzőtérre, nyomában

Khevat damával és a dama’tinggal. Láttára a dal’Sharumok
abbahagyták az edzést, és a fiút felismerve suttogni kezdtek
egymás közt. Az egyikük hangosan felnevetett.
– Nézzétek! A patkány visszatért! – Hasik szavai még ennyi év
után is sivítottak. A hatalmas harcos a földre koppintott lándzsája
végével. – Csak öt év kellett neki, hogy kimásszon a bidójából! –
Néhány dal’Sharum felnevetett.
Jardir csak mosolygott. Természetesnek számított, hogy a
harcosok próbára teszik az új kai’Sharumot, és inevera volt, hogy
épp Hasik tett így. Az erős férfi még mindig nagyobb volt Jardirnál,
de a fiú félelem nélkül odalépett hozzá.
Hasik rezzenéstelen arccal lenézett Jardirra.
– Lehet, hogy fehér leplet kötöttek a nyakad köré, de attól még
húgysarj maradsz – mondta vicsorogva Hasik, olyan halkan, hogy
mások ne hallják.
– Hasik, az én ajin’palom! – kiáltotta hangosan Jardir. – Még
mindig Füttyösnek hívnak? Ha szeretnéd, boldogan kiverem néhány
fogadat, hogy kigyógyítsalak belőle.
A Sharumok többsége nevetni kezdett. Jardir körbepillantott,
és látta, hogy a javuk őt szolgálta, amikor még Nie Ka volt.
Hasik felmordulva hirtelen előrelendült, de Jardir oldalra lépett,
és megperdülve akkorát rúgott a harcosba, hogy az hanyatt esett.
Türelmesen várt, amíg Hasik füstölögve talpra kászálódott.
– Ezért megöllek – fenyegetőzött Hasik.
Jardir még mindig csak mosolygott. Úgy látta előre a férfi
minden egyes mozdulatát, mintha a homokba lettek volna írva.
Hasik támadásba lendült, és Jardir felé döfött a lándzsájával. A fiú
elhajolva félrecsapta a fegyver hegyét, Hasik pedig egyensúlyát
vesztve megtántorodott. Megfordult, és bot módjára meglendítette
a lándzsát, Jardir pedig hátrahajolt, mint egy pálmafa a szélben.
Sikeresen kikerülte az ütést, anélkül, hogy egy centire is
elmozdította volna a lábát. Mielőtt Hasik észbe kaphatott volna,
Jardir kiegyenesedett, két kézzel megragadta a fegyvert, és a karjai
között olyan erővel felrúgott, hogy kettétörte a vastag fanyelet,
majd utána Hasik arcát is eltalálta.
Elégedetten hallotta, hogy a férfi állkapcsa nagyot reccsenve
eltörik, de Jardir nem elégedett meg ennyivel. A lándzsa hegyét
ledobta a földre, majd megindult Hasik felé, aki épp megpróbált
talpra állni.
A férfi meg akarta ütni, Jardir pedig elcsodálkozott azon, hogy
egykor követhetetlenül gyorsnak találta Hasik mozdulatait. A
damákkal töltött évek után a feléje tartó ököl mintha
csigalassúsággal haladt volna. Jardir elkapta Hasik csuklóját, majd
erővel kicsavarta a karját. Érezte, ahogy a férfi csontja kifordul a
vállából. Hasik felordított, és eközben Jardir meglendítette a
lándzsavéget és széttörte vele a férfi térdét. A nagy harcos a földre
rogyott, Jardir pedig egy rúgással a hasára fordította őt. Joga lett
volna ott helyben megölni Hasikot, és a körülötte állók bizonyára
ezt várták tőle, Jardir viszont nem felejtette el, mit tett vele a férfi
az Útvesztőben.
– Nos, Hasik – mondta, miközben a Kaji törzs összes
dal’Sharuma őt nézte –, ezúttal te leszel a nő. – A fiú feltartotta a
törött lándzsanyelet. – Ez itt pedig a férfi.

– Ügyelj rá, hogy nehogy szégyenszemre ráessen a lándzsájára! –

mondta Jardir Shanjatnak, amikor a fájdalomtól és szégyentől
üvöltő Hasikot elvonszolták a dama’tingok sátrába. – Nem akarom,
hogy az ajin’palom maradandó sérülést szenvedjen.
– Ahogy a kai’Sharum parancsolja – felelte Shanjat –, bár
addig nemigen tudna ráesni a nyélre, amíg benne van az ülepében
– válaszolta vigyorogva a harcos, majd meghajolt Jardir előtt, és a
sérült férfi után sietett. A fiú a távolodó Shanjatot nézte, s közben
azon csodálkozott, hogy milyen gyorsan visszatért minden a régi
kerékvágásba, annak ellenére, hogy Shanjat évek óta fekete kaftánt
hordott, Jardir pedig aznap viselte azt először.
A fiú évek óta tervezte, hogy bosszút áll Hasikon: minduntalan
csak erre gondolt, miközben a sharusahk lépéseit járta Sharik Hora
mélyén lévő apró cellájában. Nem volt elég pusztán legyőznie a
férfit. Szigorú példát kellett mutatnia mindenkinek, hogy a jövőben
senki ne szálljon vele szembe. Ha Hasik nem hívta volna ki, akkor
Jardir kereste volna fel őt, hogy megküzdhessen vele.
Everam végtelen igazságosságának hála, tervének minden
lépése úgy alakult, ahogy azt várta, de most, hogy diadala teljes
volt, nem érzett miatta nagyobb örömöt, mint akkor, amikor
Shanjattal küzdött meg egy jobb helyért a kásás sorban.
– Úgy tűnik, kézben tartod a dolgokat – mondta Khevat dama,
hátba veregetve Jardirt. – Menj el a Kaji sátorba, és tegyél
magadévá egy nőt a ma esti harc előtt! – A férfi felnevetett. – Vagy
akár kettőt is! A jiwah’Sharumok boldogan ágyba bújnak majd az
elmúlt évezred legfiatalabb kai’Sharumjával.
Jardir erőltetett nevetéssel bólintott, de valójában görcsbe
rándult a gyomra. Sose ismerkedett meg egy nővel sem. Amikor
legutóbb a Kaji sátorban járt, néhányszor megpillanthatta ugyan a
jiwah’Sharumokat, de még egyiküket se látta ruha nélkül. A
kai’Sharumságon túl még egy próbatétel állt előtte, de Hasik
legyőzésével vagy az alagaiok megölésével ellentétben erre a
feladatra nem készítette fel őt a kiképzése.
Khevat továbbment a dolgára, Jardir pedig nagy levegőt vett, és
a Kaji sátor felé fordult.
„Ők csak nők”, biztatta magát, miközben egy tétova lépést tett.
„Az a dolguk, hogy téged kényeztessenek, nem pedig fordítva.” A
következő lépés már sokkal magabiztosabban ment.
– Egy szóra! – suttogta a dama’ting Jardirnak. A fiú
megkönnyebbült, de ugyanakkor félelem fogta el. Hogy
felejtkezhetett el a dama’tingról?
– Négyszemközt – tette hozzá a nő, Jardir pedig bólintott.
Elsétáltak a kiképzőtér széléhez, ahol egyik dal’Sharum se hallhatta
őket.
Jardir most már sokkal magasabb volt a nőnél, de még mindig
tartott tőle. Emlékezett még a lángcsóvára, ami a
lángdémonkoponyából tört elő, és megpróbálta meggyőzni magát
arról, hogy az alagai varázslatok nappal nem működnek, amikor
Everam fénye ragyog le rájuk.
– Elvetettem az alagai horákat, mielőtt elhoztam neked a
kaftánodat – mondta a dama’ting. – Ha a jiwah’Sharumokkal hálsz,
az egyikük meg fog ölni.
Jardirnak elkerekedett a szeme. Amit a dama’ting mondott,
arra korábban még nem volt példa.
– Miért? – kérdezte a fiú.
 – A csontok nem mondják meg a dolgok okát, Hoshkamin fia
– felelte a nő csak azt, hogy mi van és mi lesz. Talán Hasik egyik
szeretője akar majd rajtad bosszút állni, vagy az egyik
jiwah’Sharum haragban áll a családoddal. – A dama’ting vállat
vont. – Akárhogy is, az életeddel játszol, ha a jiwah’Sharumokkal
akarsz hálni!
– Szóval soha nem ismerhetek meg egy nőt sem? – kérdezte
Jardir. – Mégis miféle élet ez egy férfinak?
– Ne túlozz! – mondta a dama’ting. – Ettől még
megházasodhatsz. A kockáim majd megmondják, kik lennének
alkalmasak hozzád.
– Miért segít nekem?
– Megvan rá a magam oka – felelte a nő.
– És mi az ára? – kérdezte Jardir. Az Evejah történetei szerint
ha valaki sharaknál többre akarja használni a hora varázslatokat, az
mindig valami eltitkolt jutalomra számít.
– Úgy tűnik, már nem vagy olyan ártatlan, mint amilyennek
látszol – mondta meglepetten a dama’ting. – Helyes. Az ára az,
hogy feleségül veszel engem.
Jardir megdermedt. Még a vér is megfagyott az ereiben. Vegye
feleségül a dama’tingot? Elképzelhetetlen. A nő megrémisztetté.
– Nem tudtam, hogy a dama’tingok megházasodhatnak –
mondta, megpróbálva időt nyerni, miközben fejében kavarogtak a
gondolatok.
– Megtehetjük, ha úgy kívánjuk – felelte a nő. – Az első
dama’tingok a Szabadító feleségei voltak.
Jardir a nőre nézett. Vastag, fehér ruhái testének minden ívét
és körvonalát eltitkolták a fiú elől. A fejét borító kendő minden
hajszálát lefedte, az arcát fedő lepel pedig egészen az orráig felért,
és még a nő hangját is eltompította. Jardir egyedül a dama’ting
fényes, tüzesen csillogó szemét láthatta. Valahogy ismerősnek
találta a szempárt, de még a nő korát se tudta volna megbecsülni,
nemhogy a szépségét. Vajon szűz volt? Jó családból származott?
Nem tudta megmondani. A dama’tingokat korán elvitték az
édesanyjuktól, és titkos helyen nevelték fel.
– A férfinak joga van ahhoz, hogy lássa a nő arcát, mielőtt
feleségül veszi – mondta Jardir.
– Ezúttal nem – felelte a dama’ting. – Nem számít, hogy
megragad-e téged a szépségem, vagy hogy termékeny vagyok-e.
Tőrök leselkednek rád a jövőben. Vagy én leszek a Jiwah Kád, vagy
a hátralévő napjaidban a jövendöléseim nélkül kereshetsz
magadnak feleséget.
Jiwah Ka. A nő nem pusztán hozzá akart menni Jardirhoz: a fiú
feleségei között is az első akart lenni. A Jiwah Kának joga volt
felülbírálni és elutasítani egy férfi Jiwah Senjeit, azaz a későbbi
feleségeit, akik mind az ő alárendeltjei voltak. A dama’tingnak
Jardir szavát leszámítva abszolút hatalma lenne a háztartásuk és a
gyermekeik felett, és a fiúnak volt annyi esze, hogy rájöjjön, hogy a
nő őt is irányítani akarja majd.
Megengedheti magának, hogy visszautasítsa őt? Szemtől
szemben senki nem tudta megfélemlíteni, de ahogy Khevat is
tanította, a háború alapja a megtévesztés, és nem minden férfi
küzdött lándzsával és ököllel. Elég volt egy mérgezett pohár, vagy
egy kés a hátába, és épp csak annyi dicsőséggel mehetett volna a
mennyekbe, hogy bebocsátást nyerhessen Everam köreibe,
édesanyja és húgai számára pedig semmije se maradna.
Ráadásul a Sharak Ka is egyre közeledett.
– Azt kívánod tőlem, hogy mindenemet adjam neked –
mondta Jardir kiszáradt szájjal.
A dama’ting viszont megrázta a fejét.
 – A sharak a tied marad – felelte. – A Sharumnak csak a
harccal kell foglalkoznia.
Jardir hosszú ideig szótlanul meredt a nőre, majd végül
bólintott.

Az egyezség létrejötte után a dama’ting nem vesztegette az időt.

Egy hét se telt bele, és Jardir Khevat dama előtt találta magát,
miközben épp az esküit letevő dama’tingot nézte.
Jardir a nő szemébe nézett. Vajon ki lehetett? Idősebb lehet az
ő édesanyjánál? Elég fiatal ahhoz, hogy fiúkat szüljön? Vajon mi
tárul eléje, ha a nászágyukhoz lépnek?
– Neked adom magamat az Evejah parancsolatainak
megfelelően, miket Kaji, Everam Lándzsája jegyzett le, aki az Ő
asztalánál ül mindaddig, míg újjá nem születik a Sharak Ka
hajnalán – mondta a dama’ting. – Őszintén és nyíltan
megfogadom, hogy engedelmes és hűséges feleséged leszek.
„Vajon komolyan is gondolja ezt, vagy csak így akarja irányítani
az életemet, most, hogy fekete kaftánt hordok?”, merengett Jardir.
Khevat a fiú felé fordult. Jardir akadozva belekezdett az
esküjébe.
– Everam, mindenek Teremtője, és Kaji, a Shar’Dama Ka színe
előtt esküszöm, hogy befogadlak otthonomba, és tisztességes,
türelmes férjed leszek.
– Elfogadod-e ezt a dama’tingot Jiwah Kádul? – kérdezte tőle
Khevat. Valami a hangjában a dama első reakciójára emlékeztette
Jardirt, amikor megkérte rá, hogy vezesse le a házassági
ceremóniát.
„Biztos, hogy ezt akarod?”, kérdezte Khevat. „Egy dama’ting
nem olyan, mint egy átlagos feleség, akinek csak úgy
parancsolgathatsz, és engedetlensége esetén megverhetsz.”
Jardir nagyot nyelt. Biztosan ezt akarta?
– Igen – nyögte ki végül. A jelenlévő dal’Sharumok hangosat
kiáltottak, és pajzsaikhoz verték lándzsáikat. Jardir édesanyja,
Kajivah és húgai egymást átölelve nézték őt, és sírtak a
büszkeségtől.

Jardirnak csak úgy zakatolt a szíve, amikor a gyéren megvilágított,

párnákkal teli szobába lépett feleségével. Egy része azt kívánta,
bárcsak az Útvesztőben lenne és az alagai’sharak táncát járná.
– Ne félj, holnapra is marad leölni való alagai! – mondta neki
korábban Shanjat nevetve. – Ma este egy másfajta küzdelem elé
nézel!
– Nyugtalannak tűnsz – mondta a dama’ting, amikor behúzta
maga mögött a vastag függönyöket.
– Talán nincs okom rá? – kérdezte keserűen Jardir. – AJiwah
Kám vagy, és még a nevedet se tudom.
A dama’ting felnevetett, amit korábban Jardir még sosem
hallott tőle. Gyönyörű, csilingelő hang volt számára.
– Valóban? – kérdezte a nő, és levette a fejét lefedő kendőt és
lepleket. Jardir szeme elkerekedett, de nem az előtte álló fiatal nő
szépsége miatt.
Tényleg ismerte őt.
– Inevera – suttogta Jardir. Eszébe jutott a nie’dama’ting, aki
annyi évvel korábban megszólította őt a dama’ting sátorban.
A nő mosolyogva bólintott. Gyönyörűbb volt, mint képzelni
merte.
 – A találkozásunk estéjén fejeztem be az első alagai horáim
faragását – mondta Inevera. – Ez volt a sorsom. Everam akarata,
ahogy a nevem is mondja. A démoncsontokat teljes sötétségben
kell faragni, pusztán tapintás alapján. Egyetlen kocka elkészítése
hetekbe telik, egy teljes készlethez pedig évek munkája kell. Csak
akkor lehet kipróbálni őket, ha az összes elkészült. Ha nem
működnek, napfényre kell tenni őket, és egy új készletet kell
készíteni. Ha viszont a nie’dama’ting sikeresen kifaragja őket,
dama’tinggá válik és megkapja a lepleit.
– Aznap este fejeztem be a saját készletemet, és fel kellett
tegyek egy kérdést – folytatta a nő. – Ki kellett próbálnom, hogy a
kockák meg tudják-e mondani a jövőt. Milyen kérdést tehettem
volna fel nekik? Akkor jutott eszembe az a merész, szemtelen fiú,
akivel aznap találkoztam. Megráztam a démonkockákat, és azt
kérdeztem tőlük: „Látom-e még valaha Ahmann Jardirt?”
– Aznap este megtudtam, hogy az Útvesztőben fogok rád
találni, amikor először alagai’sharakot vívsz, és hogy a
feleségedként sok gyermekkel foglak megajándékozni – mondta
Inevera.
Ekkor fehér köpenye lehullott a válláról. Jardir tartott ettől a
pillanattól, de amikor a pislákoló fény a nő meztelen idomaira
vetült, saját teste rögtön felelt a látványra, és a fiú rájött, hogy a
többi próbatételhez hasonlóan ezen a végső megmérettetésen is
helyt fog állni.

– Jardir, te és az embereid menjetek a tizedik sorba! – mondta a

Sharum Ka.
Ostoba döntés volt. Jardir már három éve viselte a fehér leplet,
és az összes jelen lévő kai’Sharum tudta, hogy az ő egysége volt a
legelszántabb és legképzettebb egész Kráziában. Jardir sokat
követelt az embereitől, de a dal’Sharumok hálásak voltak ezért, és
így ők több démont leöltek, mint bármelyik három másik osztag
együttvéve. Tékozlás volt őket a tizedik sorba helyezni. Nem volt
még rá példa, hogy az alagaiok olyan messzire behatoltak volna az
Útvesztőbe.
A Sharum Ka gúnyosan rápillantott Jardirra, azt várva, hogy
ellenkezzen, de a férfi hagyta, hogy a sérelem hatás nélkül átjárja
őt.
– Ahogy a Sharum Ka parancsolja – felelte Jardir. Az Első
Harcos tanácstermében térdelt egy párnán. Meghajolt, és fejét a
szoba vastag szőnyegéhez érintette. Amikor felegyenesedett, arcán
nyugodt kifejezés ült, annak ellenére, hogy undorodott az előtte
lévő férfitól. Mindig a város legerősebb harcosa képviselte a
Sharum Ka tisztségét, ez az ember pedig minden volt, csak az nem.
Haja őszes volt, arca pedig olyan ráncos, mint egy damajié. Hosszú
évek óta be se tette a lábát az Útvesztőbe, ami meg is látszott
kerek hasán. Az Első Harcos feladata az volt, hogy személyesen
vezesse a rohamot az alagai’sharakban, és hogy ösztönözze az
embereit a dicsőség elérésére, nem pedig az, hogy a palota falainak
védelméből irányítsa a csatát.
Mindezek ellenére, amíg a fején hordta a fehér turbánt, az
akarata megkérdőjelezhetetlen volt.
Jardir osztagának papja, Ashan dama, valamint két hadnagya,
Hasik és Shanjat a Sharum Ka palotája előtt várták, hogy
visszakísérhessék őt a Kaji sátorhoz. Még csak kai’Sharum volt, de
már többször is az életére akartak törni a riválisai, nemegyszer a
saját törzséből. A Sharum Ka se élt volna örökké, és bizonyos volt,
hogy az egyik Kaji kai’Sharumot fogják kinevezni a helyére. Sok
idősebb kai’Sharum akadálynak tekintette Jardirt az
előléptetésükben.
A három férfi sosem volt messze Jardirtól, mióta Inevera
házasságot szervezett köztük és férje húgai között. Imisandre,
Hoshvah és Hanya csak rongyokat hordhatott, amikor Jardir három
évvel azelőtt elhagyta Sharik Horát, de most már legközelebbi
hadnagyainak Jiwah Kái voltak, és gyermekeik tovább erősítették
bizalmasainak hűségét.
– Mi a parancs? – kérdezte Shanjat.
– Tizedik sor – felelte Jardir, mire Hasik a földre köpött.
– A Sharum Ka sértegetni próbál téged!
– Nyugodj le, Hasik! – mondta szelíden Jardir, a hatalmas
harcos pedig azonnal elcsendesedett. – Hagyd, hogy a sértés
egyszerűen átszálljon rajtad! Így nem tévedhetsz le miatta Everam
útjáról!
Hasik bólintott, majd követte Jardirt, aki elindult a Kaji sátor
felé. Három évvel azelőtt Hasik új emberként tért vissza a
dama’tingoktól. Még mindig a törzs egyik legvadabb harcosának
tartották, de meghunyászkodó farkas módjára hűséget fogadott
Jardirnak. Ez volt az egyetlen módja, hogy megőrizze a becsületét
megalázó veresége után.
– A Sharum Ka fél tőled – mondta Jardirnak Ashan –, és jól is
teszi. Ha továbbra is ilyen dicső módon harcolsz, az Andrah végül
meg fogja unni, hogy egy gyenge vénember irányítja a város
seregeit, és meghagyja neked, hogy kihívd őt egy párbajra.
– Pár pillanat alatt új Első Harcosa lenne Kráziának – tette
hozzá Shanjat.
– Az nem fog megtörténni – felelte Jardir. – Az Andrah régi
barátja a Sharum Kának, és még akkor sem árulná el hű szolgáját,
ha a damajik mind ezt követelnék.
 – Akkor mihez kezdjünk? – kérdezte Hasik.
– Menjetek haza a húgaimhoz, és köszönjétek meg nekik a
vacsorát, amit minden bizonnyal már el is készítettek nektek! –
mondta Jardir. – Ha leszáll az este, elmegyünk az Útvesztő tizedik
sorába, és imádkozunk, hogy Everam nekünk is küld néhány
alagait, hogy megmutathassuk nekik a nap fényét.

Inevera szokásához híven már várta férjét, amikor Jardir visszaért

az otthonába a Kaji palotában. A nő ruhája kissé le volt engedve,
hogy meg tudja szoptatni a lányát, Anjhát. Jardir erős fiai, Jayan és
Asome édesanyjuk mellett álltak.
Jardir letérdelt és kitárta a karját, a fiúk pedig odafutottak
hozzá. A férfi nevetve felemelte őket, majd hagyta, hogy
visszaszaladjanak az édesanyjukhoz. Fiai látványa egy pillanatig
megzavarta a békéjét, de aztán hagyta, hogy az érzés tovaszálljon.
A Sharum Ka nemcsak az ő becsületébe tiport bele, hanem a
fiaiéba is.
– Valami bánt téged? – kérdezte Inevera.
– Nem, semmi az egész – felelte Jardir, felesége viszont
ciccegni kezdett.
– A Jiwah Kád vagyok – mondta. – Előlem nem kell eltitkolnod
az érzéseidet.
Jardir ránézett Ineverára, majd úgy döntött, enged kicsit az
önuralmából.
– A Sharum Ka a tizedik sorba parancsolt ma éjszakára –
mondta kiköpve. – Hány harcost fog így elveszteni, miközben a
legjobb emberei az Útvesztő néptelen részét őrzik?
– Ez jó jel – mondta Inevera. – Azt jelenti, hogy a Sharum Ka
fél tőled és a céljaidtól.
– Mit érek vele, ha egyszer megfoszt engem minden további
dicsőségtől?
– Azt nem hagyhatjuk neki – helyeselt Inevera. – Most
fontosabb diadalra jutnod az Útvesztőben, mint eddig bármikor. A
kockák azt mutatták, hogy az Első Harcos már nem marad sokáig
az élők sorában. Mindenkinél nagyobb dicsőségre kell szert tenned,
mielőtt még a Sharum Ka Everamnak adja a lelkét, ha át akarod
venni a helyét.
– Hogy érhetném ezt el, ha a lándzsám nem talál ellenséget? –
morogta Jardir.
– A sharak a te asztalod – felelte vállat vonva Inevera. – Meg
kell találnod a módját.
Jardir egykedvűen bólintott. Feleségének persze igaza volt.
Voltak dolgok, amiben még egy dama’ting se tudott neki tanácsot
adni.
– A nap csak órák múlva fog lemenni – folytatta Inevera. –
Némi szeretkezés és egy rövid pihenő majd kitisztítja a fejed.
Jardir elmosolyodott, és odament a nőhöz.
– Idehívatom édesanyámat. Ő majd vigyáz a gyerekekre –
mondta.
Inevera viszont fejcsóválva ellépett férje ölelő karjai elől.
– Nem velem. A kockák szerint Everalia termékeny időszakban
van. Ha nagy erővel megragadod őt hátulról, erős fiút fog neked
szülni.
Jardir arcára mérges fintor ült ki. Everalia a harmadik felesége
volt. Inevera még csak meg se mutatta őt a férjének, mielőtt
összeesküdtek. Azt mondta Jardirnak, hogy ezt a Jiwah Sent széles,
szüléshez való csípője és a kockák jövendölése alapján választotta ki
neki, nem pedig a szépsége miatt.
 – Mindig a kockák! – csattant fel Jardir. – Nem vihetném
ágyba azt a feleségemet, akit én szeretnék?
– Akkor válaszd Thalaját, ha ő jobban tetszik – mondta vállat
vonva Inevera, Jardir második, Everáliánál szebb feleségére utalva. –
Ő is termékeny. Azt gondoltam, jobban szeretnél egy fiút, mint egy
újabb lányt.
Jardir a fogát csikorgatta. Ő Ineverára vágyott, de ahogy arra
Khevat is figyelmeztette, ő nem pusztán a felesége volt, hanem egy
dama’ting is, így nem tehetett vele kénye-kedve szerint úgy, mint
más nőkkel. Válaszra nyitotta a száját, de végül becsukta.
Inevera vajon minden kérdéshez kockát vetett? Gyakran úgy
tűnt, mintha felesége csak azért hivatkozna a jóslataira, hogy férje
azt tegye, amit ő kíván tőle, de eddig még sosem tévedett. Emellett
az is igaz volt, hogy Jardirnak több fiúra volt szüksége, mint lányra
ahhoz, hogy helyreállítsa családja egykori becsületét. Tényleg
számított, hogy melyik feleségét választja ehhez? Everalia amúgy is
egész csinos volt hátulról.
Jardir elindult a hálószobájába, és levette a kaftánját.

Vártak.
Miközben az Útvesztő első soraiban csatakiáltások hangoztak
fel, és a levegőben széldémonok rikoltoztak, Jardirék csak vártak.
Míg más férfiak dicső módon csatlakoztak Everamhoz a
mennyekben, ők vártak.
– Nem látni egy alagait se – mondta Shanjat, visszaintve a
falak tetején futó nie’Sharumoknak.
– Egyet sem fogunk itt látni! – morogta Hasik, mire Jardir
emberei közül többen egyetértően felmordultak. A Kaji törzs ötven
legjobb harcosa kuporgott a leshelyen. Elvesztegetett embererő.
– Még lenne időnk diadalra, ha csatlakozunk a többi egységhez
– jegyezte meg Jurim.
Jardir tudta, hogy még azelőtt elejét kell vennie az ötletnek,
mielőtt az gyökeret verne a többi férfi fejében. Lándzsája nyelének
végével Jurim szeme közé bökött, amitől a harcos hanyatt zuhant.
– Én magam fogom felnyársalni azokat, akik el merik hagyni az
őrhelyüket az engedélyem nélkül! – mondta hangosan Jardir.
Emberei bólintottak, Jurim pedig véres arcát tapogatva
tápászkodott fel a földről.
Jardir végignézett a harcosain. A Sivatag Lándzsájának
legkiválóbb dal’Sharumjai álltak előtte. Hirtelen mélységes szégyen
öntötte el. A Sharum Ka őrá volt irigy, de az embereinek kellett
szenvednie tőle. Ezeket a férfiakat arra képezték ki, hogy alagaiokat
öljenek, és most egy hatalma elvesztésétől rettegő vénember
megfosztotta őket életük céljától. Jardir nem először képzelte el,
hogy megöli az Első Harcost, akár tisztességes kihívással, akár
máshogy, de ez a tett nem hozna számára dicsőséget, és
valószínűleg az életét és családja becsületét is kockára tenné vele.
Ekkor megszólalt valahol egy kürt, amitől Jardir azonnal
kizökkent merengéséből. A jelzés egy segélykérés volt.
– Őrszemek! – kiáltotta, mire két férfi, Amkaji és Coliv
előugrott a többi harcos közül. Egy pillanat alatt összeillesztették
négyméteres, acélozott létráikat, és a falhoz futottak. Amkaji
épphogy csak fel tudta állítani a létrát, Coliv máris felszökkent rá,
és hármasával véve a fokokat elindult felfelé. Úgy tűnt, mintha rá
se nehezedne teljes súlyával a lábaira, olyan fürgén haladt. Azonnal
fenn is volt a fal tetején, és onnan kémlelt körbe. Egy pillanattal
később jelezte, hogy Jardir is biztonságban felmehet.
Jardir eleinte tartott az Őrszemektől, amikor átvette az
irányítást az egysége felett, hiszen ők a Krevakh törzsből valók
voltak. Idővel viszont kiismerte őket, Amkaji és Coliv pedig olyan
hűen szolgálta őt, és olyan odaadással vettek részt az
alagai’sharakban, mint a saját törzsbelijei. A Krevakh harcosok a
Kaji törzs szolgálatában álltak, míg ellenségeik, a Nanjik a Majah
törzs alárendeltjei voltak.
A törvények szerint a két Őrszemnek éjjel-nappal Jardir
egységével kellett lennie, mivel ők különleges fegyverek és
harctechnikák terén is jártasak voltak, és olyan képességekkel
rendelkeztek, amik minden kai’Sharum számára nélkülözhetetlenek:
akrobatika, információszerzés, rajtaütés.
Orgyilkosság.
Amkaji tartotta a létrát, Jardir és Shanjat pedig felszaladt rajta.
Coliv odanyújtotta a kai’Sharumnak a messzelátóját.
– A Sharach törzs a negyedik sorban – mondta Jardirnak, majd
az említett hely felé mutatott.
– Tudj meg még többet! – parancsolta Jardir, miközben elvette
a messzelátót. Coliv elrohant: kiválóan egyensúlyozott a keskeny
falakon. Az Őrszemek nem hordtak se lándzsát, se pajzsot, ami
lassította volna őket. Coliv hamar eltűnt társai szeme elől.
– A Sharach törzs nem népes – mondta Shanjat. – Alig két
tucat harcossal vonulnak alagai’sharakba. Csak egy bolond helyezne
el egy ilyen kis egységet a negyedik sorba.
– Egy olyan bolond, mint a Sharum Ka – felelte Jardir.
Coliv kis idő múlva visszatért.
– Egy csoport alagai eljutott hozzájuk, és elkerülték a
démonvermet. Sok harcosuk elesett, és nincs a közelükben olyan
szabad osztag, aki segíthetne nekik. Percek kérdése, és mind
elbuknak.
– Nem fognak – felelte fogcsikorgatva Jardir. – Készüljetek!
 Shanjat rátette a kezét a kai’Sharum karjára. – A Sharum Ka
azt parancsolta, hogy a tizedik sort őrizzük – emlékeztette őt, de
amikor Jardir bólintott és nem szólt semmit, Shanjat szélesen
elmosolyodott.
– Nem érnénk oda időben a negyedik sorhoz, kai’Sharum –
mondta Coliv, aki éles szemével az Útvesztőt kémlelte. – Sok csata
dúl az odavezető úton. Az alagaiok feltartanának minket.
– Akkor eressz le köteleket! – parancsolta Jardir. – Mindenki
másszon fel a falra!

Jardir egysége nie’Sharumok módjára rohant a falak tetején: ötven,

teljes hadfelszerelésbe öltözött felnőtt harcos suhant el az
Útvesztőben küzdők feje felett. A mutatvány még a mezítlábas,
fürge, csak bidót hordó fiúk számára is veszélyes volt, hát még a
szandált, páncélozott kaftánt viselő, páncélt és lándzsát hordó
férfiaknak.
Ezek a harcosok Kaji dal’Sharumok voltak, Jardir elit osztaga.
Félelmet nem ismerve rohantak, és kiáltoztak örömükben, ahogy
egyik falról a másikra szökkentek. Újra kisfiúnak érezték magukat,
ahogy az éjjeli szél az arcukba csapott, és készen álltak arra, hogy
férfiakhoz illően haljanak meg.
Az osztagot vezető Jardirt mindenkinél jobban átjárta ez az
érzés. A Sharum Ka mérhetetlenül dühös lesz rá, de Nie vigye őt el,
ha hagyja, hogy egy egész törzs kihaljon az Első Harcos gőgössége
miatt.
Az utat, ami az Útvesztőben sokkal több időbe telt volna, a
falak tetején percek alatt megtették, így rövidesen meg is
pillantották a Sharach egységet. Több mint egy tucat alagai volt a
leshelyen, és minden menekülési útvonalat elálltak. A Sharach
harcosok több mint fele elesett, a megmaradt katonák pedig
védekező állást vettek fel. Körben állva, pajzsaikat felemelve
küzdöttek a minden irányból támadó démonokkal.
Férfiakhoz illően állták a sarat egy túlerőben lévő
alagai-falkával szemben. A látvány feltüzelte Jardir kráziai szívét.
Nem hagyhatta, hogy akár egy dal’Sharum is meghaljon még aznap
éjjel.
– Bátorság, Sharachok! – kiáltotta. – A Kajik a segítségetekre
érkeztek! – Jardir akasztotta be elsőként a kötele horgát a falba, és
két fürge ugrással leereszkedett rajta a földre. Még csak meg se
várta az embereit, hanem egyből megrohamozott egy
homokdémont, rovásos pajzsát maga elé tartva. Az alagai nagy
villanással hátrébb repült az egyre gyengülő Sharach védvonaltól.
Jardir nem foglalkozott a megbénult démonnal, hanem
lándzsájával a következő alagaira támadt. Precíz szúrásokkal célba
vette a lény páncéljának leggyengébb részeit, és visszaszorította
ellenfelét. Mögötte hirtelen felhangzott ötven harcosának üvöltése,
akik időközben szintén leértek a falról. Jardir tudta, hogy emberei
fedezni fogják őt.
– Everam látta, milyen derék módon helytálltál, testvérem! –
kiáltotta Jardir a Sharach kai’Sharumnak, akinek a fehér leple vértől
volt mocskos. – Foglalkozz a sérültekkel! Mi befejezzük dicső
küzdelmeteket, hogy a Sharachok holnap is harcba szállhassanak!
A harmadik démon, akit Jardir célba vett, a férfi felé fordult és
ráharapott a lándzsájára, eltörve annak nyelét. Jardir elvesztette az
egyensúlyát, a lény pedig belekapaszkodott karmaival a férfi
pajzsának szélébe. Megfeszítette izmait, és elszakította a pajzs
szíjait. Jardir a földre zuhant, és oldalra kellett fordulnia, hogy
kikerülje a démon támadását. Egy pillanatig úgy tűnt, az alagai van
fölényben, de ekkor a Sharach kai’Sharum oldalról nekicsapódott,
és ellökte a lényt Jardirtól.
– A Sharachok az utolsó emberükig harcolni fognak,
testvérem! – kiáltotta a férfi, de a homokdémon gyorsan
visszavágott. Farkával váratlanul elgáncsolta a harcost, és
lekuporodott, hogy ráugorhasson.
Jardir körülnézett. Az emberei mind máshol harcoltak, és
fegyver sem akadt a keze ügyébe.
„Azért születtem, hogy alagai karmokon haljak meg”,
emlékeztette magát. Nagyot mordulva talpra ugrott, és reptében
összeütközött a homokdémonnal, aki épp a Sharach kai’Sharumra
akarta vetni magát.
A lény sokkal erősebb volt nála, de az ösztöneit követve
harcolt, így nem ismerte a sharusahk kíméletlen technikáit. Jardir
elkapta a lény mellső lábát, és egy fordulattal belehajította a
támadó lényt az öt méterre lévő démonverembe. Az alagai üvöltve
hullott bele a csapdába, ahol majd a hajnal fénye örökre kiégeti őt
a világból.
Egy újabb homokdémon támadt Jardirra, de a férfi fürgén a
gégéjébe bokszolt, majd belerúgott a lény hátsó térdhajlatába, és a
földre birkózta a lényt. Igyekezett elkerülni a démon fogait és
karmait, miközben a vergődő alagai erejét önmaga ellen fordította.
Ellenfele durva páncéllemezei áthasították a kaftánját és
megvágták a bőrét. Jardir izmai majdhogynem ordítottak a
túlterheléstől, de centiről centire sikerült a démon mögé
helyezkednie, és végül megtalálta rajta a kívánt fogást. Megragadta
a lényt és talpra állt vele. Magasabb volt a démonnál, és mivel
karját a lény hóna alatt átnyúlva összekulcsolta a feje mögött,
sikerült könnyedén felkapnia ellenfelét a földről.
Az alagai rikoltozva rúgkapált, de Jardir ide-oda lendítette,
hogy távol tartsa magától annak hátsó lábait, miközben a
démonverem felé araszolt.
Jardir egy kiáltással a csapdába dobta a démont, és elégedetten
látta, hogy embereinek sikerült a többi lényt is a verembe
szorítania. A mélyedés alját mintha pikkelyek és karmok borították
volna. A verem falába vésett rovások vadul felizzottak, ahogy a
démonok megpróbáltak kimászni.
– Végig fogom nézni, ahogy a nap elhamvaszt titeket! –
kiáltotta Jardir a verembe.
A férfi visszafordult a küzdelem felé. Győzelemtől ittasan
készen állt folytatni a harcot, de már csak néhány embere küzdött,
és a megmaradt alagaiok nem okoztak nekik gondot.
A többi harcos tágra nyílt szemmel bámult Jardirra.

Jardir és a Sharach kai’Sharum az éjjel hátralévő részében a verem

szélénél őrködött. Embereik körbeállták őket, és felkiáltottak
örömükben, amikor a felkelő nap fénye rávetült a csapdába esett
démonokra. Az alagaiok rikoltoztak, amikor páncéljuk füstölni,
majd lángolni kezdett. Az emberek büszkén szemlélték, ahogy
Everam fénye elhamvasztja a lényeket, visszaküldve őket abba az
ürességbe, ahonnan jöttek.
Jardir és a többi Sharum leengedte az arcukat fedő leplet,
ahogy az nappal illendő volt. Az éjjel elmúltával a Majah törzshöz
hű Sharachok esküdt ellenségei voltak a Kajiknak. Jardir óvakodva
nézte a kai’Sharumot. Mindkettőjük számára becstelenség lenne, ha
egymás ellen fordulnának az Útvesztő semleges harcterületén, de
volt már korábban példa ilyesmire.
A Sharachok kapitánya ehelyett meghajolt Jardir előtt.
 – Az embereim az életükkel tartoznak neked – mondta a férfi.
– Mi csak azt tettük, amit Everam parancsolt – felelte a fejét
rázva Jardir. – Egy dal’Sharum se hagyhatja a sorsára a testvéreit,
és az éjszakában mindannyian egymás fivérei vagyunk.
– Én is ott voltam, amikor a Sharum Ka a tizedik sorba küldte
az osztagodat, pedig az a mi helyünk lenne – mondta a Sharach
kai’Sharum. – Nagy utat tettél meg, és sokat kockáztattál értünk.
A máshol őrködő harcosok, miután a rájuk bízott démonverem
már lángokban állt, az Útvesztőből visszatérve pillantották meg a
furcsa jelenetet. Két esküdt ellenség beszélgetett előttük barátok
módjára. A két törzs harcosai körül elkezdett nőni a tömeg és a
zsivaj. Jardirnak többször is megütötte a fülét, hogy a Kaji és
Sharach katonák arról mesélnek másoknak, hogyan küzdött meg ő
fegyver nélkül az alagaiokkal. A történet idővel egyre jobban
elrugaszkodott a valóságtól, és a végére az emberek már arról
áradoztak, hogy Jardir öt démont megölt puszta kézzel. Nem volt
szokatlan a harcosoktól, hogy kiszínezik a csaták történeteit. Estére
bizonyára már egy tucat megölt démont tulajdonítanának neki, egy
hónap elmúltával pedig ötvenet.
Ekkor odalépett hozzájuk a Majah kai’Sharum.
– A Majah törzs nevében köszönetet mondok neked, amiért
megvédted a Sharach harcosokat. A Sharum Ka... oktalan volt,
amiért ilyen veszélynek tette ki őket.
A férfi szavai majdhogynem árulásnak számítottak, de Jardir
csak bólintott.
– A Sharachok derekasan küzdöttek – mondta. – Inevera volt,
hogy ma éjjel is újra harcra keljenek.
– Inevera – ismételte helyeselve a Majah kapitány, és olyan
mélyen meghajolt Jardir előtt, hogy az már indokolatlannak tűnt
két kai’Sharum között. – Valóban egymagad belehajítottál hat
démont a verembe?
Jardir a fejét rázta, és már válaszra nyitotta a száját, amikor
egy kiáltás hirtelen beléfojtotta a szót. A Sharum Ka elit gárdája
masírozott oda a csoporthoz, utat engedve az Első Harcosnak.
– Megtagadtad a parancsomat és elhagytad a kijelölt
őrhelyedet! – kiabálta a Sharum Ka Jardirra mutatva.
– A Sharach törzs segítséget kért, a tizedik sorban pedig egy
démon sem mutatkozott – felelte Jardir. – Az Evejah arra tanít
minket, hogy éjjel mindennél fontosabb testvéreinkre vigyáznunk.
– Ne idézd nekem a szentírásunkat! – csattant fel a Sharum
Ka. – Már akkor megtanítottam a fiaimat az Evejah bölcsességeire,
amikor apád még csak bidóban szaladgált! Sokkal jobban ismerem
a könyv tanításait, mint te! Olyasmi sehol sem áll benne, hogy az
ember másszon fel az Útvesztő falaira, és hagyja őrizetlenül a
rábízott sort, csak hogy a csatatér másik felén megvédhessen egy
másikat.
– Őrizetlenül? – ismételte elképedve Jardir. – A nyolcadik
sorban se voltak démonok, nemhogy a tizedikben!
– Nem az a dolgod, hogy fittyet hányj a parancsaimra, és hogy
megszerezd mások dicsőségét, kai’Sharum! – kiabálta a Sharum Ka.
Jardirban fellángolt a harag.
– Talán nem kapnék ilyen ostoba parancsokat, ha az, aki adja
őket, nem bujkálna a palotájában hajnalhasadtáig – mondta. Tudta,
hogy ezzel az erővel akár lándzsát is foghatott volna a férfira. Egy
ilyen sértést nem hagyhatott figyelmen kívül az Első Harcos. Ha
van benne egy cseppnyi férfiasság, azonnal lándzsát ragad és
Jardirra támad, hogy az összes jelenlévő előtt megölje.
A Sharum Ka viszont idős volt már, a körülötte állók pedig
mind arról suttogtak, hogy a Kaji kai’Sharum hogyan ölt meg fél
tucat démont kizárólag sharusahkkal. Jardir nem támadhatta meg
az Első Harcost, de ha a férfi rontana rá először, akkor ő szabadon
megölhetné, és ezzel elindítaná az utódlási folyamatot, amivel akár
ő is a Sharum Ka helyére kerülhetne. Azon gondolkozott, vajon ezt
a jövőt jósolta-e neki Inevera annyi évvel korábban.
A két férfi tekintete egymásba fúródott. Jardir tudta, hogy a
Sharum Ka ugyanazon gondolkozik, mint ő, és hogy a férfinak
nincs mersze rátámadni. A Sharum Ka gúnyosan elvigyorodott.
– Fogjátok el! – parancsolta, mire őrei azonnal Jardirhoz
léptek.
Jardirnak összekötözték a kezét, ami súlyos becsületvesztésnek
számított, és bár a Kaji kai’Sharum vicsorogva meredt a körülötte
álló őrökre, nem ellenkezett. Az összegyűlt harcosok
ellenkezésüknek hangot adva morgolódni kezdtek. Még a Majah
törzs tagjai is rosszallották a dolgot. Lándzsájukat szorítva
felemelték pajzsaikat. Többszörös fölényben voltak az Első Harcos
embereivel szemben.
– Mit műveltek? – kérdezte dühösen a Sharum Ka a tömegtől.
– Hagyjátok ezt abba!
A zúgolódás viszont egyre erősödött. A harcosok egy része
elállta az Útvesztőből kivezető utat. A Sharum Ka tétován hátrébb
lépett. Jardir a szemébe nézett, és elmosolyodott.
– Ne tegyetek semmit! – mondta hangosan, nem véve le a
szemét az Első Harcosról. – A Sharum Ka parancsot adott, és a
Sharumoknak engedelmeskedniük kell. A sorsomról Everam dönt
majd.
A morgolódás azonnal elhalt, a férfiak pedig elálltak az őrök
útjából. A Sharum Ka dühe megkétszereződött, amikor látta, hogy
a harcosok hallgatnak Jardir szavára, aki közben újra rávigyorgott
az idős emberre. Ki akarta provokálni belőle, hogy megtámadja.
– Vigyétek el! – kiáltotta a Sharum Ka. Jardir egyenes háttal,
büszkén lépkedett az őrök mellett, akik megragadták a karját, és
kivezették az Útvesztőből.

Amikor Jardir és kísérete az Andrah palotájához ért, Inevera már

ott várta őt.
„Vajon ezt a napot is előre látta még évekkel korábban?”,
tűnődött Jardir.
Az őrök a nő láttán jobban megszorították foglyuk karját. Nem
azért, mintha attól féltek volna, hogy Jardir szökni próbál majd,
hanem mert rettegtek Ineverától.
– Hagyjatok magunkra! – parancsolta a dama’ting. –
Mondjátok meg uratoknak, hogy a férjem egy óra múlva találkozni
fog vele az Andrah tanácstermében!
Az őrök azonnal elengedték Jardirt, és meghajoltak.
– Ahogy a dama’ting kívánja – dadogta az egyikük, majd
gyorsan eloldalogtak. Inevera gúnyosan horkantott, majd elővette
rovásos kését, hogy elvágja vele Jardir kötelékeit.
– Bátran viselkedtél ma éjjel – suttogta Inevera, miközben
elindultak. – A következő órákban is így kell tenned! Amikor az
Andrah színe elé kerülsz, szavakkal ingereld fel a Sharum Kát, de
alázattal fordulj felé! Dühítsd fel őt, de ne adj neki okot arra, hogy
rád támadjon!
– Nem fogom ezt tenni – felelte Jardir.
– Az Útvesztőben már megtetted egyszer – csattant fel
Inevera. – Most még fontosabb, hogy így cselekedj!
– Lehet, hogy mindent látsz – ismerte el Jardir –, de keveset
értesz belőle, ha azt hiszed, hogy fejet hajtok ennek a férfinak. Azt
akartam, hogy még az Útvesztőben nekem essen.
 – Tégy úgy, ha jobbnak látod! – felelte vállat vonva a nő. –
Viszont állj majd mozdulatlanul, a kezed pedig tartsd magad
mellett! Az Első Harcosnak nem lesz mersze megtámadni téged, de
ha fenyegetően lépsz fel ellene, az emberei fognak lekaszabolni.
– Ostobának nézel engem? – kérdezte Jardir.
– Csak dühítsd fel! A többi már inevera.
– Ahogy a dama’ting parancsolja – sóhajtotta a férfi.
Inevera bólintott. Megérkeztek a párnázott váróhelyiségbe.
– Várj itt! – mondta a nő. – Személyesen beszélek az
Andrah-val, mielőtt elkezdődne a tárgyalásod.
– Tárgyalásom? – kérdezte Jardir, de felesége már ki is libbent
a szobából.

Jardir még sosem jutott olyan közel az Andrah-hoz, hogy láthassa

is a férfi arcát: öreg volt és ráncoktól barázdált, szakálla pedig
teljesen fehér. Látszott, hogy gazdag étkekhez van szokva, mert
igencsak kerek hasa volt. Kövérsége undorította Jardirt, de
ugyanakkor eszébe jutott, hogy ezt a férfit egykor a sharusahk
legnagyobb mestereként ismerték. Ahhoz, hogy elnyerje a
Koponyatrónt, egyenként legyőzte pusztakezes harcban a
legképzettebb damajikat. Sharik Horában töltött évei alatt Jardir
szemtanúja volt annak, hogy Amadeveram, a közel hatvanéves Kaji
damaji egyszer legyőzött vagy fél tucat fiatal és képzett damát
sharusahkban.
Jardir jobban szemügyre vette az Andrah-t, megpróbálta harci
tudásának jeleit felismerni a mozdulataiban, de úgy tűnt, hogy az
állandóan őt védelmező őrök és a szolgálók jelenléte miatt a férfi
elpuhult. Még most, a tárgyalás során is egy tányér cukrozott
datolyából szemezgetett.
Jardir a trón mellett állókra pillantott. Az Andrah jobb oldalán
a tizenkét damaji állt: ők voltak a kráziai törzsek vezetői. Fehér
köpenyt és fekete turbánt hordtak, és leplezetlenül arról
mormogtak egymásnak, hogy a dolgukat félbeszakítva rángatták
őket ide a palotába a délelőtt közepén. Az Andrah bal oldalán,
kétlépésnyire a trón mögött álltak a damaji’tingek. A damajikhoz
hasonlóan az ő fejüket is fekete kendő és lepel fedte, ami éles
ellentétben állt fehér köpenyükkel. Ők egy szót sem szóltak,
tekintetük pedig olyan volt, mintha mindenen átlátnának.
„Vajon ők is tudják a sorsomat?”, merengett Jardir, majd a
mellette álló feleségére pillantott. „Vagy talán csak annyit, amit
Inevera elmondott nekik?”
– Hoshkamin fia – köszöntötte őt Amadeveram damaji –,
kérlek, számolj be nekünk az elmúlt este eseményeiről! – A Kaji
férfi volt az Andrah első tanácsosa, így a város vezetője után ő volt
Krázia legbefolyásosabb papja. Az Andrah elviekben az összes
törzset képviselte, ugyanakkor ő nevezte ki a Sharum Kát és az első
tanácsost is. Jardir emlékezett arra, hogy évszázadok óta egy
Andrah se töltette be ezeket a tisztségeket más törzsből származó
férfiakkal, ugyanis ezt a gyengeség jelének tartották volna.
A Sharum Ka arcára dühös kifejezés ült ki. Bizonyára arra
számított, hogy az ő álláspontját hallgatják meg először.
Odacsörtetett a neki kikészített teástálcához, és felkapott egy
csészét. Jardirnak feltűnt, milyen egyenetlenül száll fel a gőz a
teából, ami azt sugallta, hogy az idős férfi keze remeg.
– Tegnap este, a kai’Sharum vacsora során a Sharum Ka
szokás szerint kiadta nekünk a parancsait – szólalt meg Jardir. –
Az embereim dicső győzelmeket arattak már az éjszakában, és arra
vágytak, hogy még több alagai hamvait küldhessék vissza Nie-nek.
 – A sikereid nem kerülték el a figyelmünket – bólintott a
damaji. – A tanáraid Sharik Korában szintén elismerően beszélnek
rólad. Kérlek, folytasd!
– Tegnap megdöbbenésünkre az Útvesztő tizedik sorába
parancsoltak minket – mondta Jardir. – Nem is olyan rég az első
sor volt a mienk, ahol minden elesett harcosunkért száz alagait
vetettünk a nap fényére. Utána a második, majd később a harmadik
sorba vezényeltek minket. Ezt is büszkén fogadtuk, hiszen ezeken a
területeken is elég dicsőségre lelhet az ember. Tegnap viszont a
Sharum Ka, ahelyett, hogy a negyedik sort osztotta volna ki
nekünk, a Sharach törzset küldte oda, mi pedig az ő szokásos
helyüket kaptuk meg a tizedik sorban.
Jardir észrevette, hogy a Sharach törzsből való Kevera damaji
feszültté vált. Nem volt biztos benne, hogy amiatt történt-e, mert
törzsének „szokásos helyét” nyíltan dicstelen harctérnek nevezték,
vagy azért, mert a változtatás őt is meglepte.
Jardir a damaji’tingekre pillantott, de az arcukat nem láthatta,
és azt se tudta, melyikük származott a Sharach törzsből. Mindez
nem számított, mert szavait mindegyikük rezzenéstelenül hallgatta.
– A Sharach férfiak bátor harcosok – folytatta. – Büszkén
elvállalták a feladatot, de a törzs kevés emberrel tud csak részt
venni az alagai’sharakban. Minden harcosuk két ember erejével
küzd – mondta Jardir Keverára pillantva –, de még így sincsenek
elegen ahhoz, hogy sikeresen megtarthassanak egy leshelyet a
negyedik sorban.
A Sharach damaji bólintott, amitől Jardir jócskán
megkönnyebbült.
– És te mit tettél? – kérdezte Amadeveram.
– A Sharum Ka parancsot adott, én pedig követtem azt –
felelte vállat vonva Jardir.
 – Hazugság! – kiáltotta az Első Harcos. – Elhagytad az
őrhelyedet, te tevehúgysarj!
Ezzel a sértéssel senki sem illette Jardirt, mióta móresre
tanította Hasikot, így az szíven ütötte őt. Egy pillanatig azt
fontolgatta, hogy átrohan a termen és ott helyben megöli a férfit,
még ha emiatt az Andrah testőrei egy szempillantás alatt
végeznének is vele. Ehelyett viszont hagyta, hogy a sértés elhagyja
az elméjét, így csak higgadt düh maradt a helyén.
– A fél éjszakát a kijelölt őrhelyen töltöttük – folytatta Jardir,
tudomást sem véve a Sharum Ka közbeszólásáról. – Az Őrszemek
még a nyolcadik és kilencedik sorban se láttak egyetlen alagait sem,
nemhogy a mienkben. Mi viszont így is ott maradtunk.
– Hazugság! – kiáltotta megint a Sharum Ka, ezúttal viszont
Jardir feléje fordult.
– Maga az Első Harcos is ott volt talán, hogy így kétségbe
vonja az állításom igazát? – kérdezte a férfitól. – Betette egyáltalán
a lábát az Útvesztőbe? – A Sharum Ka szeme elkerekedett, az arca
pedig eltorzult a méregtől. Jardir szavai bármilyen ütésnél nagyobb
hatást váltottak ki.
A Sharum Ka vissza akart vágni, de az Andrah lepisszegte.
Minden szempár az idős férfi felé fordult.
– Nyugalom, barátom! – mondta az Andrah az Első Harcosnak.
– Hadd mondja el a történetét. Az utolsó szó a tied lesz.
Ekkor döbbent rá igazán Jardir, hogy a két férfi között milyen
közeli barátság húzódik. Mindketten közel négy évtizede viselték a
tisztségüket. Jardir reménykedett benne, hogy az Andrah egy
erősebb Sharum Kára vágyik, de kövér alakját elnézve súlyos
kételyei támadtak. Ha az Andrah maga már nem követte a
harcosok életmódját, vajon képes lenne elítélni hű Sharum Káját
ugyanezért a bűnért?
 – Segélykérő kürtszót hallottunk – folytatta Jardir. – Mivel épp
nem volt mivel harcoljunk, felmásztam a falra, hogy megnézzem,
tudunk-e rá válaszolni. A segélykérés viszont a negyedik sorból
érkezett, és odáig számtalan harc keresztezte volna az utunkat.
Épp vissza akartam mászni, amikor a felderítésre kiküldött Őrszem
visszatért, és azt jelentette, hogy a Sharachok súlyos túlerővel
néznek szembe, és rövidesen mind a túlvilágra jutnak.
Jardir rövid szünetet tartott.
– Minden dal’Sharum az Útvesztőben akar meghalni. Lehet szó
egy tucat elesett harcosról, vagy kettőről, esetleg százról egy
éjszaka alatt, de mit számít ez, ha egyszer Everam küldetését
teljesítjük? – mondta. – Ugyanakkor a harcosok elvesztése nem
mérhető össze egy egész törzs pusztulásával. Mégis, mi lett volna a
dicső abban, ha veszni hagyom őket?
– Te magad mondtad, hogy nem volt szabad az út a
Sharachokhoz – jegyezte meg Amadeveram, amire Jardir
rábólintott.
– Az Őrszemnek, akit kiküldtem, sikerült eljutnia odáig, és
emlékeztem rá, hogyan futottunk végig a falakon az embereimmel
még nie’Sharumokként. Azt kérdeztem magamtól: „Képes-e egy fiú
olyasmire, amire egy férfi nem?” így hát végigszaladtunk a falak
tetején, és Everamhoz imádkoztunk, hogy időben odaérhessünk.
– Mit láttál, amikor megérkeztetek? – kérdezte Amadeveram.
– A Sharach harcosok fele elesett – felelte Jardir. – Talán egy
tucat küzdött még, de mindegyikük sérült volt. Ugyanennyi
alagaijal álltak szemben, de mivel a verem már fel volt fedve, a
démonok kikerülték azt.
Jardir ismét a Sharach damajira nézett.
– A megmaradt harcosok derekasan küzdöttek az éjszakában.
A Shar’Dama Ka oldalán harcoló Sharach vére folyik mindegyikük
ereiben.
– Mi történt ezután? – kérdezte a damaji.
– Csatlakoztunk Sharach testvéreinkhez, és szembeszálltunk az
alagai-okkal, hogy mindet belehajíthassuk a verembe, hogy aztán a
nap mindet elégesse.
– Azt híresztelik, hogy többet te magad öltél meg pusztán
sharusakh-kal – mondta Amadeveram. Hangjában érezni lehetett a
büszkeséget.
– Csak két démont hajítottam a verembe ezen a módon –
felelte Jardir. Tudta, hogy felesége fintorog a leplei mögött, de nem
érdekelte. Nem akart hazudni a damajinak, se légből kapott
tettekkel büszkélkedni.
– Az sem szerény teljesítmény – mondta Amadeveram. – A
homokdémonok sokkalta erősebbek, mint egy ember.
– Sharik Horában megtanultam, hogy az erő nézőpont kérdése
– felelte meghajolva Jardir.
– Ettől még ugyanúgy áruló! – acsargott a Sharum Ka.
– Miért lennék az? – kérdezte Jardir.
– Parancsot adtam neked! – kiabálta a férfi.
– Egy ostoba parancsot – felelte Jardir. – Egy olyan parancsot,
amivel eltékozolta a legjobb harcosait, és ami pusztulást jelentett a
Sharach törzsnek. Én mégis engedelmeskedtem!
Ekkor a Majah damaji, Aleverak előrelépett. Nagyon vén ember
volt, még Amadeveramnál is öregebb. A közel hetvenéves, sovány,
nyúlánk férfi olyan egyenesen állt, mint egy lándzsa.
– Az egyetlen áruló itt te vagy! – reccsent rá Aleverak a
Sharum Kára. – Krázia összes harcosát képviselned kéne, de te fel
akartad áldozni a Sharachokat, csak hogy elnémítsd egy riválisodat!
A Sharum Ka az idős damaji felé lépett, de Aleverak nem
hátrált meg. Elindult az Első Harcos felé, és sharusahk pózt vett fel.
AJardirhoz hasonló kai’Sharumokkal ellentétben egy damaji
kihívhatta és megölhette a Sharum Kát, és elindíthatta az utódlást.
– Elég ebből! – kiáltotta az Andrah. – Vissza a helyetekre! – A
két férfi engedelmesen leszegte a fejét, és teljesítette a parancsot.
– Nem fogom hagyni, hogy egymásnak essetek a
tróntermemben, mint... mint...
– Mint két férfi? – segítette ki őt Inevera.
Jardirnak majdnem elakadt a lélegzete felesége szemtelen
megjegyzésétől, de az Andrah nem dorgálta meg a nőt, csak
mérgesen nézett rá.
A férfi sóhajtott. Nagyon fáradtnak tűnt, és látszott rajta,
hogyan nehezedik rá az évek súlya. „Everam adja, hogy fiatalon
meghaljak”, imádkozott halkan Jardir.
– Szerintem nincs bűnös az ügyben – mondta végül az
Andrah, majd a Majah damajira nézett. – Egyik oldalon sem. A
Sharum Ka kötelességének megfelelően parancsot adott, a
kai’Sharum pedig a harc hevében meghozta a saját döntését.
– Megsértett az embereim előtt! – kiabálta a Sharum Ka. –
Már ezért is jogomban állna, hogy megölessem.
– Elnézést, Sharum Ka, de ez nem így van – szólt közbe
Amadeveram. – A sértés téged jogosít fel arra, hogy a saját
kezeddel öld meg Jardirt, nem pedig arra, hogy másokkal ölesd
meg. Ha így tettél volna, a dolog már el lenne intézve.
Megkérdezhetem, miért nem így történt?
Kellemetlen szünet állt be a tárgyalásban, ahogy a Sharum Ka
megpróbált válaszolni. Inevera finoman megbökte a férjét.
Jardir ránézett. „Nem győztünk még?”, kérdezte tőle némán, de
felesége szigorú pillantással válaszolt neki.
– Azért, mert a Sharum Ka gyáva – mondta hangosan Jardir. –
Nem elég erős ahhoz, hogy méltó legyen a fehér turbánhoz, a
palotájában bujkál, míg mások az ő nevében harcolnak, és azt
várja, hogy a halál úgy jöjjön el érte, mint egy khaffitért, ahelyett
hogy Sharumhoz illően az Útvesztőben essen el.
A Sharum Kának elkerekedett a szeme e szavak hallatán. Az
arcán és a nyakán kidülledtek az erek, és dühében a fogait
csattogtatta. Jardir feszülten várt: arra számított, hogy a férfi végre
rátámad. Lelki szemei előtt megjelent az a megannyi módszer,
amivel megölhetné a vénembert.
Erre viszont nem volt szükség, mert a Sharum Ka hirtelen a
szívéhez kapott, majd a földre zuhant. Habzó szájjal rángatózott,
végül mozdulatlan maradt.

– Tudtad, hogy ez fog történni – mondta Jardir a feleségének,

amikor kettesben maradtak. – Tudtad, hogy ha eléggé feldühítem,
a szíve nem fogja bírni.
– Na és? – kérdezte vállat vonva Inevera.
– Ostoba nő! – kiabálta Jardir. – Abban nincs semmi
becsületre méltó, ha valaki így öl meg egy embert!
– Vigyázz a szádra! – figyelmeztette feltartott ujjal Inevera. –
Még nem te vagy a Sharum Ka, és nélkülem soha nem is leszel
azzá.
Jardir dühösen rámeredt a nőre, és azon gondolkozott, vajon
igazat mond-e. Tényleg az lenne a sorsa, hogy Sharum Kává váljon?
Ha igen, vajon megváltoztatható ez a sors?
– Szerencsém, ha ezek után kai’Sharum maradok – mondta
Ineverának. – Megöltem az Andrah barátját.
– Bolondság – mondta a nő gonosz vigyorral. – Az Andrah...
befolyásolható ember. A Sharum Ka tisztsége most üres, és te
annyi dicsőséget szereztél már, hogy még a Majah törzs is elismer
téged. Meggyőzöm az Andrah-t arról, hogy csak azzal mentheti
meg a becsületét, ha téged nevez ki Sharum Kának.
– De hogyan? – kérdezte Jardir.
– Azt bízd rám – felelte Inevera. – Neked más dolgod lesz.
Amikor az Andrah a fejedre teszi a fehér turbánt, jelentsd ki, hogy
az egység jegyében minden törzsből feleségül veszel egy termékeny
nőt.
– Keverjem össze Kaji, az első Szabadító vérét más
törzsekével?
– kérdezte felháborodva Jardir.
– Sharum Ka lesz belőled, ha nem viselkedsz ilyen bolond
módon, és azt teszed, amit mondok – mondta Inevera, jól
mellkason bökve férjét. – Ha a gyermekeid minden egyes törzzsel
összekötnének, akkor...
– Krázia népe sosem látott módon egyesülne – fejezte be a
mondatot Jardir. Kezdte érteni felesége tervét. – Megkérhetném a
damajikat, hogy válasszanak nekem ők feleségeket. Azt biztos
értékelnék.
– Nem – mondta Inevera. – Azt bízd rám! A damajik
foglalkozzanak csak a politikával. Az alagai horák majd elárulják, mi
a teendő.
– Mindig azok a kockák – motyogta Jardir. – Talán Kaji sorsa
is tőlük függött?
– Ő volt az, aki nekünk ajándékozta a jósrovások ismeretét –
felelte Inevera.

Másnap Jardir ismét az Andrah tróntermében találta magát. A

damajik mormogni kezdtek egymás között a kai’Sharum érkeztére,
a kifürkészhetetlen damaji’tingek pedig némán nézték őt.
Az Andrah a trónján ülve játszadozott a Sharum Ka fehér
turbánjával. A szövet alatt megbúvó fém élesen megcsendült, ahogy
az idős férfi megpöccintette a fejdíszt hosszú, befestett körmével.
– A Sharum Ka derék harcos volt – mondta az Andrah,
mintegy olvasva Jardir gondolataiban. A férfi felállt a trónjáról,
Jardir pedig azonnal térdre ereszkedett, és megadóan kitárta a
karját.
– Igen, őszentsége – felelte.
– A te fejedben persze nem így él az emléke – mondta az
Andrah, és elutasítóan legyintett. – Már akkor idősebb volt a
legtöbb Sharumnál, mikor te még csak bidót hordták Akkoriban
már nem tudott volna úgy szembeszállni az alagaiokkal, mint
fiatalemberként.
Jardir válaszként fejet hajtott.
– A fiatalok gyakran úgy vélik, hogy egy férfi értékét egyedül
az ereje határozza meg – folytatta az Andrah. – Talán engem is így
ítélsz meg?
– Bocsásson meg, őszentsége, de őszentsége nem Sharum –
felelte Jardir. – A város harcosai az ön karjai az éjszakában, és
ezeknek a karoknak erősnek kell lenniük.
– Merész vagy – hümmögött az Andrah bár ha valaki feleségül
mer venni egy dama’tingot, akkor ez nem is csoda.
Jardir nem felelt.
– Ki akartad provokálni, hogy rád támadjon. Bizonyára azt
gondoltad, hogy egy bátor embernek így kell meghalnia.
Jardir még mindig hallgatott.
– Ha viszont rád támadt volna, azzal csak azt bizonyította
volna, hogy ostoba – folytatta az Andrah –, és Everam nem tűri az
ostobákat.
– Igen, őszentsége – mondta Jardir.
– És a Sharum Ka most halott. A barátom, egy olyan férfi, aki
számtalan alagait a nap fényére vetett, becstelen módon a padlón
lehelte ki a lelkét, amiért te nem voltál hajlandó megadni neki a
kellő tiszteletet!
Jardir nagyot nyelt. Az Andrah úgy festett, mintha meg akarná
ütni őt. Nem úgy mentek a dolgok, ahogy Inevera jósolta, aki
gyanús módon nem volt jelen a meghallgatáson. Körbepillantott a
teremben: a damajik leszegték a fejüket, miközben az Andrah
beszélt, a damaji’tingek pedig úgy néztek Jardirra, mint egy féregre.
Az Andrah végül nagyot sóhajtott, és a jelek szerint kissé
megnyugodott. Visszatotyogott a trónjához és nagyot nyögve leült
rá.
– Fájdalmas azt látnom, hogy egy dicső életet élt ember ilyen
szégyenletes módon haljon meg. A szívem bosszúért kiált, de ez
nem változtat a tényen, hogy a Sharum Ka halott. Ostoba dolog
lenne figyelmen kívül hagynom, hogy a damajik évszázadok óta
először egyetértenek abban, hogy ki vegye át az Első Harcos helyét.
Jardir megint a damajikra nézett. Talán csak képzelte, de úgy
tűnt, mintha Amadeveram alig észrevehetően bólintott volna neki.
– Te leszel a Sharum Ka – mondta az Andrah. – Te uralod
majd az éjszakát.
Jardir széttárta a kezét, majd előrehajolt és homlokát a vastag
szőnyeghez érintette.
– Erős karod leszek az éjjel sötétjében – fogadkozott.
– Ma este bejelentem a kinevezésedet Sharik Horában –
mondta az Andrah. – Elmehetsz.
Jardir ismét a földhöz érintette a homlokát, emlékezve Inevera
tanácsára. A damajik máris beszélgetni kezdtek egymással. Ha fel
akart szólalni, most kellett megtennie.
– Őszentsége – mondta Jardir, mire az Andrah bosszúsan
megint feléje fordult –, őszentsége és a damajik áldását kérem arra,
hogy feleségül vehessek minden törzsből egy-egy nőt, hogy ezzel
jelképezzük a Sharumok közötti egységet.
Az Andrah és a damajik némán meredtek Jardirra. Még a
damaji’tingek is fészkelődni kezdtek. Láthatóan nem tudták leplezni
érdeklődésüket.
– Ez egy elég szokatlan kérés – mondta végül az Andrah.
– Szokatlan? – kérdezte ingerülten Amadeveram. – Egyenesen
hallatlan! Te Kaji vagy! Nem fogom az áldásomat adni arra, hogy
feleségül vegyél valami...
– Nem is lesz rá szükség – szólt közbe Aleverak széles
mosollyal. – Én szívesen levezetem a ceremóniát, ha a Sharum Ka
egy Majah feleségre vágyik.
– Kétségem sincs felőle, hogy örömmel felhígítanád Kaji dicső
vérét – morogta Amadeveram, Aleverak viszont csak egy vigyorral
felelt neki.
– Én is hajlandó vagyok az áldásomat adni rá, ha egy Sharach
leány hozzád megy – mondta Kevera damaji. A többi törzs vezetője
is pillanatokon belül követte a példáját. Mindannyian szerettek
volna hosszú távra szerepet kapni az Első Harcos udvari körében.
– Őszentsége ezt nem hagyhatja! – fordult Amadeveram az
Andrah-hoz.
– Az Andrah én vagyok, nem pedig te, Amadeveram – felelte a
trónon ülő férfi. – Ha a Sharum Ka egységre vágyik, és a damajik
beleegyeznek, nem látom okát annak, hogy gátat vessek neki.
Hozzám hasonlóan az Első Harcos is maga mögött hagyja a törzsét,
amikor a fejére kerül a turbán.
Az Andrah a meghallgatás során először fordult a
damaji’tingek felé.
– Ez a kérdés inkább a nőkre tartozik, mintsem arra, aki az
első lándzsát tartja a városban – mondta a mögötte sorakozó
damaji’tingeknek. – Mi a véleményetek erről az indítványról?
A nők hátat fordítottak a férfiaknak, körbe álltak, és halk
beszélgetésbe fogtak egymással, amit más nem hallhatott. Pár
pillanat múlva befejezték, és az Andrah felé fordultak.
– A damaji’tingek nem ellenzik a javaslatot – mondta az
egyikük.
Amadeveram dühösnek tűnt. Jardir tudta, hogy megharagította
a férfit, de ezen most nem tudott változtatni. Már így is három Kaji
felesége volt, beleértve a Jiwah Káját. Ennyivel meg kell elégednie a
damajinak.
– Akkor megegyeztünk, Sharum Ka – mondta Aleverak. – Az
unokám tizennégy éves, gyönyörű szép lány és érintetlen. Erős
fiúkat fog neked szülni.
Jardir mélyen meghajolt.
– Elnézését kérem, damaji, de a feleségek kiválasztásának
feladata a Jiwah Kám dolga lesz. Az alagai horák segítségével
biztosítani fogja, hogy minden egyes házasság Everam áldásával
köttessék meg.
A damaji’tingek megint sugdolózni kezdtek, Aleverak arcáról
pedig azonnal eltűnt a mosoly, ahogyan a többi damajiéról is. Már
késő volt visszakozniuk. Amadeveram mérge hirtelen öntelt
elégedettségbe váltott.
– Elég a feleségekből! – csattant fel az Andrah. – Meg fogod
kapni őket, Sharum Ka. Most viszont távozz, és ne háborgasd
tovább az udvaromat!
Jardir meghajolt, és elhagyta a termet.
– Megbolondultál? – kérdezte tőle Amadeveram. Jardir még el se
hagyhatta az Andrah palotáját, az idős damaji máris utolérte, és
bevonszolta őt egy üres szobába.
– Természetesen nem, damaji – felelte Jardir.
– Úgy tűnik, már csak pár óráig leszek a damajid.
– A damajitanács parancsait fogom követni, amelynek
Amadeveram damaji a vezetője – mondta vállat vonva Jardir. –
Sharum Kaként viszont az összes törzs harcosát képviselnem kell.
– A Sharum Ka nem képviseli a harcosokat, hanem irányítja
őket! – kiabálta Amadeveram. – Az, hogy Kaji vagy, bizonyíték
arra, hogy Everam a mi törzsünknek szánja a hatalmat! Nem
viheted végbe ezt az őrült tervet!
– Krázia érdekében igenis végbevihetem, és így is fogok tenni
– jelentette ki Jardir. – Nem leszek báb, mint az előző Sharum Ka.
Ha erős seregre vágyunk, a harcosokat egységbe kell kovácsolni.
Csak úgy nyerhetem el a hűségüket, ha mindegyikük törzsével
rokoni kapcsolatba kerülök.
– De ezzel hátat fordítasz a saját törzsednek! – tajtékzott
Amadeveram.
– Nem. A többi felé fordulok – felelte Jardir. – Könyörgök,
forduljon ön is velem együtt!
– Az esküdt ellenségeink felé? – Amadeveram alig jutott
szóhoz. – Belehalnék a szégyenbe!
– Kaji idejében csak egy törzs létezett – emlékeztette Jardir a
damajit. – Az ellenségeink is a vérünkből valók.
– Te nem vagy Kaji – mondta Amadeveram, és Jardir lába elé
köpött. – Shar’Dama Ka vére tevehúggyá vált az ereidben.
Jardir tekintete elsötétült. Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy
megüti a damajit. Amadeveram a sharusahk nagymestere volt,
Jardir viszont fiatalabb, erősebb és gyorsabb volt nála. Meg tudta
volna ölni az öregembert.
Egyelőre viszont még nem volt Sharum Ka. Amadeveram
megölése csak felfedné Inevera terveit, és Jardir elvesztené miatta a
Lándzsatrónt.
„Az lenne hát a sorsom, hogy győzelmeimet sose kísérje
büszkeség?”, kérdezte magától.

– A Sharum Ka halott! – kiáltotta az Andrah a Sharik Horában

összegyűlt harcosoknak. A hatalmas templomban sorakozó
Sharumok a hír hallatán felordítottak, és lándzsáikat a pajzsaikhoz
csapkodták. Ezzel a hangzavarral jelezték Everamnak az Első
Harcos lelkének érkeztét.
– Mi nem fogunk úgy leborulni az éjszaka sötétje előtt, mint
az északiak! – kiáltotta az Andrah, amikor a harcosok elhalkultak. –
Mi kráziaiak vagyunk! A Shar’Dama Ka utódjai! Addig fogunk
küzdeni, míg a Szabadító vissza nem tér, vagy amíg az utolsó
nie’Sharum kezéből is kiesik a lándzsa, és Kráziát eltemeti a
homok!
A harcosok erre nagyot kiáltva felemelték a lándzsáikat.
– Így hát új Sharum Kát választottam az alagai’sharak élére –
folytatta az Andrah. – Nie’Sharum korában Nie Kává nevezték ki,
és már tizenkét évesen a falak tetejére jutott. Erre az elmúlt száz
évben nála fiatalabb fiú nem volt képes! Alig hat hónap múlva
hálót vetett arra a széldémonra, ami megölte az osztaga Őrszemét
és a földre lökte a kiképzőmesterét. Ezért a Kaji sátorba került,
ahova nála fiatalabb ember a Visszatérés óta nem tette be a lábát.
Olyan derék módon helytállt az első éjszakáján az alagai’sharakban,
hogy Sharik Horába küldték, ahol öt évig a damákkal tanult, hogy
aztán kai’Sharumként ölthesse magára a fekete kaftánt. Nála ifjabb
kai’Sharum nem élt a Szabadító óta!
Ennek hallatán a Kaji harcosok, akik ismerték Jardir tetteit,
pusmogni kezdtek. Az Andrah várt egy pillanatot, hogy az izgalom
érzése elterjedhessen a tömegben, majd folytatta. – Két napja bátor
mentőakciót indított a Sharach törzs megsegítésére, akik a
pusztulás szélére kerültek. Emberei még csak célra emelték a
lándzsáikat, de ő már puszta kézzel ölte az alagai-okat!
A mormogás hirtelen zúgássá erősödött. Kráziában nem volt
olyan nő, férfi vagy gyerek, aki ne hallotta volna már ezt a
történetet.
– Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji, állj a
Koponyatrón elé! – parancsolta az Andrah. A harcosok ujjongva
csapkodták a pajzsukhoz lándzsájukat, amikor Jardir fekete
kaftánjában és fedetlen fejjel megjelent előttük.
Inevera némán sétált férje mellett. Jardir odament a
Koponyatrón elé, gyorsan letérdelt, majd maga elé tette az Andrah
Evejah-ját és előrehajolva hozzányomta a homlokát. A szent kötetet
dal’Sharumok vérével írták, lapjai kai’Sharum bőrből, a borító
pedig egy hajdani Sharum Ka bőréből készült. A könyv megégette
volna Jardir homlokát, ha hazugságot mer kimondani, miközben
hozzáér.
– Hű szolgája vagy Everamnak? – kérdezte tőle az Andrah.
– Igen, őszentsége – felelte Jardir.
– Leszel-e az Ő erős karja az éjszakában, és megadsz-e minden
tiszteletet Sharik Hora trónjainak?
– Igen, őszentsége.
– Készen vagy-e vezetni az alagai’sharakot a Shar’Dama Ka
visszatértéig, vagy amíg meg nem halsz?
– Igen, őszentsége.
– Akkor kelj fel! – mondta az Andrah, magasba emelve a fehér
turbánt, hogy mindenki láthassa. – Az éjszaka a Sharum Kára vár.
Jardir talpra állt, az Andrah pedig Ineverához fordult, majd
odaadta neki a turbánt, a nő pedig férje fejére tette azt.
A Sharumok mind felüvöltöttek és a lábukkal doboltak, de
Jardir ezt alig vette észre. Miért nem az Andrah tette a turbánt a
fejére, mint ahogy az szokás volt? Miért Ineveráé volt ez a
megtiszteltetés?
– Eleget sütkéreztél a dicsőségedben! – suttogta Jardirnak a
nő, kizökkentve őt a gondolataiból. – Most szólítsd meg a
harcosaidat!
Jardir az összegyűlt Sharumok felé fordult. Közel hatezer
lándzsa magasodott a templom kupolája felé. Nem is oly rég még
tízezren voltak, de az előző Sharum Ka könnyelműen bánt az
emberéletekkel. Jardir megfogadta magában, hogy nem fogja
elkövetni ugyanezt a hibát.
– Testvéreim az éjszakában! – mondta a harcosoknak. –
Nagyszerű most Sharumnak lenni! Krázia törzseitől már
külön-külön is reszketnek az alagaiok, de ha mind együtt harcolunk
ellenük, mindenre képesek vagyunk!
A harcosok büszkén felordítottak, Jardir pedig megvárta, hogy
a templom elhalkuljon.
– Ahogy most végignézek rajtatok, megosztottságot látok! –
kiáltotta. – A Majah törzs Sharik Hora egyik felében áll, a Kajik a
másikban! A Járnák kerülik a Khanjinokat! Nincs ebben a
csarnokban egy olyan törzs sem, mely ne látna ellenséget egy
másikban! Az éjszakában testvérekként kellene viselkednünk, de
közületek hányan jelentkeztek önként a Sharachok megsegítésére,
akik súlyosan megfogyatkoztak?
Jardir szavait csend követte. A harcosok nem tudták, hogyan
válaszolhatnának erre. Elismerték ugyan az új Sharum Ka igazát, de
a törzsi viszályok régóta dúltak, és nem feledkeztek meg róluk
egykönnyen az emberek, már ha valakinek ez egyáltalán
szándékában állt.
– Úgy tartjuk, hogy a Sharum Ka egyik törzsnek sem tagja –
folytatta Jardir –, de számomra ez borzasztó! Milyen hűségre
számíthat egy törzs nélküli ember? Az Evejah arra tanít minket,
hogy a hűség egyetlen igaz formája a világon a vérrokonság. Így
hát megkértem vezéreinket – mondta Jardir, karjával a mögötte ülő
Andrah-ra és a damajikra mutatva –, hogy hadd legyek a vérrokona
mindannyiótoknak.
– Az Andrah áldásával a damajik mind beleegyeztek, hogy a
saját törzsük egy-egy termékeny lányát feleségül vehessem, aki
majd olyan Sharum gyermeket szül nekem, akihez örökké hűséges
maradok majd.
A csarnokra először döbbent csend telepedett, majd ezt
hirtelen robbanásszerű üvöltés váltotta fel. A Kajikat kivéve minden
törzs éljenzett. A sajátjai nyilván azt gondolták, hogy Jardir
hozzájuk marad hű, ahogy előtte minden más Sharum Ka tette,
nem törődve az Evejah parancsolatával.
„Hadd füstölögjenek”, gondolta Jardir. „Az Útvesztőben majd
visszanyerem a bizalmukat.”
– Amint a Jiwah Kám kiválasztja a feleségeimet – szólalt meg
újra, mire a templom elcsendesedett –, a damajik összeesketnek
minket.
Ekkor Inevera váratlanul előrelépett, ami Jardirt ugyanúgy
meglepte, mint a jelenlévő Sharumokat és vezetőket. Talán
mondani akart valamit? Sharik Horában még nem volt rá példa,
hogy egy nő megszólaljon, akár dama’tingként, akár másképp.
Inevera minden tette példátlan esetnek bizonyult.
– Nem szükséges tovább várni – mondta hangosan a nő. –
Lépjenek elő a Sharum Ka feleségei!
Jardirnak leesett az álla. Már kiválasztotta volna őket?
Lehetetlen!
Tizenegy nő vonult fel Sharuk Hora nagy oltára elé, majd
letérdeltek az elképedt damajik előtt. Jardir végignézett jövendő
feleségein, és elcsüggedt.
Mind dama’tingok voltak.

A Sharum Ka palotája kisebb volt ugyan, mint a Kajiké, de míg ott

tucatnyi kai’Sharum, dama és a családjaik laktak, ez az épület
kizárólag Jardiré volt. Eszébe jutottak azok az idők, amikor a
Kaji’sharaj kőpadlóján aludt egy koszos pokrócon, összezsúfolva a
többi nie’Sharummal. Ámuldozva szemlélte a palota pompáját.
Mindent bársony, selyem és puha szőnyegek borítottak. A
porcelántányérok olyan törékenynek tűntek, hogy alig mert
hozzájuk érni evéskor, az aranykelyhek pedig ékkövekkel voltak
díszítve. És a szökőkutak! Kráziában semmi sem volt értékesebb a
víznél, de a palotában még édesanyja hálószobájában is friss ivóvíz
csörgedezett.
Jardir lehajította Qashát egy halom párnára, és élvezettel nézte
mellének ringását, ami tisztán átlátszott vékony ruháján. Lábait
hasonlóan fátyolszerű anyag fedte, kivéve simára borotvált,
parfümözött ölét. Jardir vágytól feltüzelve vetette rá magát a nőre,
és közben azon merengett, hogy tizenkét dama’ting férjének lenni
nem is olyan bosszúságos dolog, mint képzelte.
 A Sharach törzsből származó Qasha volt új feleségei közül a
kedvence. Majdnem olyan szép volt, mint Inevera, és sokkal
engedelmesebb nála. Jardir egyetlen szavára levetette magáról a
ruháit. Hasa még lapos volt, de hat héttel az esküvőjük után már
gyermeket hordott a szíve alatt: az elsőt azok közül, akik Jardir új
feleségeitől születnek majd. Az új Sharum Ka tudta, hogy egy
másik hitvesét kellene választania Qasha helyett, hogy minél
hamarabb megteljen a palota kerekedő pocakokkal, amik
megerősítik majd Jardir kapcsolatát a törzsekkel, de a nő állapota
csak még tovább növelte iránta való vágyát. Ineverát mindez nem
zavarta. A dama’ting a Jiwah Senekkel kevésbé volt szigorú, és
hagyta, hogy férje kénye-kedve szerint ágyba vigye őket. Jardir
Qashához ragaszkodott a leginkább, mert úgy viselkedett, ahogy
egy rendes feleségnek illik.
Qasha nevetve a hátára fordította Jardirt, és buján rámászott.
– Everam csontjaira, asszony! – kiáltotta Jardir, miközben a nő
elhelyezkedett rajta.
– Talán szemérmesen kéne viselkednem a Sharum Ka
ágyában? – kérdezte Qasha, és kissé felemelkedett, aztán erősen
visszacsapta magát Jardirra. – Tegnap este maga az Andrah is az
Útvesztőben aratott győzelmeidről beszélt. Megtiszteltetés, hogy a
lándzsádra ülhetek. – A nő közelebb hajolt Jardirhoz, majd
ritmusosan mozogni kezdett.
– Egy nő két gyermeket is hordhat a méhében – suttogta
Qasha két csók között. – Talán megajándékozhatsz még egy fiúval.
– Jardir válaszolni akart, de a kuncogó nő férje arcához nyomta
mellkasát, ezzel fojtva belé a szót. Hosszú percekig izzadva vívták
az egyetlen olyan harcot, ami Jardir számára képes volt felérni az
alagai’sharakkal.
Amikor végeztek, Qasha lemászott a férfiról, majd feltartotta a
lábait, hogy így segítse a foganást.
– Amikor tegnap este elhagytam a palotát, te még itt voltál –
szólalt meg hirtelen Jardir.
Qasha a férjére nézett, és gyönyörű arcára egy pillanatra
félelem ült ki, amit aztán higgadt, a dama’tingoktól megszokott
arckifejezés váltott fel. Jardir feleségei mindig így néztek rá, amikor
a férfi nem a szeretkezésről vagy a gyermekekről akart beszélni.
– Igen, így volt – mondta Qasha.
– Akkor mikor láttad az Andrah-t? – kérdezte Jardir. – Akár
dama’ting vagy, akár nem, a terhes nőknek tilos elhagyniuk a
palotát éjszaka.
– Rosszul mondtam. Egy másik éjjelen történt.
– Mikor? Melyik éjjel vitted ki a meg nem született fiamat a
palotám biztonságából az engedélyem nélkül?
Qasha felült, és Jardirra nézett.
– Dama’ting vagyok, és nem tartozom neked semmilyen...
– A jiwah-m vagy! – kiáltotta Jardir, amitől felesége láthatóan
megrettent. – Az Evejah nem kivételez a dama’tingokkal, amikor a
feleségek engedelmességéről szól! – Épp elég baj volt, hogy Inevera
kénye-kedve szerint csűrte-csavarta ezt a szent törvényt, de Jardir
semmiképp se akarta hagyni, hogy az összes többi felesége is
ugyanilyen hatalommal bírjon. Elvégre ő volt a Sharum Ka!
– Nem léptem át a rovásokat! – kiáltotta Qasha. – Esküszöm!
– Hazudtál az Andrah szavairól? – kérdezte ökölbe szorult
kézzel Jardir.
– Nem!
– Akkor az Andrah itt járt a palotámban?
– Kérlek! Nem szabad erről beszélnem – mondta Qasha, és
megadóan leszegte a fejét.
Jardir durván megragadta őt, és a szemébe nézett.
 – Rajtam kívül senki sem tilthat meg neked semmit!
Qasha vergődve kiszabadította magát Jardir szorításából, de
elvesztette az egyensúlyát, és a földre esett. A nő sírni kezdett: csak
úgy rázta a zokogás, arcát pedig a kezébe temette. Olyan
törékenynek és rémültnek látszott, hogy Jardirnak azonnal elszállt a
mérge. Letérdelt felesége mellé, és gyengéden a vállára tette a
kezét.
– A feleségeim közül téged becsüllek a legjobban – mondta. –
Cserébe egyedül hűséget várok tőled. Ígérem, nem foglak
megbüntetni, bármit is válaszolsz.
Qasha könnyes szemmel felnézett Jardirra. A férfi
hátrasimította felesége haját, és hüvelykujjával letörölte a könnyeit.
Qasha feltérdelt, és leszegte a fejét. Amikor megszólalt, hangja
olyan halk volt, hogy Jardir alig tudta kivenni a szavait.
– A Sharum Ka palota nem mindig csendes, amikor az ura
éjjelente alagai’sharakba vonul – mondta a nő.
Jardirnak el kellett fojtania egy dühkitörést.
– Mikor fogják újra megzavarni a palota nyugalmát?
– Nem tudom – nyöszörögte fejcsóválva Qasha.
– Akkor vess kockát és derítsd ki! – parancsolta Jardir.
– Arra nem volnék képes! – mondta a nő a férje szemébe
nézve.
Jardir felmordult. Ismét izzani kezdett benne a düh. Átkozta
magában a napot, amikor dama’tingokat vett feleségül. Akkor se
üthette volna meg Qashát, ha nem hordozná az ő gyermekét, és
ezt a nő is tudta. Nie poklának létezett egy olyan bugyra, ahová
azok a férfiak kerültek, akik kezet emeltek egy dama’tingra.
Jardir viszont nem hagyta, hogy minden felesége őt uralja, csak
mert nem tudta őket úgy fegyelmezni, ahogy azt az Evejah
tanította. Más módon is rá tudott ijeszteni Qashára.
 – Elegem van az engedetlenségedből, jiwah – mondta Jardir. –
Vess kockát, vagy az Útvesztő első sorába küldöm a Sharachokat,
ahol az egész törzsedet el fogja nyelni az éjszaka! A fiúkat
elbocsátatom a Hannu Pashukról, hogy khaffittá váljanak, a nők
pedig jobb híján a kisebb törzsek szajhái lesznek. – Jardir persze
nem akarta mindezt megtenni, de feleségének erről nem kellett
tudnia.
– Azt nem mernéd megtenni! – hebegte Qasha.
– Miért bánjak tisztelettel a törzseddel, ha te sem vagy erre
képes irántam? – kérdezte Jardir.
Felesége most már nem is próbálta leplezni zokogását, de azért
a fekete nemezzacskóért nyúlt, amit a dama’tingok mindig
maguknál hordtak. Az övé egy színes gyöngysoron lógott a
derekáról.
Jardir ismerte már a jóslás folyamatát, így gyorsan behúzta a
vastag bársonyfüggönyöket, hogy ne érje napfény a kockákat, ami
csak tönkretenné a varázserejüket.
Qasha gyertyát gyújtott, majd férjére nézett. Szemében félelem
tükröződött.
– Esküdj meg! – kérte Jardirt. – Esküdj meg, hogy nem fogod
elmondani a Jiwah Kának, hogy megtettem ezt a kedvedért!
Inevera. Jardir persze sejtette, hogy ha valami cselszövés
történik a palotában, annak az Első Felesége lesz az okozója, de
még így is fájt ezt hallania. Már Sharum Ka volt, és Inevera még
így sem avatta be a terveibe.
– Esküszöm Everamra és gyermekeim vérére – mondta végül.
Qasha bólintott, majd dobott a kockákkal. Jardir a csontokon
lévő jelek baljós fényét figyelte, és most először elgondolkozott
azon, hogy vajon tényleg Everam hangját képviselik-e az alagai
horák Ala felszínén.
 – Ma este – suttogta Qasha, mire Jardir bólintott.
– Tedd el a kockáidat! Ne ejtsünk erről több szót!
– És a Sharachokkal mi lesz? – kérdezte a nő.
– Sosem vezettem volna le a dühömet a saját fiam törzsén –
mondta Jardir, és rátette a kezét felesége hasára. Qasha nagyot
sóhajtott, majd megnyugodva ráhajtotta a fejét férje vállára.

Amikor a nap lenyugodni készült, Jardir otthagyta a párnákon

szunyókáló Qashát, és magára öltötte fekete kaftánját és a fehér
turbánt. Felkapta kedvenc lándzsáját és pajzsát, majd lement, hogy
együtt vacsorázzon a kai’Sharumokkal.
Fűszeres húst ettek és hideg vizet ittak, amit Jardir édesanyja,
dal’ting feleségei és húgai szolgáltak fel. A dama’tingok is bizonyára
ott ólálkodtak a terem árnyékba boruló zugaiban, hogy
hallgatózzanak, de még jiwah létükre se lettek volna hajlandók ételt
felszolgálni. Ashan, Jardir tanácsadója vele szemben ült az asztal
másik végében. Shanjat, aki Jardir helyét vette át, mint az osztag
kai’Sharumja, a Sharum Ka jobbján ült, Hasik, a testőre pedig a
balján.
– Mekkorák voltak a veszteségeink tegnap éjjel? – kérdezte
Jardir, miután a teát is megitták.
– Tegnap négy katonát vesztettünk, Első Harcos – felelte
Ashan.
Jardir meglepetten nézett a damára.
– A Kajik négy harcost vesztettek? – kérdezte.
– Nem, barátom – mondta mosolyogva Ashan. – Krázia
vesztett négy harcost. Két Terelőt és két Őrszemet. Mind öreg
dal’Sharumok voltak, és dicső halált haltak.
 Jardir viszonozta a mosolyt. Mióta Sharum Kává nevezték ki, az
éjszakai veszteségek egyre kisebbek lettek, a megölt démonok
száma pedig egyre nőtt.
– És az alagaiok? – kérdezte. – Hányat vetettünk a nap
fényére?
– Több mint ötszázat – felelte Ashan.
Jardir felnevetett. Kételkedett benne, hogy a valós szám még a
felét is kitenné annak, amit a dama mondott, hiszen a törzsek
hagyományosan túloztak a sikereiket illetően, de még így is szép
eredmény volt. Sokkal több, mint amit az előző Sharum Ka
bármikor is elért.
– A nyolcadik sorban állomásozó törzsek még mindig nem
nyerhettek maguknak diadalt – folytatta Ashan. – Arra gondoltunk,
hogy talán ma éjjel tovább nyitva hagyhatnánk az Útvesztő
bejáratát, hogy mindenkinek elég leölendő alagai jusson.
– Legyen tíz perc – bólintott Jardir. – Ha az sem elég, holnap
este legyen húsz perccel tovább nyitva a kapu! Ma este a falak
tetején fogom ellenőrizni az új skorpiókat és kőhajítókat.
– Ahogy a Sharum Ka parancsolja – mondta meghajolva
Ashan.
Vacsora után mind elmentek Sharik Horába, ahol a damajik a
harcosok sikereit zengték, és áldásukat adták az aznap esti
küzdelemre. Amikor a férfiak kiözönlöttek az épületből, Jardir
félrehívta két hadnagyát.
– Ma éjjel a te fejeden lesz a fehér turbán, Hasik – mondta.
A hatalmas harcos szemében ennek hallatán vad fény csillant.
– Ahogy a Sharum Ka parancsolja – felelte meghajolva Hasik.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – szólalt meg Ashan. – Ha
egy dal’Sharum eljátssza a Sharum Ka szerepét, az a legszentebb
esküink megszegése!
 – Ostobaság – felelte kurtán Jardir. – Sok mese szól az
Evejahban arról, hogy Kaji is gyakran ehhez a cselhez folyamodott,
ha rejtve akart maradni mások elől.
– Bocsánat, Első Harcos, de te nem a Szabadító vagy – mondta
Ashan.
– Talán nem – mosolygott Jardir. – De mi más lenne az
Evejah, ha nem egy olyan eszköz, amit a Shar’Dama Ka hagyott
hátra azért, hogy tanulhassunk belőle?
– És ha Hasikot leleplezik? – kérdezte Ashan.
– Nem fogják – felelte Jardir. – Ha az arcán van az éjjeli lepel,
az ostromgépek kezelői nem fogják őt felismerni, mert engem is
csak messziről láttak eddig. Az Útvesztőben harcolók viszont látni
fogják őt a falak tetején, és a Sharumoknak kétsége se lesz afelől,
hogy én is ott voltam velük ma este.
– Ha mégis tévednél, Hasikot ki fogják végezni – figyelmeztette
őt Ashan.
– Hasik alagaiok százait megölte már – vonta meg a vállát
Jardir. – Ha ez a sorsa, holnap a mennyekben ébred majd.
– Nem félek, Sharum Ka – mondta Hasik.
– A bolondok ritkán szoktak – mondta horkantva Ashan. – De
hova fogsz menni, míg mindenki azt hiszi, hogy a falakon vagy?
– Ó, azt elég, ha én tudom – mondta Jardir, miközben felvette
Hasik fekete turbánját és leplét.

Krázia utcái csendesek voltak este: a férfiak mind harcoltak, a

khaffitok, nők és gyerekek pedig bezárkóztak az Alvárosba. A város
többi palotájához hasonlóan a Sharum Káét is külön falak és
rovások vették körül. Az épület alsó szintjéből több lejáró is nyílt
az Alvárosba. A palota olyan biztonságos volt a démonokkal
szemben, amilyen csak lehetett, igaz, Jardir még olyan esetről sem
hallott, hogy egy alagai akár a város külső falain is átjutott volna.
Jardir árnyékról árnyékra osont, fekete dal’Sharum ruhái miatt
szinte láthatatlan volt a sötétben. Még ha lett is volna valaki az
utcákon, senki se vette volna őt észre.
A palota kapui zárva voltak, de a nie’Sharumként töltött évek
alatt Jardir megtanulta, hogyan kell falat mászni. Egy pillanat múlva
már le is huppant a kapu másik oldalára.
A palota udvarán semmi szokatlant nem látott. Az ablakok
sötétbe burkolóztak, az épületben pedig teljes csendes uralkodott,
de Qasha szavai nem hagyták nyugodni. „A Sharum Ka palotája
nem mindig csendes, amikor az ura éjjelente alagai’sharakba
vonul.”
Jardir csendesen végigosont otthonának sötét folyosóin, mintha
holmi tolvaj lenne. Jó hasznát vette annak a tudásnak, amit az
Útvesztőben szerzett az alagaiok becserkészése során. Még egy
függöny se rezdült meg a nyomában, miközben egyenként benézett
a tanácstermekbe, a fogadószobákba, és minden olyan helyiségbe,
ahol össze tudna gyűlni egy olyan csoport, ami arra vetemedett,
hogy megszegje a kijárási tilalmat. Senkit se látott.
„Ez így van rendjén”, gondolta. – Mindenki az Alvárosban van,
elreteszelt ajtók mögött, ahogy a törvény előírja. Ostoba voltál,
hogy idejöttél. Ashannak igaza volt. Játékot űzöl a kötelességedből,
azért, hogy kielégíthesd a kíváncsiságodat. Férfiak áldozzák fel
magukat az éjszakában, te pedig az otthonodban settenkedsz.
Már épp távozni akart, hogy visszamenjen az Útvesztőbe,
amikor a hálószobája felől egy hang ütötte meg a fülét. Ahogy
közelebb osont a helyiség felé, a hang egyre erősödött. Átlesett egy
függönyön, és a hálószobája ajtaja előtt két kai’Sharumot pillantott
meg, akik az Andrah személyes testőrségének fehér szalagját
viselték. A hang innen már tisztábban kivehető volt, és Jardir
hirtelen rádöbbent, mit is hall.
Inevera sikolyait.
Irdatlan harag ébredt benne, nagyobb, mint amit el tudott
volna képzelni. Mielőtt rájöhetett volna, mit tesz, már meg is indult
és egy ütéssel eltörte az egyik kai’Sharum gerincét. A férfi
felnyögött, de miután lezuhant a földre, Jardir rátaposott a sarkával
a harcos torkára, és elnémította őt.
A másik kai’Sharum fürgén megpördült. Mozgása
méltóságteljes volt, mint ahogy azt egy Sharik Horában edzett
Sharumtól várni lehetett, Jardir haragja viszont határtalan volt. A
harcos megpróbálta megragadni őt, de Jardir elhajolt támadója
karjai alatt, majd a háta mögött bukkant fel újra. Egyik kezével
megfogta a férfi állát, a másikkal pedig a tarkóját. Egy hirtelen
mozdulattal kitörte a férfi nyakát, aki holtan zuhant a szőnyegre.
Jardir megperdült, és belerúgott a zárt ajtóba, ami belülről el
volt reteszelve. A férfi vicsorogva újabb rúgást mért az ajtóra, ami
ezúttal a zsanérokkal együtt bedőlt a hálószobába.
A benti jelenet előtt pár lépéssel állt meg. Úgy érezte, mintha
mellkason döfték volna egy lándzsával. Arra számított, hogy az
Andrah-t fogja látni bent, amint az ágyhoz szegezi Ineverát.
Ehelyett viszont meztelen feleségét pillantotta meg, aki olyan buján
lovagolt a kövér férfin, mint Qasha Jardiron aznap reggel. Az
Andrah rémülten pillantott fel a fiatal Sharum Kára, de Inevera
miatt nem tudott felkelni. A nő Jardir felé fordult, aki bár féktelen
dühében nem tudta biztosan megmondani, de mintha egy halvány
vigyort látott volna felesége arcán, aki férje maradék becsületét is
elvette.
Ha Jardir haragját korábban egy kohóhoz lehetett hasonlítani,
most úgy lángolt, mint Nie poklának ötödik bugyra. A falon lévő
fegyverekhez lépett, és megmarkolt egy rövid lándzsát. Mire
megfordult, az Andrah-nak sikerült kikecmeregnie Inevera alól.
Meztelenül állt Jardir hálószobájában, hatalmas hasa miatt nem is
lehetett látni elernyedt hímtagját. A látvány undorral töltötte el
Jardirt.
– Megállj! Parancsolom! – kiáltotta az Andrah, miközben a
Sharum Ka megindult feléje. Jardir rá se hederített: a lándzsanyél
végével jól állon ütötte a férfit.
– Senki, még ön sem tagadhatja meg ezt a jogot egy házas
embertől! – kiabálta Jardir, ahogy az Andrah a padlóra zuhant. –
Egész Kráziának szívességet teszek ma éjjel! – Felemelte a lándzsát,
hogy ledöfhesse vele a férfit, de Inevera hirtelen elkapta a karját.
– Ostoba! – kiáltotta. – Mindent elrontasz!
Jardir visszakézből pofon csapta feleségét, aki hátratántorodott
az ütéstől.
– Ne félj, te hűtlen jiwah! – mondta, miközben újra az Andrah
felé fordult. – Te is a lándzsám hegyére kerülsz majd.
Megint felemelte a fegyvert, mire a kövér férfi felordított, de
akkor hirtelen vörösessárga fénybe borult a helyiség. Jardirt
elképesztő erővel hátravetette valami célpontjától, és a falhoz
csapta. A nehéz harcoskaftán bélésébe varrt agyaglapok felfogták
az ütközés erejét, de miután feltápászkodott a földről, rádöbbent,
hogy kigyulladt a ruhája. Jardir felkiáltott, és lerángatta magáról a
kaftánt.
Ineverára pillantott. A nő kezében az a lángdémonkoponya
volt, amit Sharik Horában történt első találkozásukkor is látott
nála. Meztelenül, szégyen nélkül állt a két férfi között. Tudta, hogy
szépségének sehol sincs párja. Jardirban az utálat és a vágy érzése
kavargott, megpróbálva eluralkodni a férfin.
 – Fejezd be ezt az ostobaságot! – csattant fel Inevera.
– Többé nem parancsolgatsz nekem! – vágott vissza Jardir. –
Gyújtsd fel az egész palotát, ha akarod, de én akkor is megölöm azt
a kövér disznót, és a hulláján teszlek magamévá! – Az Andrah
nyöszörögni kezdett, de Jardir egyetlen pillantásától elhallgatott.
Inevera mindezek hallatán meg se rezzent. Jardir egy apró
tárgyat pillantott meg a nő kezében. Először egy darab szénnek
tűnt, de aztán felvillant rajta egy faragott rovás, és Jardir rájött,
hogy a tárgy szintén egy alagai hora volt. A fekete csontdarab
recsegni kezdett, majd villámhoz hasonló, ezüstös mágia tört elő
belőle, ami belecsapódott Jardirba.
A rejtélyes erő felemelte a férfit a földről, és megint nekicsapta
a falnak. Testét elképzelhetetlen kínok gyötörték. Megpróbált
elmerülni az érzésben, de a fájdalom olyan hamar elmúlt, ahogyan
jött, és nyomában csak jeges rémületet hagyott. Jardir Inevera felé
fordult, de a nő újra felemelte a fekete csontot, és egy újabb villám
csapódott a férfiba, majd még egy, miután két csapás után is képes
volt valahogy feltápászkodni a földről. Jardir megpróbált felkelni, de
végtagjai nem engedelmeskedtek neki. Izmai irányíthatatlanul
rángatóztak.
– Végre értjük egymást – mondta Inevera. – Everam akarata
vagyok, és jobb lesz, ha többet nem szállsz velem szembe. Ha
ágyba kell vinnem egy kövér disznót ahhoz, hogy te megkapd a
fehér turbánt, akkor inkább köszönetet kéne mondanod nekem,
ahelyett, hogy mindent elrontanál.
– Kövér disznó? – méltatlankodott az Andrah, miközben
felkelt a földről. – Én...
– Azért van életben, mert én így akarom – szakította félbe
Inevera, feltartva a démonkoponyát, aminek a szájából lángok
törtek elő. Az Andrah ennek láttán elsápadt.
 – Szükségem volt a támogatására, amíg Jardir el nem nyerte a
Sharumok és a többi törzs damajijainak bizalmát – mondta Inevera
–, de most, hogy Qasha az ő gyermekét várja, a harcosok el fogják
ismerni, hogy Jardir nappal és éjszaka egyaránt az ő testvérük.
Most már sehogyan sem tud megszabadulni tőle.
– Én vagyok az Andrah! – kiabálta a férfi. – Egy intésemmel
lerombolhatom ezt a palotát!
Inevera válaszként felnevetett.
– Akkor viszont kitör a polgárháború. Még ha meg is öli
Ahmannt, mi lenne akkor a dama’ting feleségeivel? Megerőszakolná
és megölné őket, ahogy az szokás? Az Evejah világosan fogalmaz
azoknak a sorsáról, akik kezet mernek emelni egy dama’tingra.
Az Andrah dühösen nézett a nőre, de nem tudott válaszolni.
– A mennyek kapui bezárultak – mondta Inevera, miközben
felvette selyemruháját, hogy leplezze meztelenségét. – Talán újra
feltárulnak maga előtt, ha egy kiáltványra lenne szükségem
magától, különben Ahmann fogja megírni azt a maga vérével.
Addig is, vigye vissza a vén, elaszott lándzsáját a palotájába!
Az Andrah még csak fel se öltözött: összeszedte a ruháit, és
kisietett a szobából.
Inevera odalépett Jardirhoz és letérdelt melléje. A
villámszórásra használt démoncsont elporladt, a nő pedig
szórakozottan lesöpörte a kezét.
– Erős vagy – mondta férjének. – Kevés ember tudna felkelni
egy villámcsapás után, nemhogy hármat követően. Ma este egy
nagyobb csontból fogok újat faragni.
Inevera végigsimított a férfi haján és arcán.
– Ó, szerelmem – mondta szomorúan –, bár ne láttad volna
mindezt.
Jardir csak nehezen tudott megszólalni, mert úgy érezte,
mintha nyelve a kétszeresére dagadt volna.
– Miért? – nyögte ki végül, mire Inevera nagyot sóhajtott.
– Az Andrah ki akart végeztetni, amiért ilyen becstelen módon
megölted a barátját. Azért tettem ezt, hogy megmentsem az életed,
és hogy segítsek neked hatalomra törni. De ne félj! Közeleg már az
a nap, amikor te ülsz majd az Andrah trónján, és akkor majd te
magad vághatod le a férfiasságát.
– Te... – Jardir csak ennyit bírt kimondani. Megpróbált nyelni
egyet, hogy megnedvesítse a nyelvét, de még ennyire sem volt
képes.
Inevera felkelt, és vizet hozott a férjének. A szájába töltötte az
italt, és a nyakát masszírozva segített neki nyelni. Megtörölte Jardir
száját a selyemruhájával, ami eközben félig lecsúszott, felfedve az
egyik mellét. A férfi azon merengett, hogy miért vágyik rá még
ezek után is, de az érzés kétségtelenül ott mocorgott benne.
– Te tudtad, hogy ez történik majd, amikor megöletted velem
a Sharum Kát? – Jardir megint megpróbált feltápászkodni, de
végtagjai nem mozdultak.
Inevera ismét sóhajtott.
– Még csak húszesztendős vagy, szerelmem, de még te is
emlékezhetsz azokra az időkre, amikor Kráziában tízezer
dal’Sharum élt. A legidősebb damajik egykor tízszer ennyi harcost
is láttak a városban, és a legősibb feljegyzéseink szerint a
Visszatérés előtt millióan voltunk. A népünk haldoklik, Ahmann,
mert nincs vezetője. Többre van szüksége egy erős Sharum Kánál
vagy egy hatalmas Andrah-nál. Shar’Dama Kának el kell jönnie,
mielőtt még Nie mindannyiunkat a sivatag alá temet.
Inevera elhallgatott és elfordult. Úgy tűnt, alaposan
megfontolja következő szavait.
– Azon az estén nem azt kérdeztem a kockáktól, hogy
viszontlátlak-e még – vallotta be. – Valójában arra voltam kíváncsi,
hogy létezik-e Kráziában olyan férfi, aki képes lenne megmenteni
minket a pusztulástól, és újra dicsőségre vezetni a népünket. A
kockák egy olyan fiúra utaltak, aki évekkel ezelőtt az Útvesztő
porában sírdogált, amikor rátaláltam.
– Én lennék a Szabadító? – kérdezte Jardir rekedtes, kétkedő
hangon.
– A kockák nem hazudnak, de a végleteket se árulják el –
vonta meg a vállát Inevera. – Létezik olyan jövő, amiben az
emberek ezt hiszik rólad, és így egyesülnek a vezetésed alatt. Van
olyan is, ahol más irányítja őket, és olyan is, ahol senki.
– Akkor mégis mire jók a kockák? – kérdezte Jardir. – Ha ez
inevera számomra, a sors majd dönt róla.
– Olyan értelemben nincs sors, ahogy te gondolod – felelte
Inevera –, azt leszámítva, hogy Sharak Ka, a végső harc egyre
közeleg. Nem hagyhatjuk, hogy a jövő iránytalanul folyjék. Azóta
figyellek, édesem, mióta megkaptad a bidódat. Te vagy az egyetlen
reményünk, hogy Krázia megmenekülhessen, és én minden
lehetőséget meg fogok ragadni ezért, még ha a te vagy a saját
testem becsületét kell is feláldoznom érte.
Jardir elkerekedett szemmel nézett a feleségére. Szavai éppúgy
cserbenhagyták őt, mint végtagjai. Inevera odahajolt hozzá és
megcsókolta a homlokát. Ajkai puhák és hűvösek voltak. A nő
felállt, és szomorúan nézte férjét, aki még mindig tehetetlenül
rángatózott a padlón.
– Mindent, amit teszek, érted és a Sharak Káért teszem –
mondta, majd kiment a szobából.
 6. Fejezet – A hamis próféta – v.u. 333 tele

CHINEK TÖKÉLETES RABSZOLGÁKNAK BIZONYULNAK – mondta

A Jayan. – Még a legsatnyábbik is úgy ragaszkodik az életéhez,
hogy nem mernek ellenállni nekünk. Ez egy hatalmas
győzelem, apám. Mérhetetlen dicsőséget vívtál ki magadnak. Jardir
viszont csak a fejét csóválta.
– Ha valaki megmozdít néhány homokszemet, és azt állítja,
hogy erős, az annyit tesz, mintha valaki éles szeműnek tartaná
magát attól, hogy látja a napot. A gyengék legyőzésében nincs
dicsőség.
– Ez a vidék akkor is hatalmas jutalom számunkra – folytatta
Jayan. – Teljes a győzelmünk, és mindezt veszteségek nélkül értük
el.
Ennek hallatán Abban, aki egy íróasztalnál ült a terem másik
végében, halkan felhorkant.
– Valami mondandód van, khaffit? – reccsent rá Jayan a
férfira.
– Nincs, hercegem – felelte gyorsan Abban, felpillantva a
főkönyvekből. A férfi felállt, és tevefejes mankójára támaszkodva
mélyen meghajolt. – Én csak köhögtem.
– Kérlek, mondd el nekünk, min mulattál ilyen jól! – mondta
Jayan.
 Abban Jardirra nézett, aki bólintott neki.
– A dal’Sharumok között talán nincsenek veszteségeink,
hercegem, de a győzelemnek attól még megvolt a maga ára –
mondta a kereskedő. – Étel, ruházat, szállás, szállítás... A miénkhez
hasonló seregek mozgatása mérhetetlenül drága tud lenni.
Meglehet, hogy az édesapád uralja a tizenkét törzs minden
vagyonát, és ráadásul Everam Ajándékát is, de az ő forrásai is
végesek.
Asome rábólintott a hallottakra.
– Az Evejah szerint „ha egy férfinak üres az erszénye,
ellenségei felbátorodnak” – mondta.
Jayan erre felnevetett.
– Ki merne szembeszállni apánkkal? Egyébként is, miért
kellene a Shar’Dama Kának bármiért is fizetnie? Leigáztuk ezt a
vidéket. Azt veszünk el az itteniektől, amit csak akarunk.
– Ez igaz – bólintott Abban –, de a kifosztott kereskedő nem
tud miből új árut venni. Az ember elveheti ugyan egy
gyertyakészítő összes portékáját, de ha nem fizeti meg legalább az
anyagok árát, akkor a sötétben fog üldögélni, miután az utolsó
gyertya is csonkig égett.
– A gyertya a puhány khaffitoknak való, hogy pergameneket
bújhassanak – felelte gúnyosan Jayan. – A harcosoknak semmi
hasznuk nincs belőle az éjszakában.
– Ugyanez igaz a lándzsákhoz való fára és acélra – mondta
Abban olyan türelmesen, mintha egy gyermekhez beszélne –, az
egyenruhákhoz használt szövetre, a páncélzathoz készült égetett
agyagra, vagy a nyergekhez való bőrre és olajra. Az ilyesmi nem a
fán terem, és ha minden egyes szem magot és kecskét ellopunk,
akkor egy év után semmi ennivalónk sem lesz.
– Nem tetszik ez a hangnem, te disznózabáló! – morogta
Jayan.
– Hallgass, és figyelj arra, amit mond! – csattant fel hirtelen
Jardir. – A khaffit a bölcsességét ajánlja fel neked, és jobban
tennéd, ha megszívlelnéd a tanácsait!
Jayan megütközve nézett apjára, de aztán gyorsan meghajolt.
– Hát persze, apám – mondta, majd gyilkos pillantást vetett
Abbanra.
Jardir Asoméra nézett, aki némán szemlélte a jelenetet.
– És te, fiam? Mit szólsz a khaffit szavaihoz?
– A gyarló kereskedőnek igaza van – ismerte el Asome. –
Vannak még olyanok a damajik között, akik ellenzik a hatalmadat,
és a törzseikben fellépő szűkölködés legkisebb jelét is arra
használnák fel, hogy viszályt keltsenek.
Jardir bólintott.
– És mit tennél ez ellen?
– Megöletném és lecserélném a hűtlen damajikat, mielőtt még
felbátorodnának – felelte bizonytalanul Asome.
– Az önmagában is viszálykeltés lenne – mondta Jardir, majd
megint Abbanra nézett.
– Túlságosan költséges az egész sereget a városban tartanunk
– folytatta a kereskedő. – Én a falvakba küldeném őket. – Jardir fiai
megdöbbenve néztek a férfira.
– Feloszlatni a sereget? Miféle ostobaság ez? – kérdezte
felháborodva Jayan. – Apám, ez a khaffit gyáva és bolond is! Kérlek,
hadd öljem meg!
– Ostoba kölyök! – reccsent rá fiára Jardir. – Azt hiszed,
meglepetés számomra az, amit a khaffit mond?
Jayan megkövülve nézett apjára.
– Egy napon én is meghalok, fiaim – mondta Jardir Jayanra,
majd Asoméra pillantva. – Ha életben akartok maradni az azt
követő időszakban, mindenkitől el kell fogadnotok a nektek
felajánlott bölcsességet!
Jayan Abban felé fordult, és kissé meghajolt. Alig észrevehető
bólintás volt csak, szeme pedig szikrákat szórt, amiért a kövér
kereskedő így megszégyenítette.
– Kérlek, khaffit, oszd meg velünk a tudásodat!
Abban válaszként meghajolt, bár még nehéz mozgása ellenére
is jobban megerőltethette volna magát.
– A magtárak elvesztése után a város nem képes Krázia teljes
népét ellátni úgy, hogy senki ne éhezzen, hercegem. Everam
Ajándékát viszont több száz kisebb falu veszi körül, éppúgy, mint a
küllők a keréktengelyt. A zöldvidéki hercegektől listát tudunk
szerezni róluk, ami alapján szétoszthatjuk a falvakat a törzsek
között.
– Egy ekkora területet nehéz lenne megvédeni – jegyezte meg
Asome.
– Kitől? – kérdezte Abban. – Nem fenyeget minket ellenséges
sereg, és ahogy a herceg is mondta, a chinek tökéletes rabszolgák.
Jobb, ha a Shar’Dama Ka serege szétszéled, amíg nincs megint
szükség a harcosokra. Így legalább nem kell gondoskodnia az
ellátásukról. Ehelyett az egyes törzsek elfoglalhatnak maguknak
egy-egy területet, ahol élelmet gyűjthetnek és adót szedhetnek, éjjel
pedig megölhetik az ottani alagaiokat. Létrehozhatnak zöldvidéki
sharajokat, hogy kiképezzék a helyi fiúkat, a nők és az idősek pedig
tavasszal gabonát vethetnek nekik. Egy év múlva a törzsek
gazdagabbak lesznek majd, mint valaha, és zöldvidéki
nie’Sharumok ezreivel bővülhetnek. Ha szűkölködés helyett
gazdagság jut osztályrészükül, és a fiatal harcosok elég idősek
lesznek, a Shar’Dama Ka a világon valaha létezett legnagyobb
sereget irányíthatja majd, ami fanatikus hűséggel követi őt, és ami
a legjobb, hogy közben képes önmagát fenntartani.
– Értitek már, miért értékes ember a khaffit? – kérdezte Jardir
a fiaitól.
– Igen, apám – felelték mindketten, és egyszerre meghajoltak.

Ashan damaji lépett be a trónterembe. Kecses mozdulattal térdre

ereszkedett, majd a padlóhoz érintette a homlokát. Fehér köpenyét
vér pöttyözte be, és sötét tekintettel pillantott fel fekete turbánja
alól.
– Kelj fel, barátom! – mondta Jardir. Ashan még hatalomra
kerülése előtt is leghűségesebb tanácsadója volt, most pedig a
Kajikat, Krázia legerősebb törzsét képviselte. Utódának legidősebb
fiát, Asukajit nevezte meg, aki Jardir húgának, Imisandrénak a
gyermeke volt. Jardir után ő volt a leghatalmasabb ember a világon.
– Shar’Dama Ka, olyan híreket hozok, amiről tudnod kell –
mondta Ashan.
– Mindig szívesen fogadom a tanácsaidat, barátom – bólintott
Jardir. – Beszélj!
– Jobb lenne, ha egyenesen a gazdájuktól hallanád ezeket a
szavakat, Szabadító – rázta a fejét Ashan.
Jardir felvonta a szemöldökét, de azért bólintott, és Ashant
követve kilépett a kastélyból a fagyos utcára. Helyi palotájának
közelében állt egy épület, ahol a chin hívők gyülekeztek. A
hatalmas Sharik Horához képest közönségesnek és dísztelennek
tűnt, de az északi házakhoz képest még mindig impozáns látványt
nyújtott. A kőből épült templom három emelet magasra nyúlt, és
erős rovásokkal volt ellátva.
Ashan belépett az épületbe, nyomában Jardirral, aki rögtön
látta, hogy damaji barátja nem pusztán elfoglalta a Szentházat. A
templomban már azoknak a dal’Sharumoknak a kifehérített és
lakkozott csontjai díszelegtek, akik a Sivatag Lándzsája elhagyása
óta estek el. Így, hogy a dicső holtak lelkei védték az épületet,
északon nem akadt volna nála biztonságosabb hely.
A két férfi lement az épület alá vezető kőlépcsőkön, és egy
hideg, labirintusszerű katakombarendszerben találták magukat.
– A chinek itt temették el a halottaikat – magyarázta Ashan,
miközben Jardir a falakba vájt üregeket szemlélte. – Már
kitisztítottuk belőlük a helyiek gyarló maradványait, és azóta egy
sokkal jobb célra használjuk az alagutakat.
Mintegy jelszóra felordított valahol egy férfi. Fájdalmas kiáltása
végigvisszhangzott a föld alatti folyosókon. Ashan nem foglalkozott
a hanggal, hanem továbbvezette Jardirt az alagútrendszeren. Végül
egy olyan terembe érkeztek, aminek az egyik keresztgerendájáról
több északi pap, vagy ahogy a helyiek hívták őket, lelkipásztor
lógott a csuklójánál fogva. Ruháik felső része le volt szaggatva
róluk, testüket pedig alagai-farok ejtette mély vágások borították.
Ez a rettegett ostor még a legbátrabb férfiakat is meg tudta törni.
Ashan intett a dal’Sharum vallatótiszteknek, hogy menjenek
hátrébb, majd odalépett az egyik fogolyhoz.
– Te! – mondta a férfira mutatva. – Ismételd el a Shar’Dama
Kának azt, amit nekem mondtál, ha mered!
A lelkipásztor erőtlenül felemelte a fejét. Az egyik szeme be
volt dagadva, a másikból pedig ömlöttek a könnyei, összekeveredve
az arcát borító vérrel és mocsokkal.
– Eriggy a Magba! – nyögte, és megpróbálta leköpni Ashant,
de nem volt ereje hozzá, így a véres köpet lefolyt az állára.
Az egyik vallatótiszt ezt látva odament hozzá egy fogóval,
erősen megfogta a lelkipásztor fejét, kinyitotta a férfi száját és a
fogót rácsíptette az egyik elülső fogára. A terem visszhangzott a
fogoly ordításától.
– Elég! – mondta egy pillanat múlva Jardir. A dal’Sharum
azonnal leengedte a kezét, meghajolt és visszalépett a fal mellé. A
lelkipásztor ernyedten lógott a gerendáról. Jardir odament hozzá és
szomorúan végignézett rajta.
– Én vagyok a Shar’Dama Ka, akit a végtelen kegyelmű Everam
küldött – mondta. – Beszélj, de csak az igazat, és véget vetek a
szenvedéseidnek!
A lelkipásztor felnézett. Úgy tűnt, mintha sikerült volna
összeszednie magát.
– Tudom, ki vagy – suttogta. – A Szabadítónak vallod magad,
pedig ő nem te vagy.
– Miből gondolod ezt? – kérdezte Jardir.
– Azért, mert a Szabadító már eljött közénk – felelte a
lelkipásztor. – A Rovásember a sötétséget járja, a magúrok pedig
mind menekülnek előle. Megmentette Szabadítóházát a
pusztulástól, és neked is el fogja látni a bajodat.
Jardir meglepetten nézett Ashanra.
– Nem csak ő állítja ezt, Shar’Dama Ka – mondta a damaji. –
Más chinek is beszéltek erről a rovásos hitetlenről. Mihamarabb el
kell pusztítanod ezt a hamis prófétát, ha biztosítani akarod jogos
címedet.
– Öreg barátom – felelte fejcsóválva Jardir –, úgy beszélsz,
mint a feleségem.
 7. Fejezet – A zöldvidéki – v. u. 326

GY NAPON ÉN LESZEK A SHARUM KA! – kiáltotta Jayan, miközben

E lándzsájával beledöfött abba a rongybábuba, amit Jardir
készített neki a gyakorláshoz. A gerendáról lógó figura ide-oda
lengett.
Jardir nevetett. Örült, hogy milyen életrevaló a fia. Jayan
tizenkét éves volt, már bidót hordott, és soha nem maradt éhen a
sharajban. Jardir már akkor elkezdte tanítani fiait a sharukin
mozdulatokra, amikor megtették az első lépéseiket.
– Én akarok lenni a Sharum Ka, nem pedig egy ostoba dama!
– siránkozott a tizenegy éves Asome. Egykedvűen meghúzkodta a
vállán átvetett fehér ruhát.
– De hát te leszel a közvetítő Everam és a Sharum Ka között –
mondta Jardir. – Egy napon talán a Kajik damajijává válsz, vagy
talán Andrah-vá. – Rámosolygott Asoméra, de szíve mélyén
egyetértett vele. Azt akarta, hogy a fiai harcosok legyenek, nem
papok. A Sharak Ka egyre közeledett.
Inevera eredetileg Jayannak szánta a fehér köpenyt, de Jardir
erről hallani sem akart. Ez volt az egyike felesége felett aratott
győzelmeinek, de ugyanakkor kételkedett benne, hogy valóban ő
diadalmaskodott. Elképzelhető volt, hogy Inevera eleve Asomét
szánta damának.
 Jardir többi fia is körülöttük álldogált, és ámulattal figyelték
két bátyjukat. A többségük túl fiatal volt még a Hannu Pashhoz,
így várniuk kellett még, hogy megtalálják életük útját. Minden
második fiút damának szántak, a többit pedig Sharumnak. A
Holdfogyás első éjszakája volt. A hiedelmek szerint Nie seregei
ekkor a legerősebbek, és Alagai Ka ilyenkor az éjszaka sötétjét járta.
Semmi se adott egy férfinak olyan erőt az alagai’sharakhoz, mint
az, ha láthatta a fiait.
„És a lányait”, tette hozzá magában Jardir, majd Ineverához
fordult.
– Örülnék, ha a lányaim is hazatérnének minden
Holdfogyáskor – mondta, Inevera viszont a fejét rázta.
– Nem szabad háborgatni őket a képzésükben, férjem. A
nie’dama’tingok Hannu Pasha... meglehetősen rögös. – A lányokat
sokkal korábban elvitték kiképzésre, mint a fiúkat. Jardir évek óta
nem látta legidősebb lányait.
– Csak nem lesz mindegyikükből dama’ting – mondta Jardir. –
Nekem olyan lányok kellenek, akiket hozzáadhatok a hű
embereimhez.
– És meg is kapod őket – felelte Inevera. – A lányaidat senki se
meri majd bántani, és hűségesebbek lesznek hozzád, mint a
férjeikhez.
– De mindenekelőtt Everamhoz – motyogta Jardir.
– Hát persze – mondta Inevera, de a férfi sejtette, hogy
felesége mosolyog a fátyla mögött. Épp felelni akart, amikor
hirtelen Ashan lépett be a szobába. A férfi Asoméval egyidős fia, a
nie’damák bidóját hordó Asukaji ott volt a nyomában. Ashan
meghajolt Jardir előtt.
– Sharum Ka, a kai’Sharumok azt kívánják, hogy simíts el
közöttük egy vitát.
 – A fiaimmal vagyok, Ashan – felelte Jardir. – Nem várhat a
dolog?
– Sajnálom, Első Harcos, de úgy vélem, nem – mondta Ashan.
– Rendben – sóhajtotta Jardir. – Miről van szó?
Ashan ismét meghajolt.
– Szerintem jobb lenne, ha a Sharum Ka személyesen kezelné
a problémát – mondta.
Jardir felhúzta a szemöldökét. Ashan eddig még mindig
megosztotta vele a véleményét, még akkor is, ha előre tudta, hogy
az ellenkezne Jardiréval.
– Jayan! – kiáltotta a Sharum Ka. – Hozd a lándzsámat és a
pajzsomat! Asome, kérem a kaftánomat!
A fiúk fürgén teljesítették a kérését, Jardir pedig felállt.
Meglepetésére Inevera is így tett.
– A férjemmel tartok – mondta.
– Hát persze, dama’ting – mondta meghajolva Ashan.
Jardir a feleségére meredt. Mi járhat a fejében? Mit
mondhattak neki azok az átkozott kockák az aznapi küzdelemről?
Jardir, Inevera és Ashan a szobában hagyták a gyerekeket, és
elindultak lefelé a Sharum Ka palota lépcsőjén, ami a Sharumok
kiképzőterével szemben helyezkedett el. A tér másik végében állt
Sharik Hora, kétoldalt pedig az egyes törzsek sátrai.
A lépcső aljánál, a palota udvarában egy csoportnyi Sharum és
dama két khaffitot vett körbe. Jardirt felmérgesítette a látvány.
Sértés volt számára, hogy a Sharum Ka erődítmény területét khaffit
lábak mocskolják be. Épp ennek akart hangot adni, amikor az egyik
khaffiton megakadt a szeme.
Abban volt az.
Jardir évek óta nem gondolt régi barátjára, aki a szemében
még azon az estén meghalt, amikor megszegte az esküit. Azóta
több mint tizenöt év telt el, és ha az egykor kicsi, sovány, bidót
hordó Jardir sokat változott az elmúlt idő alatt, akkor Abban
egyenesen rengeteget.
A volt nie’Sharum rettenetesen meghízott, majdnem olyan
abszurd módon, mint az Andrah. Még mindig a khaffitok barna
mellényét és sapkáját hordta, de ruhája alatt világos, tarka
selyemből varrt inget és nadrágot viselt, a kúpszerű fejfedő pedig
vörös selyemmel volt turbánná alakítva, aminek a közepén egy
ékkő díszelgett. Derékszíja és papucsai kígyóbőrből voltak. Egy
csontból készült mankóra támaszkodott, ami egy tevét mintázott. A
férfi hónalja a figura két púpja között pihent.
– Miből gondolod, hogy méltó vagy arra, hogy itt állj, férfiak
között? – kérdezte tőle Jardir.
– Bocsánat, hatalmasságod – mondta Abban. Letérdelt a földre
és homlokát a porba nyomta. Shanjat, aki immár kai’Sharum volt,
nevetve fenéken rúgta a férfit.
– Nézz magadra! – morogta Jardir. – Úgy öltözöl, mint egy nő,
és a lopott vagyonoddal kérkedsz, mintha nem is sértenél meg vele
mindent, amiben mi hiszünk! Hagynom kellett volna, hogy
lezuhanj.
– Kérlek, nagyságos úr! – mondta Abban. – Nem akarok senkit
megsérteni. Csak azért vagyok itt, hogy fordítsak.
– Hogy fordíts? – kérdezte Jardir, és az Abban mellett álló
másik khaffitra pillantott.
Rádöbbent, hogy az a férfi nem is khaffit. Erről árulkodott
világos bőre és haja, a ruhája, valamint az a megviselt lándzsa, amit
a kezében tartott. Chin volt. Egy kívülálló, az északon fekvő zöld
vidékekről.
– Egy chin? – kérdezte Jardir Ashantól. – Azért hívattál ide,
hogy egy chinnel beszéljek?
 – Hallgasd meg, mit mond! – felelte a dama. – Majd meglátod.
Jardir a zöldvidékire meredt. Még sosem látott korábban chint.
Tudta, hogy az északi Fullajtárok időnként eljöttek a Nagy
Bazárba, de az a hely nem férfiaknak való volt. A piacról csak
halovány képekre emlékezett még gyerekkorából, amik mind
éhezésről és szégyenről szóltak.
A chin más volt, mint amire Jardir számított. Fiatal férfi volt,
nagyjából olyan idős, mint Jardir, amikor először magára öltötte a
fekete kaftánt. Az idegen nem volt nagy termetű, de megjelenése
erőt sugallt. Tartása és mozdulatai egy harcosra vallottak.
Egyenesen Jardir szemébe nézett, úgy, ahogy az egy férfihoz illett.
A Sharum Ka tudta, hogy az északi emberek nem vívtak
alagai’sharakot, és nők módjára a rovásaik mögött reszkettek, de
Krázia sivataga több száz mérföldes volt, mindenféle menedékhely
nélkül. Ha valaki át akart kelni rajta, éjjelente alagaiokkal kellett
farkasszemet néznie. „Az idegen ugyan nem Sharum, de
semmiképp sem gyáva”, gondolta Jardir.
Jardir undorodva nézte a földön szipogó Abbant.
– Beszélj, de fogd rövidre! Sért a jelenléted – mondta neki.
Abban bólintott, majd az északihoz fordult, és néhány szót
váltott vele egy nyers, dörmögő nyelven. A zöldvidéki határozottan
válaszolt neki, és nyomatékot adva mondandójának a földre
koppintott lándzsája nyelével.
– Ő itt Arlen asu Jeph am’Bálás am’Patak – mondta Abban
Jardir felé fordulva, de tekintetét még mindig a földre szegezte. –
Az északi Rizon városából érkezett. Üdvözöl téged, és arra kér,
hogy hadd vívhasson az embereiddel vállvetve alagai’sharakot ma
éjjel.
Jardir meglepték a szavak. Egy északi, aki harcolni akar? Ilyet
még nem hallott.
 – Ő egy chin, Első Harcos – morogta Hasik. – Egy gyáva nép
sarja. Nem méltó rá, hogy harcoljon!
– Ha gyáva volna, most nem lenne itt – jegyezte meg Ashan. –
Kráziába sok Fullajtár eljön, de csak ő egyedül mert a palotád elé
járulni. Everamot sértenénk meg vele, ha nem engednénk harcolni
ezt a férfit, ha egyszer ez a kívánsága.
– Nem fogom az életemet egy zöldvidékire bízni harc közben
– mondta Hasik, és a Fullajtár lába elé köpött. A dama véleménye
ellenére sok Sharum egyetértően bólogatott. Úgy tűnt, a papok
befolyása mégiscsak véges.
Jardir megfontolta a helyzetet. Már értette, miért nem akart
Ashan helyette dönteni az ügyről. Bárhogy is határoz, súlyos
következményekre számíthatott.
Jardir újra a zöldvidékire nézett, és azon gondolkodott, vajon
milyen harcos lehet a férfi. Inevera azt jósolta férjének, hogy egy
napon még a zöldvidékeket is meghódítja majd, és az Evejah
tanításai szerint az ellenséget még azelőtt meg kell ismerni, mielőtt
a csata elkezdődik.
– Férjem – szólalt meg halkan Inevera, megérintve Jardir
karját. – Ha a chin Sharum módjára az Útvesztőbe kíván vonulni,
akkor meg kell jósolni a jövőjét.
Nem csoda, hogy ő is eljött, gondolta Jardir. Inevera előre
sejtette, hogy van valami különös ebben az emberben, és szüksége
volt a vérére, hogy kideríthesse a sorsát a kockákkal. Jardir szeme
összeszűkült. Nem tudta, mit titkol előle a felesége, de jelenléte
egérutat biztosított neki egy nehéz helyzetből, és Jardir ostoba lett
volna, ha nem él a lehetőséggel. A földön görnyedő Abbanhoz
fordult.
– Mondd meg a chinnek, hogy a dama’ting kockát fog vetni
neki! Ha kedvező képet mutatnak, ő is velünk harcolhat.
 Abban bólintott, és az északiak nyelvén beszélni kezdett a
zöldvidékihez. A chin arcára egy pillanatra bosszúság ült ki. Jardir
jól ismerte ezt az érzést. Fél életét az alagai horák jóslatai
terelgették. Abban és a chin még váltottak néhány szót, majd az
idegen fogcsikorgatva bólintott.
– Visszakísérem őt a palotába, hogy ott jósolhassak neki –
mondta Inevera. Jardir bólintott.
– Veled leszek a rítus alatt, a védelmed érdekében – mondta a
feleségének.
– Arra nem lesz szükség – felelte Inevera. – Egy férfi se merne
bántani egy dama’tingot.
– A kráziaiak nem – helyesbített Jardir. – De ki tudja, mire
képesek ezek az északi barbárok? – tette hozzá vigyorogva. – Nem
hagyhatom, hogy egy chin bemocskolja a te makulátlan
becsületedet, csak mert egyedül hagytalak vele.
Jardir tudta, hogy felesége vicsorog a fátyla mögött, de nem
foglalkozott vele. Bármi is fog történni közte és a zöldvidéki között,
ő is tudni akart róla. Jelzett Hasiknak és Ashannak, hogy kövessék
őket. Így felesége nem tudja majd elküldeni őt a palotától úgy,
hogy senki ne lássa. Abbant is magukkal vonszolták, még ha léptei
be is mocskolták a palota padlóját. Vérrel kell majd felmosni, hogy
az épület megtisztulhasson.
Kis idő múlva Jardir, Inevera és a chin egy sötét szobában
álltak.
– Tartsd ki a karod, Arlen, Jeph fia! – mondta Jardir a
zöldvidékinek.
A chin értetlenül nézett vissza rá.
Jardir előrenyújtotta saját karját, majd úgy tett, mintha vágást
ejtene rajta, és az alagai horák fölé tartotta.
A chin a homlokát ráncolta, de habozás nélkül felgyűrte az
ingujját, majd előrelépett, és kitartotta a karját.
„Bátrabb, mint én, amikor először jósoltak nekem”, gondolta
Jardir.
Inevera megvágta a férfi karját, és rövidesen a kockák élénken
világítottak a kezében. A chin elkerekedett szemmel nézte őket, és
feszülten figyelte az eseményeket. A nő elvetette a kockákat, Jardir
pedig megvizsgálta az eredményt.
Ő ugyan nem részesült dama’ting kiképzésben, de a Sharik
Hornban kapott leckék során a kockákon lévő jelek többségét
megismerte. Mindegyik démoncsonton egyetlen jósrovás volt, amit
egyszerű szavak öveztek. A világító szavak és az együttes
mintázatuk elárulta a jósnak, hogy mit hoz a jövő... Vagy legalábbis
azt, hogy mit hozhat.
Jardir a „Sharum”, „dama” és „egy” szavakat látta a kockákon,
mielőtt Inevera felkapta volna az összeset. Shar’Dama Ka. Mit
jelenthetett? Egy chin biztos nem lehetett a Szabadító. Talán
valahogy Jardirhoz köti őt a sorsa?
A férfi meglepetésére Inevera újra megrázta a kockákat és a
földre dobta őket. Az első, Útvesztőben töltött éjszakája óta nem
látott erre példát sem a feleségétől, se más dama’tingoktól.
Ineveráról a dama’tingok megszokott nyugodtsága sugárzott, de az,
hogy másodszor is dobott a kockákkal, sokat sejtetett.
Éppúgy, ahogy a harmadik dobás is.
„Bármit is lát, biztos akar lenni a jóslatban”, gondolta Jardir.
A zöldvidékire pillantott. A férfi ugyan figyelmesen szemlélte
az eseményeket, de látszott rajta, hogy az egészet holmi primitív
rituálénak tartja, ami az Útvesztőbe való belépéshez szükséges.
„Ó, Jeph fia, bárcsak ilyen egyszerű lenne!”
– Harcolhat – mondta végül Inevera. Elővett a köpenyéből egy
agyagedényt, és bekente a chin karján lévő vágást egy bűzlő
krémmel, majd bekötözte a sebet egy tiszta ruhával.
Jardir bólintott. Eleve nem várt többet egy igennél vagy
nemnél. Kikísérte az idegent a szobából.
– Khaffit! – szólt Abbanhoz. – Mondd meg Jeph fiának, hogy a
falakon fog kezdeni! Ha hálót vet egy alagaira, beléphet az
Útvesztőbe.
– Ezt nem mondod komolyan! – méltatlankodott Hasik.
– Everam tudtunkra adta akaratát, Hasik – felelte szigorúan
Jardir, mire a harcos visszafogta magát.
Abban lefordította Jardir szavait a chinnek, aki válaszként
horkantott egyet, mintha nem tartaná nagy teljesítménynek, ha
valaki hálót vet egy széldémonra. A Sharum Ka elmosolyodott.
Lehet, hogy megkedveli ezt az idegent.
– Menj és mássz vissza abba a lyukba, ahonnan jöttél! –
mondta Abbannak. – Jeph fia talán méltó arra, hogy a falakon
álljon, de te elvesztetted a jogodat hozzá. A chinnek éjjel a lándzsa
nyelvét kell majd beszélnie.
Abban meghajolt, majd a zöldvidékihez fordult, és lefordította
neki Jardir szavait. A chin a Sharum Kára nézett és bólintott.
Arcára zord kifejezés ült ki, de Jardir látta a szemében az
eltökéltséget. Úgy nézett ki, mint egy dal’Sharum napnyugtakor.
Jardir a többiek társaságában elindult a kiképzőtér felé, de
Inevera megfogta a karját. Ashan és Hasik tétovázva megtorpant.
– Menjetek, és próbáljátok megtanítani a chint néhány
kézjelünkre! – mondta nekik Jardir. – Nemsokára utánatok megyek.
– A chin kulcsfontosságú lesz ahhoz, hogy Shar’Dama Kává
válj – jelentette ki Inevera, amikor egyedül maradtak. – Bánj vele
testvéredként, de tartsd rajta a szemed és a lándzsád! Egy napon
meg kell majd ölnöd őt, ha azt akarod, hogy Szabadítóként
tekintsenek rád.
 Jardir felesége kifürkészhetetlen arcát figyelte. „Mit nem
mondasz el nekem?”, merengett a férfi.

Napnyugtakor a zöldvidéki nem mutatta jelét sem félelemnek, sem

izgalomnak. Büszkén állt a fal tetején, és a messzi homokdűnéket
figyelte, a démonok érkezésének első jeleit várva.
Egyáltalán nem olyan ember volt, mint ahogy Jardir az észak
gyáva népeiről tanultak alapján képzelte. Mióta nem járt már
kráziai férfi a zöld vidékeken, hogy a saját szemével láthassa az ott
élőket? Száz éve? Talán kétszáz? Elhagyta bárki is a Sivatag
Lándzsáját a Visszatérés óta?
Jardir háta mögött két harcos halkan nevetni kezdett.
Mehnding harcosok voltak, ami a Majah törzs után a
legerősebbnek számított a városban. A Mehndingek a lőfegyverek
készítésének és használatának szentelték életüket. Ők építették a
kőhajító gépeket és a skorpiókat, ők faragták a lövedékeknek való
kőtömböket és a hatalmas skorpiótüskéket. Utóbbiak nagyobbfajta
lándzsák voltak, amik még háromszáz méterről is át tudták ütni
egy homokdémon páncélját. A Mehndingek ugyan nem voltak
képzettek a lándzsa használatában, de mérhetetlen tisztelet övezte
őket, hiszen több alagait öltek meg ostromgépeikkel, mint a Kajik
és a Majah-k együttvéve.
– Kíváncsi vagyok, meddig fogja bírni, míg egy alagai meg nem
öli – mondta az egyik Mehnding harcos.
– Szerintem az első démon látványától összecsinálja magát és
elrohan ijedtében – nevetett a másik.
A zöldvidéki a két dal’Sharumra nézett. Tekintetéből látszott,
hogy tudja, hogy a két férfi őt gúnyolja, de nem foglalkozott velük.
Visszafordult a szélfútta homokdűnék felé.
„Elmerül a fájdalmában, amikor közel áll a céljához”, gondolta
Jardir. Eszébe jutott, hogy gúnyolták őt az Útvesztőben átélt első
éjszakáján.
Jardir odalépett a két harcoshoz.
– Épp nyugszik a nap, és nektek jobb dolgotok sincs, mint
harcos testvéreteken élcelődni? – kérdezte tőlük hangosan. A falon
állók mind feléjük fordultak.
– De Sharum Ka, ő csak egy vadember – tiltakozott az egyik
Mehnding férfi.
– Egy vadember, aki az ellenséget várja, miközben ti úgy
viháncoltok a háta mögött, mint két khaffit! – morogta Jardir. – Ha
még egyszer gúnyolni meritek őt, heteket tölthettek majd a
dama’ting sátorban azzal, hogy megtanultok illedelmesen beszélni
másokról! – Nyugodtan beszélt, a két dal’Sharum viszont úgy
hátrahőkölt, mintha a Sharum Ka megütötte volna őket.
Ekkor Jardir a zöldvidéki kiáltására lett figyelmes. A férfi a
földhöz ütötte lándzsája nyelét, és saját nyelvén kiabált valamit. A
dűnék felé mutatott, és Jardir hirtelen rájött, mit akart mondani.
Jöttek az alagaiok.
– Mindenki a helyére! – parancsolta Jardir, a Mehndingek
pedig visszarohantak a skorpióikhoz.
A katonák olajtüzeket gyújtottak, és a lángok fényét tükrökkel
a harctérre irányították, így világítva meg a célpontokat a
Mehndingek halálos lőfegyverei számára.
A zöldvidéki figyelmesen nézte a skorpiós egységeket. A
csoport első tagja felhúzta a szerkezet rugóit, a második a helyére
tette a lövedéket, a harmadik pedig célzott és lőtt. A Mehndingek
pár másodperc alatt elvégezték az egész folyamatot.
Amikor az első skorpiótüske átdöfött egy homokdémont, a
zöldvidéki felkiáltott örömében, öklét pedig a magasba emelte,
éppúgy, mint Jardir, amikor nie’Sharum korában először látta egy
démon halálát.
„Északon nem használnak skorpiókat”, vonta le a
következtetést Jardir.
Egy ideig csak az ostromgépek hangját lehetett hallani. A
skorpiótüskék süvítve repültek, a kőhajítós egységek pedig
hatalmas köveket húztak a gépeikhez, majd elvágták az ellensúlyok
kötelét, amitől a lövedékek az alagaiok egyre növekvő tömegei közé
repültek. A kövek hol egyetlen démont zúztak össze, hol egy egész
csoportot.
De mint mindig, most is olyan volt a hatás, mintha a kráziaiak
néhány homokszemet vettek volna el egy dűnéből. A láng- és
széldémonok csak tucatnyian voltak, de a homokdémonok végtelen
tömegei úgy özönlöttek, hogy még egy hegyet is el tudtak volna
sodorni.
A Mehndingek az Útvesztő hatalmas kapuja előtti területre
összpontosítottak: a nyitásra készültek elő. Amikor az alagaiok
megfelelően helyezkedtek el, Jardir jelzett egy nie’Sharumnak, aki
hosszan belefújt Sharak Kürtjébe. Az Útvesztő kapuja azonnal
kitárult. Mögötte a város legöregebb harcosai álltak: a pajzsaikat
csapkodták és a démonok felé kiáltoztak, hogy becsalják őket a
kapun belülre.
A Terelők dicsősége mérhetetlen volt. Láttukra még a
zöldvidéki is suttogott valamit, ami egyértelműen az ámulatát
fejezte ki.
Az alagaiok rikoltozva elindultak a kapu felé. A Terelők
kiabálva futásnak eredtek, hogy az Útvesztő mélyére vezethessék
üldözőiket, hogy aztán saját törzseik harcosai rajtuk üthessenek a
leshelyeken.
 Néhány perc múlva Jardir jelt adott a kapu bezárására. A
skorpiók megtisztították a bejárat környékét, a kapuszárnyak pedig
mennydörgésszerű robajjal becsapódtak.
– Hozzátok a hálókat! – mondta Jardir a mellette álló
nie’Sharumnak. – Az Útvesztő mélyére fogunk menni, hogy
próbára tehessük a zöldvidékit.
A fiú viszont nem mozdult. Jardir bosszúsan rámeredt a
nie’Sharumra, de akkor észrevette, hogy a gyermek arcára rémület
ült ki. A férfi követte a fiú tekintetét, és közben látta, hogy harcosai
közül sokan szintén megkövülve néztek abba az irányba.
– Mit láttok? – kiáltotta, de abban a pillanatban az olajtüzek
fényében ő is megpillantotta az alagait, ami a homokdűnéken
rohant a város felé.
A jövevény nem közönséges démon volt. Jardir még ebből a
távolságból is látta, hogy a lény hatalmas. A láng- és széldémonok,
az utóbbi szárnyainak fesztávját leszámítva, mind kisebbek voltak a
homokdémonoknál, de még ők se nőttek nagyobbra az embernél,
emellett a kutyához hasonlóan négy lábon futottak, és így lehettek
úgy egy méter magasak.
A közeledő démon azonban tüskés csontozatú hátsó lábain
futott kiegyenesedve, és nagyjából kétszer akkora volt, mint egy
magas termetű férfi. Még tüskés farka is hosszabbnak tűnt egy
ember magasságánál. Szarvai, mint a lándzsák, karmai, mint a
henteskések, fekete páncélja pedig vastag volt és kemény. Egyik
karja könyökben ért véget: egy furkósbotra hasonlított, ami
könnyedén összezúzta volna egy harcos koponyáját.
Jardir korábban el se tudott volna képzelni egy ekkora démont.
Emberei dermedten nézték a szörnyeteget. Hogy meglepetésükben
vagy félelmükben nem tudtak mozdulni, Jardir nem tudta
megmondani. Egyedül a zöldvidéki nem tűnt meglepettnek:
leplezetlen dühvel bámulta az óriási alagait.
De miért? Nem lehetett véletlen, hogy egy ilyen lény épp azon
az estén érkezik a városhoz, amikor egy chin is megjelent Jardir
palotája előtt, azzal a szándékkal, hogy velük együtt harcoljon. Mi
köthette a férfit a démonhoz?
Jardir szidta magát, amiért nem ismeri a zöldvidékiek barbár
nyelvét.
– Mire vártok hát? – kiabálta a skorpiós egységeknek. – Az
alagai, az alagai! Öljétek meg!
Szavai megtörték a harcosok döbbentségét, akik azonnal
követték a parancsot. A zöldvidéki ökölbe szorult kézzel nézte,
ahogy a Mehndingek célba vették a démont, és kilőtték rá a
skorpiótüskéket: hatalmas, fémhegyű lándzsák tucatjai repültek ki
az ostromgépekből. A lövedékek nagy ívben suhantak az ég felé,
majd irtózatos erővel belecsapódtak a célpontba.
Az óriási démont vagy egy tucat tüske eltalálta, de az összes
szilánkokra tört a páncélján. Maga a lény még csak meg se rezzent
tőlük. Dühödten felüvöltött, és megindult a védvonal felé.
A város hirtelen sebezhetőnek tűnt. Jardir tanult rovásvetést
Sharik Horában, így tudta, hogy minden egyes jel csak egy
bizonyos fajta démon ellen igazán hatékony. A Krázia falaiba vésett
ősi rovásokon ugyan még egy démon se tört át, de próbára tette-e
őket vajon valaha egy ilyen szörnyeteg?
Jardir megragadta a zöldvidéki vállát, és maga felé fordította
őt.
– Mit tudsz erről a lényről? – kérdezte ingerülten. – Mi a
nyavalyával állunk szemben?
A zöldvidéki a jelek szerint felfogta a kérdést, mert bólintott,
és gyorsan körülnézett. Odament az egyik hajítógéphez, és először
rámutatott a hajítógép kosarára, majd a közeledő démonra.
 – Alagai – mondta a zöldvidéki.
Jardir bólintott, majd odalépett a gépezetet irányító egység
parancsnokához.
– El tudjátok találni? – kérdezte.
– Egy ekkora alagait? – felelte horkantva a dal’Sharum. – Akár
a másik alkarját is lecsaphatjuk, ha azt kívánja.
Jardir hátba veregette a harcost.
– Szedjétek le a fejét! Majd szurokba mártjuk trófeának! –
mondta.
– Akkor alá is gyújthatnak a szuroknak! – felelte a Mehnding
harcos, majd ellenőrizte a hajítókar feszességét és a célt.
A zöldvidéki odasietett Jardirhoz, és csúf nyelvén hadarni
kezdett valamit, miközben a karjával hadonászott. Látszott rajta,
hogy egyre jobban bosszantja, hogy nem tudja magát megértetni a
helyiekkel. Újra meg újra az ostromgép kosarára mutatott, és azt
az egyetlen kráziai szót kiabálta, amit ismert.
– Alagai!
– Úgy bőg, mint egy teve – jegyezte meg Hasik.
– Hallgass! – reccsent rá Jardir. Összeszűkült szemmel nézte a
zöldvidékit, de ekkor megszólalt az egyik Mehnding gépkezelő.
– Kész! – kiáltotta.
– Tűz! – felelte Jardir. Erre a zöldvidéki neki akart szaladni
annak a harcosnak, aki az ellensúly kötelét készült elvágni, de Hasik
megragadta őt, és durván arrébb ráncigálta a géptől.
– Tudtam, hogy egy chinben nem lehet megbízni, Első Harcos!
– morogta Hasik. – A démont védelmezi!
Jardir ebben nem volt olyan biztos. Az idegent nézte, aki vadul
vergődött Hasik szorításában. A chin ezúttal a falon túlra
mutogatott, és egyre csak azt kiabálta: „Alagai!”
Jardirnak hirtelen eszébe jutottak azok a leckék, amiket puszta
legendaként könyvelt el: történetek hatalmas démonokról, amik az
első Szabadító idején ostromolták Krázia falait. Hirtelen mindent
megértett. A zöldvidéki nem az ostromgépre mutatott, hanem a
kosárban lévő kőtömbre.
„Kődémon”, gondolta ébredő rémülettel Jardir.
– Kődémon! – kiabálta, de már késő volt. A kőhajító nagy
csattanással útnak indította a lövedéket, Jardir pedig tehetetlenül
nézte a repülő kőtömböt. A zöldvidéki rémülten felkiáltott a háta
mögött.
Ahogy a nehéz kő célpontja felé repült, úgy tűnt, mintha a
férfiak és az alagaiok egyaránt visszatartották volna a lélegzetüket.
Az egykarú kődémon felpillantott a suhanó kőtömbre, ami akkora
volt, hogy három ember kellett a helyére emeléséhez.
Ekkor a démon hihetetlen módon elkapta a lövedéket ép
karjával, majd irtózatos erővel visszahajította a város felé.
A szikla eltalálta az Útvesztő hatalmas kapuját, és egy nagy
lyukat ütött rajta, amiből pókhálószerű repedések futottak szét a
vastag faszerkezetben. A kődémon megrohamozta a kaput, és
nehéz csapásokat mért egy bizonyos pontjára. A mágia villogva
fellángolt, de a rovások rendszere túlságosan megsérült ahhoz,
hogy kifejtse hatását. A kapu minden egyes ütéstől megremegett,
majd az egyik szárnya kiszakadt a helyéről és nagy robajjal a földre
zuhant.
A kődémon beugrott a kapun, és üvöltve rohanni kezdett az
Útvesztőben. A többi démon özönleni kezdett a harctérre a
rovásfalon ejtett résen át.
Jardir arcát először elöntötte a forróság, majd hirtelen elsápadt.
Krázia kapuin emberemlékezet óta nem tört be démon. Az
Útvesztőben rekedt dal’Sharumokat állatok módjára fogják leölni az
özönlő démonok, és mindez az ő hibája volt, amiért nem hallgatott
a zöldvidékire.
„Pusztulást hoztam a népemre”, gondolta. Egy pillanatig nem
bírt mást tenni, mint kábultan nézni az Útvesztőbe rohanó
alagaiokat.
„Ereszd el a félelmedet, te ostoba!”, kiabálta egy hang a fejében.
„Még nem veszett el az éjszaka!”
– Skorpiók! – kiáltotta. – Helyezkedjetek át úgy, hogy fedezni
tudjatok minket, amíg lezárjuk a rést! Kőhajítók! Repítsetek
sziklákat azokra az alagaiokra, akik be akarnak jutni a kapun! A
kövek majd gátat vetnek a többi behatolónak.
– Olyan közelre nem lőhetünk – mondta az egyik
hajítógép-kezelő. A többiek bólintottak. Jardir azt a rémületet látta
az arcukon, amit pár pillanattal korábban ő is érzett. Tudta, valami
hirtelen sokkhatás kell nekik ahhoz, hogy kizökkenjenek
bénultságukból.
Jardir orrba vágta a gépkezelőt, aki elterült a fal tetején.
– Az se érdekel, ha puszta kézzel kell leejtenetek oda a
köveket! Tegyétek, amit parancsoltam!
A férfi éjjeli leple csatakos lett a vérétől, felelete pedig
érthetetlen volt, de a mellkasához ütötte az öklét, majd felkelt,
hogy teljesítse a parancsot. A többi Mehnding követte a példáját.
Félelmük hamar tovaszállt a sürgölődés közepette.
Jardir a nie’Sharumhoz fordult.
– Jelezd, hogy áttörtek a kapun! – mondta. Ahogy a fiú a
szájához emelte a kürtöt, Jardirt elöntötte a kudarc és a szégyen
érzése, amiért ilyen parancsot kellett kiadnia.
Hamar elűzte ezeket a gondolatokat, mert sok volt a tennivaló.
Hasikhoz fordult.
– Gyűjts össze annyi harcost és Veremőrt, amennyit csak
tudsz, és vidd őket a kapuhoz! – parancsolta Jardir. – Lezárjuk a
rést.
Hasik egy kiáltással elrohant. Látszott rajta, hogy már alig
várja, hogy egy homokviharhoz fogható démonhorda közé vethesse
magát. Jardir addig futott a falak tetején, míg meg nem találta a
saját egységét, ami Shanjat irányítása alatt küzdött. Ehhez a
feladathoz az embereire volt szüksége. A Kaji törzs többi tagja
talán neheztelt Jardirra, amiért hátat fordított nekik, de azok a
harcosok, akikkel évek óta minden éjjel vállvetve harcolt, még
mindig hűen követték őt.
A zöldvidéki tartotta a lépést Jardirral. A Sharum Ka azt
kívánta, bárcsak ismerné az idegen nyelvét annyira, hogy
elküldhesse őt, vagy hogy elég ideje legyen ahhoz, hogy megértesse
vele magát. Lehet, hogy a zöldvidéki segíteni akart nekik, de egy
képzetlen harcos csak akadályozná Jardir összeszokott osztagát.
Valahonnan a magasból rikoltás hallatszott.
– Alagai! – kiáltotta a zöldvidéki.
A férfi ráugrott Jardirra, és mindketten a földre zuhantak. A
Sharum Ka érezte, hogy bőrlebernyegek suhannak el felette.
Jardir szitkozódva odébb gördült, és megpróbált találni egy
hálót, de egy sem akadt a környékükön. A zöldvidéki akkor már
talpon volt. Lándzsájával a kezében guggolva figyelte a repülő
széldémont, ami épp feléjük kanyarodott.
„Bátor ugyan, de bolond is”, gondolta Jardir. „Mit remél így,
hogy nincs nála háló?”
Amikor a széldémon rárepült a zöldvidékire, a férfi térdre
ereszkedett, majd feldöfött a lándzsájával. A tüskés lándzsahegy
átütötte az alagai jobb szárnyának tövét, az idegen pedig
megpördült, és a felnyársalt lény lendületét kihasználva a fal
tetejéhez vágta ellenfelét.
A démon nem sérült meg különösebben, de a zöldvidéki már
ott is volt mellette. Megragadta a karjáról lógó rovásos pajzsot, és
hozzányomta az alagai mellkasához.
A lény érintésétől fellángolt a jelek mágiája, a démon pedig
rázkódni és vergődni kezdett annak hatalmától. Jardir azonnal ott
termett, beleszúrta saját lándzsáját az alagai szemébe, és addig
forgatta a fegyvert a lény fejében, míg az mozdulatlan nem maradt.
A zöldvidéki felpillantott Jardirra. Szeme csillogott a harc
izgalmától. Saját nyelvén mondott valamit a Sharum Kának.
Jardir nevetve vállon veregette a férfit.
– Tele vagy meglepetésekkel, Arlen, Jeph fia!
Együtt rohantak tovább a falakon Jardir embereihez.

Az Útvesztőben mindenfelé az életükért küzdöttek a harcosok, de

Jardir nem állhatott meg, hogy segítsen nekik. Ha nem zárják le a
kapun ütött rést, a felkelő nap fénye csak a darabokra tépett
dal’Sharumok maradványaira fog rávetülni.
– Drágán adjátok az életeteket! – kiabálta le futás közben az
embereinek. – Everam figyel titeket!
Az Útvesztő egy ordítástól és az azt követő kiáltásoktól
visszhangzott, amibe még a falak is beleremegtek. Valahol a
kődémon épp a város harcosait tizedelte.
„Előbb az előtted lévő akadályokat ugord át!”, emlékeztette
magát Jardir. „Ha nem zárjuk le a kaput, minden oda fog veszni.”
Az Útvesztő kapuja mögötti téren teljes volt a káosz.
Mindenhol halott vagy haldokló, skorpiótüskékkel átlőtt alagaiok és
karmokkal-fogakkal megszaggatott dal’Sharumok hevertek. A
Mehndingeknek sikerült felhalmozniuk némi törmelékkövet a
betört kapu előtt, de a fürge alagaiok könnyűszerrel átmásztak
rajta.
– Félre! – kiáltotta Jardir. Azok a nyúzott dal’Sharumok, akik
még a téren küzdöttek, gyorsan elálltak Jardirék útjából.
A százfős osztag felemelt pajzsokkal futott szélsebesen a kapu
irányába. Az első sorban rohanó Jardir mellett ott szaladt a
zöldvidéki is. Olyan könnyedén lépést tudott tartani a többi
harcossal, mintha egész életében velük edzett volna. Lehet, hogy a
férfi egy chin volt, de tudta, hogyan kell bánni a lándzsával és a
pajzzsal.
A négyzetes alakzat szélein lévő harcosok gyorsítottak
lépteiken, így a csoport tompa ék alakban rohant tovább a kapu
felé. Az osztagnak így sikerült összeterelnie a bejutott alagaiokat, és
visszazavarták őket a bejárathoz.
A Jardir vezette alakzat nagy erővel nekiütközött az Útvesztőbe
özönlő alagaioknak. A pajzsok rovásai felvillantak, és visszalökték a
démonokat. Az elöl lévő harcosok felüvöltöttek a megerőltetéstől, a
mögöttük lévők pedig segítettek nekik továbbnyomulni. A rovások
mágiája egyre csak lángolt, ahogy az osztag egyre jobban
visszaszorította a támadó alagaiokat. Jardir embereinek lassacskán
sikerült közel férkőznie a kapuhoz.
– Hátsó sorok! – kiáltotta Jardir, a hátul álló katonák pedig
fürgén megfordultak, összeillesztették pajzsaikat és elindultak az
ellenkező irányba, így az első és hátsó védvonal között létrejött egy
széles, biztonságos terület, ahol a Veremőrök munkához láthattak.
Az elit dal’Sharumok letették lándzsáikat, pajzsaikat a hátukra
vetették, majd lakkozott, rovásos kerámialapokat vettek elő
haditáskáikból. Ketten elhelyezték őket a betört kapu előtt, a másik
kettő pedig felkapta a lándzsáját, és a fegyvereket mérőpálcának
használva egyenként elrendezték a lapokat.
Jardir beleszúrta a lándzsáját egy homokdémon szemébe. Ez
volt ennek a fajtának az egyik sebezhető pontja; a másikat a
zöldvidéki használta ki. Fegyverének hegyét mélyen beledöfte egy
felüvöltő alagai nyitott szájába. A pajzsok közötti réseken át
karmok tucatjai próbálták szétszabdalni a harcosokat a rovások
villogó fényében. A harcosoknak egy emberként kellett jobbra-balra
mozogniuk, hogy elhárítsák a démonok támadását.
Ahogy egyre közelebb jutottak a kapuhoz, Jardirnak
elkerekedett a szeme a kint összegyűlt démonsereg láttán. Úgy
tűnt, mintha a dűnéket homokdémonok borítanák, amik mind a
város bejárata felé iramodtak. A falak tetejéről egyre csak repültek
a tüskék és a sziklák, de olyan gyorsan eltűntek az alagaihorda
között, mint kavicsok a tóban.
A Veremőrök megadták a jelet, Jardir osztaga pedig hátrálni
kezdett a kaputól.
– Holnap éjjel, ugyanitt – mondta Jardir a démonoknak, amik
beleütköztek a kerámialapokkal létrehozott mágikus védőfalba. –
Krázia holnap is küzdeni fog.
Megfordult, és azt látta, hogy a kapu mögötti téren megszűnt
a küzdelem. A hátramaradt démonok mind az Útvesztő mélyére
menekültek.
– Őrszem! – kiáltotta Jardir, miközben távolabb lépett
harcosaitól. Coliv másodperceken belül leeresztette létráját a falról,
és leszaladt rajta a Sharum Kához, hogy jelenthessen.
– Súlyos a helyzet, Első Harcos – mondta az Őrszem. – A
Majah törzs a hatodik sorban gyűlt össze, hogy feltartsák a
homokdémonok javát, de a többi törzs szétszóródva küzd az
Útvesztőben, és sokan vesztésre állnak. Az óriás egyre mélyebbre
hatol a városkapu felé, és közben egész osztagokat csap szét.
Nemrég a nyolcadik sorban látták.
– Hogy ismerheti ki magát az a szörnyeteg ilyen könnyen az
Útvesztőben? – merengett Jardir.
– Úgy tűnik, valami nyomot követ, Első Harcos – felelte Coliv.
– Időnként megáll és beleszimatol a levegőbe, és eddig még
egyetlen elágazásnál sem ment rossz irányba. Egy tucat homok- és
lángdémon lohol a nyomában, de az óriás nem foglalkozik velük.
Jardir felemelte arca elől a leplet, és kiköpte a szájába gyűlt
homokot.
– Menj vissza a falak tetejére, és a többi Őrszemmel keressetek
nekem egy olyan útvonalat a Majah törzs felé, aminek a mentén
összehívhatom a szétszóródott egységeket is!
Coliv a mellkasához emelte az öklét, majd visszafutott a
létrához és felmászott a falra. Jardir megfordult, hogy összeszedje
embereit, és észrevette, hogy a zöldvidéki az egyik Veremőrrel
próbálja megértetni magát. Vadul kalimpálva magyarázott a
harcosnak, aki zavartan nézett vissza rá.
– Nie hatalma rettentő a Holdfogyáskor – kiáltotta Jardir,
magára vonva a férfiak figyelmét –, Everam viszont még erősebb
nála! Bíznunk kell Őbenne, hogy megérhessük a hajnalt, különben
Ala felszínét Nie sötétsége fogja beborítani! Mutassátok meg,
milyen szembeszállni a Sivatag Lándzsája harcosaival, és ne
feledjétek, hogy a mennyek tárt kapui várnak titeket!
Jardir a magasba emelte a lándzsáját, a Sharumok pedig nagyot
kiáltva követték a példáját, majd mind elindultak az Útvesztő
mélyére.

Az éjszaka folyamán Jardir emberei több démonfalkával

megütköztek. Az alagaiokat sikerült beletaszítaniuk a rovásos
démonvermekbe, a szétszóródott egységek túlélői pedig
csatlakoztak a harcosokhoz. Mire Jardirék a hatodik sorhoz vezető
vékony folyosót védő Majah törzs védvonalához értek, már ezer
katona követte őt.
Jardir emberei hátulról megrohamozták az alagaiokat. Rovásos
pajzsaikat feltartva, ék alakzatba rendeződve sikerült áttörniük
rajtuk. A Majah harcosok vonala szétnyílt előttük, így olyan
könnyedén átrohantak köztük, mintha csak a sharajban edzettek
volna fényes nappal.
– Jelentést! – mondta Jardir az egyik Majah kai’Sharumnak.
– Tartjuk a védvonalat, Első Harcos – felelte a kapitány de itt
nem tudjuk vermekbe szorítani az alagaiokat.
– Akkor ne tegyétek! A Veremőrök zárják le ezt a sort
rovásokkal! Hagyj itt száz harcost őrködni, aztán a többiekkel menj
a hetedik sor keleti végébe, és segíts a Bajinoknak!
– És az Első Harcos hová fog menni, Sharum Ka? – kérdezte a
kai’Sharum.
– Megkeresem az óriást, és visszaküldöm őt Nie poklára –
válaszolta Jardir. Magához hívott annyi embert, amennyit a Majah
törzs nélkülözni tudott, majd elindult a városkapu felé, imádkozva,
hogy nem érkezik túl későn.

Az egykarú kődémon a városba vezető kapu előtt állt, és a mágikus

védőfalat csapkodta. A rovások nagyokat villantak az éjszakában, a
mennydörgésszerű csattanásokat pedig az egész városban hallani
lehetett, de az ősi jelek ellenálltak az ostromnak. A démon
felüvöltött tehetetlen dühében.
A körülötte lévő harcosok a lény lábát döfködték kemény
acélhegyű lándzsáikkal, de a démon ezt meg se érezte. Jardir látta,
ahogy az óriás legyint egyet a farkával, amitől összetörtek a pajzsok
és a lándzsák, gazdáik pedig messzire repültek.
– Everam óvjon minket! – suttogta Jardir.
– Úgy tűnik, a kapu legalább kitart – mondta Shanjat.
– De vajon bírni fogja-e hajnalig? Kockáztassunk-e, és várjuk-e
ki?
– Mi mást tehetnénk? Még a skorpiók se tudják kilyuggatni az
irháját, és ez az alagai túl nagy ahhoz, hogy démonverembe csaljuk.
Kilógna belőle a feje!
– Áh, ez csak egy nagy démon! – szólt közbe Hasik. – Ha
elegen nekiesünk, le tudjuk gyűrni, és összeköthetjük a karjait.
– Csak egy van neki – javította ki Shanjat. – Sok harcosunkat
elvesztenénk, ha ezzel próbálkoznánk, és az sem biztos, hogy
működne. Még sosem láttam ilyen erős alagait. Attól tartok, ez
maga Alagai Ka, aki a Holdfogyással érkezett hozzánk.
– Bolondság – mondta Jardir. Miközben hadnagyai vitatkoztak,
ő egyre csak a szörnyeteget figyelte. „Everamra mondom,
megtalálom a módját, hogy megöljelek”, fogadta meg magában.
Jardir épp parancsot akart adni harcosainak a támadásra,
remélve, hogy a puszta túlerejük elég lesz a lény legyőzésére,
amikor az egyik Veremőr odafutott hozzá.
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, Első Harcos! A chinnek van egy
terve – mondta a férfi. Jardir megfordult, és látta, ahogy a
zöldvidéki vadul mutogatva magyaráz valamit a többi Veremőrnek.
– És mi lenne az? – kérdezte Jardir.
– A történtek után is megbízol benne? – kérdezte Hasik.
– Van esetleg egy olyan terved is, amiben nem kell tucatnyi
emberünket feláldozni ahhoz, hogy megöljük ezt a pokolbeli
szörnyeteget? – kérdezte a Sharum Ka, majd miután Hasik nem
felelt, visszafordult a Veremőrhöz. – Mit mond a zöldvidéki?
 – Ért valamennyire a rovásvetéshez – felelte a Veremőr.
– Nem csoda – motyogta Hasik. – A chinek mindig a rovásaik
mögött bujkálnak.
– Hallgass! – csattant fel Jardir.
A Veremőr nem foglalkozott a szóváltással.
– A zöldvidékinek vannak olyan rováskövei, amikkel csapdába
lehet ejteni a lényt, feltéve, ha be tudjuk csalni egy zsákutcába, ahol
aztán felfednénk a jeleket. A kődémonok elleni rovás hasonló
ahhoz, amit a homokdémonok ellen használunk. Az Útvesztő falai
fognak veremként szolgálni, amíg fel nem kel a nap.
Jardir elvette a rovásköveket a harcostól, és megvizsgálta őket.
A rajtuk lévő rovások valóban hasonlítottak a homokdémont
elhárító jelhez, de valamivel nagyobbak voltak, és az egyik vonásuk
középen megtört. Jardir végigsimított rajtuk az ujjával.
– A tizedik sorban van egy zsákutca két kanyarra innen –
mondta.
– Tudom, melyik az, Első Harcos – felelte meghajolva a
Veremőr.
Jardir Hasikhoz és Shanjathoz fordult.
– Tartsátok szemmel a démont! Ne tegyetek semmit, csak
akkor, ha a kapu védőfala gyengülni látszik! Ha ez megtörténne, az
Útvesztő minden harcosa essen neki annak a szörnyetegnek!
Hasik és Shanjat a mellkasához emelte az öklét, és meghajolt.
Jardir kiválasztotta három legjobb Veremőrét, majd elkísérték a
zöldvidékit az említett zsákutcához. Miután mind egyetértettek
abban, hogy az ottani falak rovásai elég erősek, elhelyezték a
rovásköveket, majd homokszínű ponyvákat tettek rájuk, amiket
később gyorsan leránthatnak róluk.
Jardirt ismét meglepték az északi férfi képességei. A rovásvetés
különleges szakértelemnek számított Kráziában, és csak a damák,
valamint néhány, általuk kiválasztott dal’Sharum értett hozzá.
– Ki vagy te? – kérdezte Jardir, de a zöldvidéki nem értette őt,
így csak vállat vont.
Munkájuk végeztével visszatértek a főkapuhoz, ahol a démon
centiről centire végigcsapkodta a védőfalat, annak reményében,
hogy valahol hézagot talál rajta.
A hatalmas alagai látványától félelem ébredt Jardirban, de
végtére is, ő volt az Első Harcos. Nem bízhatta másra a szörnyeteg
elcsalogatását.
„Vagy én vagyok a Szabadító, vagy nem”, gondolta,
megpróbálva hinni az előbbiben. Inevera viszont sok dologról
hazudott neki. Miért lett volna igaz ez a jóslata?
Jardir összeszedte magát, rovást vetett a levegőben, majd
elindult az óriás felé.
– Ne! Sharum Ka! – kiabálta Hasik. – Én vagyok a testőröd!
Hadd csaljam én el a démont!
– Rettenthetetlen ember vagy – mondta Jardir a fejét csóválva
–, de ez az én feladatom.
A zöldvidéki mondott valamit, miközben kezével átszelte maga
előtt a levegőt, de Jardir nem akarta kibogozni az idegen titokzatos
üzeneteit. Elmerült a félelmében, majd kiáltozva és pajzsát
csapkodva elindult a démon felé.
Az óriás tudomást se vett róla: tovább csapkodta a kaput.
Jardir megrohamozta a lényt, és lándzsájával beledöfött a
térdhajlatába, de a szörnyeteg csak a Sharum Ka felé lendítette
hosszú farkát. Olyan volt, mint egy ló, ami egy legyet akar
elhessegetni.
Jardir eltáncolt a támadás elől. A lény tüskés farka a guggoló
harcos feje felett suhant el. A Sharum Ka ekkor látta, hogy
lándzsájának hegye letört.
 – Tevehúgy! – motyogta, majd visszament embereihez, és
átvett egy új lándzsát Hasiktól.
– Első Harcos! Nézd! – kiáltotta Hasik a szörny felé mutatva.
Jardir megfordult, és a zöldvidékit pillantotta meg, aki a démon felé
lépkedett.
– Ostoba! – kiáltott fel Jardir. – Mit művelsz? – A zöldvidéki
viszont a jelek szerint meg se hallotta a kérdést, amit amúgy sem
értett volna. Biztonságos távolságban megállt a démon mögött, és
rákiáltott.
A szörnyeteg ennek hallatán azonnal abbahagyta a kapu
ostromlását. Oldalra döntötte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe,
majd megfordult. Amikor tekintete a zöldvidékire vetült, a lény
szemében felismerés tükröződött.
– Nie vére! – suttogta Hasik. – Ismeri őt!
A kődémon hatalmasat üvöltött, és rárontott az idegenre. Ép
kezével a férfi után kapott, de a zöldvidéki fürgén félreugrott, majd
rohanni kezdett a zsákutcában felállított csapda felé.
– Utat neki! – kiabálta Jardir, mire a harcosai mind
szétszéledtek, hogy helyet adjanak a rohanó chinnek és
üldözőjének. Amikor a démon elhaladt Jardir előtt, a férfi is
utánaeredt, az odagyűlt harcosokkal a nyomában.
Az egész útvesztő megrengett a démon döngő lépteitől, aki
futtában felrúgta a harctér porát, így Jardir nehezen tudta kivenni
az elöl futó zöldvidéki alakját. A hatalmas alagai nem lassított, és
egyre csak üvöltött, így a Sharum Ka feltételezte, hogy az idegen
még mindig ott fut előtte.
Két éles kanyart tettek meg, és Jardir az olajlámpák halvány
fényében megpillantotta a zöldvidékit, aki épp befordult a
zsákutcába. A démon egyből utánaeredt, a benyílókban elrejtőzött
Veremőrök pedig előugrottak és lerántották a ponyvákat a
rováskövekről.
A kődémon diadalmasan felüvöltött, amikor látta, hogy
csapdába ejtette áldozatát. A zöldvidékire akarta vetni magát, aki
eközben megfordult, és a szörnyeteg felé iramodott.
A hatalmas démon karmai a férfi pajzsát találták el, amitől a
rajta lévő rovások azonnal fellángoltak. A zöldvidéki elesett a
támadás erejétől, de macska módjára fürgén talpra ugrott, és
elszaladt a démon mellett, mielőtt még annak ideje lett volna újra
lecsapni rá.
A rovások fel voltak fedve, de Jardir azonnal észrevette, hogy
amikor a kődémon berontott a zsákutcába, rálépett az egyik
rováskőre, ami menthetetlenül kettétört.
A zöldvidéki is észrevette a kárt. Jardir arra számított, hogy a
férfi ki fog iszkolni a zsákutcából, mielőtt még a démon
megfordulna, de az északi ismét meglepte őt: lándzsájával a
tönkrement rovásra mutatott, kiabált valamit saját nyelvén, majd
szembefordult az alagaijal.
– Javítsátok ki a rovást! – kiáltotta Jardir, de nem is volt
szükség rá. A Veremőrök már az új jelet festették egy palatáblára.
Egy perc se kellett nekik hozzá.
A démon újra lecsapott, a zöldvidéki pedig oldalra szökkent,
így a lény csak a pajzsát találta el. Ezúttal viszont az óriási alagai is
számított a cselre, és furkósbot módjára meglendítette csonka
karját. A zöldvidéki épphogy a földre tudott vetődni, hogy elkerülje
a támadást, de a démon ekkor felemelte az egyik lábát, hogy
összetiporja a fekvő férfit. Jardir látta, hogy a chin nem fog tudni
időben felkelni.
A Veremőrök majdnem készen voltak. A zöldvidéki hősi halált
hal majd, Krázia pedig megmenekül, gondolta Jardir. Csak annyit
kellett volna tennie, hogy hátat fordít a rejtélyes északi harcosnak.
Ehelyett viszont felkiáltott, és beszaladt a zsákutcába.
 8. Fejezet – Par'chin – v. u. 326-328

KŐDÉMON ÜVÖLTVE LESÚJTOTT KARMOS LÁBÁVAL, Jardirnak

A viszont sikerült térden a lény talpa alá csúsznia, majd maga
fölé emelte rovásos pajzsát és a vállának támasztotta.
A csapástól összekoccantak a fogai, és fájdalom nyilallt a
gerincébe. Érezte, hogy a pajzsot tartó karja kificamodik, amit
aztán nem is bírt mozgatni.
A mágia viszont megtette a dolgát: a hatalmas alagai
megtántorodott, és elvesztette az egyensúlyát. Nekidőlt az egyik
falnak, ahol a rovások azonnal felvillantak, és a szemközti falnak
lökték, ahol ugyanez ismétlődött meg. A dühödten üvöltő démon
úgy pattogott oda-vissza, mint egy gyermek labdája.
A zöldvidéki hamar talpra állt. Megfogta Jardir ép karját, és
segített neki felállni. A Veremőrök időközben befejezték
munkájukat, és mialatt a démon a két rovásos fal között vergődött,
a harcosok biztonságba vonultak.
Egy pillanattal később a kődémonnak sikerült visszanyernie az
egyensúlyát. A harcosokra akart támadni, de a zöldvidéki
rováskövei hirtelen fellángoltak, a lény pedig hátratántorodott. Az
északi férfi odakiáltott valamint a szörnyetegnek, majd egy olyan
mozdulatot tett a kezével, amiről Jardir feltételezte, hogy épp olyan
sértő gesztus északon, mint Kráziában. Megint felnevetett.
 – Mit jelentettek az Őrszemek? – kérdezte Jardir Shanjattól.
– A fél Útvesztő hemzseg az alagaioktól – felelte a kai’Sharum.
– Néhány harcos a leshelyek rovásai mögött keresett
menedéket, de az embereink többsége a mennyekben ébred majd
Everam társaságában. A Majah törzs még tartja a hatodik sort. Az
alagaioknak nem sikerült áthatolniuk az ottani rovásokon.
– Hány harcost vesztettünk el? – kérdezte Jardir. Rettegett a
választól.
– Hajnal előtt nehéz megmondani – felelte vállat vonva
Shanjat. – Akik elrejtőztek, csak napkeltekor fognak előjönni, és a
kai’Sharumok csak akkor tudják majd összeszámolni a túlélőket.
– Mennyit becsülsz?
– Úgy a harcosok harmada eshetett el – felelte komor arccal
Shanjat. – Talán a fele is.
Jardir elfintorodott. A Visszatérés óta nem szenvedett ekkora
veszteséget a város. Az Andrah ezért le fogja fejezni őt.
– Ha az Útvesztő belseje tiszta, kezdjétek elhordani a
sérülteket a dama’ting sátorba! – parancsolta.
– Neked is oda kellene menned, Első Harcos – mondta Shanjat.
– A vállad...
Jardir lepillantott ernyedten lógó karjára. Miután elmerült a
sérülés kínjában, teljesen meg is feledkezett róla, most viszont
fellángolt benne a fájdalom, de sikerült megint úrrá lennie rajta.
– A karom várhat – rázta a fejét Jardir. – Mondd meg az
Őrszemeknek, hogy itt keressenek a jelentéseikkel! Hamarosan
felkel a nap, és látni akarom az alagaiok elhamvadását.
Shanjat bólintott, majd parancsokat kiáltozva továbbállt. Jardir
a kődémon felé fordult, ami a rováskört ostromolta, és dühödten
ordítva próbálta rávetni magát a zöldvidékire. A férfi viszont
hidegvérrel állt a védőfal pereménél. A farkasszemet néző
zöldvidéki és alagai szemében ugyanaz a gyűlölet lángolt.
– Mi történt köztetek? – kérdezte Jardir, bár tudta, hogy a
zöldvidéki úgyse érti őt.
Meglepetésére a férfi feléje fordult. Lehet, hogy Jardir szavainak
hanglejtéséből rájött, mit akart kérdezni tőle, és válaszként
megismételte azt a vágó mozdulatot, amit korábban bemutatott. A
férfi kinyújtotta a jobb karját, bal kezének élével pedig rácsapott a
könyökhajlatára.
Jardirnak elkerekedett a szeme, amikor rádöbbent, mit akar
mondani a zöldvidéki.
– Levágtad a karját? – kérdezte elképedve. Ennek hallatán
többen feléjük fordultak. Amikor a zöldvidéki bólintott, Jardir azt a
morajlást hallotta maga körül, ami később majd homokviharként
söpör végig a városon.
– Alábecsültelek, barátom – mondta a férfinak. –
Megtiszteltetés, hogy az ajin’palod lehetek.
A zöldvidéki csak mosolyogva vállat vont, mert nem értette
Jardir szavait.
Nem sokkal később az ég mélykék színt öltött, ami a hajnal
érkeztét jelezte. A kődémon is érezte ezt: egész teste
megmerevedett, úgy, mintha összpontosítana valamire. Jardir már
ezerszer látta ezt a jelenetet, mégse tudta megunni. A démon
pillanatokon belül rá fog jönni, hogy az Útvesztő homokja alatt
rejtőző kőtömbök megakadályozzák, hogy visszatérhessen Nie
poklába, az Ala mélyére. Rikoltozva fog majd vergődni és a
rovásokat ostromolni, és amikor rávetül majd Everam fénye,
hamuvá fog égni.
Az alagai valóban felrikoltott, de ekkor olyat tett, amit Jardir
még sose látott. A szörnyeteg átásta magát az Útvesztő földjén és
homokján, és miután rábukkant a hatalmas kőlapokra, amiket
évszázadokkal azelőtt helyeztek el a csatatér alján, egyetlen
csapással átütötte őket, és félrerángatta a tömböket.
– Nem! – kiáltotta Jardir. A zöldvidéki ugyanígy tett, de már
hiába volt. A lény visszatért a föld mélyére, mielőtt még a nap
sugarai rávetülhettek volna.

Amikor Jardir hadnagyai társaságában visszatámolygott a

kiképzőtérre, Inevera már ott várt rájuk. A nő férje sérült karját
látva Hasikhoz lépett.
– Vidd őt a palotába! – mondta a férfinak. – Ha ellenkezik,
rángasd el odáig!
– Ahogy a dama’ting parancsolja – felelte meghajolva Hasik.
Mielőtt Jardir elindult volna, Shanjathoz fordult.
– Kerestesd meg Abbant, és hozasd ide! – mondta. – Ha
megérkezik, kísérd el őt és a zöldvidékit a tanácstermembe!
Shanjat bólintott, majd elküldött egy futárt a kereskedőért.
Jardir és Hasik a palota felé indult, de mielőtt elérhették volna a
bejárati lépcsőket, a kiképzőtér már meg is telt a sérülteket ellátó
dama’tingokkal, és azokkal a zokogó asszonyokkal, akik nem
találták férjeiket vagy fiaikat.
Ezután Jardir a damákat pillantotta meg, akik gyorsan
magukhoz hívták törzsbelijeiket az Útvesztőből visszatérő
Sharumok sokaságából. A sereg, ami éjszakánként együttes erővel
küzdött a démonokkal, most darabjaira szakadt, mint minden
reggel.
Jardir még a lépcsősor felét se mászta meg, amikor a
gyaloghintók a palotához megérkeztek. A tizenkét damajit és az
Andrah-t nie’damát szállították a hátukon, és a leghűségesebb
papjaik vették őket körül.
Jardir megállt a lépcsőn. Tudta, hogy semmilyen sérülés nem
lett volna annyira fontos, hogy előbb ne adhasson jelentést a
balszerencsés éjszaka eseményeiről. Krázia harcosainak legalább a
harmada odaveszett miatta, és mire mentek vele?
– Mi történt? – kérdezte az Andrah, miközben felcsörtetett a
lépcsőkön. Inevera azonnal ott termett férje mellett, de a város
vezetőjét még ő sem tudta megfélemlíteni, főleg most, hogy fényes
nappal volt, a damajik mind mögötte álltak, és Jardir ekkora
kudarcot vallott.
A kövér férfi látványa még ennyi év után is gyűlölettel és
undorral töltötte el Jardirt, de most már el se tudta volna képzelni
az Inevera által megjósolt napot, amikor lándzsavégre veti az
Andrah-t, és levágja a férfiasságát. Szerencsésnek gondolhatta
magát, ha egyszerűen khaffitként végzi.
– A démonok tegnap éjjel betörték a külső kaput – mondta
Jardir –, és szabadon beözönlöttek az Útvesztőbe.
– Elvesztetted a kaput? – kérdezte az Andrah.
Jardir bólintott.
– Mik a veszteségeink?
– Még nem tudjuk. Talán száz harcos, de lehet, hogy ezer.
A damajik ezt hallva suttogni kezdtek egymás közt. A
kiképzőtéren álló Sharumok és damák mind a palota lépcsőjén
zajló jelenetet nézték.
– A megjavított kapu felett a te karóra húzott fejed fog
díszelegni! – mondta az Andrah Jardirnak.
Mielőtt a Sharum Ka felelhetett volna, Hasik eléje lépett, térdre
ereszkedett az Andrah előtt és a lépcsőhöz érintette a fejét.
– Mit művelsz, te bolond? – kérdezte Jardir, de Hasik nem
figyelt rá.
 – Bocsánatodért esedezem, Andrah – mondta a harcos –, de a
történtekről nem az Első Harcos tehet. Ahmann Jardir nélkül
mindannyiunkat elnyelt volna az éjszaka!
Az odagyűlt harcosok közül sokan egyetértően morogtak.
– Kihúzott engem egy démonveremből! – kiáltotta az egyikük.
– Az Első Harcos mentette meg az egységemet! – kurjantotta egy
másik férfi.
– Az még nem mentség arra, hogy elvesztette a kaput! –
csattant fel az Andrah.
– Maga Alagai Ka ostromolta tegnap a falainkat – mondta
Hasik. – Elkapta az egyik feléje repülő kőtömböt, és visszahajította,
amitől betört a külső kapu. Egyedül az Első Harcos gyors
gondolkodásának köszönhetjük, hogy nem vesztünk oda
mindannyian.
– Igaz, hogy Holdfogyás van, de Alagai Kát vagy háromszáz éve
nem látták Kráziában – mondta Amadeveram damaji.
– Nem Alagai Ka volt – szólalt meg Jardir –, hanem egy
kődémon a hegyekből.
– Ez is hallatlan dolog – felelte Amadeveram. – Mi csalta volna
el ilyen messzire az otthonától?
Hasik felpillantott, és a tömeget pásztázta. Jardir le akarta
pisszegni, de hadnagya ezúttal se figyelt rá.
– Ő ott – mondta Hasik a zöldvidékire mutatva.
Minden szem a férfi felé fordult, aki hátrált egy lépést,
rádöbbenve, hogy most már róla folyik a szó.
– Egy chin? – kérdezte az Andrah. – Mit keres egy chin Krázia
Sharumjai között? A piacnegyedben kéne lennie a többi khaffittal.
Az egyik dama Amadeveram fülébe súgott valamit.
– Azt állítják, hogy személyesen kereste fel az Első Harcost,
hogy ő is részt vehessen a küzdelemben – mondta a damaji.
 – És te megengedted neki? – reccsent rá Jardirra az elképedt
Andrah.
Inevera mocorogni kezdett férje mellett, de Jardir intett neki,
hogy ne mondjon semmit. Egy magányos szobában talán hatalma
lehet felette, de ha egy nő kelt volna a védelmére ennyi harcos és
dama előtt, az csak tovább rontott volna a helyzetén.
– Igen – felelte végül az Andrah-nak.
– Szóval ezt a kudarcot neked köszönhetjük! – kiabálta az
Andrah. – A chined feje is ott lesz a tied mellett a kapun! A
keselyűk fogják kikaparni a szemeteket!
Ezzel az Andrah távozni akart, de Jardir nem akarta ennyiben
hagyni a dolgot. Túl sokat áldozott fel a zöldvidékiért ahhoz, hogy
most hagyja, hogy kivégezzék. Inevera szerint kettőjük sorsa
egybefonódott. „Hát legyen úgy”, gondolta Jardir.
Karja izzott a fájdalomtól, ő maga pedig fáradt volt és
meggyötört az egész éjszakai harctól. Kavargott a feje a kíntól és a
fáradtságtól, de elmerült az érzésekben, és elfeledkezett róluk.
Everam társaságában majd eleget pihenhet, de annak még nem jött
el az ideje.
– Szóval el kellett volna őt küldenem? – kérdezte Jardir
hangosan, hogy mindenki hallja. – Eljön hozzánk egy ember, aki
ellenségeinek tekinti az alagaiokat, és mi hátat fordítanánk neki?
Férfiak vagyunk mi, vagy khaffitok?
Az Andrah azonnal megtorpant, és megint Jardir felé fordult.
Szeme szinte villámokat szórt.
– Egy kődémont hozott a város nyakára! – kiabálta az Andrah.
– Az se érdekelne, ha maga Alagai Ka jött volna utána! –
vágott vissza Jardir. – Szomorú nap lesz Krázia történelmében,
amikor már annyira félünk az alagaioktól, hogy egy ember ellen
fordulunk miatta! Akár chinről van szó, akár nem!
 A zöldvidékire mutatott, aki közben néhány lépcsőfokkal
feljebb lépett, hogy mindenki láthassa. Szorosan megmarkolta
lándzsáját, mintha arra számítana, hogy az összes jelenlévő rá fog
támadni. Tekintetéből látni lehetett, hogy nem adná olcsón az
életét.
„Rettenthetetlen férfi”, gondolta Jardir. „Létezhet nála jobb
ember, akihez hozzáköthetne a sorsom?”
– Ő nem holmi gyáva északi, aki nő módjára földet szánt –
folytatta Jardir. – Ő egy par’chin, egy bátor idegen, aki felér a
dal’Sharumokkal is! Hadd jöjjön csak Alagai Ka! Ha a zöldvidéki
vérét akarja, akkor az bárkinek elég ok lenne arra, hogy dicső
módon szembeszálljon vele Everam nevében!
Shanjat egyetértően felkiáltott, Jardir százfős osztaga pedig
követte a példáját. Egy pillanat múlva az összes dal’Sharum
felemelte a lándzsáját, és ordítva csatlakozott a hangzavarhoz.
– Tegnap éjjel szembeszálltunk Nie seregével, és legyőztük
irdatlan szolgáját – mondta Jardir. – A kődémon kudarctól
megszégyenülve mászott vissza a pokolba, és most is a Sivatag
Lándzsájának dal’Sharumjaitól reszket!
Az Andrah megpróbált szóhoz jutni, de szavait így is, úgy is
elnyomta volna a harcosok ordítása, amihez közben a damák is
csatlakoztak.
A város vezetője dühösen nézett a Sharum Kára, de mivel az
egész tömeg őmellette állt, nem tudott mit tenni. Így az Andrah
sarkon fordult, és visszaült a gyaloghintójára. A nie’Sharumok
nagyot nyögve felemelték a hintót, és a vállukra helyezték a
tartórudakat.
– Veszélyes játékot űzöl – mondta Amadeveram Jardirnak,
amikor az Andrah már nem hallhatta őket.
– A sharak számomra nem játék, damaji – felelte Jardir.
– Nagyon jól csináltad – mondta Inevera, miközben felfektette
férjét egy asztalra. – Az a kövér disznó fülét-farkát behúzva
menekült előled! – A nő nevetett, és elkezdte levágni Jardirról a
kaftánját. A férfi válla és karjának nagy része befeketedett.
– Időnként nekem is vannak jó pillanataim – felelte Jardir.
Inevera hümmögött, majd megragadta férje karját, és egy
hirtelen csavarással visszahelyezte a csontot a helyére.
Jardir készen állt a kínra, így az úgy suhant át a testén, mint a
langyos szellő.
– Adjak valamit a fájdalom ellen? – kérdezte Inevera, Jardir
viszont csak gúnyosan horkantott.
– Olyan erős vagy – duruzsolta a nő, miközben végigsimított
férje testén, újabb sérülések után kutatva. Jardir tele volt
zúzódásokkal és horzsolásokkal, de a jelek szerint egyik se lehetett
súlyos, mert Inevera ruhái hirtelen a padlóra hullottak, ő pedig
felmászott az asztalra, és rátelepedett Jardirra.
Semmi sem izgatta fel jobban a győzelemnél.
– Az én bajnokom – suttogta Inevera, csókot nyomva a férfi
izmos mellkasára. – Az én Shar’Dama Kám.

Jardir a Lándzsatrónon ülve hallgatta a kai’Sharumok jelentéseit.

