Christine Feehan

Sötét őrszem
Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
32. könyv
rajongói fordítás
A sorozat eddig lefordított kötetei:
(h) hivatalos fordítás, (r) rajongói fordítás

1. Sötét herceg (h)

Mikhail Dubrinsky & Raven Whitney
2. Sötét vágyak (h)
Jacques Dubrinsky & Shea O'Halloran
3. Sötét arany (r)
Aidan Savage & Alexandria Houton
4. Sötét mágia (r)
Gregori Daratrazanoff & Savannah Dubrinsky
5. Sötét kihívás (r)
Julian Savage & Desari Daratrazanoff
6. Sötét tűz (r)
Darius Daratrazanoff & Tempest Trine; Barack & Syndil
7. Sötét álom (r) novella
Falcon & Sara Marten
8. Sötét legenda (r)
Gabriel Daratrazanoff & Francesca Del Ponce
9. Sötét őrző (r)
Lucian Daratrazanoff & Jaxon Montgomery
10. Sötét szimfónia (r)
Byron Justicano & Antonietta Scarletti
11. Sötét mélység (r) novella
Traian Trigovise & Joie Sanders
12. Sötét dallam (r)
Dayan & Corrine Wentworth
13. Sötét végzet (r)
Nicolae Von Shrieder & Destiny
14. Sötét éhség (r) novella
Riordan De La Cruz & Juliette Sangria
15. Sötét titok (r)
Rafael De La Cruz & Colby Jansen
16. Sötét démon (r)
Vikirnoff Von Shrieder & Natalya Shonski
17. Sötét ünnep (r)
-
18. Sötét uralom (r)
Manolito De La Cruz & MaryAnn Delaney
19. Sötét átok (r)
Nicolas De La Cruz & Lara Callidine
20. Sötét gyilkos (r)
Ivory Malinov & Razvan Dragonseeker
 21. Sötét veszedelem (r)
Dominic Dragonseeker & Solange Sangria
22. Sötét ragadozó (r)
Zacarias De La Cruz & Marguarita Fernandez
23. Sötét vihar (r)
Danutdaxton (Dax) & Riley Parker
24. Sötét vérfarkas (r)
Fenris Dalka & Tatijana Dragonseeker
25. Sötét farkas (r)
Skyler Daratrazanoff & Dimitri Tirunul
26. Sötét vér (r)
Zev Hunter & Branislava Dragonseeker
27. Sötét bűntény (r)
Blaze McGuire & Maksim Volkov
28. Sötét szellem (r)
Andre Boroi & Teagan Joanes
29. Sötét ígéret (r)
Gabrielle Sanders & Aleksei; Trixie Joanes & Fane
30. Sötét körhinta (r)
Tariq Asenguard & Charlotte Vintage
31. Sötét örökség (r)
Emeline Sanchez & Dragomir Koziel
32. Sötét őrszem (r)
Andor Katona & Lorraine Peters

Következik:
33. Dark Illusion

Tervezett angol nyelvű megjelenés:

2019. szeptember 3.
 1

A halál fontolgatását Andor Katona gyávaságnak tartotta.

Sosem hitte, hogy kiülni a szabad ég alá, és várni a találkozást
a felkelő nappal nemes cselekedet lenne. Ő, és még néhányan
úgy gondolták, hogy ez egyszerűen gyávaság. Most mégis azon
töprengett, megengedje-e a halálnak, hogy érte jöjjön. A nap
ugyan most nem fenyegette, de rengeteg sebet szerzett a sok
vámpírral való harcban.
A csatában szerzett számos halálosan súlyos sérülés után az
emberi vámpírvadászok nem ismerték fel, hogy ő maga is
vadász, és megtámadták, amikor a testét üres kagylóhéjként
hátrahagyva megpróbálta begyógyítani a sebeit. Karót vertek
a mellkasába, közel a szívéhez (azt sem találták el), és ez nem
volt jó érzés. Az emberi vámpírvadászok nem igazán
bizonyultak túl jónak önjelölt feladatuk végzésében. Sietve
felnyitották a hasát, még több vér ömlött a csatatérre. Soha
nem gondolta volna, hogy egy olyan országban hal meg, ami
távol van az otthonától, azt pedig főleg nem, hogy három
idétlen ember öli meg. A haldoklás mégis jobb alternatívának
tűnt, mint a folyamatos harc a végtelen, szürke semmiben.
A három férfi, Carter, Barnaby és Shorty egy kupacba
hátráltak néhány méternyire tőle, és őt figyelték, egyszerre
rémült és gyűlölködő pillantással. Próbálták meggyőzni
magukat, hogy helyesen végezték a dolgukat, és hogy
haldoklik. Természetesen azt várták tőle, hogy azonnal
meghaljon, és most azon töprengtek, hogy vajon miért nem
így történt, és hogy mit kellene még tenniük.
 Megmondhatta volna nekik, hogy egy másik karóra és egy
sokkal jobb technikára lenne szükségük, ha azt akarják, hogy
bevégezze. De tényleg ő tanítsa meg őket, hogyan öljék meg?
Ez nevetséges.
Felsóhajtott, és elkezdte mérlegelni a haldoklás előnyeit és
hátrányait, hogy ésszerű döntést hozhasson. Régóta él. Túl
régóta. Gyakran ölt. Olyan gyakran, hogy a lelkéből már alig
maradt valami. Becsülettel élt, de el kellett jönnie az időnek,
amikor még becsülettel tud elmenni is. Letelt az ideje. Ezt
már több mint egy évszázada tudta. Újra és újra átkutatta a
világot az életpárjáért, a lelke másik feléért, a sötétsége
fényéért. Az a nő nem létezik. Ilyen egyszerű. Nem létezik.
A Kárpáti férfiak a kétszázadik életévük környékén elveszítik
az érzelmeiket és a színlátásukat. Néhányan még korábban.
Ezután az emlékekből kellett élniük, és a sok évszázad alatt
azok is elhalványultak. A harcképességük megmaradt, főleg
hogy minden éjjel tovább csiszolták őket, de ahogy az idő telt,
az a rengeteg, végtelenül hosszú év, még a barátok, a család
emléke is elhalványodott bennük. Ő maga messze távol az
emberektől töltötte az éjszakákat, azon dolgozott, hogy
biztonságban tartsa őket.
Vámpírokká azok a Kárpáti férfiak változtak, akik lemondtak
a becsületükről, csak hogy érezhessenek valamit. Egy
pillanatnyi csúcspontszerű érzés volt abban, amikor
táplálkozás közben embert öltek. Az adrenalinnal telt vér ezt
az érzést tovább fokozta. A vámpírok rászoktak erre, vágytak
rá, és ezért terrorizálták az áldozataikat, mielőtt megölték
volna őket. Andor szinte az összes kontinensen vadászott már
rájuk. Ahogy az idő telt, az évszázadok jöttek és mentek, a
kísértő suttogás egyre hangosabb lett. Pár évszázadig ez a
suttogás tartotta életben, még akkor is, ha tudta, hogy csupán
puszta, üres ígéret. De végül azt is elvesztette. Nem maradt a
számára csak a szürke világ és… más semmi.
A távoli Kárpátok egyik magaslatán álló kolostorba lépett be,
ahol néhányan elzárták magukat a külvilágtól, amikor már túl
veszélyesnek érezték, hogy vadásszanak és öljenek, de nem
hittek abban, hogy a hajnal tisztességes vég lenne. Minden
egyes újabb ölés tovább növelte a vámpírrá fordulás veszélyét,
ő pedig túl régóta élt már, túlságosan erős vámpír lenne. Csak
nagyon kevés vadász lenne képes legyőzni, és most mégis itt
van, majdhogynem kivégezve egy tökéletesen alkalmatlan,
kétbalkezes emberi vámpírvadász trió által.
A többi ősi Kárpátival együtt ő is megesküdött, hogy
becsülettel kivárja az életpárját. Természetesen azzal csak
rontottak a saját helyzetükön, hogy egy olyan helyre vonultak
vissza, ahol semmi reményük sem lehetett rá, hogy
megtalálják az egyetlen nőt, aki visszaállíthatja az
érzelmeiket, visszahozhatja az életükbe a színeket, de ezzel
tisztában voltak. Csak elfogadták az igazságot: azok a nők már
nincsenek a világban.
A trió sutyorgása idegesítővé vált. Komolyan bosszantóvá. A
fejébe kúszott, nehézzé tette a gondolkodást. Felpillantott az
égre. A csillagok látszottak ugyan, de pusztán világosabb
pettyek voltak, semmi több. Szürke volt a fényük, akár a
holdé. Lenézett az alatta tócsává gyűlő vérre, ami több
tucatnyi sebéből szivárgott, pluszban a karó mellől. A vér
sötétszürke volt. Pocsékul összekente mindenhol. Hogyan
jutott ide a szülőföldjéről, attól a kolostortól, ahová
bezárkózott úgy, hogy ne adja át magát a semminek, ami
körülvette?
A remény maga ment el a szerzetesekhez, úgyhogy
szétszóródtak, hogy még egyszer, utoljára a keresésére
induljanak a nőnek, aki megmentheti a lelküket. Amikor
pedig rájöttek, hogy a világ túlságosan megváltozott, túl tágas
lett, és ők egyáltalán nem illenek bele, ismét csak nagyon
kevés reményük maradt, így válaszoltak az egyik szerzetes
testvérük hívására, és követték őt az Egyesült Államokba. A
vámpírok egyre erőteljesebbek lettek, a Kárpátiak pedig
nagyon lemaradtak az új világ dolgainak megismerésével.
Nagy erőfeszítés volt ez neki is, pedig előtte mindig könnyen
megtanulta a modern dolgokat. Ez vezetett el ehhez a
pillanathoz is, ha eltekint attól, hogy már alaposan túlélte a
neki szánt időt.
Most minden egészen más volt. Kénytelenek voltak az
emberek közelébe menni, és elrejteni, kik és mik ők. A nők is
mások voltak. Már nem elégedtek meg azzal, ha egy férfi
gondoskodott róluk. Fogalma sem volt róla, mihez kezdhetne
egy modern nővel. Innen nézve a halál sokkal kevésbé volt
megerőltető, mint megpróbálni megérteni egy modern nő
érvelését.
Az éjszaka gyönyörű volt, mégis nehezére esett gondolkodni.
A három ember folyamatosan beszélt, suttogott, miközben
nyugtalan pillantásokat vetettek feléje. Azt akarta, hogy
maradjanak végre csendben, és gondolt rá, hogy elhallgattatja
a férfiakat, hogy folytathassa az elmélkedést, vagy
felvilágosítja őket, hogy alaposabban el kellett volna
merülniük az anatómiai tanulmányokban, mielőtt szakmát
választottak.
Mielőtt ő dönthetett volna, a három vámpírvadász döntött,
három szalmaszál segítségével. Carternek jutott a rövidebb.
Így neki kellett odamennie hozzá, hogy megpróbálja kitalálni,
mit rontottak el. Tetőtől talpig remegve közeledett felé,
nyilvánvalóan rettegett attól, akit megpróbáltak megölni. Az
izzadtság jóformán szakadt a vámpírvadászról, a kézfejével
törölte le a homlokáról, míg közeledett.
 Fenyegetően Andor fölé magasodott, a fanatizmus
orrfacsaró bűze áradt a pórusaiból, az arcvonásait gyűlölet, és
eltökéltség torzította el. Andor még nem állt egészen készen a
halálra. Felemelte a kezét, hogy a levegőt kissé megtolva
távolabb lökje magától a férfit, amikor egy nő száguldott elő a
sötétből, és se szó, se beszéd, már támadott is.
Telihold szórta szanaszét a sugarait a csatatéren. A
vámpíroknak már nyomuk sem volt a helyszínen, kellő
alapossággal megszabadult a bizonyítékoktól. Azóta viszont
egy perc nyugta sem volt, egy karó van a szíve mellett, csupa
lucsok a vértől, ráadásul most úgy tűnt, lett egy feltételezett
megmentője is egy kicsi szélvihar formájában, aki dühödten
rátámadt három leendő gyilkosára. Meg kell őt mentenie. Ez
pedig azt jelenti, hogy nem halhat meg. Utálta, ha valaki más
döntött helyette.
A nő hihetetlen sebességgel mozgott, akár egy bosszúálló
angyal, hosszú haja röpködött körülötte, túrabakancsa alatt
kavics és villám perzselte fű ropogott. Megcsapta valamivel
Cartert, ami leginkább egy fazéknak tűnt, olyan volt, akár egy
minitornádó, újra és újra lecsapott. Az egyik karjával hárított
egy ütést, majd olyan hang hallatszott, mintha egyenesen a
férfi arcába mázolt volna be egyet az edénnyel. Carter
hátrabotorkált pár lépést, majd elesett.
Andor egy pillanatra összeszorította a szemeit, arra gondolt,
hogy talán hallucinál. Milyen nő támadna meg három férfit
egy fazékkal? Felsóhajtott, elgondolkodott rajta, mennyi vért
fog még veszíteni, amikor felül és kihúzza a karót. Jókora lyuk
marad a helyén a mellkasán. Másrészt viszont akár ott is
hagyhatná…
– Ne mozdulj! – sziszegte a nő rá sem nézve, egyik karját a
háta mögé emelte, és kifordított tenyérrel felmutatta feléje
egyik karcsú kezét, ami minden nemzetközi jelzés alapján
stopnak számított.
Nem is mozdult. Egészen mozdulatlan maradt. Lefagyott. A
tüdeje nyersen levegőért égett. Ilyen nincs. Ez nem lehet.
Több, mint ezer év. Végtelen üresség. A szeme annyira fájt,
hogy muszáj volt lehunynia, ami pedig nagyon veszélyes
akkor, amikor bizonyos, hogy meg fogják támadni a nőt.
A másik két férfi, akinek annyi bátorsága sem volt, mint
Carternek, még tovább hátrált tőle, csak a biztonság kedvéért,
arra az esetre, ha Carter megtenné, amit meg kell tennie, hogy
orvosolja a kialakult patthelyzetet, más szóval, ha ismét
megpróbálná megölni Andort. Olyan messze távolodtak, ahol
már biztonságban érezték magukat. A két ember
nyilvánvalóan nem szerette volna, ha a földön fekvő hatalmas
termetű férfi bárhogyan is hozzájuk tudna férkőzni, na de egy
nő, fazékkal a kezében? Az teljesen más! Szétváltak és két
oldalról közelítettek feléje, míg őt lefoglalta, hogy
folyamatosan ostromolja választott fegyverével Carter fejét.
– Mi a franc bajotok van nektek, emberek? – kérdezte
dühösen, minden egyes szavát egy-egy öblös fazékdöndüléssel
hangsúlyozva Carteren. – Megőrültetek? Az ott egy emberi
lény, akit meggyilkoltok!
Andor a saját vérének hatalmas tócsájában feküdt, és a
halált fontolgatta egy szürke világban. A föld. A vér. A fák. A
hold felette. Még három lelkes gyilkosa is szürke volt.
Nemhogy érzelmeket nem érzett, mintha még önmagától is
eltávolodott volna, hogy kívülről szemlélje azt, ami vele
történt. És ez a világ egyetlen szempillantás alatt
megváltozott. A szemei szinte lángra lobbantak, a tüdeje bár
rángatózott levegőért, nem volt hajlandó engedelmeskedni a
parancsainak. Minden olyan nyers és fájdalmas volt, hogy
nem is értette mi történik.
 Színek törtek be a szemei mögé. Élénkek. Ragyogóak.
Erőteljesek. Annak ellenére, hogy éjszaka volt, látta a fák és a
bokrok különböző zöld árnyalatait. A vére vörös volt, a bíbor
egy ragyogó árnyalata. A három férfi is színes lett, látott rajtuk
kéket és valódi feketét. A hold ezüstszín sugárküllői úgy
világították meg a lányt, akár a reflektorok.
Andornak a torkán akadt a lélegzet. Azt a hajat
gesztenyeszínűnek lehetett volna leírni, fentebb vörösesebb
volt, lejjebb aranyba fordult, vastag tömege ragyogott a
holdfényben. A nő szeme nagy volt és zöld, a szája pedig
megszállottá tudta volna tenni, pedig egész hosszú életében
soha semmitől nem vált függővé, sem megszállottá.
Az élénk színek elmosódtak előtte legyengült állapota miatt.
A gyomra görcsbe rándult. Kavargott. Úgy érezte, mintha
szédülne. Fel kell ülnie. Hogy megvédje őt. A színek
keresztülszáguldottak az agyán, kavarogtak egy rémálomszerű
káoszban. Ugyanakkor az érzelmek is elözönlötték, olyan
érzelmek, amiket nem is tudott ilyen tempóban osztályozni,
túl gyorsan jöttek ahhoz, hogy értelmük, vagy bármiféle
folyamatuk legyen.
Carter még a földön feküdt, de Shorty odaért a nőhöz. Az
megpördült és lecsapott a fejére a fazékkal. – Van róla valami
halvány fogalmad, milyen nehéz úgy meditálni, hogy közben
ti itt megöltök valakit? – Villámló pillantást vetett Andorra a
válla felett. – És te is! Ott fekszel, és azon tipródsz, hogy elég
volt az életből, vagy sem? Mi a csoda bajod van? Az életre
vigyázni kell! Nem pedig eldobni.
Shorty cselezett az egyik öklével, és a másikkal próbálta
megütni. Akkorát kapott a kezére, hogy attól még Andor is
összerezzent. Shorty üvöltött, és óvatosan elhátrált a lány
közeléből.
 – Én itt a személyes megvilágosodásomat keresem, és ti
zavarjátok a szeretetaurámat! – A fazék becsapódott Barnaby
vállába, elég erővel ahhoz, hogy a férfi támadás helyett
behúzza a nyakát, a fejére szorítsa a két kezét és
félrekotródjon a következő ütés elől. Elkövette azt a hibát,
hogy lopakodva próbálta becserkészni a nőt a másik oldalról.
– Az erőszakmentesség útján járok, hogy az életem példa
lehessen a világ számára, mennyivel jobb hely lehetne ez, ha
mindenki így élne. Béke… – A fazék Barnaby fején döndült,
mivel az ismét megpróbált nekimenni, majd a lány belerúgott
támadója térdének oldalába, elég nagyot ahhoz, hogy a földre
küldje a férfit. – Szeretet. – Shorty felé fordult és fenyegetően
megindult feléje. – A természet ölelő karjaiban.
Shorty elvigyorodott és megcsóválta a fejét. – Te tiszta
bolond vagy.
– Meglehet, te viszont gyilkos. – Blokkolta a fazékkal a feléje
száguldó ökölcsapást, és míg a férfi a kezét fájlalta, odalépett
hozzá és állon vágta. Keményen.
Andor figyelte, hogyan csapódik hátra Shorty feje. A nője
egész jól üt, de most már tennie kell valamit, mielőtt a gyilkos
banda komolyan rányomul. Rákényszerítette a testét, hogy
megmozduljon. Nem volt könnyű egy karóval a mellkasában,
ami még ki is állt belőle a szíve alatt. Ahogy mozdult, újabb
adag vér buggyant ki a fa körül. És pokolian fájt, így el kellett
zárnia a fájdalomérző képességét, ha tényleg mozogni akart.
– Ne! – sziszegte oda neki a nő, egyértelműen parancsolva.
Bosszúsan.
Életében soha senki sem használt vele szemben ilyen hangot.
Ő parancsolt, nem egy nő, és persze nem is egy ember. Főleg
pedig nem egy emberi nő.
– Ne mozdulj! Egy perc és odamegyek hozzád. – A lány
elfordította a fejét, és a válla fölött ránézett. Óriásira nyíltak a
szemei. – Ó. Édes. Istenem! – A fazék leereszkedett a
kezében, félig feléje fordult.
Andor Shorty felé intett, aki megpróbált hátulról rátámadni.
Shorty elbotlott, és majdnem közvetlenül a nő lábai előtt nyúlt
el, felhívva ezzel magára a figyelmét. Dörrent a fején a fazék.
A nő ismét feldühödött kissé, és újra lecsapta Barnabyt is.
– Miért teszed ezt egy másik emberrel? – A hangjában
megjelent egy kis sírós mellékzönge, mintha az Andor
mellkasába kegyetlenül belevert karó őt is megsértette volna.
– Én meg akarok tanulni harag nélkül élni, te pedig
megkínzol és meggyilkolsz egy másik embert. Hogyan tudnám
ezt szó nélkül hagyni? Ha ez egy próba, csúfosan elbuktam.
Elérted, hogy elbukjam.
– Ő nem ember! – kiáltott Shorty – Hanem egy vámpír!
A nő mozdulata félbemaradt. – Ti megőrültetek. Ő egy férfi.
– Most először lopózott óvatosság a hangjába.
Talán rájön végre, hogy itt van a semmi közepén három
tébolyulttal, akik az imént karóztak meg valakit. Andor csak
reménykedhetett ebben.
– Vámpírok nem léteznek.
A három férfi feltápászkodott és három oldalról közelítették
meg a nőt. – Láttuk őt. Villámot hívott le az égből. Nézd meg,
a füvön látszanak a perzselésnyomok.
– Tényleg léteznek vámpírok – mondta Andor nyugodtan.
Sikerült végre felülnie, mindkét kezét a karóra szorította.
Gyengébb volt, mint gondolta. Talán tényleg nem kellene
kihúznia. Túl sok vért vesztett. – Viszont tévednek. Nem
vámpír vagyok. Én vadásztam rájuk. Ők itt csak a küzdelem
végét látták. – Fogalma sem volt, hogy miért veszi a
fáradságot, hogy magyarázkodjon. Sosem magyarázta a tetteit
életében.
 – Ne hallgass rá! – mondta Shorty. – Fogd be a füled! A
vámpírok elbájolnak!
– Elbájolnak? – Ezt egészen úgy mondta, mintha tényleg
őrültnek tartaná Shortyt. A tekintete Andorra tévedt, és feléje
fordult. – Az Isten szerelmére, feküdj vissza, most azonnal!
Szép volt a bőre a holdfényben. Belenézett Andor szemébe, ő
pedig ismét megmarkolta a karót. A nő szemei nagyra nyíltak.
Megrázta a fejét, eldobta a fazekat és futva feléje indult.
– Ne! Ki ne húzd!
Shorty megpróbálta megragadni, amikor elfutott mellette. A
gondolat, hogy ezek közül a férfiak közül bármelyik is rátegye
a kezét, olyasmit indított el Andorban, amiről nem is tudta,
hogy benne van a felszín alatt. Üvöltve emelkedett fel benne a
színtiszta harag. Egy vulkán erejével tört ki, valahonnan
mélyről, és azzal fenyegetett, hogy mindent elpusztít, ami az
útjába kerül.
– Ne érj hozzá! – Ez egy utasítás volt. Parancs. Nem
kevesebb.
A rendelet megdermesztette a három férfit. A nő hátra sem
nézett rájuk, letérdelt Andor mellé, és aggodalommal az arcán
megérintette a karót.
– Meg ne moccanj! – Felugrott, és előhúzott egy
mobiltelefont a farmeréből, és őrjöngő sietséggel próbálta
működésre bírni. Fel-le mozgatta a karját a levegőben,
körbefordult, ide-oda lépkedett.
– Mit csinálsz?
– Csak egy vonást! Csak egyetlen vonásnyi térerőre lenne
szükségem. Egy völgyben vagyunk, itt nem fogok tudni
mentőt hívni. – Elment Shorty mellett, majd megtorpant.
Nagyon lassan elfordította a fejét, hogy a férfira nézzen. Az
nem mozdult. Kinyújtott karral állt, de nem feléje nyúlt. Rá
sem nézett.
 – Ööö… – visszalépett Shorty elé. – Mi bajod van? –
Ránézett a másik két férfira. Még csak nem is pislogtak. A nő
még közelebb ment hozzájuk. – Valami nincs rendben velük.
– Lassú mozdulattal Andor felé fordult.
Érezte, hogy fél. Kezdett felderengeni neki, hogy egyetlen
ember sem lehetne már életben egy ekkora cövekkel a
mellkasában. A férfiak, akik azt állították, hogy vámpír, most
meg sem tudnak mozdulni. Úgy néztek ki, mint a kőből
faragott szobrok. Legszívesebben így hagyta volna őket, de az
kérdéseket vetne fel az emberi világban, és ez nem jönne jól
most, hogy úgy tűnik, valódi háború tört ki a Kárpátiak és a
vámpírok között. Arról nem is beszélve, hogy mivel életben
készül maradni, vérre lesz szüksége, és ez a három elegendő
mennyiséget biztosíthatna a számára. Mert most már életben
kell maradnia. Nincs más választása.
– Szükségem van a segítségedre – mondta halkan.
A lány a fejét rázta, mégis feléje lépkedett. – Én nem vagyok
túl jó viszonyban a vérrel. Hívok valakit, aki… – lassan
elhalkult a hangja.
– Arra nincs idő. Ha nem teszed meg, amit kérek, akkor
meghalok és a semmiért kockáztattad az életed. Amiért
mellesleg köszönet. – Igyekezett nagyon nyugodtnak
hangzani, remélve, hogy ezzel ráveheti, hogy kövesse az
utasításait.
– Amikor azt mondtam, hogy nem vagyok túl jó viszonyban
a vérrel, akkor arra gondoltam, hogy akár el is ájulhatok a
látványától.
– A vérrel majd foglalkozom én. Csak tedd, amit mondok, és
megoldjuk.
A nő visszanézett a három szoborként álló emberre. Aztán a
tekintete a vértócsára esett. – Nem csak a karó mellett vérzel.
 – Már megmondtam, harcoltam, mielőtt jöttek. – Mindkét
kezével igyekezett eltakarni a hatalmas sebet a hasán, mert
látta, hogy valóban esélyes, hogy a nő elájul, így nem volt más
választása, mint visszadőlni. A nap perzselje fel a gyengeségét!
A nő most már félt, látta az arckifejezésén, és érezte őt az
agyában is. Mindent megtett, hogy gátolja a
gondolatolvasásban. Nyilván telepata. Tudta, hogy azon
gondolkodott, hogy véget vet az életének, erről pedig nem
tudhatna, csak ha kiolvasta a fejéből. Elég nehéz volt távol
tartani az elméjétől.
– Oké. – Óvatosan tovább lépdelt feléje, a fazekat
fegyverként szorongatva. – Nem vicceltem azzal
kapcsolatban, amit a vérről mondtam.
Most először szégyenérzetet hallott a nő hangjából.
Bűntudatot. És nem tetszett neki. Azt szerette, amikor dühös
volt. Vagy harcos. Magabiztos. És ez a nemtetszés csomóba
rántotta a gyomrát, feltámasztott benne egy igényt, hogy
vonja a karjaiba és vigasztalja meg. Ez pedig azt is
megnehezítette, hogy eltorlaszolja a mellkasában érzett
fájdalmat. Meg akarta ragadni a karót, hogy kirántsa, de
muszáj volt, hogy előbb minden készen álljon.
– A sebekbe friss földet kell dörzsölnöd. Nem tudom
kiégetni őket. Az a föld, amin perzselésnyomok vannak, nem
használható. – Lehunyta a szemét. Érezte, hogy vérgyöngyök
pettyezik a homlokát, és lefolynak az arcán. Látta, hogy a nő
tényleg közel van az ájuláshoz, akkor pedig senki sem lesz, aki
segíthetne neki. Ahhoz már túl késő, hogy kiküldjön egy
hívást.
– Mi a neved? – kérdezte. – Ha mégis meghalna, legalább
tudja a nő nevét, aki megmentette.
– Lorraine. Lorraine Peters. – Hallotta, hogy vesz egy mély
lélegzetet. – És nem fogsz meghalni. Meg tudjuk csinálni.
Biztos vagy ebben a gyógymódban? – A neszek alapján már a
fazekába kotorta a földet. – Mert nagyon egészségtelenül
hangzik.
– A testem reagál a talajra. A Földre. Ha már eleget találtál,
hozd ide. – Látni akarta szemtől szembe, de félt, hogyha
kinyitná a szemét, ő lenne az utolsó dolog, amit életében lát.
Ezzel a képpel fog továbbmenni a következő életébe ahelyett,
hogy sok évszázados várakozás után élvezné a vele töltött időt.
A lány teste összerándult, és Andor rájött, hogy
elkalandozott a figyelme. Lorraine talán elkapta néhány
gondolatát.
– Kicsúszom az öntudatból, és olykor zavaros látomások
jelennek meg előttem. Azt hiszem, ezek a férfiak furcsa
gondolatokat ültettek el a fejemben. – Ez volt a legjobb, amit
jelen pillanatban ki tudott ötleni, de úgy tűnt, működik. A nő
ismét lélegzett. Nem egyenletesen ugyan, de legalább nem
veszítette el. Ő is próbált levegőt préselni a saját tüdejébe.
– Sajnálom, hogy ilyen kisbaba vagyok a vér közelében. –
Letérdelt mellé. – Nem látom, hogyan segíthetnék neked. Ez a
karó… – Elhallgatott. Könnyek voltak a hangjában.
Gyötrelem.
Egyáltalán nem aggasztotta, hogy talán vámpír. Eszébe sem
jutott a három férfi, akik még mindig szoborként álltak
mögötte. Valódi kudarcként élte meg, mint emberi lény, hogy
nem tud a karó körül, és a többi sebből szivárgó vérre nézni,
nem tudja begyógyítani őket.
– Hozd közelebb a földet. Bele kell kevernem a nyálam. –
Remélte, hogy ezzel sikerül annyira kizökkentenie, hogy
megfeledkezik a vérről. Sürgető érzés ébredt benne. Tudta,
hogy kezd végleg elcsúszni. Túl nagy a vérveszteség.
– Ööö…
– Andor. Andor a nevem.
 – Túl sok vért vesztettél. Transzfúzióra lenne szükséged.
Még mindig olvasta részlegesen a gondolatait, de úgy tűnt,
észre sem veszi. Andornak óvatosabbnak kellett volna lennie,
de ez lehetetlen volt, amikor alig tudta életben tartani is
magát. Más esetben megnyitná a földet, és hagyná, hogy a
talaj megpróbálja meggyógyítani, de most túl messzire ment
és ezt tudta is. Aggodalom öntötte el. Annyi század után, amit
azzal töltött, hogy a nőre vadászott, most rátalált, és minden
egyes csepp elhullajtott vérrel mégis egyre távolabb kerül tőle.
– Én is ráköphetek – ajánlotta fel a nő.
Volt némi habozás a hangjában, ami arra utalt, hogy őt is
őrültnek tartja, és egyszerűen csak mindent ráhagy, mert
biztos benne, hogy meg fog halni. Andor pedig kezdte azt
hinni, hogy igaza van.
– Inkább majd én. – Nem tudta, hogy Lorraine nyála elég
erős lenne-e, hogy elősegítse a gyógyulást. Az ő nyála viszont
egyértelműen gyógyító hatású volt és tartalmazott némi
zsibbasztó szert is.
Kiemelt egy maroknyi földet a fazékból, összekeverte a
nyálával, és beletömte a hasán tátongó sebbe, ott, ahol a
három vámpírvadász megpróbálta kizsigerelni. Most, hogy
Lorraine-nek valami teendője is volt azon kívül, hogy a vérre
nézzen és elájuljon, arra koncentrált, és segített
földborogatással ellátni a sebeit.
Andor becsukta a szemét és próbálta tartalékolni az erejét.
Mint ősi, ebből óriási mennyiséggel bírt, a hatalomról nem is
beszélve. Az a három nem túl fényes elméjű ember soha nem
gyűrhette volna le, ha nem hagyja.
– Ne! – suttogta parancsolóan a nő. – Mondd, mit tegyek!
– Vérre van szükségem. Túl sokat vesztettem. A karót is rakd
körbe földdel. Nem húzhatom ki, míg nem jutok
transzfúzióhoz.
 – Én adok neked vért. Csak attól félek, hogy tényleg el fogok
ájulni. Mondd el, hogyan csináljam.
Éhes volt. A testének minden egyes sejtje vér után
vágyakozott. Biztonságos a nő vérét vennie? Meg kell állnia,
mielőtt túl sokat venne el tőle, és nem tudta, hogy
rendelkezik-e még a kellő önuralommal, hogy idejében
abbahagyja. Csak rá számíthat. Ha legyengíti, nem tud
segíteni neki. Másfelől viszont ahhoz, hogy feloldhassa az
egyik emberi hímet a fagyottságból, de továbbra is a
hatalmában tarthassa, erősebbnek kell lennie.
Érezte, hogy a két szemfoga megnő és kihegyesedik. Mélyet
lélegzett és elfordította a nőtől a fejét. – Átsegíthetlek ezen, ha
hagyod. Én is telepata vagyok. Tudod, a mi elménkben
vannak bizonyos pajzsok, vagy barikádok, ha úgy tetszik. Bízz
bennem annyira, hogy megkönnyíthessem ezt a számodra.
Nincs több időm.
Egy kis csend támadt. Felemelte a szemhéjait annyira, hogy
lássa, Lorraine az alsóajkát rágcsálja kicsi, fehér fogaival.
Végül bólintott. – Rendben. De siess! Máris érzem, hogy
szédülök. Próbálok nem odanézni, de ez szinte lehetetlen. És a
kezem is csupa…
– Gondom lesz rá. – Nem volt értelme tovább várni. A nő
vagy leereszti a pajzsait, és Andor életben marad, vagy
fennhagyja őket, akkor pedig ő nem fog áttörni rajtuk.
Megfogta a kezét, és ez az egyetlen apró mozdulat is
elegendő volt, hogy átszáguldjon rajta a fájdalom, és
kiszoruljon a tüdejéből a levegő. A lány bőre puha volt, akár a
selyem. Szinte lökdöste a hüvelykujját a pulzusa, olyan
őrülten vert. Félt tőle. Attól is, hogy a vérét adja. El fog ájulni
és bolondot csinál magából. A vérfóbiája miatt buggyantnak
és gyengének érezte magát. Utálta és nagyon keményen
igyekezett leküzdeni.
 Andor rákényszerítette magát, hogy abbahagyja az elméje
olvasását és vegye az irányítása alá. Az utolsó erejével meg is
tette. Hatalmas szerencse volt, hogy Lorraine leeresztette a
pajzsait, és megbízott benne, amikor pedig még ki sem
érdemelte ezt. Nem nézett mélyebben az elméjébe, hogy
utánajárjon, miért. Belesüllyesztette a fogait a csuklójába.
A vére szinte berobbant a szájába, akár a pezsgő. Semmi sem
lehet ennél finomabb. Egyszerűen tökéletes. Tudta, hogy
függővé válik tőle, mindig vágyni fog rá. Minden cseppet
alaposan kiélvezett, miközben érezte, hogy a sejtjei
kétségbeesetten felszívják a táplálékot, hogy pótolják, amit
elvesztett.
Először, amióta az eszét tudta, Andornak meg kellett
küzdenie az önuralmáért. Az irányításért. Nem akarta
abbahagyni. Soha nem akarta abbahagyni. Elkeseredetten
akarta a vért. Az ő vérét. Végül óvatosan végigsimított a
nyelvével a fogai ütötte sebeken, és a három lelkes gyilkos felé
fordította a fejét.
Shorty lassan életre kelt. A teste megremegett és a Kárpáti
felé lépett. Horror ült ki az arcára. Andor oda sem figyelt rá.
Nem akarta az erejét pazarolni arra, hogy megnyugtassa a
férfit, elvégre mégiscsak része volt benne, hogy az a karó most
a mellkasában volt.
Ahogy Shorty odaért hozzá, letérdelt és engedelmesen
odanyújtotta neki a nyakát, Andor pedig belemélyesztette az
agyarait. Jó vér volt. Nem volt benne sem alkohol, sem
kábítószer. Elvett annyit, amennyit csak mert,
visszairányította a férfit a táborába, miután törölte az
emlékeit. Elültetett a fejében emlékeket vadállatokról,
olyanokról, amik valószínűleg rettenetesen megijesztik, és
eléggé nyugtalanítják ahhoz, hogy sátrat bontson és
hazamenjen.
 Aztán közelebb parancsolta Barnabyt, letérdeltette, és
utasította, hogy két kézzel ragadja meg a karót. Ő maga pedig
markolt a fazékból egy jó adag földet, összekeverte a nyálával,
vett egy mély lélegzetet és ráparancsolt a férfira, hogy rántsa
ki a cöveket. Hosszú életében semmit sem érzett olyan
fájdalmasnak, mint amikor az a karó a mellkasába került. És
pontosan ugyanúgy fájt az is, amikor kikerült belőle.
Ahogy a vér feltört, beletömte a lyukba a földet, és
összeszorította a fogait, hogy ne üsse meg a védtelen embert.
A vér kibuggyant a föld felett, miután eláztatta azt. Egy
pillanatig nem tudott lélegezni. Sem gondolkodni. Aztán csak
feküdt és lihegett, Lorraine gyönyörű arcát bámulta, és arra
gondolt, hogy az mindent megért, amit valaha is elszenvedett,
beleértve ebbe ezt a mostani kínt is.
Az esküje a hátába volt vésve, odatetoválták egy primitív
módszerrel a kolostor szerzetesei a maguk készítette tintával.
Rengetegszer kellett beleszúrniuk a bőrébe. És most ott voltak
a Kárpáti hátán a fogadalmának szavai. Minden egyes szó
különös jelentőséggel bírt.
Olen wäkeva kuntankért. Olen wäkeva pita belső
kulymet. Olen wäkeva — félért ku vigyázak.
Hängemért.
Más tetoválásai is voltak, de azok közel sem jelentettek
ennyit a számára. A kódex, ami szerint élt, örökre
belevésődött a hátába. Kárpáti volt, akin nem egyszerű heget
hagyni. Megszenvedett azért, hogy ott legyenek a hátán azok a
szavak, de ott kellett lenniük… a nő miatt. A kódex nagyon
egyszerű volt.
Erős maradok a népünkért. Erős maradok, belül tartom a
démont. Erős maradok érte. Őérte.
A szöveg utolsó két szava mindent elmondott, az volt az ő
esküje. Minden seb, amit kapott, minden alkalom, amikor
meg kellett ölnie egy régi barátot, minden egyes éjszaka,
amikor úgy kellett felemelkednie, hogy a szürke űr vette körül,
őérte volt. Most már a nevét is tudta, Lorraine-ért. Szerette a
neve hangzását. Imádta a kinézetét, a tűzrőlpattantságát. Tele
volt bátorsággal, bár a bölcsességen még majd dolgoznia kell
egy kicsit.
Miközben vérét vette Barnabynak, a kolostorra és a végtelen
évekre gondolt. Éjszakáról éjszakára harcoltak, majd a
tetoválási technikájukon dolgoztak. A kolostor lakói mind
testvérekké váltak, bár tudták, hogy nekik kell majd
megölniük egymást. Ez volt ugyanis az egyetlen lehetőségük a
becsületes halálra.
Útnak indította Barnabyt is azzal, hogy a vadállatok túl közel
merészkedtek a táborukhoz. Elültette benne az emléket, hogy
szétfutottak különböző irányokba, majd visszatértek a
táborhelyükre azzal a gondolattal, hogy azonnal
összepakolnak és hazamennek. Eszük ágában sem lenne
vámpírokra vadászni és megölni őket. Még csak a
létezésükben sem hisznek.
Most, hogy egy kicsivel erősebb lett, Cartert vonta irányítása
alá, aki beleverte a karót a mellkasába, és parancsot adott
neki, hogy kezdjen ásni. Andor tudta, hogy mozgásképtelen.
Ahhoz pedig túl nehéz, hogy Lorraine segíthessen neki
elrejtőzni a nap elől. Le kell mennie a földbe. Lorraine-nek
pedig fölötte kell felállítania a sátrát.
Carter szerszám nélkül nem tudott túl mélyre ásni. Lorraine
fazekát használhatta csak. Közvetlenül Andor mellett kapart
egy gödröt, így elegendő volt, ha a Kárpáti arrébb mozdul egy
kicsit, hogy belecsusszanjon a sekély mélyedésbe. Talán ha fél
méter mély lehetett, de elég hosszú és széles volt a testéhez,
ami azért nem csekélység. Nem volt egy kistermetű férfi.
 Rákényszerítette Cartert, hogy segítsen neki, mielőtt neki is
a vérét vette volna és hasonló emlékekkel elindította volna,
mint a többieket. Ez volt a legtöbb, amit tehetett. Még attól a
kicsi mozgástól is ismét elindult a vérzés. Időre volt szüksége,
hogy a talaj megújíthassa eléggé ahhoz, hogy elkezdje
begyógyítani a sebeit. Az olyan ősi Kárpátiak, mint ő,
hihetetlenül erősek. Meg tudja csinálni, és ehhez csak némi
szerencsére és Lorraine-re volt szüksége.
Eleresztette az elméjét. A lány még mindig térdelt, csak most
már nagyjából másfél méternyire a gödörben fekvő Andortól.
Zavartan pislantott néhányat. A férfi megpróbálkozott egy
mosollyal, hogy megpróbálja megnyugtatni, de mégis szinte
sokkban meredt a mellkasán lévő sebre.
A nő színei talán még élénkebben voltak, mint eddig. A hold
egy gyönyörű árnyalatban ragyogtatta fel a haját. A bőre
szinte áttetszően sápadt volt. Tudta, hogy ez azért van, mert a
vérét vette.
– Jól érzed magad?
Lorraine pislogott néhányat és ezzel felhívta a figyelmét
hosszú szempilláira. – Hol a karó? Hogy húztad ki? – Térden
közelebb csusszant hozzá, és egy halk, nagyon nőies kis
zihálás tört fel a torkából, amikor meglátta, hogy a lyuk a
mellkasán földdel van betömve. Nem volt kis lyuk. A karó se
volt kicsi.
– Nem akartam, hogy neked kelljen foglalkozni ezzel. Még
mindig szükségem van a segítségedre. Gyenge vagyok.
Tényleg gyenge.
A nő átnézett felette, majd hirtelen hátrafordult.
Egyértelműen a három férfit kereste.
– Távoztak. Futva.
 – Gyávák. Örülök, hogy elmentek. Mégis jobb volt, amikor
szem előtt voltak, mert így most amiatt kell aggódnom, hogy
visszajönnek, és megpróbálnak megölni minket.
– Mielőtt elfutottak, elültettem néhány gondolatot az
elméjükben, és ha minden jól megy, emlékezni sem fognak
ránk.
– Nagyon erős telepata vagy – mondta a lány –, és el sem
hiszem, hogy még életben vagy, de muszáj segítséget kérnünk.
Egy helikopter kell, hogy kivihessünk innen. Fel kell mennem
a hegy tetejére, hogy megnézzem, ott tudom-e használni a
mobilomat.
Andor megrázta a fejét. – Sátorral kempingezel?
– Hát persze. – Lorraine ujjai végigfutottak a borostáján.
Kissé összeráncolta a szemöldökét, amikor meglátott valamit
az állán és elhatározta, hogy ledörzsöli onnan. Andor
meglehetősen biztos volt benne, hogy egy vérfolt az. A nő
tekintete szorgalmasan kerülgette azokat a helyeket a testén,
ahol a sebek voltak, vagy nagy, vörös foltok terjengtek.
– Mennyi időbe kerülne tábort bontanod, és mindent
felhozni ide?
Még jobban összehúzta a szemöldökét. – Nem túl sokba,
sokszor táborozok. De most komolyan, Andor, nem vagyok túl
jó sérült emberek ápolásában, és úgy tűnik, te fel sem fogod
milyen rossz állapotban vagy. Szükségünk van egy
helikopterre.
– Az én testem nem reagál a hagyományos orvoslásra.
– Nem reagál a sebészre, aki befoltozhatná a lyukakat? Az a
hasi sebed is borzalmas. A karó helye pedig… – Elhúzódott, és
ha lehet, még az eddiginél is jobban elsápadt.
– Nem. Mondtam már neked, bár minden igyekezeteddel
próbálsz embert csinálni belőlem. Én vámpírokra vadászom.
Más a testfelépítésem. Tudom, hogy azt hitted, hogy
meghalok, és ezért hagytad rám, hogy földet tömjek a
sebeimbe, de rám valóban gyógyító hatással van a föld. – A
nap perzselje fel, nagyon kimerült! – Kérlek! A segítségedet
kérem. Szedd össze a dolgaidat és gyere vissza. Vadállatok
találhatnak rám, és én tehetetlen vagyok.
Lorraine homloka ráncba futott. – Az állatokra nem is
gondoltam, de igazad van. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek.
– Leült a sarkaira. – Ha itt hagylak, míg felkapaszkodom a
hegyre, tényleg veszélybe kerülhetnél. De ha maradok, akkor
komolyan meghalhatsz, Andor. Igazából már most halottnak
kellene lenned.
Andor szemöldöke is ráncba szaladt, de egy ideig észre sem
vette a fájdalom miatt. Sarokban tartani a kínt egyre
nehezebbnek bizonyult. A sebekből még mindig szivárgott a
vér, pedig annak minden cseppje kincs volt most. Óvatos volt,
ügyelt rá, hogy ne vegyen el túl sokat a vámpírgyilkosoktól
sem. Azt akarta, hogy minél előbb eltűnjenek a környékről.
– Csak siess, és hozd el a holmid.
– A véred illata ide fogja vonzani a vadakat. Medvék és
prérifarkasok is élnek ezek között a hegyek között. Akár még
farkasok is lehetnek, de ebben nem vagyok biztos. Nem
hagyhatlak egyedül.
– Muszáj. Szükségünk van a sátradra. Nem érhet napfény.
Még néhány percig sem. Nappalra be kell majd takarnod
földdel és fölém emelni a sátrad. Aludni fogok és remélem,
hogy a föld beindítja a gyógyulás folyamatát. – Ez pedig elég
hosszadalmas folyamat lesz ezzel a mostani tempóval.
Pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor nyert. A nő
arckifejezése aggodalmasról elszántra vált. – Körülbelül húsz
perc. Nem túl messze van a táborom, csak egy kissé nehézkes
a terep. – Már talpra is állt, és indult is tettre készen, most
hogy már volt egy tervük.
 – Lorraine, köszönöm, hogy nem kérdezősködsz, és nem
vitatkozol.
– Mi egyebet tehetnék? Nem hagyhatlak itt, és nem tudok
idehívni senkit innen, a völgyből. Vagy életben maradsz, vagy
meghalsz, de mivel te vagy a legerősebb személy, akivel valaha
találkoztam, arra fogadok, hogy életben maradsz.
Remélte, hogy igaza van. Pillanatnyilag nem érezte magát
annyira erősnek. Igazából csak le szerette volna hunyni a
szemét, és egy kis időre átadni magát az éjszakának. Csak
néhány percet akart, amikor nem kell eltorlaszolnia a
fájdalmat. Az rengeteg erőt követelt. Megpróbálta lelassítani a
vér állandó szivárgását. Ha a lány visszajön a sátorral és
felállítja, még vehetne magához egy kicsit a véréből, de tettre
készen volt rá szüksége, nem pedig gyengén.
– Szükségem lesz vízre – emlékeztette Lorraine-t, amikor az
elindult.
– Az van rengeteg, ráadásul itt nem messze folyik egy kis
patak. Van víztisztítóm. – A tekintete most először futott végig
Andor csupa seb alakján, mióta az elméjében járt. Nagyot
nyelt és megcsóválta a fejét. – Hamarosan visszajövök.
Andor figyelte, ahogy elment. Mintha a lány magával vitte
volna az erejét is. A tüdeje továbbra is égett, és azt harsogta
neki, hogy hamarosan le kell állítania. Túl sok kár esett a
testében. Hét vámpírt pusztított el. Ketten közülük
hajszálnyira voltak attól, hogy mestervámpírok legyenek. Elég
régóta éltek ahhoz, hogy akár össze is futhatott volna velük
korábban, de ritkán emlékezett az élőholtak arcára, vagy
nevére.
Lehunyta a szemét. A lány visszajön, pedig gyűlöli a vér
látványát. Olvasta az elméjében az undorát és a rosszullétét. A
gyomra tajtékzott és nagyokat nyelt, hogy ne hányja el magát.
És valóban nagyon igyekeznie kellett, hogy ne ájuljon el.
Ennél ékesebb tanúbizonyságot nem is kaphatott volna az
állhatatosságáról és a bátorságáról, hiszen mindezt csak azért
tette, hogy neki segítsen.
Ő az életpárja. Tudta, hogy ő az, mégsem kötötte össze
magukat, nem merte, amikor ilyen súlyosan sebesült. De ez
egyben azt is jelentette, hogy Lorraine bármikor elmehet tőle,
ő pedig akkor veszélyesebb lenne, mint valaha. Csak
remélhette, hogy jól olvasta az elméjét, és mindaz megvan a
nőben, amit ő látni vélt benne. Visszajön. Vissza kell jönnie,
hogy neki bármekkora esélye is maradjon a túlélésre.
 2

Lorraine teljesen biztos volt benne, hogy mire visszamegy

Andorhoz, már holtan fogja találni. Senki sem élhet túl ilyen
szörnyű sebeket. Kizárt. Lehetetlen. Gyávának érezte magát,
amiért otthagyta, és így nem kellett végignéznie a halálát.
Isten tudja csak, mennyi vért és halált látott életében. Biztos
volt benne, hogy mire visszatér, a férfinak vége lesz.
Amikor megállt a sátránál, remegő kézzel végigsimított az
arcán. A gyomra megemelkedett. Újra mélyeket kellett
lélegeznie, hogy ne hányja el magát. Az a rengeteg vér.
Jóformán alig nézett a földre, de annyit mégis látott, hogy a
férfi körül nedves a vértől. A ruháját annyira elborította, hogy
szinte az egész vörösnek látszott. Bárhová is nézett a férfi
testén, csak sebeket látott. És az a karó…
Mi a baj ezzel a világgal? Az emberek valóban annyira
kegyetlenek és rútlelkűek, hogy képesek egy másik emberbe
karót verni? A cövek olyan vastag volt, mint egy seprű nyele.
Hogy verheti azt bele valaki egy emberi testbe? A gyomra
megint megindult felfelé, megérezte benne újra az ismerős,
tajtékzó haragot.
Fogalma sem volt róla, hová ment a három férfi, de magára
is dühös volt, amiért nem csinált róluk fényképeket, hogy
átadja őket a rendőrségnek, ha lehetősége lesz rá. Az is
aggasztotta, hogy mivel látta az arcukat, talán utánamennek,
hogy megöljék.
Rákényszerítette magát a cselekvésre, és elkezdett tábort
bontani. Tapasztalt kempingező volt, szinte robotpilóta
irányította, így gyorsan haladt. Csak minimális felszerelése
volt, annyi, amennyit egy hátizsákban, vagy rajta el tudott
helyezni, hogy mindenhová magával vihesse. A hegyeket járta
az önfelfedezés útján haladva, legalábbis ez volt az, amit
mindenkinek mondott, akivel csak összetalálkozott. Valójában
pedig, ha szigorúan őszinte volt magával, akkor azt kellett
mondania, hogy elfutott.
Az a rengeteg vér. A homlokára szorította a kezét és elnézett
a hegycsúcs irányába. Ott fenn valószínűleg segítséget
hívhatna. Ha felkapaszkodna a hegyre, akkor minden
bizonnyal elkésne, és Andor egyedül halna meg, ha nem a
vérveszteségtől, akkor a vadállatok karmaitól és fogaitól. Ő
gyűjtött neki földet. Valószínűleg megvádolják majd
gyilkossággal, mert ha a sebei nem ölnék meg, a baktériumok
fogják.
– A fenébe! – kiáltott fel hangosan. Az éjszaka elvitte a
hangot a völgy másik faláig. – A fene egye meg – suttogta,
mert már tudta, hogy nem fogja hagyni, hogy az az ember
egyedül haljon meg. Képtelen volt rá.
A vállára emelte a nagy pakkot és elindult vissza, hozzá.
Egész életében telepata volt. Gyermekként azt hitte, mindenki
hallja, mit gondolnak mások. Amikor rájött, hogy ez nem így
van, nem akart kilógni a sorból és megpróbálta kikapcsolni a
képességét. Sikertelenül. Aztán volt olyan időszak, amikor
ajándékként kezelte, olyasvalamiként, amit felhasználhatott,
különösen a szülei és a testvére ellen. De ez a korszaka nem
tartott sokáig. Ha…
Elhomályosodott a látása. Könnyek futottak le az arcán,
miközben Andor felé tartott. Azt hitte, hogy a világ összes
könnyét elsírta már, egyetlenegy sem maradt, most mégis
visszatértek. Ha nem ment volna egyetemre. Ha a szülei
megkérik, hogy menjen haza, és beszéljen a testvérével. Ha
Theodore beszélt volna neki a gondjairól.
 Megbotlott, majdnem elesett, ezért dühösen letörölte az
arcáról a könnyeket. Hiába mondták a tanácsadók, nem
csökkentették a bánatát. Megfájdult tőlük a feje, de nem
hozták vissza a szüleit, vagy a testvérét. Nem akadályozták
meg, hogy bulvárlapok zaklassák a kérdéseikkel. A könnyek
nem akadályozták meg, hogy az úgynevezett barátai
kiközösítsék.
Lefelé indult a domboldalon, végigment a fák között, hogy
eljusson a tágas mezőre, ahol Andort hagyta. Már látta is
maga előtt fekvő alakját. Mozdulatlan volt, mintha meghalt
volna. Egy frissen ásott gödörben feküdt… vagy egy sírban.
Egy sekély sírban. Amikor megérkezett és ráemelte a fazekát
az Andor felett álló férfira, nem is látta ezt a mélyedést.
Nyilvánvalóan azt tervezték, hogy oda fogják eltemetni. És mi
van, ha vele ásatták ki, azért ennyire sekély? Eleget hallott
már sorozatgyilkosok szadista tetteiről.
Lelassította a lépteit. Nem akart odaérni hozzá, hogy
megtudja, hogy halott. Éppen elég halott embert látott már,
akiknek a teste csupa vörös volt a vértől. Ki gondolná, hogy
ennyi vér van egy emberi testben? Vagy, hogy ennyire
ragacsos, és bejut mindenhová? Egy pillanatra megállt, hogy
vegyen egy lélegzetet és összeszedje magát.
– „Lorraine?” – kavarodás támadt az elméjében. A nevét
hallotta puha suttogással. A telepatikus beszélgetést nagyon
intimnek érezte. Eddig sosem csinált ilyesmit, nem ismert
senki mást, aki rajta kívül képes lett volna rá. Arra pedig
sosem gondolt, hogy ő tegye át valaki más fejébe a saját
gondolatait.
– „Itt vagyok. Tehát életben vagy.” – Nem is tudta, hogy
ettől megkönnyebbült-e, vagy sem. Mozgásra kényszerítette a
lábait, hogy újra elinduljon a férfi felé.
 – „Életben vagyok. Valamelyest. Vízre van szükségem. Nem
vehetem újra a véred, és kell valami, ami segíthet életben
maradni, amíg te újra elég erős nem leszel.”
– „Hoztam magammal.” – Meggyorsította a lépteit, és
odasietett hozzá. Leemelte a válláról a hátizsákot és előkereste
a vizes palackot.
A férfi szemei nagyon is élénkek voltak, a tekintete rögzült
Lorraine arcán. Sosem látott ugyan ténylegesen indigót, de azt
a színt találta a legközelebbinek ahhoz, ami leírhatta Andor
szemének színét. Valahol az éjkék és az ibolyaszín között
félúton. A sötétben a haja és a szeme is feketének tűnt, míg
egészen közel nem ment hozzá. Csak pillanatokig tétovázott,
majd óvatosan felemelte a férfi fejét, míg a szájához emelte a
palackot. Egy pillanatig azt hitte, hogy nem fog inni, undor
villant fel az arcán, de azt is látta, hogy erőt vesz magán, és
kortyolni kezdett.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Én...
– „Azt hitted, hogy meghalok, és féltél visszajönni hozzám.”
– A férfi hangjában a humor végigsimított elméje belső falán.
– Nos… – hiába is tagadna, ha olvassa a gondolatait. – Igen.
A gondolat, hogy itt talállak holtan a semmi közepén… –
Elhallgatott.
Nagyon nehéz volt fenn tartani az arcán a pillantását és nem
nézni le vértől iszamós, földes ruhájára.
– Nem lett volna szabad földet tenni a sebekre. Őszintén
szólva nem gondoltam, hogy túléled, de már elég hosszú ideje
életben vagy, így talán tévedtem. Talán megpróbálhatnám
kimosni a sebeket. – A gyomra felháborodottan tiltakozott az
ötlet ellen. – Nincs orvosi képzettségem. Még egy
gyorstapaszt sem tettem fel soha másvalaki sebére.
– „Tudom, milyen nehéz ez neked.”
 Ettől mintha egészen apróra zsugorodott volna. Bűnösnek
érezte magát. Megszégyenültnek. A férfi szenved. Ő meg úgy
viselkedik, mint egy kisbaba. – Mit szeretnél, mit tegyek?
Nincs nálam fájdalomcsillapító. – Volt Aszpirinje, de azt félt
volna beadni neki. Annak vérhígító hatása is van, és úgy
gondolta, hogy az eddigi vérveszteség után erre már végképp
nem lenne szüksége.
– Fel tudod körém állítani a sátrat? Úgy, hogy én belül
legyek. Elég nagy?
Mivel elég hosszú utakra indult, és így lehetetlen volt
pontosan előre tudni az időjárási viszonyokat, egy általános
sátrat hordott magánál, nem pedig egy egyszerű alvósátrat. Ez
elég nagy, és nehéz is volt, akár napokat is eltölthetett benne
esős időben.
– Igen. Fel tudom állítani.
– Sehol sem férhet hozzám a napfény – hívta fel a figyelmét
a férfi.
Lehajtotta a fejét és hátrébb húzódott tőle, közben pedig
próbálta nem továbbgondolni ezeknek a szavaknak a
jelentését. Sok embernek van napallergiája. Andor bőre nem
volt különösebben sápadt, vámpírfogaknak nyomát sem látta,
de a puszta tény alapján, hogy még mindig életben van,
miután ilyen brutálisan megtámadták és olyan rengeteg sebet
ejtettek rajta, amiknek meg kellett volna ölniük, mégiscsak azt
kellett gondolnia, hogy talán olyan lény lehet, mint amivel az
a három férfi megvádolta.
– „Nem foglak bántani, Lorraine.” – Ismét ott volt a
hangjában a vidámság.
A teste összeszorult, ami tisztára egy nőies reakció volt az
elméje belsején átsuhanó hangra. Valóban nagyon intim volt,
mintha minden egyes szónál bársony simított volna végig a
bőrén.
 Nem válaszolt neki. Ehelyett letette a keze ügyébe a vizes
palackot, és elkezdte felverni föléje a sátrat. Nem volt nehéz
dolga, vert már tábort ennél meredekebb, göröngyösebb
helyen, szélsőségesebb viszonyok között is. De szinte azonnal
meglátta a problémát is. Nem emelheti a sátrat a férfi fölé a
padlóval együtt. – Egy kicsivel távolabb kell felállítanom
tőled, és aztán ki kell találnom, hogy juttassalak be a belsejébe
– mondta.
– Át kell vágnod a sátor alját felettem.
A szíve félrevert. – Nem vághatom fel a padlót.
Tönkretenném a sátrat. Nem volt olcsó, és még hosszú út áll
előttem.
– Megjavítom neked.
Nem mondta neki azt, hogy reggelre halott lesz, mert az
durvaság lett volna. Ehelyett megérintette az övén viselt
kempingkését, majd nekilátott, hogy felállítsa a férfi fölött a
sátrat. Pontosan felette akarta kivágni a padlót. Ez volt a
legostobább dolog, amit valaha is tett, de azzal vigasztalta
magát, hogy egy haldokló utolsó kívánságát teljesíti.
A sátor rövidesen állt, a férfi körül óriási lyukkal a padlón.
Leült mellette. – Azt hiszem, jók vagyunk. Ez egy nehéz sátor.
Ellenáll a szélnek, esőnek, és az alacsony hőmérsékletnek is.
Úgy gondolom, hogy távol fogja tartani a bőrödtől a napfényt.
Allergiás vagy? – Magában némán fohászkodott, hogy ha nem
az, akkor legalább hazudjon neki.
Csak egy apró mosolyt kapott válaszul, ami összetörte a
szívét. A rengeteg vér és seb ellenére Andor nagyon bátran
viselkedett. Harcolt, hogy az öntudatánál maradhasson. Látta,
mekkora erőfeszítésébe kerül, mégis megtette. Szerette volna
neki azt mondani, hogy ne erőltesse, de attól tartott, ha
elaludna, ő ott maradna a sátra közepén egy halottal.
 – Még több földet kellene fellazítanod és rám szórnod.
Amennyit csak lehet.
A szíve felgyorsult. Azon kapta magát, hogy bámulja őt, az
arca íveit, szögleteit. Csupa éles, nyers férfiasság. Rendkívül
férfias volt. Úgy nézett ki, mint aki elég veszélyes is, amikor
nem fekszik ilyen rengeteg borzalmas sebbel. Na nem mintha
fenyegette volna őt valamiképpen, sőt, ellenkezőleg. Nagyon is
gyengéden beszélt hozzá mindig, Lorraine pedig valahonnan
tudta, hogy ez nem szokása.
– Nem temetlek el, amíg életben vagy – mondta, és
beleöntötte a hangjába minden határozottságát, mert úgy
érezte, Andor ahhoz van szokva, hogy keresztülviszi a maga
akaratát. A három leendő gyilkosa azt mondta, hogy
elbájolhatja a hangjával, és most már hitt nekik. Nem azért,
mert vámpír, hanem mert a hangja olyan erőteljes volt, és
mert úgy tudott vele bánni, mint egy fegyverrel. A hangszíne,
a hangmagassága mindig olyan tökéletes volt, hogy
elgondolkodott rajta, milyen lenne énekelni hallani. Biztosan
nem okozna neki gondot a közönség hipnotizálása, vagy
megbabonázása.
– Szó sincs élve eltemetésről – ellenkezett Andor. – Csak
befeded a testem földdel. Ahogy mondtam, a testem
összetétele lehetővé teszi, hogy a föld meggyógyítsa. Minél
több természetes ásványi anyag veszi körbe, annál gyorsabban
gyógyul. Ezt a földet itt sosem bolygatták meg. Különösen tele
van olyan elemekkel, amikre szükségem van.
Arra gondolt, hogy ez a fickó egy New Age hívő bolond.
Valami még újabb New Age híve. Olyat ugyanis soha nem
hallott a barátaitól, akik ilyesmiben hittek, hogy ha
részlegesen elássák magukat a földbe, akkor az meg fogja
gyógyítani őket. Mennyire kell ráhagynia mindent egy
haldokló emberre?
 – Csak csináld, kérlek.
– Már szétvagdostam a sátramat is neked – csattant fel, és
rögtön el is szégyellte magát. Rányomta a tenyerét lüktető
halántékára. Pokoli fejfájása volt, de mégsem
panaszkodhatott valakinek, akinek egy seprűnyél átmérőjű
lyuk van a mellkasán.
– Sajnálom. Csak… olyan dolgokat kérsz tőlem, amik
szerintem többet ártanak, mint használnak. Nem akarok
felelős lenni a halálodért. Földet dörgöltem nyílt sebekbe. Már
így is egy gödörben fekszel, ha még tovább mélyítem, és te
meghalsz, a hatóságok azt fogják hinni, én gyilkoltalak le ilyen
brutálisan.
– Lorraine – suttogta halkan a férfi, de nem folytatta. Csak
várt.
Lorraine a szívverését számolta. A lélegzetét. Tücskök
énekeltek. Valahol felüvöltött egy prérifarkas. A férfi
hallgatott, de a kényszer, hogy ránézzen, mégis egyre csak
nőtt benne, míg már nem tudta elviselni. Találkozott a
tekintetük, és a szíve majdnem kiugrott a helyéről. Azok a
szemek pontosan olyan hipnotikusak voltak, mint a hangja.
– Nem fogok meghalni. Miért vagy benne olyan biztos, hogy
a hatóságok azt hinnék, hogy megöltél egy embert? Nincs
egyetlen durva porcikád sem.
Nem tudott a szemébe nézni, nem akarta látni azt a gyengéd
pillantást, ami az ártatlan kérdést kísérte. Felkapta a fazekat.
Egy kicsit horpadozottá vált valamelyik, vagy mindegyik férfi
fején, akikkel harcolt. Ásni kezdett Andor körül, és amikor
megtelt az edény rászórta a földet. Így legalább nem kellett
ránéznie.
– Rossz temperamentumom van – mondta. És ez legalább
igaz is volt. – De dolgozom rajta. Egy évet kihagyok az
iskolában, és túrázok a hegyekben, a lehető legmélyebben
elmerülök a természetben, hogy legyőzzem a legrosszabb
jellemvonásaimat. Különösen a türelmemen kell dolgoznom.
Andor őt nézte. Nem kellett felnéznie a munkából, hogy
tudja. Érezte magán az indigókék szemek pillantását. Mintha
fizikai érintés lett volna. Volt benne valami lenyűgöző, aminek
nem tudott ellenállni. Tudta, hogy a sebek meg fogják ölni,
egyesével is elegendők lettek volna a halálhoz, mégis volt egy
aprócska része, amelyik hitt benne, hogy a férfi életben
marad.
– Nekem fogalmam sincs, milyen a temperamentumom.
A tekintete az arcára ugrott, mielőtt visszatarthatta volna
magát. – Már hogyne tudnád? Mi az, hogy nem tudod?
– Nagyon hosszú ideig egy olyan helyen voltam, ahol nem
éreztem semmit. Most, hogy már érzek, feltételezem, hogy
hamarosan rá fogok jönni, jó vagy rossz-e a vérmérsékletem.
Lorraine megnedvesítette a nyelve hegyével a felsőajkát, míg
figyelte, amit a férfi mondott. – Nehéz újra érezni a
zsibbadtság után. – Csak ennyit tudott mondani. Nem akart
belefolyni a férfi életébe, mert ha kérdéseket tenne fel, Andor
talán visszakérdezne. Ezt pedig nem akarta. Éppen a
reflektorfény elől menekült a hegyekbe.
– Ha nagyon sokáig nem érzel semmit, a jó és a rossz
érzéseket is üdvözlendőnek találod. Problémás viszont
irányítást szerezni felettük, olyan vadnak és
irányíthatatlannak tűnnek.
– Nem erre gondoltam. Igyál egy korty vizet. Annyi vért
vesztettél, szükséged van folyadékra. – Beleharapott az
ajkába, majd leült a sarkaira. – Andor, őszinte leszek veled.
Ha túl akarod ezt élni, le kellene vetkőztetnem téged, lemosni,
és összevarrni a sebeidet. Fogalmam sincs, mennyire
károsodtak a belső szerveid. Az alapján, amit láttam, még
belső vérzésed is lehet.
 A férfi megcsóválta a fejét, a tekintete nem mozdult az
arcáról. Képtelenség volt figyelmen kívül hagyni. Lorraine úgy
érezte, mintha belelátna.
– Gyere ide.
– Itt vagyok. – Máris sokkal közelebb volt a véres testéhez,
mint szerette volna. A vér szaga nagyon erős volt. Andor pedig
úgy nézett ki, mintha ruhástól megfürdött volna benne.
Minden pillanatban a hányingerrel harcolt. Az még pompás
lenne, egy újabb nagyszerű illatot adna a sátorban tomboló
tömény szaghoz.
– Én nem tudok odamenni hozzád, Lorraine, úgyhogy neked
kell idejönnöd. Gyere a fejem mellé, ott nem leszel közel a
vérhez.
Utálta, hogy a férfi tudja, mennyire harcolnia kell a
gyomrával. Andor haldoklott, ő pedig ahelyett, hogy segítene
neki és igyekezne kényelembe helyezni, a múlton mereng, és a
vérszaggal hadakozik. – Sajnálom, Andor. Nem mindig
voltam ilyen csecsemő. – Mit számít, ha megtudja? Az egész
világ tudja. Meghal, ő pedig ismét egyedül marad a vadonban,
körülveszi a csend.
– Gyere fel ide, a fejemhez. – Képes volt felemelni a kezét,
hogy megpaskoljon egy pontot a válla mellett. Hosszú
szempillái leereszkedtek, és Lorraine nem tudta nem látni,
hogy ugyanolyan feketék, mint a haja.
Odamászott, ahol a térdei már szinte hozzáértek a vállához,
és a férfi közben stabilan megtartotta a tekintetét, úgyhogy, ha
akarta sem tudta volna lejjebb ereszteni a pillantását, hogy
ránézzen a földdel teletömött lyukra a mellkasán.
Hihetetlenül jól nézett ki. Nem jóképű volt. Ahhoz túlságosan
hajthatatlanul férfias volt, hogy annak lehessen nevezni. De
mégis gyönyörű volt. A nyers, színtiszta hatalom embere, még
így összekaszabolva, a földön fekve is.
 Megint felemelte a kezét, és az ujjai odataláltak Lorraine
halántékához. Nagyon finoman nyúlt hozzá. Gyengéden
elfordította kissé a fejét. Az érintése bár könnyed volt, de
határozott, ahogy a tenyerével lefedte az egész arcát, hogy
mindkét halántékát érintse. Furcsa módon a makacs fejfájás,
ami eddig nem tágított, hirtelen eltűnt. A nagy kéz ezután
leereszkedett a gyomrára. Újra széttárta az ujjait, és
rászorította a tenyerét. Lorraine még az ingén keresztül is
érezte a melegét, és a rettenetes hányinger ugyanúgy eltűnt,
mint a fejfájás.
A férfi ezután elhúzta tőle a kezét, intett egyet, és egy friss
szellő rohant át a sátron, kiűzve belőle a sűrű vérszagot. Aztán
Andor keze lehullott, mintha az erőfeszítés teljesen
kimerítette volna.
Lorraine ott térdelt mellette, és az elméje felbolydult. Csupa
káosz lett. Egy merő zűrzavar. – Gyógyító vagy. – Szinte csak
tisztelettel suttogta ezt a hihetetlen felismerést. Annak kell
lennie. Tudta, hogy léteznek. Amikor a telepátiája után
kutatott, megvizsgált más pszichés ajándékokat is. Az igazi
gyógyítók nagyon ritkák. És óriási kereslet volt rájuk. – Meg
tudod gyógyítani magad? Ezért vagy benne annyira biztos,
hogy túléled?
Andor megpihentette a fejét a földön. Utálta így látni, de úgy
tűnt, tényleg azt akarja, vagy arra van szüksége, hogy föld
vegye körül. A hosszú szempillák lecsukódtak, azok a végtelen
mélységű szemek már nem őt nézték.
– Amikor erősebb vagyok, akkor meg tudom csinálni. Most
egy kicsit leharcolt vagyok.
– Több vérre lenne szükséged, ugye? – Már attól megkergült
a szíve, hogy ezt a lehetőséget megemlítette neki, de ha
egyáltalán tud neki segíteni bármiben is, az az alap, hogy a
kezébe adja az eszközöket, amivel meggyógyíthatja magát. A
vízből csak néhány kortyot ivott. Tehát a vér az egyik
legfontosabb eszköz, amire szüksége van.
– Igen. De még nem most. Folytasd az ásást körülöttem és
dobálj rám még több földet. Fel a nyakamig. Csak a karjaimat
és a fejemet hagyd kinn. És közben meséld el, hogyan tettél
szert erre a vérfóbiádra.
Lejjebb húzódott a földes fazék mellé. Újra ásni kezdett, és
most már megértette, miért szeretne mélyebbre kerülni a
hűvös talajban. Ásás közben látta, hogy a lentebbi, kövér,
fekete föld szinte ragyog az ásványoktól. Nekilátott annak a
rétegnek, erősebben, gyorsabban kaparta a fazékba, olyan
közel a férfi testéhez, ahogyan csak lehetséges volt.
Kiszélesítette a hosszú gödröt, hogy Andor elfordulhasson
benne az oldalára, majd a másik oldalához ment, hogy ott is
mélyebbre ássa.
– Mielőtt elmondanám, honnan van a vérfóbiám, el kell
mondanom néhány dolgot magamról.
– Az remek, sívamet, mert nekem mindent tudnom kell
rólad.
– Belenézhetsz az elmémbe.
– Te is az enyémbe.
– Az nem lenne túl udvarias dolog! – tiltakozott Lorraine.
– Pontosan.
Tetszett neki, hogy nem akar válaszokat kiszedni belőle,
holott képes lenne rá. Kedvelte a hangját és azt is, hogy olyan
hatalmas férfi létére olyan gyengéd az érintése. De azt nem
akarta, hogy ebből Andor bármit is megtudjon.
– Egy harcművészetekkel foglalkozó családban nőttem fel.
És amikor ezt mondom, nemzedékekre gondolok. A szüleim
hittek abban az életmódban, amiben éltünk. Mindkettejüknek
problémás vérmérséklete volt, különösen apámnak, úgyhogy a
fegyelmet elsődleges fontosságúnak tartották. Amikor egy
olyan világban nősz fel, ahol mindenki, akit ismersz,
harcművészeteket gyakorol, a legtöbbet elsajátítod. Nincs
olyan időről emlékem, hogy ne dolgoztam volna az
önfegyelmemen különféle országok módszereivel.
– Töprengtem is rajta, mitől vagy olyan magabiztos, amikor
megtámadtad a három leendő gyilkosomat. Remekül
mozogtál, az ütéseid, rúgásaid pontosak és erőteljesek voltak.
Nem akarta, hogy a férfi megtudja, hogy az a pár bók, amit
olyan egyszerűen és magától értődően mondott neki, milyen
nagy hatással van rá, mennyire örül neki. Ráadásul azt sem
tudta miért. – A szüleim nagyon szeretőek voltak. Lehet, hogy
fegyelmeztek minket, és tőlünk is elvárták, hogy ezen
dolgozzunk, de szerető, meggyőző szülők voltak. – Nem tudta
távol tartani a könnyeket a hangjától. Nem számít, hányszor
gondolta át újra, ami történt, azt a hatalmas, hideg ürességet,
ami a mellkasában tátongott, akár egy óriási lyuk, nem tudta
eltüntetni. Pár percig keményen ásott. Az egyetlen nesz a
sátorban az ő súlyos légvételei voltak. Andorét sem hallotta,
és a néhány alkalommal, amikor ránézett, azt látta, hogy a
mellkasa alig emelkedik és süllyed. Ez megijesztette, de most,
hogy megtudta, hogy gyógyító, ebbe vetette minden reményét.
– Azt mondtad, hogy titeket, mintha többen is lettetek volna.
A hangja olyan szelíd volt, hogy összeszorította a szívét. Nem
kíváncsi. Nem viselkedett úgy, mintha magyarázattal tartozna
neki, vagy egyáltalán joga lenne magyarázatot követelni. Még
csak nem is siettette. Ezt jól tudta, hiszen ismét ásott pár
percet néma csendben.
– El tudsz mozdulni balra? Csak vagy húsz centiméternyit.
Kimélyítettem, és biztosan fájdalmas lesz belecsúsznod, de ott
nagyon gazdag a talaj ásványokban.
– El kell távolítanom a ruháimat.
 Lorraine tekintete a férfiéra rebbent. Most nyitva voltak a
szemei, nem is pislogott. A tekintete fogságba ejtette a lányét.
Lehetetlen lett volna félrenézni.
– Teljesen a földbe kell merülnöm, hogy meggyógyítsam
magam.
Lorraine megnyalta hirtelen kiszáradt száját. Na, nem
mintha a férfi bármire is képes lenne ebben az állapotban.
Gyakorlatilag halott. Vett egy mély lélegzetet és bólintott. –
Levághatom őket. Csak ne hagyd, hogy rád hányjak.
– Levághatod? – ismételte meg a férfi felhúzott
szemöldökkel.
Előhúzta kedvenc kését. – Ez a penge bármit átvág. Az anyag
nem jelent problémát.
– Majd én megszabadulok a ruháimtól. Te csak áss. Nem
akarom, hogy azt hidd, hogy bármit is követelni akarok tőled.
Mármint szexuálisan.
Felnevetett. Hálás volt, hogy nevethetett, mert a puszta
gondolat, hogy meztelenül lássa, megemelte a
testhőmérsékletét, a nevetés pedig ellazította váratlanul
összeszoruló nőies magját. – Azt kellene hinnem, hogy zombi
vagy, ha ennyi lyukkal a testeden hirtelen közeledni kezdenél
hozzám. Szórok rád földet, miután leveszed a ruháidat.
A férfi felemelte a kezeit a mellkasához. Lorraine hátat
fordított neki, hogy biztosíthasson némi magánteret. Tudta,
hogy ez fájdalmas lesz. Nem gondolta, hogy a férfi valaha is
beismerné, hogy fájdalmai vannak, de látta a szemében és az
arcán a mély vonalakban.
– A minket, amit említettél a testvéremet és engem jelentett.
Theodore. Teddy. Én Teddy macinak neveztem. Annyira édes
volt. A világ legjobb testvére. – A fájdalom úgy felerősödött
benne, hogy előre-hátra ringatni kezdte magát, miközben
három ujját a szájára szorította, minta ezzel akarná magát
megakadályozni, hogy folytassa a történetet. A sátor forgott
körülötte. Nem jutott elég levegőhöz. A tüdeje fájdalmasan
égett. A torka bezárult, nem tudott lélegezni.
– Lorraine. Sívamet. Lélegezz velem. Fordulj meg. – A férfi
hangjában parancs volt. Acélos. Nem mert nem
engedelmeskedni neki.
Megfordult, és Andor keze kinyúlt az övéért. Magához húzta
és odasimította a tenyerét földdel borított mellkasára, a szíve
alatti lyuk fölé.
– Érezd a légzésemet. Érezd a szívverésem. Hagyd, hogy ezt
kövesse a tiéd. Be. Ki. Pont így. A tested tudja, hogyan kell
csinálni.
A teste valóban követte a férfiét, és végül tökéletes
szinkronban mozdultak, eltűnt a szédülés csakúgy, mint a
szörnyű, égető érzés. – Sajnálom. – Mi mást mondhatott
volna?
– Ne sajnáld. Nincs miért elnézést kérned. És igen, ez a föld
nagyon jó, tényleg gazdag ásványi anyagokban. Ha még egy
kicsit mélyebbre ásnád, és még többet tennél rám belőle,
annak nagyon örülnék.
Lorraine tudta mit csinál a férfi. Egy másik témával eltereli a
figyelmét arról, hogy bolondot csinált magából. Lassan lejjebb
nézett rajta, és arra számított, hogy meztelen lesz, de egy
vékony földréteg takarta egyenletesen. Újra nekikezdett a
földkimerésnek.
– A bátyám megölte a szüleinket, és aztán magát is. – Jobb
volt gyorsan kimondani, mert míg nem tette meg, a téma
olyan volt, mint elefánt a szobában, amit senki sem akar
észrevenni, mégis mindenki kétségbeesetten beszélni akar
róla. Lenn tartotta a tekintetét. – Ki akart emelkedni,
elkezdett szteroidokat használni. Én távol voltam, így
fogalmam sem volt erről. Anyám és apám azért fogott gyanút,
mert különösen érzékeny volt a mellékhatásokra.
– Ők beszéltek neked erről?
Megrázta a fejét. Nem akarta hallani az együttérzést a
hangjában. Az csak újra elindítja a könnyek árját a szeméből.
– Utólag tudtam meg. Néhány barátjuknak beszéltek róla, úgy
tűnt, úgy döntöttek, együtt szállnak ezzel szembe. Tudod, úgy,
mint egy beavatkozás. Három pár volt, apám testvére, Walter
bácsi, és a felesége, Janey néni, Paula és Lincoln Steanor, a
bátyám legjobb barátjának szülei. Úgy tűnt, hogy Teddy
dührohamot kapott, bezárkózott a szobájába, aztán fegyvert
ragadott, kiment és tüzet nyitott.
Megállt, mert a keze remegni kezdett. Nem nézett a férfira. –
Két nappal hálaadás előtt történt. Három órával azután értem
haza, hogy lelőtte őket, és aztán maga ellen fordította a
fegyvert. Kinyitottam az ajtót, és vérfürdőre léptem be. Anya,
apa, Janey néni, Paula, Lincoln és a testvérem halottak voltak.
Walter bácsi még élt öt órát. Ő mondta el nekem és a
rendőrségnek a történteket.
– Lorraine.
Pusztán attól, ahogy a nevét mondta, majdnem összetört.
Összerezzent, megmerítette a fazekat a földben, rászórta a
férfira, majd felugrott és kirohant az éjszakába. Mihelyt
kikerült a látómezejéből, lerogyott a földre, felhúzta az álla alá
a térdeit, és próbált lélegezni. Fivére életét főcímek teregették
a nyilvánosság elé. Egyetlen jó dolgot sem említettek meg
Theodore tettei közül. Hogy bevásárolt az idős
szomszédoknak. Hogy levágta a füvet az udvarukon,
megjavította a teraszuk korlátját. És soha nem fogadott el érte
pénzt, még benzinre sem.
Senki meg sem említette, hogy a helyi moziban vállalt
munkát, amikor az apja eltörte a lábát, és nem tudott
asztalosként dolgozni, viszont a számlákat fizetni kellett. Vagy
hogy szombatonként hajnalban kelt, és az ingyenkonyhán
dolgozott, hogy a hajléktalanokat megebédeltethessék. Olyan
szép idők voltak. Olyan sok szép emlék.
És senki sem emlékezett meg arról, milyen hihetetlenül jó
sportoló volt, sem a trófeákról, amit a dodzsó számára
szerzett, aminek ők és a szülei is tagjaik voltak. Hogy milyen
sikeres elkapó volt a futballban, hogyan segítette újra és újra
győzelemre a középiskoláját.
Tömeggyilkosnak mutatták be. De neki az imádott testvére
volt, aki mindenkit megölt, aki fontos volt az életében.
Mindenkit, akit szeretett. Nem hagyott neki semmit, és ezt
semmiféle tanácsadás nem hozhatta helyre. Nincs olyan
meditáció, ami választ adhatna a miértekre.
Lassan felállt, a könnyek elhomályosították a látását, ahogy
felnézett a csillagokra. A könnyek soha nem fogják
megszüntetni a szíve fájdalmát. Hátranézett a válla felett a
sátorra. Elmenekült a város elől a hegyek közé. Tapasztalt
kempingező volt úgy forróságban, mint hideg körülmények
között. Nem tervezte, hogy örökké a vadonban marad, de újra
egésznek kellett éreznie magát, mielőtt visszatér.
Olyan dühös volt. Haragudott a bátyjára. Hogy tehetett ilyen
borzalmas dolgot? Sosem látott ilyesmit az elméjében.
Haragudott a döntése miatt, hogy szteroidokat szedett, amik
ennyire rossz hatással voltak rá. Tisztában volt a szteroidok
mellékhatásaival, a kockázat ellenére mégis hozzájuk nyúlt.
Nem volt az eszénél, amikor meghozta ezt a döntést. És a
szülei? Miért nem hívták fel abban a pillanatban, ahogy
megtudták? Miért nem szedték el tőle a szteroidokat, miért
nem vitték ki az országból is, ha erre volt szükség? Megvolt rá
a lehetőségük, barátaik, erőforrásaik.
 Csak sikoltozni akart, amíg már egy hang sem tud kijönni a
torkán. Amíg nyers és véres nem lesz, mint a családja és a
barátai. Néhány éjszakán rémálomra riadt, amiben nem látott
mást, csak hömpölygő vérfolyamot. Hova lettek a barátai?
Azok, akikkel totyogó korában körbe-körbe futkosott, míg az
apja és az anyja a dodzsóban edzettek, hová tűntek?
Valahogyan megfertőzte őt a bátyja. Mindenki rámosolygott,
elmondták mennyire sajnálják a történteket, de nem voltak
hajlandóak közeledni hozzá. Ugyanez volt a középiskolás és az
egyetemi barátaival. És ott voltak a riporterek…
– „Sívamet, gyere vissza hozzám. A sátorban jobb idő van,
mint odakinn. Itt benn biztonságban vagy. Teljesen be
vagyok fedve. Terítsd le mellém a hálózsákod, és feküdj le.”
Becsukta a szemét, és egyértelműen kihallotta a férfi
hangjából az igényt, hogy ő kényelembe helyezze magát.
Végre valaki, aki nem hibáztatja. Valaki, aki egyetlen rossz
szót sem mond a testvérére. Azok a suttogások… a
pillantások… és a kérdések. Gyűlölte őket. Elmenekült előlük,
megvette a legjobb sátrat, összeszedte a kempingfelszerelését,
magához vett annyi kézpénzt, amit még biztonságosnak
gondolt, és elment azokra a helyekre, amik leginkább
emlékeztették a családjával töltött boldog időkre.
– „Nem tudom, hogyan jöhetnék valaha is rendbe. Azt sem
tudom, ki vagyok.” – Milyen ostobaság erről olyasvalakinek
beszélni, aki talán meghal. Lassan a sátor felé fordult, ahogy
rátört a felismerés. Három ember a lehetséges legbrutálisabb,
legkegyetlenebb módon megpróbálta meggyilkolni Andor
Katonát. És mégis, ahelyett, hogy harag tombolt volna a
férfiban, ő nyugodt volt, udvarias és elnézte az ő
érzelemkitöréseit. Milyen ember lehet?
Ő a hegyekbe jött, hogy békére találjon. Naponta többször is
sikertelenül meditálni próbált, de szentül elhatározta, hogy
megtalálja a maga zen megvilágosodását. Lehet, hogy Andor
békéjéből ragad rá valami, ha elég közel megy hozzá. Egy
próbát megér.
– „Miért nem haragszol azokra az emberekre?
Megpróbáltak megkarózni.”
– „Meglehetősen alkalmatlanok a választott munkájukra.
Sajnálom őket. Meggondolatlanok. Hisznek a vámpírokban
és úgy gondolják, hogy láttak egyet, ami ha tekintetbe
vesszük, hogy az élőholtak a gonosz megtestesítőinek
számítanak, igencsak sértő rám nézve, de efölött most
nagyvonalúan átsiklottam.”
Lorraine összeráncolta a szemöldökét. Úgy gondolta, hogy
addig marad a vadonban, amíg le nem győzi a haragját, és
meg nem tanulja kívülről szemlélni mindazt, amit a
családjával kapcsolatban mondanak, vagy tesznek. Ehhez
rengeteg tanulásra volt szüksége, ezért több tucatnyi
meditációs könyvet megvásárolt, hogy megalkossa a saját lelki
békéjét. Ez mind kidobott pénznek tűnt most, mert az, hogy
három idióta majdnem megölt egy nagyon kedves fickót, akit
a megtestesült gonosznak gondoltak, csak még jobban
feltüzelte a haragját.
Énekelgette a mantráit, azt remélve, hogy jobban képes lesz
meghallgatni másokat. Hogy jobb energiák töltik el. Hogy
békére lel a környezetében, függetlenül attól, hogy hol van ez
a környezet. Hogy érzékenyebb lesz mások iránt. Elég hosszú
listája volt ezekről a dolgokról és végigment az egészen, míg
mantrázott.
Ma este előbb Andor gondolatai zökkentették ki a
meditációból. Világosan hallotta, hogy az életet, vagy halált
mérlegeli valahol túlságosan közel az ő táborához. Vajon a
testvére is ezt csinálta? Dühöngött a szobájában, és mérlegre
tette, hogy le akarja-e lőni a szüleiket, a barátaikat és végül
magát is? A világ összes meditációja sem űzhette el ezeket a
gondolatokat.
Aztán elárasztották a levegőt az érzések. A fanatizmus szaga.
A gyilkolásé. És Lorraine haragja ismét fellángolt. Ezúttal
viszont ott volt, tehetett valamit. Ezúttal, azok, akik ölni
akarnak, nem fognak sikerrel járni. Megállítani megállította
őket, de mindezt nem békésen tette.
Nem az volt a kifogása, hogy nem pusztán szellemi
ráhatással, hanem ütésekkel és rúgásokkal akadályozta meg a
három gyilkost az ölésben, hanem az, hogy mindezt nem
harag nélkül tette. Ugyanolyan higgadtnak kellett volna
maradnia, mint amilyen Andor volt.
– „Lorraine, gyere be. Csak azért gondoltál békésnek, mert
amikor megéreztél, még nem voltak érzéseim. Nem voltam
képes érezni őket. Gyere vissza.”
Be akart menni. Valójában nem akart már egyedül lenni, ha
Andorral is lehet. Ő egy lenyűgöző ember. Komolyan nem
tudta, hogyan lehet még életben, de ha valóban nagyon
erőteljes gyógyító (olvasta, hogy léteznek ilyenek, akik
gyakorlatilag bármit meg tudnak gyógyítani), talán valóban
rendbe fogja hozni a testét.
– „Csak még pár perc.” – Ezt a pár percet azzal töltötte,
hogy a csillagokat nézte. Az egyik olyan dolog, amit a
táborozásban imádott, az az éjszaka volt. Ritkán gyújtott
tüzet, csak ha nagyon hideg volt, vagy ha főzött valamit. De
többnyire nem főzött. Nem hagyott hátra maga mögött
semmit, amikor végzett az összepakolással, alaposan
megnézte, hogy olyan állapotban hagyja hátra a táborhelyet,
ahogy találta.
Körbejárta a sátrat, feszesebbre húzta a köteleit, és
szétnézett az új táborhelyen. Alacsonyabban voltak, mint
szerette volna, de képtelenség lett volna Andort feljebb
vonszolni a domb lábától. De legalább valamelyest védhető
volt, bár nem voltak víz közelében. Mindig is a két menekülési
útvonalas helyeket preferálta, ahol szárazföldön és vízen is el
lehetett tűnni vészhelyzet esetén. Most pedig, hogy egy
sebesültet kellett megvédenie idióta vámpírgyilkosoktól, vagy
végeredményben vámpíroktól is, ha valóban léteznek, még
gondosabb tervezésre volt szüksége.
– „Lorraine.”
Azzal, ahogy a nevét kimondta, olyan helyeket érintett meg a
bensőjében, amiknek a létezéséről sem tudott. Arról nem is
beszélve, amit az elméjével művelt. Vagy egyéb helyekkel a
testén. Felhorkant a gondolattól. Mégis, mi a fenét gondolt?
Andor majdhogynem halott, az egész teste tele van sebekkel.
Még csak nem is látta a férfit. Úgy igazából nem. Végig sem
mert nézni vérrel borított testén. Megborzongott. Az út, amire
a gondolatai siklottak, meglehetősen rossz irány volt.
– „Semmi rossz nincs a gondolataidban.”
Pazar. Olvasta az elméjét. Most már holtbiztos, hogy rá sem
mer majd nézni.
– „Ez a fajta kommunikáció nagyon intim. Én is ugyanígy
reagálok, amikor te beszélsz hozzám.”
Mindjárt könnyebben lélegzett. Legalább nincs egyedül az
érzéssel. – „Szóval ez a közös érzés… kapcsolat? Másokkal is
megtapasztalsz hasonlót?” – Igazából nem tudta, hogy az
igen, vagy a nem válasznak örülne-e jobban.
– „Eddig csak férfiakkal beszéltem így, és biztosíthatlak
felőle, hogy még csak nem is hasonlított a reakcióm a
mostanihoz. Gyere be.”
Összefonta maga előtt a karjait, és ismét terepszemlét tartott
a sátor körül. – „Ha újabb támadás ér bennünket, ez a hely
nem védhető tökéletesen.”
 – „Biztosítékokat fogok kihelyezni, amik megakadályozzák,
hogy bárki is a közelünkbe jöjjön. Gyere be. Azért maradsz
odakinn, mert ideges vagy, és mert nem akarod, hogy
lássam a könnyeidet. De érzem őket, Lorraine, és nem
mehetek oda, hogy megnyugtassalak.”
Tényleg ezt csinálja? Bujkál? Ó igen, pontosan így van. És
pontosan ezt is akarta csinálni, amíg elég erősnek nem érzi
magát, hogy mindenkivel szembenézzen. Meg kell találnia a
békéjét, ahogyan Andor is megtalálta a magáét.
– „Hogy csinálod? Hogy lehetsz ilyen nyugodt, amikor
haldoklasz, amikor azok az emberek megfosztottak az
életedtől?”
– „Gyere be és feküdj le. El fogom mondani.”
Szerette volna hallani a történetet, és a vonzás, ami a férfi
felé húzta egyre erőteljesebbé vált, minél többet beszéltek
telepatikusan. Úgy döntött, jobb lesz fizikailag közelebb lenni
hozzá, mint hogy a mentális beszélgetést folytassák.
Veszélyesnek találta ezt az intim kommunikációt. Pedig csak
arról volt szó, hogy a férfi hangja betöltötte azokat az üres
helyeket a lelkében, és ennek nagyon nehéz volt ellenállni.
 3

