Vadász és Préda: A Vámpír

Carl Bowen

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Carl Bowen Vadász és Préda: Vámpír
Copyright © 1999 by White Wolf, Inc. All Right Reserved

DELTA VISION KIADÓ

Budapest

Fordította: Juhász Viktor Borító: William OConnor

Kiadja: a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert ISBN: 963 -86207-0-6

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27. Telefon; (36-1) 216-7053
Telefon/Fax: (36-1) 216-7054

www.camelot.co.hu

Köszönet és örök hála azoknak, akik segítettek végső formájába önteni ezt a regényt. Justin
Acbillinek, aki mindig türelmesen válaszolt, amikor egyfolytában a háttérvilágról faggattam.
Ginnie Copley-nak, Bob Meecbamnek és Jonathan Poistemek, amiért végighallgatták zavaros
beszámolóimat, melyekből végre kiforrta magát a cselekmény. Ken Cliffettnek, aki felhívta a
figyelmemet egy évedésre, amiért igen drágán megfizettem volna. Stewart Wiecknek a kezdő
lökésért. És apának, Louis Bowennek, amiért mindvégig a vállam felett olvasott.

1
 Prológus
- Timothy nagyon, nagyon csendesen feküdt az ágyában. Megpróbálta egyetlen apró gombóccá
összehúzni magát. Orráig felhúzott takarója álarcként fedte az arcát. Azt akarta, hogy a férfi,
aki bejött a szobába, azt higgye, alszik. Nagyon csendesen feküdt ott, mint egy halott, hátha a
férfi elmegy végre.
- Csak nehezen bírta visszatartani könnyeit. Sírni akart, de a legapróbb mozdulatra is úgy
érezte magát, mintha olyan műanyag kis izé lenne, amit apa szokott magával vinni, ha
horgászni ment. Ha megmoccant, a férfi is úgy tett. Timothy nem tudta, mióta lehet idebent,
vagy milyen közel juthatott az ágyhoz, de neki úgy tűnt, mintha órákkal ezelőtt felébredt volna.
A tücskök már elhallgattak, de a madarak még nem kezdtek énekelni.
- A háta megremegett, a padlódeszka pedig megreccsent mögötte. A férfi lépett egyet. Nagyot.
Cipője hozzáért az ágy lábához. Timothy még kisebb kupaccá húzta össze magát és alig tudta
visszafojtani majdnem feltörő nyüszítését. Forró könnycsepp gördült végig az orrán, de nem
mozdulhatott, hogy kipislogja a szeméből a többit.
- Két héttel ezelőtt hallotta meg először a férfit. Megnyikordultak a padlódeszkák, és ő
álmosan megfordult, hogy megnézze, mi ez a zaj. Azt hitte, apa jött ilyen későn megnézni,
alszik-e már. Ilyenkor általában úgy tett, mintha aludna, de szerette, ha nagytermetű apja
bekukkantott a szobába.
- Olyan volt ez, mintha egy lovag vagy egy tűzoltó őrködne az ajtaja előtt. De aznap éjjel nem
a papa volt. Hanem egy magas, sovány férfi fekete és fehér ruhákban. A szoba középén állt és
egyik kezét az ágy felé nyújtotta. Timothy hirtelen mozdulattal felült és az ágy melletti falnak
vetette a hátát, de mielőtt kiálthatott volna az apjának, a sovány férfi eltűnt.
- Egy héttel később megint hallotta a neszeket. Nagyon lassan oldalra hengeredett, mintha még
mindig aludna. Amikor nagy erőfeszítéssel végre kinyitotta a szemét, megint a sovány embert
látta. Az ágya mellett térdelt, kezét a párnán nyugtatta. Rövid, barna haja éppen a füléig ért,
hosszú orra pedig kicsit balra görbült. Elmosolyodott, de kissé csalódottnak tűnt.
- Abbahagytad - suttogta aztán. Úgy beszélt, mint a legújabb James Bond a filmben. -
Szerintem megint tiéd a győzelem.
- Timothy dermedten ült, még levegőt sem bírt venni. A férfi felállt, hosszú ujjai eleresztették a
párnát. Ez valahogy rettenetesen hangosnak tűnt.
- Akkor hát egy hét múlva, Timothy - mondta. Az ajtó felé fordult, félrehajtotta a fejét és egy
nagy lépéssel kikerülte a padló recsegő deszkáit.
- Timothy abban a pillanatban apró gombóccá zsugorodott, és addig kis sem nyitotta a szemét,
míg az apja be nem jött felébreszteni. Egész héten rosszul aludt, az ágy túlsó végébe, a fal
mellé kucorodva hevert az ágyon és megpróbált elszunnyadni, de közben ugyanolyan erősen
küzdött az ébren maradásért is. Az apjának sem szólt semmit az egészről. A nagylegény
kemény volt és okos (meg izmos, mint Timothy régi Action Bili játékfigurái), de úgyis azt
mondaná, hogy ezek csak rémálmok vagy ő találta ki az egészet. A szülők mind így
viselkednek. Még amikor apa a lehető legóvatosabban bekukkantott a nyikorgó ajtón, hogy
megnézze, alszik-e, akkor is úgy tett, mintha nem lenne ébren. Készült a sovány férfi
következő látogatására. Ha a papát meg tudja téveszteni, talán azt a másikat is sikerül.
- Ma éjjel járt le az egy hét, és megint megnyikordult a padló. A sovány férfi visszatért.
Timothy érezte, hogy remeg, de nem bírta abbahagyni. Vécére kellett mennie. Sírni akart.
Dohos szél kelt a gyomrában, és süvítve tört elő a szájából. Olyan hangot adott, mint a kutyák
vagy a nyulak, ha bántják őket és nem bírta megállítani. Egyre hangosabb lett, és még mindig
nem tudta abbahagyni. ízületek roppantak és a sovány férfi letérdelt az ágy mellé. Megint
megzizzent a párna, és tudta, hogy azok a hosszú, fehér ujjak tapogatózva keresik őt.
Végigsimítanak a párnán. A nyüszítés csak nem akarta abbahagyni, és érezte, hogy újabb és
újabb könnycseppek gördülnek végig az orrán és csöppennek le onnan.
- Istenem, Tim, minden rendben?! - kiáltotta az apja, amikor feltépte az ajtót. Timothy felült és
elhallgatott. Ennyire hangos lett volna? A papa még a folyosó végén álló szobájában is

2
meghallotta?
- Tim, minden rendben? Tim?
- Apja felkapcsolta a lámpát, és Timothy szorosan lehunyt szemén keresztül is látta a fényt.
Végre itt van a papa. Ő majd csinál valamit a sovány emberrel. Kihívja a rendőröket. Ellátja a
baját. Vagy... De miért nem tette meg eddig?
- Timothy, tudom, hogy ébren vagy - mondta az apja fáradt, olyan "azonnal-dühös-leszek"
hangon. - Nézz rám és áruld el, mi a baj. Megint rémálmaid vannak?
- Rémálom, gondolta Tim. Csak az lehet. Ugyanaz, mint eddig, de most itt van a papa és segít
elaludni. Talán még abba a nagy vízágyba is mellé fekhet éjszakára. Görcsbe rándult izmai
kiengedtek, és lassan oldalra hengeredett, hogy megkérdezze az apját.
- Amikor kinyitotta a szemét, a sovány férfit látta meg először. Még mindig az ágy mellett
térdelt, egyik hosszú, csontos hosszú ujját ajka elé téve csendre intette a fiút.
- - Mi baj van, Tim? - kérdezte pizsamába öltözött apja, aki még mindig az ajtóban állt. -
Minden rendben, fiam. Most már ébren vagy. - Belépett a szobába, és rá sem nézett a sovány
férfira.
- Timothynak elakadt a lélegzete. A sovány ember meg sem fordult, nem csinált semmit. Egyik
jéghideg, száraz kezét a takaró alatt a fiú lábára csúsztatta, a másikat pedig továbbra sem vette
le szürkésfehér ajkáról - nem szólalhatsz meg, mutatta a mozdulat. Timothy lába megrándult az
érintéstől. Apja tett még egy lépést. Olyan magas és nagy volt, hogy három lépéssel már a
sovány ember mellett állt, az ágy lábánál. Egyikük sem nézett a másikra.
- Papa... - Timothy mély levegőt vett. Alig bírt beszélni. - Papa, valaki... a lábam...
- Minden újabb szóhoz újra levegőt kellett vennie, és azt hitte, meg fog fulladni beszéd közben.
Ami pedig még ennél is rosszabb volt: a sovány férfi elfintorodott. A grimasz mély, fekete
ráncokat rajzolt az arcára. Timothy mozgott. Zajt csapott. A sovány férfi láthatóan csak akkor
tudott mozogni, ha a fiú is azt tette. Ezért mondta a múltkor, hogy Timothy nyert. A férfi
szeme összeszűkült, a homlokán olyan mélynek és sötétnek tűntek a ráncok, mintha belevésték
volna.
- Mi a baj, Tim? - kérdezte az apja, és letérdelt a sovány férfi mellé.
- Nekem elmondhatod. Komolyan. Tudom, hogy régebben a mamához fordultál, de szeretném,
ha velem is tudnál beszélgetni. Különösen most, hogy mi...
- A sovány férfi tekintete oldalra villant és lassan megfordította a fejét. Most a papa mozgott.
A papa beszélt.
- Papa, ne - szólalt meg hirtelen Timothy. Ezzel teljesen megriasztotta a nagydarab férfit. - Ne
mondj semmit. - Szeméből még mindig csorogtak a könnyek.
- Micsoda? - A férfi hátrahőkölt, mintha Timothy meg akarta volna harapni. - Miért nem...
- Kérlek - mondta Timothy elkeseredetten. Ne szólalj meg, papa.
- Tim, tudom, hogy nagyon nehéz lehet neked - mondta az apja, és egyszerre tűnt döbbentnek
és sértődöttnek -, de velem nyugodtan megbeszélheted. Csak segíteni akarok.
- A sovány férfi egy másodpercig a fiúra meredt, aztán a szabad kezével (amivel eddig csendre
intette Timothyt) megérintette apa lábát. A nagydarab férfi felugrott, elfojtott egy olyan csúnya
szót, aztán keményen végigvágódott a padlón.
- Ki a fene maga? - harsogta, amikor végre elkezdett feltápászkodni. - Hogy került a fiam
szobájába?
- Csitt - mondta a sovány férfi. Még mindig a földön kuporgott és egyik kezével még mindig
Timothyt szorongatta. - Álljon fel és maradjon csendben.
- Timothy apja nagyokat pislantott, mintha az jutott volna eszébe, hogy éppen vissza akart
feküdni az ágyába, aztán felállt. Még mindig zavartnak és sértettnek tűnt, de haragja
elpárolgott.
- A fia már egyáltalán nem szereti - mondta a sovány férfi hidegen, és ő is felállt. Egyik kezét a
papa vállára tette, és az ajtó felé fordította. Megindultak kifelé. - Rettenetes apa volt. És még
annál is rosszabb férj. Mit gondol, miért hagyta el a felesége?
- Papa! - üvöltötte Timothy, aki döbbenetében észre sem vette, hogy hangosan beszél. - Papa!
- Apja egy pillanatra visszafordult az ágy felé, de a sovány férfi nem eresztette, csak húzta

3
maga után kifelé. Amikor kiléptek a folyosóra, az idegen bevágta mögöttük az ajtót. Mielőtt az
ajtó becsukódott volna, Timothy még hallotta, hogy megszólal.
- - Hogyan tudja elviselni azt, amit a családjával tett? Hát képes így a tükörbe nézni, Mr.
Barnes?
- Timothy döbbenten (vagy sokkosán?) Hevert az ágyán, és a lábába lassan kezdett visszatérni
a melegség ott, ahol az idegen megszorította. Hol van papa? Mit csinált vele a sovány férfi?
Miért nem hall semmit? Percekkel később megint kinyílt az ajtó és Timothy azonnal felpattant.
- Papa?
- Ahogy akarod - mondta a James Bond-szerű hang. - De most még nem. Öltözz fel és gyere le
hozzám a nappaliba.
- Timothy akkorát nyelt, hogy állkapcsa jól hallhatóan megreccsent. Hánynia kellett.
- Hol van a papám? - suttogta.
- Tedd, amit mondtam - mondta a sovány férfi. - Most.
- Timothy nem akart engedelmeskedni neki. A papa szobájába szeretett volna rohanni. De
lényének még ez a lázadó kis szikrája is szörnyen félt. Nem akarta tudni, mit látna, ha most
benyitna a papához. Ehelyett azon kapta magát, hogy felveszi a másnapra előkészített iskolai
egyenruháját és éppen a cipőjét köti. Mintha kívülről figyelte volna, miként hajtja végre a teste
azokat a feladatokat, amelyeket nem akart megtenni, de mégsem bírta megakadályozni.
Felkapta zöld-fekete hátizsákját és csendben kiosont a folyosóra. A sovány férfi a távoli
konyha ajtajából integetett neki. A papa szobája a folyosó túlsó végén volt, pontosan
Timothytól jobbra. Az ajtót becsukták, de még így is kiszűrődött valamit odabentről.
Kaparászó zaj volt, mintha a papa nagyon kapkodva írna egy hosszú levelet.
- Gyere, Timothy - mondta a sovány férfi. - Nem szólok még
egyszer.
- .Timothy elfordult apja szobájától. Mintha az idegen a folyosó szőnyegével együtt húzta
volna maga felé.
Kyle Williams nekivetette a hátát a vén drótkerítésnek és úgy heverészett rajta, mintha az egy
függőágy volna. Laurát és Jasont várta. Van számukra egy története... egyéb kötelezettségeit
nem is számítva. Lionel így akarta, és Lionel mindig megkapta, amit akart. De miközben Kyle
révülten bámulta az éjszakai eget és azt kívánta, bárcsak ne takarnák el azok a hasas felhők,
úgy tett, mintha az egész az ő fejéből pattant volna ki. Elhitette magával, hogy ő irányítja az
eseményeket. Végignyúlt a besüppedt, rozsdás kerítésen, a robosztus gyárépületek között
kivillanó eget nézte, és azon tűnődött, vajon valójában mikor is volt ez így.
- Hirtelen valaki a gyomrába öklözött; Kyle összerándult, és a kerítés nyikorgó tiltakozásától
kísérve visszalendült álló helyzetbe. Régi iskolai haverja. Jason Parks, a méretes seggfej fürgén
eltáncolt előle és úgy tett, mintha húga, Laura mögött keresne menedéket.
- Csak nem szundikáltál? - kérdezte a lány válla mögül.
- Seggfej.
- Mi a helyzet, Kyle? - kérdezte Laura, és játékosan a bátyja bordájába bökött. - Régen láttunk
a boltban. Új munkád van vagy mi?
- Kyle egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. Laura két évvel fiatalabb volt nála, és
bár az arca kissé telt volt, a fontosabb helyeken éppen megfelelően gömbölyödött. Nem is
hasonlított azokra a lányokra, akik Lionel körül nyüzsögtek.
- Ja, ja - szólalt meg végül. - Valami ilyesmi.
- Naná, ez a Kegels túl jó a becsületes, keményen dolgozó, vaskereskedésben robotoló
népeknek - mondta Jason, és keményen vállon veregette Kyle-t. Annak arcizma sem rándult.
- Becsületes és keményen dolgozó népek? - kérdezte inkább, és kimérten a kerítésnek
támaszkodott. - Nem is tudom. Akkoriban eggyel sem találkoztam arrafelé.
- Na, ne mondd! - panaszolta Jason megjátszott fájdalommal a hangjában. - Kösz szépen, de én
csak megkeresem óránként a huszonöt dolcsit!
- Persze, amíg én cipekedek helyetted - csacsogta Laura, aki szintén nekitámaszkodott a
kerítésnek, így Kyle most pontosan kettőjük közé került.
- Ez lenne hát a húgom, hölgyeim és uraim - mondta Jason, és széttárt karokkal az ég felé

4
emelte tekintetét.
- Laura a szemét forgatta, és Kyle-ra nézett. A fiú a kelleténél kicsit tovább nézett a szemébe.
A lány pupillái enyhén kitágultak,
- mintha nem tudná, mire számítson: csókra vagy valami rosszra. Ezt maga Kyle sem tudta.
Most, hogy tekintetük találkozott, jólesett szabadjára engednie a képzeletét. Nem
szükségszerűen kell ennek rosszul elsülnie. Csak azért hívta őket ide, mert...
- Na és mi olyan fontos? - kérdezte Jason, és Kyle hátára csapott.
- Miért kellett "rögtön munka után" ilyen szélsebesen felpattanunk
a buszra és átvágni az egész városon?
- Laura megrezzent, bátyjára pillantott és ezzel megtört a bensőséges hangulat. Kyle
tulajdonképpen azért hajolt előre, hogy megcsókolja. Jason feszült hanglejtéséből ítélve ezt a
fiú is észrevette. Kyle visszahemperedett a kerítésre. A háló meghajlott a súlya alatt, ka-
bátgombjai fülsértően csikorogtak a rozsdás drótokon.
- Szeretném, ha találkoznátok valakivel - mondta, és megint a szemközti két épület közötti
égbolt-szeletet nézte. - Aki szintén szeretne találkozni veletek. - Gyengéden Laurára pillantott.
- Már sokat meséltem neki rólatok.
- Össze akarsz hozni valakivel vagy mi? - somolygott Jason. -Kösz, Kegels, de a randijaimat
én szervezem.
- Nem mintha lennének... - jegyezte meg Laura halkan. Széltől kipirult arca éppen annyira
vörösödött tovább, hogy Kyle még észrevehette az utcai lámpák halovány fényében.
- Micsoda?
- Nem akarlak összehozni senkivel, te okostojás - mondta Kyle.
- Szeretném, ha találkoznátok azzal, akinek dolgozom. Szerintem bírni fogjátok. Már sokat
meséltem neki rólatok. Mindkettőtökről. - Vagy ezt már mondtam?
- Ja - felelte Jason. Kezével beletúrt rövidre nyírt, barna hajába, hátha ezzel megmelengetheti a
fejét. - Szóval ki ez a fickó? Elsőre úgy hangzik, mintha valami drogkereskedő lenne.
- Vigyázz a szádra! - csattant fel Kyle. Senki sem beszélhetett így Lionelről.
- Nos, nem vagy hajlandó elárulni, hol dolgozol, hetente három éjszaka nyomtalanul eltűnsz,
feszültebb vagy, mint valaha és úgy saccra igen drága és új dzsekit viselsz - számolta Jason az
ujjain. -Talán narkót árulsz, Kegels? Ha tényleg így van, gyere inkább vissza a
vaskereskedésbe. Ott jobb a piac, mint ezen a környéken.
- Laura megpróbálta elrejteni enyhén csalódott arckifejezését. Kyle Jason elé ugrott.
- Nem drogban utazom, seggfej! - mondta. - És utálom, ha Kegelsnek szólítanak.
- Jason ugyan magasabb volt barátjánál, és már hosszú évek óta piszkálódott vele, most mégis
tett egy lépést hátra, mielőtt visszatért volna szokott stílusához.
- Nyugi, Stukker - mondta mosolyt erőltetve az arcára, de vigyora valahogy nem volt olyan
széles, mint máskor. - Csak kötözködtem, ennyi.
- Úgy tűnt, Kyle megenyhült.
- Szóval mit csinál ez a fickó? - kérdezte Laura, megtörve a szinte tapintható feszültséget. -
Hogy hívják?
- A neve Lionel - mondta Kyle. Most Jason és Laura előtt állt. - Tulajdonképpen a zeneiparban
utazik. Együttesek meg ilyesmi. Sorban látogatja a Nagy Tavak klubjait és helyi tehetségeket
keres. Ha talál valaki használhatót, szerződést kínál neki az egyik New York-i kiadónál. Azt
mondta, hamarosan elnéz Detroitba körülszimatolni. Nagyszerű fazon.
- Azért ez elég hihetetlenül hangzik - tiltakozott Jason. - Akár nagyszerű fickó, akár nem,
rohadtul nagylelkű lehet, ha az itteni garázsbandákat pátyolgatja. A michigani Saginaw nem
Seattle. A francba, mostanában már Athens is lehagyta.
- Kid Rock michigani - mondta Laura. - És szerintem a KISS is.
- Azám - bólintott Kyle.
- A KISS? - csodálkozott Jason. - Ezt nem is tudtam.
- Ezért van, hogy az a Lionel egy lemezkiadónál dolgozik, te meg csak robotolsz a faterod
boltjában.
- így igaz, drágám - szólalt meg egy csengő, erős hang Kyle háta mögött. Mindhárman

5
megfordultak. Kyle izmaiból azonnal kioldódott a feszültség. Lionel megérkezett.
- Srácok - kezdte, és úgy mutatott az idősebb férfira, mint egy vetélkedő házigazdája -, ő
Lionel Braughton. O dolgozik a...
- Részemről a szerencse - mondta Lionel. Ellépett Kyle mellett és puha mozdulattal kezet
nyújtott Laurának. - Bizonyára te vagy Laura Parks. - Megcsókolta a lány kezét és a szemébe
nézett.
- Laura sóbálvánnyá merevedett. Még sohasem találkozott ilyen jóképű férfival. Haja dús volt,
de nem túlságosan hosszú, és a gyenge szél éppen annyira borzolta csak össze, hogy sem
kócosnak, sem idegesítően jólfésültnek nem látszott. Bőre makulátlanul ragyogott, mélykék
szemében leplezett álmélkodás csillant. A lány még vékony kesztyűjén keresztül is érezte a
csókját.
- Jason húga - szólt közbe Kyle sietve. - O pedig Jason. Lionel a válla felett Kyle-ra pillantott,
és haloványan elvigyorodott. Sápadt kezét Jason felé nyújtotta.
- Örülök, hogy találkoztunk, Jason - mondta, és erősen megszorított a fiú kezét. A pantallót,
drága cipőt, remekül szabott gyapjú télikabátot és selyemsálat viselő férfi élesen elütött a
nyúlánk, vékony Jasontól, aki mintha állandóan az éppen aktuális trend előtti divat szerint
öltözködött volna.
- Ja - mondta a fiú. Teljes hosszában kinyújtotta a karját és tett egy lépést hátra, hogy minél
távolabb tartsa magát Lioneltől. Kyle emlékezett első találkozására a férfival: ő is így
viselkedett. Azt: már nem tudta, pontosan milyen érzés volt, de homályosan még rémlett
valami.
- Szóval Kyle már elmesélte, mit terveztünk ma éjjelre, igaz? -kérdezte Lionel. Megfordult és
Laura szemébe nézett. A lány kissé szaporábban lélegzett, és Kyle gyomrába visszatért az
egész estéjét megkeserítő görcs. Tartott tőle, hogy Lionel Laurát fogja választani.
- Nem. Mi lenne az? - kérdezte Jason. Kyle mellé lépett, így most már ketten nézhették Lionel
hátát. Kissé kihúzta magát, mert erőt merített barátja közelségből. - Kyle csak annyit mondott,
találkozni akar velünk.
- Lionel hátrapillantott, de nem mozdult Laura elől.
- Csak egyikőtökkel - mondta. - Miért nem mész haza, Jason? Kyle és a húgod elkísérnek
valamelyik klubba. Lefogadom, hogy első hallásra szörnyen unalmas programnak tűnik.
Ráadásul a cég csak két vendég költségeit állja.
- Valóban unalmasan hangzik - felelte Jason kásás hangon. - Különösen akkor, ha nekem kell
fizetnem mindent.
- En be tudlak vinni - mondta Kyle, és erősen megmarkolta barátja felkarját. Jason pislogott, és
a fiúra nézett. - Néhány helyre mindenképpen.
- Lionel diszkréten köhintett, és Kyle azonnal a férfira pillantott. A férfi két szemöldöke
közötti vékony vonal kissé elmélyült - biztos jeleként annak, hogy a férfinak nem tetszett a
dolog. Kyle eleresztette Jason karját.
- Menj, Jason, még eléred a buszt - dorombolta Lionel. - Hidd el, emberi időben hazaszállítom
a húgodat és a barátodat, vagy ne legyen a nevem Lionel Braughton.
- Persze - mondta Jason. Zsebre vágta a kezét: és vállat vont. - Akkor majd később
találkozunk, srácok.
- Szia, Jason - szólalt meg halkan Laura Lionel háta mögött.
- Kyle szerint Lionel mindig olyan szembetűnően manipulált másokat, hogy egyszerűen nem
értette, miért nem veszik észre az illetők. Ennyire vakok lennének? Legszívesebben
kapucnijánál fogva ragadta volna meg Jasont, hogy a fülébe üvöltsön: "Hát tényleg képes
lennél egyedül hagyni a húgodat egy vadidegennel?!", de ezt nem tehette meg. Lionel nem
köszönte volna meg neki. Arra már rájött, hogy megint más, ha nem ért vele egyet és megint
más dolog ezt kimutatni azok előtt, akikkel Lionel éppen találkozott.
- Ja, vigyázzatok magatokra - szólt vissza Jason ismét, amikor elindult. - Kyle, tartsd szemmel
a húgomat. Egy karcolás se legyen rajta, amikor hazajön, és ne felejtsétek el feltankolni.
- Nagyon vicces - mondta Laura zavartan. Lionel felbukkanása óta nem vette le a szemét a
férfiről.

6
- Jason néhány lépéssel eltűnt a sarok mögött, Lionel pedig karját nyújtotta Laurának. A lány
belekarolt és közelebb húzódott hozzá, mint Kyle szerint szükséges lett volna.
- Gyere, Kyle - mondta Lionel. - Tartsd nyitva a szemedet.
- A fiú engedelmesen követte Lionelt és a lányt. Éppen ellenkező irányba tartottak, mint
amerre Jason távozott. Laura úgy csimpaszkodott a férfi karjába, mint valami repedtsarkú
trampli valami régi filmben. Kyle dzsekije zsebébe süllyesztette a kezét. Miért éppen őt kellett
választania? Laura nem olyan vékonycsontú lány, mint akiket Lionel általában kedvel. Úgy
tűnt, hogy kizárólag a csontsovány nőkért rajong. Jason soványabb, mint Laura, ráadásul még
seggfej is. Miért nem őt választotta? Egyértelműen tudta, Kyle mennyire rajong Lauráért, és
mennyire nem kedveli Jasont; mintha előre megfontolt szándékkal csinálta volna az egészet.
- ...csak befordulunk ezen a sarkon és átvágunk azon az ösvényen - mondta éppen Lionel
Laurának. Megtorpant a keskeny sikátor szájában, majd Kyle felé fordult. - Erre kell mennünk,
ugye?
- Kyle értetlenül pislogott. Majdnem megfeledkezett a szerepéről - pedig Lionellel már
annyiszor eljátszották.
- Szerintem arra - szólalt meg fahangon, és a járdára mutatott. A sikátorból hulladékbűz áradt
és elkeveredett a szélhordta szemétcsomókkal, de csavargóknak nyoma sem látszott.
- Hmm... - tűnődött Lionel őszinte tanácstalansággal a hangjában. Mint mindig. - Nem is
tudom. Laura, szerinted?
- .Tökmindegy - lehelte Laura, és elakadt lélegzettel bámult Lionel szemébe.
- Nagyobb balfék, mint a bátyja, gondolta Kyle.
- Jól van - bólintott Lionel. A lányra kacsintva hozzátette:
- Mi megnézzük, mi van errefelé. Ha van hozzá kedved, Kyle, kerüld meg nyugodtan az
épületet.
- Akkor is ez a jó út, higgyétek el - mondta Kyle alig hihetően. Megindult a járdán, és várta,
mikor hallja meg a sikátorban koppanó léptek zaját. Amikor eltűntek a kis utcácskában,
visszament a sarokra, és megpróbált nemtörődöm módon a falnak támaszkodni. Tekintete fel-
alá pásztázott az utcán, de a városnak ezen a részén senki sem járt sötétedés után. Lionel
háborítatlanul végezhette a dolgát. Kyle nyitva tartotta a szemét.
- Nem sokkal később meghallotta Lionel lépteinek csosszanását, amit valami puffanás kísért,
mintha a két andalgó alak a falnak zuhant volna. Várta a szokásos döbbent sikolyt - általában
ilyenkor szokott felharsanni, még ha nagyon rövid időre is -, de Laura nem üvöltött. Sőt,
mintha fojtott kuncogás szűrődött volna ki a sikátorból. Lauráé és Lionelé. Mintha éppen
előjátékkal múlatnák az időt. Ez valami új. Csók, a fül gyengéd harapdálása, simítás a
nyakon...
- Kyle megcsóválta a fejét és ökölbe szorította a kezét. Hiszen Lauráról van szó! Felsős kora
óta ismerte. Több esze volt annál, hogy az első jöttmenttel csókolózni kezdjen. Kivéve, hogy
az illetőt Lionelnek hívták; és egyelőre mindkettőjüket jobban érdekelte a másik, mint Kyle.
Fülében dobolt a vér, kezét még mélyebbre süllyesztette a zsebébe. Ha valaki most elsétálna
előtte, hirtelen nem is tudná, leadja-e a riadójelzést.
- Az újonnan felcsapó hangok hallatán majdnem megfordult, pedig Lionel figyelmeztette, hogy
csak rendkívül sürgős esetben tegyen így. Laura mintha nyögdécselt volna. Nem félelmében -
olyat már hallott, és az nem így hangzott. Úgy tűnt, nagyon jól érzi magát. És nem is elnyújtott
nyöszörgés volt ez, hanem ritmikusan lüktető állatias hang. Mi a fészkes fenét csinál Lionel?
Elméletileg arra alapvetően képtelen lett volna. Kyle közelebb somfordált a sikátor
bejáratához.
- A bentről kiszűrődő hangok pillanatokon belül felhangosodtak és felgyorsultak. Kyle a zsebe
varrásába markolt. Lionel ezt nem teheti vele; már elmondta neki, mit érez Laura iránt. Lionel
sokkal kedvesebb volt hozzá és jobban bánt vele, mint bárki más, de akkor hogyan lehet képes
arra, amit a hangok alapján éppen tesz? A többiekkel sohasem tett ilyesmit. Csak elvette, amire
szüksége volt, aztán magukra hagyta őket. Hiszen Laura még szűz... ráadásul csak tizennyolc
éves. Mindössze összefutottak, ennyi az egész. Lionel ezt nem teheti meg. Főleg nem azzal,
akihez Kyle-t ilyen érzelmek fűzik.

7
Gondolkodás nélkül, ököllel vágott a téglafalba és lehunyta a szemét. Ez nem igazságos.
- A zajra elhallgattak a hangok a sikátorban. A sekély horpadásból vastag darabokban mállott a
vakolat és a műanyag. Megdörgölte sértetlen kezét, és körülnézett, felfigyelt-e valaki a hangra.
Mire végzett a vizsgálódással, Lionel már mellette állt. Kyle nem is hallotta a lépteit.
- Mi a baj?- kérdezte a férfi halkan. Pillantása végigcikázott a sötét kapualjakon és a
bedeszkázott ablakokon. - Hallottál valamit?
- Szeme tágra meredt, száját kissé kitátotta. Orrlyuka kitágult, bőre pirospozsgásabbnak tűnt,
mint általában. Most pontosan úgy festett, mint egy izgatott ember, azt leszámítva, hogy
szaporán kellett volna lélegeznie, de szájából nem gomolygott elő fehér pára. Egy pillanat
múlva egyébként is úrrá lett izgalmán. Arca pirospozsgás árnyalata viszont megmaradt.
- Nem hallottam semmit - mondta Kyle, és megpróbált eltűnni a kabát alatt, amit Lioneltől
kapott. Hát ilyen nincs... megzavarta Lionelt. - Sajnálom. Én...
Lionel mereven bámulta egy darabig - pupillái összeszűkültek, mintha lézerirányzékok
lennének aztán felnevetett. Hirtelen hangulatváltozása megriasztotta a fiút, aki idegesen
körülpislantott. De erre a hangra sem figyelt fel senki.
- Megesik az ilyen, fiam - mondta a férfi, és egyik manikűrözött körmével lecsippentett egy
megszáradt bőrcafatot az ajkáról. - Egyszer. De kétszer már nem. Megértetted?
- Igen uram - bólogatott Kyle buzgón.
- Remek. Most pedig menj oda a barátnődhöz és viseld gondját - folytatta a férfi, és a sikátor
felé biccentett, hideg szemében elégedettség villant. - Már biztosan készen áll.
- Mire?
- A ma esti leckére - felelte Lionel széttárt karokkal. - Mindig a nagyobb kutya eszik először.
A kisebb kutya pedig utána megkapja a maradékot. Ez a mai lecke.
- Hogyan tehetném.... - dadogta Kyle. - Én nem tudom... én nem...
- Nem azt kell tenned, mint nekem, fiam - mondta Lionel és türelmetlenül forgatta a szemét. -
Minket különböző éhség hajt. Én kielégítettem az enyémet; most menj, és csillapítsd a tiédet. -
Kurta kézmozdulattal belökte a sikátorba a fiút.
Kyle a hátralevő néhány lépést már szótlanul tette meg. Laura az egyik falnak támaszkodva
gubbasztott a földön. Amikor meghallotta a lépteit, lustán elmosolyodott, de nem nyitotta ki a
szemét. Haja kócos volt és blúza felső két gombja nem volt begombolva, de máskülönben
sértetlennek tűnt. Kyle letérdelt mellé, megfogta az állát, és balra fordította; Lionel a nyak jobb
oldalát kedvelte. Azonban néhány sötét foltot leszámítva nem látott ott semmit, csak nyaka
kecses ívét. Kicsit közelebb hajolt hozzá, és meggyőzte magát, hogy tényleg csak meg akarja
vizsgálni. Amikor még így sem talált nyomokat, a sikátor bejárata felé pillantott. Lionel a
sarkon ácsorgott, de innen csak a kabátja szegélye látszott. Laura most teljesen az övé.
Idegesen körülpislogott, aztán felemelte a lány blúzát; az utolsó pár gombot egyetlen
kézmozdulattal kipattintotta. Laura enyhén megremegett, amikor Kyle reszkető ujja
megérintette a bőrét. El sem hitte, hogy ezt csinálja, de ugyanakkor azt is nehéz volt elhitetni,
hogy ez eddig még sohasem jutott az eszébe. Mióta Líonelnek dolgozott, megerősödött, de ezt
a változást érzelmi téren is megfigyelte. Különösen Laura társaságában. A lány úgy viselkedett,
mintha ugyanígy érezne iránta.
Leszámítva a mai estét. Leszámítva Lionel felbukkanását, természetesen.
- Laura, ébresztő - mondta a lánynak, és gyengéden lefektette egy szakadt újságpapírokból
rakott kupacra. A lány karjait a feje alá igazgatta, majd mindkét kezével megfogta az egyik
csuklóját. Laura...
Laura megint megrezzent és félig kinyitotta a szemét. Bizonytalanul felpillantott és álmosan a
fiúra mosolygott.
- Lionel? - motyogta alig hallhatóan. - Ez csodálatos volt. Mit csináltál velem?
Kyle állkapcsa megfeszült, szorítása erősödött. Megpróbál gyengéd lenni, megmutatni neki,
hogy ő nem fog úgy bánni vele, mint Lionel, erre kiderül, a lánynak valójában kedvére volt az
egész? Szereti, ha kihasználják és megalázzák?
- O, Lionel... - nyögött fel Laura kissé érthetőbben. - A kezem...
Kyle még jobban megszorította a kezét és közel hajolt Laura arcához.

8
- Nem érdekel - morogta összeszorított fogakkal. Lélegzete fehér felhője kazánból szisszenő
gőzfelhőként csapott a lány arcába. - Nem Lionel vagyok.
Laura szeme egy pillanatra kitágult, de Kyle az ajkával tapasztotta be a száját, hogy elfojtsa a
hangját. Amikor a lány mozdulni próbált, térdével szétfeszítette a lábát és szabadon maradt
kezével munkához látott.
Valahol a háta mögött lépések koppantak és halk kacagás kelt szárnyra a sikátorban. Felismerte
Lionel hangját, ezért nem hagyta abba, amit csinált. A változatosság kedvéért most Lionel
figyeli őt. A nagy kutya már evett - most a kisebb következik. Őszintén szólva addig nem is
érdekelte, amíg Lionel nem akarja megállítani. És Lionel nem akarta.

*****

George Stinson atya félrehúzta a gyóntatófülke ajtaját és szemügyre vette a rácsos elválasztóra
kirajzolódó árnyékot. Általában ilyen későn már nem vállalt gyóntatást, de kapott egy sürgős
telefont, és a telefonáló szabályosan könyörgött a segítségéért.
- Segítsen rajtam, atyám - szólalt meg a szomszédos fülkében ülő ismeretlen a pillanatnyi
csendet követően. - Vétkeztem.
Stinson atya most sem ismerte fel a hangot, mint ahogy a telefonban sem sikerült neki, de az
akcentust jobban felismerte. Az idegen a bostoniakra jellemző hátul képzett, nazális
hangzókkal beszélt. Kicsit úgy, mint a Kennedy család tagjai.
- Mikor gyónt utoljára? - kérdezte, és elnyomott egy kiadós ásítást.
- Nagyjából két héttel ezelőtt - felelte a férfi. - Ugyanezért kerestem fel akkor is, atyám.
- Az én körzetemhez tartozik? - kérdezte Stinson leplezetlen gyanakvással a hangjában. Azt
azért sejtette, hogy az idegen biztosan nem egy Kennedy, de biztosan emlékezett volna
olyasvalakire, aki úgy beszél, mint ők.
- Önnek nem illik kérdeznie, atyám - mondta a hang udvariasan.
Stinson atya megdörgölte a szemét.
- Elnézést, fiam. Ilyen kései órán előfordul, hogy tapintatlan vagyok. Nem ismerem a hangját.
- Semmi gond, atyám - mondta a hang kissé meglepetten és savanyúan. Közelebb hajolt a
rácshoz, és árnyéka összezsugorodott. - Sohasem ismeri fel a hangomat.
- Rövid hallgatás után Stinson atya úgy döntött, nem kérdez rá erre a rejtélyes kijelentésre.
- Miért akart beszélni velem, fiam?
- Azért vagyok itt - felelte a férfi -, mert megint megtettem. És ön az egyetlen, aki segíthet
elviselni a tettem súlyát.
- Folytassa.
Egy pillanatig egyikük sem szólalt meg.
- Mi az, amit megint megtett? - kérdezte végül az atya kicsit zsémbesen.
- Önnek nem... - kezdte a férfi dühösen. - Vagyis nem, nem szóltam semmit. Bocsásson meg.
Teljesen idióta vagyok.
- Ne nevezze magát idiótának, fiam - mondta Stinson. - Lassan beszéljen. Kezdje az elejétől.
Ne kapkodja el.
- A fülke másik felében ülő férfi nekitámaszkodott a fejével a rácsnak. A farostély kissé
meghajlott.
- Már megint képtelen voltam uralkodni magamon, atyám - sóhajtott fel csalódottan. - Nem
bírtam leállítani magamat.
- Nem bírta leállítani magát? - kérdezte Stinson előrébb hajolva. - Hogyhogy? Mit követett el?
- Ne felejtse, ennek kettőnk között kell maradnia - mondta a férfi, aki még mindig a rácsnak
támasztotta a fejét.
- A gyónási titok szent, fiam - nyugtatta meg Stinson. - Még a bíróság előtt sem kell számot
adni róla. Folytassa.
A jogrendszer említésére az idegen gúnyosan felhorkantott, de valamennyire mintha
megkönnyebbült volna.
- Nem szabadna ennyire nehezen mennie, atyám - szólalt meg néhány percnyi hallgatás után. -

9
De egyszerűen nem tudom meg tenni.
- Igen...
- Akiket magunknak választunk... azoknak élvezniük kellene, amit csinálunk velük, igaz?
- Stinson atya sejtette, mire akar a férfi kilyukadni, de azt akarta, hogy ő maga mondja ki.
Nagyban megkönnyítené ezzel a gyónást.
- Mire gondol? - kérdezte, és még közelebb hajolt a rácshoz. - Miről beszél?
- Tudja maga azt, atyám! - vágott vissza a férfi idegesen. - Na, jó, lehet, hogy nem, de nem kell
megmondanom ahhoz, hogy értse, miről van itt szó.
- A férfi hátradóit a fülkéjében, és eltűnt a rács elől.
- Mondjon el mindent, fiam - sürgette Stinson.
- Oké, rendben van - mondta a férfi, és megint felsóhajtott.
- Sajnálom. Szóval, ahogy az előbb is mondtam, vannak, akik nem szeretik, ha...
- Ha mit csinál, fiam?
- Ha megteszem, amit tennem kell - felelte a férfi akadozva. - Hisz tudja.
- Azt hiszem, értem - mondta Stinson. Olyan közel hajolt a rácshoz, hogy arca már csak
centikre volt tőle.
- Az jó - folytatta a férfi. - Igazából azt sem tudom, hogy rossz-e az, amit teszek, mert ha
megesik a dolog, mindenki olyan furcsán viselkedik.
- Ezt hogy érti? - kérdezte Stinson. Észrevette, hogy túlságosan érdeklődő a hangja, ezért
keresztet vetett és megfogadta, hogy elmormol pár gyors Udvözlégyet, ha az idegen elment.
- Kapálóznak - felelte a férfi remegő hangon. - Egyikük sem bír nyugton maradni. Még a
szemüket sem hunyják le. Van, amelyik sikoltozik és megpróbál ellökni. Egyszer valamelyik
belekarmolt a szemembe. Alig láttam egy hétig.
- Értem - mondta Stinson. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, de nem foghatta rövidebbre a
gyóntatást.
- A többiek mind azt mondják, milyen könnyű, de egyáltalán nem az. Az ő kiválasztottjaik
mindig nyugodtak, néha még hozzájuk is bújnak. Néha meglesem őket, és ugyanazt csinálják,
amit én. Miért kell nekem ennyit szenvednem?
- Azt mondja, megint megtörtént? - kérdezte az atya, miután a csend kezdett túl hosszúra
nyúlni. Más kérdés nem jutott az eszébe.
- Igen - felelte a férfi, miután másodszorra is összeszedte magát. - Múlt éjjel megint
megpróbáltam. A múltkori eset óta olyan sok idő telt el, és egyszerűen nem bírtam tovább. Azt
hittem, megtébolyodok. Minden alkalommal egyre többet várok, de ettől mindig csak rosszabb
lesz.
- Értem, fiam. Csak én érthetem meg.
- Szart sem ért, atyám! - csattant fel a férfi. Elmormolt még egy szitkot, ez alkalommal
magának címezve, aztán megszólalt.
- Elnézést. Nem akartam...
- Folytassa, fiam - mondta Stinson. - Minden rendben.
- Na, szóval, mint az előbb már mondtam, múlt éjjel történt. Sétáltam egyet, hogy kicsit
kiszellőztessem a fejemet, amikor megláttam azt a szajhát a könyvesbolt előtt... nem messze a
lakásomtól. Kint élek Lansingben. Rengeteg szajha van arrafelé. A szegényebb részeken
legalábbis. Fogalmam sincsen, miért. Gondolom, azért, mert mást nem nagyon lehet arrafelé
csinálni.
- Talán így is van, fiam - mondta Stinson. Viszont nem tudta elfojtani a csodálkozását, hogy a
férfi, aki egy másik városban vétkezett, képes volt átautózni Irón Rapidsbe.
- Szóval megláttam a lányt és már oda is sétáltam hozzá, mielőtt felfogtam volna, mit csinálok.
A háta mögé léptem a nyakát eltakaró, göndör hajába fúrtam az orromat. Úgy szimatoltam,
mint egy kutya. Annyira bizseregtem...
- Alkoholos állapotban volt?
- Hát nem érti? Csak bizseregtem. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára szórakozni.
Szerintem két hete, de ez nem biztos. Egy hétnél biztosan régebben.
- Értem. Mi történt? - Stinson szégyenkezve vette észre, hogy szaporábban veszi a levegőt. A

10
rá váró penitenciát megtoldotta még néhány Miatyánkkal.
- Szóval a vállára tettem a kezemet, és akkor hirtelen megfordult, mert megijesztettem. Azt
hittem, megüt vagy lefúj gázsprével vagy ilyesmi. Szerencsére elég sötét volt és nem láthatta
az arcomat rendesen.
- Azt hinné az ember, hogy az ilyen...
- De nem hagytam ott, hanem valami hamis néven bemutatkoztam neki és megkértem, hogy
jöjjön velem. Bólintott, hogy oké... mindig ez van, a kurvák mindig ezt csinálják... de tényleg,
azt sem tudom, hogyan bírtam kinyögni két értelmes mondatot. Annyira fájt mindenem.
Kivettem egy köteg pénzt a zsebemből és a kezébe nyomtam... meg sem számoltam... és a
sikátoron keresztül egy kapualjba vonszoltam.
- Értem - mondta Stinson. Most már legalább olyan szaporán szedte a levegőt, mint ahogy a
férfi beszélt, de ez egyiküknek sem tűnt fel. - Mi történt ezután, Elliot?
- Az, ami mindig történni szokott, atyám! - jajdul fel a férfi, és öklével a fülke falára vágott. -
Elkezdtem ölelgetni, de nem bírt nyugton maradni. Először az állával lökődte arrébb a fejemet,
utána meg behúzta a nyakát, hogy ne férhessek hozzá. Aztán elkezdett lökdösni. Piros műbőr
dzsekit viselt, azt ragadtam meg, aztán nekivágtam a mélyedés falának. Magassarkút viselt,
azzal próbált térden rúgni.
- Akkor viszont letörött a másik cipő sarka, és mindketten kizuhantunk a szűk kapualjból. Én
voltam fölötte. Ezután egy nagyon kis ideig valóban tágra nyílt szemekkel hevert ott.
Hosszas csend ereszkedett kettőjük közé, amit végül Stinson tört meg.
- Aztán?
- Nos - kezdte a férfi, miután összeszedte magát -, a gallérjánál fogva felhúztam a földről és
először is visszalökdöstem a sötétbe. Akkor kezdett el nyüszíteni azon a furcsa hangon... mint a
denevérek. És szaggatottan kapkodta a levegőt. A bőre is egészen elszürkült; azt hiszem,
beüthette a fejét, amikor elestünk. Állandóan összecsuklott. Nem bírt felállni. Valami történt a
hátával.
Stinson tudta, hová fognak kilyukadni, de a férfinak kellett kimondania. Máskülönben nem
érvényes a gyónása.
- Mit tett ezután? - kérdezte.
- Mit gondol, mit? - csattant fel a férfi. - Egy hétig megtartóztattam magamat... bár volt az
kettő is. Nem bírtam tovább. Meg kellett tennem, akkor és ott. Nekinyomtam a falnak és
nekiláttam. De az a szuka még mindig megpróbált harcolni. Megütött. Kitépte egy csomó
hajamat. Egyfolytában nyöszörgött meg nyögdécselt, mintha meg akarnám ölni. Nem bírt
elhallgatni, ezért végül keményen nekicsaptam a betonnak. No, akkor elájult.
- És maga...
- Nem hagytam abba, ha erre gondol, atyám - felelte a férfi. Hangjából ítélve mintha ezen ő is
csodálkozott volna. - Addig nem, amíg nem végeztem vele... amíg meg nem szűnt a bizsergés.
- Mi történt a lánnyal? - kérdezte Stinson. Tudatosult benne, hogy remeg a keze, és gyorsan
megmarkolta a rózsafüzérét.
- Otthagytam - mondta a férfi hirtelen bizonytalanná váló hangon. - Az ajtóban. Még mindig a
kezében szorongatta a pénzt. Fennakadt a szeme és motyogott valamit, de nem maradtam ott
meghallgatni, mit. - Kezdett elmúlni az izgatottsága, és a rácsra tette a kezét. - Elmenekültem
és elrejtőztem. Aztán ma éjjel felhívtam magát. Beszélnem kellett magával, atyám. Csak maga
segíthet rajtam.
Stinson eleresztette a füle mellett az utolsó mondatot, és azt kérdezte:
- Egészen pontosan mit akart nekem mondani, fiam?
- Amikor ott álltam... mielőtt elrohantam volna... rájöttem valamire - mondta a férfi rekedt,
minden érzelemtől kiürült hangon. - Rájöttem, hogy a lányt hibáztatom a saját hibáimért. Meg
a többieket, amiért azt mondták, hogy ez könnyű lesz. Mert hazudtak nekem.
- És még miért, fiam?
- Nos, nagyrészt azért, mert irigyeltem... irigylem... őket. Nekik olyan könnyedén megy ez az
egész, én pedig nem bírom rendesen megcsinálni. Sohasem tudtam. És ami a legrosszabb, úgy
érzem, ez nem is az én gondom, hanem másoké. - Megint sokáig hallgatott. - Mintha nem

11
tudnám elhinni, hogy nekem is lehetnek problémáim - szólalt meg aztán. - Csak más lehet a
hibás. Nekem semmi közöm hozzá.
- Folytassa.
- Sajnálom, atyám - mondta a férfi végül. - Néha nagyon nehéz észrevenni a kevélység bűnét,
még akkor is, ha ott van az ember szeme előtt. De ez felbőszít, és ha úrrá lesz rajtam a düh, alig
bírok gondolkodni. Megfelelően gyónni meg pláne nem.
- Azt mondod, a kevélység bűnében vétkeztél? - kérdezte Stinson.
A kéz elengedte a rácsot. Aztán megszólalt a férfi.
- Persze. Mindig ezt gyónom meg, ha eljövök magához. Ezt...meg az irigységet.
Stinson szája mozgott, de nem jött ki rajta hang. Szóhoz sem jutott.
- Mit gondolt, miért vagyok itt? - kérdezte a férfi. - Mert magával olyan kurva jókat lehet
beszélgetni?
- Csillapodjék, fiam - mondta Stinson remegő hangon. - Csak folytassa.
- Folytassam? - kérdezte a férfi olyan hangon, amitől az atya önkéntelenül is összerezzent.
Miről kellene még beszélnünk? Mi a szent szarról? Magának fel kell feloldoznia engem, a
rohadt életbe!
- Nem értem, miért haragszik rám, fiam - motyogta Stinson, és a fülke legtávolabbi falához
kucorodott. A férfi hangja már nem volt annyira kulturált és bostoni. Mintha valami kifejezett
mélyebb és állatias mellékzönge keveredett volna bele.
- Kimondtad a kibaszott nevemet! - mondta a férfi. Felállt és az választófalnak támaszkodott. -
Azt hittem, kitöröltem a fejedből, és mégis kimondtad a kibaszott nevemet! Azt állítod, a
többire nem emlékszel? Pedig azok a szaftosabb részek, nem? Tudom, mennyire kedveled a
szaftos részeket.
Stinson megpróbált még messzebbre húzódni a felbőszült hangtól, de a tébolyult alak az előbb
mondott valamit, ami szöget ütött a fejébe. Elliotnak szólította a férfit. Honnan szedte ezt a
nevet? Még sohasem hallotta ezt a hangot (vagy ezt a történetet). A név egyszerűen csak
kicsúszott a száján.
- Ennyi a mondanivalód? - ordította a hang. A férfi megint beleöklözött a rácsba, olyan erősen,
hogy az egész fülke beleremegett. - Válaszolj!
- Én... én azt hittem, a szexuális zavarait akarja meggyónni... – dadogta Stinson. - A deviáns
viselkedését...
- A micsodámat?!
- Stinson elhallgatott, és a férfi megint rávágott az elválasztófalra. A rács felső része kiszakadt
a keretéből, és veszélyesen kihajtott, de az egyik sarokpánt megtartotta. Stinson egy pillanatra
azt hitte, a férfi az egészet kitépi a helyéről, aztán benyúl érte. Úgy meredt a háromszög alakú
nyílásra, mint egy támadó kígyót bámuló madár. Még a kezét sem bírta felemelni, hogy
megpróbálja helyére lökni a gyatra farácsot.
A férfi hirtelen mozdulattal felállt a fülkében és Stinson meglátta a szemét a kihajlott rács
fölött: sötétzöld volt, élénkvörös erek hálózták be, és annyira kiguvadt, hogy tisztán látszott
körülötte a fehér rész. Stinson önkéntelen mozdulattal keresztet vetett. A férfi szeme még
jobban kidülledt és olyan hévvel izzott fel, amihez hasonlót Stinson még sohasem látott vagy
érzett egész életében. De akadt még valami furcsaság, ami nem hagyta nyugodni. Egy perc is
eltelt, mire rájött, mi az: a férfi szeme meg sem moccant. Az ennyire ideges emberek általában
ziháltak vagy szaporábban szedték a levegőt, és ettől a szemük is gyorsabban mozgott. De
ennek a férfinak nem.
- Nézze, atyám - mondta a férfi, és teljesen kihajtotta a rácsot. - Sajnálom. Most pedig
hallgasson rám.
A férfi simára borotvált arca apró volt, de mégis vonzó. Haját copfba fogta, ami kihangsúlyozta
elálló füleit. Vékony ajkai voltak, közepes méretű, egyenes orra. De azok a szemek... azok meg
sem rezzentek, még akkor sem, amikor megint lenyugodott a hangja.
- Figyeljen rám jól, Stinson atya - mondta a férfi, és behajolt a fülkébe. - Ne szóljon egy szót
sem. Nem volt bölcs dolog idejönnöm. .. nem túl régen jártam itt. Csak felkavarom magát.
Nem szabadna ezt tennem. Felejtse el az egészet, oké? Felejtse el, hogy felhívtam. Felejtse el,

12
hogy itt jártam.
- Nem tehetem, fiam - mondta Stinson még mindig a sarokban kucorogva. Hangja
megbicsaklott az utolsó szónál. - Se-segítségre van szüksége. Szakemberekre,
pszichológusokra. Majd meglátom...
- Azt mondtam, felejtse el, atyám - mondta a férfi és még jobban behajolt a fülkébe. Feje
harminc centire lehetett a paptól. A szeme még mindig mélyzöld fényben ragyogott, de a
haragos vörös vonalak kezdtek eltűnni. - Ostoba voltam. Nem segíthet rajtam. Ez valóban nem
a maga problémája. Menjen vissza aludni és felejtse el, hogy az egész egyáltalán megtörtént,
onnantól kezdve, hogy felhívtam az este. Megértette?
- Igen - felelte Stinson, és üres zsákként dőlt a fülke falának. Szeme kezdett lecsukódni, éppen
akkor, amikor a férfi visszabújt és elkezdte helyrerakni a kitépett rácsot.

Első felvonás Felvezetés

Első jelenet
- Michael Luther a Michigan államban található Irón Rapids városában, Marion Adrock herceg
Elíziumában üldögélt és csendben figyelte körülötte gyülekező fajtársait. Néhányan a szélen
ácsorogtak, a fal mellett, hogy a kör alakú helyiség minden pontját szemmel tarthassák. Mások
közvetlenebb viselkedéssel álcázták üldözési mániájukat, és helyet foglaltak a számtalan
dívány vagy feltornyozott párnakupac egyikén. Akik üldögéltek, azok ritkán pillantottak körbe.
Viszont Michael észrevette, hogy egyikük sem választott olyan ülőhelyet, amely mögött már
állt valaki. A helyzet még mulatságos is lehetett volna, ha nem ébreszti fel benne is azt a
késztetést, ami azt súgta neki, néha nem ártana a háta mögé pislantania. A bejárati ajtónak
háttal választott széket, és most a lelke mélyén riadt, állatias hang nyüszítette, hogy ideje
megnézni, nem akarja-e valaki orvul megtámadni. Mély levegőt vett, hátha attól kitisztul a feje.
Azért sem fordult hátra, inkább a szemközt magasodó, réz és mahagóni ajtót nézte. Az ajtó az
épület belső részeibe vezetett, és ezen a bizonyos bejáraton át fog felbukkanni maga Adrock
herceg. A herceg pillantása kétségtelenül mindegyik Vértestvért számba fogja venni, de először
Michaelt veszi majd észre. Luther engedélyezett magának egy halvány mosolyt, és
következetesen nem törődött a háta mögött álló bejárati ajtóval.
Néhány Vértestvér beszélgetésbe elegyedett, de ők is kizárólag ártalmatlan témákról fecsegtek.
A legkirívóbb kivétel egy Clare nevű, fiatalnak látszó nő volt, aki a berendezés legnagyobb
részét alkotó három fekete porcelánból készült, átható füstölőillatot árasztó parázstartó egyike
mellett ült. Pillanatnyilag nem volt társasága, hangosan beszélt maga elé, bele a levegőbe.
Mindegyik mondat végén előrehajolt és mélyet szippantott a füstből. Michael szótlanul figyelte
gyerekes szórakozását és fél füllel hallgatta, mit mond.
- Ez pedig szantálfa, Jeremey - csacsogta a lány, aki egyik pillanatban elégedettnek, a
másikban szomorúnak tűnt. - Férfias illat.
- A másik jázmin, a harmadik orgona. Az orgona esszenciája. Ezt fogod a legjobban szeretni.
A szantálfa igen megnyugtató tud lenni.
- Michael tovább hallgatta a nőt, és körülpillantott, hogy lássa, a többi Vértestvér hogyan
reagál a szavaira. A legtöbben megvető arccal megpróbáltak rá se hederíteni, de akadtak
néhányan, akik a lányra, róla pedig a díszes parázstartókra néztek.
- Bárcsak csendben maradna - motyogta az egyik fiatalabb Vértestvér falnak tolt foteljében.
Michael nem emlékezett a nevére, de igen jól ismerte az arcát. A valaha hamvas bőr már régen
beteges szürkére fakult és úgy feszült az arcára, mint egy kiéheztetett nyomorultnak. Beszéd
közben végigsimított kopasz, heges fején, és Michael látta, hogy kisujja és gyűrűsujja egyetlen
torz húsdarabbá olvadt. Nem is érdekelte túlságosan, hogyan nevezi magát ez a visszataszító
teremtmény. - Elég rossz ez így is... és még ő sem bírja befogni a száját.
Michaelt sokkal kevésbé zavarta Clare szórakozása, mint ennek a fajankónak a fizimiskája, de
inkább nem szólt semmit. Nincs is szüksége másra, mint vitába keveredni ezzel az ocsmány,

13
faragatlan fickóval. Ezzel csak azt bizonyítaná, hogy méltónak tartja a beszélgetésre. Inkább
azt figyelte, mit: csacsog Clare.
- Légy jó, Jeremey - mondta a lány. - Légy jó, és gyere vissza, mielőtt elszállna a szantálfa
illata. Szerintem tetszene neked.
A felnyilalló együttérzés letörölte Michael arcáról a csodálkozó arckifejezést, és azon kapta
magát, hogy a lányra mered. Védnöke, Jeremey, több mint egy hónappal ezelőtt távozott
kotériája többi tagjával együtt, és két hete minden kapcsolat megszakadt velük. A csoport a
Szabbat uralma alatt álló Detroitba hatolt be, mert információt akartak gyűjteni a városban
összeverődött szövetségesekről, és senki sem hitte, hogy ezt sértetlenül megússzák. A négy
vámpír egy idősebb Vértestvér vezetésével surrant be Detroitba, akinek rengeteg tapasztalata
volt az ellenséges területen végzett kémkedésről, de még ő is azt mondta, képtelenek lesznek
teljesen észrevétlenül dolgozni. Clare-nek minden oka megvolt rá, hogy aggódjon védnöke
visszatérése miatt.
Michael nagyon jól átérezte a helyzetét: az ő Gyermeke is a csoporttal tartott. Miután
elmentek, egyszer beszélt a lánnyal a dologról, és okos, megértő, figyelmes teremtésnek találta.
Egy későbbi időpontban szándékában állt folytatni a beszélgetést, de még nem jött el a
megfelelő alkalom.
A híresztelések szerint azonban a herceg friss híreket kapott a kotéria tevékenységéről, és azért
hívta minden alattvalóját Irón Rapidsbe, hogy megossza velük ezeket az információkat.
Sajnálatos módon a teremben tartózkodók közül senki sem hozta szóba a dolgot, ezért Michael
nem tudta eldönteni, mennyi igaz a pletykából. Igaz, valamennyire még szerencsésnek is
tarthatta magát. Amíg nem hallja mások eszmefuttatásait, nem kell aggódnia Gyermeke
biztonságáért. Nem kellett kétségbe vonnia saját döntését, amellyel Jeremey Talbot társaként
útjára bocsátotta Darient. Darien szüntelenül nyaggatta, azzal érvelt, hogy amíg nem tesz
tanúbizonyságot rátermettségéről, addig nem is tekintik másnak, mint a hercegi udvarnagy
Gyermekének Gyermeke. Michael képtelen volt megtagadni bármit Gyermekétől, ezért végül
beadta a derekát, és bízott benne, hogy a kotéria többi tagja majd gondoskodik Darien
biztonságáról.
De mégis, ahogy telt-múlt az idő és továbbra sem érkezett hír felőlük, egyre gyakrabban kellett
elhessegetnie Gyermeke gondolatát. Minden energiáját a saját Atyja tulajdonában álló
ékszerüzletre fordította, sorban gyártotta a csecsebecséket, hátha azzal lefoglalja magát.
Amikor így sem járt sikerrel, hosszú sétákat tett vadászterülete, közeli Pontiac város utcáin és
azzal foglalatoskodott, hogy zálogházakban és apró ékszerész-műhelyekben kutakodott, hátha
rábukkan néhány régebben készített munkájára. Tevékenysége kettős célt szolgált: egyrészt
kiderült, mely alkotásai nem bizonyultak halhatatlannak, másrészt elterelte a figyelmét
Darienről.
De még ezek a hosszú, magányos séták is csak az éjszaka első néhány órájában tudták lekötni.
A többi időt társadalmi kötelezettségeivel töltötte, mint ma is. Sajnos aggodalma ilyenkor sem
csitult, ezért az Elizáimba tett gyakori látogatásai lassan kezdtek teljesen céltalanná válni. Ha
éppen nem Atyja valamelyik megbízatását teljesítette vagy nem udvarias, semmitmondó
társalgásba bonyolódott a jelenlevő hárpiák valamelyikével, magányosan üldögélt és révetegen
figyelte az Elíziumban nyüzsgő látogatók auráját és azon tűnődött, vajon mikor tér vissza
Darien.
Egyórányi csendes várakozás után körülnézett, kik azok, akik még nem érkeztek meg. Adrock
herceg természetesen még nem volt itt, mint ahogy udvarmestere, Calvin Bainbridge sem.
Adrock Gyermeke, Dávid Ellsworth szintén nem jelent meg, de ő hétközben amúgy sem járt az
Elíziumba, mert akkor más dolgok foglalták le. Tulajdonképpen Ellsworth irányította Irón
Rapids és Flint autóiparát, és ezek a kötelezettségei általában távol tartották az Adrock
udvarában pezsgő élettől. Adrock ifjú unokája, Elliot szintén Jeremey kotériájával tartott.
A terület egyik klánhoz sem tartozó lakóját, Lisa Noble-t valószínűleg meg sem hívták.
Őszintén szólva Michael el sem tudta képzelni, miért volt hajlandó Adrock elviselni a nő
jelenlétét a városban és a birtokán. Összességében fogva azonban egyik olyan személy sem
hiányzott, aki létfontosságú szerepet játszott volna Michigan irányításában, aki pedig nem
jelent meg, egyáltalán nem volt olyan fontos, hogy távolléte sértés legyen. A herceg hárpiái

14
-Villanova, Byrd és Samuelson - úgyis feljegyzik a neveket, és majd később eldöntik, érdemes-
e retorziókkal élniük.
Újabb negyedóra elteltével végre kinyílt az Elízium társalgójának ajtaja, és a herceg
udvarnagya lépett be rajta. Bainbridge, Michael Atyja makulátlan, modern szabású sötétszürke
öltönyt és lapos lencséjű, ezüstkeretes szemüveget viselt. Belépője grandiózusra sikerült, az
összegyűlteken átsöprő, üdvözlőnek szánt pillantása azonban Michael szerint pusztán csak
számító volt. Tekintete először Michaelével találkozott, és a vámpír óvatos kíváncsisággal
felhúzta a szemöldökét. A Bainbridge körül váltakozó aurában az unott érdektelenség szikrája
derengett. Aztán sorban végignézett mindenkin. Michael megőrizte közömbös arckifejezését és
elfojtotta Bainbridge elutasító pillantása láttán feltámadó bosszúságát.
- Michigan összegyűlt Vértestvérei! - kezdte az udvarnagy. -Hercegünk távollétében most én
beszélek helyette. Rendkívül sajnálja, hogy elfoglaltságai miatt képtelen ő maga közölni a
kellemetlen híreket.
Michael pillantása Villanova felé villant, aki halkan, hosszan hümmentett. Byrd és Samuelson
triójuk elnagyolt háromszöge kétszemközti csúcsán üldögélt és rosszallóan pillantott végig a
termen. A hátsó ajtónál álldogáló fiatalabb Vértestvérek némelyike Villanova megjátszott
érdeklődésétől felbátorodva motyogott valamit. A másik két hárpia megjegyezte, kik kapták be
a csalit és mit mondtak, aztán teljes figyelemmel fordultak Bainbridge felé. Egyetlen röpke
pillantással az önelégültségen és gyanakváson kívül semmit sem tudott kiolvasni az aurájukból.
Az alaposabb vizsgálat nagyobb erőfeszítést igényelt volna, ráadásul kockáztatná, hogy
észreveszik - azt pedig nem akarta, hogy a két hárpia megkérdezze, ugyan miért érdeklődik
utánuk.
- Mint azt tudjátok - folytatta Bainbridge tudomást sem véve a hárpiákról -, az ország keleti
partján élő, bátor Vértestvér kuzinjainkat keményen szorongatják riválisaink. Beléptünk a
háború következő szakaszába.
Michael nem forgatta a szemét és nem tapsolt, mint azt a teremben tartózkodók némelyike
tette. Calvin imádta a csűrés-csavarást, ha fontos információkat kellett közölnie. Tudni akarta,
mi van Dariennel; nem érdekelte, mi történik a part menti városokban. Viszont tisztában volt
vele, ha szabad utat engedne egyre növekvő idegességének, Bainbridge sohasem bocsátaná
meg neki ezt a sértést.
- Hogy gátat vethessünk a menekültek áradatának, és saját javunkra fordíthassuk a helyzetet,
több mint két hónappal ezelőtt Jeremey Talbot önként felajánlotta, hogy kotériájával behatol a
megszállt Detroitba. Miután Adrock herceg engedélyt adott rá, Talbot kotériájának három tagja
és az unokám belopózott a városba, hátha találnak valamit, ami felhasználható riválisaink ellen.
A hét elején, barátaim, ezek a Vértestvérek vezetőjükkel, Christopher Flynne-nel együtt
visszatértek. Bár a hírek, melyeket hoztak, távolról sem mondhatóak szívderítőnek, ezekben a
veszélyes időkben már az is éppen elég, hogy biztonságosan és értékes információkkal sikerült
kiszökniük. Adrock herceg hamarosan nagyszabású offenzívát indít Detroit ellen, és végre,
hosszú idő után az a város is a miénk lesz. Jeremey Talbot kotériájának köszönhetően ez az
álom egy lépéssel közelebb került a megvalósuláshoz.
Michael kételkedett benne. A Szabbat iszonytató, tébolyult szörnyetegei már akkor uralták a
várost, mielőtt ő vámpírrá lett volna. A Kamarilla számtalan erőfeszítést tett, hogy megvesse a
lábát Detroitban, de ezeket csak korlátozott siker koronázta, annak dacára, hogy Michigan
többi részét Michael szektája irányította. Az említett "nagyszabású offenzíva" valószínűleg
csak egy újabb céltalan rablóhadjárat lesz a Szabbat védelmi rendszerei ellen. Ez alkalommal
csak azért érdekelte az ügy, mert az ő Gyermeke is részt vett benne.
- Ezen kívül örömmel jelenthetem be, kedves barátaim, hogy Talbot barátunk kotériája ma este
megjelenik körünkben! - fejezte be Bainbridge a szónoklatot. - Köszöntsétek őket nagy
szeretettel.
Senki sem tapsolt vagy csapott zajt, még miután lefoszlott róluk a pillanatnyi meglepetés,
akkor sem. Ehelyett mindenki felállt és félkörben Bainbridge köré gyűltek. A csendes
fogadtatásnak régi hagyománya volt Michiganben, amelyet egészen Irón Rapids vámpírjainak
legelső felbukkanásáig vezettek vissza, amikor még sokkal szigorúbb óvintézkedéseket kellett
hozniuk. Luther alig hallotta a szőnyegen csosszanó lépteket. Mivel ő volt itt az egyik

15
legidősebb Vértestvér, a csoport élére lépett, Bainbridge és a város vámpír seriffje, Laurence
Maxwell mellé.
Mintegy adott jelre, a másik szobában várakozó alakok egymás után beléptek a kör alakú
terembe. Elsőként a sima fehér inget és fekete pantallót viselő Jeremey jelent meg. Az inget
nyakig begombolta, de nem viselt nyakkendőt. Rövid, barna haját egy bólintással kisöpörte a
szeméből, aztán Bainbridge elé lépett. A két Vértestvér egymás mellkasára helyezte a kezét,
mintha a szívverésüket akarnák kitapintani. Egy percig némán álltak így, majd Bainbridge egy
biccentéssel üdvözölte a vámpírt, és félrelépett. Jeremey ugyanígy, komoran köszöntötte a
legközelebb álló Vértestvért, majd szépen sorban a többieket is. Néhányan láthatóan
visszariadtak tőle, mások csak futó pillantást vetettek rá, mielőtt ismét az ajtó felé fordultak
volna. Amikor Michael elé ért, a vámpír a szokás szerint kinyújtotta a kezét. Jeremey ugyanígy
tett, de csak pillanatnyi tétovázás után.
- Hello, Michael - suttogta az angol alig hallhatóan, ami azonnal felkeltette a hárpiák
érdeklődését. A többiek közül viszont csak néhánynak szúrhatott szemet a kis közjáték.
Michael zavartan bólintott. Megesküdött volna rá, hogy Jeremey keze enyhén megremegett,
mielőtt megérintette volna a mellkasát, bár ezt a kevésbé sasszemű Vértestvérek nem is
vehették észre. Jeremey szabatos angol dialektusa semmit sem árult el érzéseiből, és aurája
ugyanolyan kavargó, olvashatatlan ragyogást árasztott, mint máskor. Michaelt meglepte a
másik bizalmassága és kíváncsivá tette különös viselkedése.
- Üdvözöllek itthon, Jeremey - súgta.
- Mielőtt túlságosan hosszúra nyúlt volna a pillanat, a vámpír már tovább is lépett, hogy
köszöntse a többieket. Miután üdvözölte a Lutherrel egyidős vámpírokat, nem torpant meg -
bár megtehette volna -, hanem az alacsonyabb rangúakhoz is odament. Clare-t hagyta utoljára,
aki csak futó pillantást vetett komor, kimért arcára és rögtön a nyakába vetette magát. Néhány
vámpírnak megrándult az arca, de Jeremey megőrizte higgadtságát. A parázstartók mellett álló
fotelekhez vezette a lányt, és leültette. O állva maradt, kezét Clare vállán nyugtatta.
Következőnek Christopher Flynne jelent meg. Úgy sétált Bainbridge-hez, mintha kizárólag ők
ketten lennének jelen. Flynne Adrock hívására érkezett Michiganbe. O vezette Jeremey Talbot
kotériáját Detroitba. Mióta először betette a lábát Adrock birtokára, számtalan durva híresztelés
keringett róla, és az, hogy a teremben tartózkodó Vértestvérek többsége megrezzent és
egymásra pillantott, csak megerősítette ezt.
- Miközben Flynne és Bainbridge megismételték a néma köszöntést, Michael alaposan
végigmérte a vámpírt. A pletykák szerint valódi és látszólagos kora nagyjából megegyezett
Luther Atyjáéval, és egyáltalán nem zavarta, hogy a figyelem középpontjába került. Jó tíz
centivel magasodott Bainbridge fölé, és sűrű szálú, szőke haját úgy hordta, mintha paróka
lenne. Válla széles volt, csípője keskeny, testfelépítése egy hivatásos atlétáéra emlékeztetett.
Hibátlan megjelenését mindössze egyetlen szépséghiba rontotta el, a bal szemét takaró sötétkék
kötés. A színe tökéletesen passzolt öltözékéhez, de arca szimmetriáját elrontotta.
- Örülök, hogy visszatértél közénk, testvér - mondta Bainbridge halkan, és Flynne felé
bólintott. - Adrock herceg azt üzeni, maradj nyugodtan közöttünk, amíg kötelességeid máshová
nem szólítanak.
- Úgy lesz - felelte Flynne ugyanolyan halkan. Michael nyugodt, zárkózott színeket látott az
auráján.
Flynne a formalitások után a hárpiákat és Maxwellt is köszöntötte. Aztán odaért Michaelhez és
lenézett rá. Michael énjének egyik fele riadtan hátrahúzódott és a racionálisabb félnek
rimánkodott, hogy azonnal tűnjenek el a nagyobb vámpír közeléből. De Michael ehelyett
Flynne mellkasára helyezte a kezét, és kurta biccentéssel üdvözölte. Flynne ugyanígy tett, még
ha egy kicsit kimérten is, aztán folytatta körútját és csatlakozott Jeremey-hez. Michael,
technikai értelemben, Calvin Bainbridge Gyermekeként a legfiatalabbnak számított a birtok
"fontosabb" Vértestvérei között. A többiek nem rendelkeztek igazi hatalommal, ezért
elméletileg nem is volt muszáj figyelembe venni jelenlétüket. De Flynne nem így tett.
Következőként Lionel Braughton, Jeremey kotériájának legfrissebb tagja lépett be az ajtón és
elbűvölő mosolyt villantott az egybegyűltek felé. Mosolya leginkább egy zseblámpa sugarára

16
emlékeztetett, amivel tulajdonosa elvakítja az éppen legközelebb állót. Michael némi
meglepetéssel vette észre, hogy bár Lionel a város legmocskosabb söpredékével keveredett,
drágább, modernebb és elegánsabb öltözéket viselt, mint Bainbridge. Igazság szerint elegancia
tekintetében még Marcus Villanovát is túlszárnyalta, és persze a hárpiák azonnal elszörnyedve
meredtek egymásra. Még akkor is egymás között sutyorogtak, amikor folytatódott az üdvözlő
ceremónia, pedig ez eléggé nagy udvariatlanságnak számított.
Lionel fesztelenül Bainbridge elé toppant és várta, hogy figyelemre méltassák. Bainbridge
felvonta a szemöldökét, de aztán ugyanazzal az előzékenységgel fogadta, mint az előző két
érkezőt. Lionel ezután körülnézett, és gyorsan végiglátogatta Byrdöt, Samuelsont és
Villanovát. Villanova és Samuelson éppen csak annyi figyelmet fordítottak rá, mint amennyit
pozíciójuk megkövetelt, aztán udvarias fürgeséggel magára hagyták. Marié Byrd egy
másodperccel több időt szánt rá, majd ő is hátralépett. A vámpír ezután a város seriffje, saját
Atyja előtt hajtott fejet. A két Vértestvér kapkodó jelbeszéddel gyorsan tisztázott valamit, és
csak utána kezdtek bele a hivatalos üdvözlésbe. Ugyan mindvégig nem szóltak egy árva szót
sem, mégis mindketten szélesen elmosolyodtak, és csak utána fordultak el. Lionel mindössze
futó udvariassággal köszöntötte Michaelt, de aurájában a tétovázás és óvatosság árnyalatai
tünedeztek fel. Mielőtt azonban jobban szemügyre vehette volna, a piperkőc vámpír gyorsan
kivált a tömegből és a gyülekezőktől nem messze álldogáló szedett-vedett csoporthoz sietett.
Ők már Bainbridge érkezése előtt a fal mellett ácsorogtak, és miután Lionel csatlakozott
hozzájuk, még néhány lépésnyire elhúzódtak a többiektől. Kapkodó kézmozdulataikkal
azonnal gyors társalgásba fogtak, és ezután már rá sem hederítettek a ceremóniára.
Michaelt annyira lefoglalta Jeremey és Lionel különös viselkedése, hogy észre sem vette Elliot
Damascus felbukkanását. A vámpír egyenesen Bainbridge-hez sietett, de előtte még becsukta
maga mögött a súlyos ajtószárnyakat. Úgy nézett végig az összegyűlt Vértestvéreken, mintha
kizárólag miatta érkeztek volna és széles mozdulattal intett nekik. Pontosan olyan arcot vágott,
mint amilyet egy hazatérő, diadalittas hősnek illik.
Bár Michael látványosan úgy tett, mintha lekötné a ceremónia, csak nem bírta ki és óvatosan a
hárpiákra sandított. Azok hárman nem néztek egymásra és még véletlenül sem mutatták ki a
többiek előtt, milyen undorral tölti el őket Elliot Damascus pózolása. Inkább a tömeget
vizslatták, hátha valaki nem megfelelő módon reagál a herceg unokájának felbukkanására.
Hogy aztán észrevettek-e valakit, azt Michael nem tudta. Pillantása Elliotról a csukott
mahagóni ajtóra siklott, majd vissza. Mintegy mellékesen észrevette, hogy Elliot egy az egyben
kihagyta a hárpiák csendes üdvözlését, de gondolatai máshol jártak. Amikor az ifjú Vértestvér
Bainbridge után a seriffet is köszöntötte, és utána feléje vette az irányt, csak nagy erőfeszítéssel
tudta magára erőltetni a lekezelő köszöntés és a tisztelet arckifejezését. Bár Elliot nála jóval
magasabban állt a ranglétrán, mégsem hagyhatta, hogy egy nála jóval tapasztalatlanabb vámpír
felbosszantsa. Ettől függetlenül mindössze annyira telt tőle, hogy nem lökte le magáról a másik
kezét, amikor Elliot túlságosan is bizalmaskodóan megérintette a mellkasát. Elméje sohasem
nyugvó, állatias része sikoltva követelte, hogy azonnal tűnjön el az ifjonti energiától és az
ostoba tapintatlanságtól lángoló vámpír közeléből, de persze társadalmi kötelékei miatt
továbbra is joviálisán viselkedett. Ezek a kötelékek megkövetelték tőle, hogy olyan
megkülönböztetett tisztelettel kezelje Elliotot, mint magát Adrock herceget. Máskülönben a
herceg nagyon hamar tudomást szerzett volna a dologról.
Még csak a néma üdvözlés illemszabályát sem szeghette meg, hogy megkérdezze, hol marad
Darien, miért nem lépett be a többiekkel együtt. Még egy pillanatra sem adatott meg neki a
lehetőség, hogy megerősítést nyerjen szörnyű gyanúja, ami már az este legelső pillanata óta
éledezett benne. Jeremey kotériája visszatért, de Darien, saját Gyermeke nem volt velük.
Fajtájuk társadalmi illemkódexe szerint nem tehetett semmit. Hiszen ez alapvetően a
győzedelmes hősök ünnepe.
Némán figyelte a tömegben köröző Elliotot, aki sorban üdvözölte a többieket, ölelgetett és
bólogatott, és a mosolygó bolond látványától kezdett szabályosan rosszul lenni. Ennél már csak
egy dolog lehetne rosszabb, ha a ceremónia közben a vámpír önelégült orrhangját is el kellene
viselnie. Nem egy Vértestvér állította, hogy Elliot jó kedélyű társaságát kifejezetten frissítőnek
és éltetőnek találja, de Michael szerint a vámpír egyszerűen csak idegesítő volt. Mégis úgy

17
kellett tennie, mintha feszült figyelemmel csüngene ezen a bolondon, miközben az úgy tűnt,
most már az égvilágon sehogyan sem tudhatja meg, mi történhetett Gyermekével.
Elliot közben elért a tömeg végéhez, köszöntötte az utolsó vámpírt is majd sutyorogni kezdett a
körülötte összeverődött Vértestvérekkel. Végre megtört a hosszúra nyúlt csend és mindenki
beszélgetésbe elegyedett ismerőseivel. A tömeg szinte azonnal felbomlott, a vámpírok gyorsan
visszatértek saját klikkjeikhez, nehogy még egy percet is a többiekkel kelljen tölteniük. A
környező aurák szinte egységesen izzottak fel a megkönnyebbüléstől. A látszat szerint a
Vértestvérek boldogok voltak, hogy a csapat épségben visszatért Detroitból. Vagy csak örültek,
amiért nem kellett kényelmetlen közelségben szoronganiuk egymás mellett.
Amikor a lárma egyre hangosabbá, a tömeg egyre oldottabbá vált, Michael azon kapta magát,
hogy magányosan, csendben álldogál és a rézveretes mahagónifa ajtót bámulja. A körülötte
állók arcán egyetlen közös vonást tudott csak felfedezni: a közönyt. Néhányan szintén
várakozóan pillantottak a kapura, de azon nem lépett be senki. Amikor Michael pillantása
találkozott az övékkel, azok némán, tagadóan elkapták a fejüket. A michigani Vértestvérek
kizárólag ezzel a makacs tagadással bírtak védekezni a halál ellen. Mintha azt hinnék, ha nem
hajlandóak elfogadni a tényeket, azok hivatalosan léteznek.
Michael némán bámulta az ajtót és azt kívánta, bárcsak igazuk lenne.

