Fordította

BOZAI ÁGOTA
N. KISS ZSUZSA
PALKÓ ÁGNES
 A. S. BYATT

Mindenem
REGÉNYES TÖRTÉNET

GABO
 A m ű eredeti cím e:
Possession

A köny v et terv ezte: Kállay Judit

Szerkesztette: Bozai Ágota

Copy right © 1 9 9 0 A. S. By att

Hungarian translation © Bozai Ágota, N. Kiss Zsuzsa, Palkó Ágnes, 2 006

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2 006
A köny v bárm ely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása
szükséges.
Kiadja a GABO Köny v kiadó
1 054 Budapest, Vadász u. 2 9 .
www.gabo.hu
Felelős kiadó: Földes Tam ás
Felelős szerkesztő: Soly m osi Év a

ISBN 9 6 3 6 89 009 9
Isobel Armstrongnak
Jóféle hazugság nélkül mire mennek?
Mind úgy fest tényt, törvényt és látszatot,
Ahogy csak neki tetszik, leli, amit keres,
Vak a fölösre, önigazolásként

Rögzíti csupán, mi neki tetszik, a többire

fütyül.
Világ története, az ősgyíkok kora,
Ős-indiánok, harc az óhazában,
Napóleon Jérome, ahogy neki tetszik.
Az efféle szerző pénzt, glóriát
Arat, mert kőbe életet lehel,
Ködbe tüzet, s a múlt immár jelen.
Hányszor kérdezik: „Hogyan bogozta ki
E szálat, ez útvesztőben-kalauzt?
Mitől testes e légből szőtt szövet?
Ily szerény alapon hogyhogy megáll
Rege, történet, biográfia?” Vagyis
„Önnek vajon hány hazugságba telt
Elénk tárni a fennkölt igazat?”

ROBERT BROW N IN G
Mr. Sludge, a médium
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönet illeti az alábbi jogi személyeket, mert megengedték,

hogy a felsorolt, szerzői jogvédelem alatt álló szövegeket
idézzem: The Coop Utopia S. R. L.-t, Róma, Silvia Vegetti Finzi
esszéjét, a „Melusina, Malia e Fobia del Femminile” (fordításban
felhasznált), a Melusina. Mito e leggende di Una Donna
Serpente, 1986 című kötetben megjelent szövegéért; a Hogarth
Presst és az Institute of Psycho-Analysist Sigmund Freud: An
Outline of Psychoanalysis című szövegért a Standard Edition of
the Complete Psychological Works of Sigmund Freud XXII.
kötetből (angol fordítás: James Strachey); a Routledge, Chapman
& Hall kiadót Sigmund Freud a Standard Edition XIII.
kötetében megjelent Totem and Taboo című munkája
felhasználásának engedélyezéséért (szintén James Strachey
fordítása); az A. P. Watt Ltd-t, Robert Graves hagyatékának
gondozóit, amiért engedélyezték, hogy felhasználjam a She Tells
her Love While Hals Asleep című verset és a Sick Love című
vers két részletét Robert Graves Collected Poems (1975)
kötetéből; valamint Jacques Lacan Écrits című szövegének (Alan
Sheridan angol fordítása) átengedéséért a Tavistock
Publicationst (1977) és a Routledge kiadót (1989).
Ha az író románcnak nevezi művét, fölösleges említenie is: azért
teszi, mert a formát és anyagát illetően több mozgási
szabadságot igényel, mint amire feljogosítanák a műfaji keretek,
ha regény írása mellett dönt. Az utóbbi formával szemben
ugyanis az az igény áll fenn, hogy aprólékosan kövesse azon
tapasztalatok sorát, melyekben az embernek része lehet, éspedig
nemcsak azt tartván szem előtt, mi az, ami lehetséges, hanem azt
is, mi valószínű. A románc viszont, noha a művészi alkotás
szigorú törvényszerűségei kötik, s nem tekinthető bocsánatos
bűnnek, ha eltér az emberi szív mélyén lakozó igazságtól, ezt
az igazságot teljes alkotói szabadsággal, tetszése szerinti
körülmények között ábrázolhatja az író. […] Elbeszélésünkre
főként azért illik a romantikus mű definíciója, mivel régmúlt
eseményeket igyekszik közvetlenül a mához, a pillanatnyilag
tovatűnő időhöz kapcsolni.

NATHANIEL HAWTHORNE
1
Előszó A hétormú ház című művéhez

Amikor túlfújt buborék

Már-már elpattan – s a hamison át
A való áttünik – mit látsz vajon?
Oda az óság? Falkában ocsúdsz:
Ifjúi hév, szellem, szenvedély és szépség,
Meg rang, vagyon, ha erre adsz,
Levetik ősjoguk, s úgy üdvözölnek
(Engem, uram), mint társat az igában,
Mocsokká lényegülvén – lesz mind
enyém,
Enyémek, birtoklom őket…
S szabad, lehet, mert egy kis ferdítés,
füllentés segít,
Hogy így legyen: Sludge füllent is bizony.
Hiszen költőd is zeng sohasem-élt görög
Sosem-volt Trója alatt viselt ilyen-olyan
Képtelenséges nagy tetteiről! …
De mért mindjárt költőt…? Végy szürke
prózát –
A józanság kufárait fogd dologra, ám
 ELSŐ FEJEZET

Ott van a kert, a fa, s tövén

a kígyó; az aranyló szép gyümölcs,
az ágak árnyékában, ott a nő,
Csobogva fut a víz, zöldell a fű.
Öröktől, örökké. És az óvilág peremén
Hesperidák kertjében az alma
csillámlott az ágakon, s Ladón,
A sárkány ott mereszté ékes pikkelyét,
Arany karmát, ezüst fogát fené,
Végtelen időkön át szundítva várt,
Míg Héraklész, a hős, a nagyszerű
A kincset tőle orozva elvivé.

RA N DOLPH HEN RY ASH

Proserpina kertje (részlet)
(1861)

A könyv vastag volt, fekete, porlepte. Borítólapjai hajlottak,

repedezettek: látszott, hogy nem bántak jól a kötettel. Gerince
hiányzott, illetve megvolt, csakhogy vaskos könyvjelzőként
a lapok közt lapult. Szép csokorba kötött piszkos fehér szalaggal
tekerték körbe. A könyvtáros átnyújtotta a könyvet Roland
Mitchellnek, aki a London Library olvasótermében üldögélve
várta azt. Az ötös számú, szigorúan zárt széfből vették elő,
a Priapus csínytevései és A görög szerelem mellől. Délelőtt tíz
óra volt, valamikor 1986 szeptemberében. Roland az egyik
szögletes oszlop mögött, annál az egyszemélyes kis asztalnál ült,
amit a legjobban szeretett, ahonnan azért jól láthatta még
a kandalló fölötti órát. Tőle jobbra hosszú, napfényes ablak,
amelyen ha kinézett, a St. James Square magas, zöld fáira látott.
A London Library volt Roland kedvenc helye. Az épület
kopottsága ellenére elegáns, sugárzik belőle a történelem
szelleme, mégis élő költők és gondolkodók népesítik be; ott
guggolnak a raktár rácsos padlóján, bájosan vitáznak
a lépcsőfordulóban. Idejárt Carlyle, itt vonult végig
a könyvespolcok között George Eliot. Roland szinte látta az írónő
fekete selyemszoknyáit, hallotta bársonyuszályainak suhogását,
egymáshoz sirülve, súrlódva söprik a padlót az egyházatyák
kötetét tartó polcsorok között; hallotta, ahogy határozott léptei
a fémpadlón toppannak a német költők polcai előtt. Járt ide
Randolph Henry Ash is, végtelen kapacitású elméjét
jelentéktelen apróságokkal tömte tele a történelem és
a topográfia, a tudomány és mindenféle egyéb dolgok
témaköreiből, amelyek az ábécében véletlenül egymás mellé
kerültek: Daktilológia, Dallam, Danaidák, Deizmus, Deklináció,
Demokrácia, Démonológia, Determinizmus. Az ő korában
az evolúcióról szóló művek az Ádám előtti ember címszó alatt
szerepeltek. Roland csak nemrégiben fedezte fel, hogy a London
2
Libraryben őrzik Vico Principj di Scienza Nuova című művének
azt a példányát, amely egykor Ash tulajdona volt. Ash könyvei
sajnálatos módon szétszóródtak Európában és Amerikában.
A legnagyobb számban természetesen a Stant Gyűjteményben
találhatók meg, az új-mexikói Robert Dale Owen Egyetemen,
ahol Mortimer Cropper a Randolph Henry Ash teljes levelezése
című monumentális művet rendezi sajtó alá. Manapság ez nem
probléma, a könyvek úgy utaznak az éteren át, mint a fény és
a hang. Az azonban könnyen lehetséges, hogy Ash saját Vico-
példányában olyan lapszéli jegyzetek találhatók, amelyeket még
a fáradhatatlan Cropper sem ismer. És Roland éppen Ash
Proserpina kertje című művének forrásait kutatja. Nagy örömét
lelte abban, hogy ugyanazokat a mondatokat olvashatja,
amelyeket egykor Ash is olvasott, ujjával érintett, tekintetével
pásztázott.
Azonnal észrevette, hogy a könyvet nagyon régóta nem
használták, talán azóta, hogy bekerült a széfbe. A könyvtáros
kockás rongyot vett elő, letörölgette róla a port. Fekete, vastag,
szívós, tapadós, Viktória királynő korabeli por volt, füst és köd
szemcséiből alakult ki, még a Tiszta levegő-törvény előtti
időben. Roland kibontotta a szalagot. A könyv kipattant, mint
egy varázsdoboz, kifakult papírlapok sokaságát hányva magából:
kék, krémszínű, sárga lapokat, megfakult rajtuk az írás – acél
tollhegy barna karcolásai. Roland döbbent izgalommal ismerte fel
a kézírást. Könyvszámlák és levelek hátuljára írva a Vico-
könyvhöz fűzött jegyzetek. A könyvtáros megjegyezte, úgy
tűnik, még senki nem nyúlt a gyűjtemény e darabjához. A könyv
oldalain túlnyúló papírlapok széle koromfeketére színeződött,
mintha mindegyik lap keretezett gyászjelentés lenne. A fekete
csík pontosan megfelelt a lapok jelenlegi helyzetének; addig
tartott a feketeség, ameddig a lap kilógott a könyvből.
Roland megkérdezte, tanulmányozhatja-e ezeket
a feljegyzéseket. Megmutatta az igazolványát: részmunkaidős
segédkutató Blackadder professzor mellett, aki 1951 óta
szerkeszti Ash Összes műveit. A könyvtáros lábujjhegyen
odament a telefonhoz. Miközben odavolt, a halott papírlapok
tovább mozogtak, suhogtak, mintha életre keltek volna attól,
hogy kiszabadították őket szalaggal összeszorított helyzetükből.
Ash tette oda őket. A könyvtáros visszajött, és azt mondta, igen,
minden rendben, nyugodtan tanulmányozza csak, de arra
vigyázzon, hogy össze ne keverje a lapok közé becsúsztatott
papírok sorrendjét, amíg nyilvántartásba nem veszik őket.
Örülne, mondta, ha Mr. Mitchell értesítené őt, amennyiben
valami fontosat talál.
Fél tizenegyre már mindez lezajlott. A következő félórában
Roland kissé szétszórtan, megosztott figyelemmel dolgozott.
Előre-hátra lapozgatott a Vico-kötetben, Proserpinára vonatkozó
utalást keresett, és Ash jegyzeteit is olvasgatta, ami nem volt
könnyű, mivel különböző nyelveken írta őket Ash, jegyzetelésre
fenntartott írásával, azaz egészen apró, majdnem nyomtatott
betűkkel, és nem könnyen lehetett azonosítani lendületesebb,
versek vagy levelek írására használt írásmódjával.
Tizenegy órakor megtalálta a kötetben azt a részt, amely
fontos lehet. Vico történelmi tényeket keresett a mítoszok és
legendák költői metaforáiban: ezeknek az összerendezése volt
az ő „új tudománya”. Szerinte Proserpina az elvetett magot
jelképezi, a társadalmi érintkezés és a közösség eredetét.
Randolph Henry Ash Proserpináját viszont a vallási kétely
viktoriánus megfogalmazásaként, a feltámadás mítoszán való
töprengésként értelmezte. Lord Leighton le is festette: sötét
alagútban lebegő, aranyszínben játszó, zavart alakként ábrázolta.
Blackadder úgy vélte, hogy Randolph Ash számára Proserpina
figurája a történelem megszemélyesítője a korai, mítoszokba
hajló időben. (Ash két, egymástól nagyon különböző
történetíróról Gibbonról és a Tiszteletreméltó Bedéről is írt
költeményt. Blackadder tárgybani tanulmánya az R. H. Ash és
a relatív történetírás címet kapta.)
Roland összevetette Ash szövegét a fordítással, és egyes
részeket kimásolt a céduláira. Kétdoboznyi cédulája volt:
paradicsomvörösek és élénk fűzöld színűek; a könyvtár csendjét
hangos kattanással megtörő, rugalmas műanyag kapcsokkal
fűzte össze őket.
„A gabonakalászokat arany alm ának nev ezték. Bizony ára ez v olt
az első arany a v ilágon, m indaddig, am íg m eg nem ism erték a fém
arany at… Így tehát az arany alm a, am ely et először Herkules szedett
le v agy hozott el a Heszperidák kertjéből, gabona v olt. A gall
Herkules ebből az arany ból készült, a szájából előtörő lánccal köti
össze fülüknél fogv a az em bereket: később ezt a m ezőkkel kapcsolatos
m ítoszként fogják felfedezni. Így tehát tov ábbra is Herkules az isten,
akinek a jóindulatát el kell ny erni, ha kincset akarnak találni.
A kincsek istene Dis v olt (Plutóv al azonos), aki lev iszi Proserpinát
(ez Ceres, a gabonaistennő m ásik elnev ezése) a költők leírta
alv ilágba, m ely nek első nev e Sty x, a m ásodik nev e a holtak földje,
a harm adik pedig: a barázdák m ély e… Ebből az arany alm ából
készítette a hősi ókort legjobban ism erő Vergilius az arany ágat,
 am ely et Aeneas v isz m agáv al az alv ilágba, azaz a túlv ilágba.”

Randolph Henry Ash Proserpinája „homályban aranyló bőrű”,

„aranyló, mint a kalász”. „Aranylánccal megkötözött” is, amely
lehetett ékszer vagy lánc. Roland szépen elrendezett
keresztutalásokat készített a gabona, alma, lánc, kincs
címszavakhoz. A Vico-kötetben ennél a fejezetnél két lap közé
egy gyertyaszámla volt behajtva, melynek hátuljára Ash azt írta:
„Az egyén megjelenik egy pillanatra, bekapcsolódik a gondolatok
közösségébe, módosít rajta, és meghal; de a faj, amely sosem hal
meg, learatja az ő múlékony létezésének gyümölcsét.” Roland
kimásolta ezt a mondatot, és készített egy újabb cédulát,
amelyen kérdéseket fogalmazott meg.
„Kérdés: Ez idézet, vagy Ash maga írta? Proserpina jelenti
a fajt? Jellegzetes 19. sz.-i gondolat. Vagy ő az egyén? Mikor
tette bele a könyvbe ezeket a lapokat? A fajok eredete előtt vagy
után? Mindegy, úgysem bizonyít semmit, lehet, hogy csak ált.
érdeklődött a fejlődés iránt…”
Negyed tizenkettő volt. Az óra ketyegett, porszemcsék
kavarogtak a beszűrődő napfényben, és Roland a tudás
keresésének fárasztó és megbabonázó végtelenségén tűnődött.
Itt ül, egy halott ember könyvét lapozgatja, a könyvtár órájának
járásával és gyomrának gyenge összeszorulásával méri
kutatásának múló idejét (nem szabad kávét inni a London
Libraryben). Meg kellene mutatnia ezt az új kincsesbányát
Blackaddernek, egyszerre lesz lelkes és mogorva, de
mindenképpen örülni fog, hogy a könyv az ötös számú széfben
pihent, és nem vitték el Harmony Citybe, a Robert Dale Owen
Egyetemre, mint oly sok egyebet. Roland azonban úgy érezte,
mégsem akarja megosztani ezt Blackadderrel. Élvezte, hogy
egyedül ő birtokolja ezt a tudást. A Proserpina a 288. és a 289.
oldal között rejtőzött. A 300. oldal alatt két összehajtott, nagy
alakú írópapírt talált. Roland mindkettőt finoman széthajtotta.
Levelek voltak, Ash lendületes kézírásával, fejlécükön a Great
Russel Streeten lévő címe szerepelt, alatta pedig a dátum június
21-i. Évszám nem volt. Mindkét levél ezekkel a szavakkal
kezdődött: „Kedves Hölgyem”, és egyiket sem írták alá. Az egyik
jóval rövidebb volt, mint a másik.

Kedves Hölgyem!
Különleges beszélgetésünk óta semmi másra nem tudok
gondolni. Nekem, mint költőnek, nagyon ritkán van alkalmam,
sőt talán az embereknek általában ritkán van alkalmuk ilyen
együttérzéssel, ilyen éles elmével és józan ítélőképességgel
találkozni. Azért írok, mert erősen szükségét érzem, hogy
folytassuk érde beszélgetésünket, és bár ezt nem terveztem el,
mert az volt-a benyomásom, hogy önt is, ugyanúgy mint
engem, mélyen megérintette ez a mi igen kivételes szeretném
megkérdezni, lehetővé tenné-e számomra, hogy
meglátogassam, talán az elkövetkező hét egy alkalmas napján.
Úgy érzem, sőt egész meggyőződéssel tudom, és ez a tudás nem
lehet semmiféle ostobaság vagy félreértés eredménye, hogy
Önnek és nekem ismételten beszélnünk kell egymással. Tudom,
hogy Ön meglehetősen ritkán jár el hazulról, és kivételes
szerencsémnek tudhatom be, hogy a drága Crabbnek sikerült
rávennie önt, tisztelje meg reggelizőasztalát. Ha elgondolom,
hogy a diákok zajos tréfálkozása közepette, és Crabb remekül
felépített anekdotái között – még a mellszoborról szólót is
elmesélte! – oly sok mindenről, oly sok jelentős dologról
tudtunk szót váltani. – Bizonyára nem vagyok egyedül azzal,
ha úgy érzem

A második így szólt:

Kedves Hölgyem!
Kellemes és váratlan beszélgetésünk óta alig tudok másra
gondolni. Volna-e mód arra, hogy megismételjük, talán
bizalmasabb és nyugodtabb körülmények között? Tudom, hogy
Ön meglehetősen ritkán jár el hazulról, és kivételes
szerencsémnek tudhatom be, hogy a drága Crabbnek sikerült
rávennie önt, hogy tisztelje meg reggelizőasztalát. Milyen nagy
öröm számomra, hogy még most is oly jó egészségnek örvend,
és nyolcvankét évének ellenére képes és hajlandó arra, hogy
költőket, diákokat, matematikusokat és politikai
gondolkodókat fogadjon, ráadásul a napnak oly korai
órájában! Még a mellszobor anekdotáját is a maga szokásos
lendületével adta elő, anélkül hogy közben túlságosan
késleltette volna a vajas pirítós felszolgálását.
Vajon ön is ugyanolyan különösnek találta, mint én, hogy mi
ketten azonnal oly jól megértettük egymást? Hiszen valóban
kivételesen jól megértettük egymást, nemdebár? Vagy mindez
talán csak egy középkorú, és kissé lebecsült költő túlságosan
izgatott agyának szüleménye, aki ráébred, hogy mellőzött,
rejtett, bár kerülőúton világosan érthető mondandójának,
amelyről már azt hitte, nem is mondta ki, mivel szemlátomást
senki nem értette meg, végül mégiscsak akadt egy tiszta szemű
és jó humorú olvasója és ítésze. Amit ön Alexander Selkirk
monológjáról mondott, ahogy az én John Bunyanomat
értelmezte, ahogy megértette Inez de Castro szenvedélyét…
ijesztő módon új életre keltve azt… de elég is az én egoista
mormolásomból, elég az én szereplőimből, akik, ahogy Ön oly
helyesen megjegyezte, nem szolgálnak számomra álarc
gyanánt. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy én nem
értékelem az Ön kifinomult hallását és még kifinomultabb
ízlését. Meg vagyok győződve afelől, hogy bátran vállalnia kell
a nagy tündér-témát – valami magasröptű, különleges és
eredeti alkotás fog születni belőle. Ezzel kapcsolatban nem
tudom, gondolkozott-e azon, ahogy Vico a primitív fajok
történelmét leírja – azon az elméletén, hogy az ősi istenek és
a későbbi hősök az emberek sorsának és vágyódásainak
megszemélyesített formái, melyek alakot öltve jelennek meg
az egyszerű elmékben. Ezt kapcsolatba lehet hozni azzal, hogy
az Ön tündérének legendája valódi kastélyokhoz és igazi
mezőgazdasági forradalomhoz kötődik, ami a modern
gondolkodás számára a történet egyik legfurcsább aspektusát
adja. De már megint túlzottan előreszaladtam; a téma
bemutatásának legjobb módját bizonyára már rég eldöntötte
Ön, aki oly bölcs és tanult életet él a maga
visszavonultságában.
Nem tehetek róla, de úgy érzem, bár lehetséges, hogy ezt
az illúziót pusztán a megértés gyönyörűséges mámora keltette
bennem, hogy valamilyen módon Ön is bizton osztja az én
eltökélt hitemet afelől, hogy a további beszélgetés kölcsönösen
hasznosnak bizonyulna, hogy feltétlenül találkoznunk kell.
Biztosan Nem hiszem, hogy tévedek tévednék, ha felteszem,
hogy találkozásunk Önnek is fontos érdekes volt, és
bármennyire nagyra tartja is a világtól való elzárkózását
Tudom, csak azért jött el, hogy kifejezze a drága Crabb iránti
nagyrabecsülését ezen a kis baráti összejövetelen, hiszen ő
segítséget nyújtott az Ön neves Édesapjának, és értékelte
a munkásságát, olyan időkben, amikor ez nagyon sokat
jelentett számára. De mégiscsak kimozdult otthonról, így tehát
remélhetem, hogy rá tudom venni, csendes napjait ossza meg
Bizonyára megérti

Rolandot először mélységesen megdöbbentették ezek az írások,

majd, már tudósi képességeit visszanyerve, beleborzongott
az izgalomba. Rögtön megpróbálta időben és térben elhelyezni
a meg nem nevezett nővel folytatott, meg nem valósult
párbeszédet. A leveleken nem szerepelt semmilyen évszám, de
szükségszerűen Ash Istenek, emberek, hősök című drámai
költeményeket tartalmazó kötetének publikálása után születtek.
Ez a mű 1856-ban jelent meg, és Ash reményei, sőt talán
elvárásai ellenére nem aratott igazi sikert a kritikusok körében.
Verseit érthetetlennek, ízlését elferdültnek, szereplőit
extravagánsnak és valószínűtlennek bélyegezték. Az Alexander
Selkirk magányos gondolatai, a lakatlan szigetre vetődött
hajótörött matróz töprengéseiről szóló vers is ebben a kötetben
szerepelt. Szintén ebben jelent meg A vándor és a kegyelem,
amely nyilvánvalóan Bunyan börtönbeli töprengéseiről szól,
az isteni kegyelemről. Ugyanennek a kötetnek része Portugal
Pedro 1356-ból származó elragadtatott és bizarr szerelmi
vallomása is meggyilkolt felesége, Inez de Castro bebalzsamozott
holtteteméhez, amely megbarnult, csont és bőr múmiaként,
csipkében, aranydiadémmal, láncokkal, gyémántokkal,
gyöngyökkel felcicomázva, csontujjain fantasztikus gyűrűkkel
ékesen elkísérte őt utazásain. Ash szinte az őrület határáig, vagy
tán azon is túl szerette szereplőit; teljes hitrendszert és túlélési
módot dolgozott ki az általuk elérhető tapasztalatokból. Roland
arra gondolt, biztosan ki lehet nyomozni a reggelire szóló
meghívást, amely bizonyára Crabb Robinson egyik kései
próbálkozása volt, hogy az új London University diákjai számára
ösztönző társalgási lehetőséget biztosítson.
Crabb Robinson szellemi hagyatékát a Gordon Square-en,
az eredetileg egyetemi épületként épített Dr. William Libraryben
lehet megtalálni. Az intézményt Robinson pénzelte, hogy
laikusoknak is módjuk legyen megtapasztalni az egyetemi életet.
Valószínű, sőt majdnem biztos, hogy nem lesz nehéz megtalálni
Robinson naplójában azt az eseményt, amikor Ash a Russel
Square 30. szám alatt reggelizett egy matematikussal, egy
politikai gondolkodóval (talán Bagehot volt az?), és egy világtól
elvonultan élő hölggyel, aki ismerte a költészetet, talán maga is
írt, vagy írni készült.
Fogalma sem volt róla, ki lehet az. Talán Christina Rosetti?
Nem tartotta valószínűnek. Nem volt biztos benne, hogy Miss
Rosetti helyeselte volna az Ash által kifejtett teológiát vagy
szexuális pszichológiát. A tündértémát sem tudta azonosítani, és
ettől újra rátört az ismerős érzés, saját hatalmas
tudatlanságának érzése: szürke ködben tapogatózik, a homályos
szürkeségben szilárd tárgyak lebegnek, pillanthatók meg néha,
egyszer-egyszer villan valami fény, kupolák, illetve háztetők
árnya jelenik meg a félhomályban.
 Vajon folytatódott a levelezés? Ha igen, hol van? Milyen
adatkincseket rejtegethet ez Ash „mellőzött, rejtett, bár
kerülőúton világosan érthető mondandójáról”? A kutatás során
talán át kell majd értékelni egy sor biztosnak hitt tényt.
Másrészt viszont, létrejött egyáltalán ez a levelezés? Vagy Ash
addig vergődött, míg végül valóban képtelen volt kifejezni
sürgető érzéseit? Rolandot mindenek fölött éppen ez a sürgető
érzés hatotta és döbbentette meg. Eddig azt hitte, elég jól ismeri
Asht, már amennyire meg lehet ismerni egy olyan embert,
akinek az életét szinte kívülről tudja, aki csendes és példás
házaséletet élt negyven éven keresztül, aki valóban hatalmas, de
visszafogott, udvarias, és egyáltalán nem élénk hangnemű
levelezést folytatott. Roland szerette Randolph Henry Ashnek
ezt a tulajdonságát. Izgalmasnak találta a művek életerejét,
merész hangnemét, és titkon, személy szerint örült is neki, hogy
mindezt egy olyan békés, rendezett magánéletű személy alkotta.
Még egyszer elolvasta a leveleket. Vajon a tisztázatot postára
adta? Vagy elhalt benne ez a lelkesedés? Esetleg elutasításban
részesült? Rolandot furcsa, rá korántsem jellemző érzés fogta el.
Egyszerre lehetetlennek tűnt, hogy ezeket az életteli szavakat
visszategye a Vico 300. oldalához, és visszaküldje az ötös számú
széfbe. Körülnézett. Senki nem figyelte. A leveleket becsúsztatta
saját Oxford-kiadású Ash-kötetébe, amit mindig magánál
hordott. Aztán újra a Vico jegyzeteivel kezdett foglalkozni.
Módszeresen kimásolta a legfontosabbakat céduláira, míg meg
nem szólalt a munka végét jelző csengő. Az ebédről meg is
feledkezett.
Amikor zöld és piros céduláit az Ash-kötet tetejére rakva
távozott, a pult mögött ülő könyvtáros barátságosan bólintott
felé. Már megszokták. A falon feliratok figyelmeztettek arra,
hogy tilos megrongálni vagy eltulajdonítani a könyveket, de ő ezt
az intést és tilalmat egyáltalán nem vonatkoztatta magára. Úgy
ment ki az épületből, mint máskor, kopott, kitömött
aktatáskájával a hóna alatt. A Piccadillyn felszállt a 14-es buszra,
zsákmányát két kézzel szorítva magához felment az emeletre.
A Piccadillytől a Putneyig ment. Ott lakott, omladozó viktoriánus
ház alagsorában. Úgy utazott, mint mindig: előbb szundikált egy
kicsit, majd remegve felriadt, és egyre növekvő aggodalommal
gondolt Valra.
 MÁSODIK FEJEZET

Az em ber nem m ás, m int lélegzetv ételeinek, gondolatainak,

cselekedeteinek, atom jainak, sebeinek, szeretetének, közöny ének és
gy űlöletének története; szintúgy fajának és népének története,
a földnek története, m ely őt és őseit táplálta, a szám ára ism erős
hely ek köv einek és hom okjának története, rég elcsitult csaták,
a lelkiism eret küzdelm ei, lány ok m osoly a, öregasszony ok lassú
kiny ilatkoztatásainak története; a v életlenek története,
az engesztelhetetlen törv ény fokozatos érv ény esülésének története –
m indez egy ütt, ugy anakkor v alam i m ás is: egy etlen lángny elv ,
m ely m inden tekintetben engedelm eskedik a Tűz lény egét alkotó
törv ény eknek, m égis egy ik pillanatról a m ásikra gy ullad m eg,
alszik ki, és az eljöv endő v égtelen idők foly am án m ár nem
v ilágolhat soha többé.

Így gondolkozott Randolph Henry Ash úgy 1840 körül, amikor

a Ragnarök című, tizenkét könyvből álló elbeszélő költeményét
írta, amelyet egyesek az északi legendák keresztényesített
változatának láttak, mások viszont azért bírálták, mert szerintük
ateista, és ördögi reménytelenséget sugall. Randolph Ash
számára fontos volt, mi az ember, bár minden nehézség nélkül
meg tudta volna írni ezt a túldúsított mondatot más szavakkal,
más kifejezésekkel, más ritmussal, végül mégis ugyanahhoz
a kellőképpen megfoghatatlan metaforához jutott volna el.
Roland legalábbis így gondolta, mivel őt a téma
posztstrukturalista dekonstrukciójának szellemében oktatták.
Ha megkérdezték volna tőle, kicsoda, micsoda ő, Roland Michell,
válasza nagymértékben különbözött volna a fentiektől.

1986-ban huszonkilenc éves volt. A londoni Prince Albert

Egyetemen diplomázott 1978-ban, majd hét évvel később
ugyanott doktorált. Doktori disszertációjának címe: Történelem,
történészek és költészet? A történelmi „bizonyíték”
bemutatásának vizsgálata Randolph Henry Ash elbeszélő
költeményeiben. Munkáját James Blackadder vezetésével írta,
ami meglehetősen elkedvetlenítő tapasztalat volt. Blackadder
maga is kedvetlen, mondhatni csüggedt ember volt, és másokat
is előszeretettel lombozott le. (Ugyanakkor tudósként nagy
szigorúság jellemezte.) Roland jelenleg félállásban Blackadder
keze alatt, a British Museum égisze alatt működő, „Ash-
műveknek” elnevezett intézményben dolgozik (miért nem hívják
inkább Asrámnak, a hinduk szent helye után? – tette fel
a kérdést Val). Ash felesége, Ellen, férje halálakor számos
költeményének kéziratát a British Museumnak ajándékozta.
Az Ash-művek működésének pénzügyi feltételeit kisebb részben
a London University biztosította, jóval nagyobb részben pedig
az albuquerque-i Newsome Alapítvány nevű jótékony szervezet,
amelynek egyik kurátora Mortimer Cropper. Ebből azt lehetne
gondolni, hogy Blackadder és Cropper képes harmonikusan
együttműködni az Ash-kutatás érdekében. E látszat azonban
csalóka. Blackadder biztos volt benne, hogy Croppernek tervei
vannak azokkal a kéziratokkal, amelyeket a British Museumban
őriznek, de nem az ő tulajdonuk, és csak azért mutatkozik olyan
nagylelkűnek és segítőkésznek, hogy belopja magát
a tulajdonosok bizalmába és kegyeibe. A skót származású
Blackadder azon a szilárd véleményen van, hogy a brit írásoknak
Nagy-Britanniában a helyük, hogy a britek tanulmányozhassák
őket. Talán furcsának tűnik, hogy egy Roland Mitchellről szóló
leírást egy ilyen kitérővel, a Blackadder, Cropper és Ash közötti
bonyolult viszony taglalásával vezetünk be, de általában maga
Roland is ezekben a kategóriákban gondolkodott önmagáról. Már
amikor nem Valra gondolt.

Későn született embernek tekintette magát. Túl későn érkezett,

lemaradt azokról a dolgokról, melyek ugyan ott voltak még
a levegőben, de már szertefoszlott állapotban: a hatvanas évek
összes láza, ragyogása, utazása és fiatalsága mind áldott hajnala
annak a napnak, melyet ő és kortársai már szürkének láttak.
Azokban a káprázatos években ő még gyerek volt egy
textiliparból élő, nyomott hangulatú lancashire-i kisvárosban,
amelyhez nem ért el sem a liverpooli zaj, sem a londoni
felfordulás. Apja városházi kishivatalnok. Anyja besavanyodott
diplomás nő, angol szakot végzett. Roland úgy gondolt magára,
mintha állásra, diplomára, az életre szóló jelentkezési lap lenne,
de amikor az anyjára gondolt, nem cenzúrázta a jelzőt. Anyja
megkeseredett asszony volt. Csalódott önmagában, a férjében, és
Rolandban is. Csalódottságának dühe hajtotta fia taníttatásában,
aminek az lett az eredménye, hogy Roland gyerekkorában
állandó rohanásban volt egy három iskolából sebtében egyesített
általános intézmény, az Aneurin Bevan különböző épületei
között. Az iskolát a Glasdale-i Gimnáziumból, az Anglikán Egyház
St. Thomas à Becket Középiskolájából és a Szabócéh
Szakközépiskolájából hozták létre. Az anyja egyszer jól
besörözött, „bement az iskolába”, és elintézte, hogy ő technika
helyett latint tanuljon, állampolgári ismeretek helyett pedig
franciát. Elküldte Rolandot újságkihordónak, a pénzből külön
matematikatanárt fizetett neki. Így a fiú régimódi, klasszikus
oktatásban részesült, bár műveltségében az elbocsátott tanárok,
illetve az osztályban uralkodó káosz miatt akadtak hiányosságok.
Mindig megtette, amit elvártak tőle; négy tárgyat tanult emelt
szinten, évfolyamelső volt az egyetemen, ledoktorált. Most
gyakorlatilag munkanélküli, úgy kaparja össze a megélhetésre
valót, hogy magántanítványokat fogad, inaskodik Blackadder
mellett, és egy étteremben mosogat. A lendületes hatvanas
években gyorsan, akarata ellenére is haladhatott volna, most
kudarcként könyvelte el az életét, és homályosan felelősnek
érezte magát emiatt.
Alacsony férfi volt, haja nagyon puha, elképesztően fekete,
arca kicsi, szabályos vonású. Pocoknak becézte ezért Val, amit ő
ki nem állhatott, de ezt egy szóval sem mondta soha.
Val a lány, akivel együtt él. Tizennyolc éves volt, amikor
megismerte egy gólyáknak szervezett teadélutánon
a diákszövetségben. Ma úgy gondolt vissza erre, bár lehet, hogy
csak emlékezetének mitikus működése miatt, hogy Val volt
az első ember, akivel egyetemistaként szóba elegyedett
társaságilag, nem hivatalos ügyben. Emlékszik, hogy tetszett
neki a lány és puha, barna bizonytalansága. Egyedül állt, kezében
teáscsésze. Nem nézett körül, az ablakon bámult kifele, mintha
arra számítana, hogy senki nem fog közeledni hozzá, és mintha
nem is akarna senkit erre bátorítani. Valamiféle nyugalom áradt
belőle, nem látszott rajta semmi nyűg, semmi törekvés, így hát
Roland odament hozzá. Azóta együtt vannak. Ugyanazokat
az órákat vették fel, ugyanazokba a társaságokba léptek be.
Együtt ülték végig a szemináriumokat, együtt jártak a Nemzeti
Filmszínházba, szeretkeztek, és másodéves korukban
összeköltöztek egy egyszobás lakásban. Spártai módon éltek,
kását ettek, lencsét, babot és joghurtot, néha ittak egy kis sört,
de beosztották, hogy sokáig tartson. Együtt vettek könyveket.
Mind a ketten csak az ösztöndíjukból éltek, ami Londonban nem
sok mindenre volt elég, és ezt a kevéske jövedelmüket szünidei
munkával sem tudták kiegészíteni, mivel az ilyesmi az olajválság
idején teljesen megszűnt. Roland biztos volt benne, hogy
az évfolyamelsőséget nagyrészt Valnek köszönheti (na és
az anyjának, meg Randolph Henry Ashnek). Val egyszerűen
elvárta tőle, hogy mindig kimondja, amit gondol; vitába szállt
vele, és állandóan amiatt aggodalmaskodott, eleget tanul-e, azaz
mind a ketten eleget tanulnak-e. Veszekedés alig fordult elő
köztük, és csak olyankor, ha Roland nehezményezte, hogy Val
általában túlságosan visszahúzódik a világtól, nem hajlandó
megosztani véleményét az órákon a többiekkel, sőt az utóbbi
időben már vele sem. Roland emlékezett rá, hogy az elején még
gyakran kifejtette a gondolatait a maga csendes módján,
félénken, lopva öntötte szavakba gondolatait, kihívásként,
felhívásként. Voltak kedvenc versei. Egyszer, sötét albérleti
szobájukban meztelenül felült az ágyban, és Robert Graves
versét kezdte szavalni:

Már majdnem alszik, azt mondja, szeret,

Az éj sötétlik,
Suttogja félszavakban:
a Föld mozdulva szendereg,
Virág, fű ébredez
Bár hó fedi,
3
Bár hulló hó fedi.

Kicsit nyers volt a hangja, de londonias lett, eredeti északias,

liverpooli kiejtése alig érződött már. Amikor a versnek vége lett,
Roland szólni akart, de Val a szájára tette a kezét, amit jól tett,
mert Roland maga sem tudta, mit akar mondani. Később, ahogy
sikerei szaporodtak, Roland észrevette, hogy Val egyre
kevesebbet beszélt, és amikor vitatkozott vele, egyre inkább
Roland ötleteit visszhangozta, néha ugyan a fonákjáról, mégis
lényegében azt ismételte, amit ő mondott. Még a szakdolgozatát
is hasonló témáról írta: Rejtőzködő férfiak: Randolph Henry Ash
nőalakjai címmel. Roland nem örült. De amikor azt javasolta, Val
emelkedjen ki, szólaljon meg a saját hangján, hadd vegyék észre,
a lány azzal vádolta, hogy csak gúnyolódik. Amikor ő
megkérdezte, mit ért azon, hogy gúnyolódik, Val, mint minden
veszekedésük végén, hallgatásba süppedt. A csendet Roland is
az agresszió egyetlen elképzelhető formájának tekintette;
napokig képesek voltak így hallgatni, sőt egy szörnyű
alkalommal, amikor Roland egyenesen bírálni merte
a Rejtőzködő férfiakat, heteken át egyetlen szó sem esett
közöttük. Aztán a feszült csendet megtörték a békülékeny,
egyszótagos szavak, és hamarosan visszatértek a békés
együttélés megszokottságába. Elérkezett a szigorlatok ideje.
Roland, amint az várható volt, jó, egyenletes teljesítményt
nyújtott. Val dolgozatai kellemesen szűkszavúak voltak,
nagybetűs, magabiztos kézírással írt, arányosan rendezte el
a szöveget a papíron. A Rejtőzködő férfiakat jó írásnak ítélték,
csakhogy a vizsgáztatók alulértékelték, mert azt feltételezték,
hogy nagyrészt Roland írta. Ez kétszeresen is igazságtalan volt,
mivel ő arra sem volt hajlandó, hogy belenézzen, és a dolgozat
központi gondolatával sem értett egyet, amely szerint Randolph
Henry Ash nem szerette, és nem is értette meg a nőket, női
alakjai saját félelmét és agresszióját jelenítik meg, és még a Kérés
Emblához című versciklusa sem a szerelmet fejezi ki, hanem
a nárcizmust: a költő saját animáját szólítja meg.
(Az életrajzíróknak még nem sikerült megfelelően azonosítani ezt
a bizonyos Emblát.) Val vizsgái nagyon rosszul sikerültek. Roland
azt hitte, a lány fel volt készülve erre, de kiderült, hogy ez
egyáltalán nem így volt. Egész éjszaka fojtogatta a sírás, hullott
a könnye, zokogott, először tört rá hisztériás roham.
Val összeköltözésük óta most először hagyta magára; egy kis
időre „hazautazott”. Haza, azaz Croydonba, ahol elvált anyjával
élt egy tanácsi lakásban, segélyekből, amit időnként,
meglehetősen rendszertelenül a gyerektartás is kiegészített.
Apja a kereskedelmi flottánál dolgozott, Val ötéves korában
látták utoljára. Amíg együtt voltak, Val egyszer sem javasolta,
hogy látogassák meg az anyját, pedig Roland kétszer is elvitte
magával Glasdale-be, ahol a lány segített Roland apjának
mosogatni, és könnyedén elviselte anyjának az életmódjukra
vonatkozó gúnyos megjegyzéseit. Azt mondta:
– Ne izgulj, Pocok! Láttam én már ilyet. Az én anyám még
iszik is. Ha a konyhánkban meggyújtanál egy gyufát,
felrobbanna.

Amikor Val elutazott, Rolandra a vallási megvilágosodás erejével

tört a döbbenetes érzés, hogy nem akar tovább együtt élni vele.
Forgolódott és elterpeszkedett az ágyban, kinyitotta
az ablakokat, elment egyedül a Tate Gallerybe, és megnézte
Turner Norhami kastélyának feloldódó kék és aranyszín egét.
Fácánvacsorát főzött, meghívta Fergus Wolffot, legnagyobb
riválisát a tanszéki törtetők közül. A vacsora izgalmas és
udvarias légkörben zajlott, bár a fácán nem puhult meg eléggé,
rágós volt, tele söréttel. Roland tervezgetni kezdett, bár ezek
nem voltak igazi tervek, inkább csak látomások magányos
tevékenységekről és szabadságról, amelyben része soha nem
volt. Egy hét múlva visszajött Val, sírva, reszketve, és
kijelentette, hogy legalább a maga kenyerét meg akarja keresni,
ezért beiratkozik egy gyors- és gépíró tanfolyamra.
– Legalább neked kellek – mondta Rolandnak könnytől
nedves, csillogó arccal. – Nem tudom, miért, nem vagyok jó
semmire, de kellek neked, ugye?
– Hát persze hogy kellesz – mondta Roland. – Hát persze.
Amikor Roland ösztöndíja lejárt, de a megkezdett a doktori
disszertáció még nem volt kész, Val lett a kenyérkereső. Szerzett
egy gömbfejes IBM írógépet, és esténként otthon mindenféle
egyetemi dolgozatokat gépelt, napközben pedig különféle jól
fizető, csábító munkákat vállalt. Dolgozott a városházán,
oktatókórházakban, szállítóvállalatoknál és galériákban. Nem
volt hajlandó szakosodni. Nem lehetett rávenni, hogy
a munkájáról beszéljen, s ha megemlítette, szinte mindig azt
a jelzőt használta rá, hogy „alantas”. „El kell végeznem még pár
alantas feladatot lefekvés előtt”, vagy még furcsább helyzetben:
„Ma reggel, miközben az alantas munkámba igyekeztem,
majdnem elgázoltak.” Beszéde gunyoros felhangot kapott, ami
ismerős volt Rolandnak, és most először töprengett el azon,
milyen lehetett az anyja, mielőtt csalódottá vált, azaz mielőtt
megismerkedett az apjával, és megszületett ő, Roland. Az írógép
éjszakánként csattogott, nem tudott tőle aludni, a kopogás sosem
volt annyira egyenletesen ritmikus, hogy megfeledkezhetett
volna róla.
Most már kétféle Val volt. Az egyik szótlanul ült otthon ócska
farmernadrágban, lazán lógó, borongós fekete és lila virágok
díszítette kreppblúzban. Ennek a Valnek fénytelen, nagyon
egyenes, sápadt, pincefehér arca körül szabadon lógó, lengő
barna haja volt. Körme néha ugyan vörösre volt festve, de
az a másik Valtól maradt rajta. A másik Val feszes fekete
szoknyában és válltöméses fekete blézerben járt, rózsaszín
selyemblúzt vett fel hozzá, sminkelte magát, szemhéját rózsaszín
és barna szemfestékkel, arcát pirosítóval kente, és rúzsozta
a száját. Ez a gyászosan élénk, alantas Val magas sarkú cipőt és
fekete svájcisapkát viselt. Kiderült, hogy szép a bokája –
az otthoni farmerben ez nem látszott. Haját sima apródfrizurába
fésülte, és néha fekete szalaggal kötötte át. A parfümtől azért
még visszariadt. Nem született vonzó nőnek. Roland félig azt
kívánta, bárcsak vonzóbb lenne, és valami kereskedelmi bankár
meghívná vacsorára, vagy egy gyanús ügyletekről hírhedt
ügyvéd elvinné a Playboy Clubba. Utálta magát ezekért
a lealacsonyító képzelgésekért, és kicsit tartott tőle, hogy Val
megsejtett belőlük valamit.
Ha találna állást, könnyebben tudna valami változást
kezdeményezni. Több helyre is pályázott, de mindenhol
elutasították. Amikor az ő tanszékükön megüresedett egy poszt,
600 jelentkező tülekedett érte. Rolandot behívták interjúra,
udvariasságból, gondolta ő, de az állást Fergus Wolff kapta meg,
akinek addigi pályafutása kevésbé volt ellentmondásos, aki vagy
briliáns volt, vagy szánalmas, de unalmasnak és rendesnek
sosem tűnt. Tanárai imádták, kimerítette és elbűvölte őket.
Roland viszont soha senkiből nem váltott ki a szilárd
elismerésnél szenvedélyesebb érzést. Fergus ráadásul
a megfelelő területen dolgozott: irodalomelmélettel foglalkozott.
Ez az esemény Valt sokkal jobban felbosszantotta, mint
Rolandot, akinek nem volt elég a csalódottság, most a lány
felháborodása is zavarta, mert ő kedvelte Fergust, és szerette
volna, ha továbbra is nyugodtan kedvelheti. Val Fergusre is
ráragasztott egyet gúnynevei közül, mely pontatlan, csalóka volt.
„Az a beképzelt szőke szexbomba – mondta. – Felvág arra, hogy
olyan szexi.” Gyakran bumerángként használt olyan
kifejezéseket, amelyeket férfiak szoktak mondani a nőkre.
Rolandot ez zavarba hozta, mivel Fergus fölötte állt az efféle
terminológiának. Valóban szőke volt, és valóban nagy sikere volt
a nőknél, de a hasonlóság itt véget is ért. Többször nem hívták
vacsorára, és Roland attól félt, Fergus azt hiszi, megsértődött.

Amikor aznap este hazaért, a szagokból érezte, hogy Val élénk

hangulatban van. Az alagsort megtöltötte a piruló hagyma éles,
langy szaga, ami azt jelentette, hogy valami bonyolultat főz. Ha
nem volt élénk hangulatban, amikor apátiába süllyedt, csak
kinyitott egy konzervet, vagy kemény tojást főzött, legfeljebb
felszeletelt egy avokádót, és tett rá valami öntetet. Ha élénk volt,
azaz vagy nagyon vidám, vagy nagyon mérges, akkor főzött.
Amikor Roland belépett, a lány a mosogató mellett állt, cukkinit
és padlizsánt szeletelt. Nem nézett fel. A fiú ebből arra
következtetett, hogy rosszkedvű. Csendben letette a táskáját.
Az alagsorban lévő szoba olyan volt, mint egy barlang; falait
barackszínűre és fehérre festették, hogy kissé derűsebb legyen.
Berendezése egy kétszemélyes heverő, két nagyon régi,
gömbölyded karfájú, fejtámaszos, puha, poros plüsshuzatú
karosszék, egy használtan vásárolt, pácolt tölgyből készült
íróasztal, ennél Roland dolgozott, és egy újabb, politúros bükkfa
asztal, amelyen az írógép állt. A két asztal egymásnak háttal állt
a hosszú oldalfal mentén, mind a kettőn egy-egy olvasólámpa:
Rolandé fekete, Valé pedig rózsaszínű. A hátsó falat téglából és
deszkákból összeállított könyvespolc foglalta el. A deszkák
meghajlottak a klasszikusok kötetei alatt. Ezek nagy részét már
együtt vásárolták, bár néhányból két példányuk volt. Több
poszter is volt a falon: a British Museumból származó kép
a Korán egyik lapját ábrázolta, bonyolult geometrikus
mintázattal, a Tate Gallery plakátja pedig egy Turner-kiállítást
hirdetett.
Rolandnak három képe volt Randolph Henry Ashről. Az egyik,
a Harmony Cityben lévő Stant Gyűjtemény legbecsesebb
darabjáról, a halotti maszkról készült fotó az íróasztalán állt.
Senki nem értette, hogy születhetett meg ez a csupasz képű,
széles szemöldökű faragott fej, ugyanis létezett egy fotó
a költőről, amint utolsó álmát alussza, és azon még megvolt
patriarkális szakálla. Ki borotválta meg és mikor? Roland
gyakran törte ezen a fejét, és Mortimer Cropper is feltette ezt
a kérdést Ash-életrajzában, A nagy rejtőzködőben, de választ
egyikük sem talált. Roland másik két portréja rendelésre készült
fénykép volt a National Portrait Galleryben lévő két Ash-
arcképről, ezeket azonban Val a sötét előszobába száműzte. Azt
mondta, nem akarja, hogy Ash őt bámulja, szeretné megtartani
magának a saját életét, nem óhajtja megosztani Randolph Ashsel.
A sötét előszobában a képekből nem sokat lehetett látni.
Az egyiket Manet, a másikat G. F. Watts festette. A Manet 1867-
ben készült, amikor a festő Angliában járt, és néhány vonásában
hasonlított a Zoláról készített festményére. Manet már
korábbról ismerte Asht, Párizsból. Az íróasztala mellett ülve
festette le, háromnegyed profilból, faragott mahagóniszékben.
A háta mögött valami szárnyasoltárféle látszott, attól jobbra és
balra páfrányszerű zöld lombozat. Ez részben azt a hatást
keltette, mintha a költő erdőszélen lenne, de aztán, ahogy arra
Mortimer Cropper felhívta a figyelmet, az ember rájött, hogy
a hátteret egy több részre osztott tropikárium alkotta,
amelyekben a viktoriánus időkben növényeket neveltek
ellenőrzött körülmények között, vagy önfenntartó tavacskákat
alakítottak ki, hogy a növények és halak élettanát
tanulmányozhassák. Manet képén Ash sötét, erőteljes alak; sűrű
szemöldöke alatt mélyen ülő szempár, dús szakáll, arcán
magabiztos, visszafogott derű. Intelligens, figyelő tekintettel néz
a szemlélőre, s úgy ül, mint aki nem akar egyhamar felállni
a székről. Az íróasztalon előtte több különféle tárgy, elegáns,
átgondoltan összeállított csendéletként egészítve ki az erőteljes
fejet és az ambivalens növényi bujaságot; egy kupac geológiai
minta, közte két, majdnem teljesen gömbölyű kő, melyek kissé
az ágyúgolyókra emlékeztettek, az egyik fekete, a másik kénes
sárga; néhány ősrák, egy nagy kristálygömb, egy zöld üvegből
készült tintatartó, applikált macskacsontváz, egy rakás könyv,
melyek közül kettő, az Isteni színjáték és a Faust felismerhető;
valamint egy homokóra fakeretben. A Stant Gyűjteményben
berendeztek egy termet tropikáriummal és minden mással, hogy
reprodukálják a Manet-festmény beállítását. Ott őrzik
a tintatartót, a kristálygömböt, a homokórát és a két könyvet,
továbbá két másikat, amelyeket sok utánajárással sikerült
azonosítani: a Don Quijotét és Lyell Geológiáját. A széket és
az íróasztalt is megvásárolták a gyűjtemény számára.
Watt portréja homályosabb és kevésbé tiszteletet parancsoló.
1876-ban festette, a költő idősebb és légiesebb rajta, fejét –
ahogy az gyakori Watt portréin – a test homályos, sötét
körvonalai fölött spirituális fény veszi körül. Volt valami háttér
is, de már elsötétült. Az eredeti képen még ki lehet venni valami
sziklás tájat, de ezen a fényképen csak sűrű vagy csillogó sötét
foltok látszottak. A kép legfontosabb eleme a nagy, ragyogó
szempár és a szakáll: ezüst és krémszínű, fehér és kékesszürke
sávok, elágazások örvénylenek benne, mint Da Vinci képein, és
úgy tűnik, mintha fényt sugározna magából. Még a reprodukción
is csillog. Ezek a képek, gondolta Roland, valahogyan
valóságosabbaknak, ugyanakkor szigorúbbaknak tűntek, épp
azért, mert fényképek. Nincs bennük annyi élet, mint
a festményekben, de realisztikusabbak, legalábbis modern
értelemben, a modern elvárások szerint. Nem voltak valami jó
állapotban, a lakás piszkos és nyirkos volt. De újakra nincsen
pénze.

A szoba végén kis udvarra nyíló teraszajtó, onnan pár lépcsőn fel
lehet jutni a kertbe, amelyet láthatnak is az ablakuk felső
harmadában, a rácsok között. A lakást kertre nyíló
bérleményként hirdették meg, és amikor eljöttek megnézni, ki is
vezették őket, de ezt az egy alkalmat leszámítva nem tehették
be oda a lábukat. Még azt sem tehették meg, hogy az udvarban
néhány virágosládát tartsanak. Nem kaptak rá semmi észszerű
magyarázatot, de a házinéni, a nyolcvanéves Mrs. Irving e
kérdésben nem tűrt ellentmondást. Egyedül lakott a fölöttük
lévő három szinten számtalan macskájával, undorító bűzben,
a nappalijában alig volt bútor, s ami volt, az is majd szétesett,
a kertet azonban gyönyörűen rendben tartotta. Val azt mondta,
első alkalommal elbűvölte őket, mint egy vén boszorkány. Kivitte
őket a kertbe, és megállás nélkül fecsegett arról, milyen csendes
ez a környék, s közben megajándékozta őket egy-egy kicsi,
aranyszínű, szőrös barackkal a kanyargós téglafal mellett,
lécrácshoz támasztva nevelt fákról. A kert hosszú és keskeny
volt, lugas árnyékolta, az alacsony puszpángsövény keretezte
pázsitot helyenként sokáig sütötte a nap, a levegőben pedig
a sötétrózsaszín, krémszínű és fehér rózsák illata érződött,
az ágyások szélén fantasztikus csíkos és pöttyös liliomok nőttek,
bronz- és arany színben játszó dús, tömött virágok. Tilalmas
virágok. De ezt kezdetben nem tudták, mivel Mrs. Irving
recsegős, fennkölt hangján terjengősen mesélt a téglafalról, amit
még a polgárháború idején, vagy talán még annál is régebben
építettek, és hajdanán, amikor Putney még különálló falu volt,
Fairfax tábornok birtokának határát jelölte. Akkoriban itt
gyülekeztek Cromwell csapatai, és a hídnál álló St. Mary
templomban tartották a lelkiismeret szabadságáról szóló híres
putneyi vitát. Randolph Henry Ash írt egy verset, amelyben egy
putneyi sírásó szólal meg. El is jött ide, hogy megnézze, milyen
a folyó, amikor leapad, ez szerepel Ellen Ash naplójában is, itt
piknikeztek, csirkehúst és petrezselymes tésztát hoztak
magukkal. Ez a tény, és az, hogy Marvell partónusának,
Fairfaxnak köze van a fallal körülvett, gyümölcsöket és virágokat
nevelő kerthez, elég volt ahhoz, hogy Roland és Val kivegye
a nézegetéstől is tiltott kertre nyíló lakást.
Tavasszal az ablakukat felülről sárgás fénybe öltöztette
a vidám nárciszok sűrű sora. A vadszőlő hajtásai lekúsztak
az ablakpárkányukig, sőt apró kacsaikkal, meglepően buja
gyorsasággal az ablaküvegre is rákapaszkodtak. A ház szélénél
növő, dúsan virágzó, édes illatot árasztó jázminbokor egy-egy
ága is odahajlott az ablak elé, de aztán Mrs. Irvin, aki
kertészkedéshez mindig gumicsizmát húzott és nagy kötényt
kötött kinyúlt, kopott tweedkosztümje elé, amelyben első
alkalommal fogadta őket, visszakötözte a kóbor ágakat. Roland
egyszer megkérdezte, nem segíthetne-e neki a kerti munkákban,
cserében néha szeretnének kiülni. Az öregasszony közölte vele,
hogy fogalma sincs a kertészkedésről, a fiatalok mind egyformák,
rombolnak, figyelmetlenek, neki pedig a személyes tér szentsége
nagyon is fontos.
– Az ember azt hinné – jegyezte meg Val –, hogy a macskák
sem tesznek jót a kertnek.
Ekkor még nem tudták, hogy a macskák is ki vannak tiltva.
Csak ezután találták meg a nedves foltokat a konyha és
a fürdőszoba mennyezetén, amelyekről csak megérintve derült
ki, hogy macskahúgyszagot árasztanak. Az öregasszony nem
engedte ki a macskákat a lakásból. Roland arra gondolt,
keresniük kellene egy másik lakást, de nem merte javasolni,
mert nem ő volt a kenyérkereső, és mert nem akart ilyen
komoly, mindkettőjüket érintő lépést kezdeményezni.

Val grillezett, pácolt bárányhúst tett elé, ratatouille-t, és forró

görög kenyeret.
– Hozzak egy üveg bort? – kérdezte Roland.
– Korábban kellett volna gondolnod rá. Ki fog hűlni az étel –
felelte Val rosszkedvűen, de igaza volt.
Összecsukható kártyaasztalnál ettek, amelyet az étkezések
után mindig elpakoltak.
– Bámulatos felfedezést tettem ma – mondta a fiú.
– Tényleg?
– A London Libraryben voltam. Náluk van Ash saját Vico-
példánya. A széfben tartják. Felhozattam, és a könyv majd
szétesik a sok beledugott jegyzettől, mindenféle számlák és
papírlapok hátára írva. Kilencven százalékban biztos vagyok
benne, hogy még soha senki nem nézte végig őket, azóta, hogy
betették a széfbe, mert a lapok széle csupa fekete volt, és
pontosan egybeestek a fekete vonalak…
– Milyen érdekes – mondta Val mogorván.
– Megváltoztathatja az egész kutatást. Tényleg. Hagyták,
hogy elolvassam, nem vitték el. Biztos vagyok benne, senki nem
is tudta, hogy ott van.
– Gondolom, nem.
– El kell mondanom Blackaddernek. Ő is meg akarja majd
nézni, mennyire fontos, és meg akar majd győződni arról, hogy
Cropper nem járt ott…
– Gondolom, igen.
Tényleg rosszkedvű.
– Ne haragudj, Val! Ne haragudj, ha untatlak! Olyan
izgalmasnak tűnik!
– Az attól függ, kit mi izgat fel. Azt hiszem, mindannyiunknak
megvannak a magunk apró örömei.
– Írhatnék róla. Egy cikket. Megírhatnám, mint valami jó kis
felfedezést. Jobb álláslehetőségeim lennének.
– Nincsenek állások – jegyezte meg Val. – Vagy ha mégis,
akkor azokat Fergus Wolff kapja meg.
Roland ismerte Valt, látta rajta, milyen erőteljesen küzd
magával, hogy lenyelje ezt az utolsó megjegyzést.
– Ha tényleg azt gondolod, hogy amit én csinálok, az nem
számít semmit…
– Azt csinálod, ami felizgat – mondta Val. – Mindenki azt
csinálja, akinek szerencséje van, meg persze akinek van, ami
izgatja. Neked itt van ez a halott ember, akit szintén mindenféle
halott emberek izgattak. Nincs ezzel semmi baj, de nem
mindenkit érdekel az ilyesmi. A magam alantas látószögéből én is
látok dolgokat, Roland. A múlt héten, amikor annál
a kerámiaexportőr cégnél voltam, találtam pár fotót a főnököm
fiókjában, egy dosszié alatt. Mindenféle dolgokat csináltak rajtuk
kisfiúkkal. Láncokkal, rongyokkal és… mocskosság. Ezen a héten,
miközben szépen rendbe raktam a sebész aktáit, találkoztam egy
tizenhat éves fiúval, akinek tavaly levágták az egyik lábát; most
készítik neki a műlábát, hónapokba telik, hihetetlen, milyen
lassan dolgoznak – és most elkezdődött a másik lábában is, ő még
nem tudja, de én tudom. Én sok mindent tudok. Ezek a dolgok
nem illeszkednek össze, nincs semmi értelmük. Volt egy ember,
aki elutazott Amszterdamba gyémántokat venni, én segítettem
a titkárnőjének jegyet foglalni, első osztályra, meg limuzint
bérelni, simán ment minden, és akkor, miközben sétált
a csatorna partján és a házak homlokzatát bámulta, valaki hátba
szúrta, a szúrás az egyik veséjét érte, a seb üszkösödni kezdett,
és az ember már meg is halt. Csak úgy. Ennyi volt. Ilyen alakok
veszik igénybe az én alantas szolgálataimat; ma itt vannak,
holnap eltűnnek. Randolph Henry Ash nagyon régen élt. Ne
haragudj, ha nem érdekel, mit írt a Vico-kötetébe.
– Ó, Val, micsoda szörnyűségek! De hát soha nem mondtad…
– Ó, az én alantas, kulcslyukon át való megfigyeléseim nagyon
érdekesek, az egyszer biztos. Csak éppen semmi értelmük
nincsen, és nem vezetnek sehová. Azt hiszem, irigyellek, hogy
össze tudod rakni Ash világképét. Csak hová vezet ez téged, vén
Pockom? Milyen a te világképed? És hogy fogod megoldani, hogy
valaha is megszabadulhassunk a csöpögő macskapisától meg
attól, hogy egymás nyakában lakjunk?
Valami nagyon felzaklatta, következtetett Roland. Valami, ami
miatt többször is használta a „felizgat” kifejezést, pedig ez nem
volt jellemző rá. Talán valaki megfogdosta. Vagy nem fogdosta
meg. Nem, ez igazságtalan. Valt a harag és az ingerültség izgatta
fel, ezt tudta jól. Sok mindent tudott Valről, túl sokat is. Odament
hozzá, tarkóját simogatta, mire a lány szipogni kezdett, és
megmerevedett, majd elernyedt. Kis idő múlva átmentek
az ágyhoz.
Nem mondta el neki, képtelen lett volna elmesélni, hogy ellopta
a leveleket. Késő éjjel kiment a fürdőszobába, és még egyszer
elolvasta őket. „Kedves Hölgyem! Különleges beszélgetésünk óta
semmi másra nem tudok gondolni.” „Kedves Hölgyem! Kellemes
és váratlan beszélgetésünk óta alig tudok másra gondolni.”
Sürgető, befejezetlen. Megdöbbentő. Rolandot soha nem
érdekelte különösebben Randolph Henry Ash elporladt teste;
nem látogatott el a Russel Streeten álló házába, nem üldögélt
a kerti kőpadokon, ahol ő ült hajdanán – ez Cropper stílusa.
Roland szívesebben foglalkozott Ash gondolatainak mozgásával,
fordulatos mondatszerkesztésével, amely egy-egy váratlan
jelzőnek köszönhetően hirtelen élessé és tisztává válik. De ezek
az elvetélt levelek nyugtalanították, szinte fizikai szenvedést
okoztak neki, mert úgy látta, valaminek a kezdetét jelentik. Nem
képzelte maga elé Randolph Henry Asht, amint tolla sebesen
szántja a papirost, gondolatban mégis megjelent előtte a rég
halott kéz, az ujjak, amelyek megfogták és összehajtogatták ezt
a két félig teleírt papírlapot, majd ahelyett, hogy kidobta volna,
mindkettőt bedugta a könyv lapjai közé. Kihez írta? Muszáj
megtudnia. Rá kell jönnie.
 HARMADIK FEJEZET

Eme komor helyen

A porban kúszó Nidhogg, a sötét,
A nagy Fa törzsét rágja, fészke kész,
Gunnyad az útvesztőn amely táplálja őt.

R. H. ASH : Ragnarök III.

Másnap reggel Roland biciklivel ment Bloomsburybe. Nagyon

korán elindult, Val még a munkához viselt sminkjét alkotta.
Veszélyesen, a kígyózó forgalom bűzében cikázva tette meg
az ötmérföldes utat: át a Putney-hídon, végig a Rakparton,
a Parliament Square-en keresztül. Nem volt saját irodája
az egyetemen, de az egyik szobában megtűrték, mivel tanított
pár órát. A szobában kietlen csend honolt. Elrakta
a biciklikosarat, felment a konyhába, ahol a behemót
fénymásolót a teafoltos mosogató és gusztustalan törlőkendők
mellett helyezték el. Amíg a gép felmelegedett, a légelszívó
fültépő berregése közepette elővette a két levelet és újra
elolvasta őket. Aztán írással lefelé ráhelyezte őket a sötét
üveglapra, lebegve haladt alatta a fény zöld csíkja. A gép forró,
vegyszerszagú lapokat köpött ki magából, az írások mását;
a leképezett üres tér fekete keretet vont, olyan volt, mint
az évszázados fekete pornyom az eredeti példány lapszélein.
Roland becsületes volt: beírta a konyhapulton lévő tanszéki
füzetbe: Roland Mitchell, 2 lap, 10 penny. Mégsem volt
becsületes. Most már van másolata, észrevétlenül visszatehetné
az eredetit a London Libraryben őrzött Vico-kötetbe. De nem
akarta. Úgy érezte, az övé. Mindig is kissé lenézte az olyan
embereket, akiket elbűvöltek a nagy személyiségek által
megérintett tárgyak: Balzac díszes sétapálcája, Robert Louis
Stevenson okarinája, a George Eliot által viselt fekete
csipkekendő. Mortimer Croppernek volt az a szokása, hogy egy
belső órazsebből előhúzta Randolph Henry Ash nagy aranyóráját,
és Ash időmérőjével szabta ki, osztotta be saját idejét, Roland
fénymásolata tisztább, jobban olvasható, mint az eredeti
halvány, szürkésbarna írás. A fénymásoló tintájából feketén
csillogó frissesség áradt, bizonyára nemrég cserélték
a festékpatront. Mégis az eredetit akarta.
Amikor a Dr. William Könyvtár kinyitott, bemutatkozott, és
kérte, hadd nézze meg Crabb Robinson hatalmas naplójának
a kéziratát. Volt már ott korábban, mégis Blackadderre kellett
hivatkoznia, mert nem emlékeztek rá. Pedig eszében sem volt
megmutatni Blackaddernek, amit talált, legalábbis egyelőre nem,
amíg saját kíváncsiságát ki nem elégíti, és a papírokat vissza nem
teszi a helyükre.
1856-nál kezdte az olvasást, ekkor jelent meg az Istenek,
emberek, hősök, amit a fáradhatatlan Crabb Robinson elolvasott,
és írt is róla.
Június 4 . Elolv astam jó néhány drám ai költem ény t Randolph Ash
új köny v éből. Különösen azok keltették fel a figy elm em et,
am ely ekben látszólag Hippói Ágoston, kilencedik századi szász
szerzetes, Gotteschalk, v alam int a Zarándok útjából Pliable szom széd
4
szólal m eg. Elolv astam m ég Franz Mesm ernek és a fiatal
Mozartnak azt a különleges felidézését, am ikor v ízzel hangolt
üv egpoharakon játszanak a főherceg udv arában, Bécsben. Kiv áló
ötlet, kiv áló m egfogalm azás. Ez a Gotteschalk, aki Luther előfutára
v olt m ég abban is, hogy m egtagadta szerzetesi fogadalm át, a m aga
rendíthetetlen predesztinációs elképzeléseiv el talán napjaink kései
ev angélium hirdetőit v etíti előre, Pliable szom széd pedig talán
szatirikus tükörképe az oly anoknak, m int én, akik úgy gondolják,
hogy a keresztény ség nem abból áll, hogy az Istenség egy darab
keny érben, m int bálv ány ban jelenik m eg, és a keresztény hit nem
m erül ki a m etafizikus hit öt pontjában. Ash, am int az szokása,
sokkal egy értelm űbb undorral ábrázolja Pliable-t – ám bár azt
hihetnők, egy ütt érez v ele –, m int a rettenetes barátot, akinek
 dühöngésében fellelhető bizony os v alódi fenség. Nehéz eldönteni,
m it is gondoljak Randolph Ashről. Attól tartok, soha nem lesz
népszerű költő. A Gotteschalkban nagy on szép a Fekete erdő leírása,
de v ajon az olv asók közül hány an bírják ki teológiai bírálatait és
jutnak el ehhez a szép leíráshoz? Dallam ait oly an erőteljes rím ekkel
és oly an sűrűn alkalm azott, különleges, de nem m indig eltalált
analógiákkal bony olítja, hogy gy akran nehéz kiolv asni belőlük
a v alódi jelentést. Am ikor Asht olv asok, a fiatal Coleridge jut
eszem be, és élv ezettel m ondom el Donne-ra írt epigram m áját:

Donne m úzsája m élán tev egel, a bam ba

piszkav asból sodor díszeket, halom ba.

Az Ash-kutatók jól ismerték és gyakran idézték ezt a fejezetet.

Roland kedvelte Crabb Robinsont, aki minden helyzetben
jóindulatúnak bizonyult, intellektuális kíváncsisága
kielégíthetetlen volt, élvezte az irodalmat és az új ismereteket,
mégis túlzott szerénység jellemezte.
„Korán rájöttem, hogy nincs bennem elég irodalmi tehetség
ahhoz, hogy olyan helyet szerezzek az angol szerzők között,
amilyenre vágyom; de azt gondoltam, lehetőségem van
megismerni a kor sok kiemelkedő alakját, és talán valami
hasznosat alkothatok, ha feljegyzem velük történt
találkozásomat.” Mindannyiukat ismerte, két teljes generációt:
Wordsworth, Coleridge, De Quincey, Lamb; Madame de Staël,
Goethe, Schiller; Carlyle, G. H. Lewes, Tennyson, Clough és
Bagehot egyaránt az ismeretségi köréhez tartozott. Roland
végigolvasta az 1857. év feljegyzéseit, és belekezdett az 1858-ba.
Februárban Robinson ezt jegyezte fel:
Ha ez lenne az utolsó órám (és m iv el túlhaladtam a ny olcv anat,
nem lehet m ár m essze az az óra), hálát rebegnék az Úrnak, am iért
részem lehetett oly sok em beri kiv álóság m egism erésében. A női
tulajdonságok közül láttam a hősies nagy ságot Mrs. Siddondban,
a v onzerőt Mrs. Jordan és Madem oiselle Mars alakjában.
Elragadtatással hallgathattam Coleridge – „az ékesszóló óriás” –
álm odozó m onológjait, utazgattam Wordswothszel, aki filozófiai lírát
író költőink legnagy obbika, élv ezhettem Charles Lam b
szellem ességét és pátoszát, saját asztalánál kötetlenül
társaloghattam Goethév el, aki pedig korának és hazájának
kétségkív ül a legnagy obb géniusza. Ő csak Shakespeare-t, Spinozát
 és Linnaeust ism eri el tanítóm estere gy anánt. Hasonlóképpen
Wordsworth, am ikor a költői hiv atást v álasztotta, csak
a Chaucerrel, Spenserrel, Shakespeare-rel és Miltonnal v aló
összehasonlítástól tartott.

Roland júniusnál találta meg, amit keresett.

A v illásreggeli v alóban rendkív ül jól sikerült, legalábbis am i
a beszélgetést illeti. Meghív ásom at elfogadta Bagehot, Ash, Mrs.
Jam eson, Spear professzor, Miss LaMotte és barátnője, Miss Glov er,
bár utóbbi ném ileg hallgatagnak bizony ult. Ash m ég nem ism erte
Miss LaMotte-ot, aki csak az én kedv em ért, kiv ételesen m ozdult ki
otthonról, hogy drága apjáról beszéljen nekünk, akinek Mitológia
cím ű kötete az én szerény segítségem m el jutott el az angol
olv asóközönséghez. Élénk beszélgetést foly tattunk a költészetről,
különösen Dante összehasonlíthatatlan zsenijéről, v alam int
a Shakespeare költem ény eiben m egny ilv ánuló géniuszról, főként
korai m űv einek játékos v oltáról, am it Ash kifejezetten csodál. Miss
LaMotte jóv al lelkesebben beszélt, m int v ártam : am ikor lelkesül,
m eglepő m ódon m egszépül. Az úgy nev ezett „szellem i”
m egny ilatkozásokról is beszélgettünk, am ely ekről Lady By ron oly
hev es érzelm ekkel írt nekem . Szóba került Mrs. Stowe állítása, m ely
szerint beszélgetett Charlotte Brontë szellem év el. Miss Glov er ritka
hozzászólásai egy ikében élénk lelkesedéssel azt m ondta, ő elhiszi,
hogy ily en dolgok m egtörténhetnek, és m eg is történnek. Ash
v iszont kijelentette, hogy szám ára csak az egészen bizony os
tapasztalati m eggy őződés elegendő, de nem hiszi, hogy ez be fog
köv etkezni. Bagehot azt felelte erre, Ash ezzel Mesm er szellem i
befoly ásokba v etett hitét tárja elő, am i azt bizony ítja, nem oly an
szigorúan hagy atkozik a pusztán tény eken alapuló tudom ány ra,
am int azt állítja. Ash azt v álaszolta, a történelm i képzelőerő
m egkív ánja, hogy a költő higgy en alakjai m entális
univ erzum ában, és ez a v onás oly anny ira erős benne, hogy m ár-
m ár az a v eszély feny egeti, egy általán nem lesz szem ély es hite.
A kopogó szellem ekkel kapcsolatban m indanny ian Miss LaMotte-ot
kérdeztük, de ő nem v olt hajlandó v élem ény ének hangot adni, csak
Mona Lisa-m osolly al v álaszolt.

Roland kimásolta ezt a bekezdést, és tovább olvasott, de

a későbbiekben nem talált utalást Miss LaMotte-ra. Asht
azonban gyakran hívták meg, és gyakran fogadott vendégeket.
Robinson elismeréssel adózott Mrs. Ash kiváló háziasszonyi
tevékenységének, és fájlalta, hogy soha nem lehetett gyermeke,
pedig milyen ideális anya válhatott volna belőle. Szemlátomást
nem tűnt fel neki, hogy akár Miss LaMotte, akár Miss Glover
kivételesen jól ismerné Ash költészetét. Talán az a „kellemes és
váratlan”, vagy másképp fogalmazva „különleges” beszélgetés
valahol máshol, vagy egy másik alkalommal történt. Crabb
Robinson naplójegyzetei Roland meglehetősen görcsös írásával
lemásolva furcsának tűntek, elveszítették magabiztosságukat,
kevésbé tűntek olybá, mintha az ő életéhez tartoznának. Roland
tudatában volt, hogy statisztikailag majdnem biztosan rontott
valahogyan a szövegen, ha mással nem, hát pontatlan másolással.
Mortimer Cropper diákjainak az egyetemen rendszeresen
másolniuk kell egy-egy szövegrészt – általában Randolph Henry
Ashtől –, aztán saját másolataikat újra lemásolják, majd
legépelik, és végül szigorú korrektorként ellenőrzik. Cropper
szerint még sosem találtak olyan szöveget, amely hibátlan lett
volna. Ezt az alázatra nevelő gyakorlatot még ma, a fénymásolás
korában is fenntartotta. Blackaddernek nem voltak ilyen
módszerei, viszont ő is számtalan hibát észrevett, és javítását
mindig a brit oktatást becsmérlő megjegyzésekkel kísérte. Az ő
idejében, mondta, a diákok alapos helyesírási készségekkel jöttek
az egyetemre, a verseket és a Biblia szövegeit pedig szívvel-
lélekkel, betűről betűre megtanulták. Milyen furcsa is ez
a kifejezés, a szívvel-lélekkel, tette hozzá, mintha az ember
a véráramában tárolná, amit örömmel tanul. – Ahogy
Blackadder mondta, Wordsworth azt írta: „Gyakran éreztem
5
édességüket itt, véremben, s itt, a szivem körül.” Ám éppen
a brit hagyományok alapján nem tartotta feladatának, hogy
hiányosságokkal küszködő diákjait olyan eszközökkel vértezze
fel, amelyekkel nem rendelkeznek. Találjanak ki a maguk
erejéből a helytelenítés és megvetés ködéből.

Roland elment a British Museumba, hogy megkeresse

Blackaddert. Még nem döntötte el, mit is fog mondani neki, ezért
eltöltött egy kis időt az olvasóteremben, hogy helyet foglaljon
magának a magas kupola alatt, amely azonban, bármilyen magas
volt is, Roland szerint nem biztosíthatott oxigént a sok
szorgalmas olvasónak, így mindenki elálmosodott, ahogy
Humphry Davy üvegburája alatt is elaludtak a gyertyák, amint
felemésztették a lángot tápláló oxigént. Délután volt –
a délelőttöt Crabb Robinson naplójával töltötte –, és ez azt
jelentette, hogy egytől egyig foglaltak voltak már a tágas, magas,
kék bőrrel bevont olvasópultok, amelyek a teremfelügyelő
asztalától és a katalógus belső körétől indulva sugarasan
helyezkedtek el, és Rolandnak be kellett érnie a hosszú
olvasópultok közé ékelt, a későn jövőknek jutó kicsi, háromszög
alakú asztallal. Ezek a beékelt kísértetasztalok másodrendű,
dadogó asztalok, például DD, GG vagy OO jelzetűek. Az AA (mint
Ash) végénél talált egy helyet, az ajtóhoz közel. Első örömében,
hogy bebocsátást nyert a tudománynak eme belső körébe,
a helyet Dante Paradicsomához foghatónak tekintette, melyben
a szentek, a patriarchák és a szüzek rangjuknak megfelelő
sorrendben foglalnak helyet, kör alakú elrendezésben; aztán egy
hatalmas rózsához hasonlította a térformációt, óriási könyvköz,
melynek lapjait valamikor régen szétszórták az univerzumban,
és most újra együtt vannak. A puha, kék bőrön csillogó
aranyszínű betűk is ezt a középkori víziót erősítették.
Ebben az esetben viszont az épület alagsorában levő Ash-
művek maga a Pokol. Az olvasóteremből vaslépcsőn lehetett
lemenni, és volt egy másik kijárat is, bár ezt szigorúan zárva
tartották. Ez a nem kijárat a napsütéstől elzárt egyiptomi
temetkezőhelyre vezetett, ahol vakon bámuló fáraók, kuporgó
írnokok, kisebb szfinxek és üres múmiaszarkofágok sorakoztak.
Az Ash-művek helyiségeiben forróság van. Fémszekrényekkel
rendezték be, üvegkalitkákra osztották; az üvegkalitkákat
írógépek kattogása tölti be, a világítás gyatra, neoncsövek lógnak
a mennyezetről. A félhomályt a mikrofilmolvasó készülékek zöld
fénye oszlatja kissé. Kénszagot is lehet érezni néha, amikor
egyik-másik fénymásoló rövidzárlatos. Sírás és sikoltozás is
hallható időnként. A British Museum egész alagsora kandúroktól
bűzlik. A macskák bemásznak a szellőzőnyílásokon és rácsokon,
portyáznak az épületben; egyesek üldözik, mások néha lopva
etetik őket.
Blackadder a nagyszerű szerkesztői munkában elmerülve ült.
Körülötte első ránézésre káosz, valójában azonban mindenben
a legnagyobb rendezettség uralkodott. Kis papírszeleteket
nézegetett egy kupac rojtos szélű kartotéklap és egy nagy halom
koszos dosszié közötti völgyben. Átsuhant mögötte a sápadt bőrű
titkárnő, Paola; hosszú, színtelen haját gumipánt fogta össze,
hatalmas szemüvegében molylepkéhez volt hasonló, ujja hegye
szürkéllett a portól. Egy belső szobában, a gépírók kis helyiségén
túl iratszekrényekből kialakított barlangszerű odú. Itt dolgozott
dr. Beatrice Nest, szinte befalazva az Ellen Ash naplóját és
levelezését tartalmazó dobozok közé.
Blackadder ötvennégy éves volt, és büszkeségből vállalta el
Ash műveinek szerkesztését. Skót családból származott, apja és
nagyapja is iskolaigazgató volt. A nagyapja esténként, a tűz
mellett verseket szavalt: a Marmiont, a Child Haroldot,
a Ragnarököt. Apja Cambridge-be, a Downing College-be, F. R.
Leavis keze alá küldte tanulni. Leavis azt tette Blackadderrel,
amit aztán ő maga is tett a komolyabb diákokkal: megmutatta
neki az angol irodalom szörnyű, fenséges jelentőségét és
felelősségét, eközben megfosztotta önbizalmától és attól a hitétől,
hogy ő is képes lehet hozzájárulni ehhez az irodalomhoz, és
befolyásolni menetét. Blackadder fiatalon verseket írt,
elképzelte, milyen megjegyzéseket tenne rájuk Leavis, aztán
elégette mindet. Kidolgozta saját értekezői stílusát: spártaian
tömör, homályos és áthatolhatatlan nyelven írt. Sorsát egy
korszakolással foglalkozó szeminárium döntötte el. A cambridge-i
terem zsúfolásig megtelt, a padlón és a székek karfáján is ültek.
A sovány, mozgékony előadó nyitott nyakú ingében
az ablakpárkányra állt, az ablakot rángatta, hogy friss levegőt
engedjen be, hideg cambridge-i fényt. A korszakoló feladatlapon
volt egy trubadúrdal, egy Jakab-kori dráma részlete, néhány
szatirikus sorpár, egy blank verse-ben írt tűnődés a vulkáni
eredetű sárról, és egy szerelmes szonett. Blackadder, akit
a nagyapja nevelt, azonnal felismerte, hogy ezeket
a költeményeket mind Randolph Henry Ash írta, az ő rejtőzködő
költői énjeinek, egyenetlen írásainak példái. Blackadder úgy
érezte, két választási lehetősége van: közli, amit tud, vagy
hagyja, hogy folytatódjon a szeminárium, hagyja, hogy Leavis
belekergesse a szerencsétlen diákokat a hamis azonosításokba,
aztán bemutathassa saját briliáns elemzőtudását, amint
megkülönbözteti a hamisítványt az igazitól, a viktoriánus
elidegenítést az igazi érzés hangjától. Blackadder a hallgatást
választotta, a hallgatók Ash szövegeire rendesen ráhúzták a vizes
lepedőt, mind gyengének találták. Blackadder ettől valahogy úgy
érezte, elárulta Randolph Henry Asht, bár sokkal inkább
gondolhatta volna azt, hogy önmagát árulta el, vagy a nagyapját,
vagy talán dr. Leavist. Ellensúlyozni akarta ezt. Doktori
disszertációjának választott témája: Tudatos érvek, tudatalatti
elfogultság: a feszültség forrása Randolph Henry Ash drámai
költeményeiben. Ash-szakértő lett, méghozzá azokban
az időkben, amikor Ash a legkevésbé volt népszerű. Már 1959-
ben rábeszélték, hogy vállalja el Ash Összes versei és
színdarabjai szerkesztését. Ash egy távoli unokatestvérének
leszármazottja, a jelenlegi Lord Ash, egy idős metodista főrend,
áldását adta a munkára. Ő örökölte a még ki nem adott kéziratok
tulajdonjogát. Blackadder az ártatlanság azon napjaiban a kritikai
kiadás szerkesztését véges feladatnak látta, amely majd más
dolgokhoz fog elvezetni.
Voltak kutatói, változó létszámban, akiket úgy küldött el
a világ különböző könyvtáraiba, mint Noé a galambjait:
számozott papírdarabkákkal, ruhatári és ebédjegyekkel
a kezükben, mindegyiken egy-egy megválaszolandó kérdés,
azonosításra váró félsornyi, lehetséges idézet vagy név szerepelt.
Egy római harci szekér kerékagya, amelyhez Gibbon lábjegyzetei
nyomán jutottak el. „A bölcs álmában megjelenő veszélyes
dinnyegyümölcs” utalásról kiderült, hogy Descartes álmában
fordult elő. Ash minden iránt érdeklődött. Érdekelte az arab
asztronómia, az afrikai szállítási módszerek, az angyalok és
a tölgyfagubacs, a hidraulika és a guillotine, a druidák és
a napóleoni Grande Armée, a katarok és a nyomdásztanoncok,
az ektoplazma és a napmitológia, a megfagyott masztodonok
gyomortartalma és a manna természete. A lábjegyzetek
beborították, elnyelték a szöveget. Csúnyák, esetlenek, de
szükség van rájuk, gondolta Blackadder, miközben a hidra
fejeihez hasonlóan egyre újabbak bukkantak fel, minden
megoldott kérdés helyébe másik kettő lépett.
Fénytelen munkahelyén gyakran gondolkozott azon, hogy
mennyire azonosul az ember a munkájával. Mi lenne, ha
mondjuk lakástámogatásokat osztó tisztviselő lenne, vagy
hajszálakat, szövetmaradványokat, ujjlenyomatokat vizsgálgató
rendőr? (Igazán Ashhez méltó spekuláció.) Mi lenne a tudás, ha
pusztán önmagáért gyűjtené, ha csak a saját kedvére dolgozna,
és semmi köze nem lenne Randolph Henry Ash maradványaihoz
és hagyatékához?
Blackadder időnként megengedte magának, hogy tisztán
lásson; ilyenkor megértette, hogy egész munkás életét, vagyis
egész tudatosan gondolkodó életét ezzel a feladattal fogja
eltölteni, azaz minden volt és leendő gondolata egy másik ember
gondolata, minden munkája egy másik ember munkája lesz.
Aztán arra gondolt, talán nem is olyan fontos ez. Hiszen Ash még
ennyi év után is lenyűgözte. Ha már alárendelt, ez
az alárendeltség legalább kellemes. Úgy tartotta, hogy Mortimer
Cropper biztosan Ash urának, tulajdonosának érezi magát, de ő,
Blackadder jobban tudja, hol van a helye.
Egyszer látott egy természettudóst a televízióban, aki mintha
az ő munkáját példázta volna. A tudós nekiindult a természetnek
egy zsákkal, összegyűjtötte a bagolyköpeteket. Ezeket
felcímkézte, csipeszekkel szedte szét, üvegedényekben, különféle
tisztítófolyadékokban áztatta, aztán a bagoly összenyomott
köpetében talált csont-, fog- és szőrmaradványokat és -
darabkákat elrendezte, majd újra átrendezte, hogy rekonstruálni
tudja az elpusztult cickányt vagy kuszmát, amely valaha élt,
futott, meghalt, és teste falatnyi darabokban végighaladt
a bagoly emésztőrendszerén. Blackaddernek tetszett ez a kép, és
rövid ideig azon töprengett, hogy verset ír róla. Aztán felfedezte,
hogy Ash már megelőzte. Egy archeológust írt le:

Ős csatát fellelni pengeszilánk,

Málló csont, koponyazúzalék
Között, ahogyan olvas szárnyas- és
Rágcsálóhalált pedáns bagoly
Köpetéből, melyet kivet
Habos szárnyain a hófehér enyészet,
Pihés begyet vájó véres horog…

Blackadder már nem is tudta, azért hatott rá a tévében látott

tudós, mert agyában már ott élt Ashnek ez a motívuma, vagy
a kettő egymástól teljesen független.

Roland a polcok alagútján keresztül belépett Blackadder hideg

fénnyel megvilágított birodalmába. Paola rámosolygott,
Blackadder pedig összevonta a szemöldökét. Szürke férfi volt,
szürkés színű a bőre is, acélszürke szín őszülő haja, amit
viszonylag hosszúra növesztett, mert büszke volt rá, hogy még
mindig ilyen dús. Rendesen öltözött, de tweedzakója és
kordnadrágja elég kopott volt, és poros, mint minden más
idelent. Ritka mosolya mindig ironikus.
– Azt hiszem, felfedeztem valamit – mondta Roland.
– Valószínűleg ki fog derülni, hogy már hússzor felfedezték. Mi
az?
– Elmentem a London Librarybe, hogy megnézzem a Vico-
kötetet. Tele van Ash kéziratos jegyzeteivel, szinte minden
laphoz bedugdosott valamit.
– Cropper már biztosan betűről betűre átnézte.
 – Nem hiszem. Komolyan nem hiszem. A por teljesen megült
a lapok szegélyén, fekete keretet alkot a papíron. Hosszú, hosszú
ideje senki nem nyúlt hozzájuk. Szerintem talán soha.
Beleolvastam.
– Használható?
– Ó, nagyon is. Rengeteg anyag van benne.
Blackadder nem akarta kimutatni izgatottságát, ezért elkezdte
összetűzni a kezében lévő papírlapokat.
– Jobb lesz, ha megnézem – mondta. – Személyesen.
Átmegyek. Nem keverte össze?
– Ó, dehogy. Dehogy. Azaz, amikor kinyitottuk a könyvet, sok
papírlap egyszerűen kirepült belőle, de visszatettünk mindent
a helyére, azt hiszem.
– Én ezt nem értem. Azt hittem, ez a Cropper mindenütt ott
van. Az lesz a legjobb, ha teljesen titokban tartjuk a dolgot, érti,
mert különben az egész egyszer csak átrepül az óceánon,
a London Libraryben pedig kicserélik a szőnyegeket,
kávéautomatákat szerelnek fel, Cropper meg elküldi nekünk
a szokásos kedves, segítőkész, szánakozó faxát, amelyben
felajánlja, hogy ingyen használhatjuk a Stant Gyűjteményt, és
minden segítséget megad mikrofilmek készítésére. Nem beszélt
erről senkinek?
– Csak a könyvtárosnak.
– Átmegyek. A hazafias gondolkodásnak le kell győznie
a pénzt. Nem engedhetjük, hogy megint valami eltűnjön
az országból.
Blackadder nagy nehezen belebújt a kabátjába (kopott
katonaköpeny). Roland már teljesen feladta, bár sosem gondolt
rá igazán komolyan, hogy beszéljen Blackadderrel az ellopott
levelekről. De azt azért megkérdezte:
– Tud mondani nekem valamit egy LaMotte nevű íróról?
– Isidore LaMotte. Mythologies, 1832. Mythologies indigènes
de la Bretagne et de la Grande Bretagne. És a Mythologies
françaises. A folklór és a legendák nagyszerű, tudományos
igényű összefoglalása. Rányomja a bélyegét mindenféle mitológia
kulcsának keresése, ami akkoriban nagyon divatos volt, de
a breton nemzeti identitás és kultúra is erőteljes benne. Ash
szinte egészen biztosan olvasta, de nem emlékszem semmi
konkrét helyre vagy utalásra, hogy használta volna…
– Volt egy bizonyos Miss LaMotte…
– Ó, az a lánya volt. Vallásos költeményeket írt, nem? Egy
komor kis kötete jelent meg, a címe: Utolsó dolgok. Meg
gyerekkönyveket írt. Novemberi mesék. Afféle kísértethistóriák.
Meg összehozott valami epikus költeményt is, de azt mondják,
olvashatatlan.
– Azt hiszem, a feministák foglalkoznak vele – szólalt meg
Paola.
– Azt el is hiszem – felelte Blackadder. – Randolph Ash
munkásságára persze nincs idejük. Semmi mást nem akarnak,
csak elolvasni Ellen végtelenül hosszú naplóját, ha majd egyszer
a barátnőnk odabent valóban képes lesz kiadni. Szerintük
Randolph Ash elnyomta Ellen írói törekvéseit, és kihasználta
képzelőerejét. Ezt nem lenne könnyű bizonyítaniuk, szerintem,
mármint ha egyáltalán érdekelné őket a bizonyíték, de ebben
nem vagyok biztos. Még mielőtt látták volna, máris tudják, mit
fognak találni benne. Pedig csak abból tudnak kiindulni, hogy
Ellen elég sok időt töltött kanapén heverészve, ami egyáltalán
nem volt szokatlan dolog akkoriban az ő társadalmi helyzetében.
Az igazi problémájuk – és Beatrice problémája is –, hogy Ellen
Ash unalmas. Bármennyire szeretnénk is, nem egy Jane Carlyle.
Szegény Beatrice is úgy kezdte, hogy meg akarta mutatni,
milyen önfeláldozó és támogató feleség volt Ellen Ash, és
utánanézett minden egreslekvárreceptnek, minden egyes
broadstairsi kirándulásnak, huszonöt éven keresztül követett
minden apró részletet – el tudja ezt képzelni? –, és végül rá
kellett ébrednie, hogy ma már senkit nem érdekel
az önfeláldozás és az elhivatottság, inkább arra keresnek
bizonyítékot, hogy Ellen dühösen lázadozott, szenvedett, és
elnyomták benne a tehetséget. Szegény Beatrice! Egyetlen
publikációja jelent meg, és egy vékonyka könyve,
a Hitvestársak; ezzel, minden gúnyolódást félretéve, nem
nagyon lopja be magát a mai feministák szívébe. 1950-ben adta
ki azt a kis válogatást a nagyok női társainak bölcs, szellemes és
gyöngéd mondásaiból. Wordsworth, Carlyle, Tennyson felesége,
és Ellen Ash. De a Nőtudományi Intézet emberei nem tudják
addig rátenni a kezüket az anyagra, publikálás céljából, amíg
hivatalosan a szegény öreg Bea a szerkesztő. Még nem tudja, mi
vár rá.
Rolandnak nem volt kedve Blackadder újabb hosszú
szónoklatát végighallgatni arról, hogy Beatrice Nest milyen
régóta késlekedik Ellen Ash kiadásával. Amikor Beatrice került
szóba, Blackadder mindig elváltozott, éles, bántó hangon beszélt,
amiről Rolandnak a kutyák csaholása jutott eszébe. (Még sosem
hallott csaholó kutyákat, csak a televízióban látott ilyesmit.) Ha
pedig Cropperről beszélt az öreg, tekintete óvatossá vált, mintha
összeesküvést szőne.

Roland nem ajánlotta fel Blackaddernek, hogy elkíséri a London

Librarybe. Kiment kávét venni. Azután utánanézhet Miss
LaMotte-nak, aki a katalógus segítségével végre alakot ölthet,
mint bármely más halandó.

Az egyiptomi szobrok között, két hatalmas kőláb mögött valami

fehér és aranyszínű dolog villant el. Mint kiderült, Fergus Wolff
alakját látta, aki szintén kávézni indult. Fergus nagyon magas;
vörösesszőke haját hátul rövidre vágatja, a feje tetején viszont
hosszúra hagyja, a harmincas éveket utánzó nyolcvanas évek
divatja szerint. Vakítóan fehér pulóverében, bő fekete
nadrágjában úgy festett, mint egy japán harcművész. Csillogó
kék szemével kedvesen rámosolygott Rolandra. Szája széles,
fehér fogú ragadozómosolyra húzódott. Idősebb volt Rolandnál,
a hatvanas évek gyermeke. Egy időre ki is maradt
az egyetemről; a szabadságot és a párizsi diáklázadást
választotta, Barthes és Foucault lábánál üldögélt, aztán
visszajött, látott, győzött és a lábainál hever a Prince Albert
College. Általában elég kedves fickó volt, bár aki ismerte, abban
az a homályos sejtés alakult ki, hogy valamilyen
megfogalmazhatatlan módon, de veszélyes lehet. Roland
kedvelte, mert úgy érezte, Fergus is kedveli őt.
Fergus éppen Balzac Chef-d’Oeuvre Inconnu című könyvének
dekonstruktivista elemzésén dolgozott. Roland azon már nem is
lepődött meg, hogy az Anglisztika Tanszék francia regények
tanulmányozását támogatja. Manapság úgysincs semmi más, és
Roland különben sem szerette volna, ha elfogultnak hiszik a brit
irodalommal szemben. Ő maga is elég jól beszélt franciául, hála
annak, hogy anyja olyan szenvedélyesen beleavatkozott
az oktatásába. A kávézóban Fergus elterpeszkedett a padon, és
azt mondta, nagy kihívás számára valami olyat boncolgatni,
amely már úgyis felboncolta önmagát, mivel a könyv egy
festményről szól, amelyről kiderül, hogy nem más, mint
rendezetlen ecsetvonások tömkelege. Roland udvariasan
végighallgatta, majd rákérdezett:
– Tudsz valamit egy bizonyos Miss LaMotte-ról?
Gyerekkönyveket és vallásos költeményeket írt valamikor
az 1850-es években.
Fergus ezen sokáig nevetett, majd tömören annyit felelt:
– Hát persze.
– Ki volt?
– Christabel LaMotte. Isidore LaMotte-nak, a mitológia-
szakértőnek a lánya. Utolsó dolgok. Novemberi mesék. Meg egy
elbeszélő költemény, a Tündér Melusina. Elég különös. Te
ismered ezt a Melusina-történetet? Melusina tündér. Feleségül
ment egy halandóhoz, hogy lelket nyerjen cserébe. Megígértette
a férjével, hogy szombatonként soha nem fog leskelődni utána.
Férje éveken át be is tartotta az egyezséget. Hat fiuk született,
de mindegyiknek volt valami furcsasága – eggyel több fül,
hatalmas agyar, az egyiknek macskafeje lett, három szem meg
ilyenek. Az egyiket úgy hívták, hogy Nagyfogú Geoffroy, egy
másikat pedig úgy, hogy Rettegett. Melusina várakat épített,
igazi várakat, némelyik még ma is áll Poitou környékén. És aztán
a végén a férj persze mégiscsak belesett a kulcslyukon – vagy
az egyik verzió szerint a kardja hegyével szúrt lyukat
az acélajtóba –, és meglátta a feleségét, amint ott lubickol egy
hatalmas márványmedencében, és deréktól lefelé hal, vagy talán
kígyó, és izmos farkával paskolja a vizet. Rabelais azt írja, hogy
ez az „andouille”, olyan, mint valami hatalmas kolbász; persze
mondani sem kell, mit szimbolizál ez. A férj nem szólt semmit, és
Melusina sem tett semmit, de egyszer Geoffroy, akivel nehezen
lehetett bánni, kifogásolta, hogy testvére, Fromont kolostorba
menekült, és amikor nem akart kijönni, körberakta rőzsével, és
felgyújtotta az épületet. Leégett az egész, a szerzetesek és
Fromont is meghaltak. És amikor ezt közölték Raimondinnal (így
hívták a lovagot, Melusina férjét), azt mondta: „Ez az egész a te
hibád, nem lett volna szabad feleségül vennem egy ilyen szörnyű
kígyót.”
Erre a nő szemrehányást tett neki, sárkánnyá változott, és
röpködni kezdett a vár körül, szörnyű hangon kiáltozva, és
szárnyaival a köveket verdesve. Előtte még szigorú parancsot
adott a férjének, hogy egészen biztosan ölje meg Rettegettet,
mert különben az mindannyiukkal végez, és ez így is lett.
Melusina azóta is visszajár a Lusignan grófokhoz, és megjósolja,
ha valaki meg fog halni… amolyan Dame Blanche, vagy Fata
Bianca. Képzelheted, hogy a történetnek mindenféle szimbolikus,
mitológiai és pszichoanalitikus értelmezése lett. Christabel
LaMotte az 1860-as években írta meg Melusina történetét egy
jó hosszú, és meglehetősen nyakatekert elbeszélő költeményben,
de csak az 1870-es évek elején jelent meg. Nagyon szokatlan
az egész, hemzseg benne a tragikum, a szerelem, a szimbolizmus,
valamiféle álomvilágban játszódik, tele van különös
vadállatokkal, rejtett jelentésekkel; hemzseg a bizarr, sőt
hátborzongató szexualitástól és érzékiségtől. A feministák
nagyon odavannak érte. Azt mondják, a nők tehetetlen vágyát
fejezi ki. Azelőtt nem nagyon olvasta senki, de ők most
felfedezték maguknak. Virginia Woolf is ismerte a művet,
hivatkozott is rá, azt mondta róla, hogy a kreatív elme alapvető
hermafrodita jellegének jelképe. Az új feministák viszont
a fürdőben fekvő Melusina képét az önkielégítő női szexualitás
szimbólumának tartják, amelynek nincs szüksége gyatra
férfiakra. Nekem tetszik. Elég nyugtalanító mű. Folyton
változtatja a fókuszát. Van, hogy a pikkelyes farkat írja le igen
aprólékosan, máskor meg kozmikus csatajeleneteket.
– Sokat segítettél. Utána fogok nézni.
– Minek ez neked?
– Találtam rá egy utalást Randolph Ashnél. Randolph Ashnél
majdnem mindenre akad utalás, előbb vagy utóbb. Miért
nevettél, amikor kérdeztem?
– Akaratomon kívül lettem Christabel LaMotte szakértője.
Az egész világon két ember van, aki mindent tud róla, amit tudni
lehet. Az egyik Leonora Stern professzor Tallahasseeben.
A másik pedig dr. Maud Bailey a Lincolni Egyetemen.
Mindkettőjüket Párizsban, a szexualitás és a szövegkritika
témájával foglalkozó konferencián ismertem meg. Talán
emlékszel is, hogy elutaztam. Azt hiszem, nem nagyon szeretik
a férfiakat. De azért volt egy rövid kis viszonyom Mauddal.
Félelmetes nő. Párizsban kezdődött, és itthon is folytattuk egy
ideig.
Elhallgatott, összevonta a szemöldökét. Ajka megnyílt, mintha
mondani akarna még valamit, de aztán nem szólt. Csak kis idő
múlva folytatta:
– Ő, mármint Maud vezeti a Nőtudományi Gyűjteményt
Lincolnban. Christabel elég sok kiadatlan írása megvan nekik. Ha
valami újdonságra vágysz, ott kell körülnézned.
– Lehet, hogy megteszem. Köszönöm. Amúgy milyen?
Leharapja a fejem?
 – Olyan hűvös, hogy a férfiakba belefagy tőle a vér – felelte
Fergus megfejthetetlen hévvel.
NEGYEDIK FEJEZET

Tövises bozótban
Símafalú torony
Nincs madárlakója
Nem fut fel reá lonc

Szél keserűn süvít

Pusztaság a határ
Fekete keretben
Fehér kezű a lány

Hallja a vén aljas

Reszketeg rút dalát
Rapunzel, Rapunzel
Hajad engedd le hát

Jő a herceg, s látja
Kibomlik a fonat
Aranyfürt hull alá
Remegő fényfolyam

Fekete karom fog

Aranyló kötelet
Fájdalom hasítja
A koronás fejet

A púpost a herceg
Szótlanul csak lesi
Gyötrelmének könnye
Két szemét ellepi
 CHRISTA BEL LA MOTTE

Amikor Roland megérkezett Lincolnba, már elég ingerült volt

amiatt, hogy vonattal kellett jönnie. A távolsági busz olcsóbb,
igaz, tovább tartott volna az út, de dr. Bailey levelezőlapot
küldött, ebben kurtán közölte, hogy a déli vonathoz tud kimenni
elé; az egyetemi épületek a városon kívül vannak, ez lesz
a legegyszerűbb. A vonaton viszont legalább volt ideje elolvasni,
amit Christabel LaMotte-ról talált. Az egyetemi könyvtárban két
könyvet kapott. Az egyik nagyon vékony, nőies könyv 1947-ben
íródott, a címe Christabel egyik verse után Fehér vászon.
A másik egy feminista tanulmányokból álló vastag kötet, főleg
amerikai szerzőktől, 1977-ből: Maga, magában. LaMotte
rejtőzködő stratégiái.
Veronica Honiton könyvéből életrajzi adatok is kiderültek.
Christabel nagyszülei, Jean-Baptiste és Emilie LaMotte, az 1793-
as jakobinus terror elől menekültek Angliába, majd le is
telepedtek itt. Bonaparte bukása után úgy döntöttek, nem
térnek vissza Franciaországba. Isidore, aki 1801-ben született,
Cambridge-ben tanult, eljátszadozott a versírás gondolatával is,
de végül komoly történész és mitológia-szakértő lett, akire
nagy hatással v oltak a népm esékkel és a bibliai történetekkel
kapcsolatos ném et kutatások, de hűséges m aradt a m aga m isztikus,
breton típusú keresztény ségéhez. Any jának, Em ilie-nek az öccse
Raoul de Kercoz, a republikánus és egy házellenes történész és
folklórkutató v olt, aki a családi birtokot igazgatta Kernem etben.
1 82 3 -ban Isidore feleségül v ette Miss Arabel Gum pertet, Rupert
Gum pertnek, a Szent Pál-székesegy ház kanonokjának leány át,
akinek m ély v allásos hite erős, szilárd tám aszt jelentett
Christabelnek egész gy erekkorában. A házasságból két gy erm ek
született, 1 83 0-ban Sophie, aki a lincolnshire-i dom bv idéken lév ő
Seal Close urához, Sir George Bailey hez m ent feleségül, és 1 82 5-ben
Christabel. Ő 1 853 -ig a szüleiv el élt, ekkor v énkisasszony
nagy nénje, Antoinette de Kercoz hagy ott rá egy kis pénzt, am iből
önálló otthont alapított Richm ondban, Surrey m egy ében, egy fiatal
barátnőjév el, akit Ruskin egy ik előadásán ism ert m eg.
Miss Blanche Glov ernek, Christabelhez hasonlóan, m űv észi
am bíciói v oltak; nagy m éretű olajfestm ény eket festett, am ely ek
 azonban nem m aradtak ránk, és v arázslatos fam etszetekkel
illusztrálta Christabel elragadó, bár kissé ny ugtalanító m űv eit,
például a Mesék ártatlanoknak és a Novemberi mesék cím ű
köteteket, v alam int v allásos v erseit, az I mákat. Valószínűnek
tartják, hogy Miss Glov er v olt az, aki rábeszélte Christabelt, írja
m eg a Tündér Melusinát, ezt a leny űgöző és titokzatos elbeszélő
költem ény t, m ely ben a v arázserőv el rendelkező félig nő, félig kígy ó
történetét dolgozza fel. A Tündér Melusina rejtett kincseket tartogat:
a preraffaelita korszakban több kritikus nagy ra tartotta, köztük
Swinburne is, aki azt írta róla: „Halk, erős m esekígy ó, m ely ben több
az életerő és a m éreg, m int az hölgy fogta pennától általában
elv árható, de stílusa nem harsány . Oly an, m int Coleridge Kígy ója,
m ely a Képzelet szim bólum aként jelenik m eg, a saját farkába
harapv a.” Mára a m ű, teljesen érthető m ódon, feledésbe m erült.
Christabel szerény , de szilárd hírnev ét v isszafogott, törékeny
v erseinek köszönheti, m ely ek finom érzékeny ségéből, kissé kom or
hangulatából és zaklatott, de m egingathatatlan keresztény hitéből
születtek.
Miss Glov er 1 86 1 -ben sajnálatos m ódon a Tem zébe fulladt.
Halála szem látom ást lesújtotta Christabelt, aki v isszatért
családjához, és csendes, esem ény telen életének hátralév ő részét
Sophie húgánál töltötte. A Melusina után úgy tűnik, nem írt több
v erset, és egy re inkább önkéntes hallgatásba v onult. 1 89 0-ben halt
m eg, hatv anöt év es korában.

Veronica Honiton megjegyzései Christabel költészetéről pusztán

„családi miszticizmusára” korlátozódtak, szerinte George
Herbertre emlékeztet, aki a cselédeket ünnepli, akik imádkozva
takarítanak: „A te dicsőségedre sepri, sikálja fel, ó Uram,
6
a szobát.”

A rend és tisztaság jó,

vasalt, sima az abrosz
rendes, pontos munka
soha meg nem árthat.

A ház makulátlan
a Vendég most jön el
Látja fehér vásznunk
patyolat tiszta len
 Veszi s összehajtja
Örök nyugalmunkra.

Harminc évvel később a feministák zavarodott, dühödt alaknak

látták Christabel LaMotte-ot. Olyan cikkeket írtak róla, mint
például Ariachné elszakadt hálója: a művészet mint
félbehagyott szövés LaMotte költészetében. Vagy: Melusina és
a démoni alakmás: Jó anya, gonosz kígyó. Kezelhető
dühkitörés: Christabel LaMotte ellentmondásos háziassága.
Fehér kesztyűk: Blanche Glover – rejtett leszbikus szexualitás
LaMotte verseiben. Maga Maud Bailey is írt egy értekezést:
Melusina, a városépítő: romboló női kozmogónia címmel.
Roland tudta, hogy ezzel kellene kezdenie, de megrémisztette
a cikk hatalmas terjedelme és bonyolult nyelvezete. Az Ariachné
elszakadt hálójával kezdte, amely elegáns stílusban boncolgatta
Christabel bogarakról szóló verseit, amelyekből, úgy tűnik, elég
sokat írt.

E lénytől, mely csupa görcs, folt,

Kínnal kicsikar
Holmi rút kéz csudahálót,
Fénycsapdába csal,
Zümmögők vesznek bele, e rend finom,
A vizen geometria, világot oda von.

Nehezére esett koncentrálni. Közép-Anglia síkságán haladt

keresztül, egy kekszgyár mellett suhant el a vonat, majd egy
fémládagyár, mezők, sövények, árkok – szépek és kevésbé
szépek következtek. Miss Honiton könyvének első lapján,
susogó, átlátszó védőfólia alatt az a kép szerepelt Christabelről,
amelyet Roland először látott: barnás színű, nagyon korai
fénykép. Bő, háromszög alakú köpönyeget viselt, hozzá kis
főkötőt, amelynek belső szegélyén fodor díszlett, és amelyet
az álla alatt hatalmas szalagcsokorral rögzített. Ruhái sokkal
feltűnőbbek voltak, mint ő maga; szinte elrejtőzött bennük.
A fejét kérdőn, talán mert „madárszerű” alaknak látta önmagát,
kissé félrehajtva tartotta. A halántékán kilátszott hullámokba
fésült világos haja, szétnyílt ajkai közül nagy, egyenletes fogak
villantak elő. A kép nem egy létező, egyedi ember benyomását
keltette, inkább viktoriánus hölgyet, különleges, tartózkodó
költőnőt ábrázolt általánosságban.
Roland először nem ismerte fel Maud Baileyt, és mivel ő maga
sem volt feltűnő alak, majdnem utolsóként léptek ki
a pályaudvar főbejáratán. A nőt, bár felismerni nem volt könnyű,
nem lehetett nem észrevenni. Magas volt, olyan magas, hogy
Fergus Wolffnak bizonyára egyenesen a szemébe tudott nézni,
sokkal magasabb, mint Roland. Ahhoz képest, hogy tudós,
egészen szokatlan tudatossággal öltözik, gondolta Roland, miután
több különböző változatot elutasított magában a nő zöld-fehér
együttesének definiálására. Hosszú, fenyőzöld zakót és szoknyát
viselt, a zakó alatt fehér selyemblúzt, hozzá puha fehér harisnyát
és csillogó zöld cipőt. A harisnyán aranybarna bőr tűnt át. Haja
nem látszott, festett selyemkendőt tekert rá szorosan,
turbánszerűen, egészen a homlokába húzva. A kendő-turbánt
pávatollakkal díszítette. Roland annyit látott, hogy a szemöldöke
és a szempillája szőke. Arcbőre tiszta fehér, ajkát nem festi, arca
határozott, nagyon higgadt. Nem mosolygott. Köszönt, és el
akarta venni a férfi táskáját, de ő nem engedte. A nő makulátlan,
csillogó zöld bogárhátúval járt.
– Felkeltette az érdeklődésemet a kérdése – mondta,
miközben elindult. – Örülök, hogy rászánta az időt és eljött.
Remélem, érdemes lesz – szándékosan visszafogott, előkelő
hangon beszélt. Valami erős, páfrányszerű illat áradt felőle.
Rolandnak nem tetszett a hangja.
– Lehet, hogy teljesen fölöslegesen jöttem. Csak egészen kicsi
a valószínűsége, hogy igazam van.
– Majd meglátjuk.

A Lincolni Egyetem fehér kerámialapokkal burkolt tornyokból

állt, melyek egyhangúságát lila, narancsszín és ritkábban
méregzöld csempék törték meg. Ha nagyon erős szél fúj, mesélte
dr. Bailey, a csempék lerepülnek, és komoly veszélyt jelentenek
az arra járókra. És gyakran fúj erős szél. A campus teljesen sík
területen helyezkedett el, szinte sakktáblaszerű felosztással,
amelynek merevségét a képzeletdús kertépítőnek csatornák és
medencék útvesztőjével sikerült oldania, ezek keresztbe-kasul
behálózták a négyzet alakú, osztott teret. A medencék hullott
levelekkel voltak tele, köztük időnként csillogó aranyhalak
gyöngyházszínű orra villant fel. Az egyetemet a fejlődés
virágkorában alapították, de mára kissé piszkos és csiricsáré
benyomást keltett; a fehér márványnégyzetek között habarccsal
borított foghíjak éktelenkedtek.
A szél megremegtette dr. Bailey díszes fejfedőjének rojtjait,
felborzolta Roland fekete haját. A férfi zsebre dugta a kezét, egy
lépéssel lemaradt a nő mögött. Úgy tűnt, rajtuk kívül sehol egy
lélek, bár a tanév kellős közepén jártak. Megkérdezte dr. Baileyt,
hol vannak a diákok, mire ő azt felelte, hogy a szerda tanítás
nélküli nap, sportolásra és csendes tanulásra van fenntartva.
– Mind eltűnnek. Nem tudjuk, hová. Mintha valaki
elvarázsolná az egész helyet. Néhányan a könyvtárban vannak.
De a többség nem ott van. Fogalmam sincs, hová mennek
ilyenkor.
A sötét vízfelszín fodrozódott a szélben, a narancssárga
levelektől egyszerre tűnt recésnek és simának.

Dr. Bailey irodája a Tennyson Torony tetején volt.

– Választhattam: ez, vagy a Marianről elnevezett torony –
jegyezte meg távoli, rosszalló hangon, amint beléptek
az üvegajtón. – A városatya, aki az egyetemet alapította, azt
akarta, hogy az egészet a sherwoodi erdővel kapcsolatos
alakokról nevezzék el. Itt van az Anglisztika Tanszék,
a Bölcsészkar irodája, a Művészettörténet, és a Nőtudományi
Intézet. De a Gyűjtemény nem. Azt a könyvtárban találja meg.
Majd beviszem oda is. Kér kávét?
Páternoszterrel mentek fel, amely rendszeresen
megnyikordult az egyébként üres ajtók előtt. Roland nem érezte
jól magát ebben az ajtó nélküli liftben. A nő pontos időzítéssel
lépett be, és már elindult fölfelé, amikor ő utána mert lépni,
úgyhogy szinte fel kellett kapaszkodnia mellé, már-már ugrott,
és majdnem túl későn. A nő nem szólt semmit. A páternoszter
falait tükör borította, bronzlámpák világították meg. Minden
falról Maud alakja villant felé. Kiszálláskor a nő megint pontosan
tudta, mikor kell lépnie, Roland viszont ismét megtorpant,
a padló már emelkedett alatta, mire kiugrott.
Maud szobájának egyik fala üvegből készült, a másik hármat
viszont a padlótól a mennyezetig könyvespolcok borították.
A könyvek rendben sorakoztak, téma és betűrend szerint. Nem
porosak. Ez volt az egyetlen jele, hogy takarítani is szoktak ezen
a rideg helyen. A szobában a szépséget egyedül Maud Bailey
képviselte. Kecsesen fél térdre ereszkedett, hogy be tudja dugni
az elektromos vízforralót, majd az egyik szekrényből két kék-
fehér mintás japán csészét vett elő.
– Üljön le – mondta határozottan, és egy alacsony, világoskék
kárpitozású székre mutatott, amelyen bizonyára a diákjai is
szoktak ülni, amikor visszakapják kijavított munkáikat.
Világosbarna kávét készített Nescaféból. Nem vette le a turbánt.
– Nos, miben tudok segíteni önnek? – kérdezte, miután ő maga
is leült az íróasztal fedezéke mögé.
Roland azon töprengett, milyen stratégiát válasszon. Mielőtt
megismerte a nőt, bizonytalanul azt képzelte, hogy talán meg is
mutathatja neki az eltulajdonított levelek fénymásolatát. Most
azonban már tudta, ezt nem teheti. A nő hangjából hiányzott
minden melegség. Így hát csak annyit mondott:
– Randolph Henry Ash munkásságán dolgozom. Amint azt
megírtam, nemrégiben jutott a tudomásomra, hogy talán
levelezett Christabel LaMotte-tal. Nem tudom, önnek van-e
tudomása ilyen levelezésről. Az biztos, hogy találkoztak.
 – Mikor?
Roland átnyújtotta Crabb Robinson naplójából készített
jegyzeteit.
– Lehet, hogy Blanche Glover naplójában találunk rá utalást.
A Gyűjteményben van. Ezt az időszakot öleli fel. Akkor kezdte el
írni, amikor Richmondba költöztek. A levéltárunkban lévő
papírok nagyrészt Christabel íróasztalának tartalmát képezték,
amikor meghalt. Az volt a kívánsága, hogy küldjék el az egyik
unokahúgának, May Baileynek, „abban a reményben, hogy egy
napon feltámad érdeklődése a költészet iránt”.
– És feltámadt?
– Tudtommal nem. Hozzáment az egyik unokatestvéréhez,
elköltözött Norfolkba, szült tíz gyereket, és nagy háztartást
vezetett. Én az ő családjából származom, ő volt az üknagyanyám,
ami azt jelenti, hogy Christabel volt az üknagynéném. Amikor
idejöttem, rábeszéltem apámat, hogy tegyük be a papírokat
a levéltárba. Nem sok anyag van benne, de ami van, az fontos.
A mesék kéziratai, sok dátum nélküli vers mindenféle kis
cédulákra írva, és persze a Melusina összes változata. Legalább
nyolcszor írta újra, mindig megváltoztatta. Van még egy
jegyzetfüzet, néhány levél a barátaitól, és Blanche Glover
naplója, mindössze három évről. Nem tudom, volt-e több is
a családunk tulajdonában, sajnos, azt kell mondanom, senki nem
törődött a hagyatékkal, és eddig semmi egyéb nem került elő.
– Na és LaMotte? Ő nem vezetett naplót?
– Amennyire tudjuk, nem. Majdnem biztos, hogy nem.
Az egyik unokahúgának szóló levelében azt írja, hogy nem
javasolja. Elég jó levél. „Ha rendezni tudod Gondolataidat, és
képes vagy Művészetté formálni őket, jó. Ha a Hétköznapok
kötelezettségeiben és szeretetében megelégedést találsz, jó. De
ne kövesd el azt a hibát, hogy morbid önvizsgálatot tartasz!
Az egyáltalán nem segíti elő, hogy az ember jó művet alkosson,
vagy hasznos életet éljen. Az utóbbiakról az Úr majd
gondoskodni fog, s rátalálsz a megnyíló lehetőségekre. Az előző
viszont csak Akarat kérdése.”
– Nem igazán értek egyet vele.
– Érdekes meglátás. Ezt már elég későn írta, 1886-ban.
A művészet mint akaraterő. Nem túl divatos vélemény egy
nőtől. Illetve talán férfitől és nőtől sem az.
– Megvannak a levelei?
– Nem sok. Néhány családi levél, ehhez hasonló útmutatások,
receptek kenyérsütéshez és borkészítéshez, panaszos írások.
Van még néhány, de nem a richmondi korszakból, egy bretagne-i
utazásából maradt fenn egy-kettő. Talán tudja, hogy éltek ott
rokonai. Úgy tűnik, Miss Gloveren kívül nem volt más bizalmas
barátnője, ők viszont nem leveleztek, hiszen együtt laktak.
A leveleket még nem adták ki, Leonora Stern próbálja sajtó alá
rendezni őket, de nem túl sok anyag gyűlt össze. Gyanítom, hogy
Sir George Baileynél Seal Courtban van valami, de ő senkinek
nem hajlandó ezeket megmutatni. Leonorát fegyverrel
fenyegette meg. Én jobbnak láttam, ha ő megy oda, nem én –
mint bizonyára tudja, ő Tallahassee-ben él –, mert a családunk
Seal Court-i és norfolki ága között kellemetlen pereskedések és
sértődések feszülnek. De Leonora közeledése nagyon kínos
eredménnyel zárult. Felettébb kínos eredménnyel. Hát igen. Na
és ön miből gondolta, hogy Randolph Henry Ash érdeklődött
LaMotte iránt?
– Az egyik könyvében találtam egy befejezetlen levelet, azaz
egy vázlatot, egy azonosítatlan nőhöz. Az jutott eszembe, talán ő
lehetett az. Crabb Robinsont is megemlítette. Azt írta, ő
megértette az ő verseit.
– Ez nem tűnik nagyon valószínűnek. Nem hinném, hogy
Christabelnek tetszettek volna Ash versei. Csupa kozmikus
férfiasság. Vagy az a csúnya antifeminista vers, amelyik egy
médiumról szól, mi is volt a címe? Ki múmiát szeret? Olyan
nehézkes és homályos az egész. Semmi köze Christabel LaMotte-
hoz.
Roland reménytelenül nézte a sápadt, keskeny ajkat. Bárcsak
ne jött volna el. Az Ash iránti ellenséges érzés mintha őellene is
irányult volna. Legalábbis úgy érezte. Maud Bailey folytatta:
– Megnéztem a céduláimat – a Melusina teljes elemzésén
dolgozom –, és csak egyetlen hivatkozást találtam Ashre. Üzenet
William Rossettihez (az a kézirat Tallahassee-ben van), egy
versével kapcsolatban, amelyet Rossetti kiadott: „Ezeken
a komor novemberi napokon leginkább olyan vagyok, mint RHA
fantáziájának szüleménye, az a szerencsétlen teremtmény, aki be
van falazva abba a szörnyű Tömlöcbe, akit erőszakkal
némítottak el, és már csak a halálra vágyik. Férfias Bátorság
szükségeltetik ahhoz, hogy valaki örömét lelje abban, hogy
képzeletében az Ártatlanokat föld alatti tömlöcbe zárja, azonban
Női Türelem, hogy a rideg valóságban elviselje mindezeket.”
– Ezzel A tömlöcbe vetett boszorkányra, utalt?
– Természetesen – felelte a nő türelmetlenül.
– Mikor írta?
– 1869-ben. Azt hiszem. Igen. Erőteljes képek, de nem nyújt
valami sok segítséget.
– Elég ellenségesnek tűnik.
– Pontosan.
Roland belekortyolt a kávéjába. Maud Bailey visszatette
a cédulát a megfelelő helyre. Tekintetét a dobozról le nem véve
kérdezte:
– Bizonyára ismeri Fergus Wolffot. Azt hiszem, ugyanazon
az egyetemen dolgozik, ahol Ön.
– Ó, hogyne. Éppen ő javasolta, hogy Önhöz forduljak LaMotte
ügyében.
Csend. Az ujjak sebesen mozognak, mintha keresne valamit.
– Ismerem őt. Egy konferencián találkoztunk, Párizsban.
A hangja mintha már nem lenne olyan határozott, olyan
tekintélyt parancsoló, gondolta Roland rosszmájúan.
– Tudom, mesélte – felelte közönyös hangon, de közben azt
figyelte, összerezzen-e a nő, megijed-e attól, mit mondhatott
Fergus, vagy hogy beszélhetett róla. Maud összeszorította ajkát,
és felállt.
– Átkísérem a Gyűjteménybe.

A Lincolni Könyvtár nem is különbözhetett volna jobban az Ash-

művek jellegétől. Mintha az egész egy üvegdoboz lenne,
üvegfalakon csövek futnak végig, ajtók nyílnak belőlük, akár egy
doboz játék, mint valami Lego-város. A falak mentén zörgő
fémpolcok, a padlóra a lépcsőkorlátokkal és a liftekkel színben
harmonizáló, a lépések zaját elnyelő vörös és sárga mintás
szőnyeg simul. Nyáron bizonyára ragyog az egész, és jó meleg, de
most a nyirkos ősz palaszürke égboltja mintha külső dobozként
magába zárta volna az üveglapokat, melyekben kicsi, kerek
lámpák sora tükröződött, mint Csingiling tündér lidércfényei
7
Sohaországban . A Nőtudományi Gyűjtemény magas falú
„akváriumban” helyezkedett el. Maud Bailey világos tölgyfa
asztalhoz, csővázas székre ültette Rolandot, mintha akaratos
óvodás lenne, és különböző dobozokat tett elé. Melusina I.
Melusina II. Melusina III. és IV. Melusina, be nem sorolt.
Breton versek. Ájtatos versek. Vegyes versek. Blanche. Ebből
a dobozból elővett egy hosszúkás, vastag, kicsit főkönyvre
hasonlító zöld könyvet. Előzéklapja márványozott papír:

Napló magányos életünkről

richmondi házunkban
Blanche Glover
Megkezdve beköltözésünk napján.
1858. május elseje

Roland tisztelettudóan vette kézbe. Nem keltett benne olyan

leküzdhetetlen vonzalmat, mint a zsebében hordott két levél, de
felébresztette kíváncsiságát.
Nyugtalan volt, mert egynapos retúrjegye volt a vonatra.
Nyugtalan volt, mert látta, hogy Maudnak nincs sok türelme
hozzá. A naplót izgatott, szép kézírással, rövid, sietős vonásokkal
írták. Belelapozott. Szőnyegek, függönyök, a visszavonult élet
örömei, „ma felvettünk egy mindenes szakácsnőt”, új recept
a rebarbara elkészítésére, egy festmény, amely Hermészt
ábrázolja kisgyermek korában az édesanyjával, és igen, megvan,
villásreggeli Crabb Robinsonnál.
– Ez az.
– Jól van. Itt hagyom. Majd eljövök önért, amikor bezár
a könyvtár. Van pár órája.
– Köszönöm.
Elm entünk itthonról, Mr. Robinson m eghív ott m inket
v illásreggelire. Mr. Robinson kellem es, ám bár ném iképp unalm as
idős úr. Bony odalm as históriát m esélt nekünk Wieland
m ellszobráról, am ely et ő m aga m entett m eg a m éltány talan
eny észettől, Goethe és m ás irodalm i kiv álóságok legnagy obb
öröm ére. Em lítésre érdem es dolog nem sok hangzott el, különösen
nem az én szám ból; én árny ékba húzódtam , de hiszen m agam
v álasztottam ezt. Jelen v olt Mrs. Jam eson, Mr. Bagehot, Ash,
a költő, a felesége nélkül, aki nem érezte m agát elég erősnek e
látogatáshoz, v alam int a London Univ ersity néhány fiatalabb
tagja. A Hercegnő, jogosan, nagy csodálatban részesült. Sok okosat
m ondott Mr. Ashnek, akinek költészetét én képtelen v agy ok
kedv elni, bár a hercegnő bev allotta, hogy kedv es neki, am ely
v allom ás a költőnek term észetszerűleg hízelgett. Az én v élem ény em
szerint Ashből hiány zik Alfred Tenny son lírai áradata és
intenzitása, s én kételkedem kom oly ságában. Mesm erről szóló
költem ény e rejtély szám om ra, m iv el nem tudom biztosan
eldönteni, m i a felfogása a hipnózisról, gúny olódik rajta v agy
elfogadja, és ez hasonlóképpen így v an m ás m űv ei olv astán is,
m égpedig oly gy akran, hogy az elgondolkoztatja az em bert: nem
arról v an-e szó, hogy kev éske m ondaniv alóját nagy adag körítéssel
adja elő. Am i engem illet, én v égighallgattam egy hosszas
fejtegetést egy fiatal és fontoskodó liberális egy etem istától
az oxfordista m ozgalom ról. Bizony ára m eglepte v olna, ha
elm ondom igaz Vélekedésem et ezekről a dolgokról, de én nem
óhajtottam ily en közeli betekintést ny újtani neki gondolataim ba,
szótlan m aradtam tehát, legjobb tudásom szerint csak m osoly ogtam
és bólogattam , Gondolataim at pedig m egtartottam m agam nak. De
m ajdnem öröm m el fogadtam , am ikor Mr. Robinson úgy döntött,
az egész társaságnak szeretné elm esélni olaszországi utazását
Wordsworthszel, aki m inden lépésnél hazav ágy ott, és csak
a legnagy obb nehézségek árán lehetett ráv enni, hogy nézzen körül.
Én is hazav ágy tam , és örültem , am ikor becsukhattam m agunk
 m ögött a m i drága nagy ajtónkat, és kis szalonunk csendjébe
burkolóztunk.
Bár nem v olt bátorságom ezt Mr. Robinsonnak is elm ondani,
szerintem az otthon nagy szerű dolog, feltév e hogy az bizony osan
az em ber saját otthona, am int a m i kis házunk. Am ikor korábbi
létem re gondolok – m indarra, am it akkor rem élhettem , am it józan
ésszel v árhattam hátralév ő életem től: egy m egtűrt hely et v alaki
szalonjának a sarkában, cselédszobát, v agy ahhoz hasonlót –, hálát
adok m inden apró dologért, am i oly kim ondhatatlanul kedv es
szám om ra. Későn ebédeltünk, Liza hideg szárny ast és salátát
készített nekünk, délután sétáltunk egy et a parkban, dolgoztunk,
este pedig m eleg tejet ettünk cukorral m egszórt fehér keny érrel,
am int azt m aga Wordsworth is szokta v olt. Zenéltünk és énekeltünk
8
egy ütt, és felolv astunk egy kev eset a Tündérkirálynőből. Napjaink
egy beszöv ik a hétköznapok egy szerű öröm eit, am it soha nem fogunk
m agától értetődőnek tartani, a Műv észet és a Gondolat m agasabb
öröm eiv el, m ely eket m ost úgy kóstolgathatunk, ahogy nekünk
tetszik, senki nem tiltja m eg, és nem is bírál érte. Richm ond m inden
bizonny al m aga az Égi Város, m ondtam a Hercegnőnek, aki csak
anny it tett hozzá, csak azt rem éli, egy etlen gonosz Tündér sem
irigy li jó sorsunkat.

Semmi több. Három és fél héten keresztül csak egyszerű ételek,

séták, felolvasások, zene leírása és beszámoló Blanche
festményéhez készülő vázlatokról. Aztán Roland talált egy
mondatot, ami lehet, hogy jelent valamit, de lehet, hogy nem.
Semmi jelentése, ha az ember nem figyel különösen.
Azon töprengtem , ne próbálkozzam -e m eg Malory v alam ely ik
alakjáv al olajképben; talán jó lenne az a jelenet, am ikor Nim ue
leány a bebörtönzi Merlint, esetleg a m agány os astolati hajadon
alakja. Elm ém ben hom ály os képek kergetőznek, de egy etlen
„m uszáj m egfesteni” tém át sem látok. Egész héten tölgy fákat
rajzoltam a Richm ond Parkban – de m inden v onalam túl könny ed
robosztus törzsükhöz. Mi v onz m inket afelé, hogy széppé tegyük azt,
am inek a brutális Erőt kellene kifejeznie? Nim ue v agy a Lily ,
9
Astolat asszony a alakjához m odellre lenne szükségem , ám
a Hercegnőtől nem v árhatom , hogy idejéből ily sokat áldozzon rám .
Mindazonáltal rem élem , nem gondolja, hogy a Christabel Sir Leoline
előtt cím ű képre szánt ideje m erő elfecsérelt idő v olt. Oly an
v ékony an festek, m intha m unkám m eg nem v ilágított üv egablak
lenne, am ely csak egy fény sugárra v ár, hogy fentről, hátulról
m egv ilágítsa és életre keltse. Csakhogy a v ászon m ögött, a v ásznon
 túl nincsen sem m i. Ó, hogy szeretnék Erőt! A hálószobájában
akasztotta fel a Christabelt, ahol rásüt a reggeli nap, és m inden
hibám at felszínre hozza. Nagy on izgatott egy hosszú lev él m iatt,
am ely tegnap érkezett, és am ely et nem m utatott m eg nekem , csak
m osoly ogv a elolv asta, m ajd felkapta, kicsire összehajtotta és eltette
gy orsan.

Semmi nem volt ebben, leszámítva Roland vágyát, mely azt

sugallta, hogy a hosszú levél az ő levele volt. Bármilyen levél
lehetett. Vajon volt több is? Három héttel később megint talált
egy jelentőségteljes teljesen jelentéktelen mondatot.
Liza és én alm a-birsalm a sajtot főztünk, a kony ha csöpögő
m uszlinkendőkkel v an tele, am ely eket ötletesen, pókhálóként,
felfelé fordított székek lábai közé kötöttünk. Liza m egégette
a ny elv ét, am ikor m egkóstolta, eléggé besűrűsödik-e a m assza, és
túlságosan m ohó v olt, v agy túlságosan a kedv em ben akart járni.
(Liza valóban m ohó. Biztos v agy ok benne, hogy éjszakánként
keny eret és gy üm ölcsöt eszik. Am ikor lejöv ök a reggelihez, gy akran
látom , hogy durv a, ferde v ágás v an a keny éren, am ily et én soha
nem ejtenék.) Ebben az év ben a Hercegnő nem segített nekünk.
Az Irodalm i Lev élen dolgozott, hogy elpostázhassa, bár ezt tagadta,
és azt állította, szeretné sietv e befejezni Az üvegkoporsót
a m eseköny v höz. Azt hiszem , kev esebb v erset ír. Az bizony os, hogy
ha ír is, nekem nem m utatja m eg esténként, am int korábban
szokása v olt. Ez a lev elezés nem v álik v alódi tehetségének jav ára.
Nincs v alóban szüksége erre a postai úton történő hízelgésre. Ism eri
önm aga értékét. Bárcsak én is oly biztos lehetnék saját értékeim ben.

Két héttel később:

Lev elek, lev elek, lev elek. Nem nekem . Nekem nem szabad látnom
ezeket, sőt tudnom sem szabad róluk. Nem v agy ok én v ak
v akondok, Hölgy em , sem pedig jól idom ított szobalány , aki
elfordítja a fejét, és nem is látja, am i nem rá tartozik. Nincs szükség
rá, hogy ily gy orsan eldugd őket a v arrókosarad aljára, v agy
felszaladj v elük, és betedd a zsebkendőid alá. Nem v agy ok kém , sem
őrszem , sem nev előnő. Nev előnő az aztán egészen biztosan nem
v agy ok. Attól a sorstól m egm entettél, és soha, egy etlen pillanatig,
egy etlen pici pillanatig sem kell hálátlannak v agy köv etelőzőnek
tartanod.

Két héttel később:

 Szóv al m ost m ár v an egy házi Csav argónk. Valam i ott fújtat és
szim atolgat kis m enedékünk körül, próbálgatja a zsalukat, feszegeti
az ajtókat. A régi időkben a m adárberkeny e bogy óit és öntöttv as
patkót tettek a szem öldökfára, hogy táv ol tartsák a tündérnépet. Fel
fogok szögelni egy et, hogy lássák, így ha m ég lehet,
m egakadály ozzam a behatolást. Cicka, a kuty ánk fél
a csav argóktól. A ny akán felm ered a szőre, m int a farkasoknak,
am ikor m eghallják a Vadászt. Kiv icsorítja fogait. Mily en kicsi,
m ily en m eghitt egy ily en feny egetett lak! Mily en nagy oknak
tűnnek a zárak! Mily en ijesztő lenne, ha felfeszítené őket v alaki, s
szanaszét röpülnének a szilánkok!

Két héttel később:

Hov á lett érintkezésünk őszintesége? Az apró, kim ondhatatlan
dolgok, m ely eket egy ütt, csendes harm óniában éltünk át? Ez
a leselkedő odaszorította szem ét a falakon lév ő hasadékokra, és
szégy entelenül bám ul befelé. A Hercegnő csak nev et, s azt m ondja,
nem akar sem m i rosszat, am úgy sem láthatja a lény eget, am it m i
ketten ism erünk és titokban tartunk, és ez v alóban így is v an, így
kell lennie, így kell lennie m indig. De őt szórakoztatja, ha hallja,
am int szilárd falaink körül lopakodik zihálv a, azt hiszi, m indig
ily en Kezes lesz, m int m ost. Nem állíthatom , hogy én jobban tudom ,
én nem tudok sem m it, soha nem is v olt tapasztalatom ily en
dolgokban, de féltem őt. Megkérdeztem , m enny it írt m ostanában,
m ire ő csak nev etett, s azt felelte, oly sokat tanul, oly nagy on sokat,
és m ajd am ikor m indent m egtanult, új tém ákról fog írni, és sok új
dolgot fog m ajd elm ondani. És m egcsókolt, drága Blanche-nak
nev ezett, azt m ondta, tudom , hogy ő jó kislány , nagy on erős, és
nem ostoba. Én azt v álaszoltam , hogy m ind, egy től egy ig ostobák
v agy unk, és az isteni erőre szorulunk, hogy segítsen ki m inket
gy engeségünkben. Azt m ondta, m ég soha nem érezte ily en
erőteljesen az isteni segítség jelenlétét, közv etlenségét, m int épp
az utóbbi időkben. Felm entem hálókam arám ba, és úgy
im ádkoztam , m int azóta sem , hogy elkeseredésem ben azért
im ádkoztam , elhagy hassam Mrs. Teape házát, és azt gondoltam ,
im ám soha nem hallgattatik m eg. A gy erty a lángja a huzatban
hatalm as árny ékokat v etett a m enny ezetre, m intha m arkoló kéz
ujjai lettek v olna. Tehetnék ily en m ozgékony , m arkoló ujjakra
hasonlító fény eket és árny v onalakat Nim ue és Merlin köré. Bejött
hozzám , m iközben ott térdeltem , felem elt, és azt m ondta, soha nem
szabad veszekednünk, és ő soha, soha nem fog okot adni rá, hogy
kételkedjem benne, és nem is szabad azt feltételeznem róla, hogy
képes lenne rá. Biztos v agy ok benne, hogy kom oly an így is érez.
Nagy on felizgatta m agát, néhány könny csepp is legördült az arcán.
 Majd sokáig egy ütt v oltunk, csendben, ny ugodtan, a m agunk
különleges m ódján.

Másnap:
A Farkas eltáv ozott az Ajtó elől. Cicka kuty a ny ugodtan fekszik
a v ackán. Én elkezdtem az astolati hajadon, Lily képén dolgozni.
Hirtelen ezt találtam a legjobbnak.

Az írás, sőt maga a napló is váratlanul véget ért, még az év

végéig sem folytatódott. Roland azon gondolkozott, voltak-e
további naplók. Kis papírszeleteket dugott azokhoz a helyekhez,
amelyek kiegészítették az ő történetét, ha ugyan létezett. Semmi
bizonyíték nem volt, ami a Csavargót azonosította volna
a levélíróval, vagy a levélírót Randolph Henry Ashsel, ő mégis
erősen meg volt győződve róla, hogy ez a három alak ugyanaz.
De ha ez igaz, Blanche nem írta volna le? Meg kell kérdezni Maud
Baileyt, mit tud erről a Csavargóról, de hogy tehetné ezt meg
anélkül, hogy bevallja, miért érdeklődik ennyire iránta? Tegye ki
magát annak a bíráló, fensőbbséges tekintetnek?
Maud Bailey bedugta a fejét az ajtón.
– A könyvtár mindjárt bezár. Talált valamit?
– Azt hiszem. De lehet, hogy a fantáziám terméke az egész.
Néhány dolgot meg kellene kérdeznem valakitől, azaz Öntől.
Szabad fénymásolatot készíteni a kéziratról? Egyszerűen nem
volt időm kimásolni, amit találtam. Én…
– Úgy látom, hasznosan telt a délutánja – mondta szárazon
a nő, majd engedékenyebben: – Sőt talán még izgalmasan is.
– Nem tudom biztosan. Egyelőre csak találgatok.
– Örülök, ha segíthetek… – mondta Maud, miután
elcsomagolta Blanche naplóját a dobozba. – Igyunk egy kávét.
A Nőtudományi Intézet épületében van egy kávézó.
– Beengednek engem oda?
– Természetesen – hangzott a rideg válasz.

Alacsony asztalka mellé ültek le a sarokban, az egyetemi

bölcsődét hirdető poszter alá. Velük szemben további plakátok:
a Terhességi Tanácsadó testület plakátja – „Minden nőnek joga
van rendelkeznie a saját testével. Nálunk a nők az elsők.” – és
egy Feminista Revüműsor hirdetése: „Jöjjön, tekintse meg
10
a Boszorkányt, a Démonokat, Káli leányait és a Fata
11
Morganát. Garantáljuk, a hideg fog futkosni a hátán, és
rengeteget fog derülni, amint megismeri saját hátborzongató
oldalát a Nemes szellemű és Nemtelen Nők estélyén.” A terem
majdnem üres volt, mindössze egy csapat farmernadrágos nő
nevetgélt a szemközti sarokban, az ablak mellett, rózsaszínű
taréjjal ékes fejüket összedugva két lány beszélgetett. Maud
Bailey kifinomult eleganciája még különösebbnek tűnt ebben
a környezetben. Megközelíthetetlen nő. Roland, aki
elkeseredésében úgy döntött, kockáztat, és megmutatja neki
a levelek másolatát, és ezért bizalmasan, titkolózó halkan beszélt,
kénytelen volt úgy tenni, mintha nem lenne köztük
az az áthatolhatatlan fal, és egészen előre hajolt.
– Emlékszik arra a Csavargóra, aki miatt Blanche annyira
aggodalmaskodott? Lehet róla tudni valamit? Az ajtóban
kaparászó farkasról?
– Semmi bizonyosat. Azt hiszem, Leonora Stern
megpróbálkozott az azonosításával, elképzelhetőnek tartja, hogy
egy richmondi fiatalember, bizonyos Mr. Thomas Hearst az, aki
szívesen zenélt együtt a hölgyekkel. Oboás volt. Ők mind
a ketten kiválóan zongoráztak. Christabelnek fennmaradt két
vagy három levele ehhez a Hearsthez. Az egyikben még néhány
verset is küldött neki, amelyeket ő, a mi szerencsénkre, meg is
őrzött. 1860-ban feleségül vett valakit, és kilépett a képből.
Lehet, hogy Blanche csak kitalálta ezt a csavargót. Elég élénk
volt a képzelete.
– És persze féltékeny is volt.
– Természetesen.
– Na és azok az irodalmi levelek, amelyekre utal? Tudják, kitől
jöttek? Nem voltak kapcsolatban a „csavargóval”?
– Amennyire én tudom, nem. Számos levelet kapott
mindenféle emberektől, például Coventry Patmore-tól, aki
rajongott az ő „édes egyszerűsége” és „nemes rezignáltsága”
iránt. Nagyon sokan írtak neki. Bárki lehetett. Azt gondolja, hogy
Randolph Henry Ash volt a levélíró?
– Nem. Én csak… Azt hiszem, jobb, ha megmutatom ezt.
Elővette a két levél másolatát. Miközben kihajtogatta őket, azt
mondta:
– Meg kell magyaráznom. Ezeket én találtam. Nem mutattam
meg senkinek. Senki nem tudja, hogy léteznek.
Maud már olvasta is a szöveget.
– Miért?
– Nem tudom. Megtartottam magamnak. Fogalmam sincs,
miért.
A nő befejezte az olvasást.
– Hát – mondta – a dátumok egyeznek. Egész történetet ki
lehet találni köré. De nincs semmi igazi bizonyíték. Ez sok
mindent megváltoztathat. Az egész LaMotte-kutatást. Még
a Melusinával kapcsolatos véleményeket is. Ez a „tündér-téma”
rendkívül érdekes.
– Ugye? Az Ash-kutatást is megváltoztatná. A levelei
általában meglehetősen unalmasak, pedánsak és távolságtartók.
Ez viszont egészen más.
– Hol vannak az eredeti levelek?
Roland habozott. Szüksége volt a segítségre. És arra is, hogy
beszélhessen róla.
– Elvettem. Egy könyvben találtam, és elvettem őket. Nem
gondolkoztam rajta, egyszerűen csak elvettem.
– De hát miért? – szigorú, de sokkal élénkebb hangon. – Miért
tette?
– Mert olyan élőnek látszottak. Olyan… nyomatékosnak
tűntek. Úgy éreztem, tennem kell valamit. Hirtelen ötlet volt.
Villámcsapásként ért. De persze úgy gondoltam, hogy majd
visszateszem őket. Vissza is fogom. A jövő héten. Csak még nem
volt rá alkalmam. Nem mintha azt gondolnám, hogy az enyémek,
vagy bármi ilyesmi. De nem is Cropperé vagy Blackadderé vagy
Lord Ashé. Olyan magánjellegűnek találtam őket. Nem tudom
valami jól megmagyarázni.
– Nem. Ha jól gondolom, ezeknek a leveleknek a megtalálása
meglehetősen nagy szerencsét jelent. Mármint Önnek.
– Hát… én akartam foglalkozni velük – kezdte Roland
ártatlanul, és csak ezután értette meg, milyen sértés rejlett
az előbbi megjegyzésben. – Várjon csak… Nem arról van szó,
egyáltalán nem! Ez inkább valami személyes ügy. Ön ezt nem
értheti. Én csak egy régimódi szövegkritikus vagyok, nem
életrajzíró, én nem megyek bele ilyen… nem anyagi hasznot
akartam belőle… jövő héten visszateszem… csak azt akartam,
hogy titok maradjon, mert bizalmas, és hogy dolgozhassak rajta.
A nő elpirult. Elefántcsontszínű bőrét foltokban színezte
az arcába tóduló vér.
– Bocsánatot kérek. Bár nem tudom, miért, hiszen
a feltételezésem nagyon is logikus volt, és nem tudom elképzelni,
hogy merészel bárki ilyesmire vetemedni, csak úgy eltüntetni
egy kéziratot… nekem soha nem lenne hozzá bátorságom. De
már látom, hogy ön nem olyan megfontolásokból tette. Igazán
megértem.
– Csak tudni akartam, mi történt ezután.
– Azt nem engedhetem, hogy lemásolja Blanche naplóját –
a gerince nem bírná –, de kézzel kiírhatja a fontos részeket. És
nyugodtan nézze végig a többi dobozt is. Ki tudja, mit lehet
találni bennük. Végül is Randolph Henry Ash után még senki
nem érdeklődött. Kivegyek önnek egy vendégszobát ma
éjszakára?
Roland gondolkozott. A vendégszoba elmondhatatlanul csábító
volt: nyugodtan alhatna, Val nélkül, gondolkodhatna Ashről,
senki nem sürgetné. De a vendégszoba olyan sokba kerülne,
hogy nem tudja kifizetni. És különben is, a retúrjegye csak mára
érvényes.
– Egynapos retúrjegyem van.
– Azt kicserélhetjük.
– Nem szívesen tenném. Én csak egy munka nélküli
doktorandusz vagyok. Nincs pénzem.
Maud arca színe mélyvörösre változott.
– Erre nem is gondoltam. Akkor az lesz a legjobb, ha nálam
száll meg. Van egy vendégágyam. Még mindig jobb, ha már úgyis
itt van, mint hazamenni, és holnap még egy jegyet venni. Főzök
valami vacsorát. Holnap pedig átnézheti a Gyűjtemény többi
részét. Nekem egyáltalán nem okoz gondot.
Roland a kifakult barna írás fényes fekete képmását nézte.
– Rendben.

Maud Lincoln külvárosában vörös téglás György-korabeli ház

földszintjén lakott. Két nagy szobája volt, a hajdani személyzeti
helyiségekből alakították ki a konyhát és a fürdőszobát.
A mostani bejárat valaha a ház hátsó bejárata lehetett. A ház
az egyetem tulajdona, az emeleten is egyetemi lakások voltak.
A csempézett konyhából vörös téglával burkolt kis udvarra nyílt
kilátás, benne dézsában álló örökzöld növények.
Maud nappalija nem olyan volt, amilyet egy viktoriánus
korszakot tanulmányozó tudóstól elvárna az ember. Vakítóan
fehérlett nemcsak a fal, hanem a lámpák, az ebédlőasztal, még
a berber szőnyeg is törtfehér volt. A tárgyak viszont ragyogóan
színesek: pávakék, karmazsinvörös, napraforgósárga, mély
rózsaszín, semmi halvány vagy pasztell. A kandalló melletti
beugróban elhelyezett üvegtárgyak gyűjteményét – palackokat,
poharakat, papírnehezékeket – spotlámpák világították meg.
Roland nem tudott felengedni, úgy érezte magát, mint aki rossz
helyre tévedt, mintha elegáns galériában vagy orvosi rendelő
várószobájában lenne. Maud kiment vacsorát készíteni,
a felajánlott segítséget nem fogadta el. Roland felhívta a putneyi
lakást, de senki nem vette fel. Maud bejött egy itallal, és azt
kérdezte:
– Nem érdekli a Mesék ártatlanoknak? Van egy első
kiadásom.
A könyvet kopott zöld bőr borította, a címet gót stílusú
betűkkel írták rá. Roland leült a kandalló mellé, Maud fehér
kanapéjára és lapozgatni kezdett.
Volt egy szer egy király nő, aki azt hihette, am it csak kív án,
m indene m egv an a v ilágon, de aztán egy különös, ném a m adár
után kezdett v ágy akozni, m ely ről egy szer egy utazó m esélt neki.
Az a m adár a hav as hegy ekben él, életében csak egy szer rak fészket,
felnev eli arany és ezüst fiókáit, egy etlenegy szer énekel, m ajd
elolv ad, m int hó a m elegben.
Volt egy szer egy szegény csizm adia, annak v olt három szép, erős
fia, két szép lány a, és egy harm adik, aki sem m it nem tudott annak
rendje s m ódja szerint elv égezni: eltörte a tány érokat; ha font,
összekuszálta a szálat; m egsav any ította a tejet; ha köpült, a v aj
nem akart összeállni; ha tüzet rakott, a szoba m egtelt füsttel.
Haszontalan, rem ény telen, álm odozó lány v olt. Az any ja gy akran
m ondogatta is neki, hogy bár elm enne a nagy v adon erdőbe, ott
próbálna gondoskodni m agáról, akkor m ajd m egtanulná, hogy
hallgatni kell a jó tanácsokra, és m inden m unkát rendesen el kell
v égezni. Az önfejű leány pedig v ágy akozni kezdett, hogy legalább
egy kicsit besétáljon a v adonba, ahol nincsenek tány érok, sem
hím zés, de lehet, hogy szükség lenne ily esm ire, és tudta, hogy
egy edül boldogulna.

Roland a fametszeteket nézegette, melyekről az első oldalon

annyit írtak: „Illusztrálta: B. G.” Nőalak áll főkötőben, lobogó
kötényben, otromba facipőben egy tisztáson, körülötte sötét
fenyők magasodnak, összeölelkező tűleveleik közül fehér
szempárok villognak. Egy másik alak, beburkolózva valami
halászhálónak látszó lepelbe, amelyről kis csengők lógnak,
hálóval borított öklével egy kunyhó ajtaját veri, az emeleti
ablakokban otromba, ellapított arcok kukucskálnak. Kis ház,
körülötte ugyanazok a fekete fák, a ház előtt nyúlánk testű
farkas, mint valami sárkány, pofáját a tisztára söpört lépcsőre
fekteti, teste a lépcső sarka körül, szőre ugyanúgy borzolódik,
égnek áll, mint a fák éles tűlevelei.
Maud Bailey rákkonzervet, omlettet és salátát tálalt fel
vacsorára, utána egy kis Bleu de Bresse-t és egy tál kemény
almát. A Mesék ártatlanoknak darabjairól beszélgettek,
amelyek Maud szerint többnyire a Grimm testvérek és Tieck
meglehetősen ijesztő meséinek feldolgozásai, elsősorban
az állatokkal és az engedetlenséggel foglalkoznak. Együtt
olvasták el azt a mesét, amelyben egy asszony kijelentette,
bármit megadna egy gyermekért, mindegy, milyen gyermek,
akár egy sündisznó is lehet. És aztán szült is egy félig fiú, félig
sündisznó szörnyet. Blanche magas viktoriánus széken ülve
rajzolta meg a sünember-gyereket, viktoriánus asztal mellett,
mögötte a tálalószekrény sötét üvege, előtte hatalmas kéz,
parancsolón mutat a tálra. Arca bumfordi, szőrrel borított, alsó
ajka lebiggyedt, mintha épp sírva akarna fakadni. Tüskéi úgy
vették körül csúnya fejét, mint sugaras glória fényküllői; kurta
nyakán, vaskos vállán is nőttek, tüskéi keresztbe-kasul, az oda
nem illő, keményített, fodros gallérba gabalyodtak. Tömpe ujjai
éles karmokban végződtek. Roland megkérdezte Maudot, mit
mondanak erről a kritikusok. Maud azt felelte, Leonora Stern
szerint ez a mese a viktoriánus korabeli nők félelmét tükrözi, sőt
a nők örökös félelmét, hogy szörnyszülöttet hoznak a világra. Ez
kapcsolatban van Frankensteinnel is, amelyet Mary Shelley
szülési fájdalmai és a szüléstől való rettegése nyomán alkotott.
– Ön is így gondolja?
– Ez nagyon régi mese, benne van a Grimm-gyűjteményben
is: a sündisznó magas fán ül, fekete kakason lovagol, dudán
játszik, és becsapja az embereket. Azt hiszem, sok mindent
megtudhatunk Christabelről abból, hogyan írta meg a saját
verzióját. Szerintem egyszerűen nem szerette a gyerekeket, ami
akkoriban sok vénlány nagynénire jellemző lehetett.
– Blanche sajnálja a sündisznót.
– Úgy látja? – Maud szemügyre vette a kis rajzot. – Igen,
igaza van. Christabel viszont nem így gondolta. A sünből végül
nagyon leleményes disznópásztor lesz; erdei makkon tartja és
megsokszorozza a konda létszámát, végül diadalmasan jópár
disznót levág, megsüti és megeszi őket. A mai gyerekeknek ezt
már nehéz megemészteniük, ők a gadarénusok sertéseit is
megsiratják, akikbe Jézus belekergette a gonosz lelket, és
a végén elpusztulnak. Christabel ezt természeti erőként mutatja
be. A sünember győzelemre törekszik akkor is, amikor nincs
semmi esélye. A mese végén elnyeri a király lányának kezét,
akinek éjszaka el kell égetnie a sündisznóbőrt; meg is teszi, és
lám, egy gyönyörű herceg fekszik a karjaiban, megperzselődve,
koromtól feketéllőn. Christabel azt írja: „Arról már nem szól
a történet, vajon sajnálta-e tüskepáncélját és vad, gyors
észjárását; innen már nem mehetünk tovább, talán boldogan
éltek, amíg meg nem haltak.”
– Nekem tetszik.
– Nekem is.
– A rokonság miatt kezdett foglalkozni vele?
– Valószínűleg. De nem biztos. Gyerekkoromban ismertem
egy kis versét, az lett a kiindulópontom. Tudja, a Bailey család
nem igazán büszke Christabelre. Nem tanult emberek. Én
kilógok a sorból. A norfolki nagymamám azt mondta, ha a lány
túl sokat tanul, nem lesz belőle jó feleség. Meg aztán a norfolki
Bailey-ág nem beszél a lincolnshire-i ággal. A család minden
férfitagja odaveszett az első világháborúban, kivéve egy
nyomorékot. Meglehetősen elszegényedtek. A norfolkiak viszont
nagyon jómódúak. Sophie LaMotte egy lincolnshire-i Baileyhez
ment feleségül, úgyhogy én nem azzal a tudattal nőttem fel, hogy
ha házasság révén is, de van egy költő a családban. Volt két
12
derbygyőztes, meg egy nagybácsi, aki megmászta az Eigert,
szóval ilyen dolgok voltak igazán fontosak.
– Mi volt az a versike?
– A cumae-i Szibilláról szólt. Egy kis könyvben szerepelt, amit
karácsonyra kaptam. Az volt a címe, hogy Kísértetek és más
különös teremtmények. Megmutatom.
Roland olvasni kezdte a verset.
 Ki vagy?
Vagyok magas polcon
Porlepte palackban
Kicsire összehúzom
Denevérbőr-száraz testemet.

Ki voltál?
Az arany istene ösztökélt
Éneke harsányan sivított
Hőjétől testem elenyészett
Beszédét már nem értem.

Mit látsz?
Az első nap láttam az eget
A menny boltozatát
Temetve láttam Cézárt
Fehér szemfedele gyolcsát.

Mit remélsz?
Eloltott láng a vágy
Az igaz szerelem hazugság
Poros polcra jutunk mi mind
Jöjj már, jövel halál.

– Nagyon szomorú vers.

– A fiatal lányok gyakran szomorúak. Szeretnek szomorúak
lenni, mert erősnek érzik magukat tőle. A szibilla biztonságban
volt a palackjában, senki nem érhette el, vágyott a halálra. Én
akkor azt sem tudtam, mi az a szibilla. Csak tetszett a vers
ritmusa. De aztán, amikor belekezdtem a küszöbökkel
kapcsolatos munkámba, eszembe jutott a vers, és eszembe jutott
Christabel.
A viktoriánus nők térképzeteiről írtam egy tanulmányt.
Másodrendű lények, és a költészethez vezető küszöb.
Az agorafóbiáról esett szó benne, a klausztrofóbiáról, és arról
az ellentmondásos vágyról, hogy az ember szeretne kiszabadulni
a korláttalan természetbe, a vad lápvidékre, a nyílt mezőre,
ugyanakkor egyre kisebb és kisebb zugokba szertne zárkózni,
ahol senki nem férhet hozzá – mint például Emily Dickinson
önkéntes elvonulása a világtól, vagy a szibilla palackja.
– Vagy mint Ash varázslónője a maga Tömlöcében.
– Az más. Őt Ash bünteti a szépségéért, és amiatt, amit ő
gonoszságnak látott benne.
– Nem, dehogyis. Ash az emberekről ír, a varázslónőt is
beleértve, akik úgy gondolják, hogy boszorkányként büntetést
érdemel szépségéért és gonoszságáért. A varázslónő ebben
egyetértett az emberekkel. Ash nem. Ő az olvasóra bízza
a döntést.
Maud arcán látszott, hogy legszívesebben vitába szállna vele,
de végül csak annyit kérdezett:
– Na és ön? Miért Asht választotta?
– Az anyám nagyon szerette. Angol szakot végzett. Az én
gyerekkoromra rányomta a bélyegét Sir Walter Raleigh alakja,
ahogy Ash látta őt, aztán az agincourt-i csatáról szóló
költeménye, és az Offa fala, majd később a Ragnarök – mondta
Roland, és tétovázott, folytassa-e. – Miután minden egyebet
megtanultam, mindenből levizsgáztam, csak ezek maradtak élők
bennem.
Maud ekkor elmosolyodott.
– Pontosan. Erről van szó. Arról, ami túléli a vizsgákat is.

Maud a magas fehér kanapén ágyazott meg neki a nappaliban.

Nem hálózsákkal vagy pár pléddel, hanem igazi ágyat vetett,
fehér lepedővel, smaragdzöld pamuthuzatú párnákkal és fehér
pehelypaplannal, amit a kanapé alatt lévő rejtett fiókból vett elő.
Átadott neki egy új, bontatlan dobozú fogkefét, és azt mondta:
– Szomorú vagyok Sir George miatt. Olyan goromba pokróc!
Ki tudja, mi lehet a kastélyban? Látta már Seal Courtot?
Viktoriánus neogótika; csupa csipkézet, oromzat, csúcsív, és
az egész egy völgy mélyén áll. Kimehetnénk megnézni, ha
gondolja, hogy belefér az idejébe. Engem nem nagyon érdekel
Christabel élete. Furcsa, nem? Sőt szinte émelyítőnek találnám
olyan tárgyak után kutatni, amelyeket talán megérintett, vagy
olyan helyekre járni, ahol ő is járhatott. A nyelv az, ami valóban
számít, nem igaz? Az a fontos, ami az elméjében történt.
– Pontosan.
– Soha nem izgatott különösebben Blanche Csavargója, meg
az ehhez hasonlók… nem tűnt fontosnak, ki volt az. Elég volt
annyi, hogy ő úgy érezte. De ön most mindent összezavart…
– Nézze – kezdte Roland. Kivette a borítékot a táskájából. –
Elhoztam őket. Végül is mi egyebet tehettem volna? Az írás
eléggé kifakult, de…

Különleges beszélgetésünk óta semmi másra nem tudok

gondolni… Úgy érzem, sőt egész meggyőződéssel tudom, és ez
a tudás nem lehet semmiféle ostobaság vagy félreértés
eredménye, hogy Önnek és nekem újra beszélnünk kell
egymással.

– Értem – mondta a nő. – Ezek a levelek valóban élnek.

– Nincs befejezésük.
– Nincs. Ez csak a kezdet. Nem akarja látni, hol lakott
Christabel? És hol fejezte be az életét?
Roland előtt hirtelen felvillant a macskapisi szagú mennyezet,
a kilátás nélküli szoba.
– Miért is ne? Ha már egyszer itt vagyok.
– Ön megy először a fürdőszobába. Kérem.
– Köszönöm. Mindent köszönök. Jó éjszakát.

Óvatosan belépett a fürdőszobába. Nem olyan hely volt ez, ahol

olvasva üldögélni, vagy a kádban fekve ázni szokás. Hűvös, zöld,
üvegezett helyiség, csillog a tisztaságtól. Vastag, vízszínű zöld
üvegpolcokon nagy, sötétzöld, lezárt tégelyek álltak. A padlót
üvegtéglából rakták, melynek kurta, illuzórikus mélyébe
az ember hiába próbál bepillantani. A zizegő zuhanyfüggöny
olyan volt, mint egy vízesés, az ablakon a színben harmonizáló
roló vízen megcsillanó fények képzetét keltette. Maud hatalmas
zöld törülközői rendben összehajtva sorakoztak
a törülközőszárító rácsán. Sehol nem látszott egyetlen szem
hintőpor, egyetlen szappanfolt sem. Fogmosás közben Roland
a mosdókagyló csillogó felületén látta saját arcát. Az otthoni
fürdőszobájukra gondolt, mely tele van ócska fehérneművel,
nyitott szemfestékes dobozokkal, lógó szoknyákkal és
harisnyákkal, ragadós hajbalzsamos tégelyekkel meg
borotvahabos flakonokkal.

Később Maud állt ugyanott, körbe forgott a zuhany forró,

sziszegő sugara alatt. Gondolatai egy hatalmas, vetetlen, foltos és
zilált ágy emléke körül forogtak, mely emlékbeli ágyon
helyenként kis halmokba gyűrődött az ágynemű, mint a felvert
tojásfehérje. Valahányszor eszébe jutott Fergus Wolff, ezt az üres
csatamezőt látta maga előtt. E kép mögött továbbiak is rejtőztek,
s ha úgy döntött, felidézi őket, mosatlan kávéscsészéket látott,
a padlón heverő nadrágot, amely úgy maradt, ahogy a férfi
kilépett belőle, magasra tornyozott poros papírokat, rajtuk
borospoharak kerek nyomát, porral és hamuval borított
szőnyeget, piszkos zoknik szagát érezte, és más szagokat is.
Freudnak igaza volt, gondolta Maud, miközben erőteljesen
dörgölte fehér lábát: a vágy és az undor nagyon közel áll
egymáshoz. Azon a párizsi konferencián, ahol megismerkedett
Fergusszel, a nemi identitás és az autonóm szöveg volt a téma. Ő
a küszöbökről beszélt, Fergus pedig egy alapos felkészültségről
valló előadást tartott A potens kasztrált, avagy Balzac
hermafrodita hőseinek/hősnőinek fallocentrikus, szexista
strukturáltsága címmel. Érvelésmódja feministának bizonyult.
Előadásmódja viszont valamiért gunyorosnak és felforgatónak
tűnt. Az önparodizálással kokettált. Elvárta, hogy Maud ágyba
bújjon vele.
 – Mi vagyunk a két legintelligensebb ember itt, ugye tudod?
Te vagy a legszebb nő, akit valaha láttam, vagy akiről valaha
álmodtam. Akarlak, kívánlak, hát nem érzed, ez a vágy
ellenállhatatlan?!
Hogy miért is volt ellenállhatatlan, Maud racionálisan nem
tudta megmagyarázni. De igaza volt. Később azonban
elkezdődtek a viták. Maud megborzongott.
Belebújt hosszú ujjú, kényelmes pamut hálóingébe,
a fürdősapka alól kiengedte hosszú, szőke haját. Erőteljesen
fésülni kezdte, másik kezével megemelve a hajzuhatagot, és
közben tökéletesen szabályos vonásait nézte a tükörben. Simone
Weil azt mondta, hogy a szép nő, amikor belenéz a tükörbe, azt
gondolja: „Ez vagyok én.” A csúnya nő azonban egészen
határozottan azt mondja: „Ez nem én vagyok.” Maud tudta, hogy
ez a pontos felosztás túlzott egyszerűsítés eredménye. Annak
a babaarcnak, amelyet látott, semmi köze nincs hozzá, abszolút
semmi. Egyszer, amikor egy feminista gyűlésen szólásra
emelkedett, az egyik nő fütyülni, fujjogni, kiabálni kezdett, mert
azt hitte, ez a fénylő hajkorona valami műholmi, állatokon
tesztelt, csábító és piacképes kozmetikai termék. A többiek
ünnepelték a bekiabálót. Amikor Maud tanítani kezdett, egészen
rövidre vágatta a haját, alig pár centis volt, kilátszott alóla fehér,
lüktető, sebezhető fejbőre. Fergus megérezte, mennyire fél ettől
a babamaszktól, és a maga módján próbált segíteni; arra tüzelte,
hogy hordja az egészet szabadon kibontva, és Yeats versét
szavalta neki a maga ír kiejtésével:

Sosem lesz oly botor,

Bánat gyötörte ifjú, ki
A fülecskéd mögé tűrt méz-színű
Zuhatagra nem tekintve
Csak téged szeret majd,
13
S nem az aranyló hajzatot.
– Szégyellhetnéd magad, ha elhiszed ezt – mondta Fergus –,
pedig te minden másban olyan okos, sőt bölcs vagy, kedves.
– Nem hiszem el – felelte Maud –, és nem is érdekel.
Így hát a férfi rávette, hogy növessze meg a haját, és ő
megnövesztette, előbb csak a szemöldökéig ért, majd a füléig,
aztán a tarkójáig, a válláig. Majdnem pontosan annyi ideig
tartott, mint a kapcsolatuk. Amikor szakítottak, haja már a háta
közepét verdeste. Most pedig már büszkeségből nem vágatja le,
nem akarja, hogy ilyen jelentősége legyen a dolognak, de mindig
eltakarja, elrejti valami fejfedővel.

Roland úgy érezte, valósággal lebeg Maud magas kanapéján.

