Ilona Andrews

Sweep with me

Innkeeper Chronicles 3,5

Söpörj velem
A fogadó krónikái 3,5

Rajongói fordítás!
 1. FEJEZET

Az életed néhány pillanatára örökre emlékszel.

Egyszer, amikor öt éves voltam, a szüleim azt mondták, hogy kirándulni

megyünk. Kinéztem az ablakon, a felhőkkel borított, szürke novemberi
égre, és elhatároztam, hogy nem megyek. Az apám hozott nekem egy
repülő napernyőt, majd megfogta a jobb kezem, az anyám a bal kezem
és együtt végig sétáltunk egy hosszú folyosón az fogadónk mélyébe. A
folyosó végén egy hétköznapi ajtó várt. Amikor odaértünk, az ajtó kinyílt
és nyári forróság leheletét éreztem az arcomon. A ragyogó fény miatt
becsuktam a szemem, és amikor kinyitottam egy kővel kirakott
sikátorban álltunk. Magas, teraszos épületek emelkedtek mindkét
oldalunkon, egyenesen előttünk, ahol a sikátor egy utcába futott,
mindenféle színű és formájú teremtmények áradata hullámzott el a
kereskedő standok mellett, miközben egy összetört bolygó nézett rájuk a
lila színű égboltról.

Azután ott volt az a nap, amikor először érkeztem meg a saját

fogadómba. Kora tavasz volt. A fák többnyire csupaszon álltak, kivéve az
örökzöld texasi tölgyeket, melyek csak akkor hullajtották el a leveleiket,
amikor kedvük támadt. Lassan vezettem az úton, kerestem a pontos
címet, és amikor megláttam az öreg viktoriánus házat, majdnem
lesodródtam az útról. Nagy, túldíszített és értelmetlen, ahogy gyakran a
viktoriánus épületek, a fogadó a reggeli égbolt felé nyúlt, egy sötét rom,
amely már félig elrohadt. A zsindely pergett a tetőről, a falakról
darabokban mállott le a vakolat. Barna gyomok lepték el a földeket.
Tudtam, hogy rossz lesz, mivel a fogadó évtizedek óta szunnyadt, de
nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lesz.
Megálltam a kocsifelhajtón, kiszálltam és elkezdtem körbejárni a házat, a
mágiámmal kinyúlva kerestem az élet bármilyen jelét, de nem találtam
semmit. Minden lépéssel elvesztettem a reményt. És akkor megkerültem
a ház sarkát. Ott, a tölgyek és a pekánfák hátterében tizenkét almafa
virágzott, az ágaik tömve voltak virágokkal. Abban a pillanatban jöttem
rá, hogy a Gertrude Hunt még mindig élt.

A mai nap egy ilyen pillanat volt. Nem voltak meg benne a Baha-char
élénk színei, vagy az almafák törékeny szépsége, de soha nem felejtem
el. Sean Evans fogadós köpenyben állt a hálószobánkban.

- Tükör, - mormoltam.

Gertrude Hunt válaszul megmozdította a mágiáját. A fal előttünk

cseppfolyóssá vált, és tükörré vált. Egymás mellett álltunk, Sean abban a
rézszínű köntösben, amit én varrtam neki, én pedig az anyám által
készített kék köpenyben.

Sean egy fejjel magasabb volt nálam. A köpeny nyaktól a lábujjáig

eltakarta, de a csuklyát lent hagyta. Nagyon jóképű volt, az én Sean-om.
Sokáig próbált megnyerni egy reménytelen háborút. Ez olyan hegeket
hagyott maga után, amit még az ő teste sem tudott meggyógyítani a
felgyorsult regenerációs képességeivel, és az emlékek árnyéka még
mindig ott villogott, borostyánsárga szemeiben. De amikor egyedül volt
velem, mint most, szemei meleggé és hívogatóvá váltak, a testtartása
nem volt harcra készen megfeszülve, ellazult, ahogy azt egy ember a
saját otthona biztonságában tette.
Figyeltem magunkat. A fogadós köpeny sokféle stílusban létezett, ezek
egyszerűek voltak, a hétköznapi egyenruhánk volt. Úgy néztünk ki, mint
egy pár. A szüleim éppen ilyen ruhákat viseltek, kivéve, hogy az apám a
kék és a szürke színeket preferálta.

Soha nem gondoltam, hogy velem ez megtörténhet. Álmaimban egy

sikeres fogadó fogadósának képzeltem magam, de álmaimban soha
senki nem állt mellettem. A szüleim még mindig hiányoztak, a nővérem
elment egy távoli bolygóra, hogy feleségül menjen egy vámpír
marsallhoz, és magával vitte a kis unokahúgomat, a bátyám még mindig
a galaxist járta, de nekem ott volt Sean. Ő szeretett engem és én is
szerettem őt. Már nem voltunk egyedül.
A tükörben lévő szőke, fogadósnő visszamosolygott rám. Boldognak
látszott.
- Tetszik. – mondta Sean.
Három nappal ezelőtt megtagadta, hogy köpenyt hordjon, de ezt én
magam csináltam és tetszett neki.
- Nem kell színlelned. – mondtam neki.
- Tetszik. Puha.
- Huszonnégy órán át mostam kavicsokkal. És megszaggattam a
szegélyét.
Sean felemelte a köntöst és a kopott szegélyre nézett.

A mi hivatásunk régi volt. A Föld véletlenül a vetemedési pontok és a

dimenziós átjárók kereszteződésében állt, egy kényelmes állomás az
utazóknak. Mi voltunk a galaxis atlantai repülőtere. Emiatt a különleges
helyszín miatt egy ősi egyezmény született az emberek és a galaktikus
civilizációk többi része között. A Földet semleges területnek jelölték ki.
Senki sem hódíthatott meg bennünket. És soha senki nem falhatott fel és
nem tehetett bennünket rabszolgává. Hagyták, hogy az emberi faj
természetes módon fejlődhessen, anélkül, hogy tudatában lenne a
számtalan idegen intelligenciának a galaxisban.

Cserébe a Föld biztonságos menedékeket nyújtott az idegen

látogatóknak, speciális szállodákat, melyek mindegyikét olyan fogadós
vezette, mint én, akik mágikus szimbiózisban éltek a fogadóikkal. A
fogadókon belül meg tudjuk hajlítani a fizikát, és átjárókat nyithatunk,
több száz fényévnyire lévő világokba. A fogadókon kívül csak egy
kicsivel voltunk erősebbek a normális embereknél. A fogadósoknak két
elsődleges céljuk volt: gondoskodni a vendégeink minden igényéről és
titokban tartani létezésüket a bolygó többi része előtt.

Gertrude Hunt a fogadóm elfogadta Sean-t, mert megérezte, hogy szeret

engem. Amikor Sean beszélt a fogadóhoz, az engedelmeskedett neki, és
megpróbálta megkérdezés nélkül is kényelmessé tenni az életét.
Valamikor az elmúlt néhány hétben, egy idegen bérgyilkos klán
leküzdése - és mivel egy palánta fogadó halála miatt katatón állapotba
kerültem - az én ápolásom között, Sean fogadós lett. Ő kevesebb, mint
két hete volt fogadós, én pár éve voltam fogadós, és ez alatt a rövid idő
alatt, mindketten veszedelmesen közel álltunk ahhoz, hogy átlépjük a
fogadókat irányító elsődleges törvényeket. Most a Fogadósok
Közgyűlése, a prominens fogadósok összejövetele, úgy döntött, hogy
jobban meg akarnak nézni engem és Sean-t. A meghívás elutasítása
nem volt opció.

- A Közgyűlés szemében én csak egy szempillantás óta vagyok fogadós,

te pedig még annyi ideje sem. – mondtam. – Nem akarok vadonatúj
köntösben megjelenni.
Sean kinyúlt és megölelt.
- Minden rendben lesz. – mormolta a fülembe.
Egy hosszú pillanatig csak álltam hozzábújva.
- Mi a legrosszabb, ami történhet? – kérdezte.
- Visszaminősítik fél csillagra a Gertrude Hunt-ot, és megint nem fog
megszállni nálunk többet senki.
- Még mindig ott lesz nekünk Caldenia. – mondta.
Ez igaz volt. Az egykori galaktikus zsarnok Őfelsége, a Gertdude Hunt-ot
választotta állandó lakhelyének. Hatalmas összeget fizetett érte, de ez
közel sem volt akkora, mint a fejére kitűzött különböző vérdíjak.
- És Orro.
- Orro személyzet, nem vendég.
- És a nővéred és a keményfejű vámpír.
Ez is igaz volt. Maud és Arland szerették egymást. Biztos voltam benne,
hogy bármi történjék is ők együtt maradnak, és Khrar Ház, Arland klánja
mindig a Gertrude Hunt-ban száll meg.
- És az Otrokárok. – csókolt meg Sean. – És a kereskedők.
Visszacsókoltam.
Valami megdöndült alattunk a konyhában, amit egy mély ordítás
követett.
- Tűz!
Gertrude Hunt valamiért eléggé aggódhatott, hogy a hangot továbbította
nekünk.
- Ezt abba kell hagynia. – nyögött fel Sean.
- Megyek, megnézem.
- Várj…
Keresztülsüllyedtem a padlón, miközben kisiklottam a karjai közül és
leérkeztem a konyhába. A falakon keresztüli átcsúszás gyakorlatot
igényel. Sean kihívásnak fogja tekinteni.
A konyhában erőleves és főtt hús illata burkolt be. A tűzhelynél Orro épp
egy nagy villával böködött valamit egy hatalmas fazékban. A kétszáztíz
centi magas és harminc centis tüskékkel teletűzdelt quillon-i szakács úgy
nézett ki, mint egy szörnyű sündisznó. Orro felém perdült és
rémálomszerű agyarakkal teli szájjal rám vigyorgott.
- Felforrt a teavíz!
- Köszönöm.

Tealeveleket dobtam egy kis üveg teáskannába, és beleöntöttem a

majdnem forró vizet az elektromos vízforralóból, majd néztem, ahogy
aranybarna színű lesz. Orro lenyűgözőnek találta a televíziót. Legújabb
felfedezése a Főző Csatorna és Garry Keys „Tűz és Villám” főzőműsora
volt. Garry a latin-amerikai és mexikói konyhára szakosodott, és főzés
közben azt kiabálta: Tűz és villám!

Orro ezt lerövidítette Tűz-re!, amit váratlan pillanatokban kiáltott el,

kiborítva ezzel Gertrude Hunt-ot.

Teát öntöttem egy csészébe és belekortyoltam. Mmmm… Tizenhárom

nappal ezelőtt végre vége lett a fogadó ostromának, és újév napján egy
teljes hét késéssel ünnepeltük meg a Karácsonyt. Holnap január 14-én
ünnepeljük az Egyezménykötést, a legrégebbi fogadós ünnepet. Az
lehet, hogy egy fogadó kihagyja a Karácsonyt és megfeledkezik a
Hálaadásról, de egyetlen fogadó sem mulasztotta el megünnepelni az
Egyezménykötés napját. Remélhetőleg még mindig lesz fogadó, ahol
ünnepelhetünk. Ha minden a tervek szerint halad, akkor ma este
elindulunk a Casa Felize-be, egy nagy dallasi fogadóba, ahol részt
veszünk a Közgyűlés ülésén, és válaszolunk a kényelmetlen
kérdésekre…
Tony sétált be a konyhába. A magas, barna bőrű és fekete hajú Tony
Rodriguez ártalmatlan benyomást keltett. Néha álmosnak és kissé
zavartnak tűnt. Néha, főleg az apja Brian Rodriguez közelében, aki a
Casa Felize-t vezette, és az „adj türelmet” arckifejezést viselte, amit
minden felnőtt gyermek azonnal felismer, akinek már volt alkalma a
szülei előadását végig hallgatni szerencsétlen a pályaválasztásáról. Az a
lehetőség, hogy megkóstolhatja Orro kulináris remekműveit, Tony-t
mindig elgyengítették.

Ugyanakkor Tony egy ad-hal volt, a Közgyűlés őre és ítéletvégrehajtója.

De most az igazi Tony volt. És most Tony úgy nézett ki, mint aki bárhol
máshol szívesebben lenne, mint itt.

A gyomrom összeszorult.
- Mi történt?
- Van egy jó és egy rossz hírem.
- Mond a jó hírt!

Sean sétált be a konyhába.

Tony az ebédlőasztal szélén ült.

- A jó hír az, hogy nem kell az apám vendéglőjébe mennünk, mert a
találkozódat a Közgyűléssel elhalasztották.

Orro megpördült.
- Nem szeretem ezt a Közgyűlést. Ide-oda rángatja a kis embert. –
megerősítésként óriási villájával a levegőbe szúrt. – Nem tudják, hogy
Dina kimerült? Nem tudják, hogy min ment keresztül? Gyere el a
találkozóra, ne gyere el a találkozóra, nem ismerik az illemet?

- Nem én vagyok a felelős a Közgyűlés döntéseiért. – mondta Tony.

- Mi a rossz hír? – kérdezte Sean.
- Kaptál egy különleges kérést.
- Most? Az Egyezménykötés Napján?
Tony bólintott.

Egy fogadós sem utasíthatott el egyetlen vendéget sem az

Egyezménykötés Napján, kivéve, ha azt a vendéget kitiltották a
fogadókból. Az Egyezménykötés Napja csak huszonnégy óra múlva
kezdődik, de a Közgyűlés törölte a találkozónkat, ami azt jelentette, hogy
úgy gondolják, szükségem van erre a huszonnégy órára a
felkészüléshez… Ó, nem.
- Egy Drífan?
Orro hallhatóan élesen szívta be a levegőt. Tony bólintott.
- Ezt most komolyan mondod?
Tony harmadszor is bólintott.

A fogadónkat ostromló orgyilkosok klánjával folytatott küzdelem alatt, a

merénylők vezetője küldött nekem egy magot, egy kis csecsemőfogadót,
amely túl gyenge volt az életben maradáshoz. Keresztülugrottam egy
dimenziós átjárót, hogy a halála ne sebesítse meg Gertrude Hunt-ot, de
az átéltek után katatón állapotba kerültem. Gertrude Hunt több napot
túlélt nélkülem. Ha nem lett volna a nővérem és az unokahúgom a
fogadó megőrült volna, vagy szintén katatón állapotba kerül. Azóta
tizenhárom nap telt el, de Gertrude Hunt folyamatosan figyelt engem. A
fogadó mindig tisztában volt velem, de most megduplázta az
erőfeszítéseit. Ha személy lenne rémülten lebegne a vállam felett, arra
figyelve, hogyha megbotlok, nehogy elszalassza a lehetőséget, hogy
elkapjon.

És most a Közgyűlés azt akarja, hogy fogadjak egy Drífant.

- Ez egy főúr? – kérdeztem. Kérlek, ne bólints megint.
- Igen. – válaszolta Tony.
Tökéletes. Egyszerűen tökéletes.

Orro megpördült és egy káposztát dobott Tony fejére. Tony megfogta és

ledobta az asztalra.
- Megint csak én vagyok a hírnök.
Felsóhajtottam és öntöttem magamnak még teát. Ez alapvetően
igazságtalan volt.
- Esküszöm, ez nem büntetés.
- Kik azok a Drífanok? – kérdezte Sean.
- A Drífan egyes szám. – mondtam neki. – A többes szám Drífen. Az
első átfogó beszámolót egy angolszász fogadós adta róluk, és rengeteg
régi angol kifejezést használt, amelyeket az óta már nem használunk. A
Drífan nagyon régi szó. Azt jelenti, hogy hajtani, élőlényeket mozgásra
kényszeríteni, menekülésre késztetni, hogy lehessen üldözni, vadászni.
- Rendben. – mondta Sean. – Ezek közül egyik sem jó.
- A Drífenek valószínűleg a legmágikusabb lények a galaxisban. –
magyarázta Tony. – A csillagrendszerük csak egy dimenzionális
hasítékon keresztül érhető el. Ők mágikusak, a csillagrendszerük
mágikus, és a bolygóik nagyon megválogatják, hogy kit engednek be és
el. Nem túl sokat tudunk róluk. Azt tudjuk, hogy a csillagrendszeren belül
több állam is létezik, és valószínű, hogy ők háborúban állnak egymással.
- Az államokat császárok irányítják. – tettem hozzá. – A császárok
hatalmas bürokráciára és főurakra Dryhten-ekre támaszkodnak, hogy
megőrizzék a hatalmukat. Mindegyik főúr egy dryhtért felelős, ami egy
klán, egy szekta és egy mágikus rend kombinációja. A dryht mágikus
szimbiózisban él az általa elfoglalt területtel, és tagjai felveszik annak
tulajdonságait, amire a dryht-jukat felszentelték.
- Tehát, ha a dryht egy állati ragadozónak van szentelve, akkor jobb
szaglóérzéket fejlesztenek és karmokat növesztenek? – kérdezte Sean.
- Néha. – kortyoltam a teámból. Most egy óceánnyi teára lenne
szükségem, hogy jobban érezzem magam. – Például, ha vendégül
kellene látnunk személyeket a Tűz Dryht-ból, akkor a főépülettől minél
távolabb kellene külön szálásokat kialakítanunk, mert Gertrude Hunt azt
gondolná, hogy ők élő tüzek és megpróbálná eloltani őket. A fogadók
nagyon nem szeretik a Drífent. A mágiájuk megijeszti őket, különösen
akkor, ha egy tájnak vagy egy növénynek szentelt dryht-ból származnak.
A fogadók a magjukon fák.

Sean Tonyhoz fordult.

- Melyik dryht-ot kell fogadnunk?
Tony vett egy mély levegőt.
Kérlek, ne egy területi dryht, ne legyen területi dryht. Legyen egy elem,
egy ásvány, egy állat.
- Zöld Hegy.
Felnyögtem.
- Sajnálom. – emelte fel Tony a kezét.
Sean rám nézett.
- A Zöld Hegyet azért így hívják, mert fák borítják. – mondtam. – Ez az
egyik legrosszabb a számunkra.
- Elutasíthatjuk?
Megráztam a fejem.
- El lehet utasítani. – mondta Tony. – De a főúr kifejezetten ezt a fogadót
kérte, és egyetlen vendég sem utasítható el az Egyezménykötés Napján,
kivéve, ha kitiltották minden fogadóból.
- Ennél rosszabb. – mondtam Sean-nak. – A Földi Tartózkodás
Egyezménye annak a három napnak az évfordulója, amikor a Földi
Szerződés létrejött. A fogadók már korábban is léteztek, de nem
hivatalos minőségben. A Földi Tartózkodás Egyezményének első napján
Kína legrégebbi vendéglői, az Aksumi Királyság, a Satahavana
Birodalom, Róma, az amerikai kontinens három fogadója, és az Észak-
Venedae földjei fogadták vendégül a különböző galaktikus civilizációk
képviselőit. Minden fogadónak három vendége volt, mindegyik más-más
fajból: egy bölcs, egy harcos és egy zarándok. Az egyik harcos vendég
egy Drífan volt. A nevük szerepel az eredeti szerződésben.

- Ha megtagadod a Drífen vendégjogát, a Casa Feliz átvállalja. – mondta

Tony. – De nem ajánlanám ezt a megoldást.
Caldenia vonult be a szobába. Őfelsége a bájosan megöregedés
gondolatát művészetté emelte. Egy mélyzöld színű csillogó selyem
köntöst viselt. Szürke haját elegáns hullámokba bodorította a feje
tetején, telehintve smaragdokkal és csepp alakú platinával. Sminkje
finom és hibátlan volt, kiemelte az arccsontját és fényesebbnek tűnt a
bőre. De a kinézete semmivel nem csökkentette a ragadozófényt a
szemében.
- Miért vágtok ilyen savanyú arcot. – kérdezte.
- A Közgyűlés ülését lemondták. Helyette vendégül látunk egy Drífan
főurat. – mondtam.
- Melyik dryht?
- Zöld Hegy.
Caldenia megvonta a vállait.
- Kétségem sincs afelől, hogy meg tudsz felelni a kihívásnak kedvesem.
Vagy a meghátrálásra gondoltál?
- Gertrude Hunt betartja a Földi Tartózkodás Egyezményben foglalt
kötelezettségeit. – mondtam neki. – Ahogy azt te is jól tudod.
- Kiváló. Az élet nagyon kevés lehetőséget ad arra, hogy megmutassuk a
legjobb formánkat, ezért amikor lehetőség van arra, hogy megmutasd
magad, minden lehetőséget meg kell ragadni. – vigyorodott el Caldenia,
megmutatva embertelenül éles fogait. – Ráadásul már majdnem két hét
telt el azóta, hogy bárkit is brutálisan legyilkoltak. Ugye nem akarunk
meghalni az unalomtól?

Az Egyezménykötés hivatalos színei a zöld és a pasztell levendula volt,

ami inkább a rózsaszínhez állt közelebb, mint a lilához, mert az első
fogadó, amely azt a három látogatót fogadta, akik ünnepélyes keretek
között aláírták a szerződést, Kínában volt, és a fogadós, remélve, hogy
lenyűgözi a vendégeket, rávette a földeken a császárfákat, hogy
virágozzanak.

Felmértem a Nagy Báltermet és meglengettem a seprűmet. Az izzó

ködfoltok a mennyezeten rózsaszínűek, levendulaszínűek, és fehérek
lettek a kozmosz helyett. A mennyezetről lelógó hatalmas csillárok
visszahúzódtak. Új, zöld fémből készült indák tekeregtek az oszlopok
köré és fél méter magasan üvegvirágok hajtottak ki belőlük. A császárfa
virágok a lila színűek voltak a tölcsér tövénél, és a bodros végű szirmok
teteje felé egyre halványodtak. A virágok megremegtek és kinyíltak,
felfedve ragyogó sárga porzóikat, és sötétlilával pettyezett szirmaikat.
Pasztellszínű lámpások jelentek meg a mennyezeten, amelyek puha
fényben fürdették a szobát. Az eseményhez illő zászlók tekeredtek ki a
zsálya zöldre vált falakon. Az oszlopok színét mélyvörösre változtattam
és átnéztem a termet.

Jó. A padló azonban nem illet a dekorációhoz.

Elborított a fáradtság. A padlómozaikok átszínezése sok mágiát
igényelne.
Leültem a földre, háttal a legközelebbi oszlopnak dőltem. Beast, a kis
fekete-fehér Shih Tzum ügetett oda hozzám, és leült a lábam mellé.
Megvakartam a pocakját.

Tony visszament a Casa Felize-be, az apja fogadójába. A nap nagy

részét azzal töltöttem, hogy szobákat készítettem a Drífan számára.
Vagy a Drífen-nek. Tapasztalataim szerint a hatalmi pozícióban lévő
lények ritkán utaznak egyedül. Leszedtem a díszítéseket az Otrokar-ok
számára készített épületszárnyról, mivel mostanában nem vártunk
nagyobb létszámú küldöttséget a Reményzúzó Hordától, és újra
alkottam a teret. Sean a napot a védelmi rendszerünkben keletkezett
károk katalogizálásával töltötte. A csillagközi bérgyilkosok klánjával
folytatott harc, megszedte a vámját, Sean pedig a garázsban keresett
szerszámokat és cserealkatrészeket húzott elő a raktárból. Néhányszor
elhaladtam mellette a lépcsőn, és különféle furcsa kinézetű kütyüket
cipelt, melyeket egy normális embernek nem kellett volna tudnia
felemelni. Valamikor elment megjavítani egy részecskeágyút a nyugati
oldalon és hallottam, ahogy három különböző nyelven káromkodik,
miközben én átformáltam az erkélyt.

Most este volt és én fáradt voltam. A harc a Drazirivel nem csak a

fegyvereinket rongálta meg. A csecsemőfogadó halálának átélése olyan
volt, mintha kómás állapotba kerültem volna, csakhogy mindennek
tudatában voltam, ami körülöttem történik. Ebből az állapotból kitörni volt
a legnehezebb dolog, amit életemben tettem. Még mindig úgy éreztem…
valahogy kimerültem. És a fogadó nem reagált olyan könnyen, ahogy
megszoktam. Nem habozott, hogy teljesítse a kéréseimet, de a
kapcsolatunk valahogy zavaros volt. Talán majd reggel megcsinálom a
mozaikot.

Sean sétált be a nagy bálterembe. A szokásos farmerre és pólóra

cserélte a köntöst. Sean Evans-ban még emberi formájában is volt
valami farkasszerű. Talán a mód volt, ahogy megtévesztően nyugodtan
lépegetett, vagy talán ahogy készenlétben tartotta magát, vagy talán a
szeme volt. Néha, amikor belenéztem a szemeibe, a farkas tekintett
vissza rám, egy sötét erdő széléről.

Odaért és sima mozdulattal leült mellém a földre. Beast azonnal az ölébe

mászott.
- Nem találok semmit a Drífenről az archívumba. – mondta. – Olvastam
Wictered beszámolóját a fogadó aktáiban, és átnéztem a könyveket, de
semmi. Van olyan kódszó, amit nem ismerek?
- Nincs. Egyszerűen nem áll rendelkezésünkre több információ róluk.
- Néhány megjegyzés meg van jelölve az iratokban.
Felvontam a szemöldököm.
- Sokat olvastam, amikor nem voltál önmagad. A fogadó segített nekem,
hogy gyógymódot keressek.
Szegény Gertrude Hunt. Szegény Sean. Láttam magam előtt a képet,
ahogy a szobában ül, és a választ keresi, miközben a fogadó egyik iratot
húzza elő a másik után. Gondoskodnom kell róla, hogy ez még egyszer
ne forduljon elő.
- Igazad van. – mondtam neki. – Amikor egy fogadós valami újat tanul
meg egy adott fajról, jelöléseket ad hozzá az általános fájlhoz. A régi
időkben bejegyzéseket írtak a könyvbe. Ezért olyan széles a margó. De
a Drífennel ez más. Az eredeti útmutatás, amit a fogadósok megkaptak,
az volt, hogy mindenáron védjék meg a magánéletüket. Ezen kívül
minden Drífan más és más. Több száz dryht van. Száz évig élhetsz, és
soha nem látsz két Drífent ugyanabból a dryht-ból. Valójában száz évig
élhetsz, és soha nem látsz Drífant.
- Tehát, mit teszünk?
- Általában a főurak elküldenek valakit az igényeikkel. Mi pedig
igyekszünk minél több információt összegyűjteni és úgy tovább lépni.
Egy halk dallamos hang gördült végig a fogadón. Hm. Valaki előre
jelezte a foglalását. Általában a vendégek egyszerűen megjelentek. A
fogadónak mindig volt szabad szobája, mert annyi szobát tudtam
kialakítani, amennyit a vendégek igényeltek.
- Hadd lássam. – mondtam a fogadónak.
A mennyezet szétnyílt és egy hajtogatott pergamen hullott a kezeimbe.
Sean felvonta a szemöldökeit.
- Az előző fogadós az 1980-as években meghalt. – magyaráztam. –
Magányos volt, egy kissé furcsa, és túlságosan rajongott az antik
tárgyakért. Amikor ideértem Gertrude Hunt legtöbb kommunikációja
pergamenen zajlott. Igyekeztem változtatni rajta, de még ma is előfordul
néha. Remélhetőleg a jövőben a képernyő is elég lesz.
Kinyitottam a pergament és elolvastam. Csak amire még szükségünk
volt. Ez egy pokoli ünnep lesz. Átadtam Sean-nak a pergament.
Rápillantott.
- Egy családi vita miatti, hatvanegy fős parti?
- Úgy tűnik, hogy ugyanazon család két oldala, két testvértől származott.
Az egyik testvér elhagyta a szülőföldjét és egy másik bolygón alapított
befolyásos filozófiai iskolát, amíg a másik az otthoni világban maradt, és
megalakította a saját filozófiai akadémiáját. Most azon vitatkoznak, hogy
a testvérek közül valójában ki tekinthető a család alapítójának: az, aki
távozott, hogy gyarmatosítson egy új bolygót, vagy az, aki az eredeti
világukban maradt. Meghívtak egy idősebb bölcset, hogy rendezze a
vitájukat.
- Hatvanegy új vendég. Biztos jó lenne a fogadónak, de te nem látszol
boldognak.
- Ők koo-ko-k.
Sean a mennyezetre nézett.
- Mutass nekem egy koo-ko-t.