Második jelenet
Michael kifejezéstelen arccal, egyenként pillantott végig Jeremey kotériájának tagjain, hátha
így is választ kaphat a kérdésre, amelyet nem tehetett fel. Mielőtt Elliot a terem túlsó végébe
sétált volna, fölényesen intett neki. Lionel háttal állt neki, de Michael biztos volt benne, hogy a
jelbeszéd segítségével éppen heves vitát folytat Atyjával. Chris Flynne kurtán biccentett,
felvillantott egy szomorkás mosolyt, aztán megfordult. A Detroitból visszatértek közül egyedül
Jeremey viszonozta a pillantását.
Pontosabban szólva percekig kifejezéstelenül meredtek egymásra. Michael magányosan
ácsorgott, Jeremey Clare-rel társalgott, de egyikük sem vette le a szemét a másikról. De
Michael szinte azonnal döntött és elhatározta, beszél a vámpírral. Ha senki sem hajlandó
nyilvánosan bevallani, hogy valami történt Dariennel, akkor legalább ezt biztosan megtudhatja
tőle. Calvinnel majd később beszél, amikor megkérdezi, miért éppen előle tartotta vissza ezt az
információt.
- Úgy álldogálsz itt, mint egy bukott ember - szólalt meg Marcus Villanova, az Elízium
legöregebb hárpiája, aki szinte a semmiből bukkant fel Michael előtt, mielőtt megmozdulhatott
volna. - Mi aggasztja a herceg udvarmesterének Gyermekét?
Michael megpróbálta kikerülni ezt a társasági piócát, de csak akkor vette észre, hogy a hárpia
két Gyermeke, Byrd és Samuelson fogják körbe két oldalról. Énje egyik fele azonnal
felrikoltott, azt akarta, meneküljön, amíg sarokba nem szorítják, de nem vett róla tudomást és
tapodtat sem mozdult. Egy hárpiát mellőzni rossz ómen: ha egyszerre hármat utasít vissza,
örök életére megbélyegzett tagja marad a társadalomnak.
- Kissé másra számítottam - felelte, de arcán semmi sem árulkodott idegességéről.
- Csak nem? - kérdezte a balján álló Marié Byrd. Lustán játszadozott egyik makulátlanul
kiszőkített tincsével. Biztosan akadtak akik mesterkéltségét rendkívül csábítónak találták és
képtelenek voltak levenni a szemüket szépséges arcáról. De Michael számára Byrd minden
mozdulata a csábítás előre kitervelt eszköze volt, bár elismerte, biztosan rendkívül hasznosak
lehetnek, ha nála fogékonyabb áldozatok ellen veti be őket. Legalábbis azzal hitegette magát,
hogy elismeri az efféle képességeket.
- .Pontosan úgy festesz, mint aki nem tudja, mire számítson - búgta a nő.
- .Feltételezem...
- Jómagam arra számítottam, hogy Adrock herceg is megjelenik közöttünk - szakította félbe
Villanova. Közben fátyolos tekintettel bámult a messzeségbe, mint általában mindig, ha nem a
másik kettő hárpiával beszélgetett. - Szerfelett kiábrándító, különösen, ha azt vesszük, hogy
saját unokája is a hazatérők között van. Mit gondolsz... talán nem óhajtotta látni?

18
- Ezt kétlem - felelte Michael, akit bosszantott, hogy Villanova a szavába vágott. - Talbot
kotériája valószínűleg már több éjszakával ezelőtt megérkezett és rögtön maga Adrock herceg
előtt tették tiszteletüket. Ha nem csal a memóriám, egészen pontosan ez volt a feladatuk.
- Mi inkább úgy fogalmaznánk: "Ilyen megegyezésre jutottak a herceggel" - javította ki Byrd.
- Igazad van - mondta Michael erőltetett udvariassággal. - De ez azt jelenti, hogy a herceg és
unokája nagy valószínűséggel már szót váltottak azóta. A csoport érkezés óta eltelt időben
bizonyára röviden beszámoltak útjukról és kipihenték a küldetés fáradalmait.
- Anélkül, hogy az arcán bármi is látszott volna, Michael gondolatban csúnyán lehordta saját
magát. Volt valami ebben a három vámpírban, amitől legszívesebben egyfolytában csak beszélt
volna. Tudta, ha így folytatja, a végén mindenféle zagyvaságot össze fog hordani. Két érzés
küzdött benne: a felelősség, hogy a lehető legkedvezőbb színben tüntesse fel uralkodójukat és a
vágy, hogy minél előbb véget vessen ennek a társalgásnak és megszabadulhasson a hárpiáktól.
- Ez eléggé ésszerűen hangzik - felelte Samuelson halovány mosollyal. Erősen kifestett arca
nem csupán idejétmúlt divathóbortnak tűnt, hanem saját arca karikatúrájának. - Vajon azt is ő
intézte el, hogy Gyermeked ma nem jelent meg közöttünk/ Feltűnt a távolléte.
Michael szeme megrebbent és néhány másodperccel tovább maradt csendben, mint hármójuk
között tanácsos lett volna.
- Nem is tudtam, hogy visszatért - mondta.
- Vagyis még nem beszéltél a kotéria egyik tagjával sem? - csicseregte Byrd. Műmosolya
mesterkélten csábító és rejtélyesen félénk volt. - Milyen különös, hogy senki sem szólt
Gyermeked hazatéréséről.
- Igen ez valóban különös - jegyezte meg Villanova, és valahová a messzeségbe, Michael háta
mögé pillantott. - Miért nem szólt neked senki? Vagy esetleg nem is érkezett vissza, igaz?
- Michael dermedten, kifejezéstelen tekintettel állt. A három vámpír először felébresztette
benne a reményt, hogy Daríen itt van valahol, biztonságban. De elméje távoli, elkülönített
része most egészen más hangon szólalt meg, mint az előző paranoid lármázás. Ez a hang most
dühösen és bosszúsan csengett. Adrock herceg birtokán eddig még senki sem támadott meg
hárpiát, de legjobb tudomása szerint a hárpiák sohasem voltak ennyire eltökélten kegyetlenek
senkivel sem. Hát nem értik, hogy a Gyermeke eltűnt? Hát nem értik, ez mit jelent?
- Pedig a pletykák szerint meglehetősen fontos dologról van szó - folytatta Villanova, és
közelebb lépett Michaelhez. - Kíváncsi vagyok, kinek az ötlete volt visszatartani előled az
információt.
- A többiek sem tudtak a kotéria megérkezéséről - jegyezte meg Michael, és megpróbálta
megőrizni a lélekjelenlétét. Hiába izzott minden porcikájában a harag, erővel kényszerítette
magát, hogy ne szorítsa ökölbe a kezét. Hangja továbbra is közömbös maradt, bár még az
állkapcsa is belesajdult, amikor kipréselte magából a következő megjegyzést. - Láthatóan
társadalmi eseményt akartak csinálni belőle. A rossz hírek elrontották volna az egészet.
- Igen, a többiekét - mondta Byrd, és összeesküvő módjára közelebb hajolt, még szorosabbra
szűkítve a Michael körül alkotott kört.
- De neked megmondhatták volna, hogy a Gyermeked nem tért vissza.
Michael a nála alacsonyabb nőre meredt, és az ámult pillantással elhátrált előle. Vagyis sokkal
inkább gyanakodva.
- Így igaz - mondta Villanova egyetértően és nem nézett senkire.- Bár sejteném, ki döntött úgy,
hogy neked nem kell tudnod erről.
- Michael szeme önkéntelenül Calvin Bainbridge felé villant, aki a kijáratnál beszélgetett
Christopher Flynne-nel. Bainbridge ugyan nem látta, hogy Gyermeke őt nézi, de a három
hárpia azonnal követte Michael pillantását. Egymásra pislogtak, aztán elhátráltak a vámpírtól,
aki ismét egyedül maradt a nyílt tér közepén.
- Tudd meg, együtt érzünk veled gyászodban - mondta Byrd.Felszegte az állát és kicsit
meggörnyedt, mintha szűk lenne rá az estélyi ruhája. Karcsú teste megremegett a macskaszerű,
számító érzékiségétől, de arcán gúnyos, kegyetlen kifejezés ült.
- Mielőtt Michael megszólalhatott volna, azok hárman háromfelé rebbentek, és elégedetten
távoztak, mert sikerült kiszedniük belőle, ami érdekelte őket. Michael magányosan, makacsul

19
maga elé meredve ácsorgott és megvárta, míg elcsitul benne a harag és a szégyen, amiért a
hárpiák a bolondját járatták vele. Tudta, hogy nem tartoznak egy súlycsoportba, de ettől még
nem volt könnyebb elviselni ezt a bánásmódot.
Amikor ismét felnézett, Jeremey Talbot és Clare már Elliottal beszélgettek. Elliot láthatóan
nem érezte magát túlságosan kellemesen az állítólagos őrült társaságában, és Michaelnek
feltűnt, hogy időnként félve pillant Clare felé is. Mindhárman egy helyben topogtak és néha
idegesen körülnéztek, amitől Luthernek az a benyomása támadt, hogy valamin vitatkoznak, de
nem szeretnék volna, ha ezt bárki észreveszi. Nem hallotta ugyan, miről van szó, de azt
biztosra vehette, hogy most már esélye sincsen szót váltani Jeremey-vel.
Tekintete inkább visszatért Atyjára, Calvinra. Az idős Vértestvér ősz haja remekül illett
öltönye szürke alapszínéhez, amely remekül kihangsúlyozta vakítóan kék szemét. A hatást még
tovább fokozta azzal, hogy amíg Christopher Flynne-nel beszélgetett, levette és zsebre tette
ezüstkeretes szemüvegét. Bár Flynne jó harminc centivel Bainbridge fölé magasodott, az
alacsonyabb férfi teljesen nyugodtnak tűnt.
Mint mindig, ha Adrock herceg jobbkezeként tündökölhetett, Bainbridge most is kimutathatta
önteltségét és tekintélyét, gondolta Michael. Ha a terület Vértestvéreihez kellett szólni, az
esetek felében Bainbridge-re hárult ez a megtiszteltetés. Ha a pillanat hévében kellett
valamilyen döntést hozni a Vértestvérek boldogulása érdekében, gyakran ezt a feladatot is
Bainbridge látta el. Az épület, ahol a tanácsüléseket tartották, Bainbridge-é volt - a fenti
irodákból irányította az Irón Rapids gazdaságának gerincét alkotó vezető cégeket. A Calvin
érdekeltségeiből befolyó haszon a herceg Gyermekének, Ellsworthnek a jövedelmével
vetekedett. Úgy tűnt, Calvin több erőfeszítést áldozott Irón Rapidsra, mint saját
vadászterületére, az állam túlsó sarkában található Grand Rapidsra. Sőt, nagyon úgy nézett ki,
hogy névtelenül ugyan, de a birtok összes ügyletét akkor is Bainbridge irányította.
Michael persze jobban ismerte annál a helyzetet, hogy bedőljön a látszatnak. Több alkalommal
találkozott már Adrock herceggel. Hozzá képest Bainbridge csak pöffeszkedő pávának tűnt.
Calvin valóban nagy befolyással rendelkezett Michigan halandó ügyletei felett és neki
köszönhették, hogy Irón Rapids gazdaságilag életképes maradhatott Detroit árnyékában, de a
Vértestvérek közügyei felett kizárólag Adrock herceg elnökölt. Megbüntette a vámpírokat,
akik vétettek a törvények ellen, ő adott engedélyt új vámpírok létrehozására és csak ő
pusztíthatott el bármilyen vámpírt a birtokon. Michael még sohasem hallotta, hogy Adrock
valaha is élt volna ezzel a jogával, de a fenyegetést akkor sem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Ha Calvin nem lenne, egyszer ő maga is szembesülhetett volna vele...
Viszont igaz, hogy bár Bainbridge nem rendelkezett igazi hatalommal a helyi Vértestvérek
felett, akkor is igen közel állt Adrock füléhez, ami még tovább erősítette befolyását.
Tulajdonképpen Michael annak köszönhette tiszteletreméltó és felelősségteljes pozícióját, hogy
Calvin gyermeke volt. A michigani vámpírok nagy része úgy vélte, az ő parancsa az udvarnagy
parancsa, aki viszont a herceg hatalmának a közvetlen megtestesítője. Értelemszerűen az
ellenségei is Calvin meg Adrock ellenlábasai közül kerültek ki. Státuszának köszönhetően
Michael több olyan dolgot is megtehetett, amelyek már súrolták a vámpírlét törvényeinek
határait. Ezen kívül úgy végezhette az ügyeit, hogy megmenekült a rangban és korban alatta
állók zaklatásától. Amíg teljesítette az alkalmankénti társadalmi kötelezettségeit, nagyjából azt
tehette, amit akart.
Kiváltsága először Darien megteremtésekor okozott némi problémát. A Kamarilla vámpírjai a
herceg külön engedélye nélkül nem hozhattak létre utódokat, de Michael pontosan ezt tette. A
pillanatnyi szenvedély hatására vámpírrá változtatta Darient, mert látott benne valamit, amiről
úgy gondolta, érdemes lenne megőrizni. Azonban arra, aki Adrock engedélye nélkül ilyen
szabadosságot engedett meg magának, halálbüntetés várt; Michael rémülten és remegve
bukkant fel Calvinnél segítségért könyörögve. Ha elterjed, hogy az udvarnagy saját Gyermeke
szegte meg a Vértestvérek törvényeit, az komolyan alááshatta volna Calvin és Adrock
tekintélyét, ezért Bainbridge úgy döntött, segít neki. Addig titokban tartotta Darien létezését,
amíg sikerült kicsikarnia Adrockból a hivatalos beleegyezését arra, hogy Michael Gyermeket
hozzon létre. Tehát megúszta a büntetést.
Calvin utána amúgy könyörtelenül megbüntette Michaelt. Az addigi különleges engedékenység

20
azonnal megszűnt. Búcsút mondhatott a pénznek, a ruháknak és a drága luxuslakosztálynak,
amit Calvin addig biztosított neki. Végül a lehető legalacsonyabb szintre fokozta le Gyermekét:
egy ékszerészbolt pincéjében kellett laknia Pontiacban. Ugyan Michael tehetségének
köszönhetően (amely miatt Calvin eredetileg vámpírrá tette) jelentős haszonra tettek szert, a
ráerőltetett életstílus pokolinak tűnt ahhoz képest, amihez hozzászokott.
A helyzet egyetlen pozitívuma az volt, hogy ő meg Darien ugyanazon a területen éltek és
vadásztak, ráadásul Darienre maga Calvin is felfigyelt. Michaelnek ugyan hátat fordított, de a
Gyermeknek üzleti lehetőségeket kínált és segített bővíteni a bolthálózatát, amivel Darien még
Michael felbukkanása előtt foglalkozott. Még a halandók társadalmában is feljebb juttatta a
ranglétrán, miközben még szorosabban belerángatta a Vértestvérek ügyeibe. Igazából maga az
ötlet, hogy Darien Jeremey Talbot kotériájával tartson Detroitba, legalább annyira Calvintól
származott, mint amennyire Darien agyából pattant ki.
- És persze ez a baj, nem igaz? - motyogta Michael maga elé, bár ez alig tudatosult benne. A
vállalkozás célja az volt, hogy Darienből közismert alak váljon a Vértestvérek között, de úgy
tűnik, végül csak a halálát okozta. Hiába fordultak ennyire rosszra az események, Calvin
ragaszkodott hozzá, hogy sikernek könyveljék el a küldetést, és nem volt hajlandó említést
tenni Michael veszteségéről.
Megacélozta a lelkét, és megindult arrafelé, ahol Calvin csevegett Christopher Flynnel, majd
tiszteletteljes távolságra megállt tőlük. Nem szakította félbe a társalgást, de olyan közel
húzódott, ahonnan még hallhatta, miről beszélnek. Sőt, éppen eléggé közel állt ahhoz, hogy
Bainbridge csak kisebb nehézségek árán tudja semmibe venni, ami persze csak tovább szítja
majd a hárpiák kíváncsiságát.
- Azonban végül Flynne lett az, akit bevonta a beszélgetésbe. Simulékony udvariassággal
félbehagyta, amit éppen mondott, és vállával Michael felé fordult, szűk helyet biztosítva
számára kettőjük között. Michael csak most vette észre, hogy Flynne vak szeme felől
közelített, de remélte, hogy a nagydarab férfi ezt nem veszi fenyegetésnek vagy sértésnek.
- Üdvözöllek, Michael - mondta Flynne kegyes biccentéssel. -Sajnálom, hogy időszűke miatt
nem tudtunk beszélni, mielőtt elindultunk Detroitba.
Biztosan rengeteg érdekes történettel tudtál volna szolgálni -jegyezte meg Michael, aki most
elégedett, boldog arccal nézett rájuk, nem az Atyjának szánt vádló pillantással. - Calvin szerint
izgalmas pályafutásod során számos hadjáratot vezettél riválisaink ellen.
Flynne elmosolyodott, és felhúzta ép szemöldökét.
- Lefogadom, Calvin többet tud, mint amennyit az udvariasság illemszabályai miatt
elmondhatna. Nagyon régóta ismerjük egymást.
Michael Bainbridge-re pillantott; szeretett volna már átesni a megszokott bókokon. Ez a Flynne
igazán eltűnhetne végre - bárcsak sietős dolga lenne.
- Így igaz - ismerte el Calvin. - Atyáink felbecsülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy ez a
terület a kontinens ipari központjává vált.
- Michael úgy tett, mintha feszülten figyelne, pedig már számtalanszor hallotta Calvin
"családjának" történetét. Atyja parancsára egészen az apokrif ősökig meg kellett tanulnia a
vámpír-családfát. Néhány fontos személyiségnek igen sokat számít a családfa, erősködött
Calvin, ezért Michael bemagolta. Ettől még azonban ugyanúgy végig kellett szenvednie Calvin
visszaemlékezéseit. Még kegyvesztettsége és büntetése előtti időkben is hosszú fejtegetéseket
hallgatott végig arról, mi mindent tett a terület érdekében Bainbridge Atyja, mielőtt visszatért
volna Európába. Szerencsére ez alkalommal nem kívánt bővebben foglalkozni a dologgal.
- Tehát eredetileg erről a környékről származol – mondta Michael Flynne-nek, mielőtt
hosszúra nyúlhatott volna a kellemetlen csend. A szőke vámpír láthatóan nem akarta
megszerezni neki azt a szívességet, hogy távozik. - Az akcentusodból biztosan nem jöttem
volna rá.
Flynne-nek valójában halvány akcentusa sem volt.
- Egyáltalán nem innen származom - helyesbített Flynne -, de az otthontól távol eltöltött évek
elmossák az ember akcentusát, bárhonnan is származzék.
- Biztosan így van - mondta Michael negédesen. Minek ennyit kőntörfalazni?

21
- Ha jól értesültem, Michael, jövedelmező ékszerboltot vezetsz Pontiacban - mondta Flynne
pillanatnyi hallgatás után. - Készítesz még egyedi darabokat? Szívesen szemügyre vennék
néhányat abból a gyűjteményből, amely még Calvin figyelmét is felkeltette, pedig ő legjobb
tudásom szerint igen kritikus lélek.
Michael valóban az ékszereinek köszönhette, hogy hosszú évekkel ezelőtt Calvin felfigyelt rá,
de Flynne közömbösen odavetett megjegyzése mégis rosszul esett neki. Sokáig úgy gondolta,
nem ildomos arról beszélgetni, ki és miért hozott létre Gyermeket. Calvin és Flynne láthatóan
nem így vélekedett, de Michaelt akkor is kezdte érdekelni, miért foglalkozik vele ennyit ez a
látogató. És Calvin miért nem beszélt soha erről a vámpírról, akivel ezek szerint annyi közös
dolgot hajtottak végre. És miért nem tűnik már el innen Flynne, hogy szót válthasson Calvinnel
Darienről?
- Alkalmanként készítek egy-egy darabot - felelte tartózkodóan.- Mostanában nem éreztem
magamat túlzottan ihletettnek. Legalábbis amióta Darien elment Detroitba. A mai este után
még az is lehet, hogy örökre felhagyok a szakmával.
- Flynne lágy, barátságos arca komor álarccá keményedett. Calvin is megmerevedett; Michael
az ajkába harapott.
- Átérzem, milyen zavaró is lehet nyugtalanságod - mondta Flynne látszólag joviálisán, de a
hangja máshogy csengett. Aurája erősen sértett, ideges árnyalatban izzott.
- Így igaz - mondta Calvin helytelenítő pillantással. - Bár senki sem mondhatja, hogy Darien
távozása előtt nem voltál szétszórt, igaz, Michael? Munkáid minősége jelentősen zuhant, mióta
családtaggá tetted. Igaz, korábban is ritkán alkottál, de akkor kiváló minőségben. Darien
felbukkanása után munkád sokkal gondatlanabbá vált. Megkockáztatnám, csak azért lehetett
még őket eladni, mert ő elég okos volt ahhoz, hogy olyan vásárlókat és támogatókat hajtson
fel, akik értékelték a te... különleges stílusodat.
Michael nem szólt. Ügy érezte, ott helyben elsüllyed.
- Kissé zavarban vagyok - folytatta Calvin -, mert nem tudom, hogy most, miután alkotásaid
olyan kelendőek, vajon megmaradsz-e a középszerűségnek ezen a kiábrándító szintjén, vagy
visszaküzdöd magad arra a színvonalra, amire emlékeim szerint képes vagy. Úgyis olyan
keveset teszel a birtokért, szégyen lenne, ha még ezzel a kevés segítséggel is felhagynál.
Michael Flynne-re pillantott, hátha kap tőle némi támogatást, bár nem tudta, igazából mit
várhatna tőle. Végtére is Calvin csak azért mond ilyeneket, hátha ezzel elkenheti a sértést, amit
tulajdonképpen Michael vágott Flynne fejéhez.
- Talán az este utolsó bejelentése után - mondta Flynne kifejezéstelen arccal - négyszemközt
megbeszélhetnénk ezt a dolgot, Michael. Cseveghetnénk egy kicsit az ihletről és arról, miként
lehet a múló évek dacára megőrizni. Azt hiszem, ha valaki olyan kort ér meg, mint én, sok
mondanivalója lehet a témáról. Mit szólnál hozzá, ha a találkozó után felkeresnélek a
műhelyedben?
Michael dermedten bólintott. Nem szándékozott belekeverni Flynne-t az ügybe, de egy idősebb
vámpír meghívását senki sem utasíthatja vissza... még akkor sem, ha az illető szabályosan
meghívatta magát hozzá. Pillantása visszatért Calvinre, aki ismét mosolygott.
- Jómagam is szeretnék néhány szót váltani veled, Michael -mondta csendesen. - Ha a
gyűlésnek vége, keress fel az irodámban. Van néhány dolog, melyeket nem lenne ildomos a
nagyközönség előtt megtárgyalnunk. Még akkor sem, ha akad itt pár olyan kivételes vendég,
mint Mr. Flynne.
- Ahogy óhajtod - felelte Michael. Figyelembe véve, mi mindent tett ilyen rövid idő alatt, nem
sok kedve volt Calvinnel beszélgetni. A lelkében lobogó vádló láng kialudt, és jól tudta, hogy a
közeljövőben csak megaláztatás és zűrök várnak rá.
- Mi majd utána beszélgetünk - mondta Flynne. Hátralépett és biccentett búcsúzóul. -
Megvárlak.
Michael arra gondolt, bocsánatot kér szándékos udvariatlansága miatt, de inkább nem tette.
Legfeljebb abban reménykedhet, hogy Flynne azt gondolja, nem állt szándékában megsérteni.
Egy kierőszakolt bocsánatkéréssel meghazudtolhatná az elméletét. Tartotta hát a száját.
- Flynne megint Bainbridge felé bólintott, aztán kettőjüket megkerülve az ajtó felé indult.

22
Amikor eltűnt, Michael és Calvin egy darabig néma csendben álltak.
- A gyűlés után, Michael - szólalt meg végül Bainbridge. - Te távozol utoljára. Utána felkeresel
az irodámban és megbeszéljük a ma este eseményeit. Megértetted?
- Igen, Calvin - válaszolta Michael gyengén. Több esze is lehetett volna: nem szabadott volna
szabadjára engedni haragját. Az önuralom hiánya már a múltban is több konfliktus forrása volt
kettőjük között; bárki azt hihetné, hogy tanult a hibáiból. De Darien akkor is eltűnt.
- Most pedig közhírré kell tennem néhány dolgot a közösség számára - mondta Calvin még
mindig elégedett mosollyal az arcán. -Menj és foglald el a helyed.
- Igen, Calvin.
Bainbridge visszasétált arra, ahonnan jött, magára vonva a csendes üdvözlő ceremónia után itt
maradt Vértestvérek figyelmét. Michael ellépett az ajtótól és levetette magát egy fotelbe. Máris
érezte magán a hárpiák tekintetét. Biztosan végignézték az egész beszélgetést, és minden
bizonnyal megerősítette bennük a feltételezést, hogy viselkedése nem különb egy neveletlen
Újszülöttétől. Kerülte a pillantásukat, de a0ttól ők még remekül látták. Byrd a bámészkodó,
fiatal vámpírok laza csoportjait kerülgetve végül olyan helyet választott, ahonnan tisztán és
zavartalanul szemmel tarthatta. Michael lusta pillantást vetett felé, aztán megint Calvin felé
fordult, és remélte, hogy pont olyan türelmes és érdeklődő Gyermeknek látszik, mint
amilyennek lennie kellett volna. Még ha nem is érezte magát annak, ez volt a legjobb, amit
tehetett.

Harmadik jelenet
- .Kedves vendégeink, engedjétek meg, hogy még egy kis időre igénybe vegyem figyelmeteket
. szólalt meg Calvin, miután az összes tekintet felé fordult. Jeremey, Elliot és Lionel egy
csoportba
verődve ácsorogtak, nem messze tőle. Clare egyedül ült és megpróbált észrevétlen maradni. -
Mindenkinek szeretném megköszönni,hogy itt maradt közöttünk.
Michael körülnézett a szobában, felmérve az összegyűlt Vértestvéreket; így tettek a hárpiák is,
akik gondolatban feljegyzéseket készítettek azokról, akik már elmentek. Christopher Flynne
kivételével az összes távozó viszonylag fiatal vámpír volt, akik nem voltak járatosak az efféle
összejövetelekre vonatkozó etikettben. Legtöbbjük még állandó várost sem talált magának,
ahol letelepedhetett és vadászhatott volna. Csak ingáztak a michigani városkák között, melyek
önmagukból egyetlen vámpírt sem bírtak volna fenntartani. Bár ezeknek a Vértestvéreknek a
legközelebbi gyűlésen számtalan zaklatást el kell viselniük és a hárpiák már rájuk is sütötték a
szégyenbélyeget, Michael majdhogynem irigyelte a távozókat.
- Talbot úr - folytatta Calvin Jeremey felé mutatva -.kotériád nagy szolgálatot tett Adrock
hercegnek, ennek a birtoknak és az egész Kamarillának. Ha nélkülöznünk kellene azokat az
információkat, melyeket romlott ellenfeleinkről gyűjtöttél Detroitban, küszöbön álló
offenzívánk biztosan kudarcra lenne ítélve. A találkozónem csak a csapat visszatérését volt
hivatott megünnepelni, hanem azt is, amit sikerült elérniük. Adrock herceg felhatalmazott rá,
hogy tolmácsoljam legkomolyabb köszönetnyilvánítását és hálája jeléül felruházzalak bizonyos
előjogokkal.
- Bármennyire is ideges volt, Michaelnek erővel kellett elfojtania egy ásítást. Ha többfős
közönség előtt kellett beszélnie, Calvinből kitört a ripacs. A többi Vértestvér mégis ámult
csendben figyelte. Nem hitte volna, hogy személy szerint ő képes lenne-e ekkora érdeklődés
középpontjában állni. Igaz, nem is egy harvardi professzor karikatúrájaként pózolna az
összesereglett vámpírok előtt, ami azért mégis valami.
- Jeremey Talbot, mondd hát, mit kívánsz szolgálataidért, melyeket ennek a birtoknak és
Adrock hercegnek tettél? - kérdezte Calvin.
- Jeremey előrelépett, és Calvin szemébe nézett. Vigyázzban állt, mintha díszszemlén lenne,
széles terpeszben, felszegett állal, kezét összekulcsolva a háta mögött. Michael észrevette,
hogy Clare pozíciót vált a díványon, és az egyik lábát átveti a karfán.
- Szeretném kibővíteni a vadászterületemet és a herceg engedélyét kérem egy ghoul

23
megteremtésére - felelte Jeremey mereven előreszegezett tekintettel.
- Michaelt nem lepte meg a kérés, ami egyébként igen szerénynek tűnt. Mióta tíz évvel ezelőtt
Jeremey oltalmába vette Clare-t, együtt osztoztak Jeremey vadászterületén, ami Ann Arbortól
Irón Rapidsig nyújtózott. Ezt megduplázni nem volt veszélytelen - hiszen ezzel annak az esélye
is megduplázódott, hogy egy halandó észreveszi magát a vadászt -, de Jeremey-nek eddig
kisebb balesetekkel ugyan, de sikerült megőrizni a titkot. A második kérése annyiban tűnt
szokatlannak, hogy a halandó szolga megteremtésére engedélyt kérni puszta formalitás volt,
amivel a legtöbb Vértestvér nem is törődött volna. Az udvariasabbak legalább az udvarnagyot
értesítették a dologról, de igazából senki sem törődött azzal, hogy előtte megkérdezze.
- A területed kibővítését garantálom - mondta Calvin. - És új szolgát is teremthetsz. Pontosan
egy hét múlva, éjfélkor jelenj meg vele előttem. Mindezeket az előjogokat szabadon megkapod
Adrock hercegtől. Ez a legkevesebb, amit megérdemelsz.
- Michael szeme összeszűkült. Jeremey és Clare jelenlegi birtokát egyetlen vadászterület
határolta, az övé és Dariené, a Pontiac és Jackson városok közötti rész. Darien és Michael
szabadon használták közös területüket. Ha Jeremey birtoka terjeszkedni fog, azt logikusan csak
egyetlen irányba teheti. Michael most örült, hogy sem a hárpiák, sem Calvin nem pillantottak
felé.
- Nagyon köszönöm, uram - mondta Jeremey. Hátralépett, vissza kotériája tagjai közé.
- Elliot Damascus - szólt Calvin -, Adrock herceg unokája, Dávid Ellswoth Gyermeke, mondd
hát, mit kívánsz szolgálataidért, melyeket ennek a birtoknak és Adrock hercegnek tettél?
Elliot fontoskodva előlépett és felnézett az őt figyelő vámpírra. Tekintete lassan megállapodott
Calvinen, és elmosolyodott, mintha ők ketten régi barátok lennének. Calvin elismerésre méltó
higgadtsággal viszonozta pillantását. Csak Michael és Villanova rendelkeztek azzal a
képességgel, amellyel Bainbridge aurájából kiolvashatták a bosszúság és a gúny halvány
árnyalatait.
- Nem kérek sokat, Bainbridge úr - mondta Elliot -, mindössze olyasmit, ami hasznos lehet
közösségünknek és nagyban elősegítheti birtokunk fejlődését.
- És mire lenne szükséged ez ügy érdekében? - kérdezte Calvin. Elliot mesterkélt pózolása
láttán Michael eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha Calvin a jutalmazó ceremónia kellős
közepén kirobogna az irodájába. Persze ez az apró bosszúság biztosan meghiúsítaná közös
megbeszélésüket, amit a gyűlés után terveztek, ami viszont sokat rontott volna az élvezeti
értékén.
- Engedélyt kérek, hogy üzleti rangokat oszthassak ki a városban - kezdte Elliot. - Szeretném,
ha megvizsgálnák és esetlegesen módosítanák a Lansing körzet zónákra osztását. Ezen kívül el
kellene intézni, hogy a folyóparton álló raktáraimat körülvevő lakókörzetekben csökkenjen a
rendőrség aktivitása. Valamint...
Miközben Elliot tovább sorolta kívánságait, Michael Calvin arcát figyelte. Bainbridge előre
tudta, Elliot mit fog kérni - az összes kívánságot és alkut jó előre megbeszélték -, de bizonyára
hatalmas erőfeszítéssel tartotta fenn az érdeklődés és a figyelmesség álcáját. Már maga a tény,
hogy Elliot ilyen nagy horderejű dolgokat tudott kérni egy városban, ami felett semmi
különösebb hatalma nem volt, jól mutatta, milyen magasan áll a ranglétrán, mint a herceg
legújabb unokája - de kérés még így is túlment bizonyos határokon. Ráadásul úgy tűnt, egyik
kívánsága sem szolgált semmilyen valódi célt, legfeljebb saját befolyását növelte az adott
területen. Persze Elliot üzleti módszerei halandó szempontból távolról sem voltak törvényesek,
de ettől még hatásosabban működtek. A pletykák szerint könyörtelen stílusa volt az, ami
Nemzőjét, Ellsworthöt arra késztette, hogy felemelje a michigani Vértestvérek soraiba, de
ennek köszönhetően úgy szedte meg magát, hogy a birtoknak ebből sem haszna nem
származott. Figyelembe véve Elliot Atyjának és Nagyatyjának státuszát, Michael úgy érezte, az
ifjú vámpírnak nincsen joga többet kérni.
- Kívánságodat teljesítjük, Elliot - mondta Calvin, amikor a másik végre befejezte. -
Mindezeket az előjogokat szabadon megkapod Adrock hercegtől. Ez a legkevesebb, amit
megérdemelsz.
Bainbridge dicséretére szolgált, hogy kizárólag az aurája árulta el, szerinte mit érdemel Elliot.

24
Michaelnek feltűnt, hogy Villanova is észrevette Calvin rejtett érzelmeit.
Elliot mosolyogva visszatért a helyére. Sápadt arca büszkeségtől ragyogott és tekintetében volt
valami elmélázó, mintha a kedve szerint alakuló jövőjén töprengene. A mellette álló Lione
önkéntelenül végigsimított a ruháján és sűrű, barna hajába túrva visszarázta makulátlan
majdnem-kócos állapotába.
- Lionel Braughton - mondta Calvin arcán őszintébbnek tűnő mosollyal. - Mondd hát, mit
kívánsz szolgálataidért cserébe, melyeket ennek a birtoknak és Adrock hercegnek tettél?
Lionel puhán előrelépett, majd tiszteletteljes távolságra - mintha csak valami láthatatlan jelzés
figyelmeztette volna - megtorpant. Enyhén előrehajolt, amitől úgy tűnt, kizárólag Calvinhez
intézi szavait, de zengő baritonja mégis az egész teremben hallatszott. Ölelése előtt Lionel
népszerű zenész volt a környéken. Annyira ismert és népszerű lett az underground zenei
körökben, hogy Laurence Maxwell végül úgy gondolta, értékes befektetés lehetne. így hát
vámpírrá tette és "segédjévé" nevezte ki, hogy ő legyen a szeme és a füle azokban a körökben,
ahová ő sohasem juthatott volna el. Maxwell úgy szerepeltette Gyermekét, mint egy olyan
zenészt, akinek sikerült feltörnie és lassan elkezdte kitanítani Lionelt, hogy egy nap átvehesse
tőle a hivatalát. Feltételezések szerint azért tett így, mert ahogy Michael hallotta, Maxwellnek
fontos szerepet szántak Detroit meghódításában. Darien szerint Lionel is komolyan hitt
ezeknek a híreszteléseknek, és már nagyon várta azt az éjszakát, amikor elfoglalhatja Atyja
hivatalát. Michael kíváncsi volt, vajon mostam kérésének lesz-e valami köze ehhez.
- Engedélyt szeretnék kérni utód létrehozására - közölte Lionel szinte mellékesen.
A bejelentést csend követte, majd mormogás csapott fel, amelynek középpontja mintha
Villanova, Byrd és Samuelson triója lett volna. Michael dermedten ült. Lionel kétségtelenül
már korábban előterjesztette kérését Adrock hercegnek, vagyis előre tudni lehetett, mit mond
majd Calvin. De miért kellett ezt éppen arra az estére időzíteni, amikor mindenki számára
nyilvánvalóvá válhatott, hogy Darien nincsen többé? Miért mond igen Calvin erre a
kívánságra, amikor egy árva szóval sem említette közösségük másik tagjának halálát? Talán
szándékosan sértik meg Darien emlékét? Michael eddig még arról sem tudott, hogy Lionel
egyáltalán Gyermeket szeretne.
- Beszéltél erről Adrock herceggel? -kérdezte Calvin, amikor kissé alábbhagyott a mormogás.
- Igen, uram.
- Említetted már kiszemelt utódodnak?
- Nem, uram.
Adrock birtokán az a szokás járta, hogy amíg az önjelölt Nemző nem kapta meg az engedélyt,
áldozata nem szerezhetett tudomást a dologról. Ezt még Michael is betartotta, még ha csak
véletlenül is.
- Felkészültél rá, hogy amíg leendő Gyermeked nem érdemli ki a függetlenséget, neked kell
vállalnod érte a lehetőséget?
- Igen, uram - felelte Lionel komolyan.
- Akkor kívánságodat teljesítjük - mondta Calvin. - A rám ruházott hatalomnál fogva Adrock
herceg engedélyezi neked, hogy utódot hozz létre a birtokán. Úgy ítélte, szolgálataidért cserébe
megérdemled ezt a kegyet.
Ismét felcsapott a mormogás, de Michael továbbra is csendben maradt. Erezte, hogy a
jelenlévők fele őt méregeti, és több alkalommal kihallotta a nevét a suttogásból. Nem mert
Villanova, Byrd és Samuelson triója felé pillantani és Calvinre sem nézett. A mormogás csak
nem csitult, és természetfelettien kiélezett érzékeinek köszönhetően úgy hallatszott, mintha
üvegek roppannának és agyarak őrölnének valamit. Ha le tudná hunyni a szemét, csak arcokat
látna maga előtt, és mindannyian suttognának és közömbösnek próbálnának látszani... mert
ezek mind feléje pislognának és mutogatnának és csupa olyan dolgot kérdeznének, amire
képtelen lenne válaszolni. A körülötte örvénylő arcokon kegyetlenség, kíváncsiság és törődés
tükröződne, és tudta, hogy most egyiket sem bírná elviselni. Ha valóban ebbe a helyzetbe
kerülne, nem tudna uralkodni magán.
- Köszönöm, uram - mondta Lionel, és visszatért a társai közé. Amikor tekintete átsiklott
Michael arcán, egy pillanatra úgy tűnt, mintha közölni akarna valamit. De Luther figyelmét

25
elterelte a még utoljára felcsapó pletykás sustorgás és a hirtelen vágy, hogy a tömegen áttörve
kirobogjon a hátsó kijáraton, ezért későn kapcsolt és lemaradt arról, mit akarhatott üzenni neki
a másik. Annyira letaglózta a fájdalom, hogy még a Lionel aurájában kavargó érzéseket sem
tudta értelmezni.
- Vértestvéreim - szólalt meg Calvin réveteg mosollyal; pillantása végigsöpört a termen, és
többször is megpihent Michael arcán. - Ezek voltak hát a hercegünk, birtokunk és szektánk
által biztosított kitüntetések. Büszkén mutathattam be nektek testvéreinket, akik hatalmas
szolgálatokat tettek nekünk és épségben visszatértek hozzánk. Példájuk szolgáljon útmutatásul
számotokra az örök éjszakában. A gyűlésnek ezennel vége. Adrock herceg nevében
mindannyitoknak kellemes estét kívánok.
- Ezzel Calvin, minden további ceremóniát mellőzve megfordult és megindult az Elízium belső
részére vezető ajtóhoz. Egy pillanatra megállt és néhány szót váltott Maxwell seriffel, aztán
elvonult a tulajdonképpeni épületben található irodájába.
Mihelyst becsukódott mögötte a réz és mahagóni ajtó, a teremben felcsapott a lárma. Michael
ez alkalommal tényleg kihallotta Lionel nevét és a sajátját a beszélgetésből. Az sem kerülte a
figyelmét, hogy többen a kitüntetett vámpírok köré gyűlnek gratulálni. A jelenet pontos
tükörképe volt annak, amire a kotéria indulása előtt került sor, azt leszámítva, hogy Darien
most nem állt másik három társa között. Michael összekulcsolta a kezét és makacsul az ajtót
bámulta, amely mögött Calvin eltűnt. Megpróbálta kizárni a tudatából a körülötte mormogó
hangokat - sikertelenül. De legalább nem látta őket: látómezeje pereme ködbe veszett és csak
az ajtót figyelte. Ha mindenki távozott, követi Calvint. Ha a dicsőség fényében sütkérező
hősök végre elbocsátják hódolóikat, felkeresi Nemzőjét. Nem tudott másra gondolni, csak erre
a beszélgetésre, a világ többi része háttérbe szorult.
Olyannyira jól kizárta a tudatából környezetét, hogy tulajdonképpen hagyta magát körülvenni.
Alakok moccantak látómezője peremén, eltakarták az ajtót és veszélyesen közel húzódtak
hozzá. Azonnal felpislákolt benne a ketrecbe zárt vadállat félelme és territorális ösztöne, de
legyűrte, mielőtt még kárt tehetett volna bárkiben; csak arckifejezése árulta el érzéseit.
Pislogott néhányat, hogy kitisztuljon a látása, és azon kapta magát, hogy Jeremey kotériája
veszi körül. Egy futó pillanatra mintha Darient látta volna Jeremey mögött, de aztán rá kellett
jönnie, hogy az csak Clare. Hullámokban áradt belőle a tömjén illata és amikor biccentett,
mintha halovány jókedv suhant volna végig az arcán. A Jeremey másik oldalán álló Elliot
minden tőle telhető módon kerülte Michael tekintetét. Lionel kurtán bólintott, mint ahogy
Flynne is tette, és lehajtott fejjel fürkészte a padlót.
- Michael - szólalt meg Jeremey, és még egy lépéssel közelebb jött. Ha Michael nem ült volna,
akkor most majdnem összeért volna az orruk. - Akad néhány elintézendő formalitás...
Michael felvonta a szemöldökét, de visszanyelte gunyoros megjegyzését, ami amúgy is
egyértelműen kiült az arcára. Calvin már amúgy is megfeledkezett ezekről a "formalitásokról".
Mert Calvinnek várnia kellett volna, mielőtt jutalmakat osztogat ennek a háromnak. Mielőtt
engedélyezte Lionelnek az utódnemzés jogát, meg kellett volna bizonyosodnia arról, hogy
Darien valóban nem tért haza. Ha ezek a formalitások nem érdekesek, mi lehet ezeknél is
fontosabb?
- Ne most - mondta halkan.
- De hamarosan - felelte Lionel ugyanolyan halkan. Michael pillantása lassan a leendő boldog
atya irányába fordult.
- Azt mondtam: ne most.
- Lionel nem szólt; auráját halvány szégyenérzet színesítette. Bólintott. Elliot azonban váratlan
élénkséggel reagált. Michael meglepetésére a vámpír aurája arról árulkodott, a herceg unokáját
bosszantja, hogy egyedül akar maradni.
- Nos, ne várakoztass minket túl sokáig - mondta Elliot, aki megpróbált joviális, barátkozós
hangnemet erőltetni magára. Úgy tűnt egyébként, hogy a vámpír szívesen szórakozik azzal,
hogy társainak parancsolgat. - Mindannyiunknak beszédünk van veled. Mi lenne, ha hamar sort
kerítenénk rá, hmm?
Michael gúnyosan felhorkantott, amit még véletlenül sem lehetett volna nevetésnek nevezni.

26
Válaszolt, de nem is nézett Elliotra.
- Majd beszélünk, ha végeztem saját teendőimmel, herceg unokája - mondta.
-.Igy jó és helyes - mondta Lionel. Hátralépett és elfordult. - Ha készen állsz, beszélünk.
Ezzel távozott. Kotériája többi tagja szép sorban követte. Clare egy pillanattal talán tovább
maradt, mint a többiek és intett búcsúzóul. Ma éjjel mindenki álarcot viselt, de az övé volt
mind közül a legszimpatikusabb. De vajon ennek mennyi köze van a valósághoz? Michael nem
tudta. Clare szomorúan elmosolyodott és követte Jeremey-t.
Michael hallotta, hogy valahol a háta mögött a kotéria tagjai búcsúzni kezdenek és ezen
felbuzdulva a jelenlévők nagy része szintén indulni kezd. A hárpiák egyesével távoztak,
magára hagyva azt a néhány céltalanul csellengő alakot, akik minden ok nélkül még maradni
szándékoztak. Hármójuk közül Byrd maradt utoljára: ügyelt rá, hogy éppen Michael
látómezője peremén haladjon el, elegánsan elnyújtott léptekkel, leszegett állal, alázatot tettető
gunyoros test-tartással
- Maradsz, Michael? - suttogta.
- A férfi rá sem hederített. Combján nyugvó keze összeszorult és merev, hideg ököllé torzult.
- Nem tesz jót, ha egyedül töltöd az éjszakáidat - mondta a nő, és elfordult. Michael kihallotta
a komolyság alatt bujkáló vidámságot. - Találnod kellene valami társat.
- Michael mindkettőjük érdekében uralkodott magán, és megvárta, míg Byrd eltűnik. Szeme
előtt vörös színben kavargott a világ, de inkább addig szorította ökölbe a kezét, amíg minden
csontja sajgott. Byrd már régen eltűnt, de ő még mindig nem mert megmoccanni, mert félt,
hátha nem bír majd uralkodni magán. Számolatlanul hosszú percek után végül felállt és
elindult az Elízium belső ajtaja felé.
- Feltételezem, üzletről van szó - hallatszott a szemközti ajtó felől. Michael megpördült: a
város vámpírjainak seriffje támaszkodott hanyagul az ajtónak. - Mr. Bainbridge számít rád,
igaz? Bár nem úgy festesz, mint aki hivatalos látogatásra indult.
- Megkért rá, hogy keressem fel, ha már mindenki távozott -mondta Michael. Hangsúlya
óvatosan egyensúlyozott a bocsánatkérés, a harag és a nemtörődömség határmezsgyéjén.
Maxwellnek ugyan egyáltalán nem tartozott magyarázattal, de az idősebb vámpír
tapasztalatára, korára és rangjára való tekintettel nem intézhette el egyetlen odavetett
megjegyzéssel. A férfit végtére is mindössze fél lépés választja el Calvintől a helyi
hierarchiában. De mégis Lionel Atyja, ami Michael rokonszenvét jelentős mértékben
mérsékelte az irányában.
- Értem - felelte Maxwell, és keze egyszerre mozdult ajkaival. Michael felismerte a jelbeszéd
jól begyakorolt mintáit, de jelentésüket nem tudta megfejteni. - Nem tartozik rám, mit akar
tőled.
Michael nem mondott köszönetet tapintatosságáért. Ismét megfordult, távozásra készen.
- De hadd kérdezzek tőled valamit.
- Michael arca megvonaglott, de mégis visszanézett. Maxwell ugyanolyan nemtörődöm pózban
támaszkodott az ajtókeretnek, mint az előbb, vastag, szőrös keze fürge mozdulatokkal kísérte
szavait.
- Kérdezz.
- Te még sohasem ismertél olyan vámpírt, akire lesújtott a Végső Halál, igaz? - kérdezte a
másik kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Aurája sem árult el semmit az érzéseiből. - De ma éjjel
rá kellett jönnöd, hogy egyet mégis ismersz.
- Michaelnek fogalma sem volt, mire akar ezzel kilyukadni a másik, de nem is érdekelte.
Megint elfordult és elindult az Elízium ajtaja felé.
- Megértelek, Michael - mondta Maxwell határozottan. - Amagunkfajtának nem szabadna
meghalnia. Ha pedig ez mégis megtörténik, mindannyiunkat megráz ez a...
Michael nem várta meg a mondat végét. Berántotta maga mögött a nehéz ajtót. De még mielőtt
nekiindult volna felkutatni Calvint, hátát a mahagóninak vetette, és tenyerébe temette az arcát.
Maxwell nem tévedett. Még sohasem látott vámpírt meghalni. Hosszú létezése során nem is
nagyon hallott ilyesmiről. Igen, tisztában volt vele, hogy lehetséges az ilyesmi, de valódi,
kézzelfogható tényekkel nem szembesült eddig. Még a Darien megteremtése utáni pánikban is

27
szilárdan hitte, hogy Calvin majd mindent megold. Ami őt illeti, Ölelése óta meg sem karcolta
magát. A vámpíroknak tényleg nem szabadna meghalniuk. A halhatatlanság nem lehet üres
szólam. Dariennek nem szabadott volna elpusztulnia.
A gondolat minden erejét kiszívta belőle, és még sokáig támaszkodott az ajtónak, mielőtt
elindult volna. Calvin már várta, de ez most nem érdekelte. Évtizedek óta most először
szeretett volna egyedül lenni.

Negyedik jelenet
Amikor Michael belépett Calvin irodájába, Nemzője tiszteletet keltő, szürkésfekete kőlappal
borított íróasztala mögött ülve fogadta. Remélte, hogy Calvint valamilyen elfoglaltság közben
találja, de nem volt ilyen szerencsés. Bainbridge valószínűleg hallotta a rideg márványpadlón
végigkopogó lépteit és tudta, hogy jön, de akkor is sikerült azt a benyomást keltenie, mint aki
türelmesen üldögél itt, mióta csak magára hagyta a társaságot, és ez meglehetősen idegesítette
Michaelt. A helyzetet súlyosbította, hogy Calvin sem az íróasztali, sem az irodai lámpákat nem
kapcsolta fel. Mintha a széke mögötti ablakon beáradó sárgás, homályos fényben dolgozott
volna. Az ablak mögött nyújtózott Irón Rapids: mintha egy despota uralkodó kilátótornyában
lettek volna.
- Ülj le, Michael - mondta Calvin minden előzetes bevezető nélkül. Merev háttal ült a
székében, ujjaival az asztalon dobolt.
Michael engedelmeskedett. Hozott magának egy széket a sarokból, Calvin számítógépe mellől.
Észrevette, hogy a szomszédos szobába vezető ajtó résnyire nyitva áll. Talán Calvin mégis
dolgozott, csak odaát. Zavarát csak fokozták a számítógép képernyőjén táncoló geometriai
alakzatok, ami azt jelentette, hogy a gép be van kapcsolva, csak éppen nem használják. Erőt
vett magán és elszakította a tekintetét a bámulatos látványról. Helyette inkább letette a széket
Calvin íróasztala elé és leült. A széket kissé alacsonyra állították, ezért miután helyet foglalt,
fel kellett néznie Atyjára, pedig alapvetően ő volt a magasabb kettőjük közül. Vajon Calvin
szándékosan állította alacsonyabbra a széket?
- Nyilvánvalóan akad néhány válaszra váró kérdésed, Michael - kezdte Calvin. Meg sem
moccant és arckifejezése sem változott. - Most felteheted őket.
Michael rideg várakozást és füstölgő csalódottságot látott Calvin auráján, ami viszont azt
súgta, talán nem lenne tanácsos most szóba hoznia Darien ügyét. Ezért inkább azt mondta:
- Te hívattál, uram. Szerintem helyesebb, ha kezdünk, amiről beszélni akartál velem.
- Azt mondtam, kérdezz - mondta Calvin előrehajolva. Hangja árnyalatnyival hűvösebben
csengett. - Kiábrándítóan viselkedtél egy fontos vendég előtt. Szavaiddal majdnem engem is
sikerült teljesen ostobának feltüntetned. Talán most is gúnyolódsz velem?
Michael döbbenten pislogott. Már egészen elszokott azoktól a beugratós kérdésektől,
melyekkel Calvin általában megtűzdelte a társalgást, és váratlanul érte a vád. Nem először esett
bele ebbe a csapdába.
- Nem, uram - felelte halkan és tekintetét fel sem emelte az asztallapról. Az egy telefont,
lámpát és egy szürke füzetet leszámítva üres volt. Leginkább egy méregdrága biliárdasztalra
emlékeztette. Calvin Grand Rapidsből, az egyik gyárából hozatta hajóval.
- Úgy látom, tényleg nem - mondta Calvin. - Most pedig kérdezz.
Michael csak meredt rá döbbenten, mert nem tudta, hol kezdjen hozzá.
- Uram?
Calvin szeme összeszűkült.
- Ma éjjel csalódást okoztál nekünk nemtörődömségeddel, Michael. Úgy vádaskodtál, hogy
nem néztél utána a tényeknek és ezzel sikerült megsértened Adrock herceg és jómagam nagyra
becsült vendégét. Most pedig kérdezz, és választ kapsz mindarra, amit nem tudsz.
Michael elszántan pislogott és megpróbált előrukkolni valami értelmes kérdéssel. Kioktatást
várt. Az, hogy maga Calvin követelt tőle olyan kérdéseket, amelyekre elképzelései szerint már
régen választ kellett volna kapnia, teljesen váratlanul érte. Mi ez a játék? Bainbridge tényleg
hajlandó lenne megmagyarázni, miért tartotta vissza előle a Darien halálával kapcsolatos

28
információkat?
- Miért nem említetted Darient? - kérdezte végül tétovázva.
- Rossz kérdés, Michael! - csattant fel Calvin. - Rossz kérdés!
- Mi... mi történt Dariennel? - kérdezte Michael. - Kezdte kényelmetlenül érezni magát.
- Rossz! - csattant fel Calvin ismét. Bár arca nyugodt, sőt unott maradt, hangja elárulta
növekvő haragját. A düh kavarogni kezdett az aurájában is. - Kérdezz újra! Összpontosíts arra,
mit csináltál te rosszul.
Michael elhallgatott. Megpróbálta megőrizni a nyugalmát. Ha Calvin most meg akarja
leckéztetni nemtörődömsége miatt, akkor hiába próbálkozik az iróniával.
- Ki tudná nekem megmondani, mi történt Dariennel?
Calvin ökle az asztalra csapott. A mozdulat gyorsasága és hevessége megriasztotta Michaelt; a
vámpír jobb kezén viselt ezüst gyűrű csattanása puskalövésként visszhangzott a máskülönben
csendes irodában.
- Ne! - kiáltotta Michael remegve, mert egy röpke pillanatra azt hitte, ha még egy rossz szót
szól, Calvin ráveti magát az asztalon keresztül. Ugyan sohasem tapasztalta, hogy Atyja
ilyesmire vetemedne, de nyilvánvaló haragját látva erről könnyen megfeledkezett.
- Mit kellene kérdeznem? - kérdezte nagyon halkan, és nem nézett Calvin szemébe. Hosszú
csend ereszkedett közéjük. Amikor végre összeszedte a bátorságát és felpillantott, látta, hogy
Atyja hátradőlt székében, kezével pedig eltakarja az arcát.
- Tudod te azt, mit kellene kérdezned, Michael - mondta Calvin, de nem nézett rá.
Mutatóujjával megérintette alsó ajkát. -Arra válaszolj nekem: kit kellene megkérdezned?
- Téged - találgatott Michael: a szó majdnem kérdésként hangzott.
- És még kit?
Michael végre megértette, Atyja mire akar kilyukadni.
- És Christopher Flynne-t - mondta kicsit magabiztosabban. Calvin aurájából kezdett eltűnni a
harag színe.
Bainbridge ujjhegyeit összeérintve méregette Michaelt.
- így igaz. És mit mondanál nekem?
- Michael első gondolata ismét Darien volt, de elhessegette. A remény, hogy Calvin őszinte
lesz vele, még azelőtt meghalt benne, hogy a szavak elhagyták volna a torkát.
- Azt kérném... - kezdte -, hogy bocsásd meg nekem, amiért bolondot csináltam belőled az
Elíziumban.
Calvin szemöldöke felszaladt- most úgy festett, mint egy ugrásra készülő párduc.
- Tehát szerinted mások ostobának tartottak?
- Michael visszavonulót fújt.
- Nem, uram - mondta gyorsan. - Arra kérlek, bocsáss meg nekem, amiért ostobán
viselkedtem, úgy, hogy még téged is rossz fényben tüntettelek fel.
- Tüntethettél volna fel - helyesbített Calvin. Michael megismételte a kérést, ez alkalommal
Calvin kiegészítésével. - És mit kérnél Flynne úrtól?
- Arra kérném, ő is bocsásson meg nekem - mondta Michael.
- Miért is?
- Amiért úgy tűnt, miattam ...
- Mit is kérnél tőle? - szakította félbe Calvin.
- Michael összeszedte minden erejét és megint belekezdett. Nem volt más választása. -
Bocsánatot kérnék tőle, amiért úgy tűnt, mintha hibáztatnám, amiért nem...
- Állj. - Michael engedelmeskedett. - Mit kérnél tőle?
- Megkérném Flynne urat - vágott bele Michael ismét -, bocsásson meg nekem, amiért
célozgatásommal megsértettem.
- Kínos célozgatásoddal - tette hozzá Calvin.
Michael megismételte a mondatot, ismét Calvin kiegészítésével.
- És amiért úgy csináltál magadból bolondot, hogy ezzel engem és az Elíziumot is sikerült
rossz színben feltüntetned - fejezte be Bainbridge helyette.
Michael még egyszer eldarálta a megalázó bocsánatkérést, ez alkalommal utoljára. Érezte,

29
hogy minden egyes szó alig elfojtott haraggal izzik végig jéghideg testén. Mind
figyelmetlenségét, mind kínos figyelmetlenségét annak köszönhette, hogy rettenetesen
váratlanul érte, amikor Darien nem jelent meg a többiekkel együtt. Ha Calvin még időben
értesítette volna, biztosan uralkodik magán. Viszont ezt szóba sem hozhatta, mert csak további
megtorlással járt volna. Nyilvánvaló volt, Calvin mit akar megvonni tőle, büntetésképpen az
általa okozott károkért, ezért nem mert még többet kockáztatni.
- Van még kérdésed, Michael? - kérdezte Bainbridge, és felállt a székből. Megfordult és
kinézett az ablakon, az alant nyújtózó Irón Rapidsre. A távolban az Irón River, a néhai,
felduzzadt Grand River hömpölygött, elválasztva a város munkásnegyedét a gyártelepektől.
Beteg, szürke kígyóként tekergett és siklott a messzeségben és a szennyezett víz bűze
versenyre kelt a gyárak általános kipárolgásával. Michael most örült, amiért a Gideon ház, ahol
most voltak, olyan messze esett a városnak attól a részétől. - Máskülönben távozhatsz.
Michael felállt, de még nem indult el. A csendben tisztán hallotta az alant tülekedő autók halk
lármáját.
- Persze csak ha nincsen kérdésed. Akarsz még tudni valamit?
- Nem, Calvin. Bainbridge visszafordult felé.
- Szóval egyáltalán nem akarsz megkérdezni semmi mást, Michael? - A város reflektorainak
izzása visszaverődött az eget borító felhőkről és betegesen rózsaszín fénnyel fürösztötte Calvin
arcát.
- Csak annyit kérnék, hadd beszéljek Christopher Flynne úrral -mondta Michael, kissé
túljátszva a megalázott bűnös szerepét. -Szeretnék kérdéssel fordulni hozzá. - A Calvin
mosolyából kitetsző önelégült vidámság és az aurája változása arról árulkodott, hogy Atyja egy
kicsivel kevésbé eltúlzott előadással is megelégedett volna.
- Akkor hát tégy úgy - felelte Calvin és ismét hátat fordított neki. - Már így is túlságosan
megvárakoztattad.
- Igen, uram. - Michael visszagurította a széket az eredeti helyére, a számítógép elé. Most
tudomást sem vett a képernyőn kavargó mintákról. Akárcsak a résnyire hagyott ajtóról.
- És Michael...
- A vámpír megtorpant, de nem fordult meg. A két Vértestvér hallgatott egy darabig; nem
néztek egymásra.
- Uram ?
- Hamarosan szót kell váltanunk Darien ügyéről - mondta Calvin. - Gondoskodnunk kell
vadászterülete és tulajdona felosztásáról. Nekünk kettőnknek kell ezzel megbirkóznunk.
Mihelyst van időd, sort kerítünk rá.
Michael dermedten bólintott, mert tudta, hogy Calvin látja az ablaküvegben tükröződő
mozdulatot. Ha Calvin úgy fogalmazott, "mihelyst van időd", az azt jelentette, hogy "minél
hamarabb". És ennél sokkal rosszabb volt, hogy a büntetés, amit Nemzője ma esti
viselkedéséért és az etikett megsértéséért szándékozott kiróni neki, valószínűleg következő
találkozásukig várat magára.
- Mondjuk holnap este? - kérdezte halkan.
- Holnapután - mondta Calvin nagylelkűen. - Ez legyen az első dolgod.
- Igen, uram - mondta Michael az ajtóra meredve. - Köszönöm.
- Jó éjt, Michael.
A vámpír ismét meghajtotta a fejét. Amikor úgy tűnt, Atyjának nincsen több mondanivalója a
számára, kilépett az irodából és fürgén a folyosó túlsó végébe, a lifthez sietett. Csempén
kopogó léptei zaja sokáig kavargott körülötte, űzve, hajtva előre, ki innen, hazafelé. Ahol már
várja egy sértett vámpír, aki legalább olyan hatalmas, mint Calvin, de akinek sokkal kevesebb
oka van rá, hogy udvariasan viselkedjen vele.

Ötödik jelenet
A lift ajtaja azonnal kinyílt és Michael máris úton volt lefelé, a földszinti csarnok irányába. A
falak mintha fojtogatták volna, a feje felett zakatoló gépezet pletykákat zümmögött a fülébe és

30
megpróbálta megmagyarázni neki, mit kellene éreznie. Felnézett, és a szószátyár zúgásnak
vége szakadt, nem mesélt több titkot. Az ajtó nagyot csendült és kinyílt, Michael pedig kisétált
a hallba.
Átvágott a társalgón, ahol az este nagy részét töltötte, majd a hátsó kijáraton át távozott. Az
ajtó még be sem csukódott mögötte, már meg is pillantotta az Őt váró Clare-t.
- Mit akarsz? - mordult fel a férfi. Most, hogy nem kellett elviselnie a hárpiák fürkésző
pillantásait, nem állt szándékában tovább játszani azt a polgári, társasági szerepet, amit valaha,
sok évvel ezelőtt még Calvin kényszerített rá.
- Beszélgetni - felelte a lány. - Lionel elment megkeresni jövendő Gyermekét, Jeremey meg
Elliot pedig üzleti ügyekről beszélgetnek valahol. Jelen pillanatban te vagy az egyetlen érdekes
személyiség a környéken.
- Nem kívánok beszélgetni veled - mondta Michael, aki még mindig nem mozdult. Mindent
számításba véve egyáltalán nem volt ínyére Clare érdeklődése. - Találkozóm van valakivel.
- Az a találkozó egyáltalán nem érdekel téged - mondta Clare. Lehajtott fejjel méregette
pasztellszínű ruháját, de még véletlenül sem segített abban, hogy Michael rájöjjön, mit akar
valójában. -Annyira biztosan nem, mint amennyire Darien érdekelt.
- Clare...
- -A fiú Jeremey számára is fontos volt. Sokat dolgoztak együtt, mielőtt útnak indultak volna.
Jeremey nem beszél róla, de látom, hogy felzaklatta a dolog.
Michael úgy érezte, ha most válaszolna, az legfeljebb sikolyként törne elő a torkából, ezért
inkább csendben maradt.
- És tudom, Elliot még jobban felidegesíti majd - folytatta a lány, mintha magában beszélne. -
Nem igazán jönnek ki egymással.
- Michael erről is tudott, mint minden másról, amiről az Elízium falai között szó esett. A
pletykák szerint Elliot durva személyisége nem egyszer összeütközésbe került Jeremey
sztoikus természetével. Ugyanezek a pletykák arról is említést tettek, hogy Elliot csak a herceg
és Dávid Ellsworth befolyásának hála került be a kotériába. Darien egyszer bizalmasan
elmesélte Michaelnek, hogy a többiek csak azért voltak hajlandóak elviselni Elliotot, mert
féltek attól, mi történhet velük, ha nem igy tesznek. Jelenleg azonban Michaelt nem érdekelte
túlságosan ez az apró társadalmi viszálykodás, és ezt közölte is a lánnyal.
- Majd fog - felelte Clare és Michael szemébe nézett.
- Miért? - A férfi szinte köpte a szót. Ha nem szabadulhat pillanatokon belül, egyszerűen
feltaszítja a lányt és szó nélkül továbbáll. Nem is igazán értette, eddig miért maradt itt.
- Mert Jeremey a szövetségesed lehet - mondta a lány. - Különösen Elliottal szemben.
- Nem érdekel Elliot Damascus - mondta a férfi. Tulajdonképpen nem is hazudott. Bár Elliot
önelégült és pimasz fráter, aki magasabbra kapaszkodott a ranglétrán, mint megérdemelte
volna, mégsem lehetett teljesen elítélni. Néhány Vértestvér azt suttogta, kissé talán túl gáláns,
ha táplálkozásról van szó, és a herceg úgy gondolta, ez még nem fenyegeti a Maszkabál
épségét, ezért nem szükséges megbüntetnie unokáját. Ötven vagy hatvan év múlva Elliotból
egészen elviselhető egyéniség válhat. Darien korlátozott mértékben el tudta viselni a Ventrue
társaságát, szóval Elliotnak biztosan akadt néhány jó tulajdonsága. Elliotra még az sem vetett
igazán árnyékot, hogy halandó élete nagy részét bűnözőként töltötte el. - Átkozottul nem
érdekel a fickó.
- Majd fog - mondta Clare. - Beszélj Jeremey-vel; majd meglátod.
- Michael egyáltalán nem szándékozott ilyesmit tenni. Ugyanúgy hidegen hagyta, miféle
gondjai lehetnek Jeremey-nek a herceg unokájával, mint maga a herceg unokája.
- Tűnj el az utamból, Clare - mondta, amikor végre elsöpört mellette. - Ne próbálj meg
beszélgetni velem. Csak hagyjál békén és kész.
- Majd meglátod - ismételte a lány, amikor elhátrált tőle. - Kérdezd Darienről. Van közös
témátok.
- Michael csak ment tovább és vissza se nézett. A pokolba a közös témával, gondolta.