A szobában bor és egy leheletnyi fahéj illata lebegett. Fehér-
smaragd színű fészkébe feküdt. Nehéz rézlámpa adott némi
tompított fényt, ernyője kívül zöld, belül krémszínű. Eszébe
jutott egy karakter, aki nem tud aludni, aki csak dobálja magát
az egymásra tornyozott tollmatracokon, mégis csupa kék-zöld
folt a teste: az igazi hercegnő, szenved az elrejtett borsószemtől.
Blanche Glover Hercegnőnek nevezte Christabelt. Maud Bailey is
érzékeny Hercegnő. Ő pedig nőiségük erődjébe hatolt. Mint
Randolph Henry Ash. Kinyitotta a Mesék ártatlanoknak kötetet,
és olvasni kezdett:

AZ
ÜVEGKOPORSÓ
Volt egy szer egy kis szabólegény , rendes, egy szerű em ber. Egy szer
sűrű erdőn haladt keresztül. Talán m unkát keresni járt. Akkoriban
sokan nagy on m esszire is elutaztak, hogy szűkös m egélhetésüket
biztosítsák, és a legjobb m esterem berek szolgálatát, am ily en a m i
hősünk is v olt, sokkal kev esebben igény elték, m int az olcsó kontárok
m unkáját, am i sosem v olt tökéletes, és ham ar tönkrem ent. Ő
azonban hitt benne, hogy egy szer m ajd talál v alakit, akinek az ő
keze m unkájára v an szüksége. Gy ógy íthatatlan optim ista v olt.
Minden lépésnél arra szám ított, hogy v alam i szerencsés
találkozásban lesz része. Bár elég nehéz v olt elképzelni, hogy an
történhetne ily en, hiszen egy re beljebb haladt a sűrű, sötét erdőben,
ahov á m ég a hold fény e is csak egész keskeny , kékes fény csóv aként
jutott el, anny i v ilágosság sem v olt, hogy lássa, hov á lép. Mégis
m egtalálta a kis házikót egy tisztáson. A zsaluk alól és közül
kiszűrődő arany színű fény csíkok láttán nagy öröm töltötte el.
Bátran bekopogott a házikó ajtaján. Suhogást, recsegést hallott,
m ajd az ajtó résny ire kiny ílott, és ott állt egy kis em ber, akinek
az arca oly an szürke v olt, m int a reggeli ham u, sőt nem csak
az arca, hanem hosszú, gy apjas szakálla is.
– Utazó v agy ok, eltév edtem az erdőben – m ondta a kis
szabólegény . – Jó m esterem ber v agy ok, m unkát keresek, ha
felfogadnának.
– Nekem nincs szükségem sem m ily en m esterre – felelte a kis
szürke em ber. – És félek a csav argó rablóktól. Nem jöhetsz be ide.
– Ha csav argó rabló lennék, m ár betörhettem v olna az ajtót,
v agy titokban lopóztam v olna ide – m ondta a kis szabó. – Becsületes
szabólegény v agy ok, aki segítségre szorul.
A kis szürke em ber m ögött hatalm as szürke kuty a állt,
ugy anoly an m agas, m int a gazdája, v örös szem ű, ziháló állat.
Kezdetben v icsorgott és halkan m orgott, de ez a feny egető hang
elhallgatott, az állat kom ótosan m egcsóv álta a farkát. A kis szürke
em ber erre azt m ondta:
– Ottónak az a v élem ény e, hogy igazat szólsz. Kaphatsz szállást
éjszakára, ha m egdolgozol érte, segítesz a főzésben, takarításban, és
egy éb házim unkában.
Beengedték hát a szabólegény t. Nagy on furcsa háznéppel találta
szem ben m agát. A hintaszékben ragy ogó színes tollazatú kakas állt,
m ellette hófehér ty úkocska. A kem ence m ellett göcsörtös szarv ú,
fekete-fehér foltos kecske, szem e m int a sárga üv eg; a kem ence
padkáján testes zem a m acska feküdt. Felnézett a kis szabólegény re:
szem e, hideg, zöld drágakő, közepén keskeny , fekete rés.
Az ebédlőasztal m ellett tejillatú, kedv es barna tehén ült; nedv es
orra m eleg, lágy barna szem e hatalm as.
– Jó napot – m ondta a szabólegény ennek a társaságnak, m ert
hitt az udv ariasságban, és az állatok okos tekintettel m éregették.
– Ételt és italt a kony hában találsz – m ondta a kis szürke em ber.
– Készíts nekünk v alam it, egy ütt költjük el v acsoránkat.
Így hát a kis szabólegény m unkához látott. A kam rában talált
lisztből, húsból és hagy m ából finom húsos lepény t készített, tetejét
petrezsely em lev éllel és v irágokkal díszítette, elv égre m esterem ber
v olt, m ég ha saját m esterségét nem gy akorolhatta is. Miközben
a lepény sült, körülnézett. Szénát hozott a tehénnek és a kecskének,
kukoricát a kakasnak és a ty úknak, tejet tett a m acska elé,
a főzésből m egm aradt csontokat és húsdarabokat pedig a nagy ,
szürke kuty ának adta. Am ikor aztán a szabólegény és a kis szürke
em ber leült m egenni a húsos lepény t, m ely nek m eleg illata
betöltötte a kis házikót, a kis szürke em ber azt m ondta:
– Ottónak igaza v olt, te v alóban jó és becsületes em ber v agy ;
m inden terem tm ény ről gondoskodtál a házban, senkit nem hagy tál
éhen, sem m i m unka nem m aradt v égezetlen. Megajándékozlak
v alam iv el a kedv ességedért. Mely iket v álasztod ezek közül?
Azzal három tárgy at hely ezett a szabólegény elé. Az első egy kis
erszény v olt, puha bőr, halk csörrenéssel koppant az asztalra.
A m ásik egy fazék; kív ülről fekete, belül csillogó tisztára súrolt erős,
nagy edény . A harm adik egy aprócska üv egkulcs, különlegesen
m egform ázott, törékeny jószág, a sziv árv ány m inden színében
játszó. A szabólegény segély kérő pillantást v etett a figy elő állatokra,
de ők csak jám boran v isszanéztek. A legény azt m ondta m agában:
– Hallottam m ár az erdei em berek ily en ajándékairól.
Lehetséges, hogy az első a soha ki nem ürülő erszény , a m ásodik
pedig az a fazék, am ely ben rögtön ott terem az étel, csak
m egfelelően kell kérni. Ily esm iről m ár hallottam , és ism erek oly an
em bereket, akiknek ily en erszény ből fizettek, és akik ettek m ár
ily en fazékból. De üv egkulcsot m ég soha nem láttam , nem is
hallottam róla, és el sem tudom képzelni, m ire v aló. Hiszen
bárm ily en zárban szilánkokra törne.
Mégis leginkább a kis kulcsra v ágy ott, m ert m esterem ber v olt, és
látta, hogy igazi m ester lehetett, aki ezeket a finom m intákat
üv egbe fújta, és azért is, m ert fel nem tudta fogni, m i célt
szolgálhat, az em ber felett pedig nagy a kív áncsiság hatalm a. Így
aztán azt m ondta a kis szürke em bernek:
– A szép kis üv egkulcsot v álasztom .
A kis em ber azt felelte:
– Választásod nem óv atosságról, hanem bátorságról tanúskodik.
Ez a kulcs egy kaland kulcsa, ha hajlandó v agy nekiv ágni.
– Miért ne – v álaszolta a szabólegény . – Ha m ár bátran
v álasztottam ?! Hiszen ebben a v adonban úgy sincs szükség az én
m esterségem re.
Ekkor az állatok közelebb jöttek. Meleg leheletükön tej, széna,
a ny ár szaga érződött; lágy , v igasztaló, nem em beri tekintettel
néztek rá. A kuty a nehéz fejét a szabólegény lábára fektette,
a cirm os m acska felült széke karfájára.
– Menj ki a házból – kezdte a kis szürke em ber –, kiálts a Ny ugati
Szélnek. Am ikor m egérkezik, m utasd m eg neki a kulcsodat, és
hagy d, hogy m agáv al sodorjon, ahov á akar. Nem szabad
m egijedned v agy küzdened ellene. Ha szem beszállsz v ele, v agy
kérdéseket teszel fel, töv ises bozótba dob, és m ég annál is rosszabb
sors v ár rád, m ire onnan kiv ergődsz. A szél kopár pusztaság közepén
tesz m ajd le, nagy gránitköv ön, am ely kő kalandod kapuja lesz, bár
oly annak látod m ajd, m intha elm ozdíthatatlanul állna ott, am ióta
v ilág a v ilág. Erre a kőre tegy él le egy tollat a kakaskám farkából,
am it ő szív esen odaad neked, és akkor a kapu kitárul előtted.
Félelem és habozás nélkül m enj be rajta, hatolj egy re lejjebb és
lejjebb. Rájössz, ha az üv egkulcsocskát m agad elé tartod,
m egv ilágítja utadat. Egy idő m úlv a kőbarlangba jutsz, am ely ből
két ajtó, két kany argós ösv ény re ny ílik, de neked nem arra kell
m enned, hanem az alacsony , függönny el eltakart harm adik ajtón
lépj be. Tov ábbra is lefelé v isz az utad. A függöny höz nem szabad
kézzel hozzáérned; azzal a hófehér tollal érintsd m eg, am ely et
a ty úkocska ad m ajd neked, és a függöny szépen félrehúzódik,
láthatatlan kezek v onják el utadból, aztán kiny ílik a m ögötte lév ő,
te pedig eljuthatsz abba a barlangba, ahol találsz, am it találsz.
– Nos, belev ágok a kalandba – m ondta a kis szabólegény –,
ám bár nagy on félek a föld alatti sötét zugoktól, ahov á nem jut el
a napfény , ahol a fejem fölött v astag, nehéz föld v an.
Így aztán a kakas és a ty úk m egengedte neki, hogy kihúzzon egy -
egy fény es tollat; a kakas farkából barna-fekete-sm aragd színűt,
a ty úkocskáéból hófehéret. Ezután elköszönt tőlük, kim ent
a tisztásra, m agasra em elte a kulcsot, és kiáltott a Ny ugati Szélnek.
Öröm teli, egy ben ijesztő érzés v olt, am ikor a Ny ugati Szél hosszú,
könny ed karjáv al leny últ a fák között és felkapta őt. Falev elek
rem egtek, reszkettek, susogtak, am int a fuv allat elhaladt közöttük,
a szalm aszálak táncra perdültek a ház előtt, a por felem elkedett, és
apró por-szökőkutakban szálldosott. A fák ágaikkal a szabólegény
után ny últak, am int ide-oda him bálózv a felem elkedett, aztán
érezte, hogy a hosszú szél láthatatlan keblére öleli, és sóhajtv a
száguld v ele az égen. Arcát ehhez a puha párnához döntötte, nem
kiáltott fel, nem kapálózott. A Ny ugati Szél finom esőperm ettel,
gőzölgő felhőkkel, csillogó napsugarakkal, csillagfénny el teli rem egő
sóhaj-éneke forgatta körbe-körbe.
Ahogy a kis szürke em ber előre m egm ondta, a szél egy hatalm as,
szürke, kopott, ly ukacsos, repedésekkel teli gránitsziklára tette le,
m ajd süv öltv e, zúgv a táv ozott. A szabólegény lehajolt, letette
a kakas farktollát a kőre, és ím e, a hatalm as kő nagy ny öszörgés és
csikorgás közepette előbb hirtelen felny ílott, m ajd lefelé, a földbe
fordult, m intha sarokv asakon m ozgott v olna. Föld és hanga repült
szanaszét, m int a v íz hullám a, am ikor fölcsap, a hangagy ökerek és
töv ises reketty e göcsörtös töv ei között sötét, ny irkos járat tűnt elő.
A szabólegény elszántan belépett, de egész idő alatt az járt
az eszében, m ily en v astag réteg szikla, tőzeg és föld v an a feje fölött.
A lev egő hűv ös v olt és nedv es, lába alatt a talaj átázott, ragacsos.
Eszébe jutott a kis kulcsocska, bátran m aga elé v ette. A kulcs pedig
ragy ogni kezdett, halv ány ezüst fénny el egy lépésny i táv olba
v ilágított. Így érkezett le a barlangba, ahol v árta a három ajtó.
A két nagy ajtó küszöbe alatt m eleg, csábító fény t látott,
a harm adik v iszont penészes bőrfüggöny m ögött rejtőzött.
A ty úktoll puha hegy év el könny edén m egérintette ezt a függöny t,
az pedig szép redőkben denev érszárny -lágy an v isszahúzódott. Kis
sötét ajtó tárult fel m ögötte, ny itv a. Aprócska lukra ny ílt, oly an
keskeny re, hogy a szabólegény azt gondolta, épp csak a két v álla fér
át rajta. Ekkor m ár igazán félt, m ert a szürke em berke barátja erről
a szűk hely ről sem m it nem m ondott, és úgy érezte, ha a fejét
bedugja, talán soha nem kerül onnan ki élv e.
Hátranézett. Azt látta, hogy az az út, am ely en idáig lejött, csak
egy v olt a sok-sok hasonló ösv ény közül. Mind tekergős, kany argós,
ny irkosságtól csöpögő, gy ökerekkel átszőtt. Talán sosem találna
v issza, gondolta, így hát nincs m ás v álasztása, m int tov ábbm enni
előre, m ajd m eglátja, m i v ár rá. Minden bátorságát össze kellett
szednie, hogy be m erje dugni a fejét és a v állát a ly uk szájába, de
lehuny ta a szem ét, kúszott előre, tekergette a testét, és egy idő után
botladozv a egy nagy kőterem be jutott, ahol a kulcsocska csillogását
elhalv ány ító gy enge fény derengett. Csoda, gondolta, hogy nem
tört el, m iközben átv erekedte m agát azon a szűk résen, de a kulcs
ugy anoly an tiszta és ragy ogó v olt, m int annak előtte.
A szabólegény körülnézett a terem ben. Három dolgot látott. Egy
nagy rakás üv egpalackot; por és pókháló borította m ind. Egy em ber
nagy ságú üv egharangot, hősünknél kicsit m agasabbat, és egy
ragy ogó üv egkoporsót. Arany ozott bakon, dús bársony lepelre
hely ezv e feküdt. A halv ány fény ezekből a tárgy akból áradt. Oly an
v olt, m int v íz m ély én gy öngy ök csillogása, m int az a v illódzó
halv ány fény , am ely déli tengerek felszínén suhan éjszakánként,
v agy a Csatornán a felszín fölé em elkedő zátony ok ezüstös
ny úlv ány ai körül köröz tejút-fehéren.
Nos, gondolta a szabólegény , ezek közül az egy ik, v agy talán
m ind egy ütt az én nagy kalandom . Szem ügy re v ette az üv egeket:
különböző színűek v oltak, piros, zöld, kék, füstös topáz. Nem sok
m inden v olt bennük, csak lidércfény ek, ném i lötty , az egy ikben egy
pici füst, a m ásik alján alig korty ny i szesz. Mindegy ik üv eg dugóján
pecsét. Óv akodott attól, hogy bárm ely iket is feltörje. Előbb jobban
át kell lássa, hol is v an, és m itév ő legy en.
Odalépett az üv egharanghoz. Ezt úgy kell elképzelniük, m int
a szalonjainkban m utogatott v arázslatos burákat, am ely ek alatt
ragy ogó pici m adarak lakoznak, apró ágakon ülnek, m intha
v alódiak lennének, és körülöttük titokzatos pillék, pillangók
röpködnek. Vagy talán láttak m ár oly an kristály göm böt, am ely nek
belsejében kicsiny házikó áll, s ha m egrázzák, fény lő hóv ihart
idézhetnek elő. Ez alatt az üv egharang alatt egy egész kastély állt,
gy öny örű park kellős közepén, fákkal, teraszokkal, v irágágy ásokkal,
halastav akkal, futórózsáv al, sok-sok torny a tetején élénk színű,
erny edten lógó zászlók. Ezt a m utatós, szép épületet szám talan ablak
és kany argós lépcsők tették szépségessé. Pázsitja szépen ny írt,
az egy ik fáról hinta lógott, m inden m egv olt benne, am it csak
kív ánni lehet egy boldogságos, tágas palotában. Csakhogy
m ozdulatlan v olt az egész, és oly an parány i, hogy faragásai és
díszítm ény ei csak nagy ítóüv eg alatt v áltak láthatóv á. A kis
szabólegény , m int m ár em lítettem , elsősorban is rem ek
m esterem ber v olt; ám ulv a nézte hát a gy öny örű m odellt, el sem
tudta képzelni, m ily en finom eszközök és szerszám ok segítségév el
faragták-form ázták. Letörölgette az üv egburáról a port, hogy
jobban belelásson, azután az üv egkoporsóhoz lépett.
Megfigy elték m ár, hogy ahol egy gy ors foly ású patak kis v ízesést
alkot, a rohanó v íz üv egszerűen sim áv á v álik, alatta pedig
v ízinöv ény ek hosszú, finom szálai ny újtóznak a m ozdulatlannak
tűnő zuhatagban, kissé rem egv e, de szilárdan egy hely ben állv a?
A v astag üv eg alatt ugy anígy hosszú, arany szín szálak látszottak,
a kany argó, kusza, arany ló zuhatag kitöltötte az egész
üv egkoporsót, így a szabólegény először azt hitte, arany fonállal v an
tele, am ely ből arany szöv etet szőnek. Aztán a szálak között m eglátott
egy arcot; oly an szép v olt, am ily enről m ég csak nem is álm odott
soha: m ozdulatlan, hófehér v olt az arc, a sápadt szem héjra hosszú,
arany színű pillák sim ultak, tökéletes form ájú szája v értelen.
Arany szín haja drága köntösként v ette körül a lány t, ám arca előtt
a lélegzetv ételétől időnként kissé m egem elkedett. Innen tudta hát
a szabólegény , hogy a szépséges leány élő, elev en. És rájött – hiszen
a m esékben m indig így történik –, az igazi feladat kiszabadítani ezt
az alv ó lány t, aki hálából m ajd hozzám egy feleségül. De a lány
oly an szép v olt, és oly an békésen feküdt ott, hogy m ár-m ár
v onakodott m egzav arni ny ugalm át. Azon töprengett, hogy
kerülhetett ide, m ióta lehet itt, m ily en lesz a hangja, és m ég sok
m ás hasonló, nev etséges kérdés jutott eszébe. A lány csak lélegzett,
be és ki, be, ki, m eglebbentv e hajának arany fürtjeit.
Ekkor a sim a koporsó oldalán, am ely en nem látszott sem m i rés,
sem m i hasadék, hanem egy egész töm bből állt, m int egy zöld
jégtojás, észrev ett egy pici kulcsly ukat. Tudta, tudta m ár, hogy ez
az ő csodálatos, finom m ív ű kulcsa szám ára készült. Felsóhajtott,
bedugta a kulcsot, és v árta, m i köv etkezik. A kulcsocska pedig
becsusszant a ly ukba, és elolv adt benne, így egy pillanatra az egész
üv egkoporsó tökéletesen zárt, sim afalú doboz lett, és ekkor, m int
annak a rendje, csengőszóhoz hasonlatos furcsa hangok kíséretében
szám talan hosszú, jégcsap form ájú szilánkra tört szét.
Megcsendültek ezek a szilánkok, s a földre hullv a eltűntek. Az alv ó
felny itotta szem ét; oly an kék v olt, akár a búzav irág, v agy a ny ári
ég. A szabólegény , m iv el tudta, hogy ezt kell tennie, odahajolt
hozzá, s m egcsókolta a hölgy tökéletes szépségű arcát.
– Bizony ára te v agy az – m ondta a lány . – Te v agy az, akire
v ártam , aki m egszabadít engem ebből a gonosz v arázslatból. Te
v agy a Herceg.
– Ó, nem – felelte hősünk –, ebben tév edsz, hölgy em . Nem
v agy ok sem több, sem kev esebb, m int jó m esterem ber, szabó, és
becsületes m unkát keresek, hogy a két kezem m el el tudjam tartani
m agam .
Ekkor a fiatal lány v idám an felnev etett, hangja egy re erősödött
a szem látom ást több év ny i hallgatás után, és az egész furcsa
barlang úgy zengett a nev etésétől, hogy harangokként csilingeltek
benne a törött üv egdarabkák.
– Lesz eleged, sőt jóv al több is, hogy életed v égéig m egélj belőle,
ha segítesz nekem kijutni erről a sötét hely ről. Látod azt a gy öny örű
kastély t az üv eg alá zárv a?
– Látom bizony , és m eg is csodáltam azt a m estert, aki ily en
szépet alkotott.
– Pedig azt nem faragóm ester v agy ékszerész csinálta, hanem
egy gonosz v arázsló. Ez az a kastély , ahol éltem , a körülötte húzódó
erdők és m ezők az eny éim v oltak, ahol szabadon kószálhattam
szeretett báty ám m al egy etem ben, am íg a gonosz v arázsló egy nap
m eg nem jelent az ajtónkban, és m enedéket nem kért a rossz idő
elől. Tudnod kell, hogy v olt egy ikerfiv érem ; oly szép v olt, m int
a napv ilág, gy öngéd, m int egy őzborjú, és egészséges, m int a m akk.
Anny ira szerettük egy m ást, hogy m egesküdtünk, soha nem
házasodunk m eg, hanem békességben éldegélünk kastély unkban,
egy ütt v adászunk és játszadozunk, m íg a v ilág, s hét nap. Egy szer
aztán hatalm as v ihar tám adt, és bekopogott az idegen. Vizes v olt
a kalapja, köpöny egéről öm lött az eső, ajka m osoly gott. Báty ám
kedv esen behív ta, hússal és borral kínálta, ágy at v etett neki
éjszakára, aztán leültek a tűz m ellé, énekeltek, kárty áztak, és
beszélgettek a széles v ilág sokféle kalandjairól. Nekem ez nem
tetszett; egy kicsit elszom orodtam , hogy testv érem öröm ét leli
v alaki m ásnak a társaságában, így aztán korán lefeküdtem . Sokáig
hallgattam , ahogy a torny ok körül füty ül a Ny ugati Szél, m ajd
nehéz álom ba m erültem . Álm om ból különös, nagy on szép, zengő
zene ébresztett; m intha m indenütt szólt v olna körülöttem .
Felültem , és m egpróbáltam körülnézni, m it jelenthet ez; láttam ,
am int szobám ajtaja lassan kiny ílik, és belép rajta ő, az idegen,
szárazra törülközv e m ár, haja fekete, göndör, arcán baljós m osoly .
Megm ozdulni próbáltam , de képtelen v oltam ; m intha pántok
szorították v olna le testem et, sőt arcom at is. Azt m ondta, nem akar
bántani, de v arázsló, ő szólaltatta m eg a zenét körülöttem , feleségül
akar v enni, m ostantól v elem és báty ám m al a kastély ban akar élni
békességben. Én azt v álaszoltam – m ert m egengedte, hogy beszéljek
–, hogy nem akarok férjhez m enni, hajadonként akarom
az életem et leélni az én drága báty ám m al, senki m ással. Ő erre azt
m ondta, ez lehetetlen, feleségül v esz, akár akarom , akár nem , és
báty ám is egy etért v ele ebben. Azt m ajd m eglátjuk, m ondtam én,
de ő, m iközben a láthatatlan hangszerek tov ább züm m ögtek,
zengtek és dúdoltak a szobában, szégy entelenül azt felelte:
– Lehet, hogy m eglátod, de beszélni nem fogsz róla, sem sem m i
m ásról, am i itt és m ost történt, m ert elhallgattattalak, oly an
biztosan, m intha kiv ágtam v olna a ny elv ed.
Másnap m egpróbáltam figy elm eztetni a báty ám at, de v alóban
úgy v olt, ahogy a fekete m águs m ondta. Am ikor kiny itottam v olna
a szám at, hogy erről beszéljek, úgy éreztem , ajkam at hatalm as
öltések zárják össze, ny elv em et sem tudtam m egm ozdítani. Arra
ugy anakkor képes v oltam , hogy elkérjem a sót, v agy a rossz
időjárásról beszélgessek, így aztán a báty ám nagy elkeseredésem re
sem m it nem v ett észre, és v idám an elm ent v adászni új barátjáv al,
engem pedig otthon hagy tak a tűz m ellett, ahol szótlanul
rettegtem , v ajon m i v ár reám . Egész nap így ültem , és késő
délután, am ikor a kastély gy epére m ár hosszú árny ékok v etültek, s
a nap utolsó sugarai v örösek, hűv ösek lettek, biztosan éreztem , hogy
v alam i szörny ű dolog történt. Kirohantam a kastély ból a sötét
erdőbe. És ekkor lov át kantárszáron fogv a az erdőből kilépett
az a fekete férfi. Másik kezév el nagy szürke kuty át v ezetett, oly an
szom orú képűt, am ily et m ég egy etlen terem tm ény en sem láttam
soha. A v arázsló azt m ondta, a báty ám hirtelen elutazott, és hosszú
ideig, nem tudni m eddig, nem is fog v isszatérni, ezért rá bízott
engem és a kastély t. Mindezt jókedv űen m esélte, m intha nem is
nagy on érdekelné, elhiszem -e, v agy sem . Azt feleltem , ennek
az igazságtalanságnak sem m iképpen nem fogom aláv etni m agam ,
és örültem , hogy ny ugodtan, biztosan tudok beszélni, m ert attól
féltem , ajkam ism ét összetapad. Am ikor m egszólaltam , a szürke
kuty a szem éből hatalm as könny cseppek gördültek ki, egy re több,
egy re nagy obbak. Valahogy m egértettem , azt hiszem , hogy ez
a szelíd, tehetetlen terem tm ény az én édes báty ám . Nagy on dühös
lettem , és azt m ondtam neki, ha rajtam m úlik, soha nem teheti be
a lábát az otthonom ba, nem jöhet a közelem be se. Erre azt felelte, jól
látom a dolgot, m ert v alóban rajtam m úlik, ugy anis az én
akaratom ellenére nem tehet sem m it, de m indent m egtesz, ha
m egengedem neki, hogy elny erje jóindulatom at. Én azonban azt
m ondtam , ez soha nem köv etkezhet be, ne is rem ény kedjen. Erre
m egharagudott rám , és m egfeny egetett, ha nem egy ezem bele, örök
hallgatás lesz a sorsom . Mire én azt v álaszoltam , hogy drága
báty ám nélkül nem sokat törődöm v ele, hol v agy ok, és nem
kív ánok beszélni senkiv el. Akkor azt m ondta, m ajd m eglátjuk,
akkor is így gondolom -e m ajd, ha száz év et töltök üv egkoporsóban.
Furcsa kézm ozdulatokat tett, m ire a kastély összetöpörödött, ily en
kicsi lett, am ily ennek m ost látod, aztán m ég néhány at intett, akkor
borult rá ez az üv egkupola. Em bereim et, szolgáim at és szolgálóim at,
akik futv a jöttek ki a kastély ból, egy enként bezárta egy -egy
palackba, v égül engem tett az üv egkoporsóba, am ely ben rám
találtál. Most pedig, ha elfogadod a kezem et, siessünk el erről
a hely ről, m ielőtt a v arázsló v isszatér, m ert időnként el szokott
jönni, hogy m egtudakolja, nem lágy ult-e m eg a szív em .
– Term észetesen elfogadom a kezed – felelte a szabólegény –,
hiszen te v agy az a csoda, am ely et nekem ígértek, akit
kiszabadítottam a kulccsal, am ely eltűnt, és m áris nagy on
m egszerettelek. Bár az, hogy m iért fogadsz el engem pusztán azért,
m ert kiny itottam az üv egkoporsót, kev ésbé v ilágos előttem . Am ikor
v isszakerülsz a téged jogosan m egillető hely re, am ikor az otthonod,
a földjeid és a szolgáid m egint a tieid lesznek, szabadságodban áll
m eggondolni m agad, és ha úgy jobban tetszik, élhetsz egy edül,
hajadonként. Szám om ra m ár az is elegendő jutalom , hogy
láthattam gy öny örűséges arany hajadat, és ajkam m al illethettem
hófehér, finom arcodat.
És ön, legkedv esebb, ártatlan olv asóm m ost m egkérdezheti
m agától, v ajon ezeket a szav akat a ny ájasság, v agy a rav aszság
szülte, hiszen a hölgy oly an nagy ra becsülte őt, hogy szabad
akaratából ajánlotta fel a kezét, a kastély pedig, kertjeiv el egy ütt,
ám bár m ost oly an kicsiny v olt, m int egy játék, m égis elég
pom pázatos és ragy ogó ahhoz, hogy bárki azt kív ánja, itt élje le élete
hátralév ő részét. A szép hölgy hófehér orcáján ekkor halv ány pír
áradt szét, és halkan azt m ondta m agában, hogy az átok az átok,
az üv egkoporsó felny itása után kapott csók az ígéret, am int m inden
csók az, akár önként adja, akár önkéntelenül kapja az em ber.
Miközben ily m ódon udv ariasan m egv itatták hely zetük erkölcsbéli
m egv itatandóit, suhogó hangot hallottak, ezt köv etően pedig zengő
dallam ot. Erre a szép hölgy nagy on m egijedt, m ondv án, ez annak
a jele, hogy útban v an ide a sötét v arázsló. Hősünk m aga is
m egrettent és elkeseredett, m iv el a kis szürke em ber erre
az eshetőségre nem látta el útm utatással. Mégis, gondolta, m eg kell
tennem , am i tőlem telik, hogy m egv édjem a hölgy et, akinek oly
sokkal tartozom , és akit, történjék bárm i, a ném a, v égtelen álom tól
én szabadítottam m eg. Hegy es tűin és ollóján kív ül nem v olt
fegy v ere, de eszébe jutott, hogy talán hasznát v eheti a törött
koporsó üv egszilánkjainak. Felem elte a leghosszabb, legélesebb
darabot, a v égét bőrkötény ébe csav arta, és v árt.
A fekete m águs lobogó fekete köpöny egbe burkolózv a jelent m eg
a küszöbön, ajkán kegy etlen m osoly . A kis szabólegény
m egrem egett, m agasra em elte az üv egszilánkot, bár arra szám ított,
hogy ellenfele v arázslattal m egsem m isíti, v agy ütés közben
m egbénítja a karját. Egy re közelebb jött azonban, és am ikor
hozzájuk ért, kiny újtotta a kezét a leány felé. Hősünk ekkor m inden
erejét összeszedv e lesújtott rá. Az üv egszilánk m ély en a v arázsló
szív ébe hatolt, a gonosz összerogy ott. Megrem egett, egészen kicsire
töpörödött és eltűnt. Nem m aradt utána m ás, m int egy m arék
szürke por m eg üv egtörm elék. A hölgy ekkor elpity eredett; azt
m ondta, a derék szabólegény m ost m ár kétszeresen m egm entette
az életét, és m indenképpen m éltó a kezére. Azzal összecsapta
teny erét; hirtelen m inden a lev egőbe em elkedett, ők m aguk,
a kastély , az üv egek, a por, és egy szem pillantás alatt odakint
találták m agukat a szeles dom boldalon, ahol a kis szürke em ber v árt
rájuk az Otto nev ű kuty áv al. És önök, éles eszű olv asóim , m ár
bizony ára kitalálták, hogy Otto nem v olt m ás, m int az a kuty a,
akiv é a koporsóban fekv ő leány báty ját a v arázsló v áltoztatta át.
A leány ekkor a kuty a ny akára borult, és szem éből csillogó könny ek
peregtek. És am ikor könny ei a hatalm as állat szem éből hulló
könny ekkel kev eredtek, feloldódott az átok, és a lány előtt term ett
a báty ja, arany szőke hajú fiatalem ber v adászöltözékben. Sokáig
álltak összeölelkezv e. Teljes szív ükből örültek egy m ásnak. Ezalatt
a szabólegény és a kis szürke em ber a kakas és a ty úkocska tolláv al
m egsim ította a kastély t rejtő üv egharangot. Furcsa zúgás és
dübörgés hallatszott, m ajd a kastély úgy állt előttük, m int annak
előtte, kecses lépcsősoraiv al, m egszám lálhatatlanul sok ajtajáv al és
ablakáv al. Ekkor a szabólegény és a kis szürke em ber kihúzta
a dugót a palackokból, a foly adékok és füstgom oly ok sóhajtv a
szálltak ki belőlük, tartalm uk férfiakká és nőkké v áltozott. Ott v olt
az inas, az erdész, a szakács, a szobalány , m indanny ian teljesen
összezav arodv a, fogalm uk sem v olt, hol lehetnek. A leány elm esélte
báty jának, hogy a kis szabólegény m entette m eg őt
az üv egkoporsóból, ő ölte m eg a gonosz v arázslót, ezért felajánlotta
neki a kezét. A fiatalem ber azt m ondta, hogy a szabólegény v ele is
kedv esen bánt, ezentúl tehát éljen a kastély ban v elük. A testv érek
eljártak v adászni a v adonba, a kis szabólegény pedig, akinek ez
az időtöltés nem v olt kedv ére v aló, otthon m aradt a tűz m ellett.
Az estéket nagy v idám ságban töltötték egy ütt. Egy etlen dolog
hiány zott csak a boldogságához. Egy igazi m esterem ber sosem lehet
boldog, ha nem gy akorolhatja a m esterségét. Így aztán
rendelkezett, hogy a legfinom abb sely m eket és legragy ogóbb
cérnákat adják keze alá. Onnantól fogv a kedv telésből csinálta azt,
am it azelőtt keny érkereset céljából.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Láthat a paraszt, szántván vak rögöt,

(Agyában szél sivít: éhség facsarta has
Okádja fel), vajúdni a talajt,
Démont lökvén ki: szemöldje gacsos,
Szeme arany, kitátja barna száját,
S ígér – nem azt, mire vágy a fukar –
De aranyat, min termény vehető,
S csak ennyit vágy az ember. Így a nő
Szoknyájánál szőrös láb suhan el,
Kisistené, a forró hamuban
Nyomot hagy, a bölcsőből kacag,
Harsog: „Szeressetek, ringassatok,
Kincsetek meglesz, ne féljetek. A vén
istenek
Ajándékaikat magukfajtának osztják.”
Ily kis démontól ki félne bajt?

R. H. ASH: A tömlöcbe vetett boszorkány

(részlet)

Lincolnshire világa csodás. Itt, az egyik itt kanyargó keskeny kis

völgyben nőtt fel Tennyson. Erről a vidékről mintázta
a halhatatlan Camelot gabonamezőit:

A folyó partján végtelen

Dús árpaföldek, zabmezők,
14
A messzi dombok ékei, az égbe érnek
Roland azonnal megértette, hogy az „égbe ér” nem metafora,
hanem pontos, meglepő leírás. Végighaladtak a síkságon, aztán
az út felfelé vitt, a dombokra, a völgyből kifelé. A völgyek mélyek
és keskenyek, erdővel, réttel vagy szántófölddel borítottak.
A dombok vonala az égbolton élesen kirajzolódik, tetejük teljesen
kopár. A hatalmas, álmos vidék többi része vagy mocsár, vagy
sík mezőgazdasági terület. Ezek a lankás dombok mintha a föld
felszínéből gyűrődtek volna fel, de ez nem így van: tagolt fennsík
részei. A falvak a völgyekben rejtőznek, szűk szurdokok mélyén,
ahonnan csak az egyik irányban van kijárat. A zöld autó lelkesen
haladt a dombtetőn, amelyet kusza tüskebokorágként utak és
ösvények szeltek át. Roland városhoz szokott szeme a színekre
figyelt fel: a felszántott föld sötétje, a barázdákból elővillanó
fehér mész, ónszürke égbolt hátterén hófehér felhők. Maud a jó
lovaglóösvényeket vette észre, a roskadozó kapukat, s
a széttaposott sövénykerítéseket, melyekből markológépek
kanala harapott ki egy-egy darabot.
– Balra lent – mondta. – Azt ott Seal Court. A völgyben.
Különböző fák lombozata látszott felülről; villanásnyi
a falakból, egy kerek torony, majd a kanyar után valami, ami
halastó lehetett.
– Természetesen mind magánterület. De lemehetünk a faluba.
Christabelt ott temették el. A Szent Etheldreda-templom
kertjében. A falu Croysant le Wold. Már alig-alig él. Itt, a hegyek
lábánál sok ilyen majdnem kihalt település bújik meg, szinte nem
is maradt más belőlük, mint az udvarház meg a templom. Azt
hiszem, a croysanti templomot ma már nem használják.
Christabel azt gondolta, a Croysant szó a francia croyance, hit
jelentésű szóból és a Saint-ből lett. De ez is csak olyan
jellegzetesen tizenkilenc századi, találgatáson alapuló etimológia.
Úgy tudom, valójában a croissant-ból ered, ami azt jelenti, sarló,
félhold alakú, mivel a folyó és a völgy ezen a helyen
elkanyarodik. Christabel szerette Szent Etheldredát, aki szűz
királynőként élt, annak ellenére, hogy kétszer is férjhez ment –
az Ely-apátság apátnője lett, nagy dinasztiát alapított, a szentség
aurájában temették…

Rolandot nem nagyon érdekelte Szent Etheldreda. Maud ma

reggel megint távolságtartó és kissé lekezelő volt vele. Lementek
a zegzugos úton, lefordultak a völgy közepén a templom felé.
Négyszögletes tornyú, erőteljes épület volt, mellette fallal
körülvett temetőkert. A kapu előtt ütött-kopott kombi állt.
Maud távolabb parkolt le, besétáltak a temetőbe. A talaj nedves
volt. A kapu mellett álló bükkfa megfeketedett levelei a hosszúra
nőtt, nyirkos, megbarnult fűvel keveredve belepték szinte
az egész temetőkertet. A templom bejárata előtti csarnok mellett
jobbról is, balról is erőteljes árnyékot vető egy-egy hatalmas
tiszafa. Maud praktikusan öltözött, hosszú esőkabátot és
gumicsizmát vett fel, fejére pedig sálat kötött. Odasétált a tornác
előtt keresztben húzódó kovácsoltvas kapuhoz, melyet retesz és
lakat zárt. Az esőcsatornából kanyargós foltot hagyó, csillogó zöld
üledékkel vegyülő víz csöpögött le a kőre.
– A Bailey család a templomban van eltemetve – mondta
Maud. – De Christabel kint a kert szélén, szélben, esőben, ahogy
ő maga akarta. Ott, arra.
Nagy földkupacokon és fűcsomókon botladoztak át. A sírok
közötti keskeny ösvényeken lépkedtek. Borostyánszerű
gyújtoványfűvel benőtt, vállmagasságú kőfalhoz értek.
Christabel sírköve kissé megdőlt. Nem márványból készült, helyi
mészkőből faragták, az időjárás meglehetősen megviselte. Valaki,
szemlátomást elég régen, de megtisztította a feliratot.

Itt nyugszik
Christabel Madeleine LaMotte
haló pora.
Isidore La Motte történész és szeretett felesége,
Arabel LaMotte idősebb lánya.
Egyetlen testvére volt Sophie-nak, Lady Baileynek,
 a Croysant le Woldban lakó
Seal Court-i Sir George Bailey hitvesének.
Született 1825. január 3-án,
elhunyt 1890. május 8-án.

Levetvén földi bajt,

Hadd pihenek,
Hol hegyen át zúgnak a szélben
A fellegek,
S ezer ajkával a fű
Ihatja meg
A harmatot, a vad esőt,
A rátapadt, olvadt havat,
Ó mennyei, drága akarat.

Valaki, szintén elég rég, lenyírta a füvet a sírról, amelyet

alacsony, omladozó kőszegély vett körbe, s a kövek között fű és
földiszeder indái nőttek. A füves hanton hatalmas, sőt pazarnak
mondható virágcsokor hervadt maradványa feküdt. Rozsdás
drótok fogták össze a kókadt krizantémokat, szegfűket, a rég
kifakult rózsák csontváz-szárait. A valaha volt csokrot zöld,
vízfoltos, földtől piszkos szaténszalag ölelte körül, mellé kártyát
tűztek, melyen a gépírásos szöveget már alig lehetett kivenni:

Christabelnek
a tallahassee-i nőktől,
akik igaz szívükből tisztelnek,
akik ébren tartják emlékedet,
és folytatják munkádat.

A KŐ, MIT FORMÁ LTA M, MEGMA RA D”

„

Melusina XII. 325.

– Leonora járt itt – mondta Maud. – Még a nyáron. Akkor

történt, hogy Sir George fegyverrel fenyegette meg.
 – Talán ő gyomlálta ki a gazt – jegyezte meg Roland, akin
lehangoltság lett úrrá.
– Leonora biztosan megdöbbent a temető állapotát látván –
mondta Maud. – Ő ezt nem találná romantikusnak. Szerintem
nem olyan nagy baj. Lassú visszatérés a természetbe és
a feledésbe.
– Ezt a verset Christabel írta?
– Az egyik szerényebb próbálkozása. Láthatja, nincs alatta
a neve. A sírkőre felírták az apja foglalkozását, de róla egy szót
sem szólnak.
Roland egy pillanatra bűntudatot érzett a férfiak elnyomó
természete miatt. Halkan azt mondta:
– Inkább a vers marad meg az emberek emlékezetében. Elég
baljós szöveg.
– Mintha a fű emésztené Christabelt.
– Hát ha úgy vesszük, ez igaz.
A füvet nézték. Nyirkos, széteső csomókban feküdt.
– Menjünk fel a dombra – javasolta Maud. – Épp odalátni Seal
Courtra, igaz, csak távolról. Biztosan ő is gyakran sétált erre.
Szorgalmas templombajáró volt.

A templom mögött felszántott földek kúsztak a dombra,

a rendíthetetlen horizontig. A dombtetőn, a szürke égbolt előtt
ülő alak körvonalai rajzolódtak ki. Roland első pillantásra azt
hitte, Henry Moore egyik trónon ülő, koronás királyszobra az. De
az alak lehajtotta a fejét, és a föld felé nyújtott kézzel
szemlátomást küszködött valamivel. Ezüstszín villant, és Roland
rájött, hogy kerekes székben ülő embert lát, aki feltehetően
bajba került.
– Nézze! – szólt Maudnak.
Maud felnézett.
– Talán bajban van.
– Biztosan van vele valaki, másképp hogy ment volna fel oda?
– felelte Maud józanul.
 – Lehet – mondta Roland, de azért elindult felfelé.
Városi sétákra való cipőjére vastag sárréteg tapadt, haját
összeborzolta a szél. Jó erőben volt, valószínűleg a biciklizésnek
köszönhetően, a londoni levegő szénmonoxid- és ólomtartalma
ellenére.
A kerekes székben nő ült. Lapos, széles karimájú
nemezkalapja eltakarta az arcát. Lódenkabátja körgallérja fölé
kasmírmintás selyemsálat kötött. A szék lefordult az ösvény
kitaposott közepéről, és ferdén állva megakadt egy meredek lejtő
szélén. A bőrkesztyűs kéz hiába próbálta elfordítani a nagy
kereket. A puha, fényes bőrcipőbe bújtatott láb mozdulatlanul
pihent a lábtartón. Roland már messziről látta, hogy egy nagy kő
szorult be hátulról a kerék alá, és sem megfordulni, sem
hátragördülni nem hagyta a széket.
– Segíthetek?
– Ó! – a nő hatalmasat sóhajtott. – Ó, nagyon köszönöm. Ú-
úgy tűnik, el… elakadtam – a tétova, előkelő hang idős asszonyra
vallott. – Olyan t-tehetetlen vagyok. Nem t-tudom… Ha lenne
olyan kedves….
– Egy kő. Egy kő van a kerék alatt. Várjon! Mindjárt.
Kénytelen volt letérdelni a sárba, összepiszkolta a nadrágját.
Erről gyermekkori félelmei jutottak eszébe, amikor a játszótérről
piszkosan ment haza. Rángatta, feszegette a követ.
– Elég stabil a szék? – kérdezte. – Nehogy felborítsam.
– Úgy t-tervezték, hogy s-stabil legyen. Lefékeztem
a kerekeket.
Roland csak most kezdte felfogni, milyen súlyos a helyzet. Egy
rossz mozdulat, és a nő lezuhan. Bedugta a kezét a sárba,
négykézlábra állt. Talált egy nem túl erős faágat, azzal
próbálkozott. Aztán egy másik követ próbált éknek használni,
két kézzel megmarkolta az akadályozó kődarabot; végül
hátraesett. A nadrág hátulja is csupa sár lett.
– Na – mondta. – Olyan, mint a foghúzás. Kint van.
– Nagyon hálás vagyok.
 – Elég jól fennakadt. Biztosan átgördült rajta a kerék, aztán
becsusszant alá, és ez a kiálló része beszorult, mint egy
zárópecek, látja? – Észrevette, hogy az idős asszony reszket. –
Várjon csak, máris visszatolom az ösvényre. Attól tartok, sáros
a kezem, össze fogom piszkolni.
Mire sikerült megfordítani a tolószéket és visszatolni
a hepehupás ösvényre, Roland erősen lihegett. A kerekekről sár
fröcsögött. Az asszony ekkor felemelte a fejét. Az arca kerek,
ábrándozó, bőrét a kor barna foltjai pöttyözték, álla alatt
megereszkedett. Hatalmas, világosbarna szeme könnyben
úszott. A kalap széle alatt sima, hátrafésült ősz haj vált láthatóvá,
a hajszálak közül izzadságcseppek gördültek alá.
– Köszönöm – mondta. – Nagyon ostoba voltam. Könnyen
lezuhanhattam volna. A f-férjem biztosan azt mondaná, m-
meggondolatlanul viselkedtem. N-nem lenne szabad f-feljönnöm
ide. De annyira zavar ez a tehetetlen állapot.
– Hát hogyne – felelte Roland. – Megértem. De nem volt olyan
nagy a baj. Valaki majd csak jött volna.
– Még szerencse, hogy ön erre járt. Kirándul?
– Igen. Egy barátommal. – Hol lehet Maud? – Csodálatosan
tiszta itt a levegő. Egész messzire ellátni.
– Ezért szoktam én is feljönni ide. A kutyának velem kellene
maradnia, de mindig elcsavarog. A férjem szeret bóklászni
az erdőben. Merre kirándulnak?
– Nem tudom. A barátom ismeri a környéket. Elkísérjem egy
darabon?
– Nem érzem jól magam. Remeg a k-kezem. Ha lenne olyan jó,
és lejönne velem a… a domb aljáig, ahol az ösvény kezdődik,
a férjem…
– Természetesen.
Ekkor ért fel Maud. Szép tisztának tűnt esőkabátjában és
csizmájában.
– Sikerült kiszabadítani a széket – mondta Roland. –
Fennakadt egy kövön. Lemegyek a domb aljáig a hölggyel…
a férje ott van… eléggé megviselte….
– Hát persze – mondta Maud.
Hármasban indultak lefelé az ösvényen, Roland a tolószék
mögött. A dombot sűrű erdő borította. A fák között újra meglátta
a félhomályban fehérlő tornyot, a lőréses falakat, s ezúttal volt
ideje jobban meg is nézni.
– Seal Court – mondta Maudnak.
– Igen.
– Milyen romantikus!
– Sötét és nyirkos – szólalt meg a tolószékben ülő hölgy.
– Egy vagyonba kerülhetett felépíteni – mondta Maud.
– Hát még fenntartani! – mondta a hölgy.
Kesztyűs keze még mindig remegett az ölében, de a hangja
már nyugodtabban csengett.
– Igen, gondolom – válaszolta Roland.
– Érdeklik önt a régi udvarházak?
– Nem igazán. Csak ez az egy érdekel.
– Miért?
Maud belerúgott a bokájába. Roland majdnem felkiáltott
fájdalmában. Az erdőből ekkor előbukkant egy sáros Labrador.
– Á, Much – mondta a hölgy –, hát itt vagy? Te haszontalan
csavargó! Haszontalan. Hol a gazdád? Borzcsapáson jár?
A kutya megmártotta világos szőrű hasát a sárban, farka
hevesen járt ide-oda.
– Hogy hívják önöket? – kérdezte a tolószékben ülő asszony.
Maud gyorsan válaszolt:
– Ő dr. Michell a Londoni Egyetemről. Én a Lincolni
Egyetemen tanítok. A nevem Bailey. Maud Bailey.
– Az én nevem is Bailey. Joan Bailey. Seal Courtban lakom.
Rokon?
– A norfolki Baileyktől származom. Nagyon távoli a rokonság.
A családjaink nem tartották a…
Maud hangja hűvös, távolságtartó lett.
– Milyen érdekes! Á, itt van George. George, drágám, képzeld,
volt egy kis kalandom, és egy igazi lovag mentett meg.
Elakadtam a Sólyomhalom tetején, egy hatalmas kő került
a kerék alá, és úgy tűnt, hogy csak egy irányba tudok mozdulni:
le a meredélyen. Jaj, nagyon szörnyű volt! De akkor jött Mr.
Michell és ez az ifjú hölgy, akit szintén Baileynek hívnak.
– Mondtam neked, hogy maradj az ösvényen.
Sir George alacsony emberke volt, ruhája csupa víz lett
az erdőben, és elég ingerültnek tűnt. Lábszárvértre emlékeztető,
kifényesített, kerek szárú fűzős bőrcsizma volt rajta. Sokzsebes
barna vadászzubbonyt viselt, hozzá lapos, barna tweedkalapot.
Nyers hangon beszélt. Roland igazi karikatúrának tartotta ezt
a személyt, és felébredt benne az osztályöntudat. Ő és Val azt
hiszi, ilyen emberek már nem is léteznek, és íme, kiderül, hogy
mégis. Maud is típust látott Sir George-ban: számára
a gyerekkori vidéki hétvégék szigorúságát és unalmát jelképezte,
melyek vadászattal, hosszú sétákkal és sportról szóló
beszélgetésekkel teltek. Mióta felnőtt, kerülte az ilyen
alkalmakat. A férfinál nem volt fegyver. Zubbonya vállán,
csizmáján, a csizma és a térdnadrág között kilátszó zokni
bolyhain vízcseppek csillogtak. Figyelmesen nézte feleségét.
– Neked semmi nem elég jó, igaz? Feltoltalak a dombra, de
neked nem elég az, ha az ösvényen mehetsz, nem! Megsérültél?
– Csak egy kicsit megijedtem. Mr. Michell időben érkezett.
– Hát, pedig erre nem számíthattál – odalépett Rolandhoz,
kezet nyújtott neki. – Nagyon hálás vagyok. A nevem Bailey.
Ennek a buta kutyának itt kellene maradnia Joan mellett, de
nem fogad szót, mindig elcsavarog a rekettyésbe. Fogadjunk, azt
gondolja, hogy nem lett volna szabad magára hagynom. Igaz?
Roland tiltakozott, megrázta a felé nyújtott kezet, aztán lépett
egyet hátrafelé.
– Nem bizony. Nem bizony. Én egy önző, vén semmirekellő
vagyok. De Joanie, vannak borzok. Nem is kellene beszélnem
róla, mert aztán majd jönnek a birtokháborítók, a kirándulók, és
halálra ijesztik szegény állatokat. És az öreg japánboróka is jó
állapotban van, biztosan örülsz neki. Egészen helyrejött.
Odalépett Maudhoz.
– Jó napot. A nevem Bailey.
– Tudja – mondta neki a felesége. – Az ő neve is Bailey, már
mondtam, a norfolki ágból való.
– Tényleg? Nem túl gyakran járnak errefelé. Ritkábban, mint
a borzok. Mi hozta ide?
– Lincolnban dolgozom.
– Lincolnban, tényleg?
Nem kérdezte meg, mit dolgozik. Ehelyett alaposabban
szemügyre vette a feleségét.
– Joan, úgy látom, megizzadtál. Nem vagy valami jó színben.
Az lesz a legjobb, ha hazamegyünk.
– Szeretném meghívni Mr. Michellt és Miss Baileyt t-teára, ha
elfogadják. Mr. Michellre ráférne egy mosakodás. Érdekli őket
Seal Court.
– Seal Courtban nincs semmi érdekes – mondta Sir George. –
Tudják, nem tartjuk nyitva a nagyközönség előtt. Elég rossz
állapotban van. Én tehetek róla, bár nem teljesen. Nincs rá elég
pénzünk. Lassan ránk omlik.
– Őket az nem érdekli. Fiatalok – Lady Bailey kerek arcán
makacs kifejezés jelent meg. – Szeretném meghívni őket. Így
illik.
Maud arca lángra gyúlt. Roland látta, mi zajlik le benne.
Szerette volna büszkén kijelenteni, hogy semmi kedve megnézni
Seal Courtot, ugyanakkor nagyon is el akart menni. Christabel
miatt is, és azért is, gondolta a férfi, mert Leonora Stern nem
jutott be. Közben pedig, Roland feltételezése szerint,
becstelennek érezte magát, amiért nem mondja meg egyenesen,
miért érdekli az udvarház.
– Nagyon örülnék, ha lemoshatnám magamról a sarat –
mondta. – Persze csak ha nem okozok vele túl nagy gondot.

Egymás mögött haladt a két autó, megkerülték az udvarházat,

befordultak egy átázott, gaztól felvert kavicsos útra, az istállók
előtti udvaron álltak meg. Roland segített Sir George-nak
kivenni a kerekes széket és Lady Baileyt. A napok már rövidek
voltak, sötétedni kezdett. A gótikus előcsarnokból nyíló hátsó
ajtón mentek be. Az oszlopokra kapaszkodó futórózsa elhullatta
leveleit. Fent a faragott keretű gótikus ablakok sora sötét volt.
A bejáratot átalakították, eltüntették a lépcsőket, hogy be
lehessen gurítani a tolószéket. Sötét, kőpadlós folyosón haladtak
végig, kamrák és lépcsősorok mellett, végül megérkeztek, mint
később kiderült, a felszínesen, és csak részben modernizál
hajdani cselédszállásra.
A sötét helyiség egyik végében kandalló volt, amelyben fehér
hamuréteg közepén most is parázslott néhány hatalmas rönk.
A kandalló mellett kétoldalt egy-egy nehéz, faragott karosszék;
kárpitjuk a századfordulón divatos sötétlila kacskaringós indájú,
virágokkal díszített sötétszürke bársony. A padlót nagy piros és
fehér linóleum burkolólapokkal borították, de a fugáknál látszott,
hogy nincsenek leragasztva, egyszerűen a régi kőpadlóra
helyezték. Az ablak előtt súlyos, vaskos lábú asztal állt, amelynek
egyik felére kifakult skót kockás viaszosvásznat terítettek.
A terem másik felében, amelyről később kiderült, hogy onnan
nyílik a konyhába és egyéb háztartási helyiségekbe vezető ajtó,
kis elektromos fűtőtest állt. Volt még néhány kopott szék, és
mázas cserepekben fényes levelű, élénkzöld növények. Maudot
zavarta a világítás. Sir George kapcsolta fel: halovány fényű
hagyományos lámpa a kandalló mellett, és egy kissé vidámabb,
kínai vázából készült lámpa az asztalon. A fehérre meszelt
falakon lovakat, kutyákat és borzokat ábrázoló olajfestmények,
akvarellek, színezett fényképek, bekeretezett negédes nyomatok
lógtak. A tűz mellett nagy kosár, szemlátomást Much helye,
bélése kutyaszőrös tengerészkék pokróc. A terem nagy része
teljesen üres. Sir George behúzta a függönyt, intett Rolandnak és
Maudnak, hogy üljenek le a tűz mellé, a bársonyhuzatú
fotelokba. Aztán kitolta a feleségét. Rolandot nem vitte rá a lélek,
hogy megkérdezze, segíthet-e. Arra számított, hogy ezüsttől és
selyemtől csillogó szobába vezetik be, ahol inas, vagy valami
alázatoskodó szolga, de legalábbis egy szobalány vagy
társalkodónő fogadja őket. Maud, bár hozzá volt szokva a rosszul
fűtött házakhoz és a kényelmetlenséghez, igen meglepődött
a halovány lámpafényben eléjük táruló puritán lakosztály láttán.
Leeresztette a kezét, magához hívta Muchot. A kutya odament
hozzá, latyakos testével az alig parázsló kandalló felől lábához
simult.
Sir George visszajött, friss rönköket rakott a tűzre; sziszegve,
muzsikálva felizzott a láng.
– Joan elkészíti a teát. Attól tartok, nem valami előkelően
élünk itt. Természetesen csak a földszintet használjuk.
A konyhát átalakíttattam Joannak. Mindent megcsináltattam,
amit lehetett. Az ajtókat, rámpákat. Tudom, nem valami sok. Ez
a ház arra épült, hogy seregnyi személyzet sürgölődjön itt. Két
öreg… visszhangzunk benne. De az erdőre és Joan kertjére
vigyázok. Van egy viktoriánus vízikertünk is. Azt nagyon szereti.
– Olvastam róla – jegyezte meg Maud óvatosan.
– Valóban? Érdeklik a család dolgai?
– Bizonyos fokig. Van, ami érdekel a család történetéből.
– Na és milyen rokona Tommy Baileynek? Micsoda lova volt,
Hans Andersen! Annak a lónak egyénisége volt, az bizony!
– A nagybátyám volt. Sokat lovagoltam Hans Andersen egyik
kevésbé sikeres utódán. Nagy fejű, szilaj természetű ló volt,
bármit át tudott ugrani, mint egy macska, de nem mindig volt
hozzá kedve, és az ugrásba nem mindig vitt magával engem.
Copenhagennek hívták.
Lovakról beszélgettek, és egy kicsit a norfolki Bailey-ágról.
Roland figyelte Maudot, aki olyan hangokat adott ki
a legtermészetesebb módon, amelyeket a Nőtudományi
Intézetben biztosan nem engedett volna meg magának. Csengő
szólt a konyhából.
– Kész a tea. Megyek, behozom. És Joant is.
 15
A tolószék karfájára illeszthető nagy melamin tálcán
különleges Spode teáskészletet hozott be, ezüst cukortartóval,
egy kosárnyi forró vajas pirítóst, hozzá szardellapasztát és
mézet. Lady Bailey kitöltötte a teát. Sir George elhunyt
rokonokról, rég halott lovakról és a norfolki birtok fáiról
kérdezgette Maudot. Joan Bailey azt mondta Rolandnak:
– Tudja, George ükapja ültette ezeket a fákat. Részben azért,
hogy legyen mit kivágni, ha kell, részben azért, mert imádta
a fákat. Megpróbált mindenfélét meghonosítani. Minél ritkább
volt a fa, annál nagyobb kihívást jelentett neki. George vigyáz
rájuk. Életben tartja őket. Nem gyorsan növő fenyők, hanem
vegyes erdő, és a ritka fák közül némelyik már nagyon öreg.
Az erdők egyre jobban eltűnnek errefelé. A sövények is. Sok-sok
holdnyi erdőterületet vesztettünk a gyorsan terjeszkedő
mezőgazdaság miatt. George be-bejárja az erdőt és vigyáz
a fákra. Mint egy vén manó. Valakinek az apró dolgok
történelmével is törődnie kell.
– Tudták – mondta Sir George –, hogy a világnak ezen
a részén egészen a tizennyolcadik századig a nyúltenyésztés volt
a legfőbb megélhetési forrás? A föld másra nemigen volt
alkalmas; homokos a talaj, teljesen benőtte a rekettyés. Szép
ezüstös szőrük volt azoknak a nyulaknak. Londonban meg fent
északon kalapokat készítettek belőlük. Télen etetni kellett őket,
nyáron megtalálták az ennivalót, igaz, a szomszédok
panaszkodtak, de a nyulak azért szépen szaporodtak. Egyes
helyeken inkább birkát tartottak. Mára eltűntek, mint sok más
dolog. Kitalálták, hogyan lehet olcsóbban tenyészteni a birkát,
olcsóbban termeszteni a gabonát, a nyulak meg kihaltak. Most
a fákkal is ez a helyzet.
Rolandnak semmi értelmes megjegyzés nem jutott eszébe
a nyulakkal kapcsolatban, de Maud tudott válaszolni: adatokat
sorolt a fenlandi nyúltenyésztésről, leírta, milyen volt a régi
nyulásztorony a norfolki Bailey-birtokon. Sir George töltött még
teát.
 – Na és ön mivel foglalkozik Londonban, Mr. Michell? –
kérdezte Lady Bailey.
– Kutatok az egyetemen. Pár órát tanítok is. Randolph Henry
Ash összes műveit tervezzük kiadni, azon dolgozom.
– Írt egy jó verset, az iskolában tanultuk – mondta Sir George.
– Nem nagyon érdekelt a költészet, de az a vers tetszett.
A vadász. Ismeri? Egy kőkorszaki emberről szól, aki csapdákat
készít, köveket élesít, beszélget a kutyájával, és a levegő szagáról
tudja, milyen lesz az idő. Abból a versből igazán érezni lehet
a veszélyt. De azért az furcsa, ha valaki egész életében mást sem
csinál, csak egy másik fickó verseit olvasgatja. Egyszer itt, ebben
a házban is lakott egy ilyen költőféle. Gondolom, maga nem sokra
becsülné. Szörnyű szentimentális verseket írt Istenről, halálról,
a harmatról meg a tündérekről. Nagyon szirupos verseket.
– Christabel LaMotte – mondta Maud.
– Ő bizony. Furcsa egy vénkisasszony volt. Mostanában
többen is jártak erre, kérdezősködtek, nincsenek-e meg a régi
dolgai. Elküldtem őket. Mi Joannal jól megvagyunk magunkban.
Nyáron volt itt egy rettentően harsány amerikai nő. Felbukkant
csak úgy a semmiből, és áradozni kezdett, milyen megtiszteltetés
ért minket, hogy mi őrizhetjük a vénlány után maradt holmikat.
Nahát, az a kikent-kifent nő! Csak úgy csörgött rajta az ékszer!
Micsoda perszóna! Szépen megkértem, menjen innen, de nem
volt hajlandó. Meg kellett lengetnem a puskát, hogy elzavarjam.
Üldögélni akart Joan télikertjében. Hogy Christabelre
emlékezzen, azt mondta. Micsoda baromság! Egy igazi költő,
mint ez a Randolph Henry Ash, az más; ha egy ilyen költő lenne
a családban, annak lehetne örülni. Lord Tennyson is eléggé
könnyes-nyálas poéta volt, bár írt néhány dolgot a lincolnshire-i
tájszólásról, nem is rosszakat. De Mabel Peacockot meg sem
közelíti. Neki aztán volt füle a lincolnshire-i beszédhez! Írt egy
csodaszép mesét egy sündisznóról. Az árics, améknek sose vót jó
semmi. Ezt hallgassák meg! „Az elejétűl fogva ő csak
aggóskodott, meg vinyákút, oszt sziszegett meg köpködött
mindétig.” Ez az igazi történelem, olyan szavak, amelyek napról
napra egyre fogyatkoznak, kevesebb ember ismeri őket, semmi
más nem érdekli őket, csak a Dallas meg a Dinasztia, meg
a Beatles zenebonája.
– Mr. Michell és Miss Bailey azt fogja gondolni, hogy
előítéleteid vannak, George. Ők szeretik az irodalmat.
– De nem Christabel LaMotte-ot.
– Ó, dehogynem, én szeretem – szólt közbe Maud. – Ő írta azt
a leírást Seal Court télikertjéről, amit olvastam. Egyik levelének
részlete. Úgy mesélte el, hogy láttam magam előtt a különböző
örökzöldeket, a piros bogyókat, a somot, a fák alatt megbúvó
padot, az ezüstszínű halat a kis tóban… Még a jég alatt is látni
lehetett őket…
– Volt egy vén kandúrunk, aki mindig kihalászta a halakat…
– De újakat telepítettünk…
– Nagyon szeretném látni azt a kertet. Könyvet írok
Christabel LaMotte-ról.
– Á – mondta Lady Bailey. – Életrajzot! Milyen érdekes!
– Én nem értem – mondta Sir George –, mit lehetne írni róla
egy életrajzban. Elvégre nem csinált semmit. Csak itt lakott, ott
fent a keleti szárnyban, és öntötte magából azokat a tündérekről
szóló történeteket. Én ezt nem nevezném életnek.
– Ami azt illeti, nem is életrajzot írok. Tanulmányt. De
természeten ő maga is érdekel. Megnéztük a sírját.
Ezt nem kellett volna mondania. Sir George arca elsötétedett.
Fehér szemöldökét összevonta húsos orra fölött.
– Az az elviselhetetlen nőszemély, aki idejött… micsoda pimasz
volt, ki akart oktatni engem… meg akart leckéztetni… amiért
úgy néz ki a sír. Azt mondta, megdöbbentő állapotban van. Meg
hogy ez nemzeti emlékhely. Mire én megmondtam neki, hogy
nem az ő nemzeti emlékhelye, és nem kellene beleütnie az orrát
olyasmibe, amihez semmi köze. Sarlót akart kölcsönkérni. Na,
ekkor vettem elő a puskát. Úgyhogy elment, vett egyet
Lincolnban, másnap meg visszajött, letérdelt és letakarította
a gazt. A papunk látta. Tudják, havonta egyszer átjön, és esti
zsolozsmát tart a templomban. Az a nő beült a hátsó padba, és
végighallgatta. Hozott egy hatalmas csokrot. Micsoda flanc!
– Láttuk…
– George, nem kellene kiabálnod Miss Baileyvel. Ő nem tehet
erről az egészről. Miért ne érdeklődhetne Christabel iránt?
Szerintem meg kellene mutatnod nekik Christabel szobáját. Ha
meg akarják nézni. Tudja, Mr. Michell, az a szárny már több
nemzedék óta le van zárva. Nem tudom, milyen állapotban van,
de lehet, hogy még most is van ott néhány holmija.
A világháborúk óta a család a háznak egyre kisebb részét lakta,
minden nemzedék egy kicsit összébb húzódott. Christabel
szobája a keleti szárnyban volt, a toronyban, amelyet 1918-ban
lezártak, és legfeljebb lomtárnak használták. Mi pedig
természetesen, mivel csak ketten vagyunk, az épületnek egész
kis részét lakjuk, rokkantságom miatt csak a földszintet.
Próbálunk minden fontos javítást elvégeztetni. A tetőt rendbe
hozattuk és van egy asztalos, aki odafigyel a padlókra. De ahhoz
a szobához tudomásom szerint senki nem nyúlt hozzá, amióta én
menyasszonyként 1929-ben idejöttem. Akkor még ezt az egész
középső részt laktuk. A keleti szárny már akkor is… nem
mondanám, hogy tiltott terület volt, de nem járt arra senki.
– Úgysem látnának sokat – mondta Sir George. –
Elemlámpára lenne szükség. A háznak abban a részében áram
sincs. Csak a földszinti folyosókon.
Roland furcsa bizsergést érzett tarkótájt. A faragott kőkeretes
ablakokon át a sötétben még sötétebb árnyékként mutatkozó
örökzöldek nedves ágait látta. A kocsifelhajtón halvány
lámpafény világolt.
– Csodálatos lenne, ha megnézhetnénk…
– Nagyon hálásak lennénk.
– Hát – mondta Sir George –, miért ne? Úgyis a családhoz
tartozik. Jöjjenek utánam.
Felemelt egy erős, modern viharlámpát, és a feleségéhez
fordult.
– Ha találunk valami kincset, idehozzuk neked, drágám. Te
csak várj!

Elindultak és sokáig mentek előbb csempézett, villanykörtéktől

halványan megvilágított folyosókon, majd poros szőnyegeken,
bezárt zsalugáterek mögött a sötétben, aztán kőlépcsőn fel, majd
még följebb, kanyargós fa lépcsősoron. Sötét porfelhőben
haladtak. Maud és Roland nem nézett egymásra, nem is szóltak.
A szűk ajtó vastag deszkákból készült, nagy retesz zárta le.
Beléptek Sir George mögött. Az öreg körbejáratta a kúp alakú
fénycsóvát a sötét, zsúfolt, kör alakú szobában. A fény félkör
alakú ablakfülkét tárt fel. A faragott boltíves mennyezetet
a középkori stílust utánzó borostyánlevelek díszítették. Vastagon
állt a por. A szobában régies, a porréteg alatt megfakult vörös
függönyű szekrényágy, kacskaringós gyöngyház berakású,
szőlőfürtökkel, gránátalmákkal és liliomokkal faragott, csodás
fekete fa íróasztal, egy alacsony, párnázott ülőke vagy
imazsámoly, ledobott ruhadarabok, egy régi láda, két
kalapdoboz, és hirtelen párnának támasztott apró fehér arcok
sora bámult rájuk, egy, kettő, három.
– Ó, a babák! – kiáltott fel Maud. Sir George pedig
az aranyozott rózsákkal díszített tükörről visszafordított
lámpafényt a három mozdulatlan alakra irányította, amelyek
félig ülő, félig fekvő helyzetben sorakoztak poros ágytakaró alatt
masszív, bár apró baldachinos ágyban.
Az arcuk porcelán, karjuk kecskebőr. Az egyiknek finom
aranyszínű, selymes haja volt, bár a portól már kifakult,
megszürkült. A másikra fehér, könnyű pamutból készült, csipkés
szélű, buggyos éjszakai főkötőt adtak. A harmadik baba fekete
haját kerek kontyba fésülték. Mind a háromnak még így,
porosan is csillogott a kék üvegszeme.
– Egész versciklust írt a babákról – mondta Maud szinte
ijedten suttogva. – Első ránézésre gyerekeknek szóló versek
voltak, ugyanúgy, mint a Mesék ártatlanoknak. De valójában
nem gyerekeknek szánta őket.
Roland visszafordult az árnyékba borult íróasztalhoz. Nem
érezte ugyan a halott költő szellemét a szobában, de izgatott,
homályos érzése volt, hogy valahol – az íróasztal fiókjában,
a ládában, a kalapdobozokban – kincs rejtőzhet, olyasmi, mint
a mellényzsebében megbúvó megfakult levelek. Valami kulcs,
egy sebtében firkantott üzenet, egy válaszlevél töredéke.
Csakhogy ez butaság; miért lennének itt, ott vannak, ahová
Randolph Henry Ash tette őket, ha ugyan valaha is megszülettek
ezek a levelek.
– Nem tudja – kérdezte Roland Sir George-tól –, voltak-e itt
papírok? Nem maradt valami írás az íróasztalban? Bármi, amit ő
írt?
– Gondolom, az íróasztalt kiürítették, amikor meghalt.
– Azért megnézhetjük? – kérdezte Roland, és valami titkos
fiókban reménykedett, de közben kényelmetlenül érezte magát,
mert eszébe jutott a mosócédula a Northanger Abbey-ben. Sir
George előzékenyen az íróasztalra irányította a fényt, a három
arcocska újra sötétségbe merült. Roland felemelte az íróasztal
hátsó részének fedelét. Mögötte íves tetejű, kopott rekeszek
sorakoztak üresen, és két kis fiók, de azokban sem volt semmi.
Roland úgy érezte, képtelen lenne elkezdeni üreget keresve
kopogtatni, rángatni az asztalt. Képtelen lenne felemelni
az írófelületet. Úgy érezte, mintha leskelődne, mintha valami
erőszakos kíváncsiság hajtaná, ellenállhatatlan érzés, nem
kapzsiság, a szexualitásnál is erősebb kíváncsiskodás, a tudás
iránti vágy. Hirtelen nagyon mérges lett Maudra, aki
mozdulatlanul állt a sötétben, ujját sem mozdította, hogy
segítsen, és nem kérte, pedig előnyös érzelmi pozíciójából
nyugodtan kérhette volna, hogy kutassanak tovább, keressék
a rejtett kincseket.
Sir George azt kérdezte:
– Na és pontosan mit gondol, mit fog találni?
 Roland nem tudott válaszolni. Ekkor a háta mögött megszólalt
Maud, hűvös, tiszta hangon, mintha énekelne:

Dolly őrzi Titkom

Hűséges babám
Szótlan, együttérző
Végtelen barát.

Társad elárulhat
Múlhat szerelem
Dolly a síron is túl
Titkom őrizi.

Elárulhat ő minket?
Viaszajkán pecsét
Töprengve néz reám és
Rejti… mindenét.

Dolly sosem alszik

El nem szenderül
Elveszett szerelmünk
kincsén ébren ül
Apró ujja rajtuk
Soha meg nem rezdül.

Dolly nem bánt senkit.

Mi, kik bántottunk
Oly hideggé válunk,
Mint ő, ha meghalunk.
Örökös bájával
Jót nevet mirajtunk.

Sir George visszafordította a lámpa fényét a babákra.

– Nagyon jó – mondta. – Fantasztikus memóriája van. Én
magam sosem tudtam semmit megtanulni kívülről. Kivéve
Kiplinget, és azokat a Lincolnshire-i verseket, amelyeken jól
szórakozom. Na és miről szól ez a vers?
– Ezen a helyen nekem úgy hangzik, mint egy
kincskeresőknek szóló útmutatás – felelte Maud, még mindig
feszülten, csengő hangon. – Mintha Dolly baba őrizne valamit.
– Mit őrizhetne? – kérdezte Sir George.
– Szinte bármit – mondta Roland, aki hirtelen szerette volna
elterelni az öreg figyelmét. – Talán emléktárgyakat. – Érezte,
hogy Maud vadul töri a fejét.
– Valamelyik gyerek biztosan kivitte már azokat a babákat
1890 óta – mondta a tulajdonos.
Maud letérdelt a porba.
– Szabad?
Sir George odatartotta a lámpát. A lány előrehajolt
az árnyékba, arca olyan fehér volt, mintha Latour festette volna.
Belenyúlt a babaágyba, derekánál fogva kivette a szőke babát.
A babán rózsaszín selyemruha volt, nyakrészén körben pici
rózsabimbók díszítették, gombjai aprócska gyöngyök. Maud
átnyújtotta Rolandnak, aki úgy fogta meg, mintha kismacskát
venne kézbe: a könyökhajlatába fektette. Aztán mellé tette
a sapkásat, amelyen fehér, redőzött hímzett ruha volt, és
a komolyan festett sötét pávakék ruhás fekete hajút. Egymás
mellett feküdtek a karján, kis fejük nehéz volt, végtagjaik pedig
ijesztően, halottan lebegtek. Maud kivette a párnát, kihúzta
a matrac alá bedugott ágytakarót, visszahajtotta a három finom
gyapjúplédet és egy horgolt sálat, aztán kivett egy
pehelymatracot, majd még egyet, s végül egy szalmazsákot.
Benyúlt alá a fakeret mélyére, felemelt egy sarokpánton nyíló
deszkát, és csomagot vett ki alóla. Finom fehér lenvászonba
burkolták, szalaggal kötözték át, többször, körbe-körbe, mint
egy múmiát.
Csend lett. Maud csak állt, tartotta a csomagot. Roland lépett
egyet előre. Tudta, tudta, mi van a csomagban.
– Talán babaruhák – mondta Maud.
 – Nézze meg! – mondta Sir George. – Úgy látom, tudta, hol
kell keresnie. Fogadni mernék, azt is kitalálja, mi van benne.
Nyissa ki!
Maud a lámpa fényében sápadt ujjakkal rángatni kezdte a régi
csomókat, amelyeket – most vette csak észre – vékony
pecsétviaszréteg borított.
– Kér egy bicskát? – kérdezte Sir George.
– Nem lenne szabad… elvágni – mondta Maud. Roland alig
tudta visszafogni magát, annyira szeretett volna segíteni. A lány
ujjai fürgén mozogtak. Kibontotta, letekerte a szalagot,
kihajtogatta a több rétegben feltekert lenvásznat. Két, vízhatlan
selyemtaftba csavart, fekete szalaggal átkötött csomag volt
benne. Maud ezt a szalagot is meghúzta. Régi selyem nyikkant,
csusszant ki a csomóból. És ott volt: boríték nélküli levelek, két
csomó, vasalt zsebkendőkként szépen összehajtogatva. Roland
még egyet lépett előre. Maud felemelt egy-egy levelet a két
köteg tetejéről. Miss Christabel LaMotte, Bethany, Mount Ararat
Road, Richmond, Surrey. Barna, pókhálószerű, határozott betűk,
ismerős kézírás. És sokkal kisebb, lila színű betűk: Randolph
Henry Ash úr, Russel Square 29, London.
Roland megszólalt:
– Tehát elküldte neki.
– Mind a kettejük levelei itt vannak. Ez az összes – válaszolta
Maud. – Mindig is itt volt…
– Na és pontosan mit is találtak? – kérdezte Sir George. – És
honnan tudta, hogy a babaágyban kell keresni?
Maud szokatlanul magas, csengő hangon felelte:
– Nem tudtam. Csak ahogy itt álltam, eszembe jutott a vers,
és akkor hirtelen minden világos lett. Puszta szerencse.
Roland folytatta:
– Sejtettük, hogy talán leveleztek. Találtam… egy
levélrészletet Londonban. Azért jöttem dr. Baileyhez. Ennyi
az egész. Ez valószínűleg… – „rendkívül”… akarta mondani, de
visszafogta magát – …elég fontos dolog… – „Megváltoztathatja
az egész kutatást” mondta ki majdnem, de valami ösztönös,
ravaszkodó óvatosságtól vezérelve ezt is lenyelte. – Jelentős
mozzanat lehet a kutatásunkban, mind a kettőnk munkájában.
Eddig senki nem tudta, hogy ismerték egymást.
– Hát – mondta Sir George – adja csak ide azokat
a csomagokat! Köszönöm. Azt hiszem, most jobb lesz, ha
visszamegyünk, és megmutatjuk Joannak. Meglátjuk, mi van
bennük. Vagy itt akarnak maradni, és mindent kinyitogatni?
A lámpa fényét körbefuttatta a kerek falon. Felbukkant egy
ferde kép, Lord Leighton Proserpinájának a másolata, és egy
keresztszemes hímzéssel készült felirat, amelyet azonban
a portól nem lehetett elolvasni.
– Most nem – mondta Maud.
– Majd talán máskor – mondta Roland.
– Lehet, hogy soha többé nem teszik be ide a lábukat –
mondta Sir George inkább fenyegető, mint tréfálkozó hangon,
a lámpa fénysugara mögül, és kilépett az ajtón.
Elindultak visszafelé, Sir George kezében szorongatta
a leveleket, Maud a leveleket védő vászon- és selyemdarabokat
hozta, Roland pedig a három babát. Az a megmagyarázhatatlan
érzése támadt, hogy kegyetlenség lenne ott hagyni őket
a sötétben.

Lady Bailey egészen izgatott lett. Letelepedtek a kandalló köré.

Sir George felesége ölébe helyezte a leveleket, ő pedig lapozgatni
kezdett köztük a két tudós mohó tekintete közepette.
Roland elmondta a maga féligazságát a megtalált
levéltöredékekről, de azt nem említette, hol és mikor akadt
rájuk.
– Ezek szerint szerelmes levél volt? – kérdezte Lady Bailey
ártatlanul, egyenesen.
– Ó, dehogy! – felelte Roland, de aztán hozzátette: – De
izgatott írás volt, tudja, mint amikor nagyon fontosnak érzünk
valamit. Talán a legelső levél piszkozata volt. Mindenesetre volt
annyira érdekes, hogy eljöttem ide dr. Baileyhez, és
kérdezősködni kezdtem Christabel LaMotte-ról.
Szeretett volna kérdéseket feltenni. A dátum, az Isten
szerelmére, a legfelső levélen lévő dátum, ugyanaz? Miért van
mind egy csomóban? Meddig tartott a levelezés… hogyan
válaszolt Christabel, és mi történt Blanche-sal és a Csavargóval?
– Na és most, mi a helyes eljárás? – kérdezte Sir George
lassan, és szándékoltan fontoskodó hangon. – Mi a véleménye,
fiatalember? És az öné, Miss Bailey?
– Valakinek el kellene olvasnia őket – mondta Maud. – Ó…
– És ön természetesen úgy véli, Ön az, akinek el kellene
olvasnia – mondta Sir George.
– Én… mi… nagyon szeretnénk. Természetesen.
– Bizonyára az az amerikai nő is szeretné.
– Hát hogyne. Ha tudná, hogy léteznek.
– Megmondják neki?
Látta, hogy Maud habozik, tüzes kék szeme ravaszkás
kifejezést ölt a tűz fényében.
– Valószínűleg nem. Egyelőre legalábbis nem.
– Szeretné, ha Öné lehetne az első lehetőség?
Maud arcát elöntötte a pír.
– Persze. Bárki így lenne vele. Az én… a mi helyünkben…
– De hát miért ne olvashatnák el, George? – kérdezte Lady
Bailey, és kivette az első levelet a borítékból. Lepillantott rá, de
nem mohó tekintettel, csak puszta kíváncsisággal.
– Egyrészt azért, mert én hiszek abban, hogy a halottak
nyugalmát nem szabad megzavarni – mondta Lord Bailey. –
Miért kellene botrányt kelteni a mi ostobácska költőnő rokonunk
körül? Szegényke, hadd pihenjen tisztességben!
– De mi nem akarunk botrányt – mondta Roland. – Szerintem
nincs a dologban semmi botrányos. Én csak azt remélem… hogy
Ash elmondta neki a nézeteit a költészetről… és
a történelemről… meg ilyesmiről. Ez volt az egyik
legtermékenyebb korszaka… nem volt valami nagy levélíró… túl
udvarias volt… abban a levélben, amit láttam, azt írta, Christabel
megérti őt… Én… Azt mondta…
– Másrészt pedig azért, Joanie, mert mit is tudunk mi erről
a két emberről? Honnan tudjam, hogy ők a megfelelő emberek,
akiknek meg kell mutatni ezeket a… ezeket az iratokat? Két nap
is kell hozzá, hogy elolvassák ezt az egészet. Nem adhatom ki
a kezem közül, igaz?
– Eljöhetnének ide – javasolta Lady Bailey.
– Két nap nem elég – mondta Maud.
– Látod – válaszolta Sir George.
– Lady Bailey – szólalt meg Roland. – Amit én láttam,
az a levelezés kezdetének a piszkozata volt. Az ott az első levél?
Mi van benné?
Az asszony kerek olvasószemüveget tett föl, kedves, nagy arca
még kerekebbnek tűnt tőle. Hangosan olvasni kezdett.

Kedves Miss LaMotte!

Nagy örömömre szolgált, hogy beszélgethettem Önnel a drága

Crabb villásreggelijén. Az Ön figyelme és bölcsessége a diákok
zajos tréfálkozása közepette is kitűnt, sőt felülmúlta még
házigazdánk Wieland mellszobrának feltalálásáról szóló
beszámolóját is. Remélhetem-e, hogy Ön is élvezettel
beszélgetett velem… és lehet-e részem abban az örömben, hogy
meglátogathatom? Tudom, hogy nagyon csendes életet él, de
megígérem, magam is csendes leszek. Én csak Dantéról,
Shakespeare-ről, Wordsworthról, Coleridge-ről, Goethéről,
Schillerről, Websterről, Fordról és Sir Thomas Browne-ról
szeretnék beszélgetni, et hoc genus omne, természetesen nem
feledkezve meg Christabel LaMotte-ról és a felettébb ígéretes
Tündérmese alkotásának folyamatáról. Kérem, válaszoljon.
Úgy vélem, Ön is tudja, milyen nagy örömére szolgálna
a biztató válasz

az Ön őszinte hívének
 Randolph Henry Ashnek.

– És a válasz? – kérdezte Roland. – A válasz? Bocsánatot

kérek… annyira szeretném tudni… Sokat törtem a fejem rajta,
vajon válaszolt-e, és ha igen, mit írt.
Lady Bailey elővette a legfelső levelet a másik csomóból.
Majdnem sokat sejtetőn hajtogatta szét, mint valami művésznő,
aki a televízióban bejelenti, ki nyerte Az Év Színésznője címet.

Kedves Mr. Ash!

Nem, igazán… nem áltatom… hogy is alacsonyíthatnám le Önt

vagy magamat ezzel… vagy Ön hogyan alacsonyíthatja le
magát azzal, hogy ilyesmit gondol? Én bezárkózva, csak
önmagammal társalogva élek – jobb ez így – nem mint
a királylány a csipkebokrok mögött, semmi esetre sem, sokkal
inkább, ha megbocsátja nekem ezt a kissé sántító Analógiát,
mint egy nagyon kövér, önmagával elégedett Pók, csillogó
hálója közepén. Arachné olyan hölgy, aki közel áll szívemhez:
tisztességes iparos, tökéletes mintákat sző, de kissé hajlamos
arra, hogy szokatlan módon odacsapjon, ha idegenek
látogatják meg vagy háborítják birtokán. Lehetséges, hogy
néha csak túl későn ismeri fel a különbséget a látogató és
a birtokháborító között. Őszintén, én bizony gyatra társalkodó
vagyok, nincs bennem kellem, s ami a szellemet illeti, amelyet
felfedezni vélt bennem találkozásunkkor, bizonyára saját, a holt
Hold göröngyös felszínén megtörő és visszatükröződő
ragyogásának visszfényét látta. Én, Mr. Ash, a Tollam
teremtménye vagyok, a Tollam a legjobb, ezért Ön iránti
őszinte jóindulatom jeléül mellékelten küldök egy Verset.
Ugyebár Ön is szívesebben vesz egy Verset, mégoly tökéletlen
legyen is, mint egy tálnyi uborkás szendvicset, bármily szép,
bármily finoman fűszerzett, bármily egyforma szeletekre
vágottak legyenek is. Tudja jól, hogy ez így van, én magam is
a Verset választanám. A versben szereplő Pók azonban nem
az én Selymes Önarcképem, hanem sokkal Vadabb és
célratörőbb nővérem. Az ember nem tehet mást, csak csodálja
törékeny szorgalmukat. Bárcsak a Versek is oly természetesen
áradnának, amint a Selyemfonál! Ostobaságokat írok, de ha
hajlandó újra írni, kaphat egy komoly esszét az Örökkévaló
16
Nemről, vagy Schleiermacher illúzió-fátyláról,
17
a Mennyország Tejéről, vagy amiről óhajt.

Igaz híve
Christabel LaMotte

Lady Bailey lassan, akadozva olvasott, egy-egy szót rosszul

formált, alig tudta kibetűzni, a hoc genus omne és az Arachné
szavakat. Roland és Maud úgy érezte, mintha jégviráglepte
ablakon át próbálnák megkülönböztetni Ash és LaMotte
prózájának vonásait, a szavak mögött rejtőző érzéseket. Sir
George szemlátomást nagyon elégedett volt a levelekkel.
Az órájára pillantott.
– Még van annyi időnk, hogy megtegyük azt, amit én mindig is
szoktam tenni a Dick Francis-krimikkel: hogy ne legyen olyan
izgalmas, mindig megnézem előre, mi lesz a vége. Azután pedig,
úgy vélem, legjobb, ha elteszem a leveleket, hogy legyen időm
végiggondolni a helyzetet. És utánajárok a dolognak. Igen.
Tanácsot kérek, egy kicsit kérdezősködök. Maguknak úgyis
vissza kell menniük, nem igaz?
Ez nem kérdés volt. Elnéző mosollyal a feleségére pillantott.
– Rajta, Joanie! Olvasd a végét!
Az asszony belelapozott az utolsó levelekbe.
– Úgy tűnik, Christabel visszakérte a leveleit. És itt van Ash
válasza is.

Drága Randolph!
Valóban minden véget ért. És én boldog vagyok, igen, boldog,
teljes szívemből. És Te is, ugye, egészen biztos vagy magadban?
Még egy utolsó kérésem van: szeretném visszakérni
a leveleimet – minden levelemet, egytől egyig –, nem azért,
mintha nem bíznék a becsületedben, hanem mert azok a levelek
az enyéim, mert azok a levelek többé már nem a Te
tulajdonodat képezik. Tudom, hogy megértesz, legalábbis
ebben a dologban.

Christabel

Drágám!
Itt küldöm a leveleidet, ahogy kérted. Mind megvan. Kettőt
elégettem, és talán lesznek még – igen, valóban van még
néhány –, amelyeket azonnal ugyanerre a sorsra kellene
juttatni. De ahogy a kezemben tartom őket, képtelen vagyok
többet megsemmisíteni, képtelen lennék bármit elégetni, ami
a Te kezedtől származik. Ezek a levelek csodálatos költőnő
levelei, és ez az igazság állhatatosan keresztülsugárzik azokon
a változó, háborgó érzéseken, amelyekkel én olvasom őket,
hiszen engem is érintenek, hiszen valamennyire az enyémek is.
De fél órán belül már nem lesznek az enyéim, mert már
becsomagoltam őket, készen állnak arra, hogy elküldjem őket
Neked, hogy azt tedd velük, amit helyesnek látsz. Azt
gondolom, el kellene égetned őket, ha azonban Abelard
elpusztította volna az ő Heloisa csodálatos, hűségről árulkodó
szavait, ha a portugál apáca szótlan maradt volna, mennyivel
szegényebbek lennénk, mennyivel kevesebbet tudnánk!? Úgy
vélem, te el fogod pusztítani őket; könyörtelen vagy – hogy
mennyire könyörtelen, azt én még csak azután fogom
megtudni, csak most kezdem felismerni. Ennek ellenére, ha van
valami, amit barátságunk jegyében tehetek Érted, akár most,
akár a jövőben, remélem, bátran fogsz hozzám fordulni.
Én semmit nem fogok elfeledni abból, ami történt. Nem
vagyok a feledés embere. (A megbocsátás már nem kérdés
többé kettőnk között, ugye?) Megnyugodhatsz felőle, hogy
minden egyes szót, akár írott, akár kimondott szót, és minden
mást is megőrzők makacs memóriám kemény viaszával
lepecsételve. Minden apróságot, ugye érted, mindent. Ha
elégeted is e leveleket, tovább élnek emlékezetemben, ameddig
én élek, ahogy a kilőtt rakéta fénye még sokáig ott marad
az ember retináján. Nem tudom elhinni, hogy elégeted őket. Azt
sem, hogy nem égeted el. Tudom, nem fogod elmondani nekem,
hogyan döntöttél felőlük, és be kellene fejeznem ezt a levelet,
amelyre bár nem lenne szabad, mégis várom a választ, ami
soha nem jön el. Ez most már mindig a múlté lesz,
megdöbbenés, változás, de leginkább öröm.
Egykor azt reméltem, barátok lehetünk. Józan eszemmel
tudom, igazad van kérlelhetetlen elhatározásodban, mégis
sajnálom az én jó barátnémat. Ha valaha bajba kerülnél… de ezt
egyszer már mondtam, és Te jól tudod. Menj békével! Írjál
jókat!

Hűséges barátod
R. H. A.

– Ami a botrányt illeti, abban tévedett – mondta Sir George

Rolandnak, félig elégedett, félig vádló hangon.
Roland szörnyen ingerült lett, bár mindig is nyugodt embernek
hitte magát. De most összeadódott benne az elkeseredés, Lady
Bailey fakó hangját hallgatva, amint akadozva olvassa Randolph
Henry Ash szavait, melyeket ő fejben újra összerakott, és zengő,
dallamos prózává alkotott, és a tehetetlen düh amiatt, hogy nem
foghatja a kezébe és nem olvashatja el ezeket az összehajtogatott
papírból való időkapszulákat, időzített bombákat mondhatni.
– Biztosan nem tudhatjuk, csak ha az egészet elolvastuk, igaz?
– vágott vissza. Hangja rekedt volt az elfojtott indulattól.
– De lehet, hogy ez az egész fel fogja kavarni az állóvizet.
– Nem biztos. A levelek inkább irodalmi szempontból
jelentősek…
Maud gondolataiban hasonlatok keveregtek, de mindet elvetette,
mert túlságosan nyugtalanítónak érezte őket. Ez olyan, mintha
megtalálták volna, mondjuk Jane Austin szerelmes leveleit?
– Tudja, ha elolvassuk bármelyik írónak az összegyűjtött
leveleit – vagy az életrajzát –, mindig az az érzésünk támad,
hogy valami hiányzik. Valami olyan, amihez az életrajzírók nem
fémek hozzá, az igazi lényeg, a legfontosabb dolog, ami
a legfontosabb volt magának a művésznek. Ez mindig azokban
a levelekben volt, amelyeket elégettek. Azokban a bizonyos
levelekben. Christabel életében talán ezek lesznek azok
a bizonyos levelek. Ash nyilvánvalóan úgy gondolta. Ki is mondja.
– Milyen izgalmas! – mondta Joan Bailey. – Rettenetesen
izgalmas!
– Utána kell járnom – mondta Sir George makacsul gyanakvó
tekintettel.
– Úgy is lesz, drágám – felelte a felesége. – De azt ne felejtsd
el, hogy Miss Bailey volt olyan okos, hogy rájött, hol lehet
megtalálni a kincsedet. És Mr. Michell.
– Uram, ha egyszer… úgy gondolná, hogy lehetőséget ad
nekem… nekünk a levelek átnézésére… meg tudnánk mondani
önnek, mi ez… mi a jelentősége a tudomány szempontjából… ki
lehet-e adni őket. Abból, amit eddig láttam, azt már biztosan
tudom, hogy az én munkámat Christabellel kapcsolatban teljesen
át kell írnom annak fényében, ami a levelekben szerepel… nem
szeretném úgy folytatni a kutatást, hogy nem veszem figyelembe
őket… és ez bizonyára így van dr. Michell Ash-kutatásával is.
– Ó, hogyne! – szólalt meg Roland. – Az egész eddigi
felfogásomat megváltoztathatja.
Sir George tekintete ide-oda járt kettejük között.
– Az lehetséges. Az könnyen lehetséges. De maguk
a legjobbak… akikre rábízhatom a leveleket?
– Ha egyszer nyilvánosságra kerül, hogy ezek a levelek
léteznek – mondta Roland –, mindenki itt fog tolongani az ajtaja
előtt. Mindenki.
 Maud, aki épp ettől félt, haragos tekintettel, sápadtan nézett
rá. Sir George azonban, ahogy Roland számított rá, megijedt
a Leonora Stern-féle látogatóktól, ugyanakkor nem igazán volt
tisztában azzal, milyen lehetőségeket kínálna például Cropper
vagy Blackadder.
– Azt én egyáltalán nem szeretném.
– Mi katalogizálhatnánk önnek. Leírást készítenénk róluk.
Néhányat – az ön engedélyével, persze – lemásolhatnánk.
– Csak lassan a testtel! Utána fogok járni. Ennyit mondhatok.
Ez a helyes.
– Kérem – mondta Maud –, legalább tudassa velünk, milyen
döntésre jut.
– Természetesen – válaszolta Joan Bailey –, természetesen
közölni fogjuk.
Mozgékony ujjaival felstószolta a száraz papírlapokat
az ölében, sorba rakta, elrendezgette őket.

Roland és Maud sötétben tartottak visszafelé. Kurta, lényegre

törő kijelentésekkel kommunikáltak, képzeletüket teljesen
lekötötték a történtek.
– Mindkettőnknek ugyanaz az ötlete támadt. Hogy
jelentéktelenebbnek mutassuk a leveleket, mint amilyenek –
mondta Maud.
– Egy vagyont érhetnek – felelte Roland.
– Ha Mortimer Cropper tudná, hogy léteznek…
– Már holnap Harmony Cityben lennének.
– Sir George sokkal gazdagabb lenne. Rendbe tehetné a házat.
– El sem tudom képzelni, mennyivel gazdagabb. Semmit nem
tudok a pénzről. Talán el kellene mondanunk Blackaddernek.
Talán a British Libraryben lenne a helyük. Elvégre a nemzeti
örökség részei.
– Szerelmes levelek.
– Legalábbis nagyon úgy tűnik.
– Lehet, hogy Sir George olyan tanácsot kap, forduljon
Blackadderhez. Vagy Cropperhez.
– Imádkozzunk, hogy ne Cropperhez küldjék. Legalább ne
elsőre.
– Ha azt javasolják neki, hogy menjen be az egyetemre, akkor
viszont meglehet, egyszerűen hozzám irányítják.
– Ha azonban azt a tanácsot kapja, hogy menjen a Sotheby’s
aukciós házhoz, akkor a levelek eltűnnek, Amerikába kerülnek,
vagy valahová máshová, esetleg ha szerencsénk van, Blackadder
szerzi meg őket. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy az nagy baj
lenne. Nem tudom, miért érzem úgy, mintha az enyéim lennének
azok a nyavalyás levelek… pedig nem.
– Azért, mert mi találtuk meg őket. És mert… mert olyan
bizalmas levelek.
– De azt sem szeretnénk, ha Sir George egyszerűen csak
bezárná őket egy szekrénybe.
– Dehogy! Most, hogy tudunk róluk?
– Mit gondol, nem egyezhetnénk meg? Nem köthetnénk
valami szerződésfélét? Hogy ha valamelyikünk megtud még
valamit, egymásnak szólunk, és senki másnak? Mert ezek
a levelek mind a két költőt egyformán érintik… és olyan sok
egyéb érdek keveredhet bele…
– Leonora…
– Ha elmondja neki, az majdnem olyan, mintha Croppernek és
Blackaddernek is elmondaná… és azt hiszem, ők sokkal
erőszakosabban támadnak majd, mint Leonora.
– Van benne valami. Reménykedjünk, hogy Sir George
a Lincolni Egyetemhez fordul, ott pedig hozzám fogják küldeni.
– Meghalok a kíváncsiságtól.
– Reméljük, hogy hamarosan eldönti, mit akar.

De még elég sok idő eltelt addig, mire újból hallottak a levelek és
Sir George felől.
 HATODIK FEJEZET

Ízlése, szenvedélye vitte el

Szalonokba, zord, ó kamrák felé,
Hol atyai teák nosztalgiája leng
Követvén kifent, füligszáj zsidó
Hajlongását nyers mahagóni közt:
Szekreter, komód, asztal szabbati
Nyugság mezében, indigó,
Kávészínű, mélybarna kanavász –
Mert majd egyenként kivesznek neki
Három lakatra zárt durva fiókból,
Keleti selyem szütyői közül,
Sorba illesztve tökéletesen,
Gyöngéden óvott, napvilágra jött
Időtlen ametisztkék cserepet,
Ókorit, damaszkuszit, épp húszat,
Fénylőt, mint a menny, olyan elevent,
Akár páva nyakán a csillám.
Akkor lelke megelégült, bizony,
Mézet ízlelt, a halott lámpafény
Új életre hozta, tudta, övé,
Aranyért, hadd nézze, nézze…

R. H. ASH : A nagy gyűjtő

A fürdőszoba hosszú, keskeny, helytakarékosan berendezett

helyiség volt, olyan színű, mint a cukrozott mandula.
A szerelvények élénk rózsaszínben játszottak enyhe, tompító,
szürkés árnyalattal. A fényes, szürkéslila itáliai csempéken itt-
ott, bár nem mindegyiken, kis fehér liliomcsokrok díszlettek.
Ugyanilyen csempék borították a falat is, derékmagasságig,
onnan pedig mintás, élénk lila és rózsaszínű polipoktól, tengeri
uborkáktól és kagylóktól hemzsegő vízhatlan tapéta következett.
A kerámiakiegészítők is illeszkedtek színben a csempéhez.
Rózsaszínű volt a vécépapírtartó, a zsebkendőtartó, hatalmas
afrikai ajakdíszekhez hasonló tálcán állt a fogmosó pohár,
a szappantartó fésűkagyló héjára emlékeztető. Még a tökéletesen
ovális alakú szappanok is lilák. A műanyag reluxára vöröslő
szélű, gomolygó felhőkkel rózsálló hajnalt festettek. A hímzett,
bőrhatású gumival alábélelt fürdőszobaszőnyeg levendulaszínű,
ugyanígy a vécé lábazatára pedánsan rásimuló félkör alakú
szőnyegecske, és a vécétetőt díszítő párnázott takaró. Ezen ült,
a ház zajaira fülelve, feszülten koncentrálva Mortimer Cropper
professzor. Hajnali három óra volt. Vaskos papírköteget
rendezgetett, kezében fekete műanyag elemlámpa, előtte szilárd
falú, matt fekete doboz, amely épp akkora volt, hogy elfért
a térdén, és nem ütődött bele a falba.
Ez itt nem az ő világa. Kicsit élvezte is az össze nem illő és
tiltott dolgok izgalmát. Vörös hajtókás hosszú, fekete
selyemköntöst viselt, alatta vörös zsinórral díszített fekete
selyempizsamát, zsebén hímzett monogram. Vakondfekete
bársonypapucsára aranyszállal női fejet hímeztek, a hímzett
hajszálak fénysugárként vették körbe az arcot. A papucsot
Londonban készítették, az ő utasításai szerint. Ezt az alakot
a Robert Dale Owen Egyetem legrégibb épületének, a Harmonia
Museumnak a bejárata előtt látta, amelyet az ókori alexandriai
akadémiáról, „a múzsák madárházáról” neveztek el. A női fej
Mnemosinát, a múzsák anyját ábrázolta, bár manapság kevesen
ismerik fel segítség nélkül, és a kevésbé műveltek leggyakrabban
összetévesztik a Medusával. Ez a női fej megjelent, bár kevésbé
hivalkodóan, Cropper professzor levélpapírján is.
A pecsétgyűrűjén azonban nem ez a minta szerepelt. A szárnyas
lovat ábrázoló impozáns gyűrű ónixból készült. Valaha Randolph
Henry Ash tulajdona volt. Most a rózsaszín mosdókagyló
peremén pihent, amelynél Cropper épp az imént mosott kezet.
A tükörből jó vágású, szabályos férfiarc nézett vissza rá.
Ezüstös haja tökéletesen nyírott. Aranykeretes
olvasószemüveget viselt, száját kissé lebiggyesztette, de
amerikai módra, lazábban, mint az angolok, szélesebb
magánhangzók ejtésére és kevésbé affektált beszédmódra
készen. Teste nyúlánk, sovány, izmos: a csípője is amerikaias,
derékszíjhoz szokott, sőt a fegyvertáskát is rá lehetett képzelni
kis fantáziával.
Meghúzott egy zsinórt, és a fürdőszobai ventilátor lassan
zümmögve életre kelt. Megnyomott egy gombot a fekete
dobozon, az szintén zümmögni kezdett, egy pillanatra fény villant
benne. Cropper bekapcsolta az elemlámpát, óvatosan
a mosdókagyló szélére helyezte, hogy világítson magának. Aztán
eloltotta a lámpát, sötétkamrában gyakorlott ujjakkal felhajtotta
a fedőlapot, kapcsolókat nyomogatott. A borítékból finoman
hüvelyk- és mutatóujja közé fogva kihúzott egy levelet. Egy régi
levelet. A hajtásokat ügyesen lesimította, majd belehelyezte
a dobozba, lecsukta a fedelet, lezárta, megint megnyomta
a gombot.
Nagyon szerette ezt a fekete dobozt. Ő maga fejlesztette ki,
még az ötvenes években, később aztán tökéletesítette. Nem
akarta félredobni újabb, többet tudó gépek kedvéért, hiszen
az elmúlt évtizedekben oly jó szolgálatot tett neki. Nagyon
ügyesen tudott meghívást kicsikarni a legvalószínűtlenebb
helyekre is, ha úgy sejtette, hogy Ash kezétől származó relikviát
találhat, és rájött, ha már bejutott, fontos, hogy titokban, csak
saját magának készítsen valami emlékeztetőt arról, amit talált,
arra az esetre, ha a tulajdonos később esetleg vonakodna eladni,
vagy megengedni, hogy másolatot készítsenek róla. Ilyen,
a tudomány szempontjából rendkívül káros eset egyszer-kétszer
előfordult már. Néhány nyomtalanul eltűnt dokumentumról az ő
titokban készített fényképe az egyetlen bizonyság a világon. Azt
ugyan nem hitte, hogy ezúttal is ilyesmitől kellene tartania;
minden reménye megvolt rá, hogy Mrs. Daisy Wapshott
boldogan megválik elhunyt férje örökségétől, ha megtudja,
mekkora csekket kaphat érte; ráadásul az volt a véleménye,
hogy egy szerényebb összeg is megteszi. De előfordultak már
furcsa dolgok, és ha a nő esetleg megmakacsolja magát, akkor
nem lesz több esélye. Holnap már újra kényelmes szállodájában,
a Piccadillyn tölti az éjszakát.
A levelek nem voltak különösebben érdekesek. Ash Daisy
Wapshott férjének anyjához írta őket, akit Sophiának hívtak, és
Randolph Henry keresztleánya volt. Azt ráér később is
ellenőrizni, ki volt ez a nő. Mrs. Wapshottról egy ismerős, minden
lében kanál könyvkereskedőtől hallott, aki vidéki árveréseket
rendezett, és mindig elmesélte Croppernek, ha valami érdekeset
talált. Mrs. Wapshott nem vitte el a leveleket az árverésre, csak
segített a büfében, de mesélt Mr. Biggsnek „a nagyi fás leveleiről
attól a költőtől”. Mr. Biggs pedig egy utóiratban megemlítette
őket Croppernek. Cropper hat hónapig próbálkozott Mrs.
Wapshottnál. Előbb csak óvatosan kérdezősködött, majd
„véletlenül épp arra járt…” Ez persze nem így volt.
A Piccadillyről kifejezetten a levelek miatt utazott ki Preston
külvárosába. És most itt van a hímzett szőnyegecskék között,
a négy rövid kis üzenettel.

Kedves Sophia!
Köszönöm a leveledet, és azokat a nagyon szép rajzokat
a kacsákról és a tiszavirágokról. Mivel én már öregember
vagyok, és nekem magamnak nincs gyermekem vagy unokám,
el kell nézned, ha úgy írok neked, ahogy bármelyik kedves
barátomnak írnék, akitől, valami szépet kaptam, amit féltve
őrizni fogok. Milyen remek megfigyelőképességről tanúskodik
a víz alá bukó, a növények gyökere közt kutató kiskacsa
alakja!
Én nem tudok olyan szépen rajzolni, mint te, de azt tartom,
az ajándékokat viszonozni kell, ezért küldök neked egy képet
névrokonomról, egy hatalmas, féloldalra növő kőrisfáról.
Gyakori, és varázserejű fa. Nem úgy varázslatos, mint rokona,
a vörösberkenye, de északi ősapáink valaha azt hitték, ez a fa
tartja össze a világot, gyökere az alvilágba nyúlik, koronája
pedig az égbe. Lándzsanyélnek is kiváló, és remekül lehet rá
felmászni. A bimbói pedig, amint Lord Tennyson is írta, feketék.
Remélem, nem haragszol, hogy nem Sophynak, hanem
Sophiának nevezlek. A Sophia név azt jelenti: bölcsesség, az égi
bölcsességet nevezték így, amely rendet tartott a világban,
mielőtt Ádám és Éva elkövették ostoba bűnüket
az Édenkertben. Mire felnősz, bizonyára te is nagyon bölcs
leszel – de most még játssz, és leld örömödet a kiskacsákban.
Idős csodálód
Randolph Henry Ash

Ez az ömlengés ritkasága miatt értékes. Ez az egyetlen olyan

levél, amelyet Ash egy gyereknek írt, legalábbis Mortimer
Cropper tudomása szerint. Ashről köztudomású volt, hogy nem
volt türelme a gyerekekhez. (Felesége testvéreinek gyerekeit
sem nagyon viselte el, környezete gondoskodott róla, hogy
lehetőleg ne is kerüljenek a közelébe.) Ezt a képet most
módosítani kell. Cropper lefényképezte a többi levelet is,
amelyekhez egy platánfa, egy cédrus és egy diófa rajzát
mellékelték. Fülét a fürdőszobaajtóra szorította, nem mocorog-e
Mrs. Wapshott vagy kövérkés terrierje. Egy percnyi hallgatózás
után megnyugodott, hogy mindketten hangosan, különböző
hangmagasságon horkolnak. Lábujjhegyen kiment a folyosóra,
egyszer megcsúszott a linóleumon, és visszament a fidres-fodros
vendégszobába, ahol az üvegtetejű, vörösesbarna szatén- és
fehér horgolt csipketerítővel borított vese alakú öltözőasztalon
gardéniákkal díszített, szív alakú tányérkában Randolph Ash
zsebórája hevert.
Reggelijét a nyugodt, dús keblű Daisy Wapshott társaságában
költötte el. Vendéglátója krepdesin ruhát, rózsaszínű
angórakardigánt viselt, és minden tiltakozás ellenére hatalmas
tányér sonkás tojást, sült gombát, sült paradicsomot, kolbászt és
zöldbabot tálalt elé. Cropper háromszögletűre vágott pirítóst
evett lekvárral, ami metszett, felnyitható tetejű kristálytálkában,
kagyló alakú kiskanállal került az asztalra. Ezüst teáskannából
öntött erős teát ivott. A teáskannát hímzett, tojásain kotló
tyúkra emlékeztető takaró tartotta melegen. Cropper utálta
a teát. Mindig feketekávét ivott reggel. De azért gratulált Mrs.
Wapshottnak a kitűnő teához. Saját elegáns házának ablakából
rendezett kertre, a kerten túl a borókával és zsályával borított
fennsíkra, távolabb a sivatagból a tiszta égbolt felé törő
hegyvonulatokra nézhetett volna. Itt keskeny pázsitcsíkot látott,
amit egy ugyanolyan pázsitcsíktól műanyag kerítés határolt.
– Nagyon kellemesen töltöttem az éjszakát – mondta Mrs.
Wapshottnak. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok
önnek.
– Örülök, professzor úr, hogy érdekesnek találta az én
Rodneym leveleit. Az édesanyjától örökölte, aki valaha sokkal
magasabb körökbe tartozott, ha igaz, amit hallottam. Én magam
sosem találkoztam a családjával. A háborúban házasodtunk
össze. Tűzoltás közben ismerkedtünk meg. Tudja, professzor úr,
én akkoriban szobalány voltam, ő pedig úriember, mindenki
láthatta. De őszintén szólva semmiféle munkára nem volt
hajlama soha. Volt egy boltunk, amolyan rövidáru-kereskedés,
de az az igazság, hogy én végeztem minden munkát, ő meg csak
mosolygott a vevőkre a maga szégyenlős módján. Nem is tudom
pontosan, honnan szerezte azokat a leveleket. Az anyjától kapta.
Azt mondta, a családban őt érdekli legjobban az irodalom, és ezek
egy híres költőtől származó levelek, legyenek hát az övéi. Rodney
megmutatta őket a papunknak, de szerinte ezek nem
különösebben érdekesek. Én mondtam is, hogy nem szívesen
válnék meg tőlük, professzor úr. Végül is semmi az egész, csak
egy gyereknek írott levelek, holmi fákról.
 – Harmony Cityben – felelte Mortimer Cropper –, az ottani
egyetem Stant Gyűjteménye számára én magam gyűjtöttem
össze Randolph Henry Ash levelezésének legnagyobb és legszebb
részét, amelynek nincs párja a világon. Az a célom, hogy
amennyire csak lehet, mindenről tudjak, amit tett, mindenkiről
tudjak, aki fontos volt számára, minden aprócska időtöltéséről
tudomást szerezzek. Az ön kicsinyke levelei, Mrs. Wapshott,
talán önmagukban nem sokat érnek. De globális perspektívában
ragyogó, aprólékos finom részleteket adnak a nagy egészhez,
kicsit még jobban felidézik, elevenebbé teszik számunkra
a költőt. Remélem, Mrs. Wapshott, e leveleket a Stant
Gyűjteményre bízza. Ott örökre fennmaradnak a legjobb
állapotban, a legtisztább, ellenőrzött hőmérsékletű levegőben, és
csak kevesek, csak a terület elismert tudósai férhetnek hozzá.
– A férjem azt akarta, hogy Katy kapja meg őket. A lányunk.
Arra az esetre, ha érdekelné az irodalom. Professzor úr most az ő
szobájában aludt. Már olyan régen elment itthonról! Van egy
kisfia és egy kislánya, de én azért meghagytam a szobáját, legyen
neki hová hazajönni, ha nem bírja tovább. Nagyon hálás nekem
ezért. Tanár volt, mielőtt a gyerekek megszülettek. Angolt
tanított. Gyakran mondta, hogy érdeklik a nagyi fás levelei.
Mindig így emlegettük őket. A nagyi fás levelei. Arra nem is
mernék gondolni, hogy odaadjam őket magának, anélkül hogy
Katyt megkérdezném. Bizonyos szempontból az övéi, legalábbis ő
fogja örökölni. Érti, ugye?
– Természetesen meg kell beszélnie a lányával. Azt is mondja
el, magától értetődik, hogy előnyös árat fizetünk önöknek
ezekért a dokumentumokért. Amikor majd beszél vele, ezt
említse meg. Mrs. Wapshott, nekünk elég bőségesek a pénzügyi
lehetőségeink.
– Elég bőségesek a pénzügyi lehetőségeik – ismételte
az asszony elgondolkozva.
Cropper tudta, hogy a nő szerint illetlenség lenne
megkérdezni, milyen árat ajánlana, és ez számára nagyon is
megfelelt, mert így mozgásteret kapott. Úgy számította,
az asszony szerény kapzsiságának leggazdagabb álmai sem érik
el azt az összeget, amit ő boldogan kifizetne a piacon. Ilyen
esetekben ritkán tévedett. Leggyakrabban az utolsó dollárig meg
tudta mondani előre, hogy egy-egy vidéki lelkész vagy iskolai
könyvtáros mennyit mer kérni, akár azelőtt, akár azután, hogy
konzultál a szakértőkkel.
– Gondolkoznom kell rajta – mondta a nő zaklatottan, de
látszott rajta, hogy nagyon is érdekli a dolog. – Majd meglátom,
hogy lesz a legjobb.
– Nem kell elsietnie – biztosította a férfi, és bekapta az utolsó
falat pirítóst. Megtörölte ujjait a damasztszalvétába. – Csak
egyet szeretnék kérni: ha esetleg valaki más is megkeresné ezek
miatt a levelek miatt, örülnék, ha nem felejtené el, hogy én
voltam az első érdeklődő. Mi tudósok elég udvarias népség
vagyunk, de vannak köztünk olyanok is, akik képesek a másik
háta mögött cselekedni. Szeretném, ha megígérné, hogy nem
tesz semmit ezekkel a kurta kis levelekkel anélkül, hogy ne
beszélne velem. Persze ha úgy érzi, képes lesz megválni tőlük.
Afelől is biztosíthatom, hogy mindenképpen jól jár, ha konzultál
velem.
– Álmomban sem tenném. Mármint azt, hogy ne szóljak
Önnek. Ha ugyan valakit érdekelne. Bár nem hiszem, mert eddig
sem érdekelt senkit, amíg Ön meg nem érkezett, professzor úr.

A szomszédok kihajoltak az ablakon, amikor Cropper elindult

a kis ház elől. Hosszú, fekete Mercedesszel járt, amellyel
leginkább a vasfüggöny mögötti országok előkelőségei utaztak;
úgy nézett ki a jármű, mint valami fürge halottaskocsi. Tudta,
hogy Angliában ezt túlzónak tartják, nem úgy, mint
tweedzakóját, de nem érdekelte. A kocsi szép volt és erős, neki
pedig nem volt természete ellen való egy kis hivalkodás.
Miközben az autópályán sodródott a forgalommal, következő
látogatásain töprengett. Van egy árverés a Sotheby’snél, ahol
kalapács alá kerül egy emlékkönyv, amelyben szerepel Ashnek
egy négysoros versikéje és az aláírása. A British Museumban is el
kell töltenie pár napot. Amint eszébe jutott James Blackadder,
arcát fintorba rántotta az undor. És Beatrice-t is el kell vinnie
ebédelni – ez is inkább kellemetlen, mint örömteli kötelezettség.
Ha van valami a világon, amit mindennél jobban utál, az éppen
Beatrice kiváltsága: gyakorlatilag mindenki mást kizárva az ő
birtokában van Ellen Ash naplója. Ha ő maga és tudományos
munkatársai rendesen hozzáférhetnének ahhoz az anyaghoz,
a nagy részét már ki is adták volna, jegyzetekkel, mutatókkal
ellátva, hogy könnyen kereshető legyen, és kiegészítse az ő
kutatásait. De Beatrice, a maga tipikusan angol dilettáns módján
csak egy helyben topog, üldögél és töpreng a tényeken, és hogy
azok mit is jelenthetnek, eközben nem jut előre, de ez őt
szemlátomást egyáltalán nem zavarja. Olyan, mint az Alice
Tükörországban című mesében a birkák. Van egy professzori
jegyzetfüzete tele kérdésekkel, amelyeknek utána kell járnia,
amikor tud, amikor az a nő odaengedi az anyag közelébe.
Valahányszor átkel az Atlanti-óceánon, hoz magával egy ilyen
füzetet. Meggyőződése, és eme meggyőződését intellektuálisan
soha nem kérdőjelezte meg, sőt kifejezetten fájdalmas
hiányérzetet keltett benne a tudat, hogy Ellen Ash papírjainak
a Stant Gyűjteményben volna a helyük. Nem lesz nyugalma, míg
ez be nem következik.
Mortimer Cropper időnként eljátszott a gondolattal, hogy
megírja az önéletrajzát. Az is eszébe jutott, hogy megírja családja
történetét. A történelem és az írás egy idő után megfertőzik
az ember önértékelését, és Mortimer Cropper, aki folyamatosan
dokumentált minden apró dolgot Randolph Henry Ash életéből,
azt, hogy merre járt-kelt, kivel vacsorázott, hová ment
kirándulni, mennyire volt együttérző a személyzettel, milyen
türelmetlenül viselte az ünneplést, természetes módon időnként,
a legjobb időszakokban úgy érezte, hogy saját lénye
lényegtelenné válik, beleolvad ebbe a kutatásba, eltűnik
a feljegyzésekben. Pedig ő fontos ember. Hatalom van a kezében:
kinevezhet, kirúghat embereket, ő kezeli a csekk-könyvet, övé
18
Thoth hatalma, csak ő férhet hozzá a Stant Gyűjtemény rejtett
titkaihoz. Kifinomult ízléssel ápolta testét, a külső embert, és
ugyanígy törődött volna a belső értékeivel is, ha tudta volna, ki is
ő, ha nem érezte volna azt, hogy az egészet sűrű lepel fedi. Csak
nagy ritkán gondolt erre, amikor, mint most is, sima fekete
egyedüllétbe zárkózhatott, és úton volt valahová.
IFJÚ ÉV EIM
Már nagy on korán tudtam , m i akarok lenni. Szeretett szülői
házam kincses szobájában határoztam el, az új-m exikói
Chixaugában, nem m essze attól a gy öny örű hely től, ahol m a
a Robert Dale Owen Egy etem található.
Az Ev erblest House tele v an csodálatos, különös dolgokkal,
m ely eket a nagy apám és a dédnagy apám gy űjtött. Egy től egy ig
m úzeum i értékű, becses tárgy ak, bár összegy űjtésükben sem m i m ás
nem v ezérelte őket, csak ritkaságuk, v agy különleges kapcsolatuk
a m últ v alam ely ik kiem elkedő alakjáv al. Volt egy szép m ahagóni
kottaállv ány unk, am ely et m agának Jefferson elnök úrnak
készítettek, az ő saját, ötletes útm utatásai alapján alkotv a m eg
a csapokat és a beállító karokat. Volt egy m ellszobrunk (Wielandot
ábrázolta), am ely v alaha a híres naplóíróé, Crabb Robinsoné, sok
nev es em ber barátjáé v olt, aki éles szem év el m aga m entette m eg
a m ellszobrot egy lom tárból. Volt egy teodolitunk, m ely et
Swedenborg használt, és Charles Wesley egy ik im ádságosköny v ét is
őriztük, nem különben egy újfajta, ötletes patkót, m ely et Robert
Owen használt, am ikor felfedezte New Harm ony v idékét. Volt egy
falióránk, am ely et Lafay ette ajándékozott Benjam in Franklinnek,
és Honoré de Balzac sétapálcája, m ely et kissé ízléstelenül gazdagon
raktak ki drágaköv ekkel. A nagy apám ezt a parvenü kérkedést
m indig szem beállította Owen patkójának egy szerű, v alódi
m éltóságáv al. Miv el a patkó teljesen újnak tűnik, kissé nehezen
hihető, hogy v alóban oly an célra használták, m int ahogy azt
nagy apám elképzelte, a hozzá kapcsolódó gondolat m égis becsületére
v álik. Ezeken kív ül a birtokunkban v olt m ég szám talan objet de
vertu, többek között gazdag gy űjtem ény ek sèv res-i porcelánból,
v elencei üv egtárgy akból és keleti m ozaikokból. Ezeknek
a kincseknek a nagy részét – az európai tárgy akat – a nagy apám
gy űjtötte, aki türelm esen kutatta fel az értéktelennek hitt
apróságokat, bejárt négy földrészt, és m inden alkalom m al új
kincsekkel tért haza a fennsíkra néző, csillogó fehér házba. A kincses
szobában álló m agas, üv egezett ajtajú szekrény eket ő m aga
terv ezte. Harm onikusan ötv öződött bennük ősei, az idealista
szem léletű letelepedők korai, haszonelv ű bútorainak egy szerűsége,
v alam int annak a népnek a durv a, de erőteljes hispán stílusa is,
akik között m egpróbálták m egv etni a lábukat.
Apám , akire időnként rátört a betegség, am ely et m a klinikai
depressziónak nev eznek – m ely betegség m egakadály ozta, hogy
bárm iféle foglalkozást űzzön, bár summa cum laude diplom ázott
a Harv ardon teológiából –, néha-néha, önm aga szórakoztatására
m egengedte, hogy m egnézzem ezeket a kincseket. Jobb napjait
katalogizálásukkal töltötte, bár nem sok sikerrel, m iv el soha nem
tudta eldönteni, m ily en irány elv szerint rendezze őket. (A sim a
kronológia lett v olna a legegy szerűbb m egoldás, akár
az elkészítésük, akár a beszerzésük időpontja szerint, de apám
gondolkodásm ódjához nem illett az egy szerűség.)
– Nézd csak Morty , kisfiam – szokta m ondani nekem –, itt v an
a történelem . A kezedben tarthatod.
Engem különösen az a gy űjtem ény fogott m eg, am ely a 1 9 .
század kiem elkedő alakjairól készült v ázlatos portrékból és szignált
fény képekből állt – Richm ond és Watt rajzai, Julia Margaret
Cam eron fotói v oltak köztük –, m ely eket nagy részt dédnagy any ám ,
Priscilla Penn Cropper kapott v agy kért. Nagy on szép portrék
v oltak, szerintem gy űjtem ény ként az egész v ilágon egy edülálló
értéket képv iseltek. Most a Robert Dale Owen Egy etem Stant
Gy űjtem ény ének m agv át képezik. Az a m egtiszteltetés ért, hogy
ennek a gy űjtem ény nek én lehetek az elnöke. Akkoriban ezek
a rajzok és fény képek v oltak az én társaságom : képzeletem ben életre
keltettem kom oly arcukat, és kedv es m osoly t láttam ajkukon.
Carly le m arkáns v onásai elbűv öltek, Elizabeth Gaskellt csodásan
édesnek láttam , George Eliot kom oly , elgondolkodó arckifejezése
kissé félelm et keltett bennem , Em erson szent, túlv ilági ábrázatát
látv a pedig szárny alt a lelkem . Törékeny gy erek v oltam ,
tanulm ány aim at nagy részt otthon v égeztem , kezdetben az én
drága Ninny m , a nev előnőm tanított, később pedig egy Harv ardon
v égzett tanár, akit úgy ajánlottak apám nak, hogy költő, és szüksége
v an a biztonságos m egélhetésre, hogy m eg tudja írni élete nagy
m űv ét. Hollingdale-nek hív ták, Arthur Hollingdale; ham arosan
kijelentette, hogy gy erekes fogalm azásaim ban tehetséget fedezett
fel, és ezzel az írás felé terelgetett. Megpróbálta felkelteni
az érdeklődésem et a m odern irodalom iránt – em lékszem , Ezra
Poundért lelkesedett –, de az én ízlésem és hajlam om akkorra m ár
kialakult, és szenv edély em a m últ felé v onzott. Azt hiszem , Mr.
Hollingdale soha nem írta m eg nagy m űv ét. A m i siv atagi
m agány unkban nem érezte jól m agát, költőhöz illő m ódon
belev etette m agát az iv ászatba, és am ikor v égül elm ent, sem ő, sem
m i nem sajnáltuk táv ozását.
A családom birtokában v olt egy lev él – egy nagy on jelentős lev él
–, am ely et Randolph Henry Ash írt a dédnagy any ám nak, Priscilla
Penn Croppernek, született Priscilla Penn-nek. Dédnagy any ám
nagy on erőteljes, m ondhatni különc szem ély iség v olt. Maine-ben
született, családja elkötelezetten harcolt a rabszolgák
felszabadításért, ő m aga is befogadott szökött rabszolgákat, és részese
v olt a New England állam aiban akkoriban felpezsdülő új eszm ék és
új életm ód m egszületésének. Lelkes beszédekben szállt síkra a nők
egy enjogúságáért, és ahogy az az em beri jogok bátor harcosai
esetében gy akori v olt, m ás m ozgalm akban is részt v ett.
Határozottan hitt a hipnotikus gy ógy ításban, am ely állítása szerint
rajta sokat segített, és belev etette m agát az akkori idők spirituális
m ozgalm ába is. Az Egy esült Állam okban ez szabadon v irágzott,
különösen azután, hogy a Fox nőv érek m eghallották az első
„koppanásokat”. Dédnagy any ám v endégül látta Andrew Wilsont,
a látnokot, az Univercoelum, azaz a Világegyetem kulcsa szerzőjét, aki
lakhely én (akkor épp New Yorkban) diskurált Swedenborg,
Descartes és Bacon szellem év el. Talán azt is érdem es hozzátennem ,
hogy bár nem tagadta m eg a pennsy lv aniai Penn családot, akik
kv ékerek v oltak, kutatásaim nem igazolták, hogy bárm ily en tartós
kapcsolat lett v olna közöttük. A történelem ben úgy m aradt fönn
a nev e – am i sokoldalúságát és találékony ságát figy elem be v év e
talán nem túl igazságos –, m int a Priscilla Penn regenerálószer
m egalkotójáé, am i szabadalm aztatott gy ógy szer v olt. Jám boran
hiszek benne, hogy ez az orv osság nem ölt m eg senkit, és talán
v alóban m egm entett néhány at abból az állítólagos sok ezerből,
akiket dédany ám em legetett, ha m ásként nem , hát a placebo-
effektus által. Ez a szer, az ügy es reklám nak köszönhetően,
v agy onossá tette Priscillát, ebből a v agy onból épült fel az Ev erblest
House. Az Ev erblest House m indig m eglepi a látogatókat, m iv el egy
Mississippi állam beli Palladio-stílusú udv arház pontos m ása,
am ely et az állam ok közötti háború alatt v eszített el apai
üknagy apám , Mortim er D. Cropper. Az ő fia, Sharm an M. Cropper
v olt az, aki azokban a nehéz időkben Északra m ent, hogy
m egélhetést keressen, és a családi legenda szerint m eglátta
dédnagy any ám at, aki egy szabadtéri gy űlésen Fourier
harm óniatanáról tartott beszédet, és arról, hogy kötelességünk
harcolni a szenv edély ek és a gy öny ör szabadságáért. Nem tudom ,
dédapám szenv edély ből v agy józan m egfontolásból cselekedett-e,
m indenesetre dédany ám köv etőjéül szegődött, és így érkeztek 1 86 8-
ban Új-Mexikóba, ahol egy csoportjuk m egpróbált falansztert
alapítani. Voltak köztük oly anok, akik korábban részt v ettek ily en
kom m unam odell létrehozásában és négy szögletes falv ak sikertelen
építésében, am elly el v ezetőjük, Robert Owen és fia, Robert Dale
Owen, A mi világunk és a következő közötti vitatott terület cím ű
köny v szerzője próbálkozott.
A falanszter terv e, bár kev ésbé v olt spártai, m int Owen falv ai,
kudarcba fulladt, m iv el a v arázslatos 1 6 2 0 fős lélekszám ot, am ely
m agában foglalta v olna m indkét nem m inden lehetséges
szenv edély ének m inden lehetséges v ariánsát, soha nem sikerült
elérniük, és azért is, m ert a lelkes hív ek között egy sem akadt, aki
értett v olna a m ezőgazdasághoz, v agy a siv atagi körülm ény ekről
bárm i tudása lett v olna. Dédapám , aki délv idéki úriem ber v olt és
a m aga m ódján v állalkozó szellem , kiv árta a m egfelelő alkalm at, és
felajánlotta Priscillának, hogy újjáépíti neki saját elv eszett
fiatalságának paradicsom át, az ő életm ódjának racionális és
harm onikus elv ei alapján – boldogságukat a családi élet elérhető
öröm eire alapozv a (szolgákkal, bár term észetesen nem
rabszolgákkal), de elhagy v a a lelkes csoportszerelm et, am ely oly
m egosztónak és kezelhetetlennek bizony ult. Ennek m egfelelően
a regenerálószer bev ételeiből felépítették a gy öny örű házat,
am ely ben any ám és én m ind a m ai napig élünk, a dédapám pedig
elkezdte összeszedni gy űjtem ény e darabjait.
Priscilla Penn Cropperről sok kép m aradt fenn; szem látom ást
nagy on szép és elbűv ölő terem tés lehetett. Az 1 86 0-as és 1 87 0-es
év ekben háza a spirituális kutatások központja lett, am ely nek
m unkájába ő, a tőle m egszokott lelkesedéssel, m egkísérelte bev onni
az egész civ ilizált v ilág gondolkodóit. Bizony ára egy ily en
próbálkozás eredm ény eként született m eg Randolph Henry Ash
lev ele, am ely v alam ily en titokzatos okból izgalom ba hozott, és egész
életre szóló érdeklődést ébresztett bennem . Bárm ily en szorgalm asan
kerestem , nem sikerült ny om ára bukkannom annak a lev élnek,
am ely et dédany ám írhatott neki, és foly ton él bennem a félelem ,
hogy talán m egsem m isítette. Nem tudom , a sok kincs közül m iért
éppen ez ragadott m eg a leginkább; Isten útjai kifürkészhetetlenek –
de talán az, hogy Randolph Henry Ash v isszautasította dédany ám
közeledését, arra ösztönzött, hogy m egm utassam , m i azért
m égiscsak m egértésre érdem es család v agy unk, és hogy úgy
m ondjam , v an róla v élem ény ünk. Az bizony os: am ikor apám
először a kezem be adta a kézzel írott, sely em papírban őrzött lapokat,
hogy lássa, el tudom -e olv asni, v alam i oly asm it éreztem , m int am it
a robosztus Cortez érzett Keats m űv ében, a Darien-öbölben, szótlanul
állv a a hegy csúcson. És am ikor m egérintettem a lev elet, azt
éreztem , Tenny sonnal szólv a, hogy a halott m egérintett engem
a m últból, és életem et köztük éltem le, „lehulló, m égis zöld lev élzet /
19
holtak üzennek általuk”.
Kincses szobánkat szép kis üv egkupola fedi, egy szerű, nem túl sok
színű üv egből, am it egy kar elfordításáv al rolókkal tudunk
árny ékolni, félig v agy teljesen. Aznap apám , szokásától eltérő
m ódon, nem csak a zsalugátereket ny itotta ki, hanem felhúzta
a zöld rolókat is, am ely eken át m áskor lágy fény áradt a terem be.
Most azonban tűző napfény ben ragy ogott m inden. Abban
a napsütötte szobában fogant m eg a gondolat, m ely ből később
a Stant Gy űjtem ény , a Harm onia Museum legnagy obb ékessége
született. A Harm onia Museum a Robert Dale Owen Egy etem hez
tartozik, am ely nek a regenerálószerből szárm azó v agy onnak
köszönhetően dédapám , a kiv áló Sharm an Cropper v olt egy ik
alapítója.
Teljes terjedelm ében közlöm a dédany ám hoz írott lev elet. Mára
a m aga m éltó hely én, az általam szerkesztett Összegyűjtött levelek
IX. kötetében is m egtalálható (883 . o. 1 2 07 . sz.). Egy részletét
közölték az RHA Ki múmiát szeret cím ű, spirituális költem ény éhez
írt lábjegy zetekben az Összegyűjtött művekben, am ely biztosan, bár
a lelkes rajongók szám ára sajnálatosan lassan jelenik m eg a Londoni
Egy etem kiadásában, Jam es Blackadder szerkesztésében. Én nem
fogadom el Blackadder professzor v élem ény ét, m iszerint dédany ám
azonos lenne a költem ény kitalált, rendkív ül hiszékeny
nőalakjáv al, Mrs. Eckleburggal. Túlságosan sok feltűnő különbség
v an közöttük, am ely eket részletesen bem utattam a Téves azonosítás
cím ű cikkem ben (PMLA LXXI, 1 9 59 tele, 1 7 4 –1 80. o.), ahol
az érdeklődők tov ábbi inform ációt találhatnak.

Kedves Mrs. Cropper!

Köszönöm, hogy megírta nekem az írótáblával végzett kísérleteinek
eredményét. Joggal feltételezte, hogy engem érdekel minden, ami
Samuel Taylor Coleridge tollából származik. Azonban ha egyenes
akarok lenni, azt is meg kell mondanom önnek, mennyire irtózom attól
a gondolattól, hogy ez a csodás szellem, miután befejezte fájdalmas
útját a mi kimerítő és nyomasztó földi életünkben, arra kényszerül,
hogy mahagóniasztalokat emelgessen, vagy félig megtestesülve
homályos szalonokban lebegjen, vagy felszabadult Szellemét arra
használja, hogy olyan fájdalmas és ostoba értelmetlenségeket írjon,
mint amit Ön elküldött nekem. Nem kellene inkább mannát eszegetve
és nektárt kortyolgatva pihennie a Paradicsomban?
Nem tréfálok, Asszonyom. Én részt vettem olyan eseményeken,
amelyeken megpróbálkoztak ahhoz hasonló manifesztációkkal, mint
20
amire Ön utal – nihil hum anum a m e alienum puto, vallom,
ahogy az én hivatásomban mindenkinek vallania kellene –, és azt
gondolom, a legvalószínűbb magyarázat az egyszerű csalás és
valamiféle tömeghisztéria kombinációjában rejlik. A szellemi
izgalomnak és lázas várakozásnak ártalmas kigőzölgése vagy
belopódzó párája az egész, amely megfertőzi előkelő társaságunkat,
és kellemesen megbizsergeti tea melletti társalgásainkat. Aki szereti
az elméleti fejtegetéseket, ennek a fertőzésnek okát társadalmunk
egyre erősödő materializmusában, valamint történelmi és vallásos
történeteink kérlelhetetlen megkérdőjelezésében találhatja meg – ami
intellektuális fejlődésünk jelenlegi állapotát látva természetes és
elkerülhetetlen. Kétségtelen, hogy azon a területen minden bizonytalan,
mivel a történészek és a tudósok egyaránt támadásokat intéznek
egyszerű hitünk ellen. Bár ezeknek a fáradhatatlan
kérdezősködéseknek az eredménye talán az lesz, hogy megerősít
minket hitünkben; ez azonban nem könnyen fog megtörténni, és talán
nem is a mi időnkben. Nem is szólva arról, hogy a bizonyosságra vagy
szilárd alapokra vágyó kényes közérdeklődés kielégítésére szánt
csodaszerek valójában egyáltalán nem biztosan gyógyító erejűek.
Történészekre és Tudósokra egyaránt azt mondhatjuk, hogy
a holtakkal üzérkednek. Cuvier hússal, mozgással és vágyakkal látott
el egy kihalt lajhárfajtát, Michelet, Renan, Carlyle urak és a Grimm
testvérek pedig saját fülükkel hallották az eltűntek vértelen sírását, és
hangot kölcsönöztek nekik. Én magam is dolgoztam ezen a területen,
képzeletem segítségével, és nem csak megszólaltattam őket – mint egy
hasbeszélő –, hanem az életem részévé is váltak azok a régmúlt
ködébe vesző hangok és életek, kiknek megidézése minden
gondolkodó férfi és nő feladata, hiszen ők figyelmeztetésként,
példaként állnak előttünk, ők képviselik a bennünk élő múltat. De
mindennek több útja-módja van, amint azt Ön bizonyára jól tudja,
vannak kipróbált, bevált módszerek, és vannak olyanok, amelyek
veszéllyel és csalódással fenyegetnek. Amit olvasunk, megértünk,
amin eltűnődünk és intellektuálisan magunkévá teszünk, Asszonyom,
az a miénk, azzal tudunk munkálkodni és élni. De az egész életen át
tartó tanulmányozás is őseink múltjának csak kicsiny töredékét teszi
elérhetővé számunkra, nem is szólva a fajunk kialakulása előtti
eónokról. Azt a kicsiny töredéket alaposan el kell sajátítanunk, és
tovább kell adnunk. Hoc opus, hic labor est. Én úgy látom, nincs
könnyű módszer, nincs rövidebb út: ha erre törekszünk, olyanok
leszünk, mint Bunyan Csökönyöse, aki a Mennyek Országának
bejárata mellett ráakadt a Pokolba vezető ösvényre.
Gondolja meg, Asszonyom, mit tesz, amikor megpróbál közvetlenül
kapcsolatba lépni velük, a drága és elborzasztó holtakkal. Milyen
bölcsességet közöltek eddig velünk? Hogy nagymama a faliórában
hagyta az új brossát, vagy hogy valamelyik régi nagynéninknek
rosszul esett, hogy egy gyerekkoporsót ráhelyeztek az övére a családi
kriptában? Vagy hogy – amint az ön S. T. C.-je oly komolyan
biztosította Önt – „örök fényesség vár azokra, amelyek megérdemlik,
azoknak pedig, amelyek ezt nem érdemelték ki, hosszú időt kell
eltölteniük a Purgatóriumban” ? (Mondta ő, aki hét nyelven írva sem
használt helytelenül egyetlen névmást sem.) Asszonyom, ahhoz, hogy
ilyesmit megtudjunk, nincs szükségünk a sírból kiszállt szellemekre.
Hogy lehetnek kóbor lelkek, azt elfogadom, Föld-buborékok,
kipárolgások, a levegőég teremtményei, akik időről időre keresztezik
a mi szokásos, nyugtalanító áramainkat, miközben láthatatlan
dolgukra sietnek. Hogy néhány szörnyűséges hely magában rejthet
valami fájdalmas emléket gondolati formában, arra vannak
 bizonyítékok. Az valóban igaz, hogy több dolgok vannak földön és
égen, mintsem bölcs elménk álmodni képes. De én hiszem, hogy ezeket
nem kopogtatásokkal, kézzelfogható érintésekkel fogjuk felfedezni,
nem is úgy, hogy Mr. Home mereven felfelé tartott karral köröz
a csillár alatt, nem is az Ön írótáblájának firkantásai által, hanem
a halott elmék és élő szervezetek bonyolult működésének hosszas,
türelmes vizsgálatával, bölcsesség által, amely előre- és visszatekint,
a mikroszkóp és a spektroszkóp elemzéseinek segítségével, nem pedig
a földhöz ragaszkodó kísértetek és jelenések faggatásával. Én
ismertem egy jólelkű, éles eszű embert, akinek elméjét teljesen
megzavarta az ilyen foglalatosság, és nagyon rossz véget ért.
Azért írtam ilyen hosszasan, mert nem szeretném, ha azt gondolná,
fölöslegesnek tartom, hogy rám gondolt, vagy gondolkodás nélkül,
harciason elítélem Önt, ahogy néhányon állítanák. Az én
meggyőződéseim mély gyökerűek, azonkívül meglehetősen nagy,
megfelelő tapasztalatom van e téren, ami megakadályozza, hogy
érdeklődéssel vagy örömmel fogadjam az Ön üzenetét a szellemekkel
kapcsolatban. Meg kell kérnem Önt, hogy ne küldjön nekem több ilyen
írást. De ami Önt, és az igazság megismerésére irányuló, érdek nélküli
kutatásait illeti, az iránt természetesen nagy tisztelettel viseltetem.
Neme érdekében folytatott harca nemes, és előbb vagy utóbb
bizonyára sikerre fog vezetni.
Erről örömmel hallanék többet is a jövőben. Maradok
Az Ön tisztelője
R. H. Ash

Ennek a levélnek a szövege mindig csúcspontot jelentett

Mortimer Cropper tervezett önéletrajzának különböző
vázlataiban, s ezt már csak számos unalmas gyerekkori emlék,
vagy a Randolph Henry Ashsel való kapcsolata állomásainak
puszta felsorolása követte. Majdnem olyan volt, villant fel néha
fejében a gondolat, mintha ő maga nem is létezne, mintha léte
abban a pillanatban megszűnt volna, amikor először
megérintette azt az elektromosságtól zizegő papírlapot, és
először megpillantotta az erőteljes, lendületes fekete kézírást.
Mintha befejezetlen írásait nem vezérelte volna semmi más, csak
az a vágy, hogy eljusson a levélig, belefoglalja a szövegbe, hogy
gondosan átolvashassa és megértse; aztán elveszett a lendület és
a feszültség, írásaiban megakadt. Volt egy mondat, amelyet
gyakran hozzáfűzött, minden különösebb ok nélkül: ez
a gyerekkori emlék felidézi benne nagymamája kitűnő pot-
pourijának régi illatát. Nagyanyja külön hozatta a sivatagba
a pot-pourit, melyet rózsaszirmokból, frissítő illóolajokból,
szantálfából és pézsmából készítettek. Cropper tudatában ott
rejlett az a gondolat is, amelyet azonban soha nem akart
közelebbről tanulmányozni, hogy vajon ez a vonakodása és
képtelensége az írás folytatására valamilyen módon
kapcsolatban van-e azzal, hogy nem akar az anyjáról írni, akivel
együtt élte a megszokott amerikai életet, és akinek,
valahányszor külföldre utazott, naponta írt hosszú, szeretetteljes
leveleket. Mindenkinek az életében van ilyesmi, amit valamilyen
futó, homályos módon tudunk, de szándékosan nem vizsgálunk
meg alaposabban. Mrs. Cropper csak ült otthon és
akaraterejével, valamint pénzével elérte, hogy a sivatag virágba
boruljon. Cropper professzor, valahányszor az anyjáról álmodott,
mindig elveszítette arányérzékét, és anyja olyan hatalmasnak
tűnt fel előtte, mint az egész előcsarnok, vagy hatalmasan
magasodva, terpeszben állt a mezőn. Anyja sokat várt el tőle, ő
pedig nem is okozott neki csalódást, de félt, hogy kudarcot vall.

Elégedett hangulatban érkezett meg a Barrett’s Hotelbe,

amelyet részben azért választott, mert elég kényelmes volt, de
még inkább azért, mert hajdan itt szállt meg néhány amerikai
író, akik Ashhez jöttek látogatóba. Egy nagy kupac levél várt rá,
köztük egy az anyjától, és egy üzenet Blackaddertől, aki azt írta,
nem látja be, miért kellene kijavítania a Kérés Emblához III.
verséhez írt lábjegyzeteit amiatt, amit Cropper az izlandi tájról
megtudott. Volt a postában egy Christie’s katalógus is, amelyből
kiderült, hogy egy viktoriánus árverésen kalapács alá kerül
az a varródoboz, amely a hagyomány szerint Ellen Ashé volt,
valamint egy gyűrű, mely hajdan egy Velencében élő amerikai
özvegy tulajdonát képezte, és a gyűrűt díszítő kristály belsejében
állítólag Ash néhány hajszála rejtőzik. A Stant Gyűjteményben
látható több, abból a hatalmas sörényből különböző
időpontokban levágott hajfürt, kissé megfakult, de még sötét
tincsek, majd későbbi, őszbe vegyülő, és végül a halál után
levágott ezüstszínűek – ezek a legcsillogóbbak,
a legmaradandóbbak. Valószínűleg licitálni fog az Ash
Bloomsbury kerületbeli házában lévő Ash Múzeum, és Cropper
is, természetesen. A varródobozt és a hajfürtöt hamarosan
kegyelettel fogják őrizni a Stant Gyűjtemény kellős közepén álló
hatszögletű üvegszobában, ahol Ash, a felesége, családtagjaik és
ismerőseik tárgyai gyűlnek a mozdulatlan, temperált levegőben.
Cropper bement a bárba, magas támlájú bőrfotelbe, a pattogó
tűz mellé telepedett, és elolvasta leveleit. Egy pillanatra
megjelent előtte szentélye, amint fehéren csillog a sivatagi
napfényben; hűvös udvarokat, magas lépcsősorokat és hangtalan
sejtekből álló üveg méhkast rejt; benne olvasófülkék, egymással
összekapcsolt raktártér és kutatószobák. Csillognak
az aranyozott keretek, fénysugarakat és fényoszlopokat
foglalnak körül, amelyeken belül, céltudatos némaságba gubózva
fel-alá járnak a tudósok.

Miután megvette, amit akar, elviszi Beatrice Nestet ebédelni,

gondolta. Valószínűleg benéz Blackadderhez is. Már várta, mikor
mond valami lekezelőt az ő izlandi megfigyeléseiről. Blackadder,
az ő legjobb tudomása szerint legalábbis, már évek óta nem tette
ki a lábát a Brit-szigetekről, legfeljebb akkor, ha viktoriánus
költészettel foglalkozó konferenciákra utazott. Mind egyforma
üléstermekben zajlottak, mindenhova csak autóval lehetett
eljutni az egyforma szállodákból. Ő viszont már régen elkezdte
nyomon követni Randolph Ash utazásait; nem ugyanabban
a sorrendben, ahogy ő utazott, hanem ahogy épp alkalma
adódott. Az első expedíciója így az észak-yorkshire-i lápvidékre
és tengerpartra vitte, ahol Ash 1859-ben járt magányos
gyalogtúrán, s ahol amatőr tengerbiológiai kutatásokat is végzett.
Cropper 1949-ben ismételte meg ezt a kirándulást. Felkutatta
a vendéglőket, sziklaképződményeket, római utakat és sziklás
medrű hegyi patakokat. A Robin Hood-öbölhöz címzett
fogadóban szállt meg, ahol meleg, kellemetlen ízű barna sört
ivott, birkanyakból készült, elmondhatatlanul pocsék ragut és
párolt halat evett, amitől felfordult a gyomra. Később követte
Asht Amszterdamba és Hágába, bejárta Izlandot, megnézte
a gejzíreket, a forrongó sártavakat, közben azt a két költeményt
olvasgatta, melyeket az izlandi irodalom ihletett: a Ragnarököt,
a viktoriánus kor kétségeit és elkeseredettségét kifejező
elbeszélő költeményt, valamint a Kérés Emblához című
versfüzért. Ezeket a titokzatos szerelmes verseket Ash 1872-ben
adta ki, de minden bizonnyal jóval korábban írta, még az is lehet,
hogy abban az időszakban, amikor Ellen Bestnek, a calverleyi
esperes lányának udvarolt, akit tizenöt éven át szeretett, mielőtt
a lány vagy a családja belegyezett a házasságba. Az esküvőt
végül 1848-ban tartották meg. Persze jellemző Blackadder
csigalassú szerkesztői előrehaladására, hogy csak most jutott el
Mortimer Cropper izlandi megfigyeléseiig, amelyeket még
az 1960-as években végzett. Cropper 1969-ben jelentette meg
A nagy rejtőzködő című életrajzát, amelynek címét Ash egyik
önfeltáró, önironikus, gunyoros monológjából kölcsönözte. Még
a mű megjelenése előtt végigjárta Ash minden nagyobb
utazásának útvonalát, meglátogatta Velencét, Nápolyt,
az Alpokat, a Fekete-erdőt, és a breton partokat. Egyik utolsó
kiruccanása Randolph és Ellen Ash 1848 nyarán tett nászútjának
rekonstrukciója volt. Postahajón keltek át a Csatornán, viharban,
és hintóval utaztak tovább Párizsba (Cropper kocsival követte
az útvonalat), majd Párizsból vonattal Lyonba mentek, onnan
pedig lehajóztak a Rhone folyón, egészen Aix-en-Provence-ig.
Szakadó esőben tették meg az utat. A mindig leleményes
Cropper egy farönköket szállító hajón alkudott ki magának
helyet. Gyanta- és olajszagban utazott, de az időjárással
szerencséje volt, az aranyszínű vízen táncot járt a napfény,
szőrös alkarja le is égett. Aix-ben Ash szállodájában szállt meg, és
elment ugyanazokra a kirándulásokra, mint a nászutas pár
annak idején. Utoljára a Fontaine de Vaucluse-hoz látogatott el,
ahol Petrarca, a költő Laure de Sade iránt érzett eszményi
szerelmén tűnődve tizenhat éven át élt teljes magányban. Ezen
utazás nyomán jött létre A nagy rejtőzködőben a forrás leírása.
1 84 8-ban egy tiszta, szép júniusi napon tehát a költő és ifjú felesége
v égighaladt az árny as foly óparton a barlangig, am ely ben a Sorgue
forrása fakad. Ez a félelm etes és nagy szerű látv ány
a legrom antikusabb utazót is m egelégedéssel töltheti el. Ráadásul
m ég nagy obb hatást gy akorol azokra, akik felidézik az előkelő
szerelm es Petrarca em lékét, aki ezen a hely en élte rajongásának
napjait, és itt kapta m eg a szörny ű hírt, hogy szerelm ét elragadta
a pestis.
A kem ény talajú foly ópart m ára csúszóssá v ált a sok járástól, s
az északi utazónak csoszogv a kell m egközelítenie úti célját, turisták
töm egében, ugató kiskuty ák, pancsoló gy erekek és
v attacukorárusok között, m iközben lépten-ny om on randa
ajándéktárgy akat és töm egesen gy ártott „népm űv észeti
alkotásokat” tukm álnak rá. A foly ót gátakkal és csatornákkal
szelídítették m eg, bár az útiköny v szerint m ég m a is m egárad néha,
oly ankor elönti a barlangot és a körny ező v idéket. Az irodalm i
zarándok azonban jól teszi, ha kitart: jutalm a zöld v íz és a v ízből
kiem elkedő sziklák csodás látv ány a lesz, am ely nagy on kev eset
v áltozott azóta, hogy utazóink erre jártak.
A barlangban a v íz nagy on gy orsan em elkedik, v alam iféle föld
alatti foly ó táplálja, v alam int a Vaucluse fennsíkján és a Ventoux-
hegy nek, Petrarca Szeles hegy ének sziklás oldalán összegy űlő esőv íz,
am int azt Randolph egy lev elében elm agy arázta. Ennek a fenséges
forrásnak a láttán bizony ára Coleridge szent foly ója jutott az eszébe,
és talán a m úzsák forrása is, hiszen Petrarcáv al kapcsolatos, akihez
felettébb v onzódott, és akinek Laurához írt szonettjei sokak szerint
hatottak az Em blához szóló költem ény ekre. A fügefákkal és
fantasztikus form ájú gy ökerekkel szegély ezett barlang előtt néhány
fehér szikladarab em elkedik a gy ors foly ású forrás v ize fölé, m ely et
sűrűn átszőnek a lebegő zöld v ízinöv ény ek. Millais v agy Holm an
Hunt ecsetjére kív ánkozó kép. Ellen is írt a naplójában erről:
„chiare, fresche e dolci aque”. Randolph lov agiasan karjaiba v ette
ifjú feleségét, átv itte a v ízen, m ajd m int sellőkirály nőt v agy v ízi
istennőt, letette egy , a patakot kettév álasztó, trónszerű fehér kőre.
El tudjuk képzelni, am int ott ül, szerény en m osoly og főkötője alatt,
felem eli szokny ája szegély ét, nehogy v izes legy en, m iközben
Randolph őt nézi, szerelm ét, aki sem m iben sem hasonlít Petrarca
szív e hölgy ére, akit oly sok akadály és nehézség ellenére táv olról
im ádott m ajdnem anny i ideig, m int nagy költőelődje, aki tizenhat
év en át rajongott Lauráért rem ény telenül, ezen a hely en.
Ash m indig is azt v allotta – több kortársáv al, például Gabriele
Rossetti professzorral, a költő Rossetti apjáv al ellentétben –, hogy
Petrarca Laurája és Dante Beatricéje Fiam ettáv al, Selv aggiáv al és
az udv ari szerelem többi plátóian im ádott nőjév el egy ütt nem Itália
politikájának, a korm ány nak v agy az egy háznak az allegóriájaként
szolgált, sem pedig alkotójuk lelkének kiv etítéseként. Valódi, élő nők
v oltak, tisztán, de hús-v ér v alójukban szerették őket, am íg m eg
nem haltak. Petrarca 1 3 2 7 -ben látta Laure de Sade-ot Av ignon
v árosában, és első látásra beleszeretett. Állhatatosan im ádta, annak
ellenére, hogy az asszony hűséges v olt férjéhez, Hugo de Sade-hoz.
Ash m éltatlankodv a írta Ruskinnak, hogy a költői fantáziának és
a szerelem term észetének félreértése, ha v alaki azt feltételezi, hogy
ily m értékű allegorikus absztrakció lehetséges, hiszen az „teljes
tisztaságában és halandó életerejében nem fakadhat egy egy edi
m egtestesült lélek em beri m elegségéből”. Saját költészete, tette
hozzá, „ily en testet öltött igazsággal, ily en m egism ételhetetlen
egy edi életekkel” kezdődik és v égződik.
Miv el enny ire át tudta érezni ezt a petrarcai csodálatot, nem
m eglepő, hogy oly odaadóan v árt, Ellen Best és apja keresztény i
aggodalm ai és szeszély ei ellenére. Ha hihetünk a Best családnak és
m agának Ashnek, m egism erkedésük kezdetén Ellen fennkölt,
ájtatos, és törékeny , finom szépségű ifjú hölgy v olt. Am int m ár
rám utattam , az esperes aggodalm a afelől, hogy Ash el tudja-e
tartani feleségét, nem v olt m egalapozatlan, s ehhez m ég
hozzájárultak Ellen nagy on is v alóságos v allási aggály ai a költőnek
a Ragnarökben kifejeződő, m egkérdőjelezhető v ilágnézete m iatt.
Azok a lev elek, am ely ek az udv arlás időszakából fennm aradtak –
sajnálatosan kev és, m inden bizonny al azért, m ert Ellen halála után
húga, Patience alaposan m egrostálta őket –, azt sugallják, hogy
Ellen nem kacérkodott Ashsel, és hogy m indennek ellenére m ély
v onzalom fűzte hozzá. Am ikor v égül elfogadta Randolph kezét,
abban a nehéz hely zetben v olt, hogy húgai, Patience és Faith m ár
előny ös és boldog házasságot kötöttek, ő m aga pedig v énlány
m aradt.
Felm erül a kérdés, v ajon m ily en érzések éltek az ekkor
harm incnégy év es buzgó költő-szerelm es lelkében ártatlan ifjú
felesége iránt. Ellen ekkor m ár nem fiatal leány , hanem érett,
harm inchat év es nő, aki m eleg szeretettel v eszi körül
testv érhúgainak gy erm ekeit. Vajon Ash is ugy anoly an ártatlan,
m int ő? A huszadik századi elm e gy anakodv a kérdezi: hogy an tudta
elv iselni a hosszú v árakozás nem i ny om orát? Jól ism ert tény , hogy
a v iktoriánus kor sok kiv álósága kétszínű m ódon gy akran fordult
m egkönny ebbülést keresv e a v iktoriánus alv ilág kihív ó
terem tm ény eihez, a tréfálkozó, festett, csábító nőkhöz, akik oly
nagy lárm át csaptak, és oly sok bosszúságot okoztak a Piccadilly
Circus körny ékén; a feslett v arrónőkhöz, m egtév edt v irágárus
lány okhoz és Bukott Nőkhöz, akik az árkádok alatt haltak m eg,
May hew-tól, az újságírótól kértek pénzt, v agy ha szerencséjük v olt,
Angela Burdett-Coutts és Charles Dickens segítségév el
m egm enekültek. Ash költészete, m int az egész v iktoriánus költészet,
21
sokat tud a szexuális moresról, sőt az érzékiségről is. Ash
reneszánsz nem esem berei élethű, hús-v ér férfiak, Rubense
az em beri test ism erője, az Em bla-v ersek lírai énje nem csak ideális,
hanem v alódi szerető is egy ben. Megelégedhetett egy ily en em ber
a pusztán plátói v ággy al? Vagy lehet, hogy Ellen Best v irágzásán
kissé túljutott szem érm es finom sága v áratlanul hev es v iszontérzést
rejtett? Talán igen. Sem m i ny om a annak, hogy Randolphnak
m eglettek v olna a m aga kis gy arlóságai, sem ifjúkorában, sem
később; am enny ire tudjuk, m indig m aga v olt a m egtestesült preux
chevalier. Mit láttak egy m ásban, am ikor m agány ukban elm erülv e
Ash átkarolta Ellen derekát, és felültette a sziklatrónra? Vajon
boldog éjszaka v olt m ögöttük? Ellen azt írta haza, hogy a férje
„m indenben kiv ételesen figy elm es”, am it úgy értelm ezhetünk,
ahogy akarunk.
Van egy m ásik m agy arázat is, am ely szám om ra
elfogadhatóbbnak tűnik. Két hatalm as, és m anapság nem div atos
erőre tám aszkodik: az egy ik az udv ari költők idealizálása, am it m ár
em lítettünk, a m ásik pedig Sigm und Freud szublim ációelm élete.
Leegy szerűsítv e a dolgot, az udv arlás ideje alatt Randolph Henry
Ash irodalm i term ékeny sége:
2 8 3 6 9 sorny i v ers, köztük egy tizenkét fejezetből álló elbeszélő
költem ény , 3 5 drám ai m onológ, ezek az egész Történelm et lefedik,
a leghom ály osabb őstörténettől a m odern teológiai és geológiai
ellentm ondásokig, 1 2 5 költem ény és három v erses drám a,
a Cromwell, a Szent Bertalan éjszakája és a Cassandra, m ely eket
bem utattak a Drury Lane-en, bár nem nagy sikerrel. Nagy
m unkabírással dolgozott, gy akran késő éjszakáig. Boldog v olt,
hiszen Ellent a tisztaság forrásának, a lány os báj m egtestesítőjének
látta, aki sokkal finom abb légkört terem t m aga körül, m int a költő
képzeletének v éráztatta, pestis gy ötörte jelenetei, a Borgiák gy űrött
lepedői v agy a „kim erült föld kénes sara” a Ragnarökben.
Egy általán nem érezte úgy , hogy tiszta v árakozása, aktív m agány a
csökkenti férfiasságát. Dolgozott, hogy elny erje a lány kezét, és
sikerrel járt v égül. Későbbi költem ény ei ugy an, m int például
a Lepecsételt forrás v agy A festett hölgy úgy m utatták be a szépséget,
m int am i örökre a v ászonra v an szám űzv e, és arca egy re fakul.
Ezek a v ersek azt sugallják, hogy Randolph később talán m egértette,
m ily en ára v olt annak, hogy oly sokáig csak terv ezgette
a szerelm et. Ez azonban nem érv ény teleníti érv eim et. Ezek a v ersek
nem adnak v álaszt azokra a kérdéseinkre sem , am ely ek a friss
 házasok érzéseit fürkészik azon a derűs napon a v aucluse-i forrás
sötét barlangja előtt.

Mortimer Cropper felment kellemes lakosztályába. Újra

elolvasta a fénymásolt leveleket, azután telefonált Beatrice
Nestnek. A nő hangja fojtott volt, rekedtes. Tétovázott, ahogy
mindig, mindenféle félig igaz kifogásokat sorakoztatott fel, majd
végül, mint mindig, beleegyezett, hogy együtt ebédeljenek.
Cropper már régen megtanulta, hogy Miss Nestnél a hízelgés
nem vezet eredményre, viszont ha bűntudatot ébreszt benne,
sikerrel járhat.
– Van egy-két nagyon különleges kérdésem, amire csak Ön
tud választ adni… kifejezetten Önnek tartogattam… sajnos
minden percem teljesen be van osztva, bár ha Önnek úgy jó,
természetesen lemondok valamit… drága Beatrice, ha most nem
ér rá, kénytelen leszek más programot beiktatni, nem szeretnék
kényelmetlenséget okozni Önnek, tudom, milyen elfoglalt…
Sokáig tartott. Fölöslegesen sokáig, hiszen az eredményt előre
meg tudta jósolni.
Kinyitotta kulcsra zárt táskáját, és eltette Randolph Ash
keresztlányához írott leveleit, azaz a lopva készített
fénymásolatokat, és előhúzta a többi fényképet. Nagy és
változatos gyűjteménye volt. Már amennyire telítettségével,
árnyalatával, a felvétel szögével, a képkivágással vagy
a nagyítással változatossá lehet tenni egy ilyen alapvetően
egyszerű cselekvést, mint a kéziratfotózás, ami szenvedélyévé
vált. Neki is megvannak a maga sajátos szublimálási módszerei.
 HETEDIK FEJEZET

A férfiakból mártír
bárhol válhatik
Sivatag, utca, templom
– mindegy nekik.
Nekünk nem jutnak tettek,
ez a végzetünk,
Sötét szobában tengetjük
Hosszú életünk.

CHRISTA BEL LA MOTTE

Ha az emberek Beatrice Nestre gondolnak – nincsenek sokan,

akiknek eszükbe jut, s nekik is viszonylag ritkán –, nem belső
élete, hanem külső megjelenése foglalkoztatja képzeletüket.
Beatrice kétségtelenül nagydarab, formátlan, vaskos nő volt,
csípője az ülőmunkától még jobban elterebélyesedett, melle
hatalmas két halom, felette vidám, kerek arc, széles fej, kontyba
tekert, angórakalaphoz vagy sűrű, hullámos
gyapjúgombolyaghoz hasonló fehér hajzat, amelyből azonban
folyton kósza tincsek bújtak elő, és szanaszét meredeztek. Ha
valaki komolyabban elgondolkozott rajta, az a néhány ember, aki
ismerte – Cropper, Blackadder, Roland, Lord Ash –, talán
valamilyen metaforikus személyazonossággal ruházta fel.
Cropper, amint már említettük, a Lewis Carroll leírta, minden
előrelépést akadályozó fehér birkákkal azonosította. Blackadder,
amikor rosszkedve volt, olyan felfújt fehér póknak látta, amelyet
kifehérített a sötétségbeli lét, s amely központi odújából
hálójának szálait tapogatja. A feministák, akik időről időre meg
akarták nézni a Naplót, valamiféle őrt álló polipnak, óceáni
22
Fafnirnak látták, amint ernyedten a kincs köré fonja csápjait,
tintát lövell ki, vagy elrejtőzés céljából felkavarja a vizet maga
körül. Azok közül, akik valaha tényleg ismerték Beatrice-t,
a legfontosabb – bár talán az egyetlen – Bengt Bengtsson
professzor volt. Beatrice ugyanis Bengtsson professzor diákja
volt Londonban 1938-tól 1941-ig, azokban a zavaros időkben,
amikor a férfi hallgatók katonának mentek, bombák robbantak,
és az élelem kevés volt. Akkoriban sok nő váratlan szabadságot
és szabadosságot élt meg. Beatrice viszont Bengtsson
professzort. Ő vezette a Prince Albert College Anglisztika
Tanszékét. Legnagyobb szerelme az Edda-dalok és az ősi
skandináv mitológia volt. Beatrice ezzel foglalkozott.
Nyelvészetet, nyelvtörténetet, óangol verselést, középkori latint
tanult. Masefieldet, Christina Rossettit és De la Mare-t olvasott.
Bengtsson azt mondta, olvassa el a Ragnarököt – az ő idejében
R. H. Ash még nem számított középszerű költőnek, sőt a modern
költészet előfutárának tartották. Bengtsson magas volt,
hórihorgas, szakállas, pillantása tüzes, személyisége sokkal
energikusabb, mint amennyit a skandináv nyelvtörténet
finomságainak ifjú hölgyek számára való oktatása igényelt. Ő
azonban ezen energiáit nem tanítványai lelkének, sőt nem is
a testük felfedezésének szentelte, hanem hasonszőrű barátai
körében napról napra az Arundel Arms bárpultjánál fecsérelte.
Délelőttönként sápadtan, csillogó szemmel járkált, szőke haja úgy
állt, mint a szénaboglya. Délutánra arca kipirult, szeme
elhomályosult, szűk kis szobájában áporodott sörszag érződött.
Beatrice elolvasta a Ragnarököt és a Kérés Emblához
költeményeit. Ötösre vizsgázott, és beleszeretett Randolph
Henry Ashbe. Az ilyen szerelmek valaha elég gyakoriak voltak.
„Vannak olyan költők – írta Beatrice a szakdolgozatában –,
akiknek szerelmes költeményei nem valamiféle távoli hölgy
dicséretét zengik, vagy zúdítanak rá szemrehányásokat, hanem
férfiak és nők közötti igaz társalgásról szólnak. Ilyen költő
például John Donne, igaz, bizonyos hangulatában ő képes
az egész női nemet szidalmazni. Ilyen költő lehetett volna talán
Meredith, ha kedvezőbbek a körülményei. Ha hirtelen
megpróbálunk más szerelmes költőket keresni, akik intelligens
választ várnak szívük hölgyétől, szemünkbe tűnik a kiváló
Randolph Henry Ash, akinek Kérés Emblához című versfüzére
az intimitás minden lehetséges szakaszát elénk tárja,
az ellenségeskedést és a kommunikáció kudarcát is, de mindig
meggyőzi az olvasót annak a nőnek a valódi, gondolkodó és érző
jelenlétéről, akihez ezek a versek íródtak.”
Beatrice utált írni. Az egyetlen szó, amelyre büszke volt ebben
a pontos és unalmas értekezésben, a „társalgás”, melyet a sokkal
egyértelműbb „beszélgetés” helyett választott. Akkoriban
ugyanis bármit megadott volna az ilyen társalgásért. Csak
homályosan volt tudatában annak, hogy ezen verseket olvasva
fájdalmas, és akkor úgy tűnt, tiltott betekintést nyer a civilizált
beszélgetés és a nyers szenvedély egyesülésébe, amelyre
bizonyára mindenki vágyik, mégis, ha körülnézett a maga kis
világában, szemlátomást senki – sem komoly metodista szülei,
sem Mrs. Bengtsson, aki az Egyetemi Nők Teaklubját vezette,
sem diáktársai, akiket lekötöttek a táncestélyekre vagy
kártyapartikra kapott meghívások – nem tudott elérni.

Világunk újra megteremtjük itt,

nevét mi adjuk, s tudjuk mit jelent
nekünk, mi másnak dermedt szó csupán,
de mi így szólunk: ím a fa, a tó,
az ég tüzes napja, a mi napunk,
s mindenkié, de itt és most e nap
csak a miénk…

– mondta neki Ash, és ő meghallgatta ezt. Nem számíthatott rá,

hogy bárki más ilyeneket fog mondani neki – s ebbéli számítása
beteljesedett. Bejelentette Bengtsson professzornak, hogy
a Kérés Emblához lesz doktori disszertációjának a témája.
A professzor azonban kételkedve fogadta az ötletet. Bizonytalan
terület, kényes, ingoványos, mint Shakespeare szonettjei. Mit
remél, mivel tud hozzájárulni a Tudás gyarapításához? Mi az,
amiben biztos lehet? Bengtsson professzor véleménye szerint
az egyetlen biztos doktori téma egy kiadatlan mű szerkesztése
lehet, és R. H. Asht mint témát egyáltalán nem javasolja. Van
azonban egy barátja, aki ismeri Lord Asht, és aki a British
Museumban elhelyezte Ash papírjait. Köztudomású, hogy Ellen
Ash naplót vezetett. Annak a kiadása rendes munka lenne:
minden bizonnyal valami új, a maga módján hasznos, kezelhető,
és mégis kapcsolatban van Ashsel. Majd ha Miss Nest ezt
a feladatot elvégezte, akkor már olyan helyzetben lesz, hogy
bármibe belekezdhet…
Így is történt. Miss Nest kényelmetlen érzéssel telepedett le
a dobozok elé, amelyek tele voltak papírokkal: levelek,
mosócédulák, receptfüzetek, a naponta vezetett napló kötetei, és
még néhány vékonyabb füzet, amelyekbe néha feljegyzett
valami magánjellegű gondolatot. Mit is remélt? Közelebbi
kapcsolatot a versek írójával, azzal a nemes elmével és
szenvedélyes lélekkel.
Ma este Randolph felolv asott nekem néhány szonettet Dante Vita
23
Nuová-jából. Igazán gy öny örűek. Randolph felhív ta
a figy elm em et Dante olasz ny elv ének férfias energiájára és
élénkségére, v alam int szerelem felfogásának spirituális erejére. Azt
hiszem , ezeket a géniusz alkotta költem ény eket soha nem fogjuk
m egunni.

Randolph minden áldott nap felolvasott feleségének, amikor egy

fedél alatt tartózkodtak. A fiatal Beatrice Nest megpróbálta
elképzelni ezeknek a felolvasásoknak a drámai hatását, de Ellen
Ash homályos, finomkodó leírásai nem sokat segítettek ebben.
Beatrice kezdetben nem kedvelte, ahogy mindenre valamiféle
édeskés, általánosító, kötelességtudó örömmel reagál, de később,
elmerülve az írásokban, magától értetődőnek találta. Addigra
felfedezett több másféle, kevésbé édeskés hangnemet is.
Soha nem tudom eléggé elism erni Randolph v áltozatlan jóságát és
türelm ét az én gy arlóságaim és gy engeségeim iránt.

Ez a mondat, vagy valami nagyon hasonló, rendszeresen

visszatérő motívum volt ezeken a lapokon, olyan egyenletes,
mint a harangzúgás. Amint az a hosszúra nyúló munkákkal
gyakori, bármilyen feladatról, témáról vagy emberről legyen is
szó, Beatrice a kezdeti időszakban világosan meg tudta figyelni
Ellen Asht, és tárgyilagos ítéletet tudott alkotni róla;
mindeközben eléggé zavaros és unalmas egyéniségnek látta.
Aztán ahogy beleásta magát, Ellennel együtt kezdte átélni a sötét
szobákban töltött hosszú, kimerítő napokat, aggasztotta a rég
elhervadt damaszkuszi rózsák fonnyadása, és töprengett
az elnyomott segédlelkészek kétségein. Fontos lett számára ez
az élet; s hevesen védelmébe vette, amikor Blackadder azt
találta mondani, hogy Ellen nem volt megfelelő partner egy ilyen
férfi számára, aki ennyire élénken érdeklődött az élet minden
lehetséges formája iránt. Megértette annak a magánynak
a titkát, amelyet Ellen, minden terjengős, közönséges
bőbeszédűsége ellenére mégiscsak megvédett.
De erről a témáról nem lehetett doktori értekezést írni.
A feminista mozgalom találhatott volna benne valami érdekeset,
vagy egy nyelvész vizsgálgathatta volna szépítő és körülíró
kifejezéseit. De Miss Nest azt tanulta, hogy az irodalmi hatásokat
és az iróniát vizsgálja, ezekből pedig nem sokat talált ebben
az anyagban.
Bengtsson professzor azt javasolta, hasonlítsa össze Ellen Ash
házastársi kvalitásait Jane Carlyle, Lady Tennyson és Mrs.
Humphry Ward tulajdonságaival. Publikálnia kell, Miss Nest,
mondta Bengtsson professzor reggeli, csillogó szemű, jeges
eltökéltséggel. Nem adhatok önnek munkát, Miss Nest, ha nem
bizonyítja be, hogy rátermett, mondta Bengtsson professzor, és
Miss Nest két év alatt megírt egy kis könyvet Hitvestársak
címmel a géniuszok feleségének mindennapi életéről. Bengtsson
professzor tanársegédi állást kínált neki. Ez nagy örömet és nagy
rémületet szerzett neki – de összességében jelentősebb volt
az öröm, mint a rémület. Vitákat rendezett a diákokkal, akik
nagyrész lányok voltak, s az ötvenes években swing-szoknyát
viseltek, ajkukat rúzsozták; a hatvanas években divatba jött
a miniszoknya és a bő indiai pamutruhák; a hetvenes években
a prerafaelita kusza frizura és a fekete rúzs; illatukban
mindenféle keveredett: babaolaj, Blue Grass parfüm, kannabisz,
pézsma, természetes feminista izzadságszag, a szonett formája
az évszázadok során, a líra természete és a nőkről festett változó
kép. Azok voltak a szép idők. A rossz időkre, amelyek később
jöttek, mielőtt még fiatalon visszavonult, nem szeretett gondolni.
Ma már soha nem lépi át hajdani egyeteme küszöbét. (Bengtsson
professzor 1970-ben nyugdíjba ment, 1978-ban halt meg.)

Magánélete alig volt. 1986-ban már hosszú évek óta egy pici
házban lakott Mortlake-ben. Régebben néha meghívta a diákjait,
de egyre ritkábban, mivel egyre kevésbé érdekelték a tanszék
ügyei, miután Bengtsson helyét Blackadder vette át. 1972 óta
senki nem járt nála. Korábban rendezett partikat, melyeken
kávéval, süteménnyel, egy üveg édes fehér borral kínálta
vendégeit, és nagyokat beszélgettek. Azok az 50-es–60-as
évekbeli lány tanítványai pótanyjuknak tekintették. A későbbi
generációk már azt feltételezték róla, hogy leszbikus, sőt,
ideológiai alapon, hogy egy elfojtott, önmagát nem vállaló
leszbikus. Pedig ha saját szexualitására gondolt, teljesen
hatalmas, számára elfogadhatatlanul nagy mellével foglalkozott.
Fiatalabb korában lelapította, nem hordott melltartót, és bő
ruhákat és blúzokat viselt, hogy maguktól megerősödjenek
a mellizmai, ahogy az orvosok akkoriban tanácsolták, de
a végeredmény az lett, hogy izmai megnyúltak, és
visszavonhatatlanul ernyedten himbálózott a melle. Mások talán
büszkélkedtek volna vele, kivágott blúzokban mutogatták volna,
Beatrice Nest azonban petyhüdt, nagymamás melltartóba
szorította, kézzel kötött, apró, könnycsepp alakú lyukakkal
díszített pulóverekkel takarta el; ezek kicsit megnyúlva
ráfeszültek körvonalaira. Éjszaka az ágyban fekve érezte, hogy
a bordáihoz tapadó nehéz súly féloldalra húzza. Amikor
bezárkózott kis kuckójába Ellen Ashsel, érezte, amint ez
a gyapjúba bújtatott két élő tömlő az asztal szélén súrlódik.
Groteszk módon dagadtnak érezte magát; szerényen lesütött
szemmel járt, senki tekintetét nem kereste. Ennek a súlyos
gömbölyűségnek köszönhette, hogy első pillantásra,
a sztereotípiák hatására anyáskodónak tartották, s kerek,
rózsaszín arcát jóindulatúnak látták. Egy bizonyos kor után
azonban, ami addig jóindulatúnak tűnt, ugyanolyan felületes
ítélkezéssel már fenyegetőnek és hatalmaskodónak látszott.
Beatrice-t meglepte, hogy egyes kollégái és a diákjai mennyire
másképp viselkednek vele. Végül elfogadta ezt a helyzetet.

Aznap, amikor Mortimer Cropperrel ebédelt, meglátogatta

Roland Michell.
– Beatrice, nem zavarlak?
Beatrice reflexszerűen elmosolyodott.
– Nem. Nem igazán. Csak elgondolkoztam.
– Találtam valamit… arra gondoltam, talán te segíthetnél.
Nem tudod véletlenül, nem ír valamit Ellen Ash Christabel
LaMotte-ról?
– Nem emlékszem semmire – Beatrice csak ült mosolyogva,
mintha az, hogy nem emlékszik, megerősítené a dolgot. – Nem,
nem hiszem.
– Nem lehetne valahogy megnézni?
– Dehogynem. Belenézhetek a céduláimba.
– Nagyon hálás lennék.
– Na és mit keresünk?
Roland úgy érezte, s már nem először, hogy legszívesebben
meglökdösné, megböködné Beatrice-t, aki monumentális
mozdulatlanságban ült, ugyanazzal a kifürkészhetetlen mosollyal
az arcán.
– Bármit. Találtam valami utalást arra, hogy Ash érdeklődött
LaMotte iránt. Felkeltette a kíváncsiságomat.
– Megnézhetem a céduláimon. Cropper professzor jön értem
ebédidőben.
– Ezúttal mennyi ideig marad?
– Nem tudom. Nem mondta. Azt mondta, a Christie’s
árveréséről idejön.
– Beatrice, megnézhetem a céduláidat?
– Ó, nem is tudom, az egész eléggé össze van keveredve.
Tudod, Roland, nekem megvan a magam rendszere
a feljegyzésekhez, azt hiszem, jobb lesz, ha én magam nézem
meg; jobban eligazodom a saját hieroglifáimon.
Felvette az olvasószemüvegét, amely aranyozott láncon lógott
szégyellt mellére. Most egyáltalán nem látta Rolandot, amit nem
is nagyon bánt, mivel egykori tanszékének férfitagjait mind
üldözőknek tartotta; és azt nem tudta, hogy Roland tanszéki
helyzete elég labilis, így őt nem nagyon lehet teljes jogú tanszéki
férfiembernek nevezni. Beatrice pakolgatni kezdett az asztalán,
odébb rakott egy nehéz, fafogantyús szatyrot, és néhány
szürkülő, kibontatlan csomagot, melyekben könyvek lehettek.
A jegyzetcédulák dobozai valóságos tornyot alkottak. Vastagon
állt rajtuk a por, színük is kifakult. A nő magában beszélve
keresgélni kezdett.
– Nem, ez az időrendi, ez sem, ez csak az olvasási szokások, ez
sem, ezek a háztartással kapcsolatos dolgok. Hol van a fődoboz?
Persze meg kell értened, nem minden jegyzetfüzetet dolgoztam
még fel. Néhányat már igen, de nem mindet, olyan sok van,
muszáj időrend szerint osztályoznom, meg címszavak szerint, ez
a Calverley család, ez nem jó… na, talán ez… A LaMotte névnél
nincs semmi. Nem, várj csak! Itt van. Egy utalás. Az olvasással
foglalkozó doboz kell. Majdnem az egész teológiával foglalkozik.
Úgy tűnik… – mondta, azzal kihúzott egy szamárfüles, sárguló
cédulát, melynek bolyhos felszínén szétfolyt a tinta – úgy tűnik,
olvasta a Tündér Melusinát, mégpedig 1872-ben.
Visszatette a cédulát a dobozba, hátradőlt a székében, és
ugyanazzal a homályos, önelégült mosollyal nézett Rolandra.
Roland úgy érezte, a jegyzetfüzetekben biztosan hemzsegnek
a Christabel LaMotte-tal kapcsolatos megfigyelések, melyeket
Beatrice nem jegyzett föl, mivel nem fértek bele az ő kidolgozott
kategóriáiba. De nem adta fel, azt kérdezte:
– Nem nézhetném meg, mit írt róla? Lehet, hogy… – megint
majdnem kimondta, a „fontos” szót, de meggondolta magát – …
lehet, hogy érdekes számomra. Én nem olvastam a Melusinát.
Mintha mostanában újra kezdene divatba jönni.
– Én régebben egyszer-kétszer megpróbáltam elolvasni.
Szörnyen hosszú és érthetetlen. Barbár, tudod, amolyan
viktoriánus vadság van benne, helyenként kifejezetten
hátborzongató, ahhoz képest, hogy egy hölgy írta…
– Beatrice, vethetnék egy pillantást arra, amit Mrs. Ash írt?
– Megnézem – Beatrice felállt az asztaltól. Bedugta a fejét
az irattartó lemezszekrény sötétjébe, amelyben a Napló évente
megkezdett füzetei sorakoztak. Roland szemügyre vette
halszálkamintás tweedszoknyába bújtatott hatalmas hátsó felét.
– Mit is mondtam? 1872? – kiáltott ki Beatrice a visszhangzó
dobozból. Vonakodva előhúzta a naplót, bőrkötésű, vörös és lila
márványozott előlapú füzetet. Lapozgatni kezdett benne, Roland
és önmaga között tartva a szöveget.
– Itt van – jelentette ki végül. – 1872 novembere. Itt kezdte –
és hangosan olvasni kezdett: – „Ma belekezdtem a Tündér
Melusinába, melyet hétfőn vásároltam magamnak Hatchardnál.
Vajon mit találok benne? Elolvastam a meglehetősen hosszú
bevezetőt, melyet kissé tudálékosnak találtam. Majd Raimondin
lovag története következett, és találkozása a ragyogó hölggyel
a Fontaine de Soifnál. Ez már jobban tetszett. Miss LaMotte-nak
kétségkívül tehetsége van hozzá, hogy megborzongassa
az embert.”
 – Beatrice…
– Valami ilyet…
– Beatrice, nem lehetne, hogy én elolvassam és
kijegyzeteljem?
– Nem viheted ki a szobából.
– Talán meghúzhatnám magam az asztalod sarkán. Nagyon
az utadban lennék?
– Azt hiszem, nem. Nem – mondta Beatrice. – Leülhetnél arra
a székre, ha azokat a könyveket átrakom…
– Hadd segítsek!
– És ha az asztalnak ezt a sarkát letakarítom, akkor ideülhetsz
velem szembe.
– Igen. Köszönöm.
Még javában pakolásztak, amikor Mortimer Cropper
megjelent az ajtóban. Finom eleganciája mellett minden hirtelen
sokkal szürkébbnek tűnt.
– Miss Nest, de örülök, hogy láthatom! Remélem, nem jöttem
túl korán. Visszajöhetek egy kicsit később, ha…
Beatrice zavarba jött. Egy papírkupac megcsúszott,
legyezőszerúen szétterült a padlón.
– Ó, Istenem! Én már kész voltam, professzor úr, kész voltam,
csak Mr. Michell meg akarta kérdezni… azt kérdezte…
Cropper levette Miss Nest formátlan ballonkabátját a fogasról,
és tartotta neki.
– Örülök, hogy látom, Michell. Hogy halad? Mit akart
kérdezni?
Szép vonású arca színtiszta kíváncsiságot tükrözött.
– Csak ellenőrzőm, milyen verseket olvasott Ash.
– Á, igen. Na és milyen verseket?
– Roland Christabel LaMotte-ról érdeklődött. Én egyáltalán
nem emlékeztem rá… de aztán találtam egy aprócska utalást…
Roland, elüldögélhetsz itt, amíg én ebédelni megyek Cropper
professzorral, ha nem csinálsz rendetlenséget az asztalomon, és
ha szentül megígéred, hogy semmit nem viszel ki innen…
 – Miss Nest, talán segítségre lenne szüksége. Túl nagy ez
a feladat egy embernek.
– Ó, dehogyis. Sokkal jobban megvagyok egyedül. Nem
tudom, mit kezdenék vele, ha valaki segíteni akarna.
– Christabel LaMotte – mondta Cropper tűnődve. – Van róla
egy fotó a Stant Gyűjteményben. Nagyon sápadt. Nem tudom,
ennyire fehér lett volna a bőre, vagy csak a fénykép nem sikerült
túl jól. Valószínűleg az utóbbi. Úgy gondolja, hogy Ash
érdeklődött iránta?
– Talán mellékesen. Most ellenőrzőm. Csak a biztonság
kedvéért.

Amikor Cropper kiterelte maga előtt a nőt, Roland leült

az íróasztal sarkához, és lapozgatni kezdte Ash feleségének
naplóját.
Még m indig a Melusinát olv asom . Bám ulatos m unka.

Eljutottam a Melusina VI. fejezetéig. A kozm ikus elm élkedésre v aló

hajlam a talán nem illik össze tündérm esei stílusáv al.

Még m indig a Melusina. Mily szorgalom , m ily önbizalom kellett

ahhoz, hogy létrejöjjön ez a m ű! Miss LaMotte, bár egész életét ebben
az országban töltötte, a v ilágot m égis francia szem m el nézi. Igaz,
sem m i kifogásolhatót nem lehet találni ebben a gy öny örű és m erész
m űben, sem a tanulságában.

Majd több oldallal később egy meglepő, és Ellenre egyáltalán

nem jellemző kitörés.
Ma fejeztem be a Melusinát. Rem egv e tettem le ezt a csodálatos
m unkát. Mit m ondhatnék róla? Igazán eredeti, ám bár
a nagy közönség talán nehezen ism eri fel benne a géniuszt, m iv el
nem tesz engedm ény eket a közönséges és esendő képzeletnek, és
m ert értékei, legalábbis bizony os szem pontból, nagy on táv ol állnak
azoktól, m ely eket a gy öngébbik nem től elv árnak. Ebben a m űben
nincs elaléló érzelm esség, sem szelíd tisztaság, sem az olv asó
érzékeny ségének puha keszty űs, hölgy höz illő cirógatása, telv e v an
v iszont életszerű fantáziáv al, erőv el és energiáv al. Hogy an is
tudnám jellem ezni? Oly an, m int árny as, kőfalú terem ben
 felakasztott hatalm as, bony olult hím zésű faliszőny eg, am ely en
m indenféle különös m adár, v adállat, tündér és dém on bujkál
a töv ises fák sűrűjében és v irágos tisztásokon. A félhom ály ból szinte
v ilágít egy -egy arany színű folt, napfény , csillagfény , drágaköv ek
szikráznak az em berek hajában, kígy ók pikkely én. Tűz fény e v illan
föl, szökőkutak v ize csillan. Minden elem örökös m ozgásban v an:
a tűz éget, a v íz csobog, a lev egő él, a föld forog… Gondolatban
m intha a hím zett v adászjelenet közepébe kerültem v olna A birtokos
24 25
meséjében v agy A Tündérkirálynőben, m ely ek láttán az ám uló
tekintete előtt életre kel a szőtt látom ás, és a hím zett kardok v alódi
v ért ontanak, a hím zett fák között sóhajt a szél.
Na és m it m ondhatnék arról a jelenetről, am ely ben a férj, kiben
nincs elegendő hit, ly ukat fúr, am ely en át leskelődhet, és m eglátja
Szirén-feleségét a kádban fekv e játszadozni? Ha m egkérdeztek v olna,
bizony ára azt felelem , ezt a jelenetet bölcsebb lenne inkább
a képzeletre bízni, am int azt Coleridge tette Geraldina esetében –
„álom kép, szó nem m ondja el.” De Miss LaMotte bőv en beszéli el, bár
leírása néhány olv asó gy om rának tán kissé túl erős, különösen
a szűzies angol olv asók ízlését fekszi m eg, akik a tündéri kedv ességet
keresik a m űben.
Tündér Melusina gy öny örű, szörny űséges és tragikus, de
legv égül egy általán nem em beri.

Szörny -farkának izm os kötege

Gy ém ánt-sim ára siríti a kádat,
A sűrűdött v íz sziv árv ány színű
perm ete,
A pihegőt ékes, táncoló lepelbe v onja.

Mily fehér a bőre, tudja azt Ura,

Hószínén kék v énák törnek át…
Szépségét fény esség takarja
Pikkely es bőre ezüst, uszony a
palaszürke…

Talán a legmeglepőbb vonás, hogy a kígyót vagy halat szépnek

látjuk.