– Kényelmesen fekszel? – Andor Lorraine arca felé

fordította a fejét. A lánynak nyilvánvalóan fogalma sem volt
róla, mennyire szép, és hogy mekkora veszélyben forgott.
Bízott a képességeiben, hogy meg tudja védeni magát, és a
férfi meg is értette, hogy miért. Edzett volt. Sokkal jobban
csinálta, mint egy átlagos emberi férfi vagy nő. A probléma
abból adódott, hogy most viszont egy Kárpátival volt dolga,
akinek esze ágában sem volt elengedni őt.
– Igen. Én is megkérdezem tőled ugyanezt. – Lorraine
lejjebb hajtotta a fejét, hogy lenézzen rá.
Nyakig betemette Andort a dús, sötét földbe. A férfi már
érezte is magán a gyógyító hatást. De azért még messze nem
volt kinn az erdőből. Vérre lett volna szüksége, és egy jó
gyógyítóra. Kiküldte a hívását a testvériség tagjainak az ő
saját, külön útvonalukon, nem azon, amit minden Kárpáti
használ. Azt ugyanis a vámpírok is hallották.
– Olyan kényelmesen fekszem, amennyire csak lehetséges. –
A körülményeket tekintetbe véve ez valóban így volt, csakhogy
le kellett volna állítania a szívét és a tüdejét, hogy ne veszítsen
el több vért. Ez ugyan le fogja állítani a szivárgást, de amíg
nem talál egy gyógyítót, aki segíthet neki, még mindig bajban
van. Haloványan rámosolygott a lányra. – Valósággal
kényeztetsz.
Lorraine az oldalára fordult, felkönyökölt és a tenyerével
megtámasztotta a fejét. – Igen. Mármint ha igazad van, és a
föld valóban segít. Ha viszont tévedsz, és kapsz egy brutális
fertőzést, legalább teljesítettem az utolsó kívánságod, mielőtt
meghalnál.
 – Úgy döntöttem, hogy élni akarok.
– Tehát eldöntötted végre a nagy vitát, amit magaddal
folytattál korábban. Fel sem fogtam a valódi értelmét, amíg
meg nem láttam a sebeidet. Tényleg komoly harcot vívhattál,
mielőtt megjelent a dilis trió.
Kiolvasta a lány fejéből, hogy a „dilis trió” megnevezés egy
film címéből származik. Lorraine természetes pajzsai
leereszkedtek, amikor elkezdett ellazulni. Andor tudta, hogy
ezen sokat kell még majd dolgozniuk. Nem adhat rá esélyt,
hogy egy vámpír valaha is olvassa a lány gondolatait, vagy
megszállja az elméjét.
– Valóban csatáztam. Tudom, úgy tűnik, mintha nem
szerepeltem volna túl jól, de védelmemre legyen mondva, ők
voltak többen. Sikerült legyőznöm őket, és míg magamat
próbáltam gyógyítani, színre lépett az orvgyilkos
különítmény. – Az egója szükségét érezte, hogy részletesen
kifejtse ezt a dolgot. Nem akarta, hogy az életpárja azt
gondolja, hogy nem tud gondoskodni róla.
– Bevallom, én is eltöprengtem rajta, hogy a csodában
tudtak annyira meglepni, hogy ekkora kárt tegyenek benned.
– Gyógyításkor hátra kell hagynom magát a testemet, és
tiszta szellemmé kell válnom. Senki sem volt, aki vigyázott
volna az üres porhüvelyemre. Ez pedig remek lehetőséget
biztosított nekik.
A lány szeme nagyra nyílt. – Ezt most is meg tudnád
csinálni? Majd én vigyázok rád. Nem hagyom, hogy bármi is
történjen veled. – A hangja egyszerre volt szkeptikus és
reménykedő.
Andor majdnem felnyögött. Hát ez nem éppen egy tökéletes
potenciális életpárhoz, vagy férjhez illő bemutatkozás. – Túl
gyenge vagyok.
– Adhatok még neked vért.
 Nagyon nagylelkű felajánlás volt ez, tekintetbe véve, hogy
Lorraine milyen rosszul viselt minden vérrel kapcsolatos
dolgot, és hogy ehhez a művelethez ismét teljesen le kellett
volna eresztenie a pajzsait, hogy segíthessen neki. –
Köszönöm, sívamet. Nagyra értékelem, hogy felajánlod, és
később egészen biztosan élni is fogok vele, de most inkább a
hangodat szeretném hallani. Lecsillapít és sakkban tartja a
fájdalmat.
– Mit jelent a sívamet? Gyakran szólítasz így. Milyen
nyelven van?
– A Kárpátokból származom, a sívamet pedig egy olyan
szó, amit az én világomban arra a nőre használnak, aki… –
óvatosnak kell lennie. –… számít. – Nem mondhatta ki
egyszerűen, hogy nagyjából azt jelenti, hogy „szívem”, amikor
a lánynak fogalma sincs a kettejük közötti kapcsolatról. –
Nem tudom, hogyan fordíthatnám le valami olyasmire, amit
megértenél.
– De ez egy jó dolog?
– Igen, Lorraine. Nagyon jó dolog. Úgy gondolod, azért
folytattam le magammal azt a vitát életről és halálról, mert
sebesült voltam és fájdalmaim voltak, de ez nem így van. A
reményt adtam fel, hogy valaha is megtalálom a nekem szánt
nőt. Nem lettem volna képes még több magányt elviselni.
Lorraine összevonta a szemöldökét. Andor szíve összeszorult
a mellkasában. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen tündéri
és imádnivaló lesz. Ezekkel a szavakkal általában gyerekeket
szoktak leírni. Lorraine pedig egyáltalán nem gyerek. A
világon semmi gyerekes nem volt benne, de az a
szemöldökráncolás egyszerűen imádnivaló volt. Nem volt rá
jobb szó.
Lenyűgözte minden egyes arckifejezés, ami csak átfutott a nő
arcán. Minden gondolat, amit elkapott a fejében. Mindent,
még a legapróbb dolgokat is tudni akarta az eddigi életéről.
Mindennél jobban szerette volna megvigasztalni, enyhíteni a
fájdalmat, ami minden lélegzetvétellel csak úgy áradt belőle.
És szégyenkezett. Szégyellte magát, hogy azon gondolkodott,
hogy véget vet az életének. Ha megtette volna, ha hagyta
volna az embereknek, hogy megöljék, Lorraine egyedül
szenvedne.
– Andor, nem dobhatod el az életedet egy szerelmi csalódás
miatt!
Nyilvánvalóan ennél sokkal többet is szeretett volna
mondani, de nem akarta megsérteni. A férfi képtelen volt
megállni, kinyújtotta a kezét, és megfogta a gesztenyeszín haj
egy vastag fürtjét. Pontosan olyan selymes volt, amilyennek
látszott. Puha. – Milyen gyönyörű – mormolta az orra alatt.
Így gondolta a fejében is. És ezt suttogta a bensője is.
Gyönyörű a haja, de a lelke is gyönyörű. És az elméjének azon
része, amit szándéktalanul megmutatott neki, szintén
gyönyörű. Rengeteg fény egy kicsiny csomagban.
– Andor? Ez nagyon fontos!
Élvezte a hajfürt selyemtapintását, csodálta a színét. Sok
évszázada nem csinált semmi ehhez foghatót. Egyszerű
dolgok voltak ezek, neki mégis maga a színtiszta csoda. –
Hallottalak, de tévedsz, mica, csak kerestem az asszonyomat.
Nem találtam meg és feladtam. Abban minden esetre igazad
van, hogy még gondolnom sem lett volna szabad soha arra,
hogy lemondok róla. – Ezt a tanácsot sürgősen el kell majd
mondania a testvéreinek. Tudniuk kell, hogy a nőik a
legveszélyesebb óráikban, a legváratlanabb időkben is
eljöhetnek hozzájuk.
A tüzes izzás megenyhült a lány szemében. Andornak
tetszett az a tűz. Lorraine-nek szüksége is lesz rá, hogy kezelni
tudja az együtt töltött életüket. Meglehet, hogy a lány jobban
szeretne leszámolni ezzel a hevességével, de ő jól tudta, hogy
azzal a forró lángolással, ha jól irányítják, csatákat lehet
nyerni.
– Mesélj az életedről, Andor.
Tudta, hogy ez a kérdés fel fog merülni, és nem akart
hazudni a nőnek. De megijeszteni sem akarta. – A népem
létszáma nagyon lecsökkent, szétszóródtunk. Legtöbben a
Kárpátokban élnek, de vagyunk néhányan itt, az Egyesült
Államokban is. Lehetséges fenyegetések után kutattam,
amikor ráakadtam a… – Valami szelídebb kifejezés után
kutatott, de egyet sem talált. Felsóhajtott. – …azokra, akikre
vadásztam. Az ellenségre, akikre vadásztam. Nem
számítottam rá, hogy ilyen sokan vannak, és hogy ennyire
súlyosan megsebesülök.
Lorraine olyan sokáig hallgatott, hogy már azt is kétségbe
vonta, hogy egyáltalán meg fog szólalni. Nem nézett ugyan
félre tőle, de látszott, hogy nem is igen hiszi azt, amit hall. –
Nem bízol a rendőrségben. – Semmiféle érzelem nem kísérte
a szavait, egyszerű ténymegállapítás volt ez.
Andor nem tudta megállni, hogy ne játsszon a hajával, az
ujjai között morzsolgatta, és olykor az orrához emelte a
tincset, hogy belélegezze az illatát. Kint voltak a vadonban, a
lány kempingezett, mégis olyan illata volt, hogy
legszívesebben felfalta volna. Megkísérelte szétválogatni az
összetevőit. Grapefruit egészen biztosan. És valami más.
Valami halvány. Megfoghatatlan. Kicsit vad.
– Nem. Nekünk magunknak kell kézben tartanunk a
dolgainkat.
– Amikor azt mondtad, hogy megtisztítottad a csatateret,
arra gondoltál, hogy elástad a holttesteket?
Bár továbbra is a szemébe nézett, Lorraine visszatartotta a
lélegzetét. Most először érezte benne a félelmet.
 – Sívamet, nem vagyok gyilkos. Vannak dolgok, ijesztő
dolgok, amiket meg kell tudnod. Megnyitom az elmém, hogy
saját magad tapasztalhasd meg, és aztán válaszolni fogok a
kérdéseidre. – Hatalmas kockázat volt ez. Óriási rizikó. Nem
tudja megállítani, ha a nő úgy dönt, hogy elfut. Ha életben
marad, utána mehet, összekötheti magukat, és aztán már nem
menekülhet el tőle. Afelől nem volt kétsége sem, hogy képes
lesz megnyerni őt. Hiszen Lorraine a valódi életpárja, senki
sem gondoskodhatna jobban róla, mint ő.
– Mesélj a tetoválásaidról. Nagyon szokatlanok. Láttam
őket, amikor belegurultál a gödörbe, amit kiástam.
Végigfutnak a válladon, fel a nyakadig. – Megérintette a válla
hajlatánál az egyik kiemelkedő forradást.
Felajánlotta neki, hogy megnyitja előtte az elméjét, és még
csak nem is válaszolt rá. Azt viszont Andor tagadta meg, hogy
megérintse a lány elméjét, hogy valahogyan befolyásolja. Ha
egy másik témára akar váltani, hogy átgondolhassa az
ajánlatát, ő szívesen teljesíti a kérését. A vele folytatott
beszélgetés elvonta a figyelmét a fájdalomról. Szüksége volt
Lorraine vérére, hogy valamelyest erőre kapjon és
elhelyezhesse maguk körül a biztonsági intézkedéseket. A
vámpírok, akiket legyőzött, minden bizonnyal értesítették a
mestereiket, akik most már nyilvánvalóan azzal is tisztában
vannak, hogy megsebesült. Másokat is küldeni fognak, hogy
megöljék.
– „Úton vagyunk hozzád, Andor. Ferro is velem van.”
Andor szíve nagyot ugrott, majd megnyugodott. A fejében a
hang a testvériség csatornáján szólalt meg, fivérei még távol
voltak ugyan, de meghallották a hívását. Sandu és Ferro
maguk is szerzetesek voltak az utóbbi kétszáz évben abban a
kolostorban, ahol ő, együtt jöttek át az Államokba.
 Ferrót tartották a legveszélyesebbnek mindannyiuk közül.
Túlságosan korán veszítette el a családját, és ezzel együtt az
érzelmeit is. Hatékony gyilkológép, vámpírként szinte
megállíthatatlan lenne. Mégsem habozott elhagyni a
kolostort, elhatározta, hogy megtartja a becsületét, de az
életmódjuk túlságosan erős csábítás ahhoz, hogy bármelyikük
is sokáig képes lenne ellenállni.
A remény, amit kaptak, a kétségbeesett férfiak legutolsó
mentőkötele volt. Az életük vészesen közeledett a vége felé,
így természetes, hogy megragadták azt a mentőkötelet még
akkor is, ha ez talán nem volt a legbölcsebb dolog. De ő mégis
megtalálta Lorraine-t. Tehát Ferrónak is megvan az esélye,
hogy megtalálja a saját életpárját, csak nagyon-nagyon
figyelnie kell.
– „Nem vagyok egyedül, Sandu. A sebeim súlyosak.
Pillanatnyilag biztonságban vagyok, és itt van velem az
életpárom. De ő még ezt nem tudja, és pillanatnyilag nem is
köthetem össze magammal.”
Egy percig csend volt, Sandu a hallottakat emésztgette. –
„Halálosak a sérüléseid?”
– „Igen. És nem is egy. Elveszek tőle még némi vért, hogy
kitehessem a biztosítékokat, de nem rejtőzhetek el a földben.
Részben betemetett, földdel csomagolta be a sebeimet, de
pusztán ezzel nem érem meg a következő felemelkedést. Ha
leállítom a szívem és a tüdőm, azt fogja hinni, hogy
elveszített, és meglehet, hogy magára hagyja a testem, hogy
értesíthesse a hivatalos szerveket. Ha pedig ezt teszi…”
– „Feléd tartunk. Sietünk, amennyire tudunk, és
felemelkedünk olyan korán, ahogy csak képesek leszünk rá.
Üzentem Garynek. Ő a legerőteljesebb elérhető gyógyító.
Még nálunk is messzebb van tőled, de elindult.”
 Andor bizonytalan volt, hogy mit gondoljon erről. Gary
Daratrazanoff ismeretlen volt a számára. A Kárpátiak hercege
küldte őt Európából, hogy Tariq Asenguard
másodparancsnoka legyen. A Daratrazanoff vérvonal az
ősidők óta a legerőteljesebb gyógyítókat adta a népüknek. De
igazából nem is volt döntéshelyzetben. Tisztában volt vele,
hogy nem csak Garyre, de mindkét szerzetestársára is
szüksége van, hogy életben maradjon.
– „Kérlek, figyeljetek oda a nőmre” – átküldte Lorraine
képét Sandu és Ferro elméjébe.
– „Biztonságban lesz” – ígérte meg Sandu.
Ez egyenlő volt azzal, mintha a becsületszavát adta volna.
Sandu soha nem csapná be.
– „Biztonságban lesz.”
Andor lehunyta egy pillanatra a szemét. Hogy Ferro is
megszólalt, az rendkívüli dolognak számított. Ő ugyanis szinte
sohasem beszélt. Legfeljebb, ha utasításokat kellett osztania,
de akkor is csak nagyon ritkán. Nagy megkönnyebbülés volt
az ő ígéretét is bírni, hogy megvédi Lorraine-t. Ferro csakúgy,
mint Sandu, soha nem szegné meg adott szavát, és ebben még
az sem számított, mennyire közel áll Ferro a sötétséghez,
mennyit nyelt el a lelkéből az egyre terjeszkedő feketeség.
Amíg Lorraine él, Sandu és Ferro tartani fogja magát.
– Beszélsz valakivel?
Andor tekintete a lány arcára ugrott. – Honnan tudod?
– Itt-ott elkaptam egy-egy szót. Miért vagy nyugtalan amiatt,
hogy velük beszélsz?
Hogyan válaszolhatna erre? – A mi fajunk hosszabb
élettartamú, mint a tiéd. – Vagy elhiszi, vagy nem.
Felajánlotta neki a lehetőséget, hogy megnyitja előtte az
elméjét, és ezt még mindig tartotta. – Ha túl sokáig élünk, az
életünk elviselhetetlenné válhat.
 Az apró, fehér fogak belesüllyedtek a lány alsóajkába, de
Lorraine tekintete nem rezzent. – Azért élsz még, mert a fajod
más, mint az enyém? Mert azokat a sebeket egyetlen ember
sem lenne képes túlélni, akkor sem, ha gyógyító.
– Pontosan így van – értett egyet Andor. – De segítség
nélkül még én sem maradhatnék életben. Gyógyítókra van
szükségem, és ezért kiküldtem egy hívást. Fej vagy írás, hogy
ki ér ide hamarabb, ellenség, vagy barát. Aki közelebb van
hozzánk, az ér ide előbb.
A lány kissé hátrébb húzódott. Nem túlságosan ahhoz, hogy
ez aggodalomra adott volna okot, egyszerűen csak elemezte
azt, amit hallott. Értelmes nő volt. Az, amit elmondott neki,
legenyhébb esetben is furcsának tűnhetett a modern világban.
– Magyarázd el, mi az, hogy „elrejtőzni a földben”.
– Biztos vagy benne, hogy nem néznél inkább bele az
elmémbe, hogy lásd azokat a dolgokat, amikről beszélek?
– Teljesen biztos vagyok benne. Csak mondd el. Még mindig
ráérek akkor megnézni, ha túlságosan nevetségesnek találom
azt, amit mondasz.
Andor úgy gondolta, hogy ez igen hamar be fog következni.
Újra megmorzsolta a haját, majd odahúzta a szájához és
megcirógatta vele az ajkait. Megint azt várta, hogy a lány majd
távolabb húzódik tőle, de semmi ilyesmi nem történt. Ez sokat
jelentett a férfinak. Érintenie kellett őt, valamilyen módon
kapcsolatban maradni vele. A bőrén éreznie puha haját,
nagyobb örömöt okozott neki, mint azt valaha is gondolta
volna.
– Kárpáti vagyok. Egy ősi, sok ajándékkal rendelkező faj
tagja. Ám az ajándékoknak, mint mindig, ára van. A nap
megéget bennünket. A földben kell aludnunk, hogy az
megújíthasson bennünket, és délben, amikor a nap a
legmagasabban jár, a testünk megbénul. Ha a nappali
órákban látnál engem, azt gondolnád, hogy halott vagyok,
pedig nem.
Várt egy kicsit. Lorraine csak komoly tekintettel nézte őt.
Nem tudta volna megmondani, hogy hisz-e neki, vagy sem, de
ellenállt a kísértésnek, hogy beleskelődjön a fejébe.
– Amikor egy férfi megszületik, a lelke kettéválik, a másik fél
egy nő testébe kerül. Néha egyszerre születnek, néha nem.
Néha a nő leéli a teljes életét, anélkül, hogy a férfi megtalálná
őt, vagyis az életpárját. Ha ez történik és meghal, újjászületik,
egészen addig, amíg egymásra nem találnak. Évszázadokig
úgy gondoltuk, hogy ezek a nők csak Kárpátiak lehetnek. A
hercegünk véletlenül fedezte fel, hogy pszichés képességekkel
rendelkező emberi nők is maguknál őrizhetik a lelkünk másik
felét.
Lorraine megint összevonta a szemöldökét. – Tehát azt
mondod, hogy nem tudtátok, hogy a nő, akit kerestetek és
még mindig kerestek, nem okvetlenül fajtátokbeli.
Lassan bólintott. – Fogalmunk sem volt róla. Egyikünknek
sem. És rengeteg, túl sok hímünk veszett oda enélkül az
információ nélkül.
– Öngyilkosság miatt veszítettétek el őket?
– Azokat, akik a hajnallal néztek szembe, igen. Mások úgy
döntöttek, hogy lemondanak a lelkükről és magukhoz ölelik a
gonoszt.
Lorraine lassan megcsóválta a fejét, és most megérezte. Nem
hitt neki.
– Most visszatértél a vámpír témához. Ha vámpírok
lennének a világon, nem gondolod, hogy tudnánk róluk?
Ugyan már Andor! Ha nem csak ijesztő horror történetekben
és romantikus filmekben fordulnának elő, hanem itt
táplálkoznának közöttünk, a szart is kirémítenék az
emberekből.
 Bólintott. – És ez így is lenne, ha a vadászokat nem küldték
volna szét a világban, hogy elpusztítsák őket és töröljék azok
emlékeit, akik találkoztak velük. A legtöbben, akik valaha is
láttak egyet, már halottak, ezért túl gyakran nincs is szükség
az emlékek eltávolítására.
– Honnan származnak a vámpírok?
– Ők azok a Kárpátiak, akik úgy döntöttek, hogy feladják a
lelküket. – Nem fog hazudni neki, sem pedig elvenni az élét
ennek a csapásnak. – Igen, vámpírokká válhatunk. Én is.
Minden férfinak meg kell találnia az életpárját, vagy elébe
menni a napnak, máskülönben minden egyes éjszakán, amíg
még létezik, veszélyt jelent mindenki más számára.
– Magadat is belevetted.
Bólintott. – Én különösen veszélyes vagyok, bár
pillanatnyilag túl gyenge ahhoz, hogy bárkit is bántsak.
– Miért vagy különösen veszélyes?
Kezdett teljesen beleesni ebbe a nőbe. És ennek nem sok
köze volt a szépségéhez, annál több az intelligenciájához és a
ragyogásához. Fogalma sem volt, hogyan képes nyugodtan,
visszafogottan hallgatni őt, amikor az, amit mondott, olyan
abszurdnak hatott. De Lorraine figyelt, félretolta a
hitetlenkedését, hogy megítélhesse, lehet-e reális alapja
annak, amit mond.
– Túl régóta élek. Amikor a fajunk hímjei elérik a kétszáz
évet, elveszítik az érzelmeiket. Semmit sem éreznek. Sem jót,
sem rosszat. Onnantól kezdve inkább csak léteznek. Az
emlékek tartják stabilan őket azokról, akik szerették őket, és
akiket ők is szerettek, de idővel ezek az emlékek is
elhalványodnak. Körülbelül ugyanakkor, amikor az
érzelmeket elveszítjük, fokozatosan a színek is szürkébe
fordulnak. Vámpírokra vadászunk, és ezek a vámpírok
gyakran barátok, családtagok, akikkel együtt nőttünk fel.
Minden újabb gyilkolással elveszítjük a lelkünk egy apró
darabját, míg a végén már semmi más nem marad, csak a
becsület. És ennek ki kell tartania addig, amíg nem válunk
gonosszá, vagy nem döntünk úgy, hogy elhagyjuk a világot.
Lorraine vett egy mély lélegzetet és benntartotta pár
pillanatig. – Ez így elmondva, nagyon sivár életnek tűnik,
Andor.
– Mert az is.
Ismét csend, a lány egyenesen a szemébe nézett. Aztán a
finom ujjak tétován megmozdultak a hálózsákon. – Ha
belenéznék az elmédbe, mit látnék?
– Rémítő dolgokat – felelt őszintén.
– Olyan dolgokat, amiket másokkal szemben elkövettél?
– Olyan dolgokat, amiket átéltem, láttam. Ártatlan
emberekkel megtörtént dolgokat, amiket nem én tettem. És
azokat a dolgokat is, amiket megtorlásképpen véghezvittem a
népem és az emberek védelmében.
– Nem félsz attól, hogy ha meglátom ezeket a dolgokat, itt
hagylak egyedül meghalni? Mert erre nagy esélyed van.
– Kérdeztél, és én őszintén válaszoltam. Meglehet, hogy úgy
gondolod, hogy megőrültem. Van rá esély, hogy elfutsz, bár
ezt nem tartom valószínűnek.
A hosszú szempillák lesodródtak, majd ismét felemelkedtek.
A zöld szempár pillantása óriási hatással volt a férfira. A
tenyerébe szorította a selymes hajszálakat, úgy markolta,
mintha ezzel képes lenne visszatartani őt.
– Miért mondod ezt?
– Mert nincs benned az, hogy hagynál egy tehetetlen férfit
egyedül meghalni. Még ha úgy gondolnád, hogy gonosz és
rossz vagyok, akkor sem mennél el.
Nem vitatkozott az érveivel. – Ezt a nőt kerested akkor is,
amikor a vámpírokkal találkoztál?
 – Bolond módon feladtam a keresést. Tariq Asenguardnek
végeztem felderítőmunkát. Hallottál már róla?
Lorraine bólintott. – Egy egész éjszakai klub hálózat
résztulajdonosa. Egy nagy klubja San Diegóban is van. De
ennél többet nem tudok róla.
– Ő is Kárpáti, akárcsak én. Megtalálta az életpárját és van
egy házuk, egy hatalmas birtokuk, amit körbevesznek a
Kárpátiak. A népünk minden kontinensre szétküldte
vámpírvadászait, hogy megőrizzék a biztonságot. Tariq a
hercegünket képviseli az Egyesült Államokban. Az egyik
kolostorbeli testvérünk, Dragomir szintén idejött, ő is
megtalálta az asszonyát, és segítségre volt szüksége.
Válaszoltunk a hívására. Így kerültem ide.
– Tariq Asenguard, az a dögös milliomos, vagy milliárdos
szintén Kárpáti? – Nyilvánvalóan hallatszott a lány hangjából
a hitetlenkedés.
– Ha valaki ilyen hosszú ideig él, annak nem nehéz
meggazdagodnia. Bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban,
hogy „dögösnek” nevezted. Ha ez egy bók, akkor egy kicsit
sem örülök neki.
A nő rávillantott egy apró mosolyt, mire Andor fájdalmainak
több görcse is elmúlt. – Azt hiszed, hogy én vagyok az.
– Az?
– Az egyetlen. Az életpárod. Azt hiszed, én vagyok a nő,
akinél a lelked másik fele van.
– Nem hiszem, hanem tudom. El sem tudnám hibázni.
– Engem is felvilágosítanál?
Meghúzta egy kicsit a haját, mire Lorraine halkan felkiáltott,
haragosan rámeredt, de még akkor sem húzódott el.
Andornak tetszett az a dühös kis szikrázó pillantást. Olyan
érzés volt, mintha már régóta egy pár lennének, és a nő
kényelmesen érezné magát mellette. Ha nem éri meg a
következő éjszakát, ez akkor is megmarad neki.
– Évszázadokat töltöttem színek és érzelmek nélkül. Túl sok
időt. Elég sokat ahhoz, hogy feladjam a reményt. És akkor
megérkeztél a megmentésemre, attól a pillanattól fogva pedig
újra éreztem és olyan éles színeket láttam, hogy megfájdult
tőlük a szemem. És még mindig fáj. Kell némi idő, hogy
megszokjam és rendezzem magamban ezt.
A nő ismét hallgatott, a tekintete bejárta Andor arcát, majd
megrázta a fejét. – Szerintem egyszerűen csak delirálsz. Igyál
egy kis vizet, én addig megyek és szétnézek odakinn, utána
pedig magadhoz vehetsz még némi vért.
– Nem nézel bele az elmémbe?
– Nem. Meghagyom neked a fantáziáidat, maradok a józan
eszemnél. Fel kell állítanom magunk köré némi figyelmeztető
rendszert.
– Azt nekem kell felállítanom köréd. Te nem tudsz vámpírok
ellen harcolni. Egy bizonyos módon lehet csak megölni őket,
és arra még a lenyűgöző képességeid ellenére is alkalmatlan
vagy.
– Hé! Azért láttam már filmeket!
– A filmek ostobaságokat sugallnak.
– Nos, akkor talán neked kellene instrukciókkal ellátnod.
Andor érdekesnek találta, hogy a lány hangjában semmi
szarkazmus nem volt. Még csak olyan érzése sem támadt,
hogy Lorraine őrültnek nézi. Sőt, meg merte volna
kockáztatni, hogy a nő egy része hisz neki. – Te komolyan
nem tudsz harcolni ellenük.
– Ettől függetlenül, ha jönnek, nem lesz más választásom,
mint harcolni ellenük, Andor, és ha elmondanád, mit
csináljak, legalább némi esélyem lenne. Mivel ha jól
gondolom, információ nélkül egyáltalán nincs.
 Volt logika abban, amit mondott, akár tetszett ez a férfinak,
akár nem. Meglehet, hogy ő nem ébred fel többé, és ha a
vámpírok a testvérei előtt érnek ide, meg fogják ölni a lányt.
De ha egy újonnan átfordultat küldene ki a mestervámpír,
akkor Lorraine-nek lenne egy halovány esélye az életben
maradásra.
Lassan bólintott. Fáradt volt, és a vér még mindig szivárgott
a testéből. Ha megpróbálná gyógyítani magát és ehhez
felhasználná minden maradék erejét, akkor tehetetlenné
válna, amíg a többiek ide nem érnek. Ha viszont nem teszi,
akkor kivérzik, és Lorraine akkor is ugyanolyan védtelenné
válik, mint ő.
– A vámpíroknak a szívét kell eltávolítani és elégetni. Újra és
újra regenerálódik, ha nem égeted el a szívét. Bármilyen
alakot képesek felvenni, akár a szeretteidét is, akiket kikeres
az elmédből. A hangja uralni próbál, arra kényszerít, hogy
tedd meg, amit akar. Te telepata vagy, fejlettek a pajzsaid,
egyetlen pillanatra sem eresztheted le őket a jelenlétükben.
Nem tudnak becsapni hazugságokkal és illúziókkal.
– Szóval szükségem van valamire, amivel kivághatom a
szívét és elégethetem.
Andornak határozottan tetszett, hogy milyen összeszedetten
gondolkodik a nő. Egy része ténylegesen felmérte a
lehetőségeit. Nem volt ugyan biztos benne, hogy amit
mondott, az az igazság, de biztos, ami biztos alapon fontolóra
vette.
– Igen. De nem elég, hogyha azt látod, hogy ég, meg kell róla
bizonyosodnod, hogy teljesen, egészen megsemmisül.
Lorraine bólintott. – Igazad van. Semmi kedvem sincs ugyan
egy ilyen lény ellen harcolni, de ha muszáj lesz megtennem,
mindent tudni akarok. És mi a helyzet a rovarokkal és a
patkányokkal, amiket körülöttük látni a filmeken?
 – Sereget állíthatnak belőlük a maguk oldalára, és még
hozzájuk jönnek a denevérek is. Sőt, emberi bábokat is
teremthetnek. – Felsóhajtott. – Annyira kevesen vagyunk. Azt
hiszem, a Kárpátiak nem gondolták, hogy valaha is háborút
kell vívnunk a vámpírok ellen, legfeljebb azt feltételezték,
hogy itt-ott ki kell iktatnunk egyet.
– Miért nem vettétek fel a kapcsolatot az emberekkel, és
kértetek tőlünk segítséget, ha veszélyben vagytok?
– Te is tudod, hogy miért. A legjobb példa volt rá ez a három
ember. Mindig voltak, vannak és lesznek fanatikusok, akik
üldöznének és rákényszerítenének bennünket az
önvédelemre. Sokáig távol tartottuk magunkat az emberektől.
Tariq egy ideje nem ezt teszi. Szereti az embereket és a
magáévá teszi a technológiájukat. Ettől pedig olyan dolgokba
is betekintést nyer, amibe mi többiek eddig soha. A vámpírok
összeszövetkeztek itt az Egyesült Államokban, létrehozták a
saját hadseregüket, megtanultak számítógépeket,
programokat használni a vadászok nyomon követésére,
valamint a pszichés képességű nők felkutatására.
– Ezt hogyan csinálják?
– Van egy pszichés képességekkel foglalkozó intézményük, a
Morrison Center. Vagy puszta szórakozásból, vagy azért, mert
hisznek benne, nők és férfiak ezrei vesznek részt a tesztjeiken.
Amint megállapítják, hogy valaki valóban rendelkezik
valamilyen pszichés képességgel, célponttá válik.
A nő egy pillanatig hallgatott. Hanyatt feküdt a hálózsákban
és felmeredt a sátor mennyezetére. – Morrison Center?
– Igen. Mostanra szétterjeszkedett az egész világon.
– Az ügynökeik eljutottak az én kollégiumomba is. Majdnem
elmentem a tesztre, de végül lemondtam. Nem tetszett, hogy
bárki is belelásson abba, ami kizárólag rám tartozik. Apám
mindig ezt sulykolta belém.
 Andor hallgatott. Ez iszonyatosan közel volt. Ha kitölti a
tesztjüket, talán örökre elvesztette volna.
– Fényes nappal voltak ott.
– Mert azok a férfiak és nők, akik ott voltak, nem tudják,
hogy feltörték a rendszerüket.
Lorraine ismét összehúzta a szemöldökét és a plafonra
meredt. – Tényleg meg tudod gyógyítani magad? Ha sok vért
adok, sikerülhet?
Megrázta a fejét. – A véreddel legfeljebb annyira leszek
képes, hogy biztonsági intézkedéseket helyezzek el magunk
körül, amit a testvéreim meg tudnak fejteni, a vámpírok
viszont nem. Így ha az ellenség ér ide elsőként, biztonságban
leszel.
– Kimegyek pár percre. A sátor vászna elég sűrű ahhoz, hogy
megvédjen a napsütéstől?
– Leállítom a szívem és a tüdőm, hogy egészen eltemethess.
– Figyelte a lány arcának minden rezdülését.
Jól hallható volt, amikor Lorraine tüdejéből kiszakadt a
lélegzet. Az oldalára gördült, hogy szembe nézzen vele. – Nem
foglak elevenen eltemetni! Teljességgel ki van zárva! Hiszek is
neked és nem is, szóval, ha őrült vagy, van egy rossz hírem a
számodra, én nem segítek az őrültségeidben. – Felpattant és
szinte feltépte a sátor kijárati ponyváját.
Gyors volt. Nagyon gyors. – „A gyorsaságodra szükséged
lesz még a vámpírok elleni harcban. Ha a fazékkal püfölöd
őket, abba nem halnak bele.”
– „Ne beszélj most hozzám! Ideges vagyok, és időre van
szükségem, hogy gondolkodhassak.”
– „Nem maradhatsz odakinn túl sokáig. Én pedig nem
maradhatok már sokáig ébren.” Ez nagyrészt igaz volt, a
hajnal lassan közeledett. És az is az igazsághoz tartozott, hogy
nem szerette elveszíteni a lányt a szeme elől, amikor ellenség
is lehet a közelben. Moccanni sem tudott, a teste belefáradt
abba, hogy a puszta akaraterejével tartsa sakkban a fájdalmat.
És ez hatalmas erőfeszítést kívánt tőle.
A nő nem válaszolt, és Andor egy pillanatra lehunyta a
szemét, és csak egyszerűen rá gondolt. Hogy mennyire
egyszerű volt ez az egész. Hogy a világa az egyik pillanatban
még ilyen volt, a következőben pedig már egészen másmilyen.
Egy másodperc alatt változott meg minden. Visszaemlékezett
rá, mennyit kereste. Egyik kontinenst a másik után járta be
érte. Jól tudta, hogy erre a kutatásra a legeslegjobb példa a
közmondásos tű a szénakazalban, de bízott az elméletben,
hogy a sors előbb vagy utóbb az útjába fogja sodorni az
életpárját. Ez az elmélet abból a tényből eredt, hogy a két
lélekfél folyamatosan egymás felé próbál nyúlni.
Ő sem tudta száz százalékig igazolni ennek az elméletnek a
helyességét, viszont ott volt a megmásíthatatlan tény, hogy a
lány szó szerint a semmiből lépett be az életébe. Lorraine
békekeresése, vagy minek is nevezte, éppen abban a
pillanatban vitte oda hozzá, amikor komolyan fontolóra vette,
hogy feladja.
– „Csecsemő, köszönöm, hogy maradtál, még akkor is, ha
nagyon nehéz hinned nekem.”
– „A probléma nem ott van, Andor, hogy olyan nehéz lenne
hinnem neked. Azért nem akarok belenézni az elmédbe, mert
elgyávulok attól, amit ott láthatnék.”
– „Egy csöppet sem vagy gyáva, Lorraine.”
– „Utánanézek, mennyire vagyunk védettek. A
bátorságomon még dolgoznom kell.”
– „Megvetem a tényt, hogy az életem leggyengébb
pillanatában találkoztam veled. Az én világomban az én
felelősségem, hogy megvédjem a nőmet. És nem fordítva.”
 – „Hát akkor üdv az új világban Andor. Mármint csak
akkor, ha valóban őrült vagy, mert ha nem, akkor sokkal
inkább én vagyok a te világodban, és talán hamarosan
harcolnunk kell egy olyan visszataszító lénnyel, aki képes
úgy széttépni a tested, mint ahogyan most szét van tépve.”
Megint sír? A férfi nem hitte, de elővigyázatosságból fájó
szívére szorította a kezét. Az agóniája immár legalább annyira
érzelmi volt, mint testi. Teljesen haszontalannak érezte
magát, tehetetlenül a földön fekszik, és annyira gyenge, hogy
az asszonyára, egy emberi nőre kell támaszkodnia, hogy
megvédje. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. Kijózanító
és megalázó volt. Jó, talán alázatosságból valóban ráférne
némi lecke, de nem akkor, amikor a lány veszélyben van.
– „Képes vagyok rá.” – Határozottság volt Lorraine
hangjában.
Visszafelé indult. Andor tisztán érezte. Meg akarta csinálni
az első vércseréjüket, hogy bárhol a világon megtalálja. A
telepatikus kapcsolatukhoz nem volt rá szükség, de azt is
felerősíthette. A probléma az volt, hogy minden egyes csepp
vérére szüksége volt.
A nő felcsapta a sátorlapot, majd becipzárazta maga mögött
a bejáratot. Felkapta a hátizsákját és felnyitotta az egyik
zsebet. Háttal állt a férfinak, aki így nem láthatta pontosan
mit csinál, viszont érezte a szagokat.
– Fegyverek? Olaj?
– A semmi közepére jöttem. Vadállatokra számítottam, de
meg kell állapítanom, hogy velük lesz a legkevesebb bajom.
– Volt egy pisztolyod, mégis egy fazékkal rohantál oda, ahol
tudtad, hogy valakit meg akarnak ölni? – Andor halkan
beszélt, és érezte, hogy felkavarodik benne a harag. Idegen
érzésnek találta, bár felismerte. A lánynak volt fegyvere,
mégsem vette magához, mielőtt veszélybe sodorta magát. Ez
egyszerűen elfogadhatatlan!
– Amikor meghallottam a gondolataidat, a pataknál voltam,
és aztán rájöttem, hogy meg akarnak ölni. Nem volt időm
visszamenni a táborba a fegyverért. Azt hittem, addigra már
halott lennél.
– És mi van veled? Arra nem gondoltál, hogy téged is
megölhetnek?
– Nem. Azt hittem egyvalakit kell fejbe vágnom. Nem
tudtam, hogy hárman vannak, de ha tudom, akkor sem
megyek vissza a fegyverért. Túl sokáig tartott volna.
– „Most legszívesebben alaposan megráználak.” – Nem
hangosan mondta, arra nem lett volna képes abban a
pillanatban. Szüksége volt az intimebb kommunikációra, hogy
a nő érezhesse az érzelmeit. Hogy mennyire tehetetlennek érzi
magát.
– „Ne, kérlek, ne érezz így. Vedd el a vért, amire szükséged
van.”
– „Ereszd le a pajzsaidat.”
Lorraine a földre kuporodott közvetlenül mellette. – Nem,
ezúttal magamnál akarok lenni. – A hangja egyértelműen
kihívó volt.
– Lorraine. Alaposan gondold át, mit akarsz.
– Semmire nem emlékszem az előző alkalomból. Erre
emlékezni akarok. Maradj kívül a fejemen.
Andor pontosan tudta, hogy miért csinálja ezt. Megpróbálja
eldönteni, hogy ő valóban csak egy őrült, vagy az igazat
mondja, és tényleg bajban vannak. Azt is tudta, hogy alaposan
meghányt-vetett magában mindent, amit magáról és a
Kárpáti népről mondott neki.
Minden bizonnyal olvasott könyveket, és nézett filmeket
vámpírokról, így azokat a dolgokat sem találta egészen
idegennek, amiket ő mondott neki. Földben alszanak.
Megbénulnak nappal. A napfény elégeti őket. A legegyszerűbb
módját választotta annak, hogy rövid idő alatt meggyőződjön
az igazságról. Tudni akarta, hogy ebben a legyengült
állapotban, tűk és csövek nélkül képes-e magának
vértranszfúziót adni. Vagyis minden bizonnyal rájött, hogy
hagyományos úton, mint az emberek, nem juthat vérhez.
– Lorraine – próbálta lebeszélni újra.
– Csak csináld! Komolyan mondtam, Andor. Ha szükséged
van a véremre, vedd el.
Gyengéden megfogta a kezét, hüvelykujját végighúzta a
csuklója belsején lüktető pulzusán. – Más helyzetben
másképpen venném a véredet, a te véredet, mint azét a nőét,
aki az enyém, de mivel arra most képtelen vagyok, ezt kell
tennem.
A szájához emelte a csuklóját. Megcsókolta a most már
őrjöngve doboló pulzust. A nyelve végigsiklott a bőrén. A nő
egy halk, nyikkanásszerű hangot adott ki, ami egyenesen a
szívébe hatolt. Végigkaristolt rajta a fogaival. Ingerelte. A lány
beleharapott az ajkába, a szemei elsötétültek. Andor nem
nézett félre, és azt sem hagyta, hogy a nő kapja félre a
pillantását. Másodjára is végigsimított rajta a nyelvével, hogy
egészen biztos legyen benne, hogy elzsibbadt a bőre, mielőtt
belemélyesztette volna a fogait. Lorraine felkiáltott, és
megpróbálta elrántani a karját, de szilárdan megtartotta.
Hirtelen egyenetlenül kezdett levegőt venni. Túl gyorsan. A
szíve is felgyorsult. Andor kinyúlt az elméjéért, szüksége volt
az intimebb kapcsolatra, és úgy érezte, hogy Lorraine-nek is
szüksége van rá.
– „Biztonságban vagy, Lorraine. Tőlem mindig
biztonságban leszel. A világon te vagy az egyetlen személy,
aki tökéletes biztonságban van mellettem. Az, amit
magamról mondtam, igaz. Kárpáti vagyok, nem vámpír. Én
vadászom az élőholtakra.”
Lorraine nem harcolt vele tovább, de érezte, hogyan húzódik
vissza magába.
– „Sívamet. Nem akarom, hogy félj tőlem.”
– „Úgy gondolod, hogy ezt érzem?”
Nagyon vigyázott, hogy bár telepatikusan beszélt hozzá, ne
hatoljon be az elméjébe. Tudta, hogy ezt nem szeretné. Hiszen
meg is mondta, hogy maradjon kívül a fején. A férfi továbbra
is a szemeibe nézett, míg a fantasztikus vére aromája
szétáradt a szájában, a sejtjei között. Vágyott erre, bár ezt a
vágyat tagadta maga előtt is, úgy érezte, hogy egy
örökkévalóságig. Most, hogy végre hozzájutott, ki akart
élvezni minden egyes cseppet. Nem akart megállni. Soha
többé. Az íz, amit érzett, különbözött minden mástól, amit
valaha is tapasztalt.
– „Mit érzel?”
A nő légzése ismét megváltozott. Még gyorsabb lett. Sápadt
arcát és nyakát halvány, puha pír öntötte el. Zöld szemei még
sötétebbekké váltak. Megmozdult, végignyúlt a hálózsákján, a
karja, ami a férfi mellkasán feküdt, míg ő a csuklójából ivott,
ellazult.
– „Hogy ez a legerotikusabb dolog, amit valaha is
tapasztaltam, de azt nem tudnám megmondani, hogy miért.”
Ez az ő asszonya. Elég bátor hozzá, hogy bevallja, mit érez.
Hallotta a hangjában a kíváncsiságot csakúgy, mint a
bűntudatot. Nem állt szándékában semmiféle szexuális
utalást tenni egy olyan férfi közelében, akiről tudta, hogy
milyen súlyosan sérült.
– „Ennek így kell lennie, amikor az életpárod veszi a véred.
Az borzalmas lenne, ha fájdalmat éreznél.”
 – „Ez messze nem olyan nagy áldozat, mint amekkorának
gondoltam. És a legjobb része, hogy egyáltalán nem láttam
vért.”
– „Azt hitted, hogy áldozatot követel, hogy a véredet add
nekem?”
Halk, vidám kuncogás tört fel a lány torkából. Lehetetlen
körülmények között voltak, és még így is képes volt rátalálni a
boldogság egy tiszta pillanatára.
– „Igen. De azt hiszem, most inkább alszom egyet. Vedd el,
amire szükséged van, Andor. Minden rendben.”
 4

Amint Lorraine felébredt, oldalra fordította a fejét a jókora

földrakás felé. A szíve nekicsapódott a bordáinak,
villámgyorsan felült, a légzése zihálásra váltott.
Amikor megszédült, mélyebb lélegzetvételekre váltott.
Rátette a kezét a puha halomra ott, ahol Andor szívének
kellett lennie. A férfinak végül sikerült meggyőznie, hogy a
fejét is takarja be földdel. A száját is. És az orrát is. Nem látott
mozgást, de a férfi felkészítette rá, hogy erre ne is számítson.
Elmondta, hogy le fogja állítani a szívét és a tüdejét, hogy
esélye legyen életben maradni addig, amíg a barátai ideérnek
és megmentik.
Más lehetőséget nem is akart számításba venni. Ha halott
lenne, azt ő már nem bírná ki. Tisztában volt ezzel. Az
elvesztése már túl sok lenne. Mondogathatta magának, hogy
csak egy idegen, de valamikor az éjszaka folyamán, míg
szelíden beszélgetett vele, miközben haldoklott és küzdött
minden egyes újabb percért, kötődni kezdett hozzá. Valami
olyan módon kapcsolódtak össze, ahogy életében egyetlen
más személlyel sem.
De ami még ennél is fontosabb, ha a férfi életben van, úgy is
kell maradnia. Azt akarta, hogy ehhez minden esélyt
megkapjon. Ha tényleg leállította a szívét és a tüdejét, több
vért már nem veszt. Az éjszaka ő maga is elég sokat adott
neki. Eleget ahhoz, hogy felébredve úgy érezze, hogy eleped a
szomjúságtól, alig győzte nyelni a vizet. Szédült és gyengének
érezte magát, annyira, hogy alig volt képes teljesen eltakarni
őt földdel, miután Andor megszőtte a „biztonsági
intézkedéseit” a táboruk köré. Azt állította, hogy ez a
láthatatlan akadály képes távol tartani tőlük a vámpírokat és
más kempingezőket is, ha lennének ilyenek a közelben,
amiben kételkedett. Hacsak az eszement vámpírvadászok
vissza nem térnek.
Fel kell kelnie és átvizsgálni a dolgokat. És pisilnie is kell. Az
éjjel olyan szomjas volt, hogy a teljes vízkészlete felét
eltüntette. Óvatosan távolodott el a földkupactól. Közel aludt
a férfihoz. Azt mondta magának, hogy őrizte őt, de a szíve
mélyén tudta, hogy szüksége volt rá, hogy közel érezhesse
magához.
Beledugta a pisztolyt a kabátja zsebébe, és mellé csúsztatta a
hatalmas flakonú darázsriasztó spray-t is arra az esetre, ha fel
kellene gyújtania egy vámpírt. A darázsriasztó kiváló fegyver
volt, szinte mindig volt nála tartalékban egy. Az este
közeledett, amikor kilépett a sátorból, a napnyugta szinte
drámai volt. Körülnézett, majd elindult a bokrok felé. Andor
nagyon alaposan körülírta, mennyire távolodhat el a sátortól,
és ő pontosan követte az utasításait.
Nem volt egészen biztos benne, hogy az igazat mondja a
népével és az életével kapcsolatban, de valami a férfi
hangjában, a közöttük lévő kapcsolat lehetővé tette, hogy
odafigyeljen a magyarázatára. Minden szava ott rezonált
benne, mintha már eddig is tudta volna az igazságot, és
Andornak csak meg kellett volna erősítenie azt.
Végül megállt a sátor mellett, leengedte maga mellé a karjait
és a férfi hangja után vágyakozott. Mindig független volt. A
szülei szerint túlságosan is. Szerette önmaga társaságát. Ha
talált egy nyugodt helyet és egy könyvet, már boldog volt.
Órákat töltött a dodzsóban azzal, hogy egyedül edzett. A
testvére azt szerette, ha mindig van ott valaki az edzésein,
akivel harcolhat, vagy épp versenyezhet. Ő megelégedett
azzal, hogy önmagát próbálta legyőzni.
Nagyon különös volt vágyni valaki hangjára. Arra várni,
hogy meghallja a szívverését. Bárhogyan is próbálta
bebeszélni magának, hogy a tragédia és a kiközösítés
megtanította a magány elfogadására, jól tudta, hogy ez nem
igaz. Andor hiányzott. A csendes elfogadása mágnesként
vonzotta őt. Tudta, mennyire közel van a halálhoz. Mégsem
volt dühös a vámpírokra, akikkel harcolt, ahogy a három
emberre sem, akiknek végül sikerült megkaróznia.
Egyszerűen csendben harcolt az életben maradásért.
Lorraine önhibáján kívül elveszítette a családját, a barátait,
és páriává vált. Meg szerette volna magában találni Andor
belső békéjét, az elfogadását, amivel szinte beburkolta. A
harmónia a környezetével úgy áradt a férfiból, akár egy folyó.
Körbejárta a táborhelyet, és összeállította a saját védelmi
tervét. Andor ugyan azt mondta, hogy a saját biztosítékai
kitartanak, de ebben azért nem volt egészen biztos. Miután a
vérét vette, megkérte a férfit, hadd nézze meg a fejében a
vámpírokkal való találkozásokat. Megkérte rá, hogy hozza fel
ezeket az emlékeket az elméje felszínére, hogy könnyedén
megérinthesse őket.
Felnézett a holdra és igyekezett nem hiperventillálni. Nem
aludt túl jól, a rémálmok folyton utolérték. Soha nem látott,
de még elképzelni sem tudott volna gonoszabb, vagy
erőteljesebb teremtményeket. A legutolsó emlék Andor
tegnap éjszakai csatája volt, ahol hét vámpírt győzött le.
Ezután nem volt képes több jelenetet megnézni. A szíve
kopogott, a gyomra tajtékzott, és a kezeibe temetett arccal
küzdött pár percig a késztetéssel, hogy elfusson.
Hogyan képes Andor minden este újra és újra felkelni, és
elindulni ezeknek a gonoszoknak a keresésére? Kész őrület!
Előbb, vagy utóbb, vagy talán éppen most, legyőzik.
Rettenetes halált hal. És senki sem tud még csak a létezéséről
sem. Vagy akik igen, például a testvérei, azok nem képesek
érzelmeket érezni, így meg sem gyászolhatják.
Gyűlölte azt, ami a családjával történt, és gyűlölte azt az
életet, amit Andornak kellett élnie. Nem értette, miért
történnek ilyen szörnyűségek jó emberekkel. Hiszen a testvére
jó ember volt, a szülei pedig csodálatosak. A nagynénje és a
nagybátyja, Theodore legjobb barátjának szülei is kedves, jó
emberek voltak. Nem azt érdemelték, ami történt velük. És
Andor…
Felsóhajtott. Az, hogy belenézett a férfi elméjébe és látta a
csatáit, csak még szorosabban összekapcsolta őket. Nem volt
rá szüksége, nem akarta ezt. A férfi mégis megérintett valamit
mélyen a bensőjében, és ott is maradt. Benne. Ahonnan ki
sem tudta lakoltatni. Járt Andor fejében, és úgy érezte, hogy
ez a csontja velejéig megbélyegzi. Értette azt, ami közöttük
történt. A telepatikus beszélgetés és a betekintések egymás
elméjébe még szorosabbra fűzték közöttük a szálakat.
Annyira kevés muníció állt a rendelkezésére a vámpírokkal
szemben, hogy alapos gondossággal kellett elkészítenie a saját
stratégiáját. Újra és újra végiggondolta az Andor elméjében
látott csatákat, kielemezte őket, igyekezett ismétlődő mintákat
találni. Hasonlóságokat keresett a vámpírok harcmodorában.
Ugyanezt tette ringbe, vagy küzdőtérre lépés előtt is. Figyelte
a gyengeségeket. Felmérte a kedvenc támadási stílusokat, és
kidolgozta, hogyan hajtsa végre a kiütést.
Leült a sátor elé, és miközben a naplementét figyelte, először
is végigvette, hogyan indítanak az erős, okos vámpírok.
Különböző formákat vesznek fel, lágy, szelíd hangot
használnak, aztán parancsolnak, kényszerítik az embereket.
Suttogtak Andornak is, hol csábították, hol a halálát írták le
szemléletesen.
Alaposan megfigyelte Andort is akcióban, újra és újra
átforgatta a jeleneteket a fejében, a legapróbb részletekig
kielemezte a mozgását. Hozzászokott ahhoz, hogy
megfigyeljen más harcosokat. Olyanokat, akik hosszú éveken
át edzették a testüket, püfölték a zsákot, vagy ellenféllel
küzdöttek. Senkire sem tudott visszaemlékezni, aki felért
volna Andor elkenődő sebességéhez, könnyed, elegáns
mozgásához. A férfi lélegzetelállító volt. Egyszerűen gyönyörű.
Minden izma tökéletesre fejlesztve. Egy harci robot.
Felhúzta a lábait, összesimított talpakkal felvett egy jógapózt
és mélyen, egyenletesen kezdett lélegezni. Most már volt némi
elképzelése arról, hogyan szálljon szembe a vámpírokkal, ha
egyedül kell harcolnia ellenük. Meg tudná csinálni, ha nem
kapna ki egy igazán, nagyon-nagyon jót.
Mert néhányan annyira jók voltak, hogy még azt sem hitte
volna, hogy Andor legyőzheti őket, mégis megtörtént. És
valamilyen oknál fogva azon kapta magát, hogy emiatt
mérhetetlenül büszke a férfira. Az meg végképp hatalmas mák
lenne, ha kikapna egy újonnan átfordultat, aki még nincs
hozzászokva az élőholt léthez. Küldött egy néma fohászt a
világegyetemnek, hogy ha meg kell védenie Andort, legalább
ennyit segítsen.
A vámpírok és a Kárpátiak létezésének titka más időkben
halálra rémítette volna, de azok után, ami a családjával
történt, ez jóformán meg sem rendítette. Azzal soha, semmi
nem érhet fel. Besétált egy vérrel és halállal tele nappaliba.
Minden családtagja elment. A rombolás a falvakban,
kisvárosokban, amit a vámpírok végeztek, szörnyűséges volt,
mégsem érhetett fel a személyes tragédiájával.
 – Andor. – Hangosan mormolta maga elé a nevét. Nem
akarta elveszíteni. A világnak szüksége van rá, és a
képességeire. És legalább magának be kellett ismernie, hogy
ennél is többről van szó. Megtöltötte a bensőjében a
tátongóan üres helyeket, megnyugtatta emlékei nyers,
fájdalmas sebeit. A kínt nem tudta megszüntetni, de a
közelében érezte először kényelemben magát, amióta a
családja meghalt. Nem fogja cserbenhagyni őt. Vigyáz rá. Ha
túlélte az éjszakát és túlélte a nappalt, életben fogja tartani,
amíg a testvérei érte jönnek.
A távolban felhuhogott egy bagoly, és amikor abba az
irányba nézett, egy magas fenyő megremegett. Nem volt több
ez, mint egy aprócska hullámzás. A szíve kihagyott egy
ütemet. A szeme a fára tapadt, és a körötte lévő aljnövényzetet
fürkészte. Egyre sötétebb lett ugyan, de a hold elegendő fényt
biztosított ahhoz, hogy lássa; a fenyőtűk eleven zöldről
egyetlen pillanat alatt barnává változtak. Aztán néhány
méternyire a fától egy bokor mintha összement volna, a
levelei peregni kezdtek.
Lorraine lassan felállt és kinyújtóztatta magát. Minden
lépésére ügyelnie kellett, pontosan abba a pozícióba kellett
kerülnie, ahová tervezte, mire a vámpír a közelébe jut. Feléje
fordult, ellazította a testét, és továbbra is egyenletesen
lélegzett. Az aljnövényzet halk zörgése egy pillanatra
abbamaradt, ebből tudta, hogy az élőholt tudomást szerzett a
jelenlétéről.
Pár másodperc múlva már érkezett is az undorító, zsíros
érzésű tapintás, ahogy megpróbálta megvizsgálni az elméjét.
Az éjszaka arra is talált némi időt, hogy megerősítse a pajzsait.
Andor elkaphatott ugyan gondolatokat a fejéből, ahogy ő is a
férfiéból, de egyikük sem nyúlhatott mélyebben a másik fejébe
annak beleegyezése nélkül. Azt mondogatta magának, hogy ez
a vámpír sem lehet erősebb Andornál. Ki fog tartani ellene.
Lágy suttogások ölelték körül az agyát, finoman
megérintették, rátapadtak, belépési pontot kerestek. A hang
szelíd volt, amilyet egy szerető használna, de neki szabályos
hányingere lett tőle. Dúdolni kezdett, hogy elnyomja azt a
hangot. Nem akarta hallani sem a követeléseit, sem a
parancsait. Megpróbált kényszert plántálni az elméjébe, de a
pajzsairól villámgyorsan lepattant.
A vámpír meglódult az aljnövényzetben, feléje rohant, vörös,
könyörtelen szemei rátapadtak, míg közeledett. Lorraine egy
tapodtat sem mozdult, a kezében a whisky-s üveget tartotta,
amit hideg éjszakákra hozott magával. Egy kicsi kortynyit
ivott csak szükség esetén. Talán kettő. A palack majdnem
kimaradt, amikor eldöntötte, hogy mit hoz el az útra, hiszen
mindent magán kellett cipelnie a hegyek között. Most viszont
ez az üveg az életét mentheti meg.
A vámpír beleszáguldott valami láthatatlan erőtérbe. Szikrák
táncoltak fel a levegőben. Vörös, fehér, sárga lángok nyaltak
végig az élőholt rothadó húsán. Hátrahőkölt és felüvöltött. Az
átkozódásából alig értett valamit. Aztán rávicsorgott és
körbejárta kicsiny táborukat, és pár lépésenként tesztelte a
sátor mélyén fekvő, súlyosan sebesült Andor által felállított
biztosítékot.
Lorraine még mindig nem moccant egy tapodtat sem,
csupán a fejével követte a vámpír mozgását. Abban
reménykedett, hogy ha nem mozdul, az élőholt visszatér eléje,
hogy kommunikáljon vele. Abból, amit Andor elméjében
látott, arra a következtetésre jutott, hogy az összes vámpír
élvezi a hízelgést. Hiú, egoista lényeknek tűntek.
A vámpír végül valóban visszatért és megállt vele szemben,
pontosan azon a kis földbuckán, amit olyan gondosan
kiválasztott. Lorraine szíve megugrott az örömtől, de
villámgyorsan lelassította, és a légzését is szabályozta, nehogy
elárulják. Ahogy az élőholt megállt, látványosan változni
kezdett. Egy vörös szemű, hasadékszájú, csipkés, fekete foltos
fogú rothadó hullából modern öltözékű, fiatal, egész jóképű
férfivé lett.
Meghajtotta magát feléje. – Hölgyem. Azt hiszem, egy
szökevényt rejteget. Szörnyű bűncselekményeket követett el
az országa ellen, és engem küldtek, hogy bíróság elé állítsam.
Lorraine úgy tett, mintha meghökkenne. Minél tovább tudja
húzni ezt a játékot, annál több ideje marad Andor barátainak,
hogy ideérjenek. Sokkal jobban örült volna annak, ha nem
neki kell megpróbálnia megölni ezt a lényt. A válla fölött
vetett egy pillantást a sátor felé, mintha ideges lenne. Mivel
tényleg ideges volt, ez nem volt túl nagy feladat.
– Andorról beszél?
A vámpír bólintott. – Ez a neve. Jó ideje a nyomában
vagyok. Nagyon veszélyes bűnöző.
– Tényleg? – Ismét hátranézett a válla fölött, majd zaklatott
arckifejezéssel fordult vissza az élőholt felé. – Nagyon…
parancsolgató is.
– Kempingezik önökkel itt még másvalaki is? – kérdezte a
vámpír.
A nő megrázta a fejét. Ezt a vámpír is pontosan tudta, hiszen
már körbejárta a kis táborhelyet. – Önt, hogy hívják?
– Dartmus.
Lorraine tördelni kezdte a kezét. – Nem tudom, mit tegyek.
– Igyekezett nagyon fiatalnak és nagyon rémültnek hangzani.
– Volt itt három másik férfi is! – Ez egyértelmű vád volt.
Bólintott. – Megfutamította őket, de előtte valami nagyon
furcsát csinált. – Itt megállt, remélve, hogy a vámpír kérdezni
fog. Minden újabb másodperc, amit nyert, Andor barátainak
dolgozott, hogy ideérhessenek.
– Mit csinált?
A lány érezte, hogy az élőholt ismét nekifeszül az elméjének.
Mintha vastagon zsíros, vagy olajos, mocskos ujjak karmolták,
kaparták volna az agya felszínét, hogy bejuthassanak. Most
már komolyan meg kellett dolgoznia, hogy elrejtse a
rémületét. A puszta érintéstől is a hányinger kerülgette.
– Azok a férfiak olyanokká változtak, mintha szobrok lettek
volna. – Abba az irányba intett, ahol a három férfi egy
szempillantás alatt dermedtté fagyott, kinyújtott karral,
behajlított térdekkel, mozgás közben. Most döbbent csak rá,
hogy a dolgok, amikbe belebukdácsolt, sokkal mélyebbek és
rosszabbak voltak, mint amilyennek látszottak. És tette, amit
mindig is tett egész életében, elcsendesedett, lenyugtatta
magát, és villámgyorsan értékelte a helyzetet. Erre nem volt
túl sok ideje.
A vámpír a mutatott irányba nézett, de a szemei
összeszűkültek, a homlokára barázdák húzódtak. Lorraine
mintha egy bogarat látott volna mászni az arcán, de mivel
egyre sötétebb lett, ebben nem volt egészen biztos. Tudta,
hogy az élőholt azon töpreng, miért nem képes bejutni a
fejébe.
– Aztán a vérüket vette, és azt mondta nekik, hogy fussanak,
mire elmenekültek.
– Engedjen be!
– Hogyan? Fogalmam sincs, hogy kell. Ő még a földben van.
Azt hiszem, hogy halott, de nem vagyok benne biztos és nem
is akarom tudni.
– Hívjon be!
Megrázta a fejét. – Azt mondta, hogy azt nem tehetem.
Figyelmeztetett, hogy ha bárkit is behívok a táborba, ahogy
megérinti azt a láthatatlan izét, el fog égni. – Megborzongott.
Bár azt mondta magának, hogy ez szándékos volt, az
előadásának része, de igazság szerint ezt Dartmus váltotta ki
belőle.
A vámpír szeme sötéten fellángolt, tüzes vörösen, amit
képtelen volt kontrollálni. Igyekezett összeszedni magát, hogy
ismét emberi alakot öltsön, de a bőre mintha megrepedezett
volna, és a lány most már teljesen biztos volt benne, hogy
bogarakat lát mászkálni rajta. A fogai az egyik pillanatban
hófehéreknek látszottak, a következőben hegyesre
töredezettnek, feketének. Az ajkai hol kiteltek, hol
elvékonyodtak. Hosszú, lilás-vöröses nyelve kicsapott, hogy
besöpörje az arcáról a szájába az egyik óvatlanul túl közel
merészkedő bogarat.
– Most azonnal behívsz! – A hangja sivított.
Ez fájt a lány füleinek. Ellenállt a késztetésnek, hogy rájuk
szorítsa a kezét, mozdulatlanságra kényszerítette a testét.
Dartmus feldühödött, ahogy Andor emlékeiben az összes
többi vámpír is. Ha túl sokáig tartották fel őket, attól
bosszúsak lettek. És attól a pillanattól kezdve halálosakká
váltak.
– Sajnálom, de nem tehetem. Azt hiszem, jobb lenne, ha
most elmenne. – Éles kontrasztban a vámpírral, most az ő
hangja volt szinte lágy és halk. Majdhogynem szelíd, mint
ahogy egy szerető szólna.
Ezen ismét eltöprengett a vámpír, amivel egy újabb percet
nyert. Dartmus némi hezitálás után dühödten felordított, és
újra nekirohant a biztosítéknak. A mellkasával csapódott belé,
ezernyi apró szikradarázs zsongott fel körülötte. A szikrák
felfutottak az ingén, az állának csapódtak.
Felüvöltött, és az arcát, ruháját csapkodva igyekezett
megakadályozni a tűz szétterjedését. A mellkasán már
lángnyelvek is fellobbantak, de a tenyerével lesöpörte magáról
őket. Dühödten meredt a lányra, és fel-alá járkálni kezdett
akár egy vadállat, de mindig ott maradt előtte, ahogyan abban
Lorraine reménykedett. Most sokkal közelebb volt, egészen a
láthatatlan fal mellett, amit Andor létrehozott.
Dartmus hirtelen megtorpant, és rámeredt. A nő azonnal a
mellkasára eresztette a tekintetét. Ez eléggé lent volt, hogy ne
a szemébe kelljen néznie, de elég magasan volt ahhoz, lássa az
arcát és észrevegyen minden apró jelet, ami a következő
támadásra utalhat. A vámpír tanulmányozta őt, ezért
megpróbálta olyan üresen tartani az elméje felszínét,
amennyire csak lehetett. Azt már Andorral megtapasztalta,
hogy képes fenntartani a pajzsait, hogy az élőholt ne
juthasson a mélyebb gondolataihoz. Nem parancsolhat neki.
De valószínűleg minden kósza gondolatot elkap, ami a
felszínre bukkan az agyában.
– Számítottál rám. – Dartmus keze egy ritmust kezdett verni
a combján.
– Természetesen. Mondta, hogy valószínűleg megjelenik egy
kis varangy, és ezt a varangyot minden áron távol kell
tartanom tőle. Azt is mondta, hogy egy apró, védtelen emberi
nő is elegendő, hogy kinn tartson egy olyan lassú és
jelentéktelen dolgot, mint te. Meg arról beszélt, hogy
ugyanolyan alkalmatlan vagy, mint az a három vámpírvadász,
aki a megölésére érkezett.
Látta hogyan repedezik fel a dühtől végképp az emberi
maszk, hogy felfedje a rothadó húst. A vámpír visszataszító
volt a besüppedt arcával, a koponyájába szinte beeső
szemeivel. És úgy tűnt, még csak észre sem veszi, hogy az
udvariasságával együtt tovatűnik az álcája is.
– Ezt mondta?
– Igen, ezt.
 Érezte, hogy a talaj kissé elmozdul alatta. Hullám jelent meg
a földön, átkúszott a biztosíték alatt, egyenesen feléje tartott.
Bár a szíve felgyorsult, nem mozdult. Rákényszerítette a
tüdejét, hogy lassan, egyenletesen eressze ki a levegőt.
– Ezt ismerem. Bogarak fognak előjönni a földből, de nem
valódiak. Nem is lehetnek azok. A bogarak nem jutnának át
Andor védelmén. A földben van, és nem hagyná védtelenül a
pihenőhelyét. Ez csupán egy illúzió. Ennél jobbnak kell
lenned.
A ritmus, amit Dartmus a combján dobolt, mintha most
visszaverődött volna az erdő fáiról, olyan messziről, ahová
nem látott el. Ágak nyikorogtak ugyanarra az ütemre.
Dartmus mesterkedett valamiben, csak nem tudta, hogy
miben. Résen kell lennie.
– Engedj be! Hívj már be! – visította a szavakat a vámpír, és
azok újra és újra nekicsapódtak az elméje pajzsainak, elég
durván ahhoz, hogy fizikai sérülésnek érezze őket. A feje
annyira fájt, mintha fel akarna robbanni.
Nem volt hajlandó megmutatni, hogy képes volt fájdalmat
okozni neki. Nem volt ez más, mint egy dühroham, része a
shownak. Dartmus hátralépett, és felemelte a kezeit. Azonnal
tudta, hogy mit csinál, megpróbálja felfejteni az Andor által
elhelyezett biztosítékokat. Ez viszont megrémítette.
Andor elmagyarázta, hogy valaha nagyon rég egy varázsló
tanította meg őket arra, hogyan védjék meg mágiával a
pihenőhelyeiket, és minden mostani biztosíték ezen a mágián
alapszik. Ez pedig azt jelentette, hogy a vámpírok tisztában
voltak vele, mit használnak a Kárpátiak, hiszen egykor ők
maguk is azok voltak és szintén használták őket.
– Siessetek már! – suttogta hangosan.
Susogás keltette fel a figyelmét. Felnézett, és a denevérek
valóságos felhőjét pillantotta meg. Több ezren voltak,
mindenfelől egyenesen feléjük tartottak. Dartmus
kotkodácsolva felnevetett, mint egy boszorkány a mesében,
majd ismét a levegőbe emelte a karjait, hogy irányítsa őket.
Lorraine azonnal rájött, hogy ő maga nem talált a biztosítékon
gyenge pontokat, így azt reméli, hogy a denevéreknek sikerül
átverekedniük magukat rajta a parancsára.
Vett egy mély lélegzetet és futásnak eredt Dartmus felé,
miközben fellendítette a whisky-s üveget. Futás közben
gyújtotta meg az italba áztatott rongyot, majd eldobta a
palackot, előrántotta a pisztolyát, és rálőtt, amikor a magasba
lendült. Százszor is átgondolta ezt fejben, és imádkozott, hogy
lehetősége nyíljon rá. A szüleivel és a testvérével számtalan
alkalommal csinálták ezt a lövöldözős trükköt, órákon át
tökéletesítgették a technikájukat, hogy újra és újra versenyre
hívhassák egymást. Élesben viszont még soha nem próbálta
ki, de úgy gondolta, elegendő ideje lesz a célzásra, ha elég
magasra dobja fel az üveget. Andor megnyugtatta, hogy a
biztosítéka alól bármi kimehet, viszont semmi nem jöhet be.
Az üveg szilánkokra robbant, a whisky egyenesen a vámpírra
ömlött, átáztatta az ingét. Az égő flanelcsík fennakadt a vállán.
Lorraine előrántotta a darázsriasztó spray-t, majd az
öngyújtója segítségével lángszóróvá változtatta. Tudta, hogy
közel kell mennie, a fegyverének nem túl nagy a
hatótávolsága, viszont a darázsriasztó fenségesen ég.
Ráirányította egyenesen Dartmus mellkasára, a szíve fölé. A
whisky azonnal mohón terjeszteni kezdte a lángokat.
Dartmus felsikoltott, leeresztette a kezeit, tekeregni,
forgolódni kezdett, igyekezett eloltani a lángokat. A
denevérhadsereg az égen látványosan megtorpant és
összezavarodott, nyilvánvalóan fogalmuk sem volt hová is
tartottak és miért.
 A vámpír eszelős sikolyait messze vitte az este. Lorraine egy
néma imát küldött az ég felé, hogy ne legyen senki az erdőben
a közelükben.
Folyamatosan igyekezett arra a helyre irányítani a
tűzpermetet, ahol a vámpír szívének kellett lennie. Most, hogy
hatalmas lángok nyaldosták, már nem látta még a fejét sem,
nemhogy az arcát. Szakaszos fújásra váltott, hogy
spórolhasson az üzemanyaggal, és megtartsa a nyomást.
Valójában ennyi volt a teljes védelme, és ha nem lesz elég,
semmivel sem tud harcba szállni a vámpír ellen, ha az bejut.
Dartmus hátrébb bukdácsolt tőle és a biztosítéktól. Lorraine
olyan közelre lépett utána, amennyire csak mert. Pontosan
tudta, hol a határ. Ha belül marad, nem biztos, hogy el tudja
égetni a vámpír szívét. Viszont ha kilép a biztonságból, talán
nem lesz képes visszajutni. Dartmus egyre hátrált, üvöltözött,
sikoltozott, tekeregve próbálta eloltani a tüzet, majd egyszerre
elcsendesedett.
Lorraine úgy gondolta, hogy a csend még az ocsmány
üvöltözésnél is rosszabb. Úgy döntött, hogy hagyja elmenni.
Nem kockáztathatja meg, hogy kilépjen a védelem köréből. A
már majdnem teljesen üres darázsriasztót szorongatva a
földre rogyott. A lábai mintha gumivá váltak volna, nem
tartották meg tovább.
A szél alákapott a lángoknak, tüzes tölcsérként emelte őket
az ég felé. A nő felsóhajtott és a szájára szorította a kezét. Nem
állt szándékában erdőtüzet okozni. Ki kell lépnie a védett
zónából, ha a lombozat is lángra kap.
Dartmus a földre zuhant, és hirtelen, a semmiből egy másik
férfi termett fölötte. Magas volt, feszes pólót és lezser
nadrágot viselt, ami néhol elszakadt. Lorraine látta
felhullámzani az izmokat a pólója alatt. Intett egyet a kezével
és a lángok elhaltak. Mélyen belecsapta az öklét a szénné égett
mellkasba és kihúzta a szívet.
A nő félre akart nézni, de képtelen volt rá. Villám lobbant az
égen, felgyújtotta az éjszakát. Koraeste volt még, a sötét fátyol
nem ereszkedett le egészen, a fény mégis olyan éles volt, hogy
bántotta a szemét. Hallotta a szisszenést, és az azonnali
morajt. A hajszálai megemelkedtek. A pihék is a karján.
Valójában a rezgés még a szívét is átjárta.
A szemei elé kapta a kezét, de az ujjai között egy apró résen
látta, hogyan kanyarog le a magasból egy villámostor,
egyenesen a földre dobott szívet célozva meg, ahonnan
átugrott a vámpír elfeketedett, mozdulatlan testére. A bűz
olyan iszonyatos volt, hogy ismét felkavarodott a gyomra,
mégsem mozdította a tekintetét az élőholt porrá omló
testéről. Aztán a férfi egyszerűen belemártotta, szinte
megmosta a kezét a fehéren izzó villám energiájában.
Amikor ezzel végzett, feléje fordította a fejét, és a nőnek
bennszorult a tüdejében a levegő. Ő volt a legborzalmasabb
férfi, akit valaha is látott. Sokkal ijesztőbb volt, mint Andor.
Na persze Andor neki egyáltalán nem ijesztő, de mégis… Nem
engedheti ezt a férfit a közelébe. Iszonyatosan széles vállai
voltak még a magas termetéhez képest is. A haja hosszú,
akárcsak Andoré. Megindult feléje, és Lorraine villámgyorsan
megtalálta a járóképességét, talpra ugrott, hátrálni kezdett és
felmutatta neki a tenyerét, hogy megállítsa.
– Ne gyere közelebb! – A szíve megint száguldani kezdett és
ezúttal nem tudta megfékezni. Jobban félt tőle, mint a
vámpírtól. Talán mert maga a halált ült a szemében, és fél
kézzel villámokat irányított. Tudta, hogy Andor ugyanezt
csinálja, de más a filmekhez hasonló emlékeket végignézni, és
teljesen más a saját szemével látni valamit. Azt is tudta, hogy
még mindig ott kering a vérében a vámpírral való harc miatt
az adrenalin, ami egyáltalán nem könnyítette meg a józan
gondolkodását.
– Nincs időm a félelmeidre. Andor haldoklik, segítenem kell
neki. – A férfi felemelte a kezeit, ugyanúgy, mint a vámpír, és
ősi szavakat kezdett mormolni, ahogy elkezdte felfejteni a
bonyolult biztosítékot.
Lorraine azon kapta magát, hogy a darázsriasztót és a
pisztolyát markolássza. Ennek Andor barátjának kell lennie.
Hiszen megölte a vámpírt. Azt is tudja, hogy Andor bajban
van, és ő ezt nem említette a vámpírnak. Miért fél hát mégis
ennyire ettől a férfitól? A szemei a valaha is látott
legfurcsábbak voltak, rozsdás vas színűek. Egy csipetnyi
szimpátia sem volt bennük. A vonásai is kemények voltak.
Erőteljesek. Legszívesebben beszaladt volna a sátorba, és
könyörögni kezd Andornak, hogy ébredjen fel, mondja meg,
mit tegyen.
A férfi kezei hirtelen leestek és eltökélt arccal megindult
Lorraine felé. Mielőtt a lány cselekedni, vagy csak megszólalni
tudott volna, már el is tűnt a sátorban. A következő dolog,
amit látott, az volt, hogy már a sátra sincs sehol. Csak Andor
teste feküdt a helyén a sekély gödörben, sötét, dús földdel
borítottan. Még mindig mozdulatlan volt. Lorraine rá akarta
vetni magát, hogy megakadályozza, hogy az idegen
hozzáérjen.
De ezzel is elkésett. Az idegen intett, a talaj szétnyílt, felfedve
Andor meztelen testét. Úgy nézett ki, mintha halott lenne.
Hallotta, hogy a férfi élesen beszívja a levegőt.
– Meg tudod menteni?
A férfi rápillantott. – Nem tudom. Túl messzire ment.
Egyetlen cérnaszál köti már csak az élethez.
– Ketten kellett volna, hogy érkezzetek. – Még mindig
aggódott, hogy talán hibát követett el. Meg kellett volna
kérnie Andort, hogy mutassa meg a két férfi arcát, akiknek az
érkezésére számított.
– Sandu a közelben harcol két élőholttal. Ők válaszoltak
ennek a hívására. – A fejével az elfeketedett aljnövényzet felé
intett, ahol más nyoma már nem is volt a vámpírnak, még a
hamuját is szétszórta a szél. – Én Ferro vagyok.
– Lorraine. Mondd meg, mit tegyek, hogy segíthessek neki!
– Most be kell lépnem a testébe, hogy belülről kifelé
megpróbáljam meggyógyítani. Távol kell tartanunk
magunktól az ellenséget. Ha valami jön, figyelmeztess, érints
meg, más okból ne közelíts hozzám. És készülj fel rá, hogy a
véred add nekem.
– Nem Andornak? Nem Andornak kellene adnom a
véremet?
– Legyengülök, mire visszatérek a testembe és egy
alkalomnyi gyógyítás semmiképpen sem lesz elég. Erősnek
kell maradnom. – A férfi tekintete átsuhant Lorraine alakján,
majd elfordult tőle. – A te véred nem lesz elegendő, de
egyelőre ezzel kell beérnünk.
Lorraine fel sem vette a lekicsinylő megjegyzést. – Igyekezz
már! – Képtelen volt megszabadulni az egyre erősödő
szorongástól. Úgy érezte, Andor minden egyes másodperccel
egyre távolabb kerül tőle.
Ferro térdre ereszkedett Andor mellett, az érintése
meglepően gyengédnek bizonyult, amikor kisöpörte az
arcából a maradék földet. Mindkét kezét mélyen a talajba
fúrta. Aztán eltűnt. Egyetlen pillantás alatt. Lorraine még csak
nem is pisloghatott. Úgy tűnt, hogy a férfi meg sem moccan,
mégsem volt jelen. A teste úgy maradt hátra, mint egy üres
kagylóhéj. Pontosan olyan halottnak látszott, mint Andor.
A nő mindkét tenyerét rásimította Andor mellkasára és
lehunyta a szemét. – „Ha hallasz engem, Andor, tudnod kell,
hogy többet adtál nekem, mint bárki más a családom halála
óta. Megnevettettél, amikor úgy gondoltam, hogy soha többé
nem leszek már képes nevetni. Izgatottá tettél, boldoggá,
meglepetté. Mennyi érzelem. És mindet te adtad nekem. Nem
akarom, hogy meghalj. Szeretném, ha maradnál, mert azt
hiszem, a világnak szüksége van rád. És egy részem azt
mondja, hogy nekem is szükségem van rád.”
Hálát adott az égnek, hogy a férfi nem hallja őt, mert nem
akarta, hogy úgy gondolja, egy olyan fajta nő, akinek elég
egyszer meglátnia egy férfit ahhoz, hogy eldöntse, ő az
egyetlen, és muszáj vele lennie. Sosem függött kapcsolatoktól.
Szerette a függetlenségét. Mindig is szeretett egyedül lenni, és
mégsem volt magányos, egészen a családja haláláig. Utána
viszont mindig magányosnak érezte magát Andor
felbukkanásáig.
Nem töltöttek el együtt sok időt, de az a pár óra nagyon
intenzív volt, és sok mindent megtudott a férfiról. Többet,
mint bárki másról, hiszen beengedte őt a fejébe.
Rákényszerítette magát, hogy otthagyja a két férfit, remélve,
hogy Ferro pontosan tudja, mi a dolga. Ő nem az a gyógyító,
akit Andor említett, mielőtt teljesen eltemette volna. Ferro
gondterheltnek tűnt. Na jó, gondterhelt nem is tudott volna
lenni, de látszott rajta, hogy érdekli, hogy mi fog történni.
Ugyanolyan tárgyilagos volt, mint Andor. Vagy meg tudják
menteni a testvérei, vagy meghal. Lassan körbesétált a
láthatatlan vonal mentén, ahol a biztosíték állt, míg Ferro fel
nem fejtette. A darázsriasztót és a kabátját a fegyverrel a
zsebében a kezében tartotta.
Két férfi lépett elő a sötétségből. Lorraine kiejtette a kezéből
a spray-t, és a következő pillanatban már két marokra fogva
szegezte a pisztolyát a jobb oldalon álló szívére. – Állj, és
mondjátok meg, hogy kik vagytok!
 A magasabb férfi megtorpanás nélkül sétált tovább.
Ugyanolyan hosszú haja volt, mint Andornak és Ferrónak. Az
inge megfeszült a karjai és a mellkasa izmain. Tetoválás futott
végig a bicepszén, fel egészen a nyakáig, ugyanúgy, mint
Andornak. A szeme fekete volt, akár az éjszaka, de vörös
lángok lobogtak benne. Vér borította a hasát, minden
bizonnyal egy éles karom próbálta meg kibelezni. Látott már
ilyen sebet. Olyan volt, mint az Andoré, csak sokkal sekélyebb,
hiszen Andor hasát valóban felnyitották. Leeresztette a
fegyvert.
– Én Gary Daratrazanoff vagyok – közölte vele a másik férfi
–, ő pedig Sandu. – A magasabbik férfi még mindig
közeledett.
– Az én nevem Lorraine. Melyikőtök a gyógyító?
– Mindannyian képesek vagyunk a gyógyításra – felelte
Gary.
– Andor azt mondta, hogy valamelyikőtök gyógyító. És Ferro
is.
– Azt hiszem, rám gondoltak – mondta Gary, de a tekintete
már Andoron volt.
Semmiféle kifejezés nem ült ki az arcára, de a lány látta,
hogy összenéznek Sanduval. – Ő egy nagyszerű férfi! Megölt
hét ilyen… borzalmat. – Úgy érezte, hogy harcolnia kell Andor
életéért. – Nem adhatjátok fel! Kitartott egészen eddig, rátok
várt!
– Senki sem akarja feladni – biztosította Gary. – Figyelj
rám! Sandunak vérre lesz szüksége.
Akárcsak Ferro, Gary is térdre ereszkedett Andor mellett és
a talajba fúrta a kezeit. Lorraine le sem vette a szemét a
gyógyítóról, egészen biztos akart lenni benne, hogy látja,
amint elhagyja a testét. Egy töredékmásodpercre mintha egy
fényes lobbanást látott volna, ami Gary testéről Andoréra
ugrott, de azonnal el is tűnt, és az éjszaka ismét összezáródott
körülöttük.
– A barátja vagy? – kérdezte Lorraine halkan Sandutól.
– A testvére.
A lány a kifejezéstelen arcot tanulmányozta. Ezek a férfiak
mintha mind maszkot viseltek volna. Veszélyesnek látszottak,
és ha minden igaz, amit Andor mondott neki (és ezen a
ponton nem is akart belegondolni ennek minden apró
részletébe), akkor a testvérei nem látnak színeket és nem
éreznek érzelmeket.
– Nem akarom, hogy meghaljon. – Nem is tudta, hogy ezt
Sandunak mondja-e, vagy magának ismeri be. Fogalma sem
volt róla, hogy ennyire függ Andortól.
– Én sem akarom, hogy meghaljon. Szomjas vagy. És éhes is.
Gondoskodj magadról, hogy segíthess a vérutánpótlásban.
Minden egyes cseppre szükség lesz, hogy megmenthessük
Andort. Ferrónak és a gyógyítónak is szüksége lesz rá, és
természetesen az életpárodnak is.
Nem nyitott vitát. A háta közepére kívánta ugyan az evést, de
Sandunak igaza volt. Szomjas is, és készen kell állnia rá, hogy
a vérét adja. Leült a hátizsákja mellé, a fegyvereit az ölébe
pakolta, az erdő felé fordult és meghúzta a vizes palackját.
– Sikeresen megöltél egy vámpírt – mondta Sandu. – És
milyen találékonyan.
Megvonta a vállát. – Nem vagyok benne biztos, hogy lenn is
maradt volna. Nem akartam megkockáztatni, hogy
hátrahagyjam a védelmi kört, amit Andor hozott létre, hogy
megnézzem, sikerült-e elégetnem a szívét. Azt hiszem,
igazából Ferro volt az, aki megölte.
– Nem vagyok benne biztos, hogy sokaknak eszébe jutott
volna házi gyártmányú lángszórót készíteni. És okosan tetted,
hogy nem hagytad magad mögött a biztosítékot. A vámpírok
nagyon trükkösek tudnak lenni. Gyakran másolatot is
készítenek magukról, hogy ne tudd kiválasztani, melyikük az
igazi. Aztán pedig rád támadnak. Míg a szívük meg nem
semmisül, úgy kell venned, hogy életben vannak és halálosan
veszélyesek.
Lorraine bólintott és alaposan megjegyzett minden egyes
szót, mint amikor Andor beszélt neki erről. – Látom, nálad is
bepróbálkoztak.
– Bevett szokásuk. Nem jártak szerencsével.
– Megtisztíthatom a sebedet az ósdi, emberi módon.
– Szükségtelen. Alig érzem. Majd ha végeztünk, utána
aggódhatunk ilyen semmiségek miatt is.
Alig hitte el, hogy semmiségnek nevez egy vámpírtámadást,
amikor neki egészen biztosan rémálmai lesznek Ferróról és a
villámokról. Feltételezte, hogy a sebek valóban semmiségnek
számítanak a Kárpátiak körében, ha nem olyan súlyosak, mint
Andoréi.
– Miért nem kezded el kívülről gyógytani, míg ők belülről
gyógyítják? – kérdezte.
– Nagyobb hasznát veszik a véremnek, és annak, ha
megvédem a porhüvelyeiket, amíg ők megmentik a
testvérünket.
Szeretett volna vitába szállni vele. Csak azt akarta, hogy
Andor gyógyuljon meg, a szorongás nem tágított a gyomrából.
Felugrott, az övébe tűzte a pisztolyát, és otthagyta a csoportot,
hogy ismét körbejárja a tábort.
Most hogy a félelmetes csata véget ért, már semmi sem utalt
rá, hogy egyáltalán megtörtént. Kabócák ciripeltek, békák
szólongatták egymást. Denevérek csapongtak ide-oda,
rovarokat üldözve. Hallotta a köveken rohanó patak hangját.
Hűvös szellő simított végig az arcán, belekapott a hajába.
 Körbe-körbe sétálgatott, nyugtalan energiája nem engedte,
hogy ülve maradjon.
Az is nyilvánvaló volt a számára, hogy Sandu nem akar
beszélgetni vele. Teljesen megértette. Meglehet, hogy ezek a
férfiak nem éreznek semmit, de valami módon mégis
kötődniük kellett egy olyan személyhez, akivel emberöltőket
töltöttek el. Valahol mélyen magukban mégiscsak
megérezhették a veszteséget. Sétált, az eget és a körülöttük
sötétlő erdőt figyelte. Na és a földet is. Dartmus megtanította
vele ezt a leckét.
– Lorraine – szólította meg Sandu –, szükségünk van a
véredre.
Megfordult és szinte futva sietett vissza. Ferro valóban
fáradt volt. Az egész teste sápadtnak látszott. A homlokára
apró vérgyöngyök ültek ki, és a lány gyomra fordult egyet.
Sandu csuklójából táplálkozott. Nem nézett oda, nem volt rá
képes. Ehelyett Andorra szegezte a tekintetét.
– Meg tudod menteni?
Pontosan érezte, mikor ugrott Ferro pillantása az arcára. Ő
maga még mindig nem nézett rá, mivel még mindig Sandu
karjából ivott.
– Ferro azt mondja, nagyon rossz állapotban van. A sebei
közül háromnak önmagában is meg kellett volna ölnie őt. Két
másik csak hajszálnyival jobb. Az egyiket sikerült
begyógyítania.
– Ez nekem nem mond semmit.
– Azt mondja, hogy nagyon hosszú éjszaka vár ránk. A
véredet veszem, hogy elláthassam a gyógyítót is, aztán pedig
elmegyek vadászni, hogy gondoskodjak más forrásról is.
Ez az egész nem hangzott túl jól, de még mindig sokkal jobb
volt annál, mint amikor egyedül volt Andorral, és a lehetetlent
próbálta véghezvinni, hogy életben tartsa.
 5