Hatodik jelenet_

31
- Calvin Bainbridge töprengve figyelte Gyermekét, aki éppen akkor sétált át az utcán;
kétségtelenül a két háztömbnyire található buszmegálló felé tartott. Karba fonta a kezét és
enyhén megcsóválta a fejét. Ha közeljövőben hasonló összejöveteleket tartanak, gondoskodnia
kell egy autóról meg egy sofőrről Michael számára. A Gyermek természetesen képes
megvédeni magát bármelyik balszerencsés bűnözővel szemben, aki őt választaná célpontnak,
de ettől még ugyanúgy aggódott a biztonságáért. Ha másért nem, hát a többi vámpír miatt fenn
kell tartania a látszatot. Az, akit sofőr fuvaroz, tiszteletet parancsol. Az ilyen ember fontosnak
tűnik, még akkor is, ha az illúzió túlnő az illető fontosságán. Ha megajándékozza Michaelt egy
autóval meg egy sofőrrel, talán sikerül meggyőznie, hogy nem esett ki teljesen Atyja
kegyeiből. Sőt, mi több: a fiatal Vértestvérek láthatják, milyen busásan megtérül, ha valaki
Calvin Bainbridge-t szolgálja. Lehet, hogy Michael létezése mást cél nem nagyon szolgál, de
legalább ezt megmutathatja a michigani vámpíroknak.
A levegő érezhetően felkavarodott, amikor feltárult a szomszédos iroda ajtaja. Bainbridge az
ablaküvegben tükröződő árnyalakot figyelte. Az alak megtorpant a küszöbön.
- Hallottad a beszélgetést? - kérdezte Bainbridge hátra sem fordulva.
- Igen.
- Mi a benyomásod? - Calvin félig elfordult az ablaktól és kezével rátámaszkodott az
íróasztalára. - Szándékaim szerint cselekszik majd?
- A magunkfajták esetében nehéz ezt megmondani - felelte Marcus Villanova, és
méltóságteljesen letelepedett a székbe, amit Michael az előbb a helyére tolt. Egyik lábát
átvetette a másik térdén, kezével végigsimított a karfán. Pillantása a másik sarokban, az ajtó
mellett álló kristályszobrot fürkészte. - Különösen akkor, ha Michaelről van szó. Fiatal kora
ellenére túl sokat töpreng.
- Mit a véleményed róla, Marcus?
- Ezt sem könnyű megválaszolni - ismételte Villanova, és a folyó túlpartján komorló épületek
homályos körvonalait fürkészte. - Búvóhelyemről nem tudtam alaposan szemügyre venni.
Bainbridge úgy gondolta, lecsap erre a kijelentésre.
- Mit láttál?
- Nagyon erős öntudatosságot érzékeltem felőle - kezdte Villanova. - Egész végig, míg veled
beszélt, úgy tűnt, csak az érdekli, mit kellene mondania, mit gondol éppen, és hogyan
befolyásolhatják a sorsát te döntéseid. Az-nem túlságosan érdekelte, te mit gondolsz. Inkább
azzal törődött, amit látszólag hallani akartál, mert ha jól felel neked, abból neki előnye
származik.
- Értem - mondta Bainbridge egykedvűen. - Folytasd.
- Meglehetően halványan, de az idegesség nyomait is megfigyeltem az auráján - magyarázta
Villanova. - A mai események már kezdik emészteni. Különösen akkor éreztem ezt, amikor
megparancsoltad neki, hogy hamarosan keressen fel ismét.
Bainbridge ezt maga is észrevette.
- Mi a helyzet Dariennel? Mit láttál, amikor elhangzott a Gyermek neve?
- Haragot - felelte Villanova, és bágyadt pillantással az asztal lábát kezdte méregetni. -
Lemondást. Persze akadt ott szomorúság is, de nem volt olyan erős, mint a másik két érzés. Azt
nem tudom, vajon mindezt maga a helyzet váltotta ki belőle vagy annak valamilyen speciális
vetülete... mondjuk Jeremey Talbot.
- Egyik lehetőség sem túl kellemes.
- Valóban. - Villanova elmélázva mosolygott. - De mégis... valami sokkal veszélyesebb dolog
rág benne. Függetlenül attól, kire vagy mire irányítja a haragját, Michael téged hibáztat
Gyermeke haláláért.
- Kísérletem eredménye azt mutatta - mondta Bainbridge -, hogy Flynne-t hibáztatja.
Villanova erre nem mondott semmit, de unott pillantása mindent elárult.
- Flynne a legvalószínűbb célpontja Michael tehetetlen frusztrációjának - erősködött tovább
Bainbridge az egyáltalán nem egyetértő hallgatás dacára. - Flynne volt Darien mellett, amikor a
fiú meghalt. Tudja, mit kell tennie veszélyes helyzetekben. Mielőtt elindultak volna Detroitba,

32
felelősséget vállalt Talbot kotériájának biztonságáért. O az, akit birtokunk Vértestvéreinek
hibáztatniuk kellett volna, ha ilyesmi történik. Éppen ezért tanácsoltam Adrocknak, hogy
mindenképpen lépjen vele kapcsolatba és ne engedje el külön vezető nélkül a kotériát. Ha
pedig Flynne "hagyja", hogy valami ilyesmi bekövetkezzen, akkor ezzel - téves döntése miatt -
Adrock neve is besározódik. Ezt már akkor megbeszéltük.
- Így igaz. - Villanova hosszú, fehér ujjai zakója hajtókájával babráltak. - És meggyőződésem,
hogy mihelyst Gyermeked kilépett innen, már szárba is szökkentek a lelkében a kétség magvai.
Azonban amikor ma este Michael közelébe férkőztünk, egy elejtett célzása szerint téged
hibáztat Darian halálért. De ha másért nem is, mai ostoba viselkedésedet mindenképpen a te
számládra írja.
- Bainbridge elfintorodott.
- Amikor Talbot kotériája útnak indult, már megvitattuk azokat az okokat, amelyek
szükségessé tették az abszolút titoktartást.
- Emlékszem. De ez mit sem változtat a tényeken. Te vagy az a felsőbbrendű figura, akinek a
véleménye előtt Míchaelnek rendszeresen meg kell hajolnia. Tiszteli vezetői és parancsnoki
képességeidet. Elvárja tőled, hogy bármilyen helyzetbe is kerülj, urald azt. Ha viszont a helyzet
menthetetlenné válik, téged hibáztat miatta.
- Szerintem azt még neked is be kell ismerned, mennyire valószínűtlenül hangzik ez az egész -
mondta Bainbridge.
- Ó, biztosíthatlak róla, hogy összes elvárása és vádja pusztán tudatalatti - felelte Villanova.
Elkezdte magát lökdösni a székkel és aprókat mozdult előre meg hátra. Bainbridge a szoba
túlsó végében is hallotta a görgők csikorgását. - Ha megkérdeznéd, Michael talán még azt is
bevallaná, hogy neheztel rád, amiért ilyen mértékben befolyásolod az életét.
- A hárpia kezdte pedzegetni azt, amiért valójában Bainbridge idehívatta.
- Ha neheztel... - kezdte.
- Neheztel, de nem tud az irányításod nélkül élni. - Villanova bágyadt kézmozdulattal csendre
intette a másikat. - Amikor vámpírrá tetted, a tekintélyed lett számára a világ sarokköve.
Újszerű világnézetében te lettél az a parancsoló és irányító figura, akihez válaszokért és
megoldásokért fordulhat. Az efféle viselkedés nem szokatlan a mi nemzedékünkbe tartozó
vámpírok utódainál. Marié elmélete szerint ez a frissen kikelt fiókáknál tapasztalható követési
ösztönhöz hasonlítható. Megfelelő körülmények között egyszer szívesen megtárgyalnám vele
ezt a feltevését.
- Ha tudatalatti szinten elutasítja a tekintélyemet - szegezte neki a kérdést Bainbridge, aki
egyáltalán nem akarta, hogy Villanova pont most kezdjen elkalandozni, amikor végre arról
beszélt, amiért hívatta -, mit fog tenni, ha ez az ösztönzés elhatalmasodik rajta?
- Ha ez bekövetkezik - felelte a másik. - Ha el tudod érni, hogy Adrock még sokáig Detroitra
figyeljen.
- De mit tesz majd Michael? - csattant fel Bainbridge.
- Már majdnem minden célját elérte - már csak Adrock birtokát kellett megszereznie magának.
A detroiti Szabbat elleni állandó szervezkedéssel és csatározásokkal sikerült a herceg figyelmét
alaposan elterelnie, mialatt ő szép lassan belülről morzsolta fel a vén Ven-true támogatóinak
csapatát. Míg Adrock és Gyermeke minden erőfeszítésükkel Irón Rapids felfejlesztésén
munkálkodtak és Flint meg Lassing birtokai folyamatosan terjeszkedtek Detroit felé, miközben
felszámolták a Szabbat helyi egységeit, Bainbridge ugyanezt tette az állam többi részében és a
szóban forgó városokban is. Ha Adrock és Ellisworth új birtokokat szerzett, Bainbridge
mindent megtett, hogy azok hamarosan az ő fennhatósága alá kerüljenek. Adrock ráadásul
Bainbridge-re bízta ezeknek a területeknek a felügyeletét, ami még jobban megkönnyítette a
dolgát. Ha a herceg belevág a következő "átfogó hadjáratba" Detroit ellen, ő azonnal kirántja
alóla Irón Rapidset. Bár a városkát össze sem lehetett hasonlítani Detroittal, legalább
biztonságos volt és remekül fenntarthatja magát belőle, míg Adrock a Szabbat védművei ellen
vezényli egyre fogyatkozó erőit. Akkor Bainbridge betelepszik Adrock egykori székébe és
kiterjeszti hatalmát Michigan többi részére, ahogy azt a herceg is tette oly sokáig.
- Semmiképpen sem jósolhatjuk meg pontosan, mit tenne

33
- Michael ilyen körülmények között - mondta Villanova. - Van esély, hogy ellenszegül
parancsaidnak, de jelen állapotát figyelembe véve minden efféle találgatás meglehetősen
szubjektív. Észrevételeim szerint fokozott mértékben érzékeny a meggyőzés és a csábítás
eszközeire. Ha óvatosan rájátszol erre az érzékenységre, igen, elérheted a célodat.
- Bainbridge elmosolyodott a gondolatra. Pontosan ezen ok miatt esett valaha Michaelre a
választása. Sokkal inkább emiatt, mint Gyermeke másodosztályú ékszerész-képességei.
Michael igen hasznos tudott lenni, ha meglökték a megfelelő irányba.
- Szóval esetleg rávehető, hogy az én elképzeléseim szerint cselekedjen? - kérdezte.
- Igen, lehetséges - figyelmeztette Villanova. - Ez viszont még annál is több ideig eltarthat,
mint amennyi Jeremey Talbothoz kellett. Nem tudom, mennyire fér bele tervezett
időbeosztásodba az a rendkívül alapos meggyőzés-hadjárat, amire szükséged lehet. Michael
Gyermekének halála tovább bonyolította az ügyet.
- Nincsen sok időm - felelte Bainbridge egyetértően. Keserű mosoly fodrozta az ajkát. -Jobban
szerettem volna, ha még egy expedíciót indítanak Detroitba, mielőtt én lépek.
- A halál átkozottul kényelmetlen tud lenni - mondta Villanova, és üres tekintettel meredt a
számítógép képernyőjén tekergőző alakzatokra.
- Szóval te úgy gondolod - kérdezte Bainbridge -, hogy rövid idő leforgása alatt nem sikerülhet
meggyőznöm Michaelt arról, hogy elfogadja a céljaimat?
- Sajnálatos módon ez felettébb valószínűnek tűnik.
- Akkor viszont mit csináljak ebben a helyzetben? Mennyire számíthatok arra, hogy tétlenül
gubbasszon, ha már közvetlenül nem segít nekem? Vajon megszűnnek az ellenérzései irántam,
vagy éppen tízszeresére nőnek, ha átveszem a hatalmat a birtok felett?
- Ennyire ne szaladjunk előre - mondta Villanova gunyoros mosollyal. Most a szomszédos
iroda ajtaját méregette. - Ez azért még messzebb van. Először inkább csak az aggasszon, vajon
Michael akkor szembeszáll-e veled, ha még csak a célod elérésén munkálkodsz? Már ha
egyáltalán képes leszel belevágni a tervbe.
- És? Szembeszáll velem? - kérdezte Bainbridge, eleresztve a füle mellett Villanova
nyilvánvaló kétségeit.
- Amennyire én ezt meg tudom ítélni, nem - felelte Villanova halvány, mindentudó mosollyal.
- A közeljövőben pedig biztosan nem. Ha nem tévedek, még nem is említetted neki ezeket a
célkitűzéseket, igaz?
- Igaz - bólintott Bainbridge. - De Darien szívesen vette volna, ha hatalomra kerülök, azt
tudom. Tisztában volt vele, hogy Michael és én másképpen viszonyulunk hozzá, de erről
amúgy sem beszélt volna vele.
- És mi van, ha mégis említést tett Michaelnek a terveidről - tűnődött Villanova -, akiben ez
valami utálatos lázongási vágyat váltott ki? Ez esetben miként akadályoznád meg, hogy
továbbadja a titkot?
- Bainbridge egy ideig némán töprengett ezen az eshetőségen. A kérdés jó volt, de Michaelt
azért még nem hajszolta bele a nyílt lázadásba. Sőt, Michael egyáltalán nem rendelkezett azzal
a tekintéllyel, hogy bármilyen módon "igazságot" szolgáltathatott volna és nem volt olyan
pozícióban, hogy felkeresse azokat, akik ezt megtehették volna. Bainbridge ráadásul ismerte
azokat, akiket Gyermeke ebben az esetben felkereshetett volna - már ha képes lenne ennyire
felrúgni a Vértestvérek társadalmi illemszabályait -, és tudta, hogy vagy az ő oldalán állnak
vagy nem kedvelik Michaelt.
- Elméletben Talbot és Villanova őt támogatták. Michael Adrock herceget rangosabb kísérő
nélkül fel sem keresheti. Maxwell a herceg elé vihetne az ügyet, de ő nem titkolta, mennyire
utálja Michaelt. Ha ilyen vádakkal fordulna a seriffhez, Maxwell egy szavát sem hinné. De
még ha a seriff vizsgálódni is kezdene, Bainbridge erre az esetre is felkészült és többféle
módon el tudná terelni magáról a gyanút. Ezen a ponton amúgy is az ő szava számítana
Michaelé ellenében, és még Villanova támogatását is élvezné. Ha Gyermeke lázongani
kezdene, semmi olyasmitől nem kellene tartania, amit ki ne gondolt és el nem vetett volna már
számtalan alkalommal.
- Szükségtelen ezzel foglakoznunk - szólalt meg végül.Villanova figyelmesebben mérte végig,
mint általában azokat, akik nem tartoztak a hárpiák közé. Hideg, távoli pillantása megpihent

34
Bainbridge nyakkendőjén, nem sokkal a nyaka alatt.
- Ha viszont nem tud a terveidről - kezdte -, akkor hát felvilágosítod?
- Most még nem - felelte Bainbridge habozás nélkül. - Ami azt illeti, még az is lehet, hogy
egyáltalán nem fogom felvilágosítani. Talán majd a többiekkel együtt ő is rájön.
- Marion Adrockkal együtt - mondta Villanova tűnődve, és kecsesen felállt.
- Igen.
- A biztonság kedvéért - mondta a hárpia - jobban teszed, ha kiszeded Michaelből, mennyit
tud, mielőtt eldöntenéd, mihez kezdj vele.
- Majd elküldöm hozzá ]eremey-t - felelte Bainbridge. - Az ő szavában jobban meg fog bízni,
mint az enyémben.
- Logikus - bólintott Villanova, és kinyitotta az ajtót. - Gyermekeim és jómagam továbbra is
szolgálatodra állunk.
- Jó éjszakát, Marcus.
- Az ajtó becsukódott, és Bainbridge aznap először egyedül maradt a gondolataival. Felállt
szürke íróasztala mellől és átment saját, külön irodájába. Beszélnie kellett Taibottal arról, hogy
mit kezdjen majd Michaellel. Arra is kíváncsi volt, mennyire tudta teljesíteni az angol a közös
célkitűzésüket: vajon sikerült kiütnie Elliot Damascust a michigani terület szállítmányozási
versenyének első helyéről?

Hetedik fejezet
- Most mondja meg, látott már valaha ekkora rakás szart? - kérdezte a zálogház pultja mögött
álló öntelt fiatalember. A pult túlsó végéhez sétált, és felhajtotta az átjárót lezáró repedezett
falapot.
- Elnézést, mit mondott? - Michael felháborodottan meredt a férfira. - Szart?
- ]a - felelte a férfi, aki most kijött a pult mögül és megállt Michael mellett, mintha mi sem
lenne ennél természetesebb. - Hadd nézzem meg még egyszer.
Michael annyira megdöbbentette az alak pimaszsága, hogy szó nélkül odaadta neki a szóban
forgó holmit. Egy arany brossról volt szó, amit E és T alakban elrendezett gránátkövek
díszítettek. Még Michael tenyérének a negyedét sem foglalta el, de az aprólékosan kidolgozott
arany és a sok kő miatt a méretéhez képest mégis elég nehéz volt. Az eladó kezébe nyomta az
ékszert.
A zálogos nagyot füttyentett és megcsóválta a fejét.
- faja... csak azt tudnám, miért vettem át egyáltalán ezt a kis édest -mondta, és cinkos mosolyt
villantott Michaelre. - Ha ezer évem lenne rá, akkor sem tudnám eladni.
Bár a fickó idegesítően közel húzódott hozzá, Michael meg sem moccant.
- Miért nem?
Bár hangjában fensőbbséges lenézés és idegesség csendült, az eladó esetében ez süket fülekre
talált. A fény felé tartotta a brosst, és beszéd közben úgy mutogatott a különböző részeire,
mintha Michael nem ismerné bárkinél jobban a darabot.
- Nos, kezdjük a legalapvetőbb problémával - mondta az eladó. -Monogram van rajta. A
gránátkövekkel úgy magukban semmi gond. Ha azonban egy olyan kezdőbetűket formáznak,
amelyek talán száz emberre ha passzolhatnak ebben a városban - nos, az már nem olyan jó.
Abból a százból mondjuk egy besétál ebbe a boltba. Talán.
- Értem - mondta Michael. Hagyta, hadd beszéljen a férfi. Arca szenvtelen maradt, bár már
kezdett gyűlni benne a harag.
- Másodszor: nézze meg ezt az aprólékos arany díszítést - folytatta a fickó. - Nem rossz, sőt...
őszintén szólva még a papírpénzre sem raknak ilyen bonyolult mintát... de azért ez már sok egy
kicsit. Kicsit túlzás, tudja. És higgye el nekem, kurvára nehéz az ilyen holmit tisztán és
fényesen
tartani, már ha nem szerez be egy olyan vibrálás cuccot, mint amivel az ékszerészek
tisztogatják az árut. Csak azt nem tudom, vajon hány öregasszony tart otthon ilyesmit.
Michael kimérten pislogott és már majdnem szólásra nyitotta a száját. Vajon milyen mélyre

35
ássa még magát ez az ember? A fickó a pultnak támaszkodott és úgy mutogatott a brossra,
mintha nem is érdekelné, kihez beszél. Láthatóan imádta a saját hangját.
- Aztán nézze ezt a tűt a hátulján - folytatta, és az ékszert megfordítva megmutatta az
aranyozott foglalatot. - Annyira nem ismerem az a szakmát, de ez a dizájn azért elég gázosnak
látszik. Ez a bross biztosan nem simul rá a ruhára, hacsak nem gyűri alá az anyagot. Eddigi
tapasztalataim alapján az ilyen ékszer állati szarul néz ki, ha eláll ruhától. Különösen akkor, ha
egy magasabb termetű valaki pillant le rá.
Michael felhúzta az egyik szemöldökét, de nem szólt semmit.
- Jól van, öregem, sajnálom - szólalt meg az eladó egy pillanat múlva, amikor végre tudatosult
benne, ki ő és hol is van valójában. - Manapság nem sok vásárlóm akad hét óra után. Ezen a
környéken legalábbis. Már zárni akartam, amikor maga besétált. A nevem Darien Salway. Én
vezetem ezt a kócerájt hétköznap meg szombaton fél napig. Segíthetek valamiben?
- Szerezném megnézni az ékszereket - mondta Micltael. Pillantása a brossról a többi hasonlóan
csiricsáré holmira vándorolt, amit a pult tetejére helyezett dobozban tároltak. A pulttal
ellentétben ezt a dobozt le sem zárták. - Gyűjtő vagyok.
- Hmmm - mondta Darien, de nem sokat foglalkozott a dologgal. Kerek, csinos arca egy
pillanatra elfelhősödött, de aztán azonnal visszatért barátságos arckifejezéséhez. Beletúrt
homokszín hajába, majd csörrenve visszadobta a brosst a dobozba. - Őszinte leszek, ebben a
dobozban az értéktelen holmikat tárolom. Még a bolti szarkákat sem érdeklik. Az értékesebb
darabok az üveg alatt láthatóak. A dobozból az amatőr ékszerészeknek adogatok el darabokat.
Ok gyakorolhatnak rajtuk vagy beolvaszthatják őket. Ebből például egész szép jegygyűrű
lehetne, a köveket meg felhasználhatnák egy nyaklánchoz. Vagy egy egyszerűbb brosshoz. Ha
megpucolja a köveket, akár még egy ékszerüzletben is eladhatja őket, jó kis summáért.
- Igen, elképzelhető - mondta Midiael. Énje egy részét elbűvölte ez a Darien Salway. Igaz,
csak annyira, mint amennyire egy baglyot elbűvölnek a padláson futkározó egerek.
- Talán maga is ékszerész, uram? - folytatta a fickó, miközben visszatért a pult mögé. ~
Megvan hozzá az érzéke. És amikor az előbb megvizsgálta azt a brosst, hát pont úgy húzta fel a
szemöldökét, mintha megszokta volna, hogy lupét használ.
- Maga kitűnő megfigyelő, Mr. Salway — mondta Michael. Közelebb lépett a pulthoz és kezét
az üveglapra tette, a kacatokkal teli tároló mellé. Bal tenyerét alulról világította meg a pult
oldalába épített lámpák halvány fénye.
Darien büszkén elmosolyodott.
- Általában meg tudom mondani, mivel foglalkoznak a vevőim - magyarázta. - Itt mindenféle
ember megfordul, a lehető legváltozatosabb okokból, ezért hamar megtanultam felismerni a
külső jeleket. Néha nagyon hasznos. Szóval érdekli ez a kis bross?
Michael arckifejezése kissé ellágyult; most gunyoros mosollyal pillantott a férfira.
- Mielőtt bejöttem volna, még nem tudtam róla - mondta halkan -, de azt hiszem, ezt kerestem.
- Nahát. Micsoda remek történet kezdődhetne így, nem? - mondta az eladó, és egy
spirálfüzetet húzott elő a pult alól. Ügy mosolygott, mint egy aranyásó, aki véletlenül nagyobb
aranyrögre bukkant. - Nem baj, ha lefirkantom ezt a mondatát? - A választ meg sem várva már
írni is kezdett. Aztán szégyenlősen elmosolyodott és vállat vont. - írok... - Ez számára
valószínűleg mindent megmagyarázott. - Nem bírom féken tartani magamat.
- Talán művészember, Mr. Salway?
- Nos... - kezdte Darien, és lerakta a brosst a pultra, oda, ahová Michael először visszatette,
hogy megvizsgálhassa. - Meg nem mondaná, mi? Őszintén szólva még mindig kiadót keresek.
Régebben Detroitban laktam, de egy kiadatlan író számára kicsit magasak ott a költségek.
- .Így hát most egy zálogházban dolgozik? - kérdezte Michael gúnyosan.
- Csak ideiglenesen - felelte Darien. - Meg besegítek néhány másiknak a városban. A
tulajdonos Iron Rapidsben dolgozik, lent a Pontiacnál és nem túl sokszor keveredik el ide,
Jacksonba. Az a jó az egészben, hogy rengeteg érdekes emberrel találkozom, akik mindannyian
újabb és újabb történetek hősei lehetnek. Arról nem is beszélve, hogy úgy osztom be az
időmet, ahogy akarom. A hely tulajdonképpen az enyém, mert a tulaj sohasem mutatott túl
nagy érdeklődést iránta.

36
Michael tudta, kié valójában a bolt, de ezt nem állt szándékában megosztani az eladóval.
Calvin valóban szeretett a háttérben maradni.
- Hé, vigyázzon, mert ha ilyen figyelmesen hallgat, én képes vagyok egész éjszaka beszélni -
mondta Darien mosolyogva, aztán szégyenlősen félrekapta a tekintetét. -Az meg kinek kell,
nem igaz? Mi lenne, ha inkább jól megvizsgálnánk ezt az ékszert és megalkudnánk? Tudom, ez
a legundokabb része az egésznek, de nekem úgy tűnik, van elég dolgunk mindkettőnknek.
Vegyük alapul az arany piaci árát grammonként, csapjunk hozzá huszonöt dolcsit a
gránátkövekért meg a munkáért, és már viheti is. Nem mondom, hogy bagóért van, de azt
hiszem, így tisztességes mindkettőnknek. Különösen akkor, ha amúgy is beolvasztja, hogy
valami haszna is legyen belőle.
- Tudatában van annak - kérdezte Michael -, hogy ez az összeg még részben sem fedezi az
ékszer valódi értékét?
Darien bocsánatkérően csóválta a fejét.
- Ebben a zálogházban, ebben a kerületben? Barátom, nem vagyok normális: saját kezűleg
kellett volna beolvasztanom, hátha nyerek vele valamit. Nézze csak meg. - Megfricskázta az
ékszert; a bross felbukott otromba kitűzőjében.
- Ez a darab eredeti - mondta Michael. - Egyedülálló. Ha jól vettem észre, alkotója ezt az
egyetlen példányt készítette belőle.
- Tudja, szerintem pont ez a gond - felelte Darien, akit teljesen hidegen hagyott Michael komor
hangja és arckifejezése. - Az ékszerész nyilvánvalóan meggondolta magát, miután megcsinálta
ezt a kis aranyost. Nem készített több ilyet. De lehet, hogy az öntőforma repedt szét a
szégyentől.
- Michael ujjai ráfeszültek az üveg és fa pult peremére.
- Az előbb már el akartam mondani - folytatta Darien -, hogy az egyetlen ok, amiért hajlandó
voltam megvenni ezt a holmit, az, hogy tetszett a története. - Amikor Michael nem szólt erre
semmit, Darien úgy vette, a hallgatás egyfajta beleegyezés.
- Minden valószínűség szerint egy Elisabeth Thurston nevű nőé volt, még a gazdasági válság
előtti időkben. A család nőtagjai között vándorolt, édesanyáról édesanyára, míg aztán tíz évvel
ezelőtt Mrs. Thurston ükonokájáé lett. Aztán nyaralás közben kirabolták a liázát. Ez a holmi az
ékszeresládikában hevert. A betörők mindent elvittek - a hölgy szerint még a szatén
párnahuzatoknak is lába kelt -, de ezt a brosst viszont otthagyták a kupleráj közepén.
Valószínűleg a többi ékszerrel együtt kiszedték a ládából, de nem kellett nekik. A nőnek alig
maradt valamije, a biztosító pedig még nem fizetett, ezért fogta ezt a holmit, és eljött hozzám.
Azt mondta, ha a betörőknek sem volt hozzá gusztusa, neki sem kell. Pokolba a hagyománnyal
meg a családi örökségekkel, mondta, nem akarja tovább látni. Azt nem árulom el, mennyit
fizettem érte, de azt világosan elmagyaráztam neki, hogy a pénzt inkább a történet miatt kapja.
Ezek után úgy érzem, jelenlegi ajánlatom az ésszerűség keretein belül mozog.
- Szerintem meg nem elég drága! - csattant fel Micliael, szabadjára engedve csalódottságát és
sértett büszkeségét. Ennyit egyetlen érdekes beszélgetés sem érhet.
- Most az eladó nem bírt megszólalni. Csak pislogni tudott.
- Nos... - nyögte ki végre -, nem mondhatnám, hogy valaha is hallottam volna ilyet, Mr...
- Luther - mondta Michael, és olyan közel hajolt a férfihez, hogy majdnem összeért az arcuk. -
Michael Luther.
- Micsoda furcsa véletlen... - kezdte Darien. - Mert ha megfordítja ezt az ékszert és megnézi a
hátulját, akkor látni fogja...
- Michael Luther, 1928 - mondta a férfi, és rá sem nézett a brossra. - Tudom, mi áll ott.
- Azt mondta, maga gyűjtő - töprengett Darien. - Talán valami leszármazottja ennek a
fickónak?
- Michael olyan közel hajolt Darienhez, hogy az arcát meg is csókolhatta volna.
- Nem ~ válaszolta. — Azért tudom, mi van ott, mert saját kezűleg gravíroztam bele. És tudja
mit, Mr. Salway? Minden munkám többet ér, mint huszonöt dollár és anyagköltség.
- Becsületére legyen mondva, az eladó meg sem rezzent. Ez tetszett Michaelnek. A fickónak
semmi taktikai érzéke nincsen, de legalább képes higgadt maradni.

37
- Akkor hát - szólalt meg Danen végül komoly arccal - mire gondolt pontosan, amikor ezt a
darabot készítette? - Egy pillanat múlva széles mosoly terült végig az arcán; a túl sok kávénak
és cigarettának köszönhetően fogai aranybarna színben pompáztak.
- Nem, ez persze nem lehet igaz - mondta aztán. - Tényleg rokona a...
- Michael visszamosolygok rá - megmutatta neki az összes fogát. Az öntelt fickónak már nem
maradt ideje, hogy mondjon valamit.
Michael kecses ugrással átvetette magát a pulton. Lendülete ereje magával rántotta az eladót, le
a pult mögé, nehogy bárki meglássa őket az utcáról. Olyan hirtelen izzott fel benne a támadás
vágya, hogy még az üzlet ajtaját sem zárta be.
Miközben a busz átszáguldott Irón Rapidsen, a jelenet újra meg újra lepörgött Michael fejében.
Pontiadba tartott, az ékszerüzletébe. Emlékei szerint akkor figyelmetlenségével és
nemtörődömségével komolyan veszélyeztette a fátyol épségét, amely mögött meghúzódva ő és
a fajtabéliek tevékenykedtek. Tilos volt táplálkozniuk, ha előtte nem bizonyosodtak meg arról,
hogy biztonságos körülmények között vannak, különösen akkor, ha a helyszínen bárki más is
felbukkanhatott. Adrock birtokán azt sem nézték jó szemmel, ha valaki táplálkozás közben
végzett a halandóval, de Michael úgy emlékezett, akkor már nem bírt uralkodni magán. Bár
nem volt különösebben éhes, ettől függetlenül jó érzés volt ismét degeszre tömni magát.
Ráadásul segített visszaállítani felsőbbrendűségi érzését az átlagos emberekkel szemben.
Különösen ezzel az öntelt, ostoba férfival szemben, aki nem tudta, mikor kell hallgatni.
De mégsem az zavarta, hogy kis mértékben megszegte a fajtabéliek törvényét: igazából attól
rettent meg, amit ezután tett.
Felpattant ültében a Darien nyakából szivárgó éltető vércsík széles ívet rajzolt a levegőbe.
Michael ajkáról vér csöpögött az eladóra és pirosítóként festette vörösre a halott férfi arcát. Mi
történt vele? Szédült, majdhogynem fel volt dobva. Évtizedek óta - az Oíeiés óta - nem érezte
magát így. Még sohasem vetette rá magát halandóra ilyen könyörtelenül.
- Mit tettél? - kérdezte a némán heverő férfit. Teljesen fel volt zaklatva. Most, hogy leteperte a
fickót, sokkal életerősebbnek érezte magát. Sokkal hatalmasabbnak. Eddig csak azokból
táplálkozott, akiket Calvin ajánlott fel neki. Azok az alkalmak steril, precízen megszervezett
események voltak. Az áldozatok házasemberek voltak, akik később azt hitték, illegális
találkájuk volt egy fiatal művésszel, de a mostani helyzet teljesen különbözött a megszokottól.
Ebben a pár pillanatban csak Michael és Darien létezett. Ez alkalommal a táplálkozás mennyei
élménynek bizonyult. Csodálatos volt és nem olyan szörnyűséges, mint általában.
Michael azért indult felfedezőútra a zálogházak között, mert úgy döntött, felkutatja elveszett
munkáit, hátim ettől ismét fellobban benne az ihlet lángja. És ez az ember többet adott neki,
mint képzelte volna. E? az ember, aki megsértette, és tulajdonképpen felbőszítette azzal, hogy
a félelemnek szikráját sem mutatta, sőt, úgy kezelte, mintha egyenrangúak lennének. Ez az
ember, aki meghallgatta az embereket és pusztán saját örömére elnyelte, felfalta a történeteiket,
olyan ajándékot adott neki, amiről eddig fajtársai említést sem tettek.
És Michael végzett vele.
Igazából nem is tudatosult benne, mit csinál: azon kapta magát, hogy egyik hegyes
szemfogával felnyitja az eret a saját csuklóján. Felnyalábolta a férfi hideg testét, mintha
csecsemő lenne, és sápadt ajkához szorította a csuklóját. Elméletileg erre engedélyt kellett
volna kérnie a liercegtől, de most nem volt rá ideje. A szikra, ami hirtelen fellobbant benne,
elhamvad, ha túl sokat teketóriázik. A karját masszírozva pumpálta vissza Darien testébe saját
vérét. Egyetlen hosszú, gyötrelmes pillanat múlva a férfi összerándult és két kézzel kapott
Michael csuklója felé. A vámpír nem hagyta, hogy sokat igyon; aztán csak szorította, míg az
első változások látlvitóvá váltak rajta. Órákig hevertek egymást ölelve.
- Mr. Salway? - kérdezte egy hang a pult túlsó feléről valamivel később. Michael riadtan - és
némileg szégyenkezve - ugrott talpra; Darien a padlón vonaglott. Egy középkorú nő állt vele
szemben: amikor meglátta a férfit, szorosabbra húzta magán a kabátot és hátralépett. - Miért
van nyitva a bolt? Hol van Mr. Salway?
Michael felemelte a pultot a vásárlótértől elválasztó falapot és a nő elé lépett. Úgy tűnt,
egyedül van és odakint sem látott senkit. Egy jóakaratú polgár, aki egymaga érkezett, hogy

38
megnézze, mi történt Dariennel. Milyen kedves, a maga emberi módján.
Amikor Michael a közelébe ért, a nő még egy lépést hátrált; akkor vette észre, hogy a férfi ajka
véres. Michael szórakozottan megtörölte a száját, aztán megragadta a nő csuklóját. A nőnek
pánik villant a szemében és megpróbálta kitépni magát a szorításból, de a vámpír nem
eresztette. Egyetlen sima mozdulattal áthajította a pulton. A nő képtelen volt kiabálni: lábai
görcsösen rugdalták a pult oldalát.
- Mr. Salway remekül érzi magát - mondta Michael.
A nőnek végre sikerült levegőt vennie, de megmozdulni már nem tudott. Michael a nyakánál
fogva leszorította a pultra, majd lenyúlt és gyengéden felsegítette Darient. A fiú úgy pislogott
és vicsorgott, mint egy vackából kirántott állat, ami egyébként majdhogynem meg is felelt a
valóságnak. Michael unszolására belemarkolt a nő hajába és durván felrántotta a fejét. A nő
levegőért kapkodott, és most már majdnem sikerült sikítania, de ebben a pillanatban Darien
agyarai belemélyedtek a gégéjébe. Az áldozat vére az arcára fröccsent; a sikoly elhalt, mielőtt
megszülethetett volna. Miközben a fiú szürcsölve szipolyozta a vért a szerencsétlen nő
bezúzott torkából, Michael a bejárathoz futott és bezárta az ajtót. Megfordította a táblát, most
azt mutatta, hogy "Zárva" - és behúzta a függönyöket. A kinti vasrácsot még a helyére kell
húzni, de ezt majd távozáskor elintézi Elégedetten fordult vissza a pulthoz - már nem
zavarhatják meg őket.
Már maga a táplálkozó gyermek látványa olyan örömmel töltötte el, mint amit az előbb is
érzett. Darien lehunyta a szemét, és hagyta, hogy patakokban csorogjon végig az arcán a vér.
Az elragadtatás mámorában teljes magasságában kiegyenesedett - háta nagy ívben megfeszült
-, majd felrántotta a nőt a pultról Az áldozat lábai tehetetlenül kapálóztak, és Darien szorosan
magához ölelte, nehogy leejtse. A vértől megrészegült Gyermek látványa már sok volt
Michaelnek. Megragadta a nő egyik csuklóját és ugyanolyan odaadással táplálkozott, mint
Darien. Még sohasem érezte magát ennyire életerősnek.
Olykor-olykor, ha eszébe jutott az a régi éjszaka, még mindig érezte a nő vérének ízét. Ha
ékszert készített, ha Dariennel veszekedtek, azonnal a nyelvén volt a zamata. Aznap éjjel,
amikor Darien jelentkezett Jeremey Talbot csapatába, lángolva égette az ajkát. De ma éjjel
kihunyt benne ez a tűz. Ajka nem lángolt többé, mintha az a régi íz, az a mennyei érzés sárrá
változott volna.
Michael a szokásos megállóban szállt le a buszról, de sikerült azonnal eltévednie. Aznap éjjel
már másodszorra. Christopher Flynne már várja. Calvin azt várta tőle, hogy bocsánatot kérjen
az idősebb vámpírtól azért, amit az Elizáimban mondott neki. A Vértestvérek társadalmában
nagy súlyt helyeztek arra, hogy mindenki kellő tiszteletet tanúsítson az idősebbek iránt. Senki
sem vonhatta felelősségre őket, különösen az Elizáimban nem, az illető Nemzője jelenlétében.
Súlyosbítja a helyzetet, ha az illető Nemző nem csak a szóban forgó Elízium fenntartója,
hanem a herceg jobbkeze is egyben. Michaelnek illő megbánást kell tanúsítania.
Jelenleg azonban egyáltalán nem érezte magát képesnek rá. Várjon csak Flynne egész éjjel, ha
úgy hozza a sors; nem megy haza. Ehelyett sarkon fordult, egy telefonfülkéhez sétált és hívott
egy taxit, amivel Jacksonba vitette magát. Ismert egy apartmant a Grand River mellett, ami
nem került sokba, de mégsem bevándorló munkások vagy drogkereskedők laktak a környéken.
Ezt a negyedet ismeretlen okokból csak Árnyéknak nevezték és ez volt Darien
vadászterületének legészakibb határa. Tudta, hogy Dariennek volt itt egy lakása, és most éppen
oda igyekezett. Tisztában volt vele, hogy ezt a területet valószínűleg elveszítheti, ha Calvin
elkezdi átszervezni a birtokrendszert, de még az övé. Darien lakásában fog aludni, és
remélhetőleg holnap estére felébred ebből a rémálomból.

Nyolcadik jelenet
Kyle néma csendben gubbasztott és úgy bámult Lionelre, mintha annak elment volna az esze.
A bezárt ajtón beszűrődő zene disszonáns zagyvaléknak tűnt, amit nem lehetett a klub
színpadán játszó zenekar számlájára írni. A dallam Kyle fülében torzult gyászzenévé. Talán ő
az őrült, nem Lionel.

39
Lionel a szemközti díványon heverészett, bal karját átlógatta a háttámlán. Szemében ámulat és
türelmetlenség tükröződött. Úgy tűnt, valóban izgatott és tényleg komolyan beszél.
Várakozóan nézett a fiúra.
- Most rögtön kell döntenem? - dadogta Kyle. Gyakran eljátszott a gondolattal, mi történne, ha
egy éjszaka Lionel felajánlaná neki, hogy vámpírrá teszi, de az ötlet eddig csupán érdekes
eszmefuttatás volt, semmi több.
- Én szeretném, fiam - mondta Lionel. Aznap este még nem vágta le a haját, és lustán
csavargatta egyik hosszú, göndör tincsét.
Kyle felállt, és elborította a kárpitból párálló áporodott cigaretta- és piaszag. A szobában
elméletileg a zenekarok buliztak koncert után, de Lionel is itt táplálkozott, ha nem odakint
vadászott. Kyle már nem is tudta, hány alkalommal strázsált az ajtó előtt, de kettesben még
sohasem voltak idebent.
- Akkor is olyan hirtelen ez az egész - mondta, miközben felmérte, milyen messze van az
ajtótól. - Még csak három éve ismerjük egymást.
- Három év, húsz év vagy száz... mit számít? -jegyezte meg Lionel. - Itt a lehetőség. Van egy
helyem számodra a birtokon, de ha te nem fogadod el, majd valaki más megteszi helyetted.
- Nem hiszem, hogy menne - mondta Kyle. - Láttam, hogyan csinálod. Nekem ez nem menne.
- Baromság - csóválta a fejét Lionel. - Ismerlek, Kyle. Megvan benned az erő, hogy azt tedd,
amit én. Már akkor bebizonyítottad, mielőtt elmentem volna Detroitba. Mi volt annak a
lánynak neve? Laura?
- Kyle megtorpant és lehunyta a szemét. Annak az éjszakának minden apró részletére
emlékezett. Azóta minden egyes rémálmában felbukkant Laura arca. Racionálisabb énje azzal
érvelt, hogy amikor megtette azt, amit akkor megtett, nem volt magánál; hogy az a vér tehetett
mindenről, amit Lioneltől kapott szolgálataiért cserébe, csak emiatt bántotta a lányt. Erős és
fürge lett tőle, de az agya teljesen becsavarodott, magyarázta racionális énje. Lionel
figyelmeztette, hogy a vér erőssé teszi, de a többi mellékhatásról nem tett említést.
- Úgy hallottam, már kiengedték a kórházból - vetette oda Lionel szinte mellékesen. - Ez igaz?
Találkoztál vele az eset óta?
- Kyle arcán a harag vörös rózsái izzottak fel, lélegzete sípolva tört elő a fogai közül.
- Ne merészeld emlegetni, te szemét!
- Lionel szemében meglepetés csillant.
- Nyugalom, Kyle.
- Láttad, mit tettem! - A fiú szinte köpte a szavakat. - Tudtad, mit érzek iránta, és hagytad,
hogy megtegyem vele... Miért engedted?
- Tudta, hogy abszurd éppen Lionelt hibáztatnia a történtekért, de az könnyebb volt, mint
önmagát okolni. Egyébként is, mi történt volna, ha nem kattan be a vértől?
- Tudnom kellett, képes vagy-e rá - felelte Lionel. - Ha valakit képes vagy megerőszakolni, a
Csók már könnyen megy. Ha képes vagy ilyet tenni azzal, aki fontos neked, bármikor
táplálkozni tudsz egy arctalan, ismeretlen emberből. Tulajdonképpen ennyi az egész. Kicsit
izgett-mozgott a díványon, és kinyújtotta hosszú lábait. - Ez volt az utolsó próba.
Kyle Lionel felé fordult és két haragos lépéssel előtte termett.
- Szarok rád meg a próbáidra! Miattad kórházba juttattam Laurát! Ötéves korom óta ismerem,
és kórházba került miattam! Te meg csak üldögélsz itt és van képed azt mondani, az egész csak
egy próba volt?
- Később majd higgadtabban szemléled a dolgot - mondta
- Lionel vállat vonva. - Hozzá kell szokni. Ami engem illet, még mindig nem szoktam hozzá.
- De én nem akarom megszokni! - üvöltötte Kyle. - Gyűlölöm, amit tettem! Utána minden
éjszaka hánytam és csak hánytam, míg mozdulni sem tudtam. A szüleim azt hitték,
belázasodtam.
Lionel csodálkozó mosolya még szélesebbé vált.
- Amikor elmentél, azon gondolkoztam, hogy megölöm magamat - folytatta Kyle, és ismét
elkezdett járkálni. - Megpróbáltam. Felmásztam a házunk tetejére, és csak álltam ott, hátha
képes leszek leugrani. És tudod, miért nem ment? Miattad! Nem akartam csalódást okozni

40
neked! Semmi nem tudok megtenni anélkül, hogy ne azon töprengenék, vajon te mit szólsz
hozzá. Tudta, hogy rettenetesen dühös lennél, ha hazaérnél és kiderülne, hogy meghaltam. Az
isten verje meg, Lionel, még csak nem is kedvellek!
Amikor a fiú befejezte, Lionel hangosan felnevetett; mély, zengő hangja betöltötte a szobát. A
vámpír felállt, és még mindig kacagva hátravetette hosszú haját.
- Éppen ezért választottalak téged, kölyök - mondta aztán mosolyogva. - Ugyanúgy érzel, mint
én a te korodban.
- Megbaszhatod - mondta Kyle és elfordult. Miért tűnik úgy, hogy az ő érzelmei bármit is
számíthatnak? Viharosan ingadozott, az egyik pillanatban még halálra rémült, a következőben
már majdnem szétvetette a harag. Most éppen úgy érezte, mindjárt üvöltözni kezd. - Nem
viccelek. Egy szemét faszfej vagy.
- Majd túlteszed magad rajta - mondta Lionel és közelebb lépett. Kyle vállára tette a kezét. -
Sőt, már ma éjjel túlteszed magad rajta.
Kyle megpróbálta lelökni magáról Lionel kezét. Lehet, hogy a vámpír képes lelkifurdalás
nélkül megrabolni az embereket, de tudta, hogy ez neki nem menne. Annak ellenére, amit
Laurával tett, nem volt szörnyeteg. Viszont rendkívül felbőszítette, hogy Lionel úgy gondolja,
rejtőzik benne egy szörnyeteg. Csak ezt nem tudta, korábban miért nem húzta fel magát ezen.
Miért nem mondta már régebben a szemébe, mit gondol róla? Először is rettegett a férfitól, de
ez az utóbbi pár hónapban megváltozott. Lionel vére tényleg teljesen elvette az eszét.
- Hagyjál bé...
Kyle ökle lesújtott Lionel markára... és nem történt semmi. Lecsapott a vámpír kezére, aztán
megdermedt. Mintha egy szobor karját próbálta volna lelökni a válláról. Lionelre pillantott: a
vámpír olyan pillantással meredt rá, amilyet még sohasem látott közvetlen közelről. Amit
tévesen ámulatnak, csodálkozásnak hitt, valójában éhség volt. Lionel vérre szomjazott, és
márványfehér, márványkemény keze szilárdan tartotta a fiút.
- Ne aggódj - mondta Lionel. Megragadta Kyle állát és balra fordította a fejét. A magas férfi
fogai megnyúltak, suttogó mellékzöngéi kölcsönözve a hangjának. - Tetszeni fog.
Kyle képtelen volt sikoltani, képtelen volt mozogni: lehunyta a szemét és megacélozta magát.
Énje egyik része azon töprengett, amit Lionel mondott az előbb, és rá kellett jönnie, hogy a
férfi igazat beszélt. Valószínűleg tetszeni fog neki. Látta már, amikor másokat megharapott:
úgy tűnt, azoknak is tetszett. De tudta, Lionel kijelentése - és az, hogy ő éppen engedelmesen
aláveti magát az akaratának - ennél sokkal többet jelent: ha ennek vége, megerősödik benne az
a szörnyeteg, aki élvezte Laura megalázását. És sokkal hatalmasabb lesz, mint most. Testében
nem pusztán vér csordogál majd, hanem valami más, mint ami Lionelnek is erőt Adrock. Kyle
tudta, hogy egyszer pontosan olyan lesz, mint ő.
És ez megrémisztette.

Első közjáték
Timothy régebben úgy gondolta, a fürdés lenne az utolsó dolog, ami hiányozna neki. Szinte
már nem is emlékezett, milyen érzés a forró vízben áztatni magát. Utálta a mosdókefét, a
szappanozást, a hajmosást és a törülközőt meg a többit, de ha nem csinált mást, csak hevert a
vízben, az nem is volt olyan rossz. Ha apu hagyta volna ázni még egy darabig, biztosan
mindenhol tiszta lett volna. Igazából azt nem szerette, ha megmondták neki, mit kell tennie.
Mostanában nem volt tiszta. Már vagy egy hónapja nem fürdött. Vagy még régebben. Itt vécé
sem volt, csak egy piszkos sarkot nevezett ki annak. Arra sem emlékezett, mikor beszélt
utoljára. Nagyon régen lehetett, mert néha úgy érezte, benőtt a szája. Régebben azt csinálta,
hogy szorosan összepréselte ajkait, aztán lassan kinyitotta a száját, ragacsos, nyúlós hang
kíséretében, mintha egy múmia lépne ki a szarkofágjából. Apa sohasem értette, mi ebben olyan
vicces.
Több mint egy hónapja látta utoljára az apját. Nem értette, miért nem töri be az ajtót és menti
ki innen. Az első pár napban a szoba egyetlen ablakán beszűrődő napsugarat figyelte és azt
képzelte, hogy az a papa nagy, fekete zseblámpájának a fénye. Egész nap a fénypászma

41
közepén állt, követte lassú vándorlását a szobában, és várta, hogy apa hazavigye. Volt egy hét,
amikor gyűlölte a papát, amiért nem jön érte, de aztán ez elmúlt. Látott egyszer egy filmet,
amiben elraboltak egy lányt, és az apja csak egy év múlva talált rá. Még csak egy hónap telt el.
Éjszakánként azonban a saját apja lett belőle. Kezdetben, amikor a sovány angol még
meglátogatta, csak egy kiskölyök volt. Az angol, meg Clare, az a sápadt nő minden éjjel
eljöttek és beszéltek hozzá és megpróbáltak vele játszani, de ő nem akart játszani. Akkoriban
sokat sírt. Egyszer annyira hangosan bőgött, hogy a sápadt nő levette magáról a pólóját,
megpróbálta átölelni, azt suttogta, minden rendben lesz, ha eszik valamit és alszik egy keveset.
Azt mondogatta, majd ő megeteti.
Timothy még sohasem látott női mellet, csak a tévében. Szombaton, korán reggel le szokott
osonni a nappaliba és a 90-es csatornát nézte, még mielőtt a rajzfilmek elkezdődtek volna.
Olyankor, kora reggel látott néhány dolgot, amit nem a papa nem engedett volna meg neki.
Kikapcsolta a hangot, de látott néhány igen fura dolgot.
Clare nem hasonlított a 90-es csatornán látott nőkre. Ő csak sápadt volt, hideg és sovány.
Timothy még emlékezett rá, hogy az angol keze is ugyanilyen hideg volt. Már egy hónapja
nem látta. Clare minden este meglátogatta és hozott neki ennivalót, de az angol nem jött vele.
Azt is jól tudta, mikor ment el az angol. Clare az egyik éjjel egyedül érkezett. Hosszú, fehér
pöttyös, kék ruhát viselt, egyik kezében Timothy zöld hátizsákját szorongatta.
- Jó estét, édesem - mondta, és letette a zsákot az ajtó mellé. - Hogyan telt a napod?
Timothy nem szólt semmit. Először arra gondolt, mond valamit az iskoláról, hogy Clare ne
pöccenjen be, de nem jutott eszébe semmi értelmes. Nem is emlékezett pontosan, milyen az
iskola tulajdonképpen. Már a gondolattól majdnem sírva fakadt, de azért sem bőgött. Tudta, ha
zokogni kezd, Clare megpróbálja megvigasztalni. Megint etetni akarja majd, mintha csecsemő
lenne.
- Tiszta rémálom a közlekedés - folytatta Clare, aki meg sem várta, Timothy mond-e valamit. -
A főnököm meg egy seggfej. Ma megint rajtakaptam, hogy a szoknyám alá kukkol. Szerinted
van az ilyennek bőr a képén?
Timothy csak állt ott. Clare a fiú matracához sétált és letelepedett. Lerúgta a cipőjét és
elheveredett az ágyon.
- Gyere, ülj le, drágám - mondta a matracra paskolva. Timothy nagyon lassan
engedelmeskedett. Leült az ágy szélére, pár centire a nő kezétől.
- 0, ez a Calvin kiállhatatlan egy alak - sóhajtotta Clare. -Nem szólhatok rá, hogy "nézel,
öreg?", nem igaz? Úgy értem, azonnal kirúgna.
Timothy még emlékezett, hogy csak ült ott és tekintete a hátizsák és az ablak között ingázott.
Egész nap korgott a gyomra. Sem aznap, sem az azelőtti napon nem evett.
- Szerinted mit kellene tennem, drágám? - kérdezte Clare. - A munkahelyemen nyilvánvalóan
nem szólhatok senkinek. Mindegyik azt hiszi, Calvin a legjobb dolog, ami valaha is történt a
céggel megalakulása óta. Ki hinne nekem?
- Timothy gyomra éppen akkor megint megkordult, annyira hangosan, hogy Clare is
meghallotta.
- Jaj, sajnálom, drágám - mondta különös hangon. - Éhes vagy? Timothy később azt kívánta,
bárcsak ne bólintott volna.
- Clare néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt az ágyon; kócos barna haja egyik fürtje
belelógott a szemébe. A lány lassú mozdulattal kifésülte a tincset a homlokából, aztán felállt. A
fiú elé lépett és lehajolt hozzá.
- Mindig csak az átkozott hasadra bírsz gondolni! Miért nem figyelsz rám soha?
Láthatóan valami válaszra várt, ezért Timothy végül kinyögött valamit:
- Figyeltem rád.
- Dehogy figyeltél! Éhes vagy. Tudom én, milyen éhesnek lenni. Csak ülsz, bólogatsz és
közben azt várod, hogy végre befogjam a számat. Aztán vacsora közben is csak gubbasztasz itt
meg bólogatsz, míg én pofázok, pedig csak azt várod, mikor fejezem be, hogy végre
felmenjünk és megdughass!
- Timothy még mindig nem tudta, mit jelent ez az utolsó szó, de elég fenyegetően hangzott,

42
amikor Clare ilyen hangerővel üvöltötte az arcába.
- Én nem...
- Az istenit, Timothy, legalább most ne beszélj hozzám! - ordította a nő, és lázasan elkezdett
járkálni a szobában. - Csak újabb hazugságokkal akarsz szédíteni! Nem akarom hallani!
Elegem van belőlük. Hazudsz valamit, én elhiszem, aztán megint ágyba akarsz dönteni. Miért
hagyom örökké?
Timothy halvány emlékei szerint ekkor nemet intett.
- Ne! - kiáltotta a nő. Mint mindig, ha ordított, most is vadul hadonászott a kezével, mintha a
szoba levegőjét akarná a markába gyűjteni. - Elég ebből!
- Mi van most? - kérdezte Timothy nagyon vékonyka hangon. A kérdés csak úgy kiszakadt
belőle. Úgy hangzott, mint amikor álmában sikoltani akar, de nem hallatszik más, csak elhaló
vinnyogás.
Clare megtorpant és a fiú szemébe nézett. Mintha belevájt volna a lelkébe. A tekintetével.
- Néha én is pontosan ezen tűnődöm, Timothy - mondta nagyon halkan. Majdnem szomorúan.
Mintha elveszített volna valamit. - Mi történt velünk?
Timothy nem szólt semmit. Ha mondana valamit, lehet, hogy azonnal kitörne belőle a zokogás.
És nem tudta, mi történne, ha most sírva fakadna Clare előtt.
- Ezt nem bírom elviselni - suttogta a nő. - El kell mennem. Át kell gondolnom a dolgokat.
Egy hosszú, néma perc telt el. Aztán Clare visszasétált az ajtóhoz és kinyitotta. Megállt a
küszöbön, aztán visszafordult.
- Beszélni fogok egy ügyvéddel, Timothy - mondta. - Túl sokáig nem vettük észre, miképpen
állnak a dolgaink. Sajnálom.
És ezzel kirobogott a szobából. A hátizsákot nem vitte magával. Bezárta az ajtót és ledübörgött
a lépcsőn. Nagyjából egy óra múlva a fiú lassan odakúszott a zsákhoz és kinyitotta. Kezdetben
tartott tőle, hogy Clare esetleg visszajön a holmijáért, de végül úgy tűnt, valószínűleg mégsem.
A csomagban talált néhány almát meg banánt és egy narancsot. Clare hozott neki ennivalót.
Azóta egyik éjszaka sem volt ennyire szörnyű, de az angol férfi sem tért vissza. Kizárólag
Clare nézett be hozzá, és egyáltalán nem tűnt jókedvűnek. Úgy beszélt hozzá, mintha Timothy
is apuka lenne, ő meg a felesége. Clare beszélt neki azokról az alkalmakról, amikor együtt
voltak - pedig nem -, meg a szexről meg arról, hogy akartak egy gyereket. Timothy ilyenkor
sohasem szólt semmit. Clare a végén bepöccent és üvöltözni kezdett vele, amiért ilyen
rettenetesen viselkedik. Egyszer meg is ütötte. Nem volt fájdalmas, de a bőre még sokáig égett
a pofon helyén. Elesett és bőgni kezdett, apró kupaccá kucorodott a földön. Nem érdekelte,
látja-e Clare. Nem bírta visszatartani a könnyeit.
Clare szerencsére nem próbálta megvigasztalni. Helyette felhorkantott - legalábbis úgy
hangzott -, és abbahagyta az üvöltözést. Aztán csak annyit mondott, hogy elköltözik az
anyjához. A következő éjjel felbukkant és azt mondta, elmegy egy szállodába. Két éjszakával
később csak bekukkantott közölni, hogy valami Jeremey nevű embernél fog lakni. Mindegyik
alkalommal hozott egy tálca ennivalót, bár később erre egyáltalán nem emlékezett.
De Timothy sokkal jobban gyűlölte azokat az estéket, amikor Clare úgy bánt vele, mint egy
kisgyerekkel. Amikor egyfolytában beszélt hozzá és olyanokat kérdezett tőle, amire nem tudott
válaszolni, mert túl fiatal volt, aztán azt vágta a fejéhez, hogy éretlen és nem normális. Úgy
tűnt - legalábbis abból, amit mondott -, csak ennek a Jeremey nevű fickónak a társaságában
érezte magát jól. Akadt néhány nap, amikor Clare mindennap meglátogatta és arról beszélt,
mennyivel jobb ember nála ez a Jeremey és hozzá fog költözni. Timothy nem tudta, ki lehet az
a Jeremey, de miután egy hétig másról sem hallott, azt kívánta, bárcsak jönne vissza az angol
férfi. Biztosan nem engedik haza, de ha Clare az angollal jött, legalább kedves volt hozzá. Nem
úgy beszélt vele, mintha felnőtt lenne. Nem úgy beszélt, mint a mama, mielőtt elhagyta volna
őket.
Az ajtó felől kattanás hallatszott, és Timothy felkapta a fejét. A sarokban kucorgott, álláig
felhúzott térdekkel. Ide szokott telepedni, ha eltűnt a napsugár. Nem mozdult, amikor
megmozdult a kilincs és akkor sem, amikor lassan kinyílt az ajtó. Arra úgysem tud felkészülni,
amit Clare tartogat a számára.

43
- Timothy? - kérdezte a nő, amikor belépett a szobába. Farmert és fehér inget viselt, ami túl bő
volt rá. Felkapcsolta a lámpát és szélesre tárta az ajtót.
- Timothy csak pislogott a százas égő vakító fényében, aztán még jobban összekucorodott.
Valami nem volt rendjén a nő hangjával.
- Timothy? - kérdezte Clare ismét. Vidámnak, felszabadultnak tűnt. Alig ismerte fel a hangját.
- Ó, itt vagy hát. Állj fel, kicsim. Találd ki, ki van itt.
Timothy leeresztette a térdét, de nem állt fel.
- Semmi gond, drágaságom - mondta Clare. - Állj fel szépen. Itt van Jeremey.
Az angol férfi mintegy végszóra lépett be a szobába. Fekete nadrágot és állig begombolt fehér
inget viselt. Elfintorodott, és a sarok felé pillantott, amit Timothy vécéként használt. Undorodó
arccal végigmérte a fiút, majd kinyújtotta sápadt, vékony kezét. Timothy megmarkolta és
remegő lábakkal felkászálódott.
- Milyen régen nem ettél? -kérdezte az angol... vagyis Jeremey.
Timothy nem bírt elszakadni a tekintetétől. De arra sem emlékezett, mi lenne a helyes válasz a
kérdésre.
- Jó ideje már, úgy vélem - mondta Jeremey. Clare felé fordult.- Menj le és készíts neki egy
szendvicset. Milyen szendvicset sze
retnél, Timothy?
- A fiú csak bámult. Égett a szeme. Alsó ajka megmoccant -mintha giliszta mászott volna az
arcán.
- Szereted a rántott sajtot? - kérdezte Clare, és lekuporodott Jeremey mellé, hogy a fiú szemébe
tudjon nézni. - Rántott sajt és paradicsomleves? Tetszik az ötlet?
- Válaszolj, Timothy - mondta Jeremey. Puha, kulturált hangja úgy simított végig a fiún, mint a
langyos víz.
- Igen, asszonyom - suttogta végül.
- Gyerünk, Clare - mondta Jeremey. - Sőt, vágd apró darabokra azt a sajtot. Átlósan. - Clare
felpattant és boldogan kiviharzott a szobából. Úgy festett, mint aki bármelyik percben
szökdécselni kezd.
- Jeremey becsukta mögötte az ajtót, aztán visszament Timothyhoz. Kezét a fiú vállára tette.
Timothy úgy érezte, mindjárt lebegni kezd és csak a férfi keze tartja lenn a földön. Jeremey
tetőtől talpig végigmérte, aztán beleszimatolt a levegőbe. Enyhén elfintorodott.
- Neked sem ártana egy fürdés - mondta egykedvűen.
Timothy nem bírta tovább. Jeremey mellkasára borult és átölelte a férfit. Szeméből könny
csordult és valahonnan távolról hallotta, hogyan hüppög és sír. Jeremey végigsimított a fiú
hátán és félénken magához szorította. Aztán megsimogatta a fejét és megpaskolta a vállát.
- Mi a baj, fiam? - kérdezte.
- Az apukámat akarom!

*******

Christopher Flynne farkasszemet nézett önmagával a fürdőszobai tükörben és lassan elszámolt

százig. Huszonötnél szélesre nyitotta a bal szemét, majd levette róla a szemkötőt és széthúzta a
bőrt szem golyója körül. Negyvenötnél elkezdett vizet engedni a fekete porcelánból készült
mosdókagylóba. Gőz simított végig az arcán; szertartásosan, mélyeket lélegezve folytatta a
számolást hatvanig. Hatvannál bal kezével copfba fogta dús, szőke haját. Hetvenötnél jobb
csuklója gyakorlott mozdulatával kipattintotta rugóskését. A fegyverzsírtól csillogó penge úgy
csusszant elő, mint egy macska kimeresztett karma. Chris lehunyta jobb szemét és folytatta a
számolást nyolcvanig; közben a forró levegő tovább járt ki meg be régóta nem használt
tüdejében. Nyolcvannál a gőzölgő kagyló felé hajolt.
Darienért, Seanért és azokért, akik nem lehetnek velünk -morogta. A mantra folytatódott, amíg
el nem ért gondolatban százig. Amikor kiejtette az utolsó szót, felemelte a pengét és belevágta
a bal szemébe és megforgatta benne a kést.
Fehéren izzó tűz lobbant a koponyájában és erőt kellett vennie magán, hogy ne kapja el a fejét.

44
A forró víz zubogásán átszűrődött a szemgödréből kifröccsenő véres pép loccsanása. Lassú,
precíz mozdulattal elfordította, majd kitépte a pengét. Szinte hallotta, ahogy szemgolyója
kiszabadul a helyéről, mint egy zugabortusz maradéka. Megcsikordult a foga, amikor
megérezte az orrnyergén végigcsorgó, majd onnan a kagylóba csöpögő vér ízét. A kés
csörömpölve csattant a porcelánon. Kezéből kelyhet formázott és a zubogó víz alá tartotta.
Kiköpte a szájában felgyűlt vért és forró vizet locsolt az arcába. Idegvégződései sikoltva
tiltakoztak, bár a víz valamennyire csillapította a fájdalmat. Hátravetett fejjel próbálta elfojtani
sikolyát. Mindegy, hányszor csinálja végig: ez soha nem lesz könnyebb.
Flynne megmarkolta a mosdókagyló peremét: bütykös, kidagadó erekkel behálózott keze
vénséges vén fa gyökerére emlékeztetett. Addig maradt így, amíg elviselhetővé nem vált a
fájdalom.
Amikor a forró víz az utolsó vércseppeket is lemosta róla, a kagyló alá nyúlt egy fehér
törülközőért. Később muszáj lesz kidobnia, de senki nem fog keresni egy hiányzó szállodai
törülközőt, még egyilyen elegáns helyen sem, mint amit Calvin Bainbridge szerzett neki. A
gőzölgő vízsugár alá tartotta a törülközőt, aztán letörölte az arcáról a véres mocsok nagy részét.
Utána visszadobta a mosdóba, hadd ázzon és kinyitotta a jobb szemét. Letörölte a párát a
tükörről és szembenézett önmagával. Haja loncsosan lógott az arcába, de legalább nem lett
véres. A néha megélénkülő, szúró fájdalom dacára engedélyezett magának egy halovány
mosolyt. Készen van hát; megteszi egy időre, legalább még egy estére.
A gondolat elszomorította. Nem azért csinálta ezt végig minden este, hogy meghatódjon saját
magától, hanem mert felelősséggel tartozott másokért.
- Darienért - suttogta -, Seanért és azokért, akik nem lehetnek velünk.

Második felvonás Expozíció

Első jelenet
Michael nem is tudta, mit gondoljon, amikor a sötétkék szedán megérkezett Darien néhai
otthona elé. Első gondolata az volt, hogy maga Christopher Flynne jött érte személyesen, ezért
csak a résnyire nyitott ajtóból kukucskált kifelé. Flynne korát és nemzedékét tekintve
egyenrangúnak számított Calvinnel, és a férfi az utóbbi ötven évben üzeneteket és küldöncöket
juttatott át biztonságban a Szabbat területén. A pletykák szerint Flynne személyesen végzett két
vámpírral a munkája során. Éppen ezért Michael nem volt elragadtatva attól a lehetőségtől,
hogy éppen vele kell szembenéznie. Szorongása többszörösére fokozódott, amikor eszébe
jutott, nem csupán elővigyázatlanul megsértette a vámpírt, hanem mind aznap éjjel, mind a
következőben előre megfontolt szándékkal kerülte vele a találkozást.
Szerencsére a járműből kilépő férfi csak Calvin Bainbridge számtalan szolgájának egyike volt.
Michael már találkozott vele korábban, mert a férfi Calvin autóflottájánál dolgozott sofőrként.
A magas, izmos férfi a műhelyhez vezető lépcsőhöz szaladt. Lekapta a sapkáját és fejet hajtott.
Michael felhúzta a szemöldökét. Ez a sofőr a látogatóba érkezett vendégeket és a város
társadalmi játszmáiban résztvevő fontos játékosokat szállította.
- Uram - mondta a termetes férfi udvariasan. - Találkozója van Bainbridge úrral Irón
Rapidsben, ma este.
Michael nagyon is tudatában volt a dolognak; már éppen indult volna a buszmegálló felé,
amikor a kocsi megérkezett. Calvinnek volt érzéke az ilyesmikhez: régebben is mindig akkor
parancsolt meg neki valamit, amikor már éppen belekezdett.
- Értem küldött? - kérdezte a sofőrt, miközben felvette a zakóját. A hideg őszi levegő ellen
feltűrte kabátja gallérját és kibontotta vállig érő haját. Ha területekről meg részesedésekről
tárgyal Calvinnel, nem árt, ha elegánsan néz ki. Különösen akkor, ha ezeket szándékában áll
megtartani. - Milyen figyelmes.
- Igenis, uram - mondta a sofőr gyorsan, és eleresztette a füle mellett a burkolt gúnyt. - Mr.
Bainbridge helyett ezentúl önt fogom szállítani.
- Tényleg? - kérdezte Michael, aztán bezárta az ajtót. Ez valami új. Mióta Darient vámpírrá
tette, Calvin nemhogy sofőrt, de még kocsit sem biztosított neki. Ha dolga volt, mindig

45
gyalogolnia kellett. Amikor mindenképpen muszáj volt autóval mennie, Darien örömmel
vállalta a sofőr szerepét. Máskülönben busszal vagy taxival utazott.
- Akkor hát induljunk.
- Igen, uram.
- A sofőr egész úton hallgatott és nem zavarta Michaelt. Ha másra nem is, Calvin erre jól
megtanította. De felbukkanása mégis komor gondolatokat ébresztett Michaelben. Minek
köszönheti ezt a hírtelen nagylelkűséget? Calvinnek nyilvánvalóan van vele valami célja, de
vajon mi lehet az? Sohasem csinált nagy felhajtást, hacsak nem akart elérni vele valamit.
Esetleg egyenként ki akarja osztani másoknak Darien feladatait. Vagy talán még nagyobb
felügyeletet akar gyakorolni Michael éjszakai tevékenységei felett. Mire játszik?
És honnan tudta, hogy ide kell küldenie a sofőrt, nem pedig a pontiaci ékszerüzletbe?
Mielőtt bármilyen magyarázatot találhatott volna a rejtélyre, megérkeztek. A sofőrnek
megparancsolta, hogy a lépcsőnél várjon rá, bár nem volt benne egészen biztos, vajon
engedelmeskedik-e neki. A férfi csak biccentett, leállította a motort és némán bámulta az utat.
- Legalább van valami olvasnivalója?
- Azt hiszem, minden rendben lesz, uram.
Michael nem szólt semmit, csak megfordult és felment a Gideon-ház lépcsősorán. Calvin
odabent vár rá, és nem lenne bölcs ötlet elutasítani két idősebb vámpír meghívását egy héten
belül. Ennyi erővel akár a michigani vámpírtársadalomból is kivonulhatna. Még a liftben is
eljátszadozott a gondolattal; meg kellene nyomnia valamelyik gombot és kimenekülni a
fülkéből, mielőtt felérne a legfelső szintre. Nyilvánvalóan eszeveszett ötlet volt - hova a
pokolba menne? -, de jó érzés volt elmerengett ezen a lehetőségen. Persze nem tette meg, de
miután kinyílt az ajtó, pár pillanatig még a fülkében maradt. A hideg csempével borított
folyosó végén szélesre tárva várt rá Calvin irodájának ajtaja.
Calvin az íróasztalánál ült, és egy szétteregett papírlapot tanulmányozott. Már előkészítette a
számítógépasztal előtt álló széket és felkapcsolta a lámpákat is: a ragyogó fény szétáradt a
kopár helyiségben. A két asztalt és a távolabbi sarokban álló mértani alakzatot ábrázoló szobrot
leszámítva az iroda üres volt. Michael tapasztalatból tudta, hogy a szomszédos szoba ennél
sokkal zsúfoltabb, de akárhányszor belépett ide, mindig úgy érezte, kissé több bútor is elférne
itt. Emlékei szerint a másik szobában Calvin egy tárolóban az ő -szerinte - legjobb munkáit
tartotta. Figyelembe véve, hogy Atyja nagyrészt odaát dolgozott, Michael ezt a kisebbfajta
kiállítást igen hízelgőnek találta.
- Ülj le, Michael - mondta Calvin felpillantva. Még leírt egy szót, aztán kezével eltakarta a
lapot.
Michael leült a székre, amit úgy igazított, hogy Atyjával szemközt üljön, egyenlő
magasságban. Most látta csak, hogy a lepedőnyi lap nem egy építészeti tervrajz, mint elsőre
hitte, hanem Michigan térképe. Az állam délkeleti részén Calvin három részt jelölt be sárgával,
vörössel és kékkel. Michael ebből a távolságból és Calvin óvatoskodása ellenére is meg tudta
állapítani, hogy a vörössel és kékkel jelölt két szomszédos terület a térkép legdélebben fekvő
részén az, ahol Jackson, Pontiac és Ami Arbor is található - ott voltak Jeremey és az ő
vadászterületei. A sárga sáv azt a senkiföldjét jelölte, amely Michael birtokai és Elliot lansingi
földtulajdona között húzódott. Michael utoljára huszonöt éve látta ezt a térképet, amikor Calvin
egészen Jacksonig kibővítette a területét, hogy Dariennek is legyen elég helye. A senkiföldje
akkoriban sokkal kisebb volt, akárcsak Jeremey birtoka. Michael most úgy saccolta, a térképen
az ő birtoka nagyjából akkora lehet, mint az üres rész, Jeremey vadászterülete pedig legalább
hét háztömbnyire belenyúlt az övébe. Az a negyed szinte kizárólag szegények lakta utcákból
állt, de akkor is az övé. Darien kifejezetten szeretett ott táplálkozni.
- Egy pillanat, és máris belevághatunk a változások megvitatásába - mondta Calvin, és még
mindig nem vette le a kezét a térképről.- De előtte beszélni akarok veled arról, ami közötted és
Christopher Flynne között történt.
- Michael pislantott egyet.
- Igen, Calvin - mondta közömbösséget erőltetve magára.
- Flynne azt mondta - kezdte a másik -, hogy alaposan megvárakoztattad.

46
- Enyhe kifejezés, gondolta Michael. Hálás volt a vakítóan fényes lámpáknak, mert ebben a
fényben nem látszott, hogy még jobban elsápadt.
- Csalódott vagyok, amiért nem siettél azonnal a megbeszélt találkozóra.
Michael szóra nyitotta a száját. Sejtelme sem volt, mit kellene mondania, de remélte, hogy
mindjárt megszállja az ihlet.
- Ne szólj semmit, Michael - mondta Calvin, és leült a székébe.- Christopher minden fontosabb
részletről beszámolt. Elmesélte, mit mondtál.
Michaelnek önkéntelenül felszaladt a szemöldöke. Calvin aurájára pillantva úgy látta, egyelőre
nem fenyegeti veszély.
- Sikerült megfelelően tisztáznod magadat - folytatta Calvin, és hátradőlt a székében -, de ne
hagyd, hogy eluralkodjon rajtad a büszkeség. Christopher szerint egyáltalán nem úgy néztél ki,
mintha én kényszerítettelek volna bocsánatkérésre.
Michaelnek sikerült megőriznie lélekjelenléte maradékát.
- Részemről nem éreztem úgy, mintha kényszerítettél volna -nyögte ki.
- Természetesen nyilvánvaló, hogy én rágtam a szádba, mit kell mondanod - bólintott Calvin
—, de Christopher láthatóan tökéletesen komolyan gondolta ezt a megjegyzését.
- Nahát - motyogta Michael. Mi a fészkes fene folyik itt? - Nagyon kedves tőle.
- Néha aggódom miattad, Michael - jegyezte meg Calvin váratlanul. - Máskor pedig büszke
vagyok rád.
Michaelnek fogalma sem volt, mit lehetne erre mondani.
- Biztosítottam Christophert arról, hogy ehhez hasonló udvariatlanság nem fordul elő még
egyszer a részedről - folytatta Calvin. -Remélem, nem cáfolsz meg.
- Nem, Calvin - mondta Michael, és fejet hajtott, hogy elrejtse meglepetését. Ha Bainbridge
rendelkezett volna az övéhez hasonló természetfeletti érzékkel, most láthatta volna az
aurájában kavargó megdöbbenés és megkönnyebbülés életre kelt színeit. Szerencsére Adrock
birtokán rajta kívül csak egyetlen vámpír ismerte ennek a módját, és ő nem volt itt.
- És milyen sokáig marad Mr. Flynne Michiganben? - kérdezte Michael, aki szeretett volna
feltűnés nélkül témát változtatni.
- Calvin felhúzta a szemöldökét, és Michaelnek csak most jutott eszébe, mennyire
hasonlíthatnak egymásra, amikor ő is ezt teszi.
- Addig marad, amíg kedve tartja - felelte Atyja hidegen -, vagy amíg a kötelesség vissza nem
szólítja a partvidéki csatákba. Addig viszont jól kiérdemelt pihenőjét tölti nálunk.
- Értem, Calvin - felelte Michael. Vajon Flynne is részt vesz majd Adrock detroiti
előrenyomulásában? Ha valóban pihenni szándékozik, nem túl valószínű.
A kurta, kényelmetlen csendben Michael azon tűnődött, mennyire más ez a beszélgetés, mint
azok, amelyeket Dariennel folytatott. A fiút nem iszonyattal vagy bűntudattal töltötte el újszerű
állapota, hanem kifejezetten örömmel fogadta, ezért felnézett Michaelre és szüntelenül
kérdésekkel ostromolta. Az elmúlt évtizedekben Michael számtalanszor próbálta kifaggatni
Calvint, de vagy tömör válaszokat kapott, vagy semmilyeneket.
- Nos, miután ezt megbeszéltük - mondta Calvin és levette a kezét a térképről -, lépjünk
tovább. Talán nem kell emlékeztetnélekrá, hogy a Dariennel közösen birtokolt terület a Pontiac
keleti részén található ékszerüzletedtől a Grand River nyugati oldaláig, a gyártelepekig terjedt.
Ugyanis miután Darient vámpírrá tetted, ki
bővítettem az eredetileg csak Pontiacot magában foglaló területet.
- Calvin minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztesse rá, milyen bőkezűen támogatta
Darient; Michael gyűlölte ezt a szokását, de már régen megtanulta, hogyan kell elkerülni ezt a
csapdát. Calvin eltitkolta Darien létezését a herceg elől. Jelentős áldozatokat kellett hoznia,
mire Michael végre megkapta az utódnemzés jogát. Ö vezette be Darient a Vértestvérek
társadalmába és elsimította a fodrozódó pletykákat és bonyodalmakat, mielőtt azok úgy
igazából elterjedhettek volna. Sőt, még egy régiségekkel és zálogosítással foglalkozó üzletlánc
vezetőjévé is kinevezte, amelyet titokban ő üzemeltetett Michigan államban. És ennél még
többet is tett. De állandóan gondoskodott róla, hogy Michael erről ne feledkezhessen meg.
- Azonban Darien eltűnése után nem lesz szükséged ekkora birtokra. - Kifejezéstelen hangon

47
beszélt és alig pillantott Michaelre. A vámpír arca megvonaglott.
- A kialakult helyzetet figyelembe véve elvettem tőled a jacksoni területet és Jeremey
Talbotnak meg Clare-nek adományoztam. Mivel Jeremey egészen eddig Ann Arborban, igen
szűkös körülmények között élt a lánnyal, úgy döntöttem, ez lehet számukra az egyetlen
megfelelő megoldás. Ezen kívül itt... - és arra a pontra mutatott a térképen, ahol Michael
birtoka a senkiföldjét határolta - megkurtítottam a vadászterületedet, mert gondolnom kell a
jövőre is. Ha például Mr. Ellsworth úgy határoz, hogy Elliot területét tovább bővíti Lansing és
Flint között, akkor abba ez a rész is bele fog lógni.
Michael döbbent arccal pillantott fel a térképről. -Calvin?
Bainbridge tekintete lassan elszakadt a térképtől, és ezüstkeretes szemüvege felett megpihent
Gyermekén.
- Igen?
- Miért érezted szükségesnek ismét kibővíteni Jeremey birtokát?
Calvin láthatóan igen megfontoltan összerendezte a gondolatait, aztán felöltötte szokásos
szenvedő arckifejezését. Aurájában a türelmetlenség szikrái villóztak.
- Jeremey Talbot önként elvállalt egy veszélyes küldetést és olyan információkkal tért vissza,
melyek létfontosságúak lehetnek Adrock herceg detroiti offenzívájához.
- Azt értem, hogy ezt meg kell jutalmazni - kezdte Michael, és kényelmetlenül fészkelődött a
székében. Gyűlölte, ha Calvin úgy beszélt vele, mint egy kisgyerekkel. Felbőszítette a
gondolat, hogy Atyja esetleg azt képzeli, képtelen felfogni, mi folyik körülötte. Különösen
akkor dühödött be nagyon, ha maga Calvin még a kérdést sem értette. - De miért adtok neki
még több és több területet?
- Mert ezt kérte - felelte Calvin, és ismét karba fonta a kezét.
- De valóban szükség van erre? - erősködött tovább Michael. -Az információk nem lehettek
annyira fontosak, hogy...
- Hogy mi, Michael? - vágott közbe Calvin. Pedig Michael már majdnem kimondta: "Hogy
Darien az életével fizessen értük."
- Hogy Jeremey újabb területeket kapjon - fejezte be akadozva a mondatot. - Tényleg ennyire
fontos híreket hozott?
- Ez nem tartozik rád, Michael - mondta Calvin. - Ez kizárólag Adrock herceg és én tudhatjuk.
Mi ketten felelünk a Detroit visszahódítására vonatkozó tervekért.
- Ezt értem, Calvin - mondta Michael elkeseredetten -, de tényleg nem tudom, szüksége van-e
Jeremey-nek újabb területekre. Hiszen eddig is jól elboldogultak, nem?
- Számomra egyértelmű a kérése, Michael: Jeremey-nek több olyan terület kell, ahol
táplálkozhat. Mióta csak megteremtette azt a lányt, ugyanazon a birtokon élnek, amelyet akkor
kijelöltünk nekik.
- Nos, én is pontosan erről beszélek - mondta Michael. Előrehajolt és rátámaszkodott az
asztalra. Jeremey és Clare eddig is remekül eléldegéltek Jeremey birtokán. Őszintén szólva
nem hiszem, valóban méltó-e arra Clare, hogy teljesen egyedül felügyeljen egy ekkora
területet.
- Én nem adok Clare-nek területet, Michael - mondta Calvin, és kiegyenesedett a székében. -
Pusztán kibővítem Jeremey birtokát.
- De miért ilyen sokára? - kérdezte Michael. - Jeremey már a kialakult rutin szerint vezeti a
birtokát. Nem fogja megzavarni ez a hirtelen változás? Tudod, milyen kényes a megrögzött
szokásaira.
- Sem az eltelt idő, sem Jeremey Talbot szokásai nem számítanak - mondta Calvin emeltebb
hangon. O is az asztal fölé hajolt, de kihúzta magát, hogy magasabbról nézhessen le
Gyermekére. - Emlékezz vissza, hogy amikor megteremtetted Darient, én azonnal felkínáltam
neki a saját birtokot. Kibővítettem a vadászerületedet, így az majdnem akkora lett, mint a
herceg saját Gyermekéé. Most azonban változott a helyzet, és Jeremey Talbotnak és
pártfogoltjának van szüksége több helyre. Mivel ezek a feladatok is az én hatáskörömbe
tartoznak, gondoskodtam az ügyről.
- Szóval így állnak. Michael levetette magát a székébe és nem nézett Calvin szemébe.