Roland lemondott az ebédről, inkább kimásolta ezt a részt,

főképp azért, hogy odaadhassa Maud Baileynek, aki biztosan
nagyon izgatott lesz, ha megtudja, hogy imádott költeményét
már a kortárs nőolvasók is ilyen lelkesedéssel fogadták, de azért
is, mert úgy érezte, szokatlan ez a különös bámulat Ash
feleségétől egy másik nő iránt, akire ő máris mint Ash
szeretőjére gondolt. Befejezte a másolást, és töprengve tovább
lapozgatott.
Legutóbbi olv asm ány aim v alam i okból eszem be juttatták, am ikor
fiatal lány korom ban lov agregény eket olv astam , és egy szerre
láttam m agam at a lov agok im ádatának célpontjaként – titokban
én m agam v oltam Guenev ere – és a Mese írójaként. Én akartam
lenni a Költő és a Költem ény , és m ost egy ik sem v agy ok, csak egy
nagy on kis háztartás gazdasszony a, am ely háztartás m indössze egy
idős költőből (akinek m egrögzött szokásai v annak ugy an, de ezek
barátiak, gy öngédek, és semmi okot nem adnak az aggodalom ra),
jóm agam ból és szolgákból áll, akiket könny ű irány ítani. Naponta
látom , hogy Patience és Faith m ily en fáradt és törődött attól, hogy
gondoskodniuk kell a csem etékről, m égis ragy ognak a gy erekek
iránti szeretettől és a kifogy hatatlan törődéstől. Ma m ár nem csak
any ák, hanem nagy m am ák is, v an kit szeretniük, és őket is
szeretik. Én m agam m ostanában azt tapasztalom , hogy v alam i
m egfoghatatlan energia árad el bennem (m iután év eken át
kim ondhatatlanul fájdalm as m igrén és ideges lev ertség gy ötört).
Reggelente m ost egészen frissen ébredek, és keresem , m iv el tudnám
elfoglalni m agam . Hatv anév esen m ég jól em lékszem az esperesi
lakban élő fiatal lány élénk v ágy aira, aki m intha v alaki m ás lenne,
am int képzeletem ben látom m agam előtt; ábrándos
m uszlinruhában táncol, v agy egy bizony os úriem berrel csónakázik,
aki m egcsókolja a kezét.
Azt hiszem , am ikor azt írtam , hogy Költő és Költem ény akartam
lenni, akaratlanul is kim ondtam v alam i fontosat. Lehetséges, hogy
m inden m űv elt nőnek ez a v ágy a, szem ben a m űv elt férfiakkal,
akik költők és hősök akarnak lenni, de talán a költészetet a m i békés
v ilágunkban elegendően hősies cselekv ésnek v élik. Senki nem
kív ánná, hogy a férfi Költem ény legy en. Az a fiatal lány
a m uszlinruhában költem ény v olt; az unokatestv érem , Ned írt egy
pocsék szonettet szűziesen édes arcáról és ösztönös jóságáról, am i
m ég a lépteiből is látható. De m ost azt hiszem …, talán jobb lett
v olna, ha ragaszkodom ahhoz a v ágy am hoz, hogy Költő legy ek,
nem ? Persze soha nem tudtam olyan jól írni, m int Randolph, de hát
oly an jól senki nem tudott, sőt m a sem tud, így hát ez talán nem
kellett v olna m egakadály ozzon abban, hogy tegy ek v alam it.
Talán ha m egnehezítem az életét, kev esebbet írt v olna, v agy
kev ésbé szabadon. Nem állíthatom , hogy bábáskodtam a géniusz
m egszületésénél, de ha nem is segítettem elő, legalább nem
akadályoztam, am int azt oly sok asszony tette v olna. Ez ugy an
nagy on szerény erény , egy egész élet gy üm ölcseként nagy on kev és.
Ha Randolph elolv asná ezt, nev etne rajtam , lebeszélne erről
 a m orbid kételkedésről, azt m ondaná, soha nincs túl késő, és az én
újonnan m egtalált energiám csigaházába bezsúfolná a m aga
hatalm as képzeletét, és m egm ondaná, m it tegy ek. De nem fogja
látni ezt az írást, és én m ajd m egtalálom a m ódját… hogy egy
egészen kicsit több legy ek… no, m ost elsírtam m agam , ahogy
az a lány sírt v olna. Elég.

Roland kiosont az Ash-művekből, és hazament, attól tartván,

hogy Cropper vagy Blackadder visszajön az ebédszünetről, és
valami kínosat kérdez. Haragudott önmagára, hogy olyan
helyzetet teremtett, amelyben Cropper megtudta Christabel
nevét. Azt az éles, fürkésző tekintet semmi nem kerüli el.

A putneyi alagsori lakásban csend fogadta. Érzékei számára ez

olyan volt, mintha el sem jött volna a British Museum
alagsorából, hiszen itt is mindent átitatott a macskahúgyszaga.
A tél sötéten közeledett, a falakon sötét foltok, sőt valami lassan
terjedő életforma jelent meg. Nehéz volt befűteni a kis lakást.
Központi fűtés nem volt, így Roland és Val azt az egyetlen
gázégőt olajkályhákkal egészítették ki, vagyis a macskák és
penész szaga mellé az olajé is társult. Hideg szag volt, nem az égő
olaj szaga, ételszag nem keveredett bele, sem piruló hagymáé,
sem langyos-dús curryporé. Val ezek szerint még nem jött haza.
Azt nem engedhették meg maguknak, hogy az olajkályhát égve
hagyják, amikor nincsenek otthon. Roland le sem vette
a kabátját, gyufát keresett. A kanóc az égéstérben volt,
repedezett ajtó mögött, amely áttetsző, számszerű anyagból
készült, de majdnem fekete volt a füsttől. Roland elfordította
a csapot, s egy kicsit kihúzta a kanócot és meggyújtotta. Azonnal
fellángolt, ő gyorsan becsukta az ajtót. A félhold alakú kék láng
egyenletesen égett. Volt valami ősi, varázslatos érzés ebben
a tiszta kék színben, amelybe néha egy kis zöld vagy lila vegyült.
A bejáratnál egy kisebb kupac levél feküdt a padlón. Kettő jött
Valnek, az egyik saját kezűleg címezve. Három neki: egy
könyvtári felszólítás, egy visszaigazolás egy tudományos
folyóirattól, hogy megkapták a beküldött cikkét, és egy
ismeretlen kézírással írott levél.

Kedves Dr. Michell!

Remélem, hallgatásunkat nem tekinti udvariatlanságnak, vagy
valami még rosszabbnak. Férjem, mint említette, érdeklődött
az ügyben. Beszélt az ügyvédjével, a tiszteletessel, és drága
barátunkkal, Jane Anstey-vel, aki nyugalomba vonulásáig
a Megyei Könyvtár vezetőjének helyettese volt. Egyikük sem
tudott igazán egyértelmű tanácsot adni. Miss Anstey nagyon
nagyra értékelte dr. Bailey munkáját és az archívumot, ahol
dolgozik. Ő úgy gondolta, teljesen rendjén való, ha
megengedjük dr. Baileynek, hogy elolvassa, amit találtunk, és
előzetes véleményt mondjon róla, különösen, mivel éppen ő
találta meg. Azért írok Önnek, mivel Ön is jelen volt a kincs
megtalálásánál, és érdeklődését fejezte ki Randolph Henry Ash
iránt. Nem lenne kedve idejönni, és dr. Baileyvel együtt
megvizsgálni a leveleket? Vagy ha ez az ön számára túlzottan
időigényes, javasolna valakit maga helyett? Megértem, hogy
önnek, aki Londonban lakik, ezt nehezebb megoldani, mint dr.
Baileynek, aki Croysant le Woldhoz egészen közel él. Szívesen
felajánlom, hogy megszállhat nálunk pár napra, bár ez sem
egyszerű, hiszen, amint tudja, csak a földszintet használjuk, és
ez a régi ház télen borzasztóan hideg. Mit gondol? Ön szerint
mennyi ideig tarthat, amíg megvizsgálják a leveleket? Egy hét
elegendő lenne? Karácsonyra vendégeink jönnek, de Újévre
nem, így hát akkor eljöhetnének ide a lincolnshire-i
dombvidékre.
Továbbra is nagyon hálás vagyok, amiért olyan kedvesen és
ügyesen kisegített a dombtetőn. Kérem, tudassa velem, hogyan
látja jónak a továbbiakat.

Üdvözlettel
Joan Bailey

Rolandot különböző érzések rohanták meg. Elsőként a boldogság.

Szinte látta maga előtt, ahogy a csomag holt levél suhogva életre
kel, mintha egy hatalmas sas mozgolódna. De ingerült lett, hogy
Maud Bailey elsőbbséget élvez ebben az ügyben, amely pedig
az ő ellopott leveleivel kezdődött. Aztán aggódni kezdett; azt
számítgatta, hogyan fogadhatná el ezt a félig-meddig érvényes
meghívást anélkül, hogy kiderülne, milyen szörnyen szegény,
mert az esetleg olyan színben tüntetné fel, mint akinek nincs
elegendő tekintélye ahhoz, hogy rábízzák ezeket a leveleket.
Félelmet is érzett: félt Valtól. Félt Maud Baileytől.
Nyugtalankodott Cropper és Blackadder miatt, sőt még Beatrice
Nest miatt is. Elgondolkozott, vajon miért gondolta vagy sugallta
Lady Bailey, hogy valaki mást küldene maga helyett; tréfából,
butaságból, vagy esetleg azért, mert egy picit bizonytalan benne?
Mennyire őszinte a hálája? Maud vajon szeretné, hogy ő is ott
legyen elolvasni a leveleket?

Feje fölött, az utcán egy piros Porsche orrát pillantotta meg,

hetyke spoilere nagyjából az ablak felső keretével volt egy
vonalban. Megjelent egy nagyon puha, tisztán csillogó fekete
cipő, fölötte tökéletesen vasalt, sötétszürke, hajszálcsíkos
gyapjúnadrág, afölött egy elegáns szabású kabát szegélye,
melynek vörös selyembélése is látszott alulról. A nyitott kabát
alól lapos, izmos has bukkant elő fehér, vörös ceruzacsíkos
ingben. Ezután megjelent Val lába, világoskék harisnyában és
szürkéskék cipőben, meglebbent ábrándos kék virágmintás
mustárszínű krepdesinruhájának szegélye. A két pár láb
közeledett, aztán visszafordult, megint közeledett és megint
visszafordult. A férficipő többször is elindult a lépcső felé, a női
cipő ellenállt, kivárt. Roland kinyitotta az ajtót, kilépett.
Elsősorban, mint mindig, a kíváncsiság hajtotta, szerette volna
látni, milyen a fickó deréktól felfele.
A váll és a mellkas megfelelt a várakozásának, a nyakkendő
vörös-fekete mintás selyemből készült. A férfi szarukeretes
szemüveget viselt, arca ovális, fekete haja a húszas évek
divatjára emlékeztetett: hátul és oldalt nagyon rövidre vágták,
elöl kissé hosszabbra hagyva.
– Helló – mondta Roland.
– Ó! – felelte Val. – Azt hittem, még a múzeumban vagy.
Bemutatom Euan MacIntyre-t.
Euan MacIntyre lehajolt, és komolyan-komoran odanyújtotta
kezét. Volt benne valami erőteljes. Olyan volt, mint Pluto, amint
kiadja Persephonét az alvilág kapuján.
– Hazahoztam Valt. Nem érezte jól magát. Azt gondoltam, jobb
lesz, ha lepihen.
Hangja tisztán csengett. Nem volt skót akcentusa, viszont
beszédmódja olyan volt, amit Roland régebben, nem túl pontos
megfogalmazással úgy határozott meg: mintha karamell ragadt
volna a szájpadlására. Egész gyerekkorában az ilyen
beszédmódot próbálta utánozni, csúfolni; ezeket a huhogó,
elharapott, vontatott és raccsoló hangokat, amelyektől felállt
a hátán a szőr, nyilván valamiféle osztályellentét miatt. A férfi
szemlátomást várta, hogy behívják. Hogy ezt ilyen magától
értetődőnek tartotta, az regényekben bizonyára az igazi
úriember jellemzője lenne, de Roland, és talán Val is
szemtelenségnek érezte, és szégyenkezett. Val lassan,
bizonytalanul Roland felé araszolt.
– Nem lesz semmi bajom. Köszönöm, hogy elhoztál.
– Máskor is – felelte a férfi és odafordult Rolandhoz. –
Remélem, még találkozunk.
– Persze – felelte Roland, és hátrálni kezdett. Val is elindult
lefelé.
A Porsche elhúzott.

– Nagyon odavan értem – mondta Val.

– Hol szedted fel?
– Gépelek neki. Végrendeleteket. Szerződéseket. Ilyen meg
olyan szakvéleményeket. Ügyvéd. Bloss, Bloom, Trompet és
MacIntyre. Megbízható, nem élősködő, és nagyon sikeres cég.
Az irodája tele van lovakról készült fényképekkel. Azt mondta,
az egyiknek a lába az övé. Meghívott Newmarketbe.
– Na és mit mondtál?
– Ugyan, hát számít neked, hogy mit mondtam?
– Jót tenne neked, ha kikapcsolódnál egy kicsit – mondta
Roland, de rögtön meg is bánta.
– Hallod, amit mondasz? Jót tenne neked. Milyen undorítóan
leereszkedő vagy!
– Hát, Val, nincs jogom hozzá, hogy megakadályozzalak
bármiben.
– Én azt mondtam neki, hogy te biztosan nem örülnél.
– Ó, Val…
– Pedig azt kellett volna mondanom, hogy téged úgysem
érdekel. El kellett volna mennem.
– Nem is értem, miért nem fogadtad el a meghívást.
– Ó, hát ha nem érted…
– Mi történt velünk?
– Túl sokat vagyunk összezárva, túl kevés a pénzünk, túl sok
a gond, és túl fiatalok vagyunk. Meg akarsz szabadulni tőlem.
– Tudod, hogy ez nem igaz. Tudod. Szeretlek, Val. Csak
mellettem nem valami jó az életed.
– Én is szeretlek. Ne haragudj, Olyan türelmetlen és gyanakvó
vagyok!
Val várt. Roland átölelte. Előre megfontoltan, kiszámítva
cselekedett, nem a vágy hajtotta. Kétféle megoldás kínálkozott
ebből a helyzetből: veszekedés vagy szeretkezés, és ez utóbbiból
sokkal valószínűbb, hogy meleg vacsorához juthat, nyugodt esti
munkában lehet része, és végül előhozakodhat a lincolnshire-i
utazással is.
– Vacsoraidő van – tiltakozott Val erőtlenül.
Roland az órájára pillantott.
– Még nem. Különben is csak magunkra kell gondolnunk. Nem
emlékszel, hogy szerettünk mindenbe csak úgy belevágni amikor
csak kedvünk támadt? Ne törődj az órával! Néha fontos, hogy
csak magunkkal törődjünk.
Levetkőztek és összebújtak, hogy melegítsék egymást. Roland
először azt hitte, mégsem fog menni. Vannak dolgok, amelyekhez
a puszta akaraterő nem elég. De aztán a levél sürgető, langypuha
érintésére gondolt, és ez izgatóan hatott rá.
– Nem akarok senki mást, csak téged, tényleg nem – mondta
Val.
Erre majdnem megint lelankadt. Felvillant előtte egy alak: nő
a könyvtárban, egy nő, aki nem meztelen; teljesen fel van
öltözve, susogó selyemruha, alsószoknyák sokasága; ujjait
összefonja maga előtt, ahol a szoros fekete selyemblúz és
az abroncsos szoknya találkozik; egy nő, akinek arca édes és
szomorú, s akinek sűrű hajtincseit merev főkötő fogja le. Ellen
Ash, Richmond rajza alapján, amit Cropper közölt A nagy
rejtőzködőben. Richmond minden nőalakjának dús, határozott
vonalú, finom, komoly szája van; mind más-más, mégis
valamilyen ideál megtestesülése. Ennek a nőnek félig
a reprodukció, félig saját fantáziája nyomán született képe végül
hatásos volt. Megvigasztalták egymást. Később majd kitalálja,
hogyan hozakodjon elő ezzel a lincolni utazással anélkül, hogy
meg kellene mondania, hová is megy, és miért.
 NYOLCADIK FEJEZET

Egész nap havazott

Havazott éjjel
Ablakom befagyott
fedve hófehérrel
Idebenn egy Tollas
Csillogó Lény
Arca fehér, hamvas
Szeme Fény
Gyönyör, enyém.
C. LA MOTTE

Egymással szemben ültek le a könyvtárban, előttük a levelek.

Elviselhetetlenül hideg volt: Roland úgy érezte, többé soha nem
fog átmelegedni, és vágyakozva gondolt olyan ruhadarabokra,
amelyeket még egyszer sem volt alkalma viselni: kötött egyujjas
kesztyűt, hosszú jégeralsót, kötött sapkát kívánt. Maud korán,
még reggeli előtt érkezett autóval, élénken és feszülten,
tweedzakóba, gyapjúpulóverbe bebugyolálva. Fényes haja,
amely tegnap este, a Bailey házaspár hideg ebédlőjében elköltött
vacsora közben látható volt, most megint teljesen eltűnt
a csomóra kötött zöld selyemsál alatt. A könyvtár impozáns
helyiség volt; boltozatos mennyezetén faragott levéldísz indázott,
az üresen, kisöpörve tátongó hatalmas kőkandalló párkányára
a Bailey család címere, erős torony és egy kis liget képe volt
faragva. A gótikus ablakokon túl a pázsitot zúzmara lepte be.
Az ablakok üvege csak részben volt áttetsző, máshol gazdagon
díszített kelmscotti festett üveg, mintázata központi kerek
formákban aranyszínű, erődített, zászlókkal felcicomázott
öregtorony, zöld domb tetején. A középen lévő ablakon ebbe
a toronyba lóháton ülő lovagok és hölgyek vonultak be.
Az ablakok felső részén burjánzó rózsabokor ágai kúsztak végig,
egyszerre fehér és piros rózsák, sőt az indákon csüngtek
vérvörös csipkegyümölcsök is. Az ablakok oldalán szép mívű
szőlő kúszott, aranyozott szárán, csavarodó kacsok és szétterülő
levelek közt hatalmas lila fürtök. A könyvek üveg mögött,
bőrkötésűek. Sorakoztak szép rendben, szemlátomást
mozdítatlanul, sőt érintetlenül.
A helyiség közepén masszív asztal állt, bőrborítását
összekarcolták, tintafoltok csúfították, s két bőrhuzatú karosszék
tartozott hozzá. A bőr valaha vörös lehetett, mára megbarnult és
porlott; rozsdához hasonló foltot hagyott az ember ruháján.
Az asztal közepén tintatartó, rajta üres, patinás ezüst tolltartó;
a zöld tintásüvegek alján száraz por feketéllett.
Joan Bailey kerekes székével megkerülte az asztalt és letette
a levélkötegeket.
– Remélem, elég kényelmes lesz. Szóljanak, ha szükségük van
valamire. Gyújtanék tüzet, de a kéményeket már több
nemzedék óta senki nem söpörte ki, és attól félek,
megfulladnának a füstben, vagy az egész házat felgyújtanánk.
Nem fáznak nagyon?
Maud élénken biztosította róla, hogy minden rendben van.
Elefántcsontszín arcbőrén halvány pír áradt szét. Mintha a hideg
felébresztette volna valódi énjét, mintha otthon érezné magát
benne.
– Akkor magukra hagyom Önöket. Alig várom, hogy lássam,
mire jutnak. Tizenegykor majd főzök kávét. Behozom.

Fagyos volt a légkör kettejük körül, amikor Maud javaslatot tett

a munkamódszer tekintetében. Úgy döntött, hogy mindketten
annak a költőnek a leveleit olvassák el, aki iránt érdeklődnek, és
egyezzenek meg, milyen módon jegyzik fel észrevételeiket
a cédulákra, méghozzá annak a rendszernek megfelelően,
amelyet ő a Nőtudományi Gyűjteményben használt. Rolandnak
nem tetszett a javaslat, részben azért, mert úgy érezte, siettetik,
részben azért, mert úgy képzelte, hogy összedugják a fejüket
a kéziratok fölött, együtt követik a történetet, osztoznak talán
az érzésben is. Rámutatott, hogy ha Maud módszerét
alkalmazzák, nem látják át a történet kibontakozását, mire Maud
azt válaszolta hevesen, hogy olyan korban élnek, amelyben
a történet bizonytalansága számít értéknek, és majd később
kialakítják az utalások rendszerét, és különben is, olyan kevés
az idejük, őt pedig elsősorban Christabel LaMotte érdekli. Roland
végül beleegyezett, mert az idő valóban szorított. Így hát egy
ideig szótlanul dolgoztak, csak néha zavarta meg őket Lady
Bailey, aki hol egy termosz kávét hozott, hol kíváncsiskodott.
– Mondja csak – szólalt meg Roland –, Blanche szemüveges
volt?
– Nem tudom.
– Van itt egy utalás tekintete csillogó felszínére. Úgy tűnik,
a csillogó felszín kifejezés szemüveget jelent.
– Lehet, hogy szemüveges volt. De az is lehet, hogy Ash egy
szitakötőhöz vagy valami más rovarhoz hasonlítja. Akkoriban
elég nagy volt az érdeklődés a rovarok iránt.
– Hogy nézett ki ez a Blanche?
– Nem tudja senki biztosan. Én nagyon fehér bőrűnek
képzelem, de biztosan csak azért, mert a neve azt jelenti: fehér.

Roland kezdetben azzal a koncentrált kíváncsisággal dolgozott,

amellyel Randolph Ash minden sorát tanulmányozta. Már olyan
jól ismerte a szövegeket, hogy képes volt megjósolni, mi
következik: ismerte a költő észjárását, olvasta azokat
a könyveket, melyeket ő is olvasott, tisztában volt
mondatszerkesztése és hangsúlyozása jellegzetes vonásaival.
Gondolatban előre tudott ugrani, és szinte hallotta a még el sem
olvasott sorok ritmusát, mintha ő maga lenne a költő, és a még
meg sem írt versek szellem-lüktetését hallaná fejében.
 De ezúttal egy idő – egészen rövid idő – után a felismerés és
megsejtés jól ismert örömét egyre fokozódó nyugtalanság
váltotta fel. Ez elsősorban abból adódott, hogy a levelek írója
maga is nyugtalan, zavarodott volt figyelme célja és címzettje
miatt. Ezt a lényt nehezen tudta beilleszteni a maga kidolgozott
rendszerébe. Kérdéseivel tisztázni szerette volna a helyzetet, de
úgy tűnt, csak talányos válaszokat kap. Roland, aki nem látta
a levelezés másik felét, azt sem tudta, mi volt a talány, és egyre
gyakrabban nézett föl az asztal túlsó felén ülő különös nőre, aki
szótlan szorgalommal és idegesítő önfegyelemmel dolgozott, apró
betűs, szépen olvasható jegyzeteket készített legyező alakban
szétterített kártyáira, ezüstszínű kapcsokkal tűzve össze őket, s
homlokát ráncolta közben.
A levelek, fedezte fel Roland, olyan elbeszélések, amelyek nem
számolnak semmilyen befejezéssel, semmilyen lezárással. Ő
olyan korban nőtt fel, amelyben az elbeszélés különféle elméletei
uralkodtak. A levelek azonban nem egy történetet beszélnek el,
mert egyik sorról a másikra sem tudják, hová tartanak. Ha Maud
nem lett volna olyan hidegen ellenséges, felhívja rá a figyelmét –
csak úgy általánosságban –, de a nő fel sem pillantott, egyszer
sem nézett rá.
A levelek végső soron kizárják az olvasót a szöveg
megalkotásának, előre megsejtésének vagy kitalálásának, sőt
még az olvasásnak a folyamatából is, hiszen ha igazi levelek,
egyetlen olvasó számára íródtak. Rolandnak még az is eszébe
ötlött, hogy Randolph Henry Ash más leveleiből hiányzik ez
a sajátosság. Minden levele finom modorú, figyelmes, gyakran
szellemes, néha bölcselkedő, de egyik sem tükröz semmiféle
sürgető érdeklődést a címzett iránt, legyen az a kiadója, irodalmi
barátja vagy ellenfele, vagy akár – néhány fennmaradt
üzenetben – a felesége. Aki sok mindent megsemmisített. Azt
írta:
Ki bírná elv iselni a gondolatot, hogy kapzsi kezek túrják fel Dickens
íróasztalát m agánjellegű írásaiért? Hiszen ezek a szem ély es
 érzéseket tükröző feljegy zések kizárólag rá tartoztak, nem
a ny ilv ánosság szám ára íródtak. Pedig sokan v annak, akik bár nem
hajlandók v alódi figy elem m el újraolv asni csodás köny v eit,
boldogan csámcsognak a lev elekben tükröződő állítólagos életén.

Az az igazság, gondolta Roland bizonytalanul, hogy ezek

a levelek, ezek a szenvedélyesen túlfűtött levelek ellentétben
a Ragnarökkel, a Ki múmiát szerettel vagy a Lázárról szóló
költeménnyel nem azért íródtak, hogy ő olvassa. Ezek a levelek
Christabel LaMotte-nak szólnak.

…az ön intelligenciája, csodásan gyors szellemessége… úgy

tudok írni Önnek, amint olyankor írok, amikor magam vagyok,
amikor igazi írásaimat írom, amelyek mindenkihez szólnak,
mégis senkihez… így hát az a részem, amely még soha nem
szólított megy senkit ily intim módon, teljesen otthon érzi
magát Önnel. Azt mondtam „otthon” – milyen különleges … –,
hiszen Ön abban leli örömét, hogy azt érezteti velem, milyen
26
unheimlich vagyok, ahogy a német mondja, és a legkevésbé
sem engedhetem el magam, mint otthon, hanem mindig
figyelnem kell, mindig okom van kudarctól tartani, mindig
bizonyos vagyok benne, hogy nem tudom előre kitalálni az Ön
következő találó gondolatát vagy éleselméjű megjegyzését. De
a költőknek nincs is szükségük otthonra – vagy igen? –,
a költők helye nem a kandallók előtt van, hanem
a pusztaságban a vadászkopókkal. Most pedig mondja el, mit
gondol erről, amit írtam: igaz vagy hazugság? Tudja, minden
költészet talán az általános szeretet felkiáltása. Szeretjük ezt
vagy azt, vagy az egész világegyetemet – amelyet nem
általánosságban, hanem a maga egyediségében kell szeretni,
minden egyes pillanat egyetemes életét kell szeretni benne. Én
mindig is azt gondoltam, a viszonzatlan szeretet felkiáltása –
kedves barátom – és bárcsak valóban így lenne –, mert
a megelégedettség csömörbe kergetheti, és így meghalhat. Sok
költőt ismerek, akik csak akkor írnak, ha eljutottak egy
emelkedett lelkiállapotba, melyet ők ahhoz az állapothoz
hasonlítanak, amikor szerelmesek, amikor nem egyszerűen
csak kijelentik, hogy szerelmesek, hogy a szerelmet keresik –
ezért az üde hölgyért vagy azért a vidám ifjú nőért – és azért
írnak, hogy találjanak egy friss metaforát, vagy a dolgokat új
módon lássák önmagukban. És az igazat megvallva mindig is
azt hittem, én meg tudom állapítani ezt a szerelmes állapotot,
amelyet ők rendkívül különösnek neveznek, mégpedig
a következőkből: item, egy fekete vagy közömbös kék
szempárból, item, a test vagy az elme kecses tartásából, item,
egy nő életének nagyjából huszonkét évnyi, mondjuk 1821-től
1844-ig tartó történelméből. Mindig is azt hittem, ez a fajta
szerelmes állapot a legabsztraktabb gondolat, mely a szerető és
a szeretett konkrét formájában rejtőzik. És a költőében, aki
magára veszi és kifejezi mindkettőt. Azt mondhatnám… nem,
azt mondom Önnek, a barátság ritkább, különlegesebb,
egyénibb és minden szempontból sokkal tartósabb, mint ez
a Szerelem.
E nélkül az izgalom nélkül nem tudnak Lírai Művet alkotni,
így hát bármilyen kényelmes módon – és teljes őszinteséggel –
próbálják is elérni, nem a Költemények vannak az ifjú hölgyért,
hanem az ifjú hölgy van a Költeményekért.
Láthatja, micsoda bitófára lógattam fel önmagamat – mégis
egyre csak hajtogatom, mert ön nem fog megsértődni amiatt,
ha bírálom a férfiak elkötelezettségét a női ideál iránt, vagy
a költők kétszínűségét, hanem költőként fogja nézni – kicsit
oldalt hajtott fejjel és nagyon bölcsen… úgy írok Önnek, ahogy
akkor írok, amikor magam vagyok, ezzel a gondolattal
a fejemben… hogy is mondhatnám…? Ön tudni fogja, bízom
Önben, hogy tudni fogja, ha ez a gondolat ott van a fejemben,
melyik a megalkotott és melyik az Alkotó.
Azt is el kell mondanom, hogy az én verseim, azt hiszem, nem
a Lírai Ihlet, hanem valami nyugtalan, ezerelméjű, részrehajló,
megfigyelő, analizáló kíváncsiságnak szülöttei, kedves barátom,
amely sokkal inkább a próza mesterének, Balzacnak
a gondolkozásmódjára hasonlít, akit, Ön ismer és megért –
hiszen Ön is francia, és hála Istennek kevésbé korlátozzák
az erkölcsi tiltások, mint az előkelő angol hölgyeket. Ami
engem költővé tett, és nem regényíróvá, az magának
a Nyelvnek a zenéje. Mert a költők és a prózaírók között ez
a különbség: az előző a nyelv kedvéért ír, az utóbbi viszont
a világ megváltásáért.
Ön pedig azért, hogy az egyszerű emberek számára is
feltárjon egy nem is sejtett másik világot, ugye így van? Is
városa, Par-is ellentéte, melyben a tornyok nem a levegőben,
hanem a vízben nőnek, a megfulladt rózsák, a repülő halak és
a többi paradox elem – látja, kezdem megismerni…
betapogatózom a gondolataiba, mint kéz a kesztyűbe, hogy
ellopjam és kegyetlenül megkínozzam az Ön metaforáját. De ha
úgy kívánja, megtarthatja kesztyűjét tisztán, illatosan, a fiókba
behajtogatva, nem bánom… csak írjon nekem, írjon nekem, úgy
szeretem kézírásának szökelléseit, ugrabugrálását és hirtelen
megriadását…

Roland felpillantott társára, vagy ellenfelére. A nő szemlátomást

irigylésre méltó biztonsággal és sebességgel haladt. Finom
ráncok redőzték homlokát.
A festett üvegen átszűrődő fényben egészen másnak tűnt.
Hideg, fényes, színes tüzeket gyújtott rajta. Arcának egyik felére
néha, amint mozgott munka közben, sötét szőlőfürtről lila
fényfolt esett. Szemöldökén zöld és aranyszín csillogott. Sápadt
nyakát, állát és száját a rózsák vöröse, bogyók pirosa színezte.
A szemhéjára lila árnyék vetült. Sáljának zöld selymébe bíbor
ráncok vegyültek. Feje körül halvány glóriaként porszemek
táncoltak, pici fekete pöttyök aranyló ragyogásban, láthatatlan,
a testes fényben milliárd tűhegynyi pontnak látszó szilárd anyag.
Roland megszólalt, mire a lány megfordult, sápadt arcán,
a szivárványon át végigvonultak a színek.
 – Bocsánat, hogy félbeszakítom… csak kíváncsi vagyok… tudja,
mi az az Is városa? Vagy IS? I. S.?
Maud úgy rázta le magáról a koncentrációt, mint kutya a vizet.
– Egy breton legenda. A város gonoszsága miatt elsüllyedt
a tengerben. Dahud királynő, a varázslónő uralkodott benne,
Gradlond király lánya. Egyes verziók szerint az ottani nők
átlátszók voltak. Christabel írt róla egy verset.
– Megnézhetem?
– Csak egy pillantásra. Szükségem van a könyvre.
Odatolta elé az asztalon át.
Tallahassee-i költőnők. Christabel LaMotte: Válogatott
elbeszélő és lírai költemények. Szerk.: Leonora Stern. Sappho
Kiadó, Boston. A lila borítón fehér vonalas rajz két középkori nőt
ábrázolt, akik előrehajolva ölelkeztek egy négyszögletű
medencéből feltörő szökőkút fölött. Hosszú hajfonatuk fölött
mindketten fátylat és díszes koszorút viseltek.
Roland átfutotta Az elsüllyedt várost. Volt hozzá egy bevezető
Leonora Sterntől.
Ebben a költem ény ben, m int a Kőoszlopok cím ű v ersben is,
LaMotte a breton m itológiából m erít, m ely et családja rév én
gy erekkorától ism ert. A tém a különösen érdekes lehetett egy
költőnő szám ára, hiszen azt m ondhatjuk, hogy kétféle civ ilizáció
közötti kulturális konfliktusról szól: Gradlond indoeurópai
patriarchátusa ütközik össze boszorkány lány ának, Dahudnak
prim itív ebb, ösztönösebb, korai pogány ságot idéző v ilágáv al. Dahud
a v íz alatt m arad akkor is, am ikor apja m egteszi a szabadsághoz
v ezető lépést, és kim egy a quim peri szárazföldre. A v íz alatti v áros
női v ilága Párizs férfiak uralta, technológiai-ipari v ilágának
ellentéte. A bretonok úgy nev ezik: Paris. Azt m ondják, Is akkor jön
fel a felszínre, ha m ajd Paris v étkei büntetéseként elsülly edt.
Érdekes m egfigy elni, hogy an m utatja be LaMotte Dahud
állítólagos bűneit. Apja, Isidore LaMotte Breton mítoszok és legendák
cím ű köny v ében „perv erziókat” em leget Dahuddal kapcsolatban,
bár ezt nem részletezi. LaMotte sem m ond konkrétum okat…

Roland átlapozta a szöveget.

Más földi arcon nincs oly pír,

Mint Is városának hölgyein.
Vörös vér árad bőr alatt,
És körbejár, és elhalad,
S mint üvegen át láthatók
A hosszan, furcsán elfolyó
Vénák és artériák,
A szív, a nyak, a szem, a száj.
E bőr üveg, s mint pókfonál
Ezüst vízen, vér szőtte át.
Régi múlt nagy bűnei
Miatt a bánat hölgyei
Ily áttetszők lettek itt,
És minden szemnek vágyai.
De büszkeségük él, s fejük
Arannyal ékes…

A csenden túl, a mélybe’ lenn,

A vízbe merült Is felett
Templomnak tornya égre tör
A víz felszínre reszketőn,
S a víztükörről gúnyosan
Képmása visszacsillan.
A két torony közt fürge hal,
Mint nyári égen fecskeraj
A völgyben, és ha ráköszön
Tükörképe a fák között,
Melyek magukból nőnek át,
Mert minden kettős képet ád,
A tiszta víz is sűrű lett,
Nem látni jól e képeket,
Mintha mind a kővilág
Üvegdobozba lenne csukva.
S az átok úgy ül csendesen
Átlátszó testeken…
 Fodrozódó víztükör
Lep elsüllyedt világot.
A csillogó felszín alatt
Sok szenvedélyes nőalak,
Vörösre festi általuk
Az ár-apályt a bánatuk
A sziklakő és alga közt,
Finom s fehér csontok között.

És így dolgoztak, sietve, ahogy csak tudtak, a hidegtől és

izgalomtól remegve, míg Lady Bailey vacsorázni hívta őket.

Aznap este, amikor Maud hazafelé tartott, az idő már kezdett

rosszabbra fordulni. Sötét felhők gyülekeztek, a fák között látta
a teliholdat, amely a megsűrűsödő levegőben távoli, tömör,
kerek, kicsi, fénytelen tárgynak tűnt az égen. Áthajtott a parkon,
amelynek nagy részét az a néhai Sir George ültette, aki feleségül
vette Christabel húgát, Sophie-t. Szenvedélyesen szerette
a fákat, sokat távoli vidékekről hozatott: volt Perzsiából szilva,
török tölgy, himalájai fenyők, kaukázusi diófák, judásfa. Az időt,
kortársaihoz hasonlóan, egészen másképp látta, mint a mai
emberek: százéves tölgyeket és bükkfákat örökölt, ő maga olyan
erdőket, ligeteket és csalitosokat telepített, amelyekről tudta,
soha nem látja kifejlett növényként. Hatalmas, rücskös fatörzsek
suhantak el csendben a kis zöld autó mellett a mindent átölelő
sötétben, s hirtelen szörnyetegként ágaskodtak fel a fényszórók
fehér sugarában. Az erdőben körös-körül szinte hallani lehetett,
ahogy ropog a hideg, összehúzódnak a szövetek, megdermed
minden. Maud ugyanezt érezte testmeleg végtagjaiban, amikor
kilépett az udvarra, és összeszorult torkán a hideg
benyomakodott. Úgy érezte, megfeszített benne valamit, amit ő
költői módon szíve húrjának gondolt.
Christabel is megjárta ugyanezt az utat, akaratosan, talán
átszellemülten hajtotta kis pónifogatát Mossman tiszteletes
úrfelmutatására. Maud úgy érezte, Christabel egész napra nem
valami kellemes társaság. Erre a fenyegetettségre még feszesebb
rendszerezéssel reagált. Összetűzni, besorolni, feldolgozni.
Idekint mindez másként látszott. A képzeletbeli pónifogat
továbbhaladt lefátyolozott utasával. A magas fák őrt álltak az út
szélén. Valami furcsa, elemi rezgéssel tűntek el egyesével
a sötétben. Öregek, szürkészöldek, masszív mozdulatlanok. De
Maud nem fákat, hanem nőket tanulmányoz. Ha ezekre az ősi
élőlényekre gondolt, generációjára jellemző módon maga elé
képzelte közelgő hervadásukat is a savas eső csöppjeitől, vagy
pusztulásukat a szél láthatatlan, szennyezett fuvallataitól.
Hirtelen megjelent előtte egy kép, ahogy ezek a fák száz évvel
ezelőtt, csemeteként, friss zölden, hajladozva táncolnak az élénk
tavaszi szélben. Ez a sűrűvé nőtt erdő, a berregő autó, az ő szinte
tapintatlan kíváncsisága Christabel élete iránt egyszerre
kísértetiesnek tűnt, mintha a múlt fiatal életerejéből táplálkozva
élne, mintha azt élné át. A fák között a talaj fekete volt a csillogó,
rothadó, nyirkos és halott levelektől, fekete levelek borították
a hepehupás aszfaltot az autó előtt. Kirohant elé valami; szeme
félgömbjében vörös tűz villant, megtört, újra felszikrázott, aztán
eltűnt. Maud félrekapta a kormányt, és majdnem nekiment egy
hatalmas tölgyfacsonknak. Homályos csöppek a szélvédőn,
hópelyhek talán, nem tudta megállapítani, mi. Maud odabent
volt, az odakint más, külön, eleven világ.

Szokatlanul jó érzésekkel tért haza, makulátlan tisztasággal

csillogó lakásába, örült a hazaérkezésnek, kivéve a levélszekrény
szájába beakadt két levélnek. Kirángatta őket, körbejárt
a lakásban, behúzta a függönyöket, felgyújtotta a lámpákat.
A levelek is fenyegetőnek tűntek. Az egyik boríték kék színű
volt, a másik pedig olyan barna, mint a bolti papírzacskók –
minden egyetem ilyenre cserélte bordázott, címeres fehér
levélpapírjait az új, megszorításokkal terhes időszakban. A kéket
Leonora Stern küldte. A másikról csak annyi derült ki, hogy
a Prince Albert Egyetemről jött. Ha Roland nem lenne itt,
Lincolnshire-ben, azt hinné, ő írta. Nem volt valami udvarias
a fiúval. Sőt szinte basáskodott felette. Ez az egész ügy
idegesítette. Miért nem tud semmit könnyedén, kellemmel
csinálni, ha nem egyedül dolgozik, e falak közt, behúzott
függönyök mögött, a maga kis csillogó, biztonságos vackán?
Christabel átértékelte és megrémítette Maudot.

Íme egy találós kérdés, Uram, régi, de könnyű Talány – aligha

méltó rá, hogy Ön elgondolkozzon rajta –, törékeny Talány,
mely fehér és Arany, s benne az élet rejtezik. Van egy
aranyszín, puha párna, melynek csillogása furcsamód csak
szorosan lehunyt szemmel elképzelhető – érezve látható,
simogassa lelki ujjaival. Ezen arany vánkost kristályos koporsó
veszi körül, egy áttetsző és körkörösen végtelen koporsó,
sarkai, élei nincscsenek, csupa tejszerű, holdkő színű, csalóka
tisztaság. Mindez selyembe burkolózik, selyembe, mely finom,
mint a bogáncs pihéje, mégis erős, mint az acél. Ez a selyem
pedig Alabástrom belsejében fekszik, melyet halotti Urnának
képzeljen – csakhogy ezen felirat nincsen, hiszen még nincsenek
benne Hamvak. Nincsen talapzata sem, nem véstek rá bólogató
pipacsokat, és nincs teteje sem, amit fel lehetne nyitni, hogy
belepillantsunk, mert az egész sima, lezárt.
Talán eljön majd a nap, amikor szabadon felnyithatja
a tetejét – vagy inkább amikor majd felnyithatják odabentről
–, mert csak így születhet az élet. Az ön módszere azonban –
meg fogja tapasztalni majd – Dermedtséghez és Halálhoz vezet.
Tojás a válasz, Uram, amint azt ön nyilván kezdettől fogva
tudta, Tojás, tökéletes O, élő Kő, se ajtaja, se ablaka, melyben
addig szunnyad az élet, amíg föl nem Ébresztik – vagy maga rá
nem ébred, hogy Szárnyai vannak, kiterjeszthetők –, de itt ez
nem így van… ó, nem…
Egy Tojás a válasz – mi a Talány?
Magam vagyok a magam talánya. Ó, Uram, kérem ne
próbálkozzon azzal, hogy magányomon jobbítson, vagy
megfosszon tőle. Tény, a nőket arra nevelik, hogy féljenek
a magánytól – ó, a szörnyű torony, ó, a sűrű bozótos körülötte!
– nem nyájas Fészek, útvesztő földi tömlöc, komor vártorony.
De tudja, hazudtak nekünk ebben is, mint oly sok egyébben.
A Vártorony talán félelmetes, ijesztő, ám egyben nagy
biztonságot ad: toronyba zárva szabadok vagyunk, oly módon
szabadok, amelyet Önnek, akinek szabadságában áll bejárnia
a világot, nem is kell elképzelnie. Nem is tanácsolom, hogy
elképzelje, de tegye meg nekem azt, hogy a kedvemért elhiszi és
nem kezd hazug tiltakozásba: Magányom számomra érték,
legdrágább kincsem. Vonakodva megyek ki. Ha kinyitná a kis
ajtócskát, nem ugrálnék ki a kalitkából, de ó, hogy tudok
énekelni az arany rácsok között!
Egy Tojást széttörni nem méltó Önhöz, nem férfinak való
szórakozás. Gondolja el, mi lenne a kezében, ha Óriás erejét
összeszedné, és szétzúzná a szilárd követ. Valami csúszós, és
hideg, és kimondhatatlanul kellemetlen.

Maud vonakodva nyitotta ki Leonora levelét, mely

parancsolónak, vádlónak tűnt. Így hát inkább kinyitotta a barnát
is, és látta, hogy az még rosszabb: Fergus Wolff írta, akiről már
több mint egy éve nem hallott. Van olyan kézírás, amelytől
összeszorul az ember gyomra, akár egy, akár öt vagy huszonöt
év múlva is. Fergusé, mint sok férfié, csúnya írás volt, de voltak
jellegzetes kis kacskaringói. Maudnak összerándult a gyomra, s
gondolatban megint a feldúlt ágyat látta. Végigsimította a haját.

Drága Maud!

Soha nem felejtelek el, és remélem, te sem engem. Hogy

mennek a dolgok a jó öreg, nyirkos Lincolnshire-ben? Nem
leszel szomorú a lápvidéktől? Mi újság Christabellel? Remélem,
örülni fogsz: úgy döntöttem, előadást tartok Christabelről
a yorki metaforakonferencián. Úgy tervezem, ez lesz
az előadásom címe: A kastély királynője, avagy mit őriznek
a toronyban?
Hogy tetszik? Jóváhagyod? Esetleg remélhetem, hogy
bejuthatok a gyűjteményedbe?
A Tündér Melusina kastélyépítő tevékenységéhez kapcsolódó
metaforák összehasonlításával és szembeállításával szeretnék
foglalkozni. Olvastam egy nagyon jó cikket Jacques Le Gofftól,
Melusine Défricheuse; újabb szakmai vélemények szerint ő
afféle földszellem, vagy a bőség helyi istennője, Ceres-féleség.
De elfogadhatjuk Lacan modelljét is a torony-képről: ő azt
mondja, „az ego kialakulását szimbolizálja az erőd vagy
küzdőtér [van valahol stadion Christabelnél?], amelyet mocsár
vagy szemétdomb vesz körül, és két egymással szemben álló
térfélre osztja, ahol az alany vergődik a magasztos, távoli belső
27
kastélyt keresve, amelynek formája meglepő módon az id
szimbóluma.” Ezt kicsit megbonyolítanám néhány további
valódi és képzeletbeli kastéllyal, és közben szeretettel és
tisztelettel megemlíthetném a tudatküszöbbel kapcsolatos
megtermékenyítő munkádat. Mit gondolsz? Ez elmegy? Vagy
28
szétszaggatnak a Menádok?
Részben azért írtam neked, mert izgatottá tett ez a terv,
részben pedig azért, mert kémeim jelentették, hogy te és
Roland Michell (egy unalmas, de tiszteletre méltó kollégám)
felfedeztetek valamit együtt. Fő kémem – egy fiatal nő, aki
egyáltalán nem örül az események ez irányú fordulatának – azt
állítja, együtt töltitek a szilvesztert, valamiféle kapcsolatot
kutatva. Természetesen furdal a kíváncsiság. Talán tényleg
eljövök, és olvasgatok egy kicsit a gyűjteményedben.
Szeretném tudni, mi a véleményed az ifjú Michellről. Nehogy
felfald, drága Maud! Ő nem a te köreidből való. Tudományos
szinten, úgy értem, de ezt már bizonyára te magad is
észrevetted.
Mi viszont kellemesen elbeszélgethetnénk víz fölötti és víz
alatti tornyokról, kígyófarokról és repülő halakról. Olvastad
Lacan cikkét a repülő halakról és az „átlátszó testtől való
29
rettegésről”? Gyakran érzem, hogy hiányzol. Bár nem voltál
igazán rendes hozzám. Igazságos sem. Erre biztosan azt
mondod, én sem hozzád – de hát ez mindig így van, nem igaz?
Túl szigorúan veszed a férfiak hibáit.
Kérlek, járulj hozzá, hogy megírjam ezt az előadást, amely
oly fontos lenne tudományos karrierem szempontjából.

Szeretettel, mint mindig

Fergus

Drága Maud!

Furcsának találom, hogy már majdnem két hónapja nem

hallottam felőled. Remélem, minden rendben van, és ha nem
írsz, az azt jelenti, hogy a munkád jól halad, és leköti minden
figyelmedet. Aggódom miattad, amikor így hallgatsz – tudom,
hogy nem vagy boldog – és nagy szeretettel gondolok rád…
Legutóbbi levelemben említettem, hogy talán írok valamit
a Melusinában található víz-, tej- és magzatvíz-motívumról –
miért van az, hogy a vizet mindig nőként ábrázolják?
Beszéltünk már erről: a sellőkről, vízitündérekről és
a Melusinához hasonló félig nő, félig kígyó vagy hal alakokról
készülök egy nagyobb munkát írni, azaz a veszélyesnek tartott
nőkről. Mi a véleményed? Ki tudnám terjeszteni az egészet
az Elsüllyedt Városra is. Különösen a női szexualitás nem
genitális képeit akarom vizsgálni – épp ideje, hogy elszakadjunk
a női nemi szervtől, no és persze a fallosztól is –, mivel
a városban az elsüllyedt nők talán azt reprezentálják, hogy
a női test a maga teljességében egyetlen erogén zóna, ha
a körülötte lévő folyadékot differenciálatlan erotikának
tekintjük, és akkor ezt összefüggésbe lehet hozni a hatalmas
márványmedencében a vizet csapkodó nő-sárkány erotikus
teljességével, ahogy LaM. oly sokatmondóan leírja, nem is
fürdik, hanem belemerül a vízbe. Mi a véleményed, Maud?
Tudnál-e tartani egy előadást a Sappho Társaság 1988-as
ausztráliai konferenciáján? Azt tervezem, hogy azt
az összejövetelt teljes egészében a tizenkilencedik század
költészetében megjelenő női erotikának szentelnénk, valamint
azoknak a stratégiáknak és fortélyoknak, amelyek segítségével
felbukkant, vagy feltárja önmagát. Te talán már
továbbgondoltad a tudatküszöbökre és a határállapotokra
vonatkozó elméletedet. Vagy inkább rigorózusan tovább
vizsgálnád LaMotte leszbikus szexualitását, mint a munkája
mögött rejlő hajtóerőt? (Azt elfogadom, hogy gátlásai
fondorlatossá és titkolózóvá formálták a jellemét, de te nem
ismered el eléggé az erejét, amellyel, bár burkolt formában,
mégis kimondja, amit érez.)
Gyakran gondolok arra a rövid időre, amit a nyáron együtt
töltöttünk. Eszembe jutnak hosszú sétáink a dombvidéken,
a könyvtárban töltött végtelen órák, és az az igazi amerikai
fagylalt, amit a kandallód mellett üldögélve ettünk. Te olyan
figyelmes és kedves vagy – úgy éreztem magam melletted,
mint egy elefánt a porcelánboltban: ügyetlenül felborítottam
a paravánokat és térelválasztókat, melyekkel angol módra
védted az intim legbelső magánéletedet. De azt láttam, hogy
nem vagy boldog, igaz, Maud? Van valami üresség
az életedben.
Jót tenne neked, ha átjönnél hozzánk, és megtapasztalnád,
milyen őrült lázban és feszültségben zajlik az Amerikai
Nőtudományi Intézet élete. Találnék neked állást; abban
a pillanatban, hogy elhatározod magad, nem jelentene gondot.
Gondolkozz el rajta!
Addig pedig menj el, és látogasd meg helyettem az Ő sírját,
sőt ha van időd és kedved, vidd magaddal a sarlót is. Felforrt
a vérem, amikor láttam, mennyire elhanyagolják a sírt. Vigyél
a nevemben virágot – legyen mi táplálja a pázsitot.
Elviselhetetlenül meghatónak találtam a nyughelyét. Arra
gondoltam, bárcsak látta volna előre, hogy annyira fogjuk
szeretni, amennyire egy ilyen nagy költőt szeretni kell…
És téged is sok szeretettel ölellek. Ezúttal feltétlenül várom
válaszodat!

Szeretettel:
Leonora

Erről a levélről Maudnak megint eszébe jutott morális

problémája, bár gyorsan félre is tette: mikor, és mennyit illene
elárulni Leonorának a felfedezésről. Nem fog örülni neki. Nem
szereti R. H. Asht. De még kevésbé fog örülni annak, hogy nem
tudott róla, különösen ha továbbra is olyan önhitt módon ír
Christabel szexualitásáról. Úgy fogja érezni, hogy Maud elárulta
őt, és a nők testvéri közösségét is.
No és Fergus. Fergus. Maud nem volt elég tapasztalt ahhoz,
hogy Fergus viselkedésében felismerje a volt szeretők jellegzetes
szokását: időnként kissé szereti megpiszkálni a gondosan
elvágott pókhálószálakat vagy marionettbáb-zsinórokat,
amelyek egykor hozzákötötték. Felbosszantotta a férfi az előadás
javaslatával, és nem tudta, mennyi ebből az igazság, és mennyi
a kifejezetten az ő bosszantására szánt hazugság. A Lacanra,
a repülő halakra és az ártlátszó testtől való rettegésre tett
mitikus utalása is idegesítette. Úgy döntött, utánanéz –
a módszeres munka a legjobb védekezés mindenféle rossz érzés
ellen –, és meg is találta.
Em lékszem egy álom ra, am ely ről az egy ik betegem m esélt, akinek
agressziv itása rögeszm és fantáziákban ny ilv ánult m eg. Az álom ban
önm agát látta, am int autót v ezet, m ellette egy nő, akiv el elég
bony olult v iszony a v olt. Repülő hal üldözte őket. A halnak oly an
áttetsző v olt a bőre, hogy lehetett látni a testben lév ő foly adék
szintjét, egy v ízszintes v onalat. Ez az „átlátszótest-fóbia” anatóm iai
30
pontosságú leírása.
Maud előtt újra felvillant a feldúlt ágy képe: olyan volt, mint
a kissé állott tojásfehérjehab, mint a piszkos hó.
Úgy tűnik, Fergus Wolff egy kicsit féltékeny Roland Michellre.
Okosan, bár elég átlátszóan próbálta meggyőzni Maudot: „Nem
a te köreidből való.” Még ha észre is vette a mögötte rejlő
szándékot, a megjegyzés bevésődhet. És Maud maga is tisztában
van vele, hogy Roland nem az ő köreiből való. Nem lett volna
szabad olyan barátságtalanul viselkednie vele. Roland kedves
ember, és cseppet sem fenyegető. Szelíd, gondolta a lány
álmosan, és eloltotta a villanyt. Szelíd.
Másnap, amikor Seal Court felé közeledett, látta, hogy
a dombvidéket fehérbe öltöztette a hó. Nem havazott, de az égen
nehéz felhők úsztak, egyenletes ónszínű takaróként telepedve rá
a légies fehér dombokra; csúcsuk szinte megérintette őket.
A világ e téren is megfordulni látszott: úgy tűnt, sötét víz úszik
a kavargó felhők fölött. Sir George fáin fantasztikus jégcsapok és
zúzmara-girlandok lógtak. Maud hirtelen ötlettől vezérelve
az istállóudvar előtt állította le a kocsit. Elhatározta, elsétál
a télikertig, amelyet még Sophie Bailey számára építettek, és
amelyet Christabel LaMotte oly nagyon szeretett. Olyannak
fogja látni, amilyennek láttatni akarták, és jól megjegyez
mindent, hogy emlékét majd meg tudja osztani Leonorával. Lába
alatt ropogott a hó, ahogy megkerülte a konyhakert kerítésfalát,
végigment egy hólepte tiszafákkal szegélyezett úton, és
megérkezett egy örökzöldekkel – magyallal, rododendronnal,
babérral – körülölelt, lóhere alakú kis térre, amelynek szívében
ott állt a medence, ahol Christabel a vízbe fagyott ezüst- és
aranyszínű halakat látta, amelyeket azért telepítettek oda, hogy
valami színt vigyenek a borongósságba; a hely fürge szellemei,
mondta Christabel. Volt ott egy kőpad, hópárna ült meg rajta,
lekerekedett kontúros puhaság. Maud nem akarta megbolygatni.
Tökéletes, mindent ellepő volt a csend. Öntudatlan mozdulattal
lehajtotta a fejét és Christabelre gondolt, aki ugyanitt állt, és
a szélfútta hócsíkok alatt sötéten csillogó fagyott felszínt csodálta.
 S a medencében két halak
Ezüst, rőtarany, játszanak,
Szürkén, zöldön rikítva csak,
Nagy nyárban két villám-alak.

S ha jönnek téli éjjelek,

Tágra nyílt szemmel szendereg
Ezüst és rőt, szűrt fény-elegy,
Jégfátyolosak, délcegek.

Furcsa e tűz, jeget zihál

Kihűlt vágyakban tetszhalál,
Erőtlenné dermedve bár,
Fúlva az olvadásra vár –

Van benne hal? Maud lekuporodott a medence peremére,

aktatáskáját lette maga mellé a hóba, elegáns kesztyűs kezével
lesöpörte a havat a jégről. A jég felszíne egyenetlen volt, piszkos,
és légbuborékok látszottak benne. Bármi rejtőzött is alatta, látni
nem lehetett. Körkörös mozdulatokkal próbálta még jobban
letisztítani, és ekkor a fémesen sötét felszínen kísértetiesen
sápadt női arcot látott; saját arcát. Remegve tekintett föl
magára, halványan, mint a fátyolfelhők mögötti Hold. Vannak
benne halak? Maud előrehajolt. Egy alak tornyosult fölé sötéten
a fehér háttér előtt; kéz ragadta karon, váratlan elektromos
kisülés. A szelíd Roland volt az. Maud felsikoltott. Másodszor
sikoltott, majd dühösen feltápászkodott.
Egymásra meredtek.
– Sajnálom…
– Sajnálom…
– Azt hittem, elveszítette az egyensúlyát…
– Nem tudtam, hogy van itt valaki.
– Megijesztettem.
– Zavarba hoztam…
– Nem számít…
 – Nem számít…
– A lábnyomait követtem.
– Meg akartam nézni a télikertet.
– Lady Bailey aggódott, hogy talán baleset érte.
– Annyira nem mély a hó.
– Most is esik.
– Ne menjünk be?
– Nem akartam megzavarni.
– Nem számít.
– Van benne hal?
– Nem lehet látni mást, csak a jégfelszín egyenetlenségeit és
tükörképeket.

Sokáig dolgoztak szótlanul. Szorgalmasan lehajtották a fejüket –

később felfedjük, mit találtak –, és majdnem barátságtalanul
néztek fel egymásra. Esett a hó. És csak esett és esett. A fehér
takaró már a könyvtár ablakáig ért. Lady Bailey kávét hozott
nekik, hangtalanul gördült be a hidegtől mozdulatlan szürke
világossággá szobába.

Az ebéd kolbász, krumpli-, és vajas-borsos répapüré volt.

A lobogó tűz előtt ülve ettek, a térdükre helyezett tálcáról, háttal
a palaszürke, fehérrel pettyezett ablakoknak.
– Miss Bailey, nem kellene inkább visszamennie Lincolnba?
Gondolom, nincs hólánc a kocsiján – mondta Sir George. –
Az angolok nem szoktak hóláncot venni. Az ember azt hinné,
az angolok még nem is láttak havat, legalábbis abból ítélve, amit
havas időben művelnek.
– George, szerintem dr. Bailey jobban tenné, ha itt maradna –
mondta a felesége. – Úgy gondolom, egyáltalán nem biztonságos
elindulnia a dombokon át ilyen hóban. Megágyazhatunk neki
Mildred régi gyerekszobájában. Kölcsönadok neki pár
ruhadarabot. Szerintem készítsük elő az ágyat, és tegyünk bele
pár melegvizes palackot most rögtön. Egyetért velem, dr. Bailey?
 Maud azt mondta, nem maradhat, és Lady Bailey azt mondta,
feltétlenül maradnia kell, mire Maud azt mondta, nem lett volna
szabad elindulni, erre Lady Bailey azt felelte, butaság, de Maud
azt mondta, nem akar visszaélni a vendégszeretetükkel. Végül
Sir George is közbeszólt, és kifejtette, akárhonnan is nézzük,
Joanie-nak igaza van, ő máris felmegy, és előkészíti Mildred
ágyát. Roland felajánlotta, hogy segít, de Maud azt mondta, szó
sem lehet róla, majd ő, így Sir George és Maud együtt ment fel
megkeresni a lepedőket, miközben Lady Bailey teavizet tett fel.
Megkedvelte Rolandot, Rolandnak szólította, míg Maudot
továbbra is dr. Baileynek. Felnézett rá, miközben elindult
a konyha felé, a tűz fénye kiemelte arcán a barna foltokat.
– Remélem, jó lesz így. Remélem, örül, hogy itt marad.
Remélem, nincsenek haragban, vagy ilyesmi.
– Haragban?
– Hát maga meg az ifjú hölgy. A barátnője, vagy hogy
mondják.
– Ó, nem. Úgy értem, nem vagyunk haragban, és ő nem a…
– Nem?
– Nem a… barátnőm. Alig ismerem. Ez csak szakmai
ismeretség volt. Azaz még most is az. Ash és LaMotte miatt.
Nekem van barátnőm Londonban. Valnek hívják.
Lady Baileyt azonban nem érdekelte Val.
– Szép lány ez a dr. Bailey. Kissé tartózkodó, vagy talán
szégyenlős, esetleg mind a kettő. Az anyám azt mondta volna rá,
hogy olyan se hús, se hal nő. Anyám Yorkshire-ből származik.
Nem volt előkelő származású. Nem volt igazi hölgy.
Roland rámosolygott.
– Együtt tanultam George unokatestvéreivel a nevelőnőnél.
Hogy társaságuk legyen. Szokás volt. Én lovagoltam a pónijukat,
amikor ők iskolában voltak. Rosemary és Marigold Bailey.
Hasonlítottak a maga Maudjára. Így ismerkedtem meg George-
dzsal, és ő úgy döntött, feleségül vesz. George mindig megszerzi
magának, amit akar, mint maga is láthatja. Így kezdtem vadászni
is. Végül harmincöt éves koromban rám esett a ló, és ott találtam
magam egy sövény tövében. Most ez van.
– Értem. Regényes baleset. És borzasztó. Nagyon sajnálom.
– Nem olyan szörnyű. George csodálatos ember. Adja csak ide
azokat a palackokat! Köszönöm.
Nyugodt mozdulatokkal töltötte meg őket meleg vízzel.
Mindent úgy terveztek, hogy elérje: a teáskannát és a forró
edénynek szánt alátétet is. A kerekes szék éppen elfért a pult
előtt.
– Szeretném, ha mindketten jól éreznék magukat. George
annyira szégyelli, hogy így élünk – a fogunkhoz verjük a garast,
mindenen spórolunk –, de a ház és a birtok egyszerűen nyeli
a pénzt, mi pedig éppen csak annyit tudunk tenni, hogy
megakadályozzuk a további pusztulást. Nem szereti, ha bárki
idejön, és látja, hogy állnak a dolgok. Én azonban örülök, ha van
kivel beszélgetni. Szeretem nézni, ahogy dolgoznak
a könyvtárban. Remélem, hasznukra lesz. Nem sokat beszélnek
róla. És azt is remélem, nem fagynak meg abban a hatalmas,
huzatos teremben…
– Egy kicsit fázunk. De nagyon tetszik, gyönyörű az a terem…
De akkor is megérné, ha kétszer ilyen hideg lenne. Egyelőre nem
nagyon tudunk mit mondani a munkáról. Majd később. Soha
nem fogom elfelejteni, ahogy olvastuk ezeket a leveleket abban
a szép teremben…

Maud hálószobája – Mildred régi gyerekszobája – annak

a hosszú folyosónak a túlsó végén volt, amelyen Roland kicsi
vendégszobája is elhelyezkedett, szemben a fenséges, középkori
stílusú fürdőszobával. Azt nem mondták el nekik, kicsoda vagy ki
volt ez a Mildred. Egykori gyerekszobájában szépen faragott
kőkandalló állt, a mélyen besüllyesztett ablakokon ugyanolyan
minta díszlett. Magas, fából faragott ágy állt a szobában, benne
hepehupás, lószőrrel töltött, anginnal bevont matrac. Amikor
Roland, karján egy halom forró vizes palackkal belépett, újra
a mesebeli borsószem hercegkisasszony jutott az eszébe.
Megérkezett Sir George, s egy olyan kör alakú rézedényt hozott,
amelyben vastag porzóként elektromos futószál húzódott.
Bekapcsolta és az ágy felé fordította. A kulcsra zárt szekrények
feltárultak. Takarók sorakoztak a polcokon, egy rakás
gyerekjáték és edény a harmincas évekből, vízhatlan szőnyegek
Cole király képével, egy pillangóval díszített éjjeli lámpa, egy
nehéz éjjeliedény, rajta a londoni Tower, és egy alabárdos testőr
kifakult ábrázolása. Egy másik szekrényben Charlotte M. Yonge
és Angela Brazil könyvei álltak. Sir George visszajött, kezében
kissé zavartan rózsaszínű flanel hálóinget és egy szép, pávakék
kimonót tartott, amelyre kínai sárkányt, ezüst és arany
pillangókat hímeztek.
– A feleségem küldi, reméli, kényelmes lesz. És hoztam egy új
fogkefét.
– Nagyon kedves. Annyira zavarban vagyok – mondta Maud.
– Most már tudjuk, hogy egy másik időpont jobb lett volna –
felelte Sir George. Aztán vidám hangon odaszólította őket
az ablakhoz.
– Nézzék csak! Nézzék a fákat, a hó súlyát a dombokon!
Szakadatlanul hullott a hó a mozdulatlan levegőben. Csend
volt, mindent elnyelő. A dombok körvonalai elmosódtak, a fákra
puhán csillogó vastag rétegben lerakodott a fagyott csapadék,
minden egyszerű formákká alakult, lágyan, fehéren ragyogott.
Mintha a lassan feltöltődő völgyben a világ teljesen körülzárta
volna a házat. A kertben a virágok edényeire hófehér korona
borult, és úgy tűnt, lassan elsüllyednek az egyre vastagabban
rájuk rakódó rétegek alatt.
– Holnap sem tud kimenni – mondta. – Csak ha megjön
a hóeke, de azt csak akkor küldik ki, ha enyhül annyira a hóesés,
hogy már érdemes lesz eltakarítani a havat. Remélem, van elég
kutyaeledel itthon.

Délután szakadatlanul folytatták a munkát, s további

meglepetések vártak rájuk. A Bailey házaspárral együtt
a konyhai tűz mellett mélyhűtött halat és sült krumplit
vacsoráztak, utána nagyon finom lekváros buktát ettek. Nem
beszéltek össze, mégis egyhangúan elhárították a levelekre
vonatkozó kérdéseket, legalábbis egyelőre.
– Nos, érnek valamit, vagy nem igazán? – kérdezte Sir
George.
Roland azt felelte, ő nem sokat tud az értékükről, de az biztos,
hogy érdekesek.
Lady Bailey témát váltott, a vadászatról kezdett beszélni
a férjével és Mauddal, miközben Roland a fejében zsongó
kísértetszavakra és a kanala csörgésére figyelt.

Korán felmentek, házigazdáikat földszinti birodalmukban

hagyták, amely mostanra legalább helyenként átmelegedett.
Nem úgy a nagy lépcsősor és a hosszú folyosó, ahol ők aludtak.
A hideg levegő selymes hógörgetegként áradt le a kőlépcsőn.
A folyosót burkoló pávakék és bronzszínű csempét a vastag
portól elhalványuló színű, stilizált liliomok és gránátalmák
díszítették. A csempére hosszú, ráncos, kanavászszerű szőnyeget
terítettek – „daróc?” – tette fel Roland szavakra hangolt elméje
a kérdést. R. H. Ash valamelyik versében találkozott ezzel
a szóval, valaki – egy menekülő pap – „lábujjhegyen lépdelt
darócon, kőpadlón futott”, mielőtt meglepte a ház asszonya. Ezek
a futószőnyegek sárgás színűek voltak, itt-ott, ahol nemrégiben
valakinek megcsúszott a lába, a padlócsempékről letörölték
a port.
A lépcsősor tetején Maud határozottan odafordult hozzá, és
előkelően meghajtotta a fejét.
– Nos, akkor jó éjszakát – mondta. Szép száját szorosan
összezárta.
Roland tétován azt feltételezte, hogy megbeszélhetnék, meg
kellene beszélniük az eredményeket, most, hogy együtt vannak,
össze kellene hasonlítaniuk a jegyzeteiket és a felfedezéseiket.
Szinte tudományos kötelességének érezte, bár valójában
kimerítették az érzelmek és a hideg. Maud karja tele volt
dossziékkal, mellvértként szorította magához őket. Tekintetében
ösztönös óvatosság ült, ami Rolandnak rosszul esett.
– Jó éjszakát – felelte, és elindult a folyosó másik vége felé.
Hallotta, amint a háta mögött a lány léptei távolodnak
a sötétben. A folyosó alig volt megvilágítva. A falon, Roland úgy
látta, használaton kívüli gázlámpák vannak, és két szánalmas,
kocsmai burás, 60 wattos izzó. Ekkor jött rá, hogy jó lett volna
megbeszélni Mauddal, milyen sorrendben használják
a fürdőszobát. Azt gondolta, az udvariasság megkívánja, hogy
előre engedje a lányt. De a folyosón olyan hideg volt, hogy nem
volt semmi kezdve pizsamában fel-alá járkálni, vagy
a fürdőszoba ajtaja előtt álldogálni. Úgy döntött, ad neki
háromnegyed órát, ennyi elég kell legyen mindenféle női
mosakodásra, ami egy majdnem jeges helyiségben reálisan
lehetséges. Addig pedig Randolph Henry Asht fog olvasni. Nem
a levelekről készített jegyzeteit, hanem Thor és a Fagyóriások
harcát a Ragnarökből. Szobája sanyarúan hideg volt. Apró, kék
virágos régi dunyhákból és ágytakarókból készített magának
fészket; a várakozás idejére leült.

Amikor kiment a csendes folyosóra, arra gondolt, milyen okos

volt. A nehéz, retesszel záródó ajtó körül sötét volt a kőkeret.
Csobbanás vagy víz csorgása sem hallatszott. De aztán
kételkedni kezdett, vajon tényleg üres-e a fürdőszoba – hogy is
tudna bármilyen hang áthatolni azon a tömör tölgyfán? Nem
akarta megrázni az esetleg bezárt ajtót, és mindkettőjüket kínos
helyzetbe hozni. Így hát fél térdre ereszkedett a darócnak vélt
szőnyegre, odahajolt a hatalmas kulcslyukhoz. Az megcsillant,
majd letűnt előle: az ajtó kitárult, víz, frissesség és gőz csapott ki
a hideg levegőbe. Maud majdnem átesett rajta, kinyújtotta
a kezét, megkapaszkodott a vállában, Roland pedig felemelte
a kezét, és a kimonó selyme alatt a lány keskeny combjába
akadt.
Ekkor megtapasztalta, amit Randolph Henry Ash galvanikus
tűznek nevezett, a bénító csapást, ami olyan, mint a sziklák
mögött rejtekező, a gyanútlan tengeri felfedezőkre lecsapó
muréna fájdalmas támadása. Roland valahogy talpra állt, egy
pillanatra megmarkolta a selymet, de aztán gyorsan el is
engedte, mintha csípne. Maud keze rózsaszínű volt, kissé
nyirkos; világos haja vége is nyirkosan hullott alá. Roland most
vette csak észre, hogy leeresztette a haját, mely elakarta nyakát,
vállát, sőt arcát is. Attól tartott, dühös lesz ez az arc, de amint
ránézett, látta, hogy rémült. Vajon Maud csak kibocsátotta
az elektromos ütést, gondolta magában, vagy ő is érezte? Teste
tökéletesen tudta, hogy a lány is érezte. De nem bízott
a testében.
– Azt akartam megnézni, van-e fény odabent. Nem akartam
megzavarni, ha bent van.
– Értem.
A kék selyemgallér is nyirkos tapintású volt. A félhomályban
az egész kimonó mintha csupa víz lett volna, a selyem redőit
a szorosan megkötött széles selyemöv a testéhez tapasztotta.
A finom anyag alól kilógott a gyűrött, rózsaszín flanell hálóing és
a lány papucsba bújtatott lába.
– Vártam egy ideig, hogy magának legyen ideje megmosakodni
– mondta Maud békülékenyen.
– Én is.
– Végül is nincs semmi baj.
– Nincs.
A lány kinyújtotta nedves kezét. Roland megfogta, érezte,
milyen hideg, és érezte, hogy valami lecsendesedik benne.
– Jó éjszakát – mondta a lány.
– Jó éjt!
Roland bement a fürdőszobába. Mögötte a kék alapon nyugvó
hosszú kínai sárkány sápadtan ellibegett a hullámzó
szőnyegeken. Fölötte hidegen világított a szőke haj.
A fürdőszobában kis párafelhők lengték körül a mosdót,
vízcsöppek és hosszú, vizes lábnyom utalt rá, hogy itt járt Maud.
A fürdőszoba barlangszerű helyiség volt, félig a tető hajlata alá
épült, így a mennyezet egy része lejtett, afféle búvóhelyeket
alakítva ki, ahol valaha használatban volt harminc-negyven
mosdótál és a hozzájuk tartozó füles kancsó sorakozott:
rózsabimbókkal pöttyözöttek, fonott szulákfüzér díszítésűek,
szarkaláb- és lángvirág-csokrokkal ékesített hatalmas darabok.
Az óriási, mély fürdőkád a szoba kellős közepén állt
oroszlánkarmos lábakon – afféle márványszarkofág, amelyet
nagy rézcsapok koronáztak. Ahhoz túl hideg volt, hogy vizet
engedjen a kádba, különben is, egy örökkévalóságig tartana, mire
megtelik. Roland biztos volt benne, hogy még a tisztaságra
nagyon is kényes Maud sem próbálkozott ezzel. A parafa
fürdőszobaszőnyegen látszó nedves lábnyomok arról árulkodtak,
hogy a mosdókagylónál mosakodott meg. Az angol típusú,
virágmintás mosdó és vécé külön állványon állt a fürdőszoba
sötét túlsó végében. Roland csodálta. Még soha nem látott
ilyesmit. A mosdó is, a vécé is égetett mázas kerámia, dús
virágmintával borított; a díszítés kusza, összevissza fürtjei és
apró, élénk színű foltjai teljesen véletlenszerűnek tűntek,
természetes hatást keltettek, semmiféle ismétlődő rendszert
nem lehetett felfedezni bennük. A mosdókagylóban a víz párás
felszíne alatt vadrózsák, boglárkák, pipacsok és harangvirágok
mutatkoztak, mintha fordított szemszögből, a vízből látná
a folyópartot, Titania, vagy inkább Charles Darwin kusza
árokpartjára emlékeztetőt. A vécé szabályosabb volt, mint
a mosdó; a csobogó víz alatt eltűnő girlandok, szétszórt
virágcsokrok sorakoztak, közöttük árvalányhaj. A deszka
fenséges volt, szögletesre faragott mahagóni. Szentségtörésnek
tűnt rendeltetésszerűen használni egy ilyen gyönyörű holmit.
Roland azt gondolta, Maud biztosan látott már efféle fürdőszoba-
berendezést, és ez a pompa nem kelt benne semmiféle gátlást.
Gyorsan, reszketve megmosakodott a hunyorgó pipacsok és kék
búzavirágok fölött. A festett üvegablakon megrepedezett, majd
újra megfagyott a jég. A mosdó fölött aranyozott keretű tükör.
Roland elképzelte Maudot, amint tökéletes alakját szemléli
benne – az ő sötét szőrű teste csak árnyék. Sajnálta a lányt. Úgy
gondolta, Maud biztosan nem tudta olyan romantikusnak látni
ezt a fürdőszobát, mint ő.

Visszament hálószobájába, az ablakon az éjszakába bámult.

A fák, amelyek tegnap még sötéten vették körül a kastélyt, most
puhán, fehéren csillogók. Az ablak előtt hópelyhek hullottak
a fény négyszögébe és váltak kis időre láthatóvá. Be kellett volna
húznia a függönyt, hogy kirekessze a hideget, de nem bírta
kizárni azt a különös kinti világot. Eloltotta a lámpát és nézte,
hogy minden szürke lesz; sokféle szürke: ezüstös, ónszürke,
ólomszín. A holdfényben hirtelen láthatóvá válva a hóesés is
sűrűbbnek, erősebbnek, ugyanakkor lassabbnak is tűnt. Felvette
a pulóverét, zokniját, lefeküdt a keskeny ágyra, és
összegömbölyödött, ahogy előző éjjel is. A hó esett és esett.
Hajnalban felriadt álmából. Erőszakos és gyönyörű álma volt,
mely részben primitív gyerekkori rettegéséhez tért vissza: attól
félt, hogy valami felmászik a vécé lefolyócsövén, és megtámadja
őt. Álmában reménytelenül bele volt gabalyodva egy élénk színű
textilből csavart csurom vizes végtelen kötélbe, a kötelet
koszorúk, girlandok, szétszórt virágcsokrok, mindenféle virágok,
igaziak és művirágok, hímzett és festett virágok díszítették.
Valami markolt, kapaszkodott a kötélbe, majd elengedte, ő felé
nyúlt, de az elsiklott előle. Meg akarta érinteni, de nem volt már
sehol; amikor felemelte volna a karját vagy a lábát, ez a valami
megakadályozta, rákapaszkodott, lehúzta. A nagy álmok
álmodóihoz hasonlatosan mikroszkóprészletességgel látott:
elidőzött egy búzavirág fölött, megvizsgált egy vadrózsát, majd
elveszítette formaérzékét az árvalányhaj pihéi közt. Az álombéli
lény nyirkos, mégis buja és meleg szagot árasztott, széna és méz
illatát, a nyár ígéretét. Valami megpróbált kijönni, és amint ő
az álombéli szoba padlóján lépdelt, az a lény követte;
tekervényes farka egyre közelebb húzódott. „Csuromvizes, ki
kell csavarni” – mondta elméje az anyja hangján, bíráló, mégis
aggodalmaskodó hangon, ő pedig felismerte, hogy a „kicsavarja”
szójáték: hiszen az a lény rejtett kezét is megpróbálta
„kicsavarni”, kicsomagolni a beborító anyagból. Verssor jutott
31
eszébe: „Bár hó fedi, bár hulló hó fedi” – és szíve
összefacsarodott, mert nem tudta felidézni, miért fontos ez
a verssor. Hallotta már. De hol? Mikor?
 KILENCEDIK FEJEZET

A KÜ SZÖB
Az öregasszony búcsút v ett az ifjú lov agtól, kurtán ugy an, de azért
elég szív ély esen, és útnak indította a határ felé. Azt a tanácsot adta
neki, hogy bátran haladjon előre az ösv ény en, ne térjen le sem
jobbra, sem pedig balra, bár csábító lény ek fognak odakiáltani neki,
és időről időre csodás fény eket láthat, hiszen ez itt elv arázsolt v idék.
Lehet, hogy zöld m ezőket v agy forrásokat lát m ajd, de neki akkor is
tov ább kell haladnia a köv es ösv ény en, m ondta az öregasszony , aki
az ifjú lov ag céltudatosságában ny ilv ánv alóan nem nagy on hitt. De
ő azt felelte, szeretne eljutni arra a hely re, am ely ről az édesapja
m esélt neki, m indenben szófogadó és állhatatos lesz, nincs m itől
tartania.
– Am i azt illeti – v álaszolta a bany a –, nekem m indegy , hogy
a fehér asszony ok szopogatják szét a kézujjaidat, v agy a láp lom ha
m anói v esznek össze a kislábujjaidon. Túl öreg v agy ok m ár ahhoz,
hogy bárm iféle kutakodás eredm ény e érdekeljen: az én szem em ben
a fehérre szopogatott, tiszta csontok ugy anoly an szépek, m int
a ragy ogóra fény esített páncélt v iselő herceg. Ha v isszajössz,
v isszajössz, ha nem , látni fogom a fehér asszony ok libegő
lidércfény ét a pusztaságban.
– Én m égis köszöntet m ondok kedv ességedért – felelte
szertartásosan az ifjú.
– A kedv esség túl szép szó – felelte erre a bany a. – Menj, m ielőtt
kom isz kedv em nem kerekedik!
Az ifjú nem szerette v olna m egtapasztalni, m it is jelenthet
az a kom isz kedv , így hát m egsarkanty úzta jó paripáját, és dobogv a
nekiv ágott a köv es ösv ény nek.
Nehéz nap v árt rá. A puszta és a láp tele v olt keresztbe-kasul futó
porlepte, a hanga, saspáfrány és az alacsony , gy ökereikkel
kapaszkodó borókafeny ő között kany argó kis ösv ény ekkel. Nem egy
utat látott, hanem sokat, m ind keresztezték egy m ást, m int különös
kancsó repedései, ő pedig előbb az egy iknek, m ajd a m ásiknak
v ágott neki, a legegy enesebbet és leginkább köv eset v álasztv a,
m égis az égetően tűző nap alatt m indig útelágazás v árt rá, éppen
oly an, am ily et otthagy ott. Egy idő m úlv a úgy döntött, úgy halad,
hogy a nap m indig m ögötte legy en – ez legalább állandó útirány t
jelentett –, bár m eg kell m ondanunk, drága olv asóink, am ikor így
döntött, m ár csak nagy on halv ány an em lékezett rá, hol állt a nap,
am ikor nekiv ágott a kalandnak. Oly gy akran történik így
az életben! Túl későn v álunk állhatatossá és rendezetté, a tény ek
m egfelelő ism erete nélkül, és talán nem is a hely es irány ba
indulunk, így v olt ez a szegény ifjúv al is, m ert alkony atra úgy
tűnt, ugy anoda érkezett, ahonnan elindult. Nem látott sem fehér
asszony okat, sem az ingov ány m anóit, bár néhány egy enes, hom ok
borította út v égéről, m ely eknek nem v ágott neki, énekszót hallott,
és táv olról, a saspáfrány és a lápi növ ény ek tengerében egy -egy
v illanásra csörtető, ugráló lény eket látott. Úgy gondolta, ezeket
a kicsav arodott törzsű tüskés fákat m ár látta, és lehet, hogy
v alóban így v olt, hiszen ugy anúgy álltak, három szög alakban,
m int ahonnan hajnalban elindult; csakhogy az öregasszony
kuny hóját sehol sem találta. A nap gy orsan közeledett a látóhatár
széle felé. Az ifjú egy kissé előrébb léptetett abban a rem ény ben,
hogy tév ed talán, és ekkor m eglátott, nem m essze m aga előtt, egy
kőoszlopokkal szegély ezett utat, am ely korábban nem került a szem e
elé, bár az oszlopokat m ég az egy re halv ány odó fény ben is nehéz
v olt nem észrev enni. Az út v égén v alam i épület állt, hatalm as
kapuoszlopok, rajtuk súly os zárókő, egy m ásik kő jelölte a küszöböt.
Az építm ény en túl egy re növ ekv ő sötétség v árta. Ekkor ebből
a sötétből három gy öny örű nő lépett elő; a köv ek sora között büszkén
lépdelv e elindultak felé, kezükben egy -egy sely em párnát hoztak,
rajta szögletes ládika. Az ifjú lov ag nagy on csodálkozott, hogy an
lehetséges, hogy korábban nem v ette észre őket, bárm ily en
félhom ály v an is, és rettegv e azt gondolta: „Lehet, hogy ezek azok
a csontropogtató fehér asszony ok, akikről az öregasszony oly
könny edén beszélt, és azért jöttek, hogy m ost, am ikor a v ilág fény ei
kialszanak, eltérítsenek utam ról.” Az bizony osnak látszott, hogy
az éj terem tm ény ei, m iv el am int közeledtek, egy re láthatóbb lett:
m indegy ikük fény t sugároz, fáty olos pislákoló fény t, fel-felv illanó,
hullám zó fény t. Gy öny örűséges látv ány .
Az első hölgy arany színű ragy ogásban lépdelt, lábán
arany cipellő, ruhája sűrű arany szöv éstől, sely em hím zéstől m erev .
Arany szálakból készült a kezében tartott párna. Gazdag arany szín
berakásokkal és faragásokkal díszített doboz fény lett rajta, m int
m aga a lem enő Nap.
A m ásodik hölgy ezüstszínben csillogott, m int a holdsugár,
cipellőjén a Hold szalagjai ragy ogtak, ezüstös ruháján félholdak és
fény lő ezüstkörök díszlettek. Egész alakját hűs, de erős fény v ette
körül, gy öny örűen v ilágolta be az ezüstládika sim a felszínét. Ez
a ládika ezüstpárnán ny ugodott, am ely nek szöv ete tiszta fehér
fénny el v ilágolt.
A harm adik hölgy fakónak tűnt e két alak m ögött, v isszafogott
csillogása oly an v olt, m int v alam i régi, kifény esített páncél, v agy
az igazi fény t elfedő, m agasan torny osuló felhők alja, am ely ek
a fenti ragy ogásból kölcsönzik fény üket. A nő ruhája szinte élt:
halv ány v ilágosságot árasztott, m int a nagy fák árny ékában,
csillagfény es égbolt alatt ny ugv ó v íz. Lábán puha bársony topánkát
v iselt, haját nem szabadon kibontv a hordta, m int a m ásik kettő,
hanem fáty ollal takarta. Az első kettő rám osoly gott az ifjúra, am int
a m aguk csillogó fény körében kiléptek a köv ek árny ékából. Csak
a harm adik sütötte le szerény en a szem ét, és az ifjú látta, hogy ajka
halov ány , szem héja elnehezült, sötét, v ékony lila erek hálózzák be,
szem pillái m oly ok pely hes szárny ához hasonlók színtelen arcán.
Megszólították; az ifjúnak úgy tűnt, egy etlen hangon szóltak,
m ely ben három különböző hangszín rejlett: éles harsona, ékes oboa,
és halkan suttogó fuv ola.
– Ezen az úton nem m ehetsz tov ább – m ondták –, m ert ez itt
a dolgok v ége, és ezen túl egy m ásik v ilág v an. De ha akarsz,
v álaszthatsz egy et közülünk kísérőül, és foly tathatod kalandos
utadat. Vagy ha úgy óhajtod inkább, v issza is fordulhatsz, ez nem
hoz rád szégy ent, és nekiv ághatsz újra a pusztaságnak.
Mire ő udv ariasan azt v álaszolta, hogy m ondjanak, am it
akarnak, m ert nem azért jött el ily en m esszire, nem azért élt át
enny i v eszély t, hogy m ost m egfutam odjon. Édesapja nagy feladatot
bízott rá, m ely et azonban m ost nem tárhat fel.
– Tudjuk – felelte a három hölgy . – Már régóta v árunk rád.
– Honnan tudhatnám – kérdezte az ifjú m erészen, és
a legalázatosabb tisztelettel –, hogy nem azok a fehér asszony ok
v agy tok, akikről oly an félelem m el és tisztelettel beszélnek
a falv akban, m ely eken áthaladtam ?
A hölgy ek ekkor m agas és m ély , éles és suttogó hangon
felnev ettek, és azt m ondták, kételkednek benne, v alóban oly an
nagy tisztelettel beszélnek-e azokról; m iv el a fehér asszony okról sok
tév hit és babona terjedt el az egy szerű em berek között, talán nem
kellene m indent elhinnie.
– Am i pedig m inket illet – m ondták –, úgy kell elfogadni m inket,
ahogy v agy unk, annak alapján kell m egítélned, am ily ennek látsz,
hogy m ily enek v agy unk, v agy m it ny újthatunk neked. Minden
férfinak ezt kell tennie, ha v an benne elég bátorság és tisztánlátás.
Az ifjú, m ielőtt m egszólalt, m ég m aga sem tudta, hogy elszánta-e
m agát, v állalja-e a kalandot, és szóra ny itotta száját, de oly an v olt,
m intha v alam i hang szólalt v olna m eg általa:
– Nekiv ágok.
– Akkor m ost v álassz – m ondták a hölgy ek –, és v álassz bölcsen,
m ert v álasztásodnak kiv ételes áldás v agy kínszenv edés a tétje!
Ezután egy m ás után elhaladt előtte a három alak, m ind a m aga
fény oszlopában, m intha égő gy erty alángok lennének, és lám pás
üv egén keresztül, kis táv olságra árasztanák dicsőségük fény ét. És
am int lépdeltek, m ind a három énekelt, és dalukat csengő
pengetéssel, finom an zengéssel láthatatlan hangszerek kísérték.
A v érv örös Nap utolsó sugarai a szürke m enny bolton a szürke
kőoszlopok körv onalait m utatták.
Elsőként az arany hölgy lépett elő büszkén, fején király női
arany korona: finom , áttört ötv ösm unka, napsugárként árasztotta
m aga körül a fény t, torny ocskaként ült m eg az arany gy apjúhoz
hasonlatos dús, göndör szőke fürtökön. A hölgy bátran m aga elé
tartotta arany dobozát. Oly an erős fény áradt belőle, hogy az ifjú
látását kis időre elv akította, s kény telen v olt szem ét lesütv e
a szürke hangát nézni.
A hölgy pedig énekelni kezdett:

A fény es föld
Eny ém , s az élet,
S az arany trón
Mely téged illet.
Virággal ékes
Ölem be dőlj le
S tiéd lehet
A v ilág m inden kincse.

Az ifjú kiny újthatta v olna a kezét, m egm elegíthette v olna

a hölgy ből áradó halv ány fény ben, tűzben és ragy ogásban. Úgy
érezte, boldogságot kínál neki, m égis azt felelte:
– Mielőtt döntök, m indhárm ótokat szeretném hallani.
Ezután az ezüst leány jött, halv ány hom lokán sápadtan
v ilágított a fehér félhold, és egész alakját ezüst flitterekkel kirakott
fáty ol borította, m ely foly tonos csillám ló hullám zással v ette körül.
A nőalak oly an v olt, m int egy sétáló szökőkút, v agy holdfény ben
v irágba borult kert, am ely napv ilágnál talán piroslott, és forrón
v árta a m éhek csókját, de éjjel kiny ílott, hófehéren tárult fel
a hűv ös, titkos fény előtt, am ely m egáldja, de nem érleli, nem
herv asztja el.
A hölgy pedig azt énekelte:

Eny ém az éjjel
Titkos hely
Hol szeretők karja
Ölelésre lel.
Bársony hom ály ban
Ezüstös csókban
Feledd a v ilágot
A boldogság itt v an.

Az ifjú úgy érezte, ez a hölgy ism eri az ő lelkének legtitkosabb

m ély ét, és szerette v olna v ágy akozv a kiny újtani felé a karját, m ert
e dal hallatán gondolataiban m agas torony bezárt ablaka jelent
m eg, titkos, elfüggöny özött ágy , ahol igazán önm aga lehet. Mert
abban biztos v olt, hogy az arany hölgy a napsütötte Földet ajánlotta
fel, az ezüst hölgy pedig azt, hogy m egism erheti önm agát. Az ifjú
pedig elfordult az arany ló hölgy től, és m ár indult v olna az ezüstös
felé; csak az óv atosság v agy kív áncsiság tartotta v issza, és azt
gondolta, m égiscsak m egnézi, m it ígér az utolsó, hom ály os hölgy ,
összehasonlítja két gy öny örű nőv érév el.
És előlépett a hölgy , m ajdnem lopakodv a, nem táncos, sem pedig
büszke léptekkel, szinte észrev ehetetlenül, árny ékként suhant át
előtte, m ozdulatlan, lágy fény udv ar közepén. Ruhája nem
csillogott-v illogott; hosszú, sápadt redőkben hullott alá, m int
faragott m árv ány , rajta m ély lila árny ékok, am ely ek belsejéből
puha fény sugárzott. Arcát lehajtotta, árny ék v etült rá, m ert nem
nézett fel az ifjúra, hanem a kezében tartott, egy szerű szürke
dobozra szegezte tekintetét, am ely halov ány v olt és szem látom ást
sem kulcsly uk, sem sarokv as nem v olt rajta. A lány hom lokát fehér
pipacsokból font koszorú öv ezte, hangtalan járt finom
sely em cipellőjében, am ely et m intha pók szőtt v olna. Egy etlen
hangból állt a zene: nem e v ilági fuv olaszó kísérte dalát, m ely dal
nem v olt sem v idám , sem szom orú, csak hív ogató, hív ogató.
És énekelt:

Nem rejti test

Sem tűznek lángja
Tettben sem lelheteded
Am i a szív nek v ágy a.
De jer, csak jer v elem
Az utolsót v álaszd,
Mert füv eim ből
Békesség árad.

Az ifjúnak elfacsarodott a szív e, m ert épp a Békesség Füv e v olt az,

am ely nek felkutatására apja elküldte, m iv el csak az eny hítheti
hosszas szenv edését. Az ifjú szív e lázongott kicsiny ség, m iv el
v onakodott elutasítani az arany hölgy gazdag ragy ogását, az ezüst
gy öny örű tisztaságát e félig láthatatlan harm adik hölgy
lágy ságáért, halk szav áért, lesütött tekintetéért. Márpedig ti is
tudjátok, drága gy erm ekeim , én is tudom , hogy m égis m indig
az utolsó leány t kell v álasztani, az ólom színű ládikósat, hiszen
az összes m eséből ism ert bölcsesség ezt súgja nekünk; és különben is,
m indig az utolsó lány testv ér hordozza az igazságot, ugy e? De
álljunk itt m eg egy pillanatra, és őszinte szánakozással gondoljunk
az ezüst csodákra, m ely eket az ifjú szív e szerint v álasztott v olna, és
a napsütötte, v irágzó Földre, am ely az én titkos kedv encem , és
azután illő m ódon foly tassuk, és figy eljük, am int az ifjú m egfogja
a harm adik nőalak lágy kezét, ahogy sorsa és apjának akarata
rendelte, aztán tűnődv e így szól:
– Veled m egy ek.
És m ajd egy nap m egírjuk m ásképpen is, hogy nem m ent el, ott
m aradt, v agy a csillogó leány okat v álasztotta, v agy v isszam ent
a lápv idékre, hogy sorsától szabadulv a éljen, ha ugy an ez lehetséges
egy általán. De ti is tudjátok, ugy e, hogy m inden úgy alakult,
ahogy alakulnia kellett? Ily en a kény szerűség hatalm a a m esékben.
A leány pedig lágy an m egfogta az ifjú kezét. Hűv ös ujjainak
érintése oly an v olt, m int pillangók csókja, v agy hűv ös v ászon
tapintása kem ény , m unkás, fáradsággal telt nap után. A leány
pedig az ifjú felé fordította arcát, ráem elte tekintetét, és az ifjú
m eglátta azt. Mit is m ondhatnék tekintetéről, azon kív ül, hogy
az ifjú belenézett és elv eszett benne, és m ár nem látta m aga körül
a pusztát, sem a fény oszlopaikban forgolódó m ásik két, ragy ogó
alakot, sem saját hűséges paripáját, am ely v ágtatv a, kisebesedett
háttal is elhozta őt az ism ert v ilág v égére? Ha m egpróbálnám leírni
– de nem , nem képtelen v agy ok –, v alahogy m égis le kell írnom ,
hiszen én v agy ok a ti krónikásotok, és el kell m ondanom … m it is?
Nos, képzeljetek el két ikertav at éjféli órán, am ely két tav at
kív ülről nem v ilágítja m eg sem m i, hanem belülről, a m ély ből jön
föl v alam i fény , ígéret, a m ély ségek m ély ségének feketeségén
átszűrt v ilágosság. Aztán am ikor elfordította kissé a fejét, oly an
fekete színt látott, képzeljétek el, am ely nem kékes, m int a fekete
szilv a, hanem nagy on eny hén barnába hajló, a párduc bőrének
kissé forró feketesége, m ozdulatlan, v árakozó, a hold fény ét
elkerülő.
– Veled m egy ek – m ondta az ifjú m ásodszor is, m ire a hölgy
lágy an, fejét kötelességtudóan m eghajtv a azt felelte:
– Akkor hát gy ere!
Azzal m agáv al húzta az ifjút a kőoszlopok küszöbén át. A paripa
figy elm eztetően felny erített, de ő, az ifjú, csak m ent, sem m it nem
hallv a. És bár korábban úgy látta, a kőoszlopok egy szerűen csak ott
állnak a lápv idék közepén, és m ögöttük ugy anúgy foly tatódik
a pusztaság, m ost rájött, hogy ez nem így v an, m ert a küszöbön túl
lejtős ösv ény t talált, kany argós ösv ény t, am ely nek két oldalát oly
édes illatú v irágok szegély ezték, am ily eneket m ég sohasem látott,
álm ában sem , s am ely ek tátott lepelszájukból finom port fúttak felé.
És nem v olt sem nappal, sem éjszaka, nem sütött sem a nap, sem
a hold, nem v olt sem fény , sem pedig árny ék, csak annak
a titokságos birodalom nak az egy enletes, örökkév aló, soha nem
v áltozó fény essége…
Christabel LaMotte
 TIZEDIK FEJEZET

A LEV ELEZÉS

Kedves Miss LaMotte,

nem tudom, levelét bátorítónak vagy lesújtónak tekintsem-e

inkább. Legfontosabb benne a „ha hajlandó újra írni”, hiszen
ezen engedélyével jobban biztat, mint amennyire lesújt – rám
nézvést kötelező – óhajával, hogy ne keressem fel. Verset is
küld, s bölcsen megjegyzi, a versek többet érnek, mint
akárhány uborkás szendvics a világon. Nagyon igaz – kivált
a Kegyed verseire –, de Ön nyilván el tudja képzelni a költői
fantázia ferdeségét, vágyakozását, hogy képzelt uborkás
szendviccsel teljen el, amely, mivelhogy elérhetetlen, egyfajta
angol manna képében jelenik meg neki – ó, a hibátlan zöld
karikák! – ó, a leheletnyi só! – ó, az üde, sápadt vaj! – és
mindenekfelett ó, az új kenyér morzsálló, puha fehér bele,
aranyos héja! –, itt is tehát, mint az élet minden más
vonatkozásában a képzelet lankadatlanul eszményíti mindazt,
ami felcsippenthető, bekebelezhető pillanatnyi fojtott
mohósággal a józan valóságban.
Ám hadd tudassam Önnel: készséggel lemondok
a szendvicsekről, a megálmodottakról éppúgy, mint
a valóságban elmajszoltakról, az Ön élvezetes verséért –
melyen, mint Ön közli, némiképp érzik a valódi pókok
természetének közelmúltban felfedett sajátságos vadsága. Ön
kiterjesztené a csapdába ejtés, kábítás metaforáját
a Művészetre? Olvastam már más rovartárgyú verseit, s
megcsodáltam, hogyan kapcsolják össze e szárnyas lények –
vagy csúszómászók – tündökletességét, törékenységét
a mikroszkóp alatt látható mardosás, tépázás, falás
érzékeltetésével. Bátor költő, aki nekivág, hogy igaz valójában
leírja a Méhkirálynőt – vagy Darázs- illetve Hangyakirálynőt –
amilyennek ma ismerjük –, miután évszázadokig férfi-
uralkodót vélelmeztünk a közimádat és -tevékenység e
sarkalatos pontjain – hajlok hinni, hogy Ön nem osztozik
az ilyen létformák iránti undorban a nemebéliekkel – ámbár
hihetőleg általános ez az undor…
Én is forgatok a fejemben egy hosszú verset a rovarok
életéről. Nem lírait, mint az Öné, hanem drámai monológot,
hasonlót a Mesmerről, Alexander Selkirkről, Rugany
Szomszédról írottakhoz – tudakolnám, olvasta-e ezeket, ha
nem, készséggel elküldöm. Úgy vélem, könnyedén bánok
képzeletbeli elmékkel – életre keltem, visszahozom más idők
eltűnt embereit mindenestül, hajuk, foguk, körmük, fejfedőjük,
padjuk, bortömlőjük, templomuk, szentélyük, zsinagógájuk,
a koponyában a bámulatos agy szakadatlan, szövevényes
munkálását – kidolgozva mintáit, egyedi érzékleteit arról, amit
lát, tanul, hisz. Fontosnak tűnik föl, hogy e más életeim
tartománya annyi századra, annyi helyszínre terjedjen ki,
ameddig csak korlátolt képzeletem nyújtózni képes. Hiszen nem
vagyok több, mint egy tizenkilencedik századi úriember
a füstös London kellős közepén – akiben mindössze
az a különös, hogy tudván tudja, mi mindent nem képes felfogni
megfigyelőképességének illó gombostűhegye – előzményből,
körülményből, következményből –, de közben megmarad
annak, aki, a maga bajszos ábrázatával, Platónnál és
Feuerbachhal, Szent Ágostonnal és John Stuart Mill-lel
megrakott könyvespolcaival.
Száguld a tollam, s még szót sem ejtettem Önnek rovar-
versem tárgyáról: ez nem más, mint rövid, csodaszerű – s
egészében véve tragikus – élete annak a Swammerdamnak,
aki Hollandiában felfedezte a végtelen kicsiség
beláthatatlanságát, szakadatlan nyüzsgését felfedő optikai
üveget, ahogyan a nagy Galileo a bolygók fenséges mozgására,
s azokon túl a végtelen nagyság néma szféráira irányította
távcsövét. Ismeri ezt a történetet? Elküldhetem Önnek
a magam változatát, ha kidolgoztam? Ha meglesz? (Márpedig
meglesz, annyi benne a konkrét, apró tény, megfigyelés, amely
az elmét felpezsdíti – az övét vagy az enyémet? kérdezheti Ön –
és én bizony meg nem mondanám. Csodálatos, parányi
eszközöket talált fel a rovarok életének kifürkészésére,
feltárására, s mindet finom elefántcsontból készítette, mert
kevésbé pusztít, árt, mint a durva fém – lilliputi tűket készített,
mielőtt egyáltalán kigondolták volna Lilliputot, tündéri tűket.
És én puszta szavakkal rendelkezem csak – meg más emberek
szavainak holt héjával – de megoldom – nem köteles elhinni, de
látni fogja.)
Nos – Ön esszével kecsegtet az Örökkévaló Nemről – vagy
Schleiermacher Fátyláról vagy a Mennyország Tejéről –
amiről csak akarom. Micsoda tékozlás – hogyan
választhatnék? Örökkévaló Nemet tán mégse, inkább
bizakodom, hogy eljön a hűs zöld karikák ideje –
a Mennyország Teje és csipetnyi kínai tea mellé – s nem
illúzióért fordulok Önhöz, hanem igazságért. Talán bővebben is
tájékoztat tündértervéről – ha eshet róla szó elmélkedése kára
nélkül. Vannak idők, mikor szólni – vagy írni – hasznos, máskor
meddő hűhó. Ha ön nem kívánja folytatni párbeszédünket, nem
erőltetem. De remélem, levéllel viszonozza hömpölygő
zagyvaságomat – remélem, nem sértettem meg vele azt, akit
közelebbről megismerni remélek.
Igaz híve
R. H. Ash

Kedves Mr. Ash,

eltölt a szégyen arra gondolván, hogy az Ön által nem ok nélkül
vélelmezett tartózkodásom – netalán gorombaságom – milyen
nagyvonalú, ragyogó elegyét aratta a szellemnek és
a felvilágosításnak. Köszönet érte. Ha mindazok, akiktől
a tisztán növényi táplálékot megtagadom, ilyen szellemi
táplálékkal kényeztetnének, a szendvicsek dolgában
hajlíthatatlanságot fogadnék mindörökre – no de a kérelmezők
zömének elég egyszer nemet mondanom. És jól is van ez így,
hiszen oly csöndesen élünk kettesben, magányos nők, kis
háztartásunkat – zavartalan napirendünk édességét,
körülhatárolt csöppnyi függetlenségünket – a lehető
legszürkébb keretek közé szorítjuk – legyen kíméletes hozzánk
– ez egyszer józanul nyilatkozom – mi nem látogatunk senkit, s
nem fogadunk látogatót – találkozásunk, mármint Önnel, azért
esett, mert Crabb Robinson jóban volt drága apámmal – na de
kivel nem volt ő jóban? Az ő nevében képtelen voltam nemet
mondani – és mégis bántam a dolgot – mert nem járok
társaságba – a hölgy túlontúl sokat magyarázkodik, ugyebár?
32
– hanem mégiscsak megindították az Ön körkörös zöld
víziói, s futólag azt kívánta, levele címzettje bárcsak kedvező
választ adna. Pedig nem lett volna benne köszönet, nem bizony
– nemcsak számomra, hanem az Ön számára sem.
Igen hízeleg nekem kedvező véleménye kis versemről.
Bizonytalankodom, mit válaszolhatnék arra vonatkozó
kérdésére, hogy a csapdába ejtés, kábítás veleje-e
a Művészetnek – Ariachné művészetének? –, értve ezen
mindenféle merőben pusztulékony, csillámló női munkákat – de
az Ön nagy műveit semmiképp sem. Megbotránkoztam, hogy
feltételezni képes, ne ismerném a verset Mesmerről – vagy épp
Selkirkről rettenetes szigetén, szemtől szemben
az engesztelhetetlen Nappal s a közömbösnek mutatkozó
Teremtővel – vagy Rugany felebarátunkról a maga vallási
sokrétűségével és csűrcsavarával. Füllentenem kellett volna –
azt állítanom, nem olvastam őket – hogy Szerzőjüktől
vehessem kézhez – de igazat mondani kötelező –
csekélységekben és nagy ügyekben egyaránt – márpedig ez
nem csekélység. Tudja meg, valamennyi kötete szigorú
rendben sorakozik nálunk – s gyakran lapozzák, vitatják e kis
házban, akárcsak a nagyvilágban. És tudja meg – de talán ne is
– hogyan mondhatnám el Önnek ily rövid ismeretség után – de
ki másnak mondhatnám el – és imént írtam, igazat mondani
kötelező, márpedig lényegi igazságról van szó – akkor tehát
tudja meg Ön, pedig minden bátorságomat össze kell szednem
– hogy az Ön nagy verse, a Ragnarök egyszerű vallásos
hitemnek mindeddig – s remélem, mindörökre – legsúlyosabb
válságát idézte elő. Nem mintha az Ön verse bármiben is
támadná a keresztény vallást – a legteljesebb költői
tisztességgel szót sem ejt róla – s költészetében Ön egyébként
sem szól soha önnön hangján, önnön szívéből közvetlenül. (Ön
kérd, ez nyilvánvaló – Rugany, Lázár, az eretnek Pelagius
teremtője a kígyó bölcsességével szemléli Hitünk Alapjainak
korunkban oly engesztelhetetlen következetességgel folytatott
felülvizsgálatát, legkényesebb, legmélyrehatóbb kérdéseit. Ön
ismeri a kritikai filozófia „minden tekervényét, minden ízét”,
mint Ágostona mondja Pelagiusáról – aki levett a lábamról, tán
nem breton, mint én részben, tán nem áhította, hogy a bűnös
férfiak-nők nemesebbé, szabadabbá legyenek?…) De vészesen
elkanyarodtam a Ragnaröktől, amely pogány Ítéletnapot fest,
pogány értelmezést ad a Feltámadás, az Új Ég és Új Föld
misztériumának. Nekem úgy tűnt föl, mintha azt mondaná:
„Effélét mesélnek az emberek, effélét meséltek mindig is – egy
kaptafára, legfeljebb a hangsúlyok térnek el itt-ott.” Sőt, hogy
„Az emberek azt mesélik, ami vágyuk szerint van vagy lehetne,
nem pedig az isteni, transzcendens elrendelést”. Úgy vettem ki,
Ön a Szentírást a Tündérmesék közé sorolja – a toll erejével,
a képzelet hatalmával. Belezavarodtam, nem folytatom,
bocsánatát kérem, ha mondandómon nem igazodik ki. Kétség
fogott el, s megvallottam itt e kétséget, amellyel azóta együtt
élni kénytelen vagyok. De elég.
Nem szándékoztam megírni ezt az egészet. Lehet-e kétsége
Önnek, hogy boldogan venném Swammerdamját – már ha
a végén hajlandó lesz egyáltalán másolatot készíteni s elküldeni
– nem ígérhetek értelmes kritikát – Ön nem is szorul rá –, de
feltétlenül bízzon fogékony, Figyelmes olvasásban. Roppantul
felkeltette érdeklődésem azzal, amit a mikroszkóp
felfedezéséről közöl – az apróbb létformákat vizsgáló
elefántcsont tűkről. Mi idehaza dolgoztunk egy keveset
mikroszkóppal-üveggel de – igen-igen nőiesen viszolygunk
az élet kioltásától – itt nem találna gombostűzött, kloroformos
gyűjteményt. Nincs nálunk – csak néhány palackbura
időszakos vendégekkel – nagy Házipók – bebábozott Moly –
soklábú falánk Hernyó, számunkra azonosíthatatlan, holmi
Nyughatatlan Démon Megszállottja – netán
a palackpanoptikum gyűlöletének.
Küldök két további verset. Psyché-sorozat részei – modern
változat – szegény kétkedő leány – aki az Égi Szerelmet
Kígyónak véli.
Nem feleltem kérdésére Tündér-versemmel kapcsolatban.
Mérhetetlenül hízeleg nekem – s mérhetetlenül meg is riaszt –
hogy Ön így megjegyezte – mert a dolgot csak úgy szóba
hoztam – vagy úgy tettem – mint kedves játszadozást –
kellemes bíbelődést üres óráimra…
Holott igazság szerint eposzt vettem a fejembe, vagy ha nem
is eposzt, de sagát, hőséneket, nagylélegzetű mítoszi
költeményt; s egy kitartás nélküli, szánalmasan pihegő nő, aki
mindenek felett a Teliholdat tanulmányozza, hogyan vallhatna
meg ilyen célkitűzést a Ragnarök szerzőjének? De különös
bizonyosság él bennem, hogy Önre számíthatok – nem csúfol ki
– nem önti nyakon a forrás tündérét Hideg Vízzel.
Elég. Mellékelem a verseket. Többet is írtam a metamorfózis
tárgyában – korunk problémája – s minden időké, csak
felismerjék. Kedves uram – bocsássa meg csapongó
szószaporításom – s ha ideje, szándéka engedi, küldje el
Swammerdamját épülésemre.
 Igaz jóakarója
C. La Motte

[Melléklet]

Metamorfózis

A fodros Selyem Szárny vajon

Rádöbben, Benne – mi kelt fel –
Rángó kocsonya eredetére –
S az ember,
Gőgösen szikrázva, glóriásan
Vet-e ügyet
A Pötty Húsra, mi hajdanában
Semmiből megeredt?

De mindkettő Teremtője ádáz szemében

Ismerősen kushad időtlen nappal-éjten –
Formát-létet egyszer s mindenkorra – Ő
ad,
Csak Ő, a mindent Mozgató, s a sírhant –

Psyché

Ó regékben – a Lények – segedelmet

Nyújtottak, ha az Ember visszarettent,
S az Embereknek Egy volt az a világ
Mely ma fülsértő Kuszaság.
Szűzhangya-nemzet fut-szalad,
Psychének segíteni kell,
Gonosz Vénusz rendelte el,
Válogasson szét magvakat.

Ember gondját megoldja, így ni,

A jóérzés, a részvét,
 Közgondosság közömbösíti
Vénusz bajkeverését.
Átfordul rendbe, tisztaságba
A kupac, éktelen,
Hogy Psychét ne várja hiába
Az esküdt Szerelem.

Ne hidd, Férfi-helyeslés,
Vagy beígért csók
Erényünk díja lesz – és
Majd rendet – tenni fog

Nem Úrnak gyűjt a Hangyaboly,

Magának dolgozik,
A Fészke gondja hajtja, hol
Magot takarhat így –
Van együttlét – kapnak üzeneten –
Rang nincs – úgy paroláz,
Mint Isten eszméi – egyénien –
Nincs – külső – koronás

Kedves Miss LaMotte,

be nagylelkű, hogy mégis oly hamar, oly bőven ír. Remélem,
nem sietem el a választ – a világért sem alkalmatlankodnék –,
de annyi figyelemreméltót közöl, hogy hadd rögzítsem
észrevételeimet frissiben, világosan. Versei élvezetesek,
eredetiek – ha szemtől szemben ülnénk, megkockáztatnék egy-
két feltételezést a Psyché rejtélyes allegóriájának mélyebb
rétegeit illetően – de nem vagyok annyira bátor vagy arcátlan,
hogy fehéren-feketén le is írjam. Olyan jámbor az indítás
a levert hercegkisasszonnyal meg a segítőkkel – s a befejezés
szögesen ellentétes, erkölcsileg felment – no de mi alól? mi is
az? Íme a fogas kérdés – a királyság – vagy a férfi szerelme –
vagy Erósz, szemben Agapéval – vagy Vénusz rosszindulata?
A hangyaboly társas vonzalma férfi és nő szerelménél
csakugyan különb? Csak Ön ítélheti meg – Öné a vers és nem
akármilyen – s van bőven adalék az elvakult szeszély által
felgyújtott égigérő tornyok emberi történelmében – épp elég
szánandó lelket vetett szerelem nélküli frigy rabságába a szülői
akarat, a származás kényszere – barátok váltak egymás
gyilkosaivá… Erósz komisz, szeszélyes kisisten… Én
voltaképpen már be is látom az Ön igazát, Miss LaMotte, holott
váltig meg nem mondanám, mire vonatkozóan.
Miután megadtam az elsőséget verseinek, ahogyan dukál, el
kell mondjam, fájlalom, hogy versemmel Önt kétségbe
taszítottam. A szilárd hit – az őszinte fohász – igenis szép és
igaz – bárhogy állítsuk is be képtelenségből manapság – ne
háborítsa véges elme csapongása, kutakodása, se R. H. Ashé,
se Századunk bármely más bámész diákjáé. Úgy éljek,
a Ragnarök írásakor még innen voltam a bibliai igazságok –
vagy atyáink atyjukról átszármazott hitének
megkérdőjelezésén. Egyesek másként értelmezték – ilyen
olvasó volt az a hölgy is, aki később a feleségem lett – s
akkoriban döbbenten csodálkoztam rá, hogy versem
hitszegésnek fogható fel – hiszen éppen azt szándékoztam
kinyilvánítani, hogy a mindenség Atyja (mindegy, mely Néven),
vagy a Feltámadás bármiféle szörnyű csapásból bármi módon
Egyetemesen Igaz Mikor Odin álcásan, mint vándor Gangrader
megkérdezi versemben Wafthrudir óriást, az istenek atyja mely
szót suttogott máglyára vetett halott fia, Baldur – néhai
fiatalember-másom fülébe… én… őszintén Feltámadást
gondoltam. Ó pedig, a fiatal költő, aki én vagyok és mégsem,
nem látta akadályát, hogy a halott északi Fényisten előképe –
vagy képe – lehessen a kereszténység halott Istenfiának. De
mint Ön észrevette, kétkarú masina ez, kétélű fegyver
a jelképesdi… a kijelentés, hogy a Rege a jelentésében hordoz
igazságot, azaz csupán szimbóluma az örök igazságnak, egy
lépés minden Regék egyenértékűsége irányában… S ugyanazon
Igazságok jelenléte minden Vallásban nagy érv, egyben nagy
ellenérv az Egy Hit általános igazsága tekintetében.
És most – vallomással tartozom. Egyszer megírtam már
válaszom levelére, majd eldobtam, s ebben – korántsem
álnokul – arra buzdítottam, tartson ki hitében – ne ártsa
magát a kritikai filozófia „minden tekervényeibe és ízeibe” – azt
írtam, nem feltétlen badarul, hogy a női elme, mivel intuitívabb,
romlatlanabb, ferdeségektől, nyomottságtól mentesebb
a gyarló férfiakénál, biztosabban ragadhat meg bizonyos
igazságokat, melyeket mi, férfiak agyonfirtatunk, s elveszítünk,
kérdéseink zöme lévén gépies hiábavalóság: „A férfi, ha
birtokában van is az igazságnak, akárha Város volna, netán
kénytelen feladni” – bölcs mondása ez Sir Thomas Browne-nak
– hamis állítás nevében dehogyis követelném Önön ama város
kulcsait.
De aztán úgy ítéltem – ugye, helyesen? –, Ön nem a legjobb
szívvel venné, ha az érveléstől eltántorítanám Intuíciója
fensőbbségére hivatkozva, s magam levonulnék a pályáról.
Sejtelmem sincs, miért – sem hogy miből – tudom, de egész
szívemből tudom, így van – hát képtelenség Ön előtt kertelnem,
s ami ennél is rosszabb, tisztességgel kerülnöm ilyen horderejű
témák tárgyalását. Bizonyára felfigyelt rá – intelligenciája oly
éles –, hogy levelemben egy szóval sem állítom, hogy ma is
a Ragnarök fiatal költőjének együgyű, ártatlan nézeteit
vallanám. S ha számot adok nézeteimről – Ön mit gondol majd
rólam? Továbbra is megosztja velem gondolatait? Nem tudom
– csak azt, hogy az igazmondás kényszere van rajtam.
Nem lettem ateista-féle, még csak pozitivista sem, nem
pártoltam ama vallásos szélsőséghez, amely az Emberiségbe
veti hitét – mert embertársaimnak ugyan jót kívánok, s
végtelenül érdekesnek találom őket, de több dolgok vannak
földön és egen az ő – a mi – javunkra teremtetteknél. Vallási
indíttatás lehet a bizalom igénye – vagy az ámulás képessége –
az én vallásos érzületemet mindig is az utóbbi ihlette inkább.
Úgy érzem, nehéz kifogni a Teremtőn – minél többet látunk,
értünk, annál több ámulnivalót nyújt a dolgok összefüggő
Halmaza – amelyben még van rend mindazonáltal. De
előreszaladtam. Nem szabad, vétek lenne terhelnem azzal, hogy
mindenestül megvallom amúgy roppant zavaros, kusza,
mondhatom, kezdetleges egyvelegét eszméimnek,
megfigyeléseimnek, féligazságaimnak, célirányos
képzelődéseimnek, melyekért meddőn küzdök.
Úgy áll a dolog – drága Miss LaMotte – hogy öreg világban
élünk – megfáradt világban – ez a világ addig halmozta
a spekulációt, a megfigyelést, míg az igazságokat, melyek
az emberiség hajnalhasadásakor kézzelfoghatók lehettek volna
– az ifjú Plótinosz vagy az eksztatikus Patmoszi János által –
mára egymásra rétegződő felülírások homályosítják el, a tiszta
látomásra vastag szaruhám rakódott – ahogyan a vedlő
kígyót, mielőtt új, ruganyos, fénylő bőrében kirepesztené,
a megkérgesedett régi elvakítja – vagy más szavakkal,
ahogyan a hit szépséges rajzát, amely hajdan székesegyházak,
rendházak tornyaiban ágaskodott, az idő is, a szenny is kikezdi,
puha fátyolba vonja ipari városaink mocskos kigőzölgése,
gyarapodásunk, még felfedező kedvünk, a Haladás is. Mármost
nem hihetem, hiszen nem vagyok manicheus, hogy a Teremtő,
ha létezik, nem olyannak alkotott minket világunkkal
egyetemben, amilyenek vagyunk. Kíváncsivá tett, vagy nem? –
Ő adta kérdeznünk – a Teremtés Könyvének írnoka helyesen
állapítja meg, hogy minden nyomorúságunk forrása
a tudásszomj, amely ugyanakkor legfőként ösztökél – bizonyos
értelemben – a jóra. A jóra és a gonoszra. Mindkettőből több
jutott nekünk, azt kell hinnem, mint ősszüleinknek.
Mármost itt az én nagy kérdésem: Ő vajon elvonult szemünk
elől, hogy a magunk megérett elméjét latba vetve keressük
az Ő Útjait – melyek számunkra oly távoliak már – vagy a bűn,
netán bőrünk óhatatlan megvastagodása miatta
a metamorfózis új szakaszaiban – odáig jutottunk, hogy
szükségszerű érzékelnünk tudatlanságunkat és
eltávolodásunkat – s e szükségszerűség vajon épség-e vagy
betegség?
A Ragnarökben – ahol Odin, a Mindenható csupán
a Földközép kérdezője – s óhatatlanul elpusztul minden
alkotásával a végső csatamezőn az utolsó, rettenetes Tél végén
– ilyenféle kérdéshez tapogatóztam – gyanútlanul –
Aztán itt van még az a szövevényes kérdés is, miféle Igazság
közvetíthető tündérmese révén, ahogyan Ön joggal nevezte –
de rettenetesen visszaélek türelmével – s talán mostanra el is
fogyott – s kívül rekesztettem magam Ön eleven, kényes
figyelmének tartományán –
S még nem is feleltem arra, amit Eposzáról mond. Nos – ha
még egyáltalán érdekli a véleményem – s miért érdekelné? Ön
költő, s nézetei csakis Önre tartoznak – miért is ne Eposzt?
Vagy mitikus drámát tizenkét könyvben? Nem látom okát,
hogy egy nő ne írhatna ilyen költeményt éppolyan jól, mint egy
férfi – feltéve, hogy elméjét erre adja.
Nyers beszéd? Csak mert fájlalom, hogy – az Ön tehetségével
– mentegetőzés merül fel Önben tervével kapcsolatosan –
Annál egyértelműbb számomra, hogy a hangot, amelyet
levelem megüt, mentegetnem kellene, nem is olvasom át, mert
meghaladna, hogy ismét formába öntsem. Ön kézhez veszi
szűretlenül, gyónatlanul, finomítatlanul – s várom –
beletörődéssel, mégis mohón – vajon lehetségesnek vél-e bármi
választ –

Híve
R. H. Ash

Kedves Mr. Ash,

hallgatásomat – hosszúra nyúlt – nézze el. Nem azt
fontolgattam, vajon válaszoljak-e, hanem, hogy mit –
Válaszolhatnék – hiszen Ön megtisztel – már-már leírtam
gyötrelmesen megtisztel – de nem gyötrelem – dehogy az –
amidőn őszinte véleményébe beavat. Nem vagyok én
hitbuzgalmi regény Kisasszonya, hogy finomkodó tébolyban –
fennkölten – Visszautasítsam vagy Cáfoljam a becsületes
kétkedés tanúságait – s részben egyetértek Önnel – a kétség,
a kétség életünk velejárója ebben az életben, ebben a korban.
Nem vitatom azt, ahogyan Ön történelmi helyzetünket látja –
messze vagyunk a Megvilágosodás Forrásától – tudunk
Dolgokat – melyek ellenében a Jámbor Hit – nehezen tartható,
nehezen megfogható, nehezen kiküzdhető.
Ön bőven ír a Teremtőről, akit nem nevez Atyának csupán
Északi analógiában. Ám a Fiú igaz történetéről csudálatosan
szűkszavú – holott eleven hitünk magja éppen ez – élete és
halála az emberré lett Istennek, igaz barátunknak és
Megváltónknak, mintaképünknek és reményünknek, az Ő
feltámadása halottaiból, mindannyiunk jövendő élete, melynek
híján földi pályánk kudarca és szembeszökő méltatlansága
vérlázító gúny színében tűnik föl. Jaj, de írok – mint holmi
Prédikátor – s mi nők, nem – Rendeltettünk – vagyunk erre
igazán alkalmasak – hát nem fejtegetem tovább azt, amin Ön
bizonyára a végtelenségig – oly bölcsen – elmélkedett már.
De mégis… e Magasztos Példa, e Mindenekfeletti
Önfeláldozás általunk elképzelhető-e… ha netán nem
színvalóság?
Önnek ellenében felhozhatom – Tulajdon Lázár-versének
tanúságát – ennek talányos címét a maga titokzatosságában ki
kellene fejtenie előttem egy napon. Déjà vu vagy clairvoyance –
nocsak. Mire véljük ezt? Barátnőmet – társamat meg engem
mostanában érdekelnek a lelki jelenségek. Meghallgattunk itt
helyben néhány előadást szokatlan Tudatállapotokról –
Szellemjelenésekről – sőt volt bátorságunk beülni egy
szeánszra, amelyet bizonyos Mrs. Lees vezetett. Mrs. Leesnek
meggyőződése, hogy a Déjà vu jelensége – mikor az érintett
szentül hiszi, hogy a jelen élmény csupán ismétli azt, amit már
átélt, netán sorozatosan – a nem-emberi idő valamiféle
Körkörösségére enged következtetni – egy Másik, Szomszédos
Világra, ahol a dolgok örökkön léteznek, nem változnak, nem
enyésznek. S a Clairvoyance bizonyított megnyilvánulásai –
a jövőbe látás vagy az előérzet vagy a jóslat – megannyi
merítkezés ezen örök frissességű Folytonosságban. Eszerint
az Ön verse mintha arra célozna, hogy a halott Lázár átlépett
az Örökkévalóságba, majd onnan vissza – „Időről Időre” mint
írja ama versben – már ha jól értem Önt – s immár az Időt –
az Örökkévalóság távlatából nézi. Méltó eszme Önhöz – már
kezdem jobban kiismerni Önt – a feltámadott látomása az Élet
Csekélységeinek csodás Természetéről – a Kecske sárgasávos
Szeme – a Tálon a kenyér, mellette a sütésre váró pikkelyes
Halak – az Ön szemében az élet veleje – s csupán az ön
meghökkent mesélője véli az élőhalott tekintetét Közönyösnek
– hiszen igazából becsesnek tud mindent – Mindent –
Mielőtt megismertem Mrs. Leest – a Clairvoyance jelenségét
általánosabban fogtam föl – az általunk várt Második Eljövetel
előképének – átszitáltatnak a parányi homokszemek, s
megszámláltatnak mint fejünkön a hajunk szála a holt
szemében –
Az Isten Fia nem szólal meg az Ön versében. De a Római
írnok, aki elbeszéli a történetet – a népszámláló, az apró tények
gyűjtője – tán nem ámul minden hajlandósága ellenére –
hivatalnoki esze járására rácáfolva – hogy az Ember jelenléte
mint hat a hívők kicsiny közösségére – akik derűsen mennének
a Halálba Érte – s akiket az ínség sem riaszt – „hát nem
mindegy neked,” írja csodálkozva – de mi nem csodálkozunk –
mert Ő megnyitotta előttük az Örökkévalóság kapuját, s ők
meglátták bent a világosságot – amely beragyogja a cipókat,
a halakat – ugye így van?
Vagy én vagyok túl Együgyű? Ő – az oly szeretett, oly
nélkülözött, oly kegyetlenül megölt – csupán Ember volt?
Ön drámaibban nem is ábrázolhatta volna a Szeretetet
Iránta – Vigasztalásának Igényét – melyet Nélkülözni kell már
– Lázár házának nőinél – a szakadatlanul munkálkodó
Mártánál, a látomásos Máriánál, akik a maguk módján
mindketten érzékelik, mit adott Jelenlétével – noha Márta
a ház tisztességének látja – Mária pedig az Elveszett
Világosságnak – Lázár pedig – csak azt, amit lát – az adott
pillanatban –
Jaj, micsoda rejtély. Eleget boncolgattam otromba
tanoncként az Ön mesteri monológját – vajon az Eleven
Igazság élénkségéről értekeztem – vagy csupán drámai
megjelenítéséről – a hitnek – az Igénynek?
Elárulja-e, hogyan gondolta? Olyan-e Ön, mint az Apostol,
minden dolgokat mindenkinek? Hová – hová vittem el –
önmagam?
Mondja el nekem – Ő Él – önért

Nos, drága Miss LaMotte, alattam megrakva a máglya, jöjjön,

aminek kell – ámbár egyébként nem is hajazok Macbethre.
Először megkönnyebbültem levele vételekor, lám, mégsem
kiközösítésre szán – aztán jobban ítélve, mérlegeltem,
forgattam kicsit, hátha mégis Kénkövet, Hamut bocsát rám.
S mikor végül felnyitottam, micsoda lelki nagyvonalúság,
lángoló hit, milyen kifinomult értése írásomnak – nemcsak
kétes levelemé, de Lázár-versemé is. Ön tudhatja, hogy van ez,
hiszen Költő maga is – az ember szövi a fonalat, s jár közben
az agya – jó beleérzés ez itt – ez a képzet amazt módosítja –
nem lesz-e túl kézenfekvő a nyilvánosságnak – nincs-e túl
vastagon átmázolva az Evidencia – szinte viszolyog az ember,
hogy úgy kilóg a lóláb – aztán a nagyközönség kezébe veszi s
egyidejűleg jelenti ki róla, derék szimplaság és érthetetlen
magasröptűség – annyi világos csak, hogy amit közölni
reméltünk, elvész a megfejthetetlenség ködeiben – s fokról
fokra élettelenedik el – miképpen a magunk elméjében
az olvasókéban ugyanúgy.
Erre Ön – látszólag könnyedén, mellékesen latba vetve
bölcsességét – ismét életet lehel az egészbe – még kétkedő
zárókérdésével is – vajon Ő tette-e – Lázár feltámadt-e – Ő,
az Isten-ember valóban feltámasztotta-e a holtakat, mielőtt
Maga diadalmaskodnék a Halálon – vagy csupán onnan
az egész, ahogyan Feuerbach véli, hogy az emberi Vágy
Regében ölt testet – ?
Ön engem kérdez – azt mondja – Ő Él – önért –
Él – igen – de Hogyan? Hogyan? Hiszem-e valóban, hogy ez
az Ember belépett a kriptába, ahol Lázár oszladozott már, s
megparancsolta neki, kelj fel és járj?
Hiszem-e valóban, hogy ez pusztán remények, vágyak,
zagyva folklór koholmánya, melyet hús-vér emberek
cirkalmaztak ki a balgáknak?
A történettudomány korát éljük – megszűrjük
bizonyítékainkat – tudunk egyet-mást a szemtanúk
vallomásairól, s hogy mennyire okos rájuk hagyatkoznunk –
ám arról, hogy ez az élőhalott (Lázárt értem, nem Megváltóját)
mit látott, közölt, gondolt, hogyan nyugtatta szerető családját
a szörnyű mezsgyén túli tartomány felől – egy szót sem.
Ha tehát szemtanú elképzelt vallomását fabrikálom – hihető,
plauzibilis beszámolót – vajon fikciómmal az igazságnak
kölcsönzök életet – vagy hagymázammal világraszóló
Hazugságnak valószerűséget? Azt teszem-e, amit
az evangélisták, akik a Történet eseményeit utólag
rekonstruálták? Vagy hamis próféták módján bálványokba
pumpálok leheletet? Boszorkánymester vagyok-e – mint
Macbeth banyái – s vegyest töltök igazat-hamist izzó
alakokba? Vagy valamiféle roppant jelentéktelen írnoka
vagyok egy profetikus Könyvnek – amely a bennem honos
igazságot nyilatkoztatja ki, olyan fikcióban, amelyet
magaménak tudok, ahogyan Prospero magáénak tudta
Calibant – sehol sem állítom, hogy szánalmasan csökönyös
római cenzorom ne volna színtisztán enyém, okarina, amellyel
fütyülni lehet.
 Nem válasz ez, mondja majd Ön bizonyára, fejét okos madár
módján félrebillentve, s éles szemmel méregetve engem, hogy
aztán rám süsse, kertelek.
Tudja-e – egyetlen élet bizonyosság számomra, a Képzelet
élete. Bármi legyen is az abszolút Igazság – vagy Valótlanság –
abban a hajdani élőhalálban – a Költészet életre kelti azt
az embert arra az időre, ameddig Ön vagy más hajlandó hitelt
adni neki. Nem állítom, úgy osztom az életet, ahogyan Ő –
Lázárnak – de meglehet, úgy igen, mint Elisha – aki ráfeküdt
a holttestre – és életet lehelt belé –
Vagy ahogyan az Evangélium költője – merthogy Költő volt,
mi más – Költő, történettudósi minőségben vagy sem.
Ugye érti, hogy értem? Mikor írok, tudván tudok.
Emlékezzen csak Keats csodás mondására fiúkorából –
semmiben sem vagyok biztos, csupán a szívbéli vonzalmak
szentségében, a Képzelet igazságában –
Mármost nem olyat mondok én, hogy – a Szép Igaz, az Igaz
Szép, vagy hasonló csűrcsavart. Annyit mondok, hogy
a Teremtő képzelete híján számunkra nem élhet semmi – ha
eleven, ha holt, ha valaha élt és már halott, ha arra vár, hogy
életre keltsék –
Jaj, meg akartam vallani Önnek igazságomat – de csak
lélekölő szócséplés lett a költészetről. De Ön tudván tud – hittel
hiszem az Ön tudását –
Tudassa, hogy Ön tudja – márpedig nem egyszerű dolog ez –
netán visszakézből elvetendő – hogy van igazsága
a Képzeletnek.

Kedves Mr. Ash,

MacBeth boszorkánymester volt, akit – ha a nem asszonytól
33
született vet véget életének, éles karddal – Ön szerint a derék
Jakab király – a maga jámbor Démonológiájával – tán nem
óhajtotta volna megégetni máglyán?
De a mi időnkben Ön meghúzhatja magát, esengve – jaj, én
csupáncsak költő vagyok – mikor én sürgetően hangoztatom,
hogy Igazság nem származik ránk, csakis ama Élet – vagy
Hazugságok Megelevenedései – révén, ebben nincs semmi
rossz – hiszen mindkettőt az anyatejjel szívjuk magunkba –
Különválaszthatatlanul – így emberi –
34
Ő azt mondta – Én vagyok az Igazság és az Élet – hát
ehhez mit szól, Uram? Hozzávetőleges állítás? Költői vázlat?
Nos – melyik? Zendül az Örökkévalóságon át – VAGYOK AKI 35 –
Nem mintha vitatnám – most lekászálódom szószékemről,
felérhetetlen pulpitusomról –, hogy az Ön igazságai nagyon is
léteznek. Aki ítélni képes, hogy is ne tudná, hogy Lear
kínszenvedése, Gloster herceg fájdalma: igazak; habár e férfiak
nem éltek soha – így soha, legalábbis. – Ön azt mondhatja,
éltek ők bizonyára valamilyen formában – és hogy ő – W. S. –
bölcs varázsló próféta – keltette őket ismét hatalmas Életre –
olyannyira, hogy Színész egy sem – játszhatja el, s kénytelen
kettőnk műgondjára hagyatkozni, hogy kikerekíthesse.
De hát mi is lehetett a Költő az Óriások ama napjaiban,
melyek egyszersmind a fent említett Jakab királynak s
Démonológiájának napjai – s nem csupán Démonológiájáé –
hanem annak elrendeléséé is, hogy jelenjék meg az Isteni Ige
angol nyelven – mely úgy íratott kései koroknak, hogy minden
szavából hit és igazság zeng – századokon át – el egészen a mi
hitetlenségünkig –
Az akkori költő – látnok, démon, természeti erő, maga az Ige
– nem ugyanaz, mint a mi időnkben, mikor az anyag sűrűsödik
–
Lehetséges, hogy az Ön szorgalmas… újraalkotása… mint
a régi freskók helyreállítása vadonatúj festékkel – a mi utunk
az Igazsághoz – tisztes foltozás. Ön helybenhagyja
hasonlatomat?
Ismét elmentünk egy előadásra a közelmúltbéli Spirituális
Megnyilatkozásokról, melyet egy szerfelett tiszteletre méltó
kvéker tartott – azzal kezdte, hogy hajlik hinni az eleven
Szendétekben – mindezt a botránkozás, a meghökkenés
közönséges óhaja nélkül. Angol lévén hozta az angol formát –
modora nem volt merőben idegen az Ash nevű költőétől.
Kétszeresen is átestünk – mondta e derék ember –
a Megkérgesedés folyamatán. A kereskedelem – és a spirituális
közösködés protestáns megtagadása – kölcsönösen
közrejátszott bensőnk megkövülésében, megcsontosodásában.
Otrombán materialisták lettünk – csak a tárgyi bizonyíték
győz meg – ahogyan nevezzük – a lelki tényekről – így hát
a szellemek kegyeskedtek ilyen durva módon szólni hozzánk –
kopogva – zörögve – zenei zöngékkel – effélére nem volt
szükség valaha – mikor Hitünk még elevenen ágaskodott –
Elmondta azt is, hogy az angolok kiváltképp
megkérgesedtek, s ennek oka az itteni sűrűbb légkör kevésbé
delejes és mágneses jellegében keresendő az amerikaihoz
képest – az ottaniak szembeszökően idegesebbek,
ingerelhetőbbek nálunk – több géniusszal vannak a társadalmi
szervezettség iránt – több hittel az Emberi Természet
jobbíthatóságában – akiknek Szelleme, akárcsak Intézményei
– trópusi dzsungelekkel versenyt szöktek szárba – s
következésképpen nagyobb nyitottság, fogékonyság adatott
nekik. A Fox nővéreket mondhatják magukénak, az első
kopogásos üzeneteket – Andrew Jackson Davis és
Univercoeluma Revelációit, s ők táplálták D. D. Home
géniuszát.
Ezenközben a mi „tellurikus viszonyaink” (e fordulaton
csemcseg-e Ön is úgy, mint én?) kevésbé kedveznek a lelki
benyomások átadásának.
Nem tudom, Ön mint vélekedik e dolgokról – melyekkel
a Társadalom általánosságban oly buzgón foglalkozik – hogy
felkavarta richmondi holtágunk csöndes vizeit is – ?
Ez a levél nem méltó válasz ihlető megjegyzéseire Keatsről,
a költői igazságról, sem próféta-varázslói feltárulkozására.
Nem Fehér Izzásban íródott – mint az eddigiek – de ki kell
jelentsem, nem vagyok jól – nem vagyunk jól – drága
barátnőm s magam is enyhe lázat s ebből eredő levertséget
nyögök. A mai napot elsötétített szobában töltöttem – s érzem
jótéteményét – mégis gyengélkedem még.
Ilyen állapotban a vágyak könnyen visszaélnek az elmével.
Félig-meddig elhatároztam, kijelentem – ne több ilyen levelet –
hagyjon békén együgyű hitemben – ne érintsen szellemének,
tolla hatalmának sodró Árama – különben Elveszett Lélek
vagyok – Uram – fenyegetés ez Függetlenségemre, melyért
úgy küzdöttem. Most Tekervényesen Körülírva – efféle
kijelentést tettem – úgy állítva be a dolgot, mint elvi
megjelölését annak, amit mondhatnék. Hogy tehát
megtehetném – vagy Teszem is – e kijelentést – az Ön
nagylelkű ítéletére bízom.

Kedves Miss LaMotte,

Ön nem tiltja meg, hogy ismét írjak. Köszönet érte. Még csak
nem is vádol erősen kétszínűséggel s a misztikus hatalmakba
kontárkodással. Köszönet ezért is. És legyen elég – egyelőre –
az ilyen kegyetlen tárgyból.
Végtelenül lesújtott betegségének híre. Nem hihetem, hogy ez
az enyhe tavaszi időjárás – vagy leveleim, melyeket színtiszta
jóindulat diktált, ha mégoly tolakodók egyébként – hatottak
Önre ilyen kellemetlenül – marad tehát a gyanakvás az Ön
ihletett kvékerének szózatára – aki részéről a mágneses
renyheséget a tellurikus viszonyokban s a Megkérgesedésre
vonatkozó álláspontot – az Ön reménye szerint méltányolom.
Bárcsak felidézne olyan erőt, amely valóban „laposra sújtja
vastag gömbölyöd, Föld”. Bámulatos logikátlanság
a Materializmus Korát kárhoztatni, majd merőben tárgyi
spiritualitást segítségül hívni – ugye?
Nem is tudtam, hogy ilyen szívesen, ilyen gyakran mozdul ki.
Elkönyveltem Önről: csinos bejárati ajtajának barikádja mögé
húzódik – melyről úgy képzelem, hiszen képzeletem
működtetése nélkül ki sem bírnám, hogy egészen elborítja
a rózsa és iszalag lugasa. Mit szólna, ha heves vágyamnak
adnék kifejezést az Ön józan kvékerének meghallgatására?
Az uborkás szendvicset megtagadhatja tőlem, de nem a lelki
táplálékot.
Dehogy is – ne aggódjon – sosem tennék ilyet – nem
kockáztatnám barátságunkat –
Ami a zörgést, kopogást illeti – mostanáig nemigen
érdekeltek. Nem hiszem szentül, mint egyesek, ki
vallásosságában, ki szkepszisében, hogy ez mind semmi –
az a semmi, melyet az emberi gyöngeség, hiszékenység,
az elveszítettek, fájón nélkülözöttek szerető közelségére való
heves vágy gerjeszt, hellyel-közzel bizonyára
mindannyiunkban. Örömest hitelt adok Paracelsusnak, aki
szerint léteznek szellemecskék, akik balsorsukra a levegőben
lakoznak, szakadatlanul bolyongnak a föld felett, s időnként
kivételesen hallhatjuk, láthatjuk őket, ha éppen kedvez a szél,
a fény esése. (Hiszem azt is, hogy Csalás lehetséges, és sok
mindent megmagyaráz. Készségesebben hiszek D. D. Home
káprázatos képességeiben, mint bármiféle rá irányuló kivételes
spirituális megnyilvánulásban.)
Most jut eszembe – Paracelsus kapcsán –, hogy az Ön
Tündér Melusinája nála épp ilyen lélek – ismeri azt a részt?
Bizonyára – én mégis idemásolom, mert annyira érdekfeszítő –
s mert megtudakolnám, hogy ebben az alakjában
foglalkoztatja-e Önt a tündér – vagy jótékonyabb várépítői
hajlandóságával fogta-e meg – jól emlékszem, hogy erről
számolt be?
A melusinák királyok leányai, atyjuk bűnei miatt
kárhozottak. Sátán elragadta, s kísértetekké, gonosz lelkekké,
vérfagylaló hazajárókká, rémítő szörnyetegekké változtatta
őket. Úgy vélik róluk, értelmes lélek híján lakoznak fantasztikus
testekben, s a puszta elemekből táplálkoznak, s az Utolsó
Ítéletkor ezekkel együtt semmisülnek meg, hacsak férfival
házasságot nem kötnek. Ez esetben frigyük jóvoltából
természetes halállal halhatnak, ahogyan természetes élet jutott
netán nekik házasságuk által. E kísértetekről úgy vélik,
hemzsegnek a pusztákon, az erdőkben, romok és sírok, üres
kripták kebelében, illetve a tengerek partján…

Szabadjon kérdeznem, hogyan halad a munkája. Roppant

önzőn – s az Ön nagylelkű buzdítására – kitértem
a Ragnarökömre meg a Déjà-vumre –, bezzeg az Ön
Melusinájáról – némi célzástól eltekintve, hogy Ön bízvást
megírhatná – semmit sem szóltam. Holott miatta kezdődött e
levélváltás. Aligha feledhetem el egyetlen beszélgetésünknek
egyetlen szavát is – s emlékszem arcára – kissé félrefordította
– de oly határozott volt kifejezése – emlékszem, milyen érzőn
beszélt – a Nyelvben való létezésről – emlékszik-e Ön e
fordulatra? Én olyan hétköznapi udvariassággal kezdtem el –
Ön mondta – hosszú verset remél írni a Melusina-témáról – s
szeme dacosan méregetett, hátha belekötök e tervbe – mintha
csak szándékomban, hatalmamban állt volna – én pedig
megkérdeztem – a költemény formája Spenser-strófa, blank
verse vagy más metrum lesz-e – mire ön hirtelen szóba hozta –
a vers hatalmát és a Nyelviben való Létezést – és önkéntelenül
levetette bocsánatkérő, félénk modorát, sőt, engedje meg,
fenségesnek mutatkozott – e pillanatot nem egykönnyen fogom
elfeledni, míg porhüvelyem gépezetét magaménak tudhatom –
Most pedig – hadd reméljem, a válaszlevél az Ön és persze
Miss Glover – szerencsés felgyógyulásáról tudósít, s újfent
állják e tavaszi verőfényt. Nem annyira annak hírét várom,
hogy további Csoda-tárgyú előadásokra merészkednek el –
hitem szerint nem feltétlenül tesz jót – de ha kvékerek és
asztaltáncoltatók előtt Ön mutatkozik – egy szép napon talán
én is remélhetem – sor kerülhet újabb rím-vitára – ha zöld
körszeletekre nem is –
Kedves Mr. Ash,
boldogtalan házból írok Önnek – rövidre kell fognom – mivel
tehetetlen beteg gondját viselem – szegény Blanche-om –
úgyszólván kínpadra vonják az iszonyatos fejgörcsök –
az émely – felettébb levert – képtelen a munkára, holott
az élteti. Elkezdett egy nagy festményt, amely Merlint és
Vivient ábrázolja – azt a pillanatot, mikor utóbbi
diadalmaskodik, elénekli a Bájolót, amellyel hatalmába keríti
a másikat, hogy az álmodjék az idők végezetéig. Sokat
remélünk ettől a műtől – csupa fátyolos sejtelem, sajátos
sűrűség –, de a betegség gátja a folytatásnak. Magam sem
vagyok sokkal jobb bőrben – de főzöm az általam hathatósnak
vélt gyógyteákat – kendőket nedvesítek – teszem a tőlem
telhetőt.
A további háznépre – Jane szolgáló, Monsignore Dorato,
a kanári és Cicka kiskutyám – hiába számítanánk. Jane
kétbalkezes ápolónő – bár igyekezetnek nincs híján – Cicka
kutya csak cirkál és forgolódik – nem szánakozik – hanem
szemünkre hányja, hogy nem sétáltatjuk a parkban, nem
hajigálunk neki érdekesebbnél érdekesebb botokat –
Ne várjon tehát hosszú levelet.
Olyan Jótétemény számomra – hogy Ön a Melusináról ír
nekem – mintha döntés született volna már felőle, s csupán
a megvalósítás lenne hátra. Elmondom a terv eredetét –
az idők ködébe vész – mikor még gyermek voltam drága apám
térdén – s ő Mythologie Française-en dolgozott – e hatalmas
vállalkozásról nem élt még bennem, csupán sejtés, iszonyú
ámulás – nem tudtam, mi is ez az ő magnum opusa, ahogyan
tréfálkozva nevezte – bezzeg nagyon is tudtam, olyan Papát
vagy Mamát – vagy pesztonkát aki az én Papámnál különbül
mond mesét, elképzelni sem lehet. Mármost szokása volt
engem szóval tartani időnként – ha rájött a mesemondhatnék –
36
mintha csak ő maga volna a Vén Tengerész (az Ő jóvoltából
régtől szeretett ismerősöm) – De olykor úgy szólt hozzám,
mintha szaktárs volnék, szintén tudós, kiművelt gondolkodó –
három vagy négy nyelven ráadásul – mert az agya franciául
járt – meg angolul – meg latinul – meg persze bretonul.
(Németül nem szívesen jártatta, hogy miért nem, feltárom még,
pedig képes volt rá, s ha a szükség kívánta, meg is tette.)
Mesélt nekem Mélusine-ről – lépten-nyomon –, mégpedig
azért, mint mondta, mert kétséges, hogy létezik-e egyáltalán
ízig-vérig francia mitológia – de ha van ilyen – tündér Mélusine
feltétlenül kiemelkedő alakja, ragyogó csillaga – Drága apám
azt remélte adni a franciáknak, amit a Grimm testvérek
a németségnek megadtak – elmesélni a fajtájuk igaz
őstörténetét, ahogyan a népi rege és legenda tanúsítja –
napvilágra hozni legősibb eszméinket, ahogyan Cuvier báró
összerakta a Megatheriumot néhány sokat sejtető csontból,
feltételezett kapcsolódásból – szelleme és logikája eszközével.
De míg Németország és Skandinávia mítoszok és legendák
gazdag tárházát bírja, melyből Ön meríthetett Ragnarökjéhez –
nekünk, franciáknak, csupán néhány helyi démon, néhány
racionális falusi fondorlat jutott – meg Bretagne Ügye, amely
Britanniáé is – meg a Druidák, akiket drága Apám sokra
tartott – meg a menhirek, a Dolmenek – de törpe, manó egy
sem – nem úgy, mint az angoloknak – Elfordulnak nálunk
a Dames Blanches – a Fate Blanche – hadd fordítom le, fehér
hölgyek – akik közé apám szerint Melusina sorolható bizonyos
szempontok alapján – mert ha felbukkan – a Halál hírnöke –
Bárcsak ismerte volna apámat! Élvezte volna vele
a társalgást. Nem létezett olyan, amit ne tudott volna –
választott szakterületén –, s amit csak tudott, számára nem
Holt Tudomány volt – hanem csupa elevenség, ragyogás, a mi
életünkre nézvést jelentős dolog. Apámnak mindig olyan
bánatos volt az arca – beesett, barázdált, mindenkor sápadt.
Azt hittem, a francia mitológia hiánya miatt szenved – hogy
össze kell foltoznia, amit elbeszél –, de ma úgy hiszem, bánata
a számkivettetés volt – hogy hontalan – éppen ő, akit
legfőképpen foglalkoztattak – a házi tűzhely jelenségei.
Sophie húgomat ez az egész nem érdekelte. Ő azt szerette,
amit a nők szoktak – a csinos holmikat – nem olvasott –
bosszantotta, hogy elvonultan élünk – ahogyan anyámat is –
aki úgy képzelte, egy francia férfi feltétlenül gáláns – hitem
szerint így képzelhette – mert egyáltalán nem illettek össze.
Tollam elragad – keveset aludtam az elmúlt három éjjel – Ön
úgy véli majd, gondolataim összevissza csapongnak – hogyan
is hihetem, hogy a Melusina-eposz helyett az élettörténetemmel
traktálhatom? De annyira összefonódtak – és én megbízom
Önben –
Apám – eleinte csak olvasáshoz – később aztán mindig – kis
kerek acélkeretes szemüveget viselt. Előttem vannak ezek
a Hideg Körök – mint a lehető legbarátságosabb,
legmegnyugtatóbb, legvigasztalóbb jelenés – mögülük szeme
mintha víz alól nézett volna fel – bánatos, nagy szemek, merő
fátyolos nyájasság. Az ő Amanuensisa akartam lenni – s ezért
rábeszéltem, tanítson nekem görögöt, latint, franciát, bretont, s
németet is – amit készségesen meg is tett – nem mert osztotta
célom – hanem mert büszkén tapasztalta, milyen gyorsan,
milyen kevésből tanulok –
Ne többet az én Papámról. Az utóbbi időben fájón hiányzik –
azt hiszem, azért, mert eposzomat egyre halogattam – és több
Okból –
Amit Paracelsustól idéz, természetesen ismerős nekem. Ön
szokása szerint ráhibázott, hogy másféle víziói is
foglalkoztatnak Melusina tündérnek – aki kétféle –
Természetellenes Szörny – és a legbüszkébb,
legszeretetteljesebb, készséges asszony. Furcsán fejezem majd
ki magam – de csak így helyes – bármihez nyúlt, szép munkát
végzett – palotái sarkosra épültek, úgy rakta a falakat,
ahogyan kell, mezőin dúsan lengett az egészséges gabona –
apám felfedezett egy legendát, mely szerint ő hozta el a babot
Poitouba – a valódi paszulyt – s ebből kitetszik, a tizenhetedik
századig tovább élt – apám bebizonyította ugyanis, hogy babot
korábban nem termesztettek ott. Hát nem gondolja Ön – hogy
nemcsak Vámpír – hanem valamiféle Bőség-istennő –
éppenséggel francia Ceres, vagy az Ön mitológiájából merítve,
Holda úrnő – tavaszi Freya – az Aranyalmák Idunája?
Tény, ivadékait a szörny-mivolt aurája lengi körül. Ez
nemcsak Geoffroy à la Grande Dent-ra – Vaddisznó-Agyarra –
áll, de másokra is, akik Cipruson és Örményországban lettek
fejedelmek – olyan fülük volt, mint a korsónak – vagy
a szemük volt felemás –
Hát a Háromszemű Szörnyszülött, kinek halálát Melusina
úgy sürgette Raimondin kezétől, metamorfózisa közepette – őt
mire véljük?
Ha belevágnék – egy kissé Melusina – önnön – látásmódját
venném föl íráskor. Nem úgy, ahogyan Ön tenné, Első
Személyben – mintha a bőrébe bújnék – de szerencsétlen
Teremtménynek láttatnám – Hatalmasnak és Gyarlónak –
örökös Rettegésben attól, hogy visszakényszerül a Levegő
tartományába – a nem-örökkévaló – de véges-pusztulékony –
Levegőbe –
Hívnak. Nem írhatok többet. Sietve lezárom ezt – bár attól
tartok, Keserű Siránkozás, Lábadozó Motyogása – Hívnak újra
– Végzem valóban. Legigazabb híve

Kedves Miss LaMotte,

bízom benne, hogy háza táján minden jóra fordult és a munka –
a Merlin és Vivien – meg a mind lenyűgözőbb Melusina –
rohamléptekkel halad. Ami engem illet – Swammerdam-versem
csaknem kész – nyers tömbjei már állnak – tudom, mit foglalok
belé, mitől állok el, korántsem szívfájdalommal, egyszer s
mindenkorra – s ha majd kigyomláltam belőle megannyi
makulát – elsőként Önnek tisztázom le.
Elragadott és megindított rövid jellemzése apjáról –
rendkívüli tudását mindig csodáltam, műveit újra meg újra
elolvasom. Kaphat-e nála jobb apát egy költő? Mivel említette
a Vén Tengerészt, bátorkodtam eltűnődni – vajon nem apjától
kapta-e Ön a nevét Coleridge befejezetlen versének hősnője
37
után? Még nem nyílt alkalmam elmondani Önnek – pedig
boldog-boldogtalannak visszatérek rá, ahogyan a drága Crabb
meséli fáradhatatlanul Wieland büsztjének feltalálását –
egyszer jártam Coleridge-nél, elvittek hozzá Highgate-be –
mikor még nagyon fiatal voltam, nagyon zöldfülű – és
alkalmam volt hallani az Angyali – (és kissé fontoskodó)
hangot, amint mondja, mondja a magáét – az angyalok
létezéséről, a tiszafa hosszú életéről, az Élet megakadásáról
Télen (összeért ebben banalitás és igaz mélység), az előérzetről,
az emberi Kötelességekről (nem Jogokról), arról, hogyan
üldözték Napóleon kémei Itáliában, miután Máltáról visszatért
– meg az Igaz, illetve Hazug Álmokról. S még egyébről is, azt
hiszem. A Christabelről semmit.
Olyan fiatal voltam, olyan zöldfülű, szerfelett aggasztott,
hogy a káprázatosan áradó monológhoz nem fűzhetek semmit
– nem hallathatom hangom, cserbenhagy a gondolat e
jelenléttől – nem vétethetem észre magam. Nem tudom, mit
kellett volna mondanom, ha kinyithatom a szám. Alighanem
hiábavaló vagy ostoba dolog lett volna – például tudós, meddő
megkérdőjelezése Szentháromság-doktrínájának vagy
bárdolatlan unszolás, mesélné el, mi lett volna a Christabel-
költemény vége. Nem viselem el, ha egy történet befejezését
nem tudhatom meg. Végigolvasok mindenféle
jelentéktelenséget – ha egyszer belefogtam – pusztán lázas
mohóságból, hogy bekebelezhessem a lezárást – akár édes,
akár fanyar –, s bevégezzem, amit elkezdenem sem kellett
volna. Ön is így van vele? Vagy józanabb olvasó? Félreteszi
a hívságokat? Netán osztályrésze holmi kiváltságos bepillantás,
miként végződhetett a nagy S. T. C. Christabel-regéje? –
merthogy annyira piszkálja az embert, hiszen mint a legjava
történeteknél, lehetetlen megjósolni a végkifejletet – pedig
óhatatlan – de mi nem tudhatjuk meg soha – a titok ott
szunnyad letargikus és következetlen szerzőjével – aki a mi
keserves dilemmánkra ügyet sem vet –
Részben átlátom, mire gondol Melusinával kapcsolatban – de
félek leírni gondolataimat, nehogy elmélkedését félrevigyem –
vagy mert felbosszantom tompaságommal – vagy, ami
rosszabb, mert tulajdon eszméinek ragyogó pályáit
összekuszálom.
Különösképpen nagyszerű a Melusina-mítoszban, mondja Ön
szerintem, hogy ha vad, különös, borzongató, velejéig démoni is
– emellett olyan megfogható, mint az e világi beszélyek –
a legjobbak – megfoghatók – ábrázolják háztartások életét,
társadalmak szerveződését, a gazdálkodás kialakulását,
a mindenkori anyák szeretetét gyermekeik iránt.
Márpedig – nagy merészségre ragadtatom most magam,
bízván abban, hogy Ön nem torkol le gúnyosan – az írásaiban
megnyilvánuló adottságok számomra olyan mesteri tudásról
árulkodnak mindkét, egymással oly ellentétes vonatkozásban –
hogy a Történet szinte Önnek termett – mintha csak Önre
várna –, hogy megírja.
Tündérmeséiben és pompás verseiben egyaránt –
a legélesebb szem és fül az Öné a tárgyilagosságra,
a részletekre – példa a vászonnemű, a finom öltögetés a kényes
varrnivalón – a Fejés művelete és hasonlók – a gyarló férfival
az apró-cseprő házimunkát paradicsomi revelációnak láttatja
–
De Ön sosem éri be ennyivel… az Ön világát hangtalan
formák népesítik be… kóbor Szenvedélyek… lepke
Félelmecskék… baljósabbak bármely szokványos Denevérnél
vagy Seprűnyélen lovagoló banyánál.
Úgy is mondhatjuk – Önnek hatalmában áll megjeleníteni
Lusignan várának biztonságát – ahogyan az uraságok, dámák,
parasztok megélik a Zsolozsmáskönyv ragyogó színeiben – de
Ön nem kevésbé érzékelteti – a Levegő Hangjait – a Panaszt –
a Szirén-éneket – az évek fasorain végigsüvöltő Emberentúli
Bánatot –
Ezek után mit gondol majd rólam? Megvallottam Önnek –
nem tudok elgondolni semmit anélkül, hogy el ne képzelném, ne
formálnám ki lelki szememmel-fülemmel. Mint már mondtam,
kristálytisztán tűnik elém az Ön sosem-látott ajtaja
klematisszal – az a szemnek oly kedves mélykék-ibolya
árnyalat –, meg apró rózsával befuttatva. S éppoly
kristálytisztán látom az Ön szalonját – két békésen
foglalatoskodó Ember-lakójával – nem horgolás ez szerintem,
inkább olvasás talán – fennhangon, Shakespeare-től vagy Sir
Thomas Malorytól – Monsignor Dorato ékes dómjában
citromszínű tollpihékkel ékes, s a kiskutyája – ugyan milyen
fajta? – Megkockáztatom, hogy Spániel, mint Károly király
ebje – bizony, már látom is, sajnálatosan tisztán, fél füle
csokoládébarna, fél füle fehér, a farka mint a tollseprő – noha
persze lehet, hogy korántsem ilyen – hanem kopócska – olyan
tejfehér, kényes jószág, amilyeneket Sir Thomas Wyatt hölgyei
tartottak titkokkal teli kamrájukban. Jane egyáltalán nem
képzik meg előttem – de hátha annak is eljön az ideje. Viszont
az Ön gyógyfőzeteinek szelleme orromnak egyértelműen
tettenérhető – ámbár hol verbéna, hol citrom, hol eperlevél,
drága anyám ezeknek látta legfőbb hasznát fejfájás és
levertség esetén.
Ámde nincs jogom, ha mégúgy legeltetem is képzeletem
pillantását ártatlan székeken, falburkolatokon – nincs jogom
kiterjeszteni szerencsétlen kíváncsiságomat az Ön
munkásságára, az Ön műveire. Ön azzal vádol majd, hogy
magam próbálom megírni az Ön Melusináját, pedig nem így
van – csupán szerencsétlen hajlamom munkál, hogy elmémben
kikristályosítsam, Ön hogyan csinálná – s valóban izgalmas
lehetőségek tárulnak elém – például hosszú kilovaglások
Brocéliande titokzatos erdejének napfénytől pettyezett
sűrűjében – elgondolom – tehát belevág – tehát megvalósítja
tervét. Ugyanakkor tudom, a munkája mit sem ér, ha nem
igazán eredeti – latolgatásaim arcátlanok. Mit mondhatnék?
Soha még kísértést nem éreztem, hogy megtárgyaljam – bárki
más költővel – a magam írásainak bonyodalmasságait – vagy
az övéit – mindig magányos, önálló utat jártam – de Önnel
kezdettől úgy vagyok, vagy az igazság, vagy semmi, középút
nincs. Hát úgy szólok Önhöz – dehogyis szólok, írok, írásban
szólok – különös műfajkeverék – úgy szólok Önhöz, mint
mindazokhoz, akik legfőként uralják gondolataimat –
Shakespeare-hez, Thomas Browne-hoz, John Donne-hoz, John
Keatshez – és azon kapom magam, megbocsáthatatlanul
kölcsönzöm Önnek, aki eleven, rendszerint e holtaknak
kölcsönzött hangomat – Ez pedig annyit jelent – hogy itt egy
Monológ-szerző – Dialóguson erőlködik ügyetlenül – s mindkét
oldalon túl messzire megy. Bocsássa meg.
Már ha ez valódi dialógus – ám ebben egyedül Ön határoz.

Kedves Mr. Ash,

mérlegelte-e Ön igazából mit is kér éntőlem? Nem Múzsám
Kecses Hajlítását az Ön sugalmazásaihoz – ennek ellenállnék,
míg csak a Halhatatlan meg nem hal –, márpedig az nem lehet,
ihletem szertefoszlana a légben. Ám Ön túlzott terhet ró
szerény igyekezetemre – az eszme és a képzelet Ossájára
38
halmozza Pelion hegyét – s ha nekiülnék, hogy
megválaszoljak mindent úgy, ahogyan kellene – rámenne
a délelőttöm – s hol maradna akkor a teríték a lakomához
vagy a Tündér Melusina?
De erre hivatkozva azért ne szűnjön meg írni nekem – ha
fukarkodom kicsit a Tündér-süteménnyel – Önnek pedig
csonka-bonka kurta választ írok – és halogatok – ámbár
korántsem meddőn – újabb nap a Melusinának – majd csak
összetoldozható valahogyan.
Jane-t elképzelni sem tudja, nyilatkozza. Nos – annyit
elmondhatok – Édesszájú – egyenesen torkos. Nem bír
ellenállni egy kis tejsodónak – a finom habcsókoknak –
a gyömbéres süteménynek – az Éléskamrában – el-elcsen
belőle feltűnés nélkül – vagy kanalával kicsipkézi, haspóksága
nyomát hátrahagyva. Szegény magam is így vagyok a levél
szövegezésével. Azt mondom, nem teszem, mígnem emezt már
meg is írtam – amabba belefogtam – de az agyam egyre
választ forgat erre-arra-amarra – én meg morfondírozok – ha
ezt az érvet letudom (ha azt az édességet megkóstolom,
eltüntetem), ismét magaménak tudhatom az elmém, nem
zaklatja többé semmi –
Jaj, micsoda undok szócséplés. Csupán annyit akartam
mondani – nem vagyok az Ön eszméinek Teremtménye, s nem
fenyeget, hogy azzá válhatok – e tekintetben mindkettőnk
biztonsága teljes. A székek, falburkolatok tárgyában – eressze
csak szabadjára képzeletét – gondoljon, amit óhajt – időnként
elhintek majd holmi apró Nyomot – hogy csak még jobban
összekavarjam. A klematisz és a rózsák dolgában nem
nyilatkozom – van ellenben pazar Galagonyánk – éppen most
hordozza rózsaszín-krémszín virágfüzéreit, s elevenen árasztja
azt a mandulaillatot – ami olyan édes – túlságosan is édes –
érzéksajogtatóan. Nem árulom el, hol van ez a fa – sem hogy
zsenge-e vagy vén, terebélyes vagy kicsi – bizony nem
olyannak képzeli majd, amilyen valójában – Paradicsominak és
39
Veszedelmesnek – hiszen tudja, a Galagonyát tilos a házba
bevinni.
Most féket kell vessek magamra – hogy kalandozó eszemet
az Ön súlyos kérdéseihez tereljem – különben elnyel
mindkettőnket a sallangos képzelődés, a hiú találgatás.
Én is találkoztam S. T. C.-vel. Csöppnyi voltam még – püffedt
Keze megpihent arany fürtjeimen – Hangja lensápadtságukat
ecsetelte – s azt mondta – vagy azóta én főztem ki magamban
a hangját, amint így szól – mert én is, akárcsak Ön,
kényszeresen képzelődöm, nem bírok békét hagyni semminek –
hitem szerint azt mondta: „Gyönyörű neve van, s bízom benne,
nem baljóslatú.” Hát ennyi eligazítással szolgálhatok
a Christabel-vers befejezését illetően – hősnője megpróbáltatás
elé néz – amúgy nyilvánvaló – a Boldogságot ennek utána
elnyernie már bajosabb, ha ugyan nem Lehetetlen.
Most ismét mindenestül szokott hangomra kell váltanom.
Most szabatosan kell írnom, nem talmi csapongással,
kisasszonyos csacsogással szédítenem Önt. Micsoda badarság
Öntől félszt mutatni, vagy netán igazából fél attól, hogy
bennem nagy elégtételen kívül mást is kelthet az, amit Ön ír
a Melusináról és az én írói kvalitásaimról – arról, hogyan is
írnám meg. Ön olvasott a gondolataimban – másképpen
szólva, felfedte előttem hajlamaimat – a legkevésbé sem
tolakodóan – hanem igaz éleslátással. Valóban – az én
Melusinám – éppen így egyesíti a rendezettséget és
az emberségest a természetellenessel és Vaddal – ahogyan Ön
felveti – a tűzhelyépítőt és a pusztító Démont. (És nőnemű, amit
Ön nem észrevételez.)
Nem is tudtam, hogy Ön olyan gyermetegségek olvasója,
mint a Novemberi regék. Apám meséi ezek mindenekelőtt –
ama sötét hónapokban mesélte őket – csakis – melyekbe valók.
Mondogatta, hogy azok a gyűjtők és kutatók, akik Bretagne-t
a nyári hónapokban keresik fel – mikor a tenger néhanap
nyájas, és felszáll a pára a gránitról, amely már-már csillog –
netán nem lelik, amiért jöttek. Az igazi regék csak a sötét
estéken hangzottak el – Toussaint, Mindenszentek után –
hazajárókról, démonokról, ómenekről, a Levegő Hatalmainak
Fejedelméről. Meg az Ankouról – aki iszonyatos szekeret hajt –
recsegő, nyikorgó, csikorgó jármű, melyet bárki meghallhat
a háta mögött a néptelen hangárban éjnek évadján – tele
holtak rakás vagy ityegő-fityegő csontjával. A kocsisa pedig
Csontváz – hatalmas kalapja alól csak a tátongó két Szemüreg
látszik – nem a Halál maga, ezt Önnek tudnia kell, hanem
a Halál Szolgája – nála van a Kaszája is – s nem befelé fordítja
az élét, mint aratáskor, hanem kifelé – minek? (Hallom apám
hangját a sötét estében, amint azt kérdi – minek? S ha én ilyen
laposan mesélem – hát – mert hosszabbodnak a napok,
odakinn pacsirta dalol, dalol az én galagonyás, tajtékos,
Májusomban – s ez az egész olyan Időtlen.) Ha még levelezünk
egymással novemberben – miért is tennénk? És miért is ne? –
lesz kibontandó regém – s nem parlagon – szakasztott apám
modorában. November után következtek a szelídebb regék
a Mi Urunk Születéséről – emlékszik, ugye, a breton
hiedelemre, hogy azon a szent napon megszólal a Jószág
az Istállókban, Ólakban – de e bölcs, ártatlan Teremtményeket
nem értheti ember – különben Halálfia.
Jegyezze meg – ezentúl ne úgy írjon munkám iránti
érdeklődéséről, mintha tolakodás lehetne. Ön mintha nem
tudná, Mr. Ash, hiába járatos a nagyvilágban, ahol én elvétve
fordulok meg, miféle fogadtatásban van része rendszerint a Női
Toll alkotásának – s kivált, ha mint a mi esetünkben – csupán
vélelmezett. Reményeink netovábbja ennyi – jaj, igazán
pompás – egy nőtől. S vannak számunkra tiltott Témák –
dolgok, amelyekről tudnunk sem szabad. Nem mondom, hogy
nem lehet – mert van – különbség a férfiak köre és ereje meg
a mi korlátolt tudatunk s talán gyengébb felfogóképességünk
között. De éppoly szilárdan vallom, hogy e korlátok megvonása
jelenleg teljesen elhibázott – Mi nem pusztán kandeláberei
vagyunk az erényes gondolatoknak – nemcsak a Tisztaság
edényei – gondolkodunk, érzünk, úgy bizony, sőt olvasunk –
Önt a jelek szerint ez nem botránkoztatja meg nálunk, nálam,
aki pedig sokak elől ellepleztem már, milyen mértékű – kölcsön
– tájékozottságom az emberi furcsaságokban. Mármost – ha
van okom fenntartani e levelezést – ez nem lehet más, mint
éppen az Ön – valóságos vagy megjátszott – tudatlansága
arról, hogy egy nőről miféle képességeket szokás feltételezni.
Olyan ez nekem – mint holmi erős, szilárdan gyökerező Bokor
markolása annak, aki szakadékba esne különben – fogózóm –
megtartóm –
 Mesélek valamit – de inkább nem is, rágondolni is rettenetes
– de mégis, a bizalom tanújeleként – Ön iránt.
Küldtem kisebb verseimből – remegő kézzel válogattam –
egy nagy Költőnek – aki névtelen marad, képtelen vagyok
leírni a nevét – azzal a kérdéssel – Versek Ezek? Van-e –
Hangom? Udvariasan válaszolt, késedelem nélkül – igen
tetszetősek – nem teljesen szabályosak – néhol megszegik
az illemet – de mérsékelten bátorít – kitölthetem így az életem,
míg nem lesznek – hadd idézem szó szerint – „édesebb,
súlyosabb kötelességeim”. Mármost ilyen bírálat nyomán
hogyan is vágyhatnék én azokra – Mr. Ash – hogyan? Ön
elértette megfogalmazásomat – hogy Nyelvben való Létezés –
Értse meg – életemben Hárman – mindössze Hárman látták –
hogy a szavak szüksége – arról, amit látok – de a szavak is,
legfőképpen a szavak – a szavak teszik ki életemet, egész
életemet – ez a szükség olyan, mint a Póké, aki nagy teherként
görgeti maga előtt Selymét, melyet meg kell fonnia feltétlenül –
ez a selyem az élete, az otthona, az oltalma – étele-itala – s ha
megtámadják, letépik is, hát mit tehet mást, készít újat, újra
fon, újra tervel – Ön azt mondja rá, türelmes – az is – de lehet
Vad is – ez a Természete – nem tehet mást – vagy belepusztul
a csömörbe – ért-e engem?
Most nem írhatok többet. Túlcsordul a szívem – túlságosan
kitárulkoztam – ha átolvasnám e lapokat, elhagyna a bátorság
– hát küldöm őket javítatlan, fejükön minden vétkükkel – Isten
áldja, óvja Önt.