Egy képernyő csúszott elő a falból. Egy körülbelül nyolcvan centiméter

magas lény terítette szét rajta a tollazatát. Puha, krémszínű tollak
borították az arcát, a feje és a háta sokkolóan fényes rózsaszínű volt, és
élén bíborszínűvé vált a szárnyakon és a bokros farkon. Volt egy
második pár végtagja, amely hasonlított egy dinoszaurusz mellső
végtagjára, vagy talán egy majom elülső végtagjára, mármint ha a
majmok karmokat növesztenének, a szárnyaik alatt.
A túlméretezett farok alapján a koo-ko egy hím volt. Egy bonyolult,
berakott hámot viselt, ami a fejére illeszkedett, a vállaira simult, majd egy
elektronikával töltött, pazar használati övvé szélesedett, ki volt tömve
még tollszárakból készült fényes tollakkal, és egy tekercsel, mely
gyanúsan hasonlított egy guriga WC-papírra.
A koo-ko lila szemekkel nézett ránk, felborzolta tollait, és előre-
hátralépegetett, kövérkés teste minden lépésnél ringatózott.
Sean elmosolyodott.
- Ezek csirkék.
- Technikailag nem is madarak.
- Dina, hatvanegy űrcsirkét fogunk vendégül látni.
Feladtam.
- Igen.
- És filozófiai kérdéseken fognak vitatkozni.

Koo-ko

- Hm. Ez azt jelenti, hogy akarnak majd egy fórumot pódiummal és

vitakörrel, ketrecek kellenek majd, ahol aludhatnak, és rengeteg magot
kell vásárolnunk…
Sean nevetett.
- Te ezt nem veszed komolyan.
- Szólnunk kell Orrónak, hogy egy darabig ne főzzön csirkét.
- Sean Evans!
Sean átkarolt. Nekidőltem.
- Gyönyörű a szoba. – mondta.
Szép volt. Volt valami éteri a Földi Tartózkodás Egyezményben, valami
friss, tiszta és reményteli, mint egy ragyogó tavaszi nap a rettenetes tél
után.
- Megrendeztél egy béketárgyalást a Szent Anokrácia, a Kereskedők és
a Reményzúzó Horda között. És utána bevállaltad a Drazirit. – mondta
Sean.
- Igen.
- Soha nem láttalak még így szorongani. Mi a baj?
Felsóhajtottam.
- A Közgyűlés?
- Részben. Nem tetszik, hogy nem tudjuk, hogyan állunk velük, de ahogy
te is mondtad, legfeljebb visszaminősíthetnek bennünket. Gertrude Hunt-
ot csak akkor vehetik el, ha valamilyen szörnyű bűncselekményt
követünk el.
- Akkor a Drífan miatt aggódsz.
- Elhagytam a fogadómat. – csúszott ki valahogy a számon.
- Nem értem. – ráncolta Sean a homlokát.
- Amikor keresztülugrottam az ajtón a csecsemőfogadó magjával,
elhagytam Gertrude Hunt-ot. A fogadónak nélkülem kellett életben
maradnia.
- Nem volt más választásod.
- Tudom. De a fogadó most törékeny. Most vár és figyel, és a kapcsolat
közöttünk… bizonytalanabb. Nem tudom, hogy Gertrude Hunt attól fél,
hogy valahogy megsérülhetek, vagy talán az nyugtalanítja, hogy az az
erő megsebzett engem. De van köztünk egy bizonyos távolság. Ez nem
észrevehető a hétköznapokban, de a fogadó átalakítása az
Egyezménykötés Napjára bonyolult és precizitást igényel. Érzem, hogy
nem megy olyan könnyedén, mint régen, és most hogy tisztában vagyok
vele, aggaszt. Plusz még a Drífan, így együtt már túl sok…

A Nagy Bálterem hátsó részén a padló megnyílt. Ide tettem korábban a

hatalmas karácsonyfát. Gertrude Hunt csinált valamit…

- Napról napra újra építjük a kapcsolatot.

Valami morajlott a padló alatt. A fogadó mélyéből egy óriási császárfa
jelent meg, és hatalmas ágait szétterítette a terembe. A hosszú faágak
végén még mindig csukott, de halvány levendula színű virágrügyek ültek.
Fogalmam sem volt róla, hogy Gertrude Hunt ez eddig hova rejtette. A
fogadó az utolsó két Egyezménykötés Napján eddig ezt nem mutatta
meg. De akkor alig ünnepeltünk. Nehéz izgulni az ünnepek miatt, amikor
tudod, hogy a fogadó üres lesz.
- Ejha. – mondta Sean.
- Ezért hívják császárfának. Csak várj, amíg kivirágzik.

A mágia megrántott. Valaki átlépte a fogadó határát.

- Hátsó kamera.
Gertrude Hunt a képernyőre dobta a hátsó kamera felvételét. Egy magas
férfi lépkedett keresztül a hátsó mezőn a fogadó irányába. Kétszínű
köpeny, amely az egyik oldalán sötétzöld a másik oldalán fekete színű
volt, ölelte körül a vállait, és egy gondosan kidolgozott, tőr alakú díszes
fémtű fogta össze. A fém tű halványan ragyogott, ahogy a férfi felénk
sétált. Összetett rétegű köntös volt rajta, faszén és élénkzöld színben
pompázott, és egy hosszú háromkaros bot volt nála. A karmok egy
közepes alma nagyságú kék ékkőt fogtak közre. Két penge ívelt a
drágakő köré, amitől úgy nézett ki, mint egy alabárd. A férfi fejét mély
csuklya rejtette.
Egy körülbelül egy méter magas ki lény sétált mellette, miközben
sötétbarna mosómedve kezével a köpenyébe kapaszkodott. A halvány
krém- és barnaszínű kis lény felegyenesedve két lábon mozgott, a bunda
sűrű és vastag volt a testén, de ritkább és sötétebb a térde és a könyöke
alatt. Egy hosszú, bolyhos farok görbült a háta mögött, mókusszerű „s”
alakba. A feje kerek volt, rövid sötét pofával és imádnivaló macskaorral.
A szemei is kerek alakúak voltak, de hatalmasak, halvány sárgán
ragyogtak, ahogy elkapták a kevés fényt. A fülei rétegesek voltak, és
fodrosak, úgy remegtek, a feje mellett, mint két lelógó virág. Bizonyosan
hallott valami zajt séta közben, mert fülei felpattantak és megdermedt,
rémülten állt egyik vékonyka lábán, farka kibolyhosodott, és a szőr
tüskeszerűen állt szét a végén.
A köpenyes személy tovább sétált.
A kicsiny teremtmény megremegett, majd a férfi után rohant és ismét
megragadta a köpenyét.
Megérkezett a Drífan képviselője.

2. FEJEZET

Sean az ajtó előtt találkozott a Drífannal. Az ajtó magától kinyílt Sean

előtt, anélkül, hogy kérnem kellett volna erre Gertrude Hunt-ot, és ez
nevetségesen boldoggá tett. Sean egy pillantást vetett a vendégre, majd
félreállt, meghívva a Drífant, hogy lépjen be. A köpenyes személy
belépett a nappaliba.
- Üdvözöllek a Gertrude Hunt-ban. – mondtam. Úgy döntöttem, hogy az
a legjobb stratégia, ha a nappaliban találkozunk vele. Minél kevesebb
időt tölt a fogadóba, annál jobb.
A Drífan lehajtotta a fejét. A lábai mellett álló kicsi teremtmény készen
állt arra, hogy elájuljon a stressztől.
- Kérlek, foglalj helyet.
Egy sima hang hallatszott a csuklya alól.
- Állni fogok.
Leültem a kanapéra. Orro a bal oldalamon a konyhaajtóban állt, míg
Caldenia az ablak előtt ült egy kipárnázott karosszékben, teát
kortyolgatott és úgy tett, mintha ott sem lenne.
A vendég hátra húzta a csuklyáját. Ugyanaz a génkészlet, amely az
embereket, a vámpírokat és az otrokarokat eredményezte, messze
elterjedt a galaxisban, de egy pillantás a Drífanra és rögtön tudtad, hogy
ő nem egy testvér, legjobb esetben is egy távoli rokon. A mássága
megütött.
Az arca csupa szöglet volt, hiányzott belőle az emberi lágyság. Az orra
éles vonalú, ugyanúgy ahogy az arccsontja, az orrlyuka inkább egy
macskáéra hasonlított, mint egy emberre. Világos és sötét minták
színesítették dióbarna bőrét, olyanok, amelyeket a csiszolt acháton látni.
Ezeket nem tetoválták vagy rajzolták, hanem a bőrének természetes
pigmentációjának tűntek. Széles, borostyánszínű szeme, hátborzongató
fénytől izzott, és botját tartó kezén, hosszú, borostyánszín karmok
nőttek. A haja egyenes, szürke függönyként keretezte az arcát. Szakálla
nem volt, de a felsőajkáról hosszú, szürke bajusz lógott le.
- Üdvözlet fogadós. – mondta a Drífan dallamos hangon.
- Üdvözlet, Dryhten hírnöke. – és ezzel ki is merítettem Wictred
beszámolójában fellelhető minden tudást a Drífan udvariasságról.
Magunkra maradtunk. – A nevem Dina Demille. Az ajtó mellett álló férfi
Sean Evans.
A Drífan lassan bólintott.
- Hívj Zedas-nak. Úrnőm, akihez nincs hasonló, akinek szíve egy hegyi
vízesés erejével ver, aki elszánt, mint a nap, elegáns, mint a hold,
hajthatatlan, mint az élő kő, ugyanakkor sokoldalú, mint a tiszta víz
áramlása, amely a sziklák között rohan, ő, aki ezerszámra öli meg az
ellenséget, ő, aki megvédi barátait, akitől a harcosok félnek, a tudósok
tisztelik, a dryht imádja, és a császár elismeri, üdvözletét küldi neked.
- Remek. – monda Sean.
Vetettem rá egy figyelmeztető pillantást.
- Megtiszteltetés számunkra.
- Áldott vagy, mert ő ezt az alázatos fogadót választotta
szálláshelyeként, az erre a bolygóra tett látogatása idejére. Azért vagyok
itt, hogy megmutassam neked palotája belső látnivalóit, hogy
kényelmesen érezze magát, nehézségei idején. Jól nézd meg fogadós,
mert a szemed olyan látványt fog látni, melynek fajtád nem volt tanúja
több évszázad óta.
Zedas megpörgette a botját és egy széles kört rajzolt vele. Egy
hullámzás követte, mintha a levegő folyékonnyá vált volna.

A közöttünk lévő hely csillámlott, és megdöbbentő tisztaságú

holografikus vetület jelent meg a nappaliban. A kép egy tróntermet
mutatott, melyben egy emelvényen egy puha, áttetsző kőből támaszték
nélküli, durván kifaragott trón állt, a követ bíborvörös vénák hálózták be,
néhány helyen olyan sűrűn, hogy vérpiros volt a színe. A faragás annyira
primitív volt, hogy szinte ősinek tűnt. Nagyon jó minőségű csirkevér
jade-nak hittem volna, de annak a kőnek a színe a cinóberből származik.
A cinóber a fény hatására barnára sötétedik. Az ókori trón az ablakon
beáradó fényben ült, és az erek élénkek és fényesek voltak.
A trón körül minden más kézműves szaktudásról és visszafogott
gazdagságról beszélt. A padló egy folyóra hasonlított, váltakozó malachit
és ónix szalagjával, és az ónix meleg méz színe folyt le az emelvényről a
falak irányába. Fából készült, négyzet alakú, igényesen faragott
oszlopok emelkedtek a padlóról. A fa nem volt foltos, de erősen mintás,
emlékeztetett a tiszta gyantaréteggel lezárt akácra. A falak illettek az
oszlopokhoz, de díszes kő domborművek és finom fém képkeretek
szakították meg, melyek különös madarakat és állatokat ábrázoltak, ékkő
szemekkel, a festmények egyszerűségükben szinte éterinek tűntek.

A nézet elmozdult, a kamera hordozója egy magas ajtón keresztül egy

külső erkélyre ment, amely körbe kerülte az épületet egy kiálló tető alatt.
Itt a padló csiszolt, szürke kő volt, melyet egy hozzá illő kőkorlát határolt.
A kőoszlopok magas ereszt támasztottak alá. Az erkélyen túl a levegő
óceánja volt. Messze lent, fákkal borított, kicsi hegyek emelkedtek,
melyek ebből a magasságból smaragd zöld mohának látszottak. Egy
hatalmas madár szárnyalt a légáramlatokon, egy sas és egy
kondorkeselyű hibridje, a tollazata sötét árnyalatú zafír volt. Elég
nagynak tűnt ahhoz, hogy elbírjon egy embert.
A kép eltűnt.
- Bízom benne, hogy ez elegendő lesz. - mondta a hírnök.
Annyi apró részlet, melynek tökéletesnek kellett lennie. Nem volt két
egyforma panel vagy oszlop, és a minták aprólékosak voltak. Ez
rengeteg munka lenne, és hálószobát nem is láttunk. Minden, amit
tudtunk, hogy fészkekben aludtak.
- Igen. - mondtam. - Hány személy kíséri majd az úrnődet?
- Én magam és még négy másik.
Szar. Extra szobákat kell majd készítenem.
- Az étkezéssel kapcsolatban milyen igényei vannak az úrnődnek?
- A zöldségeket és a gyümölcsöket részesíti előnyben, enyhén vagy
egyáltalán nem megfőzve, a hideg vízi halakat jól megfőzve kedveli, és
vörös húst ritkán szolgáljanak fel. Az első étkezésére különleges kérése
van. A mi nyelvünkben nincsenek egyenértékű szavak, az én szám már
öreg, ezért nem tudom megformálni a hangokat. Ezért elhoztam ezt a
kicsi, hogy beszéljen helyettem.

A bolyhos lényre bólintott. Az hátralépett, de Zedas ránézett. A szőrös

teremtmény előrelépett, miközben ökölbe szorította a kezét. A bal kezén
hiányzott egy ujjperce, a csonk egyenetlen volt, mintha lefűrészelték
volna. Megrázott engem, ahogy nézett és ökölbe szorította a kezét.
- Folytasd. - mondta Zedas.
A szőrős vadállat kinyitotta a száját és olyan tiszta hangon szólalt meg,
mintha egy aranyos kis szereplő lenne a Mupet Show-ból.
- Egy dupla Grand Burger sajttal, nagy adag krumplival és kólával.
Teljesen megdöbbentem.
- A kiejtés megfelelő volt? - kérdezte Zedas.
- Igen, az volt. - sikerült kinyögnöm.
Zedas intett a kezével. A szőrös vadállat előre robogott, és remegő
kézzel egy papírlapot nyújtott felém.
- Köszönöm. - vettem el a papírt. A papírra gyönyörű szép kalligráfiával,
tintával írták a következő szavakat: „Rudolph Peterson”, valamint egy
számsort, melynek egy amerikai telefonhoz kellett tartoznia.
A kicsi teremtmény visszarohant és elbújt Zedas mögött, megragadta a
köpenyét és pajzsként tartotta saját maga és közöttünk. Zedas figyelmen
kívül hagyta.

- Az úrnőm jelenlétével megtiszteli a fogadódat, és hajlandó elviselni az

utazás nehézségeit, hogy találkozhasson ezzel a személlyel. A férfi kérte
a találkozót és úrnőm végtelen kegyelmében megadta neki a
lehetőséget. Holnap tájékoztasd ezt a személyt, hogy legyen itt a Földi
Tartózkodás Egyezményének utolsó napján, 17 órakor, és erre az
időpontra biztosítanod kell úrnőmnek egy biztonságos helyet a
találkozóhoz. Ha a férfi késik, úrnőm nem vár rá. Ha korábban érkezik,
úrnőm nem találkozik vele a kijelölt időpont előtt. – Zedas ismét a kis
teremtményre nézett. – Add át a második üzenetet.
A lény leengedte a köpenyt, így csak az arca látszott, és hatalmas
elkeseredett szemekkel nézett ránk. Tiszta angol szavak ömlöttek ki a
száján.
- Rudolph Peterson gonosz ember, és nem lehet benne megbízni.
- Értetted? – kérdezte Zedas.
- Tökéletesen megértettük. – felelte Sean.
- Akkor az itteni küldetésem teljes. – jelentette ki Zedas. – Egy nap és
egy éjszakai ciklus után fogok visszatérni úrnőmmel. Jól készülj fel
fogadós!
Néztem, ahogy a hírnök és a kis teremtmény eltűnik a fogadó határának
szélén. Az egyik pillanatban még ott voltak, a következőben pedig
egyszerűen eltűntek.
- Érdekes. – emelte az ajkához a csészét Caldenia és kortyolt a teájából.
– Ez egy Akeraat volt, kedvesem. Ráadásul ősi.
Caldenia az Akeraat szóban lévő mind a három „a” betűt úgy ejtette ki,
mint a „cup” szóban az „u” betűt. Kerestem a memóriámban, de nem
találtam semmit.
- Nem ismerem ezt a szót.
- Ők nagyon ritkák. Egyetlen bolygót foglalnak el a galaxis központi
tengelyének közepéhez legközelebb eső végén. A hely úgy néz ki, mint
egy összegyűrt papírhegyek és, tengerszorosokkal rendelkező völgyek
gömbje. A földrajz a kultúrájukat számos városállam kialakítása felé
tolta, amelyek folyamatos konfliktusban vannak egymással.
- Nincsenek nagyobb országok? – kérdezte Sean.
- Nincsenek. Néha meghódítanak több várost és egyetlen birodalomba
kötik össze, de ezek nem tartanak soká. Az erőforrásaik viszonylag
egyformán oszlanak el és nem bíznak egymásban. Az Akeraat-ok
terveznek. Ez a nemzeti időtöltésük, sport és nyereményverseny.
Kémkednek egymás után és szövetségeket kötnek, majd hátba szúrják a
szövetségeseiket, megmérgezik a rivális vezetőiket és a sajátjaikat is,
megtervezik a dinasztiák felemelkedését és bukását. – Caldenia úgy
mosolygott, mint egy cápa. – Nagyon szórakoztatóak.
Összerezzentem.
- Tanácsadóként és szakértőként is rendkívül keresettek, de nagyon
vonakodnak elhagyni a bolygójukat. Egyiküket elcsábítani hatalmas
áldás. – Caldenia lesütötte a szempilláit. – Nekem természetesen
sikerült egyet elcsábítanom.
- Mi történt? – kérdezte Sean.
- Csodálatos volt, amíg a lázadók meg nem gyilkolták.
Természetesen.
Sean megnézte a telefonját. Az arca azt mondta nekem, hogy nem
tetszett neki az, amit látott.
- Mit nézel? – kérdeztem.
- Rudolph Peterson-t. Van saját bejegyzése a Wikipédián.
- És mit lehet tudni róla?
- Rudolph Peterson, a Peterson-csoport elnök-vezérigazgatója, ez egy
változatos tevékenységet végző holding, amely kőolaj-, hajózási-,
ingatlanfejlesztési tevékenységet végez, privát tőke. A Wikipédia ötven
és százmillió közé teszi az értékét.
- Tehát egy Drífan úrnő idejön, hogy találkozzon egy multimilliomossal,
aki egy gonosz ember, és nem lehet megbízni benne, és az úrnő egy
hamburgert akar vacsorára. – vettem egy nagy lélegzetet és lassan
fújtam ki a levegőt.
- Ez összefoglalja az egészet. – Sean rám nézett. – Dina, mennyire vagy
biztonságban, a valódi világban?
- Ezt hogy érted?
- Tiéd az a föld, melyen a fogadó áll?
- Enyém a föld és még a mögötte lévő huszonhárom hektár. A fogadó
mögött minden az enyém.
- Jelzálog?
- Nincs jelzálogom, Sean. Az eredeti hat hektáros terület a Közgyűlés
támogatása volt. Ez beton biztos. A mögöttünk lévő nyolc hektárt az után
vettem, hogy Caldenia beköltözött, a másik kilenc hektárt a béke
csúcstalálkozó után vettem meg. Minden a tulajdonomban van, nincs
jelzálogom.
- Jó. – az arckifejezése nem tűnt nyugodtabbnak. – Felhívom Marais-t.
Sean kisétált a nappaliból.
Az ujjaimmal a szék karfáján doboltam.
- A kis lény úgy beszélt angolul, mint egy amerikai. Pontosabban, mint
egy dél-amerikai. Burgeh. Trahsted.
- Tehát úgy gondolod, hogy az úrnője is így beszél. – Caldenia a
homlokát ráncolta. – Hogy lehet egy amerikaiból egy Drífan úrnő?
- Nem tudom. – annyi aspektusa volt ennek a rejtvénynek.
- Mi az a Grand Burger? – követelte Orro az ajtóból.
Majdnem megugrottam. Annyira csendes volt, hogy el is feledkeztem
róla, hogy ő is ott van.
- Ez egy hamburger a Burger Feast-ból, egy gyorsétterem láncból. –
mondta neki Sean, ahogy visszajött. Ez gyors volt, valószínűleg csak a
hangpostával tudott beszélni.
- Láttam a tévében. Hozz belőle nekem és meg tudom csinálni.
Felsóhajtottam.
- Orro, ha ez a személy a Földről a mi országunkból származik, akkor a
Grand Burger-nek valószínűleg érzelmi értéke van számára. A teljes
élményt, a hamburgert, a krumplit és a kólát akarja. Olcsó étel, méltatlan
a te tehetségedhez. A legegyszerűbb, ha csak megvesszük neki.
Orro teljes magasságában kihúzta magát.
- Külső ételt akarsz hozni a konyhámba?
Ó, ne.
- Nem egy Vörös Bárdos séf vagyok?
És ott is vagyunk.
- Nem főztem finomságokat ezer bolygóról?
Tüskéi felmeredtek. Jobb kezét felemelte, karmai a levegőbe karmoltak.
- Nem vagyok a szakmám mestere?
Szünetet tartott és rám nézett.
- Természetesen az vagy. – próbáltam nyugodt maradni. Ennek
katasztrófa lesz a vége.
- Akkor hozd el nekem azt a Grand Burger-t és én megcsinálom.
Megkóstolod és sírni fogsz, mert ez lesz a legjobb Grand Burger, amit
valaha is ízlelt emberi száj.
Orro drámai módon megpördült és visszament a konyhába.
- Szereznünk kellene neki egy köpenyt. – mondta Sean.

3. FEJEZET
Csing. Csing.
Egy puha, kitartó harangszó törte meg az álmomat. De az ágy annyira
meleg és kényelmes volt. A párnám puha volt, a takaróm olyan volt, mint
egy felhő, és Sean erős, forró karja a derekam köré fonódott.
Csing-csing.
Mm. Közelebb húzódtam Sean-hoz. Olyan jó meleg…
Csing-csing.
Kinyitottam a szemem. Egy kis képernyő körülbelül tíz centiméterre
lebegett az arcom előtt. Egy kis jelzőfény villogott a sarokban,
halványzöld színben: 05:00. A monitoron a fogadó mögötti mező látszott,
minden elhalt gyom és fű, az ég még sötét, de kezd világosodni, egy
halvány fodrozódás a létezés szövetében, a föld felett úgy egy méterre…
Hirtelen felültem az ágyban. Sean megfogott, visszarántott és már
felettem is állt egy gonosz zöld késsel a kezében. Felmérte a szobát,
lábujjhegyen tartva magát köztem és a fenyegetés között.
Azta.
- Mi volt ez? – kérdezte egy halk morgással.
- A koo-ko! – lekecmeregtem az ágyról és a köpenyemért nyúltam.
- Nem esedékes az érkezésük ma estig.
Felvettem a köpenyem.
- Tizenöt órával korábban érkeztek.
Harminc másodperccel később kirohantam a fogadóból a hátsó
verandára. A hideg beleharapott a köntös alatt csupasz lábaimba. Alig
volt arra időm, hogy köntöst húzzak az alvópólóm fölé. Az orrom
megfagyott. A lábamra egy kis levendulaszínű crocs papucsot húztam,
vékony béléssel, amit házi papucsként használtam, mert ilyen rövid idő
alatt ez volt minden, amit találtam. Mellettem Sean állt a saját rézszínű
köntösében.
A hullámzás kiszélesedett, lüktetett, mintha egy láthatatlan úszó táncolna
a levegőben.
- Mindig késsel alszol? – mormoltam.
- Igen.
Rámutatni, hogy a Gertrude Hunt-on belül nincs mitől tartania, felesleges
lenne. Már ő is tudta. Egy másik sebhely a Nexus-ról. Idővel jobb lesz.
Legalábbis reménykedtem, hogy így lesz.
Sárga fény tört elő a hullámzás közepéről, és egy kerek, tollas test
pattant ki belőle, mintha egy földalatti ágyúból lőtték volna ki. A koo-ko
egy másodpercre széttárta vörösbarna szárnyait, nagy lila szeme tágra
nyílt, és egy vijjogással leszállt a földre, égre meredő tollakkal, félre
csúszott köténnyel.
Sean káromkodott.
Egy másik koo-ko lőtt ki, majd még egy, még egy, majd egyszerre kettő,
mintha egy koo-ko gejzír tört volna fel a kerütnkben. A koo-ko-k
nagyjából két egyforma csoportba rendeződtek, az egyik csoport
többnyire vöröses és rózsaszín szárnyúak voltak, a másik csoport
tollazata halvány levendula és zöld színű volt. Végül egy idősebb, szinte
teljesen fehér tollazatú koo-ko pattant elő a hullámzásból, és leszállt a
két csoport előtt. Két fiatalabb, türkizkék tollú koo-ko állt meg a két
oldalán. A bal oldali koo-ko átadott az idősebbnek egy gondosan
kidolgozott, faragott botot. A jobboldali egy összetett, drágakövekkel
díszített, sodrott fémdrótból álló fejdíszt nyújtott felé. Az idősebb koo-ko
a fejére illesztette a fejdíszt, az állpántot a helyére csatolta.
Az idősebb személy teljes magasságában kihúzta magát, ami körülbelül
egy méter volt, a fejdíszt beleszámítva egy méter és tizenöt centi,
megigazította a fejfedőt mielőtt lecsúszott volna és elindult felénk.
- Üdvözlet fogadós. Üdvözlet tiercel.
Bizonyára egy katonai rangot szeretett volna használni, de az
implantátuma összezavarodott. Ha Sean-t meg is lepte, hogy hím
sólyomként nevezték meg, nem mutatta ki.
Bólintottam.
- Üdvözöllek, tiszteletreméltó első tudós. Ma estére vártunk benneteket.
Az idősebb koo-ko megköszörülte a torkát.
- Nos, igen, hm, ma este érkeztünk volna, ha bizonyos dühöngő tagok
nem nyitottak volna vitát az erény hiányáról azokról, akik későn
érkeznek.
- Csak akkor késsel, ha nem vagy itt tizenöt perccel korábban. – mondta
Sean.
Az idősebb koo-ko széttárta a szárnyait Sean felé.
- Pontosan! Ebben a vitában, hogy mennyire korai a korai, senki nem
akart lemaradni az ellenfele mögött, ezért a vita hatodik órájában a vitát
rövidre kellett vágni, hogy mindenki átérjen, mielőtt még tollak kezdenek
repkedni. Bocsánatot kérek a kollégáim nevében. Bízom benne, hogy a
szállásunk rendben van?
Köszönet a galaxisnak, hogy a tegnapi napom nagy részét azzal
töltöttem, hogy elkészítsem a szálláshelyüket.
- Természetesen rendben van. Kövessenek, kérem.
Beléptem az ajtón. Az idősebb koo-ko és két asszisztense követett. A két
koo-ko csoport két oszlopban sorakozott fel, ketten léptek egyszerre
előre, és egyidejűleg próbáltak bejutni a fogadóba. A két oszlop
egymásnak ütközött. Felháborodott vijjogások, lökdösődés, felborzolt
tollak következtek. Egyik csoport sem mutatott hajlandóságot, hogy előre
engedje a másikat. Nyilvánvaló volt, hogy a zipzár manőver nem az
erősségük.
Kiszélesítettem az ajtót. Az élen álló koo-ko-k hirtelen megbotlottak,
majd kiegyenesedtek és csőrüket magasra tartva, egymást figyelmen
kívül hagyva meneteltek előre. Ez egy szórakoztató látogatás lesz.
A fogadó átvizsgálta őket, amikor átmentek az ajtón. A vita
megrendezéséhez egyetlen feltételt kötöttem ki: nincsenek fegyverek. A
riasztó nem szólalt meg. A koo-ko-k tiszták voltak.
Beljebb vezettem őket a fogadóba, az eltűnt szüleim portréja mellett.
Egyik koo-ko sem reagált a képre. Egy napon majd valaki felismeri az
apámat és az anyámat, és akkor semmi nem akadályozhat meg abban,
hogy megtaláljam őket.
Végig mentünk a hosszú folyosón egy ajtóig. Közeledtemre az ajtó kinyílt
és besétáltunk egy nagy jól megvilágított terembe. A közepén padsorok
álltak egymással szembe, mindkét oldalon három, lépcsőzetesen
elrendezve, a legtávolabbi padsorok voltak a legmagasabban. A padok
közötti nyílt téren egyetlen dobogó állt. Egy nagy trónszerű szék állt
szembe a pódiummal, mellette két kisebb szék, az idősebb koo-ko és az
asszisztensei számára.
A terem szemben fekvő végeinél két nagy koo-ko fészek várt,
hagyományosan a földtől másfél méter magasan, a fészek hátsó részén
egy fürdőszoba vízzel, a fészek előtt pedig két homokfürdő, melegített
homokkal. Egy kilenc méter széles, vízzel töltött beltéri csatorna
választotta el mindkét fészket az amfiteátrumtól, amely fölött egy boltíves
híd ívelt át.
Sok érző szárnyas fajhoz hasonlóan a koo-ko is elvesztette a repülés
képességét, amikor az agyuk és az ügyességük fontosabbá vált. A
szárnyak nem segítettek eszközöket kezelni vagy matematikai
számításokat elvégezni. De a koo-ko-k még mindig tudtak siklani és
nagy távolságokat átugrani. Egy koo-ko tipikus ugrása körülbelül hat
méter volt, és utáltak úszni. A vízben való leszállás lehetősége még a
legvakmerőbb koo-ko-t is elriasztja. A seprűmmel egy fényűző fészekre
mutattam közvetlenül az amfiteátrum mögött.
- A személyes szállásod, Első Tudós. A két híd visszahúzódik. A fogadó
csak rád hallgat, és ha akarod, szükség esetén visszahúzhatod a
hidakat. Egyszerűen csak mond ki, hogy „húzd be” és el tudod választani
a két csoportot egymástól. Ha azt mondod „nyisd ki” a hidak ismét
összekötik a két partot. Kérlek, próbáld ki most.
Az Első Tudós megköszörülte a torkát és meglengette a jobb szárnyát.
- Húzd be.
A hidak behúzódtak.
- Nyisd ki. Húzd be. Nyisd ki. Nagyon jó.
Az idősebb tudós felmérte a csatornákat és a fészkeket.
- Pontosan ugyanolyanok?
- Azonosak.
- Nagyon jó. Külön, de mégis egyenlően. Köszönöm fogadós.
- A reggelit és az összes étkezést itt szolgáljuk fel. Kérlek, hogy a
biztonságotok érdekében, maradjatok ebben a teremben. Egy Drífan
főurat várunk vendégnek.
Az idősebb tudós felkapta a fejét, hogy rám nézzen és a fejdísze
majdnem leesett. Az egyik asszisztense felugrott és a helyére illesztette.
- Megértettem. – mondta az Első Tudós. – Itt tartom a csapatot.
- Ha bármire szükséged van, csak kiáltanod kell a nevemet, és a fogadó
kapcsolatba fog lépni velem. Dinának hívnak.
- Nagyon jó, Dina. Engem… nos, ez talán tényleg hosszú. Hívj, Thek
Első Tudósnak. – felemelte a hangját. – Gyertek diákok, helyezzük
kényelembe magunkat.
A koo-ko-k elvonultak mellettem egyenesen az amfiteátrumhoz.
Lehajtottam a fejem és elmenekültem.
Sean a folyosón figyelte a stratégiai visszavonulásomat. Az ajtó
becsukódott mögöttem én pedig a folyosó falának dőltem.
- Elrendezted őket?
- Félig. Estig nem tudjuk meg, hogy a fészkek megfelelőek-e.
Sean felvonta a szemöldökét.
- Ennyi időbe telik, hogy eldöntsék, a két azonos fészek közül ki melyiket
foglalja el. – elindultam a folyosón. Alvásról most már nem lehetett szó.
Megiszom egy csésze erős teát és a Drífan palota negyedén fogok
dolgozni.
- Mikor akarod felhívni a gonosz milliomost? – kérdezte Sean.
- Nem tudom. Ez egy keleti parti szám. Tíz körül?
- Ott akarok lenni.
- Rendben. – ígértem és megcsókoltam.