48
- Ez nem képezheti vita tárgyát, Michael - mondta Calvin rövid szünet után. Michaelnek feltűnt
az auráját haloványan megvilágító hazugság fénye, ami azt jelentette, hogy némi alkudozás
árán esetleg megtarthatott volna néhány kisebb földdarabot a senkiföldjéből. De kötözködő
kérdéseinek hála erre nyilvánvalóan esélye sincsen többé. -És hálás lennék, ha még kettőnk
jelenlétében is ügyelnél a modorodra. Érthetetlen módon viselkedsz.
- Sajnálom, Calvin - mondta Michael, és ismét hálás volt azért, hogy Atyja nem rendelkezik az
ő megfigyelőképességeivel. Megpróbált még mondani valamit, de csak annyit bírt kinyögni,
hogy "Őszintén sajnálom."
- Megértem, hogy zavart vagy, Michael - jelentette ki Calvin felsőbbrendű hanghordozással. -
Valóban nagy veszteségek értek. -Ezt olyan nyájasan mondta, hogy Michael nem tudta, vajon
Darien halálára vagy a vadászterületek megnyirbálására értette. - Azonban nem csak rólad van
szó. Azt hiszem, eddig még nem igazán sikerült átérezned azt az egyszerű tényt, hogy az állam
vámpírjainak élete nem kizárólag körülötted forog. Darien elment, Michael, és kénytelenek
vagyunk pótolni hiányát, különben felborul az egyensúly, amit olyan nagy erőfeszítések árán
igyekszünk fenntartani. Jeremey tudatában van ennek, ezért is vállalta el a felelősséget a
szóban forgó területek felett.
Michael nem szólt semmit. Jeremey elvállalta a felelősséget? Vagyis Calvin felkínálta neki,
nem neki kellett kérnie?
- A következő dolog, amit meg kell beszélnünk – folytatta Calvin, mielőtt Michael magához
tért volna -, az Darien vagyonának a kérdése. Beszélt neked arról, mekkora érdekeltségek felett
rendelkezik?
- A kérdés sértő volt, de Michael nem hagyta, hogy ez meglátszódjon rajta. Mintha Darien
bármit is eltitkolt volna előle.
- Tudok azokról a boltokról, amelyeket a te felügyeleted alatt vezetett - mondta fásultan. - A
régiségkereskedésekről, az ékszerbolthálózatról, a múzeumi igazgatóhelyettesi posztról és az
illegális ügyletekről, amit Elliottal együtt bonyolítottak, ott, a sárgával jelölt terület peremén...
- Jól van - szakította félbe Calvin, és egy legyintéssel véget vetett a felsorolásnak. - Mint azt
talán te is tudod, Darien az általam biztosított lehetőségekért cserében vett részt ezekben a
vállalkozásokban.
- Michael valóban nagyon jól tudta, hogy miután Darien Bainbridge szolgálatába állította
meglepően kifinomult üzleti érzékét, Calvin viszonzásképpen számtalan kapcsolatot szerzett
neki a könyvkiadók világában. Ezeknek az ismeretségeknek köszönhetően Darien a következő
évek során tovább hódolhatott az írás szenvedélyének. De ugyanezek az üzleti vállalkozások
tették lehetővé azt is, hogy Darien az ország minden részéről megismerkedhessen
ékszerkereskedőkkel, amely biztosította Michaelnek azt, hogy munkái minden eddiginél
nagyobb nyilvánosságot kapjanak.
- Eddig még sohasem gondolkodott el ezen. Calvin megtanította neki, melyek a Vértestvérek
társadalmának szabályai és csapdái, bár ez utóbbiak esetében hagyta Michaelt belezuhanni
majdnem az összesbe. Üzleti ügyeit Calvin intézte, és így vagy úgy, de mindig talált vevőket a
munkáira. Ha nem volt kedve vadászni, Calvin szerzett neki táplálékot. Ha valamit elbaltázott,
Calvin takarított ki utána. Calvin őt is, Darient is megvédte, amikor úgy hozta a sors. Calvin
vigyázott Michaelre, mióta vámpírrá tette; és ugyanezt tette Dariennel, ha Michael erre nem
volt képes.
- A helyzet az - folytatta Calvin -, hogy Darien legtöbb érdekeltsége amúgy is az én nevemen
van. A különböző megbízottaktól származó összegek amúgy is az én halandó
alkalmazottaimhoz folynak vissza.
- És ez mit jelent? - kérdezte Michael, bár nagyjából sejtette.
- Azt, Michael, hogy az, amit akár Darien érdekeltségeinek is hívhatunk, az én tulajdonomban
van - felelte Calvin.
- Hívhatjuk akár az én érdekeltségeimnek is, gondolta Michael.
- Ezáltal hatalmamban áll felfüggeszteni azokat az ügyleteket,amelyeket maga Darien
irányított, egészen addig, amíg nem győződtem arról, hogy az egész vagyon klánunk közvetlen
felügyelete alákerült.

49
Michael néhány másodpercig hallgatott.
- Tehát Darien vagyona a klán tulajdonába kerül? - szólalt meg végül. Megpróbálta megőrizni
a hidegvérét. A jog szerint az a vagyón kizárólag őt illeti. Ő teremtette Darient. Darien barátja
volt. Persze Calvin döntésével sem vitatkozhatott. Ügyvédjei a halandó életre vonatkozó összes
papírmunkát irányításuk alatt tartották, és Michaelnek halovány sejtése sem volt arról, miként
működik a jogrendszer mögött meghúzódó roppant mechanizmus. Sőt mi több, Adrock
herceget leszámítva Calvin töltötte be a legmagasabb posztot a helyi Vértestvérek között.
Michael itt nem talál olyan vámpírt, akinek hatalmában állna szembeszállni Calvin döntésével,
még akkor sem, ha igazán nyomós oka lenne rá. Ki ő, hogy egyáltalán eszébe jut ilyesmi?
- Igen, Michael. Feltételezem, még emlékszel a klán számláit nyitó összes kódra és a megfelelő
eljárásokra, amelyekkel hozzáférhetsz a pénzhez...
- Michael bólintott. A klán helyi képviselete nem csupán kettőjükből állt, hanem még
Villanova, Samuelson és Byrd trióját is bele kellett számolnia. Miért osztaná meg
bármelyikükkel azt, amiért Darien annyi éven olyan keményen dolgozott?
- Ezt elfogadhatónak találod, Michael?
- Elfogadom, Calvin - felelte Michael. Tudta, hogy nincsen más választása. - De nem értem.
- Bainbridge egy pillanatig szótlanul ült az asztalánál, de végül nagy kegyesen hajlandó volt
megmagyarázni indítékait.
- -A jog szerint - kezdte - ez a vagyon kizárólag engem illet. Azonban én nem felhalmozni
kívánom, saját gyönyörűségemre, hanem bővebb családunk minden tagja számára
hozzáférhetővé teszem. Még Christopher Flynne is részesülhet belőle, amíg városunkban
tartózkodik.
- Michael eddig nem is tudta, hogy Flynne is a klán tagja. A vámpír nem igazán olyasmivel
foglalkozott, mint amit általában azok, akik a Rózsa Klánjának is nevezett csoportosuláshoz
tartoztak.
- Ezáltal - folytatta Calvin - mindenkinek lehetőséget biztosítok arra, hogy erőfeszítéseivel
hozzájáruljon az állam gazdasági jólétéhez, és legalább nem kell egymagamban roskadoznom a
terhek alatt, illetve sem zsarnok, sem önjelölt mártír nem lesz belőlem.
- Most pedig - fejezte be Calvin, és összecsavarta a térképet -, ha nincsen több kérdésed,
Michael, nem maradt más hátra, mint jószórakozást kívánjak az este hátralevő részére.
- Feltehetek egy kérdést?
- Calvin egy pillanatig némán meredt Michaelre, csak hogy érzékeltesse, bármilyen választ is
ad, azt csupán türelme utolsó tartalékainak felhasználásával teszi.
- Igen?
- Miért nem mondtad meg nekem, hogy Darien meghalt? -Amikor feltette a kérdést, fürkészve
meredt Calvin arcába. Az idősebb vámpír valószínűleg nem volt tudatában annak, milyen
élesek Michael természetfeletti érzékei, ezért nem is próbálta elrejteni a kérdés hallatán
feltóduló halovány színeket és érzéseket. Calvin egész életében a birtokait és a bankszámláit
gyarapította, nem pedig azokat a különleges képességeket, amelyeket a vámpírok olyan nagyra
becsültek.
- Nem tudtam biztosan, miképpen hat majd rád a hír - felelte végül. - Nem tudtam, miképpen
reagálnál.
- Michael azokat a nem verbális reakciókat is figyelembe vette, amelyet Atyja aurájában látott,
és úgy döntött, Calvin igazat beszél. De mivel túlságosan jól ismerte a másikat, úgy érezte,
valamit elhallgat előle. Nagyobb esélye van egy napfényes sétára a Windsor-parkban, mint
hogy Nemzője valóban figyelembe vegye az ő érzéseit.
- Értem - motyogta. A vita ezennel lezárult. Calvinből többé egy szót sem fog kihúzni a
témával kapcsolatban. - Mit kívánsz tőlem?
- Calvin két, azonos színű gumiszalagot húzott az összecsavart térképre, majd belecsúsztatta
egy kartonhengerbe, ami eddig az asztal mellett állt a földön. Utána a hengerbe nyomta a
műanyag dugót, és átnyújtotta Michaelnek a csomagot.
- Jeremey Talbot már vár rád Ann Arborban - mondta. - Vidd el neki ezt a térképet és mutasd
meg, hol húzódnak birtoka új határai. Ne felejtsd el megemlíteni, hogy udvariasan beleegyeztél

50
az összes változtatásba.
- Igenis, Calvin - felelte Michael mogorván. Most már ahhoz sem volt elég ereje, hogy
feldühödjön. A harag két éjjel ezelőtt lobbant ki benne, amikor megtudta, hogy Darien
meghalt; nem maradt a helyén más, csak a keserű lemondás.
- Azt akarom, ugyanazzal a tisztelettel bánj Jeremey-vel, mint azt Christopher Flynne-nel
tetted - tette hozzá Calvin.
- Michael ugyan nem hitte, hogy ez sikerülhet, de arcáról nem hervadt le a mosoly; közben
persze megtartotta magának a véleményét.
- És nem felejts el megjelenni Adrock herceg összejövetelén, amely pontosan négy éjszaka
múlva esedékes – figyelmeztette Calvin. - Mindketten számítunk rád Lionel Braughton
gyermekének beavatási ceremóniáján.
Michael már meg is feledkezett arról, hogy a fajtabéliek hivatalos ünnepségein ő fontos
szerepet tölt be. Amikor Calvin rájött, hogy Michael rendelkezik a természetfeletti érzékelés
adományával, beajánlotta az udvarhoz. Michael egyetlen kötelességgel tartozott a hercegnek:
bizonyos alkalmakkor használnia kellett különleges érzékét; de akkor is iszonyodott a
gondolattól, hogy most Lionel ellen fordítsa. Ők ketten mindig egész jól kijöttek egymással,
bár tudta, ennek lassan búcsút is mondhat.
- Tájékoztattam a sofőrödet a legsürgetőbb találkozóidról - mondta Calvin búcsúzóul. -
Szerintem már vár rád odalent.
Michael megint biccentett, és felállt. Az oldalához szorította a kartonpapír hengert, majd
mereven fejet hajtott.
- És még valami, Michael - szólt utána Calvin, amikor már indult volna kifelé. - Ne
várakoztasd meg Talbot urat. Mióta visszatért Detroitból, ötszörösére nőtt a státusza.
- Igenis, Calvin - felelte Michael. Atyja szájából egyre inkább úgy hangzott a neve, mint
amikor a kalapács sújt le az üllőre. Ki innen! - Azonnal indulok.
- Tedd azt. Jó éjt, Michael.
Michael nem válaszolt. Feltépte az ajtót és kimenekült.

Második jelenet
- A szomszédos iroda ajtajában egy pillanattal később Villanova jelent meg. Kezében egy
arany csecsebecsét tartott, amit még Michael készített öt évvel ezelőtt. Calvin személyes
tárolójából vehette el. Besétált a szobába és visszagurította a számítógép elé a széket, amelyen
az előbb Michael ült, aztán letelepedett. Hosszú ujjai között megcsillant az ékszer. Mint azt
Bainbridge megfigyelhette, az apró holmi gyémántszilánkokkal díszített, stilizált ankh volt.
Szükség esetén még üveget is lehetne vele vágni, gondolta. Ami őt illeti, számára a
csecsebecse már régen elveszítette érzelmi értékét.
- Vélemény? - kérdezte Bainbridge. Gondolatban figyelmeztette magát, ne felejtse el
ellenőrizni a tároló tartalmát, miután Villanova távozott.
- Darientől kaptad - mondta Marcus, aki mereven bámulta az ankhot. - Azt hittem, Michael
készítette.
- Így is van - felelte a másik fel sem pillantva. - Az atlantai olimpia után csinálta.
- Mégis úgy érzem, hogy Darien sokkal erősebben kötődik ehhez a darabhoz. Honnan
szerezte?
- Felbukkant az egyik ékszerészüzletben, amit Darien vezetett a nevemben - vetette oda
Bainbridge könnyedén. - Valaki nagyon el akarta adni. Nagy valószínűséggel beolvasztották
volna a bolt hátsó szobájában, és nem maradhatott volna meg ebben a formájában.
- Darien pedig elhozta neked? - kérdezte Villanova, aki még mindig nem vette le a tekintetét az
ékszertől. - Mi a helyzet a gyűjteményed többi darabjával?
- Ugyanez - felelte Bainbridge, és felnézett. Még ebből a távolságból is látta, milyen üveges
szemekkel mered a csecsebecsére a másik.
- Mindegyiket Darientől kaptad?
- Igen.

51
- Bámulatos - morogta Villanova az ékszert forgatva. - Elárulta, miért?
- Nem szerette volna, ha bármelyik felbukkan a zálogházakban - felelte Bainbridge, aki kezdte
kicsit kényelmetlenül érezni magát. -Mint mondta, tudott Michaelnek arról a szokásáról, hogy
alkalmanként felbukkant ezekben az üzletekben és megnézte, mit hoztak be az ügyfelek.
Véleményem szerint ezt valami kisstílű piackutatásnak szánta.
- Hiszen ez is jól példázza, mit nem szabadna készíteni - morogta Marcus savanyú mosollyal. -
De Darien miért hozta el neked?
- Úgy gondolta, erősíthetem Michaelben a támogatottság érzését, ha kiállítom a munkáit a
magánirodámban - válaszolta Bainbridge. - Szerinte ezzel könnyebben meggyőzhettük volna
céljainkról. - Vállat vont. - Mit gondolsz, mennyire lehet sikeres ez a taktika?
- Villanova átdugta a kisujját az ankh hurkába, aztán felemelte, de még most sem vette le róla a
szemét.
- Azt hiszem, sokkal többre lenne szükséged néhány szemétre hajított ócska vacaknál ahhoz,
hogy Michael melléd álljon ebben az ügyben.
- Mellénk - helyesbített Bainbridge. - A puccs nem kizárólag az én ötletem volt.
Villanova vállat vont,
- Elfogadom. A lényeg az, hogy most már valószínűleg teljesen esélytelen beszervezned
Michaelt. Az hiszem, hazudott neked, amikor a közte és távolról érkezett közvetítőnk közötti
beszélgetésről volt szó.
Bainbridge ezt egy darabig szótlanul mérlegelte. Villanova témát váltott.
- Sikerült Jeremey-nek elérnie valamit Millinerékkel?
- Úgy tűnik, igen - mondta Bainbridge. - Detroiti útja előtt kapcsolatba lépett a család egyik
nőtagjával, akit Liának hívnak. Összehozott egy találkozót. Talbot úgy véli, Miss Milliner
hajlandó beszállni az üzletünkbe, hogy versenyre kelhessünk Elliot szállítmányozó cégeivel.
- És ha lebukik? - kérdezte Villanova. - Kitaláltad már, mit mondanál Adrock hercegnek, ha
még a puccs előtt rájön a dologra?
- Nem számít - nyugtatta meg Bainbridge. - Még ha beüt a leg rosszabb, Milliner akkor is csak
kívülálló. Könnyedén meggyőzhetné a herceget, hogy csupán személyes nyereségvágyból
próbálta kitúrni Elliotot. Ha ez sem válna be, gondoskodtam róla, hogy úgy tűnjék, mintha
Jeremey saját elhatározásából hozta volna össze ezt a találkozót. Mindkét lehetőségre
felkészültem.
Villanova meglepetten félrehajtotta a fejét, de továbbra sem vette le a szemét az ankhról.
- Elárulnád Talbotot?
- Ha a sors úgy hozza, igen.
- És engem, Calvin? - kérdezte Villanova. - Nem ültél le Jeremey-vel kitalálni, hogy
személyemet illetően milyen változásokra kényszerülnétek?
- Nem hinném, hogy ilyen drasztikus intézkedésekre lenne szükség - mondta Bainbridge;
levette a szemüvegét és megpróbált Villanova szemébe nézni, bár Marcus nem viszonozta a
pillantását. - Ha bekövetkezne a legrosszabb, egyszerűen elmondom Marcus Adrocknak,
milyen szerep jutott neked ebben az egészben.
- Mit vársz cserében? Bűnbocsánatot?
- Alig hinném - horkantott Bainbridge.
- Akkor mit?
- Elégedettséget.
- Villanova tartózkodóan mosolygott.
- Akkor reméljük, hogy erre nem kerül sor.

Harmadik jelent
Timothy sokkal jobban kedvelte az új szobáját, mint a régit. Itt volt külön fürdőszobája,
ventilátor a plafonon és egy akkora szekrény, ami nagyobb volt, mint a fürdőszoba a régi
házukban. Ez a szoba például biztosan nagyobb, mint a papa otthoni szobája. Kedve szerint
állíthatta a ventilátor sebességét és ezzel a hőmérsékletet is. Úgy akasztotta a Jeremey-től és
Clare-től kapott ruháit, ahogy kedve tartotta. Minden éjjel, ébredés után lezuhanyozhatott.

52
Minden úgy működött, ahogyan szerette volna, és mostanában ennél többet nem is kívánhatott.
Kezdetben nagyon furcsának találta, hogy egyre később és később kellett kelnie, de lassan
hozzászokott. Mostanában már csak egy órával ébredt előbb, mint Jeremey és Clare, és
ilyenkor az egész szoba az övé volt. Megfürödhetett vagy lezuhanyozhatott, tiszta ruhákat
vehetett, kitakaríthatta a szobáját, a piszkos ruhákat egy műanyag zsákba tehette, és a szekrény
hátuljába vágott ledobónyílásba hajíthatta az egész kupacot. Miután beesteledett, Jeremey és
Clare eljöttek érte, aztán nagy vacsorát/reggelit rendeztek, ahol Timothy sonkás tojást evett
meg paradicsomlevest meg bort ivott hozzá. Utána Jeremey magára hagyta Clare-rel, hadd
játszadozzon vele úgy, mintha a fia lenne. Aztán visszajött és mindenféle történeteket mesélt
neki. Egyszerű mesék voltak, és Timothy már majdnem a legelején kitalálta, mi lesz a
befejezésük, de akkor is kedves volt tőle, hogy próbálkozott. Ez legalább segített megőrizni a
nyugalmát. Megszokni Jeremey-t és Clare-t. Elfelejteni a papát, az iskolát meg minden mást,
ami ezelőtt történt.
A mesélés után, még mielőtt Clare visszazárta volna a szobájába, volt pár szabad órája, amit
egyedül tölthetett, és ilyenkor vagy a házban ténfergett vagy csendben olvasgatott valahol. Már
hetek óta ugyanebben a ritmusban élték az életüket, és Timothy egészen könnyen belerázódott.
Már nem félt, amikor Jeremey egyedül hagyta Clare-rel. Igaz, a nő úgy bánt vele, mintha a
gyereke lenne, amit még mindig eléggé furának talált, de legalább nem kattant be. Most, hogy
Jeremey állandó szereplője lett az életének, egyre könnyebben alkalmazkodott a
körülményekhez. Már nem tekintette gyerekrablásnak a helyzetet. Inkább úgy döntött,
tulajdonképpen örökbe fogadták. Jeremey azt ígérte, nemsokára még éjszakai sétákat is
tehetnek. Timothy ugyan úgy tudta, éjszaka nem túl biztonságos odakint kóborolni, de nem
bánta, mert jó lesz végre kiszabadulni a házból.
Timothy éppen azon merengett, milyen jó is lesz az, amikor Clare lépett a szobába. Kulcsával
kinyitotta az ajtót és bekukucskált a résen. A fiú a takarosan rendbe rakott ágyon ült,
felcsatolható nyakkendőjét igazgatta és megpróbálta teljesen kisimítani a gallérját. Jeremey
szerette, ha úgy néz ki, "mintha skatulyából húzták volna ki". A fiú Clare-re pislogott, és várta,
hogy a szokásos "Ébredj, drágám"-mal köszönti, mint mindig.
De a nő most nem mondott semmi ilyesmit. Belépett a szobába és becsukta az ajtót.
- Timothy - szólalt meg, és idegesen körülnézett. Arca pirosabb nak tűnt, mint általában, a haja
pedig enyhén kócosabb volt, mint ha lélekszakadva rohant volna fel lentről, ahol Jeremey-vel
aludtak.
- Jól van, felébredtél hát.
- Igen, asszonyom - felelte Timothy halkan. Clare szerette, ha illő tiszteletet tanúsított iránta.
Remélhetőleg ezzel elkerülheti, hogy megint valami furcsa dolgot műveljen vele.
- Jeremey ma éjjel nagyon elfoglalt, Timothy - folytatta a nő, és a fiúhoz sétált. - Üzleti
megbeszélése lesz valakivel Pontiadból. Még sokáig nem ér haza. És tudod, mit jelent
ez.Timothy igazából nem is sejtette. Riadt pillantással elhúzódott, mint egy rémült nyúl. Múlt
hónapban, amikor Clare úgy beszélt hozzá, mint ahogy a mama beszélt a papával elköltözése
előtt, akkor pontosan így bánt vele. Ettől a hangtól zsibongó, kényelmetlen érzés támadt a
gyomrában; az arca lángolni kezdett, mintha lázas lenne.
- Jeremey korán elindult a találkozóra, ezért egyenesen idehajtottam - mondta Clare és
kigombolta blúza legfelső gombját.
Timothy nem hallotta, hogy autó állt volna meg a ház előtt, ami egyébként sem számított, mert
Clare és Jeremey ugyanitt laktak, csak lent. Hol van Jeremey? Clare csinált vele valamit? Nem
viselkedne így, ha itt lenne. Hová ment Jeremey?
- Ma Jeremey főz vacsorát? - kérdezte. Úgy érezte, gyomrában akkora lyuk tátong, hogy
mindjárt beomlik az egész.
- Ma nem - felelte Clare, és a fiúra kacsintott. Timothy megdermedt. -Teljesen egyedül
vagyunk. És sohasem fogja megtudni, amíg nem mutatkozol a házban, ha ő is itt van. - A nő
felvihogott, aztán gyorsan eltakarta a száját a kezével. Timothy úgy érezte, mindjárt hányni
fog. Hogy történhetett ez? Mi történik itt egyáltalán? - Segíts kibújni ebből a blúzból. Most
valami nagyon mocskos dolgot fogok veled csinálni, és nem akarom húzni az időt. Sohasem

53
tudhatod, mikor lep meg minket Jeremey.
A fiú fölé hajolt és visszalökte az ágyra.

Negyedik jelenet
- Jeremey Talbot háza nem volt különösebben hatalmas, vélte Michael, bár a környező
épületekkel ellentétben kifejezetten jómódúnak tűnt. A michigani Vértestvérek nagyravágyó
egyéniségeivel llentétben Jeremey nem tartott fenn. külön menedéket Irón Rapidsben. Ki tudja,
milyen okból, de láthatóan nem szívesen hagyta itt a vadászterületét, kivéve, ha az Elíziumba
látogatott.
Michael szerint Jeremey visszahúzódó természetének köszönhette, hogy az államban élő
vámpírok egyszerűen őrültnek tartották, de őt egyáltalán nem zavarta, ha valaki csak a saját
dolgaival törődött.
Igaz, Michael azt a félelmet sem érezte megalapozottnak, amit a többi Vértestvér érzett
Jeremey és a klánja iránt. Calvin egyszer megpróbálta elmesélni neki, miért van az, hogy
Jeremey klánjának összes tagját még a legelső, ősrégi éjszakákon megfertőzte a téboly, de
Michael mindig azzal hízelgett magának, ő nem általánosít holmi pletykák alapján. Igen, azt
készségesen elismerte, hogy státusz vagy külső megjelenés alapján hajlandó erre, de mivel
Jeremey-n eddig semmi jelét nem látta a tébolynak, ezért állhatatosan ragaszkodott
véleményéhez, hogy az egész csak valami túlzás lehet. Igaz, információi nagy része Darientől
származott, de a fiú észrevételeiben legalább annyira megbízott, mint a sajátjaiban. Darien
értelmes, logikusan gondolkodó, kifinomult ízlésű és jó vezetői képességekkel rendelkező
személyiségnek tartotta Jeremey-t, és Michael hitt neki. Darien emiatt jelentkezett a Detroitba
induló kotériába, és Michael akkoriban még pontosan ugyanezen okok miatt tartotta sokra a
vámpírt.
De most már egyáltalán nem így érzett. Mivel Jeremey volt a kotéria vezetője, lényegében ő
felelős Darien haláláért, és Michael ég nem tudta eldönteni, miképpen álljon a dologhoz. A
tegnapelőtti éjszaka óta igencsak megkopott eddigi jó véleménye és még nem tudta, mit is érez
valójában. De még most sem tudott általánosítani. Nem csak Calvin küldeménye miatt
látogatott ide; legalább ugyanannyira szerette volna alaposan szemügyre venni a férfit.
A ház látványa legalább elfeledtette vele Darient egy időre. A háromszintes épület egy domb
alján, a hepehupás utca vége felé állt. Az utca többi, egymás mellé zsúfolt háza külsejében
hasonlított ugyan erre, de méreteiben semmiképpen; kisebb udvaraikon elszórtan fák
kókadoztak. Jeremey utcára néző kertjében csak két fa nőtt, de úgy tűnt, a hátsó udvarban
rengeteg akad belőlük. Viszont furcsamód sehol sem hevertek lehullott levelek. Jeremey dacolt
az ősszel, tisztára söpörte az udvart és olyan szabályosra nyírta a füvet, hogy az tömör, zöld
szőnyegre emlékeztetett. Sőt, az oldalsó és a hátsó részeket védő kerítésre még hálót is szerelt,
nehogy a szomszédok elszórtan álldogáló fái az ő területére hullassák a leveleiket.
- Uram - szólt ki a sofőr a járó motorral várakozó autóból, amely most a kocsibehajtónál állt.
Michael megpördült. Már meg is feledkezett a kocsiról. - A csomagja...
Az inas kinyújtotta a kartonhengert az ablakon. Michael elvette tőle.
- Köszönöm... hogy is hívják? Még meg sem kérdeztem.
- Richárdnak, uram - felelte a sofőr.
Michael a hóna alá csapta a hengert.
- Akkor hát köszönöm, Richárd. Most pedig megkérném, hogy árjon meg itt. Bár nekem úgy
tűnik, ezen a környéken nem szabad parkolni.
Gyorsan végigpillantott az utcán, és valóban: egyetlen jármű sem állt a házak előtt. Sőt, a
kocsibejárókon sem. Valószínűleg a szomszédok már elrejtették az autókat a közelgő hideg tél
elől. Különös, gondolta Michael, a környék összes postaládája ugyanolyan színű és formájú
volt. A udvarokban terpeszkedő lezárt kukákat szintén ugyanolyan színűre festették. Még az
elszórtan álló utcai lámpák is ugyanolyan fényt árasztottak, ugyanolyan erősséggel. Michael
sohasem járt ki a külvárosokba; zavarta a szépérzékét a házak monoton, egyforma
szabályossága.

54
- Majd körözök egy kicsit, uram - mondta Richárd, aki megint mereven bámult maga elé,
kifelé az utcára. - Bekapcsolom az autótelefont, hátha gyorsan fel kell vennem önt.
Vészhelyzet esetén
- Vészhelyzet esetén? - Michael nem bírta elfojtani halvány mosolyát. - Hát ez felettébb
drámaian hangzik. Netán taxikat vezetett, mielőtt Calvin szolgálatába lépett volna?
- Mentőautókat, uram - felelte Richárd. - És most már önnek dolgozom.
Michael felegyenesedett.
- Legyen itt, mire kijövök.
Richárd ismét biccentett, aztán lassan kigördült az útra, hogy megkezdje köreit a környező
utcákon. Michael remélte, senki sem hívja a rendőrséget azzal, hogy valaki éppen a házakat
fürkészi, hová lehetne betörni. Ez a kellemetlen kis félreértés ugyan elsimítható, de
mindenképpen tovább tartana, mint amennyi időt ma este a területétől távol szándékozott
tölteni.
Miután semmilyen újabb kifogást nem talált, amellyel tovább késleltethette volna látogatását, a
bejárati ajtóhoz sétált. Mivel Darien régebben számtalanszor elmagyarázta neki, mit kell
tennie, most gyorsan hármat koppantott az ajtón, aztán egyet, majd megint hármat. Ez az
egyszerű jelzés tudatja az inassal, hogy a látogató Jeremey "társaságához" tartozik, éppen ezért
a legnagyobb tisztelet jár neki. Michael ugyan úgy vélte, egy jól képzett inas minden látogatót
a lehető legnagyobb tisztelettel kezel, de nem azért jött, hogy kritikával illesse Jeremey otthoni
szokásait.
Eltelt egy kis idő, aztán feltárult az ajtó. Fiatal, pirospozsgás fehér nő jelent meg és egy
kézmozdulattal beinvitálta a házba.
- Üdvözlöm, Mr. Luther - mondta a nő kemény brit akcentussal. Michael alig hallott még
igazán brit akcentust, de ez a nő olyan ropogósán és szabályosan beszélt, mintha családja már
nemzedékek óta uralkodókat szolgálna. - A nevem Susan Rainsford; én vigyázok Mr. Talbot
házára, amíg ő ágyban van.
- Velem nem akar ágyba bújni? - kérdezte Michael kifejezéstelen arccal.
- Milyen különös, uram - felelte Rainsford habozás nélkül, meglepett arcot erőltetve magára -,
ha nem tévedek, az ön gyermeke, Mr. Salway, ugyanezzel a bon mot-val fogadott legutolsó
látogatásakor.
A megjegyzés elvette Michael kedvét attól, hogy megpróbáljon fesztelenebbül viselkedni, és
meg sem szólalt, amikor Rainsford a hatalmas hallból a nappaliba vezette. Mintha a ghoul
szándékosan hozta volna szóba Darient, csak hogy felbosszantsa. De Rainsford nem erőltette a
dolgot, hanem bólintott és magára hagyta Michaelt.
Michael egy öblös, puha fotelt választott magának az ajtóval szemben, majd körülnézett. A
mélybarna szőnyeg remekül harmonizált a padlót díszítő mintával. A falakat faburkolat fedte,
bár annyira lekopott és megsötétedett, hogy az erezetet már régen nem lehetett látni. A két
szemközti falat, ahonnan nem nyílt ajtó, polcok szegélyezték, és Michael figyelmét nem
kerülte el a műfajok, azon belül pedig szerzők és betűrend szerint rendszerezett könyvek
sokasága. A szobát rézből készült csillár világította meg, a sarkokban elhelyezett, hozzáillő réz
lámpákkal együtt. Szükség esetén minden lámpa fényerejét külön kapcsolóval lehetett
szabályozni, nyilvánvalóan azért, hogy a különböző sarkokban is kényelmesen lehessen
olvasgatni. Most mindegyik lámpa egyforma erővel világított, és a szobára borongós félhomály
borult, bár a dohányzóasztal meg a szám szerint nyolc darab szék alatti padlófelületet
leszámítva nem voltak árnyékok. Michael szemügyre vette a székeket, és felfedezte, hogy
mindegyiknek van egy ikerpárja, vagyis a négy dohányzóasztal közül mindegyikhez jutott egy
hasonló stílusú szék, melyek nem csak egymással, hanem a falakkal, polcokkal, lámpákkal és a
szőnyeggel is harmonizáltak.
A szoba olyan otthonos hangulatot árasztott magából, amit Michael rendkívül megnyugtatónak
és józannak talált. Az egyetlen esztétikai melléfogás a dohányzóasztalok elrendezése volt. Az
alacsony bútorok egymással és a fallal párhuzamosan sorakoztak a nappali közepén, amely
viszont szabályos négyzetekre osztotta a szobát, és sokkal inkább emlékeztette így egy szálloda
konferenciatermére vagy egy közkönyvtárra. Mindent egybevetve, a ház eddig látott külső és

55
belső jellegzetességei alapján Michaelnek az a benyomása támadt, hogy egy nyugdíjas tanár
otthonában van, nem pedig valami félelmetes őrültnél. Ha csak azt veszi, mások mennyire
kerülték Jeremey-t és Clare-t - még beszélni sem szívesen beszéltek róluk -, azt hihette volna,
hogy ezek ketten gyermekek belsőségeivel meg áldozati bárányokkal díszítik fel otthonukat.
Jeremey tíz perc múlva jelent meg, két sötétzöld, öblös pohárral meg egy címke nélküli
sötétzöld üveggel a kezében. Szó nélkül letelepedett a Michaellel szemközti fotelbe, és letette a
poharakat meg az üveget az asztalra. A homályos fényben azonnal beleolvadtak a környezetbe
és a berendezés részeivé váltak. Csak Jeremey lógott ki a szoba hangulatából: nyakig
begombolt, keményített fehér inget meg egyszerű fekete cipőt és zoknit viselt. Michaelnek
eszébe jutott Darien, aki mindig azt bizonygatta, hogy a férfi pontosan úgy néz ki, mint egy
bizonyos angol színész, és el kellett ismernie, hogy valóban erős közöttük a hasonlóság.
- Üdvözöllek otthonomban - szólalt meg végre Jeremey. - Remélem, könnyen idetaláltál.
- Persze - felelte Michael, és fesztelenül hátradőlt a fotelben. -A sofőröm tudta az utat.
- A sofőröd? - kérdezett vissza Jeremey, aki ugyanolyan kimérten ült a székében, mint az
előbb. - Ajándék Atyádtól?
Michael nyugodt arckifejezése megmaradt, de most már csak álarcként. Biccentett.
- Milyen kedves tőle. Italt?
Michael az üvegre pillantott, és ismét biccentett. Észrevette, hogy az üveg nem párás, és
miután Jeremey párszor meglötykölte, a folyadék vastag rétegben tapadt a falára. Amikor
vendéglátója két egyenlő adagot töltött a poharakba, azonnal megérezte a folyadékból áradó
meleget. Frissnek tűnt. Szeme összeszűkült az éhségtől, és onnantól kezdve feszült
figyelemmel követte Jeremey minden egyes precíz, kimért mozdulatát.
- Serpenyőben melegítettem - magyarázta Jeremey. Az egyik poharat vendégének nyújtotta, ő
pedig felemelte a másikat. - Serpenyőben, az elektromos tűzhelyen. Utána áttol töttem ebbe az
üvegbe. - Nincsen mikrohullámú sütőm.
Michael a pohár hűvös falán keresztül is érezte a folyadék melegét, és ismét szippantott egyet.
Ilyen közelről még jobban hatott rá az illat, és érezte, hogy a szájában, a ragadozófogak felett,
az ínyében megfeszülnek az izmok. Belekóstolt a pohárba, de a kóstolóból emberes korty lett.
Észrevette, hogy Jeremey is ugyanolyan mohón kezdett hozzá. Erővel kellett kényszerítenie
magát, hogy letegye a poharat a fotel karfájára. Az ital zamata nem hatott rá olyan erősen,
mint a friss vér artériás lüktetése, de ettől függetlenül igazán részegítő volt. A pohárban
csillogó vér mindössze a rémült vagy éppen elragadtatott áldozat miatt érzett érzelmi többletet
nélkülözte, és persze Darient, akivel megoszthatná az élményt.
- Ezt nekem hoztad? - kérdezte Jeremey a fotel mellett heverő kartonhenger felé biccentve. -
Calvin említette, hogy küldeni fog valamit.
- Így van - felelte Michael. Felemelte a hengert, és kelletlenül letette a poharát az asztalra. -
Jeremey láthatóan ennyi időt szánt semmitmondó beszélgetésre, és nem is számíthat tőle
többre. - Az új területek felosztása.
Jeremey kinyújtott kezébe nyomta az összetekert térképet. Az angol először szétcsavarta, aztán
megint visszatekerte, csak ellentétes irányban, hogy ne göndörödjön fel, majd kisimította az
asztalon.
- Magyarázd el - mondta, miközben tekintete úgy pásztázott a térképen jobból balra, mintha
minden egyes utcanevet és koordinátát meg akarna szemlélni.
- A régi területed - kezdte Michael, rámutatva a ház körüli környékre - eddig a határvonalig
tartott. Detroiti hőstettednek köszönhetően ezt Calvin egészen eddig kitolta. - Ujjával a saját és
a Jeremey birtoka közötti határvonalra mutatott. - Ez volt valaha Dariené. Ezekben az utcákban
álltak az üzletei. A régi zálogház, ahol dolgozott, pontosan itt van, ahol az ő területe és az
enyém átfedi egymást. Miután elkezdett Calvinnek dolgozni, még mindig visszajárt ide, mert
nem akart elszakadni a régi környéktől. Calvin áthelyezte Irón Rapids és Grand Rapids túlsó
felébe, ahol a vagyonosabbak élnek, de Darien szívesen vissza-visszalátogatott Jacksonba.
Szerintem Calvin erről nem is tudott. - Michael felnézett a térképről; Jeremey úgy méregette,
mint valami kíváncsi holló.
- Két éjszakával ezelőtt, az Elíziumban rád gondoltam - szólalt meg az angol. - Találkozott a

56
pillantásunk, amikor Marcus és Gyermekei körülvettek.
Michael kicsit távolabb húzódott a másiktól, és összekulcsolta a kezét, mintha védekezne.
- Ezért történik ez - folytatta Jeremey. - Ezért mondtál nekik többet, mint amennyit szerettél
volna. És most is ezért viselkedsz így.
Michael elfintorodott.
- Mit jelent az, hogy "így"? - kérdezte.
- Pontosan erről van szó - mondta Jeremey széles mozdulattal, mintha csak Michael
pillanatokkal előbb kimondott szavait akarta volna megmutatni a levegőben. - Nem tudom,
miért, de ha erősen koncentrálok valakire, meg tudom mondani, mit érez. Néha azonban az
illetőn is eluralkodik az, amit érzek, szóval azt hiszem, bocsánatot kell kérnem tőled. Be kell
vallanom, az előbb kíváncsi voltam, mi volt a helyzet Dariennel. Hálás vagyok neked, amiért
kielégítetted a kíváncsiságomat, de úgy gondolom, kötelességem elárulni, miért is tetted
valójában. Úgy látszik, volt benned rejtett késztetés, hogy beszéljél róla.
- Michael majdnem a térképre borította a poharát. Az előbb majdhogynem passzívan hallgatta,
mit magyaráz. Mi van vele? Egyértelműen nem azért jött, hogy feltárja a lelkét.
- Nem kell félned, Michael - mondta Jeremey. - Némi erőfeszítéssel képes vagyok irányítani
ezt a képességemet. Jobban éreznéd magadat, ha most is ezt tenném?
- Igen - felelte Michael. - Kérlek. - Szóval már megint megtette. Calvin számtalanszor
figyelmeztette, nem bölcs dolog, ha egy Vértestvér nyíltan megmondja egy másiknak, éppen
mire gondol, erre ő kétszer egymás után is beleesett ebbe a csapdába.
- Jeremey arca egy pillanatra grimaszba torzult - arcának ráncait mintha jól látható
megkönnyebbülés húzta volna össze -, és mintha összpontosított volna. Michael úgy érezte,
mintha nyirkos, pókháló-puhaságú köd emelkedne fel elméjéről - pedig eddig azt sem tudta,
hogy ott van. Agya fokozatosan tisztult, egészen addig, amíg ismét ura nem lett saját
nyelvének. Azonban érzelmi központjai körül még mindig füstös miazma kavargott, és hirtelen
nagyon szeretett volna elmenni innen.
- Szóval ismét bocsánatodat kérem - szólalt meg Jeremey némi hallgatás után. Arckifejezése
ugyanolyan jólelkű és kedves maradt, mint mindig, leszámítva a szemöldöke között megjelenő
két függőleges vonalat. - Ha van kedved, félthetsz nekem néhány személyes kérdést, melyekre
őszintén válaszolok.
Michaelben azonnal tucatnyi kérdés merült fel és foszlott szét gyorsan, bár a legtöbbjüktől
valahogy fodrozódni kezdett a tintasűrű paca, amit Jeremey akarata hagyott az elméjén.
Számtalan kérdéstől csak még kiszolgáltatottabbnak érezte volna magát, ezért inkább egy
ártalmatlanabbat választott, hogy önmaga előtt is bebizonyíthassa, ez alkalommal szabad
akaratából beszél.
- Meg fogod osztani ezt a területet a védenceddel?
- Házigazdáját láthatóan meglepte a kérdés, mert egy pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt
volna.
- Clare-re gondolsz -mondta aztán. -Nem a védencem, Michael. Azért támogatom, mert velem
egyenrangúnak tekintem. Bevallom, érzek némi felelősséget iránta, de csak azért, mert én
szemeltem ki arra, hogy támogassam. Még akár egyidős is lehet velem.
- Tehát nem tudod biztosan? - kérdezte Michael döbbenten. Calvin másik jó tanácsa szerint
nem ajánlatos túlságosan bizalmas viszonyba kerülni egy ismeretlen képességekkel rendelkező
vámpírral. Csak ámult, miképpen lehetett erre képes a másik.
- Őszinte sajnálatomra nem - mondta Jeremey. - Mindketten ugyanabba a nemzedékbe
tartozunk és mindketten a Malkavita klán tagjai vagyunk, de szörnyen keveset tudok arról,
miképpen lett belőle vámpír. Nem mintha ő tudná. Még a hipnózis meg a kábítószerrel kevert
vér sem hozta felszínre ezeket az információkat. Első emlékei az utolsó napfelkeltéjét követő
időszakból származnak.
- Hogyan találtál rá? - tudakolta Michael. Ha kérdezősködött, legalább egy időre
megfeledkezhetett Darienről, Calvinról, Flynne-ről, no meg a birtokai megnyirbálásáról. Hátha
a válaszok révén jobban megtudhatja, miféle alak valójában ez a Jeremey Talbot.
- Úgy mondanám, rátaláltunk egymásra - felelte Jeremey. - Egyszer csak kölcsönösen

57
megvilágosodtunk, mint oly sokan a fajtánkból. Autóba ültem és kirobogtam a városból, Clare
meg éppen jött szembe, mert találkozni akart velem. Magammal hoztam, hogy biztonságos
helyen, közösen tanulmányozhassuk megvilágosodásunk folyamatát.
- Michael tudta, hogy Jeremey mindezt teljesen komolyan gondolja, mert már akkor is
ugyanezt mondta, amikor először bemutatta a nőt az Elíziumban. Úgy döntött, egyelőre nem
erőlteti tovább a "megvilágosodás" kérdését.
- Válaszolok egy korábbi kérdésedre - folyatta Jeremey. - Igen, meg fogom osztani a
területemet Clare-rel. Csak előtte megpróbálom a fejébe verni, hol húzódnak a pontos határok.
Igaz, úgyis mindig oda megy, ahova kedve tartja. Bármit is tesz, nem kér engedélyt tőlem. És
mint már említettem, egyenrangúként kezelem.
- Michael kizárólag azért kérdezett rá erre, mert mindig Jeremey Gyermekeként vagy
pártfogoltjaként gondolt Clare-re. A nő ugyan sohasem keveredett zűrbe és a Maszkabált sem
veszélyeztette, de Michael mindvégig meg volt győződve arról, hogy jó magaviselete Jeremey
ráhatásának köszönhető.
- Mint ahogy Darient is egyenrangú félnek tekintettem - tette hozzá Jeremey. - Mesélt neked
arról a rengeteg projektről, amit közösen csináltunk Irón Rapidsben meg Grand Rapidsben?
- Keveset beszélt rólad - mondta Michael. - Nagyon sokra tartott téged.
- Én pedig őt - bólintott Jeremey. - Korához képest keményen dolgozott. Igen szilárd jellem
volt.
- Nem igazán beszéltünk a munkájáról - vallotta be Michael. -Néha arra gondolok, bárcsak
többször előhoztam volna a témát.
- Neki aztán voltak ambíciói - folytatta Jeremey. - O meg Calvin meg én már nyakig ültünk a
tervezgetésben, hogyan vásároljuk fel Irón Rapids autókereskedéseit, a sztrádák melletti
boltokkal együtt... mert ott áramlik a városba a nyersanyag. Darien rengeteget tárgyalt a
tulajdonosokkal. Igen meggyőző bírt lenni.
- Michael nem tudta, vajon Jeremey most egyszerűen elnézi-e neki kíváncsiságát, vagy nem is
tekinti hivatalos vendégnek. De legalább szusszanásnyi időhöz jutott. Amennyire ő tudta, a
Vértestvérek közül Adrock herceg és Dávid Ellsworth foglalkozott a Detroiton kívül gyárakban
előállított autók értékesítésével. Jeremey szavaiból úgy tűnt, mintha ő, Darien és Calvin is
megpróbáltak volna belépni a küzdőtérre.
- Mi lett a vége? - kérdezte.
- Nem állt módunkban megtudni - felelte Jeremey az ajkához emelt pohár mögül. - A
körülmények úgy hozták, hogy nem tudtuk folytatni a tárgyalásokat.
- Mi a helyzet Calvinnel? - erősködött tovább Michael. - Nem folytatta az alkudozást?
Mondjuk mialatt ti Detroitban voltatok?
- Elképzelhető - mondta Jeremey óvatosan. Aurája átláthatatlan színörvénye felkavarodott. -
Még nem jutott eszembe utánanézni.
- Ez lenne a félreértés oka közted és Elliot Damascus között? Jeremey szeme elfelhősödött a
kérdés hallatán, és leeresztette a poharát.
- Miből gondolod, hogy problémáim vannak Elliottal?
- Michael majdnem elárulta neki, hogy Clare-tól hallotta, de tétovázott. Valamilyen ismeretlen
oknál fogva úgy érezte, visszaélne a nő bizalmával, ha kiadná ezt azt információt. Ezért inkább
mást mondott.
- Láttalak benneteket az Elizáimban. Úgy tűnt, nem érzed magadat túl jól a jelenlétében, pedig
mennyi mindent átéltetek Detroitban.
- Szóval erről van szó - mormogta Jeremey. - Igen, voltak közöttünk nézeteltérések. Amit
láttál, az csupán újabb hajtása egy régebbi problémának, amiről azt hittem, már régen
lerendeztük. Ami azt illeti, valószínűleg még magát a problémát sem oldottuk meg soha. De a
kérdésedre a válasz: nem. A köztünk feszülő ellentét sokkalta személyesebb természetű.
Mostanában kissé fejünkre nőttek a dolgok.
- Mielőtt Michael előrukkolhatott volna egy összeszedettebb kérdéssel, amiből kiderülhetett
volna, Jeremey pontosan mit is akart ezzel mondani, az angol taktikát változtatott.
- Valami nem hagy nyugodni - mondta, és homlokán elmélyültek a ráncok. - Megosztottad a

58
vadászterületedet Dariennel, igaz?
- Igaz- felelte Michael óvatosan.
- De Atyád nem osztotta meg veled az ő vadászterületét Grand Rapidsban, ugye?
- Michaelnek egyáltalán nem tetszett ez az új irány, amelybe a beszélgetés kanyarodott. Sokkal
szívesebben beszélt volna arról, mi éleszthette fel a Jeremey és Elliot közötti feszültséget.
Biztosan történt valami velük, amikor a kotéria Detroitban tartózkodott, de vajon mi lehetett
az? De Jeremey témaváltásából úgy tűnt, nem szívesen beszélne erről.
- Nem - válaszolta, miközben a fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. - Calvin saját
területet biztosított nekem az Ölelés után. Azt mondta, nem túl nagy, de közel van Irón
Rapidshez és az Elíziumhoz.
- Nagyon meglepne, Michael, ha azt mondanám, Calvin gyakran beengedte a területére
Darient?
- Michaelnek uralkodnia kellett magán, nehogy elejtse a kezében tartott poharat. A vér már
régen kihűlt benne.
- Ezt nem tudtam.
- Pedig így igaz - mondta Jeremey. - Sohasem kérdezted meg, miért van az, hogy Calvin annyi
mindennel elhalmozza Darient, míg téged elsuvaszt Pontiacban meg Jacksonben?
- Michael alig hitte, hogy Jeremey ilyeneket mond.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte. A gyanú felhője úgy ülepedett le gondolataira, mint megkevert
vízben a só. - Miben reménykedsz, mit adhatok neked?
- Őszinteséget - felelte a másik, aki úgy tűnt, észre sem vette Michael zavarát. Sőt, olyan
barátságosan beszélt, mintha valaki mással csevegne Michaelről. - Kifejezetten érdekel, milyen
benyomásaid vannak Gyermekedről és Nemződről. Nagy dolgok készülnek, és az eseményeket
a te reakciód is befolyásolhatja. Legalábbis én így látom. Fogalmazzunk úgy, hogy mindez
csupán egy megvilágosodott, gondolkodó elme kíváncsisága, aki szeretné tudni, mi minden hat
rá.
Michael letette a poharát az asztalra és felállt. Ebből elég. Ha Clare azt hitte, Jeremey majd
elárul valamit Michaelnek, nagyon tévedett. Az angolról nem derült ki semmi más, csak az,
miért érzik az emberek kényelmetlenül magukat a közelében.
- Kérlek, Michael, maradj még egy kicsit - mondta Jeremey, és szintén felállt. - Alig kezdtünk
el összeismerkedni. Darien és Calvin elbeszélései alapján már kialakítottam magamban egy
hozzávetőleges képet rólad, de a teljes igazság még várat magára. Mesélj magadról többet.
Michael olyan közömbösen kerülte meg az asztalt, amennyire csak tőle tellett; közben egyre
jobban szétáradt benne a gyanakvás. De ugyanakkor égető, mohó kíváncsiság kerítette
hatalmába a gondolatait, és sürgetve bíztatta, válaszoljon Jeremey kérdéseire, hogy a vámpír
végre megtudhassa róla a teljes igazságot. A kíváncsiság nem a sajátja volt, de úgy fészkelte be
magát a vágyai közé, mintha hozzá tartozna. Jeremey elméjének egy része megpróbált
összekapcsolódni az övével, és úgy turkált a tudatában, mint egy piszkos, sebes ujj. Egyszerűen
félrehajította a többi dolgot, ami érdekelhette volna, és teljesen meggyalázta a gondolatait.
Csak járni tudott, semmi mást.
- Haza kell mennem - mondta. Minden szót külön-külön préselt ki magából, végtelennek tűnő
sorban buktak ki a szájából. ~ Indulnom kell. - A megjegyzéssel eredetileg udvariasan ki akarta
menteni magát, de most inkább szánalmas kifogásnak tűnt.
- Ha muszáj... - Jeremey indult, hogy kinyissa a nappali ajtaját. - Nem tartóztathatlak akaratod
ellenére.
Michaelben érthetetlenül élesen sajdult fel a csalódás, amiért Jeremey ilyen könnyedén
elengedi, de nem torpant meg. Minél többet mozgott, annál kevésbé kavarogtak Jeremey
gondolatai az övéi között.
- Hívjak egy inast? - kérdezte Jeremey, és félreállt, hogy Michael kiférjen az ajtón.
- Köszönöm, magamtól is kitalálok - mondta Michael, és majdnem átesett a küszöbön. Egy
pillanatig úgy tűnt, mintha a polcokkal szegélyezett folyosó végtelen lenne, de aztán a világ
visszazökkent normális méretébe.
- Ahogy óhajtod - mondta Jeremey. - Jó éjt.

59
- Michael nem válaszolt. Mihelyst meg bírt mozdulni és uralkodni tudott a lépésein annyira,
hogy ne lélekszaladva rohanjon kifelé, megindult a bejárati ajtó felé. Amikor kilépett a csípős
éjszakai levegőbe, úgy olvadt semmivé a gyanakvása, a kíváncsisága és a csalódottsága,
mintha sohasem lett volna ott. Lefoszlott az érzelmeire tapadó ragacsos háló is, bár úgy érezte,
mintha elméjének azon a részen olyan lenne, mint a nedves hús a levált var alatt. Akár
tudatosan, akár nem, de az angol egész éjjel befolyásolta. Michael most már értette, miért
érezte magát mindenki kényelmetlenül, ha Jeremey-vel beszélt. Nem lehettek biztosak abban,
vajon érzelmeik és reakcióik a sajátjaik-e vagy csak Jeremey hitette el velük, hogy azok. Sőt,
ami még ennél is rosszabb, Jeremey saját érzéseit kivetíthette rájuk. Ha azonban ma este is ez
történt, akkor vajon miért volt Jeremey annyira gyanakvó - és miért érdekelték annyira Michael
legbensőségesebb gondolatai?
- Egy perc sem telt el, és máris felbukkant Michael autója, amit a kocsifelhajtó szélén várt
meg. Szó nélkül beszállt és megparancsolta a sofőrnek, hogy vigye haza.

Ótődik fejezet
Clare végre befejezte, amit csinált, és felegyenesedett Timothy ágyán, ahol eddig térdelt.
Megcsókolta a fiú sápadt, remegő combját, aztán felállt. Timothy mozdulatlanul hevert az
ágyon, és tágra nyílt szemekkel, összeszorított szájjal meredt maga elé. Clare az ablakhoz
lépett, kinézett az utcára. Elkezdte begombolni a blúzát. Odalent Michael autója éppen elhúzott
az Ann Arbortól északra fekvő birtoka felé. A nő a fejét csóválta.
- Nem hiszem, hogy értené - mondta csak úgy a semmibe. - Jeremey nem mondta el neki.
- Megfordult és Timothyra nézett. A fiú még mindig a hátán hevert és görcsösen markolta a
lepedőt. Szabálytalan ritmusban kapkodta a levegőt. Clare odalépett hozzá és felhúzta az
alsónadrágját. Becipzározta a farmerjét és ülő pozícióba rángatta a fiút. Timothy ajkáról, ahol
megharapta, apró vércsepp fakadt. Szeme továbbra is mereven bámult a semmibe. Clare egy
ujjmozdulattal letörölte a vért és hideg nyelvével lenyalta az ujja hegyéről.
- Gyere, Timothy - mondta, és talpra rángatta a fiút. - Megjött apa. Üdvözöljük hatalmas
öleléssel!
- Timothy követte a nőt, de végig rángatni kellett. Valami nincsen vele rendben, gondolta
Clare. A kölyök már megint álomvilágban él, mint legutóbb, amikor állandóan marakodott az
utolsó férjével. A fiú azt sem viselte túl jól. Azt remélte, ha Jeremey-hez költöznek, a fiú is
összeszedi magát, de valami most sem volt rendjén vele. Talán Jeremey nem tölt elegendő időt
Timothyval.
- Gyere, drágám! - Clare némi vidámságot csempészett a hangjába, bár Timothy erre sem
reagált. - Csináljunk valamit Jeremey-vel. Mr. Luther miatt ráérünk később is aggódni.

Hatodik jelenet
- George Stinson atya félrehúzta a gyóntatófülke ajtaját, és szemügyre vette a rácsos
elválasztóra kirajzolódó árnyékot. Általában ilyen későn már nem vállalt gyóntatást, de kapott
egy sürgős telefont, és a telefonáló szabályosan könyörgött a segítségéért.
- Segítsen rajtam, atyám - szólalt meg a szomszédos fülkében ülő ismeretlen a pillanatnyi
csendet követően. - Vétkeztem.
- Stinson atya most sem ismerte fel a hangot, mint ahogy a telefonban sem sikerült neki, de az
akcentust jobban felismerte. Az idegen a bostoniakra jellemző hátul képzett, nazális
hangzókkal beszélt. Kicsit úgy, mint a Kennedy család tagjai.
- Mikor gyónt utoljára? - kérdezte, és elnyomott egy kiadós ásítást.
- Kicsivel több, mint egy hónapja - felelte a hang. - Talán régebben. Kezdenek összemosódni a
napok.
- Mit kívánsz meggyónni? - kérdezte Stinson atya.
- Az én gondom az - mondta a hang -, hogy igazából nem is tudom, vétkeztem-e. Azt hiszem,
igazából nem okoztam kárt senkinek, de az amúgy sem bibliai parancs, ugye?

60
- Stinson megemésztette a kérdést.
- Jézus szavai példát mutatnak mindannyiunknak, fiam - mondta aztán. - Ha megpróbálunk
úgy élni, ahogyan ő, közelebb kerülünk Istenhez. De Jézus szavai önmagukban még nem
parancsolatok.
- Én is így gondoltam - mondta az idegen, és hangjában inkább gőgös magabiztosság csengett,
mint megkönnyebbülés. - Ja, pontosan így. Kösz.
- A fülke másik felében cipők koppantak, mintha a látogató indulni készült volna.
- Várjon - kiáltotta a lelkész.
- Igen, atyám? - kérdezte a másik. Stinson mintha gúnyos mellékzöngéi volna kihallani a
kérdésből, bár nem is látta az idegen arcát.
- Fiam, nyilvánvalóan azért hívott, mert valami nem hagyja nyugodni - kezdte Stinson. Nem
tudta megmagyarázni, miért, de valamiféle vonzalmat érzett a névtelen ismeretlen iránt.
Bármilyen okból is jött, szeretett volna segíteni rajta. - Még ha a Biblia szerint elméletileg nem
is bűn, miért nem könnyít a lelkén, és miért nem beszél róla?
- Maga aztán sohasem tudta, mikor kell abbahagyni, igaz, atyám? - kérdezte az idegen.
- Stinson úgy döntött, elereszti a füle mellett ezt a rejtélyes megjegyzést. Ebben a kényes
helyzetben nem sok haszna lenne, ha túl keményen megszorongatná a férfit.
- Hosszú csend következett, aztán a gyónni készülő idegen ismét megszólalt.
- A pokolba is, azt hiszem igaza van - mondta. - Minek cipelgessem ezt a terhet mindörökké,
nem igaz?
- Valóban nem, fiam - felelte Stinson. - Felesleges. Miről akart beszélni velem?
- Azt hiszem, egyszerűen rosszul érzem magamat - mondta a férfi, és visszaült a padra. - De
nem azért, mert elkövettem valamit. Azt hiszem, az a bajom, hogy nem érzem magamat
rosszul, amiatt, amit tettem. Érti, mire gondolok?
- Nem vagyok benne biztos, fiam - mondta Stinson. - Mit követett el?
- Ne olyan gyorsan, padre - vágott közbe a férfi. - Majd arra is sor kerül. Csak bízza rám.
Az idegen - durva, önelégült hangjából ítélve - még fiatal lehetett. Viszont az apró fülke
akusztikája miatt olyan kortalan és élettelen mellékzönge áradt a szavaiból, amit Stinson igen
zavarónak talált.
- Arról van szó - folytatta a férfi -, hogy pár héttel ezelőtt volt egy munkám. Néhány társammal
együtt csináltuk.
- Miféle munka?
- Azt hiszem, ez lényegtelen.
- Értem - mondta Stinson megértően.
- Ja, szóval a munka felénél járhattunk, amikor az egész kezdett büdös lenni, utána meg
nagyon hamar, állatira elbasztuk az egészet magyarázta az idegen. - Bocsánat, ez nem volt
szép. Azt akartam mondani, hogy elszúrtuk, és a társaim meg én jó nagy zűrbe keveredtünk. A
fickónak, aki vezetett minket, mindkét lába eltört, és szörnyen legyengült. Nem tudta volna
folytatni az utat. Egy másik társam megsérült, és egyikünk sem hitte, hogy túléli. Szabályosan
kibelezték, és ha most visszagondolok, talán a gerince is eltört. Úgy festett, mint akit elcsapott
egy kamion. Megpróbáltunk kijutni, az a szerencsétlen kölyök meg csak nyöszörgött, meg az
apját szólongatta.
- Stinson izgatottan előrehajolt. Az egyházközség gyónni vágyó tagjai... ők olyan hétköznapiak
voltak. Persze ettől még ugyanúgy tiszteletben tartotta őket, de akkor is...
- Ezen a ponton úgy döntöttem, ideje elhúzni a faszba és felhagy- ni az egésszel - mondta az
idegen. - A többiek már vártak minket itthon és nagyon úgy nézett ki, hogy a helyiek elkapnak
minket, mielőtt megpattanhatnánk. És higgye el nekem, atyám, ha elkaptak volna,
megirigyelhettük volna a kölyköt. Nyakig ültünk a szarban. A kölyök ismerte a területet meg a
hátsó sikátorokat; a törött lábú fazon tudta, hogyan gondolkodnak azok a gecik, akik el akartak
minket kapni. Mindegyikük tudta volna, miképpen tűnhetnénk el onnan, de nem voltak olyan
állapotban, hogy hasznunkra legyenek.
- Mi történt?
- Nos, a másik társam - folytatta a férfi - úgy döntött, ő bizony megjátssza a hőst. Öt nem

61
érdekli, hogy mindjárt a nyakunkba szakadnak a seggfejek. Egymaga fogja Töröttláb uraságot
és begyömöszöli a kocsiba. Aztán pakolná be mellé a kölyköt is.
- Te jó ég - sóhajtotta Stinson.
- Aztán - mondta a férfi, akinek minden egyes szóval magabiztosabbá vált a hangja. - A
legnagyobb faszság, amit valaha is láttam, hát nem? Szóval mondom a fickónak, hogy azonnal
pattanjon be abba az átkozott autóba, különben mindannyiunkat elkapnak miatta. Azt viszont
nem hagyhattam. Erre a faszfej az arcomba mászik, de én alaposan elmagyaráztam neki a
dolgot. Én voltam a főnök, én mondom meg, mi van, és kész. Megmondtam neki, hogy a
kölyök marad, Töröttláb jön velünk. O idősebb és tapasztaltabb nálunk, aki képes kijuttatni
minket a rohadékok közül. Ráadásul mindannyian tisztában voltunk vele, hogy a kölyök nem
éli túl. Még a száját sem bírta befogni. Ö nem megy sehová. A nyakunkra hozná azokat a
vérszomjas állatokat, még mielőtt kiérhetnénk a városból.
- Szóval megparancsolta a barátjának, hagyja ott fiatalabb társukat... pedig tudta, hogy
elkapják.
- Nem elkapják, ember! Megölik! - mondta az idegen. - Ha egyáltalán élt még, mire
megtalálták. Remélem, nem.
- És ha jól értettem, nem érez bűntudatot a döntése miatt - folytatta Stinson ámultan. Még
sohasem gyóntatott igazi bűnözőt. Volt már dolga néhány fehérgalléros sarlatánnal meg egy-
egy házasságszédelgővel, de ilyet még nem hallott. -Jól mondom?
- Pontosan így van - válaszolta a férfi. - Azt tettem, amit tennem kellett. Személy szerint
biztosan szívesen szétrúgnám annak a seggét, aki megpróbálná ugyanezt megjátszani velem, de
akkor is meg kellett tennem. Tudja, nem a legjobb megoldás, de ez van. Egyszerűen nem
érzem magamat rosszul miatta.
- De valami mégis azt súgja, hogy kellene - fejezte be Stinson a levegőben maradt mondatot.
- Valami nagyon halvány hang, igen - mondta a férfi, és nekidőlt az elválasztónak. - Most
akkor ez rendben van vagy nincsen? Nem bírok rájönni, vétkeztem-e vagy sem. Igen, szar ügy,
hogy Darient megölték, de mi rendben kijutottunk. Azóta már Töröttláb is vígan sétafikál.
- Az utolsó mondat gondolkodóba ejtette Stinsont. Nem azt mondta, hogy az eset mindössze
két héttel ezelőtt történt?
- Szóval pokolra kerülök vagy nem? - kérdezte a férfi, megtörve Stinson merengését. - Vagyis
oké, valószínűleg amúgy is oda fogok jutni, de előtte azért szeretném tudni, mi minden szárad
a lelkemen.
- A létfontosságú döntések esetében nem lehet egyszerűen jó és rossz választ adni - mondta a
lelkész gyorsan, mielőtt egyáltalán átgondolta volna, mit akar mondani. Annyira magával
ragadta az idegen története, hogy egyetlen példabeszéd sem jutott eszébe, és ez zavarta. - A
barátja az életét áldozta és a többiek megmenekültek.
- Tehát ő a Mennyországba jut - mondta a férfi. - De mi lesz velem? Én úgy gondolom,
helyesen cselekedtem. így kellett történnie, nem?
- Megmondom, fiam, mit kell tennie: alaposan gondolja végig azokat az eseményeket, amelyek
a barátjával együtt ilyen veszélyes helyzetbe sodorták. Ha Darien nemes és jó ügy érdekében
áldozta életét, akkor megnyugodhat. Ha nem, akkor a bűntudat hiánya azt jelenti, valami
magából is hiányzik.
- Máskor sokkal többet segít, atyám - szólalt meg a férfi némi hallgatás után. - Régebben
legalább egyenes válaszokat adott. Az utóbbi pár hónapban meg sorban ilyen baromságokkal
etet.
- Sajnálom, fiam - mondta Stinson idegesen. Miért viselkedik úgy ez a bűnöző, mintha
ismerné? - Ha talán többet tudnék arról, mi történt valójában. Például számít, vajon rendőrök
vagy esetleg más bűnözők elől menekültek aznap éjjel?
Kérdését hosszú csend fogadta; Stinson atya eközben idegesen harapdálta alsó ajkát. Túl
messzire merészkedett volna? Megsértette volna az idegen bizalmát? Valószínűleg nem is kap
választ. Amikor azonban ismét megszólalt a hang, minden hevesség eltűnt belőle. Helyette a
korábban hallott pimaszság csendült belőle.
- Talán infókat akar kiszedni belőlem, padre? - kérdezte a férfi, és kurta kacagással tett pontot

62
a kérdés végére. - Bizonyítékokat: gyűjt ellenem? Lehallgató van magánál?
- Dehogyis! - tiltakozott Stinson, és majdnem felpattant a székéről. - Ha bárkinek is
beszámolnék arról, amit nekem elmondott, nem csak magát, hanem hitein alaptételeit is
meggyaláznám. A gyónás szentsége sérthetetlen. Még bírósági végzéssel sem kötelezhetnek
vallomásra.
- Ja, tudom - mondta a hang. - Azt hiszem, ezt egyszer már említette. Most pedig maradjon
nyugton, Stinson atya. Nagyjából azt mondta, amire számítottam. Itt az ideje, hogy én is
közöljek magával valamit.

******

Amikor a gyóntatófülke ajtaja kinyílt, Clare felpillantott lepattogzott, viseltes rózsafüzéréről.

Egy pillanattal később Elliot Damascus lépett ki a fülkéből, a gyenge, botladozó Stinson atyát
támogatva. Elliot körülnézett - sovány arcán bosszúság keveredett unalommal -, aztán a
csoszogó és botladozó lelkészt megragadva elindult a szentélyből kivezető folyosón.
Clare-t nem lepte meg túlságosan Elliot felbukkanása. Már látta néhányszor betérni a
gyóntatófülkébe, bár a vámpír sohasem vette észre őt. Elliot megjelent, gyónt, aztán kis idő
múlva kivezette a papot a templomból. Néha kihallgatta a gyónását; máskor azt is megvárta,
ami ezután a pap hálószobájában történt. Az alapján, amit hallott, azt kellett gondolnia, hogy
Elliot nem jó katolikus. Szerencsére Stinson sem volt valami remek lelkész. Jól illettek
egymáshoz.
Ami Clare-t illeti, ő sohasem beszélt a pappal. Valaha jó katolikusnak tartotta magát, bár régen
nem gyakorolta a hitét. A templom ugyan még mindig menedéket kínált mindenkinek, mint
régen, csak sokkal önzőbb módon. Mindig ide menekült, amikor már nem bírta tovább
elviselni a férjét meg a nyüszítő kölyküket. Amikor az otthoni problémák elviselhetetlen
súllyal nehezedtek rá, eljött a templomba és addig morzsolgatta a rózsafüzérét, amíg le nem
higgadt. Már nem dőlt be az egyház csábításainak, de a megszokott menetrend megnyugtató
volt a maga módján. Amikor Elliot felbukkant, lehajtotta a fejét, nehogy a férfi észrevegye.
Egyébként sem szeretett beszélgetni rögtön gyónás után. A gyónás meggyőzte az illetőt, hogy
valójában jobb ember lett, még akkor is, ha rögtön ott folytatta bűneit, ahol abbahagyta. Vagy
rosszabb esetben csak megszokásból járt gyónni, és fogalma sem volt, miért is rossz az, amit
bevallott. Ez Elliot problémája, gondolta Clare. Bármit is mondott abban a fülkében, az vagy
képmutató volt, vagy rettenetes félreértéseken alapult.
- Nem, Elliot valóban nem jó katolikus.
George Stinson atya felült az ágyában és zavartan körülnézett a szobában. Megesküdött volna
rá, hogy telefoncsörgést hallott. A hang ébresztette fel, de a telefon mégsem csörgött. Vagy
képzelte a dolgot, vagy az illető döntött úgy, hogy civilizáltabb időpontban zavarja majd. A
másik oldalára fordult és megpróbált ismét elaludni; közben szórakozottan dörzsölgette a
nyakát, ami valamiért teljesen begörcsölt.