Andor jéghideg volt. Életében soha nem volt még ennyire

hideg a teste, de egyszerűen képtelen volt szabályozni a
testhőmérsékletét. Megpróbálta kinyitni a szemét. Minden
sötét volt és keserűen sivár. Megvakult. A szívének legalább
egy megugrással reagálnia kellett volna erre. Vagy valamivel.
De még csak nem is hallotta a szívverését. Nem süketült meg.
Ebben biztos volt, mert hangokat hallott. Zenét. Kántálást. A
kolostorban gyakran énekeltek. Talán ott van. Kinyitotta a
száját, hogy kiáltson, de nem jött ki hang a torkán.
Egészen mozdulatlanná vált, és igyekezett felmérni, mi
történt a testével. Vak volt, nem tudott mozdulni, de hallott.
Nem volt észlelhető szívverése, mégis tudta, hogy él. Érezte a
hideget. A halk hangok egyenletesen szóltak körülötte,
próbálta kivenni, mit mondanak. Melyik éneket kántálják.
Bekapcsolódhatna. Csak némán, magában, de a szavak talán
lehorgonyoznák. Hiszen Kárpáti. A földhöz tartozik. A
kántálás sok dologban segítette a népét. Bizonyosan a hasznát
vehetné még ebben a különös helyzetben is.
Ot ekäm ainajanak hany, jama. Fivérem testének egy
darabja a föld alatt, a halál közelében. Me, ot ekäm
kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe.
Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és
együttérzésünkkel. Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és
ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm
ainajanak elävä. A gyógyító energiák, az ősi, mágikus
szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem testét,
tartsák életben őt. Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće
päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek
lamtijaknak. De fivérem lelkének csak a fele van itt. A
másik fele levándorolt a szellemvilágba. Ot en mekem
ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak.
Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam
fivérem lelkének másik felét.
Andor hallgatta a szavakat, és felismerte népének Nagy
gyógyító énekét. Egy lélek elveszett a számukra. Egy remek
harcos és egy nagyszerű gyógyító az életét kockáztatva követi
a lelket lefelé a Nagy fán a másvilágba, hogy visszahozza.
Tudta, hogy ilyenkor az elesett harcos köré gyűlik az összes
Kárpáti, hogy segítsék a gyógyítót.
Nagy kockázata volt annak, hogy kövessék a lelket a
másvilágra. Mindkét lélek odaveszhetett. Csak akkor
alkalmazták, ha valakinek múlhatatlan szüksége volt erre,
vagy az életpárja…
Megremegett, valami halaszthatatlanul fontos teendő érzése
árasztotta el az elméjét. Át kell melegednie. Olyan a teste,
mint egy jégtömb. Képtelen volt elkapni azt a sürgető
gondolatot, ami kitartóan ostromolta az agya hátulját, így
inkább a gyógyító énekre koncentrált. Az anyanyelvüket csak
a Kárpátok között beszélték, a szavakat szinte lehetetlen volt
tökéletesen más nyelven visszaadni, de az angol megfelelőiket
mégis hozzátették, így egy nem Kárpáti is érthette, mit
énekelnek.
Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa
waram, és avaa o lewl mahoz. Táncolunk, kántálunk,
extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa
ki az alsó világ kapuját. Ntak o numa waram, és
muzdulak, jomadak. Felszállok a lélekmadaramra, és
megmozdulunk, úton vagyunk. Piwtädak ot En Puwe
tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek
lamtijaknak. Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág
felé. Fázak, fázak nó o śaro. Fázom, fázom, nagyon hideg
van.
Andor hallgatta a szavakat és ismét megborzongott. Fázak,
fázak nó o śaro. Fázom, fázom, nagyon hideg van. Még
mindig nem tudott megszólalni, de felismerte két fivére
hangját. Hol van? Megpróbált gondolkodni. Sandu biztosan
itt van. Neki gyönyörű énekhangja van. És a másik? Ferro. Ez
meglepte. Ferro egy született vezető. Minden bizonnyal ő lett
volna a kapu őre, ha nem jutott volna már túl messzire. A
puszta hangjával képes volt megállítani egy vámpírt.
Hihetetlenül kényszerítő tudott lenni. Pedig még csak fel sem
emelte a hangját soha. Nem volt rá szüksége. A késztetés,
hogy engedelmeskedjenek Ferro parancsának, még az
élőholtaknak is túl erős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül
hagyják.
Megint megborzongott. Mintha jeget döfködtek volna a
testébe. Több száz szilánkot. Jég vette körül a szívét, így már
tudta, miért nem hallja a dobbanásait. Jéggé fagyott. Ő az a
harcos, aki lezuhant az alvilágba. És most egy másik nagy
harcos a saját életét teszi kockára, hogy visszahozza őt. Ez
lehetett az egyetlen magyarázat erre a gleccserhidegre. Ki
kockáztatja az életét, és miért?
Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o
sielaban. Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme. Ot
ekäm sielanak kaŋa engem. Fivérem lelke hív engem.
Kuledak és piwtädak ot ekäm. Hallom, és követem a
hangját.
Az ő lelke azonban már elveszett. Mindannyian tudták ezt.
Ezért tartotta magát elzárva a hatalmas kapuk mögött a nyolc
legősibb Kárpáti a legerősebb biztonsági intézkedések mögött.
Miért akarják visszavinni, amikor békére lelhetne? Nagyon
nagy szükségük lehet rá. Csakhogy arra nincs mód, hogy
megtalálják a lelkét. A harcos pedig, aki az életét kockáztatja
ezért, szintén el fog tévedni.
Elcsendesedett, holott egészen eddig megpróbált kiabálni
nekik. De hirtelen eszébe jutott, hogy használhatná a
telepátiáját. Hiszen ezek a testvérei. Ismerik őt. Ismerik az
elméjét is. Megtalálnák a sötétben, ha ráhangolódhatnának az
gondolataira.
– „Itt vagyok” – szólította meg őket. Ismét megborzongott.
A jég mintha még hidegebbé vált volna.
Az a sürgető valami ismét megmoccant az elméjében,
finoman érintve annak falait. Az érintés alig érzékelhető volt,
mégis furcsán bensőséges. Érezte, hogy azonnal megnyugszik,
mintha nem lenne már egyedül. Az érintés zavarba ejtően
nőies volt, és tudta, hogy fel kellene ismernie.
– „Hallasz engem?”
Ha a szíve nem lett volna jégbe ágyazva, most minden
bizonnyal túlpörgött volna. Ismerte ezt a hangot, egyszer,
valaha, nagyon rég. Ismeri ezt a nőt! Minden erejét, és az
évszázadok alatt megszerzett minden koncentrációképességét
latba vetette, hogy megnyissa az elméjét. A teste nem
működik, de az agya igen. Egy kicsit. És nagyon lassan.
Annyira nehéz…
– „Ha hallasz engem, Andor, sielam sieladed, lelkemből
lelkedzett, találj meg! Nyúlj értem!”
Minél tovább beszélt hozzá a fejében az a hang, annál jobban
hallotta. Megtalálta őt ezen a sötét, jéghideg helyen. Vak, de
mégis érte nyúlhat. Néma, mégis elhatározta, hogy megtalálja
őt. – „A lelkem foszlányokra szakadt. Semmi sem maradt
belőle.”
– „Én itt maradtam. Én olen hän ku pesä sieladet, én
vagyok a lelked őrzője. Nem vagy egyedül.”
 Selymes haj suhant át az arcán. Érezte őt. Belélegezte. Ott
volt, benne. Az elméje falainál. Vele volt azon a sötét, fagyos
helyen, és ennek nem lenne szabad megtörténnie. Minden,
ami ő volt, fellázadt, hogy megvédhesse a nőt. Ismeri őt!
Valóban ő a lelke őrzője. A fénye a sötétségben.
– „Lorraine.” – Úgy dédelgette a nevét, mint egy bűvös
talizmánt. – „Neked nem lenne szabad itt lenned.”
– „Nem volt rá más mód, hogy megtaláljunk. A lelkem
megkereste a tiédet. Ő is itt van. A harcos, a gyógyító, aki
magához fog kötni téged.”
A harcos és gyógyító, magához köti Andor lelkét és harcolni
fog érte, hogy visszatérhessen a halottak földjéről, de ez azt
jelentené, hogy Lorraine-t is magához kötné. Megérezte a
másik férfi jelenlétét, Lorraine mellett betöltötte az elméjét.
Erős volt. És olyan ősi, mint Ferro, vagy maga Andor.
Képtelen volt beazonosítani, mégis furcsán ismerősnek
találta, és tagadhatatlanul hihetetlenül erős volt.
Most más hangok is megszólították. Alulról jöttek. Aztán
minden oldalról, mintha nagyszerű harcosok vennék körbe.
Mind férfiak. Ősiek. Régen eltávozottak.
Egyre több és több erőteljes hang jutott be az elméjébe,
csatlakoztak a kántáló ősi harcosokhoz.
Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak.
Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.
Andor iszonyú rántást érzett a testében. A fájdalom szinte
szétmorzsolta. Lorraine halkan felkiáltott, tiltakozása
szívszaggató volt. Próbált érte nyúlni, de a teste nem moccant.
Csak remegett és igyekezett magába nyelni a fájdalmat. Fel
kell szívnia. Befogadnia, magához szorítania. Nem tehetett
mást, vagy magára hagyja az asszonyát, a hän ku kuulua
siela-t, a lelke őrzőjét, elereszti őt, és enged a szakadék
vonzásának.
 Nenäm ćoro; o kuly torodak. Dühödten harcolok a
démonnal.
A fájdalom tovább erősödött, és Lorraine ismét kiáltott.
Andor mellkasa mintha lángra lobbant volna. Úgy érezte,
hogy izzó vasat mártanak a hasába. És a nő vele együtt élte át
ezt az iszonyú agóniát. Próbálta védeni őt, de tehetetlen volt.
A hatalma úgy tűnt végleg elillant, otthagyva őt tehetetlenül,
míg az életpárja szenvedett.
– „Most menned kell, Lorraine. Ki, a biztonságba.”
– „A lelkem tartja a lelkedet. Csak így tudtunk megtalálni,
Andor. Tudom, hogy fáj.” – Könnyek voltak a hangjában és az
ezerszer fájdalmasabb volt, mint a testét szétmarcangoló kín.
Nem vehette a karjaiba. Egyszer sem. Még csak esélye sem
volt rá, hogy valaha is megnyugtathassa. Évszázadokon át várt
rá, és most, a végén esélye sincs, hogy vele maradhasson.
Lorraine-nek szüksége volt rá, és ő nem adhatta meg neki,
amire szüksége volt.
– „Jobban megnyugtattál, mint valaha is bárki más,
Andor. Szoríts erősen! Maradj velem!”
Hirtelen egy hatalmas kortynyi levegőhöz jutott, de a
tüdejébe hideg áradt be. Jég. Megfagyott belülről kifelé.
Az erőteljes férfihangok az elméjében folytatták a kántálást.
O kuly pel engem. Fél tőlem. Lejkkadak o kaŋka
salamaval. Villámmal ütöm át a torkát.
A harcosok, akik körülvették, egyre hangosabban énekeltek,
ezzel támogatva az erőteljes gyógyítót az Andor életéért vívott
harcban. És most már ő is harcolt. Lorraine nem maradhat
itt! Volt bátorsága beléje kapaszkodni, és követni őt a Nagy fa
törzsén az alsó világba, ahol megítéltetik a tettei alapján, és
ezzel kockára tette a saját életét is. A gyógyító pedig szintén az
életét kockáztatja, hiszen a magáéhoz kötötte a lelkét.
 Molodak ot ainaja, komakamal. Puszta kézzel töröm
össze a testét.
Ha képes lett volna rá, Andor minden bizonnyal felüvöltött
volna a testét átjáró fájdalomtól. Mintha egy vámpírnak
sikerült volna rajtaütnie. A szerveit mintha kitépték volna a
testéből, amit kettészakítottak, majd apró darabokra tépték. Ő
ugyan nem sikoltott, de Lorraine igen. És éppen ezért inkább
rá koncentrált, félresöpörve a kínzás okozta szenvedést.
– „Sívamet, el kell engedned. Nem akarom ezt neked.
Megparancsolom, hogy távozz!”
Csend lett. Aztán valami bársonyos simított végig az elméjét
ölelő sötétségen. Az érintés szépsége éles ellentétben volt a
kínzás rútságával. Ott érezte a lányt magában. És a
legnagyobb megdöbbenésére vidámságot árasztott magából.
– „Egy modern nőnek nem osztogathatsz parancsokat,
Andor. Ugyanis már csak azért sem engedelmeskedünk.
Meghoztam a döntést, összefontam a lelkeinket. Ferro,
Sandu és Gary pontosan elmagyarázták, hogy mi fog
történni, ha egybe fonom magunkat. A sorsunk is ugyanaz
lesz. Tudtam mit kockáztatok.”
Amit ez a nő tett… arra szavak sincsenek. Hiszen nem is
kötötte össze magukat. Nem volt közöttük egyetlen vércsere
sem. A vérét vette ugyan, de nem adott neki a magáéból. Nem
is ismeri a világát, mégis elfogadta őt. Úgy döntött, hogy
megmenti az életét a sajátja kockáztatásával. Ha a gyógyító
nem tudja megfelelően rendbe hozni a sebeit, abba most már
a lány is belehal. Tehát most minden a gyógyítón múlik.
– „Akkor életben maradunk.” – Ez ismét egy utasítás volt.
Magának éppúgy, mint Lorraine-nek. És soha többé nem
megy úgy a földbe, hogy a nő ne lenne ott az oldalánál.
– „Úgy van, életben maradunk.” – Lorraine hangja sem volt
kevésbé parancsoló.
 A gyógyító hangja valósággal végiggördült az elméjén. – „Az
azért nem lesz olyan egyszerű. A harcot el kell viselnetek,
még mielőtt ennek az egésznek vége lenne.”
– „El fogom viselni.”
– „Lorraine?” – kérdezte a gyógyító.
– El fogom viselni” – ismételte meg a lány pontosan Andor
szavait.
– „Ha egyszer belekezdek, nem hagyhatom abba” –
figyelmeztette őket a gyógyító.
– „Nem fogom elengedni” – biztosította Lorraine.
A gyógyító egy percet sem várt tovább.
Toya és molanâ. Elbukik és széthullik.
Tűz áradt szét Andorban, szörnyű viharként tombolt minden
porcikájában. Forró, fehéren izzó villám tört át a testén újra és
újra, minden egyes csapás rosszabb volt, mint az előző. A
villámostorok bőrt és izmokat szakítottak fel a testében,
kiégettek a halálos sebekből minden halott szövetet, hogy
növekedésre serkentsék az élőt.
Ezt képtelenség volt egyetlen hang nélkül elviselni. Halk
zihálások, nyögések nélkül. Anélkül, hogy Lorraine vele együtt
nyöszörgött volna. Ő is érzett vele együtt minden
villámcsapást. Azt a rettenetes tüzet. A rettentő erőt, ami
darabokra törte őt, a hurrikánt, ami körülötte forgott, hogy
megkísérelje újra összerakni és regenerálódásra bírni a testét.
Hän ćaδa. Elmenekül.
Hirtelen csend lett. Andor ismét lélegzetet vett. És ezúttal
valóban levegő áradt nyers, égő tüdejébe. Már nem volt olyan
dermesztően hideg, de érezte, hogy az éjszaka hűvös levegője
érinti csupasz bőrét. Újra megpróbálta kinyitni a szemét és
megdöbbenésére a szemhéjai ezúttal tényleg felemelkedtek.
A legelső arc, amit meglátott, Sandué volt. A fivérei
fáradtnak és sápadtnak tűntek, mintha hosszú-hosszú ideje
nem táplálkoztak volna. Sandu megragadta az alkarjait. – Én
jutta félet és ekämet, üdvözöllek barátom, testvérem. Túl
messze mentél tőlünk. Vérre van szükséged. Fogadd el, amit
szabad akaratomból felajánlok. Hosszan felhasította az
alkarját az egyik körmével, és odanyomta a sebet Andor
szájához. – Kemény csata volt. Gary erőteljesebb gyógyító,
mint amit valaha is láttam hosszú létezésem alatt.
Andor nem úgy látta, mintha Sandu nélkülözni tudná azt a
vért, amit felajánlott neki, de nagyon éhes volt, és tudta, hogy
még közel sem gyógyult meg egészen. Gary az életét
megmentette ugyan, a sebeinek azonban még rengeteg
figyelemre volt szüksége. Szükség volt vérre. Még többre. A
többieknek is. A tekintete elmozdult, egyetlen személyt
keresett. A szíve összeszorult a mellkasában. Lorraine teste az
övé és Gary Daratrazanoffé között feküdt.
Elhúzta Sandu csuklóját a szájától, de a barátja
visszanyomta rá, még mielőtt megszólalhatott volna. –
„Életben van? Mi a baja?”
– Jól van. Csak kimerült. Nagyon sok időbe telt, hogy
visszahozzon. Elképesztően erős.
Kihallotta a tiszteletet Sandu hangjából. Sandu és a többi
testvér, beleértve ebbe Andort is, csak nagyon kevés személyt
tiszteltek. Gary felé intett az állával. A gyógyító egyetlen
hatalmas kérdőjel volt mindannyiuk számára. Ismerték a
történetét. A testvériség tagjaival ellentétben ő embernek
született. Az életét viszont a Kárpáti népnek szentelte, és
igyekezett megoldást találni arra a problémára, hogy a nőik
nem voltak képesek a reprodukcióra. Mindeközben pedig
éveken át harcolt a Kárpátiak oldalán, folyamatosan változott
a vércseréktől és a megszerzett tudástól. De mégsem ezek
formálták azzá, aki most volt.
 A gyógyító halálosan megsérült, miközben segített egy másik
nagy harcosnak. Gregori Daratrazanoff, a herceg testőre és a
nép legnagyobb gyógyítója már régóta Gary barátja volt, és
nem volt hajlandó hagyni őt meghalni. Az emberi férfit a
legmélyebb, legszentebb barlangba vitték, ahol megidézték az
őseiket. Ők elfogadták Garyt, így valódi, vérbeli
Daratrazanoffá válhatott. A rég eltávozott harcosok minden
emléke, minden harci tudása beleáradt az elméjébe. A teher
mérhetetlen volt, és a herceg megkérdezte tőle, hogy
elvállalná-e a védelmezői, testőri szerepet Tariq Asenguard
mellett, akit a herceg arra választott ki, hogy az Egyesült
Államokban irányítsa a népüket.
– „Össze van kötve Lorraine-nel.”
Sandu most először nézett félre tőle, pillantása végigfutott a
két fekvő alakon. – Ez igaz. Ez volt az egyetlen módja, hogy
megtaláljunk. Gary többször is megpróbált belépni utánad a
másvilágra, de túl messzire csúsztál. Ha ez a nő nem megy
utánad, Andor, elvesztél volna a számunkra.
– „Ki beszélt neki erről a lehetőségről? Ki tanított meg vele
a népünk szavait?” – Megtartotta a hangját tárgyilagosnak, az
arcát pedig kifejezéstelennek, de hosszú-hosszú évszázadok
után most először nagyon feldúlt volt. Bárki is mondta el
Lorraine-nek, hogy az életpár képes összefonni a lelkeket, és
így megtalálhatja a másik felét, az tudatosan kockára tette a
lány életét.
– Muszáj volt.
– „Te? Te tetted ki ennek a kockázatnak az életpáromat?
Tudod mit szenvedett el?”
– Nem ő volt. – Ferro szólalt meg, és veszélyesebbnek
látszott, mint valaha. Ő is sápadt volt, akárcsak Sandu, bár
nem annyira. Odaintett Sandunak. –Menj és táplálkozz! Ha
muszáj, használj állati vért. A többiek holnap csatlakoznak
hozzánk. Úton vannak. – Furcsa színű szemei Andor felé
fordultak, aki kényelmetlenül érezte magát a pillantása súlya
alatt. – Több felemelkedésen keresztül képtelenek voltunk
felébreszteni téged.
Több felemelkedésen keresztül? Újra odapillantott Lorraine
alvó alakjára. Egyedül volt a testvéreivel és Garyvel több
felemelkedésen is. Kimerültnek látszott. Adtak neki a
vérükből? Vettek az övéből? Talpra kell állnia és
visszaszerezni az erejét. Gyógyulni.
Udvariasan bezárta a sebet Sandu csuklóján, mielőtt
elengedte volna. Elkezdett felülni, de azonnal rájött, hogy ez
lehetetlen. A teste nagy része a talajba volt ágyazva. Ráadásul
túl gyenge is volt. Ránézett Ferróra.
– Nem volt jogod kockára tenni őt.
Ferro vállat vont. – Amikor a gyógyító a sokadik sikertelen
kísérlet után visszatért, és világossá tette, hogy elveszítünk, ő
maga kérdezte meg, van-e más mód. Volt egy másik mód, és ő
meg akarta próbálni. Felkészítettük, amennyire csak tudtuk.
Nagyon bátor, hatalmas harcos lenne. Ne vedd el tőle ezt,
Andor.
– Elveszítette az egész családját. Valószínűleg így akart
öngyilkosságot elkövetni.
– Esze ágában sem volt. Gondolod, hogy Sandu, én vagy
Gary megengedtünk volna ilyesmit? Egyedül csak rád
gondolt, amikor meghozta a döntést. Én tettem egy esküt,
amit be is fogok tartani. Biztonságban volt. Mi is az övéhez
kötöttük a lelkünket. Sandu és én a te kérésedre
meggyőződtünk arról, hogy a nőd biztonságban van.
Visszahúztuk volna a másvilágról.
– Nem tud arról, mit tettetek ti ketten – találgatott Andor.
Ferro megrázta a fejét. – Nem volt túl sok időnk, és még a
nyelvet is meg kellett tanulnia.
 – Ezért tudott hát tökéletesen Kárpátiul.
– Igen. Meg kellett értenie téged, és azon a nyelven kellett
hozzád szólnia, amit a legjobban értesz.
A tény, hogy Sandu és Ferro is hozzákötötte a lelkét
Lorraine-éhez, egyszerre volt megható és megdöbbentő. A
harcosok, különösképpen pedig az ősiek, sosem kötik
magukat egy másik Kárpáti asszonyához. Ezzel mindannyian
kockára tették a maguk életét is, amikor a lány lement az
alvilágba, hogy visszaszerezze őt.
– Miért? – Egyáltalán nem értette. – Leéltem az életidőmet.
Igazából sokkal többet is.
– De ő nem – mondta Ferro egyszerűen. – Meglehet, hogy
ebben az évszázadban találjuk meg mi is az életpárjainkat, de
te már megtaláltad a tiédet. Ő egy remek, méltó társ.
Megérdemli azt a boldogságot, amiben régóta nem volt már
része. Az is meglehet, hogy nekünk sosem adódik alkalmunk
boldoggá tenni az asszonyainkat, de boldoggá tehettük a
tiédet, és téged ekäm, testvérem.
A Ferro hangjából áradó őszinteség szinte megalázta Andort.
Ferro ritkán beszélt bárkivel is, de az elmúlt néhány hétben
mintha kicsit megváltozott volna, többet kommunikált. A
modern világ csiszolt valamennyit mindannyiukon. Andor
remélte, hogy ez azt jelenti, hogy minden testvérnek több
ideje lesz rátalálnia az életpárjára, vagy legalábbis jobb
alkalmuk nyílik rá, mint amikor túl veszélyesnek ítélve
magukat bezárkóztak a hegyek között.
– Ekäm. – A harcosok időtlen üdvözlésével Andor
megszorította Ferro alkarjait. Kétszáz éve volt ez a fickó a
testvére.
– Nem kötötted magadhoz – jegyezte meg Ferro. – Miért?
– Mert túl gyenge voltam, és tudtam, hogy a túlélési
esélyeim nagyon haloványak. Nem akartam, hogy egy fél
életet kelljen élnie. Ember. Ha nélkülem maradt volna, még
mindig élvezhette volna az életet egy emberi férfi oldalán. – A
gondolat egyáltalán nem esett jól neki, de abban biztos volt,
hogy nem akarja, hogy a nője egész életében egy olyan férfi
után vágyakozzon, aki soha nem térhet vissza hozzá. – Nem
lennék a valódi életpárja, ha nem az ő érdekeit néztem volna.
Ferro bólintott. – Ez igaz, bár úgy könnyebben
visszaszerezhettünk volna. – A tekintete lassan bejárta Andor
testének látható részeit. – Eléggé szétszedtek. Ismerted
valamelyiküket?
Megrázta a fejét. Kimerült volt. Tudta, hogy minden
bizonnyal sok ősi vért kapott és a gyógyító megfeszített erővel
dolgozott rajta, de az volt az igazság, hogy nem sokkal érezte
magát jobban, mint amikor Lorraine abban a reményben ásta
el a testét, hogy életben marad addig, míg a többiek odaérnek.
Ferro azt mondta, hogy több felemelkedésen keresztül
harcoltak érte. Úgy gondolta, hogy ez azt jelenti, hogy a
felemelkedések végére valahogy mindig visszacibálták az élők
földjére, akkor pedig… – ismét ránézett Lorraine-re.
– Ő tartott ezen a világon, miközben mindannyian
aludtatok? – Mert ha nem tartotta volna meg, akkor
menthetetlenül visszacsúszik, bármekkora eredményt ért is
volna el a gyógyító egy felemelkedés alatt.
– Igen – felelte Ferro. – Méltó párod, Andor.
Megdöbbent. Nem kötötte magához a lányt, és ő egy ember.
Hogyan sikerülhetett véghezvinnie ezt? – A kérdés sokkal
inkább az, hogy én méltó párja vagyok-e neki?
– Azt hiszem, az vagy. – Ferro elfordította a fejét és kinézett
az éjszakába. Az arcvonásai alig észrevehetően, de
megváltoztak. Veszélyesebbnek tűnt, mint valaha. – Nem
maradhatunk itt sokáig.
 Andort elöntötte a felismerés. – A vámpírok folytatják a
támadásokat.
Ferro bólintott. – Három támadást vertünk vissza eddig, de
attól tartok, hogy bábokat fognak küldeni a nappali órákban
Lorraine ellen.
– Temessetek el mélyen a földbe, állítsatok fel körém
biztonsági intézkedéseket, és vigyétek el őt az Asenguard
birtokra, ahol biztonságban lesz. Azt fogják hinni, hogy engem
is magatokkal vittetek.
Ferro megrázta a fejét. – Nem hajlandó magadra hagyni.
– Ezt mintha nem is te mondtad volna. Te az vagy, aki
rákényszerítené egy nőre a biztonságot.
– Talán a meggyőzés egy sokkal jobb út lenne, de igen,
biztonságba menne. De én nem te vagyok, és az életpárom se
a te életpárod lenne.
Lorraine hirtelen ült fel, a haja kusza gesztenyeszín
zuhatagként hullott köréje. Andor figyelte, hogyan omlik alá a
vállán és a hátán. A selymes szálak ragyogóbbak voltak, mint
valaha. A bőre nagyon sápadt volt, de puhábbnak látszott,
mint bármikor.
A lány feléje fordult, nagy zöld szemeiben aggodalom ült.
Aztán a térdein odacsusszant mellé, és lemosolygott rá. –
Ébren vagy! Ó, Istenem, el sem hiszem, hogy ébren vagy! – A
tekintete Ferróra tévedt, és rajta is alaposan végignézett. –
Estére te is meggyógyultál! Fantasztikusan csináltátok!
Aggódtam, amikor lementél a földbe.
Ferro megvonta széles vállát. – Aggódni teljesen felesleges.
Vagy meggyógyulok, vagy nem. Az aggodalom az eredményen
nem változtat.
Lorraine a szemét forgatta, és a tekintete visszatért Andorra.
– Nagyon örülök, hogy ébren vagy.
 – Vár ránk egy hosszú beszélgetés arról, hogy mi elfogadható
és mi nem. – Andor próbálta a lehető legszigorúbb hangot
megütni úgy, hogy közben belenézett azokba a gyönyörű zöld
szemekbe. A lány elképesztően szép volt, belülről ragyogott.
Tudta, hogy az embereket a külső vonzza jobban, de az neki
mit sem számított. Sokkal inkább az, ami belül volt, és a tény,
hogy ő az életpárja. Az övé. Hozzá tartozik.
– Igen, ezt tényleg egyeztetnünk kell – lőtt vissza tüzesen
Lorraine –, mert az, hogy hagyod ennyire megsebesülni
magad, az teljességgel elfogadhatatlan és nem is túl bölcs.
Figyelmeztetlek, bármilyen okot is hozol fel arra, hogy nem
törődsz a saját jóléteddel, az nem lesz elegendő!
– Azt hiszem, én hagylak titeket beszélgetni. Andor, ne
próbálj meg mozogni, vagy kijutni a földből. A gyógyítónak
minden éjjel dolgoznia kellett vagy Sandun, vagy rajtam is,
nem kockáztathatunk meg még nagyobb kárt. – Ferro felállt
és kifelé nézett. – Maradjatok a táborban és álljatok készen.
Az ellenség közel van.
– Mennyire vannak közel a testvérek? – kérdezte Andor.
– Jönnek – felelte Ferro. – A pontos pozíciójukat nem adják
ki. – Megfordult és elment.
– Elképesztő alak –mondta Lorraine –, kétlem, hogy valaha
is elfáradna. Olyan, mint egy gép. Sandu és Gary is olyan. –
Kinyújtotta a kezét és kisimogatta a férfi haját a homlokából.
– Nagyon rám ijesztettél, Andor.
– Tudod, ha a gyógyító nem lett volna képes visszahozni a
másvilágról, akkor te is meghaltál volna. Hozzám kötni magad
és követni arra a helyre… mindent kockára tettél.
– Ők is.
– Ők nem te vagy.
A lány leült a sarkaira. – Andor, te utánam jöttél volna?
 Rá akart szólni, hogy tegye vissza rá a kezét. A hajára, az
állkapcsára, mindegy hova, csak érintse. Szüksége volt erre. –
Természetesen. Az életpárod vagyok.
– Pontosan.
– Fogalmad sincs, hogy ez mit jelent. Évszázadokig
kerestelek. Szándékosan nem kötöttelek magamhoz rituális
szavakkal, hogy ha meghalok, te folytathasd.
Lorraine mosolya lassan érkezett, de amikor kiteljesedett, a
szíve összeszorult tőle, annyira szép volt. – Talán mégiscsak
összekötöttél valahogyan magaddal, csak nem tudsz róla,
mert amikor a testvéreid nem találtak meg azon a hideg és
sötét helyen, én igen.
Erre nem létezett cáfolat. És egyébként is, túlságosan büszke
volt a nőre. – Köszönöm, sívamet. Nélküled odavesztem
volna.
– Csapatmunka volt. – Hosszan, lassan végigsimította az
arcán. – Míg az elmédbe voltam zárva, bámulatosan sokat
megtudtam. Azt hiszem, ez a pár éjszaka felért egy, vagy talán
több életnyi tanulással is.
– Akkor te előnyben vagy. Én eszméletlen voltam.
– Azt hiszem, egy kicsit több voltál, mint eszméletlen.
Nagyon megijesztettél – ismételte meg. – És ezt nem
csinálhatod még egyszer. Mégis, hogy gondoltad, hogy hétnek
nekimész? Kettő szinte már mestervámpír volt, Sandu
mesélte.
– Nem kellett volna jártatnia a száját.
– Ha jobban néznél ki, szétrúgnám a segged. És nekem nem
olyan csajszis rúgásom van ám, Andor. Ha rúgok, észre fogod
venni, hogy rúgtam, és abba fogod hagyni, hogy idiótaként
kezelj. Még szép, hogy tudnom kellett, hogy mi a különbség
egy gyalog, egy kisebb és egy mestervámpír között! A te
világodban fogok élni. Ez pedig azt jelenti, hogy találkozni
fogok velük. És ha gyerekeink lesznek, ők is találkozni fognak
velük. A fiaimnak meg kell tanulniuk harcolni. És a lányoknak
is. Én nem gondolom úgy, hogy gyámoltalan lennék. Fegyvert
használok. Kést is. Lángszóróval napok óta gyakorlok, és
halálosan pontos vagyok. A többiek megtanították nekem
azokat a dolgokat, amiket tudnom kell, és az a több kötetnyi
harci taktika, amit az elmédben találtam, szintén nagyon
hasznos.
A férfi megcsóválta a fejét. – El sem hiszem, hogy a
testvéreim arra biztattak, hogy egy kis vadászsólyom legyél.
Kételkedem benne, hogy szándékukban állna ilyen
lelkiismeretesen kitanítani a saját életpárjaikat is.
– Nem érted, Andor. – Közelebb hajolt hozzá, egészen közel.
– Az egész családomat elvesztettem. Mindenkit, akit
szerettem. Nem tudtam megmenteni őket. Későn értem haza.
Téged nem akarlak elveszíteni. Nem érted?
– De igen, értem – mondta gyengéden.
Lorraine szomorúan felsóhajtott, majd egy apró
vállrándítással félretolta legnagyobb bánatát, hogy az előtte
álló dolgokra koncentrálhasson.
– Hárítanunk kellett néhány támadást, mindenki kimerült.
Muszáj volt mindenkinek részt vennie a közdelemben, hogy
sikerrel járjunk. A nőkből jó harcosok válhatnak, megfelelő
tréninggel. Nem azt mondom, hogy minden nőből, de a férfiak
közül sem alkalmas rá mindenki. Mindannyian mások
vagyunk, Andor. Erre már akkor rájöttem, amikor a szüleim
dodzsójában edzettem.
Amikor megcsóválta a fejét, a nő a két keze közé fogta az
arcát, hogy egészen biztosan meghallgassa, amit mond. –
Harcművészeteket gyakorolva nőttem fel, és szerettem ezt. Az
egész családom így élte az életét. Mások azért jártak
edzésekre, hogy az önvédelem különböző szintjeit
megtanulják, vagy harcolni akartak a ringben, trófeákat
szerezni a szőnyegen. Néhányan közülük nagyon finom
teremtmények voltak, képtelenek voltak megtalálni
magukban az erőt, hogy megtámadjanak valakit. Mások
élvezték a kihívásokat, lelkesen harcoltak. – Elengedte őt és
ismét visszaült a sarkaira.
– Mik azok ott? – intett az állával Andor a lány iménti
fekvőhelye körül körben elhelyezett legkülönfélébb tárgyakra.
– Nekem távolról kell harcolnom, ezért lángszóróra van
szükségem, hogy megölhessek egy vámpírt, ha átjutna Ferrón,
Sandun vagy Garyn. – Megborzongott. – Tényleg undorító
lények. Ferro és Sandu segítettek, hogy még erősebbre
építsem a pajzsom. Folyamatosan gyakorlom. Két vámpírnak
is majdnem sikerült bejutnia az elmémbe, az emlékeimhez. El
sem hiszem, milyen erőteljesek voltak. Éreztem a hangjukban
a kényszert. Azt semmiképpen sem hagyhattam, hogy
betörjenek a fejembe és ott megtaláljanak téged. A földbe
tettünk, nem tudták azt sem, hogy itt vagy és életben vagy. Ha
megöltek volna engem…
– Hagyd abba! Ki ne mondd többé! – Valódi, színtiszta
félelem árasztotta el. A keresésével töltött évszázadok után, ha
csak azért hozták volna vissza, hogy megtudja, hogy a lány
meghalt… bele sem akart gondolni, mi történt volna. –
Iszonyatosan bosszantó, hogy nem tudok segíteni nektek.
Lorraine arca azonnal megváltozott. A vonásai ellágyultak. –
Tudom, milyen kellemetlen érzés lehet mozdulatlanul
feküdni.
– Ez messze több, mint kellemetlenség, Lorraine. A tudat,
hogy a nőm és a testvéreim veszélyben vannak, és én nem
mehetek a segítségükre… Soha életemben nem voltam még
ilyen helyzetben.
 – Tudom – a lány hangja puha volt, tele érzelmekkel, amik
szinte széttépték Andor szívét. – Láttam az elmédben, az
emlékeidben, hogy mindig mindenkit védelmezni próbálsz. Te
vagy az őrszem, ott állsz mindannyiunk előtt. De most
hagynod kell, hogy mi álljunk eléd.
– Ez sokkal nehezebb, mint gondoltam volna.
– El kell intéznem a dolgaimat. A Kárpátiakkal ellentétben,
akik csak egyszerűen felébrednek, egy mozdulattal
felöltöznek, egy másikkal pedig tökéletesen megtisztítják
magukat, nekem mosakodnom kell, fogat mosnom, és
meglátogatnom a bokrokat.
– A mosakodásba és a fogmosásba besegíthetek – ajánlotta
fel.
– Nem – szólalt meg egy új hang –, nem segíthetsz.
Andor a gyógyító felé pillantott. Gary felült. Olyan
iszonyatosan kimerültnek látszott, hogy Andor legszívesebben
ráparancsolt volna, hogy azonnal menjen a földbe. Csakhogy a
Daratrazanoffok nem olyan vérvonal, akik parancsokat
fogadnának el. Ők parancsolnak. Gary ugyan halkan szólalt
meg, a hangjában mégis hatalom volt.
Andor sosem volt túlzottan tekintélytisztelő. Sok
évszázaddal ezelőtt esküdött hűséget a nép hercegének,
akinek már a vonásaira is alig emlékezett. Mint a testvéreinek,
neki is meggyőződése volt, hogy a hercegük, Vlad elárulta
őket. Ahelyett, hogy elpusztította volna elsőszülött fiát,
hagyta, hogy számos olyan esemény kibontakozzon, ami
majdnem elpusztította az egész népüket. Vlad
alkalmatlansága arra, hogy az életpárjának fájdalmat okozva
megölje a fiát, a gyermeke iránt érzett szeretete a kihalás
szélére sodorta a Kárpáti népet. Andor és a kolostorbéli
testvérei sosem tettek esküt az új hercegnek, Vlad második
fiának.
 Lorraine odahajolt hozzá, selymes haja végigsimított az
arcán, majd puha csókot adott a szájára. – Azonnal jövök. Ti
ketten pedig jussatok egymással egyezségre. – Rámosolygott
Garyre. – Jó estét. Látom, megint nem rejtőztél el. Ferro azt
mondta, hogy ez nagyon veszélyes, és neked is szükséged
lenne a talaj megújító erejére.
– Túl fáradt voltam, hogy megnyissam a földet – ismerte be
Gary.
– Minden bizonnyal, de én azt hiszem, hogy sokkal inkább
minket őriztél, csaléteknek használtad a saját tested, hogy
ezzel tereld el a figyelmet az enyémről és az Andoréról. – A
lány felállt, elfordult tőlük, leporolta hátul a farmerét, ezzel
pedig odavonzotta csábító fenekére Andor figyelmét. Nézte,
ahogy elsétál a fák közé.
Míg a lány ringó járását figyelte, az járt a fejében, mit is
jelent az pontosan, hogy Gary túl fáradt volt még ahhoz is,
hogy megnyissa a földet. Csak egy, az övéhez hasonló sekély
kis gödröt csinált magának Lorraine másik oldalán.
Mindannyian az erejük végén jártak. A gyógyító is. Ez
rengeteget elárult neki arról, hogy milyen súlyos volt az
állapota. Ha az ősi harcosok az éjszaka végén képtelenek
voltak megnyitni a földet, hogy elrejtőzzenek, az azt jelenti,
hogy iszonytató energiával tartották őt életben.
Figyelte, ahogy a gyógyító felkel. Erős volt. Ősi. Félelmetes
férfi őrületes harci készségekkel. És erőteljes gyógyító, amire
égetően szükség volt az Egyesült Államokban, különösen
most, amikor a vámpírok lassan, évszázadok alatt
megerősítették itt az állásaikat, és mára már stabil lábakon
álltak.
– „Még nem vagy kinn a vízből, meg fogsz halni, ha túl
sokat mocorogsz. Nem tudtuk meggyógyítani a sebeidet.
Három különösen aggasztó. Kizárólag azokra kellene
koncentrálnom, de a vámpírok tudják, hogy itt vagyunk és
azt is, hogy rejtegetünk valamit. És ez a valami te vagy.
Lorraine nem fog beleegyezni, hogy valaki elkísérje az
Asenguard birtokra. Nélküled nem megy. Ha meg akarjuk
menteni, téged kell megmentenünk.”
– „Utasíthatnám, hogy menjen.”
– Ha a világ összes utasítását rászórod, az sem fog
működni.”
– „Akkor kényszeríteni kell.”
– „Mindannyian kötve vagyunk a sorsához. Mind a négyen.
Te is, Andor. Nem fog itthagyni. Meglehet, hogy nem
kötötted magadhoz a rituális szavakkal, de a kötések mégis
erősebbek, mint amit rituális szertartás nélkül valaha is
láttam. És ennek központi eleme ő. Arról már nem is
beszélve, hogy vasakarata van.”
– „Ferro jelezte, hogy vámpírokat érez a közelben. Én
viszont azt is látom, hogy a sötétség kezdi eluralni –
figyelmeztette a gyógyítót Andor. Azt akarta, hogy Gary
rádöbbenjen, Lorraine itt hatalmas veszélyben van, vasakarat
ide vagy oda. Felfegyverezhetik, de ha a vámpírok koncentrált
támadást indítanak a lány ellen nappal, amikor nem tudnak
segíteni neki, mindannyian odaveszhetnek. – „Már nagyon
közel lehetnek.”
Gary bólintott. – „Folyamatosan éberen tartanak
bennünket. Sandu és Ferro üzent a többiekért. Nem tudlak
megfelelően gyógyítani, míg ide nem érnek. Ők szintén
támadás alatt állnak. Sergey nagy stratéga.” – Gary arról a
mestervámpírról beszélt, aki már évszázadokkal ezelőtt
kigondolta a saját tervét, és azóta lassan, módszeresen végre
is hajtotta. Csak akkor mutatkozott meg személyesen, amikor
teljes erejénél volt, és egészen biztos volt a győzelemben. A
hadserege most a Kárpátiak nyomában járt, a sarkukat
csipkedte, éjszakáról éjszakára igyekezett legyengíteni őket.
– Hívd vissza Lorraine-t, közelebb hozzánk. Én
megvédhetem minden kíváncsi tekintettől, amíg elvégzi, amit
el kell végeznie.
Gary ismét megcsóválta a fejét. – Nem hagyhatom, hogy
ilyesmire pazarold az energiád. Fel kell erősítenem téged
annyira, hogy utazhass. Muszáj eljutnod a gyógyító helyre,
amit Tariq létrehozott. És rengeteg ősi vérre van szükségünk.
Pillanatnyilag csak annyit tehetsz, hogy nyugton maradsz és
rábízod a tested a földre. Nem mozoghatsz. Kihúztam a
testedből a mérgeket, amiket a karmaikkal juttattak beléd és
megszabadítottalak a parazitáktól. Kivágtam a halott
szöveteket, stimuláltam a regenerálódást. Olyan sok helyen
szivárgott el belőled a vér, hogy el sem jutottam
mindegyikhez, és ahogy gyorsan elállítottam az egyik vérzést,
úgy tűnt, egy másik seb ismét kinyílik.
– Lorraine még nem érti, hogy egy vadász el akarja
pusztítani a vámpírt, ha rábukkan. Nem volt más
választásom, mint harcolni ellenük. – Ez nem mentegetőzés
volt. Csak tényeket közölt. A vadászok a vámpírok nyomában
jártak, odúról odúra követték őket. Ez volt a munkájuk.
Bárhol, bármikor megsemmisíteni őket. A mostani esetben
egyszerűen csapdába esett. Csalinak használták a három
kisebb vámpírt. De az sem számított volna, ha tudja. El kellett
pusztítania őket.
– Én értem – bólintott beleegyezően Gary –, viszont ez
semennyiben nem könnyíti meg a gyógyítást.
Gary hirtelen felkapta a fejét és Andor is megérezte az
éjszakai levegőben a holt teret, ami egyértelmű jele volt az
ellenség láthatatlan jelenlétének.
– „Lorraine. Gyere vissza ide. Belül vagy a biztosítékon?”
 – „Persze. Én is érzem. Mind a négyen olyan sok dolgot
osztottatok meg az elmémmel, kész edzéssorozatokon vagyok
túl. Azt hiszi, hogy egyedül vagyok itt.”
– „O jelä peje terád, emni, a nap perzseljen fel te nő,
nem leszel csali egy élőholtnak! – Andor a nyakát
nyújtogatta, és ismét megpróbált megmozdulni.
Lágy nevetés simított végig az elméje falán, aztán hirtelen,
mintha elvágták volna, eltűnt. Az elméje falába, oda, ahol az a
puha, vidám kis simítás éppen végigfutott, metsző fájdalom
szúródott, mintha egy kést döftek volna belé. Ez az érzés
hosszan megmaradt, még akkor is, amikor minden más
eltűnt.
 6

Lorraine az egyik pillanatban még Andor őskövület

gondolkodásmódján nevetett, a következőben pedig valami
mélyen az agyába döfött. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte,
hogy a vámpírtámadás ellenére azonnal le tudta választani
magát a férfi elméjéről. A támadás erős volt, erősebb, mint
amit valaha is képzelt. A szúrás mélyre ment, bentről kifelé
sugárzott szét a fejében a fájdalom. A kín olyan nagy volt,
hogy féltérdre rogyott, és rászorította a fejére a kezeit. Valamit
kiloptak az agyából, mielőtt felcsapódtak volna a pajzsai.
Több mély lélegzetet is vett, mire fel tudott állni és ki tudta
üríteni az elméje felszínét. Nem árulhatja el, hogy a Kárpátiak
legyengültek, Andor pedig halálosan sebesült. Nappalra sem
akarták őt egyedül hagyni, ezért csak sekély gödrökben
aludtak, ahelyett, hogy mélyen a talajba merültek volna, ahol
biztonságban lennének és regenerálódhatnának. Körbevették
őt, Gary ragaszkodott hozzá, hogy egymást váltva mindig
ébren legyen valamelyikük. Számtalanszor elmondta nekik,
hogy le kell menniük a földbe, de ügyet sem vetettek rá. Ezek
az ősiek még mindig valahol a sötét középkornál tartottak, ha
nőkről volt szó.
A mentális szonda újra támadott, de ezúttal lepattant a
pajzsairól, és visszahúzódott, olajos, undorító érzést hagyva
maga után. A feje valósággal lüktetett a támadás erejétől.
Tudta, hogy vissza kell mennie a táborba. A Kárpátiak
felhúztak egy kis menedéket, hogy megóvják magukat a
napfénytől, és erős biztosítékokkal vették körül a területet, a
három hatalomteljes ősi egybeszőtte a saját biztosítékait, így
szinte teljesen áthatolhatatlan falat alkottak, amit még egy
mestervámpír sem tudott volna felfejteni.
Előhúzta a lángszóróját, amit mindig magánál tartott, mert
szárnysuhogás jelezte, hogy nincs egyedül. Az esze tudta, hogy
a visszataszító lények nem juthatnak a közelébe, képtelenek
átjutni a Kárpátiak emelte láthatatlan akadályon, de ez
érzelmileg cseppet sem tette egyszerűbbé a helyzetét.
Szeretett volna elfutni. Nyelt egy nagyot, és felnézett a
környező fákra.
Öt varjú üldögélt az ágakon és őt nézte. Gonosznak tűnő
tekintetük egyenesen rászegeződött. Rákényszerítette magát,
hogy elvonja róluk a tekintetét és végignézzen a lombozaton.
Az ősi fejekben látott számtalan csatákból rengeteget tanult,
nem volt egyszerű becsapni. Pontosan tudta, hogy ha látja az
élőholtakat, az csakis azért lehet, mert azt akarják, hogy lássa
őket. Tehát a támadás valószínűleg egészen más irányból fog
érkezni.
A szeme sarkából mozgást érzékelt, azonnal az új fenyegetés
felé fordult. Egy férfi tartott feléje a fák között, magabiztos
léptekkel, az arcán mosollyal. Lorraine szíve összeszorult. A
szája kiszáradt. Figyelmeztették erre. Minden Kárpáti
említette, mégsem volt teljesen felkészülve rá. Legutóbb,
amikor látta, a bátyja a saját vérében feküdt a padlón. Most
pedig itt volt, és úgy nézett ki, mintha ez meg sem történt
volna.
Theodore sportos fiatalember volt. És igazán jóképű.
Ugyanolyan gesztenyefényű haja volt, mint neki, ugyanolyan
zöld szeme, a mosolyuk akár tükörképe is lehetett volna a
másikénak. – Kicsi húgom.
Az üdvözléstől megmerevedett a gerince. Ferro és Sandu
sisarke-nek nevezte, ez jelentette azt nagyjából, hogy kicsi
húgom, ahogy olykor angolul szólították. De Theodore sosem
nevezte így. Megnedvesítette az ajkát és figyelte, ahogy
közeledik. Hátralépett, még erősebben belekapaszkodott a
lángszóróba. A bátyja tökéletes mása közeledett felé. Könnyű,
hosszú léptei megmutatták, hogy nagyszerű harcos. Mindenki
rácsodálkozott az izmai hullámzására, amikor megmozdult, ez
lépéselőnyt jelentett neki az ellenfeleivel szemben.
Alig pár perccel ezelőtt elmélkedett Theodore-on. Hogy
mennyire szerette. Hogy milyen jól kijöttek. Több évvel volt
idősebb nála, de egyetlen alkalomra sem tudott
visszaemlékezni, amikor a fivére zokon vette volna, hogy egy
kicsi lány állandóan a sarkában jár. Sosem volt féltékeny a
sikereire, büszke annál inkább. Segített megtanulni a
nehezebb mozdulatokat, és ott volt, ha szüksége volt valakire
a gyakorláshoz. Mindig türelmes volt. Lorraine jobban
szeretett a semmi közepén lenni a fivéréről őrzött szép
emlékeivel, mint az emberek között, ahol Teddyről üvöltő
főcímek szóltak.
A gyomra felfordult, ahogy nézte, hogyan sétál a vámpír
Theodore magabiztos lépteivel egészen a láthatatlan falig.
Hozzá is ért, és a biztosíték hatalmas erővel hátrahajította
vagy tízméternyit, ahol fenékre esett. Ott ült egy pillanatig,
majd megrázta a fejét és felnevetett. Még a nevetése is
ugyanolyan volt. Pontosan ugyanolyan. Ez a nevetés mélyen
belé hasított. Harcolnia kellett, hogy ne fakadjon sírva.
Könnyek égtek a szemhéjai alatt, de nem volt hajlandó
szabadon engedni őket.
– Nem használhatod fel így a testvéremet – suttogta.
A Theodore másolat felállt, leporolta a farmere fenekét, és
vidáman rávigyorgott. – Hívj be! Muszáj beszélnem veled, és
ha nem engedsz be, el kell mennem.
Azt akarta, hogy elmenjen, de valami perverz okból azt is
szerette volna, ha marad. Öröm volt látni Theodore ismerős,
boldog, cinkos, elégedett vigyorát, mint mikor azt játszották,
hogy ők ketten vannak a világ ellen. Tudta, hogy veszélyes. Azt
is, hogy ez csak egy trükk. Egy illúzió. De annak tökéletes.
– Mondd a nevem!
A klón összevonta a szemöldökét. – Miféle játékot játszol?
Hívj be!
– Mondd ki a nevem!
A szonda hatalmas erővel koppant elméje pajzsán, akár egy
jégcsákány. Megpróbált lyukat ütni rajta, hogy kinyerje a
szükséges információt a Theodore másolat számára. Lorraine
a halántékára szorította a tenyerét, és megcsóválta a fejét. –
Teddy, ez így nem fog működni. Nem emlékszel a nevemre?
Meg kellett találnia hozzá magában a bátorságot, hogy
becsapja, majd megsemmisítse a lángszóróval. Ez fogja
elindítani a csatát. Míg bátyja klónja eltereli a figyelmét, a
többiek minden valószínűség szerint a biztosítékot próbálják
felfejteni. Összedolgoznak. Gary, Sandu és Ferro százszor
átvették ezt vele.
Bátyja másolata ismét közelebb jött, de most már óvatosan
közelítette meg a láthatatlan falat, ami elválasztotta őket
egymástól. – Az én szeretett kicsi húgom vagy.
– Az vagyok – értett egyet. – Miért tetted azt a borzalmas
dolgot, Teddy? – Persze, tisztában volt vele, hogy az, aki előtte
áll, nem tudja erre a választ, de mindig is szerette volna
megkérdezni. Ezt most lezárhatja. Meg kellett tennie, hogy
aztán Andor és a többiek védelmének szentelhesse a
figyelmét. Mindannyian együtt voltak ebben.
Nem menthette meg a szüleit és a testvérét, de Andort
megmentette. Nem fogja hagyni, hogy ez a Theodore másolat
megölje őt, vagy a többieket. Már a családjaként gondolt
Ferróra, Garyre és Sandura. Meglehet, hogy ők nem éreznek
semmit vele kapcsolatban sem, de a lelkük össze van kötve. Ez
pedig azt jelenti, hogy a sorsuk is ugyanaz.
Theodore közelebb lépett. – Nem volt más megoldás. Nem
adtak választási lehetőséget.
– Ki nem adott más választási lehetőséget? – Pár lépéssel
közelebb kellett mennie a pontos célzáshoz. Közelebb hajolt a
férfihoz, mintha jobban akarná hallani.
A vámpír rögtön rá is csapott a csalira, majdnem közvetlenül
odaállt a biztosíték elé, szemben vele. Szárnyak suhogását
hallotta, a varjú alakban lévők egyike kezdett helyezkedni a
közelgő siker reményében. Széttárta a szárnyait, majd
visszasimította a testéhez.
Lorraine vett egy mély lélegzetet, és lassan ellazult. A combja
mellett tartotta a lángszórót és várt. Amikor a klón még egyet
lépett előre, támadott, ezer fokos lángokkal borította be az
élőholtat. Az egész alakot narancsszín lángok borítottál el. A
lány moccanatlanul tartotta a lángszórót, egyenesen a
mellkasára irányítva, ahol a szíve volt.
A varjak károgni kezdtek. Alábuktak az ágakról, de a földet
már a valódi, élőholt alakjukban érték el. Iszonyatosak voltak
bomló testükkel, fekete foltos fogaikkal. Közvetlenül eléje
jöttek, de Lorraine nem követte el azt a hibát, hogy célpontot
váltson, bár az önvédelmi ösztöne ezt követelte. Szorosan
tartotta a bádogdobozt, a soha ki nem fogyó lángszórót, amit
az ősiek készítettek a védelmére.
A hangok olyan iszonyatosak voltak, hogy sajgott tőlük a
füle. Tudta, hogy sír, mert elhomályosodott a látása, de
határozottan állt. Az öt vámpír félkör alakban széthúzódott a
biztosítékon kívül. Ringatózni, táncolni kezdtek, a lábuk egy
ritmust dobolt. Látott már ilyet. Az ágak átvették az ütemet.
Kopp. Kopp. Kopp.
 A klón sikoltozása is mintha igazodott volna ahhoz a
ritmushoz. Lorraine szíve is ütemet váltott. Kopp. Kopp.
Kopp. Szinte érezte lüktetni a fején. Kopp. Kopp. Kopp. Utat
keresett az elméjébe. Képtelen volt visszaállítani a szívverését
a normális ütemre. A lélegzet szinte kirobbant a tüdejéből,
minden egyes lépésüktől, minden egyes ágkattanástól. Az ujja
mégsem moccant a lángszóróról.
A klón rángatózva, sikoltozva térdre rogyott, a ritmus
folyamatosan tovább dobolt. Végül arccal előre a földre
bukott. Lorraine leeresztette a lángszórót és végighordozta a
tekintetét az öt vámpíron. Egyikük sem szólt, tovább dobolták
a combjukon, ütötték a talpukkal azt a ritmust. Kezdett
megijedni, hogy az őrületbe fogják vele kergetni. Mindennél
jobban szeretett volna az ősiekért nyúlni, de tudta, hogy nem
nyithatja ki az elméjét.
A doboláson kívül az éjszaka minden hangja elnémult.
Rettegés töltötte el a lányt. Egy borzalmas, baljós érzés emelte
meg a karján és a tarkóján a pihéket. Félelem kúszott fel a
gerincén. A szája kiszáradt, és a késztetés, hogy kilépjen a
védelmi körből úgy felerősödött, hogy azonnal tudta,
kényszerről van szó. A fekvő alakon egy pillanat alatt
kialudtak a lángok és már nem Teddy volt az, aki talpra állt.
Lorraine teste megmozdult. A bakancsa előrecsusszant a
földön, a lába nem volt hajlandó engedelmeskedni az
akaratának. Csak azért volt képes kezelni mégis ezt a
helyzetet, mert kellően fegyelmezett volt. Pár lépésnyire a
biztosíték szélétől megállt, és emiatt diadalmámor öntötte el.
Erre vártak. Vagyis nem erre, hanem rá. Az ősiek tudták,
hogy egy mestervámpír zaklatja őket, ő küldi rájuk a
gyalogjait. Azt viszont nem gondolták, hogy az egész sereget
egyetlen mestervámpír irányítaná, több is létezett. És mind
rendkívül veszélyes volt.
 Sergey Malinov volt az a mestervámpír, aki parancsolt az
összes többinek, ő nem jönne ide a többiek, a gyalogjai nélkül,
és jó néhányat magával hozna a legjobb harcosai közül is. Az
ősiek biztosak voltak benne, hogy végül az ezt a sereget vezető
mestervámpír meg fogja mutatni magát. Nem várhatott túl
sokáig, mert kiszámítható volt, hogy a körülmények
megváltoznak, és kicsiny csapatuk erősítést kap.
– Gyere hozzám – mondta a vámpír, és a kezével a lány felé
intett, mire a kopogás tovább erősödött.
Gyönyörű volt. Sokkal szebb, mint Andor, Ferro, Sandu,
vagy Gary. A bőre sima, teljesen hibátlan. A szépsége szinte
istenkáromlásnak tűnt társai rútsága mellett.
Lorraine megrázta a fejét és sikerült megvetnie a lábát. Az
élőholt nem vette le róla a szemét, a kezei a ritmusra jártak.
Szinte lehetetlennek tűnt ellenállni neki. A lány lépett egyet
előre, és az élőholt elmosolyodott, felfedve fehér fogsorát.
Hibátlan volt.
Mozgás támadt a vámpírok félköre mögött balra, magára
vonta a mestervámpír figyelmét. Arrafelé fordította a fejét.
Gary lépett ki a fák mögül. Tőle nagyjából ötlépésnyire Sandu.
Másik öt méterre Ferro. Egy ismeretlen következett, és őt egy
másik sosem látott Kárpáti követte. A megkönnyebbülés olyan
erővel árasztotta el Lorraine-t, hogy majdnem leterítette.
Térdre rogyott, és mélyeket lélegzett, hogy megtisztítsa a fejét.
– A terv kiválóan bevált, sisarke – mondta Sandu. –
Nagyon jól csináltad. Most menj be. Ez a mészárlás nem a te
szemeidnek való látvány lesz.
Lorraine viszont nézni szerette volna, de nem mészárlás
kedvéért, hanem hogy tanulhasson. A mestervámpír
szembefordult az öt ősivel. Mind az öt arc komor volt és
sebhelyes. Aztán kiköpött a földre, és Lorraine mintha
tekergőzni látta volna a sötétben a nyálát. Az élőholt intett, és
a féregszerű lények növekedni kezdtek. A lány felzihált, talpra
ugrott és hátrálni kezdett.
– Egyikőtöket sem ismerem – mondta a mestervámpír, ezzel
mintha azt nyilatkoztatta volna ki, hogy alsóbbrendűnek
tekinti őket magánál.
– Nem is kell ismerned bennünket – felelte az egyik újonnan
érkezett.
– Még nevetek sincs? Én nem félek megmondani az
enyémet. Kartsinak hívnak. Minden bizonnyal hallottatok
már rólam. – Míg beszélt, a kopogás tovább hangosodott.
Lorraine rájött, hogy ezt miatta csinálja. Hátrébb lépett
ugyan, de még mindig túl közel volt az akadályhoz. Kartsi
abban a reményben vette őt célba, hogy talán kilép a védett
zónából, és felhasználhatja az ősiek ellen. Megmondhatta
volna a vámpírnak, hogy ez nem jönne be. Egyik ősi sem állna
le. Erre születtek, a vámpírok elleni harcra. Évszázadok óta
csatáznak. Semmi sem tarthatja őket vissza a végső céljuktól,
hogy megsemmisítsék a mestervámpírt.
Az a Kárpáti, aki az előbb megszólalt, most kissé meghajtotta
magát. – Dragomir vagyok a Kárpátokbeli kolostorból. És
most, hogy ezen is túl vagyunk, talán folytassuk.
Még jóformán el sem hagyta a száját az utolsó szó, amikor
meglódult, és elmosódó sebességgel támadott. Nem a
mestervámpírra, hanem az egyik kisebbre. Sandu, Gary és a
másik ismeretlen szintén kiválasztottak egyet-egyet Kartsi
kíséretéből.
Ferro volt az, aki a mestervámpírra támadt. Utálta, hogy
pont Ferro az, bár sokkal jobban nézett ki, mint korábban.
Feltételezte, hogy a most érkezett ősiek vért adtak neki,
mielőtt felállították volna a csapdát. Most, hogy Kartsinak
bele kellett vetnie magát a harcba és a többi vámpír is elfoglalt
volt, és már nem tudták fenntartani a hipnotizálást, sikerült
teljesen kiszabadulna a bűvölet alól.
Szemmel tartotta az ötödik kisebb vámpírt, aki körben
megkerülte a biztosítékot, hogy megpróbáljon Ferro hátába
kerülni. Az ősi és a mestervámpír a levegőbe emelkedett, és
tűzdárdákat dobált egymásra. Az élőholt valamilyen
láthatatlan akadálynak ütközött emelkedés közben és lehullott
a földre. Villámostor tekeredett a bokájára, amikor Sandu felé
lódult, visszarántotta Ferróhoz.
Az ősi és az élőholt egymásnak csapódott, villámok cikáztak
körülöttük. A Kartsi nyálából keletkezett féregszerű
teremtmények a gazdájuk, és a Kárpáti felé tekeregtek,
néhányukat sisteregve elégették a villámok. Az orrfacsaró bűz
öklendezésre késztette Lorraine-t. Csak nehezen tudta követni
az ötödik vámpír mozgását. Olyan sok minden történt egy
időben, hogy nagyon nehéz volt minden eseményre
odafigyelni.
Vissza kell mennie Andorhoz. A férfi megőrül az
aggodalomtól, valószínűleg azon szánt az agya, hogy mi folyik
itt, hacsak valamelyik Kárpáti nem tájékoztatja, bár ezt nem
tartotta lehetségesnek. Egy kissé ő is aggódott, bár Ferro,
Sandu és Gary bizonyos időközönként újra és újra
meggyőződtek róla, hogy semmi sem juthat át összeszőtt
biztosítékaikon, vagy alatta, ami veszélyeztethetné Andort,
míg ők csapdába csalják az ellenséget.
Azt is tudta, hogy Andor egy cseppet sem boldog attól, hogy
őt használják csalinak. És ebben az sem számít, hogy ez
Lorraine ötlete volt. Tudták, hogy idő kell Andor gyógyítására.
Még mindig életveszélyben volt. Most, hogy olyan
iszonyatosan nagy küzdelmen voltak túl a harcos életéért,
végképp nem akarta elveszíteni. Azzal is tisztában volt, hogy ő
semmilyen szinten sem alkalmas rá, hogy részt vegyen egy
mestervámpírral folytatott harcban, azt viszont nem gondolta,
hogy egy vámpír ilyen hihetetlen hatalommal rendelkezhet.
Képtelen lett volna sokáig ellenállni a kényszerének a
megerősített pajzsai ellenére is.
Az ötödik vámpír elkezdte becserkészni a neki háttal álló
Ferrót. Igyekezett észrevétlen maradni, míg átlépkedett az ősi
felé tekergőző kukacok között. Néhány már elérte Ferrót, a
lábán araszoltak felfelé. Véres sáv jelölte az útjukat a Kárpáti
bokáján. Hogy mögéje juthasson, az ötödik vámpír
közvetlenül a biztosíték mellett haladt el, Lorraine előtt. Ferro
kilépett jobbra, hogy elkerülje Kartsi támadását.
A lány csak most döbbent rá, hogy Ferro szándékosan hozta
a közvetlen közelébe az összecsapást, és hogy előre
eltervezetten terelte a biztosíték tövébe a mestere segítségére
siető kisebb vámpírt. Megdöbbentette, milyen hihetetlenül
képzettek ezek a férfiak, hogy mennyire tisztában vannak vele,
ki hol helyezkedik el a csatatéren és mit csinál.
Most nagyon pontosan kellett meghatároznia, hol van a
vámpír szíve, ami sokkal nehezebb volt úgy, hogy az háttal
állt. Egy néma imát küldött az ég felé egy kis szerencséért,
erősebben megmarkolta a lángszórót és tüzet nyitott. Eszébe
villant, hogy a béke megtalálásáért jött ki ide a vadon
közepére. Valójában az önmegismerés volt a célja, hogy teljes
kontrollt szerezzen az önuralma felett, és jobb emberré váljon.
Ehelyett egy olyan csoportra akadt, amelyik
szükségszerűségből sokkal harciasabb még a családjánál is.
De ők nem a dicsőségért, hírnévért, trófeákért, medálokért
harcoltak. Hanem az életben maradásért.
A lángra lobbanó, oszladozó hús szaga émelyítette. Remélte,
hogy gyorsan elpusztíthatja a vámpír szívét, de az megpördült,
és visszairányította rá a lángokat. Kiejtette a kezéből a
lángszórót és hátrabotladozott reflexből, de erre nem lett
volna szükség. A biztosíték felszikrázott, a felszínén
szétterültek a lángnyelvek, mielőtt visszacsaptak volna az
élőholtra.
Az fülsértően felsikoltott, és a láthatatlan fal felé száguldott,
mintha a puszta haragjával próbálná meg áttörni. Lorraine
ismét felkapta a tartályt, és újra tüzet nyitott, ezúttal el sem
véthette a tiszta célpontot nyújtó mellkast. A vámpír megint
visszaküldte a támadást, és a védelmi fal ismét feszikrázott.
Szél moccant, a felgyújtott élőholtat magukba nyelték a
lángok. Gary érkezett mögéje, maga felé penderítette az
eleven fáklyát. –„Menj Andorhoz. Mi ezt rendezzük.”
Soha életében nem örült még így egy utasításnak. A horror,
amit eddig látott, túl soknak bizonyult. Az ősieket vérmáz
borította, a testükön és a vámpírok testén egyre-másra nyíltak
a borzalmasabbnál borzalmasabb sebek, és ettől hánynia
kellett. Itt már nem tud segíteni. A munkáját elvégezte
csaliként, és talán abban is van némi szerepe, hogy
megakadályozta, hogy a mesterét védő kisebb vámpír
meglephesse hátulról Ferrót.
Visszasétált a szintén láthatatlan kis menedékhez, amit
Andor fölé emeltek. A férfi indigószín szemébe éjféllila és
mélykék keveredett. Dühös volt. Annak ellenére, hogy ennél
sokkal rosszabb körülmények között sem volt rá dühös soha,
egyetlen pillanatig sem.
– Csalinak használtad magad a mestervámpír ellen. – Ez vád
volt, nem kevesebb. – Tudtad, hogy soha nem egyeznék bele
ilyesmibe, mégis megtetted.
Ezen nem volt mit tagadni. – Muszáj volt.
– Soha nem muszáj veszélybe sodornod magad! Nem
jutottam volna el hozzád, bár megpróbáltam volna, ha
Kartsinak sikerül a biztosítékon kívülre csábítania.
 A tény, hogy tudta a mestervámpír nevét, azt támasztotta
alá, hogy valamelyik Kárpáti mégiscsak megosztotta vele az
információt. – Tudom, hogy dühös vagy azért, amit csináltam,
és igazad is van. – Próbálta nem felemelni a hangját. Nem
gyerek, jogában áll meghoznia a saját döntését a
mindannyiukat érintő dolgokban, de a férfi nem csak
haragosnak és szenvedőnek tűnt. Bűntudatosnak is.
Megszégyenültnek. Azt pedig, hogy szégyenkezzen, Lorraine a
világért sem szerette volna.
– Tudtad, hogy ha elmondod a tervet, megtiltottam volna.
Már a tiltás szó hallatán is vöröset látott. Próbálta nyugtatni
magát, hogy a férfi egy egészen más korból származik, ahol a
férfiak uralkodtak a nőkön. Egy egészen más kultúra az
Andoré. Emlékeztette magát, hogy egy más faj,
szükségszerűen pedig egy más társadalmi berendezkedés a
Kárpátiaké, de ettől a tény még tény maradt, jókora bajban
voltak és minden kézre szükség volt, hogy elhárítsák.
– Nincs jogod megmondani, hogy mit tegyek.
Valami nagyon veszélyes villant a férfi szemeiben. Állhatott
bármilyen közel a halálhoz, attól ő még egy nagyon erőteljes
teremtmény volt. – Minden jogom megvan rá az
életpárodként. – Hirtelen egészen nyugodtra váltott a hangja.
– Még nem vagyunk életpárok – csattant fel Lorraine, ahogy
fellángolt a temperamentuma annak ellenére, hogy ésszerű, és
higgadt szeretett volna maradni. Felindult volt, a gyomra még
mindig remegett attól, hogy tűzbe borította bátyja klónját. A
rengeteg vér felkavarta benne a családja halálának emlékét is.
Tudta, hogy egy csata tombol tőle nem messze, az ellenfelek
iszonyú, gyalázatos lények, akik meg akarják ölni őket, és ez
megrázta.
– Életpárok vagyunk – biztosította halk hangon a férfi. – De
úgy tűnik, te nem tekinted magad az életpáromnak, holott
összekötötted a lelkünket és több felemelkedést is eltöltöttél a
fejemben. Ez ezek szerint nem elég.
Lorraine szíve megugrott. – Nem erről van szó. Én ember
vagyok, Andor. Te pedig évszázadokig a közelébe sem mentél
az embereknek, bezárkóztál a kolostorba. De az idő közben
haladt, a nők pedig megváltoztak.
– Az életpár még mindig ugyanazt jelenti.
– Ezt nem tudhatod. Honnan is tudhatnád?
– Te azt teszed, ami boldoggá tesz engem, én pedig azt, ami
téged tesz boldoggá.
– Néha ez arról szól, Andor, hogy megóvjunk valakit. Élek.
Te is élsz. Meg kellett szabadulnunk a vámpíroktól és ez csak
úgy volt lehetséges, ha előcsaljuk a mestervámpírt.
– Túl nagy kérés lett volna, hogy a három testvérem
klónozzon téged, amikor a vámpírok megjelenítették a bátyád
másolatát? Nem is foglalkoztak vele, hogy kockáztatnak téged.
Afelől biztosíthatlak Lorraine, hogy a saját életpárjukat sosem
kockáztatták volna.
– Azt tettük, amit helyesnek gondoltunk. Legyengültek. Nem
jutnak a közelben vérhez. Gondolom szerettek volna valami
ilyesmit csinálni, hogy megszabaduljunk a vámpíroktól, de
sosem mondták. Az ötlet tőlem származik, én döntöttem úgy,
hogy megteszem és szerintem jó döntést hoztam.
– Ha úgy gondolnád, elmondtad volna nekem – replikázott
Andor. A tekintete egy pillanatra sem hagyta el a lány arcát.
Túlságosan nyugodtan tűnt. Andor szinte mindig nyugodt
volt, de most, amikor minden vonása türelmetlenséget
sugárzott, szinte sütött belőle a higgadtság. Lorraine
kinyitotta a száját, hogy megpróbálja érvekkel alátámasztani a
magyarázatát.
 – Te avio päläfertiilam. – A lány tudott annyit a
nyelvből, hogy értelmezni tudja az ősi szavakat, de a férfi le is
fordította neki. – Te vagy az életpárom.
–Dolgozom rajta, hogy ezt fejben elfogadjam – ütött meg
békülékeny hangnemet Lorraine.
– Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Életpáromnak
követellek.
A kiejtett szavakra reagált valami a bensőjében. Tisztán
érezte, hogy Andor valóságosan magához köti. Felemelte a
kezét. – Várj! Andor, várj!
A férfi figyelmen kívül hagyta.
– Ted kuuluak, kacad, kojed. A tiéd vagyok. Élidamet
andam. Neked adom az életem.
Lorraine alig jutott levegőhöz. – Tudom, hogy ideges vagy,
de beszélnünk kell. Andor, meg kell vitatnunk ezt a dolgot.
– Úgy, ahogy te megbeszélted velem a döntéseidet? – Az
indigószín szemek nem moccantak az arcáról.
– Tudom, hibáztam. Megértettem. Csak az, amit csinálsz,
olyan véglegesnek tűnik. Ez a szertartás, ugye?
A férfi lassan bólintott. – Úgy van. Az összekötő rítus szavai
a fajunk hímjeibe már a megszületésük előtt beleégnek. Csak
annál a nőnél működik, aki valóban az életpárunk.
Bizonytalan vagy abban, hogy tényleg te vagy az életpárom,
így jobb, ha leteszteljük. – Még csak nem is pislantott, a
tekintete egy ragadozóéra emlékeztette a lányt. – Pesämet
andam. Neked adom a védelmem.
– Hagyd abba! Komolyan mondom! Ezt nem teheted csak
azért, mert ideges vagy! Meglehet, hogy mindannyiunk
hátralévő életét befolyásolja.
– Ha meghaltál volna, az nem? Tudod, mi történik, ha egy
Kárpáti hím elveszti az életpárját? Míg az elmémben voltál,
míg osztoztál másik három hím elméjén is, akik nem az
életpárjaid, rátaláltál erre a nagyon fontos információra?
Lorraine megrázta a fejét, és hirtelen félni kezdett attól,
amit a férfi mondhat neki. Ha teljesen igazságos akart lenni,
be kellett vallania magának, hogy Andor nem olyan férfi, aki
pusztán csak amiatt dühöng, mert ő megtett valamit, amit
helyesnek tartott. Talán ideges lenne, de dühös semmiképp.
Tényleg lemaradt volna valami nagyon fontos információról,
ami befolyásolhatta volna a döntését?
– A férfi őrjöngésbe esik. Más szóval megtébolyodik. A nő
halála után pár másodpercen belül meg kell hoznia a döntést,
hogy az öngyilkosságot választja-e, vagy vámpírrá lesz az
őrjöngés alatt. Én ősi vagyok. Talán csak a testvéreim
lennének képesek sikeresen vadászni rám, ha vámpírrá
válnék, de addig elképesztő dúlást vinnék végbe, ami
valószínűleg sok Kárpáti vadász és rengeteg ember életébe
kerülne. Mindezt azért, mert te úgy döntöttel, hogy megteszel
valamit, amit előzőleg nem vitattál meg velem.
Oké. Ez egy kicsit sem hangzott jól. Lorraine-t senki sem
tájékoztatta erről. Ha tud róla, talán más döntéseket hoz, de
őszintén hitt abban, hogy az életpár az olyan, mint az
embereknél a feleség. Talán sokkal fontosabb, mivel
évszázadokig kutatnak utána, de attól még… Az eszébe nem
jutott volna, hogy vámpírrá válnak, ha elveszítik.
– Uskolfertiilamet andam. Neked adom a hűségem.
Sívamet andam. Neked adom a szívem. Sielamet
andam. Neked adom a lelkem. – Ainamet andam. Neked
adom a testem. Sívamet kuuluak kaik että a ted.
Ugyanezeket várom el tőled is.
– Te megőrültél – tiltakozott. – Adj pár percet, hogy
átgondoljam! Muszáj jobban elmagyaráznod, mit is jelent
pontosan az életpár!
 – Már elmagyaráztam.
– Nos, nem értettem meg egészen. Nyilvánvalóan nem
ugyanaz, mint az embereknél az élettárs. Andor! Nem
mondhatod el a szertartásos szavakat, amik talán összekötnek
minket… – Pontosan érezte, hogy újabb hibát követett el a
„talán” szóval. Őszintén szólva ő is nagyon ideges volt.
Minden egyes ősi szóval, amit a férfi kimondott, mintha
láthatatlan szálak ezrei nyúltak volna ki, hogy egymáshoz
kössék őket, mintha a lelkük igazán eggyé vált volna, a
szétszakított két fél most szilárdan újraegyesült.
– Ainaak olenszal sívambin. Mindenkor te leszel a
legfontosabb a számomra. Te élidet ainaak pide minan.
Az életed az enyém elé helyezem.
– Valóban az elmédben voltam, de a csatákat kerestem,
hogy jobban megtanulhassak védekezni, hiszen te is olyan
borzalmasan megsebesültél. Aztán megérkeztek a többiek, és
tőlük is segítséget kértem. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy
olyan messze mentél, ahonnan Gary már nem tud
visszahozni, elmagyarázta, hogy a lelkem érzi a tiédet, és ha
összefonom őket, megtalálhatunk. Nem tudtam eleget a
fajodról ahhoz, hogy pontosan tudjam, hogy mit csinálok, de
abban biztos voltam, hogy meg kell mentenem téged.
– Úgy gondolod, hogy azért tetted, mert muszáj volt
megmentened azok után, ami a családoddal történt, de ha
mélyebben magadba nézel Lorraine, te is tudod, hogy nem
csak erről van szó.
Andornak szüksége volt arra, hogy ő mondja ki. És a nő
tudta ezt. Iszonyú vonzás volt közöttük. – Sajnálom, hogy
nem szereztem meg minden elérhető információt, mielőtt
döntést hoztam volna.
– Ha az életpárodhoz fordultál volna és nem másokhoz,
akik nem képesek érzelmeket érezni, akkor minderre fény
derült volna. Te avio päläfertiilam. Te vagy az életpárom.
Ainaak sívamet jutta oleny. Magamhoz kötlek az
örökkévalóságra. Ainaak terád vigyázak. Mindig vigyázni
fogok rád.
Bármi is történt, az visszavonhatatlan volt. Rögtön tudta,
amint az utolsó szó elhangzott. A rituális szavak ereje
tökéletesen működött. Távolabb húzódott a férfitól. – Azt
hiszem, ez volt az első igazi összecsapásunk.
– És többre nem is lesz szükség.
– Talán így hiszed, Andor, a te világod nagyon elsöprő tud
lenni. De nem veheted el a szabad akaratomat. Talán azért
mentem utánad, mert én magam akartam ezt… és talán most
mindent újra át kell gondolnom, amit eddig tudni véltem. –
Elnézett az erdő felé. Az ég szinte forrt a villámoktól. Figyelte
hogyan irányítja őket Ferro, hogyan csap le valami
förtelmesre vele a földön.
Visszafordította Andor felé a fejét. – Van még valami?
– Nem értelek.
– Mit nem mondtak még el a többiek, ami fontos lehet?
Például mi van a gyerekekkel? Én ember vagyok, te Kárpáti.
Milyen hatással van ez rájuk?
– Kárpátivá kell válnod.
Hosszú ideig csak moccanatlanul meredt a férfira, képtelen
volt értelmezni azt a pár csendes, nyugodt szót. Aztán
pislantott néhányat, mintha az bármit is megváltoztathatott
volna. Egészen a férfi arcára fókuszált, így meglátta a szája
körüli mély fájdalomredőket. Az egyik fele izgatott volt, a
másik aggodalmas. – Hogy mi? – kérdezte, mert képtelen volt
elhinni, hogy jól hallotta.
– Kárpátivá kell válnod.
– Az lehetséges egyáltalán? – Felhúzta a szemöldökét, de a
férfi továbbra is rezzenetlenül nézett vissza rá. A szíve a
torkában dobogott. Semmi értelme sem volt annak, amit
érzett. A késztetésnek, hogy lesimogassa a férfi arcáról azokat
a redőket, eltüntesse a szeméből az aggodalmat.
Legszívesebben azt mondta volna, hogy nem számít, mit kell
tennie, megteszi, hogy ezzel boldoggá tegye, de nem az a fajta
nő volt. És soha nem is lesz az. Jobban át kell gondolnia a
dolgokat ahelyett, hogy hirtelen fellángolásból döntéseket
hoz. Ez pedig azt is jelenti, hogy szüksége van minden
elérhető tényre.
– Gyere ide.
Ez nem utasítás volt. Andor csendesen ejtette ki a szavakat.
Csak egy kérés volt, mivel a férfi nem tudott mozogni,
Lorraine pedig tudott. Vetett még egy pillantást a fel-
fellobbanó villámok által megvilágított ég irányába, amerről a
mennydörgések jöttek. Hallotta ugyan, csak nem tudta
egészen szétválasztani a fülében dübörgő szívverésétől.
– Biztos vagyok benne, hogy olyasmit fogsz mondani, ami
nem tetszik. – De azért ment. Mert erre sürgette az a fáradt,
fájdalom barázdálta arc. Mindnyájan eltökélték, hogy
megmentik Andort, és egyikük sem nézte egy pillanatig sem,
hogy mibe fog ez nekik kerülni. Végigsimította az arcán, le az
álláig. Ettől az egyszerű érintéstől is jobban érezte magát.
– Ez sok mindentől függ, sívamet. Azt megértetted, hogy
mit jelent az életpár fogalma? Hogy a lelkem a születésemkor
megfeleződött? Mindenkiben van fény és van sötétség is. A
sötétség nekem jutott, a fény neked. Most pedig, hogy
újraegyesültünk, én is elérem azt a fényt. Színeket látok.
Érzelmeket érzek. Egy hihetetlen csoda vagy a számomra.
Nélküled visszazuhannék a sötétségbe. Az érzelmek újbóli
elvesztése, a világ visszaszürkülése valószínűleg átdobnának a
szakadék peremén. Láttad azokat a lelketlen teremtményeket.
Tudod, milyen ocsmányak és borzalmasak. Azzal töltöttem az
egész életemet, hogy rájuk vadásztam. Azzá válni, amit mindig
megvetettem, elveszíteni a becsületemet, amit még a
legnehezebb órákban is sikerült megtartanom, amikor már
semmim sem maradt, az lenne a legrosszabb.
Lorraine bólintott. Ezt értette. Hallotta a férfi hangjából az
őszinteséget. Kizárólag a becsülete tartotta életben. Járt az
elméjében. A becsület volt a mindene neki is és a testvéreinek
is.
– Képtelen vagyok emberré válni, Lorraine, ha lehetséges
lenne, megtenném, ha ezt akarnád. Élhetnék veled és
meghalhatnék, amikor te meghalsz, vagyis hallottam
szóbeszédet olyasmiről, hogy ez lehetséges. De még akkor is
fennállna az őrjöngés kockázata…
– Andor, arról beszélj, hogyan lehet Kárpátivá válni.
– Háromszori vércsere kell hozzá. Nekünk még egy sem
volt. Én vettem el tőled vért, de a cseréhez neked is kapnod
kell az enyémből. A lelkek összekötéséhez Ferrónak,
Sandunak és Garynek vért kellett cserélnie veled, mégsem
változtál át.
A lány próbálta kordában tartani nekilóduló szívverését. –
Háromszori vércsere? Ez mit jelent pontosan?
A férfi homloka ráncba szaladt és a kezéért nyúlt. – Nem
vették a véred?
– De igen. Úgy, ahogy te is. – Mit jelent az, hogy csere?
Vérátömlesztés? Neki nincsenek is ehhez agyarai. Nem is
értette, mitől rémült meg hirtelen, de tény, hogy megrémült.
Andor a szájához emelte a kezét és egy csókot nyomott a
tenyere közepébe. – A csuklódból vettek vért? – Rászorította
az ajkait a csuklójára, pontosan a száguldó pulzusa fölé.
Tudnia kellett volna, hogy nem tudja elrejteni előle a félelmét.
Hallotta szívének riadt lüktetését, és érezte a pulzusán, amin
végigcsúsztatta a száját csakúgy, mint a nyelvét finom
csábítással.
– Andor – aggodalmaskodott –, egyáltalán nem lenne
szabad mozognod. Még a karjaidnak sem. Gary azt akarja,
hogy maradj teljesen a föld alatt.
– Arra felelj nekem, csecsemő, vettek vért a csuklódból?
Bólintott. Veszélyes volt rá ez a férfi, mint nőre. Soha nem
volt komolyabb pasija, főleg azért, mert az edzéseket
ugyanolyan komolyan vette, mint a tanulmányait. De most ez
a férfi, hónaljig a földbe temetve, egy hatalmas lyukkal a
mellkasában, egy másikkal a hasában mégis olyan hatással
volt rá, hogy azonnal meg akarta csókolni. Az sem érdekelte,
hogy pár lépésnyire tőlük csata tombol. És az sem, hogy
Andor Kárpáti, ő pedig ember, hogy egy más korból jött,
amiben a férfiak mondták meg a nőknek, hogy mit kell
tenniük, és ők engedelmeskedtek. Ő pedig az elképzelhető
legmesszebb volt egy ilyen típusú nőtől, mégis meg akarta
tudni, milyen lehet a csókja íze.
A szája felfelé haladt a karján. Apró csókokkal. Mindegyik
apró vibrálást keltett életre nőiességének központjában, és
bukfencre késztette a szívét. Andor fogai olykor megkarcolták
a bőrét, és ez egyszerre tűnt erotikusnak és ijesztőnek.
– Összekötöttem magunkat – mormolta Andor, és felemelte
a fejét, de a karját nem eresztette el. A tekintetük
összetalálkozott. – Mindhármuk lelke hozzánk van kötve.
Mindkettőnkhöz. Érzed őket? Érzed a sebesüléseiket? Keresd
meg egyiküket, Lorraine. Engedd, hogy az elméd érte nyúljon.
Évek óta tréningezte a telepátiáját, és minél többet
gyakorolta, annál erőteljesebb lett a képesség. Gyakran
olyankor is elkapta mások gondolatait, ha egyszerűen csak
végigment a kollégium folyosóján. De ez, amit a férfi kért tőle,
bizonyos értelemben más volt. Nem volt benne biztos, hogy
miért akarja, hogy megérintse az egyikük elméjét, de ha erre
van szüksége, megteszi a kedvéért.
Lehunyta a szemét és automatikusan Andor felé dőlt,
mintha már legalább száz éve támaszkodna rá. A férfi ujjai a
csuklója belsején köröztek, a tekintete nem moccant az
arcáról. Szinte érezte magán a szemeit, olyan intenzívek
voltak. Ferróért nyúlt, aki a legborzalmasabb teremtménnyel
harcolt. Igyekezett a lehető legpuhábban megérinteni, és
elakadt a lélegzete, amikor megérezte a fájdalmát. Hatalmas
volt. Sebesülése pedig rengeteg. Kinyílt a szeme.
– Ő nem érzi, Lorraine, csak te. Én elzárom a fájdalmat. És
Gary is. Sandu sem érzi. A fájdalom csak egy mellékes
esemény, amikor harcolunk. Feláldozzuk a testünket a
jutalomért, a halott vámpír szívéért. Te most már
mindegyikünkkel össze vagy kötve, ahogy mi is össze vagyunk
veled. A fényt jelented nekik, nem úgy, mint nekem, de
megkönnyíted a terheiket. Csakhogy ettől a tieid nem lesznek
könnyebbek. Ha túl nagyokká válnának, képtelen lennél
kizárni őket.
– A te fájdalmadat miért nem érzem, Andor? Tudom, hogy
vannak fájdalmaid.
– Az életpárom vagy. Megakadályozom, hogy érezd a
fájdalmamat.
– Nem pazarolhatod ilyesmire az energiáidat, Gary
megmondta!
– Neki nincs életpárja.
– Ha a véremet vették, és valahogy az enyémbe csempészték
a magukét, és ténylegesen vért cseréltünk, hogyhogy nem
vagyok még Kárpáti?
– Kell egy bizonyos vérmennyiség, hogy a csere teljes
legyen. Gary minden bizonnyal tudja ezt, és figyelmeztette a
többieket, nehogy túl sokat adjanak, vagy vegyenek el.
 – Szóval háromszor adnod kell a véredből.
A férfi bólintott. – Úgy van.
Az ujjai fel-le jártak a nő karján. Bensőségesnek találta ezt,
jól érezte magát tőle. El sem tudta már képzelni magát
nélküle, de még mindig nem értette pontosan ezt a három
vércserét.
– Nekem nincsenek agyaraim, mint neked.
– De én segítek. Elködösíthetem előled az eseményt, így
képes leszel a véremet venni, ami… erotikus élmény lesz.
Az ujjai egyszerű érintése is erotikus volt. A szájáról a bőrén
már nem is beszélve. – És azután mi történik?
– Meghal az emberi tested és újjászületsz Kárpátiként.
 7

Andor a testvéreit nézte, amikor azok csatlakoztak hozzá és

Lorraine-hez. Mindannyiuknak súlyos sebeik voltak, amiből
szivárgott a vér. Feléjük intett. – Lorraine nehezen viseli a vér
látványát.
Ferro lehuppant a földre. – Bocsáss meg, sisarke, meg
kellett volna tisztálkodnunk, mielőtt idejövünk.
Lorraine rászorította a szájára három ujját, és bólintott, de
elkerülte, hogy a harcosokra nézzen. Még az Andor által
gerjesztett kicsiny szellőben is erősen érződött a vérszag.
– Egy mestervámpírt elpusztítottunk. Megpróbáltam Kartsi
elméjéből információt kinyerni, mielőtt megöltem volna –
mondta Ferro –, de ellenállt. Közvetlenül a halála előtt
tudtam csak áttörni a védelmén, és láttam, hogy valaki engem
bámul a szemén keresztül. – Közelebb hajolt Andorhoz. – Azt
hiszem, Sergey itt volt abban a pillanatban és figyelt minket.
Ez pedig azt jelenti, hogy egész végig kémkedhetett,
madarakat, szarvasokat, más állatokat felhasználva, vagy
vámpírgyalogokon keresztül.
Andor szorosabban magához húzta Lorraine-t. Tudta, hogy
megdöbbentette, amikor azt mondta neki, hogy az emberi
testének meg kell halnia ahhoz, hogy Kárpátivá válhasson.
Most rettegés ült az arcán, borzongás futkosott a gerincén.
– Képes erre? – kérdezte a lány, és a tekintete az övébe
fúródott, még csak nem is pillantott a többi harcos borzalmas
sebeinek irányába.
A testvériség tagjai mindannyian eltávolították magukról a
vért és igyekeztek begyógyítani a sebeiket. Tudta, hogy
Ferrónak vérre van szüksége és le kell mennie a földbe. Egy
mestervámpír elleni csata leamortizálja a testet, függetlenül a
harcos képzettségétől.
– A mestervámpír képes kémkedni utánunk?
– Egy mestervámpír bármilyen teremtményt felhasználhat
kémkedésre – felelte Andor. – Sergey Malinovot a testvérek
leggyengébbikeként tartották számon, mégis ő az, aki
legközelebb jutott a célhoz. Még a testvérei sem vették észre
céltudatosságát és árulása mértékét. Xavier, a legnagyobb
mágus legalább két szilánkja van benne, ami azt jelenti, hogy
hozzáfér Xavier emlékeihez és varázslataihoz is.
Lorraine felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Nem tudok
mihez kezdeni ezzel. Túlságosan fantasyszerű. Mágusok,
vámpírok, véren élő, földben alvó emberek. Szükségem van
pár percre. Egy kis sétára, vagy valami.
Andor szorosabban fonta össze az ujjaikat. – „Sívamet,
tudod, hogy nem teheted. Ha tudnálak, magam vinnélek el
valami csendes, gyönyörű helyre. Felvinnélek az égbe,
megmutatnám közelebbről a csillagokat, hogy érezhesd az
éjszaka békéjét. Az mindennél szebb. Adj még néhány napot
és megteszem. Szavamat adom rá.”
A bizalmas kommunikációtól az érzelmek egyre inkább
elmélyültek a mellkasában, valahányszor belépett a lány
fejébe. A nő arca ellágyult, leheveredett melléje és feléje
fordult, mintha ki akarná takarni a látómezejéből a többieket.
Andor vetett egy pillantást Sandura és Ferróra, mire
mindketten azonnal áttelepedtek Lorraine másik oldalára,
hogy eltakarják a többiek elől.
– Dragomir, jó újra látni téged. Isai, köszönöm, hogy
válaszoltál a hívásomra.
– Eléggé leharcolt vagy – szólt oda Dragomir. – Tariq egy
cseppet sem örült, hogy nem jöhetett személyesen. Éjjel-
nappal őrzik. Éjjel az ősiek, nappal pedig egy jól szervezett
emberi hadsereg. – Mintha némi gunyoros vidámság lett
volna a hangjában. – Adtam vért a gyógyítónak, hogy
mihamarabb szállítható állapotúra pofozhasson ki.
Andor bólintott. Ő is mihamarabb biztonságos helyen
akarta tudni Lorraine-t. Felemelte a nő kezét és megcsókolta
az ujjait. – Talán el kellene menned a birtokra Lorraine.
Vannak ott olyan nők, akik egykor emberek voltak, most
pedig Kárpátiak. Segíthetnének, hogy ne érezd magad
egyedül.
– „Nem érzem magam egyedül. Csak időre van szükségem,
hogy átgondolhassam a történteket. Minden olyan gyorsan
zajlik, és valahányszor úgy érzem, hogy átlátom a helyzet
dinamikáját, újabb szeglet tárul elém, vagy megváltoznak a
dolgok. Ez pedig ijesztő.”
A hajáért nyúlt, szerette volna az ujjai között morzsolgatni,
a markába szorítani a gesztenyeszín selyemfürtöket. Lehettek
a lányt körülvevő harcosok bármilyen ősiek és bármilyen
képzettek, Lorraine egyedül volt a nap folyamán. El kell
jutniuk a birtokra. Átkozta magában a tényt, hogy ennek az
egyetlen akadálya ő maga. Az sem oldaná meg a problémát,
ha Tariq helikoptert küldene érte, az csak a serege
áthelyezésére késztetné Sergeyt. Nem szerette volna a birtokra
vinni a harcot, ahol nők és gyerekek is vannak.
– Így is folyamatosan ott köröznek, és keményen támadnak
– mondta Sandu –, úgyhogy ennek nincs értelme Andor.
Világéletében előrelátó volt. Lépésről lépésre tervezett.
Logikusan. Ha leválasztotta az érzelmeket, szinte mindig
helyes döntéseket hozott. Mindannyian ugyanilyenek voltak,
csak a többieknek nem kellett egyelőre az érzelmek
leválasztásával bajlódnia, egyszerűen csak a harcra
koncentráltak. Most pedig mindannyian Andorra néztek, és
várták, hogy kitalálja, mitévők legyenek.
– Mégiscsak van értelme, tekintve, hogy Sergey jelen
pillanatban csak egyetlen dolgot akar. Elisabeta megszerzése a
célja. Úgy tűnik, minden mást félretolt, kizárólag arra
koncentrál, hogy visszakapja. Évszázadokig nála volt.
Lorraine nagyra nyílt szemekkel felemelte a fejét. – A
legfőbb mestervámpír érzéseket táplál egy nő iránt? Nem is
tudtam, hogy léteznek női vámpírok.
– Ő nem vámpír. Egy Kárpáti nő sem válhat vámpírrá.
Sergey elfogta, mert rajta keresztül érzelmeket érezhetett.
Semmi áron sem mondana le róla – magyarázta Andor. –
Pillanatnyilag biztonságban van a birtokon, de Sergey
kétségtelenül mindent el fog követni, hogy megkaparintsa.
– Gyógyul a földben, de azt csak remélhetjük, hogy az
elméje meggyógyul – mondta Dragomir. – Sosem bántotta őt
fizikailag, érzelmileg büntette.
– Vagyis bántotta – mondott ellent Andor –, csak nem látod
a hegeket.
– Vissza fog térni hozzá.
Minden fej a gyógyító felé fordult, aki Isai, Andor
kolostorbéli testvérének vérét itta eddig. Gary állt legközelebb
ahhoz mindannyiuk közül, hogy a teljes erejénél legyen, még
ha neki is voltak durva sebesülései.
– Miért mondod ezt gyógyító? – kérdezte Sandu.
– Több száz éve nem volt senki a közelében, csak Sergey
Malinov. Ő jelentett a számára mindent. Elisabeta alázatos,
kizárólag csak a parancsokra reagál. Nem láttad őt? Figyelted,
amikor a földbe ment? El van veszve Sergey nélkül. Képtelen
önálló döntéseket hozni, és ha egyszer a felszínre jön, elvész.
Soha egyetlen döntést sem hozhatott. Mindenben a vámpírtól
függött, legyen szó táplálkozásról vagy társaságról.
 – Miért csinálta ezt vele? – kérdezte Lorraine, aki lassan
felült, hogy láthassa Garyt.
– A vámpírok érezni akarnak – mondta Gary. – Egykor
Kárpátiak voltak, és annyira érezni akartak, hogy a lelküket is
feladták, hogy a táplálkozás közbeni gyilkoláskor érezzenek
valamit egy pillanatig. El sem tudod képzelni, milyen
mérhetetlen kincs a számára Elisabeta. Világosságot, fényt
vihet elrothadt lelkébe. Érezheti az elméjén keresztül azt, amit
tesz. A lehető legelzártabban tartotta. Még a testvérei sem
tudtak róla, hogy vele van.
Gary Andor másik oldalára került. – Képtelen vagy veszteg
maradni. A karjaidnak is a földben kellene lenniük.
A gyógyító végignézett Ferrón, és egy pillantás elegendő volt
neki, hogy felmérje, ő maga is boldogulni fog a sebeivel, vagy
a többiek segíteni tudnak neki. Aztán egyetlen szó nélkül
kilépett a testéből, és Andor érezte meleg szellemét
alámerülni a saját testében.
– Egyetlen áruló sem lehet közöttünk – mondta Sandu.
Ferro élesen feléje kapta a fejét. – Elisabeta nem áruló.
– Nagyon fiatalon rabolta el, és azóta senki más nem volt a
közelében, csak Sergey Malinov – mondta Dragomir. –
Néhányan Emeline-re is azt mondták, hogy áruló, mert Vadim
Malinov a vérét vette, és teherbe ejtette az akarata ellenére, de
ő végig harcolt ellene. Ki tudja hány évszázadig állt ellen
Elisabeta, mielőtt Sergey Malinov átvehette felette a teljes
irányítást?
– Amikor kiszedtük a ketrecből, kiderült, hogy azzal tartotta
sakkban őt Sergey, hogy megfenyegette, megöl mindenkit, aki
segíteni akar neki – tette hozzá Isai.
– Rosszul fogalmaztam – mondta gyorsan Sandu. – Nem
áruló. Ami vele történt, az szerencsétlenség. Talán vissza
kellene kísérni a Kárpátokba.
 – „Szerencsétlenség?” – Lorraine elborzadva ejtette ki a
szót Andor elméjében.
– Utána menne – mondta Isai. – Folyamatosan látom a
jelenléte nyomait. Kémkedik a birtok körül. Sergey tudni
fogja, mikor emelkedik fel Elisabeta. És harcolni fog, hogy
visszaszerezze. Azt hiszem, az egész hadseregét ránk küldi.
Andor úgy gondolta, most már tudja, miért érdekli Sergeyt
annyira az ő asszonya is. – Lorraine nagyon sebezhető. Sergey
azt hiszi, hogy Kárpáti. Ellenállt a gyalogjaiknak. Ellenállt egy
mestervámpír kényszerének. Ha olyan nagyon akarja
Elisabetát, akkor továbbra is figyelni fogja Lorraine-t is. Mivel
évszázadokon át a tulajdonának tekintette, épp annyira
kötődik Elisabetához, mint ő hozzá, de azért minden
bizonnyal megpróbálkozna egy másik nővel is. Lorraine itt
van a semmi közepén, és egyre-másra érkeznek az ősiek a
védelmére. Szerintem meg sem fordul Sergey fejében, hogy
még ember lehet.
A nő halkan felzihált és megpróbálta elhúzni tőle a kezét.
Megszorította az ujjait. – Nem juthat a közeledbe, csecsemő.
Nézz végig a testvéreimen. Nézz körül. Itt vannak, hogy
segítsenek biztonságban tartani téged.
Andor mellkasában tűz lángolt, és keményen meg kellett
dolgoznia azért, hogy elzárja a fájdalmát az életpárja elől. A
gyógyító nagyon erős volt. Az évszázadok alatt Andor
számtalanszor sebesült meg, időnként halálosan is, ami azt
jelentette, hogy másoknak is be kellett segítenie a
gyógyításába, vagy meghal, de még sosem érzett ilyet, mint
most, amikor Gary Daratrazanoff gyógyította belülről kifelé.
Mintha egy hőfúvó dolgozott volna a testében.
– Nem értem hogyan szerezhette meg azt a nőt, és hogy
miért nem szabadította ki senki – mondta Lorraine, és a
hangjában megvillant a harag éle.
 – Azokban a napokban, amikor elvitte, részt vettünk az
emberek háborújában – mondta Andor. – A népünk
szétszóródott, néhány vadászt Vlad szerteküldött a világba.
Sok férfi és nő eltűnt abban az időben, ami ellen nem tudtunk
mit tenni.
– Traian Elisabeta bátyja – vette át a szót Dragomir. – Tariq
azt mondta, hogy kutatott utána, hogy legalább megtudja, mi
történt vele. De nyom nélkül tűnt el. Senki sem gyanakodott a
Malinovokra. Sokkal később, amikor rájöttek, hogy Xavier, a
mágus titokban a népünk ellen dolgozott, úgy gondolták, hogy
ő rabolhatta el és ölhette meg ugyanúgy, mint Rhiannont.
– Mit fog tenni Tariq, amikor Elisabeta felemelkedik? –
kérdezte Lorraine. – Elküldi? Ha így lesz, segítenünk kell neki
Andor! Annak alapján, amit hallottam, úgy tűnik, Sergey arra
kondicionálta, hogy bármit megtegyen, amit mondd neki.
Szüksége van valakire, akivel beszélhet, aki átsegíti ezen.
– Hogyan lehetne több száz évnyi kondicionálást semmissé
tenni? – kérdezte Isai – Ez lehetetlen. Rengeteg ideje volt
annak a szadista vámpírnak, hogy magához formálja.
– Az életpárja tudni fogja, hogy mire van szüksége –
biztosította Lorraine-t Dragomir. – És Tariq sosem fordulna
el tőle, ahogy Emeline-t sem kergette el a birtok
biztonságából. Csak éppen még nagyobb éberségre lesz
szükség.
– Már ha kitartott eddig az életpárja – mondta Sandu. –
Mert az is megeshet, hogy már elment, vagy átfordult. Minden
esetre, ha Sergey nem is tud fizikálisan a közelébe férkőzni, a
vérköteléke megvan vele.
Dragomir rászegezte a tekintetét szerzetestestvérére. –
Emeline-nek is vérköteléke volt Vadimmal. Minden áldott
éjjel megtámadta, mégis ellenállt neki, pedig ember volt.
Tudom, hogy úgy gondolod, Elisabeta mindenképpen
információkat fog átadni Sergeynek a szövetségünkről és a
védelmünkről, de nem akar visszamenni hozzá. Meglehet,
hogy úgy fogja érezni, hogy nincs más választása, mert nem
ismer semmi mást, de nem fog elárulni minket.
– Ebben annyira biztos vagy, hogy hajlandó vagy kockára
tenni Emeline-t és a gyermeketeket is? – kérdezte Sandu.
Lorraine ujjai megszorították Andor kezét. Teljesen
felháborodott az Elisabetát ért szerencsétlenségen. –
„Sívamet, senki sem fog elfordulni attól a nőtől. Ő a miénk,
kincsként őrizzük és szeretjük. Ha az életpárja rátalál, tudni
fogja, hogyan segíthet rajta.”
– „Honnan? Honnan fogja tudni?”
Andor szíve váratlanul összeszorult. Nem voltak könnyek a
lány szemében, de ott voltak a szívében, és az elméjében.
Gyűlölte azt, ami azzal az elveszett nővel történt. Nem ismerte
őt, sosem találkozott vele, mégis a védelmébe vette Elisabetát,
hajlandó volt harcolni érte. És ettől ő egy kicsit még jobban
beleszeretett. Tudta, hogy az elmekapcsolatuk intimitása
lehetővé teszi a számára, hogy meglássa, ki is valójában
Lorraine és mit képvisel. Hiába voltak sokan körülöttük,
mintha kettesben lettek volna.
– „Az életpár esküt tesz, hogy gondját viseli az
asszonyának. Gondoskodik a boldogságáról. Ahogyan mi
belelátunk egymás fejébe, ő is belelát majd Elisabeta
elméjébe. A boldogsága mindennél fontosabb lesz annak a
férfinak a számára. És Elisabeta is úgy fog érezni iránta.
Boldoggá akarja majd tenni mindenben. Ez a mi népünk
útja. Elisabeta még eltökéltebben akar majd boldog lenni, ha
látja, hogy ezzel teheti a legboldogabbá az életpárját és így
kiegyensúlyozhatják egymást.”
 Hiszen Andor is meg akart gyógyulni. Lorraine miatt. Hogy
magához ölelhesse, a karjaiba vehesse. Hogy kényelmet
biztosítson neki.
– Gondolod, hogy most is kívül van és figyel minket?
Ferro felkapta a fejét. – Sisarke, ő maga nincs a
közelünkben, de a kémei biztosan körülvesznek bennünket. A
legjobb harci formánkban kell lennünk, amikor elhagyjuk ezt
a helyet. Andor hamarosan készen áll. Szükségünk van friss
vérre. Ne aggódj. Biztonságban eljuttatunk a birtokra.
Sandu bólintott. – Ez a beszélgetés Sergeyről nyugtalanná
tett téged. Nem ez volt a célunk. Elisabeta az asszonyaink
egyike. Még ha Malinovnak sikerült is annyira átnevelnie,
hogy eláruljon bennünket, akkor sem hagynánk magára.
Módokat keresnénk rá, hogy csökkentsük az a kárt, amit
okozott benne. Tudom, hogy durvának hangzottam az imént.
Éreztem a rosszallásodat a helytelen megfogalmazásom miatt,
hogy árulónak neveztem, de eleget voltál már az elménkben
ahhoz, hogy tudd, soha nem hagynánk magára egy nőt sem a
mieink közül.
Lorraine megszorította Andor ujjait, hogy érezze őt maga
mellett. Hogy tudatosuljon benne, nincs egyedül a többiek
között. Ő mindig a pártját fogná. – Tudom Sandu, csakhogy
én ember vagyok. És nagyon modern. Egy olyan nőről van
szó, akinek soha nem volt esélye, ti pedig olyan távoli, elvont
fogalmakban beszéltek. Az a visszataszító szörny egészen
fiatal korában ragadta el őt, és rákényszerítette egy bizonyos
életmódra.
– Alárendeltségbe taszította kínzásokkal – segítette ki a
kifejezéssel Isai.
Andor legszívesebben hozzávágott volna valamit. – Ez most
komoly? Nem tudtál volna némi együttérzést csempészni a
hangodba, miközben közlöd vele ezt az információt? – meredt
dühösen szerzetestársára.
– Most mi van? Elmondtam a nődnek, hogy egyikünk sem
hibáztatja semmiért Elisabetát. Ez nem elég együttérző? –
Ránézett Lorraine-re. – Nem együttérző?
Dragomir horkantott egyet. – Még hogy dicsőítő dalokat
írtak rólad.
– Nagy harcos vagyok – emlékeztette Isai.
– Viszont nyilvánvalóan nem nagy együttérző harcos –
ragaszkodott a gondolatához Dragomir.
– Az együttérző és a harcos fogalmai kioltják egymást, és ez
megmagyarázza, hogy rólad miért nincs dal, ha te ilyen vagy –
vágott vissza Isai.
– Miről beszélnek? Milyen dalok? – kérdezte Lorraine.
–A Kárpáti nép dalokban emlékezik meg a
legdicsőségesebb harcosokról – magyarázta Andor –, és
Dragomirt bosszantja, hogy róla nem szól dal.
Lorraine Sandura nézett. – Az együttérzés teszi igazán
naggyá a harcost. A kedvesség tompítja el a gyilkos
készségeidet, ha ez nem történik meg, egyszer csak azon
kapod magad, hogy egy brutális, rettenetes zsarnokká váltál.
Andornak az arcától ugyan sikerült távol tartani a vigyort,
az elméjétől azonban nem. Lorraine vetett rá egy villámló
pillantást, mire inkább gyorsan a témaváltás mellett döntött.
De még mielőtt megszólalhatott volna, Gary visszatért a
testébe, beleremegett a fáradtságba, és nagyon sápadtnak
tűnt, mintha túl sok idő töltött volna a testétől távol, szellem
alakban. Ahogy Gary megmoccant, Dragomir már ott is volt,
hogy a csuklóját kínálja neki.
Eközben pedig Isai lépett ki a testéből, hogy belépjen
Andoréba. Most Lorraine is látta, ahogy elmerül benne a
szelleme. – Elképesztőnek találom, hogy mennyire önzetlenek
vagytok – mondta a lány. – Felkínáljátok a véreteket, és
gyógyítjátok egymást a minket körülvevő veszély ellenére is.
Andor elmosolyodott. – Általában egyedül vadászunk, és
nem szeretjük megosztani a vérünket másik vadásszal, mert
ha vámpírrá válnánk, követni tudnának bennünket.
Hallottatok róla valamit, hogy mennek Aidan Savage dolgai?
– Ki az az Aidan Savage? – kérdezte Lorraine.
– Egy Kárpáti, Alexandria életpárja. A nőnek van egy öccse,
Joshua, aki még ember, ha jól emlékszem. Villámgyorsan meg
kellett tanulnom mindenkiről minden adatot, akikkel Tariq fel
akarja venni a kapcsolatot. Aidan San Franciscóban lakik, egy
hatalmas területet felügyel. Tariq bosszúságára úgy tűnik, a
Malinovok Dél-Kaliforniában állították fel az új bázisukat.
Aidan egyedül van arrafelé, hacsak a Sötét Trubadúrok nem
segítenek neki vámpírokra vadászni.
– Mi történt, hogy segítségre volt szüksége? Aidan Savage
híres a képességeiről, még én is hallottam róla,– mondta
Sandu.
– Két mestervámpír nagy dúlást vitt végbe San
Franciscóban. Tudták, hogy ott van és csapdába csalták. Úgy
tudom, Alexandria sietett a segítségére. Vele együtt harcolt,
amikor a vadász halálosan megsebesült. Fogalmam sincs,
hogyan tudták mindkettőt megsemmisíteni, amikor Aidan
olyan súlyosan megsérült, de megtették. Ráadásul Alexandria
és a kis Joshua egy emberi férfi segítségéven haza is vitte és a
földbe helyezte Aidant. Azt hittem, őt fogja kinevezni a herceg
az Egyesült Államokbeli képviselőjének.
Gary udvariasan lezárta a sebet Dragomir csuklóján és leült
a sarkára. – A keleti partra költözik, amint elég jól lesz hozzá.
Hozzászokott már, hogy nagyvárosokban éljen, több nagy
keleti parti városban is van rezidenciája, úgyhogy nem lesz
nehéz dolga. Azért esett Tariqra a választás, mert az ő birtoka
itt van, és mert mindig is része volt az emberi társadalomnak.
Megérti őket. Aidan is valami hasonlóba fogott bele. A dél-
amerikai De La Cruz családhoz hasonlóan keresett maga
mellé egy emberi családot. Ez a család gondoskodik
napközben Joshuáról, amíg Aidan és Alexandria alszanak.
– Rendben vagy? – kérdezte a gyógyítót Lorraine, és az
aggodalma elárulta, hogy a kötés által ő is érzi Gary
fáradtságát.
A gyógyító bólintott. – Csak szükségem van némi időre a
regenerálódáshoz. Felváltva mindannyian Andor sebein
dolgozunk. Reméljük, hogy fel tudjuk készíteni rá, hogy a
következő felemelkedésen elinduljunk.
Andor megrázta a fejét. – Ez azt jelentené, hogy még egy
napig őrző nélkül maradna. Ha Sergey meg akarja szerezni,
akkor csap le rá, amikor a földben vagyunk.
– Minden számítás és tapasztalat alapján neked
pillanatnyilag halottnak kellene lenned, Andor – sóhajtott fel
Gary. – Három halálos sérülésed van. Három. Nem egy.
Mindegyikbe bele kellett volna halnod. Muszáj kezdeni velük
valamit, mielőtt útnak indulunk. Ha megpróbálnál most
megmozdulni, mindaz újra kinyílna, amit már befoltoztunk.
Sárkányháton fogunk hazavinni.
Lorraine felnevetett. – Ó Istenem! Nehogy azt mondjátok,
hogy most a sárkányokat is hozzá kell adnom ehhez a
katyvaszhoz!
– Tudunk alakot váltani – világosította fel Andor.
A lány abbahagyta a nevetést és végignézett
mindannyiukon. – Igaz – bólintott Sandu. – Sárkánytól
lepkéig bármik lehetünk. És te is képes leszel rá, ha Andor
átváltoztat.
Andor ránézett a lányra és azonnal látta, hogy
kényelmetlenül érzi magát. Kicsi fehér fogai beharapták az
alsóajkát, és enyhén megcsóválta a fejét. És nem ő volt az
egyetlen, aki észrevette. Gary éppen olyan élesen kapta fel a
fejét, mint Sandu. Ferro is feléjük fordult, hogy ránézzen.
Lorraine elvörösödött.
– Tudod, hogy át kell változnod – mondta neki Gary
szelíden.
Andor csak most ébredt rá, hogy mekkora előny van
Garynél, aki maga is ember volt. Alig észrevehetően megrázta
a fejét, hogy visszatartsa szerzetestestvéreit attól, hogy
megszólaljanak, és elkapta Gary tekintetét. A három Kárpáti
és Lorraine kötése végtelenül zavarta eddig. Most viszont
rájött, hogy ez jó dolog is lehet.
– Nem, egyáltalán nem tudom – tiltakozott Lorraine. Nem
volt indulat a hangjában, és ez mindennél jobban elárulta
Andornak, hogy a nő még nem döntött. Lorraine olyan típus,
aki átgondolja a dolgokat. Senki sem kényszerítheti rá őt
semmire, legalábbis harc nélkül biztosan nem. Andor viszont
türelmes volt, és ez a jellemvonása úgy tűnt, kifizetődik, ha az
életpárjáról van szó.
– Lorraine – mondta Gary –, a vadászok nagyon
veszélyesek, különösen az olyan ősiek, mint Andor. Okkal
zárkóztak be abba a kolostorba. Bármelyikük is fordulna
vámpírrá, az nem egy vadászunk életét követelné, ha
megpróbálnánk elpusztítani. Valószínűleg óriási veszteséggel
járna. Anélkül, hogy egészen vele lennél, még mindig fennáll
számára az átfordulás kockázata, ráadásul most elözönlik a
rég elfelejtett érzelmek, elhomályosítják a logikus
gondolkodását, ami előbb, vagy utóbb ahhoz vezet, hogy
végzetes hibát követ el.
A lány szemöldökei összeszaladtak. – Hogy is szólt a
szertartás szövege? Az eskü? Nagyon odafigyeltem minden
szóra, Gary, és határozottan megígérte, hogy a boldogságom a
sajátja elé helyezi. Ha én nem lennék boldog Kárpátiként, és
inkább ember maradnék, akkor ennek nincs semmi értelme.
– A Kárpáti hímekbe belevésődnek a szertartás szavai, hogy
megakadályozzák a vámpírrá fordulást. Ha megtalálják az
életpárjukat, elmondják a szavakat és összeköti velük
kettejüket. A nők ennek tudatában nőttek fel, és izgatottan
várták az életpárjukat. Nem volt vele gondjuk, hogy egy férfi
magához köti őket és egy örökkévalóságon át nekik szenteli
magát.
– Én nem vagyok Kárpáti, nem abban a világban nőttem fel.
– Én sem a Kárpátiak világában nevelkedtem fel – mondta
Gary. – Embernek születtem. Már nem vagyok ember,
egyetlen porcikám sem az. Mégis pontosan értem, miről
beszélsz. Nekem is voltak félelmeim, amikor Gregori
elmondta, hogy át akar változtatni. Láttam már átalakítást.
Nem könnyű keresztülmenni rajta.
– Ez igaz – szólt közbe Dragomir –, de találtunk rá módot,
hogy megkönnyítsük. Tariqnak nemrégiben egy gyermeket
kellett átalakítania, az egész közösség részt vett benne, így
sikerült annyira lecsökkenteni a fájdalmat, hogy alig érezte.
Meg is üzentük a hercegnek.
– Fájdalom? – visszhangozta Lorraine – Minden apró
részletet meg kell tudnom, mielőtt meghoznám a döntést.
Nem fogok csak azért belemenni, mert mindenkinek az a
véleménye, hogy ennek meg kell lennie. A kötési szertartást is
Kárpáti nőkre tervezték…
Gary megrázta a fejét. – Azt arra tervezték, hogy életpárokat
kössön össze. Lelket a lélekkel. Te tartod fényben Andor
sötétségét. Már visszaadtad neki a színeket és az érzelmeket.
Nincs itt semmi hiba. Ha lenne Lorraine, akkor nem tudtad
volna követni a másvilágra. Én a mostani kor szülötte vagyok.
Tudom, hogy a modern orvostudomány kómának könyvelte
volna el az állapotát. A Kárpátiak világában a lélek
visszaszerezhető. Tudod, milyen messze volt tőlünk. Magam
sosem találtam volna rá. Még Ferróval és Sanduval hárman
sem. A te lelked volt az, ami kinyúlt az övéért, ezért lelhettük
meg. Mi csak annyit tehettünk, hogy megerősítettünk téged,
hogy követhesd. De tisztában vagy ezzel. Ott voltál.
Ezt egy apró bólintással a lány elismerte, de a fogai még
jobban belemélyedtek az alsóajkába. – Nem vitatom, hogy a
valódi életpárja vagyok Andornak. De abban nem vagyok
biztos, hogy készen állok a Kárpátivá válásra. Szeretném, ha
lenne időm alaposan, minden szemszögből átgondolni ezt a
kérdést.
Andor a szájához emelte a kezét, és megcsókolta a csuklója
belsejét. – Én is azt szeretném, hogy legyen elég időd erre,
Lorraine. Összekötöttük a lelkünket, és azt akarom, hogy
teljes egészében elfogadd és te is akard, hogy örökké együtt
lehessünk.
– Amikor majd mérlegeled az előnyöket és a hátrányokat –
vette vissza a szót Gary –, ne feledkezz meg a készségekről.
Gyorsabb leszel és erősebb. Bármilyen alakot felvehetsz.
Hátrahagyhatod a tested, hogy tiszta szellemként gyógyíthass
másokat. Máris elképesztő adottságaid vannak. Ez nem csak
az életpárod, hanem mindannyiunk nyeresége lenne. Az egész
Kárpáti népé. Vannak megvédendő nőink és gyermekeink.
Tariq pedig haladó gondolkodású. Ő is úgy gondolja, mint én,
hogy az asszonyainknak is meg kell tanulniuk, hogyan védjék
meg magukat bármilyen veszéllyel szemben. Erre te és
néhány más nő is tökéletes példa vagytok.
Andornak újra és újra meg kellett győződnie róla, hogy
üresen tartja-e az agyát. Mint ősinek, zsigeri ellenérzése volt
azzal kapcsolatban, hogy az asszonyát bármiféle veszély
közelében tudja. Kárpátinak lenni alkalmazkodást is jelent.
Megszerezni a tudást a lehető leggyorsabban. Minden egyes
oldal minden egyes betűjét el akarta olvasni a Lorraine című
könyvnek ahelyett, hogy hirtelen döntést hozva átalakította
volna az asszonyát. Mindenki más, mindenkinek más igényei
vannak.
Vagyis meg kell ismernie az életpárját, és rá kell jönnie,
milyen dolgok teszik boldoggá. Lorraine-nek igaza volt,
amikor azt kérte, hadd tanuljon meg vámpírok ellen harcolni
arra az esetre, ha felbukkanna egy. Villámgyorsan megtanulta,
mit kell tennie, és kiválóan szerepelt ellenük.
– Tévedtem, amikor feldühödtem azon, hogy hagytad, hogy
a többiek csalinak használjanak anélkül, hogy ezt
megbeszélted volna velem. Büszke vagyok a képességeidre
Lorraine – ismerte be. – Garynek igaza van, a nőknek meg
kell tanulniuk megvédeni magukat. Talán ha Elisabeta is
képes lett volna rá, sohasem tudják elrabolni.
– Vagy ha mégis, nagyobb eséllyel el tudott volna szökni –
tette hozzá Gary. – Mert azt kétlem, hogy tudta volna amikor
Sergey becserkészte, hogy Malinov lemond a lelkéről.
– Tudnia kellett volna – mondott ellent Sandu.
– Nem, ha csak tervezte, de még nem tette meg. – Ferro
elhevert a földön, mintha túlságosan fáradt lenne még ahhoz
is, hogy ülő helyzetben tartsa hatalmas testét. –Többet
gondolkodtam ezen, mint kellett volna. Dragomir elmondta,
hogy a Malinov fivérek egyszerre fordultak át. Ez egy olyan
dolog, ami mindenkinek megfordul a fejében a kitartása
végén, de a gondolat csak ritkán válik tetté. És ha így volt,
akkor Sergey könnyedén elragadhatta Elisabetát. A lány
ismerte őt. Szóba állt vele, sőt, vele is ment, ha azt hazudta
neki például, hogy valaki megsebesült. Aztán elragadta és
elrejtette. Ha valóban egy ligában játszottak Xavierrel, akkor a
varázslatait is ismerte. Vagyis felhasználhatta a tudását,
nehogy Elisabeta kapcsolatba lépjen a testvéreivel, vagy
valamelyik harcosunkkal.
– Gyűlölöm még a gondolatot is, hogy ezt megtehette –
mondta Lorraine. – Segíteni akarok annak a nőnek.
– Nos, visszatérünk a birtokra, amint Andor szállítható
állapotba kerül – mondta Gary. – Elisabeta pár héten belül
felemelkedhet. Megpróbáltam begyógyítani néhány régi sebét,
és csökkenteni felette Sergey befolyását, míg Tariq
felébresztette, hogy táplálja. Szüksége lesz egy barátra, egy
nagyon megértő barátra, úgyhogy jó, hogy ott leszel neki
Lorraine. De egy pillanatra sem szabad megfeledkezned róla,
hogy nagyon régóta tartotta fogságban Sergey és azóta
folyamatosan egy bizonyos viselkedésmódra dresszírozta.
Valószínűleg sosem lesz már egészen jó állapotban, de a te és
a többi nő befolyása nagyon sokat javíthat a helyzetén.
Modern gondolatokkal azonban nem szabad próbálkoznod,
tartsd észben, hogy ő egy ősi. Nagyon gyengédnek és
óvatosnak kell lenned.
Lorraine bólintott. Andor ismét a már ismerőssé vált
szúrást érezte a mellkasában. A lány magába itta Gary minden
szavát. Több könyörületesség szorult belé, mint bármelyik
emberbe, akit megfigyelt, és akiket épp ezért el is került.
Olyan semmiségek miatt is képesek voltak elítélni egymást. A
nőik pedig még a férfiaknál is előítéletesebbek voltak.
– „Itt vagyok az elmédben.”
Ezzel nagyon is tisztában volt, hiszen nem érzett egyetlen
üres helyet, egyetlen repedést sem, mindet betöltötte a nő
édes jelenléte. Vidámság érződött a hangjából.
– „Rosszul gondolom?”– Imádta, hogy magánbeszélgetést
folytathatott vele még a társaság kellős közepén is, amibe még
azok a férfiak sem kaphattak bepillantást, akik a lányéhoz
kötötték a lelküket. Lorraine fenntartott a számára egy
kizárólagos kapcsolatot.
– „Nem, ezt sajnos nem mondhatom, bár te sem
mondhatod általánosságban, hogy minden nő előítéletes.
Néhányan rosszabbak, mint mások, és vannak egyáltalán
nem előítéletesek is. Nem tudom, miért érzik úgy egyes nők,
hogy azzal válnak erősebbé, ha eltiporhatnak másokat,
különösen, ha az a másik náluk szerencsétlenebb helyzetben
van. Én sosem foglalkoztam ilyesmivel, olyan családban
nőttem fel, amelyik trófeákért harcolt.” – Átküldte neki egy
szép serleg képét, amibe a nevét gravírozták. – „A szüleim és a
testvérem gyakran alkalmazták az összecsapások előtt a
szópárbajok technikáját. Én nem. Sőt, ha legyőztem egy
ilyen ellenfelet, egy kicsit szégyenkeztem helyette is. Jobban
szerettem, ha a készségeim bizonyítják a rátermettségemet,
nem pedig a szám.”
Andornak ez is tetszett. Az pedig főleg, hogy Lorraine
hajlandó elmenni vele a birtokra. – „Elmegyek veled bárhová,
ahová csak szeretnél, még ha ez azt jelenti is, hogy
visszatérsz a városi életedhez.”
– „Még lélegezni is képtelen lennél egy városban.”
Tényleg nem tudna, de ez nem számított. – Ha ez tesz
boldoggá, örömmel megteszem.” – Tudta, hogy a lány olvassa
az elméjét, így látja, hogy az igazat mondja.
– „Azt hiszem, lezártam az ottani életem” – nyugtatta meg
a nő – „most inkább megpróbálkozok a birtokkal, és majd
meglátom, hogyan illek oda.”
– „Több Kárpáti is vásárolt birtokot Tariq
szomszédságában, saját otthonaik vannak. Minden birtok,
minden ház hozzáadódik a védett területhez. Összehangolják
a biztosítékokat, ami azt jelenti, hogy erősebbekké váltak,
mint valaha, még egy olyan mestervámpírnak is kevés
esélye van bejutni, mint Sergey, akinek a nagy Varázsló
mágiái is a rendelkezésére állnak.
Isai visszatért a testébe fáradtan, éhesen. Sandu azonnal
odanyújtotta neki a karját. Andor gyűlölte a tudatot, hogy a
testvérei miatta gyengék, miatta teszik ki veszélynek magukat.
Dragomir következett, hogy folytassa a gyógyítását. Isai is elég
erőteljes volt és Dragomir is, érezte hogyan hozzák helyre a
szervezetében esett károkat, de egyikük szelleme sem volt
olyan izzóan, már-már fájdalmasan forró, mint Garyé.
Ránézett a gyógyítóra. A vonásai most teljesen
Daratrazanoff jellegzetességeket mutattak. Ez a vérvonal
tisztán megkülönböztethető volt az összes többitől. Ő nem
születés alapján vált a részévé, nem megörökölte a hatalmat,
az ősök árasztották belé minden tudásukat és erejüket, éppen
ettől volt ő olyan hihetetlenül félelmetes. – Amikor
újjászülettél Daratrazanoffként, megtarthattad az emlékeidet
a régi életedről? – kérdezte.
Tariq elmondta neki, hogy Gary már azelőtt tekintélyt
szerzett a népük körében, hogy Kárpátivá vált volna,
fáradhatatlan munkájával, hogy segítsen a lány nemű
újszülötteken. Ezen felül pedig részt vett azoknak a
gyermekeknek a felügyeletében is, akik nem mehettek a
földbe. Emberként is zseni volt, minden idejét és energiáját
egy olyan fajnak szentelte, ami nem a sajátja volt.
– Mindent megtarthattam – felelte Gary. – Megmaradt a
tudásom a modern fizika és kémia terén, újra
felhasználhatom őket, ha szükség lenne rá a stratégiánkban.
– És a gyógyítás?
– A Daratrazanoff vérvonal az idők kezdete óta hatalmas
gyógyítókat vonultatott fel. Megkaptam a tudásukat.
Korábban ilyesmire nem voltam képes.
 – Az életpárod Franciaországban jött a világra – mondta
Sandu, miközben Isai-t táplálta. – Megtaláltad már?
– Túl fiatal. Míg el nem éri a pubertáskort, esélyem sincs
megtalálni. Majd ha a közelébe ér annak a kornak,
megpróbálom megkeresni. – Gary vállat vont. – Ha sikerül,
biztosítani fogom, hogy odafigyeljenek rá, amíg el nem éri a
megfelelő kort. Figyeltem Dimitrit Skylerrel. És most Valt
Livvel. Dimitri kapcsolatba lépett Skylerrel, és ott volt neki,
bármikor is volt rá szüksége. Ugyanezt teszi most Val is
Livvel. Én is ezt szándékozom tenni az életpárommal.
– Azt mondják, hogy hatalmas vámot vesz ki egy emberi
férfiból az átváltozás – mondta Andor tárgyilagos hangon. –
Egy lettél közülünk. Az egyik szerzetestársunk, közel a véghez.
Akkora terhet hordozol… – nem fejezte be a mondatot.
– Mint te? – tette meg helyette Gary.
– Várj! Hogy érted ezt? – kérdezte Lorraine – Andornak
még nagyobbak lettek a terhei? Úgy gondoltam, ha egy vadász
megtalálja az életpárját, onnantól már nem fenyegeti az
átfordulás veszélye.
– Ez nem teljesen igaz – mondta Sandu.
Andor villámló pillantást vetett szerzetestársára, és
megrázta a fejét. Lorraine viszont föléje hajolt és a két kezébe
vette az arcát. – Minden információra szükségem van, nem
pedig csak töredékekre, amikről úgy gondolod, hogy tetszeni
fognak nekem. Tudnom kell minden jót és minden rosszat is.
– Csecsemő, azt akarom, hogy a saját érdekeidet
figyelembe véve hozd meg a döntésedet, ne azt nézd, hogy mi
a legjobb nekem. Férfi vagyok. Mindent megteszek, hogy
boldoggá tegyelek. Ha inkább emberként szeretnél élni, én is
meghozom ezt a döntést.
Lorraine megrázta a fejét. – Ez nem tisztességes velem
szemben, Andor. Összekötöttél minket a szertartással.
Éreztem, hogy egymáshoz kapcsolódtunk. Nem hagyhatlak el.
És nem is akarlak elhagyni. Ha én döntöm el, hogy Kárpátivá
válok, vagy emberi életet élünk, a legapróbb
információmorzsára is szükségem van, hogy meghozhassam a
mindkettőnk számára legjobb döntést. Már nem csak rólam
van szó. Gondoskodtál róla, hogy mindketten benne legyünk.
Most már ezzel kell együtt élned.
Sandu rávigyorgott. – Azt hiszem, tetszik nekem ez a lány.
Én nem érzek érzelmeket, Lorraine, de a lelkem a tiédhez van
kötve, így rajtad keresztül érezhetek. Szinte ragyogsz, és
tudom, hogy úgy tekintesz rám és Ferróra, mint testvéreidre.
Mint fivéred pedig azt mondom, túl jó vagy te Andornak.
Andor még dühösebben meredt rá. – Nagyon vicces vagy.
Neked az én pártomat kellene fognod, nem pedig meggyőzni
őt, hogy hagyjon el.
– Én csak azt mondtam, hogy túl jó neked és tényleg túl jó.
Ezzel nem tudott vitába szállni. – Azzal, hogy össze vagyunk
kötve, de a vérkötelék még nincs meg közöttünk, csak tovább
nőttek a terheim. Nem fogok átfordulni, mert a lelked
megtart, de a terheim súlyosabbakká váltak.
– Ez még mindig egy csontig leegyszerűsített verziónak
hangzik.”
Csendben maradt. Mit is mondhatott volna? Elkapta azt a
jellegzetes, elgondolkodó arckifejezést a lány arcán. –
„Összekötöttem magunkat, Lorraine, mert nem volt más
választásom. A vérem rákényszerített a kötésre. A lelkem
követelte. De ez a te döntésed. Ne hagyd, hogy bárki is
befolyásoljon. Neked magadnak kell elhatározásra jutnod.”
A lány sokáig csak az arcát fürkészte. – Azt hiszem, meg
kellene tartanunk ezt – mondta végül hangosan. – A
testvéreid, bár nem is ismertük egymást, családot adtak
nekem, amikor úgy gondoltam, hogy örökre egyedül
maradtam. Egy olyan világot kínálsz fel, amiben azt hiszem,
tartalmas életet élhetek. Beszéltetek egy nőről, akinek barátra
van szüksége. Talán nekem alkalmam nyílik rá, hogy
segíthessek neki. A védelemre szoruló gyerekekről már nem is
beszélve.
– Dragomir életpárja várandós – mondta Sandu. – Nagyon
trükkös körülmények játszottak közre ebben. Egy vámpír
ejtette teherbe, ezelőtt soha nem történt még ilyen. Dragomir
lecserélte az ő savas vérét a sajátjára az anyában és a
gyermekben is a gyógyító segítségével.
– És mindenki más segítségével – igazította ki Gary.
A gyógyító lehunyta a szemét, és Andor tudta, hogy már a
következő munkamenetet tervezi fejben, hogy eléggé
megjavíthassa a testét ahhoz, hogy szállítható legyen a
következő felemelkedésre. Ő viszont még mindig aggódott
amiatt, hogy Lorraine egyedül marad a nappali órákra.
– Neki is barátokra van szüksége – folytatta Sandu. –
Vagyis barátnőkre. És ott van még Charlotte és Blaze is. Blaze
nagyon hasonlít hozzád. Gyanítom, hogy ti ketten létre
fogjátok hozni a női vámpírvadászok seregét.
Lorraine rámeredt. – Hallottam a hangodon, hogy csak
szórakozol, te soviniszta.
Sandu teátrálisan a szívére szorította a kezét. – Na de,
sisarke, hogy gondolhatod ezt?
– Én is hallottam – állította határozottan Andor.
 8