Az első tíz Grand Burger 6:15-re megérkezett, miután megrendeltük

őket. Ellentétben a legtöbb gyorsétterem-lánccal – amelyek nem
készítettek reggel tíz előtt hamburgert, mivel reggelit kínáltak – a Burger
Feast bármikor, éjjel-nappal szállított ki hamburgert.
Orro úgy tanulmányozta a hamburgerek gyűjteményét, ahogy a vadász
tanulmányozza a zsákmányát. Hosszú, érzékeny orra megrándult.
Kicsomagolta az egyiket, sebészi pontossággal mozgatva ijesztő
karmait, lehúzta a védjegyes lila és narancssárga csomagolást, a szeme
elé emelte a hamburgert és kiértékelte a húst, levette a zsemle tetejét,
megnézte a különleges mártással borított húspogácsát, majd visszatette
a zsemle tetejét és beleharapott.
Csend.
Orro megrágta a falatot.
További csend.
Majd Orro megfordult és a hamburgert a szeméttárolóba köpte.
- Ezt szeretné?
- Úgy tűnik.
- Ez nem étel. Ez egy bűntett, a főzés művészete ellen.
Most 9:50 volt és Orro a hetedik hamburgerét készítette el, az elsőt, amit
elég jónak ítélt ahhoz, hogy én is megkóstolhassam. Ez most egy
tányéron pihent az ítéletemre várakozva.
Haraptam egyet. Ó, galaxisom.
Orro felettem lebegett.
- Jó?
- Mmmm. – nyeltem. – Ez a legjobb hamburger, amit valaha ettem.
- De olyan az íze, mint a Grand Burgernek?
- Nem. Ez jobb.
Kikapta a kezemből a hamburgert.
- Orro!
A hamburger keresztülrepült a szobán, bele a szemétkosárba. Majdnem
sírtam.
- Nem értem, hogy érik el ezt a természetellenes textúrát. – mormolta. –
Vagy, hogy miért eszi ezt meg bárki is.
- Ez egy gyors és olcsó étel. Finom az íze, amikor éhes vagy.
- A Callowinai pókkalmárnak is finom íze van, ha éhes vagy, de ez nem
jelenti azt, hogy bárkinek is meg kellene főznie.
Fogalmam sem volt, hogy milyen ízűek a Callowinai pókkalmárok, vagy,
hogy miért rossz ötlet megfőzni őket, de most volt a tökéletes alkalom
arra, hogy megpróbáljam lebeszélni őt a hamburgerküldetésről.
- Ahogy mondtam ez az étel méltatlan a te képességeidre. Ez mélyen
alattad van.
Orro teljes magasságában kihúzta magát. A mellkasát kidüllesztette.
Ó, ne!
- Megcsinálom! Tökéletesen!
- Orro!
- „TŰZ!”
Orro megfordult. A fogadó kinyitotta előtte a kamra ajtaját, és Orro
valósággal eltűnt benne, hogy hozzávalókat keressen.
Megdörzsöltem az arcomat. Sean sétált be az ajtón és leült a mellettem
álló székre, miközben végig simogatta a vállamat.
- Nem sikerült. - mormolta.
- Tűz. – mondtam neki.
- Hu, ennyire jól?
- Egy apró bolygón vagyok, és egy üstökös keresztezi az utunkat, és
nem tehetek ellene semmit. Kész vagy?
- Felkészültem.
Tárcsáztam a számot. Kicsengett, egyszer, kétszer…
- Igen? – szólt a telefonban egy férfihang. A férfi túl fiatalnak tűnt ahhoz,
hogy Rudolph lehessen.
- Üzenetem van Rudolph Peterson úr számára.
- Hallgatom.
- Ön Rudolph Peterson?
- Átadom neki az üzenetét.
- Szívesebben beszélnék vele.
- Ez nem lehetséges.
Sean-ra pillantottam. Ő bólintott. Nem volt más választásunk.
- Mondja meg neki, hogy az általa várt találkozóra január 16-án 17
órakor kerül sor a következő címen. – megadtam neki Gertrude Hunt
címét. – A látogatási idő nagyon rövid. Amennyiben késik, lemarad a
találkozóról.
- Értettem.
A férfi letette a telefont.
- Belenéztem Peterson anyagába. – mondta Sean.
- Mit tudtál meg?
- Ő egy seggfej.
- Oké, ez egy erős kifejezés, de nem túl informatív.
Sean hátradőlt.
- A pénzét ingatlanokból szerezte. Ügynökként kezdte, majd építési
vállalkozóvá vált. A lakásválság idején sok építési vállalkozó bezárta a
boltot, ő pedig felvásárolta a félkész épületeket és az építési területeket.
A versenytársainak többségét projektmenedzserként alkalmazta, és
felvette a munkavállalóikat is. Az emberek a hőst látták benne, aki
lehetőséget biztosított a munkanélküli építőipari dolgozóknak, hogy
kenyeret tehessenek az asztalra. A valóságban a szerződésekkel
korlátokat állított fel a számunkra, így ő maradt az egyetlen építési
vállalkozó Arizona, Colorado és Utah, több kulcsfontosságú piacán.
Több esetben nem fizették ki a béreket, és a jutalékokat sem állapították
meg. Amikor az emberek panaszkodtak, kirúgta őket. Ha továbbra is
panaszkodtak bíróság elé rángatta őket. Nagy híve a titoktartási
megállapodásoknak.
- Ez egyre rosszabbul hangzik.
- Egy arizona-i újság cikket írt róla, ő pedig pert indított ellenük. A per
három évig húzódott. Az újság végül nyert, de a per olyan sokáig
húzódott, hogy csődbe mentek és be kellett zárniuk. Ekkora a
tevékenységét már kiterjesztette más vállalkozásokra is. Új dal, de
ugyanaz a tánc – a csőd szélén álló vállalkozásokat keresi, olcsón
felvásárolja őket, és meggazdagodik a kétségbeesésükön.
Ez nem tetszett nekem. Rudolph Peterson olyan embernek tűnt, aki
bajokat fog okozni, én pedig minden áron el akartam kerülni a bajt. Már
épp elég problémám volt így is.
- Ne aggódj. – mondta Orro, amikor egy halom élelmiszerrel a karjában
kilépett a kamrából. – Ha ez az ember problémát okoz, megetetjük vele a
Grand Burgereket. Ha eleget eszik belőlük, a teste biztosan tönkre
megy.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne.

Az egész délelőttöt a Drífen szobák finomításával töltöttem. A távolság,

köztem és Gertrude Hunt között, folyamatosan akadályozott a
munkában. Minden alkalommal éreztem, amikor valami bonyolult dolgot
kellett tennem. Olyan volt, mintha egy tompa hegyű ceruzával próbálnék
bonyolult rajzot készíteni. Kényszeríthettem volna a fogadót, hogy azt
tegye, amit akarok, de ez túl sok koncentrációt és ideiglenes átdolgozást
igényelne.
Még soha életemben nem tapasztaltam ilyesmit. Egy fogadóban
születtem, egész életemben egy állandó jelenlét volt, egy harmadik
szülő, aki mindig kész volt elkapni, ha megbotlom. Tegnap átolvastam
néhány, Gertrude Hunt által tárolt fogadós naplót, és olyan valakit
kerestem, akinek hozzám hasonló tünetei voltak. Nem találtam semmit.
A köztünk lévő távolság ott volt, és minél jobban éreztem, annál
közelebb kerültem a pánikhoz.
Nem tudtam megmondani, hogy javul vagy egyre rosszabb lesz. Végül
leültem a díszlépcsőre, hogy megpihenjek és levegőt vegyek, közben
éreztem magam körül Gertrude Hunt-ot.
- Minden rendben van. – simogattam meg ujjaimmal a lépcsőt. – Ne
aggódj, nem megyek sehova.
Sean ott talált rám.
Kimért könnyedséggel lépett be az ajtón, a mozgása sima volt, nem tett
felesleges mozdulatokat vagy kitérőt, egyenesen hozzám sétált. Beast
követte őt, miközben boldog horkantó hangokat adott ki.
Sean leült mellém és megnézte a munkámat.
- Gyönyörű.
- Köszönöm. Hogy állnak a fegyverrendszerek?
- Halálosak. – egy tonna szarkazmust sűrített egyetlen szóba.
- Valóban?
- Nem. Az északi részecskeágyút kidobhatjuk a szemétbe. Valószínűleg
nagy hatósugarú hő érte az egyik Draziri fegyverből. Teljesen kiégett. A
HELL egységekkel nem tudok kommunikálni.
- Használtam vettem őket egy Morodiaktól. A fogadó részben integrálta,
de ha diagnosztikát akarsz futtatni rajta, akkor beszélned kell a nyelvet.
- Tehát morognom kell a HELL egységekre?
- Valószínűleg igen. Tudom, hogy tudsz morogni Sean. Hallottalak már.
Megremegtette a felsőajkát egy vicsorgásba, miközben agyarai
kivillantak.
- Ó, nagyon ijesztő. A morodiak HELL egységének esélye sincs.
- Viccelsz velem?
- Igen.
Nekidőltem és Sean átkarolt.
- Frissítenünk kell, vagy legalább feljavítani. – mondta. – Az elülső
részen a lopakodó fegyverek jó állapotban vannak, de régiségek. A
mezővel szembenéző hosszú hatótávolságú fegyverek körülbelül
egyharmada üzemen kívül van, és csak annyit tehetek, hogy
rágógumival és ragasztószalaggal átmenetileg megragasztom. Ki kell
cserélnem őket.
Nem tudtam vele vitatkozni. Egy elég komoly támadáson mentünk
keresztül. Már akkor tudtam, hogy ellenállni a Drazirinek drága lesz,
amikor elvállaltam a munkát, de nem engedhettem, hogy kiirtsanak egy
egész fajt.
- Újra megtenném. – mondtam neki. – Ismét megvédeném a Hiru-kat.
- Természetesen megtennéd. És ezért van rá szükségem, hogy kinyisd
az ajtót Baha-char-ra.
- Vilmos?
Sean bólintott.
Vilmos-nak fegyverboltja volt a galaktikus bazárban. Emellett
zsoldosokat toborzott, és ügyleteket közvetített privát katonák és olyan
személyek között, akik alkalmazni akarták őket. Mint Sean, Vilmos is
bolygó nélküli vérfarkas volt, és ő szerezte meg Sean-nak a Nexus-on az
állást. Egy kis részem aggódott amiatt, hogy ha Sean belép Vilmos
ajtaján, nem jön többé vissza.
A szorongás élesen és hidegen csipkedett.
Nem kötözhetem Sean-t a fogadóhoz. Ha elmegy, akkor elmegy. Ez azt
jelentené, hogy nem egymásnak teremtettek bennünket. El kell
engednem.
A fegyverrendszerek visszakapcsolása nagyon drága lett volna, és
szerettem volna tartalékolni egy kis pénzt arra az esetre, ha a Drífan
vagy a Közgyűlés miatt plusz kiadásaink keletkeznek. Végig számoltam
a lehetőségeinket.
Uh.
- Mennyi pénzre lenne szükséged?
Sean átgondolta és komoly arccal felém fordult.
- Egy dollár. Talán három.
Forgattam a szemem.
- Jól fizettek a Nexus-ért.
- Az a te pénzed. Megérdemelted.
- A fenébe is, arra költöm, amire akarom. Most gazdagabb vagyok, mint
te.
- Honnan tudod?
Sean rám vigyorgott.
- Megkérdeztem a fogadót. A Bacha-char ajtót nem nyitja ki nekem, de
teljes hozzáférést adott a pénzügyeidhez. Akár ki is rabolhatnálak.
- Te azt csak hiszed. Most komolyan, mennyi pénzre van szükségünk?
- Nem fogom tudni, amíg oda nem érek. Dina, el kell döntened, hogy
együtt vagyunk-e vagy sem.
- Mi köze ennek bármihez?
- Ha itt fogok élni, meg kell engedned, hogy hozzájáruljak a
költségekhez. Ez így tisztességes. Te vagy a felelős a vendégekért, én
felelek a biztonságunkért. Ez az, amit én csinálok.
Igaza volt. Ez így fair.
Felálltam a lépcsőről.
- Kinyitok neked egy ajtót. De csak akkor, ha megígéred, hogy nem
költöd el minden pénzedet a fogadó korszerűsítésére. Véreztél azért a
pénzért.
- Leginkább másokat véreztettem ki ezért a pénzért. – egy árnyék futott
át az arcán. – Most valami jóra fogom használni. Valamire, amit akarok.
Együtt sétáltunk a konyhába.
- Időben hazaérsz vacsorára?
- Megpróbálom. – ígérte.

4. FEJEZET

A Drífen negyed befejezése egy örökkévalóságig tartott. Nem csak azért,

mert bonyolultnak és díszesnek kellett lennie, hanem azért is, mert
nehezen tudtam koncentrálni. Folyamatosan aggódtam Sean miatt, a
Közgyűlés miatt, a Drífan érkezése miatt, Rudolph Peterson miatt…
Mágia rántott meg. Caldenia szerette volna a figyelmemet. Megnyitottam
egy kis kétirányú képernyőt a legközelebbi falban.
- Igen, Őfelsége?
Caldenia rám nézett.
- Három óra van, kedvesem.
Három óra volt az az időpont, amikor elfogyasztottuk a délutáni teánkat,
feltéve, hogy a vendéglőt nem érte támadás, vagy nem volt tele olyan
vendégekkel, akik örök ellenségek voltak, és megpróbáltam békét
közvetíteni közöttük.
- Mindjárt ott leszek.

Mondhattam volna nemet. Túl sok dolgom volt, és nem volt elegendő
időm rá. De hiányoztak a teázások. Az elején hónapokig Caldenia-val
ketten voltunk a fogadóba, és még azután is hogy Orro a fogadóba
érkezett, csak ritkán csatlakozott hozzánk teázni. Végül sikerült
meggyőznünk őt, hogy vacsorázzon velünk, de Orro igazán akkor volt
boldog, ha a konyhában sürgölődött és titokban az arckifejezésünket
leste, miközben az általa készített ételt ettük. Néhány alkalommal én
merészkedtem elkészíteni a vacsorát, hogy neki is legyen szabad estéje.
Minden alkalommal egyszerű dologra törekedtem, például steak-re vagy
sült csirkére. Orro megette az ételt, utána kínosan megveregette a
fejemet vagy a vállamat, amelyik történetesen közelebb volt, így tudtam,
hogy nem utálja teljesen. De Caldenia és én megosztottuk egymás
társaságát, amikor csak mi ketten voltunk, ezért eljöttem, hogy élvezzem
vele a teázást.

Harminc másodperc múlva beléptem a teázóba. Hónapokkal ezelőtt

készítettem el, Caldenia részletes leírása alapján. Magasan akart ülni és
élvezni szerette volna a kilátást, ezért építettem neki egy kis tornyot az
ebédlőből, amelyhez fel kellett mászni egy rövid lépcsőn. Ma a lépcsők
megmászása túl nagy erőfeszítésnek tűnt. Talán nagyon meredekre
építettem.
Mint minden hely, amelyet Őfelsége elfoglalt, a teázó is kérkedés nélkül
fényűző és mégis elegáns helyiség volt. Az ablakok a kerek szoba
falának háromnegyedét elfoglalták, és gyönyörű kilátást nyújtottak az
Avalon lakóparkra, a mellettünk futó út túloldalán. Választhattam, hogy
az ablakok a gyümölcsösre vagy az utcára tekintsenek, és az utcát
választottam, mert Caldenia szerette az embereket figyelni. Végtelen
szórakozást jelentett a számára, hogy találgatta milyen tevékenységet
folytathatnak a szomszédjaink, megjósolt eseményeket, és ijesztő
pontossággal azonosította a válásokat és a szakításokat. A környéken
lakók egyike sem vette észre, hogy egy korábbi galaktikus zsarnok
figyelte életük minden aspektusát.
Keresztülmentem a rózsafa padlón és csatlakoztam Caldenia-hoz a
szoba közepén álló kerek asztalnál. Az asztalt lézerrel vágták egy tőlünk
sok fényévnyire bányászott gránittömbből, és Caldenia imádta. Azt
mondta, hogy a kristályosított vérre emlékezteti.
Felvettem egy kis üveg teáskannát, és jázmin teát töltöttem Őfelsége
teáscsészéjébe, töltöttem magamnak is, majd belekortyoltam. Mm,
finom.
Caldenia belélegezte a tea aromáját, majd finoman lenyelt egy apró
kortyot. Pár percig csak a csend és a tea volt, és érezem, hogy a
gyomromat összerántó görcs lassan kioldódik.
- Tűz!
Összerándultam.
Caldenia felkuncogott.
- Ez nem vicces!
- Épp ellenkezőleg, ez meglehetősen mulatságos.
Kortyoltam a teából.
- Nem tudom, mi ütött Orro-ba. Általában drámai a viselkedése, de ez
még tőle is sok. Kijelentő nyilatkozatok, nagy bejelentések és „Tűz!”.
Caldenia ismét kuncogott.
- Szívrohamot fog okozni a fogadónak. Orro még soha nem volt ennyire
rossz. Nem tudom, hogy mi történt vele.
Caldenia a csésze pereme felett rám nézett.
- Mondjuk úgy, hogy a megpróbáltatásaidat mi is megszenvedtük,
kedves. Amikor úgy ültél, mint egy baba és mindenhova a vérfarkasod
cipelt, a fogadó támadás alatt állt, még én is érzelmi kényelmetlenséget
tapasztaltam. Ez természetesen elég hamar elröpült. Elég gyorsan
magamhoz tértem, de a pillanatnyi nyilallás igazi volt. Az a teremtmény a
konyhába, talán mindannyiunk közül a legérzékenyebb. Nagyon
megrázta.
Nem jöttem rá. Annyira, azokra a dolgokra koncentráltam, amiket meg
kellett tennem és annyira elmerültem Sean-al az egyszerű boldogságba,
hogy eszembe sem jutott, hogy Orro feldúlt volt.
- Te vagy a megmentője. – folytatta Caldenia. – Életének a legmélyebb
pontján találtál rá, mocsokban élt, terv és cél nélkül, de te idehoztad és
megmentetted. Neki és nekem ez a fogadó nyújt menedéket, egy
otthont, ha ti is itt vagytok. Ha kettőtök közül bárkivel is bármi történne,
mi csak sodródnák. Ez elég rémítő kilátás.
- Nem gondoltam erre.
- Normális körülmények között lenne egy kis időnk… mi is az a
csodálatos szó? Feldolgozni. Egyszer, amikor még fiatal voltam,
felbéreltem egy század Yako-zsoldost. Gonosz harcosok, vadak és
kíméletlenek, természetes pikkelyes páncélzattal, nyolc centiméteres
karmokkal, és hasonló fogazattal. Amikor megostromoltam Lorekat-ot,
áttörtek a pajzsokon és több ezer embert mészároltak le. Egy húsdaráló
volt. Az utca szó szerint vörös lett a vértől.
Élvezettel mesélte, mintha egy hozzá hasonló korú nő azt mondaná: „A
férjem elvitt egy hajókörútra, és volt ingyen bor.”
- Miután elfoglaltuk a várost, a Yako vezetője közölte velem, hogy
elmennek. Felajánlottam nekik pénzt, zsákmányt, szívességeket, de
egyik sem változtatta meg az elhatározásukat. A tábornokuk azt mondta
nekem, hogy az élet maga is egy traumatikus foglalkozás, és most
helyre kell állítaniuk a lelkük egyensúlyát. Nekik mind haza kell menniük,
meg kell ölelniük a házastársukat és az újszülöttjeiket, és a tojásaikon
kell ülniük. A Yako kényelemre és békére vágyott, és ezt semmilyen
gazdagság nem kárpótolhatta. Ez arra tanított engem, hogy a stressz
minden periódusának meg kell lennie, ahogy a pihenés és a töprengés
idejének is meg van az ideje. Ez az egyetlen oka annak, hogy én még
mindig életben vagyok.
Hú!
- Számunkra a béke és a szemlélődés időszakát rövidre vágták. Mi
mindannyian úgy küzdünk meg vele, ahogy tudunk. Én teát iszom és
figyelem a Laurent házaspár válási háborúját. Orro úgy tesz, mintha
megpróbálna felhagyni az évtizedekig tartó kulináris képzésével, hogy
újból elkészítsen egy jelentéktelen minőségű utcai ételt. Mindenki a saját
módján teszi.
- Mit tehetnék?
Caldenia megvonta a vállát.
- Semmit. Csak maradj egy ideig sértetlen és minden visszaáll a
normális kerékvágásba. Minél normálisabban viselkedsz, annál
hamarabb ellazulunk, és annál hamarabb lecsendesít bennünket a
boldog önelégültség. Az érző lények látványos hazugok. Páratlan
tehetséggel tudjuk tagadni azokat a dolgokat, amelyek kellemetlenné
teszik az életünket. Ráadásul tettetjük, hogy a halál nem bizonyosság,
mert szembe nézni a saját halandóságunkkal megőrjít bennünket.
Normális. Rendben, igyekszem normálisan viselkedni.
- Laurents-ék elválnak? Olyan kedves párnak tűntek.
Caldenia szeme csillogott.
- Ó, ez nagyon érdekes. Úgy tűnik, Elena szerint kevés a fűszer a
házasságukban, ezért felszólította Tom-ot, hogy csatlakozzanak egy
swinger klubhoz.
- Tom és Elena? Akik az utca végén laknak? Nem is tudtam, hogy Red
Deer-ben van swinger klub.
- Igen.
- Elena nem középiskolai tanár?
- Tom pedig a FedEx-nek dolgozik. – Caldenia elvigyorodott,
megmutatva éles fogait. – De van még jobb is. A swinger klub egyetlen
megtörhetetlen szabálya, hogy senki sem szerethet bele egy másik
tagba, és Elena… Mi az a szó, amit a gyerekek használnak? Érzelmeket
táplál a klub menedzsere iránt. Tom pedig rájött, és elköltözött, elvitte a
gyerekeket is. Most ott van a válás és a csúnya gyermek-elhelyezési
vita.
- Tényleg?
- Igen. Elena és az új udvarlója a házban él, és a felhajtójuk mindig tele
van furcsa autókkal. Néhány napja jött egy kisteherautó a Digital World-
ből és Margaret szerint egy csomó kamerát hordtak be a házba. Biztos
benne, hogy pornófilmet forgatnak.
- Döbbenetes. – Margaret Laurent-ékkel szemben lakott, és mivel
otthonról dolgozott, mindig otthon volt.
- Tudom. Bűnbarlang, egyenesen az orrunk előtt. A legjobb az, hogy
Tom rábeszélte Margaret-et, hogy kamerákat szerelhessen fel a házára.
Tom most a régi házát filmezi a nap huszonnégy órájában, mert azt
reméli, hogy elegendő bizonyítékot szerez ahhoz, hogy megnyerje a
kizárólagos gyermek-felügyeleti jogot. Margaret megadta a jelszavát, és
a Wi-fin keresztül bármikor nézhetem a számítógépen, amikor csak
akarom. Ez csodálatos.
Elnyomtam egy nyögést.
- Tehát te és Margaret mindenkit megfigyeltek, aki jön és megy abba a
házba?
- Természetesen. Ahol lehet, észre kell venni az eltéréseket, kedves.
Kialakítottunk, egy a látogatók megfigyelésére szolgáló elsőrangú
rendszert. Szeretnéd látni?
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak. A fogadó csilingelt és kivetítette
Thek képét. Az Első Tudós fejdísze ferdén ült a fején, tollai teljesen
felborzolódtak, és kétszer akkorának tűnt, mint amekkora volt.
Felháborodott rikácsolás, sikoltozás és puffanás töltötte meg a szobát.
Tollak repkedtek a vérrel összekent padlón. Egy koo-ko test éles
csatakiáltással száguldott keresztül a levegőben, Thek mögött. Thek a
fejdíszét megragadva lebukott, és sikoltozva üvöltött:
- Segítségre van szükségem!
Egy bocsánatkérést intettem Caldenia felé, és futni kezdtem.
Elképesztő, hogy egy fogadós milyen gyorsan mozoghat a fogadóban,
ha megfelelően motivált. Három másodpercbe telt, hogy leérjek a koo-ko
küzdelem közepére és még fél másodperc, hogy csettintsek az
ujjaimmal. Lyukak törtek elő a mennyezetből és rugalmas fémcsápok
nyúltak ki belőlük, melyek végén másfél méter hosszú fémkarmok voltak.
Mindegyik karomnak hat ága volt, melyeket egy gumihoz hasonló,
vastag polimer anyaggal vontak be, a felületük sima és enyhén rugalmas
volt. A karmok lecsaptak a kavarodásra, miközben elkapkodták a koo-ko-
t. Amint a célokat elkapták a karom ágai bezárultak, ketrecet képezve a
koo-ko körül, majd visszahúzódtak a mennyezetig. A filozófusok futottak,
de a karmaim gyorsabbak voltak.
Az utolsó koo-ko kétségbeesett próbálkozással igyekezett elrohanni a
bal oldali csatorna irányába, de az utolsó karom elsöpört alatta és
szépen felkapta.
Az Első Tudós a mennyezet alatt felfüggesztett ketrecsorra bámult.
- Remek. Soha nem látta még korábban ezt az elrendezést. Nagyon
hatékony.
- Köszönöm.
A harcosok többsége feladta, de néhány koo-ko-n még mindig
eluralkodott a harci őrület és a ketrec rúdjainak vetette magát. Nagyon
gondosan terveztem meg a rudakat. Minden egyes ütésnél kifelé
hajlottak, megakadályozva, hogy a koo-ko megsérüljön.
- A legutóbbi fogadó, ahol jártam, ragasztóval árasztotta el a termet. –
vallotta be Thek.
- Ismerem ezt a módszert, de amikor utoljára használták, az egyik
vendég pánikba esett, keresztülharapta a saját lábát és úgy próbált
elmenekülni.
- Hallottam erről. Valójában a te módszered sokkal jobb.
A koo-ko kicsi és kövérkés volt, de nagyon mozgékony, és
izgatottságukban úgy ki tudtak kilőni, mint egy wild receiver játékos
1