Hetedik jelenet
Egy héttel azután, hogy szembesülnie kellett Gyermeke halálával, Michael visszatért Irón
Rapidsbe, hogy megjelenjen Lionel Braughton ivadékának beavatási ceremóniáján. Adrock
herceg meg Calvin aprólékosan megvizsgálták a halandó múltját és megtették a szükséges
előkészületeket arra, hogy eltávolítsák az emberek közül, de a fiút attól még meg kellett
mutatni a szélesebb közvéleménynek is. A ceremónia lesz az első alkalom, hogy az utód más
vámpírokat is lát Lionelen kívül, és Michaelnek fontos szerep jutott az összejövetelen. Ez volt
az egyetlen szerepe a helyi Vértestvérek között, és nem volt más választása, mint
engedelmesen megjelenni ezeken az ünnepségeken. Más sem hiányzott most neki, mint ez az
új Gyermek, aki Darien halálának köszönhette megszületését.
Az a néhány vámpír, aki már megérkezett, elszórtan, egymástól tisztes távolságot tartva
üldögélt a parázstartók körül. Jeremey Talbot abban a székben ült, amit a múltkor Michael

63
foglalt el, szemben az épület belsejébe vezető ajtóval. Clare úgy döntött, nem tart vele, ami
egyáltalán nem volt szokatlan. Egyébként is, a múltkori gyűlés utáni beszélgetés és a Talbot-
házban történtek után Michaelnek amúgy sem volt kedve találkozni vele. Úgy tűnt, a nő
minden vágya bevonni őt is Elliot Damascus iránt érzett utálatába, és Michael úgy érezte, ezt
most nem igazán tudná elviselni.
Marcus Villanova Michaellel szemben ült; tekintetét egy pillanatra sem vette le Marié Byrdről.
A szépséges hárpia a vendégek között sétálgatott és felesleges bájcsevelyt folytatott velük, de
olyan halkan, hogy Michael nem hallott belőle semmit. Az egyetlen vendég, aki mellett Byrd
meg sem állt, Lisa Noble volt, a város egyetlen úgy-ahogy elfogadott klántalan vámpírja. Byrd
célzatosan a vörös hajú, meglehetősen köpcös nő közelében sétált el, jól láthatóan felhúzott
orral.
Amikor a hárpia továbbhaladt, Noble pillantása találkozott Michaelével. A kaitiff gúnyosan
elmosolyodott, majd Byrd felé intett. Micsoda seggfej, mondta a tekintete. Barátságosan
Michaelre mosolygott. A vámpír úgy nézett Noble-re, mint ahogy egy unott macska bámul egy
barátságos egeret. Felhúzta az egyik szemöldökét, és mosoly vagy grimasz nélkül, merev
arccal pillantott rá vissza. Csak nézte. A kaitiff elkapta a pillantását és kényelmetlenül
feszengett a székében. Szóval mégsem teljesen határtalan a pimaszsága.
Michael körülnézett a teremben, és megpillantotta Laurence Maxwellt, aki klánja egyik tagja
mellett ült, akit talán Thomasnak hívtak. Vagy Thompsonnak. A fiatal, brutális arcú fickó
sapkáját és gallérját tökéletesen eláztatta a nem sokkal napnyugta előtt kezdődött zápor,
nedvesen csillogó esőkabátja gyűrött kupacban hevert a fotel mellett, amelybe levetette magát.
Farmeringet viselt, rajta a "Róbert Autószervíz" felirattal, farmerját combtájékon piszkos foltok
csúfították el, ahová az egykori autószerelő örökösen a mocskos kezét törölgette. Maxwell
klánjának többi hasonlóan elhanyagolt tagja mögötte ücsörgött, és halkan vagy kézjelekkel
fecsegett egymással. Michael alig tanúsított irántuk több tiszteletet, mint Noble iránt.
Legtöbbjük nomád életet élő csavargó volt, akik szerint egyetlen város sem elég nagy ahhoz,
hogy ők ott letelepedjenek. Úgy is néztek ki. Ugyan Noble szintén vándor volt, de ő legalább
némi gondot fordított az öltözködésére, és vásárolt magának egy turkálós, burgundivörös
szoknyát meg egy kosztümkabátot. Persze a Brujah csavargók vissza tudták vezetni
leszármazásukat a legendás "első vámpírig", míg Noble valószínűleg csupán egy vagy két
nemzedéknyire követhette vissza őseit, ahol aztán nyoma veszett a felhígult vérvonalnak.
Michael minél többet gondolt a kaitiff nőre, annál inkább nem értette, vajon ki hívhatta meg az
Elíziumba.
Ennél azonban még jobban érdekelte, kik azok, akik úgy döntöttek, nem jönnek el. A hiányzók
között volt Dávid Ellsworth, Clare, Lewis Samuelson, Theodore, a négyujjú Nosferatu (a torz,
borzasztó klán legöregebb tagja) és Elliot Damascus. Calvin és Adrock herceg már itt lehettek
valahol, Ellsworthnek valószínűleg sokkal fontosabb dolga akadt Flintben, Samuelsonról is
könnyen el lehetett képzelni, hogy nem ért rá, az meg senkit sem érdekelt, melyik bűzös
gödörben rejtőzött el a Nosferatu. De Elliot távolléte szokatlan volt. Bár rámenős és önelégült
alak volt, szívesen mutogatta magát társadalmilag fontos eseményeken. Talán az Elliot és
kotériá-ja többi tagja közötti ellentétekről szóló pletykákban mégis van igazság. Mindegy, a
híresztelések azonnal új életre kelnek majd, ha Villanova és Byrd ráharap az esetre.
Ha a ma éjjel megjelent neves vendégeknek fel is tűnt Elliot kurta-furcsa távolléte, nem látszott
meg rajtuk. Lionel a terem közepén ült egy díványon, a kölyke mellett, aki nem lehetett
idősebb húsz évesnél. Mintha mindkettőjüket skatulyából húzták volna ki: össze illő Brooks
Brothers öltönyöket viseltek, nem szóltak senkihez és mereven bámulták az ajtót, ahol majd
Adrock herceg és Calvin megjelenik. Lionel aurájában bágyadt elégedettség hullámzott;
Michael még a büszkeség nyomait is kivette a színek között. A Gyermek már nem volt ennyire
nyugodt. Izgett-mozgott, összekulcsolta a kezét vagy öntudatlanul a nadrágjába törölgette a
tenyerét. Auráját a félelem beteges sárgája festette meg, amit nem igazán tudott megtörni a
legbelül csomósodó ámulat sem. Ha észrevette, hogy valamelyik Vértestvér őt nézi, a félelem
leple még mélyebb árnyalatúvá vált és még jobban ellepte a csodálkozás színét. Amikor kinyílt
a terem ajtaja, a félelem hulláma a maradék bámulatot is elöntötte.
A következő pillanatban Calvin lépett be az ajtón; először Jeremey-re, róla Villanovára, aztán

64
Michaelre nézett. Bainbridge kimért, komor kecsességgel közeledett, amit csak a nála jobbak
társaságában használt. Aurája ugyanazt az acélos felsőbbrendűséget sugározta, de ezt át-
átszőtték az összpontosítás hajszálerei. Calvin nem csupán tökéletesen ura volt önmagának;
minden erejét arra fordította, hogy ez így is maradjon. Egy pillanat múlva Michael és a többi
Vértestvér is megtudta, miért. Calvin világnézete szerint az államban mindössze egyetlen olyan
vámpír élt, aki jobb lehet nála.
- Vértestvéreim - szólalt meg Calvin, és aurájában még élénkebben lüktettek az összpontosítás
hajszálerei. - Álljatok fel és legyetek üdvözölve.
Mintegy végszóra - hiszen már hosszú évek és évtizedek óta gyakorolta - Marion Adrock,
Michigan hercege belépett az Elízium nagytermébe. Acélszürke sörényének árnyalata a Calvin
auráját megtörő összpontosítás tónusával vetekedett. Fakó, ősöreg szeme az auráját átitató
önuralom színében csillogott. Michael, Villanova és Maxwell ugrottak fel először. De még
mielőtt teljesen kiegyenesedhettek volna, a többiek is felálltak. Mindannyian a székekből és
fotelekből kialakított elnagyolt körben álltak, nagyjából karnyújtásnyira egymástól. A helyi
szokások szerint a Lionel mellett ülő ifjú vámpír ülve maradt. Michael futó pillantást vetett rá,
és látta, hogy a félelem beteges színe már teljesen elemésztette. Még fehér bőre is sápadtabb
lett egy árnyalattal.
A herceg jó egy fejjel magasodott Calvin fölé, és egyetlen hatalmas lépéssel már odabent is
termett. Fakó, bágyadt pillantása végigsöpört a megjelenteken, majd visszatért középre.
Tekintete kifejezetten nemtörődömnek tűnt, de Michael biztosra vette, hogy minden egyes
jelenlévőt szemmel tart.
- Vértestvérek - kezdte a herceg. Úgy hallatszott, mintha a hangja valahonnan a föld mélyéből
törne elő. Vibrált a levegőben. Úgy beszélt, mint aki élőholt léte során már többször
megtanulta a nyelvet, de az előző dialektusok még mindig a szavaiban visszhangoznak. -
Megosztjátok velem a birtokomat. Ma éjjel pedig eljöttetek a vadászterületemre.
- Imigyen szólva a herceg az előtte ácsorgó kisebb csoporthoz, a hozzá legközelebb álló
vámpírhoz, Marié Byrdhöz lépett. A nő fel sem nézett a nála sokkal magasabb káinitára, hanem
elfordította a fejét, feltárva ezzel nyaka kecses ívét. A régi szokás szerint ilyenkor a herceg
vagy az illető vámpír torkára helyezi a kezét, mellyel további támogatásáról biztosítja, vagy a
nyakába mélyeszti a fogait, és azonnal elpusztítja a szerencsétlent. Adrock herceg habozás
nélkül végigsimított Byrd nyakán, aztán ment is tovább. Ugyanezt tette Lionellel, Maxwellel,
Thomasszal (vagy Thompsonnal), Villanovával és Noble-lal, aztán megállt Michael előtt.
Michael nem nézett Adrock szemébe, de érezte a vállára nehezedő kéz súlyát és a vénséges vén
vámpírból sugárzó erőt; mintha vízesés zúdult volna végig rajta vagy egy hideg kútba
merítették volna alá. A herceg szinte sistergett az elfojtott ragadozóösztön energiájától, amely
nyüszítve kényszerítette menedékbe Michael sikoltozó, eszement túlélő-énjét. Ilyen közelről a
herceget hatalmas krokodilnak látta, aki a mindjárt acsarogva lecsap áldozatára.
Michael mereven félrehajtotta a fejét, és érezte, hogy a nemrégiben elfogyasztott vér cseppjei
az izmaiba tódulnak, hátha olyasmit kell tennie, aminek amúgy sem lenne semmi értelme. Ha a
herceg nem csupán megérintené a nyakát, tudta, hogy azonnal pánikba esne, és harapva,
karmolva próbálna elmenekülni a másik Vértestvér elől. Nem jutna messzire, de abban az
állapotban amúgy sem törődne ilyesmivel. Az amúgy is a felszín alatt settenkedő félelem
minden porcikáját átitatná, és nagyjából annyi önuralma maradna, mint amikor Darienből
táplálkozott. A félelem azóta sem hagyta el, mióta először találkozott a herceggel, és amikor
legutóbb megjelent előtte, nem sokkal Darien Ölelése után, csak tovább hízott. Akkor meg volt
győződve róla, hogy Adrock végezni akar vele, és egyáltalán nem volt biztos, hogy nem
mélyeszti az agyarait a nyakába.
A feszültség egyébként most majdnem kihozta belőle a legrosszabbat. Amikor a herceg keze
rásimult a torkára, minden erejét össze kellett szednie, nehogy összerezzenjen, annyi
kirobbanásra kész energia gyűlt össze a testében. Mereven állt és tudta, a herceg is érzi a
feszültségét, de nem pillantott fel a padlóról. Egy hosszú, rémisztő pillanat múlva Adrock
ellépett előle és folytatta körútját a teremben. Amikor végzett, visszatért középre, Lionel és
újdonsült utódja elé.
Michaelnek úgy tűnt, a herceg legalább órákig állt előtte. Mit akart tőle? Mit szeretett volna

65
megtudni? Adrock túlságosan régóta próbálta kifüstölni a Szabbatot Detroitból - ezt már
hosszú-hosszú ideje megfogadta —, lassan óvatossá, gyanakvóvá vált és ok nélkül nem szokott
ennyit időzni egyik alattvalója előtt sem. Vajon mi okot adhatott rá? Vagy mindig ilyen
hosszúnak tűnik ez az idő, amikor zubogva áramlik benne a vér? Sohasem fogja megtudni.
- Foglaljatok helyet - szólalt meg Calvin, aki még mindig az ajtóban állt. - Erezzétek
magatokat üdvözölve Marion Adrock herceg birtokán.
- Miután mindenki leült, Lionel Gyermeke állt fel; úgy mozgott, mintha sisteregne az
elektromosság. Felpislogott a hercegre, de vigyázott, nehogy az öreg vámpír szemébe nézzen.
Mereven félrehajtotta a fejét és lehunyta a szemét. Adrock a fiú nyakára pillantott és
megszólalt.
- Ki ez a Gyermek? - kérdezte. A számtalanszor elismételt szavak szinte maguktól követték
egymást.
- A nevem Kyle Aaron Williams - felelte a fiú alig hallhatóan, szinte nyöszörögve.
- Ki teremtette ezt a Gyermeket? - kérdezte Adrock.
- Lionel Braughton, a Brujah klánból, uram - felelte Kyle enyhén remegő hangon.
- Milyen vérvonalból származik ez a Gyermek? - kántálta a herceg, aki még mindig a fiú
feszes, sápadt nyakát nézte. Kyle halkan felsorolt egy csomó nevet; a névsor Lionellel
kezdődött, majd egyre archaikusabbá vált, amikor a felsorolás átért a mitológia birodalmába. A
fiú többször nekigyürkőzött a ősi neveknek és olyan borzalmasan ejtette ki őket, hogy Michael
már azon tűnődött, vajon Lionel így tanította-e meg neki. Darien sokkal rátermettebben
viselkedett ebben a helyzetben.
- A gondolat azonban olyan kellemetlen irányba vezetett volna, ezért inkább az előtte lezajló
eseményekre koncentrált.
- Állj fel, Lionel Braughton a Brujah klánból - szólt éppen a herceg -, és válaszolj az utódod
nevében,
- Lionel felkelt a székből és megállt Gyermeke mellett, egy lépésnyire a háta mögött. Adrock
herceg egy pillanatra sem vette le fakókék szemét a fiú nyakáról. Kyle remegni kezdett.
- Ki ez a Gyermek? - kérdezte a herceg ismét.
- A neve Kyle Aaron Williams - felelte Lionel. - Az utódom. Vér a véremből. Klánom
gyermeke.
- Megtanítottad neki az életünket szabályozó Hagyományokat?
- Igen, hercegem.
- És te tiszteletben tartod ezeket a hagyományokat, Lionel Brughton a Brujah klánból? -
kérdezte Adrock. - Felkészültél rá, hogy a Felelősség Hagyománya szerint te felelsz
Gyermeked tetteiért?
- Ha a Gyermek vét a vámpírtársadalom előírásai ellen, a tradíció szerint Lionelre legalább
akkora, vagy még komolyabb büntetés vár, mint rá. A rendszer gondoskodott róla, hogy
minden Nemző kordában tartsa ivadékait.
- Igen, hercegem - felelte Lionel.
- És ki szavatolja nekem, hogy valóban így gondolod? - kérdezte Adrock.
- Erre a végszóra Marcus Villanova lépett előre.
- Én, hercegem - mondta Adrock vállát bámulva. Az ő kötelessége volt igazolni a Nemző
állítását. - Minden szava igaz.
- A szokások szerint ez a szerep a hárpiákra hárult. Villanova ugyanolyan természetfeletti
érzékekkel rendelkezett, mint Michael, és Adrock herceg alattvalói megbíztak a szavában.
Minden politikai összejövetelen megjelent, és ezzel szavatolta, hogy a felszólalók igazat
mondjanak. A hárpia ráadásul pszichológus volt Ölelése előtt, és a szakmája miatt amúgy is
könnyedén olvasott mások lelkében, amit bizonyára rendkívül élvezett. Addig egyetlen
michigani vámpír szava sem számított igaznak, amíg azt Villanova meg nem erősítette.
- A herceg szeme Villanováról Michaelre vándorolt, akinek szintén sajátos szerep jutott a
ceremóniában. Michael mereven bámulta Marcust. Ha nem értett volna egyet Villanova
kijelentésével, vagy ha Lionel aurája és nem-verbális jelzései alapján kétszínűségre
gyanakodna, egyenesen Adrockra nézett volna. A városban a hercegen kívül senki sem tudott

66
arról, hogy Michael ennyire kivételes érzékekkel rendelkezik, ezért Adrock most is szinte
mellékesen pillantott feléje. Ö volt az, aki nem hivatalosan, de megerősítette Villanova
véleményét. Egyben ellenőrizte, vajon Marcus továbbra is megbízható-e. Amennyire tudta,
Villanova mindig hűséges volt, de ettől függetlenül a herceg továbbra is igényt tartott Michael
szolgálataira. Miután Marcus véleményét Michael is igazolta, Adrock pillantása visszatért
Lionel Gyermekére.
- Üdvözöllek a birtokomon, Kyle Aaron Williams a Brujah klánból - mondta. A fiú torkára
tette a kezét, és egy kis ideig ott is hagyta.
- A fiúnak nem volt érzéke a drámai jelenetekhez. Amikor a herceg megérintette, hátraugrott és
az aurájában örvénylő félelem viharfelhőként lüktetett és hömpölygött tovább. Sőt, még a
lélegzete is elakadt. Adrock herceg nem volt türelmes kedvében. Elfordult, és intett Lionelnek
meg Kyle-nak, hogy üljenek le. Nem nézett rájuk, de a többi vámpírra sem. Egy ideig maga elé
meredt.
- Az újonnan befogadott Brujah helyet foglalt. A megkönnyebbülés színes hullámokban áradt
szét az auráján. Lionel leült mellé. Byrd, aki a herceg felbukkanása után talált magának egy
jobb helyet, mint ahol az előbb ült, Thomas és Noble között, kisimított egy ráncot makulátlan
estélyi ruháján, és megpróbált nem nézni Lionel irányába.
- Mindannyiótokat szeretettel látlak birtokomon - ismételte Adrock egy kézmozdulattal, amely
az összes jelenlévőre vonatkozott. - Mától fogva Kyle Williams a vendégszeretetemet és
védelmemet élvezi. Tartsátok ezt észben és mondjátok el azoknak is, akik most nincsenek itt.
Minden ceremónia nélkül sarkon fordult és fürge léptekkel megindult az épület belsejébe
vezető ajtó felé. Calvin előzékenyen kitárta előtte az ajtót, majd követte a herceget. A
ceremóniának vége, legalábbis ami a formaságokat illette. Adrock herceg elfogadta a fiút és
ennyi.
Miután Adrock és Calvin eltűntek, a szobában érezhetően felengedett a hangulat. Michael látta,
hogyan lazulnak és oldódnak fel az idegesség és a rémület beteges színű csomói mindenfelé, és
ő maga is jobban érezte magát egy kicsit. Persze tudatában volt annak, hogy mindössze azért
öntötte el a megkönnyebbülés hulláma, mert valami utolsó nemzedékbe tartozó senkiházi
éppen most vergődött keresztül egy próbán, amit arra terveztek, hogy kiderüljön, hajlandó-e
vállalni a felelősséget egy másik Vértestvér tetteiért. És az egész felelősség csak azért szakadt a
nyakába, tűnődött Michael, mert pont ő hagyta magára Darient Detroitban, hadd haljon meg
egyedül. A helyzet keserű iróniáját nem tudta nem észrevenni, és elindult az Elízium kijárata
felé. Valahogy nem érezte vonzónak a lehetőséget, hogy ő is gratuláljon Lionelnek, amiért
kiállta ezt a próbát.
Mielőtt bárki megszólíthatta volna, kisurrant az ajtón, ami pont szemben volt azzal, ahol a
herceg és Calvin távozott. Villanovának és Byrdnek természetesen fel fog tűnni korai távozása,
de ezt tulajdonképpen még élvezte is. A hárpiák mindenkinek elhíresztelik majd, hogy Michael
ridegen semmibe vette Lionelt és Újszülöttjét, és egyetlen logikusan gondolkodó Vértestvér
sem értheti félre, miért is tette. Nem, tényleg nem volt büszke Lionelre és különösebb hálát
sem érzett iránta, amiért a Kamarilla nevében olyan fontos szolgálatokat tett nekik Detroitban.
Nem érzett mást, csak dermesztő hideget a lelkében. Úgy hömpölygött benne az üresség,
mintha már egy hónapja nem evett volna.
Olyan üres volt, mint Darien kedvenc kuckója a régi zálogházban.

Nyolcadik fejezet
A Gideon-ház mögött négy autó szomorkodott az őszi esőben. Michael kocsija volt a legelső.
A középső kettő Lisa Noble, illetve Laurence Maxwell tulajdonát képezte, az utolsó pedig
Jeremey Talboté volt. Michael megindult a saját járműve felé, amikor hallotta, hogy nyílik,
majd csukódik a negyedik kocsi ajtaja. Hátrapillantott a válla felett: Clare közeledett felé,
mindkét kezével összehúzva magán esőáztatta ballonkabátját, amely már minden varrásánál
foszladozott. Az egyik kezére ütött-kopott rózsafüzért tekert. Feltűrte a kabát gallérját, és
bebújt az aprócska védőtető alá, ahol Michael állt. Alig hat méterre tőlük Michael sofőrje,

67
Richárd felkapcsolta a kocsi fényszóróit és türelmesen várt.
- Michael - mondta Clare, és lerázta a vizet egérbarna hajáról. - Hát ismét találkozunk.
Michael fintorogva hátralépett a szerteszét szóródó vízcseppek elől.
- Örülök, hogy egyedül talállak - folytatta Clare, mintha észre sem vette volna Michael
arckifejezését. - Szükséged van valamire, ami az enyém.
- Michael zavartan bámulta a nőt, aki még mindig szorosan markolta magán a kabátot, pedig itt
nem esett az eső. A kabát résein keresztül sápadt bőr villant elő. Clare nem viselt semmit a
ballon alatt.
- És mire lenne szükségem? - próbálkozott kedélyesebben, de a kellő távolságot azért
megtartotta. A nő közelebb lépett, és a kabát alsó része félrecsúszott. Sima, alabástromfehér
bőr villant alatta.
- A segítségemre - felelte Clare. - Valami történik az életeddel, de hogy micsoda, az titok.
Korábban is említettem már. Azt mondtam, tudd meg, mi az. Amikor meglátogattad Jeremey-t,
elszalasztottad a lehetőséget. Amikor azt mondtad rám, hogy a védence vagyok.
- Michael megdermedt és képtelen volt megmozdulni, pedig az őrült nő már majdnem előtte
állt. Vajon mennyit hallott abból a beszélgetésből? Megsértődött? Talán Clare és Jeremey
valami tébolyult játékot űznek vele? Mivel olyan sokáig ártalmatlan, normális, bár kicsit
excentrikus személyiségekként gondolt rájuk - tévesen -, nem is sejtette, mire számíthat tőlük,
miután rájött az igazságra.
- Csinálhatnál már valamit - mondta Clare, és még közelebb hajolt. Michael érezte a hajából
áradó szagot, amit a szennyezett felhőkből lezúduló eső mosott bele. A bűz poshadt
parfümként terjengett körülötte. Saját magán is érezte, mert a zápor váratlanul érte, szabad
levegőn és nem volt nála az esernyője. - Hiszen akarod. Hiszen kellene.
- Nem tudom, miről beszélsz - mondta Michael, bár nem volt benne biztos, hogy igazat mond.
Tett egy lépést hátra, és hallotta az életre kelt falként harsogó eső hangját. A vízcseppek
kopogva rohamozták a védőtetőt.
- Éhes vagy - mondta Clare. - Nem táplálkozol rendesen. Már nem tudsz. Elliot megfosztott: a
lehetőségtől.
Michael összeszorította a száját. Ugyan nem érezte a tudatában a nő jelenlétét, mint Jeremey
esetében történt, de a nő túlságosan jól ráhibázott, mi rágja mostanában; leszámítva az Elliotra
vonatkozó célzást. Miért akarja ennyire eltökélten a fiatal Ventrue ellen fordítani?
- Tőlem visszakaphatsz egy keveset abból, amit elveszítettél -mondta Clare. A szél ismét
belekapott a kabátjába. Amikor a nyirkos légáramlat meglebbentette a ballont, Michael látta,
hogy Clare derék alatt valóban meztelen. Némán meredt a nő sápadt, márványsima bőrére és
kényszerítenie kellett magát, nehogy kirontson a zuhogó esőbe.
- Nem hiszem, hogy erre szükség lenne - szólalt meg végül higgadtan.
Clare a másik kezével összehúzta magán a kabátot, és megcsóválta a fejét.
- Nem úgy gondoltam, te öntelt barom. - A hangjából csöpögő méreg annyira meglepte
Michaelt, hogy önkéntelenül hátrált egy lépést. Víz csorgott a cipőjébe, de nem törődött vele.
Clare folytatta.- Ezt a ma esti randevúmra tartogatom - mondta, egy biccentéssel jelezve a
kabát alatt rejtegetett meglepetést. Michael megkönnyebbült, de ugyanakkor mély sajnálatot is
érzett a szerencsétlen nyomorult iránt, aki felkeltette Clare figyelmét. - Általam betekintést
nyerhetsz bizonyos dolgokba. Nagyon erősen imádkoztam, bárcsak kitalálhatnám, hogyan
adhatnám oda neked azt, amire annyira szükséged van... amikor eljöttél Jeremey-hez és azt
mondtad rólam, a védence vagyok.
Az eső már belecsorgott a nyakába, de Michael nem mozdult.
- Adhatnék neked valamit és végre megint rendesen ehetnél - mondta Clare, és egy utolsó
lépéssel áthidalta a kettőjük közötti távolságot. Michael már ott tartott, sutba vágja személyes
méltóságát és az esőfüggönyön túl várakozó autójához rohan. - Válaszokat akarsz. Tudni
akarod, miért vették el a Gyermekedet. Tudni akarod, ki a felelős a haláláért. Tudni akarod, kit
kell hibáztatnod. Leszámolás... ez a leghőbb vágyad.
- .Én...
- Látom rajtad - mondta Clare. Hangjában olyan erősen csengett a meggyőződés, hogy Michael

68
nem bírt vitatkozni vele. Végtére is valamennyi igazság volt ebben az állításban. Senki sem
ismerte el Darien halálát - mindenki csak azt nézte, miképpen húzhatna belő
le hasznot. Akik hagyták meghalni, jutalmat kaptak. Adrock hamarosan újabb nagyszabású
offenzívát indít Detroit ellen, és újabb vámpírokat küld majd a városba, az pedig senkit sem
érdekelt, hogy Darien meghalt. A fiú halála fikarcnyit sem változtatott bárki életén - Michaelt
kivéve.
- Minden meg fog változni - mondta Clare. - Már elkezdődött. Amikor ezt kimondta, ragyogó
fény csapott fel körülötte, akár egy glória. Michael felkapta a kezét, hogy eltakarja a szemét
-ami már amúgy is megfájdult és túlságosan érzékeny lett, mivel az Elíziumban mindvégig
szemmel tartotta a többi Vértestvér érzelmi állapotát -, de a kín így is lándzsaként döfött a
koponyájába. Botladozva kihátrált az esőbe, és úgy érezte, azonnal ordítani fog. A fájdalom
egy kivétellel az összes gondolatot kisöpörte az agyából: Darien halálának jelentősége van.
Majd gondoskodik róla, hogy így legyen.

Kilencedik fejezet_
A védőtető oldaláról mocskos esővíz csorgott Michael arcába, aki szemét dörgölve támolygott
vissza a száraz menedékbe. A haja nedves tincsekben tapadt az arcába, szája pedig megtelt a
vízzel, aminek pontosan olyan íze volt, mint ahogy a folyó kinézett. Kiköpte az esővizet, apró,
lapos füle mögé simította a haját, és hosszú kezeivel alaposan megdörgölte az arcát. A hideg
víz minden íze és bűze ellenére kimosta a fájdalmat a szeméből, és kicsit kitisztította a fejét.
Először is tudatosult benne, hogy a fény, ami elvakította, egy autó reflektorából áradt, amely
éppen akkor kanyarodott a Gideon-ház hátsó bejáratához. Másodszorra pedig észrevette, hogy
Clare eltűnt. Jeremey kocsijában sem ült senki.
Az újonnan érkezett ötödik autó egy pocsolyába gázolva megállt; szennyes vízcseppek
záporoztak mindenfelé. A következő pillanatban kihunyt a fény, a motor leállt és kinyílt a
vezető felőli ajtó. Michael nem ismerte az autómárkákat, de ez a jármű hosszúkás volt, szürke
és lekerekített formája miatt úgy nézett ki, mint egy lövedék, két üléssel. Drágának tűnt.
Miután kinyílt az ajtó, először egy esernyő jelent meg és nyílt ki csattanva, hogy megvédje az
esőtől a sofőrt és a kárpitozást. Amikor a sofőr a védőtető közelébe ért, Michael felismerte.
- Michael! - harsogta túl a férfi bostoni akcentusa az eső kopogását. - Elkéstem?
- Elkéstél-e?
- Ja - felelte Elliot, és Michaeltől elfordulva lerázta a vizet az ernyőjéről, majd csattanva
összecsukta. - A ceremóniáról. Tudod, amit Lionel gyereke miatt tartanak.
- Igen - felelte végül Michael, és még egyszer, utoljára megtörölte az arcát. - Az előbb lett
vége. Valószínűleg odabent pont most fejezik be a csendes búcsúzkodást.
- A fenébe - mondta Elliot. - Marion még bent van?
- Valószínűleg már nincsen - válaszolta Michael, és igyekezett távolságot tartani kettőjük
között. Clare szavainak hála a tűréshatár szélére került. Semmi oka nem volt utálni Elliotot,
győzködte magát. Végtére is Clare csak egy tébolyult nő. De bármilyen rejtélyesen is
fogalmazott, Michael mégis úgy érezte, igazat beszél. Amit mondott, még bizonyítékok nélkül
is meggyőzően hangzott. Vajon Clare miatt olyan biztos benne, vagy ő maga is úgy gondolja,
hogy Elliot felelős Darien haláláért?
- És Ellsworth? - kérdezte Elliot, miközben összecsavarta esernyőjét és vékony gumiszalagot
húzott rá, hogy ne jöjjön szét.
- Az említett vámpírt Michael tulajdonképpen már hónapok óta nem látta. Ellsworth
pótolhatatlan érdemeket szerzett, amikor a környező bányák kimerültek, de neki sikerült
átalakítania a helyi acélbányászatot és -feldolgozóipart az autógyártás igényei szerint. Ezen
kívül sokat segített az Irón Rapids északi szomszédjában, Flintben található autógyáraknak
túlélni a gazdasági válságot meg az azt követő visszaesést az utána következő évtizedekben.
Darien szerint mostanában a város autógyártása nehéz időket élt át, és ő úgy gondolta,
Ellsworth addig nem sokat mutatkozik nyilvánosság előtt, amíg ismét nem normalizálja a
gazdasági helyzetet. Az ipar volt Adrock herceg egyik fegyvere a detroiti Szabbat ellen.

69
- Ő sincsen odabent - mondta Michael. - Nem nagyon láttam mostanában.
- Gondolom, dolgozik - felelte Elliot nemtörődöm vállrándítással. - Mióta ismerem, mindig
van valami munkája. Hé, Michael, minden rendben van? Pokolian nézel ki.
Michael visszanyelte az ajkára toluló választ.
- Nem táplálkozom kielégítően - mondta inkább. Elliot ragyogóan zöld szeme felvillant.
- Akkor tarts velünk - mondta, és tolakodóan közel lépett a másikhoz. Esernyője hegyét úgy
döfte a lábtörlőbe, mint konkvisztádor a lobogóját. - Lionel meghívta a kölyköt, engem, meg
néhány más arcot a klubjaiba az öböl környékén. Tudod, a jobbakba. Valamelyikben csapunk
egy mulatságot. Lionel nekünk tartogatja az állam legszebb csinibabáit. Végre megünnepeljük
a visszatérésünket, meg azt, hogy ép bőrrel megúsztuk. A seriff másik Brujah kölyke is velünk
tart.
Miközben Elliot beszélt, Michael megszáradt, barnás foltokat fedezett fel a szemfogán,
mindkét oldalon. Arca is pirospozsgásabb volt, mint általában. Elliot azért volt ilyen pompás
hangulatban, mert ma este már mulatozott egy kicsit. Nem véletlenül érkezett késve
Lansingból.
- Nem hinném, hogy ez most jót tenne nekem - sikerült végül kinyögnie. Úgy érezte, ha még
sokáig marad Elliot társaságában, mindjárt összegörnyed és pállott, dohos levegőt öklendezik
fel. Szóval Darien azért halt meg, hogy ez a... gazember... nyugodtan mulatozhasson! És még
azon az ünnepségen sem bírt megjelenni, amit tulajdonképpen Darien halála tett lehetővé.
Azonnal el kell tűnnie innen, mielőtt még elméje hátsó szegletéből előtörne az a sikoltozó
szörnyeteg, és háttérbe szorítaná zavarodott, ésszerűen gondolkodó énjét. Elliot, nemzedékét
tekintve, közelebb állt Adrockhoz, de sokkal fiatalabb volt Michaelnél. És biztosan nem
számítana rá...
- Mennem kell - mondta Michael lassan, és most az összes szónak hamuíze volt. - Saját
birtokomon, saját vadászterületemen fogok táplálkozni. - De aztán valahonnan a lelke
mélyéről, a bestia és egyre növekvő haragja mögül még kicsúszott egy megjegyzés:
- De nem felejtem el a meghívást. Később megkereslek.
- Hát persze, Michael - mondta Elliot. Már el is felejtette az idősebb vámpírt, és az épületbe
vezető ajtó felé fordult. - Majd máskor.
- Hamarosan - mondta Michael. Ebben biztos volt. Elliot bement az épületbe, hogy
csatlakozzon a barátaihoz és megkezdjék az ünneplést, Michael pedig kilépett a szakadó esőbe
és elindult a kocsija felé.

Tizedik jelenet
Calvin Bainbridge egyedül üldögélt irodája látogatóknak fenntartott részében és időnkét ökölbe
szorította a kezét. Még a megbeszélés előtt össze kell szednie magát. Viszont az a hír, amelyet
Marion Adrock osztott meg vele távozása előtt, ezt rendkívül megnehezítette.
A beavatási ceremónia után visszavonultak Bainbridge irodájába, és Adrock azt mondta, üljön
le. Bainbridge, aki már régen nem őszintén, de fenntartotta az engedelmesség látszatát, így is
tett.
- Áruló van a birtokomon - kezdte Adrock bevezetés nélkül, miután becsukta és bezárta az
iroda ajtaját.
- Mit mondtál, hercegem? - kérdezte Bainbridge. Nem csuklott el a hangja, de arcára
leplezetlenül kiült a megdöbbenés. Remélte, hogy a másik azt hiszi, meglepetése az
információnak szól, nem pedig annak, hogy Adrock úgy döntött, elárulja neki.
- Már gyanítottam egy ideje - folytatta a herceg, aki most megállt Bainbridge íróasztala mellett
és onnan bámult ki az ablakon. Ujjaival végigsimított az asztalon vénséges vén körmei jól
hallható zajjal megcsikordultak a borításon. - Darien Salway halála megerősítette a gyanúmat.
Bainbridge kavargó gondolatai megpróbálták utolérni Adrock logikáját.
- Egy áruló, aki a Szabhatnak dolgozik? - kérdezte. Attól tartott, túlságosan feltűnő lesz a
hangjából kicsendülő megkönnyebbülés. Adrock ugyan nem rendelkezett Villanova mindent
látó képességével, de öregebb volt, mint hon Rapids vagy ez az egész fiatal ország. Ennyi idő

70
alatt elegendő tapasztalatot szerezhetett ahhoz, hogy felismerje, ha át akarják verni.
- Pontosabban fogalmazva - mondta Adrock - valaki kiszivárogtat. A detroiti Szabbat már
várta Jeremey Talbot kotériáját. Tudták, hogy jönnek, hogy miért jönnek, és végig egy lépéssel
előttük jártak. Erre nincsen más magyarázat.
- Bainbridge vadul töprengett. Adrock másfél méterre alhatott tőle és az esőben ázó várost
nézte. Szóval mégsem fedezte fel a tervezett puccsot; igaz, ugyanolyan kényes témát sikerült
felhoznia. Ha bármi rosszat mond, Adrock a lehető legrosszabb irányokban kezdhet
vizsgálódni, és ha nem is fedezi fel a tervet, az attól még darabokra hullhat.
- Kire gyanakszol? - kérdezte.
- Természetesen mindenkire - felelte Adrock pengevékony, komor mosollyal. A herceg
emberemlékezet óta pufogtatta ezt viccet. - Habár a hozzám legközelebb állókat nem veszem
számításba.
- Persze, uram - felelte Bainbridge. Aztán illendő hallgatás után még hozzátette: - Mit
tegyünk?
- Már intézkedtem - mondta Adrock, és végre hátat fordított az ablaknak. A szoba
félhomályában úgy látszott, mintha éjfekete sötétség töltené ki a szemét.
- Uram?
- Azért küldtem ]eremey Talbot kotériáját Detroitba, hogy igazolják a gyanúmat - mondta
Adrock. - Az, hogy a kotériát lebuktatták és megpróbálták elfogni, minden kételyemet
eloszlatta. Detroiti kapcsolataink elvesztése fájdalmas dolog, de maga a kísérlet sikerrel járt.
- Szóval csak azok értesíthették a Szabbatot, akik előzőleg is tudtak a kotéria indulásáról -
mondta Bainbridge. - Vagyis az egyikük szivárogtat.
- Igen.
- Kikről van szó? - kérdezte Bainbridge. - Mármint Jeremcy, Lionel, Elliot és Darien csapatát
leszámítva.
- Itt vagy te és Dávid Ellsworth - kezdte Adrock. - Marcus Villanova és Laurence Maxwell is
tudtak róla. Emlékezz csak vissza, még segítettek is a vállalkozás előkészítésében.
- Valószínűleg Jeremey vendége, Clare is hallott róla - vetette fel Bainbridge. - Aztán Lionel is
elhinthetett valamit kiszemelt utódjának. Saját Gyermekem valószínűleg értesült a
vállakózásról. De az előkészületek után amúgy is maga a kotéria jelentette be indulását az
egész város előtt. Bárki...
- Nem lett volna rá elég ideje - mondta Adrock. - A Szabbat támadása túlságosan jól meg volt
szervezve. Már vártak rájuk, amikor megérkeztek. Egyetlen éjszaka alatt nem lettek volna
képesek ilyen hatékony csapatösszevonásokra. Ezzel egyébként a gyanúsítottak sorából
kizárhatjuk szövetségesünket, Chrisotpher Flynne-t is.
- Igen, uram - bólintott Bainbridge. Egy estével az indulás előtt győzte meg a herceget arról,
hogy meg kellene hívniuk Flynne-t, aki közvetlenül a búcsúünnepség előtt érkezett meg,
amikor Jeremey Talbot kotériája hivatalosan is elindult detroiti kémútjára. Ha Adrock nem
gyanakszik Flynne-re, akkor egyelőre ő is biztonságban van, hiszen ő ajánlotta a vámpírt. -
Sajnálatos, de úgy tűnik, városunk egész uralkodó rétege gyanús... ha nem tévedek.
Adrock biccentéssel jelezte egyetértését és némán bámulta Bainbridge-t. Calvin tudta, ha
félrekapná a tekintetét, azzal - Adrock szemében -megbízhatatlanságát bizonyítaná, de ha túl
sokáig néz rá vissza, azt meg kihívásnak veheti.
- M egbizonyosodtál róla, hogy valaki információkat szivárogtat ki -szólalt meg végül -, de
miképpen akarjuk betömni a rést?
- A gyanús személyek között elterjesztek egy érdekes információt -mondta Adrock még
mindig Bainbridge szemébe meredve. - Ha kiderül, hogy felhasználták ellenem, tudom, kit kell
felelősségre vonnom.
- Ez ésszerű megoldásnak tűnik - felelte Bainbridge. Úgy érezte, mintha minden porcikája
tekergőzve próbálna kiszabadulni a herceg rezzenéstelen pillantása alól, de nem
engedelmeskedhetett a késztetésnek.
- Köszönöm - mondta Adrock. A kijelentés érzelemmentes, jellegtelen válasznak tűnt, de
Bainbridge kihallotta belőle a gúnyt. - Most pedig jól figyelj rám. Elmondom, pontosan milyen

71
információt akarok elterjeszteni a segítségeddel.
Bainbridge agyában riadójelzés harsant. Egy ilyen temet nyilvánvalóan nem lehet ilyen
módszerekkel megvalósítani. Az efféle információt nem szokás így elterjeszteni. Ha
Bainbridge lenne az áruló, egy percig sem adna neki hitelt.
- .Tudomásomra jutott - folytatta Adrock -, hogy az áruló jelenleg is ellenem ügyködik. Ügy
hiszem, puccsra készül, amellyel megfoszthatna a hatalomtól. Ha nem tévedek, a terv arra épít,
hogy ha megvetem a lábam Detroitban, és az újabb hadműveletek miatt áthelyezem erőimet,
elegendő elvágni engem az utánpótlásomtól.
Bainbridge sóbálvánnyá merevedett.
- Egy ilyen pletyka felbecsülhetetlen értékkel bírna a Szabbat számára, hiszen ha okosan
adagolják, a megfelelő csatornákon keresztül, sikerülhet elégedetlenséget szítaniuk városunk
uralkodó rétegében.
- .Valóban így történne - mondta Bainbridge, akinek egyelőre sikerült megőriznie a nyugalmát,
minden állati ösztöne dacára, amely azt ordította, még most meneküljön el innen, mielőtt a
herceg folytatná.
- Egy ilyen puccskísérletnek átlagon felüli esélye van arra, hogy sikerrel jár - folytatta Adrock.
- Azonban a hírek miatt úgy döntöttem, még nem indulok meg Detroit ellen.
- Uram?
- .Ez az a színleg igaz információ, amit el kell terjesztened - mondta Adrock. - Azt a látszatot
kell keltened, hogy Darien Salway halála miatt korlátoztam az erőfeszítéseimet. Ha a Szabhat
igaznak véli a hírt, önelégülten begubóznak Detroitban, és tovább erősítik a védelmüket
következő támadásunk ellen.
- De ha arra következtetnek, hogy városunkban felütötte a fejét a széthúzás - mondta
Bainbridge -, megpróbálhatják kihasználni az alkalmat.
- Pontosan - felelte Adrock. Meg sem moccant, mióta rátámaszkodott az asztalra. Csak a szája
mozgott, és Bainbridge úgy érezte, ha még sokáig kell itt ülnie, el fogja nyelni. Vagy ez, vagy
az a szuroksötét verem, a herceg szeme.
- Kinek adjam át ezt az információt? - kérdezte. - Kire gyanakszol?
- Legyen Marcus Villanova - válaszolta Adrock, és fehér, pengevékony ajkán alig látható
mosoly derengett fel. - Meg Jeremey Talbot. Darien Salway is sorra került volna, de vele már
nem kell törődnöm. Igaz?
- Igaz, hercegem. Darien halott.
- Igen - mondta Adrock. - A terv balszerencsés következménye. Pedig mindössze bizonyítási
célokat szolgált. Nem így véled?
- De igen, hercegem.
- Ügy tűnt, a beszélgetés végére értek, de a herceg nem volt hajlandó megmozdulni.
Acélszoborként állt az asztalnál és rezzenéstelen pillantással meredt Bainbridge-re. Az
udvarnagy agya csúcssebességgel pörgött. Adrock mindenről tudott - a tervről és menetrendről
egyaránt. És mégsem tett semmit. Mindössze Jeremey Talbot kotériáját küldte kudarcra ítélt
missziójára a Szabhat beásott csapatai ellen, hogy bebizonyítson egy ezzel össze sem függő
elméletet.
- Van kérdésed? - kérdezte a herceg.
- Csak egy - préselte ki Bainbridge a szavakat. Muszáj volt magára kényszerítenie szokásos
stílusát, különben csak megerősíti a herceg nyíltan hangoztatott gyanúját. - Mi tegyünk a
Detroitban elveszített kapcsolatainkkal?
- Semmit -felelte Adrock, és végre elfordult. -Addig nem tehetünk semmit, amíg ezt a helyzet
nem rendeztük. Amíg áruló van közöttünk, nem küldhetünk kémeket a Szabbat soraiba, mert
azonnal kudarcra lenne ítélve.
A herceg nem sokkal a beszélgetés után távozott. Bainbridge azóta is mozdulatlanul ült az
asztalánál és megpróbált uralkodni magán. Adrock eléggé nyíltan megfenyegette, de még nem
tett határozott lépéseket. Adrock stílusát ismerve tudta, hogy nincsen ellene bizonyítéka. A
hatalommal felruházott idősebb Vértestvérekkel ellentétben Adrock nem vág bele a hivatalos
procedúrába, ha nem biztos abban, hogy a tények alapján ez a lépés a leghelyesebb és a lehető

72
legnagyobb eséllyel sikerrel kecsegtet. Az első feltételt támogató bizonyítékoknak nem kell
megcáfolhatatlannak lenniük, de Adrockot előbb azért meg kell győzni. Az, hogy kiszagolta a
dolgokat, eléggé nagy gondot jelenthet, de a dolgok alakulhattak volna rosszabbul is. A
legrosszabb esetet leszámítva Bainbridge ugyanis minden más eshetőségre felkészült.

Tizenegyedik fejezet
- Mr. Talbot megérkezett, uram - jelentette egyik embere kis idő múlva. A fémes hang a bal
füle mögé, az őszülő haj takarásába rejtett áttetsző készülékből hallatszott. - Három kísérője
van. Most szálltak be a liftbe.
- Mondja el, hogyan néznek ki - morogta Bainbridge az öltönye mandzsettájára erősített
aprócska rádióvevőbe. Amikor megbeszélték a találkozót, Talbot rendkívül aprólékos
személyleírást adott leendő kísérőiről, de az inas szabatos beszámolóját hallgatva árnyalhatja a
képet. Erre pedig szüksége volt, hogy a tárgyalás alatt teljesen ura legyen önmagának, és
figyelembe véve, milyen irányt vesz majd megbeszélésük, minden aduját ki kell használnia.
Pontosan ezért nem hívta meg ma éjjel Marcus Villanovát csendes szemlélőnek.
- Villanova jelenléte biztosította, hogy vendégei igazat beszéltek és értékes információkat
szerezhetett lelkiállapotukról, de Jeremey Talbottal szemben nem volt szüksége efféle
óvintézkedésekre. Talbot támogatását azért sikerült megszereznie, mert meggyőzte, hogy a
puccs után hosszútávon egész Michigan rendezett, stabil erőviszonyok közé kerül. Talbot nem
csupán együttműködéséről biztosította, hanem szívvel-lélekkel az ügy mellé állt. A maga
módján megbízhatóbb volt, mint Villanova vagy maga Darien.
- Két férfi - jelentette az alkalmazott. - Testsúlyuk átlagos, nyolcvanöt kiló. Magasságuk
átlagos, százhetvenöt centiméter. Olajos színű bőr, rövidre nyírt haj, széles szemek. Docker
pantallót és
szénszürke blézert viselnek, fekete garbóval.
Bainbridge-nek tetszett, hogy a férfi ilyen diszkréten megfoghatatlan csoportba sorolta vendége
két kísérőjét.
- Fegyverük van? - kérdezte.
- A földszinti fémdetektor szerint igen, uram.
- A másik látogató?
- Europid nő - mondta a biztonsági őr. - Harmincas évei elején jár. Chanel kosztümöt visel,
szénszürke színe illik kísérői ruházatához. Se retikül, se aktatáska. Sápadtfehér bőr, szicíliai
beütéssel. Nem hord sminket. A kísérői előtt, Mr. Talbot és a liftajtó között áll. Beengedhetem
őket, uram?
- Bainbridge biccentett, és a magánlakosztályába vezető, résnyire nyitott ajtó felé pillantott. Ha
Talbot információja a szicíliainak látszó nőről ugyanolyan megbízhatónak bizonyul, mint az
összes eddig szállított értesülése, nem is lesz szüksége Villanovára. Talbot nem fogja elárulni.
Nem vonna be olyasvalakit az üzletbe, aki elárulhatná.
- Nyissa ki az ajtót.
Amikor az őrszobában ülő ghoul hatástalanította a liftajtó zárját, és a vendégek megindultak a
folyosón az iroda felé, Bainbridge még eligazgatta az asztalán heverő holmikat. Meggyőződött
róla, hogy a jegyzetfüzet szélei párhuzamosak az asztal peremével. Kiegyenesítette a lámpát,
majd a szerteszét heverő papírlapokat takaros oszlopba rendezte a fénykörben. Jeremey
Talbotnak azonnal feltűnne, ha ezek a részletek nem stimmelnének, és akkor ideges lenne. Ha
pedig Talbot ideges, akkor a többiek is azok lesznek, és az egész találkozó felszínes csevegéssé
válik. Ezt nem engedhette meg: túl sok minden múlott ezen a megbeszélésen. Bár Talbotot
megbízhatónak tartotta, a férfi rettenetesen nagy súlyt helyezett a részletekre. Ha a Malkavita
észrevenné, hogy valami nincsen a helyén, azonnal felidegesítené magát, és Bainbridge búcsút
mondhatna az egész tervnek. Ha azonban minden a helyén van, Talbot is úgy érzi majd,
minden a megbeszéltek szerint halad.
Amikor eltelt annyi idő, amennyi alatt a liftajtótól bárki az irodához érhet, Bainbridge
összekulcsolta a kezét és az ajtó felé fordult, amely a következő pillanatban kinyílt és Jeremey

73
Talbot jelent meg a bejáratban. Ugyanazt a fehér inget és fekete nadrágot viselte, mint mindig.
Háta mögött barna kartonhengert szorongatott. A henger valószínűleg ugyanazt a térképet
rejtette, mint amelyet Michael vitt magával Ann Arborba nem is olyan régen.
- Beléphetek? - kérdezte Talbot. Ezt mindig megkérdezte.
- Fáradj be és légy üdvözölve - felelte Bainbridge. Már évekkel ezelőtt megtanulta, hogy
Talbotot kizárólag ezzel a válasszal lehet mozgásra bírni.
- A vámpír félreállt, és maga elé engedte a nőt, akit a biztonsági őr az előbb részletesen leírt. A
látogató belépett a szobába, megállt Talbot mellett és láthatóan nem tudta eldönteni, mit
csináljon ezután.
- Lépjen be nyugodtan - biccentett Bainbridge udvariasan. - De az embereinek kint kell
várakozniuk. Helyszűke miatt mindössze két vendéget tudok fogadni. - Az asztal előtt
várakozó két egyforma szék felé intett.
- A nő hátranézett.
- Maradjatok a folyosón - vetette hátra a válla felett két kísérő jenek. - A két nagydarab férfi
szó nélkül elfoglalta őrhelyét az ajtó két oldalán, amit be is csuktak a nő mögött. Bainbridge-
nek tetszett ez a kifogástalan modor.
- Foglaljon helyet.
- Talbot mozdult elsőnek. Kissé elfordította a Bainbridge-től balra eső széket és a nő kezét
fogva megvárta, míg leül. Aztán egyenes háttal letelepedett a másik székre, és egyenesen
vendéglátójukra nézett. A nő elterpeszkedett és Bainbridge -ről Talbotra pillantva várta, ki
szólal meg elsőként.
- Üdvözlöm Irón Rapidsben - mondta Bainbridge nyugodtan. Érezte Talbot elfojtott
idegességét, ami kezdett beférkőzni a gondolatai közé és azzal fenyegetett, hogy hamarosan rá
is átragad. Azzal együtt, amit ma Adrock hercegtől hallott, erre túlságosan nagy volt az esély. -
A nevem Calvin Bainbridge és én vagyok Marion Adrock herceg udvarnagya.
- Nahát - mondta a nő, akit láthatóan egyáltalán nem hatott meg a bemutatkozás. - Az én
nevem Lia Milliner. Hálás vagyok a vendéglátásért, Calvin. Ha jól tudom, van egy üzleti
ajánlata a számomra.
- Így van - mondta Talbot. - Kivételes lehetőség.
- Jeremey úgy tájékoztatott - kezdte Bainbridge -, hogy ön nemrégiben kapcsolódott be az új-
angliai szállítmányozási üzletbe, és a közeljövőben szívesen kiterjesztené családja befolyását
Detroitra is.
- Ez igaz - felelte Milliner óvatosan. Keresztbe tette a lábait, ujjai a karfára fonódtak. - Éppen
most vásároltam egy kamionparkot, és a járművek fele gépkocsik szállítására alkalmas,
Jeremey szerint maguk Detroit felé is szeretnének terjeszkedni. Szeretnék, ha összevonnánk
erőinket. A maguk pénzét és áruját az én kamionjaimmal. Valami ilyesmiről lenne szó, igaz?
Bainbridge úgy döntött, nem tetszik neki ez a célratörő módi, ahogyan a nő bemutatkozott.
Milliner klánja elméletileg nem tartozott sem a Kamarillához, sem a Szabbathoz - ezért nem is
volt köteles tiszteletet tanúsítani Bainbridge iránt -, de akkor is, legfeljebb huszonöt éve
lehetett vámpír. Ha pedig emellett klánja szégyenteljes történetét is figyelembe veszik, nem
ártana kissé tiszteletteljesebben viselkednie. Vajon Talbot hogyan képes elviselni?
- Ennyire azért nem egyszerű a dolog - mondta Bainbridge. - A Detroit elleni offenzívában
nem áll szándékunkban az önök segítségét is felhasználni. Ez kizárólag Adrock herceg
felelőssége meg azoké, akiket ő kiválaszt.
- Akkor hát miért is vagyok itt? - kérdezte a nő. Előrehajolt a székében és Bainbridge szemébe
nézett. - Milyen ajánlata van számomra?
- Jeremey?
- A város gazdasága az utóbbi időkben kissé visszaesett - magyarázta Talbot, és szembefordult
a nővel. - A szállítmányozási szektor forgalma kezd gyengülni, és azoknak a forrásoknak,
amelyekkel támogatni próbáljuk, jobb helye lenne a detroiti területekért folytatott
küzdelemben.
- Ezt mind tudom - mondta a nő, és még mindig nem vette le a szemét Bainbridge-ről. -
Folytassa.

74
- Azzal, hogy versenyre kelünk a detroiti autógyárakkal, emberi munkaerőt csábítunk a
térségbe - mondta Talbot. - A város megalapításakor fő exportcikkünk a folyótól keletre nyitott
bányákból kinyert és finomított acél volt. Amikor Adrock hercegnek és Atyjának köszönhetően
Detroit olyan ipari hatalommá vált, mint ma, városunk szabályos szimbiózisban élt vele:
kitermelte az acélt és elszállította. Amikor a Szabbat hatalomra került Detroitban, itt gyűltünk
össze mi, a túlélők. A nagy múltra visszatekintő kapcsolatoknak hála fenn tudtuk tartani a
város gazdaságát, de a Szabbat szép sorban felszámolta ezeket a kapcsokat. A második
világháború után azonban a bányák kimerültek és onnantól fogva mindössze a gyárainkra
támaszkodhatunk. Autógyáraink állandó harcban állnak a detroiti és a környékbeli üzemekkel,
és ha sikerül bezáratnunk egyet, a mi üzemeink azonnal felszívják a szabaddá vált munkaerőt.
- Ezt is tudom - mondta Milliner. Bainbridge hitt neki. Még korábban megparancsolta
Talbotnak, hogy tájékoztassa Milliner családját és klánját Irón Rapids pontos gazdasági
helyzetéről. - És azt is sejtem, hol jönnék én a képbe.
- Valóban?
- Nyilvánvalóan a szállítmányozásnál - felelte Milliner. - Megmondom, mire jutottam.
Maguknak szállításra vár az árujuk. Nálam meg feltankolva, üresen várakoznak az új
kamionok. Mióta Jeremey-vel találkoztam, egyfolytában célozgat. Nem kellett ahhoz
gazdasági zseninek lenni, hogy rájöjjek, mit akar tőlem. Csak azt nem értem, miképpen
profitálhatok abból, ha maguk bármit is csinálnak Detroitban.
- Nem is kell értenie - mondta Talbot. - Szigorúan helyi feladatokhoz van szükségünk önre.
Mivel ön képes lebonyolítani az áruszállításunkat, ezzel megkímél minket attól, hogy külső
cégekhez kelljen fordulnunk. Ráadásul ön mindkét szektától független, ezért nem keveredett
bele a tőlünk keletre, a partvidéken kirobbant konfliktusba.
- Szóval egyáltalán nincs is rám szükségük Detroitban? - kérdezte Milliner. - Akkor miért ne
szedjem a cókmókomat meg az összes kamionomat, és miért ne egyezzek meg valamelyik
detroiti féllel?
- Már nincsenek kapcsolataink Detroitban - mondta Talbot komoran.
- Milliner megfordult, és most először nézett rá, mióta beléptek az irodába. Bainbridge-nek
nem tetszett a nő szemében felvillanó számító kegyetlenség. Lehet, hogy Milliner nem
különösebben taktikus vagy intelligens, de mindenképpen kemény teremtés.
- Ki mondta - szólalt meg a nő -, hogy a maguk embereivel akarok üzletet kötni?
- Lepaktálna a Szabhattál?! - fakadt ki Talbot felháborodottan.
- És ha igen? - vágott vissza a nő. - Tudják, hogy a családom nem vesz részt a háborúban. Mit
veszítenének, ha velem kötnének üzletet? Vagy mit kockáztatok én?
- A bőrét - szólt közbe Bainbridge. - A Szabbat kizárólag a saját fajtájában bízik. Ha
bekeveredik a városukba és aztán átáll az oldalukra, nagyon nagy eséllyel ön húzza a
rövidebbet. Egy ilyen városban, mint ez, vagy akár bármelyik városunkban, nem ennyire
szűkösek és kilátástalanok a lehetőségei. Ha úgy döntünk, többé nincsen szükségünk a
szolgálataira, illő módon figyelmeztetjük és hagyjuk békében távozni. Azok ott Detroitban nem
lennének ilyen nagylelkűek.
- Ezek kívül - tette hozzá Talbot apró mosollyal - a város hamarosan új kézre kerül. Minek
csatlakozna egy olyan hatalmi struktúrához csak azért, hogy kisöpörjék, ha az új rezsim beteszi
a lábát? Bármennyire is függetlennek mondja magát, a mi új uralkodó osztályunk nem fogja
értékelni, hogy összeállt az ellenséggel.
Milliner hangosan felkacagott. Talbot meglepetten pislogott. Erősödő magabiztosságából
Bainbridge-nek is jutott a közöttük feszülő véletlen érzelmi kapcsolat miatt.
- Szóval ennyire biztosak abban, hogy győznek és elfoglalják a várost? - kérdezte aztán
Milliner, akinek vékony, vértelen ajkait még mindig halvány mosoly fodrozta.
- Teljesen - felelte Talbot. - Csak idő kérdése. De az ön helyében még most szövetségre lépnék
velünk, amíg lehet. Mondjuk úgy, én bebiztosítanám magamat a hatalomváltás előtt.
- És mi közöm nekem ehhez az egészhez? - kérdezte Milliner. -Miért kínálnának fel posztot
egy ismeretlen és független személynek a városukban egy ilyen nagy esemény előestéjén? Van
itt még valami, igaz?

75
Bainbridge bólintott, de nem szólt semmit. Pillanatnyilag mindent elmondott, amit
szükségesnek tartott. Bár a nő lehetséges résztvevőként és hajtóerőként még fontos szerepet
játszhat valamelyik válságtervében, egyelőre alig bírta elviselni rámenős stílusát.
- A trükk - mondta Talbot - az, hogy a felkínált poszt már be van töltve. Az illető neve Elliot
Damascus, és ő a herceg unokája. Nemzedéke ellenére még fiatal, de szállítmányozási
cégeinek nincsen vetélytársa az államban. Nélküle és Atyja erőfeszítései nélkül ez a város már
régen elsorvadt volna. Lansingban, a vadászterületén is erős bázist épített ki magának.
Milliner egy pillanatig meg sem mozdult zavarában.
- Ha valaki már elfoglalta az állást, mi szükségük van rám?
- Hercegünk unokája helyett szívesebben látnánk egy független felet - felelte Talbot. -
Bármilyen sokat is tett a birtokért Elliot, gyakran kiszámíthatatlan. Nem mindig járul hozzá
társadalmunk biztonságának megőrzéséhez. Ha ön megjelenne és elkezdené átvenni tőle a
szerepét, azt valószínűleg támadásnak venné. Ha ez bekövetkezik, kitör a káosz.
- Milliner fiatal arcán megértés villant. Bainbridge-re pillantott, az előbb is látott ravasz és
kegyetlen mosollyal az ajkán. Bainbridge visszamosolygott, bár egészen más okból. Irodája
tömve volt elektronikus lehallgató-berendezésekkel. A kazettákra minden éjjel új felvétel
került, hacsak nem utasította a biztonsági őrt, hogy bizonyos részeket másoljon külön szalagra.
Ma éjjel pontosan ezt a parancsot fogja kapni.
- A jelenlegi herceg? - kérdezte Lia. - Szóval nem csak Detroitról van szó, igaz?
- Nem, Lia - mondta Talbot, és komor, jelentőségteljes pillantást váltott Calvinnel, majd a
magánirodába vezető ajtóra nézett. - Én valami sokkal inkább helyi dologról beszélek...

Tizenkettedik jelenet
A káprázatos Központi Filmszínház Michael vadászterületének dísze volt. Az épület kezdetben
illegális italmérésként, később varietészínházként működött, aztán - amikor a terület még
Calvinhez tartozott és Michael birtoka még igen fiatalnak számított - tiszteletreméltó színházzá
nőtte ki magát. Évekkel azután, hogy Calvin Michaelnek ajándékozta a területet, úgy döntött,
hogy egy színház túlságosan emelkedett szórakozás a Pontiac népességének legnagyobb
százalékát kiadó munkásoknak. Úgy döntött, egy modern mozit építtet a helyén, hátha azzal
hatni tud a lakók alacsonyabb igényeire. Darien vámpírrá válása után együtt alkudtak meg egy
nem városbéli céggel az akkoriban még "Acéltekercseknek" nevezett mozi lebontásáról és
arról, hogy a sokkal nagyobb, modernebb és egy országos hálózathoz tartozó Központi
Filmszínház épül a helyén. Michael évekig nem felejtette el az esetet, mert meglehetősen
rosszul esett neki, amiért sem Gyermeke, sem Atyja nem hívta a közmondásos húsosfazék
mellé, amikor az ő területével játszadoztak.
Most azonban, amikor az Elíziumból visszatérve a kocsi megállt a mozi előtt, Michaelnek rá
kellett döbbennie, hogy valójában nagy szívességet tettek neki. Az épület úgy magasodott a
parkoló közepén, mint valami ősi hercegség kastélya a fehér betonmező szívében. A parkoló
addig nyújtózott, ameddig a szem ellátott, és mindegyik kijelölt helyen autók álltak, és közben
egyre újabbak és újabbak araszoltak elkeseredetten a sorok között, hátha meg tudnak állni
valahol. A mozi előtti járdán csapatokban nyüzsögtek az emberek, tolongtak és lökdösődtek,
hogy aztán rengeteg pénzt költhessenek arra a nagy csalódásra, amit majd jól lehordhatnak a
különleges effektusok, a gyenge forgatókönyv és a rossz színészi játék miatt.
Amikor először látogattak ide Dariennel, a fiú elmagyarázta neki, hogy az évnek ebben a
részében a nyári mozis szezon már lecsengett, de még nem kezdődtek el a televíziók
nézőtoborzó műsorai. Ezért a mozit megtöltő látogatóknak láthatóan nem akadt jobb dolguk,
mint rengeteg pénzt kidobni az ablakon, és vágómarhákként nyomorogni egy huszonnégy
személyes sötét lukban, ahol olyan mozgóképeket néztek végig, amelyekhez hasonlót már
számtalanszor láttak. Darien magyarázata ellenére Michael azután sem nagyon értette, mi lehet
ebben annyira vonzó.
Azt azonban megértette, miért kedvelték annyira fajtársai ezt a helyet. Az épület szinte
árasztotta magából az életerőt. A vendégekből ragyogó csíkokban áradt a színes fény és

76
egyetlen nagy, színeváltó masszába olvasztotta mindannyiukat. A poszterek és falragaszok
nagy, kövér betűkkel hirdették a hamarosan bekövetkező szenzációkat. A pattogatott kukorica
és az emberi veríték szaga különös elegyet alkotva sodródott a folyosókon, de Michael
valahogy vonzónak találta ezt az aromát. Az egész helyet belengte a kisgyerekek, kamaszok és
fiatalok izgatott zsivaja, az odakint keringő autók zúgása és az üvegezett jegyárusító fülke
hangszórójából áradó visszhangzó közlemények. Michael saját autója is hozzáadta a maga
részét a lármához, amikor elkanyarodott a járda mellől és magára hagyta a vámpírt a
makulátlanul csillogóra suvickolt üvegajtók előtt.
Az eső már kora este végigsöpört a városnak ezen a részén, és odakint mindent tisztára és
olajosan csillogóra mosott. Michael mindössze egyetlen pillantásra méltatta az előtte
terpeszkedő hatalmas sakktáblát, aztán végigsietett a szörnyen hosszú, zsibongó sor mentén és
belépett a színházba. Az ajtón belül álló fiatal kölyök, aki a jegyeket szedte és a megfelelő
termekbe irányította a látogatókat, unottan kinyújtotta a kezét és várta Michael jegyét. A
vámpír lustán eljátszott a gondolattal, mi történne, ha beleharapna a kezébe és kitépné a
csuklójából, közben pedig a kölyök szeplős arcán szétáradna a megdöbbenés, mielőtt még
tudatosulna benne a rideg valóság. Ehelyett felvillantotta az egyik műanyag kártyáját, amit
még Dariennel csináltattak maguknak a mozi építésekor. A fiú unottan a kártyára pillantott,
egy intéssel átengedte Michaelt, és már nyúlt is a következő jegyért. A vámpír szó nélkül
otthagyta és zsebrevágta a lapocskát.
Az előcsarnokban azonnal megérezte a körülötte nyüzsgő testek vonzását és lüktetését. Az
emberek sorban álltak a kasszánál, majd négy különböző irányba áramlottak a különböző
termek felé. Ugyanonnan még több ember jött visszafelé, és ők is külön sorokba rendeződve
özönlöttek kifelé a moziból. A mozilátogatók tömege úgy dagadt és apadt, mint az egészséges
szívben lüktető vér, gondolta Michael, és nyelvével végigsimított hegyes szemfogain. Megállt
a csörömpölő, zümmögő játékgépek mellett, a mellékhelyiség közelében és várta, hogy a négy
folyosó felé menet elhaladjon mellette egy megfelelő áldozat.
De még mielőtt felbukkanhatott volna az első, valaki más is megtalálta.
- Tudtam, hogy előkerülsz, ha elég sokáig várok - szólalt meg mellette valaki, aki nem helyi
akcentussal beszélt. - Ez a környék elsőrangú vadászterület.
Michael oldalra kapta a fejét. A szomszédos konzolnál Christopher Flynne állt, és egy nagy
műanyag pisztollyal lőtte a képernyőt. A szőke vámpír szaporán rángatta a ravaszt; a pisztoly
úgy kattogott, akár egy írógép. A képernyőn támolygó élőholtakon képzeletbeli golyózápor
vert végig. Flynne kicsit balra fordította a fejét, és a fekete szemkötő úgy követte Michael,
mint egy kaméleon külön mozgatható szemgolyója. A jó szeme a képernyőt figyelte és
továbbra is szaporán kattogtatott.
- Múlt héten minden éjjel a lakásodon vártalak - mondta, mielőtt Michael megmozdulhatott
vagy megszólalhatott volna. - Egyszer sem bukkantál fel. Messzire elkerültél.
- Michael még mindig nem bírt megmozdulni. Hogy kerülhette el a figyelmét Flynne, aki
egész végig mellette állt? Annyira nem volt éhes, hogy ne vegyen észre egy Vértestvért a
közvetlen közelében.
- Mit keresel itt? - kérdezte Flynne, aki még mindig a képernyőt lőtte; minden hatodik lövés
után felkapta a pisztolyt és meghúzta a ravaszt. Michael dermedten ácsorgott mellette, és két
ellentétes érzés viaskodott benne: az egyik azon ámult, milyen tökéletes a képernyőn vonuló
alakok megjelenítése, a másik pedig azt súgta, azonnal rohanjon el innen, mielőtt válaszolnia
kellene Flynne kérdéseire.
- Keresni akartam valakit magamnak - felelte végül. - Éhes vagyok.
Flynne biccentett és befejezte a játékot. Három utolsó lövéssel kilőtte a képernyőn megjelenő
ábécéből a C A és F betűket. A betűk a legnagyobb pontszámot elérők listájának első sorában
bukkantak fel újra, a pontszáma mellett. Az alatta sorakozó kilenc sorban szintén a CAF
monogram díszelgett. A vámpír szemmel láthatóan gyakorlással töltötte el a hosszú várakozást.
Göndör, szőke haja és Hathaway inge is teljesen megszáradt, ami azt súgta Michaelnek, hogy
Flynne jó ideje gyakorlatozhat idebent.
- A vámpír lassan elfordította a fejét, míg ép szeme meg nem találta Michaelt.

77
- Ez is van olyan jó indok, mint bármi más - mondta komoran, rezzenéstelen arccal. - Tudsz
nekem mondani legalább egy hasonlót arra, miért hagytad figyelmen kívül becses személyemet
és Atyád unszolását a múlt héten, amikor egyszerűen semmibe vettél?
Flynne hangsúlya annyira hasonlított Calvinéra, hogy Michael válla megroggyant. Hát minden
idősebb vámpír így beszél? Mindannyian azt hiszik, hogy a fiatal vámpírok mindig megteszik,
amit mondanak nekik, mert félnek a büntetésektől és a szankcióktól? Mindannyian úgy
kezelték az alattuk állókat, mintha nem lennének... emberek?
- Azért nem kerestelek fel, Flynne úr - mondta fáradt és lemondó pillantással -, mert
egyszerűen nem voltam rá képes, miután tudomást szereztem Darien haláláról. Túl sok volt ez
nekem egy
éjszakára.
Flynne meglepetten pislantott, aztán hosszú, karcsú derekát nekitámasztotta a nagy műanyag
pisztolyokkal ellátott játéknak.
- Chris - mondta aztán a hosszúra nyúlt csendet követően. Most Michaelen volt a sor, hogy
meglepődjön.
- Igazából ez volt az egyetlen válasz, amit hallani akartam -mondta Flynne. - És hívjál
nyugodtan Chrisnek.
- Chrisnek - ismételte Michael, aki hirtelen döbbenetében alig értette a szót. Valamilyen oknál
fogva ez vámpír nem haragudott rá, pedig szembetűnően és megfontoltan semmibe vette. Sőt,
úgy tűnt, megérti, Michaelt hatalmas veszteség érte és időre van szüksége ahhoz, hogy ezt fel
tudja dolgozni, hogy teljesen kiheverje a megrázkódtatást. Michael dermedten bámulta a másik
vámpírt, és nem tudta, mit kellene tennie.
- Jól van - mondta Flynne, és hagyta, hogy a kötés alatt halovány mosolyra görbüljön a szája. -
Most pedig tűnjünk el innen. Beszélnünk kell. De nem a nyáj előtt. - Állával a folyosón
hömpölygő embertömeg felé bökött, és mosolya még szélesebb lett. - Nem akarjuk
megrémiszteni őket, igaz?
Michael csak most hallotta meg a hangjában bujkáló akcentust, amely ezek szerint csak akkor
bukkant felszínre, ha Flynne mosolygott. Az éles hangzókat legömbölyítette, a lágy hangokat
pedig olyan elnyújtva ejtette, mintha az Államok déli részén élők. Michael fürkészve figyelte a
másik vámpír auráját, de csak nyugodtan kavargó, sápatag színeket látott. Az idősebb
Vértestvér gondolatai higgadtak és barátságosak voltak, nyomát sem látta izgatottságnak vagy
hazugságnak. Ajánlatában nem rejlett semmilyen hátsó szándék. Úgy tűnt, semmi különöset
nem akar tőle, mint általában az öregek. Még sohasem találkozott olyan idős vámpírral, aki így
viselkedett volna.
- Rendben - bólintott végül. - Idehívom a sofőrömet.
- Nem szükséges - mondta Flynne ismét mosolyogva. - Majd én vezetek. Kint áll a kocsim.
- Michaelre hatott az idős vámpír nyugodt kedvessége, és követte, ki az éjszakába.

Tizenharmadik fejezet
-
Flynne autója jó karban tartott, kékesfekete szörnyeteg volt, ami medveként morgott menet
közben. De mérete és hatalmas ereje ellenére mégis egy motorkerékpár vagy egy gyalogos
kecsességével mozgott a forgalomban. Olyan gyorsan hajtottak, hogy miközben Michael az
ablakon túl elsuhanó világot látva rámarkolt a kartámaszra, azon tűnődött, vajon miként képes
Flynne térlátás nélkül biztonságban rodeózni a szitáló esőben.
- Most valószínűleg azon jár az eszed - mondta Flynne, de nem vette le a szemét az útról -,
miért nem esett neked Calvin a Darien halála utáni éjszakán.
Michael még emlékezett, mennyire meglepődött, amikor újra megjelent Calvin irodájában.
- Mi történt? - kérdezte.
- Hazudtam neki - felelte Flynne habozás nélkül. - Amíg rád vártam, lassan rájöttem, mi lehet
távolmaradásod oka. Négy óra körül felhívtam Calvint, és közöltem vele, hogy késtél, de utána
illendően bocsánatot kértél mindenért. O úgy tudja, hogy megérkeztél, előadtad az előre
betanult bocsánatkérést, aztán magadra hagytalak. Minden nagyon őszinte volt és pontosan úgy

78
történt, ahogy azt Calvin elképzelte. Azután megpróbáltam kitalálni, hol bujkálhatsz, és azt
mondtam Calvinnek, a Gyermeked házába mentél.
- És Calvin hitt neked - mondta Michael döbbenten. Sohasem jutott még eszébe, hogy
Calvinnek hazudni is lehet. Az öreg vámpír hosszú élete során kitűnő érzékeket fejlesztett ki az
ilyen esetek elkerülésére. A gondolat, hogy valaki hazudott Calvinnek, ráadásul sikeresen,
teljesen elképesztette.
- Természetesen - bólintott Flynne, és egy merész kanyarral kikerült egy túlságosan lassú
járművet. Michael úgy döntött, nem vesz tudomást a tőle alig fél méterre, az ablakon túl
felderengő riadt arcról. - Nem volt oka kételkedni a szavamban. Tanulj meg valamit, Michael.
Minket, gyanakvó vénségeket azzal lehet levenni a lábunkról, ha azt mondod, amit hallani
akarunk. Megértetted?
- Hát persze - felelte Michael, aki rögtön fel is használta frissen szerzett tudását. Flynne
gunyorosan elvigyorodott, de nem szólt.
- Chris - szólalt meg Michael néhány perces hallgatás után. -Honnan ismered Calvint?
- Atyáink már a nyugati terjeszkedés előtt jó barátságban voltak egymással - felelte Flynne.
Michael nem tudta, hogy a vámpír vajon a "nyilvánvaló elhivatottság" doktrinájára, azaz a
nyugati félteke átalakításának tervére vagy az Újvilágot felkutatni igyekvő első veszélyes
felfedezőutakra gondolt-e. - Akkoriban mutattak be minket egymásnak, amikor a Szabbat
felhagyott saját fajtársai legyilkolásával és elkezdett legyilkolni mindenki mást. Akkor
találkoztunk újra, amikor Marion Adrock herceg kihirdette, hogy "a Kamarilla boldogulása
érdekében visszafoglalja Detroit iparvárosát".
- Akkor már Michiganben éltél?
- Nem. A város megalapításakor Calvin már politikus volt, én pedig küldönc.
- Michael bólintott. Amikor Flynne megérkezett Irón Rapidsbe, hogy Jeremey Talbot kotériáját
Detroitba vezesse, Calvin vázlatosan mesélt róla néhány dolgot. Az, hogy sohasem élt a
birtokon, segített megmagyarázni, miért áll kissé laza kapcsolatban a törvényekkel és az
előírásokkal, melyek az itt lakók holt életét szabályozták. Ha valaki minden idejében birtokok
között utazgat, hajlamos eltávolodni az átlagos vámpírok éjszakai létezésének apróságaitól.
- Azt hiszem, megbízatásomat inkább annak köszönhettem, hogy küldönc vagyok - magyarázta
tovább Flynne, amikor Michael nem szólt semmit. - Ha sem a telefonokban, faxokban,
levelekben és modemekben nem lehet megbízni, én kapcsolom össze az ország biztonságos
városait. Vagy ha olyasmi történik, mint itt. Tudom, mi ként lehet elkerülni a farkasfattyakat.
Tudom, hogyan lehet megúszni a találkozást a Szabhattál. Néha megparancsolják, hogy vigyek
magammal másokat is.
Michael úgy találta, Flynne-nel nagyon könnyedén el tud beszélgetni, de ettől kissé
kényelmetlenül érezte magát. A különböző társadalmi eseményeket leszámítva a nála idősebb
vámpírok még csak nem is nagyon szóltak hozzá, de Flynne mégis nagyon nyitottnak és
kedvesnek tűnt. Mi lehet Flynne indítéka? Talán valami szívességet vár a barátságért cserébe?
- Nem egészen egy hónappal ezelőtt - folytatta Flynne, akinek nem tűnt fel Michael belső
vívódása -, üzenetet kaptam Adrocktól, hogy nagyszabású hadműveletre készül Detroit ellen.
Szerette volna, ha néhány felderítőt juttatok be Detroitba, akik előkészíthetik ezt a bizonyos
hadműveletet. Mindig így történik. Valaki, aki jól ismeri a nevemet és a képességeimet, elejt
egy célzást valaki másnak, aki megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik, és a célzás egyszer
megtalál engem is. Ha eléggé fontos megbízatásról van szó, megszakítom szokásos körutamat
és belevágok a feladatba.
- És a detroiti felderítő út elég fontos megbízatásnak tűnt? - kérdezte Michael közömbösen.
- Calvin úgy gondolta, igen - válaszolta Flynne. - Meggyőzött róla, hogy ha Adrock
személyesen hívott a városba, minden fáradozásom megtérül majd. Aztán Talbot is nagyot
alakított. Mindent szépen elővezetett, érveket és ellenérveket egyaránt, és addig nem
nyugodott, míg ki nem fogytam az érvekből. A végén már úgy hangzott, mintha egyikük sem
élné túl a feladatot, ha nem megyek velük, és nem viszem át őket a helyiek között.
Michael elkomorodott.
- Azt hiszem, Chris, rájöttem valamire - mondta.

79
- Mire?
- Valószínűleg nagyon sokat dolgozol egyedül - mondta Michael. - És nem hiszem, hogy
túlságosan gyakran beszélgetnél másokkal.
Flynne kesernyésen elmosolyodott, és enyhén megcsóválta a fejét.
- Értettem. Sajnálom. Azt hiszem, tartoztál ezzel nekem.
- Szavai legalább annyira megborzongatták Michaelt, mint az a bizonyos alkalom, amikor
először táplálkozott Dariennel. Egyik "feljebbvalója" tényleg figyelembe vette az érzéseit,
bocsánatot kért, amiért megsértette, sőt, nem büntette meg azért, mert bevallotta, hogy
megsértődött. Ez az egyszerű kijelentés jelentősen csökkentette gyanakvását. De néhány
pillanat múlva már bűntudata volt, amiért bocsánatkérést kényszerített ki a másikból. Kinézett
az ablakon,
- és a homályos csíkká összemosódó fényeket és embereket nézte.
- Tényleg sajnálom, amiért megsértettelek az Elizáimban.
- Miért? - kérdezte Flynne furcsa arccal. - Mit csináltál rosszul? Vagy másképpen fogalmazva:
mit gondolsz, Calvin szerint mit csináltál rosszul?
- Úgy véli, megsértettelek, amiért azt feltételeztem, hogy belebuktál a feladatodba és
megfosztottál a művészi ihlettől.
- Valóban így gondolod? - kérdezte Flynne, és egy pillanatra levette a szemét az útról és
Michaelre nézett.
- Michael nem szólt semmit. Még mindig nem tudott eleget a Detroitban történtekről, ezért
nem is mert ítélkezni. Ha Flynne másra nem is, arra mindenképpen hajlandónak tűnt, hogy
elmesélje, mi is történt valójában.
- Egyáltalán nem így festett a dolog - mondta Flynne, és tekintete visszatért az útra. - Ezért
hazudtam az érdekedben. Úgy éreztem, nem tartozol nekem bocsánatkéréssel.
- Tehát csak azt mondtad neki, amit hallani akart? - kérdezte Michael.
- Nagyrészt igen. De mindenképpen beszélni akartam veled. Detroitról. Darienről. Arról, ami
történt... már amire vissza tudok emlékezni. Amikor azon az éjszakán odaléptél mellénk, rólad
társalogtunk Calvinnel. Be kell vallanom, én tereltem úgy a társalgást, hogy végül sértő
megjegyzésre ragadtasd magadat. A bocsánatkérés jó ürügy lett volna a beszélgetésre. Calvin
nem akart beavatni téged.
- Michaelt rendkívül felbőszítette, hogy Flynne-nek köszönhetően megbüntették és durván
megnyirbálták a vadászterületét, csak azért, hogy elmondjon neki valamit, amit alapvetően is
meg kellett volna osztania vele. De azért még rosszabbul érezte magát, amiért Calvinnak
szándékában sem állt feltárni előtte az ügyet. Vagy amiért Elliot olyan remekül érzi magát,
hogy éppen most is ünnepel. Vagy amiért Lionel új utódot hozhatott létre, vagy hogy Jeremey
kísérletet sem tett arra, hogy beszéljen vele, pedig már több mint egy hét eltelt azóta.
- Szóval mit akartál elmondani nekem? - kérdezte.
- Amit csak tudok - felelte Flynne. - Bár magam sem ismerem
- az összes részletet. Eléggé csúnyán megsérültem.
- Azonban mielőtt még belekezdhetett volna, Michael félbeszakította.
- Miért mondod el nekem mindezt? - kérdezte. - Calvin a kezdetektől fogva ismer engem, te
pedig szinte alig. Miért hiszed azt, hogy jobban tudod, mi a legjobb nekem?
- Ideje megtanulnod valamit, Michael - mondta Flynne, és a hangulat hirtelen rendkívül
fagyossá vált. Az arca megkeményedett, és most megint az a férfi ült Michael mellett, akit egy
héttel ezelőtt megsértett Calvin előtt. - Leszarom, mi a legjobb neked. Azt akarom, hogy tudd,
mi történt. Számomra ez a legfontosabb. Történt ott velem valami, és esküvel fogadtam meg,
hogy soha nem történhet meg velem újra, de ha nem teszek valamit, nem lesz nyugodt az
álmom.
- Értem - mondta Michael, miután sikerült előrukkolnia egy olyan válasszal, ami sem
támadásnak, sem megalázkodásnak nem tűnt. - Meg sem kellett volna kérdeznem. - Az előbb a
hazugság színörvényét látta Flynne aurájában, a vérrel keveredett víz felhőjét, akkor, amikor a
másik azt mondta, nem érdekli, mi neki a legjobb.
- Amikor az autó másodszor is ráhajtott a folyó felett feszülő hídra, Michaelben tudatosult,

80
hogy nincsen meghatározott úticéljuk. Céltalanul keveregtek a városban.
- Az utolsó emlékem - kezdte Flynne - az, hogy elbuktunk és az egész az én hibám. -
Megcsóválta a fejét; az autó gyorsulni kezdett és a motorzaj nyüszítése hangosabbá vált. - De
akkor még élt Darien, és azért ez jelent valamit.
- Flynne folytatta a történetet, és Michael nem sürgette, nem szakította félbe. Az öt Vértestvér
egy biztonságos úton lopakodott be Detroitba, Dearborn városán keresztül. Miután bejutottak,
Flynne a biztonságos menedékübe vezette őket, ahonnan a tervek szerint már másnap éjjel
akcióba indulnak. Adrock herceg háromfős listával bocsátotta őket útra: a lapon a három
ismert, Kamarilla-hű Vértestvér neve sorakozott, akik nyomtalanul eltűntek Detroitban.
Minden kapcsolatot megszakítottak a Kamarillával és egymással, hátha meg tudják vetni a
lábukat a Szabbat által megszállt területen, hogy információkat gyűjtsenek a helyi vámpírok
számáról és erejéről. Talbot kotériájának fel kellett kutatnia a három eltűnt Vértestvért, aztán
velük és az információkkal felpakolva visszatérni Irón Rapidsbe.
Michael el sem tudta képzelni, mit érezhetett az a három Vér-testvér a kotéria érkezése előtt
eltelt hosszú években. Elszakadtak az összes ismerősüktől és tébolyultak serege vette őket
körül, akik annyira sem becsülték őket, mint a Kamarillát irányító Hagyományokat, és sohasem
tudhatták, mennyi idejük van hátra, nem is sejthették, mikor szabadítják ki őket. Ha ő lett volna
a helyükben, talán még táplálkozni sem mert volna kimenni az utcára. Megőrült volna attól,
hogy fél szemmel állandóan a háta mögé kell pislognia és ha egy pillanatra is ellankad a
figyelme, az a pusztulását okozhatja. Persze lehet, hogy még a téboly előtt megpróbált volna
biztonságos helyre jutni. Esetleg a Szabbat vámpírjai csapnak le rá előbb. Vagy a farkasfattyak.
- Az egész első hét a kutatással telt - folytatta Flynne. - A biztonságos ház menedékéből
próbáltuk lenyomozni a neveket. A munka oroszlánrészét Talbot végezte, mi hárman a
feldolgozandó anyagot szállítottuk neki. Elliot segített a dolog a számítógépes részében. Lionel
meg én nagyrészt őrködtünk. Meg néha szereztünk egy kis csemegét mindnyájunknak.
- És Darien?
- Kezdetben nem sok hasznát vettük - tért vissza a lényegre Flynne, aki láthatóan nem vette
zokon Michael közbeszólását. -Később már sokat segített, de az első héten Talbot dolgozott a
legtöbbet. Nagyon jól ért a nyomozói munkához. Igazából az első három napban kiszűrt két
nevet a háromból. A hatodik éjszaka nagyjából a harmadik kapcsolat is megvolt. Azt
rebesgetik, a Scotland Yardnak dolgozott, mielőtt közénk került volna. Nos, ez látszott is.
- Szóval mi volt Darien dolga? - kérdezte Michael. Az eddig hallottak alapján attól tartott,
Gyermeke mindössze felesleges kerékkötő volt.
- Nos... - kezdte újra Flynne. Az újabb megszakítás kissé ideges színekkel festette meg az
auráját. A sebességmérő mutatója tovább
- kúszott felfelé. - Miután lenyomoztuk, hol rejtőzködhetnek kapcsolataink és milyen fedést
használnak, tulajdonképpen Darien segített megtalálni őket. - Michael zavartan pillantott rá.
- Tudod - magyarázta Flynne - más dolog tudni, hogy a rendőrjáratok útvonalának
mintázatából és a kerületek figyelőrendszeréből kirajzolódik egy olyan terület, ahol az összes
"biztonságos zóna" átfedi egymást, és megint más, ha valaki valóban járt már ott. Darien
ismerte a várost. Nélküle nem mozoghattunk volna ilyen gyorsan. Felbukkanásod előtt egész
életét Detroitban élte le. Úgy is merte, akár a tenyerét.
- Emlékszem - mormogta Michael a múltba révedve. - Úgy gondolta, ha kiadta az első
regényét, képviselő lesz. - Sajnos az a bizonyos regény egyetlen kiadónál sem talált kedvező
fogadtatásra, és Darien megszégyenülten elvonult Jackson városába.
- Szerintem sokra vihette volna - mondta Flynne. - Azt a kölyköt az égvilágon semmi sem
idegesítette. Egyszer sem láttam, hogy valami megrendítette volna. - Aurájában ismét vér
keveredett vízzel.
- És ezután? - kérdezte Michael. A kocsi most már olyan sebességgel száguldott, hogy teste
enyhén belenyomódott az ülésbe, és némi megkönnyebbüléssel figyelte, hogy Flynne
rákanyarodik a 38-as főútra. Az Irón Rapidset körülvevő körgyűrű ugyan sohasem szünetelt a
forgalom, de legalább sem éles kanyarok, sem közlekedési lámpákkal nem büszkélkedhetett. -
Mi történt?