Lorraine nagyjából két órával napnyugta előtt ébredt fel

arra, hogy a szíve szinte száguld, mintha nem is ő uralná,
hanem valaki más. Rémálmának képei kavarogtak a fejében.
Képek a vérükbe fagyottan a padlón heverő szüleiről,
testvéréről. A nagybátyjáról és a nagynénjéről. Theodore
legjobb barátjának szüleiről. Rengeteg vérről. És ő belelépett.
Mindenütt ott volt, beborította a ruháját, a kezeit, a haját.
Megpróbált eljutni az anyjához, de bárhogyan is igyekezett,
egyre távolabb került tőle.
Zihálva ült fel, igyekezett levegőt pumpálni égő tüdejébe. Azt
akarta, hogy a rémálmok abbamaradjanak. Minden éjjel
megjelentek. Néha nem is aludt, mert elég volt lehunynia a
szemét, hogy megjelenjenek előtte a képek, amik mintha a
retinájára égtek volna.
Körülnézett. Úgy látszott, hogy egyedül van. Nem volt sátra,
de tudta, hogy a Kárpátiak erős láthatatlan menedéket húztak
fölé és a föld fölé, amiben ők is pihentek. Ugyanígy védték
körben a tábort is. Térdre emelkedett, majd leült a sarkára.
Hálás volt, amiért egyedül lehetett. Utálta a gyengeségét, a
megállíthatatlan remegést, az arcán végigfolyó könnyeket. Ezt
mind gyengeségnek tartotta.
Nem változtathat azon, amit Theodore tett. Csak annyit
tehet, hogy megtartja nagytestvére emlékét a szívében úgy,
ahogy senki más nem emlékszik rá. Egy napon talán majd
megbocsát neki. Együtt élnie a bűnével, látni, hogyan ítéli el
őt minden ember, és nem elítélni őt azért, amit a szüleikkel
tett, végtelenül nehéz volt.
 De ha egészen őszinte akart lenni magához, rájuk is dühös
volt egy kicsit, amiért nem mondták el neki, milyen
problémával küzd Theodore. Mikor kezdődött? Amikor
utoljára otthon járt, igaz, az pár hónappal a történtek előtt
volt, úgy tűnt, hogy minden rendben van. Teddy ideges volt,
mert nem nyerte meg a nemzetek ligája bajnokságot, de
rendben volt. Kivonszolta őt a hálószobájából, vagy, ahogy a
bátyja nevezte, a barlangjából, ahol akár hetekre is el tudott
tűnni, ki a házból, nevettek és beszélgettek, mint mindig.
Felállt és nyújtózkodott egyet. Felvette a farmerét és a
bakancsát, hozzá pedig egy tengerészkék pólót. A levegőnek
éle volt, így kiegészítette az öltözékét kabáttal is. Ha Kárpáti
lenne, nem kellene folyvást a bokrokat, fákat látogatnia. És az
étkezésből sem kellene problémát csinálnia. Bár még jókora
készlete volt a hátizsákban, igazából nem is volt étvágya
semmire sem.
Kilépett a menedékből. Furcsa volt a tudat, hogy ott van
akkor is, ha nem látja. A nap ragyogott, és ő feléje
nyújtózkodott. Ha Kárpáti lesz, ezt elveszíti. Mindig is szerette
a napsütést. A kempingezést, a szabadban töltött időt. Andor
azt kérte, engedje, hogy megmutassa neki az ő világát. Az
éjszakát.
A combján dobolt az ujjaival, miközben odaballagott ahhoz a
bokros részhez, amit a Kárpátiak belefoglaltak a biztonsági
zónájukba. A férfiak ugyan ezt egy merő ostobaságnak
gondolták, de Lorraine-nek nem állt szándékában
megkönnyíteni, hogy egy vámpír, egy báb, vagy egy emberi
vámpírvadász leselkedhessen utána.
Andor. Mihez kezdjen vele? Annyira váratlan ez az egész.
Szeretett vele beszélgetni. Elöntötte a békesség, ha a
közelében lehetett, vagy az elméjében érezte a férfiét. Amikor
pedig telepatikusan léptek kapcsolatba egymással,
elkerülhetetlen volt a mély érzelmi kapcsolat. A fizikai
hatásokról már nem is beszélve. Látta Andor szinte darabokra
tépett testét, a felmetszett hasát, a lyukat a mellkasában. A
harmadik halálos seb a hátán volt, a dereka magasságában,
ahol az egyik mestervámpír majdnem szó szerint
kettéhasította. Gary azt mondta, egy hajszálnyival vétette csak
el a gerincvelőjét.
Amikor kilépett a bozótból, újra a nap felé fordította az
arcát. A sugarak kellemesen melengették a bőrét, bár egy
kissé szúrtak is, mintha a leégés veszélye fenyegetné.
Sandunak, Garynek, Ferrónak és Andornak is adott vért. És
minden ősi adott neki is egy igen csekély mennyiséget a
sajátjából, ami nem váltotta ki az Andorral szükséges teljes
cserét.
Gary azt akarta, hogy mindenre felkészülve legalább két
vércserét megejtsen Andorral. Nem kérdezte meg tőle, mit ért
mindenre felkészülés alatt, maga is rájött, hogy a gyógyító
arra gondol, hogy ha Lorraine végzetesen megsebesülne a
Sergey ellen vívott harcban, késlekedés nélkül
átváltoztathassák. De Andor még az első vércserét sem ejtette
meg, mielőtt a többiek mélyen letették volna a földbe. Azt is
tudta, hogy a többiek ott alszanak körülötte. Alatta, fölötte és
a két oldalán. Végighallgatta az egész vitát.
Nem jöttek bábok. Vadon élő állatok igen, de emberi
lényeknek nyoma sem volt. Viszont az állatok nagy száma
kissé meglepte. Rendes körülmények között legfeljebb egy-két
szarvas, vagy nyúl kukkantott volna be, és talán néhány egér,
ő viszont látott rókákat, mosómedvét is az aljnövényzetben
leskelődni. Közel mentek a biztosítékokhoz, majd
visszahúzódtak.
Lassan sétált visszafelé a tábor közepére és közben próbált
döntésre jutni. Azt biztosra tudta, hogy Andorral és a
többiekkel akar maradni. Kedvelte őket. Az pedig különösen
tetszett neki, hogy a családjuk részének tekintik. Szüksége volt
erre. A tudatra, hogy értékes, érdemes a szeretetre. Andor ezt
nyilvánvalóvá tette. Mit akar még a férfitól, hogy megtegye az
utolsó lépést?
Azt, hogy beleszeressen. Az apja szerelmes volt az anyjába.
Nagyon. Nyilvánvaló volt abból, ahogy a Kárpátiak erről
beszéltek, hogy az életpárokat imádják, minden körülmények
között hűségesek hozzájuk, nem léphet senki más a helyükbe.
Ezt érezte mindannyiuk megnyilatkozásaiból. Ami viszont
ebből nem tetszett neki, az az volt, hogy nem Andor
választotta ki erre a szerepre őt. Eleve elrendeltetett, hogy ő
legyen az életpárja.
Hogy ő beleszerethetne-e a férfiba? Az ördögbe, nagyon is!
Efelől kétsége sem volt. Andor minden szerzetestestvére
jóindulatú, de megfélemlítő volt. Erős. Veszélyes. Furcsa,
vicces módon. És nagyon intelligens. Mégsem vonzódott
hozzájuk hajszálnyit sem. Nagytestvérként gondolt rájuk, és a
legcsekélyebb vibrálás sem indult meg a gyomrában, ha a
közelébe mentek. Andor volt az, akire minden reagált benne,
annak ellenére, hogy az együtt töltött idő nagy részében a férfi
csupa vér és föld volt. Tehetetlen, képtelen volt felállni, hogy
segítsen a vámpírok elleni harcban. De ez mit sem számított.
Kedvelte őt. Nagyon. Ha egyszerű ember lett volna,
megkockázatott volna vele egy kapcsolatot az egész fejre állt
élete ellenére is. De a férfi vajon szentelt volna neki akár egy
második pillantást is, ha nem ő lenne az életpárja? Minden
bizonnyal nem. Biztos volt ebben. Tehát Lorraine nem a férfi
választása, sokkal inkább a kötelessége… na jó, talán nem
kötelessége, mondjuk úgy, hogy a végzete. Még akkor sem
szabadulhatott volna meg tőle, ha akart volna. Bár talán a
halál…
 – A fenébe is! – motyogta félhangosan, felkapott egy követ,
majd visszaejtette a földre. Szerette volna azt az életet, amit
Andor felkínált neki. Akarta a férfit, aki ezt felkínálta neki.
Bolond lett volna nem érte nyúlni. Azt sem tudta elviselni,
hogy Andor bármilyen módon szenvedjen. Azok a nők, akiket
a Kárpáti férfiak a magukénak követeltek, azt érezték, hogy a
párjuk a saját akaratából is őket választotta volna?
Volt önbizalma. Legalábbis addig volt, míg a családja meg
nem semmisült. Mert abban a pillanatban minden
összeomlott, amiben addig szilárdan hitt. Emberek, akiket
hosszú éveken át a barátainak tartott, hátat fordítottak neki,
mintha ő is bármelyik pillanatban megtehetné azt, amit a
testvére csinált. Bűntudatot gerjesztettek benne azok, akiknek
az lett volna a dolguk, hogy átsegítsék ezen.
Megpróbált visszamenni az iskolába és megszerezni a
diplomát. De a megbélyegzés követte. Hallotta a suttogásokat
a háta mögött, fájdalmas volt a csend, ami egy helyiségre
ereszkedett, amikor belépett. Legszívesebben rákiabált volna
mindenkire, hogy ő nem tehet semmiről, de a lelke mélyén
igenis hibáztatta magát, amiért nem vette észre, hogy mit
művel magával a bátyja.
Nem azért akarta Andort választani, hogy elfusson a
problémák elől. Azért szerette volna elfogadni őt és az életet,
amit felkínált neki, mert szereti őt ehhez eléggé. Ennek nem
lenne szabad kötelezettségnek lennie, amit a sors, vagy a
végzet rendelt el. Andor megérdemli, hogy teljes szívvel
szeressék. Neki pedig még csak eszébe sem jutott, hogy
találhat egyszer egy olyan férfit, akit így szerethetne, amíg
nem találkozott ezzel a férfival.
Avarzörgés vonta magára a figyelmét, gyorsan körülnézett,
és fejben végigfutott az elrejtett fegyverarzenálján, amit az
ősiek készítettek neki. Katalogizálta őket, a már
megtapasztaltak között rangsorolta a leghatásosabbakat, és
számba vette, mit kell tennie, hogy elpusztítsa a vámpírok
bábját.
Két férfi lépett ki a fák közül és csúszott le ugyanazzal a
lendülettel a domboldalon. Az egyik nevetett, a másik úgy
tűnt, hogy zavarban van. És egyikük sem tűnt emberhúsevő
bábnak. A hátizsákjaikkal, bakancsaikkal teljesen normális
emberi túrázónak látszottak.
– Hey! – szólította meg Lorraine-t a zavarban lévő. – Mit
csinálsz itt a semmi közepén? Ja, egyébként én Herman
vagyok, ő pedig itt Adam.
– Lorraine – válaszolt a lány, és közben a csomagja felé
araszolt. Mindig magánál kellett volna tartania a pisztolyát.
Az egyik a csomagja mélyén hevert, a másik az alvóhelyén.
Pontosan tudta, hogy egy pillanatig sem maradhat fegyver
nélkül, de most egy lángszórót vitt magával. Viszont egy
pisztoly sokkal hamarabb elkedvetlenítene egy emberi
támadót. – Egyszerűen egyedül akarok maradni, hogy
átgondoljam az életemet.
– Mi szintén – mondta Herman. A válla fölött
hátrapillantott a még mindig vigyorgó Adamre.
– Nem vagyunk túl jó kempingezők – vallotta be Adam –, ez
az első próbálkozásunk. De sem a sátrat nem tudtuk
felállítani, sem pedig tüzet rakni, hogy főzzünk valamit.
Ez lehetett a történet igazságrésze. A hátizsákjaik
vadonatújnak tűntek. Herman nagyon alacsony volt, ami
megnehezítette, hogy hosszabb túrákra induljanak. Egyikük
túrabakancsa sem volt betörve. A lábaik ezért minden
bizonnyal tele vannak fájdalmas vízhólyagokkal. Mintha épp
ezt szándékozna bebizonyítani, Adam felült a földön a domb
aljában és elkezdte kifűzni a bakancsát.
– Utálom ezt a vacakot. Edzőcipőt kellett volna felvennem.
 – Ne panaszkodj már folyton! – szólt rá Herman, és néhány
lépéssel közelebb ment Lorraine-hez.
– Állj! – A lány úgy gondolta, úgy tisztességes, ha
figyelmezteti őket. – Ne gyere hozzám közelebb! Fegyverem
van és használni is tudom. – Nem mintha úgy gondolta volna,
hogy a két ember veszélyes lehet. Egyáltalán nem látszottak
annak. Másfelől viszont mesékbe illő csatákat vívott már
elképezhetetlen teremtményekkel, ehhez viszonyítva a két
férfi nézhetett volna ki bármilyen fenyegetően, akkor is
veszélytelennek tartotta volna őket.
Herman sokkal izmosabbnak tűnt, mint Adam. Adam
vékony volt, homokszín hajjal, örök mosollyal. Hermannak
ezzel ellentétben mogorva volt a pillantása, ahogy ránézett,
miközben megállt néhány lépésnyire az őket elválasztó
láthatatlan faltól.
– Mégis, mi a fenéről beszélsz? – kérdezte harciasan.
– Herman. – Adam lassan felállt az egyik bakancsát a
kezében tartva. – Ő egy nő, itt kinn, a semmi közepén. Hátrálj
vissza szépen. Nem kell az arcába másznod, hogy beszélhess
vele. – Egy könnyed mosolyt villantott Lorraine-re, és
visszahuppant a földre. – Herman ma még semmit sem evett,
így kissé ingerlékeny. Lemehetett a vércukra, vagy ilyesmi. Azt
hittük, hogy képesek leszünk erre. A barátaink mindig azt
mesélik, hogy mekkora móka kempingezni, de a mienk eddig
nagyon gáz. Azt akarták, hogy mi is kipróbáljuk, és meg is
tettük, de leginkább azért, mert jókora összegben fogadtunk,
hogy meg tudjuk csinálni.
Lorraine beletúrt a hátizsákjába, majd kiemelt belőle egy
zacskót. – Ez talán segíthet – dobta oda Hermannak. Kifelé
bármi távozhatott a biztonsági intézkedéseken, csak befelé
nem jöhetett semmi hívás nélkül. Ez az opció is csak arra az
esetre került beépítésre, ha elfeledkezne róla, hol húzódik
pontosan a határvonal, és kívül reked rajta. Ez esetben
kinyúlhatott volna bármelyik Kárpáti elméjéért, aki
hozzákötötte a lelkét az övéhez, és remélhetőleg fel tudta
volna őket ébreszteni, hogy behívják. De Lorraine nem az a
fajta nő volt, aki elfeledkezett volna a védelmi vonalak pontos
hollétéről.
– Kösz – mondta Herman kissé lecsillapodva. – Bocs, hogy
úgy lerohantalak. Megértem, hogy veszélyesnek ítélsz
vadidegen férfiakat.
– Vized is van? – kérdezte Adam.
Lorraine összeráncolta a homlokát. – Hogy indulhattatok el
készétel és víz nélkül?
A két ember összenézett, majd vissza rá. Hermann
felsóhajtott, a szájába tömött egy maréknyi diákcsemegét,
majd odatartotta a zacskót Adamnek is. – Eltévedtünk.
Visszafordultunk, vagyis úgy gondoltuk, hogy visszafelé
tartunk, de semmi sem tűnik ismerősnek.
Lorraine közelebb húzta magához a csomagját és úgy
fordult, hogy a teste eltakarja, hogy előhúzza a fegyverét és
betolja farmernadrágja derékrészének hátuljába. Aztán
előhúzta a nagyobbik kulacsát, a férfiak felé fordult és
odadobta Adamnek. Épp olyan mohón húzta le a levegőből,
mint Herman a zacskót.
A lány szíve meglódult, de gyorsan lenyugtatta. – Hová
valósiak vagytok?
– San Diegóba – felelte Adam, miután alaposan meghúzta a
kulacsot és a kézfejével letörölte a száját. – Sokkal
otthonosabban érezzük magunkat egy éjszakai klubban, mint
a vadonban. Én reklámmenedzserként dolgozom.
Technikailag Herman a főnököm, de mivel a cég a kettőnk
tulajdonában áll, így ez nem igaz.
Herman összehúzta a szemét. – Nem vagy a társam.
 – Ezt vitatnám. Te kaptad a pénzt drágám, én pedig az agyat
és a tehetséget – kuncogott Adam a saját viccén.
Herman arca megenyhült, elmosolyodott és megcsóválta a
fejét. – Nevetséges vagy.
– Attól még igazam van.
– Ja, igazad van – hagyta rá Herman, és a könnyed
mosollyal az arcán Lorraine felé fordult. – És te mit csinálsz
itt? Teljesen egyedül vagy?
Megérezte a tapogatózást az elméjén. Nagyon finom
szondázás. Alig észrevehető, és épp csak egy lökésnyi
„biztatás”, hogy az igazat mondja. Nem látta okát, hogy ne azt
mondja. Legalábbis részben. – Lorraine Peters vagyok. Kilenc
hónappal ezelőtt a fivérem, Theodore Peters megölte a
szüleinket, a nagynénénket, a nagybátyánkat és néhány
barátunkat. Nehéz időket élek meg emiatt a hírnév miatt,
ezért úgy döntöttem, hogy kijövök ide egyedül, és
megpróbálok egy kicsit gyógyulgatni. Eléggé fájdalmas a seb.
– Ez maga a színtiszta igazság volt, és sikerült annak is
hangzania. Vállat vont és igyekezett olyan arcot vágni, mintha
nem lenne olyan gyanakvó, mint amilyen valójában volt. A két
férfi pedig már amúgy is tudta a második kérdésükre adandó
választ, hiszen ők maguk mondták korábban, hogy egyedül
van.
Kizárt, hogy négy napja járják a vadont. Valószínűbb, hogy
egy repülő, vagy helikopter tette le őket a közelben. Miért
hazudnak? Az teljességgel kizárt, hogy ez a két férfi
ténylegesen keresztülvágott az erdőn és az aljnövényzeten.
Határozottan ember mindkettő, de pszichés képességekkel
rendelkeznek, legalábbis Adam biztosan. Hogy pontosan
milyen képessége van, abban nem volt egészen biztos.
Kettejük közül Herman tűnt dominánsabbnak, mégis
Adamre tekintett gyanakvóbban. Adam végezte azt a halovány
szondázást. Közel sem volt mestervámpír, aki képes lenne
lerombolni a barikádjait. Az ősiek által mutatott fogásokkal
erősebb volt az elmepajzsa, mint valaha.
Divatosnak tűntek. Vékony, szűk farmert viseltek. Sosem
találkozott egyetlen férfival sem, aki szűk farmerben túrázna.
Ráadásul minden egyes darab, amit viseltek, vadonatújnak
tűnt, még annak ellenére is, hogy az imént szánkáztak le a
domboldalon.
Viszont ők maguk is elmondták, hogy még sosem túráztak.
Lorraine nem tudta eldönteni, hogy két olyan emberről van-e
szó, akiknek egy kicsivel több pénze van annál, amivel még
tudnának mit kezdeni, vagy olyanoknak, akik túlságosan
merész fogadásba ugrottak bele a barátaikkal. Valahogy mégis
olyan betanultnak tűnt az egész. És ott volt még Adam
képessége. Életében nem találkozott olyasvalakivel, aki
hasonló volt hozzá, még az egyetemen sem, mi hát az esélye,
hogy amikor túrára indul a vadonba, éppen egy ilyen ember
téved el az erdőben és bukkan rá?
Felpillantott az égre. Egy óra lehet még napnyugtáig? Andor
másodpercre tudná. A Kárpátiak mindig hajszálpontosan
tudták, mikor megy le a nap, és hogy mikor kel.
– Sajnálom, ami a bátyáddal és a családoddal történt –
mondta Adam. Valóban sajnálta, ez volt a tekintetében
csakúgy, mint a hangjában. – Borzalmas lehetett neked.
– Erre nincsenek szavak – értett egyet vele Herman –,
sajnálom Lorraine.
Az együttérzésük váratlanul érte. Összezavarta. Olyan
őszintének tűnt, hogy egy töredékmásodpercre átjárta tőle a
gyötrő, éles fájdalom. Elnyomta magában és bátortalanul
rájuk mosolygott. – Valóban nincsenek rá szavak. Én messze
voltam, az egyetemen. Az egyik nap még mindannyian ott
voltak nekem, másnapra pedig az egész családom eltűnt.
 Adam megcsóválta a fejét és lenézett a kezében tartott
kulacsra. – Ezért van erre a Theodore név gravírozva.
Természetesen beleépítette a kempingfelszerelésébe a bátyja
holmiját is, részben, mert jobb volt, mint az övé, részben
pedig hogy így is közelebb érezhesse magához nagytestvérét,
aki mindig óvta és védte a vadonban. Bólintott. – Igen.
– Tényleg végtelenül sajnálom – mondta Adam –, el sem
tudom képzelni, mit élsz át.
Nem felelt, de lassan, alaposan körülnézett. Az ősiek azt
mondták, Sergey állati formákban küld kémeket. Vagy emberi
bábokat. Ő pedig utánajárt az intő jeleknek a vadászok
elméiben, hogy felismerhesse őket, ha a szükség úgy hozza.
Adam és Herman elérhető emlékeiben semmit sem talált.
Egy varjú bámulta őt az egyik magas fa kiálló ágáról. Egy
másik, szorosra zárt szárnyakkal, éles gyöngyszemekkel pár
méternyire a másik madártól, egy fenyő tetején ült. Jeges
borzongás futott végig a gerincén.
Herman követte a tekintetét a varjúra. – Ezek mindig ezt
csinálják? Csak ülnek és lesnek?
– Ja – biccentett Adam is –, tisztára hátborzongató.
– Valószínűleg potyakaját várnak. A varjak nagyon
intelligens állatok. Ha a túrázók, kempingezők etetik őket,
hamar megtanulják, hogy a nyomukba szegődjenek az
ételmaradékokért.
Herman is felpillantott a madárra, majd vállat vont. – Ebben
van logika. – Vetett egy gyors pillantást az órájára, amit
Lorraine valószínűleg észre sem vett volna, ha fiatal korától
kezdve nem arra képezték volna, hogy ügyeljen minden
árnyalatnyi mozdulatra, gesztusra, arckifejezésre. Herman
ezután Adamre pillantott.
– Jobban érzed már magad a társaságunkban? – kérdezte
Adam.
 Enyhén elmosolyodott és vállat vont. – Még nem. Mégiscsak
egyedül vagyok a semmi közepén. Különben is, ti csak
áthaladtok itt, próbáltok visszatalálni, nem?
Herman bólintott. – Az pokolian biztos, hogy el akarunk
tűnni innen.
Lorraine rámutatott egy alig észrevehető, halovány kis
ösvényre a domb alján. – Az elvezet a folyóhoz. Ott lesz egy
elágazás. Az egyik kitaposott, a másik nem annyira. Induljatok
el a kitaposotton, az kivezet majd benneteket. Beletelik ugyan
néhány napba, de ha az ösvényen maradtok, kijuttok.
A két férfi összenézett, majd újra rá. – Nem jönnél el velünk,
hogy megmutasd? – kérdezte Herman.
Megrázta a fejét. – Kizárt. Megtaláljátok, én pedig nem
megyek sehová két férfival. Az ostobaság lenne, én pedig nem
vagyok ostoba.
A magasabbik ágon ülő varjú széttárta a szárnyait és
megcsattogtatta őket, mielőtt visszazárta volna. Ugyanakkor
kinyitotta íves, hajlott csőrét, és hangosan károgni kezdett. Az
érdes hang a lány idegeire ment. Megdörzsölte a karjait, hogy
eltüntesse róluk a libabőrt.
Herman felsóhajtott és felkészült az indulásra. Olyan
morgással, akár egy medve, Adam is talpra kecmergett.
Mindketten a károgó varjú felé fordultak. Lorraine lassan
felállt, a szíve felgyorsult. Ez a hang nem jelent jót. A varjú
ismét kiáltott, a károgása olyan volt, mint a táblán csikorgó
körmök hangja. És valami, ami egyelőre még láthatatlanul
közeledett feléjük, mélyebb hangon válaszolt a hívására.
– „Andor, valami történik. Fogalmam sincs, mit tegyek. Fel
tudsz már ébredni?”
Egy töredékmásodpercig csak a saját szívverését hallotta.
Visszatartotta a lélegzetét, úgy figyelte az erdőt a két férfi
fölött.
 – „Itt vagyok. Mindent kiolvastam az elmédből erről a két
férfiról. Ne bízz bennük!”
Hát ez nem volt túl nagy segítség. Eleve nem bízott bennük.
Csakhogy valami sokkal rosszabb közeledik feléjük az erdőn
át, mint az a két ember. A bozót suhogott. Sikerült elkapnia a
pillanatot, amikor az eleven zöldet megrontotta valami
halvány, barnás rothadás. A páfrányok levelei felpöndörödtek.
– „Látod ezt?”
– „Látok a szemeden keresztül. Ne nézz félre.”
– „Hermant és Adamet is látod?” – A két férfi még mindig a
domboldalra meredt. Aztán ledobták a hátizsákjaikat és
hátrálni kezdtek. Adam továbbra is a kezében szorongatta
Theodore kulacsát és Lorraine legszívesebben odarohant
volna hozzá, hogy kikapja a kezéből.
– „Ne lépj ki a körből Lorraine!”
Most először hallott a férfi hangjában egyértelmű parancsot.
Egy remegés futott végig rajta tőle, de azt nem tudta volna
megmondani, hogy jó, vagy rosszfajta remegés volt-e. Az az
elméjében megszólaló hang lángra lobbantotta őt olyan
módon, amit nem is értett.
– „Nem terveztem.” – Volt annyi esze, hogy rájöjjön, bármi
is közeledik, az nem jó. – Most azonnal el kell mennetek
innen – szólt oda a két férfinak. – Ez nem hangzik túl jól. Ti
pedig nyílt téren vagytok.
– Akárcsak te – mutatott rá Herman. Addig hátrált, amíg
nekiütközött a láthatatlan falnak. Szikrák röppentek a
levegőbe, a férfi felkiáltott. Az inge megperzselődött, égett
ruha szaga kezdett terjengeni. A férfi megpördült és dühösen
Lorraine-re meredt. – Mi a fene volt ez?
– Egy biztonsági zóna határa. Senki sem léphet be rajta.
Üvöltés harsant, és egy borzalmas teremtmény tűnt fel a fák
között. Lassan, gépiesen rakosgatta egymás elé a lábait. Az
arca torz volt, a szemei beesettek. Szinte csak gödrökként
hatottak az arcában, mélyükön vörös tűz izzott.
– Te szent szar! – kiáltott Adam, és hátrahőkölt. Még egyet
hátralépett és fenékre esett. Aztán csak ült a földön és bámult.
– „El kellene onnan tűnnie. Az a valami emberi, egy vámpír
bábja. Meg fogja támadni a földön ülőt. Valószínűleg arra
programozták, hogy téged kapjon el.”
– „Azt hittem, hogy meg akar enni.”
– Csak találgatok, Lorraine, de az kétségtelen, hogy te vagy
a célpontja, és bármin megpróbál áttörni, ami
megakadályozza azt, hogy hozzád férkőzzön. És ebbe
beletartozik Adam és Herman is.”
– Tűnjetek már el! – kiáltott fel a lány – Gyorsan!
Szerencsére a báb meglehetősen lassan mozog. Ha Adam és
Herman futásnak ered, biztonságba juthatnak. Csakhogy nem
mozdultak. Úgy tűnt, hogy a teremtmény megjelenése
valósággal a helyükre fagyasztotta őket.
– „Lorraine, a bábra koncentrálj! Nem juthat el hozzád.
Nem tud áttörni a biztosítékokon. Be kellene hívnod, hogy
beférkőzzön.”
– Fussatok! – kiáltott rá a lány a két idegenre.
Adam szemei nagyra nyíltak a rémülettől, mégis megrázta a
fejét. – Nem hagyhatunk itt egyedül. Meglehet, hogy
amatőrként viselkedünk az erdőben, de gyávák azért nem
vagyunk. Fuss velünk te is!
– Én itt, ahol vagyok, biztonságban vagyok. Nem érhet
hozzám. Ha elfuttok innen, ti is biztonságban lesztek.
Herman a láthatatlan fal felé csápolt, majd az inge ujján
megszemlélte az újabb perzselésnyomokat. Ránézett
Lorraine-re, az arca eltorzult a félelemtől. – Hogyan
juthatunk mi is oda, ahol te vagy, hogy az az izé ne kapjon el
bennünket? Mert az nyilvánvaló, hogy nem megyünk el.
 A báb folytatta a lassú vonszolódást lefelé a domboldalon,
vörösen izzó szemei hármukra szegeződtek. Lorraine most
először gondolt egy egységként magára és a két férfira.
Elvégre mindhárman emberek, ez közös nevező.
– „Ha nem mennek el, be kell hívnom őket Andor. Nem
hagyhatom, hogy az a micsoda elkapja őket.”
– „Nem teszel ilyesmit. Vegyél egy mély levegőt. Lélegezz
velem.”
– „Teljesen elment az eszed, te nem is lélegezhetsz a föld
alatt Andor!” – Igen, ez határozottan hisztérikusan hangzott.
Nem őrjöngött, amikor a vámpírok megtámadták, most fog
hozzá? Mi van ebben a bábban, ami ennyire próbára teszi az
önuralmát?
– „Ez nem is én voltam, Andor. Számíthatsz rám.” – Pedig ő
volt. Ő, és a közelgő hisztéria.
– „Sívamet. Lélegezz! Visszatartod a lélegzeted. Teljesen
logikus, amit érzel. Hogy miért a vámpír bábja váltotta ki?
Mert emberi lény volt. És két másik emberi lény áll az
útjában, hogy ne szerezhessen meg téged. És te is ember
vagy, iszonyú traumákkal a hátad mögött. Az utolsó dolog,
amire szükséged lenne, hogy végig kelljen nézned, hogy
embereket tépnek darabokra.”
Lorraine szíve vadul tombolt. A tüdeje égett. Megragadta a
fegyvere markolatát, hogy megpróbálja stabilizálni magát. –
„Ezt fogja csinálni a báb? Darabokra tépi őket?”
Most először Andor tétovázott a válasszal.
– „Mondd el!” – szinte sikoltott az elméjében – „Azonnal el
kell mondanod!”
A báb a lejtő meredek részéhez ért. Meg sem kísérelte lefelé
irányítani a lépteit, inkább mintha a levegőben próbált volna
meg járni. Lezuhant, majd csúszni kezdett lefelé, közben
pedig morgott, a karjai, lábai úgy jártak, mintha még mindig
gyalogolna. Amikor leért a domb aljára, egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, mintha elakadt volna, de aztán a feje
Lorraine felé fordult, vörös szemei nem tágítottak a
zsákmányáról.
– „Hússal táplálkozik, Lorraine. Vágyik rá. Ha odaér
valamelyik férfihoz, el kell fordítanod a fejed. Nem
nézheted.”
– Herman, Adam, ez a dolog embereket eszik! El kell
mennetek innen! Induljatok! Most, azonnal!
Mindkét férfi feléje fordult. Egyszerre csaptak bele a
láthatatlan falba, egyszerre kiáltottak fel, amikor a szikrák
felsziporkáztak körülöttük és ők visszapattantak. Elestek, de
villámgyorsan felálltak és a báb felé néztek. Az szaggatott
mozdulatokkal talpra kecmergett, és lassan, de
megállíthatatlanul ismét feléjük indult, a szándékai
nyilvánvalóak voltak.
Minél közelebb ért hozzájuk, annál részletesebben
kivehetőek voltak a vonásai. Iszonyú teremtmény volt.
Lorraine rájött, hogy egykor férfi lehetett. Ennyi még látszott
a rothadó húsból. A szája rongyosra repedezett. A fogai
barnák voltak, az állát és a ruháját hasonló színű foltok
borították. Mintha öltönyt viselt volna.
Herman megdermedt. – Ethan? Ó, Istenem, Adam! Azt
hiszem, ez Ethan!
Annak ellenére, hogy Herman háttal állt neki, és így nem
láthatta az arckifejezését, a testbeszéd értelmezésben is jártas
Lorraine láthatta, hogy a férfi megdöbbenése valódi. Még egy
lépést is tett az iszonyatos báb felé, és feléje nyújtotta a kezét.
Adam elkapta a karját és visszarántotta. A lány vetett egy
pillantást az ő arckifejezésére is. Halálosan rémült volt. Nem
csak megjátszotta. Mindkét férfi hátrébb araszolt a biztosíték
felé.
 – „Andor, be kell engednem őket!”
– „Lorraine, sívamet, sielam. Te vagy a szívem és a
lelkem. Most a fejedet használd, ne a szíved. Miért nem
futnak el ezek az emberek? Legalább a fal mögé, vagy az
oldalához? Miért ott várják be előtted, amikor a futás az
életüket menthetné meg?”
– Menjetek el előle, oldalra, ki a látómezejéből! – Lorraine
szinte eszelősen kiáltott oda nekik. – „Nem értem! Mi lenne
ezzel a céljuk?”
– „Ahogyan a bábu is egyetlen feladat végrehajtására van
programozva, ők is. Sergey befolyása alatt állnak. Ha
behívod őket, ők behívják a bábot, vagy téged kényszerítenek
rá, hogy megtedd. A báb pedig megöli mindkettejüket, téged
pedig elvisz az urához. Ez a két ember ezt nem tudja, nem
értik mi történik. Ők a feláldozhatóak. A csalik.”
Mintha az egész világ a fülében dübörgött volna, Lorraine
megszédült. – "Nem nézhetem tétlenül, hogy meghalnak,
Andor! Képtelen vagyok rá. Inkább vele megyek és remélem,
hogy megmentesz.”
– „Nem mentheted meg őket, csecsemő.” – A férfi
hangjában annyi együttérzés volt, hogy a lány szinte sírva
fakadt tőle. Rászorította a kezét a szívére.
– „Nem, én valóban nem, de te igen. Kérlek, Andor! A
kedvemért! Tedd meg! Nem tudom végignézni, hogy
meghalnak. Hogy ez a valami, ami egykor nyilvánvalóan a
barátjuk volt, megöli és felfalja őket.”
– „Nem öli meg őket azonnal. Életben tartják az
áldozataikat, ameddig csak lehetséges, akárcsak a
vámpírok. Hogy tele legyen a vérük adrenalinnal.”
Lorraine vett egy mély lélegzetet és lassan kifújta. Érezte,
hogy verejték gyöngyözik a homlokán, folyik le a mellei
között. – „Már alig egy óra van naplementéig. Nem
emelkedhetnek fel a többiek, hogy megöljék?” – Tudta, hogy
még túl korán van. Ezek a Kárpátiak pedig ősiek, különösen
érzékenyek a napfényre.
A báb már közel járt. Túl közel. Adam és Herman
felkiáltottak a rettenettől, de képtelenek voltak elszaladni az
elől az ember elől, aki nemrég még a barátjuk volt.
– „Ha ledöföm lándzsával, vagy lángszóróval megyek neki,
azzal legyőzhetem?”
Andor felsóhajtott. – „Hívd be a biztosítékon belülre azt a
két férfit Lorraine. Manipulálom őket, hogy ne hívhassák be
a bábot. De mivel a közelében sem vagyok a teljes erőmnek,
szemmel kell tartanod őket. Ha muszáj, akkor lelövöd
bármelyiket, vagy akár mindkettőt is. Megértetted? Nem
beszélhetnek!”
– „Köszönöm, Andor!”
Egy pillanatig vívódott. Andor még mindig nagyon
gyengének hangzott. Azzal, hogy rákényszeríti, hogy megvédje
ezt a két embert, kárba vész a többiek kőkemény, fáradságos
munkája, hogy utazásra képes állapotba hozzák? A báb
azonban egyre közeledett, és ő a két embert is féltette és
Andort is.
– „Itt vagyok – hallotta meg Ferro hangját –, kapcsolódok
Andorhoz. Nem kerül sok energiájába, hogy irányíthassa
azokat az embereket.”
– „Sisarke – szólalt meg Sandu is –, én is itt vagyok.”
– „És én is kicsi húgom” –kapcsolódott be Gary is.
Lorraine mély lélegzetet vett. – Herman, Adam, meghívlak
benneteket! Gyertek a biztonság körébe. Gyorsan!
Mindkét férfi megfordult és átrohant a láthatatlan falon.
Mihelyt belül voltak, a báb diadalittasan felordított. Mindkét
férfi kinyitotta a száját, hogy behívják a bábot, Adam pedig
még Lorraine karját is megragadta, hogy megpróbálja
kiráncigálni a körből, el a Kárpátiak biztonságot nyújtó
közeléből.
– Gyere… – Herman jéggé dermedt nyitott szájjal, a báb felé
kinyújtott karral.
Lorraine a pisztoly agyával akkorát ütött Adam kezére, hogy
hallotta a csontok roppanását. Az adrenalin, amit annyira
élveztek a vámpírok és a bábok az áldozataikban, valósággal
berobbant a véráramába. Adam száját egyetlen szó tudta csak
elhagyni, mielőtt ő is mozdulatlanná dermedt volna. – Kurva!
– Fogalmad sincs semmiről – suttogta oda neki a lány. De
neki sem sok volt. Eddig féltette őket. Nem érintette meg az
elméjüket, eltávolodott tőlük, a faltól és mögötte a bábtól.
Megkereste a pontos helyet, ahol az ősiek elrejtőztek, leült a
földre, egyik kezében még mindig a pisztolyt szorongatva, a
másikban lángszórót markolva, a lábával pedig egy lándzsát
kotort közelebb magához. A báb világgá üvöltötte a dühét és
rohamozott. Nekiment a biztosítékfalnak, újra és újra
megpróbált áttörni rajta, annak ellenére, hogy minden
alkalommal visszapattant.
Milliónyi szikra táncolt körülötte. Amikor megpróbálta a
karját átdugni az akadályon, lángok lobbantak a bőrén.
Felsikoltott és hátrabotorkált. Eltorzult az arca. Az egyik varjú
alábukott az ágról, amin ült, és vad, haragos károgással
végighasította gonosz, éles csőrével az arcát. Vér és férgek
áradtak elő a sebből.
Lorraine gyomra felfordult. Képtelen volt visszatartani egy
halk nyögést. Ez a valami nemrég még egy férfi volt. Nem ő
maga döntött úgy, hogy a vámpírt szolgálja, rákényszerítették
a szolgaságot. Ahogyan Elisabetát is rákényszerítették, hogy a
mestervámpírt szolgálja. A tekintete Adam és Herman kővé
dermedt alakjára vándorolt.
 A báb újra megrohamozta a biztosítékot, ezúttal Adam előtt.
A férfi ott állt, ahová Lorraine-t rángatta, a fal szélénél. Az
egyik karját kinyújtva tartotta. A lány azonnal átlátta, hogy
veszélyben van. Talpra ugrott, és többször is a bábra lőtt,
miközben Adam felé futott.
A báb minden egyes újabb lövésbe beleremegett, a mellkasa
öt helyen nyílt ki egymás után. Minden lyukból sötét, sűrű,
olajos folyadék szivárgott, amiben fehér férgek tekergőztek.
Lorraine megragadta Adam derekát, és próbált úgy tenni,
mintha egy szobrot akarna arrébb vonszolni. De abban a
pillanatban, ahogy hozzáért, a férfi dermedtsége felengedett,
és Adam rávetette magát. Mindketten a földre zuhantak. A
férfi szemei Lorraine arcára szegeződtek, a kezével
megmarkolta a csuklóját és odaverte a földhöz, hogy
eltávolítsa belőle a pisztolyt.
Lorraine mozgásba lendült. Nem törődött már semmi
mással, csak hogy megakadályozza azt, hogy az ember behívja
a bábot. Ökölbe szorított kézzel teljes erőből szájon vágta
Adamet, majd egy második ütést a torkára mért. Ahogy
támadója feje hátrabicsaklott, újra megütötte, ezúttal a
tenyerével vette célba az orrát. A találat elég erős volt ahhoz,
hogy érezze a csont reccsenését. Vér spriccelt rá. Adam
szájából folyt, minden bizonnyal kiütötte a fogait is.
– „Andor!”
A gyomra háborgott, megcsavarta a csuklóját, hogy
kiszabadítsa. Adam szorítása engedett annyit, hogy kitéphesse
magát a fogásából, és a fegyver is a markában maradt. Az
egyik lábát is kiszabadította és belevágta a sarkát a férfi
ágyékába.
Aztán a test mellette ismét mozdulatlanná dermedt. Vetett
egy pillantást a tönkrevert arcra, majd eltávolodott tőle.
Elfordult és öklendezni kezdett. Amikor csillapodott a roham,
sokszor kiöblítette a száját vízzel a kisebbik kulacsból. A báb
pedig egész idő alatt a biztosítékot ostromolta, néhány
méterenként ismételgette a támadást, a szikrák úgy pattogtak
körülötte, mint apró szentjánosbogarak.
Iszonyú hangokat adott ki. Előbb üvöltött, aztán hörgött.
Sikoltozott, majd nyüszített. Sokszor végigsimított a
mellkasán, szétkenve rajta a vért és a férgeket. Lorraine-nek
ettől ismét hányingere lett.
– „Lorraine, ne nézz rá. Csak rosszul leszel tőle.”
– „Képtelen vagyok leállítani magam.”
– Véget vethetünk most azonnal a nyomorúságának, de
abban neked is részt kell venned. Viszont nem kell nézned
naplementéig a kínlódását. Az ugyan nincs már messze, de
mindannyian tisztán érezzük a gyötrődésed.”
A lány eltakarta a szemét, de az ujjai között tovább figyelte,
ahogy a szerencsétlen teremtés újra és újra nekivágódik a
biztosítéknak, miközben üvölt dühében. – „Mi lenne a
dolgom?”
– „Látnunk kell azt, amit célba veszünk.”
Letörölte a verejtékgyöngyöket a homlokáról.
Legszívesebben bemászott volna Andor mellé a földbe.
Szüksége volt rá, hogy valaki megölelje, megvigasztalja.
– „Hamarosan felemelkedek.”
Hallotta a férfi hangjában a frusztrációt, és érezte azt az
elméjében is. Már attól is jobban érezte magát egy kicsit, hogy
tudta, mennyire szeretné magához ölelni Andor.
A báb ismét üvöltött, magára terelve ezzel a figyelmét. A
varjú a szárnyaival csapkodta a fejét, úgy igyekezett
visszaterelni a biztosítékhoz. Amikor a báb húzódozott, az éles
csőr nagyokat koppantott a fejére.
Lorraine sírásban tört ki. Könnyek futottak végig az arcán. –
„Gyűlölöm ezt a világot. Gyűlölöm, hogy emberek képesek
ezt tenni egymással. És a vámpírok még náluk is rosszabbak.
Mikor lesz ennek vége? Te olyan régóta csinálod, Andor, és
mi jót kaptál cserébe? Mit kapott érte bármelyikőtök?” –
Végtelenül elkeseredettnek érezte magát.
– „Nyisd ki a szemed, sívamet. Tartsd nyitva és fókuszálj
rá.”
Hallotta a szavakból az együttérzést, és bár ennek
vigasztalóan kellett volna hatnia rá, csak még jobban sírásra
késztette. El sem tudta képzelni Andor életét. Vagy
bármelyikükét. Azt az iszonyatosan sok évet, amit állandó
háborúban éltek le. Miközben figyelték, hogy az emberek
milyen jelentéktelen dolgok miatt is képesek lemészárolni
egymást. Látták, hogyan ölik meg a szeretteiket, amikor már
nincsenek a józan eszüknél, és képtelenek voltak segíteni
rajtuk.
– „Letörölnéd a könnyeidet? Nem hibázhatunk, Lorraine.”
– Ez Gary volt. Egy gyógyító, akinek részt kell vennie egy
ember meggyilkolásában.
– „Már halott, sisarke – magyarázta Ferro –, nem ember.
A héjat, amit látsz, pusztán a vámpír akarata tartja össze.”
– „Csináljuk” – tette hozzá Sandu.
Lorraine mély levegőt vett, megacélozta magát és az ölébe
ejtette a fegyvert. Egyik kezét mélyen a talajba fúrta, mintha
ezzel megkapaszkodhatna Andorban. Felemelte az állát és
kinyitotta a szemeit, rákényszerítve őket, hogy egyenesen a
bábra meredjenek.
Szinte azonnal fehéren izzó lángok lobbantak fel a
teremtményen. A forróság hatalmas volt, a tűz kékre váltott.
Nem terjedt át a fűre, a lángok ott maradtak a szerencsétlen
kreatúrán. A lény sikoltozott és üvöltött, Lorraine úgy érezte,
soha nem fog megszabadulni attól a hangtól. A lángoló alak a
földre zuhant, és rángatózva tovább ordított, míg végül aztán
egyszerre csak csend lett.
Lorraine lefeküdt a földre, magzati pózba húzta össze magát
és lehunyta a szemét. Nem mozdult, míg Andor és a többiek
fel nem emelkedtek. Az se érdekelte volna, ha valami ismét
rátámad.
 9

Andor földzáport szórva maga köré, abban a pillanatban a

levegőbe robbant az őt őrző ősiek közül, amint megtehette.
Elég jól érezte magát ahhoz, hogy ezt megkísérelje. A nap
utolsó sugarai épp csak elhalványultak még, de már lehetővé
vált, hogy eljusson a nőjéhez. Lorraine a térdeit a mellkasához
húzva feküdt, ökleit az álla alá gyűrte, aprónak és
sebezhetőnek látszott.
Andor szíve majdnem megállt. Ott volt a nő fejében, érezte a
fájdalmát, és igyekezett a föld alól is egy kicsit jobbá tenni a
dolgokat a számára. Rettenetes volt látni, hogy ennyire
zaklatott.
– „Ez már túl sok trauma volt neki, Andor – mondta Gary –
, és még mindig nem vagyunk kinn a bajból. Sergey azért
küldte ide ezeket az embereket, hogy elkapják őt. A közelben
lehet a hadseregével. Talán épp megtámadja a birtokot,
hogy visszaszerezze Elisabetát. Üzentem Tariqnak, hogy
legyen nagyon óvatos.”
Andor nem válaszolt. Kételkedett abban, hogy Sergey
ostrommal próbálná bevenni Elisabeta pihenőhelyét. Ahhoz
túlságosan jól védett az a hely. Tudta, hogy Tariq és a többiek
különösen erős védelemmel vették körbe a Kárpáti nőt, hogy
Sergey ne találhasson rá. A mestervámpír várni fog. És amíg
vár, konspirál. Lepillantott Lorraine-re.
Feléje nyújtotta a kezét. – Hän sívamak. – A kedvesének
nevezte. Mert annak is érezte. A szíve összeszorult. Botladozni
kezdett. Az asszonya a földön fekszik és szenved. – Gyere ide
hozzám. – A karjába emelte és úgy fordult, hogy eltakarja a
többiek elől, hiszen tudta, hogy zavarná, hogy ilyen törékeny
állapotban lássák. A mellkasához szorította, az ölelésébe
bugyolálta, egyszerre igyekezett a szívével és a testével is
védeni.
A lány kissé elfordította a fejét, hosszú szempillái felnyíltak.
Gyönyörű zöld szemeitől elállt a lélegzete. – Hát itt vagy.
Velem. Felkeltél. – Felemelte az egyik kezét és megérintette az
állát. Érezte az ujjai remegését.
– Én mindig veled leszek.
– Nem lenne szabad fent lenned. És főleg nem kellene
engem cipelned. – Mintha csak most vette volna észre, hogy
teljesen kint van a földből, és már nem fekszik
magatehetetlenül. Hogy a karjai köréje fonódnak és óvón
ölelik.
– Sokkal jobban érzem magam. – Odanyomta az orrát
Lorraine nyakához és mélyen beszívta az illatát. A bőre volt a
legpuhább dolog, amihez valaha is hozzáért. Eltekintve a
selyemhajától.
A nyakában lüktető pulzus valósággal hívogatta. Tudta, hogy
a többiek is táplálkozásra várnak, de nem kell sokáig várniuk,
amikor ott van két jó erőben lévő, de nagyon fertőzött emberi
férfi a körükben. Felállt, hosszúra nyújtott léptekkel bevitte a
lányt a fák nyújtotta viszonylagos magántérbe, és ott ismét
leült az ölében tartva őt.
Lorraine átkarolta a nyakát, teljesen átengedte neki a súlyát,
a mellei a mellkasához nyomódtak. – Még sosem láttalak
igazából, Andor. Ilyen közelről nem. Olyan… nagy vagy. A
mellkasod, a vállaid. Hatalmas termetű férfi vagy.
Belemosolygott a nyakán lüktető pulzusba. Megcsókolta. –
Az vagyok. A legtöbb Kárpáti az. A férfiak és a nők is magasak.
– Az a pulzus csábítóan csalogatta. Úgy érezte, valósággal
éhezik. Szüksége volt Lorraine ízére. Nagyon is jól emlékezett
rá.
 – „Odavagyok az ízedért, Lorraine.”
A lány tudta, hogy a többi Kárpáti is felemelkedett. Elkezdte
arrafelé fordítani a fejét, ahol az ősiek táplálékforrásként
használták Hermant és Adamet. Fél kézzel megakadályozta,
hogy odaforduljon és rávette, hogy ehelyett az ő szemébe
nézzen. – Te vagy az életpárom, hän sívamak, mi
egymásról gondoskodunk. A többiek életben tartottak és
megpróbáltak a lehető legjobban meggyógyítani, de most,
hogy felemelkedtem, szeretném a számban, az ereimben
érezni az ízedet.
A zöld szempár hosszú ideig kutatta a tekintetét. És minél
tovább nézte őt a nő a szemeiben kavargó rengeteg
érzelemmel, amik megmelengették a vért az ereiben, annál
jobban fel akarta fedezni, milyen érzelmekről is van szó
pontosan, mit érez Lorraine valójában.
– Igen. A válasz mindig igen.
Végigsimított az ajkával a nyakán. Fogaival óvatosan
meghúzgálta a pulzusa fölött a finom bőrt, mielőtt
rátapasztotta volna a száját. A nyelvével tovább enyhítette a
kicsiny fájdalmat. Belemélyesztette az agyarait. A lány teste
nagyot rándult a karjaiban. A feje hátrabukott, puha, erotikus
sóhaj szökött meg az ajkai közül, a karjai pedig még közelebb
húzták Andor fejét, míg ő a vérét vette.
Mintha a Mennyországba került volna. Vagy valamilyen más
mitikus világba, egy gyönyörű helyre, amit a földön sosem
talált meg. Tudta, hogy ezt a pillanatot sosem fogja elfelejteni,
amikor az asszonya teljesen átadta magát neki, mint a létező
legbecsesebb ajándékot. Holott már eddig is olyan
mérhetetlenül sok ajándékot adott neki. Már pusztán azzal is,
hogy él. Rendkívüli nő.
– „Egy teljes cseréhez elegendőt vegyél el, Andor.”
 A szíve megugrott. – „Biztos vagy benne?” – Muszáj volt
megkérdeznie, pedig a legutolsó sejtje sem vágyott semmi
másra.
– „Tudni akarom, milyen érzés.”
– „Tudom, hogy a többiek megosztották veled azt a
gondolatukat, hogy csak a biztonság kedvéért jó lenne
legalább két vércserén átesned.” – Azt akarta, hogy a
szerzetestestvérei hagyják végre abba a beavatkozást.
Lorraine-nek időre van szüksége. A maga útját kell bejárnia.
– „Igen. És valóban értelmes ötlet.”
– „O jelä peje kaik hänkanak!” – sziszegte bele a lány
elméjébe.
– „Ez nem hangzott túl jól. Mit jelent?”
– „A nap perzselje fel őket!” – fordította le. És komolyan is
gondolta. Legszívesebben összeverte volna mindannyiukat.
Majd egyszer. Kell még hozzá némi idő.
– „Nem akarsz velem vért cserélni?”
Tényleg fájdalmat hall a hangjában? – „Sívamet. Azt
akarom, hogy ezt a döntést te magad hozd meg, mindenféle
befolyásolás és beleavatkozás nélkül. Szeretném, ha te
választanál. Engem. Az életformámat. Nem akarom, hogy
nyomásgyakorlással vegyenek rá valamire, amit később
megbánhatnál.”
De még akkor is, ha azt akarta, hogy Lorraine szabadon
hozza meg a döntését, a teste, a szíve és a lelke egyszerűen
képtelen volt visszahúzódni a lánytól. Most először ölelte
magához a nőjét. És imádta az érzést, hogy ott van a
karjaiban, a bőre szaténérintését, a haja selymét. Az illata
körbelengte, megtöltötte a tüdejét minden lélegzetvételkor.
Érezte a szájában az ízét, a vére úgy áradt szét az ereiben, akár
a futótűz.
 – „Vicces, hogy ezt szeretnéd – suttogta Lorraine a fejében –
, én is ugyanezt gondoltam, hogy bárcsak a te választásod
lehetnék.”
Valami nem volt rendben, a lány hangjában volt egy
leheletnyi él. – „Miért gondolod azt, hogy nem az én
választásom vagy?”
– „Nem te választottál engem, Andor. Nem voltál döntési
helyzetben. Belefutottál egy nőbe, aki visszaállította az
érzelmeidet és a színlátásodat. Valakibe, aki a lelked másik
felével született. Ha élt volna előttem egy másik nő, aki
megkapta volna, ő lenne az életpárod, nem én.”
Hallgatott. Lorraine még nem érti ezt az egészet. Azt hiszi,
hogy amit gondol, az az igazság, csak éppen mégsem az.
Rákényszerítette magát, hogy abbahagyja a vérivást. Nagyon
nehéz volt, mivel ezt az aromát kizárólag az ő számára
alkották, és mérhetetlen vágyat indított el benne.
Szétnyitotta az ingét, és az egyik körmével sebet ejtett a
nyakán. A lány elkerülte a pillantását, inkább nézett a vékony,
vörös erecskére, ami végigfolyt Andor súlyos mellizmain. A
sebei még mindig nem gyógyultak meg egészen belülről kifelé.
Fényes rubincseppek szaladtak le rajtuk.
– „Nézz rám, hän sívamak. A szemembe. Csak engem
láss.”
Addig várt a táplálkozási parancs kiadásával, amíg a zöld
szemek pillantása össze nem kapcsolódott az övével.
Sebzettség volt a lány elméjében, pont úgy, ahogy gyanította.
Kiadta neki a táplálkozásra szóló lágy parancsot, majd
távolabbra húzódott az elméjétől, hogy ne zavarja meg a lány
saját reakcióját az életre szóló kötelékük kialakítására. És meg
is érezte azt, egyértelműen és világosan sugárzott Lorraine
elméjéből.
 Abban a pillanatban, ahogy megérezte az elfogadást, hagyta,
hogy a saját teste és elméje is feldolgozza a maga érzéseit.
Lorraine ajkainak érintését a bőrén. A tüzet, ami szétáradt
benne. A haját a bőrén, ami olyan erőteljes elektromos
szikrákat gerjesztett, hogy szinte még látni is vélte őket. A
teste életre kelt. Reagált. Forrósággal, vággyal.
És érezte, hogy a lány is reagál rá. Mindent érezni akart.
Olyan sokáig nélkülözte az érzéseket, hogy már
visszaemlékezni sem tudott rá, milyen az, amikor vannak
érzései. És most ez itt… Lorraine… maga volt a Mennyország.
Ölelte őt, a tarkójára simította a tenyerét, élvezte a bőrén az
ajkai mozgását, a nyelvét, és megérintette az elméjét, hogy
megtudja, milyennek találja a lány az ő ízét.
– „Ha egy másik században találtam volna rád, te akkor is
te lennél, Lorraine. Ha nem ez az első életciklusod, akkor
újra és újra a világra jöttél. Éreztél érzelmeket a többi férfi
iránt? Gondoltál rá, hogy másvalakivel éld le az életed?”
– „Ez azért nem ugyanaz.”
– „De igen, ugyanaz. Nekem születtél. Én pedig neked
születtem. A lélek másik felét én hordozom. Emberekkel ilyen
nem történik. Régóta élek, de egyetlen más fajnál sem
tapasztaltam hasonlót. Érted már, csecsemő? Erre
születtem. Hogy a gondodat viseljem. Hogy szeresselek.
Óvjalak. Családot adjak neked. És pontosan erre születtél te
is nekem. Ezt a döntést még valaha az idők hajnalán egy
nálunk sokkal bölcsebb elme hozta meg.”
Keresgélnie kellett a szavakat, mert közben a teste fellázadt
ellene életében először. Soha nem járt még ennyire közel az
önuralma elvesztéséhez. A vadászok a teljes önkontrollhoz
szoktak. Nem voltak érzelmeik, így haragot sem éreztek a
préda iránt, akinek a nyomában jártak. Régebben még akkor
sem érzett fájdalmat, vagy szomorúságot, ha egy vámpír által
lemészárolt egész falura bukkant. Ott voltak benne ezek az
érzelmek, mélyen eltemetve, csak nem fért hozzájuk. Most
már képes volt érezni, és rátalált a mély bánatra is, amit a
rengeteg élet elvesztésének emlékei hívtak életre benne.
– „Próbálom megérteni, Andor. Egyelőre annyit tudok,
hogy nem akarok nélküled maradni. És hogy a többiek közül
senki sem vonz. Nem értem egészen azt, amit irántam érzel,
hiszen szerelem nem lehet. Nem ismersz hozzá elegendő
ideje…”
Lorraine teste nyugtalanul megmoccant, újabb forró
véráramot indítva el Andor ágyéka felé. Fantasztikus volt a
mellkasán érezni a melleit, arra vágyott, hogy a tenyerén
érezhesse selymes tapintásukat. Eddig fogalma sem volt róla,
hogy a vér adományozása, vagy elfogadása ennyire erotikus is
lehet.
Végigsimított a gesztenyebarna hajtömegen. Ez a kedvenc
színe és mindig is ez marad. Mélységesen imádta a vöröses
árnyalatú sávokat a mélybarna zuhatagban. Ráébredt, hogy
most látja először a magáénak a lányt. Az övé. Csak az övé.
Neki született.
– „Az elmédben vagyok. Előhívhatom az összes emléked a
születésed napjától kezdve. Hozzáférek az életed minden
percéhez. Valószínűleg jobban ismerlek, mint te magadat.
Hogy mondhatod azt, hogy nem ismerlek? Te is hozzáférsz
az emlékeimhez. Jobban ismersz, mint bárki más, beleértve
ebbe a testvéreimet is, akikkel évszázadokat töltöttünk el
együtt.”
– „Semmit sem tudok a Kárpáti életmódról.”
– „Mindent megtudhatsz a Kárpáti életmódról. Csak úgy
döntöttél, hogy nem ismered meg, mert félsz. De azok az
emlékek ott vannak. Bármikor hozzájuk férsz, ha akarsz.”
 – „Jobban szeretem, ha te magad mondod el őket. Én nem
tudok…”
– „Ezen ne múljon.” – Hallotta a mosolyt a saját hangjában,
és tudta, hogy ez azért van, mert Lorraine boldoggá teszi őt.
Tulajdonképpen minden boldoggá teszi, ami a lánnyal
kapcsolatos. A puszta létezése is. Az észjárása. Hozzá akart
férni minden információhoz, de csak lassan, lépésenként, nem
egyszerre, rohamszerűen, azzal, hogy az ő elméjét
tanulmányozza.
– „Meggyőződésed, hogy mindent szeretsz bennem, Andor,
de az mégsem tetszett, amikor tőled függetlenül hoztam
döntéseket.”
– „Ez igaz” – ismerte be. – Még dolgoznom kell rajta, hogy
felzárkózzak ehhez a századhoz. Te pedig olyan szituációkba
keveredtél, amik aláásták a becsületemet, és veszélyeztették
az életedet anélkül, hogy minden információnak birtokában
lettél volna. Ez nem volt fair egyikünkkel szemben sem. De
túl vagyunk rajta.” – Legalábbis remélte, hogy túl vannak
rajta. Bízott benne, hogy bár Lorraine modern nő, ő pedig a
távoli múltból származik, a kapcsolatuk elég erős lesz ahhoz,
hogy legyőzzék az esetleges problémákat.
Kelletlenül a mellkasa és a lány szája közé csúsztatta a
tenyerét. Mindketten elegendő mennyiséget vettek el ahhoz,
hogy ez megfeleljen egy teljes vércserének. Azt viszont nem
engedheti meg magának, hogy túl gyenge legyen az utazáshoz
a birtokra, és Sergey seregeinek esetleges támadásához. Egy
intéssel összezárta magán az inget, hogy Lorraine-nek ne
kelljen az összevagdosott mellkasát néznie.
De a lány nem moccant távolabb, sőt, beletemette a
mellkasába az arcát, a lélegzete ziháló volt. Az önuralmáért
harcolt. Andor csak ölelte őt, és remélte, hogy a karjaiban
biztonságban érzi magát a nap traumái után. Ő is küzdött, a
szexuális éhség intenzitása, ami elöntötte, elementáris volt. És
ott volt a tény, hogy a lány a vérét vette úgy, hogy közben
tudta mi történik, és még élvezte is. Tisztában volt vele, hogy
ez mekkora erőfeszítésébe került az asszonyának. Ő pedig
végtelenül hálás volt, hogy a karjaiban tarthatta közben.
Imádta a karjaiban tartani.
Miután néhány percig egyszerűen csak nekidőlt, Lorraine
felemelte a fejét és ránézett. – Félek. Nem vagyok olyan fajta,
aki általában félelemben él, de most megijedtem. Félek
elaludni és félek felébredni. Mióta elvesztettem a családom.
Rémálmaim vannak. Nem tudom kiverni azokat a képeket a
fejemből, és most még több ilyen képem lett. Vámpírok.
Emberi bábok. Olyan rettenetes volt. Láttam, hogy Herman és
Adam jó emberek. Felismerték a bábot, és megrémültek. Soha
nem tudom eltüntetni ezt a fejemből.
– Én elvehetem ezeket az emlékeket – ajánlotta fel Andor,
pedig már tudta, mi lesz a válasz. Nem állított valótlanságot,
amikor azt mondta; ismeri a lányt. Nem fogja hagyni, hogy
meglágyítsa az emlékeket a családjáról, vagy azokat a
dolgokat, amiket az ő világáról tudott meg.
– Köszönöm, Andor, de ragaszkodom az emlékeimhez. Csak
egy kis időre van szükségem. – Rásimította a két tenyerét a
férfi arcának két oldalára.
Gyengédség volt az érintésében. Olyan gyengédség, hogy a
férfi legszívesebben kőbe zárta volna a pillanatot, hogy mindig
magánál tarthassa, és gyakran elővehesse.
– És te hogy vagy? Képes leszel az utazásra?
– Ez a terv, sívamet. Amint felkészülünk, visszatérünk a
birtokra. Mindannyiunknak táplálkoznunk kell, és fel kell
állítani a hadrendet.
– Támadásra számítasz.
 – Nem is tudom. – Összevonta a szemöldökét. – Sergey nagy
stratéga. Csak senkinek sem tűnt fel, mert a fivérei
erősebbeknek és kegyetlenebbeknek látszottak. Az összes
információ szerint, amivel a Malinovokról rendelkezünk, az
idősebb testvérek döntöttek mindenben, de Sergey
nyilvánvalóan mindvégig megtévesztett mindenkit. Az, hogy
Xavier, a magas rangú mágus szilánkjaival is rendelkezik, és
ezáltal hozzáfér a Varázsló emlékeihez, kétszeresen
veszélyessé teszi. Nem lenne sok értelme annak, hogy
megtámadja a hazafelé tartó karavánunkat. Túl sok a harcos.
Öngyilkos vállalkozás lenne.
Azt akarta, hogy a lány tovább simogassa az arcát. Minden
egyes érintés mély nyomokat hagyott benne, tudta, hogy
ezekbe minden időben belekapaszkodhat. Szerette azt, ahogy
Lorraine tekintete bejárta az arcát, majdnem olyan volt, mint
a testi érintés. Minden egyes pillantás. Valahányszor a finom
ujjak végigfutottak durva, borostás állkapcsán, a szíve
összeszorult, a vére forrón meglódult.
– Mégis úgy gondolod, hogy támadni fog.
– Úgy gondolom, hogy a sarkunkat fogja csipkedni, hogy
legyengítsen bennünket. Tariqnak harcosokat kell kiküldenie
elénk, és Gary attól tart, hogy Sergey csak erre vár. Arra kérte
a többieket, hogy maradjanak a nők és a gyerekek közelében.
A hivatalos pozíciója alapján Tariq másodparancsnoka, de
ennél jóval összetettebb a feladata. Ha arra van szükség, hogy
Tariqot megvédje, a végső döntést ő hozza meg.
– Mesélj nekem a többi életpárról, akik a birtokon élnek.
Megcirógatta az orrával a nő feje búbját, borostás álla
tucatnyi selymes hajszálat ejtett fogságba, ugyanúgy
összekötve őket, ahogy a rituális szavak a lelkeiket kötötték
össze. Szerette ezeket a szimbolikus dolgokat, és kettejüknek
ezt a kicsiny összefonódását nagyon is szimbolikusnak érezte.
 – Charlotte, Tariq életpárja is ember volt. Körhintákat
restaurál, és Tariq is faragott párat évszázadokkal ezelőtt.
Nemrégiben elkezdte összegyűjteni azokat, amik még
megvannak, és amikor meghallotta Charlotte hangját, azonnal
tudta, hogy ő az igazi, az egyetlen. Nagyon érdekes az a
momentum, hogy mindketten rajonganak a körhinta lovakért.
– Charlotte olyan, mint én? Harcol?
Andornak át kellett ezt gondolnia. – Charlotte harcolna, ha
kell, de ez nem szerves része a természetének. Maksim
asszonya, Blaze az, aki ebből a szempontból jobban hasonlít
hozzád. Az apja egy bár fölötti lakásban nevelte fel. A családja
célponttá vált, úgy gondoljuk azért, mert Sergey testvére,
Vadim meg akarta szerezni Blaze legjobb barátnőjét, Emeline-
t. Blaze is ember volt és úgy döntött, hogy belép a mi
világunkba. Egy valódi harcos, sokat dolgozik a gyerekekkel,
tanítja őket, hogy megvédhessék magukat az ellenségeinktől.
Odamutatott, ahol Adam és Herman a földön üldögéltek,
Lorraine kulacsait szorongatva a kezükben. A lány
megmerevedett kissé ültében, amikor észrevette, hogy valaki
visszaszerezte Theodore kulacsát és ismét Adam kezébe
nyomta, hogy ihasson belőle.
– Emeline is ember volt, egy szikrányi harcos szellem sincs
benne, mégis feláldozott mindent, hogy megmentse a
gyerekeket. Tudta, mi fog történni vele, mégis elindult
utánuk, amikor Vadim elragadta őket. Ő Dragomir életpárja.
Andor tekintete elakadt Lorraine száján, annak fantasztikus
ívén, és azon az édes kis gödröcskén az arca jobb oldalán. A
szíve súlyos dobbanásokkal reagált. A teste ismét
felkavarodott, egy kép jelent meg a fejében. A szája a lányén.
Meg akarta kóstolni.
– Állj! – suttogta Lorraine és vetett egy gyors pillantást a
tőlük nem messze üldögélő két férfira.
 – Nem látnak minket. A fák elrejtenek előlük. De ha akarod,
másképpen is védhetem magunkat.
– Amikor megcsókolsz, csak kettőnkkel akarok foglalkozni.
Veled. Magammal. És senki mással.
Volt valami a lány hangjában, ami fájdalmas visszhangot
vert Andor elméjében, testében és szívében. – Természetesen
igazad van, de a várakozás léleknek és elmének egyaránt
nagyon nehéz.
Amióta felemelkedett, most először látott valódi mosolyt
azokon a rózsás ajkakon. És a gyomra meglehetősen furcsán
reagált rá. Ahogy a szíve is.
– Vannak még más életpárok is?
– Én nem ismerek közelebbről annyi nőt, mint például Gary.
Erre ő tudna pontosan válaszolni. Én csak Charlotte-ot, Blaze-
t és Emeline-t ismerem. Van a birtokon még egy emberi nő,
de neki nincs életpárja. Pszichés képességei vannak,
valószínűleg életpár lehet, de még senki sem érkezett, hogy a
magáénak követelje.
– Nem tudod a nevét, ugye?
Hosszúra nyúlt a csend, míg azon gondolkodott, mit is
feleljen erre. – Én egy másik századból származom. Nem
szoktuk megjegyezni mások életpárjának nevét, Lorraine. A
nevek hatalmat jelentenek, és nem szívesen engedünk az
életpárjainkhoz közel másokat.
A lány meglepetten kiegyenesedett ültében, de nem húzódott
el tőle. – De ez teljességgel logikátlan, Andor. Sokkal
biztonságosabb lenne mindenki számára, ha több harcos is
védené a nőket és a gyerekeket. Az nyilvánvaló, hogy a
gyerekeknek arra van szükségük, hogy több életpár is a
közelükben legyen. Az miért megengedhetetlen, hogy a
harcosok is a közelben éljenek és ismerjék az asszonyodat?
 Andor látta, hogy a lány valóban meghökkent. – Biztosan
emlékszel arra valamelyikünk elméjéből, hogy régebben a
vámpírok sem fogtak össze. És általában egy vámpír
nyomában egy vadász járt. Egy olyan férfi, aki nem akart az
életpárja közelében tudni egy másik férfit, aki ismeri a nőt,
vagy akár csak a nevét is.
– Úgy nőttél fel, hogy nem tudtad a többi gyerek nevét?
Főleg ha lányok voltak?
– De, persze, hogy tudtam. De a nevek gyakran változnak.
Vezetékneveket pedig nem használunk. És azért
ragaszkodunk ehhez a szerinted ósdi módszerhez, mert egy
férfi bármikor dönthet úgy, hogy feladja a lelkét és vámpírrá
válik, utána pedig az életpár nők vonzani fogják. Bármelyik
életpár. Bármelyik nő. És attól csak sokkal rosszabb a helyzet,
ha ismeri is őt, a nevét is tudja.
– Ez mégis megtörtént Sergey és Elisabeta esetében.
Andor látta, hogy ezt nagyon nehezen érti meg a lány. –
Ferro és a többiek úgy gondolják, hogy Sergey előre tervezett
és még az átfordulása előtt megszerezte Elisabetát. Xavier is
elrabolt és fogságban tartott egy Kárpáti nőt. Sergey tudott
erről, mégsem számolt be róla a hercegnek, sem pedig más
Kárpátinak. Már a vámpírrá válása előtt nagyobb áruló volt,
mint bárki más.
– Nem kedvelem ezt a Sergeyt.
Andor szája lassú mosolyra húzódott. Egy kissé rozsdásnak
érezte ugyan magát, de Lorraine közelében könnyűnek tűnt
mosolyogni. A lány ragyogása egy olyan éhséget, sóvárgást
enyhített benne, aminek eddig a létezéséről sem tudott.
Harcos volt. Évszázadokon át. Nem volt szüksége senkire,
igazából mások csak hátráltatták. És most itt ez a nő, akiben
ragyog a fény, szétárad az ő sötétségében, ami azzal fenyegeti,
hogy felfalja őt. De mindinkább a háttérbe szorul Lorraine
minden egyes ilyen határozott, indulatos kis
megnyilvánulásától.
– Kinevetsz?
A puha karok lecsusszantak a nyakából, a lány csípőre vágta
a kezét, amivel odavonzotta a figyelmét szédítő
domborulataira. Megfogta a csuklóit és visszacsúsztatta a
kezeit a nyakára. Egy kissé meg is szorította, hogy biztosan ott
is maradjanak. Technikailag azt is meg tudta volna oldani,
hogy el se vehesse őket, de időt akart hagyni a nőnek, hogy
megszokja őt, mielőtt olyasmit tenne, amivel akár meg is
rémítheti.
Mihelyt Lorraine összefűzte az ujjait a tarkóján, ő ejtette a
kezeit a csípőjére. Rásimította a merész ívekre a tenyerét.
Kiélvezte a bőrén az érintése érzését. Azt kívánta, bárcsak ne
lenne közöttük egyetlen ruhadarab sem. Ténylegesen érezni
akarta magán mindenütt a bőrét.
A lány halkan kuncogott. – Tudod, hogy még mindig
sebesült vagy. A többiek azt mondták, hogy nem is fogsz
teljesen meggyógyulni addig, amíg néhány napot, vagy még
többet nem töltesz egyhuzamban a föld alatt. Helyrepofoztak
annyira, hogy hazavihessenek, de ez minden. Még mindig ott
van három halálos seb a testeden, mégis a legelső gondolataid
között szerepel, hogy meztelenül akarsz látni engem.
Lehetetlenül igazi pasi vagy.
Meghajtotta a fejét. – Köszönöm a bókot.
Lorraine felnevetett, és ettől fájdalom nyilallott Andor
kőkemény merevedésébe. A hangok szinte futkároztak a
férfiasságán fel-le, mint finom ujjak leheletfinom érintése, és
ez ellopta a lélegzetét. A vágy szinte felrobbantotta a tüdejét.
Boldogság döfött mélyen a szívébe, egészen a lányévá téve őt.
Teljesen az övé volt. És csak az övé. Akárcsak a tetoválás a
hátán, amit fájdalom árán döfködtek a bőrébe, hogy a teste
soha ne szabadulhasson meg esküje bizonyítékától.
– Ez nem bók volt, te zizi.
Felszaladt a szemöldöke. – Zizi? Mi az, hogy zizi? És
természetesen bók volt. Lehet, hogy Kárpáti vagyok, de attól
még pasi vagyok.
Lorraine megcsóválta a fejét, de a zöld szemekben vidámság
táncolt. Ebben a pillanatban tovatűnt belőlük minden félelem
és szomorúság. A lány arcát jókedv színezte. Andor pedig
osztozott vele ebben. Hiszen neki sikerült felvidítania.
Lorraine egy erős nő. Csak némi kényelemre volt szüksége és
ezért ki is mutatta a háláját. Ő pedig szeretett gondoskodni
róla, és segíteni fog neki felállni, valahányszor csak valami
újra kiüti.
Mert Lorraine mindig fel fog állni. Ehhez szokott egészen
kicsi kora óta, amikor a szülei versenyekre kezdték hordani.
Néha győzött. Néha legyőzték. De mindig talpra állt, nem
számított, ha az ellenfél kisöpörte alóla a lábát, vagy a földre
vitte. Már eleve ezzel a jellemvonással született, ami minden
nap egyre csak erősödött benne, míg a szülei felnevelték.
Fegyelmezett életet éltek, és ugyanezt várták el tőle is.
– Visszatérnek a többiek. Azoknak, akik nem Adamből, vagy
Hermanból táplálkoztak, el kellett menniük vadászni – szólalt
meg végül kelletlenül Andor.
Több időt akart eltölteni Lorraine-el. Több időre lett volna
szükségük kettesben. Rákényszerült, hogy elzárja a fájdalmait
a lány elől. De még így is, tudta, ha Lorraine túlságosan
mélyre merészkedne az elméjében, rátalálna. Magában
átkozódott, amiért bevállalta mind a hét vámpírt. Jól tudta,
amikor csatába bocsátkozott velük, hogy minden bizonnyal
cafatokra tépik, talán meg is ölik, de akkor ez nem számított.
Egyedül az számított, hogy megsemmisítse az élőholtakat.
Fogalma sem volt róla, hogy akkor sodorja az útjába az
életpárját a sors, amikor a legközelebb áll a véghez.
Miután Lorraine összekötötte kettejük lelkét, majd pedig a
testvérei is kapcsolódtak a lányhoz, hogy megmentsék őt,
mindannyian veszélybe kerültek. Tudta, hogy Sandu és Ferro
azért csinálták, mert a testvérük volt, nem vérszerinti, annál
sokkal közelebbi, szorosabb kapocs fogta össze őket. Csak két
évszázad érlelhet meg ekkora hűséget. Gary pedig csatlakozott
hozzájuk. Egy ilyen nagy hatalommal bíró, tehetséges
gyógyító halála óriási veszteség lenne a Kárpátiak számára, de
pont úgy, mint a bátyja, Gregori, Gary is harcos volt,
élőholtakra vadászott. Egy másik Kárpáti megmentése
érdekében Gregori pontosan olyan messzire elment volna,
mint amilyen messze Gary el is ment, a saját életét kockára
téve.
De Andor biztos volt benne, hogy a gyógyítónak volt egy
másik oka is arra, amit tett. Gary egy egész vérvonal összes
harcosának minden készségével rendelkezett. Nem sokan
tudnák őt legyőzni egy csatában. Emellé még kiugróan magas
IQ és stratégiai érzék is társult. Azáltal tehát, hogy Sanduhoz,
Ferróhoz és hozzá kötötte magát, bebiztosította, hogy ősi
harcosok fognak a nyomába szegődni, ha valaha is engedne a
sötétség kísértő suttogásának. Most, hogy mindegyikükkel
vért cserélt, megtalálnák bárhol a világon.
– Miért ráncolod a homlokod? – kérdezte Lorraine, és lassan
felemelkedett az öléből. Majdhogynem vonakodva.
Andort elégedettséggel töltötte el, hogy nem csak ő szeretné
hosszabbra nyújtani az együtt töltött idejüket. Ugyanúgy
éreztek ezzel kapcsolatban mindketten. – Nem ráncolom. –
Kifejezéstelen arcot viselt, mint mindig. Mintha egy
kőmaszkot hordana. Így senki sem tudott olvasni benne.
Senki, kivéve Lorraine-t. Mert ő viszont könnyedén.
 – Az elmédben vagyok. Ráncoltad.
– Ez gyakorlatilag csalás, sívamet. Meg kell tanulnod
olvasni az arckifejezéseimből.
– Nincsenek is arckifejezéseid. És beszédes kis mozdulataid
sem, amik árulkodnának, mielőtt mondasz, vagy teszel
valamit. Márpedig én nagyon jó vagyok az ellenfeleim
olvasásában. Arra kondicionáltam magam, hogy távol
maradjak az elméjüktől, és csak a gesztusaikból olvassak. De
te semmilyen jelet nem adsz.
A férfi is felállt lassan és közben figyelte a Lorraine
szemében megjelenő megdöbbenést. Úgy tűnt, a lány csak
most fogja fel, mennyire magas és masszív felépítésű is
igazából. Andornak tetszett a szép arcra kiülő kifejezés. Nem
volt nehéz olvasni, Lorraine-nek határozottan tetszett, amit
látott. A kezét nyújtotta neki, és a nő habozás nélkül elfogadta
azt, majd összefonta az ujjaikat. Várt, nem mozdult.
Ő sem mozdult. Ha megteszik azt a pár lépést és kilépnek a
bozótból, már nem csak ketten lesznek.
Visszahúzta a lányt egy fa mögé. – Meg kell, hogy
csókoljalak.
– Tudom. Én is ezt érzem – felelte Lorraine, de a hangja
nem tükrözte a szavai egyetértését. Sokkal inkább félelem volt
benne, mint egyetértés.
– Csecsemő, mi a baj?
A kicsi, rózsaszín nyelv végigfutott a telt alsóajkon. – Ha
megcsókolsz, már nem lehet visszacsinálni.
Most tényleg ráncolta a homlokát. Nyíltan. – Mit nem lehet
visszacsinálni, Lorraine? Már az életpáromnak követeltelek.
Nincs visszaút. Mindig szükségem lesz rád. Ezt nem lehet
semmissé tenni. A lelkünk összeforrt.
A lány bólintott, és egyenesen imádnivaló volt az
összeráncolt homlokával és a komoly arckifejezésével.
 – Tisztában vagyok vele, hogy mi történt. Éreztem a
változást, amikor elmondtad a szertartásos szavakat. Hogy
hogyan fonhattad egybe a lelkünket egy egyoldalúan
elmondott fogadalommal, azt nem teljesen értem. Ha az
egyenlőség érvényesülne, akkor ezt a nőnek is el kellene
mondania.
Közelebb húzta magához egy lépéssel. – A mi világunkban a
nőknek nincs arra szüksége, hogy ők is megismételjék az eskü
szavait. A férfi évszázadokat vadászik végig, hogy
biztonságban tartsa a népét, ő az, aki vámpírrá fordulhat és
elveszítheti a becsületét. Természetesen az asszonya azt
akarja, hogy összekösse magát vele, hogy ettől megmenthesse.
– Nem is tudom – vonta meg a vállát Lorraine –, ha az adott
férfi arrogáns, és folyton parancsolgatni akar, akkor nem
annyira természetes, és ne mondd, hogy a testvéreid között
nincs ilyen, amikor magam is ismerek egyet-kettőt.
Hátravetett fejjel felnevetett. Ő maga is ismert néhány ilyen
Kárpátit. Meglehet, hogy ő maga is közéjük tartozik, bár erről
nem állt szándékában felvilágosítani a lányt. Hamarosan
magától is rá fog jönni. – Ezt a pontot mindenképpen át kell
engednem neked, Lorraine, viszont nem ad magyarázatot
arra, miért lenne baj, ha megcsókolnálak.
A kicsi rózsaszín nyelv ismét végigfutott a lány alsóajkán,
nagyobb felfordulás idézve elő Andor testében, mint azt
valaha is gondolta volna. Szinte a fogaival tartott vissza egy
elkeseredett nyögést. A bőre túl szorosnak érződött, a
merevedése fájdalmasan lüktetett, és minden idegvégződése
életre kelt. Lorraine megrázta a fejét. A haja repkedett az arca
körül, majd szétterült a hátán és a vállain, mint egy eleven
selyemköpeny.
Még egy lépéssel közelebb húzta és ő is lépett egyet feléje.
Így már alig néhány centiméter választotta el őket egymástól.
Érezte teste melegét, belélegezte az illatát, ami maga Lorraine
volt. A felemelkedése után egy intéssel őt is ugyanúgy
megtisztította, mint önmagát. Tisztán emlékezett arra, amikor
először érezte meg az illatát, a haja tapintására az ujjain.
Mindenre. A legapróbb részletekre is. Alaposan az
emlékezetébe véste őket, mert többet jelentettek a számára,
mint bármi más a világon.
– Mondd el, sívamet.
– Meg akarlak csókolni, Andor. Sokszor gondolok erre. De
tudom, hogy ha megteszem, aztán azt akarom majd, hogy
vigyél át a te világodba, mert veled szeretnék élni.
A férfi szíve megugrott a mellkasában, és száguldani kezdett.
Ő is ezt akarta. Ezer emberöltő se lenne elég, amit vele tölthet.
– És ez olyan borzalmas?
– Arra gondoltam, hogy beszélek a többi nővel, az
életpárokkal, akik Kárpátivá váltak, hogy úgy érzik-e, hogy jó
döntést hoztak. Mert az nem járható út, hogy esetleg újra
ember legyek, ugye?
– Nem, ha meghozod a döntést, az végleges. Az emberi
tested meghal, egészen Kárpátivá válsz. Tudom mit fog
mondani a többi nő. Hogy jó döntést hoztak. Szeretik az
életpárjaikat. Te is tudod, hogy ezt fogják mondani.
– Nem erről van szó, Andor. Tudom, milyen nehéz neked a
közelségem. És nagyon nehéz látni ezt az elmédben és nem
beléd habarodni. De azt is tudom, milyen hatással lenne rád a
nap. Szeretem a napot. Ruhátlanul szoktam kifeküdni
napozni. Meztelenül úszom és hagyom, hogy a nap
megcsókoljon a vízen keresztül. Szeretem elnézni nappal a
növényeket. Éjjel alig néhány virág nyílik. Rengeteg időt
töltöttem a kertemben, gyomlálgattam, ültetgettem és alig
vártam, hogy tavasszal előbújjanak és kinyíljanak a virágok. A
virágok napfényben a legszebbek. Akkor látszik minden
színük.
– Éjjel is látni fogod a színeket.
– De éjjel nem olyan tündöklőek.
Bevonta az ölelésébe. – Csak rémült vagy, ezért senki sem
hibáztat. És mindenképpen meg foglak csókolni. Hiszen
tudod, hogy már döntöttél. Én is látom, ott van az elmédben
az elhatározás.
– Akkor azt is látod, hogy van egy kicsiny részem, ami még
ódzkodik. Ennek pedig száz százalékos, ellenérzések nélküli
döntésnek kell lennie.
Az álla alá simította az ujjait és felemelte a fejét. A zöld
szempár pillantásába szinte beleszédült. Olyan gyönyörű.
Fogalma sem volt róla, hogy ennyire odavan a zöld színért.
Végigcsúsztatta hüvelykujját a bőrén, hogy érezze puhaságát.
Fájdalmasan sóvárgott rá, hogy megízlelje hívogató,
vadrózsaszínű ajkait, amik nem rózsaszínűek voltak, se nem
pirosak, hanem pont a kettő között. Végtelenül csábító.
– Én már száz százalékon vagyok, Lorraine. Hozzád
tartozom. A tiéd vagyok. Mindenestől. Bárhogy döntesz is,
akár ember maradsz, akár Kárpátivá válsz, melletted
maradok. – Minden szót halálosan komolyan gondolt. Tudta,
hogy a testvérei közül nem mindannyian hagynák meg a
választást az asszonyaiknak, egyszerűen meghoznák helyettük
a döntést. De Lorraine nem olyan nő, aki elfogadná ezt. Soha
nem nyugodna bele. Neki magának kell végigjárnia a
folyamatot, még ha ez egyben azt is jelenti, hogy Andornak
várnia kell. Évszázadokat várt már. A szertartás szavaival
összekötötte magukat, és miután a lány megtudta, miért volt
erre szükség, el is fogadta.
Elfogadta, hogy nagyon felbosszantotta őt azzal, hogy
elvállalta; csaliként magához vonzza a vámpírokat, eltereli a
figyelmüket, míg az ősiek becserkészik őket. Miután
elmagyarázta neki, megértette a kifogásait. Még azt is
elismerte, hogy ha minden információ a rendelkezésére áll,
talán más döntést hozott volna.
Maga Lorraine volt az, aki ragaszkodott az első
vércseréjükhöz, és ezzel gyakorlatilag fél lábbal belépett a
világába. Ha lassan is, de közeledett. Ő hozta meg a döntéseit,
ő irányított. Tudnia kell, hogy a véleménye sokat számít neki,
és bármilyen döntésre is jut, azt tiszteletben fogja tartani.
Hiszen erről szól az életpár fogalma. Más nő soha nem is
felelne meg neki, hiszen más nők más férfiak lelkének másik
felét őrzik.
Például Ferro képtelen lenne egy olyan nővel élni, mint
Lorraine. Nyilvánvalóan tiszteli a lányt, de sosem lenne
megfelelő életpárja. Sandu természete inkább hasonlított
Ferróéhoz, mint Andoréhoz, amit Andor mindig is nagyon
furcsának talált. Századokon át éltek egymás mellett a
kolostorban, volt idejük alaposan megismerni egymást.
Egy másik életben Sandu humorérzéke messze felülmúlná
mindenki másét, viszont sokkal szigorúbban fogná az
asszonyát, az a nagyon is erőteljes védelmező vonása
pontosan meghatározná, mi elfogadható és mi nem. Isai
viszont rejtély maradt mindannyiuk számára. Szinte
lehetetlen volt olvasni belőle. Dragomir pedig valahol Sandu
és Andor között helyezkedett el.
Két másik testvér hátramaradt Tariq védelmére. Benedek és
Petru. Megcsóválta a fejét. Velük sem lenne könnyű dolga egy
modern nőnek, még Andor szerint sem.
– Csecsemő, muszáj megcsókolnom téged. – És
mindketten tudták, hogy meg is fogja tenni.
Lorraine szempillái megrebbentek, felhívva ezzel magukra a
figyelmét. Hűvös szellő igyekezett enyhíteni bőre forróságát.
Valahol a közelben egér surrant az avar alatt, bagolyszárnyak
szinte nesztelen suhogása jelezte, hogy nem indokolatlan a
sietsége. Távolabb felugatott egy róka. A sötétülő égbolt
mélykék vásznán áttörtek a csillagok. Sosem fog elfelejteni
semmit ebből az éjszakából. A legkisebb részletet sem.
Lehajtotta a fejét és szelíden megcsókolta a remegő ajkakat.
Merevedése váratlanul, keményen megrándult. A szíve egy
pillanatra megdermedt a mellkasában, majd száguldani
kezdett. Tűzforró vér rohant át az erein, az ágyéka felé tódult.
Megcsókolta az egyik szájsarkát, majd a másikat. Fogai
rátaláltak az alsóajkára finoman belecsíptek.
Lorraine ajka puha volt. Telt. Szenzációs. És gyorsan
felforrósodott. Amint belecsípett az alsóajkába, a lány
kinyitotta a száját. Andor nyelve besiklott a kis résen és
megízlelte őt. Éppen olyan volt az aromája, mint a véréé, ami
ott rohant az ereiben, egy csodálatos íz, ami egyedül Lorraine-
é. Szerette volna pontosan kielemezni, de erre képtelen lett
volna időt szakítani most. Elsöpörték az érzések, kutatott,
követelt, vezetett, a lány pedig követte.
Előbb tétován válaszolt az érintésére, aztán a nyelvük
kergetőzni kezdett, simogatta a másikét. Megérintette az
elméjét, hogy érezze, amit Lorraine érez. Tökéletesnek találta
az ízét. Szeretett csókolózni vele.
–„Imádok csókolózni veled” – helyesbített Lorraine.
Még közelebb húzta és szorosan magához ölelte. A szája
parancsolón tapadt az övére, újra és újra megcsókolta. A lány
kezei felsiklottak a hátán, ő pedig a tenyerébe fogta az arcát,
az ujjai cirógatták, éppúgy magukba szívták bőrének
bársonypuhaságát, mint a szája az ízét, ami az övé, és csakis
az övé, örökre.
– „Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen lesz.”
 Andor sem tudta, és ez jól is volt így, mert akkor még eddig
sem tudta volna megállni, hogy ne csókolja meg. – „Ebből
semennyi sem lenne elég. Fantasztikus csókolni téged.”
– „Muszáj megzavarnom titeket – tört be mindkettejük
fejébe Sandu hangja –, indulnunk kell. És hallani akarjuk a
véleményeteket arról, mihez kezdjünk ezzel a két
vámpírszolgával. Tehát bármit is csináltok, hagyjátok abba
és gyertek ide hozzánk.”
Andor nem húzódott el azonnal. Lorraine többet érdemelt
ennél. Égetőről forróra hűtötte a szenvedélyüket, majd
tucatnyi apró csókot hintett a lány ajkaira, állára, torkára.
– „Nem kellene mennünk?” – Lorraine hangjába vidámság
lopakodott.
– „Sandu egy segg.” – Ő is viccesnek találta kissé, hogy
rajtakapták őket a csókolózáson. – „De feltételezem, hogy
tényleg mennünk kell, hogy ezt meg is érttessük vele. Lehet,
hogy az egész bandában csak egyedül nekünk van agyunk.”
– „Az viszonyt nyilvánvaló, hogy a tied rövidre zárt” –
felelte Sandu. – „Csókolgasd az asszonyodat a birtok
biztonságában, ne itt, ahol már összegyűltek a varjak.”
 10