Christabel LaMotte

Drága Barátom,
ugye nevezhetem magam az Ön barátjának? Hiszen igaz
gondolataim hosszabban időztek Önnel, mint bárki mással
az utóbbi két-három hónap folyamán, s ahol a gondolataim, ott
vagyok magam is igazából – még ha küszöblétre,
ideiglenességre vetetten is, mint a csipkebokor. Sietősen írok
most Önnek – nem ez a válasz legutóbbi nagylelkű levelére –
egy látomást akarok megosztani, mielőtt különössége
megfakulna. Válasz is illeti Önt, meg is lesz – de el kell
mondanom ezt Önnek, míg futja a bátorságomból. Kíváncsi?
Szabadjon remélnem.
Először is hadd gyónom meg, e látomásban Richmond
parkbeli sétalovaglásom során volt részem. S hogy miért
gyónás? Egy költő, egy úriember miért ne lovagolhatna ki
barátaival bárhová, kedve szerint? Barátaim testgyakorlásra
invitáltak a Parkba, s megfejthetetlen nyugtalanság legyintett
meg, mintha faültetvényeit, zöld tisztásait kimondatlan tiltó
bűbáj övezné, akárcsak az Ön kis házát, vagy amilyen
titokzatos-szépnek Shallot várát a lovagok látták, vagy
amilyen a regében, szúrós vadrózsabokrok közt az álom erdeje.
Mármost, ha a regéknél tartunk, mint Ön is tudja, minden tiltás
csakis azért van, hogy megszegjék, óhatatlanul – az Ön
Melusinája is példázza az engedetlen lovag kirívó
balszerencséjével. Meglehet, tán nem is kapok a sétalovagláson
a Parkban, ha nem csillámlik, fénylik oly nyilvánvalóan
az elzártság, a tilalmasság. Ámbár hozzá kell fűznöm, mint
hamisítatlan tizenkilencedik századi úriember nem formáltam
jogot arra, hogy elhaladjak az iszalag és a rózsa vagy
a tajtékos galagonyafa előtt, holott könnyedén, mintegy
mellesleg megtehettem volna – a járda elvégre szabad pálya.
Nem váltom elképzelt rózsalugasomat valóságosra, míg nem
kapok meghívást, hogy kerüljek beljebb – pedig tán
sohanapjáig is várathat ez magára. Így aztán – a Parkon belül
lovagoltam – s azokra gondoltam, akik vaskapuihoz oly közel
laknak – s elképzeltem, bármelyik fordulóban megpillanthatom
egy félig-meddig ismerős kendő vagy főkötő illanását, mintha
csak az Ön fehér hölgyeinek egyike lenne – És kissé
bosszankodtam a derék kvéker úron, akinek unott tellurikus
állapotai annyival több bizalmat keltenek, mint R. H. Ash költői
erkölcse –
Nos, mint minden derék lovag minden derék történetben –
lovagoltam, kissé különvonultan, tűnődve a füves kifutón,
okkal bűvösnek vélhető csöndben. A park más részén
meglátszott a Tavasz serénykedése – nyúlcsaládot vertünk fel
a zsenge páfrány közül, izmosan pöndörödő kis levelei újszülött
kígyókat idéztek, félúton a tollas és a pikkelyes között – Fekete
hollók rajokban roppant ügybuzgón, fontoskodva masíroztak s
böködtek mindenféle gyökeret kékesfekete háromszög-
csőrükkel. És pacsirták szárnyaltak, Pókok vetették ki
tündöklő, geometrikus Csapdáikat, lepkék tántorogtak,
szitakötők egyenetlen lendülettel, kéken villogtak. És vércse
lovagolta a légáramlatokat felülmúlhatatlan könnyedséggel,
meredten bámulva a fénylő talajt.
Hát így – haladtam egymagamban – mind mélyebb s
mélyebbre a néma Lovaglóalagútba – nemigen tudva, hol
vagyok, s mégsem aggódva, nem törődve társaimmal, még –
bizonyos barátok közelségével sem. Tölgyesben vitt az út,
a feslő rügyek szilajon csillogtak a rájuk eső új, megújult
fényben – csupa időszakos gyémánt – de sötét uralkodott
a mélyén, a néma Hajóban. És nem dalolt madár, én legalábbis
nem hallottam, nem kopogott harkály, nem fütyölt, szökdelt
pacsirta. S én füleltem a növekvő Csöndet – a lovam lágyan
tapodta a makk-televényt – nedves volt még az esőtől – nem
ropogott, kissé ázott volt, de annyira nem, hogy tocsogjon. És
olyan, korántsem rendkívüli, érzésem támadt, hogy kifelé
tartok az időből, hogy az út, a keskeny, sötéttől pettyezett,
közönyösen nyúlik előre és hátra, s vagyok az is, aki valaha
voltam, s aki egykoron leszek – egyszerre, egymásba fonódva
– s szemtelenül léptettem tovább, hiszen mindegy, oda vagy
vissza tartok, vagy egy helyben maradok-e. Mármost nekem
az ilyen pillanat költészet. Ne értsen félre – nem kisasszonyos
„verselgetés”-re gondolok – ez a sorok hajtó erejének forrása –
És sorokról szólván a verseket is értem természetesen, de
a bennünket közönyösen keresztező élet sorát is – az Eredettől
a Teljesedésig. Jaj, hogyan mondhatnám el Önnek? De hát
kinek, ha nem Önnek kísérelhetem meg egyáltalán leírni
az ilyen leírhatatlan – derengő megfoghatatlant? Képzeljen el
egy elvont vázlatot, mintha a rajzmestere igazítaná helyre
a perspektívát – vonalsorok legyezőjét-alagútját, melyek nem
a vak Semmibe vezetnek, hanem az Eltűnéshez, a Végtelenhez.
S ezután képzelje el, hogy e Vonalak testet öltenek a puha,
fénylő levelekben, a sápadt világosságban, a fölé hullámzó
kékségben – a nyúlánk, foszló szürke irhás törzsekben – még
a talaj barázdáiban is – páratlan szőnyeg barnákból,
koromfeketeségekből és tőzeg és borostyán és kőris – minden
különválik és mégis egy – előrelendít és maraszt… nem is
tudom, hogyan mondjam el… bízom benne, Ön már felfogta…
A távolban Tócsa látszott. Utamban feküdt – barna víz –
a színe mély, mélysége bizonytalan – a fák koronáját tükrözte
sötét, háborítatlan tükre. Ránéztem, félrenéztem, s mikor
visszanéztem rá, Lényt mutatott. Feltételeznem kell, hogy e
Lényt valamiféle szerény varázs hozta oda, mert korábban nem
volt ott, s aligha lépdelt arra, mert a felszín néma, s
háborítatlan maradt.
Mármost ez a Lény egy kis kutya volt, tejfehér, finoman
hegyes pofácskájú, értelmes fekete szemű. Feküdt – Sphinx
couchant – azaz inkább kushadt, félig a víz fölött, félig alatta,
vállát, combját nyaldosta, megosztotta a felszín finom
hajszálrajza, végtagjai zöld-borostyán áram alól villantak.
Törékeny tappancsait kinyújtotta, s köré kunkorodott pompás
farka. Rezzenetlen volt, mint a márványszobor, s nemcsak pár
pillanatig, de tetemes időn át.
Nyakán körkörös ezüstcsengők sorát viselte ezüst láncon –
nem csengettyűcskéket, hanem sirály-, sőt bantamtojásnyi
harangokat.
Lovam meg én csak álltunk s bámultunk. A lény, váltig kővé
dermedten, visszabámult, magabiztosan, öntudattal,
valamiképp parancsolón.
Másodpercekig teljességgel tanácstalan voltam, vajon e
jelenés valóság, hallucináció vagy micsoda? Más időből
érkezett? Olyan valószerűtlenül hevert: Canis aquaticus
a javából, felbukkanó vízi szellem, vagy félig elmerült földi lélek.
A világért sem lettem volna képes továbbnyomulni, arra
ösztökélni, engedjen utat, mozduljon, tűnjön el. Bámultam rá, ő
meg rám. Megtestesült versnek láttam, s Ön jutott eszembe,
meg a kiskutyája és a földet pásztázó nem földi lényei. Eszembe
jutott még Sir Thomas Wyatt számos verse – zömmel
vadászversek, ám a Hajsza célpontjai az Udvari Kamarában
bennfentes Lények. Noli me tangere, mintha csak ezt
nyilatkoztatta volna ki gőgösen az állat, s nem tehettem, nem is
tettem meg, hogy becserkészem, de visszatértem az időbe,
a napvilágra, a napi fecsegés időszámításához, tőlem telhetően.
Most pedig leírom – talán nem nagy eset az Ön szemében –
vagy bárkiében, aki olvashatja e beszámolót. Pedig mégis az.
Jeladás volt. Erzsébetre gondoltam ifjúságában, amint
ugyanebben a parkban vadászik épp ilyen kutyákkal – a Szűz
Vadásznő – a feddhetetlen Artemisz – s mintha csak láttam
volna szilaj, fehérlő arcát és az őzet menekülni előle. (A jól
táplált példányok, melyeknél elhaladtam, elégedettebben nem
is legelészhették volna a füvet, vagy szoborként meredtek rám,
az általam felbolydított levegőt szimatolva.) Tudta-e, hogy
a házi tűzhelyet keresztező Vad Hajsza esetenként kis kutyát
hagyott hátra, melyet a kellő bájolással lehetett csak elijeszteni,
különben álló évben ott maradt, s a házban fölevett mindent,
míg a Vadászok vissza nem tértek érte ismét?
Nem írok többet erről a dologról. Elég nagy bolondot
csináltam magamból így is, méltóságomat mindenestül
letettem az Ön kezébe – azzal a bizalommal, melyet Ön
fogadott nekem legutóbbi, felejthetetlen levelében, melyet, mint
kezdetben leszögeztem, még meg fogok válaszolni.
Hadd tudjam, Ön hogyan vélekedik az én jelenésemről –
 A Swammerdamnak elkel némi igazítás itt-ott. Ez az ember
furcsa intellektus volt és elveszett lélek – megvetett és
eltaszított, mint annyi nagyok – életének körülményei szinte
tökéletesen egybeestek természetéből fakadó legfőbb
gondjával – hogy megszállottságot ne mondjunk. Drága
barátom, gondoljon az emberi szellem sokrétűségére, alakváltó
képességére, tágíthatóságára – egyszerre fér meg egy szűk
hollandi titokkamrában – s boncol mikroszkopikus szívet – s
szemlél látomásos vízi ebet a legragyogóbb angol levegőn és
levélpompában – és bolyong Galileában ama mezők liliomait
vizsgálgatva Renannal, megbocsáthatatlanul firtatva
képzeletében a láthatatlan szoba rejtelmeit, ahol az Ön feje
hajlik a papír fölé – és Ön mosolyog művén – mert mostanra
Melusina készül már és a lovag találkára siet a Szomjú
Forráshoz –

Drága Barátom,
ha így szólítom – Utoljára is, habár Először. Leszáguldottunk
egy Lejtőn – én legalábbis – melyen óvatosabban kellett volna
– vagy Egyáltalán Nem. Rádöbbentettek, folyamatos
társalgásunk veszélyekkel terhes. Tartok tőle, a tapintat
hiányára vall, hogy kimondom – nem látok kiutat – Önnek nem
vetek szemére semmit – magamnak sem – hacsak nem
a szemérmetlen feltárulkozást – de hát miről is? – hogy
szerettem apámat és eposzt szándékozom írni?
Ám a világ nem nézné jó szemmel ezt a levelezést – egy
megosztott magányban élő magamfajta nő – és egy férfi között
– ha mégannyira nagy és bölcs költő is ez a férfi –
Egyeseknek számít, amit a világ – és a férfi felesége –
szólhat. Egyeseket sért a férfi helytelenítése. Figyelmeztetést
kaptam, s talált – ha féltem szabadságomat, hogy élhessek
a magam módján – s magam járjak el dolgaimban – és
munkálkodhassam munkámon – különleges gonddal kell
őrködnöm azon, hogy kellőképpen tisztes képet mutassak
a világ s a feleség szemében – hogy elkerüljem a férfi
kedvezőtlen véleményét – s mozgásszabadságom ebből
következő sérelmes korlátozását.
A legkevésbé sem vonom kétségbe az Ön tapintatát – sem
ítélőképességét – sem jóhiszeműségét.
Nem gondolja, hogy jobb lenne – beszüntetni e levelezést?
Jóakarója mindörökre
Christabel LaMotte

Drága Barátom,
levele megrendített – Önnek sejtenie kellett ezt, tekintettel
a pálfordulásra az előzőhöz képest, s a jóhiszeműségre s
bizalomra, melyek (úgy hittem) tartósan szárba szökkentek
közöttünk. Feltettem magamnak a kérdést – mit követtem el,
hogy így megriasztottam – s azt feleltem, áthágtam az Ön által
elvonultsága köré vont határokat Richmondba látogatván, s
nem pusztán a látogatás tényével, de a látottak megírásával is.
Unszolhatnám, ne vélje ezt többre egy különös jelenség
szeszélyes eltúlzásánál – noha nem az – ha magamba szállván
valóban úgy vélném, ez az ok. De hát nem ez az ok – vagy ha
netán ez volt is, levele hangvétele alapján, már megszűnt
az lenni.
Be kell valljam, először nem pusztán megrendülést éreztem,
de haragot is, amiért így ír. Ám túl sok forgott kockán – többek
között a tapintat és az ítélőképesség, melyet tulajdonítani
szíves nekem – hogysem haragosan írjak vissza. Ezért tehát
hosszasan, alaposan gondolkodtam levelezésünkről, s az Ön
helyzetéről, arról, az Ön szavaival – hogy egy nő „félti
szabadságát, hogy élhessen a maga módján”. A szabadságával
nekem semmi tervem nincsen – kívánkozott visszavágnom,
éppen ellenkezőleg –, tisztelem, becsülöm, csodálom ezt
a szabadságot s a hozadékát, munkásságát, szavait, nyelvből
szőtt hálóját. A magam kárán megtanultam milyen
boldogtalanságot hozhat a nőre e szabadság hiánya – milyen
visszás, fájdalmas, pazarló mindaz a hétköznapi korlát, melyet
nyögni kénytelen. Én tiszta szívből nagyszerű költőnek
tekintettem Önt, s barátomnak.
Ámde – nézze el ezúttal óhatatlan tapintatlanságomat –
az Ön levele fehéren-feketén úgy határozza meg kettőnk
kapcsolatát mint férfi-nő viszonyt. Mármost ha ez elmaradt
volna, a végtelenségig folytathattuk volna szerény
eszmecserénket – leheletnyi ártatlan udvarlás, mondhatni
udvari hódolat fűszerével – de legfőként ama törvénybe
bizonyára nem ütköző óhajtól vezetve, hogy a művészetet,
vagy mesterséget tárgyaljuk, melyet mindketten magunkénak
vallunk. Azt gondoltam, Ön ehhez a szabadsághoz is
ragaszkodik. Mi vitte rá, hogy a szúrós konvenciók kerítése
mögé húzódjon?
Visszahozható-e bármi?
Hadd tegyek itt két észrevételt. Először is Ön nem szögezi le
szilárdan, hogy további leveleket nem szabad váltanunk. Ön
kérdő módban ír – ráadásul álláspontomnak fejet hajtva, vagy
pusztán női önbecsmérlésből (a legrosszabbkor?) vagy
lelkiállapota igaz tükreként – mert nem teljesen biztos benne,
hogy lezárta ezt az ügyet.
Nem – kedves Miss LaMotte – nem gondolom (az Ön által
beterjesztett tényállás alapján), hogy jobb lenne beszüntetnünk
a levelezést. Nekem nem lenne jobb – vesztes volnék, szinte ki
se tudom mondani, mennyire, s annyi elégtételben sem lehetne
részem, hogy helyes vagy nemes dolgot cselekedtem, mikor
lemondtam olyan levelezésről, amely örömmel – és
szabadsággal – töltött el, s nem ártott senkinek.
Nem hinném, hogy Önnek jobb lenne – de körülményeivel
nem vagyok teljesen tisztában – ha meg akar győzni, állok
elébe.
Mint jeleztem, két észrevételem is van. Az elsőn túljutottunk.
A második, hogy Ön úgy ír – tán túl messzire megyek? –
mintha levelét részben más vagy mások nézetei diktálnák. Alig
is merem megkockáztatni ezt – csakhogy nagyon is feltűnő –
valami más hang szól az Ön soraiból – igaz-e a sejtésem?
Mármost lehet ez a hang olyané, aki az Ön hűségére és
figyelmére sokkal több jogot formálhat, mint amennyivel én
előhozakodhatom – de Önnek alaposan meg kell győződnie
arról, hogy ez a személy látva lát-e, nézőpontját nem torzítják-
e egyéb megfontolások. Hiába keresem a hangnemet, mellyel
Önhöz úgy fordulhatnék, hogy ne sodródjam sem leckéztetés,
sem panasz felé. Nem tudom – mert Ön oly hamar vált életem
részévé –, hogyan nélkülözhetném?
Továbbra is szeretném elküldeni a Swammerdamot.
Megenged ennyit?
Rendelkezzék velem
Randolph Ash

Drága Barátom,
hogyan feleljek Önnek? Hirtelen voltam, udvariatlan voltam –
félvén, Akaratom gyönge, és mert hang vagyok – némuló,
halkuló –, panaszosan sikoltok a Fergetegből – melyet
Őszinteséggel le nem írhatok Önnek. Magyarázattal tartozom
– de nem szabad – de mégis kénytelenség – különben
a viszolyogtató Hálátlanságért ítéltetem meg, csekélyebb
vétkekről nem szólva.
De Őszintén nem lehet, Uram. A – becses – levelezés túl sok
és túl kevés – és főként és mindenekelőtt azt kell mondanom,
kompromittáló.
Milyen hideg, szomorú szó. Az Ő szava – a Világ szava – meg
a prűd Feleségé is. De a szabadságnak korlátja.
Hadd térjek ki – a szabadságra és az igazságtalanságra.
Igazságtalanság – hogy szabadságomat követelem – Öntől –
aki teljességgel tiszteli. Nagylelkű, amit a szabadságról állít –
hogyan is fordulhatnék el.
Rövid történettel egészítem ki a Tényállást. Apró, névtelen,
elfeledett cselekedetek történetével. Erről a mi Betánia
lakunkról – mely nem véletlenül nyerte nevét. De most térjünk
Önre és csodás Versére – Betánia az a hely, ahol a mester holt
barátját feltámadni szólította valaha személyre szólón.
De nekünk, Női személyeknek az a hely volt, ahol sem nem
szolgáltunk, sem nem szolgáltak nekünk – szegény Mártának
nyűg volt annyi szolgálat – élesen rátámadt Mária húgára, aki
az Ő lábához telepedett, az Ő igéjét hallgatta s a jobbik részt
választotta. Mármost én inkább hiszem George Herberttel:
„Seperni, a Te törvényed szerint / Erény és dicsőség.” Tervet
kovácsoltunk – drága Társam s jómagam –, hogy Betániát
alapítunk magunknak, ahol minden munka a Szeretet és az Ő
Parancsolatai jegyében folyik. Tudnia kell, megismerkedésünk
Mr. Ruskin egyik csodálatos, a kézművesség és az egyéni
munka méltóságáról tartott előadásán esett. Mi ketten –
a Szellem Életét óhajtottuk élni – jó dolgokat művelni.
Gondolkodtunk, s arra jutottunk, ha garasainkat összeadjuk –
s rajzórák adásából elboldogulunk – vagy Tündérmesék, netán
Versek árulásából – olyan életet alakíthatunk ki, amelyben
a robot Művészi – szentség, amint Mr. Ruskin lehetőnek véli – s
közös, nem pedig Mester diktálja (kivéve Őt, aki a Mindenség
Ura, s az igazi Betániába látogatott.) Lemondást fogadtunk.
Nem a bennünket akkor körülvevő életről – a világi anyához
fűző görcsös Leányi Odaadásról – vagy a kifinomult nevelőnői
Rabszolgaságról – ezek nem jelentettek veszteséget – örömmel
menekültünk ezektől, az ellenkezést föl sem vettük. Lemondás
elé a Külvilág vonatkozásában néztünk – a szokásos női
Remények (s velük a szokásos női Félelmek) tekintetében,
cserébe – merhetem mondani, a Művészetért – az alkotás napi
penzumáért – a pompás függönytől a Misztikus Festményig,
a fondanrózsás süteménytől a Melusina-eposzig. Megpecsételt
Egyezség – ennyit erről. Választott életmód – amely, higgye el,
csodálatos boldogságot hozott – és nemcsak nekem.
(Levélváltásunk olyannyira Rögeszmémmé vált, hogy hadd
kérdezzem meg – látta már Ön Mr. Ruskint a Természet
Művészetét szemléltetni olyanformán, hogy lefesti az erezett
követ a vizes pohárban? Színei ékszer-tündöklésűek, tolla,
ecsetje hallatlan finom, oly találóan fejti ki, miért kell mindent
olyannak látnunk, amilyen igazából – de elragad a hév – jobb,
ha abbahagyjuk – )
Megválasztottam utamat – drága Barátom –, nem
tágíthatok. Ha akar, gondoljon rám úgy, mint Shalott hölgyére
– csak Bölcsességem Szűkösebb – aki inkább nem Kortyol
a kinti levegőből, nem vállalja a dermesztő utazást a folyón
a Halál felé – inkább szorgalmasan rajta tartja szemét Hálója
tarkaságán – szakadatlanul jártatja vetélőjét – készít – valamit
– hogy bezárhassa az Ablaktáblákat s a Kémlelőnyílást is –
Ön azt mondja majd, nem fenyeget Ebben. Ön érvel majd –
észszerűen. Vannak dolgok, melyekről nem szóltunk egymással
túl az – Egyen – melyet oly kíméletlenül – Leszögezett.
Bensőmben tudom – a Fenyegetés jelen van.
Legyen türelemmel. Legyen nagylelkű. Bocsásson meg
Barátja
Christabel LaMotte

Drága Barátom,
legutóbbi leveleim úgy jártak, mint Noé hollói – kiröppentek
a vízözön fölé, át a csordultig telt Temzén ezekben az esős
napokban – és nem tértek vissza, sem életjelet nem hoztak.
A legtöbb reményt az utoljára-feladotthoz fűztem, benne
a Swammerdammal, melyen alig száradt még meg a tinta. Úgy
véltem, feltétlenül látnia kell, hogy bizonyos értelemben ön
hívta életre – az Ön érzékeny megjegyzései, nem emberi
parányok élete iránti kifinomult érzéke híján bizonyára
durvább képmás, kevésbé világos fogalmazás született volna
szikkadt csontjairól. Egyetlen más Versem sem íródott akár
a legcsekélyebb Mértékben is egyetlen Olvasónak – csakis
magamnak vagy holmi félig-meddig elképzelt Alter Egomnak.
Ön pedig nem az – az Ön különbözőségéhez, az Ön másságához
fordítom Lényemet – lenyűgözve, találgatva. És most
hiúságomat – sőt mást is – Emberi Barátságba vetett hitemet
sérti – hogy Ön képtelen – hiszen badarság feltételezni, hogy
nem meri – akár csak nyugtázni is versemet.
Ha rossz néven vette tőlem, hogy legutóbbi, oly rég kelt
levelét ellentmondásosnak nevezem (joggal) vagy félénknek
mondtam (joggal), akkor meg kell bocsátania nekem. Felteheti
a kérdést, miért írok konokul továbbra is olyannak, aki
kinyilatkoztatta, képtelen tartani a barátságot (melyről
ugyanakkor leszögezte, becses számára), és megátalkodik
a hallgatásban, elutasításban. A szerelmes tisztességgel
elfogadhat ilyen búcsút – de a békés, a nagyra becsült barát
miért tenné? Hát leheltem – vagy firkantottam vagy
körmöltem – én bármiféle nem illő figyelemnek legcsekélyebb
jelét is – semmi „ha másképpen állnának a dolgok, ah, én
bizony", semmi „Az Ön, tudom, oly csillogó szeme, megláthatja"
– dehogy – színtisztán igaz eszméimet közöltem, amelyek
lényem lényegéhez sokkal közelebb esnek, mint az ilyen
eszetlen galantéria – és Önnek ez tűrhetetlen?
Hogy miért vagyok annyira konok? Magam sem tudom.
A leendő Swammerdamok kedvéért talán – mert már látom,
öntudatlanul odáig jutottam, hogy Önt – ne gúnyolódjon –
egyfajta Múzsának tekintem.
Megírhatta volna Shalott hölgye a Melusinát rácsos,
körülárkolt tornyában?
Ön nyilván azt mondja majd, túlzottan elfoglalja a versírás,
hogysem még Múzsának is álljon. Én nem tartanám
összeegyeztethetetlennek a kettőt – még úgy is gondolhatná
bárki, kiegészítik egymást. De Ön nem enged.
Ne tévessze meg gunyoros hangom. A jelek szerint csakis ez
várhat rám. De reménytelenül is tovább remélek – hogy ez
a levél a Galamb, amely a remélt Olajágat hozza. Ha mégsem,
többé nem háborgatom.
Mindig igaz híve
 R. H. Ash

Kedves Mr. Ash,

nem először veselkedem neki e levélnek. Nem tudom, hogyan
kezdhetném, sem azt, hogyan folytathatnám. Támadt egy
Körülmény – jaj, már írni sem tudok, hiszen hogyan is
támadhatna körülmény, miféle szerzet lehetne az?
Drága Uram – levelei nem értek el – ennek Oka van. Sem
a fehér Hollók – sőt, végtelen veszteségemre – a Verse sem.
Tartok tőle – sőt, tudom, ha meg nem győződhettem is
tulajdon szememmel – Elrabolták őket.
Ma véletlenül – sebesebben futottam a Postás üdvözlésére.
Papír körüli – Csatára került sor. Lecsaptam. Szégyenemre –
szégyenünkre – mindketten – lecsaptunk.
Kérem – könyörgök – az Igazat vallottam – ne ítélkezzék.
Tisztességemet akarták őrizni – s habár nem éppen osztom
a buzgó gondra ösztökélő Elővigyázatosságot – hálával
tartozom érte, hálát kell adnom, s hálás is vagyok.
Na de Lopáshoz folyamodni
Jaj, Uram, visszás érzelmek között vergődöm. Hálás vagyok,
mint mondtam. De óhatatlanul nagy haragra gerjeszt, hogy így
becsaptak – s haragszom az Ön nevében – mert
leghelyesebbnek tán azt tartottam volna – ha nem válaszolok
ama levelekre – mégsem volt joga senkinek útjukat szegni –
bármely indítékból.
Nem tudom, hová lettek. Mint hallom, ízekre tépték őket. És
velük a Swammerdamot. Hogyan lehetne megbocsátani? És
mégis – hogyan is ne?
A házban – amely oly vidám volt egykor – most sírás,
jajgatás az úr, meg a Fekete Fejgörcs Kínos Gyászleple – Cicka
kutya fel-alá somfordál – Monsignor Dorato némán húzza meg
magát – én pedig – én nem találom a helyem – kérdem
magamban, kihez fordulhatnék – és Önre gondolok, Barátom,
ennyi baj gyanútlan okozójára –
 Tudom, félreértés az egész.
Már azt sem tudom, mi helyes vagy helytelen az Eredendő
Lépés – a levelezés megszakítása – tárgyában.
Ha a házibéke – megőrzése volt a cél – most aztán Isten
igazából csörög az edény.
Jaj, drága Barátom – annyira haragos vagyok – különös,
tüzes villámokat lát elárasztott szemem –
Nem merek többet írni. Nem bízhatom abban, hogy további
közlendőiből bármi eljut hozzám – sértetlenül – sőt, egyáltalán
–
Verse elveszett.
Hát adjam fel – csak így? Én, aki kiharcoltam
függetlenségemet a Családdal, a Társadalommal szemben?
Soha. Tudván tudva a kockázatot, úgy tűnhetek föl, mint aki –
Következetlen, Köpönyegforgató, akaratgyenge és nőies –
kérdem Önt – lehetséges-e sétát tennie a Richmond Parkban –
mikorra mondhatnám – Ön nem fog ráérni – az elkövetkező
három nap bármelyikén úgy délelőtt tizenegy tájban? Ön
nyilván noszogatja az időjárást, legyen csak mostoha.
Az utóbbi napok ijesztőek voltak. Olyan magas a Vízállás –
a Temze minden dagállyal előrébb nyomul, befolyik parton-
töltésen – bőszen hág felfelé – kacagva csapkod keresztül
a kövezett járdán – kerteket foglal ügyet sem vetve kapura,
léckerítésre – kanyargósan lopakodik – felbuzog – barnán,
sűrűn – annyi hordalékkal – gyapothulladék, toll, ázott
ruhanemű, döglött állatkák – amely beteríti az árvácskát,
a nefelejcset – s a korai Mályvarózsát ostromolja. Én feltétlen
ott leszek. Kiviszem Cicka kutyát – ő legalább teljes szívéből
hálás lesz nekem – gumicsizmában, esernyővel felfegyverkezve
– a Richmond Hill felőli kapun lépek be a parkba – arrafelé
talál – ha méltóztatna eljönni.
Bocsánatkéréssel tartozom, s személyesen akarnám
megtenni, íme, az Ön olajága. Elfogadja?
Jaj, az az elveszett vers –
 Igaz barátja

Drága Barátom,
remélem, jól hazaért. Néztem Maga után, míg csak el nem tűnt
a szemem elől – két eltökélt csizmás lábacska és négy ügető
szürke karmos fakasztott kis forrásokat, ahogy mentek, vissza
sem nézve. Maga legalábbis nem nézett vissza, Cicka kutya
egyszer-kétszer hátrafordította szürke pofáját, remélem,
sajnálkozva. Hogy tudott szántszándékkal így megtéveszteni?
Buzgón kémlelem a Károly király spánieljét vagy a tejfehér
kopócskát – erre Ön úgy jön oda, hogy szinte agyonnyomja,
félig eltakarja egy hatalmas, szikár, szürke szerzet, ami tán
valami ír tündérmeséből vagy északi farkasvadász-sagából
léphetett ki. Még mit torzított el számomra ilyen huncutul?
A Betánia-házról formált elképzelésem napról napra változik
ezek után – boltívek vándorolnak, ablakok nevetnek és
nyújtóznak, sövények közelítenek és hátrálnak – állandó
alakváltás és igazodás – semmi állandóság. Ó, de
megpillanthattam az arcát, ha csak villanásokra is a főfedő
csepegős karimája s a hatalmas, szerfölött célszerű esernyő
homály-íve alól. És megfogtam a kezét – kezdetben és végül –
az enyémben nyugodott, bizalommal, ez a reményem, ez
a hitem.
Micsoda séta, micsoda szélben, feledhetetlen.
Esernyővázaink összeakadása, amint összehajolunk szót
váltani, reménytelen egymásba kuszálódásuk, a szavainkat
elragadó szélrohamok, a mellettünk röpdöső levélfoszlányok, s
a hegy ormán az őzek, amint futnak, nekifutnak az ólomszínű
felhő vajúdó, hánykolódó tömbjének. Miért mesélem Magának,
akivel együtt láttuk? Hogy a szavakon is osztozzunk, ahogyan
osztoztunk az orkánban és a hirtelen csöndben, mikor csitult.
Nagyon is a maga világában jártunk, a maga vízi
birodalmában, a mezők vízbe fúltak, akár Is városa, a fák
a gyökerüktől lefelé is nőttek, nemcsak fölfelé – és közömbösen
kavarogtak a felhők mind az égi, mind a vízi lombban –
Mi másról szólhatnék? Újra lemásolom Magának
a Swammerdamot – bajos munkálkodás, mert minduntalan
apró fogyatékosságokra leszek figyelmes, némelyiket
orvosolom, némelyik miatt meg csak a fejem fájdítom. Jövő
héten megkapja. Jövő héten ismét sétálunk, ugye, mostanra
meggyőződhetett, ugye, hogy nem emberevő óriás vagyok,
csupán szelíd, kissé nyugtalan úriember?
Magának is – mint nekem – annyira furcsa volt-e, ami
persze roppantul természetes is, hogy olyan elfogódottak
vagyunk egymással, holott papíron sokkal alaposabban
megismerkedtünk? Úgy érzem, ismerem, mióta az eszemet
tudom, és mégis keresem az udvarias szófordulatokat,
a szokványos kérdéseket – Maga titokzatosabb, mikor jelen
van (feltételezésem szerint zömünknél így van ez), mint
amilyennek a tintával rótt jelek mutatják. (Talán
valamennyiünk ilyen. Meg nem mondanám.)
Most nem írok többet. A címzés az utasításnak megfelelően
Richmond Poste Restante. Nem egészen kedvemre való ez
az álság – az ilyen sötét üzelemnek minősíthető lépés –
gátlásokat okoz. S amilyen élénk az erkölcsi érzéke, erkölcsi
függetlenségének büszke tudata, bizonyára Maga sem veszi
könnyen. Nem gondolhatnánk ki valami jobbat? Enyhülni fog-e
a kényszer? Magára hagyatkozom, de aggódom. Tudassa, ha
módjában áll, hogy kézhez vette ezt az első letét-levelet.
Tudasson hogylétéről, s a hamaros viszontlátásról.
Tiszteltetem Cicka kutyát –

Drága Barátom,
levele szerencsésen megérkezett. Az álsággal fején találta
a szöget. Gondolkodni fogok – megannyi Fátyol és Szögeskerék
hátráltat – gondolkodni fogok – remélem, több is telik tőlem
puszta – fejfájásnál.
Nem egykönnyen feledhetem ragyogó vonulásunkat az ázott
talajon. Sem egyetlen Szavát – sem a legilledelmesebb
Semmiséget – sem az Igazság, a Jövő Élet Méltányosságának
kimondására ellopott pillanatokat. Remélem, meggyőzhetem,
hogy Mrs. Lees szeánszai érdemesek komoly figyelmére.
Kimondhatatlanul Vigasztalók – a mélyen
megszomorítottaknak. Múlt héten bizonyos Mrs. Tompkins
több mint tíz percig ölben tarthatta halott kicsijét – azt
mondta, érzi a súlyát, kezén-lábán az ujjacskák pici csigáit is –
hát tévedhet az anyai szeretet? Az Apa is érinthette e kurta
időre megtért lény puha fürtjeit. Nem e világi fény is villant –
édes illat kísértete járt.
Tökéletesen igaza van abban, hogy a testi – majdnem azt
írtam, konfrontáció – konverzáció – megbolygatja a Leveleket.
Nem is tudom – mit írhatnék. Tollam nem engedelmeskedik.
Lenyűgözött a Maga hangja – így igaz – a Jelenlét – bárhogy
vesszük. Viszontlássuk-e egymást? Jót tesz-e vagy árt? Cicka
kutya – aki tisztelteti – biztos benne, hogy jót tesz – én
semmiben sem vagyok biztos – hát legyen kedd – ha nem jön,
megnézem a Poste Restante-ot, halászasszonyokkal,
divatbábokkal sorakozom, meg egy mord Kereskedővel, akinek
képe mennydörgéssé gyűrődik, ha hoppon marad.
Sóvárgok Swammerdamra.
Igaz barátja

Drágám,
majdnem ilyen vénában kezdtem – „meg tud-e bocsátani?” és
a többi – „pillanatnyi téboly”, aztán úgy gondoltam, meg is
kerülhetem az esetet mindenestül, tagadhatom a mágneses
vonzást, tagadhatom megátalkodottan, míg egyfajta mentő
képzelemmé nem lesz, a maga sajátos igazával. De a Természet
Törvényének éppúgy kijár a tisztelet, mint a többinek, s létezik
emberi törvény, amely a vas és a mágnes erőterével bír – ha
hazugságba térek ki éppen Maga előtt, akinek sohasem
hazudtam – végem van.
 Képe – amilyent egy pillanattal a téboly előtt mutatott –
velem marad halálom napjáig. Kis arcán a sápadt ártatlanság,
ahogyan felém fordul – kinyújtott keze – a vizenyős
napsütésben a nagy fák között. És én megfoghattam volna
a kezét – vagy nem – miért is ne? Ne lett volna választásom?
Most már nincsen. Soha nem éreztem, hogy Létem egésze így
összpontosulna – egyetlen célra, egyetlen helyre, egyetlen időre
– a pillanat áldott örökkévalósága végtelennek tetszett.
Éreztem, hogy Maga szólít, bár a hangja másról beszélt,
valamit a szivárvány skálájáról – de teljes Magával, lénye
legmélyével szólított engem, és nekem felelnem kellett – és nem
szavakkal – erre a szavakba nem öntött hívásra. Csak az én
tébolyom lenne ez? Míg a karomban tartottam (beleremegek,
ahogy felidézem s leírom) biztos voltam benne, hogy nem.
De hátrálok Magától, nem tudhatom, mit gondol, mit érez.
Mégis vallanom kell Magának. El kell mondanom, mi jár
a fejemben. A megbocsáthatatlan ölelés nem hirtelen felindulás
volt – nem az idegek pillanatnyi megbomlása – legbensőmből, s
hitem szerint legjavamból fakadt. El kell mondanom Magának
– mióta csak megismertem, tudom, Maga a sorsom, még ha
időnként önmagam elől lepleztem is e tudást.
Éjszakánként a Maga arcáról álmodtam, mindennapos
utcáim járva a Maga írásainak ritmusa dalolt néma agyamban.
Múzsámnak neveztem, s Maga az is, az lehet, küldötte a szellem
valamely ösztönző tájának, ahol egyre dalol és dalol az elemi
költészet. Még igazabban nevezhetem – Szerelmemnek –
tessék, kimondtam – mert megmásíthatatlanul szeretem,
ahogyan csak férfi szerethet, s lángolón. Ennek a szerelemnek
nincsen helye ezen a világon – olyan szerelem, figyelmeztet
megrendült értelmem, amely nem hozhat s nem is hoz majd jót
egyikünkre sem, olyan szerelem, melyet cselesen rejtegetni
próbáltam, hogy Magát óvjam, minden tőlem telhető
leleménnyel. (Leszámítva a teljes hallgatást, mutat majd rá
helyesen, csakhogy arra képtelen voltam.) A tizenkilencedik
század értelmes szülöttei vagyunk, meghagyhatnánk a coup de
40
foudre-t a Románcok szerzőinek – de meggyőződhettem,
Maga érti, miről beszélek, Maga elismerte, ha csak egy
pillanatra is (az a végtelen pillanat), hogy igaz szívemből szólok
legalábbis.
Most pedig azért írok, hogy megkérdjem, mitévők legyünk?
Lehet vég az, ami természetéből fakadóan kezdet? Számítok rá,
hogy levelem keresztezi a Magáét, amelyben kijelenti, bölcsen
és helyénvalón, hogy nem szabad ismét találkoznunk, látnunk
egymást – hogy még a leveleknek, a szabadság
tartományának sincs helye többé. S a terv, amely nyűgöz
bennünket, a konvenciók kötelme úgy kívánja, hogy én,
úriember lévén elfogadjam e feltételt, legalább időlegesen, bízva
abban, hogy a Fátum, vagy a terv kiötlője, aki lépteinket
felügyeli, további találkozást irányoz elő, véletlen folytatást…
Csakhogy, Drágám, én erre képtelen vagyok. Természet ellen
való – nem egyéni természetem, de Természet Úrnő ellen – aki
ma reggel a Maga személyében, a Maga személye által
mosolyog rám, minden tündököl – íróasztalomon
az anemonáktól az ablakon beszökő napfény-pászma
porszemcséiig, még a szavak is előttem a könyvoldalon (John
Donne), Magától, Magától, Magától. Boldog vagyok – mint
soha még –, holott tudom is én milyen hatalmas elmebeli
zaklatottságról, bűntudatról, borzadó visszakozásról kellene
számot adnom. Magam előtt látom csúfondáros kis száját,
újraolvasom a Hangyákról és Pókokról ejtett titokzatos szavait
– és mosolygok a gondolattól, hogy Maga egyfolytában csupa
kecses figyelem – sőt annál is több, és én tudom ezt, akár
tetszik Magának, akár nem…
Mit óhajtok? kérdezi majd bizonyára szokása szerint
a lényegre tapintva, s kissé gúnyosan – fogadkozásaimat
konkrét javaslatokká csupaszítva. Nem tudom – honnan
tudhatnám? Csupán irgalmához folyamodom, ne kisemmizés
legyen a részem, ne maradjon annyiban az az egyetlen
kiéhezett csók, ne még, ne most. Nem találhatnánk kicsike teret
időszakosan – ámulni, hogy megtaláltuk egymást?
Emlékszik-e – ugyan már, persze hogy emlékszik – hogyan
néztük a Szivárványt dombunk ormáról a fáink alatt – ahol
fény borította a vízcseppeket a meg nem fulladt levegőben – és
a Vízözön abbamaradt – mi pedig – álltunk az ív alatt, mintha
miénk lenne a Föld mindenestül, új Frigy által – S átfogva
a távolt végig töretlen a szivárvány, még ha elmozdul is,
ahogyan látószögünk változik.
Milyen kínkeserves Iromány ez, s talán csak porfogó
mindörökre a Poste Restante-ban. Időnként elmegyek majd
sétálni a Parkba, s várakozom azok alatt a Fák alatt –
bizakodom, hátha megbocsát – netán kicsivel túlmegy ezen.
A Magáé vagyok
R. H. A.

Jaj, Uram – a dolgok lebegnek, elmozdulnak, mind csupa

csillám, szikra, villanás. Ezt az egész hosszú estét végigültem
a tűz előtt – menedéket nyújtó zsámolyomon – égő orcámat
a láng Sóvárgásainak fordítva, a beboltosuláshoz, rőt
dünnyögéshez, az enyésző szén morzsálásához – ahová
ragadtatom magam – az élettelen porhoz – jaj, Uram.
Hiszen akkor – ott kint – mikor Szivárvány feszült a sötétre
a megfúló világ felett – nem csapott villám azokba a Fákba,
nem csörgött le Tagjaikon a földbe – mégis láng nyaldosott,
láng ölelt körül, láng terjedt ereimben – fölégetett, elnyelt
teljesen –

Villám-sújtotta fatörzsek
Tűz a légben
Csont, haj elenyésznek
Mindörökre vége

Ősszüleink ilyen izmos, körkörös fák alá bújtak el hitem szerint

– de a Szem látta őket – akik óvatlanul falták a tudást, mely
miatt halálnak halálával haltak –
Hacsak a földet nem borítja el másodszor is vízözön – már
eldőlt, hogyan pusztulunk – elmondatott nekünk –
És maga is – a Ragnarökben – Wordsworth megfúló
világának árjait megfelelteti – Surtur partokat nyaló
lángnyelveinek – Mind a földről a kérget leitta – S olvadt
aranyként rőt égboltra köpte –
Utána a Hamu-Es-ő –

Óvó KőrEs világfa, HamuEső, végzetes,

Port a porhoz, Ess, Ash, Ess –

Rajokban látok üstökösöket – arany nyilak homályosuló

szememnek – Fejfájást jósolnak – de a feketeség – a megégés
előtt – van még kevéske világosságom, hogy elmondjam – jaj,
mit is? Nem hagyhatom, hogy megégessen. Nem. Lobognék –
nem békésen, rendben mint szeretett szívem itt –
a gyönyörűség kicsi barlangjaival, izzó tűnékeny ékszer-
kertjeivel, ormaival, kerítéseivel – dehogy – úgy lobogok fel –
mint a Szalma Aszályos Napon – száguldó szél – remegés
a levegőben – égett szag – füstfoszlány – némi finom fehér por,
amely illő alakzattá parány időre áll csak össze, aztán csak
megannyi különálló szemcse – jaj, nem bírom –

Látja, Uram, egy szót sem vesztegetek Becsületre, Erkölcsre –

noha sokat nyomnak a latban – a Lényegre térek, így aztán
efféléről bőven értekezni fölösleges. A lényeg magányom,
fenyegetett magányom, melyet Ön fenyeget, holott nélküle
semmi vagyok – akkor pedig mit mondhat nekem becsület
vagy tisztesség?
Olvasok a Gondolataiban, kedves Mr. Ash. Ön most majd
felügyelt, gonddal korlátozott égést szorgalmaz – rácsot
a kandalló elé, szertartásos határokat, réz csúcsdíszeket – ne
41
progredietur ultra –
 Én viszont azt mondom – izzó szalamandrája Tűzokádó
sárkány. És küszöbön áll – a Lángba borulás –
A migrénes rohamot pillanatnyi téboly harangozza be. Ez
tart a tisztási tűz óta – a mostani percig – mikor is megszólal.
Közönséges halandó nem állhatja a tüzet úgy, hogy el ne
égne benne.
Nem mintha nem álmodtam volna, hogy beveszem magam
a katlanba – mint Sidrák, Misák és Abednego –
De belőlünk, kései értelmes lényekből hiányzik a hajdani
hívők csodatévő Szenvedélye –
Volt részem benne – Fehér Izzásban –, tovább ízlelgetnem
nem szabad.
A fejfájás sebesen harapózik. Fél fejem – kíntól túlcsorduló
lopótök, nem egyéb –
Jane kész postára adni ezt, hát küldöm vele. Bocsásson meg
a hibákért. És bocsásson meg nekem.
Christabel

Drágám,
mire véljem, amit írt – majdnem azt írtam: ami ért –
megjósoltam, a levelek keresztezik egymást – de hát
merhettem-e olyat jósolni, hogy nem hűvös visszautasítás jön,
hanem égető talány, hogy folytassam a Maga metaforáját?
Maga vérbeli költő – ha izgatott, zaklatott, ha rendkívüli
módon érdekli valami – eszméit metaforikusan fejezi ki. Hát mit
jelentsen ez a sziporkázás? Megmondom én Magának –
Máglya, melyről Maga, az én Főnixem megújulva, romlatlanul
szárnyal fel – aranya ragyogóbb lesz, szeme fényesebb –
42
semper eadem.
S a Szerelem teszi-e – hogy mindkettőnk mellé
kinyilatkoztatásként helyez valamiféle mítoszi szörnyként?
Hogy könnyedén, természetesen ír a lángoló tüzes katlan
Teremtménye, a tűzhely-szalamandrából lett, lég hátán Tüzet
Okádó Sárkány képében, s könnyedén, természetesen ábrázol
mindkét olvasatban nevemet hajlítgatva – Világfának, melyet
papír-üszökké roncsolnak? Maga is – akárcsak én – elemében
érzi magát, ennek az erőnek ez a hatása. Körénk sereglett
a teremtés egésze – föld, levegő, tűz, víz, és, esedezem,
emlékezzék, ott voltunk mi, melegítő, emberi biztonságban,
fáktól körülvéve, egymást ölelve az ég boltíve alatt.
Mindenekelőtt hadd szögezzek le Magának valamit.
Magányát én nem fenyegetem. Hogyan tehetném? Hogyan
merném? Hát nem a magány áldott óhajtása teszi lehetővé azt,
ami különben bizonyára árthatna valakinek?
Ezt tisztázván – nem lelnénk-e valami behatárolt módját –
talán csak rövid időre, alighanem – bár a Szerelem
Természete, hogy halhatatlannak tudja magát – s nyilván
terünk is korlátozott – nem lophatnánk-e – majdnem azt írtam,
egy kis – de hiszen nem az – némi nagy-nagy boldogságot?
Úgyis szomorúság és bánat elébe nézünk – s én a magam
részéről szívesebben látnék valóságot puszta illúziójánál, tudást
reménynél, tettet tétovázásnál, igazi életet és nem csupán
halvány lehetőségeket. Ilyen kazuisztikus csűrcsavarással
mindössze annyit akarok mondani, drága édesem, jöjjön el
ismét a Parkba, hadd érintsem a kezét, járjuk kettesben a mi
tisztes viharunkat. Bizonnyal eljöhet a perc, mikor nem tehetjük
többé, számos jó okból – de Maga tudja, érzi, ugye, ahogyan én
tudom, érzem, hogy ez a képtelen perc még nem, nem most jött
el?
Vonakodom fölemelni tollam a papírról és összehajtani ezt
a levelet – mert amíg írok Magának, azt képzelhetem,
érintkezünk, ami áldott. Tudta-e, ha már szó került
sárkányokról, tűzvészről, fékevesztett lángolásról – hogy
a kínai sárkány, mandarin nyelven Lung – nem a tűz elemében
fogant teremtmény, hanem mindenestül vízi lény? S ily módon
rokona a Maga titokzatos Melusinájának a márvány
medencéjében? Ez annyit jelent, létezhetnek hűvösebb
sárkányok, akik mérsékeltebb gyönyörökre is hajlanak. Emez
kínai tálakon tekereg kéken, gyér sörénnyel, körülötte kis
tűzpikkelyeket véltem látni, de ma már tudom, ezek víz fodrai.
Micsoda szöveg, mintha csak bombát helyeznék a Poste
Restante-ba. Az elmúlt két napban izgága anarchista lett
belőlem.
Várni fogok a fák alatt – mindennap, a Maga szokott
idejében – a hölgyre, aki magasra csapó, hegyes láng, a szürke
ebre, aki szürke füstként terjed szét a földön –
Tudom, hogy eljön. Amit idáig tudtam, úgy is lett. Nem így
tapasztalom rendszerint, sosem is akartam, hogy így legyen –
de becsületes ember vagyok, elismerem, úgy van, ahogy van…
Tehát eljön. (Nem parancsoló, de halk tudás ez – )
A Magáé vagyok
R. H. A.

Drága Uram,
Büszkébb vagyok – hogysem azt mondanám, tudtam, nem
szabadna elmennem – és mégis mentem. Nem tagadom meg
Cselekedeteim – az a reszkető séta megtörtént – az Ararát
útjától a Kísértés hegyéig – a keringélő, morgó Cicka kutyával
– Ő nem szereti Magát, Uram – s végezhetném a mondatot így
is – „sem én”, az elvárt „bármit is érzek magam” helyett. Magát
örömmel töltötte el, hogy ott voltam? Olyanok voltunk, mint
az istenek, ahogyan ígérte? Két eltökélt gyalogos taposta
buzgón a port. Észrevette – tegyük félre a Delejes Erőt és
a Galvanikus Impulzust egyelőre – milyen elfogódottak
vagyunk egymással? A papíron kívül felszínes ismerősök.
Eltöltjük a napnak óráját – az Egyetemes Idő futtában megáll
ujjunktól érintve – kicsodák vagyunk mi? Kicsodák? – Nem
kívánja vissza a fehér lap szabadságát? Vagy sajnos már túl
késő? Eredendő ártatlanságunk oda?
Jaj – elhagytam Tornyom, elhagy az Ép Eszem. Egyedül
maradok a házamban néhány kurta órára – kedd délután –
déli egy óra körül – kész-e szembesülni szürke igazságával
annak a Maga által elképzelt – ? – lugasának? – Eljön teára?
Jaj, mennyi mindent bánok. Mennyi mindent. És feszít, amit
ki kell mondani – a közeljövőben – elérkezik rá a pillanat.
Szomorú vagyok ma, uram – levert és szomorú – sétánk
miatt, s szomorú azért is, mert most már nem sétálunk. És
ennél többet nem írhatok, mert cserben hagyott a Múzsa –
ahogyan gúnyosan ott hagyhatja akármelyik Nőt, aki Vele
kezd – aztán – a Szerelemmel –
Christabelje

Drágám,
hát ezentúl igaz valójában gondolhatok Magára – kis
szalonjában – a virágos csészék fölött – Monsignor Dorato nem
az általam feltételezett firenzei palazzóban tollászkodott és
trillázott, hanem valóságos villogó réz Tadzs Mahalban.
A kandalló fölött Christabel Sir Leoline előtt – szobornak
ábrázolja Magát, a színes fény élesen sújtja, nemkülönben
a jeges Cicka kutyát. Aki szimatolva járőrözött, felállt a szőre,
miképp a sündisznó tüskézete, finom szürke pofája vicsorgott –
úgy igaz, ahogyan Maga mondja, ő legalábbis nem szeret,
egyszer-kétszer csaknem kibillentett a kitűnő ánizsos
süteménynek, a megcsörrenő csészének-csészealjnak szentelt
higgadt figyelmemből. És sehol a kapu virágözöne – tünékeny
tajték, fantázia csak –, merev, sudár rózsák sora strázsált.
Úgy látom, nem szeret a háza, rosszul tettem, hogy
meglátogattam.
S igaz, amit mondott szigorúan a kandallón túlról, nekem is
van házam, melyet nem taglaltunk, szóba sem hoztunk. És
hogy feleségem van. Maga azt kérte, beszéljek róla, és én
megnémultam. Nem tudom, hogyan gondolta – elismerve,
érdeklődése teljességgel jogos – és mégsem tudtam válaszolni.
(Pedig tudtam, kérdőre vonnia szükségszerű.)
Van feleségem, és szeretem őt. Nem úgy, mint Magát. Most
már fél órája ülök e kurta, sivár mondatok fölött, és képtelen
vagyok folytatni. Jó okokat hozhatnék – nem térhetek ki rájuk,
de valóban jó okok, ha helyt nem állnak is magukért – amiért
Maga iránt szerelmemen nem kellene megbántódnia. Tudom,
milyen szemérmetlennek, tehetetlennek tűnök föl. Bizonyára
sok férfi, széptevő férfi állított már ilyent – nem tudom –
tapasztalatlan vagyok az ilyesmiben, sosem hittem volna, hogy
efféle levelet valaha írhatok. Nem telik tőlem több, mint hogy
állítom, hiszem, amit igazságnak mondok és remélem, nem
veszítem el Magát óhatatlan otrombaságom
következményeként. Bővebben bocsátkoznom ebbe – árulás
lenne ővele szemben. Ugyanígy éreznék, ha valaha is
felmerülne, hogy Magát kitárgyaljam – bárkivel is. Már
a párhuzam sugalma is rettenetes – érzi, ugye. Maga önmagáé
– ami a miénk – ha van egyáltalán –, az a miénk.
Kérem, semmisítse meg ezt a levelet – bármit tesz vagy tett
a többivel – mert önmagában oly árulás.
Remélem, a Múzsa nem hagyta el – még rövid időre, akár
egy Tea erejéig sem. Jelenleg lírai versen dolgozom –
hajthatatlanul – Tűzokádó sárkányokról és kínai Lung
sárkányokról – szellemidézés a javából. Magáról szól – e
napokban minden tettem, gondolatom, lélegzetem, látomásom
Magáról szól – de nem Magához – még majd lesznek olyan
versek is.
Ha kapok egyáltalán választ erre a szókimondó levélre –
újfent megbizonyosodhatom a Maga nagylelkűségéről, s arról
is, hogy szűk terünk a miénk – kurta időnkre – míg a képtelen
perc be nem köszönt –
A Maga
R. H. A.-e

Drága Uram,
Szókimondása, tartózkodása csakis Becsületére válhat – ha
ilyenről e dologban beszélni lehet – Pandora szelencéjét – már
felnyitottuk – kimerészkedtünk az Esőre. Nem bírok többet írni
– úgy, de úgy Fáj a Fejem – meg ennek a Háznak a dolgai –
melyekről nem szólok, ugyanabból a remélem, becsületbeli
indítékból – elég annyi, hogy rosszul mennek. Ugye, eljön
a parkba csütörtökön. Egy s mást inkább szóban.
Örökre, C.

Drágám,
Az én Főnixem átmenetileg nekibúsult, mi több besározott
madár lett – rá nem jellemzően jámborul meghúzza magát –
időnként egyenesen megalázkodó. Ez nem helyes – ezt nem
szabad – úgy éljek, a szívem egész, egész boldogságát feladom
– csak hogy felragyogni, lobogni láthassam, ahogyan eddig.
Bármit megtennék, ami hatalmamban áll, hogy ismét
sziporkázzon körében, mint azelőtt – akár elállok Magára
formált óhajomtól, ha mégannyit hangoztattam is. Hát vallja
meg nekem – nem azt, hogy szomorú – hanem hogy miért,
őszintén, és én vállalom, hogy orvoslom a bajt, ha tehetem,
írjon vissza, ha lehet, jöjjön kedden újfent.
Mindig a Magáé
R. H. A.

Legdrágább Uram,
Nem is tudom, mért vagyok szomorú. Dehogy – jól tudom –
Maga kiragad önmagamból és visszaad magamnak –
kicsinyítve – nedves szem vagyok – megérintett kéz – és
megérintett ajak is vagyok – nagyon is jelenvaló – kiéhezett –
töredék-nő – aki nem az igazságra szegzi vágyát – de túlárad
benne a vágy – jaj – ez fáj –
És maga azt mondja – van ennyire jó – „Szeretem magát.
Magát szeretem” – és én hiszem is – de ki ez a valaki – ki ez
a „magát”, ez az „én”? Vajon – szálló szőke haj és – a sóvárgás
ki tudja, mely fészke – valamikor más voltam – különálló és
jobb – beértem magammal – most meg bolyongok – állandóan
változást hajszolok. Talán kevésbé lázadoznék, ha mindennapi
Életem boldogítana, de hallgatás merev szövetévé vált, melyet
tűhegyes szemrehányás bököd. Büszkén nézek – tudatlannak
tetszem abban, amit fájóbban nem is tudhatnék – és tudtam
eddig is – de ára van – nem könnyű – nem jó.
A Maga John Donne-ját olvasom:

Úgy finomít e szerelem,

Rejtély előttünk, miben áll,
Bízásban lélek-közösen
Szem, száj, kéz hiánya se fáj.

Szép ez a „bízásban lélek-közösen”. Hiszi, hogy lehetséges –

ilyen biztos rév – a dühöngő orkán közepette?
Új kifejezést vettem fel szótáramba, gyűlölöm, rabságát
nyögöm – „És ha –”, „És ha –” És ha lenne időnk, terünk együtt
lenni – hiszen erre a kívánságra ragadtattuk magunkat –
akkor szabadok volnánk együtt – míg most – ketrecben?

Drágám,
a szabadság igaz gyakorlása – ravaszul, bölcsen, kegyelemmel
– bevenni magunkat terünk határai közé – és nem firtatni, mi
van ezen túl érinthetetlen, megízlelhetetlen. Csakhogy emberek
vagyunk – s embernek lenni annyi, hogy tudni vágyjuk
mindazt, ami bármi módon tudható. S könnyebb nem fájlalni
szemet, szájat, kezet, ha már valamelyest ismerősek, s nem
felfedezni valók, nem az ismeretlenbe hívnak. „És ha” lenne egy
hetünk – vagy kettő – ugyan mivé nem tehetnénk? És talán
tesszük is. Leleményes, értelmes emberek vagyunk.
A világért sem kisebbíteném. Tudom, az adott helyzetben
esküdözni szokás – „Önmagadért szeretlek csakis” –
„A lényegedet szeretem” –, s mint Maga sugalmazza,
drágaságom, „lényegen” szemet, szájat, kezet értve. De tudnia
kell – hiszen mindketten tudjuk – nem így állunk – én a lelkét
szeretem, édes úr, és vele a költészetét – nyelvtanát, sebes
gondolatainak meghőkölő, nekiiramodó szerkesztését – ez
Magának éppannyira lényege, mint Kleopátra szökdécselése
Antonius gyönyörűségére – sőt lényegibb annyiban, hogy míg
minden száj, kéz, szem hasonlít valamelyest (bár a Magáé
elbűvölő és delejes is) – szavaiba öltöztetett gondolatai teszik
megismételhetetlen Önmagát, amely veleszületett, s nem lenne
többé, ha eltűnne Maga –
Az utazás, amelyről szóltam, még lebeg. Tugwellt nagyon
leköti itthoni munkája – bár régen elhatároztuk, hogy indulunk,
mihelyst kegyesebb lesz az idő – civilizáltnak manapság nem
mondhatja magát az, aki nem tanúsít intelligens érdeklődést
a paránylét formái, s bolygónk maradandó szörnyalakzatai
iránt –, ez most halasztódik. És én is, aki csupa lelkesedés
voltam – húzódozom – másfelé húzok – hogyan is akarnék
jószántamból oly távol szakadni Richmondtól?
Akkor kedden
U.i. A Swammerdam ismét majdnem kész.

Legdrágább Uram,
Szeszélyes Múzsám visszatért. Küldöm (javítatlanul), amit
diktált.

A füves halom
Remeg, míg tartja Ő,
Ráng az izom,
Arany mosolyt vető
Arc hevül
A kis domb homlokán –
Görcsöl, feszül
Hajlata mind – de lám,
Veselkedik
Sziporka-csík,
Szorít, szorít, kövek
Mint csont, ha reped,
Jajgatnak – fáj – megint
 A föld- sivít –
Ő fogja, s mosolyog –

Drága Édesem,
Sietve írok – félem válaszát – nem tudom, elutazzam-e vagy
sem – maradok, a Maga kedvéért – hacsak a csöpp esély,
amelyről beszélt, nem bizonyul valódi lehetőségnek. De hogyan
is bizonyulhatna? Maga hogyan indokolhatna kellően ilyen
lépést? De én hogyan ne reménykednék mégis?
Nem akarom jóvátehetetlenül tönkretenni az életét. Maradt
még bennem annyi józan értelem, hogy könyörögjek Magának
– tulajdon vágyaim, tulajdon reményem, tulajdon igaz
szerelmem ellenében – hogy gondolja meg, gondoljon utána. Ha
bármilyen fortéllyal kivihető, hogy később óhaja szerint
folytassa életét – ha ez lehetséges –, nem foglalandó írásba.
Holnap délben ott leszek a Templomban.
Szerelmem küldöm most és mindörökké.

Drága Uram,
Megtörtént, mire elhangzott a LEGYEN. Fiat voluntas…
Mennydörgést szóltam – kijelentettem – és Ion – kérdésnek
helye nincs most – vagy bármikor – s e megfellebbezhetetlen
ítéletemet – mint minden Zsarnokét – jámbor belenyugvás
fogadta.
Ebből sem származhat több Kár, mint amennyi már esett –
nem a Maga szándékából – noha egy kissé az enyémből – mert
elfogott (s dúl bennem most is) a harag.
TIZENEGYEDIK FEJEZET

SW A MMERDA M

Hajolj le, Testvér. Keserves velem,

Félek. De most már nincsen hátra sok.
Hadd köszönöm meg, míg hangom,
szemem,
Gyönge elmém győzi, hogy gondozol
Csupasz, fehér cellád íve alatt:
Oly mész-sima, mint tojás belül.
Estig kiköltenek. Mely tiszta űr,
Béke fogad majd, ő tudhatja csak,
Germániának szent remetenője,
Ki rád bízott, s szól Istennel szegény,
Kicsiny lelkemről, mely kurtán időz
Csökött páncéljában az Ő szeme
Előtt, s vesz Ő, víg Fiú, ragyogó
Kezébe fel, s kegyelme eszközével
Örök világosságnak váj utat,
Tűfoknyit, kikémlelni azon át,
Mit szippant magához: moslék-
kezdeményt,
Vagy bontakozó angyal-embriót.

Hagyatékom gyér. Voltam gazdag is,

Vagy úgy hittem: nem úgy az emberek.
Szárnyast, csúszómászót – háromezert
Majd’ – holtan éltetett művészetem,
Fecskendeztem, kitártam szeretettel –
Rendszerezett természet-biblia,
Teremtő fortély változatai.
Mindegy. Írd – ha tetszik –, kézirataim,
Tollam barátom kapja meg, az egy,
Francia ez a többsincs Thévenot,
Mint igaz filozófus becsüli
Egy rég merész elme vívmányait.
Őt illetné mikroszkópom, satum –
A merev karú sárgaréz segéd:
Homunculusnak hívtuk, senki ember
Szilárdabban lencsét nem tarthatott,
S kitárt gézfoszlányt, vér-genny
csöppeket
Éles szemnek, mely pőre alkatát
Meghaladó titkot tudni merész.
Túladtam rajtuk, így jut tej-kenyér
Hűlt gyomromba, mely mindent kiokád.
Adósaként halok. De mert hivem,
Megbocsátja. Remélem. Ezt is írd.
S Antoinette Bourignonnak jegyezd
(Hitem-vesztetten ő intett, az Isten
Időtelen és illő szeretet),
Bízom benne s az Úrban, fordulok
Puszta falhoz, nem kell tárgyi világ,
Csak tárgytalan már, a semmi, melyért
Betértem hozzá Némethon felé.
Írd alá, Swammerdam, s hogy kelt ezer-
Hatszáznyolcvan márciusában és
Negyvenhárom évem elfogyott. Kis időm
Lejárt. Dolgok kültakarójának résein
Fürkésztem a végtelent, s belehaltam.

Hinnéd, formát ad ki az emberélet,

Ahogyan bábot a hangyatojás,
Aztán a bábból kibontakozik
A rémnőstény, a szárnyas here, vagy
A buzgó munkás, mind rangja szerint?
Kis ember vagyok, kis tér zár körül,
Szakterületem a kicsiség,
A jelentéktelen, az elenyésző,
A különös, tetten nem érhető.
Tetszik cellád, Testvér. Elég kopár,
Fehér, egyablakos, csak víz, s kezed,
Mely cserepes ajkamhoz emeli.
Köszönöm. Elég.
Kicsi kamra volt
Szülőhelyem is, bár nem ilyen csupasz:
Csodás, porlepte titok-lerakat,
Boltnyi kuriózum.
Mire eszméltem? A bölcső alig
Fért a kincsesládák, a dugaszos
Kristályüvegek, vég selymek, tolldísz,
Csontnemű, kő, üres butéliák
Között: mind szanaszét széken hevert.
Tálba ömlesztett holdkő, lapított
Kő skarabeuszok, festett szemű
Idegen istenek sorakoztak a polcokon.
Légmentes tartályában hableány
Csontujjával marta az üveget,
Merev haj hullámzott zsugor fején,
Két szikkadt keble mahagónibarna,
Csigázó altestén a vak homály
Mint régi lakk, de fogsora fehér.
És volt ott még baziliszkusz-tojás,
Elefántcsont gömb, vagy szinte-gömb
Római ivókupa fedelén,
Mellé szorítva macskamúmia
Szurokfekete pólyába csavart,
Homokban szikkadt, mégis olyan,
Bepólyált, mint én, a csecsemő.

S a te kezed – ugye? – lepelt borít

Porhüvelyemre, s lezárja szemem,
Mit eleven anyag szemcséire
Meresztve öltem, s oly gyanútlanul
Nyitottam rá az ingerlő halom
Díjra, aratásra a földgolyón
Higgadt holland hajóparancsnokok
Által, kik ide Amszterdamba hozzák,
S ködviharból viszi őket a szél
Forró földre, rézgaras nap alá,
Vagy zöld jég örök hegytömbjeihez,
Vagy hőség, homály, páragőz közé
Esőerdőkben, hol a napkorong
A baldachinnál magasabbra hág,
Ember s más lény se pillanthatja meg,
Csak ha nagy néha sandán behatol
Ezüstlándzsája zöld éj s éj közé.
Feltettem egykor, még mint csöpp
gyerek,
Ezt a vagyont mind lajstromba szedem,
Rendbe rakom, ember léptékűre
Formálom, mondhatni, típusra bontom,
Aszerint, hogy nekünk mely haszont,
Mely jelentést kínál. Külön veszek
Orvoslást, mítoszt, más az amulett
(Puszta babona), megint más az ásvány –
Rózsakvarc, higany, megőrölve szer
Kórok, mocsárláz ellen. Ami él,
Szabályszerűen osztályozni kell,
Rovart rovarhoz, madárhoz madárt,
S minden tojást, kezdve strucc-glóbuszon,
Lágy héjú kígyótojás-sorokig,
Nyilvántartani, mérni, rakni szét
Fakupákba, taftfüggönyök elé.

Patikárius apám tán örült

Eleinte, amiért a fia
Szelleme korán oly magasra tör.
Sokra szánt. Látta vágyálmaiban,
Amint jót cselekszem s imád a nép,
Isten előtt alázatost, a jog,
Igazság szószólóját. Nem leszek
Reményei ügyvédje, megértve, az
Orvosi pálya felé terelt: „Ha a
Gyarló testet gyógyítod, lélek-üdv”,
Így ájtatos és világi apám,
„S meglesz kenyered, húsod és borod,
Bűnbe esett az ember, s orvosért
Kiált, amíg a sír el nem nyeli.”
De másra hajlottam. Nyitja vajon
Pedáns értelmem vagy gyerekszobám
Népesítőinek igézete?
Úgy véltem, nem ember szívén, kezén
Kell kezdeni az anatómiát,
Hanem csöpp szárnyas, kúszó lényeken,
Nyersebb szöveten, ősibb alakon.
A kulcsszerep fehér, vak féregé,
Mely bonyolult emberhúst megemészt,
Őt pedig a baromfi kapja be,
S egy másik ember jól azzal lakik,
S a kör bezárul. Minden élet Egy,
Véltem, s észszerű anatómia
Kezdje a létra alján, anyaföldünk
Termékeny hevéhez legközelebb.
Ezért volt-e, vagy mert a lelkemet
Rabul ejtette sötét kamra-mély
Fekete pókja, az öklömnyi nagy
Testesült démon, kormos szőrzetű,
S a szénfekete berber pille-moly,
Mely tűvel átverve kereszthalált
Kedvünkért szenvedett?
Különösek,
De mind élet, miképpen jómagam
(Lelkem a többlet, természetesen),
Rokonok, hittem még fiatalon,
Hisz mindünknek anyaga ugyanaz,
Mítoszi sárgája, üvegfehérje,
Az óegyiptomi Világtojásnak,
Mit gyásztollú Éj a Semmibe tojt
S kikelt onnan Erósz, a fénypihéjű,
Ki a Káoszt csíráival termővé tette
Így lett minden, ami e földön eleven.
Az orfikus mesék rejtvényei
Így visznek talán az igaz felé.

Kutattam az élet eredetét.

Jogos tudás, véltem. Isten talán
Nem azért adta kezem, szemem, a
Fortélyt, mely szerzett derék rézinast,
Hogy tartson így-úgy ívelt üveget
Állványként eleven részecskék fölé,
S én kémlelhessek, s nagyíthassak is
Mindegyre szélesedő spektrumon
Váltva óriást s parányt, mígnem elém
Egymásba láncolódva annyi rajz
Tárult, szédítő rend és tarkaság?
Szétboncoltam szitakötő szemét,
Szúnyog-szaruhártyán keresztül néztem
az
Újtemplom felfordított, sokszoros
Tűhegy-tornyait: angyalok sehol.
Molyszárny, mint sodronypáncél,
pikkelyes,
Legyek lábán éles, kampós karom –
Új világot láttam meg e világon,
Csodálatost és színigazat,
Nem is sejtett rémélet rajait.

A pohár vizet, mellyel épp itatsz,

Ha lencsémen át nézhetnők, bizony
Nem lenne tiszta, cáfolná hitünk –
Dehogy csak víz – bősz hordától pezseg,
Állatkákat hajt benn sárkányfarok,
Rugó, csiga, csilló, páfrányszerű,
Ilyen az óceáni bálna is.
Az optikai lencse, mint a kardél,
Világokat megszoroz vagy megoszt –
Egyben látjuk a sokat, ahogy itt,
S részeiben a vélt egyöntetűt,
Hölgy hamvas arcán kráter-árkokat,
Lepedéket, pikkelyt fényes haján.

Minél jobban látszott a Rengeteg,

Annál inkább rögeszmém lett az
Egy – Prima Materia, a sokféle
Természet Változatlanul változó ősi
anyaga.

Törvényét felfedtem egymás után

Hangya-, lepke-, bogár- és méh-alakban,
Tetten érhettem a növekedést
Tojásból bábbá, s a bebábozott
Részleges sorvadását, részleges
Szerv-növesztéseit, míg aluszik,
Mígnem hasad rajta a nyűtt selyem,
Reszket, megszilárdul és szárnyra kap,
Mely pompásan bomló rőt vagy zafírkék,
Rajt’ pávaszem, tigriscsík, vagy sötét
Halál szemgödre tátong közepén.

A lencsék kristálykörein belül

Szarus hüvelykem mint az elefánt-talp.
Készítettem sebészi arzenált –
Pecket, tőrt, szikét, kampót, nem acélt,
Lágy elefántcsont mind, kihegyezett,
S látásunk tartományán túltekint,
Dárdák, pengék, miket a puszta szem
Nem láthat, csak a bámész lencse által.

Ezekkel a lényeknek életét

Túrtam, a forrást, a szaporodást.
Más közösség, mint hittük mostanig.
Vedd a kaptár királyát, boly urát,
Benne csúcsosodik a szövevény,
Mely jön-megy, hoz-visz, utódot etet,
Épít, őrködik, a társadalom
Élén, a ranglétra felső fokán –
Optikai lemezre tedd e lényt,
A szaporodás fészkét felkutasd,
Hol szunnyadnak, nőnek új életek,
Peték képződnek. Dehogyis király,
Óriási anya, rengő oldalán
Kishúgok másznak, a szülötteit
Ápolják, vajúdás segédei,
Nektár hordói, sőt életüket
Áldozzák, ha kell: éljen a Királyné,
Ki nélkül nincsen ivadék.
E szem látott elsőként petefészket,
E kéz rajzolta, s e hályogos agy
Metamorfózis törvényét kitudta,
S lejegyezte, traktálván a közönyt.
Nem becsült senki – otthonról apám
Garas nélkül az utcára zavart,
Orvostársaim lenéztek. Mikor
Szükségből árultam tárgylemezeim,
Kísérleteim, mutatványaim,
Nem találtam vevőt, doktort, tudóst,
Filozófust, kinek kell az igaz
Kép, a fölényes élet-látomás:
Remény sincs rá, hogy művem
fennmarad.
Nyomorba jutottam hát, koldulok
Tejet, kenyeret; húsom kukacos
Ama legyektől, melyeket kilestem,
Mint szaporodnak.

Nagy Galileo, kinek távcsöve,

Száz éve már, Földünket a figyelem
Centrumából kiebrudalta, mivel
Látta bolygók körzését, s a Napot,
Azon túl meg a bozsgó végtelent,
Szférára szférát, hol forog e Föld:
Hogy zöld fű, sárga puszta, hegy, havas,
Kék tenger mélye nem más, csak csipet
Holmi csillagfőzetben, így van ez.
Máglyára küldték: vakmerő beszéd,
Csakhogy a bölcs Istent félt s életet
Erőst remélt, sejtését megtagadva
Az egyházdoktoroknak meghajolt,
Rájuk hagyva titkuk, sejtéseik.
Kiléptetni az embert, ne legyen
A mindenségnek kellős közepe,
Nem ugyanaz, mint támadni az Istent,
Ő tett azzá, akik vagyunk, az észt,
E szörnyű csodát plántálván belénk,
Olthatatlan tudásszomjat, de tett
Végessé is a Misztériuma
Lágy, sötét végtelenjében, ahol
Nyugszunk, ha nem kérdünk többé,
agyunk
Könnybe fúl, mint enyém, mely
összeroppant
Boncolván a sok kérészéletet.
Formájuk megleltem, mind pöttynyi lét,
Vitték éveim, s éltek egy napot
Hajnaltól estig, éjszakát sosem.

Tűnődöm, Galileót félelem

Elfogta-e a bolygós végtelentől,
Mint engem, mikor vallottak a lencsék –
Nem végtelen mennyek dicső fagyát –
De rajzást, őrjöngő parányokat,
Páncélban sárkányfajzat baziliszkuszt,
Mit pőre szemmel nem látnánk, ők is
Pedig – Miért ne? – önnön tudatuk
szerint –
Már csak kimondom – mikrokozmoszok,
Akár a pór ember, ki gőgösen
Nem állhatja a kérdő Végtelent,
Sem óriást, sem parányit…
(Desunt cetera.)
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mi a ház? Vaskos – szögletes –

A szélben meleget csihol,
Bent ki-ki padlóval szemez,
S néma – a vak függöny lehull.

De üthet bombaként a szív,

Szőnyeg pisszeg, s rikolt az agy
Szobacsönd ablakot repít
S falak dőlnek – kirontanak –
CHRISTA BEL LA MOTTE

A járdán álltak, és a tornác fölé vésett betűket nézték: Betánia.

Szép áprilisi nap volt. Furcsán érezték magukat együtt, távol
álltak meg egymástól. A háromszintes ház csillogott-villogott,
az ablakkeretek is ragyogtak. Rézrúdra fűzött faragott
fakarikákról levélmintás, szép függönyök lógtak. Az utcafronti
ablakban nagy cserépedényben páfrányféle zöldellt. A kékre
festett bejárati ajtón díszes, kígyózó delfinalakú rézkopogtató.
A rózsák már bimbózni kezdtek, lábuknál nefelejcstenger
kéklett. Az emeletek között faragott napraforgókkal ékes
téglasor. Minden egyes téglából friss illat áradt: nagynyomású
vízsugárral tisztították meg a felületüket, s a ház feltárta eredeti
külsejét.
– Szépen restaurálták – mondta Maud. – Furcsa érzés. Olyan
csalóka látszat.
– Mintha műanyagból formáznák meg a Szfinxet.
– Pontosan. Van odabent egy igazi Viktória-korabeli kandalló.
Nem tudom eldönteni, eredeti-e, vagy máshonnan, bontásból
származik.
Felnéztek a ház szelíd, üres arcába.
– Biztosan kormosabb volt. Sokkal öregebbnek látszhatott.
Még új korában.
– Akár egy posztmodern idézet…
Tornác húzódott a ház előtt, a miniatűr kerti lakhoz
hasonlatos, új, fehér fából készült ívekre egészen zsenge iszalag
első ágai kapaszkodtak fel.
Innen jött ki, gyors, határozott léptekkel, körülötte suhogó
fekete szoknyákban, kezét a retiküljére szorította, szeme pedig
tágra nyílt a félelemtől – vagy a reménytől? Vajon űzött
tekintettel nézett körül, vagy hogyan? A férfi pedig St. Matthias
Temploma felől jött az úton, cilinderben és frakkban? A másik nő
pedig vajon leskelődött az emeleti ablakból, és keretes
szemüvege alatt elhomályosult a tekintete?
– Engem sosem érdekeltek igazán a helyek vagy dolgok,
amelyek… amelyek kötődnek valakihez.
– Engem sem. Én a szövegeket tanulmányozom. Nagyon
helytelenítem a modern feministák megközelítését, ha
a magánéletről van szó.
– De ha szigorúan analitikus akar maradni – kérdezte Roland
–, nem kell figyelembe vennie a magánéletet?
– Pszichoanalízisben sem feltétlenül kell személyesnek lenni –
felelte Maud.
Roland nem vitatkozott vele. Ő javasolta, hogy jöjjenek el
Richmondba, és beszéljék meg, mi legyen a következő lépésük,
és most, hogy itt vannak, a kis ház látványa felkavarta. Azt
ajánlotta, menjenek be az út végén álló, hatalmas, viktoriánus
stílusban épült templomba, melyben modern, üvegfallal
elkerített galéria és egy csöndes kis kávézó is helyet kapott.
Az egykori templom tele volt gyerekekkel, táncoló, kifestett
bohócokkal, tündérekkel és balerinákkal, festőállványokkal,
nyekergő hegedű- és furulyaszóval. A kávézóban telepedtek le,
múltat idéző színes üveg árasztotta fényben.
Sir George-ról azóta nem hallottak, hogy januárban buzgó
hálálkodás közepette elbúcsúztak tőle. Maudnak nehéz féléve
volt az egyetemen. Roland megpályázott néhány állást – egyet
Hongkongban, egyet Barcelonában és egyet Amszterdamban.
Nem nagyon reménykedett, hogy megkapja valamelyiket –
egyszer véletlenül meglátta az ajánlást, amit Blackadder el
szokott küldeni róla: a szorgalmát, alaposságát és óvatosságát
dicsérte, azaz rettenetesen unalmas alaknak mutatta be. Roland
és Maud megegyezett, hogy senkinek nem szólnak egy szót sem,
és nem is csinálnak semmit, amíg nem kapnak hírt Sir George-
tól, vagy amíg nem találkoznak.
Roland azon az utolsó hideg napon Lincolnban azt mondta
Maudnak, úgy érzi, 1859 júniusában Christabel talán fontolóra
vette, elkíséri Randolphot észak-yorkshire-i kirándulására, ahol
a természetet akarta tanulmányozni. Számára ez nyilvánvalónak
tűnt, de nem vette figyelembe, hogy Maud egyáltalán nem
ismeri R. H. Ash életrajzát. Ekkor részletesen elmagyarázta. Ash
egy hónapra elutazott, teljesen egyedül, bejárta a tengerpartot,
sziklákat mászott meg, a geológiát és a tengeri életformákat
vizsgálta. Eredetileg úgy tervezte, hogy a Brit tengerpart
anemonái című könyv szerzője, Francis Tugwell lelkész lesz
az útitársa. Mr. Tugwell azonban megbetegedett, és nem tudott
vele tartani. A kritikusok szerint, magyarázta Roland Maudnak,
ez a tanulmányút váltást jelentett Ash költészetének témáiban:
a történelemtől a természet felé fordult. Maga Roland nem értett
egyet ezzel a véleménnyel. Ez a téma akkoriban fontos része volt
az intellektuális fejlődésnek. 1859-ben jelent meg A fajok
eredete. Ash barátja, Michelet, a neves francia történész ebben
az időben szintén a természet tanulmányozása felé fordult, és
négy könyvet írt a négy elemről: La Mer (a vízről), La Montagne
(a földről), L’Oiseau (a levegőről) és L’Insecte (a bogarakról, azaz
a tűzről, mivel a bogarak a föld alatti forróságban élnek). Ash
„természeti költeményei” is ezekhez hasonlítanak, vagy talán
Turner késői, nagyszerű festményeihez, melyeken a természetes
fényt ábrázolja.

Ash, ha nem is naponta, de nagyon gyakran írt a feleségének

erről az expedícióról. A levelek szerepeltek Cropper
gyűjteményében. Maud és Roland elhozta magával a levelek
fénymásolatát erre a találkozóra.

Drága Ellen!
Én is és a nagy kosár gyűjtőüveg is épségben megérkeztünk
a Robin Hood-öbölbe – bár eléggé megviselt és bepiszkolt
a vonat rázkódása, a mozdonyból felszálló folyamatos
koromeső és a szikrák áradata, különösen az alagutakban.
A Pickering–Grosmont vonal áthalad a newtondale-i
szurdokon – a jégkorszakban keletkezett hasadék –, ahol
a mozdony a romantikusan elhagyatott lápvidéken igazi
vulkáni erupciót mutatott be a meredek emelkedőnek
köszönhetően. Milton Sátánjának helyébe képzeltem magam,
amint a Káosz kátrányos kipárolgása közepette hazarepül, és
felidézte előttem Lyell szilárd, türelmes, mégis ihletett munkáját
arról, hogyan emelkedtek ki a hegyek a felszínből, és hogyan
vájt közéjük völgyeket a jég. Hallottam pólingok erőteljes,
vigasztalan hangját, és láttam egy madarat, amelyik szerintem
sas volt, legalábbis szeretném azt hinni, mindenesetre ragadozó
madár lebegett a láthatatlan elem hullámain. Különös, keskeny
mellkasú birkák ugráltak a szétszórt szikladarabok között, úgy
himbálva gyapjas irhájukat a levegőben, mintha egy csomó
hínár lenne a tengeren: lassú és nehéz. Állnak a szirteken, és
úgy néznek rám – azt akartam írni, hogy nem emberi
tekintettel, de hiszen ez magától értetődő a tekintetük
majdnem démoni, ellenséges, pedig ezek háziállatok. Biztosan
érdekesnek találnád a szemüket – sárga, a pupillájuk pedig egy
fekete vonal – de vízszintes, nem pedig függőleges –, ettől olyan
különös a nézésük.
A vonat modern utódja annak a sikeres, ló vontatta
vasútnak, amelyet maga George Stephenson tervezett és
épített. Majdhogynem szívesebben utaztam volna azon a régi
járművön, mint ezen a horkantó tüzes sárkányon, amely
tönkretette utazóingemet (nem, nem fogom hazaküldeni,
biztosítottak felőle, hogy háziasszonyom, bizonyos Mrs.
Cammish kiválóan mos és keményít).
Itt minden őseredetinek tűnik – a sziklák alakja, a tenger
hullámainak hánykolódása, az emberek és halászhajóik (itt
bárkának nevezik), melyek, úgy vélem, nem sokat változtak
a hajdani viking megszállók primitív, bár sokoldalú kis
alkalmatosságaihoz képest. Itt, az Északi-tenger partján érzem
a hideg, szürkészöld víztömeg túlsó oldalán húzódó Északi-Föld
jelenlétét – amely oly nagyon különbözik a közeli, civilizált
francia földektől a Csatorna túlpartján. Valahogy még a levegő
is ősi és friss – friss, sós és hangaillatú, és valami abszolút, éles
tisztaság van benne, az itteni víz finom ízére emlékeztet, mely
lyukacsos mészkőből fakad, és meglepőbb az íze, mint a boré –
különösen a piszkos Temze vize után.
De még azt fogod hinni, nem hiányzik nekem az én meleg
otthonom, a könyvtáram, a házikabátom, az íróasztalom, és
drága feleségem társasága. Állandóan rád gondolok, és
állhatatos szeretettel – ezt bizonygatnom nem is szükséges. Jól
vagy? Tudod a dolgodat végezni és tudsz olvasni? Nem fáj
a fejed? Írj, és mesélj mindenről, amit teszel. Én is fogok többet
írni, és majd meglátod, milyen szorgalmas anatómusa lettem
az egyszerű életformáknak – és ez a foglalatosság
pillanatnyilag nagyobb elégedettséget szerez nekem, mint
az emberi zűrzavar lejegyzése.

Június 15.

Hosszú estéimen szorgalmasan olvasgatom Lyellt, amikor

befejezem a boncolást, amit próbálok olyankor végezni, amikor
még elég fény van, vacsora előtt, miután megjöttem
a sétámról. A mély gyűjtőüvegeket félretettem, és egy sor
egyszerű, sárga tálat használok helyettük, melyek étkezőm
minden lehetséges felületét beborítják. Eolis pellucida, Doris
Billomelalata, Aplysia és többféle polip sorakozik bennük –
korallpolipok, korongmedúzák, virágállatok tökéletes kis
aeolidok, és néhány összetett zsákállatka. Valóban nehéz, Ellen,
azt képzelni, hogy nem valamilyen Intelligens lény tervezte és
alkotta ezeket a tökéletes szépségű és csodálatos módon
működő élőlényeket – mégis, ugyanúgy nehéz nem hinni
a fejlődéselmélet bizonyítékainak súlyában, hiszen a változások
egyszerű okokból következtek be minden dologban,
az elképzelhetetlen idő során.
Mondd csak, elég jól voltál, el tudtál menni Huxley
professzornak Az állati lét állandó típusairól tartott előadására?
Bizonyára ő is, mint Darwin, a teremtés megismételt aktusa
ellen érvel a föld különböző fajainak megjelenésében, és inkább
hisz abban, hogy a meglévő fajok fokozatosan átalakultak.
Tudtál jegyzeteket készíteni? Rendkívül értékesek lennének –
legalább a kíváncsiság enyhítésére – a te lelkes amatőr férjed
számára.
Ma lesétáltam a scarborough-i sziklákon, hogy megnézzem
a félelmetes Flamborough-csúcsot, ahol oly sokan lelték
szörnyű halálukat a víz és az erős áramlatok sodrásában.
Az ember szinte látja és hallja, amint kárörvendően nevetgél
a mély hatalmas hullámok csapkodásan túl, még az ilyen szép,
napsütéses időben is, mint a mai volt. A sziklák hófehérek;
az elemek fantasztikus alakokká faragták, csiszolták,
simították őket, melyeket a babonás emberek isteni
szobroknak, vagy kővé vált ősi óriásoknak néznek. Az egyik
a tenger felé néz, csonkot emel tehetetlenül vagy fenyegetően,
mintha bekötözött végtag lenne, amit valami fehér lepra
pusztít. Volt két szikla, melyeket a Királynak és a Királynőnek
neveztek, de már csak ez utóbbi áll. Lyell úgy írja le ezt az egész
partvidéket, mint fokozatos erózió helyszínét; ír Flamborough
pusztulásáról is, melyet a sós permet rongál. Ezt a folyamatot
a partvidék alsóbb részein még az is gyorsítja, hogy az agyagos
talajból sok forrás fakad.
Eszembe jutott, hogy ha a sós és az édes víz ilyen türelmes és
elkerülhetetlen vak okozat folytán ki tudja alakítani ezeket
a fehér márványbarlangokat, templomokat és nem emberi
alakokat, mintha vésővel faragnák, hogy a forrásból
kibuggyanó vízsugár nyomásával formázzák, és finom
csatornákat vágnak a vízcseppekkel és a gravitáció erejével…
Ha ez az ásványi erő olyan alakokat hozhat létre, mint
a cseppkövek, miért ne lehetne, hogy a fül csatornái vagy a szív
hólyagjai – évezredek alatt – szintén reagáljanak a nyomásra
és kövessék az irányt…
Hogy lehetséges, hogy ami megszületik, fokozatos oksági
viszonyok alapján létrejön, átadja ezt a formát az utódjának –
átadja a típust akkor is, ha az egyed elpusztul? Ha jól tudom,
ezt még nem tudjuk. Levágok egy ágat egy fáról, és egy egész
fát tudok nevelni belőle, gyökereket, koronát és mindent –
hogy lehetséges ez? Honnan tudja a faág, hogyan kell
gyökereket és ágakat növeszteni?
Fausti generáció vagyunk, kedvesem, meg akarjuk tudni
mindazt, aminek tudására nem vagyunk alkalmasak (ha valaki
tervezett minket, nem erre tervezett).
Lyell beszámol sok faluról is ezen a parton, amelyeket elnyelt
a víz – ilyen volt Auburn, Hartburn, Hyde és Aldbrough is,
amelynek lakói beljebb költöztek a partról. Hiába kerestem,
nem találtam nyomát semmiféle mítosznak vagy legendának
ezekről a titokzatosan eltűnt községekről – mint ahogy, úgy
tudom, Bretagne-ban vannak ilyenek –, de a halászok kint
a tengeren, homokpadokon találtak olyan maradványokat,
amelyek házakból és templomokból származnak… Igaz, hogy
nincs semmiféle elsüllyedt Is városa, hogy víz alatti
haragszóval zaklasson éjszakánként, viszont találtam egy
barátságos angol manót, egy Koboldot, aki egy odúban lakik,
amit természetesen Koboldodúnak neveznek. Ez a kedves
kobold meggyógyítja a szamárköhögést (amit a világnak ezen
szegletében köhögőgörcsnek neveznek). Ez a Koboldodú egy
sziklabarlang nem messze Kettleness falvától, amely 1829-ben,
egy sötét decemberi éjszakán belezuhant a tengerbe, egy
darabban csúszva le a partról.
Azt fogod hinni, az a veszély fenyeget, hogy belefulladok
a vízbe, vagy a homok temet el. Egy hullám elsodorta
a hálómat, amit óvatlanul magam mellé tettem, miközben
belenyúltam egy mély pocsolyába a Filey Briggen egy
ellenszegülő polipért, de én magam sértetlen vagyok,
leszámítva néhány nagyon is tiszteletre méltó karcolást,
melyeket kagylóhéjak ejtettek rajtam. Két héten belül otthon
leszek nálad – a mélység minden csodájával, amit
összegyűjtöttem…

– Mortimer Cropper azt állítja, hogy annak az utazásnak minden

lépéséről tud – mondta Roland Maudnak. – „A hosszú vándorlás
a római úton egészen Pickeringig bizonyára ugyanúgy felsebezte
a költő lábát, mint az enyémet, bár az ő éles tekintete
valószínűleg többet látott, ami örömet szerzett neki, és
felkeltette érdeklődését, mint amennyit én láthattam ennyi
évtized múltán…”
– Nem gondolt arra, hogy Ashnek esetleg útitársa is volt?
– Nem. Maga gondolna rá, ezeket a leveleket olvasva?
– Nem. Pontosan úgy néznek ki, mint egy magányos férj
levelei egy kirándulásról, aki üres estéin feleségével társalog.
Hacsak annak nincs jelentősége, hogy sosem ír olyasmit, mint
„Bárcsak itt lennél velem”, vagy legalább „Bárcsak te is
láthatnád” – egy szövegkritikus ennél többet nem tud kiolvasni
belőlük. Leszámítva a nyilvánvaló utalást az elsüllyedt Is
városára, amelyről, mint tudjuk, már korábban is volt tudomása.
Gondolja csak el, ha maga olyan izgatott állapotban lenne, mint
a Christabel-levelek írója, képes lenne minden este leülni, és írni
a feleségének – méghozzá, nyilván, Christabel jelenlétében?
Tudna ilyen úti beszámolókat alkotni?
– Ha azt gondolnám, hogy feltétlenül meg kell tennem – az ő,
mármint Ellen érdekében –, talán igen.
– Rettentő nagy önuralomra lenne szükség ehhez, és
kétszínűségre. Ezek pedig olyan békés leveleknek tűnnek…
– Nekem az az érzésem, mintha – időről időre – meg akarná
nyugtatni a feleségét…
– De lehet, hogy csak mi magyarázzuk bele, mivel azt
feltételezzük…
– Na és Christabel? Lehet tudni, mit csinált 1859 júniusában?
– Az archívumban nincs semmi. Egészen addig, amikor
Blanche meghal, 1860-ban. Gondolja, hogy…?
– Mi is történt Blanche-sal?
– Vízbe ölte magát. Leugrott a hídról, Putneyban – bevizezte
a ruháit, és a zsebeit telerakta nagy kerek kövekkel. Biztosra
ment. Feljegyezték, hogy csodálta Mary Wollstonecraftot, aki
ugyanarról a hídról próbált öngyilkosságot elkövetni. Nyilván
megjegyezte, hogy Wollstonecraft nehezen süllyedt el, mert
a ruhái fenntartották a víz felszínén.
– Maud… tudja, miért tette?
– Nem igazán. Hagyott egy levelet, amelyben azt írta, hogy
nem tudja megfizetni az adósságait, és hogy ő „fölösleges ember”,
akinek „semmi haszna” ebben a világban. Egy fillérje sem volt
a bankban. A halottkém azt állapította meg, hogy pillanatnyi női
elmezavara volt. „A nőkről köztudomású, hogy gyakran
szenvednek erős és irracionális hangulatingadozástól” – írta.
– A nőkről köztudomású. A feministák is gyakran hozakodnak
elő ezzel az érvvel, ha autóbalesetekről és vizsgákról van szó.
– Ne terelje másra a szót. Értem, mit akar mondani.
Az a lényeg, hogy a kutatók mindig azt feltételezték, hogy
Christabel ott volt – a tanúvallomásában ugyan az szerepelt,
hogy akkor „nem tartózkodott otthon” –, de én mindig azt
hittem, ez egynapos távollétet jelentett, vagy egy hetet,
maximum kettőt…
– Pontosan mikor halt meg Blanche?
– 1860 júniusában. Az ezt megelőző egy évről semmi adatunk
nincs Christabelről, kivéve a lincolnshire-i leveleket. És azt
gondoljuk, a Melusina egyes részei ebből az időből származnak,
meg néhány mese, amelyet a Home Notes című lapnak küldött,
például… várjon csak… van köztük egy, amely egy Koboldról
szól, aki meggyógyítja a szamárköhögést. Nem mintha ez bármit
is bizonyítana.
– Ashtől hallhatta a történetet.
– Vagy olvasott róla valahol máshol. Maga szerint melyik
az igaz?
– Ash mesélte neki. Gondolja, hogy elment vele Yorkshire-be?
– Igen. De hogyan tudnánk ezt, vagy ennek az ellenkezőjét
bebizonyítani?
– Megpróbálkozhatnánk Ellen naplójával. Meg tudná
környékezni Beatrice Nestet? De úgy, hogy nem mondja meg,
mit keres, és nem hozza kapcsolatba velem?
– Nem hiszem, hogy nehéz lenne.

Egy csapat fehér lepedőbe öltözött, élénkzöld arcú kölyökszellem

rohanta meg a kávézót; harsányan egyre újabb adag üdítőt
kértek. Balett-trikós, harci testfestést viselő gyermek
ugrándozott el mellettük tánclépésekkel, alakja a fényes
anyagban még plasztikusabb lett – olyan volt, mint valami
barbár puttó.
– Vajon mi lenne Christabel véleménye ezekről a gyerekekről?
– kérdezte Roland.
– Ő maga is elég manót, lidércet, koboldot alkotott. Pontosan
tudta, milyenek vagyunk. Nem olyan embernek tűnik, akit
túlságosan akadályoztak volna az illemszabályok.
– Szegény Blanche!
– Eljött ide, ebbe a templomba, mielőtt eldöntötte, hogy
leugrik. Ismerte a lelkészt. „Elvisel engem is, mint a többi
vénkisasszonyt, akiknek képzelt fájdalmaik vannak. A templom
mindig tele van nőkkel, akiknek nem szabad beszélniük, akik
hímezhetnek kis vánkosokat, de odáig nem merészkedhetnek el,
hogy szentképeket ajánljanak fel a templomnak…”
– Szegény Blanche!

– Halló!
– Beszélhetnék Roland Michell-lel?
– Nincs itthon. Nem tudom, hol van.
– Hagyhatnék egy üzenetet neki?
– Ha találkozom vele, átadhatom. De nem mindig találkozunk.
Nem mindig olvassa el az üzeneteit. Ki keresi?
– A nevem Maud Bailey. Csak azt akartam tudatni vele, hogy
holnap a British Libraryben leszek. Dr. Nestnél.
– Maud Bailey.
– Igen. Szeretnék vele beszélni előbb, ha lehetséges, hátha
valaki… elég kényes az ügy… csak azt akartam, hogy tudja, hogy
fel tudjon készülni… Ott van még?
– Maud Bailey.
– Igen. Ezt mondtam. Halló. Ott van még? Megszakadt.
A fenébe!

– Val?
– Tessék.
– Valami baj van?
– Nem. Nincs semmi.
– Pedig úgy viselkedsz, mintha valami bajod lenne.
– Tényleg? Na és hogy viselkedek? Már az is valami, hogy
egyáltalán észreveszed, hogy viselkedek valahogy.
– Egész este nem szóltál egy szót sem.
– Ez nem szokatlan.
– Nem. De az egy szót sem szólásnak is vannak vállfajai.
– Felejtsd el! Nem érdemes beszélni róla.
– Rendben, elfelejtem.
 – Holnap későn jövök haza. Biztosan örülsz.
– Akkor bent maradok a múzeumban sokáig. Nem gond.
– Biztosan élvezni fogod. Volt számodra egy üzenet.
Az emberek, úgy látszik, azt gondolják, hogy én huszonnégy órán
át titkárnő vagyok, és semmi más dolgom nincs, csak üzenetet
közvetítek.
– Üzenetet?
– Nagyon de haut en bas. A barátnőd, Maud Bailey telefonált.
Bent lesz holnap a múzeumban. Pontosan nem emlékszem, mit
mondott.
– És te mit mondtál neki?
– Jaj, hogy elkezdtél aggódni! Nem mondtam neki semmit.
Letettem a telefont.
– Ó, Val!
– Ó, Val, ó, Val, ó, Val! Mintha mást nem is tudnál mondani.
Lefekszem. Muszáj kialudnom magam, holnap nehéz napom lesz.
Nagyszabású jövedelemadó-csalás; hát nem izgalmas?
– Azt nem mondta Maud, hogy én… vagy nem… nem említette
Beatrice Nestet?
– Nem emlékszem, mondtam már. Nem hiszem. Érdekes,
hogy ez a Maud Bailey idejön Londonba…
Ha Roland olyan ember lett volna, aki képes felemelni
a hangját, képes ráordítani a másikra: „Ne légy már
nevetséges!”, sőt komolyan is gondolja, akkor talán soha nem
jutottak volna el idáig.
Ha lett volna még egy ágy a lakásban, alkalmazhatta volna
természetes védekezési módszerét, hogy magába fordul és ügyet
sem vet a másikra. Így azonban egész éjjel mint egy darab fa,
az ágy szélére húzódva feküdt.
– Egyáltalán nem arról van szó, amire gondolsz.
– Nem gondolok semmit. Nekem nincs jogom hozzá, hogy
bármit is gondoljak. Nekem senki nem mond el semmit. Velem
senki nem oszt meg semmit, így nem is gondolok semmit.
Felesleges ember vagyok. Nem számítok!
 És ha ez a nő valami szörnyű értelemben véve nem Val, akkor
hova lett? Elveszett? Átalakult? Hatályon kívül helyezték? És
mit tegyen, mit tehet? Mennyiben felelős ő ezért az elveszett
Valért?

Maud és Beatrice kapcsolata rosszul kezdődött, részben azért,

mert mind a ketten ellenszenvesnek találták a másik külsejét:
Beatrice olyan volt, mint egy kusza pamutgombolyag, Maud
pedig nyugodt, precíz és gyors felfogású. Maud készített egy
kérdőívfélét a viktoriánus feleségekről, kategóriákba
csoportosította a kérdéseket, és lassan haladt előre, míg
elérkezett ahhoz a kérdéshez, amely valójában érdekelte: miben
rejlett Ellen írásának az oka?
– Nagyon szeretném tudni, vajon ezeknek az úgynevezett
nagy embereknek a feleségei…
– Ash valóban nagy ember volt, szerintem…
– Igen. Vajon a feleségeik megelégedtek azzal, hogy
sütkérezhetnek férjük dicsőségében, vagy azt érezték, esetleg ők
maguk is felmutathattak volna valamit, ha körülményeik
kedvezőbbek? Sokan írtak naplót közülük, sőt titokban gyakran
műveket is, egészen kitűnő műveket. Nézzük meg például
Dorothy Wordsworth csodálatos prózáját – ha elhitte volna, hogy
nem pusztán egy író húga, de író is lehet, mire lett volna képes?
Valójában azt szeretném megkérdezni, miért írta Ellen
a naplóját? A férje kedvéért?
– Ó, nem!
– Megmutatta neki?
– Ó, nem. Nem hiszem. Soha nem említi.
– Gondolja, hogy kiadásra szánta, bármilyen formában is?
– Ez már nehezebb kérdés. Azt hiszem, tudatában volt, hogy
elolvashatják. Van benne több éles megjegyzés az akkori
életrajzírók szokásairól – hogy feltúrták Dickens íróasztalát,
mielőtt még rendesen eltemették volna, meg ilyesmi –,
a szokásos viktoriánus szellemben. Tudta, hogy a férje nagy
költő, és biztosan tudta, hogy ezek a kíváncsiskodók el fognak
jönni, előbb vagy utóbb, hacsak el nem égeti az írást. De nem
égette el. Tudja, sok levelet elégetett. Mortimer Cropper szerint
Patience és Faith égette el a leveleket, de szerintem Ellen volt az.
Néhányat pedig eltemettek vele együtt.
– Dr. Nest, mit gondol, miért írt naplót? Afféle
társalgáspótlékként? Vagy lelkiismeret-vizsgálatnak szánta?
Netán kötelességének érezte? Miért?
– Van egy elméletem, bár attól tartok, eléggé túlzó.
– Mi az?
– Azt hiszem, azért írta, hogy összezavarjon. Igen. Hogy
összezavarjon vele.
Szótlanul néztek egymásra. Maud azt kérdezte:
– Kit? Ash életrajzíróit?
– Csak össze akarta zavarni a dolgokat.
Maud várt. Beatrice nagy igyekezettel próbálta elmondani
érzéseit.
– Amikor belefogtam, azt gondoltam, milyen kedves, unalmas
nő. Aztán az az érzésem támadt, hogy valami remeg és csillog
az alatt a szilárd… ó, én mára csak úgy nevezem, vakolat alatt.
Aztán kezdtem azt hinni, félrevezettem magam, csak képzeltem
azt a remegő és csillogó valamit, és valójában tényleg szilárd és
unalmas. Azt hittem, csak kitaláltam az egészet. Talán valóban
mondott egy-két érdekes dolgot – hogy is mondjam –, olyat, ami
felkeltheti a kíváncsiságot, de egyáltalán nem szándékosan.
Lehet, hogy ez az unalmas naplók szerkesztésének
foglalkozásbeli kockázata és mellékhatása? Az ember ebben
a szakmában könnyen azt képzelheti, hogy a szerző szándékosan
be akarja csapni.
Maud értetlenül nézett Beatrice-re. Látta a melltartó erős
pántját a nő hatalmas mellén feszülő, puha, cifrázott, rendkívül
kényes, világoskék gyapjúpulóver alatt. Beatrice lehalkította
a hangját.
– Gondolom, az a véleménye, milyen keveset tudok
felmutatni, pedig már milyen régóta dolgozom ezzel az írással.
Pontosan huszonöt éve, és az idő mintha egyre gyorsabban telne.
Nagyon is tudatában vagyok ennek a lassúságnak, különösen
mivel egyre nagyobb az érdeklődés a… a magához hasonló
tudósok részéről, akiknek mindnyájuknak van elképzelésük Ellen
Ashről és a munkásságáról. Nekem nem volt elképzelésem, csak
együtt éreztem a… azzal a hitvestárssal, akinek láttam, és hogy
őszinte legyek, én valójában Randolph Asht csodáltam. Ők azt
mondták, jobb lesz, ha… ha ezzel a munkával foglalkozom, amely
úgyszólván adta magát, és megfelelőnek tűnt… egy nőnek… az én
képességeimnek, bár nem tudom, milyenek voltak. Egy jó
feminista, dr. Bailey, már akkoriban is ragaszkodott volna hozzá,
hogy odaengedjék a Kérés- és Embla-versekhez.
– Odaengedjék?
– Ó! Értem. Igen. Hogy a Kérés- és Embla-verseken
dolgozzon – tétovázott. – Mire én azt mondtam: „Azt hiszem,
Miss Bailey, ön nem tudja elképzelni, milyen volt az élet
akkoriban.” Minket kizártak, másoktól függtünk. Amikor én
kezdtem, sőt egészen a hatvanas évek végéig, a nők nem
léphettek be a Prince Albert College tanári szobájába. Volt egy
külön termünk, egy kicsi, és nőiesen berendezett szoba. Mindent
a sörözőben döntöttek el – minden fontosat –, ahová minket nem
hívtak meg, és mi nem is akartunk menni. Utálom
a dohányfüstöt és a sörszagot. De emiatt talán nem kellett volna
kizárni minket a tanszék terveinek megvitatásából. Hálásak
voltunk már azért is, hogy állásunk volt. Azt gondoltuk, elég nagy
baj, hogy fiatalok vagyunk, és egyesek – persze nem én –
szépek, de ahogy megöregedtünk, csak még rosszabb lett
a helyzet. Van egy kor, amelyben, én ezt komolyan hiszem,
az ember óhatatlanul boszorkánnyá válik az ilyen helyzetekben,
egyszerűen csak az öregedés miatt, ahogy az mindig is történt
a történelem során, és vannak boszorkányüldözések… Biztosan
bolondnak néz. Huszonöt évnyi késlekedést próbálok
megmagyarázni… személyes problémákkal. Maga biztosan már
húsz évvel ezelőtt kiadta volna a naplót. Az igazsághoz az is
hozzátartozik, hogy nem voltam biztos benne, helyes-e. Hogy
Ellennek tetszene-e, amit csinálok.
Maud váratlan, erőteljes együttérzésrohamot kapott.
– Miért nem hagyja abba? Miért nem csinálja a saját
munkáját?
– Felelősnek érzem magam. Magammal szemben, ezekért
az évekért. És vele szemben.
– Megnézhetném a naplót? Különösen 1859. érdekel.
Olvastam Ash leveleit a feleségéhez. Amelyeket Yorkshire-ből
írt. Elment Ellen Huxley előadására?
Túl célratörő? Úgy tűnik, nem. Beatrice lassan felemelkedett,
és elővette a kötetet egy szürke lemezszekrényből. Egy pillanatig
védelmezően magához ölelte.
– Egy bizonyos Stern professzor járt itt. Tallahassee-ből. Azt
akarta tudni… meg akarta tudni, milyen volt Ellen Ash szexuális
kapcsolata… vele… vagy bárki mással. Én mondtam neki, hogy
ebben a naplóban nincs semmi ilyesmi. Ő azt mondta, biztosan
van, ha máshol nem, a metaforákban, a kihagyásokban. Minket,
dr. Bailey, nem arra tanítottak, hogy a tudomány a kihagyások
kutatása. Bizonyára naivnak talál.
– Egyáltalán nem. Sőt időnként Leonora Stern az, akit naivnak
tartok. Nem, ez nem a megfelelő szó. Nyílt és lelkes. És lehet,
hogy igaza van. Talán amit maga zavarosnak talált, az valami
rendszeres kihagyás, elhallgatás…
Beatrice elgondolkozott.
– Az lehetséges. Valamit elhallgat. De nem értem, miért kell
rögtön azt gondolni, hogy valami… olyasmit.
A makacs, dacos kijelentéshez járó pirulás újabb együttérző
húrt pendített meg Maudban. Közelebb húzta a székét, és
belenézett a gyűrött, megviselt arcba. Maud Leonora
könyörtelenségére, Fergus gonoszkodó játékaira, a huszadik
századi irodalomtudomány hangnemére és irányvonalaira, és
a piszkos tojásfehérje színű ágyneműre gondolt.
 – Egyetértek, dr. Nest. Valóban egyetértek. A mi
irodalomtudományunk, az egész gondolkodásunk… mindent
megkérdőjelezünk, kivéve a szexualitás központi szerepét.
Sajnos a feminizmus ezt nem is tudja elkerülni. Néha azt
kívánom, bárcsak inkább geológiát tanultam volna.
Beatrice Nest elmosolyodott, és átnyújtotta a naplót.

ELLEN ASH N A PLÓJA

1 859 . JÚNIUS 4 .
Kong a ház, csendes az én drága Randolphom nélkül. Sok
v áltoztatást terv ezek, am íg táv ol v an, hogy kény elm esebbé tegy em
az életét. A dolgozószoba függöny eit, és azokat is, am ely ek
az öltözőszobájában v annak, le kell v enni, és alaposan kiv erni
a rúdon. Kétely eim v annak, bölcs dolog lenne-e kimosni őket.
Az a pár függöny a szalonban, am ely eket m egpróbáltam kim osni,
nem egészen ugy anoly anok: sem a fény ük, sem az esésük.
Megm ondom Berthának, hogy szorgosan porolja ki őket, kefélje át,
és m eglátjuk, m it tehetünk m ég. Bertha m ostanában kissé
eltuny ult; ha hív om , lassan érkezik, és nem tökéletesen v égzi el
a feladatait (az ezüst gy erty atartókon például a gy erty atány érok
perem e alatt rozsdafoltok m aradtak, Randolph hálóingjéről pedig
m ég m indig hiány oznak a gom bok). Nem tudom , nincs-e v alam i
baja Berthának. Az elődei okozta állandó bizony talanság, rom bolás,
sőt, igen, erőszak és pusztítás után azt rem éltem , Bertha m indig
az a félig láthatatlan, buzgó, kism adárszerű lény lesz körülöttem ,
am ily ennek kezdetben tűnt. Boldogtalan? Vagy beteg? Félek
m indkettőtől, de szeretném hinni, hogy nem így v an. Holnap
egy enesen m egkérdezem . Meglepődne, ha tudná, m ily en
bátorságra, és m ily en sokféle bátorságra v an szükségem ehhez
a lépéshez (hiszen az ő v iselkedése és az eny ém is m eg fog v áltozni
ettől). Nincs oly an erős jellem em , m int édesany ám nak. Sok m inden
hiány zik belőlem , am ely ekben any ám nak nagy gy akorlata, és
term észetes adottsága v olt.
Am ikor az én drágám táv ol v an, leginkább az esti csendes
olv asgatásunkat hiány olom . Gondolkoztam , foly tassam -e Petrarca
tanulm ány ozását, ahol abbahagy tuk, de úgy döntöttem , m égsem :
túl sokat v eszít a szépségéből, ha nem az ő kellem es hangja kelti
életre az itáliai költő ősi szenv edély ét. Elolv astam inkább néhány
fejezetet Ly ell A geológia alapjai cím ű köny v éből, hogy osztozzak
v ele tanulm ány ai iránti lelkesedésében. Elbűv ölt Ly ell súly os
látom ása, és m egborzongtam , am int elképzeltem , m enny i ideig
nem élt em ber a Földön, m ily en v égtelenül hosszú időre v olt szükség
a földkéreg m egalkotásához – am ely , ha hinni lehet neki, m ég m ost
43
is alakul. De „Ki Földünket szerette, hol v an ő?” – ahogy a költő
kérdezte oly szépen. Baulk tiszteletes úrral ellentétben én nem
érzem úgy , hogy a dolgoknak ez az ősi állapota, am ely et azonban
csak m ost fedeztünk fel, bárm ily en határozott form ában hatással
lenne m egállapodott hitünkre. Talán nincs elég képzelőerőm , v agy
túl ösztönösen és intuitív m ódon hiszek. Ha a Noé özönv ízéről
kiderül, hogy pusztán költői kitalálás, akkor én, egy nagy költő
felesége, v ajon kev esebb figy elm et szentelek m ajd a történetből
kicsendülő üzenetnek, a bűn egy etem es bűnhődéséről? Ha annak
a legnagy obb, és egy edül igazán jó Em bernek példam utató élete és
öröm teli halála bizony ulna kitalált történetnek, az m ásképpen bár,
de v alóban feny egető lenne.
Mégis, hogy ily en korban kell élnünk, m ely m egterem tette
a légkört az ily esfajta kérdésekre… v égül is, Herbert Baulknak
v alóban oka v an az aggodalom ra. Azt m ondja nekem : nem szabad
intellektusom at oly an kérdésekkel zaklatnom , am ely ekről
az intuícióm (am ely szerinte nőies, erény es, tiszta és így tov ább) azt
súgja, hiábav alók. Azt m ondja, „én tudom, hogy a Megv áltóm
44
él”, és m ohón v árja a hely eslésem et, m intha az én bólintásom őt
is erőv el töltené el. Nos, hely eslek. Term észetesen hely eslek.
Valóban tudom , hogy az én Megv áltóm él. De hálás lennék, ha
Herbert Baulk elfogadható v álaszt találna a saját kétely eire, és
im áink őszinte dicséretről és a figy elő isteni gondv iselésbe v etett
erős hitünkről szólnának, ahely ett hogy m int m ost, talányokat
próbálnak m egfejteni.
Már késő v an az íráshoz. Nem dolgoznék ily en sokáig, ha –
a cselédeket leszám ítv a – nem lennék egy edül a házban. Becsukom
ezt a köny v et, és pihenőre térek, hogy erőt gy űjtsek a függöny -
csatához, és Bertha kikérdezéséhez.

JÚNIUS 6 .
Ma lev elet kaptam Patience-től, aki azt kéri, hogy m egalhasson itt
a gy erekekkel, útban a tengerpartra, Etreatbe, ahol a ny arat fogják
tölteni. Szív esen kell fogadnom , és v alóban, nagy on is örülni fogok,
hogy híreket hallhatok szeretteim felől, akik sajnos, oly táv ol élnek
tőlünk. De ez m ost nem alkalm as időpont látogatók fogadására.
A bútorok felét szétszedtük, a porcelán leltárba v ételét és alapos
átm osását m egkezdtük, de m ég nem fejeztük be, a székek egy részét
huzat fedi, a m ásik részét pedig az ügy es kezű Mr. Beale jav ítja.
Randolph dolgozószobában álló (a zöld bőrhuzatú) székében a nagy
párna és a karfa között talált két guinea-t, m egtalálta azt
az elv eszettnek hitt szám lát a gy erty ákról, am ely oly sok v itára
adott alkalm at, és azt a tolltörlőt, am ely et a Szent Swithin-tem plom
Hölgy egy lete hozott (azóta sem értem , hogy gondolhatták, hogy
bárki képes lenne tönkretenni azt a gy öny örű alkotást
tintapacákkal). A csillárt lev etettem , m inden egy es kristály t
óv atosan m egtisztítunk és kifény esítünk. És ebbe a többé-kev ésbé
rendszerezett rendetlenségbe fog berontani Enid, George, Arthur és
Dora, akik a könny csepp alakú kristály okra akár v ad játékaikban,
akár óv atos előv igy ázatosságukban egy form án v eszély esek. De
term észetesen jönnek. Írtam nekik, hogy jöjjenek. Visszategy em
a csillárt? Vagy elküldessem ? A dolgozószobám ban v acsorázok,
húslev est egy szelet keny érrel.
Lev él Randolphtól. Jól v an, és jól haladnak a tanulm ány ai is. Sok
m egbeszélniv alónk lesz, am int hazatér. Fájt a torkom , és nagy okat
tüsszögtem – talán a takarítással felv ert sok portól –, így a délutánt
a kanapén fekv e töltöttem , összehúzott függöny ök m ögött, de nem
tudtam elaludni, csak szundikáltam . Holnap fel kell kelnem ,
fogadnom kell Patience-t. Bertha előkészítette az ágy akat
a gy erekeknek a régi gy erekszobában. Még m indig nem kérdeztem
m eg, nem bántja-e v alam i – de ha lehet, m ég rosszkedv űbb és m ég
szótlanabb, m int egy héttel ezelőtt.

JÚNIUS 9 .
Mily en szerencsés, hogy a ház ura táv ol v an, m ert az elm últ
napban igazi pokoli zűrzav ar lett úrrá otthonunkon. George és
Arthur erős kis fickók, am iért m indig hálát kell adnunk, a drága
kislány ok pedig, am ikor ny ugodtan ülnek, nagy on édes jelenségek
finom fehér bőrűek és nagy , szép szem ük tiszta tekintetű. Patience
úgy nev ezi őket: az én kis angy alkáim , és ez így is v an, v alóban
angy alok, de hát a Sátán palotáját is angy alok, bukott angyalok
népesítették be, és m ind a négy drága gy erm ek nagy on hajlam os
arra, hogy a lehető legrosszabb hely en bukjon orra, és lerántják
az abroszokat, lelökik a v ázákat, sőt Georgie esetében beköv etkezett,
am itől tartottam : egy enesen belezuhant a csillár kristály üv egeit
tartalm azó tálba, am ely ek úgy m egcsörrentek, m int üv eggoly ók
a v íz alatt. Patience dadája nem tud fegy elm et tartani, bár
a csókolgatásban és babusgatásban tökéletes. Patience boldog
m osolly al közölte, Grace v alóban szereti a gy erm ekeket, és ez
bizony ára így is v an.
Azt m ondtam Patience-nek, hogy rem ek színben v an, am i nem
teljesen igaz, de rem élem , az Úr m egbocsátja nekem ezt a kis kegy es
hazugságot. Egy kissé m egdöbbentett a rajta látott v áltozás: eltűnt
hajának csillogása, drága, fáradt arcán ráncok futnak át, m ár
alakjának karcsúsága is a m últé, pedig oly sok öröm ét lelte benne.
Gy akran kijelenti, hogy jól érzi m agát, és nagy on boldog,
ugy anakkor panaszkodik, hogy kifullad, ágy éktáji fájdalm ai
v annak, szűnni nem akaró fogfájás, fejfájás, és egy éb alattom os
fájdalm ak gy ötrik; panaszai utolsó szülése óta nem m úlnak, sőt
egy re erősebbek. Azt m ondja, az adott hely zetben Barnabas
rendkív ül figyelmes férj. Nagy on lekötik teológiai írásai –
egy általán nem oly an, m int Herbert Baulk –, és azt rem éli, m ondja
Patience, hogy ham arosan esperesi rangra em elik.

JÚNIUS 1 0.
Sok időnk v olt beszélgetni Patience-szel, v acsora közben is, és am ikor
a kerubok kis csapata kim ent a Regent’s Parkba friss lev egőt szív ni.
Édes-bús em lékeinket felidézv e a Close-ban töltött régi szép időkről
beszélgettünk, ahogy a kertben futkároztunk, és arról álm odoztunk,
m ily en lesz m ajd, ha felnőtt nők leszünk. Kislány osan nev etgélv e
régi legy ezőkről, harisny ákról csev egtünk, és a főkötőkről, am ely ek
oly nagy on szorították fejünket a hosszú szertartások alatt, és arról,
m ily en m egpróbáltatásokat kellett drága Mam ának elv iselnie,
hogy tizenöt gy ereket szült, akik közül életben v égül csak négy
leány m aradt.
Patience, a m aga m indig oly éles szem év el azonnal észrev ette,
hogy Berthának v alam i baja v an, sőt azt is kitalálni v élte, m i lehet
az. Mondtam , készülök elbeszélgetni a lánny al, és v alóban csak
az alkalm as pillanatot v ártam , hogy m eg is tegy em . Patience
v élem ény e szerint Berthának és a háztartás tagjainak is kárára
lehet, ha túl sokáig v árok. Patience-nek m eggy őződése, hogy a bűn
jelenléte fertőző hatású lehet. Én m ondtam neki, hogy szeretnünk
kell a bűnösöket, de ő azzal v ágott v issza, ez nem egy enlő azzal, hogy
egy fedél alatt kell élnünk a bűn látható bizony ítékáv al, m éghozzá
a m egfelelő büntetés nélkül. Felidéztük, Mam a m ily en lelkierőt
tanúsított az ily en esetekben, m ert úgy érezte, a v étkes fiatal
lány okra a büntetést saját kezűleg kiróni kötelessége. Egy re
különösen em lékszem , szegény Thy rza Collittra, am int sikítozv a
szaladt egy ik szobából a m ásikba, m am a pedig felem elt karral
sietett utána. Azt a sikoltozást soha nem felejtem . Én soha nem
fogom m egv erni egy etlen szolgám at sem , és bárm it m ondjon
Patience, ő sem , bár azt állítja, Barnabás szerint a testi feny ítés
bizony os, m egfelelően kiv álasztott esetekben üdv özlendő eljárás
lenne. Én nem hiszem , hogy az én drága Randolphom nak v alaha is
m egfordulna a fejében, hogy kezet – v agy bárm i m ás eszközt –
em eljen bárm ely ik, a szolgálatunkban álló fiatal leány ra. Meg kell
kérnem Berthát, m enjen el, m ielőtt m ég Randolph hazajön.
Kötelességem .

JÚNIUS 1 2 .
Drága férjem hosszan írt nekem : jól v an, és kutatásai is
nagy szerűen haladnak. Én is írtam neki a napjaim at kitöltő sok-sok
elfoglaltságom ról, postára is adtam , és m ár sem időm , sem kedv em
itt lejegy ezni m ég egy szer – így csak azokról a dolgokról írok,
am ely ekkel nem láttam jónak őt zaklatni. A kristály csillár függői
közül kettő m egsérült: az egy ik nagy a középen lév ő körből, és egy
kev ésbé látható a külső körből. Mit tegy ek? Meg v agy ok gy őződv e
róla – nem , ez igazságtalan, m ondjuk azt, hogy erősen gy anítom –,
hogy akkor sérültek m eg, am ikor Arthur és Georgie v életlenül
belerúgott a tálba, am ely ben áztattuk őket. Nem írtam sem m it
a drága R-nak a nagy takarításról. Szeretném m eglepni a ragy ogóan
tiszta, szinte v adonatúj otthonnal. Megpróbálhatnám kicserélni
a sérült kristály okat – de bizony os v agy ok afelől, hogy enny i idő
alatt ezt nem lehet elv égezni, ráadásul sokba is kerülne. Nem
szív esen gondolok arra, hogy ott függ a fejünk fölött, m iközben
felületén repedések húzódnak.
Beszéltem Bertháv al. Úgy v an, ahogy an gondoltam , és am int
Patience ki is m ondta. Arra nem tudtam ráv enni, hogy elárulja, ki
az állapotáért felelős férfi, de görcsösen zokogv a, hev esen tagadta,
hogy az illető képes lenne gondoskodni róla, akár úgy , hogy
feleségül v eszi, akár bárm i m ás m ódon. Nem tanúsított
bűnbocsánatot, ám bár dacnak sem láttam sem m i ny om át benne.
Újra és újra csak azt kérdezte tőlem :
– Mit tehetnék?
Én m agam sem tudtam m egfelelő v álaszt adni erre a kérdésre.
– Úgy is így v an, akár akarom , akár nem – m ondta furcsa
m ódon.
Azt m ondtam , hogy írnom kell az édesany jának, de ő köny örgött,
ne tegy em .
– Megszakad a szív e, és örökre elfordul tőlem – m ondta.
Hov á m ehet? Mily en otthona lehet? Mit tehetnék érte én,
keresztény i jó szándékkal? Nem akarom Randolph m unkáját
m egzav arni ezekkel az ügy ekkel, az ő beleegy ezése nélkül azonban
nem sokat tehetek Bertháért. Ráadásul az a félelm etes problém a is
rám v ár, hogy találjak v alakit helyette, és újra félhetek, hogy
oly anra esik a v álasztásom , aki iszik, lop, kárt tesz a holm iban v agy
erkölcsileg rom lott. Ism erek oly an hölgy eket, akik táv olról, v idéki
falv akból hoznak szolgálókat – a londoni egy szerű em berek
agyafúrtságával nehezen tudok szem beszállni, nem tudom úgy
irány ítani őket, ahogy an szeretném .
Patience szerint a szolgatársadalom term észetétől fogv a hálátlan,
hiszen nem kap m egfelelő iskoláztatást. Az ily en hely zetekben –
am ikor összeütközésbe kerülök v elük, ítélkeznem kell fölöttük v agy
ki kell kérdeznem őket – gy akran azon csodálkozom , m iért is nem
gy űlölnek m inket. Meg v agy ok gy őződv e felőle, hogy néhány an
közülük v alóban gy űlöletet éreznek. És nem értem , egy igaz
keresztény hogy an találhatja term észetesnek ezt a v ilágot, am ely
a gazda és a szolga különbségére épül. Ő a legjelentéktelenebbekhez
is elm ent, sőt talán fontosabbnak tartotta hozzájuk elm enni,
a jav akban és szellem iekben szűkölködőkhöz.
Ha Randolph itt lenne, m egbeszélhetném v ele. Talán jobb is,
hogy nincs itt – ez az én dolgom , az én felelősségem .

JÚNIUS
Patience és a gy erm eksereg m a reggel, m osoly ogv a és zsebkendőket
lobogtatv a elindult Dov er felé. Rem élem , gondtalan v olt
az átkelésük. Rem élem , élv ezik m ajd a tengerpart öröm eit. Újabb
lev él érkezett Randolphtól, épp, m iután elindultak, tele (m árm int
a lev él) tengeri lev egőv el, szellőv el és m ás élv ezetes szabad erőkkel.
London forró és nehéz – azt hiszem , v ihar közeledik.
Term észetellenesen nagy a csönd, és fülledt a lev egő. Úgy
döntöttem , kikérem Herbert Baulk tanácsát Bertháv al
kapcsolatban. Éreztem , hogy fejfájás közeledik, és a házra újból
rátelepedő csend és üresség idegessé tett. Visszav onultam
a szobám ba, két órát aludtam , és kissé felfrissülten, bár a fejfájás
m aradv ány áv al ébredtem .

JÚNIUS
Herbert Baulk átjött teázni és beszélgetni. Jav asoltam , sakkozzunk
egy et, m ert azt gondoltam , talán akkor kev ésbé hev esen fogja
kifejezni kétségeit és bizony osságait, és m ert élv ezem ezeket a kis
csatákat. Kedv esen azt m ondta, hölgy létem re egészen jól játszom ,
am it én öröm m el elfogadtam , hiszen jócskán m egv ertem .
Megkérdeztem , m i a v élem ény e Bertháról. Ő beszélt egy
intézm ény ről, am ely nagy on szépen gondoskodik a hasonló
hely zetben lév ő nőkről, am ikor ágy nak esnek, és ha lehetséges, segít
nekik újra elhely ezkedni a későbbiekben. Azt m ondta, m egkérdezi,
fel tudják-e v enni, és én v oltam oly an m erész, hogy kötelezettséget
v állaltam – m árm int az én drága Randolphom nev ében –, hogy
hozzájárulok a költségekhez, ha ez segít abban, hogy kaphasson egy
ágy at. A hálószobákat állítólag m aguk a lakók tartják
m akulátlanul tisztán, az étel egy szerű, de tápláló, és szintén ők
m aguk főzik.

JÚNIUS
Rosszul aludtam , és különös, töredékes álm ot láttam , am ely ben
Herbert Baulkkal sakkoztam , de ő kijelentette, hogy az én
király nőm csak egy etlen lépést tehet, ahogy an az ő király a.
Tudtam , hogy itt v alam i igazságtalanság v an, de álm om ban oly an
buta v oltam , hogy nem értettem m eg, hogy itt az én királyomról
v an szó, am ely elég nagy v olt, v örös, a hátsó sorban állt, és teljesen
tehetetlennek tűnt. Láttam m agam előtt, m ily en lépéseket kellene
a király nőm nek tennie, m iképpen egy bony olult kötés- v agy
csipkem intában m eglátom a hibákat, de csak nehézkesen ide-oda
tologattam , egy szerre csak egy et lépv e. Mr. Baulk (m ég m indig
álm om ban) ny ugodtan azt m ondta:
– Látja, m ondtam Önnek, hogy nem ny erhet – és én v alóban
láttam , hogy igaza v an, de ok nélkül nagy on izgatott lettem , és
m inden v ágy am az v olt, hogy az átlók m entén király nőm et
szabadon m ozgathassam . Különös, ha jobban m eggondolom , hogy
a sakkban a nő léphet nagy obbakat, és szabadon átkelhet az egész
táblán. Az életben egészen m ásképp v an.
Délután Mr. Baulk m egint eljött, és ékesszólóan, hosszasan beszélt
arról, m icsoda gonoszság, ha v alaki csalárd okokat feltételez
az Újtestamentum csodái, különösen Lázár feltám adása m ögött. Azt
m ondta, elkezdett érdeklődni az intézm ény ben Bertha érdekében, és
m inden a legjobb úton halad. Még nem beszéltem erről a lány nak,
nem akarom felébreszteni benne a rem ény t, nehogy csalódnia
kelljen. Lassan és m ogorv án, püffedt arccal v égzi a m unkáját.

JÚNIUS
Meglepetés! Kis csom ag érkezett, ajándék v olt benne szeretett
Randolphom tól, m ellette egy v ers, és m indez nekem . Whitby ben
járt, egy halászfaluban, ahol, am int írja, a hely béliek nagy on
m agas szinten űzik a fekete borosty ánkő, m ás név en gagát v agy
zsett faragását és csiszolását, am ely et a tenger v et ki a partjaikra, s
am ely ből nem csak hasznos gom bokat, hanem dísztárgy akat és
ékszereket is készítenek. Egy egészen különleges brosstűt küldött,
am ely re y orkshire-i rózsakoszorút faragtak, tüskés ágakkal,
lev elekkel; egy szerre m űv észi és rendkív ül v alósághű. Feketébb
a korom nál, m égis, akárhogy an fordítom csiszolt felületét, csillog:
nem csak a fény t v eri v issza, hanem m intha v alam iféle saját
energiája is lenne. A fekete borosty án egy ik tulajdonsága, hogy ha
m egdörgöljük, m agához v onzza a könny ebb tárgy akat, m intha
hipnotizálná őket. A lignit egy ik form ája, írja R., akinek
szem látom ást tetszik ez az any ag; szerves kő, m int a szén,
term észetesen. Van néhány zsett gy öngy öm , és persze sokat láttam
m ár, de ily en m ély feketét és ily en csillogót m ég sohasem .
Idem ásolom a v erset, m ert ez m ég értékesebb szám om ra, m int
a gy öny örű ajándék. Mindennek ellenére Oly boldogsággal tölt el
m inket közös életünk, hogy m ég ez a külön töltött idő is csak növ eli
a bizalm at és a m ély kötődést, am ely közöttünk v an.

Küldöm Yorkshire fehér v irágait

Sötét gagátba v ésv e, kedv esem ,
Törékeny ny ári szépségükben itt
Élet s halál egy szerre v an jelen.

Az ősi erdő fái halv a m ár

Szív ünket réges-rég kihuny t fény
Melengeti, szerelm ünk v édv e m ár
Hiába szürkeség, rossz kedély .
JÚNIUS
Kellem etlen nap. Megm ondtam Berthának, hogy el kell m ennie, és
Herbert Baulk elintézi neki, hogy befogadják a Magdalen
otthonban, ha ő is beleegy ezik. Egy etlen szóv al sem v álaszolt, csak
bám ult rám , nagy on nehezen v év e a lev egőt, arca sötét lilásv örös
színt öltött, m intha képtelen lenne felfogni, am it m ondtam neki.
Megism ételtem , hogy Mr. Baulk nagy on kedv es v olt, és ő nagy on
szerencsés lány , de sem m i m ást nem hallottam , csak azt a hev es
sóhajtozást v agy zihálást, am ely , úgy tűnt, betölti az én kis
szalonom at. Elbocsátottam , m ondv án, ha v égiggondolta
az ajánlatot, v álaszt v árok. Azt is hozzá kellett v olna tennem , hogy
a jöv ő hét v égéig el kell m ennie, de nem tudtam kim ondani. Mi lesz
v ele?
A posta nagy halom oly an lev elet hozott, am ely ekből egy re
többet kapunk: ezekhez költem ény eket v agy költem ény ek részleteit
m ellékelik, lepréselt lev eleket az „Ő” Bibliájába v agy Shakespeare-
jébe, kéréseket, hogy küldjön autogram ot, (pim asz) jav aslatokat,
hogy m iket olv asson, és alázatos, v agy néha ellentm ondást nem
tűrő kéréseket, hogy olv assa el a m ellékelt elbeszélő költem ény t,
értekezést, sőt néha regény t, m ert szerzőjük szerint lehet, hogy
érdekesnek bizony ul szám ára, v agy inkább m ert azt rem élik, az ő
ajánlásáv al könny ebben előre tudnak lépni. Az ily en lev elekre én
v álaszolok kedv esen, jókív ánságaim at küldöm , és elm ondom ,
m ily en elfoglalt em ber Ő – am i persze igaz is. Hogy an v árhatják
tőle, hogy tov ábbra is „elkápráztassa és gy öny örködtesse” őket
„rejtély es gondolataiv al”, ahogy az egy ikük fogalm azott, ha nem
hagy nak szám ára elegendő időt, hogy olv asson, és bony olult
gondolatait szője. A lev elek között v olt egy , am ely nek írója személy
szerint velem akart találkozni, oly an dologban, írta, am ely
szám om ra is nagy on fontos. Ez sem szokatlan: sokan, különösen
fiatal nők gy akran írnak nekem, azért, hogy közelebbi kapcsolatba
kerülhessenek az én drágám m al. Udv ariasan azt v álaszoltam neki,
hogy nem szoktam szem ély es találkozót adni idegeneknek, m iv el túl
sokan kérnek erre, de ha v alóban v an v alam i különös
m ondaniv alója, kérem , hogy a lehető legham arabb írja m eg, m iről
is v an szó. Meglátjuk, m i történik: lehet, hogy m akacsul tov ább
próbálkozik, de lehet, hogy csak v alam i hom ály os v agy őrült ötlet
v olt az egész.

JÚNIUS
Még rosszabb nap. Rám tört a fejfájás, egész nap elsötétített
hálószobám ban fekszem , álom és ébrenlét között. Sok oly an fizikai
érzékelés v an, am ely eket nem lehet leírni, m égis azonnal
felism erjük, m int például a sülő keny ér v agy a fém tisztító illata,
am ely eket nem lehetne elm agy arázni egy oly an em bernek, aki
m ég soha nem érzett ily esm it. Így lesz úrrá testem en előbb
a szédülés és az erny edtség, m ely azt jelzi, közeledik a fejfájás.
Különös m ódon lehetetlen – ha m ár eljutottam ebbe az állapotba –
m ég csak elképzelni is, hogy kijutok belőle, úgy hogy az elv iseléséhez
szükséges türelem szám om ra teljes, örökös türelem nek tűnik.
Estefelé kissé eny hült.
Újabb lev elet kaptam a titokzatos és m akacs hölgy től. Élet-halál
kérdése, írta. Műv elt nő m ódjára ír, és ha kissé hisztérikus is, nem
őrülten hisztérikus. Félretettem a lev elet, m iv el képtelennek
éreztem m agam arra, hogy eldöntsem , m it tegy ek. A fejfájás
furcsa, alkony atszerű, halálos v ilágba sodorja az em bert, am ely ben
az élet és a halál nem is oly an nagy dolog.

JÚNIUS
Még rosszabb. Dr. Pim lott eljött hozzám és felírt laudánum ot, am ely
hozott ném i m egkönny ebbülést. Délután v alaki döröm bölt az ajtón,
és Bertha bev ezetett egy különös hölgy et, aki feltétlenül v elem
akart beszélni. Akkor éppen fent v oltam , húslev est korty olgattam .
Azt m ondtam neki, ha jobban leszek, fogadom , és ő bár idegesen,
elfogadta ezt. Bev ettem m ég egy adag laudánum ot, és
v isszam entem sötét szobám ba. Még egy etlen író sem írta le elég
szépen az álom jótékony hatását. Coleridge írt az álom fájdalm áról,
és Macbeth beszél az előre látott álom ról, de senki nem szólt m ég
arról, m icsoda áldás, am ikor az em ber elengedheti a m arkában
szorongatott v ilágot, és m elegben, m ozdulatlanságban egy m ásik
v ilágba juthat. Függöny ök között, takarók m elegétől v édv e,
súly talannak tűnik…

JÚNIUS
Félig rossz nap, félig pedig, am int néha előfordul, szép tiszta nap,
akár úgy is m ondhatnám , m egújultam . Am íg én aludtam ,
a bútortisztítás rendben haladt, és m intha m inden – a karosszékek,
az asztalterítők, a lám pák, a spany olfal – v elem egy ütt m egújult
v olna.
Makacs látogatóm újra eljött, és egy ideig beszélgettünk. Ez
az ügy , rem élem , lezárult, és teljesen tisztázódott.

JÚNIUS
A költők nem isteni terem tm ény ek, nem angy alok. Randolph
m indig is ellenezte az ily en elképzelést. Szív esen idézi William
Wordsworth szav ait: „em ber, aki az em berekhez szól”, és azt hiszem ,
az em beri term észetnek sokkal több v ariációját és szeszély ét ism eri,
m int am enny it Wordsworth, aki inkább befelé forduló em ber v olt.
Herbert Baulk eljött és nagy on kedv esen elbeszélgetett
Bertháv al, aki, éppúgy , m int am ikor én próbáltam szót érteni v ele,
nem v álaszolt, csak nézett kiv örösödött arccal.
Sakkoztunk. Én ny ertem .
 JÚNIUS
Ma reggel kiderült, hogy Bertha az éjszaka elszökött, m agáv al v itte
m inden holm iját, és Jenny azt állítja, hogy az ő dolgai közül is
néhány at, többek között egy utazótáskát és egy gy apjúsálat. Úgy
látom , a házból sem m i nem hiány zik, bár az ezüst elő v an v év e,
v agy könny en elérhető hely en v an a fiókokban és szekrény ekben.
Lehet, hogy v életlenül v itte el a sálat, v agy talán Jenny tév ed.
Hov á m ehetett? Mit tehetnék? Írjak az any jának? Talán ezt
kellene tennem , de lehet, hogy m égsem … Bertha nem akarta, hogy
az any ja m egtudja, m ily en állapotban v an. De az is lehet, hogy
m ost egy szerűen nála keresett m enedéket.
Odaadtam Jenny nek az egy ik sálam at, és egy ik utazótáskánkat.
Nagy on örült.
Talán Bertha ahhoz az em berhez m ent, aki [olv ashatatlan,
áthúzott szakasz]
Próbáljunk a ny om ába eredni? Ily en állapotban nem m ehetett
az utcára. Ha m egtaláljuk, m egbüntessük? Nem szeretném .
Rosszul döntöttem ebben az esetben. Nem v iselkedtem
m egfelelően.
Herbert Baulk nem eléggé tapintatos. De ezt akkor is tudtam ,
am ikor belefogtam a dologba. Azt kellett v olna…

JÚLIUS
Megint kellem etlen napom v an. Egész nap fekszem , de
a függöny öket nem húzattam be, m ert babonásan félni kezdtem
attól, hogy ily en hosszú időt töltsék a házban, behúzott függöny ök
m ögött. A Nap tom pa fénny el v ilágított a kav argó ködön és párán
keresztül, este a kisebb, m ég tom pább Hold jelent m eg a fekete
égbolton. Én m ozdulatlanul feküdtem egész nap. Kábulatba
m enekülv e nem éreztem fájdalm at, de m inden apró m ozdulat v agy
fordulat m aga v olt az agónia. Hány napot töltünk m ozdulatlanul,
arra v árv a, hogy v éget éljen az élet, hogy v égre az örök álm ot
alhassunk? Úgy feküdtem , lebegv e, m int talán Hófehérke feküdt
az üv egkoporsóban, élv e, az életben m égsem v év e részt, lélegezv e,
ám m ozdulatlanul. Odakint az em berek szenv ednek a hőségtől,
a hidegtől és a széltől.
Am ikor hazatér, fürgének és élénknek kell lennem . Feltétlenül
így kell lennie.

– Jól írt – jegyezte meg Maud. – Nem értettem rögtön, mire

gondolt, amikor azt mondta, hogy össze akart zavarni. De aztán
azt hiszem, rájöttem. A naplónak ebből a részéből nem tudtam
meg igazán világosan, milyen volt. Azt sem, hogy szimpatikusnak
találom-e. Elmond dolgokat. Érdekes dolgokat. De az egész nem
áll össze teljes képpé.
– Ez melyikünkkel nincs így? – kérdezte Beatrice.
– Mi történt Berthával?
– Nem tudjuk. Nem ír róla többet. Még az sem derül ki, hogy
utánamentek-e.
– Biztosan szörnyű volt Berthának. Ő, mármint Ellen, mintha
nem értené meg…
– Tényleg nem?
– Ó, nem tudom. Nagyon tisztán írja le. Szegény Bertha!
– Por és hamu – mondta Beatrice meglepő módon. – Már
réges-régen. Ahogy a gyermek is, ha ugyan megszületett.
– Milyen nyugtalanító érzés! Mármint az, hogy nem tudjuk.
– Cropper professzor megtalálta a zsett brosst. Pontosan
olyan, amilyennek leírta. A Stant Gyűjteményben van. Azt
mondta, tengerzöld selyemre helyezte. Láttam róla egy
fényképet.
Maudot nem érdekelte a bross.
– Van valami elképzelése, ki lehetett az a hisztérikus levélíró?
Vagy neki is nyoma veszett, mint Berthának?
– Semmit nem találtam róla ezen kívül. Semmit.
– Ellen megőrizte a leveleit?
– Nem mindet, de a nagy részüket igen. Összekötözve, cipős
dobozokban. Itt vannak. De a többségük valóban rajongóktól
származik, ahogy írta.
– Nem nézhetnénk meg?
– Ha érdekli. Én végignéztem az egészet, egyszer vagy
kétszer. Egy időben cikket akartam írni a rajongói klubok
viktoriánus korabeli elődjeiről, ha lehet ezt mondani. De amikor
belekezdtem, túl érzelgősnek találtam a témát.
– Tényleg megnézhetem?
Beatrice egykedvű tekintetét Maud halvány, lelkesedést
tükröző arcára fordította, és valamit látott rajta, bár nem értette
pontosan, mit.
– Azt hiszem, miért ne… – mormolta, de nem mozdult. –
Miért is ne?
A cipős doboz erős fekete kartonból készült, s úgy kiszáradt
már, hogy szinte recsegett. Szalaggal volt átkötve. Beatrice
sóhajtozva kioldotta a szalagot, és ott voltak a levelek, szépen
egymásra rakva, összekötözve. Lapozgatni kezdtek köztük,
a dátumokat figyelve, néha kinyitottak egy-egy borítékot:
egyesek adományokat kértek, mások felajánlották segítségüket
az irodai munkában, hosszú, szenvedélyes csodáló levelek is
voltak Ellennek címezve, de valójában Randolphnak szánva.
Beatrice megnézte a dátumot, és előhúzott egy levelet, amelyet
izgatott, mégis művészi kézzel írtak, régies betűkkel. Ez az!

Kedves Mrs. Ash!

Kérem, bocsássa meg, hogy igény tartok az Ön rendkívül
értékes idejére és figyelmére. Előkelő családból való nő vagyok,
Önnek jelenleg teljesen ismeretlen, de el kell mondanom Önnek
valami fontosat, amely közelről érint mind a kettőnket, és az én
esetemben élet-halál kérdéséről van szó. Kérem, higgye el, nem
túlzok, valóban ez az igazság.
Ó, hogyan tudnám elérni, hogy bízzon bennem? Feltétlenül
hinnie kell nekem! Megengedné, hogy egy kis időt raboljak
Öntől, és meglátogassam? Nem maradok sokáig, de arról
beszélnem kell Önnek, és lehet, hogy végül meg is köszöni
nekem, lehet, hogy nem… de ez most nem fontos. Tudnia kell.
Bármikor megtalálható vagyok azon a címen, ami e levél
fejlécében szerepel. Kérem, higgyen nekem! Szeretném, ha
tudná, barátja vagyok.
Őszinte híve:
Blanche Glover

Maud uralkodott az arcvonásain, és lesütötte a szemét, nehogy

diadalmas csillogása elárulja. Igyekezett közönyös hangon
megszólalni:
– Úgy tűnik, ez az. Van még ilyen? Ez szerintem már
a második levél, amelyről Ellen ír. Nincs meg az első?
Beatrice keresgélni kezdett.
– Nincs. Nincs több. Azaz… ez talán ugyanaz az írás. A papír
szemlátomást ugyanolyan. Nincs rajta fejléc, sem aláírás.

Rosszul tette, hogy megtartotta a bizonyítékomat.

Igaz, hogy nem az enyém, de nem is az Öné.
Könyörgöm, gondolja át még egyszer, és ne
feltételezzen rosszat rólam. Tudom, milyen színben
tűnhettem föl Ön előtt. Rosszul válogattam meg
a szavaimat. De amit mondtam, az igaz volt és
sürgető, amint Ön is meg fogja látni.

Maud, a papírlapot kezében tartva bizonytalanságtól gyötrődött.

Miféle bizonyítékot tartott meg Ellen? És miről? Egy titkos
levelezésről? Vagy egy utazásról a yorkshire-i tengerpartra egy
magányos, biológiai kutatásokat végző költővel? Mit érzett
Ellen? Mit értett meg? Vajon Blanche átadta neki
a Swammerdam ellopott kéziratát? Hogyan tudná lemásolni
ezeket a leveleket anélkül, hogy felkeltse Beatrice figyelmét, és
ezzel Cropper és Blackadder figyelmét? Valamiféle parancsoló
érzés dübörgött benne, szapora kalapácsütésként. Azon
töprengett, hogyan tudná minél ravaszabbul előadni kérését,
amikor Beatrice fátyolos hangja félbeszakította.
– Dr. Bailey, én nem tudom, mire készül. Talán nem is akarom
tudni. De valamit keresett, amikor idejött, és most megtalálta.
– Igen – felelte Maud suttogva. A szája elé tartotta
a mutatóujját, és fejével az elválasztó fal felé intett, amely mögött
Blackadder és az Ash-művek tanyázott.
Beatrice Nest kifejezéstelen, enyhén érdeklődő tekintettel
nézett rá.
– Nem egyedül az én titkom – mondta Maud. – Ezért nem
mondhattam el. Én… én még magam sem tudom, mi az, amit
találtam. Megígérem, amint rájövök, ön lesz az első, akinek
elmondom. Azt hiszem, tudom, mi az, amit Blanche Glover
elmondott neki. Szóval két vagy három dolog közül az egyik…
– Fontos volt? – kérdezte a nő szürke hangon, amelyből nem
derült ki, tudományos, szenvedélyes vagy kozmikus értelemben
használta a „fontos” szót.
– Tényleg nem tudom. Lehet, hogy megváltoztatja
a véleményünket a… Ash költészetéről. Azt hiszem. Egy kicsit.
– Mit szeretne tőlem?
– Fénymásolatot erről a két levélről. Ha lehetséges, egy
másolatot a naplóról is, ebből az időszakból. És hogy ne mondja el
Cropper professzornak. Sem Blackadder professzornak.
Egyelőre. Mi találtuk, és…
Beatrice Nest sokáig töprengett, arcát a kezébe támasztva.
– Ez… ami miatt olyan izgatott… ugye nem… ugye nem fogja
Ellent olyan fényben bemutatni, mint… nevetségesnek vagy…
vagy félreérthető helyzetben? Én nagyon fontosnak tartom, hogy
ne … hogy is mondjam… ne essenek neki, ne cuppanjanak rá.
– Az egész elsősorban nem vele kapcsolatos.
– Ez nem igazán megnyugtató válasz – felelte Beatrice, és
őrjítően sokáig hallgatott. – Azt hiszem, megbízom magában. Azt
hiszem.

Maud fürge léptekkel indult kifelé Blackadder irodáján keresztül.

Paola bágyadtan odaintett neki. A professzor nem volt bent.
A külső sötétségben, a folyosón azonban egy ismerős Aran
pulóver, és ismerős aranyszínű fürtök tűntek elő a homályból.
– Meglepetés! – mondta Fergus Wolff. – Meglepetés, igaz?
Maud kihúzta magát, méltóságteljesen oldalra lépett.
– Várj egy kicsit!
– Sietek.
– Hová? Hogy tovább kövesd a Melusina labirintusszerű
tekervényeit? Vagy Roland Michellhez?
– Egyik sem.
– Akkor maradj egy kicsit!
 – Nem maradhatok.
Maud előrelépett. A férfi eléállt. Ő megpróbált oldalra kitérni,
a férfi megint ott volt. Erős kezével bilincsként tartotta
a csuklójánál fogva. Maud lelki szeme előtt felvillant
a tojásfehérje színű ágy.
– Ne csináld ezt, Maud, beszélni akarok veled. Szörnyen
szenvedek, nagyjából egyforma mértékben a kíváncsiságtól és
a féltékenységtől. Képtelen vagyok elhinni, hogy összeakadtál
azzal a drága, ügyefogyott Rolanddal, ugyanakkor nem értem,
mit keresnél itt a krematóriumban, ha nem miatta vagy itt.
– Krematóriumban?
– Az Ash-művekben – beszéd közben maga felé húzta a lány
karját, úgyhogy felsőteste és a táskája már hozzáért az ő
felsőtestéhez, amely közelebbről ismert elektromos szikrákat
bocsátott ki. – Muszáj beszélnem veled, Maud. Hadd hívjalak
meg egy jó ebédre! Csak beszélgetünk egy kicsit. Te vagy
a legokosabb nő, akit ismerek. Szörnyen hiányzol, tudod? Ezzel
kellett volna kezdenem.
– Nem. Dolgom van. Engedj el, Fergus!
– Legalább azt áruld el, mi folyik itt! Na, mondd már meg!
Tudod, hogy rettentő diszkrét tudok lenni.
– Nincs mit elmondanom.
– Ha nem mondod el, akkor majd kiderítem én magam, és
amit találok, saját tulajdonomnak fogom tekinteni, Maud.
– Engedd el a kezemet!
Nagydarab, fekete bőrű, fekete egyenruhás, komor nő
bukkant fel mögöttük.
– Kérem, olvassák el a feliratot! A könyvtár folyosóin
csendben kell maradniuk.
Maud kirántotta csuklóját a férfi markából és elindult. Fergus
utánaszólt:
– Én figyelmeztettelek – majd belépett az Ash-művek ajtaján,
nyomában a kulcsait csörgető fekete nővel.
Két nappal később Roland és Maud az Oodlesben, a Museum
Street végén lévő vegetáriánus étteremben találkozott. Maud
magával hozta a Beatrice-től kapott fénymásolt lapokat. Ismét
elég kellemetlen volt, amikor megpróbált telefonálni Rolandnak,
hogy megbeszéljék ezt a találkozót. Ráadásul Leonora Stern is
írt, felettébb lelkendező levelet. Angliai tanulmányútra kapott
ösztöndíjat a Tarrant Alapítványtól, és nagy örömmel újságolta:
„A következő félévben már veled leszek.”
Beálltak a sorba, vettek egy-egy adag langyosra mikrózott
spenótos lasagnát, majd az étterem alagsori részébe menekültek,
hogy elkerüljék a kíváncsi tekinteteket. Roland elolvasta Ellen
naplóját és Blanche leveleit. Maud nézte, amint olvas, azután
megkérdezte:
– Mit gondol?
– Azt gondolom, egyetlen dolgot tudunk biztosan, hogy
Blanche mondott valamit Ellennek. Valószínűleg megmutatta
neki az ellopott leveleket. Szeretném azt hinni, Blanche azért
csinálta mindezt, mert Christabel elment Yorkshire-be Ashsel.
Nagyon szépen összeillenek a darabok. De ez nem bizonyíték.
– Nem tudom, hogyan tudnánk bebizonyítani.
– Volt néhány vad ötletem. Arra gondoltam, végig kellene
menni a verseiken – mindkét költő versein –, amelyeket
akkoriban írtak, hátha észreveszünk valamit. Az is eszembe
jutott, ha nyomon követhetném Ash lépteit Yorkshire-ben,
figyelembe véve, hogy esetleg Christabel is vele volt, és közben
olvasgatnám a verseket, talán eljuthatnék valahová. Egy
egybeesést már megtaláltunk, amit senki nem vehetett észre,
aki nem kifejezetten azt a kapcsolatot kereste. Randolph Ash írt
a feleségének egy koboldról, aki meggyógyítja a szamárköhögést,
Christabel mesét írt ugyanerről. Aztán pedig Ash az elsüllyedt
yorkshire-i falvak iránti érdeklődését kapcsolatba hozza Is
városával és Lyell-lel. Az emberek gondolatai gyakran
összekapcsolódnak.
– Az igaz.
 – Az is lehet, hogy egy egész sor ilyen véletlent találunk.
– Mindenesetre érdekes lenne.
– És volt egy elméletem a vízről és a forrásokról is. Már
mondtam magának, hogy Ash költészetében 1860 után
megjelent egy motívumsor, az elemek motívuma: víz, kő, föld és
levegő. Összekapcsolja a Lyell munkáiból megismert gejzíreket
az északi mítoszokkal és a görög mitológia forrásaival. Meg
a yorkshire-i vízesésekkel. És erről eszembe jutott a Szomjúság
Forrása a Melusinában.
– Hogyhogy?
– Hát nincs itt valami egybecsengés? Ez a Kérés Emblához
egyik részlete. Lehetséges, hogy az Énekek énekében szereplő
forrással is kapcsolatban van. Figyelje csak!

Hol Vaucluse mély sötét forrásit

Észak Ereje kavarja föl, ittuk vizét mohón,
S szívünket felkavarta, ámde csitt,
Apadhat-e kutunk, az enyhadó?

– Mondja el még egyszer! – kérte Maud.

Roland megismételte.
– Érezte már azt igazából, hogy feláll a szőr a tarkóján? Mert
én most ezt érzem. Borsódzik a hátam, és érzem a hajam tövénél
a bizsergést. Most maga hallgassa meg ezt! Ezt mondja
Raimondin Melusine-nak, miután megtudja, az asszony
tudomással bír róla, hogy ígéretét megszegve megleste őt
a márványfürdőben:

Ó, Melusine, én megszegtem szavam.

Nincs ír e bajra? Válnunk kell-e, mondd!
Hamu lehet tűzhelyünkön a tűz?
Apadhat-e kutunk, az enyhadó?

45
Roland utána mondta: „Hamu lehet tűzhelyünkön a tűz?”
– A tűzhely képe végigvonul a Melusinán. Kastélyokat és
házakat épített, a tűzhely pedig az otthon jelképe.
– Melyik volt az első? Ash vagy Christabel írta le először?
A Kérés Emblához esetében nem tudunk pontos dátumot, de
nyilvánvalóan közel állunk hozzá, hogy megtaláljuk a választ erre
is, többek között. Olyannak tűnik, mint egy klasszikus irodalmi
utalás. Christabel okos nő volt, szeretett eljátszani az utalásokkal.
Gondoljon csak a babákra!
– Az irodalomkritikusok olyanok, mint a detektívek – mondta
Maud. – Biztosan ismeri azt az elméletet, hogy a klasszikus
detektívregény a klasszikus házasságtörésről szóló regényből
alakult ki: mindenki tudni akarta, ki a gyerek apja, honnan
származik, milyen titkot rejteget az eset.
– Ezt együtt kell csinálnunk – mondta Roland óvatosan. – Én
ismerem Ash verseit, maga ismeri Christabel verseit. Ha mind
a ketten elmegyünk Yorkshire-be…
– Ez az egész őrültség. El kellene mondanunk Croppernek és
Blackaddernek, és persze Leonorának, és közös erővel kellene
megoldanunk a kérdést.
– Ezt akarja?
– Nem. Én… én követni akarom a… a nyomokat. Úgy érzem,
magával ragadott ez a dolog. Mindenképpen tudni akarom, mi
történt, és azt akarom, hogy én deríthessem ki. Amikor eljött
hozzám Lincolnba azokkal az ellopott levelekkel, azt hittem,
megőrült. Most viszont én is ugyanazt érzem. Ez nem szakmai
kapzsiság. Ez annál sokkal ősibb, ösztönösebb érzés.
– Kíváncsiság pusztán a történet kedvéért?
– Részben. Meg tudja oldani, hogy pünkösdkor elmenjünk pár
napra helyszíni kutatást végezni?
– Nem fog könnyen menni. Otthon nincs minden rendben.
Ahogy talán már észre is vette. Ha maga meg én… elutazunk…
nem fog neki tetszeni. Félre fogja magyarázni.
– Tudom. Megértem. Fergus Wolff is azt gondolja. Azt mondta,
hogy maga meg én…
– Milyen szörnyű –
 – A könyvtárban megfenyegetett, hogy kideríti, miben
sántikálunk. Figyelnünk kell rá!
Roland látta, hogy Maud zavarban van, és nem merte
megkérdezni, milyen érzéseket táplál Fergus Wolff iránt.
Az egyértelmű volt, hogy erős érzéseket. Ő sem beszélt volna
szívesen Valről.
– Ha valaki tényleg hátsó szándékkal utazik el a hétvégére,
mindig talál egy jó kifogást – mondta. – Ködösít. Azt hallottam,
sokan csinálják. Biztosan ki tudok találni valamit. Sokkal nagyobb
probléma lesz az anyagiak előteremtése.
– Valami kisebb kutatási pénzt kellene kérnie. Mondjuk meg
akar vizsgálni valamit, ami nincs nagyon messze Yorkshire-től,
de nincs is túl közel.
– Ash dolgozott egy ideig a yorki székesegyház könyvtárában.
– Igen. Ilyesmire gondoltam.
TIZENHARMADIK FEJEZET

46
Három Ós elhagyta Ída lapályát,
Hol tanácskoztak, derűs istenek,
Vígan, nem ismervén, milyen nehéz
A bűn, s fanyar a világ. Ragyogott Nap,
Hold mívesen, aranyliget
Aranyalmákkal aranyfal között.
A kertközépbe léptek, mely leendő
Emberé lesz, ki húny idők ölén.

Isteni arcukat egyre az új

Lég becézte. Szép lábuk zsenge füvön
Járt, láb nem illette hanga közt,
Első tavaszon zöldellt a nedv.

A partra lementek, ahol a sós

Hullámok verték az új homokot,
Hallatlan robaj, látatlan taraj,
Hasonlíthatatlan, mert emberelme
Nem nevezhette vagy mérhette meg.
Magány volt mind, feltornyosult, lehullt,
Változón-örökön, kívül időn,
Mit sorukkal az elme ütemez.

S a három Ós mind Bor fia volt,

Ki óriás Ymirt dühből ölte meg,
S a földet gyúrta ki tagjaiból,
Teste, verejtéke, csontja, bozontja
Talaj, tenger, hegy, indázó fa lett,
Szürke veleje futó felleg az égen.
Háromból egy Odin, istenek atyja,
Második Honir, a fényes eszű,
Bölcs, figyelmes, a harmadik heves
Loki, tűzhely-isten, mohó tüzű,
Előbb csak fűtött, aztán túlhaladt
Otthont, korlátot a mértéktelen,
S égetne hamuvá földet-eget.

Két érzéketlen alakot világ

Partján a tenger habja nyaldosott,
Hullámverés hajtotta föl-le-föl
Mindkettejük mozdulattalan.
Mint két kidöntött rönk, kőrisfa, nyír,
Hevertek, vesztvén büszke lombjukat,
De tán nem holtan, tán táplálva még
Velőbe csökött csírát gyűrűik
Középpontjában (nem életkoruk
Jelezték e gyűrűk, hisz új a fa,
De örök éveket, letűnt jelent
Sodort létre az időknek keze,
Mint új tavakban víz vonalait).

Kékségen új Nap: szekerét csupán

Kétszer hajtotta körbe még. Köröz
Azóta is hajnaltól hajnalig,
Bár a Föld egyre hűl, ködösül,
Pályájáról nem tér le soha,
Amíg mindent el nem emészt a Tűz.

Mindenek atyja az anya-nap

Hevében magára ismert. Éljenek
E törzsek? – kérdezte, s a növényi lét
Zengő csírájára felfigyelt.
Bölcs Honir szólt: Ha e kettő mozog,
Érez, lát, hall, szökő fényvonalak
Fülhöz, szemhez szólnak, s kerti gyümölcs
Létet a létnek ad. E szép világ
Ismert lesz, szeretett, s majd bennük él
Örökre. Hallják, szólják, gyönyörű,
Mert a gyönyörű úgy keletkezik,
Ha annak tudják.
Sötét istene
A fojtott lángnak szólt végül: „Adom
Forró vérük, melytől az arc ragyog,
És felszítom bennük a szenvedélyt,
Mely egymáshoz taszít, akár a vas
Vonz mágnest. Vért és emberi hevet
Adok, élesztő rőt szikrákat, az
Istenit szólják megóva, de kiontva
Halandót megrontanak mindörökre,
Mert halandók ezek.”

S jókedvre derülvén az istenek

Megalkották a férfit és a nőt
A buta rönkből, Kőr s Nyírke nevet
Adván jelül, fák voltak egykoron.
Odin lelkük lehelte, bölcs Honir
Észt, értelmet, mozgást, járást adott.
Majd sötét-buzgó Loki szőtte meg
A keringő vér ereit, s a hév
Szikráját pattintotta, mint kovács
Fújtatót indít. S éles, égető
Volt eszmélni és kapni életet
A fadarab-lét békéje után,
Új járatokba zúgva kanyarult,
Felfogta friss agy és új véredény,
A fül, az orr bondor szöveti,
S új szem nyílott végül az új világra.

S az első emberpár félte a fényt.

A nyirkos ősfényt, ős napot, fövenyt
Arany-ezüstbe mosót, cseppfolyós
Arannyá mervén a tengert, ezüst
Tajtékot csapva, majd simítva el.

Akiknek addig csak dúdolt a nedv,

S felületükkel tudtak csak fagyot,
Durva kérgükön, sima hámjukon
Hideg s meleg csók a fény s a sötét –
Szemükkel láttak immár közönyös
Fény-hullámokat, aranyos özönt,
Napöntetet, szivárványos kutat,
Csillámjaival elkápráztatót.

Látásnál több volt ez és kevesebb:

Fenséges formák tárultak elő,
Incselegtek a cseles istenek:
Hó bőr, kék árnyú, kék eres, arany-
Rózsásbarna szövet, gyöngyház a fénye,
Érintetlen, és ragyogást lehel.

A négy szemet árnyékba vonta a

Lángarcú égi hölgy, hogy látniuk
Lehessen lágyabb pillantásokat
Fényesszőke hajkoronák tövén.

S az első férfi acélkék szeme

Meglátván Nyírke lazurit szemét,
Vörös vér, Loki pattintotta pír
Ült arcukra. S a férfi látta, mása
A nő, s mégis más, a nő tetten érte
A férfi mosolyát, s magára ismert –
 Mosolyt váltottak, mint az istenek
Művük szép kezdetétől boldogan,
Elismerően és jólelkűen.

Kőr megindult a szűz parton, a nő

Kezéért nyúlt, s az ráfonta kezét.
Ballagtak szótlanul tengerrobaj
Mentén, a zúdulat betöltötte fülük,
Mögöttük homokban sötét nyomok,
Só. Először pecsételte meg
A Földet idő, élet, szerelem,
Halandó reménység és halál.

RA N DOLPH HEN RY ASH: Ragnarök (részlet)

A Hoff Lunn Spout Hotel 1859-ben már állt, bár Ash leveleiben
nem említi. Scarborough-ban a Cliff nevű helyen szállt meg,
melyet már lebontottak, és Filey-ben is vett ki egy szobát. Maud
az Útikalauz jó éttermekhez című könyvben talált rá erre
a szállodára, ahol melegen ajánlották, mert „a halételeik teljesen
frissek, a kiszolgálás pedig, bár a személyzet nem valami
mosolygós, mindig kifogástalan”. Olcsó is volt, Maud ebben
figyelmes volt, Roland miatt.
A lápvidék szélén állt, a Robin Hood-öböltől Whitbybe vezető
út mentén. Hosszú, keskeny épület volt, abból a szürke kőből
építették, amely az északi emberek számára a valóságot
jelképezi, a meleg téglához, hajlatokhoz és lekerekített sarkokhoz
szokott délieknek azonban barátságtalannak tűnik. A tető palából
készült, az egy sorban húzódó ablakok kereteit fehérre festették.
Autóparkoló vette körül, így az épület egy hatalmas, üres
aszfaltdarab közepén állt. Mrs. Gaskell, aki 1859-ben látogatott
el Whitbybe a Sylvia szerelmeit tervezni, megjegyezte, hogy
a kertészkedés nem népszerű művészeti ág északon, és nem is
próbálnak virágot ültetni a durva kőházaknak még a nyugati
vagy déli oldalára sem. Tavasszal a száraz kőfalakon rövid időre
felbukkan a pázsitviola, de az olyan helyeken, mint a Hoff Lunn
Spout Hotel, a növényzet hiánya még mindig feltűnő.
Maud vitte el Rolandot Lincolnból a kis zöld autóval.
Vacsoraidőben érkeztek. A szállodát szép, nagydarab viking
asszony vezette, aki minden kíváncsiság nélkül figyelte, amint
felcipelték könyvekkel teli dobozaikat a bár és az étterem közötti
lépcsőn.
Az éttermet nemrégiben rendezték be, sötétre pácolt fából
magas, labirintusszerűen elrendezett, homályosan megvilágított
kis bokszokat alakítottak ki. Roland és Maud odalent találkozott.
Könnyű vacsorát akartak rendelni, így házi zöldséglevest kértek,
lepényhalat rákkal, desszertnek pedig krémes fánkocskákat. Egy
fiatalabb férfi, szintén jellegzetesen viking ősökre utaló külsővel,
tekintélyt sugárzó, komoly arccal szolgálta fel az ételt. Minden
finom volt, az adagok pedig hatalmasak: a levesről kiderült, hogy
tulajdonképpen sűrű, gazdag egytálétel, a hal hatalmas fehér
szendvicsnek tűnt: két tányérméretű halszelet, közöttük vastag
rétegben apró rákocskákkal. A fánkok teniszlabdánál is
nagyobbak voltak, és sűrű, kesernyés csokoládészószban úsztak.
Maud és Roland többször is felkiáltott evés közben e bőség láttán
– de igazán beszélgetni féltek. Szakszerű akciótervet dolgoztak
ki.
Öt napjuk van. Úgy döntöttek, az első kettőn megnézik
a tengerparti helységeket: Filey-t, Flamborough-t, a Robin
Hood-öblöt és Whitbyt. Azután nyomon követik Ash sétáit
a szárazföldön, a folyók és vízesések körül. Egy napot pedig
szabadon hagynak, arra az esetre, ha valami valóban felmerülne.

Roland hálószobájának falát kék faágakkal díszített, durva tapéta

borította, a mennyezet az egyik oldalon ferdén lejtett. A padló
egyenetlen volt és recsegett, a régi ajtót retesz és kallantyú
zárta, de egy hatalmas kulcslyukat is látott. Az ágy magas. Pácolt
fából készült, sötét fa fejtámlás darab. Roland körbepillantott kis
birodalmában, és egy pillanatra a tiszta szabadság érzete tört rá.
Egyedül van. Talán az egésznek ez az értelme? Talált végre egy
helyet, ahol egyedül lehet? Bebújt az ágyba, és ismerkedni
kezdett Christabel LaMotte-tal. Maud kölcsönadta neki Leonora
Stern könyvét: Motívumok és struktúra LaMotte
költeményeiben. Végiglapozta a fejezetcímeket: A Vénusz-
dombtól a pusztaságig; Női tájképek, rezzenetlen víztükrök,
áthatolhatatlan felszínek; A Szomjúság Forrásától a bretagne-i
tengerig.
És m ily en földfelszínt v álasztunk m i nők, az ünneplésre? Mi, akik
a fallocentrikus szöv egekben úgy jelentünk m eg, m int egy
áthatolható ly uk, hív ogató v agy taszító, m ely et körülv esz v alam i
rojtos… m icsoda? Láthatjuk, hogy a női írók és festők m egalkották
a m aguk jelentőségteljesen hom ály os tájait, am ely ek becsapják
v agy kijátsszák a behatolni szándékozó pillantást, kézzelfogható
v idékeket alkotnak, am ely ek nem részesítik előny ben az uralkodni
v ágy ó tekintetet. A hősnő oly an v ilágban találja m eg a m aga
öröm ét, am ely pusztaság, nem erőszakos; kis dom bok és halm ok
em elkednek, rajtuk egy -egy bokor, eny hén kiugró sziklás részek,
hogy eltakarják a m eredek lejtőket és rejtett hasadékokat, nem egy ,
hanem egy sor eldugott ny ílást és ly ukat, am ely ekből életet adó v íz
bugy og ki, m ajd egy m ásikban eltűnik. Ily en felszíni észlelet, a belső
látom ások m egtestesülése George Eliot Red Deepje, George Sand
kany argós, lezárt ösv ény ei Berry ben, Willa Cather szurdokjai –
a Földany a nők által v izionált, és a nők szám ára legtöbb öröm et
ny újtó körv onalai. Cixous m egjegy ezte, hogy sok nő látom ásaiban
barlangok és források szerepelnek az önkielégítés és egy m ás
becézgetése során fellépő orgazm us gy öny örei közben. Azaz ez a táj
az érintés és a kettős érintés tája, hiszen am int Irigaray rám utatott,
m inden m ély „v íziónk” önm agunk stim ulálásáv al kezdődik, két alsó
ajkunk érintésév el és csókjáv al, kettős szexualitásunkkal. Nők
figy eltek fel arra, hogy az irodalm i hősnők a legintenzív ebb
gy öny örérzést általában m agány osan, az ily en titokzatos tájak
láttán élik át, m inden tekintettől elrejtőzv e. Én m agam azt hiszem ,
hogy ehhez az öröm höz m ég hozzá kell tennünk a partra v isszahulló
hullám ok okozta gy öny ört is, m iv el rendszeres becsapódásuk
erőteljes kapcsolatban v an a női orgazm us egy m ást köv ető, rem egő
gy öny örév el. Egy tengeri, sós, női hullám alakot kell elképzelnünk,
am ely nem úgy születik, m int Venus Anady om ene, aki Idő-apa
szétszóródott sperm ájából jött létre, m ely abban a pillanatban
hullott a m ély be, am ikor Ödipusz-kom plexusban szenv edő fia
m egfosztotta férfiasságától. A v íz form átlan, m égis bizony os m intát
köv ető egy m ásutániságában, az alaktalan, m égis alakot öltő
hullám ok sorában m egtalált gy öny ör alapv ető tulajdonsága
Virginia Woolf m űv észetének, m ondatai szerkezetének és
tartalm ának egy aránt. Én csak csodálni tudom Charlotte Brontë
barátnőinek ösztönösen finom tapintatát, akik félrefordultak,
am ikor Filey ben először találkozott szem től szem be a tenger
erejév el, és békésen m egv árták, am íg egész testében rem egv e,
kipirult arccal, könny ben úszó szem m el képes v olt csatlakozni
útitársaihoz, és tov ább tudott sétálni v elük.
LaMotte szöv egeinek hősnői tipikusan v ízi lény ek. Dahud,
a m atriarcha v arázslónő-király nő titkos király ságban uralkodik
a Bretagne-i-öböl rezzenetlen v ize alatt. Tündér Melusina a m aga
elsődleges és igazi form ájában szintén v ízi lény . Mint v arázslatos
any ja, Pressine, ő is a Fontaine de Soifnál, azaz a Szom júság
Forrásánál találkozik először leendő férjév el. A forrás nev ét
kétféleképpen is lehet értelm ezni: v agy Szom jas Forrás v agy
Szom jat Oltó Forrás. Bár e m ásodik jelentés „logikusabbnak”
tűnhet, a női v ilágban, am ely et átjár a logika hiány a, s am ely et
érzések és intuíciók form álnak, úgy is m eg lehet közelíteni, hogy
a nehezen elérhető, ezért elsődleges jelentése a Száraz Forrás, azaz
a Szom jas Forrás. Mit árul el nekünk LaMotte a Fontaine de Soifról?
Költem ény e forrásául Jean d’Arras szerzetes prózában írt
regény ét használja. Jean d’Arras azt írja, hogy a forrás „… buzog /
Hol itt, hol ott a növ ény zet bora közt”. A tündért e forrás m ellett
találják m eg, am int gy öny örűen énekel, „…arany hangja áradt,
m int lélegzetünk.” Ezek az alakok, legalábbis férfiszem m el nézv e,
elbűv ölő terem tm ény ek, akiket a Term észet ruházott fel csáberőv el.
LaMotte forrása ezzel szem ben m egközelíthetetlen és el v an rejtv e
az em berek szem e elől; a lov ag és elkódorgott lov a leereszkedik
a v ölgy be, botorkálnak a sziklák közt, úgy találnak rá, és úgy
hallják m eg Tündér Melusina „tisztán csengő, arany ” hangját,
am int „m agában, halkan” énekel, és am int az em ber és az állat
m egm ozdít egy köv et a ny irkos ösv ény en lefelé haladv a, „elhal
a dal.” LaMotte pontos és finom preraffaelita leírást ad
a páfrány okról és a fák lom bjáról: a „göm böly ű szirtet” növ ény ek
hom ály a, „m ohaprém ”, „füv ek”, „m entapalást” és „v énuszhaj” lepi
el. A forrás nem „feltör”, hanem csak „bugy borog és átsziv árog”,
belefoly ik a „titkos m edencébe”, am ely ben a „m ohazöld m edencealj-
petty ezést” az „ágaskodó” v íz v eszi körül.
Ezt lehet úgy olv asni, m int a női ny elv szim bólum át, am ely
részben elhallgat, részben önm agáv al társalog bizalm asan,
a behatoló férfi előtt pedig m egném ul, képtelen kifejezni m agát.
A férfiforrások kilöv ellnek, a m agasba szöknek. Melusina forrása
nőiesen nedv es, nem m agabiztosan em elkedik fel a tav acskából,
csak csordogál, így azokat a női titkokat tükrözi, am ely eket a ny elv
(a nyelv!) hétköznapi használata során nem szoktunk m egnev ezni:
a szárazság m iatt szótlan nők ny álát, tejét és testnedv eit.
 Melusina, aki m agában énekelget ennek e csodaforrásnak
a partján, nagy tekintély ű, hatalom m al rendelkező lény , aki ism eri
a dolgok eredetét és v égét, és am int arra m ár rám utattunk, v ízi
kígy ó alakjában teljes egész, képes életet v agy jelentéseket
létrehozni egy edül, külső segítség nélkül. Az olasz tudós, Silv ia
Veggetti Finzi Melusina „rettenetes” testét ebben az értelem ben úgy
tekinti, m int am it a női autoerotikus fantaziálás hozott létre
a közösülés nélküli fogam zásról. Ez a női v ágy , m ondja, nagy on
kev éssé jutott kifejezésre a m itológiában. „A leggy akrabban
eredetm ítoszokban találjuk m eg, m int a káosz kifejezését, am ely
m egelőzi és igazolja a kozm ikus rendet. Ily en például az asszír-
babilóniai Ti’am at, v agy a thébai próféta, Theresziasz m ítosza, aki
látta a kígy ók első szaporodását, m egértette a női v ágy
felsőbbrendűségét (plusvalore), és a növ ény ek m itológiai
m otív um ait [mitemi].

Roland enyhe sóhajjal tette le Leonora Stern könyvét. Szeme

előtt látomásszerűen megjelent a szopogató emberi
szájnyílásokkal és összecsomósodott emberi szőrzettel borított
vidék, amelyet felfedezni készülnek. Nem tetszett neki ez a vízió,
mégis, mivel korának gyermeke volt, lenyűgözőnek találta,
valahogy magától értetődő módon fontosnak, fontosabbnak, mint
a darázskő geológiai vizsgálatát. A szexualitás olyan, mint
a vastag füstszínű üveg: ezen keresztül nézve minden
ugyanolyan elmosódottnak és elszíneződöttnek látszik. Nem
tudott maga elé képzelni kis tavat kövekkel, vízzel.
Elhelyezkedett az ágyban. A fehér ágyneműt mintha kissé
kikeményítették volna, még friss levegő, sőt a sós tengervíz
illatát is érezni vélte rajta. Lejjebb csúszott a tiszta fehérségben,
szét-szétnyitva lábát, mint egy úszó, belesüppedt, szabadon
lebegett benne. Izmai nem szoktak hozzá az ilyen szabadsághoz.
Elernyedt, elaludt.

A lécekből és gipszkartonból készült válaszfal túloldalán Maud

nagy csattanással becsukta A nagy rejtőzködőt. Mint oly sok
más életrajz, gondolta, ez is legalább annyira szólt a szerzőjéről,
mint arról, akiről írták, márpedig Mortimer Cropper társaságát
nem találta kellemesnek. Így aztán Cropper verziójában
Randolph Henry Asht sem tudta megkedvelni. Részben még
mindig csalódott volt amiatt, hogy Christabel LaMotte esetleg
engedett Ash biztatásának vagy sürgetésének. Neki sokkal
jobban tetszett az a kép, amelyet eredetileg alkotott róla:
a büszke, nagyon is önálló nő képe. A levelekből úgy tűnt,
Christabel is ilyennek szerette volna látni magát. Ash verseit
még nem olvasta át alaposan, és kissé vonakodott belefogni.
Cropper leírása a yorkshire-i utazásról egészen részletes volt:
1 859 -ben egy szép júniusi napon a Filey nél fürdőző asszony ok
láthattak egy m agány os alakot, aki határozott léptekkel haladt
a Brigg felé, új időtöltéséhez szükséges felszerelésével m egrakodv a:
v olt nála m erítőháló, lapos kosár, geológuskalapács, v éső,
osztrigakés, papírv ágó kés, kém csöv ek, töm zsi üv egecskék, és
különböző, gonosz külsejű drótdarabok v alam it felfűzni, v agy
m intát v enni belőle. Még egy v ízzáró, postán feladható dobozt is
terv ezett m agának a m intadarabok szám ára: elegáns, lakkozott
fém doboz v olt, am ely be szorosan illeszkedő üv egedény t hely ezett, s
így kisebb élőlény eket herm etikusan el lehetett zárni benne a saját
körny ezetükben. A biztonság kedv éért erős kőrisfa sétabotját is
m agáv al v itte, m ely től szinte soha nem v ált m eg, s am ely , am int
m ár rám utattam , része lett szem ély es m itológiájának, m integy
47
önm aga szilárd m etaforikus kiterjesztésév é v ált. (Nagy
bánatom ra, m inden próbálkozásom ellenére soha nem sikerült
beszereznem egy autentikus példány t ebből a Wotan-pálcából
a Stant Gy űjtem ény szám ára.) Máskor is látták kószálni;
a piócagy űjtők m ozdulatsorához nagy on hasonlóan botjáv al sziklák
között m egrekedt v íztócsákban kav argatta a v izet alkony atkor,
hogy m egfigy elje a foszforeszkáló fény t, am ely et a parány i v ilágító
ostoros állatkák kibocsátanak.
Sok társához hasonlóan bizony ára ő is a v íz széléig köv ette
az élőlény ek kény szerű v ándorlását, s ha eközben nem is kev éssé
nev etségesnek, a tengerpart v alam iféle ócska Fehér Lov agjának
tűnt a ny akában him bálódzó, fűzőjénél összekötözött cipőjév el, ne
felejtsük el azt sem , hogy ez a div atos lelkesedés, am ely őt és társait
űzte, nem v olt teljesen ártalm atlan. Edm und Gosse kritikus,
az életrajzírás és önéletrajzírás m odern m űv észetének e nagy
úttörője a tragikus m ódon félrev ezetett term észettudós, Philip Gosse
fia v olt, akinek A tengeri zoológia kézikönyve cím ű m űv e sine qua
nonnak szám ított az ily en gy űjtőexpedíciókon. Edm und Gosse m eg
v olt gy őződv e róla, hogy élete során szem tanúja v olt egy ártatlan
Éden m eggy alázásának, oly an m értékű m észárlásnak, m ely m ár
fajirtásnak szám ít. Azt írja:

Az élő szépség köre, m ely et partjaink köré rajzoltak, v ékony és

törékeny gy űrű v olt. Pusztán azért létezhetett oly sok év századon
át, m ert az em ber közöm bös és áldásos m ódon tudatlan v olt felőle.
Ezek a m egköv esült korallm oszatokkal körülv ett, gleccserek v ájta
m edencék m ozdulatlan v ízzel töltődtek fel, m ajdnem ugy anoly an
átlátszók v oltak, m int m aga a felső lég, és zsúfolásig m egteltek
az élet szépséges, érzékeny form áiv al – ezek m ár nem léteznek.
Mindet m egszentségtelenítették, kifosztották, eldurv ították.
Magukat „gy űjtőknek” nev ező em berek egész hadserege v onult át
rajtuk, és m inden zugot felkutattak. Erőszakot tettek ezen a tündéri
paradicsom on és a term észetes kiv álasztódás év századainak
kiv ételes eredm ény ét összezúzta a jóindulatú, de figy elm etlen
kív áncsiság durv a talpa.

A költő m aga sem v olt m entes az egy szerű em berek baklöv éseitől, s
m iközben kutatta, ahogy ő fogalm azott, „az élet eredetét és
a szaporodás term észetét”, akarata ellenére nem csak késév el és
kábítópalackjáv al, hanem gum italpú cipőjév el is halált osztott
az általa oly szépnek tartott lény eknek, a tengerpartnak, am ely nek
szűzi szépségét ő m aga is segített tönkretenni.
A tom boló északon töltött időszak során Randolph délelőttönként
egy edeket gy űjtött, m ely eket elnéző háziasszony a különböző
tálakban és „porcelánedény ekben” hely ezett el nappali szobájában.
Azt írta a feleségének, m ég szerencse, hogy ő nem láthatja azokat
a m esterséges tav acskákat, am ely ek között étkezéseit elkölti,
délutánonként pedig a m ikroszkópjáv al dolgozik, m iv el Ellen
rendszerető term észetév el nem tudta v olna elv iselni ezt az „állandó
káoszt”. Különösen sokat foglalkozott a tengeri anem onáv al –
am ely ből rengeteg különféle faj él azokon a partokon –, ezzel, am int
ő m aga is elism erte, csatlakozv a az általános m ániához, am ely
akkoriban m egszállta az angolokat, akik ezeket az aprócska lény eket
különböző üv egtartály okban és akv árium okban tartották szerte
az egész országban több ezer tiszteletrem éltó szalonban. Sötét színük
jól illett a poros kitöm ött m adarakéhoz, v agy az üv eg alatt fekv ő,
gom bostűre tűzött bogarakéhoz.
Bölcsek, egy edülálló tanárnők, rev erendás egy házi em berek és
kom oly m unkások egy aránt gy ilkoltak akkoriban, hogy
felboncolhassák áldozataikat. Szétv ágták, felszeletelték,
kapirgálták, átszúrták a kem ény és finom szöv eteket, és m inden
lehetséges eszközzel m egpróbáltak eljutni m agának az Életnek oly
nehezen m egközelíthető titkához. A hev es és szerteágazó boncolást
ellenző propagandáról Randolph is tudott, m int ahogy arról is,
kegy etlenséggel v ádolhatnák azért, am it szikéjév el és
m ikroszkópjáv al tesz lelkes operációi során. A költő, term észetéhez
m éltón alapos és eltökélt v olt: pontos kísérleteket v égzett, hogy
bebizony ítsa, az egy es prim itív szerv ezetekben tapasztalt
rándulások, am ely eket fájdalom reakcióknak lehetne gondolni,
v alójában a halál beállta után köv etkeztek be – jóv al azután, hogy
átv ágta a lény szív ét és em észtőrendszerét. Azt a köv etkeztetést
v onta le, hogy a prim itív organizm usok nem éreznek sem m i oly at,
am it m i fájdalom nak nev ezünk, a sziszegés és összehúzódás pedig
csak autom atikus reakciók. Talán akkor is foly tatta v olna, ha nem
jut erre a köv etkeztetésre, m iv el hajlandó v olt elfogadni, hogy
a tudás és a tudom ány „barátságtalan igény eket” tám aszt
az em berrel szem ben.
Különösen figy elm esen v izsgálta az általa kiv álasztott életform ák
nem zőszerv eit. E tém ában régebbre ny úlik v issza érdeklődése –
a Swammerdam szerzője jól tudta, m ily en jelentős az em ber és e
rov arok petesejtjeinek felfedezése. Jelentős hatást gy akoroltak rá
a nagy anatóm us, Richard Owen eredm ény ei a szűznem zésről, azaz
a lény eknek sejtosztódással, nem pedig szexuális egy üttlét rév én
történő szaporodásáról. Maga is szigorú kísérleteket foly tatott
különféle hidrafajtákon és szőrös herny ókon, am ely ek a farkukból
képesek v oltak új fejet és egy éb részeket növ eszteni a sarjasztásnak
nev ezett foly am at során. Kifejezetten érdekelte az, hogy a szép,
átlátszó m edúzák ny ilv ánv alóan bizony os polipoknak a term éketlen
sarjadékai. Buzgón szeletelte a hidrák csápjait, darabokra v agdosta
a polipokat, s m indegy ikből új terem tm ény jött létre. A jelenség
elbűv ölte, m ert szám ára ez m inden élet foly tonosságát és
összefüggését jelképezte, am ely talán segít m ódosítani v agy
m egszüntetni az egy edi halál fogalm át, és így m egszabadulhatunk
attól a nagy félelem től, am ely nek ő és kortársai m ind ki v oltak
tév e, hiszen a Menny ország biztos ígéretébe v etett hitük
m egrendült és elhalv ány ult.
Barátja, Michelet ekkor a La Mer cím ű köny v én dolgozott, am ely
1 86 0-ban jelent m eg. E köny v ben a történész is a tengerben
próbálta m egtalálni az örök élet lehetőségét, am ely m ajd legy őzi
a halált. Leírja, m i történt, am ikor egy jelentős v egy észnek, m ajd
egy nagy fiziológusnak m egm utatott egy üv egpoharat tele azzal,
am it ő így nev ezett: „a tenger ny álkája… fehéres, ny úlós any ag”.
A v egy ész azt felelte, ez nem m ás, m int m aga az élet. A fiziológus
egész m ikrokozm ikus drám át írt le:

Nem tudunk többet a v íz összetételéről, m int a v éréről. Am it

a legkönny ebb észlelnünk, a tengerv íz ny álkája esetében, hogy ez
egy szerre a v ég és a kezdet. Vajon a halál szám lálhatatlan
m aradv ány ának a term éke, a halálé, am ely ezt a v égterm éket
átengedi az életnek? Ez kétségtelenül törv ény szerű, de v alójában
a gy ors abszorpciónak ebben a tengeri v ilágában a legtöbb lény t
m ég élv e ny eli el, nem ny újtják el a halál állapotát, m int a földön,
 ahol a bom lás sokkal lassabb.
De az élet, anélkül hogy v égső pusztulásához érkezne, szüntelenül
lev edli, elhullatja, kiv álasztja m agából m indazt, am i fölösleges. Mi,
szárazföldi állatok szakadatlanul hullatjuk felhám unkat. Ezek
a lev edlett darabkát, m ely eket akár m indennapos és részleges
halálnak is nev ezhetünk, kocsony ás sűrűséggel töltik m eg
a tengerek v ilágát, am ely ből az újszülött élet m inden pillanatban
táplálékot ny er. A v ízben ott lebeg ez az olajos, sűrű oldat, a hám lás
v égterm éke, m ég elev en darabkák, élő foly adék, am ely eknek
m eghalni nincs idejük. És ez az egész nem jut v issza a szerv etlen
állapotba, hanem gy orsan új organizm usokká alakul. Az összes
hipotézis közül ez a legv alószínűbb; ha ezt elv etjük, nagy
nehézségekkel találjuk szem be m agunkat.
Érthető tehát, m iért írta Ash ennek az em bernek ekkoriban,
hogy m egértette, „m i az igazi jelentése Platón tanításának, m ely
szerint a v ilág egy etlen hatalm as állat”.
És hogy an értelm ezheti a szigorú pszichoanalitikus elem zés ezt
a lázas tev ékeny séget? Az indiv iduális psziché m ely szükségleteit
akarta kielégíteni ez a boncolgatás, ez a „terem tő” m egfigy elés?
Meggy őződésem , hogy ebben az időszakban Randolph
identitászav arban szenv edett, ahogy az év század is, am ely ben élt.
Ő, a nagy pszichológus, az indiv iduális életek és identitások nagy
költő-tanulm ány ozója úgy látta, hogy nem v ár rá m ás, m int
hany atlás és pusztulás, az ő egy edi lény e nem m arad fenn utódok
által, és az em berek úgy pattannak szét, m int a szappanbuborék.
Sokakhoz hasonlóan a haldokló v agy halott em berek iránti
indiv iduális egy üttérzéstől ő is az egy etem es egy üttérzés, az Élet,
a Term észet és az Univ erzum iránt érzett egy üttérzés felé fordult.
Am oly an újjászületett rom antika v olt ez, am ely a régi
rom antikából sarjadzott, de egy befonódott az új m echanisztikus
elem zéssel és az új optim izm ussal, am i nem az egy én lelkére, hanem
a v ilágegy etem örök isteni harm óniájára v onatkozott. Tenny sonhoz
hasonlóan Ash is úgy látta, hogy a Term észet foga-karm a v értől
csöpög. Erre reagálv a kezdett érdeklődni m inden életform a em észtő
funkciójának az életet tov ábbv iv ő szerepe iránt, az am őbáktól
a bálnákig.