futball-labdával a kezében. A fogadósok évszázadokon keresztül

próbálták megoldani a visszafogásuk problémáját. A vakító
fényimpulzuson keresztül a kiáramló gázig, mindent megpróbáltak.
Sajnos a fény részleges vakságot okozott, a kiáramló gáz legalább
egyszer halálos kimenetelű balesetet okozott, és csapdába ejteni őket
saját, apró kis kamráikban, pszichológiai károkat okozott. A koo-ko-k
csapatban éltek. Elkülöníteni őket egymástól azonnali és hirtelen
szorongáshoz vezetett, különösen akkor, ha mellette még fény- és
hangmegvonási módszereket is alkalmaztak. Én a ketreceket
használtam. Még mindig láthatták egymást, üvöltözhettek egymással, a
mozgásuk nem volt visszafogott, de nem tudták bántani sem egymást
sem önmagukat.
Minden ketrec mennyezetének közepe felgyulladt, miközben letapogatta
a benne lévő lényeket. Egy vékony szár sarjadt ki előttem a padlóból, és
kivirágzott egy képernyőbe. Végiggörgettem a vizsgálat eredményeit.
- Két törött csont, három kificamodott szárny, és egy tucat kisebb
sérülés. Gratulálok Első Tudós. Nincs halálos sérülés és egyetlen szem
sem veszett oda.
- Ez nagy megkönnyebbülés. – sóhajtott fel Thek.
A fogadó padlójából fúvókák bukkantak elő. Egy fertőtlenítő köd robbant
ki az amfiteátrum felett, ami lemosta a vér és az ürülék foltjait a padlóról,
az ülésekről és a pódiumról.
- Ha megkérdezhetem, mi a célja a kis tigrisnek? – kérdezte Thek.
Megfordultam. Az ajtó mellett ült Olasard, más néven a Lelkek
Széttépője.
- Mit csinálsz itt?
A méretes Main Coon macska hatalmas zöld szemeivel rám nézett.
Körülbelül egy éve mentettem ki egy üvegdobozból a közeli PetSmart-
ban. Most kedve szerint mozgott a fogadóban, és valamilyen rejtélyes
okból Gertrude Hunt engedélyezte a vándorlásait.
- Háziállat. – magyaráztam.
Olasard ezt a pillanatot választotta, hogy odasétáljon, és a lábamhoz
dörgölődjön. Felvettem a macskát, ő pedig elterült a karomban és
dorombolt, mint a vihar. Jól tartottam őt. Thek technikailag elég nagy volt
ahhoz, hogy egy házimacska zsákmányának lehessen tekinteni, de nem
lehetek elég óvatos.
- Befejeződött a vita a mai napra? – kérdeztem.
Thek felnézett a lógó ketrecekre.
- Úgy látom sajnálatos módon elkezdődött a meditáció ideje.
Intettem a kezemmel. A ketrecek a terem ellentétes oldalára csúsztak. A
hidak visszahúzódtak a karmok elengedték a foglyaikat és mindenki a
saját fészkénél ért földet. A filozófusok botladozva igyekeztek
visszanyerni maradék méltóságukat. Két automatizált orvosi kamra
emelkedett fel a padlóból, melyek úgy néztek ki, mint egy két méter
magas, fényes fémgömbök. A gömbök szétnyíltak, és az első sérült
harcosok belesétáltak.
- Minden jó, ha a vége jó. – jelentette ki az Első Tudós.
A mágia megrántott. Valaki leparkolt a fogadó mellett.
- Ebben az esetben kérlek, bocsáss meg. – mondtam. – Máshol van rám
szükség.
- Köszönöm, az időben nyújtott segítséget. – mondta Thek.
Bólintottam, majd kisétáltam a teremből és letettem Olasardot a földre.
- Tartsd magad távol a koo-ko-tól.
Olasard dorombolt.
- Komolyan mondom. Meg fognak ölni téged, és ez nem eufemizmus.
Olasard nyújtózkodott. Az, hogy miért folytattam le ezt a beszélgetést a
macskával, meghaladta az erőmet.
Beast száguldott felém a folyosón hevesen ugatva. Biztos kiment a
kutyaajtón, és nem tetszett neki, amit ott látott.
- Mutasd az elülső kamerát.
Végig mentem a folyosón. A fogadó elülső kamerájának képe elém
csúszott a falon és igyekezett lépést tartani velem. A képen egy fitt,
fekete öltönyös férfi szállt ki egy fekete terepjáró hátsó üléséről,
körülnézett, majd kinyitotta az autó első utas ajtaját. Az első ajtón egy
idősebb férfi szállt ki, aki drága, hosszú kabátot és napszemüveget
viselt. A férfi Gertrude Hunt-ra meredt.
Valamilyen oknál fogva Sean leírása alapján egy fiatal közönséges férfit
vártam, vagy pedig egy gyöngyszemű, kopasz fejű ölyvszerű öregebb
embert. Ez a férfi egyik sem volt. Magas volt, testes, London vagy New
York utcáira való, üzletember. A bőre aranybarna volt, mint a divatlapok
fényképein a modelleké, akik trópusi helyeken reklámoznak egészséget,
gazdagságot, pihenést. A vonásai szépek voltak: határozott, gödrös áll,
szögletes állkapocs, széles száj, erős orr, faragott arccsontok, és széles
homlok. Vastag, hullámos haja, ami hajdan sötét volt, mostanra már
ezüsttel csíkozott, oldalt rövidebbre volt vágva, de a tetején elég hosszú,
ahhoz, hogy formázni lehessen.

Lehet, hogy a Földközi-tenger környékéről, a Közel-Keletről, vagy Latin-

Amerikából származott, de lehetett egy nagyon barna bőrszínű angol is.
Úgy, hogy nem láttam a szemeit, nehéz volt megmondani.
A férfi elindult felfelé a felhajtón, a testőre árnyékként követte. Nem álltak
az autóval az ingatlan területére. Érdekes.
Leértem az előszobába, levettem a köntöst, és felakasztottam az oldalsó
kampóra. Beast a lábam mellett eleresztett egy lassú, mély morgást. A
biztonság kedvéért inkább felvettem az ölembe.
A páros megközelítette a bejárai ajtót. Az idősebb férfi csengőt keresett,
de nem talált, így megelégedett azzal, hogy a szúnyoghálós ajtón
kopogott. Hagytam, hogy néhány másodpercig kopogtasson mielőtt
kiszóltam.
- Jó napot kívánok! Segíthetek valamiben?
Az idősebb férfi levette a napszemüvegét. A szeme kemény, fekete és
szúrós volt, mint két fényes széndarab.
- Itt van? - a hangja mély és erőteljes volt, egy olyan ember hangja, aki
hozzászokott, hogy parancsokat ad ki.
Játszhattam volna az értetlent, vagy akár el is ismerhetem a találkozót.
Értetlent játszani felesleges volt, mivel a kijelölt időpontban, úgy is be kell
engednem.
- Túl korán jött, Mr. Peterson. – mondtam neki.
A vállam felett az előszobára nézett.
- Szobát akarok.
- Nincs szabad szobánk. Két mérföldön belül van két szálloda is lefelé az
utcán.
- Ezer dollárt fizetek éjszakánként.
- Nem, nem fizet. Nincs üres szobánk.
- Tízezer dollár, éjszakánként.
- Mr. Peterson, ennek a találkozónak vannak szabályai. Be kell őket
tartani, különben elmarad.
Peterson összevonta a szemöldökét, majd a fejével a testőr felé intett. A
másik férfi elindult az ajtó irányába. Azt tervezték, hogy erőszakkal
jutnak be. Vagy megbeszélték útközben, vagy idegen emberek házába
erővel való bejutás megszokott dolog Rudolph Peterson számára.
Millió módon meg tudtam volna állítani őket, de ezek többsége elárulta
volna a fogadó különleges jellegét két ember számára. Kiegyeztem a
legegyszerűbbel.
A testőr megfogta a szúnyoghálós ajtó kilincsét és megrántotta. Az ajtó
zárva maradt. Összeolvasztottam a fallal. Kívülről továbbra is
normálisnak tűnt, de belülről a sarokvasak és az ajtó körvonala eltűnt,
beolvadt a falba.

A testőr abbahagyta a húzást és megpróbálta tolni. Az ajtó zárva maradt.

Peterson ránézett. A testőr összeszorította a fogait, az egyik talpát a

falnak támasztotta és megrántotta. A férfi rendkívül erős volt, de
megpróbálta lehúzni az épület teljes első falát.

A testőr elengedte a kilincset, majd félfordulatból a kilincs alá rúgott. Az

ajtó még csak meg sem rezzent.
Peterson elfintorodott.
- Vágd fel.
A testőr elővett egy összecsukható kést, majd gyakorlott
csuklómozdulattal kinyitotta, és a szúnyoghálóba vágott. A kés szikrát
szórva pattant le a hálóról. A szúnyoghálóim korszerű fémötvözetből
készültek. Visszatartja a nagy tűzerejű támadófegyvereket is.
A testőr Petersonra nézett.
Én Beast-et dédelgettem.
Rendőrsziréna hangja harsant fel vagy két másodpercre, és végig
visszhangzott az utcán. Egy fekete-fehér cirkáló húzódott a SUV mögé.
Marais rendőrtiszt kiszállt, megnézte a terepjáró rendszámtábláját, és
elindult az ajtóm felé. Sean végül mégis csak beszervezte őt.
Peterson kemény pillantással nézett Marais-ra. Marais azzal a lapos
zsaru arckifejezéssel nézett vissza rá, amitől rögtön bűnösnek érzed
magad, még akkor is, ha nem csináltál semmit, mert az a pillantás azt
mondta, hogy biztos tettél valamit és annak most következményei
lesznek.
Marais befejezte Peterson nézését, és úgy döntött, hogy inkább a
testőrre néz. A tekintete a testőr kezében lévő késre csúszott.
Úgy tűnt a testőr kényelmetlenül érzi magát.
Marais a szolgálati fegyverre tette a kezét.
- Dobja el a kést!
A testőr elengedte a pengét és az a tornácra esett.
- Birtokháborításról kaptam bejelentést erről a címről. Szeretné, hogy ez
a két ember távozzon?
- Szeretném.
Marais Peterson felé fordult.
- Uram, kérem, hagyja el az ingatlant.
Peterson éles pillantást vetett rám, fekete szemeiből nem lehetett
semmit kiolvasni, majd megfordult és szó nélkül lesétált a felhajtón. A
testőr követte. Marais rám kacsintott, majd visszavette a zsaru arcot és
követte Pettersont és a testőrét a felhajtón.
Egyrészt tudtam, hogy Sean aggódik értem és Marais törődik velem
annyira, hogy megvédjen, ez összezavart és ugyanakkor melegséggel
töltött el. Másrészt, amint Sean visszaér, át kell néznem a fogadós
politikát a külső segítség igénybevétele és a fogadó titkainak felfedése
ügyében. Ráadásul én magam is kezelni tudtam a helyzetet. Peterson és
a testőre egyetlen pillanatra sem jutottak be a fogadóba. Az egész
megpróbáltatásban a legnehezebb az volt, hogy Beast nem mutassa
meg a valódi fogait.
Hagyjuk, Marais-t, a küldetés teljesítve. Peterson nem lépett be a
fogadóba, és semmi olyan nem történt, amiből azt gyaníthatta volna,
hogy Gertrude Hunt nem egy tipikus ágyat és reggelit biztosító fogadó.
Egy rendkívül erős szúnyoghálóval.
Az utcán a testőr kinyitotta az első utas ülés ajtaját Peterson előtt. A
gonosz milliomos mozdult, hogy beszálljon, elfordította a fejét, majd
megdermedt.
Egy nagyon nagy férfi sétált a fogadó felé. Bokáig érő bőrkabátot és
cowboy-csizmát viselt, és valami furcsán, fémesen csilingelt rajta, ahogy
járt. A haja hosszú volt, és tökéletesen szimmetrikus aranyszőke
hullámokban hullott a vállára, mintha megdöbbentően sok időt töltött
volna egy hajsütővassal, majd kinyírta volna a bolygó ózonrétegének a
felét a ráfújt hajlakk mennyiséggel. A vonásai emlékeztettek egy
polinéziai emberre, vagy egy maorira, vagy egy hawaiira, de valami
határozottan nem volt megfelelő az arányaiban.
És vajon te ki lehetsz?
A testőr tátott szájjal bámulta az óriást. Peterson bandzsított, mintha
fegyverrel célzott volna. Ő és a testőr is magasabbak voltak, mint egy
méter nyolcvan centiméter, és ez a férfi legalább harminc centivel
magasodott feléjük.
Előhúztam egy képernyőt és ránagyítottam az arcára. A férfi írisze
ragyogó, élénk magenta színű volt, pontosan olyan színe volt, mint
annak a spinell-gyűrűnek2, melynek a megvásárlásán tavaly Caldenia
gondolkodott, de elvetette, mert „túl rózsaszínűnek” találta.
Az idegen csapkodott természetellenesen hosszú, szőke szempillájával
és kinyitotta a száját.
Ne beszélj, ne beszélj, ne beszélj…
- Üdvözöllek, béke helyi őrzője.
Felnyögtem.
- Segíthetek, uram? – kérdezte Marais, ugyanazzal a lapos
arckifejezéssel.
- Érdeklődhetnék a legközelebbi vendégfogadó helyéről?
Marais-nak a szeme sem rebbent.
- Felfelé az úton. – és Gertrude Hunt felé intett a fejével.
- Nagyon köszönöm. – mondta az idegen. – Isten veled, rendőr.
Az idegen megfordult és végig csilingelt a felhajtómon. Ráközelítettem a
lábára. A csizmáin sarkantyúk voltak.
Kit bántottam meg előző életemben?
A férfi felemelte lapát méretű kezeit, és úgy zárta össze, hogy felül
összeérintette a középső- és a mutatóujjait, alul pedig a hüvelykujjait, így
egy gyémántalakzatot alakított ki. Egy Medamoth, aki humanizálót visel.
Csak amire még szükségünk volt.
Felemeltem a kezeimet, miközben összefontam az ujjaimat, és
egyenesen tartottam, a tenyeremhez szorított hüvelykujjal, így a kezeim
egy „x”-et formáztak.
- Üdvözöllek, fogadós.
- Üdvözöllek, tisztelt vendég.
A férfi megragadta az ajtó kilincsét, a szúnyoghálós ajtó könnyedén
kinyílt és ő belépett.
Megpillantottam Peterson-t, miközben becsuktam az ajtót, megfeszült
állal nézett rám, és olyan sápadt lett az arca, mint egy holttesté.
Becsuktam az ajtót. Csak öt perc. Bárcsak a Medamoth öt perccel
később érkezett volna.
Megfordultam, elővettem a köntösömet és felvettem.
A Medamoth kinyújtózkodott. Emberi teste statikus lett, lefagyott, mintha
egy kimerevített kép lenne, amit hatszögekre vágtak, majd fehér lett,
azután szétesett. Amikor a vetület összeomlott egy hatalmas lény maradt
a helyén. Két méter negyven centiméter magas volt, széles vállakkal és
nagyon izmos végtagokkal. A bőre mélyzöld a hátsó részén, és élénk
narancssárga elöl, vastagnak és érdesnek tűnt, mint valami őskori cápa
bőre. A lábai inkább egy kenguruéhoz hasonlítottak, mint egy
emberéhez, de a karjai teljesen humanoidak voltak, hosszúak, nagy
kezük négy ügyes ujjal volt ellátva, mindegyiken hegyes karom. A feje
egy ragadozóé volt - hosszú, rémisztő állkapocs, melyet arra terveztek,
hogy tíz centis agyarakkal ragadják meg a küzdő zsákmányt és
mozdulatlanul tartsák, miközben meghal, egyenesen álló, nagy
szemfogak, érzékeny orr, a hosszú pofa végén, és nagy elől ülő
borostyán szemek, amelyek akárcsak a Föld ragadozóinak szeme
észreveszik és nyomon követik a zsákmányt.
A Medamoth-ok vadásznak születtek. A nyomkövetés, a vadászat és az
ölés ösztönös volt számukra, a ragadozó énjük rögtön beindult, amint
kinyitották a szemüket. Egy, a rétre kiengedett Medamoth baba megölne
minden egeret és nyulat a környéken, jóllakna, azután pedig sírna, mert
a többi hús megrohadt, ő pedig éhes. A Közgyűlés magas kockázatú
vendégként minősítette őket. Előfordult olyan eset, hogy megpróbáltak
más vendégekre vadászni, és néhány forgalmasabb fogadó, mint
például a Casa Feliz, vonakodott őket fogadni, mert szoros felügyelet
alatt kellett tartani őket.
Volt egy fogadóm, tele finom kövérkés koo-ko-val, és egy Drífan főurat
vártunk.
A Medamoth, vaskos, növényi alapú szövetből készült ruhát viselt, amely
vászonra emlékeztetett. Általában drágakövekkel kirakott fegyvereket és
fém ékszereket viseltek. Ő csomózott kötelet viselt a nyakában, sima
fagyöngyökkel díszítve. Egy hasonló kötél ölelte át a derekát. Egy vörös
tetoválás volt a tarkóján, ami kitűnt zöld bőréből, és enyhén fluoreszkált,
így a háta mögött álló csapatok láthatták a rangját, és tudták kit kell
követni.
- Így jobb. - mondta.
Készítettem egy folyosót az előszoba bal oldalán, és intettem neki, hogy
lépjen be.
- Kérem, kövessen Tábornok, Aki Az Agyarait Az Ellensége Torkába
Mélyeszti.
Egy elutasító mozdulattal intett felém.
- Kérem, ne használjon rangot. Most csak egy zarándok vagyok.
Végig sétáltunk a folyosón. Menet közben boltíves ablakokat építettem
bele, és a beáradó napsütés arany mintákat rajzolt a fapadlóra.
- Mi hozta Önt a Földre?
- Kormányzati pozícióra készülök.
- Gratulálok.
A Medamoth grimaszolt, kivillantva lidérces agyarait.
- Bár sokan tekinthetik tekintélyes pozíciónak, ez egyszerűen csak egy
másik szolgálati mód. Szolgáltam és szolgálni fogok.
- Megkérdezhetem a pozíció jellegét?
- Gyarmati kormányzó. Ez egy határmenti poszt. Konfliktus várható.
- Miért?
- Mert a telep egy vitatott rendszerben van. A másik bolygót már
elfoglalták.
- Kik foglalták el?
- A Reményzúzó Horda.
Ez elég sok mindent megmagyaráz.
- A Horda azért létezik, hogy új területeket szerezzenek.
Ismét kivicsorította a fogait.
- Az elődöm jól kitervelte. A településünk jól védett, gyorsabban
szaporodunk, mint az Otrokar, és jobb a logisztikánk. Ugyanakkor a
Horda nem ismeri az értelem jelentését. Mi vadászok vagyunk.
Megtanultunk alkalmazkodni a bioszféránk határaihoz. A Horda egy
olyan raj, ami mindent felfal, majd tovább áll.

Szigorúan véve, a Horda nem emésztette fel az elfoglalt területeket. Ősi

szokás szerint, minden Otrokar aki csatlakozott a Hordához, jogosult volt
egy tanyára. Egy tanya Otrokar mértékkel körülbelül egy hat hektáros
földterületnek felel meg, amely elegendő ahhoz, hogy élelmet termeljen,
és legeltessen. Minél magasabb egy Otrokar rangja, annál nagyobb a
tanyája. A városok modern kényelme ellenére, majdnem minden Horda
veterán, igényt tartott szolgálata végén a tanyájára. Muszáj volt
terjeszkedniük.
- Ahhoz, hogy méltóvá válhassak a hivatalra - folytatta a Medamoth -
teljesítenem kell egy zarándoklatot, azzal a céllal, hogy értékes tudást
tanuljak meg.
- Ez érdekes szokás. Több földi politikus is eszembe jut, akiknek
szükségük lenne ilyen zarándoklatra.
- Megváltoztatja a nézőpontodat.
- Milyen tudást keres?
A tábornok szemei összeszűkültek.
- Felkeresem a legutóbbi nagy csatatereket, ahol a védők kis csoportja
küzdött elsöprő esélyek ellen.
- Azt akarja megtanulni, hogyan kell szépen meghalni, tábornok?
Halk köhögést hallatott, a nevetés Medamoth változata.
- Megtanulom, mi ment rosszul. Mi vezetett az utolsó kétségbeesett
védekezéshez? Miért nem adták meg magukat? Miért nem alkalmazta a
nagyobb haderő a diplomáciát, hogy megakadályozza a mészárlást?
Meglátogattam a Nexust, Urdukort, Daesynt és most a Földre jöttem. Ez
a zarándoklatom utolsó állomása.

Urdukor a Reményzúzó Hordához tartozott, Daesyn a Krahr-ház

bolygója volt, és a Nexus volt az a csatatér, ahol az Otrokarok és a
Szent Anokrácia vámpírjai évtizedekig mészárolták egymást, amíg el
nem jutottak addig, hogy békeszerződést kötöttek a Gertrude Hunt-ban.
A tábornok nem az utolsó nagy mészárlások helyeit kereste fel, hanem
megpróbálta kitalálni, hogy tudna nem meghalni.
Nem volt véletlen, hogy ebbe a fogadóba jött. A Hordával kötött béke
titkát akarta megtudni.
- Tudom, hogy az én fajtámat nem látják mindig szívesen a Föld
fogadóiban.
Most rajta volt a sor, hogy megmutassam a fogaimat.
- Az Ön fajtája megpróbálja megenni a többi vendéget.
A tábornok elkeseredettnek látszott.
- A zarándoklatom létfontosságú. A becsületszavamat adom, hogy
visszafogom a vadászösztöneimet. Szeretnék egy szobát kérni a
fogadóba. Tudom, hogy a Földi Tartózkodás Egyezménye megköveteli,
hogy fogadd el a jelenlétem, de nem akarom rád kényszeríteni.
Szükségem lesz némi segítségre, az utolsó helyszínem
megtekintéséhez, ezért alázatosan kérem, hogy fogadj be.
- Melyik helyszínt szeretné megtekinteni?
- Alamo-t.
Az utolsó állomásnak a Földet és Alamot választotta. Nem lehetett volna
Masszáda3, Sztálingrád, Thermopülea, vagy Shiroyama4. Nem, neki
Alamo-t kellett választania. Technikailag mi voltunk a legközelebbi
fogadó, de választhatta volna a Casa Feliz-t is. De azért választott
minket, mert megcsináltuk a lehetetlent, és tudni akarta, hogy vittük
véghez.
- Megtisztelő, hogy a Gertrude Hunt vendégként üdvözölheti Önt.
Figyelmeztetnem kell, hogy Drífan vendéget várunk.
A Medamoth fülei égnek álltak.
- Nem számítok konfliktusra. - mondta óvatosan.
- Akkor had mutassam meg a szobáját. Még egy utolsó megjegyzés: az
álruhájának szüksége van egy kis javításra.
- A humanizálónak? Pedig azt hittem elég jól kalibráltam. Vonzó férfi
jellemzőket választottam, népszerű hajszínt és azokat az
ékszerszemeket, melyeket a szakemberek szerint az emberek díjaznak.
Azt hitte csinos lett.
- Nem voltam sikeres?
- Nem teljesen.
- Túl ijesztő voltam?
- Inkább zavarba ejtő.
A Medamoth ismét köhögött. Elfordítottam a folyosót, lépcsővé alakítva,
és a végén egy túlméretezett ajtót nyitottam. Egy világos kőfalú kerek
kamrát alakítottam ki, ívelt kanapékkal a falak mentén, kék színű plüss
párnákkal. Fegyverek díszítették a szobát a falakon, ékszerszínű
Medamoth falikárpitok másolatai között. Egy nagy képernyőn számos
földi TV csatorna adásai közül lehetett választani, de most a National
Geographic egyik Alaszkát bemutató adását játszották. A kamra egyik
oldalán egy süllyesztett medence várakozott, az erkély mellett, ahonnan
kilátás nyílt a gyümölcsösre és az esti égre. Már majdnem vacsoraidő
volt.
- Evett már?
- Igen. Az estét azzal fogom tölteni, hogy alkalmazkodom az
időváltozáshoz, és szemlélődve pihenek. Kérlek, hívj Qoros-nak. Ezt a
nevet választottam, erre az útra.
- Kérlek, hívj Dinának. Ha bármire szükséged lenne, egyszerűen kérd
meg a fogadót, vagy hívj engem név szerint.
Kimentem és becsuktam magam mögött az ajtót. Még volt időnk éjfélig.
A Drífen látogatásának minden beszámolója szerint, mindig csak néhány
perccel azelőtt érkeztek, hogy az óra tizenkettőt ütött. Orro-nak durván
hét órája maradt, hogy előálljon a Grand Burger-el, és amióta Caldenia-
val teáztam nem hallottam őt "Tűz-et" kiáltani.
Volt egy olyan érzésem, hogy valami nagyon rosszul fog elsülni.