Bal karja fel volt kötve, és bár a fájdalmat önuralmának hála csak
enyhe bizsergésnek érezte, a haszontalanná vált végtag igencsak
dühítette. A feleségei bizonyára meg akarják majd akadályozni,
hogy Jardir aznap este is harcoljon, de ő erről hallani se akart.
Épp Evakh, a Sharach törzs kai’Sharumja állt előtte.
 – Mivel csak négy dal’Sharumunk maradt, sajnálattal kell
jelentenem, Sharum Ka, hogy a Sharach törzsnek nincs elég
embere ahhoz, hogy saját osztagot tudjon alkotni – mondta Evakh
leszegett fejjel. – Sok évbe is beletelhet, hogy újra talpra tudjunk
állni. – A férfi nem mondta ki azt, amire mindannyian gondoltak.
Fennállt az esélye, hogy a Sharachok soha nem fognak talpra állni,
és vagy kihalnak, vagy beépülnek egy másik törzsbe.
– Sok egység szétmorzsolódott tegnap éjjel – mondta
fejcsóválva Jardir. – Fel fogom szólítani a dal’Sharumokat, hogy
ajánlják fel lándzsáikat Sharach testvéreiknek. Már ma este
csatlakozni fognak hozzátok az új harcosok.
A kai’Sharumnak elkerekedett a szeme meglepetésében.
– Ez túl nagylelkű ajánlat, Első Harcos – hebegte.
– Ostobaság – legyintett Jardir. – A lelkiismeretem nem
hagyná, hogy ennél kevesebbet tegyek értetek. Ráadásként
feleségeket fogok venni a törzseteknek a saját pénzemből, hogy
megkönnyítsem a helyreállásotokat. – A férfi itt elmosolyodott. –
Ha az embereitek ugyanakkora energiát fektetnek ebbe a feladatba,
mint az alagai’sharakba, akkor a Sharachok hamar meg fognak
erősödni.
– Örökre az adósaid maradunk, Első Harcos – mondta a férfi,
majd letérdelt, és a földhöz érintette a homlokát.
Jardir lelépett trónjának emelvényéről, és ép kezét rátette a
harcos vállára.
– Sharach vagyok – mondta –, éppúgy, ahogy a Qashától
született három fiam és két lányom. Nem fogom hagyni, hogy a
törzsünket elnyelje az éjszaka. – A kai’Sharum megcsókolta Jardir
szandálos lábát. A Sharum Ka érezte a lábfejére hulló könnyeket.
– A Kajik és a Majah-k nem fognak feleségeket adni más
törzseknek – mondta Ashan, miután Evakh távozott. – A
Mehndingek ugyanakkor nem szűkölködnek a leányokban, és mind
hűek hozzád, Sharum Ka. Szerény veszteségeket szenvedtek el
tegnap éjjel.
– Ajánld fel nekik, hogy annyi feleséget megveszünk tőlük,
amennyit csak átengednek – mondta Jardir. – Az ár nem számít. A
többi törzsnek is szüksége lesz rájuk, ha túl akarják élni a tegnapi
veszteségeket.
– Úgy lesz – hajolt meg Ashan. – A törzsek megerősítése nem
a damajik feladata?
Jardir sokatmondó pillantást vetett a damára.
– Te is jól tudod, barátom, hogy azok a vénemberek még most
se lennének hajlandóak segíteni egymás törzsén. A Sharumoknak
kell gondoskodniuk önmagukról.
Ashan ismét meghajolt.
Jardirnak több, hasonlóan zord jelentést hoztak még. Fáradtan
végighallgatta mindet, majd minden kai’Sharum számára
felajánlotta a támogatását, de közben azon merengett, vajon milyen
sereg gyűlik majd össze aznap estére.
Miután az utolsó parancsnok is távozott, Jardir nagyot
sóhajtott.
– Hozzátok elém a Par'chint és a khaffitot! – parancsolta.
Ashan intett az őröknek, akik bekísérték Abbant és a
zöldvidékit a terembe. A dal’Sharumok durván a padlóra lökték a
kereskedőt a trón előtt.
– Te fogsz fordítani a Sharum Kának, khaffit – mondta Ashan.
– Igen, dama – felelte Abban a padlóhoz érintve a homlokát.
A zöldvidéki mondott valamit a kereskedőnek, aki alig
hallhatóan elmotyogott neki egy választ.
– Mit mondott neked? – kérdezte Jardir Abbantól.
A férfi nagyot nyelt, és tétovázni látszott.
 A mögötte álló őr nagyot vágott a hátára lándzsája nyelével.
– A Sharum Ka kérdezett tőled valamit, tevehúgysarj!
Abban feljajdult fájdalmában, a zöldvidéki pedig egy kiáltással
hátralökte az őrt, és a kereskedő elé állt. A harcos egy pillanatig
farkasszemet nézett vele, de aztán bizonytalanul Jardir felé fordult.
A Sharum Ka nem vett róluk tudomást.
– Még egyszer nem fogom megkérdezni – mondta Abbannak,
aki gyorsan letörölte az izzadságot a homlokáról.
– Azt mondta nekem: „Nem kellene így a földön kúsznod
mások előtt” – felelte Abban, majd gyorsan lehajtotta a fejét és
becsukta a szemét, arra számítva, hogy megint megütik.
Jardir bólintott.
– Mondd meg neki, hogy szégyent hoztál magadra és a
családodra az Útvesztőben, és hogy ezért már nem vagy méltó
arra, hogy más férfiak jelenlétében a talpadon állj! – mondta
Abbannak.
A kereskedő gyorsan lefordította a Sharum Ka szavait, mire a
zöldvidéki rögtön válaszolt.
– Azt mondja, hogy annak nem kéne számítania – mondta
Abban –, és hogy egy emberrel sem lenne szabad kutyaként bánni.
– Fura nézeteik vannak ezeknek a vadembereknek – csóválta a
fejét Ashan.
– Valóban – mondta Jardir de nem azért vagyunk itt, hogy a
khaffitoknak járó bánásmódról társalogjunk. Abban, felemelheted a
kezedet a padlóról.
– Köszönöm, Első Harcos – mondta Abban, és felállt a földről.
A zöldvidéki ezt látva megnyugodott, majd ő és a vele szemben
lévő őr egy-egy lépést hátráltak egymástól.
– Derekasan küzdöttél tegnap éjjel, Par'chin – mondta Jardir,
Abban pedig lefordította az északi nyelvre.
 A zöldvidéki meghajolt, majd Jardir szemébe nézett, és saját,
durva hangzású nyelvén válaszolt.
– Megtisztelő, hogy ilyen bátor emberek mellett harcolhattam
– fordította Abban.
– Harcolnak úgy más északi emberek is, mint ahogy mi? –
kérdezte Jardir.
A zöldvidéki megrázta a fejét.
– Az én népem csak akkor küzd, ha muszáj; akkor, ha az élete
múlik rajta, vagy ha valaki másé – tolmácsolt Abban. A zöldvidéki
itt elfintorodva hozzátett még valamit mondandójához, majd a
földre köpött. – Néha viszont még akkor sem – mondta Abban.
– Gyáva nép az, éppúgy, ahogy az Evejah írja – mondta Ashan.
Abban kinyitotta a száját, de a dama azon nyomban hozzávágott
egy kelyhet. A benne lévő sötét lé eláztatta a kereskedő drága
selyemruháit.
– Ezt ne fordítsd le neki, te ostoba! – reccsent rá Ashan a
kereskedőre.
A zöldvidékinek ökölbe szorult a keze a jelenettől, de nem
vette le a szemét Jardirról.
– Te miben különbözöl a földijeidtől? – kérdezte a Sharum Ka.
Miután Abban tolmácsolt, a zöldvidéki csak vállat vont.
– Te vágtad le a kődémon karját?
A Par'chin bólintott.
– Amikor még kisfiú voltam – fordította Abban. –
Elmenekültem otthonról. Amikor nyugvóban volt a nap, rováskört
rajzoltam a földre, és sötétedéskor körbevettek a magúrok...
– Magúrok? – szólt közbe Jardir, felemelve a kezét.
Abban meghajolva szót kért.
– A zöldvidékiek így hívják az alagaiokat, Első Harcos. Annyit
tesz: „Az, ami a föld magjában él.” Az északiak hozzánk hasonlóan
úgy tartják, hogy Nie pokla Ala mélyében található.
Jardir bólintott, majd intett a Par'chinnek, hogy folytassa.
– Aznap éjjel láttam először azt a kődémont. Botor voltam, és
gúnyolni kezdtem. Ide-oda ugráltam előtte a rováskörömben, de
egyszer rosszul léptem, és rátapostam az egyik jelre. A magúr
lecsapott és végigkarmolta a hátamat, de sikerült még azelőtt
kijavítanom a hibát, mielőtt még a démon teljesen átlépte volna a
védőfalat. Amikor a rovások újra működésbe léptek, a mágia ereje
levágta a szörnyeteg karját.
Ashan horkantott.
– Lehetetlen. A chin nyilván hazudik, Sharum Ka. Senki nem
élne túl egy olyan sérülést, amiről ő beszél.
A zöldvidéki Abbanra nézett, de amikor a férfi nem fordította
le a dama szavait, Jardir felé fordult, és tőle kérdezett valamit,
miközben Ashanra mutatott.
– Mit mondott a Szentember? – tolmácsolta Abban.
Jardir Ashanra pillantott, majd ránézett a zöldvidékire.
– Azt mondta, hogy hazudsz – felelte.
A zöldvidéki bólintott. Úgy tűnt, számított erre a válaszra.
Letette a lándzsáját a földre, felhúzta az ingét, majd megfordult.
– Nie fekete szíve! – nyögte elsápadva Abban, amikor
megpillantotta a férfi hátát keresztező vastag hegeket. Az évek
teltével halványodtak valamelyest, de kétség sem fért hozzá, hogy
egy homokdémonnál jócskán nagyobb lény karmai okozták őket.
A zöldvidéki Jardir felé fordult, majd Ashanra meredt.
– Még mindig hazugnak gondol? – tolmácsolta szavait Abban.
– Kérj elnézést! – morogta Jardir, mire Ashan mélyen
meghajolt a zöldvidéki előtt.
– Bocsánatodat kérem, Par'chin. – Abban lefordította a dama
szavait, a zöldvidéki pedig bólintott.
 – Azóta üldöz téged ez a kődémon? – kérdezte tőle Jardir.
A férfi ismét bólintott.
– Immár hetedik éve – tolmácsolta feleletét Abban. – Egy
napon majd megismertetem vele a hajnal fényét.
– Miért nem mondtad el nekünk, hogy ilyen óriási ellenfél van
a nyomodban? Veszélybe sodortad a várost az érkezéseddel.
A zöldvidéki válaszolt, Abban szeme pedig elkerekedett. A
kereskedő mondott valamit a férfinak, de ő csak a fejét rázta.
– Nem azért vagy itt, hogy társalogj, khaffit! – kiabálta Jardir,
miközben felpattant a trónjáról. Az ajtónál álló dal’Sharumok
előreszegezték a lándzsáikat, és elindultak Abban felé.
– Bocsánatodért esedezem, Első Harcos! – kiáltotta a
kereskedő, és megint a földre borult. – Csak tisztázni akartam
valamit, amit a zöldvidéki mondott.
– Majd én eldöntöm, mit kell tisztázni, és mit nem – mondta
Jardir. – Ha még egyszer megszólalsz az engedélyem nélkül,
levágatom a hüvelykujjaidat! Most pedig fordíts le minden szót,
ami köztetek esett!
Abban buzgón bólogatott.
– A zöldvidéki azt mondta: „Csak egy egyszerű kődémon volt.
Gyakran találkozni velük északon, és nem gondoltam érdemesnek
megemlíteni, hogy az egyikük az ellenségének tekint.” Erre én azt
feleltem: „Biztos, hogy túlzol, barátom! Nem létezhet két ekkora
alagai”, ő pedig az válaszolta, hogy „az északi hegyekben sok ilyen
démon él”.
– Mi a kődémonok gyenge pontja? – kérdezte Jardir.
– Amennyire én ismerem őket, egyáltalán nincs nekik –
fordította a férfi válaszát Abban –, pedig sokat kutattam utána.
– Meg fogjuk találni, Par'chin – mondta Jardir. – Együtt
sikerülni fog.
– Elfogadhatatlan, hogy így beszéljek vele a jövőben is – mondta
Jardir, amikor a zöldvidékit kikísérték a teremből.
– A Par'chin gyorsan tanul – felelte Abban. – Elhatározta, hogy
elsajátítja a nyelvünket. Ígérem, hamarosan beszélni is fogja.
– Annyi nem elég. Nem ő az egyetlen zöldvidéki, és szeretnék
magam beszélni velük. – Jardir némi megvetéssel Ashanra
pillantott. – Mivel tanult testvéreink közül senki se tartotta méltó
célnak a vademberek nyelvének megismerését, a te feladatod lesz,
hogy megtaníts rá minket, és velem fogod kezdeni.
Abban ennek hallatán elsápadt.
– Én? – nyöszörögte. – Téged tanítani?
Jardir undort érzett a férfi válaszát hallva.
– Fejezd be a nyavalygást! – reccsent rá Abbanra. – Igen, te!
Van talán más is, aki beszéli az északi nyelvet?
– A piacon értékes tudásnak számít – felelte vállat vonva
Abban.
– A feleségeim és a lányaim ismernek pár szót, hogy titkon
kihallgathassák a Fullajtárok beszélgetéseit. Sok nő ezt teszi a
bazárban.
– Azt várnád a Sharum Kától, hogy egy nőtől tanuljon? –
kérdezte ingerülten Ashan. Jardir nem tette szóvá a kérdés
iróniáját. Inevera nélkül ő még mindig egy írástudatlan dal’Sharum
lenne.
– Más kereskedők is taníthatnának – mondta Abban. – Nem
csak én cserélek árut az északiakkal.
– De neked van a legnagyobb forgalmad – vetette ellen Jardir.
– Ez egyértelműen látszik a nőies selyemruháidból, és abból,
hogy kövér, nyafogó khaffit létedre több feleséged van, mint a
legtöbb harcosnak. Ezenfelül a Par'chin ismer, és meg is bízik
benned. Hacsak nem létezik egy igazi férfi, aki beszéli a
zöldvidékiek nyelvét, veled kell beérnünk.
– De... – hebegte könyörgő tekintettel Abban, Jardir azonban
felemelte a kezét, így inkább elhallgatott.
– Egyszer azt mondtad, hogy az életedet köszönheted nekem –
mondta Jardir a kereskedőnek. – Eljött az ideje, hogy törleszteni
kezdj.
Abban mélyen meghajolt, és a padlóhoz érintette a homlokát.

Az Útvesztő kapuját minden este éberen őrizték, és bár a hatalmas

kődémon nem hagyott fel a falak ostromlásával, a Mehnding
gépkezelők nem hajítottak feléje több kőtömböt, amivel áttörhette
volna a rovásfalat. A Par'chin aznap este is részt vett az
alagai’sharakban, és az azt követő hét minden egyes éjszakáján
úgyszintén. Nappal fáradhatatlanul edzett a dal’Sharumokkal.
– Nem ismerem a Fullajtárok képességeit – mondta Kaval
kiképzőmester a földre köpve de a Par'chin remek kiképzést kapott.
Kiválóan bánik a lándzsával, és úgy ért a sharusahkhoz, mintha
erre született volna. Először a nie’Sharumok csoportjában kezdte a
gyakorlást, de már azokat a fiúkat is túlszárnyalta, akik nemsokára
a falakra kerülnek.
Jardir bólintott. Nem is várt volna mást a zöldvidékitől.
Ekkor a Par'chin lépett oda hozzájuk. Mintha tudta volna, hogy
róla folyik a szó. Abban kötelességtudóan loholt utána. A zöldvidéki
meghajolt, és mondott valamit Jardirnak.
– Holnap visszatérek északra, Első Harcos – fordított Abban.
„Tartsd rajta a szemed!” visszhangoztak Inevera szavai Jardir
fejében.
– Ilyen hamar? – kérdezte a Sharum Ka. – Hiszen épp csak
megérkeztél. Par'chin!
– Én is pont így érzek – tolmácsolta Abban a zöldvidéki
válaszát –, de árut és leveleket kell kézbesítsek, és e
kötelességeimet nem hanyagolhatom el.
– Ezek chineknek való kötelességek! – csattant fel Jardir, de
azonnal rájött, hogy hibát követett el. Szavai súlyos sértésnek
számítottak. Arra számított, hogy a zöldvidéki ezért rá fog
támadni.
Ehelyett viszont a Par'chin csak felhúzta a szemöldökét.
– Számít ez? – fordította Abban a zöldvidéki kérdését.
– Nem, persze hogy nem – mondta Jardir, majd mindenki
meglepetésére mélyen meghajolt a Par'chin előtt. – Bocsánatodat
kérem. Pusztán csalódott vagyok, hogy elmész.
– Hamarosan visszatérek – ígérte a zöldvidéki. Egy bőrkötésű
papírköteget tartott fel. – Abban sokat segített nekem. Van egy
hosszú listám olyan szavakról, amiket meg kell tanulnom.
Remélem, jártasabb leszek a nyelvetekben, amikor legközelebb
találkozunk.
– Kétségem sincs felőle – mondta Jardir. Megölelte a Par'chint,
és csókot nyomott szőrtelen orcájára. – Mindig szívesen látunk
Kráziában, testvérem, de nem keltenél ekkora feltűnést, ha férfihoz
illő szakállat növesztenél.
– Úgy lesz – ígérte mosolyogva a Par'chin.
Jardir hátba veregette a férfit.
– Gyere, barátom! Közeleg az este. Öljünk le még néhány
alagait, mielőtt átkelsz a forró sivatagon!
A Par'chin távozását követő néhány hónapban Jardir elkezdte
tanulmányozni az északról érkező Fullajtárokat. Abban rengeteg
kereskedőt ismert a bazárban, így gyorsan eljutott hozzá a híre
annak, ha északi ember érkezett a városba.
Jardir mindegyik Fullajtárt meghívta a palotájába. Ilyen
megtiszteltetés korábban még egyiküket sem érte. Az északiak
boldogan elfogadták a meghívást, hiszen mindaddig még a
khaffitoknál is jobban lenézték őket.
– Örülök a lehetőségnek, hogy gyakorolhatom az északiak
nyelvét – mondta Jardir minden vendégének, amikor leültek az
asztalához. A Sharum Ka feleségei szolgálták fel nekik az ételt és az
italt. Mindegyik Fullajtárral hosszan elbeszélgetett. Valóban az volt
a célja, hogy csiszoljon a nyelvtudásán, de ennél többet is szeretett
volna tudni.
Mindig, amikor végeztek az evéssel, Jardir ugyanazzal a
kéréssel fordult vendégeihez.
– Lándzsát hordasz az éjszakában, ahogy az egy férfihoz illik.
Csatlakozz hozzánk testvérünkként az Útvesztőben!
Erre mindegyik Fullajtár rámeredt Jardirra, aki látta a
szemükben, hogy fel sem fogták, mekkora megtiszteltetésben
részesíti őket a meghívással.
De egytől egyig visszautasították a kérését.
A Par'chin ezalatt tartotta magát a szavához, és évente
legalább kétszer ellátogatott Kráziába. Olykor csak pár napig
maradt, máskor viszont hónapokat töltött a Sivatag Lándzsájában
és a környező falvakban. Emellett újra és újra megjelent a
kiképzőtéren, és engedélyt kért arra, hogy részt vegyen az
alagai’sharakban.
 „A Par'chin lenne az egyetlen igazi férfi északon?”, merengett
Jardir.

A Veremőr sebeiből fröcskölt a vér, és még le sem zuhant a földre,

amikor a Par'chin ott termett mellette. Rákulcsolta a lábát a
homokdémonéra, majd a földre vetette magát, és egy tökéletes
sharusahk mozdulattal oldalra perdült. A démonnak összecsuklott
a térde, és belezuhant a verembe.
A Par'chin egyetlen folyamatos mozdulattal előkapott egy
faszénpálcát, és gyorsan helyrehozta a megsérült rovást, hogy ne
tudjanak újabb démonok kiszökni a csapdából. Munkája végeztével
azonnal a Veremőrhöz lépett, és elkezdte levágni róla a kaftánját,
majd félredobta a ruhába varrt, alagaikarmok ellen védő
acéllemezeket. A fémlapok különleges védelemnek számítottak, és
csak a Veremőrök ruházatát látták el velük, de ez aligha
ellensúlyozta a pajzs és a lándzsa hiányát. A Veremőrök csak
szabad kézzel tudtak dolgozni.
A Par'chin keze és karja csúszott a férfi vérétől, de nem
foglalkozott vele. Gyógyfüvek és eszközök után kutatott a
haditáskájában. Jardir lenyűgözve csóválta a fejét. Nem először
látta, hogy a zöldvidéki sérült harcosokat lát el az Útvesztőben.
Vajon az északiak mind Rovásvetők és dama’tingok egyszerre?
A Veremőr erőtlenül ellenkezett, de a Par'chin rátérdelt a
karjaira, és a földhöz szegezte őt, hogy kitisztíthassa a sebeit.
– Segítsetek! – kiáltotta a Par'chin kráziai nyelven, de a
dal’Sharumok csak zavartan nézték őt. Jardir tudta, miért. A
Veremőrnek súlyos sérülései voltak. Barátja nem látta volna, hogy
ha a harcos életben marad, örökre megnyomorodik?
 Jardir odalépett hozzá. A Par'chin épp cérnát fűzött egy horgas
tűbe, miközben leszorította a kötést a könyökével. A harcos egyre
csak vergődött, ami lehetetlenné tette, hogy a zöldvidéki ellássa a
sebeit.
– Fogd le! – kiáltotta Jardirnak a Par'chin. Jardir nem figyelt rá:
a harcos szemébe nézett. A dal’Sharum alig észrevehetően bólintott
neki.
Jardir megragadta a lándzsáját, és beledöfte a férfi szívébe.
A Par'chin felordított, majd leejtette a tűt, és rávetette magát
Jardirra. Megragadta a Sharum Ka kaftánját, nagyot taszított rajta
és hozzácsapta őt az Útvesztő falához.
– Mit művelsz? – kérdezte dühösen a Par'chin.
A leshelyen minden harcos előreszegezett lándzsával indult
meg a zöldvidéki felé. Senki nem emelhet kezet az Első Harcosra.
Jardir intett nekik, hogy ne jöjjenek közelebb, és közben a
zöldvidékire nézett, akinek a jelek szerint fogalma sem volt arról,
hogy egy hajszálon múlt az élete.
A Par'chin tekintetét vizsgálva viszont elbizonytalanodott.
Lehet, hogy nagyon is tudta, mekkora veszélybe került a tette
miatt, de egyszerűen nem érdekelte. A Veremőr megölésével Jardir
valamiért vérig sértette a zöldvidékit.
– Becsületes halálhoz segítettem egy emberemet, Jeph fia –
felelte Jardir. – Nem akarta, hogy segíts rajta, és nem is volt rá
szüksége. Megtette a kötelességét, és most már a mennyországban
van.
– A mennyország nem létezik – morogta a Par'chin. – Amit
tettél, puszta gyilkosság volt.
Jardir hirtelen megfeszült, és kiszabadította magát a Par'chin
szorításából. A zöldvidékinek sikerült elsajátítania a sharusahk
művészetét az elmúlt két év során, de tudása nem ért fel a legtöbb
dal’Sharuméval, egy Sharik Horában kiképzett férfiéval pedig főleg
nem. Jardir állon ütötte a Par'chint, majd könnyedén elhajolt a férfi
ökle elől. Hátracsavarta a zöldvidéki karját, majd jól földhöz vágta
őt.
– Most az egyszer úgy teszek, mintha nem hallottam volna,
amit mondtál – súgta Jardir a Par'chin fülébe. – Ha még egyszer
káromolni mered a hitünket, búcsút mondhatsz az életednek.

„Bánj vele testvéredként!”, tanácsolta korábban Inevera, Jardir

viszont kudarcot vallott ebben.
Egymaga állt a fal tetején, és a felkelő nap elől menekülő
alagaiokat nézte. A hatalmas kődémon, amit az emberei Alagai
Kának neveztek el, oda-vissza ténfergett az újjáépített kapu előtt,
de a rovások kitartottak. Hamarosan ő is visszaszáll Nie poklába,
hogy aztán este újra visszatérjen.
Jardir esze egyre csak a Par'chin szemében látott elszántságon
járt: a férfi mindenképp meg akarta menteni a Veremőr életét.
Jardir tudta, hogy jogában állt a túlvilágra segítenie a harcost, és
hogy így az dicső módon lehelhette ki a lelkét, ahelyett, hogy egész
életére megnyomorodott volna. Ugyanakkor e tettével szándékosan
ellenszegült a Par'chin akaratának.
Jardir népe számára az ilyen alattomos leckék szokványosak
voltak. Egyetlen férfi se támadt volna rá a feljebbvalójára egy
nyomorék életéért, de ahogy Jardir azt már többször is tapasztalta,
a zöldvidékiek, beleértve a Par'chint is, sokban különböztek az
övéitől. Ők nem tekintették a halált az élet részének. Úgy
küzdöttek ellene, ahogy a dal’Sharumok az alagaiokkal.
Bizonyos szemszögből ez is tiszteletre méltó dolog volt. Jardir
a damákkal ellentétben nem tartotta vadembereknek a
zöldvidékieket. Inevera parancsa ide vagy oda, a Sharum Ka
kedvelte a Par'chint. Mardosta a szívét a kettőjük között keletkezett
szakadék, és azon gondolkozott, vajon hogy zárhatná azt össze.
– Sejtettem, hogy itt talállak – szólalt meg mögötte egy hang.
Jardir halkan felnevetett. A zöldvidéki rendszerint akkor jelent meg,
amikor körülötte jártak a gondolatai.
A Par'chin odalépett a fal pereméhez, és lenézett. Nagyot
horkantott, majd ráköpött a hat méterrel lejjebb lévő kődémon
fejére. Az óriás felüvöltött, a két férfi pedig nevetve nézte, ahogy a
hatalmas alagai visszaszáll a föld mélyére.
– Egy napon holtan fog heverni a lábad előtt – mondta Jardir
–, és Everam fénye elhamvasztja majd a testét.
– Egy napon biztosan – helyeselt a Par'chin.
Egy ideig csendben álltak a falon. Mindketten a gondolataikba
merültek. A zöldvidéki Jardir tanácsát követve valóban szakállt
növesztett, de aranyszőke arcszőrzete még feltűnőbbé tette őt,
mint csupasz, sápadtfehér arca.
– Bocsánatot akarok kérni – mondta végül a Par'chin. – Nem
ítélkezhetek így a szokásaitokról.
– Ahogy én sem a tieidről – bólintott Jardir. – Hűségből
akartál segíteni a harcoson, és rosszul tettem, hogy ezt semmibe
vettem. Tudom, hogy megbarátkoztál a Veremőreinkkel, mióta
beszéled a nyelvünket. Sokat tanultak tőled.
– Én is tőlük – felelte a Par'chin. – Nem akartam senkit
megsérteni.
– Úgy tűnik, a szokásaink eredendően sértőek egymás számára,
Par'chin – mondta Jardir. – Nem szabad megbántódnunk a
különbségeinken, ha továbbra is tanulni akarunk egymástól.
– Köszönöm! – mondta a zöldvidéki. – Ez sokat jelent nekem.
 – Szót sem érdemel, barátom – felelte legyintve Jardir.
A Par'chin bólintott, majd távozni készült.
– Északon mindenki azt hiszi, amit te? – kérdezte tőle Jardir. –
Úgy gondolják, nincs mennyország?
A zöldvidéki megrázta a fejét.
– Az északi lelkipásztorok a Teremtőről prédikálnak, aki a
mennyekben lakik, és a hozzá hűek lelkét maga köré gyűjti. Ebben
megegyeznek az itteni damákkal. Az emberek többsége hisz nekik.
– Te viszont nem – mondta Jardir.
– A lelkipásztorok úgy tartják, hogy a magúrok alkotják a
Vészt – folytatta a Par'chin –, és hogy az ember bűnei olyan
súlyosak voltak, hogy a Teremtő büntetésül rászabadította a világra
a démonokat. – A férfi ismét a fejét csóválta. – Én ezt sosem
fogom elhinni. Ha a lelkipásztorok tévednek ebben, miért adnék
hitelt a többi állításuknak?
– Ha nem a Teremtő dicsősége érdekében harcolsz, akkor
miért? – kérdezte Jardir.
– Nincs szükségem Szentemberek véleményére ahhoz, hogy
belássam, hogy a magúrok gonoszak, és el kell pusztítani őket –
felelte a Par'chin. – Megölték az édesanyámat, megtörték apám
bátorságát, és legyilkolták a barátaimat, szomszédaimat és
rokonaimat. – A férfi a látóhatár felé mutatott. – Valahol a
világban létezik mód az elpusztításukra, és addig fogok kutatni,
míg rá nem találok.
– Helyesen teszed, hogy nem hiszel a lelkipásztoraidnak –
mondta Jardir. – Az alagaiok faja nem egy vész, hanem egy
próbatétel.
– Próbatétel?
– Igen. Az Everam iránti hűségünk, bátorságunk és
akaraterőnk próbája, hogy fel tudjuk-e venni a harcot Nie
sötétségével. Ugyanakkor valamiben tévedsz. Az elpusztításuk titka
nem odakint van – mondta a Sharum Ka a homokdűnék felé
legyintve –, hanem itt bent. – Ujjával megérintette a Par'chin
mellkasát a szívénél.
– Ha eljön a nap, amikor minden férfi szívét bátorság önti el,
és mindannyian fegyvert fogunk, még Nie-nek sem lesz esélye
ellenünk.
A Par'chin hosszú ideig hallgatott.
– Régóta álmodom arról a napról – szólalt meg végül.
– Én is, barátom – felelte Jardir. – Én is.

Két évvel legelső látogatása után a Par'chin újra visszatért a

városba. Jardir épp táblákra rajzolt haditerveket tanulmányozott,
amikor felpillantva meglátta a kiképzőtéren átsétáló férfit. Úgy
érezte, mintha egy testvére tért volna vissza egy hosszú utazásról.
– Par'chin! – kiáltotta, és széttárta a karját. – Üdv újra a
Sivatag Lándzsájában! – Jardir immár folyékonyan beszélte a
zöldvidékiek nyelvét, bár azt még mindig csúf hangzásúnak találta.
– Nem tudtam, hogy itt vagy. Az alagaiok visítani fognak ma este
félelmükben!
Jardir ekkor vette észre, hogy a Par'chin mögött Abban
sántikál, annak ellenére, hogy se a zöldvidékinek, sem Jardirnak
nem volt már szüksége tolmácsra.
Jardir undorodva pillantott végig a kereskedőn. Mióta utoljára
látta, a férfi még jobban meghízott, és még mindig úgy
öltözködött, mint egy damaji kedvenc felesége. Az a hír járta, hogy
neki volt a legnagyobb forgalma a bazárban, ami jórészt az
északiakkal kiépített kapcsolatainak volt köszönhető. Jardir nem
látta őt többnek egy piócánál, akit jobban érdekel a pénz, mint
Everam, a dicsőség vagy maga Krázia.
– Mit keresel itt a férfiak között, khaffit? – kérdezte Abbantól.
– Nem hívtalak.
– Velem van – mondta a Par'chin.
– Veled volt – jelentette ki Jardir. Abban meghajolt, és elsietett
a dolgára.
– Nem tudom, miért vesztegeted az idődet azzal a khaffittal,
Par'chin – mondta kiköpve Jardir.
– Ahonnan én származom, ott az embert nem csak az
határozza meg, hogy lándzsát tud-e ragadni.
– Ahonnan te származol, Par'chin, ott soha nem is ragadnak
lándzsát! – felelte nevetve Jardir.
– Sokat fejlődtél a thézai nyelvben – jegyezte meg a Par'chin.
– Ez a chin nyelv nem könnyű – morogta Jardir –, és kétszer
nehezebb tanulni, ha egy khaffitra kell hagyatkoznom, amikor te
nem vagy a városban. – Megvetéssel pillantott a távolodó Abban
után. – Hát nézz csak rá! Úgy öltözködik, mint egy nő.
– Én még egy nőt se láttam itt, aki úgy öltözködne, mint
Abban – jegyezte meg a Par'chin.
– De csak azért, mert nem hagyod, hogy találjak neked egy
feleséget, akinek levehetnéd a fátylait – mondta Jardir. Korábban
már többször megpróbált párt keresni a Par'chinnak, hogy a
városhoz kösse őt. Így könnyebben rajta tarthatta volna a szemét,
éppúgy, ahogy Inevera tanácsolta neki.
„Egy napon meg kell majd ölnöd őt”, visszhangzottak felesége
szavai a fejében, de ő nem akart hinni az igazában. Ha Jardirnak
sikerül feleséget találnia a Par'chin számára, akkor nem lenne
többé chin, és dal’Sharumként születne újjá. Talán ez a fajta „halál”
is elegendő volna a jóslat beteljesedéséhez.
 – Kétlem, hogy a damák megengednék egy törzs nélküli
chinnek, hogy feleségül vegyen egy itteni asszonyt – mondta a
Par'chin.
Jardir erre csak legyintett.
– Bolondság! Testvérem, mi ketten egymásért ontottuk a
vérünket az Útvesztőben! Ha befogadlak a törzsembe, még az
Andrah se tiltakozhat az esküvő ellen.
– Nem hiszem, hogy készen állok a házasságra – felelte a
Par'chin.
Jardir felvonta a szemöldökét. Bár jól ismerte barátját, az még
mindig meg tudta lepni egy-egy megjegyzésével. Kráziában a
harcosokat éppolyan tűz fűtötte a nők iránt, mint a csatatéren.
Nem látott arra utaló jeleket, hogy a Par'chin inkább a férfiak
társaságát kereste volna, de jobban érdekelte őt a harc, mint a
hajnalt megérőknek járó jutalmak.
– Hát ne várj vele túl sokáig, mert akkor a harcosok
push’tingnak gondolnak majd – mondta Jardir, kráziai kifejezéssel
utalva a „hamis nőkre”. Everam szemében nem számított bűnnek,
ha valaki egy másik férfival hált, de a push’tingok általában véve
megvetették a nőket, és ezzel megtagadták utódaikat a törzsüktől.
A város nemigen engedhette meg magának az ilyesmit.
– Mióta vagy a városban, barátom? – kérdezte Jardir.
– Pár órája érkeztem – felelte a Par'chin. – Az imént vittem el
a küldeményeket a palotába.
– És utána rögtön idejöttél, hogy felajánld a lándzsádat! –
kiáltotta hangosan Jardir, hogy mindenki hallhassa. – Everamra
mondom, a Par'chinban biztos kráziai vér folyik! – A környéken
álló harcosok nevettek.
– Gyere velem! – mondta Jardir, kezét a Par'chin vállára téve.
Átgondolta az aznap éjszakai haditervet, hogy méltó helyet
találhasson bátor barátjának az Útvesztőben.
– A Bajin törzs tegnap elvesztett egy Veremőrt – mondta. –
Pótolhatnád az ő helyét.
– Inkább Pajzsosnak állnék – felelte a Par'chin.
Jardir a fejét csóválta, de azért mosolygott.
– Mindig a legveszélyesebb feladatra vállalkozol – dorgálta a
Par'chint. – Ki kézbesíti a leveleket, ha te meghalsz?
– Ma nem számítok akkora veszélyre. – Kicsomagolt egy
hosszú, összetekert csomagot, és egy lándzsát kapott elő belőle.
Az viszont nem akármilyen fegyver volt. Az egész lándzsa
egyetlen fényes, ezüstös fémből készült, a hegyét és a nyelét pedig
rovások borították, amik csillogtak a napfényben. Jardir hozzáértő
szemmel végigpillantott a fegyveren, és érezte, hogy nagyot dobban
a szíve a látványtól. A rovások java részét nem ismerte, de még így
is érezte a hatalmukat.
A Par'chin büszkén kihúzta magát, és azt várta, hogy mit szól
barátja a fegyverhez. Jardir visszafojtotta ámulatát, és nagyokat
pislogott, hogy eltűnjön szeméből az a vágyakozó csillogás.
Remélte, hogy a Par'chin mindezt nem vette észre.
– Királyhoz méltó fegyver, Par'chin, de a harcoson múlik
igazán a győzelem, és nem a lándzsán. – Jardir a barátja vállára
tette a kezét, és a szemébe nézett. – Ne bízz meg feltétlenül a
fegyveredben! Láttam már nálad edzettebb harcosokat, akik
befestették a fegyvereiket, és mégis szomorú véget ért az életük.
– Ez itt nem az én munkám – felelte a Par'chin. – Anoch Sun
romjai közt találtam rá.
Jardir szívverése egy pillanatra kihagyott. Igaz lenne, amit
hallott? Erőltetetten felnevetett.
– A Szabadító szülőhelyén? – kérdezte. – Kaji Lándzsája csak
egy legenda, Par'chin. Az elveszett várost már rég elnyelte a
homok.
– Én jártam ott – felelte fejcsóválva a Par'chin. – Meg tudom
neked mutatni.
Jardir tétovázott. A Par'chin sosem hazudott neki, és a
hangjából sem úgy tűnt, hogy viccelne. Őszinték voltak a szavai.
Egy pillanatra megjelent a fejében a kép, ahogy ő és a Par'chin
együtt vándorolnak a sivatagban, és felkutatják az ősi harci
rovásokat. Csak nehezen tudta emlékeztetni magát a kötelességeire,
amitől a gondolat rögtön tovaszállt.
– Én vagyok a Sivatag Lándzsájának Sharum Kája, Par'chin.
Nem ugorhatok fel egy tevére, hogy csak úgy kivonuljak a sivatagba
egy olyan város után kutatva, amiről csak az ősi könyvekben esik
említés.
– Azt hiszem, rá tudlak majd beszélni, ha eljön az éjszaka –
felelte a Par'chin.
Jardir elmosolyodott.
– Ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot!
Rovásozott lándzsa ide vagy oda, te nem vagy Szabadító. Szomorú
lennék, ha el kéne temetnünk.

– Ma éjjel fog megtörténni – mondta Inevera. – Évekkel ezelőtt

láttam már ezt a pillanatot. Öld meg őt, és vedd magadhoz a
lándzsát! Hajnalban Shar’Dama Kává kiáltod magad, és egy hónap
múlva te leszel Krázia uralkodója.
– Nem – felelte Jardir.
Inevera először meg se hallotta férjét.
– A Sharachok azonnal hűséget fogadnak majd neked –
folytatta a nő zavartalanul –, a Kajik és a Majah-k viszont ellenezni
fogják a... Hogyan? – Inevera Jardir felé fordult. Felvont szemöldöke
eltűnt fejkendője alatt.
– A jóslat...
– A pokolba a jóslattal – mondta Jardir. – Mondjanak bármit is
a démoncsontok, nem fogom meggyilkolni a barátomat, és nem
fogom őt megrabolni. Én a Sharum Ka vagyok, nem holmi éjjeli
tolvaj!
Inevera pofon vágta őt. A csapás visszhangzott a kőfalú
folyosón.
– Egy bolond, az vagy te! – csattant fel a nő. – Eljött a
döntések ideje. Most válnak a lehetőségek bizonyossággá.
Hajnalban egyikőtöket Szabadítónak fogják kikiáltani. Rajtad múlik,
ki lesz az: a Sivatag Lándzsájának Sharum Kája, vagy egy sírrabló
chin északról.
– Elegem van a döntésekből és a jóslataidból! – mondta Jardir.
– Te és a többi dama’ting csak találgattok, hogy kedvetekre
rángathassátok a férfiakat. Nem fogom elárulni a barátomat, csak
mert te azt állítod, hogy láttál valamit azokban a rovásozott
démonürülékdarabokban!
Inevera éleset kiáltott, és megint pofon akarta vágni Jardirt, de
férje elkapta a csuklóját és magasra feltartotta. A nő megpróbálta
kiszabadítani magát, de ezzel az erővel akár egy kőfallal is
viaskodhatott volna.
– Ne kényszeríts rá, hogy bántsalak! – figyelmeztette Jardir.
Ineverának összeszűkült a szeme, majd hirtelen megperdült, és
szabad kezének kinyújtott mutató- és középső ujjával erősen
belebökött a férfi vállába. Jardirnak az a karja, amivel felesége
csuklóját tartotta, azonnal megbénult. A nő kihúzta a kezét férje
markából, majd hátrébb lépett, és kisimította a ruháját.
– Te még mindig azt hiszed, hogy a dama’tingok védtelenek,
pedig mindenkinél jobban kéne tudnod, hogy ez nem igaz –
mondta Inevera Jardirnak, aki elkerekedett szemmel nézett rá.
A férfi rémülten pillantott le megbénult karjára, ami ernyedten
lógott maga mellett, és egyáltalán nem engedelmeskedett
gazdájának.
Inevera odalépett Jardirhoz, az egyik kezével megfogta a férfiét,
a másikat pedig a vállához nyomta. Hirtelen megcsavarta férje
karját, vállát pedig jól megszorította. Jardir úgy érezte, hogy a
zsibbadtságot ezernyi apró tű szúrása váltja fel.
– Te nem vagy tolvaj – mondta Inevera nyugodt hangon –,
hiszen csak visszaveszed azt, ami jogosan téged illet.
– Engem? – kérdezte Jardir az ujjait hajlítgatva, amikbe
időközben visszatért az élet.
– Ki az igazi tolvaj? A chin, aki kirabolta Kaji sírhelyét, vagy te,
a Szabadító sarja, aki visszaszerzi azt, amit elloptak?
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy valóban Kaji Lándzsájára
bukkant-e rá, vagy sem – felelte Jardir.
– De, tudod – mondta Inevera keresztbe font karral. – Már
akkor tudtad, amikor először megpillantottad a fegyvert, ahogy azt
is, hogy ez a nap is eljön egyszer. Soha nem titkoltam el előled a
sorsodat.
Jardir hallgatott. Inevera gyengéden megérintette a karját.
– Ha szeretnéd, mérget is tehetek a teájába. Gyors halála
lenne.
– Nem! – kiáltotta Jardir, elrántva karját a feleségétől. – Te
mindig a legdicstelenebb utat választanád! A Par'chin nem egy
khaffit, hogy úgy öljük le, mint egy kutyát! Harcoshoz méltó halált
érdemel.
– Akkor add meg neki! – sürgette Inevera. – Most, mielőtt
még elkezdődik az alagai’sharak, és amíg még senki sem tud a
lándzsa hatalmáról!
– Ha tényleg meg kell ölnöm, az Útvesztőben fogom megtenni
– felelte a fejét rázva Jardir.
Ahogy a férfi elindult, elbizonytalanodott abban, hogy tényleg
meg tudná-e ezt tenni. Hogy lenne képes büszkén Shar’Dama Kává
emelkedni, ha egy barátja halála lenne az ára?

– Par'chin! Par'chin!
Ezek a kiáltások visszhagzottak mindenfelé az Útvesztőben.
Jardir a falak tetejéről figyelte, ahogy a zöldvidéki csatát csatára
nyer a dal’Sharumokkal. Kaji Lándzsája minden alagait halálba
küldött.
„Ma éjjel még csak bátor idegennek hívják, holnap viszont már
Shar’Dama Kának”, merengett Jardir.
És ha ez Everam akarata volt? Nem ő teremtette volna a
zöldvidékieket, amikor elválasztotta a világot Nie sötétségétől? Nem
szánt volna nekik is valami szerepet a démonok elleni harcban?
– A Par'chin viszont nem hisz Everamban – szólalt meg
hirtelen Jardir.
– Hogy lehetne egy hitetlen ember a Szabadító? – kérdezte
tőle Hasik.
– Sehogy – felelte nagyot sóhajtva Jardir. – Keresd meg
Shanjatot és a leghűségesebb embereimet! Az egész világ érdeke,
hogy valaki más legyen az.

Amikor Jardir rátalált a Par'chinra, a férfit épp egy csapat Sharum

követte, akik az ő nevét kántálták, miközben végigrohantak az
Útvesztő folyosóin. A zöldvidékit fekete démonvér borította, szeme
pedig vad örömtől csillogott. A magasba emelte a lándzsáját Jardir
előtt, akinek megfájdult a szíve a gondolattól, hogy mit is készül
tenni az ajin’paljával. Terve még annál is aljasabb volt, mint amit
Hasik művelt vele évekkel azelőtt.
– Sharum Ka! – kiáltotta a Par'chin. – Egy démon se jut ki élve
ma este az Útvesztőből!
„A háború lényege a megtévesztés”, emlékeztette magát Jardir.
Mosolyt erőltetett az arcára, és maga is felemelte a lándzsáját, hogy
viszonozza a Par'chin tisztelgését. Odalépett hozzá, és még egyszer
utoljára megölelte őt.
– Lebecsültelek, Par'chin – mondta. – Többször nem foglak.
– Mindig ezt hallom tőled – felelte mosolyogva a Par'chin. A
körülötte álló harcosok arca szinte ragyogott az aznapi
győzelmektől. Jardir rájuk már nem bízhatta a feladatot.
– Dal’Sharumok! – kiáltotta, majd a földön heverő halott
alagaiokra mutatott. – Gyűjtsétek össze ezeket a mocskos lényeket,
és vigyétek őket a külső falakra! A lövedékvetős csapatainknak
gyakorlásra van szüksége! Hadd tudják meg a magúrok a városon
kívül is, mekkora ostobaság megtámadni Kráziát!
A harcosok éljeneztek, majd továbbsiettek, hogy teljesítsék a
parancsot. Miután elmentek, Jardir Arlenhez fordult.
– Az Őrszemek jelentése szerint az egyik keleti leshelynél még
folyik a harc. Maradt még benned valamennyi erő, Par'chin?
A zöldvidéki elvigyorodott.
– Mutasd az utat! – mondta.
Maguk mögött hagyták a Sharumokat, és végigszaladtak az
Útvesztőn. Jardir egy olyan útvonalat választott, ahol nem voltak
szemtanúk. Úgy vezette a Par'chint a veszte felé, mintha egy Terelő
lett volna. Végül megérkeztek a leshelyre.
– Oot! – kiáltotta Jardir, az előttük rejtőzködő Hasik pedig
kidugta a lábát a fal mögül, és elgáncsolta a Par'chint.
A zöldvidéki egy gördüléssel ért földet, és azonnal talpra is
szökkent, de addigra Jardir leghűségesebb emberei elállták az
egyetlen menekülési utat.
– Ez meg mi? – kérdezte a Par'chin.
Jardirnak elszorult a torka elárult barátja tekintetétől.
Megérdemelte azért, amit tett vele, de most, hogy a Par'chin benne
volt a csapdában, már nem visszakozhatott.
– Kaji Lándzsája a Shar’Dama Ka kezébe való, és te nem ő vagy
– mondta a zöldvidékinek.
– Nem akarok harcolni veletek – mondta a Par'chin.
– Akkor ne tedd, barátom! – kérlelte Jardir. – Ha nekem adod
a lándzsát, felugorhatsz a lovadra, és hajnalban szabadon
elmehetsz, de soha nem térhetsz vissza. – Inevera biztos
ostobaságnak gondolta volna az ajánlatot. Még Jardir emberei is
meglepetten suttogtak egymásnak, de ő nem foglalkozott vele.
Reménykedett benne, hogy barátja beleegyezik, bár szíve legmélyén
tudta, hogy nem így lesz. Jeph fia nem volt gyáva ember. A férfi
mögötti démonveremből morgás hallatszott. Harcoshoz méltó halál
várt a Par'chinra.
A zöldvidéki elszántan küzdött a rátámadó dal’Sharumokkal.
Több harcosnak is eltörte a csontjait, de még szorult helyzetében
sem volt hajlandó embert ölni. Jardir nem vett részt a
küzdelemben. Szégyentől emésztve figyelte az eseményeket.
Végül Hasiknak és Shanjatnak sikerült lefognia a Par'chint.
Jardir odalépett a földön heverő lándzsához, és felkapta. Ahogy
ujjai ráfonódtak a nyélre, azonnal érezte a benne rejtőző hatalmat,
és azt, hogy a fegyver az ő kezébe való. A lándzsa valóban Kajié
volt, akinek a hetedik fia alapította a Jardir nemzetséget.
– Nagyon sajnálom, barátom – mondta Jardir. – Bár ne kellett
volna így történnie.
A Par'chin a férfi arcára köpött.
– Everam látja az árulásodat! – morogta a Sharum Kának.
Jardirban felizzott a harag. A Par'chin nem hitt a
mennyországban, de a Teremtő nevét hajlandó volt a saját céljaira
használni. Nem voltak feleségei, gyermekei, családi és törzsi
kapcsolatai, mégis azt hitte, hogy tudja, mivel tesz jót mindenki
számára. Végtelenül öntelt ember volt.
– Ne vedd a szádra Everam nevét, chin! – mondta Jardir. – Én
vagyok az ő Sharum Kája, nem te! Nélkülem Krázia romokban
heverne.

Titokban lovagoltak ki a városból a hajnal előtti derengésben. Az

alagaiok már visszatértek a föld mélyére, de egy homokdémon
meghallhatta, hogy közelednek, mert percekkel napkelte előtt még
előugrott egy dűne árnyékából.
Jardir számított a támadásra. A lándzsa nyelén lévő rovások
felvillantak, ahogy elhárította az alagai támadását. A démon a
földnek csapódott, majd az egyre világosodó égbolt felé pislogott,
de mielőtt még köddé válhatott volna, Jardir leugrott a lováról és
ledöfte a lényt.
Ahogy a rovásos lándzsahegy átszúrta a démon durva
páncélját, éles fény villant fel, Jardir pedig úgy érezte, mintha a
kezében lévő fegyver életre kelt volna. Olyan bizsergés járta át a
testét, mint amikor Inevera villámot szórt rá, de a kín helyét most
az öröm vette át. Hirtelen erősebbnek és gyorsabbnak érezte
magát. A régen elfelejtett sérülések fájdalma, amihez már úgy
hozzászokott, hogy nem is figyelt rá, most hirtelen megszűnt, és
Jardir csak most döbbent rá, hogy egyáltalán szenvedett tőle.
Halhatatlannak, sérthetetlennek érezte magát. Könnyedén
meglendítette a lándzsát, és tíz méterre elhajította a démon
hulláját, hogy a felkelő nap fénye elemészthesse.
A hatalom érzése a démon leölése után nem sokkal tova is
tűnt, de gyógyító hatása megmaradt. Jardir immár harmincéves
elmúlt, de hirtelen eszébe jutott, milyen erőben volt húszévesként,
és azon gondolkodott, vajon hogy felejthette el ilyen hamar.
„Mindezt egyetlen homokdémon megölésével értem el”,
merengett Jardir. „Vajon a Par'chin mit érzett, amikor tucatjával
gyilkolta az alagaiokat az Útvesztőben?”
Már soha nem tudhatta meg a kérdésre a választ, hiszen az
eszméletlenül heverő Par'chint pár perccel napkelte előtt egy
homokdűnén hagyták, mérföldekre a várostól, és több mint
egynapi gyalogúira a legközelebbi falutól.
Amikor Jardir lepillantott a zöldvidékire, eszébe jutottak
korábbi szavai. „Everam látja az árulásodat!”, kiáltotta a Par'chin az
Útvesztőben.
– Miért nem mentél el, amikor én kértelek rá, barátom? –
kérdezte magában Jardir, de ez is egy olyan kérdés volt, amit a
Par'chin már nem válaszolhatott meg.
Jardir szomorúan nézett le földön heverő barátjára, mialatt
Hasik és Shanjat visszamásztak a lovukra. A Sharum Ka leakasztott
egy hideg vizes kulacsot a nyergéről, majd odadobta a zöldvidéki
mellé a homokba.
– Mit csinálsz? – kérdezte Ashan. – Meg kellene őt ölni, nem
pedig segíteni rajta.
– Nem fogok leszúrni egy eszméletlen harcost – mondta Jardir.
– A kulacsban lévő víz nem lesz elég ahhoz, hogy eljuthasson egy
menedékhelyre a sivatagban. Amikor magához tér, inni fog belőle,
és ha beesteledik, férfihoz méltó módon fog elesni az alagaiokkal
küzdve, és utat nyer a paradicsomba.
– És ha visszajön a városba? – kérdezte Shanjat.
– Parancsold meg a Mehndingeknek, hogy őrködjenek egész
nap, és lőjék le, ha megpróbál visszatérni.
Jardir visszapillantott. „Nem fogod megpróbálni, ugye, Párchin?
Egy Sharum lakozik benned, és puszta kézzel fogsz megvívni az
alagaiokkal.”
– Ő egy hitetlen chin – mondta Ashan. – Miből gondolod,
hogy Everam befogadná őt a mennyországba?
Jardir felemelte a lándzsáját, ami megcsillant a felkelő nap
fényében.
– Abból, hogy én vagyok a Shar’Dama Ka, és azt mondom,
hogy így lesz – felelte.
Társai elképedve néztek rá, de senki sem ellenezte a
kijelentését.
Jardirnak eszébe jutottak Inevera szavai, amiket néhány órával
korábban hallott.
„Hajnalban Shar’Dama Kává kiáltod magad.”
Visszanézett a Par'chinra.
„Halj dicső halált!”, imádkozott érte. „Ha találkozunk a
mennyekben, és addigra nem váltottam valóra mindkettőnk álmát,
akkor majd ott elszámolunk egymással.”
Megfordította lovát, és visszaindult a városba.
Az ő városába.
 9. Fejezet – Shar'Dama Ka – v. u. 329

E GY LÉPÉST SE TOVÁBB, ÁRULÓ! – mondta Everal dama, elállva az

Andrah tróntermébe vezető utat. Ő volt a legidősebb az
Andrah fiai közül, szinte biztosra vették, hogy Amadeveram halála
után ő lesz az új damaji, később pedig a város vezetője. Ötvenéves
kora ellenére még mindig erős testalkatú volt, fején egy ősz szál se
akadt, és páratlan sharusahk mester hírében állt.
Emellett ő volt az utolsó az Andrah fiai közül, akiket Jardirnak
meg kellett ölnie ahhoz, hogy a kövér vénembert is felnyársalhassa.
Még egy hónap sem telt el azóta, hogy a démonvér áztatta
Jardir Szabadítónak kiáltotta ki magát az Útvesztőben. A Sharumok
háromnegyede azonnal hűséget fogadott neki, a város damáinak
felével egyetemben, akik napról napra egyre többen csatlakoztak a
Shar’Dama Ka követőihez. A többiek a damajik köré gyűltek, akik
eleinte megpróbálták megvédeni palotáikat, de Jardir hatalmának
növekedésével arra kényszerültek, hogy az Alváros folyosóin át az
Andrah elbarikádozott palotájába meneküljenek.
Jardir hódítása napok helyett hetekbe telt ugyan, de minden
éjjel megfújta Sharak Kürtjét, hogy az Útvesztőbe hívja harcosait.
Minden egyes katonáját rovásos lándzsával látta el, az alagaiok
pedig minden napkeltekor halmokban hevertek a harctéren.
Az Andrah és a damajik nagy előnynek tartották, hogy éjjelente
szabadon mozoghattak csapataikkal, de nem számoltak azzal a
szégyennel, amit a Sharumjaik éreztek, amiért vezetőik
megtagadták tőlük az alagai’sharakot. Jardir emberei ezalatt éjről
éjre diadalmaskodtak az Útvesztőben. Az Andrah-t egymás után
hagyták el a harcosok, akiket Jardirék szó nélkül befogadtak. Végül
az Andrahnak még ahhoz sem volt elég embere, hogy a saját
palotáját megvédhesse. Jardir harcosai napkelte után nem sokkal
bevették a kaput, utána pedig hamar bejutottak a palotába is. Már
csak egyetlen ember akadályozta a Sharum Kát abban, hogy
bosszút állhasson.
– Bocsáss meg, dama – mondta meghajolva Jardir Everalnak –,
de neked nem ajánlhatom fel a lehetőséget, hogy megadd magad.
Ki bízna meg egy olyan emberben, aki nem képes meghalni a saját
apjáért? Jobb, ha becsülettel halsz meg.
– Trónfosztó! – mondta kiköpve Everal. – Te nem Szabadító
vagy, csak egy gyilkos egy lopott lándzsával! A fegyver nélkül
semmit nem érnél!
Jardir hirtelen megtorpant, és feltartott kézzel megállította az
őt követő harcosokat.
– Tényleg így gondolod? – kérdezte.
Everal Jardir lába elé köpött.
– Bizonyítsd be az ellenkezőjét! Tedd le a fegyvert, és küzdj
meg velem annak sötét mágiája nélkül!
– Acha! – mondta Jardir, és odadobta a lándzsát Everalnak. A
dama ösztönösen elkapta a fegyvert, szeme pedig elkerekedett,
amikor rádöbbent, mit is tart a kezében.
Ekkor valami alig észrevehetően megváltozott Everal pózában
és viselkedésében. A többiek talán fel se figyeltek rá, de Jardir
számára olyan világos volt, mintha a dama ki is mondta volna, amit
érez. Korábban Everal úgy érezte, sorsa meg van pecsételve, de
nem akart küzdelem nélkül meghalni, most viszont a remény
szikrája csillogott a szemében. Azt hitte, megölheti Jardirt, és véget
vethet annak a lázadásnak, ami Krázia szívét vette célba.
– Lelked így már kész arra, hogy becsülettel jelenjen meg
Everam színe előtt – mondta bólintva Jardir, majd a dama felé
iramodott.
Everal a sharusahk mestere volt ugyan, de az Evejah
megtiltotta a papoknak a lándzsa viselését, és Jardir Sharik
Horában töltött évei alatt senkit sem látott, aki megszegte volna
ezt a törvényt. Arra számított, hogy a dama esetlenül bánik majd a
fegyverrel, és könnyen legyőzheti majd.
„Használj ki minden lehetőséget!”, mondta neki egykor Khevat
kiképzőmester.
Everal viszont meglepte őt: úgy megpörgette a lándzsát,
mintha egy bot lett volna. Alig lehetett követni a fegyvert Everal
kezében, miközben Jardir felé indult, akinek csak hajszálnyira
sikerült elkerülnie a csapásokat. A dama mozdulatai fürgék és
precízek voltak: támadásai kecsesen követték egymást, ahogy azt
várni is lehetett egy olyan embertől, aki négy évtizedet töltött
Sharik Horában. Everal végül úgy döntött, hogy a lándzsa hegyét is
használni kezdi, és sikerült vágást ejtenie Jardir arcán és a karján.
Jardirnak egy idő után sikerült ráéreznie a dama támadásainak
ritmusára. Gyorsan ráfonta a karját a lándzsa nyelére, majd
megperdült, és keresztülhajította a damát a termen. Everal
nekicsapódott egy oszlopnak, és a földre zuhant.
Jardir megvárta, hogy Everal talpra álljon, majd letette a
lándzsát a padlóra. A dama elkerekedett szemmel nézett rá.
– Ostoba vagy, amiért így lemondasz a fölényedről – mondta
Everal, de Jardir csak mosolyogva méregette ellenfelét. Széttárt
karral a dama felé rohant, Everal pedig felkészült a küzdelemre.
 A Sharumok avatatlan szemében az előttük folyó harc nem
tűnt többnek egy puszta ökölharcnál, ahol mindig az erősebb győz,
de Jardir és Everal között valójában a sharukin több száz
különböző mozdulata és fogása zajlott le. Ez a technika az ellenfél
erejét önmaga ellen fordította.
Jardir apránként próbált halálos fogást találni Everalon. Tudta,
hogy előbb-utóbb sikerrel fog járni, és a dama szemében is azt
látta, hogy ő is ezt sejti.
– Lehetetlen! – hörögte Everal, amikor Jardir keze
rákulcsolódott a nyakára.
– Nagy különbség, hogy az ember a puszta levegőt ütve
erősödik meg, vagy alagaiokkal harcolva – mondta Jardir. Nagyot
rántott a dama nyakán, ami akkorát reccsent, hogy az egész terem
visszhangzott tőle.

A damajik az Andrah trónjának emelvénye előtt gyülekeztek. Egy

emberként pillantottak fel, amikor Jardir emberei betörték az ajtót.
Az Andrah reszketve kuporgott a Koponyatrónon, és úgy
megszorította annak karfáját, hogy elfehéredtek belé az ujjai.
Jardir úgy figyelte az öregemberek csoportját, mint valami
ragadozó a prédáját. Az Evejah törvényei szerint mindegyikük
kihívhatta őt párbajra, mielőtt még a trónhoz érhetett volna. Jardir
nem félt a damajiktól, de nem akarta a halálukat.
– Ha muszáj, megölheted őket – tanácsolta neki korábban
Inevera –, de teljesebb lesz a győzelmed, ha ráveszed őket, hogy ne
szálljanak veled szembe. – Még azt is elmondta férjének, hogy mit
ajánljon fel nekik.
– Damajik! – szólalt meg Jardir. – Mindannyian Everam hű
szolgái vagytok, és nem akarok megküzdeni veletek. Csak annyit
kérek, hogy álljatok félre.
– És mi lesz velünk azután, ha elfoglalod a Koponyatrónt? –
kérdezte Kevera, a Sharach damaji. Mivel az ő törzse volt a
legkisebb a városban, neki kellett először szembenéznie a
trónkövetelővel.
– Mi lenne, barátom? – kérdezte Jardir mosolyogva. – Talán a
palotáitokat féltitek? Tartsátok meg őket, és vezessétek a
törzseiteket, ahogyan eddig is! Cserébe csak egy jelképes gesztust
kérek tőletek.
– Mi lenne az? – kérdezte összeszűkült szemmel Kevera.
– Qashától született második fiam most nie’dama – mondta
Jardir.
– Ígéretes növendék – bólogatott Kevera.
– Szeretném, ha mindig melletted lenne, hogy tőled
tanulhasson – folytatta mosolyogva Jardir.
– És hogy egy napon átvegye a helyem. – Kevera mondata
inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
– Amennyiben ez inevera – vonta meg a vállát Jardir.
A férfi a többi damajira pillantott, akik az ajánlatot
fontolgatták. Mint már korábban annyiszor, Jardir most is
elcsodálkozott Inevera terveinek tökéletességén. Dama’ting feleségei
mind termékenyek voltak, és a kockák mindig elárulták a megfelelő
időt a fogantatásra. Házasságuk negyedik évére mindegyikük
két-két fiút és egy-egy lányt szült Jardirnak, és még ezután is
tovább kerekedett a hasuk. A férfinak immár minden törzsben volt
egy nie’dama fia, akik átvehették a fekete turbánt, ha a mostani
damajik meghalnak, a feleségek pedig a damaji’tingek helyére
léphetnek majd. Inevera egy jó évtizeddel előre megalapozta férje
hatalomra törését. A gondolat kissé nyugtalanító volt.
 A damajik tovább gondolkoztak az ajánlaton. Tisztségük nem
volt örökletes, de mindegyiküknek voltak fiai és unokái a saját
törzsük damái között, és nem volt ritka eset, hogy a fekete turbánt
egy vérrokon örökölte meg. Ugyanakkor, ha a damajik
megtarthatják címüket, az kissé elviselhetőbbé tette volna Jardir
hatalomra törését. Emellett az, ha nem a fiaik kapják meg a
tisztségüket haláluk után, még mindig jobb lehetőségnek tűnt,
mint ha Jardir felnyársaltatná őket, ahogy azt Kaji is tette legyőzött
ellenfelei gyermekeivel. Jardir könnyedén megtehette volna, és ezt a
damajik is tudták. Nem volt szükség arra, hogy saját fiait túszként
felajánlja nekik, kivéve, ha őszinte gesztust akarna felajánlani az
egység érdekében.
A kisebb törzsek számára ennyi elég is volt.
– Shar’Dama Ka – hajolt meg Kevera Jardir előtt, és ellépett az
útjából.
A többi damaji is követte a példáját: úgy váltak ketté előtte,
mint az ala az eke nyomán. A Bajinok, Anjhák, Járnák, Khanjinok,
Halvasok és Shunjinok damajijai mind ellenkezés nélkül elálltak
Jardir útjából. A férfi izmai megfeszültek, amikor a Krevakh és a
Nanji vezetők elé lépett. Az Őrszem-törzsek rendkívül hűségesek
voltak, és saját sharusahk technikákat gyakoroltak, amik a
leghalálosabbnak számítottak a Sivatag Lándzsájában. Jardir úgy
érezte, hogy szívében Everam akarata zakatol, így senkitől sem félt,
de nem hagyta lankadni a figyelmét. Tisztelte a két damaji
harctudását.
Alaptalan volt az aggodalma. Az Őrszem-damajik épp olyanok
voltak, mint a Sharumjaik: a megfigyelésben és a tanácsadásban
jeleskedtek, nem pedig az irányításban. Ők is oldalra léptek, így
Jardirt már csak a város három leghatalmasabb damajija választotta
el a Koponyatróntól: Enkaji a Mehndingektől, Aleverak a
Majah-któl, és Amadeveram a Kajiktól. Ezek a férfiak több ezer
emberen uralkodtak, és fényűző életet éltek. Törzseik tucatnyi
damával büszkélkedtek, akik között az ő fiaik és unokáik is ott
voltak. Ők nem adták volna meg magukat olyan könnyen.
Enkaji, a Mehnding damaji még ötvenöt éves kora ellenére is
erős alkatú férfi volt. Rendkívül okos ember hírében állt, és egy
hadimérnökökkel teli törzset vezetett. A Mehndingek törzse nem
volt túl népes, de Enkaji vagyona több volt, mint a Majah és a Kaji
damajiké együttvéve, és mindenki úgy tudta, hogy a férfi a
legidősebb fiára akarja hagyni mindezt.
Amikor Jardir Enkaji szemébe nézett, egy pillanatra úgy látta,
hogy a férfi ki fogja őt hívni. Épp felkészült a küzdelemre, amikor a
damaji búsan elmosolyodott, majd széttárt karral erőltetett
meghajlást mutatott be, és ellépett az emelvény elől.
Aleverak, a Majah damaji következett. Az idős férfi közel
nyolcvanéves volt, ennek ellenére meghajolt, és sharusahk pózt vett
fel. Jardir bólintott, a mögötte álló Sharumok és damajik pedig
szétszéledtek, hogy helyet adjanak a küzdelemhez.
– Megtisztelsz, damaji – mondta Jardir, miközben meghajolt,
és ő is küzdőpózba helyezkedett. Őt már az is meglepte, hogy a
vénember még él, az meg főleg, hogy harci szellemét is megőrizte.
Dicső halált érdemelt.
– Rajta! – kiáltotta Amadeveram, Jardir pedig előrelendült.
Meg akarta ragadni Aleverakot és gyorsan, vérontás nélkül véget
vetni a párbajnak. Talán még a megadást is ki tudta volna csikarni
a damajiból.
Az öregember viszont meglepte őt: olyan sebességgel perdült
meg, amit Jardir nem nézett volna ki belőle. Aleverak elkapta Jardir
karját, és kihasználta ellenfele lendületét.
Jardirnak megfeszültek az ízületei, így nem volt más választása,
mint hogy ellazítja a testét, és hagyja, hogy a damaji elhajítsa őt.
Háttal ért földet, a körülöttük állóknak pedig elállt a lélegzete a
meglepő fordulattól. Aleverak fürgén odalépett hozzá, és csontos
sarkával össze akarta zúzni Jardir gégéjét, de az két kézzel elkapta
ellenfele lábfejét, és nagyot csavart rajta, miközben ő maga talpra
szökkent.
Aleverak együtt mozgott elcsavart lábfejével, és ismét Jardir
ellen fordította a saját erejét: szabad lábával jól szájba rúgta
ellenfelét. Jardir ismét a márványpadlóra zuhant, az öregember
pedig még mindig talpon volt.
Mindenki érdeklődve figyelte a küzdelmet. Egy pillanattal
korábban a jelenet még csak annyiról szólt, hogy Jardir tiszteletre
méltó halálhoz segíti az öreg damajit, s ez az esemény később csak
puszta lábjegyzetként szerepel majd a férfi hatalomra jutásának
történetében. Most viszont Jardir tervei hirtelen meginogni
látszottak. Fiai még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megvédjék
magukat apjuk nélkül, ha az ellenségeik kést rántanának rájuk. Az
Andrah előrehajolt a trónján, és izgatottan figyelte a párbajt.
Aleverak ismét támadott, de Jardirnak még épp időben sikerült
talpra ugornia és megütköznie az öregemberrel. Ezúttal jól
megvetette a lábát, hogy ne adjon lehetőséget ellenfelének arra,
hogy az erejét önmaga ellen fordíthassa. Aleverak ütései
hihetetlenül gyorsak voltak, de Jardirnak sikerült az első két csapást
elhárítania. A harmadik célt talált ugyan, de ez volt Jardir áldozata
azért, hogy megragadhassa a damaji karját.
Aleverak nem mozgott olyan lendülettel, amit Jardir
kihasználhatott volna egy dobáshoz, de az öreg damaji csupa csont
és bőr volt csupán, ellenfele pedig egy izmos, ereje teljében lévő
harcos. Jardirnak nem kellett Aleverak erejére hagyatkoznia ahhoz,
hogy elhajíthasson egy olyan férfit, akinek alig volt több a súlya,
mint az évei száma.
Jardir megfeszítette az izmait, és nagyot perdülve
meglendítette Aleverakot. A damaji még reptében sem veszítette el
az egyensúlyát, Jardir pedig tudta, hogy a férfi talpra fog érkezni,
és azonnal ellentámadást indít.
Jardir a dobás helyett továbblendítette Aleverakot. Leguggolt,
hogy jobban megcsavarhassa ellenfele karját, majd miután
hozzávágta őt a padlóhoz, rálépett a hátára és a földhöz szegezte.
Nagyot rántott Aleverak karján, akinek azonnal eltört a válla. A
reccsenés egészen a hatalmas kupolatetőig visszhangzott. A damaji
fehér köpenyét átszúrták a csontjai, és a ruhát pillanatokon belül
vér áztatta át.
Jardir gyorsan végezni akart az öregemberrel, nehogy a kíntól
megtörjön a bátorsága, de Aleverak nem ordított fel, és nem is
akarta megadni magát. Jardir a férfi szemébe nézett, aki a
sérülésére fittyet hányva feltápászkodott. Dicső módon új
küzdőpózt vett fel: bal karját előrenyújtotta, kicsavart, véres jobbja
pedig ernyedten lógott.
– Nem akadályozhatod meg, hogy megszerezzem a
Koponyatrónt, damaji – mondta Jardir, miközben lassan kerülgetni
kezdték egymást. – A törzsed java része már hűséget fogadott
nekem. Kérlek, hallgass rám! Inkább temesselek el a fiaiddal együtt,
mintsem hogy azt válaszd, hogy a Shar’Dama Ka tanácsadójává
válsz?
– A fiaim se hagynák harc nélkül, hogy a törzs átálljon a te
oldaladra – felelte Aleverak. Jardir tudta, hogy ez valóban így van,
de attól még nem akarta megölni a damajit. Túl sok
tiszteletreméltó férfi halt már meg, és a Sharak Ka közeledtével Ala
minden harcosára szükség lesz. Jardirnak eszébe jutott a Par'chin,
amint eszméletlenül fekszik a homokban, és szégyenében úgy
döntött, kegyelmet ajánl az öregembernek.
– Ha meghalsz, megengedem, hogy az egyik fiad kihívja
párbajra az egyiket az enyéim közül – mondta Jardir. – Hadd
döntsék el ők, ki lesz a kihívó.
A már átállt damajik erre dühösen mormogni kezdtek. Jardir
élesen rájuk meredt.
– Csend legyen! – kiabálta, mire mindannyian elhallgattak.
Jardir megint Aleverak felé fordult.
– Az oldalamon állsz majd, damaji, amikor Krázia dicsősége
újra helyreáll? – kérdezte. A damaji a vérveszteség miatt egyre
sápadtabb lett. Ha nem bólint rá az ajánlatra, Jardir gyorsan akarta
megölni, hogy talpon állva halhasson meg.
Aleverak viszont meghajolt, majd vérző vállára pillantott.
– Elfogadom az ajánlatot – felelte. – A kihívás viszont
hamarabb megtörténhet, mint várnád.
A damaji igazat mondott. Jardir Majah feleségétől származó fia,
Maji még csak tizenegy éves volt, és Aleverak bármelyik fia
könnyedén legyőzte volna, ha a damaji belehalna a sérülésébe.
– Hasik, kísérd el Aleverak damajit a dama’tingokhoz! –
parancsolta Jardir.
Hasik odalépett az öregemberhez, de Aleverak feltartotta a
kezét.
– Ezt előbb még végignézem – mondta. – Everam majd
eldönti, hogy túléljem-e a napot vagy sem. – Határozott hangjától
még Hasik is megtorpant, Jardir pedig bólintott neki, majd
Amadeveram felé fordult. Ő volt az utolsó damaji, aki elválasztotta
a reszkető Andrah-tól.
Amadeveram valamivel fiatalabb volt Aleveraknál, de még így is
a hetvenes éveiben járt. Jardir tudta, hogy nem szabad őt
alábecsülnie, főleg azután, hogy a Majah damaji hogy
megleckéztette.
– Engem kénytelen leszel megölni – jelentette ki Amadeveram.
– Engem nem fogsz tudni ígéretekkel magad mellé édesgetni.
– Sajnálom, damaji – felelte meghajolva Jardir –, de a törzsek
egyesítése érdekében meg kell tennem.
– Akár most ölsz meg, akár akkor, amikor a fiad felnő,
mindenképp gyilkosságot követsz el.
– Addigra már úgyis meghalsz, vénember! – csattant fel Jardir.
– Mit számít ez?
– A Kaji törzs uralma, az számít! – kiabálta Amadeveram. –
Száz éve a miénk a Koponyatrón, és még százig a miénk is lesz!
– Nem – felelte Jardir. – Véget vetek a törzseknek. Krázia népe
újra egységes lesz, éppúgy, mint Kaji idejében.
– Azt még meglátjuk – felelte Amadeveram, és sharusahk pózt
vett fel.
– Everam szívesen lát majd köreiben – mondta neki
meghajolva Jardir. – Egy Sharum lakozik a szívedben.

Alig egy perccel később Jardir felpillantott a trónon remegő

Andrah-ra.
– Meggyalázod azoknak a Sharumoknak az emlékét, akiknek a
koponyái a kövér valagadat tartják – mondta Jardir. – Gyere le
onnan, és fejezzük ezt be!
Az Andrah viszont nem kelt fel a trónról, hanem még jobban
el akart süllyedni benne. Jardir elfintorodott, és Kaji Lándzsájával a
kezében elindult a Koponyatrón emelvényének hét lépcsőfokán.
– Ne! – kiáltott fel az Andrah. Összegömbölyödött ültében, és
eltakarta az arcát, amikor Jardir felemelte a lándzsát.
 Azóta, hogy Jardir a hitvesi ágyában látta az Andrah-t a
feleségével jó tizenkét évvel korábban, minden egyes napon
elképzelte, ahogy megöli a kövér férfit. Inevera kockái azt jósolták,
hogy férje egy napon bosszút fog állni, és Jardir makacsul
ragaszkodott a jóslat beteljesedéséhez. Egyedül az alagai’sharak
tudta elvonni a figyelmét, és minden hajnalban sértve érezte a
becsületét, amikor belegondolt, hogy az Andrah még életben van.
Hányszor elgyakorolta már fejben azt a beszédet, amit ebben a
pillanatban akart előadni...
Most viszont Jardir torka elszorult az undortól. Az előtte
gubbasztó szánalmas hájgombóc már az ő születése előtt is Krázia
felett uralkodott, és most még ahhoz se volt elég bátorsága, hogy
szembenézzen a halállal. Annyit se ért, mint egy khaffit, sőt, még
azoknál a koszos disznóknál is kevesebb volt, amiket a khaffitok
szoktak megenni. Nem érdemelt semmilyen beszédet.
Az Andrah megölésével Jardir nem érezte azt az elégtételt,
amit korábban annyiszor elképzelt. Pusztán szívességet tett a
világnak azzal, hogy megszabadította ettől az embertől.

Jardir felkapta és fekete kaftánjára húzta az Andrah vértől csatakos

fehér köpenyét. Érezte, hogy a trónteremben mindenki őt figyeli,
de térde nem roggyant meg a pillantások súlya alatt: büszkén
kihúzta magát, és alattvalói felé fordult.
Aleverak a padlón hevert, Shevali dama pedig megpróbálta
elszorítani a damaji vérző sebét. Amadeveram holtan hevert az
emelvény lépcsőjén. Jardir lehajolt hozzá, és levette a fejéről a
fekete turbánt.
– Ashan dama a Kaji törzsből! Lépj elő! – parancsolta. Ashan
odament az emelvény aljához, letérdelt, és a padlóra tette a
homlokát és a kezét. Jardir levette barátja fejéről a fehér turbánt,
és a damaji fekete fejdíszét adta rá helyette.
– Mostantól Ashan damaji vezeti a Kaji törzset – jelentette ki
Jardir. – A fekete turbánt a húgomtól, Imisandrétól született fiaira
hagyhatja majd örökül. – Testvéreként ölelte meg Ashant.
– Vége a Napháborúnak – mondta Ashan.
– Nem, barátom – felelte fejcsóválva Jardir. – Az még el sem
kezdődött. Megerősítjük a seregünket, gyermekeket adunk
feleségeinknek, és felkészülünk a Sharak Sunra.
– Úgy érted...?
– Északnak vonulunk – bólintott Jardir. – Elfoglaljuk a zöld
vidékeket, és besorozzuk az ottani férfiakat a Sharak Kára. – A
többi damajinak ezt hallva elállt a lélegzete, de senki se merte
kétségbe vonni az ötletet.
Egy pillanattal később a terem bejáratát őrző Sharumok
rémülten elhúzódtak az ajtóból. A damaji’tingek és Jardir feleségei
léptek a helyiségbe. Az Evejah törvényei szerint a férfiaknak tilos
volt kezet emelniük a dama’tingokra, így Jardirnak csak korlátozott
hatalma volt felettük, de a dama’ting sátornak is megvoltak a maga
titkai, és a jelek szerint Inevera őket is épp olyan ügyesen
manipulálta, mint a férfiakat. Jardir feleségei a fehér fátyol és
köpeny mellett egy fekete fejkendőt is viseltek, ami azt jelezte, hogy
ők lesznek a damaji’tingek utódai. Jardirnak fogalma sem volt arról,
hogyan sikerült Ineverának mindezt elérnie.
Majah felesége, Belina kivált a többiek közül, és odasietett
Aleverakhoz. Jardir még mindent lefedő ruháik ellenére is meg
tudta különböztetni hitveseit. Qashának az alakja, Umshalának
pedig a magassága volt félreismerhetetlen. Belinát épp olyan jól
jellemezte járása, mintha Jardir az arcát látta volna. A Majah
damaji’ting is a nő után szaladt: ebben a helyzetben inkább ő tűnt
felesége tanítványának, és nem fordítva.
Jardir először sehol sem látta Ineverát, de akkor hirtelen
meghallotta, ahogy a Sharumoknak eláll a lélegzete, és látta, hogy
megdermedtek a rémülettől. A férfi felpillantott, és megpillantotta
Első Feleségét, aki épp akkor lépett be a terembe, de úgy, ahogy
csak férjének lett volna szabad látnia. Elénk színű sálja és fátylai
átlátszóak voltak, könnyű ruházatához hasonlóan, ami úgy lebegett
teste körül, mintha füst lett volna. Viselete semmit sem takart el
szépségéből. Éjfekete, parfümözött haját aranyháló fogta kontyba.
Kezén és lábán ékkövek és rovásozott arany ékszerek csilingeltek.
Semmilyen kasztra vagy rangra utaló ruhadarabot nem hordott,
leszámítva a horákat rejtő zacskót. Csupán ennyiből lehetett
megállapítani, hogy a nő nem pusztán egy damaji legkedvesebb
párnatáncosa.
Minden szem a terembe belibbenő Ineverára meredt. A férfiak
letaglózva bámulták őt, a damaji’tingek pedig hűvösen méregették.
Jardirnak égni kezdett az arca, ahogy a közeledő Ineverát figyelte,
és olyan érzelmek ébredtek benne, amik inkább a hálószobába
tartoztak. A férfi megpróbálta megőrizni nyugalmát, de felesége
egyenesen odament hozzá, majd félrehúzta arcáról a fátylait és
megcsókolta. Úgy körbefonta Jardir testét, mintha egy szoborhoz
állna modellt. Csókjával úgy megjelölte férjét mindenki előtt, mint
ahogy a kutyák szokták a házak sarkait.
– Nie poklára, mégis mit művelsz? – suttogta ingerülten Jardir.
– Emlékeztetem őket arra, hogy a Shar’Dama Ka kezét nem
kötik az emberek törvényei – felelte Inevera. – Tégy magadévá itt a
trónon mindenki előtt, ha szeretnéd! Senki se merne ellenkezni. –
A nő Jardir lába közé nyúlt és gyengéden simogatni kezdte őt,
amitől a férfinak elállt a lélegzete.
 – Én viszont ellenezném! – sziszegte Jardir, és kartávolságra
tolta magától feleségét. Inevera vállat vont, majd szélesen
mosolyogva végigsimított a férfi arcán.
– Egész Krázia a győzelmedet ünnepli ma, férjem – mondta a
nő olyan hangosan, hogy az egész terem hallja.
Jardir tudta, hogy feleletként valami beszédet kéne tartania, de
az efféle politikai formaságok még mindig undorították, és
fontosabb dolga is volt ennél.
– Életben marad? – kérdezte Aleverak felé bólintva. A damaji
nagyon sok vért vesztett, sérült karja pedig egy kitekeredett roncs
volt.
– Kétlem, férjem – csóválta a fejét Belina, majd rendes
feleséghez illően meghajolt Jardir előtt. Erre a férfi dama’ting
hitvesei korábban nem voltak hajlandóak.
– Mentsd őt meg! – suttogta Jardir Ineverának.
– Mégis, miért? – felelte a nő olyan halkan, hogy csak férje
hallhatta. – Aleverak makacs, és túl nagy a hatalma. Jobb lenne
megszabadulni tőle.
– Megígértem neki, hogy ha meghal, az utódja párbajra
hívhatja Majit a Majah palotáért.
– Micsoda? – kérdezte elkerekedett szemmel Inevera.
Mindenki feléje pillantott, így visszafojtotta megütközését, és
ellazította az izmait. Elindult, és kecsesen lesétált az emelvény
lépcsőjén. Átlátszó ruháján keresztül látni lehetett csípőjének
ringását, ami minden férfi figyelmét felkeltette a teremben. Jardir
becsülete azért kiáltott, hogy vájja ki a szemét mindegyiknek,
amiért olyasmit bámulnak, ami egyedül csak az övé.
Belina és a Majah damaji’ting mélyen meghajolt, majd elállt
Inevera útjából.
– Damajah – köszöntötték őt egyszerre.
 Aleverak elvesztette az eszméletét a vérveszteségtől, mire
Inevera végzett a vizsgálatával. A nő hirtelen felállt és a
Sharumokra nézett.
– Húzzatok be minden függönyt, és zárjatok be minden ajtót!
– mondta nekik. Néhány harcos a parancsnak engedelmeskedve
elsietett, Inevera pedig megmondta a többieknek, hogy állják körbe
őt és a sérült damajit arccal kifelé fordulva, és tartsák fel a
pajzsaikat, hogy teljes sötétségben dolgozhasson.
Jardir az elsötétített teremben jól látta az alagai horák halvány
fényét, ami átszűrődött a katonák alkotta pajzsfalon, és amit
Inevera kántálásának ritmusos dallama kísért. A férfiak ámulattal
figyelték a helyiség közepén vibráló ragyogást.
Inevera hirtelen parancsot adott a körülötte álló
dal’Sharumoknak, akik azonnal szétváltak. A harcosok az
ablakokhoz siettek, hogy elhúzzák a függönyöket. A fénybe boruló
helyiség közepén, Inevera mellett ott hevert Aleverak damaji.
Félmeztelen volt, bőre visszanyerte élénk színét, és nyugodtabban
lélegzett. A sebesülésének már nyoma sem volt: sehol egy kiálló
csont, vér vagy egy heg. Vállát sima, egyenletes bőr borította.
Épp ott, ahol a karjának kellett volna lennie. A végtag
egyszerűen eltűnt.
– Everam elfogadta Aleverak damaji karját megadása jeléül –
jelentette be hangosan Inevera. – Aleveraknak megbocsáttatik,
hogy kételkedett a Szabadítóban, és ha mostantól Everam igaz
útját fogja járni, csatlakozni fog elvesztett karjához a
mennyországban.
A nő visszament Jardirhoz, és újra átölelte őt.
– A férjemnek le kell csillapodnia a mai győzelme után –
mondta Inevera a teremben lévőknek. – Hagyjatok magunkra, hogy
úgy gondoskodhassak róla, ahogy csak egy feleség tud!
 A férfiak ezt hallva meglepett suttogásba kezdtek. Senki se
hallott még olyat, hogy egy nő, akár egy damaji’ting is csak így
parancsolgatni merjen a damajiknak. A törzsvezetők Jardirra
néztek, de amikor látták, hogy ő sem utasítja rendre feleségét,
kénytelenek voltak engedelmeskedni neki.

– Meg vagy te kergülve? – csattant fel Inevera, amikor magukra

maradtak. – Kockára tetted a Majah törzs feletti hatalmadat, a fiad
életéről nem is beszélve? És mit értél el vele?
Jardir figyelmét nem kerülte el, hogy felesége Majit csak
második helyen említette.
– Nem várom azt tőled, hogy megértsd, miért tettem így –
felelte Jardir.
– Igazán? – kérdezte méregtől fűtött hangon Inevera. – Talán
ekkora bolond lenne a Jiwah Kád? Miért ne érteném a bölcsességet
a tetteid mögött?
– Azért, mert ez becsület kérdése! – csattant fel Jardir. – Már
többször bebizonyítottad, hogy az ilyen ostoba kicsinységekre
sosem pazarolod az idődet.
Inevera egy pillanatig némán rámeredt férjére, de aztán
elfordult, és visszanyerte dama’tinghoz méltó nyugalmát.
– Végül is nem számít – felelte Inevera. – Ha eljön az ideje,
Aleverak utódjaival is foglalkozunk majd.
– Ebbe te nem avatkozhatsz bele – mondta Jardir. – Majinak
bizonyítania kell, hogy ő az erősebb.
– És ha elbukik?
– Akkor Everam nem őt akarja látni a Majah törzs élén –
válaszolta a férfi.
 Úgy tűnt, Inevera válaszolni akar, de végül csak megrázta a
fejét.
– Még így sem teljes a veszteség – mondta. – Az, hogy
legyőzted Aleverakot, de életben hagytad, hogy téged szolgálhasson,
csak tovább fogja gazdagítani a rólad szőtt legendákat.
– Úgy beszélsz, mint Abban – motyogta Jardir.
– Tessék? – kérdezte Inevera, bár a férfi tudta, hogy felesége
nagyon is jól hallotta, amit mondott.
– Elég ebből. Ami történt, megtörtént. Most vegyél magadra
egy tisztességes köpenyt és fátylat, mielőtt még becstelen
gondolatokat gerjesztesz az embereimben!
– Heves vagy, mint mindig – felelte Inevera, de azért
elmosolyodott átlátszó fátyla mögött. Úgy tűnt, Jardir kérése
inkább szórakoztatja, mint bosszantja. – Az Evejah azért írja elő a
nőknek a mindent fedő ruházatot, hogy egy férfi se kívánja meg
azt, aki nem az övé, de te a Szabadító vagy. Ki merné kiszemelni
magának az asszonyodat? Ha meztelenül sétálnék végig az utcákon,
akkor se kéne semmitől se tartanom.
– Talán nem, de milyen előnnyel jár az, ha úgy mutogatod a
meztelen öledet a férfiaknak, mint egy szajha? – kérdezte Jardir.
Inevera összehúzta a szemöldökét, de arca továbbra is
nyugalmat tükrözött.
– Az arcomat azért fedtem fel, hogy mindenki felismerhessen
– felelte –, a testemet pedig azért, hogy növekedjék a hatalmad.
Olyan tűz ég benned, hogy a damaji’tingek vezetőjének mindig
készen kell állnia arra, hogy kielégítse a vágyaidat.
– Egy újabb félrevezetés – mondta fáradtan Jardir, és leült a
trónjára.
– Egyáltalán nem – duruzsolta Inevera, és férje ölébe
telepedett.
 – Készen állok arra, hogy gondoskodjak a Shar’Dama Ka
minden óhajáról.
– Így úgy hangzik, mintha ez csak egy kellemetlen feladat
lenne számodra a hatalom érdekében.
– Annyira nem kellemetlen – mondta a nő, és ujjával
végigsimított férje mellkasán. Kinyitotta Jardir nadrágját, hogy
ráülhessen.
A férfi nem is tagadhatta volna, milyen tüzet ébresztett benne
a nő szépsége, ugyanakkor ott volt a Koponyatrón is, amin épp ült.
Felpillantott Ineverára, aki akkor simult hozzá az öléhez, pontosan
úgy, ahogy azt egykor az Andrah-val is tette. Jardirnak még a férfi
megölésével sem sikerült kiűznie az emléket a fejéből, ami úgy
kísértette őt, mint egy lélek, amitől megtagadták a túlvilágra jutást.
Vajon Inevera tényleg szenvedélyt érzett a férfi érintésétől,
vagy sóhajtásai és kéjes mozdulatai is csak olyan álcák voltak, mint
a vastag köpeny és a fátyol, amit felesége eldobott magától? Jardir
nem tudta a választ.
A férfi hirtelen felállt, és leemelte magáról a feleségét.
– Most nincs kedvem az efféle játékokhoz – mondta.
Inevera elkerekedett szemmel nézett rá, de sikerült
visszafojtania a mérgét.
– Ez itt másról árulkodik – dorombolta, megragadva a férfi
merev hímtagját.
Jardir viszont eltolta magától Ineverát.
– Lehet, de nem uralkodik felettem – mondta, és
visszagombolta nadrágját.
Inevera úgy nézett rá, mint egy mérges kígyó, Jardir pedig egy
pillanatig azt hitte, hogy felesége meg fogja őt ütni, de aztán újra a
dama’tingok higgadtsága ült ki az arcára. Úgy vont vállat, mintha
Jardir elutasítása nem érdekelné, majd lesétált az emelvény
lépcsőin. Csípője igézően ringott mentében.

Hasik letérdelt a Koponyatrón emelvénye előtt, és a

márványlépcsőkhöz érintette a homlokát.
– Elhoztam a khaffitot, Szabadító – mondta undorodva Hasik.
Jardir bólintott, az őrök pedig kinyitották a trónterem ajtaját, amin
Abban sántikált be. Amikor a kereskedő odaért az emelvényhez,
Hasik nagyot taszított rajta, hogy térdre kényszerítse, de Abban
fürgén bánt a mankójával, így sikerült talpon maradnia.
– Térdelj le a Shar’Dama Ka előtt! – reccsent rá Hasik a férfira,
de Jardir feltartotta a kezét, hogy megfékezze a hatalmas harcost.
– Ha meg kell halnom, legalább hadd ne kelljen a földön
kuporognom hozzá! – mondta Abban, mire Jardir elmosolyodott.
– Miből gondolod, hogy meg akarlak ölni?
– Hát nem azért hívtál, hogy megszabadulhass tőlem? –
kérdezte Abban. – Éppúgy, mint a Par'chintól? – Hasik
megszorította lándzsája nyelét, és gyilkos tekintettel méregette
Abbant.
– Hagyjatok magunkra! – parancsolta Jardir Hasiknak és az
őröknek. Miután a harcosok kimentek a teremből, Jardir lelépett az
emelvényről és megállt Abban előtt.
– Olyan dolgokról beszélsz, amiket jobb nem felhánytorgatni –
mondta halkan a kereskedőnek, ő viszont nem figyelt rá.
– A barátod volt, Ahmann – felelte Abban. – Persze egykor
rám is úgy tekintettél.
– A Par'chin megmutatta neked a lándzsát – mondta hirtelen
rádöbbenéssel Jardir. – Egy vigyorgó, hájas khaffit hamarabb
pillanthatta meg Kaji Lándzsáját, mint én!
 – Így van – helyeselt Abban és tudtam is, mit látok, csakhogy
én nem loptam el tőle, pedig megtehettem volna. Lehet, hogy egy
vigyorgó, hájas khaffit vagyok, de legalább nem egy tolvaj.
– Nem egy tolvaj? – kérdezte nevetve Jardir. – Abban, jobb szó
nem is létezik rád! Kincseket lopsz a holtaktól, és minden egyes
nap másokat csapsz be a bazárban!
– Én nem tartom bűnnek azt, ha felhasználom az olyan
dolgokat, amiket senki se tekint többé a sajátjának, és az alkudozás
is a harc egyik formája, amiben a győztes semmilyen dicstelenséget
nem követ el – felelte vállat vonva Abban. – A tolvajlás az én
szememben az, ha valaki megöl egy embert, a saját barátját, csak
azért, hogy elvehessen tőle valamit.
Jardir vicsorogva előrelendült és megragadta Abban nyakát. A
kövér kereskedő hörögve feszegette a férfi ujjait, de annyit ért el
vele, mintha acélt próbált volna meghajlítani. Térdei
megroggyantak, amitől egész súlyával ránehezedett a karra, Jardir
mégis fent tartotta a testes kereskedőt, akinek elkezdett lilulni az
arca.
– Nem fogom hagyni, hogy egy khaffit kétségbe vonja a
becsületemet – mondta Jardir. – Krázia és Everam iránti hűségem
fontosabb a barátaimnál, legyenek azok bármilyen bátrak is.
– Te kihez vagy hű, Abban? – folytatta. – Érdekel bármi más is
a saját, hájas irhád mentésén kívül? – Jardir elengedte a férfit, aki
levegőért kapkodva a padlóra zuhant.
– Mit számít már? – nyögte Abban kis idő múlva. – A Par'chin
halálával Kráziának már semmi haszna nincs belőlem.
– Nem a Par'chin az egyetlen zöldvidéki a világon – mondta
Jardir –, és Abbannál, a khaffitnál egyetlen kráziai sem ismeri
jobban a zöld vidékeket. Még a hasznomra leszel.
– Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva Abban. Hangjában már
nyoma se volt a félelemnek.
– Nem tartozom neked válaszokkal, khaffit – felelte Jardir. –
Így is, úgy is meg fogod nekem mondani, amit tudni akarok.
– Hát persze – bólintott Abban –, bár szerintem egyszerűbb
lenne választ adnod a kérdésemre, ahelyett, hogy a kínvallatóidat
hívnád, és a kiáltásaimból kellene kiszűrnöd azt, amit tudni
szeretnél.
Jardir egy pillanatig némán meredt a férfira, majd megrázta a
fejét és akaratlanul is felnevetett.
– Elfelejtettem, hogy megjön mindig a bátorságod, ha hasznot
szimatolsz a levegőben – mondta, majd kinyújtotta a kezét, és
segített Abbannak felállni.
A kereskedő mosolyogva meghajolt Jardir előtt.
– Ez inevera, barátom. Olyanok vagyunk, amilyenné Everam
formált minket – mondta. Egy pillanat erejéig az elmúlt évek
tovatűntek, és a két férfi úgy tekintett egymásra, mint
gyerekkorukban.
– Bele akarok fogni a Sharak Sunba, a Napháborúba – mondta
Jardir. – Le fogom igázni a zöld vidékeket, és egyesítem az ott
élőket a Sharak Ka megvívásához, ahogy azt Kaji is tette előttem.
– Nagyra törő terv – mondta Abban, de hangjából leereszkedő
kétkedést lehetett érezni.
– Szerinted nem lennék képes rá? Én vagyok a Szabadító!
– Nem, Ahmann, nem te vagy – felelte csendesen Abban. – Ha
létezett is közöttünk Szabadító, akkor mindketten tudjuk, hogy a
Par'chin volt az.
Jardir Abbanra meredt, ő pedig állta a tekintetét. Mintha arra
lett volna kíváncsi, hogy Jardir megüti-e.
– Szóval nem segítesz nekem önszántadból – mondta Jardir.
– Azt nem állítottam, barátom – mosolygott Abban. – A
háborúk nagy hasznot hozhatnak.
– De te kétled, hogy sikerrel fogok járni.
– Az északi vidékek nagyobbak, mint képzeled, Ahmann, és
sokkalta népesebbek Kráziánál – felelte vállat vonva a kereskedő.
– Azt hiszed, hogy tíz, vagy akár száz gyáva északi felérhet
egyetlen dal’Sharummal? – kérdezte gúnyosan Jardir. Abban a fejét
csóválta.
– A harchoz hasonló nagy kérdésekben sosem kételkednék
benned. Én viszont khaffit vagyok, és a kisebb dolgok érdekelnek. –
Abban sokatmondó pillantást vetett Jardirra. – Az olyan dolgok,
mint az étel és a víz, ami a sivatagon való átkeléshez kell. A
harcosok, akiket hátra kell hagynod majd ahhoz, hogy
megvédhessék a Sivatag Lándzsáját és az elfoglalt vidékeket. Az a
tengernyi khaffit, akiknek a sereget kell szolgálniuk, és a nők,
akiknek a harcosok vágyait kell kielégíteniük. Ki védené meg az
asszonyokat és gyermekeket, akiket majd itt hagysz a városban? A
damák? Mivé fog változni ez a hely, amíg te távol leszel?
Jardir elképedt Abban szavaitól. A háborúról szőtt álmaiban az
ilyen kérdéseket valóban jelentéktelennek tartotta. Inevera ugyan
mesterien hatalomra segítette őt, de Jardir kételkedett abban, hogy
felesége számításba vette volna ezeket a problémákat. Ébredező
tisztelettel nézett Abbanra.
– A kincstáram nyitva állna egy olyan ember előtt, aki segítene
ezekben a bizonyos kisebb dolgokban – mondta a kereskedőnek.
Abban elmosolyodott, és meghajolt, amennyire csak
mankójával bírt.
– Örömmel szolgálnám a Shar’Dama Kát – felelte. Jardir
bólintott.
– Három esztendőn belül el akarom indítani a hadjáratot –
mondta, majd átkarolta Abban vállát, barátjaként magához húzta,
és a füléhez hajolt.
– És ha egyszer is megpróbálsz átverni engem, mint valami
bazári kufárt, megnyúzatlak és trágyás zsákot csináltatok a
bőrödből – mondta halkan Jardir. – Jobb, ha ezt észben tartod.
– Nem felejtem el – bólogatott elsápadva Abban.
 10. Fejezet – Kha'Sharum – v. u. 331

ARDIR FELSZISSZENT, ÉS ELMERÜLT A VÁGÁS FÁJDALMÁBAN.

J – Csak nem fáj? – kérdezte Inevera.

– Ennél rosszabbat is átéltem már az Útvesztőben –
horkantotta a férfi. – De ha megcsúszik a kezed és elvágod egy
inamat...
– Sokkal jobban ismerem a férfiak testét, mint te magad,
férjem – felelte gúnyosan Inevera. – Épp olyan feladat ez, mint az
alagai horák faragása.
Jardir az ezüsttálcára pillantott, amin azok a vékony bőrcsíkok
hevertek, amiket felesége vágott ki a tenyeréből. Inevera
gyógynövényeket tett a vágásokra, Jardir pedig hagyta, hogy a csípő
érzés átjárja őt.
– Nem értem, miért van szükség erre – mondta a férfi.
– A Szentkönyv szerint, amit az egyik északi Fullajtártól
vettünk el, a zöldvidékiek úgy hiszik, hogy a Szabadítónak rovásos
a bőre, és a magúrok félik majd az érintését – felelte a nő.
Elengedte Jardir kezét, hogy férje szemügyre vehesse munkáját. A
férfi elképedve nézte, hogy Inevera milyen precíz rovást vágott a
bőrébe.
– Ez tényleg működhet? – kérdezte Jardir az ujjait hajlítgatva.
Inevera bólintott.
 – Ha elkészülök vele, az érintésed még Kaji Lándzsájánál is
súlyosabb sebeket ejt majd az alagaiokon.
Jardirt elfogta az izgatottság. Mámorító volt a gondolat, hogy
képes lehet fegyver nélkül, puszta kézzel szembeszállni egy
démonnal és meg is ölni azt.
Inevera épp bekötözte férje kezét, amikor Ashan damaji lépett
be a trónterembe, nyomában fiával, Asukajival, és Jardir
másodszülött fiával, Asoméval. Bár mindketten túl fiatalok voltak
még a damák fehér köpenyéhez, a Szabadító sarjai voltak, és ezt
senki se merte kétségbe vonni.
– Szabadító – üdvözölte Jardirt Ashan egy meghajlással. – A
khaffit elkészült a népszámlálással – mondta kiköpve, mintha még
a kereskedő gondolata is keserű ízt hagyott volna a szájában. Jardir
bólintott, és rövidesen besántikált a terembe Abban,
elefántcsontból készült, teve formájú mankója segítségével. Inevera
helyet foglalt Jardir lábánál. Abbant Aleverak damaji követte. Az
öregember köpenyének üresen maradt jobb ujját hátracsíptetve
hordta. Mögötte Jardir fia, Maji lépkedett, aki a nie’damák bidóját
hordta. Aleverak és Maji a Koponyatrón jobb oldalán álló
Ashanhoz, Asukajihoz és Asoméhoz csatlakozott.
Abban meghajolt Jardir előtt, majd egy kis üvegcsét húzott elő
az övéből, amit a férfi kezébe dobott.
– Qavan dama a Mehndingektől azt kérte, hogy ezt adjam
neked – mondta a kereskedő.
Jardir kíváncsian vizsgálgatta az üvegcsét.
– Arra kért, hogy ezt add nekem?
– Igen, a tartalmát – felelte Abban. – Azt mondta, keverjem
bele az ételedbe vagy a poharadba.
Inevera kikapta Jardir kezéből a fiolát, kihúzta belőle a dugót,
és megszagolta a benne lévő folyadékot. Az ujjára cseppentett
belőle egy kicsit, és a nyelvéhez érintette.
– Üregi áspiskígyó mérge – mondta a nő, miután kiköpött. –
Olyan erős, hogy tíz emberrel is végezne.
Jardir Abbanra nézett.
– Mennyit fizetett neked ezért?
– Egy damaji túszért se adnának ennyit – felelte Abban, és
mosolyogva felemelt egy zacskó csilingelő érmét.
Jardir bólintott. Enkaji damaji, a Mehndingek vezetője a
nyilvánosság előtt mindig támogatta őt, de nem ez volt az első
gyilkossági kísérlete Jardir ellen, amit egy csatlósán keresztül akart
véghezvinni.
– Letartóztattatom Qavan damát, hogy kivallathassuk –
mondta Ashan.
– Az időpocsékolás lenne – szólalt meg Abban. – Még kínzás
alatt sem fogja elárulni a damajit. Jobb őt békén hagyni.
– Senki se kérdezte a véleményedet, khaffit! – mordult fel
Aleverak damaji, amitől Abban összerezzent. – Nem hagyhatjuk
életben azt a senkiházit, hogy tovább szőhesse a terveit a
Shar’Dama Ka ellen.
– Talán a khafíitnak igaza van, férjem – szólt közbe Inevera.
Aleverak most is olyan megbotránkozó pillantást vetett rá, mint
mindig, amikor a nő meg mert szólalni a Koponyatrón előtt. –
Abban azt mondhatná Qavannak, hogy a méreg még csak egy
görcsöt se váltott ki belőled, és ezt a bazárban is elhíresztelhetné.
Sugározzon rólad a sérthetetlenség, és még a legbátrabb
bérgyilkosok is eltántorodnának majd a céljuktól!
– A Damajah rendkívül bölcs – mondta meghajolva Abban.
Nem volt még két olyan ember a világon, mint ő és Inevera:
mesterien értettek ahhoz, hogyan vehetnek rá másokat terveik
megvalósítására. Jardir látta, hogy a khaffit lopva rápillant a
feleségére, és mohón magába szívja a nő közszemlére tett
szépségét. A férfi visszafojtotta a dühét. Inevera egyszer azt
mondta neki, hogy Jardir hatalma megnő attól, ha olyasmivel
kérkedik, amire más férfiak áhítoznak, de ő még két év elmúltával
is a dolog ellenkezőjéről volt meggyőződve.
Akárhogy is, Jardirnak szüksége volt Abban és Inevera
tudására, hiszen olyan képességekkel rendelkeztek, amikkel a
damák és a Sharumok nem. Abban jelentései és Inevera kockái csak
a színtiszta igazságot árulták el neki. Kráziában mindenki más
igyekezett azt mondani, amit szerintük Jardir hallani akart, még
akkor is, ha állításukban egy csepp igazság sem volt.
Jardir hozzászokott már ahhoz, hogy Abban és Inevera
segítségére támaszkodik, és ezt ők is jól tudták. Továbbra is
elképesztő módon öltözködtek, és teleaggatták magukat arany
ékszerekkel, mintha azt akarták volna elérni, hogy Jardir
megbüntesse őket.
– Enkaji damajinak nagy a hatalma, Szabadító – emlékeztette
őt Abban. – A törzse mérnöki tudása nélkülözhetetlen a közelgő
háborúhoz. Már így is sértve érzi magát, amiért nem adtál neki
helyet a tanácsadóid között. Talán jobb lenne, ha most nem
követnél olyan nyomokat, amik hozzá vezetnek el, mert abból
nyilvános botrány lenne.
– Savas még nem elég idős ahhoz, hogy a Mehndingek
damajija legyen – jegyezte meg Inevera, Jardir Mehnding fiára
utalva. – Egy bidót hordó fiút nem fogadnának el vezetőjüknek.
Igazuk volt. Ha Jardir megöli Enkajit, mielőtt Savas megkapja a
fehér köpenyt, a fekete turbán Enkaji egyik fiára szállna át, aki épp
akkora utálatot táplálna Jardir iránt, mint az apja, vagy talán még
nagyobbat is.
– Rendben – mondta végül, bár undorította a gondolat, hogy
Inevera és Abban tanácsait kell követnie. – Szőjjétek a hálótokat
Qavannak! Most halljam a népszámlálást!
– A ma reggeli jelentések alapján a Sivatag Lándzsájának 217
dama, 322 dama’ting, 5012 Sharum, 17 256 nő, a Hannu Pasht
járókat is beleértve 15 623 gyermek, továbbá 21 733 khaffit lakosa
van – mondta Abban.
– Ennyi harcos nem lesz elég ahhoz, hogy a jövő évben hadba
vonulhassunk – felelte Jardir. – A Hannu Pasht évente csak pár
száz gyermek fejezi be Sharumként.
– Talán későbbre kéne halasztani az indulást – javasolta
Abban. – Egy évtized múlva kétszer ekkora lesz a sereged.
Jardir érezte, hogy Inevera megszorítja a lábát; hosszú körmei
majdhogynem belevágtak a húsába.
– Már így is sokat késlekedünk – mondta végül Jardir a fejét
rázva. Abban vállat vont.
– Akkor jövőre annyi harcossal kell majd elindulnod, amennyi
épp lesz. Legfeljebb hatezren állnak majd készen.
– Annyi nem elég – erősködött Jardir.
– Mégis, mit tehetnék? – kérdezte Abban. – A dal’Sharumok
nem olyanok, mint a gabona, amit a bazár kereskedői addig
rejtegetnek a sátruk hátuljában, amíg fel nem megy az ára.
Jardir olyan pillantást vetett Abbanra, hogy a férfi elfehéredett.
– Valami rosszat mondtam?
– A bazár – felelte Jardir. – Azóta nem jártam ott, mióta Kaval
és Qeran elhozott minket az otthonainkból. – Felállt a trónról, és
rávette fehér köpenyét a feketa Sharum kaftánra, amit még mindig
hordott. – Vezess oda!
– Én? – kérdezte Abban. – Egy khaffittal az oldaladon akarsz
végigmenni az utcákon?
– Akad rá bárki alkalmasabb? – kérdezte Jardir. A teremben
mindenki elborzadva nézett rá.
– Szabadító – szólalt meg Ashan –, a bazár nőknek és
khaffitoknak való hely...
– Az a környék nem méltó, hogy a Shar’Dama Ka a földjére
lépjen – bólogatott Aleverak.
– Azt majd én eldöntöm – jelentette ki Jardir. – Talán akad ott
valami, ami méltó arra, hogy rátaláljak.
Ashan a homlokát ráncolta, de azért meghajolt.
– Persze, Szabadító. Összehívom a testőrséget. Száz hű
Sharum fog téged...
– Testőrökre nem lesz szükség – szólt közbe Jardir. – Meg
tudom védeni magam a nőktől és a khaffitoktól.
Inevera felállt, és megigazította férjén a fehér köpenyt.
– Legalább hadd dobjak előtte a kockákkal – suttogta
Jardirnak. – Úgy fogod vonzani a bérgyilkosokat, mint a trágyás
szekér a legyeket.
– Ezúttal nem, jiwah – rázta a fejét Jardir. – Érzem, hogy ma
Everam keze vezet engem, és nincs szükségem mankóra.
Úgy tűnt, Ineverát nem győzték meg a szavai, de azért elállt az
útjából.

Amikor Jardir kilépett a palotából, úgy érezte, hatalmas súly esik le

a válláról. Nem is emlékezett rá, mikor hagyta el legutoljára az
épületet nappal. Eszébe jutott, hogy szerette egykor a nap melegét
a bőrén. Büszkén kihúzta magát, és ahogy sétált, valami bizsergés
támadt a bensőjében. Érezte, hogy helyesen cselekszik. Mintha
maga Everam vezette volna őt a célja felé.
Úgy tűnt, mintha megállt volna az idő, ahogy Jardir és Abban a
Nagy Bazárban sétált. A kereskedők és vevőik egyaránt
megdermedtek, amikor megpillantották őket. Egyesek ámuldozva
bámulták a Szabadítót, mások pedig megütközve látták, hogy egy
khaffit sántikál az oldalán. A piac népe izgatott suttogásba fogott,
és többen követni kezdték a párost.
A bazár a város belső falainak mentén futott, mérföldekre
nyúlva a kaputól mindkét irányban. Területén végtelen sátrak és
szekerek, hatalmas pavilonok és aprócska bódék végtelen sorai
húzódtak. A bazár folyosóit számtalan étel- és ékszerárus járta
portékáit kínálgatva, mindenfelé futárok siettek a kézbesíteni való
árukkal, a vásárlók tömegei pedig alkudozva egyezkedtek a
kereskedőkkel.
– Ez a hely nagyobb, mint ahogy én emlékeztem – mondta
meglepve Jardir. – Rengeteg a kanyar és a forduló. Az Útvesztő is
bizalomgerjesztőbb nála.
– Úgy tartják errefelé, hogy egy nap leforgása alatt végig se
lehet járni az összes árust – felelte Abban –, és sok ostoba
elveszett már a bazár folyosóin, amikor a damák takarodót fújtak
Sharik Hora minaretjeiből.
– Rengeteg khaffit van itt – mondta merengve Jardir,
miközben a sima arcú, barna ruhás emberek sokaságát szemlélte. –
Minden reggel elmondod nekem, hányan élnek a városban, de
eddig még sosem tudatosult bennem igazán. Mindenkinél többen
vagytok Kráziában.
– Megvannak az előnyei annak, hogy nem léphetünk be az
Útvesztőbe – mondta Abban. – Ott van például a hosszú élet.
Jardir bólintott. Erre se gondolt még korábban.
– Fáj utána a szíved? – kérdezte a kereskedőtől. – A
gyávaságod ellenére vágytál már egyszer is arra, hogy láthasd az
Útvesztő belsejét?
 Abban hosszú ideig csendben sántikált tovább.
– Mit számít már? – felelte végül. – Az én sorsom mást
tartogatott számomra.
Kis idő múlva Jardir hirtelen megtorpant. Az utca másik
oldalán egy hatalmas, több mint két méter magas khaffitot
pillantott meg, akinek barna mellénye alatt kemény izmok
rejtőztek. A hóna alatt két óriási vizeshordót vitt, de olyan
könnyedén tartotta őket, mintha csak egy pár szandált szállított
volna.
– Te ott! – kiáltotta Jardir, de az óriás nem válaszolt. Jardir
erre átvonult az utca túloldalára, és megragadta a khaffit karját. A
férfi hirtelen megfordult, és úgy megrémült, hogy majdnem
elejtette a hordókat.
– Neked szóltam, khaffit – morogta Jardir, de Abban a karjára
tette a kezét.
– Nem hallott téged, Szabadító – mondta a kereskedő. – Ő
hallás nélkül született. – Az óriás eközben valamit nyögött, és
vadul mutogatott a fülére. Abbannak sikerült őt néhány gyors
kézjellel megnyugtatnia.
– Nem hall? – kérdezte Jardir. – Ezért bukott el a Hannu
Pashon?
– Azokat, akik ilyen hibákkal jönnek a világra, eleve nem is
hívják Hannu Pashra, Szabadító – nevetett Abban. – Ez a férfi
születése pillanatában khaffittá vált.
Ekkor egy jó erőben lévő, úgy harmincöt éves ember lépett ki
egy bódéból, aki Jardir láttán rögtön meg is dermedt rémületében.
– Megállj! – parancsolta Jardir, amikor a férfi el akart
oldalogni. A khaffit azonnal térdre rogyott, és a földhöz szorította
az arcát.
– Ó, hatalmas Shar’Dama Ka – mondta –, nem vagyok méltó,
hogy megszólíts!
– Ne félj tőlem, testvérem! – felelte Jardir, és gyengéden
rátette a kezét a rémült khaffit vállára. – Nem tartozom se
törzshöz, se kaszthoz. Én Krázia összes lakóját képviselem,
damákat, Sharumokat és khaffitokat egyaránt.
Jardir szavait hallva a férfi kissé megnyugodott.
– Mondd, miért hordasz barna ruhát? – kérdezte Jardir.
– Gyáva vagyok, Szabadító – felelte szégyentől elfúló hangon a
férfi. – Elhagyott a bátorságom az Útvesztőben töltött első
éjszakán. Elvágtam az ajin’palomhoz kötő szíjamat, és... elfutottam.
– A khaffit zokogni kezdett, Jardir pedig hagyta, hogy kisírja magát,
majd megszorította a férfi vállát, mire az ember felpillantott.
– Követhetsz engem a bazári sétámon – mondta Jardir, a
férfinak pedig elállt a lélegzete. – A fületlen szintén – mondta
Abbannak, aki ismét mutogatni kezdett az óriásnak. A két khaffit
engedelmesen lépkedni kezdett Jardir és Abban mögött. Azok a
nők és férfiak, akik látták a jelenetet, követni kezdték őket. Több
kereskedő otthagyta a portékáját, csak hogy a Szabadító mögött
sétálhasson.
Jardir bármerre is nézett, egyre több rátermett férfit látott
barna ruhában. Mindegyiküknek megvolt a maga oka, amiért nem
hordhatott fekete kaftánt. Egyikük sem mert hazudni Jardirnak.
– Beteges gyerek voltam – mondta az első khaffit.
– Nem látom a színeket – felelte egy másik.
– Az apám lefizetett egy damát, hogy ne vigyenek el tőle –
vallotta be a harmadik.
– Rossz a látásom – válaszolták többen is Jardirnak. Sokakat
pusztán azért hajítottak ki a sharajokból, mert balkezesek voltak.
Jardir mindegyiküknek megszorította a vállát, és megengedte
nekik, hogy kövessék őt sétáján. Kis idő múlva már hatalmas tömeg
kígyózott a férfi mögött, ami a piacon mindenkit magába szívott.
Amikor Jardir végül a háta mögé pillantott, emberek ezreit látta
maga előtt, és bólintott. Felugrott egy kereskedő szekerére, hogy
jobban láthassák őt, és végignézett a tengernyi nőn és khaffiton.
– Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir asu Kaji vagyok, a
Shar’Dama Ka! – kiáltotta, feltartva Kaji Lándzsáját. A tömeg
feleletként felordított. Jardir álmodni se merte volna, hogy ilyen erő
lakozzék ezekben az emberekben.
– Everam azzal bízott meg, hogy elpusztítsam az alagaiokat –
kiáltotta –, de ehhez Sharumokra van szükségem. – A tömeg felé
intett. – Erős férfiakat látok köztetek, akiktől gyerekkorukban
megtagadták a lándzsát. Szégyenben és szegénységben kellett
élnetek, míg bátyáitok és unokatestvéreitek Everam dicsőségéért
harcolhattak. Sorsotok szégyent hozott szüleitekre és
gyermekeitekre is.
A férfiak, akiket Jardir arra kért, hogy kövessék, buzgón
bólogattak.
– Olyan mágiára találtunk, amivel el tudjuk pusztítani az
alagaiokat – folytatta Jardir. – Százával öljük le őket a
lándzsáinkkal, de több a rovásos fegyver, mint a harcos, aki
hordhatná őket. Így második esélyt ajánlok nektek! Minden olyan
rátermett khaffit, aki részt akar venni az alagai sharakban, jelenjen
meg holnap reggel a kiképzőtéren, ahol a törzsek khaffit’sharajokat
fognak létrehozni számotokra. Azok, akik befejezik a képzést,
kha’Sharumokká válnak, és rovásos lándzsákat kapnak, hogy
visszanyerhessék becsületüket és a mennyországba jutás jogát
maguknak és családjaiknak!
A tömeg döbbent csendben emésztette Jardir szavait. Az
összegyűlt férfiak egész életükben a Sharumok elnyomásától
szenvedtek, és a kasztjuk súlya alatt görnyedve kellett gürcölniük,
de most végre felegyenesedhettek. Jardir szinte látta, ahogy
elképzelik a rájuk váró dicsőséget és a jobb élet ígéretét.
– Közeleg a Sharak Ka! – kiáltotta Jardir. – Mindannyian
diadalmaskodhattok a Nagy Háborúban. Ki esküszik meg közületek,
hogy az oldalamon fog harcolni?
Az a férfi, akit Jardir legelsőnek kért meg, hogy kövesse, és aki
elfutott az ajin’palja mellől az Útvesztőben, most a tömeg élére
furakodott és letérdelt.
– Szabadító – mondta –, az Útvesztőben vallott kudarcom óta
nyomja a szívemet a bűntudat. Kérlek, adj nekem még egy esélyt! –
Jardir a férfi vállához érintette Kaji Lándzsájának hegyét.
– Állj fel, kha’Sharum! – mondta.
A férfi engedelmeskedett, de mielőtt még teljesen
kiegyenesedhetett volna, egy lándzsa fúródott a hátába. Jardir
elkapta őt, és a vért köhögő férfi szemébe nézett.
– A lelked megmenekült – mondta neki szelíden Jardir. – A
mennyország tárt kapukkal vár téged, testvérem.
A férfi elmosolyodott, és miután elhagyta őt az élet, Jardir
leengedte a földre, és a hátából kiálló lándzsára pillantott. A
fegyver az a rövid nyelű fajta volt, amit a Nanji Őrszemek
használtak.
Jardir felnézett, és három Nanji harcost látott feléje közeledni.
Mindegyikük egy-egy rövid lándzsát és bolát tartott a kezében. Bár
fényes nappal volt, az arcukat az éjjeli leplükkel fedték el.
– Túl messzire mész azzal, hogy lándzsát ajánlasz a
khaffitoknak, Sharum Ka – kiáltotta az egyik Őrszem.
– Véget kell vetnünk az életednek – mondta egy másik.
Elindultak Jardir felé, de a tömegből több khaffit is kivált, és
Jardir elé álltak, hogy megvédjék őt. A Nanjik ezt látva felnevettek.
– Ostoba dolog volt testőrök nélkül elhagynod a palotádat –
mondta az egyik Nanji harcos. – Ezek a khaffitok nem tudnak
megvédeni.
Nem volt meglepő, hogy ezek a harcosok veszélytelennek vélték
a piaci nőket és khaffitokat, de Jardir pár pillanattal korábban már
megtapasztalta, milyen erő lakozik bennük, így ő nem volt ebben
olyan biztos. Ennek ellenére nem akarta, hogy bármelyikük is
feláldozza magát érte.
„Sugározzon rólad a sérthetetlenség, és még a legbátrabb
bérgyilkosok is eltántorodnának majd a céljuktól!”, emlékezett
vissza Inevera szavaira.
– Álljatok félre! – kiáltotta Jardir a khaffitoknak, majd leugrott
a szekérről. A megrettent férfiak azonnal engedelmeskedtek.
– Azt hiszitek, hárman megölhettek? – kérdezte nevetve Jardir
az Őrszemektől. – Akkor se lenne szükségem testőrségre, ha száz
Nanji ólálkodna körülöttem. – A földbe szúrta Kaji Lándzsáját, és
kihívóan kidüllesztette a mellkasát. – A Shar’Dama Ka vagyok! –
kiáltotta, érezve szavainak hatalmát. – Támadjatok, ha mertek!
A Nanjik közelebb léptek hozzá, de Jardir látta, hogy haboznak.
A város vezetőjének látványa félelmet keltett bennük. A lándzsáikat
markoló Őrszemek keze remegni kezdett, és egymásra
pillantgattak, mintha azt próbálnák eldönteni, hogy melyikük
kezdje a harcot.
– Támadjatok, vagy boruljatok le! – ordította Jardir. Hirtelen
felkapta Kaji Lándzsáját, és a napfényben megcsillanó fegyver úgy
nézett ki, mintha lángolna.
Az egyik Nanji harcos elejtette a lándzsáját, és térdre rogyott
Jardir előtt.
– Áruló! – kiáltotta az egyik társa. Le akarta őt szúrni, de a
harmadik Őrszem gyorsabb volt. Odaugrott a térdelő Nanjihoz, és
beledöfte a lándzsáját a mellkasába.
 Valami megcsikordult Jardir mögött. Vásznon osonó szandálok
hangja volt. Jardir ismerte a Nanjik taktikáit, így megfordult és
felpillantott a valódi gyilkosra, aki a mögötte lévő pavilon tetején
guggolt. Ez az Őrszem csapott volna le rá, amíg a másik három
harcos elvonja a figyelmét.
Jardir farkasszemet nézett a férfival, de nem tett semmit, csak
várt. Egy pillanat múlva a harcos ledobta a földre a lándzsáját,
leszaltózott melléje a pavilonról, és letérdelt előtte.
Jardir a halott férfihoz lépett, kihúzta a hátából a lándzsát, és
magasra feltartotta.
– Ez itt nem khaffit vér! – kiáltotta. – Ez egy harcos, az első
kha’Sharum vére! Lelakkozom a koponyáját, ami a tróntermemben
fog pihenni, hogy sose felejtsem őt el. – Végigpillantott a
khaffitokon. – Ki hajlandó átvenni a helyét?
Valaki felnyögött a tömegben. A kétméteres siket óriás tört
magának utat az emberek között, hogy letérdelhessen Jardir elé.
Többen követték a példáját, és a khaffitok tülekedni kezdtek, hogy
térdre ereszkedhessenek a Shar’Dama Ka előtt. Miközben Jardir
mindegyikük vállát megérintette a lándzsával, Abban kihasználta az
alkalmat, hogy felszólaljon.
– Azok se féljenek, akik korukból vagy egészségükből kifolyólag
nem bírnak lándzsát ragadni! – kiáltotta. – És ti se, nők és
gyermekek! A Szabadítónak nem csak Sharumokra van szüksége,
hanem takácsokra, hogy hálókat szőjenek, és kovácsokra, hogy
lándzsahegyeket készítsenek. Vászon kell a kha’Sharum sátorhoz, és
étel a harcosoknak. Gyertek el holnap reggel a sátramhoz, ha
győzelemhez akarjátok segíteni Kráziát, hogy visszaszerezhessétek
családjaitok becsületét!
Jardir a homlokát ráncolva hallgatta a beszédet. Tudta, hogy
Abban nem pusztán a háború érdekében szólt az emberekhez,
hanem haszonvágyból is, de nem torkolta le őt. Valóban szüksége
volt a munkaerőre, ha egy éven belül el akart indulni seregével.
Miközben Jardir egyenként megérintette a térdelő férfiakat Kaji
Lándzsájával, és kha’Sharumokká nevezte ki őket, a tömeg kántálni
kezdte a nevét, amitől kis idő múlva már az egész bazár rengett, és
a városban is visszhangzott.
– Jardir! Jardir! Jardir!
– Mesterien csináltad – súgta neki Abban, amikor Jardir az
utolsó khaffitot is harcossá nevezte ki. – Tízezer katonát és kétszer
annyi munkást szereztél magadnak, és az egész nem került többe
némi önbecsülésnél.
– A te kufárszíved csak ennyit érzett az egészből? – kérdezte
Jardir a kereskedőre nézve. – Egy puszta árucserét?
Abbanban volt annyi tisztesség, hogy szégyenkezést tettessen,
bár Jardir kételkedett a gesztus őszinteségében.

A következő reggelen a törzsek még fel se építhették a

khaffit’sharajokat, amikor hirtelen kétezer khaffit jelent meg a
kiképzőtéren. Egy hét múlva már háromszor ennyien voltak. Egy
újabb hét elteltével már a környező falvakból is özönleni kezdtek
azok a férfiak és családjaik, akik tíz emberöltő óta khaffitként éltek,
hogy lerázhassák magukról kasztjuk bilincseit a hadjárat
megsegítésével. Jardir alig egy hónap leforgása alatt
megháromszorozta seregének létszámát, a városban pedig
évtizedek óta nem lakott ennyi ember.
– Jövő nyáron indulunk – mondta Jardir már sokadjára, amikor
Abban végzett az aznap reggeli jelentésével.
– A zöldvidékiek még mindig jóval többen vannak nálunk –
felelte Abban.
– Meglehet – bólintott Jardir –, de az északi puhányok még
egy kha’Sharummal se fognak majd tudni szembeszállni.
– Hány harcost hagysz itt a Sivatag Lándzsájának őrzésére? –
kérdezte Ashan.
– Egyet sem – felelte Jardir. A teremben mindenki, még
Inevera is meglepetten nézett rá.
– Minden harcost magaddal viszel? – kérdezte Aleverak. – Ki
védi meg majd a várost?
– Nem csak a harcosokat, damaji. Minden egyes lakost. El kell
hagynunk a Napfényes Vidéket. Mindannyian útra kelünk majd: az
öregek, a bénák és a betegek is. Minden férfi, nő és gyermek,
városlakók és falusiak egyaránt. Üresen hagyjuk a Sivatag
Lándzsáját, és bezárjuk a kapuit. Rendíthetetlen falai majd
visszatartják az alagaiokat addig, amíg vissza nem térünk
otthonunkba.
Aleverak szemében fanatikus fény csillant meg.
– Ez veszélyes terv, Szabadító – figyelmeztette Ashan Jardirt. –
A sereg így csak vánszorogni tud majd, pedig épp fürgének kellene
lennünk.
– Eleinte biztos úgy lesz – felelte Jardir –, de meg kell
tartanunk a zöld vidékeket, amiket elfoglalunk, és nem hagyhatunk
hátra senkit. A khaffitokat is Everam teremtette, éppúgy, mint
minket. A zöld vidékeken az Evejah törvényeit követő khaffitok
messze felülmúlják majd az ottani chineket. Ők majd letelepednek,
és megvédik a területeinket Everam nevében, míg a Sharumok
tovább menetelnek.
Jardir látta, hogy Inevera szórakozottan játszadozik az alagai
horás zacskóval. Bizonyára azonnal jósolni akar majd valami ürügy
kapcsán a tanácskozás után, de Jardirnak kétsége se volt afelől,
hogy a kockák neki adnának igazat. Érezte, hogy helyes úton jár, és
még Abban is bólogatott tervének hallatán.
– A többi damaji mikor tudja majd ezt meg? – kérdezte
Ashan.
– Csak akkor, ha már minden készen áll az induláshoz – felelte
Jardir. – Enkajinak és a többi haragosomnak így nem lesz ideje
ellenkezni. Mire észbe kapnának, már rég magunk mögött fogjuk
hagyni a városkaput.
– Merre fogunk indulni? – kérdezte Abban. – Rizonba?
Jardir a fejét rázta.
– Először Anoch Sunba, és utána a zöld vidékek felé.
– Rátaláltál az elveszett városra? – kérdezte Abban.
Jardir a térképekkel leborított asztalra mutatott.
– Soha nem volt elveszve. Sharik Horában részletes térképek
voltak az útvonalról. A Visszatérés után egyszerűen egyetlen kráziai
sem ment arra a vidékre.
– Hihetetlen – mondta Abban.
– Azt viszont nem értem – folytatta Jardir a kereskedő felé
fordulva hogy a Par'chin hogy bukkanhatott rá. Az egész sivatag
átkutatásához egy emberöltő sem lenne elég. Valaki biztosan
segített neki. Kihez fordulhatott vajon, hogy rátalálhasson a
városra?
– A bazárban több száz árus azt állítja, hogy vannak térképei,
amik elvezetik az embert Anoch Sunba – felelte vállat vonva
Abban.
– Biztosan hamisítványok.
– A jelek szerint nem mind az – mondta a kereskedő.
Jardir tudta, hogy a khaffit számára igazság és hazugság között
táncolni olyan egyszerű, mint levegőt venni.
– Inevera – mondta végül Jardir, és feltartotta Kaji Lándzsáját.
– Everam akaratából történik minden.
 11. Fejezet – Anoch Sun – v. u. 332

HAJNAL OÁZISA RENDKÍVÜL SZÉP HELY VOLT. A széles, füves

A területet rovásos homokkőoszlopok védték, gyümölcsfák
csoportjait hintáztatta a szél, a közepén pedig egy nagy,
tiszta vizű tó helyezkedett el, amit az a föld alatti folyó táplált, ami
a Sivatag Lándzsáját is ellátta vízzel. Az egyik kőoszlop tövéből egy
lépcső vezetett a föld alá, ahol egy fáklyákkal megvilágított helyiség
rejtőzött. Itt az ember a folyóba vethette hálóját, és könnyedén
kifoghatott belőle egy tucat halat.
A kis oázist eredetileg az átutazó karavánok használták
pihenőhelyként, de leggyakrabban magányos Fullajtárok álltak meg
itt. Arra senki sem gondolt, hogy egyszer a világ évszázadok óta
látott legnagyobb hadseregének fog menedéket nyújtani.
Jardir serege sáskarajként esett neki az oázisnak. A
kőoszlopokat sátrak és pavilonok ezrei vették körbe. Mielőtt még a
kráziaiak java megérkezhetett volna, a fákról már leszedték az
összes gyümölcsöt, és felvágták őket tűzifának. A füvet lelegelték és
letiporták a legelésző állatok. Emberek ezrei özönlöttek bele a tóba,
hogy megtöltsék kulacsaikat és megmossák a lábukat, és csak egy
zavaros, iszapos pocsolyát hagytak maguk után. Hálóikat
belevetették a föld alatti folyóba, de ami egy karaván számára
gazdag fogás lett volna, az a kráziai hordának csak egy falat volt.
 – Szabadító – szólította meg Abban a tábort szemlélő Jardirt -,
találtam valamit, amit látnod kéne.
Jardir bólintott, Abban pedig egy hatalmas homokkőtömböz
vezette, ami tele volt faragásokkal. Egy részük már elkopott az évek
múlásával, mások viszont újaknak tűntek. Némelyik durva
faragvány volt csupán, de akadtak remek mívű, díszes feliratok is.
Mindegyiket északi kezek készítették. Jardir csak futólag ismerte a
zöldvidékiek nem túl szép írásmódját.
– Mik ezek? – kérdezte.
– Fullajtárok üzenetei, Szabadító – felelte Abban. – Tele van
velük az oázis. Megnevezik az összes olyan Fullajtárt, akik
megpihentek itt a Sivatag Lándzsájába vezető útjuk során.
– És? – kérdezte vállat vonva Jardir.
Abban a kőtömb egyik részére mutatott, amit kecses kézírás
borított. Jardir ugyan nem ismerte az északi betűket, de még ő is
elismerte a feliratok szépségét.
– Itt az áll: „Bálás Arlen, Tölgypatakból.”
– A Par'chin – mondta Jardir. Abban rábólintott.
– Mi van még ide írva?
– „A milni Cob mester tanítványa, a hercegek Fullajtárja,
Kráziában Par'chinként ismerik, és Ahmann Jardir, a Sivatag
Lándzsája Sharum Kájának igaz barátja.”
Abban szünetet tartott, hogy szavai elérhessék a kívánt hatást.
Jardir elfintorodott.
– Olvasd tovább! – morogta.
– „Mind az öt lakott városban jártam már” – folytatta Abban,
a felfelé mutató lándzsákkal jelölt helységek nevére mutatva –,
„valamint Théza szinte minden ismert falujában”. – Abban egy
másik, hosszabb listára mutatott, ami több tucat névből állt.
– A lefelé mutató lándzsák azokat a romokat jelölik, amiket a
Par'chin meglátogatott – folytatta a kereskedő egy újabb felsorolás
felé intve. – Elfoglalt lehetett, amikor épp nem a Sivatag
Lándzsájában vendégeskedett. Itt még kráziai romok is szerepelnek.
– Valóban? – kérdezte Jardir.
– A Par'chin folyton térképek és mondák után kutatott a
bazárban – felelte Abban.
Jardir visszapillantott a listára.
– Szerepel rajta Baha kad’Everam neve? – Amikor a khaffit
nem válaszolt, Jardir szigorúan rámeredt. – Nem fogom kétszer
kérdezni! Idehívatom az egyik chin foglyunkat, hogy lefordítsa a
listát, és ha megtudom, hogy hazudtál nekem...
– Igen, rajta van – felelte gyorsan a kereskedő.
– Szóval Abban végre megkaparinthatta Dravazi edényeinek
maradékát is – mondta bólintva Jardir. Abban nem felelt, de
hallgatása elegendő válasz volt.
– Ez itt legalul mi? – kérdezte Jardir a lista alján lévő nagy
feliratra mutatva, bár sejtette a választ.
– A legutolsó rom, amit a Par'chin életében meglátogatott.
– Anoch Sun – mondta Jardir. Abban bólintott.
– A többi kereskedő is el tudja ezt olvasni?
– Néhányan talán igen – felelte Abban.
– Zúzasd össze ezt a kőtömböt, hogy csak homok maradjon
belőle! – parancsolta Jardir.
– Hogy nehogy kitudódjon, hogy a Shar’Dama Ka egy halott
chin nyomát követi? – kérdezte Abban.
Jardir megütötte a kereskedőt, aki a földre zuhant. A kövér
khaffit letörölte a vért a szájáról, de ezúttal egyetlen nyikkanás
vagy szánalmas kiáltás sem hagyta el a száját. Jardir szemébe
nézett, akinek azonnal elszállt a mérge, és elöntötte a szégyen
érzése. Elfordult Abbantól, és azt a széles ösvényt nézte, amit a
sivatagon átvándoroló kráziai nép taposott ki a homokban. Azon
merengett, hogy vajon belebotlott-e valamelyikük halott barátjának
csontjaiba.

– Gondterheltnek tűnsz – mondta Inevera, amikor Jardir visszatért

a sátrába.
– Kíváncsi vagyok, vajon az igazi Szabadítót is kétségek
gyötörték-e minden döntése után – mondta Jardir. – Vagy talán
érezte, hogy Everam vezeti őt, és egyszerűen követte az előtte lévő
utat?
– Te vagy az igazi Szabadító – felelte a felesége –, úgyhogy
szerintem Kaji is ugyanazt érezhette, mint te most.
– Tényleg én lennék?
– Szerinted véletlen, hogy Kaji Lándzsája pont akkor került a
kezedbe, amikor megfelelő volt az alkalom ahhoz, hogy átvedd a
hatalmat Krázia felett?
– Véletlen? – kérdezte Jardir. – Nem, de te már több mint
húsz éve egyengeted a sorsomat. Az uralmamat nem érdemeltem
ki. A démonkockáknak köszönhetek mindent.
– Talán az alagai horák állították melléd a khaffitokat, és ők
egyesítették népünket? A kockák segítettek győzelemhez minden
éjjel az Útvesztőben, még azelőtt, hogy megszerezted volna Kaji
Lándzsáját? Miattuk kezdtél bele ebbe a hadjáratba?
– Nem – rázta a fejét Jardir. – Hát persze hogy nem.
– A Par'chin homokkőfaragványai miatt búslakodsz – mondta
Inevera.
– Honnan tudsz róla?
Inevera csak legyintett a kérdésre.
 – A Par'chin egy sírrabló volt, semmi több. Bátor ugyan –
ismerte el, miközben Jardir szájára tette a mutatóujját –, sőt,
ravasz és merész is, de attól még tolvaj volt.
– És én mi más volnék? – kérdezte Jardir. – Hiszen ugyanúgy
kiraboltam őt!
– Te az vagy, ami lenni akarsz. Lehetsz az egész emberiség
megmentője, vagy helyette kesereghetsz múltbéli tetteiden, hogy
közben elszalaszd a nagy lehetőséget.
Inevera közelebb hajolt Jardirhoz, és megcsókolta őt: lágyan,
mélyen és teljes odaadással. A csóktól Jardirnak eszébe jutott, hogy
még mindig szereti őt.
– Én hiszek benned, még akkor is, ha te nem. A kockák
Everam akaratát tolmácsolják nekem, és sem ők, sem én nem
segítettelek volna hatalomra, ha nem hittük volna azt, hogy te, és
csakis te vagy képes elviselni ezt a terhet. A Par'chin megölése egy
szükséges gaztett volt, épp olyan, mint Amadeveram meggyilkolása.
Ha tehetted volna, mindkettőt megkíméled.
Inevera hozzábújt Jardirhoz, és ahogy a férfi átölelte őt, érezte,
hogy visszatér valamennyi az erejéből. Szükséges gaztett. Az Evejah
is tárgyalta ezt a fogalmat azon fejezeteiben, amik arról szóltak,
hogyan hajtotta igába Kaji az északi chineket.
Minden leölt alagai ellensúlyozta a bűneit, és Jardir az összessel
végezni akart, mielőtt a Teremtő elé állna, hogy Ő ítélkezzen a férfi
tetteiről.

Egy felderítő harcos tevegelt oda Jardirhoz, aki épp fehér szőrű
lován ült. A katona tisztességes távolságban megállt, és a
mellkasához csapta az öklét.
 – Shar’Dama Ka – üdvözölte Jardirt –, megtaláltuk az elveszett
várost. Félig eltemette a homok, de az épületek jórészt épek. Több
kútra is rábukkantunk, amiket meg lehetne javítani, élelem és
legelő viszont nem sok akad.
Jardir bólintott.
– Everam megőrizte számunkra ezt a szent helyet – mondta. –
Küldjétek ki az előőrsöt, hogy térképezzék fel a várost, és állítsátok
helyre a kutakat! A lábasjószágokat lemészároljuk, húsukat pedig
félretesszük, hogy gabonatartalékaink tovább tartsanak.
– Veszélyes terv – jegyezte meg Abban. – Ha minden
állatunkat leöljük, nem fognak újak születni helyettük.
– Bíznunk kell benne, hogy a zöld vidékek majd ellátnak
minket élelemmel – felelte Jardir. – Egyelőre annyi időt kell a szent
város átkutatására fordítanunk, amennyit csak lehet.
A vonuló kráziaiak java csak lassan haladt, és csak napok múlva
zárkóztak fel a felderítőkhöz, akik addigra már jórészt
feltérképezték a hatalmas várost. Anoch Sun jócskán nagyobb volt
a Sivatag Lándzsájánál, és még lehettek olyan részei, amire nem
bukkantak rá a harcosok. A felderítők vázlatos térképei és Sharik
Hora ősi tekercsei között igen nagy eltérések voltak.
– Felosztjuk a várost a törzsek között. A damajik fogják a saját
területük ásatásait felügyelni, a legképzettebb damák és Veremőrök
segítségével. Minden kincset vegyenek listára, és hozzák elém az
összeset mindennap! – parancsolta Jardir.
– Úgy lesz, Szabadító – bólintott Ashan, és elindult, hogy
közvetítse az utasítást a többi damajinak.
A következő hét leforgása alatt a kráziai törzsek ellepték az ősi
várost: áttörték a falakat, kirabolták a sírhelyeket, és egész
tömböket kibontottak a rovásos falakból és oszlopokból. A Par'chin
látogatásának nem sok nyoma maradt, a kráziaiak viszont nem
foglalkoztak a város épségben hagyásával. A törmelékhalmok egyre
nőttek mindenfelé, és egész utca- és épületrészek omlottak be,
amikor a harcosok munkálkodni kezdtek az alattuk futó
alagutakban.
A damajik minden délután Jardir elé vonultak, és felhalmozták
előtte a városban talált kincseket. Több száz új rovásra bukkantak
rá, amik a démonok megölésére vagy más mágikus célokra voltak
használhatók. A zsákmány között akadt rovásos fegyver és
páncélzat, mozaikok és festmények ősi harcokról, sőt, néhány
magát Kajit ábrázolta.
Minden éjjel megküzdöttek az alagaiokkal. A démonok nagy
számban özönlöttek a városhoz, így amikor lement a nap, Jardir
emberei abbahagyták a munkát, és helyette lándzsát és pajzsot
ragadtak. Még a leggyengébb kha’Sharum fegyvere is rovásozva
volt, így az alagaiok ezrével hullottak, és hamarosan már egy
démon se kísértette tovább a szent helyet. A Sharumok éberen
őrködtek, de úgy tűnt, hogy a várost teljesen megtisztították. A
kráziaiak ezt Everam üzeneteként értelmezték: helyes úton járnak.

– Szabadító – szólította meg Jardirt Ashan, aki Asome és Asukaji

társaságában lépett be a sátorba. – Megtaláltuk.
Jardir még csak rá se kérdezett, hogy mit találtak meg. Azonnal
letette a zöld vidékeket ábrázoló térképeit, és felkapta fehér
köpenyét. Még el se jutott a sátor kijárati lepléhez, amikor
megjelent előtte az összes dama’ting felesége Inevera vezetésével.
Jelenlétük igazolta Ashan állítását. A nők némán követték őt,
miközben Jardir keresztülsétált a városon.
– Melyik törzsé volt a megtiszteltetés?
 – A Mehndingeké, apám – felelte Asome. A fehér köpenyt
viselő fiú már tizenhat éves volt, így már férfikorban járt, és egy
sharusahk mesterhez illő kecsességgel mozgott. Szelíd hangja
veszélyesnek hangzott magas, karcsú megjelenése miatt. Olyan volt,
mint egy selyembe bugyolált lándzsa.
– Hát persze – motyogta Jardir. Találó volt, hogy leghűtlenebb
damajija bukkan rá Kaji sírhelyére.
Amikor megérkeztek, Enkaji már várta őket. Jardir Mehnding
fia, a nie’dama bidót viselő Savas is ott állt mellette.
– Shar’Dama Ka! – kiáltotta a damaji, és letérdelt a sírkamra
poros padlójára. – Megtisztelő, hogy én mutathatom meg neked
Kaji sírhelyét.
– Épségben van? – kérdezte Jardir.
Enkaji a nagy szarkofág felé intett, amiről már leszedték a
nehéz kőfedelet.
– Attól tartok, a Par'chin alapos munkát végzett – felelte a
damaji. – A lándzsa persze hiányzott, de azt már visszaszerezted,
Szabadító. – Enkaji a szarkofágban heverő csontváz poros
rongyaira mutatott. – Lehet, hogy ez volt egykor Kaji szent
köpenye, de nehéz megmondani.
– És a korona? – kérdezte Jardir olyan hangon, mintha egy
jelentéktelen dologról beszélne, pedig mindenki tudta, miről van
szó valójában.
– Nincs itt – felelte vállat vonva Enkaji. – A Par'chin...
– Nem volt nála, amikor legutóbb a Sivatag Lándzsájába
látogatott – szakította félbe Jardir.
– Biztos elrejtette valahová – mondta a damaji.
– Hazudik – súgta Abban Jardir fülébe.
– Honnan tudod?
– A hazugok ezt mindig tudják – felelte a kereskedő.
 Jardir Hasikhoz fordult.
– Zárjátok be a sírkamrát! – parancsolta. Hasikjeit adott a
folyosón álló Sharumoknak, akik a helyére emelték a nehéz
kőtömböt, ami a helyiség ajtajaként szolgált.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Enkaji, amikor a folyosóról már
nem szűrődött be a fény. A sírkamrát csak néhány pislákoló fáklya
világította meg.
– Oltsátok el őket! – mondta Jardir. – A Damajah elveti az
alagai horákat, hogy megtudjuk, ki lopta el Kaji koronáját.
Enkaji elsápadt, amiből Jardir azonnal tudta, hogy Abban igazat
mondott. Elindult a damaji felé, aki egészen a sírkamra faláig
hátrált tőle.
– Amíg a kezembe nem kerül a korona, minden percben
kiheréltetem az egyik fiadat vagy unokádat, és a legidősebbel
fogom kezdeni – mondta Jardir.
Pillanatok múlva ott volt a kezében Kaji Koronája, amit az első
Szabadító egyik ükunokájának sírhelyén találtak meg.
A korona egy aranyból és ékkövekből készült vékony karika
volt, ami egy ősi jelekből álló rováskört formázott viselője feje
körül. Törékenynek látszott, de még Jardir ereje se volt elég ahhoz,
hogy akár egy kicsit is meghajlítsa.
Inevera meghajolt, átvette a koronát és férje turbánjára
csúsztatta. Pillekönnyű volt ugyan, de Jardir mégis úgy érezte, hogy
nagy súly nehezedik rá.
– Így már leigázhatjuk a zöld vidékeket – mondta.
II. RÉSZ – KÜLSŐ ERŐK
 12. Fejezet – Boszorkányok – v. u. 333 tele

TÁVOLBAN FELTŰNT LEESHA SZÜLEINEK HÁZA. A nő apjának

A vagyonához viszonyítva szerény épület volt, de a családi
papírműhely mögött felhúzott ház jól szolgálta a családot. A
bejárati ajtóhoz vezető gyalogút rovásozva volt.
Nem mintha Rojer a házat figyelte volna. Kicsit lemaradt
Leeshától, hogy anélkül nézhesse őt, hogy a nő észrevenné. Fehér
bőre éles ellentétben állt éjfekete hajával, szeme pedig olyan színű
volt, mint a derült égé. A fiú tekintete Leesha idomaira vándorolt.
A nő hirtelen megfordult, Rojer pedig riadtan felpillantott.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem, Rojer – mondta Leesha.
Nem mintha Rojer bármikor nemet tudott volna mondani neki.
– Végigülni egy étkezést nem túl megerőltető, még úgy se,
hogy az édesanyád főztje még a magúrok agyarait is kikezdené –
felelte a fiú.
– Neked talán nem az. Ha egyedül jövök el, anyám addig
nyaggatna a férjkereséssel, amíg ki nem köpnék mérgemben. Ha te
is ott vagy, talán kicsit visszafogja magát. Az is lehet, hogy egy
párnak fog nézni minket, és szóba se hozza a dolgot.
 Rojernek a szívverése is elállt ennek hallatán. Felöltötte
Zsonglőr-álarcát: arca és hangja semmit sem árult el valódi
érzelmeiből.
– Te nem bánnád, ha édesanyád egy párnak gondolna minket?
– kérdezte.
– Imádnám – nevetett Leesha. – A faluban is elhinné
mindenki. Egyedül te, Arlen és én tudnánk, mekkora ostobaság az
egész.
Rojer úgy érezte, mintha a nő pofon vágta volna, de szíve
ismét lecsillapodott, Leesha pedig a Zsonglőr-álarc miatt semmit
nem vett észre belőle.
– Jó lenne, ha nem hívnád így őt – mondta témát váltva Rojer.
– Kit? Arlent? – kérdezte Leesha, mire a fiú elfintorodott. –
Arlen, Arlen, Arlen! – ismételgette nevetve a nő. – Öt így hívják,
Rojer. Akarhat ő bármilyen rejtélyesnek látszani, én nem fogok úgy
tenni, mintha nem lenne neve.
– Én azt mondom, hadd látszódjon olyannak, amilyennek
szeretne – felelte Rojer. – Arrick úgy tartotta, hogy ha olyan
műsorszámot gyakorolsz, amit soha nem akarsz közönség előtt
bemutatni, akkor előbb-utóbb úgyis látni fogják. Elég egy
nyelvbotlás, és az egész falu az igazi nevét fogja zengeni.
– Na és akkor? A „Rovásember” név nem szerencsés a faluban,
mert mindenki isteníti őt miatta. Ha beismerné, hogy van rendes
neve is, az talán javítana a helyzeten.
– Nem tudhatod, milyen múltat hagyott maga mögött –
mondta Rojer. – Lehet, hogy baja esne valakinek, ha kitudódna a
neve, vagy esetleg utánajönnének a haragosai, hogy leszámoljanak
vele. Tudom, milyen élet az ilyen, Leesha. A Rovásember
megmentette az életemet, és ha ő nem akarja, hogy ismerjék a
nevét, akkor akarattal el fogok feledkezni róla, még ha le is kell
mondanom miatta az évszázad daláról.
– Az ember nem felejtheti el csak úgy, amit tud – mondta
Leesha.
– Nincs mindenkinek akkora padlása, mint neked – felelte
Rojer a halántékára bökve. – Az olyanoknak, mint én, hamar
megtelik a feje, és olyankor a haszontalan dolgokat egyszerűen
elfelejtjük.
– Badarság – mondta a nő, Rojer pedig csak vállat vont.
– Mindenesetre köszönöm! – folytatta Leesha. – Rengeteg férfi
hajlandó értem szembenézni a démonokkal, de egyikük se mer az
anyám elé állni.
– Baltás Gared biztos mindkettőre vállalkozna – jegyezte meg
Rojer.
– Ő úgy táncol, ahogy anyám fütyül – felelte horkantva Leesha.
– Gared tönkretette az életemet, anyám pedig azt akarja, hogy
bocsássák meg és szüljek gyermekeket neki. Mintha Gared jó pár
lenne pusztán amiatt, hogy így belejött a démonölésbe. Anyám
nem több egy mesterkedő boszorkánynál, aki mindenkit
megmérgez maga körül.
– Ugyan! Nem olyan rossz ő. Csak meg kell ismerni, és úgy
dalol neked, mint egy hegedű.
– Alábecsülöd őt – felelte Leesha. – A férfiak csak a szépségét
hajlandóak meglátni, mást nem. Először azt hiszed, hogy te
udvarolsz neki, de valójában ő csábít el téged, hogy ellenem
fordíthasson, mint minden más férfit.
– Ez ostobaság – mondta Rojer. – Elona nem valami
magúrverte zseni, aki tönkre akarja tenni az életedet.
– Nem ismered őt eléggé – válaszolta Leesha, Rojer viszont a
fejét rázta.
– Arrick mindent megtanított nekem a nőkről. Azt mondta,
hogy az olyanok, mint az édesanyád, akik egykor nagyon szépek
voltak, de már kezd látszani rajtuk az idő múlása, mind egyformák.
Elona fiatal korában mindig a férfiak figyelmét élvezte, és ez volt az
egyetlen módja annak, hogy érvényesüljön a világban. Te hosszan
el szoktál beszélgetni apáddal a rováskészítésről, de édesanyád
ebben nem tud részt venni. Emiatt vágyik annyira arra, hogy
észrevegyék. Hitesd el vele, hogy mindenki őrá figyel, még akkor is,
ha nem így van, és a tenyeredből fog enni.
Leesha a fiúra nézett, majd hangosan felnevetett.
– A mestered semmit se tudott a nőkről – mondta.
– Nekem nem úgy tűnt – felelte Rojer. – Elég ügyesen ágyba
tudta csalni őket.
– És a tanítványa hány leánnyal hált együtt ezeknek a zseniális
technikáknak a segítségével? – kérdezte Leesha, felvonva a
szemöldökét.
– Nem szokásom szerelmes történeteket mesélni – mosolygott
Rojer –, de felteszek rá egy milni aranyat, hogy a módszer
működne az édesanyádon is.
– Állom – felelte a nő.

– A kereskedő azt mondja Arricknak: „Azért fizettelek meg, hogy

tanítsd meg a feleségem táncolni!” – mesélte Rojer. – Arrick
nyugodt volt, mint a hajnal, és azt felelte: „Meg is tettem. Arról
nem én tehetek, hogy ő fektében akarta csinálni.”
Elona felkacagott, és csapkodni kezdte az asztalt a poharával,
amiből kiömlött a bor. Rojer szintén nevetett, majd
összekoccintották a poharukat, és ittak.
Leesha bosszúsan nézett rájuk az asztal másik végéből, ahol
épp édesapjával beszélgetett. Nem tudta, mitől tart jobban: attól,
hogy Rojer megnyeri a fogadást, vagy attól, hogy elveszti. Talán
mégsem volt jó ötlet elhoznia őt. A pajzán történeteknél már csak
az volt rosszabb, hogy Rojer szeme gyakran Elona dekoltázsára
tévedt. Igaz, Leesha nem tudta hibáztatni érte, mert édesanyja
ruházata meglehetősen kihívó volt.
A tányérokat már korábban leszedték az asztalról. Erny épp az
egyik Leeshától kapott könyvet lapozgatta. Szeme aprónak tűnt
drótkeretes szemüvege mögött, ami szinte soha nem került le az
orráról. A férfi végül sóhajtott egyet, és félretette a kötetet, majd a
lánya előtt lévő bőrkötésű könyvekre mutatott.
– Csak ennyire volt időm – mondta Erny. – Olyan gyorsan
teleírod őket, hogy nem győzök újakat kötni neked.
– A tanítványaim tehetnek róla – felelte Leesha, miközben
levette a teáskannát a tűzről. – Minden teleírt kötetemről három
másolatot készítenek.
– Az lehet – felelte apja –, de nekem egész életemben csak egy
grimoárom volt, és azt se írtam tele rovásokkal. Te mennyinél is
tartasz most? Egy tucatnál?
– Tizenhétnél, de démonológiáról is épp annyit írok, mint
rovásokról, és a java része a Rovásember tudása, nem az enyém.
Több könyvet töltöttem meg csak azzal, hogy lemásoltam a jeleket
a bőréről.
– Nocsak! – szólalt meg Elona a lánya felé pillantva. – És
mennyit láttál a bőréből?
– Anya! – kiáltott fel méltatlankodva Leesha.
– Teremtőm, én nem ellenkezek miatta – folytatta Elona. –
Rosszabbat is tehetnél annál, mint hogy gyermeket szülsz a
Szabadítónak, még akkor is, ha ilyen rémisztően néz ki. Viszont ha
tényleg ez a terved, akkor jobb, ha igyekszel. Hamarosan nálad
jóval fiatalabb és termékenyebb lányok fognak felsorakozni a
megtiszteltetésért.
– Ő nem a Szabadító, anya.
– A faluban mást mondanak. Még Gared is isteníti őt.
– Ó, ha Baltás Gared a fejébe vesz valamit, annak nyilván
igaznak kell lennie – felelte a szemét forgatva Leesha.
Rojer Elona fülébe súgott valamit, amitől a nő megint
felnevetett, és visszafordult a fiú felé. Leesha megkönnyebbülve
felsóhajtott.
– Ha már szóba jött a Rovásember – mondta Erny –, hol van
most? Smitt azt állítja, hogy a herceg megint ideküldött egy
Fullajtárt, hogy meghallgatásra hívja őt, de már megint nem találta
sehol.
– Szerintem a Rovásembert nem érdekli, mit akar a herceg –
felelte vállat vonva Leesha. – Nem tartja magát Rhinebeck
alattvalójának.
– Jobb lesz, ha megmondod neki, hogy ezt jól gondolja meg –
felelte Erny. – A falu nem termel annyi fát, mint kellene, és
Rhinebeck kezd dühös lenni miatta. Amíg nem járhatóak az utak a
hó miatt, és a herceg nem küldhet ide egy csapat katonát, addig a
Rovásember talán fittyet hányhat a Fullajtárokra, de ha eljön a
tavaszi olvadás, Rhinebeck válaszokat akar majd kapni, valamint
bizonyosságot arról, hogy Szabadítóháza még hű hozzá.
– Nem biztos, hogy tetszene neki a válasz – felelte Rojer
felpillantva. – Ha a Rovásember összetűzésbe keveredne
Rhinebeckkel, a falusiak szerintem rögtön az ő oldalára állnának.
– Igen – bólintott Erny. – Más falvak is a Rovásember pártját
fognák, sőt, valószínűleg még Angiers népének java is. Egyetlen
szavával polgárháborút tudna kirobbantani, és ezért lenne fontos,
hogy mindenkivel tudassa a szándékait, mielőtt még Rhinebeck
valami meggondolatlanságot csinál.
– Beszélek vele – mondta Leesha. – Úgyis elintézetlen dolgom
van Angiers-ben.
– A te egyetlen elintézetlen dolgod a szoknyáid alatt van –
motyogta Elona. Rojer ezt hallva köhögni kezdett, és az orrán jött
ki a bor, amit épp ivott. A nő önelégülten mosolygott, miközben ő
is kortyolt egyet a poharából.
– Az enyéim legalább nem libbennek fel csak úgy akárki
kedvéért! – csattant fel Leesha.
– Ne beszélj velem ilyen hangon! – felelte Elona. – Lehet, hogy
nem értek a politikához vagy a démonológiához, de azt tudom,
hogy egy év múlva vénkisasszony lesz belőled. Mindegy, hogy hány
magúrt öltél meg életedben, halálod pillanatában meg fogod bánni,
hogy nem adtál életet semminek ezen a világon.
– Én vagyok a falu Gyógyfüvésze. Azzal nem adok életet a
világnak, hogy megmentek olyanokat, akik máskülönben
meghalnának?
– Vika is ezt teszi – mondta Elona egy másik falubeli
Gyógyfüvészre utalva –, mégsem akadályozta meg abban, hogy egy
fészekaljnyi gyermeket szüljön Jona lelkipásztornak. Darsy is
szívesen vállalkozna erre, ha találna egy olyan férfit, aki képes lenne
becsukni a szemét és merev lenni addig, míg egy gyermeket nem
helyez annak a szegény nőnek a méhébe.
– Darsy többet tett ezért a faluért, mint te valaha is fogsz,
anya – mondta Leesha. Ő és Darsy az öreg Bruna tanítványai
voltak. Egykor ellentét húzódott közöttük, de azóta minden
megváltozott. Immár Darsy volt Leesha egyik legszorgalmasabb
tanítványa, ha nem a legjobb mind közül.
– Bolondság – felelte Elona. – Én megtettem a dolgom. A
falunak adtalak téged. Lehet, hogy te hálátlan vagy miatta, de
szerintem Szabadítóháza sokat nyert a fáradozásaimból.
Leesha szúrós pillantást vetett anyjára.
– Még egy ostoba is látná rajtad és a Rovásemberen, hogy volt
valami köztetek – folytatta Elona és hogy nem volt kielégítő a
végkifejlete. Talán kudarcot vallott az ágyban? Darsy mindig
gyógyfüveket küld apádnak, amikor...
– Ez nevetséges! – kiáltott fel Rojer, miközben Erny
elvörösödött. – Leesha sosem...
Elona egy horkantással félbeszakította a fiút.
– Az is biztos, hogy nem téged választott. A napnál is
világosabb, hogy tetszik neked a lányom, dalos madár, de te nem
vagy hozzá elég jó, és ezt te is tudod. – Rojer arca céklavörös lett.
Válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang.
– Nem beszélhetsz vele így, anya! – szólalt meg Leesha. – Te
nem tudod...
– Mindig, hogy mit tudok és mit nem! – csattant fel Elona. –
Mintha szegény anyád még ahhoz is lüke lenne, hogy lássa a
szemébe sütő napot! – A nő megitta a maradék borát, arcára pedig
az a kegyetlen kifejezés ült ki, amit Leesha jól ismert és félt.
– Azt például tudom, hogy a fiú azt énekli a Rovásemberről,
hogy ő talált rád, miután a banditák az út szélén hagytak meghalni
– mondta Elona –, és azt is tudom, hogyan bánnak a férfiak
velünk, ha senki se tudja őket megállítani semmiben.
– Anya! – mondta Leesha szigorú hangon.
– Nem így képzeltem el, hogy elveszd a szüzességedet, de már
ideje volt, hogy megtörténjen. Szerintem csak használt neked.
Leesha rácsapott tenyerével az asztalra, és rámeredt
édesanyjára.
– Vedd a köpenyed, Rojer! – mondta. – Sötétedik, és a
démonok között kellemesebb társaságra akadunk. – Leesha a
táskájába tömte az üres könyveket, amit aztán a vállára kapott,
majd levette az ajtó melletti akasztóról gazdagon hímzett köpenyét,
magára kanyarította és egy rovásos ezüstcsattal összefogta a
nyakánál.
Erny odament hozzá, és bocsánatkérően széttárta a kezét.
Leesha megölelte őt, Rojer pedig ezalatt szintén felvette a
köpenyét. Elona ott maradt az asztalnál a borral.
– Mágikus köpeny ide vagy oda, jobb szeretném, ha nem
mászkálnál odakint éjszaka – mondta Erny. – Senki se tudna
pótolni téged.
– Rojernél ott van a hegedűje – felelte Leesha nekem pedig
több van a tarsolyomban a rejtőrovásoknál, ha egy magúr mégis
ránk találna. Biztonságban leszünk.
– A Mag összes teremtményét táncra perdíted a
boszorkányságoddal, de nem vagy képes elbűvölni vele egy
egyszerű férfit – motyogta Elona a poharába.
Leesha tudomást sem vett róla. A fejébe húzta a csuklyáját, és
kilépett a házból.
– Most már hiszel nekem? – kérdezte Rojertől, miután
bezárult mögöttük az ajtó.
– Úgy tűnik, tartozom neked egy arannyal – ismerte el a fiú.

Ropogott a hó Leesha csizmája alatt, miközben Rojerrel

visszasétáltak a faluba. Látszott a leheletük a csípős téli időben, de
köpenyeiknek prémbélése volt, így nem fáztak.
Rojer egy szót se szólt Elona megjegyzése óta. Leszegett fejjel
lépkedett, arcát eltakarták hosszú, vörös hajfürtjei. Hegedűje a
tokjában pihent a tarka köpeny alatt, de Leesha látta a fiú ujjain,
hogy elő akarja venni a hangszert. Rojer mindig hegedülni kezdett,
ha bántotta valami.
Leesha tudta, hogy tetszik a fiúnak. Valójában mindenki más is.
A falubeli nők fele bolondnak tartotta a Gyógyfüvészt, amiért nem
csapott még le a Zsonglőrre. Végül is, miért ne? Rojernek kisfiúsan
szép arca volt, az esze pedig jól vágott. Elmondhatatlanul szépen
zenélt, és még akkor is megnevettette Leeshát, amikor teljesen
maga alatt volt. Rojer immár többször is bizonyította, hogy képes
lenne meghalni érte.
De akárhogy is próbálta, Leesha nem tudta elképzelni a fiút
mint szeretőjét. Rojer alig volt tizennyolc esztendős, tehát jó tíz
évvel fiatalabb volt nála, és emellett a barátjának tekintette.
Bizonyos tekintetben ő volt Leesha egyetlen barátja. Egyedül benne
bízott meg. Olyan volt neki, mint egy kistestvér. Nem akart neki
fájdalmat okozni.
– Megkeresett a minap a tanítványod, Kendall – szólalt meg
Leesha. – Csinos lány.
– A legjobb a tanoncaim között – bólintott Rojer.
– Megkérdezte, hogy tudnék-e neki szerelmi bájitalt főzni.
Rojer hangosan felnevetett, de aztán hirtelen elnémult, és
Leeshára nézett.
– Várjunk csak! Tudsz ilyesmit főzni?
Ezúttal Leesha kacagott fel.
– Hát persze hogy nem, de ezt neki nem kell tudnia – felelte.
– Helyette sima édesteát adtam neki, és megmondtam, hogy ossza
meg szíve kiválasztottjával. Vigyázz, ha teával kínál, mert könnyen
szerelmeskedéssel telhet az éjszakád!
– Sose hálj a tanítványoddal! – mondta Rojer a fejét csóválva.
– Ez is Arrick mester egyik zseniális szabálya? – élcelődött
Leesha. Rojer bólintott.
 – Igen, és örömmel jelenthetem ki, hogy a mester tartotta is
magát ehhez a szabályhoz. Ismertem a céhben olyan tanítványokat,
akik nem voltak olyan szerencsések, mint én.
– Ez most egészen más – felelte Leesha. – Kendall majdnem
olyan idős, mint te, és ő akar neked szerelmi bájitalt adni.
Rojer vállat vont, majd a fejébe húzta a csuklyáját, és összébb
húzta színes köpenyét, hogy megerősítse rajta a rovások
hálózatának erejét. Ekkorra már teljesen besötétedett, és a hóban
mindenfelé ködös árnyak kezdtek megjelenni, amik aztán sziszegő
magúrokként öltöttek testet. Szimatolni kezdtek maguk körül, de
sehol se találták a két sétáló fiatalt.
Erny a falutól távolabb építette fel a házát, mert nem akarta
folyton a szomszédok panaszait hallgatni a papírkészítéshez
szükséges szerek szaga miatt, de emiatt otthona kívül esett az
egész települést lefedő védőmezőn.
Egy szimatoló fadémon tévedt Rojer útjába. A fiú nem mert
megmozdulni az őt kereső magúr láttán. Leesha egy hirtelen
mozdulat zaját vélte hallani Rojer köpenye alól. Tudta, hogy az
egyik rovásos dobókés, amiből több is a fiú csuklójához volt
szíjazva, most a Zsonglőr ép kezében pihen.
– Kerüld ki, Rojer! – mondta Leesha, miközben továbbhaladt.
– Nem hall és nem is lát téged. – Rojer elosont a démon mellett, és
közben feszülten pörgette ujjai között a kést. Gyermekkora részben
késekkel való zsonglőrködéssel telt, így akár húsz lépésről is egy
démon szemébe tudott dobni egy kést.
– Ez egyszerűen természetellenes – mondta Rojer. – Egy
hordányi magúr között sétálgatunk úgy, mintha fényes nappal
lenne.
– Hányszor kell még ezt végigcsinálnunk ahhoz, hogy ráunj a
panaszkodásra? – sóhajtotta Leesha. – A köpenyeink olyan
biztonságosak, mint egy rovásos ház. – A rejtőköpeny Leesha saját
találmánya volt. A működése azokon a megtévesztő rovásokon
alapult, amiket a Rovásember tanított neki. Leesha kicsit
változtatott a jeleken, majd aranyszállal belehímezte őket egy szép
köpenybe. Ha rajta volt, a démonok még akkor se vettek tudomást
róla, ha épp ott állt előttük, mindaddig, amíg lassú, egyenletes
léptekkel haladt, és jól maga köré tekerte a köpenyt.
Ezután Rojernek is készített egyet, amire a rovásokat tarka
cérnából hímezte, hogy jobban passzoljon a zsonglőri fércruhához.
A nő örömmel látta, hogy a fiú még nappal is csak ritkán vette le
magáról a köpenyt, a Rovásember viszont soha nem viselte azt,
amit neki készített.
– Nem mintha becsmérelni akarnám a rovásaidat, de szerintem
ezt sosem fogom megszokni – mondta Rojer.
– Én megbízom a hegedűjátékodban annyira, hogy ne féljek a
démonoktól – felelte Leesha. – Te miért nem bízol az én
tudásomban?
– Itt vagyok veled kint a sötétben, nem? – Rojer meghúzkodta
a köpenye szélét. – De ez akkor is hátborzongató. Nem akarok
igazat adni édesanyádnak, de nem járt messze az igazságtól,
amikor boszorkánynak nevezett.
Leesha a fiúra meredt.
– A rovásboszorkány talán jobban hangzik – helyesbített Rojer.
– A gyógyfüvészetet is boszorkányságnak tartották egykor –
felelte Leesha. – Én csak rovásokat készítek, úgy, mint bárki más.
– Veled senki se ér fel, Leesha. Egy éve még egy ablakkeretet
se tudtál ellátni rovásokkal, most pedig maga a Rovásember vesz
tőled leckéket.
– Aligha – horkantott a nő.
– Ne tagadd a napot! – mondta Rojer. – Folyton a rovásairól
vitázol vele.
– Arlen háromszor olyan képzett Rovásvető, mint én. Nehéz
elmagyarázni, de miután elég rovást megismertem, egyszerűen...
megértettem a mintázataik jelentését. Ha egy új rovást látok,
pusztán a vonások alapján ki tudom találni, milyen hatalma van a
jelnek. Néha még a rovás hatását is meg tudom változtatni egy-egy
vonal módosításával. Megpróbáltam ezt megtanítani másoknak is,
de senki se érzett rá eddig igazán.
– Én a hegedüléssel vagyok így – mondta Rojer. – A zene élő
számomra. Megtaníthatok másokat jól játszani, de a magúrokat
nem hatja meg, ha elhegedülöd nekik A rönkösházi csatát. Az
érzelmeiket kell megcirógatni a zenéddel.
– Bárcsak anyám érzelmeit is megcirógatná valaki – motyogta
Leesha.
– Ideje volt – mondta Rojer.
– Tessék?
– Hamarosan beérünk a faluba. Minél előbb szóba kerül
édesanyád, annál hamarabb túl leszünk rajta, és akkor
visszatérhetünk a dolgunkhoz.
Leesha megtorpant, és a fiúra nézett.
– Mihez is kezdenék nélküled, Rojer? – kérdezte. – Te vagy a
legjobb barátom a világon. – Leesha kissé hangsúlyosabban mondta
ki a „barát” szót.
Rojer kényelmetlenül tovább lépkedett.
– Tudom, hogy fel tud téged bosszantani.
– Már a gondolatát is utálom annak, hogy az anyámnak
valamiben igaza lehet...
– Pedig gyakran úgy is van – mondta Rojer. – Rideg
pontossággal látja a világot.
– A szívtelen őszinteség találóbb rá szerintem – felelte Leesha.
 – Én azt mondom, démon, te azt mondod, magúr – mondta
vállat vonva a fiú.
Leesha szórakozottan levett egy kis havat az egyik lenyúló
faágról, Rojer viszont éber volt, így könnyedén kitért a feléje repülő
hógolyó útjából, ami végül egy fadémont talált el. A lény vadul
forgolódva próbálta megtalálni támadóját.
– Gyermeket szeretnél – mondta nyíltan Rojer.
– Hát persze – felelte Leesha. – Mindig is szerettem volna,
csak eddig még nem volt rá megfelelő alkalom.
– Megfelelő alkalom, vagy megfelelő férj?
Leesha nagyot sóhajtott.
– Egyik se volt. Még csak huszonnyolc éves vagyok. A
gyógynövények segítségével még két évtizedig kihordhatnék egy
gyermeket, de korántsem olyan könnyedén, mint ha tíz vagy öt
évvel ezelőtt tettem volna. Ha hozzámentem volna Garedhez, az
első gyermekünk most már tizennégy esztendős lenne, és
bizonyára több kistestvére is született volna.
– Arrick mindig azt mondta: „A meg nem történt dolgokon
felesleges siránkozni.” Persze ő maga volt az élő példa arra, milyen
nehéz követni az életben ezt a tanácsot.
Leesha megint sóhajtott. Megérintette a hasát, és maga elé
képzelte a méhét. Igazából nem Gared miatt szomorkodott.
Édesanyja nem tévedett az útonállókkal kapcsolatban, és ezt Rojer
is tudta. Azt viszont se neki, se másnak nem mondta el soha, hogy
épp termékeny időszakában volt, amikor megtörtént, és attól félt,
gyermeke lesz miatta.
Miután Leesha pár nappal a támadás után elcsábította Arlent,
azt remélte, a férfitól fogan majd meg. Ha így történt volna, biztos
felnevelte volna a gyermeket, abban reménykedve, hogy az
gyengédségből, és nem erőszakból sarjadt. A Rovásember viszont
visszautasította őt. A férfi megesküdött, hogy nem vállal
gyermeket, nehogy a testében lakozó démoni mágia megfertőzze
utódait.
Így hát Leesha kénytelen volt megfőzni azt a teát, amit soha
nem akart elkészíteni, és ami gondoskodott arról, hogy a banditák
magja ne maradhasson a méhében. Miután véghezvitte a dolgot,
keservesen sírt a kiürült pohár felett.
Az emlék könnyeket csalt a szemébe, amik hűvös csíkokban
folytak le az arcán a téli hidegben. Rojer feléje nyújtotta a kezét.
Leesha azt hitte, le akarja törölni a könnyeit, de ehelyett a fiú a
csuklyája alá nyúlt, majd hirtelen visszarántotta, és egy tarka
zsebkendőt húzott elő onnan, éppúgy, mintha a nő füle mögül
varázsolta volna elő.
Leesha bánata ellenére is elnevette magát, és megtörölte a
szemét a kendővel.
Mire a falu széléhez értek, már fél tucat magúr követte őket,
akik mind a hóban megjelenő lábnyomokat szimatolták. A
védőmező határánál egy nő felemelte az íját, és rovásozott
nyílvesszőket repített a démonokba. A lövedékek úgy csapódtak
beléjük, mint a mennykő, és azonnal megölték azokat, akik nem
tudtak elmenekülni.
Szabadítóházán a fiatalabb nők mind elkezdték gyakorolni az íj
használatát, amint fel tudtak emelni egyet. Az idősebb asszonyok
többsége nem tudott már felhúzni egy íjat, így ők csörlős
számszeríjakat kaptak, hogy segíthessenek az őrködésben. Egymást
váltva járőröztek a falu széle mentén, és minden démont lelőttek,
ami túl közel merészkedett hozzájuk.
Ahogy rájuk vetültek a település fényei, Leesha megpillantotta
Wondát, aki épp rájuk várt. Magas, erős, mégis jellegtelen külsejű
lány volt, így könnyen megfeledkezett róla az ember, hogy még
csak tizenötödik esztendejét tölti. Édesapja, Flinn a rönkösházi
csata során esett el, amikor maga Wonda is súlyosan megsérült. A
lánynak csúnya sebhelyei maradtak, de sikeresen felépült, és
nagyon megszerette Leeshát az ispotályban töltött idő alatt. Wonda
úgy követte őt, mint egy hűséges véreb, és minden démont megölt
a közelében. Mindig nála volt az a tiszafa íj, amit a Rovásember
adott neki, és halálos pontossággal lőtt vele.
– Bárcsak hagyná, hogy elkísérjem, Leesha asszony – mondta
Wonda. – Ön túl fontos személy ahhoz, hogy egyedül sétáljon a
védőmezőn kívül.
– Apám is mindig ezt mondja.
– Az édesapjának igaza van, asszonyom – felelte Wonda.
– Talán ha majd elkészülök a te rejtőköpenyeddel –
mosolygott Leesha.
– Tényleg? – kérdezte elkerekedett szemmel a lány. Mindegyik
köpenyt sok-sok órányi munkába telt elkészíteni, és királyi
ajándéknak számítottak.
– Ha ilyen elszántan akarsz a nyomomban loholni, nincs más
választásom – felelte Leesha. – Múlt héten odaadtam a megfelelő
mintázatot a tanítványaimnak, hogy hímezzék ki.
– Ó, köszönöm, asszonyom! – mondta Wonda, és hosszú
karjait Leesha köré fonta. Kislányos módon megölelte őt, ami aligha
illett olyasvalakihez, aki magasabb és erősebb volt a legtöbb
férfinál.
– Levegőt! – nyögte Leesha, Wonda pedig gyorsan elengedte,
és megilletődve hátrált pár lépést.
– Nem túl fiatal még ez a lány ahhoz, hogy kimenjen a
védőmezőből? – kérdezte halkan Rojer, miközben tovább baktattak
a faluban. Szabadítóháza macskaköves utcái esetlenül, és sok
helyen kellemetlen módon kanyarogtak, de ezáltal egy hatalmas,
összetett védőrovást alkottak, amit maga a Rovásember tervezett.
Se kicsi, se nagy magúr nem tudott a faluban felszállni a földből,
vagy rálépni a területére, vagy átrepülni felette. A mágikus
utcakövek meleg, halvány fényben ragyogtak.
– Már így is ki szokott járni a faluból – felelte Leesha. – Arlen
múlt héten kétszer is azon kapta Wondát, hogy egyedül vadászik
démonokra. Az a lány eltökélte, hogy széttépeti magát a
magúrokkal. Rajta akarom tartani a szemem.
Egy időben a falu naplemente után mindig sötét és csendes
volt, most viszont a világító utcakövek fényében tucatnyi ember
sétálgatott. Számos rönkösházi elesett az egy évvel azelőtti
csatában, de a környező falvakból sokan idevándoroltak, mert
vonzotta őket a Rovásember legendája. Az új lakosok minduntalan
összesúgtak Rojer és Leesha láttán, hiszen ők voltak a rejtélyes férfi
egyedüli bizalmasai.
A páros beért a Magúrtemetőbe, a falu hajdani főterére, és
ahol temérdek démon és falubeli vesztette életét a csatában. Neve
ellenére a téren mindig emberek nyüzsögtek: itt gyakoroltak a
harcokra, és a favágók minden este itt gyűltek össze, hogy Jona
lelkipásztor áldását adhassa rájuk, mielőtt démonvadászatra
indulnak. Most is épp ott álltak, fejüket leszegték, és rovásokat
rajzoltak a levegőbe, miközben Jona azért imádkozott, hogy
mindannyian épségben visszatérjenek az éjszaka sötétjéből.
A többi falusi tőlük pár lépésnyire álldogált, és lehajtott fejjel
hallgatta a lelkipásztort. A Rovásembernek nyoma sem volt a téren.
Ő sosem szánt időt az imádkozásra: bizonyára már bele is fogott a
vadászatba. Néha napokig távol volt, és csak a hóba fagyott
magúrhullák jelezték, merre járt, amíg a felkelő nap el nem égette
őket.
– Ott az egykori jegyesed – mondta Rojer Baltás Gared felé
intve, aki a favágók élén állt. A férfi mélyen meghajolt, hogy Jona
lelkipásztor, akit gyermekkorában állandóan bántott, most rovást
rajzolhasson az óriási favágó homlokára egy faszénpálcával.
A hosszú szőke hajú, napbarnított, vastag karú hatalmas férfi
az összes többi favágó fölé magasodott, pedig kevés két méternél
alacsonyabb ember akadt köztük. Két rovásos balta volt a vállához
szíjazva, övéről pedig egy pár bőrkesztyű lógott, amiket rovásokkal
ellátott, kovácsolt acéllemezek borítottak. Hamarosan sistergő
démonvér fogja őket feketére festeni.
Nem Gared volt a legidősebb a favágók között, a legokosabb
pedig semmiképp se, de a rönkösházi csatából vezetőként
emelkedett ki, és még a legidősebbek is szó nélkül követték őt.
Nappal ő kiabált rá a falusiakra, hogy eddzenek keményebben,
esténként pedig ő állt a falu harcosainak élén. A Rovásembert
leszámítva mindenkinél több magúrral végzett.
– Bármit is tett veled Gared, azt el kell ismerni, hogy ő az a
fajta ember, akiről dalokat írnak és szobrokat mintáznak – mondta
Rojer.
– Ö, kétségtelenül jóvágású férfi – mondta Leesha Garedet
nézve. – Mindig is az volt, és úgy vonzotta magához az embereket,
mint vasat a mágnes. Egykor én is közéjük tartoztam.
– Az apja is éppilyen volt – folytatta Leesha a fejét rázva. – Az
anyám többször is megszegte miatta a házassági esküjét, amit az
ösztönök szintjén még meg is értek. Látszólag mindkét férfi
tökéletes.
– A bensőjük az, ami aggaszt engem – mondta Rojerhez
fordulva. – A favágók feltétel nélkül követik Garedet, de vajon a
falu védelméért vezeti őket, vagy a vérengzés iránti szeretetéből?
– A Rovásemberről is így vélekedtünk először – emlékeztette
őt Rojer –, és végül bebizonyította az ellenkezőjét. Talán Gareddel
is ez a helyzet.
– Én nem fogadnék rá – mondta Leesha, majd elfordult a
tömegtől, és továbbsétált.
A tér túlsó oldalán állt a kőből épült Szentház. Ennek oldalába
húzták fel az új ispotályt, ami még az első hó előtt elkészült.
– Leesha asszony! Rojer! – kiáltotta nekik Benn. Az üvegfúvó a
tanítványai mellett álldogált, akik üvegtárgyakat és nagy
üveglapokat tartottak a kezükben. Nem messze tőlük egy csapat
hegedűs nagy zajjal hangolta hangszereit. Benn néhány utasítást
adott a tanítványainak, majd elindult Leesháék felé.
– Készen állunk, Rojer – mondta.
– Milyen volt a tegnap esti termés? – kérdezte Leesha.
Benn a zsebébe nyúlt, és egy apró üvegcsét húzott elő. Leesha
átvette tőle, és végigsimított a felületébe vésett rovásokon.
Hétköznapi üvegnek tűnt, a jelek viszont teljesen simák voltak,
mintha a fiolát újra felhevítették volna a rovások belekarcolása
után.
– Próbáld meg eltörni! – biztatta őt Benn.
Leesha erősen hozzávágta az üvegcsét az utcakövekhez, de az
nagyot csendülve visszapattant róluk. A nő felkapta és alaposan
megvizsgálta. Még egy karcolás sem esett rajta.
– Szép munka – mondta. – Egyre jobbak a rovásaid.
Benn elmosolyodva meghajolt.
– Egy üllőn el lehet törni őket, ha nagyon akarja az ember, de
még úgy se könnyű – mondta a férfi.
– Még annak is ellen kellene állniuk – csóválta a fejét
homlokráncolva Leesha. – Mutass egy olyat, ami még nincs
feltöltve mágiával!
Benn bólintott, majd intett az egyik tanítványnak, aki odavitt
hozzá egy, a másikhoz megszólalásig hasonlító fiolát.
 – Ezt ma éjszaka tervezzük feltölteni – mondta.
Leesha ezt az üvegcsét is alaposan megvizsgálta. Körmét
beledugta a rovások vágataiba.
– Lehet, hogy a vonások mélysége befolyásolja a mágia
erősségét – merengett a nő. – Még gondolkozom rajta. –
Kötényének zsebébe csúsztatta a fiolát, hogy majd később tovább
tanulmányozhassa.
– Most már szép folyamatos a termelés – mondta Rojer. –
Benn és a tanítványai nappal üveget fújnak és rovásokat készítenek,
jómagam pedig a növendékeimmel éjjel magunkhoz csaljuk a
magúrokat, és feltöltjük a mágiájukkal az üvegeket. Nemsokára
minden háznak rovásos üvegablakai lesznek a faluban, és nagy
mennyiségben tárolhatunk majd folyékony démontüzet anélkül,
hogy a fiolák széttörnének.
– Szeretném végignézni a ma esti folyamatot – mondta
Leesha.
– Rendben – felelte Rojer.
Darsy és Vika az ispotály ajtajában várta őket.
– Leesha asszony! – üdvözölte őt Vika, és pukedlizett egyet,
amikor odaértek az épülethez. Egyszerű nő volt, se nem szép, se
nem csúnya, emellett kerek arccal és erős, anyához illő csípővel
áldotta meg az ég.
– Nem kell nekem minden éjjel pukedliznod, Vika – mondta
Leesha.
– Dehogynem kell – felelte a nő. – Te vagy a falu
Gyógyfüvésze.
– Vika maga is kitanulta már a gyógyfüvészséget, és bár
Darsyval mindketten idősebbek voltak Leeshánál, mégis
vezetőjükként tekintettek rá.
– Kétlem, hogy Bruna ezt eltűrte volna – felelte Leesha.
Tanítója, a falu előző Gyógyfüvésze igen rossz természetű
öregasszony volt, aki mélyen elítélte az efféle értelmetlen
formaságokat.
– A banya túl vaksi volt ahhoz, hogy észrevegye az ilyesmit –
mondta Darsy, aki közelebb lépett Leeshához, és üdvözlésként
bólintott egyet. Neki nem volt szokása hajlongani és pukedlizni, de
ez a szerény gesztus épp annyi tiszteletet fejezett ki, mint Vika
üdvözlése.
Darsy a Baltások közül való volt, így magas, erős termettel
rendelkezett. Testén több volt az izom, mint a zsír. A férfiak
többségét könnyűszerrel legyőzte a fesztiválok erőpróbáin, és
nehéz, rovásozott késével már több olyan démonnak is levágta a
karját, ami a harcok során végezni akart egy megsérült falubelivel.
– Az ispotály készen áll, ha a favágók esetleg sérültekkel
térnének vissza – mondta a nő.
– Köszönöm, Darsy – felelte Leesha. Az ispotályban
rendszerint éjfélkor volt a legnagyobb a forgalom, amikor a favágók
visszatértek a vadászatról. Igaz, hogy mindegyikük rovásos fejszét
hordott, de a fadémonok még így is rémisztő ellenfelek voltak. A
lombok között úgy beleolvadt a bőrük a fák kérgébe, mintha
rejtőköpenyeket hordtak volna. Az erdőben kószáló fadémonokat
nehéz volt megkülönböztetni az őket körülvevő fáktól, egyes társaik
pedig majmok módjára másztak ágról ágra, hogy váratlanul
rávethessék magukat áldozatukra.
Mindezek ellenére a favágók közül ritkán esett el bárki is. Ha
egyikük belecsapta rovásos fejszéjét egy magúrba, a mágikus jelek
fellángoltak, és működésbe lépett a visszarúgás elve. A fegyver
viselőjét ilyenkor mágia járta át, amit öröm és sérthetetlenség
érzése kísért. Azok, akik ezt megtapasztalták, napkeltéig erősebbé
váltak, sebeik pedig gyorsabban gyógyultak. Egyedül Arlen tudta
nappal is használni a démonok mágiáját.
– Min dolgoznak a tanítványok? – kérdezte Leesha.
– Az idősebbek a köpenyeket hímzik, a többiek pedig az
eszközöket fertőtlenítik és az írást gyakorolják – felelte Vika.
– Hoztam néhány üres könyvet, és egy grimoárt, amit nemrég
fejeztem be – mondta Leesha, és odaadta a táskáját Vikának.
– Máris odaadom nekik, hogy kezdjék el a másolatokat –
bólintott a nő.
– A Gyógyfüvész-tanoncok rovásokat másolnak? – kérdezte
Rojer. – Ez nem a Rovásvetők tanítványainak való munka?
Szólhatnék...
– Mindegyiküket megtanítom rovást készíteni – rázta a fejét
Leesha. – Nem akarom, hogy olyan magatehetetlenek legyenek,
mint mi voltunk azon az estén.

Leesha az ispotályban maradt, hogy megnézhesse a betegeket,

Rojer pedig továbbment a tér szélén lévő, kagyló alakú
építményhez, ahol a tanítványai gyülekeztek. Épp olyan tarka
társaság volt, mint Rojer fércnadrágja. Egy részük Szabadítóházáról
származott, másokat pedig egyéb falvakból vonzottak ide a
Rovásemberről szőtt történetek. A társaság fele túl öreg volt ahhoz,
hogy fegyvert vagy szerszámot ragadhasson, így inkább a
hegedűvel próbálkoztak, de ujjaik nem voltak már elég fürgék a
zenéléshez. A tanítványok között akadtak gyerekek is, náluk viszont
még évek kérdése lehetett, amíg megnyilvánul a tehetségük.
A többiek közül csak néhányan tűntek ígéretes zenésznek, és a
szép Kendall is köztük volt. Rizonból származott, és csak nemrégen
érkezett a faluba. Elég idős volt ahhoz, hogy bonyolultabb
szerzeményeket is eljátsszon, de még elég fiatal ahhoz, hogy
gyorsan tanulhasson új dolgokat, és így kitűnő adottsággal
rendelkezett a zenéhez. Emellett vékony volt és fürge, a bukfenchez
és az akrobatamutatványokhoz ugyanolyan jól értett, mint a
hegedüléshez. Egy napon kiváló Zsonglőr válhat belőle.
Rojer sosem ismerte el rögtön a tanítványai ügyességét, így ők
sem fitogtatták képességeiket. A fiú elővette a hegedűjét, majd
ellenőrizte a hangolást. Elégedetten megfogta a vonót csonka
kezével. Amikor még kisfiú volt, egy lángdémon leharapta a
mutató- és középső ujját, megmaradt ujjai viszont fürgék és erősek
voltak, és a vonó úgy illett közéjük, mintha a karjának része lett
volna.
Rojer minden érzelme, amit aznap éjjel a Zsonglőr-álarc mögé
rejtett, most zenében fejeződött ki. A teret kísérteties melódia
hangja zengte be. A fiú egyre bonyolultabb motívumokat szőtt a
hegedűjátékába, felkészítve izmait az egész éjszaka rá váró
munkára.
Amikor a dal véget ért, a tanoncok tapsolni kezdtek, Rojer
pedig meghajolt, majd bemelegítésképp néhány egyszerűbb
zenedarabot vezényelt le nekik. Összerezzenve hallgatta a hamis
dallamok nyekergését. Egyedül Kendall tudta tartani a lépést
vezénylésével. A lány arcán látszott, hogy csak a hegedülésre
összpontosít.
– Borzalmas! – csattant fel végül Rojer. – Elővette egyáltalán
valamelyikőtök a hegedűjét, Kendallon kívül, tegnap este óta?
Gyakorolni! Egész nap, mindennap!
A tanítványok közül néhányan morgolódni kezdtek, Rojer
viszont megnyekergette a hegedűjét, amitől mind összerezzentek.
– Nem akarok panaszkodást hallani! – reccsent rájuk a fiú. –
Démonokat akarunk elbűvölni, nem holmi esküvői népséget! Ha
nem veszitek komolyan, amit csinálunk, akár vissza is tehetitek a
hegedűtöket a tokjába!
Mindegyik tanonc leszegte a fejét. Rojer tudta, hogy túl szigorú
volt velük. Korántsem annyira, mint amennyire Arrick lett volna, de
úgy érezte, túllőtt a célon. Valami bátorítót akart mondani nekik,
de semmi sem jutott az eszébe. Arrick nem mutatott túl jó példát
az ilyesmiben.
Rojer távolabb lépett a többiektől, és nagyot sóhajtott, majd
szinte gondolkodás nélkül újra a húrokra illesztette a vonóját, hogy
bűntudatát és bosszúságát zenével fejezze ki. Hagyta, hogy
érzelmei tovaszálljanak a dallamokkal, majd megint a tanítványai
felé fordult, és a hegedűjével szólította meg őket. Szavaival ugyan
nem tudott reményt és biztatást nyújtani nekik, de a zenéjével
képes volt rá. Ahogy játszott, a tanoncok kihúzták magukat, és
szemükben újra eltökéltség csillogott.
– Ez gyönyörű volt, Rojer – szólalt meg egy hang, amikor a fiú
felemelte a vonót a hegedűről. Kendall állt mellette. Rojer úgy
belefeledkezett a zenélésbe, hogy észre se vette, hogy a lány
odament hozzá.
– Nem vagy szomjas? – kérdezte Kendall, majd feltartott egy
kőkancsót. – Főztem édesteát. Még meleg.
„Leesha mindvégig tudta volna, hogy Kendall nekem szánná a
bájitalt?”, morfondírozott Rojer.
„Nem vagy elég jó hozzá, dalos madár, és ezt te is tudod”,
mondta korábban Elona.
Ezek szerint Leesha is tudta. Ezzel az erővel akár masnit is
köthetett volna Kendallra.
– Sose szerettem az édesteát – mondta Rojer. – Remeg tőle a
kezem.
– Ó! – mondta csalódottan Kendall. – Hát... semmi baj.
 – Szeretném, ha ma este szólóznál. Szerintem készen állsz rá.
– Komolyan? – kérdezte felvidulva a lány. Felsikkantott, és
átölelte Rojert. Kicsit tovább tartott a gesztus, mint amit a helyzet
megkívánt volna.
Leesha persze pont ebben a pillanatban jelent meg. Rojer
megdermedt, Kendall pedig értetlenül visszahúzódott a fiútól, de
aztán ő is megpillantotta a Gyógyfüvészt. Gyorsan hátrébb lépett
Rojertől, és pukedlival köszöntötte Leeshát.
– Üdvözöllek, Kendall! – köszöntötte őt mosolyogva. – Csak
nem édesteát főztél?
– Én, öhm... – hebegte elvörösödve Kendall. Rojer szúrós
pillantást vetett Leeshára.
– Menj és hozd a hegedűdet, Kendall! – mondta, majd a
Gyógyfüvészhez fordult. – Szólózni fog ma éjjel.
– Készen áll erre? – kérdezte Leesha.
– Wonda talán elég képzett ahhoz, hogy démonokra
vadásszon? – kérdezte vállat vonva Rojer. – Én Kendallnál is
fiatalabb voltam, amikor először magúrt bűvöltem.
– Nálad a szükség hozta úgy – felelte Leesha.
– Nem lesz baj. Ha muszáj, azonnal át tudom venni a helyét,
és a nők felajzott íjakkal fognak őrködni körülöttünk. – Rojer a
védőmező széle felé bólintott, ahol Wonda és a többi íjász
gyülekezett.
Úgy kezdték az előkészületeket, hogy az íjászok megtisztítottak
egy nagyobb területet a védőmező határán túl. Eztán Rojer és a
tanoncai zajos nyekergést csaltak elő hegedűikből. A környéket
olyan fülsértő hangzavar töltötte be, amit a magúrok nem tudtak
elviselni. A zenészek mögötti kagylóépítmény arra a védőmezőn
kívül eső területre irányította a lármát, ahol a démonok rendszerint
tömegével csoportosultak.
 Miután ilyen módon biztonságossá vált a terep, az üvegfúvó
tanítványok kiszaladtak a védőmezőről, rovásos üvegtárgyakat
helyeztek el a tisztáson. Voltak köztük nagy üvegtáblák, üvegek,
fiolák, sőt, még egy üvegfejsze is, aminek az elkészítése és
rovásozása hetekbe telhetett.
Amikor az üvegfúvók visszatértek, a zenészek dallamot
váltottak. Rojer játék közben vezényelte a tanítványait, akik
zenéjükkel felerősítették a Zsonglőr bűvös melódiáit, és így sikerült
kicsalogatniuk a démonokat az erdőből a tisztásra. Rojer ezután
egymaga kisétált a védőmezőről, miközben hegedűjével tovább
hívogatta a magúrokat. A démonok a zene ütemére lépkedtek
előre, egészen addig, míg mindegyikük úgy helyezkedett el, ahogy
Rojer kívánta.
– Kendall! – kiáltotta, mire a lány előlépett és játszani kezdett.
Rojer lágyított a játékán, és hátrálni kezdett a magúroktól, Kendall
pedig hangosabban kezdett hegedülni, és egyre közelebb sétált a
démonokhoz. Végül Rojer abba is hagyta a zenélést, így a
megbabonázott lények teljes mértékben a lány uralmába kerültek.
Rojer a védőmező szélénél szemlélődő Leeshához lépett.
– Elég jól játszik – mondta büszkén a fiú. – A magúrok úgy
követik őt, mint a kiskutyák, és minden üvegtárgyat megtöltenek
mágiával.
A démonok valóban ott lépkedtek Kendall nyomában,
miközben a lány óvatosan körbesétált a tisztáson. Amikor a
magúrok hozzáértek egy-egy üvegtárgyhoz, az azokon lévő rovások
felvillantak, ahogy elszívták a lények mágiájának egy töredékét, ami
így új célra lelt bennük.
A magúrok sziszegve karmolászták a földön azokat a helyeket,
ahol érezték, hogy hatalmuk egy részét elszipolyozták. Kendall
megpróbált dallamot váltani, hogy lecsillapítsa őket, de félelme
egyre észrevehetőbbé vált hegedűjátékában, és időnként el is
rontott egy-egy hangot. A lány megpróbált gyorsabban játszani,
hogy leplezze a hibáit, de ezzel csak rontott a helyzeten. A
démonok kezdtek ébredezni a zene bűvöletéből.
Rojer rovásos köpenyébe burkolózva lassan elindult Kendall
felé. Elegendő ideje volt arra, hogy odaérjen hozzá, mielőtt még a
magúrok felmérgesedtek volna, de ekkor a lány véletlenül rálépett
egy üvegre. A szilánkok áthasították bőrcipője puha talpát. Kendall
felkiáltott fájdalmában, vonója pedig csikorogva lecsúszott a
hegedű húrjairól.
A zene bűvölete azonnal megszakadt, a démonok pedig mind
felemelték a fejüket. Izzó orrlyukakkal szimatolták a vér szagát,
majd felrikoltottak és a lány felé iramodtak.
Rojer rohant, ahogy csak bírt, de túl messzire sétált el
Leeshához a tanítványoktól. Az egyik magúr belemélyesztette
karmait Kendall testébe, majd magához húzta őt, és beleharapott a
vállába, mielőtt a fiú odaérhetett volna. A lány ruháját eláztatta a
vére, és közben a többi démon is marakodni kezdett egymással,
hogy kaphasson egy darabot a zsákmányból.
– Íjászok! – kiáltott fel kétségbeesetten Rojer.
– Eltalálnánk Kendallt! – kiáltott vissza Wonda. Rojer látta,
hogy az összes nő felemeli az íját, de senki sem mert lőni.
Rojer az állához emelte a hegedűjét, hogy elijessze a
démonokat a lánytól. A nyekergő hangok hallatán a magúrok
rikoltozva elengedték Kendallt, aki a földre zuhant, de a levegő már
terhes volt a vér szagától, így a lények nem hátráltak meg
egykönnyen. Sziszegve suhogtatták karmaikat Rojer felé, aki így
nem tudott odajutni a lányhoz.
– Kendall! – kiabálta Rojer. – Kendall! – Tanítványa erőtlenül
felemelte a fejét, és levegő után kapkodva a fiú felé nyújtotta véres
karját.
Hirtelen egy hatalmas alak rohant el Rojer mellett, aki
majdnem fel is lökte a fiút. A Zsonglőr Garedet pillantotta meg, aki
épp nekilökött egy fadémont egy másiknak. Az óriási favágó
súlyától mindkét magúr elesett. A férfi kesztyűjének rovásai élesen
villogtak, ahogy nehéz csapásokat mért az alatta rekedt lényre.
Mire ellenfele felkászálódott a földről, Gared is talpra ugrott, de a
fadémon gyorsabb volt nála, és beleharapott a karjába.
A favágó felordított, majd szabad kezével megragadta a magúrt
az ágyékánál. Karjai megfeszültek, ahogy felemelte a hatalmas
fadémont, és nekivágta azt a társainak. Mindannyian a földre
zuhantak, és épp ekkor érkezett meg a többi favágó, akik rovásos
fejszéikkel elkezdték csapkodni az elterült magúrokat.
Rojer a zűrzavarban nem látta hasznát a hegedülésnek, így
odasietett Kendallhoz. Rádobta rejtőköpenyét, amit bemocskolt a
sérült lány vére. Kendall erőtlenül felnyögött, miközben Rojer
talpra segítette. A csatazaj még több démont vonzott a tisztásra, és
az íjászok már nem győzték őket lelőni.
Gared megmarkolta a fejszéit, és vértől csatakos karral
áthasogatta magát a fadémonok tömegén, hogy a sérülthöz
juthasson. A földre ejtette fegyvereit, és olyan könnyedén felkapta
Kendallt, mintha csak egy tollpihe lett volna. Az íjászok és a
favágók nyújtotta fedezékben fürgén elrohant vele az ispotály felé.

– Szükség van egy véradóra! – kiáltotta Leesha, amikor

megpillantotta az ispotály ajtaját berúgó Garedet. Lefektették
Kendallt egy ágyra, Leesha tanítványai pedig elszaladtak a
szükséges eszközökért.
 – Én megteszem – mondta Rojer, miközben felhúzta az
ingujját.
– Ellenőrizd, hogy megfelel-e a vére! – mondta Leesha Vikának,
majd gyorsan megmosta a kezét és a karját. Vika mintát vett Rojer
véréből, Darsy pedig megpróbálta megvizsgálni Gared sérült karját.
– Foglalkozz azokkal, akik rosszabbul vannak, mint én! –
mondta a favágó, és elhúzta a karját a Gyógyfüvésztől. Az ajtó felé
mutatott, ahol épp sérült favágókat hoztak be az ispotályba.
Forgószélhez mérhető véres sürgés-forgás támadt az
épületben, ahogy a Gyógyfüvészek a sérültek ellátásán dolgoztak.
Leesha két órán át vágta, csípte és varrta Kendall sebeit, a
vérátömlesztéstől szédelgő Rojer pedig kábán nézte a folyamatot.
Végül Leesha abbahagyta a munkát, és véres kezével
megtörölte izzadt homlokát.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte Rojer.
– Életben marad – sóhajtotta Leesha. – Gared, megnézem a
karodat.
– Csak egy karcolás – felelte a favágó.
Leesha nem adott hangot bosszúságának. El kellett ismernie,
hogy Gared bátran viselkedett, de azt sehogy se tudta elfelejteni,
hogy a férfi hazugságai majdnem tönkretették az életét, és hogy
milyen kegyetlenül megvert mindenkit, aki jegyességük felbontása
után szóba mert állni a lánnyal.
– Megharapott egy démon, Gared – mondta Leesha. – Ha
hagyod, hogy begennyesedjen a seb, a végén le kell majd vágjam a
karodat. Gyere ide!
Gared morogva bár, de engedelmeskedett.
– Nem olyan súlyos a helyzet – mondta végül a Gyógyfüvész,
miután kitisztította a sebet kangyökérkivonattal. A férfi teste még
mindig tele volt a mágiával, amit a démonoktól nyelt el, így a
magúr fogai ejtette vágások már össze is forrtak. Leesha bekötözte
Gared karját egy tiszta ruhával, majd félrehívta Rojert.
– Mondtam, hogy Kendall nem áll készen arra, hogy szólózzon
– suttogta mérgesen Leesha.
– Azt gondoltam...
– Nem gondolkodtál! Kérkedtél, ami majdnem az életébe került
annak a lánynak! Ez nem játék, Rojer!
– Tudom, hogy nem az! – vágott vissza a fiú.
– Akkor viselkedj is úgy!
– Nem lehetünk mind olyan tökéletesek, mint te, Leesha! –
Rojer szeme szikrákat szórt, de Leesha a fiú haragja mögött
észrevette a fájdalmat, amit okozott neki.
– Gyere az irodámba! – mondta, és megfogta Rojer karját. A
fiú elrántotta tőle a kezét, de azért követte őt a helyiségbe.
Odabent Leesha kitöltött egy pohár alkoholt, amit inkább
fertőtlenítésre szoktak használni, és nem fogyasztásra.
– Bocsáss meg! – mondta a nő. – Kissé elszaladt velem a ló.
Rojer kissé megnyugodott, majd lehuppant egy székbe, és egy
hajtásra megitta a pohara tartalmát.
– Nem, igazad van – felelte. – Egy csaló vagyok.
– Ugyan már. Mind követünk el hibákat.
– Én viszont nem hibáztam, hanem hazudtam – mondta Rojer.
– Azt állítottam, hogy meg tudom tanítani az embereket arra,
hogyan lehet démonokat bűvölni, pedig még én magam sem értem,
hogyan csinálom. Tavaly is hazudtam, amikor azt mondtam neked,
hogy biztonságban eljuttatlak ide Angiers-ből. Lódítással
érvényesültem a falvakban Arrick halála után, és így kerültem be a
Zsonglőrök Céhébe is. Úgy tűnik, én folyton csak hazudok.
– De miért? – kérdezte Leesha.
– Arról győzködöm magamat, hogy ha úgy teszek, mintha
valaki más lennék, az olyan, mintha valóban más volnék – felelte
vállat vonva Rojer. – Abban reménykedem, hogy ha úgy csinálok,
mintha olyan remek ember lennék, mint te, vagy a Rovásember,
akkor az valóra is válik.
Leesha meglepetten nézett a fiúra.
– Bennem nincs semmi remek, Rojer – mondta. – Te ezt
mindenkinél jobban tudod.
Erre Rojer hangosan felnevetett.
– Ne legyél ilyen vak! – kiáltotta. – Fegyverek és rovások
végtelen sorát készítetted el a kunyhódban, a betegek és sérültek
pedig egyetlen intésedtől meggyógyulnak. Én csak hegedülni tudok,
és még csak meg se tudok menteni vele valakit. Te és a
Rovásember óriásokká váltatok, míg én hónapokat töltöttem a
tanítványaimmal, és csak annyit értem el vele, hogy most már ők is
el tudják húzni a talpalávalót.
– Ne kicsinyeid le azt az örömöt, amit te és a tanoncaid zenéje
kelt egy nehéz sorsú faluban! – mondta Leesha.
– Egy hordó sör is ugyanezt a hatást váltaná ki a falubeliekből
– vonta a vállát Rojer.
Leesha megfogta a fiú kezét.
– Nevetséges! A te mágiád ugyanolyan erős, mint Arlené vagy
az enyém. A tény, hogy ilyen nehezen tudod megtanítani
másoknak, bizonyítja, hogy milyen különleges vagy. – A nő
örömtelenül felnevetett. – Mellesleg lehetek én akármekkora óriás,
anyám úgyis mindig gondoskodna róla, hogy ne szokjak hozzá.