Maud mindebből ösztönösen megérezte, milyen szörnyű lehet

Cropper fantáziája. A fordított életrajzírásnak különös,
rosszindulatú változatát művelte: arra vágyott, hogy csökkentse
alanyának jelentőségét. Maud gondolatai kellemesen
elkalandoztak: az „alany” szó általános kétértelműségén
töprengett. Ash volt az alanya, a szubjektuma Cropper kutatási
módszereinek és gondolkodási szabályainak? Kinek
a szubjektivitását tanulmányozta? Ki volt a szöveg mondatainak
az alanya, Cropper és Ash hogyan illeszthető bele Lacan
megfigyelésébe, amely szerint egy állítás nyelvtani alanya
különbözik a szubjektumtól, az „Én”-től, aki valójában az állítás
által vizsgált objektum, azaz tárgy? Eredeti gondolatok lennének
ezek? – kérdezte magától Maud. Aztán úgy döntött, majdnem
biztos, hogy nem, hiszen az irodalmi szubjektivitással kapcsolatos
összes lehetséges gondolatot kimerítően felderítették az utóbbi
időben.
A fejezetben Cropper, szinte szükségszerűen, a Moby Dickből
idézett:
És m ég m ély ebb jelentéssel bír Narcissus története, aki nem tudta
m egragadni a forrás tükrén lebegő lágy , gy ötrő tükörképet, és ezért
a v ízbe ugrott, és m egfulladt. De m i m agunk is ugy anazt
a tükörképet látjuk m inden foly óban és tengerben. Az élet
48
m egfoghatatlan fantom jainak tükörképe az: és ez a titok kulcsa.

Nárcizmus, az ember bizonytalan énje, a széttöredezett ego,

gondolta Maud, ki vagyok én? Szövegek és kódok duruzsolására
szolgáló forma? Ez a gondolat, ez az elvárás, hogy meg-
megszakított, részleges lényként gondoljon önmagára, egyszerre
volt kellemes és fájdalmas. És ott volt a suta test kérdése. A bőr,
a lélegzet, a szem, a haj, s ezek története, amelyek valóban
létezőnek tűntek.

Megállt a függöny nélküli ablak előtt, haját fésülte, közben

felnézett a teliholdra, és hallotta az Északi-tenger távoli
mormolását.

Azután lefeküdt, és ugyanazzal az ollózó mozdulattal, mint

Roland a szomszéd szobában, bebújt a paplan alá.

Az első napjukat majdnem tönkretette a szemiotika. A kis zöld

kocsival elmentek Flamborough-ba elődjük és útikalauzuk,
a fekete Mercedesszel utazó Mortimer Cropper, az ő elődje,
Randolph Ash, és a feltételezett kísérő, Christabel LaMotte
nyomában. Az ő lábnyomaikat követve kisétáltak a Filey
Brigghez, bár már maguk sem tudták, mit is keresnek, és úgy
érezték, nem szabad egyszerűen csak jól érezniük magukat. Jól
tudtak együtt gyalogolni, bár ők maguk nem vették észre:
mindketten energikus léptekkel haladtak.
Cropper azt írta:
Randolph hosszú órákat töltött a sziklák között lév ő m ély és sekély
tav acskák szem lélésév el, a Brigg északi oldalán. Láthatták, am int
kőrisfa botjáv al felkav arja a bennük lév ő foszforeszkáló any agot, és
szorgosan v ödrökbe gy űjti, m ajd hazav iszi és tanulm ány ozza
az oly an m ikroszkopikus lény eket, m int a világító ostoros állatka és
a hólyagmedúza, „am ely et szabad szem m el nem lehetett
m egkülönböztetni a hab buborékaitól”, de a közelebbi v izsgálódás
során kiderül, hogy „m ozgó farkú, élő kocsony agöm bök”. Randolph
itt tengeri rózsát (Actiniae) gy űjtött, és m egfürdött a Császár
Fürdőjében, a nagy , kerek, zöldes színű m ély edésben, m ely nek v izét
a legenda szerint egy róm ai császár is élv ezte. Randolph történelm i
képzelőereje, am ely m indig is nagy on élénk v olt, bizony ára
öröm m el v ette az ily közv etlen kapcsolatot a körny ék táv oli
m últjáv al.

Roland is talált egy tengeri rózsát, amely olyan színű volt, mint
egy sötét véraláfutás, és amely egy üreges perem alá húzódott
be a csillogó homokban. Rózsaszín, arany, kékes és fekete színek
villództak benne. Egyszerűnek és ősinek tűnt, ugyanakkor
nagyon új és csillogó volt. Élénken, céltudatosan mozgó csápok
koronázták, mozgásuk felkavarta a vizet. A színe a kameolagátra,
vagy a sötét, vöröses színű borostyánra emlékeztetett. Szára,
lába vagy teste erősen kapaszkodott a sziklába.
Maud leült egy kőperemre Roland tavacskája fölött, hosszú
lábát maga alá húzta, és kinyitotta A nagy rejtőzködőt.
Felolvasott egy részt: Cropper Asht idézte:
„Képzelj el egy keszty űt, am ely et lev egő tölt m eg úgy , hogy
tökéletes hengert képez belőle. A hüv ely kujj hiány zik, az ujjak pedig
két v agy három sorban körbeveszik a henger tetejét, és a keszty ű
 alját egy lapos bőrdarab zárja le. Ha m ost az ujjak által körülv ett
középső részt kicsit benyomjuk, és a rugalm as bőrben ezáltal
m ély edés tám ad, m intha egy kis zacskó lógna a henger belsejébe,
létrehoztuk a szájat és a gy om rot…”

– Érdekes hasonlat – mondta Roland.

– LaMotte-nál a kesztyű mindig a titokzatosság és
az illendőség szimbóluma. Eltakarja a dolgokat. És persze
49
Blanche Glover esetében is.
– Ashnek van egy verse: A kesztyű. Középkori hölgyről szól,
aki egy lovagnak kitüntetés gyanánt kesztyűt ajándékozott, hogy
viselje. „Tejfehér volt, apró gyöngyökkel.”
– Cropper itt azt írja, Ash tévesen azt feltételezte, hogy
az Actinia petefészke a kesztyű ujjaiban található…
– Én kisfiú koromban sosem értettem, hol viselte a lovag
a kesztyűt. Az az igazság, hogy még most sem értem.
– Cropper azzal folytatja, hogy Ash a saját nevén meditált. Ez
érdekes. Biztosan tudjuk, hogy Christabel töprengett a Glover
néven. Született is belőle néhány szép és felkavaró vers.
– Ash a Ragnarökben leírt egy történetet, amelyben Thor
isten hatalmas barlangban húzta meg magát, de aztán kiderült,
hogy a barlang egy óriás kesztyűjének a kisujja. Ez volt
az az óriás, aki becsapta, és rábeszélte, hogy próbálja meg kiinni
a tengert.
– Vagy ott van Henry James, aki azt írja Balzacról, hogy úgy
bújt bele az alkotó tudatba, mint ujjak a kesztyűbe.
– Ez fallikus szimbólum.
– Természetesen. Azt hiszem, a többi is, bizonyos módon. Bár
talán Blanche Glover nem egészen.
– Az Actinia visszahúzódik. Nem tetszik neki, hogy piszkálom.
Az Actinia megmutatta gumiszerű köldökét, melyből két-
három bajuszszál állt ki, félig behúzódva. Vérvörös, húsos halom,
beesett mélyedést ölel körül.
– Olvastam Leonora Stern írását: A vénuszdombtól
a pusztaságig.
 Maud kereste a szót, ami legjobban jellemezhetné ezt
a munkát, a „behatót” elvetette, végül azt mondta:
– Nagyon alapos.
– Természetesen alapos. De… engem nyugtalanít.
– Az volt a célja.
– Nem, nem úgy értem, nem azért, mert férfi vagyok. Csak
úgy. Maga soha nem érezte, hogy a metaforáink felfalják
az egész világot? Úgy értem, az természetes, hogy minden
mindennel összefügg, újra meg újra, és azt hiszem, az ember
azért tanul irodalmat – én legalábbis azért –, mert ezek
az összefüggések végtelenül érdekesnek, és bizonyos értelemben
veszélyesen erőteljeseknek tűnnek… mintha megfejthetnénk
a dolgok valódi természetét. Szóval az a sokféle kesztyű,
amelyről beszéltünk, mintha valami szakmai jellegű asszociációs
játékot játszanánk: középkori kesztyű, az óriás kesztyűje,
Blanche Glover, Balzac kesztyűje, a tengeri rózsa petefészke – és
az egész, mint a fortyogó lekvár, egy dologra vezethető vissza:
az emberi szexualitásra. Pont úgy, ahogy Leonora Stern az egész
földet a női test szimbólumaként olvassa – és a nyelvet is,
minden nyelvet. Ebben az összefüggésben a növényzet
fanszőrzet.
Maud fanyarul felnevetett.
– Na és mi ez valójában? – folytatta Roland. – Mi ez
a titokzatos erő bennünk, miért látjuk úgy, hogy minden
az emberi szexualitással kapcsolatos? Ez valójában
tehetetlenség.
– Impotencia – mondta Maud, és érdeklődve közelebb hajolt.
– Azért kerültem ezt a szót, mert épp nem ez a lényeg. Olyan
okosak vagyunk. És amire rájöttünk, az mind primitív, ősi
varázslat. Gyermeki, sok alakban megjelenő perverzitás.
Mindennek köze van hozzánk, így önmagunk börtönébe vagyunk
zárva – és nem látjuk a dolgokat. És mindent ezzel
a metaforával írunk le…
– Nagyon haragszik Leonorára.
 – Leonora Stern nagyon jó. De én nem akarom az ő szemével
nézni a világot. Nem arról van szó, hogy más neműek vagyunk.
Csak nem akarom.
Maud elgondolkozott.
– Minden korban – mondta – biztosan vannak olyan
igazságok, amelyekkel az emberek nem tudnak vitába szállni,
függetlenül attól, akarnak-e vagy sem, és függetlenül attól, ezek
az igazságok igazságok maradnak-e a jövőben is. Mi abban
az igazságban élünk, amelyet Freud fedezett fel. Akár tetszik,
akár nem. Akárhogy próbáljuk megváltoztatni. Valójában nincs
meg az a szabadságunk, hogy azt feltételezzük – vagy azt
képzeljük –, talán tévedett az emberi természetet illetően.
Részletekben persze biztosan tévedett itt-ott, de a nagy
összefüggésekben nem…
Roland szerette volna megkérdezni: magának ez tetszik? Úgy
gondolta, kénytelen azt hinni, hogy igen, elvégre a nő munkájával
együtt jár a pszichoanalízis, hiszen a liminalitással és a marginális
lényekkel foglalkozik. De nem kérdezte meg, csak annyit
mondott:
– Izgalmas próbálkozás, ha elképzeljük, milyennek látták
a világot ők. Mit látott Ash, amikor talán ugyanezen
a kőperemen állt? Érdekelte az anemona. Az élet eredete. És az,
miért vagyunk itt.
– Ők még értékelték önmagukat. Korábban az emberek
tudták, hogy az Isten szemében értékesek. Aztán kezdték azt
hinni, hogy nincs Isten, csak vak erők. Így hát ők maguk
értékelték magukat, szerették magukat, és figyelembe vették
saját természetüket…
– Mi nem?
– A történelem egy bizonyos pontján ez az önértékelés
megváltozott… azzá, ami most magát is aggasztja. Valami
szörnyű leegyszerűsítéssé. Először is elmaradt a bűntudat.
Akkor, és most is.
Maud becsukta A nagy rejtőzködőt, lehajolt a peremről,
amelyen kuporgott, és kinyújtotta a kezét.
– Megyünk?
– Hová? Mit keresünk?
– Kezdjünk el tényeket és képeket keresni. Én Whitbyt
javaslom, ahol a zsettbrosst vette.

Drága Ellen!
Sok érdekes dolgot találtam Whitby városában, amely virágzó
halásztelepülés az Esk folyó torkolatánál. Lejtőre épült festői
sikátorok, udvarok tarkítják, és sok-sok kőlépcső, melyek
levezetnek a vízhez. Egymás fölött lévő teraszokból áll össze
a város, a legfelsőről – ahol az embert árbocok és füstölgő
kémények mozgó világa veszi körül – belátni a várost,
a kikötőt, az apátság romjait és az Északi-tengert.
Mindenütt felfedezhetők a múlt nyomai, a mocsárvidéken
lévő síroktól és az ősi britek áldozati gödrétől a római
megszállásig és a kereszténység korai időszakáig, Szent Hilda
idejében. Akkoriban a város neve Streonshalh volt, és a 664-es
híres whitbyi zsinat valójában streonshalhi zsinat volt.
Az apátság romjai között meditáltam, sirályok kiáltozása
közepette, és láttam még régebbi, sötét dolgokat:
a mocsárvidék sírdombjait, templomokat, melyek talán még
a druidák szentélyéül szolgáltak, köztük a Bridestones, egy sor
kőoszlop a Sleights mocsárban. Azt mondják róla, egy
kőkörhöz vezető út egyik oldalán sorakoztak, úgy, mint
Stonehenge-nél. Bizonyos részletek néha hirtelen életre keltik
képzeletemben ezeket a rég tovatűnt népeket. Itt például
találtak egy szív alakú gagát fülbevalót csontváz
állkapocscsontja mellett, és egy sor nagy gagátgyöngyöt,
szintén egy sír egyik lakója mellett, akit állához felhúzott
térddel temettek el.
Van egy mitikus történet a kőoszlopok eredetéről, amely
nagy hatással volt a képzeletemre, mivel azt sugallja, hogy
az ősi istenek még viszonylag modern időkben is köztünk éltek.
Whitbynek van saját helyi óriása, egy bizonyos félelmetes
Wade, aki Bell nevű feleségével együtt azzal szórakoztatta
magukat, hogy szertedobálták a kődarabokat a mocsárban.
Wade és Bell olyanok voltak, mint Hrimthurse, aki Asgard falát
építette, vagy a Tündér Melusina, aki várakat épített a hálátlan
embereknek – a legenda szerint ők építették a mocsáron
átvezető római utat, a szépséges Pickering városáig: szabályos
út, kőből rakták, kavicsból vagy a mocsárban található
homokkő darabjaiból lefektetett alapra. Azt tervezem, hogy
kisétálok erre az útra, amelyet a helybéliek Wade Ösvényének
neveznek, és azt mesélik, hogy Wade a felesége, Bell kedvéért
építette. Bell ugyanis a mocsárban legeltette óriási tehenét, és
minden nap kiment hozzá, hogy megfejje. Ennek a hatalmas
kérődzőnek egyik bordáját ki is állították a Mulgrave-
kastélyban, de később kiderült, hogy valójában bálnaállkapocs.
A mocsárban található sírdombok kőrakások, melyeket
a szorgos Bell hordott ide kötényében, amelynek néha
elszakadt a zsinórja. Charlton szerint a Wade név megegyezik
az ősi Wodan isten nevével. Az bizonyos, hogy Thort még
a szász időkben is imádták Thordisa faluban, amely
az Eastrow-patak forrásánál állt. Az emberi képzelőerő így
vegyíti össze, és így alakítja pillanatnyi elfoglaltságaihoz a sok
különböző elemet, új egészet alkotva belőlük – ez az egész
kifejezetten költői. Itt találkoznak egy bálna és a Pickering-
kastély, Thor, az ősi mennydörgés-isten, a britek sírjai, szász
törzsfők, a hódító római hadsereg harci kapzsisága – mindez
összegyúrva egy helyi óriássá és az ő feleségével. A római út
köveit felhasználják a szárazon rakott kőfalakhoz, így
az archeológia veszteséget szenved ugyan, de birkáink
megmaradnak; a Sleights mocsár hatalmas kődarabját,
amelyet Bell óriásgyermeke dobott el, és amelyen még kemény
bordáinak a nyoma is látható volt, feldarabolták
az útjavításhoz – és én végigmentem azon az úton.
Meglátogattam a helyi gagátfaragó műhelyt. A gagát, más
néven zsett vagy fekete borostyánkő megmunkálása nagyon
virágzó iparág, és nagyszerű mesterművek születnek errefelé.
Küldtem neked egy kis brosst egy verssel együtt, nagy-nagy
szeretettel, mint mindig. Tudom, hogy szereted a szép dolgokat.
Az itt folyó érdekes kézműipar látványa nagy örömet szerezne
neked: sokféle dologból készítenek dísztárgyakat, és az ősi
ammonita férgek új életre kelnek a ragyogó brossokban. Azt is
érdekesnek találtam, ahogy a megkövült maradványokat
elegáns tárgyakká formálják – egy-egy polírozott asztallapban
hihetetlenül ősi, rég halott csigák tekervényeit vagy primitív
pálmák megkövesedett páfrányleveleit láthatjuk épp oly
tisztán, mint a lepréselt virágokat és páfrányokat, amelyek a te
imádságos könyvedben lapulnak. Drága Ellenem, ha van olyan
téma, amelyet a sajátomnak vallhatok, mármint úgy értem,
hogy íróként, az a régóta halott, de el nem tűnt dolgok makacs
alakváltoztató élete. Szeretnék valami ilyen tökéletesen
megformáltat írni, ami ilyen hosszú idő után is elmélkedésre
érdemes marad, mint ezek a kőbe nyomódott teremtmények.
Bár úgy érzem, mi e földön még nem éltünk annyit, mint ők.
Tudod, hogy a gagát is élőlény volt egykor. „Bizonyos
tudósok úgy vélik, hogy megkeményedett olaj vagy ásványi
kátrány – de ma általánosan elfogadott, hogy elkorhadt fák
maradványa, melyet hosszú, keskeny, összetömörödött
rétegekben lehet találni. Külső felszíne mindig hosszirányban
rovátkolt, mint a fák felszíne, a keresztmetszete pedig, amely
olyan mintázatú, mint a kagylók héja és gyantásan csillog,
összenyomott ellipszis alakú csíkokban mutatja az évenkénti
növekedést.” Ezt a leírást dr. Youngtól idéztem, bár én magam
is láttam ilyen nyers gagátdarabokat a műhelyekben, sőt
a kezemben is tartottam, és elmondhatatlanul megrendítettek
az idő – a messzi, messzi, felfoghatatlan messzi múltba nyúló
idő – nyomai ezekben az ellipszisekben. Néha kovakő tartalmú
anyaggal szennyeződnek: a mester, amint éppen egy rózsát,
egy kígyót vagy egy kezet farag, hirtelen szembetalálhatja
magát egy kovakő vagy kvarckristály vonalkával vagy folttal,
és ez arra készteti, hogy eldobja a darabot. Én figyeltem
ezeknek az embereknek a munkáját – kiváló mesterek.
A faragás végeztével néha átadják a brosst egy másiknak, aki
a metszett minták mestere, vagy arany-, elefántcsont- netán
csontberakással egészíti ki a gagátot.
Ezekből az új látványokból és felfedezésekből, drágám, amint
bizonyára el tudod képzelni, ragyogó szikrák pattantak ki
költészetemben. (A „szikra” szót úgy használom, mint Vaughan:
„Az örökkévalóság fényes szikrái”, akinél ez a szó egyszerre
jelenti a tűz ragyogását és repülő nyilait és a fény magjaiból
feltörő hajtásokat. Szeretném, ha elküldenéd nekem
a tűzkövemet, mivel sokat gondoltam az ő verseire és erre
50
a kő-metaforára, amióta az itteni sziklákon dolgozom. Ha
megérkezik a gagátbrossod, arra kérlek, simítsd végig, és
figyeld meg, hogyan vonzza elektromosan a hajszálakat és
a papírt – mágneses élet rejtezik benne, ezért használták
a varázslásokban, a fehér mágiában és az ősi gyógymódokban.
Rendszertelenül kapkodok – elmém összevissza csapong –
szeretnék egy verset írni a Lyell által leírt, kovakővel bevont
ágacskákról, amelyeket nemrégiben fedeztek fel régi artézi
kutakban.)
Szeretném ha megírnád, hogy vagy: számolj be
az egészségedről, a háztartási feladataidról és
az olvasmányaidról…
Szerető férjed
Randolph

Maud és Roland bejárta Whitby kikötőjét, és a belőle szétágazó

keskeny kis utcákat. Ahol Randolph Ash élénk, virágzó életet
tapasztalt, ők már csak a munkanélküliség és a céltalan élet
jeleivel találkoztak. A kikötőben kevés hajó állt, azokat is
bedeszkázták, kikötötték. Egyetlen motor sem zúgott, egyetlen
vitorla sem csattogott a szélben. A széntüzelésű kályhák füstjét
ők is érezték, de ez számukra már más jelentést hordozott.
Az üzletek régimódi kirakatai romantikusan bájosak voltak.
Egy halkereskedő cégtábláját tátongó cápaállkapocs és szúrós
szörnyetegek díszítették; egy édességbolt ablakában régi
üvegeket, összevissza kirakott, élénk színű cukorral bevont
kockákat és golyócskákat állítottak ki. Több ékszerész is volt, aki
gagátra specializálódott. Az egyik ilyen előtt megálltak; „Hobbs
és Bell, fekete borostyán dísztárgyak szállítói.” Magas, keskeny
ház volt, a kirakata felállított doboznak hatott, amelynek oldalát
füzérré font, csillogó fekete gyöngysorok keretezték. Volt
közöttük olyan, amelyen ott lógott a medalion, volt sokszöggé
csiszolt és fényesen gömbölyű. A kirakat eleje mint egy tengerből
kihalászott, hullámok dobálta kincses ládika; brosstűk, karkötők
álltak poros halomban. Gyűrűk sorakoztak repedezett,
bársonnyal bevont kartonlapokon, teáskanalak, papírvágó kések,
tintatartók és egy sor homályos, halott kagyló. Ez maga Észak,
gondolta Roland, fekete, mint a szén, és erős; a kézimunka nem
mindig igazán finom, mégis fénylik a por alatt.
– Azon gondolkozom – mondta Maud –, ne vegyek-e valamit
Leonorának. Szereti a régi ékszereket.
– Van ott egy bross – két összefonódott kézzel és körülötte
nefelejcsekkel –, amelyre azt írták: BA RÁ TSÁ G.
– Az tetszene neki…
A doboz-üzlet ajtajában nagyon alacsony öregasszony bukkant
fel. Lila és szürke mintás, virágos nagy kötényt viselt, alatta
fekete pulóvert. Hófehér haja szoros kontyba kötve, arca kicsi,
feszes, barna bőrű. Szeme kéken világított, mint a vikingeké.
Szájában, amikor kinyitotta, úgy tűnt, három fognál nincs több.
Ráncos volt, de egészséges, mint egy régi alma, köténye tiszta,
bár a harisnyája gyűrötten csúszott rá a vastag, fekete fűzős cipő
szárára.
– Jöjjenek be, aranyoskáim, nézzenek körül! Sok minden van
még idebent! Mind jó whitbyi gagát. Én ugyan nem árulok
utánzatokat. Ennél jobbat sehol nem találnak.
 Odabent a pult újabb üvegkoporsónak tűnt, amelyben további
gyöngysorok, tűk és nehéz karkötők sorakoztak.
– Ami csak megtetszik, kiveszem maguknak.
– Ez érdekesnek tűnik.
Maud egy ovális medalionra mutatott, amelyre kecses urna
fölé hajoló klasszikus stílusú alakot faragtak.
– Az egy viktoriánus gyász-medalion. Valószínűleg Thomas
Andrews készítette. Ő volt a királynő gagátfaragója. Akkoriban jó
idők jártak Whitbyre, mikor a királynő férje, a herceg meghalt.
Azok az emberek még szerettek emlékezni a halottaikra. Ma már
az a szokás, hogy minél hamarabb elfelejtik őket.
Maud letette a medaliont. Kérte az öregasszonyt, mutassa meg
a „barátság” feliratú brosst, amit a kirakatban láttak. Roland
kartonlapon sorakozó brossokat és gyűrűket szemlélt, amelyek
szemlátomást összefont selyemszálból készültek, gagáttal vagy
gyöngyökkel díszítve.
– Ez nagyon szép. Gagát, gyöngyök és selyemszál.
– Ó, uram, dehogy! Nem selyem. Hajból készült. Ez volt
a gyász másik formája: a hajból font ékszer. Látja, ezeknek
a keretére rá is van írva, hogy „in memoriam”. A ravatalon
vágták le a halott haját. Azt is lehet mondani, hogy életben
tartották.
Roland az üvegen át vizsgálgatta az összesodort, finom, szőke
hajszálakat.
– Mindenfélét csináltak belőle, igazán nagyon ötletesen. Nézze
csak, van itt egy fonott óralánc valakinek a hosszú hajából. És ez
a karkötő, ebből a sötét hajból, szép, szív alakú kapoccsal –
igazán nagyon finom munka.
Roland felemelte az aranykapoccsal ellátott, könnyű, élettelen
ékszert.
– Sokat ad el ezekből?
– Hát, néha-néha. Tudja, vannak, akik gyűjtik az ilyesmit.
Az emberek bármit képesek gyűjteni, ha van rá idejük.
Lepkéket. Inggombokat. Még a régi szenes vasalómat is, amit
1960-ig használtam, amikor Edithem ragaszkodott hozzá, hogy
vegyünk egy elektromost, még azt is elkérte egyszer egy férfi. És
tudja, fiatalember, ebben a karkötőben nagyon sok munka van,
sok türelemre volt szükség hozzá. Aztán meg tömör arany, 18
karátos, ami akkoriban nagyon drága volt, sokszor használtak
helyette álaranyat meg ilyesmit.
Maud előtt néhány bross sorakozott a pulton.
– Látom, felismeri, melyik az értékes darab. Várjon csak, van
nekem egy igazán szépen faragott darabom, amilyet már nem
nagyon látni manapság. Iszalag, rekettye és mezei árvácska –
virágnyelv, fiatalember –, ami azt jelenti: szép lélek, kitartó
vonzalom, és „mindig rád gondolok”. Azt kellene megvennie
a fiatal hölgynek. Sokkal jobban illene hozzá, mint az a régi haj.
Roland habozva morgott valamit. Az öregasszony előrehajolt
magas székén, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta Maud zöld
sálját.
– Ez aztán a szép darab, ilyet nem talál minden sarkon!
Szerintem Isaac Greenberg baxtergate-i műhelyéből való, annak
is a legszebb darabjai közül, amilyeneket egész Európába
küldöztek, királynőknek és hercegnőknek. Nagyon szeretném
közelebbről megnézni, hölgyem, ha…
Maud a fejéhez emelte a kezét, és habozott, nem tudta,
kikapcsolja-e a brosstűt, vagy lehúzza a fejéről az egész turbánt.
Végül, kicsit ügyetlenkedve, levette, kiterítette a sálat a pultra,
majd kivette a nagy, fekete, dombormintás tűt az óvatosan
összetűzött hajtásokból, és átnyújtotta az öregasszonynak.
Az odalépett vele az ablakhoz, és a fény felé tartotta.
Roland Maudra nézett. Egészen világosszőke haját finom
fonatokban többszörösen a feje köré csavarta. Ebben a fényben,
mely kivette a dolgok színét, és csak a csillogást és villanásokat
emelte ki, majdnem fehérnek látszott. A lány szinte
megdöbbentően meztelennek tűnt, mint egy lecsupaszított
próbabábu, gondolta a férfi először, majd amikor Maud büszke
arcát felé fordította, és meglátta rajta a változást, egyszerűen
törékenynek, sőt sebezhetőnek érezte. Szerette volna kibontani
a haját, kiszabadítani a szoros fonatból. Saját feje bőrén érezte
a fájdalmat, amit a fésülés és a hajtűk okozhatnak. Mind a ketten
a halántékukhoz emelték a kezüket, mintha Roland a lány
tükörképe lenne.
Az öregasszony visszajött, és Maud brossát a pultra fektette,
és felkapcsolt egy poros kis karos lámpát, hogy megvilágítsa.
– Én még soha ilyet nem láttam – bár az biztos, hogy Isaac
Greenberg keze munkája. Egy ékszerét a nagy világkiállításon is
bemutatták, korallokkal és kövekkel volt kirakva, bár én sosem
láttam sellőt korallal. Még kis tükre is van. Hol jutott hozzá
ehhez, hölgyem?
– Azt hiszem, az ilyenre mondják, hogy családi örökség. Még
gyerekkoromban találtam a gombos dobozban – volt egy nagy
varródobozunk tele régi gombokkal, kapcsokkal meg
mindenfélével, abban volt. Attól tartok, senkinek nem tetszett.
Anyám azt mondta, ronda viktoriánus vacak. Gondolja, hogy
tényleg viktoriánus? Én azért vettem ki a dobozból, mert a Kis
hableányra emlékeztetett. – Odafordult Rolandhoz. – És aztán
később, természetesen a tündér Melusinára.
– Ó, persze hogy viktoriánus. Szerintem még a herceg halála,
azaz 1861 előtt készült, akkor több vidám dolgot csináltak, bár
mindig is többségben voltak a szomorú darabok. Nézze csak,
hogy van kifaragva az a hullámos haj, milyen élethű a farka!
Micsoda mesterek éltek akkoriban! Olyan munkát ma már sehol
nem talál, nem bizony. Elfelejtették, elveszett.
Roland ezelőtt nem figyelte meg Maud brossát, amely valóban
sziklán ülő kis sellőt ábrázolt; fényes fekete vállával fordult
a néző felé, így szemérmesen elejét véve annak, hogy ki kelljen
faragni a mellét. Haja végigomlott a hátán, farka a sziklára
simult. Az egészet keretbe foglalta valami, amiről eddig Roland
azt hitte, hogy faágak, de most, az öregasszony szemével nézve
felismerte, hogy elágazó korall.
– Örökölt Christabeltől… – szólt Roland.
 – Tudom. Sosem gondoltam erre. Úgy értem, ez a bross csak
úgy ott volt. Sosem jutott eszembe megkérdezni, honnan van.
Olyan… olyan más ebben a boltban. A többi hasonló között. Ezt…
én csak szeszélyből kezdtem hordani.
– Talán eredetileg Randolph szeszélye volt.
– Még ha így lenne is – mondta Maud, miközben gondolatai
vadul száguldoztak –, az sem bizonyítja, hogy Christabel itt járt.
Csak annyit bizonyít, hogy Ash egyszerre két nőnek vásárolt
brosst.
– Még ezt sem bizonyítja. Christabel is vásárolhatta saját
magának.
– Feltéve, hogy itt volt.
– Máshol is megvehette, ahol árultak ilyet.
– Vigyáznia kellene arra a darabra – szólt közbe
az öregasszony. – Egyedi darab, meg kell mondanom, úgy bizony
– és odafordult Rolandhoz. – Uram, nem veszi meg a virágos
brosst? Szép párja lenne a kis hableánynak.
– Én kérem ezt a „barátság” feliratút – szólalt meg Maud
gyorsan. – Leonorának.
Roland nagyon vágyott rá, hogy legyen valamije ebből
a különös, kormos anyagból, amit Ash megérintett, amiről írt.
A díszes virágos ékszer nem tetszett neki, és különben sem
tudta, kinek adhatná oda – az ilyesmi határozottan nem Val
stílusa, sem az új, sem a régi stílusához nem illene. De talált
a pulton egy zöld üvegedényben egy halom gyöngyöt, amelyeket
az öregasszony darabonként 75 pennyért árult. Ezekből
válogatott össze magának néhányat: egy gömbölyűt, egy lapos,
ellipszis alakút, egy hatszögletűt és egy fényesre csiszolt
szaténpárnára emlékeztető gyöngyöt.
– Nyugtató gyöngyök – mondta Maudnak. – Nagyon zaklatott
vagyok.
– Észrevettem.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Mondják, a nő szeszély, s igaz, de te

A szeszélyben állhatatos maradsz,
Mint zúduló folyam vonala, egy,
Forrásától a csendes vizekig,
Mindig megújul, végighajtja mindig
A megszámlálhatatlan csöppeket,
S te – szeretlek ezért nagyon – erő vagy,
Formabontó, formaőriző.

R. H. ASH : Kérés Emblához XIII.

Legdrágább Ellen!
Ma nem boncoltam és nem nagyítottam fel mikroszkóppal,
amit felszeleteltem, hanem hosszú sétára indultam. Egyik
ároktól a másik árokig, vagy inkább egyik erőtől a másik erőig
gyalogoltam a Goathland- vagy Godeland-völgyben. Hát nem
csodálatos, ahogy nyomon követhetjük a nyelv kialakulását
abban, ahogy ezekre a dolgokra két név is létezik egymás
mellett, és mindkettőt egyformán elfogadják? Ezeket a neveket
még a vikingek adták: a dánok telepedtek le ezeken
a partokon, és felvették a kereszténységet, míg a vadabb
norvég pogányok Írország és észak felől próbáltak behatolni,
de végül vereséget szenvedtek Brunanburhnál. Nem sok nyoma
maradt annak, hogy 250 éven át itt gazdálkodtak és
háborúztak – csak szavak és nevek, amelyek eltűnnek és
lehanyatlanak, amint W. Wordsworth megjegyezte:

Nézd, hogy fordul el

 Minden a régi útról, s eltűnik,
Új nyelv születhet, s parttól partig ér,
S talán csak néhány bánatos Patak,
És büszke Hegy mely őrzi még Nevük,
51
Ha fű, folyó és ember elveszett.

A Mirk Esket két sziklás medrű patakocska alkotja: az Eller és

a Wheeldale; ezek a Beck Hole, azaz Patakágy nevű helyen
folynak össze. A patakok mellett sok kis ér húzódik:
a Thomasine-ér, a Vízér, a Malomér, aztán a Nelly Ayre-ér és
a Malyan-csurgó – ez csodás hatást keltve, harminc méter
mély vízesésként zuhog alá az erdei vízmosásban. Különösen
finom volt a fény és az árnyék váltakozása a függő lombozat
váltakozó zöldjében, a tavak mélyében, és a száguldó
felhőkben, melyek hol világosságot, hol sötétséget hoznak.
Felkapaszkodtam a Glaisdale és a Wheeldale mocsárhoz, ahol
ezek a patakok erednek, a hanga és homok közül feltörő kis
forrásként. Az ellentét a kis völgyek hűvös, sokszínű világa és
az árnyékos barlangok és tavacskák között, melyekben az erők
sietve elnyelődnek; és a nyílt tereken, ahol hosszú mérföldeken
át semmi nem mozdul és egyetlen hang sem hallatszik, csak
néha kiált fel hirtelen egy-egy madár, vagy csipogva felel egy
másik; ez az ellentét olyan abszolút, és mégis oly természetes…
és a víz, mely az egyik világból átfut a másikba… az ember azt
hiheti, hogy itt, ezen a sivár északon volt – ha nem is
az Édenkert, de az eredeti Föld; sziklák, kövek, fák, levegő, víz…
mind oly szilárdnak és megváltoztathatatlannak tűnnek, mégis
mozognak, folynak, száguldanak a fény és az árnyék
versenyében, melyek felváltva feltárják és elrejtik,
megvilágítják és elmossák körvonalaikat. Drága Ellen, itt, nem
pedig a Dél dús völgyeiben támad az embernek olyan érzése,
hogy közel érzi magához azokat a nagyon is távoli embereket,
akiknek vére és csontjai a mi vérünket és csontjainkat alkották,
és még ma is bennünk élnek: a briteket, a dánokat, a vikingeket
és a rómaiakat. Nem is említve a még távolabbi, a végtelenbe
vesző lényeket: teremtményeket, amelyek hajdan, amikor
a Föld még forró volt, itt jártak. Dr. Buckland 1821-ben, amikor
megvizsgálta a kirkdale-i barlangot, hiénatanyát talált,
amelyben tigris, medve, farkas, talán oroszlán és más ragadozó
állatok, valamint elefánt, rinocérosz, ló, ökör, és három
szarvasfaj csontjaira bukkant, továbbá számtalan rágcsáló és
madár maradványaira, amelyeket mind a hiénák faltak fel.
A levegőt nem tudom leírni neked. Nem hasonlít semmilyen
más levegőre. A nyelvünk nem képes különbséget tenni
a különböző levegőfajták között, ami azzal a kockázattal jár,
hogy értelmetlen líraiság vagy pontatlan metaforák veszik át
a leírás helyét. Ezért nem írok borról vagy kristályról, bár ezek
a dolgok jutottak az eszembe. Amikor a Mont Blanc levegőjét
szívtam, az hűvös, könnyű, tiszta levegő volt, amely a távoli
gleccserektől indul, s a hó makulátlanságát hozza magával,
benne egy leheletnyi fenyőillattal és az alpesi rétek
52
szénaillatával. Lenge lég, ahogy Shakespeare nevezte,
az eltűnő dolgok és a kifinomultság ritkás levegője, amely
érzékeinkkel felfoghatatlan. Ez a yorkshire-i levegő, vagyis
a lápvidék levegője nem ilyen üvegesen hűvös – ez teljesen élő,
mozgásban van, mint a hangamezőkön átnyomakvó, a levegőt
is magukkal vivő vizek. Ez a levegő látható; láthatjuk, ahogy
a folyókban fut, a kopár sziklák felszíne fölött suhan, láthatjuk,
ahogy felbukkan a légies forrásokban, és forróságban lebeg
a hanga fölött. Az illata pedig: éles, feledhetetlen: tiszta eső, ősi
fafüst kísértete, forrásvíz hideg tisztasága, és valami finomság,
könnyedség, ami a sajátja… Ó, nem tudom leírni ezt a levegőt.
Az ember elméje kitágul ettől a levegőtől, biztos vagyok benne,
különleges érzékei támadnak, amelyekről mit sem tudott,
mielőtt idejött e dombok és hegyek közé…

Másnap Roland és Maud már több örömöt talált a sétában,

a patakok mentén, a kis erekig. Kisétáltak Goathlandből,
megnézték a Malyan-csurgó üvegesen megtöredező legyezőjét,
folyó menti ösvényeken botorkáltak a csordogáló, tőzeges víz
fölött, átkeltek a lápvidéken, majd megint lefelé haladtak,
a folyókhoz. A sziklák között varázslatosan zöld pázsitot találtak,
amely a birkák fáradhatatlan rágcsálása miatt mindig rövid; a kis
rétet kőoszlopok veszik körül, lila gyűszűvirág titokzatos
csomókban virít. Különös, áttetsző rovarok repkedtek a fejük
körül, vízi rigók futkostak a sekély vízben, s az egyik mocsaras
területen egész csomó fényes kis békát leptek meg; riadtukban
felugráltak, esőszerűen felcsapva a vizet előttük. Ebéd közben,
amit a Nelly Ayre-ér mellett, egy füves tisztáson költöttek el,
megbeszélték, hogy haladnak. Roland este a Melusinát olvasta
az ágyban, és meg volt róla győződve, hogy Christabel járt
Yorkshire vidékén.
– Biztosan itt járt. De hát mit gondoltak, honnan merítette
ezeket a dolgokat a Melusinához! Tele van helyi kifejezésekkel,
hegyi patakokkal, szénaboglyákkal, csarabbal. Ez az a levegő,
amit leír. Mint Ash levelében. Christabel pedig azt írja, olyan
a levegő, mint a mocsárban játszadozó nyári csikók. Ez egy
yorkshire-i mondás.
– Azt hiszem, ha ez így van, csak azért nem vette észre senki
eddig, mert nem keresték. Christabel tájairól mindig azt hittük,
hogy valójában Bretagne vidékei, bár azt állítja, hogy Poitou, és
erős hatást gyakorolt rá a romantika colour locale-ja: a Brontë
nővérek, Walter Scott és Wordsworth. Vagy szimbolikus táj.
– Maga is úgy gondolja, hogy itt járt?
– Ó, igen, Biztosan érzem. De nincs semmi bizonyítékom, ami
megállná a helyét. A kobold. A yorkshire-i szavak. Talán
a brossom is. De egy dolgot továbbra sem értek… hogy tudta Ash
azokat a leveleket írni a feleségének… emiatt tétovázom…
– Talán a feleségét is szerette. Azt írja: „amikor majd
hazajövök”. Mindig is úgy tervezte, hogy hazamegy. És így is
történt, ezt tudjuk. Ha Christabel itt volt is, nem arról szólt
a történet, hogy megszöknek együtt…
 – Bárcsak tudnánk, miről szólt…
– Az ő dolguk volt. Magánügy. De azt gondolom, a Melusina
nagyon hasonlít Ash néhány versére. Christabel többi műve
egyáltalán nem ilyen. De a Melusina gyakran úgy hangzik,
mintha Ash írta volna. Legalábbis nekem. Nem a témája, hanem
a stílusa.
– Én nem akarom ezt hinni. De értem, mire gondol.

A Thomason-ér meredek ösvényen érhető el, amely Beck Hole-

ból, a mocsárvidék dombjainak egyik zugában meghúzódó kis
falucskából indul. Ebből az irányból sétáltak ki hozzá, nem a láp
felől ereszkedtek le, hogy a vízesés alatt érkezzenek meg
a tavacskához. Az időjárás változékony volt, tele mozgással:
hatalmas fehér felhők vitorláztak a kék égen, a szárazon rakott
kőfalak és erdők fölött. Az egyik fal felszínén Roland felfedezett
egy sor fényes, ezüstszínű párnát, amelyről kiderült, hogy pókok
alagútjainak bejárata. Amint egy szalmaszállal megérintették
a pókháló egyetlen fonalát, a pókok kirohantak, vadul lengetve
lábaikat, mozgatva rágócsápjaikat. Az ér felé közeledve
az ösvény egyre meredekebben lejtett, meg kellett
kapaszkodniuk a szerte heverő kődarabokban. A víz természetes
kör alakú sziklamederbe zuhant alá, egyre alacsonyabb meredély
vette körül, különböző facsemeték próbáltak megkapaszkodni
benne, féltve ingatag életüket. Sötét és hideg volt a medence,
moha és gyomok szaga terjengett. Roland egy ideig bámulta
a zöldes-fehéres-arany zuhatagot, majd tekintetét a kavargó,
fortyogó tavacska külső szegélye felé fordította. Miközben
nézelődött, előbújt a Nap, sugarai elérték a tavat: visszaverődtek
a víz tükröződő felszínéről; feltárultak a víz alatt megbúvó
különböző élő és halott levelek, növények, mintha a sokszínű
fény buja hálójában akadtak volna fenn. Roland különös
természeti jelenséget figyelt meg. Az üregben és az üreg szájánál
álló sziklák oldalán mintha fehér fény lángnyelvei csaptak volna
fel; szemlátomást felfelé igyekeztek. Ahol a vízről visszaverődő
fény megérintette az egyenetlen követ, ahol valami repedés
húzódott, akár felfelé, akár keresztbe, ugyanez a fény remegett
fölötte, ez a halvány világosság váltotta fel az árnyékot, nem
létező tüzekből látomásszerű szerkezeteket építve fel, nem
valódi fonalakból szőve bennük hálót. A férfi egy darabig csak
nézte, egy kövön ülve, míg elveszítette az időérzékét, míg nem
tudta, hol is van pontosan, és úgy látta ezeket a fantomtüzeket,
mintha tudata bennük összpontosulna. Tűnődését Maud
szakította félbe, amikor odalépett hozzá, és melléült.
– Miben merült el ennyire?
– A fényben. A tűzben. Nézze, milyen érdekes! Mintha lángra
gyúlt volna a barlang mennyezete.
– Christabel látta ezt – felelte Maud. – Biztos vagyok benne.
Figyelje csak, hogy kezdődik a Melusina!

Három elem egyesült negyedikké:

A levegőn át mintát írt a Nap
(Gyér tőzegbalkonon rézsűt növő
Csemete kőrisek foghíjain)
Folyam mázára mozaikosan:
S ahol remegett, rázkódott a víz
Hullámzó kígyópikkelyként, a fény
A cseppfolyásban izzott olvatag,
Láncing-fonást festve, de fent a víz,
A fény együtt a szürke falakon,
A komor barlangnak mennyezetén
Tűzlobogást, a gránitot nyaló
Fénynyelveket játszatott, cselesen
Villantva hasadékot, éghetetlen
Durva szemcséket: árnyékot ahol
Várnánk, vetített hosszú fonalat,
Hegyes kúpot, fehér lángalakot,
Tüzet, mely nem fűt, éget, vagy emészt
Anyagot, de megújítja magát
 Hideg kövön, nem pusztul el soha,
S nem pusztít, fény és kő alkotja csak,
Fagyos tűz kútfeje, mit felfakaszt
Egyszerre vízesés s forrás, szökő,
Kölcsön-életre…

– Elkísérte Asht – mondta Maud.

– Még ez sem bizonyíték. És ha a nap nem bújt volna elő épp
most, nem is láttam volna meg. De számomra elég bizonyíték.
– Olvastam Ash verseit. A Kérés Emblához kötetből. Jó
versek. De nem önmagához beszélt. Hozzá írta őket – Emblához,
azaz Christabelhez vagy… A legtöbb szerelmes költő önmagával
beszélget. Tetszenek ezek a versek.
– Örülök, hogy van valami, ami tetszik magának.
– Megpróbáltam elképzelni Asht. És Christabelt. Biztosan…
kétségbeejtő helyzetben voltak. Tegnap este azon
gondolkoztam… amit maga mondott a mi generációnkról és
a szexről. Mi mindenben a szexet látjuk. Ahogy mondta. Nagyon
sokat tudunk. Sokféle egyéb dolgot is tudunk, például hogy nincs
egységes énünk, hogy egymásnak ellentmondó, egymással
kapcsolatban lévő dolgok rendszeréből tevődünk össze, és azt
hiszem, hiszünk is ebben. Azt tudjuk, hogy a vágy hajt minket, de
képtelenek vagyunk úgy tekinteni a vágyra, ahogy ők
tekintettek, nem igaz? Soha nem mondjuk ki a szerelem szót,
mivel tudjuk, hogy ez egy gyanús ideológiai konstrukció,
különösen a romantikus szerelem, úgyhogy komoly
erőfeszítésünkbe kerül elképzelni, milyen érzés lehetett ez nekik,
épp itt, nekik, akik hittek a szerelemben, önmagukban, abban,
hogy amit tesznek, az számít…
– Tudom. Tudja, mit mond erről Christabel? „A mi kis
biztonságos házunkon kívül a Rejtelem röpköd.” Úgy érzem, mi
ettől is megszabadultunk… És a vágytól, amit oly alaposan
megvizsgálunk… Azt hiszem, ez az egész vizsgálgatás nagyon
különös hatással van a vágyra.
 – Szerintem is.
– Néha úgy érzem – mondta Roland óvatosan –, hogy
a legjobb állapot, ha az ember nem vágyik semmire. Ha őszintén
önmagamba nézek…
– Ha ugyan van olyan, hogy önmaga…
– Az életemet, ahogy élek… amit a leginkább akarok, hogy ne
legyen semmim. Egy üres, tiszta ágy. Van egy ilyen kép előttem,
egy tiszta, üres ágyról, egy tiszta, üres szobában, ahol semmit
nem kérnek, semmit nem kell kérni. Ez egyrészt biztosan
kapcsolatban van az… az én személyes körülményeimmel. De
másrészt általános. Azt hiszem.
– Tudom, mire gondol. Nem, ez nagyon gyenge kifejezés.
Ennél sokkal erőteljesebb egybeesésről van szó. Én is ugyanerre
gondolok, amikor egyedül vagyok. Milyen jó lenne, ha nem lenne
semmim. Milyen jó lenne nem vágyni semmire. És ugyanaz a kép
lebeg előttem. Az üres ágy az üres szobában. Fehér.
– Fehér.
– Pontosan ugyanaz.
– Milyen furcsa.
– Lehet, hogy egy egész rakás kimerült tudós és kutató
hasonló tünetekkel küzd. De az is lehet, hogy csak rólunk van
szó.
– Milyen vicces – tényleg, nagyon vicces –, hogy eljöttünk ide,
azért amiért jöttünk, és ezt derítettük ki egymásról.
Barátságos szótlanságban sétáltak vissza, a madarakat és
a szél zúgását hallgatva a fák lombjaiban és a vízben. Vacsora
közben a Melusinát lapozgatták, további yorkshire-i
kifejezéseket keresve. Roland azt mondta:
– Van egy hely a térképen, az a neve, hogy Boggle Hole, azaz
Kobold-lyuk. Érdekes szó… azon gondolkoztam… talán
kivehetnénk egy szabadnapot tőlük, kiléphetnénk az ő
történetükből, és megnézhetnénk valamit a magunk kedvére.
Croppernél, vagy Ash leveleiben nem említik a Boggle Hole-t. Mi
lenne, ha elmennénk, anélkül hogy bármit keresni akarnánk?
 – Miért ne? Az időjárás javul. Jó meleg van.
– Nem érdekes. Én csak szeretnék megnézni valamit, ami
érdekel, anélkül hogy különböző jelentésrétegeken kellene
törnöm a fejem. Valami újat.

Valami újat szerettek volna. Az időjárás ennek tökéletesen

megfelelt. Olyan kék és aranyszínű volt az ég, amely az ember
legprimitívebb gyermekkori várakozásait teljesíti, amikor az új,
kurta emlékezet azt mondja magában, hogy ez az, ami van, és
volt, és mindig lesz. Ez a nap éppen megfelelő arra, hogy új
helyet nézzenek meg.
Egyszerű uzsonnát vittek magukkal. Friss barna kenyeret,
fehér Wensleydale sajtot, vörös retket, sárga vajat, pirosló
paradicsomot, kerek, élénkzöld Granny Smith almát és egy üveg
ásványvizet. Könyvet nem tettek a csomagba.
A Boggle Hole sziklák alatt rejtőző kis öböl, ahol hegyi patak
ömlik a tengerbe; a homokos parton átvágva az ifjúsági szállóvá
átalakított régi malomtól lehet odajutni. Virágzó ösvényen
sétáltak le a partra. A magas sövényben sűrűn virágzott
a vadrózsa, legtöbbje élénk rózsaszín, néhol fehér virágú, aranyló
közepükben sárga virágpor. A rózsa szétválaszthatatlanul
összefonódott a buja lonc vad indáival, amely krémszínű
virágokat szőtt a rózsaszín és arany foltok közé. Egyikük sem
látott még ennyi vadvirágot ilyen kis helyen. A meleg levegőben
meg-meglegyintette őket a virágok erős illata, hosszan tartó
illatfelhőbe burkolva kettőjüket. Arra számítottak, hogy egy-két
virágot látnak, a Shakespeare-látta vagy Morris-lefestette
bozótok kései utódait. De ez itt maga volt a bujaság,
a termékenység, ez itt maga a csillogó, illatos élet.

A szikla alatt nem igazi tengerpart húzódik. Van egy darabka

homokos rész, aztán egymásra rétegezett nedves kövek,
lépcsőzetesen, köztük sziklatavacskák sora, le egészen
a tengerpartig. Ezek a tavak ragyogó színűek: rózsaszín kő, a víz
alatt ezüstös homok lapul meg, méregzöld mohás vízinövények,
vöröses ágú gyomok csomói ágaskodnak az olajzöld és sárga alga
közt. A sziklák szürkék, málladozók. Roland és Maud észrevette,
hogy a lapos kövek fonákját megkövesedett tollak és csigák
ékesítik. A parton tábla állt: „Kérjük, ne rongálják a köveket,
tiszteljék örökségünket, és őrizzék meg mindannyiunk számára.”
Whitbyben árulják ezeket a fosszilis maradványokat;
ammonitákat és belemniteket is kapni lehet. A táblával mit sem
törődve fiatalember szorgoskodott a sziklafalnál, kezében
kalapács és zsák, kiálló kerek darabkákat tört le a sziklából.
A partszakasz különlegessége, hogy tele van nagy, kerek
kövekkel, amelyek úgy fekszenek szerte, mintha óriások vagy
földön kívüliek bombázták volna a környéket. Ezek a kövek nem
egyforma méretűek, nem egyforma a színük sem: van köztük
csillogó fekete, kénes sárga, egyfajta krumplira emlékeztető
kevert szín, amelybe zöldes-viaszos, homokszín, és fehér vagy
rózsaszín kvarc vegyül. Maud és Roland lehajtott fejjel sétált, és
azt mondogatta egymásnak: – Nézze csak! Ide nézzen! –,
miközben rámutattak egy-egy kőre, majd hagyták, hogy
a látványa belesimuljon az egész képbe, és egy másik felé
fordították tekintetüket.
Amikor megálltak és egy sziklán szétterítették az ebédjüket,
jobban körül tudtak nézni, szélesebb panoráma nyílt előttük.
Roland levette a cipőjét, s a lába úgy fehérlett a homokban, mint
valami, ami most jött ki a vaksötétből. Maud farmernadrágban
és rövid ujjú blúzban ült a sziklán. Karja fehér és aranyszínű volt:
fehér bőr csillogó szőrszálakkal. Kitöltötte a Perrier vizet a zöld
üvegből, és hangosan felolvasta, hogy tiszta forrásból származik:
Eau de Source. A buborékok pislogtak a papírpohárban. Apály
volt, a tenger messzinek tűnt. Eljött az idő a személyes témájú
beszélgetésre. Mind a ketten érezték ezt, készen álltak rá, de
küszködtek gátlásaikkal.

– Sajnálni fogja, hogy vissza kell menni? – kérdezte Maud.

 – És maga?
– Ez a kenyér nagyon finom… Az a benyomásom, mindketten
sajnálni fogjuk.
– El kell döntenünk, hogy mondjunk-e valamit, és ha igen, mit,
Blackaddernek és Croppernek.
– És Leonorának. Aki nemsokára megérkezik. Nyugtalan
vagyok miatta. Magával tudja sodorni az embert.
Roland nem tudta elképzelni Leonorát. Annyit tudott róla,
hogy nagydarab nő, és most hirtelen úgy képzelte el, mint egy
ókori istennőt, hosszú lepelben, amint kezénél fogva magával
rángatja a finom kis Maudot. Két nő, amint fut. Leonora írásai
alapján még többet is el tudott képzelni. Két nő…
Maudra nézett, aki farmerban és fehér blúzban, egyedül ült
a napon. Most is kendő volt rajta: nem a selyemturbán, hanem
egy ropogós vászonkendő, zöld és fehér kockás, amelyet
a tarkóján begyűrt a haja alá.
– Magának kell eldöntenie, mit mond neki.
– Ó, én már eldöntöttem. Semmit. Legalábbis addig nem, amíg
maga meg én nem értünk el valami… eredményt, vagy valami
döntésre nem jutunk. Nem lesz könnyű. Leonora elég… elég…
rámenős. Rámászik az emberre. Elveszi előlem a teret. Én nem
nagyon tudom kezelni az ilyesmit. Erről már beszéltünk.
– Talán Sir George elhatározza végre magát.
– Talán.
– Nem tudom, velem mi lesz, ha visszamegyek. Tudja, hogy
nincs igazi állásom, csak úgy megtűrnek, tanítok pár órát, meg
egy kis részt kaptam a szerkesztési munkából. De Blackaddertől
függök. Ő meg unalmas referenciákat ír rólam, amitől még
unalmasabbnak tűnök. Neki sem lehet elmondani. De úgy sokkal
nehezebb lesz folytatni. És akkor még ott van Val is.
Maud nem nézett rá, egy almára szegezte a tekintetét, amit
éles késsel éppen ostyavékony szeletekre vágott: mindegyik
szeletet félhold alakú, ragyogó zöld héj keretezett, papírfehér és
ropogós húsát fekete magok pettyezték.
 – Nem tudom, ki az a Val.
– Mert még nem beszéltem róla. Jobb volt így. Úgy éreztem,
nem kell szóba hoznom. Együtt élünk, azóta, hogy elkezdtem
az egyetemet. Ő a pénzkereső. Azt hiszem, most is részben az ő
pénzén vagyok itt. Nem szereti a munkáját – alkalmi munkákat
vállal –, de csinálja. Sokkal tartozom neki.
– Értem.
– Csak éppen nem működik a dolog. Nincs semmi különös oka.
Csak az, hogy… mert… folyton előjön a fehér ágy látomása…
Maud legyező alakban helyezte el az almaszeleteket egy
papírtányéron, és odanyújtotta neki.
– Tudom. Én is így voltam Fergusszal. Gondolom, hallotta.
– Igen.
– Biztosan ő mondta el. Nem volt jó vele. Kínoztuk egymást.
Én gyűlölöm az ilyet: azt, hogy zaj van, hogy nem tudok
koncentrálni. Eszembe jutott valami, miközben azon
gondolkodtam, amit mondott – az anemónáról, meg
a kesztyűkről és Leonorának a vénuszdombról szóló írásáról.
Igen. Emlékszem, Fergus hosszas előadást tartott nekem
a péniszirigységről. Ő azok közé a férfiak közé tartozik, akik úgy
érvelnek, hogy egyre hangosabbak. Ha az ember kinyitja
a száját, hogy válaszoljon, ő azonnal mond valami még okosabb
dolgot, még hangosabban. Képes volt hajnali hatkor Freudot
idézni nekem. A befejezett és a vég nélküli analízist. Nagyon
korán kelt. Az volt a szokása, hogy körbeugrálta a lakást – ruha
nélkül –, és közben Freudot idézte: „Az analízis egyetlen
szakaszában sem okoz annyi kínt a hiábavaló erőfeszítések
sorozatának nyomasztó érzése, a ‘halaknak prédikálás’
gyanújával, mint mikor a nőket próbálja meg rávenni az ember,
53
hogy péniszvágyukat mint megvalósíthatatlant adják fel…”
Szerintem Freudnak ebben nincs igaza, de különben… volt
valami kifejezetten nevetséges ebben az idétlen kiabálásban –
ráadásul reggeli előtt –, és mutogatta mindenét… nem tudtam
dolgozni. Hát így volt. Teljesen lestrapált, úgy éreztem magam,
mint akit kifacsartak. Pedig semmi konkrét okom nem volt rá.
Roland Maudra nézett, nem nevet-e. A lány mosolygott:
zavartan, furcsán, de mosolygott.
A férfi felnevetett. Maud is elnevette magát.
– Kimerítő lehet – mondta Roland –, amikor minden előre
megfontolt, szándékos pózzá válik. Még ha érdekes is.
– A cölibátus az új kéj. Az új élvezet.
– Ha tényleg így van, akkor nyugodjon meg ebben. Mondja
csak, miért köti be mindig a haját?
Egy pillanatra azt hitte, megbántotta a lányt, de Maud csak
lesütötte a szemét, majd tudóshoz méltó pontossággal válaszolt.
– Fergus miatt van. Fergus miatt és a színe miatt. Sokáig
nagyon rövidre vágattam. A színe nem jó, senki nem hiszi el,
hogy természetes. Egyszer egy konferencián kifütyültek, azt
mondták, azért festetem, hogy tessem a férfiaknak. Aztán
Fergus azt mondta, a rövidre vágott frizura menekülés és
engedmény mások véleményének. Azt is mondta, olyan vagyok,
mint egy halálfej. Egyszerűen csak viseljem. Úgyhogy hagytam
megnőni. De most, hogy megnőtt, bekötöm.
– Nem kellene. Ki kellene engednie.
– Miért?
– Mert ha az emberek nem látják, akkor mindig töprengenek
rajta, kíváncsiak, milyen lehet, szóval inkább felhívja rá
a figyelmet. És azért is, mert… mert…
– Értem.
Roland várt. A lány kibontotta a kendőt. Az anyag olyan volt,
mint csíkos, fényesre csiszolt ovális kavicsok sorai, gólyahírsárga,
szalmasárga, ezüstös sárga színűek, amelyekben összepréselt
élet csillog. Rolandot hatalmába kerítette a… nem annyira
a vágy, inkább valami homályos érzés: részben szánakozott azon
a hatalmas hajtömegen, amiért ilyen szigorúan, szorosan
összefonták, hogy ez az ismétlődő minta kialakuljon. Ha lehunyta
a szemét, és hunyorított, a lány feje a tenger háttere előtt olyan
volt, mintha göcsörtös szarvai lennének.
 – Az élet oly rövid – mondta. – Joga van lélegezni.
És valóban, nem a lányt sajnálta, hanem a haját, mint valami
fogságba esett lényt. Maud kihúzott néhány hajtűt, mire
a hajtömeg lecsúszott, és két ágba fontan billegett a nyakán.
– Különös ember maga.
– Nem akarok kikezdeni magával. Ezt maga is tudja. Csak látni
akartam egyszer kibontva. Tudom, elhiszi, hogy igazat beszélek.
– Igen, valóban. Épp ez olyan különös.
Maud lassan, babráló ujjakkal elkezdte kibontani a hosszú,
vastag fonatokat. Roland feszülten figyelte. Volt egy utolsó
pillanat, amikor hat vastag fürt – háromszor kettő – feküdt
a lány vállán mozdulatlanul, hullámosan. Aztán Maud lehajtotta
a fejét, és megrázta, és a nehéz hajtömeg felröppent, megtelt
levegővel. A lány hosszú nyaka ívesen meghajlott, egyre
gyorsabban rázta a fejét egyik oldalról a másikra, és Roland látta,
amint száguld felé a fény, megcsillan az örvénylő zuhatagon;
Maud pedig, belülről, arany vonalak mozgó, hullámzó tengerét
látta, majd lehunyta a szemét, és látott skarlátszínű vért.
Roland úgy érezte, valami elszabadult benne, szabaddá vált
valamitől, ami a markában tartotta eddig.
– Így már jobb – mondta.
Maud félresimította a haját, és kissé kipirult arccal ránézett.
– Igen. Tényleg jobb.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Több-e a szerelem,
Mint ha ráng a galván,
Vagy dörög a menny,
Hamuesőz a vulkán,
Kráter böfög vad
Földtüzet fel?
Gépfajta vagyunk csak?
Vagy angyal-ember?

R. H. ASH

A férfi és a nő egymással szemben ült a vasúti kocsiban. Csendes

illedelmesség lengte körül őket: mindketten könyvet tartottak
ölükben, amelyre le-lepillantottak, amikor a kocsi mozgása ezt
lehetővé tette. A férfi lustán hátradőlt a sarokban, keresztbe
tette lábát, testtartása nyugodt kedélyre utalt. A nő többnyire
szemérmesen lesütött szemmel ült, olvasott, bár időnként
felemelte hegyes kis állát, és feszülten nézte az elsuhanó tájat.
A megfigyelő biztosan töprengett volna, együtt utaznak-e vagy
külön, mivel tekintetük ritkán találkozott, és akkor is óvatos,
kifejezéstelen maradt. A jó megfigyelő, bizonyos idő elteltével,
arra a következtetésre jutott volna, hogy az úr csodálja a hölgyet,
vagy legalábbis meglehetősen érdeklődik iránta. Amikor a nő
eltökélten könyvébe merült, vagy a tovatűnő mezőket és
kastélyokat figyelte, a férfi szeme megpihent rajta, de nehéz lett
volna megmondani, töprengve szemléli, vagy egyszerűen csak
kíváncsian.
A férfi jóképű volt, dús, hullámos, nagyon sötétbarna hajú,
amely már-már feketének tűnt volna, ha nem vegyülnek bele
vörösesbarna szálak, és nincs a fényes, világosabb,
gesztenyebarnás szakáll. Széles homloka fejlett intellektusra
utalt, bár fejének formája együttérzésről, meleg szívről is
árulkodott. Fekete, kissé erőteljes szemöldöke markánssá tette
arcát, hatalmas sötét szeme határozottan, félelem nélkül, de
kissé visszafogottan nézett a világba. Orra szép metszésű, ajka
szabályos, határozott – olyan valakinek az arca, gondolhatná
az ember, aki ismeri önmagát, és pontosan tisztában van
a világhoz való viszonyával. Sir Charles Lyell A geológia alapjai
című könyvét tartotta a kezében, amelyet, amikor rászánta
magát, bámulatos gyorsasággal olvasott. Elegáns, ám nem
hivalkodó ruhát viselt. A feltételezett megfigyelő talán nem tudta
volna eldönteni, vizsgálódásának alanya vajon aktív vagy
szemlélődő életmódot folytat-e, mivel olyan embernek tűnt, aki
hozzá van szokva a döntésekhez, ugyanakkor olyannak is, aki
„hosszan és mélyen elgondolkozik”.
A hölgy is elegánsan öltözött, ha nem is a legújabb divat
szerint: szürke csíkos muszlinruhát viselt, hozzá galambszürke
alapon sötétkék és pávakék könnycseppmintás kasmírsálat. Kis
szürke szalagos kalapjának pereme alatt néhány fehér selyem
rózsabimbó látszott. Haja nagyon világos szőke volt, bőre is
egészen fehér, nem túl nagy szeme színjátszó zöld, árnyalata
a fény változásával változott. Nem volt kifejezetten szép: arca
hosszabb volt a tökéletesnél, nem is volt már egészen fiatal, bár
alkata kecsesnek, szája szép rajzúnak tűnt – nem duzzadó
rózsabimbóra emlékeztetett. A fogai kissé nagyobbak, mint amit
általában szépnek szokás tartani, de szemlátomást erősek, fehér
csillogásúak. Nehéz lett volna megmondani, férjnél van-e vagy
aggleány, és az sem volt egyértelmű, milyen körülmények között
élhet. Minden rendezett és ízléses volt rajta, s a kíváncsi szem
számára nem árulkodott sem túlzó különcködésről, sem pedig
szegénységről vagy krajcároskodásról. Kezén teljesen újnak
látszó puha, fehér kecskebőr kesztyűt viselt. Csillogó,
smaragdzöld fűzős cipő volt rajta. Kis lába időről időre kibukkant,
ahogy a vonat mozgatta a szoknya nagy harangját. Ha tudatában
volt is útitársa érdeklődésének, semmi jelét nem adta, ha csak
azt nem, hogy hangsúlyozottan elfordította tekintetét a férfiról,
bár a körülmények nem tették szükségessé ezt a túlzott
illedelmességet.
Csak akkor oldódhatott meg kettejük kapcsolatának kérdése,
amikor már régen elhagyták Yorkot: az úriember ugyanis
előrehajolt, és nagyon komoly arccal megkérdezte a hölgyet, elég
kényelmesen ül-e, és nem fáradt-e el. Addigra már nem volt más
utas a fülkében, mivel Yorkban a legtöbben vagy elérték úti
céljukat, vagy átszálltak másik vonatra, Maltonon és Pickeringen
túl pedig senki nem utazott, így hát kettesben maradtak
a kocsiban. A nő ekkor egyenesen a férfira nézett, és azt mondta,
nem, egyáltalán nem fáradt. Egy kicsit gondolkodott, majd
hozzátette, a pontosság kedvéért, úgy hiszi, jelenlegi lelkiállapota
nem teszi lehetővé, hogy elfáradjon. Ekkor egymásra
mosolyogtak, a férfi pedig előrehajolt, és két keze közé fogta
a hölgy kicsiny, kesztyűbe bújtatott kezét, amely előbb
mozdulatlanul pihent, majd belekapaszkodott az övébe. Vannak
bizonyos kérdések, mondta a férfi, melyeket feltétlenül meg kell
beszélniük, mielőtt megérkeznek; amelyeknek eldöntésére
az indulás sietségében és izgatottságában nem volt sem alkalmas
idő, sem megfelelően nyugodt lelkiállapot; amely kérdések kissé
kínosak lehetnek, de azt reméli, együtt meg tudják oldani.
Azóta tervezte ezt a felszólamlást, hogy elhagyták a King’s
Cross vasútállomást. Nem nagyon tudta elképzelni, hogyan fogja
elmondani, sem azt, hogyan fog a nő válaszolni.
Egyelőre csak annyit reagált, hogy hallgatta figyelmesen.
A kicsiny kéz megmozdult, és a férfi megszorította.
– Együtt utazunk – mondta. – Úgy döntöttünk – Ön úgy
döntött –, hogy eljön velem. Csakhogy nem tudom, mit tenne
szívesebben… mit választana szívesebben: hogy tőlem
függetlenül óhajt-e szállást venni, vagy… vagy… úgy utazik
velem mostantól, mint a feleségem. Ez nagy lépés… mindenféle
kényelmetlenséggel, veszéllyel és… szégyennel járhat.
Scarborough-ban olyan szállást foglaltam, hogy ott egy feleség
is… nos… elfér velem, vagy foglalhatok más szállást, valamilyen
álnéven. Vagy talán Ön egyáltalán nem óhajtja megtenni ezt
a lépést, és szívesebben szállna meg egyedül, az illendőségnek
megfelelő módon, valahol máshol. Bocsássa meg nyíltságomat!
Őszintén mondom, nincs más szándékom, csak hogy megtudjam,
mit szeretne. Olyan felfűtött állapotban indultunk el… bárcsak
természetes módon, maguktól megoldódnának ezek a kérdések…
de most már látja, mi a helyzet.
– Önnel akarok lenni – felelte a nő. – Nagy lépést tettem meg
ezzel. De ha már megtettem, megtettem. Örömmel veszem, ha
a feleségeként mutat be, ahol gondolja, legalábbis erre az időre.
Úgy értettem… ebben állapodtunk meg.
Gyorsan és tisztán beszélt, kesztyűs keze azonban izgett-
mozgott a férfi szorításában. A férfi pedig ugyanazon a halk,
higgadt hangon, amin eddig szólt, azt felelte:
– Eláll a lélegzetem. Ez olyan nagylelkűség…
– Ez szükségszerűség.
– De ugye nem szomorú, nincsenek kételyei, nem…
– Ennek semmi köze ehhez. Ez szükségszerűség. Ön is tudja –
elfordította az arcát, és kinézett az ablakon, a szénpor finom
felhőjén át, a lassan elhaladó tájra. – Természetesen félek. De ez
most nem tűnik igazán fontosnak. A régi megfontolások… a régi
elvek… mind elveszítették jelentőségüket. Tudom, hogy nem
selyempapírból voltak, most mégis olybá tűnik.
– Nem szabad hogy utólag megbánja, drágám!
– Nem szabad butaságokat beszélnie. Biztosan meg fogom
bánni, természetesen. Ön is. Nem gondolja? De most, ebben
a pillanatban, ez sem számít.
Egy ideig szótlanul ültek. Majd a férfi megszólalt, óvatosan
megválogatva szavait.
– Ha a feleségemként utazik velem… remélem, elfogadja ezt
a gyűrűt. Családi ékszer… az édesanyámé volt. Egyszerű
aranykarika, belevésett százszorszépekkel.
– Én is hoztam egy gyűrűt. A nagynénémé volt, Sophie de
Kercozé. Szép zöld kő van benne, nézze csak: jáde. Egyszerű kő, s
egy S betűt véstek bele.
– Nem szívesen fogadná el az én gyűrűmet.
– Ezt nem mondtam. Csak bebizonyítottam, hogy előrelátó
vagyok, és hogy elhatározásra jutottam. Boldogan viselem az Ön
gyűrűjét.
A férfi lehúzta a nő kezéről a kis fehér kesztyűt, és felhúzta
a karikagyűrűt a másik, zöld köves gyűrű mellé, s így a kettő
egymás mellett ragyogott. Majdnem ráillett az ujjára, csak egy
kicsit volt laza. Szeretett volna mondani valamit – „Hitvesemmé
teszlek e gyűrűvel, és testem-lelkem a tiéd” –, de ezek a szép és
igaz szavak kétszeresen is árulást jelentenének, két nővel
szemben is. A kimondatlan szavak azonban ott lebegtek
közöttük. A férfi megfogta a kicsiny kezet, ajkaihoz emelte. Majd
hátradőlt, és tűnődve forgatta kezében a kesztyűt, egyenként
kihúzogatva a puha ujjakat, formára igazítva, elsimítva
gyűrődéseit.

Londontól idáig teljesen összezavarta a nő valódi jelenléte

a szemközti, elérhetetlen sarokban. Már hónapok óta
hatalmában tartotta a róla való ábrándozás. Olyan távoli volt,
zárkózott, hercegkisasszony toronyban, és az ő képzeletére volt
bízva, hogy megteremtse magának, elméje és érzékei számára
egész valóját: elevenségét, titokzatosságát, hófehérségét, ami
kivételes vonzerejének része, és a zöld, átható pillantású vagy
lezárt pillájú szempárt. Jelenléte elképzelhetetlennek tűnt,
pontosabban csak elképzelni lehetett. Most mégis itt van, és
a férfi azzal volt elfoglalva, hogy összehasonlítsa, miben hasonlít
és miben különbözik ez a nő attól, akiről álmodott, aki után kezét
nyújtotta éjszakánként, akiért harcolni is képes lett volna.
Fiatal korában nagy hatással volt rá Wordsworth és a magányos
felföldi lány története: a költő meghallotta az elvarázsolt
éneklést, abból épp annyit fogadott be, amennyire szüksége volt
saját halhatatlan verséhez, és nem is volt hajlandó többet
meghallgatni. Ő azonban, amint rájött, más. Ő olyan költő, aki
mohón vágyik az információra, a tényekre, a részletekre. Semmi
nem lehet olyan jelentéktelen, hogy ne keltené fel
az érdeklődését: ha tehetné, a tengerparti sárban is
feltérképezne minden fodrozódást, mint a szél és az árapály
láthatatlan munkájának bizonyítékait. Így hát most szerelme ez
iránt a nő iránt, akit egyrészt oly bensőségesen ismert, másrészt
viszont egyáltalán nem, tele volt sóvárgással, hogy minél többet
megtudjon róla. Tanulmányozni akarta. Vizsgálódva nézte
halántékán feltekert halványszőke haját. A lesimított, ezüstös-
aranyszínű szálakban halvány zöldes árnyalat rejlett, nem
a pusztulás rezes patinája, hanem a növényi élet sarjadzó zöldje.
Úgy fonódott a hajszálak közé, mint csemetefák ezüstös háncsa,
vagy a frissen vágott, szénásodó fű színében a még zöldes sávok.
A szeme is zöld, üvegzöld, malachitzöld, a felkavart,
homokszemcsékkel teli tengervíz felhős zöldje. Szempillája
ezüstszín, de oly sűrű, hogy mégis jól látható. Arca nem kedves.
Ebben az arcban nincsen kedvesség. Vonásai szabályosak, de
nem finomak: inkább erős csontú az arc, a halánték és
az arccsont kiugrik, árnyékot vet, kék árnyékot, amelyet ő
képzeletében mindig zöldesnek látott, de most látja csak, hogy
tévedett.
Azért szereti mégis ezt az arcot, bár nem találja kedvesnek,
mert oly tiszta, és mert fürge, éles elméről tanúskodik.
Azt is látta, látni vélte, hogy a nő ezeket a jellegzetességeit
szokványos arckifejezés mögé rejti: felvett szerénység,
célszerűség diktálta türelem mögé. Higgadt viselkedése pedig
valójában lenézést takar. A legelőnytelenebb pillanatában – ó, ezt
is képes volt tisztán látni, annak ellenére, hogy a szerelem
teljesen hatalmába kerítette –, a legelőnytelenebb pillanatában
biztosan lesüti a szemét, oldalpillantásokat vet az emberre,
álszemérmesen mosolyog, és ez a mosoly már-már mesterkélt
vigyorrá válik, mivel nem igazi, csak a konvencióknak
engedelmeskedik, mert ezen a visszafogott módon fejezi ki, hogy
tudatában van a világ elvárásainak. A férfi úgy érezte, azonnal
meglátta, milyen ember ez a nő, amint ott ült Crabb Robinson
reggelizőasztalánál, hallgatta a férfiak vitáját, és azt gondolta,
nem veszik észre, hogy kívülről figyeli őket. A legtöbb férfi,
gondolta a költő, felismerve, mily kíméletlen, tüzes és zsarnoki ez
az arckifejezés, igen, zsarnoki, távol tartotta volna magát tőle.
Az lett volna a sorsa, hogy csupán a gyenge férfiak szeressék,
akik titokban azt remélik, hogy megbünteti és irányítja majd
őket, vagy az ostobák, akik finom visszahúzódását, hidegségét
női tisztaságként értelmezték volna, márpedig akkoriban
mindenki erre vágyott, látszólag legalábbis. Ő azonban azonnal
tudta, hogy ezt a nőt neki szánták, az övé, méghozzá olyan
személyiségként, amilyen, vagy amilyen lenni tud, vagy amilyen
lehetetett volna, ha szabad.

Szállásadónőjük, Mrs. Cammish magas asszony volt; szemöldöke

oly sűrű, mint a bayeux-i faliszőnyeg skandináv alakjaié, akik
hosszú hajóikkal szintén megtelepedtek ezeken a partokon. Ő és
a lánya hordta fel a számtalan csomagot: kalapdobozokat,
fémládákat, a gyűjteményes dobozokat, hálókat és írótáblákat,
amelyek a maguk nagy tömegével tiszteletreméltónak tüntették
fel az utazást. Amint magukra maradtak a komoran berendezett
hálószobában, hogy átöltözzenek, némán álltak és bámultak
egymásra. A férfi végül kinyújtotta a karját, a nő pedig odasimult
hozzá, de azt mondta:
– Ne most, még ne!
– Nem most, nem – felelte a férfi egyetértőn, és érezte, hogy
a nő ellágyul egy kicsit. Odavezette az ablakhoz, amelyből
pompás kilátás nyílt a sziklákra, szürke tengerre és a hosszú,
homokos partra.
 – Íme. Az Északi-tenger. Olyan, mint az acél, mégis élet van
benne.
– Gyakran gondoltam rá, hogy megnézem a bretagne-i
partokat, elvégre bizonyos értelemben az is a hazám.
– Azt a tengert még nem láttam.
– Nagyon változékony. Az egyik nap tiszta kék, másnap
dühödt, haragos, tele felkavart homokkal, és mindent eláztat.
– Nekem… nekünk… oda is el kellene mennünk.
– Cssss. Elégedjünk meg ezzel. Talán több is ez, mint elég.
Külön ebédlőjük volt, ahol Mrs. Cammish kobaltkék peremű,
pufók, rózsaszín rózsabimbókkal díszített tányérokon annyi
rengeteg ételt szolgált fel, hogy tizenkét embernek is elég lett
volna. Egy tálnyi vajas levest kaptak, aztán főtt tőkehalat
burgonyával, vagdaltat borsóval, rózsanáddal készült édességet
és krémes süteményt. Christabel LaMotte csak tologatta az ételt
a tányérján. Mrs. Cammish azt mondta Ashnek, hogy a felesége
kissé véznácska, és szemlátomást ráfér a jó tengeri levegő és
a jóféle étel. Amikor újból magukra maradtak, Christabel azt
mondta:
– Semmi értelme. Otthon mi annyit eszünk, mint két
kismadár.
A férfi nézte, amint eszébe jut az otthona, kis fájdalmat érzett,
de azért könnyeden válaszolt:
– Ne hagyja, hogy a fogadósnék megijesszék! De azért igaza
van. Jót fog tenni önnek a tengeri levegő.
Figyelte a nőt. Észrevette, hogy nem vett fel olyan modort,
mintha el akarná játszani a feleségét. Nem nyújtott oda neki
semmit. Nem hajolt oda hozzá bizalmaskodva, nem próbált
a kedvére tenni. Amikor azt hitte, nem veszi észre, átható
tekintettel figyelte a férfit, de nem gondoskodással, egyelőre nem
is szeretettel, és nem azzal a mohó kíváncsisággal, amelyet a férfi
nem tudott elnyomni magában. Úgy nézte, ahogy a madarak
figyelnek, trópusi erdők rikító tollú, fogságban póznához láncolt
lakói, vagy az északi kőszirtek aranyszemű sólyma, amely olyan
méltósággal viseli a lábára erősített bőrszíjat, ahogy csak tudja,
vad büszkeséggel tűri el az ember jelenlétét, időnként felborzolja
a tollát, hogy megmutassa, becsüli önmagát, és az adott
helyzetben nem érzi jól magát. A nő ily módon hajtotta fel
kézelőjét, ilyen tartással ült a széken. Majd ő megváltoztatja
mindezt, gondolta a férfi. Meg tudja változtatni, ebben
meglehetősen bizonyos. Hitt benne, hogy valóban ismeri őt. Meg
fogja tanítani arra, hogy nem tartja őt saját tulajdonának,
megmutatja neki, hogy szabad lehet, és látni fogja, amint kitárja
szárnyait. Azt mondta:
– Van egy ötletem: verset akarok írni a szükségszerűségről.
Amiről a vonaton beszélt. Az életben oly ritkán érezzük, hogy
amit teszünk az szükségszerű ebben az értelemben… hogy
a szükségszerűség markában vagyunk… Azt hiszem, a halál lehet
ilyen. Ha megadatik nekünk, hogy tudjuk, közeledik, akkor
tudnunk kell, hogy ezzel teljessé válunk – ugye érti, drágám? –,
nem kell több kínos döntést hoznunk, nincs lehetőségünk a lusta
tagadásra. Ahogy a labdák gördülnek le a sima lejtőn.
– És visszafordulásra sincs lehetőség. Vagy mint
az előrenyomuló hadsereg: elméletben vissza tudnának vonulni,
de már nem hiszik, mert úgy lebeg szemük előtt a cél, hogy
izgalmukban semmi mást nem látnak…
– Ön azonban bármikor visszafordulhat, ha…
– Már mondtam. Nem tudok.

A tengerparton sétáltak. A férfi a lábnyomaikat nézte: a sajátja

egyenes vonalban haladt a víz szélén, a nőé ide-oda kanyargott,
összetalálkozott az övével, eltávolodott, majd újra visszafordult.
Christabel nem karolt belé, bár egyszer-kétszer, amikor
összetalálkoztak, megfogta a karját, és egy ideig fürge léptekkel
mellette haladt. Mind a ketten nagyon gyorsan jártak.
– Jól tudunk együtt gyalogolni – mondta Ash. – Összeillenek
lépteink.
– Gondoltam, hogy így lesz.
 – Én is. Bizonyos dolgokban nagyon jól ismerjük egymást.
– Más dolgokban viszont egyáltalán nem.
– Ezen segíthetünk.
– De nem teljesen – felelte a nő, és megint eltávolodott tőle.
Sirály rikoltott. A késő délutáni nap lemenni készült. Szél
fodrozta a tengert, amely hol zöld, hol szürke színű volt. Ash
nyugodtan haladt, mint aki magával hordja a vihart.
– Vannak itt fókák?
– Fókák? Nem hiszem. Északabbra igen. És sok legendájuk is
van fókanőkről, fókafeleségekről, főleg Northumberlandben és
Skóciában. A tengerből jött asszonyok, akik csak egy időre
jönnek, azután vissza kell térniük.
– Én még sosem láttam fókát.
– Én ennek a tengernek a túlsó partján láttam, amikor
Skandináviában utazgattam. Olyan a szemük, mint az emberé,
nedves, okos. A testük pedig kerek és karcsú.
– Vadak, de kedvesek.
– A vízben hatalmas, könnyed halakként mozognak. A földön
viszont nyomorék módjára csúsznak-másznak, alig vonszolják
magukat.
– Írtam egy mesét egy fókáról és egy nőről. Érdekesnek
találom a metamorfózist.
A férfi szerette volna azt kérdezni, de nem tehette: ugye nem
fog elhagyni, mint a fókafeleségek? Mert Christabel el fogja, mert
kénytelen lesz elhagyni őt.
– A metamorfózis – mondta Ash – arra szolgál, hogy
burkoltan, szimbolikusan megmutassuk: pontosan tudjuk, mi is
az állati világ része vagyunk.
– Hisz benne, hogy nincs lényegi különbség közöttünk és
a fókák között?
– Nem tudom. Számtalan hasonlóság van. Kezünkben és
lábunkban a csontok, még ha azok ez esetlen uszonyok is.
A koponyánk és a csigolyáink csontjai. Mindannyian
halformaként kezdtük földi életünket.
 – Na és a halhatatlan lelkünk?
– Vannak olyan teremtmények, melyeknek az intelligenciáját
nehéz megkülönböztetni attól, amit mi léleknek nevezünk.
– Azt hiszem az ön lelke elveszett, épp azért, mert azt
szeretné, hogy értékeljék és szívükben hordozzák.
– Most megdorgált?
– Nem volt szándékomban.

Közeledett az idő. Visszatértek a fogadóba, leültek az étkezőben.

Behozták a teát. A férfi töltött mindkettőjüknek. Christabel csak
ült, nézte. Ash ettől a nézéstől úgy érezte magát, mint zsúfolt,
ismeretlen szobában mozgó vak ember: alig sejtett veszélyek
éreztették jelenlétüket. Voltak olyan szabályok a mézeshetekre,
amelyek apáról fiúra vagy barátról barátra hagyományozódtak.
De amikor a férfi ezekre gondolt, ugyanúgy járt, mint a gyűrűvel:
elbizonytalanodott. Ez nem nászút, bár ugyanolyan jelentőséggel
bírt számára.
– Akar előbb felmenni, drága? – kérdezte, és hangját, melyet
sikerült könnyedén és kedvesen formálnia az egész hosszú,
különös napon át, most rekedtnek érezte. A nő felállt, feszült, de
gunyoros arccal ránézett, és elmosolyodott.
– Ahogy óhajtja – mondta, de nem megadóan, egyáltalán nem,
inkább úgy, mintha mulatna rajta. Fogott egy gyertyát, és
felment. A férfi töltött még teát magának – nagyon szívesen ivott
volna egy konyakot, de ez Mrs. Cammish nem tartott ilyesmit, ő
maga pedig nem gondolt rá, hogy azt is hozzon magával.
Rágyújtott egy hosszú, vékony szivarra. Reményeire gondolt,
várakozására, és arra, mennyire nincs ezekre megfelelő szó.
Vannak szépítő kifejezések, vannak férfiasnak tartott
durvaságok, és vannak könyvek. Semmiképpen nem akart
korábbi életére gondolni, úgyhogy inkább könyvekre gondolt.
Fel-le sétált a szénnel táplált tűz kesernyés füstjénél, és
Shakespeare Troilusa jutott az eszébe:
 „Mi lesz, ha
Csurgó ínyein csakugyan ízleli
54
A legdicsőbb nektárt?”

Honoré de Balzacra gondolt, akitől oly sokat tanult, bár annak

egy része tévedés volt, egy része pedig egyszerűen annyira
francia, hogy nem sok hasznát vehette abban a világban,
amelyben még mindig élt. A nő odafent félig francia, és sokat
olvasott. Talán ez magyarázza, miért nem félénk, miért ilyen
meglepően egyenes és tárgyilagos. Balzac cinizmusa azonban
mindig romantikus is: micsoda mohóság, micsoda élvezetek! „Le
dégoût, c’est voir juste. Après la possession, l’amour voit juste
chez les hommes.” Miért kell ennek így lennie? Miért lát mindig
tisztábban az utálat, mint a vágy? Ezeknek a dolgoknak megvan
a maguk ritmusa. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában, még
egészen kisfiúként, amikor már tudta, de még csak homályosan,
hogy egyszer, akár tetszik, akár nem, ő is férfi lesz – a Roderick
Random című könyvet olvasta. Angol mű, tele erővel és őszinte
utálattal az emberi természet és annak hibái iránt, de hiányzott
belőle Balzac finom elemzése a különböző gondolkodásmódokról.
A könyv happy enddel végződött. A végén az író ott hagyta hősét
a hálószoba ajtaja előtt, és aztán, afféle utóiratként kinyílt előtte
az ajtó. A hölgy pedig – a nevét elfelejtette, talán Celis vagy
Sophia, a fizikai és szellemi tökéletesség jellegtelen
megtestesülése, vagy pontosabban a férfiak képzelgésének
megtestesülése – selyemtunikában jelent meg, amelyen átsejlett
lába, aztán ebből a selyemtunikából kivetkezett, feje fölé emelte,
a hős és az olvasó felé fordult, s a többit, a boldog befejezés
ígéretét már rájuk bízta. Ez a pillanat volt az ő próbaköve. Kisfiú
korában nem tudta, mi az a tunika, sőt most sem, és arról is csak
halvány elképzelése van, milyen a rózsásan átsejlő láb. De ez
a könyv felkavarta. Ide-oda járkált. És vajon milyennek látja őt
most a nő odafent, őt, akire vár? Elindult.
A lépcső meredek volt, fáját kifényesítették, s bíborvörös
szőnyeggel borították. Mrs. Cammish szépen rendben tartja
a házát. A fából méhviasz illata áradt, minden réz szőnyegtartó
rúd csillogott.
A hálószoba zöld tapétáján hatalmas rózsákból álló lugas
mintája futott fel. A berendezés: öltözőasztalka, szekrény,
lefüggönyözött hálófülke, párnázott karfájú, íves lábú fotel és
hatalmas ágyból, melyen királyi módon több matrac sorakozott,
mintha királykisasszonyt védelmeznének a borsószemtől. Ennek
az ágynak a tetején ült Christabel várakozva, merev, fehér,
horgolt ágytakaró és foltvarrottas paplan alatt, amit magasan
felhúzott a melle fölé, szinte kikukucskált fölötte. Nem „tunika”
volt rajta, hanem magasan záródó fehér batiszt hálóing,
nyakrészét, kézelőjét bonyolult berakások, húzások és csipkék
díszítették, elején egy sor egészen apró, vászonnal behúzott
gomb. Christabel arca fehér, vonásai markánsak, a bőre
a gyertyafényben szolidan fénylett, mint a csont. Szemernyi
rózsapír sem látszott rajta. És a haja! Olyan finom, olyan
halvány, olyan sok – a fonástól rugószerűen, cikcakkosan
összeugrott, eltakarta nyakát, vállát, fémesen csillogott a gyertya
lángja mellett, egy kissé – már megint – zöldes árnyalatot kapott
a buja, kardlevelű páfrány nagy, mázas cserepéről visszaverődő
fénytől. Christabel szótlanul nézte a férfit.
Nem szórta tele a szobát, ahogy sok más nő tette volna,
mindenféle női holmikkal. Az egyik széken mint remegő,
összeroskadt kalitka, ott volt fémkarikákból és szalagokból álló
krinolinja, alatta a parányi zöld cipő. Sehol egy hajkefe, sem egy
üvegcse. A férfi nagyot sóhajtva letette a gyertyát, a fénykörön
kívül, árnyékban, sietősen levetkezett. A nő nézte. Amikor
felpillantott, elkapta tekintetét. Elfordíthatta volna a fejét, de
nem tette.
Amikor Ash a karjába vette, a nő volt az, aki rekedtes hangon
kérdezett:
– Nem fél?
– Most már egy cseppet sem. Én kis fókám, én fehér
asszonyom, Christabel!

Ez volt az első azoknak a hosszú, furcsa éjszakáknak a sorában.

Christabel éppoly tüzes szenvedéllyel fogadta a férfit, mint
amilyennel ő fordult felé. Tapasztaltnak is tűnt, mivel kicsikarta
tőle saját gyönyörét is, kitárta magát előtte, belekapaszkodott, s
közben kurta, állatias kiáltásokat hallatott. Megsimogatta
Randolph haját, megcsókolta lehunyt szemhéját, de ezen kívül
nem tett más olyan mozdulatot, amelynek az lett volna a célja,
hogy örömet szerezzen neki, a férfinak – egyetlen alkalommal
sem kezdeményezett. Olyan volt, mintha Próteuszt ölelné,
gondolta a férfi egyszer, mintha a nő folyékony anyagként
mozogna az ő kapkodó ujjai között, mintha a tenger hullámaiként
csapna magasra körülötte. Vajon hány és hány férfi gondolta
ugyanezt, töprengett, hány különböző helyen, éghajlaton,
szobában, házban és barlangban, s mind azt feltételezte, hogy ő
az úszó ebben a sós tengerben, hullámai körülveszik, s mind azt
feltételezte – nem, tudta –, hogy ő egyedi, különleges. Itt, itt, itt
lüktet a feje, ide vezette őt az élet, az egész ezért az aktusért
volt, ezért a nőért, aki itt fehérlik a sötétben, ezért a mozgó és
csúszó csendért, ezért a lihegő befejezésért.
– Ne védekezz ellenem! – mondta Randolph egyszer.
– Muszáj ellenállnom – felelte a nő feszülten. Ash pedig azt
gondolta: nem kell több beszéd. Inkább leszorította az ágyra, és
addig ölelte, csókolta, simogatta, míg a nő felkiáltott. Randolph
csak aztán szólalt meg újra:
– Látod, ismerlek.
A nő levegő után kapkodva válaszolt.
– Igen, elismerem. Tudod…

Jóval később a férfi arra ébredt félszendergéséből, mintha

a tengert hallaná, ami lehetséges is lett volna ilyen távolságból,
aztán rájött, hogy Christabel sír mellette hangtalanul. Kinyújtotta
karját, mire a nő a nyakába fúrta arcát, kicsit furcsán, nem úgy,
mint aki kapaszkodik a másikba, hanem inkább vakon bújt
hozzá, hogy önmagától szabaduljon.
– Mi a baj? Drágám!
– Ó, hogy tudjuk ezt elviselni?
– Mit?
– Ezt. Ilyen rövid időre. Hogyan tudunk aludni, amikor csak
ennyi időnk van?
– Meglehetünk csendben együtt, és úgy tehetünk – hiszen
csak most kezdődött –, mintha az egész örökkévalóság a miénk
lenne.
– És napról napra kevesebb marad. Aztán pedig nem lesz
több.
– Jobb szeretnéd tehát, ha egyáltalán nem lenne semmink?
– Nem. Ez az a perc, amelyre mindig is vágytam. Amióta csak
megkezdődött az én időm. És ha elmegyek innen, ez lesz
a középpont, minden, ami korábban volt, efelé tartott, és
minden, ami utána jön, innen fog indulni. De most, szerelmem, itt
vagyunk, most vagyunk, és az összes többi idő máshová tart.
– Költői elmélet, de nem túl kellemes.
– Te jól tudod, ahogy én is, hogy a jó költészet nem mindig
kellemes. Hadd öleljelek meg, ez a mi éjszakánk, és ez az első, így
hát ez van a legközelebb a végtelenhez.
Randolph érezte a vállán a nő kemény, könnyektől nedves
arcát, és elképzelte az élő koponyát, az élő csontot, melyet rejtett
barlangokban száguldó kék vér és hozzáférhetetlen gondolatok
finom szálai, csövecskéi táplálnak.
– Velem biztonságban vagy.
– Egyáltalán nem vagyok biztonságban veled. De sehol máshol
nem lennék szívesebben.

Reggel mosakodás közben Randolph vérnyomokat talált

a combján. Feltételezte, hogy a nő a végső dolgokat nem ismeri,
nem jutott el idáig még soha, és íme, itt volt az ősi bizonyíték.
Csak állt ott, kezében a szivaccsal, és értetlenül töprengett
fölötte. Milyen finom ügyesség, milyen tapasztalt vágy – mégis
érintetlen. Voltak persze lehetőségek, ám ezek közül
a legnyilvánvalóbbat kissé taszítónak találta, majd amikor
rászánta magát, és elgondolkozott rajta, érdekesnek is. Ezt
azonban soha nem kérdezheti meg. Ha jelét adná ez irányú
töprengésének, vagy csak kíváncsiságának, elveszítené
Christabelt. Abban a minutumban. Ezt gondolkodás nélkül is
biztosan tudta. Olyan volt ez, mint Melusina titka, de őt
a szerencsétlen Raimondinnal ellentétben semmiféle történet
nem kötelezte, hogy indiszkrét kíváncsiságot mutasson.
Szeretett volna mindent megtudni, amit csak lehet, még ezt is,
de okosabb annál, mondta magának, mint hogy olyan dolgokról
kérdezősködjön, amelyekről úgysem tud meg semmit. Christabel
az árulkodó fehér hálóinget is biztosan elcsomagolta, mert
Randolph nem látta soha többé.

Szép napjaik voltak. A nő segített neki előkészíteni

mintadarabjait, és fáradhatatlanul járt a sziklákon, hogy
begyűjtse őket. A Filey Brigg szikláin, ahonnan Mrs. Peabodyt és
családját elsodorta a víz, úgy énekelt, mint Goethe és Homérosz
szirénjei. Hajthatatlanul menetelt a mocsárvidéken, a krinolin
vázát és alsószoknyáinak felét otthon hagyva, s a szél belekapott
szőke hajába. Tőzegből rakott tűz mellé ült, és figyelmesen nézte
az öregasszonyt, aki serpenyőben sütött csukaszeleteket.
Beszélni viszont nem szeretett idegenekkel, a férfi volt az, aki
kérdezősködött, aki kivívta az emberek bizalmát, akinek
elmondták, amire kíváncsi volt. Egyszer, miután Randolph
félórán át beszéltetett egy parasztembert a felégetett mocsárról
és a tőzegvágásról, Christabel megjegyezte:
– Randolph Ash, te az egész emberi fajba beleszerettél.
– Csak beléd. És ennek kiterjesztéseképpen, minden olyan
lénybe, aki csak távolról is rád hasonlít. Ami azt jelenti, hogy
minden élőlénybe, mivel én úgy hiszem, hogy mi mindannyian
egy isteni szervezetnek a részei vagyunk, amely önállóan
lélegzik, itt él egy kicsit, amott meghal egy kicsit, de örökkévaló.
Te pedig ennek a titkos tökéletességnek a megtestesülése vagy.
Te vagy az élet.
– Ó, dehogyis. Én csak egy fázós halandó vagyok, amint azt
Mrs. Cammish megjegyezte tegnap reggel, amikor felvettem
a sálamat. Te vagy az élet. Te csak állsz, és magadhoz vonzod
az élet jelenségeit. Elég csak rápillantanod az unalmas dolgokra,
és rögtön felragyognak. És megkéred, hogy maradjanak, de nem
hajlandók, mire te ugyanolyan érdekesnek találod azt, ahogyan
eltűnnek a szemed elől. Szeretem benned ezt a tulajdonságot. De
félek is tőle. Nekem csendre és ürességre van szükségem. Azt
mondom magamnak, ha sokáig a te izzó fényedben maradnék,
elhalványulnék, csak pislákolni maradna erőm.

Amikor mindennek vége volt, amikor kifutottak az időből,

Randolph legtöbbször arra a napra emlékezett, amelyet egy
Boggle Hole nevű helyen töltöttek, ahová csak azért mentek el,
mert tetszett nekik maga a szó. Christabelnek nagy örömet
szereztek a kompromisszum nélküli északi szavak: ugyanúgy
gyűjtögették őket, mint a köveket vagy a tüskés tengeri
lényeket. Ugglebamby. Jugger Howe. Howl More. Christabel
feljegyezte kis noteszába a mocsárvidéken talált kis tavak és
a kőoszlopok női neveit. Kövér Betty, a Nan-kő, a Nyáladzó Ciss.
– A Nyáladzó Cissről szörnyű történetet lehetne mesélni, és
lehetne keresni vele pár fényes guinea-t.
Ez is gyönyörű nap volt, kék-arany az égbolt, olyan nap, amely
Randolphot a Teremtés utáni első időkre emlékeztette.
Nyári réten vágtak át, magas, vadrózsás, krémszínű lonccal
átszőtt sövény mentén, keskeny ösvényen haladtak. A nő azt
mondta, olyan, mintha az édenkert szőttese lenne, ráadásul illata
oly csodás, hogy az embernek Swedenborg mennyországa jut
az eszébe, ahol a virágoknak is van nyelve, s a mi beszédünknek
ott színek és illatok felelnek meg. A malomnál tértek rá a lefelé
haladó ösvényre, így jutottak el a zárt kis öbölbe, ahol
a virágillatot éles, sós, friss szellő váltotta fel, mely az Északi-
tenger felől az illattal együtt nyüzsgő halakat, lebegő
vízinövényeket is hozott, majd továbbfutott az északi jégmezők
felé. Dagály volt, szorosan a sziklaperem alatt kellett lépkedniük.
Randolph figyelte a gyors, biztos léptekkel haladó nőt. Karját
a feje fölé tartotta, erős kis ujjaival repedésekbe és résekbe
kapaszkodott, apró cipőbe bújtatott lábával biztosan járt
a csúszós köveken. A sziklákat különös, acélszürke, erezettől
tarkított, réteges palakő alkotta; nem volt semmi fénye, csak ott
csillogott, ahol víz csöpögött rá felülről, rozsdaszín földet mosva le
magával. A szürke rétegek tele voltak az ammoniták kolóniáinak
szabályos köreivel, amelyek csigái fennmaradtak: megkövesült
élet, kővé vált formák. Christabel felcsavart fonatú világos haja
mintha ezeket a formákat ismételte volna. Szürke ruhája,
a széltől dagadó szoknya szinte belesimult a hamuszín kőbe.
A sziklák mentén, a számtalan őrülten kusza repedésben
cinóbervörös pókszerű élőlények százai rohantak. A kő
szürkéjébe vegyülő kékes árnyalat kiemelte az élénk vöröset.
Olyanok voltak mint vékony vércsíkok, összefonódó lángtenger.
Randolph látta Christabel fehér kezét, mint csillag a szürke
kövön, és látta, amint a vörös kis lények futkosnak rajta és
körülötte.
De legjobban a derekát látta, épp ott, ahol elkeskenyedett,
mielőtt a szoknyák szétterültek. Emlékezett a nő meztelen
testére, s arra, ahogy két kezével átfogta azt a keskeny derekat.
Egy pillanatra úgy jelent meg előtte a nő, mint homokóra, amely
magába zárja az időt, csapdába ejti, akár a homokot, porrá lett
követ, az élet szemcséit, a valaha élt és majd élő dolgok
részecskéit. Az ő kezében van Randolph ideje, magában hordozza
múltját és jövőjét, amelyek most mind egybesűrűsödnek, ebbe
a keskeny kerületbe; egyszerre hordoznak gyöngédséget és lázas
szenvedélyt. Eszébe jutott egy különös nyelvi jelenség: az olasz
nyelvben a vita szó, jelentése derék és élet is, és ennek biztosan
a köldökhöz van valami köze, gondolta, hiszen az az a pont, ahol
önálló életünk elkezdődik, a köldök, amelyről a szegény Philip
Gosse azt hitte, Isten alkotta Ádámnak, mint annak a misztikus
jelét, hogy minden jelenben benne rejlik a múlt és a jövő. És
eszébe jutott Melusina tündérleányasszony, aki jusqu’au
nombril, sino alia vita, usque ad umbilicum, egészen derékig. Ez
az én középpontom, gondolta Ash, itt, ezen a helyen, ebben
az időpillanatban, ebben a nőben, ez a keskeny testrész az, ahol
minden vágyam véget ér.

Azon a partszakaszon sokféle kőzetből csiszolódott kerek kövek

találhatók, különböző színű gránit, kvarc és homokkő. Christabel
elgyönyörködött bennük, telerakta velük a piknikkosarat.
Olyanok voltak, mint az ágyúgolyók: volt köztük koromfekete,
kénes-arany színű, szürke mészkő, amelyet ha víz alá tettek,
a legtisztább, áttetsző rózsaszín sávok jelentek meg benne.
– Hazaviszem őket – mondta a nő –, ezekkel fogom
kitámasztani az ajtókat, és papírnehezéknek is jók lesznek, hogy
lefogassam velük hatalmas költeményem lapjait – mármint
abban az értelemben hatalmas, hogy rengeteg papír kell hozzá.
– Addig majd én viszem.
– Én cipelem a saját terheimet. Nekem kell vinnem.
– Addig nem, amíg én is itt vagyok.
– De nem leszel itt, és én sem leszek itt már sokáig.
– Ne gondoljunk az időre!
– Elértük Faust zavarodott állapotát. Minden pillanatnak azt
55
mondjuk: „Verweile doch, du bist so schön,” és ha nem
kárhozunk el azonnal, a csillagok tovább haladnak útjukon, az idő
tovább folyik, ütnek az órák. De az a lehetőség is nyitva áll
előttünk, hogy minden pillanatot megbánjunk, amint eltelik.
– Ki fogunk merülni.
– És nem az a legjobb vég? Az ember akkor is meghalhat, ha
semmiféle betegség nem kínozza, csak végletesen kimerül abban,
hogy újra meg írja ugyanazt csinálja.
– Én soha nem fáradnék bele ebbe… veled…
 – Az emberi természet olyan, hogy mindenbe belefárad.
Szerencsére. Kössünk alkut a szükségszerűvel! Játsszunk vele!
„S ha meg nem áll a mi Napunk,
56
inkább pörgessük mi magunk.”
– Kedvenc költőm – mondta a Christabel. – Bár nem szeretem
jobban, mint George Herbertet. Vagy Randolph Henry Asht.
TIZENHATODIK FEJEZET

T Ü N DÉR MELU SIN A

ELŐHA N G

S kiféle volt Tündér Melusina?

Mondják, éjjel a vártorony körül
A sötét légben tombol kitárt
Hosszú szárnyas hernyó: inas farok,
Bőrlebernyeg hadar tág eget,
Hol felleg habzik s korom éjszaka.
Egyszer-másszor jajszó, vérfagylaló
Kel a szél hátára, gyászos panasz
Sikoltó szélörvényben tovaszáll.

Beszélik, Lusignan uraihoz

Haláluk napján egy Lény látogat,
Egyszerre kígyó s gyászoló királyné,
Sűrűn lefátyolozva. S ők vetnek keresztet,
Engesztelvén az áldott mennyei Királyt,
A nő kíntól sikolt és eltűnik,
Ama Név hallását nem szenvedi,
A mennyhez többé nem fűzi remény.

Vén dajka regéli, a toronyban

Összebújnak az ártatlan fiúk
Álmukban, így nem hűl tagjuk, szivük,
S az éj sötétjében egy karcsú kéz
Függönyön benyúl, s alvókat emel
Szívni tejtől duzzadó anyamellet,
S álmodják ezt azok, míg langyosan
Tejhez könny vegyül, édeshez a sós,
Meleg mosolyogtat, veszteség rikat,
Ébren, új álomig remény s rettegés,
Így a dajka, s virulnak a fiúk.

Kis erődünkön túl száll a Titok,

Szélben süvölt, nagy örvényt kavar
Tengermélyen, miként játszó gyerek
Pörgettyűjét hajtja egy darabig,
Majd ráun, nem kell. Szürke falakat
Kicakkoz az ő vak fűrészfoga,
Halljuk, az erdő földjében kigyóz,
Élteti-öli gyökér, faderék
Hajlását, gally, napfényes baldachin
Rajzát, mely inog, hull, ragyog, enyész.
Embertelen erőké életünk,
Hő bálnatej jégtengerben buzog,
Delejes áram fut szemtől szemig,
Sarktól sarkig, mágneses üzenet,
Lényünkből, rajta át és rajta túl.
Csigatest lábra kel, halmoz a hullám
Tömör homokká kagylót, koponyát,
Páncélszilánkot, csillámkova,
Mész-, homokkő darát, mintázva így
Őshüllőt, mamutot part gyanánt,
Majd szálló porrá ismét széteszi.
…
Olvastam (az Arrasi) Jánosnak
Krónikáját (az Úr nevében írt
Tetszésre, okulásra): „Mondá Dávid
Király, az Úr ítélete a Mély,
Melynek se határa, se alja nincsen,
Hányja-veti a lelket, s elnyeli
Az elmét is magába teljesen,
S az mit sem ért.” János, a szerzetes
Jámborul szűri le: az értelem
A léleknek olykor meddő kolonc.
A jóember szerint belátható,
Arisztotelésznek van igaza,
Mikor kijelenti, hogy a világ
Látható lényt is hord, meg láthatatlant,
Más ez, más az. Majd Szent Páltól idéz:
A legelső Láthatatlanok, úgymond,
Teremtőjük hatalmát tanúsítják,
S ez meghaladja az emberi elmét,
Könyvekben van kinyilatkoztatás
Olykor, kalauzok bölcs férfiak.

S a légben szálldos, így a szent barát,

Megannyi tárgy, lény, mit nem láthatunk,
Pedig hon világukban hatalmasok,
S nehéz utunk olykor keresztezik,
A tündérek, a Párkák ilyenek,
Egykori angyalok, így Paracelsus,
Átok vagy áldás nincs rajtuk, csapong
Egytől egyig csupán a puszta föld
S a Menny aranykapuja között…
Üdvre nem elég jók, légnemüek,
De nem is gonoszok, károkozók
Szándék szerint, csak illanékonyak.

A menny-törvény feszít pólust a földnek,

Hogy forogjon, mint rendelte az Úr,
Hálóba fogva (más metafora)
Eget-vizet s ingó rajzásokat,
S e rácsozaton túl matéria
Nem ér, s az elme nem léphet tovább,
Csak Űr, Borzadály, Kétségbeesés
Fantazmagóriáihoz.
De kicsodák,
Kik álmunk kísértik, vágyunk kioltják,
Hogy szilárd tárgynak hátat forditunk?
Rémnővérek? Elűzött Menny-királynők
Lélek-hatalomból a képzeletbe?

Menny-kapuktól az Úr angyalai
Arany-ezüst hadakként vonulnak:
Trón, uralom, hatalom, erény
Vágytól a tettig pillanat csupán.
Ők Törvény, Irgalom eszközei.
Hát kik ama közvetett vándorok,
Kik könnyedén hágnak az egekig
Vágyaikban, s levetik magukat
Rémület öröméért szakadékba,
Kelő sötét szemöld-felhő s az ég
Opálsík óceánja közé? Kicsodák,
Hogy lágy kezük nem bír láncaival
Okságnak, törvénynek, mely tenger, ég,
Jég, tűz, hús, vér, idő diktátuma?

Midőn Psyché mellé hevert égi Erósz,

Irigy nővérei mondták, a napvilág
Leleplezi, kígyónak hitvese.
S ő hitszegőn rezge lángot emelt
Az ágy fölé, s viaszt csepegtetett
A megtestesült szerelemre, s az
Parázs dühvel felpattant s menekült.

De öltsön női formát az Erő,

S az Erőt büntetik. Férfiakat
Borzaszt tekergő bodrú Medúza.
Ki siratja Szküllát, amint a sors
Ellen verdesi farkát csont-odún,
S kutyaszájjal vonyít: a tenger-isten
Egykor szerette őt, mert szép titok,
Hekaté leánya, gyönyörű mása?
Ki siratja a Hydra sok fejét?
Dalol, dalol szirén, s erényes férfiak
Fülük, szemük betapasztják, eveznek
Tova kínjától, hogy szeret halandót,
S a vágyát, mely a dalában megejt,
Halandókat csókolván megöli.
A macska Szfinx, pusztában, szabadon
Megmosolyogta a sok ostobát,
Mert fel nem fogják, hogy a csalfa
Rejtvény
Nyitja csupán az Ember, nem Titok.
Amint rájöttek, ontották a vérét
Merészségéért és mert szörnyalak.
Az Ember, kimondván önnön nevét,
Legyűrte Kérdezőjét. Sorsa volt
Addig, s lett Rabja, áldozat.

Hát ki volt ő, tündér Melusina?

Ekhüdna szörnyszülöttével rokon
Pikkelyes falánk, vagy épp nyájasabb
Fajta, sebes éj-vándorok közül,
Kiket álom, homály, sötét előhoz,
Hogy ajándékkal kecsegtessenek –
Hó nő, alakváltó kacér drüád –
Mosolygó felleg, csilló érfonál:
Ég-tenger fényes torzulatai
Vágynak engednek, sosem fenyegetnek,
Felszívódnak a józan Nap elől,
Kívánniuk emberi lelkeket,
Megállapodott tűzhelyt kárhozat.
Legyek merész a Tündér-krónikához?
Énekeljek balsorsot, varázst,
Az árnyékvilágba, tapintható
Biztonságon túllépjek? Szabad-e?
Segíts, Mnemoszüné, titáni nő,
Ki Mennynek, Földnek ősleánya vagy,
Múzsáknak anyja, kiknek lakhelye
Nem hegyi virág, kristálykút, hanem
A koponya; sötét, zárt üreg –
Ó, Emlékezet, fonalát vonod
Modern elmémnek hajdani napokhoz,
Honnan fajunk ősi álma ered:
Akkor még láthatatlan s látható
Mind néma volt. Ó, szónak kútfeje,
Bölcsességet és menlevelet adj
Kandallómeséktől a kinti lég
Sötétjébe, majd az álomba vissza,
Ágyba, hol keresztény béke honol.

ELSŐ KÖN YV

Sáros lovag vánszorgott át a lápon,

Mögötte rettenet, előtte űr,
Vérfoltos lova lomhán, kedvtelen
Ténfergett, botolt, hiszen lovasa
Szintén kimerült, hát laza a gyeplő
Csatakos nyakán. Már kelt fel a nap,
S mozdultak a láp kis árnyékai
Falni hangagyökért, s mint különös
Formájú nyelvek puha fókabőrből
Pásztáztak tokalebernyeg-hegyen,
Hová tartottak ketten akaratlan.
A láp irdatlan és jellegtelen,
Kusza aljnövényzet lábuk alatt,
Se nem maraszt, se nem kalauzol,
Csak majszoló birkák keringnek.

A vad láp és az anya-Nap között

Kicserélődik csillogás, ború.
Ha elbújik a Nap, a hangaszőnyeg:
Lilás harang, rózsásabb erika,
Tompa rosszkedvbe süppedten hever,
Mint dara, tőzeg, kovakő fölé
Borított rossz fekete köpenyeg
Terül ki végeláthatatlanul.
Ám Nap-mosolyra ezer meg ezer
Fény kel ágról, kis virágból, fehér
Homokból, mintásan tündököl
A tőzeg köve közt, fénylő eső
Borostyán-tócsája körül. A láp
Sütkérezik és visszamosolyog,
S eső után az élő pára játszik,
Fickánd a zsenge csarabon,
Áram, ellenáram, épp, mint a tenger,
Vagy pásztorok szavával, mint csikók
A nyári réten, vagy mint a ludak,
Röptükben eget-vizet hasítók.
Ily változatlan, ily tarka a láp.

De körbe nem néz a lovag, halad

Esetten, elszállt első bősz dühe,
Melynek nem kell már vadkan s fut halált
–
Halált a kéztől, mely véletlen ölte
Aymerit, rokonát s hűbérurát,
Védekezvén mért végzetes csapást rá.
Ki oly derék, baráti és vitéz,
Kit főként szeretett s csak óvni vágyott.
Fáradt szeme előtt vér fátyola
Lüktet, s vele elméje, kétségbeesve:
Meghalni kell már, hisz mi mást tehet?

Két kopasz domb közében tér a ló

Hasadék keskeny ösvényére, szél
Fú kétoldalt borókát, áfonyát,
Csökött tüskefákat. Csordul a víz
Az izzadt szikláról, a barna lé,
Tőzeg levétől, porított koromtól:
Tisztás volt itt rég. A súlyos paták
Alól kövek sora csap a magasba
S pereg aztán patakfolyásba le.
Hideg nesz. Egyre lejjebb visz a vájat.
Mióta már, feledi a lovag,
De vérgőz és kimerültség között
Észleli lassan, zúg a vízesés,
Kósza hangzás, fulladó kuncogás,
Muzsikafoszlányként bugyborog.

S a vízi neszből fülét megüti

Áradóbb és furcsább melódia,
Ezüst dal szövődik illőn
A sietős csermelynek áramába,
S hangzsinórrá fonódik vele,
Együtt szól ezüst, kő. S csak lefelé
Tart ló, lovas fülelve, s kétfelől
Közelít a vizes fal. Egy kanyar
Után nyílás, s megdermed állat, ember,
Zsong a fülük, káprázik szemük,
Tárul fel titok.

A domboldalba vájt kamraüreg

Néma, titkos medencét rejt, a szirt
Fittyedő, meghasadt ajkán a víz
Habzik, fehér, mert lég beléhatol,
Mint éles tűkre tört üvegszilánk
Hányódik szét, majd újra egyesül
Végtelen ezüstös hajfonattá,
A medencének pereme alatt
Önsúlya tartja meg, s a levegő
Melyet anyaga rabul ejt: kitárul,
Halovány jég, fölötte fekete s
Mohazöld a medencealj-pettyezés.

Gömbölyű szirtet ölelt körül a

Növények homálya, leveleik
Bizgatták bugyborgó keskeny erek,
Átszivárogván indákon: a víz
Színe sötét, kavargó, csupa élet.
A szirtet beborította smaragd
Moha-, vénuszhaj-, mentapalást,
Vetve koszorút, szagos szárakat
Az ágaskodó, üde víz közé.
Az oromról a függő levelek
Alázúdultak köldök- s pipefű-
Szövevénynek eleven szőnyegére:
Zöld bár, csilláma ametiszt, arany.

S a szirten hölgy ült, énekelt

Magában halkan, tisztán csengő
Arany hangja áradt, mint lélegzetünk,
Szünet nélkül, folyamatosan: a dal
Egyszerű, végtelen, akár a víz,
S meghökkent mégis: forrás mely buzog
Hol itt, hol ott növényzet bodra közt.

Mint tejszín rózsa nap szállatakor

Az elhagyott lugasban még világít,
Sugárzón-sápadón ont e hölgy
Lágy gyöngyházszín világosságot.
A vadonra, hol ült és énekelt.
Lebbent hófehér selyemköntöse
Dala ütemére, s mint telt smaragd
Vagy zsíros réti fű, az öve zöld.

Kék erű lábfeje vizet kavart

Prizmás törésben, két halak fehéren
Cikáznak. Bokája körül a víz
Akár ezüstlánc, sornyi gyöngy,
Gyémántcsöppekkel ékes, s épp olyan
Pompás a nyakára henyén vetett
Felbecsülhetetlen csillogó füzér:
Zafír, smaragd, gyöngyörű opál.

Eleven haja fényesb dér-aranynál,

Csillámok futják át dús tömegét,
S kiszökve csillámlanak a komor
Égre mintha szikrázna hóka tenger.
S a hölgy dalolván, húzott benne fésűt,
Arany meg ében, s oly különösen
Simít vérfű-fényű fürtökkel össze
Forrásneszt, dalt, s eleven susogást,
Önnön járását, mely könnyed, heves,
Hogy sóvár a vitéz, illetni vágy
Ha csak egy ujjal is, az űrön át,
Mely tátong dermedt, hús-vér önmaga
S ez ingó, puha tündöklés között,
De megtiltja az arc.
Higgadt ez arc,
Királynői rajzú, erős, határozott,
Nem kíváncsi, jóságos vagy riadt,
Dúdol csak magának önfeledten.
Találkozott szemük s elhalt a dal,
Csönd lett, s úgy tetszett a lovag előtt,
Minden zsongás elhal körös-körül,
Levélé, vízé, és csak ketten ők
Néznek egymásra: kérdés nem esett,
Sem válasz, ajkbiggyesztés vagy mosoly,
Nem rebbent száj, hó szemhéj vagy
szemöld,
Egyetlen nézésbe vesztette lelkét
A vitéz; vágyba, mely reménytelen,
Túl kétségbeesésen, bánaton,
Külön állt ő, és minden lényege,
Félelme, vívódása, kínjai,
Dáridós kéjek s kór szülte szeszély
Eltűnt örökre, égett hamuvá
Mert rátekintett higgadt, átható szem,
Egy sápadt Lényé e csöndes, szép helyen.

Homályban mozgás: szikár ebé,

Sötét felhőként tornyosul,
Drótszőre füstszínű, szeme arany,
Szelíd, nemes pofája szimatol,
De a légmozgás nem rendíti meg,
Úrnője mögött feszít éberen.

S Raimondinnak az eszébe ötöl

A hajsza, a bűn, a menekülés:
Aláhajol nyergéből, hol felállt,
S esedezik, szabadjon innia
A forrás vizét, hisz oly elgyötört,
Gyönge az úttól, hogy innia kell.
„Lusignani Raimondin a nevem,
Hogy merre tartok, és mi lesz velem,
Nem sejtem, de e vágyott pihenőn
Hadd üdítsen korty víz, poros tüdőm.”
S szólt a hölgy: „Raimondin, Lusignani,
Hogy ki vagy és mely sors várhat terád,
Mit tettél, s mivel mentheted magad
Nagy üdvre, én nagyon is jól tudom.
Hát szállj le a nyeregből, s vedd kupám
Tiszta vízzel, forrásának nevét
Úgy mondják, La Fontaine de la Soif,
Szomjú forrás. Most jer hamar, s igyál.

S nyújtotta a kupát, jött a vitéz,

Elvette, s jókorát kortyolt belőle.
Elkápráztatta a hölgy tekintete.
S a hölgy az ínségét megszánta volt,
S a vitéz arcán a hölgy mosolya
Tündökölt, mint a hanga, amidőn
A Nap arca felé viszontragyog.
A hölgyé volt immár: testére-lelkére
Tartson igényt akár, bármit odaad.
És erre végre mosolygott a Tündér.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

James Blackadder lábjegyzetet fogalmazott. A Ki múmiát szeret

elemzésén dolgozott. Tollal írt, az újabb módszereket nem
tanulta meg. Majd Paola legépeli a kéziratot, és megjeleníti
a szövegszerkesztő villogó képernyőjén. A levegőben fém, por,
fémpor és égő műanyag szaga érződött.
R. H. Ash legalább kétszer v ett részt szeánszon a híres m édium , Mrs.
Hella Lees, a m aterializáció egy ik első specialistája házában.
Szakterülete elsősorban az elv esztett gy erekekkel v aló érintkezés,
v alam int a halott kéz érintése. Mrs. Leesre soha nem bizony ították
rá, hogy csaló lett v olna, és a m ai spiritiszták m ég m ost is a terület
egy ik úttörőjeként tartják szám on (Lásd F. Podm ore: Modern
Spiritizmus, 1 9 02 , 2 . kötet, 1 3 4 –1 3 9 . o.).
Afelől ugy an nem lehet kétségünk, hogy a költőt a racionális
kív áncsiság v ezette e szeánszokra, nem pedig az az eltökéltség, hogy
elhiszi, am it lát, a m édium cselekedeteit azonban nem egy szerűen
a fondorlatos csaló iránti m egv etéssel írta le, hanem erős undort és
félelm et fogalm azott m eg. Értelem szerűen összehasonlítja
a m édium tev ékeny ségét – a halottak hamis v agy fiktív életre
keltését – saját költői m unkájáv al. Ezeknek a találkozóknak a (kissé
szenzációhajhász és túl élénk fantáziájú) leírását m egtalálhatjuk
Cropper A nagy rejtőzködő cím ű m űv ében, 3 4 0–3 4 4 . o. Szintén
figy elem re m éltó dr. Roanne Wicker érdekes fem inista tám adása
Ash cím v álasztása ellen a Journal of the Sorcières 1 9 83 . m árciusi
szám ban. Dr. Wicker azért kifogásolja Ash cím v álasztását, m ert
ezzel m egbünteti narrátorát, Sy billa Siltet (ny ilv ánv aló utalás
57
Hella Leesre ) „intuitív nőies” cselekedetei m iatt. A Ki múmiát
szeret term észetesen John Donne-tól szárm azó idézet, A szerelem
alkímiájából: „Lelket ne v árj, csak észt v agy kellem et; Ki nőt szeret,
58
m úm iát szeret.”

Blackadder végigolvasta, amit írt, majd kihúzta az „érdekes” szót

a „feminista támadás” előtt. Töprengett rajta, kihúzza-e, amit
Cropper leírásairól mondott: „kissé szenzációhajhász és túl élénk
fantáziájú”. Ezek a haszontalan jelzők az ő véleményének a jelei,
így hát szükségtelenek. Azt is fontolgatta, hogy teljesen kihagyja
a Cropperre és a dr. Wickerre való utalást. Írásainak legnagyobb
része erre a sorsra jutott. Leírta, személytelenné formálta, majd
kihúzta. Idejének nagy részét azzal töltötte, hogy eldöntse,
kihúzzon-e valamit, vagy sem. Általában kihúzta.

Fehéres alak surrant el íróasztala előtt. Fergus Wolff volt az, aki
invitálást nem várva helyet foglalt az asztal sarkán, és szintén
kéretlenül beleolvasott Blackadder munkájába. Blackadder
rátette a kezét a papírra.
– Ki kellene mennie a napra! Nagyon jó az idő odafent.
– Bizonyára. Az Oxford University Presst azonban nem
érdekli az időjárás. Mit tehetek önért?
– Roland Michellt keresem.
– Szabadságon van. Kért egy hetet. Még soha nem ment
szabadságra, én legalábbis nem emlékszem rá.
– Azt nem mondta, hová megy?
– Nem. Azt hiszem, valahová északra. De nem mondott semmi
konkrétat.
– Valt is magával vitte?
– Gondolom.
– Na és lett valami eredménye annak az új felfedezésnek?
– Milyen új felfedezésnek?
– Karácsonykor nagyon fel volt dobva. Ha jól emlékszem, azt
mondta, talált valami titokzatos levelet. De lehet, hogy
félreértettem.
– Én nem emlékszem semmi ilyesmire. Ha csak nem a Vicóban
talált jegyzetekre gondol. Sajnos, azok között nem volt semmi
fontos. Csupa unalmas feljegyzés.
– Ez valami személyes dolog volt. Christabel LaMotte-tal is
kapcsolatban van. Nagyon izgatott volt. Elküldtem Maud
Baileyhez Lincolnba.
 – A feministák nem szeretik Asht.
– Azóta járt itt. Maud Bailey.
– Én így kapásból nem tudok semmiféle kapcsolatról LaMotte-
tal.
– Én úgy éreztem, Roland megtudott valamit. De lehet, hogy
végül semmi nem sült ki belőle. Különben biztosan szólt volna
önnek.
– Biztosan.
– Pontosan.

Val kukoricapelyhet evett. Otthon szinte semmi mást nem

szokott enni. A kukoricapehely könnyű, finom, vigasztaló, és egy-
két nap múlva olyan, mintha vattát enne. A hátsó ajtó előtt
a rózsák benőtték a lépcsőlejáratot, az ágyásokban tigrisliliom és
százszorszép virított. Londonban hőség volt. Val szeretett volna
valahol máshol lenni, távol a portól és a macskahúgy szagától.
Megszólalt a csengő. A lány felnézett, arra számítva, hogy talán
Euan MacIntyre jött, hogy meghívja vacsorára, de Fergus
Wolffot látta az ajtóban.
– Helló, drágám. Roland itthon van?
– Nincs. Elutazott.
– Ó, de kár! Bejöhetek? Hová ment?
– Valahová Lancashire-be vagy Yorkshire-be vagy
Cumbriába. Blackadder küldte, hogy nézzen meg egy könyvet.
Nem mondta konkrétan, hogy miről van szó.
– Megvan a telefonszáma? Beszélnem kellene vele, és elég
sürgős a dolog.
– Azt mondta, itt hagyja a számot. Nem voltam itthon, amikor
elment. De nem hagyta itt. Vagy legalábbis én nem találtam. És
nem is telefonált. Szerdán kell visszajönnie.
– Értem.
Fergus leült a régi díványra, és felnézett a mennyezetet borító
szabálytalan foltokra.
– Édesem, és te nem találod egy kicsit furcsának, hogy nem
keresett?
– Egyáltalán nem voltam kedves hozzá.
– Értem.
– Fergus, én nem tudom, mire gondolsz. Te mindig többet
látsz a dolgokba, mint amennyi van bennük. Miről van szó?
– Én csak kíváncsi vagyok, hogy… véletlenül nem tudod, hol
van Maud Bailey?
– Értem – felelte Val. Csend lett.
Aztán a lány azt kérdezte:
– Te tudod?
– Nem egészen. De van itt valami, amit nem értek. Egyelőre.
Nemsokára meg fogom érteni.
– Hívta Rolandot egyszer-kétszer. Nem voltam túl udvarias
vele.
– Kár. Szeretném tudni, mire megy ki a játék.
– Talán Randolph Henry Ashről van szó.
– Róla. Annyi biztos. De talán Maudhoz is köze van. Félelmetes
nőszemély.
– Karácsonykor is elmentek együtt, dolgoztak valamin.
– Roland ment el hozzá Lincolnba.
– Hát, nagyjából. Pontosabban együtt mentek valahová, egy
kéziratot akartak megnézni. Őszintén szólva engem már nem
érdekelnek a lábjegyzetei, meg azok a halott levelek halott
emberektől, arról, hogy lekésték a vonatot, meg hogy támogatják
a szerzői jogi törvényt, meg ilyenek. Ki akarja az életét a British
Museum alagsorában tölteni? Éppolyan büdös, mint itt fölöttünk
Mrs. Jarvis lakása, ami bűzlik a macskák vizeletétől. Ki akarja
azzal tölteni az életét, hogy régi étrendeket olvas macskabűzben?
– Senki. Ők szép szállodákban akarják tölteni az életüket,
nemzetközi konferenciákon. Nem is érdeklődtél, hogy mi az, amit
el akartak olvasni?
– Nem mondta. Tudja, hogy egem nem érdekel.
 – Szóval nem tudod, hogy pontosan hol voltak?
– Volt egy telefonszám. Vészhelyzet esetére. Ha leégett volna
a lakás. Vagy nem tudtam volna befizetni a gázszámlát. Persze
ilyen esetekben ő úgysem tudott volna semmit tenni. Vannak,
akik pénzt keresnek a kulturális vállalkozásaikból, és vannak,
akik nem.
– Ebben lehet, hogy lesz pénz. Drágám, gondolod, hogy
megvan még az a telefonszám?
Val kiment az előszobába, ahol a padlón állt a telefon, egy
kupac papír tetején: a Times régi számainak irodalmi melléklete,
régi könyvszámlák, taxivállalatok névjegyei, árengedményt
hirdető reklámkártyák, önkormányzati ülésre szóló meghívók.
A lány szemlátomást kiismerte magát az összevisszaságban, és
egy perc múlva a rakás aljából kihúzott egy házhoz szállító indiai
étteremtől kapott számlát, amelynek a hátulján megtalálta
a számot. Név nem volt rajta. Csak annyit írt rá: „Roland
Lincolnban”.
– Lehet, hogy Maud száma.
– Nem. Az ő számát tudom. Nekem adod?
– Miért ne? Mit akarsz vele?
– Nem is tudom. Csak tudni szeretném, mi ez az egész. Érted?
– Talán Maud van a dolog mögött.
– Talán. Engem érdekel Maud sorsa. Azt akarom, hogy boldog
legyen.
– Lehet, hogy Rolanddal boldog.
– Lehetetlen. Ő nem neki való férfi. Nem elég nagy falat – nem
értesz egyet?
– Nem tudom. Én nem teszem boldoggá.
– Ahogy én látom, ő sem téged. Gyere el velem vacsorázni, és
felejtsd el Rolandot!
– Miért is ne?
– Miért is ne?

– Halló, Bailey-lakás.
 – Bailey?
– Maga az, dr. Heath?
– Nem. Én Roland Michell barátja vagyok. Ott dolgozott…
a télen… nem tudom, meg tudná-e mondani, hogy most hol…
– Fogalmam sincs.
– Nem megy vissza magukhoz?
– Nem hinném. Nem. Nem. Tegye le, kérem. Az orvos hívását
várom.
– Bocsánat, ha gondot okoztam. És dr. Baileyt sem látta? Dr.
Maud Baileyt?
– Nem. Nem láttam. Nem is akarom. Csak azt akarom, hogy
hagyjanak minket békén. Viszonthallásra.
– De a munkájuk jól haladt?
– A költőtündérről? Azt hiszem, igen. Elégedettnek látszottak.
Én nem sokat törtem rajta a fejem. Nem akarom, hogy
zavarjanak. Sok a dolgom. Beteg a feleségem. Súlyos beteg.
Kérem, tegye már le!
– A költőtündér az Christabel LaMotte?
– Nem tudom, mit akar megtudni, de azonnal tegye le
a telefont! Ha nem, én… én… figyeljen ide, beteg a feleségem,
próbálom elérni az orvost, maga idióta! Viszonthallásra!
– Felhívhatom később?
– Semmi értelme. Viszonthallásra.
– Viszonthallásra.

Mortimer Cropper a L’Escargotban ebédelt Hildebrand Ashsel,

Thomas Ash báró legidősebb fiával. A báró közvetlen
leszármazottja Randolph Ash unokatestvérének, akit Gladstone
idejében nemesi rangra emeltek. A metodista Lord Ash már
nagyon idős és beteg. Elég udvariasan beszélt Cropperrel, de ez
volt minden. Jobban szerette Blackaddert, akinek komor
temperamentuma és száraz skót modora kedvére való volt.
Ráadásul hazafias beállítottságú volt, és a birtokában lévő Ash-
kéziratokat a British Libraryben helyezte el. Hildebrand
a negyvenes éveiben járt, kopaszodó, vöröses hajú férfi, jó
kedélyű, és kissé üresfejű. Oxfordban szerzett diplomát, angol
szakon, és azóta középszerű állásokban dolgozott utazási
irodáknál, egy kertészeti kiadónál és különböző műemlékvédelmi
alapítványoknál. Cropper időről időre meghívta, és felfedezte,
hogy a férfiban színészi ambíciók rejtőznek. Kitaláltak egy tervet,
amely inkább félig-meddig álmodozás volt: előadókörutat
akartak szervezni az amerikai egyetemeken, ahol Hildebrand
bemutatná Ash tárgyait, az Ash-korabeli angol társadalmat,
diavetítést és felolvasásokat tartana. Hildebrand ezúttal
megemlítette, hogy fogytán a pénze, és nagyon szeretne valami
új pénzkereseti lehetőséghez jutni. Cropper erre Lord Ash
egészsége felől érdeklődött, és megtudta, hogy a lord nagyon
gyenge. Megbeszélték a lehetséges helyszíneket és az előadói
59
díjakat. Magret de canard-t ettek, és friss, zsenge
fehérrépával rombuszhalat. Ahogy telt az idő, Cropper egyre
sápadtabb, Hildebrand viszont egyre vörösebb lett. Hildebrand
már látta maga előtt az elmélyült és tisztelettudó amerikai
közönséget, Cropper szeme előtt pedig újabb üveges szekrények
lebegtek, bennük olyan kincsekkel, amelyeket eddig csak
áhítattal bámulhatott: a királynőnek a költőhöz írt levelét,
a hordozható íróasztalt, valamint a Kérés Emblához vázlatát
tartalmazó tintafoltos noteszt, amelyektől a család nem vált meg,
hanem Ledburyben lévő házuk ebédlőjében állították ki.

Cropper beültette Hildebrand Asht egy taxiba, és sétálni indult

a Sohóba, közben lopva odapillantott a kirakatokra és kivilágított
kapubejárókra. Peep-show. Modellek. Fiatal nőt felveszünk.
Non-stop élő szex. Gyere fel és érezd jól magad! Szigorú
Megnevelés. Az ő ízlése nagyon pontosan behatárolható, szűk
körben mozgott, és némileg speciális volt. Egyik kirakattól
a másikig sodorta a tömeg a karcsú fekete alakot. Még érezte
szájában a jó étel és ital ízét. Egy pillanatra megtorpant, és
alaposan megnézett egy fehér testet mutató homályos képet,
amely azt sugallta, hogy talán itt megtalálhatja, amit keres –
nem sok látszott, a képet nagyrészt eltakarta egy egészen
másféle, erőteljes, testesebb alak, de neki, aki célzások és
villanásnyi utalások világában élt, ez is elég volt. Mindegy,
gondolta, úgysem akar bemenni, hazamegy és…
– Cropper professzor – szólalt meg mögötte egy hang.
– Á! – mondta Cropper.
– Fergus Wolff vagyok. Nem emlékszik rám? Odamentem
önhöz az előadása után, amikor a Narrátor személyéről beszélt
Ash Chidiock Tichbourne című művében. Briliáns következtetés.
Természetesen a hóhér volt az. Emlékszik?
– Ó, hogyne. Nagy örömmel. Épp most a jelenlegi Lord Ash
fiával ebédeltem, aki remélhetőleg eljön hozzánk a Robert Dale
Owen Egyetemre, és beszél nekünk a családja tulajdonában lévő
Ash-kéziratokról. A Chidiock Tichbourne természetesen
a British Libraryben van.
– Persze. Oda indult? Elkísérhetem?
– Örömömre szolgál.
– Szerettem volna megtudni valamit Ash és Christabel
LaMotte kapcsolatáról.
– LaMotte? Ó, igen. Melusina. Hetvenkilenc őszén
a feministák ülősztrájkot szerveztek, ahol azt követelték, hogy
a 19. századi költészetről szóló előadásomban tanítsam ezt
a költeményt, a Királyok dalai vagy a Ragnarök helyett. Ha jól
emlékszem, el is érték a céljukat. De aztán átvette
a Nőtudományi Intézet, így engem felmentettek, és
visszatehettem a tananyagba a Ragnarököt. De ez nem igazán
nevezhető kapcsolatnak. Nem nagyon tudok valódi kapcsolatról
kettejük között.
– Úgy hallottam, hogy találtak leveleket.
– Kétlem. Én még soha nem hallottam, hogy ismerték volna
egymást. Nos, lássuk csak, mit is tudok Christabel LaMotte-ról?
Van valami…
– Roland Michell felfedezett valamit.
 Cropper megtorpant a Greek Street járdáján, és mögötte két
kínai is kénytelen volt hirtelen megállni.
– Valamit?
– Nem tudom pontosan, mit. Mégis. Ő fontosnak tartja.
– És James Blackadder?
– Úgy láttam, ő nem is tud az egészről.
– Dr. Wolff, ez kezd érdekessé válni.
– Én is azt remélem, professzor úr.
– Mit szólna egy csésze kávéhoz?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Kesztyűk hevernek,
Ráborul
Tenyér tenyérre,
Ujjra ujj,
Batiszt fehérség
Balzsamul.

Kúsznak e tokba
Hab kezek,
Izük kinyújtják,
Éberek,
Ujj kulcsol ujjat:
Hű leszek.

C. LA MOTTE

Maud a Nőtudományi Gyűjtemény egyik szobájában ült,

almazöld széken, narancssárga asztalnál. Abban a dobozban
keresgélt, amelyben a Blanche Glover öngyilkosságáról szóló
kevéske anyagukat tartották. Egy újságcikk, a halottszemle
jegyzőkönyve, másolat arról a levélről, amelyet a Betánia nevű
házban találtak a Mount Ararat Roadon, gránit kődarabbal
lenyomtatva. Volt még néhány levél régi tanítványához, egy
parlamenti képviselő lányához, aki együtt érzett
a nőmozgalommal. Maud abban a reményben nézte át ezeket
a soványka dokumentumokat, hogy talál valami utalást arra,
hogyan töltötte Christabel LaMotte a yorkshire-i utazás és
a halottszemle között eltelt időt. Oly kevés maradt fenn Blanche-
ról.

Az erre illetékes személynek

Amit teszek, ép elmével teszem, bármit mondjanak is rólam;
hosszú és alapos töprengés eredményeképpen jutottam erre
az elhatározásra. Indítékaim egyszerűek, és egyszerűen
leírhatók. Elsőként a szegénység. Nem tudok több festéket
venni, és az utóbbi hónapokban oly kevés munkámat tudtam
eladni. A szalonban hagytam négy nagyon szép
virágcsendéletet, becsomagolva – a Richmond Hillben lakó Mr.
Cressy nagyon szerette az ilyen képeimet, és remélem, talán
ajánl értük annyit, amennyiből kitelnek a temetési költségeim,
ha erre szükség lenne. Kifejezetten szeretném, hogy ezt
a költséget ne MI S S LAMOTTE viselje, ezért bízom benne, hogy Mr.
Cressy hajlandó lesz, mert más megoldást nem tudok.
Második, és talán elítélendő indokom a büszkeség. Nem
vagyok képes még egyszer úgy megalázkodni, hogy más
házában nevelőnőként éljek. Az ilyen élet maga a földi pokol,
még akkor is, ha a család kedves, és én inkább meghalok, mint
hogy rabszolgaként éljek. Nem szeretnék MI S S LAMOTTE
alamizsnájára sem szorulni, hiszen neki megvannak a maga
elkötelezettségei.
Harmadik indítékom pedig az ideáimban való csalódás.
Kezdetben MI S S LAMOTTE-tal, majd egyedül megpróbáltam úgy élni
ebben a kis házban, hogy bizonyos elveket követtem. Hittem
benne, hogy lehetséges önálló, egyedülálló nőknek hasznos és
teljes emberi életet élniük egymás társaságában, anélkül hogy
a külvilág vagy férfiak segítségére szorulnának. Hittünk benne,
hogy lehet mértékletes, jótékony, filozofikus, művészi életet
élni, harmóniában egymással és a Természettel. Fájdalmamra,
mindez nem lehetséges. Vagy a világ volt túlságosan ellenséges
a mi kísérletünk iránt (hiszem, hogy az volt), vagy mi magunk
nem voltunk eléggé találékonyak és erős akaratúak (és hiszem,
hogy ez is így volt, mindkét részről, ha nem is mindig). Csak
reménykedni tudok abban, hogy gazdasági függetlenségünk
első mámoros napjai, és az a munka, amit magunk mögött
hagyunk, más, nálunk erősebb lelkeket rábírhat arra, hogy
magukra vállalják ezt a feladatot, elvégezzék ezt a kísérletet, és
talán ők nem kudarccal végzik. A független nőknek többet kell
elvárniuk önmaguktól, mivel sem a férfiak, sem a konvenciók
szerint élő, házias asszonyok nem várnak tőlük semmi mást,
csak teljes bukást.
Nem nagy hagyaték marad utánam, és szeretném, ha
tulajdonomat a következők szerint osztanák el. Ez,
a körülmények miatt jogilag nem érvényes mint végrendelet,
mégis remélem, hogy olvasója vagy olvasói olyan tisztelettel
fogják követni, mintha az volna.
Ruhatáramat szolgálónknak, Jane Summersnek hagyom,
válasszon ki belőle, amit csak akar, és ajándékozza el a többit,
ahogy jónak látja. Ezt az alkalmat szeretném kihasználni, hogy
bocsánatát kérjem kis hazugságomért. Csak úgy tudtam
rábírni, hogy menjen el tőlem – annak ellenére, hogy egyáltalán
nem tudtam fizetni neki –, hogy úgy tettem, mintha elégedetlen
lennék vele, ámbár ez nem így volt. Akkor már elszántam
magam arra, amit most véghez viszek, és nem akartam, hogy
következményei számára közvetlen felelősséggel járjanak. Ez
volt az egyetlen oka annak, amit tettem. Nem vagyok
tapasztalt az alakoskodásban.
A ház valójában nem az enyém, hanem MI S S LAMOTTE tulajdona.
Ezek az ingóságok és bútorok pedig, amelyeket együtt
vásároltunk az összegyűjtött pénzünkből, inkább az övéi, mint
az enyémek, hiszen ő volt a vagyonosabb fél, így azt kívánom,
rendelkezzen velük belátása szerint.
Szeretném, ha a Shakespeare-kötetemet, Keats és Lord
Tennyson versesköteteit Miss Eliza Daunton kapná, ha hasznát
tudja venni az ilyen ütött-kopott és sokat forgatott
könyveknek. Gyakran olvastuk ezeket együtt.
Ékszerem nem sok van, azok sem értékesek, kivéve
a gyöngyökkel kirakott keresztet, amit viselni fogok ma este.
A többi apróság legyen Jane-é, ha tetszenek neki, kivéve
a gagátból készült brosst, melyen két összefonódó kéz, és
a Barátság felirat látható. Ezt MI S S LAMOTTE-tól kaptam, és
szeretném, ha visszavenné.
Ez minden, amit a magaménak mondhatok, kivéve
a képeimet, amelyek, határozottan hiszem, értékesek, ámbár
ma nem keresettek. A házban a rajzaimon és vázlataimon kívül
pillanatnyilag huszonhét befejezett festmény van. Ezek közül
a nagy munkák közül kettő MI S S LAMOTTE tulajdona: a Christabel
Sir Leoline előtt valamint a Merlin és Vivien című képek.
Szeretném, ha ő megtartaná ezeket, remélve, hogy szívesen
felakasztja őket abban a szobában, ahol dolgozik, amint azt
a múltban is tette, és remélve, hogy boldog időkre fogják
emlékeztetni. Ha ezt fájdalmasnak tartja, akkor is azt kérem
tőle, ne váljon meg ezektől a festményektől, sem ajándékozás,
sem eladás útján, amíg él, és olyan intézkedéseket tegyen róluk
a későbbiekre, amilyeneket én magam tettem volna. Ezek
a legjobb műveim, amint azt ő is jól tudja. Semmi nem marad
fenn biztosan, de a jó műalkotás fennmarad egy ideig, és nekem
az volt a célom, hogy azok értsenek meg, aki ma még meg sem
születtek. Ki más? A többi képem sorsát szintúgy MI S S LAMOTTE-ra
bízom, akinek van művészi lelkiismerete. Szeretném, ha együtt
maradnának, ha lehetséges, amíg létrejön az az ízlés, és
uralkodni fog az a szellem, amelyek révén fel fogják ismerni
valódi értéküket. De én, nem sok idő múlva, már nem leszek
képes arra, hogy vigyázzak rájuk, saját, néma és múlandó
útjukat kell járniuk.
Kis idő múlva el fogom hagyni ezt a házat, ahol oly boldogok
voltunk, és soha többé nem térek vissza ide. Versengeni akarok
a Nők jogainak követelése szerzőjével, de az ő példáján okulva
belevarrom köpenyem zsebébe azokat a nagy vulkáni köveket,
melyeket Miss LaMotte az íróasztalán tart, ezzel remélem,
gyorssá és bizonyossá tehetem, ami következik.
 Nem hiszek abban, hogy a Halál a vég. Mrs. Lees spirituális
találkozóin sok csodáról hallottunk, és saját szemünkkel
győződhettünk meg az eltávozottak fájdalom nélküli túlvilági
életéről egy igazságosabb világban, odaát. Ez a hit segít nekem
abban, hogy bízzam benne, Teremtőm mindent lát, és mindent
megbocsát, és ezután jobban kihasználhatom képességeimet –
melyek jelentősek, itt mégis hasztalanok, mert senki nem tart
rájuk igényt – a szeretetre és az alkotásra. Fokozatosan
kénytelen voltam ráébredni arra, hogy itt fölösleges
teremtmény vagyok. Ott ismerni fognak. A későbbiekben, ha
halványuló fényben átnézünk a sűrű Fátyolon, amely elválaszt
minket az eltávozottaktól, remélem, majd szólhatok, hogy
megbocsáthatok és megbocsátást nyerhetek. És most az Úr
legyen irgalmas szegény lelkemhez, mindannyiunk lelkéhez.
Blanche Glover, hajadon

Maud megborzongott, mint mindig, amikor ezt a levelet olvasta.

Mire gondolhatott Christabel, amikor elolvasta? Hol volt
Christabel, és miért ment el, és hol volt Randolph Ash 1859
júliusa és 1860 nyara között? Roland azt mondta, nincs semmi
nyoma annak, hogy Ash ne lett volna otthon. 1860-ban semmit
nem publikált, és csak kevés levelet írt, azokat pedig, szokás
szerint, Bloomsburyből keltezte. A LaMotte-kutatók sosem
találtak semmi kielégítő magyarázatot arra, hogy Christabel
nyilvánvalóan nem volt otthon Blanche halálakor, és azt
feltételezték, hogy a két nő összeveszett. Maud arra gondolt, ez
a veszekedés most egészen más fényben tűnik fel, bár nem lett
világosabb a kép. Felvette az újságkivágást.
Június 2 6 -a éjszakáján, szakadó esőben és süv ítő szélben, egy újabb
szerencsétlen fiatal nő halt szörny ű halált a Tem ze m egáradt
v izében. A holttestet csak 2 8-án találták m eg, am int apály kor
kisodródott a hom okra nem sokkal a Putney -híd alatt.
Bűncselekm ény re utaló jelet nem találtak. Nagy , kerek köv ek
v oltak belev arrv a a szerencsétlen terem tés elegáns, bár nem előkelő
ruhájába. Az elhuny tat Miss Blanche Glov erként azonosították.
Egy edül élt egy házban, am ely et korábban Miss Christabel LaMotte-
 tal, a költőnőv el osztott m eg, akinek hollétét pillanatny ilag nem
ism erik, sőt a nem régiben elbocsátott szobalány , Jane Sum m ers
szerint tartózkodási hely ét m ár jó ideje nem ism erik. A rendőrség
ny om ozást foly tat, hogy felderítse Miss LaMotte jelenlegi lakhely ét.
A Mount Ararat Roadon lév ő házban lev elet találtak, am ely
elégségesen bizony ítja, hogy a szerencsétlen Miss Glov er
szándékosan, önkezév el v etett v éget életének.

A halottszemlére a rendőrség megtalálta Christabelt. Hol?

Az elválasztófal mögött gyors léptek hangzottak fel. Dörgő
hang szólalt meg:
– Meglepetés! Meglepetés!
Maud fel akart állni a székről, de félúton két hatalmas, meleg
kar ölelte át, pézsmaillatú parfüm és puha, szétterülő keblek
vették körül.
– Drága, drága Maud! Azon töprengtem, vajon hol lehet, aztán
pedig azt mondtam magamnak, dolgozik, hol máshol lenne,
az Istenért, soha nem megy sehová, úgyhogy egyenesen ide
jöttem, és itt találtalak, pontosan, ahogy elképzeltelek.
Meglepődtél? Tényleg meglepődtél?
– Leonora, tegyél le, nem kapok levegőt! Persze hogy
meglepődtem. Megéreztem, ahogy jössz át az Atlanti-óceánon,
mint egy melegfront…
– Micsoda hasonlat! Szeretem a stílusodat.
– De arra nem számítottam, hogy bejössz ide. Legalábbis ma
nem. Nagyon örülök.
– Alhatok nálad egy-két éjszakát? Kaphatok egy kuckót
a könyvtárban? Mindig elfelejtem, milyen szánalmasan szűk
helyetek van itt. Szerintem ez a nőtudomány iránti
tiszteletlenség jele, vagy egyszerűen csak angol fukarság?
Drágám, tudsz franciául? Mutatni akarok neked valamit.

Maud mindig félve várta Leonorát, azután mindig rettentően

örült, mikor megérkezett. Legalábbis kezdetben. Barátnője
fenséges személye teljesen betöltötte a kis könyvtárat. Leonora
minden irányban hatalmas volt. Alakjához illően öltözött, hosszú,
bő szoknyát és ingszerű, narancs- és aranyszínű virágmintás laza
blézert viselt. Bőre olajbarna, mintha kifényesítette volna, orra
nagy, telt ajka Afrikát idézte, és vállig érő, sűrű rengeteg fekete
haja természetes olajoktól csillogott – az a fajta haj, amely
összetapad, csomóba áll az ember kezében, nem száll szerteszét.
Jó pár barbár külsejű, de szemlátomást drága, lapos és tojás
alakú borostyánkőből felfűzött nyakláncot viselt. Feje köré sárga
selyemkendőt kötött, félig-meddig a hatvanas évek végén
megélt hippinapjaiban viselt indián kendőinek emlékére. Baton
Rouge-ból származott; ősei állítólag kreolok és indiánok.
Leánykori neve Champion, amiről azt mondta, francia-kreol név.
A Stern név első férjéről, Nathaniel Sternről maradt rá, aki
Princetonon volt adjunktus, elégedett, aprólékos tudós,
a neokriticizmus híve, és nem sikerült túlélnie sem Leonorát,
sem a strukturalizmus, posztstrukturalizmus, marxizmus,
dekonstrukció és a feminizmus véres ideológiai csatározásait. Írt
egy kis könyvet a harmóniáról és disszonanciáról Henry James
A bostoniak című regényében, csakhogy a lehető legrosszabbkor
jelentette meg. Mivel helyeselte, hogy James aggodalmát fejezte
ki az 1860-as évek Bostonjában létezett úgynevezett „szexuális
érzékenység” miatt, a feministák megtámadták, sőt Leonora is
csatlakozott hozzájuk, és otthagyta: egy Saul Drucker nevű hippi
költővel az egyik új-mexikói kommunába költözött. Nathaniel
Stern aggályoskodó, sovány fehér férfi volt. Maud egyszer
találkozott vele egy ottawai konferencián. Azzal próbálta
lecsillapítani a rá megorrolt feministákat, hogy belefogott
Margaret Fuller Ossoli életrajzába. Húsz évvel később még
mindig ezen dolgozott, bár mindenki ellenezte, különösen
a feministák. Leonora mindig úgy emlegette Nathanielt, hogy
„szegény tökfilkó”, de a nevét azért megtartotta, mivel ezen
a néven jelentette meg első nagy munkáját De legjobb otthon
címmel, amelyben a tizenkilencedik századi nőírók
otthonteremtő motívumait tanulmányozta. Ez még Leonora
harcias középső és kései lacaniánus fázisai előtt volt. Leonora
fiának, a most tizenhét éves Dannynek a hippi költő, Saul
Drucker az apja. Saulnak, mesélte Leonora, göndör vörös
szakálla volt, és egész testét vörös szőr borította, még a köldöke
alatt is, egészen a nemi szervéig. Maud mindössze ennyit tudott
meg Saul Drucker megjelenéséről, akinek költészete tele volt
dugással, szarral és gecivel, és aki, úgy tűnik, elég nagydarab volt
ahhoz, hogy időről időre megverje Leonorát, habár ez nem
lehetett egyszerű. Legismertebb verse, a Millenáriumi
csúszómászók, az ember és a kígyó feltámadásáról szól a Halál
Völgyében. A vers Blake, Whitman és Ezekiel hatásáról, és mint
Leonora megjegyezte, gyomorsavtúltengésről tanúskodik.
– Nem úgy kellene mondani, hogy „millenniumi”? – kérdezte
Maud, de Leonora azt felelte:
– Nem, az a lényeg, hogy minél hosszabb legyen. Te egyáltalán
nem érted? Te precíz kis teremtés!
Druckert csak úgy emlegette: „a hústorony”. Őt is elhagyta,
ezúttal egy indiai régészprofesszornő kedvéért, aki jógára és
vegetáriánus étkezésre, az indiai özvegyek máglyahalála miatti
dühöngő együttérzésre, a fallosz mágikus imádatára tanította,
valamint arra, hogyan érjen el többszörös orgazmust, míg – szó
szerint – elájul. Saul Drucker most egy montanai farmon dolgozik
– a lovakat nem veri – mondta Leonora –, és Danny is vele él.
Újra megnősült, és új felesége Leonora szerint imája Dannyt.
A professzornő után jött Marge, Brigitta, Pocahontas és Martina.
– Nagyon, de nagyon szeretem őket – szokta mondani
Leonora, amikor új partnert keres –, de paranoiásan félek
az otthonteremtéstől. Nem bírom elviselni, hogy belesüppedjek
a párnákba, és ott ragadjak. A világ teli van más csodálatos
teremtésekkel…

– Mit csinálsz? – kérdezte Leonora.

– Blanche Glover búcsúlevelét olvasom – felelte Maud.
– Minek?
– Azon töprengek, hol lehetett Christabel, amikor ő a vízbe
ugrott.
– Ha tudsz franciául, talán segíthetek neked. Kaptam egy
levelet Ariane Le Minier-től, Nantes-ból. Majd megmutatom.
Azzal felemelte a levelet.
– Szegény Blanche, micsoda harag, micsoda méltóság, micsoda
zűrzavar! Előkerültek a képei? Csodálatosak lehetnek.
Dokumentált leszbikus feminista festmények!
– Soha nem találtak meg egyet sem. Gondolom, Christabel
mindet megtartotta. Vagy elkeseredésében elégette őket.
Semmit nem tudunk.
– Talán magával vitte a képeket is abba a vicces kastélyba,
ahol az a ronda, puskás öregember lakik. Azt hittem, leszúrom
a sarlóval azt a disznót. Valószínűleg ott penészednek valami
lomtárban.
Maudnak nem volt kedve Sir George-ról beszélni, bár Leonora
ötlete nem is tűnt rossznak, inkább egészen valószerűnek. Azt
kérdezte:
– Leonora, te hogyan képzeled el ezeket a képeket? Gondolod,
hogy jók voltak?
– Borzasztóan szeretném, hogy jó képek legyenek. Blanche
elkötelezett festő volt. Ő maga biztos volt benne, hogy jók. Én
halvány, feszültséggel teli vásznaknak képzelem őket: érzéki, de
sápadt, szép, fűzfaszerű alakok, duzzadó keblek és sűrű,
preraffaelita haj. De ha valóban olyan eredetiek voltak, akkor
úgysem tudjuk elképzelni őket, amíg fel nem bukkannak, ez
a dolgok természetéből adódik.
– Az egyik képnek Szellemkoszorú és tündéri lélek-kezek
Hella Lees szeánszán volt a címe.
– Hát ez nem hangzik valami ígéretesen. De lehet, hogy olyan
szép kezeket festett, mint Dürer, és lehet, hogy a koszorút úgy
ábrázolta, mint Fantin-Latour. Csak persze a maga módján. Nem
utánozta őket.
– Gondolod?
– Nem. De azért legalább kételkedjünk a kedvéért. Ő is
a nővérünk volt.
– Az igaz.

Aznap este Maud lakásában ültek, és Maud lefordította dr. Le

Minier levelét Leonorának, aki azt mondta:
– A lényegét, úgy nagyjából, megértettem, de
a franciatudásom elég primitív. Mennyit számít, ha angol
iskolába járhat az ember!
Maud gondolkodás nélkül szokásos helyére ült le, a fehér
kanapé sarkába, a magas állólámpa alá, Leonora pedig lehuppant
mellé, egyik karját a kanapé háttámlájára fektette Maud mögé,
fenekét pedig minden mozdulatánál nekinyomta Maud testének.
Maud fenyegetve érezte magát, feszült lett, és egyszer-kétszer
majdnem fel is kelt, de angol jólneveltsége tiltakozott ez ellen.
Azt is tudta, hogy Leonora pontosan tisztában van az ő
érzéseivel, és jót mulat rajta.
A levél feltehetőleg igazi kincs volt. Maud, aki egy kicsivel
ügyesebb volt az alakoskodásban, mint Blanche egykor Glover
Jane-nel, monoton hangon olvasta fel, mintha csak rutinszerű
kutatói levél lenne.

Kedves Stern Professzor!

Francia kutató vagyok, nőírókat tanulmányozok itt a Nantes-i

Egyetemen, Nagyra becsülöm az ön munkáját bizonyos
költőnők jelentésrétegeinek rendszerét illetően, de a leginkább
Christabel LaMotte-tal kapcsolatos írásait kedvelem, mivel én
magam is érdeklődöm iránta, hiszen félig ő is bretagne-i volt, és
sokat merített a bretagne-i mitológiából és legendákból
a maga női világának megalkotása során. Hadd jegyezzem
meg, hogy különösen a Tündér Melusina tájelemeinek
szexualizációjáról szóló munkáját találtam nagyon igaznak és
inspirálónak.
 Azt hallottam, hogy ön LaMotte életének feminista
vonatkozásait kutatja, és találtam valamit, ami talán
érdekesnek bizonyulhat az ön számára. Én most egy majdnem
ismeretlen szerzőnő, Sabine de Kercoz művein dolgozom, aki
az 1860-as években publikált néhány verset, köztük George
Sand dicséretét zengő szonetteket, akivel soha nem találkozott,
de akinek elveit és életmódját szenvedélyesen csodálta. Van
négy kiadatlan regénye, az Oriane, az Aurélia, Les Toumments
de Geneviève, és La Deuxième Dahud, amelyet a közeljövőben
szeretnék sajtó alá rendezni és kiadatni. Ugyanabból
a legendából, Az elsüllyedt Is városának legendájából merített
ihletet, mint LaMotte hasonló című, gyönyörű költeménye.
Amint azt már talán tudja, Mile de Kercoz apai nagyanyján
keresztül rokona volt Christabel LaMotte-nak. Amit esetleg
nem tud, az az, hogy úgy tűnik, 1859 őszén LaMotte
meglátogatta Fouesnant-ban élő rokonait. Forrásom egy levél,
melyet Sabine de Kercoz írt unokatestvérének, Solange-nak, s
amelyet a többi papír között találtam – ezeket a papírokat
azóta nem gondozta, sőt szerintem nem is nézte meg senki,
hogy Sabine egy leszármazottja az egyetemnek ajándékozta
(Sabine-ből egyébként később Mme de Kergarouet lett,
Pomicban élt, és 1870-ben gyermekágyi lázban halt meg).
Mellékelek egy másolatot a levélről, és ha érdekesnek találja,
természetesen örömmel megosztok önnel minden egyéb
információt, ami a birtokomban van.

– Bocsáss meg az ügyetlen fordításért, Leonora. Nos, akkor

lássuk Sabine de Kercoz levelét.

Ma chère petite cousine!

Hosszú és unalmas napjainkat váratlan esemény élénkítette föl

– legalább számomra váratlan megérkezett egy távoli
unokatestvérünk, egy bizonyos Miss LaMotte Angliából. Ő
annak az Isidore LaMotte-nak a lánya, aki összegyűjtötte
a francia mitológiát, a bretagne-i meséket és népi hiedelmeket
is. Képzelheted, milyen izgalomba jöttem, amikor megtudtam,
hogy ez az új unokatestvérem költő, aki sok művét publikálta
már, bár sajnos angolul, és hazájában nagyon sokra tartják.
Pillanatnyilag nem érzi jól magát, és fekszik, mivel szörnyű útja
volt Angliából a múltkori viharban, ráadásul majdnem
huszonnégy órán át St. Malo kikötőjén kívül kellett várakoznia
a borzalmas szél miatt. Aztán pedig az utakat majdhogynem
járhatatlanná tették az áradások és a szűnni nem akaró erős
szél. Meggyújtottuk a tüzet a szobájában; de ő bizonyára nincs
tudatában annak, minő különleges kiváltság ez a mi
szerzetesien egyszerű házunkban.
Amit láttam belőle, az nagyon megnyerte tetszésemet.
Alacsony, karcsú, az arca nagyon fehér (de talán csak
a tengeribetegségtől), és elég nagy fehér fogai vannak. Az első
este velünk vacsorázott, de csupán néhány szót szólt. Én
mellette ültem, és odasuttogtam neki, hogy azt remélem, én is
költő lehetek. Azt válaszolta: „Ma fille, ez nem a megfelelő út
a boldogsághoz.” Én azonban azt feleltem, hogy épp
ellenkezőleg, én csak akkor érzem magam teljesnek, amikor
írhatok. Erre azt mondta: „Ha ez így van, akkor sajnos vagy
szerencsére, bármit mondok, úgysem fog eltéríteni erről
az útról.”
Azon az éjszakán úgy süvített a szél, ugyanazon a monoton,
zokogó hangon, szakadatlanul, hogy az embernek már sajgott,
teste-lelke egy percnyi csendre vágyott, de ez csak kora
hajnalban következett be, amikor felébredtem a huhúú és víí-ííí
hangok után bekövetkezett hirtelen csendre. Épp ellenkezőleg
történt, mint általában szokott, amikor többnyire valami zajra
ébredek fel. Reggel úgy látszott, új unokatestvérem semmit
nem aludt az éjjel, és apám ragaszkodott hozzá, hogy vonuljon
vissza a szobájába egy csésze málnalevélből főzött
gyógyteával.
Azt el is felejtettem mondani, hogy hozott magával egy nagy
farkaskutyát, akinek, ha jól értettem, Cicka a neve. A szegény
állat szintén szörnyen szenvedett a viharban, és nem hajlandó
előbújni a Miss LaMotte hálószobájában álló asztalka alól, ahol
úgy fekszik, hogy füleit a mancsa közé fogja. Unokatestvérem
szerint ha jobb lesz az idő, majd futkoshat a brocéliande-i
erdőben, ami a természetes otthona…

– Ennek érdemes lenne utánajárni – mondta Leonora, amikor

Maud befejezte. – Nagyjából én is így értettem. Lehet, hogy
átmegyek Nantes-ba – hol is van Nantes pontosan? –, és
megnézem, mit talált ez a dr. Le Minier. Csak az a baj, hogy
a régi francia szövegeket végképp nem fogom megérteni. Velem
kell jönnöd, drágám. Remekül éreznénk magunkat. LaMotte,
tengeri ételek, Brocéliande… na, mit szólsz?
– Valamikor később remek lenne, de most el kell készülnöm
egy előadással a yorki metaforakonferenciára, és szörnyen
elakadtam.
– Mondd el, mi a baj! Több szem többet lát. Milyen metafora?
Maud nem tudta, mit mondjon. Sikerült ideiglenesen elterelni
Leonora figyelmét Christabelről, csakhogy most egy olyan
előadásról kellene beszélnie, amelyik még épp csak kezdett
formát önteni a fejében, és jobbat tenne neki, ha még egy
hónapig hagyná a sötétben alakulgatni.
– Még elég homályos. Melusinával és Medúzával kapcsolatos,
és Freudnak azzal a gondolatával, hogy a Medúza-fej nem más,
mint kasztrációs fantáziálás, női szexualitás, de nem az iránta
való vágyat fejezi ki, hanem a tőle való félelmet.
– Á! – mondta Leonora. – El kell mesélnem neked azt
a levelet, amit egy német pasastól kaptam Goethe Faustjáról,
ahol a hidra levágott fejei tovább mozognak a színpadon, és még
mindig azt hiszik, hogy ők valamik… mostanában sokat
60
foglalkoztam Goethével, tudod, ott van az ewig weibliche,
az anyák, meg minden, a boszorkányok, a szfinxek…
Leonora beszélt, csak beszélt. Bár úgy mondta, hogy alig
kapott levegőt, soha nem vált unalmassá. Maud kezdte
biztonságban érezni magát, ahogy a társalgás Bretagne-ról
Goethére, Goethéről a szexualitásra terelődött, előbb csak
általánosságban, majd konkrétan Leonora két férjének különös
szokásaira, amelyekről hajlamos volt hol sajnálkozva, hol (nagy
ritkán) dicsérőleg, órákig beszélni, nagy vehemenciával. Maud
mindig azt hitte, hogy már nem tudhat meg többet a szegény
tökfilkó és a hústorony erős és gyenge pontjairól, titkos vágyairól
és kudarcairól, valamint az általuk kibocsátott szagokról, furcsa
hangokról, és szavakban vagy váladékban megnyilvánuló
kitöréseikről. Csakhogy ebben mindig tévedett. Leonora afféle
verbális Kleopátrának bizonyult, az ebbéli kielégítéstől még
nagyobb beszélhetnékje támadt, és a kanapén ücsörögve
önvallomásba mondta véget nem érő párnakönyvét.
– Na és mi van veled? – kérdezte Leonora hirtelen. – Mi
a helyzet a te szerelmi életeddel? Ma este nem sokat meséltél
magadról.
– Hogyan tudtam volna mesélni?
– Ez talált. Én tényleg csak mondom a magamét. De neked ez
nagyon is jól jön, te mindig is szűkszavúan meséltél a saját
szexuális életedről. Tudom, hogy az a nyavalyás Fergus Wolff
fájdalmat okozott neked, de nem lenne szabad így letörnöd, ezzel
nem teszel jót magadnak. Valami újjal kellene próbálkoznod,
vannak más, szintén édes dolgok.
– Úgy érted, nők. Pillanatnyilag a cölibátussal próbálkozom.
Egész jó. Egyetlen veszélyt rejteget: vannak emberek, akik
megpróbálják megtéríteni az embert, hogy az ő ízlésüknek
megfelelően cselekedjen. Neked is ki néne próbálnod.
– Ó, már megtettem, legalább egy hónapig, még az ősszel.
Kezdetben nagyszerű volt. Egészen beleszerettem saját
magamba, de aztán úgy éreztem, egészségtelenül vonzódom
magamhoz, így hát szakítottunk. Akkor találkoztam Mary-
Louval. Sokkal izgalmasabb valaki másnak csinálni. Sokkal
nagylelkűbb, Maud.
 – Na, látod, erre gondoltam, amikor a térítést emlegettem.
Hagyd abba, Leonora! Én boldog vagyok így.
– Te tudod – felelte Leonora ugyanolyan hangon. Aztán
hozzátette: – Mielőtt elindultam otthonról, próbáltalak hívni.
Senki nem tudta megmondani, hol vagy. A tanszéken azt
mondták, elmentél egy férfival, autón.
– Ki? Ki mondta?
– Ez máris sokat elárul. Remélem, jól érezted magad.
Maud olyan lett, mint névrokona Tennyson versében: jeges
tökély, csodaszép, de báb. Fagyosan azt mondta:
– Igen, köszönöm – és összeszorított ajakkal maga elé nézett.
– Értem – mondta Leonora. – Nem szereted
a kíváncsiskodást. De azért örülök, hogy mégiscsak van valakid.
– Nincs.
– Na jó. Akkor nincs.

Leonora sokáig pancsolt Maud fürdőszobájában, és tócsákat,

nyitott üvegcséket és ismeretlen kenőcsök fűszeres szagát
hagyta maga után. Maud visszacsavarta az üvegek tetejét,
feltörölte a vizet, és lezuhanyozott az Ópium vagy Poison illatú
zuhanyfüggöny mögött. Amint bebújt hűvös ágyába, Leonora
jelent meg az ajtóban, egy kurta, nyitott selyemköntöst
leszámítva majdnem meztelenül.
– Egy jóéjt-puszit – mondta.
– Nem lehet.
– Dehogynem. Meglátod, milyen könnyű.
Leonora odalépett az ágyhoz, és a melléhez ölelte Maudot.
Maud küzdött, hogy legalább az orrát kiszabadítsa. Csapkodó
kezével beleütközött Leonora hatalmas hasába és emlőibe. Nem
tolhatta el magától, az már majdnem egyenlő lett volna
a beleegyezéssel. Szégyenében sírva fakadt.
– Mi van veled, Maud?
– Mondtam már. Én nem akarok ezzel foglalkozni többé.
Megmondtam neked.
 – Én el tudlak lazítani.
– Hát nem látod, hogy épp az ellenkező hatást éred el? Menj,
feküdj le, Leonora! Légy szíves.
Leonora morgó hangokat hallatott, mint egy nagy kutya vagy
medve, de végül nevetve kisétált.
– Holnap is lesz nap – mondta. – Szép álmokat, hercegnőm.

Maudon elkeseredettségféle érzés lett úrrá. Leonora hatalmas

teste a kanapéján feküdt a nappaliban, közte és a könyvei között.
Azt vette észre, hogy fájnak a végtagjai a közelség okozta feszült
testtartástól, ami Fergus Wolff-fal töltött utolsó, szörnyű
napjaira emlékeztette. Szerette volna hallani a saját hangját,
amint valami egyszerűt, lényegre törőt mond. Megpróbálta
végiggondolni, kivel lenne kedve beszélni, és Roland Michell,
a fehér, magányos ágyak másik rajongója jutott az eszébe. Nem
nézett az órájára: késő van, de nem nagyon késő, tudósoknak
biztosan nem. Csak megcsörgeti párszor, és aztán, ha nem veszik
fel, gyorsan leteszi, úgyhogy ha nagyon megzavarná, a férfi
sosem tudja meg, ki is volt az. Felemelte az ágya melletti
telefont, tárcsázta a londoni számot. Mit is mond neki? Nem
meséli el Sabine de Kercoz levelét, csak annyit mond, hogy van
valami érdekes. És hogy nincs egyedül.
Két csengetés, három, négy. Felvették. A vonal túlsó végén
csend.
– Roland?
– Alszik. Van magának fogalma róla, hogy hány óra van?
– Bocsánat. Külföldről telefonálok.
– Maga Maud Bailey, ugye?
Maud hallgatott.
– Ugye igazam van? Maga Maud Bailey? Miért nem hagy
minket békén? Maud szótlanul tartotta a telefonkagylót, és
hallgatta a dühös hangot.
Felpillantott, és meglátta az ajtóban álló Leonorát, csillogó
fekete fürtökkel és vörös selyemben.
 – Csak azt akartam mondani, hogy ne haragudj. Van valamid
fejfájásra?
Maud letette a telefont.
– Nem akartalak megzavarni.
– Nem volt mit megzavarni.

Maud másnap felhívta Blackaddert, ami taktikai hiba volt.

– Blackadder professzor?
– Igen.
– Maud Bailey vagyok, a lincolni Nőtudományi
Gyűjteményből.
– Ó, igen.
– Szeretném megtalálni Roland Michellt, méghozzá minél
hamarabb.
– Nem tudom, miért éppen nálam keresi, dr. Bailey. Már jó
ideje nem láttam.
– Azt hittem, hogy…
– Nemrégiben elutazott. Amióta visszajött, beteg. Legalábbis
gondolom, mivel nem jött be.
– Sajnálom.
– Nem értem, miért. Gondolom, nem ön a felelős ezért a…
a betegségért.
– Ha találkozik vele, megmondaná, kérem, hogy kerestem?
– Ha találkozom vele, igen. Van valami más üzenete is?
– Csak hogy hívjon vissza.
– Milyen ügyben, dr. Bailey?
– Mondja meg neki, hogy itt van Stern professzor Tallahassee-
ből.
– Ha nem felejtem el, és ha látom, megmondom.
– Köszönöm.

Maud és Leonora egy üzletből jött ki Lincolnban, amikor

majdnem elütötte őket egy nagy autó, amely hangtalanul és
nagyon gyorsan tolatott az utcán. A két nő kezében masszív
seprűnyélre applikált, bársonyos fejű, gyönyörűen kidolgozott,
selymes sörényű, hímzett, csintalan szemű falovak. Leonora
vásárolta keresztgyerekeinek, mert szerinte ezek a játékszerek
igazán angolosak és varázslatosak. A tolató autó vezetője kékes,
sötétített ablakon át látta őket; bizarr, kultikus alakoknak nézte
a lobogó szoknyájú, bekötött fejű, totemállataikat lóbáló két nőt.
Tett egy kurta, obszcén mozdulatot. Leonora felemelte
a kezében lévő lófejet, megrázta felé, megcsendítve a kis
csengettyűket a nyakán, és tökfejnek, idiótának, mániákusnak
nevezte. A férfi nem törődött átkozódásával, folytatta a tolatást,
közben kínos helyzetbe hozva egy tolószékes embert, egy idős
hölgyet, két biciklist, egy küldöncöt, és egy Cortinát, amelynek
vissza kellett tolatnia előtte, végig az utcán. Leonora felírta
a rendszámát: ANK 666. Sem Maud, sem Leonora nem
találkozott még Mortimer Cropperrel. Más körökben mozogtak,
más konferenciákra, más könyvtárakba jártak. Így Maud nem
érezte a fenyegetés vagy aggodalom árnyékát, amint a Mercedes
elsuhant a régi keskeny utcákon, ahova túl nagynak bizonyult.
Ha Cropper tudta volna, hogy az egyik kultikus alak Maud
Bailey, akkor sem állt volna meg, sőt Leonora amerikai
akcentusát sem tartotta volna érdekesnek. Más kötötte le
minden figyelmét. A Mercedesnek nemsokára már egy
szénásszekérrel gyűlt meg a baja Bag-Enderby közelében,
a keskeny, kanyargós dombvidéki úton. Megküzdött vele: ügyet
sem vetve rá belekényszerítette a sövénybe. Zárva tartotta
a Mercedes ablakait, légkondicionálás működött a steril, bőrrel
bevont kocsibelsőben.
A Seal Courthoz vezető út bejáratánál táblák fogadták: régi,
megzöldült és új, vörös színű feliratok: MA GÁ N TU LA JDON . TILOS A Z Á TJÁ RÁ S.
A KU TYA HA RA P. ŐRZÖTT TERÜ LET. SEMMILYEN BA LESETÉRT N EM V Á LLA LU N K FELELŐSSÉGET .