5. FEJEZET

Caldenia-val szemben ültem a konyhaasztalnál. Két pohár víz és két

tányér várakozott közöttünk. Az egyik tányéron egy frissen vásárolt
Grand Burger állt, a másikon a pontos másolata. Úgy nézett ki, mint egy
igazi, kövér szezámmagos zsemle, vékony pogácsa, saláta,
savanyúság, paradicsom és olvasztott sárga sajt. Az illata igazi volt.
Mostanra már harminc Grand Burger-t vásároltunk, ami igazi
szórakozást jelentett az étel kiszállító sofőrnek. Red Deer nem volt túl
nagy, ezért mind háromszor ugyanazt a kiszállítót kaptuk, egyforma tíz-
tíz darabos hamburgerrendeléssel. Az utoló kiszállítás után
megkérdezte, hogy a Hamburglar bérel-e nálunk szobát, vagy a
gyorsételekről készítünk dokumentumfilmet.
Jobb oldalon Orro teljesen mozdulatlanul állt a konyhaajtóban, mint a
kulináris kudarc emlékműve.
Caldenia és én, mint két párbajozó néztünk egymásra. Mindkét
hamburgert sebészi precizitással vágták ketté.
- Nos? - érdeklődött Caldenia.
Felkaptam a Grand Burger felét és beleharaptam. Olyan íze volt, mint
annak a másik négy Grand Burgernek, amit az elmúlt négy órában
megkóstoltam. Lenyeltem, ittam egy kis vizet, és felvettem Orro
hamburgerét. Az első hamburgernek, amit néhány órával ezelőtt
megkóstoltatott velünk, olyan íze volt, mint a mennyországnak. A
második túl rágós, a harmadik túl pépes, a negyedik túl sós volt. Egy
újabbat megkóstolni elég ijesztő volt.
Vettem egy nagy levegőt és beleharaptam a hamburgerbe.
Kartonpapír. Húslébe áztatva.
Caldenia felvett egy szalvétát és finoman beleköpött.
- Tudod, hogy a főztödért élek drágám, de ez nem volt a legjobb
alkotásod.
Orro megmozdult. Karmok repültek el az arcom előtt, a két tányér eltűnt,
a tartalmuk a szemétbe hullott. Orro háttal a konyhaszigetnek dőlt, arcát
az égre emelte, karja ernyedten lógtak az oldala mellett.
- Nem tudom megcsinálni.
A vereség a hangjában annyira teljes volt, hogy meg akartam ölelni.
- Természetesen nem tudod megcsinálni. - mondta Caldenia. -
Egyszerűen nem tudsz rossz ételt készíteni.
- Meg kellene tudnom csinálni. Ez egy egyszerű étel. Minden
hozzávalóm meg van. - a hangja teljesen üres volt.
- Ez a hamburger nem természetes. - mondtam neki. - A legtöbb étel
természetesen fejlődik. A raguban van hús és gyökérzöldség, mert a
haszonállatokat tél elején vágják le, a gyökérzöldségeket pedig a hideg
hónapokban a pincékben tárolják. A tavaszi salátát azért így hívják, mert
a kora tavasszal kapható, leveles zöldségekből és füvekből készül. A
hamburger mesterséges konstrukció. A teheneket télen vágják le, a
paradicsom nyár végén a legjobb, a saláta tavasszal terem, és ebbe
még nem számítottuk bele a plusz teheneket, amelyek a sajt
előállításához szükséges tejet adják, és a vajat a zsemléhez.
Orro rám meredt.
- Tömeggyártású, olcsó, gyors és kényelmes, de mégis elegendő kalóriát
tartalmaz ahhoz, hogy laktató legyen. - nem láttam Orron-n hogy elértem
volna bármilyen hatást. - Ehhez a hús egy adott részét használják,
valószínűleg a lehető legolcsóbbat, és olyan adalékot adnak hozzá,
amelyektől ilyen lesz a pogácsa állaga és nedvességtartalma. Nem
számít, hogy mit teszek a darált hússal, annak soha nem lesz ilyen
állaga.
- De neked nincs meg az én képzettségem és a tapasztalatom. Már
mindent kipróbáltam. - mondta Orro, még mindig halk hangon. - Zsírt
adtam hozzá, állagjavítót adtam hozzá, emulgeáltam a húst. Kipróbáltam
a kukoricakeményítőt, különböző olajokat és fűszereket. Ennek a
hamburgernek a kedvéért elkövettem a nátrium-glutamát és a szilikon-
dioxid hozzáadásának bűnét. De minden hiábavaló. Egy csőd vagyok.
Orro megfordult és kivonult a konyhából.
Vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam.
- Hagynunk kell, hogy főjön a saját kétségbeesésében. - mondta
Caldenia. - Ellenkező esetben soha többé nem kaphatunk tisztességes
ételt.
- Ez egy kicsit kemény, Őfelsége.
- A kényeztetés soha nem vezet javuláshoz.
A fogadó mágiája végig simított, mintha valaki követ dobott volna egy
nyugodt tóba és a hullámok rám fröccsentek volna. Valaki átlépte a
fogadó határát.
Elmúlt kilenc óra, és Sean még mindig nem jött vissza.
Előhívtam egy képernyőt a fogadó észak-keleti oldaláról. Négy, sötét
ruhás ember kúszott át a bokrokon. Fekete balaclavát viseltek, ami
elrejtette a fejüket és az arcukat, kivéve egy keskeny sávot a szem körül,
és gépfegyver volt náluk.
Egy ujjmozdulattal Caldenia felé fordítottam a képernyőt.
- Rudolph Peterson nindzsái.
Caldenia összedörzsölte a kezét.
- Túl nagy kérés lenne egy ilyet kérni? Megettem ezeket a rettenetes
hamburgereket.
- Ismeri a politikánkat. Gertrude Hunt nem szolgál fel érző lényeket
ételként.
Caldenia lesütötte a szemét.
A négy "kommandós" átbújt a bokrok között, és gondosan ügyeltek arra,
hova teszik a lábukat. Az eredeti terv az volt, hogy normális
intézménynek tetessük magunkat, de a fegyverek emelték a tétet.
Ha Sean itthon lenne, levadászná őket, lándzsára tűzné a fejüket, és
shis-kebabként tálalná fel őket Petersonnak.
Az egyik ujjammal koppintottam egyet az asztalon. A vezető nindzsa, a
vállaiból és a magasságából ítélve, egy férfi, térdig süppedt a földbe.
Mindenki lefagyott.
A betolakodók a bokrokat pásztázták, figyelve a zajokra. Amikor semmi
különös nem történt, két embere a vezetőhöz lépett és megpróbálták
kihúzni. Hagytam őket, hogy szabadon dolgozzanak, majd a bal oldalit
derékig elsüllyesztettem.
Ismét lefagyott mindegyik.
Három percükbe került, mire kiszabadították a barátjukat. Összebújtak,
majd különleges kézmozdulatokkal mutogattak egymásnak, volt közöttük
néhány erőteljes mutogatás ököllel, és egy pár torok előtt elhúzott
tenyér. Végül konszenzusra kellett jutniuk, mert hátráltak néhány métert,
szétszóródtak, és észak felé indultak, megpróbálták megkerülni a
problémás földterületet.
Hagytam, hogy megtegyenek tíz lépést, majd a jobb oldalit
elsüllyesztettem térdig.
Caldenia elmosolyodott.
Kihúzták az áldozatomat, majd egyenes vonalba fejlődtek, a vezető volt
legelöl. Előhúzott egy nagy kést, levágott vele egy facsemetét, és azzal
tesztelte a talajt. A föld tartott. Felemelte a kezét, intett két ujjával, előre
mozdítva a csapatát. Újra elindultak, egyvonalban, mindegyik betolakodó
az előtte lévő lábnyomába lépett.
Hagytam, hogy megtegyenek tizenöt lépést, majd az utolsó nindzsát
derékig a földbe süllyesztettem. Az álarcos ember eszeveszetten
csapkodta a földet, miközben a többiek haladtak előre.
- Segítség. - sziszegte a nindzsa, női hangon.
A vezető megfordult. A balaclava elrejtette az arcát, de a teste minden
sejtje "mi a francot" sugárzott. A másik két betolakodó megragadta
elsüllyedt társukat, és megpróbálták kihúzni. Én mozdulatlanul tartottam.
Tovább erőlködtek.
Egy, kettő, három...
Az elsüllyesztett betolakodó hirtelen kiszabadult, és a három nindzsa egy
kupacba omlott össze a földön. Caldenia kuncogott.
A vezető felemelte a kezét.
A három nindzsa felegyenesedett. A nő, akit elsüllyesztettem leporolta a
nadrágját, majd magára mutatott azután hüvelykujját jobbra rántotta,
mutatva az irányt, ahonnan jöttek.
A vezető megrázta a fejét és a fogadóra mutatott.
A női nindzsa megrázta a fejét.
A vezető először magára mutatott, azután a nindzsára, majd ismét a
fogadó felé.
A női nindzsa felemelte a középső ujját, majd úgy csinált, mintha
megmosná a kezét, azután a levegőbe emelte őket.
A három megmaradt nindzsát a hónaljáig elsüllyesztettem.
A nő bólintott, majd megfordult, és elment arra, ahonnan jöttek.
- Az ész hangja. - kommentálta Caldenia. - Megérdemli az esélyt, hogy
egy másik napon megússza.
Felvontam a szemöldököm.
- Irgalmasság, Őfelsége?
- Természetes szelekció. - mondta Caldenia.
A fogadó belsejében a Bacha-char-ba vezető ajtó kinyílt. Sean.
Harminc másodperc múlva belépett a konyhába, átkarolt és megcsókolt.
Visszajött. A megkönnyebbülés annyira valóságos volt, hogy majdnem
leroskadtam egy székre.
Sean rám mosolygott, majd meglátta a képernyőt.
- Látogatók?
- Ma délután meglátogatott minket Rudolph Peterson.
- Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy így tartod őket.
Sean kisétált a konyha ajtaján és közben lehúzta a pólóját.
A képernyőn a három alak küzdött, hogy kiszabadítsa magát. Normális
körülmények között nehéz úgy kiásni magad, hogy hónaljig elsüppedtél a
földbe, és nem állt szándékomban elengedni őket.
Éreztem, ahogy Sean természetellenesen gyorsan mozog a terepen,
suttogó hangomat a füléhez küldtem.
- Ne öld meg őket.
A hold előcsúszott egy rongyos szürke felhő mögül és ezüstfénnyel
árasztotta el a területet. A bokrok szétváltak.
A három küzdő férfi ledermedt.
Egy vérfarkas szörny bukkant fel az aljnövényzetből, akkora, hogy a feje
a mellkasomig érne. A sötét szőrű, hatalmas, csendes, farkasok királya
lehajtotta a fejét, borostyánsárga szemeiben izzó tűz tükröződött, és a
három betolakodóhoz ügetett.
A három nindzsa nem mozdult. Nem pislogtak, nem lélegeztek, ahogy a
kézméretű mancsok megálltak mellettük.
Sean körbejárta őket, miközben beszívta a szagukat. Megállt a vezető
előtt, hogy a másik kettő is láthassa.
A pillanat hosszúra nyúlt.
Sean kinyitotta a száját. A holdfényben az agyarai tőrként csillogtak.
Ráharapott a vezető fejére.
A bal oldali nindzsa felsikoltott, ősi félelem volt a hangjában.
- Ó, kedvesem. - mondta Caldenia. - Azt hiszem, megöli.
Sean lehúzta a férfi maszkját, majd oldalra kiköpte. A vezér tátogva
nézett rá, világos bőrű, negyvenes éveiben járó férfi volt, katonásan
rövidre vágott barna hajjal, üveges, tágra nyílt szemmel.
Sean lehajtotta a fejét és a férfira bámult, agyarai három centire voltak
az arcától. Pár gyötrelmes másodpercig senki nem mozdult. Majd Sean
megfordult és beleolvadt a fák sötétjébe.
Kiengedtem a nindzsákat a föld fogságából. Talpra álltak és
visszarohantak oda, ahonnan jöttek.
Sean annyi fegyvert és alkatrészt vásárolt, hogy egy kisebb hadsereget
is felszerelhetett volna vele, annyira, hogy a vásárolt árunak csak egy
részét tudta magával hozni, amit "igazán klassz cuccnak" nevezett.
- Három tekercs cseppfolyósító?
Sean felemelte azt a száznyolcvan centiméter hosszú ágyút, ami egy
nevetséges video-játék fegyverhez hasonlított. Két barázdált inda siklott
elő a mennyezetből, körbe tekerték a fegyvert, majd felszívták. Úgy tűnt,
hogy neki és Gertrude Hunt-nak nem okozott gondot a kommunikáció.
- Miért gondolod úgy, hogy szükség lesz arra, hogy szénalapú
életformákat őslevessé változtass?
- Mert könnyebb megszabadulni a maradványoktól.
- Akkor már miért nem egy anyag megsemmisítő halálsugár? - csak félig
viccelődtem. Több olyan fegyver is volt, ami hasonló módon működött.
Sean rám kacsintott.
- A cseppfolyósító akciós volt.
Megdörzsöltem az arcomat, és megpróbáltam alkalmazkodni az új
arzenálhoz. Felettünk Gertrude Hunt nyikorogva telepítette az ágyút.
Az elmúlt négy órában kétszer is le kellett állítanom a koo-ko
"megbeszéléseket". A cseppfolyósító túl nagy kísértést jelentett.
- Vilmos holnap áthozza a többit. Gondolod, hogy most már van elég
fegyverünk, hogy túléljük az éjszakát Drífennel a házban?
- Ó, nem is tudom. - egy nagy adag szarkazmust töltöttem a hangomba.
- De valahogy csak kibírjuk.
- Mondtam, hogy sajnálom Marais-t.
- Nagyra értékelem, hogy ti ketten összeesküdtetek, azért, hogy én
biztonságba legyek, de a fogadó és én ellenőrzés alatt tartottuk a
helyzetet, és szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy mit tehetünk, és
mit nem. Marais nem vendég és nem személyzet. Ő egy tájékozott
kívülálló. Ez azt jelenti, hogy a felelősség a tájékozottságáért, és azért,
hogy mit tehet vele, a mi vállunkon nyugszik. Már akkor megszegted a
szabályokat, amikor adtál neki egy szubatomi párologtatót. Ha a
Közgyűlés megtudja, nagy bajunk lesz belőle.
Sean felmordult.
- Először is Marais rendben van. Másodszor a párologtató telepatikusan
kapcsolódik hozzá, és nem különbözik egy átlagos rendőrségi
gumibottól. És mindaddig ártalmatlan, amíg Marais úgy nem dönt, hogy
nem az. Harmadszor, állandóan azt hallom, hogy a Közgyűlésnek nem
tetszik ez, gondok lesznek, ha tudomást szereznek arról. Mit tett érted
egyszer is a Közgyűlés?
- Nekem adtak egy mágikus vendéglőt, és hozzáférést kaptam a
galaktikus ismeretek kincsesbányájához.
- Neked adtak egy fogadót, ami egy hajszálnyira volt a haláltól, és te
ápoltad addig, amíg újra életre nem kell, miközben ők az ujjukat sem
mozdították.
Kinyújtottam a kezem. Sean rézszínű köntöse hullott az ujjaimra a
mennyezetről. Felé nyújtottam.
- Tizenöt perc múlva éjfél. Vedd fel a köntöst, és hagyd abba a
panaszkodást. Amikor úgy döntöttél, hogy velem maradsz, ismerted a
feltételeket.
- Úgy beszélsz, mint a kiképző őrmesterem.
Rányújtottam a nyelvem, majd lementünk a konyhába, miután felvette a
köntösét.
A hátsó udvar átalakult. Színes lámpások lógtak a levegőben, levendula,
rózsaszín, zöld és meleg sárga fényt szórtak. Hosszú, selyemszövet
vonta be a fogadó külső falát, majd tovább gördültek és sátortetőt
képeztek a tornác és a pázsit egy része felett. A pázsiton finom
viráglámpások világítottak türkizkék, rózsaszín és bíborvörös színben.
Baloldalon egy autó méretű pávapár alakú lámpás világított a virágok
között. Jobbra egy tigrispár alakú lámpás őrizte a kölykét. A tornáctól
egészen addig a pontig, ahol a Drífan hírnök tegnap belépett, egy
ösvény húzódott, melyet medúza alakú lámpások szegélyeztek, szinte
láthatatlan vezetékekre fellógatva. Színes papírcsápjaik lengedeztek a
szellőben.
Csak Sean és én vártuk a vendégeket. Caldenia a szobájából figyelt,
nem gondoltam, hogy okos ötlet, ha ős is jelen van az érkezésükkor.
Orro eltűnt a szobáiban. Amikor tájékoztattam, hogy a Drífen érkezik
nem válaszolt.
Az éjszaka csendes volt. Hideg szél lebbentette meg a hajamat.
Sean benyúlt a köntös ujjába és előhúzott egy virágot. A virág fehér és
fodros volt, ragyogó kék foltokkal a szirmokon és mélykék középponttal.
Felém nyújtotta.
Ó, virágot hozott nekem.
Elvettem a virágot és megszagoltam.
- Köszönöm. Nagyon szép.
Együtt álltunk, éjfélkor a tornácon, körülöttünk mágikus lámpások
világítottak. Bármikor elszabadulhat a pokol, de most csak ketten
voltunk. Amikor öreg leszek, eszembe fog jutni ez a pillanat, amikor
Sean virágot hozott nekem a Bacha-char-ból.
Megérkezett a Drífen.
Nem volt erőáramlat, nem volt erős fény, nem nyílt kapu a valóság
szövetén. Egyszerűen megjelentek a mező szélén és elindultak felénk.
Hatan voltak: Zedas, az előző esti Akeraat, és a kis lény, aki kísérte. Egy
nagyon nagy nő, ezüst páncélban, majdnem fehér bőrrel és ugyanolyan
sápadt hajjal, egy alabárdot cipelt a hátán. Egy fekete ruhát viselő, barna
bőrű férfi, rengeteg fényes, sötét haját hátrafogta az arcából, a férfi olyan
volt, mint egy tőr, tömör, gyors és valószínűleg halálos. Egy negyven év
körüli, olivaszín bőrű nő, a haja bonyolult fonatba csavarva, kimérten
sétált zöld-fehér köntösében. Legelöl pedig egy harmincas évei elején
járó nő, egy régi köpenybe burkolózva.
Próbáltam érzékelni a mágiájukat. A nő a köpenyben szinte mágia
nélkülinek tűnt, de a többieket átjárta a hatalom. Érezem a mágia sűrű,
tömény csomóit, ahogy áthaladtak a fogadó területén. Gertrude Hunt
nyikorgott.
Nyugodj meg. Nem hagyom, hogy bántsanak.
Körülbelül öt méterre tőlünk megálltak.
- Üdvözlet, fogadósok! - mondta a nő a köpenyben. - Köszönöm, hogy
elfogadták a kérésemet, és kiterjesztették a vendégszeretetüket ránk.
Ő lenne a főúr? Nem tudom kire számítottam, de biztosan nem rá.
Teljesen normálisnak tűnt. Körülbelül harminc-harmincöt éves, mély
bronzbarna bőr, csinos, sportos testalkat, átlagos termet. Az egyetlen
figyelemre méltó dolog rajta a sötét szeme volt, szinte ugyanolyan
fekete, mint Rudolph Petersoné, és a sötétzöld haja. De még itt, a texasi
Red Deer-ben is rendszeresen láttam zöld hajú embereket. Elmehettem
volna mellette a boltba, és nem néztem volna meg még egyszer.
Az agyam még mindig dolgozott, de a szám megmozdult.
- Üdvözöllek benneteket, tisztelt vendégek. Hadd mutassam meg a
szobáitokat.
A mögöttem lévő ajtó oldalra csúszott. Egy új folyosó alakult ki, amely
egyenesen átvágott a konyhán és más helyiségeken, láthatatlan falakkal
elválasztva tőlük. Nem akartam, hogy bárkivel összefussanak.
A főúr és én, egymás mellett sétálva léptünk be. A kísérete követett
minket. Sean zárta a sort és a folyosó lezárt, amint áthaladt.
- Felhívta? - kérdezte. Nem igazán fáradtnak tűnt, inkább egy olyan
embernek, aki szembe néz egy heggyel, de nem igazán akar felmászni
rá.
- Igen. Elmondtam neki a feltételeket. És ma megérkezett.
- Megpróbált behatolni a fogadóba?
- Kétszer. Először megpróbált megvásárolni engem.
A nő rám nézett. Volt a tekintetében valami mágneses vonzás. Az erejét
még mindig nem éreztem.
- Nem jöhet be, amíg itt vagyok. - mondta a főúr. - Csak a kijelölt
időpontban. Nem akarom látni.
- Nem lesz probléma. - mondtam neki.
- A nagybátyám a probléma definíciója. Nagyon kitartó.
Így már könnyű volt. A nő határozottan amerikai volt.
- Itt birtoklom még a levegőt is, amit belélegzünk. A nagybátyád nem
léphet be az engedélyem nélkül.
- Nagyon remélem, fogadós.
Rosszul terveztem meg a hálószobát. Valami beletörődés volt benne,
egyfajta keserű elszántság. Másfajta pihenésre volt szüksége, amikor
igazán kényelmesre vágyunk, haza megyünk. Ezért kért hamburgert.
Nem akarta a gyönyörű Drífan hálószobát. Az otthon visszhangját
akarta.
Kinyúltam a mágiámmal és új hálószobát készítettem a tegnap
elrendezett szoba helyett. És most az eredeti hálószoba szimmetriája
megszűnt. Szélsebesen tologattam az oszlopokat.
- Valami baj van, fogadós? - kérdezte a főúr.
- Nincs semmi gond. Éhes vagy?
- Ma este nem kérek semmit.
Odaértünk a masszív szárnyas ajtókhoz. Kinyílt előttünk és mögötte a
Drífan-palota közös helyisége ragyogott. A sikeres szobák építésének
trükkje, nem a vendég eredeti környezetének másolásában rejlett.
Amikor utaztak, valami újat szerettek volna látni. Ha annak a palotának a
pontos másolatába érkeznének, amit épp elhagytak, csalódást
okoznánk.
Ehelyett egy sikeres fogadós átvette az eredeti elemeit, és a
fantáziájával létrehozott valami újat, ami elég ismerős ahhoz, hogy
kényelmes legyen, de mégis elég más ahhoz, hogy ne érezze
elcsépeltnek.
Az előttünk lévő szoba megőrizte a Drífan nagyságát. A padló lágy
bézsszínű kő volt, halványabb fehér márványerezettel és arany
pöttyökkel. A falak elefántcsont színűek voltak, a kő viharvert volt, mintha
a palota több száz éves lenne. Két oszlopsor, melyek kövezete
illeszkedett a falakhoz, a tetejüket vörös achát és zöld malachit szalagok
díszítették, a kilenc méteres mennyezetet támasztották alá, a közepén
egy hatalmas, kupolás tetőablakkal.
Egyenesen elől a kőtrón általam készített verziója állt, amarántfából
faragták és zöld párnák díszítették. Közvetlenül a trón mögött egy
falikárpit lógott a falon, amely tökéletes másolata volt a Drífan erkélyről
látott kilátásnak, kék madarakkal. Gertrude Hunt-al szövettem meg,
színes, szintetikus selyemből. A kárpit mindkét oldalán szárnyas ajtók
nyíltak az erkélyre. A teremből még hat ajtó nyílt, hat különböző
hálószobához.
A kiegészítőkkel visszhangoztam a trón izzó bíborát, a malachit zöldjét
és az achát vörösét a szobában, díszkardokkal, idegen vázákkal,
párnázott székekkel és oldalsó asztalokkal.
Idegen virágok és földi bokrok virágoztak a sarkokban, egyszerű
agyagcserepekben, melyeket mintha az idők kezdetén készítettek volna.
Ez egy összefüggő tér volt, még mindig díszes, még mindig régi, de
derűs és nyugtató.
Zedas egy lépést tett előre, miközben kissé meghajolt a főúr jobbján.
- Megfelelő a szállás?
- Igen. - lépett be a nő az ajtón.
- Az Ön hálószobája van a legközelebb a trónhoz, a jobb oldalon. -
pontosítottam. - A nevem Dina. Ha bármire szüksége van, kérem,
szóljon, és a fogadó értesíteni fog.
A Drífen belépett mellettem a szobába. A nagydarab nő megfogta az ajtó
szárnyait és bezárta őket.
Félúton jártam a lépcsőn, amikor egy hangot hallottam a fülemben,
melyet a fogadó mágiája közvetített.
- Köszönöm a szobát Dina.