Andor félelmetesen intim módon tudott ölelni, és úgy

csókolt, akár egy angyal. Vagy ördög. Ez a férfi maga a
kísértés. Lorraine megszokta az erőteljes, veszélyesnek tűnő
férfiak társaságát. Elvégre a harcművészetek világában élt. Az
ilyen fizikummal rendelkező férfiak gyakran választottak
olyan hivatást, amiben veszélybe került az életük, és egészen
biztosan képesek voltak megvédeni a családjukat, vagy
magukat. Nos, Andor kategóriákkal állt felettük, ami
félelmetes volt.
Mindaddig, amíg a földön feküdt széttépett hassal és
mellkassal, nem érezte tőle magát idegesnek. Hiszen neki
kellett gondoskodnia róla. Most pedig, bár tudta, hogy a
sérülései még messze nem gyógyultak be teljesen, láthatta
nyers erejét, a férfi minden egyes mozdulatából áradó
veszélyt. És bár ugyanezt az őserőt érezte a többiek felől, az
valahogy nem érintette meg.
Csupa izom. Uralkodói megjelenésű. Egyértelmű fenyegetés.
Lorraine világosan érezte, hogy a férfi ragadozó. Már akkor
tudta, amikor először meglátta, most viszont ez már szinte
üvöltött Andor minden porcikájából. Ő pedig hozzá kötötte
magát. Egy olyan férfihoz, aki minden bizonnyal képes olyan
dolgokat megtenni, amit ő elképzelni sem tud. Az elméjéből
kilesett csataképek úgy bontakoztak ki a lány lelki szemei
előtt, akár egy fantasy film kockái, nem is emlékeztettek egy
valódi, emberi küzdelemre.
És mindennek a tetejébe Andor még dögös is. Nemcsak
elképesztően jóképű, olyan vérforraló, hogy ránézni is alig volt
képes. Volt benne valami, amit nem tudott volna nevén
nevezni, pedig hihetetlenül erőteljes volt és úgy vonzotta, akár
a mágnes. Lenyűgözőnek, megbabonázónak látta őt. Ha
Andor a közelben volt, egyetlen más férfit sem látott rajta
kívül.
Úgy csókol, mint egy nem evilági teremtmény. Nem egyszer
csókolták már meg… vagyis eddig azt hitte, hogy azok csókok
voltak. Csakhogy egyáltalán nem hasonlítottak arra, ami itt az
imént történt. Az az íz… Andor ölelése… a parancsoló szája…
Még közelében sincs a teljes gyógyulásnak, de máris ellopta
Lorraine testét a csókjaival. Ezek után elképzelni sem tudta,
hogy valaha is megelégedne egy másik férfi csókjával.
Andor átkarolta, és olyan közel húzta magához, hogy
odasimult a válla alá. Ő pedig a férfi derekát fogta át egyik
karjával. Éppen csak hogy érintette, nem akarta, hogy
fájdalmat okozzon neki azzal, ha hozzáér valamelyik
sérüléséhez.
– Gary ma este is dolgozik még rajtad? – Azzal tisztában
volt, hogy a gyógyítónak eddig esélye sem volt a férfi közelébe
kerülni, Andor azonnal odament hozzá, amint felemelkedett.
– Nem. Majd ha beérünk a birtokra.
Ez nyugtalanította. Andor ugyan talpon volt, de annak a
három sebnek egyenként is meg kellett volna ölniük őt.
Megharcoltak érte, visszahozták a halottak földjéről az élők
közé, de még messze nem gyógyult meg. Az utazás nagy
erőpróbának ígérkezett, főleg ha közben támadás is éri őket.
– Talán jobb lenne, ha most próbálná meg.
– Akkor túlságosan legyengülne az útra – felelte Andor. –
Nem indulnánk el, ha nem állnék rá készen, sívamet.
Odasétáltak a többiekhez, akik Adam és Herman körül
álldogáltak, a két ember pontosan ugyanolyan zavarodottnak
tűnt, mint eddig.
 Adam felpattant a földről, amikor gyors léptekkel kinyújtott
kézzel elindult feléje. – Az a kulacs a bátyámé volt, szeretném
visszakapni.
Andor elkapta a csuklóját és megfékezte, mintha a két
emberi férfi lecsapni készülő kobra lenne. Aztán Lorraine elé
lépett és ő nyújtotta ki a kezét, miközben a testével védte a
lányt a két férfitól.
– Sajnálom – mondta Adam –, fogalmam sincs, hogy
kerültem ide és hogy miért. Nem akartam ellopni. – Sietve
Andor kezébe nyomta a kulacsot.
– Azért jöttél ide, hogy megöld az asszonyomat, vagy átadd
egy vámpírnak – világosította fel Andor.
A hangja kíméletlenül kemény volt, Lorraine önkéntelenül
felnézett rá. Még soha nem hallotta tőle ezt a hangot. És egy
kicsit sem találta szimpatikusnak. – „Sajnálom őket, Andor.
Nyilvánvalóan fogalmuk sincs róla, mi folyik itt.”
– „Tényleg?” – Andor megfogta az állát és a szemébe nézett.
Lorraine-nek a torkán akadt a lélegzet. Bele tudott volna
veszni azokba a szemekbe, amikben az éjfélfekete keveredett
némi bársonyos ibolyalilával és sötétkékkel. – „Mindenre
emlékeznek. Ne tévesszen meg, hogy emberek.”
Lorraine nem akart belenézni a két férfi emlékeibe. Már
egészen fiatal korában arra kondicionálta magát, hogy még
tévedésből se bóklásszon be más emberek magánéletébe.
Mindenkinek vannak titkai és titkos gondolatai is, és senki
sem szerette volna, ha ezeket mások is megtudják.
Megcsóválta a fejét.
– „Ők maguk döntöttek úgy, hogy Sergeynek dolgoznak.
Mindketten pszichés képességűek, akikre a Morrison
Központon keresztül találtak rá. Sergey kapcsolatba lépett
velük, és hallhatatlanságot ígért nekik a szolgálataikért,
vagyis azért, ha bármit megtesznek, amit megparancsol
nekik. Azt kérte tőlük, hogy vegyenek rá téged, hogy behívd
őket a biztosítékok mögé, hogy aztán behívhassák a bábot is.
Azt persze nem fogták fel, hogy fizetségképpen azt kapnák,
hogy a barátjuk, a báb elevenen felfalná őket. Sergey soha
nem vonna be pszichés embereket a világába, hacsak nem
akarja őket a hadserege részévé tenni. Ez a kettő pedig nem
felelne meg neki erre a célra.”
– „Miért mondod ezt?” – Andor túlságosan is
érzelemmentesnek, túl tárgyilagosnak hangzott, amikor arról
a két emberről beszélt, akik borzalmas módon veszíthették
volna el az életüket. Lorraine szerette, hogy a férfi mindig
olyan higgadt és kiegyensúlyozott, de most, hogy Adam és
Herman életéről volt szó, azt akarta, hogy legyenek ezzel
kapcsolatosan érzelmei, hiszen neki is voltak.
– „Egyáltalán nem tetszett nekik a kapott feladat, rengeteg
kérdés támadt mindkettejükben. Aztán felismerték a
barátjukat a bábban és elborzadtak. Nem akarták már
folytatni, de természetesen nem volt más választásuk. Erre
voltak programozva.”
– „Látod?” – csapott le Lorraine – „Van bennük jó.
Megmenthetőek.”
– „Sosem lesznek megbízhatóak. Annyira akarták a
halhatatlanságot, hogy ezért még azt is vállalták, hogy egy
vámpír kezére adnak egy nőt. A megállapodás pillanatában
pontosan tudták, hogy ki, és mit kér tőlük. Sergey szeret
meggyőződni róla, hogy az emberei tisztában vannak vele,
mi is ő pontosan.”
Lorraine összecsippentette az orrnyergét. Megpróbálta
tisztességes embereknek látni Adamet és Hermant. Muszáj
volt, tisztességeseknek lenniük. Belepiszkáltak az elméjükbe.
Néha valami remekül hangzik, de amikor valóban
megtörténik, rájössz, hogy nemhogy nem jó, de borzalmasan
rossz. – „Az emberek nem tökéletesek, Andor.”
A férfi lehajolt és futó csókot nyomott a szájára. Lorraine
szíve megremegett. Felpillantott a férfira, de az megcsóválta a
fejét. – „Nem ítélem el az embereket a gyengeségeikért,
Lorraine. Tudom milyen közel áll a szívedhez a testvéred, és
mennyire fáj, hogy sokan szörnyetegként gondolnak rá. Én
nem annak látom. És azt sem gondolom, hogy ez a két ember
szörny lenne. De a tény attól tény marad, azért vannak itt,
mert ártani akartak a nőmnek. Nem fognak többé olyan
közel kerülni hozzád, hogy ezt megtehessék.”
Ezzel azért egyet tudott érteni. Bólintott, hogy ezt kifejezésre
juttassa. – Mi fog történni velük? – kérdezte inkább a
suttogást választva, mivel tartott tőle, hogy ha a férfi
bársonyos hangja továbbra is olyan intim módon beszél hozzá
a fejében, a végén mindenben igazat ad Andornak.
– Elvisszük őket a birtokra, és Tariq dönt majd a sorsukról.
Áll néhány pszichés képességű férfi az ő alkalmazásában is,
akik előtte Vadimnak dolgoztak. Felbecsülhetetlen segítséget
jelentenek, hiszen felismerhetik az embereket, akiket Sergey
maga mellé állított. És rengeteg felhasználható emlékkel
rendelkeznek. – Végignézett a környező fákon, és Lorraine
követte a tekintetét. Több varjú is üldögélt az ágakon,
gyöngyszemeik rájuk szegeződtek. – Mire várunk?
– Isai még nem tért vissza – válaszolt a kérdésre Ferro. –
Próbáltam üzenni neki, de nem felel. Attól tartok, hogy
problémába ütközött.
Lorraine elkapta Adam loppal Herman felé vetett
pillantását. Összehúzott szemekkel fürkészte őket és közelebb
lépett hozzájuk annak ellenére, hogy Andor megpróbálta a
kezénél fogva visszatartani. – Mit tudtok Isai eltűnéséről?
 Herman megrázta a fejét, de Lorraine szúrós pillantást vetett
rá. – Ha hazudsz, azt úgyis mindannyian tudni fogják. A
mesteretek tervei szerint iszonyú halált kellett volna halnotok.
Kudarcot vallottatok a rátok bízott feladatban,
mindkettőtöket meg fog kínozni, mielőtt meghaltok.
Egyszerűen azért, mert ő ilyen. Szóval ki vele. Hol van Isai?
Adam megvonta a vállát. – Ha kelet felé indult vadászni,
arra csapdát állítottak, hogy megöljék az egyiket közülük. Egy
kempingben, egy öttagú családdal.
Lorraine szíve felszáguldott a torkába. Ösztönösen kinyúlt,
és megkapaszkodott Andor karjában, hogy megtámassza
magát. – Úgy érted, hogy gyerekekkel? Tudtál róla, hogy
Sergey gyerekeket használ fel, hogy csapdába csaljon egy
vadászt?
Adam ismét csak vállat vont, és ő legszívesebben megütötte
volna ezért. Tett feléje egy újabb lépést, de Andor hátulról
átkarolta a derekát és odahúzta magához. – Ennyire vágysz
rá? Gyerekek életét is feláldoznád a halhatatlanságért?
– A hatalomért – helyesbített Andor. – Élet és halál ura
akarsz lenni mások felett. Hogy ezt elérhesd, feláldozhatónak
találod a gyerekeket éppúgy, mint az egyik testvérünket.
Viszont arra mindkettőtöket emlékeztetnélek, hogy a
vadászok nem halnak meg olyan könnyedén. – A többiekhez
fordult. – Azt javaslom, menjünk el együtt Isai-ért. Minden
szerzetestársa vért cserélt vele, nincs szükség a hangjára, hogy
megtaláljuk.
– Miért döntött volna úgy, hogy nem válaszol, vagy nem kér
segítséget? – kérdezte Lorraine.
– Mert tudja, hogy erre számítottak és erre készítették fel a
csatateret. Lépéselőnybe kerültek, mivel ők választották meg a
harc színhelyét.
 – Akkor változtatnunk kell és valami egészen váratlan dolgot
csinálni. – Ez a gondolat az apjától származott. Amikor az
ellenfél fölényben volt, tudta mi lesz a következő lépése,
ismerte a kedvenc harcmodorát, akkor az apja mindig ezt
mondta neki: Változtass és lepd meg! – És ez a helyzet
pontosan erre a szituációra emlékeztette.
– „Most arra gondolsz, hogy ismét csalinak teszed ki
magad.” – Andor hangja vádolt.
Ferro kisétált a nyitottabb térre, oda, ahol Andor olyan
súlyosan megsebesült. Lorraine csak nézte és érezte, hogy
valami fantasztikus dolgot fog tenni. Valami nagyszabásút.
Valami borzalmasat. Visszatartotta a lélegzetét.
Alakot váltott. Az egyik pillanatban ott állt a magas férfi,
hosszú, derékig leomló hajjal, a másikban pedig már egy
hatalmas, rozsdavörös sárkány volt a helyén. Hihetetlen
látvány volt, gyönyörűséges, a pikkelyei csillogtak a
holdfényben. Kinyújtóztatta a nyakát, majd a földre eresztette
az egyik szárnyát. Mellette Andor felsóhajtott, míg a két
emberi férfi csak a szemét meresztette.
– „Hatásvadász”– morogta bele Andor a lány elméjébe.
A kezénél fogva maga után húzta Lorraine-t. A lány biztos
volt benne, hogy a két emberi férfi is elindul mögöttük.
Odamentek Andorral a hatalmas sárkányhoz. Még úgy is,
hogy a saját szemével látta az alakváltást, így tudta, hogy
Ferro az, egy kicsit ódzkodott, sőt, talán félt is. Bizonytalanul
megérintette a pikkelyeit. Hűvös és kemény tapintásúak
voltak, mégis selymes volt az érintésük még az apró
kidudorodások ellenére is, amik a pikkelyeket erezték.
A sárkány színe egyedülálló volt, mintha hematitból és
vöröses vasércből tűnt volna át szürkés árnyalatba, máshol
pedig épp ellenkezőleg, a szürke alapszín futott át vörösbe.
Ugyanolyan színű volt, mint Ferro szeme. Úgy tűnt, lángok
lobognak mélyen a felszín alatt. Mintha a sárkány testében tűz
lüktetne, és a sötétvörös és narancsszín lángok olykor át-
átvilágítanának a pikkelyeken.
Andor felkapaszkodott a kitárt szárnyon, majd lenyújtotta a
kezét, hogy segítsen neki. Lorraine vett egy mély lélegzetet,
majd hagyta, hogy megszorítsa a csuklóját és fellépdelt mellé.
– „Nem fáj, hogy taposunk rajtad, Ferro?”
– „Ez egy teljesen abszurd kérdés.”
Felnevetett. Minden szorongása ellenére, hogy mi fog
történni a két emberi férfival, minden feszültsége ellenére,
hogy mibe futnak most bele, a tény ellenére, hogy egy kicsit
tartott a hatalmas sárkánytól, az azért megnyugtatta, hogy
Ferro ebben a bőrben is Ferro maradt.
Andor maga elé ültette, közel a mitikus teremtmény nyaka
tövéhez. Lorraine lenézett a csomagjára és a földön álldogáló
két férfira. – Nem akarom elveszíteni a szüleimmel és a
bátyámmal kapcsolatos emléktárgyaimat. – Ez egy nagyon is
reális félelem volt.
– Elszállítanak mindent a birtokra – biztosította Andor.
Ferro hatalmas szárnyai csapkodni kezdtek, pár pillanatig
szökdécselt erőteljes hátsó lábain, aztán felkavarodott
Lorraine alatt az erő, és már száguldottak is az ég felé. Felfelé
kapaszkodtak a hűvös éjszakai levegőben. Megragadta a
sárkány nyakát, nekivetette a hátát Andor mellkasának, a
szíve egyre gyorsabban vert. Ez őrület. Hihetetlen. Bámulatos.
Lehetetlen. Egy valóra vált álom, egy zavart elme látomása.
Egyre beljebb és beljebb vonták egy világba, egy elképesztően
bonyolult fantáziába, amit magától soha nem tudott volna
elképzelni.
Szeret fantasyt olvasni, és beül a moziba az ilyen filmekre,
megeshetett volna, hogy a családja tragikus elvesztése olyan
mélyen sebzi meg az elméjét, hogy az inkább elvitte volna őt
valahová máshová, ahol nem kellett a szerettei halálával, és
azzal foglalkoznia, hogyan is haltak meg. Csakhogy ő nem
ilyen típusú nő. Túl gyakorlatias ehhez. Egymillió év alatt sem
kezdett volna el hinni a vámpírok és a sárkányok létezésében.
Felemelte a fejét és felnézett az égre, míg körülrepülték a
tábort. A csillagok szikrázó fényei a sötét háttér előtt még
ilyen magasból is nagyon távolinak látszottak. Lepillantott. A
többiek egymás után vették fel egy-egy sárkány alakját, a két
emberi férfi már fenn ült egyikük hátán, aki talán Dragomir
lehetett.
Ferro vezette a sort. Andor kihalászta a kemping
koordinátáit Adam és Herman fejéből, a család alig néhány
kilométerre táborozott Lorraine-től. Figyelte maga alatt az
erdő lombkoronáját, a fák mintha az ég felé nyújtogatták
volna a karjaikat. Aztán Ferro egy kis tó mellett leereszkedett,
és ismét kinyújtotta a szárnyát, hogy leszállhassanak róla.
Andor leugrott és a karjait nyújtotta Lorraine-ért. Ő nem
habozott, és biztonságosan landolt is a férfi mellkasán. Ha a
becsapódásakor Andor összerezzent is, nem vette észre, de
ettől függetlenül őt rossz érzés töltötte el, amiért nem
gondolkodott el rajta, hogy talán nagyon rossz ötlet volt a
karjaiba ugrani. Rögtön semmivé vált a jó érzés, ami az alig
pár perces repülés alatt töltötte el. Boldog volt. A problémák,
amikkel szembe kellett nézniük, mögöttük maradtak a földön,
és hagyták, hogy örüljön az arcát simogató szélnek és az
éjszaka szépségének. A magasból a csillagok fényesebbeknek
látszottak, a tó alattuk nyugodtnak és szikrázónak, akár egy
kristálypohár. Tökéletesnek tűnt.
– „Meg akarom neked mutatni az én éjszakámat. Sokkal
több ennél, sívamet. Olyan rengeteg benne a szépség, hogy
egy élet sem elegendő, hogy mindent láss. Szeretnék utazni
veled, bejárni olyan helyeket, amit még senki más nem
fedezett fel. Kristálybarlangokat. Friss, érintetlen
vízmedencéket. Sok mindent. Ennek hamarosan vége lesz, és
felfedezésre indulunk.”
Lorraine tisztában volt vele, hogy a „hamarosan” Kárpáti
viszonylatban egy teljesen más fogalom, mint emberi
mértékkel mérve. Ők szinte korlátlan ideig éltek, így a
„hamarosan” náluk lehetett akár egy egész emberöltő is. De
mégis, fel akarta fedezni ezeket a dolgokat a férfival. Tudta,
hogy minden perc, amit a társaságában tölt el, még a
veszélyek ellenére is közelebb viszi egy-egy lépéssel a
döntéshez, hogy teljesen átlépjen a világába.
Bementek a fák közé. Ferro ismét alakot váltott, a gigantikus
sárkányból egy nem túl nagy madárrá zsugorodott. Leginkább
varjúra hasonlított, és Lorraine azonnal tudta, hogy a saját
kiváló érzékszerveit felhasználva kémkedni akar. A madár a
levegőbe röppent. Az egymás után beérkező harcosok közül
többen is követték, mindannyian más-más irányokba
elindulva.
Abban a pillanatban, ahogy Dragomir sárkányának legelső
karma leért a talajra, a vadász felvette valódi alakját, a hátán
ülő két férfi pedig a földre potyogott. Felpattantak és
berohantak a fák közé, ott azonban azonnal mozdulatlanná
fagytak, képtelenül a beszédre, csakúgy, mint a mozgásra.
Lorraine-nek esze ágában sem volt tiltakozni. Itt most
gyerekek életéről volt szó.
– „A kemping a fákon túl van, keletre. A tóba ömlő patak
melletti réten. Ott vannak. Vámpírszagot érzek, és a fű
megbarnult a tábor körül. A virágok is elhervadtak” –
jelentette Ferro.
– „Legalább egy mestervámpír is jelen van, aki a csatát
vezeti és irányítja” – tette hozzá Gary. – „Az erdőben rejtőzik,
ott, a két fa közül az egyikben. Isai a földön fekszik, nem
messze a tábortól. Megérintettem az elméjét. Leállította a
szívét és a tüdejét, hogy ne vérezzen el. Mindössze ezt az
üzenetet hagyta hátra nekünk és a Farmington nevet. Jelent
ez valamit valamelyikőtök számára?”
– „Vagy kétszáz évvel ezelőtt futottam bele az egyik
mészárlásába” – reagált Sandu. – „A szokásosnál is
vérszomjasabb, mindennél jobban szereti megkínozni az
áldozatait. Bernard Farmingtonnak nevezi magát. Azért
szereti ezt a nevet, mert egy családtól lopta, akik szintén
áldozatául estek. Velük különösen brutális módon bánt el.”
Lorraine lehunyta a szemét. Nem gondolhat arra, hogy
milyen sokáig maradt életben ez a vámpír. És hogy az életben
maradásához mennyi emberi életet oltott ki.
– „És Kárpátiak életét is” – emlékeztette Andor.
Isai nem sebesült volna meg ennyire súlyosan, ha kisebb
vámpírok támadják meg, akár csoportosan is. Nagyon
súlyosak lehettek a sebei, ha leállította a szívét és a tüdejét,
ahogyan Andornak is tennie kellett volna, csak a férfi mégsem
tette meg, mert ő ott volt vele.
– „Gary, meg lehet menteni?” – tette fel a kérdést Lorraine,
amit tudta, hogy az ősiek közül senki sem fog feltenni. Ők
nagyon racionálisan álltak az élet és a halál kérdéséhez. Valaki
vagy életben marad, vagy meghal. Ezen aggódni semmit sem
tesz könnyebbé.
– „Azt hiszem, hogy igen.” – Gary megajándékozta az
emberi énjét kielégítő válasszal.
Lorraine felsóhajtott, majd bólintott. – „Köszönöm. Látod a
gyerekeket?”
– „Én egy pillanatig láttam őket, míg átrepültem felettük” –
mondta Sandu. – „Két fiú és egy lány. A fiúk olyan tíz,
tizenegy évesnek tűntek. A lány legfeljebb öt. Beletompultak
a rettegésbe.”
 Lorraine Adam és Herman felé pillantott. Legszívesebben
bemosott volna nekik egyet. Egy jó nagyot. Pedig nem miattuk
vannak veszélyben azok a gyerekek, de nem volt bennük annyi
szív és lélek, hogy elmondják az ősieknek, hogy ez a család
veszélyben van.
– „Ezzel növelték az esélyeiket. Ha elveszítjük a csatát,
mondhatják Sergeynek, hogy ők hűségesek maradtak. Ha
meg nyerünk, talán ez a csata feledteti a tényt, hogy
megpróbálták a biztosítékok mögé behívni a bábot.
– „Kezdem azt hinni, hogy jobban aggódtak a báb miatt,
aki elevenen falta volna fel őket, mint amiatt, hogy
átadjanak neki engem.”
– „Azt hiszem, jól látod.”
Azt kívánta, bárcsak jobban ellátta volna Adam baját. Andor
megfogta a kezét, a szájához emelte és végigcsókolta az
ujjízületeit. Az ajkai keménynek és hűvösnek tűntek a bőrén.
– Foglaljuk el a helyünket. Mindenki pozícióban van.
– Hányan vannak?
– A testvérek hat gyalogot számoltak. Négy alárendelt és
természetesen a mestervámpír.
Lorraine megtorpant a férfi mögött. – Ó Istenem, Andor!
Tizenegyen vannak! Hogy tudunk egyszerre annyival harcolni
és megvédeni a családot is?
A férfi finoman megpaskolta a kezét. – Vegyél mély
lélegzetet, Lorraine. Tudod, hogy kell ezt csinálni. Amióta az
eszedet tudod, arra treníroztak, hogy nálad nagyobb és
erősebb ellenfelekkel harcolj, akik nagyobb rutinnal
rendelkeztek, mint te. Győzni fogunk, mert nincs más
választásunk. Mondogasd ezt magadnak. Ha kudarcot
vallunk, ezek a szörnyek megölik a gyerekeket. Ez pedig
elfogadhatatlan.
 Bólintott. Tudta, hogy Andor, mint az összes többi Kárpáti
férfi, kiértékelte az esélyeiket, így tisztában van vele, hogy
most, amikor ő olyan súlyosan sebesült és Isai is kiesett a
harcból, mindenkire szükség van, aki csak segíthet nekik.
Gyors és elsöprő győzelmet akartak aratni. Minél inkább
elhúzódik a csata, annál jobb esélyeik vannak a vámpíroknak.
– Készen állsz? – kérdezte Andor.
– Igen.
– Ha egy gyereket emelnek eléd túszként, és felszólítanak,
hogy tedd le a fegyvert, csak egyetlen módon reagálhatsz
Lorraine. Támadnod kell. Azzal nem mentheted meg a
gyermeket, ha leteszed a fegyvert. Több mint valószínű, hogy
a szemed láttára fogják megölni az egyik túszt, ha eleget teszel
a felszólításnak. Századról-századra számtalanszor
tapasztaltam meg már ezt. A vámpírokat a kínzások éltetik. És
tisztában vannak vele, hogy a nők érzelmeire különösen hatni
tudnak gyerekekkel. Gyakran illúziókkal is azt a hatást keltik,
hogy egy gyerek van a kezükben.
– Ebben az esetben biztosak lehetünk benne, hogy valóban
vannak náluk gyerekek – tette tisztába ezt a dolgot Lorraine.
A férfi bólintott. – Készen kell állnod a taktikázásra. Ha nem
vagy benne biztos, hogy képes vagy kitartani, akkor itt kell
maradnod, és hagynod, hogy egyedül menjek.
– Az nem fog megtörténni, úgyhogy máris elfelejtheted! –
morrant fel a lány – Ha te meg tudod csinálni, akkor én is. –
Szándékosan magabiztosságot csepegtetett a hangjába, holott
egyáltalán nem érzett ilyesmit.
– „Ferro fog harcba szállni a mestervámpírral. Sandu és
Dragomir a kisebb rangúakkal. Ők négyen vannak, ha jól
emlékszem. Gary, Lorraine és én foglalkozunk a
gyalogokkal” – tisztázta mindenkivel a tervet Andor. –
„Gary, szükségünk lesz a gyógyító képességedre, és az
emberekkel kapcsolatos ismereteidre a család körül.”
– „Értem.”
A koncepciót Lorraine is logikusnak találta. Mindenkinek
megvan a maga feladata. Gary a legjobb a gyógyításban,
szüksége lesz rá Isai-nak és talán másoknak is. Andor a kezét
nyújtotta neki. Amikor elfogadta, a férfi körbezárta hosszú
ujjaival a kezét, szinte teljesen beburkolta azt. Azonnal
megérezte az erejét, és ez megadta neki azt az önbizalmat,
amire olyan nagy szüksége volt.
Elindultak a fák között, gondosan kikerülve a kicsiny
mélyedést, ahol Isai teljes mozdulatlanságban feküdt. Lassan
sétáltak és mormogva beszélgettek egymás között, tisztában
voltak vele, hogy árgus szemek figyelik őket.
– Van olyan családtagod, akivel találkoznom kell, hogy
megkapjam a jóváhagyását? – kérdezte Lorraine.
– A szerzetestestvéreim a családom. Dragomir, Isai, Sandu,
Ferro, és van három, akivel még nem találkoztál. Fane
megtalálta az életpárját. Reméljük, hogy ők is átköltöznek
majd ide, hozzánk. Petru Benedekkel együtt Tariq-ot és a
birtokot őrzi. Mi nyolcan vagyunk azok, akik a leghosszabb
időt töltöttük együtt a kolostorban. Voltak más férfiak is, akik
csatlakoztak hozzánk, majd elmentek, de ők heten az én
családom.
Halványan rámosolygott a férfira. – Jó nagy családod van.
És félelmetes is.
– Téged sosem bántanának, sívamet. Legfeljebb
megmondanák, mit kell tenned.
Felnevetett, de megtartotta a hangját nagyon halknak.
Igyekezett nem folyamatosan maga köré kémlelni. Az erdő
most nagyon más volt. Sok időt töltött különböző erdőkben
életében. Minden nyáron sátorozni indultak a családjával. És
gyakran télen is. Az apja kedvelte a tág, nyílt tereket, és azt
akarta, hogy Theodore és Lorraine készen álljon a túlélésre
mindenféle időjárási körülmények között.
Otthon érezte magát a fák között, de igazából mindenhol a
szabadban. Most viszont valami egészen mást érzett. Rettegés
futkározott a gerincén. Félelem telepedett kőként a gyomrára.
Semmit sem érzett természetesnek, sem a madarakat, amik
ágról ágra ugrándozva követték őket, sem pedig az avart a
talpa alatt. És mintha túlságosan sok lett volna a repülő rovar.
Mókusok adtak ki feléjük figyelmeztető hangokat. Aprócska
gyíkok rohangásztak a fák törzsén, kígyók siklottak az
aljnövényzetben. Andor ügyet sem vetett a jelekre. Egyenletes
léptekkel haladt és igyekezett magán tartani Lorraine
figyelmét. De még így is nagyon nehéz volt nem észrevenni a
páfrányok összepöndörödött, megbarnult leveleit. A
fűszőnyeg, aminek eleven zöldnek kellett volna lennie a talpuk
alatt, teljesen elszáradt, összezsugorodott, egybeolvadt a rég
lehullott levelekkel, fenyőtűkkel. A fák fekete nedvkönnyeket
sírtak, ami végigfolyt a törzsükön és kátrányos tócsává gyűlt a
tövükben.
Lorraine szinte úgy érezte, hogy fuldoklik, mégis viszolygott
beszívni a kellemetlen szagú levegőt. Nehéz, fertőzött szag
terjengett, ami hasonló volt, mint a záptojásé, vagy romlott
húsé. A szíve ki-kihagyott egy dobbanást.
– „Szerinted egy újabb báb is vár ránk? Azzal rémítették
meg a családot?”
A férfi éles pillantást vetett rá. – „Miért kérdezel ilyet? Mire
gondolsz?”
– „Büdös van. Alig tudok tőle lélegezni, és minden lépéssel
egyre csak rosszabb lesz.”
Andor mélyet szippantott a levegőből. – „Én a vámpírokat
érzem. Rohadnak kívül és belül egyaránt. Bomlik a testük.
Szerintem te is ezt érzed, de ez persze nem jelenti azt, hogy
nem teremthettek egy másik bábot. Nagyon is lehetséges.”
Lorraine-nek egyáltalán nem tetszett a pillantás, amit a férfi
maguk elé vetett. Andor tudta, hogy valahol előttük igenis van
egy báb. Ha ő megérezte a bűzét, a férfi még hamarabb
megérezte. – „Miért nem akarod, hogy biztosra tudjam?
Nem szeretem, amikor megpróbálsz becsapni.”
– „Én sem tudom biztosra” – védekezett a férfi. – „Senki
sem látott bábot, márpedig azokat nehéz elrejteni. De mivel a
szag mégis átjárja az egész területet, gyanítom, hogy talán
mégis lehet még egy. Vagy az elsőt sokáig itt tartották,
mielőtt útnak indították volna érted.”
Lorraine gyomra felkavarodott. Inkább nézne szembe egy
vámpírral, mint egy bábbal. A tudat, hogy az valaha ember
volt, émelyítette. Az pedig, hogy egy másik ember vérére és
húsára áhítozik, elborzasztotta. – Figyeli valaki Hermant és
Adamet?
Andor bólintott. – Ferro állati őröket rendelt melléjük, hogy
szemmel tartsák őket. Mindannyiunkra szükség van.
Meg kellett elégednie ennyivel. Ha a mestervámpír
megtudja, (és meg fogja tudni), hogy a közelben vannak,
odaküldhet valakit, vagy valamit, hogy megölje őket. Míg
életben vannak, hasznosak lehetnek a Kárpátiak számára.
– „Kifaggatta őket Ferro?”
– „Hát nem éppen faggatta, de mindkettejükből hatalmas
mennyiségű információt nyert ki. Innen tudjuk, hogy jobban
aggódtak a saját életükért, mint a tiédért.”
– „Mi hasznuk lehet még, ha már Ferro megszerezte tőlük
az információt?” – Megpillantotta a sátrat. Kissé távolabb állt
a fáktól, a kempingező hely közepén. Lorraine előre szegezte a
tekintetét, a lakóit kereste.
 Egy felnőtt férfi ült a sekélyre ásott, kövekkel kibélelt
tűzgödör mellett. Szinte folyamatosan a fák és a sátor között
járt a pillantása. A felesége mellette ült, és úgy tűnt, hogy sír.
A férfi átkarolta a vállát, odahajolt és beszélt hozzá.
– „Sergey hozzájuk hasonló férfiakat vet be, és nekünk fel
kellene ismernünk őket. Ha munkát vállalnak az éjszakai
klubokban, vagy be tudnak szivárogni Tariq emberi
biztonsági szolgálatának soraiba, hatalmas károkat
okozhatnak.”
Andor megfogta a kezét, a szájához emelte és megcsókolta a
csuklója belsejét. – Készen állsz, csecsemő? Maradj közel,
hogy ha kell, egymáshoz vethessük a hátunkat. Kiszabadítjuk
a foglyokat, míg a többiek a vámpírokkal foglalkoznak.
– Készen állok. – Meg kellett acéloznia magát, hogy szembe
tudjon nézni majd a bábbal, mert most már egészen biztos
volt benne a szag alapján, hogy van a közelben egy,
valószínűleg éppen a sátorban.
– „Gary?”
– A széllel sodródom. Elég közel akarok kerülni, hogy
megtudjam, mi folyik belül. Adjatok még egy-két percet.”
Lorraine lehunyta a szemét és kissé hátrahajtotta a fejét,
hogy érezze az arcán a szelet. A sátor felé fújt. Alig volt egy
enyhe kis fuvallat, hűvös érintés, ami jólesett forró arcának.
Várt. A szíve dübörgött.
– „Remek. A hátsó sátorlap még mindig fel van csapva. A
gyerekek bent vannak. Ott van a báb is, és míg beláttam, a
vámpírnak épp meg kellett akadályoznia, hogy megint
beleharapjon a legidősebb fiúba.”
Megint beleharapjon. Ezek szerint a báb már megpróbálta
felzabálni a gyereket. Ez még jobban felémelyítette, de egyben
meg is erősítette. Alig volt képes mozdulatlanul tovább
várakozni, miközben egy szörny halálra rémít egy fiúcskát.
Biztonságba kell juttatniuk a gyerekeket és a szüleiket, hogy
Gary segíthessen a legidősebb gyereken.
– Induljunk, Andor!
Sétálva léptek ki az erdőből. Egymás mellett, kéz a kézben. A
tűz mellett ülő pár azonnal meglátta őket, és a férfi többször is
megrázta a fejét, így próbálva figyelmeztetni őket. Még a
kezével is intett, hessegető mozdulattal igyekezett távozásra
bírni az érkezőket. De ők egyenletes léptekkel tovább
közeledtek. Az anya az öklét tömte a szájába, nehogy
hangosan felzokogjon.
– Helló! – szólt oda nekik Andor. – Reméltük, hogy találunk
más kempingezőket a közelben. Éreztük a tüzük illatát.
És a bábotokét. Lorraine visszaszorította magában a
hisztériát, ami a kőkemény elhatározása ellenére is igyekezett
feltörni belőle.
A férfi ismét megrázta a fejét, de közben a tűz felé intett. –
Üdv! Épp nekikezdtünk a vacsorafőzésnek. Szívesen
meghívjuk önöket is.
Andor belesúgta Lorraine fejébe, hogy mindig úgy
helyezkedjen, hogy a házaspár közte és a sátor között legyen.
Már többször is átbeszélték a biztonsági kérdéseket, pontosan
tudta, mit kell tennie, de azért halványan bólintott, hogy
megnyugtassa a férfit.
– Köszönjük – szólt oda a házaspárnak hangosan –,
örömmel csatlakozunk. Bár semmit sem hoztunk, amivel
hozzájárulhatnánk a vacsorához.
– Van elég mindenből – biztosította a férfi.
Andor továbbsétált, Lorraine pedig kissé lemaradt mögötte,
úgy tett, mintha újra kéne kötnie a bakancsát. Ha már
lehajolt, alkalma adódott megnézni a földet a sátor körül.
Részegnek tűnő rovarok rohangásztak a megbarnult fű között.
Céltalanul futkostak körbe-körbe, néhányan pedig az
oldalukra dőlve kapálóztak, mintha a lábuk nem működne
megfelelően.
– Andor vagyok, ő pedig a barátnőm, Lorraine.
Lorraine meghökkent. A férfi még csak nem is habozott.
Határozottnak és nagyon modernnek hangzott, bár nem
hangsúlyozta úgy ki a barátnő szót, ahogy azt a többi férfi
tette volna. Felpillantott a bakancskötésből, és odaintegetett a
párnak.
A férfi felállt és előrelépve kezet nyújtott Andornak. – Neil
Bennet, ő pedig a feleségem, Carol. – Közelebb hajolt. –
Azonnal el kell menniük! Vigye innen a barátnőjét! Egy
őrült…
Dühös morranás, egy gyermek éles sikolya a sátor felé
fordította Nielt. A felesége is felpattant és megpróbált elfutni
mellette, de a férje elkapta a derekánál fogva és visszatartotta.
A sátor elülső ponyvája fellebbent, mindannyian
megpillantották a három gyereket. Kettő összebújt, a
harmadik a bábbal küzdött, ami hegyes, csipkézett fogaival a
vállát marcangolta.
Valami előtűnt a benti árnyékból, ami leginkább egy
emberre hasonlított. – Meg lett mondva, hogy ne
figyelmeztesd őket! – mondta haragosan, amint előlépett. –
Tudtad mi lesz az ára, ha megszeged a parancsot. – A báb felé
intett, ami nekilátott kivonszolni a fiút a hátsó, nyitott
sátorlapon át.
Carol és Neil megpróbáltak a fiukhoz rohanni, de a férfi
felemelte a kezét, és ők mozdulatlanná dermedtek. A férfi
elmosolyodott, kivillantak a fogai. Sötétek voltak, vér
szennyezte őket. Meghajolt Lorraine és Andor felé. – Jannik
Astor a nevem.
– „Ismerem ezt a nevet. Fridrick és Georg vették fel az Astor
vezetéknevet. A Malinovokkal együtt fordultak át. És velük
együtt pár unokatestvérük is. Valószínűleg ő az egyik” –
tájékoztatta Andor a Kárpátiak közös csatornáján.
– „Meg kell állítanunk a bábot, vagy megöli azt a kisfiút!”
– „Gary kiszabadítja. Koncentrálj! Elszigetelem Janniktól a
másik két gyereket, de nagyon óvatosnak kell lennem. Tereld
el a figyelmét. És engedd, hogy én legyek közelebb az
apához.”
– Jannik – mondta Lorraine Andor háta mögül. Oldalra
lépett, de csak annyira, hogy a pár még mindig közte és a
vámpír között maradjon, de azért ő maga is láthatóvá váljon.
Neki kellett a figyelem középpontjába kerülnie. A vámpír úgy
gondolta, hogy minden ütőkártya a kezében van, képes lesz
rávenni Lorraine-t és Andort, hogy teljesítsék a parancsait,
hogy megóvják a másik két gyereket. – Kétségtelenül tudod a
nevem. A mestered azzal bízott meg, hogy elvigyél hozzá?
A vámpír szemei vörösen felizzottak, ahogy kiejtette a
„mester” szót. Nyilvánvalóan nem túlzottan örült Sergey
vezetésének. Véleménye szerint Vadim, Sergey bátyja sokkal
tiszteletreméltóbb mester volt, és látszott az arcán, hogy
távolról sem örül az emlékeztetőnek. Azt pedig
egybehangzóan minden ősi elméjében látta, hogy a vámpírok
nagyon hiú lények.
– Sergey Malinov egy pondró! Tudod, hogyan nevezik az
ősiek, amikor nevetnek rajta? Kuly néven ismerik. Ha esetleg
túl régóta nem beszéltél a saját nyelveden, elmondom, hogy ez
bélférget jelent. De talán még jobb a galandféreg elnevezés.
Vagy a démon, ami lelkeket vesz birtokba, és felemészti őket.
De valószínűleg a legelső elnevezés a legtalálóbb, a bélféreg. –
Halkan, egyenletes hangon beszélt. Annyira halkan, hogy
Janniknak egészen rá kellett koncentrálnia, hogy hallhassa a
szavait. – Nagyon utálhatsz egy bélféregnek dolgozni.
 A szeme sarkából látta, hogy Andor lassan megmozdul.
Centiméterenként lopta a távolságot. Neil mellett állt, aki
vergődő feleségét szorította a karjaiba, nem engedte, hogy az
asszony veszélybe sodorja magát azzal, hogy odarohan a két
megmaradt gyermekükhöz, vagy a báb után veti magát, ami
elhurcolta a legidősebbet.
Látta, hogy Andor az ujja hegyével hozzáér Neil karjához, de
nem sikerül magára felhívnia a férfi figyelmét.
– Hogy vagy képes neki dolgozni? Jannik, nyilvánvaló, hogy
te sokkal intelligensebb vagy nála. Hol van ő? Elküldte a
legjobbját maga helyett a csatába, mert ő maga még harcolni
sem tud. Miért engedelmeskedsz egy féregnek? – Halk
hangjába igyekezett a lehető legtöbb érdeklődést belepréselni.
– Tényleg egy féreg. Lassan magam köré gyűjtöm a
többieket is, akik így gondolják. Az, hogy a Malinov nevet
viseli, még nem ok arra, hogy ő legyen az egyetlen lehetséges
vezető. A fivérei vezetők voltak. Ő csak a földön csúszott és azt
ette, ami az asztalukról lehullott. Mégis megörökölte a vezető
köpönyegét. De még mindig a testvérére támaszkodik.
Inkább érezte, mint látta, hogy Andor megmerevedik. Az
összes ősi reakciója visszhangot vert az elméjében, különösen
pedig Dragomiré. Nem értette a felbolydulás okát, de gyorsan
félrehessegette. – Nem tudom, miről beszélsz. Mi az, hogy a
testvérére támaszkodik? Emlékezz rá, nem tudok túl sokat
arról, miért akar engem annyira a mestered. Melyik
testvéréről van szó?
– Ő nem a mesterem! Az Vadim volt. Vadim
mindannyiunkra gondolt. Már nem találhatjuk meg az
életpárunkat, de lehetnek nőink, akik kiszolgálnak bennünket.
Gyerekeket adhatnak nekünk, akikből aztán feláll majd a
seregünk. Az emberi hímek is a hasznunkra lehetnek,
védelmezhetnek bennünket. Ez a mi évszázadunk volt. Már
hajszálnyira voltunk a Kárpáti nép kipusztításától.
– Ezt Vadim tervelte ki?
Jannik bólintott. – Nem is a testvére, az a nyomorult féreg.
Fogságban tartja Vadimot. Senki sem láthatja őt Sergey-en
kívül. És most azt követeli, hogy szerezzük vissza a
rabszolgáját, és vigyünk el neki téged is. Két nőt akar
magának!
– Most összezavarodtam. – Andor már közel járt a
gyerekekhez, köztük és a vámpír között helyezkedett el.
Lorraine legszívesebben ugrálni kezdett volna örömében. –
Nem arról volt szó, hogy ez a Vadim mindegyikőtöket nőhöz
akar juttatni?
– Ez volt a terv. Csak aztán az ő nőjét magához vette az egyik
Kárpáti. Az ő gyerekével terhes, a gyerek az első példánya lesz
az új fajnak. Ki fogom szabadítani Vadimot és visszaszerzem
neki a nőjét. Az a gyerek a mi hadseregünk alapja, azt
jelképezi, hogy nem csak rothadó húsú férgek vagyunk.
– Senkit sem hívnak féregnek a mestereden kívül.
Látta hogyan sző biztonsági intézkedéseket Andor a két
gyerek köré. A kicsik csendesen ültek, félelem nélkül néztek
fel a magas alakra. Tudta, hogy átvette az irányítást az
elméjük felett, messze vitte őket attól, ami körülöttük
történik. Ez volt az első lépés. Másodikként ugyanezt meg
kellett tennie a szülőkkel, és elérni, hogy csak akkor
léphessenek ki a védelem köréből, amikor arra Andor, vagy
másvalaki felszólítja őket. Lorraine-nek pedig közben magán
kellett tartania a vámpír figyelmét.
Gary elintézte a bábot, és szintén védőburokba vonta a
legidősebb fiút. Valószínűleg már odaért Isai-hoz, hogy ellássa
vérrel és meggyógyítsa annyira, hogy túlélhesse az utat
hazafelé. Mindenkinek megvolt a maga speciális feladata, de
amíg Andor, Gary és Lorraine nem biztosította, hogy a
gyerekek és a szülők biztonságban legyenek, senki sem
keveredhetett nyílt harcba. Ha ez megtörténne, az beindítaná
Jannikot, és erre még nem álltak készen.
– Már mondtam neked, hogy nem a mesterem! – Jannik
hangja, ami eddig émelyítően édeskés volt, orrhangú
nyafogássá vált. Nyál fröccsent a szájából az állára, de nem
vette észre, hogy letörölhesse. A dühtől az arca rosszindulatú
maszkká torzult. Fél kézzel beletúrt a hajába, majd lemeredt a
hatalmas csomóra, ami az ujjai között maradt. Mintha
zavarba jött volna tőle.
– Rendben, persze, hogy nem az. Hogyan is lehetne a
mestered? Annyira sajnálom, Jannik – mondta békítőn
Lorraine –, nem követem el többet ezt a hibát.
A szeme sarkából látta, hogy Andor már a pár köré szövi a
biztonsági intézkedéseket. Neil rákényszerítette a feleségét,
hogy leüljön a földre. Szorosan átkarolta őt és gyengéden
ringatta, de mindkettejük tekintete az erdőre szegeződött.
Amikor Andor befejezte a varázsszövést, szembefordult a
házaspárral. – A gyerekeitek biztonságban vannak. Egy
barátom megmentette a legidősebb fiút, elpusztította a
teremtményt, ami elvitte. Maradjatok, ahol vagytok, bármi
történjen is körülöttetek. Ha megmozdultok, meghaltok, és a
gyerekeitek is.
Odalépett Lorraine mellé. – Te kalma, te jama
ńiŋ3kval, te apitäsz arwa-arvo! Nem vagy más, mint
egy becstelen, férgekkel teli, két lábon járó hulla. Azért jöttem,
hogy megszabadítsalak.
Lorraine elhátrált, hogy teret hagyjon a harchoz Andornak.
Azt tette, amit a férfi korábban javasolt, háttal fordult neki és
az erdőt figyelte, tudva, hogy hamarosan jönnek a többiek.
 11

– „A gyerekek biztonságban vannak” – hangzott fel végre

Andor hangja a közös csatornán és Gary Daratrazanoff
felsóhajtott.
Az erdő hűvösében várakozott a zsákmányára. A vér illata
erős volt, a báb errefelé vonszolta a füvön a sikoltozó fiút. A
gyerek meglepően keményen védekezett, nehéz helyzetbe
hozva ezzel a teremtményt. A bábok lassú mozgásúak és csak
sokára reagálnak, viszont cserébe hatalmas testi erővel
rendelkeznek. A fiú ütött és rúgott, ami megnehezítette a lény
dolgát, hogy maga után vonszolja. Ez remek teljesítmény volt
a fiú részéről, viszont nem könnyítette meg Gary dolgát, mert
a báb megállt jó húsz méternyire a pozíciójától, hogy letörje
áldozata ellenállását.
A báb beletépett a gyerek húsába, akinek sikolyára
felröppentek a madarak a környékről. Vér spriccelt szerte a
levegőbe, ami megőrjítette a szörnyeteget. Gary intett a
vámpírok teremtménye felé, miközben a megrémült
madarakkal együtt kitört a fák közül. A báboknak általában
legelőször az agya rohadt el, a hatalom és a dermesztőmágia
így nem nagyon működött rajtuk. Gary nem is számított
többre, mint hogy lelassítja, hogy a fiú elmenekülhessen.
A báb darabos mozdulatokkal, mintha a mestere dróton
rángatná, feléje fordította a fejét, amikor támadásba lendült.
Lassan leengedte a kezeit, lehetővé téve, hogy a gyerek
kitéphesse magát a szorításából és távolabb araszolhasson a
földön fekve. Gary az utolsó pillanatban alakot váltott, nem
azért, mintha erre szükség lett volna, inkább csak hogy
megnyugtassa a gyereket. A kényelem, és a biztonság érzését
sugározta feléje, és egyúttal a fájdalmát is csillapította.
A legegyszerűbb feladatot kapta, hogy kiszabadítsa Isai-t.
Felemelte az öklét, és belecsapott vele a teremtmény
mellkasába. Mélyre szaladt benne. Figyelmen kívül hagyta
mind a marcangoló karmokat, mind pedig a cápafogsort, ami
a vállát kezdte tépdesni, kihúzta a szívet, félredobta és
hátralépett. Villám lobbant az éjszakai égen, elágazott, és az
egyik ága telibe találta a szívet, porrá égetve azt. A fehéren
izzó, sistergő energiakorbács ezután átugrott a báb testére, és
kápráztató lángkitörés közepette azt is megsemmisítette.
Egyenesen odament a fiúhoz. A gyerek felmeredt rá, amikor
odaguggolt mellé. – Én Gary vagyok. Téged hogy hívnak?
Óvatosan a keskeny vállra tette a kezét, ahonnan a báb
falatokat próbált kiharapni. A sebek fájdalmasnak, de
szerencsére csak felületi sérülésnek tűntek. A gyilkos
teremtménynek nem volt ideje komolyabban nekifogni
felfalni a gyereket. Gary előhívta a gyógyító fényt, és a kezén
keresztül átáramoltatta azt a fiú testébe, aki ebből legfeljebb
csak némi hőt érzett, mivel a gyógyító ügyelt rá, hogy ne
égesse meg őt még a harapott sebek tetejébe.
– Tommy – szipogott a fiú. – Mi volt ez?
– Mi bábnak hívjuk. Felhúzok köréd egy biztonsági gyűrűt.
Ha valaki megpróbál kihívni belőle, kérdd, hogy mondja meg
a jelszót. Ha nem tudja, akkor mindenképpen belül maradsz.
Itt nem érhetnek hozzád.
A fiú bólintott, vékony teste remegett. – Még az öcsém és a
húgom is náluk van. És azt hiszem, hogy az apukám és az
anyukám is. – Halk zokogás tört fel belőle, de hősiesen
visszanyelte.
Gary megrázta a fejét és szőni kezdte köréje a biztosítékokat.
– A barátaim már biztonságba helyezték őket ugyanolyan
körökben, mint a tiéd lesz. De a rossz emberek még itt
vannak, és nekünk el kell érnünk, hogy távozzanak. Azt kell
tenned, amit mondok, Tommy, vagy nem leszel biztonságban.
A fiú bólintott. Gary legszívesebben elaltatta volna, de ha ő
meghalna a csatában, senki sem lenne képes felébreszteni.
Nincs más megoldás, a gyereknek meg kell birkóznia a
valósággal. – A titkos jelszó pedig: Curious George szereti a
biciklijét. – Ez a mondat semmit sem jelentett sem a
Kárpátiaknak, sem a vámpíroknak. Annál többet egy emberi
gyereknek. Mindannyian ismerik Curious George-ot, a
bajkeverő majmot. A róla szóló könyvek nagyon népszerűek, a
gyerekek szeretik.
A fiú bólintott, a szemeiből mintha egy árnyalattal kevésbé
sütött volna a rettegés. – Igen. Emlékezni fogok rá. –
Visszamondta Garynek a jelszót.
– Nem számít, mennyire furcsa dolgokat is látsz, csak
maradj itt. Érted jövök majd. – Elindult, de még egy lépést
sem tett, visszafordult. – Ha olyasvalaki jön érted, aki úgy néz
ki, mint a szüleid, tőlük is kérned kell a jelszót. Ne hagyd,
hogy becsapjanak.
Tommy elszántan bólintott. – Nem hagyom.
– „Az utolsó gyerek is biztonságban van. Kihívni a
biztosítékkörből a Curious George szereti a biciklijét jelszóval
lehet.”
Ez volt a legtöbb, amit jelen körülmények között tehetett.
Most Isai-hoz kellett eljutnia és ellátni a sebeit. Elfordult a
fiútól és besétált a fák közé. Amikor a gyerek már nem
láthatta, azonnal a levegőbe emelkedett és sietett a betegéhez.
Isai egy nagyon sekély gödörben feküdt, amit nyilván ő
nyitott magának. Gary szíve majdnem megállt, amikor
megpillantotta a harcos mozdulatlan teste fölé hajoló vámpírt.
Épp hátrahúzta a karját, hogy belecsapja az öklét a Kárpáti
mellkasába. Gary ott termett, megragadta a csuklóját, így
fékezte meg a mozdulatot, ami kioltotta volna a már így is
súlyosan sebesült Kárpáti életét.
Gary maga felé perdítette az élőholtat, és az öklével betört a
mellkasába. Megnyújtott karmai izmokat, csontokat vágtak át,
míg végül az ujjai a keresett zsákmány köré fonódhattak. A
vámpír mindkét kezével a mellkasát marcangolta,
majdhogynem lenyúzva róla a bőrt. Aztán előrevetette magát
és belevájta az agyarait a nyakába. Vagyis megpróbálta. Gary
hátrahajolt, hogy elkerülje a tűhegyesre töredezett fogakat, és
közben visszarántotta a karját is.
Magasra hajította a kitépett szervet és már hívta is a
villámot. A vámpír is a levegőbe vetette magát, a szív felé
nyújtott karokkal. A kacskaringós villámostort megelőzni
azonban lehetetlen vállalkozás volt, a fehéren izzó energia
telibe találta a levegőben pörgő szívet. Nem telt bele két
másodpercbe, a szerv ugyanúgy megsemmisült, mint a
tulajdonosa. Gary megfürdette a karját a tomboló energiában,
majd odasietett Isai-hoz.
A Kárpátinak több sérülése is volt. Ugyanúgy, mint Andor, a
fészkükben támadta meg az élőholtakat, hogy megmentse a
családot, pedig tudta, hogy csapdába sétál. Gary
biztosítékkört teremtett az ősi harcos köré. Senki sem ér most
rá arra, hogy a testét őrizze, míg dolgozik, azt pedig nem
engedheti, hogy egy vámpír támadjon kiürült porhüvelyére,
míg ő Isai-t gyógyítja.
Amikor ezzel végzett, kilépett a testéből, és belépett az ősi
harcoséba, hogy felmérje a kárt. A sebek súlyosak voltak. Isai
már nem élne, ha nem állítja le a szívét és a tüdejét. Gary
belekezdett a gyógyítás aprólékos munkájába.
 – „A gyerekek biztonságban vannak”– közölte Andor.
Sandu érezte, hogy elönti a csata előtti várakozás forrósága.
Gary igyekezhetne egy kicsit. Nem sok idejük maradhatott
már, míg Andor uralja a helyzetet a sátornál és a vámpírok
rájönnek, hogy a csapdájuk nem jött be. Sandu és Dragomir
az éjszakai szellővel sodródtak, a vámpírok rejtekhelyeit
keresték és jelölték meg. A gyalognak használt élőholtakat
sokkal könnyebb volt megtalálni, mint azokat, akik már jó
néhány éve fordultak át.
– „Az utolsó gyerek is biztonságban van. Kihívni a
biztosítékkörből a Curious George szereti a biciklijét jelszóval
lehet.”
Sandu és Dragomir egyszerre lódultak meg. Mindketten két
olyan alacsony rangú vámpírt vettek célba, akik a legközelebb
voltak a sokkal veszélyesebbekhez. Meg akarták ölni őket,
amilyen gyorsan csak lehetséges. Abból, amit Jannik
mondott, egyértelművé vált, hogy ő a négy erőteljesebb
vámpír egyike. Van még egy, akit nem találtak. Sandu egy
varjú alakját magára öltve száguldott át a fák között.
Dragomir és ő eddig elvegyült a mestervámpír kémei között,
és senki sem vett belőlük észre semmit.
Közvetlenül azelőtt váltott alakot, hogy rajtaütött volna azon
a kisebb vámpíron, aki fel-alá járkálva várta, hogy
csatlakozhasson Jannikhoz. Csak a jelre várt, amit még nem
kapott meg. Sandu azonnal rávetette magát, az ökle olyan
gyorsan megjárta a mellkasát és tépte ki a szívét, hogy az
élőholt még csak rá sem eszmélhetett, hogy mi történik.
Elégette a szervet és éppen megfordult, amikor az, akit eddig
nem látott, keményen nekiütközött, és a földre vitte.
Sandu molekulákra bomlott, felrúgta magát a levegőbe,
majd a vámpír mögött ismét testet öltött. Két ujjal tisztelgett
az újonnan érkezettnek. – Remek, hogy csatlakozol hozzám,
Megmentettél attól, hogy vadásznom kelljen rád.
– Még sosem láttalak, pedig úgy tűnik, sok csatában
harcoltál már.
Sandu kissé meghajtotta magát. – A kolostorbeli
szerzetesekhez tartozom. Olyan fiatal vagy, hogy nem is tudsz
azokról, akik bezárkóztak egy kolostor kapui mögé, hogy
megóvják a világot a hatalmuktól? – Felemelte a kezét, és
hagyta, hogy az évszázadok alatt felhalmozott mágia
megmutatkozzon a bőrén. Kápráztató, izzó fényjelenség, egy
elektromos impulzus sistergett fel a tenyerén, hogy aztán
nyomtalanul eltűnjön. – És te ki vagy? – követelt választ.
A vámpír nyugtalan tekintettel méregette most, hogy
kiderült, Sandu a kolostor falai közül jött. Hiszen minden
Kárpáti hallott a szerzetesekről. Ők voltak a legősibb
harcosok, akiknek tetteit tábortüzek mellett énekelték meg a
mai, modern idők előtt. Sandu biztosra vette, hogy ez a
vámpír valaha egy volt az éneklők közül.
– Karl. – A vámpír balra fordította a fejét és felnézett az ágak
közé, mintha onnan remélne segítséget.
Sandu oda sem figyelve egy lángcsóvát indított a madarak
felé, akik őket bámulták. A varjak hangosan károgtak és
felrebbentek. Sandu ujjai lebbentek egyet, és bár a madarak
már magasan voltak, holtan hullottak alá a levegőből. Míg a
vámpír sokkoltan figyelte mestere kémeinek halálát, a vadász
támadásba lendült.
Alakja elmosódott, olyan gyorsan mozgott, a vámpír nem is
látta, csak amikor már késő volt. Megpróbált feloldódni, de a
vadász ökle akkora már a mellkasában volt, és
megakadályozta az alakváltást. Az ősi karmai egyre mélyebbre
fúródtak, karját csontig égette az élőholt savas vére.
A vámpír megpróbált válaszcsapást mérni, ő is elindította az
öklét a Kárpáti mellkasa felé. Csak hát ez túl késő volt, a
vadász pedig túl messze jutott. Már a markában tartotta a
szívét, semmi sem állíthatta meg. Kirántotta a szervet az
élőholt mellkasából és távolabbra dobta. Az egyik megmaradt
varjú megkísérelte megmenteni, azt a szívvel együtt ütötte át a
lecsapó villám. Sandu megfürdette benne a karját, hogy
megszabaduljon a savas vértől, majd a levegőbe lódult, és
elindult a következő vámpír felé.

Dragomir Sergey kémvarjaival együtt repült. Mindegyiket

alaposan szemügyre vette, amelyik a vezetőjük lehetett, de
egyik sem egy alakváltott vámpír volt. Türelmesen várt a jelre.
Nem örült, hogy Vadim él. Vadim Malinov vezette a vámpírok
seregét San Diegóban. Egy kész erődítményrendszert hoztak
létre a város alatt. Pszichés képességű emberi férfiakat
állítottak maguk mellé a Morrison Központon keresztül. Az
ilyen emberek csak most kerültek be a világukba. Egy titkos
társaság eddig is működött, akik a vámpírok megölésére
szerveződtek. Hittek a létezésükben, még akkor is, amikor a
világ többi része őrültnek gondolta őket ezért.
A Malinov fivérek elég intelligensek voltak ahhoz, hogy
feltörjék az adatbázisukat, amiben a pszichés képességű
férfiak és nők adatait tárolták. A betoborzott férfiak
különböző módon segítettek nekik. Ők kimehettek a
napfényre, míg a vámpírok nem. Vadim felismerte a
hasznosságukat, és nem kizárólag táplálkozási célokra,
mindent megígért nekik a segítségükért cserébe. Mivel
mindannyiuk fejébe belelátott, mindenkinek a maga szíve
vágyát ajánlhatta fel.
A pszichés képességű nőket a legbelsőbb köreihez tartozó
vámpíroknak akarta adni, akiknek azt mondta, hogy ezeken a
nőkön, a gyerekeinek keresztül teremthetik meg hatalmas
hadseregük alapjait. Egy ilyen dolog, amit eddig lehetetlennek
tartott mindenki, csak még több vámpírt vonzott hozzájuk.
Pedig egy vámpírnak nem könnyű egy másikat szolgálni.
Mindannyian hiúak és narcisztikusak. Vadim megtalálta a
legtökéletesebb módszert, hogy betoborozza őket a seregébe.
Dragomir életpárja, Emeline, és a meg sem született
gyermeke heteken át szenvedett, míg a beléerőltetett savas vér
belülről kifelé marta a testét. Az anyának állandóan hallgatnia
kellett a baba fájdalommal teli sírását. Félt elaludni, nehogy
Vadim álmában parancsot adjon neki. Lehetetlen helyzetbe
került. A Kárpátiaknak nem merte megemlíteni, mert attól
tartott, hogy ártani akarnának a magzatának, Vadim
gyerekének. Képtelen volt eldönteni mit tegyen, pedig tudta,
hogy minél előbb el kellene határoznia magát. Ekkor lépett
Dragomir a színre és hallotta meg a nő hangját. Azonnal tudta
ki ő, hiszen visszakapta a színek ragyogását és az érzelmeket.
Emeline az övé.
Jó időbe beletelt, amíg Gary hathatós segítségével képes volt
teljesen megszabadítani anyát és gyermekét a Malinov vértől.
Eddig azt hitték, sikerült megölni Vadimot, bár sok kérdőjel
maradt ebben az ügyben. Dragomir még a gondolatát is
gyűlölte, hogy ha hazamegy, el kell mondania az asszonyának,
hogy Vadim még mindig él. Gyereket várt, aki már az ő
gyereke. A baba kislány volt és határozottan Dragomir lánya,
nem pedig Vadimé.
– „Az utolsó gyerek is biztonságban van. Kihívni a
biztosítékkörből a Curious George szereti a biciklijét jelszóval
lehet.”
Sandu zuhanórepülésben vetette magát mellőle az egyik
alacsony rangú vámpírra. Dragomir is akcióba lépett. Két
kisebb vámpírra bízták azok védelmét, akik a legjobb úton
jártak afelé, hogy mestervámpírokká váljanak. Egyik vadász
sem akart gyalogokat tudni a hátában, mialatt egy képzettebb
ellenféllel harcol.
Hatalmas ütéssel csapott le a vámpírra, és a földre vitte, még
mielőtt az élőholt rádöbbent volna, hogy mi történik. Ahogy
mélyen a mellkasába merítette az öklét, hátulról rajtaütöttek.
Figyelmeztető radarja egy vámpírt jelzett a háta mögött, aki
épp csapásra emelte a kezét, hogy a hátán keresztül tépje ki a
szívét. Elfordult annyira, hogy kitérjen a támadás útjából. Az
az ököl azért elég mélyre ment még így is, hogy megérezze.
Egy gyors mozdulattal kitépte az alatta fekvő szívét és
távolabb dobta azt, közben pedig, míg a villámot hívta, már
szembefordult új ellenfelével. Nem az a jobban képzett vámpír
volt, akit már korábban megtalált és kiszemelt magának. Egy
másik gyalog állt szemben vele, ez pedig azt súgta neki, hogy a
kipécézett célpontja közelebb állhat a mestervámpírrá
váláshoz, mint ahogy ő gondolta. Minél erősebb egy vámpír,
annál több gyaloggal veszi körül magát, akik segítenek neki
megnyerni a csatákat, vagy éppen lehetővé teszik, hogy
elmeneküljön.
Sisteregve leszisszenő villám semmisítette meg az eldobott
szívet csakúgy, mint az elesett vámpír testét, de aztán valami
ismeretlen erő harcba szállt Dragomirral az energia
irányításáért. Majdnem elmosolyodott. Emeline visszaadta az
érzelmeit, így humorosnak találta a tapasztaltabb vámpír
tévhitét, hogy ő van előnyben. Pedig az érzelmek nem jöttek
jól csata közben. Nem gondolhat Emeline-re, sem pedig
semmi másra, míg harcol.
Meglazította a fogását a villám irányításán, éppen akkor,
amikor a vámpír egy erőteljes vonó varázzsal magához húzta
azt. A ragyogón izzó ostor megugrott hívója felé, egy
töredékmásodpercig táncolt az égen, majd az élőholt köré
tekeredett. Dragomir finom ujjmozdulatokkal újabb és újabb
hurkokat vetett belőle a vámpír teste, majd a feje köré,
megbizonyosodva róla, hogy közvetlenül a szíve felett is
áthalad egy hurok. Legvégül pedig egy határozott mozdulattal
megrántotta az egészet, a sistergő energia pedig úgy szaladt
bele a vámpír húsába és szívébe, porrá égetve azt, mint kés a
vajba.
Visszafordult a kisebb vámpír felé. A magasban a villám
vészjóslóan hangosat reccsent. A vámpír behúzott nyakkal
felpislantott rá, és ez elég is volt Dragomirnak, hogy rávesse
magát. Izmokon, inakon, csontokon tört át a szívet keresve.
Éppen kiegyenesedett a zsákmánnyal a markában, amikor
Sandu öltött testet mellette, és blokkolta a harmadik
vámpírgyalog hátulról érkező támadását. Az élőholt néhány
másodperccel tovább várakozott a kelleténél, és kizárólag
Dragomirra koncentrált. Sandut észre sem vette.
A két vadász egyszerre dobta a földre a szíveket, és szólította
le a villámot.
Dragomir megcsóválta a fejét. – Ez így túl könnyű. Mind új
vámpír. Szinte semennyire sem képzettek. Nem értem.
– Én sem. – Sandu a fák felé fordult, ahonnan a varjak
némán figyelték őket. – Lennie kell itt valami cselnek.
Valaminek, amit nem látunk. Hogy lehetséges, hogy ezeknek
jóformán szemernyi harci képességük sincs? Minden Kárpátit
a születésétől fogva harcra nevelnek. A csaták emlékeit apák
adják át a fiaiknak. Lorraine-nek klasszisokkal nagyobb
harcértéke van, mint ezeknek a vámpíroknak.
Dragomir elnézett a kemping tisztása felé. – Ezek nem
voltak Kárpátiak, mielőtt vámpírokká váltak volna Sandu. Ez
az egyetlen lehetséges magyarázat.

Jannik Andorra meredt, az arcára kiült a sokk. – Mit

mondtál? Minek neveztél?
– Te kalma, te jama ńiŋ3kval, te apitäsz arwa-
arvo! ! Nem vagy más, mint egy becstelen, férgekkel teli, két
lábon járó hulla. Azért jöttem, hogy megszabadítsalak –
ismételte meg Andor. – Még le is fordítottam neked, ha
esetleg már nem értenéd a Kárpáti nyelvet. Fogalmam sincs
mennyi ideje döntöttél úgy, hogy feladod a becsületed. Hogy
mikor árultad el a népedet és az életpárodat.
Jannik először meghőkölt, majd dühösen összeszorította az
ökleit és himbálni kezdte a felsőtestét előre-hátra. – Az
életpár csak kevesebbé tesz, nem többé! Velem nem fordulhat
elő, hogy az életpárom, vagy a gyerekeim olyan dolgok
megtételére kényszerítenek, amit magamtól sosem tennék!
Megtarthatod magadnak az életpárod. Veled együtt fog
meghalni.
Andor a vámpírra mutatott. A mozgásából látta, hogy az
élőholt rendelkezik éppen pár készséggel, de közel sem olyan
erőteljesekkel, mint ő. Magához intette. Jannik arcára kiült a
megdöbbenés, amikor a lábai maguktól tettek egy, majd még
egy lépést a Kárpáti felé. És meg sem tudott állni, bár teljes
erővel harcolt Andor hívása ellen.
Felkiáltott és a levegőbe emelte a kezeit. Andor a másik kezét
is felemelte, majd csuklóból egy apró kört írt le vele. A varjak
felröppentek az erdőben Jannik hívására és a tisztás felé
repültek.
– Sapar bin jalkak vagy, gyáva, aki megtagadta, hogy
becsülettel menjen a halálba. – Kényszerítette a vámpírt, hogy
az tovább haladjon feléje.
Lorraine figyelmeztetően felszisszent, amikor egy kisebb
vámpír zuhant alá az égből, csaknem leverve őt a lábáról.
– Ezt majd én intézem – biztosította Andort.
Biztos volt benne, hogy a lány tartani fogja magát az
ellenfelével szemben. Kiválóan tudta fegyverként kezelni a
testét, és ha mégis bajba kerülne, ő még mindig ott van.
Lorraine tekintete nem moccant az új fenyegetésről. Nem
csak a maga életéért harcolt, hanem az emberek biztonságáért
és Andorért is. Nem fog elbukni. Leellenőrizte, hogy a
helyükön vannak-e a fejében a rendkívül erős barikádok, arra
az esetre, ha a vámpír azon a módon akarna támadást indítani
ellene.
Az élőholt leereszkedett a földre, majd vetett egy pillantást
Jannik és az emberek felé. Gúnyos vigyor futott át az arcán.
Aztán felemelte a kezét és egy légtámadást lökött feléje a
tenyerével. Lorraine elméjét támadta, és a lány rájött, hogy
előszeretettel indítják ott a rohamot. A pajzsa meg sem
rezzent, egy lépést sem volt hajlandó hátrálni, nemhogy
nekizuhant volna Andornak úgy, ahogy azt az élőholt tervezte.
Érezte ugyan a lökéshullámot, de roppant kevés volt ahhoz,
hogy a földre vigye.
Előhúzta a pisztolyát és három lövést adott le, a homlokába,
a szemébe és a torkára. A becsapódások ereje hátracsapta a
vámpír fejét. Mielőtt fel tudott volna gyógyulni a sérülésből,
Lorraine előhúzta a lángszórót, amit Andor és a többi ősi
készítettek neki mágia felhasználásával.
A vámpír megmaradt egyetlen szeme hatalmasra nyílt, majd
megfordult és elfutott. Ezt valahol az agya mélyén Lorraine
nagyon furcsának találta. Azokban a csatákban, amiket az
ősök elméjében látott, a vámpírok ilyen esetben alakot
váltottak. Vagy illúziókat hoztak létre. Köddé oszlottak. De
még véletlenül sem futottak el gyalogosan.
A lángok azonban utolérték a menekülőt, aki megtorpant,
majd rángatózó, furcsa, marionettszerű mozgással
megfordult, és merev léptekkel egyenesen feléje indult.
– „Andor.” – Utálta, hogy elvonja a figyelmét Jannikról. De
valami nem volt rendben. A közeledő vámpír mellkasára
koncentrálta a lángokat. Hátrált egészen addig, míg a válla
hozzáért Andor hátához.
– „Valaki más irányítja. Azon töprengtünk, hol lehet a
negyedik vámpír. Most már tudjuk.”
Lorraine nem tudta, és legszívesebben most ő fordult volna
meg, hogy elfusson, ha nem ő lett volna az egyetlen, aki Andor
és a tébolyult között áll, akit épp elevenen elégetett.
Közvetlenül a szívére irányította a lángszórót. A forróságtól
izzadság gyöngyözött a homlokán, az folyt végig a mellkasán.
A félelemtől szinte tombolt a szíve, a keze mégsem rezzent.
A vámpír már csak pár lépésnyire volt tőle, félő volt, hogy a
lángok visszacsapnak majd rá, de akkor az élőholt
megroggyant.
A földre zuhant, megfeketedett karjain felrepedezett a bőr,
ahogy feléje nyúlt. Lorraine szorította a lángszórót, hogy ne
vágja hozzá és ne fusson el. Mintha valami horrorfilmet nézett
volna, amiben a vámpír egyszerűen megtagadja, hogy
meghaljon. A karjain húzta tovább feléje elszenesedett testét.
Már csak két lépésnyi távolság maradt.
A tűz elborította a visszataszító karmú kezeket, amik a
karokkal együtt szétestek. Hatalmas hamudarabok váltak le
róluk. Lorraine gyomra felkavarodott, de sem a lángszórót,
sem pedig a tekintetét nem mozdította el arról a pontról, ahol
az élőholt szíve volt.
– Kérlek, kérlek, kérlek! – rádöbbent, hogy hangosan
rimánkodik és megrémítette, hogy azért könyörög, hogy
valaki haljon már meg végre.
– „Az ott nem valaki, Lorraine. Egy vámpír. Feladta a
lelkét. Mások meggyilkolása árán tud csak túlélni."
Lehunyta pár pillanatra a szemét, majd Andor nyugalma
által megtisztítva vett egy mély lélegzetet, megállt a
teremtmény fölött, de nem tudta befejezni, amit elkezdett.
Andor segíteni akart neki, de tudta, nem engedheti meg
magának, hogy egy pillanatra is elkalandozzon a
koncentrációja Jannikról. A vámpír már jóformán ott állt
előtte, szüksége volt a figyelmére, hogy fenntartsa fölötte az
irányítást. És az élőholt nem is volt egyedül. Egy másik
vámpír segített neki, aki egyelőre rejtve maradt. Ő vette át a
másik vámpírgyalog irányítását, feláldozta őt azzal, hogy az
megtámadtatta vele Lorraine-t.
Végig Jannik szemébe nézve felemelte a kezét és intett. –
Muonìak te avoisz te! Parancsolom, hogy fedd fel magad!
– Csak nagyon kevés vadász volt ilyen fokú uralmat
gyakorolni a vámpír felett, ha adott vámpír több, mint néhány
évszázados. Csak az olyan ősiek, mint a szerzetestestvérek.
Ahogy az idő múlt, a hatalom növekedett. Pont ezért
rejtőzködtek el mindenki elől. Tudták, mennyire veszélyesek,
és azt is, hogy átfordulhatnak, még akkor is, ha minden ölést a
becsület nevében követnek el. – Fedd fel magad és gyere ide
hozzám! – csattant a hangja, majd lemutatott maga elé,
mintha egy állatot parancsolna lábhoz.
Most már biztonságban volt, mert ott volt neki Lorraine.
Dragomir is biztonságban van, mert ott van neki Emeline.
Sandut, Ferrót, Isai-t, Petrut, és Benedeket még mindig
veszély fenyegette, éppúgy, mint Garyt. Csak remélhette, hogy
azzal, hogy Lorraine-hez kötötték magukat, Sandu, Ferro és
Gary vásárolt némi időt is magának.
Jobb felől egy vámpír vált ki a sötétségből. Egy szikla
részének álcázta magát eddig, de most vicsorogva, mint egy
vadállat, kényszer alatt lépkedett Andor felé.
– „Teszek három lépést balra. Mozogj velem. Nem
engedhetem meg, hogy közénk kerüljenek. Most, hogy a
kisebb vámpír halott, tartózkodj inkább a két biztosítékkör
közelében. Elszigeteltem a gyerekek elméjét, semmit sem
fognak látni az egészből, a szülők emlékeit pedig eltávolítjuk
a csata után.”
Lorraine elküldte neki a tiltakozását. – „Nem megyek el
innen csak azért, hogy nagyobb biztonságban legyek. Itt
maradok a hátadnál.”
Az asszonya. Olykor képes pattanás is lenni a seggén.
Rávetette magát Jannikra, aki társának kényszer diktálta
menetelését figyelte. Megvetés ült az arcán. Mihelyt Andor
rátámadt, felmenekült a levegőbe. Szinte azonnal bele is futott
egy láthatatlan akadályba, alaposan odaverte a fejét és
visszazuhant a földre. Gurulással tompította az esést, kirúgta
Andor alól a lábát, aki ennek ellenére fölébe kerekedett.
Abban a pillanatban, ahogy átütötte Jannik mellkasát, a
másik vámpír visszanyerte az uralmát a lábai felett és
rohanvást lódult meg feléje. Lorraine ugyanúgy rálőtt, mint az
imént a vámpírgyalogra. Az élőholt undorító mosollyal a nő
felé fordította a fejét. Intett a karjával, mire a pisztoly
rángatózni kezdett a lány kezében. Majd a csöve lassan a
tulajdonosa felé kezdett fordulni.
– Nem vagy a fejemben, te elfuserált, selejtes Kárpáti! –
kiabálta oda Lorraine a sértést, de Andor tudta, hogy a vámpír
még csak érteni sem fogja. Ennek ellenére rásegített egy kicsit
a lány védőpajzsaira. Az életpárja életre keltette a lángszórót,
rezzenés nélkül egyenletes sugárban tüzet áramoltatott a
vámpírra, elővigyázatosságból még mindig szorosan markolva
a pisztolyát.
A vámpír lángra lobbant, ő is a levegőbe vetette magát és
ugyanúgy nekiütközött a láthatatlan plafonnak, mint Jannik.
Lezuhant, a lángok szétfutottak rajta.
Ide-oda gördült, hogy elfojtsa a tüzet, majd ismét a levegőbe
vetette magát, ezúttal alacsonyan maradva. Megpróbált
feloldódni, de hatalmas hamudarabok váltak le belőle, amiket
felkapott és tovasodort a szél. Apró lángok hunyorogtak még
mindig a földön, Andor egy intéssel eloltotta őket, míg a
másik kezével kirántotta Jannik szívét a mellkasából. A
vámpír vagy hat méterrel távolabb zuhant ismét a földre.
Lorraine hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy Andort
elborítja a vér. Jannik visszafelé lódult, eltökélten, hogy
megakadályozza benne a vadászt, hogy elpusztítsa a szívét. A
lány nem engedhette meg a feloldódott élőholtnak az újabb
támadást, így visszafordult, hogy ismét szembe kerüljön vele.
Előre lépett párat, ujját a lángszóró nyomógombján tartva.
– „Lorraine, ne! Gyere vissza ide, ahol biztonságban vagy!”
Tekintetét a lassan ismét testet öltő vámpírra szegezve
megállt, majd hátrálni kezdett. Felhangzott egy varjú
károgása. A többi is csatlakozott hozzá, iszonyú kórust
alkotva. Nem merte elfordítani a tekintetét a vámpírról, hogy
feléjük nézzen, de hallotta, hogy elhagyják a fák menedékét.
 Szárnyak keltettek légörvényt körülötte. Mindenhol
nagytermetű varjak jelentek meg. Körözni kezdtek körülötte.
Zavarták a koncentrációban. Sokszor közvetlenül mellette
suhantak el, máskor hozzá is értek. Aztán az egyik a tarkójára
vágott a gonosz, kőkemény csőrével. Úgy érezte, mintha egy
darabot kihasított volna a koponyájából. Mintha lángra
lobbant volna a feje. Vad fájdalomhullám árasztotta el.
Hátracsapott a fegyvere agyával, telibe találva a nagy
madártestet. A varjú a szárnyaival csapdosta, éles karmai
sávokat szaggattak ki a karja bőréből, mielőtt ismét a levegőbe
emelkedett volna.
Beindította a lángszórót és leírt vele egy kört maga körül.
Egy percre elvakították a lángok. Aztán villám lobbant a
magasban, a sistergés és az azonnali moraj jelezte, hogy
Andor megsemmisítette Jannik szívét, majd a testét is.
Lorraine igyekezett megtalálni a vámpírt, akit szem elől
tévesztett a varjak támadása miatt.
Tudta, hogy ha Andor közelében marad, a láthatatlan
mennyezet, ami megakadályozta Jannik Astort, hogy a
magasba emelkedjen, őt is meg fogja védeni a felülről érkező
támadásoktól. Elég kemény lecke árán tanulta meg. A feje
annyira fájt, hogy hányingere lett tőle. De erre most nem volt
ideje, meg kellett találnia a vámpírt a sötétben. A varjak
visszarepültek a fák közé és ismét elfoglalták az ágakat.
Lorraine leállította a lángszórót és teljesen odahátrált az
életpárjához.
– O jelä peje terád, emni! – morrant fel hangosan Andor
– A nap perzseljen fel, te nő! – ismételte el angolul is, hogy
biztosan megértse – Mégis, mi a fenét gondoltál?
– Azt gondoltam, hogy feltartom az egyik ilyen izét, míg te
megölöd a másikat.
 A férfi egy pillanatig csendben maradt, aztán oldalazott
feléje egy lépést. Majd egy másikat. – Köszönöm, Lorraine. A
csapatmunkán majd még dolgoznunk kell. Kiválóan
szerepeltél. Megsebesültél?
Rájött, hogy a férfi nem látta mi történt a fejével. – Az egyik
madár rám vetette magát, de egyébként rendben vagyok. –
Minél előbb le kellene ülnie. Szédült a fájdalomtól. – Még
mindig azt akarod, hogy a gyerekek és a szülők között
üldögéljek, hogy ne legyek útban? – Igyekezett minél
természetesebbnek megtartani a hangját, azt remélte, hogy a
férfi az együttműködése jelének tekinti majd a felajánlását, és
nem veszi észre, hogy a gyengeség beszél belőle.
– Le! – kiáltott fel Andor és átugrott fölötte.
Lorraine azonnal engedelmeskedett, meg sem kísérelte
megnézni a veszélyt. Azonnal tudta, hogy mire beazonosítaná,
már túl késő lenne. Sokkal jobb csak reagálni. A vámpírok és a
Kárpátiak túlságosan gyorsak. Egy rövid időre lehunyta a
szemét és csak igyekezett átlélegezni magát a fejében lüktető
fájdalmon. Amikor ismét felnézett, az életpárját látta.
Számtalan versenyen vett részt, rengeteg küzdelmet látott,
jól képzett, folyékony mozgású férfiak és nők harcát.
Valamennyien sportolók voltak. Andor atletikussága egy
teljesen más kategória volt. A testében lévő összes izom a
lehető legnagyobb kapacitás kihasználására volt tervezve. És
még csak a félelem leghalványabb árnyéka sem támadt benne,
amikor a hatalmas agyarakkal, és grizzly medvényi karmokkal
rendelkező szörny nekitámadt. Ahogyan habozás sem volt
benne.
Egyenesen a teremtményre vetette magát, és csak a legutolsó
tizedmásodpercben fordult oldalra, miközben az öklével
betört a lény mellkasába. Fekete, savas vér ömlött a földre,
amiben férgek tekergőztek. Lorraine ismét lehunyta a szemét.
 Mire újra felnézett, még több fekete vér volt a földön, egy
torokra mért csapás következtében. Tudta mit csinál Andor;
gyengíti az ellenfelét. Minden harcos ismeri ezt a technikát.
Csakhogy a férfi olyan könnyed mozdulatokkal harcolt, hogy
az inkább hasonlított táncra, mint egy élet-halál küzdelemre.
A lábai simán siklottak, a teste kiszámított eleganciával
mozdult. Szemernyi feszültség sem volt benne. Sem pedig
erőlködés.
Andor hirtelen megpördült a tengelye körül, és ismét
belecsapta öklét a vámpír mellkasába. Lorraine soha nem
fogja elfelejteni ezt a látványt, ahogy a vadász keze mélyen
behatol a vámpír testébe, fekete, maró vér árasztja el a karját,
hogy onnan lefolyjon a földre. Sosem fogja elfelejteni azt a
gyomorforgató, cuppanó hangot, ahogy összeszorított ujjai
között fogva kihúzta a mellkasból a fekete, fonnyadt szívet. És
ott volt még a másik hang is, a vámpír dobhártyaszaggató
sikolya, amikor Andor a földre dobta a kitépett szervet, hogy
egy villámcsapással megsemmisítse azt, majd a rángatózó
testet is.
A férfi ezután feléje fordult. – „Be kell gyógyítanunk minden
sebet, és ki kell törölnünk ezeknek az embereknek az
emlékeit, mielőtt tovább megyünk.”