81
- Flynne arcán vidámnak nem nevezhető mosoly derengett fel. - Megtaláltak minket.
- - Hogyan?
- - Ha tudnám, Michael, nem is hagytam volna megtörténni. Szentem nem voltunk eléggé
óvatosak. A Szabbat már régóta ügyködik Detroitban. Valószínűleg az összes helyet
megfigyelés alatt tartották, amelyeket mi megnéztünk keresés közben. Sőt, valószínűleg ők is
elkezdték keresni a Kamarilla kapcsolatait. Úgy tippelem, rájöttek, mi után szaglászunk, úgy
döntöttek, ők is utánajárnak, levonták a megfelelő következtetéseket, aztán alaposan beverték
az orrunkat.
- De honnan tudták, hol találnak meg benneteket? - kérdezte
Michael, akinek a figyelme megoszlott Flynne és a körülöttük nyüzsgő járművek tömege
között.
- Egyáltalán, honnan sejthették, hogy a városban vagytok?
- Nem akarod te azt tudni, mit gondolok én erről – mondta Flynne halkan.
Michael majdnem bocsánatot kért a rossz kérdés miatt, de aztán úgy döntött, mégsem teszi.
Flynne láthatóan vasmarokkal uralkodott az érzésein, ezért enyhén szólva szerencsétlen dolog
lett volna tovább piszkálni azt, ami mégis felkavarta. Arról nem is beszélve, hogy átértek a 38-
as forgalmasabb részére, és nem szívesen zavarta volna. Az itteni négyágú csomópont két
államközi sztrádát kapcsolt össze; a lehajtósáv előtt tizennyolc kerekű kamion-szörnyetegek
szorongtak.
Már akkor rá kellett volna jönnünk, hogy valami nincsen rendben, amikor megtaláltuk az első
kapcsolatunkat - folytatta Flynne, miután sikeresen átszlalomozott egy sávot váltó kamion meg
az út közepén tornyosuló betonfal között. A kamion sofőrje majdnem megtolta az autó hátsó
részét, és bőszen dudált rájuk, amíg el nem húztak előle. Flynne rá sem hederített.
Jeremey akadt rá. Detroit egyik külvárosában rejtőzködött, ezért Lionel és Darien társaságában
felkerestük, hogy magunkkal hozzuk. Elliot és Jeremey közben a rendőrségi adásokat figyelte,
hátha közben rábukkannak a harmadik kapcsolatunkra. Amikor azonban megérkeztünk a fickó
házához, a kocsija ott állt a felhajtón és az egész veranda fényesen ki volt világítva. Akárcsak
az összes szoba odabent.
- Tudnotok kellett volna, hogy valami nincsen rendben? Ezt nem értem.
- Nem voltak őrök - mondta Flynne. - Sem megfigyelők. Senki sem próbált megállítani
bennünket. Megálltunk a ház előtt, és senki sem bagózott ránk. Már akkor gyanakodnom
kellett volna, hogy valami rettenetesen bűzlik. Meg kellett volna fordulnom a kocsival,
felszedni a kotéria másik két tagját, aztán elhúzni a pokolba, ki Detroitból.
- Michael a sebességmérőre pillantott. A mutató százöt mérföld felett járt, és Flynne-nek nem
állt szándékában lassítani. Vajon tudta egyáltalán, milyen gyorsan mennek? És miért nem
próbálta egyetlen rendőr sem lemeszelni őket?
- De nem így történt. Még csak nem is gyanakodtam - folytatta a vámpír. - Mindhárman
kiszálltunk és a házhoz sétáltunk. Amikor a bejárati ajtót nyitva találtuk, nos, akkor már
éreztük, hogy valami nincsen rendben. Csend volt. A légkondi kikapcsolva, az üzenetrögzítő
szintén és a riasztó sem jelezte az illetéktelen behatolást. Sehol senki.
- Szóval nem volt ott a kapcsolat?
- Bárcsak így lett volna - mondta Flynne. - Szétszóródtunk, végigdobogtunk a parkettán, és
Lionelnek jutott a legfelső szint. Pont alatta lehettem, amikor egyszer csak hallottam, hogy
megáll. Teljesen váratlanul. Az egyik pillanatban még lendületesen halad, aztán a
következőben meg csend. Darien is meghallotta, még mielőtt lement volna a pincébe.
Mindketten egyszerre fordultunk meg és indultunk felfelé. A lépcsőnél találkoztunk. Lionelre
az emeleten találtunk rá, a tulajdonos hálószobája előtt.
- Mi történt?
- Az ajtóban állt, félig kint, félig bent és csak bámult befelé. Szabályosan ledermedt. Darien
megpróbált átfurakodni mellette, hogy megnézze, mit néz ennyire, de Lionel úgy állt ott, mint
egy márványszobor. Tulajdonképpen visszatartotta a kölyköt, mintha meg akarta volna kímélni
a látványtól. Átnéztem a válla felett és én is majdnem sóbálvánnyá váltam. Hallottam, hogy
Darien levegőért kapkod.

82
- Mi volt odabent?
- A kapcsolatunk - mondta Flynne. - Vagyis többé-kevésbé ő. Az ágyban feküdt, már ha ezt
fekvésnek lehet nevezni. Hatalmas, dupla franciaágy volt, és a fickót rozsdás szögesdróttal
kötötték ki a négy sarkához. Valaki ráterítette az ágy fölé kifeszített baldachint. Olyan szorosan
kikötözték, hogy tulajdonképpen nem is ért hozzá a lepedőkhöz. A négy sarokoszlopról
lehorzsolódott a festék. Nyilvánvalóan sokáig rángatta a drótokat.
- Nem tudom, meddig álltunk ott, de biztosan nem túl sokáig. Miután elmúlt a döbbenet hatása,
átsurrantam Lionel mellett, ő meg úgy jött mögöttem, mintha hirtelen megnyomtam volna rajta
a bekapcsoló gombot. Darien követte, és rögtön fel is hívta a figyelmünket arra, ami addig
elkerülte a figyelmünket. Valaki leszedte a fickó falitükrét. Amikor felhajtottuk róla a
baldachint, megláttuk, hová tűnt. Szilánkokra törték és a darabokat átdöfték a testén, olyan
erővel, hogy hozzászegezték velük a matrachoz. A kisebb forgácsokat a szájába meg a torkába
tömték. A hátából kiálló szilánkok letörtek és a csillogó, vérmocskos réteg az egész ágyat
beborította. Ha jobban belegondolsz, ez azért elárult valamit.
- Valóban, gondolta Michael. Ha a támadók a vámpír halála és megfeszítése után döfködték
tele üvegdarabokkal, a darabok nem töredeztek volna le.
- Mennyi ideje... - szólalt meg tétován. Leparkolt autók mellett húztak el, a járművek
piszkosvörös és mocskosfehér vonalakká olvadtak össze az ablakon túl. - Mennyi ideje
heverhetett ott?
- Az a barom éppen akkor kezdett darabjaira hullani, amikor alaposabban megnéztük - mondta
Flynne. - A rothadás megállíthatatlanul kúszott elő a sebekből, horzsolásokból és vágásokból.
Úgy siklott felfelé, a nyakára, mintha a testet belülről hamvasztaná valami tűz, és hallottuk,
hogyan potyognak a lepedőre az üvegdarabok, amikor a szemünk láttára bomlott szét, mintha
felgyorsították volna. Láttam már vámpírokat meghalni, és általában az idősebbek mennek el
így. De mindig gyorsan lezajlott az egész. Mihelyst az utolsó csepp vér kiürül a testből meg a
lélek is kiszáll, a hulla a helyszínen szétbomlik. De most az egész közvetlenül előttünk történt.
Michael azonnal rájött, Flynne mit akart ezzel mondani. Az idősebb vámpír folytatta.
- Lionel meg én egyszerre pillantottunk fel, aztán mindketten Darienre néztünk. Egyikük sem
látta még, hogyan halnak meg a magunkfajták, de tudták, mi játszódik le előttük. Legalábbis
Lionel biztosan tudta. Darien egy másodperc múlva felnézett, és azt kérdezte: Mennyi ideig
tart, amíg egy vámpír valóban meghal és porrá omlik? És akkor került szar a palacsintába.
- Míg mi odafent nézelődtünk, valami történt a földszinten. Olyasmi hang hallatszott, mintha
valaki feldöntötte volna a hűtőt, és a hang gránátrobbanásként visszhangzott végig a néma
házon.
- Mindhárman egyszerre fordultunk meg. Valaki állt az ajtóban. Mielőtt jobban megnézhettük
volna, bevágta az ajtót és elkezdett röhögni. Hangosan. Hisztérikusan. Már a puszta hang elég
lett volna ahhoz, hogy az őrületbe kergessen minket. Oda akartam rohanni, be akartam zárni az
ajtót, nehogy bejöjjön az a kacagó alak, de egy porcikám sem kívánt közelebb menni hozzá.
Úgy éreztem, valami át fog nyúlni a küszöb felett és kiráncigál a szobából.
- Aztán hirtelen mindenhol szétáradt a fény és pokoli lárma harsant. A fejünk felett felizzottak
a lámpák, a telefonok csörögni kezdtek, az ágy mellett órán a 12:00 villogott, miközben teljes
hangerővel ébresztett, ráadásul a biztonsági rendszer riasztója is bekapcsolt. Még a kinti fények
is teljesen megőrültek, csak villogtak össze-vissza. Azt hittem, megőrülök. És az a nevetés csak
nem akart abbamaradni. De akkor már nem egyvalaki röhögött, hanem legalább négyen.
Közvetlenül az ajtó előtt.
Lionel villámgyorsan az ajtó elé lökött egy nehéz, üres szekretert, Darien pedig puszta kézzel
kitörte az ablakot. Mindannyiunkon úrrá lett a pánik. Darien azt kiabálta, ugorjunk ki az
ablakon, de Lionel erősködött, hogy tartsuk az ajtót, mielőtt a kacagó rohadékok
megpróbálnának áttörni rajta. Én kettőjük között álltam, és láttam, hogy valami megmoccan a
szekreter alatt. A lármát túl-üvöltve ráordítottam Darienre, aki még időben félreugrott, mielőtt
az a homályos árnyékcsomó kirobbant volna a sötétségből, és két tekergőző, éjfekete csáppá
változott. Majdnem úgy néztek ki, mint most a hajad.
Michael haja göndör, összetapadt fonatokban csüngött az arcába, mert a koraesti eső szétzilálta

83
a frizuráját. Szórakozottan felemelte a kezét, és a füle mögé simította fürtjeit.
- Szóval az a két csáp a levegőbe kapott, pontosan ott, ahol az előbb Darien állt, aztán rásimult
a szekrénykére és elkezdte szorítani. Közben valaki lassan próbálgatta a kilincset. Úgy
döntöttünk, nem várunk tovább. Az ablakhoz rohantunk és megpróbáltunk sorban kiugrálni az
udvarra. Mielőtt kivetettem volna magamat, hallottam a szekreter reccsenését, és kicsapódott
az ajtó. Aztán máris alevegőben voltam.Bár az első emeletről ugrottunk ki, mégis csak
Lionelnek sikerült rendesen földet érnie. Jól elrugaszkodott, és az udvar közepén puffant,
mindenféle kecsességet nélkülözve. Darien és én már nem voltunk ennyire ügyesek.
Rettenetesen szarul estem, és sikerült a kocsifelhajtón landolnom. Keményen bevágtam a
térdemet. Végigbukfenceztem a betonon, aztán megpróbáltam felpattanni, de a lábam nem
akart engedelmeskedni. A bal térdem teljesen kifordult, a jobb pedig csak oldalazni volt
hajlandó, és képtelen voltam rávenni őket, hogy engedelmeskedjenek az akaratomnak. Jó nagy
barom voltam, mert aznap éjjel nem ettem; szóval jó nagy szarba kerültem. Akaraterőmmel
megpróbáltam a helyükre rakni a csontjaimat, de a legenyhébb próbálkozásra is csillagokat
láttam a fájdalomtól.
- Mi történt Dariennel? - kérdezte Michael. Nem igazán fogta fel, mennyire volt súlyos Flynne
sérülése. Ö maga még a nyelvét sem harapta el az Ölelése óta. Az egyetlen sebesülést
tulajdonképpen akkor szerezte, amikor Darien megteremtésekor felvágta a saját csuklóját.
- Flynne a fejét csóválta és nem mondott semmit. Michael azt hitte, nem is fog válaszolni,
amikor mégis megszólalt.
- Eltűnt. Először azt hittem, rájött, miért mozgunk olyan gyorsan, de nem így történt. Lionel
még csak akkor állt fel a földről, és tudtam, hogy Darien nem lehetett gyorsabb Lionelnél.
Lionel olyan fürge, mint én, és Darien nem mozoghat gyorsabban nálam. Aznap éjjel pedig
biztosan nem. De nem volt velünk, az udvaron.
- Aztán a fejünk felett sikoly harsant. Lionel rám nézett, aztán felfelé, ahonnan a hang
hallatszott, és a következő pillanatban szoborrá dermedt. Én is felnéztem és hidd el nekem,
Michael, még sohasem láttam ehhez foghatót. Darien a szobában állt, az ablaknak háttal, és
bárki is volt a szobában, farkasszemet nézett vele. És biztosan volt bent valaki, mert feltartott
kézzel próbált elhátrálni tőle. Másfelé nem mehetett, csak le, az udvarra, de ő feltartott kézzel
megtorpant az ablaknál. Felálltam, és akkor láttam meg azt az árnyékot. Az udvaron ragyogtak
a lámpák, ezért nem tudom, mi vagy ki volt vele odabent, de hatalmas lehetett. Nagyobb, mint
én vagy Lionel, még Adrocknál is nagyobb. Amennyit az árnyékból láttam, az alapján kétszer
akkora lehetett, mint Darien. Aztán a feketeség átkarolta és nekivágta az ablaknak. Félig
kizuhant az ablakon és fennakadt a keretben maradt néhány üvegszilánkon.
Michaelben tudatosult, hogy az ajtóra szerelt könyöktámasz kezd leválni a rögzítésről, ezért
erőt vett magán és elengedte.
- Az arckifejezése, Michael... Nem számít, milyen állapotban voltam vagy meddig élek még,
azt a pillantást sohasem felejtem el többé. Darien tehetetlenül lógott odafent; lenézett rám és
felém nyújtotta az egyik kezét, mintha arra kérne, hogy szedjem le onnan. Még azok sem
néznek rám így, akikből táplálkozom. Két vámpírral végeztem életemben - ők sem néztek rám
ilyen szemekkel. Darien tudta, hogy meg fog halni, de még ott kapálózott a levegőben, és
megrémisztette a halál közelsége. Annyira megijedt, hogy a te nevedet kiáltotta.
Legszívesebben visszavonult volna, el onnan, az öntudatlanság menedékébe, de nem tudott.
Mindezt a pillantásából olvastam ki. Azt hiszem, akkor jött rá, mit is jelent valójában
vámpírnak lenni, és ez halálra rémisztette. Tudta, hogy bármit is tesz vele a Szabbat, nem
szökhet meg. Minden másodperce kínszenvedés lesz, míg aztán nem bír többet elviselni. Nem
ájulhatott el, nem menekülhetett el, mint egy halandó. Bármi is történik vele, teste megpróbálja
túlélni. Tudta, hogy erős, és azt is, mit jelent ez, ha megtörténik a legrosszabb, ami
megtörténhet.
- Szerencséjére Lionel nem csak bámult maga elé. Olyan gyorsan mozgott, hogy még én is alig
láttam. Mellettem termett és belevájt a felhajtó betonjába. Mintha olvadt viaszba markolt
volna. Erős kölyök. A másik kezével felnyalábolt és a vállára hajított. Aztán felállt, kezében
egy darab betonnal, amit a következő pillanatban belevágott az ablakba, olyan erősen, ahogyan
csak tudta. Telibe kapta a nagydarab valakit, aki az előbb megsebesítette Darient. A fiú

84
kivonszolta magát az ablakon, aztán lezuhant a ház melletti bokrokba. Két hangot hallottunk,
amikor leért - az egyik a teste puffanása volt, a másik a hátából kiforduló üvegdaraboké -, de
Lionel már mozdult is. Derekánál fogva felnyalábolta Darient és mindkettőnket a kocsihoz
vonszolt.
- Éreztem Darien vérének illatát, Michael, és alig bírtam uralkodni magamon, nehogy ott
helyben darabokra tépjem a fiút. Egész teste úszott a vérben, és Lionel keze szinte eltűnt a
nedves nyálkában. Tulajdonképpen ő tartotta egyben Darient, én pedig olyan
- éhes voltam. Lionel egy rúgással betörte a kocsi hátsó ablakát és bedobta a fiút. És akkor nem
bírtam tovább. Megőrjített a fájdalom és az éhség. Morogtam, acsarkodtam és megpróbáltam
bemászni Darienhez. Csak az agyamban zúgó éhséget hallottam. Nem érdekelt a Szabbat. Nem
érdekelt a küldetés. Mardosott az éhség. Annyira fáztam, és csak Darienből áradt melegség az
egész világon. A francba, hiszen tudod, miről beszélek! Michael nem felelt.
- Az utolsó emlékképem az, hogy Lionel a hajamnál fogva felemeli a fejemet, és olyan erővel
csapja a kocsi tetejéhez, hogy azonnal megfeledkezek az éhségről. Tudta, mi történik, és az
egyetlen helyes dolgot tette, amit tehetett. Mint később elmesélte, felnyitotta a csomagtartót,
bedobta a testemet aztán söpört is el onnan, vissza a biztonságos búvóhelyre. Még aznap éjjel
elmenekültünk a városból, és én arra tértem magamhoz, hogy valami középkorú nőn heverek
az út mentén, úgy negyedúton Detroit és Irón Rapids között. Amikor a nő meglátta, mi vagyok,
sikoltozni kezdett, de addig szorítottam, amíg se kezét, se lábát nem bírta mozgatni. Aztán a
holttestet a kocsijával együtt beborítottuk az árokba, és az út hátralevő részét az én autómmal
tettük meg. De még erre a részre is csak homályosan emlékszem. A többiek elmesélték, hogy
Daríen nem élte túl. Kikerültük a Szabbat egységeit és visszajutottunk a városba. Segítettem a
navigálásban, de alig rémlik valami. A felkelő nappal együtt hajtottunk be a városba, nehogy
azok a mocsokfajzatok az Elíziumig követhessenek minket, aztán az épület pincéjében húztuk
meg magunkat, mint holmi csavargók. Utána Adrock, Calvin és Maxwell gyötört bennünket,
megpróbálták kiszedni belőlünk, mit tudtunk meg, mire jöttünk rá, hogyan halt meg Darien,
szóval mindent.
- Mit mondtál nekik?
- Az égvilágon mindent - felelte Flynne. Most, hogy a történet lassan a végéhez ért, láthatóan
tudatosult benne, milyen gyorsan hajt. Levette a lábát a gázpedálról, és rákanyarodott az egyik
lehajtósávra, vissza, Michael pontiaci vadászterülete felé. - Elmeséltük, miként nyomoztuk le a
három Kamarilla-szimpatizánst. Beszámoltunk róla, hogy a Szabbat valószínűleg végig
szemmel tartott minket és azonnal megtudták azt, amit mi, és előbb értek oda az első
kapcsolathoz. Elmondtuk, mit csináltak vele. Szerintem egyébként a másik kettőnek is vége, és
ezt előttük sem titkoltam. A Szabbat területén megbújó, titokban létező "eretnekeket" és az
érdeklődő függetleneket leszámítva a Kamarillának nincsenek többé közvetlen, elszánt
támogatói Detroit városában.
Michael ujjai otromba, halottsápadt ökölbe szorultak. Nem nézett fel. A többit már magától is
kitalálta. A herceg és az öregek hálásak voltak a kotéria tagjainak bátor erőfeszítésükért és
hősies szökésükért. Gratuláltak a túlélőknek, mert információik elősegíthetik Adrock
előrenyomulását Detroit felé, még akkor is, ha ezek az információk mind használhatatlannak
bizonyultak. Velük egyetértésben találták ki, mivel lehetne legjobban ellensúlyozni az általuk
hozott áldozatokat.
Elliot segített a szükséges információk megszerzésében, amelyekből a többiek fontos
következtetéseket vontak le arra vonatkozóan, merre találhatják meg eltűnt társaikat: a legtöbb,
amiben reménykedhetett, néhány kisebb engedmény volt és pár helyi ügyben ideiglenesen neki
kedvező döntések születettek. Jeremey fontos szerepet játszott a küldetés során, hiszen ő
kutatta fel azt a három vámpírt, ezért bővítették a területeit és külön engedményként, azzal
osztotta meg a szóban forgó birtokot, akivel csak akarta. Flynne-nek megengedték, hogy addig
maradjon Michiganben, amíg kedve tartja, és tolmácsolták a boldog alattvalók háláját, amiért
biztonságban hazahozta a népszerű csapatot. Lionel pedig, aki megmentett egy életet és
majdnem megmentett egy másikat is, megkapta a legnagyobb kegyet, amit Vértestvér csak
megkaphat. Újabb vámpírral gyarapíthatta fajtájukat.
Michael az ihletett téboly hatása alatt teremtette meg Darient, és mindketten csak azért

85
maradhattak életben, mert Michael Atyjának jó összeköttetései voltak. Lionel azért érdemelte
ki a kegyet, mert saját holt létét kockáztatta másik kettő kedvéért. És mégis, Michael
Gyermeke még azelőtt meghalt, hogy az a Gyermek, aki neki köszönhette létrejöttét,
megszülethetett volna.
- Mi történt - kérdezte Michael, aki még mindig nem nézett fel -, miután elhajtottatok a háztól?
A csomagtartó és az eszmélésed között eltelt időben? Beszélt róla valamelyikük? Mikor halt
meg Darien? Hol?
- Nem tudom - felelte Flynne. - A többiek pedig nem beszélnek róla. - Auráját vastag
csíkokban itatta át a hazugság színe. Michael a szeme sarkából éppen elcsípte.
- Ez nem igaz - mondta halkan.
- Valóban nem egészen - ismerte be Flynne. - De nem emlékszem rá eléggé tisztán, ezért nem
áll össze a kép. Néhány dolog megvan, de nem látom át a dolgot. Ha többet akarsz tudni,
beszélj a többiekkel. Talán Lionellel. Vagy akár Elliot is tudhat valamit. Megpróbáltam
kifaggatni Jeremey-t, de nem jártam sikerrel. Erre gondoltam, amikor az előbb a kérdésedre
válaszoltam. És ezzel nem a kérdés elől akarok kibújni. Amikor felhoztam a témát, úgy lépett
felém, mintha meg akarna ütni. Nem tudom, mi folyik itt, de ő szót sem ejt a témáról. Mint azt
Marcus Villanovától megtudtam, már találkoztál Jeremey Talbottal. Ha beszélt volna az
ügyről, most nem engem faggatnál.
- Michael egyetértő biccentéssel nyugtázta ezt a kijelentést; kissé felbőszítette, milyen sebes
szárnyakon szállnak az elméletileg magánjellegű információk, ha egy hárpia tudomására
jutnak. Vajon ki említette Villanovának a Talbottal történt találkozóját?
- Ha tudni akarod, mi történt, Michael - mondta Flynne, és a járda mellé kormányozta a lassuló
járművet -, kérdezd Lionelt.
Ebben az utcában állt Michael ékszerüzlete. Flynne leállította motort. A beszélgetés láthatóan
véget ért.
- Árulj el nekem valamit, Chris - mondta Michael. Kinézett az ablakon, de úgy tűnt, nem
akaródzik neki kiszállni. - Korábban említettél valamit, amit azóta sem értek. Azt mondtad,
történt valami, ami sohasem történhet meg veled újra. - Flynne arca elkomorodott. - Mit
jelentett ez?
Flynne egy pillanatig csendben ült, mielőtt megszólalt volna. Szótlanul bámulta a szélvédőn
vonagló ablaktörlőket, és hallgatta az eső kopogását meg a motor dünnyögését. Olyan erővel
markolta a kormányt, hogy tisztán látszottak a sápadt bőre alól kidudorodó ujjízületei.
- Azt hiszem, nem akartam erről beszélni - szólalt meg végül. -De akkor meg miért hoztam fel,
igaz?
- Nekem is ez volt a benyomásom.
- Amikor még egészen fiatal voltam, nem azzal foglalkoztam, mint most - mondta Flynne. -
Rendes életet éltem. Voltak barátaim, eljártam az udvarba, mindent megtettem, amit a
fiataloktól általában elvárnak. Valahogy úgy, mint ahogy te is eltöltőd az éjszakáidat. Volt egy
nagyon jó cimborám, akit Seannak hívtak. Barátok voltunk és boldogok.
- Mi történt?
- Valami hasonló. Olyan helyen éltünk, amit a Szabbat elsőrendű célpontnak tartott. Rengeteg
ember, hatalmas területek, ahol könnyű eltűnni, elegendő hely a letelepedésre és a
terjeszkedésre. A miénk volt, de igényt tartottak rá, ezért elvették tőlünk.
- Nagyon hasonlított ahhoz, ami mostanában a partvidéken történik. A Szabbat az egész várost
kipurgálta. Egy csomó harci egység tüzet használt.
- Michael megborzongott.
- Seannal voltam, amikor eljöttek értünk. Akár hiszed, akár nem, Sean lakásán kártyáztunk. Az
egyik percben még csalok a huszonegyezésben, a következőben meg berobban az ablak meg az
ajtó, és sikoltozva, fáklyákat lóbálva a nyakunkon is vannak a Szabbat vámpírjai. Ha harcról
volt szó, egyikünk sem volt valami nagy legény. Elmenekültünk.
- Ha más nem is, a sebesség mellettünk volt. Ebben a tekintetben fölényben voltunk velük
szemben és sikerült meglógtunk a fáklyások elől. Akkoriban motorral jártam, ezért
eliramodtunk érte, miközben a Szabbat ott lihegett a nyomunkban. Baszott nagy hülyeség volt.

86
Futás helyett elvesztegettünk egy csomó időt azzal, hogy a motorral vacakoltunk. Ha nem ezt
tesszük, talán gyalog meglóghattunk volna.
- De nem.
- Mindkettőnknek nem - helyesbített Flynne. - A motorral áttörtünk a garázs üvegajtaján.
Kirobogtunk az utcára. Még el is jutottunk valameddig. De addigra a harci egység magához
tért. Utolértek minket és megpróbáltak lerángatni a motorról. Mellettünk rohantak és
kapkodtak felénk a karmaikkal. Aztán lerántották Seant, amitől a motor kibillent az
egyensúlyából, én meg felborultam. Amikor felkeltem, vér ízét éreztem a számban és a világ
fele eltűnt. Egy kavics, egy karom vagy éppen saját fogam beleállt a szemembe. De még
tudtam mozogni. Felálltam és rohanni kezdtem. Mielőtt elhúztam volna, még hátranéztem.
Nem kellett volna, de hát tudod, hogy van az ember az ilyen utólagos bölcselkedésekkel.
- Amikor visszanéztem, a Szabbat vámpírjai már kezdték bekeríteni Seant. Valami történhetett
a térdével, és nem bírt elmenekülni. Könnyű préda volt, és mindannyian szerettek volna
szerezni egy darabot belőle. Hátrapillantottam, de nem álltam meg. Magára hagytam, mert
tudtam, a Szabbat inkább a könnyű prédát választja és nem fognak utánam eredni. Ismerem a
módszereiket. Mint a farkasok. Ennyit már akkor is tudtam róluk, ezért elrohantam. Túléltem,
újabb karcolások nélkül.
- De a szemed nem gyógyult meg soha - mondta Michael. A kijelentés inkább emlékeztetett
kérdésre.
- Természetesen meggyógyult - felelte Flynne, és most végre Michael felé fordult. Az
esőáztatta szélvédőn beáradó narancsrózsaszín fényben úgy nézett ki, mintha megolvadt volna
a bőre. - Mindig begyógyul. Minden éjjel ép szemmel ébredek. De én nem lettem ép. Azért
nem hagyom meggyógyulni, mert így nem felejtem el, mit tettem, hogy életben maradjak.
Minden éjjel, amikor épen és egészségesen felébredek, muszáj Seanra emlékeznem.
- Szóval a szemkötő csak színjáték? - kérdezte Michael csalódottan.
- Ja - mondta Flynne, és felemelte kötést. Michael a félhomály dacára jól látta a fekete árnyék
alatt a húst. A szemgolyót friss, feketésvörös színben játszó vágás hasította félbe és roncsolta
szét. - Megbaszhatod a színjátékodat.
- Michael keze ráfeszült az ajtó kilincsére, de nem mozdult. Flynne visszasimította a kötést és
ismét az utcát bámulta.
- Ez lenne az, ami megtörtént - szólalt meg Michael, amikor úgy tűnt, a másik nem kíván
megszólalni -, de soha többé nem történhet meg újra?
- Ketten meghaltak, hogy én élhessek - mondta Flynne lágyan. - És egyikük sem saját
akaratából tette. Sean azért halt meg, mert magára hagytam. Megesküdtem, hogy ez nem
következik be még egyszer. Soha többé nem halhat meg senki sem azért, mert én elmenekülök.
- Pedig megtörtént.
- Detroitban - folytatta, mielőtt Michael megszólalhatott volna -, Jeremey Talbot kotériája nem
hagyta, hogy betartsam a fogadalmamat. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az, hogy Darien
még életben van. Még nem halt meg. De a többiek engem magukkal vittek, őt pedig
otthagyták. Mire bármit is tehettem volna, már késő volt. Megszegtem a fogadalmamat, és nem
tehettem ellene semmit.
- Még mindig nem értem - szólalt meg Michael. - Miért mondtad el nekem? Miért kockáztatod,
hogy a történet visszajut a hárpiákhoz? Miért mesélted el, mi történt?
- Mert Darien a Gyermeked volt - mondta Flynne -, és azért mert rajtam és rajtad kívül senkit
sem érdekel, hogy meghalt. Talbot emberei mindkettőnket megfosztottak valamitől, ami igazán
a miénk volt. Ezt mindketten tudjuk. Elvettek tőlünk valamit, amit nem kaphatunk vissza soha
többé.
- Michael nem szólt, csak végiggondolta, amit Flynne mondott. De mégis, bármikor eszébe
jutott ez az egész helyzet, azonnal életre kelt benne a Bestia. Eddig szoros pórázon tartotta, de
most ki akart törni, szabad akart lenni.
- Szóval mit akarsz tenni? - kérdezte végül Flynne-t.
- Az égvilágon semmit - felelte a másik. - Ezekkel itt nem tehetek semmit. Nem ismerem őket,
nem tudom, hogyan intézik az ügyeiket. Fogom magam és elhagyom ezt a haldokló,

87
nyomorúságos várost. Visszatérek a Mississippihez. Égesse csak porrá a Szabbat ezt az egész
kurva porfészket, engem nem érdekel. Nem jövök vissza többé.
- Én tudom, miként intézik az ügyeiket - mondta Michael. - Én ismerem az itteni
Vértestvéreket. Én is elmehetnék innen, de előtte még vissza kell szereznem valamit. És ha
megszereztem, valaki soha többé nem fogja elfelejteni Darient.
- Csak az idődet vesztegeted, Michael - mondta Flynne. - Bármire is gondolsz, nem lesz elég.
- Ha te is ezt hitted volna - felelte Michael -, nem mesélted volna el nekem mindezt. Nem
maradtál volna ilyen sokáig, hogy ürügyet vagy okot találj erre a találkozóra. Egyszerűen
megint elrohantál volna. Megtehetted volna, de nem tetted.
- Michael tudta, hogy most átlépett egy bizonyos határt, de ez volt a célja. Viszont Flynne nem
engedte szabadjára az aurájában örvénylő dühöt, hanem átnyúlt Michael előtt és kilökte a kocsi
ajtaját.
- Szállj ki - mondta szinte alig hallható hangon. - És ha elhagyod Michigant, nehogy olyan
helyre keveredj, ahol én is ott vagyok.
- Michael némán kiszállt a kocsiból és megállt a járdán. Alig csapódott be az ajtó, Flynne már
el is hajtott; a kerekek vadul csikorogtak a csúszós, nedves betonon. Amikor elhalt a
motorzúgás és az autó is eltűnt, Michael az ékszerüzlet kirakata felé fordult. A város zajai
átszűrődtek a kopogó esőn; a gondolatai is valahogy hasonlóan szivárogtak keresztül az
elméjében tomboló Bestia lármáján.
- Először Clare, most pedig Flynne látott meg benne valamit, amiről eddig nem volt hajlandó
tudomást venni. Mindketten látták rajta, hogy tudata mélyén készül valamire, még ha ez nem is
tudatosult benne. Még most is csak halványan sejtette, mi lehet az. Ha keményen koncentrálna,
biztosan rájönne, miről lehet szó, de gondolatai egyelőre csak céltalanul kavarogtak és zúgtak a
fejében. Éhes volt, dühös meg fáradt és minden annyira értelmetlennek tűnt, bármilyen erősen
is próbált rendet rakni az elméjében. Lobogott benne a bosszúvágy, miközben fájdalmasan
tudatában volt annak, hogy éppen most marta el maga mellől azt a vámpírt, akit a városban
egyedülálló módon tényleg "vértestvérnek" mondhatott. Nem akadt más, akit tisztelhetett vagy
megbecsülhetett volna, azt viszont még nem tudta, kit kellene gyűlölnie, leszámítva talán
Jeremey Talbotot. Valószínűleg Elliot Damascust. Nagy eséllyel Lionel Braughtont. De vajon
milyen szerepet játszottak Darien halálában? Máshogyan nem tudhatja meg, csak ha még
egyszer, utoljára megpróbál beszélni velük. Bármit is mondott Flynne, a barátság, ami
Dariennel összekötötte őket, még mindannyiukat kötelezi erre az utolsó szívességre.
- És mégis hagyták meghalni Darient. Nem is említették. Segítettek elsimítani az ügyet,
nehogy bármelyik helyi Vértestvér úgy higgye, a kotéria nem teljesítette a feladatát. Michael
jelen lelkiállapotában nem látott más kiutat ebből a helyzetből, minthogy hallania kell Darien
utolsó óráinak, vagy perceinek a történetét valamelyik vámpírtól a háromból, akik szemtanúi
voltak az esetnek.
- Aztán hirtelen hagyta az egészet, és csak bámulta tükörképét üzlete méretes kirakatában. Az
üveglap fölé, az ívesen hajló farészre, amely keretbe foglalta tükörképét, a "Luther
Ékszerüzlet" feliratot festették fehérrel körülrajzolt burgundivörös betűkkel. Ilyen későn más
senki sem járt az utcán, és kezdtek felbukkanni az első ködfoszlányok. Az utcán csillogó
pocsolyákból részvétteljes párafelhő gomolygott elő. A nyomorúságos környezet és az
utcalámpák mindent elborító beteges, narancsrózsaszín fénye még tovább fokozta levertségét.
Ruhái nedves zsákokként lógtak rajta, haja élettelenül tapadt az arcára és a nyakára. És
miközben tükörképét bámulta, lassan felderengett egy emlék, amely segített összpontosítani.
- Szerettél idejönni - mondta hangosan, és hangja olyan mély volt, mintha egy belül üres
emberből visszhangzott volna elő. Mereven bámulta a vele szemben merengő arcot; pillantása
most a múltat fürkészte. - Figyelted, hogyan születnek meg szerszámaim alatt az új ékszerek.
Olyan ihletett darabokat soha többé nem fogok csinálni. Közben csendesen ültél, és engem
néztél, hogy milyen jól érzem magam és tényleg jól éreztem magam. Legalább annyira, mint
amikor együtt táplálkoztunk. Akkor megszűnt a világ. Nem voltál te, nem voltam én, sem
Calvin, sem a szabályai és figyelmeztetései. Csak az éhség és az édes melegség, ami
lecsillapított.

88
- Mögötte még mindig zubogott a víz a csatornában, és egy darabig hallgatta, hogyan ömlik a
közeli ciszternába. Aztán a kirakathoz lépett és az üveglapra nyomta a tenyerét. Olyan közel
állt, hogy látta a szélfútta cseppek rajzolta nedves csíkokat. És a bolt belsejébe is belátott. A
kiállítószobában három U-alakban elrendezett tároló alkotta a pultot, mögötte fekete ajtó nyílt a
tulajdonképpeni műhelybe. A műhelyből újabb ajtó nyílt, le a mélybe, az épület legalsó
szintjére, ahol örök sötétség honolt. Napközben Calvin egyik embere vezette a boltot és két
ékszerész foglalatoskodott az apróbb javításokkal, átalakításokkal és tisztogatásokkal, hogy
azért menjen is a bolt. Calvin ezt a menedéket hagyta meg neki Darien megteremtése után.
Minden cent haszon, amit a bolt kitermelt, Calvin zsebébe vándorolt. Michael minden
erőfeszítése, amelyet a boltra fordított, most egy olyan bankszámlát gyarapít, amelyhez
vérvonala összes tagja hozzáférhet.
- Nem jössz ide soha többé - mondta halkan. - És a vérnek sem lesz olyan íze. Egy darabig azt
hittem, képes leszek megkedvelni ezt az ízt, de sohasem sikerült. Igazából téged kedveltelek.
Azt, hogy megosztottuk egymással a vért. És ezt is elvették tőlem. És senkit sem érdekel.
- Néhány pillanatot várt, miután kimondta azokat a szavakat, amelyeket még soha nem
mondott egyetlen élő vagy holt léleknek sem, aztán felkapta a fejét és hátralépett. Minél többet
beszélt, annál jobban letisztultak kavargó gondolatai. Még sohasem beszélt senkivel sem így.
Kizárólag Darien hallgatta végig hátsó szándékok nélkül.
- Chris nem érti, mi történt valójában - szólalt meg hirtelen, csendes, rémült döbbenettel a
hangjában. - De én tudom, miért kiáltottad a nevemet azon az éjszakán.
- A vér erőt adott holt izmainak és Michael ökle az üzlet kirakatába vágott. Az üveg
szilánkokra repedt és cakkos szélű darabkák záporoztak kecsesen ívelt kezére. A szilánkok
mély sebeket vájtak a húsába, de alig érezte. Örömmel fogadta a halvány, szúró fájdalmat. Ezt
próbálta Darien közölni vele halála éjszakáján. A fájdalom és a félelem olyan érzések,
amelyeket eddig egyikük sem tapasztalt meg, pedig minden mást megosztottak egymással. Ez
összekötötte őket, és ha semmi más nem segített, ettől legalább igazi élőlényeknek érezhették
magukat. A közös dolgok arra emlékeztették őket, milyen volt embernek lenni. Amikor még
valakinek szüksége volt rájuk és nekik is szükségük volt valakire.
- És mégis, azokban az utolsó percekben Darien valami olyan erős és átható érzést tapasztalt
meg, amire közösen sohasem volt lehetőségük. Tudta, hogy meg fog halni - tudnia kellett -, de
mégis csak az jutott eszébe, ebben már nem osztozhat Michaellel. Mindent felülmúló kínokat
és félelmeket élt át, amikor meghalt, de mégis tudatában volt, hogy a Michaellel közös
éjszakák során egyszer sem tapasztalt semmi ehhez foghatót. Halálakor nem lehetett mellette
az a valaki, akivel mindenen osztozott.
- És Irón Rapidsben nem akadt egyetlen vámpír sem azok közül, akinek szándékában állt volna
beszámolni Michaelnek Darien utolsó perceiről. Egyikük sem értette, miről van szó, és
mindannyian megpróbálták eltitkolni előle ezt az utolsó kinyilatkoztatást, ezt az utolsó
szánalmas kapcsolatkeresést.
- Amikor az utolsó üvegszilánk a betonon csattant, felharsant a riasztó éles csörömpölése, de
Michael még tétovázott. Felkeresi Lionel Braughtont és pontot tesz a Darien-ügy végére.
Kideríti, mit titkolnak még előle és rekonstruálja, mi lehetett az, amit Darien megpróbált a
tudomására hozni. Majd miután az utolsó mozaikdarabka is a helyére kerül, eldönti, kire
sújtson le bosszúja. Azok, akik ekkora fájdalmat okoztak neki, csak akkor tudhatják meg, mit
érez most, ha ők is átélik, milyen elszakadni az utolsó dologtól, amely még emberré teszi őket.
Már csak azt kell eldönteni, kik érdemelték ki ezt a tudást. Mihelyst megtudta, megmutatja
nekik, mekkora veszteség érte. Aztán eldönti, mihez kezdjen élete hátralevő részével. Már ha
marad egyáltalán.

Második közjáték
Jason a Laura ágya mellett álló székben hevert, és imára kulcsolta a kezét. Mióta Laurát
megtámadták, minden éjjel a testvére mellett virrasztott, de még mindig nem bírt imádkozni.
Lehunyta a szemét és megpróbálta elképzelni Istent, hogy végre beszélhessen Hozzá. Meg

89
akarta kérni Istent, segítsen a húgának felépülni agyrázkódásából és bordatöréséből. Meg
akarta kérni, hogy Laurának ne kelljen egész életében rettegnie a férfiaktól. Arra is meg akarta
kérni Istent, hogy bocsásson meg neki, amiért magára hagyta a testvérét akkor, az éjszaka
közepén... milyen távolinak tűnt már az az éjszaka! Isten azonban nem kívánt megmutatkozni
előtte. Mint oly sok éjszaka egymás után, Jason most sem tudott Isten szemébe nézni,
keresztényként nevelték, de nem bírt úgy gondolkodni.
- Meg fogom ölni, hugi - suttogta inkább, még mindig imára kulcsolt kézzel. - Amint
visszaemlékszel, ki tette ezt veled, kurvára kinyírom.
Jason ezt így vagy úgy, de minden éjjel elmondta. Megvárta, míg Laura elalszik, aztán bezárta
az ablakot, benézett a szekrénybe meg az ágy alá, majd leült az ágy mellé, és elmondta
ugyanezt a fogadalmat. Ha Laura ébren volt és meghallotta, hangosan nevetett rajta, ezért
mindig megvárta, míg elalszik. így talán álmodó elméjének legalább egy része meghallhatja a
fogadalmat; esetleg megértheti, mit jelent. Amikor ébren volt, semmit sem vett komolyan.
Jason minden éjjel suttogva beszélt hozzá, hátha egyszer felfogja a szavak értelmét és
megbocsát neki, amiért hagyta, hogy ez történjen vele. Jason füle mögött még mindig nem
lohadt le az a duzzanat, ami apja engesztelhetetlen haragjáról árulkodott. Az anyja a
rendőrökön kívül nem beszélt mással. Sajnos az, hogy rendőrök két hete nem telefonáltak ide,
kiölte belőle a remény utolsó szikráját is, és azóta meg sem szólalt. Viszont Laura
majdhogynem boldognak tűnt, ami kétségtelenül csak valami torz védekező mechanizmus
lehetett. Jason minden éjjel leült mellé és megismételte fogadalmát, amit képtelen lesz
betartani. És Laura minden éjjel ugyanolyan csendben hevert az ágyon, amíg el nem nyomta az
álom.
Ma éjjel azonban megborzongott. Jason nem volt benne biztos, meghallotta-e, de gyorsan
megfogta a vállát.
- Aludj tovább, Laura - mormogta a fülébe. - Ügy tudta, Laura nem is sejtette, hogy ő minden
éjjel meglátogatja. Előbb felébredt, mint a lány, és amikor a nap sugarai beragyogtak az
ablakon, vissza-lopakodott a szobájába.
- Nell - suttogta Laura, és enyhén felült az ágyban. Jason megpróbálta visszafektetni, de
vigyázott, nehogy fájdalmat okozzon neki. A lány szeme csukva volt, és úgy mozgott, mintha
valami rémálmot látna. Arcizmai megvonaglottak a bőre alatt és rémült viccsorba torzították az
arcát.
Mielőtt Jason megnyugtathatta volna, léptek koppantak az ajtó előtt. Súlyos léptek voltak és
másodperces szünetekkel követték egymást. A szülei azonban már régen lefeküdtek, más pedig
nem lakott a házban. Bárki is járt odakint, magas volt, nagydarab és óvatosan mozgott. Jason
meg sem moccant. Egyik kezét Laura vállán nyugtatta és kicsit talán túl keményen szorította
meg a vállát hirtelen félelmében. A lány megvonaglott a szorításától.
- Nell - mormogta ismét.
Jason pislogott, és a közeledő léptek megtorpantak Laura ajtaja előtt. Az ajtó kinyílt és megint
becsukódott. Szélroham lebbentette meg a falakon lógó posztereket. Aztán Jason megint
pislantott, és a következő pillanatban egy férfi állt mellette. Az idegen Laurára pillantott. A
lány szeme felpattant és mereven felemelte a kezét.
- Láj-nell - mondta, suttogásnál alig hangosabban. - Lionel. Jason megrázta a fejét, hátha attól
kitisztul. Hogy jutott be ide az a fickó? A szoba kettőjüket leszámítva üres volt; most pedig itt
állt ez az idegen. Ki a...fasz ez?
- A magas férfi megfordult és Jasonre meredt, aztán farkasmosoly áradt szét az arcán.
- Micsoda? - kérdezte.
- Jason nem is vette észre, hogy hangosan beszélt. Belesüppedt a székébe, és olyan messzire
húzódott az idegentől, amennyire csak tudott. A magas férfi széles vállú fickó volt és jóképű,
bár szépsége kissé mesterkéltnek hatott. Tökéletesnek tűnt. Bámulatosnak. Egy Adonisz Brook
Brothers gyapjúkabátban. Selyemsálja ugyanolyan színű volt, mint kissé kócos, sűrű, barna
haja.
- Kicsoda maga? - kérdezte Jason, reményei szerint több tisztelettel, mint az előbb.
- Nem emlékszel rá, Jason - mondta Lionel, és egyik kezével végigsimított Laura arcán.

90
Sápadtfehér ujjai szinte világítottak a lány felhorzsolt bőrén. - Kevesebb, mint egy hónapja
találkoztunk. A nevem Lionel Braughton.
- Már emlékszem - mondta Jason lassan, akár egy gyerek. - Aznap éjjel, amikor Laurát
megtámadták. - Minden kimondott szóval újabb és újabb emlékfoszlányok tértek vissza.
Halványan rémlett, hogy aznap éjjel ez a fickó tapadt Laurára. Együtt mentek el egy klubba
vagy valami hasonló helyre. Azt állította magáról, hogy valami producer vagy tehetségkutató.
Laura meg úgy viselkedett, mint a szurkolókórus vezetője, aki belezúgott a rögbicsapat
kapitányába. Igen, már emlékezett. Aztán Laura hajnalban hazabotorkált, és vér volt a haján, a
farmerjén, a szájában. Édes Istenem, hát hogyan felejthette el ezt? És Laura?
- Veled volt - szólalt meg, és hangja egyre hangosabbá és szenvedélyesebbé vált. - Te
művelted ezt vele.
- Majdnem szétvetette a düh. Megragadta Lionel kabátujját, hogy elrántsa a kezét Laura
arcától. Később sem tudta pontosan megmondani, mi történt vele a következő pillanatban, de
egyértelműen nem az, amire számított. Azon kapta magát, hogy kinyújtott karját Lionel szabad
keze markolja. Nem is látta mozogni. Ami pedig még rosszabb volt, a vállával... valami történt,
és nem bírta megmozdítani a kezét. A tenyere, amit Lionel nem eresztett, mintha nem jó
irányba nézett volna. Amikor megpróbálta megmoccantam, arcából kifutott a vér, és
felnyögött.
- Még nem törött el, Jason - mondta Lionel, ráhibázva a fiú legégetőbb kérdésére. - Még nem.
Csak a vállad ugrott ki. Velem már számtalanszor megtörtént. Tudom hogyan kell kezelni. Sőt,
ha
csendben maradsz, visszarakom a helyére. Még csak fel sem kell kötni. Nos, csendben leszel?
- A fájdalomtól levegő után kapkodó Jason Laurára nézett. Az idegen még mindig nem
eresztette el az arcát.
- Válaszolj, Jason - mondta Lionel, és megcsavarta a fiú karját. Hideg veríték csorgott Jason
szemébe, és bólintott. Meg sem bírt mozdulni.
- Jól van. Most pedig jól figyelj rám, és nézz a szemembe, ha hozzád beszélek. Készen vagy,
Jason?
- A fiú felemelte a fejét, bólintott, és az ajkába harapott, hogy elterelje a figyelmét a karjában
lüktető fájdalomról. Ha nem mozdult, nem fájt annyira.
- Jól van. - Lionel lazított a szorításon, éppen annyira, hogy Jason felpillanthatott. - Most pedig
beszéljünk a húgodról. Úgy gondolod, hogy aznap éjjel, amikor mi hárman találkoztunk, meg
verték és megerőszakolták, igaz?
- Jason ismét bólintott. Lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, de mintha helyükről kiugrott
csontok csikorogtak volna a fülétől néhány centire.
- Nos, ez az, amiben tévedsz, Jason - mondta Lionel. Letérdelt és a fiú szemébe nézett, de a
kicsavart kezet továbbra is a magasban tartotta. - Nézz rám. Laura elmesélte neked, mi történt
aznap éjjel. Azt mondta, hagyd egyedül velem, mert akkor már hetek óta jártunk. Emlékszel?
Valami nem volt rendjén azzal, amit Lionel mondott, de Jason nem bírt rájönni, micsoda. De
amikor hangosan megismételte, már nem is volt olyan furcsa.
- Igen. Emlékszem. - Minden ok nélkül hirtelen azt kívánta, bárcsak itt lenne Kyle.
- Amikor aznap reggel hazajött, pokolian nézett ki - folytatta Lionel. - Azt hitted, megverték és
megerőszakolták. Felkeltetted a szüléidet és a városi kórházba rohantatok vele.
- Jason erre nagyon tisztán emlékezett. Gyötrelmes három órát töltöttek az ügyelet egyik
lehangoló várótermében, drogosok és meglőtt áldozatok társaságában, és volt ott egy fickó is,
aki úgy nézett ki, mintha a bal szeme felett beszakították volna a koponyáját.
- Segítettél neki kitölteni a rendőrségi meg a kórházi formanyomtatványokat. Azt állította, nem
emlékszik semmire abból, ami történt.
Agyrázkódás - tette hozzá Jason segítőkészen. - Agyrázkódása volt.
- Igen - mondta Lionel. - Napokig ezzel a kifogással jött. A szüleidnek még mindig ezt
mondja. De az agyrázkódás nem okoz amnéziát. Miután hazahoztátok, valamit bevallott neked.
Emlékszel rá, mi volt az?
- Jason semmi hasonlóra nem emlékezett. De mivel minden, amit Lionel eddig mondott, olyan

91
 értelmesen hangzott, szóval miért ne lenne éppen ez igaz?
- Beszélt rólam, Jason - mondta Lionel, és közelebb hajolt. Vigyázott, nehogy még jobban
kicsavarja a fiú kezét. - Elmesélte, mit szoktunk csinálni, ha egyedül vagyunk. Mesélt a
sikátorról, ahová azután mentünk, hogy téged leráztunk. Elmesélte, mit tettünk és milyen durva
dolgok történtek ott.
Laurához fordult.
- Mindent elmondtál neki, igaz, drágám? - A lány biccentett és egész testében megremegett a
felidézett gyönyörtől.
- Szeret beszélni rólunk - folytatta Lionel. - Mindig elszáll, ha eszébe jutnak azok a hangok,
amiket akkor hallat, ha készen van. Néha megmutatja neked a horzsolásait és megkapargatja a
körmével, mert szeretné felidézni, milyen érzés velem lenni.
- Jason inkább undorodva, mint hitetlenkedve csóválta a fejét. Mi tetszik Laurának ebben a
szarfejűben? A saját húga!

******

- Emlékszel, Jason, igaz? Láttad, hogyan piszkálgatja a hátán lehorzsolt bőrt, ugye? Rémlik,
amikor megkért, hogy addig szorítsad a mellét, amíg nem bírja tovább?
- Jason szégyenkezve lehunyta a szemét és pislogva fojtotta vissza a könnyeit. Ha Lionel nem
említi meg, nem emlékezett volna ezekre a dolgokra. O maga bújt torz védfalak mögé.
Könnyebb volt azt hinni, hogy valaki megerőszakolta Laurát, mint hogy ő tette ezt saját
magával.
- Ezért ülsz itt minden éjjel, Jason - folytatta a férfi. - Utálod látni, mi válik belőle, és ha alszik,
megpróbálod megint meglátni benne a kislányt. Nem akarsz úgy gondolni rá, mint egy
ribancra, aki csak akkor élvezi, ha fáj.
Jason feje lehorgadt. Mintha egy marék üvegcserepet szúrtak volna a vállába. Édes Istenem,
hát mi lett a húgomból? Valószínűleg még szeretné is, ha Lionel így bánna vele!
- De lefogadom, többről van itt szó - mondta Lionel, és felemelte Jason fejét, hogy a szemébe
nézhessen. - Lefogadom, még mindigte akarsz lenni a legkitűnőbb férfi a húgod életében. Még
emlékszel, milyen volt, amikor felnézett rád, és tudod, hogy nem volt az olyan régen. Most
pedig csak rólam beszél meg arról, mennyire szereti, ha bántom és kihasználom. Állandóan
elélvez, amikor arról mesél, miért én vagyok a legkitűnőbb férfi. És ezt nem szereted, ugye,
Jason?
A fiú alig láthatóan megrázta a fejét.
- Hajt valami téged, ami azért jön be ide éjjel, mert arra gondol, milyen könnyű lenne bántani
őt, igaz? Ez a valami azt akarja, hogy megint te legyél a legkitűnőbb férfi az életében. Úgy
érzi, elárult téged, amikor engem választott. Részben ezért jársz át éjszakánként, ugye? Azzal
áltatod magadat, hogy meg akarod védeni, de egyáltalán nem erről van szó. El akarod venni
tőlem.
Jason nem szólt semmit. Hideg veríték áztatta az arcát és elkeveredett a forró könnycseppekkel.
- De ez nem fog megtörténni - mondta Lionel, és a gallérjánál fogva felrántotta a székből.
Könnyed kézmozdulattal a helyére rántotta kiugrott vállát. Egyik kezével rámarkolt a
meggyötört ízületre, hogy kitapogassa, minden rendben van-e. Jason majdnem összeesett, de
Lionel megtartotta.
- Nem tudod elvenni tőlem, Jason - mondta a férfi, és olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy az
orrába csapott Lionel mentolszagú lehelete. Mintha egész éjjel rágógumit rágcsált volna. -
Túlságosan élvezi, amit vele csinálok. A szüleid tudják, ő is tudja és most már te is. Ne felejtsd
el.
Jason bólintott. Képtelen volt megszólalni. A saját húga valójában aberrált, aki szereti, ha...
Nem is bírta végiggondolni. Levágódott az ágy mellett álló székre és úgy meredt a lányra,
mintha az most lépett volna elő egy űrhajóból.
- Mindent tud, drágám - mondta Lionel visszafordulva Laurához. - Akárcsak a szüleid. Nem
kell többé titkolóznod. Minden részletbe beavathatod őket, elmesélheted, milyen velem a szex.

92
A szülők említésére Laura arca megvonaglott, de Jason nem törődött vele.
- Most már vissza kell mennem dolgozni - mondta Lionel csak úgy a levegőbe. - Legyetek jók
és pihenjétek ki magatokat. - Laurához hajolt, hogy megcsókolja, és közben belemarkolt a lány
bekötőzött derekába. Laura megvonaglott és felnyögött, de amikor magához húzta, hadd
csókoljon bele a nyakába, arcára nyíltan kiülta gyönyör. Jason keserű szájízzel fordult el a
tőlük. Elsétált Lionel mellett és az ajtóhoz lépett. Zord arccal még visszanézett és Laurára
pillantott Lionel kócos frizurája mögül. A lány fennakadt szemmel ölelte Lionel nyakát,
miközben a másik kezével Jason felé nyúlt. Gyere, csatlakozz hozzánk, mondta ez a mozdulat.
Segíts Lionelnek, Hadd bántson mindkettőnket.
Jason undorodva elfordult. Saját húga!
Amikor Lionel felbukkant Laura házának lépcsőjén, Kyle azonnal felugrott és várakozóan
nézett Atyjára. Tétován dörgölte a kezét a csípős levegőben. Nem lett melegebb.
- Hogy van, Lionel? - kérdezte. Lionel meg sem állt; gyorsan felzárkózott mellé.
- Már jobban - felelte a másik, és hüvelykujjával megtörölte a szája sarkát. - Kicsit még
gyenge, de rendbe fog jönni.
- Mi van Jasonnel? Találkoztál vele?
- Ja - felelte Lionel. - Láttam.
- Hogy van? Még mindig akkora seggfej?
- Ja. Még mindig akkora seggfej.
- Szerinted meglátogathatom valamikor Jasont? Ez oké, vagy inkább tartsam magamat távol
azoktól az emberektől, akiket ismertem?
- Nem kell - mondta Lionel, és csak ment tovább, nem is lassított. - Ha akarod,
meglátogathatod. Bár lehet, hogy kemény lesz.
- Mit akarsz ezzel mondani, Lionel?
- Az Ölelés után elég kínos régi ismerősökkel találkozni. Nagyon nehéz titokban tartani a
dolgot azok előtt, akik ismernek. Kezdetben különösen.
- Aha - mondta Kyle fancsali arccal. A kabátzsebébe dugta a kezét. - Azt hiszem, igazad van.
Ha szerinted ez nem jó ötlet, nem vágok bele.
- Nem akarlak én megakadályozni semmiben, Kyle - felelte Lionel. - Csak szeretném, ha
felkészülnél rá.
- Nem, igazad van - mondta Kyle. - Még hanyagolom, amíg rá nem érzek, mi vagyok
valójában. Kösz a tanácsot.
- Lionel csak ment tovább és rá sem nézett a fiúra.
- Nem tesz semmit, kölyök.

*****

- Lewis Samuelson hunyorított, és újabb fényképet készített az alant zajló jelenetről. A

hetvenes évek óta üresen árválkodó raktárépület parkolójában traktorokkal és gépkocsikkal
felpakolt, tizennyolc kerekű vontatók sorakoztak. Valaki komoly üzleti tevékenységet
folytatott odalent, az éjszaka közepén. Ugyanez a valaki engedélyeket hamisított, és
felvásárolta a környék nagy részét. Az utóbbi hónapok során rengeteg pénz cserélt gazdát, és
ez a valaki most már az hon River mentén sorakozó raktárak büszke tulajdonosának mondhatta
magát. Samuelson egyik informátora, aki a helyi kereskedelmi kamaránál dolgozott, a múltkor
hívta fel a figyelmét a tranzakciókra, és arra is, hogy ezeket újabb, nagyobb összegű pénzek
felhasználásával ama közmondásos szőnyeg alá söpörték. Azonban mind az informátor, mind
Samuelson saját nyomozása nem tárt fel eddig egyetlen nevet sem, amelyet össze lehetett volna
kapcsolni a vállalkozással.
Samuelson normális esetben nem törődött volna tovább az üggyel. Annyira nem volt beképzelt,
hogy azt higgye, a michigani Vértestvérek összes titkos ügyletét ismeri. Az üzleti szektor
eseményei amúgy sem érdekelték túlságosan. Ez az eset azonban különleges vonzerővel bírt. A
titokban megvásárolt területek ugyanis Adrock herceg saját, kizárólagos vadászterületén álltak.
Ez az információ magában azonban még mindig nem keltette volna fel a gyanúját, viszont a

93
kérdéses vállalkozás - amennyire ezt az informátor adatai alapján meg lehetett állapítani -
szemmel láthatóan szállítmányozással állt kapcsolatban, amely viszont kizárólag Elliot
specialitása volt a városban. Minden jel arra mutatott, hogy Elliot egyszerűen kiterjesztette
működési területét nagyatyja birtokára is. Ezt akár még Adrock kifejezett kívánságára is
tehette. A michigani Vértestvéreknek végtére is semmi sem tiltotta, hogy arra terjeszkedjenek
saját vállalkozásaikkal, ameddig csak akarnak. Amíg kijelölt területükön táplálkoztak, Adrock
sohasem vonta őket felelősségre.
De Samuelson ismerte Elliot stílusát, tudta, hogyan próbálja elrejteni piszkos ügyleteit a
halandó hatóságok elől. Felületes volt és gondatlan. Mindenhol lyukakat hagyott, amelyeket
Atyjának kellett betömnie. Habár az efféle műveletek során óhatatlanul maradtak rések, egyik
sem volt annyira szembetűnő, mint amelyeket Elliot hagyott maga után. A herceg Gyermeke
után viszont sohasem maradtak árulkodó jelek, ami mindig megmentette Elliotot.
Ez viszont - már amennyire ezt Samuelson meg tudta ítélni -, azt jelentette, valaki más létesített
hídfőállást a herceg területén, hogy innen próbálja meg felmorzsolni az unoka vállalkozásait.
Ha Elliotnak még a támadás előtt fülébe jutna a hír, jelentéktelen életkora ellenére is felfogná,
milyen nagy szívességgel tartozik annak, aki felhívta rá a figyelmét. Samuelson persze így is
kénytelen volt betartani bizonyos protokollszabályokat, mielőtt felkereshetné Elliotot, de ez
nem tart sokáig. Figyelmeztetnie kell Atyját, aki tanúsítja, hogy Elliot valóban tartozik neki.
Ezen kívül gyorsan elő kell hívnia a filmet, amely egyértelműen bizonyítja a merész
vállalkozás létezését. Miután mindezzel végzett, akár vissza is jöhet, hátha sikerül elcsípnie
magát a pimasz Vértestvért is. Ha ugyanis ez a vállalkozás csupán álca egy másik vámpírnak,
aki maga Adrock területén táplálkozik, és Samuelson leplezi le az ügyet, akkor maga a herceg
is nagy szívességgel tartozik neki.
De egyelőre ennyi is elég, gondolta a fiatal hárpia. Visszatette a lencsére a fedőt, a táskájába
dobta a gépet és lopakodva útnak indult saját területe, Calhoun County felé. Már várta az
otthoni sötétkamrája.

Harmadik felvonás
Klimax
Első jelenet
A Club Lazarus, Lionel vadászterületének, Saginaw-nak a külső peremén állt. Az ajtó előtt álló
kidobóember a legnagyobb fekete volt, akit Michael valaha látott. Magasan a sorban ácsorgó
emberek fölé tornyosult, akik rendben vártak a sorukra. Az érkezők lármája elkeveredett a
bentről kiszűrődő zene foszlányaival, de a fekete férfi tökéletesen mozdulatlanul állt és
szenvtelen arccal meredt a többiekre. A férfi és a sorban állók látványa furcsa gondolatot
ébresztett Michaelben, mert hirtelen úgy érezte, így nézhet ki egy kígyó farka, amibe fekete
karót szúrtak és hagyták helyben elpusztulni. Végigsétált a vonagló kígyó mellett, a tömeget a
piszkos téglafal mellé szorító lánc rossz oldalán és a sor elejére igyekezett. Amikor
megérkezett a fekete, nagydarab karóhoz, megállt és várta, hogy észrevegyék.
A kidobó felpillantott a kezében tartott jogosítványról, és lassan, unottan oldalra fordította a
fejét. Amikor megszólalt, hangja túlharsogta a bentről kihallatszó lármát és a sorban állók
beszélgetését is.
- Ha be akar jutni, menjen vissza szépen a sor végére - mondta, és lenézett Michaelre.
Lélegzete nagy, fehér felhőben gomolygott körülötte.
- Itt van Lionel Braughton? - kérdezte Michael rezzenéstelenül. A sor elején álló halandó
vendég türelmetlenül toporogva a kidobó kezében tartott jogosítványa után nyúlt. - Beszélnem
kell vele.
- Majd bent lesz, ha szépen visszamegy a sor végére - dübörögte a kidobó.
Michael ingzsebébe nyúlt, és vaskos pénzköteget húzott elő. A fekete férfi kezében tartott
jogosítványra helyezte. - Most kell beszélnem vele.
A kidobó az összehajtogatott bankjegyekre pillantott. Lassan, elmélázva pislogott, ahogyan az

94
igazán buta emberek szoktak. A legfelső bankjegy egy százdolláros volt. És alatta lapult még
huszonkilenc ugyanilyen.
- Menjen, és szóljon Lionelnek, hogy látogatója jött – mondta Michael. - Majd itt megvárom.
A kidobó szó nélkül zsebre vágta a pénzt, és bement a klubba. Bevágta maga mögött az ajtót,
magukra hagyva a vendégeket. A sor elején álló fiatal fickó egy pillanatig dermedten állt ott, és
a csukott ajtót méregette, aztán előrelépett, és dörömbölni kezdett.
- Hé! - üvöltötte. - Add vissza a jogsimat!
Amikor látta, hogy tiltakozása hatástalan, Michael felé fordult.
- A francba! - morogta, és áthajolt a láncon. Pattanásos arca majdnem megérintette Michaelét.
- Elvitte a jogsimat. A rohadt életbe, ember, nem bírt volna várni, míg bejutok? Mi baja
magának?
- Ha adok magának ezer dollárt - kérdezte Michael, aki még mindig nem vette le a szemét az
ajtóról -, hajlandó törődni a maga dolgával?
- A fickónak leesett az álla, és lélegzete fehér felhőben tört elő szájából.
- Bassza meg! - nyögte ki végül.
- Michael végre a fickó felé fordult, de nem szólt semmit. Rövid csend következett, aztán a
fiatalemberben tudatosult, hogy bár az ő lélegzetvétele felhőként gomolygott közöttük,
Michaelé egyáltalán nem látszott. A fiú elkerekedett szemmel elhátrált tőle, és majdnem
feldöntötte a következő vendéget, aki elfoglalta a helyét a sor elején.
- Köszönöm - mondta neki Michael, és visszafordult az ajtóhoz. Egy pillanattal később
visszatért a fekete kidobó. Vadul pislogott, szemében félelem keveredett mély tisztelettel.
Aurája lüktető, élénk színei ugyanerről az ellentétről árulkodtak. Keze üres volt, simára
borotvált fején izzadtság gyöngyözött.
- Jöjjön velem - mondta, és kicsatolta a láncot Michael előtt. - Mr. Braughton már várja.
- Michael kikerülte a sor elején álló fiatal fickót, és követte a férfit. Amikor beléptek az ajtón,
újabb ajtónálló toppant elő és átvette a másik helyét. Még mielőtt az ajtó bezárult volna,
Michael még hallotta a fiatalembert, aki emelt hangon a jogosítványát követelte.
- A lárma, amiből odakint csak fojtott, halk foszlányok hallatszottak, idebent tornádóként
dübörgött és visszhangzott. A terem túlsó végében felerősített hatalmas hangfalakból monoton
sikolyok harsogtak, ami majdnem beszakította Michael dobhártyáját. A füstös, áporodott
levegőben váltakozó színű, vakító villanások lobbantak - más fényforrás nem is akadt. A helyet
zsúfolásig töltötték a legváltozatosabb módon alulöltözött emberek, akik, különféle
vegyszereknek hála, az agykárosodás különböző fázisaiban szenvedtek és hangjuk hasztalanul
próbálta felvenni a versenyt a hangfalakból áradó lármával; a zaj nem egyszerűen disszonáns
volt, hanem szörnyűséges és fájdalmas is. A bulizó ifjúság valószínűleg táncolt, bár
Michaelnek úgy tűnt, mintha egy csapatnyi epilepsziást zsúfoltak volna be ebben a pokoli
terembe, akik mind egyszerre kaptak rohamot. Senkinek sem jutott elég hely, ezért a legapróbb
lökést vagy taszítást is ugyanolyan erejű ellenreakció követte a közelben állók részéről. Ez az
emberekkel feltöltött medence állandóan hullámzott. A kidobó a tömeg szélén, a hangfalakkal
szemközti fal mentén vezette végig Michaelt. Átverekedték magukat a bárban nyüzsgő
embereken és egy felfelé vezető lépcsősorhoz értek. A lépcsőket mindössze a fenti folyosóról
leszivárgó fény világította meg. Amikor Michael orrába csapott a vizelet és megszáradt hányás
szaga, nem is nagyon bánta, hogy nem lát semmit.
- Fent van! - üvöltötte túl a kidobóember a lármát. - Az egyetlen ajtó balra! A túloldalon a
mosdók vannak!
- Michael szó nélkül hátat fordított a férfinak, és elindult felfelé a lépcsőn. A fenti folyosón
terjengő szag még a lépcsőház bűzén is túltett. Gyorsan az említett ajtóhoz sietett, és
kopogtatás nélkül benyitott. Valószínűleg nem is hallották volna odabent, de ha igen, akkor
sem hallotta volna a választ. A háta mögött becsapódó ajtó halk, lüktető zajjá tompította a kinti
lármát. A szagon viszont ez sem segített.
- Michael! - szólalt meg Lionel Braughton. - Fáradj be! Lionel vagyoni helyzetéhez képest a
szoba igen nyomorúságosan festett, gondolta Michael. A betontéglákból álló falat vékony
rétegben takarta a kék festék, és minden izzadtságtól, szextől és dohányfüsttől szaglott, ami

95
nyugodtan versenyre kelhetett volna a folyosón terjengő bűzzel. Lionel egy megviselt
díványon terpeszkedett, a huzat alól kiszökni igyekvő sárga tömés csomói között. A falakon
nem lógtak képek és az egyetlen fényforrás a mennyezetről csüngő magányos villanykörte volt.
Lionel azonban kifogástalanul nézett ki. Cserszínű nadrágot és fehér pulóvert viselt, mellette
hosszú bőrkabát hevert összehajtogatva. Haját szokásos majdnem-kócos frizurájába fésülte,
amit Michael ámulva és egyben irigy rosszallással mért végig. A házigazda és a helyszín
közötti szembeszökő különbség annyira meglepte, hogy az első pillanatban meg sem tudott
szólalni.
- Nem ez az egyetlen klubom Michiganben - mondta Lionel, és letette a kezében tartott
könyvet. - Az, ahol általában táplálkozni szoktam, sokkal kellemesebb. Ez persze felveti a
kérdést, vajon hogyan bukkantál rám ilyen kora este.
- Marié Byrd elárulta, hol találhatlak meg - felelte Michael, aki továbbra sem mozdult az ajtó
mellől. - Múlt éjjel beszéltem vele az Elizáimban.
- Lionel végre elmosolyodott, és Michael meglepte, milyen rokonszenes mosoly volt ez.
- Az Ölelés előtt itt zenéltem - mondta. - Miután Maxwell rám talált, Byrd egyfolytában a
sarkamban lógott. Valószínűleg az övé lettem volna, de Laurence valahogy mégis gyorsabb
volt nála. Egy év után megelégeltem a dolgot. Laurence támogatásával megvettem ezt a helyet,
és meghívtam Byrdöt, töltsön velem egy estét itt, hadd lássa, hogyan szórakoznak a mai
fiatalok.
- Tehát Marié Byrd eljött ide? Személyesen? - bukott ki a kérdés Michaelből.
- Egyszer - mondta Lionel, és ismét felvillantotta mosolyát. -Maradt, addig, amíg megígérte,
de utána már Marcus sem bírta visszacsalogatni. Akkor jövök ide, ha szükségem van egy kis
nyugalomra. Szerintem Byrd azóta a városba sem tette be lábát.
A hely szaga, lármája és kinézete alapján Michael könnyen el tudta képzelni, hogy itt el lehet
bújni Byrd kíváncsiskodó pillantása elől. Azt már nehezebben értette, miként találhat idebent
bárki nyugalomra.
- De hiszen te is ezért jöttél, nem igaz? - kérdezte Lionel. - Egy kis békére vágysz, ugye? -
Felállt a díványról, és a felszabadult ülőalkalmatosság felé intett.
- Miért nem ülsz le? Nem vagy esetleg éh... szomj... a francba, hogy szoktad mondani?
- Egyik sem vagyok - mondta Michael. - De leülök, köszönöm. - Óvatosan helyet foglalt a
díványon. Szinte várta, hogy darabokra hullik alatta. Amikor az alkalmatosság nyöszörögve
ugyan, de kitartott, egyik lábát átvetette a térdén, és megpróbált ugyanolyan nemtörődöm
eleganciával ülni, mint az előbb Lionel. Most, hogy helyet cseréltek, a másik vámpír aurájában
feltűntek a kétség és a szorongás árnyalatai. Ebből a belső konfliktusból a jóképű Brujah arcán
alig látszott valami: mosolyra görbülő szája sarka megremegett. Michael önbizalmát azonban
ez az apró jel még tovább erősítette, és úgy érezte, így sokkal könnyebben rátérhet arra, amiért
tulajdonképpen jött.
- Mit akarsz tudni? - kérdezte Lionel.
- Dariennel voltál, amikor meghalt - felelte Michael. Minél többször mondta ki hangosan a
megmásíthatatlan igazságot, annál jobban hozzászokott Gyermeke halálához, és ez zavarta. -
Christopher Flynne társaságában. Már beszéltem vele arról, ami történt. De az ő története
túlságosan rövid.
- Lionel biccentett. Minél többet beszélt Michael, annál jobban elsötétítette a másik auráját a
szorongás.
- Igen, lehetséges - mondta.
- Flynne elmesélte, mi történt, amikor a Szabbat rajtaütött a csapaton Detroitban. Elmondta,
hogy menekülés közben megsérült. Neked kellett megállítanod, nehogy kiszívja Darien vérét.
- Ez így igaz - mondta Lionel, és zsebrevágott kézzel az ajtónak támaszkodott. - Flynne
elveszítette a józan eszét. Azt mondta, nem táplálkozott indulás előtt. Mondjuk nem tudom, mi
a fenét gondolt... elég öreg vámpír már. Mindenesetre le kellett állítanom, igen.
- Mi történt azután? Miután elmenekültetek a házból és mielőtt visszatértetek volna Irón
Rapidsbe.
- Biztosan hallani akarod? - kérdezte Lionel. - Valószínűleg úgy gondolod, hallottad már a

96
legrosszabb részeket. Pedig nem.
- Én csak azt akarom, hogy valaki végre elmondja nekem, mi történt - mondta Michael, és
megroggyant a válla. - Elég régóta próbálom megtudni.
- Gondolom, az sem érdekel, hogy maga Adrock herceg parancsolt ránk, hogy hallgassunk a
történtekről, igaz?
- Mondd el és kész.
- Lionel bólintott, és miközben benti csendet csak a háttérben dübörgő lárma törte meg,
megpróbálta összeszedni a gondolatait. Miközben azon tűnődött, hogyan kezdjen hozzá,
Michael az auráját figyelte. A szorongás maradt, és most árnyalatnyi szégyenkezés is
keveredett hozzá.
- Ha Chris mindent elmondott - szólalt meg aztán -, akkor valószínűleg azt is sejted, hogy én is
majdnem elveszítettem az önuralmamat. Betuszkoltam őket a kocsiba, aztán éppen
beindítottam a motort, amikor a Szabbat vámpírjai kitörtek a házból. Már vártak ránk, mielőtt
megérkeztünk volna. Megölték a vámpírt, akivel találkoznunk kellett volna. Pillanatokkal
azelőtt, hogy mi...
- Flynne elmesélte. A történetnek ezt a részét már ismerem.
- Igen, bocs. Lássuk csak -. A motor már járt, én meg beletapostam a gázba. Azt hittem, ott
helyben le fogok robbanni, de rendben elindultunk. Az egyik vámpír utánunk iramodott és
azonnal utolért. Muszáj volt beletolatnom, csak így rázhattam le. Mindenesetre nem nagyon
sikerült lelassítanom. Kicsit lemaradt, a többiek meg még távolabb voltak. Hajtottam tovább.
- Persze fogalmam sem volt, hova a pokolba megyek éppen, de nem álltam meg. Átrobogtam a
piroson, úgy söpörtem át a sárga vonalakon, mintha ott se lennének és egy rendőrautót is
lehagytam. Eléggé bemerészkedtem Detroit szívébe, hátha találok valami búvóhelyet. Abban
bíztam, hogy nagy tömegben még a Szabbat sem próbál darabokra tépni.
- Ha jól tudom - jegyezte meg Michael -, a Szabbat vámpírjait nem érdekli a Maszkabál.
- Igen, én is így tudom - mondta Lionel. - De attól még nem szarnak oda, ahol esznek.
Michael bólintott.
- Tehát működött a terv. Megszöktél előlük.
- Egy kis időre - folytatta Lionel. - Előlük meg a rendőrautó elől. Viszont teljesen
elkeveredtem. Lehet, hogy nem volt túl okos ötlet tőlem, de miután egy kis levegőt kaptam,
megálltam egy sikátorban és adtam egy kis vért Dariennek. Nem kapott sokat, de nem
nélkülözhettem többet. Mindenesetre magához tért és tudott beszélni, még ha nem is tudta
teljesen összeszedni magát.
- Szükséged volt a segítségére. Csak ő ismerte a várost - mondta Michael fagyosan.
- Hát, igen - mondta Lionel. - Meg amúgy sem akartam, hogy meghaljon. Aggódtam miatta.
Azt hittem, már meghalt. Mármint igazából.
- Lionel aurájából egyértelműen látszott, hogy akkor biztosan nem ez volt a legfontosabb
problémája.
- Szóval felébresztettem és tartottam, amíg elmondta, hogyan juthatok vissza Jeremey-hez meg
Elliothoz. De egyfolytában a nevedet emlegette.
- Mi történt, miután visszaértél? - kérdezte Michael, és eleresztette a füle mellett ezt az utolsó
megjegyzést, ami nyilvánvalóan csak az érzelmeire akart hatni.
- Egy darabig még keringtem össze-vissza, mert nem sikerült azonnal felfognom Darien
tanácsait. Majdnem megint eltévedtem. Már nagyon későre járt, amikor visszaértem a házhoz.
Jeremey meg Elliot kijöttek elénk, mert azt hitték, mi leszünk azok, meg a fickó, akit
magunkkal kellett volna hoznunk. Erre azt látták, hogy Darient támogatom ki a kocsiból,
Chrisnek meg semmi nyoma. Amikor megpillantották a kölyköt, nagyjából azonnal rájöttek,
mi történt.
- Akkor még élt? - kérdezte Michael.
- Persze, mint mi mindannyian - felelte Lionel. Most már kerülte a másik pillantását.
Aurájában még mindig erősen ragyogott a szégyen árnyalata, de foltokban kezdett feltünedezni
a harag is.
- De igen, rendben volt. Ha sikerült volna kihoznunk a városból, megúszta volna.