Cropper behajtott. Az volt a tapasztalata, hogy a feliratok és

a szavak többnyire nem előre jelezik, hanem inkább
helyettesítetik a csapdákat. Végighajtott a tengerparti úton,
befordult az udvarba. Megállt, de a motort nem állította le.
A következő lépésén töprengett.
Sir George, kezében vadászpuskájával, előbb a konyhaablakon
pillantott ki, majd kilépett az ajtón. Cropper a kocsiban ült.
– Eltévedt?
Cropper lehúzta a szürke ablakot, és nem acélvázas
filmdíszletet, hanem morzsolódó kőfalakat látott. Gyakorlott
szemmel nézett körül. Viharverte tornyok. Féloldalasan lógó
ajtók. Gyomos udvar.
– Sir George Bailey?
– Aha. Mit akar?
Cropper leállította a motort, és kiszállt az autóból.
– Odaadhatom a névjegyemet? Mortimer Cropper professzor
vagyok, az Új-Mexikó állambeli Harmony Cityből, a Robert Dale
Owen Egyetemről.
– Valami félreértés lesz.
– Ó, nem hinném. Hosszú utat tettem meg, hogy néhány
percet kérjek az idejéből.
– Sok a dolgom. A feleségem beteg. Mit akar?
Cropper elindult felé, és arra gondolt, megkérdezi, bemehet-e.
Sir George egy kicsit felemelte a puskát. Cropper megtorpant
az udvaron. Bő, elegáns, fekete gyapjúselyem zakót viselt, hozzá
szürke nadrágot és krémszínű selyeminget. Sovány, inas férfi
volt, a filmekben kedvelt virginiai alakokra hasonlított, úgy
mozgott, mint macska a karámban: bármelyik irányban ugrásra
készen.
– Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy én vagyok a világ vezető
Randolph Henry Ash-szakértője. Bizonyos forrásokból arról
értesültem, hogy önnek tulajdonában lehet néhány általa írott
dokumentum… mondjuk egy levél, egy vázlat vagy valami…
– Bizonyos forrásokból?
– Ezt is, azt is beszélnek. Az ilyesmi mindig kiderül előbb vagy
utóbb. Nos, Sir George, én R. H. Ash kéziratainak legnagyobb
gyűjteményét képviselem. Sőt én vagyok a kurátora.
– Figyeljen ide, professzor, ez engem nem érdekel. Én nem
tudok semmit erről az Ashről, és nem óhajtok elkezdeni…
– A forrásaim…
– És nem szeretem, ha az angol dolgokat külföldiek veszik
meg.
– Egy dokumentum, amelynek talán az ön kiváló őséhez,
Christabel LaMotte-hoz van valami köze?
– Nem kiváló. És nem az ősöm. Mindkét szempontból téved.
Menjen innen!
– Ha csak egy-két percre bejöhetnék, és megbeszélhetnénk
a dolgot… csak tudományos célból szeretném tudni, mi az, amit
találtak…
– Nem akarok több tudóst a házamban! Nem akarom, hogy
beleavatkozzanak az életembe. Dolgom van.
– De nem tagadja, hogy van valami…
– Nem mondtam semmit. Semmi köze hozzá! Távozzon
a földemről! Szegény kis költőtündér! Hagyja békén!
Sir George néhány határozott lépést tett előre. Cropper
elegáns mozdulattal felemelte elegáns kezét. Krokodilbőr öve,
mint egy fegyveröv, lejjebb csúszott karcsú derekán.
– Ne lőjön! Megyek már. Aki nem akar, azt nem szoktam
erőltetni. Csak egy dolgot hadd mondjak. Van fogalma róla, hogy
egy ilyen írás – ha létezne – mennyit érne?
– Hogy mennyit érne?
– Pénzben. Pénzben, Sir George.
Az öreg nem válaszolt.
– Például Ashnek egy levele – amelyben mindössze
megbeszéli a következő ülést a portréfestővel – nemrégiben 500
fontért kelt el a Sotheby’snél. Persze én vettem meg. Ha őszinték
akarunk lenni, bátran dicsekedhetünk vele, hogy a mi
gyűjteményünket nem kötik az egyetemi költségvetés szabályai.
Nekünk egyszerűen csak van egy csekk-könyvünk. Szóval ha
egynél több levél lenne önnél, vagy egy vers…
– Folytassa!
– Vagy mondjuk tizenkét hosszú levél… vagy húsz kisebb,
amelyekben nincs semmi érdemleges – akkor akár hat
számjegyig is elmehetnénk, vagy talán még tovább. Hat
számjegy, font sterlingben. Ha jól látom, szépséges otthonának
karbantartása sokba kerül.
– A költőtündér levelei?
– Randolph Henry Ash levelei.
Sir George vörös homloka ráncos lett az erőfeszítéstől.
– És ha megkapná ezeket a leveleket, akkor elvinné őket…
– És megőrizném őket Harmony Cityben, és minden nemzet
minden tudósa számára hozzáférhetővé tenném.
Csatlakozhatnának társaikhoz, melyek tökéletes állapotban
vannak: légnyomás, páratartalom, fény… a világon mi tudjuk
a legjobb körülményeket teremteni a ritka dokumentumok
számára.
– Az én meglátásom szerint az angol dolgoknak Angliában
a helyük.
– Megértem. Bámulatra méltó érzés. De a mai világban,
amikor mikrofilm és fénymásolás is létezik, vajon mennyire
helytálló ez az érzés?
Sir George tett egy-két görcsös mozdulatot a puskával, talán
a gondolkodás eredményeképpen. Cropper le nem vette róla
a szemét, és a kezét sután még mindig a levegőben tartotta.
Most elmosolyodott, sötét, ragadozószerű mosollyal, nem
aggodalmasan, inkább éberen.
– Sir George, ha azt mondja nekem, hogy teljesen tévedek,
amikor azt feltételezem, hogy felfedezett valami fontos kéziratot,
vagy bármilyen kéziratot… csak ennyit kell mondania, és azonnal
elmegyek. Bár remélem, a névjegyemet azért elfogadja. Lehet,
hogy ha jobban megnézik Christabel LaMotte régi leveit,
bármilyen régi naplót vagy számlákat, találnak valamit Ashtől.
Ha pedig kétségei lennének bármilyen kézirattal kapcsolatban,
én boldogan mondok véleményt – minden előítélettől mentes
szakvéleményt – arról, hogy honnan származik, és mennyit ér.
Szóval hogy mennyit ér.
 – Nem tudom – Sir George csökönyös, földesúrhoz méltó
ostobaságba vonult vissza. Cropper azonban látta a szemében,
hogy számol, és ebben a pillanatban biztos lett benne, hogy van
valami, és Sir George hozzá is fér ahhoz a valamihez.
– Odaadhatom a névjegyemet, anélkül hogy lelőne?
– Azt hiszem. Azt hiszem. De nem állítom, hogy bármi értelme
van, én nem mondtam…
– Nem mondott semmit. Ön nem kötelezte el magát.
Tökéletesen megértem.

A Mercedes gyorsabban suhant át Lincolnon visszafelé, mint

ahogy jött. Cropper elgondolkozott rajta, hogy meglátogatja
Maud Baileyt, de ezt egyelőre elvetette. Christabel LaMotte-on
töprengett. Valahol a Stant Gyűjteményben – amit annyira
szeretett, hogy majdnem fotografikus módon maga elé tudja
idézni az egészet, ha aktiválja memóriáját – van valami
Christabel LaMotte-ról. De mi?

Maud átvágott Lincoln piacán, az árusok asztalai között. Hirtelen,

nehéz puffanással Sir George ütközött neki, meglepően szűk,
barnászöld zakóban. Az öreg kinyújtotta a karját, és megragadta
Maud kabátujját.
– Tudja maga, ifjú hölgy – kiabálta hangosan –, tudja maga,
mennyibe kerül egy elektromos kerekes szék? Vagy egy lift?
Tudja az árát?
– Nem – felelte Maud.
– Talán utána kellene néznie. Épp most jövök az ügyvédemtől,
akinek nagyon rossz véleménye van magáról, Maud Bailey,
nagyon rossz.
– Nem nagyon értem…
– Ne nézzen ilyen ártatlan képpel, ilyen nyájasan! Hat
számjegy, vagy még több, ezt mondta az a sunyi cowboy
a Mercedesben! Maga meg egy szót sem szólt erről, ó, nem! Meg
sem fordult abban a kis fejében, ugye?
 – Úgy érti, hogy a levelek…
– A norfolki Bailey család soha nem törődött Seal Courttal.
Az öreg Sir George azért építette, hogy az orruk alá dörgölje, és
az a véleményem, hogy ők örülnének, ha széthullana az egész,
ahogy nemsokára meg is teszi. De egy elektromos kerekes szék!
Legalább az eszébe juthatott volna, ifjú hölgy!
Maud fejében egymást kergették a gondolatok. Cowboy
a Mercedesben? De hát miért nem az Egészségbiztosító? Mi lesz
a levelekkel? Hol van Leonora, aki hál’ istennek még semmit
nem tud az egészről, a piacon sétálgat, teáscsészéket válogat?
– Sajnálom. Fogalmam sem volt róla, mennyit érhetnek.
Persze, tudtam, hogy biztosan értékesek, csak… azt gondoltam,
ott kellene maradniuk, ahol voltak. Ahol Christabel hagyta őket…
– Ő halott. A feleségem viszont él.
– Természetesen. Értem.
– Természetesen. Értem – utánozta gúnyosan az öreg. – Nem,
dehogy érti! Az ügyvédem azt mondta, maga azt reméli, hogy
saját magának kaparinthatja meg, úgy értem, jól jönne
a karrierjének, vagy talán el is akarta adni őket. Kihasználva,
hogy én nem tudok semmit ezekről, igaz?
– Ebben nagyon téved.
– Nem hiszem.
Leonora erős illatú virágokkal teli asztal és halálfejes
bőrkabátokkal zsúfolt állvány közül bukkant elő.
– Zaklat valaki, drágám? – kérdezte. Aztán felkiáltott: – Ó, ez
az a vad, puskás, erdei ember!
– Maga! – szólalt meg Sir George, és arca lila színt öltött.
Közben egyre gyűrögette és csavargatta Maud kabátujját. –
Mindenhonnan amerikaiak bukkannak elő. Mind benne vannak!
– Miben? – érdeklődött Leonora. – Háború van? Nemzetközi
incidens? Maud, megfenyegetett ez az ember?
Közelebb lépett Sir George-hoz, fölé tornyosult, és csak úgy
áradt belőle a méltatlankodás.
Maud, aki büszke volt rá, hogy stresszhelyzetben racionális
tud maradni, megpróbálta eldönteni, Sir George haragjától fél-e
jobban, vagy attól, hogy Leonora épp most, a lehető
legrosszabbkor jön rá, hogy eltitkolta előle a leveleket. Úgy
döntött, Sir George már úgyis vesztett ügy, Leonora viszont, ha
megsértődik, vagy úgy érzi, elárulta, borzasztó lehet. Ez azonban
nem segített neki abban, hogy kitalálja, mit mondjon. Leonora
hosszú, erős ujjaival megragadta Sir George inas csuklóját.
– Engedje el a barátnőmet, vagy hívom a rendőrséget!
– Nem magának van szüksége a rendőrökre, hanem nekem!
Birtokháborítók! Tolvajok! Ronda keselyűk!
– A hárpiákra gondol, csak nem elég művelt hozzá.
– Leonora, légy szíves!
– Várom a magyarázatot, Miss Bailey!
– Ne most és ne itt! Ó, kérem!
– Mit kellene elmagyaráznod, Maud?
– Semmi fontosat. Ó, Sir George, hát nem látja, hogy ez nem
a megfelelő alkalom?
– De látom. Vegye le rólam a kezét, maga közönséges
nőszemély, és menjen inneni Remélem, egyiküket sem látom
soha többé!
Sir George fürgén megfordult, átvágott a kisebbfajta tömegen,
amely összegyűlt körülöttük, és elsietett.
Leonora azt kérdezte:
– Mit kellene elmagyaráznod, Maud?
– Majd később elmondom.
– Az biztos! Egészen felcsigáztál.
Maud teljesen kiborult. Azt kívánta, bárcsak valahol máshol
lehetne, mindegy, hol, csak ne itt és most. Yorkshire-re gondolt,
a fehér fényre a Thomasine-ér barlangjában, a kénes színű
kövekre, és a Boggle Hole-ban látott megkövült lényekre.

Egy komor, fekete arcú nő, biztonsági őr, kezében kulcscsomóval

odaintett a sápadt Paolának.
– Telefon – mondta. – Az Ash-szerkesztőknek.
 Paola követte a kulcscsörgést, és a széles csípőre simuló zakót
a szőnyeggel bevont alagsori folyosón egy biztonsági ellenőrző
ponthoz, amelynek a telefonját – külön kegyként – az Ash-
művek dolgozói is használhatták, végszükség esetén.
– Paola Fonseca.
– Maga Randolph Henry Ash összegyűjtött műveinek
szerkesztője?
– A titkárnője vagyok.
– Azt mondták, hogy Blackadder professzorral kell beszélnem.
A nevem Byng. Ügyvéd vagyok. Egy ügyfelem nevében beszélek,
aki szeretné megtudni, mi lehet a… a piaci ára bizonyos…
bizonyos lehetséges kéziratoknak.
– Lehetséges kéziratoknak, Mr. Byng?
– Az ügyfelem nagyon bizonytalan. Biztos benne, hogy nem
tudok közvetlenül Blackadder professzorral beszélni?
– Megkeresem. De elég messze van. Legyen türelemmel!

Blackadder beszélt Mr. Bynggel. Sápadtan, rosszkedvűen tért

vissza az Ash-művekbe, felfokozott, ingerült izgatottság
állapotában.
– Valami bolond azt akarja, becsüljem meg Ash meg nem
határozott számú levelének az értékét, melyeket egy meg nem
határozott nőnek írt. Azt kérdeztem, mégis mennyi, öt vagy
tizenöt vagy húsz? Byng azt felelte, nem tudja, de azt az utasítást
kapta, hogy mondjon nagyjából ötvenet. Hosszú levelek, mondta,
nem fogorvosi időpont-egyeztetések és köszönőlevelek. Nem
hajlandó megnevezni az ügyfelét. Azt mondtam neki, látatlanban
nem tudok árat mondani valamire, ami talán roppant fontos.
Mindig is utáltam ezt a szót, maga nem, Paola? Látatlanban –
ennek így semmi értelme, egyszerűen azt kellene mondani: nem
látva, nem? Szóval ez a Mr. Byng azt mondta, úgy tudja, máris
van egy ajánlat, hat elég nagy számjegy formájában. Angol
ajánlat, kérdeztem, mire Byng azt válaszolta, nem, nem
feltétlenül. Az a rohadék Cropper járt ott, akárhol vannak is ezek
a levelek. Megkérdeztem, megtudhatom-e, honnan beszél, mire
ő azt mondja, Lincoln, Tuck Lane-i ügyvédi iroda. Aztán azt
mondtam, meg akarom nézni azokat a vackokat, de Byng szerint
az ügyfele ki nem állhatja, ha zavarják, és nagyon lobbanékony
természet. Na most mit szól ehhez? Az volt a benyomásom, ha
elég jó árat mondok, talán megengedik, hogy megnézzem. Akkor
viszont soha nem lesz elég pénzünk, hogy annyit fizessünk,
amennyire becsültem, főleg, ha az a seggfej Cropper is beszáll
a maga feneketlen csekk-könyvével. Mr. Byng ügyfele pedig
máris a pénz miatt aggódik, nem pedig a tudományos érték
miatt… Paola, én gyanítom, hogy ennek az egésznek valami köze
van Roland Michell furcsa viselkedéséhez. Meglátogatta azt a dr.
Baileyt Lincolnban. Miben sántikál vajon a mi Rolandunk? Hol
van egyáltalán? Na várjon csak, ha egyszer a szemem elé kerül…

– Roland?
– Nem. Ki az? Maud Bailey?
– Paola Fonseca vagyok. Egy kicsit sem hasonlít a hangom
Maud Baileyére. Val, beszélnem kell Rolanddal, sürgős.
– Nem csodálom, mostanában be sem jár a könyvtárba, itthon
ül és ír…
– Otthon van?
– Nektek mindig olyan sürgős dolgotok van, neked is, Maud
Baileynek is.
– Mi a csuda van Maud Baileyvel?
– Elég hangosan szuszog a telefonban.
– Val, otthon van Roland? A folyosón állok, nem tudom sokáig
tartani, tudod, milyenek ezek a hülye telefonok…
– Hívom.

– Roland, Paola vagyok. Nagy bajban vagy. Blackadder őrjöng.

Téged keres.
– Nem kereshetett olyan nagyon. Itthon vagyok. Írom
a cikkemet.
 – Nem érted. Figyelj… nem tudom, mond-e neked valamit ez
az egész. Blackaddert felhívta egy Byng nevű alak, és azt akarta,
hogy becsüljön meg egy körülbelül ötven levélből álló
gyűjteményt, Ash leveleit egy nőnek.
– Milyen nőnek?
– Azt nem mondta. Blackadder szerint tudja, csak nem akarja
elmondani. De azt hiszi, te is tudod. Azt hiszi, hogy készülsz
valamire a háta mögött. Azt mondta, hogy áruló vagy… Roland,
ott vagy?
– Igen. Gondolkozom. Paola, szörnyen kedves tőled, hogy
felhívtál. Nem tudom, miért csináltad, de rendes vagy.
– Utálom a felfordulást, csak azért.
– A felfordulást?
– Aha. Ha bejössz, ordítani fog. És ordítani, és megint ordítani.
Nekem meg megfájdul a gyomrom. Utálom, ha ordibálnak. Meg
különben is, kedvellek.
– Aranyos vagy. Én is utálom az ordítozást. Utálom Croppert,
utálom az Ash-műveket. Szeretném, ha valahol máshol lehetnék.
Bárcsak eltűnhetnék a föld színéről!
– Jó lenne egy ösztöndíj Aucklandben vagy Jerevánban.
– Inkább egy lyuk a földben. Mondd meg neki, hogy nem
tudod, hol vagyok. És köszönöm.
– Val is ingerültnek tűnik.
– Úgy látszik, ragályos. Ez az egyik oka annak, hogy utálom
az ordítozást. És nagyrészt az én hibám.
– Jön visszafelé a biztonsági őr. Mennem kell. Vigyázz
magadra!
– Mindent köszönök.

Roland elment otthonról. Teljesen tehetetlennek érezte magát,

kétségbeesett. Tisztában volt vele, hogy az ő helyzetében
bármely értelmes ember előre láthatta volna ezeket
a fejleményeket, de ettől nem érezte jobban magát, sőt inkább
még rosszabbul. Lélekben végig meg volt győződve róla, hogy
a levelek létezése az ő titka marad, amíg ő úgy nem dönt, hogy
beszél róluk, amíg ki nem deríti a történet végét, amíg… amíg rá
nem jön, hogy maga Randolph Ash mit szeretett volna. Val
megkérdezte tőle, hová megy, de ő nem válaszolt. Végigment
a Putney High Streeten, és egy szét nem vert telefonfülkét
keresett. Betért egy indiai kiskereskedésbe, telefonkártyát
vásárolt és váltott némi aprót. Átment a Putney-hídon,
Fulhambe, ahol talált egy kártyás telefont, amelyik biztosan
működött, mivel hosszú sor állt előtte. Roland várt. Ketten, egy
fekete férfi és egy fehér nő, addig beszéltek, amíg a kártyájukról
minden egység el nem fogyott. Egy másik fehér nő valami
bonyolult dolgot művelt a telefonnal és a kocsikulcsaival, majd
véget nem érő beszélgetést folytatott. Roland és a többi sorban
álló egymásra nézett, majd elkezdtek körözni a fülke körül, mint
a hiénák, előbb csak fenyegetően néztek a nőre, aztán hébe-hóba
tenyerükkel rácsaptak az üvegre. Amikor a nő végül kivonult,
nem nézve sem jobbra, sem balra, a Roland előtt állók udvarias
módon rövidre fogták. Egészen jól érezte magát a sorban. Senki
nem tudta, hol van.
Belépett a fülkébe, tárcsázott, felvették.
– Maud?
– Most éppen nem tudom adni. Hagy valami üzenetet?
– Nem. Nem érdekes. Telefonfülkében vagyok. Mikor jön
haza?
– Nem ment sehová. Csak fürdik.
– Elég sürgős a dolog. Sokan várnak a telefonra.
– Maud! Szóltam neki. Tartsa egy kicsit, amíg meglátom,
hogy… Maud!
Vajon mikor kezdenek el csapkodni az üvegen?
– Már jön is. Mit mondjak, ki keresi?
– Nem érdekes. Ha már úgyis jön.
Elképzelte Maudot vizesen, fehér törülközőbe csavarva. Ki ez
az amerikai nő? Biztosan Leonora. Vajon Maud mondott neki
valamit? Tud-e majd beszélni Leonora előtt?
 – Halló. Maud Bailey.
– Maud! Végre. Roland vagyok. Fülkéből telefonálok.
Katasztrófa történt…
– Igen, tudom. Beszélnünk kell. Leonora, ugye nem haragszol,
ha beviszem a telefont a hálószobámba? Ez bizalmas beszélgetés
– és szünet. Újra Maud: – Roland, itt van Mortimer Cropper.
– Egy ügyvéd felhívta Blackaddert.
– Sir George borzalmas jelenetet rendezett nekem Lincolnban.
Elektromos tolószékről kiáltozott. Pénzre van szüksége.
– Az ő ügyvédje lehetett. Nagyon haragszik?
– Őrjöng. Az sem sokat segített, amikor meglátta Leonorát.
– Elmondtad neki?
– Nem. De nem tudom tovább húzni, ki fogja találni. Minden
nappal egyre rosszabb.
– Rossz színben fogunk feltűnni előttük. Cropper, Blackadder
és Leonora előtt.
– Figyelj! Leonora… megtalálta a következő lépést. Christabel
elment Bretagne-ba a rokonaihoz. Volt ott egy unokatestvére,
aki verseket írt. Egy francia kutatónál vannak, ő írt Leonorának.
Ott lakott egy ideig. Lehet, hogy az öngyilkosság idején is. Senki
nem tudta, hol volt.
– Bárcsak rólam sem tudná senki, hol vagyok! Gyakorlatilag
elmenekültem otthonról, mert féltem, hogy Blackadder értem
küldet.
– Próbáltalak felhívni. Nem tudom, ő átadta-e az üzeneteket.
Nem úgy tűnt, mint aki át fogja adni. Azt sem tudom, mit is
akarunk, vagy akartunk csinálni. Hogy is remélhettük, hogy
eltitkolhatjuk C. és B. elől?
– És Leonora elől. De nem is akartuk… csak amíg mindent
kiderítünk, amit lehet. Mindössze egy kis időre van szükségünk.
Ez a mi küldetésünk.
– Én tudom. Csakhogy ők nem így fogják látni.
– Bárcsak el tudnék tűnni!
– Mindig ezt mondogatod. Én is. Leonorával együtt lakni már
magában is elég rossz, még Sir George és az összes többi nélkül
is…
– Tényleg? – Roland azt vette észre, hogy nem érdekli
az elképzelt Leonora, akit soha nem látott, helyette kéjesen
letekeri az elképzelt fehér törülközőt. Maud suttogva folytatta:
– Mindig az jár a fejemben, amit a pataknál mondtunk. Az üres
ágyakról.
– Nekem is. Meg a kövön csillogó fehér fényről. És
a napsugarakról Boggle Hole-ban.
– Ott legalább tudtuk, hogy hol vagyunk. El kellene tűnnünk.
Ahogy Christabel.
– Úgy érted, menjünk el Bretagne-ba?
– Nem pontosan. Habár… Végül is miért ne?
– Nekem nincs pénzem.
– De nekem van. Meg autóm is van. És jól tudok franciául.
– Én is.
– Nem fogják tudni, hová mentünk.
– Leonora sem?
– Ha hazudok neki, nem. Azt hiszi, van egy titkos szeretőm.
Romantikus lélek. Bár szörnyű csúnya hazugság, ha megszököm
a tőle szerzett információval, és elárulom.
– Leonora ismeri Croppert és Blackaddert?
– Személyesen nem. Azt sem tudja, te ki vagy. Még a nevedet
sem.
– Val elmondhatja.
– Elviszem innen. Elintézem, hogy meghívják valahová. Aztán
Val hiába telefonál, senki nem fogja felvenni.
– Maud, én nem vagyok jó konspirátor.
– Én sem.
– Nem merek hazamenni. Ha Blackadder… Ha Val…
– Muszáj! Haza kell menned, rendezz egy nagy veszekedést.
Aztán titokban hozd el az útleveledet meg minden papírodat, és
gyere el. Menj valamelyik kis szállodába Bloomsburyben!
– Túl közel van a BM-hoz.
 – Akkor a Victoria mellett. Én elintézem Leonorát, és
odamegyek. Ismerek egyet, ahol laktam párszor…
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Szél bőgött, Óceán vetett

Tajtékos szuroktömeget
Mellvédre, tornyot körbedúlt,
Hol szeretőjével Dahud
Zsaluk mögött selyem fehér
Ágyban hevert: hosszú az éj.
Utcán a nép futott le-föl
Kiáltva, vert ázott ököl
A vaspántos nehéz kapun,
S az néma marad, rá nem un.

Aki ölelte Dahudot,

Rontást neszel, s ocsúd legott
Habtestén, s női szív helyett
Füleli, a nép mily veszett
S mint bőg, azt túlordítva tán,
A feldühödött Óceán.

„Nézz ki” a hölgye inti így

„A tenger mint viselkedik,
Mit tervel fenéktől színig.”

„Hölgyem, üveghulláma zöld,

Szurok az ég, s minden öbölt
Beröpülnek a kis hajók,
Örvény aljába fulladok.”

„Akkor siess ölelni már,

Arcodra a csókom kijár,
Hevemtől észre sem veszed,
A nép milyen dühödt, veszett,
Sem a háborgó vizeket.”

Ez a parancs megbabonáz,
De hallszik hullámnyaldosás
Kapuküszöbnél, s a vitéz
Kiált: „Fel, hölgyem, itt a víz!”

„Hol lenne?” női nyelv pereg,

„Nincs baj, míg kinn a fergeteg.
Nézd meg, lépjél az ablakig,
A tenger mint ingerkedik,
Mit tervel fenéktől színig?”

„Hölgyem, az ár halottfehér,
Az égre tajték habja kél
Mint fátyol, hajóst nyelve el,
S hullámba fullad ezer”

„Gyere, pihenj karom között,

Bajukhoz nincs közöm-közöd.
Bűbájam legyőz vízözönt.”

De a vitéz riadna fel:

„Az Óceán jő, kelni kell!”

„Nézd meg, lépjél az ablakig,

A tenger mint emelkedik,
Mit tervel fenéktől színig?”

„Hölgyem, az ár korom, szurok,

Olajként fröcsköl, bugyborog,
Hág-hág állkapca millióm,
Ínyük csiklandja a torony,
 Az éj szellemszörnyére vall
Horgas, fehér tajték-agyar,
Hol egyetlen, hol számtalan,
S vele az égbolt fedve van,
Kihunyt a csillag, fut a víz,
Oda a város helye is,
Csúcs, toronyóra nem köszön,
A mindenség vad vízözön.
A lánc nem bírja, csikorog,
A torony sem soká konok,”
Indulatában kacag is:
„Fel, hölgyem, vagy megfojt a víz!”
CHRISTA BEL LA MOTTE: Is városa

A Prince of Britanny kabinjában ültek. Éjszaka volt. Hallották

a motorok egyenletes zúgását, és azon túl, körülölelve őket
a tenger hatalmas, nehéz mormolását. Halálosan fáradtak voltak
a túlzott izgalomtól. Egy ideig álltak a fedélzeten és nézték
Portsmouth villódzó, majd halványuló fényeit. Nem álltak
szorosan egymás mellett, nem is értek egymáshoz, bár
korábban, amikor Londonban találkoztak, annyira tele voltak
elfojtott érzésekkel, hogy összeölelkeztek. Most egymás mellett
ültek az alsó ágyon, és fogmosópohárból vízzel hígított,
vámmentes whiskyt ittak.
– Szerintem megbolondultunk – mondta Roland.
– Persze, teljesen őrültek vagyunk. És gonoszak is.
Szégyentelenül hazudtam Leonorának. Még rosszabbat is
csináltam: amikor nem nézett oda, elloptam Ariane Le Minier
címét. Ugyanolyan rossz ember vagyok, mint Cropper és
Blackadder. Minden tudós őrült egy kicsit. Mindenfajta
megszállottság veszélyes. A miénk pedig túlmegy minden
határon. De az a gyönyörűség, hogy tengeri levegőt szívhatok, és
a következő pár hétben nem kell Leonorával egy fedél alatt
laknom…
 Furcsa volt Maud Baileyt hallgatni, amint őrültségről és
gyönyörűségről beszél.
– Azt hiszem, én épp most veszítettem el mindent, amim
valaha is volt, vagy ami számított. Azt a kevéske munkámat
az Ash-művekben. Valt. Vele együtt az otthonomat, hiszen
az az ő otthona, ő fizeti a lakbért. Borzalmasan kellene éreznem
magam. Valószínűleg úgy is fogom. De pillanatnyilag csak azt
érzem, hogy… kitisztult a fejem… és egyedül vagyok. Érted? Ha
Londonban maradtam volna, és elbújok a vackomba, csak
ostobának érezném magam.
Nem értek egymáshoz. Baráti közelségben ültek, de nem értek
egymáshoz.
– Az a különös – mondta Maud –, hogy ha egymás iránt
rajonganánk ennyire, senki nem tartana őrültnek érte.
– Val úgy gondolja, ez a helyzet. Azt is mondta, egészségesebb,
mint a Randolph Ash iránti rajongásom.
– Leonora pedig azt hiszi, a szeretőm telefonált, én pedig
azonnal rohantam hozzá.
Roland arra gondolt, ez az egész józanság épp amiatt van, mert
nem úgy rajonganak egymásért.
– Ezek itt tiszta, keskeny, fehér ágyak – mondta aztán.
– Igen. Fent akarsz aludni, vagy lent?
– Nekem mindegy. És neked?
– Én fent szeretek – nevetett. – Leonora azt mondaná, Lilith
miatt.
– Miért Lilith miatt?
– Lilith nem volt hajlandó elfogadni az alárendelt pozíciót. Így
hát Ádám elküldte, és ő ott kóborolt az arábiai sivatagokban, és
a sivatagokon túli sötétségben. Ő Melusina szárazföldi
inkarnációja.
– Szerintem nem számít, ki van fenn és ki alul – felelte Roland
közömbös arccal, de tökéletesen tisztában volt vele, milyen
abszurd áthallásai vannak ennek a megjegyzésnek: nem csak
az ágyak kiválasztására vonatkozhat, hanem a mitológiára és
a szexuális szokásokra is. Boldog volt. Minden abszurd, minden
összefügg. Megnyitotta a zuhanyt.
– Akarsz zuhanyozni? Sós.
– Igen. Sós zuhany a tenger alatt. Ebben a kabinban a tenger
alatt vagyunk, ugye? Majd utánad.
A víz sziszegett, csípett, hűvösen simogatta a testét. Odakint
ugyanez a víz csapkodott sötéten, ebbe a vízbe hasított hajó
hatalmas teste, zajlik, rohan, siklik, kavarog a láthatatlan élet
odalent, riadt éneklő delfinek rajai, makrélák és tőkehalak
elsuhanó csapatai, medúzák előrehajtó ernyői, heringek
foszforeszkáló spermája, amit Michelet – aki szokás szerint
ezúttal is összetévesztette a nemeket és a funkciókat – a tej
tengerének, la mer de lait-nek nevezett. Roland békésen ült
az alsó ágyon, és Melville varázslatos mondatára gondolt,
amelyben a párnája alatt egész rajnyi valami… – mi is volt az? –
suhant át rajta a gondolat. Hallotta, amint a zuhany vízsugara
megtörik és csapdos Maud nem látható testén, amelyet finoman,
homályosan képzelt maga elé, mindenféle sürgetés vagy
pontosságra törekvés nélkül: fehér, mint a tej, forgolódik
a vízsugár alatt az egyre nagyobb gőzben. Amikor a lány
felmászott a létrán, látta vékony, fehér bokáját. Páfrányillatú
hintőpor és vizes haj illata lengte körül. Nagy megelégedéssel
töltötte el, hogy Maud ott van fölötte, nem láthatón és
elérhetetlenül, de ott van.
– Aludj jól – mondta a lány. – Jó éjszakát.
És ő azt felelte:
– Neked is.
De még sokáig nem tudott elaludni, tágra nyílt szemmel
bámult a sötétbe, kéjesen hallgatva feje fölül az apró
reccsenéseket, suhogásokat, sóhajokat és a mozgolódást.

Maud felhívta Ariane Le Miniers-t, aki épp nyaralni készült

Délre, de beleegyezett, hogy még előtte találkozzon velük. Békés,
napsütéses útjuk volt Nantes-ba. Meglepő stílusú étteremben
találkoztak: titokzatos és ragyogó századfordulós török
csempével burkolták a falakat és az oszlopokat, ékszerként
csillogtak a színes üvegablakok. Ariane Le Minier fiatal volt,
kedves és határozott, koromfekete haját tökéletes geometriai
alakzatba tűzve viselte a tarkóján. A két nő megkedvelte
egymást – mindketten szenvedélyesen precíz kutatók voltak.
A liminalitásról beszélgettek, Melusina szörnyalakjának
természetéről, amely Winnicott kifejezésével élve „átmeneti lét,
küszöblét”: ez egy elképzelt konstrukció, melynek során a nők
megszabadulnak a nemi azonosítástól. Roland nem sokat beszélt.
Ez volt élete első francia ebédje Franciaországban, és magával
sodorták az érzéki élvezetek: a tengeri ételek, a friss kenyér, és
a mártások, melyek behatóbb elemzést kívántak, de ellenálltak
minden elemzésnek.
Maudnak kényes, bonyolult feladat jutott. El kellett érnie,
hogy hozzáférjen Sabine de Kercoz papírjaihoz, de nem
mondhatta el, miért van szüksége rájuk, és nem magyarázhatta
el, mi köze van ennek a kérésnek ahhoz, hogy Leonora nem jött
vele. Kezdetben úgy tűnt, ezt még nehezebbé teszi az, hogy
Ariane hamarosan elutazik. A papírok el vannak zárva, és
nélküle nem nagyon lehet hozzájuk férni.
– Ha tudtam volna, hogy jönnek…
– Mi magunk sem tudtuk. Hirtelen derült ki, hogy el tudunk
utazni pár napra. Azt gondoltuk, végigutazunk Bretagne-on, és
megnézzük LaMotte családjának házát…
– Sajnos, azon nincs mit nézni. Az első világháborúban leégett.
De azért érdemes megnézni Finistère-t, az Audieme-öblöt –
amely alatt a hagyomány szerint Is városa fekszik –, no meg
a Baie de Trépassés-t, azaz a Halottak öblét…
– Talált még valamit LaMotte 1859 őszi látogatásáról?
– Á! Van egy meglepetésem. Azóta, hogy írtam Stern
professzornak, találtam még valamit. Találtam egy journal
intime-t, Sabine de Kercoz naplóját, amely LaMotte
látogatásának majdnem egész idejét lefedi. Azt hiszem, Sabine
George Sand-t utánozta ezzel a naplóval, és ezért franciául írt,
nem pedig breton nyelven, pedig ez nyilván természetesebb lett
volna számára.
– El sem tudom mondani, mennyire szeretném megnézni…
– Van még egy meglepetésem. Készítettem önnek egy
fénymásolatot. Hogy meg tudják mutatni Stern professzornak, és
mert annyira csodálom a Melusináról írt cikkeit. És hogy
kárpótoljam azért, hogy nem vagyok itthon, és az archívum
zárva van. A fénymásoló nagyszerű demokratikus találmány. És
nekünk meg kell osztanunk egymással, amit tudunk, nem igaz?
Hiszen az együttműködés az egyik alapvető feminista elv. Azt
hiszem, ez a napló nagyon meg fogja lepni. Remélem, ha
elolvasta, majd megbeszélhetjük, mit is jelent mindez. De nem
mondok többet. Az ember ne rontsa el a meglepetéseket.
Maud kissé zavartan hálálkodott. Nem tudott szabadulni
a gondolattól, mit fog szólni ehhez Leonora. De a kíváncsiság és
a tudásvágy erősebb volt.
Másnap átvágtak Bretagne-on, a világ végére, Finistère-be.
A paimpoli és brocéliande-i erdőkön át vezetett útjuk, majd
eljutottak Fouesnant csendes, zárt öbléhez. A le Cap Coz-nál
találtak egy szállodát, mely egyesítette észak zordságát valami
álmodozóbb, lágyabb és délibb vonással. Terasza mellett pálmafa
nőtt, ahonnan egy szinte mediterrán fenyőligetre, ahonnan finom
homokos partra és kékeszöld tengerre nyílt kilátás.
Az elkövetkező három napban ott olvasták el Sabine naplóját.
Hogy mit gondoltak, arról majd később beszámolunk. Íme, amit
olvastak:
Sabine Lucrèce Charlot t e de Kercoz
Journal Int ime.
Megkezdve a kernemet i majorságban

1 859 . OKTÓBER 1 3 .
E fehér lapok üressége félelem m el és v ágy akozással tölti el lelkem et.
Bárm it írhatok ide, am it óhajtok, de hát hogy an döntsem el, hol
kezdjem ? Ez az a köny v , am ely ben igaz íróv á fogok v álni, itt fogom
m egtanulni a m esterséget, és itt fogom feljegy ezni, bárm i érdekeset
tapasztalok v agy átélek. A jegy zettöm böt drága apám tól, Raoul de
Kercoztól kértem , aki ezeket a bekötött köny v eket használja
folklórról és tudom ány os m egfigy eléseiről írott jegy zetei szám ára.
Ezt az írást unokatestv érem , Christabel LaMotte költőnő tanácsára
kezdem el, akinek kijelentése nagy on erősen hatott rám . „Az író
csak akkor lesz igazi író, ha gy akorolja m esterségét, azáltal, hogy
foly tonosan használja a ny elv et, am int a nagy m űv ész is addig
kísérletezik az agy aggal v agy az olajfestékkel, am íg az any ag
m ásodik term észetév é v álik, és úgy tudja alakítani, ahogy an csak
akarja.” Azt is m ondta, am ikor elárultam neki nagy v ágy am at,
hogy író legy ek, és panaszkodtam , m ily kev és esem ény , szenv edély
v agy bárm i érdekes dolog történik az életem ben, am i a költészet
v agy a próza tém áját alkothatná, hogy a legfontosabb teendő
m indent leírni, am it csak m eg tudok figy elni az életem ben,
bárm ily en m egszokottnak v agy unalm asnak tűnhet is szám om ra.
Ennek a naponkénti jegy zetelésnek, m ondta, két előny e is lesz.
A stílusom at rugalm assá, m egfigy előképességem et pedig pontossá
teszi, így m ajd ha eljön az idő – m ert m inden életben eljön –, hogy
v alam i v alóban jelentős dolog tör rám – így m ondta, „tör rám ” –, le
tudom írni. És azt is m egm utatja nekem , hogy v alójában
önm agában sem m i nem unalm as, nincs oly an, am inek ne lenne
m eg a m aga sajátos, hozzá illő érdekessége. Nézd, m ondta,
az esőv erte kerteteket, a félelm etes tengerpartotokat egy idegen
szem év el, az én szem em m el, és látni fogod, hogy tele v annak
v arázslattal, és szom orú, de gy öny örűen v áltozatos színekkel.
Figy eld m eg a kony hában lév ő régi fazekakat és az egy szerű, erős
tálakat egy új Verm eer szem év el, aki harm óniát terem tene
körülöttük egy kis napfénny el és árny ékkal. Egy író ezt nem tudja
m egtenni, de gondolkozz el azon, m it is tud egy író – persze
feltételezv e, hogy m esterségének m inden csínját-bínját jól ism eri.
Most látom , hogy m ár egy oldalt írtam , és am i értékes benne,
az Christabel unokatestv érem szabály ai. Ez rendjén is v an így : e
pillanatban ő a legfontosabb em ber az életem ben, ráadásul ragy ogó
példakép, m ert ő nem csak elism ert és fontos író, hanem nő is, így
tehát rem ény sugár, v ezető m indanny iunk szám ára. Nem tudom
biztosan, m enny ire élv ezi ezt a szerepet, sőt attól tartok, nagy on
kev eset tudok arról, am it ő legbelül gondol és érez. Úgy bánik
v elem , a lehető leggy öngédebben, m intha a nev előnőm lenne, én
pedig kim erítő tanítv ány , aki tele v an lelkesedéssel, soha nem ül
ny ugodtan, és teljesen tudatlan az élet dolgait illetően.
Ha v alóban nev előnőre em lékeztet, akkor biztos v agy ok benne,
hogy oly an, m int a rom antikus Jane Ey re: kom oly külseje alatt
éppoly an erős, oly an szenv edély es és éles szem ű, m int ő.
Ez utóbbi két m ondatról egy kérdés jutott eszem be. Azért írom
ezt, hogy Christabel elolv assa, am oly an devoir-nak,
írásgy akorlatnak, v agy akár v alam i bizalm as lev élnek szánom ,
hogy am ikor v an ideje eltűnődni, v isszav onulni, elolv assa? Vagy
kizárólag m agam nak írom , azzal próbálkozv a, hogy teljesen őszinte
legy ek m agam m al, csupán az igazság kedv éért?
Tudom , hogy ő ez utóbbit jav asolná. Így hát el fogom zárni ezt
a kötetet – legalábbis kezdetben –, és oly an dolgokat fogok írni bele,
am ely ek csupán az én szem em nek szólnak, és a Legfelsőbb Lény nek
(apám istene, legalábbis akkor, am ikor éppen nem sokkal régebbi
istenekben hisz, például Lugban, Dagdában v agy Taranisban.
Christabel erősen, de különös, angol m ódon hisz Jézusban, am it én
nem tudok teljesen m egérteni, és az sem v ilágos szám om ra,
katolikus v agy protestáns-e.)
Tanulság. Az a m unka, am it egy etlen szem , saját m aga szám ára
ír az em ber, elv eszíti v italitásának egy részét, de en revanche
bizony os szabadságot ny er, és nagy m eglepetésem re felnőttes
jelleget. Elv eszíti azt a nőies és gy erm eki törekv ését, hogy elbűvölő
legy en.
Azzal kezdem ezt a m unkát, hogy leírom Kernem etet, oly annak,
am ily en m a, ebben az órában, négy órakor egy sötét, őszi, ködös
délutánon.
Egész röv id életem et – am ely et időnként nagy on hosszúnak és
esem ény telennek éreztem – ebben a házban töltöttem . Christabel
azt m ondta, m eglepte őt a ház szépsége és egy szerűsége. Nem , nem
azt fogom elm ondani, am it Christabel m ondott, hanem azt fogom
leírni, am it én m agam észrev eszek abban, am i m ár oly ism erős
szem em nek, hogy közönyös pillanataim ban alig látom , hogy ott
v an.
A m i házunk, m int itt a partv idéken a legtöbb ház, gránitkőből
rakott, hosszú, alacsony épület, és m agas, hegy es, oromzatos,
paláv al fedett tető v an rajta. Az udv ar, am ely ben áll, m agas fallal
v an körülv év e, nem csak azért, hogy be ne jöjjön v alam i, hanem
azért is, hogy csendes kis teret képezzen a nagy szélfúv ásban. Itt
m indent úgy építenek, hogy m egálljon az Atlanti-óceán v ad
szeleiben és v iharos esőiben. A pala gy akrabban csillog a v íztől,
m int nem . Ny áron is szeretem , am ikor a hőségben ragy og.
Ablakaink m ély ek, m agas ív űek, m int a tem plom ablakok.
Házunkban csak négy nagy szoba v an, kettő az em eleten és kettő
a földszinten, m indegy iknek két m ély ablaka v an két különböző
falon, hogy a nap m inden szakában legy en fény . A ház m ellett v an
egy kis torony is, tetején galam bdúc, az aljában pedig a kuty ák
hely e v an. De Cicka és apám kopója, Mirza a házban lakik v elünk.
A ház m ögött, az óceántól v édett hely en v an a kert, ahol
gy erm ekkorom ban játszottam . Am it akkor v égtelenül tágasnak
éreztem , m ára szűkös lett. A kertet is fal v eszi körül, száraz köv ekből
és nagy tengeri kav icsokból, am i, ahogy a parasztok m ondják,
„befogja” a szelet, és szám talan kis résév el és hasadékáv al m egtöri
erejét. Viharok idején, am ikor a szél abból az irány ból fúj, az egész
fal énekel, kődalt dúdol, m int a kav icsos part. Az egész v idék tele
v an a szél énekév el. Am ikor fújni kezd, az em berek határozottabban
m egv etik a lábukat, és hogy úgy m ondjam , egy ütt énekelnek v ele,
a férfiak elm ély ítik basszusukat, a nők hangja pedig a m agasba
szárny al.
(Ez nem is rossz fogalm azás. És m ost, hogy leírtam , tele v agy ok
v alam iféle esztétikai szeretettel honfitársaim és a m i szelünk iránt.
Ha költő lennék, m ost azzal foly tatnám , hogy v erset írnék m etsző
erejéről. Vagy ha regény író v olnék, azzal foly tathatnám , hogy
a józan igazság az, a szél m onoton éneke a hosszú téli napokon szinte
m egőrjíti az em bert, anny ira v ágy ik a csendre, m int a siv atagban
szom jazó utas. A zsoltárok azt dicsőítik, m ily en csodálatos a sziklák
hűv ös m enedéke a forró napon. Mi itt egy -két cseppny i száraz,
csillogó csendre szom jazunk.)
Ebben a pillanatban hárm an v agy unk a házban, csendben ülünk
három szobában, és írunk. Az unokatestv érem és én a két em eleti
szobát foglaljuk el – az öv é az a szoba, am ely ik any ám é v olt, és
apám soha nem akarta, hogy én használjam (de v alójában én
m agam sem ). Ezekből a fenti szobákból v égig lehet látni a m ezőkön,
a sziklák perem éig, egészen a tenger m ozgó felszínéig. Azaz ha rossz
az idő, akkor m ozog, hullám zik. Ha szép napunk v an, akkor csak
a fény látszik m ozogni. Tény leg így v an? Meg kell gy őződnöm róla.
Újabb érdekes kérdés.
Apám az egy ik földszinti szobát használja, am ely egy szerre
a hálószobája és a köny v tára. A szoba három falát köny v ek borítják,
és ő foly tonosan búsul a ny irkos tengeri lev egőnek a köny v ek
lapjaira és kötésére tett hatása m iatt. Kislány korom ban az v olt
az egy ik feladatom , hogy a bőrkötéseket kifény esítsem egy
v édőszerrel, am ely m éhv iaszból és nem tudom m ég m iből állt –
talán gum iarábikum ból? v agy terpentinből? –, és ő m aga találta
ki. Ezt csináltam hím zés hely ett. Meg tudok v arrni egy elszakadt
inget, ezt szükségszerűségből m egtanultam , és otthon v agy ok
az egy szerű fehérnem űv arrásban, de a többi, kifinom ultabb női
feladathoz nem értek. Én úgy idézem fel m agam ban a m éhv iasz
szagát, am int az elkény eztetett ifjú hölgy ek a rózsav íz v agy
az iboly aesszencia illatát. Rugany os és fény es lett tőle a kezem .
Azokban a napokban m i ketten többny ire abban az egy szobában
laktunk, jó nagy tűz m ellett, és kerám iaégető kem encénk is v olt.
Apám nak régi típusú breton szekrény -ágy a v an, am ely oly an,
m int egy doboz, külön lépcsője v an, és az ajtaján szellőzőrések
sorakoznak. Any ám ágy án nehéz bársony függöny ök v oltak,
am ely eket zsinórok és hím zés díszítettek. Két hónappal ezelőtt apám
m egkért, hogy ezeket tisztítsam ki, de nem m ondta el, m iért.
Az az őrült gondolat jutott eszem be, hogy férjhez akar adni, és
any ám szobáját nekem , a nászéjszakára akarja előkészíttetni.
Am ikor lev ettük a függöny öket, súly osak v oltak a portól, és Gode
nagy on beteg lett, m ire kiporolta őket az udv aron, m ert a tüdeje
m egtelt egy egész élet során (az én egész életem során) összegy űlt
pókhálóv al és piszokkal. És aztán, m iután kiporoltuk őket, nem
m aradt sem m i, a rárakódott piszokkéreggel egy ütt m aga az any ag
is eltűnt, hatalm as szakadások, ly ukak jelentek m eg m indenütt.
Akkor az apám azt m ondta: „Az unokatestv éred jön Angliából, és
v alahonnan új függöny öket kell beszerezni. Egy egész napot
utaztam Quim perlébe, és m egkérdeztem Mm e de Kerléont, aki adott
nekem egy elég jó állapotban lév ő v örös lenfüggöny t, és azt m ondta,
előreláthatólag nem lesz rá szüksége a jöv őben. Liliom ot és
v adrózsát hím eztek a szegély ére, és az unokatestv érem nek nagy on
tetszik.
Ezeket a bretagne-i szekrény -ágy akat, am ely ek fából készült
szobák a szobákon belül, azt m esélik, a farkasok elleni v édekezésül
találták ki. A v ilágnak ebben a részében m ég m indig v annak
farkasok a felföldeken és a m ocsárv idéken, v alam int Paim pol és
Brocéliande erdeiben is. Azt m ondják, régen a falv akban és
tany ákon ezek a v adállatok gy akran bem entek a házakba, és
elv itték a tűz m elletti bölcsőben alv ó kisdedeket. Így hát
a parasztok, hogy ny ugodtak lehessenek kicsiny eik felől, am íg
a földeken dolgoznak, bezárták őket az ily en szekrény -ágy akba, és
rájuk csukták az ajtót. Gode azt m ondja, ez a v édelem jó v olt a nem
v álogató disznók és az éhes ty úkok ellen is, am ely ek ki-be jártak
a házakba, és nem nézték, m it harapnak v agy csípnek le: szem et,
fület, v agy aprócska kezet.
Am ikor kicsi v oltam , Gode m egrém ített ezekkel a m esékkel. Éjjel-
nappal féltem a farkasoktól és a v érfarkasoktól is. Igaz, soha nem
láttam farkast, és abban sem v agy ok biztos, hallottam -e, ám bár
Gode hav as éjszakákon, am ikor valami üv öltött kint, gy akran
em elte fel a m utatóujját, és azt m ondta: „A farkasok közelednek.
Éhesek.” Apám szerint ezen a ködös földön a m ítosz, legenda és
v alóság közötti határv onal nem éles, nem oly an, m intha kőkapu
v álasztaná el ezt a v ilágot a m ásiktól, inkább oly an, m int egy sor
m ozgó fáty ol v agy lepel két szoba között. Jönnek a farkasok, és
v annak oly an em berek, akik éppoly gonoszak, m int a farkasok, és
v annak oly an boszorkány ok, akik azt hiszik, uralják ezeket
az erőket, és ott v an a parasztok hite a farkasokban, és abban, hogy
a szilárd ajtók m egv édik a gy erm eket ezektől a v eszély ektől.
Gy erm ekkorom ban a farkasoktól v aló félelm em nem sokkal v olt
nagy obb a bezártságtól v aló félelm em nél: a sötétben, abban
a dobozban, am ely néha a családi kripta egy ik polcát juttatta
eszem be, m áskor biztonságos m enedéket jelentett (am ikor azt
játszottam , hogy én v agy ok Sir Lancelot, az v olt a rem ete barlangja
– de ez m ég azelőtt v olt, hogy m egtanultam , én csak nő v agy ok, és
61
be kell érnem azzal, hogy Elaine aux Mains Blanches szerepét
játszom , aki sem m it nem tett, csak szenv edett, siránkozott és
m eghalt). Oly an sötét v olt abban az ágy ban, hogy sírtam a fény
után, hacsak nem v oltam nagy on beteg v agy szom orú, m ert
oly ankor összegöm böly ödtem , kis labdáv á, m int a sündisznó v agy
az alv ó herny ó, és oly m ozdulatlanul feküdtem , m int a halál, v agy
a születés előtti időszak, v agy az ősz és tav asz közötti idő
(a sündisznónak), v agy a csúszó-m ászó állapot és a repülés közötti
időszak (a herny ónak).
Most m etaforákat alkotok. Christabel azt m ondta, hogy
Arisztotelész szerint a jó m etafora a zseni igazi jele. Ez az írás sokat
fejlődött szigorúan szabály os kezdete óta, v isszafelé haladt az időben,
térben pedig befelé, az én életem kezdeteihez a szekrény -ágy ban,
am ely a szobában v olt, am ely az udv arházban v olt, és am ely
a v édelm ező falon belül v olt.
Sokat kell m ég tanulnom a m ondaniv alóm m egszerkesztéséről.
Am ikor apám ágy áról írtam , le akartam írni any ám ágy át is, am i
m eg is történt, és egy kis értekezést v agy kitérőt írni a szekrény -
ágy akról, a v alóság és képzelet közötti határv onalról, am i szintén
m egtörtént. De nem v oltam teljes m értékben sikeres: suta rések és
ugrások v annak a szöv eg foly am atában, m int am ikor túl nagy
ly ukak m aradnak a száraz kőfalban. De v alam it csináltam , és
m ily en érdekes ez az egész, ha úgy nézem , m int v alam i
m esterm unkát, am ely en lehet m ég jav ítani, v agy újra lehet
kezdeni, v agy ha túlságosan kezdetleges inasm unka, ki lehet
törölni.
Mi köv etkezik ezután? Az én történelm em . A családom
történelm e. Szerelm ek? Nekem nincs szerelm em , nem találkozom
senkiv el. Nem hogy nem szerettem bele senkibe, és nem utasítottam
v issza egy etlen ajánlatot sem , de nem is beszéltem soha senkiv el,
akire ily en szem pontból gondolhattam v olna. Apám , úgy látom , azt
gondolja, az egész m ajd m agától elrendeződik v alam ily en finom és
elkerülhetetlen foly am at során, „am ikor eljön a m egfelelő időpont”,
am i szerinte m ég m essze v an – én v iszont úgy hiszem , m ár
m ajdnem el is telt, m ajdnem elv eszett. Húszév es v agy ok. Erről nem
fogok írni. Nem tudok uralkodni a gondolataim on, és Christabel azt
m ondja, ennek a naplónak m entesnek kell lennie a „közönséges
lány ok közönséges érzéseit kifejező ism étlődő fecsegéstől és
eksztatikus sóhajtozásaitól”.

Am i v ilágos előttem , hogy leírtam a házat, részben, de nem írtam

az em berektől. Holnap az em bereket fogom lefesteni. „A tragikus
drám a lény ege nem a karakter, hanem az akció” – m ondta
Arisztotelész. Apám és unokatestv érem tegnap este v acsora közben
Arisztotelészről beszélgetett. Ritkán látom apám at ily en élénknek.
Én azonban úgy gondolom , a tragikus drám a lény ege éppen
az inakció, a tétlenség, legalábbis sok m odern nő esetében, de nem
m ertem előadni ezt a m ajdnem epigram m aszerű gondolatom at,
m iv el görögül v itáztak, am it Christabel az apjától tanult, de én
nem ism erem ezt a ny elv et. Am ikor a középkori hercegnőkre
gondolok, akik m aguk v ezették a birtokot a keresztes háborúk alatt,
v agy apátnőkre, akik hatalm as kolostorok életét irány ították, v agy
Szent Terézre, aki kislány ként elindult, hogy szem beszálljon
a gonoszsággal, ahogy George Sand Jacques-ja m ondja, úgy érzem ,
a m odern életben v alam iféle puhaság lett úrrá rajtunk. De
Balzacnál olv astam , hogy a férfiak újfajta elfoglaltságai
a v árosokban és az üzletben szép, de m ellékes fontosságú
játékszerekké v áltoztatta a nőket, akik csupa sely em ben és
parfüm ben csak a budoár elképzelt v ilágáv al és intrikáiv al
foglalkoznak. Én szeretnék igazi herny ósely m et látni, és szeretném
m egnézni, m ily en egy budoár atm oszférája – de nem lennék
m ásoktól függő, passzív lény sehol sem . Élni akarok, szeretni és írni.
Túl sok ez? Vagy ez a v allom ás is üres beszéd?

OKTÓBER 1 4 . CSÜTÖRTÖK
Azt m ondtam , hogy m a bem utatom a jellem eket. Úgy érzem , félek
attól, am i mot juste, apám bem utatása. Ő m indig itt v olt nekem , és
m indig ő v olt az, aki itt v olt nekem . Any ám nem az any ám , hanem
csak apám egy ik m eséje, am ely et gy erekkorom ban nem tudtam
m egkülönböztetni az igazságtól, bár m indig aggály osan
ragaszkodott hozzá, hogy az igazat m ondjam . Any ám délről
szárm azott, Albiban született.
– Hiány zott neki a nap – m ondogatta apám .
Világosan látom m agam előtt a halálos ágy át. Azt akarta, hogy
v igy enek be hozzá, m esélte apám , teljesen felizgatta m agát,
anny ira félt, hogy m i lesz v elem ezen a durv a földön, ha nem lesz
any ám , aki v igy ázzon rám . Csak sírt és sírt, m ég az életerejét is
elsírta, anny ira akarta látni a gy erm eket, és am ikor odav ittek
hozzá, felém fordította hófehér arcát, és m egny ugodott, m ondja
apám . Azt is m ondta, m egígérte any ám nak, hogy egy szerre apám
és any ám lesz, ám any ám azt felelte, jobb lenne, ha újra
m egnősülne, de ő azt m ondta nem , az sohasem történhet m eg, ő
azok közé az em berek közé tartozik, akik az életben csak egy szer
szeretnek. Megpróbált apám és any ám is lenni egy szerre, de
a szegény jó em bernek nincs sok érzéke a gy akorlatias dolgokhoz.
Nagy on gy öngéd és kedv es, nem ezzel v an a baj. Csakhogy nem tud
gy akorlati döntéseket hozni, m int ahogy egy nő tud. És nem tudja,
m itől félek. Vagy m ire v ágy om . De kicsi korom ban v égtelenül
gy öngéden v ett a karjába, arra jól em lékszem , m egcsókolt és
m egv igasztalt, és m eséket olv asott nekem .
Már látom , íróként az lesz az egy ik hibám , hogy hajlam os v agy ok
egy szerre m inden irány ba csapongani.
Azért félek az apám ról írni, m ert am i köztünk v an, azt
m indketten tudjuk, de soha nem beszélünk róla. Éjjelente hallom
a lélegzetét a házban, s ha szaggatottá v álna v agy m egállna,
azonnal észrev ennem . Azt hiszem , nagy táv olságból is tudnám , ha
v alam i rossz történne v ele. És ő is m egérezné, ha én v eszély be
kerülnék, v agy m egbetegednék, biztos v agy ok benne. Nagy on
elv ont em bernek tűnik, oly an, m int aki teljesen belem erült
a m unkájába, de v an hatodik érzéke, belső hallása, am iv el m eghall
engem . Am ikor egész kicsi v oltam , az íróasztalához kötött egy
hosszú v ászoncsíkkal; oly an v olt, m int egy kötél, és én elégedetten
rohangáltam ki-be az ő szobája és a nagy terem között. Van egy
köny v e, am ely nek a cím lapján egy régi kép Krisztust és
a Szentlelket ábrázolja, és a Szentlélek egy ily en lenv ászon kötéllel
szaladgál a házban; apám azt m ondja, ez a kép adta neki az ötletet.
Azóta elolv astam a Silas Marner-t, egy agglegény történetét, aki
ugy anígy köti a szöv őszékéhez a talált kisgy ereket. Apám haragját
és szeretetét oly annak érzem , m intha gy öngéden m egrángatná azt
a korlátozó v ászonkötelet, v alahány szor túl rebellis m ódon
gondolkodom , v agy túlságosan előrerohanok. Nem szeretném
m egpróbálni, hogy objektív leírást adjak róla. Úgy szeretem őt,
m int a lev egőt és a köv eket, a szélcsav arta alm afát a kertben és
m int a tenger hangját.
De Balzac m indig úgy írja le szereplőinek arcát, m intha holland
m esterek festették v olna. Érzékiséget kifejező, csigam ódra csav arodó
orr, kidudorodó hom lok, a szem fehérjében v örös hajszálerek
látszanak. Én nem tudom így leírni apám szem ét, haját, görny edt
testtartását. Ha az em ber túl közel em eli a köny v et a szem éhez
a gy erty aláng gy önge fény ében, elm osódnak a betűk, így v an ez
apám m al is. Az ő apjára, a philosophe-ra, a republikánusra m ég
em lékszem kicsi gy erm ekkorom ból. Acélszürke haját hosszúra
növ esztette, ahogy hajdan a breton nem esség, tarkóján tűzőfésűv el
rögzítette. Szép form ájú szakálla fehérebb v olt, m int a haja. Hosszú
szárú bőrkeszty űt v iselt, abban m ent látogatóba, esküv őkre v agy
tem etésekre. Az em berek Benoit-nak szólították, pedig ő v olt Baron
de Kercoz, és az apám at szintén keresztnev én, Raoulnak hív ják.
Kikérték a tanácsukat oly an ügy ekben, am ely hez nem v olt közük,
és am ely ekről sem m it nem is tudtak. Egy kicsit oly anok v agy unk,
m int a m éhek a kaptárban: nem m ennek jól a dolgok, ha őket nem
értesítik, v agy nem kérdezik m eg.

Am ikor Christabel m egérkezett, érzéseim zav arosak v oltak, m int

dagály kor a hullám ok: v annak, am ely ek m ég m indig jönnek, és
v annak, am ely ek m ár v isszahúzódnak. Nekem soha nem v olt igazi
bizalm as barátnőm v agy confidante-om , a dadám és a szolgálók túl
idősek és túlságosan tisztelettudók ahhoz, hogy betöltsék ez utóbbi
szerepet, bár nagy on szeretem őket, különösen Gode-ot. Így hát
izgatottan rem ény kedv e v ártam . Ugy anakkor m ég sosem kellett
sem apám on, sem az otthonom on m ás nőv el osztoznom , s így féltem ,
hogy talán nem fog tetszeni, féltem v alam i m egnev ezhetetlen
beav atkozástól v agy kritikától, v agy legalábbis kínos hely zetektől.
Talán m ég m indig érzem ezeket.
Hogy írjam le Christabelt? Most – m ár pontosan egy hónapja
v an nálunk – oly m ásnak látom őt, m int am ikor m egérkezett.
Először m egpróbálom újra felidézni azokat az első beny om ásokat. Ő
nem fogja olv asni ezt.
A v ihar szárny án érkezett. (Ez nem túl rom antikus? Mégsem
m utatja m eg eléggé a szél és v íz erejét, am ely et a házunk
elszenv edett azon a szörny ű héten. Ha az em ber m egpróbált
kiny itni egy ablaktáblát, v agy ki akart lépni az ajtón, úgy találta
szem be m agát az időjárással, m int egy engesztelhetetlen
szörny eteggel, am ely nek az a célja, hogy őt legy őzze és összetörje.)
Am ikor Christabel m egérkezett az udv arunkba, m ár sötét v olt.
A köv ezett úton a kocsi kerekei hangosan zörögtek. Még bent
az udv arban is kis, billegő lökésekkel haladt előre. A lov ak leszegték
fejüket, párolgó szőrüket sár és fehér só borította. Apám kirohant,
62
kezében a roquelaure-ral és egy pony v áv al. A szél m ajdnem
kitépte kezéből a kocsi ajtaját. Kiny itotta, Yann letette a lépcsőt, és
egy szürke kísértet lépett ki a félhom ály ba, hatalm as, ném a, szőrös
állat; v ilágos foltként jelent m eg a sötétben. És a hatalm as állat
m ögött kilépett a kocsiból egy nagy on kicsi nő csukly ás
köpöny egben, kezében egy haszontalan eserny őv el, csupa feketében.
Am ikor leért a lépcsőn, m egbotlott, apám karjába zuhant. Azt
m ondta breton ny elv en: „Menedék.” Apám átkarolta, m egcsókolta
v izes arcát – Christabel lehuny ta a szem ét –, és azt m ondta:
– Itt otthonra lelsz, am eddig csak óhajtod.
Én az ajtóban álltam , m inden erőm m el tartottam a széllel
szem ben, szokny ám on hatalm as v ízfoltok terjengtek. A nagy kuty a
rem egv e odatolakodott hozzám , nedv es szőrév el m ég jobban
összesározott. Apám bev itte Christabelt, elm ent m ellettem , és saját
nagy karosszékébe tette le, ahol ő félig ájultan feküdt. Odaléptem
hozzá, és azt m ondtam , én v agy ok az unokatestv ére, Sabine, és isten
hozta – de talán nem is látott. Később apám és Yann feltám ogatták
a lépcsőn, és m ásnap estig, v acsoráig nem is láttuk.

Nem m ondhatom , hogy kezdetben nagy on kedv eltem v olna. Ez

azért v an, legalábbis részben, m ert ő, úgy tűnt, nem kedv el engem .
Azt hiszem , én elég könny en adom a szeretetem et – boldogan
átadnám m agam bárkinek, aki egy kis m elegséget, em beri jóságot
m utatna felém . De m íg Christabel unokatestv érem m ajdnem
rajongó szeretet m utatott az apám iránt, úgy tűnt, rám egy kicsit –
hogy is m ondjam ? –, egy kicsit hűv ösen tekint. Am ikor először
lejött v acsorához, sötét, kockás gy apjúruhát v iselt, hozzá nagy ,
rojtos kendőt, nagy on szép sötétzöldet, fekete szegély űt. Nem
elegáns, de gondosan rendezett a külseje, és odafigy el
az öltözködésére, a ny akán sely em szalagon gagátból faragott kereszt
függ, és elegáns kis zöld cipőt hord. Csipke főkötő v an a fején. Nem
tudom , hány év es lehet. Talán harm incöt. Haja különös színű,
ezüstösen szőke, m int a kifehérített arany , m ajdnem fém esen
csillogó, kicsit oly an, m int a téli v aj, am ely et nap nélküli szénáv al
etetett tehén tejéből készítünk. Füle fölött kis csigákba csav arv a
v iseli – nem áll jól neki.

Arca kicsi, fehér és hegy es. Még soha senkit nem láttam , akinek
ily en fehér bőre lett v olna, főleg azon az első estén (m ost sem sokkal
jobb). Még az orrcim páinak a belső oldala, m ég keskeny kis ajka is
fehér v olt, v agy halv ány an elefántcsontszínű. Szem e különös
halv ány zöld, szem pilláit m indig lesüti. Száját többny ire
összeszorítja – ajka am úgy is v ékony így am ikor kiny itja, az em bert
m eglepi nagy , nagy on szabály os fogainak m érete és szem m el
látható ereje, m ely eknek színe egy értelm ű elefántcsont.
Főtt ty úkhúst ettünk – apám azt az utasítást adta, hogy a sűrű
húslev est tegy ék félre Christabelnek, hogy v isszaszerezze az erejét.
Az asztal körül ettünk a nagy terem ben. Apám és én m áskor
általában csak sajtot, keny eret és tejet v acsorázunk az ő szobájában,
a tűz m ellett ülv e. Apám Isidore LaMotte-ról m esélt nekünk, és
nagy szerű m ese- és legendagy űjtem ény éről. Aztán azt m ondta
unokatestv érem nek, úgy tudja, ő is író.
– A hírnév – m ondta – nagy on lassan utazik Nagy -Britanniából
Finistère-be. Meg kell bocsátania nekünk, hogy nem sok m odern
köny v et olv asunk.
– Verseket írok – m ondta Christabel, és összeráncolta
a hom lokát, asztalkendőjét pedig a szájához em elte. – Szorgalm asan
dolgozom , és rem élem , jól. Nem hiszem , hogy oly an hírnev em
lenne, am ely eljutott v olna idáig.
– Christabel kuzin, én nagy on v ágy om író lenni. Mindig is ezt
akartam …
Mire ő azt felelte, angolul:
– Sok az, kit v ágy a hajt… ám kinek sikerül? Talán senkinek. –
Majd franciául foly tatta: – Nem jav asolnám , nem ez az út v ezet
a boldog élethez.
– Még sosem gondoltam erre így – m ondtam kissé m egbántv a.
Apám közbeszólt:
– Sabine, m int te m agad is, különös v ilágban nőtt fel, ahol
a pergam enbőr és a papír épp oly an m indennapi és létfontosságú
dolog, m int a keny ér és a sajt.
– Ha jó tündér lennék – m ondta Christabel –, szép arcot
kív ánnék neki – am it m eg is kapott –, és azt a képességet, hogy
öröm ét lelje a m indennapokban.
 – Azt akarod, hogy Márta legy ek, és ne Mária! – kiáltottam fel
kissé hev esen.
– Nem ezt m ondtam . Ez a szem beállítás ham is. A test és a lélek
nem v álasztható el egy m ástól – m egint ajkához em elte kendőjét, és
kom oran nézett, m intha v alam i bántót m ondtam v olna. – Én ne
tudnám ? – m ondta. – Én ne tudnám ?
Nem sokkal ezután elnézésünket kérte, és felm ent
a hálószobájába, ahol Gode m egrakta a tüzet.

VASÁRNAP
Az írás öröm ei sokfélék. A töprengés ny elv ének is m egv an a m aga
öröm e, és a történetm esélésnek is, de egészen m ásféle. Most annak
leírása köv etkezik, hogy an ny ertem el v égül, bizony os fokig,
unokatestv érem bizalm át.
A v ihar szüntelenül zúgott m ég három v agy négy napig. Az után
az első v acsora után nem jött le többé, a szobájában m aradt,
a gránitkőbe v ájt ív es ablak m ély alkóv jában üldögélt, és kibám ult
arra a kev ésre, am it láthatott: a v iharv erte kertre, a kőfalra,
am ely elm erült a sűrű ködben, am ely ben szintén v oltak kerek
alakzatok, m intha ködkav icsok lettek v olna. Gode azt m ondta, túl
kev eset eszik, anny it, m int egy beteg kism adár.
Be-bem entem a szobájába, v alahány szor m ertem , anélkül, hogy
tolakodódnak tűntem v olna, hogy m egnézzem , nincs-e szüksége
v alam ire a kény elm éhez. Megpróbáltam rábeszélni, egy en egy
szelet ny elv halfilét, v agy egy kis m arhahúspástétom ot, am ely et
borral készítettünk, de alig egy -két kanálny it ev ett. Néha, am ikor
egy -két óra m úlv a v isszam entem , el sem m ozdult korábbi
hely zetéből, és én úgy éreztem , hogy illetlenül korán jöttem be újra,
v agy hogy szám ára az idő nem úgy létezik, ahogy nekem .
Egy szer azt m ondta:
– Tudom , hogy nagy gondot okozok neked, m a cousine. Hálátlan
v agy ok, beteg és szűkkeblű. Hagy j csak engem itt üldögélni, és
foglalkozz m ás dolgokkal!
– Azt szeretném , ha kellem esen és boldogan élnél nálunk.
Azt felelte:
– Az Úr nem áldott m eg azzal a képességgel, hogy kellem esen
érezzem m agam .

Rosszulesett nekem , hogy bár m ajdnem tízév es korom óta én

v ezettem ezt a háztartást, unokatestv érem m inden gy akorlati
dologban apám hoz fordult, és neki köszönte m eg az előrelátó
gondoskodást és v endégszeretetet, am ire ő szinte képtelen lett v olna,
bárm ily en jóindulatú is.
A nagy kuty a sem v olt hajlandó enni. Orrát az ajtó felé fordítv a,
elny úlv a feküdt gazdája szobájában a földön, és csak naponta
kétszer kelt fel, hogy kiengedjük. Neki is hoztam falatokat, de
v isszautasította. Christabel nézte, am int beszélni igy ekszem hozzá,
de nem próbált bátorítani. Én kitartottam . Egy nap azt m ondta:
– Nem fog v álaszolni. Nagy on haragszik rám , am iért elhoztam
otthonról, ahol boldog v olt, és kitettem a rosszullétnek és
rettegésnek azon a hajón. Joga v an haragudni rám , de nem
tudtam , hogy a kuty ák ily en haragtartók tudnak lenni. Azt szokták
m ondani róluk, hogy ostoba m ódon m egbocsátok, szinte
keresztény iek azokkal a lény ekkel, akik úgy tesznek, m intha
„birtokolnák” őket. Most v iszont úgy látom , m eg akar halni, hogy
bosszút álljon rajtam , am iért elköltöztünk.
– Ó, dehogy ! Köny örtelen dolog ily et m ondani. A kuty a nem
bosszúálló, csak boldogtalan.
– Én v agy ok bosszúálló. Szerencsétlenséget hoztam m agam ra és
m ásokra is. És a jó Cickára is, aki pedig soha senkinek nem ártott.
Mire én m ondtam :
– Ha lejön, m ajd kiv iszem a kertbe.
– Attól félek, nem fog kim enni v eled.
– És ha m égis?
– Akkor türelm ed és kedv ességed elny eri jutalm át az én jó
kuty ám nál, ha én m ár nem . Nem régiben otthagy tam egy időre, és
am íg haza nem jöttem , nem v olt hajlandó enni.
Én azonban nem adtam fel, és a kuty a apránként egy re jobb
kedv v el jött ki v elem , körbefutotta az udv art, az istállókat, a kertet,
m egtalálta a hely ét az előszobában, odahagy ta gazdája ajtaját, és
orrát hozzám dörgölv e üdv özölt. Egy nap m egev ett két tány ér
húslev est, am it Christabel v isszautasított, és öröm m el csóv álta
bozontos farkát. Am ikor Christabel m eglátta, élesen azt m ondta:
– Úgy látom , az ő kizárólagos hűségév el kapcsolatban is
tév edtem . Jobban tettem v olna, ha ott hagy om , ahol v olt. Szegény
Cicka kuty a szám ára Brocéliande összes v arázslatos tisztása sem ér
fel egy kiadós, Richm ond parkbeli futkározással. És talán v igaszt
ny újthatott v olna…
Itt elhallgatott. Én úgy tettem , m intha nem v ettem v olna észre,
m iv el szem látom ást lehangolt v olt, és nem akart m egny ílni
előttem . Azt m ondtam :
– Ha eljön a jó idő, te és én elv ihetjük sétálni Brocéliande-ba.
Kirándulhatunk Pointe du Raz v adonjába, és a Baie des Trépassés-
hez.
– Ha eljön a jó idő, ki tudja, hol leszünk.
– Addigra el akarsz m enni tőlünk?
– Hov á m ehetnék?
Ez nem v olt v álasz, am int azt m indketten jól tudtuk.

PÉNTEK
Gode azt m ondta:
– Tíz nap m úlv a m eg fog erősödni.
 – Adtál neki a gy ógy füv eidből, Gode? – kérdeztem , m ert Gode
boszorkány , ezt m indanny ian tudjuk.
– Kínáltam neki – v álaszolta –, de nem kérte.
– Majd m egm ondom neki, hogy a te főzeteid m indenkinek csak
jót tesznek.
– Már nem kell neki – m ondta Gode. – Szerdához egy hétre
jobban lesz.
Én nev etv e elm eséltem ezt Christabelnek, de ő nem felelt
sem m it, m ajd később m egkérdezte, m it tud Gode v arázslattal
gy ógy ítani. Én m ondtam , hogy furunkulust, kólikát, m eddőséget,
női fájdalm akat, köhögést és v életlen m érgezést. Hely re tudja tenni
a kificam odott v égtagot, szüléseknél bábáskodik, kiteríti a holtakat,
és feléleszti a v ízbefúltakat. Mi errefelé m ind m egtanuljuk ezeket.
Christabel azt kérdezte:
– És sosem öli m eg, akit gy ógy ít?
– Nem , am enny ire én tudom , nagy on v igy áz, és nagy on okos,
v agy szerencséje v an. Én az életem et is rábíznám Gode-ra.
Christabel azt m ondta:
– A saját életedet – az v alóban nagy bizalom .
– Vagy bárki m ásét – feleltem . Megijeszt. Értettem , m it akart
m ondani, és félni kezdtem tőle.

Am int Gode m egjósolta, Christabel m egerősödött, és am ikor

nov em ber elején v olt három -négy tiszta napunk, am i néha
előfordul ezen a szeszély esen v áltozékony partv idéken, elv ittem őt
m eg Cickát a kocsin, hogy m egnézzék a tengert a fouesnant-i
öbölben. Azt gondoltam , talán jár egy et v elem a part m entén, v agy
felm ászik a sziklákra, ügy et sem v etv e a hideg szélre. De ő csak
m egállt a v íz szélén, cipője belesüppedt a v izes hom okba, kezét
bedugta kabátja ujjába, hogy m elegen tartsa, és hallgatta
a hullám okat és a sirály okat, csendben, m ozdulatlanul. Am ikor
odam entem hozzá, szem e le v olt huny v a, és m inden hullám nál
összev onta kissé a szem öldökét. Az a hóbortos ötletem tám adt, hogy
a hullám ok hangja a kopony áját csapkodja, m int m eganny i ütés, és
hogy alig bírja elviselni ezt a hangot, ki tudja, m iért. Magára
hagy tam – m ég sosem láttam senkit, aki enny ire azt a beny om ást
kelti m ásokban, hogy a barátság norm ális jeleit sértő tolakodásként
fogadja.

KEDD
Még m indig feltett szándékom , hogy beszélgessek v ele az írásról.
Vártam , am íg egy nap kipihentnek és barátságosnak láttam .
Felajánlotta, hogy segít nekem bestoppolni a lepedőket, am it sokkal
szebben csinál, m int én; tény leg ügy esen v arr. Akkor azt m ondtam :
– Christabel kuzin, én v alóban nagy on szeretnék író lenni.
– Ha ez igaz, és ha tehetséged v an hozzá, akkor bárm it m ondok is,
nem fog v áltoztatni az eredm ény en.
– Tudod, hogy ez nem lehet igaz. Ez szentim entális gondolat,
bocsáss m eg. Sok m inden akadály ozhat benne. A m agány .
Az egy üttérzés hiány a. A m agam ban v aló hit hiány a. A te
m egv etésed.
– Az én m egv etésem ?
– Már előre ítélkezel fölöttem , ostoba kislány nak látsz, aki nem
tudja, m it akar. A saját elképzelésedet látod, nem pedig engem .
– És te eltökélted, hogy nem hagy sz m eg engem ebben
a tév edésem ben. A regény íróknak legalább az egy ik adottsága
m egv an benned, Sabine: m akacsul ragaszkodsz a felületes illúziók
lerom bolásához. És ezt szív ély esen és jó hum orral teszed.
Megértettem a kritikát. Nos, akkor m eséld el, m it írsz. Mert
felteszem , hogy írsz. Ez egy oly an hiv atás, am ely ben a v ágy
cselekv és nélkül ártalm as ábrándkép csupán.
– Azt írom , am it tudok. Nem azt, am it szeretnék írni, hanem
am it tudok. Szeretném leírni egy nő érzéseinek történetét. Egy
m odern nőét. De hát m it tudhatok én arról ezek m ögött
a gránitfalak m ögött, m ely ek félúton v annak Merlin tüskés börtöne
és a racionalizm us kora között? Így hát arról írok, am it a legjobban
ism erek: furcsa és fantasztikus dolgokról, apám m eséiről. Megírtam
például Is v árosának legendáját.
Azt m ondta, öröm m el elolv asná az Is-történetem et. Azt is
m ondta, hogy ő is írt egy költem ény t angolul ugy anerről a tém áról.
Mondtam , hogy tudok egy kicsit angolul, de nem sokat, és örülnék,
ha tanítana.
– Term észetesen m egpróbálom – m ondta. – Nem v agy ok jó
tanár, nincs elég türelm em hozzá. De m egpróbálom .
Azután azt m ondta:
– Am ióta idejöttem , nem próbáltam sem m it írni, m ert nem
tudom , m ily en ny elv en gondolkozzam . Oly an v agy ok, m int tündér
Melusina, v agy a szirének és a sellők: félig angol, félig francia, és
m indezek m ögött m ég ott v an a breton és a kelta ny elv is. Minden
v áltoztatja az alakját, beleértv e az én gondolataim at is. Az én
v ágy am , hogy író legy ek, az apám tól szárm azott, aki nagy on
hasonlított a te apádra. De a ny elv , am ely en írok – szó szerint
az anyanyelvem –, az nem az ő ny elv e, hanem az any ám é. Any ám
pedig nem m űv elt asszony , az ő ny elv e a háztartási feljegy zések és
a női div at ny elv e. Az angol oly an ny elv , am ely tele v an kis
akadály okkal, szilárd szabály okkal és rafinált szócsav arással,
egy m ással össze nem függő tény ekkel és észrev ételekkel. Az az első
ny elv , am it m egtanultam . Apám azt m ondta, m inden em beri
lény nek szüksége v an anyanyelvre. Ezért v isszafogta m agát, és kicsi
korom ban csak angolul beszélt v elem , angol m eséket olv asott, angol
dalokat énekelt. Később tőle tanultam franciául és breton ny elv en.
Ez v olt az első bizalm as v allom ás, am it elm ondott nekem , és ez
az író v allom ása v olt. Akkor nem azon gondolkoztam , am it
a ny elv ről m ondott. Sokkal inkább szöget ütött a fejem be, hogy
az édesany ja él, hiszen azt m ondta: „nem m űv elt asszony ”. Nagy
bajban v an, anny i biztos, m égsem az any jához fordult segítségért,
hanem hozzánk – azaz apám hoz, hiszen én bizony ára nem
szám ítottam ebben a döntésében.

SZOMBAT
Elolv asta a Gradlon király ról, Dahud hercegnőről, a Morv ak nev ű
lóról és Óceánról szóló történetem et. Október 1 4 -én este v itte el, és
két nap m úlv a hozta v issza. Bejött a szobám ba, és gorom ba m ódon,
furcsa kis m osolly al a kezem be ny om ta. Azt m ondta:
– Itt a m eséd. Nem akartam beleírni, de bátorkodtam írni
néhány m egjegy zést egy külön lapra.

Hogy an írjam le, m ily en boldoggá tett, hogy kom oly an v ett?
Am ikor átv ette tőlem a m esét, láttam az arcán, hogy
szentim entális szócséplésre és rózsaszín sóhajokra szám ít. Tudtam ,
hogy a m esém nem ily en, de az ő bizony ossága legy őzte az eny ém et.
Tudtam , hogy biztosan talál benne v alam iféle hibát. De azt is
tudtam , hogy am it írtam , az meg van írva, m egv an a m aga raison
d’etre-je. Így hát lelkem egy ik felév el elkerülhetetlen m egv etését
v ártam , a m ásik felév el azonban tudtam , hogy nem kellene így
lennie.
Kiv ettem a kezéből a papírt. Átfutottam a jegy zeteket.
Gy akorlatias, intelligens m egjegy zések v oltak, és elism erte, am it
csináltam .
Az v olt az elképzelésem , hogy a v ad Dahudot
megszemélyesítésként m utatom be, m intha m aga lenne
a szabadságra, autonóm iára v aló v ágy akozásunk, a m i saját
szenv edély ünk, am i csak a nőkben v an m eg, és am itől a férfiak
félnek. Dahud a v arázslónő, akibe Ocean szerelm es, és akinek
túlzásai m iatt Is v árosát ellepi a tenger (Ocean habjai), és elsülly ed.
Apám egy ik m itológiai értekezéséhez azt írta a szerkesztő: „Az Is
v árosáról szóló legendából kiérződik, szélroham ként süv ít v égig
rajta a rettegés az ősi pogány kultúszoktól és a nőkben elszabaduló
szenv edély től. És ehhez a két rettegéshez egy harm adik járul,
az Óceántól v aló félelem , am ely ebben a drám ában a nem ezis, a sors
szerepét játssza. Pogány ság, nők és az óceán – az em bernek ez
a három v ágy a és ez a három nagy rettegése kev eredik ebben
a különös legendában, és v égül v iharos, szörny ű v éghez v ezet.”
Másrészt apám azt m ondja, hogy a Dahud v agy Dahut név
az ősidőkben azt jelentette: a jó boszorkány . Azt m ondja, biztosan
pogány papnő v olt, ahhoz hasonló, am ely ik egy izlandi sagában
v an, v agy az Ile de Sein druidáinak szűz papnője. Azt is m ondja,
hogy Is talán egy m ásik v ilág csökev ény es em léke, ahol a nők erősek
v oltak, egy oly an v ilág, a harcosok és a papok eljöv etele előtt, m int
Av alon édenkertje, a lebegő szigetek v agy a kelta Síd, azaz a holtak
országa.
Miért lenne a nők v ágy a és érzékisége ily rém isztő? Ki ez az író,
aki azt állítja, hogy a férfiak ettől félnek, am in azt érti, az egész
em beri faj ettől fél? Miatta lesz belőlünk boszorkány , szám kiv etett,
sorcières, szörny eteg…
Idem ásolom Christabel néhány m ondatát, am ely ek különösen
nagy öröm et szereztek nekem . Ha teljesen őszinte akarnék lenni,
a kritikákat is le kellene írnom , am ely ekben m egm utatja, m i v olt
közhely es, túldíszített v agy suta – de ezeket m ély en a fejem be
v éstem .

Christabel LaMotte néhány m egjegy zése Sabine de Kercoz Dahud La

Bonne Sorcières cím ű m űv éhez.
„Akár ösztönösen, akár intelligenciád által, m egtaláltad azt
az írásm ódot, am ely nem allegória, de m ég nem is faux-naif, álnaiv ,
hogy jelentést és saját univ erzális form át adj ennek a szörny űséges
m esének. A te Dahud hercegnőd egy szerre egy edi em beri lény és
szim bolikus igazság. Más írók m ás igazságokat láthatnak ebben
a m esében (én is m ást látok). De a te írásod nem zár ki m ás
értelm ezést.
Minden régi történet, kedv es kuzin, elv iseli, ha újra és újra
elm ondják, m ás-m ás m ódon. Csak arra v an szükség, hogy életben
tartsuk, hogy kifény esítsük a m ese egy szerű, tiszta kereteit,
am ely eknek muszáj m eglenniük: ebben az esetben a haragos Ocean,
a ló szörny ű ugrása és Dahud kizuhanása a ny eregből, a v áros
elny elése stb. És az is kell, hogy az író v alam it önm agából is
hozzátegy en, am i ezeket a dolgokat újnak m utatja, m intha először
látnánk, de anélkül, hogy m agánjellegű, szem ély es célokat akarna
elérni v ele. Ez neked jól sikerült.”

PÉNTEK
Ezután jobban m entek a dolgok. Nem tudok m indent felidézni, pedig
ez az időszak m ár nincs m essze a jelentől. Elm ondtam
unokatestv érem nek, m ily en nagy m egkönny ebbülés v olt
szám om ra, hogy elolv asta m unkám at, és hogy tudom , v alaki
értékeli, am it alkottam . Azt m ondta, ez ritka élm ény m inden író
életében, és az em ber jobban teszi, ha nem v árja, és nem szám ít rá.
Megkérdeztem , neki v olt-e jó olv asója, m ire kissé összeráncolta
a hom lokát, m ajd élénken azt felelte:
– Kettő. Am i több, m int am enny it az em ber rem élhet. Az egy ik
nagy on elnéző v olt, de intelligens szív ű. A m ásik egy költő – egy
nálam jobb költő… – és elhallgatott.
Nem v olt haragos, de nem szólt többet.
Azt hiszem , m indenkiv el előfordulhat, hogy tudja, rosszul
értékelték, am it elért. Ha m unkáját értékesnek ítélték, hangnem e,
ny elv e és szem pontjai is átható v áltozáson m ehetnek át. De
mennyivel inkább m egtörténhet ez a nők esetében, akikről, am int
Christabel m ondja, általánosan azt gondolják, hogy nem tudnak
írni, és nem is v alószínű, hogy írással próbálkozzanak. Ha v iszont
sikerrel járnak, és elérnek v alam it, akkor furcsa alakoknak,
szörny etegeknek titulálják őket.

OKTÓBER 2 8.
Christabel oly an, m int a breton időjárás. Am ikor m osoly og, és éles
eszű, okos tréfákat m ond, az em ber el sem tudja képzelni m ásnak –
ahogy errefelé a part képes m osoly ogni a napfény ben, és a Beg-Meil
v édett öblöcskéiben kerek feny őket, sőt m ég egy pálm afát is
felnev el, am i a naposabb délre em lékeztet, ahol m ég sosem jártam .
A lev egő pedig lágy és finom tud lenni, úgy hogy az em ber, m int
a paraszt Aesopus m eséjében, lev eszi nehéz kabátját, akárha
a páncélját v enné le.
Valóban sokkal jobban v an, ahogy Gode előre m egm ondta. Ő és
Cicka hosszú sétákat tesznek kettesben, és v elem is, am ikor elhív ,
v agy am ikor ő elfogadja az én m eghív ásom at. Ahhoz is ragaszkodik,
hogy részt v egy en a ház m indennapi életében, és így a kony hában
v agy v arrogatás közben szoktunk legjobbakat beszélgetni. Sokat
beszélünk a m ítoszok és legendák jelentéséről. Nagy on szeretné látni
a m i kőoszlopainkat, am ely ek kissé táv olabb állnak, a sziklákon túl
– én m egígértem neki, hogy elv iszem oda. Elm eséltem neki, hogy
a falusi lány ok m ég m a is körbetáncolják a m enhirt, csupa
fehérben, hogy m egünnepeljék m ájus első napját. Két körben
táncolnak, az egy ik jobbról balra, a m ásik pedig v isszafelé, és aki
anny ira elfárad, elgy engül, hogy elesik v agy bárm ily m ódon
m egérinti a köv et, azt a többiek köny örtelenül m egv erik és
m egrugdossák, úgy rontv a rá, m int egy csapat sirály , akik
m egtám adják a betolakodókat v agy a gy engéket m aguk között.
Apám azt m ondja, ez a rítus egy ősi áldozati szertartás
m aradv ány a, talán a druidáké, és aki elesett, az am oly an áldozati
bárány . Azt is m ondta, hogy a kőoszlop férfiszim bólum , fallosz, és
a falusi asszony ok sötét éjszakákon odam ennek hozzájuk,
m egv eregetik, v agy egy bizony os szerrel m egdörzsölik (Gode tudja,
m i az, de apám és én nem ), hogy erős fiuk legy en, v agy hogy
a férjük biztonságban hazaérjen. Nagy apám azt m ondta,
a tem plom torony ugy anez az ősi kőoszlop m etaforikus alakban –
gránit hely ett paláv al fedett oszlop, enny i az egész. És a nők úgy
kuporognak alatta, m int fehér ty úkok, ahogy korábban a m ásik
előtt táncoltak. Én nem szerettem ezt hallgatni, és haboztam ,
elm ondjam -e Christabelnek, hiszen ő v alam ily en keresztény
v allásban hisz, az bizony os. De v égül elm ondtam , m ert az ő
gondolkodása félelem nélküli, és ő nev etett, s azt felelte, ez v alóban
így v an, az egy ház sikeresen befogadta, feloldotta m agában a régi
pogány istenségeket, és részben túl is lépett rajtuk. Ma m ár
közism ert, hogy sok kisebb hely i szent eredetileg genus loci v olt, egy
bizony os forrásban v agy fában lakó Erő.

Azt is m ondta:
– Így hát az a nő, aki m egbotlik, egy ben a bukott nő is, és
a többiek m egköv ezik.
– Nem kövezik meg – m ondtam –, csak a kezükkel és lábukkal
ütik.
– Nem ez a legkegy etlenebb dolog – v álaszolta.

PÉNTEK
Az a legfurcsább, hogy úgy tűnik, sehol m áshol nincs élete, csak itt.
Mintha úgy lépett v olna elő abból a v iharból, akár egy fóka v agy
egy sellő, v íztől csöpögőn, és m enedéket keresv e. Nem ír lev eleket,
és soha nem kérdezi, nem jött-e neki v alam i a postáv al. Tudom –
nem v agy ok oly an ostoba –, hogy biztosan történt v ele v alam i,
v alam i szörny ű, úgy képzelem , am i elől elm enekült. Nem kérdezek
tőle sem m it erről, m ert nagy on egy értelm ű, hogy nem kív án
beszélni róla. De időnként m ég így is felkeltem a haragját,
szándékom ellenére.
Például m egkérdeztem tőle, m iért v an ily en különös nev e
Cickának, és ő elkezdte m esélni, hogy tréfából kapta ezt a nev et,
Shakespeare a Lear király cím ű tragédiájában em líti ezt
63
a kuty anev et és egy Blanche, és Kedv es nev ű kuty át is. Azt
m ondta: abban a házban, ahol laktunk, v olt egy Blanche, am i azt
jelenti, fehér, engem pedig gy akran, tréfásan Kedv esnek hív tak – és
ekkor elfordította az arcát, és nem szólt többet, m intha fuldokolna.
Aztán foly tatta:
– Lúdany ó m eséiben, a gy erekm ondókákban, legalábbis
ném ely ik v áltozatában azt a kuty át hív ják Cickának, am ely ik
m egtalálja a kam rát. Lehet, hogy v alójában annak
az öregasszony nak a kuty ája után kapta a nev ét, aki a kam rában
nem lelt m ást, csupán csalódást.

NOVEMBER 1 . TOUSSAINT
64
Ma kezdődik a m esem ondás. Bretagne-szerte a Toussaint-kor,
a sötét hónapban kezdik a m esem ondást. Egész decem berben
foly tatódik, a legsötétebb hónapban, és a karácsony i történettel
zárul. Mindenütt v annak m esem ondók. A m i falunkban az em berek
Bertrand-nak, a cipésznek a m unkapadja körül gy űlnek össze, v agy
Yannicknál, a kov ácsnál. Magukkal hozzák a m unkájukat, és
m elegítik egy m ást azzal, hogy egy ütt v annak – m eg
a kov ácsm űhely tüzév el –, és hallgatják a hírv iv őket a v astag
falakon kív üli sűrű sötétségben: a fa v áratlan reccsenését, szárny ak
csapkodását, v agy am i a legrosszabb, az Ankou kocsijának
tengely ét.
Apám is éltette ezt a szokást, és a két sötét hónapban m inden este
m esét m ondott nekem . Ebben az év ben is ugy anígy lesz, csak m ost
Christabel is itt v an. Apám hallgatósága nem oly an szám os, m int
Bertrand-é v agy Yannické, és az igazat m egv allv a, m esem ondása
sem oly an drám ai, m int az öv ék. Egy bizony os tudom ány os
figy elem v an benne, am ely hozzátartozik az ő lény éhez, aprólékos
ragaszkodás a tény ekhez – sem m i Puff!, Hoppá!, dém on v agy
farkasem ber. Mégis, az év ek során teljesen hinni tudtam m ítoszai és
legendái terem tm ény eiben. Például a Baratoun-forrásról,
a Fontaine des Fées-ről szóló m eséjét Brocéliande v arázslatos
erdejének bem utatásáv al kezdi, és tudós m ódjára felsorolja az összes
létező nev ét. Még m ost is fel tudom m ondani a litániát: Breselianda,
Bercillant, Brucellier, Berthelieu, Berceliande, Brecheliant,
Brecelieu, Brecilieu, Brocéliande. Hallom , am int azt m ondja,
tudálékosan és titokzatosan:
– A hely úgy v áltoztatja a nev eit, ahogy v áltoztatja határait,
sötét útjainak és erdős v ölgy einek v onalát; ugy anúgy nem lehet
m egragadni, m int láthatatlan lakóit és v arázslatos tulajdonságait,
de m indig létezik, és ezek a nev ek csupán egy -egy idejét v agy egy -
egy oldalát m utatják…
Minden télen elm eséli Merlin és Viv ien történetét, m indig
ugy anazt a m esét, de soha nem ugy anúgy .
Christabel azt m ondja, az ő apja is m esélt neki téli estéken. Úgy
látom , szív esen üldögél közöttünk a tűz m ellett. Mit fog m esélni?
Egy szer v olt egy látogatónk, aki elm ondott egy unalm as m esét, egy
szabály os politikai allegóriát, am ely ben Louis Napóleon em berev ő
szörny v olt, Franciaország pedig az áldozata, és az egész oly an v olt,
m intha a hálót felhúzv a egy egész halott halrajt találnánk, pergő
pikkely ekkel: senki nem tudta, hov á nézzen, hogy an m osoly ogjon.
De ő okos, és félig Breton.
– „Oly at m esélnék” – m ondta nekem angolul, am ikor
m egkérdeztem , m esél-e nekünk v alam it (tudom , hogy ez
65
a Hamletből v an, a szellem beszédéből , és nagy on is ideillik).
Gode is m indig leül közénk, és arról szokott m esélni, abban
az év ben m ily en átjárás v olt a m i v ilágunk és a másik v ilág között,
ott a küszöbön túl, am it Toussaint-kor m indkét irány ban át lehet
lépni, az élő em ber is besétálhat abba a v ilágba, és onnan is
küldenek kém eket, előőrsöket v agy hírv iv őket a m i kurta
napv ilágunkra.

TOUSSAINT, KÉSŐ ÉJJEL

Apám elm esélte Merlin és Viv ien történetét. A két szereplő egy ik
év ről a m ásikra sohasem ugy anoly an. Merlin m indig öreg, bölcs, és
tisztán látja saját v égzetét. Viv ien m indig gy öny örű, szeszély es és
v eszély es. A m ese v ége is m indig ugy anaz. A történet lény ege is:
a v arázsló m egérkezése a tündérforráshoz, a tündér m egidézése,
66
szerelm ük a galagony abokrok között, az öregem ber elbűv ölése,
m íg el nem árulja a lány nak azt a v arázslatot, am elly el szilárd
torny ot em elhet Merlin köré, m ely et csak ő lát és érez. De ezeken
a kereteken belül apám nak sok különböző m eséje v an. Néha
a tündér és a v arázsló v alóban szerelm es egy m ásba, de csak egy
m egálm odott szobában élhetnek, am ely et a tündér, Merlin
segítségév el, lev egőből örök kőv é v arázsol. Máskor Merlin öreg,
fáradt, és készen áll arra, hogy v égleg m egpihenjen, a nő pedig
dém on, aki gy ötri őt. Máskor a történet az intelligenciák csatája,
am ely ben a tündér tele v an szenv edélly el, dém oni v ággy al, hogy
legy őzze a v arázslót, ő pedig hihetetlenül bölcs, m égis tehetetlen.
Ma este nem v olt sem elaggott, sem pedig oly an bölcs: szom orúan
udv arias v olt, tudv a, hogy eljött az ő ideje, felkészült, hogy
az örökös ájulat, álom , elm élkedés gy öny örébe m erüljön.
A tündérforrás leírása m esteri v olt: sötét, forty ogó, gy űrűző v izet
festett apám . A szerelm esek ágy át alkotó v irágok elképzelésében is
bőkezű v olt: csak úgy szórta a kankalinokat, harangv irágokat.
A m agy al és a tiszafa ágai között m adarak énekeltek – nekem ez
a m ese felidézte gy erm ekkorom at, m ely et a m esékben éltem ,
úgy hogy láttam a v irágokat, a forrásokat, a rejtett ösv ény eket és
az erőt képv iselő alakokat, és lenéztem – nem , gondolatban
kisebbnek láttam – a v alódi dolgok életét, a házat, a kertet, Gode-ot.
Am ikor apám befejezte, Christabel azt m ondta nagy on halk,
v ékony hangon:
– Raoul kuzin, te m agad is el tudod bájolni az em bert:
érzékelteted a fény eket és illatokat a sötétben, és életre kelted a rég
elm últ szenv edély eket.
Apám erre azt felelte:
– Én is úgy adom tov ább képességeim et, m int az öreg v arázsló
a fiatal tündérnek.
Christabel pedig azt v álaszolta:
– Te nem v agy oly an öreg. – Majd: – Em lékszem , apám is
m esélte ezt a történetet.
– Ez a m ese m indenkié.
– És m i a jelentése?
Ekkor m egharagudtam rá, m ert a sötét estéken m i nem szoktunk
a m esék jelentéséről beszélni ily en szőrszálhasogató, tizenkilencedik
századi m ódon, egy szerűen csak m esélünk, m eghallgatjuk
a m eséket, és elhisszük. Azt hittem , apám nem fog v álaszolni neki,
de elgondolkozv a és udv ariasan azt m ondta:
– Azt hiszem , ez azok közé a m esék közé tartozik, am ely ek
a félelem ről szólnak a nőktől. Talán a férfiak rettegését ábrázolja
attól, hogy átadják m agukat a szenv edély nek, v agy rettegést
az értelem m egszűnésétől a… – m inek is nev ezzem – v ágy ,
az intuíció v agy a képzelet uralm a alatt. De ez m ég ennél is régebbi:
abban, hogy v égül összebékíti a két erőt, hódolatát fejezi ki a Föld
régi istennőinek, akiket a keresztény ség m egérkezése eltörölt.
Éppúgy , ahogy Dahud jó boszorkány v olt, m ielőtt pusztítóv á lett,
Viv ien is a patakok és források hely i istennőinek egy ike v olt, akit
m ég m a is elism erünk azokkal a kis kegy hely ekkel, am ely eket ki
tudja, m ily en Hölgy nek szenteltek…
– Én m indig m ásképp értettem .
– Hogy an, Christabel kuzin?
– Szerintem ez a m ese arról szól, hogy a nők v ersengenek
a férfiak erejéért: a nő nem őt akarta, csak a v arázserejét,
m indaddig, am íg m eg nem értette, hogy a v arázslat csak arra
szolgált, hogy Merlint rabjáv á tegy e – és aztán m i lett ezzel
Viv iennel, bárm ily en ügy es v olt is?
– Ez elég kifacsart értelm ezés.
– Van egy festm ény em – m ondta –, am ely a gy őzelem pillanatát
ábrázolja, így – talán v alóban kifacsart.
Én azt m ondtam :
– Toussaint-kor nem jó a túl sok m agy arázat.
– Az értelem ily enkor alszik – m ondta Christabel.
– A m esék a fontosak, nem a jelentésük.
– Mint m ondtam , az értelem alszik – m ondta újra.
Én nem hiszek ezeknek a m agy arázatoknak. Elcsúfítják a m esét.
A Nő fogalm a kev esebb, m int a csodaszép Viv ien, és Merlin nem
a férfiúi bölcsesség allegóriája. Ő Merlin.

NOVEMBER 2 -A
Gode m a a Baie des Trépassés-ról m esélt. Megígértem Christabelnek,
hogy ha jó lesz az idő, m ajd elm egy ünk oda. Azt m ondja,
m egrázónak találja ezt az elnev ezést. Nem is igazán a Halottak öble,
inkább azoknak az öble, akik átlépték a határt, am ely elv álasztja ezt
a v ilágot attól. Apám azt m ondja, a név nem ily en túlv ilági
kötődésből szárm azik, egy szerűen csak azért adták, m ert ezen
a széles és m osoly gós szakaszon sok hajó széttöredezett darabjai és sok
em ber teste v etődött partra, m iután nekiv ágódtak a Pointe du Raz
és a Pointe du Van szörny ű zátony ainak. De azt is m ondta, hogy
az öblöt m indig is a Föld egy ik oly an pontjának tartották – m int
Vergilius Arany ág-ligete v agy Tam Lin utazása a Hegy alatt –,
ahol a két v ilág találkozik. Az ősi kelta időkben a halottakat innen
küldték utolsó útjukra az Ile de Seinre, ahol a druida papnők
fogadták őket (férfiak nem léphettek a szigetükre). És néhány
legenda szerint ott, a szelek, v iharok és sötét v ízoszlopok közepette
találták m eg az utat az arany alm ák földjére, a Földi Paradicsom ba.
 Nem tudom leírni úgy , ahogy Gode szokott m esélni. Apám időről
időre biztatta, hogy m ondjon neki m eséket, am ely eket ő m egpróbált
szóról szóra lejegy ezni, m egtartv a beszédének ritm usát, és sem m it
nem v év e el belőle, sem m it nem adv a hozzá. De a papíron m inden
élet kiröppen szav aiból, bárm ily en hűségesen is jegy zi le apám .
Egy szer, egy ily en kísérlet után azt m ondta nekem , m ost m ár érti,
m iért hittek az ősi druidák abban, hogy a kim ondott szó az élet
lélegzete, az írás pedig a halál egy ik m egny ilv ánulása. Először erre
a naplóra gondoltam , hogy m eglátom , hogy an tudom köv etni
Christabel tanácsát, és pontosan lejegy zem , am it hallok, de m ár
m aga a szándék elég v olt hozzá, hogy furcsa m ódon élettelenül
hallgassam , és Gode m esem ondása is élettelennek tűnjön. Így hát
feladtam , és nem puszta udv ariasságból. (Mégis, az érdeklődésnek is
m egv an a m aga élete, így hát kell hogy legy en v alam i m ódja
az írásnak.) Akkor m ost. Valam it el kell m ondanom , am inek sem m i
köze Gode m eséjéhez, de akkor történt, am i történt. Kezdd el újra!
Úgy írd le, m int egy történetet, azért írd le, hogy leírd – m ily en okos
v oltam , hogy nem m utattam m eg ezt a naplót senkinek. Így m ost
leírhatom , am it láttam .
És a fájdalm at érdeklődéssé és kív áncsisággá v áltoztathatom , és
ez lesz az én m egv áltásom .
Gode m eséinek alapja, m ég inkább, m int apám éinak, a külső
sötétség, v alam int a m esélő és a hallgatók szoros közelsége idebent.
A nagy term ünk napfény ben elég üres és barátságtalan, egy általán
nem sugall m eghitt hangulatot. De a sötét hónapban, esténként
egészen m ásként hat. A nagy kandallóban farönkök égnek: az este
kezdetén szeszély esen lángolnak, s ahol a tűz nem kapott bele, fekete
foltok m aradnak, de később a v örös és arany színű parázs
egy enletesen ragy og, és az égő fa alatt v astag, szürke ham uréteg
fekszik. A székek nagy , bőrrel bev ont háttám lája m integy falat
alkot a szoba túlsó v égéből érkező hideg ellen, a tűz fény e
bearany ozza m indanny iunk arcát, v örösre festi a kézelőket és
gallérokat. Ezeken az estéken nem gy újtunk lám pát, csak a tűz
fény e m ellett dolgozunk, oly an m unkákat, am it nem zav arnak
az ily en m ozgó árny ékok: kötünk, tépést készítünk, fonunk. Gode
néha behozza, ott dagasztja a tésztát, v agy egy tál sült geszteny ét
hám oz m eg. De am ikor m esél, felem eli a kezét, v agy hátrav eti
a fejét, v agy m egrázza a kendőjét, és hosszú árny ékfoszlány ok v agy
tátott szájú, óriási orrú, hatalm as arcok futnak v égig
a m enny ezeten a szoba láthatatlan felének sötétjébe: m i v agy unk
azok, boszorkánny á, szörny eteggé v áltoztatnak a lángok. És am ikor
Gode m esél, m indezekkel játszik közben: a tűz fény év el, a m ozgó
árny ékokkal, a fény és a sötét v áltakozó ny alábjaiv al – ezt a sok
m ozgást m ind eggy é olv asztja, ahogy a képzeletem ben a zenekar
v ezetője teszi. (Még soha nem hallottam zenekart. Hallottam m ár
hölgy ekhez illő hárfát és fuv olát, m eg dobokat a farsangon, de
ezeket a fenséges hangokat, am ely ekről olv astam , csak a tem plom i
orgona alapján tudom elképzelni.)
Apám m agas tám lájú székén ült, a tűz m ellett, szakállában
rozsdaszín fény ek játszottak. Christabel m ögötte hely ezkedett el,
egészen közel, de alacsony abban, a sötétségbe hátrahúzódv a.
Kezében fürgén járt a kötőtű. Gode és én a kandalló m ásik oldalán
ültünk.

Ezt m esélte Gode:

„Volt egy szer egy ifjú tengerész, akinek nem v olt sem m ije, csak
a bátorsága és a csillogó szem e – de az aztán naaagyon csillogó v olt
–, no m eg az istenektől kapott ereje, am iből jócskán jutott neki.
A faluban egy etlen lány sem gondolta, hogy jó lenne neki ez
a legény , m ert azt tartották, hogy könny elm ű, ráadásul szegény is,
de azért a lány ok szerették nézni, ahogy v égigm egy az utcán, úgy
bizony , és m ég annál is jobban szerették nézni, am ikor táncolt, m ert
hosszú-hosszú lába fürgén járt, és közben m indig nev etett.

És a legjobban egy lány szerette nézni, a m olnár leány a, gy öny örű

szép, sudár és büszke leány , a szokny ájára három bársony szalagot is
v arrt. Nem akarta ám , hogy a legény észrev egy e, hogy kedv ére
v aló, csak oldalv ást nézte, lopv a, am ikor az nem látta. És így nézte
sok m ás leány is. A leány ok m ár csak ily enek. Vannak legény ek,
akiket m egnéznek, m ások m eg hiába fütty entgetnek, akkor sem néz
rájuk egy etlen leány sem , m ert bizony a Szentlélek így osztja el,
az egy ik hety ke, a m ásik m eg görbe, és oly an is m arad, ha a feje
tetejére áll, akkor is.
A legény m eg csak járt-kelt, m ert ő hosszú utakra szeretett
elszegődni, a bálnákkal elm ent a v ilág v égéig, és le egészen odáig,
ahol felforr a tenger, és a nagy halak úgy m ozognak alatta m int
elsülly edt szigetek, és sellők énekelnek, kezükben tükör, bőrük
pikkely es, hajuk pedig a földig ér, ha ugy an hinni lehet a m eséknek.
Ő v olt az első, ha fel kellett m ászni az árbocra, ő v olt a legügy esebb
a szigonny al, de nem keresett sok pénzt, m ert a haszon m ind
a kapitány é lett, így hát ő csak jött és m ent.
Am ikor hazajött egy -egy útról, leült a téren, és elm esélte, am it
látott, és m indenki őt hallgatta. A m olnár lány a is odam ent,
a takaros, büszke, csinos lány , és a legény látta, hogy ott hallgatja
a kör szélén, és azt m ondta, hoz neki sely em szalagot Keletről, ha
akarja. Ám de a leány nem m ondta m eg, akarja-e, nem m ondott se
igent, se nem et, de a legény látta, hogy szeretné.
És am ikor a legény m egint útra kelt, kért egy szalagot egy
sely em kereskedő lány ától, oly an országban, ahol a nőknek m ind
arany színű a bőre, hajuk fekete, sim a, akár a sely em , de ők is
szeretik nézni, ahogy a hosszú-hosszú lábú ifjak táncolnak, ahogy
fürgén jár a lábuk és közben m indig m osoly ra áll az ajkuk. A legény
pedig azt m ondta a sely em kereskedő leány ának, hogy v isszatér
m ajd, és m agáv al v itte az illatos papírba csom agolt szalagot.
A köv etkező táncon odaadta a m olnár lány ának, és azt m ondta:
– Tessék, a szalagod.
A lány nak nagy ot dobbant a szív e, úgy bizony , de nem m utatta,
és óv atosan anny it kérdezett csak, hogy m enny iv el tartozik neki
érte. Szép szalag v olt, sziv árv ány színű, am ily et m ég soha nem
láttak errefelé.
De a legény nagy on m egharagudott, hogy ily en sértést kapott
az ajándékáért, és azt v álaszolta, anny it kell fizetnie érte,
am enny ibe neki is került ott, ahol kapta. És a lány m egkérdezte:
– Menny i v olt?
És a legény azt m ondta:
– Álm atlan éjszakák, am íg v issza nem jöv ök.
És a lány azt felelte:
– Az túl sok érte.
És a legény azt m ondta:
– Ez az ára, nincsen alku.
És a lány m egfizette az árát, úgy bizony , m ert látta a legény ,
hogy odav an érte, és az a férfi, akinek m egsértették a büszkeségét,
elv eszi, am it lehet, és így is lett. A m olnárleány pedig látta
a legény t táncolni, és bizony nem v olt se éjjele, se nappala a legény
szépsége és táncos lába m iatt.
És a legény m egkérdezte tőle, ha m egint útra kel, és m egcsinálja
a szerencséjét a v ilág m ásik táján, m egv árja-e a lány , am íg
v isszajön, és m egkéri az apjától.
És a lány azt felelte:
– Sokáig kell v árnom , terád m inden kikötőben m ásik lány v ár,
és m inden rakparton m ásik szalag lobog a szélben, én m eg v árjak
rád?
És a legény azt m ondta:
– Várni fogsz.
És a lány nem m ondott se igent, se nem et, nem m ondta, hogy
m egv árja-e, v agy sem .
És a legény azt m ondta erre:
– Micsoda áldatlan term észetű leány v agy te, de m ajd
v isszajöv ök, és m eglátod!

Hát kis idő m últán az em berek azt v ették észre, hogy a lány szépsége
herv adásnak indul, léptei elnehezültek, nem em elte fel a fejét, teste
v askossá lett. És sokat látták a kikötőben v árakozni, nézte a bejöv ő
hajókat, és bár senki után nem kérdezett, m indenki tudta jól, m iért
álldogál ott, és kire v ár. De ő sem m it nem m ondott senkinek. Látták
fent a hegy tetőn, ahol a Miasszony unk kápolnája áll, im ádkozott,
gondolták, de az im áit nem hallotta senki.
És m ég több idő m últán, am ikor m ár sok hajó m egérkezett, m ajd
m egint elm ent, m ások m eg zátony ra futottak, az em bereket pedig
elny elte a tenger, de a legény hajóját senki nem látta, senki nem
hallott felőle, a m olnár egy este azt hitte, bagoly kiáltott, v agy
m acska ny áv ogott a pajtájában, de am ikor kim ent, nem v olt ott
senki és sem m i, csak v ért látott a szalm án. Így hát hív ta a lány át,
és ő kijött, a szem ét dörgölte, m int aki m ost ébredt fel, és az apja azt
m ondta:
– Vér v an itt, a szalm a közt.
És a leány azt m ondta:
– Megköszönném , ha nem ébresztenél fel legszebb álm om ból
ily esm iért. Biztosan a kuty a ölt m eg egy patkány t, v agy a m acska
ev ett m eg egy egeret.

És m indenki látta, hogy m ily en halov ány , kezében a gy erty a, de

egy enesen állt, így hát m ind v isszam entek a házba.

És aztán hazajött a hajó, befordult a kikötőbe, és a legény kiugrott

a partra, hogy lássa, v ár-e rá a leány , de ő nem v olt ott. Pedig
a legény képzeletben m indig csak őt látta, az egész föld kerekén,
oly an tisztán, m int a v íz, ahogy ott v ár rá szép, büszke arccal, színes
szalagja lobog a szélben. A legény szív e m egkem ény edett, ugy e
m egértitek, am iért a lány nem jött ki elébe. De nem kérdezett felőle,
csak m egcsókolta a lány okat, nev etett, és felfutott a hegy re, ahol
lakott.

És aztán m eglátott egy halov ány alakot, aki a fal árny ékában
csoszogott lassan, m eg-m egállv a. Először nem is ism erte m eg. És
a lány el akart m enni m ellette, m ert anny ira m egv áltozott.

A legény azt m ondta:

– Nem jöttél ki elém .
És a leány azt felelte:
– Nem tudtam .
A legény azt m ondta:
– Mégis itt v agy az utcán.
És a leány azt felelte:
– Nem az v agy ok, aki v oltam .
A legény azt m ondta:
– Mit érdekel az engem ? De nem jöttél ki elém .
És a leány azt felelte:
– Ha téged nem érdekel is, engem bizony igen. Az idő eltelt. Am i
elm últ, elm últ. Mennem kell.
És elm ent.

És azon az estén a legény Jeanne-nal, a kov ács lány áv al táncolt,

akinek szép fehér fogai v oltak, és kis, köv érkés kezei, m int kerek
rózsabim bók.
És m ásnap elm ent, hogy beszéljen a m olnár lány áv al. A dom bon,
a kápolnában találta m eg.
Azt m ondta neki:
– Gy ere le v elem !
És a leány azt felelte:
– Hallod a kis lábakat, a csupasz kis táncoló lábakat?
És a legény azt m ondta:
– Nem , én a tengert hallom a parton, és a szél susogását a száraz
füv ön, és a ny ikorgó szélkakast.
És a leány azt felelte:
– Egész éjszaka táncoltak a fejem ben, erre, arra, körbe, nem
tudtam aludni.
Mire a legény :
– Gy ere le v elem !
Mire a leány :
– De te nem hallod a piciny táncost?

És ez így m ent egy hétig, v agy egy hónapig, v agy kettőig: a legény
Jeanne-nal táncolt, aztán felm ent a kápolnához, és a m olnár lány a
m indig csak ugy anazt felelte. Végül a legény belefáradt, ahogy
a v íg kedély ű és jóképű férfiak szokták, és azt m ondta:
– Én v ártam rád, ahogy te nem . Most gy ere v elem , m ert nem
v árok többet!
Mire a leány :
– Hogy an is jöhetnék, ha te nem hallod táncolni azt a picikét?
És a legény azt m ondta:
– Akkor m aradj a te picikéddel, ha jobban szereted, m int engem !
És a leány nem szólt egy szót sem , csak hallgatta a tengert,
a szelet és a szélkakast. A legény pedig elm ent.

És feleségül v ette Jeanne-t, a kov ács lány át, és a lakodalom ban jót
táncoltak, a dudás játszott, úgy bizony , szóltak a dobok, és a legény
m agasra ugrott a hosszú-hosszú, fürge lábáv al, és m indig csak
nev etett, és Jeanette egészen kipirult a sok pörgés-forgásban.
Odakint feltám adt a szél, és a felhők leny elték a csillagokat. De ők
jókedv űen m entek az ágy ba, m ert teleitták m agukat jóféle
alm aborral, bezárták az ágy ajtaját, és alaposan feltúrták
a duny hát.

És a m olnár lány a kim ent az utcára ingben, m ezítláb, erre-arra

futv a, és kitárta a karját, m int am ikor a gazdasszony az elkóborolt
ty úkot kergeti, és azt kiabálta:
– Várj csak, v árj csak!
És voltak, akik azt m ondták, hogy egy pici, csupasz kisgy ereket
láttak előtte, am int táncolt, szökdécselt, hol jobbra, hol balra, pici
ujjaiv al integetett, és a haja oly an v olt, m intha sárga tűz égett
v olna a fején. És mások m eg azt m ondták, nem v olt ott sem m i, csak
port, egy -két hajszálat m eg egy faágat fújt, terelt a szél az úton. És
a m olnár inasa azt m ondta, m ár hetek óta hallott a padláson pici,
csupasz lábakat, járkálni, ugrálni. És az öregasszony ok m eg a fiatal
em berek is, akik pedig sem m ihez nem értenek, azt m ondták, csak
egér v olt az, am it hallott. De ő azt m ondta, elég egeret hallott m ár
életében, hogy m eg tudja m ondani, m i az egér és m i nem , és am úgy
m indenki azt m ondta rá, hogy értelm es fiú.

Így futott hát a m olnár lány a a táncoló v alam i után, v égig

az utakon, a téren, fel a dom bon a kápolnához; kúszó szederinda
a lábába hasított, de ő csak kitárta a karját, és kiáltozott:
– Várj m eg, ó, v árj!
De a picike csak tov ább táncolt, tele v olt élettel, úgy bizony ,
ragy ogott, forgolódott, ugrált kis lábán a kav icson és a m ohán,
a lány nak pedig a szokny ájába kapott a szél, és sötét v olt előtte
m inden. És v égigfutott a sziklákon, és csak kiáltozott:
– Várj, v árj!
És aztán leesett az alanti hegy es sziklákra, és halálra zúzta
m agát. Apály kor hozták v issza, csupa seb v olt, összev issza tört
a teste, nem v olt v alam i szép látv ány , gondolhatjátok.
De am ikor a legény kim ent az utcára, és m eglátta, m egfogta
a halott lány kezét, és azt m ondta:
– Ez azért történt, m ert nekem nem v olt hitem , és nem
hallottam a te táncoló picikédet. De m ár én is hallom , oly an tisztán,
m int a saját hangom at.
És szegény Jeanne attól kezdv e nem sok öröm ét lelte benne.

És am ikor eljött Toussaint, a legény felijedt álm ából, és hallotta,

hogy egy pici kéz v eregeti m eg az ágy át, pici láb ugrál körbe, az ágy
m ind a négy oldalán, és éles hang szólította, oly an ny elv en, am it
nem ism ert, pedig beutazta széles e v ilágot.
Így hát ledobta m agáról a duny hát, kinézett, és ott v olt a picike,
csupaszon, teljesen kék v olt a hidegtől, m égis úgy tűnt neki, m intha
rózsaszín lenne a m elegtől, m intha egy szerre lenne tengeri hal és
ny ári rózsa, és hátrav etette tüzes fejecskéjét, és eltáncolt, a legény
pedig utána. És csak m ent, m ent utána, egészen a Baie de Trépassés-
ig. Tiszta éjszaka v olt, de az öböl felett párafelhő ült.
És az óceán hosszú hullám ai bezúdultak az öbölbe, egy ik a m ásik
után, és m egint újabb, és m egint újabb, és a legény látta
a Holtakat, am int a hullám ok taraján lov agolv a jöttek a m ásik
v ilágból, sov ány ak v oltak és szürkék, tehetetlenül kitárták
a karjukat, hány kolódtak, és m agas hangon kiáltoztak. A táncoló
picike pedig tov ább topogott és hány ta-v etette m agát, és ekkor
a férfi egy hajóhoz ért, am i orral a tenger felé állt, és am ikor
felm ent a hajóra, m egérezte, hogy tele v an m ozgó alakokkal, am ik
egy m áshoz szorultak, és alig fértek el, de láthatatlanok m aradtak.
Azt m ondta, oly an sok halott v olt a hajóban és a hullám ok
taraján, hogy teljesen m egrém ült a töm egtől. Mert igaz, hogy
any agtalanok v oltak, és erre is, arra is ki tudta ny újtani a kezét,
m égis szorosan körbev ették, éles kiáltásaik a hullám okon
tov aszálltak, de oly an sokan v oltak, oly an sokan, m intha a hajó
sodorv izét nem egy sirály raj köv etné, hanem az egész égbolt és
az egész tenger csupa tollból lenne, és m inden toll egy lélek, ily en
v olt, m esélte később.
És azt kérdezte a táncoló kisgy erektől:
– Kihajózunk ezzel a hajóv al?
És a gy erm ek nem m ozdult, és nem felelt neki.
És akkor ő azt m ondta:
– Eddig m ár eljöttem , és noha nagy on félek, tov ábbm egy ek, ha
eljuthatok hozzá.
És a picike azt m ondta:
– Várj!
És a férfi a leány ra gondolt, aki kint v an a többiek között a v ízen,
fehér arca sov ány , m elle lapos, ajka kiéhezett, és utána kiáltott:
– Várj!
És a leány hangja azt v isszhangozta:
– Várj!
És karjáv al kav arni kezdte a lev egőt, am i tele v olt szellem ekkel,
és fürge lábáv al csoszogni kezdett a holtak porában a hajó deszkáin,
de nehéz v olt a lába, m ozdulni nem tudott, és a hullám ok csak
jöttek, egy ik a m ásik után, és m egint újabb, és m egint újabb. És azt
m ondta, akkor m egpróbált beugrani a v ízbe, de képtelen v olt. Így
hát ott állt hajnalig, és érezte, am int jönnek-m ennek körülötte,
közelebb húzódnak, m ajd hátra, hallotta a kiáltásaikat, és
a kisgy ereket, aki azt m ondta:
– Várj!
És m ásnap hajnalban m egtört em berként tért v issza a faluba.
Leült a téren az öregekkel, ő, aki legszebb férfikorában járt, szája
tátv a m aradt, arca m eggy ötört lett, és alig szólt v alam it, csak
anny it, hogy „Hallom én jól” v agy m áskor azt, hogy „Várj”, csak
ezt a pár szót, m indig csak ezt.
És két v agy három v agy tíz év e m ár egy szer csak felem elte
a fejét, és azt kérdezte:
– Halljátok a picikét táncolni?
És m ondták neki, hogy nem hallják, de ő bem ent a házba,
m egigazította az ágy át, behív ta a szom szédjait, és odaadta Jeanne-
nak a hajóládája kulcsát, aztán lefeküdt. Sov ány és
m egfogy atkozott v olt m ár, és azt m ondta:
– A v égén m égiscsak én v ártam a legtov ább, de m ost m ár
hallom , ahogy topog, a picike türelm etlen, pedig én elég türelm es
v oltam .
És éjfélkor azt m ondta:
– No hát itt v agy – és m eghalt.
És a szobában alm av irág és érett alm a illata szállt, m ind a kettő
egy szerre, m ondta Jeanne. És Jeanne hozzám ent a m észároshoz, és
négy fiút m eg két lány t szült neki, m ind a hatan szép, egészséges
terem tések, de táncolni nem tud egy ikük sem .”

Nem , nem tudtam úgy elm ondani, ahogy Gode. A hangja

hullám zását nem tudtam v isszaadni, és itt-ott beleszőttem
néhány at a saját szav aim ból, egy kis irodalm iasságot, am it pedig
m egpróbáltam elkerülni, itt egy kis szépséget, ott egy kis baljóslatú
hangulatot, am i m egkülönbözteti a Grim m -testv érek m eséit
67
LaMotte Fouqué Undine-jától.

Le kell írnom azt, am it láttam , és am i m ég nehezebb lesz, azt, am it

gondoltam – ha ugy an képes v agy ok rá. Miközben Gode m esélt, azt
láttam , hogy Christabel egy re gy orsabban köt, fény es fejét m ély en
a m unkája fölé lehajtv a. Aztán pedig, egy idő m úlv a félretette
a kötőtűket, a m ellére szorította a kezét, m ajd a fejéhez em elte,
m intha m elege lenne, v agy nem kapna elég lev egőt. Aztán láttam ,
hogy apám m egfogja azt a kapkodó kis kezet, és két teny ere közé
v eszi. (De nem is oly an kicsi a keze – ez csak költői kifejezés. Nagy on
is erős keze v an, ideges, de ügy es.) És ő hagy ta. És am ikor v ége v olt
a m esének, apám lehajolt, és m egcsókolta Christabel haját. Ő pedig
felem elte a m ásik kezét is, és belekapaszkodott.
Úgy néztünk ki, m int egy család, ott a tűz körül ülv e. Azelőtt
apám at m indig nagy on öregnek láttam . Christabelt pedig,
„az unokatestv érem et”, m agam m al egy korú fiatal nőnek,
a barátnőm nek, bizalm asom nak, példaképem nek.
De ő v alójában jóv al idősebb nálam , bár korban m ég így is
közelebb áll hozzám , m int apám hoz. Apám v iszont nem öreg.
Christabel azt m ondta neki, hogy nem is ősz a haja, nem oly an öreg,
m int Merlin.
Nem akarom , hogy így történjen. Azt akartam , hogy m aradjon
v elünk, legy en a barátnőm és bizalm asom .
De nem azt, hogy a hely em be lépjen. Vagy az any ám hely ébe.
Ez a kettő két különböző dolog. Én soha nem akartam betölteni
any ám hely ét, de az én hely em azért oly an, am ily en, m ert ő nincs
közöttünk. És én nem akarom , hogy v alaki m ás gondoskodjon
apám ról, v alaki m ásnak legy en joga elsőként hallani gondolatait
v agy felfedezéseit.
Vagy ellopni a csókját. Le kell írnom ! Pontosan ezt éreztem :
ellopni a csókját.
Am ikor felm entünk lefeküdni, nem m entem oda apám hoz, hogy
m egöleljem . És am ikor ő kitárta a karját, gy orsan odam entem , és el
is jöttem , m erev en, kötelességtudón. Nem néztem v issza, hogy
lássam , m it szólt hozzá. Felszaladtam a szobám ba, és bezártam
az ajtót.
Ügy elnem kell, hogy ne v iselkedjek illetlenül. Nincs jogom
ellenségesnek lenni am iatt, am i term észetes kedv esség, nincs jogom
félni egy oly an esem ény től, am ely ről ő azt hiszi, örülnöm kellene
neki, hiszen épp eleget panaszkodtam az itteni unalm as életünk
m iatt.
Tolv aj az éjszakában, szeretnék kiáltani, tolv aj az éjszakában!
Jobb, ha nem írok többet.

NOVEMBER
Apám az utóbbi napokban sok öröm et talál az ő társaságában.
Em lékszem , v olt idő, am ikor örültem , hogy Christabel beszélgetni
kezdett v ele, m ert akkor azt gondoltam , nem fog elm enni, és
a házunk v idám abb hely lesz. Jó kérdéseket tesz fel apám nak,
jobbakat, m int én, m ert az ő érdeklődése frissebb, és ő is tud neki
újat ny újtani, hiszen m ás köny v eket olv asott, és az apjától is sokat
m egtanult. Az én gondolataim v iszont – kiv év e azokat, am ely ek
v alóban az eny ém ek, és apám at egy általán nem érdeklik, m ert
jelentéktelennek, női dolognak v agy hálátlanságnak látja –, az összes
oly an gondolatom , am ely érdekes lehetne szám ára, tőle m agától
szárm azik. És az utóbbi időben, m ielőtt Christabel m egérkezett, nem
sok érdeklődést m utattam m indezek iránt: az örökös pára és eső,
a haragos Óceán, a druidák és a dolm enek, és a sok régi v arázslat
iránt. Én Párizsról szerettem v olna m egtudni v alam it, sétálni
szerettem v olna az utcáin, nadrágban, csizm ában és elegáns
kabátban, m int Madam e Sand, szabadon, és nem ebben az idegesítő
m agány ban. Így hát lehet, hogy cserbenhagy tam apám at, m ert
csak m agam ra gondoltam , és m ert azt hittem – részben –, hogy ő
hagy ott cserben engem , m iv el nem értette, hogy m ás dolgokra is
szükségem lehet. Oly an tisztelettel bánik v ele, hogy m ég a hangja is
életre kel, ha v ele beszél. Ma azt m ondta, oly an jó érzés szám ára,
hogy érzi, Christabel érdeklődik a gondolatai iránt. Pontosan ezekkel
a szav akkal m ondta:
– Oly an jó érzés szám om ra, hogy érdeklődsz ezek iránt a rejtély es
gondolatok iránt.

Ma ebéd közben arról beszéltek, hogy an találkozik a m i v ilágunk

azzal a m ásik v ilággal. Apám azt m ondta, m int m ár oly sokszor,
hogy Bretagne-nak ezen a táján – la Com ouaille és l’Arm orique
v idékén – m ég m indig m akacsul tartja m agát az az ősi kelta hit,
hogy a halál egy szerűen csak egy lépés – átkelés – az em beri létezés
két form ája közt. Mert több form ája v an az életnek, és ez az élet csak
egy közülük, és több v ilág létezik egy szerre, egy m ást körülv év e, és
talán itt és ott összefonódv a. Így a bizony talanságban – az éjszaka
sötétjében, álm unkban, v agy a v ízperm et függöny ében, ahol
a szilárd föld találkozik a rohanó óceánnal, am ely önm agában is
m indig a halál küszöbe v olt azok szám ára, akik újra és újra átlépik
– hírv iv ők v árakoznak a kétféle állapot között. Am ily en Gode
táncoló picikéje. Vagy a bagly ok, v agy azok a lepkék, am ely ekről
azt m ondják, az Atlanti-óceán sós v izéről fújja őket ide a szél.
Apám szerint a druida v allásban, ahogy ő értelm ezi, m isztikus
szerepe v olt a központnak: nem v olt foly tonosság az időben, nem
v olt előtte és utána, csak egy m ozdulatlan központ, és Síd boldog
földje, és a kőoszlopok köre ezt ábrázolta, erre m utatott.
A keresztény ség szám ára v iszont ez az élet az élet,
a próbaköv ünk, és aztán jön a Menny v agy a Pokol.
De Bretagne-ban az em ber, ha belezuhan a kútba, talán egy
ny ári alm áskertben találja m agát. Vagy horgászás közben
beleakadhat a horga egy m ásik országban elsülly edt v áros
tem plom ának óratorny ába.
– Vagy egy sírdom b ajtaján át besétálhat Av alonba – m ondta
Christabel.
Aztán azt m ondta:
– Azt kérdeztem m agam tól, v ajon a m a feléledő érdeklődés
a szellem v ilág iránt nem azt jelenti-e, hogy a kelták hely esen láttak
ezekben a dolgokban. Mert am ikor Swedenborg átm ent a szellem ek
v ilágába, azt m ondja, egy m ást köv ető létállapotokat látott,
m ely ekben m indenki m egtisztulhatott, és m indenkinek m egv olt
a m aga otthona, tem plom a, köny v tára. És az utóbbi időben sokan
ráéreztek, hogy üzeneteket kell keresniük arról a v itatott hely ről,
am ely a két v ilágot elv álasztó fáty ol m ögött v an. Magam is láttam
néhány kicsiny , de m egm agy arázhatatlan dolgot. Láthatatlan
kezek hordozta, ragy ogó fehér, és nem e v ilági szépségű
szellem koszorút. Hallottam üzeneteket, am ely eket piciny kezek
kopogtak fájdalm asan, akik v égtelenül sutának érezték a közlésnek
ezt a m ódját, hiszen azóta sokkal kifinom ultabb állapotban léteznek,
m égis kitartottak, az itt hagy ottak iránt érzett szeretetüktől
v ezérelv e. Hallottam oly an zenét, am ely et láthatatlan kezek
játszottak bársony takaró alá rejtett, m indenkitől táv ol elhely ezett
harm onikán. Láttam m ozgó fény eket.
Én azt m ondtam :
– Nem hiszem , hogy ezeknek a szeánszokon előadott trükköknek
bárm i közük is lenne a v alláshoz. Vagy ahhoz – bárm i is az –, am it
m i ezen a tájon a patakokban és a forrásokban hallunk.
Meglepettnek látszott, hogy ily en indulatosan szólaltam m eg.
– Ez azért v an, m ert abba a hibába esel, hogy feltételezed,
a szellem ek ugy anúgy elutasítják a közönségességet, m int te
m agad. A szellem ek lehet, hogy oly an parasztasszony okhoz szólnak,
m int Gode, m ert őt egy ik oldalról rom antikus szirtfokok v eszik
körül, a m ásik oldalról pedig prim itív kuny hók és tűzhely ek,
a házát m eg igaz, sűrű filozófiai sötétség borítja, és ez így nagy on
festői. De ha v annak szellem ek, nem látom be, m iért ne lehetnének
jelen m indenütt, v agy m iért ne feltételezhetnénk, hogy ott v annak.
Mondhatod azt, hogy a hangjukat eltom pítják a v astag falak, a sűrű
plüssbútorok, flancos kis csipketerítők. De a m ahagónifény ező és
a textilkereskedő segédje ugy anúgy rászorul a m egv áltásra – és
utolsó m entsv árként ugy anúgy v ágy ik a halál utáni élet
bizony osságára –, m int a költők és a parasztok. Am ikor m ég biztosak
v oltak hitükben, és nem gondolkoztak rajta, am ikor az egy ház m ég
szilárd tám asz v olt életükben, a Szentlélek kezelhetőnek tűnt
az oltár korlátja m ögött, a lelkek pedig többny ire
a tem plom kertben, sírköv eik közelében m aradtak. De m ost attól
félnek, talán m égsem tám adnak m ajd fel, talán m égsem em elik fel
a sírboltok tetejét, hogy a m enny ország és a pokol nem több, m int
elkopott freskók egy régi tem plom falán, v iaszangy alok, rém ítő
m um usok – és azt kérdezik: akkor m i az, am i van? És ha a fény es
csizm ában, arany óralánccal páv áskodó férfi, v agy a bő ruhás, fűzős
– kezében a pocsoly ákon v aló átkeléshez szükséges krinolinem elő
pálcát forgató – hölgy … – ha ezek a köv ér és unalm as em berek
hallani akarják a szellem eket, ahogy Gode hallja, m iért ne
hallhatnák? Az ev angélium ot m indenkinek hirdették, és ha
egy m ást köv ető életekben létezünk, a köztünk élő m aterialisták is
felserkennek, nem csak ebben a v ilágban, hanem a köv etkezőben is.
Swedenborg látta őket; hitetlenkedv e küszködtek, m int egy kupac
csillogó féreg.
– Túl gy orsan haladsz, nem tudok v itába szállni v eled –
m ondtam sértődötten. – De papa újságjaiban olv astam
az asztaltáncoltatásról m eg a kopogtató szellem ekről, és nekem úgy
tűnik, ezek csak bűv észtrükkök a hiszékeny eknek.
– Bizony ára a szkeptikusok beszám olóját olv astad – felelte
hev esen. – A gúny olódásnál sem m i sem könny ebb.
– Olv astam hív ők beszám olóját is – feleltem rendíthetetlenül. –
És felism ertem a hiszékenységet.
– Miért v agy ily en haragos, Sabine kuzin?
– Mert ezelőtt m ég sosem hallottalak butaságot beszélni –
v álaszoltam , és ez igaz is v olt, bár nem kétséges, hogy nem em iatt
v oltam haragos.
– A szeánszok trükkjei m egidézhetnek igazi dém onokat is –
m ondta apám eltűnődv e.

NOVEMBER
Mindig úgy gondoltam m agam ra, hogy képes v agy ok a szeretetre.
Azért panaszkodtam , hogy nincs körülöttem elég em ber, akit
szerethetnék, akire felnézhetnék. Azt hiszem , bátran m ondhatom ,
hogy m ostanáig nem tapasztaltam m eg a gy űlöletet. Nem szeretem
a gy űlöletet, m ert úgy érzem , rajtam kív ülről jön, és m agáév á tesz,
hatalm as m adárként belém akasztja horgas csőrét, éhes
v adállatként tám ad, am ely nek bőréből bűz árad, és dühödt szem e
az eny ém ből néz ki, kedv es m osoly ú, szolgálatkész jobbik énem et
pedig a tehetetlenségbe sodorja. Én küzdök ellene, küzdök, de senki
nem v eszi észre. Ők m etafizikai elm életekről v itatkoznak
az asztalnál, én m eg úgy ülök ott, m int egy alakv áltoztató
boszorkány , dühtől rem egv e, a szégy entől m agam ba roskadv a, ők
pedig nem látnak m indebből semmit. És az én szem em ben ő az, aki
v áltozik. Utálom azt a sim a, fakó fejét, zöld szem ét és a fény es zöld
cipőt a szokny ája alatt, m intha v alam i kígy ó lenne, am i csendesen
sziszeg a kem ence m elletti sutban, de am int a nagy lelkűségtől
átm elegedett, készen áll a tám adásra. Hatalm as fogai v annak, m int
a Baba Yagának, v agy az angol m esében szereplő farkasnak,
am ely ik nagy m am ának adta ki m agát. Ha v alam i elfoglaltságot
keres, apám az én feladataim at bízza rá, és m ég tov ább fokozza
fájdalm am at azzal, m ikor így szól:
– Sabine-nak úgy is terhes v olt ez a m ásolás, m ily en jó, hogy v an
m ás is, akinek ügy es a keze és jó a szem e.
Megsim ogatja a haját, am ikor elm egy m ellette, a tarkóján
felcsav art konty ot. De ő m eg fogja m arni a kezét. Biztos v agy ok
benne.
Most, am ikor ezt írom , tudom , hogy képtelenség.
És am ikor azt írom , tudom , hogy nem .

NOVEMBER
Ma hosszú sétára indultam a sziklákon. Nem v olt szép, sétára v aló
idő, nagy ködfoltok terjengtek a lev egőben, az égboltot felhők
borították, s a szél is m egerősödött. Elv ittem Cickát. Nem kérdeztem
m eg Christabeltől, elv ihetem -e. Öröm et szerzett a gondolat, hogy
a kuty a m ost m ár bárhov á köv et, pedig azt m ondta róla, hogy ez
csak egy em bert szeret, csak egy szer szeret. Biztos v agy ok benne,
hogy engem szeret, és hangulata illik az eny ém hez, m iv el bánatos,
v isszahúzódó állat, céltudatosan halad előre, de nem játszik és nem
m osoly og, m int ném ely kuty ák. Az ő szeretete a bizalom szom orú
felajánlása.
Christabel utánam jött. Oly an sokszor rem éltem , hogy
a ny om om ba ered, de soha nem jött, hacsak nem köny örögtem ,
nem hízelegtem neki, a saját egészsége érdekében. De am ikor azért
indulok sétára, hogy előle m eneküljek, akkor utánam szalad, úgy
siet, m int aki nem akarja, hogy lássák, hogy siet, nagy csukly ás
köpöny egében, azzal az ostoba erny őv el, am i csattog és lobog
a szélben, és sem m i haszna nincsen. Ily en az em beri term észet,
az em berek akkor jönnek utánad m aguktól, am ikor m ár nem
szereted őket, és nem akarsz v elük lenni.
Van egy ösv ény , am ely m inden érdekességet érint – a dolm ent,
a ledőlt kőoszlopot, a kis Miasszony unk-kápolnát, am ely nek
gránitasztalán a faragás nem sokban különbözik az előző kettő
durv a köv eitől – v alószínűleg onnan hozták el a köv et, am ely ből
készült.

Utolért, és azt m ondta:

– Sabine kuzin, v eled m ehetek?
– Ahogy akarod – m ondtam , és kezem et a kuty a fejére tettem . –
Term észetesen, ahogy a kedv ed tartja.
Miután m entünk egy kicsit, így szólt:
– Attól félek, v alam iv el m egbántottalak.
– Nem , egy általán nem .
– Oly an kedv es v oltál hozzám , és én úgy éreztem , v alóban
m enedékre találtam , otthonra leltem itt, apám hazájában.
– Apám és én örülünk ennek.
– Én nem érzem , hogy te tény leg örülsz. Nekem éles a ny elv em
és tüskés a term észetem . Ha m ondtam v olna v alam it, am i…
– Nem .
– De betolakodtam a ny ugodt életetekbe? Mégis, kezdetben úgy
tűnt, nem v oltál teljesen elégedett azzal a ny ugalom m al.
Nem tudtam felelni. Meggy orsítottam lépteim et, a kuty a
utánam futott.
– Bárm ihez hozzáérek – m ondta –, az tönkrem egy .
– Erről én nem tudok sem m it, hiszen nem m ondtál el sem m it.
Most ő v olt az, aki hallgatott. Én egy re gy orsabban és
gy orsabban m entem . Ez az én hazám , és fiatal és erős v agy ok.
Nehezére esett tartani v elem a lépést.
– Nem m ondhatom el – m ondta kis idő m úlv a. Nem siránkozv a,
az nem v allana rá, inkább éles hangon, szinte türelm etlenül. –
Nem tudok bizalm as v allom ásokat tenni. Ez hiány zik belőlem .
Mindent m egtartok m agam nak, így élem túl, szám om ra az életben
m aradás egy etlen m ódja ez.
Csakhogy ez nem igaz, akartam m ondani, de nem m ondtam .
Apám m al nem úgy bánsz, m int v elem .
– Talán nem bízol a nőkben – m ondtam . – Jogod v an hozzá.
– Volt, hogy m egbíztam a nőkben… – kezdte, de nem fejezte be.
Majd: – Abból baj lett. Nagy on nagy baj.
Baljóslatú v olt a hangja, m int egy szibilláé. Én m ég gy orsabban
m entem . Ő nem sokára felsóhajtott, és azt m ondta, hogy szúr
az oldala, és inkább v isszafordul. Megkérdeztem , akarja-e, hogy
v isszakísérjem . Oly an hangon kérdeztem , hogy büszkeségből
kény telen legy en elutasítani, és így is történt. Kiny újtottam
a kezem a kuty a felé, hogy m aradjon v elem , és m aradt. Néztem ,
am int Christabel az oldalára szorított kézzel m egfordul, és lehajtott
fejjel, kissé erőlködv e elindul a széllel szem ben. Fiatal v agy ok,
gondoltam , és hozzá kellett v olna tennem azt is, hogy „és rossz”, de
 nem tettem . Néztem , am int elm egy , és m osoly ogtam . Egy ik részem
bárm it odaadott v olna, ha a dolgok úgy lennének, m int korábban,
ha nem lett v olna oly an m elodram atikus és szánalom ra m éltó, de
nem tettem sem m it, csak m osoly ogtam , aztán tov ábbm entem ,
m ert én legalább fiatal v agy ok és erős.

Ariane Le Minier megjegyzése:

Itt néhány lap hiányzik, és ami megvan, az is felületes, és
ismétlésekbe bonyolódik. Egészen karácsonyig nem másoltam le
az anyagot, de ha akarják, majd megnézhetik.
1 859 KARÁCSONYA
Éjfélkor m indanny ian elm entünk a m isére. Apám és én m indig
elm egy ünk. A nagy apám be nem lépett a tem plom ba, ő
republikánus v olt, és ateista. Nem v agy ok biztos benne, hogy apám
v allásos hite m egelégedéssel töltené el a plébánost, ha ugy an apám
hajlandó lenne m egv itatni v ele, de nem hajlandó. A közösség
életének, a breton nép életének foly tonosságában v iszont erősen
hisz, és ebbe beletartozik a karácsony is m inden jelentésév el egy ütt:
a régiv el és az újjal egy aránt. Christabel azt m ondja, ő Angliában
az anglikán egy ház tagja, itt v an azonban apja hite, a katolikus
v allás breton v áltozata. Azt hiszem , ha a plébános tudná, m it
gondol, akkor is m eg lenne lepv e, de úgy látom , öröm m el fogadta őt
a tem plom ban, és nem hely esli, hogy oly an zárkózott. Adv ent során
egy re többet járt fel a tem plom ba. Álldogált a hidegben, nézte
a kálv ária szobrászának keze m unkáját, a durv a alakokat, m ely eket
oly nagy erőfeszítés v olt belefaragni a m akacs gránitba. A m i
kálv áriánkon egy szép Szent József-alak v an, a szam árral, Betlehem
felé m enet (tem plom unknak ő a v édőszentje). Apám elm esélte, hogy
a m i országunkban a Születés éjszakáján az istállóban lév ő állatok
m egszólalnak, annak jeléül, hogy az egész v ilág m egbékél
terem tőjév el a m aga ősi ártatlanságában, am int az első em ber,
Ádám is a m aga idejében. Christabel azt m ondta, Milton, aki
puritán v olt, épp ellenkezőleg ábrázolja: nála a Születés pillanata
egy ben a term észet halála – arra az ősi görög hagy om ány ra utalv a,
hogy görög utasok hallották, am int azon az éjszakán a szent
ligetekből sírás hallatszott: „Sírjatok, sírjatok, a nagy Pán halott.”
Én nem szóltam sem m it. Csak néztem , am int apám ráteríti
köpeny ét az ő v állára, és odav ezeti a tem plom ban a m i hely ünkre,
az első sorba, és úgy láttam ezt, Isten óv jon engem , m int eljöv endő
életünk előképét.
Mindig oly an szép, am ikor m eggy újtják a gy erty ákat, hogy az új
v ilág, az új év , az új élet eljöv etelét jelezzék. A m i nehézkes kis
tem plom unk kicsit hasonlít a barlangra, am ely ben Jézus születését
oly gy akran ábrázolják. Az em berek, a pásztorok és a halászok
letérdeltek. Én is letérdeltem , és zav aros gondolataim at próbáltam
jóindulattá és segítőkészséggé v áltoztatni, a m agam m ódján
im ádkoztam . Azért im ádkoztam , am iért m indig: hogy az em berek
értsék m eg azt a szellem et, am ely nek m egfelelően apám csak azokat
az ünnepeket tartja m eg, am ely eket egy etem esnek gondol: szám ára
a karácsony a téli napforduló, a Földnek a fény felé fordulása.
A plébános tart tőle. Tudja, hogy tiltakoznia kellene, de nem m er.
Láttam , hogy Christabel nem térdelt le, aztán pedig azt is, hogy
v égül m égiscsak lejjebb ereszkedett, nagy on óv atosan, m intha
rosszul lenne. Am ikor m egint leültünk, m iután a gy erty ákat
m eggy újtották, m egint odanéztem , hogy jól v an-e, és m egértettem .
Hátradőlv e ült a pad sarkában, fejét az oszlopnak tám asztv a, szem ét
és száját összeszorította, erny edten, de nem türelem m el. Árny ékban
v olt, elny elték a tem plom árny ékai, de láttam , hogy sápadt. A kezét
összekulcsolta a hasa alatt, és testének v alam ily en m ozdulata,
kezének ősi v édelm ező tartása v ilágosan elárulta, am it addig
rejtegetett, és am it nekem , egy igazi v idéki lány nak és egy
háztartás gazdasszony ának m ár régen észre kellett v olna v ennem .
Oly sok nőt láttam m ár így tartani a kezüket, hogy nem tév edhetek.
Így hátrahajolv a azt is láttam , m ily en göm böly ű lett. Valóban
m enedékért jött hozzánk. Ez sok m indent m egm agy aráz, ha nem is
m indent.
Gode tudja. Neki ily en dolgokban nagy on jó a szem e, és gy orsan
v ág az esze.
Apám is tudja, azt hiszem , m ár hosszabb ideje, ha ugy an nem
tudta m ár azelőtt, hogy m egérkezett. Már látom , hogy szánalm at
érez iránta, óv ni szeretné, én m eg oly an érzéseket m agy aráztam
a v iselkedésébe, am ely ek kizárólag az én lázas képzeletem ben
léteztek.
Mit m ondjak, m it tegy ek?

DECEMBER 3 1 .
Már látom , hogy nem m erek m ajd sem m it m ondani neki. Délután
felm entem a szobájába, v ittem neki árpacukrot ajándékba, és
v isszaadtam egy köny v ét, am it m ég korábban kértem kölcsön,
am ikor nem v oltam oly an dühös. Azt m ondtam :
– Ne haragudj, kuzin, hogy barátságtalan v oltam . Félreértettem
a dolgokat.
– Valóban? – kérdezte nem túl kedv esen. – Örülök, hogy rájöttél,
csak félreértés.
– Ó, m ost m ár tudom , m i a hely zet – m ondtam . – Szeretnék jó
lenni hozzád. Szeretnék segíteni.
– Már tudod, m i a hely zet, tény leg? – kérdezte lassan. – Tudod,
m i a hely zet? Tény leg tudhatjuk ezt egy em bertársunkról? Mondd
el, Sabine kuzin, szerinted mi a helyzet velem?
 És rám m eredt fehér arcáv al és halv ány szem év el, kihív óan. Ha
m egszólalok, ha kim ondom , ki tudja, m it tett, m it m ondott v olna?
Tudom , hogy igazam v an, tudom . De dadogni kezdtem , hogy nem
gondoltam sem m i különösre, hogy nem akartam elszom orítani, és
ahogy tov ább bám ult, sírv a fakadtam .
– Velem m inden rendben v an – m ondta. – Felnőtt nő v agy ok, te
pedig leány , a fiatalság szeszély ei és labilitása rajtad. Tudok
v igy ázni m agam ra. Nem kív ánom , hogy te segíts nekem , Sabine.
De annak örülök, hogy m ár nem v agy anny ira haragos. A harag
rosszat tesz a léleknek. Ezt én a m agam kárán tanultam m eg.
Úgy éreztem , m indent tud, m inden gy anúm at, félelm em et,
sértődésem et. És nem akar m egbocsátani. És ekkor m egint dühös
lettem , és sírv a kim entem . Mert azt m ondja, hogy nincs szüksége
segítségre, pedig szüksége v an rá, és m ár kérte is, hiszen ezért v an
itt. Mi lesz v ele? És v elünk? És a gy erm ekkel? Beszéljek apám m al?
Még m indig úgy érzem , oly an, m int Aesopus m eséjében a hidegtől
derm edt kígy ó. Egy kifejezés m egragadhat az em ber elm éjében, és
m ég akkor is ott m arad, am ikor m ár rég nem hely énv aló. Ebben
az esetben m ely ikünk a kígy ó? De oly an hidegen nézett rám .
Az jutott eszem be, talán egy kicsit őrült.

[JANUÁR VÉGE]
Ma elhatároztam , hogy beszélek apám m al Christabel állapotáról.
Már egy szer-kétszer gondoltam rá, de v alam i m indig
m egakadály ozott benne. Talán a félelem , hogy ő is m egdorgál. De
a hallgatás eltáv olít m inket egy m ástól, így hát m egv ártam , am íg
Christabel elm ent a tem plom ba. Most m ár m inden tapasztalt szem
észrev eszi az állapotát, ez biztos. Túl alacsony ahhoz, hogy titkolni
tudja.
Bem entem apám hoz, és nagy on gy orsan azt m ondtam , m ielőtt
m ég v alam i eltérített v olna célom tól:
– Beszélni szeretnék v eled Christabelről.
– Sajnálkozv a tapasztalom , hogy szem látom ást kev ésbé
kedv eled, m int korábban.
– Am i ezt illeti, nem hiszem , hogy szüksége v an rá, hogy én
kedv eljem . Félreértettem . Azt hittem , oly an közel került hozzád,
hogy … hogy szám om ra nem is m aradt hely .
– Ez rendkív ül igazságtalan gondolat v olt. Iránta és irántam
egy aránt.
– Most m ár tudom , apám , m ert láttam az állapotát, am it nem
lehet félreérteni. Vak v oltam , de m ost m ár látok.
Apám az ablak felé fordította arcát, és azt m ondta:
– Azt hiszem , erről nem kellene beszélnünk.
– Úgy érted, nekem nem kellene beszélnem róla?
– Úgy értem , nem kellene beszélnünk róla.
– De m i lesz v ele? És a gy erekkel? Mindig itt fognak lakni? Én
v agy ok ennek a háznak a háziasszony a, tudni akarom , tudnom kell.
És szeretnék segíteni, apám , Christabelnek.
– Úgy látom , neki az a legnagy obb segítség, ha hallgatunk.
Zav artnak tűnt. Azt m ondtam neki:
– Nos, ha te tudod, m ik a szándékai, akkor ny ugodt v agy ok,
csendben m aradok, nem szólok többet. Én csak segíteni akarok.
– Ó, drágám ! Én sem tudok többet, m int te, nem tudom , m ik
a szándékai. Ugy anúgy a sötétben tapogatózom , m int te. Otthont
ajánlottam neki, ahogy kérte. „Egy időre” – enny it írt a lev elében.
De nem engedte m eg, hogy beszéljek a… az okról, am iért szüksége
v an erre. Nekem v alójában Gode ny itotta fel a szem em et, nagy on
korán. Lehet, hogy hozzá fog fordulni, ha eljön az ideje. A rokonunk,
és m enedéket ny újtottunk neki.
– Beszélnie kell a bajáról.
– Már próbáltam . Minden kérdést elhárít. Mintha tagadni
akarná az állapotát, m ég önm aga előtt is.

FEBRUÁR
Észrev ettem , hogy m ár nem szerez öröm öt nekem ez a napló. Egy
ideje m ár nem írói gy akorlat, sem az én v ilágom papíron v aló
rögzítése, csak a féltékeny ség, zav arodottság és m egbánás
történetének leírása. Észrev ettem , hogy az ily en dolgok nem tűnnek
el attól, ha az em ber leírja őket, sőt m intha szilárd életet kapnának,
m int a boszorkány v iaszbábuja, am ikor felm elengetv e alakot ad
neki, aztán m eg szurkálni kezdi. Nem azért kezdtem ezt a naplót,
hogy ebbe írjam v allom ásaim at egy m ásik em ber titkos
szenv edéséről, am it kilestem . Attól is félek, hogy v alaki v életlenül
elolv ashatja, és tév esen értelm ezheti. Így hát ezek m iatt, és szellem i
önm egtartóztatásként is, egy időre abbahagy om .

ÁPRILIS
Valam i oly an különös dolognak v agy ok a tanúja, hogy le kell
írnom , bár azt m ondtam , nem fogom , hogy segítsek m agam nak
m egérteni. Az unokatestv érem m ár oly an v iselős, oly an
előrehaladott állapotban v an, oly an elnehezült, hogy biztosan
ham arosan itt lesz az ideje, és m ég m indig nem engedte, hogy
egy etlen szót ejtsünk az állapotáról v agy a jöv őjéről. És
m indanny iunkat m egbabonázott, m ert senki nem m er odafordulni
hozzá, ny íltan kim ondani azt, am i m ár így is teljesen ny ilv ánv aló,
m égis rejtv e v an. Apám azt m ondja, többször m egpróbálta
rákény szeríteni, hogy beszéljen róla, de soha nem járt sikerrel. Meg
akarja m ondani neki, hogy szív esen látjuk a gy erm eket, ő is, m int
az édesany ja, a rokonunk, bárm ily en szárm azású is, és gondoskodni
fogunk róla, rendesen felnev eljük, és sem m iben nem szenv ed m ajd
hiány t. De azt m ondja, nem tud erről beszélni, két okból sem .
Az egy ik, hogy Christabel m egfélem líti, tekintetév el és m odoráv al
egy értelm űen megtiltja neki, hogy előhozza ezt a tárgy at, és bár
apám tudja, hogy m orálisan kötelessége lenne, m égsem képes rá.
A m ásik: attól fél, hogy Christabel őrült. Hogy v alam ily en m ódon
v églegesen m eghasadt az elm éje, és lelkiism eretének, ny ilv ános
énjének nem hagy ja, hogy tudom ást v egy en arról, am i történni fog
v ele. Apám úgy érzi ugy an, hogy muszáj felkészíteni, de fél tőle,
hogy esetleg rosszul fog hozzá, és teljes elidegenedésbe, rém ületbe és
elkeseredésbe hajszolja, s ezzel talán any a és gy erm ek halálát is
okozhatja. Apró, szeretetteljes kedv eskedésekkel halm ozza el, ő pedig
m indent elfogad, kecsesen, m int egy hercegnő, m intha ez
term észetesen m egilletné őt, és m esél apám nak Morgan le Fay ről,
Plótinoszról, Abelard-ról és Pelagiusról, m int aki v iszontszolgálattal
fizet a szív ességekért. Christabel v ilágosabban gondolkodik, m int
v alaha. Esze és ny elv e gy orsan, élesen forog. Szegény apám
önm agában találja m eg az őrület egy re erősödő érzését, m int én is,
am iért az udv ariasság arra készteti, hogy v egy en részt ezekben
a kifinom ult v itákban, m ely eket hajdan anny ira élv ezett, de m ost
tudja, hogy ehely ett hús-v ér dolgokról és gy akorlati intézkedésekről
kellene beszélniük.
Én azt m ondtam neki, hogy Christabel nem lehet anny ira
tudatlan, hiszen a ruháit kiengedte: derékban és hónaljban is,
egy enletes öltésekkel, okosan. Apám azt gondolta, hogy ez inkább
Gode m űv e, és úgy határoztunk, ha m ár nincs bennünk sem elég
bátorság, sem elég kem ény ség, hogy m agától Christabeltől
kérdezzük m eg, legalább azt derítsük ki, m it tud Gode, beav atta-e
legalább őt a titokba – am i lehetségesnek, sőt v alószínűnek tűnt.
Gode azonban azt m ondta, nem ő alakította át a ruhákat, és am ikor
ő felajánlotta a segítségét, a Madem oiselle m indig úgy tett, m intha
félreértette v olna.
– A gy ógy italom at m egissza, de úgy tesz, m intha nekem akarna
a kedv em ben járni v ele – m ondta Gode. Azt is m ondta, hogy látott
m ár ily en esetet, v oltak oly an asszony ok, akik eltökélten nem
v oltak hajlandók tudom ást v enni az állapotukról, m égis oly an
könny en, ügy esen szültek, m int akárm ely ik üsző az istállóban. De
v oltak oly anok is, m ondta kom orabban, akik addig küzdöttek ellene,
m íg tönkrem entek bele, és v agy az any a, v agy a gy erek bele is halt,
néha m ind a kettő. Gode azt m ondta, hagy juk csak rá, ő biztos
jelekből tudni fogja, am ikor eljött az idő, és m ajd ad oly an italt
az unokatestv érem nek, am i m egny ugtatja, és az utolsó pillanatban
előv eszi a jobbik eszét. Azt hiszem , Gode a legtöbb em bert jól
kiism eri, legalábbis az állati és ösztönös énjüket, de nem v agy ok
benne biztos, hogy Christabel kuzint is jól m érte fel.
Gondoltam rá, hogy írok neki egy lev elet, elétárom félelm einket
és tudásunkat, azt feltételezv e, hogy könny ebb neki olv asni, m int
beszélgetni, és a jól m egv álogatott szav akon alkalm a lenne egy edül
elgondolkozni. De nem tudom , hogy an fogalm azzak m eg egy ily en
lev elet, és nem tudom , hogy an v álaszolna.

KEDD
Az utóbbi időben Christabel nagy on jó v olt hozzám , a m aga m ódján,
beszélgetett v elem erről-arról, elkérte az írásaim at, hogy elolv assa,
titokban hím zett nekem egy kis tokot, am ely ben az ollóim at
tarthatom , nagy on szép, kék és zöld sely em ből v arrott páv a v an
rajta, széttárt tollú. De nem tudom m ár úgy szeretni, m int azelőtt,
m ert nem ny itott, m ert eltitkolja, am i a legfontosabb, m ert arra
kény szerít, a m aga büszkesége v agy őrültsége m iatt, hogy
hazugságban éljek.
Ma ki tudtunk m enni a kertbe, kiültünk a v irágzó csereszny efa
alá, és költészetről beszélgettünk. Ő oda sem figy elv e lesöpörte
szokny ájáról a ráhullott szirm okat. Melusináról beszélt, és az epikus
költészet term észetéről, írni akar egy elbeszélő költem ény t, m ondta,
nem igaz történelm i esem ény ekről, hanem egy m esét: költői és
képzelet alkotta igazságról, m int Spenser Tündérkirálynője v agy
Ariosto, am ely ben a lélek m egszabadulhat a történelem és a tény ek
kötelékeitől. Azt m ondja, hogy a nők szám ára a rom ánc a m egfelelő
form a. Azt m ondja, a rom ánc az a terület, ahol a nők szabadon
kifejezhetik igazi term észetüket, m int az Ile de Seinen v agy Síd
földjén, bár nem ebben a v ilágban.
Azt is m ondta, a rom áncban a nő két term észete kibékülhet
egy m ással. Én m egkérdeztem , m iféle két term észete, és ő azt
m ondta, a férfiak kettős lény eknek látják a nőket: elbűv ölő
dém onoknak és ártatlan angy aloknak.
– Minden nő kettős term észetű? – kérdeztem .
– Nem ezt m ondtam – felelte. – Azt m ondtam , m inden férfi
kettősnek látja a nőket. Ki tudja, m ily en v olt Melusina a m aga
szabadságában, am ikor senki nem látta?
Mesélt a halfarokról, és m egkérdezte, ism erem -e Hans Andersen
m eséjét a kis hableány ról, aki halfarka hely ett em beri lábat
v arázsoltatott m agának, hogy tessen a hercegnek, de a hangjáv al
fizetett érte, és ezután a herceg m ár tudni sem akart róla.
– Az a halfarok v olt az ő szabadsága – m ondta. – A lábaiv al
m indig azt érezte, m intha késpengéken járna.
Én elm ondtam neki, hogy am ióta elolv astam azt a m esét,
szörny ű álm aim v oltak, am ely ekben késpengéken lépkedtem , és ez
tetszett neki.
És így beszélt tov ább, Melusina fájdalm airól, a kis hableány
fájdalm airól; de arról a fájdalom ról, am i rá v árt, egy etlen szót sem
ejtett.
Most m ár elég okos v agy ok, rem élem , hogy felism erjek egy költői
képet v agy egy parabolát, és úgy látom , könny en lehet, hogy
a m aga rejtély es m ódján a nőiség fájdalm airól akart beszélni
nekem . Csak anny it tudok, hogy akkor nem ezt éreztem . Nem ,
a hangja határozottan csillogott, m int a tűje, am ikor v arrt,
szépséges m intát alkotv a. És a ruhája alatt, esküszöm , láttam ,
am int m egm ozdul az, aki nem ő v olt, és akiről m inden okossága
ellenére nem v ett tudom ást.

ÁPRILIS 3 0-A
Nem tudok aludni. Akkor tehát fogom azt az ajándékot, am it tőle
kaptam , és írok, leírom , m it tett.
Már m ásodik napja keressük. Tegnap reggel elm ent, felsétált
a tem plom hoz, ahogy az utóbbi hetekben egy re többször m egtette.
Kiderült, látták a falubeliek; azt m ondják, hosszú ideig állt, és
a kálv ária elejénél v égignézte a Szűz életének és halálának
történetét, nekitám aszkodott, hogy m egpihenjen, és ujjaiv al
körberajzolta a faragott alakokat, „m int egy v ak”, m ondta v alaki,
„m int egy fafaragó”, m ondta egy m ásik. És órákat töltött
a tem plom ban, im ádkozv a, v agy csendben üldögélv e, enny it
tudunk, enny it tud m indenki, m i és az em berek, fejét letakarv a
fekete kendőjév el, kezét összekulcsolv a az ölében. Tegnap is látták,
m int általában, am ikor bem ent. Senki nem látta, am ikor kijött, de
egészen biztosan kijött.
Ebédidőig nem is kezdtük keresni. Gode jött be apám szobájába,
m egállt, és azt m ondta:
– Kihoznám a lov at m eg a kocsit, Monsieur, m ert a fiatal hölgy
m ég nem jött v issza, és közel az ideje.
És képzeletünk m egtelt szörny ű képekkel, hogy unokatestv érem
talán elesett, fájdalm ai v annak, talán egy árokban v agy a m ezőn,
esetleg egy pajtában fekszik. Így kihoztuk a lov at és a kocsit,
v égighajtottunk az utakon, néha kiáltottunk, de nem túl gy akran,
m ert kicsit szégy elltük, m agunk m iatt, hogy elv eszítettük, és
m iatta is, hogy ebben az állapotában elkóborolt. Borzalm as v olt,
am enny ire láttam , m indünknek, de nekem biztosan. Minden lépés
fájt – azt hiszem , a bizonytalanság talán sokkal fájdalm asabb, m int
bárm ely m ás érzés, egy szerre hajtja tov ább az em bert és
csalódottságot okozv a m egbénít, így hát egy re növ ekedett bennünk
a fojtogató, kitörni készülő félelem . Minden nagy obb, sötét folt – egy
reketty ebokor, am ely en fennakadt egy rongy darab, egy eldobott,
szúette hordó – szörny űséges rem ény kedés és félelem forrásáv á
v ált. Felkapaszkodtunk a Miasszony unk-kápolnához, benéztünk
a dolm en bejáratán, de nem láttunk sem m it. Így foly tattuk
a keresést, am íg besötétedett, és akkor apám azt m ondta:
– Rem élem , nem zuhant le a szikláról. Isten őrizzen!
– Talán a falusiaknál v an v alahol – m ondtam .
– Szóltak v olna nekem – v álaszolta apám . – Elküldtek v olna
értem .
Akkor úgy határoztunk, hogy átkutatjuk a tengerpartot. Nagy
fákly ákat készítettünk, m int oly ankor szoktuk, ha hajókat v et ki
a tenger, és ki kell m ennünk a túlélőkért v agy a roncsokért.
Yannick rakott egy kis tüzet, apám és én pedig egy ik barlangtól
a m ásikig futottunk, kiáltoztunk, fákly áinkat lengettük. Egy szer
v alam i kiáltást hallottam , de csak fészkén m egzav art sirály v olt.
Így kerestük, étel nélkül, pihenés nélkül a holdv ilágnál, egészen
éjfél utánig, és akkor apám azt m ondta, haza kell m ennünk, talán
táv ollétünkben jött v alam i hír. Én azt m ondtam , biztosan nem ,
akkor értünk jöttek v olna, de apám azt felelte, nincsenek elegen
ahhoz, hogy ellássanak egy beteg nőt, és utánunk küldjenek
v alakit. Így hát félig rem ény kedv e hazaindultunk, de ott nem v olt
senki, csak Gode, aki a füstben olv asott, és azt m ondta, hogy
holnapig nem tudunk m eg sem m it.
Ma fellárm áztuk a körny éket. Apám félretette a büszkeségét,
lekapta a kalapját, és bekopogott m inden ajtón, m egkérdezte, tud-e
róla v alaki, és m ind azt m ondták, hogy nem , bár az kiderült, hogy
reggel a tem plom ban látták. Apám elm ent a plébánoshoz. Nem
szeret oda m enni, m ert a plébános nem elég m űv elt, és
m indkettejüknek kellem etlen, hogy tudja, v itába kellene szállnia
apám v allási nézeteiv el, am ely eket nagy on is hitetlennek tart.
Csakhogy nem m er v itatkozni, m ert v eszítene, és az em berek
tiszteletét is elv eszítené, ha kiderülne, hogy összezördült M. de
Kercozzal, m ég ha halhatatlan lelke üdv éért is.
A plébános azt m ondta:
68
– Biztos v agy ok benne, hogy Le Bon Dieu gondoskodott róla.
Apám azt kérdezte:
– De látta őt, m on père?
A plébános azt m ondta:
– Láttam a tem plom ban m a reggel.
Apám azt gondolja, a plébános talán tudja, hol v an Christabel.
Mert nem ajánlotta fel, hogy v elünk jön, és segít a keresésben,
am int bizony ára m egtette v olna, ha ny ugtalankodna m iatta.
Persze, az is igaz, hogy a plébános köv ér és nehézkes, azonkív ül nincs
képzelőereje, és ostoba, és könny en lehet, hogy azt gondolta,
a keresést nélküle is elv égzik a fiatalabbak és ügy esebbek.
– Honnan tudna róla a plébános? – kérdeztem .
Apám pedig azt v álaszolta:
– Lehet, hogy tőle kért segítséget.
Nem tudtam elképzelni, hogy an fordulhat bárki is a plébánoshoz
segítségért, különösen ily en körülm ény ek között. A szem e m ajd
kiesik a fejéből, a szája lebiggy ed, és csak a hasáért él. De apám azt
m ondta:
– Ő szokott eljárni a Szent Anna-zárdába, am ely a Qim perlébe
v ezető út m entén áll, és am ely ben a püspök gondoskodik
a szégy enben m aradt nőkről, akiknek senkijük sincs.
– Csak nem küldte őt oda – m ondtam . – Az boldogtalan hely .
 Yannick húgának barátnője, Malle ott szülte m eg a gy erekét,
am ikor a szülei elzav arták, és senki nem v állalta m agáénak
a gy erm eket, m ert senki nem lehetett biztos benne, m ondták, hogy
v alóban az öv é. Malle azt m esélte, hogy az apácák csipkedték, és
büntetésből v ele súroltatták fel a koszos padlót, neki kellett kiv innie
m indenféle m ocskot, nem sokkal azután, hogy m egszült. A gy erm ek
m eghalt, m ondta Malle. Aztán elm ent szolgálónak Quim perbe, egy
szatócs feleségéhez, aki köny örtelenül v erte. Nem élt sokáig.
– Talán m aga Christabel kérte, hogy odam ehessen.
– Miért tenne ily et?
– Miért tette m indazt, am it eddig tett? És hol v an, hiszen m ár
m indenütt kerestük? És a tenger sem v etett ki senkit.
Azt jav asoltam , legalább m egkérdezhetnénk az apácákat. Apám
holnap elm egy a zárdába.
Fáj a szív em . Féltem Christabelt, és m érges v agy ok rá, és
sajnálom apám at is, aki jó em ber, és m ost porig sújtja a gy ász,
az aggodalom és a szégy en. Mert m ind tudjuk jól, hogy ha nem érte
v alam i szerencsétlenség, akkor elm enekült az általunk felajánlott
m enedékből. Vagy m ások azt hiszik, hogy kidobtuk, am i szintén
szégy en lenne, és m i soha nem tennénk ily et.
De talán m ár holtan fekszik v alam i barlangban, v agy egy oly an
öböl partján, ahov á el sem tudunk jutni a sziklák közt. Holnap
m egint kim egy ek keresni. Nem tudok elaludni.

MÁJUS 1 -E
Apám m a a kocsiv al elm ent a zárdába. A főnökasszony borral
kínálta, azt m ondja, és közölte, hogy azon a héten senkit nem v ittek
hozzájuk, akire ráillene Christabel leírása. Azt m ondta, hogy m ajd
im ádkozik a fiatal hölgy ért. Apám azt kérte, tudassák v ele, ha
m égis eljut oda.
– Am i ezt illeti – m ondta az apáca –, az attól függ, m it kív án
m aga a hölgy , aki m enedéket kér.
– Szeretném , ha tudná, hogy m i neki is és gy erm ekének is
otthont kínálunk, addig lakhat nálunk, és addig gondoskodunk róla,
am eddig csak akarja.
Az apáca pedig azt m ondta:
– Biztos v agy ok benne, hogy ő ezt m ár így is tudja, akárhol v an
is. Talán nem tud elm enni m agukhoz, nagy bajában. Talán nem
akar, szégy enből v agy m ás okból.
Apám m egpróbálta elm esélni az apácának, m ily en őrült
m akacssággal ragaszkodott Christabel ahhoz, hogy ne beszéljünk
a terhességéről, de a nőv ér hirtelen türelm etlen lett, és
udv ariatlanul elküldte. Apám nak nem tetszett a főnöknő, m ert azt
m ondja, élv ezte a hatalm át fölötte. Apám nagy on elkeseredett és
v isszahúzódó lett.
MÁJUS 8-A
Visszajött. Az asztalnál ültünk, apám és én, és szom orúan újra arról
beszéltünk, hol kellett v olna m ég m egnéznünk, v agy hogy nem
m ent-e el a fogadós kocsijáv al, am ely azon a sorsdöntő napon
áthaladt a falun, am ikor kerekek csikorgását hallottuk az udv aron.
És m ielőtt m ég felálltunk v olna, ő m ár állt az ajtóban. Ezen m ásodik
m egérkezése során – oly an v olt, m int kísértet fény es nappal –
sokkal borzasztóbb v olt, m int először, pedig akkor éjszaka v olt, és
dühöngött a v ihar. Sov ány és törékeny , és nagy bőrszíjjal fogta
össze m agán a ruhát. Oly an fehér, m int az elefántcsont, és m intha
csontjairól lefosztották v olna a húst, csupa éles kiszögellés, m intha
a csontv áza ki akarna bújni belőle. És lev ágta a haját. Legalábbis
a kis fürtöket és tincseket – csak röv id, csúny a, felm eredő szálak
állnak ki a fejéből, m int a szalm a. Szem e halv ány an, halottan néz
ki m ély üregéből.
Apám odafutott hozzá, és gy öngéden át akarta ölelni, de ő
kiny újtotta csontos kezét, és eltolta m agától. Azt m ondta:
– Elég jól v agy ok, köszönöm . Meg tudok állni a lábam on.
És nagy on óv atosan, v égtelenül lassan, v alam iféle büszke
csoszogással, de v égig egy enes derékkal odam ent a tűz m ellé, és
leült. Apám m egkérdezte, ne v igy ük-e fel, és ő azt m ondta, ne, és
m egism ételte:
– Elég jól v agy ok, köszönöm .
De elfogadott egy pohár bort, egy kis keny eret m eg tejet, és
m ajdnem m ohón ev ett-iv ott. Mi csak ültünk körülötte, tátott
szájjal, készen arra, hogy ezer kérdést tegy ünk fel, és ő azt m ondta:
– Köny örögv e kérlek, ne kérdezzetek! Nincs jogom szív ességet
kérni. Visszaéltem a kedv ességetekkel, ti bizony ára így látjátok, bár
nem v olt m ás v álasztásom . De m ár nem sokáig fogok v isszaélni
v ele. Kérlek, ne kérdezzetek semmit!

Hogy an tudnám leírni, m it éreztünk? Megtilt m inden norm ális

érzést, m inden em beri m elegséget és beszélgetést. Azt akarta
m ondani, azaz attól fél, v agy arra szám ít, hogy meghal, am ikor
arról beszélt, hogy nem sokáig él v issza a kedv ességünkkel?
Megőrült, v agy csak nagy on okos és nagy on titoktartó? Lehet, hogy
azt tette, am it m indig is terv ezett, am ióta csak eljött hozzánk? Itt
m arad, v agy elm egy ?
Hol van a gyermek? Mindanny ian szenv edünk a kív áncsiságtól,
am it ő ügy esen, v agy kétségbeesésében ellenünk fordított, bűnnek
tüntetv e fel, m egtiltv a m inden norm ális féltő gondoskodást v agy
kérdezősködést. Életben m aradt, v agy m eghalt? Fiú, v agy lány ?
Mit akar csinálni?
Leírom itt, bár szégy ellem , m égis érdekes része az em beri
term észetnek, hogy lehetetlen szeretni, ahol enny ire hiány zik
a ny íltság. Valam i szörny ű szánalm at érzek, am ikor így kell látnom
őt, csontos arcát, röv idre ny írt haját, és elképzelem , m ily en
fájdalm at érezhet. De nem tudom elég jól elképzelni, m ert nem
engedi, és furcsa m ódon ez a tiltás m inden aggodalm am at haraggá
v áltoztatja.