6. FEJEZET

A Földi Tartózkodás Egyezményének első napjának reggelét egy újabb

koo-ko vita kezdte meg. Összegyűltek egy kora reggeli vitára, amely
tüzes veszekedéssé vált, és előre láthatóan verekedéssé fajult. Ezúttal a
harcosok közül kilencnek volt szüksége a regeneráló kamrára. Ha ebben
az ütemben haladnak, lesz egy halottunk az ünnepek végére. Csak egy
vendéget veszítettem el a fogadóban, és megígértem magamnak, hogy
soha nem veszítek el még egyet.
A nap épphogy csak elkezdődött és úgy tűnt ez egyre csak rosszabb
lesz.
- Amikor elmondtad nekem, hogy új vendégünk van, elfelejtetted
megemlíteni, hogy az egy Medamoth. - állt meg felettem Sean, amikor
az első csésze teámat ittam.
A konyha mélyén Orro úgy mozgott, mint egy sötét kísértet. A tegnapi
kitörése óta nem szólt egy szót sem.
- A saját szárnyában van. Zarándoklaton van.
- Zarándokúton vagy merénylet körúton?
- Zarándoklat. Túl magas rangú ahhoz, hogy orrgyilkos legyen. A tervek
szerint gyarmati kormányzói posztot fog betölteni, és a Reményzúzó
Horda lesz az új szomszédja. Tudja, hogy mi közvetítettük a békét a
Nexuson, és a mi fogadónk köré tervezte az egész zarándokutat. Azt
próbálja kitalálni, hogyan lehet békét kötni az Otrokarokkal.
Sean keresztbefonta a karjait a mellkasán.
- Több Medamoth-ot irányítottam a Nexuson. Ők nem kötnek békét.
Ölnek, vadásznak és rossz verseket írnak.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Auul volt az a bolygó, amit Sean
ősei inkább felrobbantottak, mintsem hogy feladják az ellenségeiknek, a
harcos költők bolygójának ismerték.
- Tehát ők a vérfarkasok rossz utánzatai?
- Ők két és fél méter magasak, gyilkosok és őrültek. Üldöznek bármit,
ami mozog, és megharapnak dolgokat, anélkül, hogy gondolkodnának.
- Mennyire rossz verseket írnak? - néztem rá.
Sean visszanézett és előadta.
- Vadászat. Vadászat. A zsákmány illata. A hold fénye. Vér az agyaron.
Ízleld meg a szívverést. Elragadtatás.
- Ez nagyon bájos volt. - tapsoltam.
- Az lesz majd bájos, amikor tudomást szerez az űrcsirkékről. Mészárlás
lesz. És képzeld csak! A Közgyűlés nem fog ennek örülni.
Kortyoltam egyet a teámból.
- A koo-ko-val minden rendben lesz. - hazudtam.
- A Medamoth legfőbb ösztöne a zsákmány üldözése. Ha valami fut, ő
üldözi. - Sean felnézett. - Mutasd meg nekem a Medamoth szobákat.
A fogadó falán egy képernyő jelent meg. A képen Qoros nyújtózkodott a
jóga egyfajta Medamoth változatában. A szeme csukva volt. Tökéletesen
mozdulatlanul állt, a jobb lábát térdben behajlítva, a bal combjának belső
oldalán pihentette, a karjait kitárva.
- Egyébként Qoros-nak hívják.
Sean a Qoros nyakán lévő tetoválást figyelte.
- Qoros a seggem. Ez Ratharr, az Ér Feltépő. Ő vezette a támadást a
Mrelnoson, bevette a fővárost és összetörte a bolygó kormányát,
háromszoros túlerő ellen. Ő a Véres Tizenkettő Medamoth egyike, akik a
fajuk legnagyobb hősei. Ha ő zarándok, akkor én...
- Fogadós vagy?
- Rendben.
- A bátyja zsoldos, a Nexuson állomásozott. - kortyoltam a teámból. -
Vicces, hogy azt hiszed, nem ismerem a vendégeink kilétét, vagy, hogy
nem tudom az arcfelismerő szoftvert használni.
- Igazad van. Nem kellett volna azt feltételeznem, hogy ezzel a fickóval
nem végzed el a házi feladatodat.
- Bocsánatkérés elfogadva.
- Láttad már harcolni őket? Mármint közelről?
- Nem.
- Tegyél, fel a falra egy csótányt kérlek.
Válogattam a raktárba, kivettem egy csótányt a rovartartóból és a falra
teleportáltam. Qoros teljesen nyugodtan állt, a szeme még mindig
csukva volt. Még a füle sem rándult meg.
Eltelt egy másodperc.
A csótány megmozdult egy fél millimétert.
Qoros két méter magasra ugrott fel a levegőbe, lekapta a falról a
csótányt és összetörte a karmaival.
Sean a képernyőre mutatott.
- Két éjszakával ezelőtt te ugyanezt tetted, mert megláttál egy
szúnyogot.
- Az a szúnyog egy légi támadásnak minősült volna.
- Nézd, azért van itt, hogy megnézze Alamo-t. A Földi Tartózkodás
Egyezményének ideje alatt kötelesek vagyunk tiszteletben tartani a
kérését. Van egy humanizátora, amit minél előbb átkalibrálunk és
elvisszük őt San Antonio-ba, annál hamarabb elmegy.
Borostyán gördült át Sean íriszén. A farkas a szemeiben elhagyta a sötét
erdőt, és megmutatta nekem nagy fogait.
- Nem mi, hanem én. Elviszem San Antonio-ba, és te olyan távol
maradsz tőle, amennyire csak lehetséges.
Rámosolyogtam.
- Ez annyira kedves tőled.
A képernyőn Qoros a karmával összetört csótányt tanulmányozta, majd
a szemetesbe dobta.
Észrevettem, hogy Orro abba hagyta a mozgást, és most bennünket
figyel.
- Igen?
- Mi az a humanizátor? - kérdezte.
- Ez egy illúziós eszköz. - mondtam neki. - Néha a vendégeknek dolguk
van a Földön, vagy utazniuk kell fogadók között. Ha a méretei nem
különböznek túlságosan az emberi méretektől, akkor az eszköz
segítségével álcázhatják magukat. Ez az eszköz elég drága és ritka,
ráadásul egyes fajokon működik, másokon nem, és senki nem tudja,
hogy miért.
Orro tüskéi az égre meredtek. Észvesztve rohant felénk, majd a kezemet
a tenyerei közé szorította.
- Tudom, hogy mi a probléma. A főzés egy együttműködő művészet.
Senki nem lehet szakács egy vákuumban. Meg kell figyelni és tanulni
kell más mesterektől, nem saját készítésű ételeket kell megkóstolni.
Először a száműzetésem alatt, majd az után, hogy idejöttem,
elhanyagoltam a művészetemnek ezt a sarokkövét. Nézd!
Megfordult és pattintott az ujjaival. A TV-képernyő a falon életre kelt, és
egy dátumokkal és időpontokkal ellátott weboldalt mutatott. A honlap
fejléce, nagy, tüzes betűkkel hirdette: "Gary Keys Tűz és Láng Show".
- A mester ma forgatja a műsorát San Antonio-ban. Ha láthatnám, ahogy
dolgozik, áttörhetnék a börtön falain, ami korlátoz engem. Tudnék
fejlődni és nyerni.
Ó, ne. Hol hallottam már ezt?
- Gary Keys. - válaszolt Sean a kimondatlan kérdésemre. -
Katonaszakácsként kezdte.
- Orro. - mondtam gyengéden. - A TV-műsor nem olyan, mint a való élet.
Megrendezik. Ez nem olyan, mint amikor a konyhában látod. Attól félek,
csalódást fognak neked okozni.
Orro drámai pózt vett fel és karmos ujjaival a képernyőre mutatott.
- A műsor minden percét megnéztem. Semmit nem tehet, ami csalódást
okozna nekem.
A tenyerembe simítottam az arcom.
- Kérlek! - nyögte Orro.
- Ez lehetséges egyáltalán? - kérdezte tőlem Sean.
- Talán. A legtöbb humanizáló területhatású eszköz. A fajok közötti
különbségek miatt, sok kalibrálást igényelne. Ez egy borzalmas ötlet.
- Kérlek, kicsi ember!
- Én beszélhetek Qoros-al. - mondta Sean.
- Nem hiszek neked. Azt akarod javasolni, hogy egy Medamoth-ot és egy
Quillon-it vigyünk tanulmányi kirándulásra egy emberekkel zsúfolt helyre.
Hogy akarod betartatni velük a szabályokat?
Sean Orro-hoz fordult.
- Gondolod, hogy uralkodni tudsz magadon?
Orro a mellkasa jobb oldalára szorította a kezét, oda, ahol rétegzett
szíve volt.
- Esküszöm, az őseim vérére.
Sean visszafordult felém.
- Látod, nem lesz vele gond.
- Mi lesz Orro-val, ha az Érfeltépő megőrül és tönkremegy a
humanizátora?
- Nálam lesz a humanizátor, és ha Qoros-on eluralkodik az ösztöne,
semlegesíteni fogom, Orro pedig segít elcipelni az autóhoz. - Sean Orro-
ra nézett. - Nem igaz, harcos társam?
Orro teljes magasságában kihúzta magát, minden tüskéje felmeredt,
karmait széttárta az öléshez.
- Segíteni fogok harcos társam.
- Miből gondolod, hogy Qoros belemegy ebbe?
Sean rám villantott egy farkasszerű mosolyt.
- Nagyon meggyőző tudok lenni.
Annyira erősen tettem le a teáscsészémet, hogy megcsörrent.
- Harcolnál vele. Megvernél egy vendéget, csak hogy érvényesítsd a
dominanciádat, hogy tiszteljen, amikor elviszed Alamo-ba.
- Tessék? - Sean úgy tett, mint aki meg van döbbenve.
- Csinálj, amit akarsz Sean Evans, de azt már most megmondhatom
neked, hogy ha zűrt kavarsz és megsértesz egy vendéget az
Egyezménykötés napján, örökké haragudni fogok rád.
Úgy tűnt Sean átgondolja.
- Ezzel együtt tudok élni. Az igazi kérdés, hogy mit szólna a Közgyűlés...
Felkaptam egy konyharuhát és hozzávágtam. Sean elkapta és nevetett.
Egy hang kúszott felém, amit a fogadó közvetített.
- Dina, hoznál nekem egy csésze kávét tejszínnel, és meg tudnád úgy
csinálni, hogy Zedas ne tudjon róla?
- Természetesen. - suttogtam válaszul. Felálltam. - A főúr kávét
szeretne. Sean kérlek, ne kuszáld össze ezt az utat. Tudom, hogy
rosszul vagy ahányszor megemlítem a Közgyűlést, de ha két idegen
felbukkan a semmiből Alamo közepén, akkor elveszik tőlünk ezt a
fogadót.
- Tudom. - ölelt magához Sean. - Bízz bennem.

A Drífan szobájának padlójából emelkedtem fel, kezemben egy tálcával,

amin egy French press kávéfőző, egy bögre és egy üveg tejszín volt. Ha
a főurat meg is zavarta a megjelenésem, nem mutatta ki.
A padlótól a mennyezetig érő ablak előtt álló párnázott székben ült és a
gyümölcsösre és a mögöttük álló fákra nézett. Nem fordult felém, ezért
csak a tarkóját láttam. Zöld haját egy rendetlen kontyba csavarta.
Odaléptem hozzá, a tálcát egy közeli kisasztalra csúsztattam és
megnyomtam a kávéfőző fogantyúját.
A szoba körülöttünk csendes volt. A kilencvenes évek stílusában
rendeztem be. Faltól-falig bézs szőnyeg, az ágyon virágmintás
ágytakaró, pasztel levendulaszínű falak, tölgyfa bútorok, hozzáillő
íróasztal és komód: mindet a maximális nosztalgiát szem előtt tartva
tervezték. Ha jól számoltam, ő a kilencvenes években volt tinédzser.
A legnosztalgikusabb emlékeink tizenéves korunkban alakulnak ki. Azt
hihetnéd, hogy a kisgyermekkori emlékeknek van a legnagyobb hatása,
de nem. Az emberek többségének a tinédzserévek számítanak a
legjobban. A tinédzserkori zenék, könyvek TV-műsorok és barátságok
különleges jelentőséggel bírnak.
A tizenéves kor hozza el a pubertást és a szabadság szükségletét.
Életünkben először önálló döntéseket hozunk, amelyek legtöbbször
ütköznek szüleink véleményével. Harcolunk a jogért, hogy a nekünk
tetsző zenét hallgassuk, olyan ruhát hordjunk, ami nekünk tetszik, hogy
festhessük a hajunkat, hogy dönthessünk a jövőnkről. Először
tapasztaljuk meg, hogy a cselekedeteinknek vannak következményei és
hogy a szülők, még a fogadós szülők sem istenek, és néhány dolgot
nem lehet megoldani.
Ha a gyerekkoromra gondoltam vissza, csak alaktalan, homályos
emlékeim voltak. A tizenéves én már biztos volt benne, hogy tudja, hogy
milyen lesz felnőttként. Határozott véleménye volt, ostobának tartotta a
szüleit, mindent tudott mindenről, de határozottan én voltam.
Kávét öntöttem a bögrébe és megfordultam, hogy távozzak.
- Leülnél mellém? - kérdezte a nő. Enyhe déli akcentusa volt, de nem
tudtam pontosan meghatározni.
- Természetesen. - előhívtam még egy széket, amely ugyanúgy nézett
ki, mint az első, kettőnk közé mozgattam az asztalt, és leültem.
A Drífan egy egyszerű nadrágot és egy sima szövetből készült zöld
tunikát viselt. Meztelen lábait maga alá húzta. Nevetségesen nagy
mennyiségű tejszínt öntött a kávéjába, majd megszagolta és
belekortyolt.
- Mm.
- Zedas nem helyesli a kávét? - kérdeztem.
- Zedas nagyon sok mindent nem helyesel. Azt állítja, hogy a kávé
megzavarja a belső energiát.
- És valóban így van?
- Nem. Zedas csak azt akarja, hogy felejtsem el, milyen embernek lenni.
Nem tudja, hogy ez a szoba ilyen. És azt tervezem nem is mutatom meg
neki.
Jól tippeltem a szobával.
- Miért fontos hogy elfelejtsd milyen embernek lenni?
Kinézett az ablakon. Ha egy szót kellene választanom, amivel leírhatnám
őt az a "gyászos" lenne. Mély szomorúság vette körül, mint egy halotti
lepel. Megviseltnek látszott, mint egy díszes kard, ami túl sok csatát
látott. Az ismételt csapások lekoptatták a pengéjéről a díszes feliratot,
még halálosabbra lemeztelenítve.
- Úgy gondolja, ha elfelejtem nem lesz kedvem visszatérni. Azt akarja,
hogy végleg otthagyjam Adira Kline-t.
- Vissza tudsz még jönni?
- Ez egy bonyolult kérdés. - kortyolt Adira még egy kis kávét. - A Hegy
engem választott. Nem kérdezett. Tizenkétezer lélek élete függ a
vezetésemtől. Ha elsétálnék, az káoszba sodorná őket. És ha mégis
megtenném, az itteni életem már megszakadt, amikor elmentem. Hat
éve. Nem olyan hosszú idő, de egy életre kiható érzés. Nem tudom
ennyi idő után vissza tudnék-e illeszkedni a régi életembe. Néha
megpróbálom, de olyan, mint egy régi kabát, amit kinőttem. Ismerős az
illata, őrzi a régi emlékeket, de túl korlátozó.
- Sajnálom. - mondtam neki, és komolyan gondoltam.
- Köszönöm. Soha nem akartam kalandot. Azt feltételeztem, hogy a
természetemből fakadóan egy hobbit vagyok. Teljesen elégedett voltam
a hétköznapi élettel, és kipipáltam a tételek listáját: iskolába járni,
munkát szerezni, autót venni, jelzálogot szerezni...
Elhallgatott.
- Hiányzik?
- Igen. - a fájdalom egy kissé megélesítette a hangját. Majd összeszedte
magát. - De ez már egyébként sem kérdés. Megígértem Zedasnak,
hogyha belemegy ebbe a találkozóba, soha többé nem nyitok ajtót a
Földre. Ez a búcsúm.
- Bocsáss meg, ha tévedek, de nem Zedas szolgál téged?
- De igen. - sóhajtott fel Adira. - Az élet a világomban alattomos. A
leendő főurak évtizedekig edzenek, megtanulják, hogyan lehet túlélni a
birodalmi politikát, felfedezik, hogyan lehet a mágiát hasznosítani,
stratégiát és taktikát tanulnak. Kilenc módon lehet üdvözölni egy
tisztviselőt, a rangjától függően, és egy rossz meghajlás vagy egy
helytelen megszólítás jelentheti a békés élet és a dryht-od kiirtása közötti
különbséget.
Nem úgy hangzott, mint egy szórakoztató hely.
- Amikor elkezdtem még nem tudtam semmit. Alig hat hónapos volt az
oktatásom, amikor a császár meghívta az örökbefogadó apámat az
udvarába. Ez nem olyan meghívás volt, amit vissza lehetett volna
utasítani, és a távollétében tanúsított viselkedésem határozta meg, hogy
él-e vagy meghal. Zedas végig fogta a kezem. Ha ő nem segített volna,
a Zöld Hegyet elfoglalták volna. Tehát igen, figyelmen kívül hagyhatom
Zedast, és ha parancsot adok ki, engedelmeskedni fog, még jobb
megítélése ellenére is.
- De nem fogod?
- Nem, nem fogom. Csak ha nincs más választásom.
Nem volt jogom kritizálni, miután én sem tiltottam meg Orro kirándulását
San Antonio-ba.
- Zedas nem téved. – mondta halkan. – Nem élhetek egyszerre két
világban. Ezért vagyok most itt. Megszabadulni a poggyászoktól,
melyekre már nincs többé szükségem.
Adira elhallgatott. Bizonyos szempontból mi szöges ellentétek voltunk. Ő
egy új helyre utazott, ami örökre megváltoztatta, annyira, hogy már nem
tudott visszamenni. Én mindig próbáltam elmenekülni a gyermekkorom
világa elől, de miután körbejártam az egész galaxist, visszatértem, hogy
pontosan ugyanazt csináljam, amit a szüleim tettek.
- Az irgalom jelentését fontolgattam. – mondta Adira. – Te irgalmas vagy,
Dina?
Én ma reggel csak egy csésze teát fogyasztottam el. Ez nem volt elég
ahhoz, hogy filozófiai vitát folytassak vele.
- Az irgalom erőt és áldozatot követel.
Adira felvonta a szemöldökét.
- Az irgalmasságot kedvességként vagy megbocsátásként is meg lehet
fogalmazni, amit valaki olyan felé tanúsítasz, akit egyébként
hatalmadban áll megbüntetni. Az irgalmasság azt jelenti, hogy feladod a
megtorlást, néha az igazságosság árán. Az én kezemet gyakran
megkötik. Az én prioritásom a vendégeim biztonsága. Ha olyan valakivel
kerülök szembe, aki megpróbált ártani a felelősségem alatt álló
személyeknek, akkor mérlegelnem kell annak a lehetőségét, hogyha
elengedem őt, akkor ismét megpróbálja bántani a vendégeimet. Ezt nem
engedhetem meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy vállaljam ez
a kockázatot.
- Könyörületet mutattál a nagybátyám emberei iránt, amikor
megpróbáltak betörni a fogadóba?
Összeráncoltam a homlokomat.
- Feltételezem, hogy irgalomnak tekinthető. De nagyrészt óvatosság volt.
Bármilyen hirtelen halát vagy eltűnést kivizsgálnak. A fogadóknak
kerülniük kell a figyelmet.
- Csak ha bejelenti őket eltűntként. De nem tenné. A nagybátyám
tizenkilenc éves kora óta vár erre a találkozóra, mielőtt én még
megszülettem volna.
Ennek nem volt értelme.
- Gondolod, hogy erőszakhoz folyamodik, amikor találkozol vele?
Adira mosolygott.
- Lesz erőszak, de nem ő kezdeményezi.
Szar.
- Azt tervezed, hogy itt helyben megölöd a nagybátyádat?
- Még nem döntöttem el. A könyörületről beszélgetünk. Ha lenne rá
alkalmad, te megkegyelmeznél, ugye?
A válasz nagyon fontosnak tűnt, és nem voltam benne biztos, hogy
miért.
- Ez a személytől függ. Érdemes-e az irgalomra? Ha elengedném kárt
okozna-e vagy jót tenne? Ez talán inkább az ő jellemükről szól, nem az
enyémről. Vagy a tiédről.
Adira halkan felnevetett.
- Tényleg ilyen egyszerű? Mi lenne, ha választanod kellene: megölni
vagy megkímélni.
- Érző lény megölése számomra mindig nagy érzelmi teher. Még ha
teljesen jogosan járok is el, én érzek sajnálatot és bűntudatot.
Megpróbálom elkerülni a gyilkosságot, amikor csak lehet. Ugyanakkor
vannak kötelességeim, és ha a kötelezettségem előírja, hogy hárítsam el
a fenyegetést, akkor megteszem.
- Köszönöm a társaságot. – mondta Adira, és a csészéjét a tálcára tette.
– Élveztem a beszélgetést.
A konyhába vezető úton rájöttem, hogy Adira Kline, a páratlan, aki több
ezer ellenségét ölte meg, aki megvédte a barátait, és akitől a harcosok
féltek, akit a tudósok tiszteltek, és a dryht imádott, és akit a császár
elismert, mélyen boldogtalan volt. Utoljára jött a Földre, és ez összetörte
a szívét.
Ő a vendégem volt, és fogalmam sem volt arról, hogyan segíthetnék
neki.

7. FEJEZET

A hátsó verandán ültem egy székben, jeges teát ittam és citromos

muffint ettem, és néztem, ahogy Sean Qoros körül táncol. A Medamoth
gonosz gyorsasággal támadt, miközben ugrott és ütött. Sean elsiklott az
útból, mintha már az előtt tudná hova érkezik Qoros, mielőtt az elindul.
A ko-ko-k folytatták a vitájukat én pedig szemmel tartottam őket. Az a
kilátás, hogy találkozhat a bálványával, szárnyakat adott Orro-nak, és
fényűző reggelit készített mindenkinek, majd még nekem egy tálca
citromos muffint is sütött. Amikor megláttam, tudtam, hogy ez
megvesztegetés, de bolond lettem volna visszautasítani. A készülődés
alatt Orro végig nézte a kedvenc „Tűz és Villám” epizódjait. Caldenia
belevetette magát Laurent-ék válásába. Rudolph Peterson egy kémet
állított az utca túloldalára egy ezüst Ford Fusion-be. A férfi már napkelte
előtt ott volt, és kilenc körül vittem neki egy kávét és Orro egyik citromos
muffin-ját. Borzasztóan zavarba jött.

Adira és az emberei a szobájukban maradtak. Olyan jól elrejtette a

mágiáját, hogy még mindig nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán
van neki. De az emberei telítettek voltak erővel, és az érzékeim szélén
lebegtek. Ez olyan érzés volt, mintha a Drífen terem egy
szentjánosbogarakkal teli üveg lenne. Általában meghagytam a
vendégeimnek a magánszférát, de ők speciális eset voltak, és csendben
figyeltem őket.

Zedas az ideje nagy részét teázással töltötte, és a sakk egy komplex

változatát játszott a fekete férfival. Biztosan magukkal hozták a táblát,
mert még soha nem láttam. A nagydarab fehér nő felváltva aludt és
tévézett. Az idősebb nő sok időt töltött azzal, hogy kikészítette Adira
ruháit és megjavította azokat. A kis vadállat akit Saro-nak hívtak és hím
volt, a délelőtt nagy részét farkát az arcára hajtva, összegömbölyödve
töltötte, de az elmúlt fél órában nyugtalanná vált. Áttúrta a táskáit,
körülnézett a szobában, magpróbált kimenni az ajtón, de a nagydarab
fehér nő nemet mondott neki.
A gyepen Qoros majd két méter magasra ugrott fel, hogy egy pusztító
rúgást vigyen be Sean halántékára. Ha betalált volna, Sean fejét letépte
volna a válláról. De a „ha” volt a kulcsszó. Sean elhajolt az útjából,
hagyta, hogy a rúgás elfütyüljön a feje mellet, majd megragadta Qoros
lábát, és tétovázás nélkül ledobta őt a földre. A Medamoth talpra állt.

Nem rendelkeztem Sean harci tapasztalatával, de még én is láttam egy

mintát. Qoros támadásainak nagy részét, vagy az egészet, úgy
tervezték, hogy kihasználja a karmai és hatalmas méretének előnyeit.
Szinte soha nem ütött, ő gereblyézett és rúgott. A cél az volt, hogy az
áldozatát a földre vigye. Amint az áldozata a földön volt, leszorította a
súlyával és kitépte a torkát. Ha a kardfogú tigrisek továbbfejlődnek, hogy
két lábra tudjanak állni és kialakult volna az érzékenységük, ugyanígy
harcolnának.

Sean majdnem hatvan centivel alacsonyabb volt, de gyors, erős és

sokoldalú. Menet közben váltott, az egyik másodpercben ütött, a
következőben már megragadta és eldobta, és a közöttük lévő
súlykülönbség ellenére a Medamoth nem volt erősebb.

Qoros cselből Sean baloldala felé rúgott, majd a bal karjával támadt.
Sean a bal keze ujjait a Qoros bal csuklójára szorította, majd lebukott a
Medamoth kinyújtott karja alatt, és a hátát az ellenfél oldalához
szorította. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Qoros hátulról lefogja őt, azután
Sean behajlította a térdeit, majd a lábával csinált valamit, és lökött egyet
a hátával. A medamoth elrepült Sean felett, és a hátán landolt a földön.
A levegő hallható süvítéssel kiment belőle. Sean leguggolt Qoros mellé,
két ujját a torkára tette, majd felállt.
Hangtalanul tapsoltam, Qoros látótávolságán kívül. Sean hozzám
ügetett, majd lehajolt és az ajkaival végig simította a számat.
- Ez szinte soha nem működik. – suttogta a fülembe. – A dzsúdóban
szinte minden fehéröves kipróbálja ezt a mozdulatot.
Qorosnak végül sikerült levegőt szívnia a tüdejébe, köhögött, majd felült.
Felajánlottam a jeges teámat Sean-nak, aki egy hosszú korttyal lenyelte.
- Jó harc volt. – mondta Qoros felemelkedve. Odalépett hozzánk és leült
arra a túlméretezett székre, amelyet neki készítettem.
- Köszönöm a barátságos mérkőzést.
- Az alomtársam harcolt a Nexus-on. – mondta Qoros nyugodt hangon. –
Legendát mesélt a parancsnokáról. Turan Adin-nek hívták. Ember szaga
volt, de nem volt ember. Démonként harcolt a csatatéren, soha nem
fáradt el, soha nem adta fel annak a földnek egy centijét sem, amit
védett.
 Turan Adin