97
- És miért nem tetted ezt?
- Nem voltam rá képes - felelte Lionel. Körülötte ragyogó fénnyel villant fel a harag, és most
már a hangjából is kihallatszott. -Alig szálltam ki vele a kocsiból, Jeremey meg Elliot azonnal
ott nyüzsögtek, tudni akarták, mi történt. Elmondtam, hogy a Szabbat már várt ránk, erre
Jeremey úgy döntött, azonnal el kell tűnnünk Detroitból. Elindult a másik kocsi felé. Chris
kocsija felé. Elliot velünk maradt, mert látni akarta, mi történt Chrisszel. Mondtam neki, hogy
a csomagtartóban van, ő meg felnyitotta. Elkezdte egymaga ki rángatni.
- Elliot nem egy nagydarab srác, szóval inkább rábíztam Darient, és én ragadtam meg Flynne-t.
Nekem nem volt nehéz. A másik kocsihoz vonszoltam, és szóltam Elliotnak, hogy hozza
Darient.
- Elliot - motyogta Michael. Lionel meg sem hallotta.
- Christ begyömöszöltem a saját csomagtartójába, és láttam, hogy Elliot még mindig Darient
támogatja - folytatta a Brujah. -Már éppen elindult feléjük, amikor felbukkant az egyik
Szabbat-vámpír, akit a házban láttunk. Lehet, hogy menet közben bukkant rám, lehet, hogy
kezdettől fogva követett, nem tudom. Ott álltunk öten, és a kocsimról, amit egész éjjel
vezettem, egyszer csak lemászott az a vámpír. Nem őt ütöttem el, de emlékeztem az arcára.
Elkezdett kacagni. A házban is ezt csinálta.
- Flynne említette.
- Elliot állt hozzá a legközelebb, amikor felharsant a röhögés, és szerintem rettenetesen beszart.
Én is, de nem estem pánikba. Elliot viszont igen. Elejtette Darient, és egyenesen felém rohant,
miközben azt üvöltötte, szálljak be a kocsiba. Ezt még egyszer megismételte, aztán bepattant
az autóba. Amikor beszálltam, Jeremey padlóig nyomta a gázt.
- Egyszerűen beszálltai és elhajtottatok - mondta Michael undorodva. Ezt eredetileg kérdésnek
szánta, de nem az lett belőle. Letette a lábát és előrehajolt; a dívány ismét felnyögött. - És
otthagytátok Darient.
- Nem érted, Michael - mondta Lionel. - Elliot megparancsolta. Kényszerített rá, hogy
beszálljak. Amikor elhangzott a parancs, nem tehettem ellene semmit. Nem is tudatosult
bennem, hogy engedelmeskedtem, csak amikor már úton voltunk.
- Miért nem próbáltak tenni valamit? - kérdezte Michael. Kezdett úrrá lenni rajta a teljes
értetlenség. - Miért nem mentetek vissza érte?
- Megpróbáltam - mondta Lionel. Szégyenérzetét teljesen felváltotta a harag, és mozdulatai is
kapkodóbbak, erőteljesebbek lettek. - Még az ajtót is feltéptem, hogy kiugorjak a kölyökért.
Viszont amikor kinyitottam, Elliot megragadott, azt üvöltötte, ne mozduljak és becsapta az
ajtót.
- Kinéztem a hátsó ablakon, és láttam, hogy fekete csápok tekergőznek elő a kocsi alól, amiben
még mindig ott ült az a vámpír. Megragadták Darient és berántották az autó alá. Aztán
bekanyarodtunk a sarkon. A kölyök még eszméleténél volt a vértől, amit tőlem kapott. A kezét
nyújtotta utánunk. Hallottam, hogy a nevedet kiáltja...
- Elliot megparancsolta, hogy szállj be a kocsiba? - kérdezte Michael kissé kábultan. - Nem
engedett kiszállni?
- Ja - felelte Lionel, aki még mindig a földet bámulta. - Ez valami trükk, amit nekem is
megtanított. Csak ő sokkal hatékonyabban használja. Az isten verje meg, Michael, én...
- És Jeremey? - szakította félbe a másik.
- Mi van vele? - dadogta Lionel, akit megzavart a közbeszólás. -O csak vezetett. Nem is szólt
hozzám.
- Nem erre gondoltam. Neki mondott valamit Elliot? - kérdezte Michael, és még jobban
előrehajolt. - Elliot kényszerítette, vagy ő is vissza akart menni Darienért?
- Egyik sem - felelte Lionel. - Amikor beugrottunk, már járatta a motort, és rögtön el is
tűntünk. Elliotnak nem kellett megparancsolnia.
- Pedig kellett volna - motyogta Michael. Ha Lionel hallotta is a megjegyzést, nem látszott
rajta. - Mit gondolsz, Lionel, meg lehetett volna menteni Darient? Ha visszamentek érte, haza
tudtátok volna hozni?
- Igen - vágta rá Lionel kicsit talán túl gyorsan. Hosszú percek óta most először pillantott fel. A

98
hazugság úgy örvénylett az aurájában, mint a vízbe keveredett vér.
- És ezt el is hiszed? - kérdezte Michael komoran. Lionelben tudatosult, hogy hazugságon
kapták.
- Nem tudom - mondta végül. - Talán nem. Nem tudom, milyen erős vagy milyen öreg volt az
a vámpír. Nem tudom, hányan voltak összesen. Azt sem tudom pontosan, mik voltak azok a
csápok. Chris megpróbálta elmagyarázni, de... - Megcsóválta a fejét. - Lehet, hogy nem lettem
volna képes megmenteni, de ott, akkor úgy gondoltam, van rá esély. Meg akartam próbálni.
- Michael ismét hátradőlt a díványon. Lionel most ismét az igazat mondta.
- Szerinted Elliot helyesen cselekedett? - kérdezte aztán halkan. Arca kifejezéstelen maradt.
- Azzal győzködöm magamat, hogy igen - felelte Lionel. -Jeremey úgy vélte, ha Elliot nem így
dönt, mindannyian elpusztultunk volna. Adrock herceg még gratulált is neki, amikor
visszatérésünk után meghallgatta a történetet. A hivatalos vélemény szerint helyesen
cselekedett. A kocsiban is egyfolytában azt hajtogatta, "Jól döntöttem. így kellett történnie."
Eléggé úgy beszélt, mint aki maga is elhiszi.
- Michael lehunyta a szemét, és megdörgölte a halántékát.
- De őszintén szólva - folytatta Lionel -, szerintem nem ezt gondolta. Be akart szállni a
kocsiba, én pedig az útjában voltam.
- Michael fülében bősz ordítás visszhangzott, és mielőtt tudatosult volna benne, már talpra is
ugrott. Az ajtó felé lépett és felső ajka torz vicsorba torzult. Mielőtt messzebbre juthatott volna,
hihetetlen erőfeszítéssel magára kényszerített önuralma maradékát. Az üvöltés még mindig a
fülében csengett, valahol a hallásküszöb alatt lapult és bármelyik pillanatban visszatérhetett.
Michael még a lentről áradó lármán keresztül is hallotta, mit morog az a hang: Elliot nevét.
- Michael? - kérdezte Lionel, és aggódva közelebb lépett. - Jól vagy? Nem, ez ostoba kérdés
volt. Segíthetek valamit?
- Nem - felelte Michael, és egy legyintéssel elhessegette a közeléből. - Most nem. Már mindent
megtettél, amit tehettél.
- Michael, sajnálom, ami történt - mondta Lionel. Beletúrt a hajába, és sikerült a gondosan
borzasnak látszó frizurát valóban összeborzolnia. - Azt akartam...
- Elég - mondta Michael, és Lionelt kikerülve az ajtóhoz lépett. - Nem akarok többet hallani
erről.
- Lionel becsukta a száját és megroggyant a válla. Úgy festett, mint aki mindjárt összeesik.
- -De azért - mondta Michael, amikor kinyitotta az ajtót - köszönöm.
Nem tudta, vajon hallotta- e Lionel a folyosóról bezúduló lármában.

Második jelenet^
- Az autója felé igyekezett, amikor összefutott Kyle Williams-szel, Lionel új utódjával.
Egyikük sem figyelte, merre tart éppen, ezért éppen csak meg tudtak torpanni, mielőtt
összeütköztek volna. Kyle tért magához előbb, és barátságos, ártatlan arcot erőltetett magára.
Michaelt annyira felbőszítette az, amit Elliotról hallott - hiszen tulajdonképpen a Ventrue
okozta Darien halálát és Jeremey Talbot nem tett ellene semmit -, hogy némán meredt a
kölyökre.
- Hello, Luther úr - mondta Kyle tiszteletteljesen. - Nem is tudtam, hogy a városban vagy.
Meglátogattad Lionelt?
- Mivel a városban más nem rendelkezett vadászterülettel, Michael eltűnődött, mi mást
kereshetne itt.
- Most indulok hazafelé - mondta inkább.
- Jól érzed magad? - kérdezte Kyle. - Kissé zaklatottnak tűnsz.
- Rossz híreket kaptam - válaszolta Michael.
- Esetleg segíthetek valamit? - kérdezte a Gyermek. - Hallottam, hogy a múlt hónapban
elveszítetted a sarjadékodat.
- Michael lehunyta a szemét.
- Az sarj... - morogta összeszorított fogakkal.

99
- Sajnálattal hallottam - mondta Kyle. - Ha bármit tehetek … Michael kinyitotta a szemét, és
közelebb hajolt a kölyökhöz. A Brujah megrezzent, de nem hátrált el.
- Ne gyere nekem azzal, mit tehetnél, gyermek – mondta Michael. - Együttérzésed az utolsó
dolog, ami számít nekem. Ha ismét felajánlod, elfelejtem, kicsoda Atyád és megbánod, hogy
valahais megízlelted a vérét.
- Kyle elkerekedett szemmel bámulta, amikor folytatta útját. Várt rá a kocsija. Várt rá a
sofőrje. Várt rá saját vadászterülete Pontiacban. És bár még nem tudott róla, de Clare is várt rá.
Michael úgy gondolt, ha hazaért, felhívja. Mióta tudomást szerzett Darien haláláról, nem
egyszer felajánlotta támogatását. Michael úgy gondolta, ez alkalommal elfogadja.

Harmadik jelenet
- Stinson atya! - mondta egy fiatalosan csengő női hang. - Ébredj!
- Stinson szeméből azonnal kiröppent: az álom. Felült az ágyban és magához szorította a
takaróját. Lefekvés előtt bezárta az ajtót, és most mégis volt valaki idebent.
- Ki jár itt? - kiáltotta rettegve. Újabban egyre több rémálma volt. Ilyenkor egy zölden lángoló
szemű démon próbálta megkísérteni és megingatni hitében.
- Kapcsold be - mondta a női hang. Éles, fehér fény áradt szét a szuroksötét szobában, és
Stinsonnak a szeme elé kellett kapnia a kezét, nehogy teljesen megvakuljon. A szoba közepén
egy rövid, barna hajú nő kuporgott, slampos rózsaszín melegítőben. A háta mögül, egy
háromlábú fémállvány felső részéből áradó fény vakító glóriát rajzolt a feje köré, árnyékban
hagyva az arcát. Az állvány mögött is állt valaki.
- Ki maga? - kérdezte Stinson. Egyik kezével továbbra is szorosan markolta a takarót, a
másikkal pedig eltakarta az arcát.
- Én csak küldönc vagyok - mondta a nő. - Te pedig az üzenet. Stinson kopaszodó fején
izzadtság gyöngyözött. Atlétatrikója kezdett hozzátapadni a testéhez.
- Mit akar? Hogyan jutott be ide?
- Mindig ugyanazok a kérdések - mondta a nő. Hátrapillantott a válla felett, a fény és az
állvány mögött álló valaki felé. Profilból nem volt csúnya, csak egy kicsit átlagos. - Addig ne
kezdj forgatni, amíg hozzá nem látok, Timothy.
Stinson nem hallotta "Timothy"" elmotyogott válaszát, de a nő láthatóan megelégedett vele.
Visszafordult a pap felé, és letérdelt az ágy lábához. Enyhe érdeklődéssel az arcán félrehajtotta
a takarót. Stinson még mindig az ágy túlsó végében kuporgott; csupasz lába görcsösen
rugdalózott.
- Nem futsz sokat, igaz? - kérdezte a nő, amikor lenézett a lelkész lábára. A férfi combját és
lábikráját rövid, göndör szőr borította, csontos térde pedig remegni kezdett a hidegtől és a
félelemtől.
- Hagyjon békén - mondta Stinson halk, erőtlen hangon. Vadul cikázó szeme kezdett egy
bárányéra hasonlítani. - Tűnjön el innen.
A nő megragadta a lelkész egyik zoknis lábfejét és elkezdte maga felé ráncigálni. A férfi
felvinnyogott, amikor megérezte, milyen hideg a keze, de a bokáját nem bírta kiszabadítani.
Karcsú alakja ellenére a nő kifejezetten erős volt. Stinson arra gondolt, a másik lábával belerúg
az arcába és bezúzza hetyke, pisze orrát, de a félelem egészen megdermesztette. Mit tenne ez a
Timothy, ha a nőnek valami baja esne? És mit tenne a nő? Dilemmáját maga a nő döntötte el,
amikor elővett valamit az egyik zsebéből. A ragyogó fény komorszürke fémen csillant, aztán a
nő felemelte a kezét, hogy Stinson tisztán lássa, mi van nála. Nem átallott pisztolyt hozni Isten
házába, sőt, maga George Stinson atya hálószobájába.
- Most pedig meg ne moccanj, és nehogy zajt csapj - mondta a nő halkan. Hangjában nyoma
sem volt haragnak vagy rosszindulatnak. Négykézláb előrekúszott, és a pisztoly hideg csövével
a férfi lábai közé bökött. Beleszúrt a herezacskó melletti lágy húsba, és Stinson izmai
összerándultak a félelemtől. - Nem tart sokáig, atyám, és amúgy sem fog fájni. Ha minden
rendben megy, talán még az emléket is kitörlöm. Nem akar gyónni?
Stinson halk, állatias hangon felnyüszített, és megrázta a fejét.

100
- Jó - mondta a nő. Hátrafordult, és odaszólt a társának. - Gyerünk, Timothy, indíthatod.
Vigyázz, nehogy a harmincnyolcas belógjon a képbe. És koncentrálj az arcára. Elliotnak fel
kell ismernie.
A név még a tagjait megdermesztő rettegés ellenére is felkavart valamit Stinson agyában.
Véreres, zölden ragyogó szem képe villant fel előtte.
- Csak nyugi - mondta a nő, és kitűrte Stinson atlétatrikóját a boxeralsóból. - Nem vagyok
túlságosan éhes. De vigyázz, nehogy meglökd a kezemet. És ne feledd: ne mozogj!
A nő csak annyira húzta le a férfi alsónadrágját, hogy vastag csíkban előbukkant alóla az
őszülő szeméremszőrzet, aztán a köldök alatti részre szorította jéghideg ajkát. George Stinson
atya éppen belekezdett a feloldozásért könyörgő imájába, amikor hirtelen egy másik világban
találta magát, ahol a fájdalom, az üresség és a reszkető gyengeség volt az úr. Aztán meg a
gyönyör.

Negyedik jelenet
Michael a Gideon-ház liftjében állt, és várt, amíg kinyílt a legfelső szint ajtaja. Calvin végül
megtudta, hogy valaki betörte Michael ékszerboltjának a kirakatát, és magához hívatta, mert
meg akarta beszélni vele a helyzetet. Amikor az ajtó végre kinyílt, Michael habozás nélkül
megindult Atyja irodája felé a csempézett folyosón. Az iroda ajtajánál sem tétovázott, hanem
kopogás nélkül benyitott. Az ajtó helyett a papírjait méregető Calvin látványa érthetetlen
módon örömmel töltötte el.
- Gyere be, Michael - mondta Calvin. - Foglalj helyet. Michael nem változtatott a tempóján, és
egyenesen a számítógép előtt álló székhez lépett, megragadta a támláját, majd az íróasztal elé
kormányozta. Kedve szerint beállította a magasságát, aztán egyik lábát maga alá húzva
letelepedett.
- Beszélnünk kell - mondta.
- Igen - bólintott Calvin, akit kicsit zavarba ejtett Michael viselkedése. -Beszélnünk kell.
Kezdjük a legfontosabbak ha jól tudom, betörtek a Luther Ékszerüzletbe.
- Valaki bezúzta a kirakatot - mondta Michael. - Nem tudom, pontosan mi mindent vittek el.
Mire megérkeztem, eléggé kipucolták a boltot.
- "Megérkeztél"? - visszhangozta Calvin, és végre felnézett a munkájából. - Ezt meg hogy
érted? Nem dolgoztál éppen, amikor az eset történt?
- Nem.
- Értem. Mit mondtál a rendőrségnek?
- Semmit - felelte Michael. - Nem beszéltem velük. Hagytam, hadd intézze el a nappalos
személyzet. Utasítottam őket, hogy mondják azt, nem tartózkodtam a városban.
- Calvin kezdett dühbe gurulni. Michaeltől nem várták el, hogy utasításokat adjon a
személyzetnek.
- És a biztosító kárfelmérője? - erősködött tovább. - Felvetted vele a kapcsolatot? Szóltam
neki, hogy szerezzen tőled aláírást a papírokra.
- Nem is találkoztam vele - felelte Michael. - Nem mentem haza lehallgatni az üzeneteimet. Ha
valaki nem Richárdon keresztül üzen, nem is tudok róla.
- A betörés óta nem jártál a boltban? - kérdezte Calvin. Arcán kezdett felderengeni az
idegesség, amit enyhe harag árnyalt. - Annak már több napja, Michael. Hol aludtál?
- Michael várt egy kicsit a válasszal. Calvinnek ez nem fog tetszeni.
- Darien régi menedékébe költöztem - felelte. - Nem dolgozom egy ideje.
- És mégis... - Calvin a papírjjai között lapozgatott - úgy tűnik, jelentős pénzösszeget emeltél le
a klán számára létrehozott számláról, így van?
- Igen.
- Úgy gondoltam, hogy amilyen hamar csak lehetett, a pénzen új felszerelést vásároltál a
boltba, még mielőtt a biztosító kifizetett volna - mondta Calvin. - Ezek szerint nem ezt tetted.
- Nem. Pénzre volt szükségem.
- Légy oly kedves, és magyarázd el nekem, miért.

101
- Ha annyira tudni szeretnéd - mondta Michael, és előrehajolt a székében, pontosan
ugyanolyan pózban, mint Calvin -, le kellett fizetnem egy kidobóembert Saginaw-ban. Viszont
nem került olyan sokba, mint hittem. Visszaadjam a különbözetet készpénzben?
- A Calvin auráját beárnyékoló bosszúságot kezdte egyre jobban átmosni a harag.
- Nincsen ínyemre ez a hangnem, Michael. Áruld el nekem, miért kellett lefizetned egy
kidobóembert.
- Az az én dolgom - felelte Michael.
Csend borult az irodára. Calvin aurája felizzott.
- Mivel a pénz tőlem származik, természetesen az én dolgom is, Michael - mordult fel végül. -
Mint ahogy az is, amit művelsz. Oktalan tetted óta különösképpen. Most pedig viselkedj
rendesen, és válaszolj a kérdésemre.
- Ennyire fontos, mit csináltam ötezer dollárral? - kérdezett vissza Michael. - Megér ez ennyit
egyáltalán? Persze megmondhatom, ha annyira érdekel.
- Michael...
- Azt leszámítva - folytatta Michael, rá sem hederítve az Atyja hangjából kicsendülő, növekvő
haragra -, hogy kettőnk között nem így szokás lerendezni a dolgokat, ugye, Calvin? Ha
valamelyikünk a másik számára fontos információhoz jut, akkor azt titokban tartja, nem igaz?
- Michael, öt másodperced van, hogy válaszolj a kérdésemre -mondta Calvin. Arca egészen
életteli színt öltött; fejébe tolult a vére. - És nem ártana, ha még hamarabb változtatnál a
stílusodon.
- Vagy mi lesz? - csattant fel Michael, szabad utat engedve saját haragjának. - Megint elveszel
tőlem valamit, amit valaha adtál? Mi lesz a következő, Calvin? Amúgy sem volt semmim, ami
kicsit is érdekelt volna. Sohasem kaptam tőled semmit, amit sajnálnék elveszíteni.
Michael pislogott; és akkor Calvin megmozdult. Michael Atyja elmosódott villanásként pattant
fel a székéből, felkavarta az asztalán szétszórt papírokat, aztán megragadta Gyermeke ingét és
kirántotta a székből. Michael körül tótágast állt a világ. Háttal csapódott neki a szoba csukott
ajtajának, a szék pedig, amelyen az előbb ült, lassan átgurult Calvin privát irodájába.
- Pedig adtam neked valamit, amit még mindig vissza tudnék venni tőled - mordult fel Calvin,
aki alacsonyabb termete dacára pár centire a föld felé emelte Gyermekét. Michael még
sohasem látta ilyen gyorsan mozogni. Nem is tudta, hogy vannak, akik ilyen gyorsan tudnak
mozogni. Calvin agyarai fehér lángnyelvekként izzottak előtte. - Minden éjjel egyre nagyobb a
kísértés. Minden alkalommal, amikor újra csalódást okozol nekem, átgondolom, mit adtam
neked. Azóta undorodom tőled, mióta megteremtettelek.
- Akkor pusztíts el - mondta Michael. - Szabadíts meg mindkettőnket a szenvedéstől. Csak
vigyázz, nehogy bárkinek is elmond, mi történt. Nálad már hagyomány eltitkolni
leszármazottaid halálát.
Calvin dühödten felordított, és megint elhajította Michaelt, akit azonban most sikerült
nekivágnia annak a kristályszobornak, amit még saját Atyja készített neki. A méretes szobor
felborult, összetört és borotvaéles szilánkok záporoztak Michaelre. A vámpír oldalra
bukfencezett, aztán talpra kecmergett és szivárványszínben csillogó felhőben leporolta magáról
a törmeléket. A válla, amire esett, nyilallt és petyhüdten lógott; orrába csapott az arcára és
hátára szerzett tucatnyi apró sebből kicsorduló vér. Az ő szemfogai is elővillantak, szája
vicsorba torzult.
- Hát annyira hiányzik Darien - kérdezte Calvin, aki még mindig ugyanott állt, ahonnan
elhajította Michaelt -, hogy képes lennél követni?
- Michael nem mozdult. Várta, hogy Calvin lépjen. Bőrén beforrtak az apró vágások és vér
tolult a vállába. Keze először égett, aztán bizseregni kezdett, végül megint tudta mozgatni. De
szemfogait nem húzta vissza. Ha Calvin megmoccan...
- Ez érthetetlen, Michael - mondta az Atyja. Arcáról eltűnt a vörös szín, szemében kihunyt a
düh. Határozottan a zsebébe dugta a kezét. - Nézd, mit tettél. Nézd, mi lett belőled. Pedig olyan
ígéretes tehetség voltál.
- Ez egy átkozott hazugság, Calvin - mondta Michael. Testéből elillant a fájdalom és az ő
haragja is csitulni kezdett. - Soha nem volt semmim, amit ne tőled kaptam volna. Még azt az

102
"ígéretet", amit megláttál bennem, azt is te kényszerítetted rám. Darien volt az egyetlen, akit
valaha is sajátomnak mondhattam. Ő volt az egyetlen értékes dolog, amit valaha sikerült
megalkotnom.
Calvin megcsóválta a fejét és a földre szegezte pillantását. Michael kizárólag csalódottságot
látott az aurájában. Atyja egy pillanatig sem tartott attól, hogy Michael elveszíti hidegvérét és
megtámadja. Ez a nyilvánvaló lenézés szíven ütötte Michaelt, aztán szemfogai kissé
visszahúzódtak. Csak bolondot csinál magából.
- Rosszul vagyok tőled, Michael - mondta Calvin, miközben lassú léptekkel visszasétált a
székéhez. - És igazad van. Darien volt az egyetlen, aki miatt értékesnek érezhetted magadat.
De még ezzel is csalódást okoztál. Ha nem törődtem volna vele, ha nem gondoskodom a
szükségleteiről, ő sem lett volna jobb nálad. Mindkettőtöket hagynom kellett volna meghalni.
- Csak szólnod kellett volna - mondta Michael. - Csak szólnod kellett volna, hogy Darien
meghalt, rögtön azután, hogy megtudtad. Ha nem próbáltad volna eltitkolni, minden úgy lenne,
mint régen. Ha legalább egy másodpercig egyenlőként kezeltél volna...
- Mi ketten sohasem voltunk egyenlők, Michael - szakította félbe Calvin, akin már nyoma sem
látszott előző dühkitörésének. -Nem azért teremtettelek, hogy velem egyenlő legyél.
- Felejtsd el - mondta Michael. - Dariennel kaptál egy esélyt, megpróbálhattad "kijavítani" a
hibádat. Többé nem zsarolhatsz meg vele. Nem vehetsz el tőlem több pénzt. Nem tilthatod
meg, hogy táplálkozzak. Nincsen semmid, amit felhasználhatnál ellenem. Nem fogsz többé
dróton rángatni.
- Michael - szólalt meg Calvin halkan -, pontosan úgy beszélsz, mint a Szabbat.
Michaelnek elakadt a szava. Nem tudta, hogy a Szabhatnak van olyan hivatalos propagandája,
amit utánozni lehetne. Leszámítva persze azt, hogy "nyugodtan gyilkoljunk embereket nyílt
színen", illetve "igyunk egymás véréből".
- Talán közéjük tartozom - mondta. - Talán ez is csak egy újabb balfogás amúgy is terjedelmes
listámon.
- Nem szabadna ilyeneket mondanod - csóválta meg a fejét Calvin. És csodák csodájára
elmosolyodott. Auráját új szín festette meg, de Michael nem tudta, mit az. Nem ismerte ezt az
árnyalatot. - Adrock hercegnek meggyőződése, hogy közöttünk rejtőzködik a Szabbat egyik
szimpatizánsa. Ha fülébe jutna, amit az előbb mondtál, még én sem tudnálak megvédelmezni.
Már ha egyáltalán megpróbálnám.
- Michael meg sem bírt szólalni. Szembeszegülni Atyjával és dacolni haragjával egy dolog.
Lelke mélyén tudta, hogy Calvin túl büszke ahhoz, hogy megsemmisítsen valamit, amit ő
teremtett. De elpusztítani valakit vagy hagyni, hogy azt a valakit más pusztítsa el, nos, az két
különböző dolog. A puszta gondolat, hogy a Szabbat lehetséges kémeként kell Adrock herceg
elé állni, jeges rémülettel csillapította haragját. Adrock biztosan végezne vele.
- Nem vagyok a Szabbat tagja - mondta. - Ok ölték meg a Gyermekemet. Ha van ellenségük,
hát én vagyok az.
- Kicsit elkéstél a melodrámával, Michael - jegyezte meg Calvin. Miután visszanyerte fölényét
a társalgásban, hűvös, magabiztos öneltsége ismét régi fényében ragyogott. - Egy
szimpatizánstól pont ilyesmit várnak el.
- Michaelnek hidegség kúszott a gyomrába. Calvin játszik vele. Csak szórakozik vele, hogy
elbizonytalanodjon. Nem merné ilyesmivel megvádolni.
- Ezzel nem keresnéd fel Adrock herceget - szólalt meg elkeseredetten. Gyűlölte magát a
gyengeségéért, de nem bírta csendben maradni. - Te is ugyanolyan bűnösnek tűnnél.
- Tényleg? - Calvin gúnyos mosolyától még jobban utálta magát.
- Hazudtál a hercegnek. Megvédted Darient, amikor megteremtettem.
- A herceg pontosan ilyen hazugságra számítana - mondta Calvin. Elkezdte összeszedegetni az
előbb szétszóródott papírokat, és takaros oszlopba rendezte őket. - De vajon kinek hinne? Egy
Újszülöttnek, aki állítólag a Szabhatnak kémkedik, vagy saját udvar-nagyának?
- Villanova látná, hogy hazudsz - vágta ki Michael az első értelmes ötletet, ami eszébe jutott. -
És nem titkolná el a herceg elől.
- Vajon kit támogatna Villanova? - kérdezte Calvin. -Téged vagy testvérét és feljebbvalóját?

103
- Ezt nem teheted! - kiáltotta Michael. - Nem terjeszthetsz rólam ilyesmit! A saját
Gyermekedről! Ez hazugság!
- Calvin ismét megvillantotta tökéletes fogsorát.
- De megteszem, Michael - mondta. - Ha még egyszer ilyen hangnemben szólsz hozzám,
megteszem. Ha még egyszer elveszítem miattad a béketűrésemet, gondoskodom róla, hogy
Adrock herceg tudomást szerezzen erről a beszélgetésről. És arról is, hogy tudja, te vagy az,
aki titokban a Szabatnak kémkedik. Megértettél?
Michaelt a szégyen és a tehetetlen düh mardosta. Calvin megöleti, mielőtt szembeszállhatna
vele. Michael látta az aurájában, hogy ezt komolyan gondolja. És az ismeretlen árnyalat egyre
erősebb lett. Ha találgatnia kellett volna, a győzelem színének nevezné.
- Igen, Calvin - szólalt meg alig hallható hangon. - Megértettelek.
- Akkor jó - bólintott Calvin, és aurája csak úgy lángolt a győzelemtől. - Most pedig eredj
haza, mielőtt tudatosul bennem, mennyire szörnyűségesen tiszteletlen voltál velem ma éjjel.
Menj haza, mielőtt meggondolom, érdemes-e ismét megvédenem téged.
- Michael képtelen volt Atyja szemébe nézni és kisomfordált a szobából.

Ötödik jelenet
- "Testvére és feljebbvalója"? - kérdezte Marcus Villanova, megtörve a hosszúra nyúlt csendet.
Michael távozása után lépett ki Bainbridge magán irodájából. - Ez nem volt túlságo...
- Ne most, Marcus.
- Mióta ismerjük egymást? Már vagy száz éve, nem? Azt reméltem, mi már túlléptünk ezeken
a társadalmi megkülönböztetéseken.
- Ne most, Marcus - ismételte meg Bainbridge. A papírlapok nyugtalanul zizegtek az ujjai
között.
Villanova megint csendben ült egy darabig. Szórakozottan játszadozott Bainbridge
"gyűjteményének" újabb csillogó-villogó darabjával, amit szintén Michael készített.
Bainbridge a szeme sarkából észrevette a csillogást, és felnézett, vajon mit művel Villanova.
- Mi van már megint nálad? - kérdezte fáradtan.
- Elméletileg egy üveg egyszarvú lenne - felelte Villanova, aki tűnődve bámulta a kis vackot. -
De nem az.
- Micsoda?
- Ne is törődj vele. - Fürge mozdulattal az egyik zsebébe dugta az értéktelen holmit. - íme, a
modern irodalom. Erről a darabról legalábbis ez jutott eszembe.
- Tartsd meg - mondta Bainbridge a fejét csóválva. - Ha akarod, elviheted az egész
gyűjteményt. Nekem aztán egyetlen ócskaság sem fog hiányozni.
- Még első Gyermeked legjobb munkáinak mementóiként sem? - kérdezte Villanova
mosolyogva. - Nem, azt hiszem, tényleg nem.
Újabb rövid csend telepedett közéjük, aztán Villanova megint megszólalt.
- Attól tartok, kezded elveszíteni, Calvin.
Bainbridge rezignáltán letette a papírjait, és kiegyenesedett.
- Micsoda?
- Michaelt - folytatta Villanova. - Tíz évvel ezelőtt még nem kellett volna ilyen vulgáris
módszerekkel megfegyelmezned. Huszonöt évvel ezelőtt nem lett volna szükség ilyen durva
fenyegetésekre, hogy kordában tudd tartani. Ötven évvel ezelőtt nem mert volna úgy beszélni
veled, mint ma. Kezd kicsúszni az irányításod alól.
- Lehet - felelte Bainbridge -, de minél távolabb menekül előlem, annál kevésbé érzem úgy,
hogy ő a nyakamban lógó albatrosz.
- Nem csak Villanova dobálózhatott irodalmi utalásokkal. - Ha másra nem is volt jó ez a
beszélgetés, melynek tanúja voltál, arra igen, hogy már tudjuk, értelmetlen a mi oldalunkra
édesgetni. A birtok többi lakójához hasonlóan őis kénytelen lesz behódolni uralmam előtt.
- Talán - mondta Villanova. - De csak magamat ismételhetem: ahogy egyre idősebbek
leszünk, úgy szaporodnak a gondjaink Gyermekeinkkel.

104
- Bainbridge-nek nem tetszett a Villanova hangjából kicsendülő furcsa mellékzönge. A hárpia
pillantása is fürgébben cikázott végig a szobán, mint általában.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Egy héten belül amúgy is megtudtad volna - mondta a hárpia.
- De úgy gondoltam, jobb, ha tőlem hallod először.
- Szóval rossz hírekkel jöttél - mormolta Bainbridge. Tehát ezért toppant be a hárpia ilyen
váratlanul. De mielőtt elmondhatta volna, mi látogatása oka, megérkezett Michael.
- Nem igazán - felelte Villanova. - Inkább csak nyugtalanítóak. Szívesebben közöltem volna
nyugodtabb körülmények között. - A darabokra tört kristályszobor törmelékeire pillantott.
- Ki vele.
- Úgy néz ki - folytatta Villanova árnyalatnyi szünet után -, hogy az én Lewisom felettébb nem
időszerű felfedezést tett az Irón River partján álló raktáraknál.
- Milliner? - kérdezte Bainbridge, elébe vágva a hosszas köntörfalazásnak.
- Sajnos igen. A drága fiú egyenesen belebotlott az előkészületek végén járó szervezkedésbe.
Én tanítottam meg, miként szúrhatja ki a gyanús éjszakai tevékenységeket, és ez az
elővigyázatosság most utólag talán kicsit túlságosan is jól kifizetődött. Lewis felfedezte, hogy
Ms. Milliner jelentős befolyást szerzett a Gazdasági Kamarában, majd miután végigkövette a
különböző manővereit, eljutott a raktárakig, amelyeket még te ajánlottál. Ezeket akarta Elliot
Damascus még a hónap vége előtt megvásárolni.
- Ezzel még gondjaink lehetnek - mondta Bainbridge az idegesség leghalványabb jele nélkül. -
Samuelson megbízható?
- Kétség sem férhet hozzá. - Villanova árnyalatnyit beleremegett a méltatlankodásba. -
Tökéletesen feddhetetlen.
- Tehát van időnk megmenteni a helyzetet. Hűséges? Megbízhatunk benne annyira, hogy
beavathatjuk jövőbeni terveinkbe? Felsorakozik velünk Adrock ellen, ha a a szükség úgy
kívánja?
- Ez nem vitás, Calvin - mondta Villanova feltartva a kezét. -Lewis oda áll, ahová az én
árnyékom vetül... de ezzel most elkéstünk. Elismertséget keresett, és felfedezéséről azonnal
beszámolt Adrock hercegnek.
- Adrock tudja?
- Igen - bólintott Villanova. - A hercegnek tudomására jutott, hogy valaki lépéseket tervez az
unokája ellen. Ez az információ, súlyosbítva azzal, hogy Adrock kémet gyanít közöttünk,
végzetes lehet ránk nézve. És nyilvánvalóan késlelteti a küszöbön álló hatalomátvételt.
- Nem szükségszerűen - mondta Bainbridge, és tekintete az ajtó feletti lámpába rejtett
mikrofonra kúszott. - Már beindítottam az egyik válságtervet, amely két vagy három problémás
kérdést is sikeresen rendezhet. Úgy vélem, ami az Elliot elleni szervezkedést és a képzelt
összeesküvést illeti, azokról el fogom terelni a figyelmét.
- És a kém?
- A válságterv erre a részletre is kiterjed.
- Mi ez a válságterv egyáltalán?
- Minél kevesebbet tudsz, Marcus - mondta Bainbridge -, annál jobb. Ráadásul, a meglepetés
erejének hála, rendkívül őszinte meglepetéssel fogadod majd a híreket, ha nyilvánosság elé
állok velük. Persze csak akkor, ha a herceg olyan helyzetet teremt, amelyben ez szükséges
lehet.
- Megtörtént - felelte Villanova. - Egy hét múlva gyűlést akar összehívni. Téged, jómagamat,
Theodore-t, Maxwellt és Jeremey-t akarja látni.
Az, hogy Adrock magához hívatja mindegyik klán legidősebb képviselőjét, arról árulkodott,
valóban hivatalos összejövetelre készül. Viszont az egyetlen olyan összejövetel, amely jelen
helyzetben aktuális lehet, az egy tárgyalás. Bainbridge Villanovával is megosztotta ezt a
feltevését.
- Nagyon valószínű - felelte a másik. - Remélem, a válságterved erre a részletre is kiterjed.
- Igen - mondta Bainbridge nagyobb magabiztossággal a hangjában, mint amennyit valójában
érzett.

105
- Egy ideig mindketten csendben üldögéltek. Bainbridge azt kívánta, bárcsak menne már el a
másik. A hárpia ma éjjel tanúja lehetett az elmúlt évek legkatasztrofálisabb estéjének. Végül
aztán Villanova felállt.
- Calvin, komolyan hiszed, amit Michaelnek mondtál? - kérdezte.
- Mire gondolsz?
- Amikor arról beszéltél, hogy támogatlak a hazugságodban, ha úgy hozza a szükség - mondta
Villanova. - Őszintén azt hitted, igazat mondasz?
- Eléggé hittem benne ahhoz, hogy Michael készpénznek vegye - felelte Bainbridge óvatosan. -
Ha nem így lett volna, amúgy is lazuló szorításom még inkább lecsúszott volna róla.
- Értem - mondta Villanova, és indulásra készen az ajtó felé fordult. Bainbridge igazat beszélt.
Az auráján jól látszott. - Ezt jó tudni. Találkozunk egy hét múlva, Calvin.
- Az udvarban - bólintott Bainbridge. - Jó éjt, Marcus.

Hatodik jelenet
- A szegényes lakás ajtaján felhangzó kopogás nem ijesztette meg Michaelt, aki egész este ki
sem mozdult Darien egykori, szükség esetére fenntartott menedékéből. Már várta ezt a
kopogtatást. Ébredése óta a bejáratot bámulta. Kinyitotta az ajtót, és beengedte Clare-t.
- Itt élsz? - kérdezte a nő, amikor körülnézett. Alaposan összegyűrt rózsaszín ruhát viselt, és az
egyik vállán mélybarna folt díszelgett. A másik vállán ronda, barna retikül lógott. - De most
őszintén, Michael. Azt hittem, a családodnak jobb ízlése van.
Azt Michaelnek is el kellett ismernie, hogy szoba nem volt több egy szürkére festett,
beszegezett ablakú doboznál, ahol az egyetlen berendezési tárgy egy fekvőalkalmatosság volt.
Az épületben már régóta kikapcsolták a vizet és az áramot, de legalább Calviné volt. Bár kívül
és belül is meglehetősen rondán nézett ki, de ha nem akadt más lehetőség, itt el lehetett tölteni
egy-egy napot.
- Csak ideiglenesen lakom itt - felelte inkább.
- Reméltem is - mondta Clare rejtélyes mosollyal. - Ugyanis a vadászterületemen tartózkodsz.
Nem szívesen hívnám a seriffet, hogy seprűzze ki innen az udvarnagy fiát. Botrányos lenne,
mi?
Clare komolytalan, játékos szemérmességgel beszélt, de szemében metsző ridegség csillant.
Aurája olvashatatlan volt, ezért Michael nem tudta mire vélni ezt a kettősséget.
- Nem mintha megtenném - folytatta a nő. - Mármint nem adnálak fel. A seriffet sem hívnám.
Amíg nem vadászol a területemen, nem érdekel, hol laksz.
- Michael becsukta az ajtót, és visszasétált a virágmmtás, műbőr díványhoz, ami ősidőkkel
azelőtt kerülhetett ide, hogy az utolsó lakó elmenekült innen.
- Kérdezni akarok tőled valamit - mondta. - Találkoztunk aznap este, amikor megtudtam,
Darien nem jön haza többé. Azt mondtad, segíteni akarsz nekem. Miért?
- Mit miért?
- Clare, kérlek... - Michael túlságosan fáradt volt az efféle játékokhoz. - Miért ajánlottad fel a
segítségedet? Mit érdekel téged, mi mindenen megyek keresztül?
- Mert Jeremey elmesélte, mi történt Dariennel - felelte a nő. -És beszélt Elliotról. Sohasem
kedveltem Elliotot, de eddig nem tehettem ellene semmit.
- Tehát én lennék az ürügy?
- Hasznos vagy - mondta Clare, és merészen Michael elé lépett. Szeme szinte ragyogott, és ezt
a férfi kissé nyugtalanítónak találta. -Egy hasznos szövetséges.
- Michael ezen elgondolkodott egy kicsit. Az Irón Rapidsben megbújó Vértestvérek között
egyetlen szövetségese vagy barátja sem akadt. Darient leszámítva sohasem kereste a
fajtájabéliek társaságát. Bár gyakran látogatott az Elíziumba, ott ritkán élt társasági életet. A
gondolat, hogy valaki a szövetségeseként gondol rá, az újdonság erejével hatott rá.
- Szóvan nem érdekel, mit tett Elliot Dariennel? - kérdezte a nőt. Azt most nem említette, hogy
legalább ugyanekkora felelősség terheli Jeremey-t is, amiért meg sem próbálta megmenteni a
fiút. - Csak felhasználsz a céljaid eléréséhez? Számodra ezt jelenti a "szövetséges"?

106
- Nem ismertem annyira Darient, hogy foglalkoztasson a dolog - felelte Clare, miközben
bekukkantott a lakás mocskos, portól megfeketedett konyhájába. Valami eliszkolt előle a
sötétben. - De attól meg nem tetszik, amit Elliot művelt. És szerintem rászolgált a büntetésre.
De nem az én feladatom megbüntetni. Mert nem érdekel.
- Ami valóban érdekel - folytatta, és visszafordult Michael felé; arca haragosnak tűnt, de a
szemei nem -, az, hogy Jeremey-nek minden áldott éjszaka el kell viselnie Elliot jelenlétét, akár
tetszik neki, akár nem. Jeremey évek óta dolgozott Adrocknak, és egyetlen árva előléptetésre
sem méltatták. Aztán felbukkant Elliot, és rögtön Jeremey nyakába akasztották, el kellett
fogadnia, neki kellett kitanítania, mert Dávid Ellsworth túlságosan elfoglalt. Most pedig Elliot
parancsolgat, és Jeremey-nek muszáj engedelmeskednie, mert a fickó Marion unokája. Ez nem
tisztességes, Michael, és Jeremey kezd beleroppanni.
Michael elfintorodott, de nem szólt semmit. Vajon tudatában volt Clare, mit mondott most?
- Ne nézz így, Michael - mondta Clare, és visszasétált a díványhoz. - Tudom, mire gondolsz,
ha így bámulsz. Te nem érted, mi folyik itt. Jeremey számára a rend a minden, és Elliot
állandóan
felborítja ezt a rendet. Jeremey-nek kijárna egy fontosabb pozíció, hiszen annyi mindent tett a
városért, de ezt elfoglalta előle Elliot, csak azért, mert a herceg rokona. Nincsen ez így
rendben, és pontosan ez őrjíti meg Jeremey-t.
Clare minél többet beszélt, annál élénkebbnek tűnt. Széles karmozdulatokkal kísérte
mondanivalóját. Pillantása hol visszatért Michaelre, hol máshová kalandozott. Hangja
szabálytalanul ingadozott, egyszer hangosan beszélt, máskor halkan. Michael ülőhely-zetet
változtatott a díványon, hogy szükség esetén megfékezhesse a nőt. Vagy hogy
elmenekülhessen.
- Mindannyiunknak van valami fontos dolog az életében, Michael; Jeremey esetében ez a rend.
Amíg Elliot nem tűnik el innen, addig nem is lesz számára rendben a világ. Ezért közös az
ellen
ségünk. Nem azért, mert annyira kedveltem volna Darient vagy érdekelne a fájdalmad.
Jeremey-től elvette rendet, tőled pedig Darient. Elliot megfosztott tőle, pedig ő volt az
egyetlen, akit a sajá
todnak mondhattál.
Michael meredt szemmel, résnyire tátott szájjal nézte a nőt. Clare-nek igaza volt. Habár eddig
sohasem gondolt rá ebből a nézőpontból, valójában Darien segített neki ellenállni primitív,
állatias énje unszolásának. Elméjének ez az elzárt része, amely más vámpírok jelenlétében
állandóan paranoid gondolatokkal ostromolta és félelmet ébresztett benne, Darien közelében
mindig hallgatott; benne megbízhatott. Ilyenkor az a vérszomjas vágy, ami táplálkozás közben
szüntelenül azt mormogta, igyon még többet, szintén elcsendesedett. Ha Darien társaságában
táplálkozott, kényelmetlenül ugyan, de mégis megbarátkozott ezzel a személyiségével is. Nem
vitte túlzásba a vérszívást, de nem is tagadta le, hogy a vágy ott lapul benne. És természetesen
Darien soha nem bőszítette fel annyira, hogy elvakítsa a düh, amit énje bestiális részének
köszönhetett. Csak most, Darien halála után érezte, milyen nehéz kordában tartani ezt a
haragot. Calvinnel szemben nem is sikerült, és alaposan megfizetett érte. Amikor még Darien
vele volt, sohasem tett ilyet. Önértékelése szempontjából Gyermeke sokkal fontosabb volt
számára, mint azt eddig hitte. És Clare igazat mondott: Elliot ezt elvette tőle.
- És mi a helyzet veled? - kérdezte a nőt. - Te miért akarod felvenni vele a harcot?
- Jeremey miatt. Amikor elveszítettem a családomat, ő helyettesítette őket. Nagyon keményen
próbál megfelelően gondoskodni rólam.
- Michaelben tudatosult, hogy ha némileg körmönfont logikával gondolkodik, akkor bizony
Elliot Clare-től is elvett valamit: Jeremey-t.
- Akkor viszont a kérdés az, "Elliot esetében mi segíthet neki megőrizni az emberségét?" -
mondta Michael. Nem nézett a nőre és nem is gondolt rá. Ugyan sértette a hiúságát, hogy Clare
előre megírt menetrend szerint egyszerűen kihasználja, de már nem idegesítette annyira. Talán
kölcsönösen segíthetnek egymásnak céljaik elérésében. Ha viszont így szemléli a dolgot, ha
sikerrel járnak, nem számít, hogyan érik el azt a célt.

107
- Mit vehetnénk el tőle?
- Már megtettem az első lépéseket - felelte Clare, és egy papírba csomagolt, szögletes valamit
húzott elő förtelmes retiküljéböl. - Tudom, mi Elliot gyengéje. Kell neki valaki, aki megerősíti
a hitében. Aki elmondja neki, hogy ő valójában jó.
- Adrock vagy Ellsworth? Clare a fejét csóválta.
- Az feszélyezné. Elliot túlságosan büszke. Nem kérne megerősítést egy rangban felette állótól.
Még a végén nem azt hallaná, amit szeretne. Nem, ő az egyenrangúak között keresgél. Vagy
azok között, akiket alacsonyabbrendűnek vél.
- Mint Jeremey? - kérdezte Michael. - Vagy Lionel?
- Rangban felettük áll - mondta Clare -, de nem tőlük kér megerősítést. Hanem egy katolikus
paptól.
- Paptól?
- Irón Rapidsben - erősítette meg a nő. - Elliot kizárólag vele hajlandó beszélni, ha azt
szeretné, hogy valaki megerősítse önnön fontosságában. Amennyire én tudom, az Ölelése óta
ezt csinálja. Meglengette a kezében tartott barna csomagot, aztán Michael felé nyújtotta. -
Sajnálatos módon rajtakaptam a papot, miközben valami nagyon-nagyon csúnya dolgot
művelt. Itt van ezen a kazettán. Sajnálom. Kedveltem ezt a papot.
Michael fejében kezdett összeállni Clare terve.
- Értem - bólintott. - Ha Elliot megnézi a felvételt, és meglátja, mit művel ez a bizonyos pap, rá
kell jönnie, az egyetlen ember, akihez eddig azért fordult, mert ő "jó", valójában nem is annyira
"jó". És ha emiatt kiderül, hogy egyetlen szava sem ért semmit, mit fog mondani?
- Valami ilyesmiről lenne szó - mondta Clare. - Persze ez aprócska lépés, de tudtommal ez az
egyetlen dolog, ami Elliotot még az emberekhez kapcsolja. És még nem olyan régóta vámpír.
Ha akarod, várhatunk még egy kicsit, hátha újabb dolgokat is találunk. Pár évet esetleg...
- Nincsen kedvem évekig várni - mondta Michael. Felállt és elvette a csomagot. De Clare még
nem eresztette a másik végét. -Rosszul vagyok már a várakozástól. Műidig csak vártam és
mérlegeltem a tényeket meg a következményeket. Azt ajánlom, még most vegyük el Elliottól
azt, ami fontos neki. Addig akarok lépni, amíg emlékszik, mit tett Dariennel. És még azelőtt,
hogy túlságosan megerősödne. Ha mást is elvehetünk tőle, hát elvesszük később. De kezdjünk
neki most.
- Egyetértek - mondta Clare, és elengedte a kazettát. - Már csak két kérdés maradt hátra:
hogyan juttatjuk el Elliotnak és honnan tudjuk meg, valóban megnézte-e?
- Mert jobb, ha nem leszünk szemtanúi első reakciójának - tűnődött Michael -, amely
valószínűleg nem lesz kellemes annak, aki átadja az üzenetet. - Clare bólintott.
- Tudod - szólalt meg Michael egy pillanattal később -, azt hiszem, ez nem jelenthet gondot.
Már sejtem is, ki lenne a legmegfelelőbb ember erre a feladatra.

Hetedik jelenet
Lewis Samuelson Elliotot méregette, és megpróbálta kitalálni, mi járhat a fiatal Ventrue
agyában. Éppen most számolt be neki arról, mit fedezett fel Irón Rapidsben, de Elliot még
mindig nem mondott semmit. A fiatal hárpia fürkészve bámulta házigazdáját, hátha valami
apró arcrándulás elárulja, mire gondol. Marcus szerint minél többet figyel valakit, annál
könnyebben megtudhat róla mindent. Minél erősebben nézi, annál mélyebbre lát, egészen a
lelke legmélyéig. Most azonban Elliot lelke egyáltalán nem kívánta feltárni magát. A Ventrue
csupán alaposan megnézte az íróasztalán heverő képeket, megfordította őket, elolvasta a
Samuelson nagy, hurkos betűivel írt megjegyzéseket a hátoldalukon, majd sorban félretette
őket.
- Érted egyáltalán, mit jelentenek ezek a képek? - kérdezte végül Samuelson. - Itt, Irón
Rapidsben készítettem őket, pontosana...
- Elliot felpillantott, és apró gombóccá gyűrte a kezében tartott képet, írisze ragyogó zöld
színével éles ellentétben álltak a szemét átszövő vérerek. Samuelsonnak el kellett ismernie,
hogy gyönyörű szeme volt. Hiába használt szemkihúzót és alapozót, amelyekkel megpróbálta

108
kihangsúlyozni a saját szemét, szerette volna, ha olyan szerencsés, mint Elliot. Samuelson
szerint neki tényleg bámulatos szeme volt, mint ahogyan egy elbűvölt madár is csodálatosnak
tartja a kígyóét, persze, de akkor is döbbenetes hatással volt rá.
- Miért, talán ennyire balfasznak nézek ki? - csattant fel a fiatal férfi. - Azt hiszed, nem tudom,
hol készítetted ezeket a képeket? Talán nem ismerem eléggé ezt a kibaszott várost? Szerinted
eddig nem is sejtettem, hogy valami szarfejű szórakozni próbál a területemen?
Ebben reménykedtél, seggfej?
Bár Samuelson nemzedékét tekintve távolabb állt Adrock hercegtől, mint Elliot, azért mégis
öregebb volt nála. És így nem illik beszélni az idősebbekkel.
- Vigyázz a szádra, Elliot - csitította halkan.
- Basszad meg, Lewis! - csattant fel Elliot. Két kézzel felmarkolta az íróasztalán heverő
képeket, és Samuelson arcába vágta mindet. -Igen, tudom, mit jelentenek ezek a képek. Azt,
hogy valaki a területemen grasszál ezekkel a kibaszott kamionokkal, és betelepszik a
dokkokba. Az elmúlt két hétben sorban veszítettem el az ügyfeleimet, és senki nem bírta
megmondani, kihez mentek át. Apám eltűnt a világ elől, Marion meg magasról szarik
mindenre, ami nem Detroit, és még saját embereim sem képesek felemelni a seggüket és
megtudni, ki csahol az ajtóm előtt. A tetejébe egy csapat öltönyös seggfej cseszegeti a
munkásaimat, mintha bandaháborút akarnának Irón Rapids közepén! Van elég problémám
anélkül, hogy megmagyaráznád, mi a faszt kellene tennem!
Mielőtt Samuelson bármit mondhatott volna erre az arcátlanságra, a Ventrue felkapta az
asztalán álló telefont és rávágott egy gombra a készüléken. Egy pillanattal később már azzal
üvöltözött, aki felvette a kagylót.
- Mi az, hogy nincs ott? - harsogta. Eltartotta magától a telefont, mintha egy élőlénnyel
ordítozna. Párszor az asztalhoz csapkodta a kagylót, és ceruzák, tollak meg papírlapok repültek
szanaszét. -Hallasz engem? Halló! Dávidét akarom, de most!...Nos, akkor kerítsd elő, te
baromarcú; mondd meg neki, hogy a Gyermeke keresi! - Miután ezzel sem ért el többet, bősz
ordítással lecsapta a telefont.
- Elliot - kezdte Samuelson -, ha talán...
- Tudod, ki áll az egész mögött? - kérdezte Elliot, miközben megint felvette a kagylót és
lecsapott egy másik gyorstárcsázó gombra. - Láttad is, ki mászkál a területen, vagy csak
remélted, hogy annyira örülök majd neked, amiért feltártad ezt az apró összeesküvést, hogy
meg sem kérdezem, kinek köszönhetem mindezt?
- Samuelson elfordította a fejét, és nem szólt semmit.
- Hát pontosan erre számítottam, baszdmeg - horkantott fel Elliot. - Az összes kibaszott
Toreador egyforma! Azt hiszitek, ti szartátok a világot, de egyikőtök sem tud egy árva,
picsányi dolgot sem a... - Pillantása megint a telefonra villant, és teljes figyelmével a hívó félre
koncentrált.
- Mi van, Johnson, hogy álltok? Ne merd azt mondani, hogy egy lépést sem... Hohó, hát mi
csúszott ki a szádon, Johnson?! Mit mondtam neked? Kapd be!
Lecsapta a telefont, és ismét Samuelsonra nézett. A szemét behálózó vörös vonalak még
feltűnőbbé váltak, és Lewis összerezzent.
- Az isten verje meg ezt a barmot. Ügyvédek. Már akkor szárazra kellett volna szívnom,
amikor először találkoztam vele.
- Mi lenne, ha esetleg egy más időpontban beszélnénk a dologról? - kérdezte Samuelson, és
lassan felállt. - Ha már nem vagy ennyire ideges.
- Nem - mondta Elliot. - Nem. Tudom én, mit akarsz, de felejtsd el. Ezek a képek... - Az
asztalon maradt pár példányt is lesöpörte a földre, Samuelson lába elé, az útjába kerülő
írószerekkel és papírokkal együtt. - ...szart sem érnek. Nem tartozom neked semmivel, szóval
ne is várj tőlem semmit viszonzásképpen. Inkább tudd meg, ki akar kibaszni velem nagyapám
vadászterületének kellős közepén. Nos, az valóban hasznos információ lenne.
- Majd meglátom, mit tudok intézni - mondta Samuelson bocsánatkérő hangsúllyal. - Beszélek
Marié-val, hátha ő hallott valamit. Vagy Marcusszal. Ö talán...
- Csak csináld - parancsolta Elliot, és Samuelson szemébe nézett; nem is próbálta rejtegetni a

109
benne dúló haragot és idegességet. - Vissza se gyere, amíg nincsen valami használható
információd, te festett barom.
- Samuelson szótlanul eloldalgott, Elliot meg újabb telefonhívásokat bonyolított le. Tisztában
volt vele, hogy nem túl szerencsés dolog a kora és a Dávidtól tanult trükkök segítségével más
vámpírok felett zsarnokoskodni, de most csak így szabadulhatott meg legegyszerűbben a
hárpiától. Ráadásul Samuelson észre sem vette. Bármennyire is büszkén hirdette az összes
Toreador kis pöcs, hogy előttük semmi sem maradhat rejtve és mennyire kifinomult "érzékük
van az árnyalatokhoz, Lewis úgy engedelmeskedett a szavakba burkolt parancsnak, mint egy
friss Újszülött.
- De Elliot hangulatát még ez az apró kis győzelem sem tudta felvidítani. Minél több embernek
telefonált, annál idegesebb lett. Az Irón Rapids rendőrkapitányságán dolgozó kapcsolatai
képtelenek voltak rács mögé dugni a saját csempészeivel rivalizáló drogfutárokat. Két
ügyvédje közül egy sem bírta kideríteni, ki segített korábbi ügyfeleinek felrúgni a
szállítmányozási szerződéseket. Ha megérkezett volna az Adrocktól vagy Ellsworth-től várt
segítség, arról már tudna. Maga a tény, hogy semmilyen információt nem lehetett megtudni, azt
jelentette, vámpírok állnak az ügy mögött. Máskülönben valamit mindenképpen megtudott
volna. Ha legalább Ellsworth-szel kapcsolatba léphetne, akkor a nyomozáshoz igénybe vehetné
Atyja eszközeit, de Davidről már hetek óta senki sem tudott semmit
Miután több mint két órán keresztül csak értelmetlen köröket futott és az összes létező
kapcsolatát felhívta, az iroda közepére hajította a telefont. A műanyag burkolat szilánkokra
repedt, a zsinór meg kiszakadt a falból. Amikor Elliot felpillantott a szétroncsolt készülékről,
valaki állt az iroda ajtajában.
- Hát te meg ki a faszom vagy? - ordított rá. Türtőztetnie kellett magát, nehogy átvesse magát
az íróasztalon és feltépje a fickó torkát. A látogatót mintha már látta volna Irón Rapidsben, de
nem vámpír volt és egyáltalán nem beszéltek meg semmilyen időpontot.
- A nevem Richárd, uram - mondta a férfi, és háta mögött összekulcsolt kezekkel bámulta a
padlót, mint egy jól nevelt inas. -Korábban Calvin Bainbridge szolgálatában álltam. Most
Michael Luthernek dolgozom. Uram.
- A második név egy pillanatra megakasztotta Elliot haragját. Még mindig vörös köd kavargott
előtte, de legalább már átlátott rajta.
- És mit akarsz tőlem, Richárd? - érdeklődött. - Egy jobb állást? Mondok neked valamit: ha
golyót eresztesz annak a baromnak a seggébe, aki beengedett ide, átveheted a helyét.
- Köszönöm szépen, uram - felelte a ghoul, aki még mindig illedelmesen bámulta a padlót. -
De nem állásügyben érkeztem. Gazdám megkért, hogy adjak át egy üzenetet. Az Irón
Rapidsben kialakult helyzettel kapcsolatban.
- Elliot a szemét forgatta. Még egy istenverte Toreador, aki "segíteni" próbál. Hát nincsen elég
baja, még az udvarnagy gyermeke is a nyakába akaszkodik?
- Bármiről is legyen szó - mondta -, nyugodtan várhat. Pillanatnyilag túl sok faszságot kell
elintéznem. Mondd meg Michaelnek, hogy szórakozzon egyedül.
- Ezt sajnos nem tehetem meg - felelte a ghoul, aki egyre idegesebb lett. - Mr. Luther
megparancsolta, hogy adjam át az üzenetet.
- Elliot ezen a ponton állt fel a székéből. Miközben megpróbálta legyűrni a látását
elhomályosító vörös ködöt, nagyon lassú léptekkel átsétált a szobán és megállt Richárd előtt.
Megragadta az állát és egyszerűen felemelte a fejét, amíg nem látta a szemét.
- Nekem senki sem mondhat nemet - suttogta, és úgy fordult, hogy a ghoul érezze a szájából
áradó poshadt, halott levegőt. - Különösen nem egy Toreador strici barnanyelvű kifutófiúja.
Tudom, mit akar tőlem Michael, de most semmi kedvem beszélni vele.
- Uram - folytatta a ghoul, aki még mindig nem nézett Elliot szemébe -, Mr. Luther rendkívül
határozottan a lelkemre kötötte...
- Elliotot elöntötte a vér, ujjai megszorultak a ghoul nyakán, és térdre lökte a szerencsétlent. A
férfi szeme kidülledt, de nem kapott a vámpír keze után és nem próbált kiszabadulni a
szorításból. Alapos kiképzést kaphatott.
- Pedig nekem úgy tűnik, te nemet mondasz nekem, faszfej - sziszegte Elliot. A szemét elborító

110
vörös köd egyre sűrűbbé vált. -Michael két szót nem beszélt velem az Ölelésem óta. Ha
annyira találkozni szeretne velem, hát mondtam már, tudom, miről van szó. A Gyermekéről
akar hallani, de én ezen már túltettem magamat. Isten színe előtt feloldozást nyertem bűnöm
alól a Szent Kristóf templomban. Ha Michael még mindig beszélni akar róla, keresse fel az
ottani papot és kérdezze őt. Megértetted?
- Az üzenet erről a papról szól - nyöszörögte a ghoul, akinek egyre jobban elsötétedett az arca.
Szemében a pánik szikrája villant, és egész testében reszketni kezdett. Csak hatalmas
erőfeszítéssel bírta kipréselni magából a szavakat. Elliot most vette észre, hogy egyik kezében
barna papírba csomagolt dobozkát tart. - Megtudott valamit a papról, amit szerinte neked sem
ártana tudnod.
A vámpír kurta tétovázás után a padlóra lökte a ghoult. A férfi kapkodva szedte a levegőt, és
nem is próbált meg felállni. Egy pillanat múlva azonban Elliot felé nyújtotta a csomagot. A
vámpír kibontotta, és egy felirat nélküli videókazettát talált benne.
- O, remek - mondta tébolyult vigyorral. - Házivideó Michaeltől. Milyen szerencse, hogy az
irodámban éppen van egy lejátszó meg egy tévé! Hé, Richárd, nincs kedved videózni velem?
A ghoul még mindig a padlón térdepelve zihált, és felhorzsolt nyakát dörzsölgette. Figyelembe
véve, hogy Elliot milyen közel járt a teljes elboruláshoz, valószínűleg ez volt a legokosabb,
amit tehetett.
A vámpír felkapta az íróasztaláról a távirányítót, megnyomott rajta ez gombot, aztán az iroda
túlsó felébe sétált. A fal távoli részén félrecsúszott a burkolat, és egy videó meg egy tévé
bukkant elő. Bekapcsolta a készüléket és belökte a kazettát a nyílásba. A szalag azonnal
elindult.
Elliot hosszú ideig meg sem moccant. Bárki is készítette a felvételt, szemmel láthatóan nem
nagyon értett a filmezéshez. A képernyőn feltűnő szobát csak a kamera reflektora világította
be, a fénykörön kívül a helyiség többi része tökéletes sötétségbe burkolózott. A felvételen
szereplő nőnek nem látszott a teste, csak a fel-le bólogató feje. A felvételt még hang sem
kísérte. A képen mindössze egyetlen dolog volt világos és érthető: a bólogató nő éppen a
szájával elégített ki egy férfit.
A férfi háta megfeszült és öntudatlanul motyogott, valószínűleg valami trágárságot. Öreg,
bütykös ujjai a nő göndör hajába túrtak, és durván visszahúzták a fejét, ha túl magasra emelte.
Póklábait a nő vállára helyezte. Az Elliot előtt kavargó vörös köd felkavarodott, majd egyetlen
ponttá szűkült össze, lézercélzóként szegeződve a férfi arcára. Még az amatőr világítás dacára
is ki lehetett venni az arcvonásait. Nem lehetett összetéveszteni senki mással. A felvételnek itt
lett vége, és csak a szürke kavargás maradt, meg az a vörös pont Elliot szemében. Gyors
ütemben zsugorodó racionális énje egyetlen kérdést ismételgetett: miért éppen most kellett
ennek megtörténnie? És annyi más ember lehetett volna ezen a felvételen - miért éppen George
Stinson?
Az egyre apróbbá váló vörös pont Richárd arcára siklott. A ghoul összerezzent.
- Richárd - hörögte Elliot teljesen megváltozott hangon -, biztosan autóval érkeztél.
Egyezséget ajánlok. Ha kevesebb, mint egy óra alatt elviszel Irón Rapidsbe, téged nem kell
meggyónnom utolsó vallomásomban.

Nyoicadíkjeienet.
George Stinson atya felült az ágyában. Szégyenletes álma volt. Már több napja ugyanez a
rémálom kínozta, és a szertartásos tisztítófürdők ellenére sem akart békét hagyni neki. Az
álmában látott nő, a barna hajú, fényes glóriás angyal állandóan visszatért, és nem tudott tőle
nyugodtan aludni. De most legalább felébresztette valami zaj, még mielőtt az álom elérhette
volna elkerülhetetlen csúcspontját. Amikor ismét felhangzott a lárma, ami visszarángatta az
éber világba, tudatosult benne, mi az. Valaki dörömbölt a hálószobája ajtaján.
- Nyissa ki az ajtót, atyám! - bömbölte egy sürgető hang. Eléggé öblösen ejtette a
magánhangzókat. Bár Stinson nem ismerte fel a hangot, egészen ismerősnek tűnt. Jack
Kennedy beszélt valaha így.

111
- Egy pillanat, fiam! - mondta Stinson hűvösen. Hosszú lelkészi pályafutása alatt számtalan
forrófejű fiatallal volt dolga. Nem először ébresztették az éjszaka közepén. Igaz, az
elkeseredettebb hívők először általában telefonálni szoktak.
- Most, atyám! - ordította az odakint álló férfi, és még erősebben döngette az ajtót. Stinson
hallotta, hogy még a zsanérok is beleremegtek. Nyugodt, komoly arcot erőltetett magára, hátha
azzal legalább részben lecsitíthatja a látogatót.
- Mielőtt azonban teljesen kinyithatta volna az ajtót, a férfi ismét lesújtott, és az ajtó a falnak
vágódott. Stinson önkéntelenül hátraugrott, az idegen pedig berontott a szobába és becsapta
maga mögött az ajtót. Kezében egy megnyomorgatott, törött videokazettát szorongatott.
- George! -kiáltotta a férfi, mintha régi barátok lennének. -Magyarázatot követelek. De
azonnal!
- Mit képzel magáról? - kérdezte Stinson, aki megvetette a lábát és megpróbált ellenállni a
dühös fiatalember rohamának. - Nem szokás csak úgy berontani más hálószobájába az éjsza...
- A férfi torkából mély morgás szakadt ki, és amikor Stinsonhoz ért, egyszerűen felemelte a
levegőbe. A műanyag videokazetta maradványai beledöftek a pap frottírköpenyébe.
- Tudni akarod, ki vagyok én? - köpte a fiatalember. Lehelete a legrosszabb szájszagon is
túltett. És a szeme... A fiatalember szeme egészséges, ragyogó zöld fényben játszott, de a fehér
részét vörös hajszálerek hálózták be mindenhol, mint repedések a törött poharat. Valamivel
nagyon felpörgethette magát. - Az, aki kurvára bízott benned! Aki még fel is nézett rád, mert
egy kibaszott pap vagy! Azt hittem, te jobb vagy a többieknél! De egyáltalán nem! Egyáltalán
nem vagy jobb!
Stinson nem csuklott össze, pedig a férfi rongybabaként rázogatta. Apró termete dacára
félelmetes erőt adott neki a kábítószer.
- Fiam, nem tudom, kicsoda maga - mondta -, de biztosan segíthettek.
- Ó, azt már nem! - kiáltotta a férfi. - Éppen elég segítséget kaptam tőled! Mindig téged
kerestelek fel, ha segítségre volt szükségem, erre kiderül, hogy te is ugyanolyan beteg vagy,
mint a többiek! És ismersz engem, atyám. Túlságosan jól tudod, ki a fasz vagyok én.
Gondolom, mindent elköpsz rólam a ribancoknak, akiket dugni szoktál, igaz?
A szeme miatt olyan ismerősnek tűnt ez a férfi... de csak egy pillanatra.
- Hibát követ el, fiam - mondta Stinson, aki még mindig megpróbálta megőrizni a hidegvérét. -
Nem tudom, mi történt magával, vagy hogy mit akar ezzel elérni, de ha lehiggadt, rettentően
szívesen leülök magával és megbeszéljük a dolgot.
- A férfi bősz ordítással az ágyra hajította a lelkészt. Stinson feje a szemközti falon koppant, és
kábultan hanyatlott hátra. A fiatalember egy szempillantás alatt az ágyon termett, és térdénél
meg a vállánál fogva leszorította a lelkészt.
- Kibaszott nagy hibát követtél el, atyám - morogta. Arca csak centikre volt Stinson arcától. -
Amikor megszegted szent esküdet. Most pedig tartozol nekem egy istenverte magyarázattal, de
AZONNAL!
- Kérem - mondta Stinson, aki ismét megpróbálta összeszedni magát. Amikor az idegen
nekivágta a falnak, a bátorság utolsó szikrája is elszállt belőle. - Nem értem, miről beszél. Ki
maga?
- Tudni akarod, atyám? - kérdezte a férfi, és arcát, zöld szemét melyet teljesen elborított a vér
most már csak egy centi választotta el Stinson arcától. - Gondolkozz. Eszedbe fog jutni.
Emlékezni fogsz rá, hányszor kértem tőled segítséget. Emlékezni fogsz a tanácsokra, amiket
valami erkölcsileg különb hatalomként osztogattál. Emlékezni fogsz, hányszor mondtam neked
köszönetet, és hányszor fektettelek ágyba, hogy ne kelljen magaddal cipelned az emlékeket
egész nap, míg én alszom. Nézz a szemembe, és gondolkozz.
- Miközben ez a férfi... Elliot... beszélt, Stinsonban tudatosult, hogy egyre jobban és jobban
emlékszik az idegenre. A késő éjszakai telefonokra. A tébolyult vallomásokra. Mennyire
szerette ezeket a gyónásokat, hiszen olyan szokatlanok voltak! A férfi mereven elutasította a
Biblia tanításait, hacsak azok éppen nem igazolták a kereszténységről alkotott torz
kényszerképzeteit. Már emlékezett azokra a zöld szemekre, melyek úgy ragyogtak, mint
lidércfény a végtelen mocsár felett. Emlékezett azokra a vallomásokra - rémálomszerű

112
történetek voltak több vérontásról, megvesztegetésekről, hidegvérű gyilkosságokról és egykori
társa haláláról.
- De most már arra is emlékezett, mit tett vele ez a férfi minden gyónás után. A félelemre és
kínra, amikor a teremtmény repedezett agyarai a húsába téptek, és az a seb lángolt, kapart és
húzódott, míg Stinson el nem ájult. Ha ez a férfi valamilyen módon nem törölte volna minden
alkalommal az emlékeit, már régen megőrült volna.
- Engedjen el - motyogta a lelkész. Csak suttogva törtek elő a szájából a szavak. A másik férfi -
a szörnyeteg - a magasba emelte, és szándékosan az arcába lehelte poshadt szájszagát. A
bostoni szeme már egyáltalán nem volt zöld - teljesen kitöltötte a vér. - Kérem, hagyjon engem
békén. Az Isten szerelmére, menjen innen.
Elliot - mert így nevezte magát a rém - megtorpant, amikor a lelkész kimondta Isten nevét, és
egy pillanatig mindketten dermedten vártak. Nem történt semmi. Amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy nem is fog történni, Elliot megragadta Stinson beesett vállát és alaposan megrázta.
- Minket csak hittel lehet elűzni, atyám - sziszegte. - Ha meg tudtad volna tenni, talán
máshogyan döntök. De neked nincsen istened.
Stinson felkapta a kezét, hogy erővel védje meg magát, de Elliot túlságosan erősnek bizonyult.
Egyik tenyere a kapálózó pap szájára szorult, aztán a foga az öregember ráncos nyakába
mélyedt. Még így is kemény küzdelem volt. A papnak sikerült lelöknie magáról Elliot kezét, és
rettenetes fájdalmában sikoltozni kezdett. A vámpírt csak felbőszítette ellenállása, és mielőtt
még tudatosult volna benne, teljesen elborította a vörös köd.