Borús éjszaka volt, és az a környék, ahol Leesha és Rojer sétált,

messze esett a védőmező ragyogásától, így teljes sötétség vette őket
körbe. Leesha egy hosszú botot vitt a kezében, aminek a végére a
Gyógyfüvész egy éles fénnyel világító szerrel teli üveget erősített,
hogy láthassák az utat maguk előtt. Az üveg és a bot
rejtőrovásokkal volt ellátva, így a magúrok a fényt észrevehették
ugyan, de a forrását ugyanúgy nem láthatták, mint a két
rejtőköpenyes fiatalt.
– Nem értem, miért nem találkozhattunk vele a faluban –
motyogta Rojer. – Lehet, hogy ő nem érzi a hideget, de én igen.
– Vannak dolgok, amiket jobb egymás közt megbeszélni –
felelte Leesha –, ráadásul ő mindig magához vonzza az embereket.
A Rovásember a Leesha kunyhójához vezető rovásos
gyalogúton várt rájuk. Éji Táncos, a férfi hatalmas fekete csődöre
teljes páncélzatban állt mellette, és szinte láthatatlan volt az
éjszaka sötétjében. A Rovásember csak egy ágyékkötőt viselt,
tetovált bőrét semmi egyéb nem védte a hidegtől.
– Késtetek – mondta a férfi.
– Dolgom akadt az ispotályban – felelte Leesha. – Baleset
történt az üvegtárgyak feltöltése közben. Miért nincs rajtad a
köpenyed? – A nő megpróbált hétköznapi hangon beszélni, de
valójában bántotta, hogy miután annyi órán át dolgozott a
ruhadarabon, még egyszer sem látta a Rovásembert a köpenyben,
azt az egy alkalmat leszámítva, amikor azért adta rá a férfira, hogy
megnézze, nem szűk-e vállban.
– A nyeregtáskában van – felelte a Rovásember. – Nem
szándékozom bujkálni a magúrok elől. Ha rám akarnak támadni,
hát tegyék! Legalább néhánnyal kevesebb démon lesz a világban.
Éji Táncost kikötötték az udvarban, majd bementek a
kunyhóba. Leesha elővett egy lángpálcát a kötényéből, begyújtotta
a tűzhelyet, megtöltött egy kannát vízzel és a lángok fölé
akasztotta.
 – Hogy haladnak a hegedűmágusok? – kérdezte a Rovásember
Rojertől.
– Inkább hegedűsök, mint mágusok – felelte Rojer. – Még nem
állnak készen.
– A favágó őrjáratok hatékonyabbak lennének, ha velük menne
egy hegedűs, aki befolyásolni tudná a démonok hangulatát –
mondta homlokráncolva a Rovásember.
– Én velük tarthatok. A köpenyem alatt biztonságban lennék.
– Neked tanítanod kell a többieket – rázta a fejét a férfi.
Rojer nagyot sóhajtott, és közben Leeshára pillantott.
– Megteszem, amit tudok – felelte.
– És a falu hogy áll? – kérdezte a Rovásember, miután Leesha
is leült az asztalhoz.
– Egyre csak növekszik – felelte a Gyógyfüvész. – Kétszer
annyian élnek a faluban, mint tavaly a járvány előtt, és nap mint
nap érkeznek új lakosok. Úgy terveztük újjá Szabadítóházát, hogy
be tudja fogadni az ide költözőket, de túl sokan jönnek.
A Rovásember bólintott.
– A favágók megtisztíthatnának egy nagyobb területet, ahol
létrehozhatnánk egy új védőmezőt – mondta.
– Úgyis szükségünk van a fára – helyeselt Leesha. – Rhinebeck
hercegnek már vagy egy éve nem küldtünk szállítmányt.
– Az egész falut újjá kellett építeni – jegyezte meg a
Rovásember.
– Ezt talán próbáld a hercegnek megmagyarázni – felelte vállat
vonva Leesha. – Megint ideküldött egy Fullajtárt, hogy magához
hívasson téged. Tart tőled és a faluval kapcsolatos terveidtől.
– Nincsenek terveim – rázta a fejét a férfi –, azt leszámítva,
hogy magúrbiztossá akarom tenni ezt a helyet. Ha ezzel
megvagyok, továbbindulok.
 – És mi lesz a démonokkal vívott Nagy Háborúval? – kérdezte
Rojer. – Harcba kell vezényelned az embereket.
– Hogy a magúr vinne el téged, kölyök! Nem én vagyok az a
fránya Szabadító! – morogta a Rovásember. – Nem holmi
szentkönyvi hőstörténetben vagy, és engem se a mennyből küldtek,
hogy egyesítsem az emberiséget. Bálás Arlen vagyok Tölgypatakból,
egy ostoba fiú, aki szerencsésebb volt, mint megérdemelte volna, és
csak bajt hozott a saját fejére.
– De rajtad kívül nincs más! – ellenkezett Rojer. – Ha nem te
indítasz háborút a magúrok ellen, hát ki?
– Ez nem az én gondom – felelte vállat vonva a Rovásember. –
Nem fogok senkit rákényszeríteni arra, hogy harcoljon. Ha valaki
hajlandó küzdeni, én segítek neki felkészülni rá. Ha az emberek
túljutnak ezen az akadályon, tovább akarok állni innen.
– De miért? – kérdezte Rojer.
– Azért, mert azt hiszi, hogy ő már nem ember – felelte
Leesha szemrehányó hangon. – Azt gondolja, hogy úgy megfertőzte
őt a démonok mágiája, hogy épp olyan veszélyt jelent számunkra,
mint a magúrok, annak ellenére, hogy semmi bizonyítéka nincs rá.
A Rovásember rámeredt Leeshára, aki állta a tekintetét.
– Van bizonyítékom – mondta végül.
– Micsoda? – kérdezte Leesha. Hangja szelídebb volt, de még
mindig kétkedett a férfi szavaiban.
A Rovásember Rojerre nézett, aki kissé összehúzta magát a
férfi tekintetét látva.
– Amit most elmondok nektek, az itt marad a kunyhó négy
fala között – mondta a fiúnak. – Ha visszahallok belőle bármit is
egy dalban vagy mesében...
– A ragyogó napkorongra esküszöm, hogy egy szót se szólók
róla – mondta felemelt kézzel Rojer.
 A Rovásember egy pillanatig némán meredt a fiúra, majd
bólintott, és leszegte a fejét.
– Kényelmetlenül érzem magam a védőmezőn belül – mondta
végül.
Rojernek elkerekedett a szeme, Leeshának pedig elakadt a
lélegzete, és lázasan gondolkozni kezdett. Végül muszáj volt
kifújnia a levegőt. Megesküdött rá, hogy meggyógyítja a
Rovásembert, vagy legalábbis többet kiderít az állapotáról, és állni
akarta a szavát. A férfi megmentette az életét és minden falubeliét
is. Leesha tartozott neki ennyivel, sőt, még többel is.
– Mik a tünetek? – kérdezte a nő. – Mi történik, ha a
védőmezőre lépsz?
– Olyankor... ellenállást érzek – felelte a Rovásember. – Olyan,
mintha erős széllel szemben sétálnék. Érzem, hogy a talpam alatt
felhevül a védőmező, és kihűl a bőröm. Amikor keresztülsétálok a
falun, az olyan, mintha derékig érő vízben lépkednék. Úgy teszek,
mintha nem így lenne, és eddig senki sem vette észre, de én érzem.
A férfi szomorú pillantást vetett Leeshára.
– A védőmező ki akar engem taszítani a faluból, Leesha, úgy,
mint minden démont. Érzi, hogy nem tartozom már az emberek
közé.
– Ostobaság – felelte a fejét rázva a Gyógyfüvész. – A falu
rovásai csak elszívják a testedben lakozó mágia egy részét.
– Nem csak erről van szó – folytatta a Rovásember. – Szédülni
kezdek, ha felveszem a rejtőköpenyt, a rovásos pengék pedig
felmelegszenek és élesebbek lesznek az érintésemtől. Attól félek,
hogy egyre inkább démonná válok.
Leesha elővett egy rovásozott üvegcsét kötényének egyik
zsebéből, és odaadta a férfinak.
– Törd össze!
 A Rovásember vállat vont, majd teljes erővel megszorította a
fiolát. A férfi tíz embernél is erősebb volt, így egy üvegtárgy
összetörése nem jelenthetett volna problémát neki, az üvegcse
viszont ellenállt minden erőfeszítésének.
– Rovásos üveg – mondta a Rovásember, miután megvizsgálta
a fiolát. – Na és? Ezt a módszert én tanítottam neked – mondta
Leeshának.
– Igen, csakhogy a rajta lévő rovások nem voltak feltöltve
mágiával mindaddig, míg hozzájuk nem értél – felelte a lány. A
férfi szeme elkerekedett.
– Ez bizonyítja, amit mondtam nektek.
– Egyedül annyit bizonyít, hogy további kísérletekre van
szükségünk – mondta Leesha. – Lemásoltam rólad az összes
tetoválást, és alaposan megvizsgáltam őket. Szerintem a következő
lépés az, hogy kísérletezni kezdünk önkénteseken.
– Micsoda? – kérdezte kórusban Rojer és a Rovásember.
– Szénfürtlevélből tudnék készíteni egy olyan festéket, ami két
hét után felszívódna az emberek bőréből – mondta Leesha. –
Biztonságos kísérleteket tudnék vele folytatni, és feljegyezném az
eredményeket. Biztos vagyok benne, hogy...
– Ki van zárva – szakította félbe Arlen. – Megtiltom.
– Megtiltod? – kérdezte Leesha. – Te volnál a Szabadító, hogy
így parancsolgatsz? Semmit nem tilthatsz meg nekem, tölgypataki
Bálás Arlen.
A Rovásember Leeshára meredt, aki azon gondolkozott, vajon
túl messzire ment-e. A férfi úgy meggörnyedt, mint egy sziszegő
macska, a Gyógyfüvész pedig egy pillanatig azt hitte, hogy rá fogja
vetni magát, de azért állta a tekintetét. Végül a Rovásember
pattanásig feszült izmai elernyedtek.
– Kérlek! – mondta a férfi valamivel szelídebb hangon. – Ne
kockáztass!
– Az emberek így is, úgy is utánozni próbálnak majd – felelte
a Gyógyfüvész. – Jona faszénnel rajzol rovásokat a falubeliekre.
– Abba fogja hagyni, ha megkérem rá.
– De csak azért, mert azt hiszi, te vagy a Szabadító – jegyezte
meg Rojer, amit a Rovásember egy ellenszenves pillantással
viszonzott.
– Az nem számítana, ha Jona abbahagyná – mondta Leesha. –
Csak idő kérdése, és a rólad szőtt történetek idevonzanak egy
tetoválómestert a faluba, és akkor aztán mindenkire rovások
kerülnének. Jobb, ha addig kísérletezünk, amíg kézben tarthatjuk a
dolgot.
– Kérlek, ne átkozz meg másokat az én állapotommal! –
mondta a Rovásember.
Leesha ferde pillantást vetett a férfira.
– Te nem vagy megátkozva.
– Valóban? – kérdezte a Rovásember, majd Rojerhez fordult. –
Kéznél vannak a dobókéseid?
Rojer meglendítette a csuklóját, és már ott is termett egy kés
az ujjai közt. Ügyesen megpörgette, majd markolattal előre
odanyújtotta a férfinak, de ő csak a fejét rázta. Felállt, és hátrált
néhány lépést az asztaltól.
– Dobj meg vele!
– Mi? – kérdezte Rojer.
– A késsel – felelte a Rovásember. – Dobd ide, egyenesen a
szívembe!
– Nem – válaszolta a fejét rázva a fiú.
– A műsoraidban folyton késeket hajigálsz.
– Igen, de azt csak trükként teszem. Nem fogok kést dobni a
szívedbe. Megőrültél tán? Még akkor sem, ha a démoni
fürgeségedet használva elugrasz...
A Rovásember sóhajtott egyet, majd Leesha felé fordult.
– Akkor te dobj valamit...
Be se fejezhette a mondatot, mert a Gyógyfüvész azonnal
lekapott egy serpenyőt a tűzhely mellől, és a férfi felé hajította.
Az edény viszont nem találta el őt. A Rovásember teste köddé
vált, a vasserpenyő átrepült rajta, a férfi teste pedig füstként
gomolygott tőle. Az edény nekicsapódott a falnak, és csörömpölve a
földre zuhant. Leeshának elállt a lélegzete, Rojer pedig eltátotta a
száját.
Beletelt néhány másodpercbe, míg a köd újra szilárdulni
kezdett, és a Rovásember újra testet öltött. A folyamat befejeztével
a férfi nagy levegőt vett.
– Gyakoroltam a dolgot – szólalt meg a Rovásember. – A
köddé válás egyszerű. Olyan, mintha ellazítanám a sejtjeimet, hogy
szétterjedhessenek, mint a forró víz gőze. Fényes nappal nem
vagyok képes rá, de éjszaka igen. Az újra testet öltés viszont már
nehezebb. Néha attól félek, hogy a testem túlságosan szétoszlik, és
elvisz a szél.
– Ez borzalmasan hangzik – mondta Rojer, a férfi pedig
bólintott.
– Nem ez a legrosszabb – folytatta a Rovásember. – Amikor
köddé válok, érzem a Mag hívását. Napkelte idején a vonzása...
meglehetősen makacs.
– Mint azon a napon, a szürkületben – mondta Leesha.
– Milyen napon? – kérdezte Rojer, de a nő alig hallotta.
Felidéződtek benne annak a szörnyűséges reggelnek az emlékei.
Három nappal azután, hogy Leesháékat megtámadták utazás
közben, a nő teste már meggyógyult, de a fájdalma nem múlt el.
Csak a méhére tudott gondolni, és arra, ami benne növekedhet.
Bruna egyszer megtanította neki egy olyan teának a receptjét,
amivel ki lehetett mosni egy férfi magját egy nőből, mielőtt az még
gyökeret vert volna benne.
– Miért akarnék én egy ilyen szörnyű főzetet elkészíteni? –
kérdezte egykor Leesha az öregasszonytól. – Így is túl kevés
gyermek születik a világon.
Bruna szomorú pillantást vetett a lányra.
– Remélem, gyermekem, soha nem kell megtudnod, miért –
mondta.
Leesha viszont azonnal megtudta, miután a banditák
otthagyták őt az úton. Ha nála lett volna a gyógyfüves táskája,
rögtön azután megfőzte volna a teát, miután megmosta magát egy
folyóban, de az útonállók azt is elvették tőle. Nem hozhatta meg a
döntést. Nem várhatott addig, amíg elérnek Rönkösházára, mert
akkor már túl késő lett volna.
Rojerék viszont visszaszerezték a táskát, és így a megoldás is
újra a kezében volt. A tea egyetlen hiányzó hozzávalója a
fojtófűgyökér volt. Leesha az út mellett látott valamennyit ebből a
gyógynövényből, amikor behúzódtak egy barlangba az eső elől.
Leesha nem bírt aludni, így még napkelte előtt felkelt, és míg
Rojer és a Rovásember aludt, ő kiosont, hogy begyűjtson néhány tő
fojtófüvet. Mindenképp meg akarta főzni a teát, bár abban még
nem volt biztos, hogy tényleg képes lenne azt meginni.
Ekkor ment oda hozzá a Rovásember. Leesha megijedt, de
mosolyt erőltetett az arcára, és beszélgetni kezdett vele
gyógynövényekről és démonokról, hogy elterelje a figyelmét
szándékáról. Eközben vadul kavarogtak a fejében a gondolatok.
Leesha akaratlanul megbántotta a Rovásembert, és a férfi
szemében tükröződő fájdalom kizökkentette a merengéséből.
Hirtelen meglátta egy töredékét annak az embernek, aki a rovásos
bőr mögött rejtőzött: egy jó embert pillantott meg, akit ugyanolyan
kínok gyötörtek, mint őt, csakhogy a Rovásember úgy fogadta el a
fájdalmat, mintha a szerelmese lenne, ahelyett hogy megszabadult
volna tőle.
Ugyanezt érezte ő is, és hirtelen minden kételye úgy
elrendeződött a fejében, mint egy óramű fogaskerekei, és rájött,
hogy mit kell tennie.
Pillanatokkal később Leesha és Arlen már a sárban
hempergőzött. Heves szeretkezésük elkeseredettségük eredménye
volt, amit végül egy fadémon szakított félbe. A férfi, aki percekkel
korábban még Leeshát cirógatta, újra a Rovásemberré vált, és
elrángatta tőle a magúrt. A nap első sugaraira mindkettőjük teste
köddé vált. A Gyógyfüvész rémülten nézte, ahogy a férfi és a
démon elkezd a föld mélyére szállni.
Ekkor viszont a két ködös alak visszatért a felszínre és újra
megszilárdult, a magúr pedig elégett a nap fényétől. Leesha meg
akarta fogni Arlen kezét, de a Rovásember elfordult tőle, és ezért a
lány átkozni kezdte őt. Annyira eluralkodtak rajta az érzései, hogy
bele se gondolt, milyen borzalmakon ment épp keresztül a férfi.

Leesha megrázta a fejét, hogy visszaterelje figyelmét a jelenre.

– Nagyon sajnálom – mondta a Rovásember, Leesha viszont
csak legyintett.
 – Nem te hoztad meg helyettem a döntéseimet – felelte.
Rojer először a Gyógyfüvészre, majd a férfira, majd újra
Leeshára nézett.
– Teremtőm! – mondta elképedve. – Édesanyád igazat
mondott. – Leesha tudta, hogy a hír szíven ütötte a fiút, de már
nem volt mit tenni. Bizonyos szempontból még örült is, hogy Rojer
megtudta a titkot.
– Itt a tetoválásaidnál többről van szó – terelte vissza a szót
Leesha a korábbi témájukra. – Nem értem a dolgot. – A nő a
Rovásemberre nézett. – Látnom kell a grimoárjaidat. Az összeset!
Minden, amit tőled tanulok, a te értelmezéseden alapul. A
forrásanyagaidra van szükségem ahhoz, hogy megértsem, mi
történik veled.
– Nincsenek nálam a könyveim – felelte a Rovásember.
– Akkor elmegyünk értük. Hol vannak?
– A legközelebbi raktáram Angiers-ben van, de akad még
Laktonban és a kráziai sivatagban is.
– Angiers megfelel kezdetnek – mondta Leesha. – Meg kell
beszéljek valamit Jizell asszonnyal, te pedig közben meggyőzhetnéd
a herceget arról, hogy nem a koronájára vágysz.
– Abban én is segíthetek – szólalt meg Rojer. – Rhinebeck
udvarában nőttem fel, amikor még Arrick volt a hírvivője.
Ellátogathatok majd a Zsonglőrök Céhébe is, hátha találok pár
rendes tanárt a tanítványaimnak.
– Rendben – mondta a Rovásember. – Az első olvadáskor
elindulunk.

A tükördémon hosszú szárnyai sebesen repítették előre, de a hátán

ülő magúrherceg utálta a felszíni fényeket. Kétszer is
visszahúzódott a Mag mélyére, és csak az éj legsötétebb óráiban
merészkedett fel újra. Az újhold utáni első éjszaka volt, de még az
a halvány ezüstös derengés is sértette a démon szemét. Amikor
hajnalban újra visszaszáll a föld mélyére, egészen addig nem jöhet
fel onnan, amíg az átkozott égi gömb újra el nem fogy.
A mélységben hirtelen feltűnt a Szabadítóháza alatt húzódó
rovásos védőmező. A lopott mágia úgy sugárzott belőle, mint egy
fáklya fénye. Az elmedémon felszisszent a látványtól, homloka
pedig lüktetni kezdett, ahogy továbbította a képet délre, több száz
mérföldre levő testvérének.
Azonnal választ is kapott rá. A magúrherceg koponyája fivére
bosszúságától remegett.
A tükördémon zaj nélkül földet ért, lovasa pedig leszállt róla. A
nagyobbik magúrnak azonnal eltűntek a szárnyai, és egy fürge
lángdémonná változott, majd előresietett, hogy megbizonyosodjon
arról, hogy a magúrherceg biztonságban továbbmehet a falu felé.
A védőmező túl nagy volt ahhoz, hogy megrongálhassák, és
még az elmedémon hatalmát is meghaladta. A magúr szeme látta a
települést körülvevő mágikus erőt, ami szilárdabb volt bármilyen
kőfalnál. Gondolatait a falu irányába terelte: feje lágy részei
finoman lüktetni kezdtek, ahogy megpróbálta megérinteni a
lakosok elméjét, de a védőmező hatalma még ebben is meggátolta.
A magúrherceg körbejárta az egész falut, és közben az alatta
húzódó óriási rovás körüli talajt szemlélte. Erős védelemmel látták
el ezt a helyet, amiben csak kevés gyenge pontot talált, és azokat se
lehetett könnyen kihasználni. Eközben a fák közül újabb démonok
jöttek elő, akiket odavonzott hercegük jelenléte, de egyetlen
gondolatára megint szétszéledtek.
Az elmedémon két emberi nőstényt pillantott meg, akik
primitív fegyverekkel felszerelkezve álldogáltak a védőmező
szélénél. Figyelmesen hallgatta morgásaikat és nyikkanásaikat, és
arra a bizonyos hanglejtésre várt, amit általában megszólításkor
használtak az emberek. Hamarosan meg is hallotta: a két nő
megölelte egymást, majd fegyverrel a kezükben elindultak a
védőmező mentén két különböző irányban.
Az elmedémon fürgén megelőzte az idősebb nőt a fák között,
és addig várt egy magányos helyen, míg célpontja újra fel nem
tűnt. Ekkor jelt adott a tükördémonnak, aki azonnal nőni kezdett,
és az apró pikkelyek rózsaszínes bőrré és a felszíniek ruházatává
változtak.
Az átalakult magúr nem messze a védőmező határától lefeküdt
egy árnyékos helyre, amerre az idősebb nő is haladt. A tükördémon
célpontja nevét kiáltotta: éppolyan pontosan lemásolta a nő
hangját, mint az alakját.
– Mala!
– Wonda? – kérdezte hangosan a közeledő alak. A nő riadtan
körülnézett, de mivel egyetlen démont se látott, odaszaladt a
magúrhoz, amiről azt hitte, hogy a barátnője.
– Az előbb váltunk szét! Hogy kerültél ide?
Ekkor az elmedémon előlépett rejtekhelyéről. A nőnek elállt a
lélegzete, és célra emelte az íját. A magúrherceg lágyan lüktetni
kezdett, célpontja pedig megdermedt, és akarata ellenére leengedte
az íjat. Odalépett a nőhöz, aki feltartotta a lövedéket, amit a
démonba akart ereszteni.
A nyílon lévő rovások erősek voltak: a herceg érezte, ahogy
elszívják saját mágiáját. Meglengette felettük karmos kezét, és
álmélkodva nézte, hogy még akkor is felvillannak, amikor húsa
centikre van tőlük.
A magúrherceg alaposan átvizsgálta áldozata elméjét. Úgy
kutakodott a különböző képek és emlékek között, mintha egy régi
ládában turkálna. Sok mindent megtudott a nőtől. Túl sok mindent
ahhoz, hogy további megfontolás nélkül cselekedjen.
Még órák voltak hátra napfelkeltéig, de az ég már elkezdett
világosodni. A magúrherceg érezte, hogy fivére messze délen
ugyanúgy vélekedik, mint ő. Nem volt idejük megtárgyalni a
problémát.
Az elmedémon a nőre nézett. Kilophatná a fejéből a történtek
emlékét, hogy aztán úgy térjen vissza a faluba, mintha mi sem
történt volna, de a nő kövér és jórészt kihasználatlan agya
meghozta az étvágyát.
A tükördémon megérezte mesterének vágyát. Testéből előtört
egy éles csáp, ami egy suhintással lecsapta a nő fejét, majd fürgén
el is kapta azt. Karmával felhasította a koponyát, hogy a
magúrherceg elé tárhassa a fogást.
Az elmedémon fogaival marcangolni kezdte a nő édeskés
agyvelejét. Az nem volt olyan puha, mint saját, magbeli csordájának
tudatlan agyai, de volt valami kéjesen bizsergető a felszíni
vadászatban, ami élvezetessé tette az evést.
A herceg a tükördémonra nézett, aki mindeközben éberen
őrködött. Koponyája egyetlen lüktetésével engedélyt adott neki, a
magúr pedig dagadni kezdett, hatalmas, agyarakkal teli állkapcsot
növesztett, majd odakúszott a nőhöz, és egészben lenyelte a
holttest maradékát.
Amikor a herceg és a szolgája egyaránt jóllakott, mindketten
köddé váltak és visszaszálltak a Magba, miközben az ég egyre
világosabbá vált.
 13. Fejezet – Renna – v. u. 333 tavasza

ENNA ERŐS KARJA CSAK ÚGY SAJGOTT A MUNKÁTÓL, bőrét pedig

R izzadság borította, miközben a vajat köpülte. Kora tavasz volt,
így csak a hálóingét viselte. Apját bizonyára a gutaütés
kerülgetné, ha így látná őt, de ő épp a ház mögött készítette az új
rováspóznákat, Lucik és a fiúk pedig kint voltak a mezőn.
A tanya igen sokat gyarapodott, mióta Lucik odaköltözött
hozzájuk, hogy feleségül vehesse Bénit, és gyermekekkel
ajándékozhassa meg őt. A családnak kemény éve volt, miután Ilain
megszökött Bálás Jephfel. Harl nagyon megdühödött miatta, és
haragját két lányán, de főleg Bénin töltötte ki, mivel ő volt az
idősebb. Mindez megváltozott, amikor a vastag karú, széles vállú
Lucik hozzájuk költözött. Harl azóta egy ujjal se ért hozzájuk, és a
tanya földjei, amik egykor alig tettek ki egy nagyobb kertet, most
minden évben egyre méretesebbé váltak.
A régi időkről Rennának eszébe jutott Bálás Arlen, és az, ami
kettőjük között történhetett volna. Amikor egymásnak ígérték őket,
az volt a terv, hogy ő fog Jephék tanyájára költözni, nem pedig
Ilain. Arlen viszont édesanyja halálakor elmenekült az erdőbe, és
soha többé nem hallottak róla Tölgypatakban. Mindenki azt hitte,
hogy a fiú meghalt, főleg azután, hogy Jeph elutazott Naposmezőre,
hogy megkeresse őt, de nem járt sikerrel. A Szabad Városokba
vezető út gyalog hetekbe telt, és menedék nélkül senki se
maradhatott annyi ideig életben.
Renna viszont nem adta fel a reményt. Tekintete mindig a
keleti utat pásztázta, és imádkozott, hogy egy napon Arlen
visszatér majd, hogy elvigye őt a tanyáról.
Ekkor a lány felnézett, és egy lovast pillantott meg az úton
közeledni. Rennának egy pillanatra még a szívverése is elállt a
látványtól, de az alak nyugat felől érkezett, és egy kis idő múlva fel
is ismerte őt.
Horgos Cobie volt az, az öreg Tokás egyik tarka kancáján,
Tobozon. Ütött-kopott páncélt és kovácsolt, fazékhoz hasonló,
fényesre csiszolt sisakot hordott. Lándzsája és pajzsa a nyereghez
volt erősítve, hogy mindig kéznél legyenek, bár Renna még sose
hallotta hírét, hogy a férfi valaha is használta volna fegyvereit.
Cobie Fullajtárnak képzelte magát, pedig soha nem
merészkedett ki az éjszakába. Egyszerűen árut és híreket vitt
Tölgypatak egyik végéből a másikba Tokás Rusco megbízásából, aki
a vegyesboltot vezette. Cobie néhányszor a pajtájukban aludt,
amikor Naposmezőre kellett utaznia.
– Szia, Renna! – kiáltotta integetve Cobie. A lány letörölte
homlokáról az izzadságot, és felegyenesedett.
Cobie szeme hirtelen elkerekedett, arcát pedig pír öntötte el.
Rennának eszébe jutott, hogy csak részben van felöltözve.
Hálóruhája csak a térdéig ért, felül pedig kissé túl sokat engedett
megmutatni, így a lány dekoltázsának jó részét fedetlenül hagyta.
Renna elvigyorodott a férfi pironkodásán.
– Megint Naposmezőre mész? – kérdezte, és meg se próbálta
összébb húzni a ruháját.
Cobie viszont a fejét rázta.
 – Üzenetet hoztam Luciknak – felelte.
– Késő délután? – kérdezte Renna. – Mi lehet olyan... – Cobie
tekintetét látva a lány aggódni kezdett. Legutóbb két évvel azelőtt
hozott valaki üzenetet Luciknak, mégpedig azt, hogy a férfi bátyja,
Kenner sörfőzés közben lerészegedett és véletlenül a rovásokon
kívülre tántorodott. Mire a felkelő nap elűzte a démonokat, már
alig találtak valamit a férfiból, amit elégethettek volna.
– Mindenki jól van, ugye? – kérdezte Renna, rettegve a
választól.
Cobie ismét a fejét rázta. Közelebb hajolt a lányhoz, bár senki
sem volt a közelben, aki hallhatta volna a választ.
– Lucik apja meghalt ma reggel – felelte a férfi.
Rennának elállt a lélegzete, és a szájához emelte a kezét. Lápi
Fernan mindig kedves volt vele, amikor eljött meglátogatni az
unokáit. Máris hiányzott neki az idős férfi. Szegény Lucik...
– Renna! – kiáltotta az édesapja, Harl. – Menj be és öltözz fel!
Ez itt nem holmi angiers-i bordélyház! – A férfi a ház ajtajára
mutatott a vadászkésével. A kés pengéje milni acélból készült,
markolata csontból, és mindig Harl keze ügyében volt.
Renna ismerte ezt a hangnemet, így otthagyta a tátott szájú
Cobie-t és besietett a házba. Az ajtóban visszafordult, és Harlt
nézte, aki épp a Tobozt kikötő férfi felé tartott.
A lány apja ráncos, ősz férfi volt, de úgy tűnt, a kor csak még
szívósabbá tette. A mezők megmunkálásától izmai megacélosodtak,
bőre pedig cserzetté és keménnyé vált. Harl férjet akart találni
Rennának, mielőtt Ilain elszökött a házból, de azóta minden fiút
elkergetett, aki csak rá mert nézni a lányára.
Cobie ugyanakkor magasabb és szélesebb vállú volt Harlnál. Ő
volt Tölgypatak egyik legtermetesebb férfija. Tokás azért
választotta őt hírvivőjéül, mert gyerekkorában is meglehetősen erős
volt, és nem ijedt meg egykönnyen, főleg akkor nem, ha a páncélját
viselte. Renna nem hallotta, hogy mit mondanak egymásnak, de
édesapja tisztelettudóan mormogott valamit, amikor kezet fogtak.
– Mi ez a zajongás? – kérdezte a tűzhely mellől Béni, aki épp
zöldséget darabolt a főzelékhez.
– Horgos Cobie jött a Vásártérről – felelte Renna.
– Megmondta, hogy miért? – Béni arcára aggodalmas kifejezés
ült ki. – A Fullajtárok nem utaznak ilyen messzire, csak hogy
beköszönjenek hozzánk.
Renna nagyot nyelt.
– Apa beküldött, mielőtt megtudhattam volna, miért jött –
hazudta, majd a szoba számára kiutalt, elfüggönyözött sarkába
ment, hogy levegye koszos hálóruháját és rendesen felöltözzön.
Épp ruhája fűzőjét húzta össze, amikor kilépett a függöny mögül,
ahol az őt bámuló Cobie-ba botlott.
– A Magba, Renna! – ordította Harl, mire a lány gyorsan
visszalibbent a függöny mögé, hogy befejezze az öltözést.
Harl még akkor is dühösen nézett rá, amikor visszatért.
– Keresd meg Lucikot a mezőn, és küldd a fiúkat a pajtába! –
mondta a férfi. – A Fullajtár szomorú hírt hozott.
Renna bólintott, és kisietett az ajtón. Lucik épp a mező túlsó
végén lévő rováspóznákat ellenőrizte. A póznákon túli földeket
feketére égették a lángdémonok.
Lucik fiai, a hétéves Cal és a tízesztendős Jace is ott voltak
mellette: épp a vetést gazolták.
– Vacsoraidő? – kérdezte reménykedve Cal.
– Nem, virágszálam – mondta Renna, megborzolva a fiú
homokszínű haját. – Visszatereljük a jószágokat az istállóba.
Apátoknak látogatója van.
– Ki? – kérdezte Lucik.
 – Horgos Cobie. Híreket hozott édesanyádtól.
A férfi arcára aggodalom ült ki, és azonnal a ház felé indult.
Renna megkérte a fiúkat, hogy vezessék vissza a disznókat és a
teheneket a karámból az istállóba. Renna eloldotta Tobozt és a ház
mögötti kis pajtába vezette, ahol a lovakat és a csirkéket tartották.
A család hátasa két évvel korábban elpusztult, így az ő helye üres
volt. Renna levette a lóról a nyerget és a kantárt. Épp megfordult,
hogy elővegye a keféket, amikor észrevette, hogy Jace Cobie
lándzsájáért nyúl.
– El a kezekkel, vagy elnáspángollak! – mondta Renna,
rácsapva a fiú kezére. – Keféld le a lovat, aztán add ki a moslékot a
disznóknak!
Amíg a fiúk dolgoztak, Renna megetette a csirkéket, de közben
minduntalan a ház ajtaja felé pillantgatott. Már huszonnégy
esztendős volt, de apja még mindig úgy kezelte, mint egy gyereket,
és ugyanúgy óvta őt mindentől, mint a két fiút.
Kis idő múlva kinyílt az ajtó, és Béni lesett be a pajtába.
– Kész a vacsora – mondta. – Mosakodjatok meg!
A fiúk vidáman felkiáltottak, és átszaladtak a házba, Renna
viszont még ott maradt, és nővére szemébe nézett. A két lány
gyerekkora óta egyetlen pillantásból megértette egymást, és ez
most sem volt másként. Renna átölelte Bénit, aki zokogni kezdett.
Az idősebb lány rövidesen abbahagyta a sírást, kiegyenesedett,
megtörölte a szemét kötényében, és visszament a házba. Renna
nagyot sóhajtott, majd követte nővérét.
Az asztalnál csak hatan tudtak leülni, így a fiúkat a
nagyszobába küldték enni a tűz mellé. Ők még nem hallották a
hírt, így boldogan átmentek a szomszéd helyiségbe. Az idősebbek
hallották, ahogy az étkezőt és a nagyszobát elválasztó függöny
másik oldalán Cal és Jace kacagva birkózik a kutyákkal.
 – Holnap reggel azonnal indulunk – mondta Lucik, amikor
Renna leszedte az asztalt. – Most, hogy Kenner és apám is
meghalt, anyámnak szüksége lesz egy férfira is a ház körül, ha azt
akarjuk, hogy Tokás Lápi Sört vegyen tőlünk.
– Nem vállalhatná valaki más? – kérdezte keserű ábrázattal
Harl, miközben egy rováspózna végét faragta. – Fernan már
majdnem férfikorban van. – Fernan Kenner fia volt, akit a nagyapja
után neveztek el.
– Fernie még csak tizenkettő, Harl – felelte Lucik. – Nem
bízhatjuk rá a sörfőzdét.
– És mi van a nővéreddel? Néhány éve hozzáment ahhoz a
Horgos fiúhoz.
– Jash-hez – mondta Cobie.
– Ő egy Horgos – mondta Lucik. – A halpucoláshoz talán ért,
de a sörfőzéshez cseppet sem konyít. – A férfi Cobie-ra pillantott.
– Ne vedd sértésnek!
– Fátylat rá – felelte Cobie. – Jash úgyis több sört inna meg,
mint amennyit megfőzne.
– Nézd csak, ki beszél! – csattant fel Harl. – Úgy hallottam,
Tokás azért csinált belőled kifutófiút, mert nem tudtad kifizetni azt
a sok sört, amit megittál nála. Lehet, neked kéne inkább a főzdében
dolgozni, hogy megkeresd a tartozásodat.
– Magának aztán van mersze, vénember – mondta ingerülten
Cobie, felemelkedve a székéből. Harl szintén felállt, és a fiúra
szegezte a vadászkését.
– Ha jót akarsz, kölyök, azonnal visszaülsz a valagadra! –
morogta.
– A Magba veletek! – reccsent rájuk Lucik, és jókorát csapott
az asztalra. Cobie és Harl megütközve néztek rá, ő viszont állta a
tekintetüket. Lucik Cobie-val azonos termetű volt, arca pedig vörös
lett a méregtől. Mindketten visszaültek a székükre, Harl pedig
felkapta a póznát és füstölögve tovább faragta.
– Szóval csak így itt akarsz hagyni minket? – kérdezte az
öregember. – Mi lesz így a tanyával?
– A tavaszi vetéssel már megvagyunk – felelte Lucik. – Maga
és Renna jövő tavaszig ki tudják majd gazolni a mezőket és
rendben tudják tartani a rováspóznákat. Aratásra pedig mind
hazajövünk majd. Még Fernie-t is elhozzuk.
– És azután? – kérdezte Harl.
– Nem tudom – vonta meg a vállát Lucik. – Segítünk a
veteményezésben, és lehet, hogy nyárra itt tudom hagyni az egyik
fiút.
– Azt hittem, egy család vagyunk, fiam – mondta Harl, majd a
padlóra köpött. – Úgy tűnik, legbelül mégis Lápi maradtál. – Az
öregember felállt az asztaltól. – Tégy, ahogy akarsz! Vidd el tőlem
a lányomat és az unokáimat, de ne várd, hogy vállon veregesselek
érte!
– Harl! – mondta Lucik, de ő csak legyintett, majd becsörtetett
a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.
Béni rátette a kezét férje öklére.
– Nem gondolta komolyan – mondta vigasztalólag.
– Ó, Ben – mondta szomorúan Lucik, és rátette a másik kezét
feleségére –, dehogynem gondolta úgy.
– Gyere! – mondta Renna Cobie-nak. Megfogta a férfi karját,
és felhúzta a székéről. – Hagyjuk őket magukra! Keresek neked
néhány takarót és egy tiszta fekhelyet a pajtában. – Cobie
bólintott, és követte a lányt a függöny másik oldalára.
– Apád mindig ilyen? – kérdezte, miután elhagyták a házat.
– Jobban fogadta, mint vártam – felelte Renna, miközben
felkapott egy seprűt, hogy kitakarítsa az egyik üres állást. A nap
időközben már lement, és kint a magúrok nagy rikoltozás és
villogások közepette próbálgatni kezdték a rovásokat. Az állatok
hozzá voltak szokva a zajhoz, de így is nyugtalanok voltak.
Ösztönösen tudták, mi történne akkor, ha a védőfal megadná
magát.
– Lucik elvesztette az édesapját – szólalt meg Cobie. – Azt
hinné az ember, hogy Harl kicsit együtt érezne vele.
– Apám nem olyan – rázta a fejét Renna. – A saját szükségén
kívül más nem érdekli. – A lány az ajkába harapott: eszébe jutott,
milyen volt az életük, mielőtt Lucik hozzájuk költözött.

Miután Cobie lefeküdt a pajtában, Renna visszament a házba. Lucik

épp a nagyszobában volt, és a fiainak magyarázta az aznap
történteket. A lány csendben továbbosont, és bement Béni
szobájába. Nővére ruhákat hajtogatott és az ingóságait pakolta el.
– Vigyetek magatokkal! – mondta Renna.
– Tessék? – kérdezte meglepődve Béni.
– Nem akarok egyedül maradni vele. Nem lennék rá képes.
– Renna, mégis, mi... – mondta Béni, de Renna hirtelen
megragadta nővére vállát.
– Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! –
csattant fel Renna. – Tudod, milyen volt apa, mielőtt Lucik idejött.
Béni lepisszegte húgát, majd kiszabadította magát, és becsukta
a szoba ajtaját.
– Mit tudsz te erről? – suttogta ingerülten. – Mindig te voltál
a legkisebb. Neked sosem kellett elviselned, hogy... – Béninek
elcsuklott a hangja, arcát pedig eltorzította a düh és a szégyen
érzése.
 – Már nem vagyok kisgyerek, Béni – mondta Renna a
mellkasára pillantva.
– Akkor kötözd le a melleidet! – felelte a nővére. – Ne a
hálóruhádban szaladgálj mindenhova! Ne hagyj neki esélyt, hogy
felfigyeljen rád!
– Az őt nem fogja megállítani, és ezt te is tudod.
– Tizenöt év telt el azóta, Ren. Nem tudhatod, mit tenne most.
Renna viszont nagyon is jól tudta. Kétsége se volt felőle. Apja
gyakran bámulta őt, tekintete mohó kézként futott végig rajta. Mi
másért lett volna féltékeny minden férfira, aki a lányára nézett?
Amikor Renna fiatalabb volt, sok kérő jött hozzá látogatóba.
Manapság már mindegyik megtanulta a leckét.
– Kérlek! – könyörgött könnyes szemmel, nővére kezét
szorongatva. – Vigyetek magatokkal!
– És mit mondanék akkor Luciknak? – csattant fel Béni. – Már
így is bűntudata van, hogy itt kell hagynia a tanyát. Apa nélküled
nem tudná elvégezni az itteni tennivalókat.
– Elmondhatnád neki az igazságot – felelte Renna.
Erre Béni pofon csapta a húgát. Renna hátraesett, és
megdöbbenve az arcára tette a kezét. Nővére még soha életében
nem ütötte meg.
Bénin viszont nem látszott jele a megbánásnak.
– Ezt verd ki a fejedből! – morogta. – Nem fogok ilyen
szégyent hozni a családomra. Lucik azonnal kidobna engem, és kis
idő múlva az egész falu megtudná. És mi lenne így Ilainnel? Jephet
és a gyermekeit is ilyen megaláztatás érje, csak azért, mert úgy
viselkedsz, mint egy gyerek?
– Nem viselkedek gyerekként! – kiabálta Renna.
– Halkabban! – pisszegte le Béni.
Renna nagy levegőt vett, és megpróbált lehiggadni.
 – Nem viselkedem gyerekként – ismételte. – Nem akarok
egyedül maradni azzal a szörnyeteggel.
– Ő nem egy démon, Renna, hanem az apánk. Megvédett
minket, és egész életünkben ő tett ételt az asztalunkra, még azután
is, hogy anya halála összetörte a szívét. Ilain és én is elviseltük, és
ha arra kerül a sor, neked is meg kell tenned.
– Ilain úgy viselte el, hogy elmenekült Jephfel, te pedig úgy,
hogy Lucikkal mész – ellenkezett Renna. – Én kivel menekülhetnék
el innen, Ben?
– Nem jöhetsz velünk, Renna.
Ekkor Lucik lépett be a szobába.
– Minden rendben? Mintha veszekedést hallottam volna –
mondta.
– Nincs semmi baj – mondta Béni a húgára meredve, aki
felzokogott, majd Lucikot félrelökve kifutott a helyiségből, és a
nagyszoba elfüggönyözött sarkába húzódott.

Renna nem bírt elaludni aznap éjjel. Az udvaron rikoltozó

magúrokat és a Béni szobájából kiszűrődő nyögéseket hallgatta.
Nővére és Lucik szinte minden éjjel sort kerítettek egy kis
hentergésre. Ugyanez a hang hallatszódott ki Harl szobájából,
amikor Renna édesanyja még élt, később pedig Ilain vette át a
helyét. Miután Renna legidősebb nővére elmenekült a házból, Harl
éjjelente Bénit vitte be magához. A lány akkoriban még nem volt
ilyen elfogadó a dologgal.
Renna felült. Szíve zakatolt, és egész teste izzadságban úszott.
Kilesett a függönyön: a két fiú mélyen aludt a pokrócokon. A lány a
hálóruhájában átosont a nagyszobán, majd óvatosan kinyitotta a
pajta ajtaját és belépett rajta.
Felkapta a tűzcsiholót, és meggyújtott vele egy lámpást, amitől
a pajta pislákoló fénybe borult.
– Hm? – dünnyögte álmosan Cobie, miközben hunyorogva a
szeme elé tette a kezét. – Ki az?
– Renna vagyok – felelte a lány, majd odament a fiúhoz, és
leült mellé a szalmába. A lámpa fénye az állás falán és Cobie széles
mellkasán táncolt, miután lecsúszott róla a takaró.
– Nincsenek gyakran látogatóink – mondta Renna. –
Gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit.
– Jól hangzik – mondta a férfi a szemét dörzsölve.
– Halkan kell lennünk. Ha apám itt talál engem, elszabadul a
Mag.
Cobie bólintott, és nyugtalan pillantást vetett a házba vezető
ajtóra.
– Milyen Fullajtárnak lenni? – kérdezte Renna.
– Hát, nem vagyok igazi Fullajtár – vallotta be Cobie. – Nem
jegyeztettem be magam a Szabad Városok céheinél, és még ha úgy
is lenne, nem hiszem, hogy kint mernék aludni a démonok között.
Azért Tokás úrnak jobb dolgozni, mint halászni. Azt mindig is
utáltam.
– Én úgy hallottam, soha nem pecáztál sokat – jegyezte meg
Renna.
– Az igaz – nevetett Cobie. – Mindig csak Garttal és
Willummal bóklásztam és szórakoztam, de aztán mindkettőjüket
elígérték, és így már nem volt idejük az ilyesmire. A tó közepén
meg még csak nevetni se lehet. Elijeszti a halakat.
– Téged hogyhogy nem ígértek még el? – kérdezte a lány.
Cobie vállat vont.
– Apám szerint a falu lányainak szülei úgy gondolják, hogy
nem lennék képes megállapodni és gondoskodni egy feleségről és
gyerekekről. Azt hiszem, igaza van. Mindig jobban szerettem a
vegyesbolt körül ténferegni, mint dolgozni. Horgásztam, ha muszáj
volt, de sosem tudtam elég jegyet szerezni Tokásnál ahhoz, hogy
kifizessem azt a sok sört, amit megittam nála. Édesapád igazat
mondott, amikor azt állította, hogy azért futárkodom Ruscónak,
hogy rendezzem nála a számlát. Amikor a Szónoknő megkérte rá,
hogy üzeneteket is kézbesítsek, Tokás azt mondta, hogy
beköltözhetek a bolt mögötti kis szobába, hogy mindig
készenlétben lehessek.
– Az emberek tisztelnek, mert a falu ügyeit intézem – folytatta
a férfi. – Meghívnak ebédre, és szállást adnak, ha túl messze járok
a Vásártértől sötétedéskor.
– Biztos jó lehet ide-oda utazni Tölgypatakban, és ennyi
emberrel találkozni – mondta Renna. – Én sose látok itt egyetlen
új arcot sem.
Cobie bólintott.
– Most már többet keresek, mint amennyit eliszom, és ha elég
jegyem lesz, veszek Tokástól egy saját lovat, és Fullajtár Cobie-ra
változtatom a nevemet. Lehet, hogy felépítek egy házat a
Vásártéren, és a fiaim majd folyatják a munkámat, ha
megöregszem.
– Szóval szerinted most már képes lennél megállapodni? –
kérdezte Renna. Cobie nem volt valami jóképű, de derék, erős férfi
lévén jó esélyei voltak a párkeresésben. A lány rájött, hogy Arlen
talán soha nem is fog visszajönni érte. Az életnek tovább kell
mennie.
– Lehet – bólintott Cobie Renna szemébe nézve –, persze csak
ha egy lány ad nekem egy esélyt.
Renna odahajolt hozzá és megcsókolta. Cobie szeme egy
pillanatra elkerekedett, majd visszacsókolt, és vastag karjai közé
zárta a lányt.
– Tudom, amit egy feleségnek tudnia kell – suttogta Renna,
miközben lehúzta válláról a hálóruháját, és felfedte a melleit. –
Elégszer láttam már Bénit és Lucikot az ágyban. Jó feleséged
lennék. – Cobie sóhajtva végigcsókolta a lány melleit, és közben
végigsimított a lábain.
Mögöttük hirtelen csattanás hallatszott, amitől mindketten
összerezzentek.
– Mi a fészkes Mag folyik itt? – kérdezte dühösen Harl.
Megragadta Rennát a hajánál fogva, és lerángatta őt Cobie-ról.
Szabad kezében ott villogott borotvaéles vadászkése. Félrelökte
Rennát, majd Cobie nyakához szegezte a kést.
– Mi... Mi csak... – dadogta Cobie. Megpróbált hátrahúzódni,
amennyire csak tudott, de nekiütközött a falnak, így nem tudott
hova menekülni.
– Nem vagyok bolond, kölyök – morogta Harl. – Tudom én,
mi folyik itt! Azt hiszed, csak mert szállást adok neked a rovásaim
mögött, úgy bánhatsz a lányommal, mint egy angiers-i szajhával?
Itt helyben ki kéne belezzelek.
– Kérem! – könyörgött Cobie. – Nem erről van szó! Tényleg
szeretem Rennát! Meg akarom kérni a kezét!
– Szerintem többet akartál annál – mondta ingerülten Harl.
Hozzányomta a kés élét Cobie nyakához, amitől eleredt a férfi vére.
– Azt hiszed, ez így megy? Felcsinálsz egy lányt, aztán megkéred a
kezét?
Cobie olyan messzire húzta a fejét a késtől, amennyire csak
tudta. Arcán könny és izzadság keveredett.
– Elég ebből! – kiáltotta mögöttük Lucik. Megragadta Harl
karját, és elhúzta a kést Cobie-tól. Harl feltápászkodott és Lucikra
meredt.
– Ha a te lányodról lenne szó, nem mondanád ezt – mondta
az öregember.
– Lehet – felelte Lucik –, de nem fogom hagyni, hogy a fiaim
szeme láttára ölj meg valakit.
Harl hátrapillantott. Cal és Jace tágra nyílt szemmel nézte a
jelenetet az ajtóból. Renna Bénit átölelve sírdogált. Harl némiképp
lecsillapodott, és ellazította az izmait.
– Rendben – mondta végül. – Renna, ma este az én
szobámban alszol, hogy rajtad tarthassam a szemem. Te pedig, ha
csak még egyszer rá mersz nézni a lányomra – szegezte rá megint
a kését Cobie-ra, aki megdermedt a rémülettől –, levágom a dióidat
és megetetem őket a magúrokkal.
Harl megragadta Renna karját, és visszaráncigálta őt a házba.

Renna még akkor is reszketett, amikor Harl az ágyra lökte őt.

Visszahúzta hálóruháját a vállára, de a helyzethez egyáltalán nem
illett az öltözete. Érezte, hogy apja őt nézi.
– Szóval ez történik, amikor vendéget szállásolunk el a
pajtában, he? – reccsent rá lányára Harl. – Lefogadom, hogy a fél
falu rajtam röhög!
– Én soha! – felelte Renna.
– Ó, és ezt higgyem is el? Láttam, ahogy a hálóruhádban
parádéztál előtte egész nap. Ezek szerint nem csak a malacok
visítoznak a pajtában, amikor a futárkölyök idejön.
Renna erre nem tudott mit felelni. Szipogva felhúzta a takarót
meztelen vállára.
– Most meg már szégyelled a pőreséget? – kérdezte Harl. –
Kicsit elkéstél vele. – A férfi levette a kezeslábasát és az ágylábra
terítette, majd felemelte a takaró szélét és a lány mellé feküdt.
Renna megborzongott.
– Elég a nyavalygásból! Inkább aludj! – mondta Harl. – A
másik nővéred is itt hagyott minket, úgyhogy mostantól
mindkettőnknek új feladatai lesznek a háznál.

Renna hamar felébredt. Apja hozzábújva aludt, egyik karjával

átölelve a lányt. Renna megborzongott az undortól. Kiszabadította
magát a horkoló Harl karja alól, majd kimenekült a szobából.
Eszébe jutott Béni tanácsa. Letépett a lepedőjéből egy hosszú
csíkot, majd szorosan a mellkasa köré tekerte, hogy lenyomja vele a
melleit. Amikor elkészült, lepillantott és nagyot sóhajtott. Még így
se nézhette volna őt senki fiúnak.
Renna gyorsan felöltözött. Nem húzta össze nagyon a ruhája
fűzőjét, hogy ne mutatkozzanak nagyon az idomai, hosszú, barna
haját pedig bozontos kontyba fogta.
A két fiú épp akkor ébredezett, amikor Renna feltette a tűzre a
zabkását, és megterítette az asztalt. Mire a nap felkelt, már
mindenki sürgött-forgott, Lucik pedig még egyszer utoljára
kiküldte Calt és Jace-t a mezőre, hogy elvégezzék a reggeli
teendőiket.
Cobie még azelőtt elment, hogy a zabkása elkészült volna, de
Renna jobbnak látta így. Harl senkitől sem tagadná meg a
menedéket, de attól még nem feltétlenül engedett volna
kívülállókat az asztalához. Renna azt kívánta, bárcsak lett volna
esélye bocsánatot kérni a férfi nevében is. Sikerült elrontania a
közös terveiket.
 Miután végeztek a reggeli munkával, felültek a szekérre, és
eldöcögtek a Vásártéren át Láptetőre, hogy jelen legyenek a
harnvasztáson. Már délutánra járt, mire megérkeztek, és addigra
már sokan összegyűltek a dombon. Tölgypatak lakói szinte mind
Lápi Sört ittak, így sokan eljöttek, hogy elbúcsúzhassanak Lápi
Fernantól.
A domb tetején állt a Szentház, ahol Harral lelkipásztor
mindenkit szívélyesen üdvözölt. Nagy termetű, ötvenes évei elején
járó férfi volt. Barna köpenyének feltűrt ujja alól izmos kar
kandikált ki.
– Édesapád jó barátom volt és emellett derék ember is –
mondta a lelkipásztor Luciknak egy ölelés kíséretében. – Hiányozni
fog mindannyiunknak.
Harral a Szentház hatalmas ajtaja felé mutatott.
– Menj be a többiekkel, és ülj le az első sorba édesanyád mellé!
– mondta Harral. Amikor Renna elhaladt mellette, a férfi valamiért
rákacsintott.
– Úgy látszik, az a hálátlan is előmászott a búvóhelyéről –
motyogta Harl, amikor Rennával leültek Lucik, Béni és a két fiú
mögé. A lány követte apja pillantását, és néhány sorral hátrébb
Ilaint pillantotta meg. A lány mellett ott volt Jeph, Baltás Norine és
a gyermekei is. „Milyen sokat nőttek!”, gondolta Renna.
– Eszedbe ne jusson! – morogta Harl, erősen megragadva
lánya karját, amikor Renna oda akart menni idősebb nővéréhez,
hogy köszönjön neki és családjának. Apja sosem bocsátotta meg
Ilainnek, amiért elszökött tőle, pedig azóta már tizenöt év eltelt, és
így a lány gyermekeit se ismerhette meg.
– Annak a rohadéknak még van mersze idejönni –
morgolódott Harl Jephet méregetve. – Csak egy magúrrágta tolvaj,
semmi több. Azt hiszi, hogy csak mert szállást adok neki, már
egyből meg is szöktetheti az egyik lányomat. Jobb is, hogy nem
mentél hozzá ahhoz a semmirekellő fiához.
– Arlen nem volt semmirekellő – felelte szomorúan Renna.
Eszébe jutott, amikor még gyerekkorában megcsókolta a fiút.
Éveken át csodálta őt titokban, és amikor Arlennek ígérték őt, úgy
érezte, teljesült egy álma. Renna sose hitte el igazán, hogy a fiút
megölték a magúrok, de ha tényleg nem így volt, miért nem jött
vissza hozzá?
– Mit mondtál? – kérdezte szórakozottan Harl.
– Semmit – felelte Renna.
Elkezdődött a ceremónia. Harral énekekkel méltatta Lápi
Fernant, miközben rovásokat festett az elhunyt köré tekert
vászonra, hogy a férfi lelke biztonságban elérhessen a Teremtőhöz.
Amikor végzett, Fernant kivitték a Harral építette máglyára, és
elhamvasztották. Renna a többiek példáját követve rovásokat
rajzolt a levegőbe, és azért imádkozott, hogy Fernan lelke
elhagyhassa ezt a démonok fertőzte világot, miközben az elhunyt
testét elnyelték a lángok.
A máglya másik oldalán megpillantotta Ilaint, aki szomorúan
nézett rá. A nő felemelte a kezét, és integetett húgának, Renna
pedig sírva fakadt.
Miután a máglya leégett, a tömeg egy része Lápi Meada háza
felé indult, ahol a nő frissítőkkel várta a férjét gyászoló népet,
mások pedig hazafelé szállingóztak. Sokan érkeztek messziről a
ceremóniára, és a magúrok nem keltek ki a földből később, csak
mert aznap temetés volt.
– Gyerünk, lányom, jobb lesz, ha indulunk – mondta Harl, és
megfogta Renna karját.
– Tímár Harl! – szólt oda neki Harral lelkipásztor. – Lenne egy
perced?
 Harl és Renna megfordult. A lelkipásztor épp feléjük lépkedett
Horgos Cobie társaságában, aki leszegett fejjel ballagott mögötte.
– Ez meg mit akarhat? – motyogta magának Harl.
– Cobie elmesélte, mi történt tegnap éjjel – mondta Harral
lelkipásztor.
– Csakugyan? – kérdezte Harl. – Azt is elmondta, hogy
rajtakaptam őt a lányommal, amint bűnös ölelkezésbe merültek a
saját rovásaim menedékében?
Harral bólintott.
– Igen elmondta, és most szeretne valamit mondani. Így van,
Cobie?
Cobie előrébb lépett, és még mindig a csizmáit bámulta.
– Elnézést kérek a történtekért – mondta. – Nem akartam
szégyent hozni semelyikükre, és feleségemül szeretném kérni
Rennát, ha maga is beleegyezik.
– A jó nyavalyát! – reccsent rá a férfira Harl. Cobie elsápadva
hátrébb lépett.
– Harl, várj egy kicsit! – mondta Harral.
– Nem, maga várjon, lelkipásztor! Ez a kölyök tiszteletlen volt
velem és a lányommal, emellett beletiport a rovásaim szentségébe,
és most azt akarja tőlem, hogy fiamként bánjak vele? Inkább
adnám oda Rennát feleségül egy fadémonnak!
– Renna abban a korban van, amikor már rég házasnak kéne
lennie, és a saját gyermekeit kéne nevelnie – felelte Harral.
– Az még nem jelenti azt, hogy csak úgy odaadom őt az első
részeges senkiházinak, aki a szénaboglya mögé vitte őt! – vágott
vissza Harl, majd megragadta Rennát és a szekér felé húzta. A lány
vágyakozva nézett vissza Cobie-ra, miközben elindultak hazafelé.
 14. Fejezet – Az árnyékszék – v. u. 333 tavasza

MIKOR RENNA A TÁVOLBAN MEGLÁTTA A TANYÁJUKAT, sóvárogva

A pillantott vissza maguk mögé.
– Tudom, mire gondolsz – szólalt meg Harl. – A hálátlan
nővéred példáját akarod követni, hogy elszökhess azzal a kölyökkel.
Renna nem felelt, de érezte, hogy elpirult, és ez elegendő
válasz volt apjának.
– Hát, jól gondold meg! – mondta Harl. – Nem fogom hagyni,
hogy szégyent hozz a családra, mint ahogy Lainie is. Elszökik egy
olyan emberrel, akinek előző nap halt meg a felesége... Még mindig
ezen csámcsog az egész falu, és mind ferde szemmel néznek az
öreg Harlra, amiért felnevelt egy ilyen magúrrágta szajhát.
– Te is szépen haladsz az ilyen hírnév felé – folytatta az
öregember. – Azt már nem, kislányom. Inkább rontanám el a
rovásainkat, mint hogy még egyszer átéljem azt a megaláztatást.
Ha csak eszedbe jut az, hogy elszökj, beteszlek az árnyékszékre,
még ha egészen a Déli Tornyokig is kell utánad mennem.
Renna az udvaron álló kicsi, rozoga építményre nézett, és
meghűlt ereiben a vér. Apja még soha nem zárta be őt oda, Ilainnel
viszont néhányszor már megtette, és Bénivel is egyszer. Renna
élénken emlékezett még nővérei sikoltozására.
 A lány immár visszaköltözhetett Béni és Lucik szobájába, amit
egykor nővérével osztott meg. Ami csekély ingósága volt, azt mind
behordta a helyiségbe, és reszkető kézzel elreteszelte maga mögött
az ajtót.
Miután ledőlt az ágyára, simogatni kezdte kedvenc macskáját,
Karmos kisasszonyt, aki kiscicákat várt. Eközben újra eszébe jutott
Cobie, és elképzelt egy házat a Vásártéren, ahol saját gyermekeit
nevelhetné. A kellemes gondolat megnyugtatta a lányt, de jó ideig
rajta tartotta a szemét szobájának ajtaján, mielőtt álomba
szenderült volna.
A következő néhány nap során Renna igyekezett kerülni
édesapja társaságát, ami éppen nem volt túl nehéz feladat. A
tavaszi vetéssel ugyan megvoltak már, de most két embernek
kellett elvégeznie azt, amit eddig hatan csináltak. Mire Renna
megetette az állatokat és kitakarította az ólakat, már a fél délelőtt
eltelt, és csak ezután látott neki a fejésnek, nyírásnak, vágásnak, a
napi háromszori főzésnek, varrásnak, a vaj- és sajtkészítésnek, a
bőrcserzésnek és ezernyi más feladatnak. Szinte hálás is volt érte,
hogy ennyi dolga van, mert ilyenkor biztonságban érezte magát.
Renna minden reggel körbekötözte a mellkasát, kócosan hagyta
a haját, arcát pedig piszkosan, és emellett Harlnak amúgy is túl sok
munkája akadt ahhoz, hogy buja gondolatai támadhassanak. Csak a
rováspóznák ellenőrzése órákba telt. Mindegyiket gondosan meg
kellett vizsgálni, és meggyőződni arról, hogy a rajtuk lévő rovások
tiszták és élesek maradtak, és hogy a póznák megfelelően
helyezkednek el szomszédjaikhoz képest. Egyetlen madárpötty vagy
egy repedés a fában is elég volt ahhoz, hogy annyira
meggyengüljön a védőfal, hogy egy démon átférkőzhessen rajta, ha
megtalálja a rést.
Mindezek után ki kellett gazolni a veteményt, és a megérett
termést össze kellett szedni, hogy étel készülhessen belőle, vagy
hogy besavanyíthassák és eltehessék azt későbbre. Amikor ezzel is
megvoltak, még akkor is mindig akadt valami a tanya körül, amit
meg kellett javítani vagy kiélesíteni.
A legtöbb időt evés közben töltötték együtt, és akkor se szóltak
sokat egymáshoz. Renna vigyázott, hogy ne hajoljon túl közel
apjához, miközben elé tette az ételt, és amikor leszedte az asztalt.
Harl nem mutatta a jelét, hogy elkezdett volna másképp tekinteni
lányára, de a napok teltével egyre ingerlékenyebbé vált.
– Teremtőm, de fáj a hátam! – mondta az öregember egy este
vacsora után, miközben lehajolt, hogy újra megtöltse a poharát
Lápi Sörrel abból a hordóból, amit Meada adott nekik a
hamvasztás után. Renna már nem is számolta, hányadszor
repetázik apja az italból.
Amikor Harl megpróbált felegyenesedni, felnyögött
fájdalmában és megtántorodott. Renna azonnal ott termett
mellette, hogy apja el ne essen, és megfogta a söröspoharat, mielőtt
még kiömlött volna a tartalma. Harl rátámaszkodott Rennára,
miközben a lány visszasegítette őt a székéhez.
Az öregember gyakran megkérte két fiatalabbik lányát, hogy
masszírozzák meg fájós hátát, így Renna most gondolkodás nélkül
neki is látott a feladatnak. Erős, tapasztalt mozdulatokkal gyúrta
édesapja görcsös izmait.
– Derék lány vagy – nyögte Harl. Becsukta a szemét, és
nekitámaszkodott lánya kezének. – Hármótok közül mindig te
voltál a legjobb, Ren. A nővéreidnek fogalma sincs a család iránti
hűségről. Nem tudom, hogy viseled ilyen jól magad, amikor az a
két szökevény ilyen példával járt előtted.
Renna befejezte a masszírozást, de mielőtt még elhúzódhatott
volna apjától, Harl átkarolta a derekát és magához húzta őt.
Könnyes szemmel nézett a lányára.
– Te nem hagysz itt engem, ugye? – kérdezte.
– Nem, apa – felelte Renna. – Persze hogy nem. – Röviden
megölelte apját, majd gyorsan odébb húzódott tőle, és újra
megtöltötte a poharát.

Aznap éjjel Renna arra riadt fel, hogy valami nekicsapódik az

ajtajának. Azonnal felpattant az ágyából és magára húzta a ruháját,
de a zaj elült. A lány odaosont az ajtóhoz, és hozzányomta a fülét a
fához. A túlsó oldalról halk zihálást hallott.
Óvatosan felemelte a reteszt, és résnyire kinyitotta az ajtót.
Apját pillantotta meg, aki a földön hevert eszméletlenül. Hálóingét
visszaöklendezett sör mocskolta be.
– Teremtőm, segíts! – suttogta Renna, miközben
megnedvesített egy rongyot, hogy letörölje a hányást Harlról és a
padlóról, majd félig emelve, félig ráncigálva visszavitte őt a
szobájába.
Harl sírni kezdett, amikor lánya az ágyára tette őt, és
elkeseredve belecsimpaszkodott Rennába.
– Nem veszíthetlek el téged is! – ismételgette zokogva. A lány
kénytelen-kelletlen leült az ágy szélére, és átölelte a rázkódó
öregembert, majd miután Harl elaludt, óvatosan elengedte őt,
visszaosont a szobájába, és elreteszelte az ajtót.

Másnap reggel, miután Renna összeszedte a tojásokat a pajtában, a

szobájánál találta Harlt,, aki épp az ajtó zsanérjainak szegeit szedte
ki.
– Elromlott az ajtó? – kérdezte a lány elszoruló torokkal.
– Nem – morogta Harl. – Szükségem van a fára, hogy
kijavítsak egy lyukat a pajta oldalában. Oda se neki, már úgysincs
rá szükség. Ebben a szobában már semmilyen formában nem zajlik
házasélet. – Az öregember felemelte az ajtót, és elvitte a pajta felé,
magára hagyva a letaglózott Rennát.
A lány a nap hátralévő részében úgy érezte magát, mint egy
űzött vad, és egy szemernyit se aludt éjjel. Minden érzékével a
vastag függönyre összpontosított, amit a levett ajtó helyére
akasztott fel.
Aznap este viszont senki se lépte át a küszöbét, és másnap
sem. Egy egész hétig nem moccant semmi a szobában éjjelente.

Renna nem tudta biztosan, mi ébresztette fel. A magúrok korábban

nekiveselkedtek a ház rovásainak, mint minden este, de
rikoltozásaik végül elhaltak, és inkább elmentek könnyebb prédát
keresni.
A helyiségbe egyedül a nagyszobában lévő tűzhely parázsló
fénye szűrődött be a bejárati függöny széleinél, halványan
megvilágítva Renna ágyát. A kis szoba többi része teljesen sötét
maradt.
A lány viszont azonnal megérezte, hogy nincs egyedül. Apja ott
volt valahol a helyiségben.
Renna mozdulatlan maradt, és érzékeivel a sötétséget
pásztázta, miközben arról próbálta meggyőzni magát, hogy csak
álmodta az egészet, de ugyanakkor érezte a levegőben a sör és az
izzadság szagát, valamint apja nehézkes légzését is hallani vélte. A
padlódeszkák nyikorogtak, ahogy a férfi egyik lábáról a másikra
nehezedett. Renna azt várta, hogy apja megmozduljon, de ő csak
egy helyben állt, és a lányát figyelte.
Vajon történt már ilyen korábban is? Harl beosont volna a
szobájába, hogy nézhesse őt alvás közben? A gondolattól a
hányinger kerülgette. Félt megmoccanni. A függönyre pillantott, de
esélytelennek tartotta a menekülést. A lánynak négy lépés kellett
volna ahhoz, hogy odaérjen, Harlnak viszont csak egy, hogy
elkaphassa őt.
Az ablak ugyan közelebb volt Rennához, de még ha ki is tudta
volna nyitni a zsalukat, mielőtt apja megragadja őt, odakint teljes
sötétség volt, és mindenfelé démonok ólálkodtak.
Az idő lelassulni látszott, miközben Renna lázasan
gondolkozott azon, hogyan menekülhetne meg apja elől. Ha
átszalad az udvaron, talán eljuthat az istállóig anélkül, hogy egy
magúr utolérné. A nagy épületet szintén rovások védték, és nem
volt közvetlenül összekötve a házzal. Ha sikerül eljutnia odáig, Harl
reggelig nem követhetné, és addigra talán kialudná az ital gőzeit.
Az, hogy kirohan a házból éjszaka, ellentmondott az
ösztöneinek. Öngyilkosság lett volna. De mi mást tehetett volna?
Napkeltéig csapdába esett a házban az édesapjával.
Ekkor Harl megmozdult, Rennának pedig elállt a lélegzete. A
férfi lassan odalépett az ágyhoz, a lány pedig úgy megdermedt,
mint egy megrettent nyúl. Amikor a beszűrődő fény rávetült
Harlra, a lány látta, hogy csak a hálóinge van rajta, amin át jól
kivehető volt a férfi merevedése. Az öregember közelebb ment
hozzá, majd kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány haját.
Végigfuttatta ujjait Renna hajtincsei között, majd megszagolta őket.
Ezután a lány arcát kezdte simogatni.
– Épp olyan vagy, mint az anyád – motyogta Harl, miközben
keze lejjebb csúszott. Vegigsimított sima bőrén, le a nyakán
egészen a melléig.
Ekkor megmarkolta őt, Renna pedig felsikoltott. Karmos
kisasszony felriadt álmából, és nagyot fújva belemélyesztette
karmait Harl karjába. A férfi felkiáltott fájdalmában, a lánynak
pedig erőt adott a félelme. Nagyot taszított részeg apján, aki
megbotlott és hanyatt zuhant. Renna egy szempillantás alatt
kirohant a szobából.
– Gyere vissza azonnal! – kiabálta Harl, lánya viszont nem
figyelt rá. A pajtába vezető ajtó felé rohant. Az öregember
utánabotorkált, és közben belegabalyodott a függönybe, amit aztán
le is tépett a helyéről.
Mire Harlnak sikerült kiszabadítania magát, Renna már a
pajtában volt, az ajtót viszont arról az oldalról nem lehetett
bezárni. A lány felkapott egy nehéz nyerget, az ajtó elé dobta, majd
továbbrohant az állatok állásai között.
– A Magba veled, Renna! Mi ütött beléd? – kiáltotta Harl,
amikor berontott a pajtába. Renna hallotta, ahogy a férfi
megbotlott a nyeregben és nagyot nyekkent a padlón, amitől aztán
hangosan szitkozódni kezdett.
– Lenyúzom a bőrt a valagadról, ha nem bújsz elő most
azonnal! – kiabálta az öregember, majd hirtelen éles csattanás
hallatszott. A férfi leakasztott egy hosszú bőrostort a pajta faláról.
Renna nem válaszolt. Egy üres állás sötétjében kuporgott, egy
régi vizeshordó mögött. Harl ügyetlenkedve próbálta meggyújtani a
lámpást, majd végül sikerült eltalálnia a kanócot a gyújtóval. A
pislákoló láng fénye megvilágította a pajtát, amitől a falakon
mindenfelé árnyékok táncoltak.
– Hova lettél, te lány? – kérdezte Harl, miközben elkezdte
átkutatni az állásokat. – Rosszabbul jársz, ha nekem kell
előrángatnom téged! – Nagyot csördített az ostorral, hogy
nyomatékot adjon ígéretének, amitől Renna összerezzent. A zajok a
pajtához vonzották a démonokat, akik újult lelkesedéssel kezdték
ostromolni a rovásokat. A jelek villanásai beszűrődtek a falak
résein, amit a magúrok rikoltásai és a védőfal erejének ropogása
kísért.
Ahogy Harl egyre közeledett, Renna minden izma úgy
megfeszült, mint egy rugó. A végén már azt hitte, fel fog robbanni
a feszültségtől. Az öregember halk szitkozódása egyre
ocsmányabbá vált, ahogy az állások között haladt, és tehetetlen
dühében hadonászni kezdett az ostorral.
Már csak néhány centire volt Renna búvóhelyétől, amikor a
lány hirtelen előugrott és továbbfutott a pajta vége felé. Amikor
odaért a falhoz, apja felé fordult.
– Nem tudom, mi lelt téged, lányom – mondta Harl. – Úgy
látszik, beléd kell verjek egy kis fegyelmet.
Ezúttal Renna már nem tudott elfutni apja mellett, így gyorsan
megpördült és felszaladt a létrán a szénapadlásra. Megpróbálta
felhúzni maga után a lajtorját, de Harl nagyot kiáltva megragadta a
legalsó fokot, és nagyot rántott rajta. Renna majdnem lezuhant a
padlásról, de még épp meg tudott kapaszkodni, a létra viszont
kicsúszott a kezéből. Harl felakasztotta a lámpást, majd az ostort a
fogai közé szorítva elkezdett felmászni a fokokon.
Renna elkeseredésében lefelé rúgott, és sikerült eltalálnia apja
arcát. Harl a rúgástól lezuhant a létráról, de a padlót szalma
borította, ami tompította az esést. A férfi elkapta a létra egyik
fokát, mielőtt Renna felhúzhatta volna azt, és fürgén
felkapaszkodott rajta. A lány újra megpróbálta megrúgni őt, de
ezúttal Harl elkapta a lábát, és nagyot lökött rajta, amitől Renna
hanyatt zuhant.
 A lány csapdába esett a padláson apjával, és már nem tudott
hova menekülni. Megpróbált feltápászkodni, de ekkor a férfi ököllel
az arcába vágott. A lány az ütés erejétől egy pillanatig csillagokat
látott.
– Te hoztad magadra a bajt – mondta Harl, majd gyomron
vágta lányát. Renna tüdejéből kiszökött a levegő, és a fájdalomtól
csak tátogni tudott. Az öregember inas kezével megragadta a lány
hálóingét, és vagy a felét letépte róla.
– Apa, kérlek! – kiabálta Renna. – Ne csináld!
– Ne csináljam? – ismételte nevetve Harl. – Mióta mondasz te
nemet a fiúknak a szénapadláson, lányom? Hát nem itt szoktál
vétkezni velük? Nem itt hozol mindig szégyent a családunkra?
Bármilyen részeges félnótásra ráveted magad, aki elalszik az egyik
ólban, de a saját apádhoz már túl jó vagy?
– Nem! – kiáltotta Renna.
– Nem bizony, hogy a magúr rágna meg – morogta Harl.
Megragadta a lány nyakát, majd belenyomta az arcát a szalmába,
miközben szabad kezével felhúzta a hálóingét.

Amikor vége lett, Renna sírva hevert a szalmában. Harl még

mindig ránehezedett, de úgy tűnt, már elhagyta az ereje. A lány
nagyot lökött rajta, a férfi pedig ellenkezés nélkül legördült róla.
Renna le akarta lökni apját a padlásról, hogy kitörje a nyakát,
de túlságosan rázta őt a zokogás, és így nem bírt felállni. Arca és
ajkai lüktettek a fájdalomtól, hasa pedig egyenesen lángolt, de
mindez semmiség volt ahhoz képest, amit a lábai között érzett.
Harl nem mutatta a jelét annak, hogy egyáltalán észrevette-e azt az
egyértelmű jelet, ami bizonyította, hogy Renna még sosem hált
együtt senkivel.
– Úgy ni, kislányom – szólalt meg Harl, erőtlenül vállon
veregetve Rennát. – Rajta, sírd ki magad jó alaposan! Ilainen ez
mindig segített, mielőtt megszerette volna a dolgot.
Renna dühösen elfintorodott. Mondhatott Harl bármit, Ilain
soha nem szerette azt, amit apja művelt vele.
– Ha még egyszer ezt teszed velem, mindenkinek elmondom a
Vásártéren – mondta Renna.
Harl hangosan felnevetett.
– Senki nem fog hinni neked – felelte. – Az asszonyok azt
fogják gondolni, hogy a falu szajhája csak ürügyet keres, hogy
belemélyeszthesse karmait a férjeikbe, és ezt egyikük se hagyná.
Harl ekkor megragadta Renna nyakát.
– Egyébként meg, ha bárkinek is szólsz a dologról, megöllek.

Renna a rovásos tornácról nézte a naplementét. Karját maga köré

fonva álldogált, miközben az ég tucatnyi színben játszott. Nem is
olyan rég még minden este kelet felé nézve állt a ház előtt, és arról
álmodozott, hogy Bálás Arlen visszatér hozzá a Szabad Városokból,
és feleségül veszi őt.
A lány még mindig kiment a tornácra esténként, de immár
nyugat felé fordulva várt, abban a reményben, hogy megpillantja az
úton Horgos Cobie-t. Vajon a férfi gondolt-e még rá? Komolyan
gondolta, amit neki mondott? Ha tényleg így volt, nem kellett volna
már eljönnie érte?
Ehhez fűzött reménye minden eltelt éjjellel egyre halványabbá
vált, míg nem maradt több belőle egy apró kis lángnál, ami végül
egy homok alá temetett izzó széndarabbá lett, a melegség olyan
forrásává, amit Renna olyan célra rejtett el szíve mélyére, ami talán
soha nem jön el.
Minden perc, amit a házon kívül tölthetett, értékes volt
számára, még ha egy olyan álom kedvéért maradt is kint, ami
éppúgy vigasztalta őt, mint amennyire fájt rágondolni. Hamarosan
be kellett mennie, hogy vacsorát készítsen apjának, majd el kellett
végeznie az esti tennivalókat a házban, miközben az öregember
végig őt nézi, amíg végül azt nem mondja, hogy ideje lefeküdni.
Ekkor Renna mindig engedelmesen a férfi ágyába feküdt, és
mozdulatlan maradt, míg apja kiélte magát rajta. Ilainre gondolt,
aki éveken át elszenvedte ezt a borzalmat, amikor Renna még túl
kicsi volt ahhoz, hogy megértse a dolgot. Renna el sem tudta
képzelni, hogy nem őrült bele ebbe a nővére, bár Ilain és Béni
mindig is erősebbek voltak nála.
– Kezd sötétedni – kiáltotta bentről Harl. – Gyere be, és zárd
be az ajtót, mielőtt még elkapnak a magúrok!
Renna egy pillanatig eljátszott a gondolattal. A démonok
bármelyik pillanatban előbújhatnak a földből. Egyszerűen ki kellene
lépnie a rovások mögül, és szenvedései azonnal véget érnének.
Renna viszont úgy érezte, ehhez nincs elég ereje. Megfordult,
és bement a házba.

– Ne morgolódj itt nekem, Gyapjas! – mondta Renna a birkának,

miközben a gyapját nyírta. – Hálás leszel nekem, hogy
megszabadulhatsz a bundádtól ebben a melegben.
Béni és a fiúk mindig gúnyolták őt, amiért úgy beszélt az
állatokhoz, mintha emberek lennének, de mióta elmentek a
tanyáról, Renna egyre gyakrabban csinálta ezt. A macskák, a kutyák
és a pajtában lakó állatok voltak az egyedüli barátai, és amikor Harl
kiment a mezőre, a jószágok együtt érzőn hallgatták, ahogy a lány
kiönti nekik a szívét.
– Renna! – suttogta valaki mögötte. A lány összerezzent, és
véletlenül megvágta az ollóval Gyapjast, aki hangosat bégetett.
Renna viszont nem figyelt a birkára: megfordult, és néhány lépésre
tőle Horgos Cobie-t pillantotta meg.
Elejtette az ollót, és gyorsan körülnézett, de Harlt sehol sem
látta. Az öregember bizonyára órákig fogja még gazolni a
veteményt, de Renna nem akarta a véletlenre bízni a dolgot.
Megragadta Cobie karját, és az istálló mögé húzta őt.
– Mit csinálsz te itt? – suttogta.
– Néhány hordó rizst szállítok Pásztor Mack tanyájára – felelte
Cobie. – Ott maradok éjszakára, és reggel visszamegyek a
Vásártérre.
– Apám megöl, ha itt talál téged.
– Tudom – bólintott Cobie –, de nem érdekel. – A férfi
matatott egy kicsit a táskájában, majd előhúzott belőle egy sima
folyami kövekből álló hosszú nyakláncot, ami egy erős, halcsontból
készült kapoccsal összefogott bőrszalagra volt felfűzve.
– Nem valami szép, de erre futotta a pénzemből – mondta
Cobie, és odaadta a nyakláncot Rennának.
– Ez gyönyörű – mondta a lány. Kétszer is a nyaka köré
tekerte, de az még így is majdnem a hasáig leért.
– Folyton csak rád gondolok, Renna – mondta Cobie. – Harral
lelkipásztor és az apád azt mondta, felejtselek el, de nem vagyok
képes rá. Mindig, amikor becsukom a szemem, téged látlak. Azt
szeretném, hogy gyere el velem innen holnap. A lelkipásztor össze
fog adni minket, ha megkérjük rá. Biztos vagyok benne. A nővéred
és Bálás Jeph is így kelt össze, és miután a Teremtő színe előtt
megesküszünk, még apád se választhat szét minket.
– Komolyan mondod? – kérdezte Renna. Az örömtől könnyek
szöktek a szemébe.
Cobie bólintott, majd magához húzta a lányt és megcsókolta.
Renna viszont a következő pillanatban átvette az irányítást. Az
istálló falához nyomta a férfit, majd térdre ereszkedett előtte.
Cobie-nak elállt a lélegzete, körmei pedig barázdákat vájtak az
épület falába, miközben a lány rajta ügyködött. Végül összecsuklott
a térde, és lecsúszott a fal mentén a földre, Renna pedig a
szoknyáit felemelve az ölébe mászott.
– Én... Én még soha... – dadogta Cobie, Renna viszont rátette
az ujját a férfi ajkaira, hogy elhallgattassa, majd ráereszkedett.
Cobie hátravetette a fejét az élvezettől, Renna pedig
elmosolyodott. Ez nem olyan volt, mint amikor Harl csinálta vele,
durván, érzelmektől mentesen. Ennek pontosan ilyennek kellett
lennie. A lány beborította csókjaival Cobie arcát, miközben fel-alá
mozgott rajta, élvezetét lelve abban, ahogy a férfi keze bejárja az
egész testét.
– Szeretlek – suttogta neki Cobie, amikor a csúcspontra jutott.
Renna felsikoltott, majd megcsókolta őt. Egy ideig egymást átölelve
ültek az istálló falának tövében, majd felálltak a földről és
megigazították ruháikat. Renna óvatosan kilesett az épület mögül,
de édesapját sehol se látta.
– Apám korán ki szokott menni a mezőre – mondta. – Rögtön
reggeli után. Ha akkor jössz, ebédig biztos nem találkoznánk vele.
– Mire rájön, hogy eltűntél, már rég a Szentházban leszünk –
felelte Cobie, majd szorosan magához ölelte a lányt. – Pakold össze
mindenedet ma este! Jövök, amilyen hamar csak tudok.
– Nincs mit elpakolnom. Nincs hozományom, csak én magam,
de megígérem, hogy jó feleséged leszek. Főzök rád, gondoskodom a
rovásokról, rendben tartom a házat...
Cobie nevetett, majd megcsókolta Rennát.
– Nekem nem kell hozomány, csak te.

Renna a köténye zsebébe dugta a nyakláncot, és a nap hátralévő

részében engedelmesen viselkedett, nehogy édesapja gyanút fogjon.
Valóban nem volt mit elpakolnia, de még egyszer utoljára
meglátogatta a barátait, a pajta jószágait, hogy halkan
elbúcsúzhasson tőlük. Karmos kisasszonyt még meg is könnyezte,
hiszen így nem lesz alkalma látni a kismacskáit.
– Ha majd világra hozod a cicáidat, Karmos asszonnyá válsz,
még akkor is, ha az a semmirekellő cirmos nem segít neked
gondoskodni róluk – mondta a macskának Renna.
A lány körülnézett a pajtában, és megpillantotta a cicák
lehetséges apját.
– Aztán magukra ne hagyd a kölykeidet – dorgálta halkan
Renna a kandúrt, hogy Harl meg ne hallja –, különben visszajövök
és beledoblak a vizes vályúba!
Renna egész éjjel ébren volt, miközben Harl mellette horkolt,
és amikor a nap első sugarai beszűrődtek a zsalukon, feltette a
zabkását a tűzre, majd kiment a pajtába összeszedni a tojásokat.
Eztán nekilátott szokásos délelőtti teendőinek, de közben végig arra
gondolt, hogy most utoljára tesz így. Munka közben folyton az útra
pillantgatott.
Nem kellett sokáig várnia. A távolból patadobogás hallatszott,
de elhalt, mielőtt még túl közel ért volna. Nem sokkal később
Cobie tűnt fel a kanyarban. A férfi izzadt volt, és alig kapott
levegőt.
 – Egészen idáig vágtattam – mondta, majd megcsókolta
Rennát. – Alig vártam, hogy újra láthassalak.
Toboznak pihennie kellett, így Cobie kikötötte őt az istálló
mögött, Renna pedig vizet húzott neki a kútból. A ló mohón ivott a
vödörből, majd legelészni kezdett, és eközben a két fiatal ölelkezni
kezdett. Kis idő múlva a lány már az istálló falának támaszkodva
állt, szoknyáit a dereka fölé húzva.
Így talált rájuk Harl.
– Tudtam! – kiáltotta. Meglendítette a vasvilláját, és a nyelével
halántékon találta Cobie-t, aki megtántorodott az ütéstől.
– Cobie! – kiabálta Renna. Odafutott a feltápászkodó férfihoz,
és átkarolta őt.
– Tudtam, hogy sántikálsz valamiben, amikor láttam, hogy a
macskáidat siratod! – mondta Harl. – Azt hiszed, hogy az apád
bolond?
– Nem érdekel! – kiabálta Renna. – Szeretjük egymást
Cobieval, és el fogok menni vele!
– A fészkes éjszakát! – morogta az öregember, megragadva
Renna karját. – Takarodj vissza azonnal a házba, vagy szíjat hasítok
a hátadból!
Cobie erős kezével megfogta Harl csuklóját, és lecsavarta lánya
karjáról.
– Sajnálom, uram, de azt nem fogom hagyni – mondta.
Harl a férfi felé fordult, és nagyot horkantott.
– Hát, te akartad, kölyök! – Azzal jól ágyékon rúgta Cobie-t.
A férfi nadrágja még mindig le volt tolva, így Cobie-t semmi
sem védte az öregember nehéz csizmájától. Kezét az ágyékára
szorítva a földre zuhant. Harl a földre lökte Rennát, majd felemelte
a vasvillát, és a nyelével csépelni kezdte a földön heverő Cobie-t.
– Tipikus haramia – mondta kiköpve Harl. – Fogadok, hogy
még egyszer sem küzdöttél meg senkivel szemtől szemben. –
Cobie levette a kezét az ágyékáról, és megpróbált elmenekülni az
öregember elől, de megbotlott a bokája körül lógó nadrágjában. A
vasvillanyél minden egyes csapásától felkiáltott.
Cobie zihálva és véresen feküdt a földön, Harl pedig végül
beleszúrta a földbe a vasvillát, majd az övéről lógó tokból előhúzta
hosszú vadászkését.
– Megmondtam neked, mi lesz, ha még egyszer rajtakaplak a
lányommal – mondta Harl a férfi felé indulva. – Búcsúzz el a
dióidtól, kölyök! – Cobie szeme kitágult a rémülettől.
– Ne! – kiáltott fel Renna, miközben ráugrott Harl hátára, és
kézzel-lábbal belecsimpaszkodott. – Fuss, Cobie! Fuss!
Harl felordított, és megpróbálta lerázni magáról lányát. Renna
ugyan egész életében kemény fizikai munkát végzett, de az
öregember megperdült, hátrálni kezdett és nekicsapta a lányt az
istálló falának. Renna tüdejéből kiszaladt a levegő, de mielőtt még
észbe kaphatott volna, Harl ismét hozzácsapta őt a deszkáknak.
Aztán még egyszer. Renna szorítása gyengülni kezdett, apja pedig
megragadta a karját, és lehajította őt a földre.
A becsapódástól a lány egész testét átjárta a fájdalom, de még
könnyein át is látta, ahogy Cobie felhúzza a nadrágját, és felpattan
a lovára. Mielőtt Harl még felkaphatta volna a vasvillát, a férfi
megsarkanyúzta Tobozt, és kiügetett az útra.
– Ez volt az utolsó figyelmeztetés, kölyök! Maradj távol a
lányomtól, vagy egy centit se hagyok rajtad a fütykösödből!
– Ami pedig téged illet, lánykám – mondta Harl Rennának –,
előre megmondtam, mit csinálunk errefelé a szajhákkal! – Azzal
marokra fogta a lány haját, és a ház felé ráncigálta őt. Renna
kiáltozott fájdalmában, de még mindig kába volt az eséstől, és így
csak annyi tellett tőle, hogy apja után botorkált.
 Az udvar közepén jártak, amikor Renna rájött, hogy nem is a
ház felé tartanak. Harl az árnyékszék felé rángatta őt.
– Ne! – sikoltotta Renna. Az se érdekelte már, hogy apja a
haját húzza; megvetette a lábát, és megpróbálta kiszabadítani
magát a markából. – Teremtőm! Kérlek, ne!
– Azt hiszed, a Teremtő megsegíti azokat, akik fényes nappal
paráználkodnak, lányom? – kérdezte Harl. – Elvégzem az Ő
magúrrágta feladatát! – Az öregember nagyot rántott lánya haján,
hogy mozgásra bírja őt.
– Apa! Kérlek! – kiáltozta Renna. – Ígérem, jó leszek!
– Ezt már egyszer megfogadtad, és nézd, hová jutottunk vele!
Egyből ezt kellett volna tennem, hogy biztosan komolyan vedd,
amit mondok neked.
Nagyot lökött Rennán, aki betántorodott az árnyékszékre.
Rázuhant a padra, és jól meghúzta a hátát. A lány nem figyelt a
fájdalomra, hanem gyorsan menekülni próbált, Harl viszont ököllel
arcon vágta őt, és akkor minden elsötétült előtte.

Renna néhány órával később tért magához. Először nem tudta, hol
van, de a hasogató fájdalom a hátában és az arcán, ahol apja
megütötte, mindent eszébe juttatott. Rémülten nyitotta ki a
szemét.
Harl meghallotta, ahogy a lány sikoltozva dörömbölni kezd az
árnyékszék ajtaján. Az öregember odament az építményhez, és
késének csontnyelével kopogtatni kezdett az oldalán.
– Csend legyen odabent! A te érdekedben tettem ezt.
Renna nem figyelt rá, és rémülten kiáltozva rugdosni kezdte az
ajtót.
 – A helyedben nem tenném – mondta Harl olyan hangosan,
hogy a kiabáló lány is hallhassa. – Ezek a deszkák elég régiek. Jobb,
ha naplementekor még épek és erősek lesznek. Ha tovább
rugdosod őket, a rovások elmozdulnak a helyükről.
Renna azonnal csöndben maradt.
– Kérlek! – zokogta a lány az ajtó mögött. – Ne hagyj engem
idekint éjszakára! Jó leszek!
– Az egyszer biztos – morogta Harl. – A mai éjszaka után te
magad fogod elkergetni azt a kölyköt, ha még egyszer vissza mer
jönni!

A szűk árnyékszéken fülledt volt a levegő, és az ürülék bűze

terjengett benne. Az építménynek volt egy szellőzője, de Renna
nem merte kinyitni, nehogy rés keletkezzen miatta a rováshálóban.
A durván összetákolt pad alatt, a trágyahalom felett hangosan
zümmögtek a legyek.
Renna a deszkák közötti réseken át figyelte az egyre gyérülő
napfényt. Remélte, imádkozott érte, hogy Harl visszajön érte, és
hogy csak rá akart ijeszteni, de az ehhez fűzött reménye az utolsó
napsugarakkal együtt kihunyt.
Odakint elkezdtek megjelenni a démonok. Renna köténye
zsebébe nyúlt, és megszorította a Cobie-tól kapott nyakláncot, erőt
merítve a férfi ajándékából.
A magúrok halkan érkeztek. Úgy tartották, hogy a földből
felszálló hő segíti őket fel a Magból. Ködös alakjaik karmok,
pikkelyek és borotvaéles fogak egyvelegeként öltöttek testet. Renna
szíve csak úgy zakatolt.
Valami az árnyékszék ajtajánál szimatolt. A lány megdermedt,
és félelmében az ajkába harapott. A csöndben jól hallotta, ahogy
odakint karmok kaparásszák az udvar földjét, és az ajtó előtt lévő
magúr ismét beleszimatolt a levegőbe, megérezve a lány félelmét.
A démon hirtelen felrikoltott és nekiesett a rovásoknak. A jelek
mágiája olyan erővel fellángolt, hogy a fénye beszűrődött a deszkák
közötti réseken, és megvilágította az árnyékszék belsejét. Renna
akkorát sikoltott, hogy úgy érezte, széthasad a torka.
A rovások kitartottak, de a magúrt ez nem tántorította el.
Bőrlebernyegek csattogása hallatszott, és ezúttal a tető rovásai
villantak fel. A becsapódástól az egész árnyékszék megrengett, a
sikoltozó Rennára pedig föld és kosz hullott le az építmény
tetejéről.
A széldémon tovább ostromolta a rovásokat, és dühödten
rikoltozott, amiért célpontja ilyen közel volt hozzá, és mégis olyan
távol. A mágia minden alkalommal visszavetette a lényt, de erejétől
az egész árnyékszék megremegett, az öreg deszkák pedig
méltatlankodva nyikorogtak. Vajon hány csapást bírnak még ki?
Végül a széldémon feladta a próbálkozást. Renna hallotta,
ahogy a lény megsuhogtatja szárnyait, majd rikoltozva elrepül,
hogy könnyebb préda után nézzen.
Viszont a borzalmak ezzel még nem értek véget. Kis idő múlva
már az udvarban megjelenő összes magúr szagot fogott. Renna
körül mindenhol rovások villogtak, ahogy a lángdémonok apró
karmaikkal nekiestek a deszkáknak, az árnyékszéket védő mágia
pedig hűvös szélrohammá változtatta lángköpetüket, amitől a lány
minduntalan megborzongott.
A fadémonok még ennél is rosszabbak voltak. A hatalmas
magúrok elüldözték kisebb rokonaikat, majd olyan erővel kezdték
csapkodni a rovásokat, hogy az építmény vészesen rengeni kezdett
tőle. Rennát a rovások fellángolása minden alkalommal egy-egy
ütés erejével érte. Összegömbölyödött a földön és keservesen
zokogott.
Úgy tűnt, mintha az ostrom örökké tartana. Teremtő tudja,
hány órával később Renna azon kapta magát, hogy a rovások
megtöréséért imádkozik. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg
fog történni. Azt akarta, hogy véget érjen ez a kínszenvedés. Ha
lett volna elég ereje ahhoz, hogy feltápászkodjon a földről, ő maga
nyitott volna ajtót a magúroknak.
Fogalma sem volt róla, mennyi ideje van ott, és rájött, hogy
már sírni sem bír. A mágia villogása, a démonok rikoltozása és az
árnyékszék bűze mind elhomályosult, ahogy a lányt ösztönös
félelem kerítette hatalmába, ami olyan erős volt, hogy minden más
ingert elnyomott körülötte.
Renna a földön kuporgott, minden izma megfeszült, arcán
pedig könnyek gördültek végig, ahogy némán bámult a sötétségbe.
Szaporán lélegzett, szíve pedig úgy vert, mint egy kolibri szárnya.
Körmeivel barázdákat vájt a padlódeszkákba, nem törődve a
szálkákkal és vérző ujjaival.
Még arra sem figyelt fel, amikor a hangok és a villanások
megszűntek, és a démonok visszatértek a Magba.
Kintről puffanás hallatszott. Valaki felemelte a kinti reteszt,
Renna viszont nem vett róla tudomást, egészen addig, amíg az ajtó
ki nem nyílt, ragyogó napfénnyel árasztva el az árnyékszék belsejét.
A sötétben töltött órák után Renna szemét szúrta a fény, amitől
sikerült kizökkennie elméje börtönéből. Nagy levegőt véve felült, az
arca elé emelte a karját, majd felsikoltott és hátrálni kezdett, míg
bele nem ütközött a hátsó falba.
Harl átkarolta őt, és simogatni kezdte a fejét.
– Jól van, lányom, jól van – suttogta az öregember. – Ez épp
annyira fájt nekem, mint neked. – Szorosan, de mégis gyengéden
megölelte Rennát, és jobbra-balra ringatta őt, miközben a lány
zokogni kezdett.
– Úgy ni, sírd ki magad jól! Attól majd jobb lesz.
Renna így is tett: apjába kapaszkodott, és keservesen sírt, míg
végül meg nem nyugodott.
– Most már hajlandó vagy gondoskodni rólam? – kérdezte
Harl, amikor látta, hogy lánya némiképp magához tért. – Nem
szeretném ezt megismételni.
– Megígérem, apa – bólogatott buzgón Renna. Hangja rekedt
volt a sikoltozástól.
– Ez a beszéd – mondta Harl, majd a karjába vette Rennát és
bevitte őt a házba. Lefektette őt a saját ágyába, és készített neki
egy forró levest. Az ebédet és a vacsorát egy deszkalapon vitte be
neki, hogy lánya az ágyban ülve is tudjon enni. Renna most először
látta az apját ételt készíteni, de ahhoz képest főztje meleg volt,
jóízű és laktató.
– Holnap aludd ki magad jól! – mondta neki Harl aznap este.
– Pihenj sokat, és délutánra olyan friss leszel, mint a tavaszi eső.
Másnap Renna valóban jobban érezte magát, a rákövetkező
napon pedig még jobban. Harl nem ment be hozzá éjjelente,
nappal pedig hagyta, hogy lánya a saját tempójában dolgozzon. Az
idő egyre csak telt, és nyilvánvalóvá vált, hogy Cobie nem jön
vissza. Jobb is így”, gondolta Renna.
Néha, amikor a lány szünetet tartott a munkájában, eszébe
jutott az árnyékszéken töltött éjszaka, de ilyenkor gyorsan kiűzte a
gondolatot a fejéből. Már vége volt, és azóta jó lányként akart
viselkedni, hogy ne kelljen attól félnie, hogy apja megint bezárja őt
oda.
 15. Fejezet – Marick meséje – v. u. 333 tele

már kora este összegyűlt egy csoport,

L EESHA KUNYHÓJÁNÁL
amikor az ég még mindig levendula- és narancsszínben
játszott. Először csak Darsy, Vika és a Gyógyfüvész-tanítványok
voltak ott, de aztán Gared és néhány másik favágó is megérkezett,
rovásos fejszéiket a válluknak támasztva, utánuk pedig Erny és a
falu többi Rovásvetője is, valamint az ő tanoncaik. Később megjött
Rojer és Benn, az üvegfúvó. Egyre több ember szállingózott a
kunyhóhoz. Végül az egész udvar megtelt bámészkodókkal; többen
voltak, mint amennyi falusit Leesha el tudott volna szállásolni
éjszakára. Néhány érkező sátrakat hozott magával, hogy a tanóra
után legyen hol aludnia.
A látogatók közül sokan nyugtalanul fészkelődtek, amikor
lement a nap, de bíztak Leeshában és rovásainak erejében. A
gyülekezet közepén álló kőasztalt lámpások világították meg.
Amikor besötétedett, néhány ködös árny jelent meg a kunyhó
körül, de a magúrok azonnal menekülni kezdtek, miután testet
öltöttek. Már megtanulták, hogy ha megpróbálnak áttörni Leesha
rovásain, nagyobb bajuk is eshet egy puszta visszalökésnél.
 Nem sokkal később a Rovásember is megérkezett. Oldalán ott
léptetett hatalmas csődöre, akinek a hátán vagy fél tucat démon
holtteste hevert.
A Rovásvetők gyorsan hatástalanították a védőfal egy szakaszát,
hogy a Rovásember akadálytalanul áthozhassa rajta a hullákat,
majd miután a rovások újra működésbe léptek, a favágók leemelték
a magúrokat Éji Táncosról, és elhelyezték őket a kőasztalon.
– Nem vesztegetted az időt – mondta Leesha, amikor a
Rovásember odalépett mellé.
– Mindegyik fajból egy példányt kértél – felelte vállat vonva a
férfi. – Nem volt nagy kihívás.
Leesha elvigyorodott, majd felkapott egy rovásos szikét.
– Mindenki figyeljen! – mondta hangosan a tömegnek,
miközben odalépett a fadémon hullájához, hogy megejtse rajta az
első bemetszést. – Kezdődik az óra!

A másnap reggel egy nagy közös reggelivel kezdődött azoknak, akik

éjszakára ott maradtak a kunyhónál. A favágók a Rovásember
vezetésével rögtön Leesha tanórájának végeztével elmentek, hogy a
tanultakat a gyakorlatban is alkalmazhassák, de a többiek hajnalig a
Gyógyfüvész rovásainak biztonságában maradtak.
Leesha megkérte a tanítványait, hogy főzzenek egy nagy
kondér zabkását és egy üstnyi teát. Amikor a vendégek előjöttek
sátraikból, kiosztották nekik a tányérokat. Mindegyikük későn
feküdt le, így sokan dörzsölték még a szemüket az álmosságtól.
Rojer kicsit távolabb ült le a többiektől. Épp Leesha
kunyhójának tornácán hangolta a hegedűjét.
– Nem vall rád, hogy egymagadban üldögélsz itt – mondta
neki a Gyógyfüvész. A fiú kezébe adott egy tányér zabkását, majd
leült mellé.
– Nem vagyok túl éhes – mondta Rojer, egykedvűen
kavargatva az ételt.
– Kendall rendbe fog jönni. A sebei gyorsan gyógyulnak, és
senkit sem hibáztat a történtekért.
– Talán jobban tenné – felelte a fiú.
– Egyedülálló tehetséged van – folytatta Leesha. – Nem tehetsz
róla, hogy ilyen nehéz megtanítanod másoknak.
– Valóban? – kérdezte Rojer. A Gyógyfüvész kíváncsian nézett
rá, de a fiú nem fejtette ki a dolgot, hanem inkább elfordult tőle és
az udvart bámulta. – Elmondhattad volna nekem.
– Micsodát? – kérdezte Leesha, bár tudta a választ.
– Ami közted és „Arlen” között történt.
– Nem hiszem, hogy ez rád tartozna.
– Miért, az a te dolgod lenne, hogy bájitalokat főzz
Kendallnak? – csattant fel Rojer. – Lehet, hogy nem is én tanítok
rosszul! Lehet, hogy annak a lánynak az édesteán járt az esze,
amikor a démonokra kellett volna figyelnie!
– Ez nem igazság, Rojer – felelte Leesha. – Azt gondoltam,
szívességet teszek neked vele.
A fiú olyan dühös fintorral válaszolt, amit Leesha addig csak
színészkedés közben látott rajta.
– Nem, te azt gondoltad, hogy ráerőltetsz engem egy másik
lányra, hogy ne érezd rosszul magad amiatt, hogy nem érdekellek
téged. Jobban hasonlítasz anyádra, mint gondolnád.
Leesha válaszra nyitotta a száját, de nem találta hozzá a
szavakat. Rojer letette a földre a zabkását, és otthagyta a
Gyógyfüvészt. Az állához emelte a hegedűjét, és egy indulatos
melódiába fogott, hogy elnyomhasson bármit, amit Leesha esetleg
utánakiáltott volna.

A Magúrtemetőben nagy volt a felfordulás, amikor Leesha és a

többiek visszatértek a faluba. Több száz ismeretlen, jórészt sérült
ember töltötte meg a teret. Mindegyikük koszos volt, ruhájuk
szakadt, és látszott rajtuk, hogy éheztek. Kimerülten, gyászos
hangulatban üldögéltek a fagyos utcaköveken.
Jona lelkipásztor ide-oda futkosott, és a növendékeinek kiáltott
parancsokat, azon fáradozva, hogy vigaszt nyújtsanak a
rászorulóknak. A favágók farönköket húztak a térre, hogy az
emberek legalább ne a földön üljenek, de a dolog lehetetlen
vállalkozásnak bizonyult.
– Hála a Teremtőnek! – kiáltotta Jona, amikor meglátta
Leesháékat. Vika, a lelkipásztor felesége odaszaladt hozzá és
megölelte.
– Mi történt itt? – kérdezte Leesha.
– Rizoni menekültek – felelte Jona. – Ma reggel, pár órával
napkelte után kezdtek beözönleni a faluba, és még mindig vannak
új érkezők.
– Hol van a Szabadító? – kiabálta egy nő a tömegben. – Azt
mondták, itt van!
– A város összes rovása megadta volna magát? – kérdezte
Leesha.
– Az lehetetlen – felelte Erny. – Rizont több mint száz,
rovások védte falu veszi körül. Miért menekültek volna a városiak
ilyen messzire?
– Nem a magúrok elől menekültünk ide – szólalt meg egy
ismerős hang. Leesha megfordult, és elkerekedett a szeme a
meglepetéstől.
– Marick! – kiáltotta a nő. – Mit keresel itt? – A Fullajtár még
mindig jóképű volt, de arcának azt a részét, amit nem fedett le a
szakálla és hosszú haja, sárgás zúzódások borították, és emellett az
egyik lábára sántított.
– Elkövettem azt a hibát, hogy Rizonban akartam kivárni a
telet – felelte a Gyógyfüvésznek Marick. – Önmagában nem rossz
választás. Délen nem olyan fagyos a téli hideg. – A férfi szomorúan
nevetett. – De idén máshogy alakult a dolog.
– Ha ezt nem démonok okozták, akkor mi? – kérdezte Leesha.
– A kráziaiak – felelte Marick, majd a hóba köpött. – Úgy
tűnik, azok a sivatagi patkányok megunták a homokzabálást, és úgy
döntöttek, hogy élősködni kezdenek a civilizált népeken.
Leesha azonnal Rojerhez fordult.
– Keresd meg Arlent! – suttogta. – Mondd meg neki, hogy
álcázza magát, és jöjjön el Smitt kocsmájának hátsó szobájába!
Menj!
– Rojer bólintott, és elsietett.
– Darsy! Vika! A tanítványokkal vizsgáljátok meg a sérülteket,
és az állapotuk súlyossága szerint szállítsátok őket az ispotályba!
A két Gyógyfüvész bólintott és elindult.
– Jona! – mondta Leesha a lelkipásztornak. – A növendékeid
hozzanak hordágyakat az ispotályból, hogy segíthessenek a
tanítványaimnak! – Jona meghajolt, és otthagyta Leeshát.
Amikor a falusiak látták, hogy a Gyógyfüvész parancsokat
osztogat, többen is odamentek hozzá. Még Smitt, a falu Szónoka és
a kocsma tulajdonosa is az ő szavait leste.
– Az étellel várhatunk még egy kicsit – mondta Leesha
Smittnek. – Ezeknek az embereknek azonnal víz és fűtött menedék
kell. Állíttasd fel a lakodalmi pavilont és minden sátrat, amit csak
találtok a faluban, és kezdjen vizet hordani ide mindenki, aki csak
ráér. Ha a kutakról és a patakból nem tudtok elég vizet merni,
gyújtsatok alá néhány üstnek, és töltsétek meg őket hóval!
– Azonnal intézkedem – felelte Smitt.
– Mióta táncol úgy az egész falu, ahogy te fütyülsz? – kérdezte
vigyorogva Marick.
– El kell látnom a sérülteket, Marick úrfi – fordult Leesha a
Fullajtárhoz –, de lesz néhány kérdésem hozzád, miután végeztem.
– Állok rendelkezésedre – felelte meghajolva Marick.
– Köszönöm. Az is segítene, ha összehívnád az idemenekültek
közül a vezetőket, hátha ki tudják egészíteni a történetedet.
– Természetesen.
– Majd a kocsmában elszállásoljuk őket – mondta Stefny,
Smitt felesége. – Magának pedig biztos jólesne egy kis hideg sör és
némi harapnivaló.
– Nem is gondolná, mennyire – felelte Marick.

Leeshának sok törött csontot helyre kellett tennie, és még több

elfertőződést kezelnie. Utóbbiak többsége az emberek talpán lévő
kihasadt és el nem látott vízhólyagok nyomán keletkezett. A
menekültek több mint egy hétig úton voltak, abban a tudatban,
hogy aki lemarad a többiektől, arra biztos halál vár. Az utazók
közül soknak volt magúrok okozta sebe, miután hatalmas tömegek
próbáltak összetömörülni sebtiben felállított rováskörökben. Kész
csoda volt, hogy egyáltalán eljutottak Szabadítóházára.
Elmondásukból Leesha megtudta, hogy sokaknak nem sikerült.
A menekültek között voltak Gyógyfüvészek is, több-kevesebb
szakértelemmel. Miután Leesha mindegyiküket megvizsgálta,
munkára fogta őket. Egyikük se panaszkodott miatta: a
Gyógyfüvészeknek az volt a dolga, hogy a betegeik baját helyezzék
előbbre a sajátjuknál.
– Marick Fullajtár nélkül nem értünk volna ide – mondta egy
nő, miközben Leesha épp az elfagyott lábujjait látta el. – Minden
áldott nap előrelovagolt, és rovásos táborhelyeket készített elő
nekünk. Így mindig volt hol megpihennünk, amikor megjelentek a
magúrok. Nélküle egyetlen éjszakát se éltünk volna túl. Még
néhány őzet is elejtett az íjával, amiket az úton hagyott, hogy
megtalálhassuk őket.
Mire Rojer visszatért, Leeshának sikerült ellátnia a legsúlyosabb
sérülteket. Az ispotályt rábízta Darsyra és Vikára, majd a fiúval
együtt visszavonult az irodájába.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Leesha nekidőlt
Rojernek: most először mutatta ki jelét kimerültségének. Késő
délutánra járt már, a Gyógyfüvész pedig órákon át dolgozott
megállás nélkül. Kezelte a menekültek sérüléseit, és a
tanítványoktól a falubölcsekig mindenkit kifaggatott a Rizonban
történtekről. Sötétedésig már csak pár óra volt hátra.
– Pihenned kell – mondta Rojer, de Leesha csak a fejét rázta.
Megtöltött egy lavórt vízzel, és megmosta az arcát.
– Most nincs idő rá – felelte. – Mindenkit el tudtak szállásolni
a faluban?
– Úgy-ahogy. A menekültek kétszer annyian vannak, mint
Szabadítóháza összes lakosa, és kétségem sincs afelől, hogy
holnapig még többen érkeznek. A helyiek befogadtak mindenkit,
akit csak tudtak, de Jona lelkipásztornak még így is sokakat a
Szentház padjaira kellett ültetnie, csak hogy fedél legyen a fejük
felett. Ha ez így folytatódik, a hét végére a falut védő nagyrovás
minden centijét sátrak fogják borítani.
 – Reggel majd foglalkozunk azzal is – bólintott Leesha. – Arlen
már Smitt kocsmájában van?
– A Rovásember ott van, igen. A menekültek előtt ne nevezd
őt Arlennek!
– De hiszen így hívják!
– Nem érdekel! – csattant fel Rojer olyan indulattal, ami még
Leeshát is meglepte. – Ezeknek az embereknek most egy maguknál
hatalmasabb valakiben kell hinniük, és ez a személy most a
Rovásember. Senki se kéri tőled azt, hogy Szabadítónak hívd.
Leesha megdöbbenve pislogott a fiúra.
– Már hozzászoktam, hogy mindenki azonnal ugrik, ha kérek
valamit – mondta.
– Hát én sose fogok, arra mérget vehetsz – felelte Rojer.
– Nem is szeretném, hogy úgy legyen – mosolygott a
Gyógyfüvész. – Gyere, keressük meg a Rovásembert!

A Smitt Fogadó söntése tele volt emberekkel, amikor Rojer és

Leesha megérkezett, pedig az új kocsma kétszer akkora volt, mint
az előző, ami egy évvel korábban leégett.
Smitt bólintott Leesháéknak, majd a hátsó helyiség felé intett.
A Gyógyfüvész és a Zsonglőr gyorsan átfurakodott a tömegen, és
bementek az ajtón.
A Rovásember már odabent volt. Úgy járkált ide-oda, mint egy
űzött vad.
– Túlélők után kellene kutatnom, amíg még világos van, nem
pedig falutanácsra várnom – morogta.
– Igyekszünk majd, amennyire tudunk – felelte Leesha –, de
jobb, ha mindannyian itt vagyunk hozzá.
 A Rovásember bólintott, bár a nő látta, hogy a férfi keze
ökölbe szorul a türelmetlenségtől. Egy pillanattal később Smitt is
belépett a szobába, maga előtt terelve Maricket, Stefnyt, Jona
lelkipásztort, Ernyt és Elonát.
Marick a Rovásemberre bámult, bár a férfinak a fejébe volt
húzva a csuklyája, tetoválásos kezeit pedig köpenyének bő ujjai
rejtették el a kíváncsi szemek elől.
– Maga... Ő lenne? – kérdezte Marick.
A Rovásember hátrahúzta a csuklyáját, felfedve rovásos bőrét.
Maricknak elállt a lélegzete.
– Maga a Szabadító, akiről mindenki beszél?
– Csak egy ember vagyok, aki megtanult démont ölni – rázta a
fejét a Rovásember.
Jona horkantott egyet.
– Tán valami a torkára ment, lelkipásztor? – kérdezte a
Rovásember.
– A korábbi Szabadítok se nevezték magukat így – felelte Jona.
– Ezt a címet mindig mások adták nekik. – A Rovásember szúrós
pillantást vetett rá, de a lelkipásztor csak fejet hajtott.
– Végül is nem számít – mondta Marick, bár kicsit
csalódottnak tűnt. – Nem is számítottam rá, hogy dicsfény venné
körbe a fejét.
– Mi történt? – kérdezte a Rovásember.
– Tizenkét nappal ezelőtt a kráziaiak megtámadták Rizont –
mondta Marick. – Éjjel érkeztek, elkerülték a falvakat, és miután
elintézték a falakon az őrséget, hajnalhasadtakor kinyitották a város
kapuit. Mindenki ágyban volt még, amikor elkezdődött az öldöklés.
– Éjjel érkeztek? – kérdezte Leesha. – Az hogy lehetséges?
– Rovásos fegyverekkel ölik a démonokat, úgy, mint az itteni
népek. Úgy beszélnek, mintha a magúrok gyilkolásánál semmi sem
lenne fontosabb az életben, és Rizon elfoglalásával csak az időt
ütötték el napnyugtáig.
– Folytasd! – mondta a Rovásember.
– Annyi bizonyos volt, hogy a magtárainkra fájt a foguk, mert
először azokat foglalták el. A harcosaik minden férfit megöltek, aki
ellenük szegült, és minden olyan nőt megerőszakoltak, aki
fogamzóképes korúnak tűnt. – A Fullajtár a jelenlévő asszonyokra
pillantott, és elpirult.
– Nem meglepő, hogy mire hajlandóak a férfiak, ha úgy érzik,
hogy bármit megtehetnek – mondta keserű hangon Elona. –
Folytasd! – Marick bólintott.
– Az első reggelen ezreket is megölhettek, aztán elfoglalták a
városfalakat, hogy mindenki mást bent tarthassanak. Megvertek,
összekötöztek és raktárakba rángattak minket, mint a marhákat.
– Hogyan szöktél meg onnan? – kérdezte a Rovásember.
– Először azt hittem, hogy a sivatagi patkányok közül senki se
beszéli a nyelvünket – folytatta Marick. – Ismerek néhány kráziai
szót, amit más Fullajtároktól tanultam, de azok mind szitokszavak,
így nemigen lehet beszélgetést kezdeményezni. Azt hittem, nekem
befellegzett, de egy nappal később odajött hozzánk egy kövér férfi,
aki anyanyelveként beszélte a thézait. Elkezdte összegyűjteni a
nemeseket, a földtulajdonosokat és a mesterembereket, majd
mindegyiküket a kráziai herceg elé vitte. Én is köztük voltam.
– Láttad a vezetőjüket?
– Bizony, láttam ám azt a nagy rohadékot – felelte Marick. –
Megkötözve, összeverve vittek a színe elé, és amikor megtudta,
hogy értek a rovásvetéshez, eloldoztatott, mintha mi sem történt
volna. Még egy zacskó aranyat is adott kárpótlásul! Gondolom, azt
tervezte, hogy majd én megtanítom nekik a rovásainkat, de másnap
hajnalban átmásztam a városfalon, és megszöktem Rizonból.
 – Mit hordott a vezetőjük? – kérdezte a Rovásember.
Marick gondolkodott egy kicsit.
– Nyitott fehér köpenyt és fejkendőt – felelte –, alattuk pedig
feketét viselt, mint a harcosaik. Egy korona volt a fején. Ebből
tudtam, hogy ő a hercegük.
– Egy korona? Biztos vagy benne? Nem csak egy ékkő volt a
turbánjába helyezve?
– Biztos, hogy korona volt – bólintott Marick. – Aranyból
készült, ékkövek és rovások borították. Az a fejdísz többet érhet,
mint az összes többi herceg koronája együttvéve.
– Ez a kráziai herceg beszélte a nyelvünket? – kérdezte a
Rovásember.
– Jobban, mint egyes angiers-i ismerőseim – felelte a Fullajtár.
– Hogy hívták?
– Úgy rémlik, senki se mondta ki a nevét – vonta meg a vállát
Marick. – Valami sivatagi címmel szólították meg. Shamaka, vagy
valami ilyesmi. Gondoltam, azt jelenti, „herceg”.
– Shar’Dama Ka? – kérdezte a Rovásember.
– Az – bólintott Marick. – Így szólították.
A Rovásember halkan szitkozódott.
– Mi a baj? – kérdezte Leesha, de a férfi nem figyelt rá, hanem
közelebb hajolt a Fullajtárhoz.
– Nagyjából ilyen magas volt? – kérdezte, feltartva kezét a
saját feje fölé. – Villás, fényes szakállal és görbe orral?
Marick ismét bólintott.
– Volt nála egy rovásos lándzsa? – kérdezte a Rovásember.
– Mindegyiküknél volt egy.
– Erre biztos emlékeznél.
Marick bólintott.
– Az övé fémből volt, a hegyétől a nyele végéig, és karcolt
rovások borították.
A Rovásember torkából olyan állatias mordulás tört fel, hogy
még a rettenthetetlen Marick is hátrált egy lépést.
– Mi az? – kérdezte Leesha.
– Ahmann Jardir – felelte a Rovásember. – Ismerem őt.
– Mit jelent mindez? – faggatta a férfit a Gyógyfüvész, de ő
csak legyintett rá.
– Már nem számít – felelte. – Folytasd! – fordult Marickhoz. –
Mi történt ezután?
– Ahogy mondtam, miután eloldoztak, megmásztam a falat és
elszöktem a városból – mondta a Fullajtár. – Azok a falvak, amiken
áthaladtam, addigra már félig üresek voltak. Amikor a támadás híre
eljutott hozzájuk, az okosabbak összeszedték, amit bírtak, és még
azelőtt útra keltek, mielőtt a város utcáin megszáradhatott volna a
vér. Azok, akik túl gyengék voltak az utazáshoz, vagy túlságosan
féltek az éjszakától, ott maradtak a falvakban. Úgy láttam,
kevesebben menekültek el, mint amennyien nem, de még így is
több tízezer embert láttam az utakon.
– Vettem egy lovat egy öregembertől, aki a házában maradt, és
vágtatni kezdtem – folytatta Marick. – Rövidesen utol is értem a
menekülteket. Túl sokan voltak ahhoz, hogy mind együtt
maradjanak, hiszen ennyi embert egy város se tudott volna
befogadni. A többségük Laktonba és a környező falvakba indult.
Ott bárki jóllakhat, akinek van horga és zsinege. A Zsonglőrök
viszont sokat meséltek magáról – mondta Marick a Rovásemberre
mutatva –, és azok, akik azt hitték, hogy maga a Szabadító, úgy
döntöttek, hogy idevándorolnak. Vissza kellett volna menjek
Angiers-be, hogy jelentsem a támadást a hercegnek, de nem
hagyhattam sorsukra az úton lévőket. Kevés olyan ember volt
köztük, aki ért a rovásvetéshez, így felajánlottam nekik
szolgálataimat.
– Ez rendes volt tőled, Marick – mondta Leesha, és a férfi
karjára tette a kezét. – Nélküled ezek az emberek soha nem értek
volna ide. Menj, és pihend ki magad a söntésben, amíg mi
megtárgyaljuk a tőled hallottakat!
– Lefoglaltam magának egy szobát az emeleten – mondta
Smitt a Fullajtárnak. – Stefny majd felkíséri.
Amikor Marick távozott, a Rovásember a fejébe húzta a
csuklyáját.
– Vészesen fogy a napfény – mondta. – Ha vannak még
menekültek az utakon, gondoskodnom kell róla, hogy megérjék a
hajnalt.
– Vidd magaddal Garedet és annyi favágót, amennyit lóra lehet
ültetni! – bólintott Leesha.
– Fogd a köpenyed! – mondta a Rovásember Rojernek. – Te is
velünk jössz. – Rojer bólintott, és elindult a hátsó kijárat felé.
– Szükségetek lesz Rovásvetőkre – mondta Erny. Megigazította
drótkeretes szemüvegét, és felállt a székéről. – Én is megyek.
Elona azonnal talpra szökkent, és megragadta férje karját.
– Arról szó sem lehet, Ernal – mondta.
– Mindig azért panaszkodsz, hogy nem vagyok elég bátor –
felelte csodálkozva Erny –, most meg azt akarod, hogy bújjak el,
amikor másoknak szüksége van rám?
– Nekem semmit se fogsz bizonyítani azzal, hogy megöleted
magad. Évek óta nem ültél lovon.
– Igaza van, apa – szólalt meg Leesha.
– Ne szólj bele ebbe! – mondta Erny. – Lehet, hogy az egész
falu a te szavadat lesi, de attól én még az apád vagyok.
– Nincs időnk erre – szólt közbe a Rovásember. – Velünk
tartasz vagy sem?
 – Nem fog – jelentette ki határozottan Elona.
– De megyek – mondta Erny. Kihúzta a karját felesége
markából, és a többi férfival együtt távozott.

– Az a bolond! – kiabálta Elona, amikor az ajtó becsukódott. A

többiek egymásra pillantgattak.
– Maradjatok, ameddig csak szeretnétek – mondta Smitt. –
Nekem vissza kell mennem a pulthoz. – Azzal ő, Stefny és Jona
gyorsan kimentek a másik ajtón a söntésbe, egyedül hagyva Leeshát
füstölgő édesanyjával.
– Nem lesz semmi baja, anya – mondta Leesha. – Sehol a
világon nem lenne nagyobb biztonságban, mint Rojer és a
Rovásember mellett.
– De ő törékeny ember! – vetette ellen Elona. – Nem tud
lépést tartani a fiatalokkal, és a végén még elviszi őt a hideg! A
tavalyi járvány óta már nem a régi.
– Nahát, ez egészen úgy hangzik, mintha aggódnál érte, anya!
– mondta meglepve Leesha.
– Ne beszélj velem ilyen hangon! – csattant fel Elona. – Hát
persze hogy aggódom! Ő a férjem. Ha te is tudnád, milyen harminc
éven át házasságban élni, nem mondanál ilyen dolgokat.
Leesha vissza akart vágni, és anyja fejéhez vágni mindazt a sok
szörnyűséget, amit az évek során az apjával megtett, többek között
azt, hogy többszörösen megcsalta őt Gared édesapjával, Steave-vel.
Végül viszont az Elona hangjában csengő őszinteség megfékezte őt.
– Igazad van, anya – mondta Leesha. – Sajnálom.
– Igazam van? – kérdezte pislogva Elona. – Komolyan ezt
mondtad nekem az imént?
 – Igen – mosolygott a Gyógyfüvész.
Elona kitárta a karját.
– Ölelj meg, lányom, amíg tart a pillanat varázsa! – mondta.
Leesha felnevetett, és szorosan megölelte édesanyját.
– Minden rendben lesz – mondta a Gyógyfüvész, részben
anyjának, részben önmagának.
– Persze, igazad van – bólintott Elona. – Lehet, hogy a tetovált
barátod rémisztően fest, de egy démon se tud vele szembeszállni.
– Mindkettőnk elismeri a másik igazát ugyanazon az estén, és
apa még csak nem is hallhatja.
– Nem fogja nekünk elhinni – helyeselt Elona. A nő a
zsebkendőjével megtörölgette a szeme sarkát, Leesha pedig úgy
tett, mintha nem vette volna észre.
– Ez volt az a Marick, akibe beleszerettél annak idején? –
kérdezte Elona. – Az, akivel elszöktél Angiers-be?
– Nem szerettem bele, anya – felelte Leesha.
– Próbáld olyan embernek beadni ezt, aki nem ismer téged! –
mondta gúnyolódva Elona. – Az egész falu tudta, hogy meg akarod
őt hódítani, még akkor is, ha te túl szégyenlős voltál ahhoz, hogy
megtedd. Végül is miért ne tennéd? Veszett jóképű férfi, és
ráadásul Fullajtár is. Ennyi bármilyen nőnek elég lenne. Szerinted
miért volt miatta Gared olyan féltékeny?
– Gared mindenki miatt féltékény volt, anya.
– Épp olyan, mint az apja volt – bólintott Elona. – Egyszerű
emberek, akiket az ösztöneik irányítanak. – A nő mosolyogva
elgondolkozott, Leesha pedig tudta, hogy első szerelmére, Steave-re
gondol, aki egy évvel azelőtt halt meg a rönkösházi dögvész alatt,
amikor a falu rovásai megrongálódtak.
– Az a Marick, akivel egyedül maradtam az úton, nem sokban
különbözött tőlük – mondta Leesha.
 – Te pedig gyógyfüvészi tudásodat felhasználva kordában
tartottad őt, ahelyett, hogy kihasználtad volna a tökéletes alkalmat
egy kis hentergésre, amiről senki más nem tudott volna –
találgatott Elona. Igaza volt: Leesha gyógyfüvek segítségével
titokban lelohasztotta Marick férfiasságát, hogy a férfi ne
használhassa ki az alkalmat utazás közben.
– Te éltél volna a lehetőséggel? – kérdezte csípősen Leesha.
– Igen – felelte Elona. – Miért is ne? A szoknyákat nem
véletlenül lehet felhúzni. A nőknek is vannak igényeik odalent, nem
csak a férfiaknak. Ne győzködd magadat az ellenkezőjéről!
– Tudom, anya.
– Tudod, de még mindig összevarrva hordod az
alsószoknyáidat, és azt hiszed, hogy ezzel valamiféle hősként
jelensz meg mások előtt. Hogyan tudsz a falu lakóinak testével
törődni, amikor még a sajátod igényeid se érted igazán?
Leesha nem felelt. Édesanyja nyugtalanítóan jól értett hozzá,
hogy a gondolataiban olvasson.
– Felmehetnél Marickhez, és beszélhetnél vele, míg az összes
többi kérőd a falun kívül van – noszogatta Elona. – Az évek és a
közelmúlt bajai megedzették őt, és most hősként tekintenek rá. A
faluban mindenki regéket zeng róla. Talán így már inkább ínyedre
valónak fog tűnni.
– Nem is tudom... – töprengett Leesha.
– Ugyan már! Vigyél fel neki egy tányér ételt, és beszélgess
vele egy kicsit! Nem mintha ma éjszaka egyből ágyba kéne bújnod
vele. – A nő elmosolyodott, és kacsintott egyet. – Bár ha mégis úgy
alakulna, jobb időtöltés lenne neked ma estére, mint olyan
problémákon rágódni, amik reggelig amúgy se múlnak el.
Leesha akarata ellenére is elnevette magát, majd újra megölelte
édesanyját.
Több ízben vérengzések helyszínei mellett haladtak el. Hol csak
egy, hol egy egész csoportnyi hullát találtak: széttépték őket a
magúrok, amikor az éjszaka menedék nélkül köszöntötte őket.
A Rovásember szitkozódni kezdett a látványtól, és még
gyorsabb vágtára ösztökélte Éji Táncost, meg se állva az első
áldozatnál. Követői, köztük Gared és a többi favágó, mind
tapasztalatlan lovasok voltak, így lemaradtak az erős csődör
mögött, de a férfi nem foglalkozott vele. Menekültek voltak az
úton, akiket Ahmann Jardir űzött ki az otthonaikból; egy olyan
férfi, akit volt elég ostoba a barátjának nevezni. Még sötétedés előtt
meg kellett találnia őket, hogy gondoskodhasson a biztonságukról.
Minden elvesztett emberéletért Jardirt akarta felelősségre
vonni. „A Mag ragadjon el, ha nem így lesz!”, gondolta.
Egy újabb órányi szakadatlan vágta után a Rovásember egy
menekültekből álló nagyobb csoportra bukkant. Az eget már
narancsszínűre festette a naplemente, de az emberek még mindig a
rovásaikon dolgoztak. Deszkákra festették rá a mágikus jeleket, de
az a terület, amit táborhelyüknek választottak, egyenetlen volt, és a
védőfal nem volt megfelelően elrendezve.
A Rovásember odavágtatott a táborhely széléhez, lefékezte Éji
Táncost, és rováskészletével a kezében leugrott a lóról. Láttára az
emberek felkiáltottak, de ő nem foglalkozott velük. Nekilátott a
rovások vizsgálatának.
– Ez ő! – súgta egy rovásvető a társának. – A Szabadító. – A
Rovásember rájuk se hederített, hanem inkább a feladatra
összpontosított. Néhány rovásos deszkát elfordított, hogy jobban
illeszkedjenek a többihez, némelyiket pedig vagy kijavította egy
faszénpálcával, vagy a falapokat megfordítva újakat rajzolt
helyettük.
Idővel az emberek gyülekezni kezdtek körülötte. Egymás karját
fogva suttogtak egymásnak, miközben a Rovásember tetovált kezeit
bámulták, és megpróbáltak belesni a csuklyája alá. Közelebb menni
viszont senki nem mert hozzá, így a férfi zavartalanul dolgozhatott.
Amikor a falubeliek végre utolérték őt, Erny lekászálódott a lováról,
hogy segítsen neki, Rojer és a többiek pedig a Rovásember köré
álltak, hogy a tömeg ne zavarja őt a munkában.
– Szabadító! – kiabálta egy nő. A Rovásember felpillantott, és
egy asszonyt látott, aki eredménytelenül próbálta átverekedni
magát Gared farönk vastagságú karjain. Szemében fanatikus tűz
lángolt. A férfi visszafordult a rovásokhoz.
– Kérlek! – kiáltotta a nő. – A húgom még mindig az úton
van!
Ezt hallva a Rovásember felnézett.
– Vedd át a rovások javítását! – mondta Ernynek. – Vonj be
közülük annyi rovásvetőt a munkába, amennyit csak kell! Néhány
íjászunkat itt hagyom, hogy időt nyerjenek nektek. – Erny nagyot
nyelt, de azért bólintott, és összehívta a rizoni rovásvetőket, akik a
többi menekülttel együtt álldogáltak.
– Ereszd őt el! – mondta Garednek a Rovásember, amikor
odaért hozzá. A favágó azonnal engedelmeskedett, a nő pedig
térdre zuhant előtte, és megfogta a lábát.
– Kérlek, Szabadító! A húgom gyermeket vár, és emiatt nem
ülhetett lóra. Ő és az idős szüleink nem tudtak lépést tartani a
csoporttal, így a férjeink rám bízták a gyerekeket, hogy jöjjek velük
tovább, míg ők a húgommal és a szüleinkkel maradtak.
– És még nem érték utol a csoportot – fejezte be helyette
mondandóját a Rovásember.
– Már majdnem besötétedett – mondta az asszony. Keservesen
sírni kezdett, és közben a férfi köpenyének szélét markolászta. –
Kérlek, Szabadító, mentsd meg őket!
A Rovásember lehajolt, gyengéden megfogta a nő állát, és
felsegítette a földről.
– Én nem a Szabadító vagyok – mondta neki –, de esküszöm,
megmentem a családodat, ha tudom.
– Két íjászunk maradjon itt Ernyvel, amíg megjavítják a
rovásokat – fordult Garedhez. – A többiek mind velünk jönnek. –
Gared bólintott, és nemsokára elvágtáztak a táborhelytől,
sebesebben, mint korábban bármikor.

Már sötét volt, amikor rájuk bukkantak. Öt ember, éppúgy, ahogy

a kétségbeesett asszony mondta. Egy kicsi, sebtiben rajzolt
rováskör közepén álltak, és magúrok tucatjai vették körül őket. A
lángdémonok tüzet köptek feléjük, a magasból pedig széldémonok
próbáltak rájuk repülni. Még egy óriási kődémon is volt az
ostromlók között.
Amikor a démonok nekivetették magukat a felvillanó
védőfalnak, Rojer megpillantotta a benne rejlő hézagokat. Akkora
rések voltak a rovások között, hogy a démonok könnyedén
átfurakodhattak rajtuk.
A két fiatalabb férfi ezeknél a pontoknál állt, és vasvillákkal
próbálták visszatartani a démonokat. Az idősebb pár eközben épp
lemaradásuk okával foglalkozott.
A kör közepén lévő fiatal nő vajúdott.
A Rovásember felmordult, majd lovával előrevágtatott,
lehagyva a többieket. Ledobta magáról a köpenyét, ami lassan
lehullott a földre a vágtató ló nyomában. Gared és a favágók
felkiáltva utánaeredtek, és előhúzták fejszéiket.
A Rovásember egyenesen a kődémonnak vezette Éji Táncost. A
ló fejvértjére forrasztott rovásos fémszarvak recsegve átütötték a
magúr mellkasát védő fekete páncélzatot. A férfi ráugrott a
megtántorodó démonra és megkapaszkodott az egyik szarvában, s
miközben ellenfele hanyatt zuhant, rovásos ökleivel többször
belebokszolt a lény torkába.
Ennek végeztével a Rovásember azonnal talpra szökkent, majd
fellökött egy lángdémont, és letépte a magúr állkapcsát. Ekkorra
már a favágók is odaértek: rovásos pajzsaikkal hárították a
lángköpeteket, és úgy kezdték aprítani a magúrokat, mint a tűzifát.
Wonda és a többi íjász eközben másik taktikához folyamodott.
Jó néhány méterrel hátrébb lefékezték lovaikat, és nyílzáport
küldtek a küzdelem felett köröző széldémonok felé. A repülő
magúrok egymás után hullottak alá, testükből tollas végű nyilak
álltak ki.
Rojer az íjászok mellett hagyta saját lovát, leszökkent róla,
majd hegedülés közben futni kezdett az apró rováskör felé. Leesha
rejtőköpenyeihez hasonlóan a fiú zenéje is elrejtette őt a magúrok
elől, ahogy közöttük haladt, csak így nem kellett lassan lépkednie.
Pillanatokon belül bejutott a rováskörbe, és nyekergő hangokat
csalt elő hangszeréből, hogy elűzze a démonokat a család közeléből.
A fiatal nő kiáltozott, miközben körülötte javában dúlt a harc;
mindenfelé fekete magúrvér fröcsögött. A szülei minden tőlük
telhetőt megtettek, hogy enyhítsenek a fájdalmán, de
ügyetlenkedésükből egyértelműen látszott, hogy fogalmuk sincs
arról, hogy kell levezetni egy szülést.
– Segítségre van szüksége! – kiabálta Rojer. – El kell vigyük őt
egy Gyógyfüvészhez!
A Rovásember otthagyta a démonokat, akikkel épp küzdött, és
rögtön Rojer mellett termett. Csak az ágyékkötője volt rajta,
tetovált testét pedig fekete vér borította. A rizoniak félelmükben
hátrálni kezdtek tőle, de a terhes nőnek olyan fájdalmai voltak,
hogy még csak észre sem vette őt.
– Hozd ide a gyógyfüves táskámat! – mondta a Rovásember
Rojernek, majd letérdelt a nő mellé, és meglepő gyengédséggel
vizsgálni kezdte őt. – Elfolyt a magzatvize, és gyakoriak a fájásai.
Nincs időnk Gyógyfüvészhez vinni őt.
Rojer odaszaladt Éji Táncoshoz, de a csődör épp vad haraggal
tiport bele néhány lángdémont a hóborította földbe. A fiú magára
kanyarította rovásos köpenyét, és ismét hegedülni kezdett. A
magúrokhoz hasonlóan a lóra is mágikus hatással volt Rojer zenéje,
és pár pillanat múlva az állat le is nyugodott, így a Zsonglőr
elővehette a nyeregtáskából a becses gyógyfüveket.
Rojer visszavitte a táskát a Rovásembernek, aki fürgén
nekilátott a gyógyfüvek összemorzsolásának, amiket aztán vízben
elkevert. A nő rémült családja hátrébb húzódva nézte a jelenetet,
miközben körülöttük a favágók tovább vagdalták a magúrokat.
– Tudod, hogy mit csinálsz? – kérdezte nyugtalanul Rojer,
amikor a Rovásember a vajúdó nő szájához emelte az elkészült
gyógyitalt.
– A Fullajtár-kiképzés részeként hat hónapig egy Gyógyfüvész
tanítványaként dolgoztam – felelte a Rovásember. – Láttam,
hogyan kell ezt csinálni.
– Csak láttad?
– Talán te jobban értesz hozzá? – kérdezte a férfi Rojerre
pillantva, aki elsápadva megrázta a fejét. – Akkor játssz azon a
nyavalyás hegedűn, és tartsd vissza a démonokat, amíg én
dolgozom! – Rojer bólintott, és újra felemelte a vonóját.
Órákkal később, amikor a csatazaj már régen elhalt, az éjszaka
csendjét sikoltás törte meg. Rojer ránézett a síró csecsemőre, és
elmosolyodott.
– Ki hinné, hogy a durva, tetovált külső alatt egy bába
rejtőzik? – mondta.
A Rovásember bosszús pillantást vetett rá, Rojer pedig
elnevette magát.

Leesha szíve nyugtalanul vert, ahogy egy gőzölgő tálcával a kezében

lépkedett felfelé Smitt fogadójának lépcsőin. Korábban már kétszer
is fontolóra vette, hogy odaadja magát Maricknek, aki
tagadhatatlanul jóképű és eszes volt. A férfi jelleme viszont
mindkét alkalommal pont a tett előtt vallott kudarcot, ami azt a
benyomást keltette Leeshában, hogy Marick először a saját
igényeivel foglalkozik, és csak azután másokéval, már ha az
utóbbira egyáltalán sort kerített.
Édesanyjának viszont ismét igaza volt, mint korábban már
annyiszor, bár tisztánlátását legtöbbször csak mások megsértésére
használta fel. Leeshának elege volt abból, hogy egyedül van, és szíve
legmélyén tudta, hogy Arlen sosem töltené be ezt az űrt. Nem
most először kívánta azt, hogy bárcsak szeretőjeként tekinthetett
volna Rojerre, de ez is lehetetlen volt. Szerette a fiút, de arra nem
vágyott, hogy az ágyát is megossza vele. Marick bebizonyította
Rizon népének, hogy szükség esetén lehet rá számítani. Lehet, hogy
ideje volna eltekintenie a férfi múltbéli hibáitól.
Leesha lesimította a ruhája ráncait, amitől aztán rögtön
ostobának is érezte magát, majd bekopogott a férfihoz.
– Tessék! – Marick kinyitotta az ajtót. Félmeztelenül, vizesen
állt Leesha előtt, mivel épp akkor szállt ki a szobájában lévő meleg
vizes dézsából. A férfi szeme elkerekedett, amikor megpillantotta
Leeshát.
– Nem akartalak zavarni – mondta a Gyógyfüvész. – Csak
gondoltam, jólesne neked egy tál forró étel, mielőtt aludni térsz.
– Én... Igen, köszönöm – felelte Marick, miközben felkapta az
ingét és magára húzta. Leesha eközben elfordult, de a férfi izmos
testének látványa még mindig ott motoszkált a fejében.
Marick elvette a tálcát, és beszívta annak illatát, majd odavitte
az ágy melletti kis asztalhoz és székhez. Levette a fedőt a tálcáról,
ami alatt zsírjában sült hús volt, fűszeres krumplival és párolt
zöldségekkel körítve.
– Szabadítóházán nemsokára híján leszünk az ételnek –
mondta Leesha de Smitt raktára legalább ezen az éjszakán ki fog
tartani.
– Már maga az ágy is csodálatos gesztus, azok után, hogy
közel két hétig a hóba feküdtem le aludni – felelte a férfi. – Ez a
tálca itt a Teremtő ajándéka. – Marick nagyot harapott a húsból,
Leeshát pedig különös elégedettség töltötte el, ahogy a férfi az
általa készített ételt ette. Halványan emlékezett még azokra az
időkre, amikor Gared és ő még egymásnak voltak ígérve, és amikor
először főzött a fiúnak. Mintha egy másik évszázadban, egy másik
életben történt volna.
– Ez fenséges volt – mondta Marick, miután végzett, és
megtörölte a száját az ingujjában.
– Szerény köszönet azért, amit tettél – felelte Leesha. –
Biztonságba juttattad azt a sok embert, amikor szükségük volt rá.
– Még akkor is, ha rajtad nem tudtam segíteni? – kérdezte
Marick. Leesha csodálkozva pislogott rá.
– Tavaly, amikor dögvész pusztított a faluban, és haza kellett
jönnöd – folytatta a férfi. – Tisztességtelen fizetséget kértem tőled
a segítségemért cserébe.
– Marick... – szólalt meg gyengéden Leesha.
– Hagyd, hogy befejezzem! Amikor útnak indultunk Angiers
felé, annyira rabul ejtettél, hogy azt hittem, egy éven belül a saját
gyermekeinket fogjuk nevelni. Aztán amikor a sátorban nem
tudtam... Amikor cserbenhagyott a férfiasságom, én...
– Marick...
– Majdnem beleőrültem – folytatta a férfi. – Úgy éreztem,
minél távolabb kell mennem tőled, de amikor így tettem, csak rád
tudtam gondolni, még akkor is, amikor... más nőkkel háltam. –
Marick elfordult.
– De aztán újra találkoztunk, és akkor... újra férfinak éreztem
magam. Helyre akartam hozni a korábbi hibámat, mielőtt még
valami más meggátolt volna benne. Tisztességtelen voltam veled, és
ezért bocsánatot kérek.
Leesha Marick karjára tette a kezét.
– Nem vagyok gyermek – mondta. – Én is felelős voltam azért,
ami veled történt. – A Fullajtár nem is tudhatta, milyen igazak
Leesha szavai, és ebben a pillanatban a Gyógyfüvész elszörnyedt
egykori tetteitől. Akkor helyesnek tűnt a döntése, de valójában
titkon bájitalt itatott meg a férfival, és kihasználta őt a saját
céljaira, Marickot pedig évekig mardosta balszerencséjének emléke.
Rojernek talán igaza volt. Leesha jobban hasonlított édesanyjára,
mint képzelte volna.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod – felelte Marick, megszorítva
a nő kezét –, de mindketten tudjuk, hogy nem így volt. Örülök,
hogy épségben hazajutottál – tette hozzá –, anélkül, hogy fel
kellett volna áldoznod érte a becsületedet.
Leesha épp közelebb akart hajolni a férfihoz, de a szavak
hallatára visszahőkölt. Igazából épp azon az útján fosztották meg a
becsületétől: banditák támadták meg, mert megfelelő kíséret nélkül
utazott. Minden Marick türelmetlensége miatt történt, és azért,
mert a férfi csak magára tudott gondolni.
A Fullajtár nem vette észre a változást Leesha viselkedésében.
Nevetve csóválta a fejét.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy te vezeted a falut. Mi
lett azzal a szende lánnyal, aki minden férfi szívét rabul ejtette?
Egy csapásra Bruna banyává váltál. Lefogadom, hogy még a
magúrok is félnek tőled.
Bruna banya? Tényleg így tekintenek rá az emberek? Hogy
olyan, mint az a magányos öregasszony, aki bántotta és
megfélemlítette a falu lakóit? Brunává vált volna, amikor
megfosztották őt a becsületétől?
Édesanyja is észrevette rajta a változást. „Már ideje volt, hogy
megtörténjen”, mondta korábban Elona. „Szerintem csak használt
neked.”
Leesha megrázta a fejét, és érezte, hogy a pillanat varázsa kezd
tovaszállni.
– Mihez fogsz kezdeni ezután? – kérdezte a férfitől. – Segítesz
nekünk további túlélők után kutatni, vagy inkább továbbmész a
menekültekkel Angiers-be?
Marick meglepetten nézett a Gyógyfüvészre.
– Egyik sem – felelte.
– Ezt hogy érted?
– Most, hogy a rizoniak biztonságban vannak, ideje
továbbállnom – mondta Marick. – Hírt kell vinnem a hercegnek a
kráziai támadásról, és már így is eléggé lelassítottak a menekültek.
– Lelassítottak? – kérdezte Leesha. – Rajtad múlott az életük!
– Nem hagyhattam őket az úton menedék nélkül – bólintott
Marick –, de most már biztonságban vannak. Én nem vagyok
rizoni. Nem vagyok többé felelős értük.
– Szabadítóháza nem tud ennyi embert befogadni!
– Majd szólok róla a hercegnek – vonta meg a vállát Marick. –
Legyenek az ő gondjai.
– Ők nem gondok, hanem emberek, Marick!
– Mégis, mit vársz tőlem? – kérdezte a férfi. – Szenteljem
életem hátralévő részét a védelmüknek? A Fullajtároknak nem ez a
dolga.
– Akkor örülök, hogy végül nem lettek gyermekeink! – csattant
fel Leesha. – Aludj jól, Fullajtár! – Azzal a nő felkapta a tálcát,
kiment a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Mihez fogunk kezdeni? – kérdezte Smitt. Leesha összehívta a

falutanácsot egy késői megbeszélésre, hogy megtárgyalhassák
Marick azon bejelentését, hogy Szabadítóházán fogja hagyni a
menekülteket, és másnap reggel továbbindul.
– Be kell fogadnunk őket – mondta Leesha. – A házainkban
elszállásoljuk őket, és segítünk nekik új otthont építeni. Nem
hagyhatjuk őket étel és menedék nélkül.
– A nagyrovásra nem férne rá ennyi új ház – mondta Smitt.
– Akkor abból is építünk még egyet. Közel kétezer emberünk
van a munkához, és temérdek fánk az építkezéshez.
– Nem akarok rovásra taposni – szólt közbe Darsy –, de hogy
fogunk ennyi embert etetni a tél kellős közepén? Ha még többen
jönnek, a végén mindannyian havat fogunk enni.
Leeshát ugyanez a kérdés foglalkoztatta.
– Mostanra már a falu minden fiatalabb nője tud bánni az íjjal.
Ők vadászni fognak, a fiúk pedig majd csapdákat állítanak az
erdőben.
– Az nem lesz elég mindannyiunknak – felelte Vika. Leesha
bólintott.
– A dugólevél kemény és keserű ízű, de eléggé tápláló, és
nagyjából mindenen megterem egész évben. A kisebb gyerekek
kezdjék el gyűjteni, én pedig kigondolom, hogyan lehetne nagy
mennyiséget megfőzni és fűszerezni. Ha ez sem lesz elég, egyes fák
kérge és bizonyos bogarak is ehetőek, így is jól lehet lakatni az
embereket.
– Gazokkal és bogarakkal? – kérdezte Elona. – Azt várod az
emberektől, hogy bogarakat egyenek?
– Arról próbálok gondoskodni, hogy senki ne éhezzen, anya –
felelte Leesha. – Ha előttük kell bogarat ennem ahhoz, hogy példát
mutassak nekik, akkor meg is fogom tenni.
– Derék dolog tőled, de tőlem ne várd el ugyanezt!
– Neked is meglesz a szereped – mondta Leesha.
Elona a lányára meredt.
– Nem fogok fogadót csinálni a házamból és befogadni minden
jöttmentet, aki erre téved az úton.
– Sötétedik, anya – sóhajtotta Leesha. – Jobb lesz, ha
hazamész. Reggel majd beszélünk.
A tanács többi tagja ezt a beszélgetés lezárásának tekintette, és
Elonát követve kimentek a helyiségből. Egyedül Leesha és Stefny
maradt a szobában.
– Ne izgulj! – szólalt meg a fogadósné. – Édesanyád biztos
szívesen segít majd. A legnagyobb kolbászú rizoni férfiakat biztos
azonnal be fogja fogadni a házába.
Leesha szúrós pillantást vetett a nőre.
– Nem az anyám az egyetlen olyan asszony a faluban, aki
megszegte a házassági esküjét – emlékeztette őt. Stefny legkisebb
fia, Keet már közel húszéves volt, viszont nem Smittől, hanem a
falu előző lelkipásztorától, Micheltől született. A fogadósnak és a
többi falubelinek erről fogalma sem volt, viszont Bruna, aki világra
segítette a fiút, rögtön tudta az igazságot.
– Nehogy azt hidd, hogy Bruna minden titkát a sírba vitte! –
figyelmeztette a Gyógyfüvész Stefnyt. – Tartsd meg magadnak a
képmutatásodat!
Stefny elsápadt, és megszeppenve bólogatott. Leesha
elégedetten horkantott, amikor az asszony kisietett a szobából,
ugyanakkor megütközve döbbent rá, hogy épp úgy beszélt, mint
Bruna.

A Rovásember és Rojer jó egy héttel azután tértek vissza a faluba,

hogy Marick a hátrahagyott menekültek éljenzése közepette
továbbindult a faluból. Erny és a favágók már néhány nap után
visszatértek, újabb rizoniak csoportjaival a nyomukban, a
Rovásember és Rojer viszont messzebb lévő vidékeket is bejártak.
A faluba érkező menekültek mind róluk beszéltek.
Leesha büszke volt Arlenre és Rojerre, amiért ennyi életet
megmentettek, de mire visszatértek, már annyian vándoroltak a
faluba, hogy a Gyógyfüvész komolyan aggódni kezdett az
élelmezésükről, gazok és bogarak ide vagy oda.
– Olyan közel merészkedtünk Rizonhoz, amennyire csak
lehetett – mondta Rojer, egy csésze teát kortyolgatva Leesha
kunyhójában a visszatérésük napján. – Szerintem mindenkire
rábukkantunk, aki útra kelt, bár lehet, hogy egyesek a mezőkön át
próbáltak rövidíteni. A kráziaiak rendesen beásták magukat, és
rendszeres őrjáratokat küldenek ki az utakra.
 – Csak ideiglenesen rendezkedtek így be – mondta a
Rovásember. – Nem telik bele sok idő, és újra útra kelnek.
– Remélem, vissza abba a nyavalyás sivatagjukba – morogta
Rojer. A Rovásember a fejét csóválta.
– Nem. El akarják foglalni Laktont, utána pedig északnak
fordulnak, és ezt a falut is leigázzák.
Leesha érezte, hogy elsápad, Rojer pedig úgy nézett ki, mint
aki rosszul van.
– Ezt miből gondolod? – kérdezte a Gyógyfüvész.
– A kráziai hit szerint Kaji, az első Szabadító egyesítette Krázia
törzseit, majd átkelt velük a sivatagon, és két évtizednyi harc árán
elfoglalta az északi vidékeket – felelte a Rovásember. – Hadjáratát
Sharak Sunnak, vagyis Napháborúnak hívta, és minden férfit
bevont a Sharak Kába, a démonok elleni szent háborúba. Ha
Ahmann Jardir azt hiszi magáról, hogy ő az új Szabadító, akkor
ugyanezt az utat fogja követni.
– Mit tehetnénk? – kérdezte Leesha.
– Ki kell építeni a védelmünket – válaszolta a Rovásember. –
Küzdeni kell velük az utolsó emberünkig.
– Nem – rázta a fejét Leesha. – Ezt nem támogathatom. Itt
most nem démonok megöléséről van szó, Arlen, hanem
emberéletekről.
– Azt hiszed, én ezt nem tudom? – kérdezte a férfi. – Vannak
kráziai barátaim, Leesha! Te elmondhatod magadról ugyanezt? –
Leesha megütközve nézett a Rovásemberre, de aztán gyorsan
magához tért, és megint megrázta a fejét. A férfi halk, de még
mindig erőteljes hangon folytatta.
– A kráziaiak azt hiszik, hogy még a legalantasabb emberük is
többet ér bármelyik északinál. Lehet, hogy a vezetőinkkel kegyesen
bánnak, csak azért, hogy könnyebben elérjék céljaikat, de az
egyszerű emberekkel korántsem lesznek ilyen elnézőek. Azokat,
akik nem fogadnak abszolút hűséget Jardirnak és az Evejah-nak,
meg fogják ölni vagy szolgasorba hajtják. Harcolnunk kell velük.
– Elmenekülhetnénk Angiers-be – mondta Leesha. – A város
falai mögött biztonságban lennénk.
A Rovásember a fejét rázta.
– Egy talpalatnyi földet se engedhetünk át nekik. Ismerem a
kráziaiakat. Ha azt látják, hogy félelmünkben megfutamodunk
előlük, gyengének fognak gondolni minket, és még elszántabbak
lesznek tőle.
– Nem tetszik nekem ez az egész – mondta Leesha.
– Hogy tetszik-e, az nem számít – felelte a Rovásember. – A jó
hír az, hogy a seregükben most nem lehet hatezernél több felnőtt
korú harcos. A rossz hír viszont az, hogy a leggyengébb harcosuk
is felér három favágónkkal, és mire újra útnak indulnak, addigra
már több ezer rizonit is csatasorba fognak állítani.
– Hogy vehetnénk fel velük így a harcot? – kérdezte Rojer.
– Egységként. Fel kell vennünk a kapcsolatot Laktonnal, amíg
még szabadon érintkezhetünk velük, emellett rá kell vennünk az
angiers-i és milni herceget, hogy tegyék félre nézeteltéréseiket, és
lépjenek szövetségre a közös cél érdekében.
– A milni herceget nem ismerem – mondta Rojer –, de
Rhinebeck udvarában nőttem fel, amikor még Arrick volt a
hírvivője. Rhinebeck inkább kötne békét a magúrokkal, mint
Euchor herceggel.
– Akkor személyesen kell őt rávennünk a szövetségre –
mondta Leesha, majd a Rovásemberre nézett. – Mindannyiunknak.
– Jobb lesz, ha én inkább nem megyek Laktonba – sóhajtotta a
Rovásember. – Nem fogadnának túl szívélyesen.
– Szóval igaz, amit beszélnek? – kérdezte Rojer. – A
kikötőmesterek megpróbáltak megölni?
– Úgy is fogalmazhatunk – felelte a férfi.

Rojer a kagylóépítmény közepén üldögélt aznap este, és annak a

több száz menekültnek játszott, akik a Magúrtemetőben felállított
sátrakban húzódtak meg. Sokuk odaült a színpad elé, élvezve az
alattuk húzódó nagyrovás meleg ragyogását és Rojer zenéjének
varázsát. A hegedűszó elragadta őket, és egy rövid időre
elfeledtette velük sanyarú sorsukat.
Rojer nagyon szerény ajándéknak találta hegedűjátékát, de ez
volt minden, amit a menekülteknek adhatott. Nem esett ki a
Zsonglőrszerepből, mert nem akarta, hogy az emberek bármit is
észrevegyenek szomorúságából.
Jona lelkipásztor a közelben várta, hogy a fiú befejezze a
műsort. A Szentember fiatal volt még, alig harmincesztendős, de a
faluban mindenki szerette őt, és senki sem igyekezett nála jobban
gondoskodni a menekültekről. Jórészt a lelkipásztor szervezte az
emberek élelmezését és elszállásolását, és emellett mindegyikükhöz
odament, hogy megkérdezze a nevüket, és hogy biztosítsa őket
arról, hogy nincsenek egyedül. Jona miséket tartott a halottakért,
gyámokat talált az elárvult gyerekeknek, és összeadta azokat, akik a
tragédia során találtak egymásra.
– Köszönöm, amit teszel értük – mondta a lelkipásztor. –
Megkönnyebbült a szívük, miközben játszottál nekik, és én is
ugyanígy éreztem.
– Minden este játszhatok, ha máshol nincs rám szükség –
felelte Rojer.
– Légy áldott! A hegedűjátékod mindenkinek erőt ad.
 – Bárcsak nekem is adna egy kicsit – mondta Rojer. – Néha
úgy érzem, hogy nálam pont az ellenkező hatást éri el.
– Bolondság – mondta Jona. – A lelkierő nem valami
kézzelfogható dolog, amit az egyik ember elveszt, a másik pedig
megszerez. A Teremtő mindenkinek megadta a maga erősségét és
gyengéjét. Mi bánt, gyermekem?
– Gyermek? – kérdezte nevetve Rojer. – Én nem tartozom a
nyájához, lelkipásztor. Ez itt az én hegedűm – mondta, feltartva a
hangszerét –, az ott pedig a magáé. – A fiú Jona bőrkötéses
Szentkönyvére mutatott a hegedűvonóval.
Rojer tudta, hogy szavaival bántja a lelkipásztort, és hogy a
férfi nem ezt érdemelné, de a fiú borús hangulatban volt, és Jona
rossz pillanatot választott ahhoz, hogy ilyen lekezelőn beszéljen
vele. Arra számított, hogy a Szentember kiabálni kezd majd vele, és
készen állt arra, hogy hasonló hangnemben válaszoljon.
Jonának viszont még csak egy arcizma sem rezdült.
Belecsúsztatta a Szentkönyvet a táskába, amit kifejezetten a kötet
számára hordott magánál, majd széttárta a kezét.
– Akkor hadd beszéljek barátodként, aki megérti a fájdalmadat
– mondta Jona.
– Hogy érthetné maga a fájdalmamat? – csattant fel a
Zsonglőr.
– Én is szeretem őt, Rojer – felelte mosolyogva a lelkipásztor.
Szerintem soha egyetlen olyan emberrel sem találkoztam még, akit
ne ejtett volna azonnal rabul. Régen szinte mindennap eljött a
Szentházba, és órákon át beszélgetett velem. Csak nézhettem, hogy
olyan férfiakba szeret bele, akik nem érdemlik meg őt, és közben
észre sem veszi, hogy én is férfi vagyok.
Rojer megpróbálta megőrizni zsonglőri álarcát, de az
őszinteség Jona hangjában áthatolt érzelmeinek védvonalán.
 – Hogy tette magát túl ezen? – kérdezte. – Hogy tud valaki
nem szeretni többé?
– A Teremtő nem kötötte feltételekhez a szeretetet – felelte a
lelkipásztor. – A szeretet az, ami emberré tesz minket. Ebben
vagyunk különbek a magúroktól. Még ha nem is viszonozzák, akkor
is megvan a maga értéke.
– Még mindig szereti őt? – kérdezte Rojer, Jona pedig
bólintott.
– Az én Vikámat és a gyermekeinket viszont még jobban. A
szeretet épp olyan határtalan, mint a lélek. – A férfi Rojer vállára
tette a kezét. – Ne pazarolj éveket annak a siratásával, hogy mit
nem élhetsz meg vele! Inkább örülj annak az időnek, amit vele
tölthetsz! És ha valamikor beszélni szeretnél valakivel, aki megérti a
szenvedéseidet, keress fel! Megígérem, hogy a Szentkönyv a
táskájában fog maradni.
Jona vállon veregette Rojert, majd továbbsétált. A fiú úgy
érezte, mintha egy hatalmas kőtömb esett volna le a szívéről.

Amikor Rojer megpillantotta Leesha házát, a lámpák még égtek, és

az ajtó is nyitva volt. A fiú nem vette magára a rovásos köpenyt,
hanem inkább a hegedűjével tartotta kordában a magúrokat. Így
Leesha is előre hallhatta az érkezését.
Ez egyfajta közös szertartásuk volt. Leesha mindig sokáig fenn
maradt dolgozni, de az ajtót mindig nyitva hagyta, ha a távolból
Rojer hegedűjátékát hallotta. A Zsonglőr általában olyankor talált
rá Leeshára, amikor a nő épp olvasott, hímzett, gyógynövényeket
őrölt vagy kertészkedett.
Amikor Rojer rálépett a kunyhó előtti rovásos járdára,
abbahagyta a zenélést. A hideg éjszaka csöndjét csak néhány távoli
démon rikoltása törte meg. A magúrok kiáltásai közötti
szünetekben a fiú sírásra lett figyelmes.
Leesha egy öreg hintaszékben üldögélt egy kopott, régi sálba
bugyolálva. Ez a két tárgy egykori tanáráé, Brunáé volt, és Leesha
mindig hozzájuk fordult vigaszért, ha kétségei támadtak.
A Gyógyfüvész szeme vörös volt a sírástól, kezében pedig egy
összegyűrt és teljesen elázott zsebkendőt szorongatott. Ahogy
Rojer a nőt nézte, megértette, mit értett Jona az alatt, hogy annak
kell örülnie, amit megoszthat azzal, akit szeret. Leesha még
legszomorúbb pillanataiban is nyitva hagyta a fiúnak az ajtót.
Elmondhatta vajon ezt bármelyik másik férfi Leesha életében?
– Már nem haragszol rám, ugye? – kérdezte a Gyógyfüvész.
– Persze hogy nem – felelte Rojer. – Egy kicsit hajba kaptunk,
ennyi az egész.
– Örülök – mondta Leesha, mosolyt erőltetve az arcára.
– A kendőd teljesen elázott. – Rojer meglendítette a csuklóját,
és az ingujjából kirepült tucatnyi színes zsebkendőinek egyike.
Odanyújtotta a nőnek, de amikor az utánanyúlt, a fiú feldobta a
levegőbe, majd gyors egymásutánban újabb kendőket repített
utána, úgy, mintha a semmiből varázsolta volna elő őket. Rojer
zsonglőrködni kezdett velük, és egy színes, lebegő kört alkotott
belőlük. Leesha nevetve megtapsolta őt.
Rojer mestere, Arrick bármivel tudott volna zsonglőrködni a
szobában, de mivel a fiúnak csonka volt az egyik keze, egyedül a
kendőket tudta bármeddig fenn tartani a levegőben.
– Válassz egy színt! – mondta Leeshának.
– Zöld – felelte a Gyógyfüvész. A fiú kikapta a körből a
megfelelő kendőt, és a nő felé dobta. Olyan fürge volt, hogy azt
hihette volna az ember, hogy a kendő magától repült ki társai
közül. Rojer elkapta a többit, és visszagyömöszölte őket a helyükre,
Leesha pedig megtörölte az arcát.
– Mi a baj? – kérdezte a Zsonglőr.
– Épp elég rossz, hogy démonok vadásznak ránk éjjel – felelte
a Gyógyfüvész. – Most meg az emberek kezdik ölni egymást
nappal. Arlen azt akarja, hogy mindkét fronton vegyük fel a harcot,
de mégis hogy támogathatnám őt ebben?
– Nem tudom, van-e egyáltalán választásod. Ha igazat mond, a
Napháború így is, úgy is megtalál minket.
Leesha nagyot sóhajtott, és összébb húzta maga körül a sálat,
bár az udvaron lévő hőrovások kellemes meleget tartottak a
házban.
– Emlékszel még arra, amikor hárman abban a barlangban
éjszakáztunk? – kérdezte.
Rojer bólintott. Az előző nyáron történt, pár nappal azután,
hogy a Rovásember megmentette őket útjuk során. Egy barlangban
kerestek menedéket az eső elől, és Leesha ott tudta meg, hogy
Rojer és a Rovásember megölte azokat a banditákat, akik kirabolták
őket és megerőszakolták őt. A Gyógyfüvész borzasztóan dühös volt
útitársaira, és gyilkosoknak nevezte őket.
– Tudod, miért haragudtam annyira rád és Arlenre? –
kérdezte Leesha. Rojer a fejét rázta. – Azért, mert én is
megölhettem volna azokat a banditákat, ha akartam volna. – A nő
ruhájának zsebébe nyúlt, és egy vékony, zöldes anyaggal borított
tűt húzott elő.
– Ezeket azért hordom magamnál, ha esetleg el kell altatnom
egy veszett állatot – mondta Leesha. – A ruhám zsebében tartom
őket, mert túl veszélyesek ahhoz, hogy a gyógyfüveim között
heverjenek, és azért nem a kötényembe teszem őket, mert azt néha
leveszem magamról. Egy ember se élne túl egy ilyen szúrást. Még
egy karcolás is elég lenne ahhoz, hogy az anyag idővel halált
okozzon.
– A jövőben vigyázni fogok a számra a közeledben – mondta
Rojer, Leesha viszont nem nevetett.
– Volt egy ilyen tű a kezemben, amikor a vakítóport a banditák
vezetőjének arcába dobtam. Ha leszúrtam volna vele azt a néma
óriást, amikor megragadott, még a főnöke magához térése előtt
meghalt volna, és utána vele is végezhettem volna.
– Én pedig elintézhettem volna a harmadik útonállót – mondta
Rojer. Felemelte üres kezét, amiben hirtelen megjelent egy kés.
Gyorsan előreszúrt, és elfordította a pengét a levegőben. – Végül
miért nem tettél így?
– Azért, mert egy magúr megölése nem ugyanolyan, mint egy
emberélet kioltása – felelte Leesha. – Még ha egy rossz emberről is
van szó. Meg akartam tenni. Néha, amikor visszagondolok rá, azt
kívánom, bárcsak megtettem volna, de amikor eljött az ideje, nem
tudtam megtenni.
Rojer a kezében lévő késre pillantott, majd nagyot sóhajtva
visszacsúsztatta az alkarjára erősített tokba, és visszagombolta az
ingujját.
– Szerintem nekem se ment volna – vallotta be szomorúan. –
Már ötévesen gyakorolni kezdtem a késekkel, de az egész csak
műsor volt. Még csak meg se vágtam soha senkit életemben.
– Amikor rájöttem, hogy nem tudom megölni őket, egyszerűen
feladtam a harcot, és hagytam, hogy a földre nyomjanak – folytatta
Leesha. – Az éjre, még rá is köptem a kezemre, hogy
megnedvesítsem magam, miközben az első bandita a nadrágjával
matatott. Amikor a földön heverve zokogtam, még akkor se
vágytam arra, hogy bárcsak megöltem volna őket.
– Hanem inkább azt gondoltad, hogy bár ők végeztek volna
veled – mondta Rojer.
Leesha bólintott.
– Én is ezt éreztem, amikor Jaycob mestert megölték. Nem
akartam bosszút, csak annyit, hogy érjen véget a szenvedésem.
– Emlékszem rá – mondta Leesha. – Azt kérted tőlem, hogy
hagyjalak meghalni. – Rojer bólintott.
– Ezért mentem el a Rovásemberrel a banditák táborához –
mondta a fiú.
– Miattam? – kérdezte a Gyógyfüvész, Rojer viszont a fejét
rázta.
– Azokat az embereket éppúgy meg kellett ölni, mint egy
megveszett lovat, Leesha. Nem mi voltunk az első áldozataik, és
nem mi lettünk volna az utolsók se, főleg miután elvették tőlem a
hordozható rováskört. Viszont nem mi öltük meg őket. A
Rovásember odasétált a táborhelyükhöz, hogy elhozza a lovadat, én
pedig felkaptam a rováskört, és futásnak eredtünk. Amikor
otthagytuk őket, mindannyian éltek és viszonylag sértetlenek
voltak.
– A magúrokra bíztátok a dolgot – mondta Leesha.
– A Rovásember a környéken lévő démonok javát megölte
addigra – vonta meg a vállát a fiú. – Egyet se láttunk belőlük a
banditák felé menet, és csak pár óra volt hátra hajnalig. Sokkal
jobb esélyeik voltak, mint nekünk, amikor az úton hagytak minket.
Leesha nagyot sóhajtott, de nem válaszolt. Rojer ránézett a
nőre.
– Miért van szükségük az embereknek egy Gyógyfüvészre egy
állat megöléséhez, amikor egy fejsze vagy egy kalapács is elég lenne
hozzá?
– Van, hogy nem tudják megölni hűséges jószágaikat, vagy
abban reménykednek, hogy én talán meg tudom őket gyógyítani –
felelte vállat vonva Leesha. – Néha viszont nem tudok rajtuk
segíteni, és az állat tovább szenved. A tűk gyorsak és kíméletesek.
– Talán a Rovásember is erre törekszik – mondta Rojer.
– Azt mondod, hogy szembe kéne szállnunk a kráziaiakkal?
– Nem tudom – felelte a fiú. – Mindenesetre érdemes a
tenyerünkbe rejteni egy-egy tűt, még akkor is, ha végül nem
használjuk.
 16. Fejezet – Egy csésze, egy tányér – v. u. 333 tavasza

EESHA FIGYELTE, ahogy Wonda és Gared a Magúrtemető

L közepén lassan kerülgetik egymást. A lány minden falubeli
nőnél magasabb volt, a menekülteket is beleértve, de Gared mellett
még így is eltörpült. Wonda tizenöt éves volt, Gared pedig közel
harminc. A favágó arcán látszott, hogy minden erejével ellenfelére
összpontosít, a lány tekintete viszont nyugalmat árasztott.
Gared hirtelen előrelendült, hogy megragadja Wondát, ő
viszont elkapta a férfi csuklóját, megfordult, szabad kezével
megfogta ellenfele könyökét, és Gared lendületét kihasználva
lependerítette őt a macskakövekre.
– Az éjre! – ordította Gared.
– Szép munka – mondta a Rovásember a lánynak, miközben
felsegítette Garedet a földről. Mióta elkezdett sharusahk-leckéket
adni a falubelieknek, Wonda bizonyult a legjobb tanítványának.
– A sharusahk a támadások elhárításáról szól – emlékeztette a
Rovásember Garedet. – Itt nem dolgozhatsz olyan vad
lendítésekkel, mint ahogy a magúrok ellen szoktál.
– Vagy mint favágás közben – jegyezte meg Wonda. A
tanítványok között több nő kuncogni kezdett, a favágók pedig
szúrósan néztek rájuk. Közülük többen is vereséget szenvedtek már
nőnemű ellenfeleikkel szemben, és ehhez egyikük se volt
hozzászokva.
– Próbáld újra! – mondta a Rovásember Garednek. – Ne tárd
szét úgy a karodat, és őrizd meg az egyensúlyodat! Ne könnyítsd
meg a dolgát!
– Te pedig ne bízd így el magad! – fordult a férfi Wondához. –
A leggyengébb dal’Sharum is egész életén át edzett a harcra, míg
mögötted csak pár hónapnyi felkészülés áll. Ők lesznek az igazi
próbatétel számodra. – Wonda arcáról lehervadt a mosoly, de azért
bólintott, majd Gareddel meghajoltak egymás előtt, és újra
kerülgetni kezdték egymást.
– Gyorsan tanulnak – mondta Leesha, amikor a Rovásember
odament hozzá és Rojerhez. A Gyógyfüvész sosem csatlakozott az
edzésekhez, de minden alkalommal figyelmesen végignézte a
sharukin-gyakorlatokat, éles esze pedig minden egyes mozdulatot
elraktározott.
Wonda ismét a földhöz vágta Garedet. Leesha elgondolkozva
csóválta a fejét.
– Igazán gyönyörű művészet – mondta. – Kár, hogy csak
mások megnyomorítására és megölésére használható.
– A sharusahkot kitaláló nép se különb – mondta a
Rovásember. – Találékonyak, szépek és rendkívül halálosak.
– Biztos vagy abban, hogy ide fognak jönni? – kérdezte a
Gyógyfüvész.
– Kétségem sincs felőle – felelte a férfi. – Bárcsak tévednék.
– Szerinted mit lép erre Rhinebeck herceg?
A Rovásember vállat vont.
– Találkoztam vele úgy egytucatszor, amikor még
fullajtárkodtam, de nem ismerem az eszejárását.
 – Nincs sok minden, amit tudni érdemes róla – szólalt meg
Rojer. – Rhinebeck három dologgal szokta tölteni az idejét: pénzt
számol, bort iszik, és egyre fiatalabb menyasszonyokkal bújik
ágyba, abban reménykedve, hogy valamelyiküktől utódja születik.
– A herceg meddő? – kérdezte meglepődve Leesha.
– Ezt a helyedben nem mondanám olyankor, ha valaki más is
meghallhatja – figyelmeztette őt Rojer. – Rhinebeck ennél
szerényebb sértésekért is fellógatott már Gyógyfüvészeket. Folyton
a feleségeit hibáztatja a dolog miatt.
– Mint minden férfi – mondta Leesha. – Mintha a meddőség
férfiatlan dolog lenne.
– Miért, nem az? – kérdezte a Zsonglőr.
– Ne légy nevetséges! – felelte a Gyógyfüvész, de még a
Rovásember is kétkedve nézett rá.
– Akárhogy is – folytatta Leesha a termékenység Bruna egyik
szakterülete volt, és sok mindenre megtanított. Talán elnyerhetném
a bizalmát, ha gyógyírt találnék a bajára.
– A bizalmát? – kérdezte Rojer. – Hercegnét csinálna belőled,
és veled hordatná ki a gyermekét.
– Nem számít – szólt közbe a Rovásember. – Még ha a
gyógyfüveid újra termékennyé is tennék őt, hónapokba telne, mire
bizonyíték is lenne rá. Ennél komolyabb érvekre lesz szükségünk a
meggyőzéséhez.
– Komolyabbra, mint egy seregnyi sivatagi harcos a
küszöbénél? – kérdezte Rojer.
– Rhinebecknek annál jóval korábban mozgósítania kell majd a
katonáit, ha meg akarja állítani Jardirt, és a hercegek általában nem
olyan emberek, akiket könnyű meggyőzni az ilyen kockázatok
vállalásáról.
– Rhinebeck fivéreivel is számolnunk kell majd – mondta
Rojer. – Ha utód nélkül halna meg, Mickael hercegé lenne a trón,
Pether herceg pedig a Teremtő lelkipásztorainak a feje. A
legfiatalabb testvér, Thamos Rhinebeck őrségének, a
Kéregkatonáknak a vezetője.
– Hajlamos bármelyikük hallgatni az észérvekre? – kérdezte
Leesha.
– Kétlem – felelte a fiú. – A kancellárt, Jansont kell
meggyőznünk. A hercegek még a csizmájukat se találnák meg
nélküle. Ha Angiers-ben történik valami, azt Janson biztos
gondosan feljegyzi a könyveiben, és a hercegi udvar mindenre őt
hatalmazza fel.
– Szóval ha Janson nem támogat minket, valószínűleg
Rhinebeck se fog – mondta a Rovásember. Rojer bólintott.
– Janson gyáva ember – figyelmeztette a férfit. – Rávenni őt
arra, hogy támogassa a mozgósítást... – A fiú vállat vont. – Nem
lesz könnyű. Más módszerekhez kell majd folyamodnod. – A
Rovásember és Leesha kíváncsian néztek a fiúra.
– Te vagy a Rovásember! – mondta Rojer. – A Milntől délre
élők fele már így is azt hiszi, hogy te maga a Szabadító vagy.
Néhány találkozó az ottani lelkipásztorokkal, pár jól megszőtt
történet a Zsonglőrök Céhénél, és a többiek is mind el fogják hinni.
– Nem – mondta a Rovásember. – Nem fogok úgy tenni,
mintha az lennék, ami nem vagyok. Még ebből a célból sem.
– Miből gondolod, hogy valóban nem a Szabadító vagy? –
szólalt meg Leesha.
– Már te is kezded? – kérdezte meglepetten a Rovásember. –
Az egy dolog, hogy egy mesékre vágyó Zsonglőr és egy hittől
elvakult lelkipásztor ezt hiszi rólam, de te egy Gyógyfüvész vagy. A
betegeidet a tudomány gyógyítja meg, nem az imádságok.
– Lehet, de ugyanakkor rovásboszorkány is vagyok – felelte
Leesha –, és te tettél azzá. Az igaz, hogy a Szentkönyv helyett
inkább a tudományos könyvekre hagyatkozom, de arra még a
tudomány se talált választ, hogyan tud néhány földre rajzolt vonal
megfékezni egy démont, vagy ártani neki. A világ nem pusztán
tudományos tényekből áll. Lehet, hogy valahol a Szabadítónak is
helye van benne.
– Én nem a mennyekből jöttem – mondta a Rovásember. –
Olyan dolgokat műveltem... Semmilyen paradicsom nem fogadna
be.
– A legtöbben azt hiszik, hogy a korábbi Szabadítok is olyan
emberek voltak, mint te – válaszolta Leesha. – Olyan tábornokok,
akik akkor emelkedtek fel, amikor eljött az idejük, és az
embereknek szükségük volt rájuk. Képes lennél hátat fordítani az
emberiségnek pusztán egy név jelentése miatt?
– Itt nem erről van szó – felelte a Rovásember. – Ha az
emberek hozzászoknak, hogy mindig én oldom meg a gondjaikat,
soha nem fogják megtanulni, hogyan küzdhetnek meg velük
maguktól.
A férfi Rojerhez fordult.
– Minden készen áll?
– A lovak fel vannak nyergelve, és mindent felpakoltunk rájuk
– bólintott Rojer. – Ha te is kész vagy, indulhatunk.

Az első tavaszi olvadás óta már több mint egy hónap is eltelt, és az
Angiers-be vezető Fullajtár-utat övező fákat friss, zöld lombkorona
díszítette. Rojer a nyeregben ülve szorosan átölelte az előtte lévő
Leeshát. A fiú sosem jeleskedett a lovaglásban, a lovakban pedig
általában véve nem bízott, főleg azokban, amik nem voltak befogva
egy szekér elé. Szerencsére elég kis termetű volt ahhoz, hogy
Leesha mögé ülhessen, és ne terhelje meg vele nagyon a paripát.
Mint mindent, amibe Leesha valaha belefogott, a lovaglást is hamar
elsajátította, és magabiztosan irányította az állatot.
Rojer szorongásán az sem segített, hogy épp Angiers felé
tartottak. Amikor egy évvel korábban elhagyták a várost Leeshával,
azt a nő hazakísérése mellett a saját életének megmentéséért is
tette. Nem fűlött a foga túlzottan a visszatéréshez, még
rettenthetetlen barátai társaságában sem, főleg azért, mert a
Zsonglőrök Céhe így meg fogja tudni, hogy a fiú még életben van.
– Túlsúlyos? – kérdezte Leesha.
– Tessék?
– Rhinebeck herceg. Túlsúlyos? Sokat iszik?
– Igen és igen – felelte Rojer. – Úgy néz ki, mintha lenyelt
volna egy söröshordót, ami nincs is messze a valóságtól.
Leesha reggel óta kérdésekkel bombázta a Zsonglőrt a herceg
egészségéről. A Gyógyfüvész állandóan pörgő agya bizonyára már a
lehetséges diagnózist és a gyógymódot próbálta megállapítani,
pedig még nem is találkozott Rhinebeckkel. Rojer tudta, hogy
fontos dologról van szó, de közel tíz éve volt már annak, hogy
utoljára a palotában lakott. A nő legtöbb kérdése igencsak
megizzasztotta őt, és fogalma se volt róla, vajon helytállóak-e még
a válaszai.
– Szoktak lenni problémái az ágyban? – kérdezte Leesha.
– Honnan a Magból kéne azt nekem tudnom? – csattant fel
hirtelen Rojer. – A herceg nem a fiúkkal hentergő típus.
Leesha bosszús pillantást vetett rá, amitől a Zsonglőr azonnal
elszégyellte magát.
– Mi bánt, Rojer? – kérdezte a Gyógyfüvész. – Egész délelőtt
szótlan voltál.
 – Semmi bajom – felelte a fiú.
– Ne hazudj nekem! Sosem voltál jó a lódításban.
– Ez az út a tavalyi esetet juttatta az eszembe – mondta Rojer.
– Rossz emlékek mindenfelé – helyeselt Leesha, miközben az
út széle felé pillantott. – Folyton arra számítok, hogy banditák
fognak előugrani a fák lombjai közül.
– Ilyen kísérettel valószínűtlen – mondta Rojer az előttük
haladó Wonda felé bólintva, aki egy karcsú lovon ült, íja pedig a
nyereg oldalára akasztott tegezben pihent. A sebhelyes arcú lány
egyenes háttal ült a nyeregben, és a környéket pásztázta.
Leesháék mögött Gared léptetett egy megtermett hátason, bár
a hatalmas favágóhoz képest a ló szokványos méretűnek tűnt. Válla
felett látni lehetett hatalmas fejszéinek nyeleit, amik mindig a keze
ügyében voltak. A két képzett démonvadász társaságában
Leesháéknak nemigen kellett félniük halandó támadóktól.
A legmegnyugtatóbb viszont még fényes nappal is a
Rovásember jelenléte volt. A férfi a csoport élén lovagolt fekete
csődörén. Ódzkodott az üres fecsegéstől, ottléte viszont
mindannyiukat arra emlékeztette, hogy egyiküknek se eshet baja,
amíg ő velük van.
– Maga az út nyugtalanít téged, vagy az, ami a végén van? –
kérdezte Leesha Rojertől.
A fiú ránézett a Gyógyfüvészre, és elcsodálkozott azon, hogy a
nő ilyen könnyedén olvas a gondolataiban.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Rojer, bár tudta a választ.
– Soha nem beszéltél arról, hogy kerültél tavaly félholtra verve
az ispotályba. Az őröknek se mondtál semmit, és a Zsonglőrök
Céhét sem értesítetted arról, hogy élsz, még azután sem, hogy
eltemették Jaycob mestert.
Rojer visszagondolt az öreg Zsonglőrre, Arrick egykori
tanítójára, aki a fiú mesterének halála után úgy tekintett rá, mint a
saját unokájára. Jaycob fogadta be őt, amikor nem volt hová
mennie, és kockára tette saját hírnevét, csak hogy segítsen
beindítani Rojer pályafutását. Az öregember súlyos árat fizetett
jóságáért: a fiú kihágásáért halálra verték.
Rojer meg akart szólalni, de elfúlt a hangja, szemébe pedig
könnyek szöktek.
Leesha halkan csitítgatta őt, majd megfogta a fiú két karját, és
szorosan maga köré húzta őket.
– Beszéljünk erről akkor, ha már készen állsz rá! – mondta a
Gyógyfüvész. Rojer a nő hátának támasztotta a fejét, mélyen
beszívta hajának édes illatát, és érezte, hogy ismét megnyugszik.

Kétnapi útra jártak a várostól, nem messze attól a helytől, ahol a

Rovásember először rátalált Rojerre és Leeshára. A férfi hirtelen a
fák felé fordította a lovát, és beléptetett az erdőbe.
Leesha gyorsan utánaeredt, és átvezette lovát a fák között, míg
fel nem zárkózott a Rovásember mellé. Mivel az erdőben nem volt
út, amin mehettek volna, és elegendő hely sem ahhoz, hogy egymás
mellett haladjanak, a lovasoknak folyton el kellett hajolniuk a lelógó
ágak elől; Gared kénytelen volt leszállni a lováról és gyalog folytatni
az utat.
– Hová megyünk? – kérdezte Leesha.
– A grimoárokért – felelte a Rovásember.
– Azt hittem, azok Angiers-ben vannak.
– A hercegségben, nem a városban – felelte vigyorogva a férfi.
Az ösvény nemsokára kiszélesedett, de az avatatlan szemek
számára továbbra is rejtve maradt. Leesha viszont Gyógyfüvész
volt, és mindennél jobban értett a növényekhez.
– Ezt a részt te ültetted be – mondta a Rovásembernek. –
Kivágtál néhány fát, hogy kiszélesítsd az ösvényt, aztán elrejtetted a
munkádat, hogy az ösvényt észre se lehessen venni.
– Nem szeretem, ha megzavarnak – felelte a férfi.
– Évekbe telhetett ezt véghezvinni!
– Az erőmnek megvan a maga haszna – csóválta a fejét a
Rovásember. – Majdnem olyan gyorsan ki tudok vágni egy fát,
mint Gared, és könnyebben el tudom húzni a rönköket, mint egy
csapat ló.
A titkos ösvény az erdő mélyére vezetett, majd egy ponton
balra kanyarodott, a Rovásember viszont a fordulóban jobbra vette
az irányt, és újra eltűnt a fák között. A többiek követték őt, és
amikor átküzdötték magukat a faágakon, mindannyiuknak elállt a
lélegzete.
Az előttük lévő tisztáson egy kőfalat fedeztek fel, amit úgy
beborított a moha és a borostyán, hogy egészen addig láthatatlan
volt számukra, amíg közelebb nem értek hozzá.
– El se hiszem, hogy ez a hely itt van, ilyen közel az úthoz –
mondta Rojer.
– Az erdőben több száz hasonló romot találni – felelte a
Rovásember. – A Visszatérés után a fák hamar elfoglalták
maguknak az emberek birtokait. Néhány romot menedékként
használnak a Fullajtárok, de sok olyan van, amit évszázadok óta
senki se látott.
A csoport végighaladt a fal mentén, egészen egy ősrégi,
rozsdás kapuhoz. A Rovásember elővett egy kulcsot a köpenyéből
és beleillesztette a zárba. A kulcs egy finom kattanás kíséretében
elfordult. A kapuszárnyak egy nyikkanás nélkül kitárultak.
Az udvarban egy istálló állt, aminek az elülső része beomlott, a
hátsó fele viszont ép volt és rendezett. Egy nagy, vászonnal letakart
szekér állt benne, és még így is bőven akadt hely a négy lónak.
– Milyen különös, hogy az istálló egyik fele ilyen jól viseli az
idő múlását, a másik fele pedig nem! – jegyezte meg mosolyogva
Leesha, miközben az istálló falának egy részéről eltávolította a
borostyánt, felfedve a növényzet alatt rejtőző éles vonalú rovásokat.
A Rovásember nem válaszolt, így inkább nekiláttak a lovak
lekefélésének.
A birtok többi részéhez hasonlóan maga a ház is romos volt. A
tető beomlott, és kifejezetten életveszélyesnek tűnt. A Rovásember
az épület mögött lévő cselédházhoz vezette a csoportot, ami a
falusiak számára még így is hatalmasnak tűnt. Az istállóhoz
hasonlóan ez is félig be volt omolva, a Rovásember viszont egy
masszív, tömör ajtó felé tartott.
Egy nagyobb szobába érkeztek, amit a férfi műhellyé alakított
át. Mindenhol rováskészítő eszközök hevertek, mellettük pedig
lezárt tintás és festékes üvegek, különböző félkész munkák és
nyersanyagok halmai álltak.
A tűzhely mellett egy kicsi szekrény állt. Leesha kinyitotta az
ajtaját, és talált benne egy csészét, egy tányért, egy tálkát és egy
kanalat. A tűzhely felett lógó kondértól nem messze egy
vágódeszka hevert, és egy kés állt ki belőle.
– Olyan hideg és magányos ez a hely – suttogta Leesha.
– Még ágya sincs – motyogta Rojer. – Biztos a földön alszik.
– Eddig azt gondoltam, Bruna házában elszigetelt életet élek –
mondta a Gyógyfüvész –, de ez itt...
– Gyertek ide! – mondta a Rovásember, miközben a szoba
sarkában álló magas könyvespolchoz lépett. Ez persze azonnal
felkeltette Leesha érdeklődését, így rögtön oda is ment hozzá.
– Ezek grimoárok? – kérdezte. Alig tudta leplezni a
kíváncsiságát.
A Rovásember rásandított a nőre, majd megrázta a fejét.
– Ez itt semmi – felelte. – Egyszerű térképek, rovástani és
történelmi kötetek. Semmi olyan nincs itt, amit egy valamirevaló
Rovásvető vagy Fullajtár könyvtárában ne lehetne megtalálni.
– Akkor mégis hol... – kérdezte Leesha, de a Rovásember a
szoba egy bizonyos pontjához ment, és sarkával rátaposott a
padlóra. A lába alatt lévő deszka egyik vége lesüllyedt egy üregbe, a
másik fele pedig felemelkedett, és felfedett egy kicsi fémkarikát. A
Rovásember megragadta a gyűrűt, és kinyitotta vele a padlóba
rejtett csapóajtót. A lejárat szélei egyenetlenek voltak, és faforgács
borította őket, így szinte egybeolvadt az ajtó deszkáival.
A férfi meggyújtott egy lámpást, és levezette a csoportot egy
nagy pincébe. A falak kőből épültek, a helyiség pedig hűvös volt és
száraz. Egy folyosó vezetett az összeomlott ház irányába, de az utat
eltorlaszolta egy hatalmas kőtömb.
A pincében mindenhol rovásos fegyverek hevertek és lógtak a
falakról: fejszék, különböző hosszúságú lándzsák, kopják és kések.
Mindegyiken gondos munkával karcolt harci rovások díszelegtek.
Tucatjával hevertek a csörlős számszeríjakhoz való lövedékek, és
szó szerint ezernyi nyíl sorakozott nagy kötegekben.
A pincében trófeák is voltak: démonok koponyái, szarvai,
karmai, valamint behorpadt pajzsok és széttört lándzsák. Gared és
Wonda rovást vetettek maguk előtt a levegőbe.
– Tessék – mondta a Rovásember, miközben Wonda kezébe
adott egy köteg nyilat. A fából készült nyílvesszőkön és a
fémhegyeken cirkalmas rovások álltak. – Ezek a nyilak jobban bele
fogják rágni magukat a magúrok húsába, mint a tieid.
Wonda reszkető kézzel vette át az ajándékot. Nem tudott
megszólalni, így csak fejet hajtott, a férfi pedig ugyanígy tett.
 – Gared! – A favágó előrelépett, a Rovásember pedig a
fegyverek között kutatott. Végül felkapott egy nehéz bozótvágó
kést, aminek a pengéjét apró rovások százai borították. – Ezzel úgy
csaphatod majd le a fadémonok karját, mintha csak gallyak
lennének – mondta a Rovásember, és markolattal előre
odanyújtotta a fegyvert Garednek. A favágó hirtelen térdre zuhant.
– Kelj fel! – mordult fel a Rovásember. – Nem vagyok a
Szabadító!
– Nem is akartalak úgy hívni – mondta Gared lesütött
szemmel. – Egész életemben önző bolondként viselkedtem, de
amikor eljöttél hozzánk a faluba, megpillanthattam a napot.
Rájöttem, mennyire elvakított engem a büszkeségem és a...
vágyaim. – Gared lopva Leeshára pillantott. – A Teremtő azért
ajándékozott meg erős karokkal, hogy démonokat öljek velük, nem
pedig azért, hogy elvegyem azt, amire vágyom.
A Rovásember kinyújtotta a kezét, és amikor Gared megfogta
azt, durván talpra rántotta a férfit, olyan könnyedséggel, mintha
egy gyereket emelt volna fel, pedig Gared több mint százharminc
kilós volt.
– Lehet, hogy megláttad a napot, de ez még nem jelenti azt,
hogy én mutattam meg neked – mondta a Rovásember a
favágónak. – A találkozásunk előtti napon vesztetted el az
édesapádat. Az ilyesmi mindenkit megkomolyít. Mutasd meg neki,
mi az, ami igazán fontos az életben!
Újra Gared felé nyújtotta a bozótvágót, a férfi pedig átvette
tőle. Hatalmas kés volt, a favágó kezében viszont épp csak
akkorának tűnt, mint egy tőr. Gared ámuldozva nézte a pengén
sorakozó finom mívű rovásokat.
A Rovásember Leeshához fordult.
– Azok ott a grimoárok – mondta a helyiség végében sorakozó
könyvespolcok felé mutatva. Leesha azonnal elindult feléjük, de a
férfi elkapta a karját. – Ha hagyom, hogy odamenj, a következő tíz
órában le se tennéd azokat a könyveket.
Leesha bosszús arcot vágott: másra se vágyott jobban, mint
hogy kiszabadítsa a karját, és a nehéz, bőrkötéses könyvek közé
vesse magát, de végül sikerült uralkodnia magán. Ez itt nem az ő
otthona. Bólintott.
– Magunkkal visszük a grimoárokat, amikor továbbindulunk –
mondta a Rovásember. – Vannak másolataim róluk. Ezeket
megtarthatod.
– Mindenki kap ajándékot, csak én nem? – szólalt meg hirtelen
Rojer.
A Rovásember elmosolyodott.
– Neked is találunk valamit – mondta, és az eltorlaszolt
folyosóhoz ment. A boltívből kizuhant zárókő megvolt vagy száz
kiló is, a férfi viszont könnyűszerrel odébb emelte, és egy vastag,
zárt ajtóhoz vezette őket, ami mindaddig rejtve maradt a sötétben.
A Rovásember egy újabb kulcsot vett elő a köpenyéből, és
elfordította azt a zárban, majd belépett az ajtón. Hozzáérintett egy
gyertyát a bejárat mellett álló magas lámpához, ami azonnal
fellobbant, fényét pedig a helyiségben elhelyezett hatalmas tükrök
verték vissza. A nagy teremben hirtelen világosság támadt, a
vendégek pedig nem jutottak szóhoz a látványtól.
A padlót díszes, vastag, régmúlt idők stílusa szerint szőtt
szőnyegek borították. A falakon tucatnyi, rég elfeledett embereket
és eseményeket ábrázoló aranyozott keretű festmény, valamint
míves tükrök és fényes bútorok lógtak. A teremben mindenfelé
hordók álltak, teli kincsekkel: színültig voltak aranypénzekkel,
ékkövekkel és ékszerekkel. Látni lehetett még ismeretlen célra
készült, félig szétszedett gépezeteket, nagy márványszobrokat,
hangszereket és megannyi más értéktárgyat. Ezt a termet is
könyvespolcok övezték.
– Ez hogy lehetséges? – kérdezte Leesha.
– A magúrokat nem érdeklik a kincsek – felelte a Rovásember.
– A Fullajtárok már rég lecsaptak a könnyen hozzáférhető
romokra, de számtalan olyan hely létezik, ahol még nem jártak.
Egész városok is vannak, amiket vagy elfoglaltak a démonok, vagy
elnyelte őket a természet. Megpróbáltam megmenteni minden
olyan tárgyat, amit megkímélt az idő múlása.
– Gazdagabb vagy, mint az összes herceg együttvéve – mondta
álmélkodva Rojer.
– Nincs sok hasznom belőle – felelte vállat vonva a
Rovásember. – Vidd el, ami csak tetszik!
Rojer boldogan felkiáltott, és végigszaladt a termen.
Belemarkolt az érmék és ékkövek halmaiba, és megvizsgálta a
szobrocskákat és az ősi fegyvereket. Megfújt egy rézkürtöt, majd
megint kiáltott egyet, és eltűnt egy törött szobor mögött. Egy
hegedűvel a kezében jelent meg újra. A hangszerről lemállottak
már a húrok, de a fa ép volt és fényes. Rojer boldogan nevetve
feltartotta a becses eszközt.
– Nekem a másik terem jobban tetszett – mondta Gared,
miközben körbepillantott a helyiségben, Wonda pedig egyetértően
bólogatott.

Angiers városának kapuit zárva találták.