Soha nem vette le a páncélját, és senki nem látta az arcát, de ha a csata

alatt bajba kerültél és észrevett, kivitt. Aztán egy nap távozott a
kereskedő Nuan klánnal, hogy segítsen véget vetni a végtelen
háborúnak. A háború véget ért, de ő soha nem tért vissza. Egyesek
szerint meghalt. Egyesek szerint megtalálta a szerelmét és családot
alapított. Néhányan azt mondják, hogy sztázisban alszik, és arra vár,
hogy felemelkedhessen, ha ismét szükség van rá.
Minden akaraterőmre szükség volt, hogy az arcom ne rezdüljön meg.
- Ez egy pokoli történet. – mondta Sean.
Qoros bólintott.
- Érdekelne, hogy egy ilyen lény mit értékelne a legjobban. Karakterének
mely vonásai vitték sikerre?
- Valószínűleg az irányítás. – mondta Sean. – Az Otrokar és a lovagok is
engednek az érzelmeiknek. Tombolnak, és elveszítik az önuralmukat a
csatában. Az elesettjeikre és a becsületükre gondolnak, és hagyják,
hogy ez táplálja őket a csatatéren és azon kívül is. Ez így könnyű. De az
irányítást nehéz fenntartani a káosz közepén. De mit tudhatok én? Csak
egy fogadós vagyok.
- Még egy kör? – kérdezte Qoros.
- Miért ne.
Visszamentek a gyepre.
A fogadó kissé elmozdult. Megnéztem a Drífen negyedeket. Saro
kisettenkedett az erkélyre, és megpróbált lemászni róla a gyümölcsösbe.
Igyekezett fogást találni a falon, de az túl csúszós volt. Lógott a korlát
mellett egy darabig, de nem bírta sokáig, végül leugrott. Elkaptam őt a
levegőben a mágiámmal, és hagytam, hogy a terasz mellett landoljon. A
kis vadállat ledöbbent és megdermedt. Arra számított, hogy a
gyümölcsösbe érkezik, és fogalma sem volt, hogyan került ide.
Oda léptem hozzá. Saro meglátott és megremegett, de bolyhos kis arcán
eltökéltség látszott.
- Segíthetek, tisztelt vendég? - kérdeztem gyengéden.
A kis vadállat rám pislogott, és úgy nézett ki, mint aki azt várja, hogy
agyrakat növesztek és leharapom a fejét.
Vártam.
- Elvesztettem. - suttogta szomorú, halk hangon.
- Mit vesztettél el?
- Az erszényemet. Az úrnő saját maga készítette nekem fonálból és
elvesztettem. Meg kell találnom. Ne mond el neki.
Összpontosítottam. A Drífen mágia nyomot hagy mindenen, és mivel
Gertrude Hunt-nak ez nem tetszett, megpróbált minden körül ami Drífan,
védőbuborékot kialakítani a saját erejével. Egy mágiabuborékot
megtalálni a Drífan ajtaja melletti lépcsőn egy másodpercig sem tartott.
Kinyitottam a kezem. Egy fainda csúszott elő a falból és a kezembe adott
egy kis erszényt. Puha, fehér fonalból horgolták, és bőrzsinórral kötötték
meg.
Saro szemei olyan tágra nyíltak, elfoglalták az arca felét.
- Ez az? - kérdeztem.
Szótlanul bólintott.
- Tessék. - ajánlottam fel az erszényt a kis vadállatnak.
Apró, mancsos kezeivel kikapta a kezemből, magához ölelte, és
felborzolódott farokkal körbe forgott a pázsiton.
- Megtaláltam. Megtaláltam. - énekelte.
- Szeretnél egy citromos muffint? - kérdeztem. - Nem árulom el.
Saro szétbontotta a bőrzsinórt és megmutatta az erszény belsejét.
Beletömött egy fél muffint a szájába, az arca kidülledt, mint egy
mókusnak, ami megpróbál megenni egy diót.
Belenéztem az erszénybe. Egy kis fadarab volt benne, amit egy barna
folt festett meg. Teljesen hétköznapi.
Saro magához ölelte az erszényt.
- A régi főúr nagy szívességet tett a klánomnak. Amikor fiatal voltam el
kellett jönnöm, hogy szolgáljam őt a Vörös Házban. Ez egy nagy ház a
hegy tetején.
Teljesen kinyújtotta a karját, hogy jelezze, milyen nagy.
- Nagy. Sok épület. Az épületek körül tüskés kerítés található. Ez csak a
főúrnak engedelmeskedik, és csak azoknak nyílik ki, akiknek van házi
talizmánjuk. Az intéző talizmánt és feladatokat adott nekem, az erdőbe
kellett mennem gyógynövényeket és bogyókat gyűjteni. Volt egy kurgó
az erdőben.
A hangja elcsuklott. Nyilvánvaló, hogy a kurgó mély benyomást tett rá,
és nem jót.
- Feljárt a házhoz, és senki nem kergette el, mert egy nagy szívességet
tett az öreg lordnak. Neki nem volt házi talizmánja, de feljött közvetlenül
a kerítéshez, és azt mondogatta nekem, hogy biztosan jó ízű vagyok és
meg fog enni engem.
Saro megborzongott.
- És az öreg lord ezt hagyta?
- Az öreg lord szomorú volt. Bezárkózott a szobájába és nem jött ki. Én
egy apró dolog vagyok. Az élet nehéz az apró dolgok számára. Senkit
nem érdekelt. Senki nem vett észre. Be kellett mennem az erdőbe, hogy
elvégezzem a feladataimat, és amikor a kurgó rám talált, futottam és
elbújtam. Adira úrnőnek nem volt hatalma, csak egy szakács volt és
mindenki gonosz volt vele, de mindig megengedte, hogy elbújjak a
konyhájába. A kurgó megfenyegette Adirát is, hogy megöli, ha bemegy
az erdőbe.
- És Zedas hol volt, amikor mindez történt?
- Zedas nagyon fontos. Nagyon öreg. És csak akkor vesz észre
dolgokat, ha azok fontosak az udvar számára.
A véleményem Zedas-ról még lejjebb zuhant.
- Egy nap a kurgó elkapott engem, leharapta az ujjam és megette. –
mutatta meg a csonkot Saro. – Azt mondta, hogy túl jóízű vagyok ahhoz,
hogy egyszerre egyen meg. Nagyon gyorsan futottam a konyhába. A
kurgó megpróbált üldözni, de a tüskekerítés nem engedte át. A kurgó
visított és csapkodott a szárnyaival, Adira úrnő pedig a szekrényben
talált rám. Azután fogott egy nagy botot, és azt mondta a
tüskekerítésnek, hogy nyíljon ki és engedje át. Nem volt házi talizmánja,
de a tüskekerítés engedelmeskedett neki. A kurgó a területre jött, annak
ellenére, hogy megtiltották neki, Adira pedig megverte a bottal. Csak
ütötte, ütötte és ütötte.
Saro lengette apró ökleit.
- A kurgó sírt, és a lordot hívta, de Adira addig ütötte, amíg a bot el nem
tört. – Saro elmosolyodott. – Majd adott egy darabot az eltört botból,
hogy ne féljek többet. Még mindig rajta van a kurgó vére. Néha amikor
nagyon megijedek, előveszem, megszimatolom és utána már nem félek.
Sean és Qoros szünetet tartott a visszavágójukban és bennünket néztek.
Mindketten egy kicsit zavartnak látszottak.
- Te is meg akarod szagolni? – ajánlotta fel Saro.
- Köszönöm, nem.
A kis vadállat letette az erszényét és egy újabb muffinért nyúlt.
- Saro, tudod, hogy Zedas miért nem akarja, hogy az úrnőd
meglátogassa a Földet?
- Az úrnő, a hegyen a legerősebb. Sok ellensége van. Nagyon sok.
Zedas attól tart, hogy ha lejön a hegyről, bántani fogják.
- Nem hagyom, hogy bárki bántsa. – mondtam neki. – Ez a fogadó az én
hegyem. Biztonságban tartom.
A koo-ko kamra felrobbant.
Figyeltem a vitát, de a figyelmem háromfelé való megosztása lelassított,
így amikor egy kis rózsaszín koo-ko kihányta egy gázgránát
ezüstkapszuláját, nem reagáltam elég gyorsan. Mire az agyam
feldolgozta a vizuális információt, a koo-ko összetörte a kapszulát a
tenyerei között. Lila füstgáz tört fel. A fogadó figyelmeztetést küldött a
fülembe a bénító anyag miatt. Rést készítettem a koo-ko kamrába, ami
kivezetett a gyepre, és aktiváltam egy hangtámadást.
Félelmetes üvöltés, mint amikor egy elefánt és egy tigris összhangban
ordítanak, harsant fel a kamrába. A legrosszabb természetes
ragadozójuk üvöltésének hangja, rövidre zárta a koo-ko agyát. A
ragadozó mögöttük volt, a napfénnyel elárasztott rés előttük, és azt
tették, amihez a koo-ko a legjobban értett. Menekültek.
Koo-ko csapat robbant ki a gyepre, és vijjogva és rikácsolva
szétszóródtak futás közben, egyenesen Sean és Qoros felé. A
Medamoth szeme megvillant. Fél térdre ereszkedett, két kezét
összefonta, homlokát az öklére szorította és skandálni kezdett:
- Nem üldözni, nem üldözni, nem üldözni, a Pusztító adjon nekem erőt,
nem üldözni.
Sean megállt Qoros mellett és a kezét a Medamoth vállára tette.
Lezártam a kamrát, kiszívtam majd újra töltöttem a levegőt, és
elindítottam a kültéri hálókat. Kirepültek a tető alól, a koo-ko-ra estek,
majd összehúzódtak, három nagy halomban tartották a filozófusokat a
fűben. Egy másodpercig tartott az egész.
Saro elcsent még egy muffint.
- Vége van. – mondta Sean Qoros-nak.
A Medamoth kifújta a levegőt.
- A testvéred jó katona. - mondta Sean. – Na, gyere. Menjünk innen.
Útközben beszélhetünk.
Elhagyták a pázsitot.
Odasétáltam a koo-ko hálók nagy gömbjeihez, és a legszigorúbb
fogadós tekintetemmel néztem Thek, Első Tudósra. Thek nagyot nyelt.
- Nem szórakoztam. – mondtam neki.
- Elnézést kérünk.
- Ön garantálta, hogy egyik embere sem hoz fegyvert.
A fogadó egy gyökere feltört a földből, magasra tartva a bűnöst. Egy
vékony inda a csőre köré fonódott, elnémítva őt.
- Fiatal még. – zihálta Thek. – Nem értette meg tettének
következményeit. Kegyelemért könyörgök.
Szembe néztem a leendő merénylővel.
- Miért csináltad? Mi volt annyira fontos?
- Az igazság. – csipogta. – Elnyomták az igazságot.
Ismét elhallgattattam őt és Thekre néztem.
- Fiatal társunk frakciója elhasználta az összes idejét. – magyarázta az
Első Tudós. – Nem tudták befejezni az érvelésüket.
- És ez indokolja, hogy megöljön mindenkit? – ez egy költői kérdés volt,
nem vártam rá választ.
- Nem gondolta végig. – szólalt meg egy másik koo-ko.
- Lenyelte a kapszulát, mielőtt idejött. Ez előre megfontoltság.
- Kegyelem. – vijjogta Thek.
- Nem értheted a heves vita szenvedélyét. – mondta egy koo-ko a másik
hálóból.
- Néhány vitát nem érdemes megtartani.
Felháborodott rikácsolások kórusa tiltakozott.
- A vitának mindig van haszna. – mondta Thek.
- Nevezz meg egy vitát, amit nem érdemes megtartani. – kiáltotta egy
másik koo-ko.
- Mi volt előbb a csirke vagy a tojás?
Döbbent csend válaszolt.
- Nyilvánvaló, hogy a csirke volt először. – kiáltotta egy hang. –
Valakinek le kellett raknia a tojást.
- A csirkének ki kellett kelnie valamiből. – ellenkezett egy másik koo-ko.
Halk mennydörgéssé erősítettem fel a hangomat.
- Nem számít. Ennek a megvitatásával nem lehet semmit nyerni. Nincs
haszna a társadalom, az életminőség javulása, vagy a tudomány
fejlődésére. Értelmetlen kérdés. Egyikőtök sem az igazságot keresi.
Egyszerűen szerettek vitatkozni és veszekedni.
A foglyaim felháborodva tekintettek rám. Megcsináltam a lehetetlent.
Egyesítettem a koo-ko-t.
A fiatal koo-ko az indáról lógott, szomorúnak és szánalmasnak tűnt.
Kirakhatnám őt egy szörnyű bolygóra. Magánzárkába helyezhetném, ami
egész bizonyosan megőrjítené. Végül a büntetésből származó
katasztrófa felelőssége, mind az én vállamon pihenne. Alaposabban át
kellett volna őket vizsgálnom, amikor megérkeztek, és gyorsabban kellett
volna reagálnom. Nem voltam amatőr. Ismertem a koo-ko-k hírnevét.
- Egy feltétellel megkímélem őt. Mindannyian visszamentek a
szobátokba, és megvitatjátok az általam választott kérdést.
Egymás között suttogtak.
- Most kell kérnem a választ.
- Megmentjük a fiatalt. – mondta Thek. – Tedd fel a kérdést.
- Ha eldönthető lenne, hogy melyik ősötök volt az első alapító, abból
profitálna-e az egész társadalmatok és hogyan? Ez egy időponthoz
kötött vita, holnap délután ötig szükségem van a válaszra.
- Ez egy méltó kérdés. – jelentette ki Thek. – Megvitatjuk. Megkapod a
választ.
***
Mint a legtöbb texasi én is órákban mértem a távolságot. San Antonio
nagyjából háromórányira volt. A bemutató kettőkor kezdődött és Sean
kilenc harminckor indult el. Két túlméretezett harcostárs kísérte, az egyik
magas, sötét hajú, és még mindig hasonlított egy polinézre, de göndör
szőke tincsek és rózsaszín szemek nélkül, a másik ugyanolyan magas,
nagy szakállal. Figyelmeztettem őket, hogy a gyerekek
összetéveszthetik Orro-t Hagrid-al, amit Sean mulatságosnak tartott.
A nap minimális vészhelyzetekkel telt el. További Grand Burger-eket
rendeltem és eljuttattam a Drífenbe. Amiről Orro nem tud, az nem árt
neki. Bármennyire is nem akartam aláásni Orro küzdelmét ez nem Orro-
ról és az érzelmeiről szólt. Egy vendég kéréssel fordult hozzám, és
nekem módomban állt megadni azt.
A koo-ko-k megkezdték a vitát, a leendő merénylő a saját személyes
ketrecében vehetett részt rajta. Mindent alaposan átkutattam, de nem
találtam több idegen tárgyat.
Vilmos megérkezett és hatalmas mennyiségű fegyvert adott le.
Telepíteni akartam őket, de úgy döntöttem, megvárom vele Seant.
Caldenia-val teáztunk és néztük, hogy Tom Laurent megközelíti
Peterson kémjét. Tom addig kopogott az ablakon, amíg a férfi le nem
engedte.
- Te rendőr vagy? – követelte Tom.
- Nem. – felelte a kém.
- A feleségemet figyeled?
- Pajtás, nem tudom, hogy ki a feleséged.
Tom hunyorogva nézett a kémre.
- Tudom, hogy nem mondhatod el, hogy rendőr vagy, ha titkos
megfigyelésen vagy. Figyelj, ha a feleségem után nyomozol, filmre
vettem. Az összes látogatója filmen van. És érdemes elmondani a
haveroknak a kábítószer-osztályon, hogy valószínűleg metet készítenek
odabent. Ez szex és drog. Minél több a vádpont annál jobb.
A kém bámult Tomra.
- Tanúskodni fogok, drótot fogok viselni.
- Uram, mi a fenéről beszél?
- A gyerekfelügyeletért harcolok. Dobj nekem egy csontot.
Marais rendőrtiszt ezt a pillanatot választotta, hogy cirkálójával a kém
autója mögé húzódjon. A kém lelépett, és Tom hozzáfogott, hogy
elmondja Marais-nak a bánatát. Marais körülbelül öt percig hallgatta,
majd tájékoztatta arról, hogy a felesége eldöntheti, kit enged be a
lakásába, és hogy ez milyen hatással van a gyámhatóságra, az már a
családjogi bíróság feladata. Ha drog-használatot gyanít, tegyen
bejelentést. Tom tovább ment, és kis idő múlva Marais is.
Hat órakor felszolgáltam az Orro által előre elkészített vacsorát, és
küldtem egy SMS-t Sean-nak, hogy jól van-e. Annyit írt vissza, hogy úton
van, és semmi mást.
Próbáltam olvasni, aztán TV-t nézni, majd le-felsétáltam a fogadóba, és
mire Sean kocsija beállt a felhajtóra már betegre aggódtam magam.
Figyeltem, ahogy mindhárman kiszálltak az autóból. Mindegyiknek meg
volt minden testrésze, jól voltak. Természetesen jól voltak. A semmiért
aggódtam. Eléjük mentem, amikor beléptek az előszobába. Sean arcáról
elfojtott düh sugárzott.
Óóó.
Sean a folyosóra mutatott. A humanizáló illúziója összeomlott és Orro
aggasztó sebességgel elrohant. Qoros megveregette Sean vállát és a
szobájába ment. Sean egy székre omlott.
- Szóval, hogy ment? – kérdeztem szinte félve.
Sean felmordult.
- Qoros jelenetet csinált Alamo-ban?
Sean megrázta a fejét.
- Megölsz engem. Mi történt?
Átadott egy apró adatkártyát.
A legközelebbi falhoz léptem. Az elnyelte az adatkártyát, és egy
hatalmas képernyő jelent meg, ami egy felvételt játszott le. Sean, Orro
és Qoros székeken ültek. A felvétel szöge alapján a kamera oldalt és
felettük lebegett. Sean biztosan elindított egy megfigyelő egységet. Ez
egy dió méretű eszköz volt, amit be lehetett programozni és úgy elbújt,
mint a közmondás szerinti légy a falon.
A műsor elkezdődött. Ötletem sem volt, hogy sikerült egyáltalán
bejutniuk ilyen rövid idő alatt.
A színpadon Gary Keys úgy aprította fel a zöldségeket, mintha az élete
múlna rajta, közben előadást tartott a biotermékek és a lila sárgarépa
előnyeiről. A műsort részletekben forgatták, lehetővé téve a
reklámszüneteket. Olykor egy díszletező leállította Gary-t, hogy jobb
beállítása legyen a felvételeknek. Orro ficánkolt az ülésben, elbűvölve
előre dőlt, kezeivel aprító mozdulatokat imitált. Sean kissé komikusan
nézett ki, két óriási, enyhén furcsa kinézetű fickó között.
Gary Keys befejezte a zöldségek párolását, a kacsát sütőbe tette, és
reklámszünetet tartottak. Egy asszisztens letörölte Gary homlokát. Egy
másik asszisztens kivette a nyers kacsát a sütőből és egy tökéletesre
sült madárra cserélte. Gary megállította. Az asszisztens odavitte hozzá a
kész sültet. Gary kritikusan megvizsgálta és tett néhány megjegyzést. Az
asszisztens elővett egy üveg szójaszószt és egy ecsetet. Átfestette a
madarat, megsötétítve a bőrt. Gary újra megvizsgálta a sültet, két
hüvelykujját felemelve jelezte helyeslését, és a kacsa visszament a
sütőbe. Időközben egy másik asszisztens zöldségesre cserélte az
edényt.

Orro a színpadra meredt. A humanizáló mindent megtett az érzelmek

utánozásában, de nem tudtam megmondani mit érzett Orro. Úgy nézett
ki, mint szarvas a fényszórók előtt.
A szünet véget ért és folytatódott a forgatás. Gary úgy tett, mint aki akkor
húzza ki a sütőből a kész kacsát.
- És kész is vagyunk. Nézzék meg. Tűz és Villám!
Egy díszletező felemelt egy jelzőkártyát, rajta a „Taps” szóval. A stúdió
közönsége pedig lelkesen tapsolt.
Orro talpra állt és ordított.
- Te egy csaló vagy!
Ó, Istenem!
Sean megragadta és megpróbálta visszahúzni a helyére, de Orro ellökte.
- Te nem vagy szakács! Ez a baromfi egy hazugság!
Gary megfordult, kereste az elkövetőt, majd meglátott egy felháborodott
óriást és elkezdett hátrálni.
- Hogy mered ezt csinálni! – ordította Orro, lapátméretű kezeivel Gary
felé intve.
- Te aljas színlelő, arra sem vagy alkalmas, hogy kutyaeledelt főz! –
ordított Orro.
Sean ököllel Orro halántékára csapott, túl magasra ütött ahhoz, hogy
valódi kárt okozzon, ha Orro ember lenne, de a Quilloni-t pont a bal fülén
érte az ütés. Orro összeesett. Qoros úgy emelte fel őt a vállára, mintha
semmi súlya nem lenne. Sean elindult kifelé, a Medamoth közvetlenül
mögötte. Sean és a biztonsági csapat összeütközött a kijárat előtt. Volt
egy kis dulakodás, karok és lábak repültek, ahogy a testek a földre
zuhantak, Sean és Qoros kimenekültek a stúdióból, Orro-t úgy cipelték
magukkal, mint egy krumpliszsákot. A kamera követte őket, majd a
felvétel befejeződött.
Megdörzsöltem az arcomat.
- Kihívták a rendőröket?
- Nem. – mondta Sean. – Nagyon óvatos voltam. Csak elgáncsoltam egy
párat, nem sérült meg senki.
Orro kivételével.
- Beszéltél vele?
- Megpróbáltuk. De nem válaszolt. Egy szót sem szólt a visszaúton.
- Megyek, beszélek vele.
Sean bólintott.
- Igazad volt. Ez egy rettenetes ötlet volt.
- A lehető legjobbat tetted. És… lehet, hogy neki is jót tesz.
Folyamatosan mondom neki, hogy ne bízzon meg mindenben, amit a
tévében lát, de soha nem hallgat rám. Qoros legalább azt kapta, amit
várt?
Sean bólintott.
- Tudni akarta, hogyan lehet megakadályozni a Reményzúzó Hordával
folytatott háborút.
- Mit mondtál neki?
Sean felsóhajtott.
- Az igazságot. Az utolsó leheletükig harcolni fognak az ellenségükkel,
de a barátjuknak az inget is odaadják a hátukról. Az egyetlen módja,
hogy elkerüljék a háborút az Otrokarokkal a barátságuk megszerzése.
Végig sétáltam a folyosón, Orro dédelgetett gyógynövényeivel töltött
átrium mellett, egy zöld ajtóhoz. Bekopogtam.
- Bejöhetek?
- Igen. – válaszolta egy tompa hang.
Kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. Orro lakosztályát ő maga
készítette. Megmutatta mit szeretne én pedig a lehető leghűbben
reprodukáltam. Ez egy érző lény szobája volt, de úgy nézett ki, mint egy
kisállat hangulatos barlangja. A szobáknak nem voltak éles szögletei.
Puha, tojáshéj színű falai ívelten találkoztak a padlóval, és a
mennyezettel, mintha egy rönkből vagy az erdő talajából vájták volna ki a
teret. Az ajtónyílások boltívesek voltak, a nagy ablakoknak furcsa alakjuk
volt, se nem kör se nem négyzet. Az afrikai ibolyák helyes edényekben
éltek az ablakpárkányon. A bútorok nagyok voltak, íveltek, plüssel
bevonva. Egy hatalmas tévé foglalta el a fal nagy részét, a többi falon
pedig könyvespolcok sorakoztak, melyeket tekercsekkel, könyvekkel,
tabletekkel és egyéb eszközökkel töltöttek meg, több tucat nyelven.
Mindezek közepén Orro gömbölyödött össze egy nagy kék szőnyegen,
megereszkedett tüskékkel. Nem is láttam a fejét.
Leültem mellé és megveregettem a hátát.
- Egy csaló volt. - suttogta Orro.
- Nagyon sajnálom.
- Hazudott.
- Talán. Valószínűleg ő jó szakács, a receptjei megalapozottak. De ez
egy televíziós show-műsor. Szórakoztatásra készült. Legalább két és fél
óra kellett volna ahhoz, hogy az a kacsa megsüljön.
- Akkor is saját magának kellett volna megsütnie. Helyette hozott egy
olyan kacsát, amit nem ő készített, és megpróbálta eladni, mint sajátja.
És szójaszósszal festette be.
- Nagyon sajnálom. Mit gondolsz, miért csinálta?
- Hogy jobban nézzen ki. - Orro szinte köpte a szavakat.
- Pontosan. Ez tévé. Azt nem tudja átadni, hogy az ételek milyen ízűek
vagy milyen illatúak. Csak azt tudja megmutatni, hogy milyen jól néznek
ki. Szórakoztatónak kell lennie. Nem sok ember ülne ott és nézné, ahogy
a kacsa két órán keresztül sül.
- Én megtenném.
Orro vigasztalhatatlan volt, és nem tudtam mit tegyek.
- Te nem a szórakozásért mentél oda. Te az étel miatt mentél oda, mert
nagy szakács vagy Orro.
- Akarod, hogy összecsomagoljak?- kérdezte halkan.
- Miért kellene csomagolnod?
- Megszegtem a szavamat. Megbecstelenítettem a harcostársaimat.
Jelenetet csináltam.
Megöleltem őt. A tüskéi megböktek.
- Nem, nem akarom, hogy csomagolj. Te a barátom vagy Orro. Mindig
szívesen látunk itt. Ez az otthonod, amíg csak akarod.
Orro szipogott.
- Azon kívül te nagy séf vagy. Az összes többi vendéglő, mind engem
irigyel. Hol találnék még egy ilyen csodálatos séfet?
Orro ismét szipogott.
- Jobb szakács vagyok, mint Gary Keys.
- Ez soha nem volt kétséges.

8. FEJEZET

Másnap, kora reggel bekopogtam Adira ablakán. Háttal állt nekem és

egy hosszú tekercset olvasott, de nem riadt meg a hangtól. Lassan
megfordult, rám mosolygott, és azt mondta:
- Gyere be.
Megmozdítottam az üveget és bementem. Adira a kezemben lévő sima,
szürke köpenyt nézte.
- Nagyon elfoglalt vagy? - kérdeztem.
- Nem különösen.
- Jártál már valaha Bacha-char-ban?
Adira a homlokát ráncolta.
- Nem.
- Akkor azt javaslom, hogy menjünk el vásárolni, majd villásreggelizni
Bacha-char-ba.
Adira először rám nézett, majd a köpenyre és ismét rám.
- Miket lehet vásárolni Bacha-char-ban?
- Mindenfélét.
Adira elvette a köntöst és így szólt:
- Imur, ha Zedas kérdezi, akkor pihenek, és nem akarom, hogy zavarjon.
- Igen, úrnőm. - válaszolta egy női hang a fő hálószobából.
Adira felvette a köpenyt és követett az ablakon át. Lecsúsztunk az első
emeletre, végig mentünk a folyosón egy ajtóhoz.
- Mi van a táskában? - intett Adira a vállamon lógó, nagy kopott táskára.
- El kell intéznem egy ügyet, hogy segítsek egy barátomnak. Nem tart
sokáig.
- A fogadó rendben lesz nélküled?
- A barátom gondoskodik róla. Extra fegyvereket telepít a találkozóra.
Adira elmosolyodott, mintha valami mulatságosat mondtam volna.
Az ajtó kinyílt és napsütés árasztotta el a folyosót.
- Mi ez? - kérdezte Adira.
- Gyere velem és megtudod.
Bacha-char napsütötte utcáin sétáltunk a lila ég alatt, miközben a
megtört bolygó lassan felénk emelkedett. Furcsa teremtményeket
bámultunk, bebújtunk kis boltokba, és árusokkal alkudoztunk. Elvittem
Adirát a Rost-sorra, ahol mindenféle cérnát, szövetet, fonalat árultak.
Bement egy Wal-Mart méretű boltba, ami tele volt mindenféle színű
fonalgombolyagokkal és két órán keresztül válogatott közöttük.
Fonalakat vásárolt, vagyis inkább én vettem neki és megígérte, hogy
visszafizeti az árát. Néhány utcával arrébb egy kis sikátorban vettem egy
rövid kardot Sean-nak. Nagyon réginek tűnt, furcsa sötétkék fémből
készült, de borotvaéles volt.

Utána fáradtan ültünk egy kis kávézóban, a lábainkkal őriztük a nagy

zsák fonalat és a kardot, miközben egy négykarú pincérnő zöld
folyadékkal és buborékkal töltött hosszú poharakat tett elénk. A
buborékok hangos durranással törtek fel és datolyaszilva illattal töltötték
meg a levegőt.

Adira valahol az első fonalas asztal és a kardvásárlásom között

emberivé vált. Mosolygott, beszélt, élet volt az arcán.
- Mi késztetett arra, hogy meghívj? – kérdezte, az italát kortyolgatva.
- Szomorúnak tűntél.
- Szomorú voltam.
- Portált tudsz nyitni Bacha-char-ra a saját rendszeredből. – mondtam
neki. – Bacha-char sokkal könnyebben elérhető, mint a Föld és tudom,
hogy más Dryhten-ek is látogatják kereskedelmi célból. Eljöhetsz ide,
amikor csak akarsz. Benyúltam a táskámba és elővettem egy kicsi fából
készült amulettet, egy kis barázdált faág, körbefonva. Átadtam neki. –
Gertrude Hunt bejárata a Saurian kereskedő sikátorában található. Ő víz
alatti fényeket árul. Ez az egyetlen ilyen típusú üzlet Bacha-char-ban. Ha
ezzel az amulettel a kezedben mégy be a sikátorba, Gerturde Hunt
tudatja velem. Bármikor meglátogathatsz.
- Ez egy rövidebb út?
- Igen, az. – mosolyogtam rá. – Azt ígérted Zedasnak, hogy nem nyitsz
portált a Földre. Bacha-char-ról semmit nem mondtál. Ő egy akeraat.
Értékelni fogja az okosságod.
- Köszönöm. – Adira a köntösébe csúsztatta az amulettet. Az arca
komoly lett. – Ma este érkezik a nagybátyám.
- Mi készen állunk. Biztosítom, hogy négyszemközt tudj vele beszélni.
Adira arckifejezése élessé vált.
- Nem akarok vele négyszemközt maradni.
- Nem? Azt hittem, hogy ez egy kínos családi ügy.
- Az udvaron szeretnék találkozni vele. Szeretném, ha mindenki látná, ha
minden szónak fültanúja legyen. Nyilatkozni fogok.
- Rendben. Azt tervezetem, hogy egy külön szobát készítek. De
kiköltöztethetem a fogadó mögé.
- Amikor eljön az ideje – mondta Adira – nem akarom, hogy aggódj a
biztonságom miatt. A fogadó és a többi vendég védelmére koncentrálj.
- Nem akarod, hogy beleavatkozzak.
- Nem lenne igazságos veled szemben. Sajnálom, hogy bele vontalak
ebbe. Remélem elegendő erőd lesz, hogy megfékezd, aminek jönnie
kell.
- És ez egyáltalán nem hangzik vészjóslónak. – kortyoltam az italomból.
- Dina, nem lehet minden csupa napsütés, vásárolgatás és buborékos
ital.
- De nem lenne jó, ha így lenne?
Elhagytuk a kávéházat, végig sétáltunk egy kanyargós utcán egy nagy
étteremig. Lények sorakoztak az ajtó előtt. Megközelítettem az ajtó előtt
álló kreatúrát, egy hatalmas húsos vadállatot, fenyegető arccal és akkora
agyarakkal, mint az ujjam.
- Van egy csomagom Adri séf számára.
A vadállat dühös arccal nézett rám.
- Adri séf nem itt főz.
- Nem mondtam, hogy itt főz.
Kinyitottam a táskámat és elővettem egy átlátszó műanyag edényt. A
dobozban apró villákkal rögzítve egy citrom muffin ült. Egy
összehajtogatott papírdarab volt a muffin mellett. Átadtam az ajtónálló
fenevadnak és távoztunk.
- Jól szórakoztam. – mondta Adira, amikor a sikátorhoz értünk. –
Cserébe tehetek érted bármit?
- Nem szükséges. – mondtam neki. – Nem szívességért csináltam. Azért
tettem, mert örömet okozott nekem.

Rudolph Peterson négy harminckor érkezett. Kiszállt az autóból és két

öltönyös testőr kíséretében megpróbált eljutni a fogadóhoz. Fél métert
tudtak megtenni, amikor mérgezővé változtattam a levegőt. Miután
mindhárman felköhögték a tüdejüket, visszamentek az autóhoz
várakozni.

Meglátogattam a koo-ko-t és tájékoztattam őket, hogy a vitát Adira

találkozójának végéig be kell fejezniük, valamint továbbítottam Adira
kérését és egy további egy órával megvesztegettem őket, hogy be tudják
fejezni a vitájukat, és egy óriási képernyőt helyeztem el a kamrájuk falán,
hogy megnézhessék a találkozót. Kialakítottam egy galériát a fogadó
hátsó falán, egy páncélszobát, amit egy vastag kristály-acél védett, és
meghívtam ide Caldenia-t, Qorost és Orro-t. Amikor otthagytam őket
Caldenia és Qoros úgy csevegtek, mint a régi barátok és dicsérték az
Orro által elkészített ételeket.
Sean a hadiszobába ment. Az eredeti terv szerint csatlakoztam volna
hozzá, de Adira megkért, hogy üljek le hozzá. Olyan abszurd érzésem
volt, hogy párbaj lesz és én vagyok a segédje.
Előhúztam egy asztalt és három széket a raktárból, és a konyhaajtótól
harminc méterre állítottam fel őket. Gertrude Hunt kiterjesztette a
gyökereit az általam megvásárolt területre, így a hatalmam kiterjed a
fogadó mögötti egy hektár földre.
Négy ötvenkor megszólalt a mobiltelefonom. Mr. Rodriguez, Tony apja
volt. Felvettem.
- Azért hívtalak, hogy sok szerencsét kívánjak. – mondta nekem.
- Honnan tudtad?
- Ő sugározza.
Tessék?
- Hogyan?
- Nem tudom. De ott van minden fogadó főképernyőjén.
Felnyögtem.
- Tegyél meg mindent.
- Nem érted. – kiszabadult minden bennem kavargó kétely. – Amióta
visszatértem a fogadómag halálából, van egy bizonyos távolság köztem
és a fogadóm között. Mintha a fogadó visszatartaná magát.
- Dina, nincs időd. Figyelj rám, nem tudom, mit érzel, de a fogadók
olyanok, mint a kutyák. Teljesen megadják magukat. Nem tudják,
hogyan kell visszatartani. Minden rendben lesz. Bízom benned.
Letette a telefont.
Igaza volt. A fogadók nem tudják, hogyan kell visszafogni magukat.
Én tartottam őt távol magamtól.
A Drífen lejött a lépcsőn. Már csak három percem volt.
Lehunytam a szemem és kinyitottam a lelkem. Elengedtem a kételyt, a
bűntudatot, a félelmet, és Gertrude Hunt mágiája tisztán és erősen
szétáradt bennem. A múlt már megtörtént a jövő most van. Fogadós
voltam és ez az én fogadóm volt, minden és mindenki benne az én
felelősségem volt.
Kinyitottam a szemem, meghajlítottam a teret és hagytam, hogy a Drífen
kilépjen a hátsó pázsitra.
Az öt kísérő a hátsó verandán foglalt helyet. Adira egyedül sétált az
asztalhoz és leült. Még mindig a régi köpenyét hordta. Még mindig
átlagos.