Kilencedik jelenet
- A felcsörömpölő telefon kizökkentette Lionelt boldog kábulatából. Gyengéden ellökte
magától az ázsiai-amerikai nőt, akiből táplálkozott. A nő ábrándosan fennakadt szemekkel
hanyatlott el a díványon, Lionel pedig végignyalta a nyaka jobb oldalán vöröslő sebet. A nő
révülten felnyögött, és elszunnyadt. A bosszús és még mindig éhes vámpír felült, és
megragadta a telefont.
- Braughton - mondta, és megtörölte a száját egy külön erre a célra rendszeresített
zsebkendővel.
- Lionell - kiáltotta egy orrhang a vonal túlsó végén. - Már mindegyik klubodban
próbálkoztam... Segítened kell!
- Micsoda? Mi van?
- Elliot vagyok, Lionel. Jézusom, öregem, nagy bajba kerültem. Át tudnál jönni hon Rapidsbe?
Még mai
- Mi a fészkes fene? - morogta Lionel. A lány megmoccant. A vámpír szabad kezével befogta a
kagylót.
- Menj haza, drágám - mondta a lánynak álmosan pislogva, megjátszott fáradtsággal. - Majd
holnap felhívlak. Pihend ki magad.
- A lány elmosolyodott, és álmosan kibotorkált a klub hátsó folyosójára. Amikor kibotladozik
a hátsó kijáraton, a kidobóember majd megállítja és hív neki egy taxit. Lionel már kitanította
őket. Amikor vendége mögött becsukódott az ajtó és kizárta a klub lármáját, Lionel levette a
kezét a kagylóról.
- Most pedig higgadj le, Elliot - mondta. - Honnan telefonálsz?
- A Szent Kristóf templomban vagyok - nyögte Elliot: - Nagyon elkúrtam a dolgokat.
Kiborultam, és olyat tettem, ami...
- Várj! - szakította félbe Lionel. A másik vámpír hangjából áradó pánik kezdett fertőzővé
válni. Beletúrt a hajába, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. - Állj; várj egy kicsit. Ugye
nem az irodádból hívsz?
- Nem, dehogy. Nem mehetek el innen. Tennem kell valamit. O, a picsába, elkúrtam az
egészet, öregem.
- Nyílt vonalon beszélsz, te seggfej! - szisszent fel Lionel. - Fogd már be a pofádat!
- A francba, öregem - mondta Elliot, mintha magában beszélne. - Segíts, Lionel! Ki kell

113
szedned ebből a szarból! Adrock szét fogja rúgni a seggemet...
Lionel drámaian felsóhajtott, és felállt. Bármit is érzett Elliot iránt, bármi is történt közöttük
Detroitban, a vámpír a kotériája tagja.
- Rendben van - mondta. - Tudom, hol vagy. Ne mozdulj el onnan. Egy órán belül ott vagyok.
- Köszi, öregem - zihálta Elliot, és hatalmasat sóhajtott. - De tényleg, öregem, nagyon
köszönöm. Ezt nem felejtem el neked. Siess... Ketten már bejöttek azóta. Meg kellett őket...
Lionel letette a telefont. Nem ártana, gondolta, ha Elliot kénytelen lenne egymaga kikeveredni
ebből a felfordulásból. Már nagyon ráfért egy lecke, ami megtaníthatná, hogyan kell
megvédelmezni saját magát. Adrock és Ellsworth túlságosan laza pórázon tartották ivadékukat.
- A dolog lényege azonban az volt, hogy egyszerűen nem hagyhatta magára Elliotot. Sem
Dávid Ellsworth, sem Adrock herceg nem értékelné ezt a hozzáállást. Vagy esetleg később,
amikor kiderül, hogy Elliot kapcsolatba lépett vele, ő pedig eleresztette a füle mellett, azt
mondhatnák, őt is ugyanakkora felelősség terheli. És ha Elliot valami különösen csúnya dolgot
művelt, ő aztán nem akart túlságosan belekeveredni.
- Kyle, gyere ide! - kiáltotta. A kölyök biztosan hallótávolságon belül van. Olyan volt, mint a
cipőjére ragadt vécépapír. Nem telt el tíz másodperc sem, kinyílt az ajtó, és Kyle dugta be a
fejét.
- Igen, Lionel? - csipogta a fiú. - Miben segíthetek? Esetleg még egy lányt? Az előzőnek
hívtam egy taxit. Charlie nagyon el volt havazva a vendégekkel, ezért én gondoskodtam róla.
- Csitt, kölyök - mondta Lionel. - Feladatom van a számodra. Mit gondolsz, megbirkózol vele?
- Hát persze, Lionel - felelte Kyle; meghajolt, és büszkén zakója zsebébe dugta a kezét. Ugyan
az öltönyt személyesen Kyle termetére szabták, mégis úgy nézett ki benne, mint egy pattanásos
kamasz, aki megpróbál elegánsan öltözni. - Bármit megteszek. Miről lenne szó? Kyle becsukta
maga mögött az ajtót, és leült a dívány mellett álló plüssfotelbe. Várakozóan nézett Lionelre. A
vámpír megkereste a kabátját és a sálját, majd öltözködés közben folytatta.
- Most hívtak az Irón Rapids-i Szent Kristóf templomból -mondta. - Történt ott valami, ami
esetleg a rendőrséget is érdekelheti.
- Mi történt?
- Lényegtelen. Az már fontosabb, hogy ha a rendőrség nyomozni kezd, leellenőrzik a templom
híváslistáját. Ha ez bekövetkezik, hamar megtalálják ezt a számot, és biztosan lesz néhány igen
értelmes kérdésük azzal kapcsolatban, miért hívott fel valaki egy éjszakai mulatót Saginaw-ban
az Irón Rapids-i katolikus templomból, nem sokkal ama bizonyos eset után. Most nincsen
kedvem ezzel szórakozni.
- Mit tegyek, Lionel?
- Kerítsd elő Laurence-t, és szólj neki, hogy van egy kis problémánk. Azt akarom, a templom
híváslistáján ne maradjon nyoma ennek a hívásnak. Cselekedjen olyan gyorsan, ahogyan csak
tud. Adrock herceg és Dávid Ellsworth valószínűleg értékelni fogják, ezt elárulhatod neki.
Később mindent elmagyarázok, de ez most nagyon fontos.
- Persze, persze - bólogatott Kyle izgatottan csillogó szemekkel. -Hol van ma? Őrjáratozik?
- Ja -felelte Lionel, és elindult az ajtó felé. Egy bádogdobozból kikapott néhány mentolos
cukorkát, bekapta és elrágcsálta őket, majd az egészet visszaköpte egy zsebkendőbe. - Nem
tudom, hol lehet pontosan. Találd meg és mondd meg neki, hogy történt valami. Gondoskodjon
a telefonhívásról, a többit meg majd én elmondom neki.
- Oké, oké - mondta Kyle, és már fel is kapta a telefont. - A titkos számokkal kezdem.
Lionel ezek után magára hagyta a kölyköt. Most is meglepte, mekkora csalódásnak bizonyult
ez a Gyermek. Teljesen megváltozott a személyisége. A kölyökben felgyülemlett tűz és akarat
miatt ideális utódnak tűnt. Amíg ghoulként tartotta, Lionel ugyan szűkmarkúan adagolta neki a
vért, de a fiú ereje még így is feltűnő volt. De most, valami ismeretlen oknál fogva kihunyt
benne a tűz. Persze Kyle még csak egy vámpírgyermek, és valószínűleg beleszokik új
állapotába, de Lionel nagyon remélte, hogy nem fogott mellé, amikor vámpírrá tette.
Mert ha nem tér vissza régi személyisége, kiiktatása több gonddal járhat, mint amennyit a
kölyök ér.

114
 Tizedik jelenet
Kicsit kevesebb, mint háromnegyed óra múlva Lionel berontott a Szent Kristóf-templom
kapuján. Bezárta maga mögött az ajtót, majd elindult arra, amerre feltételezései szerint a
lelkész lakórésze lehetett. Nyomában meghajoltak a fogadalmi gyertyák lángjai, háta mögött
szárnyként lobogott kabátja és sálja. Nagy szerencséjére a szentélyben nem talált senkit. Léptei
koppanása visszaverődött a magas mennyezetről és komoran visszhangzott a máskülönben
halotti csendbe burkolózott teremben. A mozaiküveg ablakokra pingált alakok mintha
kedvetlenül fintorogtak volna, amiért ilyen lármát csap.A terem közepén járhatott, amikor a
baloldali, legtávolabbi folyosón megpillantotta Elliotot, aki a sarok mögül lesett kifelé. Lionel
gyorsan a vámpírhoz sietett.
- Van még itt valaki? - kérdezte. Elliot nemet intett.
- Nincsen - mondta. - Most már teljesen üres az épület. - Ragyogóan zöld szeme úgy cikázott
végig a termen, mintha valaki bármelyik pillanatban megcáfolhatná.
- Mi történt?
- Kiborultam - felelte Elliot lehajtott fejjel. - Megtudtam valamit a lelkészemről. Egy szajhával
hetyegett, itt, a templomban. Felvette videóra. Én meg... bekattantam. Lansingból jöttem idáig.
Nem is tudtam, mit teszek. Egyszerűen idejöttem, és...
- És? - kérdezte Lionel. - Mi találtál?
Elliot pillantása továbbra sem nyugodott. Kerülte Lionel tekintetét. Hátrált egy lépést, és
dadogva megpróbált magyarázni valamit, de képtelen volt rendesen szavakba önteni
gondolatait. Lionel előrenyúlt, és megragadta a zakója hajtókájánál.
- Mit tettél, Elliot? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ott van - mutatott a másik a folyosó túlsó végébe, egy résnyire nyitott ajtó felé. - Ott tértem
magamhoz... utána.
- Lionel eleresztette Elliotot, és elindult az ajtó felé. Amikor közelebb ért, szabályosan orrba
vágta a bűz. Vér és emberi ürülék szaga keveredett a vén épület dohos kipárolgásával. A
folyosó végén terjengő sötétség pedig még erősebben lehelte ezt a szagot. Amikor kinyitotta az
ajtót, még áthatóbban gomolygott elő, és Lionelnek könnybe lábadt a szeme. Amikor végre
kitisztult a látása, belépett a szobába. Még akkor is az előtte feltáruló látványt bámulta, amikor
Elliot megjelent mögötte.
- Az a kettő később érkezett - mondta. - Én meg pánikba estem.
"Az a kettő" egy fiatal férfi és egy idősebb úr volt, olyan öltözékben, amit Lionel szerint a
papok kaphatnak fel magukra az éjszaka kellős közepén. Megalvadt vértócsában hevertek a
szoba közepén és az ajtó mellett. Lionel elfordította az egyiket, és látta, hogy egész mellkasát
vér borítja, mintha hason ráncigálták volna végig a szobán. A halovány fényben ki lehetett
venni bezúzott arcát és a bőrére száradt sötét vérfoltokat. A másik férfi arcát is betörték, csak
éppen a másik oldalon. Elliot valószínűleg egymáshoz csapta a fejüket.
- Meghallották a sikoltozást, és iderohantak - mondta Elliot, és lehajolt, hogy még beljebb
cibálja a testeket a szobába. - Az ajtónál kaptam el őket. Dermedten álltak a küszöbön. Más
nem jutott eszembe.
- Miféle sikoltozást? - kérdezte Lionel. Fogát csikorgatva próbálta kizárni a tudatából a szagot.
Éhesebb volt, mint hitte. A szobában kiömlött rengeteg vér nagyon megnehezítette az
összpontosítást. Nagyon hamar ki kell menekülnie a folyosóra, ahol nem ilyen átható a szag. -
Ki sikoltozott?
- Ö - mutatott Elliot a szemközti sarokban álló ágyra. - A pap.
- Ez Stinson? - kérdezte Lionel megrökönyödve, amikor meglátta, mit mutat a másik. - Ezt te
tetted vele?
- Az ágyon heverő test inkább hasonlított kiszikkadt múmiára, mint arra a lelkészre, akiről
Elliot annyit beszélt. Vékony, pókláb-szerű karja egy vénséges fa gyökerére emlékeztetett. Az
alsónadrágját és trikója alsó részét elcsúfító sötét foltokból látni lehetett, hogy a férfi belei
halála után kiengedtek. Nyakából alig maradt valami; annyira szétroncsolódott, hogy már csak
a gondviselés tartotta a helyén.

115
- Megérdemelte - motyogta Elliot. Felegyenesedett és lenyalogatta az ujjáról az alvadt vért. -
Komolyan, öregem. Úgy tett, mintha Isten becsületes, odaadó szolgája lenne, közben meg
végig szajhákkal és ribancokkal hentergett, és mindent videóra vett. Hazudott nekem, Lionel.
Hogyan hihettem neki ilyen sokáig? Hittem...
- Lionel egy pillanatig sem bírta tovább elviselni a szagot és Elliot tirádáját. Megpördült,
zakójánál fogva megragadta a másik vámpírt, felkapta, kicibálta a folyosóra és nekivágta a
szemközti falnak. Elliot egy pillanatig döbbenten meredt rá, aztán arcán lassan felderengett a
sértődés fintora. Lionel olyan gyorsan mozgott, hogy még egy pillanatnak el kellett telnie, mire
teljesen felfogta, mi történt.
- Hé, mit csi...
- Kuss, Elliot - sziszegte Lionel. Nemzedékét tekintve túlságosan alacsony szinten állt ahhoz,
hogy kizárólag akarata erejével kényszerítse engedelmességre a Ventrue vámpírt, ezért a
nagyobb hatás kedvéért még egyszer nekivágta a falnak. Elliotnak még a foga is belesajdult az
ütés erejébe. - Felfogtad, mit tettél? Ne magyarázz itt arról, mit érdemelt és mit nem! Megöltél
három embert! Kinyírtál egy papot a saját templomában! Elment az eszed?
- Nem bírtam magammal - motyogta Elliot, aki erőtlenül kapálózva próbált kiszabadulni
Lionel szorításából. - Már mondtam, hogy kiborultam. Ne csináld ezt, inkább segíts. Ügy
intézzük, mintha valami banda tette volna. Felgyújtjuk a templomot, vagy mit tudom én.
Kocsival jöttél? Esetleg kivihetnénk őket az utcára...
- Lionel megint a falhoz csapta a vámpírt; az ütés erejétől megrepedt a vakolat. Elliot
túlságosan nagydarab volt ahhoz, hogy csontja törjön, de a feje keményen nekivágódott a
falnak; kicsit el is kábult.
- Tudod te, mit beszélsz? Ezt nem tussolhatjuk el! Kinyírtál három papot!
- A másik kettő nem is...
- Lionel egyik kezével még a levegőben tartotta Elliotot, a másikkal pedig szájon vágta. Egy
halandó nyaka eltörött volna ettől az ütéstől, de a Ventrue-nak mindössze elakadt a szava.
- .Még egy szót szólsz, Elliot, esküszöm, eltöröm a nyakadat és itt hagylak ezzel a három
hullával. Nem hinném, hogy bárki megtalálna, de reggel meglátnád azt a tüzet, amiről
beszéltél.
- Ezt nem tennéd meg - suttogta Elliot. De elkerekedett szeme, és az, hogy abbahagyta a
kapálózást, arról árulkodott, ebben azért ő sem olyan biztos.
- Próbáld ki.
- Hát nem tudod, ki az én Atyám? - kérdezte Elliot elkeseredetten. Megpróbált haragot
csempészni a hangjába, de szavaiból csak a félelem csendült ki. - És azt is, ki az ő Atyja? Nem
beszélhetsz így velem. Tudod, mekkora zűrbe keverednél?
- Közel sem akkorába, mint amilyenben te vagy - felelte Lionel, és közelebb hajolt a másikhoz.
- Nem én öltem meg három embert a herceg vadászterületén álló templomban. Nem én
kockáztatom a Maszkabál épségét azért, mert "kiborultam" és olyan mocskot hagytam magam
után, amit nem tudok feltakarítani.
- Szavai hallatán Elliot szemében ismét felcsillant a pánik, és azonnal hangnemet váltott.
- Ne tedd ezt, Lionel - hízelgett, és megpróbált elbűvölő mosolyt erőltetni az arcára, bár mindig
a magasban kapálózott. - Marionnak nem is kell erről tudnia. Ezért hívtalak téged. A kotériám
tagja
vagy. Ismersz. Ha jól csináljuk, soha, senki nem fogja megtudni, mi történt.
- Lionel megcsóválta a fejét.
- Mindenki rá fog jönni, Elliot - mondta. - Akik ismernek, tudják, hogy Stinson miatt jártál a
városba. Azzal is tisztában vannak, hogy nem hagynád kinyíratni kedvenc lelkészedet. És azt is
tudnák, hogy nekik semmi közük az ügyhöz. Az emberek elől eltitkolhatod, de előlünk nem.
Mindent tudni fogunk.
- Igen, lehet - nyögte Elliot, aki közel járt a hisztériához. - Persze, oké, csak Adrock ne, jó? O
ne tudja meg, oké? Jézusom, Lionel, ez az ő területe. Nem tudhatja meg. Kérlek...
Lionel nemet intett.
- Te is tudod, ki az én Atyám. És azt is, hogy nincsenek titkaim előtte.

116
- De igen! Csak ezt az egyet. Bőkezűen meghálálom!
- Nem, Elliot - felelte Lionel. - Maxwell helyettese vagyok.
- Kérlek, Lionel, csak most segíts rajtam. Végül is, ha senki sem látott, tulajdonképpen nem
veszélyeztettem a Maszkabált, igaz?
- Ez nem így működik, Elliot, és ezt te is jól tudod. Minden esetet jelentünk a seriffnek. Még
azokat is, ahol eltüntettük a nyomokat. Ezek a szabályok. Sokkal öregebbek, mint te vagy én...
és nem szeghetjük meg őket.
- Amikor Elliotban végre tudatosult, hogy Lionel nem változtatja meg döntését, úrrá lett rajta a
pánik. Befogta a száját, és megkettőzött erőfeszítéssel próbált kiszabadulni a szorításból.
Rugdalózott, kapálózott és harapni próbált, bármit, csak elmenekülhessen innen. A végén már
annyira elkeseredetten próbálkozott, hogy mindketten elvágódtak a földön. Lionel azonban
erősebb és gyorsabb volt nála, és azonnal Elliotra vetette magát, majd leszorította a padlóra.
- Szedd össze magad, Elliot! - mondta a lehető leghatározottabb hangon, amire még így
suttogva képes volt. - Tudom, hogy nem először hozol nehéz döntést, ezért meg fogod érteni,
miért teszem
ezt. A végén még helyeselni is fogod.
Aztán követhetetlenül gyors mozdulattal elengedte a Ventrue karját és megragadta a fejét.
Először balra, majd jobbra csavarta Elliot fejét. A Ventrue szeme kidülledt, szája elkerekedett
gerince pedig úgy recsegett és ropogott, mint egy villámsújtotta tölgyfa. Keze-lába elernyedt,
háta széles ívben megfeszült a meglepetéstől és a fájdalomtól. Feje a vállára bicsaklott, ajka
megremegett, mintha mondani akarna valamit. Lába úgy rugdosott és kapálózott, mint egy
partra vetett hal. Lionel feltérdelt, és végigsimított zilált öltözékén.
- Tudom, hogy még hallasz, Elliot - mondta a fiatal vámpír fölé hajolva. - És azt is tudom,
hogy van benned annyi vér, amivel talpra tudod állítani magadat. - Felállt. - Most pedig
megnézem, mi tehetek ezzel a felfordulással. Azt szeretném, ha közben eltűnődnél azon, mi is
az a felelősség. És azon is, hogy mit mondasz majd Adrock hercegnek.
- Mi... mm... mit m-m-mondtál? - recsegte Elliot hihetetlen erőfeszítéssel. - M-m-m-mm-it... t-
t-t-ett-tt-él... bb-a-r-rom.
- Meg fogja érteni - mondta Lionel, és hátat fordított a vámpírnak. - Helyesen cselekszem. így
kell történnie.

Tizenegyedik jelenet
- Egy héttel azután, hogy Calvinnel találkozott, Michael visszatért a Gideon-házba. Calvin
Richárdon keresztül üzent neki, hogy Adrock herceg gyűlést hívott össze, melyen
"megbeszélik a michigani birtokon történt eseményeket". Nem először hallotta ezt a hivatalos
formulát, és tudta, mit jelent. Valaki komolyan megszegte Adrock szabályait, és a herceg
nagyobb közönség előtt akart ítéletet hirdetni. A meghívás nem taglalta, pontosan ki az, aki
magára vonta a herceg haragját, de nem is olyan általános bejelentés volt, amit a birtok összes
Vértestvére megkapott. Nem, ez az üzenet kifejezetten neki szólt. Ez vagy azt jelentette, hogy a
hercegnek a szokásos okokból volt szüksége Michael képességeire, vagy Calvin tényleg
beváltotta ígéretét, és bevádolta, mert ez esetben saját tárgyalásán kell megjelennie. Azt
azonban mégis bíztatónak találta, hogy egyszerűen meghívták és nem Laurence Maxwellt
küldték érte.
Amikor megérkeztek az Elíziumhoz, elbocsátotta Richárdot, és szólt neki, hogy csak akkor
jöjjön érte, ha hívja. A ghoul nem kérdezett semmit, csak elhajtott, és Michael az épület felé
fordult. A Gideon-ház építészetileg egyáltalán nem volt különleges, de a maga módján
impozáns látványt nyújtott. Irón Rapids legmagasabb épülete volt, és innen lentről úgy látszott,
mintha az utcai lámpák felhőkről visszaverődő fénye halvány derengésbe borítaná a tetejét. Az
éjszakai ég sárgás-rózsaszínes háttere előtt komornak és fenyegetőnek tűnt, és Michael egyre
kevesebb kedvet érzett ahhoz, hogy belépjen. Végül aztán összeszedte a bátorságát és bement.
Utolsó látogatása óta átrendezték a várótermet. A díványok meg a fotelek most nem lazán

117
szétszórva álltak, hanem amolyan amfiteátrum-szerűén helyezték el őket. A székeket
összetolták, és most két félkört alkotva sorakoztak az épület belsejébe vezető réz és mahagóni
ajtóval szemben. A parázstartókat is elvitték. A terem csupán egyetlen tekintetben őrizte meg
meghitt hangulatát: a székek nem illettek egymáshoz. Még az általában halványan pislákoló
lámpák is éles, bántó fénnyel ragyogtak.
Miután körülnézett, úgy vélte, ez alkalommal sikerült utolsónak érkeznie. A birtokot irányító
klánok legöregebbjei két vámpír kivételével már mind itt voltak: Jared a Gangrel klánból és
Theodore a Nosferatuk közül nem jelent meg. Michaelt nem lepte meg a távollétük és
különösebben nem is bánkódott miattuk. Jared és porontya már hónapokkal ezelőtt eltűntek.
Theodore távolmaradása érdekesebbnek tűnt, de az is lehet, hogy egyszerűen nem látta a
szörnyűségesen ocsmány vámpírt. Theodore különösen értett ahhoz, hogyan ne legyen útban,
ha a helyzet nem tette szükségessé.
Dávid Ellsworth, a Ventrue klán képviselője szintén hiányzott, de Adrock herceg valószínűleg
kiválóan betölti majd az ő posztját is. Végtére is a meghívás egyetlen oka az, hogy a megjelent
képviselőkön keresztül a birtok összes vámpírja tudomást szerezzen a herceg által vezetett
gyűlésen hozott döntésekről. A herceg nem állhatott ki egész Michigan vámpír-társadalma elé,
de sokkal hatékonyabbnak bizonyult, ha sikerült meggyőznie a válogatott kisebbséget, a
képviselőket a hatalmáról, mert ez cseppenként úgyis lecsorgott a kasztok közötti
hasadékokon, míg a végén a legalsó szintre is eljutott. Mivel a Ventrue klán tagjai mind a
herceg leszármazottai voltak, őket úgy befolyásolta, ahogyan kedve tartotta.
Akadtak néhányan, akik nem a klánjukat képviselték, és Michael megpróbálta kitalálni, mit
kereshetnek itt. Bár Calvin volt a birtok legidősebb Toreadora, mind Marcus Villanova, mind
Michael megjelent. Igaz, ők mindketten különleges feladatot láttak el az ilyen hivatalos
rendezvényeken, ami megmagyarázta a meghívást. Nemzője mellett megpillantotta Lionelt, de
ő meg Maxwell se-riff helyettese volt, ami indokul szolgálhatott a jelenlétére. Theodore egyik
leszármazottja sem jelent meg, mint ahogy Clare sem, de Elliot Damascus az első sorban
gubbasztott, és komoran bámulta a padlót. Elliot láttán Michaelben azonnal feltolult a harag, de
uralkodott magán. Richárd beszámolója szerint Elliot megkapta az üzenetüket, és azonnal Irón
Rapids külvárosába, a Szent Kristóftemplomhoz vitette magát. Mivel nagyon más oka nem
lehetett ennek a gyűlésnek, Michael azon tűnődött, tényleg emiatt hívták-e össze őket - bármi
is történt abban a templomban. Az bizony nem lenne semmi, gondolta önelégült kis mosollyal.
Miután útnak indította Richárdot a Clare-től származó videókazettával, nem igazán tudta,
milyen reakcióra számítson Elliottól. Jellemét és indulatát ismerve akár meg is ölhette volna a
küldöncöt. Ezt a lehetőséget akkor nem is vette figyelembe. Most, hogy több éjszakája volt
töprengeni a dolgon, már látta, mennyire figyelmetlenül cselekedett, és arra gondolt, bárcsak
több ideje lett volna kidolgozni a kazetta eljuttatásának biztonságosabb módját. Talán néhány
év alatt kitalálhatna valami hatékonyabb és hasznosabb módszert. Darien nélkül egyébként is
felgyűlne benne annyi indulat, ami megfelelően inspirálhatná.
Miközben ülőhelyet keresett a bejárati ajtó melletti székek egyikén, felmérte a teremben
uralkodó erőviszonyokat. Ha jól látta, senki sem beszélt a másikkal. Lionel és Maxwell némán
gubbasztottak egymás mellett, se szóban, se kézjelekkel nem kommunikáltak. Calvin Villanova
mellett ült, de még csak egymásra sem pillantottak. Jeremey - akárcsak Elliot - magányosan
üldögélt az első sorban. Jeremey úgy ült, mint aki nyársat nyelt, aurája értelmezhetetlen
színkavalkáddá olvadt. Elliot ingerült pillantásokat vetett Lionel felé, ha az éppen nem figyelt -
ezt Michael igen érdekesnek találta -aurájában pedig idegesség keveredett enyhe haraggal.
Lionel aurája valamilyen lelkitusáról árulkodott, bár azt Michael sem tudta, mi lehetett ennek
az oka. A jelenlévő Vértestvérek közül egyedül Laurence Maxwell aurája mutatott nyugodt,
magabiztos érzelmeket. Még Calvin és Villanova érzéseit is átszőtték az önkontroll vörös
csíkjai. Mindketten kifejezetten idegesek voltak, de ebből a külvilág felé semmit sem mutattak.
A helyzet külön érdekessége volt, hogy Calvin a többiek társaságában várta a herceget, és nem
ő kísérte be a terembe. A látszat szerint most őt magát is hívatták, és nem ő hívta a többieket.
Valamint minden jel arra mutatott, hogy bármit is kívánt Adrock a közösség elé tárni, az még
Calvin számára is hétpecsétes titok volt. Nagy eséllyel emiatt tartja féken acélos önuralommal
gondolatait és érzéseit. Adrock meglepte, és Calvin nem szerette a meglepetéseket.

118
Miután Michael helyet foglalt, újabb feszült, csendes percek teltek el. A meghívás nem tért ki
arra, mikor akar a herceg az össze gyűltek elé lépni. Még szerencse, hogy Adrock beszéde előtt
ideért. Katasztrofális következményei lehettek volna, ha késve próbál besurranni a terembe.
Különösen akkor, ha Calvin tényleg beváltja a fenyegetését, és Michaelt nevezi meg a Szabbat
informátoraként, aki Adrock gyanúja szerint a birtokon tartózkodik.
Amikor végre feltárult a terem ajtaja, mindannyian felugrottak, és az összes jelenlévő aurája
ideges izgatottságtól parázslott. Adrock herceg a terem közepére, a szabadon hagyott körbe
sétált; hagyta magától becsapódni az ajtót. Fekete öltönyt viselt, aminek a szabása az első
világháború idején mehetett ki a divatból, és közönyös érdektelenséggel méregette az
egybegyűlteket. Rendkívül idős korának köszönhetően aurája olyannyira kifakult, hogy
Michael szinte nem is látta a színeit, egyetlen árnyalatot leszámítva: kavargó, tépett és fekete
szalag volt, amilyet még sohasem látott. Ha jobban belegondolt, ilyet még egyetlen vámpír
aurájában sem pillantott meg eddig.
- Üdvözlet - mondta Adrock kimérten. - Üljetek le. Mindenki.
A herceg ritkán hanyagolta a formális köszöntést, és a jelenlévőket azonnal érdekelni kezdte,
vajon most miért tett így. A vén vámpír mindig csak azután kezdett bele a hivatalos
ceremóniába, ha mindenki átesett a szokásos hűségteszten, gondolta Michael. Vajon Adrock
azért mellőzte a formalitásokat, mert nem kívánt vendég is tartózkodik a teremben?
- Azért hívtalak össze benneteket - folytatta a herceg nyugodt baritonja -, mert birtokom
szemfüles felvigyázói kellemetlen híreket hoztak a tudomásomra. Ma három különböző
ügyben lehettek tanúi igazságtételemnek. Marcus Villanova, foglald el helyedet.
A herceg az ajtó felé intett, és Villanova felállt a székéről. A hárpia kissé túlságosan élénken és
fürgén pattant fel, hogy leplezze idegességét. Pontosan azt a helyet foglalta el, ahová a herceg
mutatott, aztán megfordult, és szembenézett a többiekkel. Pillantása nem pihent meg senkin,
hanem szüntelenül fürkészte az egybegyűlteket. Ha valakit felszólítanak, ő figyeli az auráját, a
hazugság biztos jelét, a vízzel keveredő vér árnyalatát keresve. Ezek szerint ő nem része az
előbb említett "kellemetlen híreknek".
- Elliot Damascus - szólalt meg a herceg, miután Villanova elfoglalta pozícióját —,
Gyermekem Gyermeke, vér a véremből. Állj fel.
Elliot tágra meredt szemekkel, bizonytalanul feltápászkodott. Michaelnek nem kellett az
aurájára néznie, hogy lássa, mennyire fél. A fiatal vámpír egyik kezével a székére
támaszkodott, hogy meg bírjon állni a lábán. Aztán a herceg rezzenéstelen tekintetének súlya
alatt lassan remegni kezdett.
- Megöltél valakit a területemen, Elliot Damascus - folytatta a herceg. - Elveszítetted az
önuralmadat, elhagytad a területedet, átjöttél az enyémre és megöltél valakit. Megfelel ez a
valóságnak, Elliot Damascus?
- Nem, uram - mondta a fiatal Ventrue. - Nem egészen. - Alsó ajka remegni kezdett, és
megbicsaklott a lába. - Nem csak egyvalakit. Hanem... három embert.
- Három embert - mondta Adrock herceg halkan és nyugodtan. Egészen pontosan hol végeztél
velük, Elliot Damascus?
- A Szent Kristóf-templomban, uram - felelte Elliot. Hangja jól hallhatóan elvékonyodott,
mintha hirtelen összeszűkült volna a torka. - George Stinson atya lakrészében. Ép-éppen aludt,
uram. Stinson atya két beosztottja pedig... meghallotta a sikoltozását.
- Michaelen olyan fagyos borzongás söpört végig, mint amilyet még sohasem érzett. Azt
gondolta, hogy Elliot dühös lesz, ha meglátja azt a kazettát, de ez azért...
- Kaptál tőlem engedélyt, hogy bárkit megölj a területemen? -folytatta a herceg. Hangja
kezdett egyre rettenetesebbé válni.
- Nem, uram.
- Megtetted a szükséges óvintézkedéseket, hogy elrejthesd tetted következményeit?
Elliot csak a fejét rázta. De mintha még ettől az apró mozdulattól is elkábult volna.
Hátratántorodott, és szemmel láthatóan reszketve megtámaszkodott a székben.
- Tudod, hogy hívják az Első Hagyományt?
- A M-Ma-Maszkabál - motyogta Elliot. Michael alig hallotta, mit mond.

119
- Megszegted az Első Hagyományt, Elliot Damascus? Michael kárörvendő tekintettel várta,
hogy Elliot végleg megpecsételje a sorsát.
- Uram - szólalt meg a fiatal Ventrue hosszas hallgatás után - nem hiszem.
Adrock herceg alig láthatóan felhúzta a szemöldökét.
- Magyarázatot követelek - jelentette ki.
Michael szemöldöke is felszaladt egy kicsit. Az egész beszélgetés kezdett olyan jelleget ölteni,
mintha Elliot és a herceg előre begyakorolták, sőt, kicicomázták volna mondanivalójukat. A
fiatal vámpír aurájában nagyobb részt foglalt el a szégyen, mint a félelem.
- Megtettem a szükséges előkészületeket, uram - mondta Elliot. A szégyenérzet még inkább
elhatalmasodott rajta, miközben dadogása kissé alábbhagyott. - Úgy intéztem, hogy
mindhármuk halálabalesetnek látszódjon. Beraktam őket Stinson atya kocsijába, és kihajtottam
a város szélére, ahol a vasút keresztezi az utat, és megvártam, míg jön a vonat. Azt akartam,
hogy úgy tűnjön, mintha a sofőrelaludt volna a kormánynál. Mind a kocsi, mind a testek
elpusztul tak. Az egyik rendőrségi kapcsolatomat állíttattam az ügyre.
Elliot beszámolóját hallgatva Michaelnek feltűnt, hogy Lionel egyre dühösebb lesz. A Brujah
arckifejezése annyira elkeseredetté vált, hogy Atyja a vállára tette a kezét. Lionel kissé
megenyhült, de az aurájában felvillanó élénk színek még erősebbek lettek. Michael, növekvő
bosszúsága ellenére, kezdett kíváncsi lenni, vajon Lionel miért ennyire feldúlt.
- És ki igazolja állításaidat, Elliot Damascus? - kérdezte a herceg, amikor Elliot elhallgatott.
- Majd én, hercegem - szólalt meg Villanova. - Az igazat mondja. - Adrock szeme Michaelre
villant, aki annyira megdöbbent, hogy le sem bírta venni a szemét Marcusról. Ha igaz is
mindaz, amit Elliot mondott, a herceg akkor is hihetetlenül engedékeny. De persze Elliot a
herceg unokája.
- Elliot Damascus - jelentette ki Adrock, aki láthatóan megelégedett a két vámpír
véleményével -, úgy vélem, nem szegted meg az Első Hagyományt. Ismered a Második
Hagyományt?
- A Birtok - felelte Elliot pillanatnyi gondolkodás után. Hangsúlya alapján akár kérdésnek is
vehették volna. - A Birtok Hagyománya.
- Így van, Elliot Damascus - mondta Adrock, és közelebb lépve egyenesen a fiatal vámpír
szemébe nézett. - Megszegted a Második Hagyományt?
- I-i-igen, uram - nyögte Elliot, aki rémült galambként bámult nagyatyja szemébe. -
Megszegtem.
- Így hát bűnösnek nyilvánítalak, Elliot Damascus - jelentette ki Adrock. - Hatalmamnál fogva
elrendelem, hogy minden egyes áldozatért, akit megöltél a vadászterületemen, egy hónapig
forró vassal égessenek meg. Nappali óráidat Laurence seriff fogságában töltöd, és minden
áldott éjjel, pontban éjfélkor végrehajtatik rajtad az ítélet, míg le nem telik büntetésed ideje. Ülj
le.
- Elliot szabályosan visszazuhant a székébe; aurája a boldog felszabadultság árnyalatában
ragyogott. Testéből kiszállt a feszültség, válla megereszkedett és az állkapcsán kidagadó izmok
is elernyedtek. Ajka nem remegett, és mintha pár centivel magasabban tartotta volna az állát,
mint amikor Michael megérkezett.
Míg azonban Elliot hangulata felszárnyalt a magasba, úgy hagyta el Michaelt a diadal és az
igazság győzelme felett érzett öröm. Ha a herceg bűnösnek találta volna Elliotot az Első
Hagyomány megsértésében, a büntetés a herceg keze általi halál lett volna, nem pedig ez a
viszonylag enyhe megégettetés. Természetesen mindenki szabadon értelmezhette,
tulajdonképpen mi az, ami fenyegetést jelent a Maszkabálra. Adrock szemmel láthatóan úgy
értelmezte, hogy az unokája megúszhassa tettét. A felelőtlen Újszülött, aki tulajdonképpen
Darien halálát okozta, már megint megmenekül, csak azért, mert az, aki. És az Atyja meg
nagyatyja is az, aki. Michael nem kételkedett benne, hogy ha ő követte volna el ugyanezt a
bűnt, már Adrock kezei között vergődne.
A herceg visszasétált oda, ahol az előbb állt, és ismét az összegyűltek felé fordult.
- A Második Hagyomány az oka, amiért összehívtam a mai gyűlést - mondta. - Ez teljes
hatalommal ruházza fel a herceget az általa uralt területen, és mindenkinek, akinek megengedik

120
a
letelepedést vagy vendégül lát, tiszteletben kell tartania és hűséggel kell szolgálnia. Birtokomat
ez alkalommal háromszorosan háborgatták, és Elliot Damascus, Gyermekem Gyermeke, vér a
véremből, a legenyhébb szabályszegést követte el.
- Ennél sokkal komolyabban sértette meg birtokom szentségét egy Lia Milliner nevű,
hívatlanul érkezett idegen. Lia Milliner független klánból származott, bitorlók vérvonalából, és
azt hitte, versenyre kelhet Gyermekem befolyásával, az ő Gyermeke hatalmávala
szállítmányozásban és büntetlenül garázdálkodhat a birtokomon. Bár Lia Millinert ezért a
bűnéért bíróság elé állítottuk és elítéltük, bevallotta, hogy nem egyedül próbálta elbitorolni
tőlem a hatalmat. Valaki közülünk saját céljai érdekében használta fel a birtokomat, hogy
helyet biztosítson a betolakodónak.
Adrock tekintete az udvarnagy szemébe mélyedt. Michael látta, hogy Calvin megmerevedik, és
auráját még erősebb páncélba burkolják az önuralom acélos szalagjai.
- Calvin Bainbridge - folytatta a herceg. - Állj fel.
Calvin engedelmeskedett, több kellemmel és öntudattal, mint Villanova vagy Elliot.
- Calvin Bainbridge, amikor ma este felkerestelek, hogy szóvá tegyem emésztő gondjaimat, azt
állítottad, bizonyítékkal rendelkezel a botrányos birtokháborítás hátteréről. Valóban így van?
- Igen, hercegem - felelte Calvin udvarias, nyugodt hangon, ami szinte csöpögött az
udvariasságtól. - Ugyanezen bizonyíték szolgál gyanúim alapjául, és egyben lerántja a leplet
arról a Vértestvérről, aki harmadikként szegte meg a Második Hagyományt. Róla eddig még
nem esett említés.
Michael megdermedt, és olyan faarccal meredt maga elé, ahogyan csak tudott.
- A harmadik birtokháborítás - szólalt meg a herceg, részben megerősítve Michael szörnyű
gyanúját - jóval súlyosabb az előző kettőnél. Mert az illető nem csak ellenem vétkezett, hanem
egész szektánk céljai és álmai ellen. Bár még nem tudtam kideríteni személyazonosságát,
biztos vagyok benne, hogy a városomban valaki a Szabhatnak kémkedik.
Michael most már mozdulni sem tudott, de nem is mert mozogni, nehogy magára vonja a
herceg figyelmét. A jelenlévő nyolc Vértestvér közül egyedül Elliot reagált hangosan Adrock
kijelentésére.
- A kurva életbe - suttogta.
A Szabbat kóbor egységei és azok a magányos farkasok, akik osztották a Szabbat a Hat
Hagyomány iránt érzett ellenszenvét, időnként betévedtek Adrock birtokára; Detroitból jöttek
vagy Michigan állam határain túlról, de soha, egyikük sem próbálkozott olyasmivel, mint
amire most a herceg utalt. Elképzelhetetlennek tűnt a gondolat, hogy ki tudja, mennyi ideje egy
Szabbat-vámpír rejtőzködik közöttük.
- Calvin Bainbridge - mondta Adrock herceg -, biztos vagy abban, hogy bizonyítékod valódi?
- Magam gyűjtöttem, hercegem.
- És ki az, akire ez bizonyíték terhelő lehet?
- Hercegem - felelte Calvin -, a szóban forgó személy nem más, mint Jeremey Talbot, a
Malkavita klánból.
- Minden tekintet Jeremey felé fordult - nem kevés megdöbbenéssel. Marcus Villanova
meglepve meredt a Malkavitára, aki felpattant a székből. Bár Jeremey-ből szinte tapintható
hullámokban áradt a félelem, Michael önkéntelenül is megkönnyebbült, amiért Atyja nem rá
mutatott.
- Jeremey Talbot - mondta Adrock, és roppant teste elállta a vámpír elől a kijárat felé vezető
utat. - A vád ellened összeesküvés a herceged ellen, saját birtokán és hűtlenség saját szektád
ellen. Addig nem beszélsz, nem szólalsz meg, míg teljesen bemutatásra nem kerülnek az
ellened szóló bizonyítékok.
- Az utolsó szavakat már Adrock korának és nemzedékének hatalma nyomatékosította -
Jeremey-nek engedelmeskednie kellett.
- Laurence Maxwell seriff - folytatta Adrock, és Lionel Atyjára pillantott. Jeremey felé intett,
és a seriff székéről felállva a Malkavita mellé lépett. Michael látta, hogy Lionel mozdulni sem
tud a döbbenettől. Aurájából és arckifejezéséből majdnem teljesen kiolvasható volt, mit

121
gondol. Jeremey hívta meg a kotériájába. Jeremey segített kitervelni a behatolást Detroitba. Hát
miként lehetne felelős pont ő bűnös az ellene felhozott vádpontokban?
- Calvin Bainbridge - vetette hátra a herceg a válla felett. - Mutasd be azt a bizonyítékot.
- Igen, hercegem - mondta Calvin. - Nem sokkal ezelőtt kezdtem gyanakodni Jeremey Talbot
esetleges hűtlenségére. Nagyon bánom, hogy nem korábban fedeztem fel kettős álcáját.
- Mint azt nagyon jól tudod, hercegem, Jeremey Talbot nagyjából egy hónappal ezelőtt
kotériája tagjaival behatolt a Szabbat által elfoglalt Detroit városába. A küldetés balszerencsés
következmé
nyeképpen elveszítettük helyi kapcsolatainkat és saját unokám is az életével fizetett.
Michael arca megrándult, amikor meghallotta, milyen közömbösen mondja ezt Calvin.
- Amikor a kotéria visszaérkezése után kikérdeztük a négy meg maradt csapattagot,
mindannyian egyetértettek abban, hogy a Szabbat előre felkészült érkezésükre. Számomra is
gyanús volt az a
fürgeség, amivel a szörnyetegek lecsaptak megérkező Vértestvéreinkre.
Michaelnek felszaladt a szemöldöke.
- Utólag visszagondolva - folytatta Calvin - alaposabban megvizsgáltam, milyen szerepet is
játszott Talbot úr ebben a küldetésben. Miután a kotéria megérkezett Detroitba, ő végezte el
annak a munkának a nagy részét, amely a Kamarilla-kapcsolatok felkutatására irányult.
Amikor a kotéria többi tagjának el kellett hagynia ideiglenes bázisukat, hogy személyesen
járjanak utána egy fontos információnak, jeremey hátul maradt. Amikor a csapatot
megtámadták, az első kapcsolat meggyilkolásának éjszakáján, Jeremey a biztonságos
menedékben maradt. Bár ezek a tények külön-külön ártalmatlannak tűnnek, minél többet
nézegetjük őket együtt, annál gyanúsabbá válnak.
Michael csak bámulta Calvint, és képtelen volt megemészteni azt, amit mondott.
- Calvin Bainbridge, én arra várok bizonyítékot, hogy Jeremey Talbot bíztatta fel Lia Millinert
- mondta Adrock, aki kezdte megunni Calvin szónoklatát.
- Azért kalandozok el ilyen messzire a birtokháborítás vétkétől - felelte Calvin -, mert a
bizonyíték, amely támogatja feltételezésemet, szintúgy megerősíti az előbb említett komolyabb
vádat is.
- Atyja szóvirágai meggyőzték Michaelt, hogy Calvin visszanyerte az önbizalmát. Ha ez nem
lett volna elég, aurája is magabiztos felsőbbrendűségtől izzott. És mellette egy másik árnyalat
színezte érzelmeit: a vérrel keveredett vízé.
- Akkor hát mutasd azt a bizonyítékot - mondta Adrock -, az majd magáért beszél.
- Úgy teszek, hercegem - bólintott Calvin. - Azonnal.
- Mielőtt tájékoztathattalak volna téged vagy Maxwell seriffet, Jeremey Talbot személyesen
keresett fel engem, és kifejtette hatalmad megdöntésére irányuló tervét. Azzal próbálta
megszerezni támogatásomat, hogy felajánlotta nekem a hercegi posztot. Mivel szerettem volna
elnyerni Talbot úr bizalmát és megismerni tervének minden részletét, színleg beleegyeztem, és
hagytam, hadd fejtse ki bővebben, miről lenne szó.
Michael innen csak profilból látta Jeremey arcát. A Malkavita eltátott szájjal bámult maga elé,
szeme izzott a haragtól. Aurája dühödtén örvénylett, mintha megpróbálna elszakadni a testétől.
Calvin aurája viszont sokkal többet elárult.
- Mint azt elmagyarázta - folytatta Calvin -, terve első alapköve az volt, hogy megfoszt téged
és utódaidat a város felett gyakorolt hatalomtól. Sejtéseim szerint először Damascus úr
vállakózásait támadta volna meg, utána következett volna Gyermeked, Ellsworth úr, majd
pedig személyesen téged.
- Azonban Talbot úr későbbi megjegyzéseinek fényében rá kellett jönnöm, alábecsültem
terveinek merészségét. Most már az a véleményem, hercegem, hogy Talbot úr Milliner
beépítésével megalapozta volna a Szabbat hamarosan bekövetkező invázióját. Szerintem azért
indított expedíciót Detroitba, mert ki akarta füstölni az ottani Kamarilla-kapcsolatokat, nehogy
bármelyikük előre jelezhesse az inváziót, melynek előkészítésében ő maga is segédkezett. Ha a
sors vagy a tébolya nem űzi vele azt a furcsa játékot, hogy egyenesen engem keres fel, talán
sikerrel is járhatott volna a terve.

122
- Jeremey teste szabályosan remegett az idegességtől, és ajkai közül halk vinnyogás szűrődött
elő. Teljes szívvel-lélekkel küzdött a herceg parancsa ellen, ami mozdulatlanságra és
némaságra kárhoztatta.
- Calvin viszont nyugodtan és türelmesen ácsorgott, sőt, még önelégült mosoly is táncolt az
arcán. Nagyon szép, ravaszul összeállított képet festett Jeremey-ről, mint az Adrock herceg
birtokát belülről bomlasztó gazemberről.
- Jeremey Talbot - szólalt meg Adrock herceg. Mióta Calvin beszelni kezdett, arca egyre
komorabb kifejezést öltött. - A következő vádakkal állsz előttünk: herceged és szektád ellen
szervezkedtél. Idegen vámpírt rejtegettél saját vadászterületem szívében. Ellenem konspiráltál,
hogy átvedd a hatalmat a birtokom felett. A birtok összes Vértestvérét veszélyeztetted, mert
lepaktáltál szektánk ellenségeivel. Bűnös vagy az ellened felhozott vádakban? Most
beszélhetsz.
következő pillanatban áradatként törtek elő Jeremey szájából a szavak.
- Hercegem, az összes vád hazugság! Maga Calvin rángatott bele engem egy összeesküvésbe!
Azt állította, hogy detroiti hadjáratod romba dönti ezt a birtokot! Én nem paktáltam le a
Szabhattál! A Szabbatot csak a káosz élteti! Hűséges vagyok! Hűséges vagyok, hercegem!
- Ha szabad közbeszólnom, hercegem - szakította félbe Calvin a Malkavita kitörését nyugodt
hangon, és auráját ismét körülfonták az önkontroll acélszalagjai. - Kézzelfogható,
megcáfolhatatlan bizonyítékaim vannak Talbot úr álnokságára. Miközben megpróbálta
csatlakozásra bírni Lia Millinert, saját szájából hallottam azokat a szavakat, amelyek azonnal
felébresztették kétségeimet. Elcsaltam az irodámba, amely ebben az épületben található, és
rögzítettem szavait.
- Halljuk - mondta Adrock, aki egy pillanatra sem vette le a szemét Jeremey-ről. Michael
észrevette, hogy Maxwell is közelebb lépett a vámpírhoz.
Calvin cigarettásdoboznyi műanyag szerkezetet húzott elő a zsebéből. Megnyomott rajta egy
gombot, és felcsendült Talbot hangja. Vékonyka volt és halk, de felismerhető.
- A város hamarosan új kézre kerül - mondta Talbot hangja. - Minek csatlakozna egy olyan
hatalmi struktúrához csak ezért, liogy kisöpörjék, ha az új rezsim beteszi a lábát? Bármennyire
is függetlennek mondjamagát, a mi új uralkodó osztályunk nem fogja értékelni, hogy összeállt
az ellenséggel.
Calvin megint megnyomott egy gombot, és előretekerte a szalagot.
- A trükk - folytatta Talbot - az, hogy a felkínált poszt már be van töltve. - Az illető neve Elliot
Damascus, és ő a herceg unokája. Calvin ismét megnyomta a gombot.
- Hercegünk unokája helyett szívesebben látnánk egy független felet. Bármilyen sokat is tett a
birtokért Elliot, gyakran kiszámíthatatlan. Nem mindig járul hozzá társadalmunk biztonságának
megőrzéséhez- Ha ön megjelenne és elkezdené átvenni tőle a szerepét, azt valószínűleg
támadásnak venné. Ha ez bekövetkezik, kitör a káosz, ami viszont egyáltalán nem kedvez a
tervünknek.
- Calvin bármilyen piszkos módszerrel jutott hozzá ehhez a felvételhez, Jeremey hányavetisége
még Michaelt is megdöbbentette. Adrock herceget viszont nem rázta meg a dolog. Úgy meredt
a Calvin kezében tartott magnóra, mintha az életre kelt volna, aztán felgyülemlő haragtól izzó
pillantása Jeremey Talbotra vándorolt. Ajka viccsorrá torzult, bár az agyarai még nem villantak
elő.
Kurta csendet követően női hang szólalt meg, feltételezhetően Lia Millineré.
- A jelenlegi herceg? ... Szóval nem csak Detroitról van szó, igaz?
- Nem, Lia - mondta Talbot, még mielőtt a felvételnek vége lett volna. - Én valami sokkal
inkább helyi dologról beszélek...
A magnó kattanása után bekövetkező döbbent: csendet maga Jeremey törte meg.
- Hát felvetted?! Átvertél! Ezért hívtál meg arra a találkozóra! Te mondtad, hogy lépjek
kapcsolatba Millinerrel! Az egész a kezdetektől fogva a te ötleted volt!
- Jeremey Talbot, hallgass! - mennydörögte a herceg.
- A kiáltásba még Michael csontjai is beleremegtek, és meg sem mert moccanni, nehogy a
herceg ezt tiszteletlenségnek vegye. Calvin meglepetten pislogott Adrock dühkitörése hallatán.

123
Remegő kézzel a zsebébe csúsztatta a magnót, de majdnem leejtette a földre.
- Saját szavaid tanúskodnak ellened, de még van merszed tagadni! - folytatta Adrock. Kicsit
halkabban beszélt, de haragja nem enyhült. Calvin felé fordult, és pillantása majdhogynem
felnyársalta a Toreadort.
- Calvin Bainbridge, szintén összesküvés vádjával állsz előttünk - jelentette ki. - Jeremey
Talbot szerint bűnös vagy. Állítólag te is szervezkedtél ellenem. Bűnös vagy az ellened
felhozott vádban?
Calvin habozott - mintha cserbenhagyta volna önbizalma -, de nem sokáig maradt csendben.
- Számító fortély, hercegem - szólalt meg végül nagyon halkan. - Természetesen ilyesfajta
kijelentéseket kellett tennem, hogy elnyerjem Jeremey bizalmát. Miután előttem leleplezte
magát, utána minden tranzakcióról feljegyzéseket vezettem, hogy később majd átadhassam
neked az összesét.
- A hazugság annyira nyilvánvalóan fénylett fel Calvin aurájában, mint a felhők közül
kikukkantó telihold. Michael annyira hozzászokott, hogy látja mások auráját, hogy nem is
érttette, mások miért nem látják ezt rajta.
- És ki igazolja állításaidat? - kérdezte a herceg. Most, hogy pillanatokon belül kigyomlálja a
feltételezett árulót birtoka talajából, mintha az ő magabiztossága is ingadozni kezdett volna.
Pillantása Villanova irányába fordult - mint ahogy a többi kíváncsi tekintet is.
- Hercegem - mondta a hárpia lassan, és Adrock mellkasát nézte. - Én megteszem. Calvin
igazat beszél.
- Miközben Michael a Villanova aurájában kibomló hazug árnyalatot figyelte, lassan mindent
megértett. Calvin Bainbridge és a hárpia itt az igazi összeesküvők. Calvin hazudott Talbotról,
Villanova pedig fedezte. Calvin valóban átverte Jeremey-t. Valahogy sikerült kimondatnia vele
azokat a végzetes szavakat, aztán rögzítette, arra az esetre, hátha fény derül az ő tervére. És
amikor ez tudatosult benne, döntő elhatározásra jutott.
- Ahogy Villanova befejezte a mondatot, a herceg szeme Michaelre villant. Többen
észrevették, kire néz, és követték pillantását. Közülük egyedül Adrock tudott arról, hogy
Michael rendelkezett Villanova auralátó képességével. Csak ő tudta, hogy ezekben az
esetekben Michael szolgál megerősítésként. Rajtuk kívül senki sem ismerte a néma
jelzésrendszert, amely Marcus állításainak igazát vagy hamisságát jelezte. Ha Michael
egyetértett Villanova véleményével, le sem vette a szemét a hárpiáról, ha Adrock ránézett. Ha
nem értett vele egyet, a hercegre pillantott.
- Jelen helyzetben könnyedén megvédhette volna Jeremey-t, elég lett volna egyetlen röpke
pillanatra levennie a szemét Villanováról. Ebből a herceg azonnal tudná, hogy Marcus és
Calvin hazudtak neki és Jeremey Talbot életét meg kell kímélnie. Minimális erőfeszítéssel
megmenthetné azt a vámpírt, aki kisujját sem mozgatta, amikor Darien meghalt Detroitban.
Michael le sem vette a szemét a Villanova aurájában bimbózó hazugság színörvényéről.
- Michael! - sikoltotta Jeremey akarata hihetetlen erejével. A sikoly fájdalmasan szúrta
Michael fülét. - Tudom, hogy látod az igazságot! Calvin hazudik, mondd meg nekik! Marcus is
hazudik! Kérlek, mondd meg nekik!
- Fogd meg és vidd innen! - ordította Adrock. - Bűnös! Vidd innen!
Maxwell durván megragadta Jeremey vállát, és megindult vele az épület belsejébe vezető ajtó
felé. Talbotnak valahogy sikerült kitépnie magát a seriff szorításából - egy darab húscafattal és
ruhája épségével fizetett érte -, és Michael felé iramodott. Megragadta a vámpír zakójának az
ujját és felrántotta a székéből.
- Kérlek, Michael! -kérlelte, és vörös patak csordult a szeméből. - El kell mondanod nekik! Ne
légy olyan, mint ők! Mint Calvin meg Marcus... Michael, kérlek, mondd meg nekik, kérlek...
- Michael torkából állatias, önelégült ordítás tört elő, amely azóta gyűlt benne, mióta Darien
elindult Detroitba. Kiszabadította magát Jeremey szorításából, és hátralökte a Malkavitát,
egyenesen Maxwell karjai közé. A szobára csend borult, és Michael körül megfagyott a világ.
Minden szempár őt bámulta.
- Ami engem illet - mondta Michael, elég hangosan, hogy mindenki jól hallja -, Calvin és
Marcus elmehet a pokolba. De nem azért, amit te tettél.

124
- Ezzel megfordult és elindult a kijárat felé. A háta mögül hallotta Jeremey feltörő zokogását,
amint Maxwell elindult vele az ellentétes irányba. Hallotta Adrock komor elégedettségtől
csengő hangját, aki feloszlatta a gyűlést. Bár az események nem teljesen úgy alakultak, ahogy
várta, mégis győzött az igazság.

Tizenkettedik jelenet
Bainbridge eddig még sohasem érzett meglepetéssel és büszkeséggel figyelte távozó
Gyermekét. Nem is sejtette, hogy Michael úgy olvassa az aurákat, mint Marcus. Azt sem tudta,
lehetséges-e az ilyesmi. Ha tudta volna, biztosan nagyobb erővel próbálja beszervezni Michaelt
Villanovával közös ügyleteibe. De Michael külön ráhatás nélkül is kiállt mellette, még akkor
is, ha minden jel arra mutatott, hogy soha nem tenne ilyesmit, még ha megkérné rá, akkor sem.
A Gyermek viselkedése napról napra furcsábbá vált.
Bainbridge égett a vágytól, hogy megbeszélje Marcusszal az este különös fordulatait, ha
mindketten visszatértek Grand Rapidsbe. Már éppen indulásra készülődött, amikor Adrock
herceg a vállára tette a kezét.
- Lionel Braughton - mondta az öreg vámpír. - Hagyj magunkra minket. Beszélni akarok ezzel
a három Vértestvérrel.
A herceg válla felett átnézve Bainbridge megpillantotta a várakozó Marcust és Elliotot.
- Igen, uram -bólintott Lionel, aki nem igazán tudta elrejteni zavarát. Nyakába kanyarintotta a
sálját, és sokáig pepecselt azzal, hogy jól felkösse a hideg ellen, amit úgysem érzett. Még
mielőtt ki lépett volna az ajtón, fehér mentolos cukorkát vette elő egy bádog dobozból, és
szétrágta. Aztán távozott, egyedül.
- Amikor a Brujah mögött becsukódott az ajtó, Elliot szólalt meg először. Szemét lesütötte és
halk hangon beszélt.
- Mi lesz Jeremey sorsa, uram?
- Ismered a Hatodik Hagyományt? - kérdezett vissza Adrock. -A herceg elrendelheti egy
vámpír elpusztítását.
Szavait hosszú csend követte. Végül Bainbridge szólalt meg.
- Milyen ügyben kívánsz szót váltani velünk, hercegem?
- A lehető legkomolyabb ügyről - felelte Adrock, és szembefordult három vendégével. -
Birtokomra nézve igen nagy horderejű kérdésről van szó.
- Es mi lenne az, hercegem? - kérdezte Villanova.
- Szolgálatról van szó - mondta Adrock. - Nekem, birtokomnak és a Kamarillának. Calvin
Bainbridge, Jeremey Talbot leleplezésével máris hatalmas szolgálatot tettél. Ha nem álltál
volna elém, talán sohasem szerzek tudomást arról, mekkora veszélyt jelentett rám nézve
egyetlen Malkavita. Marcus Villanova, segítséged felbecsülhetetlenül fontos szerepet játszott
az áruló lebuktatására szőtt tervben. Mindketten dicséretet érdemeltek a birtok érdekében
végzett szolgálataitokért.
Villanova nyughatatlan pillantása most végre megpihent egy ponton, Adrock mellkasának
kellős közepén. Mintha kissé megnyúlt volna az arca. Bainbridge "tanúságtétele" egy szóval
sem említette a hárpia szerepét az ügyben. Talbot sem beszélt róla.
- Figyelembe véve hatalmas segítségeteket - folytatta Adrock -, olyan megbízatást találtam
nektek, amelyre feltétlenül alkalmasok vagytok. És te, Elliot Damascus, szintúgy részt fogsz
venni ebben a feladatban.
- Én? - kérdezte a fiatal Ventrue értetlen, üres arckifejezéssel. Csak most tudatosult benne,
mennyire csendben van Bainbridge és Villanova.
- Igen, Gyermekem Gyermeke, vér a véremből. Megbízhatóságodat és tisztességedet több
óvatlan melléfogással is kétségbe vontad Ölelésed óta. De fiatal vagy még, és vérvonalad
fényes jövőt biztosíthat számodra. Azonban legutolsó meggondolatlan tetted több gondot
okozott nekem, mint amit hajlandó vagyok elnézni. Alázatosságot és titoktartást kell tanulnod,
és klánunk hírnevének is az használna a legtöbbet, ha rövid időre kivonulnál a birtok ügyeiből.
Calvin Bainbridge és Marcus Villanova társa leszel megbízatásuk során.

125
- Mi hát ez a megbízatás? - kérdezte Elliot, aki ugyan még mindig lesújtottnak tűnt, de mégis
boldog volt, hogy egyáltalán kapott egy második esélyt. Különösen azért, mert ezek szerint
mégsem égetik meg forró vassal minden éjjel, három hónapon keresztül.
- Detroit - felelte Bainbridge megroskadva és legyőzve. - Detroitba fog küldeni minket.
- Való igaz, Calvin Bainbridge - mondta a herceg száraz mosollyal. - Mint azzal ti is tisztában
vagytok, jelenleg nincsenek kapcsolataink a városban. Ha azonban gyanútok helyes, Jeremey
Talbot tényleg inváziót készített elő ellenünk. Ha ez így van, szükségem van valakikre, akik
időben figyelmeztetnek, hogy megtehessem a szükséges válaszlépéseket. Ha nem, akkor is fel
kell mérnem, milyen méretű és hatalmú seregek állomásoznak Detroitban, mielőtt végleg
megindulnánk a város ellen.
- Mindhárman külön-külön letelepedtek Detroitban és egymástól függetlenül tevékenykedtek.
Ha szükségem van az általatok összegyűjtött információkra, kotériát küldök Detroitba, hogy
felvegye veletek a kapcsolatot. Ti kizárólag akkor üzenhettek nekem, ha invázió fenyeget. És
semmiképpen nem térhettek vissza addig, míg értetek nem küldök. Van kérdésetek?
- Mi történik, ha elfognak minket? - kérdezte Elliot. Bainbridge és Marcus önkéntelenül
elhátráltak tőle. - Ha kivallatnak? Nem lesznek veszélyben az itthoniak? Talán nem minket...
- Erre is gondoltam - mondta Adrock, és büszke mosolyt villantott unokájára, amiért ilyen éles
eszű meglátással állt elő. - Azonban emlékezzetek csak vissza, szerencsére soha, egyikőtökkel
sem beszéltem a Szabhat elleni támadással és védekezéssel kapcsolatos elképzeléseimről. Nem
értékes információkkal ellátva küldelek benneteket az ellenség közé. A biztonság kedvéért
azonban a helyetekre lépő alattvalóim másképpen intézik majd a dolgaikat, mint ti tettétek.
Távollétetekben minden megváltozik, higgyétek el, ezért még véletlenül sem tudtok veszélybe
sodorni minket. Van még valakinek kérdése?
- Egyikük sem szólt.
- Nagyon jó - mondta Adrock, és mosolya még szélesebbé vált. - Sok szerencsét. Míg titeket
tudhatlak Detroitban, semmi nem veszélyeztetheti a hatalmamat.

Epilogus
- Michael az acél biztonsági rácsnak támaszkodott, nehogy összeessen. Senki sem járt az utcán.
Senki sem lépett hozzá, hogy megnézze, nincsen-e rosszul. Magányosan ácsorgott és lehajtott
fejjel kapaszkodott a vasrudakba. Már hosszú ideig merengett így, amikor ismerős zaj
zökkentette fel tűnődéséből. Autó állt meg a járda mellett. Ajtó nyílt, közeledő lépések
koppantak. Aztán tiszteletteljes távolságban megtorpantak.
Michael kihúzta magát, letörölte az orrán végigcsorduló vörös könnycsíkot, majd megfordult.
- Gondoltam, hogy te vagy - mondta Christopher Flynne, aki a lámpaoszlopnak támaszkodott a
pislákoló fényben.
- Mit keresel itt? - kérdezte Michael. - Azt hittem, már elhagytad ezt a nyomorult birtokot.
Téged kerestelek - felelte Flynne. - Itt dolgozott Darien, igaz? Michael bólintott.
- Halála óta zárva van. Szerintem Calvin el akarta adni.
- És ez zavar?
- Nem mintha számítana - mondta Michael színtelen hangon. - Mire számítsak? Hogy Calvin
örökre így hagyja, mint valami szentélyt?
- Flynne karbafont kezekkel méregette. Pár percig egyikük sem szólalt meg.
- Hallottam, mi történt az Elíziumban - mondta Flynne végül. -A hárpiák másról sem
beszélnek. Hogy érzed magad? Segített? Vagy az, amit Elliottal tettél? Jobban érzed magad?
- Szerinted? - kérdezte Michael keserűen. Gyors szárnyakon járnak a hírek. - Nem te mondtad,
hogy ne avatkozzak bele? Természetesen nem segített. Sohasem volt módom megfizetni
Jeremey-nek és Elliotnak Darien haláláért. Vagy mégis?
- Flynne szomorúan elmosolyodott, és a kocsijára pillantott.
- Nem igazán - ismerte be. - De legalább megpróbáltad. Részben ez tesz még emberré.
Fiatalkorunkban mindannyian átesünk ezen. Megpróbáljuk bebizonyítani magunknak, hogy az
életünket mi irányítjuk, és ha valami elromlik, kellő határozottsággal ismét rendbe hozhatjuk a

126
dolgokat. Amíg önmagunkat keressük, nem számít, hogy ez az egész egy nagy baromság.
- Hogyan jöttél rá? - kérdezte Michael, és a vámpír ép szemébe nézett.
- Megtanultam, míg a Szabbat körül legyeskedtem - felelte Flynne. - Sean halála után
megpróbáltam...
- Nem erre gondoltam - szakította féle Michael, és közelebb lépett a másik vámpírhoz. -
Hanem Elliotra. Honnan tudod, hogy mi közöm volt az ügyéhez?
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Flynne, és kihúzta magát. - Beszélgetésünk során...
- Akkor még nem döntöttem el semmit - mondta Michael. -Semmiben sem voltam biztos. Az
egész csak kósza ötlet volt. Ki beszélt neked arról, mit tettem Elliottal?
- Megvagy! - csattant fel egy női hang. - Mindig is mondtam neked, drágám, hogy túl sokat
beszélsz.
- Michael Flynne autójára nézett: a hátsó ülésről éppen Clare kászálódott elő.
- És te mit keresel itt? - kérdezte a nőt.
- Népszerű káinita vagy, Michael - mondta Clare, és Flynne mellé lépett. - Én meséltem
Chrisnek Elliotról. Megfűszereztem pár dologgal, amit mondjuk harmadkézből hallottam rólad.
Már évek óta figyelem, mi folyik itt.
- Miért? - kérdezte Michael. Itt valami nagyon nem volt rendjén.
- Mert fontos vagy - felelte Flynne, ámult, savanyú mosollyal.
- Igazi pusztító, lázadó természeted van, Michael - mondta Clare. - És hánynod kell attól a sok
baromságtól, amit az öregek zúdítanak a nyakadba. Jeremey remek, gyanútlan információforrás
volt, de te teljesen más lapra tartozol. Átlátsz az összes hazugságon és szemfényvesztésen, és
tudod, mennyire igazságtalan ez a rendszer. Nagyon ritka, ha egy udvarnagy Gyermekére
ráillik ez a leírás. Különösen az, ha az illető ilyen fiatalon rájön, mi az igazság az idős
vámpírok körül.
Michael hátrált egy lépést. Flynne csípőre tette a kezét.
- Miről beszéltek? - suttogta Michael. - Nem is ismertek. Mi ez az egész?
- Nagyon jól ismerünk, Michael - mondta Flynne. - Clare szemmel tartott téged. A pokolba is,
mindketten szemmel tartottunk téged. Láttuk, hogyan reagálsz az idősebbek módszereire. Ami
Dariennel történt, az csak egy apró láncszem az igazságtalanságok hosszú sorában, amelyeket
Calvin meg a többiek követtek el ellened. Hívhatjuk akár az utolsó cseppnek is.
- Kémkedtetek utánam - motyogta Michael, akit teljesen elképesztett, amit hallott. - Úgy
csináltatok, mintha érdekelt volna benneteket, milyen szenvedéseken megyek keresztül. Azt
mondtátok, segíteni akartok.
- Nem állítottunk teljes valótlanságokat - mondta Flynne közelebb lépve. - Persze beetettelek
néhány hülyeséggel, de nem volt minden szavam hazugság.
- Hazudtál nekem Darienről - folytatta Michael hátrálva. - Azt mondtad, nem tudtál segíteni
rajta, mert komolyan megsérültél. Mert túl gyenge voltál és magadat sem bírtad
meggyógyítani. Már akkor sem hangzott túl meggyőzően.
- Az előadás része volt - mondta Flynne, és megvonta a vállat. Végigsimított a szemét takaró
kendőn. - Akárcsak ez.
- Az előadás... - suttogta Michael. - Mindent ti készítettetek elő. - Leplezetlen döbbenettel
meredt a nőre. - És te vagy az a kém, akit a herceg keresett. Mindketten a Szabhatnak
dolgoztok.
- Nyertél, Michael - mondta Clare, és tapsolt. - Te jó ég, hát nem hagytunk elég bizonyítékot?
- Michael dermedten állt, még szólni sem bírt. Pillantása idegesen cikázott fel-alá, kiutat
keresve.
- De most komolyan - folytatta Clare. - Hónapokon át lökdöstünk és agitáltunk, hogy végre
nyíltan fellázadj. Egyfolytában Elliotra mutogattam. Kicsit sem volt gyanús?
Michael lassan megrázta a fejét.
- Segítettem nektek... - motyogta. - Én megőrültem. Segítettem a Szabhatnak. Egész végig
mást sem akartatok, mint...
- Mint mit? - kérdezte Flynne gúnyos mosollyal. - Kiszívni az összes vámpír lelkét? Elfoglalni
a birtokot és rabszolgaságba vetni mindenkit? Vérszomjas szörnyekkel árasztani el a Földet?

127
- Az egész nem más, mint hazugság, Michael. Rémtörténetek, amiket az öregek mesélnek,
hogy azt tegyétek, amit ők akarnak. Ebből a rengeteg baromságból semmi sem igaz. Azért
háborúzunk, mert az öregek háborút akarnak. Felépítettük otthonainkat Detroitban, ők pedig
megtámadtak bennünket. Megpróbáltunk békében élni, erre ellenünk küldték a katonáikat.
Olyan fiatal, tapasztalatlan vámpírokat, mint a barátaid. Hallottál valaha arról, hogy városokat
támadtunk volna meg Detroitban? Miért tennénk ilyet? A francba, Michael, mi magunk
fogadjuk be a partvidék menekültjeit, akik már belefáradtak a harcokba!
- Így igaz, Michael - szólalt meg Clare, aki még mindig a lámpaoszlop alatt ácsorgott. - Mi
nem rabszolgaságot akarunk, mint az Öregek. Hanem szabadságot.
- Darient is milyen sikeresen felszabadítottátok! - ordította Michael. Elege volt ebből.
Megfordult, hogy elrohanjon.
- Hallgass rám, Michael - mondta Flynne. Megragadta Michael gallérját, és megpördítette:
megint szemtől szemben álltak egymással. Michael nem is hallotta a lépteit. Rámarkolt Flynne
karjára és megpróbált kiszabadulni. A másik vámpír viszont egy kézzel elkapta mindkét
csuklóját, és lefogta.
- Higgadj le, Michael. Rengeteg dologgal kapcsolatban nem mondtam el a teljes igazságot, de
végig tisztában voltam vele, hogy képes vagy belelátni a szívembe. Tudod, mikor hazudnak
neked. Jól figyelj rám, és mondd meg, hazudok-e vagy sem: Mi nem öltük meg Darient.
- Flynne aurájában az idegesség és az izgalom színei kavarogtak, de nyoma sem látszott rajta a
hazugságnak. Michael abbahagyta a kapálózást.
- Jól van - mondta Flynne. Elengedte Michaelt, és hátrált egy lépést.
- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Michael. - Talán Darien még él? Végtére is azt
sohasem mondtad, hogy meghalt, ugye? Lionel sem látta meghalni. Detroitban van? Ezért
érkeztetek, igaz?
Flynne lehajtotta a fejét.
- Nem, Michael - szólalt meg Clare, aki ismét Flynne mellé lépett. Megrázta a fejét. -
Megpróbáltuk átállítani a mi oldalunkra, de nem működött. Nem volt rá képes. Túlságosan
súlyos sebeket szerzett. Sajnálom.
- Hiszen most mondtátok, hogy nem öltétek meg! - kiáltotta Michael elkeseredetten.
- A Szabhat valóban nem ölte meg - felelte Flynne. - Erre gondoltam. Igen, megsebesítettük és
megpróbáltuk elijeszteni vele a többieket, de nem mi küldtük Detroitba.
- Micsoda?
- Darient Adrock ölte meg - mondta Flynne. - Előre elintézte az egészet. A területünkre küldte
Talbot kotériáját. Tudta, mennyire tapasztalatlanok mindannyian, de mégis útjukra engedte
őket. A halálba hajszolta őket.
- De hiszen ott voltál te is - tiltakozott Michael. Ezt nem akarta elhinni.
- Hab a tortán - mondta Clare.
- Bármilyen nagy a hírnevem - csóválta meg a fejét Flynne -, még én sem kalauzolhatok át
négy városi fiút észrevétlenül egy ellenséges területen. Ennyire senki sem jó. Adrock tudta.
Leírta Talbot kotériáját.
- Miért tett volna ilyesmit? - kérdezte Michael, aki még mindig makacsul ragaszkodott a
hitetlenség egyre fogyatkozó morzsáiba.
- Miért tesznek ezek bármit? - kérdezett vissza Clare. - Adrock paranoid. Hallottad, mit
mondott az ellene szőtt összeesküvésről, nem?
Michael bólintott.
- Jeremey és Darien nyakig benne voltak - mondta Clare. - És Adrock a farkasok elé vetette
őket.
- Mi a helyzet Elliottal meg Lionellel?
- Megbízhatatlanoknak tartotta őket - felelte Flynne a fejét csóválva. - Túl jóban voltak a másik
kettővel, ezért Adrock tőlük is megszabadult. Ha úgy gondolkodsz, mint az Öregek, már nem
is tűnik olyan érthetetlennek.
- Ez csak a Szabbat egyik hazugsága - nyögte Michael akadozva.
- Pedig így igaz - mondta Flynne, és megint Michael válláw tette a kezét. Michael ez

128
alkalommal nem húzódott el tőle. - És ezt ^ is tudod. Ezért tartottunk szemmel. Ezért
szeretnénk, ha velünE jönnél.
- Detroitba?
- Csatlakozz hozzánk - mondta Clare. - Nagyon értékes lennél számunkra. Tudod, miképpen
működik ez a birtok. Ismered a belső kapcsolatokat. Jó hasznát vennénk az igazi, belső
információknak, ha Adrock valóban meg akar indulni ellenünk.
- Csatlakozzak a Szabbathoz? - suttogta Michael. Zúgott a feje.
- Nem maradt itt számodra semmi - mondta Flynne. - És Adrock elég hamar úgy gondolná, túl
közel álltál Calvinhez, ezért te sem vagy megbízható.
- Azt hiszem, nincs igazán választási lehetőségem, igaz? - kérdezte Michael, és lemondóan
pillantott a két vámpírra.
- Mindig van választási lehetőséged - válaszolta Flynne. - De jelenleg ez a legjobb.
- Akkor hát menjük - szakadt ki Michaelből. - Soha többé nem akarom látni ezt a helyet.
- Clare és Flynne összenéztek. Aztán Clare kinyitotta a kocsi egyik ajtaját.
- Nem is kell, Michael - mondta a nő. - Hiszen hazatérsz.

A szerzőről
Carl Bowen Atlanta külvárosán túl, a bájos Smyrnában él. Ez az első regénye a White Wolf
kiadónak. Innentől kezdve türelmetlenül várja a kérdések áradatát.

129