– Zárva fényes nappal? – kérdezte meglepve Rojer. – A
kapuszárnyak általában tárva-nyitva állnak, hogy a favágók
behajthassanak a szekereikkel. – A fiú a Rovásember istállójából
elhozott kocsi bakján ült, a járművet pedig Leesha lova húzta. A
Gyógyfüvész a Zsonglőr mellett ült, mögötte pedig több zsáknyi
könyv és egyéb tárgy takarta el a dupla fenekű szekér padlóját. Az
alatta lévő titkos rekesz tele volt rovásos fegyverekkel és arannyal.
– Lehet, hogy Rhinebeck a vártnál komolyabban veszi a kráziai
fenyegetést – mondta Leesha. Valóban így lehetett, mert ahogy
közelebb értek a városhoz, a falak tetején járőröző katonákat láttak
felhúzott csörlős számszeríjakkal, az alsó szinteken pedig ácsok
vágtak lőréseket az erődítménybe. Egykor a kapu körül csak két
katona állt, most viszont vagy egytucatnyi lándzsás férfi őrködött
ott.
– Marick meséje bizonyára felbolygatta az egész várost –
mondta a Rovásember –, de lefogadnám, hogy ezek az őrök azzal
lettek megbízva, hogy ne engedjék be a városba azt a több ezer
rizoni menekültet, nem pedig azzal, hogy a kráziaiakat tartsák fel.
– A herceg csak nem tagadná meg a menedéket attól a sok
embertől – felelte Leesha.
– Miért ne tenné? – kérdezte a férfi. – Euchor herceg hagyja,
hogy a milni Koldusok minden este a rovások nélküli utcákon
aludjanak.
– Hé! Mi dolguk erre? – kérdezte tőlük az egyik őr a kapunál.
A Rovásember lejjebb húzta a csuklyáját, és a többiek mögé állt Éji
Táncossal.
– Szabadítóházáról jövünk – felelte a Zsonglőr. – A nevem
Félmarkú Rojer, a Zsonglőrök Céhének tagja, ők itt pedig a társaim.
– Félmarkú? – kérdezte egy másik őr. – A hegedűs?
– Így van – mondta Rojer, felemelve a Rovásembertől kapott,
új húrokkal ellátott hangszert.
– Láttam egyszer egy műsorát – morogta a férfi. – És a
többiek?
 – Ő Leesha, Szabadítóháza Gyógyfüvésze, Jizell asszony
angiers-i ispotályából – felelte Rojer Leesha felé intve. – Ők pedig
favágók, akik elkísérnek minket utunkon: Baltás Gared, Wonda és,
öhm... Flinn.
Wonda összerezzent. Baltás Flinn az édesapja volt, aki alig egy
éve a rönkösházi csatában esett el. Rojer azonnal megbánta a
rögtönzését.
– Ő miért van így beburkolózva? – kérdezte az őr, állával a
Rovásember felé intve.
Rojer közelebb hajolt a férfihoz.
– Sajnos magúrhegek csúfítják a testét – suttogta a férfinak. –
Nem szereti, ha az emberek megbámulják miatta.
– Igaz, amit rebesgetnek? – kérdezte az őr. – Szabadítóházán
magúrokat ölnek? Azt mondják, maga a Szabadító érkezett oda, és
elhozta az ottaniaknak az ősi harci rovásokat.
– Gared már több tucat démont leölt a segítségükkel –
bólintott Rojer.
– Mit nem adnék egy rovásos lándzsáért, amivel
felnyársalhatnám a démonokat – szólalt meg egy harmadik őr.
– Kereskedni jöttünk ide – mondta Rojer. – Hamarosan
teljesülhet a vágya.
– Szóval fegyverek vannak a szekéren? – kérdezte az őr. Erre
többen a kocsihoz léptek, hogy megnézzék a rakományt.
– Fegyverek nincsenek – felelte a Zsonglőr. Elszorult a torka a
gondolattól, hogy az őrök rábukkannak a titkos rekeszre.
– Rovásvető könyveknek tűnnek – mondta az egyik őr, miután
kinyitotta az egyik zsákot.
– Az enyéim – szólalt meg Leesha. – Rovásvető vagyok.
– Azt hittem, maga Gyógyfüvész – mondta az őr.
– Mindkettő egyszerre – válaszolta a nő.
 A férfi először Leeshára, majd Wondára pillantott, aztán
megrázta a fejét.
– Harcosnők, rovásvető asszonyok... – mondta horkantva. – A
falvakban mindent megengednek a fehérnépnek. – Leeshát
felbosszantotta a megjegyzés, de Rojer rátette a kezét a karjára,
amitől aztán megnyugodott.
Az egyik katona a szekér mögé ment, ahol Éji Táncos állt,
hátán a Rovásemberrel.
A csődör mesterien kimunkált rovásos páncélzatának java része
le volt takarva, de a hatalmas állat még így is feltűnést keltett,
ugyanúgy, mint köpenyes lovasa. Az őr közelebb lépett hozzájuk, és
megpróbált a Rovásember csuklyája alá pillantani. A férfi kissé
felemelte a fejét, hogy némi fény vetülhessen árnyékba burkolt
arcára.
Az őr rémülten visszahőkölt, majd odasietett a feletteséhez, aki
még mindig Rojerrel beszélgetett. A férfi belesúgott valamit a
hadnagy fülébe, akinek rögtön elkerekedett a szeme.
– Engedjétek be őket! – kiáltotta a hadnagy a többi katonának.
– Kaput kinyitni! – A férfi intett a csoportnak, hogy
továbbmehetnek, a város kapuja pedig kitárult.
– Nem tudom, hogy jól csináltuk-e vagy sem – mondta Rojer,
miután beértek a városba.
– Ami megtörtént, megtörtént – felelte a Rovásember. – Most
siessünk, mielőtt még híre megy az érkeztünknek!
Végigmentek a forgalmas, fadeszkákkal borított utcákon, ami
megakadályozta a magúrokat abban, hogy a város falain belül
szálljanak fel a földből. Gyalog kellett továbbvezetniük a lovakat,
ami igencsak lelassította őket, de ugyanakkor remek lehetőséget
nyújtott a Rovásembernek, hogy elrejtőzzön a hátasok és a szekér
között.
 Ennek ellenére nem tudtak észrevétlenek maradni.
– Követnek minket – mondta a Rovásember, amikor egy olyan
utcára értek, ami elég széles volt ahhoz, hogy felzárkózhasson a
szekér mellé. – Az egyik őr azótá követ minket, mióta beléptünk a
kapun.
Rojer hátranézett, és még épp meglátta az őr egyenruháját,
mielőtt a katona beállt volna egy árus bódéja mögé.
– Mit tegyünk? – kérdezte a fiú.
– Nemigen tehetünk semmit – felelte a Rovásember. – Csak
gondoltam, szólok róla.
Rojer jól ismerte Angiers útvesztőszerű utcáit, így egy igen
kacskaringós és forgalmas útvonalon vezette végig társait, abban
reménykedve, hogy így talán lehagyhatják követőjüket. A fiú
időnként úgy tett, mintha a mellette elhaladó nőket és az árusok
portékáit bámulná, de közben valójában az őrt leste, akit
minduntalan meglátott a szeme sarkából.
– Nem körözhetünk örökké a városban, Rojer – mondta végül
Leesha. – Menjünk el Jizellhez, mielőtt még besötétedik.
Rojer bólintott, és Jizell asszony ispotálya felé fordította a
kocsit, amit rövidesen meg is pillantottak. Széles, kétemeletes
épület volt, amit a többi angiers-i házhoz hasonlóan szinte
egészében fából készítettek. Az ispotály oldalában egy vendégeknek
fenntartott kis istálló állt.

– Leesha asszony? – kérdezte meglepetten az istállóban

tevékenykedő lány, amikor megpillantotta a Gyógyfüvészt.
– Igen, én vagyok az, Roni – mosolygott Leesha. – Nézzenek
oda, de megnőttél! Szorgalmasan tanultál, amíg távol voltam?
 – Ó, persze, asszonyom! – felelte Roni, de tekintete rögtön
Rojerre tévedt, majd róla Garedre, akit kicsit hosszabb ideig nézett.
Roni ígéretes tanítvány volt, de könnyen elkalandozott a figyelme,
főleg, ha férfiakról volt szó. Tizenöt éves, érett lány volt, és ha a
falvak valamelyikében élt volna, már rég férjnél lenne és a
gyermekeit nevelné. A városban élő nők később házasodtak, amiért
Leesha titkon hálás is volt.
– Szaladj el Jizell asszonyhoz, és értesítsd a jöttünkről –
mondta Leesha. – Nem volt időm írni neki, úgyhogy nem biztos,
hogy mindannyiunkat vendégül tud látni.
Roni bólintott, és befutott az ispotályba. Mielőtt Leesháék
befejezhették volna a lovak lekefélését, valaki a Gyógyfüvész nevét
kiáltotta. Alighogy Leesha a hang felé fordult, Jizell asszony máris
dús keblére vonta őt és szorosan átölelte.
A közel hatvanéves Jizell még mindig jó erőben volt, köténye
alatt pedig vaskos test rejtőzött. Leeshához hasonlóan ő is Bruna
egykori tanítványa volt, és már több mint húsz éve ő vezette az
angiers-i ispotályt.
– Jó téged újra viszontlátni – mondta Jizell, miután teljesen
kiszorította a karcsú termetű Leeshából a szuszt.
– Jó megint itt lenni – felelte mosolyogva Leesha.
– És Rojer úrfi is itt van! – zengte boldogan Jizell, és a fiút is
csontropogtató ölelésben részesítette. – Úgy tűnik, háromszorosan
tartozom neked hálával! Egyszer azért, mert hazakísérted Leeshát,
és még kétszer azért, mert vissza is hoztad!
– Semmiség – mondta Rojer. – Többel tartozom én nektek,
mint amit valaha vissza tudnék fizetni.
– Azzal törleszthetnél kicsit, hogy hegedülsz a betegeimnek ma
este – mondta Jizell.
– Nem akarunk lábatlankodni, ha nincs hely számunkra – szólt
közbe Leesha. – Majd megszállunk egy fogadóban.
– A fészkes Magot! – mondta Jizell. – Mindannyian itt
maradtok. Nincs vita! Sok mindent be kell pótolnunk, és az összes
lány látni akar téged, Leesha.
– Köszönjük – felelte a Gyógyfuvész.
– Kik az útitársaid? – kérdezte Jizell a többiek felé fordulva. –
Ne, hadd találjam ki én! – tette hozzá, amikor Leesha válaszra
nyitotta a száját. – Lássuk, mennyire jól írtad le őket a leveleidben!
– Az asszony végigmérte Garedet. Hátra kellett vetnie a fejét, hogy
a hatalmas favágó szemébe nézhessen. – Te lehetsz Baltás Gared –
találgatott a nő.
– Igen, asszonyom – hajolt meg Gared.
– Erős, mint egy medve, de jó a modora – mondta Jizell,
miközben rácsapott Gared vaskos karjára. – Jól kijövünk majd
egymással.
Jizell Wonda felé fordult, és cseppet se rettent meg a lány
arcán húzódó élénkvörös hegektől.
– Te vagy Wonda, ugye?
– Igen, asszonyom – felelte meghajolva a lány.
– Úgy tűnik, a falutok tele van udvarias óriásokkal – mondta
Jizell. Az asszony még angiers-i viszonylatban se volt éppen
alacsony, Wonda mégis messze föléje magasodott. – Üdvözöllek!
– Köszönöm, asszonyom – felelte Wonda.
Jizell végül a Rovásemberhez fordult, aki még mindig a
csuklyás köpenyébe burkolózott.
– Azt hiszem, te nemigen szorulsz bemutatásra – mondta az
idős Gyógyfüvész. – Hadd lássuk, ki vagy!
A Rovásember köpenyének bő ujjai lehullottak a könyökéig,
ahogy felnyúlt és hátravetette a csuklyáját. Jizell kissé csodálkozva
pillantott végig a férfi tetoválásain, de szívélyesen kezet rázott vele
és a szemébe nézett.
– Köszönöm, hogy megmentetted Leesha életét – mondta, és
mielőtt még a Rovásember válaszolhatott volna, őt is szorosan
átölelte. A férfi meglepődve nézett Leeshára, és esetlenül
viszonozta a gesztust.
– Ha gondoskodnátok a lovakról, váltanék Leeshával néhány
szót négyszemközt – mondta Jizell. A többiek bólintottak, az idős
Gyógyfüvész pedig bekísérte Leeshát az ispotályba.
Az épület több éven át Leesha otthona volt. A nő kellemes
melegséget érzett a falak között, de az ispotály valahogy kisebbnek
tűnt, mint egy évvel korábban.
– A szobád még mindig olyan, mint ahogy itt hagytad –
mondta Jizell, mintegy olvasva Leesha gondolataiban. – Kadie és
néhány idősebb lány néha morgolódik miatta, de ha rajtam múlik,
ez a te szobád marad mindaddig, míg le nem mondasz róla. Te ott
alhatsz, a társaidnak meg majd keresünk helyet a betegágyakon. –
Jizell hirtelen elmosolyodott. – Hacsak nem akarod, hogy az egyik
barátod veled aludjon – mondta Leeshára kacsintva.
Leesha felnevetett. Jizell semmit sem változott: még mindig
párt akart találni neki.
– Arra nem lesz szükség – felelte.
– Igazán kár – mondta Jizell. – Azt megírtad nekem, hogy
Gared jóképű, de hogy ennyire, azt nem sejtettem. A város
Zsonglőreinek és lelkipásztorainak fele arról sutyorog, hogy a te
Rovásembered maga a Szabadító. És persze ott van Rojer, aki
bármelyik lánynak tetszene, és mindannyian tudjuk, hogy fülig
szerelmes beléd.
– Rojer és én csak barátok vagyunk, Jizell – mondta Leesha –,
és ugyanez vonatkozik a többiekre is.
Jizell vállat vont, és inkább ejtette a témát.
 – Örülök, hogy hazatértél – mondta végül.
Leesha megfogta az asszony karját.
– Csak rövid időre maradunk. Szabadítóháza az én otthonom.
A falu egy kisebb várossá duzzadt, és minden Gyógyfüvészre
szükség van ott. Nem lehetek sokáig távol. Többé soha.
Jizell nagyot sóhajtott.
– Épp elég baj, hogy Vika odaköltözött, de most már te is ott
ragadtál. Ha az a falu továbbra is így elrabolja a tanítványaimat,
akkor talán jobb lenne, ha eladnám az ispotályt, és inkább ott
rendezkednék be.
– Elkelnének a Gyógyfüvészek – mondta Leesha –, de a
faluban jelenleg háromszor annyi menekült van, mint amennyit
etetni bírunk. Nem nektek való hely az most.
– És nem is ott van ránk a legnagyobb szükség – mondta Jizell.
Leesha megrázta a fejét.
– Attól tartok, nemsokára Angiers is hemzsegni fog a
menekültektől – mondta a Gyógyfüvész.
 17. Fejezet – Felkérés keringőre – v. u. 333 tavasza

INYITNI! A HERCEG NEVÉBEN! – kiabálta egy hang nem sokkal

-K napkelte után. A parancsot dörömbölés kísérte az ispotály
bejárata felől, ami még mindig el volt reteszelve.
A reggelizőasztalnál mindenki megdermedt, és az ajtóra
bámult. A tanítványok már rég befejezték az evést, és épp a
betegeknek szolgálták fel a reggelit, így Jizell és a többiek egyedül
maradtak a konyhában.
Rojer úgy érezte, mintha mindenki percekig mozdulatlan
maradt volna, pedig valójában csak néhány másodperc telhetett el,
mire Jizell asszony feléjük fordult.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha ajtót nyitok – mondta, miközben
megtörölte a száját, majd felállt. – Ti csak maradjatok a helyeteken,
és fejezzétek be az evést! Ha a herceg akar tőletek valamit, jobb
lesz, ha nem üres gyomorral mentek el hozzá. – Jizell megigazította
a ruháját, majd kiment a konyhából, és elindult a bejárati ajtó felé.
Pár pillanattal azután, hogy felállt az asztaltól, Rojer is talpra
szökkent, és a konyhaajtó melletti falnak vetette a hátát, hogy
onnan hallgatózzon.
 – Hol van? – kérdezte egy mély hangú férfi, amikor Jizell
kinyitotta a bejáratot. Rojer leguggolt, és kilesett az ajtókeret
mögül. Épp csak a szeme és néhány vörös hajtincse látszódott
belőle. Az idős Gyógyfüvész előtt egy magas, izmos férfi állt,
fényes, lakkozott páncélban. A hátára egy szép, aranyozott lándzsa
volt erősítve, mellvértjét pedig egy fakatona ábrája díszítette. Rojer
azonnal felismerte a férfi szögletes, erős állát.
– Ez Rhinebeck fivére, Thamos herceg! – suttogta a fiú a
többieknek, majd megint kilesett az ajtó mögül.
– Sok betegünk van, méltóságos uram – válaszolta Jizell a
férfinak, és a hangján hallatszott, hogy inkább mulattatja, mintsem
megijeszti Thamos megjelenése. – Legyen egy kicsit pontosabb!
– Ne játszadozz velem, asszony! – csattant fel a férfi, az ujjával
fenyegetve a Gyógyfüvészt. – Nagyon jól tudod, hogy...
– Méltóságos uram! Kérem! – szakította félbe őt egy másik,
magas hangú férfi. – Erre semmi szükség!
A hang gazdája megjelent az ajtóban, és a beszélgetők közé állt
felemelt karral, hogy anélkül, hogy közbelépne, mégis rávegye a
herceget, hogy ne szegezze rá az ujját Jizellre. A férfi több
szempontból is éles ellentéte volt Thamosnak: alacsony, nem épp
vonzó alkata és éles arcvonásai voltak. A feje búbja már
kopaszodott, egyenes, fekete haja viszont egészen a gallérjáig leért,
állát pedig ritkás, hegyes szakáll díszítette. Drótkeretes szemüvege
hosszú orra közepén ült, szeme pedig két apró, fekete pontnak
tűnt az erős lencsék mögött.
– Ő Lord Janson, a herceg kancellárja – mondta Rojer a
konyhában ülőknek.
Thamos a kancellárra nézett, aki úgy megrettent tőle, mintha
arra számított volna, hogy a férfi megüti őt. Thamos
visszapillantott Jizellre, majd megint Jansonra, de végül leengedte a
kezét, és egy pillanattal később bólintott.
– Rendben, Janson, beszéljen hát! – mondta.
– Elnézést, hogy így... berontottunk, Jizell asszony – mondta
meghajolva a kancellár. – Még azelőtt ide akartunk érni, mielőtt a...
vendége továbbállna. – Janson egyik kezével egy bőrtáskát szorított
magához, a másikkal pedig feltolta az orrán a szemüvegét.
– A vendégem? – kérdezte Jizell, mire Thamos felmordult.
– Baltás Flinn – mondta Janson, az asszony viszont értetlenül
nézett rá.
– Ohm... a Rovásember – pontosított a kancellár. Jizell azonnal
tartózkodóbbá vált.
– Nincs bajban, arról biztosíthatom – tette hozzá gyorsan
Janson. – Őméltósága, a herceg csupán néhány kérdést szeretne
neki feltenni rajtam keresztül, hogy eldönthesse, audienciára hívja-e
őt.
A konyhában koppanás hallatszott. Rojer a hang felé fordult, és
a Rovásembert pillantotta meg, aki épp felállt az asztaltól, és
odabólintott a Zsonglőrnek.
– Minden rendben, asszonyom – szólalt meg hangosan Rojer,
és kilépett a konyhaajtón.
Janson ránézett a fiúra, és kissé megremegett az orra.
– Csaplár Rojer – mondta.
– Megtisztelő, hogy emlékszik rám, kancellár uram – felelte
Rojer meghajolva. Közben a többiek is sorra előjöttek a konyhából.
– Hát persze hogy emlékszem, Rojer – mondta Janson. – Hogy
felejthetném el azt a fiút, akit Arrick menekített ide, mint a
hídfalvai pusztítás egyetlen túlélőjét? – Leesháék meglepetten
néztek a Zsonglőrre.
– Ugyanakkor meg mernék esküdni rá – folytatta Janson,
tovább ráncolva az orrát –, hogy tavaly egy olyan jelentést kaptam
Cholls céhmestertől, ami az eltűnésedről és feltehető halálodról
szólt. – Janson a fiúra pillantott a szemüvege felett. – Emlékeim
szerint igen tekintélyes összeggel tartoztál a Zsonglőrök Céhének,
amikor eltűntél.
– Rojer! – kiáltott fel Leesha.
A fiú felvette a Zsonglőr-szerepét. Janson unokaöccsének,
Aranyhangú Jasinnek tartozott kártérítéssel, amiért egyszer betörte
az orrát. Jasin persze azóta már vérben megkapta a törlesztését.
– Azért jöttek ide, hogy a Zsonglőr ügyét tárgyalják meg? –
kérdezte a Rovásember Rojer elé lépve. Csuklyája árnyékot vetett
az arcára, ami még azok számára is ijesztő benyomást keltett, akik
ismerték őt. Thamos herceg a hátára szíjazott rövid lándzsára tette
a kezét.
Janson arca idegesen remegett, miközben tekintete egyik
férfiről a másikra siklott, de hamar visszatért a bátorsága.
– Természetesen nem – felelte, majd elfordult Rojertől, úgy,
mintha csak egy főkönyvet tanulmányozott volna. Úgy helyezkedett
el, hogy könnyedén a herceg mögé ugorhasson, ha valaki esetleg
hirtelen mozdulatot tenne.
– Szóval... a Rovásember, személyesen? – kérdezte.
A Rovásember lehúzta a csuklyáját, felfedve tetovált arcát a
herceg és a kancellár előtt. Mindkettőjük szeme elkerekedett a
látványtól, de egyéb jelét nem mutatták annak, hogy valami
szokatlan dolgot látnának.
– Részemről a megtiszteltetés, Flinn úr – köszönt Janson
mélyen meghajolva. – Hadd mutassam be Thamos herceget, a
Kéregkatonák kapitányát, Rhinebeck herceg legfiatalabb fivérét, és
a borostyántrón harmadik várományosát. Őméltósága a
kíséretemként van jelen. – Janson a herceg felé intett, aki
udvariasan bólintott, bár szeme még mindig kihívóan villogott.
 – Méltóságos uram – köszönt a Rovásember mély
meghajlással, az angiers-i szokásoknak megfelelően. Leesha
pukedlizett, Rojer pedig szintén meghajolt. A fiú tudta, hogy a
Rovásember mindkét férfival találkozott, amikor még Fullajtár volt,
de egyértelműen látszott, hogy még a hírhedten jó emlékezetű
Janson se ismerte őt fel.
A kancellár balra pillantott, ahol mindaddig az ajtókeret
mögött egy fiú bujkált.
– Ő pedig Pawl, a fiam és a segítőm – mondta Janson. Pawl
nem lehetett több tízesztendősnél, és apjához hasonlóan ő is
alacsony növésű volt, egyenes, fekete hajjal és hosszúkás arccal.
– Megtisztelő önt és a fiát látni, Lord Janson – bólintott a
Rovásember mindkettőjüknek.
– Kérem, hívjon csak Jansonnak! – mondta a kancellár. –
Éppoly egyszerű családból származom, mint bárki más, egy
hivatalnok vagyok, csak feltűnőbb beosztásban. Bocsássanak meg
nekem, amiért ilyen esetlenül viselkedem. Az ilyen ügyekben
általában az unokaöcsém, a herceg hírnöke jár el, de jelenleg ő épp
a falvakat járja.
– Aranyhangú Jasin Rhinebeck herceg új hírnöke? – kérdezte
felháborodott hangon Rojer.
Minden szem a fiú felé fordult, de ő nem törődött vele. Egy
évvel azelőtt Aranyhangú Jasin és a tanítványai verték meg Rojert
és céhes támogatóját, Jaycobot, és aztán otthagyták őket az éjszakai
utcán. Rojer azért maradt életben, mert Leesha és a város néhány
bátor katonája kockára tette érte az életét. Jaycob mester már nem
volt ilyen szerencsés. Rojer mégsem emelt vádat: úgy tett, mintha
nem emlékezne támadói arcára. Attól tartott, hogy Jasin nagybátyja
kapcsolatait kihasználva felmentetné magát a büntetés alól, és újra
a fiú után eredne.
 Janson viszont a jelek szerint minderről semmit se tudott.
Kíváncsian nézte Rojert, és közben időnként oldalra pillantott,
mintha egy elfeledett főkönyv lapjait kutatná.
– Áh, igen – mondta a kancellár egy pillanattal később –,
Arrick és Jasin mesterek között egyfajta viszály húzódott, nem
igaz? Ez a hír biztos őt sem fogja boldoggá tenni, ha meghallja.
– Már nem hallja meg – felelte Rojer. – Arrickot három évvel
ezelőtt Erdőszél közelében megölték a magúrok.
– Micsoda? – kérdezte Janson elkerekedett szemmel. – Ezt
sajnálattal hallom. Hibái ellenére Arrick remek hírvivő volt, jól
szolgálta a herceget, és nem csak a Hídfalván tanúsított
hősiességével tűnt ki. Igazán kár azért a bordélyházi esetért.
– Bordélyházi eset? – kérdezte meglepetten Leesha Rojertől.
Janson fülig vörösödött, és mélyen meghajolt a nő előtt.
– Ó, öhm... Elnézést kérek, asszonyom, amiért ilyen ízléstelen
témát hoztam fel egy hölgy előtt. Nem akartam tiszteletlen lenni.
– Semmi baj, kancellár úr – felelte Leesha. – Gyógyfüvész
vagyok, és hozzászoktam már az ízléstelen dolgokhoz. Papíros
Leesha – mutatkozott be, miközben Janson felé nyújtotta a kezét –,
Szabadítóháza Gyógyfüvésze.
Thamos orrlyukai kitágultak, a kancellár orra pedig ismét
remegni kezdett, amikor meghallották, milyen nevet választottak
Rönkösháza lakói a falujuknak, Janson viszont csak bólintott.
– Érdeklődéssel figyeltem a karrierjét, mióta elszegődött Bruna
asszonyhoz – mondta.
– Valóban? – kérdezte meglepetten Leesha.
Janson hasonlóan kíváncsi pillantással válaszolt.
– Nincs ebben semmi meglepő – felelte. – Minden évben én
vizsgálom felül a hercegi népszámlálás jegyzékeit, és mindig
felfigyelek a hercegség kiemelkedő polgáraira, főleg a Brunához
hasonlóakra, aki már a legelső népszámlálásban is regisztrálva volt
I. Rhinebeck idején, több mint egy évszázaddal ezelőtt. Nyomon
követtem a tanítványai munkásságát, mert kíváncsi voltam, ki veszi
át majd a helyét. Tavaly bekövetkezett halála nagy veszteség volt
valamennyiünk számára.
Leesha szomorúan bólintott.
Janson kancellár az elhunyt emlékére tisztelettudóan
elhallgatott néhány pillanatra, majd megköszörülte a torkát.
– Ha már a témánál vagyunk, Leesha asszony – mondta
Janson, miközben kissé leszegte a fejét, és ugyanazt a szemrehányó
pillantást vetette szemüvege felett a Gyógyfüvészre, mint korábban
Rojerre –, hónapok óta várok az éves népszámlálási jelentésére.
Leesha elpirult, Rojer pedig halkan kuncogott mögöttük.
– Én, öhm... Mi egy kicsit...
– Elfoglaltak voltak a járvány miatt – bólintott Janson, majd a
Rovásemberre pillantott –, és persze más dolguk is akadt, ez
világos. Ugyanakkor azt az édesapja is biztosan jól tudja,
asszonyom, hogy az állam gépezetét a papír mozgatja.
– Igenis, kancellár uram – bólintott Leesha.
– Janson, kérem! – szólt közbe Thamos herceg, kissé félretolva
a kancellárt. Éles szeme ragadozó módjára mérte végig Leesha
testét, ami felbosszantotta Rojert. – Elég baja volt mostanában
annak a falunak. Ne zaklassa most őket a véget nem érő
papírmunkával!
Janson a homlokát ráncolta, de azért meghajolt.
– Természetesen, méltóságos uram! – felelte.
– Thamos herceg, szolgálatára – mondta a férfi Leeshának.
Mélyen meghajolt, és kezet csókolt a Gyógyfüvésznek. Rojer szúrós
szemmel nézte, ahogy Leesha elpirult az üdvözléstől.
Janson megköszörülte a torkát, és a Rovásemberhez fordult.
 – Hagyjuk akkor a papírokat! Rátérhetünk a herceg kérésére?
Amikor a Rovásember bólintott, Janson Jizellre nézett.
– Asszonyom, akad itt egy csendesebb szoba, ahol
beszélgethetnénk?
Jizell bólintott, és a dolgozószobájába kísérte őket.
– Hozok egy kanna teát – mondta a nő, és visszament a
konyhába.
Thamos herceg odanyújtotta a karját Leeshának, aki zavart
arckifejezéssel elfogadta azt. Gared védelmezően követte őket, de se
Leesha, se a herceg nem mutatta jelét annak, hogy észrevették
volna a jelenlétét.
Pawl elvette apjától a bőrtáskát, majd odasietett Jizell asszony
íróasztalához, amire letett egy köteg jegyzetet és néhány üres lapot,
valamint egy tollat, egy tintatartót és egy itatóst. A fiú kihúzta a
széket, apja pedig leült rá, és megmártotta a tollat a tintában.
– Remélem, egyikük sem ellenzi, ha lejegyzem a
beszélgetésünket a hercegnek – mondta hirtelen felpillantva
Janson. – Természetesen minden olyan megjegyzést kihúzok, amit
pontatlannak vagy indiszkrétnek tartanak.
– Rendben – felelte a Rovásember. Janson bólintott, és újra az
előtte lévő papírra nézett.
– Akkor kezdjünk bele – mondta. – Ahogy már Jizell
asszonynak is említettem, Rhinebeck herceg szeretné audienciára
hívni, öhm... Szabadítóháza képviselőit, ugyanakkor aggályai vannak
ennek a képviseletnek a hitelességéről. Megkérdezhetem, miért
nem Smitt úr, a falu Szónoka jött el személyesen hozzánk? Nem az
a Szónokok legfőbb és egyetlen jogi kötelessége, hogy ilyen
esetekben a falujukat képviseljék? – Miközben beszélt, keze
villámgyorsan járt a papír felett. Még saját szavait is lejegyezte egy
megfejthetetlen gyorsírási módszerrel. Tollát néhány
másodpercenként megmártotta, anélkül, hogy egyszer is mellé
cseppent volna a tinta.
– Aki ezt gondolja, az nyilván soha nem járt a falvakban,
kancellár – horkantott fel méltatlankodva Leesha. – A falusiak
krízishelyzetben a Szónokukhoz fordulnak. Rizonból még mindig
érkeznek hozzánk menekültek, és a már ott lévők
alapszükségleteiről is gondoskodni kell, így Smitt egyszerűen nem
tudott eljönni. Engem küldött helyetteseként.
– Magát? – kérdezte elképedve Thamos. – Egy nőt?
Leesha szúrós pillantást vetett a férfira, Janson pedig gyorsan
megköszörülte a torkát, mielőtt még a Gyógyfüvész visszavághatott
volna.
– Úgy vélem, Őméltósága arra célzott, hogy a helyettesítést
illető szabályok szerint Smitt úrnak a falu lelkipásztorát, Jonát
kellett volna elküldenie hozzánk.
– A Szentház tele van oltalomra szoruló menekültekkel –
felelte Leesha. – Jona éppolyan elfoglalt most, mint Smitt.
– A falujuk ilyen ínséges időket él, mégis nélkülözni tudták a
Gyógyfüvészüket? – kérdezte Thamos.
– Ez az ügy problémát jelent Őméltósága számára – mondta
Janson Leeshára pillantva, miközben keze tovább járt a papír felett.
– Milyen benyomást keltene az, ha az egyik hűbérfalu
küldöttséggel érkezne hozzá, de nem méltányolná annyira a
borostyántrónt, hogy a Szónokuk is megjelenjen a herceg előtt? Ez
nyílt sértés lenne a számára.
– Biztosíthatom, hogy nem áll szándékunkban megsérteni őt –
mondta Leesha.
– Valóban? – kérdezte Thamos. – A krízishelyzet ellenére a
Szónokuknak kellett volna idejönnie. Rönkösháza hatnapos útra
van innen, viszont ez a bizonyos Szabadítóháza a jelek szerint
messzebb költözött – mondta a Rovásemberre meredve.
– Mégis, ön szerint mit kellett volna tennünk, méltóságos
uram? – kérdezte Leesha. – Vártunk volna hetekig Smittre,
miközben egy sereg áll a küszöbünkön?
Thamos herceg felhorkant.
– Kérem, ne túlozzon, Papíros kisasszony! – mondta Janson,
miközben tovább körmölt. – A hercegi udvar tisztában van a
kráziaiak fosztogatásaival Rizonban, de Angiers földjeit nem
veszélyeztetik.
– Egyelőre – szólalt meg a Rovásember. – Itt viszont nem
egyszerű fosztogatásokról van szó. Rizon és a környező falvak,
Théza összes gabonaföldje mind kráziai irányítás alá került.
Legalább egy évre be fogják magukat ásni, hogy a rizoni férfiakból
harcosokat faragjanak. Utána pedig továbbindulnak majd, hogy
elfoglalják Laktont és a hozzá tartozó falvakat. Évekbe telhet, mire
északnak fordulnak és célba veszik ezt a várost, de biztosak
lehetnek benne, hogy így fog történni, és minden segítségre
szükségük lesz, ha szembe akarnak szállni velük.
– Még ha igaz is, amit mond, Angiers városa nem retten meg
néhány sivatagi patkánytól! – csattant fel Thamos.
– Méltóságos uram! Kérem! – cincogta Janson. Amikor a
herceg végre elhallgatott, a kancellár a Rovásember felé fordult.
– Megkérdezhetem, honnan van tudomása a kráziaiak
terveiről, Flinn úr?
– Van a városi archívumban egy példánya a kráziai szent
könyvből? – kérdezte a Rovásember.
Janson oldalra pillantott, mintha egy láthatatlan listát
böngészett volna végig.
– Az Evejah-ból? Persze.
– Azt javaslom, olvassa el – felelte a Rovásember. – A kráziaiak
azt hiszik, hogy a vezetőjük Kaji, a Szabadító reinkarnációja.
Belefogtak a Napháborúba.
– A Napháborúba? – kérdezte Janson. A Rovásember bólintott.
– Az Evejah leírja, hogyan hódította meg Kaji az egész ismert
világot, mielőtt az összes lándzsát viselő embert a magúrok ellen
vezényelte volna. Jardir is ugyanezt akarja tenni. A hadjáratát néha
meg fogja szakítani néhány olyan időszak, amikor Jardir rászoktatja
a leigázott népeket az Evejah törvényeire, de ez ne tévessze meg
önöket! – mondta, miközben keményen rámeredt Jansonra és
Thamosra. – Ne higgyék, hogy nem fogják folytatni a hódításukat!
A herceg elszántan viszonozta a Rovásember pillantását, Janson
viszont egyre sápadtabbá vált. A hűvös tavaszi reggel ellenére
izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.
– Favágó létére elég sokat tud a kráziaiakról, Flinn úr –
jegyezte meg a kancellár.
– Egy ideig Kráziában éltem – felelte a Rovásember. Janson
különös gyorsírását használva feljegyzett valamit a papírra.
– Meg kell értenie, miért olyan fontos beszélnünk
Őméltóságával, Rhinebeck herceggel – mondta Leesha. – A
kráziaiakat nem sürgeti semmi. A rizoni gabonaraktárak örökké el
tudnák látni a seregüket, és miattuk el vagyunk vágva az ott termő
élelemtől.
Janson mintha észre se vette volna, hogy a nő megszólalt.
– Vannak, akik azt állítják, hogy maga a Szabadító – mondta a
Rovásembernek.
– Én pedig egy szelíd magúr vagyok – tette hozzá horkantva
Thamos.
A Rovásember rá se hederített a hercegre.
– Én nem állítom ezt magamról, Janson kancellár – felelte.
– Őméltósága ezt örömmel fogja hallani – bólintott Janson, és
tovább jegyzetelt. – Ami a harci rovásokat illeti...
– Azok... – mondta Leesha, de a Rovásember félbeszakította.
– Mindenkivel megosztjuk őket, aki vágyik rájuk, és nem
várunk fizetséget cserébe – mondta. Mindenki meglepetten nézett
rá.
– A magúrok az egész emberiség ellenségei, kancellár –
mondta a Rovásember. – Ennyiben egyetértek a kráziaiakkal. Nem
tagadom meg a rovásokat senkitől, aki harcba mer szállni velük.
– Már ha egyáltalán működnek – motyogta Thamos.
A Rovásember a herceg felé fordult. Még Thamos se bírta
sokáig állni a tekintetét, így végül máshova pillantott, a
Rovásember pedig bólintott.
– Wonda! – mondta, rá se nézve a lányra, aki összerezzent a
neve hallatán. – Adj nekem egy nyilat a tegezedből! – Wonda
engedelmeskedett, és rátette a lövedéket a férfi hátranyújtott
tenyerére. A Rovásember odanyújtotta a hercegnek a nyilat, de
nem hajolt meg előtte, hanem egyenrangú félként állt előtte.
– Próbálja ki, méltóságos uram! Ma éjjel menjen fel a falakra,
és bízza meg egy lövészét, hogy repítse ezt a nyilat a legnagyobb
démonba, amit csak lát! Akkor majd megláthatja, működnek-e a
harci rovások, vagy sem.
Thamos kissé hátrahőkölt, de aztán gyorsan kihúzta magát,
mert nem akart ijedtnek látszani.
– Úgy lesz – bólintott, és elvette a nyilat.
A kancellár hátratolta a székét, Pawl pedig odasietett az
asztalhoz, felitatta a még meg nem száradt tintát, és eltette a
papírokat a bőrtáskába. A fiú ezután összeszedte az íróeszközöket
és letörölte az asztalt, Janson pedig felállt és odalépett Thamos
herceghez.
– Azt hiszem, egyelőre végeztünk – mondta a kancellár. –
Őméltósága holnap várni fogja önöket a palotában, egy órával
napkelte után. Ideküldök majd egy hintót, hogy elejét vegyük a...
kellemetlenségeknek, amit az esetleges bámészkodók okoznának –
mondta a Rovásemberre sandítva.
– Az nekünk is megfelel, kancellár. Köszönjük. – Leesha
pukedlizett, Rojer pedig meghajolt.
– Kancellár – szólalt meg Leesha, majd közelebb lépett a
férfihoz, és halkabban folytatta. – Úgy hallottam, hogy
Őméltóságának... még nincsen gyermeke.
Thamos herceget láthatóan felingerelte a megjegyzés, Janson
viszont feltartott kézzel lecsillapította őt.
– Nem titok, hogy a borostyántrónnak még nincs
várományosa, Papíros kisasszony – mondta nyugodt hangon
Leeshának.
– A termékenység Bruna asszony szakterülete volt, és emellett
az enyém is – folytatta a Gyógyfüvész. – Megtiszteltetés lenne, ha
felajánlhatnám szakértelmemet a hercegnek, ha igényt tart rá.
– A bátyámnak nincs szüksége a maga segítségére ahhoz, hogy
utóda szülessen – morogta Thamos.
– Hát persze, méltóságos uram – felelte Leesha egy újabb
pukedli kíséretében –, de arra gondoltam, talán a hercegnét
megvizsgálhatnám, hátha nála kell keresni a nehézségek okát.
– Köszönjük a nagylelkű ajánlatot – felelte a szemöldökét
ráncolva Janson –, de a hercegné Őméltóságának vannak saját
Gyógyfüvészei. Nyomatékosan kérem, hogy ne firtassa ezt a témát
Rhinebeck herceg előtt. Megfelelő körülmények között továbbítani
fogom az ajánlatát.
Janson válasza eléggé semmitmondó volt, de Leesha némán
bólintott, és megint pukedlizett. A kancellár fejet hajtott, majd
Thamosszal együtt elindultak az ajtó felé. Mielőtt azonban kiléptek
volna a helyiségből, Janson Rojerhez fordult.
– Feltételezem, el fogsz menni a Zsonglőrök Céhébe, hogy
tisztázd velük a korábbi tévedést, és hogy rendezd a tetemes
tartozásodat, mielőtt még elhagynád a várost – mondta.
– Igen, uram – felelte egykedvűen Rojer.
– Biztos vagyok benne, hogy a közelmúltban történt
kalandjaidról szóló meséket megfelelő fizetségnek tartja majd a
Céh, ugyanakkor remélem, hogy az események bizonyos egyoldalú
nézőpontból való megközelítésével csínján bánsz majd,
bármennyire csábítónak tűnik is azokat a szenzáció érdekében
felhasználni.
– Természetesen, kancellár – mondta meghajolva Rojer.
– Akkor további jó napot! – mondta Janson, és a herceggel
együtt elhagyta az ispotályt.
– Milyen bordélyházi eset? – kérdezte Leesha Rojertől.
– Egy egész csoport fadémon se tudna rávenni arra, hogy
elmondjam neked, úgyhogy akár be is fejezheted a kíváncsiskodást
– felelte Rojer.

Másnap reggel Leesha Jizell konyhájának ablakából nézte, ahogy a

hintó megáll az ispotály előtt. A jármű széles ajtajait Rhinebeck
címere, egy borostyánnal benőtt trón és egy felette lebegő fakorona
díszítette.
A hintó mellett Thamos herceg léptetett teljes páncélzatban,
egy hatalmas lovon ülve, mögötte pedig az általa vezetett elit őrség,
a Kéregkatonák egyik osztaga menetelt.
– Egy egész sereget hoztak – mondta Rojer, amikor kilesett
Leesha mellett az ablakon. – Most megvédeni akarnak minket, vagy
bebörtönözni?
– Miért is éreznénk magunkat máshogy nappal, mint éjszaka?
– kérdezte a Rovásember.
– Lehet, hogy itt ez a szokás, amikor a herceg magához hív
valakit a palotába – vetette fel Leesha.
– Én sokszor utaztam ebben a hintóban, amikor Arrick volt a
herceg hírvivője – felelte a fejét rázva Rojer. – Sosem kísért minket
egy osztagnyi Kéregkatona, amikor át kellett kocsikáznunk a
városon.
– Biztos kipróbálták a nyilat tegnap éjjel, és most már tudják,
hogy az ajánlatunk igenis komoly volt – mondta Leesha.
– Lesz, ami lesz – vonta meg a vállát a Rovásember. – Vagy
elkísérnek minket a palotába, vagy Rhinebecknek lesz egy osztagnyi
megnyomorodott katonája. – Leesha eltátotta a száját ennek
hallatán, de mielőtt válaszolhatott volna, a Rovásember kisétált az
ispotály udvarára, társai pedig követték.
A kocsis egy fellépőt tett a hintó elé, és kinyitotta az ajtót.
Thamos a lováról nézte Leesháékat, és biccentve köszönt a
Rovásembernek, miközben beszálltak a hintóba. Kis idő múlva már
sebesen zötyögtek a faburkolatú utcákon Rhinebeck palotája felé.
A városban egyedül a hercegi palota épült teljesen kőből, ami
Rhinebeck rendkívüli vagyonának jelképe volt. A Milnben élő
Euchor herceg lakhelyéhez hasonlóan Rhinebeck palotája is egy
önellátó erődítmény volt a fallal ellátott város közepén. Az épületet
övező tíz méter magas falakba hatalmas rovások voltak faragva,
amiket fényes lakkal öntöttek ki. Elképesztően időtálló rovások
voltak, bár valószínűleg egy-egy magányos széldémonon kívül még
semmilyen más magúr nem tette próbára őket. Ha a démonok
bejutnának Angiers falain és elözönlenék a várost, Rhinebeck
bezárhatná palotája kapuit és úgy várhatná ki a hajnalt, még akkor
is, ha a kőerődítmény körül az egész város lángokban állna.
Amikor a hintó begördült a kapun, Leesháék a herceg kertjei és
nyájai mellett haladtak el, és látták Rhinebeck szolgáinak és
mesterembereinek tucatnyi házát is, mielőtt magához a palotához
értek volna. Az épület falai több emelet magasra nyúltak az ég felé,
kilátótornyai pedig még magasabbra értek fel, túl az erődítmény
mágikus védelmének határán.
A palota rovásai gyakorlati hasznuk mellett igazi mesterművek
is voltak, Leesha pedig szinte érezte a jelek hatalmát. Szeme a
rovások láthatatlan védőmezőjének vonalait követte.
– Kérem, kövessenek! – mondta Thamos a Rovásembernek,
amikor a hintó megállt a palota bejárata előtt. Leesha bosszúsan
figyelte a herceget, miközben beléptek az épületbe. Azon
gondolkozott, hogy vajon a meghallgatás során is így semmibe
fogják-e őt venni a Rovásember miatt. A férfi többször is
hangoztatta, hogy nem érzett felelősséget Szabadítóházáért,
éppúgy, ahogy Marick sem a rizoniakért. Vajon hajlandó lesz előbb
a faluért kiállni, és csak azután önmagáért?
A boltozatos mennyezetű, óriási bejárati csarnokban egyetlen
kérvényező se volt. A herceg nem a trónterem felé vezette őket:
vastagon szőnyegezett, falikárpitokkal és olajfestményekkel díszített
folyosókon haladtak végig. Végül megérkeztek egy várószobába,
ahol bársonypamlagok és egy márványkandalló fogadta őket,
melyben tűz lobogott.
– Kérem, várjanak itt! Mindannyian a herceg vendégei –
mondta Ihamos a Rovásembernek. – A szolgálók majd
gondoskodnak a frissítőkről.
– Köszönjük! – mondta a Rovásember, miközben megjelent a
szobában egy inas, kezében egy italokkal és kis szendvicsekkel
megrakott tálcával. A helyiség ajtaja előtt két lándzsát markoló
Kéregkatona állt.
Az idő egyre csak telt, Rojer pedig unalmában elkezdett
zsonglőrködni a kiürült teáscsészékkel.
– Meddig fog várakoztatni minket Rhinebeck? – kérdezte,
miközben a lábával dobolta az ütemet a padlón, hogy könnyebben
tudjon dobni és elkapni csonka kezével.
– Addig, amíg be nem látjuk, hogy most ő diktál – felelte a
Rovásember. – A hercegek mindenkit megváratnak. Minél
fontosabb a vendég, annál tovább kell a várószoba szőnyegeit
bámulnia. Fárasztó egy játék, de ha ettől Rhinebeck jobban érzi
magát, nincs okunk rá, hogy ne hagyjuk őt játszadozni.
– El kellett volna hoznom a kötésemet – mondta Leesha.
– Nekem jó néhány befejezetlen munkám akad, drágám –
szólalt meg mögötte egy hang. – A kötések elkezdésében mindig jó
voltam, de sosem tudtam befejezni őket. – Leesha megfordult, és
Janson kancellárt pillantotta meg az ajtóban, aki a karját nyújtva
segítette a mellette álló, közel nyolcvanévesnek tűnő, méltóságteljes
megjelenésű nőt.
Rojer az asszony láttán összerezzent, Leesha pedig rémülten
nézte, ahogy a Zsonglőr által dobált csészék egyike a földre
pottyan. Szerencsére a vastag szőnyeg miatt az edény nem tört el.
Az öreg hölgy olyan pillantást vetett Rojerre, amire még Elona
is büszke lehetett volna.
– Úgy látom, Arrick nem vette a fáradságot arra, hogy jó
modorra is megtanítson – mondta. Rojer arca még a hajánál is
vörösebb lett.
A hölgy még angiers-i mércével is alacsonynak számított: bő,
zöld bársonyból készült ruhájának kráziai csipke díszítette szélétől
a gondosan kontyba tűzött ősz haját övező, lakkozott fából készült
fejdíszéig alig százötven centi magas lehetett. A korona csúcsai
arannyal voltak kiverve, és ékkövek csillogtak bennük. A hölgy
nádszálvékony volt, és enyhén görnyedten állt, miközben a
kancellár karjára támaszkodott. Kezén ráncos és majdhogynem
átlátszó volt a bőr. Nyakékében egy akkora smaragd villogott, mint
egy kisgyermek ökle.
– Engedjék meg, hogy bemutassam Őméltóságát, Araine
anyahercegnőt, a herceg Őméltósága, harmadik Rhinebeck, az erdei
erőd védelmezőjének édesanyját...
– Igen, igen – szakította őt félbe Araine. – Már a világon
mindenki tudja a fiam címeit, és a hajam is kihullik, mire a héten
már ezredszer sorolod el az összeset, Janson.
– Elnézést, méltóságos asszonyom – mondta meghajolva a
kancellár.
Leesha pukedlizve köszöntötte az idős hölgyet, a férfiak pedig
meghajoltak előtte. Mivel Wonda férfinadrágot hordott, és nem
volt szoknyája, a pukedli és a meghajlás esetlen keverékét mutatta
be.
– Ha úgy öltözködsz, mint egy férfi, akkor hajolj meg úgy,
ahogy ők szoktak! – mondta Araine. Wonda elpirult, és
engedelmeskedett.
Az anyahercegnő elégedetten hümmögött, majd Leesha felé
fordult.
– Azért jöttem, hogy kimenekítselek a férfiügyek fárasztó
világából, drágám – mondta Araine, majd Wondára pillantott. – A
kisasszonnyal egyetemben.
– Bocsánatát kérem, méltóságos asszonyom – mondta
pukedlizve Leesha –, de Szabadítóháza Szónokaként vagyok jelen,
és muszáj részt vennem az audiencián.
– Ostobaság – felelte ciccegve Araine. – Egy női Szónok?
Milnben talán megengedik az ilyen bolondságokat, de Angiers-ben
máshogy mennek a dolgok. Az állam ügyei nem a nőkre tartoznak.
– Az anyahercegnő elengedte Janson karját, hogy helyette
Leesháéba kapaszkodjon bele, majd az ajtó felé kezdte húzni őt,
miközben továbbra is úgy tett, mintha a Gyógyfüvész segítségére
lenne szüksége a sétához.
– A férfiak hadd bújják csak a főkönyveket és a kérelmeket –
mondta Araine. – Mi addig beszélgessünk nőknek való dolgokról!
Leeshát kissé meglepte az idős hölgy ereje. Nem volt olyan
törékeny, mint amilyennek látszott. Ennek ellenére a gondolat,
hogy egy tucat elkényeztetett nővel társalogjon olyan ostoba
dolgokról, mint az időjárás és a divat, miközben a férfiak
Szabadítóháza sorsáról tárgyalnak, elfogadhatatlan volt.
Amikor Janson látta, hogy Leesha ellenáll az idős hölgynek,
közelebb hajolt hozzá.
– Nem bölcs dolog felbosszantani az anyahercegnőt – súgta
Leeshának. – Jobb, ha vele megy. A herceg még jó darabig nem
fogadja a társait. Majd szólok önnek, ha meg kell jelennie az
audiencián.
Leesha homlokráncolva nézte a férfi kifürkészhetetlen arcát.
Nem akarta magára haragítani a hercegi családot, így vonakodva
bár, de az idős hölgy oldalán elhagyta a helyiséget.

– A női szárny erre van, drágám – mondta Araine, miközben

végigvezette Leeshát egy hosszú, gazdagon díszített folyosón. A
Rovásember kincses termét leszámítva még sehol máshol nem
látott olyan fényűzést, mint a hercegi palotában. Leesha
gyerekkorában az édesapja volt Rönkösháza leggazdagabb embere,
de Rhinebeck vagyonához képest Ernyé annyinak tűnt csupán, mint
a maradék, amit egy nagy lakoma után a kutyák elé dobnak. A
Gyógyfüvész talpát vastag, élénk színekkel font szőnyegek
simogatták, a falak mentén pedig falikárpitok és
márványtalapzatokon álló szobrok sorakoztak. A mennyezetet
aranyszínűre festették, és megannyi csillár fénye ragyogta be.
A hercegségben mindenfelé rizoni menekültek éheztek, de
vajon képes lett volna ezt felfogni a hercegi udvar, amelyet ilyen
bőség vett körül? Leeshának az édesanyja jutott eszébe, aki először
mindig saját magáról gondoskodott, másokról pedig csak akkor, ha
valaki láthatta.
Araine csoszogó léptei egyre erőteljesebbekké váltak, miközben
haladtak. A törékenynek tűnő idős hölgy úgy vezette végig Leeshát
a hatalmas palota folyosóin, mint ahogy egy férfi vezet egy nőt
tánc közben. Wonda némán követte őket, amíg be nem léptek egy
utolsó ajtón. Ekkor Araine hátrafordult, és a lányra nézett.
– Légy olyan drága, gyermekem, és csukd be az ajtót! –
mondta. Wonda engedelmeskedett, a nehéz tölgyfa ajtó pedig egy
kattanással bezárult.
– Na hát akkor, hadd nézzelek! – mondta Araine, miközben
akkorát lökött Leesha karján, amitől az körbepördült, és így az
anyahercegnő könnyebben végig tudta őt mérni.
Araine tetőtől talpig végigmustrálta, és kissé legörbült a szája.
– Szóval te lennél az az ifjú tehetség, akire Bruna olyan büszke
volt. – Beszéde alapján úgy tűnt, Leesha nem nyűgözte le őt
túlzottan. – Hány esztendőt értél már meg, lányom? Huszonötöt?
– Huszonnyolcat – felelte Leesha.
– Bruna mindig azt mondta, hogy egy Gyógyfüvész fabatkát
sem ér, amíg el nem éri az ötvenet – horkantott Araine.
– A méltóságos asszony ismerte Bruna asszonyt? – kérdezte
meglepetten Leesha.
 – Hogy ismertem-e? – heherészett Araine. – Az a vén
boszorkány két herceget is kihúzott a lábaim közül, úgyhogy igen,
ismertem őt. Pether ötven évvel ezelőtt született, Bruna pedig
olyan idős volt akkor, mint én most. Thamos egy évtizeddel később
jött, a fivéreihez hasonlóan hatalmas csecsemő volt, de én már nem
voltam olyan fiatal, mint a korábbi szülésekkor, és többre volt
szükségem holmi dicsőített bábánál. Bruna akkor már túl volt a
nyolcvanon, és még akkor is vonakodott elhagyni a faluját, amikor
a hírvivőmet küldtem el hozzá, hogy térden állva könyörögjön neki.
Bruna végig morgolódott, de azért eljött hozzám, és hónapokig a
palotában maradt. Az ittléte alatt még két tanítványt, Jizellt és
Jessát is maga mellé fogadott.
– Jessát? – kérdezte Leesha. – Ilyen nevű tanítványt soha nem
említett.
– Ha! – nevetett Araine. – Ez nem lep meg. – Leesha arra
számított, hogy az idős hölgy részletekbe bocsátkozik, de végül
nem így történt.
– Kineveztem volna Brunát udvari Gyógyfüvésszé, ha
beleegyezik – folytatta Araine –, de az a szerencsétlen öregasszony
azonnal sarkon fordult és visszament Rönkösházára, miután elvágta
Thamos köldökzsinórját. Azt mondta, a címek nem érdeklik őt.
Neki csak a falujában élő gyermekei voltak a fontosak.
Az anyahercegnő ránézett Leeshára.
– Te is így érzel, lányom? – kérdezte. – Még a borostyántrón
iránti kötelességeidnél is fontosabb számodra a falud?
Leesha a hölgy szemébe nézett, és bólintott.
– Az – felelte.
Araine egy pillanatig farkasszemet nézett vele, mintha arra
akarná rávenni Leeshát, hogy pislogjon, de aztán elégedetten
hümmögött.
 – Innentől egy szavadat se hittem volna el, ha nem ezt feleled
– mondta. – Na mármost, Janson azt mondta nekem, hogy Bruna
termékenységben szerzett szakértelmének egy részét továbbadta
neked.
– Bruna hosszú leckéket adott nekem a témában, és többéves
gyakorlatom is van benne – bólintott Leesha.
Araine felszegett fejjel nézett a Gyógyfüvészre.
– Túl sok évnyi tapasztalat nem állhat mögötted, de ettől most
eltekintünk. Nem árthat, ha megvizsgálod őt. Már sokan megtették
előtted.
– Kit? – kérdezte Leesha.
– A hercegnét – felelte Araine. – A mostani menyemet. Tudni
akarom, hogy ő meddő-e, vagy a fiam.
– Az utóbbit nem tudom megállapítani a hercegné
megvizsgálásával.
– Azonnal ki is penderíttetnének innen, ha az ellenkezőjét
állítanád – horkantott Araine. – Csak szép sorjában! Először a
lányt vizsgáld meg!
– Természetesen – mondta Leesha. – Mit tudna nekem
elmondani a hölgyről, mielőtt még megvizsgálnám?
– Erős, mint egy csataló, jó a csontozata és széles, szüléshez
való csípője van – felelte Araine. – Nem éppen a legfényesebb elme
a palotában, de az angiers-i udvarhölgyektől nem is várnak többet.
A fivérei sokkal eszesebbek, úgyhogy neki inkább az anyaság lesz a
fő érdeme. Rhinebeck legutóbbi válása után én magam
választottam ki őt a fiatal hercegnéjelöltek közül, és közben végig a
gyerekszobára gondoltam. Melny hercegné a legfiatalabb tizenkét
testvér közül, akiknek kétharmada fiú. Három nővére van, és
mindegyikük két fiút hozott a világra. Ha valaki, hát ő képes lenne
utódot szülni a borostyántrónra. A fiamat persze csak a bögyei
érdekelték, de Melny nem szégyenkezhet miattuk, úgyhogy még
egy Rhineyhez hasonlóan nagy babát is könnyedén szoptatni tudna.
– Mióta házasok? – kérdezte Leesha, szóra se méltatva Araine
legutóbbi megjegyzését.
– Több mint egy éve – felelte a hölgy. – Az udvari
Gyógyfüvészek sorra főzik a termékenységi teákat, Janson pedig
minden hónap végén bezárja a bordélyokat, de Melny még így is
mindig összevérezi a vattáit.
Araine végigkísérte Leeshát egy folyosókból és lépcsőkből álló
útvesztőn, amit csak az udvari család nőtagjai használtak. A
Gyógyfüvész sok szolgálólányt látott, férfit viszont egyet sem.
Végül egy bársonypárnákkal és kráziai selymekkel teli hálószobába
érkeztek. Az egyik hatalmas, festett üvegtáblákból álló ablak előtt
ott állt a hercegné, és a várost szemlélte. Zöld és sárga selyemből
készült, mély dekoltázsú ruhát hordott, amit fűzővel szorosan
összehúztak a dereka körül. Feltűzött frizuráját egy arannyal és
ékkövekkel díszített diadém övezte, arca pedig vastagon ki volt
sminkelve. Állandó készenlétben volt arra az esetre, ha a herceg
hirtelen a hálószobájába hívná őt. Aligha lehetett több tizenhat
esztendősnél.
– Melny, ő itt Leesha asszony Rönkösházáról – mutatta be
Araine a Gyógyfüvészt.
– Szabadítóházáról – javította ki Leesha, amire a hölgy egy
türelmes pillantással felelt.
– Leesha asszony a termékenység szakértője – folytatta Araine
–, és ma meg fog vizsgálni téged. Vedd le a ruhádat!
A lány bólintott, és minden tétovázás nélkül hátranyúlt, hogy
kioldja a fűzőjét. Teljesen egyértelmű volt, hogy ki parancsol az
udvar hölgyeinek. A hercegné szolgálólányai segítettek neki a
vetkőzésben, és Melny ruhája rövidesen már összehajtva hevert az
ágyon.
– Vizsgáld csak őt kedved szerint! – motyogta Araine
Leeshának olyan halkan, hogy csak ő hallhassa. – Ezt a lányt már
többször tapogatták és bökdösték, mint egy kétpetákos fogadói
ringyót.
Leesha a fejét csóválta: sajnálta az előtte álló lányt, de azért
letette gyógyfüves táskáját a hercegné öltözőasztalára, majd
üvegcsék és vattapamacsok sorát vette ki belőle. A Gyógyfüvész
már várt erre a lehetőségre, és a megfelelő anyagokkal
felszerelkezve érkezett a palotába.
A fiatal hercegné alázatosan és némán állt, miközben Leesha
vizsgálni kezdte őt, de a Gyógyfüvész hallotta, hogy zakatol Melny
szíve, amikor meghallgatta a mellkasát. A lány bizonyára nagyon
rémült volt: attól tarthatott, hogy mi történik vele akkor, ha a
korábbi hercegnékhez hasonlóan ő sem képes utódot szülni
Rhinebecknek. Leesha azon merengett, hogy vajon Melnynek volt-e
egyáltalán beleszólása a házasság megkötésébe, vagy, ahogy az
megszokott volt Thézában, a szülők rendezték el azt, fittyet hányva
a lány vágyaira.
Leesha mintát vett a hercegné vizeletéből és hüvelynedveiből,
majd ezeket vegyszerekkel keverte össze, és hagyta, hogy az
anyagok reakcióba lépjenek egymással. Megtapogatta a lány
méhének környékét, sőt, még a méhnyakhoz is felcsúsztatta az
egyik ujját. Végül Leesha rámosolygott a hercegnére.
– Minden rendben van, méltóságos asszonyom – mondta. –
Köszönöm az együttműködést. Most már visszaöltözhet.
– Köszönöm, asszonyom – felelte a hercegné. – Remélem, ki
tudja deríteni, mi a bajom.
– Nem hiszem, hogy bármi baja lenne, de ha valami mégis
kezelésre szorul, akkor legyen nyugodt, megtesszük, amit lehet –
mondta Leesha. A hercegné halványan elmosolyodott és bólintott.
Feltehetőleg több tucat Gyógyfüvésztől hallotta már ugyanezt a
választ. Nem volt oka rá, hogy Leeshát bármivel is különbnek tartsa
náluk.
A hercegné visszalépett az ablakhoz, Leesha pedig odament az
öltözőasztalhoz, hogy megnézze a tesztek eredményeit. Az
anyahercegnő közben odalibbent hozzá.
– Ennek a lánynak semmi baja nincs – mondta Leesha az
üvegcséket szemlélve. – Egy egész sereg gyermeket meg tudna
szülni.
Araine odanyújtott neki egy kis csomag szárított gyógyfüvet.
– Az udvari Gyógyfüvészek ebből a keverékből főzik a
termékenységi teáját – mondta a hölgy. Leesha megszimatolta a
csomagot.
– Szokványos összetétel. Ártani nem árt neki, bár készíthetnék
ennél erősebbet is... Nem mintha számítana.
– Azt gondolod, hogy a fiammal van a baj – mondta helyette
Araine. Leesha vállat vont.
– A következő logikus lépés az ő megvizsgálása lenne,
méltóságos asszonyom.
– Az a makacs szamár még azt se hagyja a
Gyógyfüvészeinknek, hogy megnézhessék a torkát, amikor náthás
és majdhogynem a beleit köhögi fel – mondta bosszúsan Araine. –
Kicsi az esélye, hogy közel engedjen téged a férfiasságához. – Az
anyahercegnő tetőtől talpig végigmérte Leeshát. – Hacsak persze
nem akarod őt a hagyományos módon megvizsgálni, hogy úgy
szerezz tőle mintát.
Leesha elfintorodott, Araine pedig felnevetett.
– Rögtön gondoltam! – heherészett. – Majd a lány megteszi
helyetted! Mi másra valók a fiatal hercegnék?
Janson kancellár még a várószobában maradt, miután az
anyahercegnő Leeshával és Wondával az oldalán távozott. A férfi
elővett egy vékony, lakozott tölgyfából készült dobozt, és
odanyújtotta Rojernek.
– Ezt Arrick szobájában találtuk az elbocsátása után – mondta
Janson. – Azonnal üzentem a Zsonglőrök Céhének, hogy
megőriztem neki a dobozt, de a mestered nem jött vissza érte.
Őszintén szólva, furcsálltam a dolgot. Arrick a matracának bélésén
kívül mindent magával vitt, amikor távozott az udvartól, beleértve
néhány olyan dolgot is, ami nem is az övé volt, ezt viszont
egyszerűen otthagyta egy asztal közepén.
Rojer elvette a dobozt, és kinyitotta. Egy vastag láncon függő
aranymedál hevert benne zöld bársonypárnán. A medál felületét
két egymást keresztező lándzsa és egy pajzs díszítette, rajta
Rhinebeck herceg címerével, egy borostyán borította trónnal és a
felette lebegő fakoronával.
Rojer emlékezett még annyira Arrick címertanleckéire, hogy
azonnal felismerje az érmét: a dobozban az Angiers-i Hercegség
Bátorság-medálja hevert, a hercegtől kapható legmagasabb
kitüntetés. Rojer elképedve nézte az érmét. Vajon miért kapta
Arrick ezt a rendkívüli díjat, és miért hagyhatta hátra? Az érme
szimbolikus értékét leszámítva is felbecsülhetetlen kincs volt.
Angiers-ben kevés fém akadt, így már maga a lánc is egy halom
petákot megért volna, az aranymedálról nem is beszélve...
– Őméltósága a Hídfalva pusztulásakor tanúsított bátorságáért
jutalmazta meg Arricket ezzel a medállal – mondta Janson,
mintegy olvasva a fiú gondolataiban. – Már azzal is elég szolgálatot
tett volna, ha a saját bőrét menti, hogy jelenthesse a hercegnek a
pusztítást, de ráadásul még a magúrokkal is szembeszállt, hogy
megmenthessen téged, egy alig hároméves fiúcskát, aki nem tudott
volna egymaga elmenekülni vagy elbújni... – A kancellár
megcsóválta a fejét.
Rojer úgy érezte, mintha a férfi pofon csapta volna.
– Fogalmam sincs, miért hagyhatta hátra – mondta elhaló
hangon, és nagyot kellett nyelnie, hogy eltűnjön a torkából a
gombóc. – Köszönöm, hogy megőrizte. – Rojer bezárta a dobozt,
és belecsúsztatta a vállán függő tarka táskába.
– Akkor hát – mondta Janson, amikor látta, hogy Rojernek
nincs több mondanivalója, és a Rovásemberhez fordult: – Ha
készen áll, Flinn úr, Őméltósága várja önöket.
– De Leesha még nem... – mondta Rojer.
– Őméltósága nem hajlandó nőket fogadni a tróntermében –
felelte Janson. – Biztosíthatom önöket, hogy Leesha asszony jó
kezekben van az anyahercegnővel és az udvarhölgyekkel. Ha
Őméltósága meghallgatta önöket, mindenről beszámolhatnak majd
neki.
A Rovásember a homlokát ráncolta, és a kancellárra meredt.
Az alacsony férfi mintha kővé vált volna a tekintetétől, de nem
gondolta meg magát tőle. Janson az ajtó előtt álló őrökre pillantott.
– Rendben – mondta végül a Rovásember. – Vezessen minket
a herceghez!
Janson alig tudta leplezni megkönnyebbülését.
– Kérem, kövessenek! – mondta.

Rhinebeck herceg az angiers-iakhoz képest magas volt, de a

szabadítóháziak többsége mellett még így is eltörpült. Ötvenes
éveiben járó, vaskos ember volt, fiatalkori izomzata hájjá alakult.
Smaragdzöld zekét és barna nadrágot viselt, és egész öltözéke
drága kráziai selyemből készült. Zsíros, őszesbarna haját Angiers
lakkozott fából készült koronája fogta össze, ujjain és a nyakán
viszont milni aranyból készült gyűrűk és nyakláncok csillogtak.
Rhinebeck jobbján, egy alacsonyabb emelvényen öccse, Mickael
herceg ült. Majdnem olyan idős volt, mint bátyja, és valamivel
kövérebb. Mickael hasonlóan gazdag öltözéket hordott, haját pedig
egy arany fejdísz övezte. Rhinebeck balján második öccse, Pether
pásztoratya foglalt helyet, aki még nála is kövérebb volt, ami
ellentmondott az egyszerű, barna köpenye és kopaszra nyírt feje
által sugallt szigorú életmódnak. A lelkipásztorok durva anyagból
való ruházatával ellentétben Pether gyapjúból készült köpenyt
hordott, a derekán sárga selyemöv futott körbe.
A rovásos-lakkozott mell- és lábvértet viselő Thamos herceg az
emelvények lábánál állt. Kezében ott volt a lándzsája, a bejáratnál
álló Kéregkatonákhoz hasonlóan, annak ellenére, hogy Rojert és a
többieket mind megmotozták és elvették tőlük a fegyvereiket,
mielőtt beléphettek volna a trónterembe. A fiú Gared és a
Rovásember mellett állva viszont éppolyan biztonságban érezte
magát, mintha Szabadítóháza közepén lett volna ragyogó
napsütésben.
– Őméltósága, harmadik Rhinebeck herceg, az erdei erőd
védelmezője, a fakorona viselője, és az angiers-i hercegség ura –
mutatta be Rhinebecket Janson. Rojer fél térdre ereszkedett, Gared
pedig gyorsan követte a példáját, a Rovásember viszont csak
meghajolt.
– Térdre a herceg előtt! – mordult fel Thamos, a csuklyás
férfira szegezve lándzsáját. A Rovásember megrázta a fejét.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, méltóságos uram, de én nem
vagyok angiers-i.
– Ez meg miféle ostobaság? – kérdezte ingerülten Mickael
herceg. – A neved Baltás Flinn, Rönkösházáról jöttél, és angiers-i
földön nevelkedtél. Talán azt akarod mondani, hogy a falud már
nem tekinti magát a hercegség részének? – Thamos megszorította
a lándzsát, és továbbra is Rojerékre szegezte. A fiú nagyot nyelt, és
nagyon remélte, hogy a Rovásember tudja, mit csinál.
Csuklyás barátja viszont a jelek szerint még csak fel sem figyelt
a fenyegetésre. Ismét megrázta a fejét.
– Semmi ilyesmit nem állítottam, méltóságos uram – felelte a
Rovásember. – Csupán az egyszerűség kedvéért mondtam a város
kapujánál azt, hogy Baltás Flinn a nevem. Bocsánatot kérek, amiért
félrevezettem önöket. – A férfi ismét meghajolt.
Janson, aki az emelvény melletti kis íróasztalnál foglalt helyet,
most villámgyors jegyzetelésbe fogott.
– A kiejtése milninek hangzik – mondta Pether pásztoratya. –
Talán Euchor hercegségének a lakosa vagy?
– Egy ideig valóban Milnben laktam, de nem onnan
származom – felelte a Rovásember.
– Akkor mondd meg végre a neved, és hogy hová valósi vagy!
– szólalt meg Thamos.
– A nevemet csak én tudom, és egyetlen város sem az
otthonom – hangzott a válasz.
– Hogy merészelsz...? – csattant fel Thamos, és lándzsáját
előreszegezve elindult a Rovásember felé, aki viszont úgy nézett rá,
mint egy kisfiúra, aki az öklét emeli egy felnőttre. Rojer
lélegzetvisszafojtva figyelt.
– Elég legyen! – szólalt meg hirtelen Rhinebeck. – Thamos,
vissza a helyedre! – A férfi dühös pillantást vetett legidősebb
bátyjára, de engedelmeskedett. Visszalépett az emelvény elé, és
ingerülten méregette a Rovásembert.
– Egyelőre megtarthatod a titkaidat – mondta Rhinebeck
felemelt kézzel, hogy elejét vegye öccsei további
kérdezősködésének. Mickael rámeredt a bátyjára, de egy szót sem
szólt.
– Rád emlékszem – mondta Rhinebeck Rojernek, talán hogy
enyhítse kissé a feszültséget. – Csaplár Rojer, Mézhangú Arrick
kölyke, aki óvodának nézte a bordélyházamat. – A férfi nevetni
kezdett. – A tanítódat azért hívták Mézhangúnak, mert minden nőt
az ágyába tudott édesgetni a hangjával. A tanítvány vajon a
mestere nyomdokaiban jár?
– Én csak a magúrokat bűvölöm el a zenémmel, méltóságos
uram – felelte meghajolva a fiú. Mosolyt erőltetett az arcára,
haragját pedig Zsonglőr-álarca mögé rejtette.
Rhinebeck hangosan kacagott, és a térdét csapkodta.
– Mintha a magúrokat úgy ágyba lehetni vinni, mint egy fafejű
ringyót! – mondta nevetve a férfi. – Arrick humorérzékét
megörökölted, annyi biztos!
Janson kancellár megköszörülte a torkát.
– Mi az? – kérdezte Rhinebeck a férfira pillantva.
– A Rönkösházán átutazó Fullajtárok azt állítják, méltóságos
uram, hogy az ifjú Csaplár zsonglőr valóban el tudja bűvölni a
démonokat a zenéjével – felelte Janson.
– Valóban? – kérdezte elkerekedett szemmel Rhinebeck, a
kancellár pedig bólintott.
A herceg köhögéssel próbálta leplezni meglepettségét, majd az
előtte állók felé fordult és Garedre nézett.
– Te pedig Gared vagy, a favágók kapitánya? – kérdezte.
– Ohm, csak egyszerűen Gared, méltóságos uram – hebegte a
férfi. – Az igaz, hogy én vezetem a favágókat, de nem vagyok én
semmiféle kapitány. Jól értek a fejszéhez, ez minden.
– Mire ez a szerénység, fiam? – kérdezte Rhinebeck. – Az a
férfi, aki nem becsüli magát, azt mások se fogják becsülni. Ha csak
a fele is igaz annak, amit hallottam rólad, lehet, hogy én magam
foglak felkérni katonámnak.
Gared válaszra nyitotta a száját, de látszott rajta, hogy fogalma
sincs arról, mi lenne erre az illő válasz. Így hát egyszerűen csak
meghajolt, de olyan mélyen, hogy Rojer azt hitte, hogy a favágó be
fogja ütni az állát a padlóba.

Leesha belekortyolt a teájába, és közben a csésze pereme fölött az

anyahercegnőre pillantott, aki némán ült ott, és nyilvánvalóan őt
figyelte. Leesha is ugyanezt tette az anyahercegnővel. Araine
szolgálólányai egy fényes ezüst teakészletet, valamint egy tucat
süteményt és kis szendvicset helyeztek el a két nő közötti asztalon,
majd elhagyták a helyiséget. A tálca mellett egy ezüstcsengettyű
pihent, arra az esetre, ha az anyahercegnőnek újabb kívánsága
lenne.
Wonda mereven ült a székén. Mintha azon igyekezett volna,
hogy olyan láthatatlan legyen az idős hölgy előtt, mint amikor a
rejtőköpenyét hordta a magúrok közelében. Vágyakozva nézte a
szendvicses tányért, de úgy tűnt, túlságosan fél attól, hogy magára
vonja a figyelmet azzal, hogy vesz az ételből.
Az anyahercegnő hirtelen Wonda felé fordult.
– Lányom, ha már egyszer úgy öltözködsz, mint egy férfi, és
lándzsát is hordasz, akkor ne viselkedj úgy, mint egy félénk kis első
hálózó, aki épp az első udvarlóját fogadja! – mondta. – Egyél! A
szendvicsek nem dísznek vannak itt.
 – Bocsásson meg, méltóságos asszonyom – mondta Wonda, és
esetlenül meghajolt ültében. Belemarkolt az aprócska
szendvicsekbe, majd a szájába tömte őket, mit sem törődve a
kikészített szalvétával és tányérral. Araine a szemét forgatta, de úgy
tűnt, inkább szórakoztatja a látvány, mintsem bosszantaná.
Az anyahercegnő ezután Leeshához fordult.
– Ami téged illet, látom, hogy tele vagy kérdésekkel, úgyhogy
tedd csak fel őket nyugodtan! Kihullik a hajam ettől a várakozástól.
– Én csak... meg vagyok lepve, méltóságos asszonyom –
mondta Leesha. – Ön egyáltalán nem olyan, mint amire
számítottam.
– Talán megzavart az a vén banya szerep, amit a férfiak előtt
adtam elő? – kérdezte nevetve Araine. – Teremtőm, Bruna azt
mondta, jól vág az eszed, de ha ezen se láttál át, akkor kétségbe
kell vonjam a szavát.
– Többször nem hagyom magam becsapni – felelte a
Gyógyfüvész –, bár be kell vallanom, hogy nem értem, miért volt
szükség erre a színjátékra. Bruna soha nem tett úgy, mintha...
– Mintha egy hebegő vénasszony lenne? – kérdezte
mosolyogva Araine, miközben kiválasztott egy kisebb szendvicset a
tálcáról, amit aztán óvatosan belemártott a teájába, majd két gyors
falatra megette. Wonda megpróbálta utánozni őt, de túl sokáig
áztatta a szendvicset a teában, így annak a fele lemállott és
beleesett a csészébe. Araine felhorkantott, miközben nézte, ahogy a
lány gyorsan lenyeli a csészében lévő teát és a szendvicsdarabot.
– Ahogy mondja, méltóságos asszonyom – felelte Leesha.
Az anyahercegnő felszegte a fejét, és a már tőle megszokott
szemrehányó módon nézett a Gyógyfüvészre. Leeshát valahogy
Janson kancellárra emlékeztette a látvány, és azon gondolkozott,
hogy vajon Araine-től tanulhatta-e el ezt a nézést.
 – Azért van szükség rá, mert a férfiak sziklaszilárdakká válnak
az éles eszű nők körül, a tökkelütöttek társaságában viszont olyan
lágyak, mint az agyag. Néhány évtized múlva meg fogod érteni,
mire gondolok.
– Ezt észben tartom majd, amikor megjelenek az audiencián
Őméltósága előtt – mondta Leesha.
– Tarts lépést a tánccal, lányom! – felelte Araine. – Most vagy
az audiencián. Ami a trónteremben zajlik, az csak egy színjáték.
Gondolhatnak a fiaim bármit, épp csak annyira uralják ezt a várost,
mint a ti Smittetek Rönkösházát.
Leeshának majdnem a torkán akadt egy falat sütemény, és csak
éppen hogy nem löttyintette ki a teáját.
– Rossz döntés volt Smitt úr nélkül eljönnötök – ciccegett
Araine. Bruna gyűlölte a politikát, de megtaníthatta volna neked az
alapokat, hiszen jól ismerte őket. A fiaim az apjukra ütöttek, és
nem sok hasznát látják a nőknek az udvarban, hacsak nem ételt
tesznek az asztalra, vagy ha épp alattuk térdepelnek. Rhinebeck és
az öccsei azt gondolták, hogy ezt a táncot Flinn úr vezeti, már ha
egyáltalán így hívják. Még annak a tulok Garednek és Arrick
kölykének is több tiszteletet mutatnak majd, mint neked.
– A Rovásember nem a falunk képviselője, és a többiek sem –
felelte Leesha.
– Bolondnak nézel, lányom? Ezt egyetlen pillantással kinéztem
belőlük. Mindenesetre nem számít. Már minden kérdés eldőlt.
– Parancsol? – kérdezte zavartan Leesha.
– Tegnap este kiadtam az utasításaimat Jansonnak, miután
elolvastam a jelentését, és jelenleg épp ezeket hajtja végre –
mondta Araine. – Ameddig azok a pávák nem kapnak össze
komolyabban, miközben a trónteremben illegetik magukat, addig
az „audiencia” kifejlete a következő lesz.
 – Vissza fogtok térni a falutokba, és megvárjátok, amíg a
legjobb Rovásvetőim meg nem érkeznek hozzátok, hogy
tanulmányozhassák a harci rovásaitokat – folytatta az
anyahercegnő. – Még tél beállta előtt minden valamirevaló
angiers-i Rovásvető fegyvereket fog rovásozni, egészen addig, amíg
minden fafejű, íjhoz értő vadászunknak egy tegeznyi rovásos nyila
nem lesz, és amíg olcsó rovásos lándzsákat nem lehet kapni az
utcai árusoknál.
– Thamos és a Kéregkatonák a Rovásvetőkkel tartanak majd,
hogy gondoskodjanak a biztonságukról, és hogy a favágóitok
megtanítsák nekik a démonvadászatot.
– Igenis, méltóságos asszonyom – bólintott Leesha. Araine
türelmes mosollyal fogadta a közbeszólást, Leesha pedig ekkor
döbbent rá, hogy az anyahercegnő számára az elhangzottak hercegi
parancsok voltak, nem pedig vita tárgyát képezték.
– A Teremtő lelkipásztorait igencsak felzaklatta a tetoválásos
barátod – folytatta az anyahercegnő. – Egy részük azt hiszi, hogy ő
a Szabadító, a többi pedig azt, hogy ő még minden démonok
anyjánál is rosszabb. Egyik oldal sem bízik a fiatal Jonában, pedig ő
inkább az előbbi csoportba tartozik. Ki akarják őt hallgatni.
Leveleztem a Lelkipásztorok Tanácsával, és megegyeztem velük,
hogy a faluba küldjük Hayes lelkipásztort, hogy ő foglalkozzon az
ottani hívőkkel, Jonát pedig iderendeljük, hogy vallomást tehessen a
tanács előtt. Hayes jó ember, nem megszállott fanatikus, és helyén
van az esze. Ő majd felméri, milyen erős a falubelijeid hite a
Rovásemberben, és a Lelkipásztorok Tanácsa ugyanígy jár majd el
Jonával.
Leesha megköszörülte a torkát.
– Bocsásson meg, méltóságos asszonyom, de Szabadítóháza
nem egy nagyváros, ahol több tucat lelkipásztor lakik. Az ottaniak
azért követik Jonát, mert az évek során kiérdemelte a bizalmukat.
Nem bíznak meg csak úgy bármilyen barna köpenyes emberben, és
azt se fogják méltányolni, hogy az angiers-i udvar iderángatja Jonát
egy kihallgatásra.
– Ha Jona hű a rendjéhez, akkor önszántából fog idejönni, és
szétoszlatja a vele kapcsolatos kételyeinket – felelte Araine. – Ha
pedig nem... A tanácshoz hasonlóan én is szeretném tudni, kihez
hű igazán.
– És ha a kihallgatás nem a várt eredménnyel zárul?
– Jó ideje már annak, hogy a lelkipásztorok máglyára vetettek
egy eretneket, de bizonyára emlékeznek még, hogy is kell csinálni –
mondta az anyahercegnő.
– Akkor Jona lelkipásztor nem fog eljönni – jelentette ki
Leesha, miközben letette a csészéjét és az idős hölgy szemébe
nézett –, hacsak nem akarja próbára tenni a Kéregkatonákat olyan
férfiak ellen, akik nappal fát, éjjel pedig démonokat aprítanak.
Araine felvonta a szemöldökét, orrlyukai pedig kitágultak. Egy
pillanattal később már újra békés kifejezés ült ki az arcára, Leesha
pedig azt gondolta, hogy talán csak képzelte az anyahercegnő
bosszúságát. Araine Wondához fordult.
– Igaz ez, lányom? – kérdezte. – Fegyvert fognál a herceged
ellen, ha a Kéregkatonák elmennének a falutokba a
lelkipásztorotokért?
– Mindenkivel megküzdök, akire Leesha rámutat – felelte
Wonda. Az apró termetű anyahercegnővel való találkozásuk óta
most először húzta ki magát a székében.
Baltás Wonda még tizenöt éves kora ellenére is a legtöbb férfi
fölé magasodott Szabadítóházán, pedig az ottani emberek a
hercegség legnyurgább polgárai voltak. A pöttöm idős hölgy
eltörpült mellette, de mégis inkább derűsnek tűnt, mint
megrettentnek. Araine úgy bólintott Wonda felé, mintha vissza
akarná őt parancsolni korábbi meghunyászkodó tartásába, majd
visszafordult Leeshához és körmével megkocogtatta törékeny
csészéjét.
– Rendben van – mondta végül. – Biztosítani fogom Jona
lelkipásztor épségét, és azt, hogy a kihallgatás után visszatérhessen
a falutokba, bár meglehet, hogy a köpenye nélkül fogjátok
viszontlátni.
– Köszönöm, méltóságos asszonyom – felelte Leesha,
rábólintva a feltételekre.
Araine elmosolyodott, és felemelte a csészéjét.
– Lehet, hogy mégis méltó utódja vagy Brunának – mondta.
Leesha szintén elmosolyodott, majd mindketten belekortyoltak a
teájukba. Az anyahercegnő pár pillanat múlva folytatta
mondanivalóját.
– A Rovásember el fog utazni Milnbe egyedül, hogy hírt
adhasson Euchornak a kráziaiakról, és hogy tolmácsolja neki a
segélykérésünket.
– Miért a Rovásembert küldi a hírvivője helyett? – kérdezte
Leesha.
– Janson piperkőc unokaöccsét? – horkantott Araine. – Euchor
élve felfalná azt a kölyköt. Ha nem tudnád, ő és a fiam gyűlölik
egymást.
Leesha rámeredt a hölgyre, de ő csak legyintett.
– Vannak rovások, amiket jobb nem piszkálni, lányom –
mondta. – A borostyán- és az acéltrón között már azelőtt viszály
húzódott, hogy a mostani birtoklóik rájuk helyezték a hatalmas
feneküket, és ez őutánuk is így lesz. A férfiaknak a természetében
van, hogy folyton a riválisaikkal marakodjanak.
– Ez még nem magyarázza meg azt, hogy miért a
Rovásembernek kell Milnbe mennie, és nem egy udvari Fullajtárnak
– jegyezte meg Leesha. – Biztos vagyok benne, hogy ha esetleg
beleegyezik a megbízásba, amit egyébként nehezebb lesz elérni,
mint gondolná, még akkor is a saját céljai okán fog odamenni, és
nem az udvar parancsát követve.
– Hát persze hogy úgy fog – felelte Araine. – Pontosan ezért
akarom minél távolabb tudni azt az embert a városomtól. Akár
szándékosan csinálja, akár nem, a jelenléte vak fanatizmusba
taszítja az embereket, és így nem lehet hercegséget irányítani.
Hadd menjen csak Milnbe, és bolydítsa fel az ottaniakat! Euchor
talán épp azért fog beleegyezni bármilyen kérésünkbe, hogy
megszabaduljon a Rovásembertől.
– És mik volnának a mi kéréseink? – kérdezte Leesha.
Araine a Gyógyfüvészre meredt, aki ismét csak nem tudta
eldönteni, hogy szemtelensége szórakoztatja vagy bosszantja az
anyahercegnőt.
– Természetesen egy szövetség a kráziaiak ellen – felelte végül
a hölgy. – Néhány szekér fán és fémen veszekedni lehet, de a
juhászkutyák nem marhatják egymást, amikor farkasok ólálkodnak
a karámban.
Leesha az anyahercegnőre nézett, és vitába akart szállni vele,
de rádöbbent, hogy valójában egyetért vele. Énjének egy része
teljes biztonságban érezte magát Arlen körül, és nem akarta, hogy
a férfi elhagyja a falut, egy másik, egyre erősödő fele viszont...
fojtogatónak érezte a jelenlétét. A férfi félelmeinek megfelelően a
szabadítóháziak és a rizoniak mind tőle várták a megmenekülést,
nem pedig önmaguktól. Hát nem ugyanígy érzett ő is a
Rovásember iránt? „Talán jobb is, ha egy kis időre elutazik”,
gondolta Leesha.
Amikor Araine látta, hogy a nő semmit sem felel a hallottakra,
bólintott, és újra kortyolt egyet a teából.
– Azt még el kell döntenem, mihez kezdünk Arrick kölykével.
Az ő úgynevezett hegedűmágiája tüzetes kivizsgálásra szorul, és
egyelőre még nincsenek vele terveim.
– Nem mágiáról van szó – felelte Leesha –, legalábbis nem
olyanról, mint amit mi ismerünk. Rojer egyszerűen elbűvöli a
magúrokat a zenéjével, éppúgy, ahogy a Zsonglőrök szokták az
embereket a műsoraikkal. Hasznos képesség, de csak addig
működik, amíg abba nem hagyja a hegedülést, és eddig még senki
másnak nem tudta megtanítani a módszert.
– Jó hírnök válna belőle – merengett Araine. – Janson
unokaöccsénél mindenképp jobb, bár ezzel nem mondtam sokat.
– Én jobban szeretném, ha Rojer velem maradna, méltóságos
asszonyom – mondta Leesha.
– Ó! Valóban? – kérdezte derűsen Araine, majd átnyúlt az
asztal felett, és megcsípte a Gyógyfüvész orcáját. – Kedvellek téged,
lányom. Nem félsz kimondani azt, amire gondolsz. – A hölgy
hátradőlt székében, egy pillanatig Leeshát nézte, majd megvonta a
vállát. – Jótékony kedvemben vagyok – mondta végül, és újra
megtöltötte a csészéket. – Maradjon csak veled! Most térjünk rá
erre a Szabadító dologra!
– A Rovásember nem vallja magát a Szabadítónak, méltóságos
asszonyom – felelte Leesha. – Leharapná a fejét mindenkinek, aki
csak felveti ezt az ötletet – tette hozzá.
– Bárminek is vallja magát, az emberek ezt hiszik róla –
mondta Araine. – Ezt bizonyítja a falutok hirtelen névváltása is,
ami, megjegyzem, hercegi engedély nélkül történt.
– Az a falutanács döntése volt, nem az enyém – felelte vállat
vonva Leesha.
– De te nem ellenezted a javaslatot – jegyezte meg az
anyahercegnő. A Gyógyfüvész ismét vállat vont.
– Te is ezt hiszed? – kérdezte Araine a nő szemébe nézve. – Ő
lenne a Szabadító?
Leesha jó darabig némán meredt az idős hölgyre.
– Nem – mondta végül. Wonda majdnem felsikkantott, Leesha
pedig szúrós pillantást vetett rá.
– Úgy tűnik, a testőröd nem így gondolja – mondta Araine.
– Nem mondhatom meg az embereknek, hogy miben
higgyenek és miben ne – felelte Leesha.
– Valóban – bólogatott Araine –, és a falutanácsotoknak se ez
a dolga. Janson már meg is írta a névváltoztatás hercegi
elutasítását. Ha a tanács elég bölcs, rövid úton újrafesti a
falutáblákat.
– Értesítem őket róla, méltóságos asszonyom – felelte Leesha.
Araine szeme összeszűkült a semmitmondó válasz hallatán, de nem
tett megjegyzést.
– És a menekültek? – kérdezte a Gyógyfüvész.
– Mi van velük?
– Befogadják őket?
– Hová tennénk őket? – kérdezte horkantva az anyahercegnő.
– Mit adnánk nekik enni? Használd az eszed, lányom! A hercegség
be tud fogadni ennyi embert, de maga a város már nem. Hadd
duzzasszák csak a tietekhez hasonló falvakat! A Rovásvetők és a
katonák, akiket hozzátok küldök, mindenben segíteni fogják a
szomszédaitokat ezekben a nehéz időkben, és szemet hunyhatunk
azok felett a faszállítmányok felett is, amiket Rönkösháza nem
juttatott el hozzánk.
Leesha az ajkába harapott.
– Ennél többre lesz szükségünk, méltóságos asszonyom. A
falunkban három ember osztozik egy pokrócon, a gyerekek pedig
rongyokban szaladgálnak. Ha ételt nem is tudnak nekünk adni, hát
legalább ruhákat küldjenek, vagy gyapjút Pásztorvölgyről, hogy mi
szőhessünk magunknak! Most van a birkanyírási szezon, nem?
Araine gondolkodott egy kicsit.
– Elküldünk a faluba néhány szekér nyers gyapjút, valamint
száz birkát is – felelte végül.
– Inkább kétszázat – mondta Leesha. – A birkák fele legyen
ivarérett, és kérnénk még száz tejelő tehenet is.
Araine elfintorodott, de azért bólintott.
– Elkelne még vetőmag is Tönkszántóról és Erdőszélről –
folytatta Leesha. – Most van a vetési időszak, és a falunkban
elegendő munkaerő akad a szántáshoz és a vetéshez. Egyedül a
vetőmag hiányzik hozzá.
– Ez mindenkinek az érdeke – helyeselt Araine. – Annyit
kaptok, amennyit csak nélkülözni tudunk.
– Honnan tudja, hogy a herceg és a többiek bele fognak
egyezni mindebbe? – kérdezte Leesha.
– A fiaim Janson nélkül még a cipőjüket se tudnák megkötni, a
kancellár pedig az én parancsaimat követi – válaszolta heherészve
Araine. – Nemcsak hogy minden tanácsát követni fogják, de abban
a tudatban is fognak a sírjukba feküdni, hogy az egészet ők
ötlötték ki.
Leeshának még mindig voltak kételyei, de az anyahercegnő
csak vállat vont.
– Majd meglátod, amikor a társaid kijönnek a trónteremből, és
elmondják neked, hogy milyen „döntésre” jutottak. Addig is igyuk
meg a teánkat!
– Miért járultál a borostyántrón elé? – kérdezte Rhinebeck.
– A kráziai hadjárat mindannyiunkat fenyeget – mondta a
Rovásember. – Menekültek özönlötték el a vidéki régiókat, többen
vannak, mint amennyit a falvak be tudnának fogadni. Ha a
kráziaiak megindulnak Lakton felé...
– Ez nevetséges! – szakította őt félbe Mickael herceg. –
Legalább mutassa meg az arcát, amikor a herceghez beszél!
– Elnézést, méltóságos uram – mondta kissé meghajolva a
Rovásember. Lehúzta a fejéről a csuklyáját, és az ablakokon át
beszűrődő napfényben úgy tűnt, mintha a bőrén lévő rovások
élőlények módjára tekeregnének. Thamos és Janson már látták őt
így korábban, így nem lepte meg őket a látvány, a többi férfi
viszont nem tudta elfojtani megütközését.
– Teremtőm! – suttogta Pether, és rovást vetett maga előtt a
levegőbe.
– Mivel a jelek szerint nincs neved, bizonyára azt várod tőlünk,
hogy Rovás úrnak szólítsunk, ugye? – kérdezte Mickael herceg,
meglepett arckifejezését gúnyos vigyorrá változtatva.
A Rovásember a fejét rázta, és halványan elmosolyodott.
– Egyszerű parasztember vagyok, méltóságos uram. Sehol nem
hívnak úrnak.
– Családi háttér ide vagy oda, nehezen tudom elhinni, hogy
egy magát Szabadítónak valló férfi nem tartja magát úrnak vagy
akár nemesi vér sarjának. Talán nem tartja magához méltó
dolognak az ilyesmit?
– Nem vagyok Szabadító, méltóságos uram – felelte a
Rovásember. – Sosem állítottam, hogy az vagyok.
– Rönkösháza lelkipásztora a jelentések szerint egészen
másképpen vélekedik erről – jegyezte meg Pether pásztoratya,
meglengetve egy papírlapot maga előtt.
– Nem tartozom a nyájához – mondta ingerült fintorral a
Rovásember. – Azt hisz, amit csak akar.
– Épp ellenkezőleg, ha még mindig a Teremtő angiers-i
lelkipásztorai egyikének vallja magát – szólalt meg Janson. –
Hűséggel tartozik Őméltóságának és a Lelkipásztorok Tanácsának.
Ha eretnekségeket hirdet...
– Igaza van, Janson – mondta Pether. – Ennek utána fogunk
járni.
– Őméltósága talán rávehetné a Lelkipásztorok Tanácsát, hogy
rendeljék Jonát a városba kihallgatásra – javasolta a kancellár.
– Egyetértek – mondta Mickael, majd öccséhez fordult. – Ezt
mihamarabb el kellene intézned. – Pether bólintott.
– Egykori mentora, Hayes lelkipásztor alkalmas lenne arra,
hogy helyettesítse Jonát, és hogy gondoskodjon az oda érkezett
menekültekről, méltóságos uram – vetette fel Janson. – Sok
tapasztalata van a szegények gondozásában, és hűen szolgálja a
borostyántrónt. Talán Őméltósága rávehetné a tanácsot, hogy
küldjék Hayest a faluba.
– Rávenni őket? – kérdezte ingerülten Pether. – Janson, én
vagyok a pásztoratya! Mondd meg nekik, hogy azt parancsoltam,
hogy küldjék ide őt!
– Ahogy kívánja, méltóságos uram – hajolt meg Janson.
– Ami pedig téged illet – fordult vissza Pether a Rovásember
felé. – Ha igaz, amit mondasz, akkor miért változtattátok a falu
nevét Szabadítóházára?
– Nem vágytam arra, hogy ezt tegyék – felelte a Rovásember.
– A kérésem ellenére nevezték át a falut.
– Inkább az iszákosoknak próbálja ezt bemesélni a kocsmában
– mondta horkantva Mickael. – Már hogyne vágyott volna a
névváltoztatásra.
– Miért tettem volna, méltóságos uram? Az új név semmi mást
nem eredményezett, csak egy olyan eszmét erősített meg, amit
legszívesebben összetaposnék.
– Ha tényleg így van, nem lesz kifogásod az ellen, ha
Őméltósága hercegi határozatban utasítja a falutanácsot arra, hogy
vonják vissza a változtatást? – kérdezte Janson. A Rovásember
vállat vont.
– Intézd el! – mondta Rhinebeck.
– Ahogy kívánja, méltóságos uram – felelte a kancellár.
– Ezzel nem vagyunk előrébb! – csattant fel Thamos herceg,
nagyot koppintva a padlón lándzsájának nyelével, majd a
Rovásemberre nézett. – Kipróbáltuk a rovásait. Én magam öltem
meg egy fadémont azzal a nyíllal. Többet akarok belőle, meg a
kifejlesztett harci rovásokból is, valamint kiképzést az
embereimnek. Mit kérsz érte cserébe?
– Nem számít, hogy mit kér – mondta Rhinebeck. – A
rönkösháziak az én alattvalóim. Nem fogok fizetni olyasvalamiért,
amivel eleve a borostyántrónnak tartoznak.
– Ahogy már korábban említettem Thamos hercegnek és
Janson kancellárnak, méltóságos uram, a magúrok az igazi
ellenségeink – válaszolta a Rovásember. – Nem fogom megtagadni
a harci rovásokat azoktól, akik használni kívánják őket.
Rhinebeck hümmögött, Thamos szeme pedig vágyakozva
csillogott.
– Értesíthetem a Rovásvetők Céhét, hogy állítsanak össze egy
csoportnyi mesterembert, és hogy küldjék őket a faluba, ha
Őméltósága úgy parancsolja – mondta Janson. – Velük tarthatna
esetleg egy csapat Kéregkatona is.
 – Én magam fogom vezetni őket, bátyám – mondta Thamos
Rhinebeck felé fordulva.
– Jól van – bólintott a herceg.
– Mi lesz a rizoni menekültekkel? – kérdezte a Rovásember. –
Befogadja őket a város?
– Nincs helyünk több ezer ember számára – felelte Rhinebeck.
– Majd a falvakban menedékre találnak. Felajánlhatunk nekik... Mit
is mondtál, Janson?
– Hercegi oltalomjogot – mondta a kancellár –, valamint
védelmet mindazoknak, akik hűséget fogadnak a fakoronának. –
Rhinebeck bólintott.
A Rovásember meghajolt.
– Ez rendkívül nagylelkű ajánlat, méltóságos uram, de ezek az
emberek éheznek és semmijük sincs. Még az alapvető szükségleteik
sem biztosítottak. Nem szánná meg őket egy kicsivel többel?
– Ám legyen – felelte Rhinebeck. – Nem vagyok szívtelen.
Janson, mit tudunk felajánlani?
– Lássuk csak – mondta a kancellár, miközben kinyitott és
lapozgatni kezdett egy főkönyvet –, először is Rönkösháza
megkésett faszállítmányait talán megbocsáthatjuk, ugye, méltóságos
uram?
– Ám legyen – felelte a herceg.
– Amíg a Rovásvetőink a faluban tartózkodnak, a
szakértelmüket felhasználva megvédhetik a menekülteket az
éjszaka veszélyeitől, és a Kéregkatonák is segíthetnek majd ebben.
– Így igaz – mondta Rhinebeck. Janson újra a könyv felé
fordult.
– Engedje meg, méltóságos uram, hogy tovább
tanulmányozzam a feljegyzéseimet, és összeállítsak egy részletes
listát a rendelkezésünkre álló anyagokból.
 – Tégy úgy! – parancsolta Rhinebeck.
– Ahogy kívánja, méltóságos uram! – hajolt meg ismét Janson.
– Mit fognak felelni a kráziai invázióra? – kérdezte a
Rovásember.
– A te beszámolódon kívül semmi nem utal arra, hogy a
kráziaiak invázióba kezdtek volna – felelte Rhinebeck.
– Márpedig ez fog történni – mondta a Rovásember. – Az
Evejah ezt követeli tőlük.
– Elég sokat tudsz a sivatagi patkányokról és az ő pogány
vallásukról – szólalt meg Pether. – Janson kancellár azt mondta,
hogy egy ideig köztük is éltél.
– Így van, méltóságos uram.
– Honnan tudjuk, hogy kihez köt a hűség? – kérdezte Pether.
– Akár egy magúrrágta hitszegő is lehetsz, aki már az Evejah-t
követi. Ha még a nevedet sem árulod el nekünk, honnan tudjuk,
hogy a tetoválásaid alatt nem egy kráziai rejtőzik?
Gared felmordult, de a Rovásember feltartotta az ujját, amitől
a hatalmas favágó azonnal elnémult.
– Biztosíthatom önöket, hogy nem ez a helyzet – mondta a
Rovásember. – A hűségem Thézához köt.
– Bizonyítsd be! – mondta elmosolyodva Rhinebeck. A
Rovásember kíváncsian oldalra döntötte a fejét.
– Hogyan bizonyítsam, méltóságos uram?
– A hírvivőm jelenleg a falvakat járja – felelte Rhinebeck –, és
nem tud olyan sebesen utazni, mint te. Menj Milnbe, és beszélj
Euchor herceggel! Hivatkozz a Paktumra!
– Milyen Paktumra, méltóságos uram? – kérdezte a
Rovásember. A herceg Jansonra pillantott, aki megköszörülte a
torkát.
– A Szabad Városok Paktumára – felelte a kancellár. –
Időszámításunk nulladik évében, miután végre felhúzták az első
rovásos városfalakat, és a rendnek legalább a látszatát sikerült
visszaállítani a pusztítás sújtotta vidéken, Théza megmaradt
hercegei aláírtak egy kölcsönös békeszerződést, a Szabad Városok
Paktumát. Az iratban tudomásul vették Théza királyának és egész
nemzetségének halálát, valamint egymás uralmát a területeik felett.
A Paktum tiltja a hercegségek katonai úton való terjeszkedését, és a
városokat szövetségre kötelezi arra az esetre, ha külső támadás éri
őket.
– A kráziaiak aláírták a Paktumot? – kérdezte a Rovásember.
Janson a fejét rázta.
– Krázia nem volt része Thézának, és így nem is érintették az
iratban foglaltak. Ugyanakkor – mondta feltartott mutatóujjal,
hogy elejét vegye a közbeszólásnak, majd az orra hegyére tette a
szemüvegét és felemelt egy régi pergamentekercset –, a paktum a
következő módon fogalmaz.
– „Ha egy területet vagy hercegséget emberi fenyegetés
veszélyeztet, akkor a szerződő felek és leszármazottaik kötelesek
egységesen a fenyegetett fél segítségére sietni.” – Janson letette a
tekercset. – A Paktumot úgy fogalmazták meg, hogy tiltsa az
emberek közötti háborúskodást, hiszen a Visszatéréssel járó
pusztítás után nagyon kevesen maradtak életben. Az egyezmény
ezáltal még úgy is érvényes, hogy a kráziai uralkodó nem írta alá.
– Euchor herceg vajon tartja-e majd magát hozzá? – kérdezte
a Rovásember Jansontól.
– A titkáromhoz jöttél meghallgatásra, vagy hozzám? –
kérdezte hangosan Rhinebeck, amitől mindenki megint feléje
fordult. Rojer látta, hogy a herceg arca ugyanolyan vörösbe váltott,
mint azon az éjszakán, amikor Rhinebeck azon kapta őt hétéves
korában, hogy az egyik kedvenc kéjhölgye mellett alszik egy
ágyban.
– Elnézését kérem, méltóságos uram – felelte meghajolva a
Rovásember. – Nem akartam megsérteni.
Rhinebecket kissé lecsillapították a férfi szavai, de hangja
ugyanolyan goromba maradt.
– Euchor megpróbál majd kihátrálni a Paktumból, éppúgy,
ahogy a magúrok szoktak rések után kutatni a rovásfalakon. És ha
ő nem támogat minket, Angiers nem tud majd ellentámadást
indítani a kráziaiakkal szemben.
– Inkább megsértené a Paktumban foglaltakat? – kérdezte a
Rovásember.
– Az irat egységes segítségről szól – morogta Rhinebeck. – Ha
egyedül ütközünk meg a sivatagi patkányokkal, Euchor közben
szépen lecsapna és elpusztítaná meggyengült seregeinket, majd
királlyá kiáltaná ki magát.
A Rovásember hosszan hallgatott.
– Miért én menjek el hozzá, méltóságos uram? – kérdezte
végül.
– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! – mondta horkantva
Rhinebeck. – Théza minden Zsonglőre rólad énekel. Ha az
érkezésed csak feleannyira is bolydítja fel Milnt, mint ahogy
Angiers-t, Euchornak nem lesz más választása, mint teljesíteni a
Paktumban leírtakat, főleg, ha még a harci rovásokat is felajánlod
neki.
– Nem fogom politikai célokból megtagadni tőle a rovásokat.
– Hát persze hogy nem – mondta a herceg –, de Euchornak
ezt nem kell tudnia, igaz-e?
Rojer közelebb araszolt a Rovásemberhez. A fiú képzett
hasbeszélő volt: anélkül tudott kiáltani vagy suttogni, hogy
kinyitotta volna a száját. Még arra is képes volt, hogy úgy tűnjön,
mintha hangja egészen máshonnan érkezne.
– Rhinebeck megpróbál megszabadulni tőled – figyelmeztette
a Rovásembert, anélkül hogy más észrevette volna.
A férfi nem mutatta jelét annak, hogy meghallotta volna Rojer
szavait.
– Rendben, elvállalom – mondta Rhinebecknek. – Szükségem
lesz a hercegi pecsétre, hogy Euchor láthassa az üzenet
hitelességét.
– Mindent megkapsz, amire szükséged lehet – felelte
Rhinebeck.

– Méltóságos asszonyom – szólította meg Ariane-t egy szolgálólány

Janson kancellár megkért, hogy értesítsem arról, hogy a rönkösházi
küldöttség meghallgatása rövidesen véget ér.
– Köszönöm, Erna – felelte az anyahercegnő. Még csak rá sem
kérdezett az audiencia eredményére. – Kérlek, mondd meg Janson
kancellárnak, hogy a várószobában megkeressük majd őket, miután
megittuk a teánkat! – Erna elegánsan pukedlizett, majd eltűnt.
Wonda felhajtotta a maradék teáját, és felállt a székéről.
– Nem kell úgy sietni, kis hölgy – mondta neki Araine. – A
férfiaknak jót tesz, ha időnként várniuk kell a nőkre. Türelemre
tanítja őket.
– Értem, asszonyom – mondta meghajolva Wonda.
Az anyahercegnő is felállt.
– Gyere ide, lányom, hadd nézzelek meg alaposabban! –
mondta. Wonda közelebb lépett hozzá, Araine pedig körbejárta őt,
szeme pedig elidőzött a lány kopott, folt hátán folt ruháján és az
arcán végighúzódó göcsörtös hegeken, majd megszorította a vállát
és a karját, úgy, mint ahogy a hentesek vizsgálják a jószágokat.
– Látom, miért döntöttél úgy, hogy férfi módjára éled az életed
– mondta az anyahercegnő. – Megvan a termeted hozzá. Nem
hiányoznak a csinos ruhák és a kérők sorai? – Leesha felpattant a
székéről, de Araine felemelte az ujját, anélkül hogy a Gyógyfüvészre
nézett volna, így az végül csendben maradt.
– Sosem foglalkoztattak igazán ezek a dolgok – mondta
Wonda, és kényelmetlenül fészkelődött. Araine bólintott.
– Milyen érzés férfiak oldalán harcolni? – kérdezte a lánytól.
– Jó démonokat ölni – felelte vállat vonva Wonda. – A
magúrok megölték az apámat és több barátomat is. Eleinte a
favágók kivételeztek a velük együtt küzdő nőkkel, és megpróbáltak
közénk és a démonok közé állni. Pedig mi is ugyanannyi magúrt
leölünk, mint ők, és miután néhányukra rávetették magukat a
démonok, csak azért, mert épp egy nőt próbáltak védeni, és nem
saját magukat, a többségük észhez tért.
– Az itteni férfiak sokkal rosszabbak – mondta Araine. – A
férjem halála után le kellett mondjak a hatalomról, pedig a
legidősebb fiam egy bolond, és az öccsei sem sokkal jobbak nála. A
Teremtő óvja a várost attól, hogy egy nő üljön a borostyántrónra!
Mindig is irigyeltem Brunát azért, hogy olyan nyíltan tudott
uralkodni a férfiak felett, de az ilyesmi nem megszokott dolog
errefelé.
Az anyahercegnő ismét Wondára nézett.
– Legalábbis egyelőre még nem az – tette hozzá. – Viselkedj
derekasan az éjszakában, lányom, az angiers-i nők nevében is, és
soha ne hunyászkodj meg se férfi, se nő előtt!
– Nem fogok, méltóságos asszonyom – felelte Wonda, és
ezúttal végre rendesen meghajolt az anyahercegnő előtt. – A Napra
esküszöm.
 Araine hümmögött, majd ujjával megkocogtatta az állát, és
csettintett. Felkapta az asztalról a kis ezüstcsengettyűt, és
megrázta. Azonnal meg is jelent az egyik szolgálólány.
– Hívd ide a varrónőmet! – parancsolta Araine. A lány
pukedlizett, majd elsietett, és kis idő múlva egy másik nő érkezett a
helyiségbe egy fiatalabb lány társaságában, aki egy bőrkötésű
könyvet és egy tollat szorongatott.
– Ő lesz az – mondta Araine Wondára mutatva. – Írd le a
méreteit! – Az udvari varrónő bólintott, majd elővett néhány
csomózott zsinórt a méréshez, és mindent lediktált a segédjének,
aki leírta a számokat a könyvbe. Wonda zavartan álldogált,
miközben a nő dolgozott: úgy mozgatta ide-oda a lány karját,
mintha csak egy baba lett volna, és olyan helyeken futtatta végig a
kezét Wonda testén, amitől a lány fülig vörösödött. Az arcán
éktelenkedő sápadt színű hegek ettől még hangsúlyosabbá váltak.
Amikor a varrónő végzett, odalépett Araine-hez és Leeshához.
– Nehéz ügy lesz, méltóságos asszonyom – mondta a nő. – Ez
a lány lapos ott, ahol kereknek kéne lennie, és széles ott, ahol pedig
karcsúnak. Talán néhány fodor a ruháján elterelné minderről a
figyelmet, egy legyező pedig eltakarhatná a sebeit...
– Bolondnak nézel engem? – csattant fel hirtelen Araine. –
Inkább adnék estélyi ruhát Thamosra, mint erre a lányra!
A varrónő elsápadt, és gyorsan pukedlizett.
– Bocsásson meg, méltóságos asszonyom – mondta. – Van
valami elképzelése?
– Még nem tudom – felelte az anyahercegnő. – De idővel csak
az eszembe jut valami. Most menj! – A nő bólintott, és a segédjével
együtt kisietett a szobából.
Araine a távozni készülő Leeshához fordult.
– Bruna és én jó barátnők voltunk, drágám, és ez
mindkettőnknek a hasznára vált. Remélem, mi ketten is ilyen jóban
leszünk.
– Én is remélem – bólintott Leesha.
 18. Fejezet – Cholls céhmester – v. u. 333 tavasza

IÉRT EGYEZTÉL BELE? – kérdezte halkan Rojer a

-M Rovásembertől, miután Janson visszakísérte őket a
szalonba, és megmondta nekik, hogy ott várják meg
Leeshát és Wondát. – Rhinebeck meg akar tőled szabadulni, mert
attól tart, hogy az alattvalói téged fognak majd követni helyette.
– Én ugyanúgy nem vágyom erre, mint ő – felelte a
Rovásember. – Nem akarom, hogy az emberek valamiféle
megváltónak nézzenek. Emellett pedig megvan a magam oka is
arra, hogy Milnbe utazzak, és Rhinebeck kérése túl jó lehetőség
ahhoz, hogy elszalasszam.
– A milnieknek akarod adni a harci rovásokat, ugye? –
kérdezte Rojer.
– Többek között – felelte a Rovásember.
– Rendben. Mikor indulunk?
A Rovásember a fiúra nézett.
– Mi nem indulunk sehova, Rojer. Egyedül fogok Milnbe
utazni. Sebesen fogok haladni éjjelente is, és te csak lelassítanál.
Emellett pedig a tanítványaiddal is foglalkoznod kell.
– Mi értelme? – kérdezte Rojer. – Azt, amit a démonokkal
teszek, nem olyasvalami, amit meg tudok tanítani másoknak.
– Magúrság! – csattant fel a Rovásember. – Azok beszélnek
így, akik feladják. Még csak pár hónapja kezdtél dolgozni a
tanítványaiddal. Szükségünk van a hegedűmágusokra, Rojer. Meg
kell találnod a módját, hogy felkészítsd őket.
A férfi megragadta Rojer vállát és a fiúra nézett. A Zsonglőr
látta a Rovásember szemében a benne égő végtelen elszántságot és
a beléje vetett bizalmát.
– Meg tudod csinálni – mondta a Rovásember, megszorítva a
fiú vállát. A férfi ezután elfordult, de tekintete beleégett a fiú
emlékezetébe, és úgy érezte, hogy a Rovásember határozottságának
egy része átszállt beléje. Lehet, hogy ő nem képes felkészíteni a
tanítványokat, de már tudja, hogy kik igen. Már csak le kellett
küzdenie a félelmét, hogy elmehessen hozzájuk.
Gared odalépett a Rovásemberhez, és fél térdre ereszkedett
előtte.
– Hadd menjek veled! – könyörgött. – Nem félek az éjszakai
vágtától. Nem foglak feltartani.
– Kelj fel! – reccsent rá a Rovásember, és megbökte Gared
behajlított térdét a lábával. A hatalmas favágó gyorsan felállt, de
továbbra is leszegte a fejét. A Rovásember rátette a kezét a vállára.
– Tudom, hogy nem tartanál fel, Gared, de te se jöhetsz velem.
Egyedül kell Milnbe mennem.
– Elkelhet egy testőr az utadon – mondta a favágó. – A
világnak szüksége van rád.
– A világnak hozzád hasonló emberekre van szüksége, nem
pedig rám – mondta Garednek a Rovásember. – Nem szorulok
testőrre. Azonban egy másik feladatom van a számodra.
– Bármit rám bízhatsz – fogadkozott Gared.
– Nekem nincs szükségem testőrre, Rojernek viszont igen –
mondta a Rovásember. Rojer szúrós szemmel nézett a férfira, de az
nem vett erről tudomást. – Úgy őrizd őt, mint ahogy Wonda
vigyáz Leeshára! A hegedűmágiája páratlan és pótolhatatlan, és ha
sikerül kiismernünk a titkát, akár győzelemre is vezethet minket.
Gared mélyen meghajolt, majd az ablakon át beragyogó
napsugárba lépett.
– A napra esküszöm, hogy nem tévesztem őt szem elől –
mondta Rojerre pillantva.
A Zsonglőr némi aggodalommal figyelte a hatalmas,
kiszámíthatatlan favágót. Nem tudta, hogy megkönnyebbülést vagy
rémületet érezzen inkább.
– Legalább az árnyékszéket hadd használjam egymagam –
mondta Rojer.
Gared felnevetett, és hátba vágta a fiút, amitől annak kiszaladt
a tüdejéből a levegő, és kis híján a padlóra zuhant.

– Mielőtt ma este bezárják az északi kaput, elindulok Milnbe –

mondta Leeshának a Rovásember, miközben az ispotály felé guruló
hintóban ültek. A férfi részletesen beszámolt a Gyógyfüvésznek a
herceggel folytatott beszélgetésről, ami éppen úgy zajlott, ahogy
azt az anyahercegnő jósolta. – Útra akarok kelni, amint
felmálháztam Éji Táncosra az úthoz szükséges dolgokat.
Leesha előre szólt Wondának, hogy ne mosolyodjon el, ha
Araine szavai beigazolódnak. A lány így is tett, viszont még
Leeshának is nehezére esett elfojtania a mosolyt, ami a szája
sarkában bujkált.
– Valóban? – kérdezte.
– Rhinebeck azt akarja, hogy az ő nevében menjek el Euchor
herceghez, és vegyem rá arra, hogy segítsen kiűzni a kráziaiakat
Théza földjéről.
Leesha komoran bólintott. Lenyűgözte az anyahercegnő
hatalma. Mit adna érte, ha ő is így irányíthatná a férfiakat, anélkül,
hogy ők bármit is észrevennének belőle...
A Rovásember kérdőn nézett Leeshára.
– Mi az? – kérdezte a Gyógyfüvész.
– Nem is tiltakozol, hogy elmegyek? – A férfi hangja már-már
csalódottnak tűnt. – Semmi makacs ajánlkozás, hogy velem
tartanál?
– Sok dolgom van Szabadítóházán – felelte, kerülve a férfi
pillantását –, és te sem titkoltad túlzottan, hogy minden városba és
faluba el akarod juttatni a harci rovásokat. Így lesz a legjobb.
– Szerintem is – bólintott a Rovásember.
Az út hátralévő része csendben telt el. Amikor megérkeztek az
ispotályhoz, a tanítványok épp a száradó ruhát szedték le a
kötelekről.
– Gared, kérlek, segíts a lányoknak bevinni a kosarakat! –
mondta Leesha, miután az üres hintó elhajtott az épület elől.
Gared bólintott, és elindult a tanítványok felé.
– Wonda, a Rovásembernek lőszerre lesz szüksége északi útja
során. Légy szíves, hozz neki néhány köteg rovásos nyilat!
– Igen, asszonyom – mondta Wonda meghajolva, és bement az
épületbe.
– Öt percet töltünk a hercegi udvarban, és mindenki elkezd
hajlongani a másiknak – motyogta Rojer.
– Rojer, megkérnéd Jizell asszonyt, hogy csomagoltasson a
lányokkal élelmet a nyeregtáskákba? – kérte Leesha.
– Talán jobb lenne itt maradnom és vigyázni rád – mondta
fintorogva a fiú.
 Leesha olyan megsemmisítő pillantással jutalmazta a
megjegyzést, amitől Rojer behúzta a nyakát, majd fellengzősen
meghajolt, és elsietett. Leesha és a Rovásember bement az istállóba,
hogy kihozhassák a rovásozott nyerget és a csődör vértezetét.
– Óvatos leszel majd, ugye? – kérdezte a Gyógyfüvész.
– Ha nem lennék mindig az, most nem beszélgetnénk – felelte
a Rovásember.
– Igaz, de én nem csak a magúrokra értem. Euchor herceg egy
kicsivel... keményebb ember, mint Rhinebeck.
– Úgy érted, őt nem vezetik az orránál fogva a tanácsadói? –
kérdezte a férfi. – Tudok róla. Találkoztam már Euchorral.
Leesha a fejét csóválta.
– Létezik olyan hely, ahol még nem jártál?
– A keleti hegyvonulatokon túl még nem voltam – felelte vállat
vonva a Rovásember. – A nyugati erdőkön túl és a kráziai sivatag
mögötti tengerparton szintén nem. – A férfi Leeshára nézett. – De
ha tehetem, egy napon mindenképp elmegyek ezekre a helyekre.
– Ha a Teremtő is úgy akarja, egyszer én is látni szeretném
őket – mondta Leesha.
– Most már semmi sem akadályozhat abban, hogy meg is tedd
– felelte a Rovásember, feltartva tetovált kezét.
„Úgy értettem, hogy veled együtt”, gondolta Leesha, de végül
nem mondta ki hangosan. A férfi szavai mindent elárultak: a
Gyógyfüvész volt az ő Rojerje. Nem volt értelme tovább áltatnia
magát.
A Rovásember feléje nyújtotta a kezét.
– Te is vigyázz magadra, Leesha!
A nő félretolta a férfi karját, és megölelte őt.
– Viszlát! – mondta.
Egy órával később a Rovásember már észak felé vágtatott.
Leeshának könnyes volt a szeme, de úgy érezte, mintha egy
hatalmas kő esett volna le a szívéről.

Leesha gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba az ispotályban.

Leckéket adott a tanítványoknak, és végigjárta a betegeket,
miközben Jizell elolvasta a leveleit. A Gyógyfüvész vágyakozva
gondolt a szobájában lapuló, rovásokról szóló könyvekre, de
ellenállt a kísértésnek, hogy elmerüljön Arlen írásaiban. Tudta,
hogy ha egyszer belekezd, semmi másra nem tudna gondolni. A
tanulás éppúgy magával tudta ragadni Leeshát, mint az a mágikus
energia, amit Gared érzett, valahányszor megölt egy magúrt
rovásos fejszéivel. A Gyógyfüvész pár órára megelégedett azzal az
egyszerű örömmel, amit a gyógyfüvek őrlése és azoknak a
betegeknek a gondozása okozott, akiknek egy törött csontnál vagy
egy megfázásnál semmi súlyosabb bajuk nem akadt.
Miután Leesha ellátta az ispotályban fekvőket és ágyba
parancsolta a tanítványokat, főzött egy kanna teát, és felvitt belőle
egy csészével Jizell irodájába. A szoba késő este mindig üres volt, a
meleg kandalló és a kis íróasztal pedig most is ott várt rá. Jizellhez
hasonlóan Leesha is sok levelet kapott a hercegség különböző
Gyógyfüvészeitől, akikkel rendszeresen tartotta a kapcsolatot, és
akik közül sokan még nem is tudtak Bruna haláláról. A
gyógyfűmorzsolás mellett a régi barátaival való levelezésre se
maradt ideje, mióta megismerkedett Rojerrel és a Rovásemberrel.
Amikor közelebb ért az irodához, Leesha fülét hirtelen
üvegcsörömpölés ütötte meg. Belépett a szobába, és Rojert
pillantotta meg Jizell íróasztala mögött. Egy nyitott konyakosüveg
hevert előtte. A tűz sziszegett és mérgesen ropogott, a kandalló
kövén pedig nedves üvegszilánkok hevertek.
– Fel akarod gyújtani az egész épületet? – kiabálta Leesha,
miközben előkapott egy rongyot a kötényéből, és odaszaladt a
kandallóhoz, hogy feltörölje az alkoholt, mielőtt még lángra kapna.
Rojer rá se hederített. Felkapott egy másik poharat, és azt is
megtöltötte.
– Jizell asszony nem fog örülni neki, hogy széttöröd a poharait,
Rojer – mondta Leesha.
A Zsonglőr belenyúlt a tarka zsákba, amit mindenhova magával
vitt. Régi, foltos és viharvert táska volt, Rojer viszont
„csodazsáknak” nevezte: csak bele kellett nyúlnia, és még a
legkétkedőbb közönséget is el tudta ámítani valamivel.
Rojer az asztalra dobott egy marékkal azokból az ősi
aranyérmékből, amiket a Rovásembertől kapott. A pénz csörögve
pattogott, és a fele le is gurult az asztalról.
– Ennyiből vehet százat is – mondta.
– Rojer, mi a bajod? – kérdezte Leesha. – Ha ez az egész
amiatt van, hogy korábban elküldtelek...
Rojer viszont csak legyintett, és nagyot kortyolt a pohárból.
Leesha látta, hogy a fiú igencsak leitta már magát.
– Nem érdekel, hogy búcsúztál el Arlentől az istállóban –
motyogta.
– Nem henteregtem vele, ha erre gondolsz – felelte szigorú
pillantással Leesha.
– A te dolgod, mit csináltál vele – vonta a vállát Rojer.
– Akkor mégis mi bánt? – kérdezte szelíd hangon Leesha.
Rojer egy pillanatra ránézett, majd ismét a csodazsákba nyúlt, és
egy vékony fadobozt húzott elő belőle, amiben egy nehéz
aranymedál hevert.
– Janson kancellár adta nekem – mondta Rojer. – A Hercegség
Bátorság-medálja. Rhinebeck azért adományozta Arricknek, amiért
megmentett engem Hídfalva pusztulásakor. Fogalmam se volt erről.
– Hiányzik neked Arrick – mondta Leesha. – Ez természetes.
Megmentette az életedet.
– A fészkes Magot mentett meg! – kiáltott fel hirtelen Rojer.
Megragadta a medált és keresztülhajította a szobán. Az érem
nagyot koppant a szemközti falon, majd csörögve a padlóra esett.
Leesha Rojer vállára tette a kezét, de a fiúnak grimaszba
torzult az arca. Egy pillanatig azt hitte, a Zsonglőr meg akarja ütni
őt.
– Rojer, mi történt? – kérdezte szelíden.
A fiú lerázta magáról a Gyógyfüvész kezét, és elfordult tőle.
Leesha azt gondolta, Rojer hallgatni fog, de aztán mégis beszélni
kezdett.
– Mindig azt gondoltam, csak egy rémálom volt. – Hangja
olyan fojtott volt, mintha bármelyik pillanatban elhalhatott volna. –
Táncoltam édesanyámmal, Arrick pedig közben hegedült. Apám és
egy Geral nevű Fullajtár a zenére tapsolt. Épp csendesebb időszak
volt a fogadóban, így senki más nem tért be hozzánk aznap este.
Rojer mély levegőt vett, majd nagyot nyelt.
– Hirtelen dörrenést hallottunk. Valami nekicsapódott az
ajtónak. Emlékszem, hogy aznap reggel apám vitatkozott Piter
mesterrel, a falu Rovásvetőjével, de ő és Geral azt mondta neki,
nem kell aggódni. – Rojer örömtelenül mosolygott, és szipogni
kezdett. – Végül lett rá okunk. Amikor a zaj felé fordultunk, egy
kődémon betörte az ajtót.
– Ó, Rojer! – mondta Leesha a szájára téve a kezét, a fiú
viszont nem fordult feléje.
– A kődémont egy falka lángdémon követte: átfurakodtak a
lábai között, miközben szilánkokra törte a deszkákat, hogy
bejuthasson a fogadóba. Anyám felkapott engem, és mindenki
kiabálni kezdett. Nem emlékszem pontosan, hogy miről, csak arra
emlékszem, hogy... – Rojerből előtört a zokogás, Leesha pedig
küzdött a vággyal, hogy közelebb menjen hozzá.
A fiú gyorsan összeszedte magát, és folytatta.
– Geral odadobta Arricknek a rovásos pajzsát, és azt mondta
neki, hogy vigyen engem és édesanyámat biztonságos helyre.
Felkapta a lándzsáját, apám pedig egy piszkavasat a kandalló
mellől, majd az ajtó felé fordultak, hogy feltarthassák a magúrokat.
Rojer hosszasan hallgatott. Amikor újra megszólalt, hangja
rideg és érzelemmentes volt.
– Anyám odaszaladt Arrickhez, de ő félrelökte őt, felkapta a
csodazsákot, és kiszaladt a szobából.
Leeshának elállt a lélegzete, Rojer pedig bólintott.
– Így történt – mondta. – Arrick csak azért segített rajtam,
mert anyám letuszkolt engem egy csapóajtón a Zsonglőr után, épp
azelőtt, hogy a démonok megölték volna őt. Arrick még akkor is
meg akart szabadulni tőlem.
Rojer a csodazsák után nyúlt, és végigfuttatta ujjait a kopott
bársonyon és a repedezett bőrfoltokon.
– Akkoriban még nem volt ilyen viseltes. Arrick a hercegnek
dolgozott, ez a táska pedig vadonatúj volt, ahogy az egy hercegi
hírnökhöz illett.
– Ez az igazság Arrick „bátorsága” mögött – mondta Rojer
összeszorított foggal. – Megmentett egy zsák játékszert! – Ép
kezével megragadta a csodazsákot, és úgy megszorította, hogy
elfehéredtek az ujjai. – Én meg úgy hurcolom magammal, mintha
nekem is éppen olyan fontos lenne, mint neki! – Rojer megrázta
Leesha arca előtt a táskát, majd a kandallóban lobogó tűzre
pillantott. Felállt az íróasztaltól, és elindult a lángok felé.
 – Rojer, ne! – kiáltotta Leesha. Gyorsan a fiú után eredt, és
elkapta a zsákot. Rojer szorosan tartotta, így a Gyógyfüvész nem
tudta kihúzni a kezéből, de a fiú meg se próbálta megkerülni őt.
Farkasszemet néztek egymással; Rojer szeme olyan kerek volt, mint
az űzött vadé. Leesha átölelte őt, a fiú pedig a Gyógyfüvész
mellkasára hajtotta a fejét, és zokogni kezdett.
Amikor Rojer kissé megnyugodott, Leesha elengedte őt, a fiú
viszont még mindig szorosan átkarolta. Csukott szemmel közelebb
emelte a száját a nőéhez. Leesha gyorsan elhúzódott tőle, majd
elkapta a részegen botladozó fiút.
– Sajnálom – mondta Rojer.
– Semmi baj – mondta Leesha, miközben visszaterelte őt az
íróasztalhoz. A fiú lezuttyant a székre, és visszafojtotta a lélegzetét,
úgy, mintha a hányingerét akarná leküzdeni. Arca sápadt volt és
izzadt.
– Tessék, idd meg a teámat! – mondta Leesha. Elvette a
csodazsákot, Rojer pedig ellenkezés nélkül elengedte azt. A
Gyógyfüvész letette a táskát egy sötétebb sarokba, messze a
kandallótól, majd felkapta Arrick aranymedálját a földről.
– Miért hagyhatta hátra? – kérdezte Rojer a medált nézve. –
Amikor a herceg kidobott minket a palotából, Arrick mindent
magával vitt, ami nem volt a padlóhoz szögezve. A vándoréveink
alatt ezt a medált is eladhatta volna amellett a sok más kacat
mellett. Hónapokig eléldegélhettünk volna az árából. Talán még
Arrick összes kocsmai tartozására is elég lett volna, pedig az nem
kis szó.
– Talán tudta, hogy nem érdemelte meg – mondta Leesha. –
Lehet, hogy szégyellte, amit tett.
– Szerintem is – bólintott Rojer. – Valamiért még rosszabb
tőle a dolog. Utálni akarom őt...
 – De közben apád helyett apád volt, és nem bírod rávenni
magad, hogy meggyűlöld őt – fejezte be helyette Leesha a
mondatot, majd megrázta a fejét. – Jól ismerem ezt az érzést.
Leesha az aranymedált vizsgálgatta, és végighúzta a kezét
annak sima hátán.
– Rojer, hogy hívták a szüleidet? – kérdezte hirtelen.
– Kallynek és Jessumnak – felelte Rojer. – Miért?
Leesha letette a medált az íróasztalra, majd belenyúlt köténye
számtalan zsebének egyikébe, és kihúzott belőle egy kis
bőrtekercset, amiben a rovások karcolásához használt eszközeit
tartotta.
– Ha ezt a medált a hídfalvi mészárlásból való megmentésed
miatt adományozták, akkor mindenkiről meg kell emlékeznie –
mondta Leesha.
Egyenletes kézírással belekarcolta Kally, Jessum és Geral nevét
a lágy fémbe. Munkája végeztével a medál hátán lévő három név
élénken csillogott a tűz fényében. Rojer tágra nyílt szemmel nézte
a medált, miközben Leesha a fiú nyakába akasztotta.
– Ha erre a medálra nézel, ne Arrick kudarca jusson az
eszedbe! – mondta. – Emlékeztessen téged azokra, akiknek az
áldozatát senki sem jutalmazhatta meg!
Rojer megérintette a medált, könnyei pedig rápotyogtak az
aranyéremre.
– Soha nem fogom szem elől téveszteni – mondta szipogva.
Leesha rátette a kezét a fiú vállára.
– Szerintem pedig igen, ha egyszer majd döntened kell arról,
hogy a medált mented-e előbb, vagy valakinek az életét – felelte a
Gyógyfüvész. – Te nem vagy olyan, mint Arrick, Rojer. Téged
keményebb fából faragtak.
Rojer bólintott.
 – Ideje be is bizonyítanom – mondta, majd talpra szökkent, de
elvesztette az egyensúlyát, és rá kellett támaszkodnia az asztalra,
hogy ne essen el.
– Inkább majd reggel – helyesbített dülöngélve.

– Őrizd meg a józan eszed, a beszédet pedig hagyd rám! – mondta

Rojer Garednek, amikor beléptek a Zsonglőrök Céhének épületébe.
– Ne hagyd, hogy a barátságos mosolyuk és a fércruhájuk
megtévesszen! Az itteniek fele képes úgy kikapni a pénzedet a
zsebedből, hogy észre se vennéd.
Gared ösztönösen a zsebeire csapta a kezeit.
– De ezt se csináld! – tette hozzá a fiú. – Ezzel elárulod nekik,
hol tartod az értékeidet.
– Akkor mit tegyek? – kérdezte Gared.
– Tartsd magad mellett a kezedet, és ne hagyd, hogy bárki is
beléd ütközzön! – felelte Rojer. Gared bólintott, és követte a fiút,
aki elindult az épület folyosóin. A hatalmas favágó és a hátán lévő
két rovásos fejsze felkeltette ugyan néhány ember figyelmét, de a
többséget nem érdekelte. A Zsonglőrök Céhe a látványosságokról
szólt, így azok, akik megbámulták Garedet, bizonyára csak azon
morfondíroztak, hogy a hatalmas férfi milyen szerepet játszhat, és
milyen előadásban.
Végül megérkeztek a céhmester irodájához.
– Félmarkú Rojer vagyok, és Cholls céhmesterrel szeretnék
beszélni – mondta az ajtó mellett ülő titkárnak.
A férfi felkapta a fejét. Daved volt az, Cholls titkára, akivel
Rojer már találkozott régebben.
– Megőrültél, hogy ennyi idő után csak így visszajössz? –
suttogta ingerülten Daved, majd végigpillantott a folyosón, hogy
nem figyeli-e őket valaki. – A céhmester le fogja vágni a dióidat!
– Nem fogja, ha ragaszkodik a sajátjaihoz – morogta Gared.
Daved a favágó felé fordult. Először csak két keresztbe tett izmos
kart látott belőle, így hátra kellett szegnie a fejét ahhoz, hogy
Gared szemébe nézhessen.
– Értem, uram – mondta a titkár nagyot nyelve, majd felállt
kis folyosói íróasztalától. – Szólok a céhmesternek, hogy itt vannak.
– Daved odalépett a céhmester irodájának nehéz tölgyfa ajtajához,
kopogott, majd a válaszra bement a szobába.
– Itt? Most? – kiáltott fel bent egy férfi. Egy pillanattal később
az ajtószárnyak kivágódtak, felfedve a küszöbön álló Cholls
céhmestert. A férfi a Zsonglőrök megszokott fércruhája helyett
drága szövetinget és gyapjúmellényt hordott. Szakálla rendesen
meg volt nyírva, haja pedig olajjal hátrafésülve. Inkább hasonlított
egy udvari nemesre, mint egy Zsonglőrre. Ahogy Rojer a
céhmestert nézte, eszébe jutott, hogy még egyszer se látta Cholls-t
bárhol is fellépni. Azon morfondírozott, hogy vajon a férfi rendes
Zsonglőr volt-e egyáltalán valaha.
A céhmester szeme villámokat szórt, amitől Rojer kizökkent
merengéséből.
– Neked aztán van bátorságod, hogy ennyi idő után visszajössz
ide, Félmarkú! Még egy átkozott temetést is rendeztünk neked, és
még mindig tartozol nekünk... – Cholls a titkárára pillantott.
– Ötezer petákkal, néhány tucat ide vagy oda – mondta Daved.
– Azt rögtön el is intézhetjük – mondta Rojer. Elővett egy
erszényt, tele a Rovásembertől kapott ősi aranyérmekkel, és
odadobta a céhmesternek. A pénz legalább kétszeresen fedezte a
tartozásait.
Cholls szeme csillogni kezdett, amikor meghallotta az
erszényben lévő érmék csilingelését. Kivett belőle egy aranypénzt
és ráharapott. Dühe azonnal elszállt, amikor látta, hogy a puha
fémben ott maradt a foga nyoma. A férfi Rojerre nézett.
– Azt hiszem, tudok némi időt szakítani arra, hogy
meghallgassam a mentségeidet – mondta Cholls, majd oldalra
lépve beengedte Rojert és Garedet az irodájába. – Daved, hozz egy
kis teát a vendégeimnek!
Amikor a titkár behozta a helyiségbe a tálcát, Rojer neki is
adott egy aranyérmét. A hivatalnok bizonyára egész évben nem
keresett ennyi pénzt.
– A papírmunkáért, amit a feltámadásom miatt kell majd
végeznie – mondta Rojer. Daved széles mosollyal bólintott.
– Napnyugtáig leszedlek a halotti máglyáról, és újra az élők
között leszel – felelte, majd kiment az irodából és becsukta maga
mögött az ajtót.
– Szóval, Rojer – mondta Cholls. – Mi a fészkes éjszaka
történt veled tavaly, és hol a Magban voltál idáig? Egyik nap még
Jaycobbal gyűjtögettétek a petákokat a tartozásodért, a következőn
pedig egy olyan üzenetet kapok a városi halottasház titkárától,
hogy fizessem ki a máglya árát, amin Jaycob mestert elégették, te
pedig egyszerűen eltűntél!
– Megtámadtak minket – felelte Rojer. – Hónapokig az
ispotályban voltam, és amikor felépültem, úgy gondoltam, jobb, ha
egy időre elhagyom a várost. – A fiú elmosolyodott. – Azóta
viszont volt szerencsém a létező legjobb történet tanújának lenni,
és az a legjobb benne, hogy minden egyes szava igaz!
– Ennyivel nem elégszem meg, Félmarkú – mondta Cholls. –
Ki támadott meg?
Rojer sokatmondó pillantást vetett a céhmesterre.
– Ön szerint ki? – kérdezte.
 Cholls szeme elkerekedett, és meglepettségét köhögéssel
próbálta leplezni.
– Áh... Hát a lényeg az, hogy épségben vagy – mondta.
– Valaki az ispotályba juttatott? – kérdezte ökölbe szorult
kézzel Gared. – Csak mondd meg, hol találom az illetőt, és...
– Nem ezért jöttünk ide – szakította félbe Rojer, miközben
rátette a kezét a favágó karjára, de közben a céhmesterre nézett.
Cholls nagyot sóhajtott, és a jelek szerint igencsak
megkönnyebbült.
– Fenébe a teával! – motyogta a férfi. – Jólesne valami erősebb
itóka. – Cholls kissé remegő kézzel belenyúlt íróasztala egyik
fiókjába, majd elővett belőle egy zománcos agyagkancsót és három
csészét. Mindegyikőjüknek kitöltött egy tisztességes adagot az
italból, majd odanyújtotta vendégeinek a csészéket.
– Csatáink bölcs megválasztására! – mondta a céhmester,
felemelve az italát. Tekintete találkozott Rojeréval, miközben
belekortyoltak az italba.
Gared mindkettőjüket gyanakodva figyelte. Rojer azon
merengett, hogy vajon a hatalmas favágó tényleg olyan ostoba-e,
mint amilyennek mindenki gondolja. Egy pillanat múlva Gared
vállat vont, és a csésze tartalmát egy hajtásra megitta.
Szeme azonnal kerekre tágult, arca pedig elvörösödött.
Előrehajolt és vadul köhögni kezdett.
– Teremtőm! Az ilyesmit nem felhajtani kell, fiam! – dorgálta
őt Cholls. – Ez angiers-i konyak, és talán még nálad is öregebb. Ezt
kortyolgatni kell.
– Elnézést – hörögte Gared rekedtes hangon.
– Szabadítóházán az emberek a vizezett sörhöz vannak szokva
– mondta Rojer a céhmesternek. – Az olyan óriások, mint Gared,
tucatszámra gurítják le a nagy, habzó korsókat. Azt a kevés
párlatot, amit ott készítenek, egyből a poharakba töltik.
– Nem értékelik a finom dolgokat – mondta bólintva Cholls. –
És te, Félmarkú?
– Arrick tanítványa voltam, nem emlékszik? – felelte
mosolyogva Rojer. Megint belekortyolt a konyakba, körbelögybölte
a szájában, hogy megízlelje az aromáját, és közben az orrán át
kifújta az alkohol égető gőzét. – Már azelőtt konyakot ittam, hogy
szőr nőtt volna a mogyoróimon.
Cholls felnevetett, majd újra a fiókjába nyúlt, és elővett belőle
egy bőrből készült dohányos zacskót.
– Füstölnek-e Szabadítóházán? – kérdezte Garedtől, aki még
mindig köhögött az italtól, de azért bólintott.
A céhmester hirtelen összerezzent, és gyorsan Rojerre nézett.
– Azt mondtad, Szabadítóházán? – kérdezte.
– Igen – felelte a fiú, miközben kivett egy csipet dohányt a
zacskóból, és beletömte abba a pipába, ami mintegy a semmiből
jelent meg csonka kezében. – Onnan jöttünk.
Cholls-nak leesett az álla.
– Te vagy a Rovásember hegedűmágusa? – kérdezte elképedve.
Rojer bólintott, mialatt meggyújtott egy gyertyát a céhmester
asztalán álló lámpás lángjával, és pöfékelve pipázni kezdett.
Cholls hátradőlt a székében, és úgy méregette a fiút. Egy
pillanattal később bólintott.
– Végső soron nem is olyan meglepő a dolog – mondta. –
Mindig is úgy véltem, hogy van valami varázslatos a zenédben.
Rojer odanyújtotta a férfinak a gyertyát, aki meggyújtotta vele
a saját pipáját, majd továbbadta Garednek.
Egy darabig csendben pipáztak. Cholls végül kiegyenesedett a
székében, kiütögette a hamut a pipájából, és letette azt az
íróasztalán lévő kis faállványra.
 – Jól van, Rojer – mondta. – Elüldögélhetsz itt, ameddig csak
akarsz, de nekem a céh ügyeivel kell foglalkoznom. Azt mondod,
hogy épp Rönkösházán voltál, amikor odaérkezett a Rovásember.
– Nem pusztán csak láttam az érkezését – felelte Rojer. –
Velem és Papíros Leeshával érkezett a faluba.
– A Gyógyfüvésszel, akit rovásboszorkánynak neveznek? –
kérdezte Cholls. Rojer bólintott.
A céhmester összevonta a szemöldökét.
– Ha valami kocsmai mesét akarsz elhitetni velem, Rojer, hát a
napra esküszöm, hogy...
– Ez nem holmi mese – szólt közbe a fiú. – Minden egyes szó
igaz belőle.
– Mindketten tudjuk, hogy az összes létező Zsonglőr ölni
tudna azért a történetért, amiről te beszélsz, úgyhogy térjünk a
lényegre – mondta Cholls. – Mennyit kérsz érte cserébe?
– Engem már nem érdekel a pénz, céhmester – felelte Rojer.
– Azt ne mondd, hogy valami vallásos megvilágosodáson estél
át. Arrick forogna tőle a sírjában. A Rovásember meséje sok
embert odacsalna a Zsonglőrök előadásaira, de nem gondolhatod
komolyan, hogy ő a Szabadító.
Ekkor hangos reccsenés hallatszott. Cholls és Rojer oldalra
pillantott, és azt látták, hogy Gared székének egyik karfája a favágó
hatalmas markában maradt.
– Ő a Szabadító – morogta Gared –, és velem gyűlik meg a
baja mindenkinek, aki mást mond!
– Azt felejtsd el! – csattant fel Rojer. – A Rovásember maga
mondta, hogy ő nem Szabadító, és ha nem akarod, hogy
elmondjam neki, milyen szamár módon viselkedtél itt, akkor jobb,
ha nyugton maradsz!
Gared a fiúra meredt. Rojer érezte, hogy meghűl a vér az
ereiben, de viszonozta a férfi pillantását, és nem hátrált meg. Egy
pillanattal később Garednek sikerült lenyugodnia, és félénken a
céhmesterre nézett.
– Elnézést a szék miatt – mondta, miközben esetlenül
megpróbálta visszarakni a karfát a helyére.
– Áh, oda se neki – felelte Cholls, bár Rojer tudta, hogy a szék
bizonyára még a legtöbb Zsonglőr minden vagyonánál is többet
ért.
– Nem tudnám megmondani, hogy ő-e a Szabadító vagy sem –
mondta Rojer. – Tavaly ilyenkor még én is azt hittem, hogy a
Rovásember létezése nem több puszta kocsmai történetnél. Nem
egyet én magam találtam ki, ahogy egyre többet tudtam meg róla.
– A fiú közelebb hajolt a céhmesterhez. – A Rovásember viszont
valóban létezik. Puszta kézzel öli meg a démonokat, és olyan
hatalommal bír, amit el se tudnék magyarázni.
– Biztos csak Zsonglőr-mutatvány az egész – mondta kétkedve
Cholls, Rojer viszont a fejét rázta.
– Én már rengeteg falusit elámítottam a varázstrükkjeimmel,
céhmester. Én nem holmi tökfilkó vagyok, akit gyors kézzel és
villanóporral be lehet csapni. Nem azt mondom, hogy a Teremtő
küldte őt közénk, de a Napra esküszöm, hogy valódi mágiával bír.
Cholls hátradőlt, és egymásnak támasztotta az ujjait.
– Tegyük fel, hogy igazat mondasz, de ez még nem
magyarázza meg azt, hogy miért jöttél el hozzám, ha egyszer nem
akarod eladni nekem a történetet.
– Ó, el fogom én adni – felelte Rojer. – Írtam egy dalt a
rönkösházi csatáról, amit a város összes fogadójában és közterén
hallani akarnak majd az emberek, és elég történetem van ahhoz,
hogy a Zsonglőröknek mást se kelljen csinálniuk, mint hogy
kiürítsék az adományos kalapjaikat, amiket aztán a nézők azonnal
újra megtöltenek majd.
– Ha nem pénzt akarsz mindezért cserébe, akkor mit? –
kérdezte Cholls.
– Meg kell tanítanom másokat is a hegedűmágiára – mondta
Rojer –, de én nem vagyok tanárnak való. Hónapok óta próbálom
kiképezni a tanítványaimat. Már elég jól játszanak ahhoz, hogy a
zenéjüktől táncra perdüljenek az emberek egy mulatságon, de a
magúrokkal legfeljebb annyit tudnak elérni, hogy a vérszomjas
démonokat dühöngővé csillapítsák.
– A zenének két aspektusa van, Rojer – mondta Cholls. –
Jártasság és adottság. Az egyiket meg lehet tanulni, a másikat nem.
Életemben nem láttam még olyan tehetséges hegedűst, mint te.
Olyan adottság ez, ami veled született, és semmilyen hegedűtanár
nem tudná átadni másnak.
– Szóval nem tud nekem segíteni? – kérdezte Rojer.
– Azt azért nem mondtam. Csak figyelmeztettelek a dolog
nehézségére. Talán valamit még így is tehetünk. Mesélt neked
Arrick a hangjelekről?
Rojer kíváncsian nézett a céhmesterre, és megrázta a fejét.
– A segítségükkel kézjelekkel lehet irányítani egy zenekart –
mondta Cholls.
– Úgy, mint egy karmester? – kérdezte a fiú, a céhmester
viszont a fejét csóválta.
– A karmester zenészei eleve ismerik az eljátszandó darabot.
Hangjeles irányítással viszont rögtönözve is komponálhat zenét az
ember, és ha a zenészek ismerik a kézjeleket, akkor azonnal
követhetik az instrukciókat.
Rojer hirtelen kiegyenesedett ültében.
– Komolyan mondja?
– Komolyan – felelte mosolyogva Cholls. – Van néhány mester
a céhben, aki ismeri a hangjelek művészetét. Mindegyiküket el
fogom küldeni Szabadítóházára, és megparancsolom nekik, hogy
kövessék az utasításaidat.
Rojer csak pislogott.
– Mindezt nem pusztán önzetlenségből teszem – folytatta
Cholls. – Azok a történetek, amiket át akarsz adni nekünk, egy
ideig kitartanak majd, de akár köztünk jár a Szabadító, akár nem,
döntő fontosságú időket élünk, és a történetünk még nem
bontakozott ki teljesen. Szabadítóházának nyilvánvalóan központi
szerepe lesz benne, és már jó ideje Zsonglőröket akartam küldeni
oda, de a tavalyi dögvész és a menekültek miatt senkinek nem volt
mersze odautazni. Ha képes vagy gondoskodni a biztonságukról és
a szállásukról, akkor talán... rá tudom őket beszélni.
– Biztosíthatom róla, hogy úgy lesz – felelte mosolyogva Rojer.
III. RÉSZ – ÍTÉLETEK
 19. Fejezet – A kés – v. u. 333 tavasza

ÉHÁNY HÉTTEL AZUTÁN, hogy Harl az árnyékszékre zárta

N Rennát éjszakára, látogató érkezett a tanyájukra. A lány szíve
nagyot dobbant, amikor meglátta a közeledő alakot az úton,
de nem Horgos Cobie volt az, hanem az apja, Garric.
Horgos Garric nagy, izmos férfi volt, és sokban hasonlított a
fiára. Ötvenévesen még csak néhány ősz szál akadt göndör fekete
hajában és szakállában. Amikor megállította a szekeret a ház előtt,
odabiccentett Rennának.
– Itt van apád? – kérdezte.
Renna bólintott, Garric pedig kiköpött a szekér mellé.
– Akkor menj és hívd ide!
Renna ismét bólintott, majd zakatoló szívvel elszaladt a mezők
felé. Vajon mit akarhat Garric? Talán Cobie-ról van szó? Vajon
még mindig gondol rá? Renna annyira elmerült a gondolataiban,
hogy majdnem belerohant apjába, aki épp akkor lépett elő két sor
kukorica közül.
– Az éjre, lányom! Mi a Mag ütött beléd? – kérdezte Harl,
miközben elkapta Renna vállát és kicsit megrázta őt.
– Itt van Horgos Garric a ház előtt – felelte a lány. – Az
udvaron vár téged.
 Harl arca elsötétült.
– Csakugyan? – kérdezte. Megtörölte a kezét egy ronggyal,
majd megérintette vadászkésének csontmarkolatát, hogy
megbizonyosodjon arról, kéznél van-e, s azzal elindult a ház felé.
– Tímár! – kiáltott oda neki Garric, aki még mindig a szekér
bakján ült, Harl érkeztére viszont leugrott, és kezet nyújtott neki.
– Örülök, hogy ilyen jó színben láthatlak – mondta Garric.
Harl bólintott, és megrázta a férfi kezét.
– Én úgyszintén, Horgos. Mi járatban vagy mifelénk?
– Hoztam nektek egy kis halat – felelte Garric a szekéren lévő
hordókra mutatva. – Pár tucat élő pisztráng és harcsa. Ha időnként
dobtok nekik némi kenyeret a hordókba, akkor jó ideig
megmaradnak majd. Gondolom, régóta nincs friss hal az
éléskamrátokban.
– Ez igazán figyelmes tőled – mondta Harl, és segített
Garricnek levenni a hordókat a szekérről.
– A legkevesebb, amit tehetek – felelte Garric. Miután
végeztek, a férfi megtörölte izzadt homlokát. – Rendesen tűz ma a
nap. Hosszú volt az út, és jól megszomjaztam. Leülhetnénk kicsit a
tornác árnyékában, mielőtt visszaindulnék?
Harl bólintott, majd elindultak a ház felé, és leültek a tornácon
lévő régi hintaszékekbe. Renna hozott nekik egy kancsó hideg vizet
és két csészét.
Garric a zsebébe nyúlt, és elővett belőle egy agyagpipát.
– Bánod, ha rágyújtok? – kérdezte.
Harl megrázta a fejét, majd Rennához fordult.
– Hozd ide a pipámat és a dohányos zacskót! – Ezután
megkínálta Garricet dohánnyal, Renna pedig hozott nekik egy égő
gyertyát, hogy meggyújthassák vele a pipáikat.
Garric elégedetten hümmögött, ahogy lassan és merengve
kifújta a füstöt.
– Ez jófajta dohány – mondta.
– Én magam termesztem – felelte Harl. – Tokás a
pipadohányának javát a Déli Toronytól szerzi be, az ottaniak pedig
mindig megtartják maguknak a termés legjavát, az állott leveleket
pedig eladják neki. – Az öregember ismét Rennához fordult. –
Tölts meg egy zacskót a dohányunkból Horgos úrnak!
Renna bólintott, és elindult a bejárathoz, de az ajtón belül
megállt, hogy hallgatózzon. A két férfi túl volt az udvariasságokon,
ami után a beszélgetésük valódi témája következett, és Renna
minden szavukat hallani akarta.
– Bocsánat, hogy ilyen soká jöttem – mondta Garric. – Nem
tiszteletlenségnek szántam.
– Oda se neki – felelte Harl, nagyot szíva a pipából.
– Az egész falu a gyerekek közötti esetről fecseg. Azt mondják,
Tokás lánya kotyogta el a dolgot. A fehérnépnek jobb dolga sincs,
mint pletykálkodni.
Harl kiköpött.
– Elnézést akartam kérni a fiam viselkedéséért – folytatta
Garrick. – Cobie folyton arról áradozik nekem, hogy már felnőtt
ember, és hogy már tud gondoskodni magáról, de én azt mondom,
az ilyesmit be is kell bizonyítani. Helytelen volt, amit tett.
– Az nem kifejezés – morogta Harl, és ismét köpött egyet.
– El akartam mondani, hogy miután Cobie fülét-farkát
behúzva szaladt tőletek haza, rögtön rájöttem, honnan fúj a szél, és
közbeléptem. Ígérem, többé nem fog előfordulni.
– Örömmel hallom – mondta Harl. – A helyedben némi
fegyelmet vernék abba a gyerekbe.
– A te helyedben pedig megmondanám a lányomnak, hogy
tartsa a szoknyáit a bokája körül, ahelyett, hogy bűnbe csal minden
férfit, aki csak ránéz – felelte ingerülten Garric.
– Ó, megmondtam neki a magamét. Többször nem fog
vétkezni. Irdatlanul ráijesztettem, arra mérget vehetsz.
– Ha az én lányom lenne, nem pusztán szavakkal fenyítettem
volna meg – mondta Garric. – Véresre náspángoltam volna a farát.
– Úgy fegyelmezel, ahogy akarsz, Horgos – felelte Harl. – Én se
teszek másképp.
– Igaz, igaz – bólintott Garric, majd nagyot szívott a pipájából.
– Az a vajszívű lelkipásztor össze is adta volna őket Láptetőn, ha
előbb nem csíped el őket.
Renna majdnem felkiáltott, és egy pillanatra még a szívverése
is kihagyott. Ijedtében a szájára tapasztotta a kezét, és dermedten
várt, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy nem hallották meg.
– Harral mindig is túlságosan engedékeny volt – felelte Harl. –
Egy lelkipásztornak büntetnie és nem biztatnia kellene a
vétkezőket.
Garric egyetértően hümmögött.
– A lányod nem szokott rosszul lenni, ugye? – kérdezte a férfi
nemtörődöm hangon, de Renna tudta, hogy nagyon is érdekelte a
válasz.
Harl megrázta a fejét.
– Minden teliholdkor vérzik, ahogy szokott – mondta.
Garric nagyot sóhajtott: láthatóan megkönnyebbült a választól.
Renna hirtelen rádöbbent, miért várt ennyit azzal, hogy
ellátogasson hozzájuk. Keze a hasára vándorolt, és azt kívánta,
bárcsak megfogant volna, de Cobie-val mindössze csak egyszer
szeretkezett, Harl pedig mindig vigyázott arra, hogy ne ontsa a
magját a lányába.
– Nem sértésből mondom, de a semmirekellő fiamnak életében
először kilátásai lettek, és Nomival szeretnénk neki egy rendes
feleséget találni, hogy többé ne keveredjen ilyen botrányokba.
– Semmilyen kilátásai nem lesznek a fiadnak, ha még egyszer a
lányomra meri tenni a kezét – felelte Harl.
Garric szúrósan nézett rá, de azért bólintott.
– Én is így éreznék, ha az én lányomról lenne szó – mondta,
miközben kikopogtatta a pipájából a hamut. – Azt hiszem, értjük
egymást.
– Nekem is úgy tűnik – mondta Harl. – Renna! Hol az a
dohány?
A lány összerezzent: teljesen megfeledkezett Harl kéréséről.
Odaszaladt a dohányos hordóhoz, és megtöltött belőle egy
báránybőr zacskót.
– Már hozom! – kiáltotta.
Harl szúrós szemmel méregette őt, amikor visszament a
tornácra, és jól rácsapott a farára, amiért ilyen lassú volt. Renna
odaadta Garricnek a dohányt, a férfi pedig felmászott a szekerére,
és elindult hazafelé.

– Szerinted igaz, Karmos asszony? – kérdezte Renna aznap este a

nőstény macskától, aki épp a cicáit szoptatta. A kismacskák
egymással birkózva próbáltak odaférkőzni anyjuk emlőihez, aki a
pajtában, egy törött talicska mögött rendezte be az almot. Renna a
rendes feleségekhez illően Karmos asszonynak szólította a macskát,
bár ahogy azt előre sejtette, a kiscicák apja születésük után nyom
nélkül eltűnt.
– Szerinted a lelkipásztor tényleg összeadna engem Cobie-val,
ha elmennénk hozzá? – kérdezte. – Ő ezt mondta nekem, és
Garric szintén ezt állította. Ó, el tudod képzelni? – Renna felvette
az egyik cicát, és megcsókolta a homlokát, a kismacska pedig
halkan visszanyávogott.
– Fullajtár Renna – próbálgatta a lány a nevet, és
elmosolyodott. Jó hangzása volt, és helyesnek is tűnt, hogy így
nevezzék őt.
– Elmehetnék a Vásártérre – mondta Renna. – Messze van
innen, de négy óra alatt csak el tudnék futni odáig. Ha valamikor
délután indulnék el, apa nem tudna utolérni a fájós ízületei miatt.
– A szekérre pillantott.
– Akkor főleg nem, ha nem tud kocsira ülni – mondta
ravaszkásan.
– De mi lesz, ha Cobie nincs otthon, amikor odaérek? –
kérdezte Renna Karmos asszonytól. – És ha már nem szeret
engem?
– Ahogy a lány ezen a szörnyű gondolaton merengett, az
elszökött cirmos kandúr megjelent a pajtában, egy kövér egeret
tartva a szájában, majd letette a zsákmányt Karmos asszony elé,
amit Renna égi jelként értelmezett.

Renna napokig várt, arra az esetre, ha apja esetleg meggyanította

volna, hogy kihallgatta beszélgetését Garrickel. Újra és újra
végiggondolta menekülésének tervét. Tudta, hogy ez lesz rá az
utolsó esélye. Úgy vélte, ha Harl újra elkapja és visszazárja az
árnyékszékre, meg se érné az újabb alkalmat ahhoz, hogy újra
elfuthasson a tanyáról.
Apja mindennap kicsivel dél után ért vissza ebédelni a
mezőkről, és mindig sokáig evett, mielőtt visszaindult volna
dolgozni. Ha Renna ekkor indul útnak, két órával napnyugta előtt
beérhetne a Vásártérre. Harl nem vehetné észre időben az
eltűnését ahhoz, hogy még a magúrok érkezte előtt
utánaeredhessen, és reggelig várnia kéne az indulással, vagy valahol
meg kéne szállnia éjszakára útközben.
Ha Cobie-t ott találja, a nap hátralévő részében elmehetnek
Láptetőre a lelkipásztorhoz. Ha nem, akkor továbbfuthatna Jeph
tanyájához. Még soha nem járt ott, Lucik viszont igen, és ő azt
mondta, hogy a tanya kétórányi járásra van a Vásártérről az északi
út mentén. Futva hamar odaérne, és Ilain elrejthetné őt Harl elől,
ha esetleg ott keresné. Tudta, hogy nővére megtenné ezt érte.
Amikor elérkezett a menekülés napja, Renna vigyázott, hogy
semmi szokatlan dolgot ne csináljon. Rendre elvégezte a teendőit,
mint azon a héten minden reggel, hogy apja nehogy gyanakodni
kezdjen.
Amikor Harl hazatért ebédelni, Renna főzelékkel várta őt.
– Nem kérsz repetát? – kérdezte ráérősen apjától. – Ki kellene
üríteni a kondért, hogy kisúrolhassam vacsora előtt.
– Nem utasíthatok vissza még egy adagot a főztödből, Renna –
felelte vigyorogva Harl. – Évekkel ezelőtt le kellett volna váltanod
Bénit a kondérnál. – Amikor a lány előrehajolt, hogy merjen a
főzelékből, apja belecsípett a fenekébe. Renna legszívesebben Harl
ölébe öntötte volna a gőzölgő főzeléket, de uralkodott magán, és
nagy erőfeszítés árán kuncogott egyet, majd mosolyogva
odanyújtotta apjának az ételt.
– Jó mosolyt látni az arcodon, lányom – mondta Harl. –
Nagyon savanyú volt a képed, mióta a nővéred és a gyerekek
elköltöztek innen.
– Hozzászoktam a dolgokhoz – felelte nagy nehezen Renna.
Magának is mert egy adagot a főzelékből, bár egyáltalán nem volt
étvágya.
 Miután Harl felállt az asztaltól, Renna elszámolt százig, majd
gyorsan felállt, és odament a vágódeszkához, amire ahhoz a
főzelékhez halmozta fel a zöldségeket, amit el se szándékozott
készíteni. Felkapta a kést, majd kiment a pajtába.
A tanyán mindössze két ló volt, amiket a szekér elé lehetett
volna fogni. Renna szomorúan nézte őket, hiszen ő gondoskodott
róluk, mióta Harl csikókorukban elhozta őket Pásztor Mack
tanyájáról.
Tényleg képes lesz rá? Számára a világ mindeddig Harl
tanyájából állt csupán. Azon ritka alkalmakkor, amikor ellátogatott
a Vásártérre vagy Láptetőre, szinte fojtogatónak érezte az emberek
sokaságát. Fel nem tudta fogni, hogy hogyan tudják megőrizni az
ép eszüket az ott élők. Vajon befogadják majd őt? Tényleg egy
ringyó hírében állna? Vajon a férfiak megpróbálnak majd rámászni,
mert azt hiszik róla, hogy egy agyatlan, mindenre hajlandó lány?
Szíve úgy zakatolt, hogy már szinte fülsiketítőnek érezte, de
nagy levegőt vett, hogy lecsillapodhasson. Amikor a kést tartó keze
már nem remegett, határozott mozdulattal felemelte a pengét.
Elvágta a nyergek szíjait, a szekérhez tartozó hámokat, a
kantárokat és a gyeplőket. Egy kalapáccsal kiütötte a szeget a kocsi
egyik kerekéből, amit aztán egy kőfejszével kettécsapott.
Renna leejtette a baltát a földre, majd belenyúlt kötényének
zsebébe, és elővette belőle azt a hosszú, folyami kavicsokból készült
nyakláncot, amit Cobie adott neki. Eddig nem merte hordani, mert
nem akarta, hogy apja észrevegye az ékszert, de magányos
pillanataiban mindig elővette kincsét. Öröm töltötte el, amikor
nyakába akasztotta a láncot. Igazi eljegyzési ajándék volt.
Renna felkapta a pajtában elrejtett vizeskulacsot, majd kilépett
az ajtón, felkapta a szoknyáit, és sebesen futni kezdett a Vásártérre
vezető úton.
Az út megerőltetőbb volt annál, mint amire Renna számított, és
talán még hosszabb is. Jó erőben volt, de ilyen hosszú távot sosem
futott korábban. Hamarosan szúrni kezdett az oldala, combja pedig
sajogva ellenkezett a megerőltetésnek. Csak akkor állt meg, ha már
nem bírta tovább. Ilyenkor ivott pár kortyot a kulacsból, és
nagyokat lélegzett, de pár percnél többet sosem pihent.
Mire a patakon átvezető hídhoz ért, már homályossá vált a
látása, és úgy érezte magát, mintha megivott volna néhány korsó
Lápi Sört. Összeroskadt a patak partján, fejét belemártotta a hideg
vízbe, és mohón inni kezdett.
Jó egy órája ekkor tisztult ki először a feje. Felpillantott az
égre, és látta, hogy a nap már alacsonyan jár, de még időben
odaérne, ha továbbindul. Lába, karja és mellkasa egyből izzani
kezdett, amikor feltápászkodott, de nem törődött a fájdalommal, és
továbbfutott.
Csak néhány embert látott, miközben átszaladt a Vásártéren. A
többségük csak azért volt kint, hogy a háza rovásait ellenőrizze
még egyszer napnyugta előtt. Kíváncsian figyelték a lányt, egyikük
pedig még utána is kiáltott, de Renna nem figyelt rájuk. Egyenesen
ahhoz az épülethez tartott, amit minden tölgypataki ember ismert:
Tokás vegyesboltjához.
– Záva van a bót – mondta alig érthetően Szabó Stam, aki épp
az épület lépcsőin tántorgott. A férfi hirtelen megbotlott, és
Rennának el kellett kapnia őt, hogy ne essen el.
– Hogy érti, hogy zárva? – kérdezte a lány, és próbált nem
kétségbeesettnek hangzani. – Tokás napnyugtáig nyitva szokott
tartani. – Fogalma se volt, hol máshol kereshetné Cobie-t, ha nem
a boltnál van. Lehet, hogy tovább kell mennie Ilainékhez.
– Én is eszontam! – kiabálta Stam vadul bólogatva. – Egén,
kizsit sok sört ittam, és egy hannyányit eláztam. Minha ez elég
vóna ahhoz, hogy Tokás kidobja szegény Stamet, és hama’abb
bezájon!
Rennát hirtelen megcsapta a férfi szaga, és hátrahőkölt. Stam
ingén még meg se száradt a hányás. Úgy tűnt, hogy az olyan
pletykák, mint hogy Stam folyton részeg, időnként nagyon is
igazak.
Renna segített a férfinak talpra állni, majd felszaladt a lépcsőn
és dörömbölni kezdett az ajtón.
– Rusco úr! – kiabálta. – Tímár Renna vagyok! Látnom kell
Horgos Cobie-t! – Addig püfölte az ajtót, amíg fájni nem kezdett a
keze, de bentről nem jött válasz.
– Má’ ement – nyögte Stam, miközben úgy kapaszkodott a
lépcső korlátjába, mintha az élete múlna rajta. Betegesen sápadt
volt az arca, és erősen támolygott. – Udögétem itt a tónácon egy
kizsit, hogy... visszatéjen az élet a lábamba.
Renna rémülten nézett Stamre, aki félreértette a pillantását.
– Ó te zsák ne aggódj az ö’eg Szabó Stamét! – motyogta a
férfi a lány felé integetve. – Vótam én má’ enné’ kapatosabb, nem
is egyszer!
Renna bólintott. Megvárta, amíg Stam továbbtántorog, majd a
bolt mögé szaladt. Úgy gondolta, hogy Tokás még Cobie-ban se
bízik annyira, hogy a távollétében a boltjában merje hagyni őt. Ha
a fiú az épület hátsó részében lakott, kellett lennie egy másik
bejáratnak.
Igaza is lett. Az istálló mellett egy kis helyiség állt, valószínűleg
az abrak tárolására, de elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne
egy láda és egy lóca. Renna visszafojtott lélegzettel bekopogott az
ajtón. Egy pillanattal később Cobie jelent meg előtte, a lány pedig
örömében felnevetett.
– Renna, mit keresel te itt? – Cobie-nak majdnem kiugrott a
szeme a helyéről. Kidugta a fejét az ajtón és körülnézett, majd
megfogta Renna karját és behúzta őt a szobába. A lány meg akarta
őt ölelni, de Cobie nem engedte még el, így nem sikerült közelebb
lépnie hozzá.
– Látott valaki idefelé? – kérdezte Cobie.
– Csak Szabó Stam a bolt előtt – felelte mosolyogva Renna. –
Olyan részeg, hogy nem is fog emlékezni rá, hogy látott engem. –
Újra megpróbált a fiúhoz bújni, de ő még mindig eltartotta őt
magától.
– Nem lett volna szabad idejönnöd, Ren – mondta Cobie.
Renna úgy érezte, mintha mellbe vágták volna egy kalapáccsal.
– Tessék?
– El kell menned innen, mielőtt valaki itt találna – mondta a
fiú. – Ha az apád nem öl meg engem miattad, akkor a sajátom fog.
– Harmincéves vagy, és akkora, mint egy ló! – kiáltotta Renna.
– Jobban félsz az apáinktól, mint én?
– A te apád nem fog megölni téged, Ren, az enyém viszont
biztos végezne velem.
– Persze, megölni nem fog – vágott vissza a lány. – Csak azt
fogom kívánni, bárcsak meghalnék!
– Épp ezért kell elmenned innen, mielőtt itt talál minket. Még
ha össze is ad minket a lelkipásztor, nem fogják annyiban hagyni a
dolgot. Te nem ismered az apámat. A fejébe vette, hogy hozzá kell
menjek Mocsári Éber lányához, még ha vasvillával is kell az oltár
elé vezetnie. Sok halat adott Ébernek hozományként.
– Akkor szökjünk el! – mondta Renna, miközben
belekapaszkodott a fiú karjába. – Menjünk el Naposmezőre, vagy a
Szabad Városokba! Csatlakozhatnál a Fullajtárok Céhéhez!
– Hogy kint aludjak éjszaka a szabad ég alatt? – kérdezte
elsápadva Cobie. – Megőrültél?
– Azt mondtad, szeretsz engem – mondta Renna a nyakláncát
markolászva. – Azt mondtad, semmi sem választhat el minket.
– Az azelőtt volt, hogy apád majdnem levágta a dióimat, az
enyém pedig még nála is dühösebb volt. – Cobie riadtan nézett
körbe a szobában. – Nekem sem szabad itt maradnom – motyogta
–, nehogy Harl még sötétedés előtt itt találjon. Te menj el
Láptetőre a nővéredhez! Én hazaszaladok apámhoz, hogy lássa,
hogy semmi rosszat nem csináltam. Menjünk! – Rátette a kezét
Renna hátára, és az ajtó felé tolta őt. A megdöbbent és
összezavarodott lány hagyta, hogy Cobie kitessékelje a helyiségből.
Cobie kinyitotta az ajtót, és hirtelen Harllal találta szemben
magát. A férfi kezében ott volt a kése, mögötte pedig az egyik
lovuk hevert lihegve a földön. Harl szőrén lovagolt el a Vásártérre.
– Megvagy! – kiáltotta az öregember, és orrba vágta Cobie-t a
kés csontmarkolata köré záródó öklével. A fiú feje az ütéstől
oldalra rándult, ő pedig elterült a földön. Harl szabad kezével
megragadta Rennát. Kemény, csontos ujjai fájdalmasan
belemélyedtek a karjába.
– Eredj és kérj szállást a nővéredtől! – mondta Harl dühös
fintorba torzult arccal. – Nemsokára a te bajodat is ellátom. – Az
öregember az ajtó felé lökte a lányt, majd Cobie-ra nézett.
– Ez nem az, aminek látszik! – kiabálta a fiú, miközben fél
térdre kászálódott, és egyik kezét előretartva próbált védekezni
Harl ellen. – Nem kértem őt arra, hogy jöjjön ide!
– A fészkes Magot nem kérted – vicsorgott Harl, és felemelte a
kést. – Megígértem neked valamit, kölyök, és be is fogom tartani.
Az öregember a félelemtől megdermedt Renna felé fordult.
 – Indulj! – reccsent rá lányára Harl. – Már így is egy hétre
foglak bezárni az árnyékszékre! Csipkedd magad, különben kettő
lesz belőle!
Renna hátrahőkölt a rémülettől, Harl pedig elfordult tőle. Az
árnyékszéken töltött éjszaka emlékei hirtelen megrohanták őt. Egy
másodperc töredéke alatt újra átélte a végtelenségnek tűnő órák
borzalmait. Rennának eszébe jutott, mi történt utána: apja ágyának
szaga és csontos testének súlya, miközben rajta nyögött és
vonaglott.
A gondolat, hogy vissza kell mennie a tanyára, már túl sok volt
neki.
– Ne! – kiáltott fel Renna. Rávetette magát apjára, és körmeivel
nekiesett az arcának. Harl meglepetésében hátraesett, és beverte a
fejét a padlóba. Renna megpróbálta kifeszíteni apja kezéből a kést,
ő viszont erősebb volt nála, és nem eresztette el a fegyvert.
Cobie ekkorra már felkászálódott a földről, de nem lépett
közelebb hozzájuk.
– Cobie! – könyörgött neki a lány. – Segíts!
Harl arcon csapta Rennát, aki a padlóra került. Az öregember
megpróbálta a földhöz szegezni őt, de a lány beleharapott a
karjába, amitől Harl felordított. Újra Renna arcába öklözött, majd
háromszor a hasába, mire a lány eleresztette a karját.
– Kis ringyó! – kiabálta Harl, amikor látta, hogy fröcsög a vér a
karjából. Felmordulva elejtette a kést, és megragadta Renna nyakát.
A lány vergődött, ahogy csak tudott, de Harl erősen tartotta és
nem eresztette el. Apja vére az arcára csöpögött, miközben
megpróbált lélegzethez jutni, de mindhiába. Örült tüzet látott Harl
szemében, és rájött, hogy apja meg akarja ölni őt.
Renna újra Cobie-ra nézett, de a fiú még mindig tétlenül állt a
szoba közepén. A lánynak sikerült elkapnia a pillantását, és némán
könyörgött neki.
Cobie összerezzenve magához tért, és elindult a viaskodók felé.
– Elég ebből! – kiabálta. – Meg fogja őt ölni!
– Belőled elég, kölyök! – mondta Harl a közeledő Cobie-nak,
miközben egyik kezével elengedte Renna nyakát, hogy felkapja a
kését. Amikor a fiú meg akarta őt ragadni, Harl megfordult, és
Cobie lába közé döfte a kést.
A fiú arca elvörösödött. Elszörnyedve pillantott le a véráztatta
késre. Nagy levegőt vett, és már majdnem felordított, de Harl esélyt
sem hagyott neki rá: kihúzta belőle a kést, majd a szívébe szúrta.
Cobie megmarkolta a mellkasából kiálló pengét, némán
tátogott valamit, majd holtan a földre zuhant.
Harl lemászott Rennáról, aki erőtlenül zihált a padlón. Az
öregember odalépett Cobie-hoz, és kihúzta belőle a kést.
– Többször is figyelmeztettelek, kölyök – mondta, miközben
megtörölte a pengét a fiú ingében. – Jobb lett volna hallgatnod
rám.
Harl visszadugta a kést a tokjába. A fegyver alig egy pillanatig
pihenhetett a helyén, mert Renna hirtelen kikapta onnan, és a férfi
hátába döfte. Sírva-sikoltozva újra és újra lesújtott a késsel, arcát és
ruháját pedig bemocskolta a fröcsögő vér.
 20. Fejezet – Bíró Raddock – v. u. 333 nyara

B ÁLÁS JEPHNEK MÉG ÉPP IDŐBEN SIKERÜLT BEFEJEZNIE a tornác

rovásainak ellenőrzését. Családja már a házban volt: a
gyerekek épp mosdottak, Ilain és Norine pedig a konyhában
serénykedett. Jeph figyelte, ahogy a nap utolsó sugarai is
kihunynak, és a földből felszálló hő utat nyit a démonok számára a
felszínre.
Amikor a talajból elkezdtek felszivárogni a bűzös, szürke
gőzcsíkok, Jeph az ajtó felé indult. Ugyan még jó néhány pillanat
volt hátra addig, hogy a magúrok testet öltsenek, a férfi mégsem
bízott semmit a véletlenre, ha a démonokról volt szó.
Már épp be akarta csukni az ajtót, amikor jajveszékelés ütötte
meg a fülét. Felnézett, és egy rémülten sikoltozó alakot pillantott
meg, aki az úton rohant a tanya felé.
Jeph felkapta az ajtó mellett pihenő fejszéjét, és a tornác
rovásaihoz lépett. Tekintete időnként az udvaron testet öltő
magúrokra vándorolt. Legidősebb fiára gondolt, aki bizonyára
gondolkodás nélkül kirohant volna a mágikus védőfal mögül, hogy
segítsen az idegennek, de Arlen már tizennégy éve halott volt, Jeph
pedig messze elmaradt tőle bátorságban.
 – Kitartás! Fuss, ahogy bírsz! – kiáltotta az alaknak. – Itt a
menedék! – Az udvaron lévő magúrok, akik még nem öltöttek
teljesen alakot, mind felpillantottak a hangra, Jeph pedig
megszorította fejszéje nyelét. Nem akart kimenni a rovások
védelme mögül, de ha az egyik démon túl közel jött volna a
házhoz, a baltával odébb tudta volna csapni, hogy az idegennek
szabad útja legyen.
– Mi történik? – hallatszott bentről Ilain hangja.
– Maradjatok bent! – kiáltott vissza Jeph. – Bármit hallotok, ne
jöjjetek ki!
Behúzta maga mögött az ajtót, majd az udvar felé fordult. A
sikoltozó idegen egyre közeledett. Egy lány volt az, ruháját vér
áztatta, és úgy rohant, mintha az élete függött volna tőle, ami
végső soron igaz is volt. Valami volt a kezében, de Jeph nem tudta
kivenni, mi az.
Néhány magúr utánakapott a karmával, de még nem öltöttek
teljesen testet, így szabdalás helyett még csak karmolni tudtak. A
lány nem vett tudomást róluk, csak rohant fejvesztve tovább.
– Fuss! – kiáltotta megint Jeph, remélve, hogy sikerül némi
erőt öntenie a menekülő lányba.
Az idegen beért az udvarra, és már majdnem a tornácnál volt.
Jeph épp felismerte az arcát, amikor egy teljesen alakot öltött,
rikoltozó lángdémon állt kettőjük közé.
– Renna – suttogta Jeph, de amikor megint a lányra nézett,
már nem Tímár Rennát látta, hanem a feleségét, Silvyt, akit
tizennégy évvel korábban épp ezen a helyen ölt meg egy
lángdémon.
Valami megkeményedett a lelkében, és mielőtt észbe kaphatott
volna, már le is szökkent a tornácról, és minden erejével
meglendítette a fejszét. Egy lángdémon páncélja bármilyen
fegyvernek kicsorbítaná az élét, de a lény kicsi volt, így a csapás
erejétől végigbukfencezett az udvar porában.
A többi magúr mind felrikoltott és utánuk ugrott, de a ház felé
már szabad volt az út. Jeph megragadta Renna karját, és rohanni
kezdett a rovások menedéke felé. A férfi megbotlott a tornác
lépcsőjében, így mindketten elestek, de amikor egy fadémon rájuk
akarta vetni magát, beleütközött a rovásokba. A mágikus
védőfalban ezüstös, pókhálószerű alakzat keletkezett, majd a jelek
hatalma visszahajította a démont.
Jeph átkarolta Rennát és szólongatni kezdte őt, de a lány egyre
csak sikoltozott. Észre se vette, hogy már biztonságban van.
Ruhája, karja és arca egyaránt vértől volt csatakos, Jeph viszont
sehol se látott rajta sérülést. A lány jobb kezében egy nagy,
csontmarkolatú kést szorongatott, amit szintén vér borított.
– Renna, jól vagy? – kérdezte Jeph. – Kinek a vére ez? – A ház
ajtaja kinyílt, és Ilain lépett ki rajta. Húgának láttán elállt a
lélegzete.
– Kinek a vére ez? – kérdezte ismét Jeph, de Renna nem
mutatta a jelét annak, hogy egyáltalán meghallotta volna őt. Egyre
csak sikoltozott és sírt, az arcát borító kosz és vér könnyekkel
keveredett.
– Ez apa kése – mondta Ilain a Renna kezében lévő véres késre
mutatva. – Bármikor felismerném. Mindig magánál hordja.
– Teremtőm – mondta Jeph elsápadva.
– Ren, mi történt? – kérdezte Ilain, miközben odahajolt
húgához, és megfogta a vállát. – Megsérültél? Hol van apa? Nem
esett baja?
Ilainnek se sikerült többet megtudnia Rennától, így nemsokára
elhallgatott. Egyedül a lány sikolyait és a magúrok rikoltozását
lehetett hallani.
 – Jobb lesz, ha bemegyünk – mondta Jeph. – Vidd be a
gyerekeket a szobájukba, én pedig beviszem őt a mienkbe. – Ilain
bólintott, és bement a házba, Jeph pedig karjaiba vette a reszkető
Rennát.
A férfi letette a lányt a szalmával bélelt matracra, és amikor
Ilain belépett a helyiségbe egy tál langyos vízzel és egy tiszta
ruhával, elfordult. Renna már nem sikoltozott, de még mindig nem
vett tudomást a körülötte lévőkről. Ilain nagy nehezen kiszedte a
kezéből a véres kést és letette az éjjeliszekrényre, majd
levetkőztette húgát, és határozott mozdulatokkal lemosta róla a
vért.
– Szerinted mi történhetett? – kérdezte Jeph, miután Ilain
beburkolta a semmibe bámuló Rennát egy takaróba.
– Nem tudom – felelte a fejét csóválva Ilain. – Gyalog messze
van innen apa tanyája, még akkor is, ha letér az ember az útról és
átvág a mezőkön. Renna órákon át kellett, hogy fusson idáig.
– Úgy láttam, mintha a Vásártér felől jött volna – mondta
Jeph, mire Ilain vállat vont.
– Bármi is történt, nem a magúrok műve volt – folytatta a
férfi. – Fényes nappal biztos nem.
– Jeph, el kell menned holnap a tanyánkra – mondta Ilain. –
Lehet, hogy banditák vagy éjfarkasok jártak nálunk. Nem tudom.
Rennát elrejtem addig, amíg vissza nem jössz.
– Banditák és éjfarkasok? Itt, Tölgypatakban? – kérdezte
kétkedve Jeph.
– Csak menj oda, és nézz körül!
– És ha holtan találok rá Harlra, tele késszúrásokkal? –
kérdezte Jeph. Tudta, hogy felesége is épp erre gyanakszik.
Ilain nagyot sóhajtott.
– Akkor töröld fel a vért, és építs neki egy máglyát! Ha valaki
kérdezné, leesett a szénapadlásról és eltörte a nyakát.
– Nem hazudhatunk – vetette ellen Jeph. – Ha Renna megölt
valakit...
Ilain villogó szemmel fordult férje felé.
– Mégis mi a fészkes Magot csináltunk ennyi éven át? –
reccsent rá Jephre. A férfi békítőleg felemelte a kezét, de Ilain nem
hagyta ennyiben.
– Nem voltam jó feleséged? Nem tartottam rendben a házad?
Nem szültem neked gyermekeket? Nem szeretsz engem?
– Dehogynem – felelte Jeph.
– Akkor tegyél meg nekem ennyit, Bálás Jeph! – mondta a nő.
– Tedd meg értünk, Béniért és az ő gyermekeiért! A falu fülébe
nem juthat el mindaz, ami a tanyánkon történt. Épp elég az, amit
maguktól kitalálnak rólunk.
Jeph hosszú ideig hallgatott. Némán néztek farkasszemet
egymással. Végül a férfi bólintott.
– Rendben – mondta. – Reggeli után elindulok.

Jeph a nappal egy időben kelt fel. A csontjaiban érzett fáradtság

ellenére gyorsan elvégezte reggeli tennivalóit. Egész este azon
fáradoztak, hogy szóra bírják Rennát, de a lány csak a mennyezetet
bámulta, és se aludni, se enni nem volt hajlandó. Reggeli után Jeph
felnyergelte legszilajabb kancájukat.
– Azt hiszem, én se az utakon fogok menni – mondta Ilainnek.
– Átvágok a mezőkön délkeletnek. – A nő bólintott, majd szorosan
átölelte férjét. Jeph viszonozta a gesztust, gyomra viszont elszorult
a rettegéstől. Nem tudta, mit fog találni Harlék tanyáján.
– Jobb lesz, ha elindulok, különben nem fogok visszaérni
napnyugta előtt – mondta, miután eleresztették egymást Ilainnel.
Épp csak felszállhatott a lovára, amikor patadobogás ütötte
meg a fülét. Egy szekeret pillantott meg az úton közeledni.
Tátorján Coline, a falu Gyógyfüvésze ült rajta, aki aggodalmasan
tördelte a kezét, mellette pedig a falu Szónoka, a zord tekintetű
Sivár Selia ücsörgött. Az ösztövér Szónoknő már hetvenes évei felé
járt, de még mindig olyan szívós volt, mint a cserzett bőr, az esze
pedig úgy vágott, mint egy favágó fejszéje.
A szekér egyik oldalán Tokás Rusco lovagolt, a másikon pedig
Horgos Garric, valamint Bíró Raddock, Garric üknagybátyja és
Halásztó Szónoka. Mögöttük Harral lelkipásztor lépkedett, a
halásztavi férfilakosság felének társaságában, akik vékony
halászlándzsákkal voltak felszerelkezve.
Garric előrevágtatott lovával, és amikor megpillantotta a
tanyát, egészen a tornácig elügetett. Olyan közel fékezett le
Ilainhez, hogy a ló felágaskodott, mielőtt meg tudott volna állni.
– Hol van? – kérdezte Garric.
– Kicsoda? – kérdezte Ilain az ingerült férfi szemébe nézve.
– Ne játszadozz velem! – reccsent rá a nőre Garric. – A
paráználkodó, gyilkos húgodat keressük, és ezt te is jól tudod! – A
férfi leugrott a lóról, és az öklét rázva elindult Ilain felé.
– Egy lépést se tovább, Horgos Garric! – szólt Baltás Norine az
ajtóból, kezében Jeph fejszéjével. Silvy halála óta élt a tanyán, és
már családtagnak számított. – Ez nem a te birtokod. Türtőztesd
magad, és mondd el, mi dolgod itt, hacsak nem akarod a szarvánál
megragadni a magúrt!
– Tímár Renna meggyilkolta a saját apját és a fiamat. A
démonok elé fogom vetni! – kiabálta Garric. – Nincs értelme
rejtegetnetek őt!
Harral lelkipásztor ekkor ért oda hozzájuk. Azonnal Garric és a
két nő közé állt. Fiatal volt és erős, így könnyen birokra kelhetett
volna az idősebb, de hasonlóan rátermett Garrickel.
– Semmire sincs bizonyítékunk még, Garric! Csak néhány
kérdést szeretnénk feltenni Rennának – mondta Harral Ilainnek. –
És persze neked is, ha a húgod mondott bármit is, mióta Jeph
kijött a házból.
– Ennél többre lesz szükségünk, lelkipásztor – mondta
Raddock, miközben lemászott a lováról. A férfi a Horgos névvel
született, de Tölgypatakban mindenki Bíró Raddocknak hívta, mivel
a falutanácsban ő volt Halásztó Szónoka, és emellett a körzete vitás
ügyeiben is rendszerint ő volt a döntőbíró. Fülétől az álláig
bozontos szakáll fedte az arcát, feje búbja viszont olyan kopasz és
sima volt, mint egy tojás. Idősebb volt Seliánál, de nála sokkal
türelmetlenebb. Szenvedélyes igazságosztó volt, és ahhoz is értett,
hogyan ébressze fel másokban is ezt a tüzet.
– A lánynak felelnie kell a bűneiért – mondta Raddock.
Tokás is lekászálódott a lováról. Megjelenése tiszteletet
parancsoló volt, hiszen Tölgypatak egyik fele az ő tulajdonában állt,
a másik fele pedig tartozott neki.
– Garric igazat mondott, amikor azt állította, hogy apád és
Horgos Cobie egyaránt halott – mondta Ilainnek Tokás. – A
lányaimmal kiabálást hallottunk tegnap este a bolt irányából, így
visszamentünk, és mindkettőjük holtan hevert a Cobie-nak kiadott
szobában. Nem pusztán leszúrták őket, hanem egyenesen... meg
voltak csonkítva. Mindketten. Szabó Stam azt mondta, hogy látta a
húgodat a bolt előtt percekkel a gyilkosságok előtt.
Ilain megdöbbenve a szájára tette a kezét.
– Szörnyű eset – helyeselt Harral –, és épp ezért muszáj
azonnal beszélnünk Rennával.
– Úgyhogy félre az útból! – parancsolta Raddock, elindulva a
ház felé.
– Én vagyok Tölgypatak Szónoka, Bíró Raddock, nem pedig te!
– csattant fel Selia, amitől mindenki elhallgatott. Jeph feléje
nyújtotta a kezét és lesegítette a szekérről. Amikor az idős nő
lelépett a járműről, megfogta a szoknyáit, hogy ne érjék a földet,
majd odasétált a többiekhez. A fiatalabb férfiak mind jóval
termetesebbek voltak nála, Selia megjelenésének erejétől viszont
még ők is meghunyászkodtak.
Tölgypatakban nem volt könnyű megérni Selia korát. Ezen a
vidéken nehéz volt az élet: csak a legeszesebb, legravaszabb és
legrátermettebb emberek őszülhettek meg, és mindenki más ennek
megfelelő tiszteletben részesítette őket. Selia már fiatal korában is
akaratos jellem volt, mostanra viszont teljes lénye az erőt
képviselte.
Egyedül Raddock nem ijedt meg tőle. Már többször is sikerült
leváltania Seliát a falu Szónokának szerepében, és ha a kort az erő
jelének lehetett tekinteni Tölgypatakban, akkor Raddock volt
köztük a hatalmasabb, még ha csak kicsivel is.
– Coline, Harral, Rusco, Raddock és én bemennénk Rennához
– mondta Selia Jephnek, bár a mondat egyáltalán nem kérés volt.
Ők öten a falu tanácsának felét tették ki, így Jeph nem tehetett
mást, csak bólintott, és elállt az útból.
– Én is ott akarok lenni! – mordult fel Garric. Rokonai, a
Horgosok sokasága mind köré gyűltek, és mérgesen bólogattak.
– Nem jössz be velünk – mondta Selia, acélos pillantást vetve
mindannyiukra. – Forr a véred, Garric, amiért nem hibáztatlak, de
azért vagyunk itt, hogy megtudjuk, mi történt, nem pedig azért,
hogy tárgyalás nélkül máglyára vessünk egy lányt.
Raddock rátette a kezét Garric vállára.
– Nem fog elmenekülni innen, Gar, megígérem – mondta.
Garric a fogát csikorgatta, de azért bólintva hátrébb lépett, a
csoport pedig bement a házba.
Renna ugyanúgy feküdt az ágyban, ahogy az előző este
odafektették, és még mindig a mennyezetet nézte. Időnként
pislogott egyet. Coline azonnal odament a lányhoz.
– Egek! – szólalt meg Selia, amikor észrevette a véres kést az
éjjeliszekrényen. Jeph halkan szitkozódott. Miért hagyta ott?
Azonnal bele kellett volna dobnia a kútba, amikor először látta.
– Teremtőm! – suttogta Harral, és rovást vetett maga előtt.
– Ezt nézzétek! – morogta Raddock, lábával megbökve az ajtó
mellett álló dézsát. Renna ruhája ázott benne: a víz rózsaszínes volt
a vértől. – Még mindig úgy gondolja, hogy csak kérdezősködni
jöttünk ide, lelkipásztor?
Coline éles szemmel és határozott kézzel megvizsgálta a Renna
arcát csúfító zúzódásokat, majd a többiek felé fordult, és hangosan
megköszörülte a torkát. A férfiak egy pillanatig bambán néztek rá,
majd összerezzentek és megfordultak, a Gyógyfüvész pedig lehúzta
a lányról a takarót.

– Semmije nincs eltörve – mondta Coline Seliának, miután végzett

a vizsgálattal –, de alaposan helybenhagyták, a nyakán pedig olyan
zúzódásnyomok vannak, mintha valaki fojtogatta volna.
Selia odasétált Renna ágyához, és leült a matrac szélére.
Óvatosan felemelte a lány kezét, és félresimította izzadt arcáról a
hajtincseket.
– Renna, drágám, hallasz engem? – Renna nem felelt.
– Egész éjjel ilyen volt? – kérdezte homlokráncolva Selia.
– Igen – felelte Jeph.
 Az idős nő nagyot sóhajtott, majd a térdére tette a kezét, és
felállt az ágyról. Felvette a kést a kisszekrényről, majd mindenkit
kiterelt a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Ilyet démontámadások után szoktam látni – mondta Selia,
Coline pedig bólogatott. – A túlélők nem tudják feldolgozni a
rémületüket, és egyszerűen csak a semmibe bámulnak.
– Helyre fog majd jönni? – kérdezte Ilain.
– A hozzá hasonlók többnyire néhány nap után magukhoz
térnek – felelte az idős nő. – Máskor viszont... – Selia nem fejezte
be a mondatot, és csak vállat vont. – Nem fogok hazudni neked,
Bálás Ilain. Emlékeim szerint ez a legszörnyűbb dolog, ami valaha
Tölgypatakban történt. Idestova harminc éve vagyok a falu
Szónoka, és sok olyan embert láttam meghalni, akinek még nem
kellett volna, de egyiküket sem egy haragosa ölte meg. Az ilyesmi
talán gyakran előfordult a Szabad Városokban, itt viszont nem.
– Renna nem tehette... – Ilainnek elfúlt a hangja, Selia pedig
megfogta a nő vállát, hogy megnyugtassa.
– Ezért szeretnék előbb beszélni vele, hogy az ő verzióját is
hallhassuk – mondta Selia, majd Raddockra pillantott. – A
Horgosok vérre szomjazva jöttek ide, és elégtétel vagy egy kielégítő
magyarázat nélkül nem fognak tágítani.
– Megvan rá az okunk – morogta Raddock. – Megölték egy
rokonunkat.
– Ha nem vette volna észre, az apám a másik halott – mondta
villogó szemmel Ilain.
– Még egy ok arra, hogy kiderítsük az igazságot – mondta
Raddock.
Selia pisszegett egyet, és mindenki elhallgatott. Az idős nő
odanyújtotta a véres kést Harral lelkipásztornak.
– Hálás lennék, ha be tudná csavarni ezt valamibe, és elrejtené
a köpenyében, amíg vissza nem érünk a faluba – mondta Selia.
Harral bólintott, és a kés után nyúlt.
– Mégis, mi a Magot művelsz? – kiabálta Raddock, kikapva
Selia kezéből a kést, mielőtt még a lelkipásztor átvehette volna. –
Ezt az egész falunak látnia kell! – mondta a pengét lengetve.
Selia megragadta a férfi csuklóját. Raddock kétszer olyan nehéz
volt, mint ő, így csak nevetett a nőn, egészen addig, míg Selia rá
nem taposott a lábfejére. Raddock fájdalmasat kiáltott, és a kést
elengedve megfogta a lábát, Selia pedig elkapta a lezuhanó kést.
– Használd a fejed, Bíró! – reccsent rá a férfira. – Ez a kés
bizonyíték, és valóban joga van az egész falunak látnia, de nem
úgy, hogy két tucat férfi vár odakint lándzsákkal egy védtelen és
rémülettől megdermedt lányra. A lelkipásztor nem fogja ellopni a
kést.
Ilain kerített egy rongyot, Selia pedig beletekerte a kést és
odaadta Harralnak, aki elrejtette azt a köpenyébe. Selia megemelte
a szoknyáit, és kiment a ház elé. Egyenes derékkal, méltóságteljes
tartással pillantott végig az udvaron álldogáló férfiakon, akik
mérgesen morgolódva markolászták lándzsáikat.
– A lány nincs olyan állapotban, hogy kikérdezhessük –
mondta nekik Selia.
– Nem kikérdezni akarjuk! – kiabálta Garric, a Horgosok pedig
mind bólogattak.
– Nem érdekel, mit akartok – felelte az idős Szónoknő. – Senki
sem tesz semmit, amíg a falutanács nem értekezett az esetről.
– A tanács? – kérdezte elképedve Garric. – Ez most nem holmi
magúrtámadás! Az a lány megölte a fiamat!
– Ezt nem tudhatod, Garric – mondta Harral. – Az is lehet,
hogy Cobie és Harl egymást ölték meg.
– Még ha nem is a lánynál volt a kés, akkor is ő tehet róla –
mondta Garric. – Bűnbe csalta a fiamat, és szégyent hozott az
apjára!
– A törvény az törvény, Garric – mondta Selia. – A tanács
össze fog ülni, ahol te is felhozhatod a vádjaidat, és Renna is
védekezhet, mielőtt még bűnösnek nyilvánítanánk. Épp elég két
gyilkosság a faluban. Nem fogom hagyni, hogy a bandád egy
harmadikat is elkövessen, csak mert te nem tudtad kivárni a
tárgyalás eredményét.
Garric segélykérően nézett Raddockra, de Halásztó Szónoka
néma maradt. Lassan Harral felé araszolt, majd hirtelen a ház
falának szegezte őt, és kutatni kezdett a köpenyében.
– Selia nem mondott el nektek mindent! – kiabálta. – A lány
véres ruhája bent ázik egy dézsában! – Raddock felemelte Harl
véres vadászkését, hogy mindenki láthassa. – És ez is ott volt a lány
mellett!
A Horgosok marokra fogták lándzsáikat, és felháborodottan
kiabálni kezdtek. Arra készültek, hogy benyomakodjanak a házba.
– A Magba a törvénnyel, ha miatta nem állhatok bosszút a
fiamért – mondta Seliának Garric.
– Csak a holttestemen át ölheted meg azt a szegény lányt –
mondta Selia, majd a tanács jelenlévő tagjaival és Jeph családjával
együtt a ház ajtaja elé állt. – Hát ezt akarod? – kiabálta. – Hogy
minden Horgos gyilkossá váljon?
– Nem akaszthattok fel mindannyiunkat – gúnyolódott
Raddock. – Magunkkal visszük a lányt, és kész. Álljatok félre, vagy
átmegyünk rajtatok!
Rusco feltartott kézzel elállt az ajtó elől.
– Áruló! – mondta rámeredve Selia, a férfi viszont csak
mosolygott.
– Nem áruló vagyok, asszonyom, csak egy utazó kereskedő, és
nekem nem lehet beleszólásom a falu vitás ügyeibe.
– Épp annyira része vagy a falunak, mint mindenki más! –
kiabálta a Szónoknő. – Húsz éve a Vásártéren laksz, és szinte végig
a falutanács tagja voltál! Ha létezik olyan hely a világon, amit
inkább neveznél az otthonodnak, mint Tölgypatakot, akkor jobb
lenne rögtön visszakotródnod oda!
– Elnézést, asszonyom, de nekem mindenkinek kedveznem kell
– mosolygott Rusco. – Árt az üzletnek, ha egy egész falukerülettel
szembeszállók.
– Évente legalább egyszer felkeres a fél falu, hogy
elkergethessenek téged, mint csalót, éppúgy, ahogy Milnben,
Angiers-ben és a Teremtő tudja, hány helyen megtörtént már veled
– mondta Selia.
– Eddig mindig lebeszéltem róla őket. Emlékeztettem őket
arra, milyen hasznos a falunak a boltod, és hogy mi volt itt azelőtt,
hogy ideköltöztél. Ha most cserbenhagysz minket, gondoskodni
fogok róla, hogy egyetlen tisztességes ember se tegye be a lábát a
boltodba soha többé.
– Ezt nem teheti! – kiáltotta Rusco.
– Ó, dehogynem tehetem. Tegyél csak próbára, és meglátod! –
Raddock dühösen nézte, ahogy Tokás visszaáll Selia mellé az
ajtónál. Rusco a férfi szemébe nézett.
– Nem akarom hallani, Raddock. Egy-két napot tudunk várni.
Aki hozzá mer érni Tímár Rennához a tárgyalás előtt, azt kitiltom
a boltomból.
Selia villogó szemmel nézett Raddockra.
– Mennyi ideig tud majd Halásztó megélni a Bálások gabonája
és jószágai nélkül, Bíró? Meddig tudjátok nélkülözni a csirizmocsári
rizst, a Lápi Sört és a favágók deszkáit? Lefogadom, korántsem
olyan hosszú ideig, mint mi a nyüves halatokat!
 – Rendben, üljön össze a tanács – mondta Raddock. – A lányt
viszont a tárgyalásig el kell zárni Halásztó területén.
Selia hangosan felnevetett.
– Azt hiszed, rád bíznám őt?
– Akkor mégis hol? Nyeljen el a Mag, ha hagyom, hogy a
rokonaival maradjon. Bármikor elszökhetne.
Selia a házra pillantott, és sóhajtott egyet.
– A szövőszobámba fogjuk őt zárni – mondta. – Erős ajtaja
van, és ha akarod, beszegelheted az ablakok zsaluit, és őrt is
állíthatsz a házhoz.
– Szerinted ez bölcs döntés? – kérdezte Rusco felvont
szemöldökkel.
– Ugyan már – felelte legyintve Selia. – Egy kislányról van szó.
– Egy kislányról, aki két felnőtt férfival végzett – emlékeztette
őt Rusco.
– Badarság – mondta Selia. – Kétlem, hogy akár az egyiküket
is képes lett volna megölni, nemhogy mindkettőjüket.
– Rendben – morogta Raddock, majd feltartotta a kést. – Ez és
a véres ruha viszont a tárgyalásig nálam marad. – Selia szigorú
pillantást vetett a férfira, aki állta a tekintetét. A nő tudta, hogy
Bíró Raddock az egész falut felbolydíthatja a véres tárgyakkal, de
nem volt választása.
– Még ma kiküldőm a futárokat – bólintott Selia. – Három
nap múlva összeül a tanács.
Jeph kivitte Rennát a szekerére, majd elmentek Selia vásártéri
házához, és bezárták a lányt a szövőszobába. Garric beszegelte
kintről a zsalukat, megfeszegette a léceket, majd hümmögött egyet
és távozott.
 21. Fejezet – Falutanács – v. u. 333 nyara

ÁSNAP NAPKELTEKOR Selia csontjai csak úgy sajogtak, amikor

M kiült az ágya szélére. Csak néhány éve kezdte kínozni az
ízületeit a fájdalom. Esős vagy hideg időben mindig
rosszabb volt, de újabban már a legmelegebb, legszárazabb
napokon is érezte. Úgy gondolta, haláláig ez már csak rosszabb
lesz.
Selia viszont senkinek nem panaszkodott miatta, még Tátorján
Coline-nak se. Ezt a terhet egyedül ő viselte. Ő volt Tölgypatak
Szónoka, így az emberek azt várták tőle, hogy erős legyen, és hogy
kiálljon az igazságért. Sajoghattak akárhogy a végtagjai, Selia sosem
hagyta, hogy másnak lássák, mint ami mindig is volt a falu
számára: egy sziklaszilárd ember, akire mindig számíthatnak.
Érezte is a felelősség súlyát, amikor felállt és megmosdott,
majd magára vette egyik vastag, magas gallérú ruháját. Nem
ismerte túl jól Rennát és a nővéreit, az édesanyjukat viszont igen,
és azt is tudta, hogy bánt vele Harl, mielőtt elragadták volna a
magúrok. Egyesek azt állították, hogy a nő szándékkal vetette
magát a démonok közé, hogy megmenekülhessen a férjétől. Ha
Harl a lányaival is így viselkedett, Selia el tudta képzelni, hogy
Renna kénytelen volt önvédelemből megölni az apját.
Amikor Selia befejezte az öltözést, átment Rennához, ráadta az
egyik saját ruháját, majd felültette, hogy megetethesse némi
zabkásával. Amikor végzett, megtörölte a lány száját, majd kiment
a szövőszobából, és elreteszelte az ajtót.
Selia is megreggelizett, majd kiment a házból. Horgos Rik a
járdán állt, halászlándzsájával felszerelkezve. A fiú tizenhét éves
volt, és még nem nősült meg, bár Selia gyakran látta őt sétálgatni
Molnár Férd lányával, Jannel. Ha Férd nem ellenzi a kapcsolatot,
hamarosan egymásnak is fogják ígérni őket.
– Valamivel meg szeretnélek bízni – mondta a fiúnak Selia.
– Sajnálom, asszonyom – felelte Rik. – Bíró Raddock azt
mondta, maradjak itt, és gondoskodjak róla, hogy a lány nem
szökik el, és hogy senkinek ne hagyjam, hogy elküldjön innen.
– Ó, valóban? – kérdezte Selia. – Jól sejtem, hogy a bátyád,
Borry a házam mögött áll, és a szép zsaluimat őrzi, amiket Garric
beszegelt?
– Igen, asszonyom.
Selia visszament a házba, majd egy seprűvel és egy gereblyével
tért vissza.
– Az én házam körül senki se tétlenkedjen, Horgos Rik. Ha itt
akarsz maradni, seperd tisztára a járdámat, a bátyád pedig kaparja
össze a leveleket és a száradt füvet a ház mögött!
– Szerintem nem lehet...
– Hagynád, hogy egy öregasszony dolgozzon, miközben te
lustálkodsz? – kérdezte Riktől Selia. – Lehet, hogy megemlítem
Molnár Ferdnek, amikor legközelebb találkozom vele.
A fiú még azelőtt elvette tőle a seprűt és a gereblyét, hogy
befejezhette volna a mondatot.
– Derék fiú vagy – mondta az idős nő. – Ha végeztél,
ellenőrizd végig a házam rovásait! Ha keresne valaki, ültesd le a
tornácon! Nemsokára visszajövök.
– Igenis, asszonyom – mondta Rik.
Selia felkapott egy bödön vajas kekszet, majd elsétált
Vásártérnek arra a részére, ahol a gyerekek szoktak játszani. A
leggyorsabbakat egy-egy kekszért cserébe megkérte arra, hogy
kézbesítsék az üzeneteit. Mire visszaért a házához, Rik már végzett
a járda seprésével, és épp a tornácot tisztogatta. Szabó Stamet
hívatta elsőként a házához, és a férfi már ott is ült a tornác
lépcsőjén, fájós fejét fogva.
– Megbántad a tegnapi söreidet? – kérdezte tőle Selia, bár
tudta a választ. Stam mindig az előző napi sörét bánta, de közben
már az aznapiért nyúlt.
A férfi válaszként csak morgott valamit.
– Gyere be és igyál egy kis teát! Attól majd kicsit kitisztul a
fejed – mondta Selia. – Beszélni akarok veled arról, amit
tegnapelőtt este láttál.
Hosszú ideig beszélgetett Stammel, majd utána azokkal is, akik
állításuk szerint látták Rennát a bolt felé szaladni, bár Selia úgy
vélte, ennyi szemtanúja nem lehetett az esetnek. Úgy tűnt, mintha
az egész falu látta volna Rennát végigcsörtetni az utcákon, ahogy
dühtől lángoló szemmel hadonászik a vadászkéssel. Raddock és
Garric egész Tölgypatakot végigjárta a véres késsel és a ruhával, így
mindenki részese akart lenni a tragédiának.
– Lehet, hogy Cobie nem bírt ellenállni a testi kísértéseknek –
mondta Seliának Harral lelkipásztor, felidézve a Lápi Fernan
hamvasztása utáni jelenetet –, de tényleg feleségül akarta venni
Rennát. Ezt tisztán láttam mindkettőjük arcán. Harl volt az, akinek
gyilkos fény ébredt a szemében a gondolattól.
– Az én Lucikom tegnap összeverekedett két Horgossal –
mondta később Seliának Lápi Meada. – Azt állították, hogy Renna
régóta tervezgette, hogy megöli az apját, és Cobie-val próbálta
elvégeztetni a piszkos munkát. Lucik beverte az orrát az egyiknek,
ők meg eltörték a karját.
– Lucik ezért verekedett velük?
– A fiam közel tizennégy évig élt Tímár Rennával egy házban,
úgyhogy ha ő azt mondja, hogy a lány nem gyilkos, annyi nekem
elég is – felelte Meada.
– Te leszel Láptető Szónoka, most, hogy Fernan meghalt? –
kérdezte Selia.
– Igen, tegnap volt a szavazás – bólintott Meada.
Tátorján Coline jött következőnek.
– Engem az nem hagy nyugodni, hogy Cobie-t miért a lába
között szúrták meg. Biztos a lány tette. Ilyet egyetlen férfi se
művelne egy másikkal. Gondolom, Renna mégse díjazta annyira
Cobie közeledését, mint ahogy a faluban rebesgetik. A fiú
bizonyára leteperte őt, a lány pedig bosszút akart állni rajta.
Amikor az apja meg akarta akadályozni ezt, vele is végzett.