MÁJUS 9 -E
Gode azt m ondta, ha egy pici gy erekről lev esszük a réklit, és
reáterítjük a feuteun ar hazellou, azaz a tündér forrásának v izére,
m egláthatjuk, hogy a gy erm ek életerős lesz-e, v agy gy enge lesz és
m eghal. Mert ha a szél m egtölti a réklicske ujját, és a közepe
felduzzad és sodródni kezd a v ízen, a gy erm ek m egm arad, és
egészséges lesz. De ha a rékli pety hüdten m agába szív ja a v izet és
elsülly ed, a gy erm ek m eg fog halni.
Apám azt m ondta:
– Miv el nekünk nincs se gy erekünk, se ingecskénk, ennek
a jóslatnak nem sok hasznát v esszük.
Christabel nem v arrt kis rékliket azokban a hónapokban, csak
szép tolltartó tokokat, az én ollótartóm at, és lepedőket jav ítgatott.
Többny ire a szobájában v an. Gode azt m ondja, nem lázas, nincs
rosszabbul, csak nagy on legy engült.
Tegnap éjjel rém álm ot láttam . Nagy tó partján v oltunk; annak
a tónak oly an fekete v olt a felszíne, m int a gagát, hullám os, csillogó.
Sűrű m agy albokorbozót v ett körül – am ikor kislány v oltam ,
leszedegettük a m agy al lev eleit, és egészen kicsit m egszúrtuk
az ujjunkat a töv iseiv el, am int körbehúztuk a körv onalain, és azt
m ondtuk: „Il m ’aim e, il ne m ’aim e pas.” Ezt m egtanítottam
Christabelnek, aki azt m ondta, a m agy al sokkal jobb erre a játékra,
m int a százszorszép, am it Angliában használnak: egy enként letépik
a szirm ait.
Álm om ban féltem a m agy albokroktól. Úgy féltem tőlük, ahogy
az em ber ösztönösen kígy óm arástól fél, ha v alam i m egzörren
az aljnöv ény zetben.
Álm om ban sokan v oltunk, csupa nő, annak a tónak a partján –
ahogy álm okban gy akran m egesik, nem láttam , hogy pontosan
hány an, de éreztem , hogy m ögöttem is állnak, és beszorítanak.
Gode egy kis csom agot tett a v ízre. Egy szer egy bepóly ált, bekötözött
csom ag v olt, oly an, m int am ily enben a sás között rejtőzködő Mózest
szokták ábrázolni. Máskor egy dagadó kis hálóingecske, csupa rakás,
am ely kiúszott a tó közepére – nem v oltak fodrozódó hullám ok
körülötte –, aztán felem elte üres ujját, a lev egőv el küzdött,
m egpróbált kiem elkedni a sűrű v ízből, de az lehúzta, nagy on lassan,
nem úgy , m int a v íz, inkább m int a sár v agy a kocsony a, m int
a foly ékony kő, és az a holm i egész idő alatt forgolódott, és
hadonászott a… hogy úgy m ondjam , a kezév el, ám bár nem v olt
keze.
Világos, m iről is szólt ez az álom . De ez a látom ás m egv áltoztatja,
 am it az esem ény ekről érzek. Ha m ost m egkérdezem m agam tól, m i
történt a gy erm ekkel, azt a fekete v izet látom , és az élő fehér inget,
ahogy sülly ed el.

MÁJUS 1 0-E
Ma lev él jött apám nak M. Michelet-től, és v olt benne egy m ásik,
Christabelnek. Elég higgadtan v ette át, m intha v árta v olna, de
aztán, am ikor jobban m egnézte, elakadt a lélegzete, és
kibontatlanul félretette. Apám szerint M. Michelet azt írta, egy
barátja küldte, inkább csak rem élv e, m int biztosan tudv a, hogy
Miss LaMotte nálunk lehet. Azt kéri, ha nincs nálunk, és nem
tudjuk kézbesíteni, küldjük v issza a lev elet. Egész nap nem ny itotta
ki. Nem tudom , m ikor olv asta el, ha elolv asta egy általán.

Ariane Le Minier jegyzete Maud Bailey számára

Kedves Bailey professzor!

Itt véget ér a napló, és a füzet is majdnem tele van. Lehet, hogy
Sabine de K. egy másik füzetben folytatta, de eddig nem
találtunk semmi ilyesmit.
Elhatároztam, hogy nem mondok előre sokat a napló
tartalmáról, mert azt kívántam, talán kissé gyerekes módon,
hogy ön is élje át azt a narratív megdöbbenést és örömet,
amiben nekem részem volt, amikor felfedeztem. Majd ha
hazajövök a Cévennes-ből, Stern professzorral hármasban le
kellene ülnünk, és összehasonlítanunk a jegyzeteinket.
Én eddig úgy tudtam, hogy a LaMotte-kutatók szerint ő
visszavonult életet élt, boldog leszbikus kapcsolatban Blanche
Gloverrel. Tudnak bármi más, lehetséges szerelmesről, aki
a gyermek apja lehetett? És magától adódik a kérdés: Blanche
öngyilkossága kapcsolatban van-e azzal a történettel, amit ez
a szöveg elmond? Talán tudnak erről valami világosítást adni.
Azt is szeretném elmondani, hogy megpróbáltam kideríteni,
életben maradt-e a gyermek. Nyilvánvaló volt, hogy a Szent
Anna-zárdában kell keresnem, jártam is ott, és meggyőződtem
róla, hogy LaMotte-nak semmi nyoma kissé zavaros
feljegyzéseikben. (Egy buzgó főnökasszony sok mindent
kidobatott az 1920-as években, mert azt hitte, a poros papírok
szükségtelenül foglalják a helyet, és semmi közük a rend időtlen
missziójához.)
Még mindig gyanakszom a plébánosra, már csak azért is,
mert nincs más, és nem nagyon tudom elhinni, hogy Christabel
egy pajtában szülte volna meg a gyermekét, és aztán megölte
volna. De azt el tudom képzelni, hogy esetleg meghalt.
Mellékelek néhány angol nyelvű verset és versrészletet,
amelyeket Sabine papírjai között találtam. Nem tudok
hozzáférni LaMotte kézírásának egyetlen példányához sem, de
azt hiszem, lehet, hogy ő írta őket. Ezek is azt az érzést erősítik,
hogy nem volt minden rendben.
Sabine története az itt leírtak után részben boldog, részben
szomorú. Megjelentette azt a három regényt, amelyekről írtam,
s amelyek közül a La Deuxième Dahud messze a legérdekesebb:
egy szenvedélyes és óriási akaraterővel rendelkező hősnőt
ábrázol, akinek kényszerítő hipnotikus képességei vannak, és
elítéli a konvencionális női értékeket. Hajószerencsétlenségben
hal meg, miután feldúlta két család békéjét, és gyermeket hord
a szíve alatt, akinek az apja vagy erőtlen férj, vagy byroni
szerető, s aki vele együtt hal meg. A regény ereje a breton
mitológia használatában rejlik, amely elmélyíti a témát, és
megalkotja a mű képszerkezetét.
Sabine 1863-ban ment férjhez, az apjával vívott hosszas
csatározások után, hogy tegye lehetővé számára a lehetséges
udvarlókkal való találkozást. Egy bizonyos M. de Kergarouet-
hoz ment feleségül, unalmas, melankolikus, nála jóval idősebb
emberhez, aki szenvedélyesen beleszeretett, és azt mondják,
egy évvel azután, hogy Sabine belehalt a harmadik szülésbe, őt
is elvitte a bánat. Két lánya született, akik közül a felnőtt kort
egyik sem érte meg.
Remélem, érdekesnek találta a naplót, és egy későbbi
időpontban lesz alkalmunk nyugodtan összevetni
eredményeinket.
Végül pedig hadd mondjam el, amit szerettem volna rövid
találkozónk alkalmával is elmondani, mennyire csodálom
a liminalitás területén végzett munkáját. Azt hiszem, szegény
Sabine naplóját ebből a szempontból is érdekesnek fogja találni.
La Bretagne tele van az átkelőhelyek és küszöbök
mitológiájával, ahogy ő is írja.
Mes amitiés
Ariane Le Minier

Egy oldal versek vázlataival. Küldte Ariane Le Minier Maud

Baileynek.

Asszonyunk – kínjai –
Hordta – mit a Kereszt
Csak hordja, hordja ki –
Kőnek stigmája lesz.

Feltépte kalapács
Nyers sziklából – Aludt –
Csillagtól csiszolás –
Mindje csak sírni tud.

Kín, sziklakőbe vájt –

Férfikín – nő viselt –
Hallja, kettőbe vált,
S Ő – többé – nem – jön el –

Jött olyan halkan,

Olyan kicsin –
Nem tűrte el –
Kérdéseink

Sóhaj, nehéz,
Egy, egy, s elég, –
Majd az öröklét
Betölte még.
Hús, lazurit –
Bíbor – sehol –
Akár a kő,
Csöndje honol.

Kiöntött tej a tárgy,

Fehér, torzulva el,
A fénylő némaság,
Tékozolt eledel.

Másnak bort, zamatost,

Tölt ki súlyos edény,
E fröccsnyi langy fehér,
E csupor volt enyém –

És most milyen fonák,

Sápadt folt, fakó –
E tiszta hófehér
Megint földnek való –

Nyári füvet lehelt –

Tehenet – istenit –
Szerelem langy juhát –
Halkságot szétterít –

Asztallapon csorog,
Talajra lecsepeg,
Halljuk, a puha port
Meglepi: halk neszek.

Duzzaszt a tej, a vér,

Adnánk, de csak kidől,
Éhes száj tátogat,
S döntünk, s nem issza föl
Jóvá nem tehető
Nem megváltó erünk
El nem törölt fehér
Bár szűznek tűnhetünk

Töröl, töröl a kéz,

Vadul sikál köröm –
Dőlt tejemnek lelke
Poshasztja levegőm.
HUSZADIK FEJEZET

Tenyért nyomok fehér

Ablak-keresztre,
Áttűnsz, sötét személy,
Áttetsző üvegen?

Kísértőkön vajon
Ruha, tollas kalap,
Vagy márvány-csupaszon
Dermednek – Igazabb?

Emlékük visszajár –
Csukló-mozdulat
Szerettük – gép akár –
S elkapjuk, csókra csók

Olvad, messzire ment

A hús, a csont,
Örökös kegyelem
Egybe font

Egyedül ne menj
Tűrni fagyot,
Vakmerőn, meztelen
Társad vagyok.

Hegyesek ujjaid,
Vássák le húsomat
A redves csontomig,
Míg életem apad –
 Fagyod falja hevem,
Míg levegőm kihűl,
Szánk vértelen
Összesimul – és elegyül –

C. LA MOTTE

Más körülmények között Mortimer Croppert nem érdekelte

volna, mennyi ideig tart meggyőzni Sir George-ot. A végén úgyis
bejutna, bent ülne abban a romos, kastélynak nevezett
csúfságban, hallgatná a beteg feleség sirámait (akivel még nem
találkozott, de élénken el tudta képzelni – a képzelőereje valóban
élénk volt, bár természetesen jól kordában tudta tartani, ez
mesterségének legfőbb eszköze). Éjszaka pedig nagy
gyönyörűséggel lapozgatná a leveleket, egyenként, felkutatná
titkaikat és apró célzásaikat, és beküldené őket a fekete doboz
fényes, mindent megjegyző szeme elé.
De most James Blackadder miatt nincs idő arra, hogy
türelmesen, rafináltan járjon el. Meg kell szereznie azokat
a papírokat. Valódi fájdalmat érzett; olyan volt, mintha éhezne.
Előadást tartott Az életrajzíró művészete címmel egy divatos
belvárosi templomban, amelynek lelkésze azt szerette, ha
az emberek bejönnek a templomba, és mindenféle eszközt
megragadott ennek az érdekében: gitárosokat, gyógyítókat
hívott meg, rasszizmusellenes rendezvényeket engedett be
a megszentelt falak közé, virrasztottak a békéért, szenvedélyes
vitákat tartottak a teve és a tű foka problematikájáról, valamint
a szexualitásról az AIDS árnyékában. Cropper meggyőzte
a lelkészt, akivel egy püspöki teadélutánon találkozott, hogy
az életrajz ugyanúgy spirituális igénye a modern embernek, mint
a szex vagy a politika. Nézze meg az eladásokat, magyarázta,
nézze meg a vasárnapi újságok hirdetéseit, az embereknek
szükségük van arra, hogy tudják, hogyan éltek más emberek,
mert ez segít nekik az életben, ez természetes emberi
kíváncsiság. Egyfajta vallás, mondta a lelkész. Az ősök
tiszteletének egy formája, mondta Cropper. Vagy még annál is
több. Hiszen az evangéliumok sem mások, mint a biográfia
művészetének különböző kísérletei.
Látta, hogy az előadást, amelyet már korábban megbeszéltek,
fel tudja használni saját céljaira. Diszkrét – hol barátságos, hol
ellenséges – leveleket írt különböző akadémiáknak. Felhívta
az újságokat, és azt mondta, nagy felfedezés várható. Felkeltette
néhány új, a Cityben terjeszkedő amerikai bank és pénzintézet
igazgatóinak a figyelmét. Meghívta Sir George-ot, aki nem
válaszolt, és az ügyvédet, Toby Bynget, aki azt mondta,
bizonyára nagyon érdekes lesz. Meghívta Beatrice Nestet, és
az első sorban foglalt neki helyet. Meghívta Blackaddert is, nem
mintha azt gondolta volna, hogy eljön, hanem mert örömet
szerzett neki, ahogy elképzelte, milyen bosszús már attól is, hogy
megkapta a meghívót. Meghívta az Egyesült Államok londoni
nagykövetét. Meghívta a rádiót és meghívta a televíziót.

Cropper imádott előadást tartani. Nem a régimódi tudósok közé

tartozott, akik szemükkel megigézték, dallamos hangjukkal
elzsongatták a hallgatóságot. Ő hi-tech előadó volt, a fehér
vetítővásznak és fénysugarak, hangeffektusok és nagyítások
bűvésze. Telerakta a templomot vetítőkkel és tárgyakat
tartalmazó üvegkalitkákkal, amelyek segítettek neki, mint
Reagan elnöknek, rögtönzött természetességgel levezényelni egy
nagyon is bonyolult bemutatót.
Az előadást a templom sötétjében egy sorozat ragyogó,
kivetített kép illusztrálta a kétoldalt elhelyezett vetítőkön.
Hatalmas olajfestmények, ékszerként ragyogó, felnagyított
miniatűrök, nagyon korai fényképek szakállas bölcsekről gótikus
katedrálisok csonka csúcsívei alatt, és ezekkel szembeállítva
a Robert Dale Owen Egyetem fényei és terei, az üvegpiramis
vakító csillogása, melyben a Stant Gyűjtemény helyezkedik el,
azok a pompás kis dobozok, amelyekben Randolph és Ellen
összefont hajtincseit őrzik, Ellen párnája, melyre citromfákat
hímzett, a yorki rózsákat ábrázoló gagát-bross a zöld
bársonypárnán. Időről időre, mintha csak véletlenül történne,
Cropper nagy orrú profilja is megjelent, mint egy sziluett,
a csillogó tárgyakon át. Ilyenkor mindig felnevetett, elnézést
kért, és félig komolyan azt mondta, persze alapos tervezés után,
nos, itt láthatjuk az életrajzírót, mint a kép részét, mint mozgó
árnyékot, amelyről nem szabad megfeledkezni, ha azt a sok
dolgot nézzük, amelyekkel dolgozik. Ash idejében történt, hogy
a történetírók intuícióját tisztelni kezdték, sőt a tudósi megérzés
az intellektuális figyelem fontos tárgyává vált. A történetíró
elválaszthatatlanul része a történetének, amint a költő is része
a költeményének, és az árnyalak-életrajzíró a vizsgált személy
életének…
Az előadásnak ezen a pontján Cropper ismét megvilágította
magát egy rövid időre. Jól megválogatott, egyszerű
kifejezésekkel beszélt.
– Természetesen, amiben mindannyian reménykedünk,
ugyanakkor félünk is tőle, az az, hogy valami nagyobb felfedezés
megerősíti, vagy megcáfolja, vagy legalábbis megváltoztatja egy
élet munkáját. Egy elveszett Shakespeare-darab. Aiszkhülosz
eltűnt művei. Nemrégiben történt egy ilyen jellegű felfedezés,
amikor egy padláson, ládában egy köteg levelet találtak,
melyeket Wordsworth a feleségéhez írt. A tudósok addig azt
tartották, hogy Wordsworth csak a húgát szerette
szenvedélyesen. A feleségét maguk között unalmasnak és
jelentéktelennek nevezték. És mégis előkerültek ezek a levelek,
amelyekből annyi év házasság után is testi szenvedély áradt,
mindkét fél részéről. Újra kellett írni az irodalomtörténetet.
A tudósok alázatos örömüket lelték benne.
El kell mondanom önöknek, hogy egy hasonló jelentőségű
esemény történt nemrégiben azon a területen, ahol én magam is
dolgozom, a Randolph Henry Ash-kutatásban. Leveleket
találtak, melyeket ő és Christabel LaMotte költőnő írtak
egymásnak, és amelyek fel fogják rázni – sőt fenekestül fel fogják
forgatni – az összes ehhez kapcsolódó tudományterületet. Nem
tudok idézni ezekből a levelekből, egyelőre én is csak néhányat
láttam. Csak azt a reményemet tudom kifejezni, hogy minden
ország minden tudósa szabadon hozzáférhet majd ezekhez
a levelekhez, hiszen a nemzetközi kommunikáció érdeke
a gondolatok és az intellektuális tulajdon szabad áramlása, hogy
ezek minél szélesebb körben elérhetők legyenek.

Cropper előadásának fináléja szenvedélyének szüleménye volt.

Az az igazság, hogy szinte beleszeretett az általa összevásárolt
dolgokról készült diaképekbe, majdnem ugyanúgy szerette őket,
mint magukat a tárgyakat. Amikor Ash tubákosszelencéjére
gondolt, nemcsak a kezében érzett súlyra, a tenyerében
melegedő hűvös fémre gondolt, hanem a zománcozott fedél
felnagyított képére is a vetítővásznon. Ash sosem láthatta ezeket
az aranyozott paradicsommadarakat, ezeket a duzzadó
szőlőfürtöket, ezeket a mélyvörös rózsákat, annak ellenére, hogy
az ő idejében színeik még frissebbek voltak. Sosem látta
a szegély gyöngyházberakásán megcsillanó fényt úgy, ahogy
Cropper vetítőjén keresztül látni lehetett. Az előadás végén ezt
a szelencét hologramként mutatta be: úgy tündökölt
a templomban, mint valami csoda folytán lebegő tárgy.
– Nézzék – szokta ilyenkor mondani – a jövő múzeumát!
Az oroszok máris nem szobrokkal és kerámiákkal rakják tele
a múzeumaikat, nem is üvegszálból vagy gipszből készült
másolatokkal, hanem ilyen fényből készült alkotásokkal. Minden
ott lehet mindenütt, egész kultúránk világszerte ismert lehet.
Az eredeti tárgyakat olyan helyen kell őrizni, ahol a legjobb
számukra a levegő, ahol az emberi lélegzet nem árthat nekik úgy,
ahogy a lascaux-i barlangfestményeket is éppen azok
az emberek tették tönkre, akik megcsodálták őket. A modern
technológia segítségével a múlt tárgyainak puszta birtoklása nem
lesz többé olyan fontos. Ami fontos, az az, hogy mindazoknak,
akikre rábízzák ezeknek a törékeny és fakuló holmiknak
az őrzését, meglegyen a megfelelő tudásuk – és forrásaik hogy
a végtelenségig meghosszabbítsák élettartamukat, és elküldjék
a képeiket, friss, élénk, sőt, amint láthatják, a valódi tárgynál
élénkebb képeiket, szerte az egész világba.
Az előadás végén Cropper elő szokta venni Ash nagy
aranyóráját, hogy ellenőrizze saját tökéletes időbeosztását: ez
alkalommal 50 perc 22 másodpercig tartott az előadás. Fiatal
korában naivan meg is mutatta a közönségnek az órát, és
elsütött egy tréfát a folytonosságról, Ash idejéről és Cropper
idejéről, de ezt ma már nem teszi. Mert bár az órát a saját
pénzéből vette, azt mondhatják, hogy éppen érvei alapján
biztonságos helyen kellene őriznie a Stant Gyűjtemény
szekrényében. Volt egy ötlete, hogy bemutatja az órát, és amint
a tenyerében tartja, ő, a tulajdonos, mellé vetíti a hologramját is.
De ráébredt, hogy saját, kissé heves érzései Ash órája iránt
magánjellegűek, és ezeket nem szabad belekevernie nyilvános
szerepléseibe, mert hitt abban, hogy az óra maga akart hozzá
kerülni, hogy meg volt írva, hogy ez az óra az övé legyen, hogy
legyen valamije, ami R. H. Ashtől származik. A szíve mellett
ketyeg. Ő is költő szeretett volna lenni. Letette az órát
az emelvény szélére, hogy mérni tudja válaszai időtartamát, és
az vidáman járt tovább, miközben a sajtó szétkapkodta A kiváló
viktoriánusok ismeretlen szexuális élete című kötetének
példányait.

Közben lenyomozta azt a halvány emlékképet, hogy

dédnagyanyja, Priscilla Penn Cropper papírjaiban előfordul
valahol Christabel LaMotte neve. Telefonált Harmony Citybe, és
kérte, hogy nézzék át a levelezést, amit rutinszerűen beszkennelt
a számítógépbe. Másnap a következő levelet küldték neki faxon.
Kedves Mrs. Cropper!
Köszönöm kedves érdeklődését irántam, a vad tengereken,
a kiáltozó sirályokon és a vándorló jégtömbökön, azaz
az Atlanti-óceánon túlról. Valóban milyen különös, hogy Ön,
abban a kellemesen forró sivatagban ismeri az én apró
küzdelmeimet, ahogy a távíró közvetítheti a felszólítást valaki
letartóztatására, vagy emberek és árucikkek eladására
a kontinens egyik peremétől a másikig. De a változások korát
éljük – legalábbis ezt mondják. Miss Judge-nak, akinek kitűnő
elméje hozzászokott a láthatatlan erők kitöréseihez, olyan
megérzése volt tegnap este, hogy a Hús és az Érzékek Fátylát
le fogják tépni, nem lesz több tétovázás, több halk kopogtatás
a kapun, hanem a kerubok és az Élők itt fognak járni a Földön,
közöttünk. És ő ezt úgy látja, amint a kézzelfogható dolgokat
látja: a holdfényt, a tűz fényét csendes szobájában, vagy
a macskát, amint bejön a kertből, szőre szikrázik, égnek áll
az elektromosságtól.
Ön azt írja, azt hallotta, hogy nekem van valamiféle médiumi
Erőm. Ez nem így van. Nem sok olyat látok és hallok, ami
örömet és kellemes kimerülést szerezne Mrs. Lees érzékeny
idegeinek. Láttam csodákat, melyeket ő hozott létre. Hallottam
húros hangszerek hangját szétáradni a levegőben, hol innen,
hol onnan, majd egyszerre mindenhonnan szóltak. Láttam
csodálatos szépségű szellemkezeket, éreztem, amint
megmelegítik az én kezemet és elolvadnak vagy köddé válnak
az érintésemre. Láttam Mrs. Leest csillagkoronásan, fény
a Sötétségben, mint igazi Perseponé. Láttam darab ibolyaillatú
szappant spirálalakban felemelkedni, mint haragos madár,
egészen a fejünk fölé, és hallottam, amint különös hangon
dúdolt. De nekem nincs képességem, ez nem képesség, nincs
bennem vonzás, nem vonzom magamhoz az eltűnt dolgokat,
nem jönnek hozzám. De Mrs. Lees azt mondja, jönni fognak, és
én hiszek.
Azonban úgy tűnik, képes vagyok olvasni a jövőben. Látok
lényeket – élő és élettelen lényeket –, bonyolult jeleneteket…
kipróbáltam a kristálygolyót, és a tintafoltot is, amelyben
a következőket láttam: nőt, aki arcát elfordítva varrogatott;
nagy aranyhalat, amelynek minden pikkelyét meg tudtam
volna számolni; aranyozott bronz órát, amelyet egy héttel
vagy még többel azután láttam először valódi alakjában
az idősebb Mrs. Nassau polcán; és egy halom fullasztó tollat.
Ezek a dolgok kezdetben fénypontokként jelennek meg, azután
összesűrűsödnek, felhőt alkotnak, majd ugyanúgy jelen vannak,
mintha szilárd tárgyak lennének.
Azt kérdezi, miben hiszek. Nem tudom. Felismerem az igaz
hitet, ha látom – mint George Herbert, aki naponta beszélt
Urával, és megrótta szigorúságáért:

„Porszem vagyok – te adtál hangot

hozzád kiáltsak,
De kiáltozásom meg nem hallgatod!”

De Hit című költeményében nagy bizonyossággal beszél

a sírról, és arról, ami a síron túl van.

„Bár testem porrá omlik el,

Hitem megőrzi minden szemcséjét,
S vigyázza híven, óvja kényesen,
69
Míg újra kezdi életét.”

Ön mit gondol, milyen testtel, milyen anyagi természettel

jönnek ők, akik nekidőlnek ablakunknak, és megszilárdulnak
a mi sűrű levegőnkön? Ők a feltámadás testei? Vagy, amint
Olivia Judge hiszi, a rettenthetetlen médiumtól elvont anyagból
és kinetikus erőből testesülnek meg? Mit érintünk meg, ha újra
megadatik nekünk az Érintés kimondhatatlan kegyelme?
Ragyogó és halhatatlan, elpusztíthatatlan búzát, Mrs. Cropper,
vagy saját bűnös testünk bálványképét?
Naponta hullik rólunk a por, amint járunk, egy kicsit még él
a levegőben, majd rátaposunk, összesöpörjük – önmagunk
részecskéit. És vajon ezek a parányok össze fognak még
tapadni? Vagy naponta meghalunk, és majd ott mindet
összeszámolják és összegyűjtik, s a porhüvelyből újra virág és
fény lesz?
Virágok állnak az asztalunkon, édes illatot árasztanak,
szenteltvíztől csillognak: de e világhoz tartoznak vagy ahhoz?
Elhervadnak és meghalnak, mint a többi. Van egy koszorúm
fehér rózsabimbókból – ma már teljesen megbarnultak – az is
virágozni fog újra odaát?
És aztán azt kérdezem öntől, aki olyan bölcs, miért van az,
hogy akik abból a világból jönnek, azok a látogatók, szellemek,
akiket szerettünk, miért beszélnek hozzánk mindig oly
vidáman? Mert azt tanultuk, hogy örökös fejlődés van,
fokozatos tökéletesedés, nem pedig hirtelen üdvözülés. Miért
nem hallhatjuk a jogos harag hangját? Vétkeztünk ellenük,
elárultuk őket – saját érdekünket tartva szem előtt –, nem
kellene hát sírniuk és szörnyűséges alakot ölteniük?
A test vagy a szabályok hogyan korlátozzák őket,
kérdezném, hogy ilyen egyformán édeskések mind, Mrs.
Cropper? Ebben a mi szomorú korunkban nincs már egészséges
Harag, akár isteni, akár emberi? Én magam különös módon
nem arra vágyom, hogy a béke és áldás bizonyítékait halljam,
hanem az igaz emberi hangra vágyom, a megsebzett, bánatos,
fájdalmat érző ember hangjára, hogy osztozhassam benne, ha
lehetséges, ahogy osztoznom kellene benne, és ahogy
mindenben osztoznék azokkal, akiket szeretek, e földi életben…
De már túl sokat írtam… és talán nem elég érthetően. Van
egy Vágyam. Nem mondom el Önnek, mi az, mert hajthatatlan
vagyok afelől, hogy senkinek nem árulom el, amíg el nem érem.
Egy szemernyi élő porszem a tenyeremen, Mrs. Cropper. Egy
szemernyi. Mostanáig megtagadva tőlem…

Lelki barátnője
 Christabel LaMotte

Cropper úgy érezte, ez a levél súlyos elmezavar jeleit mutatja.

Pillanatnyilag későbbre halasztotta az értelmezését. A vadászat
színtiszta gyönyörét érezte. Szagot fogott. Miss Olivia Judge
házában, Mrs. Lees szeánszán történt, hogy Randolph Henry Ash
70
végrehajtotta az úgynevezett „gázai hőstettet,” ahogy ő maga
nevezte egy Ruskinhoz írt levelében, s ahogy az eseményt
tudományos körökben is ismertté tette Cropper, aki A nagy
rejtőzködőben fejezetcímként használta ezt a kifejezést.
Valójában ez a levél volt az egyetlen hely, ahol Ash utalt
az esetre, amely feltehetőleg Ki múmiát szeret című
költeményének az alapjául szolgált. Cropper elővette A nagy
rejtőzködőt, és előkereste belőle a hivatkozott helyet:
Azt hiszem , nem engedheti m eg, hogy m egtév esszék ezek a gonosz
szellem ek és v ám pírok, akik legszentebb félelm einkkel és
rem ény einkkel játszanak, gy akran abban a rem ény ben m indössze,
hogy unalm as életünket egy kis borzongással felélénkítsék, és úgy
állítják össze, úgy hangszerelik és v ezény lik le az előadást, m intha
az egész csupán a gy ászolók és a kétségbeesettek sebezhető
szenv edély e lenne. Én nem tagadom , hogy ily en alkalm akkor talán
emberi és emberfölötti dolgok is m anifesztálódhatnak, rav asz kis
szellem ecskék járkálhatnak közöttünk, talán kopognak is, és
m egrázzák a tintatartókat – v agy az is lehet, hogy a sötétben
a férfiak és a nők egy aránt hallucinálnak, am int az jól ism ert
jelenség a betegek és sebesültek esetében. Drága barátom ,
m indanny iunkban v égtelen képesség rejtőzik arra, hogy v ágy aink
által becsapjuk önm agunkat, hogy azt halljuk, am it hallani
szeretnénk, és azt lássuk, am i szüntelenül szem ünk előtt lebeg, m ert
elm ent, elv eszett – ez majdnem univerzális em beri érzés, am it
könny ű kijátszani, m iv el nagy on felfokozott és labilis állapotot
eredm ény ez.
Egy héttel ezelőtt részt v ettem egy szeánszon, ahol oly an
népszerűtlenné v áltam , hogy rám sziszegtek, sőt m eg is karm oltak,
m ert m egragadtam egy lebegő koszorút, am ely ből nedv es csöppek
hullottak a hom lokom ra, és ekkor kiderült, hogy a m édium kezét
fogom . A m édium egy bizony os Mrs. Hella Lees, aki, am ikor éppen
nincs transzban, elég hétköznapi külsejű, róm ai m atrónának tűnő
hölgy , arca sápadt, fekete szem e alatt sötét karikák. De am ikor
a szellem ek m egszállják, akkor rángatózik, üv ölt és csapkod
 a kezév el, és ez nagy on m egkönny íti szám ára, hogy kihúzza ujjait
az asztalnál m ellette ülő kezéből. A sötétben ültünk, csak a hold
fény e szűrődött át a függöny ön, és az elham v adó tűz parazsa
pislákolt a kandallóban, és a szokásos dolgokat láttuk, gondolom :
az asztal túlsó v ége fölött m egjelent egy kéz (hosszú, lebegő m uszlin
fedte a karját), a lev egőből m elegházi v irágok hullottak alá,
a sarokból csoszogv a előrejött egy szék, m ajd v alam i húsos és m eleg
dolog érintette m eg a térdünket és a bokánkat. És persze képzelheti,
szellő kapott a hajunkba, és foszforeszkáló fény ek lebegtek
a szobában.
Teljesen m eg v agy ok gy őződv e róla, hogy kihasználták
a jelenlév ők hiszékeny ségét: a hölgy talán nem egy szerű csaló, de
m inden bizonny al abból él, hogy m ásokat becsap. Így hát felkaptam
a karom at, keresgéltem , és meghúztam v alam it, és ledőlt
a kárty av ár, legalábbis az én szem em ben, és a lebegő piszkav asak
hihető dobbanással a földre zuhantak, a köny v ek és az asztallábak
disszonáns akkordokat ütöttek m eg az elrejtett harm onikán,
m egcsendült a csengő, s ezek m ind kétségtelenül össze v oltak kötv e
Mrs. Leesszel, láthatatlan fonalak szöv edékév el. Azóta sok tám adás
ért engem ezért a hőstettem ért, sőt azt rótták fel nekem , hogy
m entálisan elpusztítottam a szellem -any agot és az érzékeny
lelkeket. Úgy éreztem m agam , m int elefánt a porcelánboltban,
a sok lebegő fáty ol között, a cintány érok csengését hallgatv a,
a finom parfüm ök illatában fürödv e. De ha valóban így lett v olna,
ha v issza lehetne hív ni az eltáv ozott szellem eket – m ire jó ez?
Az lenne a dolgunk, hogy üldögéljünk, és próbáljunk bekukucskálni
a sötétségbe? Sokat beszélnek Sophia Cotterel élm ény éről, aki, azt
m ondják, negy edórán át az ölében tarthatta halott gy erm ekét,
m iközben a pici kezek az édesapa arcát sim ogatták. Ha ez csalás,
am ely egy any a szív facsaró fájdalm áv al játszik, akkor nem ism erek
nagy obb gonoszságot. De ha nem, és ha a térdre nehezedő lágy teher
nem gonosz m anó, v agy nem a képzelet játéka – nem rem egünk
m eg akkor is az undortól, hogy v alaki ily en őrjöngv e a sötétbe akar
húzódni…?
Mindenesetre, ebben csalás v olt…

Cropper fejében egymást kergették a gondolatok. Mi van akkor,

ha LaMotte, aki úgy tűnt, hogy Olivia Judge házában
tartózkodott, szintén jelen volt a gázai hőstettnél? Ennek
a szeánsznak a leírása megvan Mrs. Lees emlékirataiban,
Az árnyék kapuja című könyvben is. Mrs. Lees szokásához híven
nem adta ki vendégeinek nevét, sem a magánjellegű üzeneteket,
amelyeket kaptak. Azon a szeánszon tizenketten voltak jelen.
Közülük hárman bevonultak egy belső szobába, hogy
meghallgassanak egy különleges üzenetet, ahogy a szellemek
vezetői utasították őket Mrs. Leesen keresztül. Priscilla Cropper
levelezéséből kiderül, hogy Olivia Judge, aki sok nagyszerű ügyet
felkarolt, ebben az időben egy női csoportot szállásolt el
twickenhami otthonában, akik a megvilágosodást keresték.
Priscilla Cropper rendszeres kapcsolatban volt Mrs. Judge-dzsal,
és így folyamatosan kapta tőle a beszámolókat a Mrs. Lees által
tett csodákról, valamint a többi magasztos ügy állásáról is:
a spirituális gyógyító összejövetelekről, a fourierista tanokat
terjesztő találkozókról, a nők egyenjogúságáért és az alkohol
betiltásáért vívott küzdelmükről.
A twickenhami csoportot Vesta tüze néven emlegették, bár
Cropper úgy vélte, ez nem annyira formális név lehetett, inkább
csak a csoport tagjai által használt szeretetteljes megnevezés.
Lehetséges, hogy Christabel LaMotte csatlakozott a Vesta
tüzéhez. Cropper próbálta bepótolni tudásának hiányosságait
LaMotte életéről, de ebben egyrészt az hátráltatta, hogy nem
fért hozzá a lincolni dokumentumokhoz, másrészt az, hogy nem
értette a feminista elmélkedések lacani fejtörőkre emlékeztető
nyelvezetét. Ekkor még azt sem tudta, hogy LaMotte életében
volt egy év, amiről semmit nem tudni, valamint Blanche Glover
halálának körülményeit sem ismerte. Elment a London
Librarybe, ahol az egyik felső polc tele van spiritiszta írásokkal,
és kikérte Az árnyék kapuját, de azt valaki éppen olvasta.
Megpróbálkozott a British Libraryvel is, de ott egy udvarias
feljegyzés arról értesítette, hogy a könyvet vandálok
megsemmisítették. Így hát üzent Harmony Citybe, hogy küldjék
el neki mikrofilmen, és várt.

James Blackadder, akiben semmi nyoma nem volt annak

a lelkesedésnek, amely Croppert hatalmába kerítette, a London
Libraryből kikölcsönzött könyvet, Az árnyék kapuját lapozgatta.
Ő is úgy kezdte, teljesen tájékozatlan volt Christabel LaMotte
tevékenységéről, és arról sem tudott, hogy LaMotte és Hella
Lees között bármiféle kapcsolat lett volna 1861-ben. A Mrs.
Leesre való utalást Sir George egyik levelében találta, amellyel
megpróbálta felkelteni az érdeklődését, és most éppen azzal
foglalkozott, hogy figyelmesen újraolvasta mindazt, amit Ash tett
és írt 1859 kérdéses hónapjaiban. Olvasott egy cikket
az actiniákról, vagyis kökörcsinekről vagy tengeri rózsákról, bár
nem sokat értett meg belőle, és feltűnt neki, hogy 1860 elejéről
semmi információ nincs Ashről. Újra elolvasta a Ki múmiát
szeret című költeményt, amelyről mindig az volt az érzése, hogy
a női főhős ennyire ellenséges bemutatása nagyon furcsa,
különösen, hogy ezt az ellenséges érzést az egész női nemre
kiterjesztette. Most azon töprengett, vajon ez az eddig
megmagyarázhatatlan keserű kitörés nincs-e kapcsolatban azzal,
amit a költő Christabel LaMotte iránt érzett. Vagy persze lehet,
hogy a felesége iránt.

Az árnyék kapuja mélylila borítóján aranyozott levelek és

dombornyomásos, aranyozott galamb díszlett, csőrében koszorú,
s éppen egy kulcslyuk alakú sötét helyről lépett ki. A borító belső
oldalára neogótikus boltívek alatt a médium ovális alakú
fényképét ragasztották. A képen sötét szoknyát viselő nő, asztal
mellett ült, számtalan gyűrűtől csillogó kezét összekulcsolta
ölében, gyöngyökkel kivarrott blúzára gagát nyakláncok és egy
nehéz gyászmedalion lógott. Arcába hulló haja csillogóan fekete,
orra horgas, szája széles. Sűrű fekete szemöldöke alól mélyen ülő,
karikás szemmel nézett maga elé. Erőt sugárzó arc volt ez, erős
csontú, de pozsgás.
Blackadder átlapozta a bevezető részt. Mr. Lees yorkshire-i,
kvéker kapcsolatokkal rendelkező családból származott, és már
gyermekkorában „látott” szürke idegeneket a kvéker
összejöveteleken, és gyakran megfigyelte, hogy a presbiterek
feje és válla fölött természetfölötti fénysugarak és fényes felhők
lebegnek. Tizenkét éves korában ellátogatott anyjával egy
szegénykórházba, és a betegek fölött sűrű, galambszürke felhőt
vagy lila fényt látott, és pontosan meg tudta jósolni, ki fog
meghalni, és ki gyógyul föl. Egy összejövetelen transzba esett, és
héberül kezdett szónokolni, pedig egy szót sem tudott ezen
a nyelven. Bezárt szobában szelet tudott támasztani, egyszer
pedig halott nagymamájával találkozott, aki az ágya végében ült,
énekelt és mosolygott. Ezt kopogó üzenetek, asztaltáncoltatás és
palatáblára írt szavak követék, majd beindult privát médiumi
karrierje. Szellemi vezetői irányításának köszönhetően különböző
spirituális előadásokon is nagy sikert aratott. Leggyakrabban
ketten segítettek neki: vagy egy Cherry nevű indián lány
(a Cherry a cherokee szóból származó becenév volt), vagy egy
halott skót kémiaprofesszor, bizonyos William Morton, akinek
volt egy nagyon nehéz időszaka, amíg sikerült megszabadulnia
spirituális szkepticizmusának maradványaitól, mielőtt felismerte
valódi természetét és küldetését, hogy segítsen azoknak
a halandóknak, akik még mindig a test rabságában szenvednek,
és tájékoztassa őket odaátról. Ezek közül az előadások közül
néhányat, mint például a Spiritualizmus és materializmus,
Fizikai manifesztáció és spektrális fény vagy A küszöbön állva
címűeket az emlékiratokkal együtt adták ki. Ezekben
az előadásokban, bármi volt is a témájuk látszólag, volt valami
hasonlóság – lehetséges, hogy ezt a transz hatása okozta –, talán
ugyanaz szerepelt benne, „az emberi beszéd protoplazmája lágy
kozmikus érzésekkel fűszerezve”, amit Podmore fedezett fel egy
másik, szintén sugalmazás segítségével beszélő előadó „élettelen”
stílusában.

Ash gázai hőstette szokatlanul erős, kérlelhetetlen haragot

ébresztett Mrs. Leesben.
Néha egy -egy határozott egy éniség azt m ondja: „Az én
jelenlétem ben a szellem ek soha nem m utatkoznak.” Lehetséges,
nagy on is lehetséges! De ezzel nem kellene dicsekedni. Ha v alóban
így v an, akkor ez szinte szégy ellniv aló. Ha egy em beri lény ben
ily en határozottság, ily en erőteljes hitetlenkedés v an, hogy m ég
a testetlen szellem ek hatását is képes legy őzni, az sem m iképpen nem
v álik az illetőnek dicsőségére. A kételkedő elm e, aki behatol egy
szeánsz körébe, hogy m egv izsgálja a spiritualizm ust, oly an, m intha
fény sugarat engednénk be a fotográfus sötétkam rájába, am ikor
arra a legkev ésbé sincs szükség, v agy m intha kiv ennénk egy m agot
a földből, hogy m egnézzük, kihajt-e, v agy m int bárm ely m ás
erőszakos beav atkozás a term észet foly am ataiba.
A kételkedő azt kérdezheti: „Miért nem tudnak a szellem ek
ugy anoly an jól m egm utatkozni napv ilágnál, m int sötétben?”
Morton professzor m egv álaszolja ezt a kérdést: tudjuk, hogy szám os
term észeti foly am at ki v an tév e a fény és a sötétség v áltakozásának.
A növ ény ek lev elei nem term elnek oxigént napfény nélkül, Sraper
professzor pedig azt is bebizony ította nem régiben, hogy a különböző
sugarak relatív képessége a szén felbontására a köv etkező sorban
köv etik egy m ást a spektrum ban: sárga, zöld, narancs, v örös, kék,
indigólila, iboly a. A szellem ek pedig egy értelm űen jelezték, hogy
legjobban a spektrum v égén elhely ezkedő, azaz kék, indigólila és
iboly a sugarak segítségév el tudnak m aterializálódni. Ha egy
szeánszot prizm a segítségév el iboly aszínű fénny el tudnánk
m egv ilágítani, talán csodákat láthatnánk. Én azt tapasztaltam ,
hogy egy kev és sötétkék fény , am it a lám pa fölé hely ezett v astag
üv eglappal tudunk elérni, szellem -barátainknak csodálatos
szabadságot biztosít, hogy térbeli jelenségekkel ajándékozhassanak
m eg bennünket, v agy hogy légnem ű form ákká alakuljanak egy
időre, a médium és a szobában jelen lév ő gázok és szilárd testek
any agából. Éles fény ben nem tudnak m egjelenni, am int ezt
a tapasztalat m ár a régi századok em berének is m egtanította.
Hiszen a kísértetek is alkony atkor jelennek m eg, v alam int a kelta
törzsek is az általuk sötét hónapnak nev ezett időszakban találkoznak
a halottak hírv iv őiv el.
A kételkedő elm e gy akorta kellem etlen v örös v agy sárga színű
tűzfelhőt hoz m agáv al, am ely haragos lángolásáv al m egzav arja
a m édium ot v agy bárm ely m ás érzékeny alkatú em bert. De az is
lehet, hogy az ily en szem ély v alam iféle hideget áraszt m agából –
m int a télfagy asztó Jack Frost ujjaiból szárm azó hideg sugarak –,
m ely áthatja az atm oszférát, és m egakadály ozza az aura v agy
a szellem i any ag sűrűsödését. Az ily en fagy os, kételkedő szem ély ek
jelenlétét előbb m egérzem , m int ahogy a bőröm felszíne érzékelné:
m intha ütést m érnének a tüdőm re. Minden exozm ózis m egszűnik,
és ennek az a köv etkezm ény e, hogy az atm oszférából a szellem nem
tud m egtestesülni.
Talán a legszörny űbb példa arra, m ily en hatással v annak
az ily en szem ély ek a szellem ekkel v aló kapcsolattartás kény es
foly am atára, az a nagy kár, am it Randolph Ash, a költő elbizakodott
v iselkedése okozott egy szeánszon, am ely et Miss Oliv ia Judge
házában tartottam azokban a napokban, am ikor néhány
csodálatosan érzékeny hölgy , a Vesta tüze csoport gy űlt össze
otthonában a célból, hogy hosszasan tanulm ány ozza a spirituális
Igazságot. Miss Judge-nak gy öny örű háza v an Twickenham ben,
a foly ó közelében, a Tiszafa-lak, ahol szám os csodás esem ény , és
szám os találkozás történt az élők és az eltáv ozottak között; jó néhány
jelet láttunk, és rendkív ül v igasztaló hangot és szót hallottunk.
A v íz szellem ei játszanak a pázsitján, és alkony atkor az ablaka alatt
nev etgélnek. Vendégei kiv áló férfiak és hölgy ek v oltak: Lord Ly tton,
Mr. Trollope, Lord és Lady Cotterel, Miss Christabel LaMotte, dr.
Carpenter, Mrs. de Morgan és az idősebb Mrs. Nassau.
Abban az időben, am ely ről beszélek, egy sor kiem elkedően
m egv ilágosító erejű beszélgetésnek v oltunk részesei szellem i
barátainkkal és v ezetőinkkel, és szám os csodának lehettünk tanúi.
Tudom ásom ra jutott, úgy em lékszem , Lord Ly tton által, hogy Mr.
Ash egy szeánszon óhajtana részt v enni. Am ikor aggály aim at
fejeztem ki – m ert gy akran ártalm as egy jól egy üttm űködő kört
m egtörni –, azt m ondták nekem , hogy Mr. Ash nem régiben nagy
v eszteséget szenv edett, és felettébb szükségét érzi a spirituális
v igasznak. Én m ég ekkor is kételkedtem , de nagy on erősen
kérleltek, így hát beleegy ezésem et adtam . Mr. Ashnek az v olt
a feltétele, hogy előzetesen senki ne tudja, ki az, aki jönni fog, és m i
célból, azért, m ondta, hogy ne zav arjuk m eg a kör term észetességét.
Én ezt hely eseltem .
Nem túlzás azt állítanom , hogy am ikor Mr. Ash belépett Miss
Judge szalonjába, erőteljes hideg fuv allatot éreztem az arcom on, és
elszorult a torkom . Miss Judge m eg is kérdezte tőlem , jól érzem -e
m agam , és én azt feleltem , attól tartok, m egfáztam . Mr. Ash
idegesen fogott kezet v elem , és érintésének elektrom os töltése
feltárta előttem a benne rejlő nagy ellentm ondást: fagy os
kételkedése alatt szokatlan erejű spirituális érzékeny ség és erő égett.
Kedély es hangon azt m ondta nekem :
– Tehát ön az, aki előhív ja a szellem eket a szörny ű m ély ségből!
– Nem szabad gúny olódnia – feleltem . – Nekem nincs oly an
képességem , hogy előhív jam a szellem eket. Én csupán eszközük
v agy ok: rajtam keresztül szólalnak m eg, am ikor nekik tetszik, nem
pedig am ikor én úgy akarom .
– Hozzám is szólnak – m ondta ő –, a ny elv m édium án keresztül.
Idegesen körülnézett, és nem szólt sem m it a társaság többi
tagjához: hét hölgy , négy úr v olt jelen, és én m agam . A Vesta tüze
csoport m inden tagja ott v olt, m int a korábbi összejöv eteleken is,
azaz Miss Judge, Miss Nev e, Miss LaMotte és Mrs. Furry .
Leültünk az asztal köré a sötét szobában, am int az szokásunk v olt.
Mr. Ash nem m ellettem ült, hanem a m ellettem ülő úr jobbján.
Am int szoktuk, m egfogtuk egy m ás kezét. Még ekkor is éreztem
a tüdőm ben és a torkom ban a sújtó hideget, kény telen v oltam
ism ételten köhögni, oly anny ira, hogy Miss Judge m egkérdezte,
tény leg nem v agy ok-e beteg. Én azt m ondtam , készen állok rá, hogy
próbát tegy ek, akarnak-e barátaink m egszólalni, de attól félek, nem
akarnak, m iv el az atm oszféra ellenséges. Egy idő után szörny ű
hideget éreztem felkúszni a lábam on, és testem gy engéden rem egni
kezdett. A transzállapotot gy akran előzi m eg hány inger és szédülés,
de azt a rév ületet, am ely be akkor estem , a közeledő halál rem egése
előzte m eg, és a jobbom on ülő Mr. Ritter m eg is jegy ezte, oly an
hideg a kezem , m int a kő. A szeánsz tov ábbi esem ény eiről nincs több
em lékem , de Miss Judge feljegy ezte a történteket, és jegy zeteit m ost
v áltoztatás nélkül közlöm :

Mrs. Lees egész testében rázkódott, és egy különös, rekedt hang

kiáltott fel:
– Ne erőltessetek!
Megkérdeztük, ő-e Cherry , de azt felelte:
– Nem , nem , ő nem jön.
Azután m ég egy szer m egkérdeztük, ki az, és ő szörny ű kacaj
kíséretében azt m ondta:
– Senkiki.
Miss Nev e m egjegy ezte, bizony ára éretlen szellem ek játszanak
v elünk. Ekkor erőteljes recsegést és kopogást hallottunk, és többen is
éreztük, hogy szellem kezek felem elik a szokny ánkat és
m egv eregetik a lábunkat. Mrs. Furry m egkérdezte, jelen v an-e
Adeline, kisbabaként elhuny t gy erm eke. A szörny ű hang
felkiáltott:
– Nincs gy erm ek! – m ajd hozzátette: – Aki kív áncsi, ham ar
m egöregszik – és egy éb ily en ostobaságokat. A Mrs. Lees m ellett álló
asztalkáról felem elkedett egy nagy köny v , és nev etés kíséretében
v égigrepült a szobán.
Miss Nev e azt m ondta, talán ellenséges erő v an jelen a szobában.
Az egy ik jelen lév ő hölgy , aki korábban soha nem m utatott
m édium i képességeket, sírni és nev etni kezdett egy szerre, és
ném etül kiáltott fel:
71
– Ich bin der Geist, der stets v erneint.
Mrs. Lees által egy újabb hang szólalt m eg:
– Em lékezz a köv ekre!
A jelenlév ők közül v alaki felkiáltott:
– Hol v agy ?
Válaszképpen m indanny ian v íz és hullám ok robaját hallottuk,
csodálatosan tisztán. Megkérdeztem , v an-e jelen v alaki, aki
társaságunk egy ik tagjáv al kív án beszélni. A v álasz Mrs. Leesen
keresztül érkezett, hogy igen, itt v an egy szellem , akinek nagy
nehézséget okoz, hogy m egism ertesse m agát, de talán tudna
beszélni, ha az, aki úgy érzi, őt szólította m eg, köv etné a m édium ot
a belső szobába. Miután ezt elm ondta, csodálatosan édes hang
hangzott fel:
– A m egbékélés áldását hozom – és egy fehér kezet láttunk
az asztal fölött lebegni, egy csodálatos fehér koszorút hozv a,
am ely en m ég friss harm atcsöppek látszottak. Ezüstös fény korona
v ette körül. A m édium lassan felállt, hogy a belső szobába induljon,
és a hölgy ek közül ketten szintén felálltak, m ind a ketten nagy on
felkav art állapotban, sőt zokogv a. De ekkor Mr. Ash felkiáltott:
– Ó, nem fog elm enekülni előlem ! – és hadonászni kezdett
a lev egőben, azt kiabálv a: – Fény t, fény t!
A m édium eszm életét v esztv e a földre rogy ott, és egy m ásik
hölgy is hátradőlt székében, s m ikor a lám pákat m eggy újtották,
láttuk, hogy ő is elájult. Mr. Ash a m édium csuklóját szorongatta, és
azt állította, ő v itte a koszorút, de szám om ra érthetetlen, hogy an
lenne az lehetséges, figy elem be v év e, hogy hov á esett a koszorú, és
hol találtuk m eg az „úriem bert” és a m édium ot.

Ez a káosz jelentős v eszély t jelentett, s m indezt Mr. Ash hirtelen

tám adó cselekedete okozta. Két érzékeny szerv ezetet zav art m eg –
az eny ém et, és azét a m ásik hölgy ét, aki élete első transzát élte át
ezen elkeserítő körülm ény ek között. A költő azonban szem látom ást
nem értette, m ily en kárt okozhat egy testetlen szellem nek, am ely
hősiesen és nagy erőfeszítéssel m egpróbálja materializálni önm agát
egy új, kísérleti form ában. Miss Judge azt jegy ezte fel, hogy én
m agam hideg és halálsápadt arccal feküdtem , és hangosan
ny ögtem fájdalm am ban. A költő eközben tov ább fokozta ostoba
v iselkedését azzal, hogy elengedv én a csuklóm at odasietett a m ásik
hölgy höz, és m egragadta a v állát, annak ellenére, hogy a Vesta tüze
tagjai ijedten figy elm eztették, m ily en v eszély es lehet egy ily en
állapotban lév ő szem ély t m egzav arni v agy m egijeszteni. Azt
m ondták, m agából kikelv e, szinte őrülten kiabálta:
– Hol v an a gy erm ek? Mondd m eg, m i történt a gy erm ekkel!
Akkor én úgy v éltem , hogy Mr. Ash saját eltáv ozott gy erm eke
felől érdeklődik, de azóta m egtudtam , hogy ez nem lehet igaz, m iv el
Mr. Ash gy erm ektelen. Ebben a pillanatban egy hang szólalt m eg
az ajkaim on:
– Kié v olt ez a sok kő?
A m ásik hölgy nagy on rosszul lett, elsápadt, lélegzete zihálóv á
v ált, pulzusa elgy engült és ki-kihagy ott. Miss Judge m egkérte Mr.
Asht, hogy táv ozzon, de ő ezt v isszautasította, azt m ondta, hogy
v álaszt akar kapni, és hogy „csalás áldozata” lett. Én ebben
a pillanatban tértem m agam hoz, és m egláttam őt: szörny en
zaklatott beny om ást keltett, az erek kidagadtak a hom lokán,
arckifejezése fenyegető v olt. Körülötte m inden tüzes, tom pán v örös
fény ben lüktetett, és ellenséges energiák áradtak felőle.
Abban a pillanatban oly an v olt, m int egy démon, és én gy enge
hangon azt kértem , szólítsák fel táv ozásra. Eközben a Vesta tüze két
 tagja kiv itte ájult barátnőnket. A hölgy két teljes napig nem nyerte
vissza az eszméletét, a társaság nagy rém ületére, és am ikor v égül
m agához tért, képtelen v olt beszélni, nem kív ánt sem enni, sem
inni, oly nagy m egrázkódtatás érte érzékeny lény ét a beköv etkezett
borzasztó esem ény m iatt.
Mr. Ash m indazonáltal különböző szem ély eknek azt m erészelte
m ondani, tényként közölni, hogy ő leleplezte a szeánszon elköv etett
„csalást”, és önm agát úgy m utatta be m int táv olságtartó
m egfigy előt. Csakhogy ez a m agatartás nagy on táv ol állt tőle,
nagy on táv ol, am int rem élem , m ind Miss Judge, m ind az én
m agam beszám olója tanúsítja. Am ikor ezek után m egírta rav aszul
célozgató költem ény ét, a Ki múmiát szeret cím űt, a nagy közönség
dicsőítette, am iért az ész gy őzelm ét hirdette az aljasság fölött.
Boldogok azok, akiket az igazságért üldöztek – azt hiszem , ezt kell
m ondanunk –, de nincs annál fájdalm asabb tám adás, m int
a közvetett rosszindulat, m ely , bizony os v agy ok benne, tehetetlen
csalódásból táplálkozik. Mr. Ash egész m agatartása ugy anis a kereső
em bert tükrözte, aki szám ára azonban saját kételkedése képezett
akadály t, hogy bárm iféle üzenetet kaphasson.
Am i pedig az én fájdalm am at, v agy a m ásik érintett hölgy
szenv edését illeti, arra nem is gondolt, egy szem erny i aggodalm at
sem fejezett ki irántunk!!

Blackadder minden olyan intézménynek írt, amelyik csak

az eszébe jutott, és amelyről feltételezni lehetett, hogy érdekli
az Ash–LaMotte levelezés. Megpróbálta meggyőzni
a Műalkotások Exportálását Felügyelő Bizottságot, és
bebocsátást kért a művészetekért felelős miniszterhez, de csak
egy agresszív, nem igazán úriemberként viselkedő hivatalnokkal
tudott beszélni, aki azt mondta, a miniszter tudomására hozták
a fontos felfedezést, de ő úgy gondolta, ez még nem hatalmazza
fel arra, hogy beavatkozzon a piaci erőviszonyokba. Talán elő
lehet teremteni egy kisebb összeget a Nemzeti Örökség
Alapítványtól. Éreztette, hogy Blackadder professzornak
szponzorokat kellene keresnie, vagy a nagyközönség segítségét
kérnie. Ez a fiatalember mintha azt mondta volna a maga
ragadozó, vicsorgó mosolyával, ha valóban nemzeti érdek
ezeknek a régi leveleknek az itthon tartása, akkor a piaci erők
az állam mindenféle beavatkozása nélkül is biztosítani fogják,
hogy az országban maradjanak. Miközben kikísérte Blackaddert
a lifthez a kelbimbó- és krétaporszagú folyosókon, amelyek
bezárt iskolákra emlékeztették a professzort, még hozzátette,
hogy a középiskolában tanulta Randolph Henry Asht, és egy
kukkot sem értett belőle.
– Ezek a viktoriánus költők olyan hosszadalmasan írtak, nem
gondolja? És szörnyen komolyan vették magukat – mondta, és
megnyomta a gombot, mely a liftet előhívta a mélyből.
Miközben a lift csikorogva közeledett, Blackadder azt felelte:
– Nem az a legrosszabb dolog, amit egy ember tehet, hogy
komolyan veszi saját magát.
– De olyan fellengzősek, nem? – mondta tovább a magáét
az érzéketlen hivatalnok, és becsukta a professzort
a liftszekrénybe.
Blackadder, aki ezelőtt épp a Ki múmiát szeret és Hella Lees
visszaemlékezéseinek olvasásával foglalatoskodott, komoran úgy
érezte, hogy a piaci erők éppolyan vad és kiszámíthatatlan,
láthatatlan légáramlatok és természetfölötti szellemek, mint
azok, amelyeket a gázai hőstett során Ash félbeszakított. Azt is
érezte, hogy Mortimer Cropper elmondhatatlanul erőteljesebb
piaci erőkkel van közvetlen kapcsolatban, mint ő ott a múzeum
alagsorában. Hallott Cropper prédikációszerű előadásáról, amely
mindezt kiváltotta. Rosszkedvűen a következő lépésén törte
a fejét, amikor egy televíziós riporter, Shushila Patel telefonált,
akinek néha volt egy-egy ötperces művészeti témájú anyaga
az Ami a hírek mögött van című késő esti hírelemző műsorban.
Miss Patel ki nem állhatta Croppert, mert szerinte a kapitalista
és kulturális imperializmust képviseli. Érdeklődött, és azt
mondták neki, hogy James Blackadder az az ember, akit meg kell
szólaltatnia a műsorban.
Blackadder, bár titkolta, kezdetben szörnyen izgatott lett
a lehetőségtől, hogy a televízió erejét tudhatja az ügy mögött.
Nem volt tévés előadó, soha nem írt könyvismertetéseket, csak
tudományos folyóiratokba, soha nem beszélt sem a tévében, sem
a rádióban. Készített egy köteg jegyzetet, ahogy
a konferenciákon szokta, Ashről, LaMotte-ról, a Nemzeti
Műkincsekről, és arról, milyen hatással lesz a levelek felfedezése
A nagy rejtőzködőben bemutatott helytelen értelmezésekre.
Az nem jutott eszébe, hogy megkérdezze, nem lesz-e jelen maga
Cropper is: az egész műsort úgy képzelte el, mint egy előre
felvett, konzerv előadást. Ahogy közeledett az időpont, hideg
félelem tört rá. Nézte a televíziót, figyelte a politikusokat,
sebészeket, mérnököket és rendőröket, akik pergő, rideg
kérdéseket kaptak az ellenséges riporterektől. Izzadtan ébredt
fel rémálmaiból; azt álmodta, hogy újra államvizsgáznia kellett,
minden előzetes bejelentés nélkül dolgozatot kellett írnia a Brit
Nemzetközösség irodalmáról, a Derrida utáni
értelmezésnélküliség stratégiájáról, vagy
gépfegyvergyorsasággal kérdéseket tettek fel neki, például hogy
mi volt Randolph Ash véleménye a társadalombiztosításról,
a brixtoni lázadásról és az ózonréteg elvékonyodásáról.
Kocsit küldtek érte, Mercedest sofőrrel, aki előkelő kiejtéssel
beszélt, és úgy nézett, mint aki azt gondolja, hogy Blackadder
esőkabátja összepiszkolja az ülést. Ezek után nagy meglepetés
volt Blackaddernek az az izgatott fiatal nőkkel teli, túlzsúfolt, kis
fülkékre osztott tér, amelyben találta magát, amikor
megérkezett. Kábultan üldögélt egy mokettszövettel bevont
kagyló alakú kanapén, amely az ötvenes évek közepéről
származhatott, bámulta a vízhűtőt, és kezében szorongatta Ash
összes műveinek oxfordi kritikai kiadását, saját példányát.
Kapott egy vacak teát műanyag pohárban, és azt mondták neki,
hogy várjon Miss Patelre, aki végül kezében sárga, papírokkal
teli csiptetős táblával meg is érkezett, és leült mellé. Kivételes
szépség volt: finom csontozatú arc, bonyolult kontyba kötött,
selymes fekete haj; nyakán érdekes csipkemintázatú ezüst és
türkiz nyakláncot viselt. Pávakék szári volt rajta, ezüst virágos,
és valami könnyed, egzotikus illat áradt belőle, szantálfa vagy
talán fahéj? Rámosolygott Blackadderre, és egy időre
a professzor azt érezte, hogy valóban szívesen látott vendég. De
aztán a nő rátért a munkára, előkapta a papírjait, és azt
kérdezte:
– Nos, mi is olyan fontos ebben a Randolph Henry Ashben?
Blackadder fejében zavaros kép élt egész élete munkájáról:
egy szép verssor itt, egy kinyomozott filozofikus tréfa ott,
érzéseiben sok ember egymásba fonódó gondolatai alakot
öltöttek, de ezt nem lehet egyértelműen szavakba önteni. Azt
mondta:
– Megértette a tizenkilencedik század emberének oly fontos
veszteséget: a vallásos hit elveszítését. A történelemről is írt –
megértette a történelmet –, látta, mit tettek az új fejlődéstanok
az ember időről vallott felfogásával. Az angol költészet
hagyományának központi alakja. Nem érthetjük meg a huszadik
századot, ha nem értjük meg őt.
Miss Patel udvariasan, de értetlenül nézett rá.
– Attól tartok, én még csak nem is hallottam róla, mielőtt
megkaptam ezt a sztorit. Tanultam irodalmat is az egyetemen,
de csak modern amerikai és posztgyarmati angol irodalmat.
Úgyhogy mondja csak még egyszer, miért kellene fontosnak
tartanunk Randolph Henry Asht?
– Ha egyáltalán érdeklődünk a történelem iránt…
– Az angol történelem iránt?
– Nem csak az angol. Ash írt a zsidó történelemről, a római,
olasz, német, az ősközösségi… és persze az angol történelemről is.
– Miért kell ma az angoloknak mindig bocsánatot kérniük?
– Azt akarta megérteni, hogy egy-egy konkrét időszakban
az emberek, az individuumok, hogyan látták életük alakulását –
nemcsak a hitüket vizsgálta, hanem a hétköznapi tárgyaikat is…
– Szóval individualizmus? Értem. Nos, miért is kellene
az országban maradnia a levelezésének?
– Mert az rávilágíthat a gondolkodására… láttam néhányat
a levelek közül… ír a Lázár-történetről is… Lázár nagyon
érdekelte… és a természet tanulmányozásáról, a szervezetek
kialakulásáról…
 – Lázár? – ismételte Miss Patel kifejezéstelen arccal.
Blackadder kissé űzött tekintettel nézett körül ebben
a homályos megvilágítású, zabkása színű kalitkában. Kezdett
rátörni a klausztrofóbia. Teljesen alkalmatlan arra, hogy egy
mondatban kijelentsen bármit is Ashről. Nem tud annyira
eltávolodni a témájától, hogy meglássa, mi az, amit nem
ismernek az emberek. Miss Patel kissé csüggedten nézett rá. Azt
mondta:
– Három kérdésre lesz időnk, meg még egy gyors befejező
mondatra. Mi lenne, ha azt kérdezném, miért fontos Randolph
Ash a mai társadalmunk számára?
Blackadder hallotta a saját hangját:
– Alaposan végiggondolt mindent, és nem hozott
elhamarkodott döntéseket. Hitt abban, hogy a tudás fontos…
– Elnézést, ezt nem értem…
Kinyílt az ajtó. Egy dallamos női hang szólalt meg.
– Meghoztam a másik vendégedet. Ami a hírek mögött van
utolsó blokkja, ugye? Bemutatom Leonora Stern professzort.
Leonora barbár módon ragyogott skarlátvörös selyemingében
és selyemnadrágjában, amely félig keleti, félig perui stílusban
készült, szivárványszínű szegéllyel. Fekete haja a vállára hullott,
csuklóján, fülében és közszemlére tett keblein arany napok és
csillagok ragyogtak. A vízhűtő melletti szűk helyen állva fényt
árasztott maga körül, és valami virág- és pézsmaillatot.
– Gondolom, ismeri Stern professzort – mondta Miss Patel. –
Ő Christabel LaMotte szakértője.
– Maud Baileynél lakom – magyarázta Leonora. – Őt hívták,
de engem találtak meg, így kerültem ide. Örülök, hogy
megismertem, professzor. Lenne mit megbeszélnünk.
– Feltettem Blackadder professzornak néhány kérdést
Randolph Ash jelentőségéről. Szeretném ugyanazt megkérdezni
öntől Christabel LaMotte-ról.
– Csak tessék – mondta Leonora.
Blackadderben kavarogtak az érzések: enyhe undorral,
csodálattal és félelemmel nézte, hogyan alkot Leonora
emlékezetes miniatűr arcképet Christabelről. Érdemtelenül
elfeledett nagy költő, a kis hölgy, akinek éles a szeme és éles
a nyelve, nagyszerűen, őszintén elemezte a női szexualitást,
a leszbikus szexualitást, a hétköznapi dolgok fontosságát…
– Jó lesz – mondta Miss Patel. – Remek. Ugye, ez nagyon
fontos felfedezés? És ha megkérdezném a végén, miért olyan
fontos ez a felfedezés? Ne válaszoljanak most! Menni kell
a sminkbe, nincs elég időnk. Úgy félóra múlva találkozunk
a stúdióban.

Blackadder, amint egyedül maradt Leonorával, ideges lett.

Leonora lezöttyent mellé, a combja hozzáért az övéhez, és kérés
nélkül kivette a kezéből az Ash-kötetet.
– Azt hiszem, most már el kell olvasnom. Sosem tetszett
igazán ez a Randolph Henry. Túl férfias. Szószátyár. Ósdi…
– Nem.
– Nyilvánvalóan tévedtem. Tudja mit mondok én magának?
Ha ez az egész nyilvánosságra kerül, sokan leszünk, akiknek
vissza kell vonnunk, amit eddig mondtunk, egészen sokan.
Professzor, én a maga helyében eltenném ezt a könyvet. Aha.
Úgy látom, lesz összesen három percünk, hogy megértessük
a nagyközönséggel ennek az egésznek a jelentőségét, így hát ne
akarjon illusztrációkkal is előrukkolni. Nem úgy kell bemutatnia
ezt a Mr. Asht, mint a legszexisebb alakot, aki csak létezett.
Kapja el őket, professzor! Hadd sírjanak egy kicsit! Gondolja át,
mit akar mondani, és mondja is el, akármivel próbálkozik
az a csinoska teremtés. Ha érti, mire gondolok…
– Ó, igen. Értem.
– Egy dolgot fog tudni elmondani, professzor, és kész.
– Értem. Aha. Egy dolgot…
– Egy szexi dolgot, professzor.
A sminkszobában Blackaddert és Leonorát egymás mellé
ültették. A professzor hátradőlt, hagyta, hogy bepúderezzék, és
a temetkezési vállalkozóra gondolt, miközben nézte, hogy
tüntetik el a szeme körüli szarkalábakat egy ecsetvonásnyi Max
Factor Creme Puffal. Leonora hátradöntötte a fejét, de közben
egyfolytában beszélt, egyszerre hozzá és a sminkes lányhoz.
– A szemhéjam szélére jó erős színt kérek, csak tegye
vastagon, én elbírom, erőteljesek a vonásaim és a színeim,
úgyhogy én bármit hordhatok… amint mondtam, professzor,
meg kell beszélnünk egyet és mást. Gondolom, maga is ugyanúgy
szeretné tudni, hol van Maud Bailey, mint én, ugye? Ez nagyon
jó, de mi lenne, ha ide a szemöldököm alá ebből a sötét
rózsaszínből tenne… és szeretnék valami egészen gyilkos vörös
rúzst, de várjon csak, ha jobban meggondolom, inkább előveszem
a sajátomat, manapság az ember legyen óvatos a testnedvekbeli
közösködésben, persze a lehető legudvariasabban… szóval, ahogy
mondtam professzor, vagy nem mondtam, elég konkrét
elképzelésem van arról, hová ment az ifjú hölgy… és vele a maga
kutatója… én mutattam meg neki az utat… nincsen olyan fémes
színű csillámpora? Szeretném, ha meg-megcsillannék
a képernyőn, meg akarom mutatni, hogy a tudományos élet sem
nélkülözi a ragyogást… Professzor, vöröset látok a dühtől, de
nyugodjon meg, nem magára haragszom. Készen állok rá, hogy
harcoljak Christabelért, és szívesen behúznék egyet annak
a szemét Mortimer Croppernek, aki nem volt hajlandó bevenni
Christabelt az előadás-sorozatába, és megfenyegette az egyik
drága barátnőmet, hogy feljelenti becsületsértésért, komolyan
mondom. Remélem, ez az egész ügy jó nagy bolondot csinál
belőle.
– Nem igazán. Ilyen előfordul.
– Mindegy, magának akkor is azt kell mondania, hogy
bolondot csinált belőle, ha meg akarja tartani azokat a leveleket,
nem igaz?

Shushila a vendégei között ült, és mosolygott. Blackadder

a kamerákat nézte, és úgy érezte magát, mint egy komor csapos.
Komor szürke alak a két színes páva között, porzik a púdertől –
érezte a saját szagát – a forró lámpák alatt. Az adás előtti pillanat
egy örökkévalóságnak tűnt, és aztán hirtelen, mint egy rövid
távú futóversenyen, mind a hárman nagyon gyorsan beszéltek,
aztán hirtelen megint elhallgattak. Blackaddernek csak homályos
emlékképei voltak arról, mit is mondtak. A két nő, két tarka
papagáj, a női szexualitásról beszélt, és az elnyomott női
szexualitás szimbólumairól, a tündér Melusináról és a veszélyes
nőkről, LaMotte-ról és a szerelemről, amelynek a nevét sem
szabad kimondani, és végül Leonora hatalmas meglepetéséről,
mikor kiderült, hogy Christabel esetleg egy férfit szeretett. És
a saját hangja:
– Randolph Henry Ash az angol nyelvű szerelmi költészet
egyik legnagyobb alakja. A Kérés Emblához az igazi szexuális
szenvedély egyik legnagyszerűbb megfogalmazása. Soha senki
nem tudta biztosan, kihez íródtak ezek a versek. Az én
véleményem szerint az életrajzokban megjelenő magyarázatok
sosem voltak elég meggyőzők, eléggé ostobaságnak tűntek. Most
72
végre tudjuk, ki volt az, felfedeztük Ash Sötét Hölgyét. Minden
tudós ilyen felfedezésről álmodik. A leveleknek feltétlenül
Angliában kell maradniuk… hiszen nemzetünk történetének
részét képezik.
Mire Shushila azt kérdezte:
– Stern professzor, ön ezzel bizonyára nem ért egyet. Hiszen
ön amerikai.
És Leonora:
– Úgy gondolom, a leveleknek a British Libraryben a helyük.
Mindannyian kaphatunk mikrofilmeket és fénymásolatokat,
a probléma csupán érzelmi. És én azt szeretném, ha Christabelt
a saját hazájában is elismernék, és szerintem Blackadder
professzornak, a legnagyobb élő Ash-szakértőnek kellene
gondozni ezt a levelezést. Shushilla, én nem megszerezni akarom
a leveleket – én csak azt szeretném, hogy elérhetővé váljanak,
lehetőséget kapjak, és megírhassam róluk a legjobb esszét.
Örömmel mondhatom, hogy a kulturális imperializmus napjai
meg vannak számolva…

Mikor túl voltak rajta, Leonora megfogta Blackadder karját.

– Meghívom egy italra. Úgy látom, jót fog tenni magának.
Nekem is. Nagyon jó volt, professzor, jobb, mint hittem.
– A maga hatása – felelte Blackadder. – Amit mondtam,
az nevetséges volt. Bocsánat, dr. Stern. Nem azt akartam
mondani, hogy a maga hatása volt, hogy nevetséges dolgokat
mondtam, úgy értettem, maga hatott rám annyira, hogy
egyáltalán képes voltam összefüggően beszélni…
– Értem, mire gondolt. Lefogadom, hogy a skót whiskyt
szereti, hiszen maga is skót.
Komor, sörszagú bárban kötöttek ki. Leonora úgy világított,
mint egy karácsonyfa.
– No, akkor elmondom, szerintem hol van Maud Bailey…
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

KI MÚ MIÁ T SZERET

Figyeld, Geraldine, tüzes köveim,

Széttárom két kezem a bársonyon –
Közelebb, gyermek, ha kíváncsi vagy
Gyűrűim hieroglifáira!
Nézd, mily parázs a kő hó bőrömön –
Berill, smaragd, krizopraz, mind becsült
Ajándék hölgytől, úrtól, nem az érték
Okán, de mert misztikus vallomás,
A Földanya árnyalt, néma beszéde.

Mint kezem, kezed oly lágy, oly fehér.

Érintem ujjad, s szikra, delejes,
Támad bőrünk közt – érzed? Jó. Figyelj
Fényjátékot a köveken: vajon
Tűnik-e eléd jelenés, egy arc,
Mondjuk, melyre misztikus pír vetül,
Izzó, illő, szétsugárzó világ,
De lehet ágak szövevénye is,
Isten nem-földi Vágy ligete.
Mit látsz? Fényből pókhálót? Kezdetnek
Remek. Később majd látni fogod
A Szellemvilág áldott képeit.
Elménknek közlések a fények, ám
Fel nem fogjuk a súlyukat, miképp
Rejtély, az ékkő mért rózsa, zafírkék,
Vagy smaragdszín következetesen,
 73
Vagy arábiai főnix torka mért
Tobzódik élénk színekben, noha
Itt, enyhébb klímán, szürke ugyanott,
Sarkköri űrben meg fényes fehér.
Isten kertjében így süt, szól a kő.
Némaságuk megfejtjük, s kitudunk
Földi fénytömbből formát, örököt.

A kristálygömböt vedd, Geraldine-om,

S nézd. Lám, helyet cserél a bal, a jobb,
A fent s a lent, és belül csillogó
Kamrát hordoz: vízbe fulladt világ,
S a lángok hegye mutat lefelé.
Tótágas kamra ez, miniatűr.
Nézd csak, minden hogyan tolódik el
Léleklátás fátyla alá, figyeld
Mi nem itt van, de túlról érkezik.
Fordított arcomon rózsás levél,
Mint sziklás odvábán Actinia,
Tengeri kökörcsin fátyolos,
Rejtett delejes erő az övé –
S nyomomban látsz még más alakokat,
És más fényben úsznak szemed elé,
Így lesz, ígérem. Addig türelem.
Szeszélyes az erő, a szikra, mely
A Médiumban lángol, s folyosót
Nyit a lélekbarát kalandoroknak,
Lobog az egekig, majd lelohad,
Mint délibáb vagy láplidérc.

Elhívtalak, hogy egyet-mást tanulj,

Ígéretesen kezdtél, nem vitás.
Mély, teljes transz uralt el múlt vasárnap.
Aléltodban keblemhez fogtalak,
Míg lelkek ostromolták bájos ajkad,
Tiszta vigaszt szólni, bár egyesek
Aljasságuk átszűrték szűzies
Lényeden, mely, ha éber, sose fűzné
Eszmébe, szóba. Kiáltottam: „El!”,
S űztem tova, de közben a fülem
Hallotta szellemek harangdalát,
Választott kristálykupájuk leszesz,
Fényes edény, áttetsző, mely nekem,
Fáradt bölcsességűnek újra friss
Erőt adó édességet kitölt.
Úgy gondolom, velem vezetheted
Szeánszaim, édes társnőm, előlépsz
Segítőmmé, s valaha még, ki tudja,
Magad leszel az Erő Látnoka.

A ma esti hölgyeket ismered.

A bárónő kényes. Gyászolja a
Hájas mopszliját, mely ugrándozik
Túlnan virágos réten, s hallani,
Örömében csahol, mint azelőtt.
Mr. Holmmal vigyázz. Hisz Bíra ő,
S a szkepszis rossz manója nehezen
Kushad el nála, felüti fejét,
Ha kél kép vagy nesz alkalmatlanul.
Legígéretesebb – már lelkiekben –,
Gyásztól legmegtörtebb a fiatal
Claregrove grófné: elvesztette fiát,
Egyetlen gyermekét, kettő alig
Volt még, kisded, ki nemigen beszélt,
Nyaraláskor ragadta el a láz.
Hangocskája, törve bár, hallatik –
Fonogat százszorszépből koszorút,
Csodás mezőn – de anyja csak zokog
Vigasztalanul, sosem válna meg
Fényes szőke tincsétől: a kihűlt
Márványhomlokról ő metszette le.
Bármi áron érintené kezét,
Csókolná arcocskáját, hogy hihesse,
Nem a sötét Káosz prédája lett.
Azért mondom el ezt – csak azért –
Hogy megvilágítsam, a Szellemek
Társalkodóiként miért s hogyan
Kerekítjük ki kósza jeleik,
Mik ritka ajándékok szemnek, ujjnak,
Túlvilági hallásnak, a magunk
– Hogy is mondjam – pótélményeivel
Alátámasztva igazságukat.

Vendégeinknek olykor szól harang,

Hogyne, fény cikáz, s mennyei kezek
Eleven húst érintenek. Kerül adomány,
Üveg virágbor, szagos koszorú,
A mélyből csattanó ollójú rák.
Az Erő néha fogy, s néma marad.
De ily üres napokon is, mikor
Esendő testem hiába fülel –
Gyűlnek hozzám gondterhelt emberek,
Maró bánat és hitetlenkedés –
S mert kértem, kaptam Szellem-oktatást
Kisegítésre: rögtönözni a
Misztérium hiányzó jegyeit,
Letörölni a könnyet a cudar
Szkeptikusoknak kézzelfoghatón.

Meglep fehér kesztyű, lepke fonál

Mint testetlen kéz, angyal-hoszorú
Kandeláberről egy szálon fityeg,
S édesem, mit egyetlen Médium
Elér, kettő tökélyre viheti.
Tündérkém, a te finom alakod
E két ernyő közé befér, ugye?
Ingerel gidabőr-kesztyűs kacsod
Szkeptikus férfitérdet, elsuhan
Krinolinnál, szakállat lehelet
Parfümmel befon, nemde, érthető?

Tessék? A hazugság nem kenyered?

Remélem, emlékszel, ki vagy, mi vagy,
S honnan: csinos szobalány, asszonyod
Nem szenvedhette, hogy az úrfi fal
Szemével és tapossa sarkadat.
Ki segített ki, mondsza, fedelet,
Ételt, ruhát ki ad most, felfedezvén
Nem is sejtett talentumaidat,
Ki kényeztet, s fordítja szellemed
Lelkileg is oly jövedelmezőre?
Hálás vagy? Meghiszem. Hát nyissa meg
A Hála a Bizalomnak kapuit.

Apró csalásaink művésziek,

Ennek is van alap- s felsőfoka,
Tudja a nő, aki viaszbabákba
Olt vágyat-tudást, amellyel büszke férfi
Márványkerubot mintáz, vagy kivarr
Hitvány párnán virágpompát, amely
Olajfestményként nagy bámulatot
Kelt paloták, galériák falán.
Szerinted hazugság szellem-idézni,
Szerintem művészet az, sőt a Mű.
Rege, krónika rejthet igazat,
A Legfőbb Könyvben is vannak csodák.
Gondold meg, Művészethez Médium
Kell mindig: kő, festék, koloratúra.
Festék által mint eszményi alak
Mutatkozik meg az örök anya
(Ámbár modellje tán utcalány,
S tudhatni, fajtájánál nem különb.)
A nyelv médiumán át tartja fenn
A nagy költő az eszményt, Dante por,
Beatrice máig hozzánk beszél.
A gyarló hús is ilyen médium,
Izzad, nyög, émelyeg, rí állati
Kíntól, de fennkölt lelkek általa
Nyilatkoznak meg annak, aki várja.
S e hús révén jön létre praktika
Mely foszforgyufát gyújt, kötöz csomót,
Súlyos széket szőnyeg fölé emel.

Lelkek szövik húsuk, lég-köntösük:

Anyaguk lég, s nyersebb leheletem,
Csókom is így hevíti homlokod –
S ha elmaradnának egy éjszaka –
Majd cselekszünk helyettük, te meg én,
Fürge ujjal, s egyazon lehelet
A hús testibb fátylát felemeli…
Ugye világos?

Olyik estén lélektől szól a flóta,

Lehengerlő báj. Máskor te vagy én,
Lehelünk érte, tőle kitanítva,
Ő nincs ott, de a hang, épp mint övé,
Édesen sóhajt, fájlal és remél –
A Mű igaz, drága lány, bár hamis
Törvény előtt, s lombik, górcső alatt –
Fondorkodunk a lélek igazáért,
Mert lelkek tanítottak, érted-e?

Ne meressz rám ekkora szemeket

Ilyen kérdőn és ködfátyolosan.
Nesze, virágbor-szíverősitő –
Nyugodj meg – gyere – szedd össze
magad,
Nézz a szemembe és add a kezed,
Lélegezzünk együtt. Így ni. Mikor
Először igéztelek, s zsenge lelked
Kinyílt nekem, mint reggel a virág
Kelyhe a napmelegnek, tudtam én,
Különleges vagy, erőmre fogékony
Lélek, pompásan alakítható.
Nézz már szemembe. Hiszen láthatod,
Jó asszony szeret, bármit mondjanak
Lélek-urak egyébként, kedvesem.
Engedj nekem, ne félj. Csak szenderegj,
Csituljon véred: izmos ölelés
Fog, lágy test. Geraldine, szerelmem
Kegyetlen, javadat akarom.

Hát nem tudod, hogy nőknek nincs

hatalma
A rideg tárgyvilágban, hol az ész
Az úr, és minden gépies, kimért?
Ott zálog, játék, tulajdon vagyunk,
Vázában gyökerétől megfosztott virág,
Egy nap és vége. De itt, lásd be már,
E titkos térben, függönyök mögött
Lágy homályban, melyet csak villanás,
Csendülés háborít, s minden alak
Elmosódik, s csalóka bármi nesz,
Itt van hatalmunk, itt az esztelenség,
A láthatatlanság kalauzol,
Szól nőidegünk galvánfonalához,
S az ráérez, tolmácsol, közvetít,
S tesz rejtett, illanó Akaratot.
A mi negatív világunk ez itt,
Látást, hallást, fogást, határolást
Nem tűr, ami szól általunk s nekünk –
A mi természetünknek ereje.
Jöjj, Geraldine, ez fordított világ,
Fölfele húz, az üveggömb ilyen,
Hol jobb a bal, és visszafele jár
Az óra, s trónt ül a nő, köntöse
Illatos rózsa, s korona haján
Kalcedon ékszer, holdkő és rubin,
S megannyi gyöngy, csupa királyi ék,
Hiszen papnők és királynék vagyunk,
Hatalmasok, szavunk parancs.

Minden bölcs bűvész volt, se kevesebb,

Se több nem vagyunk mi, mint Főpapok,
A hithez kötvén a tömegeket
Tűzijátékkal, varázssal, hiszen
Mennyei fényt jelképez lusta szemnek,
Melynek gazdája szavunkból nem ért.
Csillapodsz végre. Jó. Simogatom
Gyűrűs kezemmel karod kék erét,
Delej fut tőlem hozzád. Érzed is
Jótéteményét. Nyugodt vagy. Nyugodt.

Rabnőm vagy, mondod. Dehogy,

kedvesem.
Szélsőséges beszéd, hanghordozás
Új szférádban aligha hoz sikert.
Tanítványom vagy, s drága jóbarát,
Lehetsz egykor még új Sybilla Silt,
De fő az illem most, a tisztelet
A hölgyeknek, s vár a nyers férfinép
Gyöngéd tapintatot, s hozd a teát,
Tölts, mosolyogj: fülelj, naiv csevely
Tartalmából kiokosodhatunk
Tessék, géz itt lapul, itt a virág,
Melyet elejtsz, a kesztyűt itt leled,
Suhanni kész, ha kell, akármikor.

Segíts majd a Claregrove grófné fiával.

Őrülten vágyik fogni kis kezét,
Ujjacskáit. Ha sötét a szoba –
Felé kúszol – így – könyöködön – így –
Kurtán – arcához érsz – az ujjad oly
Kivételesen puha és finom.
Tessék? Mi rossz van ebben, kérdem én?
Javára szól hite, s kis trükk, kegyes
Csalás részünkről erősíti azt,
Tehát jót tesz, akármilyen csekélység.
Itt egy hajfürt – a szobalány haja –
Szőke, mint a gyereké, röpülős –
Mikor legalkalmasabb, odaejtsd –
Hallod-e – az ölébe – vagy a görcsös
Kezébe – olyan nagy jótétemény
Lesz az, úgy boldogít majd, hogy mi is
Gyönyörűségében sütkérezünk.
Mi ajándékot kapunk, ő reményt,
Sőt bizonyosságot…
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Val Newmarketben volt, a lelátón, az üres ügetőpályát nézte.

Feszülten fülelt, mikor hallja meg a patkódobogást, mikor látja
meg azt a kis porfelhőt és kavarodást, amely végül fénylő izmok
és ragyogó selyem áradatává válik a szeme előtt, majd egy
szempillantás alatt elsuhan, pej, gesztenye, szürke, pej, mennyi
várakozás milyen rövid ideig tartó szilaj dübörgésért! Aztán
pedig a feszültség enyhülése, az izzadtságtól csíkos állatok
lüktető orrlyuka, a gratuláló vagy vállukat vonogató emberek.
– Ki nyert? – kérdezte Euan MacIntyre-től. – Olyan gyors
volt, hogy nem is láttam – bár ő is a többiekkel együtt kiáltozott.
– Mi nyertünk. Ő nyert, Áttörő. Nagyszerű volt.
Val Euan nyaka köré fonta a karját.
– Ünnepeljük meg! – mondta Euan. – Huszonöt az egyhez,
nem rossz, tudtuk, hogy be fog jönni.
– Én rá fogadtam. Befutóra. Tettem egy keveset Fehér
Éjszakákra is, mert olyan szép neve van, de én is őrá fogadtam!
– Na látod – mondta Euan. – Felvidítottalak. Egy kis
szerencsejáték meg akció mindennél többet ér.
– Azt nem mondtad, hogy ez ilyen gyönyörű.
Szép idő volt, szép angol idő, halványan sütött a nap, és
párafoltok úszkáltak a látóhatár szélén, a pálya láthatatlan túlsó
végében, ahol a lovak gyülekeztek.
Val azelőtt azt hitte, a lóversenypályák olyanok, mint
a gyermekkorában látott fogadóirodák, ahol sör és
cigarettacsikkek szaga érződött, és mintha fűrészporillat és
férfivizeletbűz is kevergett volna a levegőben.
Itt azonban tiszta a levegő, mindenfele vidámság van, és
gyönyörű állatok táncolnak előttük.
 – Nem tudom, itt vannak-e a többiek – mondta Euan. –
Megnézzük?
Euan egy tulajdonosi csoport tagja volt: két ügyvéd és két
bróker közösen birtokolta Reverberatort.
Odasétáltak a győztes bokszához, ahol a ló pokróccal letakarva,
remegve állt. Világos pej volt, fehér zoknia. Fekete csíkokat
húzott a szőrébe az izzadság, páraként illant el róla. Csodálatos
a szaga, gondolta Val, széna és egészség szaga árad belőle, és
az erőfeszítésé, ami szabad, sőt elszabadult és természetes.
Megérezte a ló leheletét, és nézte, amint megmozdította
orrcimpáit, majd hátravetette a fejét.
Euan a zsokéval és a trénerrel beszélgetett. Egy másik
fiatalemberrel jött vissza Valhez, és bemutatta: Toby Byng
az egyik tulajdonostárs. Toby Byng soványabb volt, mint Euan,
arcát szeplők borították, göndör szőke hajából már csak egy
kevés maradt, a füle fölött. Kopasz fejebúbja úgy festett, mintha
rózsaszín tonzúrát borotvált volna magának. Vászonnadrágot, és
tweedzakója alatt elegáns, ficsúros, pávakék mellényt viselt.
Lágy mosolya kissé zavartnak tűnt az örömtől, hogy nyert
a lovuk.
– Meghívlak vacsorára! – mondta Euannek.
– Nem, nem, én hívlak meg. Vagy tudod mit, vegyünk egy
üveg pezsgőt most, mert estére más terveim vannak.
Így hármasban sétáltak ki, barátságos beszélgetés közben, és
vettek pezsgőt, füstölt lazacot, homársalátát. Val nem is
emlékezett, mikor csinált utoljára valamit pusztán az élvezet
kedvéért; néha megnézett egy-egy filmet, vagy barátokkal
pubban töltötte az estét, de az nem számít.
Belenézett a programfüzetbe.
– Milyen vicces nevük van ezeknek a lovaknak! Fehér
Éjszakák, Dosztojevszkij után, ezt meg Alice Csodaországából
vették.
– Mi is műveltek vagyunk – mondta Euan –, akármit is
gondolnak rólunk a magadfajták. Nézd csak meg Reflektort.
Az apja James Scott volt, az anyja pedig Sziklafúró. Ha jól
emlékszem, onnan jött az ötlet, hogy a fúrók áttörik, széthasítják
a sziklát, Henry Jamesnek, az amerikai írónak pedig van egy
novellája vagy mije, amelynek az a címe, hogy Reflektor. Ez a ló
valósággal belehasít a levegőbe. Ezért kapta ezt a nevet. Egy ló
nevének utalnia kell mindkét szülője nevére.
– Mint a versek – mondta Val, aki úgy érezte, egyre inkább
megtelik jóindulattal és pezsgővel.
– Val szereti az irodalmat – mondta Euan Tobynak, és
türelmesen próbálta kitalálni, hogyan magyarázza el, kicsoda Val,
anélkül, hogy Rolandot szóba kellene hoznia.
– Én is kezdek irodalmi ügyvéddé válni – mondta Toby. – Bár
egyáltalán nem értek hozzá, nektek elárulhatom. Egy szörnyen
vérengző perlekedésbe keveredtem bele két rég halott költő
levelei miatt, amelyeket valaki épp most fedezett fel.
Az amerikaiak hatalmas összeget kínáltak az ügyfelemnek
a kéziratokért. De az angolok is tudomást szereztek a dologról, és
most azt akarják elérni, hogy az egészet nyilvánítsák nemzeti
kinccsé, és ezzel megakadályozzák, hogy külföldre kerüljenek.
Úgy látom, utálják egymást. Voltak nálam az irodában. Az angol
azt mondja, ez a felfedezés megváltoztatja az egész
irodalomtörténetet. Egyszerre csak egy-egy levelet láthatnak,
mintadarabokat – az ügyfelem egy félbolond vénember, nem
adja ki a kezéből az egész gyűjteményt… Most a sajtó is
ráharapott. Tévériporterek és pletykalapok hívogatnak. Az angol
prof elment a miniszterhez.
– Szerelmes levelek? – kérdezte Euan.
– Ó, igen. Bonyolult szerelmes levelek. Azokban az időkben
szerettek sokat írni.
– Ki az a két költő? – kérdezte Val.
– Randolph Henry Ash, akit tanultunk az iskolában, de egy
szót sem értettem belőle, és egy nő, akiről soha nem is hallottam.
Christabel LaMotte.
– Lincolnshire-ben – mondta Val.
 – Ó, igen. Lincolnban lakom. Te is tudsz a dologról?
– Dr. Maud Bailey?
– Igen. Mindenki őt keresi. De nyoma veszett. Biztosan
nyaralni ment. Nyári szünet van. A tudósok elutaznak. Ő találta
meg…
– Azelőtt egy Ash-kutatóval éltem együtt – mondta Val, majd
elhallgatott, teljesen megzavarodva attól, hogy ilyen magától
értetődően múlt időt használt.
Euan megfogta a kezét, majd töltött még egy kis pezsgőt.
Azt mondta:
– Ha ezek levelek, akkor a tulajdonjog és a szerzői jog egészen
bonyolult lehet.
– Blackadder professzor felhívta Lord Asht. Úgy látom, ő kapja
a jogdíjat a legtöbb Ash-dokumentum után. Az amerikai viszont
– Cropper professzor – majdnem az összes eddig fellelt levelet
megvásárolta a könyvtára számára, és ő szerkeszti Ash
levelezését, úgyhogy az ő igénye is logikusnak tűnik. Maguk
a kéziratok, ha jól tudom, a Bailey család tulajdonában vannak.
Maud Bailey találta meg őket. Christabel vénkisasszony volt,
abban a szobában találták meg a leveleket, ahol meghalt, eldugta
őket egy babaágyba, vagy valami ilyesmi. Az ügyfelem nagyon
neheztel, hogy Maud nem mondta el neki, mennyi ezeknek
a leveleknek az értéke…
– Talán ő sem tudta.
– Talán. Nagyon örülnének mindannyian, ha végre hazajönne.
– Nem hiszem, hogy hazajön – mondta Val Euanre nézve. –
Szerintem oka van rá, hogy elment.
– Több oka is – felelte a férfi.

Val soha semmi mást nem látott Roland hirtelen eltűnésében,

csak azt, hogy Maud Baileyvel akart lenni. Egy dühödt
pillanatában felhívta Maud lakását, de ott egy erőteljesen
amerikai hang azt mondta, hogy Maud elutazott. Amikor
megkérdezte, hová, a hang félig tréfálkozva, félig neheztelve azt
mondta:
– Nem részesültem abban a kegyben, hogy megtudjam.
Val panaszkodott Euannek, aki azt kérdezte:
– De hát már úgysem kellett neked, nem? Azt hittem, vége.
Val felkiáltott:
– Miből gondoltad ezt?
– Mert már hetek óta figyellek, és elemzem a bizonyítékokat.
Ez a munkám.

Így hát most eljött ide Euannel, és az istálló melletti házban

szálltak meg. Az este hűvösében körbejárták az udvart, amely
jólesően tiszta és rendes volt, s az istállóajtókon nagy szemű,
hosszúkás fejek néztek ki, és kecsesen lehajoltak, hogy elvegyék
az almát ráncos, puha ajkukkal és hatalmas, de nem félelmetes,
növényevő fogaikkal. Az alacsony téglaházat futórózsa és lila
akác nőtte be. Az a fajta ház volt, ahol reggelire vesét, szalonnát,
gombát vagy rizses halat szolgálnak fel ezüsttálakon. A hálószoba
tele volt krémszínű és rózsaszín vászonnal bevont régi
bútorokkal. Val és Euan mintha rózsaszín fényben táncoló
barlangban szeretkezett volna, majd kinéztek a nyitott ablakon
a valódi rózsák sötét árnyékára és beszívták visszafogott,
éjszakai illatukat.
Val végignézett Euan MacIntyre testén. Olyan volt, mint
a lova, csak fordítva: testének középső része halvány volt,
a halványbarnától az egészen fehérig. De a végtagjai egészen
lebarnultak, Áttörő lábai pedig fehérek. Az arcuk meg egészen
hasonló. Val felnevetett.
74
– „Almád, szerelmem, kóstold, míg lehet” – mondta.
– Tessék?
– Ez egy vers. Robert Graves. Szeretem Robert Gravest.
Felizgat.
– Akkor folytasd! – Euan kétszer elmondatta vele, majd ő is
elismételte.
 „Sötétségtől sötétedésig – fényesség
A sír szűkössége, de nem béke még.”

– Szép – mondta Euan MacIntyre.

– Nem is gondoltam…
– Nem gondoltad, hogy az ügyvédek szeretik a költészetet?
Drága Val, ne általánosíts!
– Ne haragudj! Azt sem tudom – hogy lényegesebbet
kérdezzek –, miért szeretsz engem.
– Hiszen jók vagyunk együtt, nem? Az ágyban.
– Ó, de…
– Az ember megérzi az ilyesmit. És látni akartam, hogy
mosolyogsz. Már egy ideje néztem, hogy torzítod el ezt a szép
arcot az állandó csalódottság kifejezésével, és nemsokára már túl
késő lett volna.
– Szóval jótékonykodsz? – kérdezte a lány majdnem
a szuterénlakás-beli hangján.
– Ne butáskodj!
De valóban, mindig is szerette helyrehozni az elrontott
dolgokat. A törött modellrepülőket, autókat, kóbor macskákat,
lezuhanó papírsárkányokat.
– Figyelj, Euan, boldogságban én sosem voltam jó. Azt hiszem,
nem is tudom, hogyan kell boldognak lenni. Te is összezavarodsz
mellettem.
– Az rajtam múlik. Úgy értem, rajtam is. „Almád, szerelmem,
kóstold, míg lehet.”
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

A behatolás, avagy berontás a Baie de Trépassés öblében érte

őket. Bretagne-ra aznap mosolygott az időjárás. A homokdűnék
között álltak, és nézték, amint a széles hullámok lassan,
csendesen kigördülnek az óceánból a partra. A tenger
zöldesszürkéjébe borostyánszín fényszálak szövődtek. A levegő
langyos, mint a frissen fejt tej. Só, meleg homok és távoli levelek
illata érződött, hanga vagy boróka vagy fenyő leveleié.
– Ha nem így hívnák, akkor is ilyen varázslatos vagy komor
lenne? – kérdezte Maud. – Olyan jóságosnak tűnik most
a napsütésben.
– Ha az ember ismeri az áramlatokat, tudja, mennyire
veszélyes. A hajósok tudják.
– A Guide Vert-ben azt olvastam, hogy ez a név eredetileg
„boe an aon” (baie ruisseau) volt, ezt torzították el „boe an
anaon” (baie des ames en peine) alakká. Azt írják, hogy Is városa
a hagyomány szerint azokban a mocsarakban volt, a folyó
torkolatánál. Trépassés, akik átkeltek, elmentek, elmúltak.
A nevekhez hozzáadódik a jelentés. Mi is a név miatt jöttünk.
Roland megérintette Maud kezét, s a lány ujjai összezárultak
az övéin.

A dűnék között álltak. A következő homokdomb mögül erőteljes,

búgó, különös hangot hallottak.

– És az ott biztosan az Ile de Sein. Mindig is szerettem volna

megnézni azt a helyet, ahol a kilenc borzasztó szűz élt, akiket hol
Seines-nek, hol Sénas-nak, hol Sénes-nek neveznek, a sziget
után, amelynek a neve Sein, ami fantasztikusan sokatmondó és
többjelentésű szó, a női test isteni voltát sugallja, mert a franciák,
tudja, ezzel a szóval jelölik a mellet és a méhet, a női nemi
szerveket, és ebből a jelentésből származik egy újabb,
a halászháló, amely befogja a halakat, és a duzzadó vitorla, amely
befogja a szelet, mert ezek a nők uralkodtak a viharokon,
hálójukba vonzották a hajósokat, mint a szirének, és építettek
egy temetkezési templomot a druidáknak, feltételezem, hogy egy
dolment, amely szintén női alakzat, és miközben építették,
mindenféle tabukat kellett betartaniuk, nem volt szabad
hozzáérniük a földhöz, nem hagyhatták, hogy a kövek leessenek
a földre, mert attól féltek, hogy a nap vagy a föld beszennyezi
őket, vagy beszennyeződnek tőlük, pont úgy, mint a fagyöngy,
mert azt is úgy kell leszedni, hogy nem szabad a földet érinteni
közben. Olyan vélemény is van, hogy Is városának királynője,
Dahud, a varázslónők egyikének a gyermeke volt, és amikor ő
lett az Elsüllyedt Város királynője, Marie-Morgane lett belőle,
afféle szirén vagy sellő, aki a halálba csalogatja a férfiakat, és azt
is mondják, hogy a matriarchátus maradványa, mint a kilenc
szűz a lebegő szigetükön. Olvasta Christabeltől Az elsüllyedt
várost?
– Nem – felelte egy férfihang. – Ez is egy olyan hiányosság,
amit pótolnom kell.

– Leonora – mondta Maud.

– És Blackadder – mondta Roland.

Látni lehetett őket, amint közeledtek a tengerhez. Leonora

kibontotta a haját, és ahogy kilépett a dűnék takarásából,
a könnyed tengeri szellő meglebbentette a sötét, kígyóként
tekeredő fürtöket. Görög szabású vállpántos ruhát viselt, anyaga
nagyon vékony pamut, apró berakásos, vörös alapon ezüst hold
alakú mintás, buja keblei fölött széles ezüstszín pánt fogta össze.
Sötét aranyszín válla olyan nap erejéről árulkodott, amilyet
Angliában nem is ismernek. Nagy, formás lába meztelen volt,
lábujjain a körmöket váltakozva vörösre és ezüstszínűre festette.
Ahogy közeledett, a szél meglebbentette ruháján a berakásokat.
Felemelte a karját, karkötői dallamosan csendültek össze.
Mögötte lépkedett James Blackadder nehéz cipőben, sötét színű,
gyűrött nadrágban és sötét kabátban.
– Odaát lehet Nantucketnek, és az új világ lágy, zöld szíve.
– Nem valószínű, hogy Fitzgerald a druida papnőkről beszélt.
– De a Földi Paradicsomot nőként ábrázolta.
– Aki csalódást okoz.
– Természetesen.

Maud azt mondta:

– Biztosan találkoztak, és együtt kiderítették, hol vagyunk.
Roland azt mondta:
– És ha eljutottak ide, akkor beszéltek Ariane-nal.
– És elolvasták a naplót. Ha Leonora meg akarta találni
Ariane-t, akkor megtalálta. És feltételezem, hogy Blackadder tud
franciául.
– Biztosan nagyon haragszanak ránk. Gondolom, úgy érzik,
becsaptuk és kihasználtuk őket.
– Gondolod, hogy oda kellene mennünk, és beszélnünk velük?
Vagy hagyni, hogy ők beszéljenek velünk?
– Szerinted?
Maud kinyújtotta két kezét, a férfi megfogta.
– Azt hiszem, oda kellene mennünk, de azt hiszem, nem
tehetjük – mondta Maud. – Szerintem el kell mennünk innen.
Gyorsan.
– Hova?
– Talán vissza Angliába.
– Vessük le a varázslatot? – kérdezte Roland.
– El vagyunk varázsolva? Attól tartok, hamarosan el kell
kezdenünk újra gondolkozni.
 – De még nem – felelte a férfi gyorsan.
– Nem, még nem.

Szótlanul hajtottak vissza a szállodához. Befordultak a parkolóba,

ahonnan egy nagy, sötét ablakú Mercedes jött ki éppen. Maud
ezért nem látta, hogy Cropper észrevette-e őt a volánnál, vagy
sem. A Mercedes mindenesetre nem lassított, hanem elviharzott
abban az irányban, amerről ők jöttek.

A hotel tulajdonosnője azzal fogadta őket:

– Egy amerikai úr kérdezősködött önök után. Azt mondta, este
itt fog vacsorázni.
– Nem csináltunk semmi rosszat – mondta Roland angolul.
– Senki nem mondta, hogy rosszat tettünk. Ő csak meg akarja
vásárolni, amit tudunk, vagy ki akarja deríteni, van-e még
valami, amit tudunk. A leveleket akarja. Azt akarja, hogy
az egész történet az övé legyen…
– Nem hinném, hogy meg tudjuk akadályozni benne.
– De azt megtehetjük, hogy nem segítünk benne, nem?
Például ha most rögtön elmegyünk. Gondolod, hogy ő is beszélt
Ariane-nal?
– Lehet, hogy Leonorát követi. És Blackaddert.
– Ők meg tudnak vívni vele. Ki tudják találni a történet végét.
Úgy érzem, nem lesz jó vége… ebben a pillanatban úgy érzem…
nem akarom tudni. Talán majd később.
– Elmehetünk most. Csomagoljunk be, és menjünk haza.
– Menjünk.

Három hétig voltak Bretagne-ban. Amikor olyan kapkodva

elmenekültek, azt feltételezték, hogy az ellopott időt rendes
tudósokhoz méltón a nantes-i egyetemi könyvtárban fogják
tölteni. Csakhogy a könyvtár zárva volt, Ariane Le Minier pedig
elutazott, így végül is nyaralás lett belőle: együtt nyaraltak, ezen
a nyáron már másodszor. Külön szobájuk volt, az áhított fehér
ágyakkal, de az elhúzódó utazásnak kétségkívül volt valami
nászutas jellege. Ez mind a kettejüket teljesen összezavarta,
ellentmondásos érzésekkel töltötte el. Fergus Wolff, és a hozzá
hasonlók tudták volna, hogyan kell kihasználni egy ilyen
helyzetet, sőt azt feltételezték volna, hogy természetes, sőt
elvárható a férfitól, hogy kihasználja. De Maud soha többé
sehová nem akar elmenni Fergus Wolff-fal. Rolanddal viszont
nagyon is boldogan utazott el. Együtt szöktek meg, és teljesen
tisztában voltak azzal, milyen szokásos jelentés fűződik
az ilyesmihez. Békésen, és mintha nagyon régi házastársi
megegyezést parodizálnának, többes számban kezdtek beszélni
magukról: „mi”. „Elmenjünk Pont-Avenbe?” – kérdezi
az egyikük, és a másik azt feleli erre: „Megnézhetnénk azt
a keresztet, amely Gauguin Sárga Krisztusának a modellje volt.”
De erről a többes szám első személyről nem beszéltek, bár mind
a ketten elgondolkoztak rajta.
Valahol az elzárt levelekben Ash utalt arra a tervszerűségre
vagy sorsra, amely mintha fogságba ejtette volna, vagy űzte
volna a halott szerelmeseket. Roland arra gondolt, részben
pontosan megfogalmazott posztmodernista örömmel, részben
viszont valódi babonás félelemmel, hogy őt és Maudot valami
olyan nyilvánvalónak tűnő, de legalábbis lehetséges sorsszerűség
hajtja, amely nem az ő sorsuk, hanem a másik kettőé. És
valószínű, hogy a babonás rettegés elemei jelen vannak minden
önazonosító, önmagára visszaható, befelé forduló posztmodern
tükörjátékban vagy tervalakítgatásban, amelynél ráébredünk,
hogy elszabadult, hogy az összefüggések burjánzani kezdenek,
szemlátomást véletlenszerűen, azaz egyforma valószínűséggel,
nyilvánvalóan valami heves rendszerező elvnek megfelelően,
nem tudatos szándéktól vezérelve, és amely, lévén jó
posztmodernista szándék, természetesen megkövetelné
a véletlenszerűséget vagy a több vegyértékűséget vagy
a „szabadságot”, ugyanakkor rendszerezné, ellenőrizné, vezetné
egy… – milyen? – végkifejlet felé. A következetesség és
a határozottság mély emberi vágy, amely napjainkban nem
divatos. Mégis mindig egyszerre ijesztők és varázslatosan
kívánatosak maradnak. A „szerelemnek” általában
az a jellemzője, hogy a világ látszatait és a szerelmes történelmét
véletlenszerű zűrzavarból összefüggő tervvé alakítja. Rolandot
az a gondolat nyugtalanította, hogy talán ennek az ellenkezője
igaz. Mivel egy tervben találták magukat, azt feltételezhetik, úgy
helyes viselkedniük, mintha ez is olyan terv lenne. Ez azonban
azt jelentené, hogy fel kellene adniuk valamiféle integritásukat,
amelyet épp csak megszereztek, amikor nekivágtak a dolognak.
Így hát továbbra is majdnem kizárólag a holt költők
problémáiról beszélgettek. Pont-Avenben hajdinás palacsintát
ettek, almabort ittak hűvös agyagkorsóból, és a nehéz
kérdésekre próbáltak választ találni.
Mi történt a gyermekkel?
Christabel hogyan, miért hagyta el Blanche-t? Mennyit tudott
Blanche? Hogyan vált el Ash és Christabel? Tudott-e Ash
a gyerekről?
Azon a kísérőlevélen, amellyel visszaküldi Christabelnek
a leveleit, nem volt dátum. Mikor küldhette? Volt-e később
kapcsolat közöttük? Hosszú viszony, hirtelen szakítás?
Maud elszomorodott, szótlanná vált az Ariane által mellékelt
szöveg olvastán. A másodikat úgy értelmezte, hogy talán
a gyermek halva született, és a kiömlött tejről szóló rész szerinte
szörnyű bűntudatról tanúskodik, Christabel bűntudatot érzett
a gyermek sorsa miatt, bármi volt is az.
– A tej fáj – mondta Maud. – Ha egy nőnek teje van, és nem
tud szoptatni, az fáj.
Christabellel kapcsolatban neki is eszébe jutott az egymást
utánzó témák, motívumok gondolata.
– Akkoriban sokat írt Goethe Faustjáról. A korszak európai
irodalmában visszatérő motívum ártatlan gyermekek erőszakos
halála. Gretchen, Hetty Sorrel, Wordsworth Marthája,
75
a csipkebokor. Kétségbeesett nők, halott gyermekek.
– Nem tudjuk biztosan, hogy meghalt.
 – Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ha nem az volt
a gyermek sorsa, hogy meghaljon, miért szökött meg?
Menedéket kérni ment oda. Miért nem maradt ott,
biztonságban?
– Nem akarta, hogy bárki megtudja, mi történt.
– A szülés látványához kötődik egy ősi tabu. A Melusina-
mítosz korai verzióiban nem fürdik, hanem gyermeket szül.
– Ismétlődő motívumok. Már megint.
A projekt, azaz a kutatás jövőjéről is beszélgettek, de nem
tudták, mi legyen a következő lépés. Logikusnak tűnt, hogy
vissza kell menniük Nantes-ba, és ezzel igazolni is tudták, miért
időznek ilyen hosszan Bretagne-ban. Maud azt mondta, 1860
elején Christabel a barátainál lakott Londonban, de a Vesta
tüzével való kapcsolatáról nem tudott. Roland emlékezett rá,
hogy Ashnél van valahol egy villanásnyi utalás a Pointe du Razra
– „tritis usque ad mortem” – mondta róla Ash, de ez nem
bizonyítja, hogy járt itt.
A kutatás jövőjén kívül Rolandot a saját jövője is
nyugtalanította. Ha megengedte volna magának, hogy
elgondolkozzon, pánikba esik, de az álomszerű napok,
a gyöngyházszínű fény és a forró kékség váltakozása, és még
valami más is, lehetővé tette, hogy halogassa a gondolkodást.
Nem jól állnak a dolgai. Blackaddert egyszerűen faképnél hagyta.
Ugyanígy Valt is, aki, tűnődött Roland, engesztelhetetlen tud
lenni, ugyanakkor nagyjából ilyen mértékben ragaszkodik is
hozzá; vissza kell mennie, jól le fogják hordani, és ezek után nem
maradhat ott. El kellene mennie, de hová? Miből tud majd
megélni?

Kettejük között mégis megváltoztak a dolgok. Olyan kor és

kultúra gyermekei voltak, amely nem bízott a szerelemben,
a szerelmességben, a romantikus szerelemben, egyáltalán
a romantikában, bosszúból viszont rájuk zúdította a szexuális
nyelvezetet, a nyelvi szexualitást, az analízist, a dekonstrukciót,
a nyilvánosságot. Ismerték az elméleteket: tanultak
a fallokráciáról, a péniszirigységről, a szakaszosságról,
az átszakításról, a behatolásról, a többalakú és többjelentésű
perverzitásról, az oralitásról, a jó és rossz mellekről, a csikló
megduzzadásáról, a barlangos testek működéséről, a nedvekről,
a szilárd részekről, ezek metaforáiról, vágyakról és
veszteségekről, a gyermekkori sóvárgásról, elnyomásról és
felszabadulásról, a méhnyak ikonográfiájáról, a megduzzadó és
összehúzódó Test ábrázolásáról, mely vágy tárgya, támadás
alanya, kimerítő, kimerített, és rettegett.

Hozzászoktak a csendhez. Egymáshoz értek, de nem tettek

megjegyzést, és nem léptek tovább. Kéz a kézen, egyik
pulóverbe bújtatott kar a másikon. Egyikük lába keresztben
a másikén, amikor a tengerparton leültek.
Egyik este egymás mellett aludtak el, Maud ágyán, ahol
megittak együtt egy pohár Calvadost. Roland a lány hátához
bújva, összegömbölyödve aludt, sötét pont a lány finom, elegáns
mondata után.
Erről nem beszéltek, de szótlanul megegyeztek, hogy
eltöltenek még egy ilyen éjszakát.
Mindkettejüknek fontos volt, hogy az érintések ne torkoljanak
valamiféle tüzes, szándékolt ölelésbe. Úgy érezték, hogy ez a be
nem vallott érintkezés, ez a méltóságteljes béke valahogyan
visszaadja nekik azt az érzést, hogy külön életet élnek, saját
bőrükben maradhatnak. A beszéd, az a beszéd, amelyet ők
ismertek, tönkretette volna ezt. Volt, hogy a tengeri köd hirtelen
tejfehér vattába csomagolt mindent, és nem láttak semmit.
Ilyenkor egész nap lustán hevertek egymás mellett a fehér
ágyon, nehéz fehér csipkefüggönyök mögött, szótlanul
mozdulatlanul.
Egyikük sem volt biztos benne, mit, vagy mennyit jelent ez
az egész a másiknak.
És kérdezni egyikük sem merte.
Roland elméleti szempontból több, lazán egymáshoz kapcsolódó
rendszer találkozási pontjának tekintette magát. Azt tanulta,
hogy „önmaga” ideáját illúziónak tartsa, „én” nincs, az én
a különféle vágyak, ideológiai hitek és reakciók, nyelvi formák,
hormonok és feromonok meg-megszakadó gépezete és áramos
üzenethálózata. Általában tetszett neki ez a gondolat. Nem
vágyott semmiféle feszültséget hordozó, romantikus
önbizalomra. Arra sem vágyott, hogy megtudja, kicsoda Maud
valójában. De azon sokat tűnődött, mihez vezethet ez a szótlan
öröm, amit egymásnak nyújtanak, vezet-e valahová, vagy nem,
el fog-e tűnni úgy, ahogy jött, vagy megváltozik, változhat-e.
Az üveghegyi hercegnőre gondolt, ahogy Maud első
találkozásuk alkalmával enyhén megvető pillantást vetett rá.
A valódi világban – azaz mivel az embernek nem szabad egyik
világot előnyben részesítenie a másikkal szemben: a társadalom
világában, amelyhez mindkettejüknek vissza kell majd térniük e
fehér éjszakák és fényes nappalok után – nincs igazi kapcsolatuk.
Maud olyan szép nő, akihez neki nincs joga. Maudnak biztos
állása van, nemzetközileg elismerik a munkáját. Sőt valami sötét,
idejétmúlt angol társadalmi rendszer szerint, amelyben Roland
nem hitt ugyan, mégis érezte, hogy létezik és hatással van rá,
Maud nemesi származású, ő viszont a városi alsó középosztályból
való, ami azt jelenti, hogy egyes helyeken jobban, más helyeken
kevésbé elfogadott, mint Maud, de szinte sehol nem illenek
össze.
Ez az egész olyan, mint valami románc bonyodalmas
cselekménye. Romantikus történet szereplője lett, egyszerre
közönséges és fennkölt románcé, mely románc egy a sok
rendszer közül, amelyek arra törekszenek, hogy a nyugati
világban szinte mindenki előbb vagy utóbb hozzájuk igazodjon.
Feltételezte, hogy a románc helyét majd átveszi a társadalmi
realizmus még akkor is, ha a kor esztétikai természete ennek
ellene hat.
Akárhogy is, mivel itt van Blackadder, Leonora és Cropper,
a keresés, amely jó romantikus cselekményszervező elem,
üldözéssé és versengéssé alakul; ezek is ugyanúgy helyénvalók.

Bretagne-ban Roland beleszeretett egy halvány, behűtött,

enyhén édes krémbe, amit lies Flottantes-nak neveznek: fehéren
lebegő habszigetek halványsárga vaníliató tetején, épp csak egy
leheletnyit édes. Miközben Mauddal kapkodva csomagoltak,
majd elindultak a kocsival a Csatorna felé, arra gondolt,
mennyire hiányzik majd ez az édesség, hogyan halványodik,
majd tűnik el teljesen íze a memóriájából.

Este, amikor Leonorával visszaért a szállodába, Blackadder

észrevette a Mercedest. Ideges volt. Ariane valóban odaadta
Leonorának a Sabine-napló fénymásolatát, melyet ő megpróbált
lefordítani a professzor asszonynak, és elég jól sikerült is.
Kezdetben csak a nő sugárzó ereje vette rá, hogy elutazzon vele,
és az, hogy Leonora szerint Roland és Maud azért szökött meg
együtt, hogy őket megelőzzék a felfedezéssel. Amikor megkapták
a naplót, Blackadder azt javasolta, menjenek haza, rendeljenek
meg egy rendes fordítást, és folytassák a kutatást. Leonora
azonban, miután számtalan kérdést tett fel Ariane-nak Rolandról
és Maudról, aggodalmaskodott, hogy „ezek sántikálnak
valamiben”, és jobb, ha utánuk mennek Finistère-be. Ha rossz
idő lett volna, Blackadder talán ragaszkodik hozzá, hogy
visszamehessen a maga vackába, a maga eszközeihez,
az írógépéhez, telefonjához. De a nap csábítóan sütött, és
elköltöttek néhány nagyszerű ebédet, és azt mondta, ha már itt
van, elmegy, megnézi Kernemetet és környékét.
Leonora vezetett. Lendületesen, magabiztosan hajtott, de nem
volt kellemes mellette ülni. Blackadder csak kucorgott
a kocsiban, és azon gondolkozott, hogy hagyhatta magát
rábeszélni erre. A nő parfümje megtöltötte a bérelt Renault-t.
Pézsmából és szantálból kevert illat, és volt benne valami éles,
amit Blackadder kellemetlennek talált. Fojtogatónak érezte. De
a parfümillat alatt megérzett valami mást, a sötétség, a buja hús
ígéretét is. Egyszer-kétszer lepillantott Leonora meztelen vállára
és melle halmaira. Sötét aranyszínű bőre közelről nézve apró
ráncokkal barázdált – nem az öregség ráncai, hanem attól
keletkeztek, hogy a bőr hol felpuhult, hol újra megkeményedett
a naptól. Blackadder meghatónak találta ezeket a ráncocskákat.
– Nem értem Maudot – mondta Leonora. – Nem tudom
felfogni, miért rohant el anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna
nekem, hiszen az a levél végül is az enyém volt, ha a tulajdonjog
szóba jöhet, bár barátok között szerintem nem jöhet szóba, és mi
tényleg barátnők voltunk, összetettük az ötleteinket és írtunk
közös cikkeket, meg minden. Talán a maga Roland Michellje
valami macsó, aki szeret uralkodni másokon. Különben semmi
értelme az egésznek.
– Nem az. Nem erőszakos. Épp ez az egyik hibája.
– Akkor biztosan szerelmesek.
– Az viszont nem ad magyarázatot Ariane Le Minier-re.
– Az igaz. Micsoda fordulat. Nem csak leszbikus volt, de bukott
nő és leányanya is egyben. Minden archetípus. Azt hiszem, ez
az a szálloda, ahol laktak. Lehet, hogy már visszajöttek.
Épp kezdett befordulni a hotel parkolójába, de az utat egy
Mercedes állta el. Mintha tolatva akart volna kihajtani a kapun.
– Menj a picsába! – mondta Leonora. – Menj a picsába, te
seggfej!
– Te jó ég! De hiszen ez Cropper! – közölte Blackadder.
– Akkor is seggfej. Elállja a kaput – felelte Leonora
ellentmondást nem tűrő hangon, és megnyomta a dudát.
A Mercedes előre-hátra manőverezett, hogy többszöri precíz
módosítással be tudjon állni egy parkolóba, ahová csak nagyon
szűken fért be. Leonora letekerte az ablakot, és kikiabált:
– Idefigyeljen, maga barom! Nem érek rá egész este. Egy
pillanat alatt átmegyek, engedjen el!
A Mercedes előrement egy kicsit, majd hátra.
Leonora elindult befelé a kapun.
 A Mercedes megint keresztbe állt előtte.
– Az Istenért, menj már el az útból, te faszfej! – kiabálta
Leonora.
A Mercedes még egy kicsit tolatott, hogy felvegye a beálláshoz
megfelelő szöget.
Leonora határozottan a gázra lépett. Blackadder hangos
csattanást hallott, gerince is belerázkódott. Leonora még egyet
káromkodott, aztán hátramenetbe kapcsolt. Zúzódó fém hangját
lehetett hallani. Egyik lökhárító a másikba ütközörr, és a két
kocsi, mint két kajla szarvú bika, összeakadt. Leonora tovább
tolatott. Blackadder idegesen azt mondta:
– Álljon már meg!
A Mercedes mérges zúgása hirtelen elhallgatott. A sötét ablak
legördült, Cropper kidugta a fejét.
– Arretêz s’il vous plaît. Nous nous abîmons. Veuillez croire
que je n’ai jamais recontré de pires façons sur les routes
françaises. Une telle manque de politesse…
Leonora kicsapta az ajtót, és kilendítette meztelen lábát.
– Jól beszélünk amerikaiul – közölte. – Maga arrogáns disznó!
Emlékszem magára Lincolnból. Majdnem elütött.
– Helló, Mort – mondta Blackadder.
– Á, James – mondta Cropper. – Tönkretetted a kocsimat.
– Én tettem tönkre – szólt közbe Leonora. – Köszönje a saját
bunkóságának, meg annak, hogy indexelni se tud.
– Mortimer, bemutatom Stern professzort – mondta
Blackadder. – Tallahassee-ből. Christabel LaMotte szerkesztője.
– Baileyt és Michellt keresik?
– Pontosan.
– Kijelentkeztek. Három órával ezelőtt. Senki nem tudja, mit
csináltak itt. És azt sem, hová mentek.
Blackadder azt mondta:
– Mortimer, ha ráülsz a lökhárítódra, én meg a miénkre, és
kicsit meglengetjük, talán ki tudjuk szabadítani őket.
– Soha nem lesz ugyanolyan.
 – Itt szállt meg? – kérdezte Leonora. – Megbeszélhetjük egy
ital mellett. Nem tudom, mennyit fedez ennek a bérautónak
a biztosítása.

Nem volt kellemes vacsora. Cropper olyan bosszús volt,

amilyennek Blackadder még sohasem látta; vagy a kocsiját ért
kár miatt, vagy amiatt, hogy Roland és Maud elszökött előlük,
vagy talán Leonora jelenléte miatt. Az amerikai bőséges vacsorát
rendelt, kezdetnek egy nagy tálra való fruits de mer-t: jókora
halom kagyló, csáp és megkövesedett páncél hevert a tányérján,
amelyet fémállványra állítottak; az ételkölteményt tengeri
moszattal díszítették. Második fogásként hatalmas főtt pókrákot,
araignée-t evett, mely rákvörös volt, testén dudorok és
páncélszerű burok, csápja számtalan. Ehhez a lakomához egész
fegyvertárra való eszközt kapott, mint egy középkori
kínzókamrában: voltak fogók, csipeszek, csavarhúzószerű
nyársak.
Blackadder visszafogottan csak tőkehalat kért. Leonora
homárt rendelt, és Kernemetről beszélt.
– Olyan szomorú; csak az alapok és a kert fala, más nem
maradt. A menhir még ma is áll, de a ház eltűnt. Cropper
professzor, maga tudja, mi történt LaMotte-tal, miután idejött?
– Nem. Amerikában van a birtokomban néhány levél,
amelyekben arról írnak, hol volt 1861-ben. Arról az időszakról,
amelyről beszélnek, 1860 végéről, nincs semmi. De ki fogom
deríteni.
Páncéltörő eszközt fogott az egyik kezében, a másikban pedig
villás hegyű szúrószerszámot. A tálon lévő héjkupac nagyobb
volt, mint a kievett hús. Minden egyes ínyencfalatot kipiszkált.
– Meg akarom szerezni azokat a leveleket, ha lehet – mondta.
– És ki akarom deríteni a többit.
– Milyen többit?
– Mi történt a gyerekükkel? Mit titkoltak el előlünk? Tudni
akarom.
 – Lehet, hogy ez örökre a sírba szállt velük – mondta
Blackadder, és az asztal túlsó felén búsuló, vad tekintetű alak felé
emelte a poharát. – Mondhatok tósztot? Randolph Henry Ashre
és Christabel LaMotte-ra. Nyugodjanak békében.
Cropper felemelte a poharát.
– Erre én is iszom. De akkor is kiderítem.

A lépcső aljában kettéváltak. Cropper meghajolt Blackadder és

Leonora felé, és elment. Leonora Blackadder karjára tette
a kezét.
– Szinte ijesztő, annyira heves, annyira személyes ügyként
kezeli. Mintha az egészet azért csinálták volna, hogy őt
becsapják. Személyesen.
– Valószínűleg így is volt. Többek között. Shakespeare előre
76
látta ezt a típust, amikor az átkot írta.
– Örülök, hogy megkarcoltam azt a bazi nagy halottaskocsiját.
Nem akar feljönni velem? Olyan szomorú vagyok,
megvigasztalhatnánk egymást. A tengertől és a napfénytől
mindig szentimentális leszek.
– Kedves öntől, de köszönöm, nem. Nagyon meg vagyok
hatódva, és hálás is vagyok, és nagyon örülök, hogy elhozott ide,
és valószínűleg örökké bánni fogom, de jobb, ha nem. Én nem
vagyok… – azt akarta mondani, hogy „az a fajta”, vagy „a maga
embere”, vagy egyszerűen csak „elég erős”, de ezek mind kissé
sértőnek tűntek.
– Ne aggódjon. Kár lenne ilyesmivel bonyolítani egy jól
működő munkakapcsolatot, igaz?
Jó erővel jóéjt-puszit adott, azzal elvonult.

Másnap csendben haladtak egy alsóbbrendű úton. Úgy

döntöttek, tesznek egy kis kerülőt, és megnézik a kápolnát
Gauguin fa-Krisztusával. Egyszer csak furcsa, félelmetes hangot
hallottak maguk mögött. Mintha köhögés, szabályos ritmusú
dübörgés és csikorgó zihálás hallatszott volna egyszerre,
megsebzett állat hangja vagy csálé kerekű nyikorgó szekérre.
A következő elágazásnál a Mercedes előzte meg őket csikorogva;
sárhányója letört, ékszíja nyilvánvalóan sérült. A sofőr ezúttal is
láthatatlan volt, de a kocsi sérülései nagyon is jól látszottak.
– Szörnyű – mondta Leonora. – Ijesztő.
77
– Cropper maga az Ankou – mondta Blackadder hirtelen.
– Hát persze. Tudhattuk volna.
– Ilyen tempóval nem fogja utolérni Baileyt és Michellt.
– Mi sem.
– Szerintem valójában nincs is semmi értelme utolérni őket.
Inkább piknikezzünk.
– Jó.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Maud az asztalánál ült Lincolnban, és egy Freud-idézetet másolt

ki a metaforákról írt előadásához:
„Csak akkor történhet m eg az, hogy a libidó nagy része áttev ődik
a tárgy ra, és a tárgy bizony os m értékig átv eszi az ego szerepét,
am ikor v alaki teljesen elm erül a szerelem ben.”

Azt írta hozzá: „Természetesen az ego, az id és a super-ego, sőt

maga a libido is metaforikus megtestesülése annak, amire úgy
kell tekintenünk, mint…”
Kihúzta azt, hogy „amire úgy kell tekintenünk,” és azt írta
helyette: „amit úgy érzünk”.
Mind a kettő metafora. Azt írta: „amit úgy írhatunk le, mint
a tapasztalat tovább nem tagolható testében lejátszódó
eseményeket.”
A test metafora. Kétszer írta a „tapasztalat” szót, ami
stílushiba. Sőt, valószínűleg az esemény is metafora.

Minden ízével érezte Rolandot. A férfi mögötte ült a padlón,

fehér frottírköntösben, a fehér kanapénak támaszkodva, amely
első látogatásakor – és most is – fekhelye volt. Maud
képzeletben megsimogatta ujja hegyével a férfi homlokán
a frissen kinőtt, puha fekete hajszálakat és a szemöldöke közti
ráncot. Roland úgy érezte, bujkál, és elvesztette a hivatását, és
Maud vele együtt élte át ezt az érzést.
Ha Roland kimegy, a szoba szürke és üres lesz.
Ha nem megy ki, mit tegyen, hogy koncentrálni tudjon?

Október volt. Elkezdődött az egyetemi félév. Roland nem ment

vissza Blackadderhez. Nem ment vissza a lakásba sem, csak
egyszer, mert miután Val ismételt telefonhívásaira sem
jelentkezett, meg akart győződni róla, hogy nem halt meg.
Az egyik üres tejesüvegnek támasztva szembetűnő üzenet: PÁ R
N A PRA ELMEN TEM.

Roland listákat alkotott szavakból. Listákat írt, olyan szavakat,

amelyek ellenálltak annak a próbálkozásának, hogy
irodalomkritikai vagy elméleti írás mondataivá álljanak össze.
Azt remélte – vagy inkább fenyegető közelségként érezte –,
hogy verseket fog írni, ám eddig nem jutott a listáknál tovább.
De szinte kényszert érzett, hogy leírja ezeket a szavakat;
végtelenül fontosnak érezte. Nem tudta, vajon Maud megérti-e –
átlátja-e –, mennyire fontosak, vagy ostobaságnak gondolja.
Minden ízével érezte Maudot. Érezte, hogy a lány érzi, hogy ő
úgy érzi, elveszítette a hivatását, és bujkál.
Azt írta: vér, agyag, tégla, szegfű.
Azt írta: szőke, égő bokor, szóródás.
Ehhez megjegyzést is fűzött: sugárzó, mint Donne-nál: „erős,
78
sugárzó fényesség”, semmi köze a sugárzástanhoz.

Azt írta: tengeri kökörcsin, korall, köröm, szél, szőr, haj, hajszál,
halenyv, bagoly, szkarabeusz.

Voltak szavak, amelyeket elvetett: fa, hegy, kötés és más nem

egyértelmű szavakat, szintén kihagyta a foltot és a hiányt, bár
mind a kettő eszébe ötlött (ezen a szón is töprengett kicsit). Nem
tudta eldönteni, hol a helye az igéknek ebben a primitív
nyelvben. Ötlött, ötlik, ötlöttek, ötlene.

Nyíl, gally (de nem jó az ág, sem a gyökér), humusz, víz, ég.

A szavak egymást keresztező körök, összefonódó hurkok.

Az embert azok a vonalak definiálják, amelyeket saját döntése
alapján keresztez, vagy amelyek közé zárja magát.

– Kimegyek, hogy tudj gondolkozni.

 – Nem kell.
– De jobb lesz így. Vegyek valamit?
– Nem. Elintéztem.
– Kereshetnék állást valami bárban, kórházban, vagy ilyesmi.
– Időre van szükséged, hogy gondolkozz.
– Nincs sok idő.
– Az ember szakíthat magára időt.
– Úgy érzem, egyszerűn csak bujkálok.
– Tudom. Majd minden megváltozik.
– Nem tudom.
Megszólalt a telefon.
– Dr. Bailey?
– Igen.
– Roland Michell ott van?
– Téged keresnek.
– Kicsoda?
– Egy fiatal, művelt beszédű férfi. Ki keresi?
– Nem ismernek engem. A nevem Euan MacIntyre. Ügyvéd
vagyok. Önnel akarok beszélni, nem Rolanddal – vagyis
Rolanddal is, neki is van mondanivalóm. De valami érdekeset kell
elmondanom Önnek.
Maud letakarta a kagylót, és továbbadta ezt Rolandnak.
– Mit szólnának ahhoz, ha együtt vacsoráznánk a White
Hartban ma este, fél nyolckor? Mind a ketten jöjjenek el!
– Jobb, ha elmegyünk – mondta Roland.
– Nagyon köszönjük – mondta Maud. – Szívesen.
– Hát azt nem tudom, mennyire szívesen – mondta Roland.

Aznap este némi aggodalommal léptek be a White Hartba. Ez

volt az első alkalom, hogy együtt mentek el valahová, párként,
ha ugyan párkapcsolatnak számított kapcsolatuk. Maud
harangvirágkék ruhát viselt, feltűzött haja ragyogott. Roland
szerelmes, de elkeseredett tekintettel nézte. Nincs a világon
semmije és senkije, csak Maud – nincs lakása, nincs állása, nincs
jövője –, és mindezen negatívumok miatt lehetetlen, hogy Maud
hosszabb ideig komolyan vegye, vagy vele akarjon lenni.
Hárman vártak rájuk. Euan MacIntyre sötétszürke öltönyben,
aranyszínű ingben, Val ragyogott hamuszürke kosztümjében és
halványlila blúzában, meg egy kockás öltönyös kopasz férfi, csak
oldalt volt némi pelyhes haja. Euan bemutatta:
– Toby Byng. Közös lóban vagyunk érdekeltek. Neki is jut egy
lóláb, meg nekem is. Ügyvéd.
– Tudom – mondta Maud. – Sir George ügyvédje.
– De most nem ezért van itt, vagyis nem egészen.

Roland rámeredt Valre. A lány karcsú volt, remekül álltak rajta

az igazán drága, jól szabott ruhadarabok, de ami sokkal
fontosabb volt, és nem lehetett nem észrevenni: a szexuális
elégedettség csillogó öröme áradt belőle. Új frizurája volt:
rövidebb, lágy, szép formájú, amikor elfordította a fejét,
meglebbent a haja, és ugyanolyan tökéletes formára hullott
vissza. A tompa lila és halványszürke illett az arcához,
kiegyensúlyozottságot sugallt; minden szép volt rajta: harisnyája,
magas sarkú cipője, ruhája, sminkje. Roland ösztönösen azt
mondta:
– Boldognak látszol, Val.
– Úgy döntöttem, ezt is megpróbálom.
– Kerestelek. Rengetegszer telefonáltam. Csak hogy lássam, jól
vagy-e.
– Nem volt rá semmi szükség. Azt gondoltam, ha te
eltűnhetsz, akkor én is. És eltűntem.
– Örülök.
– Hozzámegyek Euanhoz.
– Örülök.
– Remélem, azért nem örülsz nagyon.
– Dehogy! De úgy nézel ki…
– És te? Te boldog vagy?
– Bizonyos értelemben igen. Más szempontból elég nagy
a zűrzavar körülöttem.
– A bérleti díj október első hetéig ki van fizetve. Vagyis még
erre a hétre.
– Nem ilyen jellegű a problémám. Vagyis…
– Euannak van egy ötlete, mi lehetett az a zavaros helyzet
Randolph és Christabel körül.

Rózsaszín abroszú, keményített rózsaszín szalvétákkal terített

sarokasztalnál ültek. A terem hatalmas, a mennyezetről csillogó
kristálycsillárok csüngtek, a falakon faburkolat. Az asztal
közepén őszi csokor állt: poros rózsaszín őszirózsák, vörös
krizantém és néhány frézia. Euan pezsgőt rendelt, és
megegyeztek, hogy füstölt lazacot kérnek, fácánt, Stilton sajtot és
citromfelfújtat. Roland rágósnak találta a fácánt.
A zsemlemártásról anyja karácsonyi ételei jutottak az eszébe.
Igazi angol módra az időjárásról beszélgettek, és szintén igazi
angol módra a szex elfojtott feszültsége vibrált közöttük. Roland
látta, amint Val felméri Maudot, és elkönyveli, hogy szép, de
hideg. Látta, amint Maud fürkészve nézi Valt, és rajta keresztül
Rolandot ítéli meg, de azt el sem tudta képzelni, milyen
következtetésre jutott. Azt látta, hogy Euan barátságos és lelkes
lénye mindkét nőt megnyerte. Euan mindenkit megnevettetett,
Val ragyogott a büszkeségtől és a boldogságtól, Maud pedig
ellazult, és mosolygott. Jóféle burgundi bort ittak, és
felszabadultabban nevettek. Kiderült, hogy Maudnak és Toby
Byngnek közös gyermekkori barátaik vannak. Euan és Maud
vadászatról beszélgetett. Roland úgy érezte, a perifériára szorult;
nem része a csapatnak, csak megfigyelő. Megkérdezte Tobyt,
hogy van Joan Bailey, és Toby elmondta, hogy hosszú ideig
kórházban volt, de már hazaengedték.
– Mortimer Cropper elhitette Sir George-dzsal, hogy ha eladja
a leveleket – azaz ha neki adja el őket –, annyi pénzt kap értük,
hogy újjáépítheti Seal Courtot, és a legújabb eszközöket is be
tudja szerezni Lady Baileynek.
 – Akkor legalább valaki jól jár – mondta Roland.
Euan odahajolt hozzá az asztalon keresztül.
– Épp erről akartunk beszélni. Kinek lesz ez jó?
Odafordult Maudhoz.
– Kinek a tulajdonában van Christabel LaMotte verseinek és
meséinek a szerzői joga?
– A miénkben. A mi családunké. Legalábbis úgy tudjuk.
A dokumentumokat, a Melusina, az Is városa, két mesekötet és
sok különálló vers kéziratát a Nőtudományi Gyűjteményben
helyeztük el Lincolnban, ahol dolgozom. Levél nem sok maradt.
Blanche Glover naplóját a Sotheby’snél vettük, árverésen,
egészen titokban. Senki nem tudta, miért érdekes.
A nőtudományban egyelőre nincs sok pénz. Persze ha a műveket
kinyomtatják, ötven év múlva megszűnik a jogdíj, mint minden
más esetben is.
– Az nem jutott eszedbe, hogy talán te vagy a szerzői
jogtulajdonosa azoknak a leveleknek amiket Christabel írt?
– Eszembe jutott, de nem hiszem, hogy így van. Szerintem
nem volt végrendelet, vagy ilyesmi. Az történt, hogy amikor
1890-ben Christabel meghalt, a húga, Sophia egy csomagot
küldött a lányának, Maynek, aki az én üknagyanyám volt, aki
akkor lehetett vagy harmincéves; a dédnagyapám 1880-ban
született, és May 1878-ban ment férjhez. Volt valami
kellemetlenség, az akkori Sir George nem helyeselte, hogy első
unokatestvérek összeházasodjanak, és ők azok voltak, ezért
aztán később nem nagyon jártak össze. Így hát Sophia elküldte
a papírokat egy levéllel, nem emlékszem rá pontosan, de valami
ilyesmi volt: „Drága May, nagyon szomorú híreket kell közölnöm
veled, drága nővérem, Christabel, tegnap éjjel nagyon hirtelen
meghalt. Gyakran elmondta, az a kívánsága, hogy a papírjait és
a verseit te kapd meg – te vagy az egyetlen lányom, és ő erősen
hitt abban, hogy a dolgok a női ágon öröklődjenek. Így hát
elküldöm, amit találtam, nem tudom, mennyire értékesek, vagy
mennyi ideig lesznek érdekesek, de remélem, megőrzöd őket,
mert ő hitt benne, és más tekintélyes emberek is azt mondták,
hogy sokkal jobb költő volt annál, mint amennyi és amilyen
elismerést kapott.”
Azt is írta, hogy ha May úgy érzi, el tud menni a temetésre,
az nagy vigasz lenne számára, de tudja, hogy az utolsó gyermek
születésekor gondok voltak, és May nagyon aggódik. Arra nincs
semmi bizonyíték, hogy elment vagy sem. A holmit megőrizte, de
annak sincs semmi nyoma, hogy érdekelte volna.
– Megvárt téged a feladat – mondta Euan.
– Azt hiszem. Igen. De ami a tulajdonjogot illeti, ha Christabel
végrendelet nélkül halt meg, még az is kiderülhet, hogy ami
nálam van, az is Sir George-ot illeti… El nem tudom képzelni,
hogy Cropper és társai elismernék, morális szempontból nekem
is vannak jogaim.
Euan azt mondta:
– Nagyjából úgy van, ahogy gondoltam. Megkértem Valt,
mondja el, amit tud.
– Az nem volt valami sok – szólalt meg Val.
– De elég volt, főleg Cropperről. Megkértem a barátomat,
Tobyt, hogy keresgéljen kicsit a cégénél őrzött régi okiratokban.
Ő kicsit kellemetlen helyzetben van emiatt, elvégre ő Sir George
családi ügyvédje. Ami azt illeti, ő ebben az ügyben nem is tehet
semmit. De talált… találtunk valamit, amiről úgy gondoljuk,
látnod kell, és nekünk most… úgy értem, neked, de remélem,
beleegyezel, hogy eljárjak az érdekedben, szóval nekünk most
nagyon alaposan végig kell gondolnunk, mit tegyünk. Mindegy,
az én szakmai véleményem az, hogy semmi kétség nem fér
ahhoz, ki a levelek tulajdonosa. Hoztam egy fénymásolatot. Isten
áldja a Xerox gépeket! Ellenőriztem az aláírást azon
a nőtudományi helyen, mikor nem voltatok itthon. Mi
a véleményed?
Maud átvette a fénymásolt lapot.
Húgom nak, Sophia Bailey nek diktálom ezt, 1 89 0. m ájus 1 -jén,
m ert túlságosan gy engülök, és nem tudok m ár olv ashatóan írni.
 Azt szeretném , hogy a pénzem legy en Sophiáé, ugy anúgy
a bútoraim és a porcelánjaim is. Ha a richm ondi szárm azású Jane
Sum m ers életben v an, kapjon 6 0 fontot, és v alam it, am iről
em lékezni fog rám . Minden köny v em et, papírom at, és a szerzői
jogokat is Maia Thom asine Bailey kapja, abban a rem ény ben, hogy
az idő m últáv al talán érdekelni fogja a költészet. Aláírás: Christabel
LaMotte, a köv etkező tanúk előtt: Lucy Tuck szobalány és William
Marchm ont kertész.

– Sophia számlái között találtuk meg összehajtva – mondta

Euan. – A számlákból egyértelmű, hogy megtalálta Jane
Summerst, és kifizette neki az örökséget. A papírlapot pedig
megtartotta. Úgy képzelem, úgy érezte, megtett mindent, amit
kellett, végrehajtotta nővére akaratát, és egyszerűen eltette
a papírt a többi közé.

– Ezek szerint azok a levelek az enyémek? – kérdezte Maud.

– A kiadatlan levelek szerzői joga a levelek írójáé. Maguk
a konkrét levelek a címzett tulajdonában vannak. Kivéve ha
visszaküldték őket, mint ebben az esetben.
– Úgy érted, Christabel visszakapta az Ashnek írt leveleit?
– Pontosan. Úgy tudom… szóval, Toby azt mondja, van
közöttük egy olyan levél, amelyben Ash azt írja, hogy visszaküldi
neki a leveleit.
– Akkor – ha nem tévedsz – az egész levelezés az én
tulajdonom, és Christabel leveleinek a szerzői joga is.
– Pontosan. De ezt még nem lehet készpénznek venni. Még
vitatható. Sir George megtámadhatja, és valószínűleg meg is
fogja. Ez a dokumentum nem igazi végrendelet, nincs bejelentve
a Somerset House-ban, mindenféle rések és kiskapuk vannak,
amelyeket ki lehet játszani ellene. De nekem az a véleményem,
hogy bizonyítható a tulajdonjogod az egész kollekcióra, Ash
leveleire és Christabel leveleire is. Most az a probléma, hogyan
tudunk elindulni úgy, hogy közben ne sérüljön Toby érdeke,
mert az ő helyzete etikailag meglehetősen kínos. Hogyan
kerülhetne napvilágra ez a dokumentum, anélkül hogy őt
bevonnánk?
– Ha Sir George vitatja a te jogaidat, lehet, hogy többet fogsz
a perre költeni, mint amennyit ez az egész ér… – mondta Toby.
– Mint a Ház a ködben, Dickens – jegyezte meg Val.
– Pontosan – felelte Euan. – De az is lehet, hogy meg tudunk
egyezni vele. Most először is arra van szükségünk, hogy
kitaláljuk, hogyan hozhatnánk nyilvánosságra ezt
a végrendeletet anélkül, hogy kiderülne, Toby keresve találta
meg… azt hiszem, ki kell találnom valami olyan történetet,
amelytől úgy fest majd, hogy én kihasználtam… rábeszélem,
mutassa meg a papírokat, azt hazudjuk, hogy valamit kerestünk,
és véletlenül ezt találtuk…
– Jaj, ez olyan irodalmi kalózos! – mondta Val ámulva.
– Ha megfontolnád, hogy megbízol vele…
– Nem sok pénzt fogsz keresni vele – válaszolta Maud. – Ha
a papírok tényleg engem illetnek, a Nőtudományi Gyűjteménybe
kerülnek.
– Értem. Engem nem a pénz érdekel, hanem a dráma,
a kíváncsiság. Bár azt hiszem, arra is fel kell készülnöd, hogy ha
fizetned kell Sir George-nak esetleg mégis el kell adnod őket;
nem Croppernek, hanem a British Librarynek vagy más,
elfogadható intézménynek.
– Lady Bailey jó volt hozzánk. Jól jönne neki egy elektromos
kerekes szék – mondta Roland.
– A Nőtudományi Gyűjtemény egészen az alapítása óta
szégyentelen módon alulfinanszírozott – jegyezte meg Maud.
– De ha minden papír a British Libraryben lenne, akkor
kaphatnál róla mikrofilmeket, lenne pénz a gyűjteményre is és
a kerekes székre is.
Maud harcias pillantást vetett rá.
– Ha minden papír a gyűjteményben lenne, az odavonzaná
a finanszírozást…
– Maud…
– George Bailey szörnyen csúnyán viselkedett velem, és
Leonorával is…
– Szereti a feleségét. És az erdejét, a fáit.
– Az igaz – mondta Toby Byng.
– Szerintem nincs értelme azon vitatkozni, amit még nem
szereztünk… szereztél meg – mondta Val. – Inkább haladjunk
lépésről lépésre. Javaslom, hogy hallgassunk Euanra, aki ezt
az egészet kigondolta, és gondolkozzunk a következő lépésen.
– Van még egy-két ötletem – mondta Euan –, de azokon kell
még egy kicsit gondolkodnom, és egy kis kutatómunka is kell
még hozzá.

– Azt hiszed, hogy kapzsi vagyok – mondta Maud, amikor

hazaértek.
– Nem, dehogyis. Hogy hinném?
– Érzem, hogy nem helyesled, amit mondtam.
– Ebben tévedsz. Mi jogom lenne bármit helyteleníteni?
– Vagyis mégiscsak helyteleníted. Gondolod, hogy el kellene
küldenem Euant?
– Az tőled függ.
– Roland.
– Ennek az egésznek nem sok köze van hozzám.

Ez volt a gond. Kirekesztettnek érezte magát. Nincs köze Maud

családjához, feminizmusához, a vele azonos társadalmi rétegbe
tartozókhoz. Sok kör van ebben az ügyben, amelyekből ő ki van
zárva. Ő kezdte el ezt a… – minek is nevezze – ezt a nyomozást,
és mindent elveszített. S eközben Maud kezébe adta mindazt,
amivel Maud nagyon is jelentős mértékben javíthat helyzetén:
volt is, lesz is állása, jövője, pénze, itt van neki Christabel…
Roland gyűlölte, ha úgy kell vacsoráznia, hogy nem tudná
kifizetni a számlát. Gyűlölte, hogy Maud nyakán él.

– Nem veszekedhetünk most… azok után, amin… – mondta

Maud.
Roland azt akarta mondani, hogy nem veszekednek, amikor
megszólalt a telefon.
Remegő és nagyon izgatott női hang szólt bele.

– Dr. Baileyvel szeretnék beszélni.

– Maud Bailey vagyok.
– Igen. Szóval. Igen. Ó, Istenem. Annyit gondolkoztam, hogy
felhívjam-e, lehet, hogy azt fogja gondolni, hogy
megbolondultam, vagy hogy rosszat akarok… vagy szemtelen
vagyok… nem tudom… nem tudtam senki máshoz fordulni, csak
magához… és egész este csak ültem, és gondolkoztam, és csak
most látom, hogy milyen késő van, nem lett volna szabad
telefonálnom, biztosan elveszítettem minden időérzékemet, talán
inkább majd holnap felhívom, az jobb lenne, de lehet, hogy akkor
már túl késő lesz, jó, talán holnap még nem, de hamarosan, ha jól
sejtem… csak tudja, maga úgy tűnt, hogy komolyan érdeklődik,
tudja, hogy fontos magának…
– Bocsánat, de ki beszél?
– Ó, Istenem, persze. Én soha nem szoktam telefonálni. Félek
a telefontól. Beatrice Nest vagyok. Ellen Ash miatt hívom. Nem,
nem pontosan miatta, de mégis, úgy érzem… úgy érzem, hogy én
miatta…
– Mi történt, dr. Nest?
– Ne haragudjon! Mindjárt megnyugszom, és megpróbálok
érthetően beszélni. Próbáltam korábban is felhívni, dr. Bailey, de
nem vette fel. Most sem igazán számítottam rá, hogy felveszi,
ezért vagyok ilyen izgatott, és ezért beszélek összevissza. Igen.
– Értem.
– Mortimer Cropperről van szó. Itt járt – azaz nem itt, mert
most itthon vagyok, természetesen, Mortlake-ben, hanem nálam
a Múzeumban, és többször is volt ott, és kifejezetten a naplónak
egy bizonyos részlete érdekelte…
– Blanche Glover látogatásáról?
– Nem, nem, Randolph Ash temetéséről. Ma pedig magával
hozta az ifjabb Hildebrand Asht, persze, nem igazán fiatal, sőt
elég öreg, és nagyon kövér, de természetesen fiatalabb, mint
Lord Ash… talán maga nem tudja, hogy Hildebrand Ash lesz
az örökös, ha Lord Ash meghal, ő pedig James Blackadder szerint
nagyon beteg, az biztos, hogy egyetlen levélre sem válaszol, nem
mintha én gyakran írnék neki, nincs rá szükség, de ha írok,
sosem válaszol…
– Dr. Nest…
– Tudom. Tényleg biztos benne, hogy ne telefonáljak inkább
holnap?
– Nem. Úgy értem, igen, biztos vagyok. Furdal a kíváncsiság.
– Hallottam, amit beszélgettek. Azt hitték, hogy elmentem,
vagyis hogy kimentem a szobából. Dr. Bailey, én teljesen biztos
vagyok benne, hogy Cropper professzor meg akarja bolygatni –
ki akarja ásni – az Ash házaspár sírját. Hodershallben. Ő és
Hildebrand Ash együtt. Meg akarja tudni, mi van abban
a dobozban.
– Milyen dobozban?
Beatrice Nest, nagy szószaporítással és zihálva elmagyarázta,
milyen dobozról van szó.
– Már évek óta mondogatja, hogy ki kellene nyitni a sírt. Lord
Ash nem engedi, és különben is, tudja, ha valaki meg akar
bolygatni egy sírt, ahhoz püspöki engedély kell, és úgysem kapná
meg, de azt mondja, Hildebrandnak erkölcsi joga van
a dobozhoz, és neki magának is… joga van… mert… olyan sokat
tett Randolph Ashért… ezt mondta… hallottam, amikor azt
mondta: „Miért nem teszünk úgy, mint azok a tolvajok, akik
79
ellopták az Impresszió, a felkelő nap című képet, miért nem
visszük el, és aztán majd kitalálunk valami hihető történetet,
hogyan jutottunk a doboz tartalmához.” Hallottam…
– Beszélt Blackadder professzorral?
– Nem.
– Nem akarja elmondani neki?
– Nem szeret engem. Senkit nem szeret, de engem még
kevésbé, mint másokat. Lehet, hogy azt mondaná, meg vagyok
bolondulva, vagy azt gondolná, az én hibám, hogy Mortimer
Cropper kitalálta ezt a szörnyűséges tervet – Croppert is utálja
–, szóval nem hiszem, hogy meghallgatna. Már elegem van a sok
kis megaláztatásból. Maga rendesen beszélt velem, maga
megértette Ellen Asht, és meg fogja érteni, hogy ezt az ő
kedvéért meg kell akadályozni… El akartam mondani Roland
Michelinek, de ő eltűnt. Mit gondol, mit csináljak? Mit lehet
csinálni?
– Dr. Nest, Roland itt van nálam. Talán Londonba kellene
utaznunk. A rendőrséget nem igazán avathatjuk be…
– Mit is mondhatnánk nekik?
– Pontosan. Nem ismeri annak a templomnak a lelkészét, ahol
a sír van?
– Mr. Drax. Nem szereti a tudósokat. Sem a diákokat. Azt
hiszem, Randolph Asht sem.
– Úgy látom, mindenki nagyon ingerlékeny, aki csak
kapcsolatban van ezzel az üggyel, nagyon ingerlékeny.
– Pedig Ash olyan nemeslelkű ember volt – mondta dr. Nest,
egyetértve ezzel a megjegyzéssel.
– Reméljük, hogy az a lelkész elzavarja Mortimer Croppert.
Talán oda kellene mennünk, és beszélnünk vele.
– Nem tudom. Nem tudom, mit tegyek.
– Végiggondoljuk. Holnap visszahívom.
– Kérem, dr. Bailey, siessen!

Maud nagyon izgatott lett. Mindenképpen el kell menniük

Londonba, mondta Rolandnak, és javasolta, kérdezzék meg Euan
MacIntyre-t, szerinte mire készül Cropper, és hogyan lehetne
ebben megakadályozni. Roland azt mondta, ez jó terv, és a maga
módján valóban az is volt, bár az ő alaptalan elszigeteltségérzését
ez csak tovább fokozta. Ébren feküdt egész éjszaka, egyedül
a fehér ágyban, és aggódott. Valami, amit titokban tartottak,
nyilvánosságra került. Ő és Maud úgy érezte, titokban kell
tartania a „kutatást”. Amíg titok volt, szótlanul megosztoztak
rajta és együtt voltak. Most, hogy napvilágra került, egyrészt
Euan és Toby izgatott kíváncsisága, másrészt Cropper és
Blackadder mohó vágya és dühe az egészet valahogy sokkal
jelentéktelenebbé tette. Euan elbűvölő modora nem csak Val
arcáról tüntette el a csalódott és dacos kifejezést; Maud is
élénkebb, ragyogóbb lett tőle. Úgy érezte, a lány szabadabban
beszél Euannal és Tobyval, mint vele. Úgy érezte, Val élvezi,
hogy beszállhat a nyomozásba. Eszébe jutottak első benyomásai
Maudról: utasítgató, arrogáns, kritikus. Fergus egykori baránője.
Azok a szótlan játékok, melyeket Bretagne-ban játszottak, csak
a véletlennek, a rövid, mesterséges elzártságnak és
a titkolózásnak köszönhetők. Ha mindenki tudja, hogy együtt
vannak, elenyészik ez az érzés. Abban sem volt biztos, akarná-e,
hogy megmaradjon. Elgondolkodott. Mielőtt megismerte
Maudot, ott volt neki Randolph Henry Ash és a versei. Most
azonban ez is, sőt leginkább ez, megváltozott. Elvették tőle.
Erről egy szót sem szólt Maudnak, és úgy tűnt, Maud nem
vesz észre semmit.

Másnap beszéltek Euannal, és ő is nagyon izgatott lett.

Mindannyian elmennek Londonba, mondta, beszélnek Miss
Nesttel, és haditanácsot tartanak. Talán követhetnék Croppert,
és elkaphatnák in flagrante delicto. A sírok meggyalázásra
vonatkozó törvény lényegileg eltér az egyedi temetkezési helyek
és más a temetők esetében. Hodershall valószínűleg egy anglikán
templom melletti sírkert, temetkezési helynek minősül. Ő és Val
a Porschéval megy, majd ott találkoznak Rolanddal és Mauddal.
Mi lenne, ha a lakására menne, és onnan együtt felhívnák dr.
Nestet? Van egy kis lakása a Barbicanban; nagyon kényelmes.
Tobynak itt kell maradnia, és a papírmunkával kell foglalkozni,
no meg Sir George érdekét is szem előtt kell tartania.

– Én ellakhatom Lettice néninél. A nagynéném, elég idős,

a Cadogan Streeten lakik. Nem akarsz te is velem jönni? –
kérdezte Maud.
– Azt hiszem, én a putneyi lakásban alszom.
– Aludjak én is ott?
– Nem.
Az nem neki való hely; kopott bútorhuzatok, macskabűz, Val,
szakdolgozat, emlékek. Nem akarja, hogy Maud oda menjen.
– Végig kell gondolnom pár dolgot. A jövőről. Hogy mit fogok
csinálni. Mi legyen a lakással, hogyan tudnám kifizetni a bérleti
díjat, vagy esetleg ne fizessem. Jó lesz egyedül lenni egy éjszakát.
– Valami baj van? – kérdezte Maud.
– Ki kell találnom, mit kezdjek az életemmel.
– Sajnálom. De eljöhetsz velem a nagynénémhez…
– Ne izgasd magad ezen, kérlek. Szeretnék egy éjszakára
egyedül maradni.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

ELLEN ASH N A PLÓJA

1 889 . NOVEMBER 2 5.
Az ő asztalánál ülv e írom ezt, hajnali két órakor. Nem tudok aludni,
ő pedig utolsó álm át alussza a koporsóban, m ozdulatlanul, és lelke
eltáv ozott. Itt ülök az ő dolgai között – am ely ek m ost m ár
az eny ém ek, v agy senkié –, és arra gondolok, hogy az élete,
a szellem lassabban táv ozik el ezekből az élettelen dolgokból, m int
belőle, aki nem rég m ég élt, m ost pedig… nem tudom leírni, nem
kellett v olna elkezdenem írni. Drágám , itt ülök, és írok, de ki
m ásnak, m int neked? Jobban érzem m agam itt, a te dolgaid között.
Tollam nehezen form álja m eg a „te” szót – nincs itt senki, m égis
m ég m indig érezlek itt.
Itt egy befejezetlen lev él. Ott a m ikroszkóp, az üv eglem ezek, egy
köny v köny v jelzőv el és – Ó, Istenem ! – m ég felv ágatlan lapokkal.
Félek aludni, félek attól, m ily en álm ok jönnek, Randolph, így hát itt
ülök, és írok.
Am ikor ott feküdt, azt m ondta: – Égesd el, am it nem szabad
látniuk. – És én azt feleltem : – Igen. – Úgy látom , ily en időkben
az em bernek v alam i félelm etes energiája tám ad, hogy gy orsan
m egtegy e, am it kell, m ielőtt m ég m inden cselekedet lehetetlenné
v álik. Gy űlölte a kortárs életrajzírók újfajta v ulgarizm usát, akik
legegy szerűbb tárgy aiért kifosztották Dickens íróasztalát, v agy
ahogy an Forster elm ondhatatlan m ódon betört a Carly le család
fájdalm as titkaiba. Gy akran m ondta, égessük el azt, am i a m i
em lékezetünk életév el egy ütt él, senki ne csináljon belőlük ostoba
em léktárgy akat, senki ne koholjon belőlük hazugságokat.
Em lékszem , m enny ire m egérintett Harriet Martineau, aki
önéletrajzában azt írta, hogy a m agánlev elek kiadása árulás –
m intha az em ber elm esélné, m iről beszélgetett két közeli barát téli
estéken, lábukat a kandalló m ellett m elengetv e. Tüzet raktam itt
a kandallóban, és elégettem néhány dolgot. Még néhány at el fogok.
Őt nem fogják m egcsipkedni a kesely űk.
Vannak azonban oly an dolgok, am ely eket nem égethetek el. De
azt hiszem , nem tudnék újra rájuk nézni. Vannak itt oly an dolgok,
am ely ek nem az eny ém ek, ezért nem égethetem el őket. És ott
v annak a m i kedv es lev eleink, elv álásunk ostoba év eiből. Mit
 tegy ek? Nem hagy hatom m eg őket, hogy v elem egy ütt tem essék el.
Bizalm am m al v isszaélhetnek. Odateszem ezeket m ellé, pihenjenek
v ele egy ütt, és v árjanak rám . Fogadja be őket a föld.

Mortimer Cropper: A nagy rejtőzködő 1964. 26. fejezet: „Nem

80
gyötri többé a lázroham élet”, 449. oldaltól:
Sietv e alakítottak egy bizottságot annak kiderítésére, hogy a nagy
em bert tem ethetnék-e a Westm inster-apátságban. Lord Leighton
beszélt az esperessel, aki kétségeit fejezte ki Randolph Henry Ash
v allásos érzelm eit illetően. Az özv egy , aki a költő utolsó betegsége
során éjjel-nappal odaadóan a betegágy m ellett v olt, lev elet írt Lord
Leightonnak és az esperesnek is, és kifejezte kív ánságát (m iv el néhai
férjének is ez v olt a kív ánsága), hogy testét az Északi Dom bv idék
szélénél, a Hodershallben lév ő St. Thom as-tem plom csendes v idéki
tem plom kertjében hely ezzék v égső ny ugalom ra, ahol Ellen sógora,
Faith férje a lelkész, és ahol ő m aga is szeretne m ajd ny ugodni.
Ennek m egfelelően egy esős nov em beri napon egész sereg előkelőség
és irodalm i szem ély iség v onult v égig a dom bv idék lev elekkel
borított útjain. A lov ak sárba taposták a sárga lev eleket, a Nap
alacsony an v öröslött az ég alján. 2 2 A koporsót Leighton, Hallam
Tenny son, Sir Rowland Michaels és a festő, Robert Brunant v itte. 2 3
Am ikor a koporsót leengedték az agy agos földbe és befedték
hatalm as fehér koszorúkkal, Ellen egy dobozt hely ezett rá, m ely ben
„lev eleink és egy éb em lékek” v annak, am ely ek „túl drágák nekem
ahhoz, hogy elégessem őket, de túlságosan szem ély esek ahhoz, hogy
v alaha is a ny ilv ánosság elé kerüljenek”. 2 4 Ezután a sírt
m egtöltötték v irágokkal, a gy ászolók elindultak, az utolsó, szom orú
esem ény t a sírásók lapátjára bízv a, akik betakarták az ébenfa
koporsót és a törékeny v irágokat a hely i m észkőből, kőből és
agy agból álló földkev erékkel. 2 5 A fiatal Edm und Meredith, Ellen
unokaöccse, elv itt a sír széléről egy csokor iboly át, am ely et azután
óv atosan lepréselt, és Shakespeare-kötetének lapjai között tartott. 2 6
Néhány hónappal később Ellen Ash egy szerű fekete sírköv et
állíttatott. Kőrisfát faragtak rá, oly at, m ely nek elágazó gy ökerei és
koronája is látszanak, s am ily et a költő időnként, játékosan
odarajzolt aláírása m ellé a lev eleiben. 2 7 Alá Raffaello sírfeliratát
v ésték, am ely et Bem bo kardinális írt, és ez olv asható Raffaello
sírem lékén a Pantheonban. Ash fordította angolra. Ez a szöv eg
szerepelt Ash Szent és profán cím ű v ersében is, am ely et a Vatikán
term einek festm ény eiről írt.

„Itt ny ugszik Raffaello; éltében a Term észet félte

 hatalm át
Tudta: legy őzi, m íg él, s holtan a sírba v iszi.” 2 8

Ezt a sírköv et Randolph Henry Ash, a nagy költő, a hűséges és

kedv es férj em lékének em elte a gy ászoló özv egy , ki életének társa
v olt több m int 4 0 év en át, Ellen Christina Ash, abban
a rem ény ben, hogy „röv id álm unk öröklét kezdete”, 2 9 ahol nem
lesz többé elv álás.

Későbbi kritikusok hol jót m ulattak rajta, hol pedig elítélték azt
a sekély es álpátoszt, 3 0 am elly el ezt a term ékeny v iktoriánus költőt
a nagy Raffaellóhoz hasonlították, bár századunk első felében m ár
egy ikük sem v olt div atos tém a. Meglepőbb talán, hogy a kortárs
írásokban sehol nem találunk rosszalló m egjegy zést am iatt, hogy
a sírköv ön nem em lítik a keresztény hitet, de oly ant sem , m ely ben
csodálnák, hogy Ellen m ily en tapintatosan kerülte el a v allás
em lítését. Az idézet kiv álasztásáv al azt érte el, hogy Asht saját
v erseire, a Raffaellóra és Bem bára v aló utalás által kapcsolatba
hozza az egész többértelm ű reneszánsz tradícióv al, am ely nek legjobb
példája a kör alakú Pantheon, az a keresztény tem plom , am ely nek
eredeti alakja klasszikus pogány szentély re em lékeztet. Nem kell azt
feltételeznünk, hogy ezek a gondolatok szükségszerűen jutottak
Ellen eszébe, bár az is lehet, hogy egy ütt m egbeszélték ezeket
a dolgokat.
Nem kerülhetjük m eg a találgatást, m i lehetett abban
a dobozban, am ely et Randolph Henry Ashsel egy ütt tem ettek el, és
négy év v el később, am ikor özv egy ét m ellé tem ették, szem tanúk
szerint m ég épségben v olt. 3 1 Ellen Ash a m agánjellegű iratok
ny ilv ánosságra hozatala tekintetében generációja prüdériáját és
v onakodását osztotta. Gy akran állítják – m aga Ellen is többször
hangsúly ozta 3 2 –, hogy Randolph is egy etértett ezekkel
az aggály okkal. Szám unkra szerencsés, hogy nem hagy ott oly an
v égrendelkezést, am ely erre v onatkozna, és m ég nagy obb szerencse,
hogy özv egy e nem teljesen hajtotta v égre az utasításait. Azt nem
tudjuk, m ily en felbecsülhetetlen bizony ítékok v esztek el
m indörökre, de ezeken az oldalakon is láthattuk, m ily en burjánzóan
gazdag m indaz, am i m egm aradt. Mindazonáltal kény telenek
v agy unk azt kív ánni, bárcsak azok, akik 1 89 3 -ban m egzav arták
a ny ugalm át, legalább anny it m egtettek v olna, hogy kiny itják
az eltem etett dobozt, és az utókor szám ára feljegy zik, m it
tartalm azott. Egy példam utató élet feljegy zéseinek
a m egsem m isítésére v agy eltüntetésére irány uló döntések
felindultságból születnek, v agy m ég inkább a halált közv etlenül
köv ető kétségbeesésből, és nagy on táv ol állnak attól a m érsékelt
ítéletalkotástól, a teljes és higgadt tudás iránti v ágy tól, am ely ek
gy akran köv etik az ily en izgatott lelkiállapotot. Rossetti, aki
tragikusan elhuny t felesége m ellé tem ette v erseit, később
m eggondolta m agát, és önm agát és hitv esének em lékét is
m egalázv a kiásatta őket. Gy akran gondolok arra, am it Freud
m ondott prim itív ősapáink és halottaik v iszony áról, akiket
ellentm ondásosan hol dém onoknak és szellem eknek, hol pedig
nagy ra becsült elődöknek tartanak:
„Az, hogy a dém onokat állandóan a nemrég elhaltak szellem ei
gy anánt fogják fel, m indennél jobban bizony ízja, hogy m ily en
befoly ással v olt a gy ász a dém onhit keletkezésére. A gy ásznak
egészen m eghatározott lelki feladatot kell v éghezv innie, le kell
v álasztania a túlélők em lékezéseit és v árakozásait a halottakról. Ha
a m unka bev égeztetett, alábbhagy a fájdalom , s v ele egy ütt a bánat
és az önv ád, és így a dém ontól v aló rettegés is. Ugy anazokra
a szellem ekre azonban, akiktől eleinte m int dém onoktól féltek, m ost
az a ny ájasabb rendeltetés v ár, hogy ősök gy anánt tiszteljék és
81
segítségül hív ják őket.” 3 3
Nem érv elhetünk-e tehát azzal, eny hítő körülm ény ként azon
v ágy unkért, hogy szeretnénk m egpillantani, am i rejtv e v an
előlünk, hogy azok, akiknek hely telenítő v élem ény e dém onná tett
m inket m ég legkedv esebb és legdrágább hozzátartozójuk szem ében
is, m a m ár szeretett ősapáink, és erekly éiket szív esen tisztelnénk
napv ilágnál?

2 2 Swinburne írta Theodore Watts-Duntonhoz írott lev elében. A.

C. Swinburne: Összegyűjtött levelek, V. kötet, 2 80. o. Swinburne
A vén Ygdrasil és a templomkerti tiszafa cím ű v ersét állítólag R. H.
Ash elhuny ta m iatti érzései ihlették.
2 3 A The Timesban írták m eg, 1 889 . nov em ber 3 0-án. A riporter
m egjegy ezte, hogy „az irodalm i nagy ságokon kív ül több csinos
fiatal hölgy is részt v ett a tem etésen, akik nem szégy enlették
könny eiket, v alam int tiszteletre m éltó m unkás em berek egy nagy
csoportja is”.
2 4 Ellen Ash, Edith Whartonhoz írott lev elében, 1 889 . decem ber
2 0. Megjelent a R. H. Ash leveleiben, szerk. Cropper, 8. kötet 3 84 . o.
Hasonló szándékokat fejez ki kiadatlan Naplójának egy része, m ely et
két nappal a költő halála után írt. A Napló ham arosan (1 9 6 7 )
m egjelenik dr. Beatrice Nest szerkesztésében, a London Univ ersity
Prince Albert College-ban foly ó m unka eredm ény eképpen.
2 5 Hosszú órákat töltöttem ezen a v idéken sétálv a, és
m egfigy eltem , hogy a föld jellegzetes rétegekben hely ezkedik el,
sötét kov akő ágy azódik bele a felszántott földeken hóként v ilágító
fehér m észkődarabokba.
2 6 Ez a Shakespeare-kötet és azok az iboly ák m a a Robert Dale
Owen Egy etem Stant Gy űjtem ény ében v annak, ahol m indent
m egtesznek állaguk m egóv ásáért.
27
Lásd például Tenny sonhoz írt lev elét a Stant Gy űjtem ény ben
(1 859 . augusztus 2 4 -i datálással), m ely en egész keretet rajzolt ily en
stilizált fákból; gy ökereik és koronáik összekapcsolódnak, nagy on
hasonlóan William Morris ism étlődő m intáihoz. 1 4 6 09 3 a jelzetű
Stant kézirat.
2 8 A latin szöv eg: lile hic est Raphael tim uit quo sospite v inci
rerum m agna parens et m oriente m ori.
2 9 John Donne: Halál, ne hencegj, Szent Szonettek, 82 Szerk.
Helen Gardner, 9 . o.
3 0 F. R. Leav is ingerlékeny m egjegy zése a Scrutiny cím ű
foly óiratban, XIII. kötet 1 3 0–1 3 1 . o. „Azt, hogy a v iktoriánusok
kom oly an v ették Randolph Asht m int költőt, bizony ítja
a gy ászjelentésben m egfogalm azott dicshim nusz, am ely azt
állította, naiv an patetikus sírköv év el egy ütt, hogy oly an nagy ság
v olt, m int Shakespeare, Milton, Rem brandt, Rafaello és Racine.”
3 1 Feljegy ezte Patience Meredith nőv éréhez, Faithhez írott
lev elében, am ely jelenleg Marianne Worm aldnak, Edm und
Meredith dédunokájának tulajdonában v an.
3 2 Lásd fent, 2 4 -es lábjegy zet, és a kiadatlan Napló 1 889 .
nov em ber 2 5-i része.
3 3 Sigm und Freud: Totem és tabu. Összegy űjtött m űv ei (kritikai
kiadás 1 9 55) 1 3 . kötet 6 5–6 6 . o.)

1 889 . NOVEMBER 2 7 .
Az öreg hölgy halkan lépkedett a sötét foly osókon, felm ent a lépcsőn,
és bizony tanul álldogált a lépcsőfordulókban. Hátulról – m ost m ár
tisztán láthatjuk –, hátulról, és az árny ékban nem lehet
m egm ondani, hány év es. Bársony háziköntöst, hozzá puha, hím zett
papucsot v isel. Egy enes testtartással, rugany osan járt, bár teste
m eglehetősen kigöm böly ödött. Haja hosszú, v ilágos fonatban lóg
a hátára. A gy erty a fény ében akár egészen v ilágos szőkének is
gondolhattuk v olna, de fehér v olt: a hajdani v ilágosbarna haj
m egőszült.
A ház neszeit hallgatta. Húgát, Patience-t a legjobb
v endégszobában szállásolták el, és v alahol a m ásodik em eleten
unokaöccse, a fiatal, törekv ő jogász is aludt.
Randolph Henry Ash saját hálószobájában feküdt,
m ozdulatlanul, lezárt szem m el, keze keresztben, lágy , fehér haja
körül szaténbélés, feje alatt hím zett sely em párna.
Am ikor Ellen érezte, hogy nem tud aludni, bem ent hozzá;
halkan, nagy on halkan ny itotta ki az ajtót, m ajd m egállt m ellette,
nézte, felm érte a v áltozást. Rögtön a halál után oly an v olt, m int
önm aga, m intha nagy küzdelem után, kisim ulv a, m egny ugodv a
pihenne. Már eltáv ozott, nincs m ár itt, csak egy nagy on m arkáns,
csontos képm ás; sárguló bőre a csontozatra feszül, szem e besüppedt,
álla kiálló.
Az asszony m egjegy ezte ezeket a v áltozásokat, belem orm olt egy
im át a csend leplébe, m ajd az ágy on fekv ő alakhoz szólt:
– Hol v agy ?
Az egész házban, m int m inden éjjel, kialudt tüzek, hideg
kandallók, régi füst szaga érződött.
Bem ent saját kis dolgozószobájába; íróasztalán ott feküdtek
a kondoleáló lev elek, am ely ekre v álaszolni kell, és a kipipált lista,
a m ásnapi tem etésre m eghív ottak név sora. Előv ette fiókjából
naplóját és m ég néhány papírlapot; tétov án a lev élhalom ra nézett,
aztán kisurrant, az alv ók és a halál csendjébe hallgatott.
Egy lépcsőfordulóv al feljebb m ent, a padlástér felé indult, ahol
Randolph dolgozószobája v olt, ahonnan egész életében az ő dolga v olt
m indenkit táv ol tartani, m indenkit, m ég saját m agát is.
A függöny öket nem húzták össze. Utcai gázlám pa fény e v ilágított
a hely iségbe, a telihold fény e ezüstös színnel v ont be m indent. Az ő
dohány ának gy enge illata szállt. Asztalán köny v ek torny osultak,
m ég az utolsó betegség előtti időből. A dolgozó Randolph jelenléte
m ég m indig itt érződött a hely iségben. Az asszony leült férje
íróasztalához, m aga elé tette a gy erty át, és úgy tűnt… nem jobban,
ez nem a hely es gondolat, de kev ésbé elhagy atottnak érezte m agát;
m intha az, am i m ég m indig jelen v an itt, kev ésbé lenne kísérteties
és rém isztő, m int az, am i odalent alszik, v agy fekszik hidegen, m int
a kő.
Köntösének zsebében v olt férje órája, azzal a néhány papírlappal
egy ütt, am it m agáv al hozott. Előv ette, m egnézte. Három óra.
Három óra, azon az utolsó hajnalon, am it Randolph ebben a házban
eltölt.
Körülnézett az üv egajtós köny v es szekrény eken, m ely ek
hom ály osan m egsokszorozták a gy erty a lángját. Kiny itott egy -két
fiókot az íróasztalban, és rengeteg teleírt papírt talált: v an, am i az ő
keze írása, v an, am ely ik nem . Hogy an fogja ő m egítélni és
eldönteni, m i legy en ezeknek a sorsa?
Az egy ik fal m ellett állt Randolph botanikai és zoológiai
gy űjtem ény e. Mikroszkópok faládákban, lezárv a. Tárgy lem ezek,
rajzok, m intapéldány ok. A terrárium ok légm entesen lezárt növ ény i
életeket tároltak, m ely eket saját lélegzetük párája v ett körül,
az elegáns üv egezésű tengeri akv árium a v ízinöv ény ekkel, a tengeri
kökörcsinnel és a tengeri csillaggal, am ely m ellett M. Manet
 lefestette a költőt; a háttérben páfrány ok; talán őserdőre v agy
tengerparti tájra akart utalni. Ezt m ind el kell v itetni. Majd beszél
Randolph barátaiv al a Term észettudom ány i Múzeum ban, hogy
ajánljanak nekik v alam i elhely ezést. Esetleg egy m egfelelő oktatási
intézm ény nek kellene adni: m unkásklubnak, v agy iskolának.
Em lékezett rá, hogy v an v alahol egy gy űjtődoboz: üv egbetétes,
légm entesen lezárható. Megtalálta a hely én – Ash nagy on
rendszerető em ber v olt. Ez a doboz tökéletes lesz arra a célra.
Döntést kell hoznia, és holnap m ár túl késő.