– „Az utolsó gyerek is biztonságban van. Kihívni a

biztosítékkörből a Curious George szereti a biciklijét jelszóval
lehet.”
Ferro egy örökkévalóságnak tűnő ideig várt ezekre a
szavakra. Már rég megtalálta a helyet, ahol a mestervámpír
rejtőzött. Az erdőt hűvösnek és frissnek kellett volna éreznie.
Ehelyett viszont a levegő éppolyan természetellenesen súlyos
volt, akárcsak a csend. Nem muzsikáltak tücskök. Nem
surrantak gyíkok, egerek az ágakon, a levelek között. Minden
állat elmenekült a környékről. Egyet sem talált közülük a
három mérföld sugarú körben, amit letapogatott. Az
utálatosságnak a közelben kell lennie.
Egészen mozdulatlanul várakozott egy hibára. A korától
függően előbb, vagy utóbb, de mindenképpen elkövet majd
egyet a mestervámpír. Leszűkítette a lehetséges területet egy
kisebb facsoportra. Minden falevél elhervadt ott. Rengeteg
fenyőtű is borította a talajt. Három fából is fekete nedv
csordogált, és egynek elhasadt a törzse. Ezek a jelek mind arra
mutattak, hogy a lény, amitől még a természet is undorodik,
vagy ott van, vagy a közelben.
Alaposan szemügyre vette a meghasadt törzset. Nagyon is
valószínűnek tűnt, hogy a mestervámpír elrejtőzött a fában,
de az elrepedt kínjában, még mielőtt elő szándékozott jönni
belőle, így hátrahagyta a szenvedő, szétfeszített, haldokló
növényt. Rengeteg rovar mászkált a hozzá legközelebb álló fák
törzsén és gyökerek között, amik a föld felett kanyarogtak
csupaszon. Azokat a gyökereket maga az elhasadt fa emelte ki
a szennyezett talajból. Ferro még a sötétben is kitűnően látta,
milyen kétségbeesetten igyekeznek menekülni.
A vadász egy icipicit meglódította a levegőt, épp csak
annyira, hogy a mozgás egészen természetesnek tűnjön.
Molekulákra bomlott, együtt lebegett az általa gerjesztett
halovány kis légáramlattal, hogy alaposabban szemügyre
vehesse a gyanús fát. Ahogy közelebb lebegett, egy sötét
lyukat pillantott meg a tövében. Vaddisznó áshatta, hogy
kitúrjon és megrágcsáljon néhány gyökeret. Ezt a mélyedést is
fekete, meg-megcsillanó kitinpáncélú rovarok töltötték ki,
ugyanilyenek futkároztak a kettéhasadt törzsből szivárgó
fekete nedvpatakok körül.
A megfelelő pozícióba sodortatta magát. A fák belseje
évszázadok óta kedvenc rejtekhelye volt a
mestervámpíroknak, míg a gyalogjaikat áldozatul vetették
egy-egy vadásznak. Ferro túl sokszor látott már ilyet. És látott
már ilyen csapdákat is, amiket az eszesebb mestervámpírok
állítottak, hogy a vadász azt higgye, hogy az egyik fában
bujkálnak, miközben egy másikban rejtőztek el.
Várt hát és figyelt. Sokkal többet látott annál, mint amit a
szemei mutattak neki. Veszélyes harcos volt, veszélyesebb,
mint bármelyik vadász, akivel valaha is összefutott, és a
testvérei is a legjobbak közé tartoztak. A lehető leghamarabb
szerette volna szerét ejteni a küzdelemnek. Ha sokáig
elhúzódik a dolog, a bensőjében a fekete semmi csak egyre
nagyobbra nő, azzal fenyegetve, hogy elnyeli őt.
– Muonìak te avoisz te! (Parancsolom, hogy felfedd
magad!)
Az ősi nyelven ejtette ki a nagyhatalmú szavakat. Az utasítás
nagyon ritkán működött mestervámpírok esetében, kizárólag
csak akkor, ha a vadász sokkal erőteljesebb volt a
zsákmányánál. Mindannyian ilyennek számítottak, akik
bezárkóztak a kolostorba.
A mestervámpír lassan a felszínre bukkant az elhasadt
fatörzsből, ami mellé Ferro elhelyezkedett. Tehát jól gondolta,
a rovarokkal borított, fekete könnyeket hullató környező fák
csak a félrevezetést szolgálták.
A mestervámpír kirobbanó sebességgel kezdett száguldani
Ferro felé. Jobban tette volna, ha megtartja azt a lassú,
meggondolt tempót, amivel előlépett a fából. De annyira
gyorsan közeledett, hogy ez lehetőséget adott a vadásznak,
hogy az ellenfele saját lendületét kihasználva, jóformán saját
erőfeszítés nélkül betörjön az öklével a mellkasába. Ujjai
összezáródtak a szív körül, miközben a mestervámpír
üvöltött, sziszegett, és a karmaival őrült módon marcangolta
Ferro arcát és mellkasát.
A vadász ebből nem érzett semmit. Egyáltalán semmit. A
vámpír a hasát karmolta, az agyaraival a nyakát tépdeste. De ő
nem engedett egy millimétert sem. Akkor sem, amikor azok az
agyarak mélyebbre fúródtak és darabokat téptek ki a húsából.
És akkor sem, amikor a vámpír ökle is betört az ő mellkasába,
hogy megkaparintsa a szívét. Elvágta magát a többiektől,
különösen pedig Lorraine ragyogó fényétől. Nem engedhette
meg magának, hogy a nő ott legyen az elméjében, míg harcol,
még ha ettől az elszakadástól felgyorsult is benne a fekete
semmi terjedése.
Kitépte a szívet és kellő távolságra dobta a vámpírtól, hogy
legyen ideje lehívni a villámot. Komótos alapossággal
szabadult meg az élőholt minden nyomától, és végül önmagát
is megtisztította maró vértől.
Megsemmisítette a mestervámpír által teremtett rovarokat,
meggyógyította a fákat csakúgy, mint a cserjéket, a lehető
legjobban helyreállította a megsérült erdőt, hogy tisztán
romlatlanul foglalhassák azt vissza a lakói.

– Isai készen áll az utazásra – mondta Gary. –

Meggyógyítottam az idősebbik fiút, mielőtt visszahoztam.
Ránéztetek a többiek sebeire? – Sápadtnak tűnt.
Sandu azonnal odanyújtotta neki a csuklóját. – Vedd el, amit
szabadon felajánlok neked.
 Gary éles szemei egy szempillantás alatt felmérték a
felajánlkozó állapotát, mielőtt lehajtotta volna a fejét, hogy
elfogadja a felkínált vért.
– Mindenkit meggyógyítottunk – biztosította Andor –,
Dragomir most távolítja el az emlékeiket. Visszaállítottuk
eredeti állapotára a kempinget, eltüntettük a vámpírok
minden nyomát. A földdel nem lesz gond, szépen újjáéled
majd. De az egyik varjú csúnya sebet ejtett Lorraine fején.
Megkérnélek, hogy vess rá egy pillantást. A többiek is
felajánlották, hogy meggyógyítják, de valami zavar abban a
sebben. – Képtelen volt megszabadulni a gondolattól, hogy a
lányt határozott szándékkal támadták meg.
– Én megnéztem – mondta Dragomir –, de igazából nem is
tudtam mit keressek. Egy sima csőrvágásnak tűnik.
– Talán jobb lenne, ha a gyógyító várna ezzel addig, amíg a
birtok biztonságába nem érünk – javasolta Ferro. – Már így is
elég gyenge, pedig teljes erejében kellene lennie. Andornak és
Isai-nak is szüksége van a képességeire.
És nem csak ők számítanak a képességeire, jutott eszébe
Andornak, de ezt nem állt szándékában kimondani. A
vámpírok egy aprócska seben keresztül is hatalmas kárt
tudnak okozni rövid időn belül.
– Mindent megtettünk itt, amit megtehettünk – állapította
meg Dragomir –, össze kell szednünk a két emberi árulót és
haza kell mennünk.
Andor nem volt benne biztos, hol is van az a „haza”, hacsak
nem arról a helyről van szó, ahol Lorraine is van. Kézen fogta
a lányt és a többiekkel együtt odasétáltak, ahol a két halandót,
Adamet és Hermant hagyták.
Mindkét férfi ugyanúgy a földön ült egy fának támaszkodva,
ahogy hagyták őket. Csakhogy ők nem kötözték meg őket,
most mégis vastag kötelek tekeregtek a vállaik, karjaik és a
felsőtestük körül. Olyan szorosra húzták őket, hogy mélyen
belevágtak a húsukba. De nem ez volt a legrosszabb. Varjak
ültek a testükön, és csipkedték őket. A szemük már meg sem
volt, az arcukon éppúgy lyukak tátongtak, mint a
mellkasukon.
Andor befordult Lorraine elé és a mellkasához húzta az
arcát. – Az lesz a legjobb, ha nem nézel oda. – Felnézett a
többiekre. – Ezek ketten tudtak valamit, amit mi már nem
tudunk meg tőlük. Valamit, amit Sergey mindenáron el akart
titkolni előlünk. – Beszéd közben távolabb vezette Lorraine-t
a két férfitól, gondosan ügyelve rá, hogy semmit se lásson
belőlük. A lány meg sem próbált harcolni ellene, és ő ezért
roppant hálás volt. Sosem akarta rákényszeríteni az
engedelmességet, de ebben az esetben kénytelen lett volna.
– Ráadásul valami nagyon fontos lehet az, amit nem tudunk
– értett vele egyet Ferro. – Sergey ma nagy áldozatot hozott,
és ennek oka kell, hogy legyen. Négy nagyon jó harcost
veszített, olyan vámpírokat, akik nagy eséllyel bárki más ellen
helyt álltak volna, de hat kolostorbeli még nekik is soknak
bizonyult. Túl sokan voltunk. Ráadásul egy mestervámpírt is
elveszített.
– Nem igazán értem Sergey Malinovot – rántotta meg a
vállát Sandu –, és nem is akarom megérteni sem őt, sem az
okait. Csak azt akarom, hogy meghaljon.
– Indulnunk kell – mondta Dragomir, és felnézett az égre.
A varjak közelebb jöttek, néma kísértetetekként üldögéltek a
környező fákon. Ferro feléjük intett, mire a túl közel lévők
lángra lobbantak, a többi pedig jajveszékelő károgással
emelkedett a levegőbe, hogy elmeneküljön.
 12

Tariq Asenguard kissé összeráncolt homlokkal hajolt az

asztal fölé. – A földben fekve kellene gyógyulnod, Andor, nem
pedig egy tanácskozáson üldögélve. Dragomir képviselhet
téged. Mindannyian tudjuk, hogy a puszta tény is kész csoda,
hogy életben vagy. Az asszonyodnak… nagyon különlegesnek
kell lennie, ha képes volt visszahúzni téged a halálból.
Lorraine nyelt egy nagyot és belevájta az ujjait Andor
combjába. Ő megszorította kissé a kezét, hogy megnyugtassa.
Mindketten érintettek voltak. És mindketten aggódtak.
Ahogyan az összes többi testvér is, aki ott ült velük.
– Gary és a többiek érdeme – mondta Lorraine.
– Már az az egyszerű tény is különlegessé tesz, hogy
mindhárman képesek voltak hozzád kötni magukat – tromfolt
Tariq.
Andor tehetetlen volt a büszkeséggel szemben, ami majd
szétvetette Lorraine miatt. Csodálatos életpárja van. A lány
egy tapodtat sem tágított mellőle a báb és a vámpírok
támadása alatt sem.
– Teljesen értelmetlen, hogy Sergey ennyi gyalogot küldött
utánunk – mondta Andor. – Először még rendben is van,
amikor úgy tudta, hogy súlyosan megsebesültem, és csak egy
emberi nő van velem. De utána? Még Isai kiesése után is
maradt jó pár kolostorbeli, plusz egy Daratrazanoff. Még ha
nem is ismert fel bennünket név szerint, láthatta a
mozgásunkat, nem is beszélve Garyéről. Ő
összetéveszthetetlen. Muszáj megtudnunk, miért volt
hajlandó ekkora áldozatot hozni.
 – Van valami ötletetek? – kérdezte Tariq.
Gary Andor és Lorraine mögött állt, ujjaival félresimította a
lány haját, hogy megvizsgálja a sebet, amit a varjú ütött rajta a
csőrével. Nem felelt még akkor sem, amikor Andor egyenesen
ránézett.
– Ötletünk az nincs – vallotta be kelletlenül Sandu. –
Viszont megölte azt a két emberi férfit, akiket el akartunk
hozni a birtokra. Tudhattak valamit, amit nekünk nem volt
szabad megtudnunk. Több időt kellett volna szentelnünk
annak, hogy átvizsgáljuk az elméjüket, de megpróbáltunk
mihamarabb visszatérni a birtok biztonságába. Tudtuk, hogy
a sarkunkat fogja harapdálni.
– Azt hiszem, pszichés képességű emberi férfiakat változtat
át, hogy növelje a hadserege létszámát – mondta Ferro komor
hangon.
Tariq visszahuppant a székébe. – Azok zéró harci
tapasztalattal rendelkeznek.
– Valóban – bólintott Dragomir. – Tapasztalatlanok voltak.
Mindannyian. Nyilvánvalóan újonnan átfordítottak. Nagyon
kezdetleges készségeik voltak, mégis kiállították őket ősiek
ellen. Sergey tisztában volt vele, hogy mind odavesznek, mégis
elküldte őket.
– Ha pszichés képességű, emberi születésű férfiakat fordított
át, akkor nem lett volna szükség a nagyobb harci értékű, több
harci tapasztalattal rendelkező vámpírok feláldozására –
töprengett Tariq. – Csak így lenne értelme. Meg kellett volna
elégednie az emberekkel, nem pedig végignézni, hogy
mindannyian elesnek ellenünk.
– Pontosan – bólintott Andor. – Azt értem, hogy a
lassításunk érdekében áldozta fel a hat új vámpírt. Na de a
többit? Négyen egész jó harcosok voltak, és ott volt egy
mestervámpír is. Ők öten bárkit legyűrhettek volna, akinek
kisebb a harci értéke, vagy akár még egyikünket is, ha egyedül
van. Én magam leszedtem hét katonáját. Tehát tudnia kellett,
hogy képzett vagyok. Mégis elküldte az embereit, azután is,
hogy Lorraine-hez és hozzám csatlakoztak a többiek is.
– Gary? – emelte fel a fejét Tariq.
A szoba elcsendesedett. Az asztal körül ott ültek a Kárpáti
vadászok. Maksim, Tariq társtulajdonosa az éjszakai
bárokban. A hármas ikrek, Tomas, Mataias és Lojos,
mindannyian híresek a harckészségeikről. Dragomir, Sandu,
Benedek és Petru, minden kolostorbéli testvér. Isai és Ferro
mélyen a földbe temetkeztek a gyógyító helyen. Ott volt Nicu
Dalka, aki villámsebesen mozgott. Valentin Zhestokly, akinek
a szeme olyan fekete, akár egy jégvihar közepe, csendesen ült
Tariq mellett Afanasiv Balannel együtt, egy olyan ősivel, akit
rendkívül veszélyesnek tartott mindenki az asztal körül.
Gary felegyenesedett és megcsóválta a fejét. – Ez a seb mély
és alattomos. Rá kellett volna szánnom az időt, hogy
meggyógyítsam, mielőtt a levegőbe emelkedtünk.
Lorraine megrázta a fejét, majd összerezzent. – Éppen elég
időt igénybe vett már Isai gyógyítása is – mutatott rá. –
Mindannyian mihamarabb ide akartunk érni, mielőtt Sergey
újabb csapatot küld ellenünk.
Andor érezte, hogy a lány remeg, még jobban odaszorította a
tenyerét a combjához. A testvérek nagy ívben tettek volna
arra, hogy minél hamarabb ideérjenek, ha nem arról van szó,
hogy Lorraine-t minél előbb biztonságba helyezzék. Nekik ez
csak vadászat volt. Évszázadokon át ezt csinálta ő is. Most
viszont az asszonyáért él. Elzárta előle a fájdalmát, hogy ne
okozzon neki kellemetlenséget.
– Lorraine, ezt belülről kell meggyógyítanom – mondta
Gary. – Sandu, Maksim, hasznát tudnám venni a
segítségeteknek.
 Andor pontosan tudta, mit jelent ez. Gary megpróbálja
megtalálni a lányban azt, amit a támadó madár helyezett el
benne, mielőtt a gyógyító helyre engedné őket. A tény, hogy
Sandut és Maksimot kérte fel segítőnek, arról árulkodott,
hogy majdnem annyira aggódik, mint ő. Andor teljesen biztos
akart lenni benne, hogy semmi rossz sem férkőzhet Lorraine
közelébe, így szíve szerint ő is ajánlkozott volna, de ott volt az
a fránya tény, hogy neki magának is gyógyulásra lett volna
szüksége.
– Átveszem Sandu helyét – mondta Tariq –, majd én segítek
neked.
Gary megcsóválta a fejét. – „Ha valamit beléültetett, ami
megtámadhat valamelyikünket, vagy mindannyiunkat, nem
lehetsz a tűzvonalban.”
Tariq bár a fogát csikorgatta, nem vitatkozott. Andor tudta,
hogy soha nem lenne képes Tariq cipőjében járni. Hiszen az a
férfi hosszú évszázadokon át vadász volt. És most ő az, akit
harcosok valóságos fala torlaszol el a veszélytől, hogy
vezethesse őket. Andor megértette, miért van szükség erre, és
tudta, hogy Tariq is érti, de ez egy cseppet sem könnyítette
meg a számára az átmenetet.
Gary nem várt tovább egy percet sem, kilépett a testéből.
Maksim és Sandu ugyanígy tettek. Lorraine igyekezett a
legmozdulatlanabbul tartani magát. Mindannyian érezték,
hogyan acélozza meg magát. Hiszen a lány nem Kárpáti, ez a
gyógyítási forma teljesen új a számára. Valószínűleg nagyon
ijesztő lehet a gondolat, hogy mások fehéren izzó gyógyító
fénye pásztázza belülről a testét.
– „Itt vagyok veled” – biztosította Andor.
– „Ahogy én is” – visszhangozta Gary csakúgy, mint Sandu.
 Gary három részre osztotta a feladatot. Artériák, vénák, és
ezek egész testet átszövő hálózata. Ez lett Maksim területe.
Sandu nézte át a szerveit. Gary az agyat vállalta magára.
A probléma az volt, hogy amit a varjú bevitt Lorraine
testébe, olyan aprócska lehetett, amit képtelenség észrevenni.
És lehetett bárhol, akár az egyik csontja legmélyén is. Egy
aprócska idegen tárgyat megtalálni nagyon nehéz. És
minthogy Sergey volt az, aki beültettette azt a lányba,
könnyen lehet, hogy nem is lehet megtalálni.
Sandu végtelenül aprólékos volt, Andor mindhármukat
figyelte egyszerre. Nem akarta a mestervámpír egyetlen
molekuláját sem a nőjében tudni. Abban biztos volt, hogy ha
Sergey önmaga egy szilánkját juttatta a lányba, azt Gary meg
fogja találni. Leginkább ettől tartottak ugyanis. Vadim is
ügyesen hozott létre szilánkokat magából. Veszélyes manőver
volt ez, mert ha a szilánkra rátaláltak és megsemmisítették, a
létrehozójának egy része vele együtt semmisült meg.
Az idő lassan telt és közben senki sem beszélt a
tanácskozóteremben. Sandu moccant meg elsőként,
fáradtnak, kimerültnek tűnt. Benedek már nyújtotta is neki a
csuklóját a rituális felajánlás szavait mormolva. Felajánlom
szabad akaratomból. Az ősi rítus, ami az életet jelenthette egy
másik vadász számára, ha szükség volt rá.
Maksim és Gary egy időben tért vissza a testébe. Gary
feszültnek látszott, mintha minden egyes gyógyítás csak
tovább feszítette volna az izmait, amit a napokban kénytelen
volt elvégezni. Andor tudta, hogy a gyógyító mindenki sebeit
ellátta Isaié mellett még odakinn, beleértve ebbe Ferrót is. És
miután visszatértek a birtokra, őt magát is ismét kezelésbe
vette.
– Mit állapítottatok meg? – kérdezte Tariq.
 Mindhárman egyszerre csóválták meg a fejüket. – Úgy tűnik,
teljesen tiszta, semmi jele annak, hogy Sergey szolgái bármit
is hátrahagytak volna a szervezetében – mondta Gary.
– De? – szólt közbe Lorraine. Gary a lelkéhez volt kötve,
pontosan olyan könnyedén olvasta a gyógyító gondolatait,
mint a többiek.
– Nem tetszik ez nekem, Lorraine. – Gary megtisztelte azzal
a lányt, hogy az igazat mondja neki. – Nem bánnád, ha az
emlékeid alapján visszajátszanánk a történteket, hogy
mindannyian pontosan lássuk, mi történt?
A lány végigfuttatta nyelve hegyét az ajkán, ebből
nyilvánvalóvá vált, hogy ideges. Ez pedig nem volt jellemző rá.
Megpróbálta elhúzni a kezét Andortól. Ő a combjához
szorította a tenyerét. – „Itt vagyok veled, sívamet. Semmi
bajod nem eshet a birtokon.”
– „Tudom. De odakinn az erdőben, a hegyek között,
vámpírokkal, bábokkal körülvéve nem éreztem magam
másnak, mint te vagy. Itt viszont igen.”
Gyűlölte, hogy Lorraine így érez, mégsem tiltakozott.
Megpróbálta inkább átgondolni, mi válthatja ki belőle ezt az
érzést. Kárpáti férfiak vették körül. Valamennyien vadászok.
Akik óriási hatalmat birtokolnak. Csak háromnak van közülük
életpárja. Már ha magát nem számítja. És ekkor rájött.
Folyton az emberi szót használták, ha a két pszichés
képességű férfiról volt szó, ezzel pedig automatikusan az egyik
oldalra helyezték az embereket, és a másikra a Kárpátiakat.
Teljesen természetes, hogy Lorraine megijed, amikor ezt a
szót használják.
– „Az életpárom vagy, Lorraine. Összetartozunk,
függetlenül attól, melyik kultúrát választjuk végül. Mi ketten
mindig egyenlők leszünk. Tudod, hogy melletted állok. És ha
kinyitod az elméd, látni fogod, hogy Sandu, Ferro és Gary is
melletted áll. Ahogyan a többi szerzetestestvér is. És hiszem,
hogy annak ellenére, hogy talán veszélyes lehet a jelenlétünk
a birtok biztonságára, Tariq és Maksim is a magáéihoz
számol téged, akár ember vagy, akár Kárpáti.”
– „Mindannyian szinte undorral mondják ki az ember szót.
És közben ránk néznek.”
– „Ezt rosszul látod. Élnek emberek ezen a birtokon is, és
mindenki szereti, tiszteli őket. Az emberi biztonsági csapat
nemegyszer segített már Tariqnak harcolni azokért, akiket
szeret. Nagy tisztelet övezi őket. Gary ember volt, és most a
népünk nagyra becsült tagja. Hogy tiszteltük-e Adamet és
Hermant? Nem. Szomorú, de mindketten árulók voltak.
Hajlandóak lettek volna a halhatatlanságukra elcserélni az
életedet.”
– Lorraine? – unszolta Tariq. – Engeded, hogy végignézzük
a csatát a te szemszögödből?
A lány vett egy mély lélegzetet. Andor érezte, hogyan
keményíti meg magát, hogy választ adjon. Érezte ezt már az
előbb is. Látta, hogy Sandu felfigyel. Ő is érezte. Ránézett
Garyre. Bár ő teljesen közömbösnek tűnt, szellemileg egy
árnyalatnyival közelebb mozdult Lorraine-hez, akárcsak
Sandu.
– Mondjátok meg, hogyan kell csinálni.
– Meg kell nyitnod az elméd az életpárod előtt és ő
újrajátssza majd mindannyiunknak.
A lány felpillantott Andorra, ő pedig lehajolt hozzá. –
„Hihetetlenül büszke vagyok rád, hän sívamak. Az egész
csata alatt úgy viselkedtél, mint egy harcos, aki mögött
hosszú évszázadok tapasztalata van.”
– Igen, egészen addig, amíg el nem követtem azt a hibát,
hogy kiléptem a biztonsági plafon alól, amit emeltél, hogy
megakadályozzak valamit, ami megtörténhetett volna.”
 Mi az, ami ennyire aggasztja? Hogy mindenki látja majd a
helyiségben, hogy hibát követett el, és attól tart, hogy őt
fogják okolni a történtekért? – „Sívamet, kevesekben lett
volna akkora bátorság, mint amit te ott mutattál. Harcoltál
az életpárodért.” – Hagyta, hogy a hangját betöltse az a
mérhetetlen büszkeség, amit emiatt érzett, és engedte, hogy
Lorraine megérezze azt.
A lány nem válaszolt, csak bólintott és lehunyta a szemét. A
hosszú, ívelt szempillák az arcára simultak, azonnal magukra
vonva Andor figyelmét. Most már bátrabban vett egy mély
lélegzetet, míg a férfi magában megállapította, hogy örökké ő
marad a világ legszebb nője a számára, és abban is biztos volt,
hogy emberi mértékkel mérve is gyönyörű.
Kiemelte az elméjéből a csata emlékét, és a közös Kárpáti
úton eljuttatta azt a többiekhez is. Tariq a visszajátszás után
felemelte az egyik mutatóujját és tett vele egy körkörös
mozdulatot. Andor másodjára is lejátszotta az emléket.
Amikor az események eljutottak arra a pontra, ahol Lorraine
kiment a biztonsági plafon alól, hogy szembenézzen a
vámpírral, és a varjak lecsaptak rá, Tariq feltartotta a tenyerét
és Andor lelassította a kibontakozó eseményt.
Mindannyian alaposan szemügyre vették a madarakat. A
varjak már közel jártak, kitárták a szárnyaikat, hogy megüssék
vele a nőt, de se csőr, se karom nem került közel Lorraine
fejéhez.
– Ha azért támadták, hogy kárt tegyenek benne – mondta
Tariq –, ahogy annak lennie kellett volna, több madár
használta volna a csőrét. Vagy a karmait. A csőrök és karmok
okozzák a legnagyobb kárt. Láttuk már vámpírteremtmények
támadásait. Annyi húst roncsolnak szét, amennyit csak
tudnak. A lehetséges legnagyobb kárt akarják okozni.
 Siv bólintott és tovább tanulmányozta a megdermesztett
pillanatot. Andornak nagyon nehéz volt megállnia, hogy ne
akarja megvédeni Lorraine-t a harcosok tüzetes
vizsgálódásától. – Andor, mutasd a következő jelenetet és
állítsd meg. Látni akarom a madarat, amit ténylegesen
megtámadta. Pontosabban azt, hogy mit csinál a raj többi
része, amikor az az egy varjú közeledik.
Andor érezte, hogy Lorraine megborzong. Átölelte merev,
egyenesre húzott vállait. A lány megpróbálta távol tartani
magát tőle. Megértette. Olyan szemek figyelték minden egyes
mozdulatát, akik több ezer csatát láttak már, olyan férfiak
elemezték a tetteit, akiknek nincsenek érzelmei. Újra
elmondhatta volna a lánynak, hogy abszolút semmit sem
éreznek, de mivel Lorraine ezt sosem tapasztalta meg, a
vadászok pedig árgus szemekkel figyelték, mi derül ki, így ez
valóságos rémálom lehetett az asszonyának.
Andor magához ölelte őt a merev testtartása ellenére. A válla
alá húzta, összesimította a combjaikat, a székeik közé egy
papírlapot sem lehetett volna becsúsztatni. Szüksége volt a
testi közelségre vele. Ahogyan az elméik közötti intimitásra is.
– „Sívamet, tudom milyen nehéz ez. Érints meg. Az
elmémet. Csusszanj bele, érezd, hogy körülveszlek. Ezek a
férfiak itt a te érdekeidet tartják szem előtt. Esélyt sem
akarnak hagyni semminek sem, ami árthat neked.”
– „Azt tartják szem előtt, hogy megtalálják, amit Sergey
bennem hagyott, mert veszélyt jelenthetek rájuk nézve.”
Andornak a torkán akadt a lélegzet. – „Ez egyáltalán nem
így van. Függetlenül attól, hogy mit hagyott hátra benned,
nem jelentesz fenyegetést, és ezt ők is tudják. Komolyan azt
hiszed, hogy Ferro vagy Sandu magadra hagyna? Vagy én?
Még ha Sergey az egyik felét ültette volna beléd, akkor is
harcolnánk érted.”
 Egy szempillantás alatt súlyos csend zuhant a helyiségre.
Andor azonnal tudta, hogy hibát követett el. Az asztal körül
ülő harcosok is észrevették, hogy valami baj van.
Mindannyian őket nézték, ahelyett, hogy lehunyt szemmel a
vetítést figyelték volna a fejükben.
– Mi az? – kérdezte Tariq.
Mindenki hallotta Lorraine felgyorsuló szívverését,
felületessé váló légzését. Érezték tüdeje nyers égését, ahogy
sikertelenül levegőt igyekezett szívni bele. Küzdeni kezdett,
mintha ki akarna szabadulni, de Andor csak még szorosabban
tartotta.
– Csecsemő, lélegezz! Figyeld az én légzésemet, lélegezz
velem. – Magához ölelte, majd megfogta a kezét és a szíve fölé
helyezte. – Érezd a szívverésem. Lassítsd le a sajátod, hagyd,
hogy az enyémet kövesse. – Lorraine hallgatni akart rá. Káosz
volt a fejében. A rettegés káosza. Minden, amit látott, az a
gyereket harapdáló bábról újra és újra felröppenő kép volt.
Könnyek öntötték el a lány szemét, végigfolytak a hosszú
szempillákon.
– Mi az? – kérdezte újra Tariq – Tudunk valahogyan
segíteni?
– Mennem kell. El kell mennem – küzdött Lorraine Andor
ölelése ellen.
Andor tudta, hogy most nem engedheti el. De a lány
túlságosan is képzett a harcművészetekben. Ha ténylegesen
harcra kényszerülne vele szemben, Lorraine még meg is
sérülhetne. – Lorraine! – Évszázadok alatt összegyűlt hatalom
parancsolt a hangjában. – Ezt most hagyd abba!
A lány teste azonnal ellazult, ellenállása megszűnt az
utasításra.
– És most lélegezz velem. Engedd a szívednek, hogy kövesse
az enyémet. – Tudta, hogy az életpárjának pánikrohama van,
és bármi is váltotta azt ki, meg kell vitatniuk. – Akármi is az,
amitől félsz, itt vagyok veled. Tudok segíteni.
Lorraine a fejét rázta, de a légzése lassan rendeződött és a
szívverése is követni kezdte Andorét.
Fokozatosan megnyugodott és a többiek türelmesen
várakoztak. Gary és Sandu észrevétlenül még közelebb
húzódtak, hátha ettől nagyobb biztonságban érzi magát, de
Andor jól tudta, hogy ez nem a biztonságról szól.
– Mondd el. Mondd el nekem, mi a baj.
– Azt mondtad, akkor is harcolnál értem, ha az egyik felét
hagyta volna bennem. Te is, és a többiek is. És ezt komolyan is
gondoltad.
– Az életpárod vagyok. Semmi sem vehetne rá, hogy
elhagyjalak.
– A testvérek mind itt vannak körülötted, Lorraine –
magyarázta Sandu –, Sergey nem kaphat el.
– Addig keresem, amíg megtalálom – mondta Gary. – Nem
ez lenne az első alkalom. Bár ha ténylegesen kettétépte volna
magát, az nagyon lecsökkentené a megmaradó erejét, úgy
pedig könnyű lenne legyőzni, ezért nem hiszem, hogy ezt
megtette volna.
Lorraine szinte kiabált. – De belém tett magából valamit!
Erről beszélsz! Mint azokba a pszichés férfiakba! Talán rá tud
venni valahogy, hogy bántsak másokat…
– Állj! – parancsolt ismét Andor. – Ne felejts el lélegezni. És
gondolkodj logikusan, Lorraine. Függetlenül attól, hogy
milyen erősen próbálkoztak behatolni a fejedbe azok a
pszichés férfiak, vagy a vámpírok, nem sikerült nekik, ellent
tudtál állni a kényszernek. És ha az a varjú valóban Sergey egy
darabkáját ültette beléd, bár erre semmiféle bizonyítékot sem
találtunk, akkor sem tud rávenni arra, hogy kárt tegyél
valakiben. A pajzsaid nem engednék.
 – De ha bennem van…
– A bábokat nem így teremtik. A vámpír vére által válnak
azzá. És vannak még… más dolgok is. Téged nem tudnak
bábbá változtatni.
– Én csak el akarok menni innen! – pánik volt a hangjában –
Amikor befelé jöttünk, gyerekek hangját hallottam. Tudom,
hogy több ember is van itt. – A tekintete Dragomir arcára
ugrott. – Komolyan azt gondolhatja valamelyikőtök is, hogy
itt maradhatok, amikor nyilvánvalóan azt hiszitek, hogy
veszélyt jelentek rátok nézve?
– Senki sem gondolja azt, hogy veszélyt jelentesz ránk nézve,
Lorraine – mondta Tariq szelíd hangon. – Mindannyian
láttuk hogyan harcoltál Andor és a többiek mellett. Itt van
szükség rád. A készségeidre csakúgy, mint az elszántságodra.
Azt akarom, hogy a nőink megtanulják azokat a készségeket,
amiknek te valóságos kincsestára vagy. Tudom, hogy
kisgyerekkorod óta tanulod a harcot.
– De ez nem ugyanaz.
– Pedig ugyanaz – ellenkezett Tariq. – Egy tárház. Egy elme
tárháza. Az izmokat persze meg kell tanítani arra, hogy
hogyan mozduljanak, rutinná kell tenni a lépéseket, de amíg
személyes tapasztalatok nincsenek, ez tökéletesen
használható.
A többiek szinte egyszerre bólintottak, Lorraine ajkán pedig
elhalt a tiltakozás.
– Igyekszünk rájönni, mit agyalt ki Sergey – folytatta Tariq.
– Vadim, a bátyja ezelőtt több szilánkját is beleültette
másokba, és legyengült, amikor megsemmisítettük ezeket,
ezért nem hiszem, hogy Sergey ugyanezzel próbálkozna.
Minden erejére szüksége lesz, hogy egyben tartsa és irányítsa
a seregét. Ha van bármi jelentősége is annak a beszélgetésnek,
amit Jannikkal folytattál, azt mondanám, hogy talán felütötte
a fejét a lázadás a soraikban. Kérlek, maradj, és járjunk együtt
a végére ennek.
Andor még sosem látta ilyen tisztán, miért a legtökéletesebb
vezető ez a férfi. Logikusan érvelt és hitet tett amellett, hogy a
nőknek és a gyerekeknek ugyanúgy meg kell tanulniuk
megvédeni magukat, mint a férfiaknak. Tariq hangjából szinte
sütött az őszinteség, és ez tökéletesen át is jött.
– Ő egy nagyszerű férfi, lehetetlen helyzetben” – egészítette
ki Lorraine számára telepatikus úton a hallottakat. –
„Meggyőződése, hogy mindenkinek meg kell tanulnia a
vámpírok elleni harcot, de néhány férfi makacsul ellenáll
ennek a gondolatnak. Ősiek vagyunk, mindannyian olyan
időkben születtünk, amikor a nőknek még gondját viselték,
óvták őket.”
– „Továbbra is a gondunkat viselhetik és óvhatnak
bennünket, de az semmiképpen sem árthat, ha meg tudjuk
védeni magunkat, ha bajba kerülünk.”
Andornak be kellett ismernie, hogy az a kis indulatosság az
életpárja hangjában megkergette az ereiben a vért. – Készen
állsz Lorraine? – Nem akart többet várni, nehogy a lány
megint túlgondolkodja azt, hogy a vámpírok netán elrejtettek
valamit a testében.
Lorraine bólintott. – Igen. És elnézést ezért a kiborulásért.
Majd később megkérdezi tőle, mi az a kiborulás. Ezt a
kifejezést még nem ismerte. Ismét kivetítette az elmékbe a
csatajelenetet és lelassította azon a helyen, ahol a
nagytermetű varjú nekirepült a lány tarkójának. Karmok
süllyedtek az életpárja hátába, és lecsapott a csőr.
Kimerevítette ezt a képet.
Csakúgy, mint a többiek, ő is alaposan szemügyre vette. A
varjak körülvették, elzárták előle a menekülési útvonalat.
Elvágták a vámpírtól is, akit követett egészen addig, amíg rá
nem jött, hogy ez hiba. Körülötte repkedtek, a szárnyaikkal
csapkodták ugyan, de nem tűnt úgy, hogy azon az egy
madáron kívül másik is komolyabb támadást akart indítani
ellene.
– Terelik – szólalt meg Siv. – Egyenesen oda. A nagyhoz.
– Egy bizonyos módon védik is – tette hozzá Sandu – a
vámpírtól.
Nicu bólintott. – Nézzétek csak meg jobban! A vámpír
dühös. Lorraine legyőzte őt, holott évszázadokkal idősebb volt
nála. Esélytelennek kellett volna lennie vele szemben.
Valószínűleg megparancsolták neki, hogy kímélje meg a lány
életét, és ez elegendő előnyt adott. Figyeltétek az arcát,
amikor a földre került? Hogy megrémült? Megégette őt.
Majdnem megölte. Egy ember, ráadásul egy nő. Már nem
kímélte volna, meg akarta ölni, és mindent meg is tett, hogy
ezt véghezvigye. Nézzétek, hol vannak a madarak!
Mindenki hallgatott. Tariq ujjai az asztalon doboltak. –
Rávetik magukat, a többi pedig elválasztja őket egymástól.
Nem hagyták volna, hogy megölje.
Lorraine megfeszült Andor mellett, de nem szólt semmit,
csak hallgatta a csata elemzését. Andor nem csodálkozott
azon, hogy ideges. Ő sem akarná magában hordozni Sergeyt.
Semmit, aminek valami köze is van a vámpírokhoz. Már maga
a gondolat is undorította, hogy olyasmi legyen a testében, ami
kémkedhet az élőholtaknak.
– Oké, lépjünk tovább a következő snittre – mondta Tariq.
Andor zavarba jött ettől a mondattól. Tariq nagyon modern
és jártas az emberi világ dolgaiban. Andor viszont még csak
nagyon rövid ideje került ezzel kapcsolatba. Még mindig csak
a felzárkózás legelején tartott. Rápillantott Garyre, aki ember
volt, mielőtt Kárpátivá vált volna.
– Mutasd a következő pár másodpercet.
 Így már világos volt a kérés lényege. Mindannyian
megszemlélték a hatalmas madarat, amint belevájja a csőrét
Lorraine koponyájába. A karmaival megkapaszkodott a
hátában, miközben a szárnyaival csapkodva próbálta
megtartani labilis egyensúlyát, míg a csőrével bevitte a
csapást. A karmok okozta felületi sérülések szinte
semmiségnek tűntek a gonosz csőr okozta sebhez képest.
Gyógyítani is csak a fejsebet kellett.
– Az látszik, hogy határozottan Lorraine a célpont, de
semmit sem látok a madár csőrében. Ha egyáltalán volt
valamilyen átadás, annak a csőrből kellett volna kiindulnia –
jegyezte meg Tariq. – Egyetértetek?
A harcosok egyetértően bólogattak. Andor is nagyon figyelt,
de ő sem látott a varjúnál semmit. – Látta valamelyikőtök ezt
a varjút a csata előtt? Szinte valamennyien átrepültetek a
terep fölött, hogy felmérjétek az ellenséget. Én magam is
gyakran rápillantottam a varjúrajra, de ezt a példányt egyszer
sem láttam.
– Az erdőben közéjük vegyültem – felelt a kérdésre Sandu –,
de ezt a nagyot nem láttam.
– Én is varjú alakban ültem közöttük – csatlakozott
Dragomir is – és az a hatalmas példány egészen biztosan
feltűnt volna. Nem volt ott.
– Valahonnan máshonnan figyelt – vonta le a következtetést
Andor. – Ez maga Sergey volt. Ő irányította az egész csatát, és
mi észre sem vettük.
– Valamennyien ősiek vagytok, mégsem érzékeltétek a
jelenlétét. Ez semmi jót sem jelent ránk nézve – mondta
Tariq.
– Azt nem lehet tudni név szerint, hogy ki van ott és ki nincs
– védekezett Dragomir. – Viszont ez megmagyarázza, miért
volt ott a mestervámpír. Sergey tudta, hogy megéreznénk a
jelenlétét, ha nem állít be a képbe egy eléggé erőteljes másik
vámpírt. Ő volt a legnagyobb taktikai áldozat.
Gary bólintott. – Ferro gond nélkül felismerte a csapdáját.
Azt mondta, hogy szerinte nem lehetett túl régóta
mestervámpír, függetlenül attól, hogy megsebesítette őt. Bár
súlyos sebeket okozott, maga az összecsapás jóformán
semeddig sem tartott.
Tariq felsóhajtott, körmei ismét kopogni kezdtek az asztalon.
– Egy vezéráldozat csak azért, hogy Sergey ott lehessen a
csatában. Eltökélten ő maga akarta levezényelni, részt akart
venni benne. A mestervámpír és a négy erőteljesebb kisebb
hatalmas áldozat. Valami nagyon-nagyon fontos volt ott a
számára.
Gary bólintott. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha újra
nekifutunk a keresésnek. És ezúttal helyet cserélünk. Sandu,
te vizsgálod át az agyat, én az ereket. Maksim a szerveket, de
most Dragomir is csatlakozik. Ő nézi át a csontjait.
Andor érezte Lorraine ösztönös visszahúzódását, de a lány
nem tiltakozott. Ezúttal nekidőlt. – „Mi lesz, ha nem találnak
semmit? El kell mennünk? Hiszen látom, hogy mindannyian
úgy hiszitek, belém ültetett valamit."
– „Tudjuk, hogy néz ki egy szilánk. Dragomir és Gary is
távolított már el ilyesmit. Minden ősivel megosztották az
emléket, arra az esetre, ha hasonló szituációba kerülnének.
Ha van benned ilyesmi egyáltalán, akkor meg fogjuk találni.
Ne aggódj. Négyen is keresik.”
Nagyon szerette volna megnyugtatni az életpárját. Nem
akarta, hogy pánikba essen, ha nem találnak semmit, és a
fejébe vegye, hogy el kell mennie a közelükből. Nem
engedheti, hogy elhagyja a birtokot, amíg nincs biztonságban.
Amíg rá nem jönnek, mit művelt Sergey, vagy mit akar a
lánytól, Andornak esze ágában sem volt megengedni, hogy
Lorraine kitegye a lábát a védett területről.
Sandu elméjére kapcsolódott rá, vele együtt siklott be a lány
testébe, amikor a vadász hátrahagyta saját porhüvelyét, hogy
tiszta szellemként érzékeljen mindent. Gary hozzájuk
csatlakozó fénye olyan erőteljes volt, hogy bevilágította
Lorraine egész szervezetét. Dragomir és Maksim jelenléte
pedig tovább fokozta a fényerőt. Sandu most még
aprólékosabb volt, ugyanúgy, mint mindenki más is.
Azután, hogy lelassítva végignézte az életpárja elleni
támadást, Andornak minden kétsége tovalebbent, biztos volt
benne, hogy Lorraine volt a valódi célpont. A tény pedig, hogy
Sergey képes volt egy mestervámpírt feláldozni, hogy az ősiek
ne vegyék észre a jelenlétét, csak még aggasztóbbá tette ezt a
felismerést. Át akarta változtatni az asszonyát és magával
vinni őt a gyógyító földbe. Azzal tisztában volt, hogy a harci
készségei a Kárpátivá válással csak még jobban
felerősödnének.
Sandu négyzetmilliméterenként vizsgálta át a lány agyának
minden domborulatát, minden tekervényét, minden árkát, de
semmit sem talált, ami csak a leghalványabban is hasonlított
volna egy szilánkra. Andor jól tudta, hogy ezek a szilánkok
hihetetlenül aprók, és behúzódhatnak a szövetek közé is,
képesek voltak álcázni magukat, mintha része lennének a
szervezetnek. De még ha be is fúrta magát valahová, fölötte a
felszínen lennie kellene egy mikroszkopikus fekete
foltocskának, mintha árnyék vetődne arra a területre.
Maga Andor is nem egyszer kutatott át testeket ilyen
szilánkokat keresve. Többnyire Varázslókét. Tudta, hogy
Sandu is világosan képben van vele, mit kell keresnie,
ugyanúgy, mint a többiek is.
 – „Semmi.” – Sandu megjegyzésének megnyugtatónak
kellett volna lennie, mégsem volt az.
Sandu után a többiek is egymás után visszatértek a saját
testükbe. Sápadtak voltak, kimerültek és mind csak a fejüket
csóválták. Andor Tariqra nézett és éppen elkapta, ahogy egy
beszédes pillantást vált Garyvel. Ebből világos volt, hogy
Asenguard a magáncsatornájukon keresztül rövid
megbeszélést tart védelmezőjével és tanácsadójával. Gary
ismét megrázta a fejét, amikor a hármas ikrek egyike
felajánlotta neki a csuklóját.
Tariq felsóhajtott. – Megértem, miért nem fejezted be az
összekötés rituáléját.
– Még nem fejeztem be – Andor hangja figyelmeztette a
másik férfit, hogy eddig, és ne tovább. Az egy dolog, ha ő úgy
dönt, hogy követi és megvédelmezi a lányt, de az teljesen más,
hogy egy másik férfi mondja meg neki, hogy mit kellene
tennie. Ugyanúgy, mint a szerzetestestvérei, ő sem ismert el
semmiféle hatalmat maga felett. Még mindig bizonytalan volt
benne, hogy az éppen uralkodó herceg méltó-e a pozíciójára.
– Mondom, hogy megértem. – Tariq hátradőlt a székében. –
Elfoglalhatjátok a házat a tó mellett. Kiváló talaj van alatta
Andor, és Lorraine is kényelemben lehet, amíg te pihensz és
gyógyulsz.
Andor összerezzent. Ez most eszébe juttatta, hogy a nője
egyedül marad, sebezhetően, amíg ő a föld alatt van. Sőt, amíg
mindannyian a föld alatt vannak. Utálta a gondolatot. Talán
javasolhatná a lánynak, hogy elaltatja arra az időre, de
kételkedett benne, hogy Lorraine hagyná. Vagy
kényszeríthetné is az alvásra, csak éppen ez volt az utolsó
dolog, amit szeretett volna. Lorraine sok mindent
megbocsátana neki, de abban kételkedett, hogy azt is
megbocsátaná, ha hatalommal lépne fel ellene.
 – Charlotte barátnője, Genevieve ügyel a gyerekekre nap
közben, egy idősebb házaspárral együtt, akik a birtokon
laknak. Biztos vagyok benne, hogy örülnének a társaságnak –
tette hozzá Tariq.
Lorraine vett egy mély lélegzetet, felállt és a helyére tolta a
székét, mintha alig várná, hogy kiszabadulhasson végre innen.
Nem hibáztatta. Megerőltető lehetett a számára ez a hosszú és
tüzetes vizsgálat.
– „Még mindig arra gyanakodnak, hogy Sergey megtalálta
a módját, hogy valamit elrejtsen benne.” – Ezt a gondolatot
kizárólag Sandunak küldte. Tudta, hogy ez a vadász is
Lorraine-hez van kötve, és ezt a kötést csak az törheti meg, ha
majd Sandu megtalálja az életpárját. De addig is megérintheti
a lány elméjét, érezheti az érzéseit. Ez segít rajta addig, amíg
felkutatja a saját párját.
– „Te is erre gyanakszol?”
Egyértelműen ezt gyanította ő is. És nem pusztán gyanította,
más értelmes magyarázat nem is létezett a Sergey által hozott
hatalmas áldozatra.
– „Át kell alakítanod. Ha a vérét lecseréljük a mienkre, az
emberi teste meghal, a belé ültetett dolog pedig sokkal
sebezhetőbbé válik.”
Ezt ő is tudta. És tudta Tariq is. Asenguard az imént közel
járt ahhoz, hogy ezt a szemébe is mondja Andornak, de a férfi
nem akarta, hogy Lorraine döntését bárhogyan is befolyásolja
az, hogy mi lenne jobb mindannyiuknak. Éppen elég traumán
esett már át így is. Az átalakítás pedig nem könnyű akkor sem,
ha mindannyian segítik benne, arról nem is beszélve, hogy
még az olyan dolgokkal is meg kellene barátkoznia a lánynak,
mint a földben alvás.
Kézen fogta az életpárját és kisétáltak. Ahogy kiléptek a
főépületből, felemelte a fejét és felnézett a sötét égboltra. Túl
gyorsan repült az éjszaka. Abból az apró borzongásból, ami
átfutott a lányon, tudta, hogy ő is így érzi.
– Nagyon szép ez a hely – jegyezte meg Lorraine.
– Az. Különösen tetszik benne, hogy víz találkozik rajta az
erdővel, mégis nyilvánvalóan modern az egész birtok. – A
testvérekkel sokszor beszéltek már Tariq otthonának
védettségéről. Felvásárolta az összes környező birtokot is,
hogy más Kárpáti vadászok is le tudjanak telepedni a
közelében, kibővítve ezzel a saját védett, biztonságos világukat
az életpárjaik, és a már létező, valamint a reménybeli
gyerekeik számára.
Lorraine vetett rá egy gyors pillantást, az arcán felragyogott,
majd ki is hunyt egy apró mosoly. – A te látószögedből
minden modernnek tűnik.
– Mondhattam volna azt is, hogy ez a hely nagyon könnyen
védhető bármilyen fenyegetéssel szemben. Érkezzen az a föld
alól, a vízből vagy a levegőből.
– Ezt én is észrevettem.
Odasétáltak a tóhoz legközelebb álló épülethez. Sokkal
kisebb volt, mint a nagy ház, és épp csak egy kicsivel nagyobb,
mint az összes többi lakóház a környéken. Az összkép nagyon
vonzó volt. Tulajdonképpen az összes kisház Tariq és
Charlotte otthonának kicsinyített mása volt az egész birtokon.
Andornak különösképpen tetszett a tornác. Barátságosnak,
hívogatónak tűnt. Sokkal jobban érdekelte volna az ott kint,
mint a belső elrendezés, legalábbis addig, amíg rá nem talált
Lorraine-re. Most viszont igazából bárhol boldog tudott lenni,
ha vele lehetett.
– Mit akart mondani Tariq, amikor leállítottad?
Lepillantott a lányra. Nem őt nézte, a házat tanulmányozta.
Életpárok között nincs helye hazugságnak. A válasz
megkerülése lehet csak a megoldás. – Lorraine. –
Felsóhajtott, amikor a lány ránézett és ő belezuhant abba a
zöld szempárba. – Jobb néha egyszerűen csak annyiban
hagyni a dolgokat. Sok mindenen mentél keresztül nagyon
rövid idő leforgása alatt. Nem kell mindent azonnal
megtennünk.
– Ez igaz, de én azt szeretném, ha az összes létező
információhoz hozzáférhetnék. Ilyen vagyok, Andor.
Mindenről tájékozottnak kell lennem, hogy megfelelő döntést
hozhassak. Beletelik ugyan némi időbe, amíg mindent
feldolgozok, de igyekszem a tényekből a legjobbat kihozni,
amit csak lehetséges.
Megszorította a kezét és felvezette a lépcsőn. Az ajtó felé
intett, mire az hangtalanul feltárult előtte. Érezte
felhullámzani maga körül és a talpa alatt a hatalmat. Az épület
külön védelem alatt állt. Ettől egy kicsit jobban érezte magát.
A kezénél fogva maga után húzta Lorraine-t. Ismét intett és
kigyúltak a fények. A keményfa padló ragyogott. Minden
helyiség be volt bútorozva, amit látott. A lány vett egy mély
lélegzetet. Andor az arcát figyelte, amikor belépett és látta,
hogy az életpárja is lepillant a padlóra. Ő is érezte a hatalmat.
– A ház védelem alatt áll. Mi azért léphettünk be, mert Tariq
engedélyezte – magyarázta, mert tudta, hogy Lorraine
habozása abból a rémálomból származik, amikor a családja
halála után visszatért a kollégiumba és ott teljesen
elszigetelték.
Az életpárja elsétált mellőle, végigment a rövidke előszobán,
hogy aztán alaposan szétnézzen. – Hálás vagyok a
fürdőszobáért és a valódi ágyért. És köszönöm, hogy
gondoskodtál a hátizsákomról.
Ő is látta, hogy valaki már előzékenyen az egyik falnak
támasztotta a lány csomagját. – Olyan dolgok vannak benne,
amik sokat jelentenek neked.
 Lorraine leereszkedett egy nagyon kényelmesnek tűnő
kanapéra. Andor leült mellé, és amikor a lány megremegett,
egy mozdulattal tüzet gyújtott a kandallóban. A lángok
azonnal életre keltek, hunyorgó, táncoló fényük melegséget és
otthonosságot kölcsönzött a szobának.
– Kérlek, Andor, mondd el.
Lehetetlenség volt ellenállni Lorraine-nek, ha nagyon akart
valamit. Nem nyűgösködött, nem követelőzött, csak
udvariasan, korrekt hangon kért, és a férfi tudta, hogy ez
ugyanolyan fontos a számára, mint a holmi, ami a
hátizsákjában van.
– Ha átváltoznál, minden emberi eltűnne belőled. Kárpáti
vér folyna az ereidben. Ha Sergey benned hagyott valamit…
– Mindannyian biztosak vagytok benne, hogy így történt,
ahogyan én is – szakította félbe a lány.
Bólintott. – Nincs más magyarázat. Tehát bármit hagyott is
hátra, annak nagyon nehéz lenne rejtve maradnia. A Kárpáti
vér nem fogad el semmit, ami vámpírtól származik. Emellett
pedig alvásidőben is mellettem lehetnél és megvédhetnélek.
Lorraine lehajtott fejjel, sokáig némán nézte a kezeit.
Különösen a bal kezét. Andor gyengéden az ujjaira helyezte a
tenyerét.
– Mi az?
– Anyám jegygyűrűje. Mindig úgy gondoltam, hogy viselni
fogom majd. Rajtad nincs egy gyűrű sem. Azért, mert alakot
váltasz, vagy mert ez egy emberi szokás?
Tényleg a lemondás szomorúságát hallja a hangjában? Nem
akarta, hogy bármiről is lemondjon. – Minden Kárpáti pár
más, mivel mindannyian különbözőek vagyunk. Nekem te
vagy az életpárom és én a tiéd vagyok. Ha úgy döntünk, akkor
gyűrűt fogunk viselni. Ez semennyire sem befolyásolja az
alakváltást.
 Lorraine végigfuttat nyelve hegyét az ajkán és most először
boldogság derengett fel zöld szemeiben. – Akkor azt hiszem,
jobb lenne, ha folytatnád.
Andor homloka ráncba szaladt. – Elvesztettem a fonalat.
– Azt mondtad, három vércserére van szükség. És még csak
egy volt. Ha holnap este be akarjuk fejezni, ma meg kell lennie
a másodiknak. Akkor holnap átalakíthatsz, igaz?
– Lorraine, még semennyi időd sem volt mindezt
átgondolni. Te pedig szereted lassan átrágni magad a
dolgokon.
– Azóta gondolkodom rajta, amióta először megemlítetted,
hogy Kárpátivá kellene válnom. Végül is… mit hagynék
magam mögött? A családom nem él. Egyetlen tagja sem.
Barátaim nincsenek. Sem más rokonaim. Csak te vagy nekem,
Ferro és Sandu. És persze Gary. Remélem, hogy képes leszek
beilleszkedni itt, de ha ez mégsem történne meg, elmehetünk
együtt valahová máshova. Abban biztos vagyok, hogy veled
akarok lenni.
Andor képtelen volt megállni, hogy ne zárja a karjaiba.
Annak ellenére, hogy teljesen biztos akart lenni benne, hogy a
lány sosem fogja megbánni a döntését, végigsimított a nyakán
a szájával. – Csecsemő, semmit sem szeretnék jobban, de
teljesen biztosnak kell lenned benne, hogy ezt akarod. Az
átalakulás fájdalmas. Segíthetek neked keresztülmenni rajta,
és most már tudjuk, hogy mások is kivehetik belőle a részüket,
de nem tudjuk teljesen megszüntetni a szenvedést.
– De egyetlen más alternatíva sem elég jó. Arról már nem is
beszélve, hogy még mindig érzem az ízedet a számban, és meg
akarok róla győződni, hogy tényleg olyan finom, mint amire
emlékszem.
Andor nyelve végigsimított a lány nyakán. Az agyarai
megnyúltak, finoman cirógatták Lorraine pulzusa fölött a
bőrt. Ennél sokkal többet is akart tőle, de a testének
gyógyulásra volt szüksége, és sosem volt híve a félmunkának.
Mélyre süllyesztette a fogait és hagyta, hogy az életpárja most
többet megtapasztaljon az erotikus harapásból, a villanásnyi
fájdalomból, amit szinte azonnal felvált a színtiszta öröm.
Fogalma sem volt róla, hogy ennyire erotikus lehet az
életpárból táplálkozni. A teste lángra lobbant, a vére az
ágyékába gyűlt. Az elméje rátalált a lányéra, érezte feltámadó
vágyát, Lorraine teste nyugtalanul megmoccant, kihegyesedő
mellbimbói a mellkasához dörzsölődtek. A végsőkig kiélvezett
minden egyes cseppet. A legfantasztikusabb aromát szívta
magába, amit valaha is tapasztalt, és végtelenül nehezére esett
megálljt parancsolni a sóvárgásának, megállni, amikor már
eleget vett el.
Lorraine következett, és már a gondolattól is összerándult
Andor minden izma. Mihelyt a puha száj a bőréhez ért,
hátravetette a fejét és felordított. Az egész teste kemény volt,
vad és követelőző. Vágyakozó. Mindene szexért lázadt.
Sóvárgás. Éhség. Olyan erős, hogy annak képtelenség volt
ellenállni.
– „Jobb lenne, ha minél hamarabb átváltoznál, sívamet,
mert nem fogjuk túlélni ezeket a vércseréket.”
Finom ujjak cirógatták a bőrét, éppúgy, mint Lorraine
elméje az övének falait, és a nap perzselje meg ezt a nőt, az
ágyéka szinte lángra lobbant.
– „Ezzel nem segítesz túl sokat.”
– „Ó, segítenem kellene? Azt hittem, azt kell megmutatnom,
mire vágyom. Igyekezz meggyógyulni. Ez minden, amit
mondhatok.”
A gyengéd kis ujjak tovább cirógatták, és Andor józan
eszének megmaradt aprócska töredéke jól tudta, hogy meg
kellene állítania őket. De annyira azért nem volt az ép eszénél,
hogy meg is tegye.
 13

– „Túl sok rajtad a ruha.”

Lorraine bizalmas suttogása végigsimított Andor elméjének
belső falán, amitől úgy érezte, hogy merevedése azonnal
felrobban. A lánynak igaza volt, tényleg túl sok ruhát viselt.
Hatalmas szüksége lett volna életpárjának fizikai érintésére
kőkemény húsán. Lorraine ujjai végigsiklottak a felsőtestén,
hozzádörgölődtek nadrágjához, a férfi pedig összerándult a
színtiszta vágy éles lüktetésétől.
Intett egyet, és máris teljesen csupasz volt a lány keze alatt.
Képtelen lett volna tovább elviselni a ruha dörzsölését
túlérzékennyé vált bőrén. Lorraine-t is meztelenül szerette
volna ölelni. Ez sem került egy töredékmásodpercnél több
időbe. A lány nevetése gyengéd, incselkedő volt a fejében.
– „Ezt nem egészen így terveztem. Úgy gondoltam, hogy
csak te leszel meztelen, és éhes rám. Most pedig mindketten
meztelenek és éhesek vagyunk. Hogy kecmergünk ki ebből?”
Finoman becsúsztatta a tenyerét a mellkasa és a lány szája
közé, amikor már biztos volt benne, hogy megtörtént a teljes
vércsere. A szíve gyorsabban kezdett verni a gondolattól, hogy
az életpárja egy újabb óriási lépéssel közelebb került a
világához, és hozzá. Annak ellenére, hogy Lorraine már nem
táplálkozott belőle, jobban vágyott rá, mint valaha.
Kiadta a gyengéd parancsot, hogy hagyja abba az ivást, de a
lány végigcsókolta a mellkasát, le, a hasa felé. Ahol hozzáért,
mintha tüzet gyújtott volna a bőre alatt. A haja végigsiklott a
combján, ahogy lecsúszott a padlóra és beékelte magát a
combjai közé, miközben a szája tovább folytatta a
kalandozást. A súlyos selyemtömeg érintésére még több forró
vér száguldott Andor merevedése felé, ami már így is
kiteljesedett és kőkemény volt, de még a lábujjaiban is érezte
a hőséget.
A markába gyűjtötte Lorraine haját, hogy nézhesse az arcát.
Muszáj volt látnia őt, amint megcsókolja az ágyékát. Éhség,
sürgető vágy volt a szemeiben. Imádta ezt a pillantását. Tudta,
hogy örökre megőrzi a fejében a képet. A lány előre hajolt,
Andor megérezte meleg leheletét merevedése fején. Apró
cseppek szivárogtak elő belőle, hogy csábítsák a lányt. Egy
pillanatig azt hitte, hogy a szájába fogja venni, de Lorraine
végignyalta a teljes hosszát, majd a golyókat is.
A férfi egész teste beleremegett a vágyba. A markába
szorította a lány haját és oda vezette a fejét, ahol a legnagyobb
szüksége volt rá. A lehetetlenül hosszú szempillák
felemelkedtek, a csillogó zöld szemek felnéztek rá.
Incselkedtek vele. Kinevették. Férfiassága várakozóan
megrándult. Lorraine mindig váratlan dolgokat csinál, vele az
élet egy kész kaland lesz.
– „Nagyon óvatosnak kell lennünk” – emlékeztette a lány –
„a gyógyító azt mondta, azonnal menj a földbe. Aggódik a
sebeid miatt.”
Andor már arról is rég megfeledkezett, hogy egyáltalán
vannak sebei. A szíve mintha az ágyékában vert volna. A füle
furcsán zúgott. A teste minden egyes sejtje pezsgett az
elevenségtől. Készültségben állt. Várakozott. Amikor a tüdeje
égni kezdett, azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét.
– Lorraine! – A lány puszta neve is parancs volt. Erőteljes.
Hangos. Már-már kétségbeesett. Nem olyan határozott, mint
amilyennek szánta, de kevésbé kétségbeesett, mint
amilyennek érezte magát.
 A meleg lélegzet ismét végigsimított rajta, amitől
megfeszültek az izmai. A lány nevető tekintete elkapta és
megtartotta az övét. Abban a pillanatban csak ők ketten voltak
az egész világon, mindent és mindenkit kizártak. Az összes
problémát. Csak Lorraine és Andor létezett.
Aztán a lány a szájába vette és már gondolatok sem voltak. A
szája forró volt és nedves, összeszorította körülötte az ajkait.
A nyelve cirógatta, táncolt rajta. Kiadott valami halk
dünnyögő hangot, ami végigrezgett merevedése teljes
hosszán, kis híján az őrületbe kergetve őt. Ez volt a legszexibb
dolog, amit valaha is látott, a combjai között térdelő lány,
akinek az ajkai fel-le csúszkáltak rajta.
– Nézz rám, sívamet.
Figyelni őt, ahogy ránéz és közben akkora örömöt okoz neki,
végtelenül erotikus volt. Egy újabb kép, amit soha nem akar
elfelejteni. Azok a zöld szemek éppúgy felfalták, ahogyan
Lorraine szája. Forrón és szorosan tapadt rá. A nyelve
elsöpörte minden gondolatát, nem maradtak csak a tiszta
érzések. Andor csípője megmoccant, egy kicsivel beljebb
nyomulva a lány szájába. Óvatos volt és nagyon gyengéd, de
évszázados figyelem és önuralom semmisült meg Lorraine
nyelvének minden egyes mozdulatától.
Mintha lángok sisteregtek volna merevedése körül és a
gerince mentén. Lorraine szoros szája ismét végigsiklott rajta.
Égetőn. A lángnyelvek felszáguldottak a lábujjaiból a
lábszárán, a combján, hogy a golyóiban egyesüljenek. Óriási
hőséget érzett. A tűz végigperzselte a gerincét, gombócba
gyűlt a hasában, tűzviharként tombolt, amikor erekciója
kitört, akár egy vulkán. Sugár sugár után lövellt ki belőle. Újra
és újra. Kiáradt forró magja. Felvetette a fejét és felüvöltött,
harcra kellett kelnie magával, hogy megtarthassa a lánnyal a
szemkontaktust. Lorraine leereszkedett a sarkaira, megtörölte
a száját és felmosolygott rá. – „Úgy látszik, kedveled a szexet,
Andor.”
A kedvelés egyáltalán nem az a szó volt, amit a férfi használt
volna erre. A pulzusa küszködve igyekezett visszatalálni a
normális ritmushoz. Megvárta, hogy lélegzethez juthasson,
mielőtt válaszolt volna. – Úgy látszik, hogy imádom a szexet.
Sokat tanultam róla az évszázadok alatt. Minden eshetőséget
alaposan körüljárunk, hogy a kedvére tehessünk majd az
életpárunknak. Azt hiszem, boldoggá tudlak tenni.
– A gyógyító azt mondta, hogy le kell menned a földbe.
– Menjen a földbe a gyógyító. Még van egy kis idő hátra az
éjszakából, és szándékomban áll alaposan kihasználni. – Le
sem vette a szemét a lányról, így azonnal észrevette az arcán
átsuhanó aggodalmat. – Mi az, Lorraine? – Intett neki, hogy
térjen vissza a combjai közé. A lány előbb tétovázott, de aztán
teljesítette a kérését. A mellei végigsimították a combjait,
majd az ágyékát. Az érintés szinte sokkolta férfiasságát. A lány
bőre olyan volt, akár a szatén. – Mi az, csecsemő? Mondd el.
Lorraine keze megindult. Besiklott a combjai közé,
megsimogatta férfiasságát. Eddig nem úgy tűnt, mintha
problémát okozna neki, hogy megérintse, vagy akár a szájába
vegye, most váratlanul mégis félénknek látszott.
– Nem számítottam rá, hogy szexelni fogok veled, Andor.
Vagyis hogy most azonnal. Tudom, hogy sérült vagy és úgy
gondoltam van némi időm, hogy… – elhallgatott, a homloka
ráncba szaladt.
A férfi végigsimított hüvelykujjával életpárja ajkain. – Félsz?
– Idáig nem félt, olyannyira nem, hogy ő kezdeményezte az
orális szexet.
Lorraine megrázta a fejét. – Táboroztam. Esélyem sem volt
normálisan megtisztálkodni. Nektek egy kézmozdulat, és
máris tisztán illatoztok, akár a mennyország. Viszont én biztos
vagyok benne, hogy olyan szagom lehet, mint egy bűzös
borznak, vagy valami hasonlónak.
A férfi majdnem felkacagott. Annyira könnyű volt ez a lány
mellett. Bár ezt fontos dolognak tartotta, Lorraine hangjából
kihallatszott, hogy ő maga is viccesnek találja kissé önmagát
és a helyzetet. Még egy érv, ami miatt csak még jobban
beleszeretett.
– Azt hittem többet szeretnél egy intésnél, de ez alkalommal
ezt megtehetem én is.
És igen, már ott is volt a nyílt nevetés a zöld szemekben. És
képtelenség volt nem viszonozni. Következett a kézmozdulat,
pedig erre egyáltalán nem is lett volna szükség. Soha. Andor
mindig kizárólag csak tökéletesség és földillatot érzett rajta.
Az álla alá nyúlva felemelte a fejét, majd lehajolt hozzá, hogy
megcsókolja. Megcsókolni őt a mennyország egy újabb szintje
volt, amire soha nem számított. Ott volt a szájában az a tűz,
ami felemésztette a merevedését is. Néhány percig
beletemetkezett ebbe a hőbe, majd a karjaiba vette a lányt és
belebegtek a hálószobába.
Az ágyat már előkészítették Lorraine érkezésére. Andor
elraktározta az agya hátuljában, hogy majd köszönetet
mondjon Charlotte-nak, amiért ilyen szívélyesen fogadta
Lorraine-t a birtokon. Az ágynemű puha volt, ő pedig
lefektette a nőjét az ágy közepére, ő maga pedig ráereszkedett.
A takaró puha volt, a matrac kicsivel keményebb. Szétterítette
a sötét hajfürtöket a fehér lepedőn, az ablakon beáradó
holdfény mélyvörös tincseket villantott meg a sötétbarnák
között. A zöld szemek az arcára szegeződtek. A sűrű, ívelt
szempillákat mintha arannyal futtatták volna be, meg-
megrezzentek, felhívva ezzel a férfi figyelmét életpárja
arcának szépségére.
 Andor a tenyerei közé vette az arcát, a csípőjét az övéhez
szorította, a tekintete falánk mohósággal járta be a csodaszép
vonásokat. Soha életében nem érezte még magát ennyire
birtokolni vágyónak. Mindig a kötelesség, a becsület volt az
első. Az anyagiak vajmi keveset jelentettek a számára. A
Kárpátiak pusztán azért gyűjtöttek vagyont, hogy eszközként
felhasználják. Tudta például, hogy több repülőgépet is
birtokolnak, hogy egyik kontinensről a másikra juthassanak.
Ez ugyan sok pénzbe került, de az igazodás a modern világhoz
azt is jelentette, hogy rendelkezniük kellett ezekkel a modern
eszközökkel. De az egyetlen tulajdon, ami számított, az az egy,
amiért meghalna, hogy a világában maradjon, az Lorraine
volt.
– „Én nem vagyok tulajdon, te buta pasi.”
A gyengédség a lány hangjában majdnem elolvasztotta. A
feltörő érzelem éles volt, erőteljes, egy olyan szerelem, ami
nem hasonlított még nyomokban sem semmihez, amit valaha
is érzett.
– „Ráadásul, ha meghalnál értem, akkor megint csak nem
lehetnénk együtt, tehát a terv az, hogy nem halunk meg” –
tette hozzá a lány.
Ez humor volt. Lorraine-nek jó humora van. Az is az övé. Az
egész, kívül-belül gyönyörű nő az övé. Aki nem mellesleg egy
valódi harcos. Azon kívül, hogy intelligens és humoros. A
nagylelkű világegyetem ezt az egészet egyedül neki szánta
ajándékba.
Lorraine tekintete gyengéd szerelemmel járta be a férfi arcát
újra és újra. Andor világosan érezte. A lánynak ki sem kellett
mondania, ott volt abban, ahogy ránézett.
– Csókolj meg Andor. Szeretem, amikor megcsókolsz.
Buján és sóvárgóan hangzott. Csábította a férfit. A kis szirén.
Megcsókolta, mert nem lehetett ellenállni neki. Nem mintha
ellent akart volna állni. Ő is csókokra vágyott. Szerette, ahogy
Lorraine vágyakozóvá, keménnyé tette a testét. Csak a száját
imádta, hagyta, hogy a tűz lassú égéssel terjedjen szét
mindkettejük testében. Harapott. Csípett. Nyalt. Felkutatott
minden érzéki zugot. Beszívták egymás lélegzetét.
Rajta feküdt, a bőrét olyan puhának érezte, hogy rátört a
vágy, hogy egyszerre érezze minden egyes
négyzetcentiméterét. Még mindig a tenyerei között tartotta az
arcát, azt az arcot, amitől a sürgető vágy már szinte fájt, az
éhség lángolt, a szerelem szárnyalt a lelkében. Lehajtotta a
fejét, végigcsókolta a nyakát, megízlelte a szájsarkait.
Finoman meghúzta fogaival az alsóajkát, ízlelgette a kettejük
teste közti fantasztikus különbségeket.
Megcsókolta újra és újra, szavak nélkül átnyújtva neki a
szívét. Fogalma sem volt róla, hogy egy férfi érezhet így egy nő
iránt. Évszázadokat élt le, számtalanszor érintette meg a
szerelmet más férfiak elméjében. Néhány ritka pillanat még
Dragomir és Emeline szerelméből is jutott neki. De még ez
sem készíthette fel arra, amit Lorraine iránt érzett.
Igazából már akkor nekiadta a szívét, amikor elmondta a
rituális szavakat, amik összekötötték őket. És a lelkét is. De
nem tudatosult benne teljes egészében, hogy mit is jelentenek
valójában azok a szavak, amíg meg nem csókolta őt, be nem
szívta a testébe, az elméjébe. Az íze. Az érintése. A legkisebb
porcikája. Neki teremtették mindenestől. Teljes
bizonyossággal tudta ezt.
– „Megríkatsz.”
– „Amiatt aggódtál, hogy nem én választottalak, hogy
talán nem rád esett volna a választásom. Ahogy amiatt is
aggódtál, hogy talán soha nem ismered meg a szerelmet.”
– „Túl sok mindent látsz.”
 Felemelte a fejét, hogy lenézzen rá, tekintete végigpásztázott
finom csontozatú arcán, íves szempilláin. A nőén, akinek
odaadta a szívét és a lelkét, és akinek mindig a gondját fogja
viselni.
– „Látlak téged, Lorraine. Soha, egy pillanatra se jusson
eszedbe, hogy nem az én választásom lennél. Hogy nem vagy
a szívem közepében. Ott vagy, nem is látok senki mást rajtad
kívül.”
Hangosan is megfogalmazhatta volna a gondolatait, de
sokkal bizalmasabb, intimebb volt telepatikusan elmondani
őket. Így a szavaiban az életpárja érezheti a szívét, amikor
nekisúrlódnak az elméje falának. Könnyek csillantak meg a
hosszú szempillákon. Lecsókolta őket.
– „Én is csak téged látlak, Andor.” – felelte a lány. Feléje
ívelte a testét, a mellei a mellkasának, csípője a csípőjének
feszült. Ugyanolyan éhesnek tűnt, mint a férfi.
Hallotta a szavaiban az igazságot, és azt is, hogy ez egy kissé
a lányt is meglepte. És tetszett neki annak a kis
megdöbbenésnek a zamata a hangjában. Lorraine nem
számított rá, hogy ilyen gyorsan belészeret. Nem értette ugyan
az életpári kötelék húzóerejét, de attól még tudta, hogy ott
van. De még ennél is fontosabb, hogy alaposan körbejárta a
témát gondolatban, miután elmondta neki a koncepciót, és
úgy döntött, hogy valóban az övé. Lorraine belépett az
elméjébe, megpróbálta megtanulni ki ő és mi ő. Pár szóval
elmondhatta volna neki. A személyisége egyetlen fogalmat
ölelt körbe. A becsületet.
A lány a fogai közé vette az állát. – „Ott van még a hűség is.
Becsület és hűség. És még rengeteg más dolog is, Andor,
csupa olyan vonás, ami vonzó számomra. Én is hiszek a
becsületben és a hűségben.”
 Ezzel tisztában volt. Lehajtotta a fejét csábító melleihez.
Ahogy a nyelve hegyével megpöccintette az egyik bimbót, a
lány összerezzent. Felkapta a fejét, hogy lássa a reakcióját. –
Nagyon érzékeny vagy.
– Jó értelemben véve.
Rámosolygott és újra lehajolt a melléhez. Aprólékos
alapossággal fedezte fel mindkettőt az utolsó milliméterig. A
formájuk határozottan, pimaszul gömbölyded volt, a bimbók
kiemelkedtek rajtuk, amiket előbb az ujjaival ingerelt, majd a
szájába vette, és addig szopogatta, nyalogatta, amíg Lorraine
fel nem kiáltott és vonaglani nem kezdett alatta.
Kinyúlt az elméjéért, hogy érezze, amit a lány érez. A teste
folyékonnyá vált a vágytól, szüksége volt Andorra. A sejtjei
életre keltek, az idegvégződései ugyanúgy izzottak, mint a
férfié. Visszacsókolta magát a szájához, miközben az egyik
lábáért nyúlt, hogy gyengéden maga köré tekerje, még jobban
megnyitva maga előtt ezzel a mozdulattal a lányt. Aztán
megérintette a másik lábát is, arra biztatva, hogy azt is
csavarja köréje, amit Lorraine meg is tett, keresztbe fonva a
hátán a bokáit.
Ismét megérintette az elméjét. Nem talált félelmet. A nő
egyáltalán nem félt, viszont annál jobban sóvárgott.
Vágyakozott. Andor megmarkolta merevedését, és
odaillesztette a fejét a síkos bejárathoz. A forróság szinte
perzselő volt. Vonzotta őt. Ő is sóvárgott. Beljebb nyomult és
egyszerre remegtek meg az elsöprő érzéstől, az öröm azzal
fenyegetett, hogy megfojtja őket.
Lorraine szoros izmai küzdöttek, majd lassan beengedték, és
úgy ráfeszültek, hogy a férfi úgy érezte, mintha egy selymes
ököl szorulna köréje. Hátravetette a fejét, kiélvezte az érzést,
amivel sok más mellett megajándékozta a lány. Mintha parázs
izzott volna körülötte, életpárja teste egyszerre próbálta távol
tartani, és még mélyebbre húzni. Szédítette. Csábította.
Érzések árasztották el. Szétfolytak benne. Eltöltötték. A
legapróbb sötét, elrongyolódott, széttöredezett helyet is
megtöltötték, míg végül tökéletes egésszé vált.
Összefonta az ujjaikat és leszorította a lány kezét a feje fölött
a matracra, miközben egyenesen belenézett a szemébe.
Lefogta őt, a testét a teste tartotta fogságban, a szemei a
pillantását ejtették rabul. – „Tet vigyázam.” Megismételte
hangosan is, hogy a lány hallja. Hogy megértse. És soha ne
feledje el. – Tet vigyázam. – Lehajtotta a fejét, hogy csókot
simítson a szájára. Ugyanakkor kemény mozdulattal előre
lökte a csípőjét, mélyen belétemette magát, áthatolva a
vékony akadályon, hogy magáénak követelje minden
porcikáját. Akarta a testét csakúgy, mint a szívét és a lelkét.
Lorraine felsóhajtott és mozdulatlanná dermedt alatta.
Andor sem mozdult, de nem engedte el a lány tekintetét sem.
– „Tet vigyázam az azt jelenti, hogy szeretlek, Lorraine. És
valóban így is van. Az én nyelvemen, a tiéden, bármelyiken.
Szeretlek. Nem akarom, hogy akár a leghalványabb kétely is
legyen efelől az elmédben. Sem most, sem máskor. Bármi
történik is, együtt csináljuk végig.”
Lassan ellazult alatta a lány teste. A satu, ami eddig
szorította, most lehetővé tette, hogy mozogjon. Lorraine
mosolya bár csak kísérleti jelleggel, de azért ott volt. –
„Tisztában vagyok vele, hogy beléd szerettem, Andor.
Mindent szeretek benned, még azt a nyilvánvaló tényt is,
hogy azt fogod akarni, hogy melletted aludjak a földben.”
Ez nem jövő idő. Máris azt akarta. Ha mellette van, nem
eshet semmi baja. Felvett egy ritmust. Gyengédet. Finomat. A
szíve bukdácsolt. A lelkének azon része, amire évszázadokon
keresztül a lány vigyázott, olyan fényesen ragyogó, olyan
erőteljes volt, hogy úgy érezte, mintha belülről kifelé izzana.
 Lorraine szereti. Őt választotta. A világát, az életét. A szívük
kicsit vadul, de egy ritmusra vert. A légzésük szaggatott
zihálásra váltott, és valahányszor lehajtotta a fejét egy újabb
csókra, lélegzetet is cseréltek. Andor ott maradt a lány
elméjében, érezte, ahogy minden egyes lökéssel kifeszíti,
követeli őt, elárasztja tiszta tűzzel. A súrlódás kettejük között
fantasztikus érzés volt. Már-már művészi. Hamisítatlan
szépség.
Lorraine mindent megtestesített, amit valaha is az
életpárjáról gondolt, sőt, annál még sokkal több is volt. – „Tet
vigyázam.” – Nem győzte elégszer mondani. Megszorította
összefűzött ujjaikat, és lenézett a csodaszép zöld szemekbe.
Teste a mennyország tüzében izzott.
Túlságosan hamar jött az érzés, ami a lábujjaiból indult ki,
végigterjedt a lábszárán, és azzal fenyegette, hogy elindítja az
újabb tűzvihart. Zihált, a csípője egyenletesen lendült előre, a
lány hüvelye úgy szorította, mintha elevenen elnyelné,
megfojtaná az a selymes, szoros ököl.
– Most hän sívamak. – Parancs volt ez, nem kevesebb.
A lány tekintete rajta csüggött és azt látta benne, amire a
legnagyobb szüksége volt. Teljes bizalmat.
Lorraine tekintete csapdába ejtette az övét, láthatta benne
életpárja sóvárgását. A feltétel nélküli bizalmát. A lány
elengedte a feszültséget, a csípője hullámzott, a hüvelye
erősen szorította, Andor golyói szinte lángra lobbantak, a
magja felforrt. Mintha égő gyufa ért volna egy dinamitrúd
kanócához, a hatalmas robbanásba belerázkódott az egész
teste, amikor kitört. Magja elárasztotta Lorraine hüvelyének
belső falait, még erőteljesebb összehúzódásokat idézve elő.
Együtt szárnyaltak fel remegő testtel, szívük ugyanabban a
vad ritmusban tombolt. És Andor rájött, hogy tulajdonképpen
imád kontrollálatlan lenni. A tökéletes fegyelemben töltött
évszázadok után nem gondolta, hogy egyáltalán képes lenne
ennyire elengedni magát. Tökéletesen szabadok voltak az
érzékei csakúgy, mint az érzelmei.
Amikor levegőhöz jutott, megcsókolta a lányt, hogy
megízlelje a gyönyörét. A szerelmét. És kiélvezte minden
aromáját. Ezt az emléket is gondosan elraktározta az
elméjében, hogy később bármikor felidézhesse. Rengeteg új
érzés kavargott benne. Rengeteg elsöprő vágy, és olyan
érzelmek, amiket azonosítani sem tudott. – Köszönöm
Lorraine. Ezt nem mondhatom el elégszer. – Puha csókokat
simított a lány szemhéjaira, az orrára, az állára, amit képtelen
volt nem megmajszolni egy kicsit. Így tudott volna maradni
egy egész éjszakán át, de világosan érezte, hogy a napfelkelte
hamarosan bekövetkezik. Túl hamar.
– Andor? – Lorraine hangja remegett. A lélegzete akadozó
volt. – Drágám, el kell engedned, hadd keljek fel!
– Mi a baj? – Összezavarodott. A félelem és a kétség
Lorraine hangjában nagyon is valóságos volt. Világosan
érezte. Ő még mindig szédült az élménytől, amit átélt. Szinte
eufóriában fürdött. Nagyon hasonlított ahhoz, amit extázisnak
nevezett volna, csak ez nem pusztán fizikai szinten
jelentkezett. Az egész lénye lebegett. – Csecsemő?
– Azt hiszem, hogy megint vérzel. Drágám, engedj
felkelnem, meg kell néznem! – Kezei nekifeszültek a
mellizmainak. – A többiek kinyírnak bennünket, ha
szétnyílnak a sebeid. Iszonyatos mennyiségű vért kaptál már
tőlük és számtalanszor megpróbáltak gyógyítani. Ők is
megsérültek a csatákban, Gary pedig kimerült. Amikor
eljöttünk, tisztán hallottam, hogy Tariq javasolja neki, hogy
menjen a földbe.
 Andor elmosolyodott és sötétlő borostájával
megcsiklandozta a lány állát. Rózsaszín pírt hagyott hátra
maga után. – Gary válaszát is hallottad?
– Nem.
– Kárpátiul szólt és azt hiszem, nagyjából az összes
káromkodásunkat sikerült egyetlen mondatba sűrítenie. Na
nem mintha ez elrettentette volna Tariqot attól, hogy ezt
parancsba is adja neki. Szóval Gary a földben van. Ahogy
Ferro, Isai, Sandu és Dragomir is.
– Mennyire súlyos Ferro sérülése? És ne válts témát! –
Lorraine kezei határozottabb nyomást fejtettek ki a bőrén. –
Azonnal menj le a földbe, Andor!
Nevetett. Hangosan, nyíltan. Azt sem tudta, hogy képes így
nevetni, ezért a hang meglepte. Megdöbbentette. – El sem
hiszem, hogy ugyanúgy utasítgatsz, mint Tariq Garyt. Én az
életpárod vagyok, Lorraine.
A zöld szempár felmeredt rá. – Pontosan erről van szó.
Végighallgattam az esküt, amit a kettőnk nevében tettél,
amikor a beleegyezésem nélkül összekötöttél minket. A
testedet is az én gondjaimra bíztad, te nagy mamlasz, szóval
most már engedned kell, hogy vigyázzak rád.
Megint nevetett. A boldogságtól. Imádta a lány főnökösködő
hangvételét. Ismét kemény lett tőle és semmit sem akart
kevésbé, mint visszavonulni a hihetetlenül érzéki élményt
nyújtó menedékből. De Lorraine-nek igaza volt, már ő is
érezte, hogy a ragacsos nedvesség szétterjed a hasán, ahol
elkenődött a vére. Egy halk sóhajjal visszahúzódott, és hanyatt
fordult. A nő azonnal felült, a szemei tágra nyíltak.
– Tényleg vérzel!
Ez nyílt vád volt. Mégis legszívesebben egyfolytában nevetett
volna. – Tudom, csecsemő, de hidd el nekem, bőségesen
megérte ezt a pár csepp vért.
 – Pár csepp a seggem! – vágta rá Lorraine a legszigorúbb
hangon, amit a férfi valaha is hallott tőle. – Mondd el, mit
tegyek! Adjak a véremből?
Észrevette, hogy a lány tekintete el-elsiklik a hasán lévő
vérről, hogy elkerülhesse a rosszullétet, ami ellen pedig
minden erejével küzdött.
– A gyógyítók belülről kifelé dolgoznak, így a sebek jó része
már teljesen begyógyult. Amit látsz, csak felületi felszakadás.
Sokkal inkább látványos, mint veszélyes. Nincs ok
aggodalomra. Én magam is rendbe tudom hozni.
– Akkor csináld! Máris! Most azonnal! Szükséged van vérre?
– Lorraine, figyelj! Aggódsz miattam és ezért nem vagy…
– Majdnem meghaltál! Vagy lehet, hogy meg is haltál, nem
tudom. Csak annyit tudok, hogy egy nagyon sötét és nagyon
hideg helyre kellett mennem, hogy megtaláljalak és ez
borzalmas volt. Mindenki azt mondta, hogy elveszítünk. Gary
és Ferro felváltva kutattak utánad és mindig kudarcot
vallottak. Sandu is megpróbálta. Azt mondták, hogy az
egyetlen dolog, ami miatt „csak” kómában vagy és nem vagy
halott, az a közöttünk lévő hajszálvékony kapcsolat. Ez a te
világod, a te hited, Andor, de én is láttalak. És tudom, hogy te
is hiszel ebben.
Ez a vallomás egyszerűen csak kitört a lányból. Nem is
vallomás, sokkal inkább trauma. Andor még végig sem
gondolta, mibe kerülhetett az életpárjának érzelmileg, hogy a
testvérek, akik gyógyították, úgy döntöttek, utána engedik őt a
halottak földjére.
– Sívamet, annyira sajnálom, hogy át kellett élned miattam
azt a rettegést. De most nem kell aggódnod. Ezekbe a sebekbe
már nem fogok belehalni. Hamarosan rendbe jönnek. A
talajnak itt rendkívüli gyógyereje van. Többet fog segíteni,
mint amit el tudsz képzelni. – Letakarta a tenyerével és
gyógyító melegséget árasztott abba a sebbe a hasán, ahol az
első csatája alkalmával a mestervámpír csaknem sikeresen
kitépte a beleit. Fény lobbant az ujjai között, a melegség
felerősödött. – Már be is zártam. A vérveszteség pedig nem
volt több, mint amikor egy ember elesik és felhorzsolja a
térdét.
Lorraine óvatosan felemelte a tenyerét a hasáról és
alákukucskált. Csak a sima bőrt látta. A vonásai lassan
ellágyultak, vett egy mély lélegzetet. – Oké. Bevallom, egy
kicsit pánikba estem.
Megfogta a kezét és az ujjait odasimította lüktető
merevedése köré. Lorraine rámeredt. – Végeztünk a játékkal,
míg Gary azt nem mondja, hogy szabad a pálya!
Morcosan nézett a lányra, már az ötletet is nevetségesnek
találta, hogy hagynia kellene, hogy egy másik férfi mondja
meg, mikor szeretkezhet az életpárjával. – A gyógyítónak soha
nem lesz beleszólása a szexuális életünkbe. – A szavakat
morogva szűrte a fogai között, úgy hangzott, akár egy farkas.
Talán pont emiatt, egy farkasszemnéző párbaj közepén
találta magát. Az ő asszonya. Annyi szerelem volt iránta a
szívében, hogy az már fizikailag fájt. Szétterjedt az egész
testére. Lorraine sóhajtott egyet és feladta a küzdelmet. Andor
pedig nem árulta el neki, hogy eleve kudarcra volt ítélve,
mivel a Kárpátiaknak nincs szüksége pislogásra, mint az
embereknek. Ami viszont azt jelenti, hogy később, amikor a
lány már Kárpáti lesz, minden bizonnyal megnyeri majd
ezeket az összecsapásokat.
– Minden olyan szórakoztató veled – mondta neki –, vagy ha
nem az, akkor érzéki. Köszönöm, hogy megajándékoztál a
bizalmaddal. Tudom, hogy azok után, ami veled történt, és
ahogyan erre a barátaid reagáltak, a bizalom számodra nem
egyszerű dolog, így az ajándék még értékesebb.
 – Mondd el, mennyire súlyos Ferro sérülése – kérte újra
Lorraine. – Nem foglak beárulni Garynek, de azt sem fogom
elmondani neked, mennyire szeretlek, mert most nem
érdemled meg, de azt tudnom kell, miért olyan nagy a
hallgatás, ha közületek valaki súlyosan megsérül.
A szavainak ellentmondva a merevedését nem engedte el,
sőt, a keze lassan fel-le mozogni kezdett rajta, mintha nem is
lenne tudatában annak, amit csinál, pedig ennek hatására
Andor gerince körül csigavonalban mintha csillagszóró
sziporkázott volna végig. Vett egy mély lélegzetet és igyekezett
tiszta fejjel gondolkodni.
– Mi elzárjuk a fájdalmat, Lorraine, így nem is érezzük. Ha
pedig nem érezzük, be sem valljuk. Sérülések, akár
életveszélyesek is, szinte minden csatában előfordulnak. Nem
ugorhatsz bele egy vámpír elleni csatába azzal a
feltételezéssel, hogy sértetlen maradsz. Azok, akikkel most
harcoltunk, még csak fel sem villantották azt, amire az
élőholtak valójában képesek.
– Éreztem Ferro sérüléseit.
– Tartottam tőle, hogy így lesz. Mindannyian érezzük
egymást, Ferro, Sandu, Gary, én és te is. Levédtelek azonnal,
amikor a fájdalom megjelent. Ferro is megpróbálta távol
tartani tőled, de eközben egy mestervámpírral harcolt.
Gyorsan véget vetett a csatának, megsemmisítette a szívet, de
közben a vámpírnak is sikerült kárt tennie benne.
A lány bólintott. – Megnéztem azt a jelenetet, amikor a
vámpírral harcolt.
Andor mozdulatlanná dermedt. Hiszen Ferro rendkívül erős.
Lorraine-nek meg sem lenne szabad tudnia érinteni az
elméjét. – Ezt soha többé ne csináld.
– Nem akartam kíváncsiskodni – védekezett a lány.
 A keze megállt rajta, majd fojtogató szorossággal
összeszorultak az ujjai. Andor testét szinte széttépte a benne
szétáradó érzés. A tűzvihar fenyegetően gomolygott a
hasában. Lorraine feléje fordult és megtámaszkodott az egyik
könyökén, közelebb hajolt, amitől a hajvégei átsuhantak a
férfi combjai és ágyéka fölött. A gesztenyeszín selyemzuhatag
egyszerre hatott Andor minden érzékére.
– Csak épp egy bepillantást kaptam harc közben, és még
egyszer, amikor megsérült. Nem voltam a fejében. Ő csúszott
be véletlenül az enyémbe. De odafigyeltem a képekre, mert
tanulmányozni akartam a harci technikáját. Láttam, hogy
egyáltalán nem is védte magát a vámpír fogaival és karmaival
szemben. Azalatt szedte be a sérüléseket, míg a szívéhez
próbált hozzáférni.
– Nem könnyű a szívhez férkőzni, úgy is mondhatjuk, hogy
jobb, ha a vámpír elfoglalja magát valamivel, amíg a vadász
ezen dolgozik. De azt nagyon nem szeretném, ha te valaha is
ilyesmivel próbálkoznál. Soha. – Ez egyértelmű parancs volt.
A lassú mosoly a lány arcán újabb spirált hívott életre a
gerince mentén. – Eszemben sincs. Ne aggódj. Még csak közel
kerülni sem áll szándékomban egy olyan izéhez. – Alig
észrevehetően megborzongott, majd felült, ujjai magára
hagyták Andor merevedését.
A férfi utánanyúlt a kezének és visszahelyezte. – Belekezdtél
valamibe, csecsemő, amit nem hagyhatsz félbe. Érezni
szeretném a forró szádat magamon.
– De beszélni akarok.
– Beszélj telepatikusan.
– Túlságosan zavaró lenne úgy beszélgetni, ha rajtad van a
szám.
Imádta, ahogy Lorraine végigsimított hüvelykujjával
merevedésén, hogy az onnan elcsent nedvességgel síkossá
tegye teljes hosszában, majd marokra fogta és fel-le mozgatta
rajta a kezét, ami kilopta a tüdejéből a levegőt.
– Én nem tudok beszélni, ha máshol jár az eszem. Nagyon
tetszett, hogy olyan erősen szívtál, és ahogy a nyelvedet
használtad. Szeretném megtudni, mennyit vagy képes
befogadni belőlem.
– Folyamatosan tolod ki a határaimat – mutatott rá a lány.
– Nem vettem észre, hogy problémád lett volna ezzel, sőt, ha
jól emlékszem arra, ami a fejedben járt abban a pillanatban,
élvezted is. Ha most utánajárnék, miközben arra gondolsz,
hogy a szádba veszel, forrónak és nedvesnek találnálak?
– Csak mert őrülten nagyot szeretkeztünk. Megjegyzem;
óvszer nélkül.
– A Kárpátiak képesek szabályozni az ovulációt. Arról
mindenesetre máris gondoskodtam, hogy frissek és tiszták
legyünk mindketten, szóval ezt fel se hozd kifogásnak.
Lorraine szájsarkai felfelé görbültek. – Csaló csirkefogó.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy te is legalább annyi
örömet lelsz ebben, mint amennyit adsz.
A lány szélesen rámosolygott, majd addig fészkelődött, míg
Andor széttárt lábai közé nem tudott helyezkedni. A férfi
kinyújtózott, összefonta az ujjait a tarkója mögött és kissé
feltámasztotta a fejét, hogy ráláthasson életpárjára. – És most
mondd el, miért szereted, ha a szádban vagyok.
A lány végighúzta a nyelvét a teljes hosszán, majd tett egy
köröző mozdulatot a fej körül. Aztán a szája magába fogadta
őt. Andor figyelte, hogyan szorítja meg. Természetes
rózsaszínű ajkak feszültek a merevedése köré, amibe ettől
csak még több acél áradt.
– Mondd el, Lorraine.
– „Az ízed. Imádom az ízed. Bársonyos vagy, ugyanakkor
súlyos. És forró. Nagyon forró. A tapintásod, a formád…
még sosem éreztem ilyesmit. De a legjobban azt szeretem,
hogy még keményebb leszel a számban”
Az az édes kis nyelv végigsimogatta a teljes hosszát, majd
mozdulatlanná dermedt a makkja alatt, és Andor úgy érezte,
mindjárt felrobban a feje. Képtelen volt csak egyszerűen
feküdni, úgy, ahogyan azt tervezte. Képtelenség volt
mozdulatlannak maradni. Összegyűjtötte a lány haját az egyik
markában és félrehúzta, hogy mindent jól láthasson. Lorraine
szempillái leereszkedtek, két sötét holdsarlóként simultak az
arcára. Látni akarta a szemeit. Semmi nem volt szexibb a férfi
számára.
– „Mennyit vagy képes befogadni?”
Óvatosan, de határozott mozdulattal megemelte a csípőjét.
Minden egyes lökéssel mélyebbre hatolt. Eleinte csak aprókat
moccant, de egy idő után a saját fejét tartania is nehézkessé
vált, amikor a lány minden egyes lökésére olyan erőteljes
szívással reagált, mintha egy ököl szorongatná. Az, hogy
nézhette őt eközben, csak még tovább fokozta a vágyát.
– „Azon vagyok, hogy kiderítsem. Le akarlak nyelni. És
odabenn tartani. Annyira imádom ezt, Andor. Szeretek
olyan dolgokat megadni neked, amiben sosem lehetett
részed, és még csak arról sem tudtál, hogy egyáltalán vágysz
rá.”
Nagyon szerette volna hátravetni a fejét és úgy üvölteni,
mint egy kardfogú tigris. Hőség árasztotta el az egész testét.
Érzelmek öntötték el. És nem csak amiatt, amit a lány csinált
a testével, hanem amiatt is, hogy Lorraine szereti ezt csinálni
vele.
– „De most már tudom, hogy erre vágyom. És sosem
kaphatok eleget a szádból.”
– Azt kérted, mondjam el, mit szeretek ebben. Az mindennél
jobban tetszik, hogy elveszted az önuralmad. Tudni, hogy ezt
én okozom. Fenomenális a tudat, hogy akkora örömöt tudok
okozni neked, hogy azt sem tudod, mit csinálsz.”
Andor rámarkolt merevedése tövére, mert aggódott, hogy
talán túlságosan nagyot talál lendülni felfelé a csípője, és
fájdalmat okoz a lánynak. Mert pontosan ott volt, ahogy
Lorraine akarta, hogy legyen. Az önuralma határmezsgyéjén.
Puha nevetés siklott be az elméjébe, végigsimított annak
falain, és valóságos szimfóniát keltett életre a merevedésében.
Érezte, hogyan forr fel a magja, mintha a golyóit
lávamedencébe mártották volna.
– „Csecsemő!” – Ennyi figyelmeztetésre futotta tőle. Az
ökle szorosabban markolt a lány hajába.
– „Igen.”
A hosszú szempillák felemelkedtek, Lorraine a szemébe
nézett. Csak ennyi kellett. Ismét kitört. És ezúttal érezte a lány
torkát. Azt, ahogy mozdul, hogy lenyelje a magját.
Életpárja ahelyett, hogy elhúzódott volna, újra
végignyalogatta teljes hosszában, hegyes kis nyelve körbejárt
makkja tövében, majd megsimogatta a tetejét is. Gyengéd
mozdulatok voltak ezek. Andor nem emlékezett rá, hogy
valaha is gondoskodtak volna róla. A rengeteg évszázad alatt
minden emlék elhomályosodott, a nevetésé, a mókázásé,
nemhogy a kedves gesztusoké. Nagyra értékelte hát ezt a
szeretetteljes érintést.
Lorraine ismét felnézett, a zöld szempár összekapcsolódott a
férfi tekintetével. – Tet vigyázam. – Tökéletesen ejtette ki a
szavakat, de meg is toldotta őket. – Szeretlek, Andor. Minden
együtt töltött perccel egyre jobban. Meg szeretnék mutatni
neked mindent. Megadni azt, amid sosem volt. Nagyon is
tisztában vagyok vele, hogy milyen kevéssé lépsz be az
elmémbe, és közben hányszor osztod meg velem a tiédet.
Hogy mennyire keveset kérsz annak ellenére, hogy olyan
rengeteg dolgot adtál.
– Téged kértelek és megkaptalak, Lorraine. Ez a mindent
jelenti számomra.
A lány pár pillanatig kutatón fürkészte a szemeit, majd szexi
mozdulattal felemelkedett a térdei közül, feljebb fészkelődött,
hanyatt vetette magát az ágyon mellette és felmeredt a
mennyezetre.
Andor azért is odavolt, ahogy négykézláb odamászott
melléje. Kerek keblein kicsúcsosodtak a nyálcsorgatóan
étvágygerjesztő bimbók. Minden mozdulatnál megrezzentek,
felhívták magukra a figyelmét, mintegy jelezve azt, amire az
állapotuk utalt. Nagyon szeretett volna már teljesen gyógyult
lenni, hogy sokkal, de sokkal több kalandra egyen ideje és
ereje.
– Amikor aludtál… – Lorraine hangja nyugtalannak tűnt –
ott aludtam melletted. Nem voltál egészen a földben. Jól
tudom, hogy nem lesz ez olyan rémesen hosszú, de mégis,
már maga a gondolat is nyugtalanít, hogy elváljak tőled.
Olyan zavaros… – Elhallgatott.
Andor tisztában volt vele, hogy az életpárja egy végtelenül
független nő. Az életpárok vonzása mégis hatni fog rá.
Összezavarja. Semmi kedve sem volt felhozni ezt a témát, de
tudta, hogy beszélnie kell róla. Figyelmeztetni a lányt.
– Ez tökéletesen normális reakció és várható volt. Amikor a
földbe megyek… – és napkeltéig már csak alig néhány perce
maradt – mélyre temetem magam és a Kárpátiak alvásába
merülök. Ha nem teszem, a sebeim sokkal lassabban
gyógyulnak be. A talaj egyszerre regenerál és segíti a
gyógyulást.
 – Megértem, hogy szükséged van a földre, de az arcodat is
muszáj betemetni? Nem alhatnék melletted? Akkor, ha
korábban ébredek, mint te, vigyázhatnék rád.
Andor feléje fordult és átkarolta a derekát. – Lorraine. A
birtokon biztonságban vagyunk. Csak egyetlen nap lesz,
napkeltétől napnyugtáig. El tudlak altatni…
– Nem! Teljességgel ki van zárva! Te nyugodtan hidd azt,
hogy biztonságban vagyunk, de én ragaszkodom a
fenntartásaimhoz. Tudod, az a szörnyű madár nem csak
lehasított egy darab bőrt a koponyámról. Valamit beletett az
agyamba. Mi van, ha kikúszik onnan, amíg te alszol? Ébernek
kell lennem.
– Jóformán mindenki átnézett. Sejtről sejtre. Minden
szervedet. A csontjaidat. Véredet. Agyadat. A négy legjobbunk
vizsgált át többszörösen, és közben még vizsgálandó területet
is cseréltek. Semmit sem találtak.
– Tudom. – Lorraine a mellkasára simította a tenyerét és
türelmetlenül megcirógatta. – Úgy hiszed, hogy csak
felhasított? Egy egyszerű támadás volt?
Nem hazudhatott neki. – Nem. Nem tudom mit akart. Talán
elvétette. Talán ha volt is nála valami, elejtette, mielőtt
beültethette volna. Csak annyit tudok biztosra, hogy alaposan
átvizsgáltunk és nincs ott semmi.
Lorraine ujjaid dobolni kezdtek a bőrén, mintha a
tiltakozását fejeznék ki. – Ne altass el. Természetesen el fogok
aludni, mert fáradt vagyok, de abból fel tudok ébredni, ha baj
van.
Andornak egyáltalán nem tetszett ez az egész. – Lorraine,
szenvedni fogsz. A gondolat pedig, hogy szenvedsz, olyan
mértékben felzaklat, amit képtelen vagyok elviselni. Az
elválásunk fájdalmas lesz a számodra. Az elméd folyamatosan
az enyémet fogja keresni. És amikor nem talál, megrémülsz
majd, hogy meghaltam. Ez nagyon veszélyes azoknál az
életpároknál, akik még nincsenek teljesen összekötve.
– Ismerem a veszélyeket. Most figyelmeztettél rájuk.
Felkészült vagyok. Megértem, hogy teljesen a föld alatt kell
lenned, hogy meggyógyulj. És azt akarom, hogy meg is tedd
ezt, de én nem aludhatok olyan mélyen, hogy ne ébredjek fel,
ha valami probléma adódna.
Andor utálta, hogy a lány ennyire megérti a dolgot. Tudta
mit jelent a lány számára az, amit kér. Egy másik ősi azt
tenné, amit helyesnek tart. Andor viszont azt tette, amire
Lorraine-nek szüksége volt.
 14