Aznap délután Jeph, Ilain és Béni érkezett a házhoz. A férfi a nők

közelében maradt, és Béni és Horgos Rik közé állt, akik szúrós
szemmel méregették egymást.
– Hogy van Lucik? – kérdezte Selia Bénitől, amikor beléptek az
ajtón.
– Coline szerint néhány hónapon belül le lehet venni a sínt a
karjáról, de nehéz helyzetbe kerültünk miatta. Nem tudom, hogy
fogjuk Tokásnak leszállítani a megrendelt sört. A viszálykodás miatt
a fiaimat is féltem.
 – Jobb lesz, ha melletted maradnak – bólintott Selia. –
Raddock alaposan felbolydította a Horgosokat, és most úgy
gondolják, hogy vérbosszút kell állniuk. Lehet, hogy Renna
bármelyik vérrokona megtenné nekik. Addig is megpróbálok
keríteni nektek némi segítséget a sörfőzéshez.
– Köszönjük, Szónoknő – mondta Béni.
Selia mindhármukra szigorú pillantást vetett.
– Az ilyen nehéz időkben minden tőlünk telhetőt meg kell
tennünk egymásért – mondta, majd a szövőszobához vezette
Beniéket. Renna épp egy széken ült és a falat bámulta.
– Evett már? – kérdezte aggodalmas hangon Béni. Selia
bólintott.
– Lenyeli az ételt, ha a szájába teszik, és az éjjeliedényt is
használja, ha odavezetik hozzá. Tegnap este még a rokkám pedálját
is hajtotta egy ideig. Egyedül az akaraterő hiányzik belőle.
– Nálunk is így viselkedett – mondta Ilain. Béni Rennára
nézett, és sírva fakadt.
– Magunkra hagyna egy kicsit, Szónoknő? – kérdezte Jeph.
– Persze – mondta Selia, majd kiment a szobából, és becsukta
maga mögött az ajtót.

Jeph kissé hátrébb húzódott, miközben Ilain és Béni odamentek

húgukhoz. A két nő suttogva beszélt, de a férfi jó harminc méterről
is meghallotta, ha egy vakondok ásott a veteményesben, így
minden egyes szót tisztán értett.
– Ő tette – mondta Béni. – Kétlem, hogy Horgos Cobie-t ő
ölte volna meg, de halálra volt rémülve attól, hogy mit fog majd
tenni vele apa, ha kettesben maradnak. Könyörgött nekem, hogy
vigyük őt is magunkkal... – Béni zokogni kezdett, és Ilain is
könnyekben tört ki. Egymást átölelve sírtak, míg meg nem
nyugodtak kissé.
– Ó, Ren – mondta Ilain. – Miért kellett őt megölnöd? Én
mindig némán elviseltem őt.
– Dehogy viselted el némán! – reccsent rá Béni. – Azt tetted,
amit én is. Elbújtál az első adandó férfi mögé. Azért
menekülhettünk meg apától, mert hagytunk neki egy újabb
játékszert.
Ilain rémülten nézett húgára.
– Nem hittem volna, hogy veled is megtenné – mondta, és
Béni felé nyújtotta a kezét. – Azt gondoltam, túl fiatal vagy még
hozzá.
Béni félrelökte nővére kezét.
– Nagyon is jól tudtad – mondta ingerülten. – Már akkor
bögyösebb voltam a falusi asszonyok java részénél, és elég idős
ahhoz, hogy elígérjenek. Tudtad, és mégis ott hagytál engem, mert
inkább magadra gondoltál, és nem a testvéreidre!
– Te talán nem ugyanezt tetted? – vágott vissza Ilain. – Magúr
mondja démonnak, hogy véres a karma!
A két nő majdnem egymásnak esett, de Jeph fürgén odalépett
hozzájuk, és ruháik nyakánál fogva szétválasztotta őket.
– Elég legyen ebből! – mondta szigorú pillantást vetve a két
nőre, akik végül leszegték a fejüket. Amikor elengedte őket, már
mindketten lecsillapodtak.
– Lehet, ideje lenne mindezt a falutanácsnak is elmondani –
mondta Jeph, mire Ilain és Béni azonnal felkapták a fejüket. –
Mondjátok el nekik, milyen ember volt valójában Harl! – A férfi
széken ülő Renna felé biccentett. – Akkor talán nem őt fogják
hibáztatni azért, amit tett.
 Ilain leroskadt a Renna melletti székre, és a hallottakon
gondolkozott, Béni viszont élesen rámeredt Jephre.
– Azt várod tőlem, hogy álljak Bíró Raddock és Lucik anyja elé,
és mondjam azt, hogy az apánk úgy bánt velünk, mintha a feleségei
lettünk volna? – kérdezte a nő. – Azt hiszed, elmondanám mindezt
a kocsmárosnak és annak a pletykafészek Tátorján Coline-nak? Az
éjre, hogy tudnék akkor a férjem szemébe nézni? Nem mernék
mások előtt megjelenni a faluban. Mi lenne akkor
mindannyiunkkal? Ha kiderülne az igazság, az még a történteknél
is rosszabb lenne!
– Még annál is, hogy a húgodat máglyára vetik a szemed előtt?
– kérdezte Jeph.
– Egyáltalán nem biztos, hogy a történetünk akár egy
tanácstagot is megérintene – mondta Béni. – Lehet, hogy egy
helyett három nővért vetnének máglyára miatta.
Jeph Ilainre nézett, aki néma csendben ült, elképzelve azt a
jelenetet, amit Béni épp leírt nekik.
– Ha mindenki megtudná, az még rosszabb lenne – mondta
halkan, utolsó szava pedig zokogásba fulladt. Jeph odasietett hozzá,
és letérdelve átkarolta feleségét.
– Jobb lesz, ha te is hallgatsz erről, Bálás Jeph – mondta neki
Béni.
Jeph a zokogó Ilainre nézett, és bólintott.
– Helyettetek nem hozhatom meg ezt a döntést – felelte. – De
hallgatni fogok róla.
Ilain Rennára nézett, arcára pedig még fájdalmasabb kifejezés
ült ki.
– Bocsáss meg! – zokogta, és kiszaladt a szobából.
– Jól vagy, drágám? – kérdezte Selia, amikor Ilain kitántorodott a
szövőszobából.
– Rossz őt így látni – motyogta Ilain.
Selia bólintott, de nem volt elégedett a válasszal.
– Ülj le! – mondta az idős nő, és a nappali egyik székére
mutatott. – Csinálok teát.
– Köszönöm, Szónoknő – felelte Ilain –, de dolgunk...
– Ülj le! – ismételte Selia, ezúttal már parancsoló hangon. Ilain
azonnal engedelmeskedett. – Ti is! – tette hozzá a Szónoknő,
amikor Béni és Jeph a helyiségbe lépett.
– Holnap összeül a falutanács – mondta Selia, amikor már
kész volt a tea. – Valószínűleg kora reggel. Ha Renna addig nem
szólal meg, és szerintem nem fog, akkor Raddock az ő vallomása
nélkül fog ítéletet követelni a tanácstól, és valószínűleg sikerrel is
fog járni, mert a bizonyítékok Renna ellen szólnak, nem pedig
mellette. Megpróbálok időt nyerni, amíg jobban nem lesz, de
minden a tanács döntésétől függ.
– Szerinted mire fognak jutni? – kérdezte Jeph.
– Nem tudom biztosan – mondta nagyot sóhajtva Selia. –
Ilyesmi még sosem történt a faluban. A Horgosok bosszút akarnak
állni, ami eggyel több ok a Mocsáriaknak és a Tornyiaknak, hogy
távol tartsák a gyermekeiket Vásártér kísértéseitől. A lelkipásztor és
Meada a lány pártját fogják, de nem tudom, hogy a többiek hogy
vélekednek róla. Feltehetőleg fellógatják a legközelebbi fára, és
Garric fogja húzni a kötelet.
Ilain felsikoltott.
– Nem éppen aprócska bűntényről van szó, lányom – mondta
Selia. – Két férfi meghalt, és az egyikük rokonai mind felbolydultak
miatta. Vitatkozhatok én a tanáccsal, amíg bele nem kékülök, de a
törvény az törvény. A szavazás után nem tehetünk mást, mint hogy
csendben engedelmeskedünk a határozatnak.
Selia Benire és Ilainre pillantott.
– Úgyhogy ha van valami, bármi, amivel segíteni tudtok nekem
a húgotok védelmében, akkor most azonnal el kell mondjátok
nekem.
A két nő Jephre nézett, de egyikük se szólalt meg. Selia
megvetően szusszantott.
– Jeph, a tanyákat Pásztor Mack képviseli a falutanácsban.
Menj és látogasd meg őt! Hátha megtudod, miként fog szavazni.
Győződj meg róla, hogy tisztában van-e a valós történtekkel, és
nem a Raddock által terjesztett agyszülemények alapján akar majd
döntést hozni!
– Mack tanyája messze van – mondta Jeph. – Az egész nap
elmenne arra, hogy odaérjek.
– Akkor kérj tőlük szállást, és gazdálkodj az időddel! – mondta
Selia. Hangja ismét parancsolóvá vált. – Indulj! – A nő az ajtó felé
biccentett. – Gondoskodni fogok róla, hogy Ilain és Béni
biztonságban hazaérjen.
Jeph nyugtalanul Ilainre pillantott, majd bólintott.
– Megyek – mondta, és kilépett az ajtón.
Selia visszafordult a két testvér felé, de nem nézett rájuk.
– Sokat gondolkodtam apátokról – mondta, miközben kivett
egy vajas kekszet az asztalon lévő bödönből. – Rajta szoktam
tartani a szemem azokon a férfiakon, akiknek a feleségét magúrok
ölik meg. Gyakran... elszakad bennük valami. Ésszerűtlen dolgokat
tesznek. Megkértem a falubelieket, hogy figyeljenek Harlra, de
apátok szerette a magányt. Az első néhány évben úgy tűnt, minden
rendben van. – Selia belemártotta a kekszet a teába, és továbbra se
pillantott fel.
– Amikor elmenekültél Jephfel a tanyáról, Ilain, újra
elgondolkoztam. Silvy még el se volt hamvasztva akkor. Mi elől
menekülhettél így? Az a Harl, akit én ismertem, azonnal utánad
küldött volna egy tucat embert, hogy rángassanak vissza hozzá. Én
magam is fontolgattam, hogy ezt tegyem. – Selia apró, fürge
harapásokkal megette az ázott süteményt, majd gondosan
megtörölte a száját egy szalvétával. Ilain leesett állal nézett rá.
– Harl viszont nem így tett – folytatta Selia, miközben letette a
szalvétát, és Ilain szemébe nézett. – Miért? – A nő hátrahőkölt az
idős Szónok tekintetétől, de aztán leszegte a fejét.
– Nem tudom – mondta fejcsóválva.
Selia a homlokát ráncolva kivett a bödönből egy újabb kekszet.
– Sok kérő járt a házatoknál, hogy Rennának udvarolhasson –
folytatta, ismét az asztalra pillantva. – Elég szép lány, erős, mint
egy ló, ráadásul két olyan nővére is van, akik egészséges fiúkat
hoztak a világra. Harl találhatott volna neki egy jó férjet, miután
Bálás Arlen elszökött az apjától. Lett volna még egy férfi a
tanyáján, aki segíthetett volna a munkában. Akár ő maga is
feleségül vehetett volna egy özvegy nőt a faluból. Ő viszont nem
így tett. A fiúkat rendre elkergette a házától, gyakran egy vasvilla
segítségével, míg a húgotok szülésre legalkalmasabb évei mind
elperegtek. Ekkor már Horgos Cobie is jobb férjjelölt volt, mint
amit várhatott volna, a tanyán pedig nagy szükségük lett volna egy
erős férfira, Harl mégsem egyezett bele.
Selia a két testvérre nézett.
– Vajon miért viselkedhet így egy férfi? Vannak sejtéseim, de
hát mit tudok én őróla? Talán évente kétszer, ha láttam őt, ti pedig
vele éltetek. Nyilván ti jobban ismeritek Harlt,, mint én. Van
valami, amit szeretnétek elmondani?
Ilain és Béni először az idős nőre nézett, majd egymásra, és
végül ismét leszegték a fejüket.
– Nincs – motyogták egyszerre.
– Senki se látott titeket akár egyetlen könnycseppet elhullatni
az apátok miatt – mondta Selia. – Ez nem természetes dolog, ha
egy lány apját hátba szúrják. – Ilain és Béni még csak fel se néztek
rá.
Selia egy pillanatig némán meredt rájuk, majd nagyot sóhajtott.
– Tűnjetek innen! – reccsent rájuk végül. – Kifelé a házamból,
mielőtt mindkettőtöket elnáspángolom! A Teremtő óvjon titeket
attól, hogy még egyszer valaki segítségére szoruljatok, ti önző kis
nyavalyások!
A két testvér gyorsan kisietett a házból, Selia pedig a kezébe
temette az arcát. Öregebbnek érezte magát, mint valaha.

Selia másnap reggel épp csak felöltözött, amikor Bíró Raddockot

találta az udvarán Cobie szüleivel, Garrickel és Nomival. Mögöttük
ott gyülekezett úgy száz, vagyis közel az összes halásztói lakos.
– Talán olyan bizonytalanok a szavaid, hogy az összes rokonod
bátorítására szükséged van, Bíró Raddock? – kérdezte a Szónoknő,
miközben kilépett a tornácra.
A tömeg meglepetten sutyorogni kezdett, és mindannyian
Raddockra néztek, hogy lássák, mit felel. Raddock válaszra nyitotta
a száját, de Selia beléfojtotta a szót.
– Nem fogom a falutanácsot egy ekkora banda előtt összehívni!
– kiabálta. Hangjától még a felnőtt férfiak is összerezzentek. –
Nem véletlenül választotok magatoknak Szónokot! Menjen el
mindenki, aki nem akar vádat emelni a tárgyalás során, különben
addig fogom halasztani a tanácskozást, amíg mind el nem tűntök!
Felőlem akár ki is telelhettek a tornácom előtt!
A tanácstalanná vált halásztóiak zsivajában nem lehetett hallani
Raddock válaszát. Egy pillanattal később a tömeg elkezdett
szétoszlani. Egyesek visszaindultak Halásztóra, de a többség
továbbindult az úton a tér és a vegyesbolt felé, hogy ott várják meg
a tárgyalás eredményét. Seliának nem tetszett a dolog, de mivel az
emberek már elhagyták a birtokát, nemigen tehetett semmit.
Raddock szúrósan nézett a Szónoknőre, ő viszont csak
kimérten mosolygott a férfira, majd megkérte Nomit, hogy segítsen
neki felszolgálni a teát a tornácon.
Tátorján Coline érkezett következőként, mert hallotta a
házából a Selia udvarán összegyűlt tömeg zsivaját. Tanítványai,
akik egyben a lányai is voltak, azonnal átvették a tea készítésének
feladatát, mialatt a három jelenlévő tanácstag a többieket várta.
A falu tanácsa tíz emberből állt. Tölgypatak minden kerülete
évente szavazást tartott, hogy megválassza egyik lakosát a
képviselőjének, akik a lelkipásztorral és a Gyógyfüvésszel együtt
alkották a falutanácsot. Emellett ők szavaztak Tölgypatak
Szónokának személyéről is. Többnyire Selia töltötte be ezt a
posztot, amikor pedig nem ő volt a falu Szónoka, akkor Vásártér
lakóit képviselte a tanácsban.
A tanácsba általában az egyes kerületek legidősebb és
legbölcsebb embereit választották be, akik ritkán cserélődtek egyik
évről a másikra, hacsak valamelyikük meg nem halt. Lápi Fernan
közel tíz évig képviselte Láptetőt, így természetes volt, hogy a
tisztség az özvegyére szálljon át.
Következőnek Lápi Meada érkezett meg. Közel ötven láptetői
kísérte őt el Selia házáig, akik aztán szétszéledtek Vásártéren. Az
idős asszony Lucik oldalán sétált, akinek sínbe volt téve törött
karja, és velük volt Béni is, aki fekete sálat terített a vállára, hogy
ezzel jelezze apja halálát. Mögöttük ott sétált Harral lelkipásztor és
két ministránsa.
– Azzal senkiből nem fogsz kicsikarni együttérzést, hogy a
sebesült fiaddal parádézol végig a falun – figyelmeztette Raddock
Meadát, amikor az asszony elvette a teáját és leült.
– Parádézok? – kérdezte Meada. – Mondja az a férfi, aki
végigvágtatott egész Tölgypatakon, zászlóként lengetve egy véres
ruhát.
Raddock arcára ingerült fintor ült ki, de nem vághatott vissza,
mert a ház előtti járdán hirtelen megjelent Baltás Brine, akit
Nagyvállú Brine-nak is hívtak.
– Üdv, barátaim! – zengte Brine, miközben lehajolt, hogy ne
verje a be fejét a tornác tetejébe. Melegen megölelte a nőket, a
férfiaknak pedig úgy megszorította a kezét, hogy sajogtak tőle az
ujjaik.
Brine az erdőszéli mészárlás egyik túlélője volt, és heteket
töltött a Rennáéhoz hasonló állapotban, most viszont az Erdőszéli
Kunyhók Szónokaként állt Selia tornácán. Több mint tizenöt éve
özvegy volt, de akárhogy is biztatták, soha nem házasodott újra.
Brine azt mondta, megsértené vele elvesztett felesége és gyermekei
emlékét. Az emberek szerint a hűség olyan mély gyökereket vert a
férfiban, mint a fáké a földben, amiket nap mint nap kivágott.
Egy órával később Mocsári Coran csoszogott végig botja
segítségével a házhoz vezető járdán. A nyolcvanéves férfi volt
Tölgypatak egyik legidősebb lakosa, és minden tiszteletet megadtak
neki az emberek. Fia, Keven és az unokája, Fil segítette fel őt a
tornác lépcsőin. A Mocsáriak szokásához híven mezítláb
közlekedtek. Coran már fogatlan és reszketeg volt ugyan, sötét
szemében viszont még mindig élénk fény csillogott, amikor
üdvözlésként odabiccentett a többi tanácstagnak.
Később Pásztor Mack is megérkezett a házhoz, jó néhány
földműves társaságában. Bálás Jeph is köztük volt, aki rögtön
odament Seliához, miután a csoport felért a tornácra.
– Macknek nincsenek előítéletei Rennával szemben – suttogta
Jeph Seliának. – Megígérte, hogy nem figyel majd a Horgosok
vádaskodásaira, és igazságosan fog ítélkezni. – A Szónoknő
bólintott, Jeph pedig odaállt Ilain, Béni és Lucik mellé, akik Horgos
Garrickel és Nomival szemben helyezkedtek el a tornácon.
Ahogy telt a délelőtt, a környéken egyre nőtt a zsivaj.
Egyértelműen látszott, hogy nem csak a halásztóiak jöttek el nagy
számban. Emberek százai sétáltak az utcákon, és megpróbáltak
nemtörődöm módon viselkedni, miközben Selia tornáca felé
pillantgattak a szabó, a fazekas vagy bármelyik másik vásártéri
üzlet felé sétálva.
Utolsóként a tornyiak érkeztek meg. A Déli Torony volt
Tölgypatak legfélreesőbb kerülete. Közel háromszáz lakosával, saját
Gyógyfüvészével és Szentházával gyakorlatilag különálló falunak is
lehetett tekinteni.
A tornyiak szabályos sorban haladtak, és messziről fel lehetett
ismerni őket merev öltözködésükről. A tornyi férfiak mind hosszú
szakállat hordtak, és fehér inget és fekete nadrágot viseltek
nadrágtartóval. A nyári hőség ellenére a vastag fekete kabát, a
kalap és a csizma is a viseletük része volt. A nőkön fekete ruha
volt, ami egyedül csak a fejüket és a kezüket hagyta szabadon.
Emellett fehér kötényt és kalapot viseltek, valamint fehér kesztyűt
és napernyőt, amikor épp nem dolgoztak. Leszegett fejjel lépkedtek
Vásártér felé, és minduntalan rovást vetettek maguk előtt a
levegőbe, hogy így óvják magukat a bűntől.
 A csoport élén Tornyi Jeorje menetelt. A szónoki és
lelkipásztori tisztséget egyszerre viselő férfi jó húsz évvel idősebb
volt bárkinél Tölgypatakban. Olyan gyerekek is szaladgáltak a
faluban, akik még a világra se jöttek akkor, amikor Jeorje a századik
születésnapját ünnepelte. Kora ellenére az öregember egyenes
háttal, magabiztos léptekkel és szilárd tekintettel vezette a
csoportot. Éles ellentéte volt Mocsári Corannek, aki negyed
évszázaddal volt fiatalabb nála, mégis jobban meglátszott rajta a
kora.
Évszázados bölcsessége és a legnagyobb kerületből származó
egyöntetű szavazatok alapján rég Jeorje-nak kellett volna
Tölgypatak Szónokának lennie, de Déli Tornyon kívül sehol máshol
nem voksoltak mellette az emberek. Még Harral lelkipásztor se.
Tornyi Jeorje túl szigorú volt.
Selia felállt, hogy üdvözölje a férfit. Kihúzta magát, amennyire
csak tudta, pedig már amúgy is tekintélyes magassággal
büszkélkedhetett.
– Szónoknő – köszönt neki Jeorje, elfojtva ellenérzetét azzal
kapcsolatban, hogy egy nőt kell illetnie ezzel a címmel, ráadásul
pont egy hajadont.
– Lelkipásztor – üdvözölte őt Selia. Nem hagyta, hogy a férfi
megfélemlítse. Tiszteletteljesen meghajoltak egymás előtt.
A Jeorjeval érkezett asszonyok szó nélkül megkerülték őket és
beléptek a házba. Egy részük idős és büszke tartású volt, mint
férjük, de akadtak köztük fiatalok is, akik közül az egyik nő
gyermeket várt. Selia tudta, hogy a tornyi asszonyok a konyhája
felé vették az irányt. A tornyiak mindig így tettek, mivel meg
akartak győződni arról, hogy a házigazda gondolt-e étkezési
szokásaikra. Szigorú étrendet követtek, ami egyszerű, fűszerektől és
cukortól mentes ételekből állt.
 Selia magához intette Jephet.
– Menj és hívd ide Ruscót a boltból! – mondta, Jeph pedig
máris elindult.
Mindig Seliát választották meg Vásártér Szónokának, de
azokban az években, amikor a falu Szónokaként is működött,
rendszerint Tokás Ruscót nevezte ki a kerület képviselőjévé, hogy a
törvényeknek megfelelően Vásártérnek is független Szónoka legyen.
Döntését nem sokan díjazták a faluban, de Selia tudta, hogy a
vegyesbolt Vásártér szíve, és az egyik sikere a másiknak is használt.

– Menjünk be és vacsorázzunk meg! – mondta Selia, miután

mindannyian ejtőztek kicsit a tornácon. – Kávé mellett
megtárgyaljuk a falu ügyeit, utána pedig rátérhetünk a napokban
lefolyt eseményekre is.
– Ha nem bánja, Szónoknő – szólalt meg Bíró Raddock –, én
szívesebben hagynám a vacsorát és a többi témát a következő
tanácskozásra, és inkább a megölt rokonom kérdését venném előre.
– Igenis bánjuk, Horgos Raddock – mondta Tornyi Jeorje
fényes, fekete sétapálcájával kopogtatva. – Nem ereszthetjük
szélnek a szokásainkat és az udvariasságot, csak azért, mert valaki
meghalt. A Vész idejét éljük, amikor a halál gyakran megesik. A
Teremtő megbünteti azokat, akik vétkeznek életük során. Ha majd
döntöttük Tölgypatak többi ügyében, majd akkor ítélkezünk a
Tímár lányról is.
Annak ellenére, hogy Selia volt a falu Szónoka, Jeorje olyan
tekintéllyel beszélt, mint akinek soha nem mondanak ellent. Az
öregember most épp az ő érdekét is képviselte, így Selia elnézte
neki a felszólalást, ami egyébként gyakori szokása volt. Minél
tovább időznek a tárgyalással, annál valószínűtlenebbé vált, hogy
Renna ítéletére még aznap este sor kerülne.
– Jólesne egy kis vacsora – helyeselt Harral lelkipásztor. Ritka
volt, hogy bármiben is egyetértett volna Jeorjéval. – A
Szentkönyvben is az áll: „Éhes embertől ne várj igazságot!”
Raddock segélykérő pillantást vetett a tanács többi tagjára, de
a jelek szerint mindenki ragaszkodott ahhoz, hogy az ülés a
hagyományos mederben folyjon, kivéve Tokást, aki mindig
utolsóként érkezett és elsőként távozott. Raddock mérgesnek
látszott, de nem firtatta tovább a dolgot. Garric meg akart szólalni,
de a Szónok megrázta a fejét, hogy elnémítsa őt.
A tanács tagjai megvacsoráztak, majd kávé és némi sütemény
mellett megvitatták a falu kerületeinek ügyeit.
– Szerintem ideje rátérni a lányra – mondta Jeorje, miután a
Déli Torony ügyeit is megbeszélték, amire mindig utolsóként került
sor. A témaváltás a falu Szónokának feladata volt, Jeorje mégis úgy
kopogtatott sétapálcájával, mint egy szónoki kalapáccsal. Selia
kiküldte a tanúkat a tornácra, majd bevezette a kilenc tanácstagot
Rennához.
– Nem színlel, ugye? – kérdezte Jeorje.
– Ha gondolod, megvizsgáltathatod őt a Gyógyfüvészeddel –
mondta Selia. Az öregember bólintott, és magához hívta a
feleségét, Trenát, Déli Torony Gyógyfüvészét, aki közel járt
kilencvenedik évéhez. Az öregasszony belépett a helyiségbe és a
lányhoz lépett.
– Mindenki kifelé! – parancsolta Jeorje. A tanácstagok
visszamentek a szomszéd szobába, és leültek a helyükre. Selia ült
az asztalfőn, Jeorje pedig szokásához híven a Szónoknővel szemben.
Trena kis idő múlva előjött a szövőszobából, és férjére nézett,
aki bólintva jelezte, hogy megszólalhat.
 – Bármit is tett ez a lány, az állapota nem színlelt – mondta az
öregasszony, Jeorje pedig ismét bólintott, és visszaküldte őt a
konyhába.
– Meggyőződhettél a lány állapotáról – mondta Selia, felkapva
a kalapácsát, mielőtt Jeorje ismét megpróbálná átvenni a
faluszónoki szerepet. – Indítványozom, hogy halasszuk el a
döntéshozatalt addig, amíg Renna magához nem tér és felszólalhat
a saját védelmében.
– A fészkes Magot! – kiáltott fel Raddock. A férfi fel akart állni,
Jeorje viszont rávágott sétapálcájával az asztalra, hogy megfékezze
őt.
– Nem azért jöttem el idáig, hogy megnézhessek egy alvó
lányt, Selia – mondta az öregember. – Jobb lesz, ha annak rendje
és módja szerint meghallgatjuk a tanúkat és a vádemelőket. – Selia
szúrósan nézett rá, de senki nem mert ellenkezni. Nem számított,
hogy ő a falu Szónoka: ha Jeorje ellen fordul, egyedül marad a
tanácsban. Behívta Garricet a szobába, hogy elmondhassa a vádjait
Renna ellen, utána pedig a tanács egyenként meghallgatta a tanúk
vallomásait.
– Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, mi történt azon az
estén – mondta Selia zárásként. – A lányon kívül egyetlen
szemtanú sincs, és neki is beszélnie kellene a saját védelmében,
mielőtt ítélkeznénk felette.
– Még hogy nincs szemtanú? – kiáltott fel Raddock. – Az
előbb hallottuk Szabó Stamtől, hogy percekkel a gyilkosság előtt
látta a lányt a helyszín felé haladni!
– Szabó Stam holtrészeg volt aznap este, Raddock – felelte
Selia Ruscóra pillantva, aki egyetértően bólintott.
– Összehányta a boltom padlóját, ezért kidobtam őt, és
hamarabb bezártam a szokásosnál – mondta Rusco.
 – Én azt mondom, az a hibás ebben, aki a kezébe adta az italt
– szólalt meg Jeorje. Rusco összevonta a szemöldökét, de elég bölcs
volt ahhoz, hogy hallgasson.
– Stam vagy látta a lányt, vagy sem, Selia – mondta Mocsári
Coran, mire többen bólogatni kezdtek.
– Látta őt a környéken, igen – felelte a Szónoknő –, de azt
nem, hogy hova ment, vagy hogy mit csinált.
– Szerinted nincs köze a gyilkossághoz? – kérdezte elképedve
Jeorje.
– Hát persze hogy van – csattant fel Selia. – Ezt még egy
bolond is belátná, de egyikünk se tudhatja biztosan, milyen
mértékben részese Renna az esetnek. Lehet, hogy a két férfi
egymásnak esett, és egymást ölték meg. Lehet, hogy a lány
önvédelemből gyilkolt. Coline és Trena mindketten igazolták, hogy
Rennát alaposan összeverték.
– Nem számít, hogyan történt, Selia – mondta Raddock. – Két
ember nem ölheti meg egymást ugyanazzal a késsel. Változtat a
dolgokon bármit is, ha tudjuk, melyiküket gyilkolta meg a lány?
Jeorje bólintott.
– Arról se feledkezzünk meg, hogy valószínűleg a női ravaszság
fordította egymás ellen a két férfit – mondta az öregember. – A
lány paráznasága vezette őket erre az útra, így neki kell felelnie a
halálukért.
– Két férfi összeveszik azon, hogy melyiküké egy lány, és ez az
ő hibája lesz? – szólalt meg Meada. – Ostobaság!
– Nem az, Lápi Meada – felelte Raddock. – Nem látsz tisztán,
mivel a vádlott a te rokonod.
– Magúr mondja démonnak – vágott vissza Meada. – Te sem
vagy épp független a dologban.
Selia hangosan kopogtatott a kalapácsával.
 – Ha minden olyan tanácstagot kizárnánk, akinek valami köze
van egy vitás ügyhöz, üres lenne ez a szoba, Horgos Raddock.
Mindenkinek joga van felszólalni. Ez a törvény.
– Törvény – mondta merengve Raddock. – Beleolvastam
mostanában a törvényeinkbe – mondta, miközben elővett egy
kopott, bőrkötésű könyvet –, különösen azokba, amik a
gyilkosságot tárgyalják. – Raddock kinyitotta a könyvet egy
megjelölt helyen, és hangosan olvasni kezdett.
– „Ha valaki gyilkosságra vetemednék Tölgypataknak területén
vagy annak környékén, emeljetek egy póznát Vásártér közepén, és a
felelősöket bilincseljétek hozzá egy napra, hogy úgy vezekeljenek
mindenki szeme láttára, és éjszakára is hagyjátok őket ott, menedék
és rovások nélkül, hogy mindenki láthassa, miként sújt le a
Teremtő haragjában azokra, akik megsértik e törvényt.”
– Ezt nem mondhatod komolyan! – kiáltott fel Selia.
– Ez barbárság! – mondta Meada.
– Ez áll a törvényben – felelte Raddock.
– Figyelj, Raddock, ez a törvény megvan már vagy háromszáz
éves is – mondta Harral lelkipásztor.
– A Szentkönyv viszont még annál is régebbi – vetette ellen
Jeorje. – Talán azt is meg akarod tagadni? Az igazság sosem kegyes
dolog.
– Nem azért vagyunk itt, hogy újraírjuk a törvényeinket –
mondta Raddock. – Te magad mondtad, Selia: a törvény az
törvény.
A Szónoknő dühösen nézett a férfira, de azért bólintott.
– Arról kell döntést hoznunk, hogy felelős-e a lány a
történtekért – mondta Raddock, miközben letette Harl véres kését
az asztalra. – Számomra olyan világos a dolog, mint a nap.
– A gyilkosság után is felvehette a lány a kést, és ezt te is jól
tudod, Raddock – mondta Harral. – Cobie meg akarta kérni Renna
kezét, Harl pedig kétszer is megfenyegette a fiút, hogy kiheréli őt,
ha megpróbálja.
Raddock hangosan felnevetett.
– Egyes emberek talán elhiszik neked, hogy két férfi meg tudja
ölni egymást ugyanazzal a késsel, de Harlt és Cobie-t nem
szimplán meggyilkolták, hanem megcsonkították. Az
ükunokaöcsém nem vagdalhatta Harlt darabokra úgy, hogy előtte
lemetszették a férfiasságát és kést szúrtak a szívébe.
– Mondasz valamit – szólalt meg Tokás.
– Szavazzunk hát, és essünk túl rajta! – mondta Raddock.
– Támogatom – helyeselt Tokás. – Vásártéren még soha nem
járt ekkora tömeg, és minél hamarabb vissza kell mennem a
boltomba.
– Egy lány élete forog kockán, és a te eszed csak azon jár, hogy
hány jegyet csikarhatsz ki a bámészkodó emberekből? – kérdezte
Selia.
– Ne prédikáljon itt nekem, Selia! – vágott vissza Tokás. –
Nekem kellett feltörölnöm azt a sok vért a hátsó szobámból.
– Mindenki támogatja a szavazás megkezdését? – kérdezte
Jeorje.
– Én vagyok a falu Szónoka, Tornyi Jeorje! – csattant fel Selia,
kalapácsát az öregemberre szegezve, de a tanácstagok közül sokan
felemelték a kezüket, így a Szónoknő már semmit nem tehetett.
Jeorje egy bólintással elfogadta a szavazatokat.
– Rendben – mondta Selia. – Szerintem a lány ártatlan, amíg
nem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, és ez bizonyíték híján így is
fog maradni. – A Szónoknő a jobbján ülő Harralra nézett, hogy ő
folytassa a szavazást.
– Tévedsz, Selia – mondta a lelkipásztor. – Egy dolog
bizonyítható: a fiatalok szerelme. Beszéltem Cobie-val, és Renna
tekintetéből is tisztán láttam. Mindketten felnőttek voltak, és
maguk akartak dönteni arról, hogy kivel házasodnak össze, amire
minden joguk megvolt. Harlnak nem volt oka visszautasítani a
döntésüket. A nap fényében állva is hajlandó vagyok megesküdni
arra, hogy a vérontás Harllal kezdődött és vele is ért véget. A lány
ártatlan.
Baltás Brine következett. A hatalmas férfi hangja szokatlanul
lágy volt.
– Én úgy látom, hogy bármit is tett a lány, pusztán
önvédelemből tette. Tudom, milyen érzés az, ha valaki olyan
borzalmakat lát, hogy az elméje megpróbál menedékbe húzódni.
Velem is ez történt, amikor a magúrok megölték a családomat.
Selia segített nekem átvészelni azokat az időket, és Renna is ezt
érdemli. Ártatlan.
– A lyány nem ártatlan – mondta Mocsári Coran. – Az égisz
falu tud Tímár Renna vítkes hajlamairól, és hogy parázna módon
odaadta magát Horgos Cobie-nak. Az ilyen kísértístűl minden férfi
megőrűne. Ha a lyány úgy akar viselkedni, mint egy magúr, akkor
nyugodtan a dímonok közé vethetjük őt. A lápdímonok már jobb
embereket is megettek nála, a nap mígse állt meg miatta az igen. A
lyány bűnös.
Tornyi Jeorje volt a következő.
– Harl lányai örökös próbatételt jelentettek számára – mondta
az öregember. – Egyedül a Teremtő könyörületének köszönhetjük,
hogy ezt a szörnyűséget nem a lány nővére követte el tizenöt évvel
ezelőtt. Bűnös.
Bíró Raddock bólintott.
– Mindannyian tudjuk, hogy a lány bűnös – mondta, majd
Rusco felé fordult.
 – Bármit is követett el az a lány, barbár dolog lenne kikötni őt
a démonoknak – mondta Tokás –, de ha errefelé így mennek a
dolgok... – A férfi vállat vont. – Nem hagyhatjuk, hogy a gyilkosok
szabadon járkáljanak a faluban. Én azt mondom, kössük ki őt és
legyünk túl rajta! Bűnös.
– Így várd majd jövőre, hogy Vásártér Szónokává nevezlek ki –
motyogta Selia.
– Elnézést, asszonyom, de én most a vásártériek érdekeit
képviselem – mondta Tokás. – A vásárolni érkező embereknek
biztonságban kell érezniük magukat. Senki se lesz nyugodt, ha egy
gyilkos mászkál a környéken.
– Harl egy megkeseredett vén róka volt, aki csak magával
törődött – mondta Lápi Meada. – Egyszer megpróbáltam párt
találni Rennának, de Harl hallani se akart róla. Kétségem sincs
afelől, hogy ő ölte meg Cobie-t, Renna pedig megakadályozta őt
abban, hogy őt is meggyilkolja. Ártatlan.
– Akkor miért szúrták Cobie-t ágyékon? – kérdezte Coline. –
Szerintem a fiú megerőszakolta a lányt, ő pedig azért jött be a
faluba, hogy bosszút álljon rajta. Cobie lába közé szúrta a kést,
aztán addig küzdöttek egymással, amíg a lány meg nem ölte őt.
Harl biztos utána jött, Renna pedig hátba szúrta őt.
Bármelyikünkhöz eljöhetett volna, vagy segítségért kiálthatott volna
a faluban, de ő inkább úgy döntött, hogy egy késsel megoldja a
gondjait. Szerintem bűnös.
A szobában minden szem Pásztor Mackre szegeződött. Renna
négy szavazat szerint ártatlan, öt szerint pedig bűnös volt. Mack
véleményén múlott, hogy döntetlen lesz-e a szavazás eredménye,
vagy hogy bűnössé nyilvánítják-e Rennát. A férfi hosszú ideig
csendben ült. Homlokráncolva rátámasztotta állát összetett kezeire.
– Eddig mind azt hajtogattátok csak, hogy a lány bűnös-e vagy
ártatlan – szólalt meg végül Mack –, de a törvény így fogalmazott.
Épp az imént hallottuk. Az a kérdés, hogy felelős-e a történtekért.
Hosszú ideje ismertem Tímár Harlt,, és soha nem kedveltem azt a
magúrfattyat. – Mack a padlóra köpött. – Ez még nem jelenti azt,
hogy kést érdemelt a hátába. Én úgy látom, az a lány nem
foglalkozott az apjával, és most két férfi halott miatta. Akár
használta a kést, akár nem, a napnál is világosabb, hogy ő a felelős
a történtekért.
Selia döbbentségében fel se tudta emelni a kezét, hogy
lezárhassa a szavazást a kalapáccsal, így az asztalon maradt.
Helyette Jeorje kopogtatott a padlón a sétapálcájával.
– A lány hat szavazat alapján bűnös – jelentette ki.
– Akkor még ma este széttépik a magúrok – morogta
Raddock.
– Arról szó sem lehet! – szólalt meg végre Selia. – A törvény
szerint Rennának egy teljes napot kell adni arra, hogy megbékéljen
a sorsával, és a nap már majdnem lement.
– Seliának igaza van – mondta Jeorje a pálcájával kopogtatva.
– Tímár Rennát holnap reggel kikötjük egy póznához
Vásártéren, hogy mindenki láthassa őt a Teremtő igazságtétele
előtt.
– Azt várja az emberektől, hogy végignézzék a vérengzést? –
hüledezett Tokás.
– Az iskolakerülők sosem tanulják meg a leckét – felelte Jeorje.
– Nem fogom végignézni, ahogy a magúrok széttépnek valakit!
– kiabálta Coline. Mocsári Coran és más tanácstagok is ellenezték a
gondolatot.
– Márpedig végig fogod! – reccsent rá a Gyógyfüvészre Selia.
A Szónoknő szigorú tekintettel pillantott végig a szobában lévőkön.
– Ha tényleg... megöljük ezt a lányt, akkor mindannyian végig
fogjuk nézni, hogy emlékezzünk rá, mit tettünk. Férfi, nő és gyerek
egyaránt – morogta Selia. – A törvény az törvény.
 22. Fejezet – Járatlan utak – v. u. 333 tavasza

NGIERS VÁROSÁTÓL EGYNAPI LOVAGLÁSSAL LEHETETT a

A Választó-folyóig érni, ami természetes határvonal volt
Rhinebeck és Euchor földjei között. A Rovásember túl későn
indult el ahhoz, hogy még napnyugta előtt odaérjen.
A férfi nem bánta a dolgot. A Leeshától vett búcsú miatt
meglehetősen sötét hangulatban volt, és örült a lehetőségnek, hogy
megmutathatja néhány magúrnak a nap fényét. Annak idején Jardir
megtanította őt arra, hogyan legyen úrrá a fájdalmán, és a technika
hatásosnak bizonyult. A Rovásember ugyanakkor kevés dologból
nyert akkora vigaszt, mint amikor puszta kézzel fojtott meg egy
démont.
A falu jó kezekben volt Leesha irányítása alatt, legalábbis a
kráziaiak érkezéséig. A Gyógyfüvész éles eszű, született
vezéregyéniség volt, akit mindenki tisztelt, és pusztán jóságos szíve
és józan esze irányította őt. Ha még nem is vált jobb Rovásvetővé
nála, hamarosan biztos utol fogja őt érni benne.
„És gyönyörű is”, gondolta a Rovásember. „Tagadhatatlanul
szép nő.” A férfi messze földeket bejárt már, de sehol nem találta
még párját Leeshának. Egykor talán szerethette volna őt, még
azelőtt, hogy Jardir otthagyta félholtan a sivatagban. Még azelőtt,
hogy rovásokat tetovált volna a bőrére a túlélés érdekében.
Manapság már nem volt többé egészen ember, a szerelem
pedig nem kapott helyet az életében.
Kezdett sötétedni, a férfi rovásokkal övezett szeme viszont
mindent tisztán látott. Megérintette Éji Táncos fejpáncélzatát,
amitől a rajta lévő rovások lágyan világítani kezdtek. Ezáltal a
hatalmas csődör is képes volt látni a sötétben. A ló vágtázni
kezdett, amikor a magúrok kikeltek a földből, az út mentén viszont
sűrű erdő húzódott, így a fadémonok könnyen tartani tudták vele a
lépést. A nyurga magúrok vagy ágról ágra ugráltak, vagy a fák
menedékében futottak a ló mellett. Kéregszerű páncéljuk majdnem
láthatatlanná tette őket, a Rovásember viszont látta a testüket
körülvevő, lágyan ragyogó mágikus aurát, így nem tévesztette őket
szem elől. A magasban széldémonok rikoltoztak, és a lovast követve
megpróbáltak annyira felgyorsulni, hogy rárepülhessenek
célpontjukra.
A Rovásember elengedte a kantárt, és felkapta hatalmas íját, Éji
Táncost pedig a térdével irányította tovább. A levegőből érkező
rikoltás elárulta a közelgő támadót. A férfi megpördült a
nyeregben, és kilőtt egy rovásos nyílvesszőt, ami mágikus erejű
robbanással a feléje suhanó széldémon fejébe csapódott.
A hirtelen villanástól mintha az összes fadémon egyszerre
indult volna meg a Rovásember ellen. Dühödt rikoltásokkal,
karmaikat suhogtatva és fogaikat csattogtatva ugrottak elő a fák
közül.
A Rovásember egymás után lőtte ki nyilait a támadóira, amik
nagy, megfeketedett lyukakat hagytak a magúrok testében. A
vágtázó Éji Táncos az előttük lévő démonokat csapta széjjel:
rovásos patái úgy szikráztak, mint az ünnepi tűzijátékok, ahogy a
földbe tiporta az útjába kerülő magúrokat.
A démonok üldözni kezdték őket, és idővel felzárkóztak a
vágtató ló mellé. A Rovásember eltette az íjat a tegezébe, majd
elővett egy lándzsát. A fegyver szinte elmosódott, ahogy a férfi
pörgetve leszúrta vele az őket körülvevő magúrokat. Az egyik
támadónak sikerült közelebb érnie a lóhoz, a Rovásember viszont
arcon rúgta a démont, ami a férfi sarkán felvillanó ütőrovás
erejétől messzire elrepült.
Éji Táncos mindeközben fáradhatatlanul vágtázott.

Az éjszakai csata lovast és lovát egyaránt feltöltötte energiával,

frissek és éberek voltak, amikor hajnalban megpillantották a
Hídfalvakat, pedig egyikük se pihent egész éjjel.
Tizenöt év telt el Hídfalva pusztulása óta. Akkoriban még Miln
fennhatósága alá tartozott a falu, de Rhinebeck részesedni akart a
hídpénzből, így megkísérelte újjáépíteni a falut a Választó-folyó déli
oldalán.
A Rovásember még emlékezett rá, amikor Ragen beszámolt
Euchor hercegnek Rhinebeck tervéről. A milni herceg rettentő
dühös lett a hírektől, és inkább égette volna le egész Angiers-t,
mint hogy hagyja, hogy Rhinebeck hasznot húzzon a hídjából.
Így hát két kereskedőfalu épült a folyó két oldalán, és bár
mindkettőt Hídfalvának nevezték el, a jószomszédi viszony igencsak
távol állt tőlük.
A híd két végét hű katonák őrizték, és a lóval közlekedő
utazókat mindkét oldalon megadóztatták. Azok, akik nem voltak
hajlandóak kifizetni a hídpénzt, vagy felfogadtak egy kompot, aki a
hídpénznél jóval borsosabb áron átvitte őket a túlpartra, vagy
átúszták a folyót.
A Hídfalvak voltak Théza egyetlen fallal rendelkező falui. A
milni oldalon lévő részt kőből és habarcsból készült fal vette körül,
az angiers-i oldalt pedig hatalmas, szorosan egymáshoz illesztett,
szurokkal bevont farönkök övezték. Mindkét település leért egészen
a folyó partjáig, és a falakon őrködő katonák gyakran szórtak
szitkokat a másik oldalon lévőkre.
Az angiers-i oldalon álló őrök épp kitárták a falu kapuit,
amikor a Rovásember megérkezett. A férfi kesztyűt viselt, csuklyája
pedig mélyen az arcára volt húzva. Az őrök számára bizonyára
furcsa látványt nyújthatott, de nem fáradozott a bemutatkozással,
és nem is lassította le a lovát, hanem egyszerűen feltartotta az
őröknek Rhinebeck pecsétjét. A hercegi Fullajtárokat a folyó
mindkét oldalán fizetség nélkül átengedték. Az őrök morgolódtak
az arcátlansága miatt, de nem tartották fel.
A friss hajnali levegőben még köd terjengett, és a hídfalvi
lakosok java része még a kásáját melegítette, így a Rovásember
észrevétlenül át tudott haladni a két falun. Könnyebb volt neki így.
Tetovált bőrét látva az emberek vagy úgy menekültek tőle, mint
egy magúrtól, vagy térdre borultak előtte, és Szabadítóként
tekintettek rá. A férfi nem tudta, melyik bosszantja jobban.
Hídfalvától már egyenes út vezetett az északon fekvő Milnbe. A
Fullajtárok átlagosan két hét alatt tették meg odáig az utat
Angiers-ből. A Rovásember egykori mentorának, Ragennek tizenegy
nap is elég volt hozzá, ő viszont Éji Táncos hátán ülve és fittyet
hányva az éjszaka veszélyeire hat nap alatt is oda tudott érni,
nyomát pedig mindig démonok hamvai borították. A férfi
Szilajligeten, a Milntől délre egynapi távolságra lévő falun az
éjszaka közepén vágtatott át, és még így is órák voltak hátra
napkeltéig, amikor a távolban megpillantotta Miln városát.
 A Rovásember számára Miln éppúgy az otthont jelentette,
mint Tölgypatak, így amikor meglátta a hegyek övezte várost,
elözönlötték őt az érzelmek, pedig sokszor megfogadta, hogy soha
nem tér ide vissza. Úgy érezte, hogy nem tudna összpontosítani a
harcra, így elhelyezte hordozható rováskörét a földön, és tábort
verve várta ki a hajnalt, miközben megpróbált felidézni mindent,
amit Euchor hercegről tudott.
A Rovásember életében csak egyszer, még gyermekkorában
találkozott Euchorral, de később a Hercegi Könyvtárban dolgozott,
így jól ismerte a férfi észjárását. Euchor úgy halmozta a tudást,
mint mások az élelmet vagy az aranyat. Ha odaadná neki a harci
rovásokat, a herceg nem osztaná meg őket alattvalóival, hanem a
hatalmát próbálná megnövelni azzal, hogy titokban tartja őket.
A Rovásember ezt nem hagyhatta. Minél hamarabb el akarta
juttatni a rovásokat a város összes Rovásvetőjéhez. A milni
mesteremberek között egy hálózat működött, amit a Rovásember
segített kiépíteni még ifjúkorában.
Ha eljuttatja a harci rovásokat egykori mesteréhez, Cobhoz,
mindenhova eljutnának, mielőtt még Euchor megakadályozhatná az
elterjedésüket.
Cob képétől olyan emlékek áradata özönlötte el őt, amiket
régen elfojtott. Nyolc éve nem beszélt sem a mesterével, sem pedig
egyetlen más milni emberrel. Régebben leveleket írt nekik, de
sosem volt elég erős ahhoz, hogy el is küldje őket. Vajon jól van
Ragen és Elissa? A lányuk, Marya már a nyolcadik esztendejét is
betöltötte. Mi lehet Cobbal, vagy a barátjával, Jaikkal? És Meryvel?
Mery. Igazából őmiatta nem akart eleinte visszatérni a városba.
Jaikkal, Ragennel vagy Cobbal képes lett volna újra találkozni. Ha
Elissa újra látná őt, biztos mérges lenne rá, amiért búcsúszó nélkül
elment tőlük, de tudta, hogy a nő megbocsátana neki. Mery volt az,
akivel semmiképp nem akart találkozni. Mery, az egyetlen olyan
lány az életében, akit szeretni mert.
„Vajon gondol még rám?”, merengett a Rovásember. „Vajon
visszavárt engem, abban reménykedve, hogy visszatérek hozzá?” Az
elmúlt évek során több ezerszer feltette magának ezeket a
kérdéseket, de miután a lány elutasította őt, a férfi soha nem merte
kideríteni az igazságot.
Most viszont... A férfi a bőrét borító rovásokra pillantott.
Egyiküknek se tudott volna a szemébe nézni. Ha meglátták volna,
hogy egy ilyen szörnyeteg vált belőle, az nem tudta volna elviselni.
Cobban talán még megbízhatott, de mindenkinek jobb lett volna,
ha azt hiszik, hogy örökre eltűnt vagy meghalt. A táskájában lapuló
levelekre gondolt. Azok mindent elmondtak volna helyette.
Kézbesíteni akarta őket, és megmondani a címzetteknek, hogy a
levelek írója szenvedés nélkül halt meg.
Hirtelen fáradtság lett úrrá rajta, így leheveredett a földre.
Ahogy elnyomta őt az álom, Mery arca jelent meg lelki szemei
előtt. Eszébe jutott az este, amikor elhagyták egymást.
Álmaiban viszont megváltozott a múltja. Ezúttal nem engedte
el a lányt. Feladta érte az álmát, hogy Fullajtárrá váljon, és inkább
Cob mellett maradt Rovásvetőként. Ahelyett, hogy bezárva érezte
volna magát a város falai között, szabadabb volt, mint amikor
Rovásemberként az éjszakai vidéket járta.
Látta a gyönyörű Meryt esküvői ruhájában, majd kecsesen
kerekedő hasát, hallotta a nevetését és a körülötte szaladgáló
boldog, egészséges gyermekek zsivaját. Látta a sok mosolygó
ügyfelet, akiknek az otthonait az ő rovásai tették biztonságossá,
Elissa pedig egy anya büszkeségével nézte őt.
A férfi végtagjai kissé megremegtek, ahogy megpróbálta
visszaterelni gondolatait a valóságba, de az álom nem eresztette el
őt. Nem volt menekvés.
Újra látta az estét, amikor összeveszett Meryvel, ezúttal viszont
úgy, ahogy valójában történt. A vitájuk után egy szó nélkül
kilovagolt a városból. Amikor kiért Milnből, lelki szemei Meryt
követték, aki hosszú évekig a városfalakon sétálva várta, hogy
visszajöjjön hozzá. Az öröm és a pír eltűnt az arcáról, és
szomorúsága miatt először csak még szebbnek látta őt. Az évek
múlásával viszont Mery bánatos, szép arca beesetté és élettelenné
vált, száját a szomorúság barázdái övezték, fénytelen szeme alatt
pedig sötét karikák húzódtak. A lány életének legértékesebb éveit
egy fal tetején állva töltötte, ahol imádkozva és zokogva várt a
fiúra.
Újra megjelent előtte szétválásuk estéje, de ezzel a látomással
az álom borzalmas fordulatot vett. Ismét elhagyta a várost, de
ezúttal nem okozott vele se bánatot, se fájdalmat. Mery a földre
köpött a város kapujában, majd sarkon fordult. Azonnal talált
magának valaki mást, őróla pedig teljesen megfeledkezett. Ragent
és Elissát annyira lefoglalta újszülött kislányuk, hogy észre se
vették az eltűnését. Cob új inasa sokkal hálásabb volt neki, és
semmi másra nem vágyott, mint hogy mestere a fiaként tekintsen
rá, és hogy később átvehesse tőle a rovásboltot. A Rovásember
hirtelen felriadt, a rémképek viszont a fejében maradtak. Szégyellte,
hogy így megrémült, mert tudta, hogy önző dolog volt tőle.
„Az utolsó látomás lenne a legjobb mindenki számára”,
gondolta.

Másnap reggel tábort bontott, és elcsomagolta Éji Táncos rovásos

páncélzatát. Amikor közelebb ért Milnhez, észrevette, hogy a
városfalnak az a része, ahol Egykarúnak hajdan sikerült áttörnie a
mágikus védőfalat, még az elmúlt bő évtized után is különbözött
színben a régebbi részektől.
A három álomkép még mindig ott kísértett a fejében. Vajon
melyikkel találná szemben magát? Talán próbálja meg kideríteni az
igazságot, már csak a saját megnyugvása érdekében is?
„Ne tedd!”, tanácsolta egy hang a fejében. „Cobhoz jöttél, őt
keresd meg! Nem a többiek miatt érkeztél ide! Kíméld meg őket a
fájdalomtól! Kíméld meg magadat is!” A hang mindig vele volt, és
rendszerint óvatosságra intette. Mindig az apja hangjának vélte
hallani, bár Bálás Jephet közel tizenöt éve nem látta.
Hozzászokott már, hogy ne figyeljen a hangra.
„Csak egy pillantás az egész”, gondolta. „Meg se fog látni
engem. Ha mégis, úgysem ismerne fel. Egyetlen pillantás, amit
magammal vihetek az éjszakába.”
A Rovásember olyan lassan léptetett lován, amennyire csak
bírt, de még így is akkor sikerült a városhoz érnie, amikor
kinyitották a kaput. Először őrök léptek ki rajta, akik egy csoport
Rovásvetőt és a tanítványaikat kísérték el a környék egyes megjelölt
részeire. A mesteremberek lehajoltak, hogy felkapkodják a rovásos
üvegdarabokat, és hogy meggyőződjenek róla, hogy feltöltötte-e
őket mágiával egy magúr érintése. Maga a Rovásember hozta el a
rovásos üveg titkát Milnbe, de még ő is meglepődött azon, milyen
hatékonyan állítják elő a törhetetlen üvegtárgyakat a városban.
Majdnem olyan sok tárgy készült itt, mint Szabadítóházán, bár
korántsem voltak olyan hasznosak. Úgy tűnt, a milni Rovásvetők
többnyire csak luxuscikkeket készítettek törhetetlen üvegből:
sétapálcákat, szobrokat, ablaktáblákat és ékszereket. A
mesterembereknek csak le kellett róluk mosni a csaliból származó
vért, és mindegyik tárgy olyan tiszta lesz majd, mint a csiszolt
gyémánt, és ezerszer keményebb is.
Érkeztére a kapunál álló őrök felnéztek. A hűvös, nyirkos
reggeli levegő miatt nem furcsállta egyikük sem, hogy az idegen
fejét csuklya fedi, az Éji Táncos nyergéhez szíjazott fegyvereket
látva viszont felemelték lándzsáikat, ekkor viszont a Rovásember
megmutatta nekik a Rhinebecktől kapott táskát, rajta a hercegi
pecséttel.
– Korán útra keltél, Fullajtár – mondta az egyik katona,
miután leengedték fegyvereiket.
– Megpróbáltam idáig vágtázni anélkül, hogy megálltam volna
Szilajligetben – hazudta a Rovásember. – Azt hittem, sikerül, de
akkor meghallottam a városból az Esti Harangot, és tudtam, hogy
nem érnék napnyugta előtt a kapuhoz. Úgy egy mérföldre innen
vertem tábort, és ott töltöttem az éjszakát.
– Átkozott balszerencse – mondta az őr. – Biztos hideg volt
kint éjszaka, ráadásul csak egy mérföldre jártál a város meleg
falaitól és a kellemes menedéktől.
A Rovásember évek óta nem érzett se meleget, se hideget, így
csak bólintott, majd megpróbált úgy tenni, mintha borzongana, és
lejjebb húzta a csuklyáját, hogy úgy védekezzen a képzelt hideg
ellen.
– Elfogadnék most egy meleg szobát és egy forró kávét –
mondta. – Talán még fordítva is megfelelne.
Az őr bólintott, és már éppen azon volt, hogy továbbengedje
őt, amikor hirtelen felpillantott. A Rovásember megfeszült: arra
számított, hogy le kell húznia a csuklyáját a fejéről.
– Annyira rossz délen a helyzet, mint ahogy híresztelik? –
kérdezte a katona. – Rizon elveszett, Koldussá vált menekültek
járnak mindenfelé, ez az új Szabadító meg az ujját se mozdítja
értük?
 A pletykák még messze északra is eljutottak.
– A híreket előbb a herceggel kell közölnöm, és csak azután
beszélhetek róluk másoknak – felelte a Rovásember. – De valóban
rossz a helyzet délen.
Az őr morgott valamit, majd intett neki, hogy továbbmehet.

A Rovásember hamar talált egy fogadót, Éji Táncost pedig az

épület istállójához vezette. Odabent épp egy fiú takarította az
állásokat. Nem lehetett több tizenkét évesnél, és igencsak piszkos
volt.
„A Szolgáló kaszt tagja”, gondolta a Rovásember, ami
megmagyarázta, miért látott neki a fiú ilyen korán a munkának.
Valószínűleg az istállóban szokott aludni, és még szerencsésnek is
gondolhatta magát érte. A férfi belenyúlt az erszényébe, kivett
belőle egy nehéz aranyérmét, és a fiú tenyerébe tette.
A gyermek tágra nyílt szemmel nézte a pénzérmét.
Feltehetőleg egész addigi életében nem volt ennyi pénze. Az
aranyból új ruhákat, ételt és egyhavi szállást is ki tudott magának
fizetni.
– Gondoskodj a lovamról, és kapsz még egy ilyen érmét,
amikor visszajövök érte! – mondta a Rovásember. Nagylelkűségével
feltűnést kelthet majd a városban, de a pénz már semmit nem
jelentett számára, és jól tudta, milyen könnyen Koldussá válhatnak
a milni Szolgálók. Otthagyta a fiút, és bement a fogadóba.
– Szükségem lenne egy szobára a következő néhány éjszakára
– mondta a fogadósnak, miközben úgy tett, mintha a nyeregtáskái
és felszerelése roppant nehezek lettek volna, de valójában
pehelykönnyűnek érezte őket.
 – Öt ezüst egy éjszaka – mondta a fogadós, aki túl fiatalnak
látszott ahhoz, hogy egy saját fogadója legyen. A férfi gyanakodva
előrehajolt, hogy a Rovásember csuklyája alá pillanthasson.
– Egy lángdémon az arcomba köpött – mondta ingerült
hangon a Rovásember, amitől a fogadós azonnal kiegyenesedett. –
Nem szép látvány.
– Értem, Fullajtár – mondta a fogadós, és újra meghajolt. –
Elnézést kérek. Illetlen volt tőlem, hogy így megbámultam.
– Semmi baj – morogta a Rovásember. Felvitte a csomagjait a
lépcsőn, bezárta őket a szobájába, és elindult a városba.

A világos milni utcák mintegy régi ismerősként fogadták őt: a

szárított trágyából gyújtott tüzek és a szénnel fűtött
kovácsműhelyek szaga majdhogynem hívogató volt. Minden olyan
volt, ahogy emlékezett rá, ugyanakkor a látvány idegennek tűnt
számára.
Ő maga változott meg.
Ösztönösen odatalált Cob boltjához, de letaglózta az, amit ott
látott. Az épületet mindkét oldalon kibővítették. A bolt mögötti kis
házikót, amiben annak idején ő és Cob lakott, lebontották, és a
helyére egy annál sokkal nagyobb raktárát építettek. Cob már
Arlen távozásakor is tehetős volt, de akkori vagyona korántsem ért
fel mindezzel. A Rovásember összeszedte magát, és elindult a
bejárat felé.
Amikor benyitott, az ajtó felett megszólalt egy csengő. A hang
egykor lelkének egy részét képezte, így beleborzongott, amikor újra
meghallotta. A bolt nagyobb volt, mint régen, de még mindig
ismerős tárgyak és illatok töltötték meg. Az egyik fal mellett ott állt
az a munkaasztal, amin számtalan órán át dolgozott ifjúkorában.
Megpillantotta azt a kis kézikocsit is, amit az egész városon
áthúzott. A Rovásember odalépett az egyik ablakpárkányhoz, és
kesztyűs kezével áhítatosan végigsimított azokon a rovásokon,
amiket még ő vésett bele a kőbe. Úgy érezte, hogy akár fel is
kaphatná a rováskészítő szerszámait, és munkához foghatna,
mintha az elmúlt nyolc év meg se történt volna.
– Segíthetek? – kérdezte egy hang. A Rovásember
megdermedt: úgy érezte, jéggé válik az ereiben a vér. Gondolatai a
múltjában jártak, így nem hallotta meg az illető lépteit, de meg se
kellett fordulnia, hogy rájöjjön, ki az. Tudta, ki áll mögötte, és a
tény megrémítette. Mit keres ő ott? Mit jelenthet ez? Lassan a
hang gazdája felé fordult, vigyázva, hogy csuklyája egész arcát
árnyékba borítsa.
Az évek kegyesek voltak Elissa Anyához. A negyvenhat éves nő
haja még mindig dús és fekete volt, arca pedig sima maradt,
leszámítva a szeme és szája körüli halvány vonalakat. Egyesek
mosolyráncoknak hívták ezeket, ami kissé megnyugtatta a férfit.
„Az elmúlt nyolc évet mosolyogva viselte”, gondolta.
Elissa meg akart szólalni, de ekkor odaszaladt hozzá egy
hosszú barna hajú, nagy szemű kislány, így a nőnek elterelődött a
figyelme a Rovásemberről. A lány gesztenyebarna bársonyruhát,
hajában pedig egy hozzá illő szalagot viselt, ami kissé ki volt
bomolva, így dús hajfürtjei az arcába hullottak. Bőrét és ruháját
itt-ott fehér krétapor borította. A Rovásember rögtön tudta, hogy
Marya áll előtte. Ő volt Ragen és Elissa lánya, akit pár pillanattal a
születése után a kezében tarthatott. A lány ártatlan volt és
gyönyörű. A férfi szíve belefájdult a látványba: az ő szemében
Marya képviselte mindazt az örömöt, amit az elmúlt évek során
elmulasztott.
 – Anya, nézd, mit rajzoltam! – kiáltotta boldogan Marya,
feltartva egy palatáblát, amin egy rováskör ábrája díszelgett. A
Rovásember egy pillantással megállapította, hogy a lány rovásai
erősek, ráadásul észrevette, hogy a jelek közül sok azok közül való,
amiket még ő hozott el Tölgypatakból. Megnyugtatta a gondolat,
hogy azért szerény mértékben ő is része volt a lány életének.
– Gyönyörű rajz, édesem – gratulált neki Elissa, majd lehajolt,
hogy megigazítsa a szalagot Marya hajában, és megcsókolta lánya
homlokát. – Nemsokára apád magával visz majd, ha rovásokat kell
készítenie valahol. – A kislány felsikkantott örömében.
– Egy vásárlóval kell foglalkoznom, drágám – mondta
Maryának Elissa, majd a lányt átkarolva a Rovásember felé fordult.
– Elissa Anya vagyok. – Még ennyi év után is tisztán kivehető volt
hangjából a büszkeség, amit a cím miatt érzett. – Ő itt a lányom...
– Maga lelkipásztor? – kérdezte Marya a férfitól, félbeszakítva
édesanyját.
– Nem – felelte a Rovásember azon az érdes hangon, amit
azóta használt, hogy rovásokkal látta el a bőrét. A legkevésbé se
vágyott rá, hogy Elissa felismerje a hangjáról.
– Akkor miért öltözik úgy, mint ők? – kérdezte a kislány.
– Démonok okozta hegek borítanak, és nem akarlak
megrémíteni – felelte a Rovásember.
– Én nem félek – mondta a lány, és megpróbált a férfi
csuklyája alá pillantani. A Rovásember hátrált egy lépést, és lejjebb
húzta a csuklyát.
– Udvariatlan vagy! – dorgálta a lányát Elissa. – Menj játszani
az öcséddel!
Marya dacosan nézett édesanyjára, ő viszont szigorú pillantást
vetett rá, így végül a lány a szoba másik végébe ment egy
munkaasztalhoz, ahol egy nagyjából ötesztendős fiúcska épp
fakockákat rakosgatott, amikre rovások voltak festve. A
Rovásember Ragen vonásait fedezte fel a fiú arcán, és őszinte
örömmel gondolt egykori tanárára, de ugyanakkor szörnyen bánta,
hogy soha nem ismerheti meg a fiút, vagy a férfit, akivé később
válik.
Úgy tűnt, Elissa zavarban van.
– Ne haragudjon! – mondta. – A férjemnek is vannak olyan
sebei, amiket nem szívesen tár a világ szeme elé. Ön Fullajtár,
ugye?
A Rovásember bólintott.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Elissa. – Egy új pajzsot keres?
Vagy talán javításra szorul a hordozható rovásköre?
– Egy Cob nevű Rovásvetőt keresek. Úgy tudom, ez a bolt az
övé.
Elissa szomorúan megrázta a fejét.
– Négy éve már, hogy Cob meghalt – mondta. Szavai nagyobb
csapást jelentettek, mint egy démon ütése. – Egy daganat vitte el.
A boltot rám és a férjemre hagyta. Ki mondta önnek, hogy itt
keresse őt?
– Egy... Fullajtár ismerősöm – mondta a Rovásember. Teljesen
letaglózta a hír.
– Milyen Fullajtár? – kérdezte Elissa. – Mi volt a neve?
A Rovásember habozott a válasszal, agya pedig vadul zakatolt.
Hirtelen egy név se jutott eszébe, és tudta, hogy minél tovább
odázza a dolgot, annál nagyobb az esélye, hogy kiderül a kiléte.
– Arlen, Tölgypatakból – nyögte ki végül, fejben átkozva
önmagát.
Elissának elkerekedett a szeme.
– Meséljen Arlenről! – könyörgött a férfinak, miközben a
karjára tette kezét. – Egykor nagyon közel állt hozzánk. Hol látta őt
utoljára? Jól van? El tud juttatni neki egy levelet? A férjem és én
bármilyen árat megfizetnénk érte.
Ahogy a Rovásember meglátta az elkeseredettséget a nő
szemében, rájött, hogy mekkora fájdalmat okozott neki, amikor
elhagyta a várost. Most pedig ostobán választott szavaival azt a hiú
reményt adta neki, hogy valamikor még láthatja Arlent. A fiú, akit
Elissa ismert, se testben, se lélekben nem élt már. Még ha le is
vette volna a csuklyáját, és elmondta volna a nőnek az igazságot,
Elissa nem akarta volna, hogy visszatérjen hozzájuk. A Rovásember
jobbnak látta, ha lezárja a nő számára Bálás Arlen életét.
– Arlen mesélt önről aznap éjjel – mondta végül a férfi. – Épp
olyan gyönyörű, mint ahogy leírta önt.
Elissa könnyes szemmel elmosolyodott a bóktól, de arca
hirtelen megdermedt, amikor felfogta, mit is hallott.
– Melyik éjjel? – kérdezte.
– Amikor a sebeimet szereztem – felelte a Rovásember. – Épp
a kráziai sivatagot szeltem át. Arlen feláldozta magát, hogy én
tovább élhessek. – Bizonyos szempontból igaz volt, amit mondott.
Elissának elállt a lélegzete, és a szájára tette a kezét. Szemei
egy pillanattal korábban az örömtől voltak fátyolosak, most viszont
ömlöttek belőlük a könnyek, arca pedig eltorzult a fájdalomtól.
– Az utolsó percekben önre gondolt – folytatta a Rovásember
a milni barátaira, és a... családjára. Azt akarta, hogy jöjjek el és
mondjam el ezt önnek.
Elissa alig hallotta a férfit.
– Ó, Arlen! – kiáltott fel a nő, és megtántorodott. A
Rovásember gyorsan odalépett hozzá, hogy elkapja, majd az egyik
munkaasztalhoz vezette és leültette a zokogó Elissát.
– Anya! – kiabálta Marya, és odaszaladt hozzá. – Anya, mi a
baj? Miért sírsz? – A kislány szemrehányó pillantást vetett a
Rovásemberre.
A férfi leguggolt a lány előtt. Nem volt biztos benne, miért
tette. Talán azért, hogy ne tűnjön olyan ijesztőnek, vagy azért, hogy
Marya megüthesse őt, ha akarja? Szinte reménykedett az
utóbbiban.
– Attól tartok, szomorú híreket hoztam édesanyádnak, Marya
– mondta szelíd hangon. – Néha a Fullajtároknak olyan dolgokat
kell közölniük az emberekkel, amiket nem hallanak örömmel.
Elissa mintegy végszóra felpillantott, és abbahagyta a zokogást.
Nagy levegőt véve összeszedte magát, ruhájának csipkés ujjával
megtörölte az arcát, majd megölelte a lányát.
– Így igaz, édesem – mondta. – Semmi baj nincs. Légy szíves,
vidd az öcsédet egy kicsit a hátsó helyiségbe!
Marya egy utolsó sötét pillantást vetett a Rovásemberre, majd
bólintott, és öccsét kézen fogva kisétált a szobából. A férfi
szörnyen érezte magát, ahogy a két gyermeket nézte. Nem lett
volna szabad idejönnie. Másvalakivel, talán egy Rovásvetővel kellett
volna kézbesíttetnie az üzenetet, bár semelyik mesteremberben
nem bízott úgy a városban, mint Cobban.
– Sajnálom – mondta a Rovásember. – Nem akartam fájdalmat
okozni.
– Tudom – mondta Elissa. – Köszönöm, hogy elmondta
mindezt. Valamennyire könnyebb lett tőle a szívem, ha érti, mire
gondolok.
– Igen, könnyebb – bólintott a Rovásember, majd kutatni
kezdett a táskájában, és előhúzott belőle egy marék levelet,
valamint egy harci rovásokat tartalmazó grimoárt. Mindez egy
olajos vászonba volt csomagolva, és egy vastag madzaggal volt
átkötve. – Ezeket Arlen önnek akarta adni.
Elissa elvette tőle a csomagot, majd bólintott.
 – Köszönöm. Meddig marad Milnben? A férjem épp nincs itt,
de biztosan számtalan kérdése lenne önhöz. Arlent a fiának
tekintette.
– Csak mára maradok a városban, hölgyem – mondta. Nem
akart Ragennel beszélgetni. A férfi bizonyára olyan részletekre
lenne kíváncsi, amik nem is léteztek. – Kézbesítenem kell egy
üzenetet a hercegnek, és néhány emberrel még közölnöm kell a
rossz hírt. Utána rögtön útra is kelek.
A Rovásember tudta, hogy ennyiben kéne hagynia a dolgot, de
már így is elszólta magát, következő szavai pedig akaratlanul
kicsúsztak a száján.
– Mondja, Ronnell lelkipásztor házában él még egy bizonyos
Mery?
– Már évekkel ezelőtt elköltözött onnan – rázta a fejét Elissa. –
Ő...
– Nem fontos – szakította őt félbe a Rovásember. Nem akart
többet hallani. Mery talált magának valaki mást. Nem volt túl
meglepő, és nem volt joga hozzá, hogy sértve érezze magát a hír
miatt.
– Mi van a Jaik nevű fiúval? – kérdezte. – Neki is hoztam egy
levelet.
– Már nem pusztán fiú – felelte Elissa. Tekintete mintha a férfi
lelkébe hatolt volna. – Jaik már férfi. A Malom utcán lakik, a
harmadik munkáskunyhóban.
– Akkor engedelmével továbbindulok a dolgomra – mondta
bólintva a Rovásember.
– Nem fog tetszeni önnek, amit ott talál majd – figyelmeztette
őt Elissa.
A Rovásember a nőre nézett, és megpróbálta megérteni, mire
gondolhatott, de könnyes, vörös szemei látványától képtelen volt
rá. Elissa fáradtnak és őszintének tűnt. A férfi elfordult, és távozni
készült.
– Honnan tudta a lányom nevét? – kérdezte Elissa.
A kérdés meglepte a Rovásembert. Egy pillanatig habozott a
válasszal.
– Bemutatta őt nekem, amikor idejött hozzánk. – Ahogy
kimondta a szavakat, némán átkozni kezdte magát, hiszen Elissát
félbeszakította Marya, mielőtt bemutathatta volna őt a férfinak.
Mindenesetre azt hazudhatta volna neki, hogy Arlentől tudta a lány
nevét.
– Lehet, hogy úgy volt – mondta végül Elissa, ami meglepte
Arlent. Hirtelen szerencséjének megörülve elindult az ajtó felé. Már
a kilincsen volt a keze, amikor Elissa újra megszólalt.
– Hiányoztál – mondta csendesen a nő.
A férfi megdermedt. Küzdött a vággyal, hogy visszarohanjon
Elissához, szorosan átölelje őt, és a bocsánatáért esedezzen.
Ehelyett viszont szó nélkül kilépett a rovásbolt ajtaján.

A Rovásember magát átkozva sétált végig az utcán. Elissa

felismerte őt. Nem tudta, hogyan, de sikerült neki. Azzal, hogy
egyszerűen kisétált a boltból, bizonyára még a halálának álhírénél
is nagyobb fájdalmat okozott neki. Elissa anyja helyett anyja volt, a
Rovásember távozása viszont szeretetének legegyértelműbb
visszautasításának tűnhetett számára. Ugyanakkor mi mást tehetett
volna? Meg kellett volna mutatnia, hogy mit tett magával?
Szembesítenie kellett volna őt azzal a szörnyeteggel, amivé a
fogadott fia vált?
Nem. Jobb, ha Elissa azt hiszi, hogy hátat fordított neki. Az
igazságnál bármilyen hazugság kegyesebb.
„Még akkor is, ha megérdemelte volna az igazságot?”, kérdezte
a bosszantó hang a fejében.
A kérdés egyre csak nyúzta őt, így kiűzte azt a gondolatai
közül, és inkább milni látogatásának valódi céljára összepontosított:
Rhinebeck üzenetére. Amikor megjelent Euchor herceg palotája
előtt, az őrök nem viselkedtek vele túl vendégszeretőn.
– Őméltóságának nincs ideje holmi rongyos lelkipásztorokat
fogadni – morogta az egyik katona, amikor megpillantotta a
közeledő csuklyás-köpenyes férfit.
– Rám lesz ideje – felelte a Rovásember, feltartva a
Fullajtár-táskát, amin Rhinebeck pecsétje díszelgett. Az őrök szeme
elkerekedett, de továbbra is gyanakodva méregették őt.
– Magát még sosem láttam a hercegi Fullajtárok között –
mondta az egyik katona. – Pedig én már mindegyikükkel
találkoztam.
– Miféle Fullajtár sétálgat lelkipásztornak öltözve? – kérdezte a
másik.
A Rovásembernek még mindig kavargott a feje az Elissával
történt találkozástól, és nem volt türelme az ilyen alantas
tisztviselők formaságaira.
– Az a fajta, aki széttöri a koponyátokat, ha nem nyitjátok ki a
kaput és jelentetek be azonnal a hercegnek – mondta, és lehúzta
fejéről a csuklyáját.
Amikor az őrök meglátták a férfi rovásos arcát, mindketten
hátráltak egy lépést. A Rovásember a kapura mutatott, a katonák
pedig egymáson átbukdácsolva rohantak, hogy kinyissák neki, majd
az egyikük továbbszaladt a palota felé.
A Rovásember visszahúzta a csuklyáját, aminek árnyékában
rejtve maradt a mosolya. Valami előnye mégis volt szörnyű
kinézetének.
Egyenletes léptekkel sétált a palota felé. Az udvarban
mindenkinek felkeltette a figyelmét, és hallotta, ahogy az emberek
összesúgnak a látványától. Rövidesen megjelent előtte Jone Anya, a
herceg tanácsosa, a kapuőrök kíséretében. A nő már akkor is
sovány volt, amikor a Rovásember egy évtizeddel korábban
találkozott vele, mostanra viszont teste szinte teljesen elaszalódott.
Átlátszó, sápadt bőrén átütöttek a kékes vénák és a májfoltok.
Erőtlen alkata ellenére egyenes háttal, fürge léptekkel haladt. Ragen
egykor egy külön démonfajként jellemezte a tanácsost, és eddigi
találkozásaik alkalmával a Rovásember minduntalan igazat adott
neki ebben. Jone-t két őr követte, néhány lépéssel lemaradva tőle.
– Ő az, Tisztelendő Anya – mondta az egyik katona.
Jone bólintott, és egy intéssel elküldte az őrt. A férfi
visszament a kapuhoz, de a Rovásember észrevette, hogy többen
kíváncsian szállingózni kezdtek a palota udvara felől.
– Maga az, akit Rovásembernek neveznek, ugye? – kérdezte
Jone. A Rovásember bólintott.
– Sürgős levelet hoztam Rhinebeck hercegtől, valamint egy
saját ajánlatot is.
Jone erre felvonta a szemöldökét.
– Sokan azt hiszik, hogy maga a Szabadító. Hogy lehet, hogy
Rhinebeck herceg szolgálatában áll? – kérdezte a tanácsos.
– Én senkit sem szolgálok – felelte a Rovásember. – Azért
kézbesítem Rhinebeck levelét, mert az ő érdekei részben egyeznek
az enyéimmel. A kráziai támadás minden embert érint.
– Őméltósága egyetért ezzel – bólintott Jone –, és audienciára
hívja önt...
A Rovásember bólintott, majd elindult a palota felé, Jone
viszont feltartott ujjal megállította.
 – Holnap – fejezte be a mondatot.
A Rovásember elhúzta a száját. A hercegeknek szokásában állt
megváratni a Fullajtárokat, hogy ezzel jelezzék hatalmukat, de az
egyenesen hallatlan volt, hogy egy fontos híreket hozó hercegi
Fullajtár meghallgatását egy egész nappal elhalasszák még délidő
előtt.
– Őméltósága talán egy kissé alábecsüli az általam hozott hírek
fontosságát – mondta a Rovásember, óvatosan megválogatva a
szavait.
– Maga pedig talán a saját fontosságát becsüli fölé – felelte
Jone. – A Választó-folyótól délre igen nagy hírnévre tett szert, de
most Euchor herceg, a Hegyek Fényessége és az északi földek
védelmezője földjén áll. Őméltósága akkor fogadja önt, ha a
napirendje ezt megengedi, és az csak holnap esedékes.
Magamutogatás. Euchor azzal akarta érzékeltetni hatalmát,
hogy elhalasztja a Rovásember meghallgatását.
Persze felléphetett volna erélyesebben is. Sértődést tettethetne,
és azzal fenyegetőzhetne, hogy visszatér Angiers-be. Talán még az
őrökön is átverekedhetné magát. Egyikük se tudta volna őt
visszatartani.
Ugyanakkor szüksége volt Euchor jóindulatára. Ha Ragen
megkapja az Elissának adott, harci rovásokról szóló grimoárt,
azonnal tudni fogja, mi a teendője vele, Angiers-t viszont csak
Euchor tudná ellátni katonákkal és ellátmánnyal, mielőtt túl késő
lenne. Ennyit megért egy nap várakozás.
– Ám legyen – mondta végül a Rovásember. – Holnap
hajnalban a kapunál fogok várni. – Azzal elfordult, hogy
továbbinduljon.
– Milnben esténként kijárási tilalom van érvényben – mondta
Jone. – Napkelte előtt senki se léphet az utcákra.
 A Rovásember visszapillantott a tanácsosra. Megemelte a fejét
annyira, hogy a nő beláthasson a csuklyája alá. Elmosolyodott; fogai
élesen elütöttek rovásos ajkaitól.
– Akkor tartóztasson le a kapuőrökkel – mondta.
Nem csak a herceg tudta fitogtatni a hatalmát.
Jone ajka vékony vonallá szűkült. Nem mutatta jelét, hogy a
férfi rovásos bőre megfélemlítette volna.
– Hajnalban – egyezett bele végül a tanácsos, majd fürgén
megfordult és visszaindult a palota felé.

A Rovásembert több katona követte a herceg palotájától. Tisztes

távolságot tartottak tőle, és igyekeztek rejtve maradni, de kétség se
fért hozzá, hogy azt akarták kideríteni, hogy hol szállt meg a
csuklyás férfi, és hogy kivel állt szóba a városban.
A Rovásember viszont évekig élt Milnben, így jól ismerte az
utcákat. Befordult egy sarkon egy zsákutcában végződő sikátorba,
majd miután eltűnt az őrök szeme elől, felugrott, és elkapta az
egyik három méter magasan lévő emeleti ablak párkányát. Innen
könnyedén átszökkent a szemközti épület harmadik szintjén lévő
párkányhoz, onnan pedig az előző ház tetejére. Lepillantott a
magasból, és az őröket nézte. A katonák azt várták, hogy
célpontjuk rájöjjön, hogy zsákutcába futott, és hogy
visszaforduljon. Kis idő múlva bizonyára meg fogják unni a
várakozást, és az egyikük utánaindulna a sikátorba, de addigra ő
már messze fog járni.
Ahogy a Rovásember a Malom utca harmadik házához közeledett,
egyre csak az a rejtélyes utalás járt a fejében, amit Elissa ejtett meg
Jaikról. Talán nem volt jól? Valami történt volna vele?
Ifjúkorában Jaik és Mery voltak az egyetlen barátai. A fiú arról
álmodozott, hogy egy napon Zsonglőr lesz, és meg is állapodtak
Arlennel, hogy vele fog majd utazni, ha barátja megszerzi a
Fullajtár-engedélyt. Ez egyébként is szokás volt a Zsonglőrök és a
Fullajtárok között.
Arlen elszánt szorgalommal dolgozott céljai eléréséért, Jaik
viszont sosem volt hajlandó órák hosszat gyakorolni a Zsonglőrök
művészetét. Amikor eljött az ideje Arlen távozásának, Jaik épp
annyira tudott zsonglőrködni, mint a karjait csapdosva repülni.
Ennek ellenére úgy tűnt, hogy nem megy épp rosszul a sora.
Jaik háza ugyan nem ért fel Ragen és Elissa hatalmas kúriájával, de
az épület Miln zsúfolt életviszonyaihoz képest tágas volt, erős
szerkezetű és rendben tartott. Jaik bizonyára épp a malomban
dolgozik, amit a Rovásember egyáltalán nem bánt. Majd a
családjának átadja a neki szóló levélköteget. Ők bizonyára úgyse
ismernék fel Bálás Arlent, a Rovásembert pedig végképp nem.
Teljesen felkészületlenül érte, hogy Mery nyit neki ajtót.
A nőnek elakadt a lélegzete, amikor meglátta a köpenybe és
csuklyába burkolózott férfit, és hátrált egy lépést. A Rovásember
ugyanígy tett, mert Meryhez hasonlóan ő is megütközött a
látványtól.
– Igen? – kérdezte Mery, magához térve ijedségéből. –
Segíthetek? – A nő nem vette le a kezét a kilincsről. Készen állt
arra, hogy bármelyik pillanatban bevághassa az ajtót.
 Mery idősebb volt, mint ahogy a Rovásember képzelte volna,
de ez semennyit se ártott a megjelenésének. Épp ellenkezőleg: az a
Mery, akire ő emlékezett, csak egy tavaszi bimbó volt ahhoz a
virághoz képest, aki épp előtte állt. Az egykor vékonyka lány kerek
idomú nővé változott. Dús, barna hajtincsek övezték kerek arcát és
bársonyos ajkait, amiket annak idején a Rovásember több ezerszer
megcsókolt. A férfi érezte, hogy remeg a keze a nő látványától.
Mery szépsége váratlanul érte őt, de korántsem annyira, mint az,
hogy ő nyitott ajtót, és az a tudat, hogy mit jelent mindez.
Feleségül ment Jaikhez. A fiúhoz, aki megtanította őt labdázni,
és aki édességet lopott kettőjüknek a pék hátsó kirakatából. Jaik, aki
ámulattal követte őt mindenhova, amikor kijelentette, hogy
Fullajtár akar lenni. Jaik, aki Mery számára láthatatlan volt, hiszen a
lány Arlent szerette.
– Elnézést – mondta a Rovásember. Meglepetésében még a
hangját is elfelejtette elváltoztatni. – Nem ez a ház, amit... –
Megfordult, és öles léptekkel elindult vissza a Malom utcán.
Hallotta, hogy Mery halkan felsikkant mögötte, amitől még
inkább megszaporázta lépteit.
– Arlen? – kérdezte a nő, a Rovásember pedig szaladni
kezdett.
Ahogy futásnak eredt, Mery hangját hallotta maga mögött.
– Arlen, állj meg! Kérlek! – kiáltotta a nő, de ő nem figyelt rá.
El akart tőle szökni, erős lábaival pedig könnyedén maga mögött
hagyta őt.
Az út közepén egy felborult, törött kerekű szekér hevert,
mellette pedig két férfi veszekedett. A Rovásember értékes
másodperceket veszített az akadály kikerülésével, így Merynek
sikerült kissé felzárkóznia hozzá. A férfi átszaladt két ház között,
remélve, hogy ott egérutat nyerhet, de az átjáró, amire emlékezett,
eltűnt. Helyette egy kőfallal találta szembe magát, ami túl magas
volt ahhoz, hogy felugorjon rá.
A Rovásember becsukta a szemét, és megpróbált köddé válni,
úgy, mint Leesha kunyhójában, de a tűző napfényben a démonok
mágiája nem működött. Sarkon fordult, de már túl késő volt.
Egyenesen belefutott a sikátorba bekanyarodó Merybe, és az
ütközéstől mindketten a földön landoltak. A Rovásember még esés
közben se vesztette el a józan eszét, és sikerült az arca felett
tartania a csuklyáját, miközben az utcakövekre zuhant.
Megfeszítette az izmait, hogy gyorsan talpra szökkenjen, de ekkor
Mery rávetette magát és szorosan átölelte őt.
– Arlen! – zokogta. – Egyszer már elengedtelek, és
megesküdtem a Teremtőnek, hogy soha többé nem foglak! – A nő
ölelése egyre szorosabbá vált, és fejét a Rovásember köpenyébe
fúrva zokogott. A férfi átkarolta őt és oda-vissza ringatta, ahogy ott
ültek a földön, a sikátor bejáratában. Számtalan, kicsi és óriási
démonnal szembenézett már, de ez az ölelés
megmagyarázhatatlanul megrémítette őt.
Kis idő múlva Mery összeszedte magát. Szipogva megtörölte a
szemét és az orrát ruhájának ujjába.
– Borzalmasan festhetek – nyöszörögte.
– Gyönyörű vagy – mondta. Nem dicséret volt, hanem a
puszta igazság.
Mery zavartan nevetni kezdett, majd szipogva leszegte a fejét.
– Megpróbáltam várni rád – motyogta.
– Ne bánkódj! – felelte a Rovásember, Mery viszont a fejét
rázta.
– Ha tudom, hogy egyszer visszajössz, örökké vártam volna. –
A nő felpillantott, és a férfi árnyékba burkolózott arcát fürkészte. –
Sose...
 – Sose mentél volna hozzá Jaikhez? – kérdezte a Rovásember,
nem épp olyan gyengéd hangon, mint szerette volna.
Mery újra elfordult. Még akkor sem nézett rá, miután felálltak
a földről.
– Te eltűntél – mondta végül a nő –, ő pedig itt maradt velem.
Jó volt hozzám az elmúlt évek alatt, Arlen, de... – Mery tétovázva a
Rovásemberre pillantott. – Ha megkérsz...
A férfinak összerándult a gyomra. Mire kérné meg őt? Hogy
hagyja el vele a várost? Vagy hogy költözzön Milnbe, hogy Mery
vele élhessen Jaik helyett? A Rovásember fejében újra kavarogni
kezdtek az álmában látott képek.
– Mery, kérlek! Ne mondd ki! – Számára már nincs visszaút.
A nő úgy fordult el tőle, mintha a férfi pofon csapta volna.
– Nem miattam jöttél vissza, ugye? – kérdezte, s közben
mélyeket sóhajtott, hogy így próbálja leküzdeni a könnyeit. – Csak
meg akartad látogatni Jaiket, a jó öreg barátodat, hogy vállon
veregethesd és beszélgethess vele egy kicsit, mielőtt újra útra kelsz.
– Nem erről van szó, Mery – mondta a Rovásember. Odalépett
a nő mögé, és megfogta a vállát. Az érzés különös volt: ismerős, és
mégis idegen. Nem emlékezett rá, mikor érintett meg így valakit. –
Reméltem, hogy találtál magadnak valakit, miután elhagytam Milnt.
Hallottam, hogy így is történt, és nem akartam mindent
tönkretenni. – A férfi egy kis ideig hallgatott. – Egyszerűen csak
nem arra számítottam, hogy Jaik a férjed.
Mery a Rovásember felé fordult, és újra megölelte őt, de még
mindig kerülte a pillantását.
– Jaik jó hozzám. Apám beszélt a malom tulajdonosával, és
felügyelővé léptették elő. Elmentem az Anyák Iskolájába írnoknak,
hogy megvehessük a házat.
– Jaik jó ember – mondta a Rovásember. Mery felpillantott rá.
 – Arlen, miért rejted el még mindig az arcodat?
Ezúttal a Rovásember fordult el Merytől. Egy pillanatra el is
felejtette, ki is ő valójában.
– Az arcom már az éjszakáé. Nem olyasmi, amit látni kívánnál.
– Ugyan már – mondta Mery, miközben a csuklya felé nyúlt. –
Ennyi idő után élve visszatértél. Azt hiszed, érdekel, hogy sebhelyes
az arcod?
A Rovásember gyorsan elhúzódott a nőtől, és félretolta a kezét.
– Ez nem ilyen egyszerű – mondta.
– Arlen! – Mery csípőre tette a kezét, éppúgy, mint annak
idején mindig, amikor elege lett az ostobaságokból. – Nyolc év telt
el azóta, hogy egy szó nélkül elmentél Milnből. A legkevesebb az
lenne, hogy összeszeded a bátorságodat, és megmutatod az
arcodat.
– Én úgy emlékszem, te mentél el tőlem – felelte a
Rovásember.
– Azt hiszed, én ezt nem tudom? – kiabálta Mery. – Éveken át
magamat hibáztattam miatta! Nem tudtam, hogy holtan fekszel-e
valahol az út mellett, vagy hogy egy másik nő karjaiban vagy-e, és
mindezt azért, mert egy este önző módon megharagudtam rád!
Meddig bűnhődjek még azért, mert rosszul fogadtam, amikor
elmondtad nekem, hogy kockára akarod tenni az életedet, csak
hogy elmenekülhess abból a börtönből, ami kettőnk élete lett
volna?
A Rovásember némán nézett a nőre. Tudta, hogy igaza van.
Soha nem hazudott se neki, se másnak, ugyanakkor mégis
félrevezette őt. Elhitette vele, hogy feladta az álmát, hogy
Fullajtárrá váljon.
Mery lassan felemelte a kezét, és lehúzta a férfi fejéről a
csuklyát.
 A nő szeme tágra nyílt, és a szájára kellett tennie a kezét, hogy
ne sikítson fel, amikor meglátta a Rovásember tetoválásait. Csak az
arcán több tucat rovás húzódott: végig az állán és az ajkain,
keresztül az orrán, a szeme körül, és még a fülén is.
Mery ösztönösen visszahőkölt a látványtól.
– Az arcod – mondta. – A gyönyörű arcod. Arlen, mit tettél?
A Rovásember számtalanszor elképzelte már ezt a reakciót, és
Théza megannyi lakója arcán is látta már, mégsem számított arra,
hogy ilyen fájdalmas lesz a pillanat, amikor Mery is így néz rá. A
nő pillantásában benne volt minden, amit a férfi létének egészéről
vélt, és a Rovásember ettől olyan kicsinek és tehetetlennek érezte
magát, amire már évek óta nem volt példa.
Az érzés felmérgesítette. A milni Arlen, aki hosszú esztendők
óta először tört fel lelke mélyéről, most visszatért a sötétségbe. A
Rovásember visszanyerte önuralmát, és szigorú pillantást vetett
Meryre.
– Azt tettem, amit a túlélésért muszáj volt – mondta mély,
reszelés hangon.
– Nem így van – felelte fejcsóválva Mery. – Itt, Miln
oltalmában is életben maradhattál volna. Igazából bármelyik
Szabad Városban élhettél volna. Nem azért... csúfítottad el magad,
hogy életben maradj. Az igazság az, hogy annyira utálod magadat,
hogy azt hiszed, nem érdemelsz többet, mint hogy kint legyél a
meztelen éjszakában. Azért tetted, mert félsz kitárni a szívedet és
szeretni bármit is, amit elragadhatnak tőled a magúrok.
– Nem félek a magúrok tetteitől – mondta a Rovásember. –
Szabadon sétálhatok az éjszakában, és nem félek a démonoktól, se
kicsitől, se nagytól. Ők menekülnek előlem, Mery! Előlem! – A férfi
a hatás kedvéért a mellkasára csapott.
– Hát persze hogy menekülnek – suttogta Mery. Könnyei
végigperegtek sima, kerek orcáján. – Te magad is szörnyeteggé
váltál.
– Szörnyeteggé? – kiabálta a Rovásember, mire a nő ijedten
hátrahőkölt. – Megtettem, amire évszázadok óta senki nem volt
képes! Azt, amiről mindig álmodtam! Visszaadtam az emberiségnek
azt a hatalmat, amit az Első Démonháború óta mindenki
elveszettnek hitt!
Szavai nem hatották meg Meryt: a nő a földre köpött. A
látvány nyugtalanító volt. A Rovásember ugyanezt látta előző este a
harmadik álomképében.
– De milyen árat kellett fizetned érte? – kérdezte Mery. – Jaik
két fiúval ajándékozott meg engem, Arlen. Azt várnád tőlük, hogy
elessenek egy újabb démonháborúban? A te gyermekeid is lehettek
volna. Megajándékozhattad volna velük a világot, de ehelyett csak
annak pusztulását tetted lehetővé.
A Rovásember ingerülten válaszra nyitotta a száját, de nem
tudott megszólalni. Ha valaki más vetette volna a szemére mindezt,
biztos visszavágott volna, de Mery szavai minden védelmét
áttörték. Mit is adott ő a világnak? Több ezer fiatal férfi fog hadba
vonulni az ő fegyvereivel, csak hogy a végén mindegyiküket
elragadja az éjszaka?
– Igaz, hogy azt tetted, amire mindig is vágytál, Arlen –
folytatta Mery. – Gondoskodtál róla, hogy soha senki ne kerüljön
közel a szívedhez. – A nő a fejét csóválta, arcára pedig kiült a
fájdalom. Puha ajkáról zokogás tört elő, majd kezét a szájára
tapasztva elfordult, és elfutott a férfitól.
A Rovásember hosszú ideig állt még a sikátor bejáratában, és
az utcaköveket bámulta. Az arra sétálók az idegen rovásos arcát
látva élénk beszélgetésbe fogtak, de ő alig vette észre mindezt.
Mery életében másodszor szaladt el tőle sírva. Azt kívánta, bárcsak
elnyelné a föld.

A Rovásember céltalanul bolyongott Miln utcáin, és megpróbálta

túltenni magát azon, amit Mery mondott neki, de képtelen volt rá.
Igaza lett volna? Kitárta ő a szívét bárkinek is, mióta az édesanyját
megölték a magúrok? A férfi tudta a választ, és ez még
helytállóbbá tette a nő vádjait. Az emberek nagy ívben elkerülték
őt: tetovált bőre éppúgy gátat vetett nekik, mint a magúroknak.
Egyedül Leesha próbált meg átférkőzni a rovásain, őt viszont
ellökte magától.
Egy idő után a Rovásember felpillantott, és rádöbbent, hogy
ösztönösen visszasétált Cob boltjához. Az ismerős hely hívogató
volt, és neki már nem maradt ereje ellenállni. Üresnek érezte
magát. Hadd kiabáljon vele Elissa, miközben ököllel csapkodja a
férfit. Az eddigieknél rosszabbat már úgyse tudna tenni vele.
Elissa épp a bolt padlóját seperte, amikor a Rovásember
benyitott. A nő egyedül volt, és a csengettyű hangjára felnézett.
Tekintetük találkozott, és hosszú ideig egyikük sem szólalt meg.
– Miért nem mondtad el, hogy összeházasodtak? – kérdezte
végül a Rovásember. Esetlen, sértődött hangú kérdés volt, de csak
ennyit bírt kinyögni.
– Te se voltál hajlandó mindent elmondani nekem – felelte
Elissa. Hangjában nem volt se harag, se szemrehányás.
Tárgyilagosan beszélt, mintha épp arról társalogtak volna, hogy a
nő mit evett aznap reggelire. A Rovásember bólintott.
– Nem akartam, hogy így láss engem – mondta.
– Hogy? – kérdezte szelíden Elissa, miközben letette a seprűt,
és odalépett a férfihoz. – Sebhelyesen? – A Rovásember karjára
tette a kezét. – Láttam már nem egyet életemben.
A férfi elfordult, Elissa keze pedig lecsúszott a karjáról.
– Az én sebeimet magam okoztam – mondta.
– Mindenkinek vannak ilyen hegei – felelte Elissa.
– Mery egyetlen pillantás után úgy menekült tőlem, mint egy
magúrtól.
– Úgy sajnálom – mondta a nő, majd odament a férfihoz, és
hátulról átkarolta.
A Rovásember el akart húzódni tőle, de énjének ez a része
semmivé foszlott az ölelésben.
Megfordult, és viszonozta a gesztust. Beszívta Elissa ismerős
illatát, majd behunyta a szemét, és hagyta, hogy a fájdalom
áradatként hagyja el a szívét.
Sajnos kis idő múlva Elissa elengedte őt.
– Látni akarom, amit Merynek mutattál.
A Rovásember megrázta a fejét.
– Én...
Elissa viszont szelíden csitítgatta, miközben a csuklyája alá
nyúlt, és rátette az ujját a Rovásember ajkára. A férfi izmai
megfeszültek, ahogy a nő keze feljebb nyúlt, majd megfogta a
csuklyát, és lassan lehúzta a fejéről. A férfit rettegés fogta el:
érezte, hogy meghűl az ereiben a vér, de mozdulatlan maradt, mint
egy szobor.
Meryhez hasonlóan Elissa szeme is elkerekedett, és a lélegzete
is elakadt, de nem hőkölt vissza tőle. Egyszerűen csak ránézett.
– Régebben nem tartottam sokra a rovásokat – mondta egy
idő után Elissa. – Mindig csak eszközökként gondoltam rájuk.
Olyanok voltak nekem, mint a kalapács vagy a tűz. – A nő
felemelte a kezét, és megérintette a Rovásember arcát. Bársonyos
ujjai végigsimítottak a szeme felett, az állán és a fején sorakozó
rovásokon. – Mióta itt dolgozom a boltban, rájöttem, hogy milyen
gyönyörűek is ezek a jelek. Minden gyönyörű, ami képes megvédeni
a szeretteinket.
A Rovásembernek összeszorult a torka, majd erőtlenül
megtántorodott, és zokogni kezdett, Elissa viszont elkapta őt, és
átölelve segített neki talpon maradni.
– Gyere haza, Arlen! – mondta. – Még ha csak egy éjszakára
is.
 23. Fejezet – Euchor udvara – v. u. 333 tavasz

ROVÁSEMBER KILÉPETT A BOLTBÓL, és elsétált egy darabon,

A mielőtt újra felmászott volna a háztetőkre, hogy biztos ne
kövesse őt senki Ragen és Elissa kúriájához.
Az épület kisebb volt, mint amire emlékezett. Amikor tizenegy
évesen Miln városába érkezett, Ragen és Elissa háza egy önálló
falunak tűnt számára: a kerteket, a Szolgálók kunyhóit és magát a
kúriát magas fal vette körül. Amikor még fiatal korában lovagolni
és küzdeni tanult, az udvart végtelenül nagy térnek látta, most
viszont bezárva érezte magát benne. Úgy hozzászokott már a
szabad vándorláshoz, hogy a falakat általában fullasztónak találta.
A kapunál álló Szolgálók szó nélkül beengedték őt. Elissa
elküldött egy futárt a kúriához, míg egy másik elhozta Éji Táncost
és a férfi csomagjait a fogadóból. A Rovásember áthaladt az
udvaron, majd belépett az épületbe, és a márványlépcsőkön
felmászott a régi szobájához.
A szobában minden ugyanúgy állt, ahogy hajdan otthagyta.
Arlen sok mindent összegyűjtött milni tartózkodása során:
könyveket, szerszámokat és rovásos munkákat. Ezeket viszont nem
vihette magával Fullajtárként, hiszen csak annyi felszerelés lehetett
nála, amennyit a lova elbírt. E tárgyakat mind hátrahagyta, abban a
hiszemben, hogy soha nem tér vissza. Most úgy tűnt, mintha a
szobában megállt volna az idő. Az ágynemű friss volt, a bútorokon
pedig egy szem por sem akadt, ugyanakkor semmit sem
mozdítottak el a helyiségben. Még az asztalán lévő felfordulás is
érintetlen volt. A Rovásember hosszú ideig némán ült egykori
szobájában. Hagyta, hogy átjárja az ismerős hely érzése, és újra
tizenhét évesnek képzelte magát.
Ekkor valaki hangosan bekopogott a szobába, amitől kizökkent
álmodozásából. Amikor kinyitotta az ajtót, Margrit Anyával találta
szemben magát, aki húsos karjait keresztbe téve meredt rá. Az idős
asszony Milnbe érkezésének első napjától kezdve a gondját viselte
Arlennek: kitisztította a sebeit, és segített neki megérteni a városi
szokásokat. A Rovásember meglepetten tapasztalta, hogy Margrit
még ennyi év után is képes őt megfélemlíteni.
– Hadd lássam! – mondta az idős asszony.
A Rovásembernek nem kellett megkérdeznie, mire gondol.
Összeszedte magát, és lehúzta fejéről a csuklyáját.
Margrit egy ideig némán szemlélte őt. A férfi meglepetésére
szemernyi ijedség vagy megütközés sem tükröződött a nő arcán.
Margrit egyszerűen hümmögve bólintott egyet.
Aztán pedig lekevert egy hatalmas pofont a Rovásembernek.
– Ezt azért kaptad, mert összetörted Elissa asszony szívét! –
kiabálta Margrit. Meglepően erős ütés volt. A férfi még magához
sem tért, amikor egy újabb pofon csattant az arcán.
– Ezt pedig azért, mert az enyémet is összetörted! – zokogta a
nő, majd megragadta a Rovásembert, magához húzta, és úgy
megölelte, hogy a csontjai is beleropogtak. – Hála a Teremtőnek,
hogy semmi bajod! – zokogta Margrit.
Hamarosan Ragen is megérkezett a kúriába. Vállon veregette a
Rovásembert. Nem kerülte a férfi pillantását, és a bőrét borító
tetoválásokról se tett említést.
– Jó téged viszontlátni – mondta Ragen.
Valójában a Rovásember lepődött meg jobban egykori
mentorán. Ragen mellkasán ugyanis ott díszelgett egy nehéz arany
kitűző, a Rovásvetők Céhének jelképével, egy kulcsrovással.
– Te vagy a Rovásvetők Céhmestere? – kérdezte. Ragen
bólintott.
– Cob és én üzlettársakká váltunk, miután elmentél, és a
rováscserélgetés, amit te indítottál be, Miln legnagyobb
rovásboltjává tette a miénket. Három évig Cob volt a céhmester, de
aztán a daganata elszívta minden erejét. Örököseként egyértelműen
én lettem az utódja.
– Milnben mindenki örülhet ennek a döntésnek – jegyezte
meg Elissa. Hangjában érezni lehetett a büszkeséget és a szeretetet,
ahogy a nő a férjét nézte.
– Segítek, ahol tudok – mondta vállat vonva Ragen. – Persze
neked kellett volna átvenned Cob helyét. Továbbra sem kizárt a
dolog. Cob úgy határozott, hogy ha valaha is visszatérsz a városba,
az üzlet ráeső része a te tulajdonoddá váljon.
– Mármint a bolt? – kérdezte a Rovásember. Meglepte, hogy
öreg mestere ennyi idő után is belefoglalta őt a végrendeletébe.
– A bolt, a rováskereskedés, a raktárak és az üvegfúvó
műhelyek – felelte Ragen. – Minden, egészen a tanítványok
szerződéseiig.
– Elég lenne ahhoz, hogy Miln egyik leggazdagabb és
leghatalmasabb embere legyél – mondta Elissa.
Egy kép villant át a Rovásember agyán. Euchor herceg
palotájában sétálgatott, Őméltóságának adott tanácsokat politikai
ügyekben, és tucatnyi, vagy akár több száz Rovásvető állt az
irányítása alatt. Hatalma egyre nőtt, szövetségesei egyre
gyarapodtak...
Jelentéseket olvasott.
Feladatokkal bízott meg másokat.
Szolgálók lesték minden kívánságát.
A négy fal között rekedt.
– Nem vágyom rá – rázta a fejét a Rovásember. – Egyáltalán
nem. Bálás Arlen meghalt.
– Arlen! – kiáltott fel Elissa. – Hogy mondhatod ezt, amikor itt
állsz előttünk?
– Nem folytathatom onnan a városi életemet, ahol
abbahagytam, Elissa – mondta a Rovásember, majd csuklyáját és
kesztyűit egyaránt lehúzta. – A saját utamat járom. Nem élhetek
többé falak mögött. Most is úgy érzem, hogy nehéz a levegő,
elakad a lélegzetem...
– Én is voltam Fullajtár – emlékeztette Ragen, kezét a férfi
vállára téve. – Tudom, milyen a szabad levegő, és hogy mennyire
tud hiányozni a város falain belül. Ez a vágy viszont idővel elcsitul.
A Rovásember sötét pillantást vetett Ragenre.
– Miért akarnám, hogy elcsituljon? Te miért vágynál erre?
Miért vetnéd magad tömlöcbe, ha egyszer nálad a cella kulcsa?
– Marya miatt – felelte Ragen –, és Arlen miatt.
– Arlen? – kérdezte zavartan a Rovásember.
– Nem te – morogta Ragen fortyogó méreggel –, hanem az
ötéves kisfiam, akinek nagyobb szüksége van az apjára, mint az
apjának a friss levegőre!
 Ragen szavai felértek a Margrittól kapott pofonokkal, és a
Rovásember tudta, hogy megérdemelte őket. Egy pillanatig úgy
beszélt Ragennel, mintha az igazi apja lett volna: Bálás Jeph
Tölgypatakból, aki gyáván végignézte, ahogy a feleségét megölik a
magúrok.
Ragen viszont nem volt gyáva. Ezt több ezerszer be is
bizonyította. A Rovásember maga is látta Ragent egyetlen pajzzsal
és egy szál lándzsával a kezében szembeszállni a démonokkal.
Mentora nem félelemből mondott le az éjszakáról, hanem épp
azért, hogy a félelmén felülkerekedhessen.
– Bocsáss meg! – mondta a Rovásember. – Igazad van. Nem
lett volna szabad...
– Semmi baj, fiam – felelte sóhajtva Ragen.
A Rovásember végigsétált a kúria fogadószobájának falain lógó
portrék előtt. Ragen és Elissa újra és újra festetett egyet, hogy így
jelképezzék az idő múlását. Az első csak a házaspárt ábrázolta, még
fiatal korukban. A mellette lévő kép néhány évvel később készült. A
Rovásember fiatal önmagát pillantotta meg rajta. Bőrét akkor még
nem borították rovások: hosszú idő óta nem látta magát így. A
tizenkét éves Bálás Arlen Ragen és Elissa előtt ült egy székben.
A portrékról egyre idősebb másai néztek vissza rá, és az
egyiken Ragen és Elissa között állva tartotta a kezében az újszülött
Maryát.
Az utána következő festményen már nem szerepelt, de nem
sokkal utána megjelent helyette egy új Arlen. A Rovásember
gyengéden megérintette a vásznat.
– Bárcsak itt lehettem volna a születésekor – mondta. –
Bárcsak most is itt lakhatnék mindannyiótokkal.
– Megteheted – mondta határozottan Elissa. – Mi egy család
vagyunk Arlen. Nem kell Koldusként élned. Ez a hely mindig az
otthonod marad.
A Rovásember bólintott.
– Most már értem. Eddig sosem fogtam ezt fel igazán, és
emiatt bocsánatot kérek tőletek. Jobbat érdemeltetek annál, mint
amit tőlem kaptatok. Jobbat, mint amit most adhatnék. Ha
beszéltem a herceggel, azonnal továbbindulok Milnből.
– Tessék? – kiáltott fel Elissa. – Hiszen csak most érkeztél!
A Rovásember viszont a fejét rázta.
– Már eldöntöttem, milyen utat kövessen az életem, és végig
kell mennem rajta – felelte.
– Hová fogsz menni?
– Először vissza Tölgypatakba – mondta a Rovásember. – Át
akarom adni az ottaniaknak a harci rovásokat. Ha nektek sikerül
elterjeszteni őket Milnben és a környező falvakban, Angiers-ben és
Laktonban is így fogok tenni.
– Azt várod, hogy minden egyes faluban fegyvert ragadjanak
az emberek? – kérdezte Elissa.
– Senkitől sem várom, hogy harcoljon – válaszolta fejcsóválva
a férfi –, de ha az apámnak annak idején lett volna egy íja és egy
tegeznyi rovásos nyila, akkor az anyám talán még élne. Meg kell
adnom másoknak azt az esélyt, ami neki nem adatott meg. Ha a
rovások annyira elterjednek szerte a világban, hogy már soha többé
nem fognak feledésbe merülni, akkor az emberek saját maguk
dönthetnek majd arról, hogy mihez kezdenek velük.
– És aztán? – kérdezte Elissa, reménykedve, hogy a férfi egy
napon végleg visszatér Milnbe.
– Aztán harcolni fogok – felelte a Rovásember. – Aki hajlandó
lesz csatlakozni hozzám, az velem tarthat, és addig öljük majd a
démonokat, amíg mind el nem esünk, vagy amíg Marya és Arlen
félelem nélkül végig nem nézhetik a naplementéket.
Már későre járt, a Szolgálók pedig már rég nyugovóra tértek.
Ragen, Elissa és a Rovásember épp a dolgozószobában ült, és
konyakot kortyolgattak. A levegőben pipafüst terjengett.
– A herceg audienciára hívott holnap reggelre egy bizonyos
Rovásember meghallgatására – mondta Ragen. – Bevallom, soha
nem gondoltam volna, hogy rólad van szó. – A férfi elmosolyodott.
– Euchor megbízott, hogy álcázzak Szolgálónak néhány Rovásvetőt,
hogy lemásolhassák a tetoválásaidat, amíg te a herceggel beszélsz.
A Rovásember bólintott.
– Nem fogom levenni a csuklyámat – mondta.
– Miért nem? – kérdezte Ragen. – Ha mindenkihez el akarod
juttatni a rovásokat, akkor miért titkolod el őket?
– Azért, mert Euchor vágyik rájuk, és ebből előnyt
kovácsolhatok. Félre akarom vezetni őt. Hadd higgye azt, hogy
tőlem veszi meg a rovásokat, te pedig közben a hercegség összes
Rovásvetőjéhez eljuttathatod őket. Úgy el kell terjeszteni a harci
rovásokat, hogy Euchor soha ne tudja eltitkolni őket a népe elől.
– Okos ötlet – hümmögött Ragen –, bár Euchor magánkívül
lesz, amikor megtudja, hogy becsaptad őt.
– Addigra én már messze járok – vonta a vállát a Rovásember.
– Ezt érdemli, amiért eltitkolta a régi világból származó tudást a
könyvtárában, ahol csak egy tucat ember férhet hozzájuk.
Ragen bólintott.
– Akkor jobb lesz, ha holnap úgy teszek, mintha nem
ismernélek. Ha kitudódna az azonosságod, majd meglepetést
színlelek.
– Bölcsen teszed majd – helyeselt a Rovásember. – Szerinted
ki lesz még ott?
– A lehető legkevesebb ember – mondta Ragen. – Euchor örül,
hogy hajnalban mész hozzá, mert így még azelőtt meghallgathat,
hogy a lelkipásztorok és a Nemesek egyáltalán megneszelnék, hogy
ott vagy. A hercegen és Jone-on kívül ott leszek én is, valamint
Malcum, a Fullajtárok céhmestere, Euchor lányai, és a Szolgálónak
álcázott Rovásvetők.
– Mesélj Euchor lányairól! – kérte a Rovásember.
– Hypatia, Aelia és Lorain a nevük. Mind olyan kőfejűek, mint
az apjuk, és nem is szebbek nála. Mindhárman anyák, fiaik
születtek. Ha Euchornak nem lesz saját utódja, akkor az Anyák
Tanácsa ezek közül az istentelen kölykök közül fogja kiválasztani az
új herceget.
– Szóval ha Euchor meghal, akkor egy kisfiú lesz a herceg?
– Gyakorlatilag – felelte Ragen. – Igazából címet leszámítva
minden tekintetben a gyermek édesanyja válik hercegnővé, és addig
fog uralkodni a nevében, amíg a fiú fel nem nő. Talán még tovább
is. Egyiküket se becsüld le!
– Nem fogom – mondta a Rovásember.
– Azt is érdemes tudnod, hogy a hercegnek új hírnöke van –
folytatta Ragen.
– Az miért fontos? A régit sem ismertem.
– Azért fontos, mert az új hírnök Keerin.
A Rovásember felkapta a fejét. Keerin, a Zsonglőr Ragen társa
volt, amikor a Fullajtár utazás közben rátalált a fiatal Arlenre. A fiú
eszméletlenül feküdt az úton, és démonláz kínozta, miután sikerült
megcsonkítania Egykarút. A Zsonglőr gyáva volt, és mindig
nyöszörögve kucorgott a hálózsákjában, amikor éjjelente a
démonok ostromolták a táboruk rovásai. Évekkel később viszont a
fiú rajtakapta a Zsonglőrt, amint egy előadásán egy olyan dalt adott
elő, amiben ő maga vágta le annak a démonnak a karját, ami
minden este megpróbált betörni a városba, hogy bosszút álljon
Arlenen, ami egyszer sikerült is neki. A fiú nyilvánosan hazugnak
nevezte őt, amiért Keerin tanítványai alaposan helybenhagyták őt
és Jaikot.
– Hogy válhat hercegi hírnök olyasvalakiből, aki nem hajlandó
elhagyni a várost? – kérdezte a Rovásember.
– Euchor nem csak a tudás halmozásával növeli a hatalmát,
hanem az emberekével is – felelte Ragen. – Keerin ostoba kis dala
Egykarúról népszerűvé tette őt a Nemesek körében, és ez
felkeltette Euchor figyelmét. Nem sok idő telt bele, és Keerin
hercegi megbízatást kapott, mostanra pedig már kizárólag az
udvarban ad elő.
– Szóval valójában nem is hírnök.
– De, az. A falvak jó részét anélkül is el lehet érni innen, hogy
az embernek a szabad ég alatt kelljen éjszakáznia, Euchor pedig a
többi útvonal mentén állomásokat építtetett, hogy az a töketlen kis
görény meghúzhassa magát valahol.

A hercegi erődítmény kapuja hajnalban kitárult, és nem más lépett

ki rajta a Rovásember üdvözlésére, mint Keerin.
A Zsonglőr úgy nézett ki, mint ahogy emlékezett rá. Még a
milni átlaghoz képest is magas volt, haja répavörös, szeme
világoszöld. Egy kissé meghízott, ami bizonyára új munkaköre
körülményeinek volt köszönhető. Ritkás bajusza továbbra se volt
hajlandó összenőni kunkori szakállával. Keerin arcának ráncait
púderrel próbálta leplezni, így igyekezve megőrizni múló
fiatalságát.
 A Rovásember legutoljára még fércruhában látta a Zsonglőrt,
most viszont Keerin hercegi hírnök volt, és ennek megfelelően is
öltözködött. A hercegség színeit viselő, szürke, fehér és zöld köntös
sokkal visszafogottabb megjelenést kölcsönzött a Zsonglőrnek, bár
továbbra is bő nadrágot hordott, arra az esetre, ha esetleg
bukfencet kellene vetnie. Fekete köpenyének belsejét tarka színű
selyemből varrták, amit egy libbentéssel fel tudott fedni.
– Megtiszteltetés önnel találkozni, uram! – mondta meghajolva
Keerin. – Őméltósága épp néhány kancellárjának fogadására készül
fel az ön audienciája előtt. Ha velem jönne, elkísérem egy
várószobába.
A Rovásember követte Keerint a palota folyosóin. Amikor
legutóbb itt járt, mindenfelé Szolgálók és Anyák sürögtek-forogtak
az udvar ügyeit intézve. Ilyen korán reggel viszont a folyosók
teljesen néptelenek voltak, leszámítva egy-egy Szolgálót, akiket arra
képeztek ki, hogy szinte láthatatlanul közlekedjenek a palotában.
A folyosókat zümmögő lámpák vibráló fénye világította be.
Működésükhöz nem kellett se olaj, se kanóc, se a Gyógyfüvészek
vegyszerei. A lektrika módszerén alapultak, ami csak egy volt azok
közül az ősi tudományos titkok közül, amit Euchor magának
tartogatott. Varázslatnak tűnhetett, de a Rovásember a Hercegi
Könyvtárban töltött hónapok során rájött, hogy a lámpákat
pusztán mágneses erő működteti. Nem voltak különbek a szél vagy
víz által hajtott malomkeréknél.
Keerin egy bársonyborításos bútorokkal teli, meleg kandallójú
helyiségbe tessékelte be őt. A falak mentén könyvespolcok
sorakoztak, és egy mahagóni íróasztal is állt a szobában. Ha a
Rovásember egyedül lett volna, egész kellemes hely lett volna a
várakozásra.
De úgy tűnt, Keerin nem akar távozni. Odalépett egy
ezüsttálcához, kitöltött két serleg fűszerezett bort, és az egyiket a
Rovásembernek nyújtotta.
– Én is egy valamirevaló démonvadász hírében állok – mondta
Keerin. – Hallotta már az „Egykarú” című dalomat, amit erről
írtam?
A fiatal Arlen bizonyára füstölgött volna, ha azt hallja, hogy
Keerin még mindig az ő tetteivel dicsekszik, de a Rovásember az
ilyesmit kicsinyesnek találta.
– Bizony hallottam – mondta, miközben vállon veregette a
Zsonglőrt. – Megtisztelő egy ilyen bátor emberrel találkozni.
Tartson velem ma este, és találunk magunknak egy halom
kődémont, amiket megismertethetünk a nap fényével!
Keerin elsápadt az ajánlat hallatán: bőrének színe beteges
árnyalatba váltott. A Rovásember elmosolyodott csuklyája
árnyékában. Lehet, hogy mégse tartotta olyan kicsinyesnek az
ilyesmit.
– Én... öhm, köszönöm az ajánlatot – nyögte ki végül Keerin. –
Valóban megtisztelő lenne, de udvari kötelességeim sajnos nem
engednék, hogy önnel tartsak.
– Értem – felelte a Rovásember. – Szerencse, hogy nem volt
ennyire elfoglalt, amikor a dalában szereplő fiúnak az életét
mentette meg. Hogy is hívták őt?
– Bárkás Arlennek – felelte Keerin. Sikerült kissé összeszednie
magát, és elmosolyodott. Közelebb lépett a Rovásemberhez, majd
átkarolta a vállát, és halkabb hangon folytatta.
– Így démonvadászok közt szólva, megtisztelne vele, ha dalban
örökíthetném meg a tetteit. Hajlandó lenne beszélgetni velem erről
egy kicsit, miután véget ért az audiencia Őméltóságával?
A Rovásember a Zsonglőr felé fordult. Kissé megemelte a fejét,
hogy a lektrikus lámpa fénye a csuklyája alá vetülhessen. Keerinnek
elakadt a lélegzete a látványtól: elkapta a karját a férfi válláról, és
gyorsan elhúzódott tőle.
– Nem a dicsőségért ölöm a démonokat, Zsonglőr – morogta a
Rovásember, miközben elindult a rémült hírnök felé. Keerin addig
hátrált előle, amíg bele nem ütközött az egyik könyvespolcba, ami
ettől bizonytalanul inogni kezdett. – Azért ölöm őket – folytatta a
férfi, közelebb hajolva a Zsonglőrhöz –, mert megérdemlik a halált.
Keerin keze úgy reszketett, hogy kilötyögtette a serlegéből a
bort. A Rovásember hátrébb lépett, és elmosolyodott.
– Talán inkább erről írjon egy dalt – javasolta a Zsonglőrnek.
Keerin továbbra sem hagyta el a várószobát, de nem is szólalt
meg többször, aminek a Rovásember kifejezetten örült.

Euchor trónterme kisebb volt, mint amire a Rovásember

emlékezett, de még így is elég megnyerő benyomást keltett. A
végtelenül magasnak tűnő mennyezetet tartó oszlopokat úgy
festették ki, mintha maga a kék égbolt terülne el a terem felett, a
közepén egy sárgásfehér napkoronggal. A padlót mozaikképek
borították, a falakat faliszőnyegek fedték. Egy nagyobb tömeg is
könnyedén elfért a helyiségben: a herceg sok bált és találkozót
szervezett már ott, és az eseményeket mindig a terem végében
lévő, emelvényre helyezett trónjáról figyelte.
Amikor a Rovásember a terembe lépett, Euchor herceg már a
trónon ülve várta őt. Mögötte három nő állt, akiknek Euchoréhoz
hasonló, bájtalan arcából és ékkövekkel tarkított drága ruháiból
egyértelműen látszott, hogy ők a herceg lányai. Jone Anya az
emelvény lábánál várakozott, kezében papírköteget és egy tollat
tartott. A Rovásember az emelvény másik oldalán Ragen és
Malcum céhmestereket pillantotta meg. Mindketten visszavonult
Fullajtárok voltak, így nem feszélyezte őket a másik társasága.
Ragen odasúgott valamit Malcumnak, aki halkan nevetett. Jone
szigorú pillantással jutalmazta az illetlenséget.
Jone másik oldalán Ronnell lelkipásztor állt. Ő volt a hercegi
főkönyvtáros, egyben Mery édesapja is.
A Rovásember némán átkozta magát ostobaságáért.
Számíthatott volna rá, hogy Ronnell is jelen lesz az audiencián. Ha
Mery beszámolt neki a találkozásukról...
Ronnell ugyan érdeklődve figyelte őt, de nem úgy tűnt, mintha
tudná, ki rejtőzik a csuklya alatt. Titka egyelőre biztonságban volt.
A bejáratnál álló két őr bezárta az ajtót, és keresztbe tették
előtte a lándzsáikat. A tollal-papírral felszerelt „Szolgálók” az
oszlopok fedezékében lézengtek, miközben a Rovásembert
figyelték.
Közelebbről Euchor kövérebbnek és öregebbnek tűnt, mint
ahogy a Rovásember emlékezett rá. Minden ujján gyűrű villogott,
nyakában tucatnyi aranylánc lógott, koronája alatt viszont már
igencsak megritkult a haja. Egykor tiszteletet parancsoló
megjelenése helyett mostanra még az is kétségesnek tűnt, hogy
egyedül fel bírna állni a trónszékéből.
– Euchor herceg, a Hegyek Fényessége és Miln ura – üdvözölte
őt Keerin –, hadd mutassam be Hercegi felségednek a
Rovásembert, a Fullajtárt, aki Rhinebeck herceg, az erdei erőd
védelmezője és Angiers ura nevében jött.
Valahányszor hercegekkel találkozott, a Rovásembernek Ragen
szavai jutottak az eszébe. „A Kereskedők és a Nemesek hajlamosak
keresztüllépni rajtad, ha hagyod. A jelenlétükben úgy kell
viselkedned, mint egy királynak, és sose feledd, hogy ki is teszi
kockára az életét a munkája során!”, mondta neki mentora évekkel
azelőtt.
Ezt észben tartva a Rovásember összeszedte a bátorságát, és az
emelvény elé lépett.
– Fogadja üdvözletemet, Hercegi Fenség! – mondta anélkül,
hogy kivárta volna a felszólítást. Kecsesen meghajolt, amitől bő
köpenye meglibbent. A jelenlévők közül néhányan suttogni kezdtek
a tiszteletlenség miatt, Euchor viszont úgy tett, mintha észre se
vette volna a dolgot.
– Üdvözöllek Milnben! – köszöntötte a herceg a Rovásembert.
– Már sokat hallottunk felőled. Bevallom, mindeddig azok közé
tartoztam, akik szerint személyed csak egy legenda. Ha lennél olyan
szíves – mondta, miközben úgy tett, mintha lehúzna a fejéről egy
csuklyát.
A Rovásember bólintott, és felfedte a fejét. A teremben
sokaknak elállt a lélegzete a látványtól. Még Ragennek is sikerült
meggyőzően meglepettséget tettetnie.
A Rovásember megvárta, amíg mindenki jól meg nem nézte őt.
– Lenyűgöző – mondta Euchor. – A történetek meg se
közelítik a valóságot. – Miközben beszélt, Ragen Rovásvetői
dolgozni kezdtek. Megmártották a tollaikat, hogy lehetőleg feltűnés
nélkül lemásolhassák az összes rovást a férfi arcáról.
A Rovásembernek most Cob egykori szavai rémlettek fel. „Miln
nem olyan, mint Tölgypatak, fiam! Itt minden pénzbe kerül.” A
Rovásvetők biztosan nem tudnak róla sok rovást lemásolni, mert az
arcán lévő jelek többsége kicsi volt, és közel helyezkedtek el
egymáshoz. Mindenesetre visszahúzta a fejére a csuklyáját, és
közben végig a herceget nézte. Üzenete egyértelmű volt: a titkait
nem fogja ingyen odaadni az udvarnak.
Euchor szúrós pillantást vetett a Rovásvetőkre, amiért ennyire
feltűnően láttak neki a dolguknak.
 – Üzenetet hoztam Rhinebeck hercegtől, Angiers urától –
mondta a Rovásember, és felmutatta a pecséttel lezárt táskát.
Euchor viszont nem foglalkozott az üzenettel.
– Ki vagy te? – kérdezte. – És honnan való vagy?
– A Rovásember vagyok. Thézából származom.
– Ezt a nevet Milnben nem szokás kimondani – figyelmeztette
őt a herceg.
– Akárhogy is, ez az igazság – mondta a Rovásember.
Euchor szeme elkerekedett a férfi arcátlanságától. Hátradőlve
gondolkodni kezdett a hallottakon. Euchor különbözött azoktól a
hercegektől, akikkel a Rovásember az utazásai során találkozott.
Laktonban és Rizonban a herceg nem számított többnek, mint egy
képviselőnek, aki a városi tanács akaratát közvetíti. Angiers-ben
Rhinebeck uralkodott, de a jelek szerint a fivérei és Janson
ugyanannyi döntést hoztak, mint ő. Milnben mindenről Euchor
határozott. A tanácsadói az ő alárendeltjei voltak, nem pedig
fordítva. Az, hogy ilyen hosszú ideje volt már hatalmon, bizonyíték
volt ravaszságára.
– Valóban meg tudod ölni a démonokat puszta kézzel? –
kérdezte a herceg.
A Rovásember ismét elmosolyodott.
– Ahogy azt már a Zsonglőrjének is felajánlottam, Felség,
tartson velem ma éjjel a falakon túlra, és meggyőződhet róla.
Euchor felnevetett, bár kacagása érezhetően erőltetett volt.
Vörös tésztaképe teljesen elsápadt.
– Talán majd máskor – felelte. A Rovásember bólintott.
Euchor hosszú ideig némán nézte őt, mintha épp dönteni
próbált volna valamiről.
– Szóval? Te volnál az, vagy sem?
– Parancsol?
 – A Szabadító – pontosított a herceg.
– Biztosan nem – szólalt meg Ronnell lelkipásztor, de Euchor
egy fürge intéssel elhallgattatta őt.
– Te vagy az? – kérdezte ismét.
– Nem – felelte a Rovásember. – A Szabadító egy legenda,
semmi több. – Úgy tűnt, Ronnell hajlandó volna ezt vitatni, de
helyette a hercegre pillantott, és inkább csendben maradt. – Én egy
egyszerű ember vagyok, aki régen elveszett rovásokra bukkant rá.
– Harci rovásokra – mondta Malcum élénken csillogó
szemmel. Ragenen kívül ő volt az egyetlen olyan ember a
trónteremben, aki élete során szembe mert nézni éjszakánként a
magúrokkal. A Fullajtárok Céhe bizonyára minden pénzt megadott
volna azért, hogy az emberei rovásos lándzsákkal és nyilakkal
felszerelve utazhassanak.
– Hogyan bukkant rá ezekre a rovásokra? – kérdezte Euchor.
– A városok közötti romok sok mindent rejtenek – felelte a
Rovásember.
– Hol találta meg őket? – kérdezte Malcum, a Rovásember
viszont csak mosolygott. Hagyta, hogy bekapják a horgot.
– Elég ebből – mondta a herceg. – Mennyi aranyat kérsz a
rovásokért?
A Rovásember a fejét rázta.
– Nem aranyat kérek értük – válaszolta.
– A katonáim lehet, hogy mégis rá tudnának beszélni –
mondta ingerült pillantással Euchor, miközben az ajtónál álló őrök
felé biccentett.
A Rovásember viszont továbbra is csak mosolygott.
– Akkor kettővel kevesebb katonája maradna – felelte.
– Meglehet, de elég emberem van a palotában. Ha mindet
idehívnám, a földhöz szegeznének téged, amíg a Rovásvetőim le
nem másolják az összes jelet az irhádról.
– A tetoválásaimmal nem fognak tudni rovásozni se lándzsát,
se más fegyvert – füllentett a csuklyás férfi. – Az ahhoz szükséges
rovások itt vannak – mondta, miközben megérintette a halántékát
–, és Miln összes katonája se lenne elég ahhoz, hogy kicsikarja
belőlem őket.
– Én ebben nem lennék olyan biztos – figyelmeztette őt
Euchor –, de látom, kitaláltál már egy árat a rovásokért cserébe.
Mondd, mi lenne az, és essünk túl a dolgon!
– Csak sorjában, Hercegi Felség – mondta a Rovásember, és
odaadta a Rhinebeck által küldött csomagot Jone-nak. – Rhinebeck
herceg szövetségre kíván lépni önnel, hogy együtt kiűzhessék a
kráziaiakat Rizonból.
– Hát persze, hogy szövetségre vágyik – horkantott Euchor. –
Ott üldögél a faerődítményében, egy zöldellő vidéken, amire a
sivatagi patkányok foga fáj. Mi okom lenne nekem hadba lépni?
– Rhinebeck a Paktumra hivatkozik – mondta a Rovásember.
Euchor megvárta, hogy Jone odavigye neki a levelet. Miután
kikapta a nő kezéből a papírt, gyorsan átfutotta, és elfintorodva
összegyűrte azt.
– Rhinebeck már eleve megszegte a Paktumot azzal, hogy
megpróbálta újjáépíteni Hídfalvát a folyó feléje eső partján –
morogta Euchor. – Fizessék vissza az elmúlt tizenöt év alatt
beszedett hídpénzt, és akkor talán majd fontolóra veszem, hogy
megsegítsem-e a városát.
– Hercegi Felség – mondta türelmesen a Rovásember,
miközben küzdött a vággyal, hogy felugorjon az emelvényre, és
megfojtsa a férfit –, Hídfalva ügyét máskor is megoldhatjuk. A
kráziai fenyegetés mindkettőjük népét fenyegeti, és jóval súlyosabb
probléma annál a kicsinyes vitánál.
 – Kicsinyes? – kérdezte felháborodva a herceg. Ragen a fejét
rázta, a Rovásember pedig azonnal megbánta a szavait. Sosem volt
olyan jó a Nemesekkel való társalgásban, mint egykori mentora.
– A kráziaiak nem adót szedni jöttek, Felség – folytatta a
Rovásember. – Addig fognak férfiakat gyilkolni és nőket
erőszakolni, amíg az egész északi vidék nem csatlakozik a
seregükhöz.
– Én nem félek a sivatagi patkányoktól – mondta Euchor. –
Hadd jöjjenek csak! A hegyeim majd megtörik seregeiket. Hadd
táborozzanak csak le ezeken a fagyos vidékeken! Majd meglátjuk,
mire mennek a homoki rovásaikkal a hódémonok ellen, miközben a
falaim tövében éheznek.
– Mi lesz a falvakkal? – kérdezte a Rovásember. – Fel akarja
áldozni őket?
– Segítség nélkül is meg tudom védeni a hercegséget –
mondta Euchor. – A könyvtáramban sok hadtudományról szóló
kötet van. Olyan fegyverek és gépek tervrajzait tartalmazzák,
amiknek segítségével kis veszteséggel szétkergethetjük azokat a
vadembereket.
– Szólhatnék pár szót, Felség? – kérdezte Ronnell lelkipásztor,
mire minden szempár feléje fordult. A férfi mélyen meghajolt, és
amikor Euchor bólintott, felsietett az emelvényre és a herceg
füléhez hajolt.
A Rovásember viszont még a suttogást is tisztán értette.
– Felség, biztos benne, hogy bölcs dolog volna újra a világ elé
tárni a régi fegyverek titkait? – kérdezte halkan a lelkipásztor. – Az
emberek háborúskodása hozta a Vészt a világra.
– Szerinted a kráziai vész jobb lenne? – sziszegte Euchor. – Mi
történne a Teremtő lelkipásztoraival az Evejah igája alatt?
Ronnell kis ideig hallgatott.
 – Őméltóságának igaza van – mondta, majd meghajolt és
visszatért a helyére.
– A Választó-folyó az öné – mondta a Rovásember Euchornak
–, de mennyi ideig bírná ki Miln a déli vidékek gabonája, hala és
fája nélkül? A palotát talán ellátja a Hercegi Gyümölcsös, de ha a
város többi része is éhezni kezd, ki fogják ásni önt a falai mögül.
Euchor arcára kiült a düh, de nem válaszolt azonnal.
– Nem fogok a halálukba küldeni milni katonákat Rhinebeck
kedvéért anélkül, hogy én ne kapnék valamit tőle cserébe – mondta
végül.
A Rovásember némán füstölgött a herceg elvakultsága miatt,
de nagyjából erre számított. Most már csak alkudozás kérdése volt
az egész.
– Rhinebeck herceg felhatalmazott, hogy bizonyos
engedményeket ajánljak fel a nevében – mondta a Rovásember. –
A déli Hídfalvából ugyan nem hajlandó visszahívni az embereit, de
a katonai segítségért cserébe a következő tíz évben átadja önnek a
beszedett hídpénz ötven százalékát.
– Csak a felét? Tíz éven át? – méltatlankodott Euchor. – Abból
még ellátmányt se tudnék venni a katonáimnak.
– Van lehetőség még további alkura, Felség – jegyezte meg a
Rovásember.
– Nem jó – mondta fejcsóválva Euchor. – Korántsem elég jó.
Ha Rhinebeck a segítségemre vágyik, mindemellett még valamit
adnia kell nekem.
A Rovásember kíváncsian félredöntötte a fejét.
– Mi volna az, Felség?
– Rhinebecknek még mindig nem született fia, igaz? –
kérdezte nyersen Euchor. Jone Anyának elállt a lélegzete, a
teremben lévő többi férfi pedig kelletlenül mocorgott az illetlen
kérdéstől.
– Ahogy Hercegi Felségednek sem – felelte a Rovásember, de
Euchor csak legyintett rá.
– Vannak unokáim – mondta. – Az én nemzetségem szilárd.
– Már elnézést, de mi köze van mindennek a szövetséghez?
– Ha Rhinebeck a segítségemet akarja, akkor feleségül kell
vennie az egyik lányomat – válaszolta Euchor, miközben a trónja
mögött álló, nem éppen kecses nőkre pillantott. – A hídpénzt
elfogadjuk hozományként.
– Felséged leányai nem mindannyian Anyák már? – kérdezte
zavartan a Rovásember.
– Azok – felelte Euchor. – Mindhárman egészséges fiúknak
adtak életet, és még mindig fiatal korukat élik az én virágszálaim.
A Rovásember a három nőre nézett. Szerinte semmilyen
formában nem voltak virágokhoz hasonlíthatóak, de ezt inkább
nem tette szóvá.
– Úgy értettem, Felség, hogy a lányai valamennyien házasok.
– Jelentéktelen Nemesekhez adtam őket – felelte vállat vonva
Euchor. – Egy legyintéssel felbonthatom az esküjüket, és
mindhárman büszkén ülnének Rhinebeck oldalán, és boldogan
megajándékoznák őt egy fiúval. Még azt is megengedném neki,
hogy válasszon közülük.
„Rhinebeck inkább felkötné magát”, gondolta a Rovásember,
„így nem lesz szövetség.”
– Nem kaptam felhatalmazást arra, hogy ilyesfajta ügyekben is
eljárjak – mondta Euchornak.
– Persze hogy nem. Az ajánlatomat még ma írásba fogom adni,
amit a hírnököm személyesen kézbesít Rhinebecknek.
– Felség – cincogta Keerin. Arca ismét beteges színt öltött. –
Talán itt nagyobb szűk...
 – Vagy elmész Angiers-be, vagy lehajítalak a palota tornyából –
morogta Euchor.
Keerin meghajolt, és bár megpróbálta érzéseit a zsonglőri
maszk mögé rejteni, aggodalma még így is érezhető volt.
– Természetesen megtiszteltetés lenne számomra a megbízás,
ha addig fel lennék mentve palotai kötelességeim alól – mondta a
Zsonglőr.
Euchor morgott valamit, majd újra a Rovásember felé fordult.
– Még mindig nem nevezett meg árat a harci rovásokért –
mondta.
A Rovásember elmosolyodott, majd a táskájába nyúlt, és egy
kézzel kötött, bőrfedeles grimoárt húzott elő belőle.
– Ezekre gondol?
– Azt hittem, nincsenek magánál ilyen formában – mondta
Euchor.
– Hazudtam – felelte vállat vonva a Rovásember.
– Mit kér értük?
– Küldjenek Rovásvetőket és ellátmányt Hídfalvára az
Angiersbe utazó hírnökkel, valamint egy hercegi kiáltványt arról,
hogy a hercegség a Választó-folyó déli oldaláról minden menekültet
adózás nélkül befogad, és gondoskodik az élelmükről és a
szállásukról egészen tavaszig.
– Mindezt egy kötetnyi rovásért? – kérdezte méltatlankodva
Euchor. – Nevetséges!
A Rovásember vállat vont.
– Ha azokat szeretné megvenni, amiket Rhinebecknek adtam,
jobb, ha siet, különben a kráziaiak a városával együtt elégetik őket
– mondta.
– A Rovásvetők Céhe természetesen fedezné a vétel költségét,
Felség – mondta Ragen.
 – A Fullajtároké szintúgy – tette hozzá gyorsan Malcum.
Euchor összeszűkült szemmel nézett a két férfira, a
Rovásember pedig látta, hogy ő nyert. Euchor tudta, hogy ha
nemet mond, akkor a céhmesterek maguk fogják megvenni a
rovásokat, és akkor a herceg elesne az Első Démonháború óta
történt legnagyobb mágikus felfedezéstől.
– Sosem kérnék ilyesmit a céheimtől – mondta Euchor. – A
palota állja majd a költséget. Végül is a legkevesebb, amit Miln
tehet, hogy befogadja azokat a menekülteket, akik ilyen messze
északra eljutnak. Feltéve, ha hajlandóak hűséget fogadni nekem.
A Rovásember a homlokát ráncolta, de azért bólintott. Ronnell
lelkipásztor a herceg jelére odasietett a csuklyás férfihoz, és elvette
tőle a grimoárt. Malcum vágyakozva bámulta a kötetet.
– Felajánlhatjuk az Angiers felé tartó karavánunk oltalmát a
visszaútra? – kérdezte a herceg. Alig tudta leplezni, hogy mennyire
szeretné már lezárni az audienciát.
A Rovásember megrázta a fejét.
– Köszönöm, Felség, de a bőröm az én oltalmam – mondta
meghajolva. Meg se várta, hogy Euchor elbocsássa őt: sarkon
fordult és kivonult a teremből.

A Rovásember könnyedén lehagyta az őröket, akiket Euchor utána

küldött. A városban elkezdődött a reggeli nyüzsgés, így a férfinak
zsúfolt utcákon kellett átfurakodnia, miközben a Hercegi Könyvtár
felé igyekezett. Csuklyás köpenyében csak egy átlagos
lelkipásztornak tűnt, ahogy Théza leghatalmasabb épületének
márványlépcsőin haladt felfelé.
A Hercegi Könyvtár látványa szokás szerint örömmel és
ugyanakkor szomorúsággal töltötte el a Rovásembert. Euchor és az
ősei szinte az összes olyan, a régi világból fennmaradt könyvet itt
rejtegették, amit nem égettek porrá a lángdémonok a
Visszatéréskor. Tudományok, orvoslás, mágia, történelem... Minden
fellelhető volt az épületben. Miln hercegei halmozták az ilyesfajta
tudást, és elzárták azt a világ elől.
Amikor a férfi még Rovásvető-inas volt, ő látta el rovásokkal a
könyvtár polcait és egyéb bútorait, amivel örök hozzáférést nyert
az archívumban elzárt kötetekhez. Persze esze ágában se volt
felfedni a kilétét, még csak egy könyvtárossegédnek se, de
látogatásának célját ezúttal nem a polcok között kellett keresnie.
Miután beért az épületbe, lelopakodott egy oldalfolyosó lépcsőjén.
Ronnell irodájában várta, hogy a grimoárt szorongató
főkönyvtáros visszatérjen. A férfi először észre sem vette őt, hanem
gyorsan bezárta maga mögött az ajtót. Ronnell nagyot sóhajtott,
majd megfordult, és eltartotta magától a kötetet, hogy
megcsodálhassa azt.
– Különös, hogy Euchor magának adta oda a könyvet, és nem a
Rovásvetők Céhmesterének, aki jobban értelmezni tudná – szólalt
meg a Rovásember.
Ronnell megrettenve hátratántorodott, és elkerekedett
szemmel nézte az előtte álló csuklyás alakot. A főkönyvtáros fürgén
rovást vetett maga előtt a levegőbe.
Amikor egyértelművé vált, hogy a Rovásember nem akarja őt
bántani, Ronnell kiegyenesedett, és kissé összeszedte magát.
– Nem vagyok alkalmatlan a könyv értelmezésére – felelte. – A
rovásvetés is része a lelkipásztorok tanulmányainak. Korántsem
biztos, hogy a világ készen áll arra, ami ebben a grimoárban van.
Őméltósága megparancsolta, hogy előbb én vizsgáljam át.
– Ez a maga dolga itt, lelkipásztor? – kérdezte a Rovásember.
– Maga dönt arról, mire áll készen az emberiség? Mintha magának
és Euchornak jogában állna megtagadni az emberektől a
lehetőséget, hogy szembeszálljanak a magúrokkal.
– Úgy beszél, uram, mintha ön nem adta volna el busás áron a
rovásokat, ahelyett, hogy ingyen szétosztotta volna őket – vágott
vissza horkantva a főkönyvtáros.
A Rovásember odasétált Ronnell asztalához. A bútor lapja
makulátlanul tiszta és rendes volt: csak egy lámpa, egy fényes
mahagóniból készült írószeres doboz és egy, a lelkipásztor saját
Szentkönyvét tartó bronzállvány állt rajta. A Rovásember felkapta a
kötetet, és közben hallotta, ahogy Ronnell féltve felszisszen, de
aztán nem mondott semmit.
A bőrkötésű könyv viseltes volt már, a tinta pedig megkopott.
Nem lehetett kiállítási darabnak nevezni: egy útmutató volt, amit
gyakran lapozgattak, és rendszeresen merengtek tartalmának
rejtelmeiről. Amikor Arlen a könyvtárban lakott, Ronnell mindig
ebből a kötetből olvastatott fel vele, ő viszont sosem hitt úgy a
Szentkönyvben foglaltakban, mint a lelkipásztor, mivel két olyan
dolgon alapult, amit ő nem tudott elfogadni. Az egyik az volt, hogy
létezik egy mindenható Teremtő, a másik pedig az, hogy a
magúrok az Ő akaratából léteznek, és büntetésként küldte őket az
emberiségre a bűnei miatt.
A Rovásember nézetei szerint a könyv éppúgy felelős volt az
emberiség nyomorúságáért, mint bármi más a világon. Az emberek
reszkettek és gyengék maradtak, amikor erősnek kellett volna
lenniük. Mindig csak féltek, és sosem reméltek. Mindezek ellenére a
Rovásember a Szentkönyv testvériségről és az emberek egységéről
szóló részeiben mélységesen hitt.
A férfi addig lapozgatta a könyvet, míg meg nem találta azokat
a sorokat, amiket keresett, majd hangosan felolvasta őket.
 #
„Nincs a földön férfi, ki nem a testvéred,
Nő, ki nem húgod, gyermek, ki nem véred,
Bűnös és bűntelen mind szenved a Vésztől,
Ki vállvetve harcol, az nem fél az éjtől."
#
A Rovásember becsapta a könyvet, amitől a főkönyvtáros
összerezzent.
– Milyen árat kértem én a rovásokért, lelkipásztor? Hogy
Euchor segítse meg azokat a szerencsétleneket, akik a városba
menekülnének? Nekem milyen hasznom lenne abból?
– Maga Rhinebeck csatlósa is lehetne – merengett Ronnell. –
Megfizethette magát azért, hogy szabaduljon meg azoktól a
Koldusoktól, akik gondokat okoznak a folyótól délre.
– Hallja, mit mond, lelkipásztor? – kérdezte a Rovásember. –
Kifogásokat keres, hogy ne kelljen követnie a Szentkönyvet!
– Miért jött ide? – kérdezte Ronnell. – Ha mindenkinek oda
akarta volna adni a harci rovásokat Milnben, megtehette volna.
– Már meg is történt. Sem maga, sem Euchor nem vethet
gátat az elterjedésüknek.
Ronnell szeme elkerekedett.
– Miért mondja ezt el nekem? – kérdezte. – Keerin csak
holnap indul útnak. Még mindig tanácsolhatnám a hercegnek, hogy
vonja vissza a menekültek befogadására tett ígéretét.
– Nem fogja ezt tenni – mondta a Rovásember, és visszarakta
a Szentkönyvet az állványra.
– Mit akar tőlem? – kérdezte ingerülten Ronnell.
– Többet akarok tudni azokról a harci gépezetekről, amiket
Euchor említett – felelte a Rovásember.
 Ronnell mély lélegzetet vett.
– És ha nemet mondok?
– Akkor máris indulok a polcokhoz, és magam derítem ki,
amire kíváncsi vagyok – válaszolta vállat vonva a csuklyás férfi.
– Az archívumba csak a hercegi pecséttel bíró személyek
léphetnek be – mondta a főkönyvtáros.
– Még én se léphetek be? – kérdezte a Rovásember, miközben
lehúzta fejéről a csuklyát.
Ronnell elképedve nézte a férfi tetovált bőrét. Hosszú ideig
hallgatott, és amikor megszólalt, a Szentkönyv egy újabb részletét
idézte fel.
– „Hogyha testén az ő jeleit látjátok...”
– „Fut majd a sok démon, hogy mentse a bőrét, mindannyian
félik a hős elérkeztét” – fejezte be helyette a Rovásember. – Akkor
kellett megtanulnom ezt a részt, amikor a polcait rovásoztam.
Ronnell némán meredt rá, és gondolatban megpróbálta
lefejteni az alakról a rovásokat és az éveket. Szemében hirtelen
felvillant a felismerés.
– Arlen? – kérdezte elámulva. A Rovásember bólintott.
– A szavát adta, hogy egész életemben hozzáférhetek majd a
könyvtár polcaihoz – emlékeztette a főkönyvtárost.
– Hát persze, persze... – hebegte Ronnell, de gondolatai
egészen máshol jártak. Megrázta a fejét, hogy magához térjen
merengéséből. – Hogy is nem láttam eddig? – motyogta.
– Micsodát? – kérdezte a Rovásember.
– Téged – felelte Ronnell, és térdre ereszkedett. – Te vagy a
Szabadító, aki azért jött, hogy véget vessen a Vésznek.
A Rovásember szúrósan nézett Ronnellre.
– Én ezt nem állítottam soha – mondta. – Ismert engem fiatal
koromban! Akaratos, ösztönök vezérelte gyermek voltam. Soha
nem tettem be a lábamat egyetlen Szentházba se. Udvaroltam a
lányának, majd az ígéretemet megszegve elhagytam őt. – A
Rovásember közelebb hajolt a lelkipásztorhoz. – Előbb eszem
démontrágyát, mint hogy elhiggyem azt, hogy az emberiség
megérdemli a „Vészt”.
– Ez érthető – helyeselt Ronnell. – A Szabadító nyilván így
gondolkodik.
– Nem én vagyok a nyüves Szabadító! – reccsent rá a
Rovásember a főkönyvtárosra, de Ronnell ezúttal meg se rezzent.
Elkerekedett szemmel bámulta a rovásos férfit.
– De te vagy. Ez az egyetlen magyarázat a csodákra, amiket
végbevittél.
– Csodákra? – kérdezte elképedve a Rovásember. – Talán
fojtófüvet füstölt, lelkipásztor? Milyen csodákról beszél?
– Keerin énekelhet, amit akar, arról, hogy hogyan talált rád az
út szélén, de én előbb hallottam az igazságot Cob mestertől –
mondta Ronnell. – Te vágtad le annak a kődémonnak a karját, és
amikor áttörte a városfalat, te csaltad bele a magúrt a Rovásvetők
csapdájába.
– Na és? – kérdezte a Rovásember vállat vonva. – Bárki képes
lett volna minderre, aki egy kicsit is ért a rovásvetéshez.
– Senkit se ismerek, aki valóban meg is tette volna mindezt –
vetette ellen Ronnell. – Te még csak tizenegy éves voltál, amikor
egymagad megcsonkítottad azt a démont a sötét éjszakában.
– Ha Ragen nem talál rám, belehaltam volna a sérüléseimbe.
– Több éjszakát sikerült túlélned, mielőtt a Fullajtár rád
bukkant. Biztos a Teremtő küldte őt hozzád, miután túlestél a
próbatételeiden.
– Milyen próbatételeimen? – kérdezte a Rovásember, de
Ronnell nem figyelt rá.
 – Csak egy Koldusfiú voltál, akire az út mentén találtak rá, de
új rovásokat hoztál Milnbe, és még azelőtt forradalmasítottad a
szakmát, hogy befejezted volna az inaséveidet! – A lelkipásztor úgy
beszélt, mintha az ifjú Arlen tettei felemlegetésével mindegyiket új
fényben látná, és mintha mindegyik egy nagy kirakós játék része
lenne.
– Te láttad el rovásokkal a Szent Könyvtárat – mondta
ámuldozva Ronnell. – Egy egyszerű inasfiú voltál, és rád bíztam a
világ legfontosabb épületének rovásozását.
– Csak a bútorokkal foglalkoztam – mondta a Rovásember.
Ronnel bólintott, mintha ez is csak egy újabb kirakósdarab lett
volna.
– A Teremtő küldött téged a könyvtárba. Számodra gyűjtöttük
össze a régi világ titkait!
– Ostobaság – mondta a Rovásember.
Ronnell felállt a földről.
– Kérlek, vedd fel a csuklyádat! – mondta, majd elindult az
ajtó felé.
A Rovásember egy pillanatig némán meredt a főkönyvtárosra,
majd követte őt. Ronnell az irodától az archívumba vezette őt.
Olyan otthonosan mozgott a könyvespolcok között, mintha csak a
saját házában sietett volna a tűz felett fütyülő teáskannához.
A Rovásember számára se volt idegen hely a könyvtár. Miután
minden polcot, asztalt és padot ő látott el rovásokkal, az épület
alaprajza beleégett az elméjébe. Rövidesen odaértek egy boltívhez,
ami egy kötéllel el volt zárva. Egy megtermett könyvtáros őrködött
előtte, fölötte pedig a „VE” felirat díszelgett.
Itt őrizték a gyűjtemény legértékesebb könyveit: a Visszatérés
előtti időkből származó kötetek megmaradt eredeti példányait.
Mindegyik példányt üvegszekrényben tárolták, és csak ritkán vették
elő őket, mivel már régen másolatok készültek róluk. A Visszatérés
Előtti szekcióban megtalálható volt még számtalan leírás, filozófiai
értekezés, és olyan egyéb szöveg, amit a főkönyvtáros a Teremtő
megrögzött híveként még a milni kutatók számára se tartott
alkalmas olvasmánynak.
A Rovásember fiatal korában mindig örömét lelte ezeknek a
könyveknek az olvasásában, amikor az elzárt szekciót őrző
könyvtárosok nem voltak a környéken. Több cenzúrázott
romantikus történetet és vágatlan történelemkönyvet elcsent
éjszakára, hogy aztán másnap visszategye a köteteket a helyükre,
mielőtt még bárki észrevenné, hogy eltűntek.
A boltívnél álló könyvtáros mélyen meghajolt Ronnell előtt, aki
az egyik elzárt könyvespolc felé vette az irányt. Abban a szekcióban
több ezer könyv pihent, de a főkönyvtáros mindegyiket jól ismerte,
így még csak meg sem kellett néznie a kötetek gerincét ahhoz,
hogy megtalálja azt, amit épp keresett. Ronnell megfordult, és a
Rovásember kezébe adta a könyvet, aminek kézzel festett borítóján
az állt: „Az régi világnak fegyverei.”
– A Tudomány Korában szörnyűséges fegyverek születtek –
mondta Ronnell. – Olyanok, amik több száz, vagy akár több ezer
emberrel is végezni tudtak. Nem is csoda, hogy a Teremtő
megharagudott ránk.
A Rovásember válaszra se méltatta a megjegyzést.
– Euchor meg akarja majd építtetni őket? – kérdezte.
– A leghalálosabbak elkészítésére nincs lehetőségünk. Hatalmas
üzemek és lektrikus energia kell hozzájuk. Mindazonáltal sok olyan
fegyver van ebben a könyvben, amit bárki meg tud építeni néhány
egyszerű vegyi anyag és egy acélkohó segítségével. – Ronnell a
Rovásember kezében lévő könyvre mutatott. – Ez a kötet
részletesen leírja ezeknek a fegyvereknek a készítését. Vidd
magaddal!
A Rovásember felvonta a szemöldökét.
– Mit fog tenni Euchor, ha megtudja, hogy eltűnt a könyv?
– Dühös lesz miatta, és parancsba fogja adni, hogy készítsek
egy új példányt az eredeti szövegek alapján – felelte Ronnell az
üvegszekrények sorára mutatva, amiknek tábláira egykor a
Rovásember karcolta rá a mágikus jeleket.
A lelkipásztor követte a csuklyás férfi pillantását.
– Amikor a Rovásvetők Céhében elkezdtek rovásos üveget
készíteni, kitettem azokat a szekrényeket éjszakára a falakon
kívülre. A rovásaidnak hála elpusztíthatatlanok lettek. Egy újabb
csoda.
– Senkinek se mondhatja el, hogy ki vagyok valójában –
mondta neki a Rovásember. – Mindenki veszélybe kerülne, akit
valaha ismertem.
– Egyelőre elég, ha én tudom az igazságot – bólintott Ronnell.
Ha a Rovásember nem mondta volna el neki, hogy ki is ő,
Merytől biztos megtudta volna. Azt viszont nem várta volna a
szigorú férfitól, hogy azt hiszi az egykori Bálás Arlenről, hogy ő
lenne a Szabadító. A Rovásember a száját elhúzva eltette a kötetet
a táskájába.

Az újhold utolsó éjszakája volt, amikor az elmedémonnak sikerült

rátalálnia a Rovásember nyomára Miln városánál. A magúrherceg
csak a hónap három legsötétebb estéjén kelhetett ki a földből, de
hamar rábukkant célpontja nyomára. Még napokkal később is
érezte a Rovásember szagát a levegőben. A démon különös illatnak
találta: nem volt egészen emberi, és melegnek érződött a Mag
elszívott mágiájától.
A magúrherceg lepillantott szárnyas tükördémona hátáról az
emberek rovásháló fedte tenyésztelepére. A falakat erős rovások
védték, de a tetők felett húzódó mágikus védőhálóban hatalmas
rések tátongtak. A szárnyas démon nem láthatta ezeket anélkül,
hogy hozzá ne ért volna a hálóhoz, így legfeljebb véletlenül
találhatott volna rá a résekre. A magúrherceg viszont tisztán látta
őket, így az irányításával mindketten könnyedén átsuhantak a város
védőhálóján.
Az ablakokat mindenhol zsaluk fedték, az utcák pedig sötétek
és néptelenek voltak. Az elmedémon érezte, hogy a házak rovásai
megpróbálják elszívni mágikus hatalmát, de szárnyas szolgája olyan
sebesen repült, hogy erre végül nem került sor. A városban
mindenfelé esetlen védőhálók voltak, de a magúrherceg olyan
ügyesen kerülgette őket, akár az emberek a pocsolyákat.
A démonpáros a láthatatlan légi útvonalat követve suhant
keresztül a városon. Egy nagyobb fogadónál ugyan időztek egy
kicsit, de némi szimatolás után világossá vált számukra, hogy nem
ez a célpontjuk. Ezután egy hatalmas épülethez érkeztek, amit
olyan erős rovások védtek, hogy a jelek már messziről elkezdték
szipolyozni a felszisszenő magúrherceg erejét. Általában minden
tenyésztelep közepén állt egy ehhez hasonló építmény, és az ilyen
helyeket bölcsebb volt elkerülni. Az elmedémon nem is tervezte,
hogy tovább marad itt, mert az épülettől egy frissebb szagnyom
vezetett tovább.
A nyom egy újabb rováshálónál ért véget, ami viszont már
hibátlan mestermunka volt. Az ő fajtája ellen egyik jel sem védett,
de a magúrherceg tudta, hogy a többi még így is nagy fájdalmat
okozna neki és a tükördémonának, ha megpróbálnának átkelni a
védőfalon. Kénytelen volt mágiájával hatástalanítani a rovások egy
részét ahhoz, hogy biztonságban átkelhessenek rajtuk.
Zajtalanul suhantak a házhoz, és az ablakon bepillantva az
elmedémon végre megpillanthatta célpontját. Az alak társai
érdektelen és színtelen lények voltak, ő viszont rovásokkal látta el a
bőrét, és vadul sugárzott belőle az elszívott mágia.
Túlságosan is vadul. A több ezer éves magúrherceg az
óvatosság, a megfontoltság és a gondosan kitervelt tettek híve volt.
Az emberi tenyésztelep mélyén nem tudott szolgákat hívni a föld
alól, hogy támadást indíthasson velük, a tükördémont pedig
semmiképp sem akarta elveszteni. Most, hogy a saját szemével
láthatta a férfit, már kétsége sem volt afelől, hogy meg kell őt ölnie.
Az elkövetkezendő hónapokban jobbak lesznek majd az esélyei, ha
a férfi már nem lesz ilyen védett helyen. De a képességeivel
kapcsolatban sok megválaszolatlan kérdés volt még a démon
fejében.
A magúrherceg az ablakhoz lépett, és figyelni kezdte a bent
lévő emberek morgásait és mozdulatait.

– „Akkor kettővel kevesebb katonája maradna” – idézte fel Ragen a

Rovásember szavait mély, zengő nevetés kíséretében. – Azt hittem,
Euchor ott helyben gutaütést kap! Arra tanítottalak, hogy a
Nemesek előtt királyként viselkedj, nem pedig úgy, mint egy
öngyilkosjelölt kráziai!
– Nem számítottam rá, hogy házasságot fog követelni az egyik
lánya számára – mondta a Rovásember.
– Euchor nagyon jól tudja, hogy nem lesz közvetlen örököse,
úgyhogy bölcsebb, ha legalább az egyik lánya elköltözik a városból,
mielőtt még a nővérek szétszaggatnák Milnt a trónért. A
kiválasztott lány bizonyára még örülni is fog, hogy elmenekülhet
innen, és annak, hogy a saját sarját ültetik majd egyszer az
angiers-i trónra.
– Rhinebeck ebbe nem fog belemenni – mondta a
Rovásember.
Ragen a fejét csóválta.
– Attól függ, mekkora veszélyt jelentenek valójában a kráziaiak.
Ha a fele is igaz annak, amit elmondtál, Rhinebecknek nem lesz
más választása. Oda fogod adni neki Euchor könyvét az ősi
fegyverekről?
A Rovásember megrázta a fejét.
– Engem nem érdekel a hercegi politika, és a thézai
embereknek se fogok segíteni abban, hogy egymást gyilkolják,
amikor kráziaiak fosztogatják a földjeinket, és magúrok ostromolják
a rovásainkat. Ha lehetséges, én a démonok ellen akarom fordítani
ezeket a fegyvereket.
– Nem csoda, hogy Ronnell úgy néz rád, mint a Szabadítóra –
mondta Ragen.
A Rovásember szúrós pillantást vetett mentorára.
– Ne nézz így rám! Én sem hiszek a dologban, legalábbis
abban nem, hogy mennyei hatalmad lenne. Lehet, hogy egyszerűen
természetes, ha egy akaratos és céltudatos ember megjelenik a
szükség órájában, hogy vezesse a többieket.
– Én nem akarok senkit se vezetni – ellenkezett a Rovásember.
Én csak annyit akarok, hogy a harci rovások terjedjenek el annyira,
hogy ne merüljenek feledésbe újra. Hadd vezessék az emberek
önmagukat.
A Rovásember az ablakhoz lépett, és a függönyök között
kipillantott az égboltra.
– Még hajnalhasadta előtt útnak indulok, hogy senki se
vegyen...
Mivel az eget nézte, és nem a földet, kis híján elkerülte a
figyelmét az udvaron lévő valami. Épp csak megpillanthatta, és
aztán el is tűnt, mielőtt jobban megnézhette volna, de rovásos
szemei tisztán látták a mágikus ragyogást.
Egy démon ólálkodott az udvaron.
A Rovásember megperdült és az ajtóhoz rohant. Köpenyét
lerántotta magáról és menet közben a márványpadlóra dobta.
Elissa megütközve nézte a férfi rovásos bőrét.
– Arlen, mi a baj? – kérdezte hangosan.
A Rovásember viszont nem figyelt rá. Felemelte a reteszt a
nehéz tölgyfa ajtóról, és úgy kivágta azt, mintha súlytalan lett
volna. A férfi kiszökkent az udvarra, és gyorsan körülnézett.
Semmi.
Ragen egy szempillantás alatt mellette termett, lándzsájával és
rovásos pajzsával felszerelkezve.
– Mit láttál? – kérdezte.
A Rovásember lassan körbefordult, és mágia jeleit keresve
pásztázta az udvart. Közben a többi érzékét erőltette, hogy
meggyőződhessen arról, hogy mit is látott.
– Egy démon van az udvaron – mondta Ragen. – Nagyon erős
lehet. Maradj a rovások mögött!
– Nem rossz gondolat – kiáltotta az ajtóból Elissa. – Gyertek
vissza, mielőtt még kiugrik a szívem a helyéről!
A Rovásember tudomást sem vett a nőről, hanem tovább
folytatta az udvar átkutatását. A kúria falain belül több Szolgálóház
is volt, valamint ott volt még a kert és az istálló is. A démon bárhol
elbújhatott. A Rovásember végigjárta a sötét udvart. Mindent
tökéletesen tisztán látott, még jobban is, mint fényes nappal.
Érezte a levegőben, hogy valaki ott járt. Olyan volt, mint egy
alig érezhető, mégis egyértelműen terjengő bűz, aminek a forrását
lehetetlen megállapítani. A Rovásember izmai megfeszültek. Készen
állt arra, hogy bármelyik pillanatban támadásba lendüljön.
Végül semmit sem talált. Az egész birtokot átkutatta, de nem
látott semmit. Talán képzelődött volna?
– Találtál valamit? – kérdezte Ragen, amikor a Rovásember
visszatért a házhoz. A céhmester az ajtóban várakozott a rovások
védelme mögött, de készen arra, hogy azonnal kiugorjon és
segítsen a Rovásembernek, ha szükséges.
– Az égvilágon semmit – mondta vállat vonva a Rovásember. –
Talán csak képzelődtem.
– Azért nem árt, ha óvatos az ember – hümmögött Ragen.
A Rovásember bement a házba, és elvette Ragentől a
lándzsáját. A Fullajtároknak a fegyverük volt a legmegbízhatóbb
útitársuk. Ragen ugyan már közel egy évtizede visszavonult, de a
lándzsa még mindig olajozott és éles volt.
– Hadd tegyek erre rovásokat, mielőtt elindulok! – mondta a
Rovásember, majd hátrapillantott. – Te pedig jól tennéd, ha reggel
végigellenőriznéd a rovásaidat. – Ragen bólintott.
– Muszáj máris menned? – kérdezte Elissa.
– Túl nagy feltűnést keltek a városban, és nem akarom, hogy
bajotok legyen belőle – felelte a Rovásember. – Jobb lesz, ha még
napkelte előtt elindulok, és a városkapu nyitásakor el is hagyom
Milnt.
Elissa nem tűnt boldognak a terv hallatán, de szorosan átölelte
a Rovásembert, és arcon csókolta.
– Remélem, nem kell egy újabb évtizedet várnunk arra, hogy
viszontlássunk – dorgálta őt Elissa.
– Visszatérek – mondta a Rovásember. – Ígérem.
A Rovásember évek óta nem érezte olyan jól magát, mint amikor
napkelte előtt elhagyta Ragen és Elissa kúriáját. A házaspár nem
akart lefeküdni, és inkább együtt virrasztottak vele, hogy
beszámolhassanak mindarról, ami Milnben történt a távozása óta,
aztán pedig őt faggatták az életéről. A Rovásember mesélt nekik
korai kalandjairól, arról viszont nem beszélt, amikor Bálás Arlen
meghalt a sivatag közepén, életet adva jelenlegi énjének, és az azt
követő évekről sem.
Ennek ellenére elég történetet el tudott mesélni ahhoz, hogy
kitöltsék az egész éjszakát. Éppen csak el tudott indulni a reggeli
harangszó előtt, és még sietnie is kellett ahhoz, hogy a rovásos
ajtóikat és zsaluikat nyitó városlakók ne lássák őt a kúria
közelében.
A Rovásember elmosolyodott. Elissa bizonyára mindvégig azon
igyekezett, hogy még egy napra ott marasztalja őt, de korábban se
sikerült soha bezárnia őt a városba.
A kapunál álló őrök még nyújtózkodtak, amikor odaért
hozzájuk, de már szabad volt az út kifelé.
– Úgy tűnik, ma mindenki korán kelt – mondta az egyikük,
amikor a Rovásember elhaladt mellettük.
A csuklyás férfi nem tudta, mire gondolhatott a katona, de
amikor elhaladt a domb mellett, ahol először találkozott Jaikkal,
régi barátja már ott várt rá egy nagy sziklán üldögélve.
– Úgy tűnik, épp időben értem ki ide – mondta Jaik. – Meg
kellett szegjem hozzá a kijárási tilalmat.
A Rovásember leszökkent lova hátáról, és odasétált hozzá. Jaik
nem állt fel, és nem is nyújtott neki kezet, úgyhogy egyszerűen
csak leült mellé a sziklára.
– Az a Jaik, akivel ezen a dombon találkoztam, sose szegte
volna meg a kijárási tilalmat – mondta a Rovásember.
– Nem volt más választásom – felelte Jaik. – Tudtam, hogy
hajnalban megpróbálsz majd elszökni a városból.
– Ragen embere nem vitte el neked a leveleimet?
Jaik elővett a zsebéből egy papírköteget, és a földre dobta.
– Nem emlékszel, hogy nem tudok olvasni? – kérdezte.
A Rovásember nagyot sóhajtott. Valóban elfeledkezett róla.
– Találkozni akartam veled – mondta. – Nem számítottam rá,
hogy Mery fogad a házadban, és ő se akarta túlságosan, hogy
maradjak.
– Tudom – mondta Jaik. – Sírva szaladt el hozzám a
malomhoz. Mindent elmondott.
A Rovásember lehorgasztotta a fejét.
– Sajnálom – mondta.
– Jól teszed – felelte Jaik. Egy ideig csendben ültek, és az
előttük elterülő vidéket nézték.
– Mindig tudtam, hogy csak jobb híján jött hozzám – szólalt
meg nagy sokára Jaik. – Az eltűnésed után egy év is beletelt, mire
többnek látott engem, mint egy barátnak, akinek a vállán kisírhatja
magát. Két esztendőbe telt, mire sikerült eljegyeznem őt, és még
egybe, mire meg is esküdhettünk. Még a Szentházban is azt várta,
hogy beronts az épületbe és félbeszakítsd a szertartást. Az éjre,
félig még én is erre számítottam.
– Nem hibáztatom érte Meryt – folytatta vállat vonva Jaik. –
Nálánál alacsonyabb rangú férfihoz ment feleségül, ráadásul én
nem vagyok sem iskolázott, sem pedig jóképű. Megvolt az okom rá,
hogy fiatal korunkban miért követtelek mindenhova. Te mindig
mindenben jobb voltál. Belőlem még Zsonglőr se lett.
 – Jaik, én nem vagyok jobb nálad – mondta a Rovásember.
– Igen, most már rájöttem. Jobb férj vagyok, mint amilyen te
valaha is lehettél volna. Tudod, miért? Azért, mert én vele
maradtam.
A Rovásember ingerült pillantást vetett Jaikra. A megbánás
érzése azonnal tovatűnt a fejéből. Dühöt és sértettséget várt volna
barátjától, de a leereszkedő hangnem, amiben Jaik beszélt vele,
feldühítette.
– Ez az a Jaik, akire én emlékszem – mondta. – Ha meg is
jelenik valahol, a tőle telhető legkevesebbet teszi meg. Hallottam,
hogy Mery apjának kellett közbenjárnia ahhoz, hogy végre
elköltözhess a szüleid házából.
Jaik viszont nem rettent vissza tőle.
– Én Meryvel maradtam itt – csattant fel, miközben a
halántékára mutatott –, és itt! – A férfi a szívére tette a kezét. – A
te fejed és a szíved mindig odakint járt valahol! – Jaik az égbolt felé
intett. – Miért nem mész vissza inkább oda, ahonnan jöttél? Senki
se kíváncsi itt a te szabadítgatásodra!
A Rovásember bólintott, majd visszaugrott Éji Táncos
nyergébe.
– Vigyázz magadra, Jaik! – mondta, és elvágtatott.
 24. Fejezet – Testvérek az éjszakában – v. u. 333 tavasza

É! ÓVATOSABBAN HAJTSATOK, ÉPP HANGOLOK! – kiáltotta

-H Rojer, miközben a szekér végigzötykölődött az úton. A
Zsonglőr gondosan megtisztította és meggyantázta az
ősrégi hegedűt, amit a Rovásembertől kapott, és amihez drága
húrokat vásárolt a Zsonglőrök Céhétől. A régi hegedűjét Jaycob
mestertől kapta, de azt az olcsó hangszert folyton hangolnia kellett.
Korábban Arrick hegedűjén játszott, ami jobb minőségű volt
ugyan, de már akkor is igencsak elnyűtt darab volt a sokéves
használattól, amikor Aranyhangú Jasin és a tanítványai szilánkokra
zúzták.
A Rojer kezében lévő hegedű, amit a Rovásember egy elfeledett
rom mélyéről menekített ki, már egy egészen más kategóriába
tartozott. A hangszer nyaka és teste nem olyan ívelésű volt, mint
amihez Rojer hozzászokott, de kiváló mestermunkát tartott a
kezében, és a faanyag úgy viselte az évszázadok múlását, mintha
csak napok lettek volna. Herceghez illő hegedű volt.
– Sajnálom, Rojer – mondta Leesha. – Az utat egyszerűen nem
érdekli, hogy te most hangolni szeretnél. Nem tudom, mi üthetett
belé.
Rojer kiöltötte a nyelvét a Gyógyfüvészre, majd csonka kezének
hüvelyk- és gyűrűsujjával óvatosan eltekerte az utolsó
hangolókulcsot, és közben másik kezével megpengette a húrt.
– Ez az! – kiáltott fel hirtelen. – Állítsd meg a szekeret!
– Rojer, még mérföldeket kell megtennünk sötétedésig –
mondta Leesha. A Zsonglőr tudta, hogy a Gyógyfüvészt minden, az
otthonától távol töltött perc kínozza. Úgy aggódott a falubelijeiért,
mint egy anya a gyermekeiért.
– Csak egy perc az egész – könyörgött neki Rojer. Leesha
ciccegett, de azért lefékezte a fogatot. Gared és Wonda is
megállították lovaikat, és kíváncsian figyelték a szekéren ülőket.
Rojer felállt a bakra, kezében a hegedűvel és a vonóval. Az
állához emelte a hangszert, és a vonót gyengéden hozzáérintette a
húrokhoz, amik visszhangozva búgni kezdtek.
– Hallgassátok csak! – mondta ámulattal Rojer. – A hangja,
mint a méz. Jaycob hegedűje egy játékszer volt ehhez képest.
– Ha te mondod, Rojer – felelte egykedvűen Leesha.
A Zsonglőr bosszús pillantást vetett a Gyógyfüvészre, de végül
csak legyintett a vonójával, ami úgy beleillett hiányzó ujjainak
helyére, mintha a keze meghosszabbítása volna. Rojer játszani
kezdett: hagyta, hogy a hegedűből előtörjön a zene, ami aztán
forgószélként ragadta magával a fiút.
Érezte, ahogy Arrick medálja a mellkasához simulva lapul
fércruhája alatt. Nem fájdalmas események mementója volt többé,
hanem egy biztató tárgy, ami azoknak állított emléket, akik őérte
haltak meg. A medál érzésétől jobban kihúzta magát.
Nem ez volt az első talizmán, amit Rojer életében magánál
hordott. Éveken át a nadrágja derekába varrt titkos zsebben
hordozott egy fából és zsinórból készített bábut, amire mestere
aranyszőke hajának egy tincsét erősítette, azelőtt pedig egy hasonló
figurája volt, amire édesanyja vörös hajának néhány szálát
rögzítette.
A medálon keresztül viszont Rojer egyszerre érezte Arrick és a
szülei vigyázó jelenlétét, és a hegedű segítségével beszélt hozzájuk.
Zenéjébe öntötte szeretetét, és eljátszotta nekik magányát és
bánatát. Mindent elmesélt nekik, amit haláluk után már nem
mondhatott el.
Amikor befejezte a hegedülést, Leesha és a többiek némán
bámulták őt. Szemük olyan fátyolos volt, mint a megbűvölt
magúroké. Csak néhány pillanatnyi csend után rázták meg a
fejüket és tértek magukhoz.
– Soha nem hallottam még ilyen szépet – mondta Wonda.
Gared egyetértően hümmögött, Leesha pedig elővett egy
zsebkendőt, hogy megtörölje a szemét.
A hátralévő út Szabadítóházára zeneszóval telt. Rojer végig
hegedült, amikor épp nem mással volt elfoglalva. Tudta, hogy
ugyanazok a gondok fogadják majd őket, amiket hátrahagytak, de a
herceg és a Zsonglőrök Céhe segítségének ígérete, valamint a
nyakában lógó medál megnyugtató jelenléte reményt adott
Rojernek ahhoz, hogy elhiggye, talán minden problémájukra
megoldást találnak majd.

Úgy egynapi járóföldre lehettek a falujuktól, amikor az úton

egyszer csak egy hatalmas menekülttáborba futottak. Az emberek
többsége az út közepén állította fel a sátrát és rovásköreit. Leesha
azonnal látta, hogy a menekültek Laktonból valók, mivel zömök,
alacsony, kerek arcú emberek voltak, és láthatóan biztosabban
álltak volna egy hajó fedélzetén, mint a szárazföldön.
– Mi történt? – kérdezte Leesha az első embertől, akivel
találkoztak. Egy fiatal nő volt az, aki ide-oda sétálva próbálta
megnyugtatni síró kisgyermekét. Üres, kifejezéstelen pillantást
vetett Leeshára, aki épp akkor szállt le a szekérről, viszont amikor
észrevette a Gyógyfüvész zsebes kötényét, azonnal felélénkült.
– Kérem! – mondta a nő Leesha felé nyújtva a gyermeket. –
Azt hiszem, beteg.
Leesha átvette tőle a csecsemőt, majd érzékeny ujjaival
megnézte a gyermek pulzusát, és azt, hogy van-e láza, majd egy
pillanattal később egyszerűen felültette könyökének hajlatába, a
másik kezének egyik bütykét pedig a szájába tette.
– Semmi baja nincs – mondta a nőnek Leesha –, csak érzi az
édesanyja aggodalmát. – A gyermek anyja láthatóan
megkönnyebbült és nagyot sóhajtott.
– Mi történt? – kérdezte ismét a Gyógyfüvész.
– A kráziaiak.
– Teremtőm, máris megtámadták Laktont?
A nő a fejét rázta.
– Elfoglalták a Rizonhoz tartozó falvakat. A nőknek tetőtől
talpig be kell öltözniük, a férfiakat pedig elrángatják, hogy a
démonokkal harcoljanak. Úgy válogatnak feleséget a rizoni lányok
közül, mintha csak vágásra szánt csirkék lennének. A fiatal fiúkat
kiképzőtáborokba terelik, ahol megutáltatják velük a családjaikat.
Leesha tekintete elsötétült.
– A falvak nem biztonságosak – folytatta a nő. – Azok, akik
tehették, elmenekültek Lakton városába, néhányan pedig
ottmaradtak megvédeni az otthonukat, de a többségünk elindult
megkeresni a Szabadítót. A faluban nem találtunk rá, de az
ottaniak azt mondták, hogy Angiers-be utazott, úgyhogy mi is épp
oda tartunk. Ő majd mindent megold, meglátja.
– Mindannyian ezt reméljük – sóhajtott Leesha, bár megvoltak
a maga kételyei. Visszaadta a nőnek a gyermeket, majd felmászott
a szekér bakjára.
– Minél hamarabb vissza kell érnünk Szabadítóházára –
mondta a többieknek, majd Garedre nézett.
– Félre az útból! – bődült el oroszlán módjára a hatalmas
favágó, mire az emberek hanyatt-homlok menekülni kezdtek a
feléjük baktató óriási ló elől. Mindenki gyorsan lekapta az útról a
sátrát, a pokrócait és a rovásait. Leesha sajnálta, hogy erre sor
került, de a szekér máshogy nem tudott volna továbbhaladni, és a
gyermekeinek szüksége volt rá.
Amikor végre maguk mögött hagyták a több ezer menekültet,
ügetésre fogták a lovakat, de még így sem értek oda sötétedés előtt
a faluba. Leeshának csak egy pillantásába került, hogy Rojer
felkapja a hegedűjét, így tovább haladhattak az éjszakában. Egyedül
Leesha botjának fénye vezérelte őket, Rojer zenéje pedig kordában
tartotta a magúrokat.
A Gyógyfüvész látta a fénysugár határában a zene ritmusára
ringatózó démonokat, amik megbabonázva követték a szekéren ülő
Rojert.
– Jobb lenne, ha inkább támadnának – mondta nyugtalanul
Wonda. Hosszú íja ott pihent a kezében, rajta egy rovásos nyíllal.
– Nem természetes – bólintott Gared.
Éjfélre sikerült Leesha faluszéli kunyhójához érniük, de ott is
csak annyi időre álltak meg, hogy a Gyógyfüvész lepakolhassa
értékes rakományuk javát. Ezután azonnal továbbindultak az éj
sötétjében a falu központja felé.
Ha Szabadítóházát korábban zsúfoltnak lehetett nevezni,
mostanra már sokkal súlyosabbá vált a helyzet. A laktoni
menekültek jobban felszerelkezve érkeztek: saját sátraik,
rovásköreik és ellátmánnyal megrakott, fedett szekereik voltak. Ők
viszont a védőmező szélein tudtak csak tábort verni, amivel
meggyengítették a nagyrovás erejét.
Leesha Garedhez és Wondához fordult.
– Keressétek meg a többi favágót, és járjátok körbe a
védőmezőt! Minden olyan szekeret vagy sátrat, ami három
méternél közelebb van a nagyrováshoz, arrébb kell vinni, különben
magúrok lephetik el az utcákat. – Gared és Wonda bólintott, majd
elsietett.
– Keresd meg Smittet és Jonát! – mondta a Gyógyfüvész
Rojernek. – Még ma este össze kell ülnie a falutanácsnak. Ha az
ágyukból kell kirángatni őket, az se érdekel.
Rojer bólintott.
– Meg se kell kérdeznem, hogy te hol leszel addig – mondta a
fiú, majd leugrott a szekérről, és a fejére húzta rovásos köpenyének
csuklyáját, Leesha pedig az ispotály felé fordította a kocsit.

Jardir felpillantott, és a trónterembe besántikáló Abbant látta meg.