A hátsó ajtóhoz sétáltam, kinyitottam és köntösben léptem ki. Rudolph

Peterson észrevett és elindult a felhajtón. Már félúton volt az ajtóhoz,
amikor rájött, hogy a testőrei nem követik. A válla felett az embereire
nézett, akiket egy forró levegőfal tartott vissza.
- Csak te. – mondtam neki.
Intett nekik és azok visszaszálltak az autóba.
Körbe vezettem őt a ház körül, a kerítésen lévő kapun keresztül az
asztalhoz. Adirával szemben ült le és én közéjük húztam a székem.
Az asztalon volt egy kancsó jeges tea és három pohár. Adira ivott a saját
poharából. A nagybátyja megragadta a kancsót és töltött magának egy
pohárral.
Elektromos feszültség vibrált rajtam keresztül, nem igazán idegesség
inkább várakozás. Valami történni fog.
- Jól nézel ki. – mondta Rudolph. – Úgy nézel ki, mint az anyád.
Adira ivott még egy kis teát.
- Próbáltam neki segíteni. Igazán, de te is tudod, hogy milyen volt.
- Az anyám öt évvel ezelőtt halt meg. Sokáig szenvedett. Ott voltam,
amikor segítséget kért és te nemet mondtál.
Rudolph kezei ökölbe szorultak.
- Egy egyszerű dolgot kértem tőle. Csak egy dolgot, az egyetlen
szívességet, amit valaha kértem. Mindent megadtam volna azért.
- Azért hívtál engem ide, hogy enyhítsd a bűntudatodat? – kérdezte
Adira. – Én sem tehetek többet, mint az anyám, hogy teljesítsem a
kívánságodat.
Rudolph öklével az asztalra csapott és vicsorított.
- Ő nem akarta. Egész életében önző volt.
Adira nyugodt arckifejezéssel várt. Rudolph szemeiben düh szikrázott.
- Amikor te és az anyám tizenhat évesek voltatok, elmentetek kirándulni,
és valahol azon a hegyi ösvényen elhagytad a Földet és beléptél a
Chatune-ba. Megnyílt előtted, mert felismerte a benned szunnyadó erőt.
Téged nagy dolgokra szántak, de elpazaroltad azt az ajándékot, amit a
Chatune felajánlott, bácsikám. Tervezgettél és konspiráltál, nem a
tudomány, a katonai művészetek vagy a belső erőd művelésével
próbáltál felemelkedni a császári rangok között, hanem csalással és
álnoksággal. Hazudtál, félrevezettél és elárultál.

- Én hátrányban voltam. Nem volt sem családom, sem kapcsolataim,

sem támogatásom. Oda mentünk abba a világba és nem volt semmi
másunk, csak a ruháink és a két hátizsákunk. Megpróbáltam biztos jövőt
építeni a magam és az anyád számára. - Rudolph az ujjaival
megkopogtatta az asztalt. - Én az erőnek csak egy kis részét kaptam
meg. Az anyád mágiájának morzsáit. Ő kapta meg az oroszlánrészt,
nekem meg kellett elégednem a maradékkal.
- Az anyám is megbukott. - mondta Adira. - A Hegy elérte őt és
megpróbált kapcsolatot termteni vele. Anya megértette, hogy mit
követelnek tőle. A Hegy egy védelmezőt akart, és ahelyett hogy válaszolt
volna a hívásra, az anyám visszautasította azt. Ő csak gondtalan
pillangóként repkedett a világban. Te pozíciót és hatalmat akartál, ő
pedig figyelmet és csodálatot akart... Nem, az imádat egy jobb szó. Úgy
játszott az emberek érzelmeivel, mintha csak üveggolyók lennének, és
amikor felismerte, hogy a tetteinek következményei vannak, elmenekült
abból a világból, ami befogadta.

- Pontosan. - dőlt előre Rudolph. - Nagyon örülök, hogy megérted. Anyád

döntött úgy, hogy elmegy. Ő döntött, hogy visszatér ide. De engem is
kiutasítottak, amikor ő távozott. Nem tudok visszamenni egyedül.
Követelem, hogy az anyád nyissa ki nekem az ajtót.
- Mit gondolsz miért? - kérdezte Adira.

- Ez miért számít? Tíz évig dolgoztam, hogy felépítsek valamit.

Tanácsadó voltam. Nekem volt hatalmam, volt vagyonom, és erre ő, az a
hülye kurva elvette tőlem az egészet. Kértem őt, hogy menjen vissza.
Könyörögtem. Mindent előről kellett kezdenem, és még a halálos ágyán
ráktól legyengült testtel is nemet mondott. Azt állította, hogy megpróbálta
és nem tudott belépni. Azután eltűnt és én tudtam, hogy hazudott.
Visszament Chatune-ba és téged vitt, helyettem.

- Azért számít, mert még mindig nem érted. - tette le Adira a poharát. -
Anyám nem hazudott. Tényleg nem tudott visszamenni Chatune-ba sem
veled, sem nélküled. Ti külön-külön kevesek voltatok. Kettőtöknek együtt
kellett volna működnötök, de elbuktál, és Chatune nem akart már téged,
sem őt. Anyámnak fel kellett valamit ajánlania, hogy megnyissa az
átjárót. Engem ajánlott fel. Annak érdekében, hogy engem
megszerezzen, a Chatune hagyta, hogy a nyakán lógjon. Az anyám nem
mondta el nekem, hogy mit tett. Nem törődött velem, vagy az életemmel.
Anyám azt hitte, a Chatune meggyógyítja, de az hagyta, hogy
megrohadjon, én pedig önző életének végéig gondoskodtam róla, amíg
meg nem halt. Látod, bácsikám? Nem jelentesz értéket a Chatune-nak.
Nem akar téged.

Rudolph hátra hőkölt.

- Úgy beszélsz arról az átkozott bolygóról, mintha lelke lenne.
Adira felnevetett. Keserűen hangzott.
Rudolph komoly arckifejezést öltött. Valószínűleg fogalma sem volt arról,
milyen hamisnak tűnik.

- Igazad van. Anyád végig önző volt. De neked nem kell annak lenned. A
Zöld Hegy főura a lányává fogadott téged. Megosztotta veled az erejét.
Vigyél vissza magaddal.
Adira mosolygott.
- Miért?
Rudolph ismét előre dőlt.
- Az unokahúgom vagy. Én vagyok az egyetlen családtagod, aki
megmaradt. Hatalmas ember voltam, mielőtt a Chatune kidobott engem.
Vigyél magaddal és én segítek felemelkedni. Majd én vigyázok rád.
- Itt is hatalmas ember vagy bácsikám. Mindened meg van, amire csak
vágyhatsz. Maradj itt.
- Adira...
- Nem!
Az utolsó szó, úgy csapott le közöttünk, mint egy tégla. A csend feszült,
nyomasztó volt.

- Nem számít! - Rudolph ismét vicsorgott, az arca grimaszba torzult. -

Neked van mágiád, és nem tudod, milyen elveszíteni. Meg tudnád
osztani velem azt a világot, de nem teszed. Pont olyan vagy, mint az
anyád, egy egoista, énközpontú kurva. De nem számít. Megtettem a
dolgom. Nélküled jutok el a Chatune-ba.

A mező túlsó vége csillogott, mintha forró levegő tört volna fel a fűből. A
valóság megszűnt, mintha valaki egy éles késsel szelte volna át a
világunkat, és azon túl egy hatalmas zöld völgy terült el. Egy harcos
lépett a fűre. Magas volt, arany dombormintás fekete páncélt viselt. Az
arca embertelenül gyönyörű volt, hosszú, fehér haját befonták és
lófarokba fogták. Másfél méter hosszú, furcsa szimbólumokkal vésett
kardot hordott.
Olyan volt, mint egy film jelenete. Nagyszerű és sokkoló.

A harcos mágiájának robbanáshulláma végig futott a gyepen, letarolva

minden fűszálat és találkozott a hatalmammal. Elnyeltem és
szétszórtam. Annyi mágia...

- Yastreb főúr, az Onyx Szektából. - tette le Adira a poharát. - Eladtál

bácsikám. Azért küldted azt az üzenetet, hogy lecsalogass a Hegyről,
ide, ahol kiszolgáltatott lennék.
- Nem hagytál más választást. - köpte Rudolph.

A harcos mögött páncélos katonák materializálódtak, mint az árnyékok,

amik a figyelem középpontjába kerülnek. Nagyon sok katona...
- Tévedsz. Mindig van választás. Csak nem tetszett neked. - mosolygott
Adira. - Amikor megkaptam az üzeneted, megkérdeztem magamtól,
hogyan tud levelet küldeni a Chatune-nak egy ember. Megkérdeztem
magamtól, hogy mit akarhat. A választ nyilvánvaló volt.
Rudolph elfehéredett.
- Tudtad.

- Természetesen. Yastreb megkeresett téged és bejutást ígért a

Chatune-ba az árulásodért. Ami most történik, nem rólad szól. Ez egy
nyilatkozat, mindazoknak, akik azt gondolják, hogy megkövetelem, hogy
a Hegy védje meg, ami az enyém. - emelkedett fel Adira. - Figyeld a
bácsikámat fogadós. Ne hagyd, hogy kárt okozzon.

Sean hangja hallatszott a fülembe.

- Kész vagyok.

A helyére állítottam az üres mezőt. Ez egy a fogadósok számára

elérhető legmagasabb szintű akadály, az üres mező megakadályozza a
szeves és szervetlen lövedékek és az energia áthaladását. Volt egy
hektár fortyogó területem, a harcos és a serege, a fogadó és a portál. Az
üres mező megakadályozta, hogy bármilyen hang áthatoljon rajta. Most
már csak annyi volt a dolgom, hogy megtartsam.
Korábban megbeszéltük a stratégiánkat. Sean és én együtt fogjuk
megvédeni a fogadót.
Adira elsétált az asztaltól.
Yastreb dühösen nézett rá a gyep túloldaláról. A hangja olyan volt, mint
a mennydörgés.
- Add meg magad.
Adira felemelte az állát és könnyed hangon válaszolta.
- Nem ma.
Adira felmelte a kezét nyitott ujjakkal, mintha egy kosárlabdát készülne
megfogni, majd széthúzta őket, miközben eltávolított egy láthatatlan
hüvelyt. Egy kard jelent meg a kezében, egy karcsú, kétélű penge,
körülbelül egy méter húsz centi hosszú. Ezüst agyarak álltak ki a
kersztvasnál, a kardgombja pedig vicsorgó nőstény oroszlán formájú
volt.
Yastreb arca megrándult.
- Nem az a kard, amire számítottál? - kérdezte Adira. - Nincs szükségem
a Hegy Szívére ellened. Az Oroszlán Agyar remekül megfelel.
A harcos fekete pengéje kék tűzbe lobbant. A mágia kirobbant belőle,
sűrű erő-páncélba burkolva. A katonái támadtak, két sötét áramlatban
özönlöttek el mellette.
Adira belsejében lévő erő kitört. A mágiája megütött engem, elseperve a
védelmemet. Nem tudtam mozogni, nem kaptam levegőt, és egy
pillanatra azt hittem, meghaltam. A köpenye felszakadt és leesett. Zöld
páncélt viselt, ami úgy simult rá, mint egy második bőr. Vörös, éhes tűz
fürdette a pengéjét.
Rudolph fel akart állni.
- Ha megmozdulsz, meghalsz. - mondtam neki fenyegető hangon.
Visszaült.
Adira megmozdult.
Hihetetlen kardforgatókat láttam már harcolni. A béke csúcstalálkozóra a
döntőbíró egy zseniális kardforgatónőt hozott a fogadómba. Sophie-nak
hívták és olyan szépséggel és pontossággal ölt, hogy az szinte
művészet volt. A számára mindent jelentett az a kapcsolat, amit ellenfele
halála előtt érzett.
Adira számára ez nem jelentett semmit. Ez nem művészet volt, hanem
nyers elemi erő.
A katonák lerohanták őt, mindegyiknek saját mágia-vihara volt. Adira
megmozdította a kardját és a katonák meghaltak, mágia tépte szét őket,
hamuvá égtek, mint a papírtigrisek. Mágia ütötte az üres mezőt.
Összeszorítottam a fogam. A Draziri legerősebb sortüze nem volt ennek
még a harmada sem.

Egy katona megkerülte Adirát és nekem rontott. Sean kel-puskája

eldördült és a katona összeesett.

Egyre több katona jött, körülvették Adirát, megpróbálták lerohanni.

Megölte őket, anélkül, hogy észrevette volna, figyelmen kívül hagyta a
támadásaikat, elszántan sétált a parancsnokuk felé. Olyan sokan voltak,
úgy kerültek egymás útjába, mint a hangyák, amik átmásznak
egymáson, hogy harpni tudjanak egy szöcskéből. A raj permén lévők
felém fordultak. Nem fértek oda Adirához, de észrevették, hogy én a
szövetségese vagyok, ezért fegyverekkel és mágiával rohantak rám.
Sean fegyverei egyenletes ütemben dördültek el, a semmibe porlasztva
őket.

Yastreb rohanva neki indult, mágiája sötét köpenyként foly körülötte. A

seprűmmel a földre ütöttem. A seprű meghasadt és halványkék színben
felragyogott, egy csatorna, ami összekötött bennünket Gertrude Hunt-al.

Adira levágta az utolsó katonát, közte és Ystreb között, és neki lódult.

A két Drífan összeütközött.
BUMM.
A mágia lökéshulláma végig dübörgött a fogadó területén. A katonák
repültek, mint a rongybabák hányódtak a levegőben.
A mágia megégetett engem. Vér ízét éreztem a számban. Az üres mező
kitartott.
Adira átsiklott a gyepen, az Onyx harcos kardjának nyomása
visszavetette. Valami csoda folytán elhajolt az útból, majd valami
hihetetlen kecsességgel megpördült és Yastreb felé vágott. Yastreb
hárított.

BUMM. Még egy mágiarobbanás. A meleg és a nyomás összepréseltek

engem. Összeszorítottam a fogamat és tartottam.
A gyökerek a föld alatt elcsúsztak, a felszínre törtek és a lábam köré
fonódtak. Ágak törtek ki a falból felém nyúlva a vállam köré fonódtak.
Belebújtam Gertrude Hunt-ba és a fogadón keresztül érezem Sean-t a
másik végén.
Összekapcsolódtunk.

A gyep vágóhíddá vált. Sean halált árasztott a csatatérre, fegyverei

átvágtak a katonák tömegén, megpróbálva csökkenteni mágiájuk hatását
az üres mezőre. Adira és a harcos összecsaptak, mint két isten, nem
törődve azzal mit pusztítanak el. Én mindent visszatartottam, a kezeim
között tartva a poklot itt a Földön.

Yastreb lassult. Két helyen is vérzett, ahol a másik kard elérte őt, de
Adira nem mutatott fáradtságot. Fáradhatatlanul csapott Yastreb felé,
minden támadását mágiával felerősítve.

A katonák áradata véget ért. Szinte észre sem vettem. A szemem vérzett
és olyan érzésem volt, mintha süket lettem volna, de mégis hallottam.
Adira Yastreb felé rúgott. A harcos a másodperc töredékével lassabb volt
ahhoz, hogy kitérjen. Adira lába a mellkasába csapódott. Yastreb
kifulladva hátra tántorodott. Adira követte, kinyújtotta a karját és a
torkánál ragadta meg a harcost. Yastreb mágiája belharapott, de Adira
nem foglalkozott vele. Maga felé rántotta a testét és a kardjára
csúsztatta.
Yastreb felsikoltott. A mágia felzúgott, egy isten haldoklásának a hangja.
Adira egy éles rántással kiszabadította a kardját, és mellkason rúgta a
vérző harcost. Yastreb teste végig repült a gyepen vissza a portálba.
Majd Adira intett a kezével és a két világ közötti rés lezárult.

Hagytam, hogy az üres mező elolvadjon. Mindenem fájt, de a hirtelen

nyomásvesztés mennyei érzés volt.
Olyan csendes volt.
Körülöttünk a halottak elkezdtek a földbe süllyedni, ahogy a fogadó
eltűntette a halottakat.
Mellettem Rudolph Peterson hitetlen arccal meredt Adira-ra.
Kardja már nem lángolt, a vállán pihentette.

- Ma a Hegy szilárd maradt. - mondta Adira, és nem szólt senkihez. -

Azok, akik arra áhítoztak, ami a miénk, jól jegyezzék meg. Mindenki
gondolkodjon el alaposan, mielőtt birtokot háborít, mert a Hegy nem
kíméli meg.
Rudolph-hoz fordult. Úgy nézett rá, mintha ő lenne a Kaszás.
- Most már érted, bácsikám? A Zöld Hegy lordja nem osztotta meg velem
az erejét. Ez az erő az enyém. Ezt akarták neked és az anyámnak adni.
Rudolph kinyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta.
Adira felém fordult.
- Szép volt fogadós. A Zöld Hegy az adósod. A könyörületességről
kérdeztelek téged. Emlékszem a válaszodra. A nagybátyám az egyetlen
vér szerinti rokonom. Ő minden, ami engem ehhez a világhoz köt. Mielőtt
elhagytam a Hegyet, fogadalmat tettem a dryht-om őseinek.
Megígértem, hogy vagy megbocsátok neki és tiszta lélekkel elmegyek,
vagy megölöm, ahogy megérdemli, és azt olyan brutalitással és
erőszakkal teszem, hogy halála maradantó példa lesz ellenségeink
számára.
Rudolph csak döbbenten bámult.
- Ez a férfi látta, hogy te mire vagy képes. - folytatta Adira. - Ha
megkímélem az életét, soha nem fog békén hagyni téged. A
rendelkezésére álló összes erőforrással üldözni fog téged, mert arra a
hatalomra vágyik, amit te és én birtokolunk. Ő gazdag ember. Valaki
eljön majd keresni. Ha megölöm őt úgy, ahogy megfogadtam, nem tudod
megmagyarázni a halálát. Ha magammal viszem és a Hegyen ölöm
meg, nem fogod tudni megmagyarázni az eltűnését. Már így is túl sokat
kértem tőled. Ma meg fogom szegni az eskümet. Ez egy olyan teher,
amit el kell viselnem. Te jó ember vagy, és én irgalmat fogok mutatni.
Kérlek, fogadd el az áldozatomat.

A kard Adira kezében átlátszóvá vált, mintha csak a saját szelleme

lenne. Kecsesen és elegánsan meglendítette a kardot és a nagybátyja
mellkasába szúrta. Rudolph Peterson megdermedt, szája "Ó-t"
formázott. Adira kiszabadította a pengéjét és a férfi a fűre esett.
- Megállítottam a szívét. - mondta Adira. - Természetes halált halt, és ép
holttestet hagyott maga után.
- Többet kapott, mint amit megérdemelt. - mondta a tornácról a fehér nő.
Elfelejetettem, hogy Adira őrei ott vannak.
Zedas meghajolt intonálva a szavakat.
- Köszönet a Zöld Hegy főurának az együttérző leckéért.
A másik négy kísérő meghajolt.
Adira intett az ujjaival semmivé olvasztva a kardot, majd felvette a
kancsó jegesteát és megitta.

EPILÓGUS

A csata után Sean odajött hozzám. Nehezen tudtam járni és addig

támogatott, amíg be nem értünk a házba, majd felvitt az emeletre.
Segített levetkőzni és egy kád forró, fürdőhabos vízbe tett. Megkértem,
hogy győződjön meg róla, hogy mindenki visszatért a szobájába, és
ellenőrizze a takarítást.

Lemostam a vért az arcomról és addig ültem a buborékokban, amíg a

fejem már nem zúgott, és a fogaim már nem zörögtek az állkapcsomban.
Valamikor kimásztam a kádból, megpróbáltam megszárítani magam,
majd nedves törülközőbe csomagolva aludtam el az ágyon. Az utolsó
dolog, amire emlékszem, hogy Rudolph Peterson testét egy tartályba
helyeztem, hogy megakadályozzam a bomlást. Ma este, miután
mindenki ünnepelt felhívom a 911-et, és átadom nekik.

Egy órával később felébredtem. Sean melletem feküdt az ágyon,

behajlított karjára fektetve a fejét.
- Szia. - mondtam.
- Szia.
- Van valami újság?
Farkas szeme rám ragyogott.
- A Közgyűlés üzenetet küldött Tony-n keresztül. Nyilvánvalóan látták a
műsort, és úgy döntöttek nem kell előttük megjelennünk. Úgy tűnik
összességében "kielégítően teljesítettünk".
Forgattam a szemeimet.
- Kielégítő a seggem.
Sean rám vigyorgott.
- Ez az én szövegem.
- Szeretném látni, hogy bármelyikük visszatartja, ahogy két Drífan főúr
harcol.
Átgurultam és odabújtam hozzá.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Mindenhol fájok. Fáj a fejem. Annyi erő volt. Megijesztettelek?
- Egy kicsit. A fogadó nem őrült meg, ezért tudtam, hogy nem sérültél
meg túlságosan. Hihetetlen voltál.
- Hihetetlenek voltunk. Most már ketten vagyunk. - rápillantottam. - Még
nem túl késő visszatáncolni a fogadósságból. Még mindig elmehetsz egy
vérfarkas kalandra.
- Nem. Jó helyen vagyok. - csókolt meg.
Eltűnt az a szorongó felhő, ami azóta lebegett felettem, amióta a
Közgyűlés elküdte az idézést. Elküldhetik az összes idézést, amit
akarnak. Ez az én fogadóm volt, és Sean szeretett engem.

Fél óra múlva lementünk az Egyezménykötés bankettre, én az ünnepi

ruhámat visletem rózsaszínű köpeny ezüst szegéllyel. Volt egy
ezüstszínű köpenyem Sean számára, de a világ minden mágiája sem
tudta volna rákényszeríteni, hogy felvegye. Farmert és fekete színű
pulóvert viselt, és azzal fenyegetőzött, hogy pizsamát vesz fel, ha tovább
eröltetem. Amennyire tudtam, nem is volt pizsamája, és feljegyeztem
magamnak, hogy vegyek neki néhányat.
A császárfa kivirágzott. Egy színkavalkád volt az egész fa,
levendulaszínű, fehér és rózsaszínű hatalmas virágok lógtak minden
ágán, mintha Gertrude Hunt beletöltötte volna a mágiáját a fába, hogy
ünnepi külsőt adjon neki. A Nagy Bálterembe asztalok álltak, csordultig
megterítve étellel. Orro annyit főzött, hogy attól féltem a bútorok
leszakadnak az étel súlya alatt.
A Nagy Bálterem számtalan hangtól zümmögött. A Drífen a legtávolabbi
asztalt foglalta el, ahol ellazulva ültek és viccelődtek. A veszély
egyértelműen elmúlt. A Medamoth csatlakozott Caldenia-hoz az
asztalunknál, és a koo-ko a két megmaradt hosszú asztalt foglalta el,
amelyeket a méretükhöz igazítottam. Qorosnak egyértelműen gondjai
voltak azzal, hogy a koo-ko szökeltek, és hallottam, hogy Caldenia
nyugtatót ajánl fel neki, bár abban már nem voltam biztos, hogy az ő
lenyugtatásáról vagy a koo-ko begyógyszerezéséről van szó. Teljesen el
tudtam képzelni, ahogy Őfelsége belesúgja a nagy füleibe: "Olyan sokan
vannak. Bizonyára senkinek nem hiányozna egy. Vagy kettő."
Mindenestre folyamatosan számoltam a koo-ko-t.

A filozófusok egy ötezer szavas véleményt nyújtottak be nekem, az

általam feltett kérdésről, amelynek összefoglalása így hangzott: "Nem
számít, ki volt az első alapító, hanem maga a vita az érték, mert a vitán
keresztül lehet leszűrni az igazságot." Úgy döntöttem, hogy elfogadom,
mert a velük való vitázás, csak újabb ürügyet ad nekik, hogy még egy
kicsit vitázzanak, és akkor nem vacsorázik senki.

Mágia csilingelt. Végre. Kinyitottam a Bacha-char-ra vezető ajtót, és

nyomon követtem a látogatót, ahogy végig halad a folyosón.
Sean-hoz hajoltam.
- Figyelnél rájuk egy percre?
Sean bólintott, Qoros-t és Caldenia-t nézte, vetett rájuk egy kemény
pillantást. Őfelsége integetett az ujjaival. Qoros a mellkasára tette a
kezét és úgy tett, mintha megdöbbent volna.
Kiléptem a folyosóra. A puha homályból egy magas alak bukkant fel, egy
Quillon-i, olyan öreg, hogy a tüskéi tiszta fehérek voltak.
Meghajoltam.
- Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat, nagy szakács.
- Azután a muffin után, hogyne jöttem volna el. Vár engem?
- Nem tud róla.
- Hogyan találtál meg? A Vörös Bárdos séfek tanulószerződései,
szigorúan őrzött titok.
- Mielőtt meghívtam Orro-t a fogadóba, teljes háttérellenőrzést
végeztem. Azon a napon, amikor kiküldte a karrierjét tönkre tévő levest,
Ön belépett a gyász időszakába. Hat hónapra elvonult. Csak egy
végzetes esemény okozhatta, hogy ilyen hosszú időszakra visszavonult
a művészetétől.
Adri séf bólintott.
- Ő a legfényesebb tanítványom.
Bevezettem az idős Quillon-it a terembe. Orro a bankett-terem közepén
állt egy tekercses tállal a kezében, aminek helyet keresett. Megfordult és
észrevett bennünket. A kezei megremegtek.
Adri séf elmosolyodott.
Orro ledobta a tálat az asztalra és térdre esett. Adri séf odarohant hozzá
és felállította.
- Ne tedd ezt.
- Mester...
- Ma két mester van jelen. Tanulni jöttem tőled, volt tanítványom. Oszd
meg velem, amit felfedeztél. Alig várom, hogy megkóstolhassam a
főztödet.
Eltelt néhány perc, amíg Adri séf helyet kapott, elsősorban azért, mert
Orro nem talált neki méltó helyet. Végül mindenki elfoglalta a helyét.
Felálltam és végig néztem a bankett-termen, a távozó vendégeken, a
barátokon, akik maradtak, és hálás voltam, mert pontosan ott voltam
ahol akartam.
A lámpák halvány fénnyel fellobbantak. Szirmok zápora hullott a
mennyezetről. Halk zene töltötte be a szobát.
Elmosolyodtam és megszólaltam, a hangom végig hullámzott a fogadón.
- Mindenkit üdvözlök az Egyezménykötés napján!

VÉGE

1
wild receiver: amerikai-futball egyik pozíciója. Ők az irányító első számú célpontjai
passzjátéknál. A WR-ek a leggyorsabb játékosok közé tartoznak. Általában a legismertebb
játékosok (az irányítók mellett) a wide receiverek sorai közül kerülnek ki. (Wikipédia)
2
A spinell az oxidásványok közé tartozó ásvány. A spinell kedvelt ékszeripari alapanyag,
rendkívül változatos színekben jelenhet meg. (Wikipédia)
3
Egy régi várrom, Izraelben. A várat és a hozzá tartozó palotát Heródes építette magának i. e.
37 és 31 között. Iosephus Flavius leírása szerint a vár ostroma az első zsidó-római háború végén
a 960 várvédő és családjaik tömeges öngyilkosságába torkollott.
4
1877-ben itt verték le a Japán Császári Seregek a Satsuma Lázadást. A csata végén az életben
maradt lázadó szamurájok öngyilkosságot követtek el.