Lorraine távoli gyereknevetésre ébredt. Hanyatt fordult,

majd halkan felsóhajtott, amikor a mozgás ellen minden izma
tiltakozni kezdett. Felmeredt a mennyezetre és
szemöldökráncolva hagyta, hogy a fogaskerekek az agyában
beinduljanak. A birtokon van és Andor nincs mellette. Az
elméje érte nyúlt. Napok óta ki-becsusszant a férfi fejébe, és
most valamiért képtelen volt elérni, ami kétségbeejtő érzés
volt.
Mégis elérte. De csak sötét ürességet talált benne. A férfi
elment. A szíve lesüllyedt, de ekkor hirtelen beugrottak az
emlékek. Beszéltek erről Andorral, hogy talán megrémül
majd, hogy történt vele valami, pedig a férfi mélyen és
biztonságban lenn van a föld alatt és gyógyul, ahogy kell.
Fogai belevájtak az alsóajkába. Mi van, ha nincs is
biztonságban? Hiszen nem érzi. Nem látja. Andor
megmondta, hogy így lesz. Csak meg kell bíznia a szavaiban,
hogy napnyugtakor felébred, és újra láthatja, megnyugodhat,
hogy jól van.
Lassan felült. Teljesen felöltözve feküdt az ágyon, harcra
készen. Töltött pisztolyát a párna alá csúsztatta pusztán a
biztonság kedvéért. Több százszor elismételte, hogyan
szegezheti tizedmásodpercek alatt az ablakra, vagy az ajtóra.
Az ágy mellett egy vadászpuska hevert, szintén könnyen
elérhető helyen. Kés a ruhaujjában, egyetlen ujjmozdulattal
előránthatóan, ezt is alaposan begyakorolta.
Le akart zuhanyozni. Vagy venni egy fürdőt. De a legjobb
talán a zuhanyzás utáni fürdő lenne. Tudta, hogy tiszta. Andor
gondoskodott erről, rendbe szedte a haját, csakúgy, mint a
testét, de ez mégsem ugyanaz, mint ellazulni a forró vízsugár
alatt. A fürdőkád luxusának pedig a közelébe sem érhet.
Nyújtózott egyet hálásan azért, hogy tető van a feje fölött. Már
majdnem két hete táborozott, mire belefutott Andorba és
rázúdult a férfi világa.
Nagyon lassan kászálódott ki az ágyból, minden egyes tagja
sajgott. Elfogadta a magáénak Andor világát. A zuhany, a
fürdő az előző életéhez tartozik. Ahogyan a kényelmes ágy is.
Egyáltalán hol szeretkeznek a Kárpátiak? Hol szexelnek?
Bárhol, ahol rájuk jön? Beballagott a fürdőszobába, és hálát
adott a modern kényelemért. Magával vitte a fegyvereit is.
Talán meztelen lesz, amikor rajtaüt az ellenség, de
fegyvertelen egészen biztosan nem.
Kinyitotta az ablakot, hogy hallja a gyerekeket, míg
zuhanyozik. A hangjuk boldog vidámságról tanúskodott, nem
volt benne félelem. Pontosan olyan volt, mintha rendes
gyerekek játszanának egy rendes játszótéren. Vetett egy
pillantást a füvön üldögélő kősárkányokra, amik mintha a
főépületet körülölelő parkot felügyelték volna, egy pedig
elkülönült a többitől, mintha egy kisebb épületre vigyázott
volna, ami szintén a nagy ház miniatűr másolatának látszott.
Tetszett neki a játszó gyerekek ricsaja. Szüksége volt rá. Ha
marad a maga által választott úton, talán soha többé nem hall
majd ilyesmit. Mélyen a föld alatt lesz, míg a kicsik ébren
vannak és élik az életüket. Mire felkel, addigra már alszanak.
Odasimította a homlokát a zuhanyfülke csempéihez. Annyira
magába nyelte őt Andor, a testvérei, az élőholtakkal vívott
csaták, hogy igazából nem gondolkodott túl sokat a valóságos
jövőjéről.
Az ősiek elképesztően önzetlennek bizonyultak. Hajlandóak
voltak magukhoz kötni őt, hogy megtalálják Andort, holott
egyikük sem lehetett benne biztos, hogy sikerül-e
visszaszerezniük, vagy mindannyian ott ragadnak azon a
szörnyű, hideg, sötét helyen. Tudták, hogy mit kockáztatnak,
mégis megtették… miatta. És Andor miatt. Azért a férfiért,
akit a testvérüknek neveztek, az iránta érzett tisztelet és hűség
miatt.
Az események olyan észvesztő gyorsasággal követték
egymást, hogy ideje sem volt végiggondolni őket. Egy
hullámvasúton ült, ami egy pillanatra sem állt meg. De ha
ráért volna mindent végiggondolni, akkor sem hagyta volna
magára Andort olyan iszonyúan sebezhető állapotban. Most
viszont… van ideje azt is végiggondolni, mit veszít, ha
megtörténik az utolsó vércseréjük is.
Nem beszéltek gyerekekről. Andor ugyan említette, hogy
akar majd, de Lorraine azt sem tudta, hogy ez mit is jelent
pontosan. Emeline, Dragomir életpárja várandós. Talán
beszélhetne vele, hogy csökkentse némileg az idegességét, és
meg is fogja tenni. Mert ideges volt. Pontosan, ahogy Andor is
előre megjósolta, felidegesítette, hogy hiába nyúl ki az elméje
a férfiéért, nem talál semmit.
Teljesen rászokott, hogy megérintheti, amikor fél,
belecsusszan és bátorságot merít, magához veszi a szükséges
tudást, hogy szembenézhessen mindazzal, ami az útját állja.
Az igazat megvallva sokkal több volt ez annál, mint hogy félt a
szörnyektől, amiket még nem ismert. Több volt ez az érintés,
mint információszerzés, felkészülés a csatára. Amikor
megérintette, nem volt magányos. Nem volt egyedül.
Lorraine kivonult abból a világból, ami a szörnyeteg címkét
ragasztotta a fivérére. Képtelen volt szembenézni a vádakkal,
a suttogásokkal. Senkinek sem mert beszélni a testvéréről, a
szüleiről, a nagynénjéről, a nagybátyjáról. Ahogyan az ismerős
házaspárról sem, akik belehaltak abba, hogy megpróbáltak
segíteni Theodore-nak, és akiknek gyerekei most megvetéssel
néztek rá. Kimaradt az iskolából, megszakította a kapcsolatot
a barátaival, akik amúgy is elhagyták őt. Fel sem fogta,
mennyire magányos is volt valójában, amíg nem találkozott
Andorral és a férfi be nem töltötte az egész elméjét.
Sampont öntött a tenyerére és beledörzsölte a hajába. Ki
gondolná, hogy mekkora luxusnak tűnhet egy egyszerű
samponozás? Eddig úgy hitte, iszonyú klassz dolog lenne, ha
varázserővel bírna és egyetlen intéssel tökéletesre igazíthatná
a frizuráját. Sűrű volt és súlyos, egy örökkévalóságig száradt.
De azután, hogy Andor egyetlen intésére tiszta és száraz lett a
haja, a sampon, a mosás és a szárítás hirtelen luxusnak tűnt.
Amit éppen feladni készül.
Kilépett a zuhanyfülkéből, a haját és a testét fürdőlepedőbe
csavarta. A bőre végtelenül érzékeny volt, mintha minden
idegvégződése valósággal vibrálna az élettől. Az ablakon
kihajolva elnézett a játszótér felé. Messzebb volt ugyan a
háztól, de ebből a kissé magasabb perspektívából tökéletesen
rálátott a gyerekekre.
Volt ott egy fiú, aki tizenöt-tizenhat évesnek tűnt. Magas,
nyurga, csupa kéz és láb. A haja félhosszú, a tarkóján
összefogva egy rövid lófarokba. Egy kicsi lányt hintáztatott. A
kicsi sikoltozott, izgatottan kalimpált a levegőben a lábaival.
– Magasabbra, Danny, magasabbra!
– Ez már elég magas, Bella – felelte a fiú –, nem szeretném,
ha leesnél.
Az apró lábak elégedetlenül kalimpáltak. – Sárkányokon
repültünk, Danny, onnan sem estünk le.
Lorraine még jobban kidugta a fejét az ablakon és
megdöbbent rajta, mennyire tisztán lát még ekkora távolságra
is. Sokkal élesebbnek tűnt a normálisnál a hallása is. Azon
kapta magát, hogy elmosolyodik, ahogy a fiú türelmesen
elmagyarázza a kislánynak, hogy sárkányon repülni egészen
más, mint hintázni.
– A sárkányod gondoskodott róla, hogy ne eshess le.
Rápillantott a játszótér szélén sorakozó kősárkányokra.
Fantasztikus játékszerek voltak, és egyértelműen életre is
keltek a kislány fantáziájában. Vagy talán látta sárkány
alakban Ferrót és a többi Kárpáti vadászt. Az alakváltás volt
az egyetlen olyan dolog, amire nem bánta volna, ha ő is képes.
– Tényleg megakadályozta a sárkányod, hogy leess,
Lourdes? – kiabált Bella, miközben a lábaival igyekezett
magasabbra hajtani magát a hintával, mint amit Danny
engedélyezett.
A másik kislányt mellettük egy tinédzser lány hintáztatta.
Talán egy évvel lehetett fiatalabb a fiúnál. Bella és Lourdes
Lorraine véleménye szerint három, vagy legfeljebb négy éves
lehetett, mindenesetre már elég tisztán és értelmesen
beszéltek.
Lourdes hátranézett a válla fölött a tini lányra. – Az én
sárkányom mindig megtart engem. A tied is ilyen, Amelia?
Amelia gyengéden rámosolygott. – Hát persze. És most
éppen a sárkányokon való utakra gyakoroltok, Lourdes és
Bella. Meg kell tanulnotok szorosan tartani magatokat a
kezetekkel és a lábatokkal, használni a testeteket, hogy a
magasba emelkedhessetek. Ha itt leesel, egy gumiszőnyeg lesz
alattad, de ha akkor esnél le, amikor a sárkányod a magasban
repül, onnan nagyot zuhannál és összetörnéd magad.
– Én nem – állította Bella, miközben a lábaival őrült mód
igyekezett magasabbra lökni magát –, mert Liv úgyis elkapna.
– Liv nem kaphat el, ha ő is a földben alszik, mint Tariq és
Charlotte – emlékeztette Amelia. – Pontosan ezért tilos a
sárkánylovaglás felnőtt felügyelet nélkül.
 – Genevieve! – szólított meg Bella egy nőt, aki az egyik
padon ülve figyelte őket.
Lorraine-nek az jutott eszébe, hogy ez a nő simán
szerepelhetne bármelyik magazin címlapján. Igazán
csodaszép volt. Még sminkre sem lenne szüksége. Egyszerűen
tökéletes. Finom csontszerkezete, hatalmas szemei, az ajkai, a
divatos ruhák, a csizma, amit viselt eszébe juttatta Lorraine-
nek, hogy ő viszont semmi mást nem csomagolt magának,
kizárólag túraruhát.
Gyorsan megtörölközött, de az jó időbe telt, mire
megszárította a haját és feltett némi sminket. Tariq és
Charlotte egyértelműen kiváló vendéglátók voltak.
Csúcsminőségű hajápolási termékeket talált,
kozmetikumokat, szárítót, sőt, még sütővas és hajvasaló is
akadt. Különösen értékelte a vadonatúj elektromos fogkefét.
És még csak bűntudatot sem érzett, amikor használta. Na jó,
talán egy kicsit mégis, de legfeljebb majd kifizeti nekik. El is
készített egy borítékot, amiben az összeg minden bizonnyal
bőven fedezi azt, amit elhasznált.
Az elméje ismét Andoréért nyúlt. Milliónyi kérdése volt.
Milliónyi kívánsága. Ezek közül az egyik és talán a
legfontosabb, hogy érezze a férfi elméjét. Hogy az belépjen az
övébe. Töltse meg teljesen az üres tereket és űzze el onnan a…
magányt. Tudta, hogy akár száz ember közelében is lehet
magányos. Lehet, hogy egyedül is erősnek és egésznek érezte
magát… de ez még Andor előtt volt. A férfi megváltoztatta.
Vele erősebbnek érezte magát. Alkalmasabbnak. Nélküle
pedig magányosnak. Az elméje ragaszkodott hozzá, hogy
elérje a férfiét.
Biztosan képes lenne akkor is megérinteni, ha a földben
alszik. Máskor is aludta már a Kárpátiak álmát, és csak elég
volt ránéznie az arcára, hogy tudja: jól van. Az ellenség nem
üthetne rajta. Mert itt van ő. Vigyáz rá. Nem engedi senkinek,
egyetlenegy szörnynek sem, hogy kárt tegyen benne.
Rámeredt a tükörre. Andor az övé. Az ő családja. A férfi, akit
magának választott. Történjen bármi is, ezt soha nem vonná
vissza. A férfi valahogyan átlépett egy vonalat, ő pedig hagyta,
és Andor most ott van, mélyen benne. Őt akarja. Annyira
akarja, hogy feladná a napfényt, a játszadozó gyerekek
nevetését. Mindig őt választaná.
– Andor. – A nevét suttogta. Szüksége volt rá. Tisztában volt
vele, hogy jobb, ha nem telepatikusan beszél hozzá, mert azzal
felébresztené, még mielőtt a földnek esélye lenne
meggyógyítani. Kihúzta magát és ismét belenézett a tükörbe.
– Képes vagy néhány órát eltölteni anélkül, hogy
megérintenéd az elméjét! Szedd már össze magad!
Könyörtelenül elnyomta magában a vágyat, hogy újra érte
nyúljon. Meg fogja védeni, még a saját beleavatkozásától is, a
férfinak meg kell gyógyulnia, ezért ő jobb, ha más dolgokra
összpontosít. Az első vércsere óta nem is evett semmit,
kizárólag csak vizet ivott. Az étel gondolata is elundorította.
Tudta, hogy hamarosan ennie kell valamit, mert legyengül, de
már az elképzeléstől is felkavarodott a gyomra.
Nagyon lassan, ráérősen öltözött, magára húzta az utolsó
tiszta farmerét, ami megpuhult, kékről szürkére kopott a sok
mosástól, de azért még elfogadható állapotban volt. A pólója,
mellesleg az egyik kedvence, szintén régi volt és puha, a fekete
felület a Fireball Cinnamon whiskyt reklámozta. Kedvelte az
általa közvetített hangulatot. Isznak whiskyt a Kárpátiak?
Vagy bármilyen alkoholos italt? Valószínűleg nem.
Túracipőt húzott, mert ez volt csak nála. Elragadó lesz. Jól
fog mutatni a modell mellett, akihez szándékában állt
odamenni. Pazar benyomást fog kelteni. Kihúzta a vállait,
elhagyta a fürdőszobát, lement a lépcsőn a bejárai ajtóhoz.
 Ahogy közelebb ért, megérezte a felhullámzó tiltakozó
hatalmat. – „Remélem, nem próbáltál meg bezárni” –
gondolta, és kibukott belőle egy aprócska nevetés, miközben
automatikusan a férfi elméjéért nyúlt. Ám rögtön el is
komorodott, amikor rájött, hogy a szíve dübörögni kezdett, és
elakadt a lélegzete a közelgő pánikrohamtól. Halkan
elkáromkodta magát és igyekezett visszaterelni az agyát a
logikus gondolkodás talajára.
– Megmondta, hogy nem fogod tudni elérni őt, mégis
folyamatosan ezzel próbálkozol. Okosabb vagy te ennél
Lorraine. Elvégre van agyad. Nem kell egy férfira
támaszkodnod, száz százalékos vagy magad is. Soha életedben
nem támaszkodtál senki másra, legfeljebb gyerekkorodban, de
a szüleid akkor is ragaszkodtak hozzá, hogy próbálgasd csak a
saját szárnyaidat, mielőtt segítettek volna, vagy engedték
volna, hogy Theodore segítsen.
Megragadta a kilincset és odasimította a homlokát az ajtó
deszkájához. Theodore. Bátyja sokszor segített neki a szüleik
tudta nélkül is. Mindig volt a számára egy falat finomsága,
még ha szigorúan el is tiltották az édességtől. A szülei nem
hagyták, hogy bármi olyasmit egyen, ami nem tett jót neki,
vagy nem volt egészséges. Gyakorlatilag folyamatosan
kiszámolták a számára szükséges kalóriákat és odafigyeltek
arra, hogy mennyit edz, beleszámítva ebbe azt is, amit nem
otthon végzett, mint például a kerékpározást. Ez elfogadható
időtöltésnek számított. A futás is. Az olvasás is rendben volt,
de csak rövid ideig, míg például fürdött.
Theodor segített hozzájutni a cukoradagjához. Például
cukorral bevont édesgyökeret vitt neki. Ezt általában
sikeresen elrejtette. Magának nem vehette volna meg, a szülei
annyira szemmel tartották, de Teddy a magánkeresetéből
mindig beszerzett neki párat. Soha nem akarta elfelejteni
ezeket a dolgokat a bátyjáról. A jó dolgokat. A gyerekkori
emlékeket azokból az időkből, mielőtt… Mi a fenéért kezdett
el Theodore szteroidokat szedni? Erre még mindig nem jött
rá. Talán soha nem is fog.
Kitárta az ajtót és vett egy mély lélegzetet a friss levegőből.
Annyi ideig volt a szabadban, hogy odabenn egy kissé
fülledtnek érezte már a levegőt. Érzett némi visszahúzó erőt
végig a lépcsőkön, sőt az előszobában is, és tudta, hogy ez nem
lehet más, mint Andor biztosítékai. De bezárva azért nem volt.
Ő pedig szeretett volna beszélgetni a gyerekekkel és a
modellel.
Kezét az ajtófélfára tette, amitől a hatalom ismét
felhullámzott, szinte felkavarodott a talpa alatt. A padló
mintha megdőlt volna alatta, hátrafelé lejtett, a ház belsejébe,
egy pillanatra mintha csíkokat, szikrákat látott volna maga
előtt. Nem csíkok, rácsok. Benntartanák? Kinn tartanak
másokat? Vagy mindkettő?
– „Andor, kimegyek szétnézni a birtokon és beszélgetek a
gyerekekkel.” – Hirtelen félbeszakította önmagát. Mi a franc
van vele, miért nem tudja megállni? Máris elfelejtette, hogy
nem akarja felébreszteni? Érte nyúl? Valahányszor egyedül
érzi magát, vagy elhagyatottnak? De ami még ennél is
rosszabb, egyre növekedett benne a félelem, hogy valami baj
történt a férfival és ő nem tudta megvédeni tőle.
Átlépett a küszöbön, figyelmen kívül hagyva a visszahúzó
érzést. Nem fog visszavonulni, ő nem olyan nő. Kilépett a
teraszra és becsukta maga mögött az ajtót. A szeme azonnal
könnyezni és égni kezdett a vakítónak tűnő fényben. A
csupaszon maradt bőrfelületei szinte lángra kaptak. Sosem
kellett a leégés miatt aggódnia apjától örökölt kreol bőre
miatt, így figyelmen kívül hagyta a szokatlan érzést és lesétált
a lépcsőn. Azért egy napszemüveget felvehetett volna.
 A tó vizén megcsillant a fény, olyan volt, mintha gyönyörű
kék és mélyzöld üvegfelület lenne. Móló futott végig a nyílt víz
mentén, emellett indult el. A vízről tükröződő fénytől csak
még jobban égtek a szemei, így némi vonakodás után elfordult
tőle.
A kis csónakház vonta magára a figyelmét. Egyértelműen
lakott ott valaki. Mozgást látott odabenn, és amikor
észrevették, hogy arrafelé néz, odaintegettek neki. Még alig
tett egy lépést a takaros ház felé, amikor kinyílt az ajtó és egy
nő jelent meg a küszöbön. Kötényt viselt, beletörölgette a
kezeit, miközben kilépett a tornácra. Idősebb korosztálynak
tűnt, Lorraine olyan hatvan évesre tippelte volna.
– Mary Walton vagyok. Donalddal, a férjemmel itt lakunk.
Jó pár éve ismerjük Tariqot. Donald odabenn van, ügyel a
süteményre, amit a gyerekeknek sütök.
Lorraine közelebb ment, hogy ne kelljen kiabálniuk. –
Lorraine Peters a nevem. Tegnap este érkeztem a többiekkel.
– Hallott már róla, hogy mások is élnek a birtokon. Mary
Walton egyértelműen ember volt. Ahogyan a gyerekek is. Azt
viszont nem tudta, mennyit tudnak az ősiekről, vagy Tariqról.
Több kérdést kellett volna feltennie.
– Láttuk, amikor megérkeztetek. – bólintott Mary. –
Természetesen mindig aggódunk a csaták miatt. Gyorsan
gyógyulnak, de azért első ránézésre a sérüléseik félelmetesnek
tűnnek. Még mindig ösztönösen kiöblíteni akarom a sebeiket,
nem pedig földet dörgölni beléjük. – Némi rosszallással a
hangjában elnevette magát. – Azt hiszem, ez a koromból
adódik.
Lorraine megrázta a fejét. – Ez volt az én elsődleges
reakcióm is.
– Jól érzed magad? Kérsz egy csésze teát?
 A gyomra azonnal és határozottan tiltakozott. Megrázta a
fejét. – Köszönöm, de jól vagyok. A gyerekekkel szerettem
volna beszélni. Nagyon boldognak hangzottak. Azok után,
hogy olyan iszonyú dolgokat éltem át, mint amilyeneket még a
legrosszabb horrorfilmekben sem láttam, vágyom némi
örömre, boldogságra.
– Ne tévedj, Lorraine – mondta Mary. – Ezek a gyerekek
maguk is látták és a saját bőrükön tapasztalták meg a
szörnyek rémtetteit. Itt élnek, és itt is maradnak, mert az
élőholtak nem tudnak áttörni a birtok körül elhelyezett
biztosítékokon. Tudják, hogy itt biztonságban vannak, ahogy
azt is, hogy ez az egyetlen biztonságos hely a számukra. Nem
járnak iskolába, nem vásárolgathatnak, nem szórakozhatnak
úgy, mint a többi gyerek. Ott vagyunk nekik mi és ott vannak
ők egymásnak. Meg kell elégedniük ezzel.
Mary kimondatlanul is arra figyelmeztetne, hogy a
biztonságérzete abban a pillanatban elillanna, ahogy elhagyná
ezt a helyet. Rámosolyogott. – Andor itt van, Mary. És amíg ő
itt van, én is itt leszek. Ha távozik, vele megyek. – Tisztázni
akarta ezt. Ő nem egy szerény, visszahúzódó ibolya. Ha
elhagyja a birtok biztonságát, azt csakis a férfi oldalán fogja
megtenni.
– Andor? Az életpárja vagy? – Mary kifejezetten izgatottnak
és boldognak hangzott. – Jó fiú. Tulajdonképpen
mindannyian azok. Annyira örülök, hogy rád talált. Bárcsak a
többiek is meglelnék az asszonyaikat. Néhányan túlságosan is
közel járnak a véghez.
– Határozottan Andor életpárja vagyok – mondta Lorraine.
Most első alkalommal mondta ki ezt hangosan. Most először
ismerte be valaki másnak, hogy a lelkeiket törhetetlen
kötelékek fűzik össze.
 A játszótér felé pillantott. A nő felállt a padról és odament a
hintákhoz. – Ő kicsoda? – Kárpáti nem lehetett, hiszen kinn
állt a napsütésben. Lorraine kételkedett abban is, hogy
valamelyik vadász a magáénak követelné, mert bár
napszemüveget viselt, dizájner pólója túl sok bőrt hagyott
csupaszon. Szép volt és elegáns. Nem volt benne biztos, hogy
bármelyik ősi is jóváhagyná ezt a viseletet, bár ő maga sosem
hagyná, hogy Andor megmondja neki, mit vehet fel és mit
nem. – Nem fogok hazudni, kissé megfélemlítő.
– Genevieve. Charlotte legrégebbi, legkedvesebb barátnője.
Pszichés képességű, de még nem találta meg az emberét.
Francia, kifejezetten gazdag, mégis ő gondozza a gyerekeket
nap közben. Hálás vagyok neki ezért. Ennyi gyerek túl nagy
falat lenne Donaldnak és nekem. Genevieve nappal ügyel
rájuk. Mi vigyázunk rájuk esténként és éjszaka, amikor pihen.
Amelia átkarolta a nő derekát és nekidőlt. Genevieve arca
felragyogott, miközben lemosolygott rá és ő is átfogta a tini
derekát. Mindketten felnevettek, a hangjuk összekeveredett,
felszállt a levegőbe. Lorraine mintha még a dallamok
hangjegyeit is látta volna egy pillanatra.
– Annyira szeretem ezt – suttogta Mary.
– Tehát akkor mégsem őrültem meg – mosolygott rá
Lorraine. – Hangjegyek izzanak fel a levegőben, amikor
nevetnek.
– Nem őrültél meg – biztosította Mary. – Azt hiszem, ez
Genevieve egyik ajándéka. Amikor egy gyermekkel, vagy
másvalakivel nevet, látszanak a levegőben a nevetése
dallamai. Éjszaka különösen gyönyörűek. Persze nem mindig
csinálja ezt, de most, amikor mindannyian igyekszünk valami
nagyon különlegeset adni a gyerekeknek, gyakran
megtörténik.
– Nekem is tetszik. Ő igazán csodaszép, nem?
 – Genevieve tagadhatatlanul az egyik legszebb nő, akit
valaha is láttam, de emellett ő az egyik legédesebb is. Nem
harcos, mint Blaze, Charlotte másik barátnője. Inkább olyan,
mint Emeline, Dragomir életpárja. Édes. Kedves. Bátor, de
nem sok keresnivalója van a frontvonalban. Te milyen vagy?
– Én inkább frontvonalbeli nő vagyok – ismerte be Lorraine.
– Jó lenne találkozni Emeline-nel. Úgy határoztam, hogy
Andorral maradok, de információra lenne szükségem.
Szeretek mindenről tájékozódni, mielőtt bármiben is döntök.
Most minden olyan gyorsan történik, szinte folyamatosan
döntési helyzetben vagyok és ez kicsit rémítő. Reméltem, hogy
a nők a segítségemre lesznek, és válaszolnak néhány
kérdésemre.
– Így lesz – biztosította Mary. – Itt mindenki segít
másoknak. Terhes vagy? – Kutató pillantása bejárta a lány
hasát.
– Nem. De azt is szeretném megtudni, mi történik az
újszülöttekkel, míg mi odalenn alszunk. Velünk vannak, vagy
idefenn vigyáznak rájuk mások?
– Erre az embered válaszolhat neked, mert én nem tudok –
vallotta be őszintén Mary.
Lorraine rámosolygott és a játszótér felé intett.
Mindenképpen találkozni akart a gyerekekkel és a modellel.
– Valami híresség, akit ismernem kellene? – utalt
Genevieve-re. – Egy szupermodell? Mint látszik is, én nem
igazán követem a legújabb divatot. – És nem is nagyon
érdekelte az egész divat dolog, viszont barátokra volt szüksége
és ez jó kezdésnek tűnt a modellnél.
Mary a fejét rázta. – Nagyon kedves – ismételte el. – Menj
csak oda, és mondd meg a gyerekeknek, hogy hamarosan kész
a keksz. – Felnézett az égre. – Egy óra múlva naplemente.
Hamarosan csatlakoznak hozzánk a többiek is. – Odaintett a
lánynak, majd bement és becsukta maga mögött az ajtót.
Lorraine a kicsi csónakházat tanulmányozta és eltöprengett
rajta, hogyan kerülhetett Mary és Donald Walton Tariq
Asenguard birtokára. Az éjszakai klub tulajdonos egyfajta
hírességnek számított. Jóképű volt és kőgazdag. Öltönyös,
nyakkendős, jótékonykodós. Még a legvadabb álmaiban sem
kapcsolta volna őt össze a vámpírokkal. És az a
legabszurdabb, hogy amikor ott ült a közelében a
kerekasztalnál, soha egy pillanatnyi kétség sem támadt benne
afelől, hogy ez a férfi a vezetőjük.
A birtok iszonyatosan nagy volt. A főingatlan és a kisebb
épületek egy vagyont értek, annak pedig, hogy a tó is a
tulajdon része volt, még csak felbecsülni sem lehetett az
értékét. Tudta, hogy több Kárpáti is földet vásárolt Tariq
birtoka körül. Ezzel a központi birtok egy valóságos
erődítménnyé vált. És mindenki biztosra vehette, hogy ebbe
az erődbe nem törhet be az ellenség.
Megtanulta, hogy a Kárpátiak önzetlenek. Nem gondolták
különbnek magukat másoknál. Mindent megosztottak.
Segítették egymást. Az életüket is a társaikra bízták. Egy
családként tekintettek magukra. Erre vágyott ő is. Már
elvesztett egy családot, ami arra késztette, hogy még jobban
vigyázzon arra, amivel megajándékozták.
Ahogy végigment az úton a főépület mellett a játszótér felé, a
tekintetek egymás után fordultak feléje. Danny elkapta a
hintát és megállította. Amelia is lefékezte a másikat.
Mozdulatlanul álltak, félig a két apróság előtt. Genevieve a
négy gyerek és Lorraine közé lépett, amikor közelebb ért.
Lorraine-nek azonnal feltűnt, hogy Danny kissé oldalra
mozdul, amikor Genevieve eléje lépett, hogy ha kell,
segíthessen a nőnek. Azonnal megszerette őt ezért.
 – Helló! – szólt oda, amikor már megfelelő közelségbe
került. Lassú, egyenletes léptekkel halad és ügyelt rá, hogy
lássák, semmi sincs a kezében. A mellénye és a csizmája
eltakarta a természetesen most is nála lévő fegyvereket. –
Lorraine Peters vagyok. Tariq szólt, hogy én is itt vagyok? –
szegezte neki a kérdést Genevieve-nek.
A modellnek tűnő nő bólintott. – Igen. Ferro életpárja, ugye?
– Édesen elmosolyodott.
Lorraine megrázta a fejét. Remek biztonsági kérdés. – Andor
életpárja. Ferrónak még nincs, és végtelenül boldoggá tesz,
hogy nem én lettem az.
Genevieve mosolya kiszélesedett, valódivá vált. – Persze,
hogy szólt Tariq és azt is mondta, hogy nagyon aranyos vagy.
– Vámpírokkal harcolok.
– Ó! Hát persze. Ferro ezt mindenképp megtiltaná.
– De azért ő is nagyon jó volt hozzám. Mary Walton azt
üzeni, hogy hamarosan elkészül a sütemény.
– Genevieve Marten. – A nő előrébb lépett és kezet nyújtott
neki.
Lorraine elfogadta és megállapította magában, hogy közelről
még feltűnőbb jelenség. – Csak annyit mondhatok, hogy
valószínűleg te vagy a legszebb nő, akit életemben láttam.
Genevieve nevetett és a fejét csóválta. – Köszönöm, de ezek
szerint nem találkoztál még Emeline-nel. Ő igazán gyönyörű.
– Már te is megfélemlítő vagy. Tudni, hogy van még rajtad
kívül itt másik gyönyörű nő is, teljesen elkedvetlenít. Azt
hiszem, fogom Andort és lelépünk innen, amint felkel.
Genevieve ismét nevetett. – Nos, bizonyára már tudod, hogy
ezek a férfiak egyáltalán nem is látnak más nőt a sajátjukon
kívül. Még csak egy pillantást sem vetnek rám. Holott nagyon
dögösek, szóval igazából csalódást okoznak és emiatt egy lány
könnyen elveszítheti az önbizalmát.
 Danny előrébb lépett, a csípőjével meglökte Genevieve-ét. –
Ne aggódj te nő. Itt vagyok vésztartaléknak. Ha ötven éves
korodig senki sem jelentkezik, hogy a magáénak követeljen,
majd én feláldozom a szabadságomat. – Sóhajtott egy nagyot,
mintha már a gondolat is hatalmas súllyal nehezedne rá.
Genevieve megcsapta a fiú vállát. Ez olyan igazi, lányos
legyintés volt. Lorraine legszívesebben azonnal megmutatta
volna neki, hogy kell valóban odaütni.
– Ötven? Ötven éves koromig kell várnom, hogy összeszedd
magad?
– Nem akarok túlságosan hamar lemondani a
szabadságomról és magamra venni a rabláncokat –
magyarázta Danny.
Amelia odalépkedett mellé és sípcsonton rúgta. A fiú
üvöltött, az egyik lábán ugrált, míg rámeredt a húgára.
– Mi bajod van?
– A nők nem rabláncok! És még csak eszedbe sem jutott, mit
gondolhat most rólad Lorraine. – A tini ránézett Lorraine-re.
– Igazából nem olyan bosszantó, mint amilyennek látszik.
Általában kedves. Legalábbis legtöbbször.
Bella belecsúsztatta apró ujjait Danny tenyerébe. – Mindig
kedves – javította ki a nagyobbik lányt.
Lourdes is felzárkózott a fiú másik oldalára és ő is megfogta
a kezét. – Tényleg az – meredt vádlón Lorraine-re, mintha ezt
ő vonta volna kétségbe, nem pedig Amelia.
– De nem mindig – ragaszkodott az igazához Amelia, bár
nem igyekezett túlságosan, hogy kihúzza a bajból Lorraine-t.
Lorraine leguggolt, hogy szemmagasságba kerülhessen az
apróságokkal. – Mary azt mondta, hogy hamarosan
süteményt hoz nektek. Mi a kedvencetek?
– Cukros keksz – felelte egyszerre a két kislány, majd
összenéztek és nevetni kezdtek.
 – Az én nevem Lorraine. Ismeritek Andort? – Megvárta, míg
mindketten bólintanak. – Ő az életpárom.
– Bella – mutatkozott be a magasabbik kislány.
– Lourdes – mondta a kisebbik.
Amelia a fűben turkált a cipője orrával. – Tariq azt mondta,
hogy megvédted Andort, amikor sebesült volt, és hogy
szanaszét verted egy serpenyővel a támadóit. Igaz ez?
– Várjunk csak! Te tudtál erről és nekünk el sem mondtad?
– kérdezte Danny.
Lorraine lassan felállt. Most mind úgy meredtek rá, akár egy
film hősnőjére. Megrázta a fejét.
– Nem így volt? – kérdezte csalódottan Amelia.
– Valójában egy fazék volt. Épp a patakhoz vittem
elmosogatni, amikor rájöttem, hogy a közelben valakik meg
akarnak ölni valakit. Elméletileg fegyver kellett volna, hogy
legyen nálam, de fogalmam sem volt róla, hogy van ott valaki
más is rajtam kívül. Így hát a fazekamat neveztem ki
fegyvernek.
Danny pillantása az arcát kutatta. – Kiálltál egy szál konyhai
edénnyel két felnőtt férfi ellen, akik meg akartak ölni egy
Kárpátit?
– Megkarózták – igazította ki Lorraine –, és hárman voltak.
Tennem kellett valamit.
– Mit jelent az, hogy megkarózták? – kérdezte Bella.
Lorraine magában káromkodott. – Elnézést – pillantott rá
Genevieve-re.
A nő vállat vont. – Előfordul. Majd Tariq és Charlotte
elmagyarázzák, Bella. Te és Lourdes megkérdezitek tőlük,
amint felébrednek.
– Livet akarom – a kislány hangja kissé nyűgössé vált. –
Nem szeretem, hogy mindig alszik. – Felnézett a nővérére. –
Nem akarom, hogy te is ezt csináld, Amelia. Hogy itt hagyj
bennünket, mint Liv.
Danny és Amelia összenéztek. Amelia nyilvánvalóan egy én-
előre-megmondtam pillantást vetett a bátyjára.
A fiú vállat vont. – Tudod, Bella, néha ez a legjobb. Livnek
fájdalmai voltak, és ezek csak egyre rosszabbak és rosszabbak
lettek. Amelia is nehéz időket él át. Hamarosan láthatod Livet.
A csöppség megrázta a fejét. – De én most akarom! –
Toppantott a lábával. – Sosem játszik már velünk!
Lourdes lépett oda hozzá és átkarolta a nyakát. – Már
megint csináltad. Toppantottál a lábaddal. Abba kell hagynod,
emlékszel? Tariq nem mondja többször.
– Nem mondhatja meg, mit csináljak, azt csak Danny
mondhatja meg! – makacskodott Bella.
– Én is azt mondom, hogy hagyd abba – mondta a bátyja
hangosan. – Komolyan mondom, Bella, ez a nyávogás is
szörnyű. Nem vagy már kisbaba.
Nagyon is kisbaba volt, legalábbis Lorraine számára. Ő
simán megengedte volna neki ezt a viselkedést. – Liv a
nővére? – próbálta a kislányról magára vonni Danny
figyelmét.
A fiú bólintott. – Igen. Egy báb súlyos sebeket ejtett rajta,
egy vámpír pedig folyamatosan zaklatta. – Danny tekintete
most idősebb húga felé fordult. – Amelia is durva dolgokat élt
át. Nem alszik túl jól.
Ez megmagyarázta a halovány árnyakat a lány szemei alatt.
Bár sminket viselt, az nem takarhatta el teljesen a sötét
karikákat.
– Mindannyian embergyerekek vagytok – jegyezte meg
Lorraine, csak hogy tisztázza.
Danny biccentett. – Mindannyian pszichés képességekkel
rendelkező emberek vagyunk, Liv kivételével. Ő már
átváltozott. Nap közben a földben van a többiekkel. És van
életpárja is. Talán sokkoló lehet a tény, hogy már ismeri őt a
fiatal kora ellenére, de a körülmények is meglehetősen
szélsőségesek voltak. Ő leginkább itt van és vigyáz rá, de azért
olykor vámpírokra is vadászik.
– Nem gond a kislánynak, ha távol van? – El sem tudta
képzelni, hogyan képes elviselni egy gyerek, ha nem érintheti
meg az életpárja elméjét.
–De igen – felelt a kérdésre Genevieve –, nagyon
kényelmetlenül érzi magát, de a vadász mostanában
leginkább itt van. Liv pár héttel ezelőtt komoly bajba került,
de az elmúlt, és végül az életpárja változtatta át. Igaz, hogy
pillanatnyilag Tariq számít az apjának, de Val magának
követelte ezt az életpár jogán.
Amelia a szemét forgatta. – Főnökösködik.
– Megmentette az életedet – mondta Genevieve –, nem
haraphatsz a kezébe, ami etet, Amelia.
Lourdes összevonta a szemöldökét. – Ki etet téged, Amelia?
Azt hittem, hogy már egyedül eszel. És kit haraptál meg? Én
nem haraptam sokáig. Charlotte azt mondta, hogy az rossz
dolog.
– Én mindenkit meg fogok harapni – jelentette ki Bella –,
még… Valt is – tette meg a maga lázadó nyilatkozatát.
– Ez nem lenne túl jó ötlet – figyelmeztette Genevieve –,
hatalmas bajba kerülnél, még Amelia és Danny sem tudna
kihúzni belőle.
– Akkor is harapni fogok – vágta rá a kislány még nagyobb
dühvel.
Danny megszorította a kezét. – Látom, most megpróbálsz
szerepelni Lorraine előtt, így úgy érzem, eljött az ideje hogy
hazavigyelek és lefektesselek, pedig Donald és Mary erre
tartanak az aprósüteménnyel.
 Bella tovább durcáskodott. Danny elfordult és elkezdett
elsétálni, a kezénél fogva maga után húzva a kislányt. A
csöppség végül megvetette a lábát a fűben. – Sajnálom! Csak
vicceltem. Nem harapok, Danny! Igazából még Valt sem
akarom megharapni.
– Nagyon feldúlt – mondta súgva Genevieve.
– Attól még nem haraphat – válaszolta rá Amelia. – Az
utcán éltünk, hajléktalanok voltunk. Most viszont ebben a
hatalmas kastélyban lakunk, és Tariq meg Charlotte teljesen
elrontják őt. Elkényeztetnek bennünket. Szép ruhái és
rengeteg játéka van. Meleg ágya és jó étele. Mégis úgy
viselkedik, mint egy elkényeztetett kölyök, mert nem akkor
látja Livet, amikor akarja, és ez nem jó.
– Persze, hogy nem jó – értett egyet Genevieve –, csak arra
akartam rámutatni, hogy beszélnünk kell Charlotte-tal és
Tariqkal. Meg kell nyugtatniuk őt Livvel kapcsolatban. –
Maga köré fonta a karjait. – Fogalmam sincs, mit fogok itt
csinálni, ha mindenki átváltozik. Egész nap egyedül leszek.
Mary és Donald tüneményesek, de eléggé maguknak valóak.
– Ez nem egyhamar fog bekövetkezni – mondta Amelia. –
Úgy tűnik, a fiúknak sokkal nehezebb a dolguk, mint a
lányoknak. A bátyámnak a Kárpátokba kell utaznia, és
Tariqnak is vele kell mennie. Tariqra pedig itt van szükség.
Olyan megállapodást kötöttünk, hogy mindannyian egyszerre
alakulunk át. Nem hagyom magára a bátyámat.
– Annyira közel áll hozzád? – kérdezte Lorraine, miközben
fájdalmasan összeszorult a szíve.
Amelia bólintott és a fivére után nézett, aki a két kicsi lányt
kézen fogva vezette a közeledő idősebb házaspár felé. – Ne
mondd el neki, de ő a világon a legjobb. Ő vigyázott ránk,
miután apa és anya meghalt. Együtt tartott minket. Nem
voltak rokonaink, ezért végeztük az utcán. Bellát elvitték
volna és örökbeadják. Soha többé nem láttuk volna. Talán
Livet sem. De most már itt van Tariq és Charlotte, és ők is
klasszak. – Felmosolygott a modell szépségű nőre. –
Természetesen Genevieve is.
– Köszönöm, drágám – bólintott a nő – ez sokat jelent
nekem.
Az ég narancssárgába borulva verte vissza a nap utolsó
sugarait. Arany, vörös és narancsszín kavargott a meghatóan
szép naplementében. Lorraine kiélvezte a látványt és
elgondolkodott, hogy vajon ez az utolsó alkalom-e, hogy ilyet
lát.
– „Ha naplementét akarsz látni, Lorraine, meg fogjuk
oldani.”
Andor hangja bársonyos cirógatás volt az elméjén. A Lány
megkönnyebbülése olyan elemi erejű, olyan hatalmas volt,
hogy a térdei majdnem felmondták a szolgálatot. Csak most
jött rá, hogy egyetlen puszta szál tartotta már az önuralmát,
öntudatlanul a perceket, másodperceket számolta, míg újra
hallhatja a férfi hangját. Büszke volt magára, amiért mindezt
sikerült magában tartania és nem hullott szét mindenki szeme
láttára. De egyáltalán nem tetszett ez neki. Ő nem ez a fajta
nő, de az, hogy össze van kötve Andorral, valahogy mégis
ilyenné teszi.
– „Hogyan? Nem kelhetünk fel, még ki lennénk téve a nap
sugarainak.”
– „Ősi vagyok, sívamet. Minél ősibb valaki, annál
nehezebben viseli a napfényt. De ez nem jelenti azt, hogy
soha többé nem láthatsz naplementét. Hozhatok ködöt. Ha
megfelelően használják, a köd csak növeli a napnyugta
szépségét. És pár perccel korábban is felkelhetsz, mint én.
Találunk rá megoldást.”
– „Hiányoztál.” – Ő nem hiányzott a férfinak. Aludt.
 Halk nevetés simított végig rajta. – „Nem veszekedhetsz
velem azért, mert a népem módján alszom. Nincs
befolyásom efölött.” – A nap utolsó sugarai is kihunytak.
– „Tudom, hogy nem tehetsz róla, de ez nem jelenti azt,
hogy én nem bosszankodhatok miatta.”
Legelőször az illatát érezte meg. Tiszta volt és friss, nagyon-
nagyon férfias. Vad erdők illata. Andor. A karjai köréje
fonódtak, maga felé fordította őt, majd az ajkai lecsaptak a
szájára.
 15

Lorraine átkarolta a férfi nyakát és kinyitotta a száját.

Andor úgy érezte, mintha egész életében erre a csókra várt
volna. Könnyedén felemelte, a karjai szorosabban fonódtak
köréje, a szája rátapadt a lány szájára és a levegőbe
emelkedett vele. Lorraine elmozdította a testét, hogy a mellei
a férfi mellkasához simuljanak, a száját egészen alávetette a
követelő, mohó csóknak.
– „Még annál is finomabb az ízed, mint amire emlékeztem.”
– Ezt azért mondta a lánynak, mert így is volt. Valahányszor
megcsókolta, úgy érezte, elevenen elég, Lorraine szája szinte
izzott, tüzet öntött szét Andor torkában és ereiben. A tűz
végighömpölygött rajta, majd megült a hasában és az
ágyékában, hogy ott folytassa a lassú égést. Úgy érezte magát,
mintha a sok évszázados létezést csak végigszenderegte volna,
és azóta élne igazából, amióta találkozott vele.
– „Hová megyünk?”
–„Valahol kettesben kell lennünk.” – Pontosan tudta hová
tart, de ahhoz, hogy egy szempillantás alatt odaérjenek, abba
kellett volna hagynia a csókolózást. Úgy gondolta, hogy
biztonságban vannak, de ez messze nem jelenti azt, hogy
tényleg biztonságban is vannak. Sergey nagy stratéga és a
kémei kétségtelenül a közelben vannak. Még egy utolsó csókot
simított a lány halántékára, mielőtt felemelte a fejét. – „Oda
viszlek most.”
Sergey látszólag logikátlanul viselkedett, olyan őrült
döntéseket hozott, hogy a vadászok csakúgy, mint a saját
követői kérdésessé tették vezetői képességeit. Viszont a tény,
hogy már azelőtt elrabolta és még a testvérei elől is elrejtette
Elisabetát, hogy vámpírrá fordult volna, azt jelentette, hogy ez
a Malinov egy átkozott zseni. Hogy magánál tartotta a nőt, az
lehetővé tette neki, hogy rajta keresztül érzelmeket érezzen.
A többi Malinov fivér hírnevet szerzett magának a harci
képességeivel, ám Sergeyről keveset beszéltek. Így mindenki
azt feltételezte, hogy követi bátyjai utasításait, nem tör vezetői
babérokra. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a
nagyhatalmú Varázsló, Xavier két szilánkja is benne van.
Egyetlen darabka is komoly ellenféllé változtatta volna, kettő
pedig halálossá tette. Megszerezte a fivére, Vadim egy
szilánkját is. De ki tudja? Talán a többi testvéréét is
megkaparintotta. Ha pedig így van, segítségül hívhatja azok
minden csatatapasztalatát is, ha szüksége lenne rá.
Lorraine beletartotta az arcát a szélbe, ahogy repültek a fák
lombkoronája felett. – „Mondd, hogy nem a táborba viszel
vissza. Az a legkevésbé sem lenne romantikus. Romantikát
akarok.”
Szorosabban ölelte magához. – „Pont romantikával
akartalak meglepni, te nő. Azt hittem, a tábor romantikus
lesz. Hiszen ott találtál rám.”
– „És még vagy tíz másik srácra, és messze nem
mindegyiküket lehetett jófiúnak nevezni.”
Ezt a pontot meg kellett adnia a lánynak. Elkanyarodott egy
hegyoldal felé. A sziklafal tömörnek, áthatolhatatlannak
látszott, ám ő látta a repedést, ami átfutott egy óriási szikla
közepén. Tudta, hogy mögötte egy olyan barlang van, ami
biztosíthatja kettejük számára a magánteret, ugyanakkor
megfelelően védett is. Bónuszképpen pedig maga a barlang is
káprázatos. Egy valódi látványosság.
Megközelítették a hegyoldalt. A hatalmas kőtömbök
felfedték a bejáratot.
 – „Nem vagyok elég sovány, hogy oda beférjek.”
Hallotta a hangjában a nevetést. És imádta, hogy Lorraine
nem fél. Kíváncsi volt, érdeklődő, de nem félt. A kiálló szikla
felé intett, amin a repedés volt. A bejárat azonnal szélesebbre
tárult és ők beröppentek rajta. A barlang hatalmas volt és
hosszú. Lorraine nevetése pedig olyan, akár a muzsika.
Érezte, hallotta a lány boldogságát. Amikor odabenn voltak,
ismét intett, hogy bezárja maguk mögött a nyílást. Ugyanazzal
a mozdulattal meggyújtotta a barlang falain elhelyezett
gyertyatartókban a gyertyákat.
Letette a földre a lányt és megfogta a kezét. – Ez tetszeni fog
Lorraine. Innen egy keskeny folyosóra érünk, amiből jókora
kamra nyílik. Van benne egy kicsi, természetes medence is. A
vize a sziklák között szűrődik át. Viszont egy kicsit hűvös van
– tette hozzá, amikor életpárja megborzongott. – De
szabályozhatom a testhőmérsékleted. – És meg is tette.
– A Kárpátiság ezen részével hamar ki tudok majd békülni.
– Vannak olyan részei, amik még mindig aggasztanak?
– Igen. Már meghoztam a döntést, de kérdéseim azért még
vannak. Szerettem volna beszélni a többi nővel is, de olyan
villámgyorsan elragadtál, hogy erre esélyem sem volt. Na,
nem mintha ezt panaszképpen mondanám – tette hozzá
gyorsan –, ezerszer inkább vagyok veled, mint bárki mással.
– Szép javítás – mormolta.
A keskeny folyosóhoz értek. Egyetlen nagy kőtömböt kellett
csak áthelyeznie. Andor lépett be elsőként. Eloltotta a
fényeket, teljes sötétség borult rájuk egy pillanatra, míg
odabenn meggyújtotta a gyertyákat. Ahogy elhaladtak a
mellettük, sorra kioltotta maguk mögött a gyertyákat.
– Tudod Andor, ha félnék a kicsi, vagy zárt helyektől, ez
most nagyon félelmetes lenne. Akár a végzetembe is
vezethetnél.
 A férfi megtorpant, magához ölelte és hátradöntötte a lány
hajlékony testét, fogaival végigkaristolt a nyakán. Finoman,
oda-vissza karcolgatta a bőrét. – A végzetedbe vezetlek. –
suttogta teátrális, hátborzongató hangon. – Végre egyedül
vagyunk, azt csinálok veled, amit akarok, beleértve ebbe azt is,
hogy megharaphatom a nyakad.
– Mindenképpen megharapnád a nyakam, függetlenül attól,
hogy hol vagyunk – felelte Lorraine, és végigfutott rajta egy
apró remegés, de ez alkalommal nem azért, mert fázott.
– Nem szándékozom okvetlenül a nyakad megharapni –
magyarázta –, vannak ötleteim sokkal érzékenyebb helyekre
is. – Megfordult, hogy tovább sétáljon előre a keskeny
folyosón.
– Eddig azt hittem, hogy a nyak az nagyon is érzékeny
terület – tiltakozott Lorraine –, én legalábbis így érzem.
– Az csak a kezdet. – Tovább sétáltak. – És amikor
visszatérünk, majd beszélsz a nőkkel. Nem alakíthatlak át itt.
Ott kell csinálnom, ahol a többiek segíthetnek a fájdalom
féken tartásában.
Belépett a nagy kamrába, félrehúzódott és a lány arcára
szegezte a tekintetét, aki belépett mögötte és felnézett.
Elakadt a lélegzete. Az arca kipirult, a gyönyörű szája egy
nagy, tökéletes O-ra kerekedett. A torkához kapott. – Ez a
legszebb dolog, amit valaha is láttam.
A drágakövek úgy hunyorogtak, akár a csillagok. A hegy
nyilvánvalóan aktív vulkán volt még több évezreddel ezelőtt.
Gyémántok csillogtak a magas mennyezeten csakúgy, mint a
falakban. Az imbolygó gyertyafény felcsillantotta, tükrözte,
megsokszorozta káprázatos ragyogásukat. A víz is gyémántok
között ömlött a falból, felnagyította őket, amitől úgy tűnt,
mintha maga a zuhatag is gyémántból lenne, ami egy mélyre
vájt sziklamedencébe ömlött.
 – Ezek valódi gyémántok?
– Igen.
– Hogyhogy senki sem bányászta még ki őket? Manapság
mindent kibányásznak. Semmi sem szent.
– Hogyan fedezhették volna fel ezt a helyet? Teljesen zárt.
– Könnyű lélegezni és érzem a huzatot. A gyertyák magas
lánggal lobognak. Nem így égnének, ha nem lenne légáramlat
kintről.
– A sziklák között rengeteg repedés van. A víz is így jut be és
ki. A medence nem csordul túl, a hátsó falon távozik a
felesleg, ha túlságosan megemelkedik a vízszint.
– Igazán gyönyörű. Valaki végigbarlangászhatja az egész
életét anélkül, hogy valaha is ilyesmire találna.
– Ez így van – felelte. – De ha rátalálnának, ez
megsemmisülne.
Lorraine bólintott, majd feléje fordult és a nyaka köré fűzte a
karjait. – Nagyon nehéz volt elviselni, hogy az elmém nem
érinthette meg a tiédet. – Nekidőlt, a fejét ráhajtotta a
mellkasára. – Mindig annyira független voltam. Soha nem
gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lehet.
– Sajnálom, hän sívamak. Tényleg sajnálom. –
Végigsimított a haján. – Tartottam tőle, hogy szörnyű lesz.
Olyan sok időt töltöttünk egymás fejében, hogy mindketten
pillanatok alatt hozzászoktunk. Ha ehhez még hozzátesszük az
összeszőtt lelkeinket, minden esély megvolt rá, hogy nagyon
nehéz legyen a számodra a szétválás.
– Váratlanul ért – vallotta be a lány.
Andor szíve összeszorult a mellkasában. Szerette volna
elhozni erre a helyre a lányt, amit néhány Kárpáti fedezett fel
itt, az Egyesült Államokban. A Kárpátokban több száz hasonló
barlangot tudott volna mutatni neki, de itt csak ezt.
 Felemelte Lorraine állát és újra megcsókolta. Annyi mindent
felad miatta. Arra ébredt, hogy látta, mennyire sajnálja a
naplementék elvesztését a lány. De azt egyetlen másodpercre
sem érzékelte, hogy meggondolta volna magát, és visszavonja
az iránta való elköteleződését. Egyszerűen csak voltak dolgok,
amiknek az elvesztését nehezebb volt feldolgoznia.
Amikor végül felemelte a fejét, gyengéden végigsimított
hüvelykujjával a puha szájon. – Mondd el, mi aggaszt a
legjobban.
– A gyerekek. Szeretnék majd, de én magam akarom
felnevelni őket. Nem akarok úgy járni, mint Tariq és
Charlotte, hogy el kell válniuk tőlük. Mi lesz, ha gyerekeink
lesznek?
Tétovázott néhány pillanatig. Sosem hazudhat az
életpárjának, még akkor sem, ha nagyon nehéz válaszolnia. –
A régi időkben az asszonyainknak nem okozott gondot a
teherbe esés, a magzat kihordása, a szülés, az utódaink
képesek voltak a föld alatt is aludni és táplálkozni. De aztán
Xavier, egy nagyhatalmú Varázsló ennek véget vetett.
Mivel szorosan ölelte a lányt, tisztán érezte, ahogy nagy
levegőt vesz és megpróbál hátrébb húzódni tőle. – Nem,
csecsemő, ez nem ennyire rossz hír. Jónéhányan dolgoznak
a problémáink megoldásán, ezek egyike éppen Gary. Rájöttek,
hogy a mágus élősködőkkel fertőzte meg a földet, amiben
alszunk. Ezek az élősködők vetélést okoztak. Az a kevés
gyerek, aki megszületett, nem tudott a földben aludni, de
most már tudjuk miért. Az anyák nem táplálhatták a babáikat,
mert átadták volna a parazitákat is nekik.
Lorraine hátradöntötte a fejét és felnézett rá. Rémültnek
tűnt. – Ez kész horror. Hogy tehetett ilyet?
– Irigységből. Hatalomvágyból. Kapzsiságból. Xavier
mindannyiunkat elárult.
 – Itt is vannak olyan paraziták a földben?
– Nem, nincsenek. Gary azt mondta, rendszeresen ellenőrzi
a Kárpáti férfiakat és nőket a területen, hogy parazitamentes
maradjon a környék, és folyamatosan vizsgálja a talajt is.
Megtalálták a forrást, meg is szüntették, de sok időbe telik,
amíg az összes kártevőt elpusztítják.
– Nos, akkor te is parazitamentes vagy?
Bólintott. – Én nagyon régóta a kolostorban voltam, oda
pedig esélyük sem volt bejutni a parazitáknak. Így mi
mindannyian fertőzésmentesek maradtunk, és amikor
kijöttünk, rögtön értesültünk róluk, így megtehettük a
szükséges védőintézkedéseket.
– Más régióból érkezők nem fertőzhetik meg az itteni
területeket is?
Képtelen volt abbahagyni a hajának simogatását. Olyan
puha és selymes. Sűrű. Szálak tekeredtek a csuklójára,
ingujjára, összekötve őket ugyanúgy, ahogyan láthatatlan
szálak a lelküket kötötték össze. – Nem tudom, de Tariq
ragaszkodik a sűrű ellenőrzéshez és eddig nem volt gond. Az a
föld pedig, amit a gyógyhelyen felhalmozott, száz százalékos
biztonsággal parazitamentes.
– Mindenki a gyógyhelyet használja, amikor felkel a nap?
Hallotta a lány hangjában, hogy egy kicsit sem tetszik neki ez
a gondolat és ennek megörült. Megrázta a fejét. – Nem,
Lorraine. Ennyire nem vagyunk mentesek a gyanakvástól.
Szétszóródunk és jól elrejtett helyeken térünk nyugovóra.
Mindannyian a saját biztonsági intézkedéseinket használjuk
még Tariq birtokán belül is. Arra tanítottak bennünket, hogy
egy életpár nélküli hím bármikor felemelkedhet vámpírként
is. Mivel a szerzetestestvéreim is a birtokon vannak, ez a
veszély nagyon is valódi.
 Lorraine hátrahőkölt, szemmel láthatóan megdöbbent. –
Miről beszélsz?
Andor karjai lehullottak, elengedte a lányt. – Mindannyian
ugyanabból az okból voltunk a kolostorban, sívamet. Azért,
mert a végére értünk a kitartásunknak, de nem hittük, hogy
becsületes dolog lenne véget vetni a saját életünknek. És azt
sem akartuk, hogy más vadászok kényszerüljenek rá arra,
hogy megpróbáljanak megsemmisíteni bennünket. Tudtuk,
hogy nagyon erősek vagyunk, nehéz dolguk lenne. Így inkább
a kolostor falain belül maradtunk, önmagunkat bezárva, hogy
az emberek és a Kárpátiak biztonságban legyenek. Most pedig
ismét kinn vagyunk a világban. Minden csata újabb
igénybevétel. Érzelmek nélkül a gyilkosság túl… egyszerűvé
válik. Ezt nem szabad hagynunk.
Lorraine elfordult tőle, elsétált néhány lépést, majd
visszafordult feléje. – Ferróról beszélsz. Őt félted.
Lorraine nagyon intelligens és villámgyorsan olvas a sorok
között. Bólintott. – Ferro a legidősebb és leghatékonyabb
harcos mindannyiunk közül. A harci képességei hihetetlenek.
Csatázik. És semmit sem tesz, hogy távol maradjon az
élőholtak elleni küzdelmektől. Ő a legnagyobb vadász
Lorraine. Nagyon nehéz lenne, ha nem lehetetlen legyőzni egy
csatában. Ha átfordul, más vadászok bele fognak halni az
ellene vívott harcba. Attól tartunk, hogy mindannyiunk
erejére szükség lenne ellene és sokan közülünk nem
maradnának életben.
– Megérintettem az elméjét és…
– Azt a részét érintetted meg, amit engedett, hogy megérints.
Ferro sosem engedné, hogy a teljes elméjébe beleláss.
– Azt hittem, a lelkem össze van kötve az övével.
– Össze is van. Mindkettőnk lelke. Sanduéval és Garyével
egyetemben. Ez sebezhetővé teszi Ferrót, nyomon tudjuk
követni, de ő is nyomon követhet minket. Bárhol a világon
megtalálhat, Lorraine. Mindig tudja, hol vagy. Óriási veszély
van ebben.
– Ezért voltál olyan ideges, amikor megtudtad, hogy
mindannyiunk lelkét összekötöttük. – Odasétált a
sziklamedence széléhez és belemártotta az ujjait a vízbe. A
szemei nagyra nyíltak a csodálkozástól. – Hogy lehet, hogy ez
meleg?
– Megmelegítettem neked – ismerte be. Megpróbált
gondolni mindenre, amire csak vágyhat. – És igen. Ezért
voltam ideges. Sandu is veszélyes. Gary is. De Ferro…
– Az ő ötlete volt.
Kevés dolog volt képes meglepni Andort, de ez mindenképp
közéjük tartozott. – Azt hittem, a gyógyító találta ki. Miért
javasolt Ferro ilyesmit? Ettől sebezhetővé válik. – Odament a
lány mellé. – Egyetlen Kárpáti hím sem lenne képes megállni,
hogy ne védjen meg egy nőt, te pedig az életpárom vagy.
Nagyon erős vonzás lenne köztetek. Ráadásul nekem
vérkötelékem van vele. Az is erőteljes.
Azonnal elterelődött a figyelme, amikor Lorraine felemelte a
kezét és végigsimított a haján. Az akciótól megfeszült a melle
a póló alatt. Andor rögtön elveszítette a gondolatai fonalát.
A lány rámosolygott. – Kellene valami, amivel összekössem
a hajam.
A mosolyától mogyorónyira ugrott össze a gyomra.
Átnyújtott neki egy bőrszíjat. Lorraine átvette, és egy
tündérien rendetlen csomóba rögzítette vele rengeteg,
gesztenyeszín haját a feje tetején. A férfi valamiért
hihetetlenül szexinek találta azt a csomót.
– Azt hiszem, Ferro azért kötötte hozzád és hozzám is magát,
mert rajtunk keresztül érezhet. Ez nem lehetséges? Egy kicsit
legalább?
 – Elméletben lehetséges. Remélem gyakorlatban is így van.
Viszont érzi Garyt és Sandut is, az ő sötétségüket. Ez pedig
belekeveredik a saját sötétségébe.
– Megrémítesz Andor. Nem akarom elveszíteni őt.
Erre Andor már rég rájött magától is. Lorraine imádott
bátyja szörnyeteggé változott és kiirtotta az egész családját.
Ferróra, Sandura és Garyre pedig ismét családtagjaiként
tekint. Ha Ferróval ugyanaz történik, mint ami Theodore-ral,
nagy a valószínűsége hogy meghal az új családja is. A
történelem megismételné önmagát, csak még nagyobb
léptékben.
Nem mutatott rá, mekkora kockázatnak vannak kitéve a
birtokon élő nők és gyerekek. És arra sem, hogy a három
ősivel is összekötött Lorraine kockázata még nagyobb.
Levegőt kényszerített a tüdejébe. Nem csak Sergey, és amiatt
kell aggódnia, hogy a vámpír milyen aljas mágiát vetett be a
lány ellen, aggódhatott a saját testvérei miatt is, függetlenül
attól, hogy az ősi képes-e kitartani az örökké támadó démon
ellen.
– Mi sem akarjuk elveszíteni őt, csecsemő – biztosította a
lányt. Most, hogy újra érzelmei voltak, méghozzá igen
erőteljesek, ő is a családjaként tekintett a kolostorbeli
testvérekre. Eddig is annak gondolta őket, de Lorraine-nek
köszönhetően most már így is érezte. És legalább volt némi
remény, hogy az életpárján keresztül ezt Sandu és Ferro is érzi
haloványan. És a gyógyító is.
Lorraine áthúzta a fején a pólóját, szépen összehajtogatta,
majd elhelyezte egy közeli sziklán. Hátranézett rá a válla
felett. – Gyereket akarok. Nem azonnal, de idővel
mindenképpen. És én magam akarok rá vigyázni, Andor, nem
pedig rábízni egy föld feletti dadára. Azt akarom, hogy ez
nagyon világos legyen. Ha nem gondoskodhatok magam a
gyerekeinkről, akkor nem lesznek gyerekeink. Komolyan
mondom. Nekem ez nem férne bele a családról alkotott
képembe.
– Megértem.
Figyelte, ahogy leveszi magáról a melltartót, a tüdeje
levegőért könyörgött. Maga felé akarta fordítani. Lorraine ezt
lassan meg is tette, miközben lehajolt, hogy kifűzze a
bakancsát. Attól, ahogy melleinek két puha gömbje finoman
ringatózott, összeszaladt a nyál a szájában.
Lorraine a bakancs után a zoknit is lehúzta magáról. – Jó.
Csak biztos akartam lenni benne, hogy ugyanazon az oldalon
állunk ebben a kérdésben. Tudnom kell, hogy gyerekeink
ugyanúgy fognak tudni élni, mint mi, mielőtt belevágnék ebbe
az egészbe. El nem tudom képzelni milyen érzés lehet Tariq és
Charlotte számára, hogy csupán alig néhány órát tölthetnek
azokkal a gyerekekkel, akiket örökbe fogadtak.
A két kis kéz megpihent a farmernadrág derekán. Andort
megbabonázta ez az apró mozdulat. Olyan könnyű lett volna
csak intenie egyet a kezével, hogy eltüntesse a ruhadarabjait,
de nézni, ahogy kihámozza magát az egyik után a másikból,
nemcsak lenyűgöző, de nagyon érzéki is volt. És a lány még
csak meg sem próbált igazán erotikus lenni. Ha valaha is
megpróbálná, ő azt egészen biztosan nem élné túl.
– Összegyűjtöm az összes szükséges információt, Lorraine –
ígérte, miközben a lassan lesikló cipzárra tapadt a tekintete. A
levegő végképp kiszorult nyers, égő tüdejéből.
– Köszönöm. Mit fog tenni Tariq a gyerekek ügyében?
Felsóhajtott. – A fiú a problémás. A lányokkal nem lesz sok
gond most, hogy már tudjuk, minden egyes Kárpáti
megkönnyítheti számukra a világunkba vezető utat, ahogy ez
Liv esetében történt. Ameliát a lehető leghamarabb át kell
változtatni. Szenved. De nem akar átalakulni, csak a
többiekkel együtt. Danny viszont fiú. Hogy a kötés ősi szavai
belevésődhessenek, a vérvonal összes valaha élt harcosának
meg kell őt ítélnie és bele kell egyeznie, hogy csatlakozhasson
a családhoz. Természetesen az Asenguard vérvonalról
beszélek. A vérvonallal együtt megkapja minden tudásukat is.
Tiszta vérű Kárpátiként születik újjá, felvértezve a család
minden hatalmával és ajándékával.
– Erre kizárólag a Kárpátokban van lehetőség? Itt nem lehet
megcsinálni?
Megrázta a fejét. – A szertartásnak a szent barlangban kell
megtörténnie. Tariq azt tervezi, hogy hazautazik és a fiúval
együtt járul a herceg elé.
Nézte, hogyan csusszan le a nadrág előbb a lány csípőjén,
majd a combjain. Teljesen levette magáról, majd a leheletnyi
csipke bugyi két oldalába akasztotta hüvelykujjait. A finom,
vörös fürtök átsejlettek az áttört anyagon.
– Azt akarom, hogy csupasz légy és érezd magadon a számat.
A lány döbbenten felpislogott rá, a tekintetük
összekapcsolódott. A vágy halvány pírja lassan felfutott
Lorraine arcára, elmélyítette szeme zöldjét. Megnyalta az
ajkait, és félig letolta a lábán a bugyit. – Csupasz?
Lassan bólintott. – Csupasz – mondta határozottan. – Azt
akarom, hogy érezd a nyelvem minden mozdulatát, és a
fogaimat is.
– Szőrösen nem érezném?
– Érzékenyebb lennél nélküle. Ráadásul úgy láthatnám
minden parányi porcikádat. Ezt akarom Lorraine. – Nem
tüntette el egyszerűen. Könnyű lett volna, de a beleegyezésére
vágyott. Az együttműködésére. Imádta, hogy az életpárja
mindent megad neki, amire csak szüksége van. És a gondolat
a lányt is felizgatta. Ugyanolyan szexinek találta, mint ő.
 Levette magáról a bugyit is a többi ruhája tetejére helyezte a
sziklán. Andor figyelme kezdett kizárólag a lányra szűkülni.
Szokás szerint éhesen ébredt, de ezt most valahogyan sokkal
sürgetőbbnek élte meg. Vágyott az életpárja ízére. A testére.
Táplálkozott, mielőtt érte ment, hogy kellően elvegye éhsége
élét. A gondolat, hogy ez lesz az első teljes éjszakájuk, ami
után együtt, Kárpátiként mennek majd a földbe, még jobban
felizgatta.
Ajándéknak szánta, hogy ebbe a gyönyörű barlangba hozta.
Ez volt az ő ajándéka a lány számára, a természet egyik
remekműve. Tudta, hogy Lorraine megérti ezt. Látta az arcán,
amikor belépett a barlangba. Ahogy akkor is, amikor rájött,
hogy megmelegítette neki a vizet a medencében. A víz
dallamos hangja, a gyertyák fényétől fel-felszikrázó
gyémántok egyedülállóan hangulatossá tették a helyet.
– „Rendben.” – Lágy volt a hangja. Puszta suttogás. Intim
simítás elméje falán.
Intett, mire a gesztenyeszín fürtök eltűntek, csupaszon
hagyva csodaszép bőrét. Ez a nő szebb volt, mint a
gyémántokat ragyogtató barlang. Úgy ment oda hozzá, mintha
mágnes rántaná. Átfogta a tarkóját, míg a másik kezével
felemelte az állát és lehajolt hozzá egy csókra.
A szája lecsapott. Gyengéd volt, mert a természeténél fogva
finoman bánt az életpárjával, de a csókja követelt. Parancsolt.
Lerohant. Lorraine szája forró volt és édes. Andor volt a tűz,
az uralkodás. Egyik kezét a bal mellére csúsztatta,
hüvelykujjával végigsimított a bimbón. Kitartóan cirógatta,
míg a lány felnyögött.
Lecsókolta magát a nyakán, majd a melle felső ívén. A fogai
apró, piros jeleket hagytak maguk után, a bőrét is a magáénak
jelölte meg. Aztán rázárult a szája a jobb mellére, míg a
másikat a tenyerébe zárta. Ujjai közé vette a bimbót. Finoman
megcsavarta. Lorraine ismét felnyögött, hátravetette a fejét.
Andor nyelve simított és pöccintett, a szája a fogai egyre
fokozták életpárja vágyát.
Végignézett a lány testén. Gyönyörű volt. A szemeiben vágy
izzott. Forróság. Sóvárgás. Végigcsókolta a hasát, ráérősen
bejárta mindkét oldalon, apró szívásnyomokat hagyva maga
mögött.
Lorraine légzése szaggatottá vált, míg ő térdre ereszkedett
előtte, és szétnyitotta a combjait. Egyik kezével átfogta a
bokáját, lassan végigsimított a lábszárán, majd a vállára
emelte a lábát. A szája követte a keze útját, egészen a combja
belső oldaláig.
A lány ujjai a hajába mélyedtek, újabb apró nyögés hagyta el
a torkát, amikor meleg levegőt fújt testének középpontjára.
– Mennyire vágytam erre. A Kárpátiak nem álmodnak, én
mégis erről álmodoztam. Az ízedről a számban. A
gyönyörkiáltásaidra, amiket csak én csalhatok ki belőled.”
Rásimította a tenyereit a fenekére és odahúzta magához. A
barlangban, ahol senki sem volt a közelükben, senki sem
hallhatta őket, Lorraine minden gátlása feloldódott,
felsikoltott. Andor hallotta a könyörgést a hangjában és
végtelenül élvezte. Most, hogy már ott volt az íze a szájában,
még többet akart belőle. Többre volt szüksége. Rászánta az
időt, hogy alaposan belakomázzon belőle.
Olyan volt a számára, mint valami afrodiziákum. Minél
többet kapott belőle, a nyelve, a fogai, a szája, az ujjai, annál
sürgetőbbé vált testének igénye. A merevedése még soha nem
volt ennyire súlyos. A vére sosem forrt ennyire. Érezte, hogy
Lorraine izmai összeszorulnak, hallotta, hogy légzése
zihálásra vált.
– Még ne – morogta és felemelte a fejét. Úgy érezte magát,
mint valami vadállat. Az ő vágya még a lányénál is nagyobb
volt. Gyengéden visszahelyezte a lábát a földre, egyik karjával
megtámasztotta a hátát, míg egy intéssel eltávolította a saját
ruháit. Aztán ismét felemelte. – Fond körém a lábaidat.
Azonnal tette, amit kért tőle, zöld szemei az arcára tapadtak.
Látott bennük némi szorongást. Éhséget. Vágyat. Ugyanolyan
elsöprő vágyat, mint ami őt emésztette. Odavezette
merevedését a bejáratához és elkezdett lassan benyomulni. A
feszes izmok nem könnyen adtak neki utat. Imádta, hogy csak
vonakodva eresztik beljebb, eszméletlenül finom súrlódással
kényeztetve férfiassága fejét és hosszát.
Hátravetette a fejét, mély torokhang tört ki belőle. Már
önmagában az kész extázis volt, hogy benne lehetett.
Perzselően forró selyemököl szorította. Szilárd, egyenletes
nyomást tartva lassanként átférkőzött az izmain, míg végül
egészen tövig eltemette magát benne. Lorraine körmei a
vállába martak, a szemei nagyra nyíltak a szenvedélytől.
Összekulcsolta az ujjait Andor tarkója mögött, így a férfinak
remek rálátása volt a melleire és arra a helyre, ahol a testük
egymásba kapcsolódott. Ez volt a legérzékibb kép, amit valaha
is el tudott képzelni, annak kivételével, amikor Lorraine szája
a merevedésén volt.
Előbb lassan kezdett mozogni, hallgatta hogyan áll el
életpárja lélegzete, hogyan nyög fel. Ez a halk kis muzsika
adta mega ritmust minden mozdulatához. Felvette a tempót,
és a szelídről egy kissé keményebb lökésre váltott, miközben
nézte, hogyan ringatóznak a lány mellei, hogyan fogadja
magába a teste az övét. A látvány tovább fokozta vágyát.
Érezte, hogy Lorraine teste egyre jobban megfeszül
körülötte, egyre jobban szorítja merevedését. Annyira szűk
volt, hogy már azt hitte, az egész barlangot felrobbantja majd,
ha kitör a magja. Ujjai belemélyedtek a lány fenekébe, arra
ösztönözték, hogy mozogjon, lovagolja meg, amíg ő egyre
gyorsabban, egyre mélyebbre hatol benne. Az apró nyögések
lázas, sürgető nyöszörgéssé álltak össze, és Andor hallotta a
saját morgását is. A golyói szinte lángra lobbantak. A lábai
égtek. A hasában tűzvihar tombolt. És mindez egy hatalmas
tűzvészbe torkollt, ami a merevedésén keresztül szándékozott
a felszínre törni.
Lorraine köréje szoruló hüvelye maga a lángoló pokol volt
körülötte. – Andor. – Könyörgés. – Nem tudok tovább várni.
– Élvezz nekem – adta ki a parancsot összeszorított fogai
között.
A robbanástól menny és pokol összeszakadt, nem tudta
volna megmondani, melyikben is van éppen. A vihar brutális
volt, a tűz elevenen felfalta őket, felemésztve minden egyes
sejtjüket. Fogalma sem volt, hogy gyönyör volt-e ez még, vagy
már fájdalom, csak annyit tudott, hogy újra meg akarja
tapasztalni vele. És újra és újra.
Lorraine elernyedt a karjaiban, a fejét a vállára hajtotta, a
teste teljesen ellazult. Mindenét nekiadta, ahogyan Andor is
átadta neki mindenét. Egyszerűen átlebegett a medence
sziklapereme felett, és leereszkedett a vízbe, miközben a lány
még mindig a merevedésén ült. Helyet foglalt egy alacsony
párkányon, Az életpárja köré fonta a karjait, miközben
mindketten igyekeztek újra lélegzethez jutni.
Lorraine hosszú ideig nem mozdult és meg sem szólalt. A
férfi pedig csak ölelte őt, és élvezte, mennyire illik a teste az
övéhez. Mintha ugyanazon a bőrön osztoznának, ahogy az
elméiken is osztoztak. Amikor a lány először moccant, azt
nem a testével, hanem az elméjével tette.
– „Csak ellenőrzöm, hogy mindketten életben vagyunk-e.”
Amikor először szólalt meg suttogva a fejében, az mindig a
padlóra küldte Andort. A szíve összeszorult. A gyomra
gombóccá szűkült, a férfiassága megrándult. Ezzel a halk
motyogással Lorraine valóságos láncreakciót indított el
benne. Akárcsak az érintése. Az ujjai szórakozottan cirógatták
a tarkóját és valami ilyesmit érzett a hangjától is, csak éppen
belül a fejében.
– „Ha már nem élünk, ez volt a legszebb módja a halálnak.”
– „Egyetértek. Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen lehet.
Te tudtad?”
Azt tudta, hogy önmagában a lány íze is lázba hozza. Még
mindig érezte a szájában. Azt akarta, hogy örökre ott is
maradjon. A vérét kell vennie. Nem egy egész cserényi
mennyiséget, csak épp annyit, hogy kielégíthesse az éhséget,
amit semmiféle más vér nem csillapíthatott benne. Ez nem
olyan volt, mint a test éhsége, ami arra figyelmeztette, hogy
táplálkoznia kell. Ez határozottan szexuális indíttatású volt.
Erotikus. Fantasztikus.
– „Láttam, és tanulmányoztam az évszázadok alatt mások
ilyen irányú tapasztalatait, de ahogy te nem tudtad, én sem
tudhattam, milyen lesz majd együtt. Csak sejthettem.”
Lorraine hátrahajtotta a fejét és felnézett az arcába. A
szemeiben csíny táncolt. – Micsoda perverz alak vagy! Kilestél
másokat?
Megvonta a vállát. – Hogyan tanulhattam volna másképp?
Persze nem Kárpátiakat. Ha azzal próbálkoztam volna, most
nemigen lennék itt. Mondtam már neked, hogy alaposan
utánajártunk, hogyan tehetjük boldoggá majd az
életpárjainkat. – Lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a lány
állát, majd a bal melle felső ívét is. Végighúzta a nyelvét a
bőrén, megkaristolta a fogaival.
– Nem is tudom, hogy felizgasson-e ez a gondolat, vagy
inkább elszörnyedjek.
Tovább csókolgatta a bőrét. Érezte a száján a lány pulzusát.
Lehunyta a szemét és a lány elméjének reakcióját figyelte az
érintésére. Lorraine sosem tagadott meg semmit, amire
szüksége volt. – Izgulj fel – javasolta.
– Én is erre a döntésre jutottam.
Lorraine hátrébb húzódott, hogy helyet biztosítson neki. A
tenyerébe vette a bal mellét, és kissé felemelte azt. Andor
férfiassága ismét megduzzadt, nyújtani kezdte a finom, forró
hüvelyt. Az életpárja szinte felkínálta neki magát. Ennek pedig
képtelenség volt ellenállni. Mélyre süllyesztette a fogait a
vénájába, ugyanakkor behatolt az elméjébe is, hogy érezze,
amit a lány érez.
Felkiáltott, ahogy a fájdalom átszáguldott rajta. Aztán csak
az erotikus érzés maradt, Andor merevedése forró
folyadékban fürdött meg. Lorraine vére szinte felrobbantotta
ízlelőbimbóit, az érzékeit kiélesítette az extázis. És mindezt
megosztotta az elméjében az életpárjával. A forróságot. Az
éhséget. A szükséget, az iszonyú vágyat. Azt, ahogyan a teste
reagált. Semmit sem tartott vissza tőle.
– „Hihetetlenül ízletes a véred. Sok évszázada iszom már
vért, de még sosem találkoztam semmivel, ami hasonlatos
lenne hozzá. Abban a pillanatban, ahogy a számban érzem,
a farkamra is rátör az éhség. A két érzés aztán
összekeveredik, és meg sem tudom őket különböztetni
egymástól.”
Ez volt a nyers igazság. Habzsolni szerette volna a vérét.
Azzal a különleges mézzel együtt, ami a lábai közül folyik. Azt
akarta, hogy folyamatosan ez vegye körül a merevedését. Ott
akart lenni a szívében, a lelkében. Erre mindre szüksége volt.
Nagyon nehéz volt abbahagyni az ivást, amikor elárasztotta az
íze. Önuralmat kényszerített magára és végighúzta a nyelvét
az agyarai által ütött két lyukon.
Megremegett, a férfiassága megmoccant a nőben. A víz
körülölelte, a bőrét nyaldosta. És Lorraine-ét is. Csókot lehelt
a feje búbjára. – Megleptél azzal, hogy milyen könnyedén
elfogadtad a népemet és engem is.
Lorraine a vállához dörgölte az állát. – Egyből a mély vízbe
pottyantam, amikor tudatosult bennem, hogy meg akarnak
ölni. Valakinek meg kellett mentenie téged.
– Örök hálát adok az égnek, amiért megtetted. – Elég
keményen harapott bele a fülcimpájába ahhoz, hogy a lány
nyikkanjon egyet.
– Aztán ott volt az a kis incidens Adammel és Hermannal,
akiket azért küldött Sergey, hogy ömmm… – tartott némi
szünetet, hogy megtalálja a megfelelő kifejezést –
megszerezzenek. Meg akart szerezni engem. Én tényleg azt
hittem, hogy tisztességes emberek, Andor. Rászedtek volna.
Ha nem tudtad volna megállítani őket, behívják a bábot a
biztosítékkörbe, és bármiben fogadni mernék, hogy azóta már
halott lennék.
Lorraine megmoccant, amitől az öröm hullámokban
árasztotta el Andor merevedését. Elég is volt, hogy egy
pillanat alatt elterelje a figyelmét. Ez az egyetlen lusta
mozdulat elegendő volt, hogy olyan kényeztetésben
részesüljön, amit sosem ismert. Nem volt olyan hely, amire
szükségük lett volna. Semmi sem volt fontos. Csak az, hogy itt
voltak kettesben. Korábban tűzvész csapott össze tűzvésszel
bennük, most lassú égés vette át a helyét. Tökéletes volt.
Mindkettejüknek erre volt szüksége.
– Édesem! – Lorraine elfordította a fejét, és az állától lefelé
végigcsókolta a torkát. – Nem is tudom, megköszöntem-e már
neked, hogy segítettél abban a harcban. Annyira biztos voltam
benne, hogy igazam van és annak a két férfinak segítségre van
szüksége.
– Évszázadok óta vámpírokat ölök, Lorraine. Némileg
jobban ismerem őket, mint te.
 – Honnan szerzett egyáltalán tudomást rólam Sergey? Ott
sátoroztam már egy ideje, amikor meghallottam, hogy azok az
emberek meg akarnak ölni téged.
– És megtámadtad őket egy fazékkal. Komolyan mondom,
csecsemő, soha többé ne próbálkozz meg ilyennel. Látom,
szentül elhatároztad, hogy megtanulsz harcolni ezek ellen a
teremtmények ellen, és én minden segítséget meg is fogok
neked adni ehhez. De a fazekat hagyjuk ki belőle.
Lorraine fojtott hangon belekuncogott a nyakába. A testén
végigfutó rezgések elérték Andor merevedését is, a forró, szűk
hüvely újabb folyadékhullámban fürdette meg, a hirtelen
súrlódástól csikorgatni kezdte a fogát. A lusta, lassú tűz sokkal
gyorsabban lobbant fel, mint amire számított.
– De honnan tudta, hogy ott vagyok?
– Tudta, hogy megtámadtam hét vámpírját. Ketten közülük
igen tehetségesek voltak a csatában. Nagyon jól küzdöttek.
Tapasztaltak voltak, bár a tudásuk nem volt az enyémhez
mérhető, de ezt Sergey nem tudta. Csak annyit tudott, hogy
egy vadász leterítette hét katonáját. Tudta, hogy
megsebesültem, és nagyon helyesen kikövetkeztette, hogy
ezek a sebek nagyon súlyosak, haldoklom. Be akarta fejezni a
munkát, ezért elküldte a kémeit. Láttad a varjakat? Azok
voltak a kémei. Gyakran használ madarakat. Ha körbejárnád
a biztosítékokon kívül a birtokot, mindenhol madarak
nyomaira bukkannál.
Lorraine finoman megborzongott. És ezt Andor is érezte.
Amikor kicsit felemelkedett, majd visszacsusszant rá, lángok
lobbantak a férfi gerince mentén. Kezei a lány derekára
siklottak, és belemélyedtek a bőrébe, amikor a lángnyelvek
elérték a merevedését. A víz Lorraine mellbimbójáig ért,
keblei csábítóan ringatóztak. A lány a szemébe nézett és
mosolygott, majd megemelte a csípőjét és lovagolni kezdett
rajta, fel és le csúszkálva teljes hosszán, amitől a tűz végképp
elöntötte.
– A madaraknál tartottál.
– Ott tartottam, hogy fogalmam sincs, hogy éred el, de
levegőt is alig tudok venni.
A lány előrehajolt és megkísérelte megcsókolni a nyakán a
pulzusát. – Most azt képzeld el, akkor mire leszek képes, ha
már olyan leszek, mint te. Ha már a véredet vehetem, Andor.
Amikor majd ugyanígy a combjaidon ülök, mélyen magamban
tartalak, és egyszerűen csak előredőlök, hogy kiszolgáljam
magam abból a csodálatos ízedből.
Andor merevedése még jobban megduzzadt, még nagyobb
lett, messze túl azon a határon, amit valaha is gondolt, hogy
kibírna anélkül, hogy felrobbanna. Lorraine szája hirtelen az
övén volt, és mintha egyszerre száz dinamitrúd robbant volna
fel a fejében. Elemésztette a tűz. Felperzselte életpárja szája.
Átvette a csók irányítását, a csípőjével pedig nagyot lökött
felfelé. Emelte, majd lefelé húzta magára Lorraine-t, és érezte,
hogy a tűzfolyam felfelé rohan a lábszárán, combjain. Víz
zuhogott a fejükre a sziklafalról. A lány lefelé mozdult, amikor
ő felfelé lökött, a vágy örvénye mindkettejük kezéből
kiragadta az irányítást.
Kiolvasta a sötét éhséget életpárja szeméből. Látta az arcán.
Érezte hogyan fogja satuba a hüvelye. – Tet vigyázam.
Szeretlek, Lorraine. Hihetetlen örömöt hoztál nekem.
Megérezte, hogy a lányt elsodorja egy hatalmas orgazmus. Ő
is szabadon engedte magát, mindkettőjüket elöntötte a
szökőár, a szavai majdnem belevesztek abba, ahogy a lány a
nevét kiáltozta. Aztán a vállára bukott, rászorította a száját, ez
eltompította a hangját, miközben elernyedt, ő pedig csak
ölelte, odaszorítva a melleit a mellkasához, az ölét az öléhez.
 – Azért szeretlek, mert te te vagy, Lorraine. Csak te. Nem
azért, mert téged tett az életpárommá a sors. Hanem mert
senki más nem lehetne az, csak te.
– Már nem bosszant annyira ez az életpár dolog, Andor –
ismerte be a lány. Oldalra fordította a fejét, a zöld szempár
felnézett a férfi arcába. – Bármi is ez, tudom, hogy mindig
téged választanálak, vele, vagy nélküle. Nekem születtél.
Mintha valaki kifejezetten nekem teremtett volna téged.
Andor elég bölcs volt ahhoz, hogy ne említse meg, hogy
pontosan erről van szó az életpárok esetében.
– Én is szeretlek. Nem tudom hogyan, és mikor estem beléd,
csak annyit tudok, hogy már szeretlek. És meg fogom tanulni
ezt tökéletesen kimondani a te nyelveden is. – Lágyan
megcsókolta a férfi torkát. – Úgyhogy mondd újra. Taníts meg
rá.
Megtette.
 16