– Egészen élénknek tűnsz ma, khaffit – mondta Jardir.
– Ez a tavaszi levegő erőt ad nekem, Shar’Dama Ka – felelte
meghajolva Abban.
A Jardir mellett álló Ashan felhorkant. Jayan és Asome nem
szólaltak meg: már megtanulták, hogy apjuk jelenlétében nem
szabad sértegetniük a khaffitot.
– Mit tudsz a Szabadítóháza nevezetű faluról? – kérdezte
Jardir, tudomást sem véve a többiekről.
– A Rovásembert akarod megtalálni? – kérdezte Abban.
 Ashan hirtelen megindult a kereskedő felé, és torkon ragadta.
– Hol hallottad ezt a nevet, khaffit? Ha megint lefizetted a
nie’damákat, hogy áruljanak el neked valamit, hát én...
– Ashan, elég ebből! – kiáltotta Jardir, ahogy Abban levegőért
kapkodva erőlködött. Látva, hogy a damaji nem ereszti el a
khaffitot, Jardir nem mondta el még egyszer, hanem erősen oldalba
rúgta Ashant, aki az ütéstől a fényes kőpadlóra zuhant.
– Megütsz engem, a hű damajidat, egy disznózabáló khaffit
miatt? – kérdezte elképedve Ashan, amikor magához tért.
– Azért ütöttelek meg, mert nem engedelmeskedtél nekem –
javította ki őt Jardir, majd végigtekintett a teremben lévőkön. Ott
volt Aleverak, Maji, Jayan, Asome, Ashan, Hasikés két őr is. Egyedül
Ineverára nem nézett rá, aki átlátszó lepleiben hevert a trón mellett
egy tucat világos színű selyempárnán.
– Unom már ezt, úgyhogy most mindnyájatokkal közlöm, hogy
aki legközelebb megüt a jelenlétemben valakit az engedélyem
nélkül, azt megölöm – mondta Jardir.
Abban már majdnem elmosolyodott, de ekkor Jardir feléje
fordult.
– Neked pedig, ha legközelebb kérdéssel válaszolsz kérdésre, ki
fogom tépni a jobb szemedet és megetetem veled – morogta a
férfi.
Abban elsápadva nézte, ahogy Jardir dühösen visszacsörtet a
trónjához és lezuttyan rá.
– Honnan szereztél tudomást a férfiról, akit Rovásembernek
hívnak? – kérdezte Jardir a kereskedőtől. – A damák csak hosszas
vallatás árán tudták a nevét kiszedni a chin Szentemberekből.
– A chinek állandóan róla beszélnek – felelte a fejét csóválva
Abban. – Kétlem, hogy vallatással többet meg lehetett tudni tőlük,
mint amit én néhány falat kenyérért és pár kedves szóért cserébe
hallottam a helyiektől az utcákon.
Jardir szúrós pillantást vetett a férfira.
– A hallottak egyeznek annyiban, hogy a Rovásember a
Szabadítóháza nevű faluban van? – kérdezte, mire Abban bólintott.
– Mit tudsz arról a helyről?
– Egy éve még Rönkösházának hívták. Egy kis falu, ami az
angiers-i herceg felségterületének része. Főleg fát vágnak, amit
építő- és tüzelőanyagnak használnak. A fát nem éri meg
átszállíttatni az egész sivatagon, ezért nemigen kereskedtem velük,
de lehet, hogy van ott még egy ember, aki emlékszik rám. Jó
minőségű papírt készített.
– Az mire jó? – kérdezte Ashan.
– Nem tudom, hogy jó-e bármire is, damaji – felelte vállat
vonva Abban.
– És mit hallottál a faluról, mióta megváltozott a neve? –
kérdezte Jardir.
– A Rovásember tavaly érkezett oda, amikor járvány pusztított,
és a rovások meg voltak gyengülve. Puszta kézzel leölt több száz
alagait, és megtanította az ott élőket arra, hogy hogyan kell
alagai’sharakot vívni.
– Az lehetetlen – mondta Jayan. – A chinek túl gyengék és
gyávák ahhoz, hogy szembeszálljanak az éjszakával.
– Lehet, hogy nem mind azok – mondta Abban. –
Emlékezzetek a Par'chinra!
– A Par'chinra senki sem emlékszik, khaffit – morogta villogó
szemmel Jardir. – Jobban tennéd, ha te sem emlegetnéd őt többé. –
Abban bólintott, majd olyan mélyen meghajolt, amennyire mankója
engedte.
– Magam fogok meggyőződni a dologról – határozta el magát
végül Jardir –, és te is velem jössz. – A teremben lévők mind
meglepetten néztek rá. – Hasik, keresd meg Shanjatot, és mondd
meg neki, hogy hívja össze a Szabadító Lándzsáit. – Jardir útvesztői
egysége kapta ezt a nevet, miután az ő személyes testőrségévé
léptek elő. A Szabadító Lándzsái Krázia ötven legrátermettebb
dal’Sharumjából állt, akiket Shanjat kai’Sharum vezetett.
Hasik meghajolt, és kisietett a teremből.
– Szerinted bölcs döntés ez, Szabadító? – kérdezte Ashan. –
Nem biztonságos elszakadnod a seregedtől az ellenség földjén.
– Azoknak, akik a Sharak Kát vívják, semmi sem biztonságos
az életben – felelte Jardir, majd rátette a kezét Ashan vállára. – Ha
aggódsz miattam, barátom, velem tarthatsz.
Ashan mélyen meghajolt.
– Ez botorság – morogta Aleverak. – Ezernyi puhány chin még
a Szabadító Lándzsáit is le tudná győzni.
– Azt én igencsak kétlem, vénember – horkantott Jayan.
Aleverak Jardir felé fordult, aki bólintva engedélyt adott neki.
Az ősöreg damaji hirtelen elkapta Jayant, és a fiú egy pillanattal
később már a kőpadlón hevert.
– Ezért megöllek, vénember – morogta Jayan, és fürgén talpra
szökkent.
– Próbáld csak meg! – vágott vissza Aleverak. Az öregember
sharusahk pózt vett fel, majd intett a fiúnak megmaradt kezével.
Jayan vicsorogva nézte őt, de végül inkább az apjára pillantott.
– Csak rajta! – mosolygott Jardir. – Próbáld csak megölni őt!
Jayan arcára vad vigyor ült ki, de a következő pillanatban
megint a padlóra került. Aleverak a fiú torkára tette a sarkát, és
közben a karját húzva növelte a nyomást ellenfele légcsövén.
– Elég! – mondta Jardir, mire Aleverak azonnal eleresztette a
fiút, és hátrébb lépett tőle. Jayan köhögve masszírozta a nyakát,
majd feltápászkodott.
 – Még a saját fiaimnak is tisztelniük kell a damajikat, Jayan –
figyelmeztette őt Jardir. – Bölcsen teszed, ha a jövőben vigyázol a
szádra!
– A távollétemben a damajik tanácsa fogja vezetni Everam
Ajándékát, a te vezetéseddel – mondta Jardir Aleveraknak.
Az öregember szeme összeszűkült: mintha nem tudta volna
eldönteni, hogy ellenezze-e még a férfi tervét vagy se. Végül
mélyen meghajolt Jardir előtt.
– Ahogy a Shar’Dama Ka kívánja – mondta Aleverak. – Ki
fogja képviselni a Kajikat, amíg Ashan damaji távol lesz?
– A fiam, Asukaji dama – mondta Ashan a fiatalember felé
biccentve. A tizennyolc esztendős Asukaji már elég idős volt a
fehér köpenyhez, ami azt jelentette, hogy a fekete turbánt is
viselhette, feltéve, ha elbírt annak súlyával.
Jardir rábólintott Ashan szavaira.
– Ha Jayan képes alázatosan viselkedni, akkor addig ő lesz a
Sharum Ka – mondta.
Mindenki Jayan felé fordult, akinek az arca elárulta
megütközését. Egy pillanattal később a fiú, talán életében először
fél térdre ereszkedett, egyik kezét pedig letette a földre.
– Hűen fogom szolgálni a damajik tanácsát – mondta Jayan,
Jardir pedig bólintott.
– Gondoskodjatok róla, hogy a kisebb törzsek tovább
toborozzanak harcosokat a chinek közül, míg odaleszek – mondta
Asukajinak és Aleveraknak. – Új katonákra van szükségem a Sharak
Kához, nem pedig kutak miatt vitatkozó törzsekre. – A két férfi
meghajolt.
Ekkor Inevera felállt a párnáiról. Átlátszó leple mögött nyugodt
kifejezés ült az arcán.
– Kettesben szeretnék beszélni a férjemmel – mondta.
 – Hát persze, Damajah – felelte meghajolva Ashan, majd
gyorsan kiterelte a többieket a teremből, kivéve Asomét, aki meg se
moccant.
– Valami aggaszt, fiam? – kérdezte tőle Jardir, amikor a többi
férfi már elment.
– Ha a távollétedben Jayan lesz a Sharum Ka, akkor nekem
Andrah-nak kellene lennem – mondta meghajolva Asome.
Inevera felnevetett. A fiú szeme összeszűkült, de tudta, hogy
nem érdemes tiszteletlennek lennie anyjával.
– Ha ezt tenném, azzal a bátyádénál magasabb rangba
helyeznélek – mondta Jardir. – Ilyet egy apa se tenne
meggondolatlanul. Emellett a Sharum Kát kinevezni szokás, az
Andrah címét viszont ki kell érdemelni.
– Akkor hívd össze a damajikat! – mondta vállat vonva Asome.
– Ha szükséges, mindegyiküket megölöm.
Jardir Asome szemébe nézett, és meglátta benne a fiú
becsvágyát, valamint azt az elszánt büszkeséget, ami talán valóban
erőt adna alig tizennyolc éves gyermekének ahhoz, megnyerjen
tizenegy halálra menő párbajt, még ha ehhez meg is kell gyilkolnia
az egyik testvérét vagy Asukajit, aki a legjobb barátja volt, és a
híresztelések szerint a szeretője is. Asome fehér köpenye miatt
ugyan nem ragadhatott fegyvert, de jóval halálosabb harcos volt
Jayannál. Még Aleveraknak is érdemes volt tisztelettel bánnia vele.
Jardirt elöntötte a büszkeség. Már most is azt gondolta, hogy
másodszülött fia méltóbb utódja lesz, mint Jayan, de addig még
sokat kell megtapasztalnia az életből, és bátyja biztosan nem fogja
hagyni, hogy bármiben is lehagyja őt.
– Kráziának nincs szüksége Andrah-ra, amíg én élek – mondta
végül Jardir. – Jayan csak addig fogja hordani a fehér turbánt, amíg
én távol leszek. Te Asukajinak fogsz segíteni a Kaji törzs
irányításában.
Asome válaszra nyitotta a száját, de Inevera félbeszakította.
– Elég! – mondta. – A téma le van zárva. Hagyj minket
magunkra!
Asome szúrós pillantást vetett szüleire, de aztán meghajolt és
távozott.
– Egy napon még hatalmas vezér lesz belőle, feltéve, ha megéri
azt a napot – mondta Jardir, miután bezárult fia mögött az ajtó.
– Én is gyakran így vélekedem rólad, férjem – mondta Inevera
Jardir felé fordulva. Szavai sértették a férfit, de ő nem felelt. Tudta,
hogy addig felesleges megszólalnia, amíg felesége el nem mondta a
magáét.
– Aleveraknak és Ashannak igaza van – mondta a nő. – Nem
szükséges személyesen vezetned a felderítőutat.
– Talán nem a Shar’Dama Ka kötelessége az, hogy sereget
toborozzon magának? – kérdezte Jardir. – A hírek szerint ezek a
chinek a Szent Háborút vívják. Ki kell derítsem az igazságot.
– Legalább azt megvárhattad volna, hogy elvessem a kockákat
– mondta Inevera.
– Nem kell kockát vetned, valahányszor elhagyom a palotát –
felelte bosszúsan a férfi.
– Lehet, hogy mégis érdemes lenne. A Sharak Ka nem játék.
Mindenből előnyt kell kovácsolnunk, ha győzni akarunk.
– Ha Everam azt akarja, hogy győzzek, akkor több előnyre
nincs is szükségem – felelte Jardir. – Ha pedig nem ez a sorsom...
Inevera felemelte az alagai horákat rejtő zacskót.
– Kérlek! – mondta. – Tedd meg a kedvemért!
Jardir sóhajtott, de végül bólintott. Mindketten átmentek abba
a helyiségbe, amit Inevera a sajátjának nevezett ki. A szoba szokás
szerint tele volt világos színű párnákkal, a levegője pedig tömjéntől
volt terhes. Jardir érezte, hogy felgyorsul a szívverése: teste már
Inevera ölével azonosította ezt az illatot. A Jiwah Ka örömmel
megosztotta férjét Jardir többi feleségével, ha előtte őt már
kielégítette, de Inevera tüzes vágya egy férfiéval is felért, így a
trónterem melletti szobát gyakran látogatták meg ebből a célból,
sokszor úgy, hogy közben a damajik és Jardir többi tanácsadója a
szomszédos trónteremben vártak.
Inevera összehúzta a függönyöket, Jardir pedig felesége testét
figyelte az átlátszó leplein keresztül, amik immár állandó viseletévé
váltak. Nem tudta pontosan Inevera korát, minden bizonnyal túl
volt már a negyven esztendőn, de összes felesége közül mégis ő
volt a legszebb. Testének idomai még mindig kerekek voltak, bőre
pedig sima. Jardir kísértést érzett arra, hogy ott helyben magáévá
tegye őt, de Inevera mindig makacs volt, valahányszor előkerültek a
kockák, és tudta, hogy amíg nem veti el őket, semmi másra nem
lenne hajlandó.
A páros letérdelt a selyempárnákra, némi helyet hagyva maguk
között a kockáknak. Ineverának szüksége volt a jósláshoz Jardir
vérére: a nő rovásozott kése egy gyors villanással sebet ejtett a férfi
bőrén. Inevera tisztára nyalta a pengét, majd visszatette az övén
lévő tokba, tenyerét pedig hozzányomta a vágáshoz, és beletette a
kockákat. A démoncsontok izzó fénnyel ragyogtak, miközben a nő
megrázta őket a markában, majd ledobta őket a földre.
A kockák szétgurultak a földön, Inevera pedig végigpillantott
az eredményen. Jardir tudta, hogy a csontok által felvett alakzat
épp olyan fontos, mint a rajtuk lévő jelek, de ennyiben ki is
merültek a jóslásban szerzett ismeretei. Sokszor látta már, hogy a
feleségei összevesznek egy dobás jelentésén, bár Inevera
magyarázatait még egyikük se merte megkérdőjelezni.
A Damajah dühösen felszisszent a kockák mutatta alakzat
láttán, majd Jardirra nézett.
– Nem mehetsz – mondta.
Jardir ingerült pillantással válaszolt, majd felállt, és dühösen
megragadta a függönyt.
– Nem-e? – kérdezte, majd hirtelen elrántotta a vastag
szövetet az ablak elől, napfénnyel árasztva el a szobát. Ineverának
még éppen sikerült összegyűjtenie a kockákat, hogy a
nemezzacskóba rejthesse őket a fény elől.
– Én vagyok a Shar’Dama Ka – mondta Jardir. – Mindent
megtehetek, amit akarok.
Inevera arca egy pillanatig vad dühöt tükrözött, ami aztán
hamar tovatűnt.
– Ha elmész, a kockák szerint szerencsétlenség történik majd.
– Kezdem unni a kockáidat. Főleg amiatt, hogy mindig többet
árulnak el neked, mint amit te érdemesnek tartasz megosztani
velem. El fogok menni.
– Akkor viszont én is veled megyek – mondta Inevera.
– Arról szó sem lehet – rázta a fejét Jardir. – Itt maradsz, és
gondoskodsz róla, hogy a fiaink nem ölik meg egymást a
távollétemben.
Odalépett feleségéhez, és erősen megfogta a vállát.
– Mielőtt északra utaznék, még egyszer ágyba vinném az első
feleségemet – mondta.
Inevera látszólag csak megérintette a férfi karját, de Jardir keze
abban a pillanatban elernyedt, így a nő kiszabadult a szorításából.
– Ha egyedül akarsz menni, várni is tudsz – mondta gonosz
mosollyal Inevera. – Eggyel több okod lesz arra, hogy élve
visszagyere.
Jardir szúrós szemmel nézett rá, de tudta, hogy Shar’Dama Ka
ide vagy oda, nem szabad erőltetnie a dolgot.
Wonda kinyitotta Leesha kunyhójának ajtaját, és beengedte Rojert
és Garedet. Amikor megtudta, hogy a Rovásember ráparancsolt a
favágóra, hogy legyen a Zsonglőr testőre, a lány ragaszkodott
hozzá, hogy ő is ugyanilyen szerepben vigyázhasson Leeshára, és
azóta ő is mindig a kunyhóban aludt. Leesha elkezdett
házimunkákat bízni Wondára, csak hogy elvegye a kedvét attól,
hogy folyton körülötte legyeskedjen, de a lány örömmel segített
neki, és a Gyógyfüvésznek is be kellett látnia végül, hogy egészen
hozzászokott hórihorgas testőrnője társaságához.
– A favágók befejezték az új nagyrovás területének
megtisztítását – mondta Rojer, miután mind leültek az asztalhoz
teázni. – Egy jó mérföldnyi széles rész, ahogy kérted.
– Helyes – mondta Leesha. – Azonnal neki is kezdhetünk
lefektetni a rovás széleit jelző köveket.
– A környék nyüzsög a fadémonoktól – mondta Gared. – Több
százan lehetnek. Úgy iderajzottak a favágás miatt, mint a legyek a
trágyára. Fel kéne kerekedni a falusiakkal és kiirtani az összeset,
mielőtt építkezni kezdünk.
Leesha Garedra nézett. A hatalmas favágó mindig a harc
mellett voksolt, ahogy azt az övéről lógó összekaristolt és
behorpadt fémkesztyűk is bizonyították. Leesha sosem tudta
megmondani, hogy a férfi csak a vérengzés szeretetéért és a csata
közben érzett mágikus energia miatt tett-e így, vagy azért, mert a
falu érdekeit akarta szolgálni.
– Igaza van – mondta Rojer, látva, hogy a Gyógyfüvész hallgat.
– Amikor aktiválódik a nagyrovás, a démonok a terület szélére
szorulnak majd, és ezért sokkal sűrűbben fognak csoportosulni.
Mindenkit megölnek, aki ki talál lépni a védőmezőről. Jobb lenne a
nyílt terepen végezni velük, amíg lehet, mintsem hogy később
kelljen vadásznunk rájuk az erdőben.
– A Rovásember is ezt tenné – jegyezte meg Gared.
– A fadémonok felével bizonyára egymaga végezne – mondta
–, de ő most nincs itt.
– Ezért van szükségünk a segítségedre – felelte a favágó. –
Dörgőrudak és folyékony démontűz kellene. Amennyi csak van.
– Értem – mondta Leesha.
– Tudom, hogy elfoglalt vagy. Lenne, aki elkészíti őket
helyetted, ha elmondod az összetevőket.
– Azt akarod, hogy osszam meg veled a tűz titkait? – kérdezte
felnevetve Leesha. – Inkább hagynám feledésbe merülni ezt a
tudást!
– Mi különbség van az én rovásos fejszém és e között? –
kérdezte Gared. – Az egyiket rá mered bízni az emberekre, a
másikat meg nem?
– A különbség az, hogy a fejszéd nem robban fel és pusztít el
mindent tizenöt méteres körzetben, ha elejted, vagy ha kint hagyod
a napon – felelte Leesha. – A saját tanítványaim is szerencsésnek
mondhatják majd magukat, ha egy napon elárulom nekik a tűz
titkait.
– Szóval egy démonoktól nyüzsgő területen kéne felépítsük a
menekültfalut? – kérdezte Gared.
– Nem menekültfalu lesz, hanem Szabadítóháza kibővítése –
javította ki őt Leesha –, és a démonoktól nem kell tartanotok.
Készítsetek egy tervet, és ha jónak találom, akkor elkészítem
nektek, amire szükségetek lesz hozzá. Mindenesetre én is ott leszek
veletek, nehogy valamelyik fafejű idióta felgyújtsa magát vagy az
erdőt.
 – Nem biztonságos – mondta a fejét csóválva Gared. – Az
ispotályban kell maradnod, arra az esetre, ha valaki megsérülne.
– Akkor viszont a segítségem nélkül fogtok harcolni – mondta
keresztbe tett karral Leesha. Wonda is követte a példáját.
– Ha rajtam múlik, egyetlen magúr se fogja rátenni a karmát
Leesha asszonyra, és én sem akarok az ispotályban téblábolni –
tette hozzá Wonda.
– Egy hét múlva kiirtjuk őket – mondta Leesha. – Így elég
időnk lesz arra, hogy előkészítsük a terepet, és hogy kikeverjem a
vegyszereket. Szóljatok Bennek is! Feltöltethetnénk valamennyi
üveget mágiával, mielőtt a nap fényére vetnénk a magúrokat.
A beszélgetés végén sem Gared, sem Rojer nem tűnt túl
boldognak, de Leesha tudta, hogy nincs más választásuk, mint hogy
bólogatva helyeseljenek. Lehet, hogy nem csinálta olyan
kifinomultan, mint Araine anyahercegnő, aki még azt is el tudta
volna hitetni Garedékkel, hogy a saját ötletük volt Leeshát is a
harctérre hívni, de azért nem csinálta rosszul. Kíváncsi volt, vajon
Bruna is ilyen volt-e a szíve mélyén. Talán ő is úgy irányította
Rönkösházát aprócska kunyhójából, hogy senki se szerzett róla
tudomást?

Fekete paripái hátán ötven harcos vágtatott keresztül a vidéken,

élükön Jardir és Ashan lovagolt fehér harci ménjeik nyergében.
Mögöttük ügetett Abban hosszú lábú tevéje, igencsak lemaradva,
de még éppen lépést tartva a csoporttal. Jardiréknak többször meg
kellett állniuk, hogy a kereskedő felzárkózhasson hozzájuk. Ezt
többnyire patakoknál tették, ahol megitathatták a lovakat. Az
ilyesmi zöld vidékeken hétköznapi látványnak számított, a sivatagi
harcosok viszont nem győztek ámuldozni a felszíni folyóvizeken.
– Everam szakállára, de kövesek ezek az utak! – nyöszörgött
Abban, amikor odaért az egyik ilyen patakhoz. Gyakorlatilag
lezuhant tevéje hátáról, és nyögve masszírozta terebélyes hátsó
felét.
– Nem értem, miért kellett magunkkal rángatnunk ezt a
khaffitot, Szabadító – mondta Ashan.
– Azért, mert szükségem van valakire, aki kettőnkön kívül
képes még tovább számolni a kéz- és lábujjainál – felelte Jardir. –
Abban olyan dolgokat is meglát a világban, amit más emberek
nem, és nekem mindent látnom kell a zöld vidékeken, ha fel
akarom őket használni a Sharak Ka céljára.
Abban minden bukkanótól vagy hűvös szellőtől panaszkodni
kezdett, de ahogy tovább lovagoltak, Jardir egyre jobban
hozzászokott a kereskedő véget nem érő siránkozásához.
Szabadabbnak érezte magát, mint egy évtizede bármikor. Mintha
egy elképzelhetetlenül nehéz súly került volna le a válláról. A
felderítőút talán hetekig is eltarthat, de addig csupán Abbanért,
Ashanért és ötven harcedzett dal’Sharumért felelős. Lényének egy
része arra vágyott, hogy örökké így lovagoljanak, messze a chinek,
a damajik és a dama’tingok cselszövéseitől.
Útközben találkoztak néhány zöldvidéki menekülttel, de azok
mindig eliszkoltak előlük, Jardir pedig nem látta értelmét az
üldözésüknek. Mivel mind gyalogosan jártak, és féltek az éjszakai
utazástól, nem állt fent a veszélye annak, hogy figyelmeztetik
Szabadítóházát a kráziaiak közeledtéről, és az se volt valószínű,
hogy rá mernének támadni a Szabadító Lándzsáira. Jardirék nem
álltak meg akkor sem, ha lement a nap, és éjjelente még az alagaiok
is elálltak az útjukból. Abbannak valahogy még az éj sötétjében is
sikerült lépést tartania a többiekkel. Tevéjével a lovas harcosok
között haladt, és az általuk nyújtott fedezékért cserébe hajlandó
volt elviselni gúnyolódásukat és köpéseiket.
Egy ilyen éjjelen értek Szabadítóházához. Az út felől kiáltások
hallatszottak, amit mennydörgésszerű zajok és éles villanások
kísértek.
A lovasok lelassítottak, Jardir pedig a csatazajt követve a fák
közé vezette a csoportot. Kis idő múlva egy hatalmas, megtisztított
területet pillantottak meg, ami tele volt kivágott fák tönkjeivel. Itt
vívták a chinek az északi alagai’sharakot.
Hosszú árkok húzódtak a csatatéren, amikben hatalmas tüzek
lobogtak, ami a rovások folytonos villogásával együtt úgy
megvilágította a halott alagaiok borította területet, mintha fényes
nappal lett volna. A lángok és a rovások olyan helyekre terelték a
démonokat, ahol az északiak már készen álltak, hogy felapríthassák
őket.
– Előkészítették a csatateret – merengett Jardir.
Abban körülnézett, majd egy megfelelő helyen kikötötte a
tevéjét, elővett a nyeregtáskából egy hordozható rováskört, és
elkezdte elhelyezni a korongokat maguk körül.
– Még ennyi harcos társaságában is rovások mögé akarsz
bújni? – kérdezte Jardir.
– Én khaffit vagyok – felelte vállat vonva Abban. Jardir
felhorkant, majd ismét az északiak felé fordult, és tovább figyelte a
csatát.
Az Everam Ajándékában látott chinekkel ellentétben ezek az
északiak magas, izmos emberek voltak. A legmegtermettebbek nem
lándzsával és pajzzsal harcoltak, hanem hatalmas rovásos fejszékkel
és csákányokkal. A férfiak olyan magasak voltak, mint a fadémonok,
és úgy aprították őket, mint a gyújtósnak valót.
Az északiak derekasan harcoltak, de több száz fadémonnal
álltak szemben. Először úgy tűnt, vesztésre állnak, de aztán a
harcosok első vonala kettéoszlott, teret adva a mögöttük álló
íjászoknak a lövéshez.
Jardir megütközve vette észre, hogy az íjászok nők: hosszú,
északi stílusú ruhát viseltek, arcuk és mellkasuk felső részét pedig
fedetlenül hagyták, mintha szajhák lettek volna.
– A nők is részt vesznek az alagai’sharakban? – kérdezte
elképedve Ashan. Jardir az első csatasort fürkészte, és azt látta,
hogy még a közelharcot vívók között is akad néhány asszony.
Volt köztük egy férfi, aki még e magas emberekhez képest is
óriási volt. Akkora üvöltésekkel vezette a többieket a harcban, hogy
mérföldekre elhallatszott a hangja. Az egyik kezében egy hatalmas
kétélű fejszét suhogtatott, a másikban pedig egy hosszú
bozótvágót, de olyan könnyedén, mintha csak egy zsebkés lett
volna.
Az egyik északi hirtelen fél térdre rogyott egy több mint
kétméteres fadémon csapásától, de az óriás azonnal ott termett és
félrelökte a lényt, mielőtt az megölhette volna a férfit. A hatalmas
favágó elvesztette a fegyvereit, de ez egyáltalán nem zavarta.
Amikor az alagai rá akarta vetni magát, a férfi egyik kezével
megragadta a démont, a másikkal pedig hatalmas ütést mért rá. A
csapást mágikus villanás kísérte, a lény pedig elterült a földön.
Jardir észrevette, hogy a férfi nehéz, rovásozott fémlapokkal bevont
kesztyűt visel.
A hatalmas favágó nem hagyta, hogy a fadémon
feltápászkodjon. Rávetette magát, és addig ütötte öklével a fejét,
amíg ellenfele mozdulatlan nem maradt. Addigra a férfi egész
testét fekete démonvér borította. Felüvöltött, ami dús, hosszú
szőke haja és szakálla mellett olyan benyomást keltett, mintha egy
prédáját elejtő oroszlán lett volna.
 Egy újabb démon közeledett feléje, de ekkor megjelent a férfi
mellett egy vékony, vörös hajú és sápadt bőrű fiú, aki khaffitok
módjára élénk színű fércruhát hordott. A jövevény megállt az
alagai előtt, és felemelt valamiféle hangszert. Nyikorgó zajt csalt elő
belőle, amitől a fadémon kínjában rikoltozva a fejére tapasztotta a
kezét, majd menekülni kezdett a szűnni nem akaró hang elől, és
egyenesen beleszaladt egy másik chin fejszéjébe.
– Everam szakállára! – suttogta Abban.
– Milyen mágiával bír az a fiú? – kérdezte Ashan.
– Ki kell derítenünk – mondta Jardir.
– Szabadító, hadd öljem meg azt az óriást! Majd én elhozom
neked a fiút – könyörgött Hasik. Szemében vad fény csillogott,
mint minden csata előtt.
– Nem teszünk semmit! – parancsolta Jardir. – Nem harcolni
jöttünk ide, hanem megfigyelni. – A férfi érezte, hogy harcosainak
nem tetszik, amit mond, de nem érdekelte, mert ekkor két újabb
alakon akadt meg a szeme. Az egyikük egy nő volt, aki fegyver
helyett egy kis kosarat fogott a kezében. Társa jóval magasabb volt
nála, úgy öltözött, mint egy férfi, de a többi északi nőhöz
hasonlóan íjjal szerelkezett fel. Arcát démon okozta hegek
borították.
A két nő finom anyagú köpenyt hordott, amikre több száz
rovást hímeztek. Úgy jártak-keltek a harc közepette, hogy a
démonok fel se figyeltek rájuk, a többi északi pedig tiszteletteljesen
utat engedett nekik.
– Az alagaiok nem látják őket – mondta Ashan. – Mintha Kaji
Köpenyét hordanák.
Az egyik démon karmaival végigszántotta egy férfi mellkasát,
aki felkiáltva a földre zuhant, és elejtette a fejszéjét. A két köpenyes
nő odasietett a sérülthöz: a magasabbik beleeresztett egy
nyílvesszőt a démonba, a másik pedig letérdelt a férfi mellé.
Amikor a nő lehúzta fejéről a csuklyáját, Jardir végre
megpillanthatta az arcát.
Még Ineveránál is gyönyörűbb volt. Bőre, mint a fehér selyem,
ami élesen elütött hajának színétől, ami olyan fekete volt, mint egy
kődémon páncélja.
A nő felszakította a sérült férfi ingét, és nekifogott ellátni a
sebet, miközben testőre mellette őrködött, és minden közel
merészkedő alagaiba nyilat eresztett.
– Ő talán valamiféle északi dama’ting? – merengett hangosan
Jardir.
– Legfeljebb csak egy hitetlen paródiája a gyógyítóinknak –
felelte Ashan.
Egy pillanattal később a gyönyörű nő parancsot adott a
testőrének, aki ekkor a vállára akasztotta az íját, majd felemelte a
sérült férfit. A menedék felé vezető utat egy falkányi alagai állta el,
de az északi dama’ting belenyúlt a táskájába, és kivett belőle egy
tárgyat. A kezében láng jelent meg, amivel meggyújtotta az
eszközt, majd hátralendítette a kezét, és eldobta. Az alagaiokat
robbanás repítette szét a nők útjából, ami után szétroncsolt testtel,
mozdulatlanul hevertek a földön.
– Lehet, hogy hitetlenek, de megvan a maguk hatalma –
jegyezte meg Jardir.
– Az itteni férfiak még a khaffitoknál is gyávábbak, ha nőktől
várják, hogy megmentsék őket – mondta Shanjat. – Inkább halnék
meg a csatamezőn.
– Nem – felelte Jardir. – Mi vagyunk a gyávák, amiért az
árnyékban rejtőzködünk, miközben a chinek alagai’sharakot vívnak.
– Ők az ellenségeink – mondta Ashan, Jardir viszont ránézett
barátjára és megrázta a fejét.
 – Nappal talán igen, de az éjszakában mindenki testvére a
másiknak. – Azzal Jardir arca elé tette éjszakai leplét, majd
felemelte a lándzsáját, és egy csatakiáltással belevetette magát a
küzdelembe.
Emberei először tétováztak meglepetésükben, de aztán ők is
felüvöltöttek, és vezetőjük után eredtek.

– Kráziaiak! – sikoltott fel Merrem, a hentes felesége. Rojer

meglepődve felpillantott, és látta, hogy a nőnek igaza van. Fekete
ruhás kráziai harcosok tucatjai rohantak a csatatérre. Kezükben
lándzsát tartottak, és hangosan kiáltoztak. A Zsonglőr ereiben
meghűlt a vér, hegedűjéről pedig lecsúszott a vonója.
Ebben a pillanatban majdnem megölte őt egy démon, de Gared
a bozótvágóval lecsapta a magúr karját.
– A démonokra figyeljetek! – kiáltotta Gared az összes
favágónak. – Meg se fogunk ütközni a kráziaiakkal, ha hagyjuk,
hogy a démonok végezzék el a munkájukat!
Hamar egyértelművé vált viszont, hogy a kráziaiaknak esze
ágában sincs a falubeliekre támadni. Egy fehér turbános férfi
vezette őket, aki egy olyan rovásos lándzsát tartott, ami úgy nézett
ki, mintha egészében fényezett ezüstből készült volna. Úgy
rontottak rá a fadémonokra, mint farkasfalka a csirkeólra.
Tapasztalt hatékonysággal ölték le a magúrokat.
A kráziaiak vezetője egymaga szembeszállt fadémonok egész
csoportjaival, de úgy tűnt, nem alaptalan a magabiztossága. Olyan
könnyedén gyilkolta le őket, mint a Rovásember szokta. Lándzsáját
szinte alig lehetett követni, végtagjai pedig emberfeletti
gyorsasággal mozogtak.
 A többi harcos alakzatba rendeződve falat alkotott a pajzsaival,
és úgy kaszabolták a magúrokat, mintha csak árpát aratnának. Az
egyik csoportot egy férfi vezette, akinek hófehér köpenye erősen
elütött a többiek fekete viseletétől. Nála nem volt fegyver, de még
így is magabiztosan lépkedett a csatamezőn. Amikor az egyik
fadémon rá akarta vetni magát, a férfi egyszerűen oldalra lépett,
elgáncsolta és továbblökte a magúrt, amit aztán az egyik harcos
felnyársalt a lándzsájával.
Egy újabb démon támadt rá, de a fehér köpenyes férfi először
balra, aztán jobbra hajolt a magúr feléje suhanó karmai elől,
anélkül, hogy egy lépést is elmozdult volna. A lény harmadik
suhintásánál a férfi elkapta a démon csuklóját, majd megcsavarta,
és a támadás lendületét kihasználva a földre perdítette, ahol az
egyik harcos leszúrta.
Rojer és a többiek eredetileg arra számítottak, hogy a környék
megtisztítása egészen hajnalig fog tartani. Azt tervezték, hogy
szükség esetén tartalék harcosaikat is odahívják, és Leesha
robbanószereit is felhasználják a harcban.
A kráziaiak érkezésével a csata percek alatt véget is ért.

Amikor az utolsó démon is elhullott, a kráziaiak és a zöldvidékiek

megdermedve figyelték egymást. Mindenki a fegyverét szorongatta:
egyik fél se tudta, hogy vége van-e már a harcnak, és egyik sem
mert a másik felé indulni. Mindkét oldal a vezetője parancsára várt.
– A chinek fél szemmel minket figyelnek – mondta Jardir
Ashannak.
– Igen, a másik szemük pedig az óriást és a vörös hajú khaffit
fiút lesi, akitől fejvesztve menekültek az alagaiok – felelte Ashan.
 – Éppolyan dermedten állnak, mint a többi chin – jegyezte
meg Jardir.
– Akkor nem ők az itteniek vezetői – találgatott Ashan. – Ők
kai’Sharumok, vagyis azok hitetlen megfelelői. Lehet, hogy az óriás
az ő Sharum Kájuk.
– Akárhogy is, tiszteletre méltó emberek – mondta Jardir. –
Gyere velem!
Odasétált a hatalmas favágóhoz és a fiúhoz, és közben
lándzsáját a hátán- lógó tokba csúsztatta, hogy megmutassa, nem
akar ártani senkinek. Amikor odaért elébük, udvariasan meghajolt.
– Ahmann vagyok, Hoshkamin fia, a Jardirok sarja, Kaji
leszármazottja – mondta a thézaiak nyelvén. Látta, hogy a férfiak
hallottak már a nevéről. – Ő itt Ashan damaji – mutatott barátja
felé, aki szintén meghajolt.
– Üdvözletem – köszönt Ashan a chineknek.
A két zöldvidéki tanácstalanul egymásra nézett, majd a vörös
hajú fiú vállat vont, az óriás pedig kissé lazított testtartásán. Jardir
meglepődve döbbent rá, hogy a két chin közül a fiú adja a
parancsokat.
– Rojer vagyok, Jessum fia, a hídfalvi Csaplár nemzetségből –
mondta a vörös hajú fiú, hátravetve színes köpenyét. Az egyik
lábával előrelépett, a másikkal meg hátra, és valamiféle zöldvidéki
meghajlással köszöntötte őket.
– Baltás Gared – mutatkozott be az óriás. – Ohm... Steave fia.
– Ő nem volt olyan finom modorú, mint fiatalabb társa. A férfi
előrelépett, és olyan gyorsan Jardir felé nyújtotta a kezét, hogy az
önvédelemből majdnem elkapta az óriás csuklóját, hogy kitörhesse
a karját.
Szerencsére az utolsó pillanatban rájött, hogy a férfi
egyszerűen csak kezet akar fogni vele üdvözlésként. Szorítása erős
volt, a gesztus pedig talán a férfiasság egyfajta primitív
erőpróbájának számított. Jardir hasonló erővel viszonozta a
kézfogást, és a végére már mindkettőjüknek belesajdultak a csontjai
a szorításba. Az óriás tiszteletteljesen bólintott neki, majd
elengedte a kezét.
– Shar’Dama Ka, újabb chinek tartanak felénk – mondta
kráziai nyelven Ashan. – Egy eretnek pap és egy hitetlen gyógyító.
– Nem áll szándékomban bántani ezeket az embereket, Ashan
– mondta Jardir. – Akár hitetlenek, akár nem, úgy fogjuk tisztelni
őket, mintha damák és dama’tingok lennének.
– A khaffitjaik lábát esetleg ne mossam meg? – kérdezte
undorodva Ashan.
– Ha azt parancsolom, igen – felelte Jardir, majd mélyen
meghajolt az érkezők előtt. A vörös hajú fiú fürgén közéjük lépett,
hogy bemutassa őket a kráziaiaknak. Jardir meghajolt a Szentember
előtt, majd azonnal el is felejtette a férfi nevét, amikor a nő felé
fordult.
– Ő Papíros Leesha asszony – mondta Rojer –, Szabadítóháza
Gyógyfüvésze. – Leesha a szoknyáit megfogva pukedlizett, Jardir
pedig egészen addig nem tudta levenni a szemét a nő szabadon
hagyott dekoltázsáról, amíg újra fel nem egyenesedett. A nő Jardir
szemébe nézett, és a férfi megdöbbenve látta, hogy az övéi kékek,
mint az ég.
Jardir ösztönösen megfogta a nő kezét, és csókot nyomott rá.
Tudta, hogy merész dolgot tett, főleg így, idegenek körében, de
Kráziában úgy tartották, hogy Everam mindig a bátraknak kedvez.
Leeshának elakadt a lélegzete a kézcsóktól, sápadtfehér orcái pedig
kissé elpirultak. Abban a pillanatban Jardir még a korábbinál is
szebbnek látta őt.
– Köszönjük a segítségüket – mondta Leesha a tisztáson
heverő több száz halott alagai felé biccentve.
– Minden ember testvérré válik az éjszakában – mondta
meghajolva Jardir. – Ilyenkor egyként harcolunk. – Leesha
bólintott.
– És nappal? – kérdezte a nő.
– Úgy tűnik, az északi nők nem csak a harchoz értenek –
motyogta kráziai nyelven Ashan.
Jardir elmosolyodott.
– Úgy vélem, nappal is egységet kellene alkotnunk – felelte.
– Az ön vezetésével? – kérdezte összeszűkült szemmel Leesha.
Jardir érezte, hogy Ashan és a zöldvidékiek feszengeni
kezdenek.
Olyan volt, mintha rajta és a nőn kívül senki más nem lett
volna a csatatéren. Az ő szavaiktól függött, hogy a tisztást borító
fekete démonvér vörösre fog-e színeződni, vagy sem.
Jardir viszont nem tartott ettől a végkimeneteltől. Úgy érezte,
mintha már évek óta várt volna erre a beszélgetésre. Tehetetlenül
széttárta a kezét.
– Ha ez Everam akarata, akkor egy napon talán igen – mondta
meghajolva.
Leesha szájának sarkában mosoly bujkált.
– Legalább őszinte velünk. Talán jobb is, hogy még fiatal az
éjszaka. Meghívhatjuk önt és a tanácsadóit egy teára?
– Megtisztelő lenne – felelte Jardir. – Tábort verhetnek addig
itt a harcosaim?
– A tisztás szélén igen. Ezen a részen még van egy kis dolgunk.
Jardir kíváncsian nézett a nőre, de aztán észrevett egy csoport
zöldvidékit, akik a csata befejezésekor jöttek elő a faluból. Kisebbek
és gyengébbek voltak fejszés harcosaiknál. Az érkezők nekiláttak a
csatatéren heverő csillogó tárgyak összeszedésének.
 – Ők mit csinálnak? – kérdezte Jardir. Valójában a nő hangját
akarta hallani: egy cseppet sem volt kíváncsi arra, hogy mit
művelnek épp az északi khaffitok.
Leesha a földre pillantott, majd lehajolt és felkapott egy
dugóval lezárt üveget, amit aztán odanyújtott a férfinak. Finom
mestermunka volt: egyszerű és mégis gyönyörű.
– Törje össze a lándzsája nyelével! – mondta Leesha.
Jardir összevonta a szemöldökét. Nem értette, hogy mi értelme
széttörni egy ilyen szép tárgyat. Azt gondolta, hogy ez talán valami
primitív barátságkötési szokás.
Előkapta Kaji Lándzsáját, és úgy tett, ahogy a nő kérte, de a
fegyver nyele nagyot csendülve lepattant az üvegről, amin még
csak egy karcolás sem esett.
– Everam szakállára! – motyogta Jardir. Újra és újra
megpróbálta széttörni az üveget, de nem sikerült neki. –
Elképesztő!
– Rovásos üveg – mondta Leesha, miközben újra felvette az
üveget a földről, és odaadta a férfinak.
– Fejedelmi ajándék – jegyezte meg Ashan kráziaiul. –
Legalább tisztelettel bánnak velünk. – Jardir bólintott.
– Sokat tanulhatnánk egymástól, ha nemcsak éjjel, hanem
nappal is békében maradnánk – mondta Leesha.
– Egyetértek – mondta Jardir a nő szemébe nézve. – Többek
között erről is beszélhetnénk a tea mellett.

– Láttad a koronáját? – kérdezte Leesha.

– Igen, és a fémlándzsát is – bólogatott Rojer. – Ő az, akiről
Marick és a Rovásember beszélt.
 – Az egyértelmű, de én a koronán lévő rovásokra gondoltam.
Ugyanazok vannak a Rovásember homlokára tetoválva.
– Komolyan? – kérdezte meglepődve a Zsonglőr.
Leesha bólintott, majd halkabban folytatta, hogy csak Rojer
hallja őt.
– Szerintem Arlen nem mondott el nekünk mindent, amit
erről az emberről tud.
– Nem hiszem el, hogy meghívta őt teára – mondta Wonda.
– Talán a szemébe kellett volna köpnöm? – kérdezte Leesha.
– Vagy megkérhetett volna engem, hogy lőjem le – bólintott a
lány. – Az a férfi Rizon lakosságának felét megölette, az emberei
pedig a hercegség minden egyes nőjére rámásztak!
Wonda hirtelen megtorpant, majd gyorsan Leesha felé fordult
és közelebb hajolt hozzá.
– Teával fogja őt elkábítani, ugye? – kérdezte csillogó szemmel
a lány. – Rabul fogjuk ejteni az embereivel együtt?
– Arra nem fog sor kerülni – felelte Leesha. – Minden, amit
erről az emberről tudunk, csak híresztelés. Egyedül annyit
mondhatunk el róla biztosan, hogy segített nekünk legyőzni
kétszáz fadémont. A vendégünkként bánunk vele mindaddig, amíg
olyat nem tesz, ami alapján más lenne az indokolt.
– Arról már ne is beszéljünk, hogy a kráziai Szabadító
elrablása rövid úton az összes sivatagi harcost a faluba csődítené –
tette hozzá Rojer.
– Az is igaz – helyeselt Leesha. – Kérd meg Smittet, hogy
ürítse ki a söntést a fogadóban, és hívd oda a falutanácsot. Hadd
nézhesse meg mindenki magának ezt az úgynevezett sivatagi
démont, és majd annak megfelelően ítélkezhetnek róla.
– Egyáltalán nem olyan ember, mint amire számítottam –
mondta Jona lelkipásztor.
 – Elég udvarias – helyeselt Gared. – Olyan álságos, mint a
szolgálók a herceg palotájában.
– Ezt hívják jó modornak, Gared – mondta Leesha. – Elkelne
belőle néhány lecke neked és egyes falubelieknek.
– Attól még igaza van Garednek – mondta Rojer. – Egy
szörnyetegre számítottam, nem pedig egy ápolt szakállú, mosolygó
nemesemberre.
– Tudom, hogy érted – felelte a Gyógyfüvész. – Arra én sem
számítottam, hogy ilyen jóképű.
Jona, Rojer és Gared ezt hallva egyszerre torpantak meg.
Leesha csak néhány lépés után vette észre, hogy a férfiak
lemaradtak tőle. Amikor visszanézett rájuk, azt látta, hogy mind
őrá bámulnak. Még Wonda arcán is meglepetés tükröződött.
– Mi az? – kérdezte.
– Inkább úgy teszünk, mintha ezt nem mondtad volna ki –
mondta kis szünet után Rojer.
A Zsonglőr továbbindult, a többiek pedig követték őt. Leesha
megcsóválta a fejét, majd ő is utánuk eredt.

– Ezek a zöldvidékiek rosszabbak, mint gondoltuk – mondta Ashan

Jardirnak, miután visszatértek a harcosokhoz. – Nem tudom
elhinni, hogy egy nő parancsolgat nekik!
– De milyen egy nő! – kiáltott fel Jardir. – Erős, egzotikus, és
gyönyörű, mint a hajnal!
– Úgy öltözik, mint egy szajha – mondta Ashan. – Már azért
meg kellett volna ölnöd, hogy a szemedbe mert nézni.
Jardir bosszúsan intett a javaslatra.
– Aki megöl egy dama’tinget, az halált érdemel – felelte.
 – Bocsánat, Shar’Dama Ka, de ő nem dama’ting, hanem egy
hitetlen északi. Az összes zöldvidéki egy álistenhez imádkozik.
– Lehet, hogy nem tudják, de ők is Everam követői – felelte a
fejét rázva Jardir. – Az Evejah két Szent Törvényt fogalmaz meg:
csak egy istent imádj, és járd az alagai’sharak táncát! Ezt a két
szabályt leszámítva minden törzs szabadon dönthet a szokásairól.
Lehet, hogy ezek a zöldvidéki emberek nem is különböznek annyira
tőlünk, csak a szokásaikat találjuk idegennek.
Ashan épp válaszra nyitotta a száját, de Jardir pillantásából
egyértelművé vált, hogy a férfi lezártnak tekinti a beszélgetést, így
ő inkább csak meghajolt.
– Ha a Shar’Dama Ka így gondolja, akkor annak úgy is kell
lennie – mondta Ashan.
– Menj, és mondd meg a dal’Sharumoknak, hogy verjenek
tábort! – parancsolta Jardir. – Te, Hasik, Shanjat és Abban velem
fogtok jönni, hogy együtt teázzunk a zöldvidékiekkel.
– A khaffit is velünk jön? – kérdezte megbotránkozva Ashan. –
Ő nem méltó arra, hogy férfiakkal teázzon!
– Jobban beszéli a helyiek nyelvét, mint te, barátom, Hasik és
Shanjat pedig együtt alig tudnak egytucatnyi zöldvidéki szót.
Pontosan ezért hoztam el őt magunkkal az útra. Abban rendkívül
értékes lesz számunkra ezen a találkozón.

Mire a kráziaiak odaértek Smitt fogadójához, már az egész falu

odacsődült. Leesha csak a falutanács tagjait és a párjaikat engedte
be az épületbe, de Smitt gyermekei és unokái, akik a fogadóban
tüsténkedtek, egy kisebb sereggel is felértek, így a jelenlévő
falubeliek jóval többen voltak a sivatagi harcosoknál.
 A tömeg baljósan morajlott, miközben Jardir a fogadó felé
sétált.
– Menjetek vissza a sivatagba! – kiabálta valaki, mire többen
egyetértően morogtak.
A kráziaiak nem mutatták jelét, hogy zavarná őket a helyiek
ellenségeskedése. Félelmet nem ismerve, büszkén masíroztak a
bámészkodó emberek gyűrűjében az épület felé. Egyedül egy kövér,
élénk színű ruhákba öltözött, mankóval sántikáló kráziai férfi
figyelte nyugtalanul a falubelieket. Leesha a fogadó ajtajában állt,
készen arra, hogy vendégei segítségére siessen, ha a tömeg esetleg
felmérgesedne.
– Igazad van, tényleg jóképű férfi – súgta a fülébe Elona.
Leesha meglepetten fordult anyja felé.
– Kitől hallottad, hogy ezt mondtam? – kérdezte, Elona viszont
csak mosolygott.
– Üdvözletem! – mondta Leesha, amikor Jardir odaért a
fogadóhoz. A Gyógyfüvész és Elona pontosan egyforma módon
pukedlizett. Jardir először Elonára, majd Leeshára pillantott. Le se
lehetett volna tagadni, hogy rokonai egymásnak, akkora volt a
hasonlóság közöttük.
– Ő itt az ön... nővére? – kérdezte Jardir Elonára nézve.
– Nem, ő az édesanyám, Elona – felelte a szemét forgatva
Leesha, miközben Elona kuncogva megengedte a férfinak, hogy
kezet csókoljon neki –, ő pedig az édesapám, Ernal. – A nő a férfi
felé biccentett, Jardir pedig meghajolt előtte.
– Hadd mutassam be a tanácsadóimat! – mondta Jardir a
mögötte álló emberekre mutatva. – Ashan damajival már
találkozott korábban. Ő Shanjat kai’Sharum és Hasik, a dal’Sharum
testőröm. – A két férfi meghajolt Leesháék előtt. Jardir nem vette a
fáradságot, hogy ötödik társukat is bemutassa: helyette egyszerűen
továbbindult a fogadásukra felsorakozott emberek felé, és
hajlongva üdvözölte őket.
Az ötödik kráziai merőben különbözött társaitól. A többiek
vékonyak voltak, ő viszont kövér; amazok sötét színű öltözéket
viseltek, ő viszont ruházatban leginkább egy Zsonglőrre hasonlított.
A többi kráziai erős volt és egészséges, a kövér férfi viszont annyira
ránehezedett mankójára, hogy úgy tűnt, nélküle nem is tudna
talpon maradni.
Leesha már épp köszönni akart a fogadóba belépő férfinak,
amikor az szó nélkül továbbment, és meghajolt a Gyógyfüvész apja
előtt.
– Örülök, hogy személyesen is találkozhatunk végre, Papíros
Ernal – mondta a kövér kráziai.
– Ismerjük egymást? – kérdezte kíváncsian Erny.
– Abban am’Haman am’Kaji vagyok – mutatkozott be a férfi.
– Öhm... régebben papírt adtam el önnek – mondta Erny kis
gondolkozás után. – Az a... legutóbbi szállítmány még mindig a
műhelyemben van. A fizetségre vártam, de nem érkeztek többé
Fullajtárok Rizon felől.
– Hatszázat rendeltem a lánya virágmintás papírlapjaiból, ha
nem tévedek – mondta Abban.
– Az éjre, hát az maga volt? – kiáltott fel Leesha. – Tudja,
hány órán át dolgoztam azokkal a lapokkal? Most meg ott hever az
összes a szárítóházban, mint... mint egy halom komposzt!
Jardir ennek hallatán azonnal ott termett. Épp Smittnek akart
bemutatkozni, de úgy otthagyta őt, mintha személye jelentéktelen
lenne számára.
– Mit mondtál, amivel így megsértetted a vendéglátónkat,
khaffit? – kérdezte dühösen Jardir.
Abban olyan mélyen meghajolt, amennyire mankója csak
engedte.
– Úgy tűnik, tartozom a hölgy édesapjának némi pénzzel,
Szabadító – felelte a kereskedő. – Évekkel ezelőtt rendeltem egy
papírszállítmányt, amit ők ketten készítettek, de a határaink
lezárása miatt nem tudtam rendezni a számlát.
Jardir hirtelen visszakézből pofon csapta Abbant, amitől a férfi
a földre zuhant.
– Azonnal fizesd ki neki a tartozásod háromszorosát! –
kiabálta a kereskedőnek, aki fájdalmasan felkiáltott, és vért köpött
az ütéstől.
Ekkor Leesha félrelökte Jardirt, majd odaszaladt Abbanhoz és
letérdelt melléje. A férfi megpróbált elhúzódni tőle, de a nő
határozottan megfogta a fejét és megvizsgálta. Abbannak csak a
szája repedt fel, de nem volt olyan súlyos, hogy össze kelljen varrni.
Leesha ezután felállt, és Jardirra nézett.
– Mégis, mi a kénköves Mag ütött magába? – kérdezte.
Jardir arcára kiült a megdöbbenés: a nő hirtelen mintha
szarvakat növesztett volna.
– Ő csak egy khaffit – magyarázkodott Jardir. – Egy becstelen
nyamvadék.
– Nem érdekel, hogy micsoda! – csattant fel Leesha, majd
odacsörtetett Jardirhoz. Majdnem összeért az orruk, a nő szeme
pedig olyan volt, mint a kék láng. – Ő is a vendégünk, éppúgy,
mint ön, és ha az is akar maradni, akkor vigyázzon, hogyan
viselkedik nálunk, és fejezze be a pofozkodást!
Jardir megkövülten nézett a nőre, tanácsadói pedig hasonló
döbbenettel az arcukon fordultak vezetőjük felé, hogy megtudják,
mit is kellene tenniük. A harcosok az ujjaikat ropogtatták, arra
készülve, hogy szükség esetén előkaphassák a vállukról lógó rövid
lándzsákat. Leesha is készen állt arra, hogy ha esetleg tényleg
elmérgesedne a helyzet, akkor kikaphasson kötényének zsebéből
egy marék vakítóport.
Jardir viszont leszegett fejjel hátrébb lépett a nőtől, és mélyen
meghajolt.
– Természetesen önnek igaza van – mondta. – Elnézést kérek,
hogy erőszakkal éltem az asztaluknál. – A férfi Abban felé fordult.
– Háromszoros áron fogom megvenni tőled azokat a lapokat,
amiket a hölgy édesapjától rendeltél – mondta hangosan, miközben
szeme sarkából Leeshát figyelte. – Ha valami ilyen értékes Leesha
asszony számára, az valódi kincs lehet.
Abban a földhöz érintette a homlokát, majd a mankójára
támaszkodva megpróbált feltápászkodni. Erny odasietett hozzá,
hogy segítsen neki, bár az apró termetű férfi aligha tudta akár egy
kicsit is megemelni a testes kereskedőt.
Jardir Leesha felé fordult és büszkén rámosolygott. Úgy tűnt,
komolyan azt hiszi, hogy vagyonának fitogtatásával jobban le tudja
őt nyűgözni, mint az erőfitogtatással.
– Jóképű ugyan, de attól még egy nagyképű tulok – motyogta
halkan Leesha Rojernek.
– Meglehet – bólintott a Zsonglőr –, de egy olyan tulok, aki ha
akarja, úgy szétlapíthatja a falut, mint egy bogarat.
– Ne is mondj ilyet! – felelte Leesha.

– Tüzesek ezek az északi nők – jegyezte meg Hasik kráziaiul,

miközben egy nagy zöldvidéki asztalhoz és annak kemény
padjaihoz kísérték őket a falubeliek.
– A mieink is azok, csak a lepleik miatt nem látszik – felelte
Jardir. Ezen mindannyian felnevettek, még Abban is.
 Gyerekek léptek az asztalhoz, akik teát és ropogós süteményt
szolgáltak fel. Ezután az északi Szentember megköszörülte a torkát,
a falubeliek pedig mind feléje fordultak. Ashan úgy méregette a
lelkipásztort, mint egy ragadozó a zsákmányát. A zöldvidéki pap
elsápadt a dama tekintetétől.
– Mi evés előtt mindig imádkozunk – mondta Jona.
Elona felhorkant, a lelkipásztor pedig bosszús pillantást vetett
rá. Jardir nem vett tudomást a nőről, bár zavarta a
modortalansága.
– Ez nekünk is szokásunk, lelkipásztor – mondta Jardir. –
Mindenért hálát kell adni Everamnak.
Jona szája kissé megrándult annak a névnek a hallatán, amivel
Jardir a Teremtőt illette, de mivel a válasz egyébiránt
megnyugtatta, rábólintott.
– Teremtőnk – mondta zengő hangon a lelkipásztor, miközben
két kézzel feltartotta a teáscsészéjét –, hálát adunk neked az
előttünk lévő ételért és italért, melyek az általad adott életet és
bőséget jelképezik! Adj nekünk erőt, hogy téged szolgálhassunk, és
áldásodat kérjük magunkra, valamint azokra, akiknek nincs asztala,
amihez ma éjjel leülhetnének!
– Nem mondhatni, hogy idén bővelkedünk az ételben –
motyogta Elona, miközben undorral szemlélte az egyik kemény
süteményt. A nő hirtelen összerezzent, és abból, ahogy a lányára
meredt, Jardir kitalálta, hogy Leesha belérúgott az asztal alatt.
– Sajnálom, hogy csak ennyit tehetünk az asztalra – monda
Leesha, amikor Jardir elkapta a pillantását –, de a háborúskodás
miatt nehéz időket élünk a faluban. Emberek ezrei vesztették el
értelmetlenül az összes vagyonukat, és sokan a szeretteiket is.
– Értelmetlenül? – suttogta Jardirnak Ashan kráziaiul. – Téged
és a szent küldetésedet becsmérlik, Szabadító!
 – Nem! – sziszegte Abban. – Próbára akarnak tenni. Vigyázz,
mit válaszolsz! – Ashan szúrós pillantást vetett a kereskedőre.
– Hallgassatok! – mondta nekik Jardir, majd elfordult Leeshától
és az édesanyjától, hogy odabólintson a lelkipásztornak.
– Az étel feletti imájuk nagyon hasonlít a miénkhez – mondta
Jonának. – Kráziában mi még az üres tányér felett is imát
mondunk, hiszen az üres gyomor Everam áldásával olyan erőt
adhat az embernek, amilyet a teli soha.
Jardir ismét Leesha felé fordult.
– Úgy hallottam, hogy ez a falu egy évvel ezelőtt még sokkal
kisebb volt, és nem sokban különbözött a többitől, most viszont
hatalmassá és erőssé nőtt. Az utcákon nem láttam éhezőket.
Nincsenek koldusok, se siránkozó nyomorultak. A helyiek mind
derekasan helytállnak az éjszakában, és démonok százaival is
szembe mernek szállni. Az északra érkezésem úgy megedzette ezt
a falut, mint az acélt.
– Nem maga edzett meg minket! – csattant fel hirtelen Gared.
– A Rovásember segített nekünk, amikor maga még homokot
zabált a sivatagban.
Hasik izmai megfeszültek. Jardir kételkedett abban, hogy
testőre a zöldvidéki minden egyes szavát értette volna, de az óriás
hanglejtéséből egyértelmű volt az üzenete. Jardir intett Hasiknak,
hogy csillapodjon.
– Szeretnék többet megtudni erről a Rovásemberről – mondta
Jardir. – Everam Ajándékában sokat beszéltek róla, de olyan embert
nem találtam, aki valóban látta is volna őt.
– Ő a Szabadító, ez minden, amit tudnia kell – morogta Gared.
– Visszaadta nekünk azt a mágiát, amit évszázadokkal ezelőtt
elvesztettünk.
– A harci rovásokat az alagaiok ellen – mondta Jardir, mire a
favágó bólintott. – Láthatnék egy fegyvert, amit ő rovásozott?
Gared habozott, tekintete pedig Leeshára vándorolt. Jardir is a
nőre nézett: szeme olyan volt, mint egy kék tó, ami könnyedén a
mélybe ránthatta volna őt. Leesha elmosolyodott, amitől a férfi
megborzongott.
– Megmutatunk egyet – mondta ravaszul mosolyogva Leesha
–, de csak akkor, ha cserébe mi is láthatnánk valamit. Legyen
mondjuk az ön lándzsája.
Merészségétől még Abbannak is elállt a lélegzete, Jardir viszont
szintén elmosolyodott. Hátra akart nyúlni a lándzsáért, de Ashan
elkapta a kezét.
– Szabadító, ne tedd! – sziszegte a férfi. – A chinek nem
méltók arra, hogy rátegyék a kezüket Kaji Lándzsájára.
– Ez már nem Kaji Lándzsája, Ashan, hanem Ahmanné, és azt
teszek vele, amit akarok – felelte Jardir kráziaiul. – Nem először ér
hozzá chin, mégis megőrizte a hatalmát.
– És ha megpróbálják ellopni?
Jardir nyugodt pillantást vetett Ashanra.
– Akkor minden férfit, nőt és gyereket megölünk, és porig
romboljuk ezt a falut – válaszolta.
A téma lezártával Jardir elővette a lándzsát és vízszintesen
maga elé tartotta. Erre Gared az övéhez nyúlt, és kihúzta belőle
hosszú bozótvágó kését. Hasik és Shanjat mocorogni kezdett,
készen állva a támadásra, de az óriás megfordította a pengét, és
markolattal előre odanyújtotta Jardirnak, majd egyszerre átvették
egymástól a fegyvereket.
Az illendőségnek még csak a látszata se maradt fent, amikor a
rovásvetésben jártasak az asztal két oldalán odasiettek a
fegyverekhez, hogy megvizsgálhassák őket.
Jardir a fény felé fordította a bozótvágó pengét, amitől a rajta
húzódó, finom munkával karcolt rovások megcsillantak. A férfi
azonnal látta, hogy a jelek többsége egyezik azokkal, amiket az ő
népe is használt fegyverei rovásozásához: mind Kaji Lándzsájáról
származott, amin szinte az összes létező harci rovás megtalálható
volt.
A bozótvágón lévő rovások viszont nem pusztán
gyakorlatiasság szerint helyezkedtek el, mint ahogy a dal’Sharumok
fegyvereinek durván karcolt jelei. A rovások olyan művészi módon
rendeződtek el, amit Jardir mindaddig csak Kaji Lándzsáján látott.
A több száz apró jel harmóniája olyan hatalmas erőt kölcsönzött a
fegyvernek, aminek láttán az embert gyönyör, a magúrt pedig
rettegés töltötte el.
– Páratlan – motyogta Jardir.
– Egy igazi kincs – suttogta Abban.
– Vajon ez a Rovásember Anoch Sunból lophatta el ezeket a
jeleket? – merengett Ashan.
– Lehetetlen – felelte Jardir. – Több ezer éve senki se járt ott,
csak...
A férfi hirtelen elnémult, és az embereire pillantott. Látta, hogy
mind ugyanarra gondolnak.
– Nem – szólalt meg végül Jardir. – Nem lehet. Ő meghalt.
– Persze, biztos hogy nem ő volt – helyeselt némi szünet után
Ashan, a többiek pedig mind bólogattak.
Amikor visszafordultak az asztaltársaság felé, azt látták, hogy
Leesha és az édesapja, aki időközben felvette a szemüvegét,
tüzetesen vizsgálni kezdték Kaji Lándzsáját. Arra már elég időt
kaptak, hogy megcsodálhassák a fegyvert, de Jardir nem akarta,
hogy a lándzsa összes titkát megfejtsék.
– Erősek ezek a rovások – szólalt meg Jardir, miközben
visszanyújtotta Garednek a bozótvágót, és miután félreérthetetlen
pillantást vetett a lándzsájára, a zöldvidékiek kénytelen-kelletlen
visszaadták neki. Elégedetten nyugtázta, hogy Leesha vágyakozva
néz a fegyver után. A nő kíváncsi volt a lándzsa titkaira.
– Hol van most ez a Rovásember? – kérdezte Jardir Garedtől,
miután visszadugta fegyverét a tokjába. – Nagyon szeretnék
találkozni vele.
– Hol jön, hol megy – szólt közbe Leesha, mielőtt a favágó
válaszolhatott volna. Jardir bólintott.
– Talán ő adta önnek azt a csodálatos köpenyt? – kérdezte a
férfi a Gyógyfüvésztől. – Egészen olyan, mint Kaji Köpenye.
Ugyanúgy láthatatlanná teszi az embert az alagaiok szemében.
Leesha elpirult, Jardir pedig rájött, hogy a nő valamiért
dicséretnek vette a szavait.
– A rejtőköpeny a saját találmányom – vallotta be neki Leesha.
– Módosítottam hozzá a megtévesztő- és látórovásokat, valamint
közéjük szőttem néhány taszítórovást is, így egyetlen magúr se
láthatja a köpeny viselőjét.
– Elképesztő – mondta Jardir. – Bizonyára maga Everam vezeti
a kezét, ha képes rovásokat módosítani és egy ilyen mennyei
szépségű és hatalmú tárgyat készíteni velük.
Leesha lepillantott a köpenyére és szórakozottan végigsimított
rajta, végül csettintett a nyelvével, felállt és kioldotta a ruhadarab
ezüstcsatját.
– Önnek adom – mondta Leesha, és odanyújtotta Jardirnak a
köpenyt.
– Megőrültél? – kiáltotta hirtelen Elona, és megpróbálta
lefogni lánya kezét, éppúgy, mint ahogy korábban Ashan próbálta
megakadályozni Jardirt a lándzsa átnyújtásában.
– A köpeny csak a démonok ellen hasznos – mondta Leesha
egyszerre Jardirnak és az édesanyjának. – Fogadja el, és holnap
reggel jusson róla eszébe, hogy mi is a valódi ellenségünk! – A
Gyógyfüvész elhúzta a karját Elonától, és ismét Jardir felé nyújtotta
a köpenyt.
A férfi erre mindkét kezét az asztalra tette, és meghajolt.
– Ez túl értékes ajándék, és semmim nincs, amit cserébe
adhatnék – mondta. – Nem fogadhatom el.
– Ha nem felejti el, amit kértem cserébe, annyi nekem elég lesz
– felelte Leesha. Jardir ismét meghajolt, és elkerekedett szemmel
átvette a csodás ajándékot. Ha ennek a bizonyos Rovásembernek a
rovásai harmóniát alkottak a bozótvágón, akkor Leesha
rejtőköpenye egyenesen olyan volt, mint egy szimfónia. Óvatosan
összehajtotta a ruhadarabot, és kaftánja mélyére rejtette, mielőtt
még ő vagy a tanácsadói túlságosan belemélyednének az ajándék
tanulmányozásába.
– Köszönöm, Leesha asszony, Erny lánya, Szabadítóháza
Gyógyfüvésze! – mondta egy újabb meghajlás kíséretében. –
Rendkívül megtisztelő ajándékot adott nekem.
Leesha mosolyogva visszaült a helyére. A zöldvidékiek egy
pillanatig úgy tettek, mintha mind a teájuk szürcsölésével lettek
volna elfoglalva, és közben egymás közt sutyorogtak. Jardir hagyta,
hogy kibeszélgessék magukat, és addig Abbanhoz fordult.
– Mesélj nekem arról a vörös hajú fiúról, aki úgy öltözködik,
mint egy khaffit! – parancsolta.
– A hozzá hasonlókat a zöldvidékiek Zsonglőröknek nevezik,
Szabadító – felelte meghajolva Abban. – Vándorló mesemondók és
zenészek, akiket a tarka ruházatukról lehet megismerni.
Megbecsült szakmának tekintik errefelé, és a Zsonglőröket a
legtöbben a bátorság és az ösztönzés forrásának tartják.
Jardir bólintott, és megemésztette a hallottakat.
– A zenéjének hatalma volt az alagaiok felett – mondta. –
Parancsolni tudott nekik. Arról mit tudsz?
– A Rovásemberről szóló mesékben szerepel egy alak, aki
démonokat tud bűvölni – felelte vállat vonva Abban –, de semmi
többet nem tudok erről a képességről. Feltételezem, nem gyakori
adottság.

Rojer nyugtalanul figyelte, ahogy a kráziaiak időnként lopva feléje

pillantanak. Egyértelmű volt, hogy róla beszélgetnek. Rojer edzett
füle máris meg tudta különböztetni a sivatagi harcosok meglepően
dallamos nyelvének hangjait és ritmusát, értelmezni viszont még
nem tudta a szavaikat.
A kráziaiak lenyűgözték, ugyanakkor meg is rémítették őt,
éppúgy, ahogy a Rovásember is. Rojer a hegedülés mellett nagy
mesemondó is volt, és sok történetet írt már Kráziáról, annak
ellenére, hogy korábban még egyetlen onnan származó emberrel
sem találkozott. Fejében ezrével kavarogtak a kérdések, de mind
összekeveredtek, mire ki bírta volna mondani őket, mert ezek az
emberek nem a meséiben szereplő egzotikus hercegek voltak. Rojer
a saját szemével látta, mit tettek Rizonban, amikor a
Rovásemberrel ellovagolt a város környékére. Akár udvariasak
voltak, akár nem, ezek az emberek gyilkoltak, fosztogattak és
erőszakoltak.
Jardir ismét a Zsonglőr felé pillantott, és mielőtt Rojer még
elfordulhatott volna, a tekintete találkozott a férfiéval. Rojer
összerezzent: úgy érezte magát, mint egy csapdába esett nyúl.
– Bocsáss meg! Faragatlanul viselkedtünk – mondta Jardir
meghajolva.
Rojer úgy tett, mintha megvakarta volna a mellkasát, de
valójában csak hozzá akart érni a talizmánjához. A nyakából lógó
medál és a mellette ülő Gared jelenléte erőt adott neki. Rojer nem
először adott hálát az égnek, hogy a hatalmas favágó felesküdött a
fiú védelmére.
– Oda se neki – felelte bólintva Rojer.
– Mifelénk nincsenek Zsonglőrök – mondta Jardir. – Érdekel
minket a foglalkozásod.
– Nincsenek zenészeik? – kérdezte meglepődve Rojer.
– Azok vannak, de Kráziában a zenét csak Everam dicsőítésére
használjuk, nem pedig a démonok bűvölésére. Mondd csak, gyakori
ez a képesség itt északon?
Rojer hangosan felnevetett.
– A legkevésbé sem – mondta, majd felhajtotta a teáját. Azt
kívánta, bárcsak valami erősebb ital lett volna a csészében. – Meg
se tudom tanítani másoknak. Igazából azt se tudom, hogy én
hogyan csinálom.
– Talán maga Everam vezeti a kezedet – találgatott Jardir. –
Lehet, hogy megáldotta a nemzetségedet ezzel a képességgel.
Mutatták már a fiaid a jelét annak, hogy képesek ugyanerre?
– A fiaim? – nevetett ismét Rojer. – Még nem is vagyok nős.
A kráziaiak ezen láthatóan meglepődtek.
– Egy ilyen hatalommal bíró férfinak, mint neked, tucatnyi
felesége kellene legyen, hogy fiai születhessenek tőlük – mondta
Jardir.
– Egyetértek! – Rojer nevetve felemelte a csészéjét. – Valóban
lehetne egy tucat feleségem.
– Megnézném, hogyan bírnál el akár eggyel is – szólalt meg
gúnyosan Leesha. Az asztal mindkét oldalán felnevettek Rojer
kárára. A fiú némán tűrte a dolgot, mivel a falubeliek gyakran
élcelődtek rajta, bár az arcát ettől még elöntötte a pír. Jardirra
pillantott, és azt vette észre, hogy a férfi azok közé tartozik, akik
nem nevették ki őt.
– Kérdezhetek valami személyeset, Jessum fia?
Rojer az édesapja neve hallatán ismét megérintette a medált, és
aztán bólintott.
– Hogy szerezted azt a heget? – kérdezte Jardir, rámutatva
Rojer csonka kezére, amiről két ujj és a tenyér egy része hiányzott.
– Régi sebnek tűnik. Biztos nem felnőttkorodban szerezted az
alagaiok elleni harcban, s mivel láthatólag egyáltalán nem akadályoz
téged semmiben, tehát már évekkel ezelőtt kellett történnie.
Rojer érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. A kövér, színes
selyemruhát viselő kereskedőhercegre pillantott, akivel társai olyan
kegyetlenül bántak a bénasága miatt. Azon gondolkodott, hogy
vajon a kráziaiak őt is kevesebbre tartják-e csonka keze miatt.
Az asztalnál mindenki abbahagyta a beszélgetést, és Rojer
válaszára várt. Fél füllel addig is őket figyelték, de mostanra már
mindannyian a Zsonglőrt bámulták.
Rojer elhúzta a száját. „Az itteniek talán nem így vélekednek?”,
merengett. Soha senki, még Leesha se tett említést csonka kezéről.
Mind úgy tettek, mintha sérülése nem létezne, aztán pedig a kezét
bámulták, amikor azt hitték, hogy a fiú nem figyel.
„Ő legalább őszintén vállalja a kíváncsiságát”, gondolta Rojer
Jardirra pillantva. „Egy cseppet se érdekel, hogy mit gondol rólam.”
– Amikor hároméves voltam, a démonok áttörték a szüleim
fogadójának az ajtaját – mondta Rojer. – Apám megpróbálta
visszatartani őket egy piszkavassal, amíg anyám elmenekült velem a
söntésből. Egy lángdémon viszont a hátára ugrott, és a kezemen át
beleharapott a vállába.
– Hogy élted ezt túl? – kérdezte Jardir. – Az édesapád mentett
meg?
 – Apám akkor már halott volt – rázta a fejét Rojer. – Az
anyám megölte a lángdémont, majd leeresztett engem a konyhai
csapóajtón át a pincébe.
Az asztalnál ülőknek elakadt a lélegzete. Még Jardir is
elkerekedett szemmel nézett a fiúra.
– Az édesanyád megölt egy lángdémont? – kérdezte.
– Lerántotta magáról és megfojtotta egy vizes dézsában –
bólintott Rojer. – A víz felforrt a démon miatt, amitől anyám keze
felhólyagosodott és vörös lett, mire a magúr végre meg nem
fulladt.
– Ó, Rojer, ez szörnyűséges! – mondta Leesha. – Erről még
sosem meséltél nekem!
– Sosem kérdeztél rá – felelte vállat vonva a Zsonglőr. – Még
soha senki nem kérdezte meg, hogy mi történt a kezemmel.
Mindenki megpróbál nem ránézni. Még te is így teszel, Leesha.
– Azt hittem, azt akarod, hogy békén hagyjanak ezzel az
emberek – felelte a Gyógyfüvész. – Nem akartalak kellemetlen
helyzetbe hozni azzal, hogy felhívom a figyelmet a...
– A torzságomra? – kérdezte Rojer. Sértette őt a Leesha
hangjából érződő szánakozás.
Ekkor Jardir villogó szemmel felpattant a padról. Mindenki
megdermedve nézte őt, készen arra, hogy megvédje magát, vagy
hogy elmeneküljön a férfi elől.
– Ez itt egy alagai heg! – kiabálta, miközben átnyúlt az asztal
felett, megfogta Rojer csonka kezét és feltartotta, hogy mindenki
láthassa. – Nie vigye el azokat, akik emiatt szánakozva tekintenek
rád! Ez a bátorságod jelképe!
– A hegeinkkel bizonyítjuk, hogy ellenszegülünk Nie-nek és az
alagaioknak! Arról árulkodnak, hogy belenéztünk az ő sötét
poklának pofájába, és beleköptünk!
 – Hasik! – mondta Jardir, legnagyobb termetű harcosára
mutatva, mire a férfi felállt, és széthúzta páncélozott kaftánját,
felfedve egy félkör alakú harapásnyomot, ami a fél mellkasán
keresztülfutott.
– Agyagdémon – mondta nehézkes thézai kiejtéssel Hasik. –
Nagy – tette hozzá széttárt karral.
Jardir összeszűkült szemmel Garedre nézett.
– Nem rossz – hümmögte a favágó –, de tudok jobbat is
mutatni.
– A férfi lehúzta az ingét izmos mellkasáról. Mély
karmolásnyomok húzódtak a jobb vállától a bal derekáig. – Egyszer
jól elkapott egy fadémon. Egy kisebb embert félbe is vágott volna.
Rojer ámuldozva nézte, ahogy az asztalnál ülők felállnak és
elkezdik egymás után mutogatni a hegeiket és elmesélni
keletkezésük történetét, miközben azon vitatkoznak, hogy
melyiküké a nagyobb. Az elmúlt év során már alig akadt olyan
ember a faluban, akinek legalább egy sebhelye ne lett volna.
A helyiségben viszont nyoma sem volt a szomorúságnak. Az
emberek harsogva nevettek, ahogy felidézték egymásnak sérüléseik
eseteit, amiket néhányan még el is játszottak. Még a kráziaiak is
vidáman csapkodták a térdüket a történeteket hallgatva. Rojer
Wondára nézett, akinek az arcát csúnya hegek borították.
Ismeretségük óta most először látta a lányt mosolyogni.
Amikor a hangzavar a csúcspontjára hágott, Jardir
Zsonglőrmester módjára felállt a padra.
– Hadd lássák az alagaiok a sebhelyeinket, és rettegjenek
tőlünk! – kiáltotta, és lerántotta magáról a kaftánját.
Olajbarna bőre alatt kemény izmok húzódtak, de nem emiatt
maradt tátva a szobában lévők szája. A férfi testét hegek borították:
mindegyik egy rovást formázott. Több száz, vagy akár több ezer is
lehetett belőlük. Mindet belevágták a férfi bőrébe, amitől Rojernek
a Rovásember tetoválásai jutottak az eszébe.
– Az éjre! – suttogta a Zsonglőr. – Lehet, hogy mégis ő a
Szabadító.
 25. Fejezet – Bármi áron – v. u. 333 tavasza

ÜRGÉBBEN SÁNTIKÁLJ, KÜLÖNBEN ITT HAGYUNK A SÖTÉTBEN! –

-F mondta nevetve Abbannak Hasik.
A kereskedő fájdalmasan elfintorodott, kerek arcáról csak úgy
ömlött az izzadság. Ahmann gyorsított tempót diktált, miközben a
kráziai táborhely felé baktattak. A férfi előrement Ashannal, így
szegény Abban hátramaradt Hasikkal és Shanjattal, akik gyerekkora
óta kínozták őt, és azóta még kegyetlenebbé váltak.
Alig egy héttel korábban Hasik megerőszakolta Abban egyik
lányát, amikor egy üzenetet hozott a kereskedőnek, azelőtt pedig
az egyik feleségével követte el ugyanezt. Jurim és Shanjat a
szárnyaik alá vették Abban nie’Sharum fiait a Kaji’sharajban, és
olyan undort ébresztettek bennük khaffit édesapjuk iránt, hogy
Abbannak a szíve szakadt bele. A Szabadító Lándzsái folyton
gúnyolták és leköpték, és amikor a Shar’Dama Ka nem látta, még
meg is ütötték őt. Régóta ismerték már Ahmannt, és dühösek
voltak amiatt, hogy a Szabadító inkább hallgat Abban tanácsaira,
mint az övékre. A kereskedő tudta, hogy ha egyszer elveszti
Ahmann jóindulatát, akkor a napjai meg lesznek számlálva.
 Amikor elhagyták a Szabadítóháza alatt húzódó nagyrovás
keltette védőmezőt, Abbannak borsódzni kezdett a bőre. Be kellett
ismernie, hogy a Sharumok semmi olyat nem tudnának tenni vele,
amitől a büszkesége nem engedné, hogy a kegyelmükért esedezzen.
Ilyen volt a khaffitok sorsa.
– Nem értem, miért bánsz úgy ezekkel a gyenge chinekkel,
mintha igazi férfiak lennének – mondta Ashan Jardirnak, miközben
a tábor felé sétáltak.
– Ezek az emberek erősek – felelte Jardir. – Még a nőknek is
vannak alagai hegeik.
– Szemtelen ringyó mind, és nem ártana nekik, ha gyakrabban
megpofoznák őket a férjeik. A falu vezetője a legrosszabb! Nem
hiszem el, hogy hagytad őt úgy leteremteni téged, mintha ő... egy...
– Mintha egy dama’ting lenne? – kérdezte Jardir.
– Én a Damajah-ra gondoltam – felelte Ashan –, de ez a nő se
vele, sem a többi dama’tinggal nem ér fel.
Jardir arca kissé megrándult. Ez egy alig észrevehető jele volt a
férfi ingerültségének, amitől Abban hanyatt-homlok menekülni
kezdett volna, ha lett volna épp hova futnia.
Jardir viszont nem vesztette el a türelmét.
– Gondolkozz, Ashan! – mondta barátjának. – Miért tegyem
kockára az embereim épségét ahhoz, hogy Sharak Kára fogjam az
ittenieket, ha már egyszer eleve az alagaiokkal harcolnak?
– Nem a te irányításoddal teszik, Shar’Dama Ka – felelte
Ashan. – Az Evejah szerint a Sharak Kát úgy lehet csak megnyerni,
ha a világ minden harcosa a Szabadítónak engedelmeskedik.
– Így is lesz – bólintott Jardir. – Krázia törzseit viszont nem
gyilkolással kovácsoltam eggyé, hanem úgy, hogy feleségül vettem a
dama’tingjaikat, és a véremet egyesítettem az övéikkel. Nem látom
az okát annak, hogy miért ne tehetném ugyanezt itt északon.
 – Feleségül vennéd azt... azt a... – hebegte elképedve Ashan.
– Azt a mit? Azt a gyönyörű nőt, akinek egy intésétől
elhullanak az alagaiok, és úgy vet rovást, mint a régi világ
varázslói? – Jardir elővette kaftánjából a rejtőköpenyt, amit
Leeshától kapott, majd felemelte, és behunyt szemmel mélyen
belélegezte a ruha illatát. – Megrészegít az a nő. Muszáj őt
megkaparintanom.
– Ő nem az Evejah követője, hanem egy hitetlen kutya! –
mondta ingerülten Ashan.
– Everam a hitetleneknek is szánt szerepet, barátom – mondta
Jardir. – Hát nem érted? Az egyetlen olyan északi törzset, ami
alagai’sharakot vív, egy nő irányítja, egy olyan gyógyító, akinek
sosem látott képességei vannak. Ha feleségül veszem őt, vérontás
nélkül megszerezhetem magunknak a falu erejét. Úgy érzem, maga
Everam akarta úgy, hogy találkozzak vele. Érzem, ahogy a
szívemben lüktet az Ő akarata, és én nem fogom őt
meghazudtolni.
Ashanon látszott, hogy tovább vitatkozna, de Jardir részéről a
téma egyértelműen le volt zárva. A damaji bosszúsan ugyan, de
meghajolt.
– Ahogy a Szabadító kívánja – mondta összeszorított foggal
Ashan.
Időközben visszaértek a táborhoz. Abban megkönnyebbülten
sóhajtott, amikor meglátta, hogy a harcosok már felállították Jardir
sátrát, amit a felváltva alvó és őrködő dal’Sharumok vettek körül,
éberen figyelve az emberi vagy démoni fenyegetés jeleire.
– Abban, beszédem van veled – mondta Jardir. – Shanjat,
Ashan, törődjetek az embereitekkel!
A damaji és a kai’Sharum keserű pillantást vetett egymásra, de
aztán vita nélkül engedelmeskedtek. Hasik elindult Jardir után, de a
férfi tekintetétől megtorpant.
– Nincs szükségem testőrre ahhoz, hogy egy khaffittal
beszélhessek – mondta Jardir.
– Nem adtál nekem más parancsot, Szabadító, így azt hittem,
veled kell maradnom – felelte meghajolva Hasik.
– A sátramat felállíthatná valaki – vetette fel Abban.
– Hasik, láss neki! – mondta bólintva Jardir.
Hasik gyilkos pillantást vetett Abbanra, de mivel a kereskedő
biztonságban volt Jardir mögött, nem a khaffitoktól elvárt
engedelmes meghajlással felelt neki, hanem egy gúnyos vigyorral.
Abban megfordult, belépett a sátorba, és nyitva tartotta a
bejárati vásznat Jardirnak. A Hasik arcán tükröződő tehetetlen düh
sovány elégtétel volt Abban lányának szüzességéért, de a kereskedő
minden alkalmat kihasznált a bosszúra.

Miután Jardir egyedül maradt Abbannal, a férfi a kereskedő felé

fordult.
– Elnézést, amiért megütöttelek – mondta. – Én csak...
– Tudom, le akartad nyűgözni a hölgyet – szakította félbe
Abban. – Nem is lett volna rossz ötlet, de ezek a chinek máshogy
látják a világot, mint mi.
Jardir bólintott: eszébe jutott, hogyan védelmezte egykor a
Par'chin Abbant.
– A szokásaink eredendően sértőek egymás számára.
Meggondolatlanul viselkedtem.
– Az embernek különösen vigyáznia kell, ha chinekkel tárgyal
– mondta a kereskedő.
– Én egy harcos vagyok, Abban. – Jardir feltartotta Kaji
Lándzsáját. – Én az emberek legyőzéséhez és az alagaiok
megöléséhez értek. Nem vagyok jó az olyasféle... manipulációban,
amiben te és Inevera jeleskedtek.
– Sosem állt rá a szád a hazugságra, Ahmann – mondta Abban
egy olyan meghajlás kíséretében, amit egyaránt lehetett volna
hódolatteljesnek és gúnyosnak venni.
– Hogyan hódíthatom meg ezt a nőt? – kérdezte Jardir. –
Láttam, hogy nézett rám. Szerinted szabadon kiválaszthatja a
férjét, mint a dama’tingok, vagy inkább az édesapjával kellene
beszéljek?
– A dama’tingok azért dönthetnek ebben szabadon, mert senki
sem tudja, ki az édesapjuk – felelte Abban. – Leesha asszony
bemutatta nekünk az apját, és utána neked adta a köpenyt, ami
mind egyértelmű jele annak, hogy nyitott az udvarlásra. Egy
átlagos hajadon egy jó minőségű köpenyt ajándékozott volna a
kérőjének, de az, amit te kaptál, a Szabadítóhoz méltó kincs.
– Szóval csak a hozomány kérdését kell elrendeznem az apjával
– mondta Jardir, de Abban a fejét rázta.
– Erny tapasztalt alkudozó, de ő lesz a kisebbik bajod – felelte
a kereskedő. – Én inkább a Damajah miatt aggódnék. Ő ellenezni
fogja a házasságotokat, és a damajik is támogatni fogják ebben.
– Minden damajit megölök, aki ellenezni meri e szándékomat
– mondta Jardir. – Még Ashant is.
– Azzal meg mit üzennél a seregednek, Ahmann? – kérdezte
Abban. – A vezetőjük megöli a saját damajijait egy chin nő
érdekében?
– Mit számít? Ineverának nincs oka ellenezni a dolgot.
– Csupán azért vetettem fel, mert a Damajah bizonyára nem
fogja olyan könnyen uralni ezt az északi nőt, mint a többi Jiwah
Senedet – felelte vállat vonva Abban.
 Jardir tudta, hogy a kereskedőnek igaza van. Mindig is úgy
gondolta, hogy Inevera a leghatalmasabb nő a világon, de ez a
szabadítóházi Leesha minden szempontból versenybe szállhatott
volna vele. Ő biztos nem elégedett volna meg a sokadik feleség
szerepével, Ineverát pedig csakis ezzel békíthette volna ki.
– Pontosan az ő rettenthetetlenségére lesz szükségem az
oldalamon, ha Sharak Kába akarom vezetni az északi chineket –
mondta Jardir. – Talán titokban tarthatnám a házasságot.
Abban a fejét rázta.
– Az esküvő híre hamar a Damajah fülébe jutna. Egy szavával
felbonthatná a házasságotokat, amit Leesha törzse súlyos sértésnek
is vehetne.
– Biztos van rá mód – mondta Jardir. – Ez Everam akarata.
Érzem.
– Talán... – szólalt meg Abban, miközben fényes szakállát
csavargatta.
– Mi az? – kérdezte Jardir.
Abban egy pillanatig hallgatott, majd megrázta a fejét és
legyintett.
– Csak egy gondolat volt, ami aztán olyan lyukasnak bizonyult,
mint a szita – mondta a kereskedő.
– Milyen gondolat? – kérdezte Jardir olyan hangon, amiből
érezhető volt, hogy nem hagyja annyiban a kérdést.
– Csak azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha a Damajah csak a
kráziai Jiwah Kád lenne? – kérdezte Abban. – Ha így volna, akkor
bölcs dolog lenne, ha lenne melletted egy északi Jiwah Ka is, aki
majd segít újabb házasságokat kötni a zöldvidéki törzsekkel.
Abban végül megrázta a fejét.
– De még Kajinak se volt egyszerre két Jiwah Kája – mondta.
Jardir összeérintette az ujjait, és végigsimított a bőrébe vágott,
rovásokat formázó hegeken.
– Kaji három évezreddel ezelőtt élt – mondta hosszas
gondolkodás után –, a szent feljegyzések pedig eléggé hiányosak. Ki
tudná megmondani már, hogy pontosan hány Jiwah Kája volt?
Amikor az eszes Abban nem válaszolt, Jardir elmosolyodott.
– Holnap elmész Leesha apjának házához, és rendezed vele a
tartozásodat – parancsolta Abbannak –, és megtudakolod, hogy
milyen hozományt kérne a lányáért.

Abban rámosolygott a zöldvidékiekre, miközben tevét formázó

mankójával keresztülbicegett a falun. A helyiek többsége
gyanakodva nézte őt, de amíg a férfi mankója Kráziában
gyakorlatilag kihívás volt az embereknek, hogy bántsák őt, addig a
chinekből az ellenkező hatást váltotta ki. Az északiak szégyelltek
volna megütni egy önmagát megvédeni képtelen férfit, és a nőkkel
is hasonlóan bántak, ami tulajdonképpen megmagyarázta a helyi
asszonyok szertelen viselkedését.
Abban rájött, hogy ahogy telt az idő, egyre jobban megkedvelte
a zöld vidéket. Az időjárás nem volt se túl meleg, se túl hideg, míg
a sivatagban mindkét véglet gyakran előfordult, és az északi
vidékekre olyan bőség volt jellemző, amiről Abban még csak
álmodni sem mert. A haszonszerzés lehetőségei végtelenek voltak.
Feleségei és gyermekei már így is egy vagyont szedtek össze
Everam Ajándékában, de a zöld vidékek java részét még nem is volt
alkalmuk megcsapolni. Kráziában Abban gazdagnak számított, de
még így is csak félig számított férfinak. Északon úgy élhetett volna,
mint egy damaji.
Abban nem most először töprengett el Ahmann valódi
szándékain. Vajon komolyan azt hiszi, hogy ő a Szabadító, és hogy
az előző nap látott nő feleségül kérése Everam akarata volna, vagy
talán mindez csak színjáték a hatalom érdekében?
Ha bárki másról lett volna szó, Abban az utóbbit tartotta volna
valószínűnek, de Ahmann mindig is naivan őszinte volt az ilyen
dolgokkal kapcsolatban, és lehet, hogy valóban ilyen képzetei voltak
a hatalmáról.
Ezt Abban persze nevetségesnek találta, de az, hogy Jardir égi
küldetésében minden egyes kráziai férfi, nő és gyermek hitt, akkora
erővel ruházta őt fel, hogy igazából nem is számított, hogy igaz
volt-e vagy sem. Akárhogy is, Abban a világ leghatalmasabb
emberének szolgálatában állt, és bár régi barátságuk nem éledt
újjá, legalább egymáshoz való viszonyuk stabillá vált.
Most azonban már egy új tényező is szerepelt az életükben: a
Damajah. Abban túl jó volt a manipulálásban ahhoz, hogy
másokban ne ismerje fel ezt az adottságot. Inevera a saját céljaira
használta fel Ahmannt, de hogy mik voltak ezek a célok, azt még
Abban se tudta megmondani, pedig ő abból gazdagodott meg,
hogy képes volt megtudni mások vágyait.
A Damajah-nak valamiféle rejtélyes hatalma volt Ahmann
felett, de ennek ereje bizonytalannak tűnt. Jardir volt a Shar’Dama
Ka. Az emberek tétovázás nélkül széttépték volna Ineverát, ha a
Szabadító ezt parancsolja, még akkor is, ha egy dama’tingról van
szó.
Abban persze tudta, hogy ostobaság lenne kettőjük közé
férkőzni. Túl sok esztendőt megért már ahhoz, hogy egy ilyen
hibát elkövessen. Ha Inevera megérezte volna, hogy Abban be
akarja csapni őt, úgy taposta volna szét, mint egy skorpiót, és még
Ahmann se tudta volna ebben megakadályozni. Amennyire a
Damajah volt Ahmann alárendeltje, annyira volt Abban Ineveráé,
sőt, ő talán még inkább.
„Az egyetlen ember, aki képes irányítani egy nőt, az egy másik
nő”, mondogatta mindig Abbannak az apja a halála előtt. Bölcs
tanács volt.
Papíros Leesha alapjában megrengetné Inevera hatalmát, és
talán Ahmann is megszabadulhatna tőle. A legjobb mégis az volt az
egészben, hogy a Damajah nem is sejtené, hogy Abban keze van a
dologban.
A kereskedő szélesen elmosolyodott.

Abban örömmel tapasztalta, hogy Erny éppolyan elszánt

alkudozónak bizonyult szemtől szemben is, mint amilyennek a
Fullajtárok közvetítésén keresztül tűnt. A kereskedő nem szívelte
azokat, akik nem tudtak alkudni. Ahmann persze kivétel volt ez
alól: nála nem arról volt szó, hogy ne tudott volna alkudni, hanem
arról, hogy egyszerűen nem akart.
Abbannak sikerült tisztességes árat kérnie Ernytől a
papírlapokért, de miután az Jardir parancsának megfelelően
megháromszorozódott, már egy tekintélyes összeget kellett
kifizetnie. Erny és a felesége igencsak elégedettnek tűntek,
miközben Abban leszámolta nekik az aranyérméket.
– Itt van az áru – mondta Erny. A pultra tett egy dobozt, tele
Leesha virágmintás papírlapjaival, és leemelte a doboz tetejét.
Abban óvatosan végigsimított a legfelső lapon; érezte a papír
anyagában művészi módon elrendezett virágszirmokat. A
kereskedő becsukta a szemét, és nagyot szippantott.
– Még ennyi idő után is édes az illatuk – mondta mosolyogva.
– Ha szárazon tartja, örökké ilyenek maradnak – felelte Erny
–, legalábbis a halandó emberek szemszögéből.
– Everam bizonyára megáldhatta a lányát – mondta Abban. –
Minden szempontból tökéletes, épp, mint egy mennyei angyal.
Elona felhorkant, de Erny szúrós pillantásától elhallgatott.
– Valóban – helyeselt a férfi.
– A gazdám szeretné őt feleségül venni – mondta Abban. –
Felhatalmazott engem, hogy egyezzünk meg a hozományt illetően,
és biztosíthatom, rendkívül nagylelkű lesz önökkel.
– Mennyire nagylelkű? – kérdezte Elona.
– Az mindegy! – csattant fel Erny. – Az én lányom nem holmi
ló, hogy csak úgy eladjam!
– Persze, világos! – mondta sietve Abban, és meghajolt, hogy
időt nyerjen arra, hogy átgondolja a helyzetet. Erny reakciója
meglepte: nehéz volt megmondani, hogy Abban ajánlata valóban
megsértette-e őt, vagy hogy a férfi csak ezzel a módszerrel akarja
felsrófolni a lánya hozományát.
– Bocsásson meg, amiért ilyen szerencsétlenül fogalmaztam! –
mondta Abban. – Úgy tűnik, az önök nyelve a legfontosabb
helyzetekben fog ki rajtam. Nem akartam megsérteni.
Erny láthatóan megnyugodott, Abban arcára pedig az a mosoly
ült ki, amivel már több ezer vásárlójával elhitette azt, hogy a
barátja.
– A gazdám tudja, hogy az ön lánya a vezetője ennek a
törzsnek, és hogy ő nem holmi mezei portéka – folytatta Abban. –
Neki és az egész törzsüknek is nagy megtiszteltetés lenne, ha a
gazdám vére keveredne az önökével. Az ő oldalán az ön lánya lenne
a leghatalmasabb nő egész északon, és mind a Szabadító
udvarában, mind pedig a hálószobájában olyan hatalommal bírna,
amivel meggátolhatná a szükségtelen vérontást a gazdám északi
hadjárata során.
 – Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte Erny. – Azt akarja
mondani, hogy ha nem adom el a lányomat, akkor a gazdája
mindenkit megöl, és úgy fogja elragadni őt?
Abban arca izzadni kezdett. Valóban megsértette a férfit,
ráadásul igen súlyosan. A Par'chin mindig azt mondta neki, hogy a
kráziaiakat könnyű felbosszantani, de a jelek szerint az északi
emberek sem maradtak el tőlük, ha valaki túl őszintén beszélt
velük.
Abban ismét mélyen meghajolt és széttárta a kezét.
– Kérem, barátom, kezdjünk új lapot! A gazdám nem kívánt
fenyegetőzni, és nem akart senkit se megbántani. Az én népemnél
az apa kötelessége, hogy férjet találjon a lányainak. A folyamatnak
az is a része, hogy a vőlegény családja a menyasszony értékének
megfelelő hozományt ad az ő családjának. Úgy tudtam, hogy ez
közös vonásunk az északi emberekkel.
– Így van – szólalt meg Elona, mielőtt Erny válaszolhatott
volna.
– Egyesek talán így csinálják – helyesbített Erny –, de én nem
így neveltem a lányomat. Ha a gazdája feleségül akarja kérni őt,
akkor udvarolnia kell neki, mint mindenki másnak, és ha Leesha
úgy dönt, hogy hozzámegy, akkor majd én is eldöntöm, hogy az
áldásomat adom-e rá.
Ez elég körmönfont megoldásnak tűnt Abban számára, de nem
volt mit tenni, így hát ismét meghajolt.
– Ismertetni fogom a gazdámmal a feltételeit – felelte Abban.
– Úgy vélem, azonnal bele is fog kezdeni az udvarlásba.
Erny szeme elkerekedett.
– Én nem... aú! – kiáltott fel hirtelen, amikor Elona
meglehetősen nyíltan belemélyesztette a körmeit férje karjába.
Abban érdekesnek találta a nő tettét. Az ő feleségei se voltak épp
jámborak, de egy vásárló előtt soha nem merték volna őt így
megszégyeníteni.
– Ha a lányunk kérője virágot hoz neki, azzal nem árt senkinek
– mondta Elona. – Te magad mondtad, hogy Leesha dönt arról,
hogy kihez megy hozzá.
Erny a feleségére meredt, majd kis szünet után nagyot
sóhajtott, és bólintott. Felkapta a Leesha készítette papírlapok
dobozának fedelét, és a helyére tette.
– Nehéz lesz – mondta Erny Abbannak. – Hívassak egy
segédet, hogy elvigye önnek?
– Megköszönném – felelte meghajolva Abban.
– Szerintem a segédeink mind elfoglaltak – mondta Elona. –
Nekem jót tenne egy séta. Majd én viszem a dobozt.
Abban ezt sem értette. Kráziában természetes volt, hogy az
ilyen feladatokat nők végezték, de abból, ahogy Erny rámeredt a
feleségére, Abban rájött, hogy a férfit meglepte felesége
ajánlkozása.
A kereskedő nézte, ahogy Elona megkerüli a pultot. Múló
fiatalsága ellenére is szépnek találta őt. Lehet, hogy párnahölgy
volt, akire csak könnyebb munkákat bíztak, és mindig közel kellett
maradnia a férjéhez, arra az esetre, ha a férfi megkívánná őt.
Kráziában sok férfi tartott párnahölgyeket, de Abban sosem tűrte a
lustaságot. Legfiatalabb és leggyönyörűbb feleségeit is ugyanolyan
nehéz munkára fogta, mint az összes többit.
Ahogy végigsétáltak az Erny műhelyéhez vezető magányos
járdán, Abban a nőhöz fordult.
– Nagyon remélem, hogy nem bántottam meg sem önt, sem a
férjét azzal, hogy ilyen tudatlan vagyok a helyi szokásokban –
mondta a kereskedő.
– Nem vagyunk mi olyan különbözőek – felelte fejcsóválva
Elona. – Itt lehet, hogy az apák hagyják jóvá a házasságokat, de az
anyák azok, akik elrendezik őket. Erny semmire nem fogja az
áldását adni, amíg a hozományról meg nem egyezünk.
Abban megtorpant. Végre megértette a helyzetet.
– Világos – mondta. – Sajnos a gazdám édesanyja, Kajivah
jelenleg Everam Ajándékában tartózkodik a fia többi feleségével.
Rendezhetem a nevében én a házasság részleteit?
Elona bólintott, de felvonta szemöldökét a hallottakon.
– A gazdájának több felesége is van? – kérdezte.
– Persze – felelte Abban. – Ahmann Jardir a Shar’Dama Ka.
– Akkor mondja meg neki, hogy ha jót akar, még csak ne is
említse őket a lányomnak – mondta homlokráncolva Elona. – Ha
Leesha féltékeny, egy viharral is felér a mérge.
– Köszönöm, szólni fogok erről neki – bólintott Abban. –
Feltételezem, a lánya még szűz.
– Hát persze hogy az! – csattant fel Elona.
– Nem sértésnek szántam, bocsásson meg! – hajolt meg a
kereskedő. – Kráziában a férj Első Felesége szokta megvizsgálni a
menyasszonyjelölteket, de ha itt nem ez a szokás, akkor
megelégszem az ön szavával.
– Arra mérget vehet, hogy itt senki sem kutakodhat a nők lába
között, csak a férjük és a Gyógyfüvészük, úgyhogy jobb, ha se
magának, sem pedig a gazdájának nem jut még csak eszébe sem
előre kóstolgatni a tejet!
– Természetesen – bólintott Abban, és elmosolyodott. Örült,
hogy végre elkezdődött az alkudozás.

Jardir úgy járkált a sátrában, mint egy bekerített vad, várva, hogy
Abban végre visszaérjen.
– Mit válaszolt? – kérdezte Jardir, amikor a kereskedő belépett
a sátorba. – Elrendezted?
Abban megrázta a fejét. Jardir nagyot sóhajtott, és hagyta,
hogy a csalódottság egyszerűen elhagyja az elméjét.
– Leesha asszony jobban hasonlít a dama’tingokra, mint
gondoltam – mondta Abban. – Szabadon dönthet arról, hogy kihez
megy feleségül, viszont még így is hozományt kell fizetned az apja
áldásáért cserébe.
– Bármit megfizetek érte – felelte Jardir.
– Ezt már mondtad korábban – hajolt meg Abban de én hű
szolgád lévén már elkezdtem egyezkedni a szülőkkel, hogy a
hozomány ne terhelje meg annyira a kincstáradat.
Jardir csak legyintett a dologra.
– Szóval felkereshetem őt? – kérdezte.
– Az édesapja megengedte, hogy udvarolj a lányának – mondta
Abban, Jardir pedig elmosolyodott. Felkapta a lándzsáját, majd a
tükör előtt végignézett magán.
– Mit fogsz mondani neki? – kérdezte a kereskedő.
Jardir Abbanra nézett.
– Fogalmam nincs – vallotta be –, de ha ez Everam akarata,
akkor bármit is mondok, nem hibázhatok.
– Kétlem, hogy ez így működne, Ahmann – mondta Abban.
Jardir a férfira nézett. Tudta, hogy valójában mit akart
mondani a kereskedő. Abban ebből a szempontból nagyon
hasonlított a Par'chinra. Udvarias volt, türelmes és teljességgel
hitetlen.
Öreg barátját szemlélve Jardir szívében sajnálat ébredt. Végre
rádöbbent, mit jelent khaffitnak lenni. Ők nem hallották Everam
szavát. Lehet, hogy Abban minden második mondatában előfordult
a Teremtő neve, de ő sosem hallotta az Ő hangját, és nem érezte
azt az örömöt, amit az Ő szent akaratának való engedelmesség
okozott. Abbant csak a haszon érintette meg igazán, és örökké a
szolgája is fog maradni. Viszont ez is Everam szándéka volt, hiszen
a khaffit olyan dolgokat is észrevett, amit senki más, és erre
Jardirnak nagy szüksége is volt, ha meg akarta nyerni a Sharak Kát.
Jardir rátette a kezét Abban vállára, és szomorúan
rámosolygott.
– Tudom, hogy te kétkedsz benne, barátom, de ha a
Teremtőben nem hiszel, hát higgy bennem!
– Hát persze – mondta meghajolva Abban. – Legalább a többi
feleségedet ne említsd meg neki! Leesha asszony édesanyja szerint
a lánya mérge egy viharral is felér, ha féltékeny lesz.
Jardir bólintott. Egy cseppet sem lepte meg, hogy egy ilyen nő
tisztában van a saját értékével, és hogy minden más asszonytól
alázatot vár. Mindettől csak még jobban vágyott rá.

Rojer egykedvűen vezényelte végig a tanítványok gyakorlását. Egy

kicsit már fejlődtek ugyan, de valahányszor Kendall lehajolt a
hegedűtokjáért, észrevette a lány mellkasán végighúzódó hegek
végeit a nyaka hajlatánál.
Lehet, hogy a démon okozta sebhelyek a bátorságot jelképezik,
ugyanakkor arra emlékeztették Rojert, hogy mennyit kell még
tanulnia a tanítványainak ahhoz, hogy a hasznukat vehesse a falu
az éjjeli harcokban. Remélte, hogy a Zsonglőrök Céhéből érkező
tanárok hamarosan megérkeznek.
A Zsonglőrtől nem messze, a Magúrtemetőn épp edzettek a
favágók. Még nagyon sok tennivaló akadt az új nagyrovás
megépítésénél, de amíg a kráziaiak a tisztáson táboroztak, addig
egyiküknek sem fűlött a foga ahhoz, hogy ott dolgozzon. Gared
megbízott néhány csoport favágót, hogy őrjáratozzanak a faluban,
és addig a többiek a főtéren gyakorlatoztak, hogy készen álljanak,
ha szükség lenne rájuk. Leesha dühös lett volna, ha tudomást
szerez arról, hogy az új védőmező egyáltalán nem halad, de a nő
Rojer szerint túlságosan megbízott az emberekben ahhoz képest,
hogy egy évvel korábban miken ment keresztül.
Hirtelen kiáltás hallatszott. Rojer felpillantott, és meglátta a
kráziai vezetőt, amint feléje tart két testőre, Hasik és Shanjat
társaságában. Mindkettőjük hátán ott díszelgett lándzsájuk és
pajzsuk, de míg Jardir nyugodtnak és békésnek tűnt, addig a két
testőr úgy viselkedett, mintha bekerítette volna őket az ellenség.
Folyton az ujjaikat hajlítgatták, mintha fegyvert akarnának ragadni.
Amikor Gared észrevette, hogy Jardir Rojer felé igyekszik,
odakiáltott néhány favágónak, akikkel gyorsan odasietett a
Zsonglőrhöz. Jardir testőrei azonnal feléjük fordultak, és egy
szempillantás alatt előkapták lándzsájukat és pajzsukat. A falubeli
férfiak erre rögtön felemelték saját fegyvereiket. Úgy tűnt,
elkerülhetetlen lesz az összecsapás.
Jardir viszont megfordult, úgy, hogy a favágókat és a
Sharumokat egyszerre láthassa.
– Leesha asszony vendégei vagyunk! – kiáltotta. – Nem lesz
közöttünk vérontás, amíg ő máshogy nem határoz!
– Akkor mondja meg az embereinek, hogy tegyék le a
lándzsáikat! – mondta Gared, egyik kezében a fejszével, másikban
pedig a rovásos bozótvágóval. Egy tucat favágó odasietett hozzá a
térről, Hasikot és Shanjatot viszont ez nem rémítette meg. Úgy
tűnt, szívesen szembeszállnának az egész csoporttal. Rojer látta a
kráziaiakat harc közben, így biztos volt benne, hogy ketten is
felérnének a tucatnyi favágóval.
Ekkor viszont Jardir kráziai nyelven odakiáltott embereinek,
akik visszatették a lándzsákat a hátukon lévő tokba.
– Nem azt mondtam, hogy tegyék el, hanem hogy tegyék le –
morogta Gared.
– A vendégtől sehol se kérik azt, hogy hagyja a bicskáját az
ajtónál, Gared, Steave fia – mosolygott Jardir.
A hatalmas favágó válaszolni akart, de Rojer félbeszakította.
– Persze, igaza van – mondta hangosan a fiú, miközben
Garedre nézett. – Tedd el a fejszédet! – parancsolta a favágónak.
Gared szeme elkerekedett. Most először adott neki Rojer
nyíltan parancsot, ráadásul olyat, amit a favágó könnyen
megtagadhatott volna, mert ha engedelmeskedik, akkor a többiek is
követik a példáját.
A férfi tekintete találkozott a fiúéval. Gared dacos pillantást
vetett Rojerre, de a Zsonglőr jó színész volt, így arca könnyedén
tükrözni tudta a Rovásember szigorú kifejezését, hangja pedig
reszelőssé és méllyé változott, épp olyanná, amivel Arlen
rendszerint megrémisztette az embereket, hogy ne kerüljenek
hozzá túl közel.
– Nem mondom még egyszer, Gared. – Rojer érezte, ahogy az
óriás akarata megtörik. Gared bólintott és hátrált egy lépést, majd
eltette a fejszét és a bozótvágót. A többi favágó csodálkozva nézett
rá, de ők is ugyanígy tettek, és továbbra is bíztak a túlerejükben.
Rojer Jardir felé fordult.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte.
– Igen, Leesha asszonnyal szeretnék beszélni – felelte
meghajolva Jardir.
– Nincs a faluban.
– Értem. Meg tudnád mondani, hol találom?
 – A fészkes Magot mondjuk meg! – morogta Gared, Rojer és
Jardir viszont nem figyeltek rá.
– Miért keresi őt? – kérdezte Rojer.
– A köpeny, amit adott nekem, felbecsülhetetlen értékű
ajándék – felelte Jardir. – Szeretném ezt egy hasonlóan értékes
ajándékkal viszonozni.
– Milyen ajándékkal?
– Ez csak Leesha asszonyra és rám tartozik – mosolygott
Jardir.
Rojer töprengve nézte a férfit. Lényének egy része azért
kiáltott, hogy ne bízzon ebben a vigyorgó sivatagi démonban, aki
már számtalan embert megölt és megerőszakolt, de úgy tűnt, hogy
Jardirnak megvolt a maga becsületkódexe, és nem hitte, hogy a férfi
ártani akarna Leeshának, amíg él köztük a békemegállapodás.
Ráadásul ha Jardir ajándéka szintén egy értékes mágikus tárgy,
akkor ostobaság lett volna visszautasítani.
– Ha hátrahagyja a katonáit, elkísérem hozzá – felelte Rojer.
– Természetesen – hajolt meg Jardir.
Testőrei hangosan tiltakoztak, Gared és néhány favágó pedig
szintén ellenezte az ötletet, de Rojer és Jardir továbbra sem figyelt
rájuk.
– Tisztességes szándékkal szeretném meglátogatni Leesha
asszonyt, és persze elfogadom egy gardedám jelenlétét, amíg vele
társalgók.
Rojer furcsállta, ahogy a férfi fogalmazott, de nem tudott
semmi mást felhozni a látogatás ellen. Nemsokára már mindketten
a Leesha kunyhójához vezető úton baktattak. Gared ragaszkodott
hozzá, hogy velük mehessen, és közben végig Jardirra meredt,
amiről a kráziai férfi szerencsére egyáltalán nem vett tudomást.
– Leesha asszony miért nem a falu csodás nagyrovásának területén
él? – kérdezte Jardir. – Szerintem ő túl értékes ahhoz, hogy az
alagaiok elragadják őt.
Rojer felnevetett.
– Ha a Mag összes lakója kikelne ma a földből, akkor sem
létezne biztonságosabb hely ezen a földön, mint Leesha háza –
felelte.
Jardir ezt nehezen hitte el, de ahogy közelebb értek a
kunyhóhoz, észrevette, hogy a járdát kőből készült rovásokból
rakták le. Elég nagyok voltak ahhoz, hogy rájuk lehessen állni
anélkül, hogy meggyengüljön az erejük.
Jardir megtorpant, és elképedve nézte a kőlapokat, majd
leguggolt, és megérintette őket.
– Everam szakállára! – mondta. – Biztos vagy ezer szolga
kellett ezeknek az elkészítéséhez.
– Mi nem mocskos, sivatagi rabszolgahajcsárok vagyunk, mint
ti – motyogta Gared. Jardir legszívesebben megölte volna a férfit,
de azzal biztos nem nyűgözte volna le szíve hölgyét. Inkább
túltette magát a sértésen, és többé nem foglalkozott vele, hanem a
járdára figyelt.
– Ezeket a kőlapokat nem faragták, hanem öntötték – mondta
Rojer. – Porított kő és víz keverékéből készültek, amit betonnak
hívnak, és száradás közben megkeményedik. Leesha vágta a
rovásokat a földbe, és szabad emberek öntötték beléjük a betont.
Jardir elképedve nézett végig az előtte húzódó járdán.
– Ezek harci rovások – mondta. – Ráadásul láncot alkotnak.
– Ha egy démon rájuk lép, akár tűző napfénybe is sétálhatna,
olyan hatalmuk van – bólintott Rojer.
Jardir rájött, hogy naiv és ostoba volt, amiért korábban
kétkedett Leesha házának védelmében. Lehet, hogy az északiak
primitív szokásokat követtek, de még Sharik Hora hatalma sem
vetekedhetett néhány olyan rovással, mint amit ez a nő készített.
A ház udvara hasonlóan elképesztő volt. Az épületet újabb
beton járólapok vették körbe, amik így összetett védőmezőt
alkottak a ház és a környéke körül. A kertben a takaros
csoportokba rendezett viruló gyógynövények és virágok szintén
rovásokat mintáztak. Jardir a mágikus jelek közül sokat nem
ismert, mégis, ránézésre meg tudta mondani, hogy ezek nem
pusztán távol tartják vagy megölik a démonokat.
Everam akaratát érezte a szívében lüktetni, jobban, mint
bármikor. Ezt a nőt neki szánta a sors. Ha ő és Inevera az oldalán
állnak, létezhet valami a világon, amit nem érhet el?

Wonda épp tűzifát hasogatott odakint, Leesha pedig hallgatta az

ismerős monoton zajt, miközben ebédet készített. Az egyszerű
feladattól kitisztult a feje, és ez segített átgondolni az este
eseményeit és összehasonlítani a faluba érkezett vendégeket a
menekültektől hallott beszámolókkal és Arlen óvó
figyelmeztetéseivel.
Nem mintha Leesha nem bízott volna a szavukban, de jobban
szeretett a saját véleményére hagyatkozni. A menekültek legtöbbje
csak a másoktól hallott mendemondákat adta tovább, és
hajlamosak voltak túlozni is, Arlen pedig időnként keményen és
kíméletlenül ítélkezett. Valami történhetett vele Kráziában, valami
olyan sérelem érhette őt ott, amit a férfi nem tudott megbocsátani,
de mivel nem volt hajlandó beszélni róla, Leesha csak találgatni
tudott.
Bármi egyebet is mondhatni a kráziaiakról, egy dolog egészen
bizonyos volt, mégpedig hogy páratlan harcosok. Leesha erről
azonnal megbizonyosodhatott, amikor először pillantotta meg őket
a démonok elleni csatában. A favágók ugyan nagyobbak és sokkal
izmosabbak voltak, de korántsem mozogtak olyan kecsesen és
pontosan, mint a dal’Sharumok. Az az ötven harcos, aki a tisztáson
táborozott, nagy pusztítást tudott volna véghezvinni a faluban, és
ha Jardir seregének többi része csak feleannyira képzett, mint ez az
ötven férfi, Szabadítóházának még a tűz titkai segítségével se volna
sok esélye ellenük.
Megállapította hát, hogy nem szabad harcba szállniuk velük,
amennyiben ez lehetséges.
Démonokat ölni egy dolog, de minden egyes ember élete érték.
A régi világ könyvei szerint egykor több milliárd ember élt a
földön, de hányan maradhattak életben a Visszatérés után? Talán
negyedmillióan? Fájdalommal töltötte el a gondolat, hogy a világ
utolsó életben maradt emberei egymással harcoljanak.
Ugyanakkor még nem adhatja fel. Nem engedheti át
Szabadítóházát csak úgy kráziaiaknak. Túl keményen dolgozott a
járvány óta a falubeliek összetartásán, valamint a rizoni és laktoni
menekültek elhelyezésén ahhoz, hogy most csak úgy mindent
feladjon. Ha van bármilyen mód a békekötésre, neki meg kell
találnia azt.
Első találkozása a kráziai vezetővel azt sugallta, hogy lehet
esély a békére. Jardir tanult és okos férfi volt, nem pedig egy
veszett vadállat, aminek a beszámolók leírták. Egyértelműen
tartotta magát a saját nézeteihez, bár ezeket Leesha olykor
kegyetlennek és erőszakosnak találta. De amikor mélyen a férfi
szemébe nézett, ott nem látta nyomát a kegyetlenségnek. Ahmann
Jardir olyan volt, mint egy szigorú apa, aki időnként kioszt néhány
megérdemelt pofont. Azt tette, amit az emberiség jóléte érdekében
szükségesnek látott.
Leesha abbahagyta a munkát, amikor rájött, odakint
elhallgatott a fejszecsattogás. Épp akkor pillantott fel, amikor
Wonda kinyitotta az ajtót, és megállt a küszöbön.
– Mosakodj meg és terítsd meg az asztalt! – mondta neki
Leesha. – Néhány perc múlva kész az ebéd.
– Bocsásson meg, asszonyom, de Rojer és Gared szeretnék
látni önt – mondta Wonda.
– Hívd be őket, és tegyél nekik is tányért!
Wonda viszont nem mozdult.
– Nem egyedül jöttek – felelte.
Leesha letette a kést a vágódeszkára, majd megtörölte a kezét,
és az ajtóhoz lépett. Ahmann Jardir állt a tornácán. Teljesen
nyugodt volt, és tudomást sem vett az őt bámuló Garedről. Finom
anyagú fehér köpenyt viselt fekete kaftánja felett, ami illett ahhoz a
fehér turbánhoz, amibe koronáját ágyazták. Leesha pillantása a
fejdíszen sorakozó rovásokra tévedt, de megpróbálta nem
megbámulni őket. Ehelyett inkább Jardir szemébe nézett, de ez
még rosszabbnak bizonyult, mert a férfi tekintete úgy belefúródott
az övébe, hogy úgy érezte, mintha a lelkébe is belelátna.
– Bocsásson meg, hölgyem, amiért így bejelentés nélkül
érkeztem – mondta Jardir mély meghajlással.
– Egy szavadba kerül, Leesha, és visszarángatom oda, ahonnan
jött – morogta Gared.
– Ugyan már! – mondta Leesha. – Üdvözlöm a házamban! –
köszöntötte Jardirt. – Wonda és én épp ebédelni készültünk.
Meghívhatjuk önt is?
 – Megtisztelő, örömmel csatlakozom – felelte Jardir egy újabb
meghajlás kíséretében. Bement a házba Leesha után, majd az
ajtónál megállt, és levette a szandálját. Leesha észrevette, hogy még
a férfi lábfejét is rováshegek borítják. Ha belerúgott volna egy
magúrba, az olyan erővel bírt volna, ami még a Rovásemberével is
vetekedne.

Leesha asszony zöldségekből készült főzeléket szolgált fel sajttal és

kenyérrel. Jardir fejet hajtva imát mondott az étel felett, aztán
mindenki enni kezdett. A kráziai férfi épp fel akarta emelni a
tányérját, hogy kiigya belőle a főzeléket, amikor észrevette, hogy a
zöldvidékiek nem így tesznek. Valamiféle eszközzel emelték a
szájukhoz az ételt.
Jardir az előtte lévő terítékre nézett, és egy ugyanolyan tárgyat
pillantott meg a tányérja mellett. Egy hosszabb falap volt, a végén
egy mélyedéssel.
Leesha mozdulatait utánozva megkóstolta az ételt, és finomnak
találta. Olyan zöldségek voltak benne, amiket korábban még soha
nem evett. Gyorsan kanalazni kezdte a főzeléket, majd Gared és
Wonda mintáját követve kitörölte a tányér aljáról az étel utolsó
cseppjeit a tömör északi kenyérrel.
– Fenséges volt – mondta Jardir Leeshának. Kellemes
borzongás futott rajta végig, amikor látta, hogy örül a nő a
dicséretnek. – Kráziában nincs efféle étel.
– A népeink sokat tanulhatnának egymástól, ha megtanulnánk
békében élni – felelte mosolyogva Leesha.
– Békében, hölgyem? – kérdezte Jardir. – Béke nem létezik Ala
felszínén. Addig nem, amíg az alagaioké az éjszaka, és amíg az
emberek rettegnek tőlük.
– Hát igazak a hírek? Le akar igázni minket, hogy a magúrok
ellen vezethesse az itteni embereket?
– Miért akarnám meghódítani ezt a falut? Az itt élők tisztelik a
Teremtőt, bátran helytállnak az éjszakában, és vállvetve vívtak
alagai’sharakot a katonáim oldalán. Akár hiszik, akár nem, önök
már így is mind Everam követői.
– Hazugság! – mordult fel Gared. – Nekünk semmi közünk a
maguk nyüves...
– Baltás Gared! – csattant fel Leesha. Hangja olyan volt, mint a
damák ostora, amitől az óriás azonnal elnémult. – Fékezd a szádat
az asztalomnál, különben akkora adag borsot dobok bele, hogy egy
hétig nem tudsz majd megszólalni!
Gared hátrahőkölt, Jardirt pedig ismét lenyűgözte a nő
hatalma. Hozzá képest a dama’tingok jámbornak tűntek.
– Bocsánat, Ahmann – mondta Leesha a férfi felé fordulva. A
Gyógyfüvész meglepetten látta, hogy Jardir szélesen elmosolyodik.
– Mondtam valamit?
– Igen, a nevemet – felelte Jardir.
– Elnézést, illetlen volt tőlem? – kérdezte Leesha.
– Ellenkezőleg. Gyönyörű volt az ön szájából hallani – mondta
a férfi.
Leesha nem viselt leplet, így Jardir láthatta, hogy önti el a pír
sápadt színű arcát. Még soha nem udvarolt egy nőnek sem, de úgy
tűnt, mintha maga Everam választotta volna meg a férfi szavait.
– Több mint háromezer évvel ezelőtt az ősöm, Kaji uralta ezt a
földet, a déli tengertől egészen az északi fagyos vidékekig – mondta
Jardir.
– A történelemkönyvek is ezt írják, bár háromezer év hosszú
idő, és a feljegyzések időnként... pontatlanok.
 – Itt északon talán azok, de Sharik Hora temploma sokkal
régebben áll a Sivatag Lándzsájában, és a benne őrzött feljegyzések
pontosak. Valóban Kaji uralta ezt a vidéket. Volt, hogy lándzsával
vívta ki az egységet, és volt, hogy szövetségre lépett a helyi
törzsekkel, és rokoni kapcsolatot létesített velük.
Jardir végignézett az asztalnál ülőkön.
– Kaji vére még nem veszett ki az itt élőkből – folytatta. –
Még Szabadítóháza neve is őróla emlékezik meg. Önök nem
meghódítandó chinek, hanem az elveszett testvéreink, akiket tárt
karokkal fogadunk. Ezennel elnevezem ennek a falunak a népét
Háza törzsnek, és felruházok mindenkit az ezzel járó jogokkal.
– Milyen jogokkal? – kérdezte Leesha.
Jardir a kaftánjába nyúlt, és elővette saját példányát az
Evejahból. A kötetnek rugalmas bőrborítása volt, amit rovások
díszítettek, lapjait pedig aranybevonat szegélyezte. Egy vörös szalag
lógott könyvjelzőként a gerincből. A könyv oldalai puhák és
vékonyak voltak a rendszeres lapozgatástól.
– Ezekkel a jogokkal – mondta Jardir, és odanyújtotta
Leeshának a kötetet.
Látszott, hogy a Gyógyfüvész tisztában van a kezében lévő
könyv értékével. Ahogy a gerincet tanulmányozta, Jardirnak eszébe
jutott, hogy Leesha egy könyvkötő lánya. A nő félretolta a tányérját,
majd megfogta az ölére terített kendőt és az asztalra tette, arra
pedig a szent kötetet, amit aztán lapozgatni kezdett.
– Ez gyönyörű – mondta kis idő múlva Leesha –, de egy szót
se értek belőle, pedig nagyon szeretném megtanulni a kráziai
nyelvet.
– A nő becsukta a könyvet és visszanyújtotta Jardirnak, aki
viszont feltartotta a kezét.
– Kérem, tartsa meg! – mondta. – Keresve sem találna jobb
könyvet a tanuláshoz. Lehet, hogy több hasonlóságot talál majd az
Evejah igazságai és a saját nézetei között, mint képzelné.
– Ó, azt nem tehetem! – ellenkezett Leesha. – Túl értékes ez a
kötet!
Jardir erre felnevetett.
– Egy olyan köpenyt adott nekem, ami még Kajiéval is felérne,
és az ő bölcsességeit összefoglaló könyvet ne fogadná el? –
kérdezte a férfi. – Majd írok egy újat.
Leesha először a könyvre, majd Jardirra pillantott.
– Ezt ön írta?
– Igen, a saját véremmel, amikor még Sharik Horában
tanultam – felelte a férfi.
Leesha elkerekedett szemmel nézett rá.
– Tudom, hogy az ajándékom nem olyan, mint az arany vagy
az ékkövek – folytatta Jardir. – Ha tehetném, elárasztanám velük
kegyedet, de nem hoztam ilyesmit magammal északra. A
koronámon, a lándzsámon és az új köpenyemen kívül ez a könyv a
legértékesebb tulajdonom. Remélem, elfogadja tőlem, Abban pedig
közben megegyezik az ön édesanyjával egy tisztességes
hozományról.
– Hozományról? – kérdezte meglepetten Leesha.
– Hát persze – felelte Jardir. – Az édesapja megengedte
nekem, hogy udvaroljak önnek, az édesanyja pedig gondoskodni fog
róla, hogy megfelelő hozományt fizessek önért. Nem szóltak erről?
– Nem, hogy a Mag vinné el őket! – kiáltott fel Leesha. Olyan
gyorsan felpattant ültéből, hogy a szék csikorogva hátracsúszott.
Egy pillanat múlva mindenki felállt az asztaltól. Jardirt hirtelen
elfogta a félelem. Valamivel megsértette a nőt, de nem tudta, mivel,
és így nem is tudott bocsánatot kérni tőle.
– Magúrfattya! – bődült fel az óriási favágó az asztal másik
végén, és egyik húsos öklét a kráziai férfi felé lendítette.
Jardir már az idejét se tudta annak, hogy mikor próbálta őt
legutóbb megütni egy ember. Ha épp nem Leesha asszony
asztalánál lettek volna, biztos megölte volna a támadóját, de mivel
emlékezett rá, mennyire ellene van a nő az erőszaknak, inkább csak
önvédelemből cselekedett. Elkapta Gared csuklóját, majd
megpördülve átlendítette az asztal felett a hatalmas férfit, aki
hanyatt vágódott a padlón. Jardir a nagylábujjával rálépett az óriás
torkára, vastag karját pedig két ujjal megtartotta. Az óriás vergődve
próbált kiszabadulni, de Jardir szorításában tehetetlenül hevert a
földön, arca pedig egyre jobban elvörösödött.
– A feljebbvalóid épp beszélgetnek, Sharum – mondta Jardir
Garednek. – A Leesha asszony iránti tiszteletemből eddig eltűrtem
az otrombaságaidat, de ha még egyszer megpróbálsz kezet emelni
rám, kitépem a karodat. – Kissé meghúzta Gared kezét, amitől a
férfi fájdalmasan felordított. A többiek Leeshára meredtek, mert
nem tudták, mitévők legyenek.
– Megérdemelted, Baltás Gared – mondta a Gyógyfüvész,
keresztbe fonva a karját. – Senki se kért meg, hogy rátámadj
valakire az otthonomban. – A nő az ajtó felé biccentett. – Kifelé!
Rojer, Wonda, ti is! Az udvaron megvárhattok.
– A fészkes Magot! – kiáltott fel a Zsonglőr, Wonda pedig
buzgón bólogatott.
– Ha azt hiszi, asszonyom, hogy egyedül hagyjuk ezzel a...
Valami hirtelen nagyot durranva felvillant a lábuknál, amitől
mindketten összerezzentek. Leesha egy szót sem szólt, de a
tekintete szinte villámokat szórt, és az ajtóra mutatott. Rojer és
Wonda azonnal kisietett a házból, majd miután Jardir eleresztette
Garedet, ő is gyorsan kiiszkolt az ajtón.
Jardir Leesha felé fordult, majd mélyen meghajolt.
 – Elnézést kérek, hölgyem, de nem egészen értem, mivel
sikerült így megsértenem – mondta. – Tisztelettel fordultam önhöz
és a családjához, mégis úgy viselkedik velem, mintha egy kút
elfoglalása után akartam volna önt elhurcolni.
Leesha hosszan hallgatott. Szörnyű volt őt ilyen dühösnek látni:
Jardir késztetést érzett arra, hogy eltakarja a szemét, úgy, mintha
épp egy homokviharban állna. Lassacskán sikerült úrrá lennie az
érzésen, arcvonásai pedig ismét nyugalmat tükröztek.
– Én is bocsánatot kérek – mondta Leesha. – Nem azon
sértődtem meg, amit mondott, hanem azért vagyok ilyen dühös,
mert én értesültem utolsóként az ön udvarlási szándékáról.
– Abban megmondta az ön szüleinek, hogy rögvest fel fogom
keresni. Azt hittem, üzentek róla.
– Hiszek önnek – bólintott Leesha. – Anyám nem először
próbál összeházasítani engem a tudtomon kívül.
Jardir ismét meghajolt.
– Ha szeretné átgondolni a dolgot, nem kell azonnal
válaszolnia – mondta.
– Igen... Mármint nem. Úgy értem, igazán hízelgő, de nem
mehetek feleségül önhöz.
„Pedig úgy lesz”, gondolta Jardir. „Az a sorsod, hogy úgy
szeress engem, mint én téged.”
– Miért nem? – kérdezte a férfi. – Az édesanyja azt mondta
nekem, hogy nincs másik kérője, és én bármilyen hozományt meg
tudok adni, amit a családja megkíván. Hamarosan én fogom uralni
az északi vidékeket, és ön az oldalamon állhat majd. Milyen férj
tudna ennél többet nyújtani?
Leesha egy pillanatig elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Az nem számít – felelte. – Alig ismerem önt, a hozomány
engem nem érdekel, és őszintén szólva nem biztos, hogy
szeretném, ha ön errefelé bármit is „uralna”.
– Jöjjön el velem Everam Ajándékába! – mondta Jardir. –
Találkozzon az én népemmel, és nézze meg, mit építünk fel ott!
Megtanítanám a nyelvünkre, ahogy kérte, és közben megismerhet
engem. Aztán eldöntheti, hogy mi az, amit méltó vagyok...
irányítani.
Leesha hosszú ideig némán nézte őt, Jardir viszont türelmesen
várt. Tudta, hogy a nő válasza inevera.
– Rendben – mondta végül a nő –, de csak rendes kísérettel
vagyok hajlandó útnak indulni, és nem hozok döntést addig, amíg
biztonságban vissza nem érek a faluba.
– Persze – hajolt meg Jardir. – Everamra esküszöm, úgy lesz.

Rojer fel-alá járkált az udvaron, és Leesha kunyhóját nézte. Gared

ökölbe szorult kezei úgy néztek ki, mint két jókora furkósbot,
Wonda pedig felajzott íjjal várt a ház előtt. Végül kinyílt az ajtó,
amin először Jardir, aztán Leesha lépett ki a tornácra.
– Wonda, kísérd vissza Jardir urat a faluba! – mondta a
Gyógyfüvész. – Gared, te pedig fejezd be a tűzifa aprítását!
Gared morgolódva felkapta Wonda fejszéjét, a lány pedig
Jardirral együtt elindult a járdán a falu felé. Rojer Leeshára nézett,
aki a mögötte lévő ajtó felé biccentett. A nő bement a házba, a
Zsonglőr pedig rögtön követte. Leesha egyenesen odasétált Bruna
régi hintaszékéhez, leült, és magára vette az öregasszony sálját. Ez
sosem volt jó jel.
– Hogy fogadta a visszautasítást? – kérdezte Rojer anélkül,
hogy leült volna.
– Sehogy – sóhajtott Leesha. – Azt mondta, gondoljam át
nyugodtan a dolgot. Elhívott magával Rizonba.
– Nem mehetsz vele – mondta Rojer.
Leesha erre felvonta a szemöldökét.
– Ugyanúgy nincs beleszólásod abba, kihez megyek hozzá,
mint anyámnak.
– Azt akarod mondani, hogy feleségül mész hozzá? – kérdezte
Rojer. – Egy teázás és egy félresikerült ebéd után?
– Persze hogy nem – mondta Leesha. – Eszem ágában sincs
igent mondani neki.
– Akkor mégis mi a fészkes Magért szolgáltatod ki magad
neki?
– Egy hadsereg áll a falu küszöbén, Rojer. Te nem látod az
értelmét annak, hogy a saját szemünkkel lássuk őket?
Megszámolhatjuk a sátraikat, és megismerhetjük a vezetőjük
észjárását.
– De ne a saját vezetőnk élete árán! – felelte Rojer. – Ha
Rhinebeck herceg kíváncsi rá, hogy mire készül Euchor, nem megy
el személyesen Milnbe, hanem kémeket küld.
– Nekem nincsenek kémeim – mondta Leesha. Rojer
horkantott.
– Vagy ezer rizoni él a faluban, akik neked köszönhetik az
életüket, és sokuk hátrahagyta a családtagjait. Biztos rá lehetne
beszélni néhányukat, hogy térjenek haza hozzájuk, és tartsák nyitva
a szemüket.
– Nem fogom arra kérni az embereket, hogy tegyék kockára az
életüket – felelte Leesha.
– A saját életedért viszont nem aggódsz?
– Szerintem Ahmann nem bántana engem.
– Két napja még a sivatagi démonként emlegettük őt, most
meg már Ahmannak hívod? – kérdezte Rojer. – Te mindenkibe
beleszeretsz, aki a Szabadítónak képzeli magát?
– Erről nem akarok többet hallani, Rojer – mondta ingerülten
Leesha.
– Nem érdekel, hogy mit akarsz és mit nem! – csattant fel a
fiú. – Hallottad, hogyan bánnak a kráziaiak a nőkkel. Mondjon
bármit is az a zsíros kígyó, ahogy elhagyod a falu íjászainak
lőtávját, a tulajdonaként fog kezelni, és minden kísérődnek lándzsát
fog döfni a szemébe.
– Akkor hát nem jössz velem? – kérdezte Leesha.
– Az éjre! Semmit se hallottál abból, amit mondtam?
– De, minden egyes szót – felelte a nő –, és továbbra is menni
akarok. Ha Ahmann valóban ilyen ember, akkor a háború
elkerülhetetlen, és semmit se tehetünk ellene. Ha viszont van egy
parányi esélye is annak, hogy komolyan beszélt ebéd után, akkor
lehet, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy egymás legyilkolása
nélkül élhessünk, és ez fontosabb a világ számára, mint Papíros
Leesha élete.
Rojer sóhajtott, majd lezuttyant egy székre.
– Mikor indulunk? – kérdezte.
IV. RÉSZ – A MAG HÍVÁSA
 26. Fejezet – Visszatérés Tölgypatakba – v. u. 333 nyara

ROVÁSEMBER SÖTÉT HANGULATBAN hagyta maga mögött Milnt.

A A boldogság, amit Ragen és Elissa kúriájának elhagyásakor
érzett, szertefoszlott a Jaikkel történt beszélgetés miatt.
Fejében újra és újra lejátszódott a jelenet. Megrohanták azok a
gondolatok, amiknek a találkozásukkor nem adott hangot, ami
cseppet se enyhített azon az érzésen, hogy barátjának talán igaza
volt.
A férfi megpróbálta másfelé terelni a gondolatait a Ronnelltől
kapott könyv olvasásával, de az se nyújtott neki megnyugvást. A
könyv részletesen taglalta a tűz titkait, amiket Leesha olyan féltve
őrzött, amiknek az erejét különböző fémmegmunkálási ábrák
útmutatásának segítségével halálos pontosságú gyilkolóeszközökké
lehetett alakítani. A könyvben szereplő fegyvereket nem démonok,
hanem emberek megölésére tervezték.
„Vajon a magúrok miatt sodródott az emberiség a kihalás
szélére, vagy mi magunk vagyunk az okozói?”, merengett a
Rovásember.
Napnyugtakor a férfi megpillantott az út mellett egy romos
erődöt. Euchor egyik hajdani elődjének őrsége állomásozhatott ott
egykor, de a helyet lerohanták a magúrok, aztán soha nem
építették újjá. A legtöbb Fullajtár úgy tartotta, hogy az erődítményt
kísértetek járják, így mind messze elkerülték. Egy rozsdás,
meggörbült kapu lógott a szétroncsolt zsanérokról, a külső falban
pedig óriási lyukak tátongtak.
A Rovásember belovagolt az erődbe, majd kikötötte Éji Táncost
egy rováskörbe. Ágyékkötőre vetkőzött, majd felkapott egy lándzsát
és az íját. Ahogy elkezdett sötétedni, az udvar kövezetének
repedései közül bűzös gőzcsíkok szivárogtak a felszínre. A
rovásoktól mentes romokban gyakran hemzsegtek éjjelente a
démonok: ösztöneik azt súgták nekik, hogy az ilyen helyeken
előbb-utóbb újra zsákmányra lelnek. Ennek az erődnek a bukásakor
ötven férfi halt meg. Lehet, hogy épp a most megjelenő magúrok
ölték meg őket. Megérdemlik hát a bosszútételt.
A Rovásember megvárta, hogy a démonok észrevegyék őt és
rátámadjanak. Csak ekkor emelte rá az íját az élen rohamozó
lángdémonra, ami azonnal szörnyethalt a beléje csapódó
nyílvesszőtől. A férfi következő célpontja egy kődémon volt, aminek
a megöléséhez már több nyilat kellett kilőnie.
Amikor a hatalmas lény a földre zuhant, a többi magúr
megtorpant. Néhányan megpróbáltak elmenekülni, de a
Rovásember rovásos köveket helyezett a kapubejáróba és a
falakban lévő lyukakba, így mind ott rekedtek az erődben. Amikor
a férfi kifogyott a nyílvesszőkből, lándzsával és pajzzsal rontott a
démonokra, majd végül fegyvereit is félredobta, és puszta kézzel
esett neki ellenfeleinek.
Ahogy telt az éjszaka, a Rovásember egyre erősebbé vált a
magúrokból elszipolyozott mágiától. Teljesen belefeledkezett az
öldöklésbe: semmi másra nem tudott gondolni mindaddig, míg
egyetlen élő démont se talált már az erődben. Testét beborította a
magúrok vére, ami sistergett a rovásaitól. Kis idő múlva világosodni
kezdett az égbolt, a környéken lévő néhány démon pedig gyorsan
köddé vált, hogy lemeneküljön a földbe a nap fényétől, ami
megtisztította a felszínt a Mag mocskától.
Amikor a napfény a Rovásemberre vetült, a férfi úgy érezte,
mintha lángolna a bőre. A ragyogás bántotta a szemét, kavarogni
kezdett a feje, hányingere támadt, torka pedig égett. Kín volt
számára a napkorong fényében állni.
Nem először fordult ez elő. Leesha szerint ilyenkor a napfény
kiégette a férfi testéből a felesleges mágiát, de lényének egy
ösztönök vezérelte része tudta az igazságot.
A nap megtagadta őt. Egyre inkább démonná változott, és nem
tartozott többé a felszínen élők közé.
A Mag a menedék kecsegtető ígéretével hívogatta őt. Rovásos
szemei jól látták a mélybe vezető járatokat, amik a földből feltörő
mágia csíkjaiként jelentek meg számára, és mind ugyanazt a dalt
zengték a férfinak. A Mag ölelésében nem égetné őt többé a
napfény.
A Rovásember kezdett anyagtalanná válni, és hagyta, hogy
lényének egy része kissé lekússzon az egyik lejáratba, hogy
megtudja, milyen érzés lehet.
„Csak most az egyszer”, töprengett. „Hogy gyenge pontokat
kereshessek, és megtudjam, hogy szembe lehet-e szállni velük
odalenn.” Nemes gondolat volt, bár nem teljesen őszinte.
Valószínűbb volt, hogy azonnal szörnyethalna.
„A világ amúgy is jobb hely lenne nélkülem.”
Mielőtt azonban a férfi teljesen köddé válhatott volna, hirtelen
pukkanás hallatszott, és valami felvillant az udvarban. Az egyik
füstölgő magúrtetemre rávetült a napfény, amitől azonnal lángra
kapott. A Rovásember ránézett a hullára. A tetemek egymás után
gyulladtak ki, úgy, mintha fesztiváli tűzijátékok lettek volna.
A magúrok elhamvadásával úgy érezte, mintha enyhülne a
fájdalma. A napfény szokás szerint elgyengítette, de nem
pusztította el őt.
„Még nem, de előbb-utóbb megtörténik”, gondolta. „Jobb lesz,
ha odaadod a tölgypatakiaknak a rovásokat, amíg még
megteheted.”

Ahogy a Rovásember egyre közeledett Tölgypatakhoz, egymás után

tűntek fel előtte az ismerős helyek. Mindaddig a Magon járt az
esze, de a látvány visszaterelte gondolatait a jelenre. Megpillantotta
azt a Fullajtár-barlangot, ahol évekkel azelőtt Ragennel és Keerinnel
húzódott meg éjszakára, és rövidesen meglátta azt a romot is, ami
mellett rátaláltak. Ezeket a helyeket legalább nem járták démonok.
A romos ház udvarán egy falkányi éjfarkas vert tanyát, a
Rovásember pedig bölcsen elkerülte őket. Még a magúrok is
óvakodtak tőlük. Az évszázadok során a démonok miatt a kisebb és
gyengébb állatok nagyon megfogyatkoztak, így a vadonban csak
néhány, igencsak félelmetes ragadozófaj maradt fenn. Az
éjfarkasokat szénfekete bundájukról nevezték el. A felnőtt egyedek
akár százötven kilósak is lehettek, és ha egy falka bekerítve érezte
magát, még egy fadémont is le tudott teperni.
Ahogy a Rovásember továbbhaladt az úton, elérte azt a
tisztást, ahol gyerekként megcsonkította Egykarút. Arra számított,
hogy a hely úgy fog kinézni, ahogy egykor otthagyta: egy kiégett,
megfeketedett terület, a közepén azzal a csupasz folttal, ahol a
rováskörét megrajzolta.
 Több mint tizennégy év eltelt azóta, és a kopár tisztáson most
úgy virultak a növények, hogy a környék legélénkebb helyének tűnt.
Akár jó előjel is lehetett volna, de a Rovásember nem hitt az
ilyesmiben.
Egy olyan isten háta mögötti kis faluban, mint amilyen
Tölgypatak is volt, egy Fullajtár vagy egy idegen utazó, de akár
Naposmező, a szomszédos falu lakói is ritka vendégnek
számítottak, így felbukkanásuk mindig nagy feltűnést keltett. A
Rovásember kora délelőtt ért Tölgypatak közelébe, úgyhogy megállt
és várt. Jobbnak látta, ha a nap későbbi óráiban halad át a falu
határvidékén, amikor az emberek inkább a rovásaikat ellenőrizték,
ahelyett, hogy az utat figyelték volna. Így napnyugtakor be is érne
a Vásártérre, és épp elég ideje lenne arra, hogy kivegyen egy szobát
Tokás fogadójában. Reggel csak annyit kellene tennie, hogy
megkeresi a falu Szónokát, odaadja neki a harci rovásokat
tartalmazó grimoárt, kioszt néhány rovásos fegyvert azoknak, akik
kérik, és aztán elhagyja a falut, mielőtt még a lakosság java rájönne,
hogy egyáltalán ott járt. A Rovásember eltűnődött azon, hogy vajon
még mindig Selia-e Tölgypatak Szónoka, épp mint amikor ő még
gyermek volt.
Az első tanya, ami mellett elhaladt, Pásztor Macké volt. Bár
hallotta a jószágok hangját a pajtából, a ház körül nem látott
senkit. Nem sokkal később elérte Harl tanyáját is. A Tímár-ház
teljesen elhagyatottnak tűnt. Nem régen lehetett ilyen állapotban,
mert az épületeket védő rovások még épek voltak, a mezőket pedig
még nem égették fel a lángdémonok. A jószágok viszont eltűntek a
pajtából, a vetésben pedig elburjánzott a gaz, mintha egy ideje
senki se törődött volna a földekkel. A Rovásember nem látta
nyomát magúroknak. El sem tudta képzelni, mi történhetett
Harlékkal.
 A tanyához különleges emlékek kötötték őt. Tizenegy éves
koráig Tímárék háza volt a legmesszebb lévő pont, ahová
elmerészkedett otthonról, ráadásul ez volt az a hely, ahol
megcsókolta Bénit és Rennát az édesanyja halálát megelőző estén.
Furcsállta, hogy Silvy arcára már egyáltalán nem emlékezett, a két
csók apró részleteire viszont igen. Bénivel összekoccant a foguk, és
mindketten ijedten hátrahőköltek egymástól, Renna csókja viszont
lágy volt, meleg és édes.
Jó ideje nem gondolt már Tímár Rennára. Az apáik elígérték
őket egymásnak, és ha Arlen nem szökött volna el, már bizonyára
házasok lennének, a saját gyermekeiket nevelnék és Jeph tanyáján
dolgoznának. A Rovásember kíváncsi volt, hogy vajon mi lett
Rennával.
Ahogy a falu központja felé lovagolt, egyre furcsább dolgokat
látott. Nem kellett aggódnia amiatt, hogy érkezésével feltűnést kelt,
mert egy árva lélekkel sem találkozott. Minden ház ajtaja be volt
zárva. Visszaemlékezett, hogy hányadika lehet, de még nem volt itt
az ideje a nyári napforduló fesztiváljának. Bizonyára a Nagy Kürt
hangjára kerekedett mindenki útnak.
A Kürt a Vásártéren állt, és akkor fújták meg, ha
magúrtámadás érte a falu egyik kerületét. A hangjelzések
segítségével a legközelebb élők azonnal oda tudtak sietni, hogy
segítsenek a túlélők keresésében és az újjáépítésben is, ha
lehetséges volt. Ilyenkor az emberek bezárták a pajtáikba a
jószágaikat, és gyakran egész éjszakára a támadás sújtotta
kerületben maradtak.
A Rovásember tudta, hogy igazságtalanul vádolta a falubelieket,
amikor elszökött otthonról. Nem voltak különbek Rönkösháza vagy
bármelyik másik falu lakói sem, akikkel valaha találkozott. A
tölgypatakiak talán nem szálltak szembe a magúrokkal úgy, mint a
kráziaiak, de a maguk módján ők is ellenálltak nekik. Időnként
mind összegyűltek, hogy bebizonyíthassák, mennyire kötődnek
egymáshoz. Ha olykor veszekedtek, az csak apróságok miatt
történt. Tölgypatakban senki se hagyta volna, hogy egy szomszédja
éhezzen vagy menedék nélkül maradjon, ami a városokban
megszokott dolognak számított.
A Rovásember beleszimatolt a levegőbe, és az égboltot
kémlelte, de nem látta nyomát füstnek, ami a legbiztosabb jele volt
a magúrtámadásoknak. Fülelni kezdett, de semmi gyanúsat nem
hallott. Párszor még körbepillantott, majd elindult az úton a
Vásártér felé. Az ottaniak talán majd elmondják neki, hogy hol
történt a támadás.
Már majdnem beesteledett, amikor a falu központjához ért.
Hirtelen több száz ember hangja ütötte meg a fülét.
Megnyugodott, hogy félelmei alaptalannak bizonyultak, ugyanakkor
eltöprengett azon, hogy vajon mi csalhatott minden tölgypatakit a
Vásártérre úgy, hogy még az éjszakát is ott töltik. Talán Tokás
egyik lánya végre megházasodott?
Az utcák néptelenek voltak, de a jelek szerint egész Tölgypatak
odagyűlt a falu közepére. Minden, a tér felé néző tornácon, ajtóban
és ablakban emberek tolongtak. Egyesek, mint például a tornyiak,
rovásköröket állítottak fel a tér környékén, és a többiektől
elkülönülve imádkoztak Szentkönyveiket szorongatva. Élesen
elütöttek Láptető lakosaitól, akik egymást átölelve zokogtak. A
Rovásember észrevette köztük Renna nővérét, Bénit, aki Lápi
Lucikot karolta át.
A férfi követte az emberek tekintetét a tér közepére, ahol egy
gyönyörű fiatal nő volt egy cölöphöz kötözve.
A nap pedig már nyugovóban volt.
Egy pillanat se kellett hozzá, hogy a Rovásember felismerje Tímár
Rennát. Talán azért történt, mert korábban a lányon járt az esze,
vagy esetleg azért, mert másodpercekkel azelőtt látta a nővérét, de
Renna kerek arca és derékig érő barna haja összetéveszthetetlen
volt.
A lány erőtlenül lógott a cölöpről. Úgy tűnt, inkább a karját és
mellkasát átfonó kötelek tartották őt talpon, mintsem a saját ereje.
Szeme nyitva volt, de tekintete kifejezéstelenül a semmibe bámult.
– Mi a fészkes Mag folyik itt? – kiáltott fel a Rovásember,
majd vágtába ugratta Éji Táncost. A hatalmas csődör beszökkent a
térre, jókora patanyomokat hagyva a fűben, ahogy a megdöbbent
emberek előtt felágaskodott. A környéket halvány fényű, pislákoló
fáklyák és lámpások világították meg, az ég pedig már mélykék
színt öltött. A magúrok bármelyik pillanatban kikelhettek a földből.
A Rovásember leugrott a ló hátáról, és odasietett a cölöphöz,
hogy kioldozza Rennát. Ekkor egy idős férfi indult el feléje a
tömegből, kezében egy nagy vadászkéssel. A Rovásember
megszáradt vér szagát érezte a pengén, és a férfit is felismerte:
Bíró Raddock volt az, Halásztó Szónoka.
– Ez nem tartozik rád, Fullajtár! – mondta Bíró, miközben a
Rovásemberre mutatott a késsel. – Ez a lány megölte egy
rokonomat és a saját apját is, és ezért szét fogjuk tépetni a
magúrokkal!
A Rovásember megdöbbenve pillantott vissza Rennára. Úgy
érezte, mintha pofon csapták volna, ahogy felderengtek régi
emlékei: a házas játékok, amiket Renna és Béni akart játszani vele a
szénapadláson, és amiket állításuk szerint Ilaintől és az apjuktól
láttak; Ilain, aki titkon könyörgött Jephnek, hogy vigye el őt a
tanyáról; a Harl szobájából kiszűrődő nyögések az éjszaka közepén.
Ezek az emlékek rohanták meg őt, de immár felnőtt férfiként
látta őket, nem pedig egy naiv fiúként. Először a borzalom, majd a
düh fogta el őt. Raddock észbe se kaphatott, mire a Rovásember
elkapta a csuklóját és egy sharusahk mozdulattal a földre
penderítette őt, a kést pedig kiszedte a férfi kezéből.
A Rovásember feltartotta a pengét, hogy mindenki láthassa.
– Ha Tímár Renna valóban megölte az apját, akkor én
mondom, hogy az a disznó megérdemelte! – kiabálta.
Át akarta vágni Renna kötelékeit, de egy csapatnyi,
halászlándzsával felszerelt Horgos indult el feléje Garric
vezetésével. A Rovásember a cölöpbe szúrta a véres kést, majd
támadói felé fordult.
A következő jelenetet csak erős jóindulattal lehetett volna
küzdelemnek nevezni. A Horgosok erős emberek voltak ugyan, de
harcosok semmiképp. Ezzel szemben a Rovásember harcedzett
volt, és mindannyiukon túltett az ereje. Egyedül az ő kegyelmének
volt köszönhető, hogy a Horgosok nem szenvedtek maradandó
sérülést, amikor a földre kerültek.
– Amíg én itt vagyok, senkit nem fognak széttépni a magúrok!
– kiabálta. – Magammal viszem őt, és ti semmit se tehettek ellene!
Hirtelen hangos koppanás hallatszott. A Rovásember a hang
irányába fordult, és elkerekedett a szeme meglepetésében. Tornyi
Jeorje-ot pillantotta meg, aki pont ugyanúgy nézett ki, mint amikor
legutóbb látta, pedig az tizenhat éve történt, és az öregember már
akkor is megvolt kilencvenesztendős.
– Mi talán nem tehetünk semmit – mondta bólintva Jeorje,
miközben sétabotjával a tér egy pontjára mutatott –, de nem is
velünk kell majd megküzdened, fiam! A Vész vigye el
mindkettőtöket!
 A Rovásember odanézett, ahova az öregember mutatott, és
látta, hogy igazat mondott. A talajból elkezdtek felszivárogni a
gőzcsíkok, és néhány magúr már majdnem testet is öltött. A földön
heverő Horgosok rémülten felkiáltottak, és gyorsan a rovások mögé
iszkoltak.
Tornyi Jeorje arcára sötét mosoly ült ki az elégtételtől, de a
Rovásember nem rettent meg. Lehúzta fejéről a csuklyáját, és a
tornyi lelkipásztor szemébe nézett.
– Komolyabb ellenfeleim is voltak már, vénember – morogta,
majd lerántotta magáról a köpenyét. A tömeg elképedve nézte
rovásos bőrét.
Mint mindig, most is a lángdémonok támadtak először. Az
egyikük Rennára akarta vetni magát, de a Rovásember elkapta a
lény farkát, és keresztülhajította a téren. Egy másik magúr a férfit
vette célba, de a bőrén felizzó rovások miatt nem tudta
belemélyeszteni a karmait. A Rovásember elkapta a lény állkapcsát,
mielőtt az még harapni tudott volna, így a démon megpróbált
lángot köpni a férfi szemébe.
A Rovásember arcán lévő jelek egy pillanatra felvillantak,
elnyelve a lángcsóva hőjét, így a támadásból csak egy hűvös szellőt
érzett. Eközben a tenyerén lévő rovások egyre erősebben izzottak,
és erejüktől a démon pofája szétzúzódott, a férfi pedig félredobta a
lény tetemét.
Egy testet öltő fadémon Éji Táncosra akart támadni, de a
csődör felágaskodott, és eltaposta a magúrt. Rovásos patái fényesen
szikráztak a csapástól.
A magasból hirtelen rikoltás hallatszott. A Rovásembernek
sikerült idejében elhajolnia ahhoz, hogy elkaphassa a feléje repülő
széldémont, és annak lendületét kihasználva keményen a földhöz
vágta, majd mennydörgésszerű csattanással rátaposott a lény
nyakára.
Két újabb fadémon támadt rá. Az elsőt hasba rúgta, a magúr
pedig hátrarepült a mágia erejétől. A másiknak megragadta az
egyik karját egy sharusahk fogással, és minden erejét megfeszítve
tőből kitépte a lény végtagját, amit aztán Tornyi Jeorje felé hajított.
A kar lepattant a tornyiak rovásköréről.
Három lángdémon azonnal rárontott a megcsonkított
fadémonra, ami rövidesen lángokba borulva rikoltozni kezdett. A
másik fadémon magához tért, és újra a Rovásemberre támadt, de a
férfi vicsorgásától megtorpant.
– Ő a Szabadító! – kiáltotta valaki a tömegben, amit többen
meg is ismételtek, egyesek pedig térdre rogytak. A Rovásember
dühösen elfintorodott viselkedésüktől.
– Nem szabadítok meg semmitől olyanokat, akik kitesznek egy
lányt az éjszakába! – ordította. Renna felé fordult, kihúzta a kést a
cölöpből, és elkezdte szétvágni a köteleket. A lány a karjaiba
zuhant, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. Renna kissé
magához tért, és megrázta a fejét. A Rovásember feltette őt Éji
Táncos nyergébe.
– Az a boszorkány megölte a fiamat! – kiáltotta Horgos Garric.
A Rovásember a férfi felé fordult. Jól emlékezett még rá,
hányszor megverte őt Horgos Cobie gyerekkorukban.
– A fiad folyton másokat kínzott, és magúrhúgyot se ért az
élete – mondta, miközben felmászott Renna mögé a nyeregbe. A
lány úgy bújt hozzá, mint egy kisgyermek. Reszketett, pedig meleg
nyári éjszaka volt.
A Rovásember végignézett a tömegen és a rémült arcokon.
Apját pillantotta meg köztük, aki Tímár Ilaint átkarolva állt. A
látványtól újra elfogta a düh. Ha Jeph képes volt tétlenül nézni,
hogy Rennát kikötözik a magúrok számára, teljes tudatában annak,
hogy Harl mit művelt a lányaival, akkor semmi sem változott.
– Azért jöttem el ide, hogy megtanítsam nektek, hogyan kell
harcolni a magúrokkal! – kiáltotta a tömegnek. – Viszont úgy
látom, hogy Tölgypatakban még mindig csak gyávák és bolondok
élnek!
A Rovásember megfordította a lovát, hogy elinduljon, de a
lelkiismeret-furdalás visszatartotta. Visszafordult a falubeliek felé,
és úgy döntött, ad nekik még egy esélyt.
– Minden férfi, nő és gyermek, aki szeretne inkább
megküzdeni a magúrokkal, mintsem hogy eléjük veti a
szomszédjait, jöjjön ide holnap napnyugtakor! – kiáltotta. – Ha
nem így lesz, a Mag vigyen el benneteket!
Ekkor Jeph a férfi szemébe nézett, de nem látszott rajta, hogy
felismerte volna őt.
– Tímár Renna a rokonom! – kiáltotta, mire mindenki feléje
fordult. – Az északi út mentén van a tanyám, ott meghúzódhattok!
Renna tudja az utat! – A Rovásembernek nem kellett útmutatás
ahhoz, hogy odataláljon Jeph tanyájára, de azért bólintott, és észak
felé fordította Éji Táncost.
– Nem fogadhatod be azt a gyilkos boszorkányt, Bálás Jeph! –
kiáltott fel Bíró Raddock. – A falutanács döntött!
– Akkor szerencse, hogy nem vagyok a tanács tagja! – kiabált
vissza Jeph. – Az éj rá a tanúm, hogy ha valamelyikőtök eljön a
tanyámhoz Renna után ólálkodni, akkor újra vér fog folyni!
Raddock válaszra nyitotta a száját, de a tömegben ingerült
morajlás támadt. A férfi nyugtalanul körbenézett, mivel nem volt
biztos benne, hogy a többiek kinek a pártját fogják.
A Rovásember felmordult, majd Éji Táncossal elvágtatott a
Vásártérről, és elindult az északi úton apja tanyája felé.
Renna végig szótlan maradt az út során. Nekidőlt a mögötte ülő
Rovásembernek, és a köpenye széleit szorongatta. Néhány démon
rájuk akart támadni, de Éji Táncos könnyedén kikerülte őket, és
továbbvágtatott, maga mögött hagyva a magúrokat. Két
alkalommal a csődör egyszerűen beletiporta a démonokat a földbe,
anélkül hogy lelassított volna.
Apja tanyája úgy nézett ki, mint ahogy emlékezett rá, bár
távozása óta kibővítették a ház végét. A komlóföldet védő
rováspóznák közül néhányat még ő maga faragott gyermekkorában:
ezeket az évek során többször is lakkréteggel vonták be. Jeph
szertartásos módon ápolta tanyája rovásait, és ez a szokása
átragadt fiára is, ami azóta többször is megmentette Arlen életét,
és jórészt az életútját is meghatározta.
Számos magúr ólálkodott a ház udvarában, és a rovásokat
próbálgatták. A Rovásember lelőtt kettőt, hogy szabad legyen az út
a pajtáig, majd miután beértek az épület biztonságába, elszállásolta
Éji Táncost, és a bejáratból egyenként lenyilazta a többi démont is.
Rövidesen szabaddá vált az út, így be tudta vezetni Rennát a
házba.
A Rovásember reszketett, miközben leültette Rennát a
nagyszobában, meggyújtotta a lámpákat és a tüzet a kandallóban.
Olyan ismerős volt számára a hely, hogy a szíve is belefájdult. Még
a ház illata is ugyanolyan volt, mint régen. Félig arra számított,
hogy édesanyja hirtelen kilép a kamrából, és azt mondja neki, hogy
mosdjon meg vacsora előtt. Egy öreg macska odament a férfihoz,
megszaglászta, majd hangosan dorombolva hozzádörgölőzött a
lábához. A Rovásember felvette az állatot és megvakarta a füle
tövét. Eszébe jutott, hogy a macska anyja a pajtában hozta világra
kicsinyeit a tönkrement szekér mögött.
A férfi odalépett Rennához, aki még mindig ott ült, ahol hagyta
őt. A lány a szoknyája redőivel babrált.
– Jól vagy? – kérdezte a Rovásember.
Renna a padlót bámulva megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy még valaha is jól leszek – felelte.
– Ismerős érzés. Éhes vagy?
Amikor Renna bólintott, a Rovásember letette a macskát, majd
a kamrába ment. Meg se lepte, hogy ott is minden úgy nézett ki,
mint gyerekkorában. Akadt ott füstölt sonka, friss zöldség és
kenyér is. A vágódeszkához vitte a hozzávalókat, majd megtöltött
egy fazekat a vizeshordóból. Nemsokára már rotyogott is a főzelék
a tűz felett, illata pedig az egész házat betöltötte. A Rovásember
kinyitott egy szekrényt, majd tányérokat és kanalakat tett az
asztalra. Amikor visszament Rennához, a macska
összegömbölyödve feküdt az ölében. A lány zokogva simogatta:
könnyei rápotyogtak az állat bundájára.
Renna alig szólalt meg evés közben. A Rovásember többször
azon kapta magát, hogy a lányt bámulja, és azt kívánta, bárcsak
tudna mondani neki valamit, amitől visszatérne belé az élet.
– Jó a főzelék? – kérdezte, amikor Renna egy darab kenyérrel
kitörölte a tányér alját. – Van még, ha kérsz. – A lány bólintott, a
Rovásember pedig odament a tűzhöz, levette róla a fazekat, és
mert neki még egy adaggal.
– Köszönöm! – mondta Renna. – Úgy érzem, mintha napok
óta nem ettem volna. Végül is így volt. Nem voltam éhes.
– Biztos nehéz heted lehetett – mondta a férfi.
Renna a Rovásember szemébe nézett.
– Maga megölte azokat a démonokat. Puszta kézzel végzett
velük.
 A férfi bólintott.
– Miért? – kérdezte a lány.
A Rovásember felvonta rovásos szemöldökét.
– Talán okra lenne szükségem a magúrok legyilkolására?
– Elmondták önnek, mit tettem – mondta Renna. – Igazuk
volt. Ha gondoskodtam volna apámról, mindez nem történik meg.
Talán megérdemeltem volna a halált. – A lány ismét elfordította a
tekintetét, de a Rovásember erősen megragadta őt a vállánál, és
maga felé fordította őt. A férfi szeme szinte izzott, a lányé pedig
elkerekedett ijedtében.
– Ide hallgass, Tímár Renna! – mondta a Rovásember. – Az
apád nem érdemelte meg a gondoskodást. Tudom, mit művelt
veled és a nővéreiddel a tanyáján. Az ilyen ember nem érdemli meg
a törődést. Ő okozta mindezt, nem te. Te nem tehetsz semmiről.
Amikor Renna csak némán bámult rá, a férfi megrázta őt.
– Hallod? – kérdezte hangosan.
Egy pillanatig Renna meg se moccant, de aztán lassan bólintott
egyet, majd utána még egyszer, de kissé határozottabban.
– Nem volt helyes, amit apánk tett velünk – mondta a lány.
– Az nem kifejezés – morogta a Rovásember.
– Szegény Cobie soha nem csinált semmi rosszat – folytatta
Renna valamivel élénkebben. Hirtelen felpillantott a Rovásemberre.
– Nem ártott senkinek, legalábbis én soha nem láttam, hogy így
viselkedett volna. Csak feleségül akart venni engem, apa pedig...
– Ezért megölte őt – fejezte be helyette a Rovásember.
Renna bólintott.
– Az ilyen ember aligha több egy démonnál – mondta.
– A démonokkal pedig harcolni kell, Tímár Renna – bólintott a
férfi. – Csak így élhet az ember szégyen nélkül. Sose várd
másoktól, hogy megtegyék érted azt, amit te nem vagy hajlandó
megtenni magadért!

Renna mélyen aludt a kandalló előtt, amikor Jeph szekere másnap

reggel megállt az udvaron. A Rovásember az ablakból figyelt, és
nagyot nyelt, amikor négy gyermeket látott a kocsiról leugrani.
Mind az ő fivérei és nővérei voltak, akiket soha nem ismerhetett
meg.
A gyermekek után az öreg Norine, majd Ilain szállt le a
szekérről. Gyermekkorában tetszett neki a lány, és még most is
szépnek találta, de zavarta a látvány, hogy apja éppúgy segíti őt le
a bakról, mint egykor édesanyját. Nem hibáztatta Ilaint azért, hogy
el akart menekülni Harltól, legalábbis most már nem. Mindenesetre
nem volt könnyű azt látnia, hogy milyen gyorsan átvette Silvy
helyét a családban.
A Rovásember az útra pillantott, de senki mást nem látott a
tanya felé közeledni. Így hát kinyitotta az ajtót, és kiment az
érkezők elé. A gyerekek megtorpanva bámulták őt, miközben
apjukhoz lépett.
– A tűz mellett alszik – mondta.
– Köszönöm, Fullajtár – bólintott Jeph.
– Remélem, betartja az ígéretét, és megvédi őt azoktól, akik
ártani akarnak neki – mondta a Rovásember, miközben rovásos
ujját apjára szegezte.
Jeph nagyot nyelt, de aztán bólintott.
– Úgy lesz – mondta.
A Rovásember összeszűkült szemmel nézte a férfit. Jeph
folyton őszintének hangzó ígéreteket tett, amiket be is akart
tartani, de amikor eljött a cselekvés ideje, rendszerint inába szállt a
bátorsága.
A Rovásember nem tehetett mást, így csak bólintott.
– Kihozom a pajtából a lovamat, és már indulok is – mondta.
– Kérem, várjon! – mondta Jeph, és elkapta a férfi karját. A
Rovásember apja kezére nézett, aki rögtön vissza is rántotta azt.
– Én csak... – Jeph habozott mondandójával. – Szeretnénk, ha
itt maradna reggelire. A legkevesebb, amit hálából tehetünk önért.
Lehet, hogy estére az egész falu a Vásártérre sereglik. Addig itt
nyugodtan megpihenhet.
A Rovásember a férfira nézett. Szeretett volna mihamarabb
elmenni a tanyáról, de lényének egy része meg akart ismerkedni a
féltestvéreivel, gyomra pedig korogni kezdett a kiadós tölgypataki
reggeli gondolatára. Az ilyen dolgok nem jelentettek neki sokat
gyerekkorában, felnőttként viszont becses emlékekként fog
gondolni rájuk.
– Azt hiszem, egy kicsit maradhatok – mondta végül, és
hagyta, hogy visszakísérjék a házba. A gyerekek elszaladtak a
dolgukra, Norine és Ilain pedig a kamra felé vették az irányt.

– Ő itt az ifjabb Jeph – mondta Jeph, bemutatva legidősebb fiát a

Rovásembernek, amikor mind az asztal köré gyűltek a reggelihez. A
fiú biccentett neki, de közben a férfi rovásos ujjait bámulta, és
megpróbált belesni a csuklyája alá.
– Ő ott mellette Szabó Jeni – folytatta Jeph. – Két évvel ezelőtt
lettek egymásnak ígérve. Az asztal végén ülnek a legkisebb
gyermekeink, Silvy és Cholie.
A Rovásember velük szemben, Renna és Norine mellett ült, és
a két gyermek neve hallatán köhögni kezdett, hiszen elvesztett
anyjára és nagybátyjára emlékeztették őt. Meglepetését úgy
próbálta leplezni, hogy belekortyolt a vizespoharába.
– Szép gyermekeik vannak – mondta Jephéknek.
– Harral lelkipásztor szerint maga a Szabadító – szólalt meg a
kis Silvy.
– Rosszul tudja – felelte a Rovásember. – Én csak egy Fullajtár
vagyok, aki jó híreket hoz és visz.
– Mostanában minden Fullajtár olyan, mint maga? – kérdezte
Jeph. – Mind tetováltak?
A Rovásember elmosolyodott.
– Én kivételes eset vagyok – vallotta be –, de attól még csak
egy átlagos férfi. Nem vagyok én senki Szabadítója.
– Rennát azért sikerült kiszabadítania – mondta Ilain. – Nem
tudjuk eléggé meghálálni magának.
– Nem lett volna szabad idáig fajulnia a dolognak – felelte a
Rovásember.
Jeph egy ideig csendben gondolkozott a hallottakon.
– Ebben igaza van – mondta végül –, de ha valaki egy tömeg
része, és a tömeg kinyilvánítja a véleményét, akkor...
– Ne mentegetőzz, Bálás Jeph! – csattant fel hirtelen Norine. –
A Fullajtárnak igaza van. Mi más lenne fontosabb ezen a világon,
mint a család és a rokonok? Semmi miatt nem lenne szabad
elpártolnunk a saját vérünktől.
A Rovásember a nőre nézett. Ez nem az a Norine volt, akire ő
emlékezett. Annak idején az asszony a ház tornácáról nézte, ahogy
Arlen édesanyját megtámadják a magúrok. Nézte, és nem tett
semmit, csak megpróbálta megakadályozni a fiút abban, hogy anyja
segítségére siessen. A Rovásember bólintott, majd Jeph felé fordult.
– Igaza van a hölgynek – mondta. – Mindennel szembe kell
szállni, ami veszélyt jelent ránk és a rokonainkra.
 – Mintha a fiamat hallanám – mondta Jeph elrévedő
tekintettel.
– Tessék? – kérdezte elszoruló torokkal a Rovásember.
– Engem? – szólalt meg az ifjabb Jeph.
– Nem, a bátyádat – felelte fejcsóválva a férfi.
Renna és a Rovásember kivételével mindenki rovást vetett
maga előtt.
– Évekkel ezelőtt volt egy másik fiam is. Arlennek hívták –
mondta Jeph. Ilain megszorította férje kezét, hogy erőt adjon neki.
– Rennának volt ígérve. Az édesanyját megölték a magúrok, ő
pedig elszökött tőlem. – Jeph leszegte a fejét, és elhaló hangon
folytatta. – Arlen mindig a Szabad Városokról kérdezett. Mindig
abban reménykedem, hogy talán sikerült eljutnia valamelyikbe... –
Nem bírta folytatni, és megrázta a fejét.
– Most viszont már gyönyörű családja van – mondta a
Rovásember, megpróbálva egy kissé kellemesebb irányba terelni a
beszélgetést.
Jeph bólintott, majd megfogta Ilain kezét, és megszorította.
– Mindennap hálát adok értük a Teremtőnek, de attól még
nem feledkezem meg azokról, akiket elvesztettem – mondta.
Reggeli után a Rovásember kiment a pajtába, hogy ránézzen
Éji Táncosra, bár erre nem volt igazán szükség. Inkább csak
magára akart maradni egy kicsit. Épp elkezdte lekefélni a lovat,
amikor az épület ajtaja újra kinyílt, és Renna lépett be rajta.
Félbevágott egy almát, odanyújtotta Éji Táncosnak, és
megsimogatta a csődör oldalát. A ló lágyan felnyihogott.
– Néhány napja, sötét éjjel rohantam el idáig – mondta Renna.
– A démonok el is kaptak volna, ha Jeph nem lépi át a rovásokat,
és nem csapja félre az egyiket a fejszéjével.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte a Rovásember. Amikor a lány
bólintott, érezte, hogy gombóc nő a torkában.
– Nem fogja elmondani neki, igaz? – kérdezte Renna.
– Mit? – kérdezte a férfi.
– Hogy a fia – felelte a lány. – Hogy él, épségben van, és hogy
megbocsát neki. Jeph nagyon régóta vár a fiára. Látom a maga
szemében a megbocsátást. Miért bünteti őt mégis?
– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte meglepetten a
Rovásember.
– Persze hogy tudom! – csattant fel hirtelen Renna. –
Mondhatnak rólam bármit, nem vagyok ostoba. Honnan tudtad
volna, mit művelt az apám, ha nem Bálás Arlen lennél? Miből
gondoltad volna, hogy Cobie rosszindulatú gyerek volt, és honnan
tudtad volna az utat Jeph tanyájához? Az éjre, hiszen úgy
jártál-keltél a házban, mintha még mindig az otthonod lenne!
– Nem akartam, hogy bárki is rájöjjön – mondta a
Rovásember. Hirtelen rádöbbent, hogy tölgypataki kiejtéssel beszél,
amire Milnbe utazása óta nem volt példa. A Fullajtárok bevált
trükkje volt, hogy mindig olyan kiejtést használtak, amit a
meglátogatott falu lakói is, mert ezzel könnyebben beszédbe tudtak
elegyedni velük. A Rovásember már vagy százszor megtette ezt, de
ezúttal más érzés volt: mintha elszökése óta folyamatosan ezt a
trükköt használta volna, és most végre újra a saját hangján
beszélne.
Renna hirtelen sípcsonton rúgta a férfit, aki fájdalmasan
feljajdult.
– Ezt azért kaptad, mert azt hitted, nem tudom, ki vagy, és
mert nem is akartál szólni róla! – kiabálta a lány, majd nagyot
lökött a Rovásemberen, aki belezuhant egy halom szénába a ló
állásának végében. – Tizennégy esztendőn át vártam rád! Mindig
azt hittem, egyszer visszajössz értem! Egymásnak voltunk ígérve!
De te nem jöttél vissza értem! Még most se miattam jöttél! Csak
be akartál nézni a tanyára, és továbbállni, abban a tudatban, hogy
senki sem ismer fel! – Renna újra belerúgott a férfiba, aki gyorsan
feltápászkodott, és fürgén Éji Táncos másik oldalára lépett.
A lánynak persze igaza volt. Ugyanígy tervezte milni
látogatását is. Azt hitte, pillantást vethet régi életére anélkül, hogy
újra a részévé válna, úgy, mint amikor az ember leveszi magáról a
kötést, hogy megnézze, begyógyult-e már a sebe. Ő viszont hagyta,
hogy a sebei megüszkösödjenek, és már épp ideje volt őket
kitisztítani.
– Attól mi nem lettünk egymásnak ígérve, hogy az apáink öt
percig beszélgettek egymással, Ren – mondta a Rovásember.
– Én kértem meg apámat, hogy beszéljen Jephfel – felelte
Renna. – Már akkor megmondtam neked, hogy egymáséi vagyunk,
és a távozásod napján is elismételtem a tornácunkon
napnyugtakor. Ettől lesz hivatalos.
A Rovásember viszont a fejét rázta.
– Semmi sem hivatalos attól, hogy elmondasz valamit
napnyugtakor. Én nem ígértem magamat neked, Renna. Aznap este
mindenki döntött a dologról, csak én nem.
Renna könnyes szemmel nézett a férfira.
– Te talán nem – ismerte be –, de én igen. Egyedül ez a
döntés volt a sajátom egész életemben, és nem fogom visszavonni.
Amikor megcsókoltuk egymást, tudtam, hogy mi egymásnak
lettünk teremtve.
– Attól még hozzámentél volna Horgos Cobie-hoz – mondta a
Rovásember, némi keserűséggel a hangjában –, aki a barátaival
folyton megvert engem.
– Amiatt vissza is vágtál nekik – vetette ellen Renna. – Cobie
mindig kedves volt velem... – szipogta, miközben megérintette a
nyakláncát. – Nem tudtam, hogy életben vagy, és el kellett
menekülnöm...
A Rovásember a lány vállára tette a kezét.
– Tudom, Ren – mondta. – Nem így értettem. Nem hibáztatlak
azért, amit tettél. Arra céloztam, hogy semmi sem végérvényes.
Úgy kell éljük az életünket, hogy közben azt tesszük, amit
helyesnek hiszünk.
Renna a férfira nézett.
– Veled akarok menni, amikor elindulsz innen – mondta. –
Szerintem ez a helyes döntés.
– Tudod, hogy az mit jelentene, Ren? Én nem szoktam rovások
mögött bujkálni, amikor lemegy a nap. Az én életem nem a
biztonságról szól.
– Talán az enyém igen? – kérdezte Renna. – Még ha nem is
kötnek ki a magúroknak, amikor elmész, mégis kihez fordulhatnék?
A faluban mindenki szó nélkül végignézte volna a halálomat.
A Rovásember hosszú ideig némán nézett rá. Azon
gondolkodott, vajon hogyan utasíthatná el a lány kérését. A
Horgosok ugyanolyanok voltak, mint Cobie gyerekként: ha eddig
nem rémítette volna meg őket, hát estig biztos sikerülne neki.
Rennát senki se bántaná többé Tölgypatakban. Megérdemelte a
biztonságot.
De elég lett volna vajon számára a puszta biztonság? A
Rovásembernek biztos nem, így nem is dönthetett ebben a lány
helyett. Mindig is megvetéssel gondolt azokra, akik az egész
életüket az éjszakától való félelemben töltötték.
Renna olyan volt számára, mint a sebbe került só. Eszébe
juttatták azokat a dolgokat, amikről saját bőrének rovásozásakor
lemondott az életben. Még az olyan emberek körül is nehéz volt
ezt elviselnie, akiket nem is ismert. Renna mellett úgy érezte
magát, mintha még mindig tizenegy éves lenne.
A lánynak viszont szüksége volt rá, és ettől el tudta feledni a
Mag vonzását. Miln elhagyása óta aznap először gondolt örömmel
a hajnalra. Szíve mélyén tudta, hogy meghalna, ha megpróbálna
leszállni a démonok világába, de azután, hogy a saját faluja a
magúrok elé vetette Rennát, örökre maga mögött akarta hagyni az
emberiséget. Ha egyedül megy el Tölgypatakból, lehet, meg is
tenné.
– Rendben – mondta végül a Rovásember –, de csak akkor
tarthatsz velem, ha tudod tartani a tempót. Ha lelassítasz engem,
ott foglak hagyni a legelső faluban.
Renna körülnézett a pajtában, és megpillantott egy
fénysugarat, ami a szénapadlás ajtaján át szűrődött be. Lassan a
fénysugárba lépett, majd a férfi szemébe nézett.
– A napra esküszöm, hogy nem foglak lelassítani – mondta,
miközben elővette Harl kését.
– Úgy szorongatod azt a pengét, mintha bármi haszna lenne a
démonok ellen – mondta a Rovásember. – Hadd lássam el
rovásokkal! – Renna rápislogott a késre, majd a férfi felé tartotta,
de mielőtt még az elvehette volna, a lány visszarántotta.
– Ez a kés az egyetlen tulajdonom – mondta Renna. –
Szeretném én magam rovásozni, ha megtanítasz rá.
A Rovásember kétkedve nézett a lányra. Emlékezett még rá,
hogy gyerekkorukban Renna nem volt épp jó a rováskészítésben. A
lány kitalálta, mire gondol, mert elhúzta a száját.
– Már nem vagyok kilencéves, Bálás Arlen! – csattant fel. –
Közel tíz évig én rovásoztam a tanyát, és soha egy démon se jutott
át a jeleimen, szóval ne nézz ilyen lekicsinylőén! Lefogadom, hogy
éppolyan jól tudok rováskört vagy hőrovást rajzolni, mint te.
A Rovásember meglepődött a lány hevességén, és kissé
megrázta a fejét.
– Ne haragudj! – mondta. – A Szabad Városokban ugyanígy
bántak velem is a Rovásvetők, miután elhagytam Tölgypatakot.
Elfelejtettem, milyen bántó tud lenni.
Renna odalépett a Rovásember csomagjaihoz, és a ló nyergének
egyik tokjából előhúzott egy rovásos kést, majd visszament a
férfihoz.
– Ez a rovás mire jó? – kérdezte a penge hegyén lévő jelre
mutatva. – És ezek itt miért ismétlődnek ennyiszer, csak elfordítva?
Hogy kapcsolódnak össze kötőrovások nélkül? – A lány
megfordította a kést, és végigsimított a pengén sorakozó tucatnyi
jelen.
– Ez itt egy szúrórovás – mondta a Rovásember a kés hegyére
mutatva. – Átüti a magúrok páncélját. Az élén lévők vágórovások,
amiktől könnyebben belecsúszik a testbe a penge, miután a páncélt
már áttörted vele. Maguktól összekapcsolódnak, ha megfelelő
szögben elfordítod a jeleket.
Renna bólintott, és végigfuttatta a szemét a pengén.
– És ezek itt? – kérdezte a vágórovásokon belül lévő jelekre
mutatva.

Vacsora után Jeph a szekér elé fogta a lovát, és az egész család

felszállt rá, hogy mind a Vásártérre menjenek. Renna Éji Táncos
nyergében ült a Rovásember mögött.
Pár pillanattal napnyugta előtt érkeztek meg. Ha az előző
napon zsúfoltnak lehetett nevezni a Vásárteret, akkor most
kifejezetten tömött volt. Tölgypatak minden kerülete teljes
létszámban képviselte magát: az összes férfi, nő és gyermek ott
volt. Emberek álltak az utcán és a tér nagy részén. Úgy ezren
lehettek, és csak sebtiben elhelyezett rováskövek védték őket.
Az emberek mind felpillantottak Jephék érkeztére, de nem a
férfi családja érdekelte őket, hanem a hatalmas rovásos csődörön
érkező csuklyás idegen, és a lány, aki mögötte ült a nyeregben. A
tömeg szétvált a Rovásember előtt, aki a tér közepére lovagolt,
majd néhányszor oda-vissza léptetett Éji Táncossal, hogy mindenki
láthassa őket. Végül lehúzta csuklyáját a fejéről, amitől a
jelenlévőknek egyszerre elállt a lélegzete.
– Azért jöttem el a Szabad Városokból, hogy megtanítsam
Tölgypatak derék népét arra, hogyan kell démonokat ölni! –
kiáltotta a Rovásember. – Eddig viszont nemigen láttam itt derék
embereket. Ők nem etetnének meg a magúrokkal egy ártatlan
lányt! Ők nem néznék ölbe tett kézzel, hogy valakit megölnek a
démonok! – Miközben beszélt, továbbra is oda-vissza vezette Éji
Táncost, és megpróbált minél több embernek a szemébe nézni.
– Ő nem egy ártatlan lány, Fullajtár! – kiabálta Bíró Raddock, a
Halásztóról érkező lakosok élére furakodva. – Ő egy hidegvérű
gyilkos, és a falutanács szavazás alapján ítélte halálra.
– Igen, így van – helyeselt hangosan a Rovásember –, és
mégsem ellenezte senki a döntést.
– Az emberek megbíznak a Szónokaikban – felelte Raddock.
– Valóban? – kérdezte a Rovásember, majd a tömeg felé
fordult. – Bíznak a Szónokaikban?
– Igen! – hangzott mindenfelől a lelkes válasz. A tölgypatakiak
büszkék voltak a kerületeikre és azok neveire, amiket maguk is
viseltek.
– Akkor azt hiszem, a Szónokaikat fogom próbára tenni –
bólintott a Rovásember. Leugrott lováról, majd levett tíz könnyű
lándzsát a nyeregről, és ezeket egyenként leszúrta a földbe.
 – A falutanács azon tagjai, vagy haláluk után azon rokonaik,
akik ma este velem együtt megküzdenek a démonokkal, kapnak
tőlem egy-egy harci rovásokkal ellátott lándzsát – mondta a
Rovásember, feltartva az egyik fegyvert és a rovások elkészítésének
titkait is átadom nekik, hogy maguk is elkészíthessék őket.
Az emberek döbbent némaságban meredtek saját Szónokaikra.
– Kaphatnánk némi időt, hogy átgondoljuk a dolgot? –
kérdezte Pásztor Mack. – Nem szeretnék elhamarkodottan dönteni.
– Persze – mondta a Rovásember, és felpillantott az égre. –
Úgy nézem, nagyjából... tíz perc van rá. Holnap ilyenkor már
szeretnék újra úton lenni a Szabad Városok felé.
Ekkor Sivár Selia lépett elő a tömegből.
– Azt várja Tölgypatak bölcseitől, hogy szembenézzenek az
éjszakával, úgy, hogy csak egy olyan lándzsa lesz náluk?
A Rovásember végignézett a nőn, aki még ennyi év után is
magas és megjelenésével tiszteletet parancsoló volt. Nemegyszer
elnáspángolta Arlent gyermekkorában, és mindig a fiú érdekében
tette. Jobban idegenkedett attól, hogy szembeszálljon Sivár Seliával,
mint hogy farkasszemet nézzen egy kődémonnal, de ezúttal az idős
asszony volt az, akinek náspángolásra volt szüksége.
– Tímár Rennának még ennyi esélyt se adtak – mondta a
Rovásember.
– Nem mindenki szavazott a lány ellen, Fullajtár.
– Akárhogy is, hagyták volna, hogy meghaljon – felelte vállat
vonva a férfi.
– Egyikünk se áll a törvény felett – mondta Selia. – A tanács
szavazása után már nem számított, hogy mi a véleményünk. A falu
érdekében cselekedtünk.
A Rovásember a nő lába elé köpött.
– A Magba a törvényeikkel, ha azt írják elő, hogy vessék a
szomszédjukat a magúrok elé! Ha a falu érdekeit akarják védeni,
akkor álljanak mellém, és bizonyítsák, hogy mennyire hajlandóak
rá! Máskülönben fogom a lándzsákat, és továbbállok.
Seliának összeszűkült a szeme, majd megfogta a szoknyáit, és
határozott léptekkel a térre masírozott. Az emberek elakadt
lélegzettel nézték őt, de Selia nem foglalkozott velük: felkapta az
egyik földbe szúrt lándzsát. Harral lelkipásztor és Nagyvállú Brine
azonnal a Szónoknő után eredt. Az óriási favágó vágyakozó
pillantással kapta fel a lándzsáját. A Térik és Baltások mind
ujjongtak.
– Van még valakinek kérdése? – kiáltotta a Rovásember.
Gyerekkorában semmibe nem volt beleszólása Tölgypatakban, de
most végre mindenki előtt felszólalhatott. A tömeg hirtelen
mozgolódni kezdett, de a férfi könnyedén észrevette köztük a
Szónokokat. Olyanok voltak, mint kis szigetek a patakban.
– Nekem lenne – mondta Tornyi Jeorje.
– Akkor kérdezzen, és őszinte választ fogok adni! – mondta a
Rovásember.
– Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy maga a Szabadító?
– Korábban már megmondtam, lelkipásztor. Én csak egy
Fullajtár vagyok.
– Kinek a Fullajtárja? – kérdezte Jeorje.
A Rovásember habozott a válasszal, mert érezte a cselt. Ha azt
mondja, hogy senki se küldte, akkor az emberek azt fogják hinni,
hogy ő a Teremtő Fullajtárja. A legjobb az lett volna, ha Euchort
nevezi meg megbízójaként. Tölgypatak lényegében a milni
hercegség része volt, a falubeliek pedig így azt gondolják majd,
hogy a harci rovások a herceg ajándékai voltak. Korábban viszont
megígérte, hogy őszinte választ fog adni.
– Ezzel a küldeménnyel senki sem bízott meg – felelte végül. –
A régi világ romjai között találtam a rovásokat, és megfogadtam,
hogy elterjesztem őket az emberek között, hogy végre
visszavághassunk a magúroknak.
– A Vész nem érhet véget, amíg a Szabadító vissza nem tér
közénk – mondta Jeorje úgy, mintha sikerült volna a szaván fognia
a Rovásembert.
Ő viszont csak vállat vont, és Jeorje felé nyújtotta az egyik
rovásos lándzsát.
– Lehet, hogy épp maga az – mondta az öregembernek. –
Öljön meg egy démont, és kiderül.
Jeorje leejtette a sétabotját. Szemében elszántság tükröződött,
ahogy átvette a férfitől a fegyvert.
– Már több mint száz évet megéltem a Vészből – mondta. –
Sorra végig kellett néznem a körülöttem lévők halálát. Még néhány
unokám is hamarabb halt meg nálam. Sosem értettem, miért
tartott engem életben ilyen sokáig a Teremtő, miközben annyi
mindenkit magához hívott a mennyekbe. Lehet, hogy valami
dolgom van még ezen a földön.
– Kráziában úgy tartják, hogy az ember addig nem mehet a
mennyekbe, amíg meg nem öl egy démont – mondta a
Rovásember.
– Bölcs nép lehet – bólintott Jeorje, majd elindult Seliáék felé.
A Tornyiak mind rovást vetettek a levegőbe.
Következőnek Tokás Rusco lépett ki a tömegből, s közben
feltűrte ingujját vastag, izmos karjain, majd felkapott egy lándzsát.
– Apa, mit művelsz? – kiáltott fel az egyik lánya, Catrin, aki
Rusco után szaladt és elkapta a férfi karját.
– Használd az eszed, lányom! – reccsent rá Tokás. – A rovásos
fegyverekkel egy vagyont fogunk keresni! – A férfi elrántotta a
karját, majd a többi tanácstag mellé állt.
 A Mocsáriak között is mozgolódás támadt. A Szónokuk,
Mocsári Coran egy kemény támlájú széken üldögélt.
– Az apám lábra se tud állni a botja nélkül! – kiáltotta Mocsári
Keven. – Hadd küzdjek helyette én!
A Rovásember viszont a fejét rázta.
– Az olyan embernek, aki képes a falutanácsban eljátszani a
Teremtőt, annak a lándzsa éppolyan jó sétabot lesz, mint bármi
más – mondta szigorúan. A Mocsáriak dühösen kiabálni kezdtek és
az öklüket rázták, de a Rovásember nem törődött velük. Coranre
szegezte a tekintetét, arra várva, hogy az öregember felálljon a
székről. Csirizmocsár öreg Szónoka elhúzta a száját, de aztán
felkászálódott, és lassan odabotorkált a lándzsájához. Sétabotját
Jeorje-é mellett hagyta a földön.
A Rovásember Lápi Meadára nézett. A nő megölelte a fiát,
majd kilépett a láptetői lakosok közül és a Szónokokhoz sétált.
Meada Tátorján Coline-ra pillantott, de a Gyógyfüvész megrázta a
fejét.
– Nekem gondoskodnom kell a betegeimről – ellenkezett –,
rólatok nem is beszélve, már ha egyáltalán életben maradtok
mindezek után.
Pásztor Mack is tiltakozott az ötlet ellen.
– Nem vagyok én bolond, hogy átlépjem a rovásokat! –
mondta. – El kell látnom a családomat és a jószágokat. Nem azért
jöttem ide, hogy széttépessem magamat. – A férfi hátrált egy
lépést, az összegyűlt Bálások és Pásztorok pedig kiáltozva adtak
hangot nemtetszésüknek.
– Ha a Szónokunknak nincs mersze hozzá, akkor válasszunk
újat! – kiáltotta valamelyikük.
– Mi haszna lenne? – kérdezte a Rovásember. – Egyikőjüknek
se volt bátorsága ahhoz, hogy kiálljon Tímár Renna mellett!
 – Ez nem igaz! – kiáltott fel hirtelen Renna. A Rovásember
meglepetten nézett rá, a lány pedig viszonozta a tekintetét. – Bálás
Jeph öt nappal ezelőtt szembeszállt értem egy lángdémonnal.
Minden szem Jephre szegeződött, aki mintha összement volna
a pillantások súlya alatt. A Rovásember úgy érezte magát, mintha
Renna gyomorszájon rúgta volna, de apja próbatétel elé került, és
mindenkinél jobban szerette volna látni a végkifejletet.
– Igaz ez, Bálás? – kérdezte. – Megküzdött egy démonnal az
udvarában?
Jeph hosszú ideig némán bámulta a földet, majd a gyermekeire
pillantott. Úgy tűnt, látványuk erőt adott neki, mert hirtelen
kiegyenesedett.
– Igen, így volt – felelte.
A Rovásember a Bálásokra és Pásztorokra nézett, akik
Tölgypatak mezőit és nyájait gondozták.
– Ha naplemente előtt Szónoknak választják Bálás Jephet,
együtt harcolhat velünk.
Mindannyian azonnal felordítottak egyetértésükben, Norine
pedig kissé meglökte Jephet, hogy elinduljon a tér felé. A
Rovásember Bíró Raddock felé fordult.
– Még az se biztos, hogy a lándzsák tényleg hatásosak! –
kiabálta Raddock.
– Vagy bízik bennem, és csatlakozik hozzánk, vagy pedig ott
marad, ahol van – felelte vállat vonva a Rovásember.
– Nem ismerem magát, Fullajtár. Nem tudom, honnan jött, és
hogy mit hisz. Csak annyit tudok biztosan, amit a szavaiból
kivettem: hogy a Horgosok nem kapnak elégtételt! – A halásztói
lakosok közül többen bólogattak és helyeslően mormogtak.
– Úgyhogy bocsásson meg nekem – folytatta Raddock,
miközben kilépett a térre, és szembefordult az egész tömeggel –,
amiért nem adok teljes hitelt a szavának!
– Megbocsátom – bólintott a Rovásember, majd a Szónok
lábánál felszivárgó gőzre mutatott. – Most pedig azt tanácsolom
magának, hogy vagy kapjon fel egy lándzsát, vagy lépjen vissza a
rovásai mögé.
Bíró Raddock a felszálló gőz láttán egy meglehetősen
szánalomra méltó hangot adott ki, majd amennyire vén lábai
engedték, gyorsan visszaiszkolt a Horgosok rovásai mögé.
A Rovásember a többi Szónok felé fordult, akik hajlandóak
voltak lándzsát fogni. Esetlenül markolták fegyvereiket, hiszen a
szerszámok nyeléhez voltak hozzászokva. Meglepő módon viszont
egyikük se mutatta a félelem jelét, leszámítva Jephet, akinek olyan
fehér volt az arca, mint a hódémonok páncélja. A többségük
viszont nyugodtnak tűnt. A Szónokoknak nem volt szokása
megkérdőjelezni a már meghozott döntéseket.
– A démonok olyankor a legsebezhetőbbek, amikor még nem
öltöttek teljesen testet – mondta nekik a Rovásember. – Ha elég
fürgék, akkor...
Még be se fejezhette mondandóját, amikor Tokás felmordult,
és odalépett egy épp alakot öltő fadémonhoz. A Rovásember
emlékezett még gyerekkorából a nyári napforduló fesztiváljaira. Az
ünnepségek alkalmából Tokás mindig egész disznókat húzott
hatalmas nyársakra, amiket aztán néhány jegyért cserébe a
gyerekek forgattak a tűz felett. A férfi felemelte a lándzsát, és
ugyanolyan higgadt hatékonysággal szúrta át vele a magúr
mellkasát, mint amikor a disznókat nyársalta fel.
A lándzsahegyen lévő rovások fellángoltak, a fadémon pedig
rikoltozni kezdett. A tömeg felordított, amikor meglátták, hogyan
cikázik a mágia a félig átlátszó magúr testében. Tokás erősen
tartotta a lándzsát, miközben a démon vergődött: a férfi karját
átjárta a lándzsán felvillanó rovások mágiája. Végül a magúr
mozdulatlan maradt, Tokás pedig kirántotta belőle a fegyvert, és
hagyta, hogy a lény elterüljön a földön.
– Hozzá tudnék szokni ehhez az érzéshez – hümmögött
Tokás, majd leköpte a magúr hulláját.
Következőnek Selia indult el egy alakot öltő lángdémon felé.
Többször is beleszúrt a magúrba, úgy, mintha épp vajat köpült
volna, a rovások mágiája pedig halálos erővel járta át a lény testét.
Coran is egy újabb lángdémont vett célba. Úgy szúrt feléje,
mintha épp a mocsárban akart volna felnyársalni egy békát, de a
lába hirtelen összecsuklott, és egyensúlyát vesztve eltévesztette a
magúrt. A lény hörgő hangot hallatott, miközben testet öltött: arra
készült, hogy lángot köpjön.
– Apa! – kiáltott fel hirtelen Mocsári Keven, és kiszaladt a
rovások mögül a térre. Megragadta a földből kiálló két lándzsa
egyikét, majd úgy meglendítette, mint egy fejszét, és pofán csapta
vele a lángdémont. Az ütéstől kirepült a lény szájából a köpet,
maga a démon pedig arrébb repült az öregembertől. A magúr
szájából kifolyó lángok csíkját követve Keven rögtön ott termett
ellenfele mellett, és ugyanolyan mozdulattal nyársalta fel, mint
amivel apja tervezte.
Keven határozott tekintettel a Rovásemberre nézett.
– Nem hagyhattam, hogy megölje az apámat – mondta a férfi
vicsorogva, azt várva, hogy a Rovásember leteremtse a
közbeavatkozásért. Keven fia, Fil segített Corannak visszamenni a
rovások védelmébe.
A Rovásember méltatlankodás helyett meghajolt Keven előtt.
– Derék dolog volt – mondta.
Jeph az egyik, már testet öltő lángdémon felé sietett, de nem
volt elég fürge a támadáshoz. A lény lángot köpött feléje, a férfi
pedig felordított, és védekezésként vízszintesen maga elé emelte a
fegyvert.
A tömeg ijedten felkiáltott, de a lándzsa nyelén húzódó rovások
felvillantak, és a Jeph felé szálló lángok hirtelen hűvös szellővé
váltak. A férfi hamar visszanyerte bátorságát, és úgy átdöfte a
magúr testét, mintha csak egy makacs gyökeret vágott volna át a
kapájával, majd a füstölgő tetem hátára lépve kihúzta belőle a
lándzsát. Úgy nézett ki, mintha a gereblyéjéről szedné le a ráakadt
szalmacsomókat.
A közelben testet öltött egy széldémon, a Rovásember pedig
levetette magáról a köpenyét, majd némi viaskodás után a Lápik
rovásköréhez vágta a magúrt, ami rikoltozva rángott a védőfal
hatalmától, és végül elkábulva a földre zuhant.
– Lápi Meada! – kiáltotta az asszonynak, miközben az elterült,
és a magatehetetlen démonra mutatott.
Egy fadémon a Rovásember felé suhintott ágnyi vastag
karjával, de a férfi elkapta a lény csuklóját, és lendületét
kihasználva a földhöz vágta Tornyi Jeorje előtt, aki úgy lecsapott a
lándzsájával, mintha épp a sétabotjával kopogtatott volna. Az
öregember testét átjárta a mágia ereje, szemében pedig fanatikus
fény csillogott.
Harral lelkipásztor és Nagyvállú Brine elkísérték Meadát a
célpontjához, készen állva arra, hogy leszúrják a széldémont, ha az
esetleg idő előtt magához térne. Szükségtelen volt aggódniuk, mert
az asszony úgy beledöfte fegyverét a magúrba, mintha csak egy
söröshordó fedelét feszítette volna fel.
Nem messze tőlük testet öltött egy újabb fadémon, amit Brine
és Harral együtt nyársaltak fel.
A téren megjelenő magúrok már mind szilárd alakot öltöttek.
Szép számmal érkeztek, de a felük már halott volt, és a tömeg által
elhelyezett rováskövek miatt máshonnan nem is jöhetett volna
erősítés számukra.
Egy lángdémon Rennára akart támadni, aki felkiáltott
ijedtében, de még mindig Éji Táncos nyergében ült. A csődör
felágaskodott, és agyontiporta a magúrt.
– Alakzatba! – parancsolta a Rovásember a Szónokoknak. –
Lándzsákat előre! – A falutanács úgy tett, ahogy a férfi mondta,
majd bekerítettek és megöltek két széldémont. A Rovásember
higgadtan irányította őket a téren célpontról célpontra, készen
arra, hogy közbelépjen, ha szükséges.
Többször viszont már nem kellett segítenie nekik. A Szónokok
hamar végeztek a hátralévő démonokkal, majd körbepillantottak.
Már egészen másképpen állt a kezükben a fegyver.
– Vagy húsz éve nem éreztem magam ilyen erősnek – mondta
Selia. – Akkoriban még én magam hasogattam a tűzifát. – A
többiek egyetértően hümmögtek.
A Rovásember az összegyűlt falubeliekre nézett.
– Tölgypatak legidősebbjei sikerrel jártak! – kiáltotta. – Jusson
ez az eszükbe, ha legközelebb démont látnak az udvarukon!
– Nincs több magúr a téren – jegyezte meg Tokás. – Mi
megtettük, amit kívánt, és most ideje megadnia a tartozása másik
felét is.
– Most? – kérdezte meghajolva a Rovásember. Tokás bólintott.
– Van egy halom üres pergamentekercs a boltom hátsó
szobájában – felelte.
– Rendben – mondta a Rovásember, Tokás pedig szintén
meghajolt, és a boltja felé mutatott. A csuklyás férfi és a többi
Szónok elindult az épület felé, de Tokás előbb még a tömeg felé
fordult.
– Reggeltől fogadom a boltomban a rendeléseket rovásos
lándzsákra, és szükségem lesz biztos kezű rováskészítőkre is!
Kiszolgálás érkezés szerint! – kiáltotta, a tömeg pedig izgatott
beszélgetésbe kezdett a hírek hallatán.
A Rovásember a fejét csóválta. Tudta, hogy Tokásnak nagy lesz
a forgalma. A boltos mindig tudta, hogyan kereshet pénzt olyan
dolgokból, amiket az emberek maguk is megcsinálhatnának
maguknak.
 27. Fejezet – Érkezés – v. u. 333 nyara

ENNA A HÁTSÓ HELYISÉG EGYIK SARKÁBAN ÜLDÖGÉLT Tokás

R boltjában, amíg a Rovásember harci rovások készítésére
tanította a tanácstagokat. Dasy és Catrin ki-be járkált az
ajtón, és egymás után hozták a frissen főzött kávékat. Gyanakodva
figyelték Rennát: mintha arra számítottak volna, hogy a lány
hirtelen felpattan a székéről, és rájuk támad Harl vadászkésével,
ami előtte hevert az asztalon. A lány szép vonásokkal rovásokat
festett rá, most pedig épp belekarcolta őket a pengébe Arlen egyik
rovásvető eszközével. Többé nem akart másokra hagyatkozni.
Mire a Szónokok befejezték a munkát, a hajnal első sugarai
már beszűrődtek az ablakok zsaluin. A tanácstagok felálltak az
asztaltól, kezükben egy-egy pergamentekerccsel.
Arlen váltott néhány szót Tokással, majd odalépett Rennához.
– Jól vagy? – kérdezte.
A lány bólintott, és elfojtott egy ásítást.
– Csak fáradt vagyok – felelte.
Arlen bólintott, és a fejére húzta a csuklyáját.
– A tanyán alhatsz néhány órát, amíg Tokás összekészíti az
útravalónkat. – A Rovásember horkantott. – A vén zsugorinak még
volt mersze pénzt kérni érte, azok után, hogy gazdaggá tettem őt a
rovásokkal.
– Nem tudom, miért vártál mást tőle – felelte Renna.
– Tényleg továbbáll? – kérdezte Selia a Rovásembertől, amikor
az ajtóhoz mentek. – A feje tetejére állítja Tölgypatakot, aztán
elmegy, mielőtt megláthatná, hogy mi lett az eredménye?
– A falu már az érkezésem előtt is a feje tetején állt – mondta
Arlen. – Én csak helyreállítottam.
– Talán igaza van – bólintott Selia. – Mi hír a Szabad
Városokból? Ők is mind fegyvereket rovásoznak, hogy démonokat
öljenek velük?
– Egyelőre ne foglalkozzanak a Szabad Városokkal! – felelte
Arlen. – Ha Tölgypatak már biztonságban van a démonoktól, akkor
törődjenek a világ többi részével!
Ekkor Tornyi Jeorje rákoppintott a padlóra új lándzsájának
nyelével.
– „Először mindenki a saját földjét gazolja, és csak aztán
szomszédjáét!” – idézte az öregember a Szentkönyv egyik
közismert sorát.
Arlen Tokás Ruscóhoz fordult.
– Készítsenek másolatokat a tekercsekről, és küldjék el őket
Naposmezőre! – mondta.
– Hát, az nem lesz olcsó – felelte Tokás. – Maga a pergamen
húsz jegybe kerül, és valakit fel is kell béreljek a másoláshoz...
Arlen viszont félbeszakította a férfit azzal, hogy feltartott egy
vaskos aranyérmét. Tokásnak kidülledt a szeme a tallér mérete és
vastagsága láttán.
– Ha nem jutnak el a rovások Naposmezőre, tudni fogok róla –
figyelmeztette őt a Rovásember, miközben átadta neki az
aranyérmét –, és a maga bőréből fogok pergament csinálni!
 Renna észrevette, hogyan fehéredik el Tokás pirospozsgás arca
a Rovásember szavaitól. Sokkal nagyobb termetű volt a Fullajtárnál,
mégis mintha összezsugorodott volna Arlen tekintetétől, és nagyot
nyelt.
– Két hét és meglesz – mondta Tokás. – Becsületszavamra.
– Te se vagy épp járatlan a megfélemlítésben – jegyezte meg
csendesen Renna, amikor a Rovásember visszament hozzá. A férfi
nem nézett rá, csuklyája pedig még mindig a fején volt. A lány egy
pillanatig azt hitte, hogy nem hallotta, amit mondott neki.
– A Fullajtár-kiképzés során sok leckét kaptam belőle – felelte
végül a Rovásember. Ezúttal nem azon a zord, reszelés hangon
beszélt, amit mindenki mással használt. Renna szinte látta, ahogy a
férfi rovásos szája mosolyra görbül.
Tokás kinyitotta a boltba vezető ajtószárnyakat. Az épület előtt
már hatalmas tömeg várakozott a lépcsőn.
– Hátrébb! – kiáltotta a férfi. – Utat a Szónokoknak, különben
egyetlen rendelést se veszek fel!
Az emberek morgolódtak, mert attól féltek, hogy ezzel
elvesztik a helyüket a sorban, de végül a tömeg szétvált, és utat
engedett a falu Szónokainak.
Amikor Renna lelépett Tokás tornácának lépcsőjéről, Bíró
Raddock-kal találta szemben magát, aki az emberek élén
várakozott.
– Még nem végeztünk, Tímár Renna! Nem bujkálhatsz örökké
Jeph tanyáján! – mondta a férfi.
– Senki elől nem bujkálok többé – felelte Renna Raddock
szemébe nézve. – Elhagyom ezt a magúrrágta falut, és soha többé
nem jövök vissza. – A férfi válaszolni akart, de ekkor Arlen
rászegezte rovásos mutatóujját, amitől Raddock azonnal elnémult.
A Rovásember összekulcsolta a kezeit, hogy felsegítse Rennát Éji
Táncos hátára.
Ezután a csuklyás férfi előhúzott egy kis könyvet az egyik
nyeregtáskából, majd megfordult és pásztázni kezdte a tömeget.
Végül megpillantotta Tátorján Coline-t, és odament a
Gyógyfüvészhez. A nő rémülten hátrahőkölt a tetoválásos férfi
közeledtétől, majd megbotlott a mögötte állókban, és felsikoltva
hanyatt esett.
Arlen megvárta, hogy a zavarában elvörösödött Coline
feltápászkodjon, majd a kezébe nyomta a könyvecskét.
– Minden, amit a démon ejtette sebek kezeléséről tudok, itt
van ebben a kötetben – mondta a Rovásember. – Ön eszes,
gyorsan meg fogja tanulni a benne leírtakat, és tovább tudja majd
adni másoknak.
Coline szeme elkerekedett az ajándéktól, de aztán bólintott.
Arlen hümmögött, majd felszökkent lova nyergébe.