Ash soha nem volt nagybeteg, kivéve ezt az utolsó betegségét. Ez

azonban hosszadalmasnak bizonyult: az elmúlt három hónapban
ágyhozkötött volt, és mindketten tudták, mi következik, csak azt
nem, mikor, és milyen hamar. Ezekben a hónapokban mind
a ketten ott laktak abban a szobában, Ash hálószobájában. Ellen
egész idő alatt a közelében volt, szellőztetett, megigazította
a párnáját, a vége felé megetette, és amikor kezének már
a legkisebb könyv is túl nehéz volt, felolvasott neki. Úgy
gondolta, szavak nélkül is megérzi férje szükségleteit és ha
valami kényelmetlensége van. A fájdalmat is… bizonyos
értelemben a fájdalomban is osztozott vele. Csendesen ült
mellette, fogta a vézna fehér kezet, és érezte, hogy napról napra
száll el belőle az élet. De az értelme nem. Kezdetben volt egy
lázas időszak, amikor Randolph valami miatt megszállottja lett
John Donne verseinek, csengő hangon elszavalta őket
a mennyezetnek, szakálla szálai lebegtek szája körül. Amikor
nem jutott eszébe egy sor, kiabált:
– Ellen, Ellen, gyorsan, elfelejtettem – ő pedig kénytelen volt
sietve megkeresni a verset.

– Hová is lennék nélküled, drágám? A végén itt vagyunk,

egymás mellett. Te vagy az én vigasztalásom. Boldogok voltunk
együtt.
– Boldogok voltunk – mondta ő, és ez így is volt. Még ekkor is
boldogok voltak, úgy, ahogy mindig; egymás mellett ültek,
keveset szóltak, ugyanazokat a dolgokat látták, együtt.
Volt, hogy belépett a szobába, és azt hallotta:
 Csak az érzéki, földi szerelem
Nem tűrheti a társ hiányát
Vele együtt lesz tűnt elem
83
Veti le egykori varázsát.

Stílusosan halt meg. Ellen nézte, ahogy végigküszködte, ahogy

megvívott a fájdalommal, a hányingerrel, a félelemmel, küzdött
azért, hogy olyat mondjon neki, amire ő később melegséggel,
tisztelettel fog emlékezni. Néhány dolgot befejezésnek szánt.
– Már értem, miért vágyott Swammerdam a csendes
sötétségre.
Vagy:
– Próbáltam igaz módra írni, hogy lássam, amit láthattam
onnan, ahol voltam.
Vagy, neki:
– Negyven év harag nélkül. Nem hiszem hogy sok házaspár
mondhatja el ezt.
Ellen leírta ezeket, nem önmaguk miatt, bár jó gondolatok
voltak, hanem mert arra emlékeztették, ahogy Randolph felé
fordítja az arcát, okos szemére a nyirkos, ráncos homlok alatt,
a valaha oly erős ujjak gyenge szorítására.
– Emlékszel… drága… amikor ott ültél… mint egy vízisellő
azon a kövön… azon a kövön a hínár között… elfelejtettem
a nevét… ne mondd meg!… a költő forrása… a forrás…
a Vaucluse-forrásnál. A napon ültél.
– Féltem. Sebes volt a sodrás.
– Nem látszott, hogy… félsz.

Végül, miután mindennek vége lett, osztoztak a csendben.

– Az egész csak hallgatás kérdése – mondta neki Ellen
hangosan, a dolgozószobájában, ahol már nem várhatott sem
választ, sem haragot, sem megértést.

Maga elé tette a tárgyakat, amelyekről döntenie kellett. Egy

csomag levél, kifakult lila szalaggal átkötve. Egy hajszálakból font
karkötő, amit ő maga készített ezekben az utolsó hónapokban,
kettejük hajából, és amit most el akart temetni vele. Az órája.
Egy befejezetlen levél, dátum nélkül, Randolph kézírásával,
amelyet régebben talált az íróasztalában. Egy levél, amit ő, Ellen
kapott, reszkető írással.
Egy lepecsételt boríték.
Kissé remegve felemelte a neki írott, egy hónappal korábban
érkezett levelet.

Kedves Mrs. Ash!

Azt hiszem a nevem nem lesz ismeretlen Ön előtt, és hallott
valamit rólam – nem tudom elképzelni, hogy ne hallott volna –,
bár ha valamilyen véletlen folytán a levelem teljességgel
meglepetésként éri, bocsánatát kérem. Mindenképpen
a bocsánatát kérem, bárhogy legyen is, amiért ezúton
betolakodom Önhöz.
Azt hallottam, hogy Mr. Ash beteg. Az újságok is megírták, és
nem titkolják el azt sem, milyen súlyos az állapota. Megbízható
forrásból úgy tudom, talán már nem él sokáig, bár
természetesen bocsánatot kérek, ha tévedek, amint
az meglehet, és nagyon remélem, hogy valóban tévedek.
Leírtam neki néhány dolgot, amelyekről, úgy gondolom,
mégiscsak tudnia kell. Nagyon sokat töprengtem, és kételyeim
voltak, bölcsen teszem-e, ha most megszólalok, és nem tudom
eldönteni, vajon saját feloldozásomat keresem-e ezzel
az írással, vagy valóban őérte írok. Ebben a dologban az Ön
kezében vagyok. Az Ön ítélőképességére bízom magam, az Ön
nagylelkűségére, az Ön jóindulatára.
Öregasszonyok lettünk, az én tüzem legalábbis már régóta
kialudt.
Nem tudok Önről semmit, aminek a legfőbb oka az, hogy
soha senki nem mondott nekem semmit Önről.
Leírtam néhány dolgot kizárólag az ő számára – úgy érzem,
nem tudom elmondani, mik ezek –, és lepecsételtem a levelet.
Ha el akarja olvasni, önre bízom, bár azt remélem, ha
lehetséges, hogy ő olvassa el a levelet, és ő döntsön erről.
Ha pedig nem tudja, vagy nem akarja elolvasni… Ó, Mrs.
Ash, ismét az Ön kezében vagyok, tegyen írásommal, amit
jónak lát, hiszen ehhez Önnek joga van.
Nagyot ártottam, ámbár nem állt szándékomban, Isten látja
lelkemet, és remélem, nem ártottam Önnek, legalábbis nem
történt miattam semmi helyrehozhatatlan.
Úgy érzem, hálás lennék, ha írna egy sort: ha megbocsátana,
vagy szánakozna, vagy haragudna, ha úgy érzi… megteszi…
megtesz ennyit?
Toronyban élek, mint egy vén boszorkány, és verseket írok,
amelyek senkinek nem kellenek.
Ha lenne olyan jóságos, és megírná nekem, mi lesz vele, Isten
áldását kérném Önre.
Az Ön kezében vagyok.
Üdvözlettel:
Christabel LaMotte

Így Randolph életének utolsó hónapjában Ellen a zsebében

hordozta ezt a két levelet, azt amelyet ő kapott, és azt a másikat,
a lepecsételtet, mint valami kést. Közben ki-be járt férje
szobájába, amíg együtt voltak.
Maga kötötte kis csokrokat vitt be neki. Téli jázmint, fekete
hunyort, melegházi ibolyát.
84
– Helleborus niger. Miért olyan titokzatosak a zöld szirmok,
Ellen? Emlékszel, amikor… amikor Goethét olvastunk…
a növények metamorfózisáról… minden egy… levelek…
szirmok…
– Ez abban az évben volt, amikor Lázárról írtál.
85
– Á, Lázár. Etiam si mortuus fuerit… A szíved mélyén…
hiszed, hogy… van folytatás… utána?
Ő lehajtotta a fejét, és az igaz választ kereste.
 – Azt az ígéretet kaptuk… az ember olyan csodálatos, olyan
egyedi… nem veszhetünk el… nem veszhetünk el végleg. Nem
tudom, Randolph, nem tudom.
– Ha nincs semmi… nem fogom… érezni a hideget. De a szabad
ég alá tegyél, drágám, nem akarok… az apátságban bezárva
lenni. Kint, a földbe, szabad ég alá. Jó? … Ne sírj, Ellen! Ez ellen
nincs mit tenni. Én nem bánom. Én nem… nem éltem hiába,
tudod? Úgy éltem…

A betegszobán kívül Ellen leveleket írt – gondolatban.

„Nem adhatom át neki az Ön levelét, most nyugodt, és majdnem

boldog, hogyan zavarhatnám meg a lelki nyugalmát?”

„Tudnia kell, hogy én mindig is tudtam az Önök…” – milyen szót

lehetne találni erre? Kapcsolat, viszony, szerelem?
„Tudnia kell, hogy a férjem elmondta nekem, már nagyon
régen, szabadon és őszintén, mit érzett Ön iránt, és ezt a dolgot,
miután mindketten megértettük, félretettük, mint ami elmúlt,
mint amit megértettünk.”
Túl sok ismétlés, kétszer szerepel a „megértettük”. De jobb.
„Hálás vagyok, hogy biztosított róla, nem tud rólam semmit.
Én is őszintén mondhatom, hogy nem tudok semmi fontosat
Önről – csak néhány puszta, szükségszerű tényt, és azt, hogy
a férjem szerette Önt, azt mondta, hogy szerette Önt.”

Egyik öregasszony a másiknak. Aki úgy írta le önmagát:

boszorkány a toronyban.

„Hogyan kérhet tőlem ilyet, hogyan törhet be ebbe a kis időbe,

amit még vele tölthetek, abba az életbe, ami a miénk, ebbe a kis
kedvességekkel és kimondhatatlan kötelékekkel teli életbe,
hogyan képes tönkretenni utolsó napjaimat, mert ezek az én
utolsó napjaim is, ő az én boldogságom, amit el fogok veszíteni
örökre, hát nem érti? Nem adhatom oda neki a levelét.”
Nem írt semmit.

Ült férje mellett, összefonta kettejük hajszálait, fekete

selyemszalagra tűzte. Azt a brosst viselte, amelyet ő küldött neki
Yorkshire-ből, a fekete gagátba faragott yorki fehér rózsákkal.
Fehér, fehéres, sötét alapon.

– Világos hajszálakból font karkötő… a csontokon. Majd ha újra

felnyitják a síromat… ugye, Ellen? Mindig az a vers… arra
a versre gondoltam… a miénk, a tiéd és az enyém… igen.

Ez volt az egyik legrosszabb napja. Voltak tiszta pillanatai, aztán

láthatóan tűnődött, elméje elkalandozik – hova is?

– Furcsa dolog… az alvás. Az ember megy… mindenütt. Rétek.

Kertek. Más világok. Más életben járhatsz… álmodban.
– Igen, drágám. Igazán nem sokat tudunk az életünkről. Arról,
hogy mit tudunk.
– Nyári mezők… csak egy… szempillantásra… őt láttam.
Nekem kellett volna… vigyázni rá. De hogyan? Csak… fájdalmat
okoztam volna neki…
– Mit csinálsz?
– Karkötőt. A hajunkból.
– Az órámban. Az ő haja. Mondd meg neki!
– Mit mondjak meg?
– Nem tudom már.
Lehunyta szemét.

A haj az órában volt. Nagyon hosszú, nagyon finom, nagyon

világos szőke hajszálakból, világoskék pamutszállal gondosan
átkötött fonat. Most itt van előtte az asztalon.

„Tudnia kell, hogy én mindig is tudtam, a férjem elmondta

nekem, már nagyon régen, szabadon és őszintén, mit érzett Ön
iránt…”
Ha leírná ezt, bár ez az igazság, nem többet és nem kevesebbet,
nem hangzana igaznak, nem adná át azt, milyen volt ez
az igazság, milyen volt a csend, amikor elmondta, az előtte és
utána való csendek, mindig csak a csend.

A könyvtárban ültek, a tűz mellett, 1859 őszén. Krizantémcsokor

állt az asztalon, rézszínű bükkfalevelek, és néhány furcsán
változó színű saspáfrány: sárgásbarna, vörös és arany. Ez volt
a nagy üveg viváriumok időszaka, a selyemhernyók időszaka,
amelyeket melegen kellett tartani, ezért a legmelegebb szobában
helyezték el őket; kis drapp lepkék, kövér kis bábjaik csupasz
ágakon, Randolph tanulmánya a metamorfózisról. Ellen
a Swammerdamot másolta, ő pedig fel-alá járkált, nézte, ahogy
Ash dolgozik, gondolkozik.
– Hagyd abba az írást egy kicsit, Ellen! Mondanom kell neked
valamit.
Emlékszik, milyen érzések rohanták meg ekkor. Mintha
torkára selyemszál tapadna, mintha körmök vájnának ereibe.
Bárcsak ne mondaná el, ne kelljen hallania.
– Nem kell…
– De igen. Mindig őszinték voltunk egymással, bármi történt
is, Ellen. Te vagy az én drága, drága feleségem. Szeretlek.
– De – mondta ő. – Az ilyen kijelentések végén mindig jön
a „de.”
– Az elmúlt egy évben, azt hiszem, szerelmes lettem egy
másik nőbe. Azt mondhatom, valamiféle őrület volt.
Megszállottság, mint amikor valakit démonok szállnak meg. Ő
lett a mindenem. Mindenható szerelem. Valami káprázat. Először
csak levelek voltak… aztán… Yorkshire-ben… nem voltam
egyedül.
– Tudom.
Csend.
Ellen megismételte:
– Tudom.
 – Mióta? – kérdezte Randolph, és büszke tartása megrogyott.
– Nem régóta. Nem valami olyanból, amit te tettél, vagy
mondtál, vagy láttam. Megmondták. Volt egy látogatóm. Valamit
vissza kell adnom neked.
Az első Swammerdamot a felnyitható tetejű asztalkájába
rejtette, és most elővette. Az eredeti borítékjában volt, Miss
LaMotte-nak címezve Richmondba, a Mount Ararat Roadra,
a Bethany nevű házba.
Azt mondta férjének:
– A Világtojásról szóló rész sokkal jobb ebben, azt hiszem, mint
a másik változatban.
Megint csend.
– Ha nem mondtam volna el… ez a… Ha nem beszéltem volna
Miss LaMotte-ról… visszaadtad volna?
– Nem tudom. Azt hiszem, nem. Hogyan tehettem volna? De
elmondtad.
– Miss Glovertől kaptad?
– Két levelet írt, majd eljött.
– Ugye nem mondott neked semmi bántót, Ellen?

Szegény, bolond, fehér arcú nő, ruhája rendes, cipője kopottas;

fel-alá járkált rengeteg-sok szoknyásan, ahogy akkoriban
öltöztek; szünet nélkül tördelte kicsi, galambszürke kezét.
Acélkeretes szemüvege mögött szeme nagyon élénk,
kifejezéstelen kék. Haja vörös, krétafehér bőrén néhány
narancsszín szeplő.
– Olyan boldogok voltunk, Mrs. Ash, mindent együtt
csináltunk, ártatlanok voltunk.
– Én nem tehetek semmit az Ön boldogságáért.
– Az Ön boldogságát is tönkretették. Hazugság. Higgyen
nekem!
– Kérem, hagyja el a házamat!
– Segíthetne nekem, ha akarna.
– Kérem, hagyja el a házamat!
– Nagyon keveset mondott. Nagyon haragos és zavarodott volt.
Megkértem, hogy menjen el. Ideadta nekem a költeményt –
bizonyítékként –, azután visszakérte. Megmondtam neki, hogy
szégyellnie kellene magát, amiért ellopta tulajdonosától.
– Nem tudom, mit mondjak, Ellen. Nem fogok többé
találkozni… Miss LaMotte-tal. Eldöntöttük, hogy… hogy ez
az egyetlen nyár, és azután vége a… vége. És még ha nem így
lenne is – eltűnt, elment.
Ellen kihallotta szavaiból a fájdalmat, megjegyezte, de nem
szólt semmit.
– Nem tudom megmagyarázni, Ellen. De annyit mondhatok…
– Ne többet! Ne többet! Nem beszélünk róla többet.
– Biztosan nagyon haragszol…. szomorú vagy…
– Nem tudom. Nem haragszom. Nem akarok többet tudni. Ne
beszéljünk többé róla, Randolph! Ez nem áll közénk.

Jól tette, vagy rosszul? Azt tette, ami a természetéből

következett, mondogatta magának, ilyen volt a természete;
a nehéz percekben jobban szerette, ha nem is tud semmit, ha
hallgat, ha elkerüli a fájdalmas dolgokat.

Soha nem olvasta el a férje leveleit. Soha nem lapozta át

a papírjait puszta kíváncsiságból, sem konkrét nyomokat
keresve, még csak nem is válogatta szét a postáját. Levelekre
néha válaszolt helyette: rajongóknak, fordítóknak és szerelmes
nőknek, akik sosem találkoztak vele.

Az elmúlt hónapban egyszer felment férje szobájába, zsebében

a két levéllel, a kibontott és a lepecsételt levéllel, és átnézte
az íróasztalát. Ez szinte babonás, fizikai félelemmel töltötte el.
A dolgozószobát napközben a tetőablakon át hideg fény
árasztotta el, most, éjjel csak néhány csillag és egy száguldó,
füstszerű felhő látszott, de aznap tiszta kék volt az ég.
Rengeteg versvázlat. Rengeteg jegyzetcédula. Félretolta
a gondolatot, hogy ezért majd ő lesz a felelős. Most nem az ő
dolga. Még nem.
Amikor végül megtalálta a befejezetlen levelet, úgy érezte,
valami vezette a kezét. Az egyik fiók mélyére, számlák és
meghívók mögé volt dugva; órákig is tarthatott volna, míg
megtalálja, mégis mindössze néhány percre volt szüksége.

Drágám!
Minden évben írok ilyenkor, Mindenszentek táján, mert írnom
kell, ámbár tudom – azt akartam írni, ámbár tudom, hogy nem
fogsz válaszolni, pedig nem tudom biztosan: remélnem kell.
Akár emlékszel, akár elfelejtettél, nem bánom, elég lenne, ha
úgy éreznéd, képes vagy írni nekem, hogy egy kicsit
megvilágosíts, hogy csökkentsd fejem fölött a sötét súlyt,
amely alatt küszködöm.
Bocsánatodat kérem néhány dologért, amelyekkel vádolsz te
is hallgatásoddal és konokságoddal, és amelyekkel saját
lelkiismeretem vádol. Bocsánatodat kérem azért, hogy olyan
kapkodva és durván betörtem Kernemetbe, azt remélve, hogy
esetleg ott talállak, és anélkül, hogy megbizonyosodtam volna
róla, megengeded-e, hogy odamenjek. És a bocsánatodat
kérem mindenek fölött azért, hogy miután visszatértem, olyan
alakoskodva furakodtam be Mrs. Lees bizalmába, és oly
fájdalmasan megleptelek. Azóta már megbüntettél érte, és
amint bizonyára jól tudod, naponta érzem e büntetésnek súlyát.
De vajon megfelelően végiggondoltad, milyen lelkiállapot
kényszerített engem ezekre a cselekedetekre? Úgy érzem,
tetteid már azért is vádolnak, hogy egyáltalán szerettelek,
mintha szerelmem valami brutális erőszak lett volna, mintha
szívtelen nőrabló lettem volna valami olcsó filléres regényből,
akitől kifosztva és tönkretéve kellett elmenekülnöd. De ha
őszintén megvizsgálod emlékeidet – ha képes vagy őszintének
lenni –, tudnod kell, hogy nem így volt. Gondold végig, mit
tettünk együtt, és kérdezd meg, hol volt a kegyetlenség, hol
volt a kényszer, hol volt, Christabel, az irántad való szerelem és
tisztelet hiánya, nőként és szellemi társként egyaránt? Abban,
hogy az után a nyár után nem folytathatjuk szerelmünket
tisztességgel, úgy gondolom, mind a ketten egyetértettünk – de
ez valóban elég ok volt arra, hogy egyik napról a másikra sötét
leplet boríts mindenre, nem is, acéllemezből húzz válaszfalat
közénk? Akkor teljes szívemmel szerettelek. Most nem mondom
azt, hogy szeretlek, mert az valóban olcsó románc lenne, és
leginkább csak reményemet fejezné ki. Mindketten jól ismerjük
a pszichológiát: a szerelem elalszik, tudod, mint a gyertya
Humphry Davy üvegében, ha nem kap levegőt, hogy
lélegezhessen, ha szándékosan elvonják tőle a tápláló erőt, ha
elfojtják. Mégis:

most még, noha mindnyájan elsiratták

86
fel tudnád támasztani, ha akarnád.

És talán ezt is csak azért mondom, mert örömet szerez, hogy

könnyen megtalálom a megfelelő idézetet. Ettől elmosolyodnál.
Ó, Christabel, Christabel, kikényszerítem magamból ezeket
az óvatos mondatokat, kérlek, fontold meg szavaimat, és
közben emlékszem, hogyan hallottuk egymás gondolatát, oly
gyorsan, oly gyorsan, hogy nem volt szükség mondataink
befejezésére…
Van valami, amit tudnom kell, tudod jól, mi az. Azt mondom,
„tudnom kell”, és ez ellentmondást nem tűrőnek hangzik. De
a kezedben vagyok, és könyörgök neked, mondd el. Mi történt
a gyermekemmel? Életben maradt? Hogyan kérdezhetem ezt,
ha nem is tudok róla? Hogyan tehetném meg, hogy nem
kérdezem, ha nem tudok róla? Hosszasan beszéltem Sabine
unokatestvéreddel, aki elmondta nekem, amit egész Kernemet
tudott, elmondta a tényeket, de a dolog végkimeneteléről
semmi biztosat…
Tudnod kell, hogy szerelemmel mentem Bretagne-ba, törődni
akartam veled, aggódtam érted, az egészségedért… arra
vágytam, hogy a gondodat viselhessem, hogy mindent rendbe
tegyek, amennyire lehetséges… Miért fordultál el tőlem?
Büszkeségből, félelemből, függetlenségedhez való
ragaszkodásból, hirtelen gyűlöletből, amiért ilyen különböző
sors jutott a férfiaknak és a nőknek?
Az a férfi azonban, aki tudja, hogy van, vagy volt egy
gyermeke, és ennél többet nem tudhat, szánalomra érdemes.
Hogyan mondjam ezt el? Bármi történt azzal a gyermekkel,
előre mondom, bármi, meg fogom érteni, csak hadd tudjam,
a legrosszabbat már elképzeltem, és magam mögött hagytam
– hogy úgy mondjam…
Látod, nem tudom leírni, így nem tudom elküldeni neked
ezeket a leveleket, és végül másokat írok, kevésbé
egyértelműeket, felszínesebbeket, amelyekre nem válaszolsz, én
drága démonom, kínzóm… eltiltottál magadtól.
Hogyan tudnám valaha is elfelejteni azt a szörnyű jelenetet,
amikor a hátborzongató szellemidézés során kiáltottál nekem?
„Gyilkossá tettél” – mondtad, engem hibáztatva, és ezt nem
lehet visszavonni: naponta hallom.
„Nincs gyermek” – mondta az a szörnyű nő, nagy
nyöszörgések közepette, miféle ravaszság, ösztönös megérzés
vagy valódi telepátia keverékével, nem tudhatom. Azt
elmondhatom neked, Christabel – aki soha nem fogod olvasni
ezt a levelet, mint a többit sem, mert ez már túlmegy
a lehetséges érintkezés határain –, azt elmondhatom neked,
hogy az undor, a rettegés, a gyötrő felelősségtudat, és
a szívemet szorító szerelem maradványai miatt nagyon közel
álltam hozzá, hogy gyilkossá váljak magam is…

Ellen óvatosan fogta meg a levelet, a sarkánál, mintha valami

szúrós lény, darázs vagy skorpió lenne. Tüzet rakott Randolph
padlásszobájának kandallójában, és elégette a levelet;
piszkavassal forgatta, amíg csak fekete pelyhek maradtak belőle.
Elővette a lepecsételt levelet, és forgatni kezdte a kezében, arra
gondolt, ezt is a tűzbe dobja, de végül hagyta lelohadni
a lángokat. Abban egészen biztos volt, hogy sem Randolph, sem ő
maga nem akarná, hogy ez a levél fennmaradjon, és valószínűleg
Christabel LaMotte sem, az alig rejtett vád miatt… mi is az? Jobb
nem is gondolni rá.
Rakott még a tűzre egy kis fát és szenet, hogy melegebb
legyen, aztán hálóingben, lekuporodva várta, hogy fellángoljon
a kandalló tüze és átjárja testét a meleg.

Az életem, gondolta, egy hazugság köré épült, életem egy ház,

amelyben hazugság lakik.
Mindig is hitt benne, egykedvűen és makacsul hitte, hogy
az a szigorú követelmény, hogy önmagához őszinte legyen, ha
nem is mentette fel, legalábbis visszafogta, semlegesítette, amit
tett: hogy minden alól kibújt, mindent csak félig csinált, az egész
nem volt más, csak folytonos bújócska – legalábbis időnként így
látta.

Randolph ebben bűntársa volt. Ellennek fogalma sem volt róla,

férjében milyen kép alakult ki életük történetéről. Ilyen
dolgokról nem beszéltek.

De ha nem is tudta, és nem is próbálta meglesni az igazságot,

olyan érzése volt, hogy ingékony agyagpala talajon áll, mozog
a lába alatt, és lassan szakadékba csúszik.

A dolgok kimondatlan igazságára gondolt, ahogyan ő érti,

ahogyan Sir Charles Lyell A geológia alapjainak egy
bekezdésében oly gyönyörűen leírta, amit egy este fel is olvasott
Randolphnak. Randolph az ezt megelőző részt tartotta
érdekesnek, azt az elméletet, amely szerint a sziklák
a mélységben alakulnak ki.
Leírta ezt a részt.
Így tehát a kristály os alakulatok – m int a gránit, az agy agpala és
m inden any ag, am ely nek az eredete szám unkra ism ert – teljes
 különbözősége az, am ely azt köv eteli, hogy a föld alatti régiókban
jelenleg zajló foly am atok okozatainak tekintsük őket. Nem egy
oly an osztály hoz tartoznak, am ely m ár elm últ, nem egy ősi
periódus em lékm űv ei, am ely eken érthetetlen betűkkel egy halott
ny elv szav ai és m ondatai állnak; ezek a term észet ny elv ének élő
részére tanítanak m eg m inket, am it nem tanulhatunk m eg
a lakható felszínen zajló m indennapi jelenségekből.

Ellennek tetszett a gondolat, miszerint a kemény,

kikristályosodott anyagok óriási forróságban alakultak ki, a föld
„lakható felszíne” alatt, és nem ősi emlékművek, hanem
„a természet nyelvének élő részei”.
Nem vagyok közönséges tucatember, nem vagyok olyan, aki
hisztériából becsapja magát; valami ilyesmit mondott magában.
Hiszek a tűzben és a kristályokban, nem játszom azt, mintha
a lakható felszín lenne minden, így hát nem pusztítok, és nem
vettetek ki a külső sötétségbe.

Lángnyelvek csapkodtak felfele. Ellen a nászútjukra emlékezett,

ahogy időről időre tudatosan felidézte.
Nem szavakban emlékezett rá. Ehhez nem tudott szavakat
kapcsolni, ez is része volt a szörnyű rémületnek. Soha senkinek
nem beszélt róla, még Randolphnak sem, sőt Randolphnak
különösen nem.

Képekben emlékezett rá. Egy ablak, délen, kúszónövényekkel és

indákkal benőtt, az ablakon túl a lemenni készülő forró nyári nap.
Az ilyen éjszakákra hímzett hálóing, fehér gyolcs,
szalagcsokrokkal, nefelejcsekkel és rózsákkal, fehér alapon dús
fehér hímzés.
Sovány, fehér, reszkető állat, ő maga.
Összetett kép: a meztelen férfi, göndör szőrzet és nedves
csillogás, egyszerre bika és delfin, illata állati, ellenállhatatlan.
Nagy kéz közeledik, kedves mozdulatú, nem egyszer, sokszor,
de ő eltolja, ellöki, elhárítja magától.
Menekülő teremtés, a szoba sarkába bújik, összekuporodva,
foga vacog, erei görcsbe rándulók, zihál, alig kap levegőt. Ő maga.
Nagylelkű haladék, aranyszínű bor, néhány nap édeni
kirándulás, szikla tetején nevető nő, halványkék
selyemszoknyás, egy jóképű, szakállas férfi, aki fölemeli a nőt, és
közben Petrarcát szaval.
Próbálkozás. Egy kéz, amelyet nem lök el. Acélmerevségű
inak, fájdalmasan összeszorított fogak.
Közeledés, bezárt kapu. Pánik, nyöszörgő menekülés.
Nem egyszer. Újra és újra.
Mikor kezdte megérteni, hogy bármilyen gyöngéd is,
bármilyen türelmes, nem ér el semmit, soha nem ér el semmit?
Ellen nem szívesen emlékezett férje arcára azokban
a napokban, mégis emlékezett rá, az őszinteség kedvéért:
értetlen arc, kérdő, gyöngéd tekintet, nagy szemek – úgy érezte,
elítéli brutalitása miatt, közelségét elutasítja.
A buzgóság, a szörnyű szerelem, amellyel kárpótolta érte,
az önmegtartóztatásáért, ezernyi kis figyelmesség, sütemény,
apróságok. A rabszolgája lett. Remegett minden szóra. És
Randolph elfogadta szerelmét.
Ő pedig szerette ezért.
Randolph is szerette őt.

Megfordította Christabel levelét.

Felsírt:
– Mi lesz velem nélküled?
Szája elé szorította a kezét. Ha meghallják és bejönnek, nem
marad ideje gondolkozni. Nekik is hazudott, a húgainak,
szégyenlős bizonygatásaiban, hogy milyen nagyon boldogok;
benne volt a kimondatlan hazugság, boldogok, csak az van,
hogy… a gyermekáldással… nincsen szerencséjük…

Bizonyos értelemben az a másik nő volt az igazi felesége.

Gyermekének anyja, még ha csak rövid időre is.
Úgy érezte, nem akarja tudni, mi van a levélben. Jobb lesz
egyszerűen figyelmen kívül hagyni ezt is. Jobb nem tudni, nem
beszélni róla, ne legyen haszontalan kínlódás forrása, amint
bizonyára az lenne, akár jó, akár rossz hír az, ami benne van.

Fogta a fekete lakkal bevont dobozt, benne a mintatároló üveg,

abban vízhatlan selyemtaft bélés, ebbe a belső zsákocskába tette
a levelet. Hozzárakta a hajból font karkötőt – itt, már
megőszülve összefonódtak –, és az Ash órájában talált hosszú,
fonalnál nem vastagabb szőke, fonott tincset beletekerte
a karkötő közepébe. Beletette saját szerelmes leveleik
összekötött csomagját is.
Egy huszonnégy éves fiatal lányt nem lenne szabad arra
kényszeríteni, hogy harminchat éves koráig várjon
a házasságára, mire régen túl van már virágkorán.

Emlékezett, hogy amikor még Close-ban laktak, egyszer

megnézte magát meztelenül a tükörben. Alig lehetett több
tizennyolc évesnél. Kis, előreálló melle volt, meleg barna bimbós.
Bőre, mint az élő elefántcsont, hosszú haja, mint a selyem.
Hercegnő.

Drága Ellen!
Nem tudom elfelejteni – és valójában hogy is akarnám
elfelejteni, hiszen legforróbb vágyam, édes Mindenem, hogy
teljesen eltöltsön a gondolat; Önre gondolok – nem tudom
kivetni fejemből a látványt, amint fehér ruhájában ül a rózsás
teáscsészék mellett, a sok kerti virág, az égő vörös és kék és
királyi lila színekben pompázó mályvarózsák,
sarkantyúvirágok és szarkalábak előtt, amelyek még inkább
kiemelik az Ön hófehérségét. És ma oly kedvesen mosolygott
rám rózsaszín szalagos fehér kalapja alól. Minden kis
szalagcsokorra emlékszem, minden finom ráncra, valójában
nagy kár, hogy nem festő vagyok, csak egy feltörekvő fiatal
költő, mert akkor láthatná, milyen nagy becsben tartok minden
pici részletet.
Amint nagy becsben fogom tartani – halálig, azaz az ő
halálukig, nem az enyémig, legalább évszázadokig nem, mert
nekem nagyon soká kell élnem, hogy szerethessem és
becézhessem Önt, és egy életet le kell élnem, sajnos, még előtte,
arra várva, hogy ezt jogomban álljon megtenni – amint
mondtam, nagy becsben fogom tartani azokat a virágokat,
amelyeket Öntől kaptam, amelyek most, írás közben is itt
állnak előttem, nagyon szép kék üvegvázában. Leginkább
a fehér rózsákat szeretem – még nem nyíltak ki –, az ő
idejükkel mérve életükből évtizedek vannak hátra, bár az én
hosszabb és türelmetlenséggel teli életemben csak napokig
élvezhetem őket. Nem egyszerű a színük, tudja, bár első látásra
úgy tűnik. Van köztük hófehér, krémszín, és elefántcsont, mind
jól megkülönböztethető. A közepük pedig még zöld – frissesség,
új remény van ebben a színben, és a finom növényi vér, amely
majd pirossá válik egy kicsit, amikor kinyílnak. (Tudta, hogy
a régi festők úgy adtak elefántcsont színű fényt a szép bőrnek,
hogy zöld festékkel alapozták? Ez az optika különös és
gyönyörű paradoxona.)
Arcomhoz emelem és megcsodálom őket. Illatuk enyhe, de
dúsabb ígéretet rejt. Közéjük dugom kíváncsiskodó orrom –
úgy, hogy meg ne sértsem szépséges csigavonalaikat –,
türelmes alkat vagyok, minden nap egy kicsit jobban kinyílnak,
és egy nap majd beletemethetem arcom fehér melegségükbe.
Játszotta valaha azt a gyermeki játékot a nagy pipacs
bimbóival? Mi igen: hátrahajtottuk a virágkelyhet és
a szorosan egymásra simuló selyemszoknyákat, egyiket
a másik után, összegyűrve, és végül az a szegény, hencegő
vörös virág elhervadt és meghalt – az ilyen kíváncsiskodást
jobb a természetre hagyni, és az ő forró napjára, amely
hamarosan úgyis kinyitja őket.
Ma több mint 70 sort írtam, észben tartva az Ön parancsát,
hogy szorgosan dolgozzam, és kerüljem mindazt, ami elterelheti
figyelmemet. Balder halotti máglyájáról írok, és felesége,
Nanna nagy gyászáról, Hermodur bátor és sikertelen
utazásáról az Alvilágba, hogy Hel istennő engedje a holt hitvest
szabadon – ez az egész nagyon érdekes, drága Ellen, annak
a bemutatása, hogy az emberi elme hogyan képzel el és talál ki
egy emberi történetet, hogy megértse a hatalmas, gyönyörű és
szörnyűséges korlátozó tényeket, melyek a létezéssel együtt
járnak: az aranyszínű nap megjelenését és eltűnését, a virágok
megjelenését (Nanna) tavasszal, majd elhervadásukat télen,
a makacsul ellenszegülő sötétséget (Thöck istennő, aki nem
volt hajlandó gyászolni Baldert, mert semmi hasznát nem vette,
mondta, sem élve, sem holtan). És hát nem ez a legjobb modern
költészet fő témája, éppúgy, ahogy ősapáink mitológiai
találgatásaié?
De szívesebben ülnék egy bizonyos kertben, egy bizonyos kis
utcában, zöld és fehér rózsák között, egy bizonyos –
kifejezetten egy bizonyos – fiatal hölgy társaságában, aki fehér
ruhát visel, homloka komor, és hirtelen felvillanó napsugaras
mosolya van…

Ellen nem olvasott tovább. Menjenek ezek is Randolphfal. És

várjanak őrá.
Gondolkozott rajta, hogy a dobozba teszi a gagátbrosst is,
melyet férje Whitbyből küldött neki, de végül elvetette. Majd
ezzel fogja össze a nyakán a sálat, amikor kimennek
Hodershallba.
Tett még szenet és fát a tűzre, felszította, és odaült mellé, hogy
megírja naplójának óvatosan visszafogott, óvatosan átszűrt
(a lekvárfőzésből kölcsönzött metaforával kifejezett) igazságát.
Majd később ráér eldönteni, hogy azzal mit tegyen. Egyszerre
védekezésnek szánta a hullarablók és a keselyűk ellen, de
csaléteknek is.

És miért zárja el a leveleket oly óvatosan, ebbe a légmentes

dobozba? Ő fogja olvasgatni őket, amikor majd csatlakozik
Randolphhoz, vagy maga Randolph? Ez az utolsó lakás nem
lakás, miért ne hagyhatná őket szabadon azoknak a valamiknek,
amik a földben laknak, a kukacoknak és vak férgeknek, melyek
láthatatlan szájukkal rágnak, mindent megtisztítanak és
megsemmisítenek?
Azt akarom, hogy egy ideig megmaradjanak, mondta
magának. Fél-örökkévalóság.
És ha a hullarablók kiássák?
Akkor talán majd igazságot szolgáltatnak neki, amikor én már
nem leszek itt, hogy láthassam.

Arra gondolt, egy nap, nem most, még nem, tollat fogok, és írok
neki, és elmondom neki, hogy… mit?

Elmondom neki, hogy Randolph békében halt meg.

Elmondom neki?

És a kikristályosodott formák, a gránit és az agyagpala sötéten

sugározták a gondolatot, hogy nem fog írni, hogy
az a szakadatlanul változó levél újra és újra fog formálódni
a fejében, és talán túl késő lesz, túl késő az illem tekintetében, és
minden tekintetben. A másik nő meghalhat, ő maga is
meghalhat, mert mind a ketten megöregedtek, és a halál felé
tartanak már.

Reggel felveszi fekete kesztyűjét, fogja a fekete dobozt, egy pár

szálat azokból a fehér üvegházi rózsákból, amelyekkel tele van
a ház, és Randolphot utolsó, világtalan útjára kíséri.

Az Ön kezében vagyok.
HUSZONHATODIK FEJEZET

Életünk, drágám, csupa rejtély

Elmondom, jer, mit élek át.
Egy Helyre tart a Költő, valahány,
Olyik kutatja rég, más odatéved,
Olyik szörnnyel vív érte, aluszik
Más mélyen, s az ösvényre úgy talál,
Olyik mítoszrengetegben, de mást
Halál félelme, élet kéje űz,
S van ki odaveszett Árkádiában…

Ott van a kert, a fa, s tövén

a kígyó, az aranyló szép gyümölcs,
Az ágak árnyékában, ott a nő,
Csobogva fut a víz, zöldell a fű.
Öröktől, örökké. És az Óvilág peremén
Heszperidák kertjében a gyümölcs
aranylott ott az ágakon, s Ladón,
A sárkány ott mereszté ékes pikkelyét,
Arany karmát, ezüst fogát fené,
Végtelen időkön át szundítva várt,
Míg Héraklész, a hős, a nagyszerű
A kincset tőle orozva elvivé.

Messze onnan, hol Észak tiszta jég,

Magas, dermedt erőd, a pusztaság
Jégagyar, üvegtüske sűrűjén,
Elrejtve fagy, köd démonaitól
Freya titkos zöld kertje, fal mögött
Nyári lomb, dús gyümölcsöt ringatott.
S jöttek az Ósok falni langyosan
Almát: örök ifjúságot, erőt.
A Világkőris ott sarjadt az éjből,
Gyökerét a barlangba vájta, hol
Villás nyelvű, sötét Nidhogg tekergeti,
Rágván a megújhodó lét gyökerét.
S megvolt a víz is, meg a pázsit is,
Urd forrása, hol vegyül múlt s jövő,
Szín s színtelen: olykor sima üveg,
Máskor baljós, zavaros tombolás.

S egy Helynek árnyai mind e helyek?

A fák egy Fáé? S a mítoszi szörny
Emberelme barlangjában született,
Vagy még rönklábú hüllők idején,
Melyek rótták az őskori mocsárt,
Amikor ember még nem élt?…
Tán megtagadott, sötét Istenünk?
Vagy elménk szülte önképünknek őt,
Mintázva vadságot, cselt, kapzsiságot,
Hol élet ered, sebzett öntudat?

Az első emberektől nyert nevet

Ez is. Tőlük szavaink, hogy fa, kert,
Sárkány vagy kígyó, nő, pázsit, arany,
Alma. Név s költészet tőlük való.
S minden nevétől lett azzá, ami.
Metaforák belőlük elegyültek,
Igaz s látszat-igaz ez: aranyalma.
S az aranyalma nyomán szóözön
Tolul, ezüstvíz, sörtepikkely a
Kígyózó szörny hátán, hajlatán
(Kígyózó) ágaknak zöld levelek,
S megidéz csodás mozdulatot,
A nő karjának hajlását, amint
Kígyózik. Szőtt az erdő a sötét
Ágakból kerítést maga köré,
Óva a zöld füvet szentély gyanánt,
Hol aranygyümölcs-gömbök, kis Napok
Sütöttek levélárny-barlang ölén,
S egyre tisztult minden, s egybefonódott
Kígyózva, s mint egy Egész részeit
Látták később az emberek, akik
Összefüggést felfogtak ragyogó
Tárgyak között, majd mozgást (döf, lop,
öl),
S fontoskodtak regét, ahol a Fa
Egykor szilárdan állott egyedül.

Mi látjuk és alkotjuk, kedvesem.

Rátelepítjük, amit szült agyunk,
A gyermekfaló félkígyót, a nimfát,
A melusinát, sárkányt, tűzokádót.
Teremtünk rejtélyt és felfordulást,
Tragédiát, ínséget, gyászt, kacajt.
Pótolunk, elveszünk, feldúsítunk,
Szaporítunk levelet, madarat –
Fán üljenek Éden madarai,
Vért vigyen, majd tisztuljon a patak
Drágakő, gyémánt, gyöngy, smaragd, zafír
Kavicságyán, aztán egyszeriben
Kitessékeljük, fusson homokon
A víz, mondjuk, öröktől így van ez.

Vaskos-rücskösnek látom én a Fát,

Töve merő görcs, kérge sebhelyes,
Te ezüstoszlopnak: kérge hamvas,
 Ága kecses kar sudár termetén.
Rengeteg közepén van az a Hely,
Tüskés zsákutca végzett ott sokakkal.
Gyilkos pusztaságban van az a Hely,
Elepednek láttán, vagy nem hiszik
Igaznak, átvergődvén délibábon,
Mely szertefoszlik, tűnik olvadó
Jég gyanánt el a forró nap alatt,
Vagy mint a tajtékot, felissza a
Rostáló tengerparti röghomok.

Mindez igaz, s mégsem. Megvan a hely,

Nevével egy is, nem is. Létezik.

RA N DOLPH HEN RY ASH: Proserpina kertje

(részlet)

Amint Roland elindult lefelé a lépcsőn, nagydarab, kötényt viselő

asszony hajolt át a korláton.
– Ott már nincsen senki, kedves.
– Én itt lakom.
– Igen? Na és hol volt akkor, mikor elvitték? De előtte még
két napig feküdt szegény a levélszekrény alatt, csak ahhoz is túl
gyenge volt, hogy kiáltson? Én vettem észre a tejesüvegeket, és
szóltam a Szociális Szolgálatnak. A Queen Marybe vitték.
– A barátaimnál voltam Lincolnban. Úgy érti, hogy Mrs.
Irvingset vitték kórházba?
– Aha. Rosszul lett, elesett, és eltörte a csípőjét. Remélem,
nem kapcsolták ki a villanyt. Néha ki szokták.
– Csak azért jöttem vissza… – kezdte Roland, de aztán
a londoniakra jellemző óvatossággal kijavította magát, hátha
betörők ólálkodnak a közelben – csak addig maradok itt, amíg
találok egy másik lakást – mondta óvatosan.
– Vigyázzon a macskákkal!
– A macskákkal?
 – Amikor elvitték, a macskák mind sziszegve és nyávogva
kirohantak és szétfutottak a környező utcákban. Elég sok bajt
csinálnak, a szemetesekben keresnek élelmet, meg minden.
Telefonáltam az állatvédőknek, hogy jöjjenek, és fogják be,
altassák el őket. Azt mondták, majd utánanéznek. Azt hiszem,
egy sem maradt a házban bezárva. Úgy rohantak ki, mint
a bogarak a kirázott pokrócból. Egy tucat, vagy még annál is
több.
– Te jó ég!
– Érezni a szagukat.
Igen. A régi szag, a kudarc és a keserűség szaga, de most még
a szokásosnál is erősebben érzett.

Odabent, mint mindig, sötét volt. Felkapcsolta a lámpát

az előszobában – működött –, és észrevette, hogy egy nagy
kupac felbontatlan, neki címzett levél tetején áll, több boríték
megpuhult a nedvességtől. Összeszedte őket, végigment
a lakáson, mindenütt felgyújtotta a lámpákat. Kora este volt,
az ablakokon túl sötétkéknek tűnt az ég. Odakint macska
nyávogott, majd távolabbról egy másik sírt fel röviden.
Roland hangosan megszólalt:
– Csend legyen!
Hangja körül megsűrűdött a csend, már-már azon tűnődött,
megszólalt-e egyáltalán.
A folyosón a lámpafényben elébe ugrott a Manet festette
portré. Az erősen árnyékban lévő fej, a töprengő arc, amely
elnézett mellette örökre kíváncsi és higgadt tekintetével. Roland
előszobai lámpájának a fénye megcsillant a fényképezett
festményen, a kristálygömb csillogó üvegének festett
ragyogásán. Megvilágította az üveg mögé rejtett páfrányokon
a fej mögött, a tenger mélységben tükröződő fényességet is.
Manet bizonyára egészen közel ment, és jól megnézte a fényt,
amely élővé tette azt a már halott szempárt.
Szemben, G. F. Watt reprodukcióján Ash feje ezüstös
hajkoronásan emelkedett ki sötét árnyékba burkolt teste a csak
jelzésszerű, üresnek tűnő szalonkabát fölött, és némiképp
prófétaiasan, de határozottan szépen, élénken és tüzesen nézett
a szemben függő erős és érzéki alakra, mint egy ősöreg sólyom.
Felismerhető volt, hogy ez ugyanaz az ember, ám teljesen
különböző: évek és látomások választják el egyiket a másiktól,
mégis felismerhetően azonos.
Roland valaha úgy nézett ezekre a képekre, mintha lényének
részei lennének. Csak most értette meg, hogy ez mennyire így
volt, amikor már teljesen távolinak és elkülönültnek látta őket;
egyetlen látószög, egyetlen csont, egyetlen fehér fényfolt nem
érthető már számára, semmi kapcsolatot nem érez vele.
Az előszobában bekapcsolta a kályhát, a nappaliban a gázégőt,
aztán leült az ágyra, hogy elolvassa a leveleit. Az egyik
Blackaddertől jött; ezt azonnal a kupac aljára tette. Voltak
számlák, és levelezőlapok nyaraló barátoktól. És néhány külföldi
bélyegű boríték, szemlátomást válaszlevelek voltak legutóbbi,
rutinszerű álláskereső leveleire. Hongkong, Amsterdam,
Barcelona.

Kedves Dr. Michell!

Örömmel értesítem, hogy az Anglisztikai Tanulmányok
Intézetének tanácsa önt választotta a Hongkongi Egyetem
Anglisztika Tanszékének adjunktusi állására. A kinevezés
egyelőre kétéves időtartamra szól, amelynek lejártával
meghosszabbítás lehetséges…
A fizetés…
Nagyon remélem, hogy el tudja fogadni ajánlatunkat.
Szeretném elmondani, mennyire csodáltam R. H. Ashről írt
Sorról sorra című tanulmányát, amelyet jelentkezéséhez
mellékelt. Remélem, alkalmam lesz megvitatni önnel.
Örülnénk, ha mielőbb válaszolna, mivel nagyon sokan
jelentkeztek az állásra. Próbáltunk telefonálni, de nem sikerült
elérnünk önt.
Kedves Dr. Michell!
Örömmel értesítjük, hogy az Amszterdami Szabadegyetemhez
benyújtott tanársegédi pályázata sikeres volt. A kinevezés 1988
októberétől érvényes, és azzal a kikötéssel jár, hogy két éven
belül megtanul hollandul, ámbár órái nagy részét angolul fogja
tartani.
Hálásak lennénk, ha a lehető leghamarabb válaszolna. De
Groot professzor megkért, hogy írjam meg Önnek, milyen
nagyra becsüli az ön Sorról sorra című tanulmányát, melyet R.
H. Ash szókészletéről írt…

Kedves Dr. Michell!

Nagy örömmel közlöm, hogy a Barcelonai Autonóm Egyetem
adjunktusi állására benyújtott pályázatát elfogadtuk, és 1988
januárjától elfoglalhatja az állást. Nagyon szeretnénk minél
magasabb szinten tanítani a 19. századi irodalmat, és nagyon
érdekesnek találtuk az Ön R. H. Ashről írt tanulmányát…

Roland már annyira megszokta a kudarc mindent átható érzését,

hogy felkészületlenül érte a siker váratlan árama. Hirtelen
lélegzése is megváltozott. A kopott kis szoba mintha egy
pillanatra összehúzódott volna körülötte, majd más távolságban
állapodott meg, s már csak érdekes tárgyi világ volt, nem
fojtogató bezártság. Újra elolvasta a leveleit. Kinyílt előtte a világ.
Repülőgépeket látott maga előtt, a Harwichból a kontinensre
tartó komp kabinját, a Gare d’Austerlitzről Madridba tartó
hálókocsit. Csatornákat látott, Rembrandt-képeket, mediterrán
narancsokat, Gaudít és Picassót, szemetet és felhőkarcolókat,
egy villanásnyit a titkolt Kínából, a csendes-óceáni napot.
A Sorról sorra jutott az eszébe, és újra érezte azt a nagy
izgatottságot, amellyel nekiült, hogy megírja. Az a komor
kicsinyhitűség, amelyet Maud elméleti bizonyosságai és okossága
alakított ki benne, eltűnt, mint a füst. Három professzornak
kifejezetten tetszik a munkája. Milyen igaz, hogy az embernek
másokon keresztül kell látnia önmagát, hogy biztos lehessen saját
létezésében. Abban, amit írt, semmi nem változott, mégis
minden megváltozott. Gyorsan, mielőtt még elszállt volna
a bátorsága, kinyitotta Blackadder levelét.

Kedves Roland!
Meglehetősen aggódom, mivel már jó ideje nem hallottam
maga felől. Remélem, ha eljön az ideje, tud majd mesélni nekem
az Ash–LaMotte levelezésről. Talán az is érdekelni fogja, milyen
lépések történtek az ügyben, hogy megőrizzük a leveleket
„a nemzetnek.” Lehet, hogy nem is érdekli; ebben az ügyben
nem igazán értem, mit miért tesz.
Most azonban nem emiatt írok, nem is azért, mert minden
indok nélkül nem jött be dolgozni, hanem mert sürgős
telefonhívásokat kaptam De Groot professzortól
Amszterdamból, Liu professzortól Hongkongból és Valverde
professzortól Barcelonából, és mind a hárman alig várják, hogy
kinevezhessék magát a tanszékükre. Nem szeretném, ha
elveszítené ezeket az esélyeit. Biztosítottam őket arról, hogy
amint megérkezik, válaszolni fog nekik, és hogy még nem
kötelezte el magát máshol. De tudnom kellene, mik a tervei,
hogy a lehető legjobban meg tudjam védeni az érdekeit.
Remélem, nem beteg.
Üdvözlettel
James Blackadder

Pillanatnyi ingerültség után, amelyben szinte az egész levelet

Blackadder szarkasztikus skót hangján hallotta, Roland ráébred,
hogy ez valószínűleg nagyon is nagylelkű levél; mindenesetre
sokkal generózusabb, mint amit megérdemelt. Hacsak nincs
mögötte valami rejtett machiavellisztikus terv, hogy felvegye
vele a kapcsolatot, aztán lecsapjon rá. Ez valószínűtlen: a BM
alagsorában lapuló fenyegető és elnyomó démon ebben az új
fényben nagyrészt saját legyőzött képzelete termékének tűnt.
Blackadder a kezében tartotta a sorsát, és úgy látszott, nincs
kedve segíteni. Most megszabadulhat tőle – ő pedig aktívan
elősegíti, nem hátráltatja ezt a szabadulást. Roland végiggondolta
az egészet. Miért menekült el? Részben Maud miatt –
a felfedezés félig az övé volt, egyikük sem mondhatta volna el
anélkül, hogy ne árulja el a másikat. Úgy döntött, nem gondol
Maudra. Még nem, nem itt, és nem ebben a kontextusban.

Nyugtalanul járkálni kezdett a lakásban. Arra gondolt, felhívja

Maudot, és elmondja neki, milyen leveleket kapott, de aztán
mégsem tette. Egyedül akart lenni, hogy gondolkozni tudjon.

Furcsa hangot hallott a lakásban; valami kaparászó, reszelő hang

volt az, mintha valaki be akarna törni. Egy időre abbamaradt,
azután újrakezdődött. Roland hallgatózott. A kapargálást furcsa,
akadozó nyöszörgés kísérte. Pillanatnyi félelem után rájött,
a macskák kaparják a bejárati ajtó előtti lábtörlőt. A kertben teli
torokból felsírt egy, az utcáról válaszolt neki egy másik. Vajon
hányan vannak, és mi lesz velük?

Randolph Henry Ashre gondolt. A levelek utáni kutatás, ahogy

egyre közelebb került Ash életéhez, egyben eltávolította Ashtől.
Ártatlanságának napjaiban Roland nem kutató volt, inkább csak
olvasó; magasabb rendűnek érezte magát Mortimer Croppernél,
és bizonyos mértékig egyenrangúnak Ashsel, vagy legalábbis úgy
érezte, kapcsolat van közöttük, mert Ash neki írt, hogy okosan,
vagyis a legjobb tudása szerint olvassa írásait. A leveleket
azonban nem neki írta, sem senki másnak, csak Christabel
LaMotte-nak. Veszteségfélévé vált felfedezése. Elővette
a levélfogalmazványokat a rejtekhelyükről, az íróasztalán lévő
Aeneis-jegyzetek feliratú dossziéból, és újra elolvasta őket.

„Különleges beszélgetésünk óta semmi másra nem tudok

gondolni.”
„Kellemes és váratlan beszélgetésünk óta alig tudok másra
gondolni.”

Eszébe jutott az a nap, amikor ezek a megsötétült lapok

kirepültek a valaha R. H. Ash birtokában volt Vico-kötetből.
Emlékezett rá, hogy Vico Proserpináját kereste. Emlékezett,
hogy Ash Aranyalmák című versét olvasta, és valami
összefüggést keresett Vico Proserpinája és Ash Proserpina-alakja
között. Levette az Ash-kötetét a polcról, leült az íróasztalához, és
olvasni kezdett.

Lehetséges, hogy az író megalkossa olvasója számára, vagy

legalábbis újraalkossa az evés-ivás, a nézelődés vagy a nemiség
ősi örömeit. A regényeknek megvan a maguk kötelező
bűvészmutatványa: a zöld pöttyökkel teleszórt aranyszínű
omlett aux fines herbes, mely szétfolyik a vajban, és a nyár ízét
hozza magával, vagy a krémszínű emberi comb, erős és meleg,
felhúzva, hogy feltárja forró mélyét, egy-két göndörödő
szőrszálat – egy pillantás a nemiségre. De az olvasás hasonlóan
erőteljes gyönyöréről nem szoktak ilyen hosszan beszélni. Ennek
okai egyértelműek: legfőbb oka az, hogy ez regresszív gyönyör,
87
sőt mise-en-abîme, ahol a szavak a szavak hatalmára és
88
szépségére hívják fel a figyelmet, és így tovább ad infinitum, és
így a képzelet valami ropogós és száraz, nárcisztikus, mégis
elfogadhatatlanul eltávolodott dolgot tapasztal, a nemi nedvek
sürgetése, vagy a jó vörösbor illatos ragyogása nélkül. Az olyan
természetek azonban, mint a Rolandé, akkor a legóvatosabbak és
a leghevesebbek, amikor az olvasás ellenállhatatlanul, mégis
állhatatosan eleven bennük. (Milyen bámulatos szó a „heves”, en
passant, egyszerre erőteljes érzéki éberséget és annak ellentétét
is jelenti, az elme gyönyörét a zsigerekkel szemben – bár, amint
azt nagyon jól tudjuk, amikor működésbe lépnek, az egyik
magában foglalja a másikat.)
Gondoljanak erre, amint Roland is erre gondolt, miközben
újraolvasta a Proserpina kertjét, talán tizenkettedik, de az is
lehet, hogy huszadik alkalommal. „Ismerte” ezt a verset, abban
az értelemben, hogy már megtapasztalta minden szavát a maguk
helyén, és azon kívül is, emlékezetében, amikor válogatva egy-
egy részt idézett, vagy rosszul idézett belőle, és abban
az értelemben is, hogy előre meg tudta jósolni, helyenként
hangosan ki tudta mondani a következő szavakat, vagy
a távolabbról közeledő szavakat, vagy azt a helyet, ahol elméje
megpihent, mint faágon karmos madárláb. Gondoljanak erre:
az író egyedül írt, az olvasó egyedül olvasott, és egyedül voltak
egymással. Igaz, az író lehetett volna egyedül Spenser
aranyalmáival is a Tündérkirálynőből, Proserpina kertjéből,
amely fényesen csillogott a környéket borító hamuban, lelki
szemei előtt láthatta volna a Primavera aranygyümölcsét, vagy
az Elveszett paradicsomot, abban a kertben, ahol Éva felidézte
Pomonát és Proserpinát. Egyedül volt, amikor írt, és mégsem
volt egyedül, mert mindezek a hangok ott zengtek körülötte,
ugyanazok a szavak, arany almák, más szavak más helyeken:
egy ír kastély, egy sosem látott, furcsa falú kunyhó, és kerek,
szürke, vak szemek.
Lehet úgy olvasni – ugyanazt a szöveget –, hogy
a kötelességünket teljesítjük, lehet feltérképezve és elemezve,
lehet úgy olvasni, hogy halljuk a hallhatatlan hangok susogását,
hogy a magunk örömére, vagy utasításra megszámoljuk a kis
szürke névmásokat; ekkor egy ideig nem halljuk az aranyat vagy
az almát. Vannak személyes olvasatok, amelyek személyes
jelentés után kutatnak; tele vagyok szerelemmel, undorral vagy
félelemmel, szerelmet, undort vagy félelmet keresek. Vannak –
higgyenek nekem – személytelen olvasatok, amikor az elme látja
a sorokat előre haladni, előre látja a kottát, hallja, ahogy belőle
énekelnek.
Időnként vannak olyan olvasások, amikor tarkótáji
hajszálaink, nem létező bundánk szőre égnek áll, és
beleremegünk, amikor minden szó éget és csillog: keményen,
tisztán, végtelenül és pontosan, mint tüzes kövek, mint
a pontnak látszó csillagok a sötétben – olyan olvasás, amikor
az a tudat, hogy mi másképpen, vagy jobban, vagy kielégítőbben
ismerjük meg a szöveget, előbbre való, mint az, hogy el tudjuk
mondani, mit tudunk, vagy hogyan tudjuk. Ilyenkor azt
az érzést, hogy a szöveg teljesen újnak tűnt, szinte azonnal követi
egy másik érzés: hogy ez mindig is ott volt, hogy mi, az olvasók
tudtuk, hogy ott van, és mindig is tudtuk, hogy az, ami; bár most
először ismertük fel, most ébredtünk erre a tudásra.

Roland úgy olvasta, azaz úgy olvasta újra Az aranyalmákat,

mintha a szavak élőlények vagy izzó kövek lennének. Látta a fát,
a gyümölcsöt, a forrást, a nőt, a füvet, a kígyót, amely egyetlen,
mégis több különféle formában létezik. Hallotta Ash hangját,
egészen biztosan az ő hangját, az ő senkiével össze nem
téveszthető hangját; hallotta a nyelvet, amint körülveszi,
megszövi saját szövedékét, és minden ember számára
elérhetetlen, legyen akár író vagy olvasó. Hallotta, amint Vico azt
mondja, az első emberek költők voltak, s az első szavak nevek,
de egyben dolgok is, és hallotta saját furcsa, szükségszerűen
értelmetlen listáit, amelyeket Lincolnban írt, és felismerte, mik
azok. Azt is látta, hogy Christabel volt a múzsa, és ő volt
Proserpina, és mégsem ő volt, és ez oly érdekesnek és oly
helyénvalónak tűnt, amint ezt megértette, hogy hangosan
felnevetett. Ashtől kapta a küldetését, megtalálta a kulcsot,
amellyel nekivágott, amellyel végül mindent ebbe a végkifejletbe
futott be: a levél, a levelek, Vico, az almák, a lista.

„A kertben nyávogtak egyre hangosabban, éhesen és elveszetten

sírtak.”

Az íróasztala fölött a Randolph Ash halotti maszkjáról készült

fénykép kettős értelmű volt. Kétféleképpen lehetett nézni:
mintha egy homorú üregbe nézne, vagy mintha az arc vonala,
a halánték, az üres szempár és a széles homlok ki lenne faragva,
mintha kidomborodna a síkból. Az ember belül van: a lehunyt
szemek mögött mint maszkot viselő színész, és kívül is van,
a lezártságot szemléli, ha ugyan nem a véglegesség az.
Könyvének címlapján fénykép. Ashről készült, a halálos ágyán:
dús fehér haj, kimerült arc, átmeneti állapot az élet külszíne és
a halál beállta között. Ezek a holt ábrázolások, Manet óvatosan
érzéki alakja és Watt prófétája mind ugyanaz az ember volt – bár
Manet is, Watt is benne volt –, s ugyanígy a szavak is mind
ugyanazok: a fa, a nő, a víz, a fű, a kígyó, az aranyalmák. Ezeket
mindig önmaga, Roland Michell részeinek tekintette, együtt élt
velük. Eszébe jutott, hogy Maudnak beszélt az inkoherens én
modern elméletéről, amely egymásnak ellentmondó hitekből,
vágyakból, nyelvekből és molekulákból áll össze. Ez itt mind Ash,
de egyikük sem, ő mégis ismeri, ha ugyan nem magában
hordozza Asht. Megérintette azokat a leveleket, amelyeket Ash
is megérintett, amelyek fölött Ash keze mozgott, sürgetőn vagy
tétovázva, átírva vagy kihúzva saját szavait. Roland nézte a vers
még mindig tüzes szavait.
Ash azt üzente – nem kifejezetten neki, nem volt kivételezett
üzenet, bár ő az, aki véletlenül épp itt van, a megfelelő időben,
hogy megértse –, hogy a listák azok, amelyek számítanak,
a szavak, amelyek megnevezik a dolgokat, ez a költészet igazi
nyelve.
Úgy tanulta, a nyelv alapvető sajátossága, hogy nem elégséges,
hogy soha nem tudja megragadni a valóságot, hogy csak
önmagáról szól.
A halotti maszkon gondolkozott. A maszk is és az ember is
halott – ezt vagy elmondja, vagy nem. Az történt, hogy hirtelen
sokkal érdekesebbnek találta azt, hogyan lehet elmondani, mint
azt, hogyan nem lehet.

Nagyon éhes lett. Elindult, hogy kinyisson egy

kukoricakonzervet; megint meghallotta az ajtó előtt nyávogó,
kaparászó macskákat. Talált a szekrényben egy nagy halom
olajosszardínia-konzervet – Val és ő nagyon takarékosan éltek,
ez volt a fő táplálékuk. Felbontott egyet, beleöntötte egy
kistányérba, letette a bejárati ajtó mellé és kinyitotta az ajtót.
Arcok néztek fel rá, háromszög alakú, vékony fekete arcok,
aranyszínű szemű, bagolyszerű, tigriscsíkos, bajuszos arcok:
szürke kiscica, és egy nagy, narancsszínű kandúr. Letette
a kistányért, és hívta őket, ahogy az öregasszonytól hallotta. Egy
pillanatig tétováztak, féloldalra fordított fejjel; látta, ahogy
orrlyukaik kitágulnak, megérzik a levegőben az olaj szagát. Aztán
elrohantak mellette, szinte hason csúsztak, az étel eltűnt: két fej
kapott oda, nyeldekelt, lábak és izmos testek csatája, majd
a csalódottak hosszú, panaszos miákolása. Felbontott még
néhány konzervet, és letett egy egész sor tányért. Puha lábak
futottak le a lépcsőkön, tűhegyes, fehér fogak szaggatták
a halhúst, aztán apró elektromos szikrákat szóró, elégedett
szőrcsomók tekeregtek dorombolva a lába körül. Nézte őket.
Tizenöt macska. Felnéztek rá; tiszta zöld üvegszemek, barna
szemek, sárga és borostyán szemek, pupilláik az előszoba
fényében keskeny réssé szűkültek össze.

Arra gondolt, miért ne mehetne ki a kertbe. Visszament

az alagsoron keresztül, nyomában a puhatalpú állatokkal, és
kinyitotta a rozsdától nehezen mozgó tiltott reteszt. Előbb el
kellett raknia egy nagy halom papírt az ajtó elől. (Val azt mondta,
tűzveszélyes.) Elfordította a wertheimzárat, kitámasztotta
az ajtót. Betört a hűvös, nyirkos, földszagú levegő, a macskák
követték, majd előreszaladtak. Felment a kőlépcsőkön,
megkerülte a falat, bezárt kilátásukon túl, és megállt a keskeny
kertben a fák alatt.
Esős volt az október, a füvet nyirkos levelek fedték, bár
néhány fa még mindig zöldellt. Felnyújtották kusza ágaikat,
fekete karok az utcalámpák rózsaszín pászmája előtt, mely
rásimult a mögötte lévő tér feketeségére, és nem keveredett el
vele. Képzeletében, amikor nem jöhetett ki a kertbe, nagy térnek
tűnt, melyben lélegző levelek és valódi föld várt rá. Most, hogy
kint volt, kisebbnek látta, de továbbra is titokzatosnak, a föld
miatt, amelyből élet fakadt. Látta a növő őszibarackfákat,
kígyózó fal vörös téglája előtt, mellyel hajdan Fairfax tábornok
kerítette körbe putneyi birtokát. Odament, megérintette a falat,
az égetett téglákat, amelyeket oly régen raktak fel, de oly
szilárdan, hogy még most is állnak. Andrew Marvell egykor
Fairfax titkára volt, és írt néhány verset Fairfax kertjeiben.
Roland maga sem tudta, miért ilyen boldog. A levelek miatt, Ash
versei miatt, azért, hogy kinyílt előtte a jövő, vagy egyszerűen
csak azért, mert egyedül lehet, amire időről időre olyan rettentő
szüksége volt, és amit az utóbbi időben annyira hiányolt.
Végigsétált a fal mellett húzódó ösvényen, elment a kert végéig,
ahol néhány gyümölcsfa állta el a kilátást a szomszéd kert felé.
Visszanézett a pázsit másik végén álló elhagyatott házra.
A macskák követték. Kígyózó testük ide-oda cikázott a fűben,
a fák árnyéka között, hol megcsillantak a fényben, hol
bársonyosan feketéllettek a sötétben. Szemük időnként fel-
felvillant, homorú vöröses golyók, közepük kékes szikra, eltűnő
és előtűnő zöld sávú ívek a sötétben. Úgy örült nekik, hogy csak
álldogált ott, arcán bárgyú mosoly. Azokra az évekre gondolt,
amikor beszívta dohos szagukat, a csöpögő barlangra, ahol lakott,
és most, hogy elmegy – mert afelől biztos volt, hogy elmegy –
barátságot érzett irántuk. Holnap ki kell találnia valamit, hogy
életben maradhassanak. Ma szavakon kezd gondolkozni, szavak
törtek fel belőle, mint valami forrásból, szólisták, önmaguktól
versbe rendeződök. „Halotti maszk”, „Fairfax fala”,
„Macskafalka”. Hallotta, érezte, vagy majdnem látta
a motívumokat, olyan hang alkotta motívumokat, amelyeket
még nem ismert, de az ő hangja volt. A versek nem élethű
leírások, nem varázsigék, nem tűnődések életről, halálról, bár
mindezekből volt bennük valami. Hozzátett még egyet:
„Macskabölcső”, mert úgy látta, mondania kell valamit, amit úgy
tud elmondani, ha a formák kialakulásáról ír, arról, hogyan
hozzák létre önmagukat. Holnap majd vesz egy új füzetet, és
leírja mindezt. Már ma este leír annyit, hogy ne felejtse el.
Volt rá ideje, hogy megérezze az azelőtt és azután furcsaságát:
egy órával ezelőtt még nem voltak versek, most pedig jönnek,
csak jönnek, mint a vízfolyás; igazi versek.
HUSZONHETEDIK FEJEZET

Úgy vagyunk néha, faljuk életünk

Sebes-mohón, több, egyre több
Kell, bár e több fölemészti kicsiny
Maradék időnk, békénk. Hajt a vég,
Akár az éhség. Tudni mindenáron,
Hová vezet a teljesség, a szál,
Mely laza vagy szilárd, míves szövet,
Vagy bő, ormótlan hurkolása csak
Durva kéznek. Kitapogatjuk lánc,
Vetülék összefonódását, kíváncsiság
E ragyogó láncát nem hagyjuk el,
Így hát béklyónk. Eképpen vonszol át
Időnkön – Majd és majd és azután –
A kisakkozott végkifejletig,
Igényeljük, jöjjön kés, nyíl, hurok,
Karikagyűrű, búcsúölelés,
Csatába hős, nyögés halálos ágyon,
Bár tudjuk, tudnunk kéne, egyre megy:
Finis, a végső megrendülés,
Aztán több sincs. Mit vágyunk igazán:
Gőgös, fondor, heves létütemünk
Szűntét, vagy tárt pofát, a bizonyosság
Mámorát, bár elveszünk az üdvben,
Ahogy nászi táncában hím darázs
A mennybe megy, de kurta ideje
A lég hátán lejár….
RA N DOLPH HEN RY ASH
A mortlake-i megbeszélést a vidámság és a konspiráció
valószínűtlen atmoszférája lengte körül. Beatrice Nest házában
találkoztak, ő hívta meg mindannyiukat. (Összeesküvők módjára
úgy vélték, Mortlake nem esik bele Mortimer Cropper
figyelmének sugarába.) Beatrice sós és vaníliás süteményt
sütött, salátát és csokoládéhabot készített, mint annak idején
tanítványainak. A sütemény és a csokis nyalánkság is nagyon
finomnak tűnt; Beatrice boldog volt. A legsürgetőbb dologra,
a Cropper jelentette fenyegetésre koncentrálva figyelmen kívül
hagyta a vendégei között lévő feszültséget, mindazt amiről nem
beszéltek, és azt is, amelyeket a ki nem mondottak helyett
mondtak.
Maud érkezett elsőként, komolyan, gondolataiba merülve.
Zöld selyemsálját ismét a feje köré tekerte, a gagát
hableánybrossal tűzte össze. Megállt az egyik sarokban, és
Randolph Henry Ash ezüstkeretes fotóját nézte. A kép Beatrice
kis íróasztalán állt, ahol a bevett szokás szerint apja vagy
szerelme képének kellett volna inkább lennie. Nem az idősödő,
ezüst hajú bölcs fotója volt ez, hanem egy korábbi; dús sötét
hajával majdnem úgy néz ki, mint valami kalóz. Maud
automatikusan szemiotikai elemzésbe fogott: vizsgálgatta
a tömör ezüstkeret arabeszkjeit, a kép kiválasztását, azt, hogy
a fényképezőgép előtt ülő alak a néző szemébe néz, és
a tizenkilencedik századi, a pillanatkép megjelenése előtti bámuló
tekintetet. Azt, hogy a költő fényképe állt ott, és nem
a költőfeleségé.
Maud után Val és Euan MacIntyre érkezett. Beatrice nem
igazán értette ezt a felállást. Időnként találkozott Vallel, aki
rosszkedvűen álldogált az Ash-művekben, a munkával
foglalatoskodó csoporttól távolabb. Észrevette, hogy Val most
más, kissé dacosan ragyog, de tudós lévén mindig csak egy
dologra koncentrált, így ezt nem is próbálta megmagyarázni.
Euan megdicsérte, hogy olyan lélekjelenléttel hallgatta ki, árulta
be Mortimer Cropper szándékait, és azt mondta, az egész ügy
szörnyen izgalmas. Beatrice az elején inkább ijedt volt, úgy
érezte, elnyomják, de mindez, valamint a sütemények és
a csokihab sikere még inkább megváltoztatták hangulatát.
Ezután megjött Roland. Maudhoz nem is szólt semmit, Vallel
kezdett hosszadalmas beszélgetésbe arról, hogyan lehetne ellátni
egy egész csapat gazdátlan macskát, és hogy telefonálni kellene
az Állatvédő Egyesületnek. Beatrice-nek nem tűnt fel a Roland
és Maud közötti csend, arról pedig természetesen nem tudott
semmit, hogy Roland senkinek nem említette Hongkongot,
Barcelonát és Amszterdamot.
Beatrice maga telefonált Blackaddernek, és egykedvűen
közölte vele, hogy felvette a kapcsolatot dr. Baileyvel és Roland
Michell-lel, és szeretnék megvitatni az Ash–LaMotte levelezést,
meg még valamit, amit Cropper professzor mondott, és ő
véletlenül meghallotta. Amikor Beatrice ajtót nyitott a társaság
ezen utolsó tagjának, a professzor kissé zavartan, ugyanakkor
magában jól mulatva bemutatta Leonora Sternt. Leonora ismét
ragyogó ruhákat viselt: lila, kapucnis gyapjúköpenyt, szegélye
fekete selyemrojttal szegélyezettet, alatta vörös, orosz
tunikaszerű blúzt és bő, fekete kínai nadrágot.
– Remélem, nem baj, hogy én is eljöttem. Megígérem, hogy
senkit nem fogok zaklatni, de tudományos szempontból engem is
érdekel az ügy.
Beatrice érezte, hogy kerek arcára nem sikerül igazán
barátságos mosolyt varázsolnia.
– Ó, kérem. Olyan csendben leszek, mint egy kisegér –
mondta erre Leonora. – Megesküszöm, hogy nem fogok
kéziratot lopni, sem nyíltan, sem titokban. Én csak szeretném
elolvasni azokat a fene érdekes iratokat.
– Azt hiszem, Stern professzor talán anyagi segítséget is tud
nyújtani nekünk – közölte Blackadder.
Beatrice kitárta az ajtót, felmentek a keskeny lépcsőn
az emeleten lévő kis nappali szobába. Beatrice természetesen
észrevette, milyen sokatmondó hallgatás övezte Blackadder
bólintását Roland felé, de azt már egyáltalán nem érzékelte, hogy
Leonora és Maud hosszú, drámai ölelkezéséből kimaradt
a vádaskodás vagy a magyarázkodás.

Körben ültek, karosszékekben vagy konyhai székeken, ölükben

tányér. A beszélgetést Euan MacIntyre nyitotta meg azzal, hogy
úgy érzi, meg kell magyaráznia jelenlétét. Maud jogi
tanácsadójaként van itt, aki az ő véleménye szerint egészen
biztosan a LaMotte levelek tulajdonjogának örököse, és az Ash-
levelek kéziratának a tulajdonjoga is majdnem biztosan az övé,
bár ezeknek a szerzői joga nem, mivel az Randolph Ash örököseit
illeti.
– A levelek a címzett tulajdonai – fizikai valójukban –, de
a szerzői jog a feladóé marad. Ezeknek a leveleknek az esetében
egyértelmű, hogy Christabel LaMotte visszakérte a leveleit, és
Randolph Ash szívesen visszaküldte őket. Roland és Maud, akik
az egész levelezést olvasták, egészen egyértelműen állítják ezt.
Jogi bizonyítékom van – Christabel LaMotte végrendelete,
aláírva, tanúk kézjegyével ellátva –, amely szerint minden
kéziratát Maia Thomasine Baileyre hagyja, aki Maud
üknagymamája volt. A valódi örökös igazából Maud édesapja, aki
még él, de ő már Maudnak ajándékozta azokat a kéziratokat,
amelyeket dédnagyanyja a végrendelet szerint megörökölt,
Maud pedig a lincolni Nőtudományi Gyűjteményben helyezte el
őket. Maud még nem közölte édesapjával ezt a felfedezést, és
úgy hiszi, valószínűleg nem keltették fel érdeklődését
a sajtóbeszámolók sem, amelyek szerint Cropper professzor nagy
pénzösszeget ajánlott Sir George-nak, aki úgy tudja, ő a levelek
tulajdonosa. Maud azonban úgy gondolja, szinte kizárt, hogy apja
el akarná majd adni a leveleket a Stant Alapítványnak, mivel ő
maga azt szeretné, hogy a dokumentumok Angliában
maradjanak.
Talán még azt hozzá kell tennem, ha bármelyikük a szerző
jogok miatt aggódna, hogy a szerzői jogokat a megjelenés
pillanatától védik, a szerző életében, majd utána ötven évig,
posztumusz kiadás esetében pedig a kiadás dátumától számított
ötven évig. Ez a levelezés eddig még nem jelent meg, így
a szerzői jog a levelek eredeti írói örököseinek a tulajdonában
marad. Amint már mondtam, a kéziratok a címzett tulajdonát
képezik, a szerzői jog azonban a levél írójának tulajdona. Azt még
nem tudjuk, hogy Lord Ash mit szeretne, de abból, amit dr. Nest
fog elmondani, úgy tűnik, Cropper rávette Hildebrand Asht,
ígérje meg, eladja neki a leveleket és a szerzői jogot is.
Blackadder azt mondta:
– Cropper szörnyen dühítő tud lenni, és gátlástalanul véghez is
viszi, amit akar, ugyanakkor szerkesztőként alapos,
lelkiismeretesen utánajár mindennek, és úgy gondolom, nagy
hiba lenne, ha ezek a levelek nem jelenhetnének meg kritikai
kiadásban. Feltételezem, ha a levelek itt maradnak az országban,
elméletileg lehetséges lenne megakadályozni, hogy hozzájuk
férjen, és elméletileg Hildebrand Ash is megakadályozhatja, hogy
bárki más kiadja őket, ha nem ad rá engedélyt, és ezzel
holtpontra jutnánk. És persze ott van maga Lord Ash. Talán
hozzájárulna egy gyors brit kiadáshoz, ami védené a szerzői
jogokat, és Cropper csak ezután férhetne hozzá az anyaghoz. Mr.
MacIntyre, gondolja, hogy Sir George Baileyvel hosszadalmas
jogi procedúrára kell számítani?
– Figyelembe véve, milyen összeférhetetlen természet, és
hogy a levelek pillanatnyilag de facto nála vannak, attól tartok,
igen.
– Lord Ash nagyon beteg.
– Én is úgy tudom.
– Megkérdezhetem, dr. Bailey, amennyiben kiderül, hogy
az egész levelezés az ön tulajdona… mi a szándéka
a kéziratokkal?
– Azt hiszem, még korai eldönteni, hol lenne a legjobb helyük,
és van bennem valami babonás félelem is: a levelek még nem
az enyémek, és lehet, hogy soha nem is lesznek. Ha az enyém
lenne a tulajdonjog… ha az enyém lesz…, azt szeretném, hogy
Angliában maradjanak. Természetesen szeretném, ha LaMotte
levelei a Nőtudományi Gyűjteménybe kerülnének, ami nem
nagyon biztonságos hely, de a többi kézirata, amit a családom
örökölt, már ott van. Másrészt azonban nem akarom… úgy
érzem, mivel olvastam a leveleket… hogy együtt kellene
maradniuk. Összetartoznak. Nem csak arról van szó, hogy
egymás után, megfelelő sorrendben kell őket olvasni ahhoz, hogy
értelmük legyen… ezek… ezek a levelek… elválaszthatatlanok.
Gyorsan Rolandra pillantott, aztán elkapta tekintetét, Ash
fényképére összpontosított, amely Roland és Val között volt.
– Ha eladná őket a British Librarynek, a pénzből más módon
támogathatná a Nőtudományi Gyűjteményt.
Leonora szólalt meg:
– A gyűjteménynek az volna az igazi támogatás, ha az egész
világról ide jönnének a tudósok kutatni.
Roland is közbeszólt:
– Én azt szeretném, ha Lady Bailey kaphatna egy elektromos
tolószéket.
Hirtelen mindenki felé fordult.
– Jó volt hozzánk. És nagyon beteg.
Maud a haja tövéig elpirult.
– Erre én magam is gondoltam – mondta kissé dühösen. – Ha
a levelek valóban az enyémek lesznek, ha a felét, vagy az egészet
eladom a British Librarynek, segíthetünk neki megvenni.
– Az öreg lord valószínűleg hozzád fogja vágni.
– Azt akarod, hogy adjam oda neki a kéziratokat?
– Nem. Csak találjuk meg a módját…
Blackadder figyelmesen követte a két első kutató kialakulóban
lévő veszekedését.
– Azt szeretném tudni – mondta –, egyáltalán hogyan akadtak
rá a levelezésre.
Mindenki Maudra nézett, ő viszont Rolandra.
Eljött az igazság pillanata. És eljött az a pillanat is, amikor meg
kell fosztania magát valamitől. Vagy talán jobb lenne az a szó,
hogy meg kell szabadulnia tőle, mint valami megszállottságtól,
birtoklásvágytól, mintha szerelmestől kéne válnia, aki egykor
betöltötte egész lényét, valósággal megszállta, mindene volt.
– Vicót olvastam. Ash Vico-példányát, a Michelet-féle
fordításban. A London Libraryben. És akkor kihullott belőle egy
csomó levél. Írószerszámlák, latin jegyzetek, levelek, meghívók.
Természetesen elmondtam Blackadder professzornak. Csak azt
nem mondtam el, hogy találtam… találtam két levelet,
pontosabban egy nőhöz írott levél piszkozatát. Az nem derült ki
belőle, ki volt az a nő, de azután írta, hogy elment Crabb
Robinson villásreggelijére… így hát utánajártam, és
rábukkantam Christabel LaMotte-ra. Ezért kerestem meg
Maudot, őt ajánlották nekem; ó, igen, Fergus Wolff ajánlotta.
Nem tudtam semmit a családi kötelékeiről…, és ő mutatta meg
Blanche Glover naplóját… és akkor elkezdtünk gondolkozni, nem
lehet-e valami nyom Seal Courtban. Elmentünk, és csak távolról
akartuk megnézni a kastélyt, de találkoztunk Lady Baileyvel.
Megmutatta nekünk Christabel tornyát, és Maudnak eszébe
jutott egy vers, amelyben babákról ír, akik megőrzik a titkot, és
megnézte a babák ágyát – ott voltak a szobájában –, és ott volt,
ott voltak a levelek, a matrac alatt egy kis üregben…
– Lady Bailey megszerette Rolandot, mert megmentette
az életét, ezt elfelejtette mondani, és azt mondta, hogy Roland
eljöhet még egyszer, és megnézheti a leveleket, és véleményt
mondhat róluk – vetette közbe Maud. – Így hát karácsonykor
elmentünk…
– És mi olvastuk el őket elsőként, és jegyzeteket
készítettünk…
– És Roland rájött, hogy LaMotte elkísérhette Asht Yorkshire-
be 1859-ben, a zoológiai expedícióra…
– Tehát felmentünk Yorkshire-be, és… találtunk számtalan
szövegszintű bizonyítékot, hogy valószínűleg mind a ketten ott
voltak… A Melusinában a yorkshire-i táj leírása, és helyi
kifejezések, ugyanaz a sor megjelenik mindkét költőnél… mi úgy
hisszük, egészen biztosan Christabel is ott volt.
– Aztán rájöttünk, hogy LaMotte Bretagne-ban volt abban
a Blanche Glover öngyilkossága előtti évben, amelyről semmit
nem tudunk…
– Á, igen, tényleg? – szólalt meg Leonora.
Maud azt mondta:
– Nagy hibát követtem el, Leonora. Felhasználtam azt
a levelet, amelyet Ariane le Minier neked írt, és elmentem,
anélkül hogy neked szóltam volna… mert a titok nem az én
titkom volt, hanem Ashé is… és Rolandé is… legalábbis akkor úgy
éreztem. Szóval dr. Le Minier adott nekünk egy másolatot
Sabine de Kercoz naplójából, és világossá vált számunkra, hogy
Christabelnek gyermeke született… akit nem lehet lenyomozni…
– És akkor megjöttek maguk, meg Cropper professzor, és
hazautaztunk – mondta Roland kurtán.
– Majd megjelent Euan, mintha varázslat rendelte volna elő,
a végrendelettel…
– Ismerem Sir George ügyvédjét, közös lovunk van – mondta
Euan Beatrice nagy megrökönyödésére.
– Világosnak tűnik – szólalt meg Blackadder –, hogy a Ki
múmiát szeret LaMotte-nak Hella Leesszel való kapcsolatát
támadja, és hogy LaMotte jelen volt azon a szeánszon, amelyet
Ash oly hírhedt módon félbeszakított, és ebből én azt
feltételezem, hogy Ash azt hitte, LaMotte a halott gyermekével
próbál beszélni a szeánszon, ami, ha ez az ő gyermeke volt,
nyilván rettenetesen feldühítette.
– Én pedig azt tudom – mondta Leonora –, mert van egy
barátnőm és feminista harcostársam, aki a Stant Gyűjtemény
irodáiban dolgozik, hogy Cropper olyan faxokat vagy leveleket
kapott, melyekben LaMotte a bűntudatáról ír Priscilla Penn
Croppernek, aki történetesen a professzor dédnagyanyja; nagy
spiritiszta, szocialista, feminista és hipnotizőr volt.
– Így hát elérkeztünk két, nem is, három végső kérdéshez.
Egy: mi lett a gyermekkel: életben maradt vagy meghalt? Kettő:
mit keres Cropper? És miből indul ki? És három: mi lett
az eredeti levelekkel?

Mindenki ismét Rolandra nézett. Ő elővette a tárcáját, és kihúzta

belőle a leveleket.

– Elhoztam őket. Soha nem akartam… megtartani őket végleg.

Nem tudom, mi szállt meg, amikor ezt csináltam, de olyan
könnyűnek tűnt, és úgy éreztem, az enyémek, én találtam meg
őket, hiszen azóta, hogy ő betette őket a Vicóba, könyvjelzőnek,
vagy ki tudja, senki nem nyúlt hozzájuk. Vissza kell adnom őket.
Kinek adjam vissza?
Euan azt mondta:
– Ha a könyv ajándékként vagy hagyatékként került a London
Librarybe, akkor valószínűleg az övék. A szerzői jog pedig Lord
Asht illeti.
Most megszólalt Blackadder:
– Ha ideadja nekem, én garantálom, hogy visszakerülnek
a könyvtárba, és senki nem kérdez semmit magától.
Roland feláll, átsétált a szobán, és átnyújtotta a leveleket
Blackaddernek, akin látszott, hogy nem tud ellenállni
a kísértésnek, hogy ott rögtön elolvassa őket. Szeretettel,
vágyakozva fordította meg a lapokat, élvezte az ismerős kézírást.
– Nagyon ötletesen megoldotta – mondta szárazon Rolandnak.
– Az egyik dolog elvezetett a másikhoz.
– Valóban?
– Minden jó, ha jó a vége – mondta Euan. – Ez olyan, mint egy
Shakespeare-komédia vége – ki az a fickó, aki az Ahogy tetszik
végén lecsúszik egy hintán?
– Hymen – felelte Blackadder kis mosollyal a szája szélén.
– Vagy mint a bűnös leleplezése egy krimi végén. Én mindig is
szerettem volna Albert Campion lenni. De a gazfickót még mindig
nem kaptuk el. Én azt javaslom, hogy dr. Nest mondja el, mit
hallott.
– Hát – kezdte Beatrice – azért jöttek, hogy megnézzék Ellen
naplójának a végét, azaz nem a végét, hanem azt a részt, ahol
leírja Ash halálát, és említi azt a dobozt, amelyik iránt Cropper
professzor mindig is annyira érdeklődött, tudják, amikor Ellent
eltemették, még látták, hogy épségben van. És én kimentem
a mosdóba. Ez egy olyan napon történt, amikor senki más nem
volt bent a maguk irodáiban, Blackadder professzor, egyáltalán
nem volt senki, és hát amint tudják, a mosdó egészen messze
van, a folyosó legvégén, szóval amikor visszajöttem, még nem
számítottak rám, és hallottam, hogy Cropper professzor azt
mondja – nem szó szerint, de elég jó a memóriám, és nagyon
megdöbbentett –, szóval azt mondja: „Teljesen titokban
tarthatjuk több éven át, a mi kettőnk titka lehetne, és aztán,
amikor maga örököl, egyszer csak előkerül, ráakadunk valahol…
vagy maga ráakad valahol, és én majd megveszem magától,
teljesen hivatalosan.” És erre Hildebrand Ash azt mondta:
„Morálisan az enyém, igaz, akármit mondjon is a lelkész.” És
Cropper azt felelte: „Igen, csakhogy ez a lelkész nagyon
akadékoskodó alak, és Angliában mindenféle hülye törvények
vannak a temetkezési helyek megbolygatásával kapcsolatban,
meg hogy engedély kell a püspöktől, és szerintem ezt nem
kockáztathatjuk meg.” És Hildebrand Ash megint azt mondta:
„Az én tulajdonom.” Mire Cropper professzor azt mondta, hogy
Hildebrandé és egyben az egész világé is, és hogy ő maga nagyon
„diszkréten fogja őrizni”. Ekkor Hildebrand azt mondta, olyan
lesz, mint egy mindenszentek napi kaland, de Cropper professzor
letorkolta, hogy nagyon komoly szakmai vállalkozásról van szó,
és hamarosan, amint visszatér Új-Mexikóba… Na és ekkor úgy
gondoltam, hogy köhögnöm kellene, vagy valami, mert ha
véletlenül észreveszik, hogy ott állok az árnyékban… Úgyhogy
hátrébb mentem egy kicsit, és sokkal hangosabban közeledtem,
hogy úgy mondjam.
– Én elhiszem róla, hogy képes sírrablásra is – mondta
Blackadder összeszorított ajakkal.
– Én pedig tudom, hogy képes – mondta Leonora Stern. –
Az Államokban mindenféle pletykák keringenek. Több kisebb,
helyi gyűjtemény üvegszekrényeiből is tűntek el dolgok.
Különösen érdekes emléktárgyak, mint például Edgar Allan Poe
elzálogosított nyakkendőtűje, egy levél Melville-től Hawthorne-
nak, ilyesmi. Egy barátomnak már majdnem sikerült meggyőznie
Margaret Fuller egy barátnőjének a leszármazottját, hogy adjon
el neki egy levelet, amelyben arról ír, hogy angol írókkal
találkozott Firenzében, még utolsó, végezetes utazása előtt –
telis-tele volt az a levél feminista szempontból nagyon érdekes
dolgokkal –, és ekkor megjelent Cropper, és felajánlott egy
biankó csekket, de elutasították. Másnap pedig, amikor elmentek
megnézni a kéziratot, már nem volt ott. Ellopták. Azóta sem
találták meg. De mi azt gondoljuk, hogy ő is olyan, mint azok
a legendás milliomosok, akik megfizetik a tolvajokat, hogy
89
szerezzék meg nekik a Mona Lisát vagy a Krumplievőket…
– Talán úgy érzi, hogy valójában jogosan az övéi – mondta
Roland –, mert ő szereti őket a legjobban.
– Finoman fogalmazott – mondta Blackadder az eredeti Ash-
leveleket forgatva a kezében. – Vagyis képzeljünk el egy titkos,
hozzáférhetetlen belső szobát, amely tele van ereklyékkel, ahová
éjszakánként bejár, nézegeti és szagolgatja őket, és soha senki
nem láthatja?
– A szóbeszéd szerint így van – mondta Leonora. – Tudják,
hogy van ez a pletykákkal. Csak terjednek és növekszenek… De
én azt hiszem, ennek van valami alapja. A Fuller-féle történet
biztosan igaz.
– Na de hogyan állítsuk meg? – kérdezte Blackadder. –
Mondjuk el a rendőrségnek? Tegyünk panaszt a Robert Dale
Owen Egyetemnél? Vagy álljunk oda elé? Az utolsó kettőt egy
legyintéssel elintézné, az első pedig nevetséges – a rendőrségnek
nincs arra embere, hogy az elkövetkező pár hónapra őrt
állítsanak a sír mellé. Ha most elriasztjuk, nagy kegyesen eláll
a dologtól, aztán majd később megpróbálja. Azt nem tudjuk
elérni, hogy kitiltsák az országból.
Euan azt mondta:
– Felhívtam a szállodáját, és Hildebrand vidéki otthonát, és
megtudtam pár dolgot. Úgy tettem, mintha az ügyvédjük lennék,
és valami sürgős információról kellene tájékoztatnom őket, és így
megtudtam, hol vannak. Az Északi Dombvidéken vannak, az Old
Rowan Tree fogadóban, közel, de nem túl közel Hodershallhez.
Mind a ketten. Ez elég sokatmondó.
– Szólnunk kellene Draxnek, a lelkésznek – mondta
Blackadder. – Ámbár nem sok hasznát vennénk, utál minden
Ash-kutatót, és azokat is, akik a költő sírjához zarándokolnak.
– Én úgy gondolom – mondta Euan –, és ez lehet, hogy
melodramatikusnak tűnik, olyan, mint Mr. Campion, de én
komolyan úgy vélem, hogy közben kellene elkapnunk, és tőle
venni el, akármi is az.
A szobában vidám mormolás hangzott fel. Beatrice azonban azt
mondta:
– Elkaphatjuk még azelőtt, hogy megszentségtelenítené a sírt.
– Elméletben, elméletben – felelte Euan. – Gyakorlatban
azonban talán jobb lenne, ha mi őriznénk meg, ami ott van, ha
ugyan van ott valami.
– Szerinted azt gondolja – kérdezte Val –, hogy a történet
vége kiderül abból a dobozból? Mert ennek nincs semmi logikus
oka. Miért derülne ki? Bármi lehet abban a dobozban, sőt az is
lehet, hogy nincs benne semmi.
– Ezt tudjuk. Ő is tudja. De ezek a levelek bizonyos fokig
mindannyiunkból bolondot csináltak, azt tanúsítják, hogy
a meglévő bizonyítékaink alapján nem igazán sikerült pontosan
rekonstruálnunk az életrajzokat. Ash egyetlen 1859 után írott
verse sem lehet mentes ennek a kapcsolatnak a hatásától.
Mindent újra kell értékelnünk, a spiritisztákkal szembeni
ellenséges viselkedése jó példa erre.
– LaMotte-ot pedig mindig is leszbikus-feminista költőnek
tartották – mondta Leonora. – És ez igaz is, csakhogy úgy tűnik,
nem kizárólagosan az.
– A Melusina pedig – vette át a szót Maud – nagyon más
színben tűnik fel, ha a tájképeit yorkshire-i tájként nézzük.
Újraolvastam. A kőresfa, a hamu, hamueső szó egyetlen
előfordulását sem tekinthetjük véletlennek.
– Hogyan tudjuk meghiúsítani a sírrablást? Ha jól értem,
ennek a találkozónak ez a fő célja.
– Talán megpróbálhatnám bevonni Lord Asht – jegyezte meg
Blackadder tétován.
– Nekem jobb ötletem van. Szerintem állítsunk rájuk valakit,
és tartsuk őket megfigyelés alatt.
– Hogyan?
– Szerintem, ha dr. Nestnek igaza van, hamarosan ki fogják
ásni. És szerintem ha ketten közülünk megszállunk abban
a fogadóban – ketten, akiket egyáltalán nem ismer, riaszthatjuk
a többieket, vagy ha szükséges, megakadályozhatjuk őket mi
magunk is, követjük őket a templomkertbe, megállítjuk
a kocsiját valami hivatalosnak látszó papírral – rögtönöznünk kell
majd. Val és én oda tudnánk menni. Van egy pár nap
szabadságom. És ha jól tudom, önnek, Blackadder professzor,
van egy olyan papírja, amelynek alapján nem lehet kivinni
az országból Ash papírjait, amíg az Örökségvédelmi Tanács el
nem dönti, mit tegyen…
– Bárcsak megakadályozhatnánk, hogy megzavarják örök
nyugalmát! – mondta Beatrice.
– Én azért kíváncsi vagyok – mondta Blackadder –, mi van,
vagy mi volt abban a dobozban.
– És az is érdekes kérdés, kinek szánta Ellen – jegyezte meg
Maud.
– Irányítja az embert, és aztán összezavarja – mondta
Beatrice. – Azt akarja, hogy tudjuk, de mégse tudjuk. Arra
nagyon odafigyelt, hogy leírja, van ott egy doboz. Azután pedig
eltemette.
Val és Euan távozott elsőként, kéz a kézben. Roland Maudra
nézett, aki azonnal élénken beszélgetni kezdett Leonorával, és
többször is, szemlátomást megbocsátóan összeölelkeztek. Így hát
a fiú azt vette észre, hogy Blackadderrel együtt távozik. Egymás
mellett bandukoltak a járdán.
– Nem lett volna szabad ezt csinálnom. Elnézést kérek.
– Azt hiszem, ezt meg lehet érteni.
– Úgy éreztem, mintha megszállt volna valami. Muszáj volt
megtudnom.
– Hallott már azokról az állásokról, amelyeket felkínáltak
magának?
– Nem tudom, mit tegyek.
– Van még vagy egy hete, hogy eldöntse. Beszéltem velük,
minddel. Agyondicsértem.
– Ez kedves volt Öntől.
– Jókat írt. Az a Sorról sorra tanulmány nagyon jó volt.
Rendes munka. Kaptam pénzt egy teljes munkaidős kutatói
állásra. Ashre. Ha érdekli. Úgy is lehetne mondani, hogy ez
a tévés szereplésem hozadéka. Egy skót alapítványtól kaptuk,
melyet egy ügyvéd vezet; történetesen imádja Asht.
– Még nem tudom eldönteni, mit tegyek. Még abban sem
vagyok biztos, hogy a tudományos életben akarom folytatni.
– Hát amint mondtam, van egy hete. Ugorjon be, ha van
kedve megbeszélni a lehetőségeket.
– Köszönöm. Gondolkozom egy kicsit, és azután természetesen
bemegyek.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A Rowan Tree fogadó úgy egymérföldnyire van Hodershalltől,

az Északi Dombvidék egy védett zugában. Kova- és palakőből
építették a tizennyolcadik században; hosszú, alacsony épület,
teteje mohos pala. Utcafrontja a kanyargó, de modernizált és
kiszélesített útra néz, mely nagyrész kopár dombvidéken
kanyarog. Az út túlsó oldalán egy mérföld hosszú, fűvel benőtt
ösvény vezet a tizenkettedik században épült hodershalli
plébániatemplomhoz; kőből készült, zömök épület, szintén
palatetős, tornya szerény, tetején szélkakas helyett repülő
sárkány mutatja a szél irányát. Ez a két épület elkülönülten áll
a dombok túloldalán fekvő falutól. A Rowan Tree tizenkét szobás,
ebből öt a főútra néz, hét pedig a modern szárnyban van, amit
később építettek, ugyanabból a helyi kőből, az eredeti épület
mögött. A kertben asztalok és fából készült hinták várják a nyári
látogatókat. A hely szerepel minden éttermi kalauzban.
Október 15-én nem sok vendég tartózkodott a fogadóban.
Az évszakhoz képest meleg volt az idő, a fák még nem hullatták
el a leveleiket, de sok eső esett. Öt szobát adtak ki, ebből
az egyikben Mortimer Cropper, a másikban Hildebrand Ash
lakott. Cropper aludt a legjobb szobában, a szép, tömörfa bejárati
ajtó fölött; ablakából a templomhoz vezető ösvényre nyílt kilátás.
Hildebrand Ash a mellette lévő szobát kapta. Már egy hete ott
voltak. Hosszú sétákat tettek a dombvidéken, mindenféle
időben, magas szárú csizmában, vízhatlan dzsekiben,
esőkabátban. A sötét, faburkolatú bárban, ahol aranyszínnel
csillogott a réz és a diszkrét lámpákat sötétzöld lámpaernyők
takarták, esténként Mortimer Cropper néhányszor szándékosan
elejtett egy-egy megjegyzést, hogy házat akar venni
a környéken, ahol letelepedhetne, és az év egy részében ott
írhatna. Felkeresett néhány ingatlanügynököt, és megnézett jó
pár házat. Sokat tudott az erdészetről, érdeklődött
a biogazdálkodás iránt is.
Tizennegyedikén Ashsel ellátogatott Leatherheadbe,
a Densher és Winterbourne közvetítőirodába mentek. A városból
kifelé jövet megálltak egy kertészeti áruházban; vásároltak
néhány erős ásót meg egy csákányt. Készpénzzel fizettek, az árut
a Mercedes csomagtartójába tették. Tizennegyedikén délután
elsétáltak a templomhoz, amely szokás szerint zárva volt,
a vandálok miatt, és a sírköveket nézegetve körüljárták
a templomkertet. A kis sírkert bejáratánál, a rozsdásodó
vaskerítésen tábla jelezte, hogy a St. Thomas egyházközsége,
másik két faluval együtt Percy Drax tiszteletes fennhatósága alá
tartozik. Úrvacsora és reggeli ájtatosság minden hónap első
vasárnapján van a templomban, vecsernye pedig az utolsón.
– Nem ismerem ezt a Drax tiszteletest – mondta Hildebrand
Ash.
– Nagyon kellemetlen alak – felelte Mortimer Cropper. –
A Schenectady Költészeti Társaság ennek a templomnak
ajándékozott egy tintatartót, amelyet Ash amerikai útján
használt, és néhány könyvet, amelyeket amerikai csodálóinak
dedikált. Bele van ragasztva a fényképe ezekbe a kötetekbe.
Adtak egy üveges szekrénykét is, hogy ki tudja állítani
a kincseket. Mr. Drax azonban mindezt a templom egyik
legeldugottabb sarkában helyezte el, és letakarta egy vastag
posztótakaróval; külsőre egyáltalán nem látszik, hogy mi van
alatta, így az alkalmi látogató észre sem veszi…
– Az alkalmi látogató különben sem tud bemenni.
– Pontosan. És ez a Drax nagyon ellenségesen viselkedik, ha
kutatók vagy Ash rajongói el akarják kérni a kulcsot, hogy
leróják tiszteletüket. Azt mondja – a leveleiben is azt írta nekem
–, hogy a templom Isten háza, nem pedig Randolph Henry Ash
mauzóleuma. Én nem látok itt ellentmondást.
 – Visszavásárolhatná a dolgokat.
– Igen. Jelentős adományokat ajánlottam neki már azért is, ha
csak kölcsönadja a tárgyakat. A könyvek már megvannak
a Stant Gyűjteményben, de az a tintatartó egyedi példány.
Minden alkalommal azt válaszolja, az ajándék feltételei között
az szerepelt, hogy nem lehet továbbadni a tárgyakat. És nem
érdekli a feltételek megváltoztatása. Kifejezetten goromba.
– Elvihetnénk azokat is – mondta Hildebrand –, ha már itt
vagyunk.
Felnevetett, de Mortimer Cropper összevonta a szemöldökét.
– Én nem vagyok közönséges tolvaj – mondta szigorúan. –
Csak az a doboz… amelynek a tartalmáról csak találgatni tudunk,
a gondolat, hogy ott pusztul a földben, egészen addig, amíg
megszerezzük a jogot, hogy exhumáljuk… az a gondolat, hogy
talán sosem tudjuk meg…
– Az értéke…
– Az értéke részben attól függ, én milyen árat szabok meg
érte.
– De magas lesz – mondta Hildebrand félig kérdezve.
– Magas lesz, még akkor is, ha nincs benne semmi – mondta
Cropper. – A lelki nyugalmam kedvéért. De lesz benne valami.
Tudom.
Egyszer-kétszer körbesétálták a templomkertet. Minden
csendes volt, nagyon angol és olyan nyirkos, hogy csöpög. A sírok
nagy része tizenkilencedik századi, de volt néhány korábbi és
néhány későbbi is. Randolph és Ellen sírja a kert végében volt,
füves dombnál, közvetlenül a kerítés mellett. A dombon nagyon
öreg cédrusfa, és még öregebb tiszafa nőtt; a templom felé
haladók elől eltakarták ezt a csendes sarkot. Azon túl mező,
egészen rövidre vágott füvű, közepén kis patak, távolabb pár
bamba birka legelt. Valaki már ásott itt: a kerítés mellett zöld
gyeptéglák sorakoztak szép rendben. Hildebrand megszámolta
őket: tizenhárom.
– Egy a fejénél, és hosszában kettős sorban a… Ezt meg tudom
csinálni. Tudok gyeptéglát vágni, otthon is én gondozom
a gyepet. Azon töri a fejét, hogyan lehetne úgy csinálni, hogy ne
lehessen látni, mi történt?
Cropper elgondolkozott.
– Megpróbálhatjuk. Szépen visszatesszük, és szórunk rá avart
meg ilyeneket, és reméljük, hogy mire bárki észrevenné, vagy
gyanút fogna, már rég visszanő a fű. Meg lehet próbálni.
– Mi lenne, ha elterelnénk a figyelmet magunkról?
Hagyhatnánk pár hamis nyomot, hogy úgy nézzen ki, mintha
sátánisták lettek volna, akik fekete misét tartottak, vagy ilyesmi.
Hildebrand megint felhorkant, majd hosszan, magas hangon
vihogott. Cropper ránézett kövér, rózsaszín arcára, elöntötte
az undor. Sokkal több időt kell eltöltenie ennek a közönséges
alaknak a társaságában, mint amennyit szeretne.
– Leginkább abban reménykedjünk, hogy senki nem veszi
észre. Ha nem sikerül, akkor baj van: ha észreveszik, hogy a sír
meg van bolygatva, akkor nagyon valószínű, hogy a mi
jelenlétünk is feltűnik valakiknek. És következtetnek. Akkor
majd kiötlünk valami jó sztorit. Ha megtaláljuk a dobozt, és
elvisszük, senki nem tudja bebizonyítani, hogy valóban létezett,
még akkor sem, ha újra kiássák és átvizsgálják a sírt. De nem
fogják. Drax nem engedi. De a legjobb, ismétlem, az a legjobb, ha
észrevétlenül meg tudjuk csinálni.
A templomkertből kifelé menet két másik látogató mellett
haladtak el: egy férfi és egy nő jött szembe velük,
mindkettejükön zöld, vattabéléses kabát és gumicsizma az átható
eső ellen; angolosan beleolvadtak a háttérbe. Két magas, kissé
megdőlt sírkövet nézegettek, a kőbe faragott nevető kerubokat
vagy angyalkákat: a kis teremtmények koponyákon nyugtatták
lábukat.
– ’Napot – mondta Hildebrand vidékies angol hangján, a férfi
és a nő ugyanígy köszönt vissza. Nem néztek egymás szemébe;
az egész nagyon angolos volt.
Tizenötödikén Cropper és Hildebrand együtt vacsorázott
az étteremben, amelyben a bárhoz hasonlóan faborítású falak
voltak. A kőből rakott kandallóban kellemes tűz égett. Cropper
és Hildebrand a tűz egyik oldalán ült, a másikon pedig egy fiatal
pár, akik teljesen elmerültek egymásban, és az asztalon átnyúlva
egymás kezét fogták. A faborításon függő tizennyolcadik századi,
repedezett, gyertyafénytől és megvastagodott lakktól elsötétült
olajfestményekről helybéli lelkészek és földesurak néztek le
rájuk nagy komoran. Gyertyafény mellett fogyasztották
vacsorájukat: lazacszuflét homármártással, fácánt, Stilton sajtot,
90
és cassis maison fagylaltot. Cropper bánatosan élvezte
az ízeket. Egy jó ideig nem jöhet majd vissza ide, pedig nagyon jól
érezte magát a világnak ezen a részén. Tetszett neki a Rowan
Tree fogadó: a földszinten kőből, az emeleti szőnyegek alatt
recsegő fából való romantikusan egyenetlen padlója; az alacsony,
keskeny folyosók, ahol le kellett hajtania a fejét. A vízcsap
dübörgött és köhécselt, amit ő ugyanolyan szeretettel hallgatott,
mint az új-mexikói áramvonalas, aranyozott csapokkal felszerelt
fürdőszobájának ezüstös vízfolyamát. Mindkettő jó a maga
nemében: a barátságosan szűkös, füstös Anglia, és Új-Mexikóban
az égető nap, az üveg és a levegős acél, a tágasság érzete. Forrt
a vére, úrrá lett rajta az izgalom, mint mindig, amikor valóban
nagy dologra készült, amikor minden gondolata a tárgy mint
planéta körül keringett, amikor lélekben nem volt sem itt, sem
ott. Most még fokozottabban érezte ezt. Vacsora előtt
a szobájában tornagyakorlatokat végzett, bemelegített,
megnyújtotta izmait, hajladozott, árnyékbokszolt, míg teste
ruganyos lett. Szeretett tornázni. Még mindig jól nézett ki.
Különleges tréningruhájában megállt a nagy forgatható állótükör
előtt; hosszú, fekete nadrág, pamut felsőrész. Kalóz őseire
emlékeztetett, vagy egy róluk készült filmre, ezüstös haja
romantikusan, kócosan a homlokába lógott.
Hildebrand azt mondta:
– És holnap jövünk, Egyesült Államok! Tudja, hogy még sosem
voltam ott? Csak a tévében láttam. Majd megtanít, hogyan kell
előadást tartani.
Cropper arra gondolt, talán meg tudná csinálni egyedül is,
talán jobb lenne úgy. De akkor egyértelműen lopás lenne,
egyértelműen erőszakos behatolás, így azonban csak
felgyorsítanak egy természetes folyamatot, azt veszi meg
Hildebrandtól, ami úgyis az övé lenne, csak kicsit később. Ha
igaz, amit Lord Ash egészségi állapotáról beszélnek, nem is olyan
sokára.
– Hol állította le a Mercit? – kérdezte Hildebrand.
– Meséljen a… – mondta Cropper, és valami társalgási témát
keresett. – Meséljen a kertjéről, a pázsitról!
– Honnan tudja, hogy van pázsit a kertemben?
– Maga mondta. De az most mindegy. Milyen kertje van?
Hildebrand hosszadalmas leírásba fogott. Cropper
körülpillantott az ebédlőben. A nászutas pár összebújt az asztal
mellett. A jóképű fiatalember, aki, amint Cropper felismerte,
sötétkék Christian Dior gyapjúzakót viselt, szájához emelte
kettejük összekulcsolt kezét, és megcsókolta a lány csuklójának
fonákját. A lány elefántcsontszínű selyemblúzban és lila
szoknyában volt, nyakláncán ametiszt a medál. Megsimogatta
a fiú haját, szemlátomást azzal a megszállottsággal, amely
az emberi élet egy-egy rövid időszakára teljesen kizárja, hogy
másokat is észrevegyenek.
– Mennyire későn megyünk? – kérdezte Hildebrand.
– Erről itt nem beszélünk – felelte Cropper. – Meséljen inkább
a…
– Mondta nekik, hogy kijelentkezünk?
– A holnap estét még kifizettem.
– Szép éjszakánk lesz. Csendes, nyugodt. Világol a hold.
Amikor felmentek a szobájukba, az előtérben elhaladtak
a fiatal pár mellett, akik éppen a telefonfülkéből léptek ki.
Mortimer Cropper bólintott. Hildebrand azt mondta:
– Jó éjszakát.
 – Jó éjszakát – felelték a fiatalok egyszerre.
– Korán lefekszünk – mondta Hildebrand. – Kimerített a sok
séta.
A lány elmosolyodott, és belekarolt párjába.
– Mi is megyünk és lefekszünk. Jó éjt. Aludjanak jól.

Cropper egyig várt. Minden csendes volt. A kandallóban még

füstölt a tűz. A levegő nehéz, mozdulatlan. A Mercedest a parkoló
bejáratánál tette le. A fogadóból való ki- és bejutással nem volt
probléma, mivel minden szobakulcshoz adtak egy
wertheimkulcsot is a bejárati ajtóhoz. A nagy kocsi halkan
dorombolva indult el; átvágtak az úton, ráfordultak
a templomhoz vezető ösvényre. Cropper egy fa alatt állt meg
a templomkert kapujában; a csomagtartóból viharlámpát vett
elő és újonnan vásárolt szerszámait. Kicsit szemerkélt az eső,
a talaj vizes volt, csúszott a lábuk alatt. Cropper és Hildebrand
a sötétben elindult az Ash házaspár sírja felé.
– Nézze! – mondta Hildebrand, és megállt egy holdfényes
folton a templom és a tiszafával és cédrussal benőtt domb között.
A templom tornya körül hatalmas bagoly körözött, ráérősen,
erőteljes szárnycsapásokkal, és teljesen hangtalanul,
céltudatosan.
– Kísérteties – mondta Hildebrand Ash.
– Szép madár – mondta Mortimer Cropper, aki saját izgalmát,
az izmaiban és fejében rejlő erő és bizonyosság érzetét látta
ezekben a kimért mozdulatokban, abban a könnyed lebegésben.
A bagoly fölött a sárkány is megmozdult kicsit, hol erre, hol arra
fordult, csikorogva engedelmeskedett a levegő szeszélyeinek.
Gyorsan kellett haladniuk. Sok volt ez a munka két embernek,
ha még hajnal előtt végezni akartak. Kivágták, és félrerakták
a gyeptéglákat.
– Van valami elképzelése arról, hol lehet? – kérdezte
Hildebrand zihálva.
Cropper rájött, hogy bár nagyon is pontos elképzelése van,
hogy a doboz valahol az embernagyságúnál nagyobb földdarab
közepe táján lehet, ezt a képet csak az ő élénk képzelete
teremtette; már oly sokszor lejátszotta lelki szemei előtt a doboz
kiemelését, hogy kitalálta a helyét. Elvégre mégiscsak
spiritiszták leszármazottja, és ősei a shaker szekta tagjai voltak!
Úgy döntött, megmarad megérzéseinél.
– A fejnél kezdjük – mondta –, lemegyünk a megfelelő
mélységig, aztán apránként haladunk a lábrész felé.

Ástak. Egyre növekvő halmot raktak a kidobált földből,

amelyben volt agyag, kovakő, gyökerek levágott darabjai, kis
vakond- és madárcsontok, kövek, kavicsok. Hildebrand fel-
felnyögött munka közben, kopasz feje csillogott a holdfényben.
Cropper élvezettel forgatta az ásót. Úgy érezte, túl van azon, mit
szabad és mit nem, és minden nagyon is rendben van. Ő nem egy
őszülő, vén tudós, aki csak ül a fenekén a lámpa mellett. Ő nem
csak kutat, hanem cselekszik, aktívan keres és találni is fog; ez
van megírva neki. Magasra emelte éles ásóját, szörnyű nagy
jókedvvel csapott a földbe újra meg újra, metszett el gyökereket,
hatolt a puha és ellenállóbb rétegekbe. Levette a kabátját.
Jólesett érezni hátán az esőt, a lapockái közt és mellén
lecsordogáló verejtéket. Csak ásott, ásott, ásott.
– Lassan a testtel! – mondta Hildebrand.
– Gyerünk, gyerünk – sziszegte vissza Cropper, és puszta
kézzel rángatni kezdett egy hosszú nyúlványt a tiszafa elágazó
gyökérzetéből, majd elővette erős kését, hogy elvágja.
– Itt van. Tudom, hogy itt van.
– Csak nyugodtan. Nem akarjuk megsérteni a… a… ha nem
muszáj.
– Nem. Nem is fogjuk. Csak csinálja!
A szél erősödött: a templomkertben egy-két fa recsegni,
nyöszörögni kezdett. Egy hirtelen fuvallat felemelte Cropper
levett kabátját a kőről, amelyre terítette, és ledobta a földre.
Cropper arra gondolt, mert eddig ezt nem fogalmazta meg
magában ilyen konkrétan, hogy a gödör alján, amelyet most ás,
ott fekszik Randolph Ash és felesége, Ellen, vagyis az, ami
maradt belőlük. A viharlámpa csak egy-egy keskeny csíkot
világított meg ásóikból és a nyers, hideg szagú földből. Cropper
beleszimatolt a levegőbe. Valami mintha mozgott, hullámzott
volna benne, mintha készen állna, hogy nekicsapódjon. Egy
pillanatra, nagyon tisztán, jelenlétet érzett, nem valakiét, hanem
valami mozgó dologét, és egy pillanatig dermedten támaszkodott
az ásójára. Ebben a pillanatban hatalmas vihar tört a sussexi
vidékre. Hosszú szélnyelv süvített el mellettük, nyomása fellökte
Hildebrandot, aki rémülten leült a földkupacra. Cropper folytatta
az ásást. Tompa sírás, fütyülés kezdődött, majd nyöszörgő,
csikorgó, sóhajtozó kórus zendített rá, a tiltakozó fák. A templom
tetejéről lerepült egy pala. Cropper szóra nyitotta száját, de nem
szólt. A szél úgy száguldozott a templomkertben, mint valami
másik dimenzióból származó, csapdába esett, rikoltozó lény.
A tiszafa és a cédrus ágai kétségbeesetten csapkodtak.
Cropper csak ásott tovább, rendületlenül.
– Megcsinálom – zihálta. – Akkor is megcsinálom.
Rászólt Hildebrandra, hogy folytassa, de Hildebrand nem
hallotta, és nem nézett felé: sír mellett ült a sárban, és
kabátjának gallérjába kapaszkodva küzdött a széllel, amely le
akarta tépni róla.
Cropper ásott. Hildebrand elkezdte lassan, négykézláb
megkerülni a kiásott gödör peremét. A tiszafa és a cédrus
gyökerei kezdtek oldalirányba mozdulni, és panaszos, nyikorgó
hangot hallattak.
Hildebrand megrángatta Cropper ingujját.
– Hagyja abba! Menjünk. Ez túl nagy vihar. Nem biztonságos.
Keressünk valami menedéket!
A vízszintesen zuhogó eső ostorként csapkodta az arcát.
– Még nem – mondta Cropper, felemelte az ásóját, mint
varázsvesszőt, és újból lesújtott.
Az ásó fémet ért. Cropper letérdelt, puszta kézzel kezdett
kaparni. Előbukkant egy hosszúkás tárgy, rozsdás, felismerhető
formájú, kincset rejtő darab. Leült a szomszédos kőre, két kézzel
markolta a dobozt.
A szél a templomtetőt ostromolta, lesodort még néhány
paladarabot. A fák kiáltozva hajladoztak. Cropper ujjaival
próbálgatta a dobozt, majd a késével feszegette a sarkait. A szél
belekapott a hajába, őrült spirálformában tekergette fürtjeit
koponyája körül. Hildebrand Ash a fülére szorította a tenyerét.
Közelebb húzódott, és belekiáltotta Cropper fülébe.
– Ez az?
– Olyan… a mérete. Igen. Ez az.
– Most mi lesz?
Cropper a gödörre mutatott.
– Temesse vissza. Én beteszem a dobozomat a kocsi
csomagtartójába…
Elindult a templomkerten át. A levegő megtelt hangokkal.
Valami szaggató, sikoltó hangot hallott: az ösvény mentén és
a sövényben lévő fák hangját; ide-oda csapódtak, koronájuk hol
a földig ért, hol az ég felé lendült, majd megint le a földre.
További paladarabok repültek a levegőben süvítve; éles,
robbanásszerű robajjal értek földet vagy sírkövet. Cropper
a dobozt magához ölelve rohant; arcára szálló levelek tapadtak,
földtől piszkos kezével pedig csíkokat húzott rá, ahogy lesöpörte.
De menet közben is a leletet babrálta, a fedél peremét
keresgélve, tapogatva. Miközben a sarokvasain őrülten táncoló
templomkertkapuval bajlódott, a dobozka kiesett a kezéből,
lehajolt érte, és ez mentette meg. Olyan hangot hallott, mintha
valami kitörne a földből és felemelkedne a levegőbe. Texasban
a feltörő kőolajforrásnak ilyen a hangja. De ehhez a hanghoz egy
másik is társult, szakadó, tépő, süvöltő hang, szörnyűségesen
erős, éles, segélykérő sikolynak ható. Lába körül megremegett,
megmozdult a föld. Cropper leült. Újabb recsegő hang. Szeme
előtt hatalmas szürke tömeg emelkedett a levegőbe, mint
lezúduló domb. Az örvénylő levegőn suhogó levelek és ágak
tömege zúdult át. A végkicsengés – háttérben az eredeti,
folyamatos zúgás – olyan volt, mint dobok, cintányérok és
színházi mennydörgést utánzó fémlemezek hangja. Cropper orra
megtelt nyirkos föld, málló kőzet és gázolaj szagával. Egy fa telibe
találta a Mercedest. A kocsinak annyi, és a fogadóba vezető út is
el van zárva. Legalább egy fa fekszik keresztben az úton, de
lehet, hogy több is.
Elindult visszafelé, Ash sírja irányába, a süvöltő szélnek
feszülve, s hallotta, hogy körülötte sorra dőlnek ki a szálfák.
Amint odaért a dombhoz, és arrafelé fordította a viharlámpát,
látta, hogy felfelé lendülnek a tiszafa ágai, a vöröses színű, vaskos
törzs alján hatalmas, tátongó fehér száj nyílik meg. Majd az egész
fa szédelegve oldalra dől, és lassan, nagyon lassan, recsegve,
tűleveleket szórva szerteszét elindul lefelé, végül lecsapódik,
rezegve dől keresztben a sírra, a kiásott gödröt teljesen
eltakarva. Most már se előre, se hátra nem volt szabad út.
– Hildebrand! – kiáltott fel, de hangja hasztalan szállt vissza
az arcába, mint a füst. Lehet, hogy a templom közelében
nagyobb biztonságban lenne? El tud jutni oda? Hol van
Hildebrand? Egy pillanatra csend támadt, és ő megint kiáltozni
kezdett.
Ekkor meghallotta Hildebrand válaszát:
– Segítség! Segítség! Hol van?
Egy másik hang hallatszott:
– Itt, a templom mellett. Tartson ki!
A tiszafa ágai között Cropper megpillantotta Hildebrandot, aki
négykézláb mászott a füvön a sírok között, a templom felé.
Sötétlő alak várt rá, kezében elemlámpa, melynek sugarát felé
fordította.
– Cropper professzor? – kiáltotta ez a lény tiszta, tekintélyt
parancsoló férfihangon. – Jól van?
– Úgy látom, csapdába ejtettek a fák.
– Azt hiszem, ki tudjuk hozni onnan. Magánál van a doboz?
– Milyen doboz? – kérdezett vissz Cropper.
 – Igen, nála van – mondta Hildebrand. – Ó, vigyenek ki innen,
ez borzasztó, nem bírom tovább.
Recsegés hallatszott. Ilyenek lehettek azok a delejes erők,
amelyek Hella Lees szeánszain megjelentek. Az alak a levegővel
beszélgetett.
– Igen, itt van. Nála van. Alig tudunk mozdulni a kidőlt fáktól.
Ti jól vagytok?
Recsegés, recsegés.
Cropper úgy döntött, elfut. Megfordult. Biztosan ki lehet
kerülni az ösvényre dőlt fát… csakhogy most újabb fákat látott,
egy egész sövényt, hatalmas, tüskés akadályt, ahol azelőtt semmi
nem volt.
– Nincs értelme – mondta az alak hihetetlen módon. – Be van
kerítve. A Mercedesre pedig rádőlt egy fa.
Cropper megpördült, ekkor több másik lámpa fénye is
felvillant, és az ágak között, mint bizarr, nedves és fehér virágok
vagy gyümölcsök, felbukkant Roland Michell, Maud Bailey,
Leonora Stern, James Blackadder, és a gőzölgő, gyapjas fehér,
leeresztett hajú, átalakult Beatrice Nest, mint valami boszorkány
vagy prófétanő.

Másfél óráig tartott, mire gyalog visszavergődtek a Rowan

Treebe. A londoni vendégek, akik két kocsival jöttek Mortlake-
ből, még a vihar kitörése előtt indultak el, de már látták, hogy
közeledik. Így mielőtt elindultak a templomhoz, hoztak magukkal
egy kis fűrészt Blackadder Peugeot-jából, és adóvevő is volt
náluk, amit Euan szerzett be. Ezekkel, valamint Cropper ásóival
sikerült áttörniük magukat, átmásztak vagy átbújtak a kidőlt,
panaszosan suhogó, nyikorgó növényzeten, átsegítették egymást,
félretolták, félrerángatták, amit lehetett, míg végül kiértek
az útra. Lógó távvezetékeket, sötét ablakokat láttak. Nem volt
áram. Cropper engedte be őket a fogadóba, kezében még mindig
ott szorongatva a dobozt. Az előcsarnokban már egy nagy
csoport üldögélt: hajótörött kamionsofőrök, motorosok és néhány
tűzoltó. A tulajdonos üvegekbe állított gyertyákat hordozott
körbe. A konyhai tűzhelyen hatalmas fazekakban forrt a víz. Más
esetben nem fordulhatott volna elő, hogy egy csapat vizes, sáros
tudós a kora hajnali órákban senkinek nem tűnik különösnek, és
senki nem kérdez semmit. Néhány kanna kávét, forró tejet, és
Euan javaslatára egy üveg konyakot vittek fel Cropper
szobájába, ahová mindannyian bevonultak. Cropper táskáiból és
Hildebrand vadonatúj bőröndjéből előkerültek a köntösök,
pulóverek, hogy mindenki száraz ruhába bújhasson. Az egész
olyan valószerűtlen volt, a közös túlélés érzése olyan erősen
hatott rájuk, hogy bár vizesek voltak és valósággal átfagytak,
mindnyájan ostobán, somolyogva ültek. Érdekes módon sem
Cropper, sem foglyul ejtői nem találtak magukban elég erőt
ahhoz, hogy haragudjanak, vagy akár csak méltatlankodjanak.
A rozsdás, földes, vizes doboz gyertyák közt, az ablak előtti
asztalon állt. A nők, mind a hárman pizsamában – Maud Cropper
fekete selyempizsamájában, Leonora a vörös pamutban, Beatrice
pedig Hildebrand szürke-fekete csíkos hálóöltözékében –
egymás mellett ültek az ágyon. Valnek és Euannek voltak saját
ruháik, ők képviselték a normális világot. Blackadder Hildebrand
egyik tréningnadrágját és pulóverét kapta.
Euan szólalt meg:
– Mindig is vágytam rá, hogy egyszer azt mondhassam: „Be
van kerítve!”
– Nagyszerűen mondta – válaszolta Cropper. – Nem ismerem
magát, de már találkoztunk. Az étteremben.
– És a kertészeti áruházban, és az ingatlanirodában, és tegnap
a templomkertben. Igen. Euan MacIntyre vagyok. Dr. Bailey
ügyvédje. Azt hiszem, be tudom bizonyítani, hogy ő a jogos
tulajdonosa a levelek kéziratának – mind a két írótól származó
kéziratoknak –, amelyek pillanatnyilag Sir George Bailey
birtokában vannak.
– Ennek a doboznak azonban semmi köze hozzá.
– Ez az enyém lesz – szólt közbe Hildebrand.
 – Hacsak nincs engedélye a püspöktől, Mr. Daxtől és Lord
Ashtől, bűncselekmény által jutott hozzá egy temetkezési hely
megbolygatásával, így én elvehetem öntől, sőt le is
tartóztathatom, állampolgárként jogom van hozzá. Azonkívül
Blackadder professzornál van egy okirat, amely megtiltja a doboz
tartalmának külföldre vitelét, amíg meg nem állapították, nem
tartozik-e az örökségvédelmi törvény hatálya alá.
– Értem – mondta Mortimer Cropper. – Természetesen az is
lehetséges, hogy nincs benne semmi. Vagy csak por. Nem
lehetne, hogy mi… együttesen… megvizsgáljuk a tartalmát?
Mivel úgysem tudunk elmenni innen, és össze vagyunk zárva?
– Nem lenne szabad hozzányúlni – mondta Beatrice. – Vissza
kellene tenni.
Körülnézett, de azt látta, hogy senki nem csatlakozik hozzá.
Mortimer Cropper azt mondta:
– Ha komolyan így gondolja, megejthette volna azt
az állampolgári jogon való letartóztatást, még mielőtt
megtaláltam volna.
– Ez tökéletesen így van – mondta Blackadder.
– Miért hagyta Ellen olyan állapotban, hogy megtalálhassuk,
ha nem akarta, hogy így legyen? Miért nem rejtette el? –
kérdezte Leonora.
– Tudnunk kell a történet végét – tette hozzá Maud.
– Egyáltalán nem biztos, hogy azt fogjuk megtudni –
figyelmeztette Blackadder.
– De muszáj megnéznünk – jelentette ki Maud.

Cropper elővett egy kis műszerolajos flakont, bedörgölte olajjal

a doboz illesztéseit, végighúzta rajta a kését, lepattintott róla pár
rozsdadarabot. Néhány hosszú perc után bedugta a kés hegyét
az egyik sarok alá, és megnyomta. A fedél felpattant. A dobozban
Randolph Ash üveg gyűjtőtartályát látták, amely homályos és
foltos volt ugyan, de sértetlen. Cropper óvatos, finom
mozdulatokkal, a kést pereme alatt körbecsúsztatva ennek is
leemelte a tetejét, és kivette, ami benne volt. Vízhatlan
selyemtaft zsákot talált, abban hajból font karkötőt, két
összekulcsolódó kezet formázó ezüstkapoccsal; egy kék
borítékot, melyben egy nagyon finoman mívű, szőke hajfonat
volt; mellette egy másik vízhatlan selyemtaft zsákocska, benne
szalaggal átkötött vastag levélköteg, és egy lepecsételt, valaha
fehér hosszú boríték. Az állt rajta megbarnult betűkkel:
Randolph Henry Ash számára, bizalmas.
Cropper belelapozott a nagy levélkötegbe, és azt mondta:
– A szerelmes leveleik. Ahogy Ellen megmondta.
A nagy, lepecsételt borítékra nézett, és odanyújtotta
Maudnak. Maud ránézett a kézírásra, és azt mondta:
– Azt hiszem… Majdnem biztos…
Euan szólalt meg:
– Ha nincs felbontva, a tulajdonjog kérdése nagyon érdekes.
A feladó tulajdona – mivel nem ért célba –, vagy a címzetté,
mivel ott feküdt, kibontatlanul, az ő sírjában?
Cropper, mielőtt még valaki kitalálja, miért nem lenne szabad
megtenni, elvette a borítékot, a pecsét alá csúsztatta kését, és
felnyitotta. Levél és fénykép volt benne. A fénykép szélei
elszíneződtek, ezüstös foltok borították, mintha jégeső, vagy
fehér virágszirmok hullanának, és kis fekete körök pettyezték
a fotópapírt, a tükrök vakfoltjaihoz hasonlók, de jól látszott egy
menyasszony kísérteties alakja, kezében liliomokból és rózsákból
kötött csokor, fején sűrű fátyol, nehéz virágkoszorú.
91
– Miss Havisham. A Korinthosi menyasszony – mondta
Leonora.
De Maud lassan tagadóan ingatta a fejét.
– Nem, nem, én már kezdem érteni…
Euan ránézett:
– Igen? Gondoltam. Olvasd el a levelet. Te ismered az írását.
– Olvassam?

Így hát, abban a szállodai szobában, a sok különböző témát

kutató tudós gyülekezetében, gyertyafény mellett, hangosan
felolvasták Christabel LaMotte Randolph Ashhez írt levelét.
A ház körül süvített a szél, az ablaktáblákat csapódó ágak
rázkódtatták, a vihar tombolt, csak tombolt a tájon.

Drágám, drágám…
Azt hallottam, nagyon beteg vagy. Rosszul teszem, hogy
megzavarom a békédet, épp most, ezekkel az időszerűtlenül
felbukkanó emlékekkel, de úgy érzem, mégiscsak el kell
mondanom neked valamit. Azt fogod mondani, huszonnyolc
évvel ezelőtt kellett volna – vagy soha. És talán így is van. De
nem tudtam, nem akartam. És most folyton csak rád gondolok,
imádkozom érted, és tudom – ahogy egész idő alatt is tudtam
–, hogy nagyon nagyot vétettem ellened.
Van egy lányod, szép, egészséges, már férjhez ment,
gyönyörű kisfiú édesanyja. Elküldöm a fényképét. Láthatod,
milyen szép, és hogy hasonlít, legalábbis én szeretek erre
gondolni, szüleire, akik közül azonban egyikükről sem tudja,
hogy a szülei.
Ez, ha nem is könnyű megfogalmazni, legalább egyszerű. De
a történet? Egy ilyen igazság feltárásához tartozom
a történettel is, vagy talán magamnak tartozom – vétkeztem
ellened, de volt rá okom…
A Történelem könyörtelen tények sorozata, és még valami
másé: az emberek által hozzáadott szenvedélyé és színeké.
Elmondom neked legalább a tényeket.
Amikor elváltunk egymástól, tudtam – bár akkor még biztos
jele nem volt –, mi lesz a következménye. Megegyeztünk azon
az utolsó sötét napon, hogy elmegyünk, elhagyjuk egymást, és
soha, egy pillanatra sem nézünk vissza többé. Én pedig be
akartam tartani ezt, részben büszkeségből, részben a te
érdekedben, jöjjön bármi. Így hát intézkedni kezdtem – el sem
hinnéd, hogy számítgattam, tervezgettem –, találtam egy
helyet, ahová elmehetek (amit, tudom, később te is megtaláltál),
ahol az ő sorsáért, és a magam sorsáért is senki mást nem
tehetnek felelőssé, csak engem. Azután beszéltem az egyetlen
lehetséges emberrel, aki segíthetett: a nővéremmel, Sophie-val.
Ő beleegyezett, hogy segít nekem, és olyan hazugságot
találtunk ki, amely sokkal jobban illene egy romantikus
regényhez, mint az én korábbi csendes életemhez – de
a Szükség kiélesíti az elmét és megerősíti az eltökéltséget –, így
hát a lányunk Bretagne-ban született, a kolostorban, onnan
pedig elvitték Angliába, ahol Sophie magához vette, és saját
gyermekeként felnevelte, ahogy megállapodtunk. És
mondhatom, hogy Sophie úgy szerette és becézte, ahogy
az csak elvárható valakitől, aki nem az igazi édesanyja.
Szabadon futkározott az angol mezőkön, majd feleségül ment
egyik norfolki unokatestvéréhez (aki természetesen nem igazán
az unokatestvére), így most földbirtokos-feleség, és nagyszerű
teremtés.
Én is ideköltöztem, nem sokkal azután, hogy te és én utoljára
találkoztunk – úgy tűnik, már tényleg utoljára – Mrs. Lees
szeánszán, ahol olyan dühös, olyan félelmetes voltál… és én is
haragudtam, mert feltépted lelkem sebeit, és azt gondoltam,
ahogy a nők szokták, hadd szenvedj te is egy kicsit miattam,
hiszen a világban a szenvedés nagyobb része úgyis a miénk –
mi el tudjuk viselni. Amikor azt mondtam neked, hogy gyilkossá
tettél, én szegény Blanche-ra gondoltam, akinek szörnyű halála
ma is naponta kínoz. De láttam, te azt gondoltad, úgy szóltam,
amint Gretchen szólhatott Fausthoz. És arra gondoltam –
hideg kis gonoszsággal, amelyet testem és lelkem szörnyű
betegsége okozott, hadd higgye csak, ha ennyire kevéssé ismer
engem, hadd gyötörje magát ezzel a gondolattal. A nők szülés
közben gyakran átkozzák el azt, aki – akkor úgy látják – ezt
a szerencsétlenséget hozta rájuk, s akiben a pillanatnyi
szenvedély nem hagy maradandó nyomot, nem teszi tönkre
testüket, lelküket. Akkor így gondoltam. Ma már
megnyugodtam. Megöregedtem.
 Ó, drágám, itt ülök, öreg boszorkány egy toronyban,
modortalan sógorom kegyének köszönhetően írhatom
a verseimet, és amit soha nem akartam, mások nyakán,
a nővérem nyakán kell éljek. És úgy írok neked, mintha csak
tegnap lett volna az a mellemet vasabroncsként szorító harag,
az a megvetés és sok-sok szeretet (szerettelek téged, az én édes
kis Maiámat, és szegény Blanche-t is). De ez nem tegnap
történt, te pedig nagyon beteg vagy. Azt kívánom, gyógyulj
meg, Randolph; szeretettel gondolok rád, és azt kérem, te is
gondolj rám hasonlóképpen, és bocsáss meg, ha tudsz. Mert
tudom, és mindig is tudtam, hogy a te szíved nagy, és
gondoskodtál volna rólunk – rólam és Maiáról –, de titokban
attól féltem – itt végül minden kibukik belőlem, de az Igazság
a legjobb, nem igaz? –, attól féltem, tudod, hogy majd el akarod
venni, te és a feleséged magatokhoz akarjátok venni őt. De ő
az enyém volt, én szültem – nem adhattam oda, így hát
elrejtettem őt előled, és téged előle, mert ő biztosan szeretett
volna téged, az ő életében ott maradt az űr, örökre, ami a tiéd.
Ó, mit tettem?
És itt meg is állhatok, vagy már pár sorral előbb
megállhattam volna, ott, ahol illendően bocsánatodat kértem.
Írok a feleségednek, és lepecsételve beleteszem ezt a levelet.
Lehet, hogy elolvassa, vagy azt teszi vele, amit jónak lát – az ő
kezeiben vagyok –, de oly veszélyesen édes kimondani, ami
a szívemet nyomja, ennyi év után. Rábízom magam az ő
jóindulatára, és a te jóakaratodra. Ez az én Testamentumom.
Nem sok barátom volt az életben, és a barátaim közül csak
kettő volt olyan, akiben megbíztam: Blanche és te. Mind
a kettőtöket túlságosan szerettelek, és ezért az egyik szörnyű
halált halt, engem és téged gyűlölve halt meg. De ma már öreg
vagyok, és nem azokat a röpke, édes, szenvedélyes napokat
sajnálom leginkább – amely szenvedély, úgy érzem, szinte bárki
szenvedélye lehetett volna, mert minden szenvedély ugyanazt
az utat futja be, ugyanoly véget ér, vagy legalábbis nekem
most, ilyen öregen úgy tűnik –, elmondanám, mit sajnálok, ha
nem lett volna belőlem ilyen locsogó vénasszony – a régi
leveleinket sajnálom, amikor költészetről és más dolgokról
írtunk egymásnak, bizakodó gondolatainkat sajnálom, melyek
egymásra ismertek. Vajon olvastad-e, gondoltam rá sokszor,
azon kevéske példányok egyikét, amit A Tündér Melusinából
eladtak, és gondoltál-e arra: valaha ismertem őt, vagy azt,
amit bátran gondolhattál volna: „Nélkülem nem mesélhette
volna el ezt a Mesét”? Neked köszönhetem Melusinát is és
Maiát is, és még nem fizettem meg az adósságomat. (Azt
hiszem, ő, az én Melusinám nem fog meghalni, talán megmenti
egy figyelmes olvasó.)
Én magam is Melusina voltam az elmúlt harminc évben. Úgy
is mondhatnám, hogy csak röpködtem és röpködtem ennek
a várnak a bástyái körül, és a szélbe kiáltottam, mennyire
szeretném látni, táplálni és szeretni a gyermekemet, aki nem
ismer engem. Boldog gyermek volt: napsugaras teremtés,
egyszerű, szeretettel teli, és csodálatra méltóan egyenes jellem.
Nagyon szerette örökbe fogadó szüleit, Sir George-ot is, akinek
egyetlen csepp vére sem egyezik meg az övével, mégis elbájolta
szépsége és jó természete, ami Maiának is, és nekem is nagy
szerencsénk.
Engem nem szeretett. Ki másnak mondhatnám el ezt, ha nem
neked? Úgy néz rám, mintha boszorkány lennék, vénasszony
a meséből, aki csillogó szemmel néz rá, és alig várja, hogy
megszúrja kicsiny kezét az orsóval, és a felnőttek igazságának
kegyetlen álmába belezuhanjon. És ha a szemem könnyektől
csillogott, azt ő nem látta. Nem, folytatom, valamiféle
félelemmel, sőt irtózattal töltöm el – azt érzi, és helyesen érzi,
hogy túlságosan törődöm vele, de félreérti, és
természetellenesnek tartja azt, ami a legtermészetesebb.
Azt fogod gondolni – ha annak a döbbenete, amit el kellett
mondanom neked, hagyott még benned annyi erőt, hogy
elgondolkozz az én szűk kis világomról, vagy egyáltalán
érdekeljen –, hogy egy ilyen románc-író, mint én (vagy egy
igazi költő, szépíró, mint te) nem lenne képes megtartani egy
ilyen titkot majdnem harminc éven át (gondold csak meg,
Randolph, harminc év!) anélkül, hogy bármiféle váratlan
fordulatra vagy végkifejletre számíthatna; anélkül, hogy
titokban célozgatna vagy egyszer csak nyíltan feltárná
az igazságot. Ó, de ha itt lennél, látnád, miért nem mertem ilyet
tenni. Az ő kedvéért – mert olyan boldog. És a magam
kedvéért, mert félek: félek, hogy talán rémületet látnék kék
szemében. Ha megmondanám neki azt, és ő hátrálna egy
lépést? És megesküdtem Sophie-nak: az ő nagylelkűségének
az volt a feltétele, hogy abszolút és visszafordíthatatlan. És
Sophie jóindulata nélkül Maiának nem lett volna otthona és
támogatója.
Úgy nevetett és játszott, mint Coleridge-nál: „a fürge tündér,
92
kisgyerek, táncol, penderül, hempereg” – Emlékszel
a leveleinkre a Christabelről? Egyáltalán nem érdekelték
a könyvek. Írtam neki kis meséket, bekötöttük, kinyomtattuk,
odaadtam neki; ő édesen mosolygott, megköszönte, majd
félretette őket. Sosem láttam, hogy a maga kedvére olvasott
volna belőlük. Lovagolni szeretett, íjjal lőni, és fiús játékokat
játszani (az úgynevezett) testvéreivel… és végül férjhez ment
egy unokatestvéréhez, aki látogatóba jött, és akivel ötéves
korában a szénakazalban verekedett. Azt akartam, hogy
gondtalan élete legyen, és az is lett, de ennek az életnek én nem
vagyok részese, én csak a vénkisasszony nagynéni vagyok, akit
senki nem szeret…
Így hát megkaptam a büntetésemet azért, hogy eltitkoltam
őt előled.
Emlékszel, hogy írtam neked a tojás rejtvényéről?
Magányom és önuralmam kísértetéről, amit szándékosan vagy
szándéktalanul veszélyeztettél? És tönkre is tetted, drágám,
ámbár semmi mást nem akartál adni nekem, csak jót, tudom,
és hiszem. Azon gondolkozom… ha megmaradtam volna bezárt
kastélyomban, sáncaim és várárkaim mögött, talán én is nagy
költő lehettem volna, mint te? Azon gondolkozom, vajon a te
szellemed megrótta az enyémet – amint Antonius szelleme
Cézárét –, vagy felvirágoztam a te nagylelkűségedtől, amint ezt
te akartad? Ezek a dolgok már mind összekeveredtek,
elvegyültek, és végül is egymásért szerettük egymást…
csakhogy a végén kiderült, hogy Maiáért (aki hallani sem akar
az ő „furcsa” nevéről, és egyszerűen Maynek hívják, és illik is
hozzá), valóban olyan, mint a májusi galagonyabokor.
Oly sokáig haragudtam, és oly nagyon haragudtam…
mindannyiunkra: rád, Blanche-ra, és szegény önmagamra is.
93
Most, a vég közeledtével, „Lelkemben nincs már indulat” –
ismét tiszta szerelemmel gondolok rád. A küzdő Sámsont
olvastam, és rátaláltam a sárkányra, aki szerintem te mindig is
voltál – ahogy én voltam a „baromfiól jámbor lakója”

„és hősi ereje

fellángolt hévvel a hamu alól;
úgy támadt, mint baromfiól,
sorjázó fészkek és ülők
jámbor lakóira
az égi kígyó…”

Hát nem szép? Mi nem így… Te nem így lángoltál, én pedig

tüzet fogtam? Mi is túléljük, és feléledünk hamvainkból? Mint
Milton főnixmadara?

„amint az önszülő madár,

arab erdőkben rejtező,
kiből több nincs, ha már
elnyelte tűzláng-temető,
hamu-méhéből újra éled –,
mikor látszólag dermedt, mint a kő,
legtöbb benne az élet;
 elpusztul, ámde híre él s ragyog,
94
megér sok késő századot.”

Én szívesebben éltem volna egyedül, így, ha szeretnéd tudni

az igazat. De mivel ez nem lehetséges – és szinte senkinek nem
adatik meg – …ha kell, hogy legyen egy Sárkány,
megköszönöm Istennek, hogy te voltál.

Abba kell hagynom ezt az írást. Még valami. Az unokád (és

az enyém, milyen furcsa). A neve Walter, és verseket szaval,
szülei legnagyobb ámulatára, akiket a lovakon és a földön kívül
semmi más nem érdekel. Megtanítottam neki a Rege a vén
tengerészről néhány részletét: el tudja mondani, nagy
érzelemmel, a kígyók megáldásáról szóló részt, és ahogy
a Holdvilágtól, a fénytől zúzmarát kap és izzik tűzlilán; és az ő
szeme is csillog. Gyönyörű élet. Erős fiú, élni fog.
Be kell fejeznem. Ha tudsz, és ha akarsz, kérlek, küldj nekem
egy jelet, hogy elolvastad ezt a levelet. Kérdezni sem merem,
megbocsátottál-e.

Christabel LaMotte

Csend volt. Maud tiszta hangon kezdett olvasni, kifejezéstelenül,

mint a matt üveg, a végére azonban visszafojtott érzésekkel telt
meg a hangja.
Leonora azt mondta:
– Hűha!
Cropper pedig:
– Tudtam. Tudtam, hogy valami hatalmas…
Hildebrand is megszólalt:
– Én ezt nem értem.
Euan megmagyarázta:
– Sajnos a törvénytelen gyermekek akkor nem örökölhettek.
Különben, Maud, te lennél az egész irathalom örököse.
Gyanakodtam, hogy valami ilyesmi történt. A viktoriánus
időkben gyakran így gondoskodtak a fattyúkról; törvényes
családokban rejtették el őket, ahol kaphattak esélyt a rendes
életre…
– Milyen furcsa, Maud – mondta Blackadder –, hogy maga
ezek szerint mindkettejük utóda – milyen furcsa módon
helyénvaló, hogy maga kutatta végig saját eredetét.
Mindenki Maudot nézte, ő viszont a fényképet.
– Ezt már láttam. Nekünk is van egy otthon. Ő volt
az üknagyanyám.
Beatrice Nest szeme megtelt könnyel. Egyszer csak kifakadt
belőle a sírás. Maud kinyújtotta felé a kezét.
– Beatrice…
– Bocsánat, hogy ilyen buta vagyok. Csak olyan szörnyű arra
gondolni… ő soha nem olvasta, igaz? Christabel leírta ezt – de
senki sem olvasta el. Biztosan várta a választ, és hiába várta…
Maud azt kérdezte:
– Maga ismeri Ellent. Mit gondol, miért tette a dobozba, a saját
szerelmes levelei mellé…?
– És a hajukat – mondta Leonora. – És Christabelét, a szőke
tincs, az biztosan az övé…
Beatrice pedig azt felelte:
– Talán nem tudta, mit tegyen. Nem adta oda neki, és nem is
olvasta el – ezt el tudom képzelni –, csak félretette…
– Maudnak – mondta Blackadder. – Legalábbis így alakult.
Megőrizte Maudnak.
Mindenki Maudot nézte megint, aki sápadtan ült, a képet
nézve merőn, kezében szorongatva a levelet.
Aztán megszólalt:
– Nem bírok már gondolkozni. Nagyon kimerültem. Majd
reggel továbbgondoljuk. Nem is tudom, miért olyan nagy
megrázkódtatás, mégis az – mondta, azzal Rolandhoz fordult. –
Kérlek segíts keresni egy helyet, ahol lefekhetek! Ezek a papírok
maradjanak Blackadder professzornál, vigyázzon rájuk! De
a fényképet szeretném magamnál tartani, csak ma éjszakára, ha
lehet.

Roland és Maud egymás mellett ült a mennyezetes ágy szélén,

95
amelyet William Morris hímzett aranyliliomai díszítettek. Maia
esküvői fényképét nézték az ezüst gyertyatartóban álló gyertya
fényében. Nem jól láttak a félhomályban, ezért sötét és világos
fej egészen közel hajolt egymáshoz; érezték egymás haját,
amelyből még mindig a vihar, az eső, a feltúrt föld és széttaposott
levelek illata áradt, alatta saját, egyedi, emberi langymelegük.
Maia Bailey derűsen mosolygott rájuk. Most Christabel
levelének fényében nézték az arcát, és a repedezett,
elszíneződött felszín alatt boldognak, magabiztosnak látták,
olyannak, aki könnyedén viseli fején a dús-nehéz menyasszonyi
koszorút, és az eseményt nem drámaként, hanem örömmel éli
meg.
– Hasonlít Christabelre – mondta Maud. – Látod?
– Rád hasonlít – mondta Roland. – És Randolph Ashre is.
A széles homloka. A szája. A szemöldökökív vége, itt.
– Ezek szerint én is hasonlítok Randolph Henry Ashre?
Roland megérintette a lány arcát.
– Nem vettem volna észre. De igen. Ugyanazok a formák. Itt,
a szemöldököd. Meg a szád sarkában. Most, hogy észrevettem,
mindig látni fogom.
– Nem nagyon tetszik. Ez olyan természetellenesen
megszabott. Démoni. Úgy érzem, mintha megszállt volna valami.
– Az ember mindig ezt érzi az őseivel kapcsolatban, még ha
nagyon szerények is; ha olyan szerencsénk van, hogy
ismerhetjük őket.

Gyöngéden, elgondolkodva simogatni kezdte a lány vizes haját.

– Most mi lesz? – kérdezte Maud.
– Hogy érted, hogy mi lesz?
– Mi lesz ezután? Velünk?
– Neked lesz egy csomó jogi természetű, megoldandó
problémád. És sok munkád, ha ezt ki akarod adni. Én… én is
tervezek.
– Arra gondoltam… kiadhatnánk együtt a leveleket, te és én.
– Nagylelkű ajánlat, de nincs rá szükség. Kiderült, hogy te
vagy a központi alak ebben a történetben. Én eleve úgy kerültem
bele, hogy loptam. Sokat tanultam.
– Mit tanultál?
– Ó, valamit Ashtől és Vicótól. A költői nyelvről. Én… nekem…
írnom kell.
– Úgy látom, haragszol rám. De nem értem, miért.
– Nem haragszom. Azaz… igen, haragudtam. Te sok
mindenben biztosan mozogsz. Irodalomelmélet. Feminizmus.
Van benned valamiféle társasági könnyedség; látszik, amikor
Euannal beszélsz, van egy világ, ahová tartozol. Nekem nincs
semmim. Azaz nem volt. És én… ragaszkodni kezdtem hozzád.
Tudom, hogy a férfiúi büszkeség ódivatú dolog, és semmi
jelentősége, de nekem számított.
Maud azt mondta:
– Én úgy érzem… – majd elhallgatott.
– Hogy érzed?
Roland a lány arcát nézte. Faragott márványnak tűnt
a gyertyafényben. Hűvösen szabályos, gyönyörű, de
kifejezéstelen: jeges tökély, csodaszép, de báb, ahogy Tennyson
mondta; gyakran mondogatta ezt a sort magában.
Most azt mondta:
– Még nem is mondtam neked, hogy három állásajánlatot
kaptam. Hongkong, Barcelona, Amszterdam. Az egész világ
nyitva áll előttem. Látod, nem leszek itt, hogy együtt
szerkesszük a leveket. Nekem nincs közöm hozzájuk.
Maud azt mondta:
– Én úgy érzem…
– Hogyan!
– Amikor egyáltalán érzek ilyesmit… valósággal
megdermedek. Megfagyok. Nem tudok… beszélni róla. Én… nem
tudok… kapcsolatot teremteni.
Reszketett. Még mindig hűvösnek és egy kicsit megvetőnek
tűnt – de ez csak szép vonásainak játéka volt.
– Miért dermedsz meg? – kérdezte Roland gyöngéden.
– Én… én elemeztem ezt a dolgot. Azért, mert úgy nézek ki,
ahogy. Ha az ember jól néz ki, a többiek úgy kezelik, mintha
mindenestől az övék lenne. Nem élő ember, hanem valami jól
megalkotott, és…
– Szép.
– Igen, miért ne? Mások tulajdona és bálványa lesz. Ezt nem
akarom. Mindig ez történt.
– Nem kell, hogy mindig így legyen.
– Még te is… elhúzódtál… amikor megismerkedtünk. De most
már számítok erre. Kihasználom.
– Igen. De nem akarsz – vagy igen? – mindig egyedül
maradni. Ugye nem?
– Úgy érzem magam, mint Christabel. Megtartom magam
körül a védőbástyákat, mert tennem kell a dolgomat. Tudom,
mit érzett a feltöretlen tojással kapcsolatban. Az önbecsüléséről,
az önállóságáról volt szó. Nem akarom úgy érezni, hogy
elveszítem ezt. Érted?
– Ó, igen.
– A liminalitásról írok. A küszöbökről. Átmeneti rítusokról.
Bástyákról. Erődökről.
– Behatolásról, támadásról.
– Természetesen.
– Ez nem az én világom. Nekem is megvan a magam magánya.
– Tudom. Te… te soha… nem mosnád el a határokat…
– Nem akarnék föléd emelkedni…
– Nem, én nem ezért…
– Nem ezért érzed magad biztonságban velem…
– Ó, nem. Ó, nem. Szeretlek. Azt hiszem, jobb lenne, ha nem
szeretnélek.
– Én is szeretlek – mondta Roland. – Persze ez nem a legjobb
alkalom. Most, hogy mind a kettőnknek van jövője… De hát ez
van. A lehető legrosszabbkor. Minden… amiben megtanultunk
nem hinni. Teljes gyötrődés, megszállottság, monománia; éjjel-
nappal. Ha téged látlak, csak te létezel, és minden más
elhomályosul. Minden.
– Jeges tökély, csodaszép, de báb.
– Honnan tudtad, hogy ezt gondoltam?
– Mindig mindenki ezt gondolja. Fergus is ezt gondolta. Most is
ezt gondolja.
– Fergus mindent tönkretesz. Én nem sokat tudok kínálni. De
hagyom, hogy magad légy, én…
– Hongkongban, Barcelonában és Amszterdamban?
– Hát természetesen ha ott leszek, nem jelentek veszélyt
a függetlenségedre.
– Vagy itt maradhatsz, hogy szeress – mondta Maud. –
Pusztító, szörnyű a szerelem…
– De ravasz is – felelte Roland. – Kitalálhatunk valamit…
valami modern megoldást… Amszterdam nincs messze…
Egyik hideg kéz másikhoz ért.
– Bújjunk ágyba – mondta Roland. – Majd kitalálunk valamit.
– Én is attól tartok.
– Micsoda gyáva alak vagy. Majd én vigyázok rád, Maud.
Levették a Cropper kölcsönadta szokatlan, tarka ruhákat,
meztelenül bújtak az ágy függönye mögé, tollpaplanok közé.
Elfújták a gyertyát. Roland lassan, igen óvatosan, végtelen
gyöngéd késleltetés, finom, figyelemelterelő mozdulatok,
közvetett tettlegesség és gyengéd erőszak taktikus variációival
végül, hogy ódivatú kifejezéssel éljünk, behatolt, és magévá tette
Maud fehér hűvösségét; a lány teste a férfitesttől átmelegedett.
És úgy érezték, beteljesedett a rítus, nincs határ, elmosódtak
a küszöbök. Hajnal tájt Roland mintha messzeségből hallotta
volna a csengő, tiszta hangot, mert Maud felkiáltott, minden
gátlás, szemérmesség alól felszabadultan, gyönyörben,
győzedelmesen.
 Reggel az egész világnak furcsa, új illata volt. Vihar utáni illat:
zöld illat. Letépett levelek, szivárgó gyanta, széttaposott fa,
fröccsenő életnedvek savanykás illata. Hasonlított egy kicsit
a frissen harapott alma illatára. A halál és pusztulás szaga; friss,
élettel és reménységgel teljes.
 UTÓIRAT 1868

Vannak dolgok, amelyek megtörténnek, és nem hagynak maguk

után érzékelhető nyomot; nem beszélnek és nem írnak róluk,
mégis nagyon nagy tévedés lenne azt hinni, hogy az őket követő
események tőlük függetlenül alakulnak, mintha ezek a dolgok
soha nem is történtek volna meg.

Egy forró májusi napon két ember találkozott, de találkozásukat

aztán soha senkinek nem említették. Így történt:

Volt egy mező, friss szénás, sok-sok nyári virágos. Kék

búzavirág, vörös pipacs, aranyszínű boglárka, egy sor veronika,
és ahol a fű rövidebb volt, bonyolult mintájú szőnyeget alkotott
a százszorszép, ördögszem, sárga tátika, halvány sarkantyúvirág,
lila mezei árvácska, vörös mezei tikszem, fehér pásztortáska. Ezt
a mezőt pedig magas sövény keretezte, benne karotta és
gyűszűvirág, fölöttük vadrózsa ragyogott elő a tüskés bozótból,
krémszínű, édes illatú lonc, fekete földitök kusza indái, és
a nadragulya halálos csillagfoltjai. Olyan dús virágszőnyeg
borította a mezőt, hogy az ember úgy érezte, mindez örökké így
fog ragyogni. A fű zománcos felszíne csillogott, a fény
gyémántfonala fűzte a szálakat össze. Pacsirták énekeltek, és
sárga- és feketerigók, édes, tiszta hangon; pillangók röpködtek
mindenütt, kék, kénsárga, rézvörös, törékeny fehér lepkék,
egyik virágról a másikra szálltak, bükkönyről lóherére, onnan
szarkalábra, láthatatlan, ibolyántúli pentagramma-csillagokban,
a szirmokról visszaverődő fény spiráljaival szőtt szédítő
látomásaikat követve.
Volt egy gyermek, kapun hintázó, kék ruhás és fehér kötényes;
dúdolgatott, gyermekláncfűből font nyakéket.
Volt egy férfi, magas, szakállas alak, arcára árnyékot széles
karimájú kalap vetett; vándor, aki felfelé sétált az ösvényen,
a magas sövények között, kezében kőrisfa bottal – kirándulónak
látszott.
Megállt, beszédbe elegyedett a kicsi lánnyal. Ő rámosolygott,
és vidáman válaszolgatott, az ide-oda hintázást nem hagyva
abba. A férfi megkérdezte, hol van, mi a neve annak a háznak
az alattuk lévő völgyben, pedig valójában jól tudta nagyon is.
Ezután megkérdezte a kislányt, hogy hívják, mi a szép neve, és ő
megmondta: May. Mint a május, meg a galagonyavirág. Van egy
másik neve is, tette hozzá, amit nem szeret. A férfi erre azt
felelte, ez talán meg fog változni majd, mert miképp az emberek,
idővel a nevek is megnőnek, összemennek. Ő azért szeretné
tudni a teljes nevét. Így hát a gyermek azt mondta, a hintázást
még fürgébbre fogva, úgy hívják, Maia Thomasine Bailey; anya
és apja lakik ott lent abban a házban, és van két bátyja is. A férfi
azt mondta neki, hogy Maia a tolvaj, művész és lélekvezető
Hermésznek volt az édesanyja, és hogy ő ismer egy Thomasine
nevű vízesést. A kislány azt válaszolta, ő ismert egy Hermész
nevű pónit, olyan gyors volt, mint a szél, az biztos, de Thomasine
vízesésről még nem hallott soha.
A férfi azt mondta:
– Azt hiszem, ismerem az édesanyádat. Nagyon hasonlítasz rá.
– Ezt még senki nem mondta. Szerintem az apámra
hasonlítok. Az apám erős, és jó, és elvisz lovagolni, mint a szél!
– Szerintem hasonlítasz az apádra is – mondta ekkor a férfi, és
könnyedén átkarolta a kislány derekát, csak egy pillanatra,
nehogy megijessze, és leemelte a kapuról maga mellé. Üldögéltek
egymás mellett egy kis dombon, és beszélgettek. Lepkefelhő
vette körül őket… a férfi teljesen tisztán, és sokáig emlékezett rá,
a kislány pedig egyre halványabban, ahogy az évszázad haladt
előre a maga útján. Lábuknál fekete és smaragdszín bogarak
futkostak. A kislány mesélt a férfinak arról, milyen vidáman él,
mivel tölti az idejét, mire vágyik.
A férfi pedig azt mondta:
– Úgy látom, nagyon boldog vagy.
– Ó, igen, boldog vagyok.
Aztán a férfi egy-két percig szótlanul ült, majd a kislány
megkérdezte tőle, tud-e láncot fűzni száras virágokból.
– Fűzök neked egy virágkoronát. Május
galagonyakirálynőjéhez illő koszorút. De neked is adnod kell
valamit cserébe.
– Nekem nincs semmim, amit adhatnék.
– Ó, csak egy hajtincset, egy egészen vékonyát, hogy legyen
miről emlékeznem rád.
– Mint a mesében.
– Pontosan.
Így hát a férfi koszorút font neki; a sövényből levágott
hajlékony ágakra zöld páfrányleveleket, mindenféle színű
indákat, borostyánt, ezüstös szálú füveket, csillag alakú
földitöklevelet, vad iszalagot font. Ezután feldíszítette rózsával,
lonccal, nadragulyával is körbetekerte (– De tudod, hogy ebből
soha nem szabad enned – mondta, és a kislány lenézően azt
felelte, hogy nagyon is jól tudja, mit szabad, és mit nem szabad
ennie, épp elégszer elmondták már neki.)
– Tessék – mondta a férfi, a koszorút a szőke fejecskére
helyezve. – Gyönyörű vagy, mint egy tündérgyermek. Vagy
mint Proserpina. Azt ismered, hogy

„az Enna
bűvös rétje, hol Proserpina gyűjtött
virágot (maga a legkülönb virág:
leszakasztotta éji Dis, s a kislány
anyjának evvel szívét szaggatá,
96
hogy most keresi szerteszét!)”
A kislány ránézett, büszkén, és még mindig kicsit gúnyosan,
egyenesen tartva fejét a koszorú terhe alatt.
– Van egy nagynénim, aki mindig ilyen verseket mond nekem.
De én nem szeretem a verseket.
A férfi kis ollót vett elő a zsebéből, és a gyermek hátát
bárányfelhőként beterítő boglárkaszínű arany fürtökből
óvatosan levágott egy hosszú tincset.
– Várjon – mondta a kislány. – Befonom magának, hogy szét
ne szálljon.
Miközben az apró ujjak dolgoztak, és a kislány összevont
szemöldökkel figyelte munkáját, a férfi azt mondta:
– Sajnálom, hogy nem szereted a verseket. Én magam is költő
vagyok.
– Ó, magát szeretem. Szép dolgokat tud csinálni, és nem csap
nagy hűhót mindenért…
Odanyújtotta a fonatot, amit a férfi egy vékony pamutszállal
átkötött, majd betette órája hátlapja alá.
– Mondd meg a nagynénédnek, hogy találkoztál egy költővel,
97
aki a Belle Dame Sans Merci-t kereste, de helyette téged talált
meg, és üdvözletét küldi neki; mondd meg azt is, hogy nem fogja
zavarni, és új erdők, mezők felé veszi útját.
– Igyekszem nem elfelejteni – mondta a kislány, és
megigazította koszorúját.
A költő megcsókolta, lágyan, hogy meg ne riadjon, azzal útnak
indult.
És hazafelé menet a kislány találkozott fivéreivel.
Összeverekedtek. A szépséges virágkoronát széttaposták. A kicsi
May elfelejtette, és nem adta át az üzenetet.
Antonia Susan Byatt 1936-ban született, a posztmodern próza
mestere. Az első nők egyike, akit befogadott a Cambridge-i
Egyetem. A biológia, a történelem, a filozófia iránti érdeklődését
varázslatos szálakkal szövi szövegtestté, letehetetlen könyvekké.
A hatvanas évektől egyetemi oktató, majd irodalmi sikerei után
1983-tól „főállású” író. Kritikusként is (el)ismert.

Regényei:
The Shadow of the Sun (A Nap árnyéka), 1964
The Game (A játék), 1967
The Virgin in the Garden (Szűz a kertben), 1978
Still Life (Csendélet), 1985
Possession (Mindenem), 1990
Babel Tower (Bábel tornya), 1996
The Biographer’s Tale (Az életrajzíró meséje), 2000
Whistling Woman (A fütyörésző nő), 2002
Ny om ta és kötötte az Alföldi Ny om da Zrt.
Felelős v ezető: Gy örgy Géza v ezérigazgató
 Megjegyzések

[←1]
Kászony i Ágota fordítása.

[←2]
Giam battista Vico: Új tudomány. Első kiadása: 1 7 2 5. Magy arra fordította
Dienes Gedeon és Szem ere Sam u.

[←3]
Robert Grav es: She tells her love while half asleep.

[←4]
Franz Anton Mesm er (1 7 3 4 –1 81 5) osztrák orv os. Leírta az ún. „állati
m agnetizm us” jelenségét és hipnózissal kísérletezett. Később Jam es Braid
(1 7 9 5–1 86 0) Mesm er ny om án fejlesztette ki a hipnotizálás technikáját.

[←5]
Wordsworth: Sorok a tinterni apátság fölött, Szabó Lőrinc fordítása.

[←6]
George Herbert: Teach me, my God and King.

[←7]
Csingiling (Tinkerbell) és Sohaország (Nev er-Nev er Land) J. M. Barrie:
Peter Pan (Pán Péter) cím ű regény ének szereplője és hely színe.

[←8]
Edm und Spenser v erse. Első részét 1 59 0-ben közölték, teljes
terjedelm ében 1 59 6 -ban jelent m eg.
[←9]
Az Arthur-m ondakör alakja, torony ban szöv ő, hím ző nő, aki csak
tükörből láthatja a v alódi v ilágot, de m egszegi ezt a szabály t.
Történetének egy ik legism ertebb feldolgozása Tenny son The Lady of
Shallot cím ű v erse

[←10]
A tűz, a születés és a halál hindu istennője, Sív a hitv ese.

[←11]
A legendabeli Arthur király alakv áltoztató féltestv ére, m ás név en
Morgan le Fay . Az illúzió, a tükörv ilág képzete társul hozzá.

[←12]
4 09 9 m éter m agas m eredek hegy a sv ájci Alpokban.

[←13]
W. B. Yeats: For Anne Gregory, első v ersszak.

[←14]
Alfred Lloy d Tenny son: The Lady of Shallot (Shallot asszony a), 1 84 3 , első
v ersszak, Vida Andi fordításának felhasználásáv al.

[←15]
Hőálló, nagy szilárdságú m űany ag.

[←16]
Friedrich Daniel Ernst Schleierm acher (1 7 3 8–1 83 4 ) teológus, filozófus.

[←17]
Többjelentésű kifejezés. Egy részt Sam uel Tay lor Coleridge Kubla kán cím ű
v ersében (1 7 9 7 , fordította: Szabó Lőrinc) fordul elő, m ásrészt az ópium
korabeli elnev ezése.

[←18]
Az em beri intellektus, a tudás egy iptom i eredetű görög istene.
[←19]
Lord Alfred Tenny son: I n Memoriam A. H. H.

[←20]
Sem m i em beri nem idegen tőlem (Terentius).

[←21]
Szokások.

[←22]
Fafnir a skandináv m itológia erős, félelm et nem ism erő törpéje. Hreid-
m ar törpekirály fia, apja kincsekkel teli házának v édelm ezője.

[←23]
Új élet, m agy arul Ferenczi Zoltán fordításában olv asható.

[←24]
Geoffrey Chaucer: Canterbury mesék. A birtokos meséjét Orbán Ottó
fordította m agy arra.

[←25]
Edm und Spenser: The Faerie Queene, 1 59 0.

[←26]
Félelm etes, borzasztó, kiism erhetetlen.

[←27]
A pszichoanalízisben használt fogalom , a pszichikus aktiv itás m ögötti
prim itív ösztönöket és energiákat jelenti.

[←28]
A görög m itológiában a m anaiszok (latinosan m enászok) Dionüszosz
kísérői. Az erdőkben féktelen táncoló tom bolásukban szétszaggatják
az útjukba kerülő állatokat, em bereket.
[←29]
Lacan összegy űjtött tanulm ány aiban (Écrits, 1 9 6 6 ) egy ik páciense bizarr
álm ának leírásában fordul elő.

[←30]
Lacan: Écrits, 1 9 6 6 .

[←31]
Robert Grav es: She tells her love.

[←32]
Az eredtiben: „The lady protests too m uch…”, Shakespeare: Hamlet, 3 .
felv onás 2 . szín. Arany János fordításában: „A hölgy m intha nagy on is
fogadkoznék.”

[←33]
Shakespeare: Macbeth, gy ilkosa Macduff, aki császárm etszéssel jött
a v ilágra, tehát „nem any a szülte”.

[←34]
János 1 4 :6 .

[←35]
Exodus 3 :1 4 .

[←36]
Utalás Sam uel Tay lor Coleridge The Rime of the Ancient Mariner cím ű
v ersére. (Rege a vén tengerészről. Magy arul Szabó Lőrinc fordításában
olv asható).

[←37]
Cristabel (m agy arul Tótfalusi Istv án fordításában olv asható).

[←38]
Hegy Thesszáliában. A görög m itológia szerint a kentauroknak,
Dionüszosz kísérőinek a lakhely e.
[←39]
Az eredetiben: may, nem csak galagony a, hanem az irodalm i ny elv ben
„leány zó” jelentése is v an. Ma is élő brit hiedelem , hogy m ájus 1 . előtt
nem szabad galagony át bev inni a házba, m ert az a családban beköv etkező
halált jelent. Ha idegen tűz galagony aágat a házra, m egv éd a v iharoktól
és a gonosz lelkektől. Ha Szent Iv án éjszakáján v agy Mindenszentekkor
galagony a alá ül az em ber, tündérv arázslatban lesz része.

[←40]
Szerelem első látásra (francia.)

[←41]
Latin. Itt: Ennél nem m egy tov ább.

[←42]
Latin. Mindig ugy anoly an.

[←43]
Robert Browning Dramatis Personae cím ű v ersciklusának Epilogue cím ű
v erséből (1 86 3 ).

[←44]
Eredetiben: I know that my redeemer liveth. Jób 1 9 :2 5; Handel Messiás
cím ű oratórium ának azonos cím ű szoprán áriája.

[←45]
A hamu angolul ash – utalás a költő nev ére.

[←46]
A skandináv m itológiában: isten.

[←47]
Kőrisfa – az angol ash szó m ásik jelentése.

[←48]
Herm an Melv ille: Moby Dick, az I. fejezet részlete, fordította Szász Im re.
[←49]
Glover – angolul keszty űs, keszty űkészítő.

[←50]
Henri Vaughan (1 6 2 1 –1 6 9 5) Silex scintillans (Tűzkő) cím en kötetbe
foglalt v allásos v erseire utal.

[←51]
William Wordsworth: Monastery of Old Bangor, részlet.

[←52]
Shakespeare: A vihar, IV. felv onás I. jelenet: „S a légbe tűntek, lenge légbe
tűntek” – Babits Mihály fordítása

[←53]
Sigm und Freud: A befejezett és a vég nélküli analízis, Gábor Ida fordítása.

[←54]
Shakespeare: Troilus és Cressida, III. felv onás, 2 . szín, Szabó Lőrinc
fordítása.

[←55]
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább! Goethe: Faust (Kálnoky László
fordítása).

[←56]
Andrew Marwell Rideg úrnőjéhez cím ű v erséből, Vas Istv án fordítása

[←57]
A lees angolul üledéket, a silt hordalékot jelent, azaz kb. szinonim aként
használhatók.

[←58]
Kálnoky László fordítása.
[←59]
Füstölt kacsam ell.

[←60]
Az örök asszony i (Kálnoky László fordítása).

[←61]
Fehér kezű Elaine, m ás nev ein Elaine of Astolat. Elaine the Fair
az Arthur-legenda szereplője. Alfred Tenny son róla írta The Lady of
Shallot (Shallot asszony a), a regény ben korábban hiv atkozott v ersét.

[←62]
XIV. Lajos korabeli szabású hosszú férfikabát.

[←63]
Eredetiben: „The little dogs and all – Tray , Blanche and Sweetheart”. III.
felv onás, 6 . szín. Vörösm arty Mihány fordításában: „A kis kuty ák,
a Bodri, Cicka, Kedv es, nézzétek csak, m ind rám ugatnak.”

[←64]
Mindenszentek.

[←65]
Nádasdy Ádám fordítása.

[←66]
A galagony át boszorkány ság elleni v édelm ezőként is tisztelték, cserjéje
lelkek és tündérek találkozóhely e; szüzességet, tisztaságot, szeplőtelen
fogantatást jelképez.

[←67]
Friedrich Heinrich Karl de la Motte, Fouqué báró, ném et költő és
regény író, 1 7 7 7 –1 84 3 .

[←68]
A Jóisten.
[←69]
George Herbert Denial és Faith cím ű v erseiből (1 6 3 3 ).

[←70]
Utalás a Nagy Sándor által i. e. 3 3 2 szeptem berében v ezetett ostrom ra
Gáza perzsa fennhatóságú erődje ellen. Úgy jutottak be a v árosba, hogy
alagutat ástak a falak alá, tüzet gy újtottak alatta, így a falak leom lottak.

[←71]
Goethe: Faust; A tagadás a lény egem . Jékely Zoltán fordítása.

[←72]
Dark Lady . Utalás Shakespeare 1 2 7 –1 52 . szonettjének m egszólítottjára.

[←73]
Az eredetiben: Arabian bird. Shakespeare Antonius és Kleopátra cím ű
drám ájában (III. felv onás 2 . szín) nev ezi arábiai m adárnak a m itológiai
főnixet.

[←74]
Robert Grav es: Sick Love.

[←75]
The Thorn.

[←76]
„Testv ér, Jézus lelkére, hagy d I Poraim at e kő alatt; / Áldott, ki itt
im ádkozott, / S ki csontjaim hoz ny úl, átkozott.” – Shakespeare sírfelirata.

[←77]
A breton m itológiában a halál m egtestesítője. Ő gy űjti össze a halottak
lelkeit és v iszi át őket roskatag batárján a túlv ilágra.

[←78]
Utalás John Donne Air and Angels cím ű v ersére.
[←79]
Claude Monet: I mpression, soleil levant (1 87 3 ).

[←80]
Shakespeare: Macbeth, III. felv onás, 2 . szín. Szabó Lőrinc fordítása.

[←81]
Sigm und Freud: Totem és Tabu (Pártos Zoltán fordítása).

[←82]
Magy arul Szabó Lőrinc fordításában olv asható.

[←83]
John Donne: A Valediction Forbidding Mourning (Gy ászt tiltó búcsúbeszéd).

[←84]
Fekete huny or.

[←85]
(Monda néki Jézus: Én v agy ok a feltám adás és az élet: a ki hisz
énbennem , ha meghal is, él; (latin) János 1 3 :2 5.

[←86]
Michael Dray ton: Búcsú a szerelemtől, Szabó Lőrinc fordítása.

[←87]
Itt: kerettörténet, önm agát tükröző történet.

[←88]
A v égtelenségig.

[←89]
Vincent Van Gogh festm ény e, 1 885.
[←90]
Feketeribizli-likőrös.

[←91]
Goethe balladája (1 7 9 7 ).

[←92]
Sam uel Tay lor Coleridge: Cristabel, m ásodik rész.

[←93]
Az eredetiben: „Lelkükben nincs m ár indulat”, Jánosházi Gy örgy
fordítása.

[←94]
Milton: A küzdő Sámson, Jánosházi Gy örgy fordítása.

[←95]
1 83 6 –1 89 4 , angol író, „form aterv ező”. Az Arts and Crafts és
a preraffaelita m ozgalom m egalapítója. Barátaiv al híres stúdiót hoztak
létre, ahol alkalm azott m űv észettel, többek között üv egm unkákkal,
tapétaterv ezéssel és -gy ártással, v alam int bútorgy ártással is
foglalkoztak.

[←96]
Milton: Elveszett Paradicsom, Jánosy Istv án fordítása.

[←97]
A kegy etlen szép hölgy – utalás John Keats v ersére, La Belle dame Sans
Merci, m agy arra Babits Mihály fordította.
Table of Contents

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
UTÓIRAT 1868
Megjegyzések
 Table of Contents
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
UTÓIRAT 1868
Megjegyzések