A Rovásember dél körül ismét elhagyta Jeph tanyáját, hogy elhozza

Tokástól az általa ígért útravalót.
– Csomagolj össze! – mondta Rennának, mielőtt elment. –
Ahogy visszaérek, indulunk is.
A lány bólintott, majd figyelte, ahogy a férfi eltűnik a távolban.
Semmije nem volt, amit elcsomagolhatott volna, még Harl tanyáján
sem. A Seliától kapott ruha, a derekáról lógó vadászkés és a
Cobietól kapott, folyami kavicsokból készült hosszú nyaklánc volt
mindene. Azt kívánta, bárcsak adhatott volna valamit Arlennek
azért, hogy vele tarthat, de önmagán kívül semmije sem volt
számára. Cobie-nak ennyi is elég volt, de Renna kételkedett abban,
hogy Arlent ilyen könnyen ki tudná fizetni.
 Miközben a tornácon üldögélve tovább karcolta a rovásokat
apja késére, hirtelen Ilain lépett melléje.
– Hoztam egy kis elemózsiát az útra – mondta a nő,
odanyújtva Rennának egy kosarat. – Tokás mindig úgy főz, hogy a
legkevesebb ételből hozza ki a legtöbb ízt. A szalonnájában több a
füst, mint a hús.
– Köszönöm! – felelte Renna, és elvette a kosarat. Felpillantott
nővérére, aki borzasztóan hiányzott neki éveken keresztül, és most
valahogy nem tudott neki semmi mást mondani.
– Nem muszáj elmenned, Ren – mondta Ilain.
– De igen.
– Az a Fullajtár kemény férfinak tűnik, Renna. Csak annyit
tudunk róla, hogy démonokat öl. Lehet, hogy apánál is sokkal
rosszabb ember. Nagyobb biztonságban lennél velünk. Az előző
este után megbékélnek majd veled az emberek.
– Megbékélnek – ismételte Renna. – Gondolom, ezzel el is
kéne felejtenem, hogy kikötöttek engem a magúroknak.
– Inkább elszöknél egy idegennel, aki van olyan őrült, hogy
rovásokkal vési tele a bőrét? – kérdezte Ilain.
Renna felállt és horkantott.
– Magúr mondja démonnak! Te se szeretted Bálás Jephet,
amikor elszöktél vele a tanyáról, Lainie. Csak annyit tudtál róla,
hogy ő az a fajta férfi, aki hajlandó lenne újraházasodni, amikor az
előző felesége hullája még ki se hűlt.
Ilain pofon csapta Rennát, de a lány nem rettent meg.
Szigorúan rámeredt nővérére, ő pedig hátrahőkölt.
– Kettőnk között az a különbség, Lainie – folytatta Renna –,
hogy én nem szököm el. Én megérkezem.
– Megérkezel? – kérdezte Ilain, Renna pedig bólintott.
– Nem akarok olyan helyen élni, ahol az emberek hagyják,
hogy az apánkhoz hasonlóak azt tegyék, amihez kedvük van, és
aztán képesek engem kitenni az éjszakába. Nem tudom, milyen a
Szabad Városokban az élet, de csak jobb lehet, mint itt.
Renna közelebb hajolt a nővéréhez, és halkan folytatta, hogy
senki se hallja.
– Én öltem meg apát, Lainie – mondta, miközben feltartotta a
félig rovásozott kést. – Én voltam. Megöltem azt a magúrfattyat.
Meg kellett halnia. Nemcsak azért, amit tett, hanem mindazért is,
amit tett volna, ha én nem végzek vele. Apa egyszer sem fizetett
meg a kegyetlenkedéseiért.
– Renna! – kiáltott fel Ilain. Úgy hőkölt hátra, mintha húga
magúrrá változott volna.
Renna megrázta a fejét, és átköpött a tornác korlátján.
– Ha lett volna merszed hozzá, még akkor megtetted volna,
amikor Béni és én még kicsik voltunk – mondta.
Ilainnek elkerekedett a szeme, de nem mondott semmit. Renna
nem tudta, hogy a bűntudat vagy a megdöbbenés miatt nem jut
szóhoz. Renna az udvar felé fordult.
– Nem hibáztatlak érte – mondta egy kis idő után. – Ha elég
bátor lettem volna, még azon az éjjelen megtettem volna, amikor
először a szalmába tepert, de nem így történt, mert féltem.
Renna ismét Ilain szemébe nézett.
– Többé viszont már nem félek, Lainie. Se Bíró Raddocktól, se
Horgos Garrictől, se pedig ettől a Fullajtártól. Szerintem jó ember,
és ha kiderül, hogy olyan, mint az apánk volt, akkor tőle is
megszabadítom a világot. A Napra esküszöm.

A Rovásember néhány órával később vágtatott be Jeph udvarára.

Renna a tornácon várta őt, majd odament hozzá, miután Éji
Táncos a port felrúgva felágaskodott, és megállt.
– Fogytán a napfény – mondta a férfi anélkül, hogy leszállt
volna, és a lány felé nyújtotta a kezét.
– El se akarsz búcsúzni tőlük? – kérdezte Renna.
– Tölgypatakban érdekes fordulatot vesznek nemsokára a
dolgok – felelte a Rovásember. – Jobb lesz, ha senki se gondolja
azt, hogy több közöm is lenne Bálás Jephhez és Lainie-hez annál,
mint hogy elraboltalak tőlük.
Renna viszont a fejét csóválta.
– Az édesapád többet érdemel ennél – mondta.
– Nem fogom elmondani neki, ki vagyok – morogta a
Rovásember a lányra meredve.
Renna viszont nem hátrált meg.
– Legalább azt mondd meg neki, hogy a fia nem halt meg!
Milyen jogon ítéled meg, hogy ki érdemli meg a rovásaidat, és ki
nem, ha még erre se vagy képes?
A Rovásember bosszúsan elhúzta a száját, de aztán leszállt Éji
Táncosról. Tudta, hogy Rennának igaza van, bár ezt nem szívesen
ismerte volna be.
– Indulunk! – kiáltotta Renna, mire mindenki kiszaladt
hozzájuk a házból. A Rovásember az apjára nézett, és biccentett,
hogy menjenek távolabb a többiektől. Jeph követte őt.
– Egyszer egy karavánban utaztam egy bizonyos Bálás Arlennel
a Fullajtárok Céhétől – mondta, amikor már senki se hallhatta
őket. – Lehet, hogy a maga fia volt. A Bálás név mindenfelé
gyakori, de az Arlen már nem annyira.
Jeph szeme elkerekedett.
– Komolyan? – kérdezte, a Rovásember pedig bólintott.
– Évekkel ezelőtt történt, de úgy emlékszem, hogy a Cob
Rovásvető Társaságnak dolgozott Milnben. Tőlük talán hírt kaphat
felőle.
Jeph mindkét kezével megfogta a Rovásemberét, és
megszorította.
– A Nap ragyogjon magára, Fullajtár!
A Rovásember bólintott, majd elfordult és odament Rennához.
– Fogytán a napfény – mondta ismét. A lány bólintott, majd a
Rovásember segítségével felmászott Éji Táncos nyergébe. A férfi
eléje ült, Renna pedig belekapaszkodott a derekába, és így
vágtattak az úthoz, ahol északnak fordultak.
– A Szabad Városokba vezető út nem délre van? – kérdezte
Renna.
– Tudok egy rövidebb utat – felelte a Rovásember. –
Gyorsabban fogunk tudni haladni, és az egész falut
megkerülhetjük. – Éji Táncos sebesebben kezdett vágtatni, és észak
felé száguldottak az úton. A szél belekapott Renna hajába, és
mindketten felnevettek örömükben.

Arlen nem hazudott: a Tölgypataktól északra eső földek minden

egyes útvonalát és mezejét ismerte. Mielőtt Renna észbe kaphatott
volna, már a faluból kivezető úton voltak, maguk mögött hagyva
még Pásztor Mack tanyáját is.
A nap hátralevő részében szakadatlanul vágtáztak, és már
jókora utat megtettek a Szabad Városok felé, amikor a Rovásember
hirtelen megállította a lovát. Alig negyedóra volt hátra
napnyugtáig.
– Nem késtünk még el a táborveréssel? – kérdezte Renna.
– Van még idő, hogy elhelyezzem a rovásköröket – felelte
vállat vonva a Rovásember. – Ha egymagam lennék, meg se állnék
éjszakára.
– Akkor ne is tegyük! – mondta Renna, miközben megpróbálta
elfojtani a sötét éjszakától való félelmét. – Megígértem, hogy nem
lassítalak le.
A Rovásember viszont nem figyelt rá. Elővett két rováskört a
nyeregtáskából, majd az egyiket elhelyezte Éji Táncos körül, a
másikat pedig egy kisebb tisztáson rendezte el.
Renna nagyot nyelt, de nem ellenkezett. Feszülten szorongatta
kését, és körbepillantott, a földből felszálló ködös démonalakokra
várva. Arlen észrevette a lány nyugtalanságát, így dolgát
félbehagyva odalépett a nyeregtáskákhoz, és kutatni kezdett
bennük.
– Ah, itt van – mondta kis idő múlva. Egy köpenyt húzott elő
az egyik táskából, amit kirázott, majd Renna vállára kanyarította,
megkötötte a nyakánál, a csuklyát pedig a lány fejére húzta.
Renna elképesztően puhának érezte a ruhadarab anyagát.
Mintha egy kiscica bundája ért volna az arcához. A lány a durva,
házi készítésű szövetekhez volt szokva, így a ruha finomabb volt,
mint amit egyáltalán el tudott képzelni. Renna lepillantott a
köpenyre, és elakadt a lélegzete. Az anyagba rovások voltak
hímezve, megdöbbentően apró öltésekkel. Több száz sorakozott
belőlük a köpenyen.
– Ez egy rejtőköpeny – mondta Arlen. – Amíg rajtad van, a
démonok nem láthatnak téged.
– Komolyan? – kérdezte elképedve Renna.
– A Napra esküszöm – felelte a férfi, és a lány hirtelen
rádöbbent, hogy még mindig a kését szorongatja. Úgy érezte,
kezének bütykei teljesen elgémberedtek, amikor végre
elernyesztette az izmait. Jó egy órája most lélegzett először
nyugodtan.
Arlen újra a rováskörök felé fordult, és elrendezte a
fakorongokat a földön, Renna pedig tüzet rakott, és elővette az
Ilaintől kapott kosarat. Egy ideig csendben ettek: volt ott hideg
húsos lepény, sonka, friss zöldség, kenyér és sajt. A magúrok
időnként nekivetették magukat a védőfalnak, de Renna bízott Arlen
rovásaiban, így nem törődött velük.
– Elég esetlenül ülsz a nyeregben a hosszú ruhád miatt –
szólalt meg Arlen.
– Tessék?
– Éji Táncos nem tud teljes sebességgel vágtatni, ha nem ülsz
rajta rendesen.
– Ennél gyorsabban is tud futni? – kérdezte megdöbbenve
Renna.
– Sokkal gyorsabban – felelte nevetve Arlen.
Renna közelebb hajolt a férfihoz, és átkarolta a vállát.
– Ha ki akarsz hámozni engem a ruhámból, akkor csak
mondanod kell – mondta mosolyogva a lány, Arlen viszont
hátrahőkölve megragadta Renna derekát, és olyan könnyedén
felemelte őt az öléből, mintha csak egykori macskája, Karmos
asszony lett volna. A Rovásember gyorsan felállt a földről.
– Nem ezért hoztalak magammal, Ren – mondta, miközben
hátrált néhány lépést.
– Nem élnél vissza a helyzettel – felelte zavartan a lány.
– Félreértettél. – Arlen elővett az egyik nyeregtáskából egy
varrókészletet, amit odadobott Rennának, és elfordult. – Vágd fel a
szoknyáidat! Siess vele, mert dolgunk van még ma este!
– Milyen dolgunk?
– Vagy megölsz egy démont hajnalig, vagy ott foglak hagyni a
következő faluban – felelte Arlen.
– Kész vagyok – mondta Renna. Lehúzta magáról alsószoknyáit,
hosszú ruháját pedig lerövidítette és mindkét oldalt felvágta. Arlen
épp a táborhely szélén üldögélve rovásozott egy nyílvesszőt, amikor
felpillantott a lányra. Szeme végigjárt Renna felfedett combjain.
– Tetszik a látvány? – kérdezte a lány, majd elvigyorodott,
amikor a Rovásember összerezzent és gyorsan felemelte a
tekintetét a lábáról. – Gyere ide a tűz mellé, ha jobban meg akarsz
nézni!
Arlen egy pillanatig a kezét bámulta. Lassan összedörzsölte
rovásos ujjhegyeit, és láthatóan elgondolkodott valamin. Végül
megrázta a fejét, majd felállt és odalépett Rennához.
– Bízol bennem, Ren? – kérdezte.
A lány bólintott, a férfi pedig elővett egy ecsetet, valamint egy
tégelynyi sűrű, ragacsos tintát.
– Ez itt szénfürtfesték – magyarázta a Rovásember. – Néhány
napig, legfeljebb egy hétig rajta marad a bőrödön.
A férfi óvatosan, majdhogynem szeretetteljes mozdulattal
hátrasimította a lány hosszú haját az arcából, majd rovásokat
kezdett festeni a szeme köré. Amikor végzett, gyengéden rájuk fújt,
hogy hamarabb megszáradjon a tinta. A férfi ajkai néhány centire
voltak Rennáétól. A lány meg akarta őt csókolni, de még mindig
érezte a visszautasítás fájdalmát, és így nem merte megtenni.
Amikor a Rovásember elkészült, végignézett az eredményen.
– Mit látsz most a tábortűz fényén túl? – kérdezte.
Renna körbenézett. Az éjszaka sötétje vette őket körbe.
– Semmit – felelte.
Arlen bólintott, majd letakarta a lány szemét az egyik kezével.
Renna durvának és keménynek érezte a férfi hegek borította bőrét,
de érintése ugyanakkor gyengéd volt. Szeme környékén kellemes
bizsergést érzett, ahol a bőre érintkezett a Rovásember kezével, s
ettől megborzongott. Amikor a férfi levette a tenyerét Renna
arcáról, az érzés is elmúlt, de a szemét övező rovások mintha
felmelegedtek volna.
– Most mit látsz? – kérdezte a Rovásember.
Renna elképedve nézett körbe. A tábor körülötti fák és bokrok
ragyogtak, a lába körül pedig lassan fodrozódó, világító pára
kavargott.
– Mindent – felelte ámuldozva Renna. – Jobban látok, mint
nappal. Minden világít.
– Amit látsz, az mágia – mondta Arlen. – A Magból szivárog
fel a felszínre, és minden élőlénybe jut belőle egy kicsi. Ezért
világítanak.
– A lények lelkét látom?
– Nem vagyok lelkipásztor – felelte vállat vonva Arlen. – A
magúrok teste színültig van ezzel a mágiával, ezért mostantól a te
szemed számára is fényesen fognak ragyogni.
Valami megzörrent egy közeli bokorban. Renna a zaj felé
fordult, és egy fadémont pillantott meg a levelek között. A lény,
ami egy pillanattal korábban észrevétlenül lapult, most fényesen
világított. Renna a saját kezére nézett, ami halványan ragyogott. Éji
Táncos kicsit fényesebb volt nála: a patáin és a lószerszámokon
olyanok voltak a rovások, akár a csillagok.
Azonban minden közül Arlen volt a legragyogóbb pont. A
bőrén lévő rovások szinte lángoltak a mágikus erőtől. Olyanok
voltak, mintha fénnyel írták volna őket, és mintha folyamatosan
működésben lettek volna.
– Túl sok rajtam a rovás – mondta Arlen, amikor észrevette,
hogy Renna őt nézi, és felhúzta a csuklyáját. – Túl sokat szívtam el
a démonok mágiájából ahhoz, hogy újra egyszerű ember lehessek.
– Miért akarnád egyáltalán feladni ezt a hatalmat? – kérdezte
Renna.
Úgy tűnt, Arlen elgondolkozott a kérdésen. Amikor először
válaszra nyitotta a száját, semmit se tudott mondani.
– Nem tudom, hogy tényleg feladnám-e, ha tudnám – vallotta
be végül. – Akárhogy is, ez nem olyan döntés, amit vissza lehet
vonni, és nem gondolkodtam józanul, amikor meghoztam. –
Rennára mutatott. – Te se úgy gondolkodtál, amikor velem jöttél.
– Bálás Arlen, ki vagy te, hogy megmondd nekem, józanul
gondolkodom-e vagy sem? – kérdezte indulatosan Renna.
A Rovásember viszont nem figyelt rá, amivel mindig
felbosszantotta őt. Válasz helyett a férfi felkapott egy lándzsát, és
odanyújtotta Rennának, aki kétkedve nézte a fegyvert, és meg se
próbálta elvenni.
– A Szónokok mind képesek voltak rá – emlékeztette őt Arlen.
– Tudom – felelte Renna –, de ha harcolnom kell, akkor a saját
késemmel akarom megtenni. – A szúró- és vágórovásokat már
sikerült belekarcolnia a pengébe. Odanyújtotta a kést a
Rovásembernek, hogy megvizsgálhassa.
– Ez egy jó kés – jegyezte meg Arlen, amikor elvette a lánytól
a fegyvert. Épp csak megérintette a pengét a hüvelykujjával, de
máris sebet ejtette vele a bőrén. – Borotválkozni lehetne vele, olyan
éles.
– Apa nagyobb figyelmet fordított rá, mint a saját családjára –
mondta Renna.
Arlen a lányra pillantott, de nem mondott semmit. Ide-oda
forgatta a kést, és a belekarcolt rovásokat vizsgálgatta.
– Ügyesen rovásozol – ismerte el, árnyalatnyi bűntudattal a
hangjában. – Olyan jól, mint a legtöbb Rovásvető. Elkelne még pár
rovás a pengén, de kezdetnek ennyi is elég lesz. – Markolattal előre
visszanyújtotta Rennának a fegyvert, aki hümmögve elvette tőle.
– Már csak ki kell próbálni – mondta Arlen. – Ideje kilépned a
rováskörből.
Renna mindvégig tudta, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik,
de hirtelen eluralkodott rajta a félelem. Nem tudta kordában
tartani; olyan volt, mint a hányinger. Korábban azt mondta a
nővérének, hogy már nem fél semmitől, de ez nem volt teljesen
igaz. A férfiaktól talán már nem félt, a magúroktól viszont... Még
mindig kísértették őt az árnyékszéken töltött éjszaka emlékei,
amitől néha még ébren is összerezzent.
Arlen rátette a kezét Renna vállára.
– A semmi közepén vagyunk, Ren. A magúrok ott szoktak
gyülekezni, ahol emberekre vagy nagyvadakra tudnak vadászni.
Errefelé legfeljebb néhány akadhat. Rajtad van a köpeny, és én is itt
leszek.
– Hogy megmenthess – mondta Renna. Amikor a férfi
bólintott, a lányban düh ébredt. Elege volt abból, hogy folyton
másoktól vár segítséget, de amikor az út szélén ólálkodó fadémonra
nézett, megborzongott. – Nem állok még készen rá – vallotta be.
Gyűlölte kimutatni a gyengeségét.
Arlen viszont nem úgy reagált, mint a Szónokok.
– Tudom, hogy halálra vagy rémülve – mondta. – Legelőször
én is így éreztem, Kráziában viszont megtanultam, hogyan lehet
elmerülni a félelemben.
– Az mit jelent? – kérdezte Renna.
– Engedd be az érzést a szívedbe, az elméddel pedig lépj tőle
távolabb és hagyd el!
– Ennek semmi értelme – felelte a lány.
– De van – mondta Arlen. – Láttam már feleannyi idős fiúkat
is démonokkal küzdeni, mint amilyen én voltam, s akiknél nem volt
más, csak egy rovások nélküli lándzsa. Láttam, ahogy fittyet
hánynak a fájdalmukra, és tovább küzdenek, mintha minden csupa
napfény lenne mindaddig, amíg nem győznek, vagy amíg el nem
esnek a harcban. A félelem és a fájdalom csak akkor uralkodhat el
rajtad, ha hagyod.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte Renna.
Arlen bólintott, így a lány becsukta a szemét, és megpróbálta
átadni magát a rettegés émelyítő érzésének. Végtagjaiban
megfeszültek az izmok, és kavargott a gyomra. Keze ökölbe szorult,
arca pedig kihűlt. Amikor mindennek tudatába került, hirtelen
mindről megfeledkezett.
Arlen az egyik közeli fán kapaszkodó kisebb fadémonra
mutatott. Korábban észre se vette volna a lényt, olyan jól
beleolvadt a magúr göcsörtös páncélzata a környezetébe, rovásos
szeme viszont látta, mennyivel erősebben ragyog a démon teste a
fából áradó halovány derengéssel szemben.
Renna bízott a köpeny hatalmában, így kilépett a rováskörből,
és nyugodt léptekkel odasétált a démonhoz. A lény kíváncsian
pislogva beleszimatolt a levegőbe, de nem mutatta jelét, hogy
megérezte volna a lány közelségét. Mielőtt Renna rádöbbent volna,
mit csinál, hátba szúrta a fadémont. A rovások fellángoltak, a
magúr kéregszerű páncélja pedig azonnal utat engedett a
pengének. Renna karján olyan érzés futott végig, mintha lángoló
tűzbe nyúlt volna, de a fájdalom örömittasságot hozott magával.
A démon kétrét görnyedve felrikoltott, de Renna rögtön
kihúzta belőle a kést, és újra a lénybe szúrta, aztán pedig újra. Egy
pillanattal később a démon a földre zuhant, testéből pedig apró
fodrok és örvények formájában kiszivárgott a mágia.
Renna felegyenesedett, és nagy levegőt vett. Édesnek érezte a
nyári levegőt. Soha nem érezte magát ennyire erősnek és élettel
telinek.
Az út túloldalán megpillantott egy lobogó szemű lángdémont,
és ezúttal nem habozott. Szemében eltökéltség izzott, ahogy
odarohant a lényhez, majd fél térdre ereszkedve beleszúrta a kést a
fejébe. Élvezte a karjában áradó mágia fájdalmát, közben a démon
vergődött, majd összeesett. A magúr fekete vére füstölögve a földre
ömlött, és kisebb tüzeket indított.
Az a kétméteres fadémon, amit először látott az úton, felfigyelt
a zajokra. Renna elrejtőzhetett volna a köpeny alatt, de még csak
eszébe se jutott bujkálni. Vicsorogva rárontott a magúrra. A
fadémon felüvöltött, és karmaival a lány felé suhintott, Renna
viszont gyorsabb és erősebb volt, mint azt valaha álmodni merte.
Nevetve kikerülte a lény esetlen támadását, és a mellkasába döfte a
vadászkést. Ezúttal úgy érezte, mintha csak egy disznót ölt volna le.
Renna körbenézett. Nagyokat lélegzett, de nem a fáradtságtól,
hanem inkább... a vágytól. Újabb démonokat akart találni. Egy
egész hordával is megküzdött volna.
Többet viszont nem látott a környéken.
– Én megmondtam – mondta mosolyogva Arlen. Összeszedte
a rovásköröket, majd megfogta Éji Táncos kantárját. – Menjünk,
lovagoljunk egyet az éjszakában! Teljesen szabadon.
Renna bólintott, majd felpattant a lóra anélkül, hogy rálépett
volna a kengyelre. A nyereg elejére ült, helyet hagyva maga mögött
Arlennek, aki nevetve felszökkent mögéje, éppolyan könnyedén,
mint ahogy a lány is tette. A Rovásember átkarolta Renna derekát,
a lány pedig sarkával elindította Éji Táncost, és vidáman felkiáltott,
amikor a ló előrelendült és vágtázni kezdett a ragyogó úton.
Egy hónap telt el azóta, hogy a magúrherceg megpillanthatta
célpontját a falak övezte emberi tenyésztelep szívében. Két éjszakát
töltött a felkutatásával, de végül rábukkant egy elhagyatott romra,
ahol sűrűn terjengett a férfi szaga. Az épületet új rovások védték:
erősek voltak ugyan, de az elmedémon könnyedén átjuthatott volna
rajtuk.
Erre viszont nem volt szükség, mert a magúrherceg
megpillantotta az emberi elmét az erdőkben, messze a rom falaitól.
A tükördémon hatalmas szárnyait megsuhogtatva megfordult,
és halálos csendben repülni kezdett az alak felé. Az elmedémon
megpróbálta elérni célpontja gondolatait, de rendkívül erős
rovásokba ütközött. A magúrherceg felszisszent, de ahogy
kiterjesztette érzékeit, rájött, hogy az emberi elme nincs egyedül.
Egy nő is vele tartott, akinek olyan nyitott volt az elméje, mint a
szabad ég. A magúrherceg észrevétlenül belopózott célpontja
fejébe, és ott megpihenve az ő szemén át kémlelte az eseményeket.
#
Renna beledöfte a kést a fadémon mellkasába, és
megforgatta a szívében. Tőle nem messze Arlen a lény
egyik társát birkózta a földre, és hagyta, hogy a testén
lévő, gyilkos erejű rovások végezzenek a letepert
magúrral.
Morgás hallatszott. Renna felnézett, és egy harmadik
fadémont pillantott meg a fák ágai között. A lány
megperdült, hogy elkerülje a ráugró magúrt, de a kés
nyele beleakadt az első fadémon göcsörtös páncéljába.
Ellenfele holtan a földre zuhant, magával rántva a kést
is Renna kezéből.
– A fészkes magba! – szitkozódott a lány, miközben
a hátára gördült és felhúzta a térdét, úgy, ahogy
Arlentől tanulta. Elkapta a rárontó démon ágnyi vastag
karjait, félrerántotta őket, lábával pedig nagyot taszított
ellenfelén, és lendületét kihasználva Arlen elé repítette,
aki egyetlen ütéssel szétcsapta a lény koponyáját.
– Ha hagynád, hogy rovást fessek az ökleimre, én is
elintézhetném őket így – mondta Renna.
– Nincs szükség rá, hogy telerovásozd a bőröd –
felelte a férfi. – Egyelőre a kés is elég lesz.
Renna odasétált a fadémon teteméhez, kihúzta belőle
a fegyverét, és felmutatta Arlennek.
– Elvesztettem harc közben – mondta.
– Ahhoz képest derekasan helytálltál – felelte a férfi.
– De csak azért, mert te addigra már megölted azt a
másik magúrt. Nem akarom magamra tetoválni a
rovásokat. Elég lesz az ecset és némi szénfürtfesték.
A Rovásember elkomorodott.
– Teljesen más érzés, ha a rovások a bőrödön
vannak, Ren – mondta. – Olyan hatalmat ad, amiben
könnyen elveszhetsz. Én már akkor elvesztem benne,
amikor elkezdtem rovásozni a bőrömet, és még most
sem vagyok teljesen önmagam. Nem akarom, hogy
veled is ezt történjen. Túl sokat jelentesz nekem.
– Komolyan? – kérdezte Renna.
– Jó, hogy van velem valaki Táncoson kívül, akivel
beszélgethetek. – Arlennek fel se tűnt a lány
érdeklődése. – Néha... egyedül érzem magam.
– Egyedül – ismételte Renna. – Tudom, milyen
 érzés. Abban is könnyen el lehet veszni. A világ tele van
olyan dolgokkal, amiben elveszhet az ember, de ez még
nem jelenti azt, hogy az egész életünket a rovások
mögött bujkálva kellene töltenünk.
Arlen egy ideig némán nézett a lányra, majd végül
vállat vont.
– Én nem mondom meg neked, mit csinálj, Ren. Ha
a tanácsom ellenére rovást akarsz festeni a kezedre, hát
tégy úgy!
#
A magúrherceg perceken át figyelte az udvarlási jelenetet.
Szórakoztatták őt az emberek párzási szokásai. Egyértelmű volt,
hogy a férfi alig ért a mágiához. Egyrészt nem érzékelte az
elmedémon jelenlétét, másrészt a saját hatalmával se volt tisztában.
Akár egyesítő is válhatott volna belőle, de az erdő közepén nem
jelentett veszélyt, így a magúrherceg nyugodtan megfigyelhette őt.
A démon eleresztette a nő felszínes gondolatait, és mélyebbre
hatolt az elméjében, hogy többet megtudhasson célpontjáról, de
nem talált semmi értékeset. Helyette egy kérdést adott a nő
szájába.
#
– Hogyan szerezted meg az elveszett harci rovásokat?
– kérdezte Renna, meglepődve saját szavain. Tudta,
hogy Arlen nem szeret arról beszélni, hogy mi történt
vele azután, hogy elhagyta Tölgypatakot.
– Már elmondtam – felelte Arlen. – Romok között
bukkantam rájuk.
– Milyen romok között? Hol? – faggatta a lány.
– Mit számít? – csattant fel Arlen. – Ez nem holmi
 Zsonglőrmese.
Renna megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a
gondolatai.
– Bocsáss meg! Nem tudom, miért érdekelt hirtelen
ennyire. Nem fontos. Nem akarok a múltadban
kutakodni.
Arlen morgott valamit, majd visszaindult az
erődítmény felé, amit az utóbbi pár hét során elláttak
rovásokkal, miközben a férfi megtanította Rennát a
démonvadászatra.
#
A magúrherceg ingerülten felszisszent, amikor célpontja nem
felelt a kérdésére. A józan ész azt diktálta, hogy végezzen
mindkettőjükkel, de kár lett volna így sietni. A menedékhelyük
körülötti rovások száma arra utalt, hogy nem akarnak egyhamar
továbbállni.
Amikor a két ember átlépett a védőmezőn, az elmedémon kívül
rekedt a nő gondolatain. Egy pillanattal később a tükördémon
leszállt egy tisztáson, majd sűrű köddé változott, hogy így rejtse el
gazdáját, aki visszaszállt a Magba, hogy megeméssze a hallottakat.
 28. Fejezet – A Tükörpalota – v. u. 333 nyara

M ÁR JÓCSKÁN BESÖTÉTEDETT, mire véget ért a falutanács ülése.

Ahogy arra Leesha is számított, a gyűlés egyöntetűen az
ellen szavazott, hogy a Gyógyfüvész elutazzon Jardirral Rizonba, és
mindannyian igencsak megdöbbentek, amikor a nő emlékeztette
őket arra, hogy fittyet hány a szavazás eredményére.
Leesha kénytelen volt rovásos köpenye nélkül visszasétálni a
kunyhójába, de a védőmező, amit Rojer keltett hegedűjátékával,
felért bármilyen rováskörrel. Az új hangszerrel megsokszorozódott
a fiú zenéjének hatalma, Wonda és Gared viszont továbbra is
fegyverrel a kezükben sétált Darsy és Vika mellett.
– Továbbra is azt mondom, hogy nem vagy eszednél –
morogta Darsy, aki épp olyan ijesztő tudott lenni, mint Wonda.
Szélesebb volt a lánynál, majdnem ugyanolyan magas, és
hasonlóképp nem túl szép, bár az ő arcát legalább nem csúfították
el hegek.
– Gondolhatsz, amit akarsz, de ez nem vita kérdése – vonta
meg a vállát Leesha.
 – Mihez kezdünk majd, ha elrabolnak téged? – kérdezte Darsy.
– Nem tudnánk mentőakciót indítani, és amúgy is te tartod egyben
ezt a falut, mióta a Szabadító elment, a Teremtő tudja, hova.
– Thamos herceg és a Kéregkatonák nemsokára ideérnek –
mondta Leesha.
– Ők se fognak majd segíteni rajtad.
– Nem is várnám tőlük. Bíznod kell bennem. Tudok vigyázni
magamra.
– Én inkább a faluért aggódom – szólalt meg Vika. – Ha
hozzámész ahhoz az emberhez, örökre elveszítünk, és ha nem...
Hát, akkor se fogunk látni többé. Mihez kezdünk majd?
– Pontosan ezért hoztalak ide titeket – felelte Leesha. A
távolban feltűnt a Gyógyfüvész kunyhója, és alig léptek be, amikor
Leesha intett Wondának, hogy nyissa fel a csapóajtót, ami a
pincében lévő műhelybe vezetett.
– Vikán és Darsyn kívül mindenki maradjon idefent! –
parancsolta. – Ez csak Gyógyfüvészekre tartozik. – A többiek
bólintottak, Leesha pedig lekísérte a két nőt a lépcsőn, és közben
meggyújtotta a vegyszerek működtette, hideg fényű lámpákat.
– Teremtőm! – suttogta Darsy. Azóta nem járt a pincében,
mióta Bruna évekkel korábban elbocsátotta őt a tanítványságból.
Leesha időközben jócskán kibővítette a helyiséget, ami már a ház
alapterületénél is nagyobb volt, és az udvar alá is kinyúlt. A
hatalmas terem és a számos oldalfolyosó falai mentén rovásos
oszlopok sorakoztak.
A pincében Bruna egykor csak néhány bödön folyékony
démontüzet és egy marék dörgőrudat tárolt, amikkel könnyebben
ki lehetett szedni a makacs fatönköket a földből, Leesha viszont
kimeríthetetlennek tűnő mennyiséget halmozott fel belőlük.
– Ennyi robbanóanyaggal a Napnál is fényesebb lángokra
lehetne gyújtani az egész falut – mondta Vika.
– Mit gondolsz, miért nem akartam közelebb költözni
Szabadítóházához? – kérdezte Leesha. – Egy éve minden este
démontüzet főzök és dörgőrudakat sodrok.
– Miért nem szóltál erről senkinek?
– Azért, mert másnak nem kell róla tudnia. Nem fogom
hagyni, hogy a favágók és a falutanács döntsön arról, hogy milyen
módon használjuk fel mindezt. Ez a Gyógyfüvészek dolga, és csak
mértékkel adjatok belőle a falubelieknek, amíg távol leszek, és
csakis akkor, ha életek múlnak rajta! Esküdjetek meg rá, hogy ti is
hallgatni fogtok minderről, különben olyan teát kaptok tőlem, hogy
rögtön elfelejtitek tőle, hogy idelent jártatok!
A két nő úgy nézett rá, mintha azt próbálták volna eldönteni,
hogy viccel-e vagy sem, de Leesha nagyon is komolyan beszélt, és
tudta, hogy ők is látják a tekintetéből.
– Szavamat adom rá – mondta Vika. Darsy egy pillanatig
habozott, de aztán bólintott.
– A Napra esküszöm, de ha nem térsz vissza hozzánk, ez is el
fog fogyni előbb-utóbb.
Leesha bólintott, majd egy asztal felé fordult, ami tele volt
pakolva könyvekkel.
– Ezek itt a tűz titkai – mondta.

Jardir szélesen mosolygott, amikor Leesha a kíséretével együtt

megérkezett. Kisebb csoport volt, mint amit a férfi egy ilyen
hatalommal bíró nő mellé elképzelt volna. A Gyógyfüvészt csak a
szülei, Rojer, a hatalmas Gared és a Sharum-nő, Wonda kísérte.
– Attól a lánytól tajtékozni fognak a damák – mondta Abban
Jardirnak, miközben Wonda felé biccentett. – Azt fogják követelni
majd tőle, hogy tegye le a fegyvereit, és öltözzön fel rendesen. Meg
kellene kérned Leesha asszonyt, hogy ő ne tartson a csoporttal.
Jardir megrázta a fejét.
– Megígértem Leeshának, hogy szabadon választhat magának
kíséretet, és nem fogom megszegni a szavamat. Meg kell tanulnunk
elfogadni a Háza törzs szokásait. Lehet, hogy kezdetnek az lesz a
legjobb, ha mutatunk a népünknek egy olyan nőt, aki
alagai’sharakot vív.
– Feltéve, ha a lány tud viselkedni előttük – jegyezte meg
Abban.
– Láttam őt harcolni. Ha megfelelő kiképzést kap, bármelyik
Sharummal fel fog érni.
– Megfontoltan cselekedj, Ahmann! – mondta Abban. – Ha túl
gyorsan akarod ráerőltetni az emberekre a változást, a többségük
meg fogja tagadni azt.
Jardir bólintott. Tisztában volt Abban szavainak igazával.
– Azt akarom, hogy maradj Leesha közelében, amíg vissza nem
érünk Everam Ajándékába! – mondta Jardir. – Arra kért, hogy
tanítsam meg őt a nyelvünkre, úgyhogy ez jó ürügy lesz, hogy
beszélgess vele. Feltűnést keltene, ha túl bizalmas módon fordulnék
hozzá, de lehet, hogy rád kevésbé gyanakodna a kísérete.
– A dal’Sharumoknál biztos nem lesznek rosszabbak –
motyogta Abban, Jardir pedig bólintott.
– Mindent tudni akarok róla. A kedvenc ételeit, az illatokat,
amiket szeret... Mindent.
– Persze – felelte Abban. – Intézkedem.
Amíg a dal’Sharumok tábort bontottak, Abban odasántikált ahhoz
a fedett szekérhez, amin Leesha és a szülei ült. A kereskedő
meglepődve látta, hogy a Gyógyfüvésznél vannak a lovak gyeplői.
Nem lesték szolgák a kívánságait, és nem is dolgoztak helyette.
Abban egyre jobban tisztelte Leeshát.
– Felülhetek én is a szekérre, asszonyom? – kérdezte
meghajolva. – A gazdám megkért, hogy kívánságának megfelelően
tanítsam meg önt a nyelvünkre.
– Hát persze, Abban – mosolygott Leesha. – Rojer majd
lovagol. – A nő mellett ülő Rojer felnyögve elfintorodott.
Abban mélyen meghajolt, és közben erősen tartotta a
mankóját. Ahogy azt a dama’ting is megmondta annak idején, a
lába nem gyógyult meg igazán, és még mindig hajlamos volt
összecsuklani, épp a legkellemetlenebb pillanatokban.
– Felülhetsz a tevémre, ha szeretnél, Jessum fia – mondta
Abban a kikötött állatra mutatva. Rojer kétkedve méregette a tevét,
de aztán meglátta a hátán lévő napellenzős, széles és díszes
párnázott ülést. A fiú szeme hirtelen csillogni kezdett.
– Jámbor állat, és irányítás nélkül követi a többi hátast –
mondta neki Abban.
– Hát, ha tényleg szívességet teszek vele...
– Természetesen – bólintott a kereskedő, mire Rojer felkapta a
hegedűjét, leszaltózott a szekér bakjáról, és odaszaladt a tevéhez.
Abban persze hazudott, mert hátasa igencsak makacs lény volt, de
a teve még csak le se köphette a Zsonglőrt, amikor ő felemelte a
hangszert, és úgy lenyugtatta zenéjével az állatot, mintha csak egy
alagai lett volna. Lehet, hogy Ahmann a legnagyobb becsben
tartotta Leeshát, de Rojer is olyan értéknek bizonyult, amire
érdemes volt odafigyelni.
– Kérdezhetek valamit, Abban? – szólalt meg Leesha,
kizökkentve a kereskedőt merengéséből.
– Hát persze, asszonyom – bólintott a férfi.
– A születése óta használja azt a mankót?
Abban igencsak meglepődött a merész kérdésen. A kráziaiak
vagy kigúnyolták a bénaságát, vagy semmibe vették. Senki se
törődött a khaffitokkal annyira, hogy az ilyesmire rákérdezzenek.
– Nem, nem így születtem – felelte Abban. – A Hannu Pash
során sérültem meg.
– Hannu Pash? – kérdezte Leesha.
– Akár el is kezdhetjük a nyelvtanulást – mosolygott Abban,
miközben felmászott a szekérre, és leült a nő mellé. – A Hannu
Pash az önök nyelvén annyit tesz: életút. A kráziai fiúkat még fiatal
korukban elviszik az anyjuktól a törzsük sharajába, egy...
kiképzőtáborba, ahol megtudják, hogy Everam Sharumnak,
damának vagy khaffitnak teremtette-e őket.
A kereskedő megérintette béna lábát a mankójával.
– Ez elkerülhetetlen volt – folytatta. – Nem vagyok harcosnak
való. Már a kiképzés legelső napján is tudtam. Én khaffitnak
születtem, és a Hannu Pash... megpróbáltatásai igazolták is.
– Badarság – mondta Leesha.
– Ahmann is így gondolta annak idején – felelte vállat vonva
Abban.
– Valóban? – kérdezte meglepődve a Gyógyfüvész. – Nem
feltételeztem volna róla, azok után, ahogy önnel bánik.
– Kérem, bocsásson meg neki érte, asszonyom! A gazdámat és
engem ugyanazon a napon hívtak Hannu Pashra. Időről időre
ellenszegült Everam akaratának, hogy átsegítsen engem a
kiképzésen. Mindig adott nekem egy új esélyt, és én mindig
csalódást okoztam neki, amikor próbatétel elé álltam.
– Tisztességes próbatételek voltak ezek? – kérdezte Leesha,
mire Abban felnevetett.
– Ala felszínén semmi sem tisztességes, asszonyom. A harcosok
élete a legkevésbé sem. Az ember lehet gyenge vagy erős,
vérszomjas vagy jámbor, vakmerő vagy gyáva. A Hannu Pash felfedi
a fiú szíve mélyén rejtőző férfit, és az én esetemben ez sikeresen
meg is történt. Én nem Sharumnak születtem.
– Ez még nem ok a szégyenkezésre – mondta Leesha.
– Valóban nem – mondta elmosolyodva Abban –, és nem is
szégyellem magam miatta. Ahmann tudja, hogy én is értékes
ember vagyok, de... illetlen lenne tőle, ha a többi férfi előtt jósággal
fordulna hozzám.
– A jóság sosem illetlen dolog – vetette ellen a nő.
– A sivatagi élet kíméletlen, asszonyom, és a népem jelleme is
ehhez igazodott. Kérem, ne ítélkezzen rólunk addig, amíg nem
ismeri meg jobban a kráziaiakat!
– Pontosan ezért jöttem önökkel – bólintott Leesha. – Addig is
szeretném, ha megvizsgálhatnám. Lehet, hogy tudnék tenni valamit
a lábáért.
Abban lelki szemei előtt megjelent az a kép, hogy Ahmann
megpillantja őt, amint leengedi selyemnadrágját, hogy Leesha
megvizsgálhassa. Ha ez megtörténne, az élete egy zsák homokot se
ért volna.
– Én khaffit vagyok, asszonyom – ellenkezett Abban. – Nem
vagyok méltó a figyelmére.
– Ön ugyanúgy ember, mint mindenki más – mondta Leesha.
– Ha a közelemben akar maradni, nem fogom eltűrni, hogy
másképp vélekedjen magáról.
Abban meghajolt ültében.
 – Régen ismertem egy másik zöldvidékit, aki ugyanígy
gondolkodott – mondta a kereskedő, mintha csak úgy eszébe jutott
volna a dolog.
– Igen? Hogy hívták?
– Arlen, Jeph fia, a tölgypataki Bálás-nemzetségből – felelte
Abban. A nő tekintetéből látta, hogy ismeri a nevet, de az arca
semmi mást nem árult el neki.
– Tölgypatak messze van innen, a milni hercegség területén –
mondta Leesha. – Sosem volt szerencsém találkozni az ottaniakkal.
Milyen ember volt ő?
– Az én népem Par'chinnak, vagyis bátor idegennek hívta őt.
Ugyanolyan otthonosan viselkedett a bazárban, mint a Sharumok
Útvesztőjében. Sajnos évekkel ezelőtt elhagyta Kráziát, és soha nem
tért vissza.
– Lehet, hogy egy napon még viszontlátja őt.
– Inevera – vonta meg a vállát Abban. – Ha Everam is úgy
akarja, örülnék, ha újra találkozhatnék a barátommal, hogy
láthassam, hogy jól van-e. – A nap hátralévő részében sok
mindenről esett szó köztük, de a Par'chint többször nem említették
meg. Leesha hallgatása épp eleget mondott Abbannak.
A lassan zötyögő szekér miatt a dal’Sharumok nem tudtak
teljes vágtában haladni a lovakkal, így napnyugtakor sebezhetőek
lettek volna a démonokkal szemben. Ahmann parancsba adta a
csoportnak, hogy álljanak meg és verjenek tábort. Abban épp a
sátrát állította fel, amikor Jardir magához hívatta.
– Milyen volt az első nap? – kérdezte a kereskedőtől.
– Éles eszű nő – felelte Abban. – Egyszerű kifejezésekkel
kezdtük a tanulást, de percek se teltek bele, és máris elkezdte
elemezni a kráziai mondatszerkezeteket. Mire Everam Ajándékába
érünk, már képes lesz bemutatkozni és az időjárásról beszélgetni,
télig pedig teljesen el fogja sajátítani a nyelvünket.
– Everam akarata, hogy Leesha megtanuljon kráziaiul –
bólintott Ahmann. Abban csak vállat vont. – Mit tudtál meg róla?
– Szereti az almát – felelte mosolyogva Abban.
– Az almát? – kérdezte értetlenül Ahmann.
– Egy északi, fán termő gyümölcs.
Ahmann tekintete elsötétült.
– Egész nap vele beszélgettél, és csak annyit tudtál meg róla,
hogy szereti az almát? – kérdezte.
– A piros, ropogós, frissen szedett almát – pontosított Abban.
– Leesha asszony nagyon bánja, hogy az alma ritkasággá vált a
falujában élő rengeteg éhező miatt. – A kereskedő csak mosolygott,
amikor látta, hogy Ahmann arca ingerült fintorba torzul. Ekkor a
zsebébe nyúlt, és elővett belőle egy kerek gyümölcsöt. – Minden
vágya egy ilyen alma.
Ahmann mosolya majdnem a füléig ért.
Amikor Abban kilépett Jardir sátrából, árnyalatnyi bűntudatot
érzett amiatt, hogy nem említette Leesha reakcióját a Par'chin
nevének hallatán. Abban ugyan nem hazudott Jardirnak, de még
önmagának se tudta volna megmagyarázni, hogy miért nem hozta
szóba a dolgot. A Par'chin a barátja volt ugyan, de Abban sose
hagyta, hogy a barátság a haszon útjába álljon, és az ő jóléte
szorosan összefüggött Ahmann északi hadjáratának sikerével. A
diadalhoz vezető legbiztosabb út az volt, hogy Jardir a lehető
leghamarabb megtalálja és megöli a Par'chint. Jeph fiát senkinek
sem volt érdemes félvállról vennie.
Abban viszont úgy maradt életben khaffitként, hogy megőrizte
a titkokat, és csak a megfelelő pillanatban használta fel őket, a
Par'chinénál pedig nem létezett nagyobb titok a világon.
Leesha épp egy bográcsot kevergetett, amikor Jardir a rováskörébe
lépett. A Rovásemberhez hasonlóan ő is nyugodt léptekkel
sétálgatott a kráziaiak rendezetlen táborának védtelen részein.
Rajta volt Leesha rovásos köpenye is, de a férfi hátravetve viselte,
és így egyáltalán nem rejtette el őt a magúrok elől.
Jardirnak viszont legfeljebb akkor lett volna szüksége
védelemre, ha egy széldémon észreveszi őt a magasból. A
dal’Sharumok napnyugta után sportot űztek a tábor körül ólálkodó
meződémonok vadászatából, a satnya fadémonok hulláit pedig egy
helyre halmozták fel, ami a nap felkeltekor hatalmas máglyává
alakul majd.
– Leülhetek a tábortüzük mellé? – kérdezte Jardir thézai
nyelven.
– Hát persze, Hoshkamin fia – felelte Leesha kráziaiul. Abban
útmutatásának megfelelően letört egy darabot egy egész vekni
kenyérből, és odanyújtotta a férfinak. – Megosztjuk önnel a
kenyerünket.
Jardir szélesen elmosolyodott, majd meghajolt és átvette
Leeshától a kenyérdarabot.
Rojer és a többiek is odamentek a bográcshoz, hogy
megkaphassák az adagjukat, de Leesha egyetlen pillantásától
visszavonultak. Egyedül Elona maradt a közelben, amit Jardir
teljesen helyénvalónak tartott, Leeshát viszont egyenesen
bosszantotta anyja kémkedése.
– Nem győzök betelni a főztje ízével – mondta Jardir, miután
már a második tányér főzeléket is megette.
– Egyszerű étel – szabadkozott Leesha, de nem tudta megállni
mosoly nélkül a dicséretet.
 – Remélem, még nincs tele a hasa – mondta a férfi, és elővett
a kaftánjából egy nagy, piros almát. – Nagyon megkedveltem ezt az
északi gyümölcsöt, és megosztanám önnel, úgy, ahogy ön is
megosztotta velem a kenyerét.
A gyümölcs láttán összefutott Leesha szájában a nyál. Idejét se
tudta, mikor evett utoljára érett almát. Szabadítóháza környékét
úgy ellepték az élelem után kutató menekültek, mint a sáskák, így
az almák azonnal eltűntek a fákról, amint ehetővé értek, és gyakran
még hamarabb is.
– Az igazán jó volna – felelte, megpróbálva nem túl mohónak
tűnni. Jardir elővett egy bicskát, és kis szeletekre vágta vele az
almát. Leesha minden egyes falat roppanását kiélvezte, így beletelt
némi időbe, mire végeztek a gyümölccsel. A Gyógyfüvésznek
feltűnt, hogy bár Jardir azt állította, hogy szereti az almát, szinte az
egészet neki adta. A férfi csak a faragványokat rágcsálta el,
miközben élvezettel nézte, ahogy Leesha eszik.
– Köszönöm, ez csodás volt – mondta a Gyógyfüvész, miután
megette a gerezdeket.
Jardir a nővel szemben ült, és ennek hallatán meghajolt.
– Örülök neki – mondta. – Most pedig, ha kívánja, örömmel
felolvasnék önnek az Evejah-ból, ahogy ígértem.
Leesha elmosolyodott és bólintott, majd ruhájának egyik
zsebéből elővett egy vékony, bőrkötésű könyvecskét.
– Nagyon szeretném meghallgatni, de ha tényleg fel akar
olvasni nekem a könyvéből, akkor az elején kezdje, és ígérje meg,
hogy semmit sem fog kihagyni!
Jardir kissé oldalra döntötte a fejét. Leesha egy pillanatig azt
hitte, megsértette őt valamivel, de aztán a férfi arcán mosoly jelent
meg.
– Az nagyon sok estébe bele fog telni – mondta.
 Leesha végignézett az őt körülvevő táboron és a környező
pusztaságon.
– Az estéim jelenleg meglehetősen szabadnak tűnnek – felelte.

Amikor a csoport megérkezett Everam Ajándékába, meglepő

módon nem Wonda okozta a legnagyobb feltűnést a helyiek között,
hanem Gared. Jardir látta, ahogy a Sharumok végigmérik a
hatalmas, izmos favágót. A gyengeségeit próbálták észrevenni, és ez
alapján elképzelni, hogyan ölhetnék meg. A kráziai harcosok így
készítették fel magukat arra, hogy bárkivel szembeszállhassanak:
ellenséggel, testvérrel, apával és baráttal egyaránt. Jardir összes
harcosa szívesen megmérkőzött volna a hatalmas északi férfival. Az
a Sharum, aki legyőzné Garedet, nagy dicsőségre tett volna szert.
Miután a harcosok felmérték a favágót, a legszembetűnőbb
veszélyforrást az érkezők között, csak azután tévedt a tekintetük
Wondára. Többen utána is fordultak, amikor rádöbbentek, hogy
egy nőt látnak.
Jardirék nem üzentek előre az érkeztükről, de amikor a palota
udvarába értek, Inevera és a damaji’tingek már mind ott vártak.
Inevera egy párnázott gyaloghintón hevert, amit izmos, bidót és
mellényt viselő chin szolgák tartottak. Ugyanolyan botrányos
módon öltözködött, mint eddig is. Még a zöldvidékieknek is elállt a
szava, amikor a szolgák letették a gyaloghintót, a nő pedig felállt.
Csípője megigézően ringott ide-oda, miközben széttárt karral
elindult Jardir felé.
– Ő kicsoda? – kérdezte Leesha.
– Az Első Feleségem, Inevera Damajah – felelte Jardir. – A
többiek pedig a későbbi feleségeim.
 Leesha hirtelen Jardirra meredt. Abban figyelmeztette erre: a
nő szeme szinte villámokat szórt.
– Maga már házas?!
Jardir értetlenül nézett Leeshára. Még ha hajlamos is volt a
féltékenységre, ennyit már biztos tudhatott volna róla.
– Hát persze – felelte a férfi. – Én vagyok a Shar’Dama Ka.
Leesha már épp válaszra nyitotta a száját, de ekkor odaért
hozzájuk Inevera, így inkább nem adott hangot véleményének.
– Férjem – üdvözölte Jardirt a nő, majd megölelte és hosszan
megcsókolta. – Nagyon hiányzott a tested melege az ágyunkból.
Jardirt kissé meglepte felesége viselkedése, de aztán észrevette,
hogyan méregeti Inevera Leeshát a szeme sarkából. Hirtelen olyan
mocskosnak érezte magát, mintha egy kutya vizelte volna le.
– Hadd mutassam be tiszteletre méltó vendégünket, Leesha
asszonyt, Erny lányát, a Háza törzs Első Gyógyfüvészét. – Inevera
szeme összeszűkült a cím hallatán. Először Jardirra meredt, aztán
pedig Leeshára.
A Gyógyfüvész ennek ellenére nyugodtan viselkedett. Egy
cseppet sem hátrált meg Inevera ellenszenves tekintetétől:
higgadtan a nő szemébe nézett, miközben szoknyáit megfogva
pukedlizott, ahogy az a zöldvidéki nők körében megszokott volt.
– Megtisztelő találkozni önnel, Damajah – mondta Leesha.
Inevera mosolya és meghajlása szintén nem árulkodott valódi
érzelmeiről, de Jardir tudta, hogy Abbannak igaza volt. Inevera nem
lett volna hajlandó elfogadni ezt a nőt Jiwah Sennek, és semmiképp
se vette volna jó néven, ha férje ennek ellenére mégis feleségül
veszi őt, és hatalmat ad neki az északi nők felett.
– Szeretnék kettesben szót váltani veled, férjem – mondta
Inevera, Jardir pedig bólintott. Eljött a pillanat, hogy szembenézzen
feleségével, és egy percig se akarta halogatni a dolgot. Hálát adott
Everamnak, hogy a nap még mindig magasan járt, és így Inevera
nem használhatta a hora-varázslatait.
– Abban, intézkedj, hogy a Tükörpalota készen álljon Leesha
asszony és kísérete elszállásolására! – mondta Jardir kráziai
nyelven. Az épület nem volt méltó a Gyógyfüvészhez, de ez volt a
legjobb, amit Everam Ajándéka nyújthatott. A három emelet magas
palotát szőnyegek, falikárpitok és ezüstkeretes tükrök díszítették.
– Úgy tudom, jelenleg Ichach damaji lakik a Tükörpalotában –
mondta Abban.
– Akkor Ichach damajinak új szállás után kell néznie – felelte
Jardir.
– Értettem – hajolt meg a kereskedő.
– Bocsásson meg, de beszélnem kell a feleségemmel – mondta
meghajolva Jardir Leeshának. – Abban gondoskodik majd az
elszállásolásukról. Felkeresem önöket, ha már berendezkedtek.
Leesha bólintott: hideg gesztus volt, de lángoló indulatot
rejtett. Jardir szívverése felgyorsult a látványtól, és erőt merített
belőle, miközben Ineverával besétált a palotába.

– Miért hoztad ide azt a nőt? – kérdezte Inevera, amikor kettesben

maradtak a trónterem melletti párnás helyiségben.
– A csontok talán nem árulták el neked az okát? – kérdezte
mosolyogva Jardir.
– Persze hogy elmondták! – csattant fel a nő. – Ezúttal viszont
azt reméltem, hogy tévednek, és hogy nem leszel ilyen ostoba.
– Kráziában házasságokkal biztosítottam a hatalmamat. Olyan
ostoba dolog azt gondolnom, hogy ugyanez működhet itt északon
is?
 – De ezek chinek! Arra még jók, hogy a dal’Sharumok
meghágják őket, de egyikük sem méltó ahhoz, hogy a te párod
legyen.
– Tévedsz – felelte Jardir. – Ez a Leesha méltóbb, mint bárki,
akivel eddig találkoztam.
Inevera ennek hallatán ingerülten elhúzta a száját.
– Végső soron nem számít – mondta. – A csontok ellene
szóltak, és én nem fogom jóváhagyni a házasságotokat.
– Valóban nem számít – felelte Jardir. – Feleségül fogom őt
venni.
– Nem teheted. Én vagyok a Jiwah Kád, és én döntöm el, hogy
ki mást vehetsz még feleségül.
Jardir viszont a fejét rázta.
– Te a kráziai Jiwah Kám vagy, Leesha pedig a zöldvidéki lesz,
aki az összes északi feleségemet uralni fogja – mondta a férfi.
Ineverának ennek hallatán úgy kidülledt a szeme, hogy Jardir
azt hitte, ki fog ugrani a helyéről. A nő felrikoltva megindult férje
felé, körmeit az arca felé meresztve. Jardir jól tudta, milyen élesek
Inevera körmei, hiszen egészen más körülmények között gyakran
karmolászták az ő hátát.
Jardir gyorsan félreugrott előle. Emlékezett még rá, mi történt
legutóbb, amikor Inevera megütötte őt. Megpróbálta a lehető
legkevesebb érintkezéssel hárítani a nő ütéseit. Inevera hosszú,
átlátszó selyem fedte lábaival fürge és magas rúgásokat indított
Jardir felé, és közben megpróbálta eltalálni férje testének azon
pontjait, ahol az izmok és az idegek találkoznak. Ha sikerült volna
eltalálnia egy ilyen helyet, a férfi végtagjai azonnal felmondanák a
szolgálatot.
Jardir most először láthatta a dama’tingok sharusahk
művészetét. Lenyűgözve figyelte a nő pontos, halálos mozdulatait.
Tudta, hogy Inevera könnyűszerrel meg tudna ölni még egy
damajit is, még mielőtt ellenfele észbe kaphatna.
Jardir viszont maga volt a Shar’Dama Ka, a legnagyobb élő
sharusahk mester, teste pedig Kaji Lándzsájának köszönhetően
erősebb és gyorsabb volt, mint korábban bármikor. Ezúttal nem
becsülte le Inevera harci képességeit, így már nem is jelentett neki
kihívást. Jardir végül elkapta a nő csuklóját, és lependerítette őt egy
halom párnára.
– Lehetsz tőlem dama’ting, de ha még egyszer rám támadsz,
megöllek – mondta a férfi.
– Az a hitetlen ringyó elcsavarta a fejedet! – sziszegte Inevera.
– Lehetséges – nevetett Jardir –, de talán épp ő tette helyre.

Ichach damaji dühös pillantást vetett Leesháékra, miközben

feleségei és gyermekei társaságában elhagyta a Tükörpalotát.
– Ha pillantással ölni lehetne, mi már nem élnénk – jegyezte
meg Rojer a férfit nézve.
– Mintha ő nem egy rizoni nemestől lopta volna el ezt a
palotát – mondta Leesha.
– Ezeknél az embereknél sose lehet tudni. Lehet, hogy
megtiszteltetésnek vette volna, ha mi vagyunk olyan udvariasak, és
megöljük őt az egész családjával együtt, mielőtt beköltöznénk ide.
– Ez nem vicces, Rojer – pirított rá a fiúra a Gyógyfüvész.
– Nem viccnek szántam – felelte a Zsonglőr.
Nem sokkal később Abban sántikált ki az épületből, és mélyen
meghajolt Leesháék előtt.
– A palota készen áll, asszonyom – mondta a kereskedő. – A
feleségeim épp előkészítik az alsó szinteket a kísérete számára, ön
viszont máris elfoglalhatja a legfelső emeletet.
Leesha felpillantott a palotára. Csak a legfelső szintnek több
tucat ablaka volt. Az egész emeletet neki utalták volna ki? Vagy
tízszer nagyobb lehetett a kunyhójánál, amiben Wondával lakott.
– Az egész emelet az övé? – kérdezte szájtátva Rojer.
– Természetesen a te lakosztályod is gazdag pompával van
díszítve, Jessum fia – felelte meghajolva Abban –, de a
hagyományok azt követelik, hogy a szűz menyasszony a ház
legfelső szintjén lakjon egyedül, a kísérete pedig a lenti emeleteken,
ezzel biztosítva, hogy az ara sértetlen becsülettel ölthesse fel
házassági fátylait.
– Nem mondtam igent Ahmannak – emlékeztette őt Leesha.
– Ez igaz, de nem is utasította vissza őt, így a gazdám
jövendőbelije marad mindaddig, míg meg nem hozza a döntését.
Attól tartok, a hagyományok által előírt szabályok meglehetősen
szigorúak ebben a tekintetben.
Abban kissé közelebb hajolt Leeshához, és szája elé emelte a
kezét, mintha csak a szakállán simítana végig.
– Azt javaslom, asszonyom, hogy ha esetleg nem mondana
igent a gazdámnak, akkor addig ne közölje vele a döntését, amíg
Everam Ajándékában tartózkodik – súgta a kereskedő. Leesha
bólintott. Ő maga is ugyanezen a véleményen volt.
Leesháék beléptek a palotába. Mindenfelé fekete ruhás nők
tisztogatták és rendezgették a bútorokat. A bejárati csarnok falán
mindkét oldalt tükrök sorakoztak, amiktől a helyiség határai
elvesztek a végtelenben. A fényes kőpadló közepén vastag, színes
anyagból készült szőnyeg húzódott, az emeletre vezető széles
lépcsősort pedig arany- és márványszínű korlát övezte. A falakról
portrék lógtak, amik minden bizonnyal az épület korábbi
tulajdonosait ábrázolták. A festményeken szereplő alakok
bánatosan nézték a lépcsőn felfelé haladó csoportot. Leesha azon
töprengett, vajon mi történhetett a korábbi lakókkal, amikor a
kráziaiak elfoglalták a várost.
– Legyen olyan kedves, és várjon itt egy kicsit a kíséretével,
asszonyom! – mondta Abban. – Nemsokára visszajövök, és
elkísérem őket a saját szobáikba.
Leesha bólintott, a kereskedő pedig meghajolt, és otthagyta
őket a hatalmas társalgóban, aminek az ablakaiból egész Rizonra rá
lehetett látni.
– Menj ki az ajtó elé, és őrködj, Gared! – mondta Leesha,
miután Abban magukra hagyta őket. Amikor a favágó mögött
becsukódott az ajtó, a Gyógyfüvész azonnal az anyja felé fordult.
– Azt mondtad nekik, hogy szűz vagyok? – kérdezte hevesen.
– Ezt feltételezték rólad – felelte vállat vonva Elona. – Én csak
hagytam, hogy továbbra is ezt higgyék.
– És ha feleségül megyek Jardirhoz, és megtudja, hogy mégsem
vagyok az?
– Nem te lennél az első menyasszony, aki nőként fekszik a
nászágyába – mondta horkantva Elona. – Ha egy férfi igazán
vágyik egy nőre, nem fogja érdekelni, hogy szűz-e vagy sem. –
Ernyre pillantott, aki úgy bámulta a cipőit, mintha valami rájuk lett
volna írva.
Leesha elhúzta a száját, de aztán megrázta a fejét.
– Nem számít – mondta. – Nem akarok egy lenni egy tucat
feleség között. Volt képe idehozni engem anélkül, hogy szólt volna
róla!
– Ó, az éjre, Leesha! – csattant fel hirtelen Rojer. – Nem
mondhatod, hogy nem tudtad ezt előre. Minden kráziai mese úgy
kezdődik, hogy egy hadúr tucatnyi unatkozó felesége be van zárva
egy hárembe. Egyébként is, mit számít neked az egész? Te magad
mondtad, hogy nem akarsz hozzámenni.
– Téged nem kérdezett senki! – reccsent rá Elona a
Zsonglőrre, ami igencsak meglepte Leeshát.
– Te tudtad, hogy Jardir már házas, igaz? – kérdezte Leesha az
anyjától. – Tudtad, és mégis úgy el akartál engem adni neki, mint
egy házijószágot!
– Igen, tudtam – felelte Elona. – Azt is tudom, hogy képes
hamuvá égetni egész Szabadítóházát, és királynővé is teheti a
lányomat. Olyan rossz döntést hoztam volna?
– Nem te döntesz arról, hogy kihez megyek hozzá – mondta
Leesha.
– Hát, valakinek muszáj volt döntenie, mert te az éjnek se
vetted rá magad! – vágott vissza Elona.
– Mégis, mit ígértél nekik cserébe, anya? – kérdezte a
Gyógyfüvész. – Ők mit ajánlottak értem?
– Mit ígértem? – kérdezte nevetve Elona. – Ez egy házasság! A
vőlegény egy hálótársra és gyerekekre vágyik. A szavamat adtam
neki, hogy termékeny vagy, és erős fiúkat fogsz neki szülni, ez
minden.
– Undorító vagy – mondta Leesha. – Egyébként is, honnan
tudhatnád te ezt előre?
– Említést tettem neki a hat bátyádról, akik sajnos mind
tragikus halált haltak a démonok elleni harcban – felelte
szomorúan ciccegve Elona.
– Anya!
– Túllőttem volna a hattal? Aggódtam, hogy túljátszom a
szerepemet, de Abban azonnal elhitte, és még csalódottnak is tűnt.
Lehet, hogy mondhattam volna többet is.
– Még egy is túl sok! – mondta felháborodva Leesha. – Halott
gyermekekről hazudni! Hát semmi tisztesség nincs benned?
 – Mi iránt? – vágott vissza Elona. – Olyan gyermekek lelke
iránt, akik soha nem is léteztek?
Leesha érezte, hogy a bal szeme mögötti izmok nyilallni
kezdenek, ami egy szörnyű fejfájás előjele volt nála.
– Hiba volt idejönnünk – mondta a Gyógyfüvész a halántékát
masszírozva.
– Ezt már egy kicsit késő belátni – jegyezte meg Rojer. – Ha
most elmennénk innen, az olyan volna, mintha az arcukba
köpnénk. Már ha egyáltalán elengednének minket.
A Leesha szeme mögötti fájdalom egyre erősödött, és kezdte
rosszul érezni magát tőle.
– Wonda, kérlek, hozd ide a gyógyfüves táskámat! – mondta a
lánynak. Szüksége volt egy kis vérnyomásserkentő oldatra, hogy
enyhítse a fejfájását, mielőtt tovább vitatkozna Elonával.

Miután Abban feleségei végeztek az alsó szintek rendbetételével, és

Leesha kísérete elfoglalhatta a szobáit, Jardir is megérkezett a
palotához. A Gyógyfüvész gyanította, hogy a férfi szándékosan
megvárta, míg Rojerék magára hagyják őt, mielőtt meglátogatta
volna.
Jardir megállt Leesha szobájának ajtajában, de nem lépett be,
csak meghajolt.
– Nem akarok tiszteletlen lenni – mondta. – Szeretné, ha az
édesanyja is jelen lenne a látogatásom alatt?
– Inkább kérnék meg egy magúrt, hogy legyen a gardedámom
– felelte Leesha. – Szerintem el tudok bánni önnel, ha olyan helyre
teszi a kezét, ahová nem való.
Jardir felnevetett, majd ismét meghajolt, és belépett a szobába.
 – Afelől kétségem sincs – mondta. – Elnézést kell kérjek,
amiért ilyen szerény szállást tudtunk csak adni önnek. Szeretném,
ha egy olyan palotában lakhatna, ami méltó a hatalmához és a
szépségéhez, de sajnos ez a kalyiba a legpompásabb épület, amit
Everam Ajándékában jelenleg találni lehet.
Leesha meg akarta mondani Jardirnak, hogy Rhinebeck herceg
palotáját leszámítva még soha nem látott ilyen gyönyörű épületet,
de végül nem tette. Eszébe jutott, hogy a kráziaiak erővel foglalták
el a palotát, így semmilyen elismerés nem járt nekik a pompájáért.
– Miért nem mondta el nekem, hogy már házas? – kérdezte
Leesha.
Jardir arcán őszinte meglepettség tükröződött.
– Bocsánatot kérek, hölgyem – mondta meghajolva. – Azt
feltételeztem, hogy tud róla. Az édesanyja azért javasolta azt, hogy
ne hozzam szóba, mert szerinte az ön féltékenysége vetekszik a
szépségével, így az igencsak szörnyű erejű lehet.
Leesha halántékába ismét belenyilallt a fájdalom anyja
említésétől, de ugyanakkor némi öröm ébredt benne a mézesmázos
bók hallatán.
– Először hízelgőnek találtam az ajánlatát. Teremtőm,
majdnem igent is mondtam rá! Én viszont nem szeretnék egy lenni
a sok közül, Ahmann. Az ilyesmi nem szokás északon. A házasság
két ember egybekelését jelenti, nem pedig két tucatét.
– En nem tudom megváltoztatni azt, ami adott – felelte Jardir
–, de kérem, ne siesse el a döntését! Az északi Első Feleségem
lehetne, és minden további jövendőbelimtől visszautasíthatná a
házasságot. Ha azt kívánja tőlem, hogy ne vegyek nőül több
zöldvidéki asszonyt, akkor így is fogok tenni. Gondolja át alaposan!
Ha fiúkat szül nekem, a népemnek nem lesz más választása, mint
hogy befogadják a Háza törzset.
 Leesha a homlokát ráncolta, de nem volt olyan ostoba, hogy
nyíltan visszautasítsa a férfit. Mindannyian az ő hatalmában voltak.
Ismét megbánást érzett amiatt, hogy meggondolatlanul ideutazott
Rojerékkel.
– Hamarosan eljön az este – mondta Jardir, amikor Leesha
nem felelt. – Azért jöttem, hogy alagai’sharakba hívjam önt és a
testőreit.
Leesha hosszú ideig némán nézte a férfit.
– Az alagaiokkal való harc közös pont a népeink között –
folytatta Jardir. – Ha a harcosaim a saját szemükkel látják, hogy mi
egymás testvérei vagyunk az éjszakában, akkor hamarabb el fogják
fogadni önöket.
– Rendben – bólintot végül Leesha de a szüleim nem fognak
velünk jönni.
– Értem – felelte Jardir. – Everam szakállára esküszöm, hogy
itt biztonságban lesznek.
– Aggódnom kellene a biztonságuk miatt? – kérdezte a
Gyógyfüvész. Hirtelen eszébe jutott Ichach damaji ellenszenves
pillantása.
– Természetesen nem – felelte Jardir. – Pusztán egy egyszerű
tényt közöltem. Bocsásson meg!

Leeshát lenyűgözték a kráziai harcosok rendezett alakzatai,

miközben Jardir elkísérte őket az alagai’sharak helyszíne felé.
Abban ott sántikált mellette, a Gyógyfüvész pedig örült, hogy a
kereskedő ott van a közelében. Nagyon gyorsan fejlődött a kráziai
nyelv ismeretében, de a harcos népnek több száz olyan viselkedési
szabálya volt, amit Leesha és társai nem értettek. Rojerhez
hasonlóan Abban is képes volt úgy beszélni, hogy közben nem
nyitotta ki a száját, így a kereskedő mindig megsúgta nekik, hogy
mikor kell meghajolni és mikor bólintani, mikor szabad
meghátrálni és mikor nem, amivel sikerült megakadályoznia az
esetleges összetűzéseket.
Mindemellett Leesha rájött, hogy kedveli a kövér kereskedőt.
Annak ellenére, hogy bénasága a kráziai társadalom legalsó
szintjére taszította őt, a khaffitnak sikerült megőriznie a jó
kedélyét, és bizonyos szempontból ő is hatalommal bírt.
– Ennél biztos többen vannak – motyogta Rojer a
felsorakozott Sharumokat szemlélve, akik több mint ezren lehettek.
– Nem létezik, hogy ennyi ember foglalta volna el az egész
hercegséget. Ennyi harcost mi is hadisorba tudnánk állítani
Szabadítóházán.
– Nem, Rojer, mi ácsokat és pékeket tudnánk hadisorba állítani
– suttogta Leesha a fejét rázva. – Mosó- és varrónőket, akik
szükség esetén fegyvert ragadnak, hogy megvédjék a falut az
éjszakától. Ezek a férfiak képzett katonák.
Rojer hümmögött, és ismét a Sharumok felé fordult.
– Akkor sincsenek elegen hozzá – mondta.
– Igazad van – szólalt meg Abban, aki minden egyes szót
hallott. – Most csak egy töredékét látják annak a hadseregnek, ami
a gazdám irányítása alatt áll – mondta a kereskedő Leesháéknak,
majd a városkapu előtti udvaron álló tizenkét katonai egységre
mutatott. – Ezek a férfiak Krázia tizenkét törzsének legképzettebb
harcosai, akiket a damajik testőreivé választottak. Önök épp a világ
legrettenthetetlenebb haderejét látják, de még ők sem érnek fel
azzal a milliónyi lándzsával, akiket a Shar’Dama Ka össze tud hívni.
A törzsek többi része a hercegség több száz falujában szóródott
szét.
 „Egymillió lándzsa.” Ha Jardir ennek akár a negyedét is össze
tudja toborozni, akkor a Szabad Városok akár meg is adhatják
magukat, ő pedig jobb lesz, ha minél hamarabb megbarátkozik a
gondolattal, hogy Jardir játékszere lesz az ágyban. Arlen meg volt
győződve róla, hogy a kráziai hadsereg ennél sokkal kisebb. Leesha
Abbanra nézett, és azon töprengett, hogy a kereskedő vajon igazat
mondott-e. Több tucat kérdés kavargott a nő fejében, de bölcsen
hallgatott róluk, nehogy még többet eláruljon másoknak a
gondolataiból.
„Sose mondd el senkinek, mire gondolsz, amíg nem muszáj!”,
tanácsolta neki egykor Bruna, és a jelek szerint Araine
anyahercegnő is egyetértett ezzel a szemlélettel.
– Mi történt a falvakban élő emberekkel? – kérdezte Leesha.
– Továbbra is ott élnek – mondta Abban, kifejezetten sértett
hangon. – Önök bizonyára szörnyetegeknek hisznek minket, ha azt
hiszik, hogy megöljük az ártatlanokat.
– Attól tartok, északon ilyen hírek terjednek a kráziaiakról –
felelte Leesha.
– Pedig nem így van. A leigázott embereket valóban
megadóztatjuk, a fiúkat és férfiakat pedig kiképezzük
alagai’sharakra, de az életük egyébiránt változatlan marad. Cserébe
pedig a helyiek büszkén szembeszállhatnak az éjszakával.
Leesha Abban arcát figyelte, hogy észrevegye, mikor vált a férfi
túlzásból hazugságba, de nem látta a jelét annak, hogy a kereskedő
ámítaná őt. Szörnyű volt tudni, hogy a rizoni fiúkat és férfiakat
háborúba vezényelték, de a Gyógyfüvész legalább megmondhatja
majd a Szabadítóházán lévő aggódó menekülteknek, hogy a
fogságba esett férjeik, bátyáik és fiaik jó eséllyel még mindig
életben vannak.
Leesha és társai láttán a Sharum alakzatok között zsivaj
támadt, de fehér köpenyes vezetőik rájuk kiabáltak, amitől a
katonák azonnal elhallgattak, és vigyázzban állva várták a
seregszemlét. Az egységek élén két férfi állt: egyikük fekete kaftánt
és fehér turbánt, a másik pedig a damák fehér ruháját viselte.
– Ő Jayan, a gazdám elsőszülött fia – mutatott Abban a
kaftános harcosra –, mellette pedig a második gyermeke, Asome.
Jardir a harcosok elé lépett. Szinte érezni lehetett a belőle
áradó hatalmat. A harcosok csodálattal nézték őt, és még fiai
szemében is fanatikus tűz villogott. Leesha meglepődve tapasztalta,
hogy már két hét nyelvtanulás után megérti a javát annak, amit
Jardir mondott a katonáknak.
– Krázia Sharumjai! – kiáltotta nekik a férfi. – Ma este az a
megtiszteltetés ér minket, hogy az alagai’sharak vívásában
csatlakoznak hozzánk az északi Háza törzs Sharumjai, akik mind
testvéreink az éjszakában. – Jardir Leesha csoportjára mutatott, a
harcosok pedig megdöbbenve odasúgtak egymásnak.
– Ők is harcolni fognak? – kérdezte apjától Jayan.
– Apám, az Evejah-ban világosan le van írva, hogy nők nem
vehetnek részt sharakban – tiltakozott Asome.
– Az Evejah-t az első Szabadító írta – felelte Jardir. – Most én
vagyok a Szabadító, és én mondom meg, hogyan vívjuk a sharakot.
– Én nem fogok egy nő oldalán harcolni – jelentette ki Jayan a
fejét rázva.
Jardir egy oroszlánt is megszégyenítő fürgeséggel ott termett
fia előtt, és megragadta őt a nyakánál fogva. Jayan levegő után
kapkodva megpróbálta lefejteni magáról apja kezét, de Jardir
szorításából nem tudott kiszabadulni. A fiú lába felemelkedett a
földről: lábujjai alig érték az udvar porát. Jardir kinyújtott karral
tartotta fiát a levegőben.
Leesha majdnem felsikoltott, és elindult feléjük, de ekkor
Abban felemelte a mankóját és meglepő erővel visszatartotta vele a
Gyógyfüvészt.
– Ne legyen ostoba! – suttogta hevesen a kereskedő. Volt
valami Abban hangjában, ami megfékezte Leeshát, így visszalépett
a helyére, és tehetetlenül nézte, ahogy Jardir tovább fojtogatja
Jayant. A nő megkönnyebbülve fellélegzett, amikor a férfi ledobta a
földre vergődő, tátogó, de még nagyon is élő fiát.
– Miféle állat támad rá a saját kölykére? – kérdezte letaglózva
Leesha.
Abban válaszolni akart, de Gared megelőzte.
– Nem volt választása – mondta a favágó. – Senki se követne
csatába egy olyan férfit, aki még a saját fiait sem képes
megregulázni.
– Köszönöm, Gared, de a falu rémétől nem kérek tanácsot –
mondta csípősen a Gyógyfüvész.
– Nem, igaza van – szólalt meg Wonda Leesha nagy
meglepetésére. – Én nem értettem, mit mondtak egymásnak, de ha
én ilyen hangon beszéltem volna apámmal, úgy eltángált volna,
hogy attól koldulok.
– Úgy tűnik, nem is olyan mások a szokásaink, mint ahogy
elsőre tűnt, asszonyom – jegyezte meg Abban.

A rizoni alagai’sharak abból állt, hogy a harcosok minden este

végigmeneteltek a város körül. A Sharumok az északi kapun léptek
ki a falon túlra, majd vállvetve és pajzsukat maguk elé tartva
elrendeződtek. Hat törzs keletnek, hat pedig nyugatnak indult, és
minden alagai-t megöltek, amíg a déli kapunál újra nem
találkoztak. A további összetűzéseket elkerülendő, Jardir
szándékosan kelet felé küldte Jayant és Asomét, míg ő Leeshával és
a többiekkel nyugat felé indult. Abban a városfal biztonságában
maradt.
A Háza törzs harcosai nem hordtak pajzsot, így Jardir az első
sor mögé rendelte őket. Ő maga Hasik és a Szabadító Lándzsáinak
néhány tagjával személyesen kísérte Leeshát. Miután a
dal’Sharumok első sora leölte a városfal mellett ólálkodó
magúrokat, újabb démonok érkeztek, hogy felfalhassák elhullott
társaikat, és tétovázás nélkül rátámadtak Leesháék csoportjára.
A kráziaiak először vissza akartak menni segíteni nekik, de
ahogy Jardir azt remélte, Leesha és a többiek hamar
bebizonyították, hogy nincs szükségük védelemre. Rojer
hegedűjátéka csapdába csalta vagy épp egymás ellen fordította a
démonokat. Leesha tűzgolyókat hajított az alagaiokra, amitől úgy
szétfutottak, mint homok a széltől. Gared és Wonda gondolkodás
nélkül a magúrok tucatjai közé vetette magát: a hatalmas favágó
darabokra aprította őket fejszéjével és bozótvágó késével, Wonda
íja pedig úgy pengett, mint Rojer hegedűjének húrjai, miközben a
lány azonnal nyilat eresztett minden démonba, amit csak
megpillantott. Néhány széldémont is sikerült lelőnie, mielőtt még
lecsaphattak volna a harcosok első sorára.
Wonda távolabb volt a többiektől, amikor elfogytak a
nyílvesszői. Egy sziszegő lángdémon hirtelen rárontott, a Szabadító
Lándzsáinak egyike pedig felkiáltott, és a lány védelmére sietett.
Nem lett volna szükséges fáradnia. Wonda a vállára akasztotta
az íjat, megragadta a démont a szarvainál fogva, majd miután
félrepördült a lény lángköpete elől, egy elegáns sharusahk
mozdulattal a földre teperte. Kezében hirtelen megjelent egy
rovásos kés, amivel átvágta a démon nyakát.
Amikor Wonda felpillantott, Jardir ugyanazt a vérszomjat látta
a lány szemében, mint a Sharumokéban minden éjszaka. Wonda
rámosolygott a megdöbbent dal’Sharumra, aki egy pillanattal
korábban még a megmentésére sietett oda, de ekkor a lány szeme
hirtelen elkerekedett, és az ég felé mutatott.
– Vigyázzon! – kiáltotta, de már késő volt. Egy széldémon
lecsapott a magasból, átszaggatta a harcos páncélzatát, és éles
karmaival feltépte a mellkasát.
Mindenki azonnal mozgásba lendült. Rojer kezében megjelent
egy rovásos kés, ami Wondáéval egy időben suhant a széldémon
felé, három lándzsa társaságában. A lövedékek még azelőtt
belefúródtak a magúrba, mielőtt még újra szárnyra kaphatott
volna. Leesha megfogta a szoknyáit, és odaszaladt az elesett
katonához. Az alagai még mindig ott vergődött tőle nem messze a
földön, amikor a Gyógyfüvész letérdelt a sérült mellé. Jardir
odasietett hozzá, és közben Gared és a Szabadító Lándzsái
végeztek a széldémonnal, majd kémlelni kezdték a környéket.
Az elesett harcos, Restavi, éveken át hűen szolgálta Jardirt.
Páncélját vér áztatta, és vadul ellenkezett, amikor Leesha meg
akarta vizsgálni a sebeit.
– Fogja őt le! – parancsolta Leesha. Hangja olyan volt, mint a
dama’tingoké: érezhető volt, hogy az engedelmességhez volt szokva.
– Nem tudok dolgozni, ha így vergődik.
Jardir odalépett Restavihoz, és erősen megfogta a vállát. A
rémült tekintetű harcos a férfi szemébe nézett.
– Készen állok, Szabadító! – kiáltotta. – Add rám áldásodat, és
bocsáss tovább a magányos ösvényre!
– Mit mond? – kérdezte Leesha, miközben átvágta a férfi
vastag kaftánját, félretolta az alatta rejtőző, szilánkokra tört
agyaglapokat, majd szitkozódva végignézett a férfi mellkasán
tátongó seben.
 – Azt, hogy a lelke készen áll, hogy a mennyekbe szálljon –
felelte Jardir. – Azt kérte tőlem, hogy gyors halál formájában adjam
rá az áldásomat.
– Arról szó sem lehet – csattant fel Leesha. – Mondja meg
neki, hogy a lelke talán kész van a mennybe menni, de a teste még
nem!
„Mennyire hasonlít a Par'chinra!”, gondolta Jardir, és hirtelen
rádöbbent, hogy nagyon hiányzik neki régi barátja. Restavi
láthatóan a halálán volt, de az északi gyógyító nem akarta feladni
küzdelem nélkül. Tiszteletre méltó dolog volt, és Jardir tudta, hogy
mennyire megsértené Leeshát, ha a kérésével nem törődve megölné
a harcost, még akkor is, ha ezt ő maga kérte tőle.
Jardir két keze közé fogta Restavi fejét, és a szemébe nézett.
– A Szabadító Lándzsáinak egyike vagy! – mondta a harcosnak.
– Akkor léphetsz rá a magányos ösvényre, ha én
megparancsolom! Egy perccel se hamarabb! Merülj el a
fájdalmadban, és maradj nyugton!
Restavi megborzongott, de aztán bólintott, majd nagy levegőt
vett, és abbahagyta a vergődést. Leesha meglepődve nézte a két
férfit, majd félretolta Jardirt, és munkához látott.
– Az első sor haladjon tovább! – mondta Jardir Hasiknak. – Én
itt maradok, amíg Leesha asszony ellátja Restavi sebeit.
– Mi értelme annak? – kérdezte Hasik. – Még ha életben is
marad, soha többé nem foghat lándzsát.
– Ezt én is jól tudom – felelte Jardir –, de ez inevera.
Ugyanúgy nem óhajtok gátat vetni a jövendőbelim szándékainak,
mint ahogy a dama’tingokéinak sem.
A Szabadító Lándzsái ott maradtak Jardirral, és kört alkottak
Leesha és Restavi körül, bár őrködésükre nemigen volt szükség,
mivel Rojer mindannyiuk köré mágikus falat emelt hegedűjével, és
így egy magúr se merte megközelíteni őket.
– Elszállíthatjuk innen – mondta végül Leesha. – Elállítottam a
vérzést, de meg kell őt műtenem, és ahhoz szükségem lesz egy
rendes asztalra és világításra.
– Fog még tudni harcolni? – kérdezte Jardir.
– Életben marad. Nem elég ennyi?
Jardir a homlokát ráncolta. Megpróbált óvatosan fogalmazni.
– Ha nem harcolhat, akkor lehetséges, hogy ő maga fog véget
vetni később az életének – felelte.
– Azért, hogy ne váljon khaffittá? – kérdezte ingerülten
Leesha.
– Restavi több száz alagaijal végzett – mondta a fejét csóválva
Jardir. – Lelke mindenképp a mennyekbe jut majd.
– Akkor miért végezne magával?
– Azért, mert Sharum. Az a sorsa, hogy az alagai karmokon
haljon meg, nem pedig egy ágyban, megvénülve és összeaszalódva.
Úgy csak terhére lenne a családjának és a törzsének. Ezért nem
keresik fel a dama’tingok a sérülteket hajnal előtt.
– Mert így a legsúlyosabb sérültek addigra meghalnak?
Jardir bólintott.
– Ez embertelenség – mondta Leesha.
– A mi életünk ilyen – felelte vállat vonva Jardir.
Leesha a férfira nézett, majd megrázta a fejét.
– Ez a különbség a népeink között. A kráziaiak a harcért élnek,
mi viszont az életért harcolunk. Mihez fognak kezdeni, ha
megnyerik a Sharak Kát, és nem lesz többé miért küzdeniük?
– Akkor Ala és a mennyország eggyé válik, és mind a
paradicsomban élünk majd – felelte Jardir.
– Miért nem ölte meg akkor ezt az embert, amikor arra kérte
magát? – kérdezte Leesha.
 – Azért, mert ön pedig azt kérte tőlem, hogy ne tegyem meg.
Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy nem hallgattam az egyik
honfitársára, amikor ugyanezt várta tőlem, és majdnem a
barátságunkba került a döntésem.
Leesha kíváncsian oldalra döntötte a fejét.
– Az a férfi, akit Abban Par'chinnak nevezett? – kérdezte.
Jardir szeme összeszűkült.
– Mit mondott önnek róla az a khaffit?
Leesha szigorú pillantással válaszolt.
– Semmit, azon kívül, hogy barátok voltak, és hogy rá
emlékeztettem őt.
Jardir haragja olyan gyorsan elszállt, amilyen hamar jött.
Hirtelen üresnek és búsnak érezte magát.
– A Par'chin nekem is barátom volt – mondta végül a férfi. –
Sok dologban hasonlított önre, sok egyébben viszont különbözött.
A Par'chinban Sharum-szív rejtőzött.
– Vagyis? – kérdezte Leesha.
– Azért harcolt, hogy mások élhessenek, éppúgy, mint ön, de
ha önmagáról volt szó, akkor azért élt, hogy harcoljon. Amikor
összezúzott testtel hevert a földön, és elhagyta a remény, akkor is
talpra állt, és az utolsó leheletéig küzdött.
– A Par'chin meghalt? – kérdezte meglepetten Leesha.
– Sok-sok éve – bólintott Jardir.

Leesha órákon át dolgozott egy régi rizoni ispotály

műtőhelyiségében, hogy elláthassa és összevarrhassa a sérült
dal’Sharum sebeit. A nő karját vér borította, és megfájdult a háta a
műtőasztal fölé görnyedéstől, de sikerült megmentenie Restavit, aki
jó eséllyel teljesen fel fog majd épülni.
Az épületet maguknak kiutaló dama’tingok sugdolózva
figyelték Leeshát, amíg dolgozott. Részben csodálattal, részben
rettegéssel tekintettek az északi Gyógyfüvészre. Leesha érezte, hogy
megharagudtak rá, amiért így betolakodott a szállásukra az éjszaka
közepén, és amiért parancsolgatott nekik, de Jardir személyesen
fordította nekik az utasításokat, és a Shar’Dama Kával egyik fehér
ruhás nő se mert szembeszegülni. Wonda és Gared, valamint Rojer
és Jardir testőrei kénytelenek voltak az épület előtt várni.
A dama’tingok, akik rabnak érezték magukat a saját
otthonukban, hallhatóan felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől,
amikor Inevera becsörtetett a műtőbe. Arcáról szinte sütött a
harag, ahogy odalépett Leesha elé, olyan közel, hogy majdnem
összeért az orruk.
– Hogy merészeli? – morogta Inevera nehézkes, de érthető
thézai kiejtéssel. Érezni lehetett a körülötte terjengő parfümillatot,
ledér ruházata pedig édesanyjára emlékeztette Leeshát.
– Mit hogy merészelek? – kérdezte a Gyógyfüvész, anélkül
hogy egy lépést is hátrált volna. – Azt, hogy megmentettem egy
ember életét, akit maguk kint hagytak volna elvérezni a városfal
tövében?
Inevera válaszként pofon csapta Leeshát: éles körmei
felsértették a nő arcát. A Gyógyfüvész megtántorodott az ütéstől,
és mielőtt még magához térhetett volna, Inevera elővett egy íves
pengéjű kést, és megindult feléje.
– Arra sem méltó, hogy a férjem közelében legyen, nemhogy
az ágyában! – mondta Inevera.
Leesha fürgén belenyúlt kötényének egyik zsebébe, és amikor a
kráziai nő közelebb ért hozzá, az arca felé lendítette kezét, egy kis
felhőnyi vakítóport dobva a szemébe.
 Inevera felsikoltva hátratántorodott, és kezét a szemére
tapasztotta. Leesha felegyenesedett, a Damajah pedig az arcára
öntött egy kancsó vizet. Amikor visszafordult a Gyógyfüvész felé,
sminkje csúf csíkokban folyt végig az orcáján. Inevera vörös,
gyűlölettől izzó szemei halált ígértek Leeshának.
– Elég legyen! – kiabálta Jardir, és kettőjük közé állt. –
Megtiltom, hogy harcoljatok!
– Megtiltod? Nekem? – kérdezte elképedve Inevera. Leesha is
hasonlóan érzett. Jardirtól éppúgy nem volt hajlandó elfogadni az
ilyesmit, mint Arlentől, de a kráziai férfi csak Ineverához beszélt.
Jardir felemelte Kaji Lándzsáját, hogy mindenki láthassa.
– Igen – felelte. – Ellenkezni óhajtasz?
Az egész helyiségre csend borult. A dama’tingok zavartan
néztek egymásra. Inevera volt ugyan a vezetőjük, de Jardir az
istenük akaratát képviselte. Leesha el tudta képzelni, mi történne
akkor, ha Inevera továbbra is engedetlenkedne.
Úgy tűnt, a Damajah fejében is ez járt, mert hirtelen
lecsillapodott, majd sarkon fordult és kicsörtetett az ispotály
ajtaján, miközben csettintett a többi dama’tingnak, akik mind
követték őt.
– Meg fogok fizetni ezért – motyogta magának Jardir kráziaiul,
de Leesha megértette, mit mond. A férfi egy pillanatra mintha
meggörnyedt volna: nem úgy nézett ki, mint Krázia sérthetetlen és
tévedhetetlen vezére, hanem mint Erny, amikor valamiért
összeveszett Elonával. Leesha sejtette, hogy Jardir épp elképzeli azt
az ezernyi módot, amivel Inevera megkeserítheti az életét, és
hirtelen szánalmat érzett a férfi iránt.
Ekkor viszont egy nő sikolya törte meg a csendet. Jardirról
azonnal eltűnt a fáradtság minden jele, és újra a világ
leghatalmasabb emberének tűnt.
 29. Fejezet – Egy csipet éjlevél – v. u. 333 nyara

ZÖLDVIDÉKI ÓRIÁS ÚGY ÜVÖLTÖTT, MINT EGY OROSZLÁN, amikor

A Jardir, Leeshával szorosan a nyomában, kirohant a
dama’tingok épületéből. Amkaji és Coliv kötelet vetettek
Gared csuklóira, amit mindkét oldalról három-három dal’Sharum
húzott. Úgy ráncigálták a favágót, mint egy megvadult csődört. Az
egyik harcos rácsimpaszkodott Gared hátára, és karját a férfi nyaka
köré kulcsolta, hogy úgy próbálja meg földre kényszeríteni, de az
óriás a jelek szerint észre se vette, hogy fojtogatják. A hátán lévő
harcos lába nem érte a földet, a köteleket tartók pedig tántorogva
próbálták féken tartani az óriást.
Egy másik dal’Sharum különösebb erőlködés nélkül a falhoz
szegezte Rojert, miközben mosolyogva figyelte Gared küszködését.
– Mi folyik itt? – kérdezte Jardir. – Ki sikoltott?
Mielőtt a Sharumok válaszolhattak volna, újabb kiáltás
hallatszott egy közeli utcából.
– Annak a Sharumnak, aki hozzá mer érni a zöldvidékiekhez,
le fogom vágni a kezét! – kiabálta Jardir, miközben hihetetlen
sebességgel az utca felé rohant.
 Az utcában Wonda küzdött egy harcossal, aki hátulról lefogta
őt. A férfi felordított, amikor a lány beleharapott a karjába. Egy
másik Sharum az ágyékát szorongatva feküdt a földön, a harmadik
férfi, Jurim pedig a falnak támaszkodott, és elszörnyedve nézte
karját, ami rendellenes szögben ki volt csavarva a vállából.
– Ereszd el őt! – kiáltotta Jardir. Wonda és a három férfi
egyszerre néztek rá. A lányt azonnal eleresztette fogvatartója, ő
pedig erősen belekönyökölt a mögötte álló Sharum gyomrába, aki
kétrét görnyedt a csapástól. Wonda előkapta az övéből a kését.
– Ne tedd! – figyelmeztette őt Jardir, lándzsájával a lányra
mutatva. Ekkor fordult be a sarkon Leesha, akinek elállt a lélegzete
a látványtól, és azonnal odaszaladt Wondához.
– Mi történt? – kérdezte.
– A magúrfattyai meg akartak erőszakolni! – felelte Wonda.
– Az északi ringyó hazudik, Szabadító – mondta ingerülten
Jurim. – Ránk támadott, és eltörte a karomat! Bosszút akarok állni
rajta!
– Azt akarja elhitetni velünk, hogy Wonda csalta ide
mindhármukat, hogy magukra támadhasson? – vágott vissza
Leesha.
Jardir egyikükre se figyelt. Egyértelmű volt, hogy mi történt.
Remélte, hogy Wonda rátermettsége a harcmezőn elég lesz ahhoz,
hogy elbátortalanítsa a harcosokat az ilyen viselkedéstől, de úgy
tűnt, Jurim és a társai úgy érezték, emlékeztetniük kell Wondát
arra, hogy a harcmezőn kívül ő ugyanúgy nő, ráadásul egy hajadon.
Az Evejah törvényei alapján semmi joga nem volt ahhoz, hogy
nemet mondjon a Sharumoknak, vagy hogy bármilyen okból
rátámadjon egy férfira. Jurim és a többiek semmilyen törvényt nem
szegtek meg, és jogukban állt a lány életét követelni.
Jardir viszont tudta, hogy a zöldvidékiek ezt nem így látják,
neki pedig szüksége volt a Sharak Kához a harcosaikra, férfiakra és
nőkre egyaránt. Leeshára pillantott, és arra is rájött, hogy nem
pusztán az önzetlenség hajtja. Meg kellett tanítani a Sharumokat
arra, hogyan uralkodhatnak magukon. Egy olyan leckét kellett
adnia nekik, mint amilyet oly sok évvel korábban Hasik is
elszenvedett tőle.
Intett Jurimnak és társainak, hogy menjenek a falhoz. A
Sharumok engedelmesen felsorakoztak, és a lány okozta
sebesüléseikről megfeledkezve kihúzták magukat. Lehet, hogy
Wonda nő volt, de igazi harcosnak született.
Jardir hallotta, hogy Leesha nagy levegőt vesz, de még azelőtt
feltartotta a kezét, mielőtt a Gyógyfüvész megszólalhatott volna,
majd sétálni kezdett emberei előtt.
– Leesha asszony jövendőbelije vagyok – mondta nyugodt
hangon. – Aki megsérti az ő szolgálóit, az őt sérti meg. Aki őt sérti
meg, az engem sért meg.
Jardir Jurim szemébe nézett, és Kaji Lándzsájának hegyét
hozzáérintette a férfi mellkasához.
– Meg akartál sérteni engem, Jurim? – kérdezte gyengéden.
Jurimnak elkerekedett a szeme. Fejét Wonda felé kapta, majd
újra Jardirra nézett. Nyugtalanul mocorgott a lándzsa hegye alatt,
bár Jardir éppen csak hozzáért a fegyverrel. Jurim reszketni
kezdett. Tudta, hogy az élete múlhat a válaszán, de ha hazudik a
Szabadítónak, azzal kockára teszi a helyét a mennyországban.
Jurim térdre zuhant, és zokogni kezdett. Siránkozva
hozzányomta a homlokát a földhöz, és megfogta Jardir lábát.
– Bocsáss meg nekem, Shar’Dama Ka! – könyörgött sírva a
férfi.
Jardir belerúgott Jurimba, majd hátralépett, és ránézett a
mellette álló két Sharumra is. Ők is azonnal térdre estek, és
zokogva a földre hajtották a fejüket.
– Csend legyen! – reccsent rájuk Jardir, amitől a három férfi
azonnal elnémult. – Ez a nő ma este több alagait ölt meg, mint ti
együttvéve – mondta Wondára mutatva –, így az ő becsülete
többet ér a tiéteknél.
A három férfi továbbra is a földön kucorgott, de egyikük se
mert felhozni semmit a mentségükre.
– Menjetek a templomba, és holnap estig ott imádkozzatok! –
mondta Jardir. – Utána lándzsát ragadtok, és pajzs nélkül kimentek
az éjszakába, egy szál fekete bidóban. Amikor megölnek titeket az
alagaiok, a csontjaitokat elvisszük Sharik Horába.
A három férfi megborzongott a megkönnyebbüléstől, és
zokogva megcsókolták Jardir lábfejét. A férfi ítélete épp azt
biztosította nekik, aminek az elvesztésétől minden Sharum retteget:
harcoshoz méltó halált, és utat a mennyországba.
– Köszönjük, Szabadító! – hajtogatták.
– Menjetek! – csattant fel Jardir, a három katona pedig
azonnal elfutott.
Jardir Leeshára nézett, akinek a szeme szinte villámokat szórt.
– Csak így elengedte őket? – kérdezte. Jardir ekkor döbbent rá,
hogy mivel az egész beszélgetés kráziai nyelven történt, Leesha
minden bizonnyal csak a töredékét érthette a szavaiknak.
– Természetesen nem – felelte Jardir thézai nyelvre váltva. –
Halálra ítéltem őket.
– De köszönetet mondtak magának!
– Azért, mert nem heréltettem ki őket, és nem vettem el tőlük
a fekete kaftánt.
– Megérdemelték volna azok a magúrfattyak – mondta Wonda,
és a földre köpött.
– Nem! – csattant fel Leesha. Jardir érezte, hogy a nő fel van
dúlva, de nem értette, hogy miért. Talán a szeme láttára meg
kellett volna ölnie a három Sharumot? A zöldvidékiek más
törvények szerint bántak a nőkkel, de Jardirnak fogalma se volt
arról, hogy ők hogyan járnak el ilyen helyzetekben.
– Mit vár tőlem? – kérdezte Jardir. – Nem ejtettek csorbát a
lány becsületén, de még csak nem is sikerült bántaniuk őt –
mondta, miközben tiszteletteljesen odabólintott Wondának –,
úgyhogy nem is kérhetem tőlük azt, hogy fizessenek meg a
szüzességéért.
– Amúgy se vagyok már szűz – jegyezte meg Wonda. Leesha
rámeredt a lányra, de ő csak vállat vont.
– De mégis az életükkel kell fizetniük? – kérdezte Leesha.
Jardir kíváncsian nézett a nőre.
– Becsületes halált fognak halni – felelte. – Holnap meztelenül
fognak kisétálni az éjszakába, és csak a lándzsájukkal fogják tudni
megvédeni magukat.
– Ez barbárság! – mondta kidülledő szemmel Leesha.
Ekkor döbbent rá Jardir az igazságra. A zöldvidékiek számára a
halál tabunak számított.
– Azt gondoltam, ez kielégítő büntetés lesz nekik, hölgyem –
mondta meghajolva Jardir. – Meg is ostoroztathatom őket, ha úgy
kívánja.
Leesha Wondára nézett, aki vállat vont.
– Rendben – mondta a Gyógyfüvész a férfi felé fordulva de
szemtanúk akarunk lenni, és el akarom látni a három férfi sebeit,
miután megkapták a büntetésüket.
Jardirt meglepte a kérés, de sikerült elfojtania egy mély
meghajlással. Lenyűgözték őt a zöldvidéki szokások.
– Természetesen, hölgyem – mondta. – Az ostorozásra holnap
naplementekor fog sor kerülni, hogy minden Sharum láthassa, és
hogy emlékezzenek is rá. Én magam fogom végrehajtani a
büntetést.
– Köszönjük! – bólintott Leesha. – Így megfelel.
– Ezúttal – tette hozzá Wonda. Jardir elmosolyodott, amikor
meglátta a lány szemében a harciasságot. A Szabadító Lándzsáinak
három embere kellett ahhoz, hogy lefogják őt, és még így sem
voltak képesek végbevinni tervüket! Ha Wonda kellő kiképzést kap,
még kai’Sharumokkal is képes lenne megmérkőzni. Ahogy Jardir a
lányt nézte, hirtelen elhatározta magát. Tudta, hogy ötlete az egész
hadseregét darabokra bonthatja, de Everam őt választotta ki a
Sharak Ka vezetésére, és ő úgy irányítja az embereit, ahogy jónak
látja.
Egy íjat adott Wonda kezébe.
– Több ilyen eset nem lesz, Wonda vah Flinn am’Baltás
am’Háza. A szavamat adom rá.
– Köszönjük! – mondta Leesha, miközben a férfi karjára tette a
kezét. Jardir szíve repesett a nő érintésétől.

Valaki hangosan kopogtatott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte álmából felriadva Rojer, és körülnézett.
Szobájában sötét volt, de a bársonyfüggönyök széleinél már
besejlett a napfény.
Az ágy olyan csoda volt, amit Rojer Rhinebeck herceg
bordélyházában töltött fiatal kora óta nem élhetett meg. A matrac
és a párnák libatollal voltak megtöltve, a paplan alatt pedig sima és
lágy lepedő húzódott. Rojer úgy érezte, mintha egy meleg felhőn
szundikált volna. A kopogás abbamaradt, a Zsonglőr pedig nem
tudott ellenállni az ágy hívogatásának, így visszatette a fejét a
párnára.
A szoba ajtaja kinyílt, Rojer pedig résnyire nyitotta a szemét,
és megpillantotta Abban egyik feleségét vagy lányát. Sose tudta
megkülönböztetni őket. A többi nőhöz hasonlóan ő is bő fekete
köpenyt viselt, ami lesütött szemein kívül mindent lefedett.
– Látogatója van, Jessum fia – mondta a nő.
Odalépett az ablakhoz és elhúzta a nehéz bársonyfüggönyöket,
Rojer pedig felmordulva a szeme elé tette a kezét, ahogy a
gazdagon díszített hálószobát beragyogta a napfény. Lehet, hogy
Leesha a hatalmas palota egyik emeletét kapta meg szállásul, de
Rojernek még így is a második szint egyik szárnyát utalták ki,
amiben több szoba volt, mint szülei hídfalvai fogadójában összesen.
Elona igencsak dühös lett, amikor megtudta, micsoda pompát
zúdítottak a kráziaiak a fiú nyakába. Leesha édesanyja csak egy
hálószobát és egy társalgót kapott, bár ezek is rendkívül fényűző
helyiségek voltak.
– Mennyi az idő? – kérdezte Rojer. Úgy érezte, egy-két óránál
többet biztos nem aludhatott.
– Épp felkelt a nap – felelte a nő.
Rojer ismét panaszosan dörmögött. Még egyórányit se aludt.
– Bárki is az, mondja meg neki, hogy jöjjön vissza később! –
Azzal Rojer visszazuttyant a matracra.
– Nem tehetem, uram – felelte mély meghajlással a nő. – A
Damajah jött önhöz látogatóba. Most rögtön fogadnia kell őt.
Rojer felült az ágyában, és azonnal megfeledkezett
álmosságáról.

Mire Rojernek sikerült annyira összeszednie magát, hogy el merte

hagyni a szobáját, már az egész palota nyüzsgött. A
Zsonglőrsminkkészlettel sikerült eltüntetnie a karikákat a szeme
alól, élénkvörös haját pedig megfésülte és hátul összekötötte. A
legjobb fércruháját öltötte magára.
„A Damajah”, merengett Rojer. „Mi a Magot akarhat tőlem?”
Gared már a folyosón várta a fiút, és azonnal követni kezdte
őt. Rojer nem is tagadhatta volna, hogy biztonságban érzi magát a
hatalmas favágó társaságában, és mire a lépcsőkhöz ért, már
Leesha és Wonda is lefelé lépkedett a felső szintről, nyomukban
Ernyvel és Elonával.
– Mit akar tőled? – kérdezte Leesha. A Gyógyfüvész még
kevesebbet alhatott, mint ő, de ez még smink nélkül se látszott
meg rajta.
– Faggass, ha akarsz, de nincs válaszom – felelte Rojer.
Mindannyian követték a Zsonglőrt az alsó szintre. A fiú úgy
érezte magát, mintha egy szakadékhoz vezetné társait. Előadóként
nem volt szokatlan számára a figyelem középpontjában állni, de ez
most más volt. A mellkasához emelte a kezét, és ingén keresztül
megfogta a nyakából lógó medált. Az ékszer ottléte megnyugtatta,
miközben Abban asszonyainak útmutatását követve besétált a
fogadóterembe.
Rojer most is érezte, hogy elönti a forróság a Damajah láttán.
Több tucat falusi lányt és nem egy jól nevelt angiers-i
nemesasszonyt ágyba vitt már életében. Mind bájosak és csinosak
voltak, sőt, néhányuk egyenesen gyönyörű is. Leesha ugyan
mindegyiküket messze túlszárnyalta szépségben, ő viszont a jelek
szerint nem is volt tudatában ennek, és meg se próbálta
kihasználni adottságait.
A Damajah viszont nagyon jól tudta, milyen alakkal
rendelkezik. Fátyla mögül átsejlett tökéletes ívű álla és szép orra.
Nagy, egzotikus alakú szeme és hosszú szempillái voltak, fényes,
fekete hajfürtjei pedig lehullottak a vállára. Átlátszó ruhája
mindenét letakarta, és ugyanakkor semmijét nem rejtette el. Sima
karja, kerek combja, telt keble, sötét mellbimbója és szőrtelen öle
mind látható volt. Inevera körül édes volt a levegő a nő
parfümjétől.
A Damajah minden mozdulata, lépése és arckifejezése olyan
dallammá formálta megjelenését, ami minden férfi szívét
megérintette. Rojer a hegedűjével bűvölte el a démonokat, Inevera
pedig a testével az embereket. A Zsonglőr érezte, hogy izgalomba
jön a nő láttán, és titkon hálát adott, amiért fércnadrágja olyan bő
volt.
A Damajah a fogadóteremben állt, mögötte pedig két lány, akik
vele ellentétben kráziai, mindenüket lefedő, finom selyemből
készült ruhát viseltek. Az egyik lány a dama’tingok fehér öltözékét
hordta, a másik pedig feketét. Fejkendőjük alól kilógó hosszú, arany
csatokkal összefogott hajuk még a derekuknál is tovább ért.
Fátylaik mögül pillantgattak a Zsonglőr felé.
– Rojer asu Jessum am’Csaplár am’Falva – üdvözölte őt Inevera
nehézkes akcentussal. Rojer testén kellemes borzongás futott át a
nő hangjától. Megpróbálta emlékeztetni magát arra, hogy az
ellensége áll vele szemben, de hiábavaló volt. – Megtiszteltetés
veled találkozni – folytatta a Damajah, és olyan mélyen meghajolt,
hogy Rojer attól tartott, hogy keblei ki fognak szabadulni a ruhája
alól, és azon tűnődött, hogy a nő vajon zavartatta volna-e magát
emiatt. Az Inevera mögött álló lányok még mélyebb meghajlással
köszöntötték a fiút.
Rojer viszonozta az üdvözlést.
– Damajah – mondta. Nem tudta, mi volt az illő módja a nő
köszöntésének. – A megtiszteltetés az enyém, amiért találkozni
kíván egy olyan jelentéktelen emberrel, mint én.
– Ne túlozz ennyire, Rojer! – suttogta Leesha.
– Férjem kérésére jöttem – mondta Inevera. – Elmondta
nekem, hogy elfogadtad az ajánlatát, hogy feleségeket találjon
neked, és így a varázstudományod átszállhat egy új generációra.
– Ezt mondtam volna? – kérdezte Rojer, majd hirtelen eszébe
jutott szabadítóházi beszélgetése Jardirral. Azt hitte, csak vicc az
egész. Csak nem gondolhatták komolyan...
– Hát persze – felelte Inevera. – A férjem felajánlja neked
Jiwah Kául lányát, Amanvah-t. – A fehérbe öltözött lány előrelépett,
letérdelt a vastag szőnyegre, és homlokát a padlóhoz érintette. A
póz szorosan összehúzta ruháját, így előtűnt az alatta rejlő nőies
alak. Rojer levette róla a szemét, nehogy azon kapják őt, hogy
bámulja a lányt, majd úgy pillantott vissza a Damajah-ra, mint egy
megrettent nyúl.
– Ez valami... – Rojer tévedést akart mondani, de a torkára
forrott a szó, amikor Inevera intett a másik lánynak is.
– Ő itt Amanvah szolgálója, Sikvah – mondta a nő, miközben a
lány leborult a földre Amanvah mellett. – A Shar’Dama Ka
húgának, Hányának a lánya.
– Jardir lánya és unokahúga? – kérdezte meglepetten Rojer.
– A férjem mindenkivel tudatta, hogy hallod Everam hangját –
folytatta meghajolva Inevera. – Ha nincs ellenedre, Sikvah jó
második feleséged lesz. Azután Amanvah segít majd az ízlésednek
megfelelően további menyasszonyokat keresni.
– Teremtőm! Hány feleségre van szüksége egyetlen férfinak? –
kérdezte Leesha.
„Féltékeny vagy?”, gondolta sértődötten Rojer. „Helyes.
Legalább megtudod, milyen érzés.”
Inevera megvető pillantást vetett a Gyógyfüvészre.
 – Ha egy férfi méltó az asszonyaihoz, és ők is hozzá, akkor
annyit kell nőül vennie, amennyiről csak gondoskodni tud, és
amennyit meg tud ajándékozni gyermekekkel. Vannak persze, akik
nem méltók erre – tette hozzá gúnyosan, Leeshára pillantva.
– Ki Amanvah édesanyja? – kérdezte Elona, mielőtt lánya még
válaszolhatott volna.
Inevera felvont szemöldökkel nézett a nőre, aki szoknyáit
megfogva tiszteletteljesen pukedlizott. Éles ellentéte volt annak az
asszonynak, akit Rojer ismert.
– Papíros Elona vagyok Szabadítóházáról. Leesha a lányom –
mondta Elona.
Ennek hallatán Inevera szeme elkerekedett, majd szélesen
elmosolyodva odalépett a nőhöz és átölelte.
– Megtisztelő találkozni önnel – mondta a Damajah. – Sok
mindenről kell beszélnünk, de azzal még ráérünk. Úgy tudom,
Jessum fiának édesanyját Everam maga mellé hívta a mennyekbe.
Képviselné őt a továbbiakban?
– Hát persze – bólintott Elona, Leesha pedig szúrós pillantást
vetett anyjára.
– Miben képviselné ő az édesanyámat? – kérdezte Rojer.
– Abban, hogy tisztességesen viselkedj, amikor leveszed a két
lány leplét, és meggyőződsz a szüzességükről – felelte mosolyogva
Inevera. Rojer érezte, hogy ismét elönti a forróság, és nagyot nyelt.
– Én... – hebegte, de Inevera nem figyelt rá.
– Én vagyok Amanvah édesanyja – mondta Elonának. –
Megfelel ez a tény az elvárásainak?
– Természetesen – felelte komoly hangon Elona. Mintha egy
józan eszű ember bármi mást is mondhatott volna a Damajah-nak.
Inevera bólintott, majd a többiek felé fordult.
– Megbocsátanak nekünk? – kérdezte.
 Egy pillanatig senki sem mozdult, de Elona összecsapta a kezét,
amitől mind összerezzentek.
– Hallottátok a hölgyet! Kifelé! – mondta a nő. – Te itt
maradsz, Rojer! – Elona megfogta a fiú karját, aki Garedékkel
együtt távozni készült a teremből.
Egyedül Leesha maradt ott a kitessékeltek közül.
– Önnek nincs most itt keresnivalója, Erny lánya – mondta
neki Inevera. – Sem a vőlegénynek, sem a menyasszonyoknak nem
a rokona.
– De az vagyok, Damajah – felelte Leesha. – Ha az édesanyám
képviseli Rojerét, akkor én a nővéreként jelen lehetek. –
Elmosolyodott, és közelebb hajolt Ineverához. – Az Evejah
világosan fogalmaz erről – súgta önelégült mosollyal.
Inevera ingerülten válaszra nyitotta a száját, de Rojer
közbeszólt.
– Szeretném, ha ő is itt maradna. – Szavai cincogásba
fulladtak, amikor Inevera feléje fordult, de a nő arcán végül széles
mosoly jelent meg, és meghajolt.
– Ahogy kívánod – felelte.
– Zárd be az ajtót, Leesha! – parancsolta Elona. – Nehogy
Gared visszaólálkodjon ide azzal az ürüggyel, hogy itt felejtette a
fejszéjét. – Inevera felnevetett. A két nő jókedve mindennél jobban
nyugtalanította Rojert. Úgy tűnt, Elona jóval többet tudott nála
arról, hogy mi következik.
Leesha is nyugtalan volt, de nem tudta, mi aggasztja jobban: a
két nő nevetése, vagy az, hogy édesanyja így parancsolgat neki.
Megfordult, odalépett a nagy aranyozott ajtókhoz, és nagy
csattanással rájuk tette a reteszt, amitől Rojer összerezzent. Úgy
érezte, hogy nem is Garedet és a többieket zárják ki a teremből,
hanem őt zárják be.
 Inevera csettintett, és a két lány felegyenesedett, de továbbra is
ott térdeltek a földön.
– Amanvah dama’ting – mondta Inevera, miközben lánya
vállára tette a kezét. – Gyógyító, bába és Everam kiválasztottja.
Fiatal még, de már megfaragta a kockáit, és minden próbatételen
megfelelt.
A Damajah Leeshára nézett és elmosolyodott.
– Lehet, hogy kezdeni tudna valamit azokkal a karmolásokkal –
mondta a Gyógyfüvész arcán húzódó vörös sebekre mutatva,
amiket Inevera okozott korábban.
– Elég gyakran pislog, Damajah – felelte nyugodt mosollyal
Leesha. – Csak nem csípi a szemét valami? Ha szeretné, tudok
főzni valamit, ami enyhítene rajta.
Rojer Ineverára nézett. Arra számított, hogy a nő vissza fog
vágni, de a Damajah csak mosolygott, és folytatta mondandóját.
– Én nyolc fiúval és három lánnyal ajándékoztam meg a
férjemet – mondta. – A családom női tagjai hasonlóan
termékenyek, és a csontok szerint Amanvah is sok gyermeknek ad
majd életet.
– Csontok? – kérdezte Leesha.
– Ez nem rád tartozik, chin! – reccsent rá hirtelen Inevera, de
egy pillanattal később már ismét mosolygott. – A lényeg az, hogy
Amanvah biztosan fiúkat fog neked szülni, Jessum fia. Sikvah
édesanyja hasonlóan termékeny volt, és ő sem hagy téged gyermek
nélkül.
– Jó, de énekelni is tudnak? – kérdezte Rojer, megpróbálva
felülkerekedni azon a kellemetlen érzésen, ami a bensőjét
mardosta. Ez volt Arrick egyik kedvenc pajzán viccének csattanója,
ami egy olyan férfiról szólt, aki sosem volt elégedett, akárhány nőt
is vitt az ágyába.
 Inevera viszont a kérdés hallatán elmosolyodott és bólintott.
– Persze – felelte, majd csettintett, és kráziaiul megparancsolt
valamit a lányoknak.
Amanvah megköszörülte a torkát, és elkezdett énekelni. Hangja
tiszta volt és szépen zengő. Rojer nem értette a dal szövegét, ő
maga pedig sosem konyított túlzottan az énekléshez, de az évek
során, amiket Arrick-kel, az ő idejében élt legnagyobb énekessel
együtt műsorozva töltött, megtanulta, hogyan lehet felismerni és
értékelni az ilyen tehetséget.
Arrick hangja a közelébe se ért Amanvah-énak. A lány dala úgy
felkapta Rojert, mint egy szélvihar: ledöntötte őt a lábáról, és
dallamai hátán messzire repítette őt.
Ekkor viszont egy másik szélvihar támadt, és egyesült az
elsővel. Sikvah becsatlakozott az énekbe. Azonnal megtalálták az
összhangot, Rojer pedig elámult az eredménytől. Lehet, hogy nők
voltak, de ha elmentek volna az angiers-i Zsonglőrök Céhébe,
énekesi pályafutásuk garantált lett volna.
Rojer nem tudott megszólalni. Csendben állt, és hallgatta a két
lány énekét. Amikor Inevera egy legyintéssel félbeszakította a dalt,
a fiú úgy érezte magát, mint egy bábu, aminek elvágták a zsinegeit.
– Sikvah emellett kitűnően főz, és mindketten képzettek a
szeretkezés művészetében, ugyanakkor mindketten szüzek még.
– A... öhm, művészetben? – kérdezte Rojer. Arcát egyre jobban
elöntötte a forróság.
Inevera felnevetett, majd megint csettintett. Amanvah kecsesen
felállt a földről, majd felemelte a kezét és kioldotta a fátylát. A
könnyű, fehér selyem füstfelhő módjára lebbent le megdöbbentően
szép arcáról. Amanvah valóban az anyja lánya volt.
Sikvah odalépett mögéje, és a vállánál eloldott egy rejtett fűzőt.
Amanvah köpenye mintha egyszerűen köddé vált volna: a selyem
hangtalanul lecsúszott róla a padlóra. Rojer szájtátva nézte a
meztelen lányt.
Inevera körözött az ujjúval, Amanvah pedig engedelmesen
körbefordult, hogy a fiú minden szögből megnézhesse őt. A lány
teste Ineveráéhoz hasonlóan tökéletes volt, és Rojer attól kezdett
félni, hogy fércruhája talán mégsem eléggé bő. Azon tanakodott,
hogy vajon neki is le kell-e majd vetkőznie, hogy aztán a teremben
lévő nők mind lássák a merevedését.
– Teremtőm! Komolyan szükség van minderre? – kérdezte
Leesha.
– Hallgass! – pirított rá Elona. – Persze hogy szükség van rá.
Amanvah megfordult, és kioldotta Sikvah selyemköpenyét, ami
úgy tűnt el róla, mint árnyék a napfényben, és egy fekete foltként
vette körbe a lábfejét. Ő talán nem volt olyan szép, mint Amanvah,
de a teremben lévő többi nőt leszámítva Rojer még sosem látott
ilyen gyönyörű lányt.
– Most pedig ellenőrizheted, hogy szüzek – mondta Inevera.
– Én... öhm... – Rojer zavarában a kezeire nézett, majd gyorsan
zsebre tette őket. – Az nem lesz szükséges.
– Ők a tieid – mondta kacér mosollyal Inevera. – Valamit a
nászéjszakára is tartogatni kell, nem igaz? – A nő rákacsintott
Rojerre, aki meglehetősen kábának érezte magát.
Inevera Elonához fordult.
– Elvállalná a megtiszteltetést? – kérdezte a Damajah.
– Ó, hát... – hebegte Elona –, a lányom ehhez jobban ért...
Leesha horkantott.
– Az anyám még akkor se ismerné fel a szűzhártyát, ha az orra
előtt lenne – súgta Rojernek. – Ő még azelőtt megszabadult a
sajátjától, hogy jobban megnézhette volna.
Elona meghallotta lánya halk szavait. Szúrós pillantást vetett
rá, de nem szólt semmit.
– Jól van – morogta végül Leesha. – Bármit, csak legyünk már
túl ezen az egészen. – A Gyógyfüvész lehajolt, hogy felvegye a két
lány köpenyét, majd karon fogta és elvezette őket a terem
oldalában lévő elfüggönyözött szolgálói helyiségbe.

Leesha összehúzta a függönyt, hogy senki ne láthassa őket. A két

lány engedelmesen ráhajolt az ott lévő asztalra: úgy néztek tőle ki,
mint két tenyészkanca. Leesha a gyógyfüvészség évei alatt már
több száz fiatal lányt megvizsgált, köztük az angiers-i hercegnőt is,
de ezt mindig az egészségük érdekében tette, nem pedig holmi
becsületi rituálé miatt. Brunának se volt soha türelme az ilyen
ostobaságokhoz, és a tanítványa se különbözött tőle ebben.
Leesha viszont tudta, hogy milyen törékeny a kapcsolatuk a
kráziaiakkal. Azzal biztos nem szerzett volna szövetségeseket, ha
mindenki előtt semmibe veszi a hagyományaikat.
Amanvah szűzhártyája ép volt, de amikor Leesha Sikvah-hoz
lépett, a lány izmai megrándultak, és halkat sikkantott. Olajbarna
bőrét izzadság borította, és sápadtabbnak tűnt, mint korábban.
Sikvah megpróbálta összehúzni magát, amikor Leesha
belecsúsztatta az ujját, de semmire nem ment vele. A lány már
nem volt szűz.
A Gyógyfüvész elmosolyodott. A rituálét továbbra is
barbárságnak tartotta, de épp megtalálta az okot arra, hogy
sértettséget tettetve visszautasíthassák a két lányt, mielőtt Rojer
még valami ostobaságot mondana. Ekkor viszont Sikvah
hátrapillantott, és a szemében tükröződő rettegés pofonként érte
Leeshát. Amanvah észrevette ezt, és dühösen nézett szolgálójára.
 – Öltözzenek fel! – mondta Leesha a két lánynak, és odadobta
nekik a köpenyeiket. Sikvah gyorsan magára kapta ruháját, majd
segített Amanvah-nak, aki szúrós pillantást vetett rá, miközben a
lány összekötötte hátul a dama’ting selyemruháját.

Leesha derűs arccal tért vissza a lányokkal. Rojert nem érdekelte a

vizsgálat eredménye. Éppúgy nem akart hozzámenni Jardir
lányához, mint ahogy Leesha sem magához a férfihoz, de valamiért
úgy zakatolt a szíve, mintha az élete múlt volna azon, hogy mit
válaszol.
– Mindketten szüzek – mondta Leesha, Rojer pedig mély
levegőt vett.
– Persze – mosolygott Inevera, Amanvah viszont nem értett
egyet Leeshával. Odalépett édesanyjához, és a fülébe súgott
valamit, miközben Sikvah-ra, majd a Gyógyfüvészre mutatott.
Inevera tekintete úgy elsötétült, mint az ég a vihar előtt.
Odament Sikvah-hoz, és megragadta őt a copfjánál fogva. Rojer
segíteni akart a lányon, de Elona úgy megragadta a karját, hogy az
már fájt neki, és meglepő erővel visszahúzta a fiút.
– Ne légy ostoba, dalos madár! – sziszegte Elona. Sikvah
sikoltozott, ahogy Inevera az oldalsó helyiségbe ráncigálta őt.
Amanvah utánuk ment, és behúzta maguk mögött a függönyt.
– Mi a fészkes Mag történik itt? – kérdezte Rojer. Leesha
mélyet sóhajtott.
– Sikvah nem szűz – felelte.
– Te azt mondtad, hogy az.
– Tudom, milyen az, amikor az emberek kétkedni kezdenek
egy lány „tisztaságában”, és a Mag vigyen engem, ha egyszer én is
ezt teszem valaki mással.
– Az embereket nem lehet önmaguktól megmenteni, Leesha –
mondta fejcsóválva Elona. – A kis füllentésed bizonyára csak
rontott a lány helyzetén. Ha elmondtad volna az igazságot, és
hagytad volna, hogy kérjek egy zacskó aranyat kárpótlásul, már túl
lennénk az egészen.
– Az a lány egy emberi lény, anya, nem pedig...
Rojer nem figyelt rájuk. A függönyt leste, és a mögötte lévő,
gyönyörű hangú lányra gondolt. Elfojtott kiáltásokat hallott, de a
mögötte zajló heves vita miatt nem értett belőlük semmit.
– Elhallgatnátok végre egy kicsit? – reccsent rá végül
Leesháékra.
A két nő dühös pillantást vetett a Zsonglőrre, de azért
befejezték a marakodást. A függöny mögül már egy hang se
hallatszott, és ez még jobban nyugtalanította Rojert. Már épp oda
akart futni hozzájuk, de ekkor a függönyt széthúzták. Inevera
visszasétált Rojerékhez, mögötte pedig Amanvah és a zokogó
Sikvah lépkedett. A dama’ting vigasztalva karolta át a síró lány
vállát. Rojer nagyon sajnálta mindkettőjüket, keze pedig felcsúszott
a mellkasára és az ingén keresztül megérintette a medált.
– Bocsánatot kérek a téged ért sértés miatt, Jessum fia – hajolt
meg Inevera Rojer előtt. – A gazszedőd nem mondott igazat.
Sikvah nem szűz, és természetesen súlyos büntetést fog kapni a
hazugságáért. Kérlek, ne vond kétségbe a lányom becsületét, csak
azért, mert köze van ehhez a szajhához. – Miközben a nő beszélt,
kezét az övéről lógó ékköves késen pihentette. Rojer azon
töprengett, hogy a kráziaiak vajon mit értettek „súlyos büntetés”
alatt.
Hirtelen csend borult a teremre, ahogy mindenki a fiú válaszát
várta. Rojer körbepillantott: úgy tűnt, mintha a jelenlévők mind
visszafojtották volna a lélegzetüket. Vajon miért? Korábban
egyáltalán nem foglalkoztak azzal, hogy ő mit akar.
Ekkor hirtelen rádöbbent az okára. „Én vagyok a sértett fél.”
Rojer elmosolyodott. Felvette Zsonglőr-álarcát, majd
kiegyenesedett, és találkozásuk óta először Inevera szemébe nézett.
– Nem akarom felbontani a párost, azok után, hogy hallottam
az éneküket – mondta. – Sikvah hangja fontosabb nekem, mint a
szüzessége.
Inevera láthatóan megkönnyebbült.
– Igazán kegyes tőled – mondta a fiúnak. – Ennyit meg se
érdemelne ez a szajha.
– Még nincs semmi eldőlve – pontosított Rojer –, én viszont
szeretném, ha nem érné a hangját semmilyen... felesleges
megterhelés, mielőtt döntenék. – Inevera átlátszó fátyla mögött
mosoly bujkált: úgy nézett rá, mintha Rojer épp megfelelt volna
valami próbatételnek.
Elona megfogta a Zsonglőr karját, és hátrébb húzta.
– Mindez persze befolyásolni fogja a hozomány összegét –
mondta a nő a Damajah-nak.
– Természetesen – bólintott Inevera. – Ha vállalja a
gardedámságot, a lányok Jessum fiának épületszárnyában
maradhatnak, hogy összeszokjanak, és hogy a fiú gondoskodjon
arról, hogy ne érje őket... megterhelés, amíg meg nem hozza a
döntését.
– Ó, az édesanyám kiváló gardedám – motyogta Leesha.
Inevera kíváncsian fürkészte a Gyógyfüvész arcát. Mintha nem lett
volna biztos abban, hogy Leesha komolyan beszélt-e vagy sem, de
végül nem szólt semmit.
Rojer úgy rázta meg a fejét, mintha egy álomból ébredt volna.
„Csak nem épp el lettem ígérve?”
Abban naplemente előtt érkezett a Tükörpalotához, hogy elkísérje
Leesháékat az ostorozásra. A nő még egyszer ellenőrizte a
gyógyfüveket és az eszközöket a kosarában, és közben mélyeket
lélegzett, hogy csillapodjon a görcs a gyomrában. A dal’Sharumok
megérdemelték a büntetést, azok után, amit Wondával tettek, de ez
még nem jelentette azt, hogy végig akarta nézni, ahogy véresre
ostorozzák a hátukat. Miután Leesha megtapasztalta, milyen
felszínes fogalmaik vannak a kráziaiaknak a gyógyításról, attól
tartott, hogy a három férfi sebei elfertőződhetnek, amibe akár bele
is halhatnak, ha ő nem látja el őket.
Angiers-ben Jizellel hetente kezeltek olyan embereket, akiket
nyilvánosan megostoroztak, de a büntetés végrehajtását sosem
tudta sírás nélkül végignézni, így többnyire elfordult, hogy ne
kelljen látnia az eseményt. Szörnyű szokásnak vélte az ostorozást,
de Leeshának nagyon ritkán kellett kezelnie ugyanazt a vétkest. Az
ilyen leckét nem felejtették el egykönnyen.
– Remélem, érti, milyen megtisztelő gesztus a gazdám részéről
önnek és Flinn lányának, hogy személyesen hajtja végre az
ostorozást – mondta Leeshának Abban. – Ha egy damára bízta
volna a feladatot, lehet, hogy az illető elnézőbb lett volna a
vétkesekkel, mert az ő álláspontjukat támogatta volna.
– A damák együtt éreznek az erőszakot elkövetőkkel? –
kérdezte Leesha. Abban a fejét rázta.
– Meg kell értenie, asszonyom, hogy a mi szokásaink
különböznek az önökéitől. Azt a tényt, hogy ön és a többi északi
nő szabadon járhat úgy, hogy arcuk és az, öhm... – Abban a
Gyógyfüvész mély dekoltázsa felé intett – bájaik fedetlenek
maradnak, sok férfi sértőnek találja, mert attól félnek, hogy ez
illetlen gondolatokat ébreszthet saját asszonyaik körében.
– És a három Sharum így akarta rendreutasítani Wondát –
mondta Leesha, Abban pedig bólintott.
A Gyógyfüvész a homlokát ráncolta, de kissé enyhült a görcs a
gyomrában. Ellentmondott az esküjének, hogy szándékosan
bántson egy másik emberi lényt, de még Bruna se ódzkodott attól,
hogy néhány fájdalmas leckét osszon ki azok között, akik otromba
módon viselkedtek másokkal.
– A gazdám megparancsolta a damajiknak, hogy a
kai’Sharumokkal együtt jelen kell lenniük az ostorozáson – mondta
Abban. – Azt akarja, hogy ők is kezdjék elismerni az északiak
szokásait.
– Ahmann azt mondta, hasonló volt a helyzet, amikor először
találkozott a Par'chinnel – mondta Leesha.
Abban megpróbált szenvtelen arcot vágni, de Leesha
észrevette, hogy a férfi kissé elpirult. Nem volt meglepő hallani,
hogy Arlen már azelőtt ilyen hatással volt az emberekre, hogy
elkezdte volna tetoválni a bőrét.
– A gazdám megemlítette a Par'chin nevét? – kérdezte Abban.
– Valójában én hoztam őt szóba – felelte Leesha. – Meglepett,
hogy Ahmann is ismerte őt.
– Ó, igen, a gazdám és a Par'chin jó barátok voltak – mondta a
kereskedő Leesha nagy meglepetésére. – Ahmann volt az ő
ajin’palja.
– Az ajin’palja?
Abban összevont szemöldökkel próbálta megtalálni a megfelelő
thézai szót a kifejezésre.
– Az ő... vértestvére, ahogy önök fogalmaznának. Ahmann
mutatta meg neki az Útvesztőt, és a vérüket ontották benne
egymásért. Minálunk ez olyan kapcsolat, mintha az ajin’palok
ereiben ugyanaz a vér folyna. – Leesha mondani akart valamit, de
mielőtt megtehette volna, a kereskedő félbeszakította.
– Indulnunk kell, asszonyom, ha időben oda akarunk érni –
mondta. Leesha bólintott, és összehívták a szabadítóházi küldöttség
többi tagját is, valamint Amanvah-t és Sikvah-t, akik Rojert
követték.
Egy csoport dal’Sharum kísérte el őket Rizon főterére, ami egy
hatalmas, macskakövekkel kirakott kör volt a város központjában.
A tér közepén egy kút állt, amit emberektől nyüzsgő boltok vettek
körül. A kráziaiakon kívül Leesha rizoni asszonyokat is látott, akik
még mindig északi stílusú ruhákat hordtak, az arcuk elé viszont
nyilvános helyeken kendőt kellett kötniük, ami a dekoltázsukat is
lefedte. Sokuk elkerekedett szemmel bámulta Leeshát és Elonát,
akik fedetlenül sétáltak az utcán. Mintha arra számítottak volna,
hogy a dal’Sharumok hirtelen megragadják a szabályszegő nőket.
Már sok kráziai megérkezett a térre, köztük a gyaloghintón
közlekedő damajik, valamint rengeteg Sharum és dama is. Középen
három faoszlop volt felállítva, kötél vagy bilincs viszont nem lógott
róluk.
A tömeg hirtelen mozgolódni kezdett, és utat engedett
Jardirnak, aki belépett a térre, nyomában a gyaloghintós Ineverával
és többi feleségével. Az asszonyok Leesháék mellett álltak meg. A
Gyógyfüvész orrát megcsapta a Damajah parfümjének illata.
Jardir odasétált a három oszlophoz, majd odaintett a Szabadító
Lándzsáinak. A három vétkes dal’Sharumnak nem kellett se
ösztökélés, se kíséret ahhoz, hogy besétáljanak a tér közepére és
félmeztelenre vetkőzzenek. Letérdeltek Jardir előtt, és a
macskakövekhez érintették a homlokukat, majd felálltak és
átkaroltak egy-egy oszlopot, anélkül, hogy bármivel odabilincselték
volna őket. Az egyik Sharum karját, amit Wonda tört el, fehér
gipsz borította.
Jardir a kaftánjába nyúlt, és előhúzott belőle egy három bőrszíj
alkotta ostort. Az egyes szíjak végére éles fémdarabok voltak
rávarrva.
– Az micsoda? – kérdezte Leesha Abbantól. Arra számított,
hogy Jardir egy egyszerű lovaglóostort fog használni, a férfi
kezében lévő eszköz viszont sokkal veszélyesebbnek tűnt.
– Alagai-faroknak hívják – felelte Abban. – A damák ostora.
Azt mondják, olyat üt, mint egy homokdémon farka.
– Hány ostorcsapást fognak kapni a Sharumok?
– Hát amennyit kibírnak – felelte nevetve Abban. – A
harcosokat addig ostorozzák, amíg el nem eresztik az oszlopukat és
a földre nem zuhannak.
– De hiszen attól meg is halhatnak! – méltatlankodott Leesha,
Abban viszont csak vállat vont.
– A Sharumok derék harcosok, de nem az eszükről és az
életük ösztönös megóvásáról híresek – mondta. – A férfiasság
próbájának tekintik, hogy annyi ostorcsapást szenvedjenek el,
amennyit csak bírnak. A társaik fogadni fognak arra, hogy melyikük
marad a legtovább talpon.
Leesha elfintorodott.
– Míg élek, nem fogom megérteni a férfiakat – mondta.
– Én sem – helyeselt Abban.
Szörnyű jelenet volt. Az alagai-farok minden egyes csapása
fénylő vércsíkot hagyott a férfiak hátán. Jardir felváltva ostorozta a
három harcost, Leesha viszont nem tudta, hogy sajnálatból teszi-e,
vagy azért, hogy egyikük se szokjon hozzá a fájdalomhoz. A
Gyógyfüvész minden egyes csapástól összerezzent, úgy, mintha őt
is ostorozták volna. Arcát könnyek áztatták, és legszívesebben
elszaladt volna. Szörnyű volt látni, ahogy a három férfi hátán
tátongó sebek már a bordáikat is felfedték. Egyikük sem jajdult fel
a csapásoktól, és eszük ágában se volt elengedni az oszlopukat.
Leesha elfordította a fejét a jelenettől, és megpillantotta a
Damajah-t, aki higgadtan figyelte az ostorozást. A nő észrevette,
hogy Leesha őt nézi, és gúnyosan elmosolyodott a Gyógyfüvész
könnyeit látva.
Ekkor valami elpattant Leeshában. Harag lángolt fel benne, ami
rovásként védte érzelmeit a három férfi szenvedésétől. Kihúzta
magát, letörölte könnyeit, és a Damajah-hoz hasonlóan hideg
szenvtelenséggel nézte végig az ostorozást.
Úgy érezte, hogy a büntetés sosem ér már véget, de az egyik
harcos hirtelen összeesett, és nemsokára a második is. Leesha látta,
hogy a tömegben sokan pénzt adnak át másoknak az eredménynek
megfelelően, és legszívesebben köpött volna egyet. Amikor az
utolsó vétkes is a földre került, Jardir odabólintott Leeshának, aki
rögtön a harcosokhoz sietett, és elővette a korábban összekészített
cérnát, a kenőcsöket és a kötszert. Remélte, hogy eleget hozott
belőlük.
Jardir nagyot koppintott lándzsájával a macskakövön, a
Gyógyfüvész pedig felpillantott rá.
– Adjátok tovább a hírt mindazoknak, akik a magányos ösvény
végén a mennyországot akarják megpillantani! – kiáltotta Jardir a
téren és a környező utcákon összegyűlteknek. – Azokat a nőket,
akik megölnek egy démont alagai’sharakban, Sharum’tingekké
nevezem ki, és felruházom őket a Sharumok jogaival.
Az összegyűlt harcosok megdöbbenve sugdolózni kezdtek, a
Sharumok és a damák arcán pedig rettenet tükröződött. A tömeg
hangosan tiltakozott, de Jardir egyetlen kiáltásától elnémultak.
– Ha valaki ellenzi a döntésemet, lépjen előre! – mondta
vicsorogva Jardir. – Gyors és becsületes halált ígérek neki. Akik
holnap adnak hangot tiltakozásuknak, azokkal már nem leszek ilyen
elnéző. – Sok férfi dühösen nézett rá, de egyikük se volt olyan
ostoba, hogy kilépjen a tömegből.

Másnap Abban egy dal’Sharum kíséretében érkezett a Tükörpalota

elé. A harcos vörös éjjeli leple le volt engedve a nyaka köré, így
látszott, hogy fekete szakállába ősz szálak is keverednek. Egyébiránt
a gyengeség semmilyen egyéb jele nem mutatkozott a férfin,
Leeshát mégis meglepte a látvány. Úgy tűnt, hogy a kráziai
harcosok közül csak kevesen érték meg azt a kort, hogy őszülni
kezdjen a szakálluk. A férfi büszkén lépkedett, arca viszont úgy
festett, mintha egy fintort próbálna visszafojtani.
– Hadd mutassam be Gavram asu Chenin am’Kaval am’Kajit, a
Kaji’sharaj kiképzőmesterét – mondta Abban. A harcos meghajolt,
Leesha pedig megfogta a szoknyáit, és pukedlival üdvözölte őt.
A férfi mondott valamit kráziai nyelven, amit Leesha nem
tudott követni, Abban viszont rögtön fordított neki.
– Azt mondja: „A Szabadító parancsára jöttem ide, hogy
kiképezzem a harcosaikat alagai’sharakra.” Kaval kiképzőmester
tanított engem és a Shar’Dama Kát, amikor még a sharajban
éltünk. Nincs nála jobb tanár.
Leesha szeme összeszűkült, ahogy Abbant nézte. Megpróbálta
meglátni a gyakorlott füllentő arckifejezése mögött bujkáló
igazságot. Elvégre a férfi a sharajban bénult le.
– Szeretnétek edzeni? – kérdezte Leesha Garedtől és
Wondától.
Kaval és Abban ismét szót váltottak. Leesha ugyan sok mindent
értett a beszédükből, de még mindig nem tudta követni
mondandójukat. Úgy tűnt, Abban valamit vitatni akart, de Kaval
megfenyegette őt az öklével, a kereskedő pedig engedelmesen
meghajolt.
– A kiképzőmester arra kért, mondjam meg a harcosainak,
hogy nem számít, mit szeretnének – mondta Abban Leeshának. –
A Shar’Dama Ka parancsot adott, amit követni kell.
Leesha szúrós pillantást vetett a két férfira, és már majdnem
válaszolt volna, amikor Gared félbeszakította.
– Semmi baj, Leesha – mondta felemelt kézzel. – Tanulni
akarok.
– Én is – szólalt meg Wonda.
Leesha bólintott, majd félreállt, Kaval pedig intett a két
szabadítóházi harcosnak, hogy lépjenek közelebb. A hatalmas
Garedet szemlélve elismerően hümmögött, Wondával viszont már
nem tűnt ilyen elégedettnek, pedig a lány volt olyan nagy és erős,
mint a legtöbb Sharum. Kaval ezután Leeshához lépett.
– Az óriásból kiváló harcost tudok faragni – fordította szavait
Abban –, ha elég fegyelmezett. A lány pedig... hát, majd meglátjuk.
– A kiképzőmester nem tűnt túl derűlátónak Wondát illetően.
Kaval fürge és méltóságteljes mozdulatokkal az udvar közepére
állt, majd Garedre nézett, és a mellkasára csapva parancsot adott
kráziaiul.
– A kiképzőmester azt akarja, hogy támadjon rá – tolmácsolt a
favágónak Abban.
– Értettem fordítás nélkül is – felelte Gared, és közelebb lépett
a kiképzőmesterhez. Jóval magasabb volt nála, de úgy tűnt, Kavalt
ez nem rémítette meg. A favágó felordított, és rárontott a
katonára. Pontos ütéseket akart bevinni, de öklei csak a levegőt
érték. Előrelendült, hogy leteperhesse Kavalt, de egy pillanattal
később ő maga került a földre. Kaval megcsavarta Gared karját, és
amikor a favágó felordított, elengedte őt.
– Önnel még keményebb lesz – figyelmeztette Wondát Abban.
– Készüljön!
– Nem félek tőle – mondta Wonda, és előrelépett.
A lány tovább bírta, mint Gared: fürge és gördülékeny
mozdulatokkal dolgozott, de a végkifejlet egyértelmű volt. Neki
kétszer is sikerült olyan ütést bevinnie, amit Kaval kénytelen volt
hárítani, de a férfi egy visszakezes csapással válaszolt, ami Wonda
állát találta el. A lány megtántorodott, szája pedig vérzett, és
rögtön ezután egy olyan gyomrost kapott a kiképzőmestertől,
amitől kiszaladt belőle a levegő, és kétrét görnyedt.
Mielőtt Wonda magához térhetett volna, Kaval elkapta a karját
és a földre vitte. A lány erősen arcon rúgta a férfit, de a
kiképzőmester nem tántorodott meg tőle. Széles mosollyal
megcsavarta Wonda karját, aki elsápadva csikorgatta a fogát, és
nem volt hajlandó felkiáltani.
– A kiképzőmester el fogja törni a karját, ha nem adja fel –
figyelmeztette Abban Leeshát.
– Wonda! – mondta a Gyógyfüvész. A lány szerencsére belátta
a vereséget, és felkiáltott.
Kaval elengedte a karját, és kelletlen hangon mondott valamit
Abbannak.
– Lehet, hogy belőle is tudok faragni egy valamirevaló harcost
– fordította a kereskedő. – Kérem, hagyjanak magunkra, hogy
nyugodtan tudjunk edzeni.
Leesha Garedre és Wondára pillantott, majd bólintott.
– Csatlakozna hozzánk Rojerrel egy teára, Abban? – kérdezte a
Gyógyfüvész.
– Megtisztelnek – felelte meghajolva a kereskedő.
– Előtte még valami – folytatta szigorúbb hangon Leesha. –
Tudassa Kaval mesterrel, hogy drágán megfizet, ha a harcosaim
annyira lesérülnek estére, hogy nem tudnak harcolni!

Abban feleségei nekiláttak a tea felszolgálásának, de Amanvah

felszisszent, így engedelmesen meghátráltak. A dama’ting tapsolt
egyet, Sikvah pedig nekilátott a teafőzésnek. Leesha elfintorodott: a
lány Jardir unokahúga volt, mégis úgy bántak vele, mint egy
szolgával.
– Tegnap óta folyton ezt csinálják – mondta Rojer. Amanvah
mondott valamit kráziaiul, Abban pedig bólintott.
– A mi dolgunk az, hogy kiszolgáljuk Rojert – fordította a nő
szavait a kereskedő. – Ez a feladat csak a miénk, senki másé.
– Hozzá tudnék szokni – mondta vigyorogva a Zsonglőr, és
összekulcsolta a kezeit a tarkója mögött.
– Ne szokj hozzá túlzottan! – felelte Leesha. – Nem fog sokáig
tartani. – Látta, hogy Amanvah szúrós pillantást vet rá, de a lány
nem mondott semmit.
Sikvah nem sokkal később visszatért a teával. Némán, lesütött
szemmel felszolgálta az italt, majd a fal mellett álló Amanvah-hoz
ment. Leesha belekortyolt a teába, körbelögybölte a szájában, majd
az egészet visszaköpte a csészéjébe.
– Egy csipet éjlevelet tettél a teakeverékbe – mondta
Sikvah-nak, miközben letette a csészét az asztalra. – Okos. A
legtöbben észre se vennék az ízét, és ilyen mennyiségben csak
hetek múlva végzett volna velem.
Rojer magára prüszkölte az italt. Leesha elkapta a fiú csészéjét,
majd végighúzta az ujját a porcelán peremén, és megkóstolta az
üledéket.
 – Neked nem kellett volna aggódnod, Rojer. Úgy tűnik, tőled
nem akarnak ennyire megszabadulni.
Abban lassan letette a csészéjét az asztalra. Amanvah a
kereskedőre nézett, és valamit kérdezett tőle kráziaiul.
– Áh... Ez igen súlyos vád, asszonyom – mondta Leeshának
Abban. – Szeretné, hogy lefordítsam?
– Mindenképp – felelte nevetve a Gyógyfüvész –, bár kétségem
sincs, hogy minden egyes szavamat értették.
Abban tolmácsolta a nő szavait, Amanvah pedig felrikoltott, és
kiabálva odacsörtetett Leeshához.
– A dama’ting szerint ön egy hazug bolond – fordította szavait
Abban.
Leesha viszont elmosolyodott, és felemelte a saját csészéjét.
– Akkor mondja meg neki, hogy igya meg a teámat!
Amanvah meg se várta, hogy Abban lefordítsa a kérést. Dühtől
izzó szemmel kikapta a Gyógyfüvész kezéből a csészét. A tea még
forró volt, de a lány felemelte a fátylát, és egy nyeletre megitta az
egészet. Diadalmas arckifejezéssel meredt Leeshára, de ő csak
mosolygott.
– Mondja meg neki, hogy tudom, hogy akár már ma éjjel
megfőzheti az ellenszert – mondta Abbannak –, de ha önök is
ugyanazt a főzetet használják, mint mi északon, akkor egy hétig
véres lesz tőle a széklete. – Amanvah bőrének az a kis része a
szeme körül, ami kilátszott ruhája alól, még azelőtt elsápadt, hogy
Abban befejezhette volna a tolmácsolást.
– Ha még egyszer ilyesmivel próbálkozik, szólni fogok róla az
apjának! – mondta Leesha a dama’tingnak. – Amennyire őt
ismerem, a vérrokonság nem fogja meggátolni abban, hogy
lerángassa önről a fehér köpenyét és szíjat hasítson a hátából, de
az is lehet, hogy azonnal meg fogja önt ölni.
 Amanvah dühösen rámeredt a Gyógyfüvészre, de ő csak intett
neki.
– Hagyjanak magunkra!
Amanvah sziszegett valamit, amit Abban rögtön lefordított.
– Maga nem küldhet minket sehova!
Leesha Rojer felé fordult, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt
elájulna.
– Küldd vissza a menyasszonyaidat a szobájukba, Rojer! –
mondta a Gyógyfüvész.
– Menjetek! – kiáltott rájuk Rojer az ajtó felé intve, anélkül,
hogy a két lányra nézett volna. Amanvah összehúzta a
szemöldökét, majd kráziaiul odavetett valamit Leeshának, és
Sikvah-val a nyomában kiviharzott a szobából. Leesha megjegyezte
a dama’ting szavait, hogy szükség esetén ő is ismerjen néhány
kráziai káromkodást.
– Nem csoda, hogy a Damajah fél öntől – nevetett Abban.
– Nem úgy tűnik, mintha félne tőlem – jegyezte meg Leesha. –
Merész dolog volt tőle, hogy fényes nappal próbált megöletni.
– Ahmann legutóbbi határozata után nem meglepő – mondta
a férfi. – Ne aggódjon, ez nagyon megtisztelő dolog. Ha Kráziában
senki se próbál megölni valakit, az azt jelenti, hogy az illető nem
érdemes a meggyilkolásra.

– Talán ideje lenne távoznunk – vetette fel Rojer, miután Abban

elment. – Már ha egyáltalán hagyják. – A fiú beismerte magában,
hogy kísértést érzett Amanvah és Sikvah iránt, de most csak arra
tudott gondolni, hogy a lányok tőröket rejtegetnek a szobájuk
selyempárnái alatt.
 – Ahmann elengedne minket, ha én kérem meg rá – mondta
Leesha. – Én viszont nem megyek sehova.
– Leesha, épp az imént próbáltak megölni téged! – fakadt ki
Rojer.
– Inevera próbálta meg – javította ki őt Leesha –, és kudarcot
vallott. Ha most elmenekülök innen, az olyan lenne számára,
mintha meghaltam volna. Nem fogom hagyni, hogy elkergessen
engem egy... egy ilyen...
– Boszorkány?
– Boszorkány – bólintott Leesha. – Már így is túl nagy hatalma
van Ahmann felett. Nem fogok küzdelem nélkül lemondani róla.
– Pontosan miért is küzdesz ennyire? – kérdezte Rojer. Leesha
szúrós pillantással válaszolt, de a fiú nem hátrált meg. – Nem
vagyok vak, Leesha. Mindig látom, hogy nézel rá. Lehet, hogy nem
a felesége akarsz lenni, de nem is szimplán a barátja.
– Lényegtelen, hogy mit érzek iránta – mondta Leesha. – Nem
áll szándékomban a háreme részévé válni. Tudtad, hogy Kajinak
ezer felesége volt?
– Szegény flótás. A legtöbb embernek egy is épp elég.
– Jobb, ha ezt te is észben tartod – mondta élcelődve Leesha.
– Emellett Abban és Ahmann ismerték Arlent, és mindketten a
barátjuknak tartották őt.
– Ő nem ezt mondta nekünk – felelte Rojer. – Jardirról
legalábbis semmiképp.
– Tudom. Ezért akarom megtudni az igazságot.
– Mi lesz Amanvah-val és Sikvah-val? Küldjük el őket?
– Hogy aztán megöljék Sikvah-t, amiért hazudott a
szüzességéről, és mert nem tudott megölni? – kérdezte Leesha. –
Azt már nem. Felelősséget vállaltunk érte.
– Az még azelőtt történt, hogy megpróbált meggyilkolni téged.
 – Lásd a napot, Rojer! Ha azt mondanám Wondának, hogy
lőjön egy nyilat Inevera szemébe, kétségkívül megtenné, de attól
még az én bűnöm lenne. Jobb lesz, ha itt maradnak velünk.
Legalább rajtuk tudjuk tartani a szemünket, és lehet, hogy valami
hasznosat is megtudunk.

Már késő éjszaka volt, amikor Leesha kiabálásra riadt fel. Valaki
dörömbölt szobájának ajtaján. Meggyújtott egy lámpát, majd
magára vette azt a kráziai selyemből készült köpenyt, amit Jardir
küldött neki. Az anyag hűvös volt és elképesztően sima.
Amikor kinyitotta az ajtót, Rojert pillantotta meg, aki igencsak
elkínzottnak tűnt.
– Amanvah az – mondta. – Hallani, hogy a szobájában kiabál,
de Sikvah nem nyit nekem ajtót.
– Tudtam – motyogta Leesha, miközben összébb húzta
köpenyét, és derekára kötötte zsebes kötényét. – Rendben –
sóhajtotta –, menjünk hozzá!
Leesháék lementek Rojer épületszárnyába, a Gyógyfüvész pedig
hangosan bekopogtatott a két lány által lakott szobák bejáratán. Az
ajtón át is kihallatszott Amanvah távoli siránkozása, Sikvah pedig
kráziaiul kikiabált nekik, hogy menjenek el.
Leesha a homlokát ráncolta.
– Rojer – mondta hangosan a nő –, menj és hívd ide Garedet!
Ha nem nyílik ki az ajtó, mire visszaérsz, töresd be vele! – Rojer
bólintott, és elsietett.
Ahogy Leesha sejtette, az ajtó egy pillanattal később résnyire
nyílt, és Sikvah lesett ki rajta rémülten.
– Minden napfényes – mondta, de Leesha befurakodott a
szobába, és Amanvah jajgatását követve a helyiség végéből nyíló
illemhely ajtajához ment. Sikvah felsikoltott, és megpróbálta elállni
a Gyógyfüvész útját, de Leesha továbbra se vett tudomást a lányról,
és megpróbált benyitni az ajtón, de az zárva volt.
– Hol van a kulcs? – kérdezte. Sikvah nem válaszolt: tovább
vartyogott kráziai nyelven, Leeshának pedig elfogyott a türelme. Jól
pofon csapta a lányt, amitől az egész szoba zengett.
– Ne tegyél úgy, mintha nem értenél! – reccsent rá Sikvah-ra.
– Nem vagyok bolond. Ha még egy szót mersz szólni kráziaiul, a
Damajah haragja lesz a legkisebb bajod.
Sikvah nem felelt, de rémült tekintete elárulta, hogy értette a
Gyógyfüvészt.
– Hol van a kulcs? – ismételte Leesha, minden egyes szót
külön hangsúlyozva. Sikvah gyorsan a köpenyébe nyúlt, és elővette
a kulcsot.
Leesha gyorsan kinyitotta az ajtót. Az illemhely bűzlött a
hányás és az ürülék szagától, és a tömjéntartóban égő jázmin illata
csak rontott a helyzeten. Olyan émelyítő párosítás volt, amitől
bárki rosszul lett volna.
Leesha viszont nem figyelt a szagokra: azonnal Amanvah-hoz
lépett, aki jajgatva és nyöszörögve hevert az árnyékszék előtt.
Fátylát és fejkendőjét ledobta magáról, olajbarna bőre pedig
majdnem falfehér volt.
– Ki van száradva – mondta Leesha. – Hozz egy kancsó hideg
vizet, és tegyél fel egy kannát a tűzre! – Sikvah elszaladt, Leesha
pedig folytatta a lány vizsgálatát, és az árnyékszék tartalmát is
megnézte. Végül megszagolta a szépítkezőasztalon lévő csészét, és
megkóstolta a benne lévő üledéket.
– Ezt nem főzted meg valami jól – mondta Amanvah-nak. –
Harmadannyi húsgyökérrel is el lehet készíteni az ellenszert
éjlevélmérgezéshez. – A fiatal dama’ting nem mondott semmit.
Üres tekintettel, zihálva bámult felfelé, de a Gyógyfüvész tudta,
hogy minden egyes szavát hallotta és értette.
Leesha elővett a kötényéből egy mozsarat, és anélkül tette bele
a szükséges hozzávalókat, hogy megnézte volna, melyik zsebbe
nyúl. Sikvah odavitte neki a forró vizet, amivel a Gyógyfüvész
megfőzte a rendes ellenszert. Sikvah felültette a dama’tingot,
Leesha pedig megitatta vele a főzetet.
– Nyisd ki az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő! –
mondta a lánynak. – És hozz párnákat is! A következő néhány órát
itt kell töltenie, és vízzel kell itatni őt.
Rojer és Gared belesett az ajtón, Leesha pedig rögtön ágyba
parancsolta őket. A Gyógyfüvész és Sikvah addig ápolgatta a
dama’tingot, amíg jobban nem lett, majd az ágyához vitték őt.
– Az lesz a legjobb, ha alszol – mondta Leesha, miközben egy
újabb adag főzetet emelt a lány szájához. – Tizenkét óra múlva fel
fogsz ébredni, és akkor majd megpróbálhatsz enni egy kis kenyeret
és rizst.
– Miért csinálja ezt? – suttogta Amanvah. Kiejtése nehézkes
volt, mint az édesanyjáé, de minden szavát tisztán lehetett érteni.
– Anyám nem lenne ilyen kegyes azokkal, akik megpróbálnák
őt megmérgezni.
– Az enyém se, de mi nem az anyáink vagyunk, Amanvah –
felelte Leesha.
– Ha legközelebb látom őt, lehet, azt fogom kívánni, hogy
bárcsak megölt volna a méreg – mosolygott a dama’ting.
– Az én házamban vagy – mondta fejcsóválva a Gyógyfüvész. –
Itt senki sem érhet hozzád, és senki sem kényszeríthet titeket arra,
hogy hozzámenjetek Rojerhez, ha egyszer nem akartok.
– Ó, de mi azt akarjuk, asszonyom! – szólalt meg Sikvah. –
Jessum jóképű fiát maga Everam segíti. Mi többre vágyhat egy nő,
mint hogy egy ilyen férfi első vagy második felesége legyen?
Leesha válaszolni akart, de aztán becsukta a száját. Tudta, hogy
akármit is mond, érvei süket fülekre találnának.

Elona a folyosón üldögélt, amikor Leesha végre kijött Amanvah

szobájából. A Gyógyfüvész nagyot sóhajtott: semmi másra nem
vágyott, mint hogy visszabújjon az ágyába, de Elona felállt, és
lányával együtt a lépcsőhöz sétált.
– Igaz, amit Rojer mondott? – kérdezte a nő. – A két lány
megpróbált megmérgezni téged?
Leesha bólintott.
– Ez azt jelenti, hogy Inevera attól fél, hogy elrabolod tőle
Jardirt – mosolygott Elona.
– Jól vagyok, ha esetleg érdekel – mondta Leesha.
– Persze hogy jól vagy. Ha tetszik, ha nem, az én lányom vagy.
Téged nem állíthat meg egy ilyen homoki boszorkány, ha egyszer
megtetszik neked egy férfi.
– Nem akarom megszerezni egy másik nő férjét, anya –
mondta Leesha.
Elona felnevetett.
– Akkor mégis miért jöttél ide?
– Azért, hogy megállítsak egy háborút – felelte a Gyógyfüvész.
– És ha ennek az lesz az ára, hogy elcsábítod annak a nőnek az
urát, aki megpróbált meggyilkolni téged? – kérdezte Elona. – Túl
nagy ár lenne érte? Ez amúgy sem számít elrablásnak – tette hozzá
horkantva a nő. – Az itteni nők úgy osztoznak a férfiakon, mint a
tyúkok a kakasokon.
 Leesha a szemét forgatta.
– Ó, milyen szerencsés is az a nő, aki Ahmann kotlósa lehet –
mondta gúnyosan.
– Inkább, mint egy olyan, amit elvisznek levágni – felelte
Elona.
Amikor visszaértek Leesha szobájához, Elona is belépett lánya
után az ajtón. Leesha leroskadt egy párnázott díványra, és a kezébe
temette az arcát.
– Bárcsak itt lenne Bruna – mondta. – Ő tudná, mit kéne
tenni.
– Ő hozzámenne Jardirhoz, és megszelídítené – felelte Elona. –
Ha élne, és olyan fiatal és szép lenne, mint te, akkor már mindkét
Szabadítót rég az ujjai köré csavarta volna, és ráadásul meg is
hentergett volna mindkettőjükkel.
– Ezt te nem tudhatod, anya.
– Jobban tudom, mint te. Még a születésed előtt a tanítványa
voltam annak a szerencsétlen vén banyának, és már akkor is kevés
olyan ember akadt, aki látta volna Brunát a fénykorában. Azt
rebesgették, folyton szerelmeskedett, egészen addig, míg meg nem
házasodott, és sokkal biztosabban irányította a falut, mint
időskorában. Még nálad is jobban csinálta, mert neki nem csak
idefent volt hatalma – mondta Elona Leesha halántékára bökve –,
hanem idelent is. – A nő az ölére mutatott. – Ez is hatalom,
éppúgy, mint a gyógyfüvek szedése, és bolond az, aki nem
használja ki.
Leesha ellenkezni akart, de valamiért igaznak találta anyja
szavait, úgyhogy semmi ellenérv nem jutott az eszébe. Bruna egy
mocskos elméjű vénasszony volt, aki folyton csapodár fiatalságáról
tett pajzán megjegyzéseket. Leesha nem vette komolyan ezeket a
történeteket. Mindig azt hitte, hogy az öregasszony csak szereti
megbotránkoztatni az embereket, most viszont már nem volt
ebben olyan biztos.
– Hogy használhatnám ki? – kérdezte Leesha.
– Jardir a megszállottaddá vált – mondta Elona. – Ezt minden
nő megállapítaná róla egyetlen pillantással. Pontosan ezért fél tőled
Inevera, és ezért van lehetőséged arra, hogy a torkánál fogva
ragadd meg ezt a sivatagi kígyót, és hogy elfordítsd őt a népedtől.
– A népemtől – ismételte Leesha. – A szabadítóháziaktól.
– Persze hogy tőlük! Rizon napja már lenyugodott. Nem
tehetsz értük semmit.
– És Angiers? Lakton? Az összes falu szerte a vidéken? Lehet,
hogy Szabadítóházát meg tudom védeni, de mit tehetnék a többi
faluért?
– Jardir ágyából? – kérdezte elképedve Elona. – Szerinted
létezik olyan hely a világon, ahonnan jobban befolyásolni tudnád a
háború folyását? Ha kielégíted egy férfi vágyait, mindent megad
neked, amit csak kérsz tőle. Csak ki tudsz találni az okos fejeddel
néhány egyszerű kérést, amivel lecsillapíthatod kissé a harci vágyát.
Elona közelebb hajolt Leeshához.
– Vagy talán jobban szeretnéd, ha éjjelente Inevera sziszegne a
fülébe tanácsokat, mielőtt álomba szenderedne? – suttogta a lány
fülébe.
A gondolat rémisztő volt. Leesha megrázta a fejét, de még
mindig bizonytalan volt.
– A mennyország kapuja nem a lábad között van, Leesha –
mondta Elona. – Tudom, hogy a nászéjszakádig akartál várni vele,
és az igazat megvallva én is ezt kívántam neked, de sajnos nem így
történt, és az élet megy tovább.
Leesha az anyjára nézett. Elona eltökélt pillantással felelt:
minden szavát halálosan komolyan gondolta.
 – Nagyon tisztán látod a világ dolgait, anya – mondta Leesha.
– Néha irigyellek is érte.
Elonát meglepték lánya szavai.
– Tényleg? – kérdezte csodálkozva.
– Azért nem túl gyakran – mosolygott Leesha.
 30. Fejezet – Vadság – v. u. 333 nyara

ENNA TÜRELMESEN VÁRT, miközben a kődémon testet öltött.

R Gondosan választotta meg leshelyét: egy domb tetején
álló magányos fán kuporgott, amit jókora területen sziklák vettek
körül. A kődarabok úgy türemkedtek ki a föld alól, mint a törött
csontok az ember húsából.
A földön talált lábnyomok alapján Renna rájött, hogy a jó
négyméteres démon minden éjjel ugyanazon a helyen öltött alakot.
Az elmúlt hat hét alatt Arlen sok mindent megtanított neki, többek
között azt, hogy a kődémonok a szokás rabjai, a náluk kisebb
magúrok pedig szinte soha nem szálltak fel a Magból olyan helyen,
amit egy kődémon sajátított ki magának.
Ahogy a bűzős gőz felszivárgott a kőzet alól, és lassan démoni
alakot öltött, Renna behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett,
miközben félelmét leküzdve a feladatra összpontosított.
A kráziai technika elképesztően jól működött. Eleinte kihívás
volt számára, de mostanra már csak egy pillanatig tartott, hogy a
lány szemléletet váltson, és elméjének egy olyan szegletébe
vonuljon, ahol nem volt fájdalom és félelem sem ellenségtől, sem
pedig kudarctól.
 Egészen máshogy látta a világot, amikor kinyitotta a szemét.
Felállt a faágon, amin mezítláb egyensúlyozott. Bal kezében Harl
kését tartotta, és hüvelykujjával végigsimított a csontnyélbe
faragott rovásokon. Jobb markában egy gesztenye rejtőzött.
Hűvös szél támadt, amitől megrezzentek Renna körül a sárguló
levelek. A lány mélyet lélegzett, ahogy a fuvallat a bőrét cirógatta.
Éppúgy az éjszakai világ részének érezte magát, mint a mit sem
sejtő démon, aki a fa tövében öltött alakot.
Egykor derékig érő haja folyton akadályozta őt, így rövidre
vágta, leszámítva egy hosszú, összefont tincset, hogy korábbi
hosszúságára emlékeztesse. A Seliától kapott ruhát kétrészesre
szabta. Készített belőle egy mellényt, ami szorosan körülfogta
melleit és szabadon hagyta rovásos hasát, valamint egy rövid
szoknyát, ami a két oldalán hosszan be volt vágva, hogy rovásos
lábai szabadon mozoghassanak.
Arlen továbbra sem volt hajlandó rátetoválni a jeleket a lány
bőrére, de ő nem foglalkozott vele. Saját maga morzsolt szénfürtöt,
amivel olyan sötétbarna festéket tudott készíteni, ami napokig rajta
maradt a bőrén.
Renna lepillantott, és látta, hogy a démon végre testet öltött.
Ledobta rá a gesztenyét, de meg se várta, hogy a lövedék célba
érjen, hanem azonnal lelépett a faágról, és néma csendben zuhant
a kődémon felé.
A gesztenye a magúr túlsó vállát találta el, és a ráfestett
hőrovás fellángolt a sötétben, ahogy elszívta a mágiát a lény
testéből. A kemény termés azonnal felforrósodott, és nagyot
durranva felrobbant.
A kődémonnak nem ártott a robbanás, de rögtön a fény és a
zaj felé fordította a fejét, épp akkor, amikor Renna ráugrott széles,
páncél fedte vállára. Megragadta a démon egyik szarvát, hogy
nehogy egyensúlyát veszítse, és beledöfte a kést a lény torkába. A
pengén lévő rovások felvillantak, és Renna jutalma a mágia
bizsergető érzése volt, valamint a fekete démonvér, ami beterítette
a kezét.
A lány vicsorogva visszarántotta a kezét, hogy újra
beleszúrhassa a kést a démonba, de az felüvöltve hátravetette a
fejét. Renna minden erejével a lény szarvába kapaszkodott, és
megpróbált nem leesni a hatalmas magúrról.
A lány ide-oda lendült a szarvról lógva, hogy elkerülje a
kődémon karmait, aki nagy igyekezetében még magát is fejbe verte,
miközben megpróbálta leszedni magáról Rennát. Eközben ő ott
szúrta és rúgta rovásos lábfejével a magúrt, ahol érte. Minden
egyes találattól mágia áradt szét a testében, egy olyan elektromos
bizsergés, amitől gyorsabbnak, erősebbnek és kitartóbbnak érezte
magát. A szeme körüli rovások működésbe léptek, és az éjszakai
vidéket hirtelen megvilágította a mágia ragyogása.
Ütéseivel sikerült felbosszantania a démont, de komolyabb
sérülést nem okozott neki. A sérülékenyebb szemhez és torokhoz
már nem fért hozzá, és a magúr vastag koponyájának átszúrásához
nem volt elég ereje. Tudta, hogy előbb-utóbb a hadonászó démon
agyon fogja őt csapni, és az izgalomtól felnevetett.
Renna visszatette a kést a tokjába, majd a mellényébe nyúlt, és
elővette azt a hosszú, kavicsokból készült nyakláncot, amit Horgos
Cobie-tól kapott. Úgy érezte, mintha egy másik életében történt
volna. A démon nyaka köré vetette a nyakláncot, majd a lény
szarvát elengedve mindkét kezével belecsimpaszkodott. Keresztbe
tette karjait, és a dühöngő lény lapockái közé tornázta magát, ahol
nem tudta őt elérni, miközben a bőrzsinegbe kapaszkodva lógott.
A kődémon hánykolódása ide-oda dobálta Rennát, de ő erősen
fogta a nyakláncot, és teljes súlyát kihasználva összehúzta a lény
nyaka körül a kavicsokat. A lány taszítórovásokat festett a kövekre,
amik fellángolva próbálták ellökni maguktól a démont, így annak
torkát minden irányból a mágia ereje nyomta.
A hatalmas kődémon vergődése és mennydörgő léptei
pillanatokon belül enyhe rángatózássá és tántorgássá váltak. A
nyaklánc zsinege langyossá vált a benne áramló mágiától, és
világítani kezdett a sötét éjszakában.
Végül reccsenés hallatszott, majd egy utolsó villanással kihunyt
a rovások hatalma. A hatalmas lény szarvas feje lehullott a testéről,
Renna pedig elrúgta magát a démon hátáról. Könnyedén földet ért,
a magúr pedig hatalmas robajjal a földre borult. Érezte a lénytől
elszívott mágia bizsergését, ami rögtön gyógyítani kezdte a harc
során szerzett karcolásait és zúzódásait. Lepillantott a fekete
démonvér áztatta kezeire, és ismét felnevetett. Feltekerte
nyakláncát, majd elszaladt, hogy folytassa a vadászatot.
Soha nem érezte még magát ilyen szabadnak.

Egy magányos lángdémon támadt rá Rennára, ami addig a fák

tövében növő bokrok között vadászott. A lány megvetette a lábát,
és az árulkodó belégzésre várt.
A lángdémonok rendszerint lángköpettel kezdték a harcot,
miután elég közel jutottak célpontjukhoz. A köpet bármit képes
volt felgyújtani, és az eltalált áldozatok általában tehetetlenül
kapálóztak, miközben a kis magúrok foggal-karommal nekik estek.
Amennyiben sikerült elkerülni az első lángköpetet, ez esetben volt
egy kis ideje az embernek addig, amíg a démonok újra tüzet tudtak
köpni.
Renna leguggolt, jól hozzálapulva a földhöz, hogy könnyű
célpontnak tűnjön a lángdémon számára, aki hirtelen megtorpant
előtte, és nagy levegőt vett. Ahogy elkezdett lángot köpni, behunyta
a szemét, éppúgy, mint amikor az emberek tüsszentenek. Renna
azonnal balra iramodott, így a tűzcsóva nem talált célba.
Mire a magúr kinyitotta a szemét és észrevette, hogy a lány
eltűnt, Renna már mögötte állt. Megragadta a lény szarvát,
hátrarántotta a fejét, és úgy kibelezte a késével, mint egy nyulat,
ami az apja mezejére tévedt.
A lángdémon vére a bőrére fröcskölt, és úgy égetett, mint a
kandallóból kipattant parázs, de Renna nem érzett fájdalmat.
Gyorsan sarat kent a perzselő vércseppekre, hogy lehűtse a bőrét,
majd felállt.
Mély morgás ütötte meg a fülét. A lángdémonnal vívott rövid
csata alatt körülvették őt. Renna megfordult, és egy kétméteres
fadémon görnyedt alakját pillantotta meg maga előtt. Rovásos
szemei észrevették a magúr két társát is, akik kissé távolabb, a fák
lombjai között vártak. Göcsörtös páncéljuk jól beleolvadt a
környezetükbe, a testükből kisugárzó mágiát viszont nem tudták
leplezni. Renna tudta, hogy ha összecsapna az előtte lévő
démonnal, a másik kettő oldalról támadna rá.
Renna sok fadémonnal végzett már, de egyszerre három
pontosan kettővel volt több annál, amit Arlen segítsége nélkül
valaha is felvállalt.
„Szembe tudok szállni hárommal?”, merült fel benne a kérdés,
amit aztán gyorsan el is hessegetett. A démonok elől nem lehetett
elmenekülni. Ha észrevették az embert, már nem lehetett elbújni
előlük. Vagy megöli őket, vagy meghal.
– Na, rajta! – mondta Renna vicsorogva, és rászegezte kését az
előtte lévő démonra.
A Rovásember az út másik oldaláról, az egyik fa tetejéről figyelte
Rennát, és a fejét csóválta. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült
rábukkannia. Mielőtt elment volna gyógyfüveket és tűzifát gyűjteni,
megkérte a lányt, hogy várja meg őt az erődben, és utána együtt
elmentek volna vadászni. Nem ez volt az első eset, hogy Renna
türelmetlenségből vagy egyszerűen fittyet hányva a férfi kérésére,
nekivágott az éjszakának.
A Rovásember végignézte, ahogy a lány a lángdémon mögé
szalad, majd a farkától a szájáig felvágja a lényt apja késével. El
kellett ismernie, hogy Renna nagyon gyorsan tanul. Még Baltás
Wondát is sikerült felülmúlnia. Testét-lelkét beleadta a
démonvadászat elsajátításába, ami már néhány hét gyakorlás után
is egyértelműen látszott.
A férfi azon töprengett, hogy vajon bölcs dolog volt-e
megtanítania Rennának, hogyan kerekedjen felül a félelmein. A lány
hajlamos volt túlzásba vinni a technikát, és túl vakmerővé vált.
Önmagára éppúgy veszélyt jelentett, mint a démonokra.
A Rovásember nagyon jól tudta, min megy keresztül Renna. Az
éjszaka kíméletlen volt, még azok számára is, akik eggyé váltak
vele. A fadémonok kis csoportja jól példázta ezt: amíg Renna a
lángdémonra összpontosított, addig ők lassan közelebb lopakodtak
hozzá. A lány bizonyára csak azt a magúrt fogja észrevenni, ami a
földön közelített feléje, a lombok között lévők pedig lesből fognak
lecsapni rá.
A Rovásember ráillesztett egy nyílvesszőt hatalmas íjára, és
felkészült a lövésre. Addig akart várni a közbeavatkozással, amíg a
lány mindhárom démont észre nem veszi, és rá nem jön, hogy a
vesztébe rohant. Így talán a jövőben majd jobban fog vigyázni.
A fadémon felüvöltött, ami a lángdémon köpetéhez hasonlóan a
lány megrémítésére szolgált. Közben két társa egyre közelebb
mászott a célponthoz a fák ágain, hogy elhelyezkedhessenek a
támadáshoz.
Renna viszont esélyt sem adott nekik rá: rárontott az előtte
álló magúrra, amit egy kívülálló bizonyára öngyilkosságnak vélt
volna. A fadémon megvillantotta fogait, kimeresztette görbe
karmait, és kidüllesztette a mellkasát, hogy így fogadja Renna
rohamát. Ennél a fajta magúrnál csak a kődémonok voltak
erősebbek, és a lány ellenfelének talán még soha nem lyuggatták át
kéregszerű páncélját.
Renna hirtelen megperdült, és lendületét kihasználva
hatalmasat rúgott a magúrba. Rovásos lábfeje és lábszára egy
robbanás erejével csapódott a démon mellkasának, aki elkábulva
hátrarepült a mágia hatásától.
Ekkor a másik két démon felüvöltve leugrott a lombok közül.
Renna az egyik előtt termett, megragadta a lény csuklóját, majd
lábát megvetve a démon ellen fordította a saját lendületét.
Különösebb erőfeszítés nélkül nekihajította a nehéz magúrt a
harmadik, még talpon lévő társának, majd előkapta vadászkését, és
döfködni kezdte a két démont, ahol csak érte őket, miközben azok
megpróbáltak felkászálódni a földről.
Az egyik magúr fektéből Renna felé suhintott karmaival,
amikor a lány elég közel került hosszú, faághoz hasonló karjához.
Renna hátraszökkent, és érezte a karmok szelét, ahogy elsüvítettek
a mellkasa előtt. Mellénye anyagát még nem sikerült tartós módon
ellátnia rovásokkal, így a démon karmai igencsak mélyen
felszántották volna húsát, ha nem kerüli ki őket. Irigyelte Arlent,
amiért félmeztelenül is tudott harcolni.
A magúr karmait szerencsére sikerült elkerülnie, a manőverrel
viszont elvesztette a fölényét: mindhárom fadémonnak sikerült
talpra kászálódnia. Mindegyikük páncélján égésnyomok voltak ott,
ahol a lány megütötte vagy megszúrta őket, de miközben az
elszívott mágia elkezdte begyógyítani Renna sebeit, a magúroké is
hasonlóan gyorsan összezáródott. Csak pillanatok kérdése volt,
hogy teljesen felépüljenek.
Amikor a démonok megindultak feléje, Renna a derekáról lógó
zacskóba nyúlt, és egy marék rovásos gesztenyét hajított a
magúrokra, akik rikoltozva felemelték a karjukat, hogy védjék
magukat a hőrovásokkal ellátott, felrobbanó lövedékek lángjaitól.
A két szélső fadémon elkerülte a gesztenyéket, de a középen
álló már nem volt ilyen szerencsés: a lövedékektől hirtelen
kigyulladt a válla. Pillanatok múlva egész teste lángokba borult, és
rikoltozva hadonászni kezdett.
Amikor társai meglátták, hogy kigyulladt, mindketten gyorsan
hátrálni kezdtek tőle, és így jócskán eltávolodtak egymástól.
Rennának újra alkalma nyílt a támadásra. Rárontott az egyik
magúrra, és kését beleszúrta mellkasának jobb oldalába, a
harmadik és negyedik borda közötti érzékeny pontba. A hosszú
penge egyenesen belefúródott a démon fekete szívébe.
Renna elhajolt a halálán lévő magúr karmai elől, majd bal
kezével megragadta a feléje lendülő lényt. A tenyerére festett rovás
fellángolt és perzselni kezdte a démon göcsörtös páncélját, és
érezte, ahogy az elszívott mágia erővel tölti el őt. Még mélyebbre
fúrta a kést a magúr mellkasában, majd a markolatot megragadva a
feje fölé emelte a közel százkilós lényt. Renna magúrhoz hasonló
módon felüvöltött, és nekihajította a démont lángoló társának.
A lény mellkasába fúródott késnek ki kellett volna szabadulnia,
de a keresztvas beleakadt a bordákba. Renna ijedten felkiáltott,
amikor a fegyver a démonnal együtt kirepült a kezéből.
Amikor az utolsó magúr látta, hogy ellenfele védtelen maradt,
felüvöltött és rárontott. Mindketten a földre zuhantak.
Renna testén mindenhol fellángoltak a rovások, de a
fájdalomtól és dühtől megveszett démon addig harapott és
karmolt, amíg át nem hatolt a mágikus jelek között. Renna
felsikoltott, amikor a lény egyik karma mélyen a húsába hatolt,
forró vére pedig kiömlött a földre.
A közelben megzörrentek a fák levelei. Renna tudta, hogy
újabb fadémonok ólálkodnak körülötte, amiket a zaj és a fények
vonzottak oda. Pillanatok kérdése volt, hogy rátámadjanak, bár ez
mit se számított, ha nem fejezi be gyorsan a harcot a rajta lévő
magúrral.
A démon ismét felüvöltött, Renna pedig visszaordított rá, majd
nagyot taszított rajta, és a hátára fordítva a földhöz szegezte. A
mozdulat egyszerű sharusahk technika volt, amit még egy kezdő
harcos is hárítani tudott volna, a magúroknak viszont csak
ösztönös tudása volt az ilyen harcmódokról. A lány folyamatosan
mozgatta a lábát, és egyre csak a démon combjába térdelt, hogy az
ne tudja felhúzni a lábát, hogy megkarmolhassa őt. Renna épp elég
macskát tartott életében ahhoz, hogy tudja, milyen hamar véget
érne a küzdelem, ha megadja a magúrnak ezt az előnyt.
Sikerült szabaddá tenni egyik kezét, amivel megragadta a
nyakláncát, és a démon inas nyaka köré tekerte, majd közel lapult a
testéhez, hogy ellenfele ne tudja őt olyan könnyen eltalálni vagy
ledobni magáról. Renna keresztezte a nyaklánc zsinegét a démon
nyaka mögött, és elkezdte azt kétfelé húzni. A magúr egyre csak
karmolta őt, de a lány átadta magát a fájdalomnak, és addig
szorította a nyakláncot, amíg a rovások fel nem lángoltak rajtuk, és
a lény nagy, szarvas feje egy pukkanással le nem vált a nyakáról. A
testéből kitörő fekete, füstölgő vér beborította Rennát.

A Rovásember akaratlanul lazított a fogásán az íjon, amikor Renna

elhajította a gesztenyéket. Messziről felismerte rajtuk a
hőrovásokat, amik eléggé elterjedtek voltak Tölgypatakban. Szülei
telente gyakran használták: nagy kövekre festették rá őket, amiket a
ház és a pajta körül helyeztek el, hogy elnyeljék és magukban
tartsák a meleget. A férfi korábban megpróbált a hőrovások
segítségével fegyvereket készíteni, és bár nyílhegyeken kiválóan
működtek, más esetekben vagy felemésztették a kézifegyvereket,
vagy úgy átsütött a hőjük a markolat borításán, hogy megégette
velük a kezét. Még a bőrén lévő apró hőrovások is erősen izzottak,
amikor működésbe léptek.
Az még soha nem jutott eszébe, hogy gesztenyére fesse rá
őket. Renna csak néhány hete ismerkedett meg az éjszakával, és
máris olyan találékony módokon használta a rovásokat, amik neki
soha nem jutottak volna az eszébe.
A Rovásember látta a lány szemében lángoló tüzet, amikor a
feje fölé emelte a fadémont, és azon töprengett, hogy vajon ő is így
festhetett-e, amikor először érezte a magúrok mágiájának hatalmát.
„Bizonyára”, gondolta. Könnyen a fejébe szállt az embernek az
érzés, amitől sérthetetlennek képzelte magát.
Renna viszont nem volt az, ahogy az egy pillanattal később
egyértelművé is vált. A lány elvesztette a kését, és az utolsó
fadémon a földhöz szegezte őt. A Rovásember felkiáltott, arca
pedig kihűlt a félelemtől, miközben az íjával matatott. Megpróbált
célozni, miközben a páros a földön birkózott, de nem nyílt alkalma
a lövésre, Rennát pedig nem akarta eltalálni. Leejtette az íjat, majd
előtört a lombok közül, hogy a lány megmentésére siessen.
Rennának viszont nem volt szüksége segítségre.
A Rovásember megtorpant, szíve pedig csak úgy zakatolt,
ahogy Rennát nézte, a gyönyörű Rennát, akinek lágy,
gyermekkorukban esett csókjáról olyan sokszor álmodott a
vadonban töltött magányos éjszakákon, és aki most véresen és
elgyötörtén hevert a démon hulláján.
A lány feléje fordult és rávicsorgott, de amikor felismerte őt,
elmosolyodott. Éppúgy nézett ki, mint egy macska, ami egy halott
patkányt rakott a gazdája lába elé.

Renna legördült a fadémon hullájáról, és megpróbált talpra állni,

mielőtt a többi démon is rátámadt volna. Beborította őt a saját
vére, miközben a magába szívott mágia máris elkezdte
begyógyítani a sebeit. Mindenesetre úgy érezte, hogy képtelen
lenne tovább harcolni.
Feladni viszont nem akarta. Vicsorogva felemelte a fejét, de
csak Arlent pillantotta meg, aki úgy ragyogott a mágiától, mint a
Teremtő dicsfény övezte angyalai. Csak az ágyékkötője volt rajta. A
férfi gyönyörű volt: sápadt bőrén, a villogó rovások alatt kemény
izmok húzódtak. Nem volt olyan magas, mint Harl, vagy olyan
megtermett, mint Cobie, de Arlenből olyan erő sugárzott, ami
belőlük nem. Renna diadalmasan rámosolygott a férfira. Három
fadémon!
– Jól vagy? – kérdezte a Rovásember. Hangjából nem
büszkeség érződött, hanem szigorúság.
– Igen – felelte Renna –, csak pihennem kell egy kicsit.
 – Ülj le és lélegezz mélyeket! – bólintott a férfi. – Hagyd, hogy
a mágia gyógyítson!
Renna úgy tett, ahogy Arlen tanácsolta. Érezte, ahogy a testét
borító mély karmolások elkezdenek összezáródni. A többségükből
kis idő múlva nem marad majd más, mint néhány halvány sebhely,
és azok is hamar el fognak tűnni.
Arlen felkapta a földről az egyik gesztenye szétégett
maradványát.
– Okos – morogta.
– Köszönöm! – mondta Renna. A szűkszavú dicsérettől is
kellemes bizsergés járta át.
– A rovásokkal talán okosan bánsz, de ostoba dolgot csináltál,
Ren – folytatta a férfi. – Felgyújthattad volna ezekkel az erdőt,
arról nem is beszélve, hogy úgy nekimentél három fadémonnak,
mint egy bolond.
Renna úgy érezte, mintha Arlen gyomorszájon vágta volna őt.
– Nem én kértem őket rá, hogy jöjjenek utánam – felelte.
– Nem figyeltél a tanácsomra, és egymagad elmentél
kődémonra vadászni, ráadásul a köpenyedet is az erődben hagytad.
– A köpeny akadályoz a vadászatban.
– Nem érdekel – mondta Arlen. – Az utolsó fadémon
majdnem megölt téged, Ren. Siralmas volt a technikád, amit ellene
használtál. Még egy nie’Sharum is ki tudott volna szabadulni a
fogásodból.
– Mit számít már? – csattant fel Renna. Bántották a férfi
szavai, de tudta, hogy igazat mond. – Én nyertem.
– Azért számít, mert nem biztos, hogy mindig te fogsz. Még a
fadémonok is lehetnek olyan szerencsések, hogy kiszabaduljanak az
ember szorításából, Renna. Lehet, hogy erősnek érzed magad a
mágiától, de feleolyan erős sem vagy, mint ők. Ha megfeledkezel
erről, és akár egy pillanatig is alábecsülöd őket, akkor meg fognak
ölni téged. Ezért kell minden előnyt kihasználnod, és a
láthatatlanság igen nagy előnynek számít ellenük.
– Akkor te miért nem használod a köpenyt? – kérdezte a lány.
– Azért, mert neked adtam – felelte Arlen.
– Magúrság! Úgy kutattál utána a táskáidban, mintha hetek óta
nem láttad volna. Lefogadom, hogy egyszer se volt még rajtad.
– Most nem rólam van szó. Én sokkal régebben űzöm ezt,
mint te, Ren. Megrészegít téged a mágia hatalma, és ez veszéllyel
jár. Tudom.
– Magúr mondja démonnak! – kiabálta Renna. – Te is
ugyanezt csinálod, és teljesen jól vagy!
– A Magba, Renna! Nem vagyok jól! – kiabált vissza Arlen. –
Az éjre, most is érzem, hogy megváltoztat a mágia belülről.
Indulatos lettem, és megvetem az embereket. A mágia miatt van.
Démoni mágia. Egy kicsitől erősnek érzed magad, de ha túl sokat
szívsz magadba, akkor... vaddá válhatsz.
Arlen felemelte a kezét, amin több száz apró rovás húzódott.
– Természetellenes volt, amit magammal tettem. Megőrjített a
rovások hatalma. Szerintem még most sem vagyok teljesen
magamnál. – A férfi Renna vállára tette a kezét. – Nem akarom,
hogy veled is ez történjen.
– Köszönöm, hogy aggódsz értem – mondta a lány, miközben
megérintette Arlen arcát. A férfi elmosolyodott, és le akarta sütni a
szemét, de Renna a két tenyere közé fogta a fejét, és nem hagyta
elfordulni tőle. – Te viszont nem vagy sem az apám, sem pedig a
férjem, és ha még az is lennél, a testem a sajátom, és azt teszek
vele, amit akarok. Többé nem fogom úgy élni az életem, ahogy
mások várják tőlem. Mostantól a saját utamat fogom járni.
Arlen elhúzta a száját.
 – A saját utadat, vagy az enyémet, miután így rám
akaszkodtál? – kérdezte.
Rennának elkerekedett a szeme a kérdés hallatán. Testének
minden izma azért kiáltott, hogy vesse rá magát a férfira, és addig
rúgja, karmolja és harapja őt, amíg... Végül megrázta a fejét, és
mély levegőt vett.
– Hagyj magamra! – mondta.
– Gyere vissza velem az erődbe!
– A Magba a nyüves erődöddel! – rikácsolta a lány. – Hagyj
engem békén, te magúrfatty!
Arlen némán nézett rá.
– Rendben – mondta végül.
Renna összeszorította a fogát, és megpróbált nem sírva
fakadni, amikor a férfi elsétált tőle. Felállt a földről, és fájdalma
ellenére kihúzta magát, majd kiszedte a kését a szénné égett
fadémon hullájából. A lángok sértetlenül hagyták a fegyvert, és az
érintésétől még mindig mágikus bizsergés futott át a kezén, ahogy
letörölte róla a vért és visszatette a derekáról lógó tokba.
Hosszú ideig állt ott, miután Arlen elment. Két hang viaskodott
a lelkében. Az egyik azt akarta, hogy üvöltve belerohanjon az
éjszakába, és vezesse le a dühét a démonokon. A másik viszont
azon merengett, hogy Arlennek talán igaza van, és azt ígérte a
lánynak, hogy bármelyik pillanatban zokogva fog a földre roskadni.
Renna becsukta a szemét, elmerült a fájdalom és a harag
érzésében, majd ellépett tőlük. Elcsodálkozott rajta, hogy milyen
gyorsan megnyugodott.
Arlen túlságosan féltette őt. Azok után, amit elért, a férfi még
mindig nem bízott meg benne.
Elméjének egy érzelmektől mentes zugába húzódva megvetette
a lábát, és felvette az első sharukin pózt, majd kecses
mozdulatokkal beállt a következőbe. Megpróbálta úgy beleégetni a
pózokat az izmaiba, hogy később gondolkodás nélkül fel tudja
venni őket. Miközben gyakorolt, felidézte magában az éjszaka egyes
küzdelmeit, hogy rájöjjön, miben fejlődhetne.
Lehet, hogy az emberek többsége a Rovásemberként tekintett a
férfira, de számára ő továbbra is Bálás Arlen volt Tölgypatakból, és
semmiképp sem akarta hagyni, hogy Arlen olyasmire legyen képes,
amire ő nem.

„Ez jól ment”, gondolta gúnnyal a Rovásember, amikor faképnél

hagyta a lányt. Nem ment túl messzire: leült egy fa tövébe, és
behunyta a szemét. Füle még a hernyók neszét is meghallotta a fák
levelein. Azonnal tudta volna, ha Rennának szüksége lenne rá.
Átkozta magát gyermekkori naivsága miatt, ami meggátolta
abban, hogy rájöjjön, milyen ember is valójában Harl. Amikor Ilain
oda akarta adni magát Jephnek, leírhatatlanul romlott nőnek
gondolta őt, de csak azért tette, hogy életben maradjon, éppúgy,
mint ahogy ő is a kráziai sivatagban.
Renna... Ha Arlen gyermekkorában visszamegy apjával a
tanyára, ahelyett, hogy anyja halálakor elszökik, a lány is velük
ment volna, és így megmenekült volna az apjától és a későbbi
halálos ítélettől. Mostanra már elígérhető korú gyermekeik
lennének.
Hátat fordított Rennának. Ismét lelépett a boldogság felé
vezető útról, és emiatt a lány élete rémálommá vált.
Hiba volt magával hoznia őt. Önző döntést hozott vele. Csak
magára gondolt, amikor az életmódjára kárhoztatta a lányt,
pusztán azért, hogy megőrizze a józan eszét. Renna csak azért jött
vele, mert azt hitte, hogy már nincs vesztenivalója, pedig számára
még volna esély. Tölgypatakba nem mehetett vissza többé, de ha
sikerülne eljuttatnia őt Szabadítóházára, akkor Renna talán rájönne,
hogy vannak még jó emberek a világban, akik hajlandóak harcolni,
ugyanakkor nem mondanak le azokról a dolgokról, amik emberré
teszik őket.
Viszont még ha a legrövidebb utat választják, akkor is több
mint egy hét az út az erődtől a faluig. Azonnal vissza kell juttatnia
Rennát az emberek közé, különben teljesen el fog uralkodni rajta a
vadság.
Hídfalva alig kétnapi járóföldre volt tőlük. Onnan
továbbmehetnének Tücsökpatakba, majd Angiers-be és
Tönkszántóra, és végül Szabadítóházára. A Rovásember minden
adandó alkalommal arra késztette volna Rennát, hogy beszélgessen
az ott élőkkel, és hogy maradjon éber nappal, ahelyett hogy
átalussza a délelőttöket, és démonnyomok keresésével tölti a
délutánokat.
A férfi irtózott a gondolattól, hogy ő maga is ennyi időt
eltöltsön a falusiak között, de nem volt mit tenni. Renna volt a
fontosabb. Ha az emberek észreveszik a rovásokat a bőrén, és
pletykálni kezdenek róla, hát csak tegyék.

Euchor tartotta magát az ígéretéhez, és átengedte a menekülteket a

Választó-folyón, de mivel a rizoni termést mind elvesztették, és a
nyári napforduló is elmúlt már, mindenfelé nehéz időket éltek az
emberek. Hídfalva igencsak megduzzadt a folyó mindkét oldalán: a
falakon kívül igazi sátorvárosok alakultak, amiket gyenge rovások
védtek, és mindenhol kosz és szegénység honolt. Renna
elfintorodott az undortól, amikor átlovagoltak a táboron, a
Rovásember pedig tudta, hogy egy ilyen környékkel biztos nem
fogja újra megkedveltetni a lánnyal a civilizált életet.
A falu kapujánál is jóval több katona őrködött a szokásosnál,
akik becsmérlően nézték a feléjük közeledő Rovásembert és Rennát.
Ez nem volt meglepő. A tűző nap ellenére a Rovásember tetőtől
talpig be volt öltözve, így viselete mindig felhívta magára a
figyelmet, Renna megbotránkoztatóan lenge ruházata és a bőrét
borító, megkopott szénfürtfoltok pedig szintén nem nyújtottak túl
biztató látványt.
A Rovásember viszont még egyszer sem találkozott olyan őrrel
sem a falvakban, sem a városokban, aki ne vált volna
vendégszeretővé egy aranypénz láttán, a férfi táskáiban pedig igen
sok csilingelt belőlük. Kis idő múlva már a falakon belül baktattak,
és kikötötték Éji Táncost egy nyüzsgő fogadónál. Kora este volt, a
hídfalviak épp ilyentájt tértek vissza az egész napos munkából.
– Nem tetszik ez a hely – mondta Renna, miközben a
mellettük elhaladó emberek százait figyelte. – Az itteniek fele
éhezik, a másik fele pedig úgy néz minket, mintha ki akarnánk
rabolni őket.
– Nincs mit tenni – felelte a Rovásember. – Híreket kell
szereznem, és azt a vadonban nem tudom megtenni. Jobb lesz, ha
kicsit megbarátkozol a falvakkal. – Renna láthatóan nem örült a
válasznak, de szó nélkül bólintott.
A fogadó söntése tele volt emberekkel, akiknek többsége a
pultnál álldogált. A Rovásember észrevett egy kisebb asztalt a
helyiség végében, ahol senki se ült. Rennával együtt helyet
foglaltak, és hamarosan odalépett hozzájuk egy szolgálólány. Fiatal
volt és szép, bár szemében fáradtság és bú tükröződött. Ruhája
jórészt tiszta volt, de itt-ott el volt szakadva. Bőrének
világosságából és arcának formájáról a Rovásember azonnal rájött,
hogy a lány Rizonból való. Bizonyára az elsők között menekült
Hídfalvára, és volt olyan szerencséje, hogy munkát talált.
A mellettük lévő asztalnál egy nagyhangú férfiakból álló
társaság ült.
– Hé, Milly, hozzál nekünk még egy kört! – kiáltotta az
egyikük, és nagy csattanással rácsapott a lány fenekére, aki
összerezzent és behunyta a szemét, majd nagy levegőt vett, és
mosolyt erőltetett az arcára.
– Máris, fiúk – mondta vidám hangon, félig a társaság felé
fordulva.
A lány mosolya azonnal eltűnt, amikor visszafordult Rennáék
felé.
– Mit hozhatok? – kérdezte.
– Két sört, és némi vacsorát – felelte a Rovásember. – Egy
szobát is, ha akad még szabad.
– Akad, de felment az ára, mióta ennyien jönnek a faluba –
mondta a pincérlány.
A férfi bólintott, majd rátett az asztalra egy aranyérmét. A lány
szeme kidülledt a pénz láttán. Bizonyára még soha nem is látott
igazi aranyat életében.
– Ez fedezi a vacsoránkat és az italainkat – mondta a
Rovásember. – A visszajárót tartsa meg! A szobáról kivel
tárgyalhatnék?
A lány gyorsan felkapta az asztalról az érmét, nehogy a
közelben ülők meglássák.
– A fogadó Miché, vele beszéljen! – felelte, miközben egy
megtermett, feltűrt ingujjú, fehér kötényt viselő férfira mutatott,
aki a pult mögött állt, és azon igyekezett, hogy az összes feléje
nyújtott korsót minél hamarabb megtöltse sörrel. Amikor a
Rovásember feléje fordult, a szeme sarkából látta, ahogy a
pincérlány a ruhájába rejti az aranyérmét.
– Köszönöm! – mondta a férfi.
– Mindjárt hozom a sörüket, lelkipásztor – felelte a pincérlány,
majd meghajolt és elsietett.
– Maradj itt, és ne kelts feltűnést, amíg én elintézem a
szobánkat! – mondta a Rovásember Rennának. – Nem tart sokáig.
– Amikor a lány bólintott, Arlen elindult a fogadós felé.
A pultnál nagy volt a tolongás. Az emberek megpróbáltak kérni
egy utolsó korsóval, mielőtt visszamentek volna a rovásaik
védelmébe. A Rovásember a pult végénél várta, hogy a fogadós
észrevegye őt, s amikor a férfi feléje pillantott, felvillantott egy
újabb aranyérmét, amivel sikerült azonnal odacsalnia magához.
Mich egykor izmos ember lehetett, de mostanra már elhízott.
Ahhoz elég termetes volt, hogy egy randalírozó vendéget kihajítson
a fogadóból, de kora és vállalkozásának sikere elszívta belőle
fiatalságának erejét.
– Egy szobát szeretnék – mondta a Rovásember, miközben a
férfi kezébe nyomta az aranyat, majd elővett egy másikat is az
erszényéből –, valamint híreket a déli vidékről, ha esetleg hallott
valamit. Tölgypatak felől jöttem.
Mich bólintott, de összeszűkült szemmel méregette a
Rovásembert.
– Arrafelé nemigen jutnak el a hírek – mondta, és kissé
előrehajolt, hogy az idegen csuklyája alá pillanthasson.
A Rovásember ezt látva hátrált egy lépést, a fogadós pedig
felegyenesedett, és aggodalmasan nézte az aranyérmét, attól félve,
hogy hirtelen eltűnik.
– Manapság mindenki a déli vidékről beszél, lelkipásztor –
mondta Mich. – Főleg azóta, hogy a sivatagi patkányok elrabolták
arának Szabadítóháza Gyógyfüvészét a vezetőjük, a sivatagi démon
számára.
– Jardir – morogta a Rovásember ökölbe szorult kézzel. Be
kellett volna osonnia a kráziai táborba, hogy megölhesse őt, rögtön
azután, hogy a serege elhagyta a sivatagot. Egykor becsületes
embernek gondolta Jardirt, de rájött, hogy ez csak álca volt, amivel
a hatalomvágyát titkolta el.
– Az a hír járja – folytatta Mich –, hogy azért jött, hogy
megölje a Rovásembert, de a Szabadítónak nyoma veszett.
Perzselő harag ébredt a Rovásemberben. Ha Jardir bántani
merte Leeshát, vagy akár egy ujjal is hozzá mert érni, akkor
végezni fog vele, és az egész seregét visszakergeti a sivatagba.
– Jól érzi magát, lelkipásztor? – kérdezte Mich. A Rovásember
odadobta neki az elgörbült érmét, ami összeszorított markában
maradt, és elfordult a férfitől, anélkül hogy elkérte volna a szobájuk
kulcsát. Azonnal vissza kellett indulnia Szabadítóházára.
Ekkor meghallotta Renna kiáltását, és valaki fájdalmasan
felordított.

Rennának elakadt a lélegzete, amikor beléptek a fogadóba. Még

sosem volt olyan helyen, ahol az emberek így összetömörültek. A
zsivaj elviselhetetlen volt, a levegő pedig állott és meleg. Az egész
helyiségben a pipafüst és az izzadság szaga terjengett. A lány szíve
vadul zakatolt, de amikor Arlenre pillantott, látta, hogy a férfi
egyenes háttal, magabiztosan lépked, és eszébe jutott, hogy ki is ő;
hogy kik is ők. Renna is kihúzta magát, és hideg közönyösséggel
viszonozta a bámészkodók tekintetét.
Sok férfi hujjogott és utánakiáltott, amikor meglátták őt, de
amikor a lány rájuk meredt, gyorsan elfordultak tőle. Ahogy
átfurakodtak a tömegen, valaki megfogta a fenekét. Renna azonnal
hátrafordult, erősen megmarkolva kését, de sehol nem látta a
bűnöst. A körülötte álló tucatnyi férfi bármelyike lehetett, és persze
mind szorgosan kerülték a tekintetét. A fogát csikorgatva Arlen
után indult, és hallotta, hogy a háta mögött valaki felnevetett.
Amikor a mellettük lévő asztalnál ülő férfi rácsapott a
pincérlány hátsójára, Rennát olyan düh kerítette hatalmába, amilyet
még soha nem érzett. Arlen úgy tett, mintha nem vette volna észre
a dolgot, de Renna tudta, hogy nem így volt. Hozzá hasonlóan
bizonyára ő is visszafojtotta a késztetést, hogy eltörje a férfi karját.
Miután Arlen elment, hogy beszéljen a fogadóssal, ugyanez a
férfi Renna felé fordította a székét.
– Aszittem, az a lelkipásztor mán el se fog menni innen –
mondta széles vigyorral. Magas, széles vállú milni ember volt,
hosszú szőke hajjal és szakállal. A másik asztalnál ülő társai szintén
a lány felé fordultak, és pillantásaikkal végigtapogatták fedetlen
bőrét.
– Lelkipásztor? – kérdezte Renna.
– A csuklyás felvigyázód – felelte a férfi. – Gondolom, egy
ilyen szép lyányhoz csak egy Szentember való kíséretnek, mert más
férfi bizton nem tudná távol tartani tőled a kezét. – Átnyúlt az
asztal alatt, rátette hatalmas kezét Renna meztelen combjára, és
megszorította. A lány megdermedt a férfi merészségétől.
– Szerintem meg fogsz birkózni mindhármunkkal – dörmögte
a férfi. – Biztos csak úgy csorogsz utánunk. – Keze egyre feljebb
csúszott a lány lábán.
Rennának elege lett. Lenyúlt, bal kezével megragadta a férfi
hüvelykujját, majd a másik öklét erősen belenyomta a hüvelyk- és
mutatóujja közé. A hatalmas férfi marka azonnal elernyedt, és
kínjában elakadt a lélegzete. Renna egy sharusahk mozdulattal
kitekerte a férfi kezét, majd erősen rácsapta az asztalra.
Ahol aztán a késével csuklóból levágta azt.
A férfi szeme kidülledt. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha megállt
volna az idő, mert sem ő, sem a társai nem mozdultak. Hirtelen
ömleni kezdett a vér a sebből, a férfi felordított, társai pedig
széküket fellökve felpattantak ültükből.
Renna készen állt a harcra. Nekirúgta az ordító férfit az egyik
társának, majd felszökkent az asztalra, terpeszben leguggolt, kését
pedig lefelé fordítva megmarkolta, hogy a penge rejtve maradjon
alkarja mögött, de bármikor megvághassa vele azokat, akik a
közelébe merészkednek.
– Renna! – kiáltotta Arlen, miközben hátulról megragadta a
lányt. Renna rúgkapált és vergődött, miközben a Rovásember
leszedte őt az asztalról.
– Mi folyik itt? – kérdezte Mich, miközben egy nehéz
furkósbottal a kezében átfurakodott a tömegen.
– Az a boszorkány levágta a kezemet! – kiabálta a szőke férfi.
– Szerencséje, hogy csak annyit vágtam le magáról! – acsargott
rá Renna Arlen válla fölül. – Nem volt joga hozzá, hogy ott
megérintsen! Nem vagyok magának ígérve!
A fogadós a lány felé fordult, de ekkor meglátta Arlent, és
elkerekedett a szeme. A férfi csuklyája leesett a fejéről, miközben
megpróbálta visszatartani Rennát, és így mindenki láthatta rovásos
bőrét.
– A Rovásember – suttogta a fogadós, és a tömegben többen
megismételték a nevet.
– Szabadító! – kiáltotta valaki.
– Ideje mennünk – motyogta Arlen, és megfogta Renna karját.
A lánnyal a nyomában elindult a kijárat felé, félrelökve azokat, akik
nem álltak el az útjából. Visszarántotta a fejére a csuklyáját, de már
így is épp elég nagy tömeg követte őket a fogadóból.
Arlen megszaporázta lépteit, és elrángatta Rennát az istállóig,
ahol odadobott egy újabb aranypénzt a lovászfiúnak, majd
odalépett Éji Táncoshoz.
Pillanatokkal később kivágtattak az istállóból, át a nagykapun,
és elhagyták Hídfalvát. Az őrök utánuk kiáltottak, amikor a
fogadóból odarohanó tömeg is a kapuhoz ért, de már nyugovóban
volt a nap, és senki se mert utánuk eredni.

– A Magba, Renna, nem vagdoshatod le az emberek kezét! – szidta

Arlen a lányt, miután egy, a falutól nem messze lévő tisztáson
letáboroztak éjszakára.
– Megérdemelte – mondta Renna. – Egy férfi se fog engem ott
megérinteni többé, csak akkor, ha én úgy akarom.
Arlen elhúzta a száját, de nem firtatta a megjegyzést.
– Ha legközelebb valaki ilyet tesz, inkább csak törd el a
hüvelykujját! – mondta végül a férfi. – Azért rád se fognak
hederíteni az emberek. Azok után, amit a fogadóban műveltél,
egyhamar nem térhetünk vissza Hídfalvába.
– Amúgy is utáltam ott lenni – mondta Renna. – Mi ide
tartozunk – mondta, miközben kitárta a karját, úgy, mintha át
akarná ölelni az éjszakát.
Arlen viszont a fejét rázta.
– Én Szabadítóházához tartozom – felelte. – Az alapján, amit a
fogadóstól hallottam az őrült mutatványod előtt, minél hamarabb
el kell jutnunk oda.
– Akkor induljunk! – vonta meg a vállát Renna.
 – Hogyan, ha egyszer épp most vágtad el az utunkat Théza
egyetlen nyüves hídjához? – kérdezte haragosan Arlen. – A
Választó-folyó túl mély ahhoz, hogy átgázoljunk rajta, és túl széles
ahhoz, hogy Táncos átússza.
Renna lesütötte a szemét.
– Sajnálom – mondta. – Nem tudtam.
– Ami történt, megtörtént – sóhajtotta Arlen. – Valamit majd
kitalálunk, de addig is jobb lesz, ha kicsit jobban felöltözöl, ha
emberek közé megyünk. Éjszaka semmi baj nincs azzal, hogy
szabadon hagyod a rovásaidat, de ha nappal is így mutatkozol,
minden férfinak pajzán ötletei támadnak majd, ha megpillantanak.
– Mindegyiknek, téged leszámítva – motyogta Renna.
– Ők csak dekoltázst és egy pár meztelen lábat látnak belőled,
én viszont azt a vérszomjas lányt, akit az esze helyett a kése
vezérel – mondta Arlen.
Retinának elkerekedett a szeme.
– Magúrfattya! – rikoltotta, és kést ragadva a férfira vetette
magát. Arlen könnyedén kitért előle, elkapta a csuklóját, és
kicsavarta a fegyvert a kezéből. A másik kezével megragadta Renna
könyökét, és a lány lendületét maga ellen fordítva a földre
penderítette őt.
Renna megpróbált felkelni, de a Rovásember rávetette magát,
és a csuklóit megfogva a földhöz szegezte. A lány a férfi lába közé
akart térdelni, de Arlen számított erre: ránehezedett Renna
combjára. Mint nappal általában, mágikus ereje most is elszállt, így
nem bírta ledobni magáról a Rovásembert. Felsikoltott és vadul
vergődni kezdett.
– Pontosan erről beszélek! – morogta a Rovásember. – Fejezd
ezt be!
– Hát nem ezt akartad? – kiabálta Renna. – Valakit, aki nem
tart fel téged? Valakit, aki nem fél az éjszakától? – A lány
megpróbálta kiszabadítani a kezét, de Arlen szorítása olyan volt,
akár egy vasbilincs. Arcuk csak néhány centire volt egymástól.
– Én nem akartam semmit – felelte a férfi –, csak
kimentettelek egy szorult helyzetből. Nem akarlak rávenni, hogy
olyanná válj, mint én.
Renna hirtelen abbahagyta a vergődést.
– Nem vettél rá semmire, csak arra, hogy magamba nézzek –
mondta. – Minden más azért történt, mert én úgy akartam. Ha
holnap magamra hagysz, ugyanúgy rovást fogok festeni a bőrömre.
Nem fogom újra bebörtönözni magam, azok után, hogy
megtudtam, milyen szabadnak lenni.
Renna érezte, hogy Arlen szorítása lazult a csuklóján.
Kiszabadíthatta volna magát, de volt a férfi szemében valami, egy
szikrányi együttérzés, amit eddig még sosem látott a tekintetében.
– Amikor még kislány voltam, sokat gondoltam arra az estére,
amikor csókosat játszottunk a szénapadláson – mondta Renna. – A
csókomat ígéretnek szántam, és még évekkel később is az ajkamon
éreztem, amíg azt vártam, hogy visszatérj hozzám. Hittem benne,
hogy így lesz. Horgos Cobie-ig senki mást nem csókoltam meg, és
őt is csak azért, mert ez volt az egyetlen módja, hogy ne maradjak
egyedül apámmal. Cobie jó ember volt, de nem szerettük egymást
igazából. Alig ismertem őt.
– Nem kevésbé, mint engem, amikor gyerekek voltunk –
jegyezte meg Arlen. Renna bólintott.
– Akkor még nem is tudtam, mit jelent elígértnek lenni, vagy
hogy az, amit apa művelt Lainie-vel, nem volt helyes. Sok dolgot
nem értettem, amit most már igen.
Renna szemébe könnyek gyűltek, de nem tudta őket letörölni
az arcáról.
 – Láttam, hogy ki vagy és milyen életet élsz – folytatta. –
Nincsenek illúzióim rólad. Még így is a feleséged lehetnék. Ha
akarsz engem, a tiéd vagyok.
A Rovásember némán nézett rá, de tekintete árulkodó volt.
Még közelebb hajolt a lányhoz. Amikor gyengéden összeért az
orruk, Renna kissé megborzongott.
– Néha még ma is érzem annak a csóknak az emlékét –
suttogta a lány, majd becsukta a szemét, és kissé kinyitotta a
száját.
Egy pillanatig azt hitte, a férfi meg fogja őt csókolni, de Arlen
hirtelen elengedte a csuklóját, és legördült róla. Renna kinyitotta a
szemét, és meglepődve látta, hogy a Rovásember talpra áll és
elfordul tőle.
– Nem értesz annyi mindent, mint hiszed, Ren – mondta a
férfi.
Renna legszívesebben sikított volna, de Arlen szomorú hangja
megérintette. Hirtelen elállt a lélegzete, és fürgén feltérdelt.
– Teremtőm! Te már házas vagy! – Úgy érezte, nem bír
levegőt venni.
Arlen a lányra nézett, majd elnevette magát. Kacagása most
nem olyan volt, mint amikor udvariasan felnevetett egy tréfán, vagy
mint amikor sértő szándékkal tette. A férfi úgy hahotázott, hogy
neki kellett támaszkodnia Éji Táncosnak, hogy meg ne tántorodjon.
Renna megkönnyebbülten fellélegzett: Arlen nevetése elűzte
gyanúját. Hirtelen ő is elkezdett hangosan kacagni a
Rovásemberrel. A lány nevettében a hasát fogta és rúgkapált a
lábával. Jó ideig hahotáztak, miközben a köztük húzódó feszültség
nyom nélkül tovaszállt. A férfi kacagása végül kuncogássá
csillapodott, majd teljesen elhalkult.
Renna felállt a földről, és Arlen karjára tette a kezét.
 – Ha van valami, amit nem tudok rólad, akkor csak mondd el!
Arlen a lányra nézett, majd bólintott. Elhúzta tőle a karját,
majd néhány lépés után megállt és a földre nézett.
– Nézd! – mondta egy pillanat múlva a férfi, miközben
belerúgott a porba. – Itt van egy út egyenesen a Magba.
Renna odalépett hozzá, és rovásos szemeivel lepillantott. A
Rovásember mutatta helyen valóban úgy kavargott a halványan
ragyogó köd, mintha egy pipából eregetett füstfelhő lett volna.
– Érzem, hogy ez az út lenyúlik a Magba. Érzem a hívogatását,
Ren. Olyan, mint régen, amikor anyám vacsorához hívott. Egyre
csak hívogat, és ha szeretném, akkor... – A Rovásember teste
hirtelen elhomályosult, mintha hirtelen szellemmé vált volna. Vagy
egy magúrrá.
– Ne! – kiabálta Renna. Meg akarta ragadni Arlent, de a keze
akadálytalanul átsuhant a férfi testén. – Mondd meg nekik, hogy
vessék a hívogatásukat a kútba!
Arlen egy pillanattal később újra testet öltött. Renna
megkönnyebbülten felsóhajtott, de a férfi szemében még mindig
szomorúság tükröződött.
– Nem a tetoválásaim miatt nem élhetek rendes életet, Ren –
mondta. – Ide vezet az, ha valaki túl sok mágiát szív magába.
Inkább démon vagyok már, mint ember. Igazából minden
hajnalban azon töprengek, hogy vajon ma fog-e kiégetni engem a
Nap ebből a világból.
– Te nem vagy démon – rázta a fejét Renna. – Egy démon
nem aggódna Szabadítóházáért vagy Tölgypatakért. Egy démont
nem érdekelné, ha egy régről ismert lányt megölnének, és nem
áldozna napokat az életéből arra, hogy neki segítsen.
– Meglehet – felelte Arlen –, de csak egy démon kérné meg
azt a lányt arra, hogy váljon ő is azzá.
 – Te nem kértél tőlem semmit – mondta Renna. – Most már
én döntök az életemről.
– Akkor ezzel a döntéssel ne siess, és alaposan fontold meg,
mert később nem vonhatod vissza!
 31. Fejezet – Élvezetes viadal – v. u. 333 nyara

OJER MINDENKINEK AZT MONDTA, hogy azért gyakorolta a

R hegedűjátékot a Tükörpalota hatalmas lépcsőinél a saját
épületszárnya helyett, mert ha ott játszik, akkor az egész palotát
bezengi a zenéje. Ez igaz is volt, de valójában azért akart ott lenni,
mert így tökéletesen rálátott Amanvah és Sikvah lakosztályának
ajtajára. Három napig a színét se látta a két lánynak.
Nem tudta, miért érdekelte ennyire a sorsuk. Mégis, mi
üthetett belé, hogy így ki akart állni Sikvah-ért, amikor tökéletes
indoka lett volna arra, hogy mindkettőjüket visszautasítsa? Miért
hagyta, hogy az épületben maradjanak, miután megpróbálták
megölni Leeshát? Tényleg a sivatagi démon veje akart volna lenni?
A házasság gondolata mindig is megijesztette Rojert. Az elmúlt
néhány év során pontosan azért hagyott maga mögött több tucat
falut, hogy megmeneküljön ettől a béklyótól.
„A házasság a szakmánk halála”, mondta neki egyszer a
mestere, Arrick. „A nők szívesen ágyba bújnak a Zsonglőrökkel, mi
pedig eleget teszünk a kérésüknek. Viszont ha feleségül is veszed
egyiküket, akkor azok a dolgok, amiket korábban vonzónak talált
benned, hirtelen újraértékelődnek. Nem akarja majd, hogy folyton
utazz. Nem akarja, hogy minden éjjel, vagy rendszertelen időben
adj elő. Aztán mindig tudni akarja majd, hogy miért a legszebb
lányokat kéred fel a késdobáláshoz. Mielőtt észbe kaphatnál, egy
magúrverte ács válik belőled, aki örülhet, ha hetednapon énekelhet
egyet. Nyugodtan hálj annyi nővel, amennyivel jólesik, de a táskád
legyen összepakolva az ágy mellett, és ahogy meghallod az »ígéret«
szót, azonnal állj tovább!”
Ennek ellenére gondolkodás nélkül Sikvah segítségére sietett, és
még most is hallotta a fejében a két lány gyönyörű énekét. Rojer
szíve azért sajgott, hogy becsatlakozhasson dalukba, és amikor arra
gondolt, hogyan hullott le a ruhájuk a padlóra, egy egészen más
sajgás kezdte kínozni, amit egyetlen nő se váltott ki belőle, mióta
Leeshával találkozott.
Leesha viszont nem akarta őt, Arrick pedig részegen, barátok
nélkül halt meg.
Abban feleségei időnként megjelentek a lányok lakosztályánál,
hogy ételt hozzanak nekik, és hogy elvigyék az éjjeliedényeket, de
az ajtó mindig csak résnyire nyílt ki, és mindig csukódott, mielőtt
még a fiú beleshetett volna rajta.

Aznap éjjel, az alagai’sharak alatt Rojer aggodalmas pillantásokat

vetett Jardirra. Kaval megparancsolta Garednek és Wondának, hogy
lándzsával és pajzzsal a kezükben harcoljanak vállvetve a többi
dal’Sharummal, amiben mindketten derekasan helytálltak. Gared
ugyan elég ügyetlen volt a sharusahkban, de a pajzsos
küzdelemben senki se volt nála erősebb, és senki se tudott olyan
messzire kinyúlni a lándzsájával a rovásos pajzsfal mögül, mint ő.
 Rojer a pajzsosok menetét követte Leeshával, Jardirral és a
Szabadító Lándzsáinak számos tagjával. Annak ellenére, hogy
zenéje az egész csoportot megóvta a környéken ólálkodó
démonoktól, a Zsonglőr igencsak hiányolta a favágó vigyázó
jelenlétét. Jardir előbb-utóbb meg fogja kérdezni tőle, hogy mik a
szándékai a lányával és az unokahúgával, és ha Rojer nem ad rá
kielégítő választ, akkor az rövid úton az ő erőszakos halálához
vezet majd.
Jardir viszont az este során mindaddig csak Leeshával
foglalkozott. Úgy nézett a Gyógyfüvészre, mintha valóban
szerelmes lenne belé. Ettől persze nem volt kellemesebb a
közelében lenni, főleg akkor, ha a fiú észrevette, hogy Leesha
viszonozza a férfi pillantásait. Rojer nem volt ostoba: tudta, hogy
ez mit jelent, még akkor is, ha a nő nem.
Rojer megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor körbeértek Rizon
fala mentén, és visszavonultak a városba. Igen szerencsétlenül
érezte magát, ujjai elgémberedtek a hegedüléstől, és minden egyes
izma sajgott. Egész testét izzadság és zsíros koszréteg borította az
elégett démonok füstje miatt.
Az se derítette jobb kedvre, hogy Gared és Wonda, akiket
átjárt a démoni mágia, úgy néztek ki, mintha épp most pattantak
volna ki az ágyból, pedig mindannyian most készültek nyugovóra
térni. Rojer nem tudta, milyen a mágikus hatalom érzése. Azok
után, hogy látta a Rovásembert köddé válni, és hallotta arról
beszélni, hogy akár le is tudna szállni a Magba, még a gondolat is
megrémítette. Úgy gondolta, jobb, ha a zenéjével és a dobókéseivel
távol tartja magától a démonokat.
Mióta egy évvel korábban Szabadítóházára költözött, a mágia
hatása egyértelműen látszódott azokon, akik rendszeresen magukba
szívták annak hatalmát. Erősebbek és gyorsabbak voltak, sosem
betegedtek meg, és nem fáradtak el. A fiatalok hamarabb felnőttek,
az idősek pedig vagy lassabban korosodtak, vagy fiatalodni kezdtek.
Rojer ezzel szemben úgy érezte magát, mint aki menten összeesik.
Bebotorkált a hálószobájába. Semmi másra nem tudott
gondolni, mint hogy pár órára belezuhan az ágyába, de ekkor
észrevette, hogy az édes illatú kráziai olajlámpák meg vannak
gyújtva a helyiségben. Furcsállta a dolgot, hiszen még világos volt,
amikor elment. Az éjjeliszekrényen egy hideg vízzel teli kancsó állt,
mellette pedig egy vekni kenyér, ami még langyos volt.
– Sikvah egy forró fürdőt is készített neked, jegyesem – szólalt
meg egy hang Rojer mögött. A fiú rémületében felkiáltott, és
megfordult, miközben ingujjából a tenyerébe csúsztatta dobókéseit.
A szobában Amanvah állt, mögötte pedig Sikvah térdelt egy nagy
gőzölgő kád mellett.
– Mit csináltok a szobámban? – kérdezte Rojer. El akarta tenni
a késeket, de kezei nem engedelmeskedtek.
Amanvah kecsesen letérdelt, és a padlóhoz érintette a
homlokát.
– Bocsáss meg, jegyesem! Mostanában... gyengélkedtem, és
Sikvah-ra voltam utalva a felépülésemben. Belefájdul a szívem,
hogy nem tudtunk kiszolgálni téged.
– Én... öhm, semmi baj – mondta Rojer, és gyorsan eltüntette
a dobókéseket. – Nincs szükségem semmire.
Amanvah beleszimatolt a levegőbe.
– Elnézést kérek, jegyesem, de egy fürdőre mindenképp
szükséged van – mondta. – Holnap kezdődik a Holdfogyás, és fel
kell készülnöd.
– A Holdfogyás? – kérdezte Rojer.
– A fekete hold. Ekkor maga Alagai Ka, a démonherceg is a
föld felszínére száll. A férfiaknak derűs holdfogyási napokra van
szükségük ahhoz, hogy helytálljanak a legsötétebb éjszakákon.
– Ez gyönyörű gondolat – pislogott meglepetten Rojer. –
Valakinek írnia kéne erről egy dalt. – A fiú rögtön el is kezdte
költeni hozzá a dallamot.
– Bocsánat, jegyesem, de sok dal született már róla – felelte
Amanvah.
– Elénekeljünk egyet, miközben megfürdetünk?
Rojer hirtelen elképzelte, ahogy a két nő a vízbe fojtja őt,
miközben meztelenül énekelnek a kád mellett.
– A mesterem azt tanácsolta, hogy óvakodjak az olyan
dolgoktól, amik túl szépek ahhoz, hogy igazak legyenek – felelte a
fiú idegesen nevetgélve.
– Nem értelek – mondta Amanvah, kissé oldalra döntve a fejét.
Rojer nagyot nyelt.
– Talán jobb lenne, ha magam fürödnék.
A lányok kuncogni kezdtek lepleik mögött.
– Te már láttál minket ruha nélkül, jegyesem – szólalt meg
Sikvah. – Félsz attól, hogy meztelenül látunk?
– Nem úgy értem – felelte elpirulva Rojer. – Én...
– Nem bízol bennünk – mondta Amanvah.
– Lenne rá okom? – csattant fel hirtelen a fiú. – Úgy tesztek,
mintha ártatlan lánykák lennétek, akik egy árva szót se tudnak
thézaiul, aztán megpróbáljátok megölni Leeshát, és kiderül rólatok,
hogy mindent értettetek abból, amit mondtunk. Honnan lehetnék
biztos abban, hogy nincs a fürdővízben is éjlevél?
A lányok ismét a padlóra hajtották a fejüket.
– Ha így érzel, jegyesem, akkor ölj meg minket! – mondta
Amanvah.
– Tessék? Nem ölök meg senkit.
– Jogod van hozzá, és az árulásunkért meg is érdemelnénk.
Ugyanez lesz a sorsunk akkor is, hogyha megtagadsz minket.
– Megölnének titeket? – kérdezte Rojer. – A Szabadító
rokonait?
– Vagy a Damajah fog megölni minket, mert nem tudtuk
megmérgezni Leesha asszonyt, vagy pedig a Shar’Dama Ka, amiért
egyáltalán megpróbáltuk. A lakosztályodon kívül sehol sem lennénk
biztonságban.
– Itt senki se bánthat titeket, de attól még nem kell
megfürdetnetek engem.
– Az unokatestvérem és én sosem akartunk a becsületedbe
tiporni, Jessum fia – mondta Amanvah. – Ha nem veszel minket
feleségül, mindent be fogunk vallani az apánknak.
– Én... nem tudom, hogy elfogadhatom-e ezt.
– Ma este semmit sem kell elfogadnod, leszámítva egy dalt a
Holdfogyásról és egy fürdőt. – A két kráziai lány egyszerre emelte
fel a leplet az arcáról, és énekelni kezdtek. Hangjuk éppolyan
gyönyörű volt, mint ahogy Rojer emlékezett rá. Nem értette a dal
szövegét, de a kísérteties dallam jól kifejezte a legsötétebb éjszakán
meglelt erőt. A lányok felálltak a földről, odamentek Rojerhez, majd
miután a kádhoz kísérték őt, elkezdték levenni róla a ruháit. Kis idő
múlva a Zsonglőr már meztelenül ült a forró vízben. A kellemes
hőség kiszívta a sajgást az izmaiból. Az ének, amivel a lányok
körbeölelték őt, olyan megbabonázó volt, mint az ő hegedűjátéka a
démonok számára.
Sikvah összehúzta a vállát, fekete selyemköpenye pedig
lehullott a padlóra. Rojer eltátotta a száját, amikor a lány odalépett
Amanvah-hoz, hogy az ő ruháját is eloldozza.
– Mit csináltok? – kérdezte, amikor Sikvah belelépett előtte a
fürdővízbe, Amanvah pedig mögéje mászott be.
– Megfürdetünk – felelte Amanvah. Miközben folytatták az
éneket, a dama’ting egy tálkával forró vizet mert és ráöntötte a fiú
fejére, Sikvah pedig felkapott egy kefét és egy darab szappant.
A lány határozott mozdulatokkal lesúrolta Rojer bőréről a
koszt és a vért, miközben sajgó izmait masszírozta. A fiú mindezt
alig vette észre: szemét behunyva elmerült a daluk szépségében és
a bőrük érintésében, egészen addig, amíg Sikvah keze a víz alá nem
merült, amitől a fiú összerezzent. Amanvah a háta mögül
csitítgatta őt. Lágy ajkai hozzáértek Rojer füléhez.
– Sikvah már hált korábban férfival, és tapasztalt párnatáncos.
Fogadd őt holdfogyási ajándékunkként!
Rojer nem tudta pontosan, mi az a párnatáncos, de azért el
tudta képzelni. Sikvah megcsókolta őt, majd az ölébe mászott.

Leesha csak akkor jött rá, hogy Rojer hálószobája egy szinttel az
övé alatt van, amikor meghallotta Sikvah sikolyait. Először azt hitte,
hogy a lánynak fájdalmai vannak. Felült, hogy magára vegye
Gyógyfüvész-kötényét, de ekkor rádöbbent, milyen sikolyokat is
hall.
Megpróbált visszaaludni, de a késői óra ellenére sem Rojer,
sem a lány nem akarta visszafogni hangoskodását. Leesha egy
párnát tett a fülére, de a hangok így is átszűrődtek rajta.
Igazából nem csodálkozott a dolgon. Bizonyos szempontból az
volt a meglepőbb, hogy ilyen soká történt meg. Leesha gyanakodott
Sikvah állapota kapcsán, főleg azután, hogy Inevera annyira
szorgalmazta a lány szüzességének ellenőrzését. A Damajah
nyilvánvalóan kijátszotta Rojer lovagiasságát, majd rávette őt, hogy
fogadja el a lányokat feleségeiként. Elvégre a Zsonglőr is csak férfi
volt.
 Leesha halkat horkantott. Tudta, hogy ez csak a történet egyik
fele. Inevera őt is kijátszotta.
Azzal ugyan nem értett egyet, hogy egy férfinak több felesége
legyen, de úgy gondolta, hogy Rojer jó hatással lesz Amanvah-ra és
Sikvah-ra, és a házasélet kötelességei talán érettebbé teszik őt is.
Ha valóban erre vágyott...
„Akkor se kellene ezt hallgatnom”, gondolta. Otthagyta saját
ágyát, majd végigsétált a folyosón, és kiválasztott egyet az emeleten
lévő tucatnyi hálószoba közül. Újra a paplan alá mászott, és arra
számított, hogy azonnal elalszik, de a hangok hatottak rá, és
hívatlan gondolatokat ültettek az elméjébe. Lelki szemei előtt Jardir
jelent meg félmeztelenül, izmos teste tele volt rovásokkal. Leesha
azon merengett, hogy vajon olyan bizsergést érezne-e az
érintésüktől, mint Arlen esetében.
Amikor végre sikerült elaludnia, szenvedélytől fűtött álmokat
látott. Eszébe jutott a kandalló melege szülei nappalijában,
miközben ő és Gared a tűz előtt feküdtek a földön. Látta Marick
farkasszemeit. Emlékezett Arlen heves csókjaira és ölelésére.
Gared és Marick viszont elárulta őt, Arlen pedig elfordult tőle.
A képek hirtelen rémálmokká változtak: ijesztő részletességgel élte
át újra azt a borzalmat, amit azon a délutánon élt meg, amikor a
három útonálló lefogta őt az út szélén. Újra hallotta durva
vicceiket, érezte, ahogy a haját húzzák, és azt, amit vele műveltek.
Megpróbálta kizárni ezeket az emlékeket a fejéből, de tudta, hogy
mind igaz volt. A rémképek között Inevera gúnyos vigyorát is látta,
amivel az ostorozás során illette őt.
Leesha zakatoló szívvel riadt fel. Keze reszketve kutatott valami
után, amivel megvédhetné magát, de persze teljesen egyedül volt a
szobában.
Amikor rájött, hogy csak álmodott, azonnal elszállt a félelme,
és izzó haragnak adott helyet. „Megfosztottak engem valamitől az
út szélén, de a Mag vigyen engem, ha hagyom, hogy mindent
elvegyenek tőlem!”, fogadta meg Leesha.

A Gyógyfüvész arcát vastagon fedte a smink és a púder, miközben

már vagy a századik ruhát próbálta fel, azon igyekezve, hogy
feltűzött haja se bomoljon ki.
Jardir udvarolni jött hozzá. A férfi aznap reggel megüzente,
hogy délután szeretné meglátogatni Leeshát, hogy tovább olvasson
neki az Evejah-ból, úgy, mint az utazásuk során is, de senki se
áltatta magát Jardir szándékai kapcsán.
Shamavah, Abban Első Felesége több tucat ruhát hozott neki.
Az élénk színű, megbotránkoztató fazonú, kráziai selyemből készült
öltözékek érintése még egy újszülött bőrénél is simább volt.
A nő Elona segítségével úgy csinosítgatta Leeshát, mint egy
babát, miközben a falakat borító tükrök előtt forgatgatták őt, és
azon vitatkoztak, hogy melyik fazonú ruha a legelőnyösebb a
számára. Wonda derűsen figyelte az eseményeket, bizonyára azért,
mert Araine anyahercegnő varrónőjétől neki is hasonló
bánásmódot kellett eltűrnie.
– Ez még az én ízlésemnek is túl sok – mondta Elona azt a
ruhát szemlélve, ami épp Leeshán volt.
– Nem inkább túl kevés? – kérdezte a lánya. A ruha
gyakorlatilag átlátszó volt, olyasfajta, mint amit Inevera hordott
volna. Legalább Bruna egyik vastag kötött sáljára lett volna
szüksége ahhoz, hogy valamennyire tisztességesnek érezze magát
benne.
– Nem szabad azonnal mindent megmutatnod neki – helyeselt
Elona. – Hadd dolgozzon meg érte, ha egy pillantásnál többet
szeretne kapni. – A nő kiválasztott egy vastagabb anyagú ruhát, de
a selyem továbbra is úgy hozzásimult Leesha testéhez, hogy még
mindig meztelennek érezte magát benne. A Gyógyfüvész
megborzongott, és rájött, miért is nem volt északon divatos az
ilyen viselet.
– Badarság – mondta Shamavah. – Leesha asszony teste még a
Damajah-éval is versenybe szállhatna. Hadd lássa a Shar’Dama Ka,
mit nem kaphat meg addig, amíg a házasság meg nem köttetik. –
A nő egy olyan áttetsző és lenge ruhadarabot tartott fel, hogy
Leesha úgy vélte, hogy ezzel az erővel fel se kéne öltöznie.
– Elég! – csattant fel hirtelen a Gyógyfüvész. Lehúzta magáról
a ruhát, amit Elona választott ki neki, és a padlóra dobta, majd
felkapott egy szövetdarabot és letörölte a maskarát, amit Shamavah
festett az arcára, miközben Elona a háta mögül kifogásolta a kráziai
nő által használt színeket.
– Wonda, hozd ide a kék ruhámat! – mondta Leesha.
Hangjától a lány arcáról eltűnt a vigyor, és gyorsan elsietett.
– Azt a régi vacakot? – kérdezte Elona. – Úgy néznél ki benne,
mint...
– Mint önmagam – szakította félbe Leesha –, és nem pedig
úgy, mint egy maskarás angiers-i ringyó. – Elona és Shamavah
vitatkozni akart, de a Gyógyfüvész egyetlen pillantásától
meggondolták magukat.
– Legalább a frizurádat hagyd így! – kérlelte őt édesanyja. –
Egész reggel rajta dolgoztam. Nem halsz bele, ha egy kicsit
csinosan nézel ki.
Leesha a tükör felé fordult, és megcsodálta anyja munkáját,
amit dús, fekete hajával végzett. Fürtjei göndör hullámokban
hulltak le a hátára, homlokán pedig huncut választék húzódott. A
nő elmosolyodott.
Wonda visszatért hozzájuk, kezében Leesha kék ruhájával, de
amikor a Gyógyfüvész ránézett, ciccegni kezdett.
– Meggondoltam magam. Mégis inkább a fesztiváli ruhámat
hozd! – mondta Wondának, majd rákacsintott édesanyjára. – Miért
is ne nézhetnék ki csinosan?

Leesha oda-vissza járkált a szobájában, miközben azt várta, hogy

Jardir megérkezzen. A többieket mind elküldte: a csevegésüktől
csak még idegesebb lett.
Valaki kopogtatott. Leesha gyorsan megnézte magát a
tükörben, behúzta a hasát, még egy utolsót emelt a mellein, majd
kinyitotta az ajtót.
Nem Jardirral találta szembe magát, hanem Abbannal. A férfi
lesütött szemmel állt előtte, kezében egy kis üveggel és egy még
kisebb pohárkával.
– Egy kis bátorsághozó – mondta Abban a nő felé nyújtva az
ajándékait.
– Mi ez? – kérdezte Leesha, miközben kinyitotta az üveget,
beleszimatolt, majd elfintorodott. – Olyan a szaga, mint azoknak a
főzeteimnek, amiket sebfertőtlenítéshez szoktam készíteni.
Abban felnevetett.
– Kétségem sincs felőle, hogy erre a célra is gyakran használták
már ezt. Couzinak hívják. Egy olyan ital, amit a népem akkor iszik,
ha meg akar nyugodni. Még a dal’Sharumok is fogyasztják, hogy
bátorságra leljenek, amikor lemegy a nap.
– Leisszák magukat a harc előtt? – kérdezte elképedve Leesha.
Abban vállat vont.
 – A couzi egyfajta... tisztánlátást ad a fogyasztójának,
asszonyom. Egy pohárkától kellemes meleg és nyugodtság járja át
az embert. Kettő már egy Sharum bátorságát eredményezi, három
pedig már olyan érzés, mintha képes lenne Nie poklának peremén
táncolni anélkül, hogy attól félne, hogy belezuhanna.
Leesha felvonta a szemöldökét, de mosolyra húzódott a szája.
– Egy pohárka nem árthat – mondta, miközben töltött
magának az italból. – Jól jönne most egy kis melegség. – Az
ajkához emelte a poharat, felhajtotta a couzit, majd köhögni
kezdett tőle.
– Minden pohár jobban esik belőle az utolsónál, asszonyom –
mondta Abban, majd elment. Leesha töltött magának egy újabb
pohárkával, ami már valóban könnyebben csúszott.
A harmadiknak egyenesen olyan íze volt, mint a fahéjnak.

Abban igazat mondott a couziról. Leesha úgy érezte, mintha az ital

rovásos köpenyként vette volna őt körbe: egyszerre melegítette és
biztonságot ígért neki. A fejében viaskodó hangok elnémultak tőle,
és az így beálló csendben olyan tisztasággal tudott gondolkodni,
mint még soha.
Még könnyed vágású fesztiváli ruhájában is melege volt.
Legyezni kezdte a melleit, és derűvel nyugtázta, hogy Jardir
időnként lopva rájuk pillant, miközben megpróbált közönyösséget
tettetni.
A nyitott Evejah ott hevert köztük a selyempárnákon, Jardir
viszont egy ideje egyetlen bekezdést sem olvasott fel belőle. Más
dolgokról kezdtek beszélgetni: Leesha fejlődő nyelvtudásáról, Jardir
életéről a Kaji’sharaj-ban, a Gyógyfüvész tanoncságáról Bruna
mellett, és arról, hogy a férfi anyját számkivetettként kezelték,
amiért túl sok lánynak adott életet.
– Az én anyám sem örült, amiért csak egy lánya született –
mondta Leesha.
– Egy olyan lány, mint ön, felér egy tucat fiúval is – felelte
Jardir. – Mi van a bátyjaival? Az, hogy ma már Everam
társaságában ülnek, nem ok arra, hogy ne becsülje őket az
édesanyjuk.
– Az anyám hazudott, Ahmann – sóhajtotta Leesha. – Én
vagyok az egyetlen gyermeke, és nincsenek mágikus kockáim, amik
segítségével fiúkat tudnék ígérni önnek. – Érezte, hogy szavai
mintha egy nagy súlyt löktek volna le a szívéről. Azt akarta, hogy a
ruhájához hasonlóan Jardir az igazi énjét ismerje meg.
Jardir viszont csak vállat vont, ami meglepte őt.
– Minden úgy lesz, ahogy Everam akarja – mondta a férfi. –
Még ha három leányt szülne is elsőnek, őket is kincsként
becsülném, és reménykednék benne, hogy később fiaink is
legyenek.
– Egyébként pedig már nem vagyok szűz – tette hozzá Leesha,
és visszafojtott lélegzettel várt.
Jardir hosszú ideig némán nézte őt. Leesha azon töprengett,
vajon nem árult-e el túl sokat magáról. Amúgy is miért tartozna
Jardirra, hogy ő az volt-e még vagy sem?
Leesha viszont tudta, hogy a férfi szemében ez igenis rá
tartozott. Elona hazugsága úgy nehezedett rá, mintha ő maga
mondta volna ki, hiszen hallgatásával hitelt adott az állításnak.
Jardir körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, hogy egyedül
vannak, majd közel hajolt a Gyógyfüvészhez, annyira, hogy ajkaik
majdnem összeértek.
– Én sem vagyok már szűz – suttogta. Leesha felkacagott,
Jardir pedig csatlakozott hozzá. Nevetése őszintének és igaznak
tűnt.
– Gyere hozzám feleségül! – kérlelte a nőt.
Leesha horkantott.
– Mi szükséged lenne még egyre, amikor már így is van...
– Tizennégy – fejezte be helyette Jardir, majd úgy legyintett,
mintha semmiség lenne az egész. – Kajinak ezer felesége volt.
– Emlékszik bárki is a tizenötödik nevére? – kérdezte Leesha.
– Shannah vah Krevakh – felelte tétovázás nélkül Jardir. – Úgy
tartják, az édesapja árnyékot lopott, hogy abból készítse el a lánya
haját, és az ő méhéből származtak az első Őrszemek, akik
láthatatlanok az éjszakában, de mindig éberen őrködtek apjuk
mellett.
– Ezt most találtad ki – mondta összeszűkült szemmel Leesha.
– Megcsókolsz, hogyha mégsem?
A nő úgy tett, mintha fontolóra venné az ajánlatot.
– Csak akkor, ha pofon csaphatlak, ha mégis hazudtál – felelte.
Jardir elmosolyodott, és az Evejah-ra mutatott.
– Kaji összes felesége fel van itt sorolva, hogy örökké
emlékezhessünk a nevükre. Néhányukról eléggé terjedelmes
feljegyzések készültek.
– Mind az ezer feleségét felsorolták az Evejah-ban? – kérdezte
kétkedve Leesha.
– A róluk szóló feljegyzések még a századik után se nagyon
rövidülnek le – mondta kacsintva Jardir.
Leesha elmosolyodott, és felemelte a könyvet.
– Kétszázharminchetedik oldal, nyolcadik sor – mondta Jardir.
Leesha addig lapozott, amíg meg nem találta a megnevezett részt.
– Mi áll ott? – kérdezte Jardir.
Leeshának még mindig nehézségei voltak a szöveg
értelmezésével, de Abbantól megtanulta, hogyan ejtse ki a szavakat.
– Shannah vah Krevakh – mondta. Az egész bekezdést
felolvasta Jardirnak, és közben megpróbálta utánozni a kráziaiak
dallamos kiejtését.
– Örömmel tölti el a szívemet, ha hallhatom, hogy a nyelvemet
beszéled – mosolygott rá Jardir. – A saját életemet is le fogom írni.
Ez lesz az Ahmanjah, amit a véremmel írok le, éppúgy, mint Kaji
az Evejah-t. Ha attól félsz, hogy neved feledésbe merül, legyél az
enyém, és egy egész Dűnét leírok a tiszteletedre!
– Még mindig nem tudom, hogy erre vágyom-e – vallotta be
Leesha. Jardir mosolya elhalványult, de ekkor a nő közel hajolt
hozzá.
– Viszont tartozom neked egy csókkal. – Ajkaik összesimultak,
és Leeshán olyan bizsergés futott át, ami erősebb volt bármilyen
mágiánál.
– Mi lesz, ha édesanyád rajtakap minket? – kérdezte Jardir
elhúzódva, amikor látta, hogy a nőnek nem áll szándékában
visszafogni magát.
Leesha a kezei közé fogta Jardir fejét, és visszahúzta őt
magához.
– Elreteszeltem az ajtót – mondta, és újra megcsókolta a férfit.

Leesha Gyógyfüvész volt: a régi világ tudományainak kutatója, és

saját kísérleteinek végrehajtója. Semmit sem szeretett jobban annál,
mint ha megtanulhatott egy új dolgot, és lehetett szó akár
gyógyfüvekről, rovásvetésről vagy idegen nyelvekről, Leesha képes
volt mindent elsajátítani, s azután megújítani az adott ismeretágat.
Így történt vele aznap is a párnák között, amikor levetették a
ruháikat. Leesha, aki az elmúlt másfél évtizedet az emberi test
gyógyításának szentelte, most azt is megtanulta, hogyan kell azt
dalra fakasztani.
Úgy tűnt, Jardir is értékelte a nő tehetségét, amikor izzadtan és
zihálva egymás mellé gördültek a párnákon.
– Még a jiwah’Sharum párnatáncosok se érnek fel veled –
mondta Leeshának.
– A több éve elfojtott szenvedély teszi – felelte a Gyógyfüvész,
miközben élvezettel nyújtózott. Egyáltalán nem zavarta
meztelensége: még soha nem érezte magát ilyen szabadnak. –
Szerencséd, hogy te vagy a Shar’Dama Ka. Egy gyengébb férfi talán
túl se élte volna.
Jardir nevetett, majd megcsókolta Leeshát.
– Háborúra születtem, és akár százszor is megvívnám veled ezt
az élvezetes viadalt – mondta, majd felállt és mélyen meghajolt. –
Attól tartok, mindjárt lemegy a nap, és most egy másfajta harcba
kell vonulnunk. Ma van a Holdfogyás első éjszakája, és ilyenkor az
alagaiok sokkal erősebbek. – Leesha bólintott. Vonakodva bár, de
mindketten felöltöztek. Jardir felkapta a lándzsáját, a Gyógyfüvész
pedig a zsebes kötényét.
Amikor találkoztak a palota udvarában várakozó Gareddel,
Wondával, Rojerrel és a Szabadító Lándzsáinak tagjaival, senki se
mondott nekik semmit. Leesha annyira másnak érezte magát, hogy
biztos volt benne, hogy társainak is fel fog tűnni a különbség, de
ha még így is volt, nem adták jelét, hogy észrevették volna rajta
bármi szokatlant.
Leeshának még az alagai’sharak során is nehézséget okozott az
összpontosítás Jardir közelében. Úgy tűnt, a férfi is így érzett.
Folyton a nő közelében maradt, miközben ő megvizsgálta és ellátta
azt a néhány kisebb sebesülést, amit a képzett harcosok szereztek
csata közben.
– Holnap is felolvashatok neked? – kérdezte Jardir a sharak
végeztével. Neki még órákig dolga volt máshol, de a
szabadítóháziak szabadon visszatérhettek a Tükörpalotába.
– Ha szeretnéd, akár mindennap megteheted – felelte Leesha,
Jardir tekintete pedig végigtáncolt a nő testén.

A magúrherceg tisztes távolságból figyelte, ahogy az utód és az

emberei az ő dolgozóit gyilkolja. Az elmedémon minden újholdkor
szemmel tartotta az utódot, és ahogy a hercegek sejtették, a férfi
valóban egyesítő volt. Egyértelműen látszott, hogy nem ismerte a
démoncsontból készült lándzsa és a korona valódi képességeit,
ennek ellenére a férfi hatalma egyre nőtt, és az emberi dolgozók
olyan egységbe kezdtek rendeződni, ami már több volt puszta
bosszúságnál. Már így is nehéz lett volna megölni az utódot, és
még ha a magúrhercegeknek sikerült is volna, sok olyan ember élt
még, akik átvehették volna a helyét.
Az északi nő viszont egy új tényező volt a képben. Gyenge
pontot jelentett az utód védelmében. A nő elméjét nem védte
semmi, és sok mindent tudott az utódról, valamint arról az alakról,
akit a magúrherceg fivére figyelt meg északon.
Amikor a nő különvált társaitól, az elmedémon követte őt.

Amikor Leesha visszaért a palotába, gyakorlatilag felszáguldott a

lépcsőkön a hálószobája felé.
– Mi ütött önbe, Leesha asszony? – kérdezte Wonda.
 – Olyasmi, ami korábban már beléd is – felelte Leesha. Amikor
Wonda értetlenül nézett rá, felnevetett. – Menj, és feküdj le,
mielőtt Kaval kiképzőmester érted jön és kiűz téged edzeni!
– El lehet őt viselni – mondta Wonda, de azért
engedelmeskedett Leesha kérésének.
A Gyógyfüvész lábujjhegyen elosont édesanyja ajtaja előtt.
Reménykedett benne, hogy szorult Elonába annyi tisztesség, hogy
csak reggel fogja őt kifaggatni Jardirról. Hálát adott a Teremtőnek,
hogy észrevétlenül el tudott jutni addig a lakosztályig, ahol
Jardirral szerelmeskedtek.
Most, hogy végre egyedül volt, széles mosoly terült szét az
arcán, amit egész este visszafojtott.
Ekkor viszont valaki egy zsákot húzott a fejére.
Leesha megpróbált felsikítani, de a zsák szájában futó zsinórt
erősen meghúzták, amitől nem kapott levegőt, sikoltása pedig
elnémult. Egy erős kéz a háta mögé rántotta a karját, és a zsák
zsinórját ráfűzte a csuklójára. Támadója ezután elgáncsolta őt, és a
kötél végét a nő bokájához kötötte. Leesha eleinte megpróbált
kiszabadulni, de minden egyes mozdulat szorosabbra húzta a
zsinórt a nyaka körül, úgyhogy inkább lecsillapodott, nehogy
megfojtsa önmagát.
Valaki a vállára emelte őt, majd az ablakhoz vitte. Leesha
megborzongott a hűvös éjszakai levegőtől, miközben kivitték őt a
szobából és leereszkedtek vele egy létrán. Egy pisszenést se hallott,
de abból, ahogy a létra mozgott, Leesha meg tudta állapítani, hogy
rabul ejtői legalább ketten vannak.
Az őt hurcoló férfi nem adta a jelét annak, hogy megterhelné
Leesha súlya. Fürgén, egyenletes légzéssel futott vele végig a sötét
utcákon. Leesha megpróbálta követni, merre viszik őt, de a zsák
miatt ez lehetetlen volt. Felmentek egy lépcsősoron, be egy
épületbe, végig néhány folyosón, majd végül be egy ajtón. A férfi
megállt, és durván leejtette a Gyógyfüvészt a padlóra.
Leeshából kiszaladt a levegő a zuhanástól, de a vastag szőnyeg
miatt nem ütötte meg magát túlzottan. Levágták a kötelet a
bokájáról és a csuklójáról, a zsákot pedig lerántották a fejéről. A
szoba nem volt jól megvilágítva, de a vakoskodás után még az
olajlámpák fénye is szúrta Leesha szemét. A nő az arca elé emelte
reszkető kezét. Amikor hozzászokott a fényhez, körülnézett:
Inevera előtt hasalt a padlón, aki párnákon ejtőzött, és úgy nézte
őt, mint macska az egeret.
A Damajah a Leesha mögött álló két harcosra pillantott.
Dal’Sharumokhoz illően tetőtől talpig feketébe voltak öltözve,
arcukat pedig eltakarta éjjeli leplük, lándzsájuk és pajzsuk viszont
nem volt. Mindketten egy-egy létrát egyensúlyoztak a vállukon.
– Nem jártatok itt – mondta Inevera, a két férfi pedig
meghajolt és eltűnt.
A Damajah mosolyogva lepillantott Leeshára.
– A férfiaknak megvan a maguk haszna – mondta. – Kérem,
foglaljon helyet! – Inevera a vele szemben lévő párnahalomra
mutatott.
Leesha lába bizonytalan volt, amíg el nem múlt belőlük a
zsibbadás, de ahogy tudott, felállt a földről. Ellenállt a vágynak,
hogy megdörzsölje a nyakát, miközben körbepillantott a
helyiségben. Egy halványan megvilágított, illatos hálószoba volt, tele
párnákkal. Minden felületet bársony és selyem borított. Az ajtó
Leesha mögött volt.
– Nincsenek őrök a túloldalon – mondta nevetve Inevera, majd
intett Leeshának, mintegy engedélyt adva rá, hogy ellenőrizze
állítását. A Gyógyfüvész az ajtóhoz lépett, és a rézkarika után nyúlt,
de hirtelen mágia villant fel, ami visszadobta őt a puha szőnyegre.
Leesha látta, hogy lángoló rovások sorakoznak az ajtókereten, de a
jelek azonnal elhalványultak. A nő szeme még mindig nem szokott
hozzá teljesen a fényviszonyokhoz, így a rovások kísérteties
jelenésekként lebegtek a szeme előtt.
Kíváncsisága felülkerekedett félelmén. Felállt a földről, és
visszament az ajtóhoz, hogy megvizsgálhassa a nagy gonddal
festett, arany- és ezüstszínű rovásokat a kereten. Sokat nem ismert
közülük, de észrevette, hogy némítórovások is szerepelnek
mellettük. Kintről senki se hallhatta, mi folyik a szobában. Leesha
megpöccintette az erős védőfalat, ami a rovások pillanatnyi
felvillanásától láthatóvá vált.
„Mi működtetheti?”, töprengett. A szobában nem voltak
magúrok, és a mágiájuk nélkül a rovások egyszerű rajzok voltak.
Leesha tudta, hogy idővel hatástalanítani tudná a rovásokat,
hogy elmenekülhessen, de ehhez hátat kellett volna fordítania
Ineverának, és nem tudhatta, mit tenne vele közben a nő.
Visszafordult a Damajah felé, aki még mindig a párnákon feküdt.
– Hát jó – mondta Leesha, majd odasétált és leült az
Ineverával szemközti párnahalomra. – Miről szeretne velem
beszélgetni?
– Tetteti az ostobát? – kérdezte Inevera. – Azt hitte, nem
jövök rá rögtön a dologra, amikor először megérintette őt?
– Na és akkor? Nem követtem el bűnt. Az önök törvényei
szerint egy férfi azt vihet ágyba, akit csak akar, feltéve, ha az illető
nő nem egy másik ember felesége.
– Lehet, hogy északon a nők úgy szereznek maguknak férfit,
hogy ringyóként viselkednek, de nálunk az ilyen nőket megbüntetik
az áldozatuk feleségei.
– Ahmann jóval azelőtt megkérte a kezem, mielőtt lefeküdtem
volna vele – mondta Leesha, szándékosan ingerelve a Damajah-t,
hogy legyen ideje kigondolni menekülésének módját. – Emellett
kétlem, hogy Jardir áldozatként tekintene magára. Érződött a
szenvedélyéből, hogy nagyon is vágyik a dologra – tette hozzá
mosolyogva a Gyógyfüvész. Inevera dühösen sziszegve felült a
párnákon. Leesha tudta, hogy érzékeny pontra tapintott.
– Utasítsa vissza a férjemet, és meneküljön el Everam
Kincséből még ma éjjel! – mondta Inevera. – Ez az utolsó esélye,
hogy megmentse az életét.
– Az utóbbi két gyilkossági kísérlete kudarcot vallott, Damajah
– felelte Leesha. – Miből gondolja, hogy ezúttal sikerrel jár?
– Abból, hogy most nem egy tizenöt éves lányra fogom bízni a
dolgot, és a férjem sem fog időben ránk találni ahhoz, hogy
megmentse magát. Azt fogom mondani mindenkinek, hogy az éj
leple alatt megpróbált engem megölni, hogy elcsábíthassa a
férjemet. Senki se fog kételkedni abban, hogy jogosan öltem meg
magát.
– Én viszont kételkedem benne, hogy képes is lenne rá –
mosolygott Leesha.
Inevera elővett egy apró tárgyat a párnák alól, és a belőle
előtörő lángcsóva az egész szobát megvilágította. Leeshát
megcsapta a tűz hője, aminek egy pillanat múlva már nyoma sem
volt.
– Itt helyben hamuvá égethetném magát – mondta Inevera.
Leesha meggyőző trükknek vélte a mutatványt, de jó egy
évtizedig maga is robbanószerekkel dolgozott, így nem nyűgözte le
annyira a hatás, mint a módszer, amivel keltették. Inevera nem
csiholt tüzet, nem kevert össze vegyszereket, és nem csapott rá
semmire. Miután jobban megnézte az Inevera kezében lévő tárgyat,
azonnal rájött, mi történt.
Egy lángdémon koponyája volt az.
 „Hát így működteti a rovásokat”, gondolta Leesha. Miért nem
jutott ez neki az eszébe már hónapokkal azelőtt? „Alagai horák.
Démoncsontok.”
A felfedezés végtelen lehetőségeket foglalt magába, de mindez
nem számított, ha Leesha nem éri meg a reggelt. Nem rajzolhatott
maga köré rovásokat elég gyorsan ahhoz, hogy védekezhessen
Inevera tűzcsóváival szemben.
– Így működnek az ajtó rovásai is? – kérdezte Leesha a
bejáratra pillantva. – Alagai horák vannak a fába ágyazva?
Inevera az ajtóra nézett, Leesha pedig azonnal a kötényébe
nyúlt, és egy marék petárdát hajított a nő felé.
A kis papírtekercsek durrogva-villogva felrobbantak. Teljesen
ártalmatlanok voltak, Inevera viszont felsikoltott tőlük, és a karjával
próbálta védeni az arcát. Leesha nem vesztegette az időt: azonnal a
Damajah-hoz szökkent, majd megragadta azt a csuklóját, amiben a
démonkoponya pihent. Hüvelykujját erősen belenyomta Inevera
egyik idegcsomójába, a koponya pedig a földre zuhant. Leesha
másik keze ökölbe szorult: élvezettel hallgatta, ahogy a Damajah
orrának törékeny porca szétroppan.
A Gyógyfüvész visszahúzta a karját, hogy újra lecsapjon,
Inevera viszont a padlóra gördült, majd megpördülve megragadta
Leesha vállát, és olyan erővel térdelt bele az ágyékába, amire még
egy teve is büszke lehetett volna.
– Ringyó! – rikácsolta Inevera. Leesha testét átjárta a kín. – Jól
megdolgozott a férjem? – kiabálta a Damajah, miközben újra
beletérdelt Leeshába. – Keményen megcsapkodott? – Térde
harmadszor is a Gyógyfüvész lába közé csapódott.
Leesha még soha nem érzett ilyen fájdalmat. Megpróbálta
megmarkolni Inevera haját, de a nő erősen megragadta a
Gyógyfüvész ingujját, és úgy eltartotta magától a karját, mintha
egy Zsonglőr lett volna, aki egy bábot táncoltat. Leesha nehéz
szoknyái miatt nem tudta magát megvédeni, miközben Inevera
mögéje kúszott, és az ingujját elengedve a nyaka köré fonta a
karját.
– Köszönöm! – súgta Leesha fülébe Inevera. – Megölhettelek
volna tűzzel is, hogy ne menjen tönkre a körmöm, de így sokkal
élvezetesebb.
Leesha vergődött és rúgkapált, de semmire sem ment vele.
Inevera a Gyógyfüvész dereka köré kulcsolta a lábát, karját pedig a
nő arcára szorította. Leesha sem a kezével, sem pedig vakítóporral
nem tudott visszavágni, a világ pedig egyre sötétedett körülötte,
ahogy tüdejéből fogyni kezdett a levegő. Megpróbálta elérni a
földön heverő démonkoponyát, de Inevera arrébb rúgta. Leesha
már majdnem elájult, amikor hirtelen előkapta övéből rovásos
kését, és beledöfte Inevera combjába.
Kezére ráfröccsent a nő forró vére, amitől majdnem rosszul
lett, Inevera viszont felsikoltott, és azonnal eleresztette őt.
Leeshának sikerült legördülnie a Damajah-ról, majd az éltető
levegőt magába szívva feltérdelt, és maga elé tartotta a kését.
Inevera az ellenkező irányba vetődött, belenyúlt a derekáról lógó
zacskóba, és valamit Leesha felé dobott.
A Gyógyfüvész gyorsan oldalra ugrott: úgy tűnt, mintha egy
lódarázsraj repült volna el mellette. Fájdalmasan felkiáltott, amikor
az egyik lövedék keresztülrepült a combján, egy másik pedig
beleállt a vállába. Amikor kihúzta a húsából, akkor látta, hogy az
egy démonfog volt. Vér borította, de még így is érezte a belekarcolt
rovások mintáját. Zsebre tette a fogat, hogy később jobban is
megvizsgálhassa.
Inevera közben talpra állt, és rá akart rontani Leeshára, de ő
ismét maga elé tartotta a kését, és szintén felállt a földről. Ezt látva
a Damajah megtorpant, és inkább kerülgetni kezdte célpontját.
Előhúzott az övéből egy íves pengéjű rovásos kést, ami olyan éles
volt, mint Leesha szikéi.
A Gyógyfüvész belenyúlt kötényének egyik zsebébe, Inevera
pedig a derekáról lógó fekete bársonyzacskóba.

Az elmedémon élvezettel nézte, ahogy a két nő úgy illegeti magát,

mint a főhercegek, amikor a királynő párosodni készült. Az volt a
terve, hogy elfogyasztja az északi nő agyát, és a helyére állítja a
tükördémonját, aki így közel férkőzhet az utódhoz és meg is ölheti
őt, de az emberek politikai viszályai sokkal ínycsiklandóbbnak
bizonyultak. A két nő megtörheti az utódot, és semmivé
foszlathatják az egyesítésről szőtt álmát is.
Csupán egy kis ösztökélésre volt szükségük.
 32. Fejezet – Démoni döntés – v. u. 333 nyara

ADIR AZ ÉJSZAKA LEGSÖTÉTEBB ÓRÁJÁBAN tért vissza a palotájába.

J Nem volt fáradt: azóta nem érezte magát annak, mióta
használni kezdte Kaji Lándzsáját. Ennek ellenére le akart
feküdni, még ha csak azért is, hogy behunyhassa a szemét, és a
Gyógyfüvészről álmodhasson. Úgy legalább gyorsabban eltelik az a
néhány óra is, amíg újra meg nem látogathatja őt.
Papíros Leesha valóban Everam ajándéka volt számára. Jardir
biztosra vette, hogy a nő feleségül megy hozzá, és hogy ezzel
északon is megalapozza uralmát. Most viszont rádöbbent, hogy
mindez már kevésbé számított neki, mint az a gondolat, hogy
Leesha mellette van. Zseniális és gyönyörű nő volt, ráadásul elég
fiatal ahhoz, hogy sok fiút szüljön neki. Emellett határtalan
szenvedély tombolt benne, ami mind haragjában, mind
szeretetében kifejeződött. Méltó menyasszonya lesz a Szabadítónak,
és a Damajah egyre növekvő hatalmát is kordában tudja majd
tartani. Inevera persze meg akarja majd akadályozni a házasságot,
de emiatt ráért még aggódni.
Jardir bosszúsan látta, hogy a lakosztályában égnek a lámpák.
Everam Kincsében nem volt Alváros, ahová a nők és a gyerekek
lemenekülhettek volna. Feleségei felváltva várták őt a szobájában,
hogy megfürdessék és nekiadhassák magukat, de Jardir nem
vágyott se fürdőre, se nőre. Vágyát csak egyvalaki elégíthette volna
ki, és kaftánja alatt még érezte annak a bizonyos valakinek az
illatát, és még egy kicsit óvni akarta.
– Nem vágyom semmire – mondta Jardir, amikor belépett a
hálószobájába. – Hagyjatok magamra!
A helyiségben viszont nem Jiwah Senjei várakoztak, és nem is
szándékoztak távozni.
– Beszélnünk kell – mondta Jardirnak Leesha, a mellette álló
Inevera pedig bólogatott.
– Ez egyszer egyetértek az északi ringyóval – mondta a
Damajah.
A beszélgetésben beálló pillanatnyi csend Jardir számára
hosszú perceknek tűnt, miközben igyekezett felfogni a hallottakat,
és közben visszanyerni belső egyensúlyát.
Szemügyre vette a két nőt. Ruhájuk gyűrött és szakadt volt.
Inevera combja egy vértől átázott sállal volt körbetekerve, Leesha
válla pedig szintén be volt kötözve. Inevera orra a háromszorosára
volt dagadva, Leesha nyakát pedig lila zúzódásnyomok borították,
és az egyik lábára sántított.
– Mi történt? – kérdezte Jardir.
– Az Első Feleséged és én beszélgettünk bizonyos dolgokról –
felelte Leesha.
– Úgy döntöttünk, nem fogunk rajtad osztozni – mondta
Inevera.
Jardir oda akart menni hozzájuk, de Leesha feltartotta az ujját,
amitől úgy megtorpant, mint egy kisgyermek.
– Maradj tőlünk távol! Addig nem érhetsz hozzánk, amíg
döntést nem hozol.
– Milyen döntést?
– Ő vagy én – felelte Leesha. – Mindkettőnket nem kaphatod
meg.
– A választottad lesz a Jiwah Kád, a másikat pedig ki kell
végezned a főtéren – mondta Inevera.
Leesha undorodva nézett a Damajah-ra, de nem ellenkezett.
– Te egyetértesz mindezzel? – kérdezte meglepve Jardir. –
Még a gyógyfüvészí eskü ellenére is?
– Ha úgy jobban tetszik, vetkőztesd őt pucérra és hajítsd ki az
utcára mindenki szeme láttára! – mosolygott Leesha.
– Gyenge, mint az összes északi – gúnyolódott Inevera a
Gyógyfüvészen. – Életben hagyja az ellenségeit, hogy azok egy nap
aztán bosszút állhassanak rajtuk!
– Ami neked gyengeség, az nekem erő – felelte vállat vonva
Leesha.
Jardir egyikükről a másikra pillantott. Nem tudta elhinni, hogy
a dolgok idáig fajultak, de a két nő tekintetéből látta, hogy minden
egyes szót komolyan gondolnak.
Képtelen volt döntést hozni. Ölje meg Leeshát? Lehetetlen.
Még ha nem is tette volna vele tönkre az északiakkal köthető
szövetségét, inkább vágta volna ki a saját szívét, mint hogy ártson
a Gyógyfüvésznek.
A másik lehetőség szintén képtelen gondolat volt. A dama’ting
soha nem hajtott volna fejet Leeshának, és ha megfosztotta volna
őt a hatalomtól egy északi nő érdekében, akkor lehetséges volt,
hogy a kráziaiak inkább Ineverát követnék, és ezzel olyan szakadék
keletkezne birodalmában, ami talán sose záródott volna be.
Mindemellett ő volt az Első Felesége, és gyermekeinek
édesanyja. Ő juttatta Jardirt hatalomra, és ő mutatta meg neki,
hogyan nyerheti meg a Sharak Kát. Ugyan gyakran okozott neki
fájdalmat a nő, de ha ránézett, mindig rádöbbent, hogy még
mindig szereti őt.
– Ilyen döntést nem tudok meghozni – felelte Jardir.
– Meg kell tenned – mondta Inevera, miközben előhúzta
rovásos kését. – Dönts, különben én magam vágom el a ringyó
torkát!
– Majd én a tiédet! – felelte Leesha, elővéve saját kését.
– Ne! – kiáltotta Jardir, és elhajította Kaji Lándzsáját. A fegyver
mélyen belefúródott a falba, remegő nyele pedig elválasztotta
egymástól a két nőt. Jardir macskaügyességgel odaszökkent
hozzájuk, megragadta a csuklójukat és szétválasztotta őket.
Abban a pillanatban, ahogy hozzájuk ért, a koronáján lévő
rovások felvillantak. Fényük megvilágította a két nőt, akik úgy
rázták meg a fejüket, mintha egy álomból ébredtek volna.
Leesha tért magához elsőként.
– Mögötted! – kiabálta, és Jardir háta mögé mutatott.
– Alagai Ka! – kiáltotta Inevera.
Alagai Ka. Ezt a nevet Jardir és emberei adták egykor
tréfálkozva annak a kődémonnak, ami a Par'chint követte Kráziába,
de a név ősi eredetű volt, és rendkívüli hatalmat képviselt. Alagai
Ka volt a Démonok Anyjának párja, és a mondák szerint ő és a fiai
voltak a démonhercegek leghatalmasabbjai és Nie seregeinek
tábornokai.
Jardir a démon felé fordult, de először nem látott semmit.
Miután kicsit összpontosított, Kaji Koronája ismét felmelegedett a
fején, és ekkor már észrevette, hogy a szoba sarkát mágikus köd
borítja. A rejtélyes felhő hirtelen megbolydult, és egy olyan démon
ugrott elő belőle, aminél félelmetesebbet Jardir még soha nem
látott.
 A férfi a lándzsája után nyúlt, de az erősen beleszorult a falba,
és mire kiszabadította, a démon már rá is vetette magát.
Mindketten átrepültek az ágyon és erősen nekicsapódtak a
padlónak, miközben a démon vadul karmolta őt. Jardir érezte, hogy
a kaftánjába varrt agyaglapok széttörnek, de legalább sikerült
felfogniuk az első csapások erejét. Úgy tűnt, hogy ezt a démon is
megérezte, mert szája hirtelen elképesztő módon szélesedni
kezdett: Jardir szeme láttára fogak újabb sorai jelentek meg a
pofájában, mígnem az állkapcsa elég nagy nem lett ahhoz, hogy
egyben bekapja a férfi fejét.
Jardir oldalra gördült, és eltartotta magától a démont, hogy
legyen helye felhúznia a hasára a térdét. Jókorát rúgott a démonba,
és így elég ideje volt arra, hogy lerántsa magáról kaftánját, és
felfedje a rovásokat, amiket Inevera vágott bele a bőrébe. A jelek
felvillantak, amikor a férfi összecsapott a démonnal.

Leesha egészen addig nem tudta, hogy a démon a fejébe férkőzött,

amíg Jardir meg nem érintette, és a koronája rovásai fel nem
lángoltak. Csak ekkor hallotta meg a démon suttogását, és azonnal
rájött, mi is történt vele. A démon ott volt velük a szobában.
Inevera is rájött erre. Épp annyi idejük volt, hogy
figyelmeztessék Jardirt, mielőtt a démon testőre félrelökte a férfit
és átdobta a terem másik végébe. Ezzel a két nőt már nem védte
többé a korona hatalma, és Inevera azonnal érezte is, hogy az
elmedémon újra megpróbál belépni a fejébe.
Leesha ellenállt, ugyanúgy, mint Inevera. Vadul küzdött a
démon uralma ellen, de a végkifejlet egyértelmű volt. A démon
bármelyik pillanatban átveheti felettük az irányítást. A Gyógyfüvész
már érezte is, hogy végtagjai elkezdenek ólmosodni: az elmedémon
ráparancsolt, hogy feküdjön le a földre, és tehetetlenül heverjen,
miközben végignézi, ahogy a testőre megöli Jardirt.
Leesha gyorsan körbenézett, és az éjjeliszekrényen
megpillantott egy tömjénes tálcát, amit még nem mostak el. A nő
estében feléje vetődött, megpróbálva úgy tenni, mintha véletlen lett
volna. Kezét belenyomta a tálcán összegyűlt zsíros hamuba, majd
az egészet lelökte a földre.
Inevera ernyedt végtagokkal a padlóra roskadt, Leesha pedig
odagördült hozzá, és utolsó erejével egy rovást rajzolt Inevera
homlokára: ugyanazt a jelet, ami Jardir koronájának közepén állt.
A rovás azonnal felvillant a nő homlokán. Ahogy a Gyógyfüvész
elgyengülve elterült a földön, Inevera felült. A démon nem vette őt
észre, annyira figyelte az életéért küzdő Jardirt.
Inevera ingerülten Leeshára pillantott, és megragadta a haját.
– Ettől még ringyó maradsz – morogta, majd ráköpött a nő
arcára. Ujjatlan ruhájának dereka és arany karkötői között hosszú
fátylak lógtak. Az egyiket marokra fogta, és a köpéssel letörölte
Leesha homlokáról a koszt, majd belemártotta az ujját a földön
összegyűlt hamuba és rárajzolta az elmerovást a Gyógyfüvész
fejére.
Leesha azonnal felült, és felkapta rovásos kését. Inevera elővett
bársonyzacskójából valamit, ami úgy nézett ki, mint egy rovásozott
széndarab, és a démon felé tartotta. Elsuttogott egy szót, és a
fekete kőből hirtelen villám csapott bele a démonba. A lény rikoltva
keresztülrepült a szobán, majd egy reccsenéssel nekivágódott a
falnak, és mozdulatlanul a földre zuhant.
A démon, amivel Jardir küzdött, folyamatosan változtatta az alakját,
de a férfi nem hátrált meg tőle. Ütéseitől csak úgy szikráztak a
rovások a könyökén, a térdén, az öklén és a lábán. Egy démon
ösztönös vadsága mérkőzött meg egy, az Útvesztőre kiképzett
harcos dühével. Koronája fényesen világított, és úgy átjárta testét a
mágia hatalma, hogy a démon ejtette sebek még azelőtt elkezdtek
begyógyulni, hogy ellenfele csapásai teljesen célba értek volna.
„Alagai Kával küzdök, és nyerésre állok”, gondolta Jardir.
Ez a tény önbizalmat adott neki, de a következő pillanatban a
démon egy kézzel felkapott egy nehéz asztalt, és úgy lecsapott vele
Jardirra, mintha csak egy szöget akart volna beverni a padlóba.
A vastag fadeszkák ellen nem védték meg a férfit a rovások, és
csak a testében áramló mágiának köszönhette, hogy nem halt
azonnal szörnyet. Lábcsontja eltört és átszakította a bőrét, más
csontjai pedig a szerveit szúrták át. Érezte, ahogy a mágia
hihetetlen sebességgel gyógyítani kezdi sérüléseit, de a törött
csontokat nem tudta helyreállítani, és így azok helytelen szögben
kezdtek beforrni.
Mindez viszont nem számított, mert a démon ismét felemelte
az asztalt, hogy végezhessen a férfival. Jardir fegyver híján csak
nézni tudta a lényt.
Mielőtt a démon lecsaphatott volna, felrikoltott, és az asztalt
elejtve a fejéhez kapta a kezét. Jardir ép lábával félrerúgta a feléje
zuhanó asztalt, és nézte, ahogy a vadul rángatózó, tántorgó démon
húsa úgy olvadozik, mint a viasz.
A férfi oldalra pillantott, és rádöbbent, hogy mi történt. Nem is
Alagai Kával harcolt. Leesha és Inevera egy hatalmas fejű, karcsú
démon füstölgő teste mellett állt. Jardir még a szoba másik végéből
is érezte, milyen hatalom és gonoszság sugárzik a földön heverő
lényből. Az a démon, akivel ő harcolt, a lény Hasikjának felelt meg:
agyatlan izomerő volt, aki utat tört az ellenség között, és szétzúzta
azokat, akiket mestere nem tartott méltónak ahhoz, hogy
személyesen végezzen velük.
A karcsú démon hirtelen felemelte a fejét. Inevera felsikoltott,
és újabb villámot eresztett a lény felé, aki egy rovást rajzolt maga
előtt a levegőbe, amitől a feléje cikázó energia semmivé foszlott. Az
elmedémon kinyújtotta a kezét, a fekete csontdarab pedig kirepült
Inevera kezéből. A lény elkapta a csontot, ami egy pillanatra
felvillant a markában, majd miután elnyelte belőle a mágiát,
hamuvá porladt.
A démon ismét kinyújtotta a kezét, és ezúttal Inevera horás
zacskója repült hozzá. A nő felsikoltott, amikor a lény felfordította
a zacskót, és karmos kezébe szórta az értékes kockákat.
Leesha és Inevera rovásos késeiket előreszegezve rárohantak a
démonra, de az egy újabb rovást rajzolt a levegőbe, ami felvillant,
és úgy keresztülrepítette a két nőt a szobán, mintha egy nagy
szélroham kapta volna fel őket.
Az alagai horák világítottak, miközben a démon elszívta
belőlük a mágikus erőt. Jardir a félelem és a megkönnyebbülés
furcsa keverékét érezte, miközben azt figyelte, ahogy a kockák,
amik több mint két évtizedig irányították az életét, hamuvá
porladnak. Inevera úgy jajveszékelt, mintha a látvány testi kínt
okozott volna neki.
A tükördémon azonnal visszanyerte öntudatát, amikor mestere
magához tért, Jardir viszont rögtön mozgásba lendült. Ép lábával
felszökkent a törött ágyra, és miközben legördült a bútorról,
megmarkolta Kaji Lándzsáját, és súlyát kihasználva kihúzta azt a
falból.
 Amikor Jardir talpra állt, sérült lábában perzselő fájdalmat
érzett, de erőfeszítés nélkül átadta magát neki. Erőteljes, pontos
mozdulattal hátralendítette a lándzsát és elhajította.
A harc véget ért, mielőtt még a két démon észrevette volna, mi
történik. A lándzsa átrepült az elmedémon koponyáján, benne
hagyva egy tátongó lyukat, és remegve beleállt a túlsó falba. A lény
élettelenül elterült a földön, a tükördémon pedig rikoltozva
rángatózott a padlón, úgy, mintha kigyulladt volna. Végül csak egy
pikkelyekből és karmokból álló mozdulatlan halom maradt belőle.

Leesha egy éles reccsenésre tért magához kábulatából. Először

Jardirt pillantotta meg, aki behunyt szemmel és nyugodt arccal
feküdt, miközben nagyot rántott a lábfején, hogy a helyére tehesse
a bőrét átszakító csontot.
Leesha saját fájdalmáról megfeledkezve odamászott a Damajah
mellé, megfogta a törött csontot, és óvatosan visszahelyezte az
Inevera ejtette vágásba. Arlenhez hasonlóan a férfi sebei is azonnal
elkezdtek összeforrni, Leesha viszont rögtön tű és cérna után
kutatott a kötényében, hogy jól összevarrhassa.
– Nincs rá szükség – mondta Inevera, miközben felállt és
odalépett az elmedémon hullájához. Rovásos késével levágta a lény
egyik csökevényes szarvát. Miután visszatért a ronda, vértől ázó
tárggyal, elővett bársonyzacskójából egy vékony ecsetet és egy
üvegcsét. Kecses rovásokat festett Jardir sebe mentén, és amikor
elhúzta felettük a démonszarvat, a jelek heg nélkül összezárták a
vágást.
Saját sebeit is ugyanígy látta el, majd szó nélkül Leeshához
fordult, és a Gyógyfüvész tekintetét kerülve őt is leápolta. Leesha
némán figyelte a nőt, miközben megjegyezte az általa használt
rovásokat, valamint azt a módszert, amivel összezárta a sebeket.
Amikor Inevera végzett, szemügyre vette a szarvat, ami még
mindig ép volt.
– Ennek a démonnak a csontjaiból sokkal jobb kockákat fogok
majd csinálni – mondta. Leesha odament az elmedémon
teteméhez, és levágta a démon másik szarvát és az egyik karját,
majd egy vastag szőnyegbe tekerte őket későbbi tanulmányozásra.
Inevera összeszűkült szemmel nézte őt, de nem szólt semmit.
– Miért nem jött még senki megnézni, hogy mi ez a ricsaj a
szobámban? – kérdezte Jardir.
– Gondolom, Alagai Ka könnyűszerrel némítórovásokat tudott
rajzolni a falakra – felelte Inevera. – Bizonyára egészen addig
működni fognak, amíg a nap fénye rájuk nem vetül.
Jardir a két nőre nézett.
– Minden, amit mondtatok és tettetek, a démon akaratából
történt? – kérdezte, Inevera pedig bólintott.
– Még, ohm... arra is rávett minket, hogy megküzdjünk
egymással az ő szórakoztatására. – A nő óvatosan megérintette
megdagadt orrát.
Leesha érezte, hogy elpirul, és köhögött egyet.
– Igen – helyeselt gyorsan –, miatta történt minden.
– Miért vesződne ilyen gonosz játékokkal? – merengett Jardir.
– Miért nem vette rá egyikőtöket, hogy vágja el a nyakam,
miközben az ágyban fekszünk?
– Azért, mert nem akart megölni téged – mondta Inevera. –
Nem a harci képességeidtől fél, hanem attól, hogy egységbe tudod
kovácsolni az embereket, és azt egy mártírnál senki se tudja
hamarabb elérni.
– Jobbnak látta, ha megfoszt a becsületedtől, hogy így keltsen
viszályt a seregeid között – tette hozzá Leesha.
– Te vagy a Shar’Dama Ka – folytatta Inevera. – Kétség sem
férhet hozzá azok után, hogy megölted Alagai Kát.
Jardir viszont a fejét rázta.
– Ez nem Alagai Ka volt. Túl könnyen győztem. Szerintem a
hercegeinek legkisebbike lehetett. Lesznek nála többen is, és sokkal
erősebbek.
– Szerintem is – mondta Leesha, és Jardirra nézett. – Ezért
szeretném, ha betartanád a szavadat, Ahmann. Láttam Everam
Kincsét, és most már hazatérnék. Fel kell készítsem az ottaniakat.
– Nem kell elhagynod a várost – mondta Inevera. Leesha
érezte, milyen nehezére esett a Damajah-nak ezt kimondania. –
Jóváhagyom, hogy a férjem Jiwah Senje legyél.
– Egy sokadik feleség? – kérdezte nevetve Leesha. – Nem,
inkább nem.
– Ha szeretnéd, még mindig az északi Jiwah Kámmá válhatsz –
mondta Jardir, mire Inevera szúrós pillantást vetett rá.
Leesha viszont csak szomorúan mosolygott.
– Akkor is csak egy lennék a sok közül, Ahmann – mondta. –
Az, akihez egyszer majd hozzámegyek, egyedül az enyém lesz. –
Jardirt elszomorították a hallottak, de Leesha határozottságát látva
végül bólintott.
– A Háza törzs így is kivívta a tiszteletünket – mondta a férfi.
– Abban nem tudom megakadályozni a törzseket, hogy elfoglalják
néhány kutatokat, de tudd, hogy szörnyű lesz a haragom, ha rátok
támadnak.
Leesha leszegte a fejét. Attól tartott, sírva fakad, ha tovább kell
néznie a férfi szomorú tekintetét.
– Köszönöm! – mondta elfúló hangon.
Jardir megfogta a Gyógyfüvész vállát és gyengéden
megszorította.
– És... elnézést kérek, ha az, ami a Tükörpalotában történt,
nem a saját akaratodból esett meg.
Leesha hangosan felnevetett. Hirtelen elszállt minden félelme
és búja. Jardir nyakába vetette magát, szorosan átölelte őt, és arcon
csókolta.
– Az még fényes nappal történt, Ahmann – mondta kacsintva
Leesha.

– Elszomorít, hogy távozni látom, Leesha asszony – mondta Abban

néhány nappal később, miközben feleségei összepakolták
Leesháéknak Jardir tengernyi ajándékainak utolsó darabjait. –
Hiányozni fognak a beszélgetéseink.
– És, gondolom, az is, hogy a Tükörpalotában elrejthette
legcsinosabb feleségeit és lányait a dal’Sharumok elől – mondta
Leesha.
Abban meglepetten nézett a nőre, de aztán mosolyogva
meghajolt.
– Jobban megismerte a nyelvünket, mint mutatja, asszonyom.
– Miért nem szól róla Ahmannak? – kérdezte Leesha. – Ő
megfenyítené Hasikot és a többieket. Nem erőszakolhatnak meg
csak úgy mindenkit, akit akarnak.
– Bocsánat, asszonyom, de a törvények szerint igenis
megtehetik – felelte Abban. Leesha vissza akart vágni, de a férfi
feltartotta a kezét. – Ahmannak nincs minden felett hatalma. Ha
megbüntetné az embereit egy khaffit feleségei miatt, azzal viszályt
keltene a harcosai között, akik fegyverrel a kezükben követik őt a
csatába.
 – Ez fontosabb volna önnek, mint a családja biztonsága?
Abban szigorú pillantást vetett Leeshára.
– Attól, hogy néhány hétig közöttünk élt, még ne higgye azt,
hogy teljesen megismert minket! Meg fogom találni a módját
annak, hogy megvédhessem a családomat, mégpedig úgy, hogy
közben a gazdám személyét se veszélyeztessem.
– Elnézést kérek – hajolt meg Leesha, mire Abban
elmosolyodott.
– Kárpótoljon úgy, hogy adjon engedélyt nekem egy pavilon
felépítésére a falujukban! Minden törzsben van már egy, hogy árut
cserélhessünk velük. Everam Kincsében több a gabona, mint amire
a városnak szüksége van, de tudom, hogy északon rengetegen
éheznek.
– Ez nagylelkű öntől – felelte Leesha.
– Nem az – mondta Abban. – Ezt rögtön be fogja látni, ha a
feleségeim elkezdenek alkudozni a népével. – Leesha elmosolyodott.
Kiáltás hallatszot az udvarból. A kereskedő odasántikált az
ablakhoz, és kinézett.
– A kísérete már készen áll, asszonyom. Jöjjön, lemegyek önnel!
– Abban, mi történt Ahmann és a Par'chin között? – Leesha
nem bírta tovább elfojtani a kérdést. Ha most nem tudja meg a
választ, akkor valószínűleg sosem fogja. – Miért tűnt Ahmann
mérgesnek amiatt, hogy ön megemlítette nekem a Par'chin nevét?
Miért rémült meg úgy, amikor elmondtam önnek, hogy beszéltem
róla Ahmannal?
Abban a Gyógyfüvészre nézett, és nagyot sóhajtott.
– Ha még a családomért sem vagyok hajlandó kockáztatni a
gazdám becsületét, akkor miből gondolja, hogy a Par'chinért
megtenném? – kérdezte a férfi.
– Esküszöm, hogy nem fog ártani Jardirnak azzal, ha válaszol a
kérdésemre.
– Talán nem, talán igen.
– Én ezt nem értem – mondta Leesha. – Mindketten azt
állítják, hogy Arlen a barátjuk volt.
– Így is volt, asszonyom – hajolt meg Abban –, és pontosan
ezért kérném meg önt valamire. Ha ismeri Jeph fiát, és üzenni is
tud neki, akkor tudassa vele, hogy jobb, ha a világ végén túlra
menekül, mert Jardir még ott is rátalálna, és megölné.
– Miért tenné? – kérdezte Leesha.
– Azért, mert csak egyetlen Szabadító létezhet – felelte Abban
–, Ahmann és a Par'chin között egyszer már... összetűzés volt
amiatt, hogy melyikük is ő.

Abban a Tükörpalotából rögtön Jardir tróntermébe bicegett. Ahogy

Jardir megpillantotta a khaffitot, rögtön elküldte tanácsadóit, hogy
négyszemközt beszélhessen vele.
– Elment? – kérdezte. A kereskedő bólintott.
– Leesha asszony beleegyezett, hogy felállítsak egy
kereskedőpavilont a Háza törzs falujában. Így könnyebb lesz
beolvasztani őket a mieink közé, és értékes kapcsolatokat fogunk
vele szerezni északon.
– Jól csináltad – bólintott Jardir.
– Emberekre lenne szükségem, hogy őriztessem a
szállítmányokat és a pavilont – folytatta Abban. – Korábban
szolgálók töltötték be ezt a feladatot. Lehet, hogy csak khaffitok
voltak, de attól még erős emberek.
– Ők mára már mind kha’Sharumok – felelte Jardir.
– Épp ez a gondom – hajolt meg Abban. – Egy dal’Sharum
soha nem követné egy khaffit parancsait, de ha megengednéd, hogy
néhány kha’Sharum segítsen nekem az áruim őrzésében, az
tökéletesen elegendő lenne.
– Hány ember kellene? – kérdezte Jardir.
– Száz megfelelne – válaszolta vállat vonva Abban. –
Csekélység.
– Egyetlen harcos sem csekélység, Abban. Még egy kha’Sharum
se.
Abban ismét meghajolt.
– Természetesen a saját vagyonomból fogom megfizetni őket –
mondta.
Jardir egy pillanatig némán nézte őt.
– Válaszd ki azt a százat! – felelte végül.
Abban olyan mélyen meghajolt, amennyire mankója engedte.
– Befolyásolni fogja a terveidet a Leesha asszonynak tett
ígéreted? – kérdezte.
Jardir a fejét rázta.
– Az ígéretem semmin nem változtat. Továbbra is az a
kötelességem, hogy egyesítsem az északi embereket a Sharak
Kához. Tavasszal Laktonba vonulunk.
 33. Fejezet – Betartott ígéret – v. u. 333 nyara

INEK EZ A SOK TUTAJ, amikor ott van egy teljesen jó híd? –

-M kérdezte Renna, miközben egy tucat kunyhó felé
mutatott, amik még csak egy falut se tettek volna ki. Az aprócska
építmények előtt egy-egy tutaj lebegett a Választó-folyó partja
mentén, amiket rovásos cölöpökkel vettek körbe.
Néhány démon ólálkodott a környéken, amik időnként próbára
tették a kunyhók rovásait. Renna a rejtőköpenybe burkolózott,
Arlenből pedig olyan erő sugárzott, hogy elég volt időnként
rászisszennie vagy ránéznie az őt kiszemelő magúrokra, akik
azonnal meghátráltak, és így a páros nyugodtan továbbsétálhatott a
vízparton.
– Azok a kereskedők, akik nem akarják, hogy a híd őrei
átkutassák a portékájukat, időnként felbérelnek egy-egy tutajost,
hogy átkelhessenek a Választón – felelte Arlen. – Általában azért
teszik, mert olyasmit vagy olyasvalakit szállítanak, amit nem lenne
szabad. – Mi is felbérelhetünk egyet? – kérdezte Renna.
– Megtehetnénk, de ahhoz hajnalig várnunk kéne, és közben
egyre terjednének rólunk a pletykák. Meg se lendíthetem a karomat
errefelé anélkül, hogy ne vágnék orrba valakit, aki azt hiszi, hogy
én vagyok a Szabadító.
– Nem ismernek úgy téged, mint én – jegyezte meg vigyorogva
Renna.
– Nézd! – Arlen egy jókora tutajra mutatott, ami elég nagy
volt ahhoz, hogy Éji Táncos is kényelmesen elférjen rajta. A
folyópartban méretes árok volt azon a részen, ahol a tutajt nap
mint nap oda-vissza húzták. A Rovásember Renna kezébe nyomott
egy ősi aranyérmét.
– Ezt hagyd az ajtó mellett! – mondta a lánynak.
– Miért? Újhold van. Nem fogja látni a gazdája, hogy elvisszük,
és még ha meg is hall minket, a napra fogadnék, hogy nem
szaladna utánunk az éjszaka közepén.
– Nem vagyunk tolvajok, Ren – felelte Arlen. – Akár
csempészek ezek az emberek, akár nem, a tutajokkal keresik meg a
kenyerüket. – Renna bólintott, majd odament a kunyhóhoz és
letette a érmét az ajtó elé.
Arlen eközben megvizsgálta a tutajt.
– Még egy nyüves vízirovás sincs rajta! – mondta, majd a
partra köpött.
– Ezek se érnek fabatkát sem – Renna belerúgott az egyik
levert cölöpbe. – Ezeket a tutajokat egyedül a puszta szerencse
védi a magúroktól.
– Erre nincs épeszű magyarázat, Ren – mondta fejcsóválva
Arlen. – Tölgypatakban még egy tízéves is jobban vet rovást a
városlakók többségénél, akiket úgy neveltek, hogy még az
ablakpárkányaik rovásait se bízzák olyanra, akinek nincs engedélye
rá a céhtől.
– Helyre tudod hozni őket? – kérdezte Renna a tutaj felé
biccentve.
 – Úgy nem, hogy még hajnal előtt megszáradjon a festék –
rázta a fejét Arlen.
Renna a széles vízfolyamra pillantott. Még rovásos szeme se
látta a folyó túlpartját.
– Mi történne, ha rovások nélkül próbálnánk átkelni?
– A folyóparton, a víz alatt általában brekegők bujkálnak –
mondta Arlen. – Először azokkal kellene végeznünk... Újhold van.
Nem vetülne ránk fény a tutajon, és a folyami démonok nem
látnának meg minket, így a mélyebb rész felett valószínűleg
biztonságosan áthaladnánk. Mire elérnénk a túlpartot, addigra az
ég is kivilágosodna, és a brekegők is visszatérnének a Magba.
– Brekegők? – kérdezte Renna.
– Parti démonok – felelte Arlen. – Brekegőknek hívják őket,
mert olyanok, mintha hatalmas békák lennének, csakhogy ezek
akkorák, hogy úgy be tudnak kapni egy embert, mint egy legyet.
Kiugranak a vízből, a nyelvükkel elkapnak és a szájukba húznak
vele. Ha ellenkezel, akkor beugranak veled a folyóba, és
belefojtanak.
Renna bólintott, majd előhúzta a kését. Öklén frissen festett
szénfürt-rovások díszelegtek.
– Mi a legjobb módja a megölésüknek? – kérdezte.
– Lándzsával kell csinálni – felelte Arlen. Levett Éji Táncos
nyergéről két lándzsát, és az egyiket odaadta Rennának. – Figyelj!
A férfi lassan odasétált a víz széléhez, majd éleset füttyentett.
Egy pillanatig minden csendes volt, de aztán a folyópartból hirtelen
előugrott egy hatalmas, széles szájú magúr. Kurta, hártyás lábaival
megkapaszkodott a partban, majd kitátotta a száját, és vastag,
ragacsos nyelvét célpontja felé lőtte.
Arlen viszont számított erre, és könnyedén eloldalazott a
támadás elől. A démon hangosat kuruttyolt, majd teljes testével a
partra szökkent. Egyetlen ugrással vagy három métert tett meg.
Ismét Arlenre vetette a nyelvét, de a férfi ismét ellépett előle, és
mielőtt még a démon visszahúzta volna nyelvét a szájába, Arlen
rohamot indított. Gyors, precíz mozdulattal átszúrta a lándzsát a
lény állát borító vastag bőrlebernyegeken, fel egyenesen az agyába,
majd megtekerte a fegyvert. Az éjszakát megvilágította a
felszikrázó mágia, amikor a Rovásember kihúzta a lándzsát a
magúrból, és amikor ellenfele elterült a földön, még egyszer
ledöfte, hogy biztosan kimúljon.
– A lényeg az, hogy a parton kell őket elcsípni – mondta Arlen,
miközben Renna mellé lépett. – Ha elkerülöd a nyelvüket, akkor ki
fognak szökkenni a vízből, hogy újra próbálkozzanak. Jól tudnak
ugrani, de a mellső lábaik rövidebbek egy lándzsánál, úgyhogy
biztos távolságból végezni tudsz velük.
– Abban nincs semmi móka – mondta Renna, de azért
megragadta a lándzsáját, a parthoz lépett, és megpróbálta utánozni
Arlen fütyülését.
Azt gondolta, beletelik néhány pillanatba, mire történik valami,
de ezúttal szinte azonnal előtört a vízből egy újabb parti démon.
Négy méterre volt Rennától, amikor kilőtte rá ragacsos nyelvét. A
lány félreszökkent, de nem volt elég gyors. A gyorsan repülő nyelv
eltalálta és a földre lökte őt.
Mielőtt Renna felkelhetett volna, a démon kiszökkent a partra,
és ismét célba vette őt. A lány félregördült, de a nyelv hirtelen
megragadta őt a derekánál, és lassan a szája felé kezdte húzni őt.
Renna eleresztette a lándzsát, hogy belekapaszkodhasson a földbe,
de nem sikerült neki. A magúr szája olyan széles volt, hogy egyben
lenyelhette volna őt, és több sor rövid, éles fog helyezkedett el
benne.
Renna elfordult a lénytől, és Arlenre meredt, aki eközben a
lány felé rohant.
– Te maradj ki ebből, Bálás Arlen! – morogta Renna, a
Rovásember pedig azonnal megtorpant.
A lény már majdnem a szájába húzta őt, de ekkor Renna feléje
fordult, lerúgta lábáról a szandálját, és egy mágikus villanás
kíséretében állon rúgta a démont, amitől a nyelv kissé meglazult a
dereka körül. A lány meglendítette a kését, és egy mozdulattal
átvágta vele a magúr nyelvét, majd amikor a lény hátrahőkölt a
fájdalomtól, Renna talpra ugrott, és a démon szemébe fúrta a kést.
Miután kikerülte a lény haláltáncát, gyorsan beledöfte a kést a
másik szemébe is, hogy biztos legyen a dolgában.
Munkája végeztével Arlen felé fordult, azt várva, hogy a férfi
leteremtse őt. A Rovásember nem mondott semmit, de a szája
sarkában mosoly bujkált, szeme pedig huncutul csillogott.
A kunyhóból kiáltás hallatszott, és az egyik ablakban lámpafény
táncolt. A lakók bizonyára felfigyeltek a zajokra.
– Ideje indulni – mondta Arlen.

A férfi mozgásban volt. A magúrherceg dühösen felszisszent, de

azonnal felugrott a tükördémon hátára. Felszálltak a levegőbe, hogy
kövessék célpontjuk nyomát.
Kockázatot vállalt azzal, hogy egy újabb hónapig életben
hagyta a férfit, de annak reményében tette, hogy így talán
megtudhatja, hogyan tett szert célpontja olyan hatalomra, amit
mindenki rég elfeledettnek hitt. A férfi minden éjjel démonokat ölt,
de áldozatainak száma csekély volt, éppúgy, mint a fegyvereké,
amiket az emberek között szétosztott. A délre lévő veszélyes
férfival ellentétben ő nem volt egyesítő.
 Ugyanakkor az lehetett volna, ha úgy akarja. Csak szólnia
kellett volna embertársainak, akik azonnal köréje gyűltek volna, és
ha ez megtörténne, az még a kaptárra is veszélyt jelentene.
A férfi eltökéltségtől vezérelve tartott vissza az emberi
tenyésztelepek felé. A magúrherceg biztos volt benne, hogy maga
köré akarja gyűjteni az emberi dolgozókat, és ezzel elkezdődne az
egyesítés. Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
Az elmedémon az újhold első éjszakáját a férfi követésével
töltötte. Célpontja épp hajnalhasadta előtt ért a folyóhoz. A
magúrherceg felszisszent, amikor megpillantotta a férfit. A
napkelte miatt már semmit sem tehetett, de a következő éjjelen
hamar újra a nyomára fog bukkanni.
A tükördémon könnyedén leereszkedett a folyóparton, majd a
földhöz lapult, hogy a magúrherceg leszállhasson a hátáról.
Miközben alakjuk köddé változott, a szárnyas lény lágyan
felmordult, amikor megérezte, mennyire várja már mestere, hogy
megölhesse a férfit.

Napkeltekor Renna és Arlen Éji Táncoson vágtattak, és néhány

órával később egy útelágazásnál haladtak el, amit egy régi tábla
jelölt.
– Nem állunk meg a faluban? – kérdezte Renna. Arlen
hátrapillantott a lányra.
– Tudsz olvasni?
– Dehogy tudok. Ahhoz nem kell ismernem a betűket, hogy
rájöjjek, mit jelent egy tábla az út mentén.
– Igaz – mondta Arlen. Renna érezte, hogy a férfi vigyorog a
csuklyája alatt. – Most nincs időnk a többi faluval vesződni. Minél
hamarabb vissza kell érnem Szabadítóházára.
– Miért? – kérdezte Renna.
Arlen egy pillanatig némán nézett a lányra.
– Egy barátom bajba került – mondta végül. – Azt hiszem,
jórészt az én hibámból, amiért ilyen sokáig távol maradtam a
falutól.
Renna úgy érezte, mintha egy hideg kéz markolta volna meg a
szívét.
– Milyen barát? – kérdezte. – Hogy hívják?
– Papíros Leesha – felelte Arlen. – Szabadítóháza
Gyógyfüvésze.
Renna nagyot nyelt.
– Szép nő? – Átkozta magát, amiért ez a kérdés kiszaladt a
száján.
Arlen hátrafordult: arcán bosszúság és derültség tükröződött.
– Miért érzem úgy, mintha még mindig tízesztendősek
lennénk? – kérdezte. Renna elmosolyodott.
– Azért, mert én nem tartozom azok közé, akik a
Szabadítóként tekintenek rád – felelte. – Ők nem látták az arcodat,
amikor összekoccant a fogad Béniével a szénapadláson.
– Te jobban csókoltál – vallotta be Arlen. Renna szorosan
átölelte a férfi derekát, de Arlen kényelmetlenül fészkelődött a
nyeregben.
– Rövidesen letérünk az útról – mondta. – Túl sokan utaznak
rajta manapság. Ismerek egy ösvényt, ami elvezet az egyik
raktáramhoz. Ott feltölthetjük a készleteinket, és néhány élesebb
fegyvert is magunkhoz vehetünk. Onnan továbbindulva átkelhetünk
az Angiers-folyón, és néhány napon belül Szabadítóházán leszünk.
Renna bólintott, és megpróbált elfojtani egy ásítást. A parti
démon megölése feltöltötte őt energiával, de mint mindig, a
hirtelen szerzett erő a nap fényében azonnal elszállt a testéből. Egy
ideig a nyeregben ülve szundított, amíg Arlen szelíden fel nem
ébresztette.
– Jobb, ha leszállsz és felveszed a köpenyt – mondta. –
Sötétedik, és beletelik még néhány órába, mire a raktáramhoz
érünk.
Renna bólintott, Arlen pedig megállította a lovat. Egy ritkás
fenyőerdőben álltak, ahol annyi hely volt a fák között, hogy a páros
Éji Táncos két oldalán sétálva is könnyen elfért menet közben. A
lány leugrott a nyeregből: szandálja alatt ropogtak a lehullott
tűlevelek.
– Utálom ezt az göncöt hordani – mondta Renna, miközben
belenyúlt a táskájába, és előhúzta a rejtőköpenyt.
– Nem érdekel, mit utálsz. A Választó-folyó innenső oldalán
több a magúr, mert idevonzzák őket a falvak és a romok. A lombok
tetején rengeteg a fadémon. Ágról ágra lengenek, hogy aztán rád
vethessék magukat a magasból.
Renna felemelte a tekintetét. Arra számított, hogy egy fadémon
azonnal a nyakukba fog zuhanni, de a magúrok még nem keltek ki
a földből. A nap épp nyugvóban volt.
Ahogy az árnyékok egyre nyúltak, Renna a tűlevelek és tobozok
közül felszálló gőzcsíkokat figyelte. A ködfoltok úgy tekeregtek a
fák törzsei körül, mint a kéményből felszálló füst.
– Mit csinálnak? – kérdezte Renna.
– Időnként eleve a fák tetején öltenek alakot, hogy az ember ne
vegye őket észre – felelte Arlen. – Általában kivárják, hogy elhaladj
alattuk, és csak akkor ugranak rád.
Rennának eszébe jutott, hogy ő is épp így végzett korábban a
kődémonnal. Szorosabbra húzta maga körül a köpenyét, és a fák
koronája felé pillantgatott.
 – Ott van egy előttünk – mondta Arlen. – Tartsd nyitva a
szemed! – Odaadta Rennának Éji Táncos kantárját, majd néhány
lépéssel előresétált.
– Nem akarod levenni a köpenyedet? – kérdezte a lány, a
Rovásember viszont megrázta a fejét.
– Mutatok egy trükköt. Ha jól csinálod, még a bőrödön lévő
rovásokra sincs hozzá szükséged.
Renna bólintott, és a férfit figyelte. Ahogy Arlen megjósolta,
néhány lépés után megzörrent felettük egy fa lombja, és egy kérges
páncélú démon ugrott le Arlenre.
A férfi viszont készen állt rá. Megperdült, elhajolt a feléje
zuhanó magúr kinyújtott karja alatt, és hátulról előrenyúlva a lény
nyaka köré fonta a karját, és megragadta a pofája alatt. Arlen
hirtelen derékból elfordult, és hagyta, hogy a magúr zuhanásának
ereje kitörje a nyakát.
– Jóságos napfény – suttogta elképedve Renna.
– Többféle módon is lehet csinálni – mondta Arlen, miközben
beleszúrta rovásos ujját a lény szemébe, hogy meggyőződjön a
haláláról. – Az alapelv mindig ugyanaz. A sharusahk az ellenfél
ellen fordítja a saját erejét, éppúgy, ahogy a rovások teszik. A
kráziaiak így élték túl az elmúlt néhány évszázadot. Minden éjjel
alagai’sharakot vívnak.
– Ha ők ilyen jók a démonölésben, akkor miért utálod őket? –
kérdezte Renna.
– Nem utálom a kráziaiakat – felelte Arlen, majd kis szünet
után folytatta. – Legalábbis nem mindegyiküket. Viszont az, ahogy
élnek, ahogy szolgát csinálnak mindenkiből, aki nem férfi vagy
harcos... Az nem helyes. Főleg az nem, hogy még a thézaiakra is
ráerőltetik a szokásaikat.
– Kik a théziaiak? – kérdezte Renna.
 – Hát mi – felelte meglepetten Arlen. – A Szabad Városok
lakói. Azt akarom, hogy mind szabadok is maradjunk.

Amíg a magúrherceg kivárta az éjszaka elérkeztét a Magban, addig

célpontja hosszú utat tett meg a felszínen. A tükördémon viszont
fürge volt, és nem sok idő telt, mire mestere újra megpillanthatta a
férfit, aki épp hátasát vezette keresztül egy ritkás erdőn. Az
elmedémon felettük körözött, és figyelte, ahogy a fadémonok
rátámadnak a férfira. Célpontja gyors hatékonysággal végzett a
dolgozókkal, és közben alig lassított a tempóján.
Az elmedémon koponyája lüktetni kezdett, a tükördémon
pedig oldalvást dőlve zuhanni kezdett, le a fák közé. Szárnyai
eltűntek, és hirtelen egy hatalmas fadémon alakját vette fel. A lény
elkapott egy vastag faágat, mielőtt még továbbzuhantak volna, és
az esés lendületével továbblódította magát. Könnyedén szökkent
ágról ágra, miközben továbbvitte mesterét a hátán.
Egy magaslatra értek, ahonnan a feléjük közeledő férfit
figyelték. A nőnek nem látták nyomát, a magúrherceg viszont nem
emlékezett rá, hogy nyomát vesztette volna. Beleszimatolt a
levegőbe: még érezte a nő szagát. A közelben járt, ráadásul nem is
túl régen, de sehol se látta őt.
Kár. Hasznos eszköz lett volna belőle a férfi ellen, az agya
pedig ínycsiklandóan üres volt, ugyanakkor irtózatos düh fűtötte.
Egy ilyen csemegét érdemes lesz majd felkutatnia, miután a férfi
agyát elfogyasztotta.
– Ott van előttünk még egy – sóhajtotta a Rovásember, amikor
megpillantotta az abban az órában már vagy nyolcadik fadémont.
Nagyobb volt az átlagosnál: a férfi csodálkozott, hogy a faágak
egyáltalán elbírták a súlyát. Mérete egy kődémonéval vetekedett.
– Végezhetek ezzel én? – kérdezte Renna.
A Rovásember megrázta a fejét. Hátrapillantott, de először
észre se vette, hol áll Renna. A rovásos köpeny látványától még
mindig szédülni kezdett, és ha nem összpontosított eléggé, akkor
könnyedén elsiklott a tekintete a lány felett a ruhadarab miatt.
– Aludnod kell majd, ha odaérünk a raktáramhoz, és ha tele
leszel mágiával, akkor le se fogod hunyni a szemedet – mondta a
Rovásember.
– Na és veled mi lesz? – kérdezte Renna.
– Ma este rovásoznom kell néhány dolgot. Majd ha a faluba
értünk, alszom – felelte a férfi, miközben szeme sarkából a démont
figyelte, hogy lássa, hol fog elhelyezkedni a rajtaütéshez.
A fadémon viszont nem várta meg, hogy a férfi alája érjen.
Lendületet vett, és leplezetlenül rátámadt célpontjára. A
Rovásember nem számított erre, de még bőven volt ideje arra,
hogy félreugorjon előle, majd utána meg akarta ragadni a démon
karmos lábát, hogy ellene fordíthassa az ugrás erejét.
Bizonyára rosszul mérte fel a lény végtagjainak hosszát, mert
nem sikerült elkapnia a fadémont. A magúr belekapaszkodott a
Rovásember lábába, és elgáncsolta őt. Mindketten a földnek
csapódtak, a démon pedig félregördült, és a férfival együtt talpra
állt.
Ahogy a Rovásember farkasszemet nézett ellenfelével, rögtön
rájött, hogy ez a magúr más, mint a többi. A lény türelmesen
kerülgette őt, és az alkalmat leste a támadásra. A férfi néhányszor
leszegte a fejét, és úgy tett, mintha elfordulna tőle, de a démon
nem kapta be a csalit, és továbbra is figyelmesen nézte őt.
– Okos – merengett a Rovásember.
– Segítsek? – kérdezte Renna, miközben a kése után nyúlt. A
férfi erre felnevetett.
– Majd ha magúrok potyognak az égből, akkor lesz nekem
szükségem segítségre ahhoz, hogy legyőzzek egy szál fadémont! –
A Rovásember nekilátott eloldani a köpenyét.
Mielőtt azonban még sikerült volna levennie a ruhát, a magúr
felmordult, rávetette magát és a földre vitte. A Rovásember hanyatt
esett, majd rögtön a démonba rúgott, akkora erővel, ami még Éji
Táncosét is felülmúlta, de ellenfele karjai hirtelen egy tavidémon
csápjaivá alakultak, és szorosan körülölelték őt. Éles, tüskés
felületükkel belevájták magukat a húsába, szívókorongjaik pedig
rátapadtak a köpenyére, hogy a férfi ne fedhesse fel a rovásait.
Eközben a lény szája nőni kezdett: olyanná vált, mint egy parti
démoné, elég naggyá ahhoz, hogy a férfi egész felsőtestét egyben
bekapja.
A Rovásember előrelendítette a fejét, és a homlokán lévő
ütőrovással eltalálta a démon állkapcsát. Felvillant a mágia, a lény
pedig felüvöltött, amikor néhány foga szilánkokra tört, de még
több száz sorakozott belőlük a szájában, és az ütéstől nem lazított
a szorításán se. A Rovásember a fejelés során nagyot fújt, utána
viszont rájött, hogy nem bír újra levegőt venni.
Utolsó lélegzetéből még éppen tudott egy éleset fütyülni, amire
Éji Táncos azonnal felkapta a fejét. Kirántotta a kantárt Renna
kezéből, majd a fején lévő fémszarvakkal előre rohamot indított,
amik átdöfték a démon vállát. A kínjában rikoltozó lényből vér és
mágia tört elő, és végre eleresztette a Rovásembert, aki zihálva
arrébb gördült tőle.
A magúr leolvadt Éji Táncos szarvairól, és újra alakot öltött.
Páncélja átalakult és színt váltott: hirtelen kődémon lett belőle.
Visszakézből megütötte a csődört, és közben szemét végig a
Rovásemberen tartotta.
Éji Táncos még a páncélzata és a nyereg nélkül is közel egy
tonnát nyomott, de a hatalmas démon csapása elrepítette a hátast.
A ló nekivágódott egy magas fának, a Rovásember pedig nem
tudta, hogy a reccsenés, amit hallott, a fa törzse volt-e, vagy az
állat gerince.
– Táncos! – kiáltott fel a Rovásember, miközben lerángatta
magáról a köpenyét, és rárontott a démonra. Renna eközben a
lóhoz szaladt.
A férfi ütései megtántorították a magúrt, ami hátrálni kezdett
támadójától, de a seb, amit Éji Táncos ejtett rajta, máris
begyógyult, a Rovásember ütéseinek és rúgásainak pedig nem volt
maradandó hatása. A lény húsa lüktetni kezdett a vöröslő
zúzódásnyomok körül, amik azonnal gyógyulásnak indultak.
A férfi egyik ütésétől a démon majdnem a földre került, de a
karjára támaszkodva belemarkolt hatalmas karmaival a földbe, és
egy nagy csomó sarat és nedves avart dobott ellenfelére. A
Rovásember nem tudott kitérni előle, így a lövedék telibe találta.
Hamar visszanyerte az egyensúlyát, és közben lesöpörte magáról a
mocskot, de tudta, hogy a sártól meggyengültek a rovásai, már ha
egyáltalán még működtek ezek után.
Sérülései viszont nem voltak súlyosabbak a démonéinál, és
semmiképp se akarta menekülni hagyni ezt az erős démont. Ismét
kerülgetni kezdték egymást, és közben morogva vicsorogtak. A lény
egyik karja hirtelen fél tucat, egyenként háromméteres, éles
szarvban végződő csáppá változott.
 – Az éjre! A Mag melyik bugyrából másztál te elő? – kérdezte
a Rovásember. A démon válaszként a férfi felé suhintott újdonsült
végtagjaival.
A Rovásember félreszökkent előlük, majd bukfenccel földet
érve a lény felé szaladt. A szörnyeteg hónaljában volt egy rés a
páncéllemezek között, amibe a férfi beleszúrta kinyújtott,
szúrórovásokkal ellátott ujjait, annak reményében, hogy talán
eltalál egy létfontosságú szervet.
A magúr viszont felrikoltva megtekeredett, húsa pedig
egyszerűen eltűnt a Rovásember ujjai körül. Most, hogy hozzá is
ért a démonhoz, amikor megváltozott az alakja, rádöbbent, hogy
mit is csinál: köddé vált és újra testet öltött, éppúgy, mint ahogy ő
is, és általában minden más magúr. Ez a lény viszont különböző
formákban tudott újra alakot ölteni. A felfedezés ezernyi
lehetőséget foglalt magába, túl sokat ahhoz, hogy a férfi még csak
bele is gondoljon. Úgy hessegette el hirtelen megvilágosodását,
mint egy szemtelen legyet. Ismét ellenfelére összpontosított, és
támadásba lendült.
Abban a röpke pillanatban, amikor a démon teste átalakulóban
volt, a Rovásember szintén köddé vált, és kissé beleszállt a lény
alakjába, hogy ne tudjon újra testet ölteni. Még mindig érezte a
magúr szilárd létét, ugyanakkor Renna sikolyát is hallotta, ami
olyan volt, mintha egy mérföldre hangzott volna fel. A férfi tudta,
milyen ijesztő látvány lehet a lány számára, hogy mind ő, mind a
démon kísértetalakokká halványultak, de most nem foglalkozhatott
vele.
Ilyen formában egyszer már megküzdött egy démonnal, és
tudta, hogy ilyenkor a puszta erő és a rovások nem érnek semmit.
Ebben az állapotban az akaraterő volt az igazi hatalom, és a
Rovásember tudta, hogy ebben minden démont képes felülmúlni.
 Belekapaszkodott a magúr részecskéibe: akaratával terelgette és
szétszórta őket, hogy ne tudjanak újra összeállni. Megérezte a lény
ébredő félelmét, és saját dühével és haragjával válaszolt rá. Úgy
uralkodott a démon felett, mint ahogy egy szülő fegyelmezi
engedetlen kisgyermekét.
Épp amikor érezte, hogy ellenfele akarata megtörik, egy másik
lényé érintette meg az övét, ami ezerszer erősebb volt az elsőnél.

A magúrherceg egy magas fa tetejébe kapaszkodva figyelte a lent

Zajló csatát. Szelleme a tükördémon fejében bujkált, és onnan
adott parancsokat neki a küzdelemhez.
Bármilyen más ellenféllel hamar végezni tudott volna, hiszen ki
tudta volna olvasni az illető gondolatait, és még azelőtt elháríthatta
volna a támadásait, mielőtt még kivitelezte volna őket. A
tükördémonnal küzdő férfi elméjét viszont rovások védték, így a
magúrherceg nem láthatott rá a terveire. Még így is győzhettek
volna, de az ember hirtelen olyasmit tett, amire még az
elmedémon sem számított.
A férfi köddé vált.
A magúrherceg még soha nem látott ilyet. Mindaddig el se
tudta képzelni, hogy egy felszíni lény képes erre. A férfi hatalmát
érezve egy pillanatra félelem fogta el.
Az érzés azonnal tovaszállt, amikor az ember megtörte a
tükördémon akaratát, és akkor a magúrherceg szelleme
megérintette az övét. A rovásoknak nem volt hatalma a köztes
állapotban. Ezt még a hercegfiókák is tudták. Ellenfele ostoba
módon sebezhetővé tette magát.
Mielőtt még a férfi magához térhetett volna meglepetéséből, a
magúrherceg az elméjébe nyúlt, és ekkor végre megismerhette
ellenfelét: belevetette magát emlékeinek folyamába. Az embert
megrettentette a lény behatolása, de nem tudott védekezni ellene.
Tehetetlen dühe részegítő volt.
A férfinak viszont ismét sikerült meglepnie őt. Egy gyengébb
egyed megtört volna a magúrherceg hatalmától, de ellenfele
hátrahagyta saját emlékeit, és belevetette magát a démon
elméjének folyamába, és megérintette lényének esszenciáját. Az
elmedémon nem volt felkészülve arra, hogy a férfi ilyen vad módon
áttöri a védelmét, és egy pillanat erejéig egybekapcsolódott a
tudatuk, mielőtt még a magúrherceg összeszedhette az akaraterejét
ahhoz, hogy elválassza őt magától.
Amikor elméje szabaddá vált a külső behatástól, a férfi testet
öltött, és arra késztette a tükördémont, hogy ő is tegyen így.
– Renna! – kiáltott fel hirtelen az ember.
A magúrherceg meglepetten látta, hogy a közelben megremeg
a levegő, és egy nő tűnik elő a semmiből, aki aztán beleszúrta
rovásos kését a tükördémonba.
A magúrherceg nem foglalkozott szolgája rikoltozásával,
hanem inkább a nő körül fodrozódó levegőt tanulmányozta.
Amikor rátámadt a tükördémonra, háta mögött meglebbent egy
ruhadarab. Erős rovásokkal volt ellátva, ha így el tudta rejteni a nőt
az elmedémon szeme elől.
Amikor a férfi testet öltött, az elméjét védő rovások is újra
működésbe léptek, de ugyanakkor a tükördémon felett is
elvesztette az uralmát. A magúrherceg megparancsolta szolgájának,
hogy lökje hátra ellenfelét, majd vesse rá magát a nőre. A
tükördémon engedelmeskedett: leszaggatta a rejtőköpenyt
viselőjéről, majd rászökkent, és vele együtt a földre bukfencezett.
Mire a férfi újra talpra állt és felnézett, két nőt pillantott meg
maga előtt, akik kinézetben és mozgásban teljesen megegyeztek. Az
elmedémon összekapcsolta őket, hogy szolgája mindenben utánozni
tudja a fiatal nőt, majd eleresztette a fa törzsét. Olyan kecsesen
lelibbent a lombok közül a földre, mint egy hulló falevél.

A Rovásember megütközve pislogott. Két Tímár Rennát látott

maga előtt, akiknek a bőrén még a különböző mértékben
megfakult szénfürtrovások is megegyeztek. Ugyanazzal a
szempárral meredtek rá, ugyanazt a szakadt ruházatot viselték, és
ugyanaz a kés volt a kezükben. Még a belőlük sugárzó mágia is
egyformának tűnt számára.
A férfi odarohant Éji Táncoshoz. Megpróbált nem figyelni a ló
szapora és nehézkes légzésére, miközben felkapta a nyeregről íját,
és ráhelyezett egy nyilat. A két lány felé fordult, de nem tudta,
melyikükre lőjön.
– Arlen, ő a démon! – kiáltotta egyszerre a két Renna,
miközben egymásra mutattak.
A lányok meglepetten néztek egymásra, majd ismét a
Rovásember felé fordultak.
– Bálás Arlen! – Mindketten úgy tették csípőre a kezüket, mint
Renna, amikor mérges volt. – Azt ne mondd nekem, hogy nem
tudsz megkülönböztetni egy magúrtól!
A Rovásember egyik lányról a másikra pillantott, majd
bocsánatkérően megvonta a vállát. Válaszként két egyformán
összevont szemöldök meredt rá.
– Miért kellett csókosat játszanom veletek azon az estén? –
kérdezte kis gondolkodás után a Rovásember.
A kérdéstől mindkét Renna felderült.
 – Azért, mert vesztettél rovásosban – felelték egyszerre, majd
rémülten egymásra néztek.
A Rovásember tovább töprengett, de nem vette le a szemét a
két lányról.
– Miért vesztettem? – kérdezte.
A Rennák haboztak egy kicsit, majd a férfira néztek.
– Azért, mert Béni csalt – vallották be, majd mindkettőjük
szemében gyilkos fény csillant, és előrántott késsel egymás felé
fordultak.
– Ne! – kiáltott rájuk a Rovásember, kissé felemelve az íját. –
Adj egy percet!
Válaszként mindketten ingerült pillantást vetettek rá.
– A Magba, Arlen, hadd öljem már meg ezt a nyüves férget, és
legyünk túl a dolgon!
– Túl erős, Ren – mondta a Rovásember, mire mindkét nő
szúrós pillantást vetett rá. – Az igazi Renna hallgatna rám – tette
hozzá.
Erre mind a két lány felkacagott, de aztán egyikük se támadt rá
a másikra. A Rovásember bólintott.
– Bújj elő, akárhol is vagy! – kiáltotta hangosan az éjszakába. –
Tudom, hogy itt vagy! Ennek az alakváltó démonnak nincs elég
esze ehhez!
Valami megzörrent a közelben. Hirtelen megjelent egy kicsi,
karcsú démon, aminek aránytalanul nagy, rücskös koponyájú feje
volt. Hatalmas, fekete szemével nézett a Rovásemberre, és szájában
csak egyetlen sor tűhegyes fog sorakozott. Törékeny ujjainak végén
olyanok voltak a karmok, mint egy angiers-i úrhölgy lakkozott
körmei.
– Sejtettem, hogy előbb-utóbb belefutok egy hozzád hasonló
nyavalyásba – mondta a Rovásember, majd megérintette a homloka
közepén díszelgő hatalmas rovást. – Rátok külön felkészültem.
A démon kissé félredöntötte a fejét, és végigmérte a férfit. A
két Renna hirtelen megdermedt.
– A te elméd talán védett, de ezé a nőstényé nem – mondták
kórusban, miközben a magúrherceg továbbra is a Rovásemberre
meredt. – Ha akarom, megölhetem.
A Rovásember azonnal felhúzta az íját és lőtt, de a démon
gyorsan rovást rajzolt maga előtt a levegőben, és a jel felvillanó
mágiája hamuvá égette a feléje repülő nyilat. A férfi ismét lőni
készült, de úgy látta, erre az újfajta démonra felesleges nyilakat
eregetnie. Leengedte az íjat, és lazított a húr feszességén.
– Mit akarsz? – kérdezte a démontól.
– Mit akar a hátasod, amikor a farkával a legyeket csapkodja?
– kérdezte a két Renna. – Nem vagy több, mint egy puszta
bosszúság, amit agyon kell ütni.
A Rovásember gúnyosan elhúzta a száját.
– Próbáld csak meg!
– A maga idejében – felelték fejcsóválva a lányok. – Téged
egyetlen dolgozó sem véd, engem viszont temérdek. Rövidesen
felbontom a koponyádat, hogy elfogyasszam az agyadat, de jól
szórakoznék rajta, ha előbb megpróbálnád megmenteni a
nőstényedet.
– Azt mondtad, nem akarsz tőlem semmit – mondta a
démonnak a Rovásember.
– Nem is – bólogattak a Rennák –, de ha feladsz valamit, amit
titokban akartál tartani, az fájdalmat okoz neked, és ettől édesebb
lesz a lakoma az agyadból.
A Rovásembernek összeszűkült a szeme.
– Hol szereztél tudomást rólunk? – kérdezte a két lány.
A férfi rájuk pillantott, majd visszanézett az elmedémonra.
 – Miért kéne elmondanom neked? Az én fejembe nem tudsz
beférkőzni, a lány pedig nem tudja a választ.
A két Renna erre elmosolyodott.
– Nektek embereknek a nők az egyik gyenge pontotok –
mondták. – Ezt a hibát már az őseitekbe belenevelték. Válaszolj,
vagy a nőstény meghal. – Miközben beszéltek, mindketten
felemelték rovásos késeiket és egymás nyakához tartották őket.
A Rovásember célra emelte az íját, és egyik lányról a másikra
pillantott.
– Lelőhetném egyiküket – mondta. – Fele-fele esélyem van rá,
hogy az alakváltódat ölöm meg vele.
– Az csak egy dolgozó – felelték vállat vonva a lányok. – A
nőstény viszont sokat jelent neked. Szenvednél, ha meghalna.
– Sokat jelentek? – kérdezték a Rennák, mire a Rovásember
feléjük fordult. Szemükben félelmet és kétségbeesést látott.
– Sajnálom, Ren – mondta a férfi. – Nem akartam, hogy ez
történjen. Figyelmeztettelek rá.
– Tudom – bólintottak a lányok. – Nem tehetsz róla.
A Rovásember rájuk emelte az íját.
– Ezúttal nem foglak tudni megmenteni, Ren – mondta, és
lenyelte a torkában nőtt gombócot. – Még akkor se, ha tudnám,
melyik vagy te. – Rennának el kellett fojtania a zokogását. A
Rovásember szinte érezte, mennyire élvezi az elmedémon a
jelenetet.
– Úgyhogy jobb lesz, ha erős leszel és megmented magadat,
mert ez a szörnyeteg a megtestesült gonosz, és nem fogom hagyni,
hogy elmeneküljön!
A magúrherceg megdermedt, amikor megértette, mire gondol
a férfi, de ekkor már késő volt. A Rovásember leejtette az íjat, és
sebesen megindult feléje. Egy pillanat alatt előtte termett, és
mielőtt még az elmedémon megparancsolhatta volna Rennának és
a tükördémonnak, hogy öljék meg egymást, a férfi rovásos ökle
robbanásszerű villanás kíséretében nekicsapódott duzzadt fejének.
A vékony magúr több métert repült az ütés erejétől, és
dühösen sziszegve hanyatt a földre esett. Koponyája erősen
lüktetett, és bár a Rovásember érezte a démonból kisugárzó
hatalmat, ártani nem ártott neki.
A férfi mögött felrikoltott a tükördémon, de ő nem
foglalkozott vele. Rávetette magát az elmedémonra, majd a földhöz
szegezte és újabb ütéseket mért a fejére. A zúzódások azonnal
begyógyultak, de a férfi tovább ütlegelte a lényt, hogy elkábíthassa
addig, amíg meg nem találja a módját a megölésének. Ha a démon
köddé válna, készen állt rá, hogy összemérje vele az akaraterejét.
A magúr viszont nem tett így: talán épp ettől a
végkimeneteltől félt. Minden egyes ütéssel egyre kábábbá vált, és
mindig egy kicsit tovább tartott, hogy magához térjen. A
Rovásember a démon háta mögé kúszott, és egy sharusahk fojtással
szorítani kezdte a nyakát. Az alkarján lévő rovások felmelegedtek,
miközben a lény torkának nyomódtak. Pár másodperc, és meg is
hal.
Ekkor viszont egy széldémon csapódott neki a Rovásembernek,
amitől a férfi eleresztette a magúrherceget. Gördülve landolt a
rátámadó démon tetején, majd erősen nyakon csapta, amitől az
elkábult, de mielőtt még végezhetett volna vele, a lombok közül
egy fadémon vetette le magát feléje, amit aztán több fajtársa is
követett.

Amikor a magúrherceg koponyája megremegett a férfi ütésének

erejétől, érezte, hogy megszakad a szellemi kapcsolata a
tükördémonnal. Soha nem érzett még ilyen fájdalmat. Tízezer év
múlt már el kikelése óta, de még egyetlen élőlény se mert rá kezet
emelni. Mindeddig maga a tett is elképzelhetetlen volt.
A démon keményen a földnek csapódott, és azonnal jelezte is a
környéken lévő dolgozóknak, hogy veszélyben van. Rövidesen
tömegével fognak a segítségére sietni. A tükördémon már felelt is a
hívására egy rikoltással, de nem tudott odamenni hozzá. A férfi
ráugrott a magúrhercegre, és rovásos ökleivel püfölni kezdte a
fejét.
Az elmedémon ahhoz volt szokva, hogy a tükördémonján
keresztül vív meg másokkal, így nem volt felkészülve a közelharc
fájdalmára és kábulatára. Az ember nem hagyta, hogy összeszedje
magát, így ő nem tudta megakadályozni, hogy a férfi egy primitív
fogással satuba fogja őt. A bőrén lévő rovások működésbe léptek,
amik elszívták a magúrherceg testéből a mágiát, és fájdalommá
alakították.
A démon majdnem belehalt a küzdelembe, de végül egy repülő
magúr mégis felelt a segélykérésére. A széldémon nekicsapódott a
férfinak, aki ettől eleresztette a magúrherceget. Újabb dolgozók
sereglettek a csata helyszínére, hogy megvédjék az elmedémont.
Miután az ember odébbtántorodott a magúrhercegtől, a lény
gyorsan begyógyította sérüléseit, majd felháborodottan rásziszegett
támadójára. Fejének lüktetésével ismét segélykérést adott le a
környékre. El akarta temetni a férfit démonokkal. Érezte, hogy a
környéken tucatnyi dolgozó gyülekezik, akik mind sebesen
igyekeztek a helyszínre, a tükördémon jelenlétét viszont furamód
nem érezte.
Az ember félrehajította a fadémonokat az útjából, majd ismét
rárohant a magúrhercegre, de a lény ezúttal már készen állt.
Rovást rajzolt a levegőbe, amiből olyan szélroham támadt, hogy
ütésként érte a férfit, és keresztülrepítette őt a tisztáson. Mire az
ember fel tudott tápászkodni, dolgozók vették körbe. Az
elmedémon parancsára mind letörtek egy-egy vastag ágat a közeli
fákról, hogy azokat használják fegyverként. Ezzel még a férfi bőrén
lévő, sártól meggyengült rovások védelmét is ki tudták kerülni.

Rennát már az is megrémítette, hogy a tükördémon pontosan

leutánozza szavait és tetteit, de akkor iszonyodott el igazán, amikor
az elmedémon átvette felette az irányítást. Ekkor döbbent rá, hogy
a lény mindvégig ott lapult a fejében. Olyan volt, mint egy
potyautas, aki hirtelen átveszi a szekér előtti lovak kantárját.
Leírhatatlan erőszak volt ez számára: rosszabb, mint bármi,
amit Harl művelt vele. Rosszabb az árnyékszéken töltött éjszakánál,
vagy annál az esténél, amikor kikötötték őt a Vásártéren. Érezte,
hogy az elmedémon úgy kutat a fejében, mint egy mezei pocok, és
legféltettebb, legbensőbb emlékeit Arlen ellen fordította.
Az érzés végtelen dühvel töltötte el Rennát, az elmedémon
pedig élvezte a lány hirtelen támadt haragját. „Már többször
megkaparintottalak magamnak”, suttogta a fejében.
„Számtalanszor.”
Renna Arlenre nézett, és a férfi szemében tükröződő
lemondástól kétségbeesett. A lány azt hitte, elég erős ahhoz, hogy a
Rovásember útját járja az életben. Úgy vélte, mindenre képes, amit
a férfi is megtesz. De ez önámítás volt, s ez most beigazolódott.
Egyedül annyit ért el, hogy a halálához juttatta Arlent.
Rennából majdnem kitört a zokogás. Megpróbálta felemelni a
kését, hogy átvágja vele a saját torkát, de az elmedémon úgy
irányította a testét, mint egy Zsonglőr a bábuját, és nem tudott
szembeszállni az akaratával. Még ha Arlen el is találta volna a
nyíllal az ál-Rennát, az elmedémon rávehette volna őt, hogy szúrja
le a férfit a késsel. Figyelmeztetni akarta Arlent, de nem tudott
megszólalni.
Ekkor viszont a férfi tekintete megváltozott. Mintha hirtelen
elhatározásra jutott volna. Olyan bizalom érződött pillantásából,
amivel a lányt még soha senki nem jutalmazta meg.
»Úgyhogy jobb lesz, ha erős leszel és megmented magadat,
mert ez a szörnyeteg a megtestesült gonosz, és nem fogom hagyni,
hogy elmeneküljön!” – mondta Arlen.
Renna félelme azonnal szertefoszlott, szeméből pedig
eltökéltség sugárzott. A lány bólintott, és érezte, hogy az
elmedémon kissé megretten, amikor vele egy időben rájött, mit is
mondott a férfi. A lény megpróbálta hárítani a támadást, de nem
volt elég gyors. Arlen úgy belebokszolt a démon fejébe, hogy a
mágia ereje egy pillanatra megvilágította a sötét éjszakát.
Az elmedémon szelleme hirtelen eltűnt Renna fejéből, kába,
zavart érzést hagyva maga után. A lány a tükördémonra pillantott,
ami még mindig az ő alakját viselte, és látta, hogy a magúr is
tántorogni kezd, amikor megszűnt a kapcsolat közte és a mestere
között.
Renna felmordulva megragadta apja kését, odarohant a
démonhoz, és beleszúrta a fegyvert a lény fedetlen hasába. Szabad
karjával átkarolta a démont és magához húzta, a bőrére festett
szénfürtrovások pedig azonnal működésbe léptek. Izmait átjárta a
lénytől elszívott mágia, ami erőt adott neki. Felrántotta a kést, és a
köldökétől a nyakáig felvágta vele a magúrt.
A démon ugyan külsőre úgy nézett ki, mint ő, de a sebből
előtörő fekete, bűzös vér semmilyen felszíni lényből nem
származhatott.
Renna a magúr arcára nézett: az az ábrázat pillantott vissza rá,
amit már vagy ezerszer látott víztükörben. A lány szeme majdnem
könnybe lábadt a démon szemében tükröződő fájdalomtól és
zavarodottságtól, de aztán a lény arca kutyáéhoz hasonló vicsorba
torzult, fogai pedig nyúlni kezdtek, miközben Rennára sziszegett.
Amikor a tükördémon feléje lendült, Renna megpördült, és a
lény ellen fordította saját lendületét, éppúgy, ahogy Arlen tanította.
Szabad kezével megragadta a mellette elzuhanó magúr fejéről lógó
hosszú copfot, majd megrántotta, amitől a lény nyaka megfeszült.
A mozdulattól olyan erővel meg tudta lendíteni kését, hogy a
penge egy suhintással átszelte a magúr nyakát.
A küzdelem ezzel véget is ért. A halott démon teste a földre
zuhant. Renna kezéből saját fejének mása lógott a hosszú hajfürt
végén: a lény szemei befordultak, átszelt nyakából pedig fekete vér
csepegett. Renna úgy érezte, egy órája most először lélegezhet fel.
Felpillantott, arra számítva, hogy az elmedémon holtan fog
heverni Arlen lába előtt, de ehelyett azt látta, hogy a férfit vastag
ágakat suhogtató fadémonok vették körül, a karcsú magúr pedig
hátrébb lépett a csoporttól. A démonok kizárólag Arlenre figyeltek,
tudomást se vettek a lányról.
Renna körbenézett, majd elejtette az alakváltó fejét, és felkapta
rovásos köpenyét. A tükördémon eltépte a fűzőt a ruha nyakánál,
de egyéb kárt nem tett benne. A lány eltette a kést, majd a vállára
kanyarította a köpenyt, a fejére húzta a csuklyáját, és belülről
összefogta a ruha széleit.
Óvatosan felegyenesedett, és elindult a csatajelenet irányába.
Lassú, egyenletes léptekkel haladt, hogy a rovások a
leghatékonyabban működhessenek. Amikor a fadémonok közelébe
ért, az egyik lecsapott Arlen vállára, aki a földre zuhant, és vért
köhögött az ütés erejétől. A többi magúr követte társa példáját, a
férfi pedig elkeseredetten próbálta kikerülni a vastag faágak
csapásait, több-kevesebb sikerrel.
Renna oda akart szaladni Arlenhez, hogy segítsen neki, de szíve
mélyén tudta, hogy a férfi nem akarná ezt. Az elmedémon
nyugodtan szemlélte az eseményeket: úgy tűnt, már nem áll
szándékában elmenekülni. Renna arra gondolt, hogy ha a nap
fényére vethetné a démont, az még kettőjük életénél is többet érne
a világnak.

A Rovásember érezte, hogy eltörnek a bordái, amikor az egyik

fadémon lecsapott rá a kezében lévő ággal. Az epe és a vér
undorító keverékét köhögte fel és köpte a földre.
Mielőtt magához térhetett volna, egy újabb ütés érte. A
harmadik elől félregördült, majd a negyedik elől is, de az ötödiknél
nem tudott elég gyorsan talpra állni. A vastag ág arcon találta őt,
amitől felszakadt a bőre, az egyik szeme pedig kiugrott az
üregéből, és a kocsányán lógott az orra mellett. Fejében a csapás
hangja zengett, amitől semmi mást nem hallott.
Ép szemével felpillantott, és azt látta, hogy az őt körülvevő
fadémonok egyszerre lendítik a fejük fölé fegyvereiket. Egy
pillanatig arra gondolt, eljött a vég, de aztán hirtelen visszatért a
józan esze, és átkozni kezdte magát ostobaságáért.
Amikor a faágak lecsaptak, csak egy ködfoltot találtak el. A
Rovásember kilibbent a fadémonok alkotta kör közepéről, és az
egyikük mögött öltött újra testet, amitől sérülései is azonnal
begyógyultak. Elgáncsolta az egyik magúrt, majd estében
megragadta a szarvát, a lendületét kihasználva átdobta a vállán, és
kitörte a nyakát. Ezután rögtön odaszökkent egy másik démonhoz,
és belemélyesztette hüvelykujjait a lény szemébe. Egy harmadik
magúr meglendítette a faágát, de a férfi köddé vált, így csak
megvakult fajtársát találta el vele. A Rovásember ismét testet öltött,
és mereven kinyújtott, rovásos ujjait a rátámadó démon
mellkasának páncéllemezei közötti résbe szúrta, amitől a lény szíve
úgy robbant fel, mint egy felforrósodott gesztenye.
Azt már eddig is tudta, hogy semmilyen e világi fegyver nem
árthat neki, ha időben észreveszi a támadást, de ekkor rádöbbent,
hogy ennél többre is képes. Bármilyen sérülésből azonnal fel tudott
épülni, ami nem a halálát vagy egy végtagjának elvesztését okozza.
Hirtelen úgy tekintett a körülötte álló démonokra, mint holmi
legyekre, akiket el kell hessegetnie az útjából. Nem volt annyi
eszük, hogy maguktól köddé váljanak harc közben, az elmedémon
pedig biztosan óvakodna attól, hogy erre késztesse őket, nehogy
össze kelljen mérnie akaraterejét a férfiéval.
A Rovásember rá se hederített a megmaradt magúrokra. Úgy
libbent át rajtuk, mint egy szellem, és csak akkor öltött újra alakot,
amikor már tiszta volt az út a magúrherceghez. Végignézett a
karcsú magúron, és ekkor hirtelen kábaság lett úrrá rajta. A
magabiztosság, ami egy pillanattal korábban egész lényét átjárta,
most szertefoszlott. Rájött, hogy a hatalom, amit épp az imént
fedezett fel magában, a démon számára már évezredek óta ismert
dolognak számított. A lény kivicsorította fogait, és felemelte egyik
karmos ujját, hogy rovást rajzoljon maga előtt.
Ekkor viszont egy penge hegye tört elő a mellkasából, ami
vakító fénnyel szikrázni kezdett. A Rovásember feje azonnal
kitisztult, amikor Renna válláról lehullott a rejtőköpeny. A lány
szabad kezével átfogta a magúr nyakát, a késen lévő rovások ereje
pedig egyre nőtt.
 A magúrherceg felrikoltott a meglepetéstől és a kíntól. A
Rovásember nem habozott: rögtön odaugrott a démonhoz, és
keményen öklözni kezdte a lényt, hogy ne tudja magát
kiszabadítani. Renna eleresztette a kés markolatát, és az
elmedémon nyaka köré tekerte kavicsok alkotta nyakláncát. A
köveken lévő rovások fellángoltak, a magúr pedig kitátotta a száját,
hogy felüvöltsön, de nem jött ki hang a torkán. Ehelyett koponyája
megdobbant, és az általa keltett lökéshullám úgy érte a
Rovásembert, mint egy széllökés, amitől hátra is tántorodott.
Úgy tűnt, Renna nem érezte a hullám erejét, de jó pár
mérföldön belül mindenfelé fájdalmasan rikoltozni kezdtek a
démonok. Egy széldémon lezuhant az égből, és élettelenül
belecsapódott a földet borító avarba. A fadémonok, amik korábban
a férfira támadtak, szintén összeestek. Mindannyian az elmedémon
szellemi sikolyától haltak meg.
Ekkor a magúrhereeg hirtelen köddé vált.

Az elmedémon mindeddig nem ismerte sem a félelem, sem a

fájdalom érzését. Felette állt az ilyen dolgoknak, és mindig csak
másodkézből, a dolgozók és az áldozatok agyán keresztül érzékelte
az ilyen dolgokat. Ínyencségekként tekintett rájuk, amiket érdemes
apránként ízlelgetni.
Tükördémonának halála és a mellkasából kiálló penge érzése
viszont nagyon is a sajátja volt. Torkát összeszorította a fojtogató
hurok a nyaka körül, és a rá záporozó ütésektől nem tudott erőt
gyűjteni. Elméjével felrikoltott, és érezte, hogy a környéken lévő
dolgozók agya sorra szétég az ő kínjától.
A férfi figyelme egy pillanatig elterelődött, a magúrhereeg
pedig kihasználta az alkalmat. Teste köddé vált, és lemenekült a
földbe a Mag felé. Ha visszaérkezik otthonába, új tükördémont
bilincselhet magához, és felkészülhet a következő újholdra, hogy
akkora sereggel térjen vissza a felszínre, amekkorát az emberek
évezredek óta nem láttak.

Renna hirtelen felsikoltott. A Rovásember feléje fordult, és

észrevette, hogy az elmedémon kicsúszik a lány szorításából, és
ködös alakká válva lemenekül egy közeli mágikus útvonalon a Mag
felé. A férfi ösztönösen utánaeredt.
– Arlen, ne! – sikoltotta Renna, de hangja távolinak tűnt.
A Magba vezető út olyan volt, mintha sötétben követett volna
egy patakot a forrása felé. Tudta, merre kell mennie, de a látásának
nem vette hasznát a föld mélyén. Érezte, ahogy a föld középpontja
felől feláramlik a démoni mágia, és árral szemben követte annak
folyását. A Rovásember az előtte haladó magúrherceg
gonoszságának nyomára összpontosított, és úgy tűnt, mintha
mérföldeken át követte volna, mire elég közel nem ért ahhoz, hogy
megragadhassa őt.
Mivel kezei nem voltak, létének esszenciájával akaszkodott rá a
démonéra. Mint amikor két pipázó férfi egy felhőbe fújja a füstöt,
úgy keveredett össze a férfi és a magúr ködös alakja, akaratuk
pedig egymásnak feszült.
A Rovásember arra számított, hogy a démon meggyengült a
felszíni harc során, de hatalma éppolyan félelmetes volt, mint
azelőtt. Egymás elméjét mardosták, és egymás érzékeny pontjait
döfködték. A magúrherceg feltárta a férfi életének kudarcait, és
kigúnyolta őt, amiért ilyen életre kárhoztatta Rennát, és amiért bajt
hozott a rizoniakra. Olyan rémképeket ültetett a Rovásember
fejébe, amikben Jardir rámászik a szegény, védtelen Leeshára.
A férfi kínja már majdnem elviselhetetlenné vált, de ekkor
visszavágott, és áttörte a démon elméjének védelmét. Ekkor rövid
pillantást vethetett a Magra, az örök sötétség birodalmába, amit
ugyanakkor olyan mágia ragyogott be, ami fényesebb volt a sivatagi
pusztaságoknál is.
A démon akaratereje erre rögtön felhagyott a támadással, és
inkább saját gondolatait igyekezett megvédeni. A Rovásember
érezte, hogy fölénybe került, és tovább ostromolta a magúrt. A
démon elméje felrikoltott, amikor a férfi pillantást vetett a
Kaptárra.
A Rovásember már majdnem győzelmet aratott, de a lelki
szemei előtt megjelenő kép elborzasztotta. Azok a magúrok, amik
éjjelente feljöttek vadászni a felszínre, csak egy apró töredékét
jelentették a Mag teljes lakosságának. Démonok milliói, sőt,
milliárdjai lapultak a mélyben. Mióta rábukkant a régi világ harci
rovásaira, most először esett kétségbe amiatt, hogy vajon tényleg
legyőzheti-e a magúrokat az emberiség.
Az elmedémon akarata ismét az övé ellen feszült, küzdelmük
pedig egy sokkal ösztönösebb szinten folytatódott. Pusztán a
túlélés hajtotta őket. Ebben viszont a Rovásembernek volt előnye,
hiszen ő nem félte a halált, és még akkor sem törődött vele, amikor
már mindkettőjük élete kockán forgott.
A démont viszont aggasztotta a halál gondolata, akarata pedig
hirtelen megtört. A Rovásember magába szívta a magúrherceg
lényének esszenciáját, majd a lény szénné égett maradványait
leszórta a Magba vezető útról.
Most, hogy egyedül maradt a mágikus ösvényen, végre tisztán
hallhatta a Mag hívását. Gyönyörű hang volt. Hatalommal
kecsegtette őt. Olyan erővel, ami önmagában nem volt gonosz.
Olyan volt, mint a tűz: az erkölcs kérdésein felül állt. Színtiszta
hatalom volt, és úgy csalogatta őt, mint az anyatej egy éhes
kisbabát. Utánanyúlt, készen rá, hogy megízlelhesse.
Ekkor viszont egy másik hang ütötte meg a fülét.
– Arlen! – A hang egy távolból érkező visszhang volt csupán,
ami követte őt a felszínről.
– Bálás Arlen, azonnal gyere vissza hozzám!
Bálás Arlen. Évek óta nem használta ezt a nevet. Bálás Arlen
meghalt a kráziai sivatagban. A hang csak egy szellemet
szólongatott. A férfi visszafordult a Mag felé, készen arra, hogy
átadja magát neki.
– Bálás Arlen, ne merészelj még egyszer magamra hagyni!
Renna. Immár másodjára hagyta őt szorult helyzetben, de a
harmadik eset lenne a lány számára a legmélyebb seb. Azok után,
hogy Renna olyan keményen küzdött azért, hogy megmentse az ő
életét, arra a sorsra kárhoztatná őt, amitől ő maga is meg akart
menekülni.
Mit nyújthatott volna neki a Mag ölelése, amit Rennától nem
kaphat meg?

Renna rekedtre kiabálta magát, mire a földből gőzcsík tört elő, ami
aztán felvette Arlen alakját. A lány könnyes arccal felnevetett, és
majdnem elakadt a lélegzete is. Egy perccel korábban úgy tűnt, a
férfit megölik a démonok, és ő is erre a sorsra jut, most pedig a
környéken lévő összes démon halott volt, az éjszakában pedig
kísérteties csend honolt, miközben Arlennel egymást nézték. Az
elmedémonból elszívott mágia rendkívül erős volt, így Renna
érzékei élesebbé váltak, mint életében bármikor. Szinte szikrázott a
mágikus erőtől, szíve pedig úgy vert, mint egy Zsonglőr kézi dobja.
Arlen alakját olyan fényesnek látta, hogy bántotta a szemét a
látvány.
– Táncos – suttogta Arlen, megtörve kettőjük között a
csendet. Odaszaladt a lovához.
– Sok csontja eltört – mondta szomorúan Renna. – Soha
többé nem fog tudni futni, már ha egyáltalán életben marad. Apám
biztos azt mondaná, hogy szabadítsuk meg a kínjától.
– A Magba mindennel, amit apád mondana! – morogta Arlen.
Rennát szinte pofonként érte a férfi hangjából érződő fájdalom.
Ekkor döbbent rá, mennyire szerette Arlen Éji Táncost. A lány is
tudta, milyen érzés az, amikor egy állat az ember egyetlen barátja a
világon. Azt kívánta, bárcsak őt szeretné Arlen feleennyire.
– A sebei már nem véreznek – jegyezte meg Renna. – Biztos
elszívott valamennyit annak az alakváltónak a mágiájából, mielőtt
megütötte őt.
– Tükördémon volt – felelte Arlen. – Így hívják őket.
– Honnan tudod?
– Sok mindent megtudtam, amikor megérintettem a
magúrherceg elméjét – felelte a férfi. Megfogta a csődör egyik
törött lábát, és a helyükre tette a csontjait. Egyik kezével erősen
tartotta a sérült végtagot, a másikkal pedig egy rovást rajzolt
felette a levegőben.
A Rovásember halkat mordult fájdalmában, de a rovás
fellángolt, a ló lába pedig egy szempillantás alatt meggyógyult.
Arlen egyenként ellátta Éji Táncos sérüléseit, de miközben a csődör
elkezdett nyugodtabban lélegezni, a férfi egyre nehezebben szedte
a levegőt. Pár perccel korábban teste még ragyogott a mágiától,
most viszont egyre halványodott a fénye. Renna még soha nem
látta az alakját ilyen sötétnek.
A lány megérintette a Rovásember vállát, és pillanatnyi
fájdalom nyilallt belé, miközben mágiájának egy része átszállt a
férfiba. A férfi fellélegzett, majd Rennára nézett.
– Elég – suttogta a lány, Arlen pedig bólintott.

A Rovásember Rennára nézett, és hirtelen szörnyű bűntudat

töltötte el.
– Sajnálom, Ren.
A lány kíváncsian nézett vissza rá.
– Mit sajnálsz? – kérdezte.
– Fiatal korodban már egyszer hátat fordítottam neked, és
otthagytalak Harllal, hogy démonokra vadászhassak. Ma este pedig
ismét megtettem.
Renna megrázta a fejét.
– Éreztem azt a démont a fejemben – felelte. – Az, ahogy
belém kúszott, rosszabb volt, mint amikor apám tette. A
megtestesült gonosz volt, egyenesen a Mag mélyéről. Ezer Tímár
Rennával is felért, hogy meg tudtuk ölni azt a szörnyeteget.
A Rovásember felemelte a kezét, és gyengéden megérintette a
lány arcát. Tekintetéből semmit nem lehetett kiolvasni.
– Korábban én is így gondoltam, most már viszont nem
vagyok ilyen biztos benne.
– Nem vonom vissza az ígéretemet – mondta Renna. – Ha te
ilyen életet élsz, akkor én támogatni foglak, ahogy az egy
tisztességes feleséghez illik. Ha törik, ha szakad.
Közelgett a napkelte. A Rovásember még mindig hallotta a
Mag hívását, de már csak egy messzi hangnak tűnt, amit könnyen
figyelmen kívül hagyott. A lány miatt volt. Rennának köszönhette,
hogy végre eszébe jutott, ki is ő valójában. Ösztönösen megtalálta a
szavakat.
– Én, Bálás Arlen, neked ígérem magamat, Tímár Renna.
 Kráziai szótár

Abban am’Haman am’Kaji: gazdag khaffit kereskedő, Jardir és Arlen

barátja. A harcoskiképzés során lesántult.
Acha: felkiáltás; jelentése: „Figyelj!”
Ahmanjah: könyv, amit Jardir a saját életéről ír; olyan, mint az
Evejah, amit Kaji jegyzett le.
Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji: Ahmann, Hoshkamin
fia, a Jardir nemzetség és a Kaji törzs tagja. Lásd még: Shar’Dama
Ka.
Ajin’pal („vértestvér”): az a kapcsolat két ember között, ami azon
az éjszakán jön létre, amikor egy fiú először harcol az Útvesztőben.
Ekkor az illetőt hozzákötözik egy dal’Sharum harcoshoz, hogy ne
tudjon elszaladni a démonok láttán. Innentől fogva az ajin’pal az
adott fiú vérrokonának számít.
Ala: az Everam által teremtett tökéletes világ.
Alagai: kráziai szó a magúrokra (démonokra). Szó szerinti
fordítása: Ala járványa.
Alagai hora: démoncsontok, amiket a dama’tingok arra használnak,
hogy varázstárgyakat készítsenek belőlük. Ilyen tárgyak a rovásos
dobókockák, amikkel a dama’tingok meg tudják mondani a jövőt.
Az alagai horák lángra lobbannak, ha napfény éri őket.
Alagai Ka: ősi kráziai név Alagai’ting Ka, a Démonok Anyjának
párjára. A hiedelmek Alagai Kát és fiait tartják a démonvilág
leghatalmasabb urainak. Ők Nie seregének tábornokai és
kapitányai.
Alagai’sharak: a démonokkal vívott szent háború.
Alagai-farok: háromágú, bőrből készült ostor. A szíjak végére éles
tüskéket erősítenek, amik mélyen belevágnak az ember húsába. Az
alagaifarkat a damák használják fenyítőeszközként.
Alagai’ting Ka: a Démonok Anyja; a kráziai hiedelmek szerint ő a
démonok királynője.
Aleverak damaji: a kráziai Majah törzs vezetője.
Alváros: Krázia városa alatt található hatalmas, rovásos
barlangokból álló alagútrendszer, ahová a nőket, gyerekeket és a
khaffitokat zárják be éjszakára, hogy biztonságban legyenek, míg a
férfiak a démonokkal harcolnak.
Amadeveram damaji: Jardir hatalomra kerülése előtt ő volt a kráziai
Kaji törzs vezetője.
Amanvah: Jardir Ineverától született második lánya; dama’ting.
Unokatestvérével, Sikvah-val együtt feleségként ajánlották fel őt
Rojernek.
Amkaji: Krevakh Őrszem, akit Jardir osztagához rendeltek
szolgálatra.
Andrah: Krázia világi és vallási vezető.
Anjah: kisebb kráziai törzs.
Anoch Sun: elveszett város, ami egykor Kaji, a Shar’Dama Ka
uralmának központja volt. Úgy tartják, a sivatag maga alá temette
az egész várost, évszázadok óta senki sem látta vagy hallott felőle.
Az egykor itt élő embereket és az itt talált tárgyakat suniaknak
hívják.
Ashan damaji: Khevat dama fia, Jardir legjobb barátja a Sharik
Horában töltött évek során. Ashan később a Kaji törzs vezetőjévé
és Jardir bizalmasává válik. Felesége Imisandre, Jardir legidősebb
húga.
Asome dama: Jardir Ineverától született második fia.
Asu: fiú, vagy „valaki fia”. Nevekben használják előtagként; pl.:
Ahmann asu Hoshkamin am’Jardir am’Kaji.
Asukaji dama: Ashan Imisandrétól, Jardir legidősebb húgától
született első fia. Nevének jelentése: „Kaji fia”.
Baha kad’Everam: kihalt kráziai khaffit falu; nevének jelentése:
„Everam Tálja”. A falu híres volt az ott készült fazekasmunkákról,
v. u. 306-ban viszont a lakosok mind eltűntek. Az itt élőket
bahaiaknak hívták.
Belina: Jardir dama’ting felesége a Majah törzsből.
Bido: ágyékkötő. Legelterjedtebb formája a fehér nie’Sharum bidó,
amit a fiúk akkor kapnak, amikor elviszik őket az édesanyjuktól,
korábbi barna ruháikat pedig elégetik.
Chin: kívülálló, hitetlen. Ezt a szót sértésként is használják a
gyávának tartott emberekre.
Coliv: Krevakh Őrszem, akit Jardir osztagához rendeltek
szolgálatra.
Couzi: erős, illegális kráziai likőr, amit fahéjjal ízesítenek. Ereje
miatt kis poharakban szolgálják fel, amit egy nyeletre kell meginni.
Dal: előtag; jelentése: „megbecsült, tiszteletre méltó”.
Dal’Sharum: a kráziai harcos kaszt, ami a város férfijainak
nyolcvanöt százalékát magába foglalja. A dal’Sharumok damajik
által irányított törzsekre vannak osztva, osztagaik pedig egy dama
és egy kai’Sharum irányítása alatt állnak. A dal’Sharumok fekete
kaftánt, turbánt és éjjeli leplet hordanak. Mindannyian képzettek a
pusztakezes harcban (sharusahk), valamint a lándzsaforgatásban és
a pajzsos alakzatok kivitelezésében.
Dal’ting: termékeny, házas nő, vagy idősebb anya.
Dama: kráziai Szentember. A damák világi és vallási vezetők is
egyben. Fehér ruhát hordanak, és nem viselnek fegyvert. Minden
dama a sharusahk, a kráziai pusztakezes harc mestere.
Damajah: egyedi cím, melyet a Shar’Dama Ka Első Felesége kap
meg.
Damaji: a damajik Krázia tizenként törzsének világi és vallási
vezetői, emellett az Andrah tanácsadói is.
Damaji’ting: a dama’tingok törzsi vezetői, Krázia legnagyobb
hatalommal bíró asszonyai.
Dama’ting: kráziai Szent Nők, akik gyógyítók és bábák is egyben.
Ők őrzik a hora mágia és a jövendőmondás titkát. A kráziai férfiak
félik és csodálják őket. Egy dama’ting bántalmazása halálbüntetést
von maga után.
Disznózabáló: sértés, amivel a khaffitokra utalnak. Disznóhúst csak
a khaffitok ehetnek Kráziában, mert tisztátalan ételnek számít.
Dravazi mester: híres khaffit fazekas Baha kad’Everamból. Amikor a
falu lakói v. u. 306-ban eltűntek, a fazekas amúgy is drága munkái
felbecsülhetetlen értékűvé váltak.
Dűnék: az Evejah egyes fejezetei.
Éjjeli lepel: a dal’Sharumok arcát lefedő ruhadarab, amit
alagai’sharak során viselnek. A lepel azt jelképezi, hogy az
éjszakában minden férfi testvére a másiknak.
Enkaji damaji: a hatalmas Mehnding törzs vezetője.
Esam: nie’Sharum, aki párbajra hívja Jurimot a kásás sorban, és
vereséget szenved tőle. Később Jardir elit katonáinak, a Szabadító
Lándzsáinak tagja lesz.
Evakh: a Sharach törzs kai’Sharumja.
Evejah: Everam szent könyve, amit Kaji, az első Szabadító írt
körülbelül háromezer-ötszáz évvel korábban. Az Evejah egyes
fejezeteit Dűnéknek nevezik. A damák a kiképzésük során saját
kezűleg készítenek egy másolatot a könyvből, tintául a saját vérüket
használva.
Evejah törvényei: katonai szent törvények, amiket a kráziaiak a
chinekre erőltetnek. Céljuk az, hogy tiszta hit helyett félelemmel
vegyék rá a hitetleneket, hogy kövessék az Evejah tanításait.
Everal dama: az Andrah legidősebb fia; Jardir öli meg hatalomra
törése során.
Everalia: Jardir harmadik Kaji törzsből való felesége.
Everam: a Teremtő.
Everam Kincse: miután a kráziaiak v. u. 333-ban elfoglalták Rizon
városát és a környező termőföldeket, a városállamot a Teremtő
tiszteletére Everam Kincsére nevezték át. Ez a hely vált a kráziaiak
zöldvidéki központjává.
Gai: járvány.
Zöldvidéki: északi, a zöld vidékek lakója.
Zöld vidékek: Théza kráziai neve, a kráziai sivatagtól északra eső
terület.
Halvan dama: Jardir és Ashan barátja a Sharik Horában töltött
éveik alatt. Halvan később Ashan damaji tanácsadójává válik.
Hannu Pash: jelentése: „életút”. A kráziai fiúk életének azt a részét
képezi, amikor már elvitték őket az édesanyjuktól, de még nem
dőlt el, hogy dal’Sharum, dama vagy khaffit válik belőlük. Ez az
időszak kíméletlen testi kiképzésből és vallási oktatásból áll.
Hanya: Jardir legkisebb, nála négy évvel fiatalabb húga. Hasik
felesége és Sikvah édesanyja.
Hasik: nie’Sharumként sértegeti és bántalmazza Jardirt. A Füttyös
gúnynevet aggatják rá, mert egy hiányzó foga miatt egyes szavai
sípolnak. Később Jardir testőrévé és a Szabadító Lándzsái tagjává
válik.
Holdfogyás: három napig tartó vallásos ünnep az újhold idején. A
férfiaknak ilyenkor kötelező megjelenni Sharik Horában, és a
családok is együtt töltik ezt az időszakot; Holdfogyáskor még a
nie’Sharumokat is hazaengedik a sharajokból. A hiedelmek szerint
a démonok erősebbek Holdfogyás idején, és még Alagai Ka is
felmerészkedik a felszínre.
Hoshkamin Jardir: Ahmann Jardir néhai édesapja.
Hoshvah: Jardir középső, nála három évvel fiatalabb húga. Shanjat
felesége.
Ichach damaji: a Khanjin törzs vezetője. Jardir Leesha érdekében az
egész családjával együtt kiparancsolja őt az Everam Kincsében
található Tükörpalotából.
Imisandre: Jardir legidősebb, nála egy évvel fiatalabb húga. Ashan
felesége és Asukaji édesanyja.
Inevera: 1. Jardir nagy hatalommal bíró Első Felesége, a Kaji törzs
egyik dama’tingja. Damajah néven is ismert. 2. kráziai kifejezés;
jelentése: „Everam akarata”, vagy „ha Everam úgy akarja”.
Jama: kisebb kráziai törzs, a Khanjinok esküdt ellenségei.
Jardir: Kaji, a Szabadító hetedik fia. A Jardir-nemzetség egykor
rendkívül népes volt, de több mint háromezer év során számuk és
harci sikereik megfogyatkoztak, egészen addig, míg a nemzetség
utolsó tagja, Ahmann Jardir helyre nem állította dicsőségüket.
Jayan: Jardir első, Ineverától született Sharum fia. Később Sharum
Kává nevezik ki.
Jesan: idősebb Kaji harcos, a negyvenes éveiben jár, amikor Jardir
ni’Sharumként találkozik vele.
Jiwah: feleség.
Jiwah Ka: Első Feleség. A kráziai férfiak feleségei közül ő az első és
a legmegbecsültebb. Jogában áll visszautasítani férjének
jövendőbelijeit, és parancsolhat az utána következő feleségeknek.
Jiwah Sen: későbbi feleség, a Jiwah Ka alárendeltje.
Jiwah’Sharum: szó szerint „harcosfeleség”. Olyan nő, akit
termékeny évei alatt vásároltak meg a Sharumok nagy háremébe.
Megtisztelő tisztségnek számít Kráziában. A harcosok szabadon
igényt tarthatnak törzsük jiwah’Sharumjaira, és elvárják tőlük, hogy
folyamatosan teherbe ejtsék ezeket a nőket, hogy újabb
harcosokkal gazdagodjon a törzs.
Jurim: dal’Sharum, aki Jardirral együtt vett részt a kiképzésen. A
Kaji törzsből származik, később a Szabadító Lándzsáinak tagja lesz.
Kad: előtag; birtoklást fejez ki. Pl. Baha kad’Everam (Everam Tálja).
Kai’Sharum: a kráziai harcosok kapitányai, akik különleges
kiképzést kapnak Sharik Horában, és a saját osztagaikat vezetik az
alagai’sharakban. A kai’Sharumok száma egy törzsön belül az
összes onnan származó harcos számától függ; egyes törzseknek sok
kai’Sharumja van, máshol viszont csak egyetlenegy. A kai’Sharumok
fekete kaftánt és turbánt viselnek, éjjeli leplük viszont fehér.
Kaji: Az első Szabadító és a Kaji törzs alapítója, Shar’Dama Ka,
Everam Lándzsája és egyéb neveken is ismert. Kaji
háromezer-ötszáz éve egyesítette az ismert világot, és háborúba
vezette az emberiséget a démonok ellen. Uralmának központja
Anoch Sun, az elveszett város volt, de ő alapította Kráziát is. Kaji
nevéhez három híres tárgy köthető:
Kaji Lándzsája: fémből készült lándzsa, amivel ezrével ölte a
démonokat.
Kaji Koronája: ékkövekkel kirakott, rovások láncolatát formáló
fejdísz.
Kaji Köpenye: láthatatlanná tette viselőjét, így az szabadon
sétálhatott az éjszakában is.
Kaji’sharaj: kiképzőtábor a Kaji nie’Sharumok számára.
Kajivah Jardir: Ahmann Jardir, Imisandre, Hoshvah és Hanya
édesanyja, Hoshkamin Jardir özvegye. Egykor úgy vélték, átok ül
rajta, amiért egymás után három lányt hozott a világra.
Kaval kiképzőmester: Gavram asu Chenin am’Kaval am’Kaji, a Kaji
törzsből származik. Jardir egyik kiképzője a Hannu Pash során.
Kevera damaji: a Sharach törzs vezetője.
Khaffit: olyan férfi, aki mesterséget űz, ahelyett hogy harcos vagy
Szentember lenne. A kráziai társadalom legalacsonyabb férfikasztja.
A khaffitokat elbocsátják a Hannu Pashról, a gyermekek barna
ruházatát kell hordaniuk, és csupaszra kell borotválniuk az arcukat,
ezzel jelezve, hogy ők nem férfiak.
Khaffit’sharaj: az egyes törzsek által létrehozott kiképzőtáborok a
kha’Sharumok számára. Lényegében a khaffitok és feleségeik lakta
gettók, de még így is jobb körülményeket biztosítanak a khaffitok
korábbi életviteléhez képest.
Khanjin: kisebb kráziai törzs, a Járnák esküdt ellenségei.
Kha’Sharum: erős khaffit katonák, akikből Jardir felületesen
kiképzett gyalogságot állított fel. a kha’Sharumok barna kaftánt,
turbánt és éjjeli leplet viselnek, ezzel jelezve khaffit létüket.
Khevat dama: Kaji dama, aki részt vesz Jardir kiképzésében. Ashan
édesapja.
Kiképzőmester: kráziai elit harcos, aki a nie’Sharumokat képezi ki.
A kiképzőmesterek szokványos fekete kaftánt viselnek, éjjeli leplük
viszont vörös.
Lándzsatrón: a Sharum Ka trónja, amit a korábbi Sharum Kák
lándzsáiból készítettek.
Magányos ösvény: kráziai, a halálra utaló kifejezés. Minden
harcosnak végig kell mennie a mennyországba vezető magányos
ösvényen, miközben kísértések teszik próbára őket. Így csak azok
kerülhetnek Everam színe elé, akik valóban megérdemlik. Azok a
lelkek, akik letérnek az ösvényről, örökre elvesznek.
Maji: Jardir második Majah feleségtől származó nie’dama fia, akinek
meg kell majd küzdenie Aleverak utódjával a Majah damaji
tisztségért.
Manik: dal’Sharum, aki sértegeti Jardirt az első Útvesztőben töltött
éjszakáján.
Mehnding: a Majah-k után a legnépesebb és legerősebb kráziai
törzs. Harcosaik a lőfegyverek készítésének és működtetésének
szentelik az életüket. Kőhajítókat, parittyákat és skorpiókat
építenek a sharakhoz, követ fejtenek a hajítógépekhez és
lövedékeket faragnak a skorpiókhoz.
Moshkama: dal’Sharum, aki akkor sérült le, amikor Jardir először
vett részt alagai’sharakban. Arra kérte a fiút, hogy végezzen vele;
így dicsőséggel halhatott meg, ahelyett, hogy nyomorékként élt
volna tovább.
Napháború: más néven Sharak Sun. Ősi háború, mely során Kaji
egyesítette az ismert világot, hogy megvívhassa a Sharak Kát.
Nagy Bazár: Krázia legnagyobb kereskedőnegyede, a városkapu
mellett helyezkedik el. Kizárólag nők és khaffitok működtetik.
Nie: 1. A Pusztító neve, Everammal ellentétben női alakként
ábrázolják. Az éjszaka és a démonok istennője. 2. Semmi, üresség,
nemlét. 3. A kráziai társadalom legalacsonyabb rétege (pl.
nie’Sharum, nie’dama’ting stb.).
Nie’dama: olyan nie’Sharum, akit damának képeznek ki.
Nie’dama’ting: olyan kráziai lány, aki már megkezdte a dama’ting
kiképzést, de még túl fiatal ahhoz, hogy felvehesse a fátylait. A
nie’dama’tingokat mindenki nagy tiszteletben tartja, ellentétben a
nie’Sharumokkal, akiket a Hannu Pash befejeztéig még a
khaffitoknál is alantasabbnak tartanak.
Nie Ka: szó szerint „az Első Senki”; a nie’Sharum csoportok
vezetőjeként kijelölt fiú, aki a dal’Sharum kiképzőmesterek
beosztottjaként vezényli a többieket.
Nie pokla: a Mag kráziai elnevezése. Hét bugyorból álló alvilági
birodalom, ahol az alagaiok elbújnak a nap fénye elől. Minden
bugyorban egy bizonyos fajta démon él.
Nie’Sharum: „nem-harcos”; olyan fiú, akit elvittek kiképzésre, hogy
kiderüljön, dal’Sharum, dama vagy khaffit válik-e belőle.
Nie’ting: meddő nő.
Omara: Abban elözvegyült édesanyja a Kaji törzsből. Abban
születéséig azt hitték, átok ül rajta, amiért csak lányokat hozott a
világra.
Oot: dal’Sharum figyelmeztető jelzés; jelentése: „vigyázat, démon
közelít”.
Par'chin: „bátor idegen”; egyedi név, amivel Bálás Arlent illették a
kráziaiak.
Őrszem: a Krevakh és Nanji törzsek dal’Sharumjai. Speciális
fegyverek és taktikák használatára képezik ki őket. Felderítők,
kémek és bérgyilkosok. Az alagai’sharak során ők jelentik a
démonok helyzetét a Sharum Kának és a kai’Sharumoknak. Minden
Őrszem egy négy méter hosszú, fémveretes létrával, valamint egy
rövid lándzsával van felszerelve. Létráik könnyűek, hajlékonyak és
erősek, emellett a végeik egymásba illeszthetők. Az Őrszemek
képesek felszaladni egy kitámasztatlan létrán, és a tetején
egyensúlyozva kémlelni a csatateret.
Push’ting: „hamis nő”; kráziai sértés, ami az olyan homoszexuális
férfiakra utal, akik teljesen megtagadják a nőkkel való érintkezést.
A homoszexuális kapcsolatokat megtűrik Kráziában, egészen addig,
amíg a férfiak nőkkel is hálnak, hogy újabb gyermekek
születhessenek az adott törzsben.
Qasha: Jardir Sharach dama’ting felesége.
Qavan dama: Mehnding dama, aki megpróbálja megölni Jardirt.
Qeran kiképzőmester: Jardir egyik kiképzője a Hannu Pash során.
Rajin dama: Mehnding dama, aki felégeti Rizon magtárait. Tettéért
Jardir megfosztja őt a fehér köpenyétől, és a khaffit kasztba taszítja
le.
Restavi: a Szabadító Lándzsáinak egyik tagja. Az Everam Kincse
mellett vívott alagai’sharak során megsérül, és Leesha gyógyítja
meg.
Savas: Jardir Mehnding feleségétől származó fia, akiből később
dama lesz.
Shamavah: Abban Jiwah Kája. Folyékonyan beszél thézaiul. Ő
gondoskodik Leesháról és kíséretéről Everam Kincsében tett
látogatásuk alatt.
Shanjat: Kaji dal’Sharum, aki Jardirral együtt vett részt a
kiképzésen. A Szabadító Lándzsáinak vezetője, és Hoshvah, Jardir
középső húga a felesége.
Shannah vah Krevakh: Kaji tizenötödik felesége. Úgy tartják, hogy
az apja árnyékot lopott, hogy abból készíthesse el lánya haját, és az
ő gyermekei voltak az első Őrszemek.
Sharach: Krázia legkisebb törzse. Egy ponton kevesebb, mint két
tucat harcosuk volt, de Jardir megmentette őket a kihalástól.
Sharaj: a Hannu Pasht végző fiúk tábora, egyfajta katonai
bentlakásos iskola. Az egyes törzsek sharajai a kiképzőtér körül
helyezkednek el. Előtagként a törzs neve szokott szerepelni, így
például a Kaji nie’Sharumok kiképzőtábora a Kaji’sharaj.
Sharak Ka: „Első Háború”, a démonok ellen vívott nagy háború,
amit a Szabadító indít meg a Sharak Sun végeztével.
Sharak Kürtje: szertartási kürt, aminek hangjával az alagai’sharakot
nyitják meg és zárják le.
Sharak Sun: „Napháború”, ami során Kaji az egész ismert világot
leigázta és egyesítette az emberiséget a Sharak Ka megvívására.
Úgy tartják, hogy Jardirnak is ugyanezt kell majd tennie, ha meg
akarja nyerni a Sharak Kát.
Shar’Dama Ka: „Első Harcospap”; kráziai kifejezés a Szabadítóra,
aki egy napon megszabadítja az emberiséget a démonoktól.
Sharik Hora: „Hősök Csontjai”; a Kráziában lévő hatalmas templom
neve, ami az elesett harcosok csontjaiból épült. Nincs nagyobb
megtiszteltetés egy harcos számára annál, mint hogy halála után a
lakkozott csontjait beleépítik a templomba.
Sharukin: „harcos pózok”; begyakorlott mozdulatsorok, amiket a
sharusahkban használnak.
Sharum: harcos. A Sharumok többnyire kiégetett agyaglapokkal
bélelt fekete kaftánt viselnek.
Sharum Ka: „Első Harcos”; Kráziában az alagai’sharak élén álló
világi vezető. A Sharum Kát az Andrah nevezi ki; napnyugtától
napkeltéig a város összes kai’Sharumja csak az ő parancsait
követheti. A Sharum Kának saját palotája van, és a Lándzsatrónon
ül. A dal’Sharumok fekete kaftánját viseli, turbánja és éjjeli leple
viszont fehér.
Sharum’ting: harcosnő. Baltás Wonda az első elismert Sharum’ting.
Sharusahk: kráziai pusztakezes harcművészet. Kaszttól és törzstől
függően többféle iskolája létezik, de alapjában brutális, hatékony
mozdulatokból áll, célja pedig az ellenfél elkábítása, megbénítása és
megölése.
Shevali dama: Jardir és Ashan barátja a Sharik Horában töltött évek
során; később Ashan tanácsadója.
Sikvah: Hasik Hányától, Jardir húgától született lánya. Amanvah
szolgája, akit vele együtt felajánlanak Rojernek feleségül.
Sivatag Lándzsája: Krázia városának helyi elnevezése.
Skorpió: kráziai lövedékvető gépezet. Hatalmas számszeríj, amit
húrok helyett rugók működtetnek. Vastag fejű, tüskéknek nevezett
lándzsákat lőnek ki, amikkel háromszáz méterről is meg lehet ölni
a homok- és széldémonokat, rovások segítsége nélkül is.
Szabadító Lándzsái: Ahmann Jardir elit személyes testőrsége,
elsősorban Jardir régi osztagának tagjai alkotják.
Suni: az Anoch Sunban feltárt tárgyak, illetve az egykor ott lakó
emberek neve.
Thalaja: Jardir második Kaji felesége.
Ting: utótag, jelentése: „nő”.
Történész: olyan dama, aki az ősi szövegek tanulmányozásának és a
kutatásnak szenteli az életét. A történészek jórészt nem törődnek a
politikával, és a nie’damák tanáraiként is szerepet kapnak.
Törzsek: Anjha, Bajin, Jama, Kaji, Khanjin, Majah, Sharach, Krevakh,
Nanji, Shunjin, Mehnding, Halvas. A kráziai nevekben az „am”
előtag családi és törzsi kapcsolatot is kifejez; pl. Ahmann asu
Hoshkamin am’Jardir am’Kaji.
Tüske: a skorpió lövedékvetők lőszere. Hosszú lándzsa nehéz
fémhegygyel, amivel át lehet ütni a homokdémonok páncélját.
Umshala: Jardir egyik dama’ting felesége.
Vah: „lány”, „valaki lánya”; használják utótagként, ha egy lányt az
anyja vagy az apja után neveznek el (pl. Amanvah), vagy előtagként
teljes nevekben (pl. Amanvah vah Ahmann am’Jardir am’Kaji).
 A Sivatag Lándzsája – Olvasói kérdések

2010 októberében megkértem az olvasóimat a biogomban

(www.peter vbrett/peephole), hogy tegyenek fel nekem kérdéseket,
hogy a legjobbakat megválaszolhassam A Sivatag Lándzsája puha
fedeles kiadásában. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki kérdezett,
köztük azoknak is, akiknek a kérdését végül nem válogattuk be a
könyvbe. Az összes remek volt, de igyekeztem különböző
témájúakat beválogatni, valamint kihagyni azokat, amik a sorozat
lényeges pontjait érintik. Néhány kérdés elég konkrét dolgokra
kérdez rá, de mindig is szerettem ilyenekre válaszolni.

1. Mi ihlette a rovások ötletét? Miért ezek a jelek a mágia

legfontosabb forrásai a történetben, és nem a hagyományos
módszerek?
Josh
Tonawanda, NY, Egyesült Államok

Attól függ, mit hívunk hagyományosnak. A világon az ősidőkig

visszamenőleg sok nép folklórjában jelen vannak az olyan mágikus
jelek, amik távol tartják a gonoszt. Ha ezt nem lehet
hagyományosnak nevezni, akkor semmit sem. Ha a fantasy
regények hagyományain belül nézzük, akkor egyetértek, valóban
letértem a járt ösvényről, és ezt szándékosan tettem.
Én épp annyira szeretek nagy hatalommal bíró varázslókról és
boszorkányokról olvasni, mint bárki más, de a saját történetemben
nem akartam a mágiára helyezni a hangsúlyt: egyszerű emberekre
összpontosítottam, akik nem számíthatnak valamiféle mágikus
eredetű közbeavatkozásra, ami minden problémájukat megoldja.
A mágiának ettől még egyre növekvő szerepe lesz a történet
haladtával, de továbbra is csak háttérszerepet fog kapni, az
emberek közötti ellentétek a sorozat igazi mozgatórugói.
2. Korábban említetted, hogy veszélyes a rovásokat a földre
rajzolni, mert az eső elmoshatja őket, elfújhatja őket a szél, vagy
rájuk eshet egy falevél. Nem elég a rovások puszta jelenléte?
Feltétlenül láthatónak kell lenniük? Ha Krázia városfalán faragott
rovások vannak, akkor nem tenné tönkre őket a beléjük fújt
homok? Nem vesztenék el tőle a hatalmukat?
Markus
Trondheim, Norvégia

Igen és nem. A rovásoknak nem kell láthatónak lenniük ahhoz,

hogy működjenek, de a vonásaiknak épnek kell maradniuk, és
szabadon kell hagyni őket. A karbantartásuk rendkívül fontos.
Hogy Krázia városfalának példájánál maradjunk, a rajta lévő
rovások hatalmas, mélyen a homokkőbe faragott jelek. A szél által
beléjük fújt homok általában véve nincs rájuk hatással, de ha
összegyűlik bennük, akkor annyira meggyengítheti őket, hogy
hatástalanná válnak. Krázia falait rendszeresen ellenőrzik a képzett
Rovásvetők, akik, ha szükséges, kitisztítják és kijavítják a megkopott
faragványokat, hogy a város védőmezeje erős maradjon.

3. Tudnál kicsit mesélni arról, hogyan kell megtervezni a

rovásköröket? Ez mindig is érdekelt.
Lois Rotchford Ithaca,
NY, Egyesült Államok

Persze. A rovások erejét és hatókörét az határozza meg, hogy

milyen nagyok és hogy milyen precízen rajzolták meg őket. A
kezdő Rovásvetők legelőször azt tanulják meg, hogyan kell az
ehhez szükséges matematikai számításokat elvégezni.
Védekezésre használt rováskört kétféleképpen lehet
megtervezni. Az első, egyszerűbb módszer az, hogy a lehető
legnagyobbra kell rajzolni az egyes démonfajtákat visszalökő
rovásokat, miközben elég közel helyezed el őket egymáshoz ahhoz,
hogy a hatómezejük átfedésben legyen. Ehhez az szükséges, hogy a
rováskör mentén többször is megrajzoljuk ugyanazt a rovást, de
mivel minden rovás külön szívja magába a démonok mágiáját, a
teljes rováskört nem lehet hatástalanítani egyetlen jel
tönkretételével.
A másik módszernél úgynevezett kötőrovásokat kell használni,
amikkel össze lehet kapcsolni a védekezésre használt jeleket, és
ezzel egyenletesen el lehet osztani az erejüket az egész kör mentén.
Ez egy hatékonyabb mód a rováskörkészítésre, hiszen az alapvető
védőrovásokat csak egyszer kell megrajzolni hozzá, de ha csak
egyetlenjei is tönkremegy közülük, az olyan, mintha lekapcsolod
egy ház biztosítékát, és akár az egész védőmező hatástalanná
válhat miatta.

4. El tudnád mondani, hogyan vált a fejedben született történet

regénnyé? Általában jegyzetek és részletes vázlatok alapján
dolgozol, vagy egyből leírod, ami az eszedbe jut?
Dave B
Az internetről

Minden írónak megvan a saját munkafolyamata. Vannak, akik

egyből írni kezdenek, ha ötletük támad, de ez nekem sose vált be
igazán. Gyakran zsákutcába futok így, és ezeket a részeket később
ki kell vágjam vagy újra kell írnom, és a rendszerető énem ezt
mindig is gyűlölte.
Mindent előre megtervezek, rendkívüli részletességgel. Hosszú,
pontokba szedett listákat készítek az adott történet eseményeiről
és azok okairól. A Sivatag Lándzsájához készített listám önmagában
188 oldalas. A megírása során sikerült megoldanom a
történetszálban adódó problémákat, és a segítségével át tudtam
tekinteni a regény egészét is.
Miután elkészülök ezzel a vázzal, elkezdem megírni a végleges
verziót. A lista számomra egyfajta térkép, de munka közben
igyekszem észrevenni a rövidebb utakat, és időnként kerülőket is
teszek az eredeti útvonalhoz képest.

5. Megtudhatunk esetleg a következő részben többet arról, hogy

mi motiválja a démonokat, illetve hogy van-e más céljuk az
öldöklésen kívül?
Ilynne
Sydney, Ausztrália
Igen. A Sivatag Lándzsája egyes fejezeteihez hasonlóan A
Napháborúban és az utána következő részekben is lesznek olyan
jelenetek, amiket a démonok szemszögéből láthat az olvasó. Nekik
is megvannak a saját céljaik és motivációik, amik a sorozat során
egyre nagyobb hangsúlyt kapnak majd.

6. Arlen és Jardir utolsó találkozásánál észrevettem, hogy az

eseményeket mindkét szereplő szemszögéből leírod, egészen addig,
amíg Arlent bele nem vetik a démonverembe. Eredetileg Jardir
szemszögéből írtad le ezt a jelenetet, és nem hagytad benne a
végső verzióban, vagy eleve nem tértél ki arra a munkád során,
hogy mi jár Jardir fejében, miközben Arlen a homokdémonnal
küzd?
David
Sandusky, OH, Egyesült Államok

Az utóbbi. Egy történet több szemszögből való leírásában az az

egyik fő nehézség, hogy felesleges ismétlés nélkül kell megírni
ugyanazt a jelenetet. A Sivatag Lándzsájában arra törekedtem, hogy
az olvasó megértse, miért tette ezt Jardir Arlennel, és hogy
bűntudata volt miatta, de nem akartam minden egyes eseményt
újra leírni, amit már A Rovásemberben részleteztem.
Gondolkoztam rajta, hogy kitérek arra a jelenetre, amit említesz, de
végül úgy találtam, hogy nem gazdagítaná különösebben a történet
egészét.

7. Kráziát valós (ma is élő, vagy esetleg múltbeli) társadalmak

példája alapján alkottad meg?
Richard Green
Parker, CO, Egyesült Államok

Igen is, meg nem is. A kráziaiak nem képviselnek egyetlen létező
kultúrát sem, és nem is kritikának szántam őket, de egyedi
jellemvonásaik közül sokat valós társadalmak példája ihletett.
Bizonyos mértékben minden fantasy vagy sci-fi regény írója így
tesz. Fiktív világokat akarunk bemutatni a történeteinkben, de
ugyanakkor arra is törekszünk, hogy ezek a világok ne legyenek
teljesen elvonatkoztatottak az olvasóétól, aki így könnyebben együtt
tud érezni a regény szereplőivel, és bele tudja élni magát a
világukba.
A kráziai társadalom felépítése sokban hasonlít az ősi
Spártáéhoz és a középkori Japánéhoz. A dal’Sharumok pajzsot és
lándzsát használó harcmodorát a görög hopliták és Shaka Zulu
hadjárata ihlette. A damákat a kínai harcos szerzetesek mintájára
hoztam létre, a kráziai pusztakezes harcművészet, a sharusahk
pedig a hapkidó, az aikidó, a judo és más harcművészetekben
látott, az ellenfél erejét maga ellen fordító technikákra épül. A
kráziai kultúra leginkább a Közel-Kelet középkori világát idézi,
vallásuk egyes elemei pedig az ábrahámi vallásokban is
megtalálhatóak.
Ennek ellenére a kráziaiak kapcsán sok minden kitaláció.
Vallásukat és társadalmukat jórészt arra alapoztam, hogy egy olyan
népről van szó, ami vesztésre áll egy olyan, démonokkal vívott
háborúban, ami már háromszáz éve folyamatosan zajlik. Így váltak
a kráziaiak olyan egyedi kultúrává, aminek a valós társadalmakhoz
hasonlóan megvan a maga jó és rossz oldala is.

8. Írtál olyan szereplőket is a történetedbe, akiket később kivettél a

regényekből, mert nem tetszettek? Ha igen, mennyivel lett volna
más a történet, ha ők is benne maradnak?
Sarah
Victoria, Ausztrália

Amiatt sosem vettem ki egyetlen szereplőt sem a regényekből,

mert nem tetszettek, akkor viszont már igen, amikor úgy éreztem,
hogy egy-egy figura nem gazdagítja a történetet, vagy épp lelassítja
annak folyását.
Időnként előfordul, hogy kitalálok egy remek szereplőt, de
aztán rájövök, hogy nem tudom őt hova tenni a történetben.
Megtanultam, hogy sosem szabad az ilyen figurákat beleerőltetni a
szövegbe. A Napháborúból kihagytam néhány szereplőt, akiket
annyira megszerettem, hogy lehet, hogy helyet kapnak még egy-egy
önálló novellában.
9. Van olyan szereplő, akinek a szemszögéből könnyebbnek találod
a történet írását, mint a többiekéből?
Melanie
Egyesült Királyság

Egyformán szeretem a gyermekeimet, bár mindegyikük

bosszúságot tud okozni valamilyen formában. Van, hogy egy idő
után elegem lesz az egyik szereplőből, és inkább egy másikkal
folytatom az írást addig, amíg újra vissza nem akar térni az
elsőhöz.
A több szemszögből írt regények egyik nagy előnye, hogy így
oda-vissza ugorhatok a történetben a munkám során. Ugyanakkor
minél több ilyen szereplő van egy regényben, annál bonyolultabb
lesz a történet, és ha túl sok van belőlük, az csak nehézséget okoz.
Ezért is hagytam ki végül néhány ilyen szereplőt A Napháborúból.

10. Más fantasy írókkal ellentétben a te regényeid nem a

megszokott, örkök, koboldok, tündék, törpök és emberek körül
zajló eseményekről szólnak. Hogyan sikerült olyan történetet írnod,
hogy közben sikerült más írók hatásától semlegesen teljesen
eredeti világot létrehoznod?
James Robinson
Az internetről

Értékelem a bizalmat, de az az igazság, hogy nagyon is hatással

voltak rám más írók. Minden egyes szerző az előtte lévők vállán áll.
Aki azt állítja magáról, hogy nála nem így van, az vagy hazudik,
vagy túl sokat képzel magáról.
Ez persze nem azt jelenti, hogy az írásban nem lehet
alkalmazni az egyéni alkotótehetséget. Attól, hogy egy alkotást más
művek ihlettek meg, attól az még nem válik puszta utánzássá.
Sokat tanultam az olyan szerzőktől, mint Terry Brooks, Robert
Jordan, C. S. Friedman, George R. R. Martin, R. A. Salvatore, Philip
Pullman, és még számtalan más írótól is. Úgy gondolom, hogy
nekik köszönhetően találtam meg a saját hangomat, ahelyett, hogy
valaki másét próbálnám meg utánozni.
11. Hány részesre tervezed ezt a sorozatot?
Yelie
Cheyenne, WY, Egyesült Államok

A Démon-ciklus öt részből fog állni, leszámítva azokat a különálló

novellákat, mint A Nagy Bazár vagy Brayan aranya, amik
ugyanabban a világban játszódnak, és előfordulnak bennük a
regényekből ismert szereplők is, de nem szükséges elolvasni őket
ahhoz, hogy valaki élvezhesse a Démon-ciklust.

12. Befolyásolta a regényeidet bizonyos mértékben a világban

jelenleg zajló ideológiai és geopolitikai konfliktus?
Daniul
Sydney, Ausztrália

Kétségtelenül. Korábban már beszéltem arról, hogy A Rovásember

elsősorban a félelemmel és annak az emberekre gyakorolt hatásával
foglalkozik. Az ihletet jórészt az adta hozzá, hogy 2001. szeptember
11-én Manhattanben voltam, és a saját szememmel láthattam aznap,
valamint az utána következő hónapok és évek során, hogy a félelem
minden emberből mást vált ki. Az így szerzett tapasztalataimat
megpróbáltam beleönteni A Rovásemberbe, és ezt a motívumot
továbbvittem A Sivatag Lándzsájába is.
Ennek ellenére igyekszem nem túlzásba vinni a dolgot a
Démon-ciklusban. Aki azt várja a regényeimtől, hogy napjaink
politikai eseményeire kap belőlük kommentárt, az valószínűleg
csalódni fog, vagy csak azt látja meg a könyvekben, amit látni akar
bennük.

13. Ha lehetőséged adódik rá, írnál egy olyan történetet is, ami a
Tudomány Korában játszódik? Beleírtál a könyveidbe olyasmit, ami
a rajongóidtól származott? Ha elkészül A Rovásember
filmváltozata, szeretnél te is benne lenni? Felismertek már az
utcán, mint A Rovásember és A Sivatag Lándzsája szerzőjét?
Iris
Karlsruhe, Németország
Kétlem, hogy bármikor is részletesebben írnék a Tudomány
Koráról. Szeretem, hogy az az időszak ilyen rejtélyes, és már így is
túl sok ötletem van a jelenben játszódó események kapcsán.
Rajongótól származó ötletet még soha nem írtam bele a
történeteimbe. Általában mire a rajongók tárgyalni kezdenek
valamit a regényeimről, én már addigra jócskán előrébb járok a
történet felvázolásában.
Ó, remélem, legalább egy rövid jelenésem lesz a filmben.
Egyszer már felismertek az utcán, de ez csak félig ér, mert az
illető túl félénk volt ahhoz, hogy megszólítson. Aznap este kaptam
tőle egy Facebook-üzenetet, amiben megkérdezte, hogy aznap egy
bizonyos időben Manhattan egy bizonyos részén jártam-e. A hely,
amit említett, pont útba esett, amikor a képregénybolt felé
sétáltam. Kísérteties élmény volt.

14. A Rovásemberben a szereplők vezetéknevét szinte soha nem

említik, A Sivatag Lándzsájában viszont egyre gyakrabban
előfordultak, amit furcsálltam. Szándékosan adtál a szereplőknek a
foglalkozásuknak megfelelő vezetéknevet a második regényben,
vagy ez természetesen jött a történet haladtával?
Dwayne
London, Anglia

A szereplőknek már akkor megvolt a teljes neve, amikor még A

Rovásembert írtam, bár ott még nem használtam a vezetéknevüket
túl gyakran (olykor pedig egyáltalán nem). A Sivatag Lándzsájaban
ez viszont nagyobb szerepet kapott, mert a kráziaiak és a
tölgypatakiak szokásaikból kifolyólag nagy hangsúlyt fektetnek a
családi kötelékekre.

15. Van valami bevett rituáléd, szokásod vagy kedvenc kajád,

amiből erőt vagy ihletet merítesz az íráshoz?
funkigirl
Twitter
Hideg kávé és diétás kóla keverékét szoktam fogyasztani, amivel
rendszerint későig sikerül fenn maradnom, hogy írhassak. „Valódi”
ételt soha nem találnál a dolgozószobám hűtőjében és
szekrényeiben, de néhány ropogós, piros alma, zacskós sós
ropogtatnivaló, étcsokoládé és valamilyen cukorka mindig akad
bennük.

16. A fantasy és sci-fi könyvek iránt érdeklődők általában rendkívül

nyitottak az olyan könyvek és más történetek iránt, amiket egy
másik szerző munkájára írnak mintegy válaszként. Szerettél volna
valaha egy ilyen történetet írni? Mi a véleményed a rajongói
alkotásokról úgy általában?
Mike C
Marlborough, CT, Egyesült Államok

Középiskolában és egyetemen rengeteg unalmas órát eltöltöttem

azzal, hogy Batmanről készítettem rajzokat. Amikor ezzel
felhagytam, és áttértem az írásra, a legelső munkáim a Dungeons
and Dragons szerepjátékban használt figuráimról szóltak, a
helyszín pedig a játékban sokak által ismert Forgotten Realms nevű
világ volt, így a történeteim egyfajta rajongói alkotások voltak. Csak
olyan szereplőket használtam fel, akiket én hoztam létre, de a
világban található isteneket, a varázslási rendszert, a szörnyeket,
térképeket és egyebeket kölcsönvettem az írásaimban.
A rajongói alkotások készítése eléggé szórakoztató tevékenység,
amiben nagy örömüket lelik az emberek. Mi lehetne nagyobb
elismerés egy írónak annál, mint hogy a történetei alkotásra
ösztönöznek másokat? A honlapomon (www.petervbrett.com)
rendszeres rajzversenyeket szoktam hirdetni, a korábbi nyertesek
munkáit pedig mindenki szabadon megtekintheti a megfelelő
galériákban.
Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy azok a szerzők és
művészek, akik komolyan ki akarják tanulni a szakmájukat, jobban
járnak, ha az energiájukat inkább a saját kreálmányaikra fordítják,
ahelyett, hogy másokét használnák fel. Minden egyes
Batman-rajzomat egy tucat olyan követte, amik általam kitalált
szuperhősöket ábrázoltak, a D&D kalandjaim pedig egy idő után a
Forgotten Realms világot is kinőtték, így saját, egyedi világot és
varázslási rendszert kellett készítsek hozzájuk.
17. Találkozhatunk majd új, eddig nem látott démonfajtákkal is a
következő részekben?
AlexP
Yakima, WA, Egyesült Államok

Ó, persze. Várj, amíg A Napháború meződémonos üldözési

jelenetéhez nem érsz! Nagyon kemény rész, és ez még csak a
jéghegy csúcsa.

18. Nehéz az összes kreatív energiádat egyetlen projektre

összpontosítanod? Vannak tartalékban más eltervezett sorozataid
vagy egyéb munkáid?
GregM
Milwaukee, WI

A Démon-ciklus regényekre fordítom a legtöbb figyelmet, de

általában mindig van néhány olyan munkám is, amivel mellettük
foglalkozom: novellák, képregény-szövegkönyvek (jelenleg is a Red
Sonjához írok egyet, gyerekkoromban imádtam azt a képregényt),
interjúk, esszék a biogomba és hasonlók. A regényírás nagyon sok
időt vesz igénybe, és jó, ha van néhány kisebb projektem is,
amikkel viszonylag rövid idő alatt végezni tudok.

19. Szoktál álmodni a könyveidről? Ha igen, mi volt eddig a

legfurcsább álmod?
Francine
Nyugat-Sussex, Anglia

Tegnap este azt álmodtam, hogy A Rovásember filmváltozatát

vetíteni kezdték, úgy, hogy be se jelentették előre (még nekem se),
és az egész egy hosszú, szédítő, Gorillaz-stílusú animációs film volt,
amiben a néhai Dennis Hopper volt a narrátor. Semmi köze nem
volt az eredeti történethez. Arra határozottan emlékszem, hogy
éreztem a körülöttem ülő nézők izzó dühét.
Persze amikor felébredtem, tudtam, hogy ostobaság volt az
egész. A Paul W. S. Anderson által rendezendő Rovásember-film
remek lesz. Hosszan elbeszélgettem Paullal a film képi világáról,
hangulatáról és a tervezett jelenetekről, és bízom benne, hogy nem
fog csalódást okozni a rajongóknak.

20. A rajongóid körében ismert tény, hogy a technika megszállottja

vagy. Van olyan elektronika eszköz, amire azt mondanád, hogy
visszafordíthatatlanul megváltoztatta azt, ahogyan írsz?
Lood
Pretoria, Dél-afrikai Köztársaság

Az talán kissé túlzás, hogy megszállott lennék, de igen, szeretem a

kütyüimet.
Nincs egyetlen konkrét eszköz, ami megváltoztatta volna az
írási szokásaimat. Ehelyett inkább kettő együttesen hozott nagy
változást: az iPodom, és az első Windows Mobile okostelefonom,
szövegszerkesztővel és virtuális billentyűzettel.
Az iPod segít kirekeszteni New York városának zajait, amíg
dolgozom, és helyette olyan zenét hallgathatok vele, amivel jobban
tudok összpontosítani. Amikor így felvértezem magam, még a
reggeli és délutáni metrózás során is dolgozni tudok a
telefonomon. Idővel a hüvelykujjas gépelés mesterévé váltam: A
Rovásember és A Sivatag Lándzsája szövegének nagy részét így
írtam. Ha ez a két eszköz nem segített volna nekem abban, hogy a
legváratlanabb helyeken is munkához tudjak látni, akkor ma talán
nem is lennék hivatásos író. Manapság nagyon sokat használom az
iPodomat az íráshoz, és meglehetősen élvezem is.