Emeline, Dragomir életpárja pontosan olyan gyönyörű volt,

ahogy azt Genevieve előre megmondta. A haja valódi fekete
volt, az a hollószín, ami kéken ragyog fel, ha ráesik a fény. A
terhessége jól látható volt, bár Lorraine véleménye szerint
még csak legfeljebb középidős lehetett. Andor a háta aljára
téve a kezét kísérte fel Lorraine-t a ház teraszának lépcsőjén,
ahol a pár lakott. Dragomir Emeline mögött állt, karjai őt is és
az enyhén domborodó pocakban a babát is ölelték, mintha
mindkettejüket védené.
– Lorraine – üdvözölte Dragomir –, ő az életpárom,
Emeline. Hän sívamak, Andor életpárja, Lorraine. Egy
nagyon bátor nő, aki egy valóságos kincsesbánya lesz a birtok
számára. – A hangjából egyértelműen büszkeség hallatszott
ki.
Lorraine nem volt benne biztos, hogy a büszkeség Emeline-
nek szól-e vagy az ő harcosságának. Emeline viszont elnevette
magát.
– Dragomir, az kétségtelen, hogy Lorraine egy valóságos
kincsesbánya lesz, de olyan, amitől ti Kárpáti hímek
kétségtelenül a fogatokat fogjátok csikorgatni. – Lorraine felé
fordította a tekintetét, de a tarkóját nekidöntötte az életpárja
széles mellkasának, Dragomir pedig lehajolt, hogy befúrja az
orrát hosszú, ragyogó hajtincsei közé. – Nincs felőle
kétségem, hogy jól ki fogunk jönni, Lorraine. Gyere, foglalj
helyet. – A kényelmesnek tűnő székek felé intett a teraszon. –
Andor, jó téged újra látni.
Andor udvariasan fejet hajtott feléje. – Köszönöm.
 És semmi mást nem mondott. Lorraine Andorról
Dragomirra nézett. Nem tűnt úgy, hogy kényelmetlenül érzik
magukat női társaságban. Dragomir volt az egyik ősi, aki a
segítségükre jött a táborhelyre. Vért adott a többieknek és
egyszer sem tűnt úgy, hogy kellemetlenül érezné magát a
közelében. Visszagondolt, és rájött, hogy Sandu, Gary és Ferro
is csak azután beszélt vele többet, hogy összekötötték a
lelkeiket.
Andor lehajolt hozzá és megcsókolta, amikor helyet foglalt a
játszótérre néző székek egyikében. – Beszélnünk kell Tariqkal.
Elleszel nélkülem, sívamet?
Az ujjai egy pillanatra önhatalmúlag belekapaszkodtak a
férfi ingének elejébe. Aztán rádöbbent mit csinál, és
kényszerítette magát, hogy elengedje. Nem arról volt szó,
hogy félt egyedül maradni, hiszen beszélgetni akart Emeline-
nel, csak… nem akart elválasztva lenni a férfitól.
– „Bármikor elérsz. Tárgyalás ide, tárgyalás oda,
válaszolni fogok.”
A levegő egy halk sóhajjal szökött ki a tüdejéből. Úgy
gondolta, az okozza a problémát, hogy alig aludt, de igazából
ez nem indokolta a rátörő apró pánikrohamot. – „Rendben
leszek. És csak hogy tudd, részletes beszámolót várok el,
különösen, ha én válnék a tárgyalás témájává.”
Hátranyúlt és megérintette a tarkóját ott, ahol Gary
begyógyította a fején a sebet. Csak sima bőrt tapintott. Nem
volt sebhely. Sem fájdalom. Semmi, ami arra utalt volna, hogy
Sergey elhelyezett ott valamit. Megborzongott. A lapockái
között viszketni kezdett a háta, mintha valaki hátulról
láthatatlanul célkeresztbe vette volna. Jobban zavarta, mint
amit még beismert volna, hogy egyik Kárpáti sem talált
semmit azok közül, aki átvizsgálta.
 Amikor Andor visszahozta a barlangból, megkérte őket, hogy
újra próbálják meg. Ezúttal még többen hagyták hátra a
testüket, hogy aprólékos gonddal átnézzék. Az ősiek közül
Petru, Benedek és Val mellett egy Siv nevezetű harcos is
csatlakozott a vizsgálathoz. Mindannyian megpróbáltak
valami eltérést találni, a sötétség legapróbb árnyékát, ami azt
jelezte volna, hogy Sergey hátrahagyott benne valamit.
Amikor az ősiek visszatértek a testükbe és a fejüket csóválva
közölték, hogy semmit sem találtak, újabb négy lépett be
Lorraine testébe a lány kérésére. Világossá tette, hogy
kényelmetlenül érzi magát a nők és a gyerekek közelében,
különösen, ha a várandós Emeline-ről van szó, amíg nem száz
százalékosan biztos, hogy tiszta. Egy hármas ikerpár, Tomas,
Mataias és Lojos csatlakozott egy zord arcú ősi ősihez ebben a
körben, akit Nicuként mutattak be. Volt egy kacskaringós
sebhely az arcán. Némi idő elteltével ők négyen is csak a
fejüket csóválták, miután visszatértek a testükbe.
Andor, mielőtt elhozta volna, hogy találkozhasson Emeline-
nel, megnyugtatta, hogy ha ennyien és ilyen agresszív
alapossággal kutatták át, már mindenképpen megtalálták
volna, ha lenne benne valami. Figyelte, ahogy a két Kárpáti
harcos átvág a gyepen. Andor lenyúlt és a magasba lendítette
Lourdest. Dragomir ugyanezt csinálta Bellával. A két kislány
sikongatott örömében. A két férfi a játszóteret őrző
kősárkányok hátára ültette az apróságokat.
– Dragomir jó apa lesz, ugye? – figyelte őket Lorraine
elgondolkodva.
Emeline elmosolyodott. – Igen, az lesz. Megmentett minket.
A babánkat. Türelmes és kedves. Szinte feladtam már az
életet, mire megérkezett. Vadim savas vére éjjel nappal marta
a bensőmet. A baba sikoltozott a fájdalomtól. Nem tudtam
enni, aludni. Tudtam, hogy végül el kell majd mondanom
Tariqnak, de féltem, hogy meg akarják majd ölni a babát. Ő az
enyém. Én döntöttem el, hogy lányom legyen. Megígértem
neki, hogy megvédem. Nem tudtam megtartani a szavam és
fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Azt hiszem, az
alváshiány egyre inkább kivette belőlem a vámot. A végére
egészen zavart voltam, alkalmatlan arra, hogy döntéseket
hozzak. Szerencsére Dragomir érkezése mindent
megváltoztatott.
– Hogyan is működik ez? Dragomir kicserélte Vadim vérét a
sajátjára mindkettőtökben, de akkor most, hogy van ez az
egész? Még sok dolgot nem értek a Kárpáti világban. Andor
azt mondta, hogy a lányokat könnyű lesz átalakítani, de
Dannynek a Kárpátok közé kell elutaznia.
Emeline bólintott. – A lányom már biztonságban van. Tariq
és Charlotte át akarják alakítani Ameliát és a két kicsi lányt.
Akár máris megtehetnék, de Tariq bizonyosságot akar
szerezni a hercegtől, és azoktól, akik azon dolgoznak, hogy a
gyermekeinknek nagyobb esélye legyen a túlélésre, hogy Bella
és Lourdes elég idős ahhoz, hogy ne okozzon gondot náluk az
átalakulás intenzív folyamata. Azt már tudják, hogy Amelia
rendben lenne. Hiszen Liv is rendben van és ő fiatalabb. De
Danny…
– A lányok pedig nem akarnak átváltozni, amíg
mindannyian meg nem tehetik? – összegzett Lorraine.
– Ezt mondják. Beletelhet némi időbe, mire Tariq elviheti
Dannyt Európába. Maga az út gyorsan meglenne, de a
közepében vagyunk a Sergey elleni háborúnak, és Dragomir
mondta, hogy még Vadim is él. – Emeline egyik keze szinte
védekezően csusszant a torkára. – Azt akartam hinni, hogy
halott. Mindannyian ezt akartuk hinni. És most… félek, hogy
meg akarja majd kaparintani a babát, bár úgy tűnt, hogy csak
fiúkat akar, lányokat nem. De valószínűleg tart tőle, hogy a
kislány olyan lesz, mint a nagynénje, Ivory. Ő egy
elképesztően kemény vámpírvadász, hatalmas hírnevet
szerzett, mindannyian rettegnek tőle. Ő Vadim és Sergey
húga. Fiúkat akarnak, akik már eleve élőholtak.
– Nem tűnik ez túlságosan szürreálisnak? Mintha egy
rémálmot látnál, amiből képtelen vagy felébredni. Mármint
nem az életpáros részre gondolok, hanem a vámpírosra.
Bábok? – Lorraine megrázta a fejét. – Soha életemben nem
akarok egyet sem látni többé.
– Azt hiszem, ők a legrosszabbak – mondta Emeline és
elnézett a távolba. – Szeretek itt lenni a birtokon,
biztonságban érzem magam. Tudom, hogy Charlotte olykor
szeretne kimozdulni és csinálni ezt-azt. Én viszont itt
szeretnék maradni a gyerekekkel, és létrehozni egy otthont
Dragomirnak és a babának. Most pedig, hogy tudom, hogy
Vadim életben van, biztos, hogy soha nem hagynám el ezt a
helyet.
– Mi történik, ha megszületik a baba, Emeline? Magaddal
viszed őt a földbe, vagy Genevieve fog vigyázni rá idefenn,
amíg te alszol?
Emeline összerezzent. Sötét haja kihangsúlyozta gyöngyház
színű bőrét. – Még nem tudjuk. Néhány gyerek képes lemenni
a földbe, de mások nem. Vadim mindkettőnknek átadta a
parazitát. Dragomir és a gyógyító megszabadított bennünket
tőle, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesz olyan utóhatása a
fertőzésnek, mint néhány másik gyerek esetében.
- És honnan lehet majd megtudni?
– Beszélnek velünk a babák. Megmondják, ha a föld alatt
akarnak aludni.
– Mit csinálsz, ha nem lesz rá képes? – Ez volt Lorraine
legnagyobb félelme. Nem akarta, hogy valaki más nevelje fel a
gyerekét.
 – Míg pici, Genevieve beleegyezett, hogy a gondját viseli.
Mire totyogós lesz, pedig abban reménykedünk, hogy
magunkkal vihetjük.
– Genevieve nagyon klassz csaj – mondta Lorraine –, és
végtelenül önzetlen.
– Óriási szerencsénk van vele. Waltonék igazán nagyon
igyekeznek, de képtelenek már ennyi gyereket kezelni. A
kicsik pedig egyre jobban ragaszkodnak Genevieve-hez. – Egy
nő felé fordította a pillantását, aki feléjük tartott a füvön át. –
Ő Charlotte. Találkoztál már vele?
Lorraine megcsóválta a fejét. – Első éjjel a gyerekekkel volt,
ma este pedig Livvel és Ameliával beszélgetett. Legalábbis
Tariq ezt mondta.
Charlotte-nak merész idomai és rengeteg, vad, aranyszínű
haja volt. Magabiztosan mozgott, majd megállt, amikor egy
másik nő sietett oda hozzá.
– Az ott Blaze, Maksim életpárja. Ő és Charlotte jó barátnők.
Nekem és Blaze-nek hosszú közös múltunk van.
Gyerekkoromban jóformán az utcán éltem, egyszer
bemásztam Blaze hálószoba ablakán, amikor nagyon rossz idő
volt. A bárjuk fölött lakott az apjával. Az apját Vadim ölette
meg. Aztán elrabolta a gyerekeket, Blaze és én pedig
elindultunk visszaszerezni őket. Akkor sikerült Vadimnak
megkaparintania engem.
Charlotte és Blaze csatlakoztak hozzájuk és a kölcsönös
bemutatkozások után mindannyian kényelmesen
elhelyezkedtek. Lorraine szétnézett az udvaron. – Hol van
Genevieve? – Rajta kívül ő volt az egyetlen emberi nő. Nem
tetszett neki a gondolat, hogy talán Genevieve is magára
hagyta.
– Fáradt volt – magyarázta Charlotte. – Ő gondoskodik a
gyerekekről napkeltétől napnyugtáig. Ez pedig hosszú idő.
Bella feldúlt, mert Liv már nem játszik vele napközben, és egy
kicsit hisztizett. Nem volt más választásunk, mint átalakítani
Livet, hogy életben tarthassuk. De Bella ezt még nem értheti.
Lorraine maga is látta Bella nyűgösködését. – Segíthetek
valamiben? Régebben harcművészeti tanfolyamokat
tartottam egészen fiatal korosztály számára. Nem bánnám, ha
folytathatnám ezt. Talán Bellának is segítene másvalamire
koncentrálni.
Hirtelen csend lett. Lorraine várakozóan nézett egyik nőről a
másikra. Nem volt hajlandó sem visszavonni a szavait, sem
tompítani. Hitt abban, hogy a nőknek is meg kell tudniuk
védeni magukat. Mindannyian veszélyben vannak. Annak
alapján, amit Andor mondott az ősiekről, a birtok mégsem
annyira biztonságos, mint ahogy gondolnák. És ezt Tariq is
tudja. De vajon megosztotta-e az aggodalmait Charlotte-tal is?
Charlotte és Blaze váltott egymással egy hosszú, sokatmondó
pillantást, majd mindketten elmosolyodtak. – Nagyon
örülünk az érkezésednek – mondta Blaze.
– El sem tudod képzelni mennyire – tette hozzá Charlotte.
Emeline bólintott. – Azt nem mondhatom, hogy a legjobb
tanítvány vagyok, de Blaze eddig is azt szorgalmazta, hogy
meg kell tanulnunk megvédeni magunkat. És most itt vagy te,
Lorraine. Dragomir azt mesélte, hogy megtámadtál három
férfit, akik meg akarták ölni a sebesült Andort.
Blaze szélesen rávigyorgott az asztal felett. – Egy
serpenyővel.
– Fazék volt – helyesbített Lorraine. – Nem volt időm
felfegyverkezni. Nálam kellett volna lennie, de senki sem
hurcol magával pisztolyt örökké, és ez csak egy gyors
mosogatás lett volna a pataknál. Nem akartam visszamenni és
előkeresni a hátizsákból. De komolyan, ez egy nagyon idióta
ötlet volt tőlem. Azóta mindig van nálam fegyver.
 – Néhány fejlesztő is dolgozik Matt Bennet csapatában,
egyébként ő Tariq biztonsági csapatának vezetője –
magyarázta Charlotte. – Folyamatosan kísérleteznek új
fegyverekkel és lőszerekkel, hogy jobban védeni tudjanak
mindannyiunkat az élőholtak ellen. Matt a különleges erőknél
volt, és azt hiszem, egy valódi zseni, ha fegyverekről van szó.
Mindenesetre, olyan dolgokat hoztak össze, amiket mi is
remekül tudunk működtetni, és nem kell hozzá közel sem
mennünk a vámpírokhoz.
Emeline az asztalra könyökölt és két tenyerébe támasztotta
az állát. – Amit viszont tényleg meg kell tanulnunk nekünk és
a gyerekeknek is, az az, hogy felismerjük az illúziókat, és ne
essünk a csapdájukba.
Charlotte egyetértően bólintott. – Beszéltem Ameliával és
Livvel. Liv nagyon izgatott, hogy csatlakoztál hozzánk,
Lorraine. Nagy hatással voltak rá a történetek, amiket
Dragomir rólad mesélt nekik. Meg akar tanulni harcolni, és
abban a pillanatban lerohanta Tariqot és engem a
kívánságával, hogy kérjünk meg téged, hogy tanítsd, amint
felemelkedett. Blaze nagyon elfoglalt, a vámpírok
folyamatosan tesztelik a védelmi rendszerünket. Együtt
járőrözik Maksimmal, nem nagyon marad rá ideje, hogy
velünk foglalkozzon.
– Mindenképpen órákat fogok neki adni – egyezett bele
rögtön Lorraine –, már ha Andor itt akar maradni, de úgy
hiszem, hogy ez a szándéka. Gondolom hallottatok róla, hogy
Sergey koncentrált támadást indított ellenem. Nem tudok
megszabadulni a gondolattól, hogy mesterkedik valamiben.
– Egyetértek veled – mondta Emeline. – Sergey és Vadim is
Malinov. Mindenki azonos véleményen van azzal
kapcsolatban, hogy az a vérvonal a stratégiában a
legragyogóbb. Sergey ok nélkül nem áldozott volna fel annyi
gyalogot. Biztos, hogy terve volt ezzel.
– Nos, bármi is az, még senki sem jött rá – vonta össze a
szemöldökét Lorraine –, de azt hiszem, én leszek a legforróbb
téma a lovagok újabb kerekasztal tanácskozásán.
Emeline szemöldöke felszaladt. – A lovagok kerekasztal
tanácskozásán? – kérdezett vissza.
– Az a hatalmas asztal titeket nem emlékeztet Arthur király
kerekasztalára és annak lovagjaira? Valahány könyv, amit
olvastam, és minden film, amit láttam, valami hasonlót
szerepeltetett.
A másik három nőből kitört a nevetés. – Azt hiszem, igazad
van – mondta Blaze. – Én Maksimot nevezem az én
lovagomnak, de szerinte jobban illene rá a sötét lovag
kifejezés.
– Az egy teljesen más film – mutatott rá Lorraine.
– Abszolút – értett egyet Emeline –, de ettől függetlenül az
egyik legnagyobb kedvencem.
– Ezt el kell mondanom Maksimnak – kuncogott Blaze, és
ismét kitört az általános nevetés.
– „Andor. Köszönöm ezt az egészet. Nem tudtam csak úgy
barátnőkkel leülni, beszélgetni és nevetni, amióta Theodore
meggyilkolta a családomat. És nem hittem, hogy valaha is
részem lehet még ilyesmiben. De te megajándékoztál vele.
Nagyon köszönöm.
Kinyúlt az életpárjáért, muszáj volt megmutatnia neki, hogy
mit tett érte. Hogy mit adott neki. Nagy dolog volt ez. Óriási.
Mindennél drágább. Kezdte megérteni a Kárpáti világ
értékrendjét, aminek vajmi kevés köze volt a pénzhez, vagy a
vagyonhoz. Az számított, amit egymásnak adtak.
 – „Én nem csináltam semmit, hogy megajándékozzalak
ezzel. A barátaim életpárjai remek nők. Szeretettel fogadnak
a világunkban.”
Lorraine elméjét átmosta, megcirógatta a férfi szeretete.
Könnyek égették a szemeit, de nem szerette volna, ha
kibuggyannak. Boldog volt. Élvezte a többi nő beszélgetését,
akik egymással csipkelődtek.
Charlotte volt a legviccesebb és a legnagyobb társasági
ember. A jelenléte megnyugtatta Lorraine-t. Emeline a
legédesebb. Lorraine szerint annak a nőnek egyetlen átlagos
porcikája sem volt. És Blaze hasonlított leginkább egy harcos
nőre.
– Amelia is nagyon elégedett veled, Lorraine – mondta
Charlotte –, említette, hogy korábban beszéltetek. Ő is
szeretne önvédelmet tanulni, de én többet szeretnék, azt, hogy
elérd, hogy közel kerülj hozzá, összebarátkozz vele. Csak
tizenöt éves. Nemrég volt a születésnapja. Gyerek még, de túl
gyorsan kellett felnőnie. Az elmúlt jó néhány hét különösen
nehéz volt a számára. Mindannyiunknak nagy örömére
szolgálna, ha a barátnője lennél és nyíltan beszélgetne veled.
– Nagyon igyekszik mindenkivel barátságos lenni – tette
hozzá Blaze –, Emeline-t pedig imádja, és akkora szerencsénk
van, hogy teljesen megnyílt neki. De éreznie kell, hogy
mindannyian itt vagyunk, ha szüksége van ránk, tudnia kell,
hogy hatalmas családja van. Bízom benne, hogy úgy tekint
rám, mint egy nagynénire, és reménykedem, hogy téged is
annak tart majd.
Charlotte bólintott. – Mindenkinek családtagnak kell éreznie
magát, de ez különösen igaz Ameliára. Olyan elveszettnek
tűnik, néha aggódom miatta.
 Emeline mélyen belenézett Lorraine szemébe. – Amelia egy
édes kislány. A történtek meggyötörték, de talpra áll. Adj neki
időt.
Lorraine érezte, hogy van a háttérben valami nagyon komor
történet, de azt akarta, hogy Amelia mondja el neki. – Nagyon
örülnék egy újabb barátnőnek. És Amelia csodálatos lánynak
tűnik. Komolyan hiszek abban, hogy a nőknek meg kell
tudniuk védeni magukat. Ami pedig a vámpírok elleni
küzdelmet illeti, a tudásomat nem a kevéske saját
tapasztalatomból szereztem, az információim szinte teljes
egészében Andor és a többiek fejéből származnak.
– Várjunk csak! – emelte fel a kezét Blaze – Mit értesz
pontosan ez alatt?
– Ha meg akarsz tanulni vámpírok ellen harcolni, erről
egészen biztosan találsz információkat Maksim fejében. Csak
hozzá kell férned.
– De te azt is hozzátetted, hogy a „többiek” – ellenkezett
Charlotte –, ez pedig nem csak Andor fejét jelenti.
Lorraine bólintott. – Hozzáfértem Sandu, Ferro és Gary
tapasztalataihoz is az Andoré mellett. Azt hiszem, eléggé
hatékonyan tudok információt elemezni, ha harci
technikákról van szó. Át fogom vizsgálni ezt a tudást, hogy
összeszedjem, mely részei működnének nők esetében is.
– Hogy az ördögbe láthattál be Sandu fejébe? – hüledezett
Charlotte. – Garyről és Ferróról már nem is beszélve.
Emeline teljesen hátradőlt a székében és úgy meredt
Lorraine-re, mintha az hirtelen két fejet növesztett volna.
Lorraine vállat vont és igyekezett közömbös maradni. –
„Nem lett volna szabad beismernem, hogy belelátok mások
fejébe? A Sanduéba, Ferróéba és a gyógyítóéba? Ez
valamiképpen visszaélés a bizalommal?”
 – „Természetesen nem. A többieket nem zavarja, ha a nők
megtudják.”
– Lorraine? – nógatta válaszra Charlotte – Hogyan
lehetséges ez?
– Amikor Andor haldoklott… vagyis valójában már
halottnak is tűnt, a gyógyító többször is megpróbált
utánamenni, hogy visszahozza. De a végén kijelentette, hogy
már lehetetlen elérni. Módot kellett rá találnunk, hogy
visszaszerezzük Andort, de már nem tudták nyomon követni a
lelkét. Akkor mi még nem voltunk összekötve, de Andor
később elmagyarázta a koncepciót.
– Iszonyatos lehetett azt hinni, hogy el fogod veszíteni az
életpárodat – simított végig Charlotte együttérzően Lorraine
kezén.
Akkor még nem tudott arról eleget, hogy mi is az életpár,
csak annyit értett, hogy Andor egy mentőkötél lehet a
számára. Egyedül volt és csak sodródott cél nélkül. Minden
nap meditált, de mégsem sikerült megnyugtatnia az elméjét.
Belépett az otthonába és egy vérfürdőt talált. Meglátta a
szüleit, a nagynénjét, a nagybátyját és a házaspárt, akiket
szinte egész életében ismert, valamennyien a saját vérük
hatalmas tócsájában feküdtek. És Theodore-t.
– Andor visszaadott nekem valamit, amit elvesztettem, és
nem akartam újra elveszíteni, mint ahogy minden mást
elvesztettem életemben – magyarázta. – Tudtam, hogy erős
kapcsolat van közöttünk és megkértem a gyógyítót, hogy
küldjön utána, ha lehet, hogy megpróbálhassam megkeresni.
Először mindannyian tiltakoztak, de tudjátok, engem úgy
neveltek, hogy soha ne fogadjam el a nemet, ha a szívem
mélyén tudom, hogy igazam van. Szóval nem fogadtam el a
nemet.
 – Ez elképesztő Lorraine – mondta Blaze –, lementél arra a
félelmetes helyre?
– Fogalmam sem volt róla hova megyek és miért, azt
mondogattam magamnak, hogy Andor kómában van, és nem
talál vissza. Szóval csak érte kell mennem és
visszavezethetem. De ez nem egészen így működött.
Charlotte bólintott. – Ebben biztos voltam, mivel ez nem
magyarázná meg, hogyan férhettél hozzá három tőled
független Kárpáti harcos harci tapasztalataihoz is.
Lorraine felsóhajtott. Nem tudta, hogyan is magyarázhatná
el a történteket, de azért belefogott. A három nő nyílt
ámulattal hallgatta. – Gary segített hátrahagynom az emberi
testemet, vele együtt utaztam Andor testébe. –
Megborzongott, ahogy visszaemlékezett a csontig hatoló
hidegre. – Nem tudtam elérni, de közel kerültünk hozzá. Már
éreztem őt. Gary elmagyarázta, hogy messzebbre ment, mint
gondolta, és hogy kifutunk az időből.
Sosem fogja elfelejteni azt a nyomasztó, sürgető érzést. Egy
pillanatra ismét elöntötte a pánik, de néhány mély lélegzettel
sikerült visszaszorítania. Akkor tehetetlenségében azért
dühöngött, hogy nem lehet összekötni valahogyan őt és Garyt,
hogy ketten, közös erővel elérhessék Andort. Hiszen úgy
sokkal erősebb lenne ő is. Fogalma sem volt, hogy mit csinál.
Egyik harcos sem szólalt meg szinte egy örökkévalóságig. A
sürgető érzés tovább erősödött benne, legszívesebben már
sikoltozásban tört volna ki. Könyörgött Garynek, hogy
próbálja meg újra. De végül Ferro volt az, aki ugyan
vonakodva, de felfedte előtte, hogy összeköthetik magukat,
átadhatják neki az erejüket, amire szüksége lenne, hogy
visszarángassa Andort. Magánkívül vetette magát a
lehetőségre, anélkül, hogy tisztában lett volna a
következményekkel. Gary ugyan próbálta elmagyarázni neki,
de ő abban a pillanatban csak azzal törődött, hogy visszahozza
Andort.
– Elvégeztünk egy szertartás, összekötöttük mindannyiunk
lelkét, hogy eljussunk Andorhoz – vallotta be. – Fogalmam
sem volt, hogy ezáltal hozzáférek a privát gondolataikhoz
csakúgy, mint a harci tapasztalataikhoz. Nyilvánvalóan
képesek megvédeni tőlem az elméjüket, na de ezt senki sem
csinálja napi huszonnégy órában a hét minden napján. – A
megdöbbent arcokat látva igyekezett mentegetni magát. –
Nem tudtam, hogy ez mit jelent konkrétan. Tényleg nem.
Nem engedtem, hogy Gary végigmondja, amikor belekezdett.
Andort akartam, és ezen kívül semmi másra sem tudtam
koncentrálni.
– És mindezt Ferro javasolta? – kérdezte Charlotte.
Lorraine lassan bólintott. – „Ez a momentum még annál is
sokkal jelentősebb, mint amit te említettél, amikor ennek a
kötésnek a veszélyeit magyaráztad el.”
– „Végleges. Nem visszavonható.”
Ez igaz. Gary és a többiek elmondták neki, hogy ha egyszer
hozzákötik magukat, azt nem tudják felbontani. Kizárólag a
harcosok életpárjai lesznek képesek rá. Nem törődött vele.
Meg akarta menteni Andort. És minden meggyőzőképességét
bevetette, mert a többiek szerint ez egyáltalán nem volt jó
terv. De ő ragaszkodott az igazához.
– A többiek megpróbáltak megállítani – ismerte be. – De én
egyre csak hajtogattam az érveimet és végül nyertem. Az a
hely borzalmas, tele van elkeseredéssel. Szörnyű, ijesztő hely,
ami nagy áldozatot követelt mindannyiunktól, de végül mégis
több szempontból is megérte.
– Nem értem, hogy működhet ez – nézett Emeline a
többiekre és nagyon zavartnak tűnt. Válaszokat várt a két
Kárpáti nőtől.
 – A lelkeitek még mindig össze vannak kötve? – kérdezte
Blaze.
Lorraine nem volt hajlandó családi titkokat kiadni, de
hazudni sem akart. Így némán vállat vont.
Charlotte közelebb hajolt hozzá. – Lorraine, bevallom,
magam is új vagyok a Kárpátiak világában, és még mindig
emberként gondolkodom, de abban biztos vagyok, hogy ez
rendkívül szokatlan. Ha Tariq tudna erről, szerintem
elmondta volna nekem. – Körülnézett és halkabbra fogta a
hangját. – Az ilyesmi robbanásveszélyes.
Visszadőlt a székébe és elég nyilvánvaló volt, hogy az
életpárjával folytat telepatikus beszélgetést. Lorraine is ezt
csinálta, de valamiért az, hogy Charlotte magánkonzultációt
folytat Tariqkal, idegessé tette. Az életpároknál nagyon klassz
dolognak tartotta, hogy teljesen hétköznapinak számít a
telepatikus beszélgetés. De mégis. Hiszen Tariq a vezető, és ha
az asszonya helytelenül magyaráz el neki valamit, abból csak
még több problémája adódik az ősieknek. Ez a lehetőség
nagyon felbosszantotta.
– Tud róla – biccentett Charlotte felé az állával. – Andor
azonnal elmondta neki.
Charlotte bólintott. – Tényleg tud róla. Azt mondja, végig
akarta gondolni a következményeket, mielőtt elmondja
nekem.
– Következményeket? – visszhangozta Emeline – Miért
lennének következmények?
Blaze nagyon gyengéden megérintette Emeline csuklóját,
ezzel mintegy felhívva Lorraine figyelmét a fehér hegekre,
amik úgy néztek ki, mintha valaki szándékosan, durván
összevagdalta volna a nő bőrét. – Az ősi, életpár nélküli
férfiak potenciális veszélyt jelentenek mindannyiunk számára.
Ők a legjobb fegyvereink, de ha átfordulnak, belőlük válik a
legrosszabb ellenségünk is. Hármójukhoz is odakötve
Lorraine nem tudna elrejtőzni előlük.
Emeline Lorraine felé kapta a tekintetét, a szemeiben
rémület ült. Ő egy vámpírhoz volt kötve, így pontosan tudta,
hogy ez milyen brutálisan kegyetlen dolog lehet.
– Én azért remélem, az, hogy így hozzánk vannak kötve –
Lorraine szándékosan befoglalta maga mellé a kötésbe Andort
is –, lehetőséget ad nekik rá, hogy érezzék az érzelmeinket,
ami évszázadok óta nem adatott meg nekik. Ezzel pedig
biztosíthatunk nekik némi időt.
Charlotte alig láthatóan megcsóválta a fejét, de végül nem
mondott semmit. Lorraine felhúzta a szemöldökét. – Mi az?
Mondd csak ki. Előbb-utóbb úgyis megtudom valakitől, így
ennyi erővel máris hozzájuthatok az információhoz.
– Az jutott eszembe, hogy az viszont csak még jobban
megnehezíti a dolgukat, hogy amikor eltávolodnak tőled,
akkor mindig újra és újra elveszítik az érzelmeket.
Lorraine összevonta a szemöldökét. – Ennek semmi értelme.
Velünk maradnak, amíg meg nem találják az életpárjukat.
Mindhárman. Bármikor érezhetik az érzelmeinket. Ez
megkönnyíti a számukra a várakozást, nem megnehezíti.
Hacsak nem mennek el túl messzire vadászni, ugyanúgy,
ahogy az az életpároknál lehetséges, ők is érezhetik, érzik az
érzelmeimet.
– Igaza van – mondta Blaze. – Utánanézettem Maksimmal.
– Igazad van, de ősiekről beszélünk. Valódi ősiekről. Tudom,
hogy ötszáz év felett mindenkit ősinek tekintenek, de mégis
hatalmas korbéli különbségek vannak. Nem is a kor, hanem a
megszerzett hatalom tekintetében – mondta Charlotte.
Lorraine teljesen világosan látta, miért tökéletes pár ez a nő
a vezetőjük számára. Charlotte minden szemszögből átvizsgált
egy problémát, és megpróbált meglátni minden eshetőséget,
hogy jobban felkészíthesse rá őket.
– Tehát, mit gondolsz, mi történik, ha hirtelen nem férnek
hozzá az érzelmeimhez?
– Szerintem ezek az ősiek a felemelkedés első pillanatától az
utolsóig folyamatosan küzdenek, és ezért egyre kisebb
koncentrációval tudnak csak harcolni. Nem hisznek a
hajnallal való találkozásban, hová mehetnének hát? Mit
tehetnének? A horgony nélküli érzelmek csak még nagyobb
károkat tesznek bennük. Egy életpár úgy horgonyozza le őket,
amire te nem vagy képes.
Blaze felemelte mindkét kezét. – Charlotte, még mindig nem
értelek. Miről beszélsz?
A kérdezett helyett Emeline válaszolt. – Blaze, gondold
végig, mi történik azzal, aki eddig nem látott színeket, de most
már lát. Akadályozza a koncentrációt. Rosszul lesz tőle. Az
élénk ragyogás túl sok. Túl elsöprő. És akkor most tedd hozzá
még ehhez az érzelmeket is. Villámgyorsan rendeznie kell
őket, eldönteni, hogy felhasználja, vagy félretolja őket. Egy
életpár automatikusan besegít ebbe a dologba. Még akkor is,
ha magával az életpár fogalmával sincs tisztában. A három
ősinek minden külső segítség nélkül kell osztályoznia a
dolgokat. A vonzásnak, hogy megérintsék Lorraine érzelmeit,
hihetetlenül erősnek kell lennie, mégsem segít rajtuk. Sőt,
inkább árt.
A levegő szinte kirobbant Lorraine tüdejéből. – „Miért nem
mondtad ezt el nekem?” – De már tudta, miért. Andor úgy
magyarázta el neki a dolgokat, mintha jót tett volna az
ősiekkel, amikor nyomást gyakorolt rájuk, hogy összekössék
vele magukat. Azt akarta, hogy úgy érezze, helyesen
cselekedett azokkal, akik fontosak a számára. Hiszen a
családjaként tekint rájuk. Semmit sem akart kevésbé, mint
bajt okozni nekik. Védeni szerette volna őket, segíteni nekik
megtalálni az életpárjaikat, akiket szerinte réges-rég
kiérdemeltek.
– „Lélegezz Lorraine. Tudtad, hogy van kockázat…”
– „A számodra. A számunkra. Megtalálhatnak bennünket,
de számukra csak akkor válik kockázattá, ha vámpírrá
fordulnak, mert követheted őket. De soha nem gondoltam
volna, hogy azzal, hogy összekötöttem velük magam, csak a
szenvedésüket fokozom. Azt hittem, hogy csökkentem.”
– „Nem is tudjuk pontosan, hogy mi történik velük, mert
úgy döntöttek, hogy nem mondják el nekünk.”
– „Én kideríthetném…”
– „Nem. Az teljességgel ki van zárva. Nem nézhetsz be az
elméjükbe. Ez mindenféle viselkedésetika súlyos megsértése
lenne.”
Nem vágyott rá, hogy benézzen az elméjükbe. Túl sok
rettenetes dolgot látott ott. Megvan neki a saját rémálma,
amivel foglalkozzon, semmi szüksége sem volt rá, hogy
másokét nézegesse.
– Lorraine – szólította Emeline édes hangja.
Lorraine szinte már látta is maga előtt a babájával a
karjában, ahogy gyengéden beszél a kicsihez.
– Ezek a férfiak évszázadok óta becsülettel küzdenek a
gonoszság ellen. Nem számít mi történt, emlékezned kell rá,
hogy ez az ő döntésük volt. Ahogyan az is az ő döntésük, hogy
feladják-e a lelküket, vagy sem.
– Hogy lehetséges ez? – Lorraine meg akarta érteni. A
Kárpátiak világa sokkal öregebb volt, mint amilyennek
képzelte, a bonyolultságában pedig nehéz volt logikát találni.
– Van egyetlenegy tiszta és világos pillanat, amikor még
módjukban áll visszafordulni. Így mondta nekem Dragomir.
Visszavonhatják a döntésüket. Azok, akik a végén vámpírokká
válnak, rajta maradnak az úton. Úgy döntenek, hogy inkább
élőholtakká válnak, minthogy tisztességben hagyják maguk
mögött a világot.
Lorraine a fogai közé harapta alsóajkát. – Imádkozni fogok,
hogy Sandunak, Garynek és Ferrónak soha ne kelljen ilyen
döntést hoznia. – Komolyan így gondolta. A családja
elvesztése után már nem volt benne biztos, hogy
meghallgattatik, de megfogadta, hogy minden általa ismert
nyelven könyörögni fog. Valaki biztosan meg fogja hallgatni,
és nem ítélik el azért, mert akkor dühös volt.
– Édesem – mondta halkan Charlotte –, ezt a döntést
minden felemelkedéskor meghozzák.
Ez betalált. Lorraine gondolatai szinte csak Andor körül
forogtak. Ő is egy ősi, aki többször is bejárta a világot az
életpárja után kutatva. Elviselt minden újabb felemelkedést,
és soha nem engedett annak az alattomos hangnak, ami
megpróbálta rávenni, hogy élőhalottá váljon. Vajon kísértésbe
esett?
– „Kísértésbe estél, Andor? Olyan rossz ez, amilyennek
hangzik?”
– „Rosszabb. Sokkal rosszabb” – jött a válasz. Nagyon
tárgyilagosnak hangzott. Nem pályázott az együttérzésére, úgy
beszélt, mintha az időjárást vitatnák meg éppen. – „És igen,
én magam is kísértésbe estem, de csak miután már a
suttogás is megszűnt, és ott maradtam a nagy semmiben.”
Lorraine el sem tudta képzelni ezt az életet, de érezte az
érzelmeket, amik a férfiből áradtak, és amiket ő nem engedett
meg magának. Fájdalmat érzett, amit Andor nem érzett.
Biztosan vannak olyanok, akiknek ez maga a tökéletes létezés,
de ő nem tartozott ezek közé.
 – „Csecsemő, szükségünk van rád itt, a harcosok
tanácsában. Körülbelül tizenöt perc múlva hívnak. Rajtad
áll, hogy visszautasítod-e, vagy elfogadod.”
Hát ez nem hangzott jól. A következő tizenöt perc
csigalassúsággal fog eltelni. – „Köszi a figyelmeztetést.” –
nem tudta teljesen megtartani magának a szarkazmusát.
– „Azt hittem jobb, ha időben szólok, hogy elvégezhesd
azokat a furcsa dolgokat, amiket a nők szoktak csinálni.”
– „Milyen dolgokat?” – kérdezte kihívóan.
– „Pfff… amiket azért csináltok, mert úgy gondoljátok, hogy
nem néztek ki elég jól, amikor pedig olyan jól néztek ki, hogy
az életpárotok folyamatosan az önuralmáért küzd.”
– „Az én életpárom nem szokott az önuralmáért küzdeni,
bár szándékomban áll ezen a helyzeten változtatni.” –
Szándékosan maga elé képzelte, hogy végignyal a férfi
merevedésén. És azonnal meg is érezte Andor reakcióját. A
férfiassága nagyot rándult. Az idegvégződései életre keltek. A
kicsiny tréfája pazarul sikerült.
– „Csak majd emlékezz erre, amikor eljön a megtorlás
ideje.”
Imádta a hangjában a fenyegetést. Egyszerűen imádta.
– Lorraine, figyelsz, vagy elkalandoztál? – kérdezte Blaze, és
Amelia felé intett, aki éppen felfelé sétált a lépcsőn.
Charlotte nevetett és az újonnan érkező felé nyújtotta a
kezét. Amelia odahúzódott örökbefogadó anyja mellé, aki
átfogta a derekát.
– Az a lökött kifejezés van az arcán – mondta Amelia. – Pont
így néztek ki ti is, amikor telepatikusan beszéltek az
életpárjaitokkal. Egy épeszű személy egyetlen dolgot tehet, ha
nem kíváncsi rátok pépesre lágyult állapotban. Lehunyja a
szemét és elszámol százig. Vagy befogja a fülét és hangosan
lalalázik. – Megforgatta a szemét.
 – Nincs is lökött arckifejezésem! – tiltakozott Lorraine.
– Teljesen lökött arckifejezésed volt. És lütyő is – tette hozzá
Amelia. – Bella ugyanis lütyőnek nevezi. – A mosolya lassan
elhalványult, meredten bámulta a cipője orrát.
Lorraine észrevette, hogy Charlotte gyengéden megböki a
tinit. Amelia felemelte az állát és pár centiméterrel még
közelebb húzódott Charlotte-hoz. Ez sok mindent elárult
Lorraine-nek. Elsősorban azt, ami a legfontosabb, hogy
Amelia elfogadta a nevelőanyját és bízik benne. A lányka
tekintete viszont következetesen kerülte Lorraine-ét. Vagyis
vagy nagyon szégyellős, ami az első találkozásuk
tapasztalataira hagyatkozva igen kétséges volt, vagy pedig
történt vele valami, amit úgy gondol, hogy már Lorraine is
tud.
– Szeretnék megtanulni harcolni a vámpírok ellen – bökte ki
hirtelen Amelia, a hangja szinte haragosan elszántnak tűnt. –
Blaze tanít, ha van rá ideje. Azt szeretném, hogy te is segíts
nekem.
Lorraine lekönyökölt maga elé az asztalra. – Szerintem ez
egy nagyon jó ötlet, Amelia. Bárcsak mindenki úgy gondolná,
mint te. Nem rendezkedhetünk be arra, hogy valaki majd
mindig megvéd bennünket. Persze mi magunk azért nem
erednénk az élőholtak nyomába, de mivel mindannyian
vadászok közelében élünk, óhatatlanul is összefuthatunk
velük. És nagyon nehéz megölni őket. Tényleg nehéz. Cseréltél
vért valakivel?
Amelia egész viselkedése megváltozott. Megkönnyebbült és
felszabadult attól, hogy Lorraine komolyan vette. – Igen,
Tariqkal.
Pazar. A félelmet nem ismerő vezetővel. Az apjával. Lorraine
nem tudta, hogy akarja-e, hogy összeütközésbe kerüljenek a
szavai a gyerek fejében a nevelőapjáéval. Megdörzsölte az
orrnyergét. – Reméltem, hogy felvethetem ezt a témát
Charlotte-nak – vallotta be taktikát változtatva. – Talán
összehívhatná a nőket egy megbeszélésre, és még mielőtt
tiltakoznál, téged is a nők közé sorollak.
– De én magánleckéket is akarok – mondta határozottan
Amelia. – Gyorsan szeretnék tanulni. Nagyon keményen
fogok dolgozni.
Akkora harag hallatszott a lány hangjából, hogy ettől
Lorraine fejében azonnal villogni kezdett a vörös lámpa. –
Amelia – figyelmeztette a tinit –, ezekkel nem tudsz egyedül
harcolni.
– Te harcoltál. Három férfit is legyőztél, megvédted Andort,
amikor halálosan megsebesült.
A pletykák gyorsan terjednek a Kárpátiak világában is.
Lorraine pontosan tudta, milyen könnyű telepatikusan
kommunikálni, és úgy tűnt, mindenki más is előszeretettel
használja ezt a módszert. – Én nem vámpírok ellen
harcoltam, és okosabb vagyok annál, hogy elinduljak keresni
magamnak egyet. Az ugyanis kész öngyilkosság lenne.
Amelia elfordult tőle, a tóra szegezte a tekintetét. Mivel a tó
messze is volt, és nem is történt arrafelé semmi, Lorraine arra
a következtetésre jutott, hogy a kislány nem akarja vele
megvitatni az indokait.
– Felelősséggel tartozom érted, Amelia. Minden nőért, akit
tanítani fogok. A tested templom. Vigyáznod kell rá. Nem
csinálhatsz semmi olyat, ami nem egészséges, és
természetesen azt is ki kell verned a fejedből, hogy feladod az
életedet. Te azon kevesek közé tartozol, akik ténylegesen sokat
tudnak az élőholtakról. Neked is vannak kötelezettségeid a
Kárpátiak felé, ugyanúgy, mint ennek a három nőnek itt.
 Amelia összevont szemöldökkel nézett rá. – De én nem
vagyok felnőtt. Amit csinálok, az senki mást nem érint, csak
engem.
– Pontosan tudod, hogy ez nem igaz, Amelia. Ha történne
veled valami, mi lenne a testvéreiddel? Bella már így is fel van
háborodva és fél, mert úgy érzi, hogy elvesztette az egyik
nővérét. Pedig az a nővér nem is halott. Láthatja őt, játszhat
vele, még ha csak korlátozott időben is.
Amelia a fejét rázta, mintha tagadná az igazságot, de lassan
megnyugodott, és kevésbé tűnt haragosnak, mintha mégis
hallgatott volna a szavaira, még úgy is, hogy ez nem állt
szándékában.
– Én mindig szerettem az igazság talaján állni, Amelia.
Sokkal könnyebb ez, mint folyamatosan hazudni másoknak,
főleg pedig önmagunknak. Ha tőlem akarsz tanulni, meg kell
bíznod bennem annyira, hogy az igazat mondd. Érted?
Amelia lassan bólintott. – Meg tudom csinálni.
– Mondani és tenni az két különböző dolog. Azt akarom,
hogy sokszor és alaposan gondold át ezt, és ha még utána is
fenntartod a kérésed, holnap megtartjuk az első órát.
Amelia elmosolyodott, és ez utána sem tűnt el a szeméből. –
Nem akarsz inkább most azonnal kezdeni?
– Nem bánnám, de úgy tűnik, a tanács más tervet eszelt ki a
számomra. – Lorraine felállt és a helyére tolta a székét. –
Köszönöm a csodálatos társaságot. Élveztem minden percet.
Rég volt már részem beszélgetésben és nagyon örülök, hogy
mind itt voltatok. Köszönöm, hogy jól érezhettem magam.
Charlotte bólintott. – Örülök, hogy megismerhettünk. Alig
várom az átalakítási szertartásodat ma éjjel.
Lorraine nem várta annyira, bár az elkötelezettsége
sziklaszilárd volt. Tudta viszont, hogy ez is része a
problémának. – Egy kicsit ideges vagyok. Azt kellett volna
mondanom neki, hogy csinálja meg azonnal. De időt akartam,
hogy fejben átmenjek a részleteken és örülök, hogy ezt meg is
tettem. – Időt hagyott magának a feldolgozásra, így biztos
lehetett benne, hogy helyesen döntött. Nem akarta, hogy
Andor valaha is úgy érezze, ő kényszerítette. – De attól még
ideges vagyok. Mégis, már várom, hogy újra találkozzunk.
Otthagyta a nőket a teraszon, és valami
megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el, hogy barátokra
talált. Hiányzott neki, hogy más nőkkel nevetgéljen. Pedig a
találkozó előtt arra gondolt, hogy mindannyiuknak életpárja
van, így bizonyára annyira csak körülöttük forog az életük,
hogy nem sokat törődnek egymással. De mind a négyen együtt
nevettek vele, így biztos lehetett benne, hogy ez egyáltalán
nem igaz.
 17

Az óriási tölgyfa kerekasztalra pillantva Lorraine-nek

nevethetnékje támadt. A férfiak ekörül a masszív bútordarab
körül ültek, bár úriemberek módjára felálltak, amikor
belépett. Impozáns látványt nyújtottak, ezt el kellett ismernie.
A Kárpátiak kivétel nélkül mindannyian valódi, régimódi
úriemberek. Meglehet, hogy szíveket tépkednek ki, de ettől
eltekintve teljesen rendben vannak. Akkora sértést, hogy ne
álljanak fel egy hölgy érkezésére, egyikük sem követett volna
el. A hatalmas asztalon hatalmas volt a kézzel rajzolt,
kiterített térkép is. Tariq éjszakai klubja ugyanolyan
egyértelműen ki volt rajta emelve, akárcsak a birtok. A város
utcái alatt halványabb vonalakkal megrajzolva egy valóságos
labirintus tekergett. A térkép elkészültéhez minden Kárpáti
hozzáadta a maga ismereteit a vámpírok jelenlétéről és
odúiról. És úgy tűnt, az élőholtakat gyakorlatilag mindenhol
észlelték.
Lorraine megdöbbent, hogy a volt táborhelyét milyen vastag
kijelölés övezte. A vadászok az összes helyet feltüntették, ahol
vámpírokba botlottak. És úgy tűnt, hogy ezek az észlelések
legsűrűbben a labirintusrendszer tágabb környékén fordulnak
elő, mintha az a föld alatti járatrendszer lenne az élőholtak
birodalmának szíve.
– Mi ez? – kérdezte – Mármint eltekintve attól, aminek
nyilvánvalóan látszik.
Tariq válaszolt. – Megvitattuk, hogyan maradhatott Sergey a
városban. A múltban, ha vadász érkezett egy területre, a
vámpírok elmenekültek, és máshol vertek tanyát. Egyértelmű
bizonyítékaink vannak rá, hogy ez ma már nem igaz.
Elküldünk a hercegünknek, Mikhailnak, annyi információt,
amennyit csak tudunk, hogy miben változott, hogyan újult
meg a vámpírok viselkedése. Ha itt ezt csinálják, nagy
valószínűséggel ott is.
Andor a kezét nyújtotta neki, majd olyan közel húzta
magához, hogy már érezhette teste melegét is. – Dél-
Amerikában határozottan ugyanígy működik a dolog.
Folyamatos üzenetváltásban vagyunk a De La Cruz fivérekkel.
Mindannyian azon vagyunk, hogy feltérképezzük ezt az
egészet. Josef pedig az adatainkat mindenki számára
elérhetővé teszi egy világtérképen.
– Azt hogyan csinálja? – kérdezte Lorraine. – Milyen
szoftver alkalmas vámpírtámadások rendszerezésére?
– Saját készítésű. Josef kifejleszti a programokat, amikre
szükségünk van – válaszolt Gary, aki Tariq jobbján ült.
Lorraine alaposabban megnézte a két férfit. Érzékelt némi
feszültséget közöttük, mintha nem lennének tökéletesen
letisztázva a hatalmi viszonyaik.
– „Még csak tanulják, hogyan működhetnek együtt a
leghatékonyabban” – súgta a fejébe Andor, látván mit
tanulmányoz. – „Ülj le.”
– „Hová?” – ha jól érzékelte, minden szék foglalt volt,
amikor belépett. Egyetlenegy kivételével, ami nyilvánvalóan
Ferróra várt. – „Hol van Ferro? Súlyosabbak a sérülései,
mint amit érzékeltettél velem?”
– Ülhetsz az ölembe” – ajánlotta fel Andor egyértelműen
csibészes hangszínnel.
– „Ööö… inkább mégsem ülök ennyi férfi között a te
elkóborlásra hajlamos kezeid közelébe. Még megfeledkeznél
róla, hogy hol is vagyunk éppen. És már azt is tudom, hogy
jók vagytok kukkolásban. Legalábbis te.”
 Andor hangosan felnevetett, és ezzel egy pillanatra magáról
a lányra terelte a helyiségben lévők figyelmét. Lorraine érezte,
hogy a nyaka után az arcát is elönti a pír. Aztán a férfi intett és
az övé mellett materializálódott egy másik szék. Nagyon közel.
Lorraine bevetette a férfi ellen a legszigorúbb pillantását,
miközben helyet foglalt. Az ölébe ejtette a kezeit, és rájött,
hogy Andor combja szorosan az övéhez simul.
Ennek kissé zavarnia kellett volna, de igazság szerint nagyon
is örült, hogy újra vele lehet. Blokkolta ugyan, hogy az agya
túlságosan gyakran kinyúljon a férfiért, ez alól csak az
képezett kivételt, ha a témát ő is fontosnak érezte, de az azért
nagyon sokat elárult az állapotáról, hogy hányszor kellett
visszatartania magát.
Visszaterelte a figyelmét a többi harcosra. Tariq és Gary nem
ismerik még túl jól egymást. Ez pedig újabb kérdéseket vetett
fel. – „Miért kell Garynek együttműködnie Tariqkal?”
– „A herceg kérésére. Ha pedig ő kér valamit, legfeljebb
ódzkodhatsz, de vissza soha senki sem utasította. Gary Tariq
tanácsadója, védelmezője és még nagyon sok minden egyéb
is.”
– Vannak híreink Aidanról? – kérdezte Tomas, a hármas
ikrek egyike, akik jó ideje utazgattak már.
– „Aidan azon Kárpátiak egyike, akik a legrégebb óta
tartózkodnak az Államokban. Mindenki azt hitte, hogy a
herceg őt fogja felkérni vezetőnek erre a helyre, de New
Yorkba költözött. Jelentős vámpírtevékenységről érkeztek
jelentések onnan.”
Tariq Garyre pillantott. – Átadom a válasz lehetőségét a
gyógyítónak.
Gary vállat vont. – Beugrottam hozzá, hogy megkérdezzem,
a segítségére lehetek-e valamiben. Éppen ott volt a család.
Darius és az életpárja, valamint a Sötét Trubadúrok.
 – Mi? Álljunk meg egy pillanatra! A Sötét Trubadúrok? Ők
Kárpátiak? – A zenekar meglehetősen híres volt, akik előtt
nyílegyenes út állt a sztárvilágba. Lorraine minden ismerőse
vadászott a koncertjegyeikre. A zenekar jobban kedvelte a
kisebb helyeket, úgyhogy meglehetősen szerencsésnek
érezhette magát az, aki bejutott egy előadásukra.
Andor válaszolt a többiek helyett. – Igen. Darius Gary
testvére. Ő is egy Daratrazanoff. Ennek mondania kellene
neked valamit.
Lorraine-nek fogalma sem volt, mit kellene ennek mondania
neki. Talán azt, hogy ez a Darius is gyógyító, mint Gary, és
hogy Aidan sebesülései is halálosak voltak, mint Andoréi.
Hirtelen együttérzés támadt benne Aidan életpárja iránt. Az a
nő is úgy tarthatta itt az életpári kötelékükkel a harcost, mint
ő tartotta Andort? Az életpárjára pillantott, akiről tudta, hogy
ugyanúgy ott van a fejében, mint ő volt a férfiéban. –
„Megtette?”
– „Igen, sívamet, megtette.
– Iszonyú állapotban lehetett, ha két ennyire erőteljes
gyógyítóra volt szüksége – mutatott rá. És még jobban
aggódni kezdett Ferro miatt, mint eddig. Miért nem beszélnek
a sebesüléséről?
Tariq lehajtotta a fejét. – Aidant csapdába csalták. Több
vámpírt is megölt, és legyengült, mire a csapda aktiválódott. –
A vezető most Andor felé fordította a figyelmét. – Pontosan
ugyanolyan csapdát állítottak neki, mint neked.
Továbbítottam az információt minden Kárpáti vadásznak,
hogy legyenek óvatosak. Igen, tudom, hogy mindannyian
magányos vadászok vagyunk, és hogy ez így megy már nagyon
sok évszázada, mégis azt javaslom, hogy vadásszunk
kettesével-hármasával. Nekünk nincs hadseregünk. Sergey
viszont csinálhat magának, ha vámpírrá változtat pszichés
képességekkel rendelkező emberi férfiakat.
– Mindenféle tapasztalat nélküli vámpírokká – hangsúlyozta
Sandu.
– Ez valóban így van – értett egyet Tariq –, viszont éhesek és
semmiféle önkontrolljuk sincs. Ez a két tulajdonság pedig már
önmagában is veszélyessé teszi őket. És sokkal többen
vannak, mint mi. Nem engedhetünk meg magunknak
veszteségeket. Úgy gondoltuk, hogy nem is lennének képesek
veszteséget okozni, de most, hogy tudjuk, mekkora
létszámbeli túlerőben vannak, ebben már nem lehetünk
egészen biztosak.
– „Így még fontosabb, hogy a nők megtanulják megvédeni
magukat.”
– „Akkor ezt említsd meg. Mondd el Tariqnak, hogy
képzeled el. Mindenkinek lehet véleménye és ennél az
asztalnál bárki el is mondhatja, amit gondol.”
A lánynak ez nagyon szimpatikus volt. Felemelte a tekintetét
a vezetőre. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megtanítsuk a
nőket és a gyerekeket a vámpírok elleni harcra. Ebben
mindannyiótoknak együtt kellene működni és megosztani
velünk a csatatapasztalataitokat. És ha vannak új fegyvereid,
amik szóba jöhetnek vámpírok és nők közötti összecsapás
esetén, akkor azok használatát is gyakorolni kellene.
Tökéletes csend lett. Lorraine szíve feldübörgött. A szája
kiszáradt. Rendszerint semmi gondja sem volt azzal, hogy
elmondja valamiről az álláspontját, de ennél az asztalnál
Tariq emberei ültek, harcosok, akik még a saját
életnagyságuknál is nagyobbaknak tűntek. Nagyobbnak és
veszélyesebbnek. És persze roppant erősnek. Az, hogy
tanácsokat osztogat nekik, és a nők képzését forszírozza, nem
kis nagyképűségnek tűnt hirtelen. Pedig nem annak szánta és
remélte, hogy nem is veszik annak.
Tariq ujjai dobolni kezdtek az asztalon. – Régóta
gondolkodom ezen. Blaze is szorgalmazza a dolgot.
Szakítanunk kellene a hagyományainkkal. A nők mindig a
fényt jelentették, és az, hogy életet vegyenek el, nem tűnt
helyénvalónak. Legyen szó bármiféle életről. Hitünk szerint
törést okoz a lélekben, amikor megölünk egy másik lényt,
legyen szó bármilyen teremtményről. Ez minden bizonnyal
így is van. Úgy gondoljuk, hogy ezért vesznek el a vadászok
érzelmei egy bizonyos életkor után. Tudják, hogy a gyilkolás
helytelen, csakhogy nincs más választásuk. A vámpírokat el
kell pusztítani.
Sandu bólintott. – De ha egy nő is részt vesz a csatában, az
megosztja a vadász figyelmét. Függetlenül attól, hogy
mennyire jó vadász az a nő, képtelenek lennénk
megfeledkezni a jelenlétéről. És ez a vesztét okozhatná úgy a
vadásznak, mint a nőnek.
– Sandu – Lorraine előrehajolt, hogy a harcos szemébe
nézhessen –, én nem arról beszélek, hogy a nők vadásszanak.
Azt mondtam, hogy meg kell tudniuk védeni magukat. Ha egy
vámpír átjut a biztosítékokon, vagy valahol védtelenül
maradnak, adnunk kell nekik némi esélyt a túlélésre. Ez nem
ugyanaz, mintha vadásznának.
– Blaze oda is velem tart – jelezte azonnal Maksim.
Lorraine legszívesebben megcsókolta volna. Tariq üzlettársa
volt és végtelenül higgadt alkatnak tűnt, majdhogynem
megtévesztően lustán dőlt hátra a székében, az asztal alá
nyújtva hosszú lábait.
– Mindannyian tudunk róla, hogy úgy döntöttél; kockára
teszed az életpárod – jegyezte meg Petru.
 Lorraine szíve a gyomráig süllyedt. Ősi tanok ellen lépett fel,
és tudta, hogy ezt a csatát nem szabad most megnyernie.
Valamint azzal is tisztában volt, hogy ha Ferro is az asztalnál
ülne, talán még nehezebb lenne értelmesen beszélniük erről.
– Úgy döntöttem, hogy az életpárom legyen csak az, aki.
Akinek lennie kell. És te pontosan ugyanezt fogod tenni, ha
megtalálod a tiedet, Petru.
Maksim hangjában nem volt indulat a másik Kárpáti vádja
miatt. Lorraine igyekezett hasonlóan reagálni. Elég heves
vérmérséklete volt, amit egész életében igyekezett elnyomni,
vagy bölcsességgel meglágyítani. Eddig nem ért el ebben
számottevő sikert.
– Petru, én az összes nőről beszélek. Itt, a birtokon belül.
Ameliáról és Livről. A vámpíroknak sikerült már bejutniuk.
Bejuthatnak újra. – Volt egy aduásza, amit talán ideje volt
kijátszania. – Még az is lehetséges, hogy te fordulsz vámpírrá,
és te idebenn vagy. Mi történne, ha ez akkor következne be,
amikor csak a nők vannak idebenn? Ha valamennyi férfi
odalenne valahol, és éppen téged bíznak meg azzal, hogy
vigyázz rájuk? Mi történne akkor, Petru?
Még az előbbinél is mélyebb, döbbent csend lett. A
legtöbben, férfiak és nők egyaránt, nagyon óvatosan beszéltek
az ősiekkel. Néha úgy tűnt, hogy ezek az ősiek még a
többieknél is vadabb ragadozók. Lorraine megharcolt a
késztetéssel, hogy közelebb húzódjon Andorhoz, a védelmét
keresve. Érezte, hogy ezt a többiek felhasználnák ellene. Pedig
Petru némasága, higanyszín szemeinek rezzenéstelen
pillantása nagyon megfélemlítő volt.
– „Még soha senki nem hozta fel nyíltan annak a veszélyét,
hogy ősiek is élnek itt közöttünk, a birtokon” – magyarázta a
mély hallgatást Andor. – „Akkor sem, amikor még nélküled
voltam itt.”
 Gary moccant meg és vonta ezzel magára a figyelmet. Épp
csak egy apró mozdulat volt ez, de az ő esetében ennyi is
tökéletesen elegendőnek bizonyult. – Ez a vita a Kárpátokban
is napirenden van. A bátyám, Gregori kategorikusan ellenzi az
ötletet. A herceg azonban úgy véli, hogy ezt a dolgot az
életpároknak kell eldöntenie. Úgy érzi, egy mindenkire
érvényes törvénnyel kikényszeríteni egyik, vagy másik oldal
igazát helytelen lenne, és én teljesen egyetértek vele. Nincs két
egyforma személyiség. Ivory például egészen elképesztően jó
vadász. Blaze szintén valóságos kincs egy összecsapás esetén.
Viszont Genevieve egyéniségéhez egyáltalán nem illik.
Lorraine úgy gondolta, hogy a gyógyító rendkívüli
intelligenciájára vall, hogy Genevieve példáját állította szembe
Kárpáti nőkével. Az emberi nőnek nincs életpárja, aki kifogást
emelhetne.
– Én úgy vélem – folytatta Gary –, hogy a nőket meg kellene
tanítani az önvédelemre. És a gyerekeket is. A vámpírok
fejlődnek. Nekünk is fejlődnünk kell. Most hátrányban
vagyunk, mert nem használjuk kellőképpen a technikát. Még
akkor sem hittük, hogy a vámpíroknak valaki képes
megtiltani, hogy harcoljanak velünk, amikor erről egyértelmű
bizonyítékok kerültek a kezünkbe. Tudom, hogy Mikhail
leginkább arra koncentrált, hogy életben tartsa a fajt. Magam
is részt vettem ebben a küzdelemben. Láttam milyen
iszonyatos erőfeszítés ez, de most másról van szó. Ha Sergey
sikerrel jár, villámgyorsan kihalunk. Változnunk kell a túlélés
érdekében.
Halk mormogás támadt az asztal körül, ahogy a tanácskozás
résztvevő egymás között vitatkozni kezdtek. Tariq megállította
őket. – Osztozom Gary véleményén. Mármint azon részén,
hogy legyen az az életpárok döntése, hogy a nő harcol-e vagy
sem, és ne a miénk. Ha Maksim megpróbálná megállítani
Blaze-t abban, hogy az oldalán harcoljon, boldogtalanná
tenné vele. És mind tudjuk, a legfőbb életcélunk boldoggá
tenni az életpárunkat. Erre teszünk esküt, nincs más
választásunk.
– Ferro soha nem egyezne ebbe bele – mondta Sandu –,
Petru és én pedig osztjuk a véleményét.
– Éppen ezért úgy gondolom, hogy az életpárjaitok nem
olyan nők lesznek, akik ott akarnak állni mellettetek a
csatában. Vagy ha mégis, akkor nem valódi életpárok, nem a ti
számotokra teremtették őket. De még ezt sem látom megfelelő
indoknak arra, hogy ne tanulhassanak önvédelmet. – Tariq
Lorraine felé fordult. – Nagyon szeretném, ha az átalakulásod
után megkezdenéd az oktatást. Blaze be fog szállni a
tanításba, amint már nem lesz szükség a járőrözésére. És ezzel
el is érkeztünk egy másik témához, ami miatt tulajdonképpen
felkértünk, hogy csatlakozz hozzánk.
Lorraine féloldalra döntötte a fejét. – Boldogan elkezdem
képezni a nőket, de örülnék, ha néhány önként jelentkező
harcos a segítségünkre lenne. Szükségünk lenne olyanokra,
akik eljátsszák a támadó szerepét, és akik megosztják a harci
emlékeiket a tanítványokkal. Ily módon könnyebb lenne
tapasztalatokat szerezni, nagyon hasznosak lennének. Nekem
szerencsém volt, mert Gary, Sandu, Ferro és Andor segítettek.
Az ő tapasztalataik alapján tudtam a saját készletemből
kiválasztani az adott helyzetben alkalmazható technikákat.
Petru és Benedek váltottak egy kínosan hosszú pillantást. –
Sandu? Most komolyan? Megengedted, hogy hozzáférjen az
emlékeidhez?
– Muszáj volt, hogy megmenthessük Andor életét – vont
vállat a számon kért.
– És ebben Ferro is részt vett? – kérdezte Benedek.
 – Igen. – Andor volt az, aki válaszolt, röviden, de
határozottan. – Ferro nagy tisztelettel viseltetik az életpárom
iránt. Még harci helyzetekben is higgadt maradt, nagy
segítséget jelentett a számunkra.
Tariq bólintott. – Minden ponton egyetértek vele. Lorraine
szeretnénk ismét felidézni a téged ért támadást, úgy, hogy
most mindannyian jelen vagyunk. Sokan átvizsgáltunk. Sem
élősködőt, sem szilánkra utaló jelet nem találtunk benned, de
abban mindannyian egyetértünk, hogy az egész csatát úgy
szervezték, arra irányult, hogy a közeledbe férkőzzenek. Még a
csalinak használt kempingezőket is úgy választották ki, hogy
gyerekeik legyenek, hogy ezzel felkeltsék a védelmező
ösztöneidet.
Lorraine is szeretett volna pontot tenni erre az ügyre. Hiába
vizsgálták többen, többször, nem jutottak semmire. Egyrészt
abban reménykedett, hogy bármi volt is Sergey terve, az
kudarcba fulladt. A gondolat hogy a vámpír elültetett benne
valami idegen, veszélyes dolgot, undorral töltötte el. Attól félt,
hogy őt is számon kell tartani a birtokot belülről veszélyeztető
tényezők között. Már minden lakóval találkozott. És
mindannyiukat kedvelte. A világért sem akart volna kárt tenni
bennük.
– Természetesen felidézhetitek. Magam is alapos akarok
lenni. – Beharapta az alsó ajkát, ránézett Andorra, és
rákényszerítette magát, hogy higgadtan tegye meg az
ajánlatát. – Távozom, ha ezt szeretnéd. Megérteném.
Andor a keze után nyúlt és kemény combjára húzta a
tenyerét. A fizikai kapcsolat azonnal lehorgonyozta a lányt. A
férfi hüvelykujja megnyugtatóan siklott ide-oda a kézfején.
Andor mellette áll. Tudta, hogy így van, de hogy a férfi ezt
nyíltan ki is mutatta, és ez rengeteget jelentett Lorraine
számára. Azon kapta magát, hogy felmosolyog rá, és azt sem
vette észre, hogy a szíve kiült a szemeibe. Hát hogy a csodába
ne lenne elsöprően szerelmes belé? Hiszen Andor megbízik
benne, abban, hogy higgadtan, tárgyilagosan tudja kezelni az
ügyét, anélkül, hogy gyengének bizonyulna és félbeszakítaná a
megbeszélést.
– Mi sem szeretnénk, hogy távozz – nyugtatta meg Tariq –,
nyilvánvalóan egy vagyont érsz a számunkra. Csak épp meg
kell próbálnunk rájönni, mi az, amit nem vettünk eddig észre.
Van valami apró részlet, ami felett átsiklott a figyelmünk.
Andor, játszd le kérlek az összecsapást az ő elméjéből és
részletesen közvetítsd azt mindannyiunknak.
Lorraine bólintott, hogy jelezze, részéről bármikor
nekifoghatnak.
Nézte, ahogy megkezdődött az emberi család életéért
megvívott csata. Most kifejezetten a varjakra ügyelt, mivel
nyilvánvalóan ezek érdekelték legjobban a Kárpátiakat is. A
madarak a fákon üldögéltek, meglehetősen nagy távolságra
tőle, ezért nem is értékelte akkor különösebben fenyegetésnek
a jelenlétüket. Az egyik széttárt szárnyakkal nyújtózkodott.
Egy másik károgott. Kettő-három fellendült az ágakról, tett
egy kört a terület felett, mielőtt visszaült volna.
– Itt állítsd meg! – mondta hirtelen Sandu. Végignézett az
asztal körül ülőkön. – Leginkább a saját csatámra készültem,
de azért én magam is a varjak között ültem. Emlékszem rá,
hogy olykor köröztek, és tudom, hogy információt gyűjtöttek.
Mivel gyakorlatilag az egész csatamezőt körülrepülték, így
nem tudtam közvetlenül Lorraine-hez kötni az
információgyűjtésüket, holott tisztán látszott, hogy ez volt a
cél.
– Honnan látszott olyan tisztán? – kérdezett közbe Tariq. –
A madarak körbe-körbe repülnek, majd visszatérnek a
kiindulási ponthoz. Azt tudom, hogy Sergey kémei voltak, de
én csak annyit tudok kivenni, hogy mindent közvetítettek
neki, amit láttak.
– Ott voltam. Éreztem a rosszindulatukat. Sergey kémei
voltak valóban, és amikor visszatértek egy-egy felderítőkörről,
leültek az ágra és összezárták a szárnyaikat, és beszélgettek
egymással. Egy varjú testében voltam, hallgatózhattam volna,
mégsem tettem. És tudnom kellett volna, hogy Lorraine-ről
beszélnek, mert mindannyian lenéztek rá egyszerre. Mind.
Kivétel nélkül. Követték őt a tekintetükkel. – Sandu ránézett a
lányra. – Sajnálom, Lorraine. Jobban oda kellett volna
figyelnem. Csata közben nem tűnt fel ez az aprócska részlet,
de most, hogy újra visszanézem a jelenetet, már látom, hol
hibáztam.
Lorraine a fejét csóválta. – „Egy pillanatig se gondold így,
Sandu. Mindannyian a táborozók életéért harcoltunk. A fiú
sikoltozott, ahogy a báb marcangolta. Mindannyiunknak
várnunk kellett a jelre, hogy a gyerekeket biztosítékkör védi,
mielőtt léphettünk volna, és iszonyú volt nézni, hogy a báb
megpróbál nagy darabokat kiharapni abból a gyerekből.
Borzalmas és idegtépő várakozás volt.”
Egy érintés melege futott át az elméjén, de szinte azonnal el
is tűnt.
– Nincs arra lehetőség, hogy felidézd azokat az emlékeket?
Talán hozzáférhetnénk ahhoz, amit a varjúd hallott – vetette
fel Dragomir.
– Még sosem próbáltam ilyesmit. – Ugyanúgy, mint előtte
Andor, Sandu a felszínre emelte az emlékezetében a
történteket az ő szemszögéből, és kivetítette mindenkinek.
Ismét végignézhették, ahogy a madarak lassú, széles köröket
írnak le, majd azt, ahogy apró gyöngyszemükkel Lorraine
mozgását követik. Egyszer sem fordították el róla a
tekintetüket. Lorraine önkéntelenül megborzongott. Riasztó
volt látni, hogy hogyan figyelték a madarak. Egyszerre tűntek
intelligensnek és rosszindulatúnak. Rettenetes kombináció.
Andor keze jobban a férfi combjához szorította a tenyerét,
Lorraine érzékelhette teste acélkeménységét. Ez
biztonságérzettel töltötte el, még annak ellenére is, hogy
tudta, Sergey a célkeresztjébe vette.
– Amennyit ki tudok venni belőle, csak azt ismételgetik,
hogy ő az. Rá kell odafigyelni. Ő az egyetlen. A mester azt
mondta, hogy ne érjenek hozzá. De ez csak egy nagyon
összecsapott értelmezés. A károgások, meg azok a bosszantó
csőrcsattintgatások adhatnak hozzá olyan értelmet is, amit én
nem tudok kibogozni.
Lorraine legszívesebben az égre emelte volna a kezeit a
frusztrált csalódottságtól. Ő az egyetlen… micsoda? Mi a
francot jelent ez?
– Folytasd, Andor. Mindent látnunk kell – intett Tariq.
A csata a lassításnak köszönhetően bosszantóan sok idő alatt
bontakozott ki. Néha valaki felemelte a kezét, mire Andor
megállította a lejátszást, és megpróbálták a lehető legjobb
választ megtalálni a felmerülő kérdésre. Lorraine utálta az
egészet. Hiába tudta már, hogy a támadás be fog következni,
valahányszor újra kellett néznie, ugyanúgy érezte magát, mint
abban a pillanatban, amikor megtörtént.
A varjak tovább gubbasztottak az ágakon, vagy rótták a
köreiket. Akkor ott nagyon soknak látta őket, most viszont
összeszámolta, mindössze tizenöten voltak. Egyszer olyan
alacsonyan repültek el felette, hogy félre kellett rántania a
fejét, hogy ne érjenek hozzá. Az ő kezében pedig ott volt a
lángszóró, mégsem használta.
Tariq intett, hogy állóképpé merevítse a vetítést. Ott, ahol a
varjak olyan szoros gyűrűbe vonták, hogy képtelen volt
visszatérni tőlük a biztonságot nyújtó láthatatlan mennyezet
alá. Amit Andor teremtett, hogy védje magukat a lecsapó
madaraktól és minden mástól, ami fentről zuhanhatott volna
a nyakukba.
– Ostoba, ostoba hiba – mormolta maga elé a lány az arcát a
tenyerébe hajtva. – El sem hiszem, hogy elkövettem. Egész
idő alatt bármikor megpiríthattam volna őket, mégsem tettem
meg.
– Ez ugyanaz, mint Sandu esete – felelte Andor. – Utólag
visszanézve úgy látjuk, hozhattunk volna sokkal jobb
döntéseket is, de adott helyzetben ez nem állt módunkban.
Túl gyorsan történt minden. Ösztönösen cselekedtél, azt
tetted, amit a legjobbnak láttál.
– Ez szintén a mi igazunkat bizonyítja, hogy visszautaljak az
előző témához – csapott le Petru –, a nőknek nincs
vadászösztöne.
Lorraine legszívesebben belerúgott volna. – Ne mondd azt,
hogy nincsenek vadászösztöneink – csattant fel –, mert
nekem igenis vannak! Pontosan ezért nem értem, hogy a
csodában hagyhattam magam mögött az Andor nyújtotta
biztonságot, mint egy idióta, vagy miért nem használtam a
lángszórót.
– Újra lejátszom a Lorraine felé repülő varjakat – jelentette
be higgadt hangon Andor.
– „Muszáj ezt? Attól mindig olyan vacakul érzem magam.
Nem tudom, hányszor leszek még képes újra és újra
végignézni.” – És valóban nem túlzott, a gyomra
figyelmeztetően felkavarodott.
Andor felemelte a kezét és egy csókot nyomott a tenyerébe. –
Most jön az a rész, ahol a nyílt térre csalogatják Lorraine-t. A
varjak addig mindig egy irányba köröztek. Ott viszont tettek
egy ellentétes irányú kört is. De olyan magától értődően
tették, hogy eddig fel sem figyeltünk rá.
 – Én felfigyeltem – helyesbített Dragomir –, csakhogy
fogalmam sincs, mit jelenthet. A varjak maguktól is válthattak
irányt.
– Igen, valóban úgy volt. Előbb alacsonyan repültek, aztán
magasabban. Hol fenn, hol lenn. Elsőnek az óramutató
járásával megegyező irányba, aztán ellenkezőleg – részletezte
Isai.
– Mágia. A nap perzselje fel azokat a madarakat,
varázsoltak! – morogta Sandu.
Lorraine rápillantott a fejében kimerevített képre, és azt
kívánta, bárcsak lángra lobbannának azok a varjak. – Milyen
varázslat?
– Azzal vettek rá, hogy kilépj a menedék alól. De persze a
vámpírt is arra használták, hogy kicsalogassanak – válaszolt
neki Gary. – Gyanítom, hogy a pajzsaid óriási erőfeszítést
követeltek Sergeytől, ezért győztük le olyan könnyedén az
embereit. Képtelen volt támogatni őket. A bábja legyőzése a
legegyszerűbb feladat volt, amit ilyen teremtményekkel
kapcsolatban megtapasztaltam. De akkor és ott nem
töprengtem el a miérteken, egyszerűen áldottam a
szerencsecsillagomat, hogy élve menekítettem ki a karmai
közül a fiút.
– Mindannyiunk figyelmét elterelte Lorraine-ről – mondta
Andor. – És mi a rengeteg évszázadnyi tapasztalatunk
ellenére bedőltünk a trükkjének. Sergey Malinovval pedig
mindig számolni kell.
– Érzékeltétek valahol a fák között? Ott kellett volna lennie,
hogy irányíthassa az események láncolatát. De nem érdekelte,
hogy a gyalogjai élnek-e, vagy halnak. Kizárólag azzal
foglalkozott, hogy nyílt területre csalja Lorraine-t. Rá kell
jönnünk, hogy miért.
 Miközben Lorraine önmagát figyelte, ahogy kilép a fedezék
alól és a madarak lecsapnak rá, rájött, hogy az egésznek van
egy vészjósló ritmusa, amit eddig nem vett észre. Megint
érezte azt a viszkető érzést a lapockái között, mintha
célkeresztben lenne. A tarkóján felemelkedtek a hajpihék.
Gyűlölte a varjak látványát, ahogy körberepülték azt figyelve,
mikor nyílik lehetőségük lecsapni rá.
– Állj! – szólalt meg Sandu. – Lorraine, ez most nagyon
fontos. Mit éreztél ebben az adott pillanatban? Mi járt a
fejedben?
– Hogy meg kell állítanom a vámpírt abban, hogy
visszatérjen.
– Miért? Milyen erőteljes motiváció volt az, ami arra
késztetett, hogy ne engedelmeskedj Andor határozott
utasításának? – kötötte az ebet a karóhoz Sandu.
Lorraine-nek ez a megközelítés egyáltalán nem tetszett.
Eszébe sem jutott, hogy megszegi Andor utasítását. Sőt,
egyáltalán nem is gondolkodott. Próbált szavakat találni arra,
amit érzett. – Ez nem így működik, Sandu. Odafigyeltem
mindenre, amit mondtatok. Tisztában voltam vele, hogy
semmi esélyem ellenük a segítségetek, és a fegyverek nélkül,
amit ti biztosítottatok a számomra. Meg sem fordult a
fejemben, hogy épp megszegem Andor utasítását.
Andor ujjai a nyakára simultak a tarkóján. – „Lélegezz,
Lorraine. Senki sem vádol. Csak ki akarjuk deríteni, hogy mi
történt valójában.”
Ezzel ő is tisztában volt. Vagyis az eszével tudta, hogy
Andornak igaza van. Rákényszerítette magát, hogy
megnyugodjon, és mélyen magába nézett, hogy felidézze, mit
érzett. Nem volt könnyű félretolni az egóját, ami arra
késztette, hogy próbálja megindokolni a tetteit, de szerencsére
valóban senki sem tűnt vádlónak.
 – „Kövesd a légzésem. Kövesd a szívverésem.”
Az ő Andorja. Ott volt, és vele együtt lélegzett. A szíve
figyelmen kívül hagyta a lányénak felgyorsuló ritmusát,
megtartotta a maga egyenletes, stabil ütemét. Beletelt némi
időbe, de Lorraine visszaszerezte az önuralmát. És közben
arra is rájött, hogy mi történt.
– Amióta megtaláltam a bátyám, a szüleim, a nagynéném, a
nagybátyám és a meggyilkolt barátaik holttestét,
pánikrohamok törnek rám. Láttam, hogy Andor egy erőteljes
vámpír ellen harcol, és pánikba estem. Muszáj volt segítenem
neki.
Tariq felemelte a kezét. – Azt mondod, muszáj volt segítened
neki. Gondolod, hogy azért éreztél erre ilyen elsöprő
késztetést, mert az életpárod?
Összevonta a szemöldökét és megpróbált visszaemlékezni.
Legszívesebben ráordított volna Andorra, hogy tüntesse el az
elméjéből a kimerevített képet. Képtelenség volt úgy
gondolkodni, hogy folyamatosan ott lebegett a fejében,
mintha egy óriási kivetítőn nézné. A gyomrára szorította a
kezét. – Ez még most is hatással van rám, Andor.
Tariq és Gary abban a pillanatban éber, ugrásra kész tartást
vett fel. Sandu pedig fel is állt a helyéről és odaállt Lorraine
széke mögé, mintha ellenséges támadástól akarná megvédeni.
Andor eltüntette a képet a lány fejéből. – Lélegezz velem
Lorraine. Itt nem érhet el.
– Mégiscsak sikerül neki. Valahányszor megnézem ezeket a
képeket, rosszul leszek. És minden egyes alkalommal egyre
rosszabb és rosszabb lesz. – Kihúzta magát ültében. – De nem
fog nyerni. Most már tudom, hogy így jutott el hozzám…
– Kizárt – szakította félbe Andor –, ez teljességgel ki van
zárva.
 – Nem nyerhet! – tiltakozott Lorraine – Ha ez megtörténik,
örökké félni fogok, hogy hatalmat gyakorol felettem. Tudnom
kell, hogy legyőzhetem! Varázsolt és a varjak vitték végbe a
mágiát. Kihasználta a félelmemet, hogy a családom után téged
is elveszítelek. Így történhetett, Gary? Szándékosan azt vette
célba, akiről tudta, hogy sokat jelent a számomra, erősen
kötődöm hozzá. És képzett a varázslatok terén. Tudta, hogy
mit kell tennie.
– Ez valószínűnek hangzik, Lorraine – értett vele egyet Gary
–, de a varázslatok megtörése igencsak veszélyes manőver.
Vissza kell térnünk a varjakhoz, kielemezni, hogy mit is
csináltak, újra és újra megnézni, addig, amíg rá nem jövünk,
hogy pontosan mivel is állunk szemben.
– Akkor tegyük ezt – határozta el magát Lorraine. – Andor,
tudnunk kell. Az nem történhet meg, hogy ha bárhol harcba
keveredünk ezzel a szörnyeteggel, én pánikba esem.
– Ha sikerül magát túltennie ezen a részen, arra is
rájöhetünk, mit helyezett el benne és hogyan – tette hozzá
Benedek. Ritkán szólalt csak meg, és Lorraine azt is érezte,
hogyan reagál Andor a szavaira. A gerince megfeszült, a
figyelme azonnal a Kárpáti harcosra összpontosult. Ehhez
még ott voltak Benedek szemei is. Egyedülálló szemek.
Éjfeketék, akár a tinta. Mintha egyetlen pillantásával kettőbe
tudott volna vágni bárkit.
– „Biztos vagy benne, Lorraine? Nem muszáj ezt
csinálnod.”
– „Tudod, hogy megcsinálom. Azzal képtelen lennék együtt
élni, hogy gyávának bizonyultam. Nem retteghetek folyton
attól, hogy csak azért csinálok valamit, amit helyesnek
gondolok, mert félek. Elrabolta a legborzalmasabb
emlékemet és eljátszadozott vele. Az is lehet, hogy belém tett
valamit, amitől egy két lábon járó, ketyegő bomba vagyok,
ami elpusztíthat mindenkit a birtokon. Ha ez a helyzet, erről
is tudnunk kell, és ki kell találnunk, hogyan korlátozzuk a
legszűkebbre a mozgásterét.”
Andor elfordította tőle a fejét, és Lorraine elméjében ismét
felvillant a hatalmas kivetített kép. Lorraine pedig
rákényszerítette magát, hogy igenis nézze a varjakat, ahogy
újabb és újabb formációt vesznek fel. – Miért csak most
ennyire nyilvánvaló ez? Azonnal észre kellett volna vennem a
mintát. Hogy lehettem ennyire figyelmetlen?
– Mindannyian azok voltunk – mondta Sandu. – Ott ültem
az ágakon, velük. Láttam a repülésüket. Sergey elterelte a
figyelmem egy csatával, Ferróét pedig a mestervámpírral.
Andor elfoglalt volt. Gary is. Sergey mesteri stratéga.
Kénytelen vagyok tisztelni benne ezt a tulajdonságot.
– Azt hiszem, sikerült elkapnom a varázslat legnagyobb
részét – szólalt meg Gary. – Elég egyszerű, azt hiszem, a
hiányzó részt magam is meg tudom alkotni. – Előredőlt és
felemelte a kezeit:
Három körrel idézek,
Keresd meg a tiédet.
Fedd fel annak nevét,
Kihez fűzi kötelék.
Szerezd meg a kincsét,
Markold meg kötelét,
Karmod vájd beléje,
Bújj be a fejébe.
Ha már beletetted,
A rontást elültetted,
Nyomaidat elsorvasztja
A kelő nap első sugara.
 – Ez az a varázslat, vagy legalábbis a lényegi összefoglalója –
mondta Gary. – Látom, hogy még mindig hat rád, Lorraine. A
lelkedhez vagyok kötve, akárcsak Andoréhoz, érzem a súlyát
rajtad és magamon is. – Rápillantott Sandura. – Te nem
érzed?
– Azt érzem, hogy ki kellett volna tekernem a varjak nyakát
– morogta maga elé a kérdezett. Hallgatott pár pillanatig,
majd megdörzsölte a homlokát. – Igen, valóban van rajtam is
valami súlyféleség.
– Meg tudsz szabadítani tőle? – kérdezte Lorraine, és kissé
megborzongott. – Nem akarom, hogy bármi is rajtam, vagy
bennem legyen, ami attól a borzalmas vámpírtól származik.
Andor bólintott. – Igen, sívamet. Azt megtehetjük. – Most
ő emelte fel a kezét, a kántálásban pedig Sandu és Gary is
csatlakozott hozzá. A mód, ahogyan a kezeiket mozgatták,
lenyűgözte Lorraine-t.

Szólítlak Morrighan,
Vízen járó lábú,
Téged, kire figyel
A fekete varjú.

Tőled, ki bírája napoknak,

Kérem teljes hatalmadat.
Add kölcsön szemeid,
S minden tudásodat.

Cseréld a szálakat, gyógyítsd meg a kötést,

De a szakadásba egy se haljon belé.
Érted kiáltok, hogy a rossz jó legyen,
Boszorkányerőd mindent helyre tegyen.

Javítsuk meg, mi sérült,

Nem úgy tart, ahogy épült.
A szívek tudják immár,
Hogy egyek ők és tiszták.

Elképesztő érzés volt átélni, hogyan lazul el a feszültség

egyetlen másodperc alatt. Lorraine nem is volt vele tisztában,
mennyire stresszel, ahogy azzal sem, hogy az izmai íjként
feszülnek. – Esküszöm, hogy ez működött! Vagy ez, vagy
hármatoknak lenyűgöző meggyőző ereje van.
Gary rámosolygott. – Ott voltam, sisarke. Ezt
mindenképpen észre kellett volna vennem. De Sergey
megbizonyosodott róla, hogy mindenki, aki csak egy kicsit is
ért a mágiához, teljesen elfoglalt legyen.
A gyógyító most először szólította őt kishúgomnak, és
Lorraine-ben elolvadt valami, pont úgy, mint amikor Sandu
és Ferro szólította így. Tudta, hogy az ősiek egyetlen vékony
szálba kapaszkodnak már csak, és hálás volt, amiért ennek
ellenére mégis a családjukba fogadták, amikor a sajátja
mindörökre elveszett.
– Ha jobban érzed magad, Lorraine, folytatnunk kellene az
emlékidézést, hogy megtaláljuk Sergeyt a varjak között –
mondta Tomas a hármas ikrek egyike.
– Mit számít ez? – kérdezte a lány – Most már úgysem
tehetünk ellene semmit. – Tényleg nem látta semmi értelmét.
– Láttad a birtokot körülvevő madarakat? – kérdezte Tariq,
a hangja szelíd volt és megnyugtató, mintha úgy érezné, hogy
erre van szüksége.
 És talán tényleg erre volt szüksége. A fizikai rosszullét
elmúlt, pánikot sem érzett, de ez az egész kivette belőle a
maga vámját. Úgy tűnt, egyik traumából a másikba zuhan
megállás nélkül. Rápillantott Andor arcára, a szája két oldalán
most nagyon mélyre vésődött két ráncra. Sandu és Gary arcán
ugyanilyeneket látott, ahogy Petruén és Benedekén is. Olyan
sokáig kitartottak. Túl sok csatát láttak, jól tudta.
– „Mi így élünk, Lorraine” – súgta bele Andor óvatosan a
fejébe. – „Ne aggódj már annyira miattunk. Bármit is
gondolsz, volt választásunk.”
– Csak legyünk már túl rajta – suttogta a lány és ismét befelé
fordította a figyelmét a fejében folytatódó vetítésre.
A forrongó pánik és az egyre erősödő hányinger nélkül
sokkal könnyebb volt a varjakat figyelnie. – Hogy az ördögbe
lehet megkülönböztetni egyik varjút a másiktól? Még mindig
nem értem, miért csináljuk ezt az egészet.
– Fel fogjuk ismert melyik volt Sergey – magyarázta neki
Mataias. – Emlékezz csak, az ő madara sokkal nagyobb volt,
mint a többi. És azután, hogy beazonosítjuk, mindannyian
azonnal fel fogjuk ismerni, ha ugyanabban az alakban látjuk.
– „Ha már Kárpátivá válok, erre én is képes leszek?”– Ez
sokat javítana a dolgokon. Ha felismerné a rosszfiút akkor is,
ha egy egész varjúcsapatban próbál elbújni. Tetszett neki a
gondolat.
– „Meg tudlak rá tanítani. De rengeteg formát felvehet,
Lorraine. Nem csak ezt.”
– „De mégis, ha meg tudom mondani melyik átkozott varjú
ő, akkor ezt megtaníthatom a nőknek és a gyerekeknek is. És
akkor több szem találhat rá, ha ismét kémkedik.”
Többször is le kellett játszaniuk a madarak támadásának
jelenetét, mire felfedezték a mestervámpírt.
 – Ott van – mondta Andor –, fenn a magasban, azon a nagy
fenyőfán. Rejtik az ágak, de a hold fénye megcsillant a
szemében. Majdnem teljesen szemben Lorraine-nel.
A lányt annyira lefoglalta, hogy magát és a körötte repkedő
varjakat nézze, hogy egyáltalán nem fordított figyelmet a
fákra, hogy megtalálja, melyik varjú testét öltötte magára
Sergey. Most viszont oda koncentrált és hosszas keresés után
megtalálta. Nagyobbnak, gonoszabbnak tűnt a többinél.
Határozottan fenyegetőbbnek. A szemei ide-oda jártak,
felvillantak, amikor ránézett.
Megborzongott, és ezúttal nem törődve azzal, hogy a többiek
is látják, közelebb húzódott Andorhoz. A férfi az egyik karját a
széke háttámlájára csúsztatta, ujjai átfogták a nyakát a tarkója
alatt. A másik kezével megszorította Lorraine-ét, amit a
combján tartott.
– Most nagyon lassan indítsd el újra, Andor – kérte Tariq.
Lorraine már a számolással is felhagyott, hogy hányszor
mentek át újra és újra ezen a részen. Újra rosszulléttel
küzdött, tisztátalannak érezte magát annak ellenére, hogy
Gary már megfordította a varázst. És ehhez elegendő volt a
rátámadó varjak puszta látványa.
A madarak feléje repültek, összezavarták a figyelmét.
Néhány egyenesen az arca felé tartott. Megütötték a
szárnyaikkal, hogy rákényszerítsék, hogy a levegőbe emelje a
karjait, így próbálván védeni a fejét a fölötte keringő testektől.
Aztán ott volt a nagy varjú, kitárt szárnyakkal, a karmai
beléástak, hogy megtarthassa magát rajta, míg a csőrével
belehasított a koponyája hátsó felébe. A gonosz, görbe csőr
lecsapott, ő pedig egy pillanatig újra érezte a beléhasító
fájdalmat, a tarkójához kapta a kezét. Andor tenyere azonnal
az ujjaira simult, hüvelyk és mutatóujja finoman masszírozni
kezdte a fejét.
 – „Már majdnem vége, csecsemő, és itt biztonságban
vagy.”
Meglehet, de mi van a többiekkel? Könnyen lehet, hogy a
vámpír eszközévé vált, hogy rajtuk üthessen. Valós fájdalmat
érzett, amikor azt nézte, hogy a varjú megsebesíti a csőrével.
Látta a szemét. Sergey volt az. Az ellensége. A mestervámpír,
aki úgy koordinálta az egész csatát, hogy ezt a csapást
bevihesse. Ha így volt, mit is csinált ténylegesen?
– Andor, lépjünk kicsit vissza az emlékben – szólalt meg
Gary. – Tudsz egy tiszta képet adni a csőréről?
Mindenki hallgatott, míg Andor megtette, amit a gyógyító
kért. A kimerevített képen mindannyian a madarat bámulták.
Nyitva volt a csőre, aminek görbe felső kápája
beleakaszkodott a Lorraine koponyáján ejtett sebbe. A lány
azon kapta magát, hogy a szíve ismét száguld. Van valami a
csőrében? Vagy a nyelve hegyén? Valami fekete, gonosz
kinézetű, tűhegyesen végződő?
– Nézzétek a nyelvét! – kiáltott fel – A varjaknak nem ilyen
nyelve van. Megdöfhetett vele, vagy azzal, amit a végére tett?
– Beleborzongott a gondolatba, hogy az az izé megérinthette
őt, még ha csak a feje hátuljáról volt is szó.
A Kárpátiak többsége teljes mozdulatlanságban
tanulmányozta a fejében a képet. – Én nem látok semmit sem
a szájában, sem a nyelvén – mondta összehúzott szemekkel
Lojos. – Te látsz valamit? – fordult Andor felé.
Andor megrázta a fejét. – Tariqkal számtalanszor átmentünk
ezen a képsorozaton, de semmi sincs sem a szájában, sem a
nyelve hegyén.
Lorraine a felkavaró, hátborzongató gyöngyszemeket
figyelte, és nem akarta, hogy abbahagyják a tanácskozást,
amíg össze nem áll a kirakós. Maga köré fonta a karjait. –
Talán el kellene mennünk, Andor. Nem akarom, hogy bárki is
megsebesüljön. Itt gyerekek vannak. Sergey egy csata közepén
is képes volt varjakon keresztül varázslatot vetni rám. Miért
tette volna, ha nincs valami nagyon határozott terve velem?
Tariq a fejét csóválta. – Lorraine, a távozás nem megoldás,
és különösképpen nem az ezen a felemelkedésen. Andor
elmondta, hogy azt tervezi, átalakít téged ma éjjel. A
gyógyhelyünk földje a legjobb, ami az Egyesült Államokban
található. Éppen azért hordtuk ezt ide. Biztosak vagyunk
benne, hogy mentes a parazitáktól. Gyakran átvizsgáljuk,
különösen használat előtt és után. Az itt lévő Kárpátiak
összegyűlnek, hogy segítsenek neked az átalakulásban, ahogy
akkor is megtették, amikor a mi kis Livünk változott át.
Lorraine még egy pillantást vetett a fejében kimerevített,
körülötte repdeső varjak képére, majd Andorra pillantott,
hogy meghozhassa a döntést. Mert ez az ő döntésük volt.
Egyedül csak rá és az életpárjára tartozik, hogyan határoznak.
– „Rengeteg fájdalommal jár az átalakulás, Lorraine. Ha
elmegyünk… én nem tudom mindet magamra áthúzni.
Sokan próbálták, senkinek sem sikerült. A többiekkel
könnyebb lenne.”
– „Akkor maradunk. De ha a legkisebb jelét is érzékeljük
annak, hogy baj van, villámgyorsan eltűnünk innen. Nem
fogom hagyni, hogy az itt élők, főleg pedig a gyerekek
veszélybe kerüljenek.”
– Maradunk – jelentette be hangosan Andor. – Két órával
napkelte előtt ismét összegyűlünk Lorraine átalakítására.
Tariq bólintott és mindannyian felálltak. Andor megfogta a
lány kezét, míg az asztal körül ülő ősiek elszállingóztak. A
lovagjai. Így gondolt rájuk. Mindegyikükre. Tisztában volt
vele, hogy a családja elvesztése miatt ilyen élesek a védelmező
ösztönei, mégis mindannyiukról gondoskodni akart.
 18

– Nagyon szeretném megmutatni neked az éjszakát,

Lorraine. Van valami, amit szeretnél megtenni, vagy egy hely,
ahová szeretnél elmenni? – kérdezte Andor, miután kisétáltak
a nagy házból. Az ujjai szorosabban ölelték a lányét, ahogy
odahúzta magához. Megálltak, hogy eldöntsék, merre
induljanak tovább.
Bólintott és a szabadban felállított körhintára mutatott. – Az
ott nagyon tetszik. Bámulatosan élethűek a lovak. Mintha
valódi fából faragták volna őket. Működik?
– Tariq állította fel a gyerekeknek. Minden egyes darabját a
saját kezével faragta ki és festette be. De most már Charlotte
is segít neki. Több tucatnyi körhinta ló van itt, ami
helyreállításra szorul, és neki ez a szakterülete. Igazából
mindketten a megszállottjai egy kicsit a körhintáknak. – Az
utolsó mondatnál egy kissé eltávolodott a lánytól. Csak
ennyire volt képes, hogy ne vigyorodjon el, látván a Lorraine
arcára kiülő rosszallást.
– Az még nem megszállottság, ha osztoznak egy időtöltésen
– rótta meg a lány azon a kissé indulatos hangon, amit
annyira imádott.
Rávigyorgott. Holott nem is tudta, hogyan kell vigyorogni.
Odavezette a körhintához, átkarolta a derekát és felültette az
egyik lóra. Ahelyett, hogy ő is keresett volna magának egyet,
megállt mellette, a karjával a derekán, amikor a szerkezet
forogni kezdett és ezzel egy időben még muzsikált is. A lány
nevetett. Ő pedig a fejét csóválta, mert úgy gondolta, hogy a
repülés, amit azután szándékozott megmutatni Lorraine-nek,
hogy megáll a körhinta, ennél sokkal jobb móka.
– Mi a franc izgalmas ezen? – kérdezte, mert ezt soha nem
értette. Tariq megpróbálta elmagyarázni neki, de nem járt túl
nagy sikerrel. Jóformán egyhelyben keringenek körbe-körbe.
Ha lovagolni akarnak, felszállhatnának egy hús-vér lóra ennyi
erővel. Rendben, talán a gyerekeknek vicces lehet. Na de
felnőtteknek?
– Arrogáns Kárpáti – mondta Lorraine –, mert te tudsz
repülni, úgy gondolod, hogy az a legjobb móka.
– Hát ennél jobb – ellenkezett.
– Lehet, de azért ne tedd tönkre a szórakozásomat. – Ismét
felnevetett, amikor a ló felemelkedett alatta a muzsika
ritmusára. – Ez egy nagyon klassz körhinta.
– Tudok ennél jobbat.
Lorraine egyik karját a ló nyaka köré fonta és felhúzta az
egyik szemöldökét. – Mire gondolsz?
Olyan gyönyörű volt, hogy elállt tőle a lélegzete. A haja az
arcába lebbent és végigfolyt a hátán. Zöld szemeiben
vidámság és csíny ragyogott, amit a férfi eddig nem is ismert.
Megajándékozta őt a boldogság és az izgalom érzésével, ami
túl sok éve eltűnt már az életéből. Képtelen volt levenni róla a
szemét.
Intett egyet a körhinta felé, mire a fából faragott ló
kiegyenesítette az útját, eltávolodott a többitől, és a levegőben
haladt tovább. Ugyanabban a ritmusban mozgott fel és le,
mint addig, csakhogy most magasabbra emelkedett. Lorraine
halkan felsikoltott és szorosabban ölelte a nyakát.
Andor a lóval együtt emelkedett a levegőbe, a karja még
mindig Lorraine derekán volt, nehogy balesetet szenvedjen.
Látta maguk alatt a birtokot, a holdsugarakat tükröző tavat. A
fejük felett csillagtakaró borította az eget. Lorraine lágy
nevetése feléje szárnyalt, mint puha bársony, cirógatta a
bőrét, amitől elevenebbnek érezte magát, mint bármikor
életében.
A nevetés az ég felé szárnyalt, meleg volt, intim, öröm
ragyogott benne. Ezt Lorraine-ért tette. Annyit volt már a
fejében, hogy mindent tudott arról a pillanatról, amikor a
nevetés és az öröm kihunyt az életéből. Lorraine visszaadta a
képességét, hogy érzelmeket érezzen. Tudta, hogy gyászolja a
családját, mégis megtalálta a módját, hogy vele nevethessen,
és Andor végtelenül hálás volt neki ezért.
Persze, tisztában volt vele, hogy egy nagyon veszélyes világba
hozta a lányt, de ezen a helyen is voltak varázslatos pillanatok,
mint például ez a mostani is. Újra intett, megforgatta a lovat a
levegőben. Lorraine haja úgy repült a lány mögött, mint egy
eleven köpeny. A nevetése ezüst és aranyszínű hangjegyeket
szórt köréje. Amikor ezt Lorraine is észrevette, elakadt a
lélegzete és elfordította a fejét, hogy ránézzen, csodálkozó
szemei ragyogása a holdéval vetekedett.
– Ez gyönyörű, Andor! Hogy csinálod?
Fellendült mögéje a lóra, megvárta, hogy újra felfelé
mozduljon, majd egyenesen az ég felé irányította. A karjai
Lorraine köré csusszantak, óvatosan ölelte, hogy még
véletlenül se eshessen le.
– Te is képes leszel rá – biztosította, majd az orrával
félretolta a hajat a tarkójáról, hogy rászoríthassa a száját.
– Imádom, ahogy a hangok hangjegyek formájában
sziporkáznak körülöttünk, mint a csillagszórók.
– Így hat rám a nevetésed – vallotta be. – Ültél már
megbokrosodott lovon? Vagy ágaskodón?
Érezte, hogy a lány vesz egy gyors lélegzetet, amikor a fából
faragott ló felágaskodott a két hátsó lábára, a két mellsővel
pedig a csillagok felé kapált. Lorraine megragadta ugyan a
karjait, de hangosan kacagott, bőségesen árasztva köréjük a
ragyogó hangjegyeket. A ló horkantott, lélegzete nagy
párafelhőt fújt eléjük, majd lehajtotta a fejét, az első lábaira
állt és a hátsókat rúgta ki az ég felé.
Andor véget vetett a vadulásnak, visszaállította a faló
mozgását az eredeti, egyenletes fel-le mozgásra. Lorraine teste
szorosan simult az övéhez.
– Nem akarnál inkább ló nélkül repülni? – súgta bele a lány
fülébe csábítón.
Lorraine elfordította a fejét és hátranézett rá a válla fölött.
Az egyik karját a feje mögé hajlította, lehúzta magához és
csókra kínálta a száját. Ilyen meghívásnak lehetetlenség volt
ellenállni. Megcsókolta, és a tűzvészük már fel is lobbant,
magába nyelte őket, elragadta arra a helyre, ahova egymás
nélkül soha nem jutottak volna el.
Apró lángnyelvek nyalogatták a férfi bőrét, a belőlük kicsapó
szikrák az égen parázslottak. Úgy néztek ki, mintha
narancsszín és vörös szentjánosbogarak lennének. A körhinta
melódiájához csatlakozott elektromos sercegésük. Újra és újra
megcsókolta Lorraine-t, imádta a testén érezni az övét, a forró
szája pedig egy alvó vulkánt is kitörésre késztetett volna.
– „Csináld” – suttogott bele az elméjébe a lány.
Andor szíve nagyot rándult a mellkasában, de közel sem
akkorát, mint a férfiassága a nadrágjában. – „Mit csináljak?”
– „Azt a trükköt a ruhákkal. Ints a kezeddel és eltűnnek.
Szeretnélek érezni magamon. Úgy akarok lovagolni, mint
Lady Godiva. Hallottál már Lady Godiváról?”
A hangja lágy volt és csábító, színtiszta érzékiség. Melyik
férfi lenne képes ellenállni neki? Ő biztosan nem. Lorraine
mutatott neki egy képet az elméjében, ahol szemben ült vele, a
karjai köréje fonódtak, miközben a ló ugyanúgy fel-le mozgott
velük, mintha még mindig a körhintában lenne, azon
keringene körbe-körbe.
Intett és a ruháik eltűntek. Meztelen testet tartott a karjai
között, csupa puha bőrt, merész domborulatokat, Lorraine
finom gerince a mellkasához nyomódott. A merevedése a lány
fenekéhez szorult, a tenyerére vette a melleit. Néhány percig
csak lovagoltak így, Lorraine a vállának döntötte a fejét, a
teste felvette a ritmust és ellazult benne.
Andor sosem tapasztalt még ilyen elégedettséget. Nem is
tudott róla, hogy létezik ekkora nyugalom. A szenvedély
persze egyre nőtt bennük, de ez most az a lassan emelkedő,
parázsló égés volt. Egyelőre megelégedett Lorraine fejével a
vállán, csak néha simított végig a hüvelykujjaival a
mellbimbóin. Apró, alig érintő cirógatások. Kitartóak, de nem
sürgetőek.
Lorraine egyenletesen lélegzett. Andor tüdeje követte az
övét. Egyik kezét a lány hasára csúsztatta, érzékelt minden
izmot. És azt is, hogy ennek ellenére milyen lágy. Az ujjhegyei
körbejárták a köldökét. Apró körökkel térképezte fel a
bőrének minden négyzetcentiméterét, hogy belevéshesse az
elméjébe. A magáénak akart tudni a lehető legnagyobb
bőrfelületet, amit szélesre tárt ujjaival, tenyerével beért.
Eljutott a lábai közéhez, hüvelykujjával kitapogatta azt a
tűzforró kis csúcsot, végigsimított rajta, halk zihálást és
mocorgást váltva ki ezzel a lányból.
– „Olyan forró és síkos vagy, Lorraine. Nem tudok már
sokáig várni, hogy benned lehessek.” – Végtelenül élvezte
vele a hintázást, hagyta, hogy a szenvedély parazsa lassú
izzással éledjen benne, de mihelyt az ujjai elmerültek forró
krémjében, ami üdvözlően csordult elő életpárja testéből,
hogy izzó selyemben fürdesse, minden szilárd elhatározása
kihussant az ablakon.
 Lorraine nevetése ismét körülölelte őket, bukfencre
késztetve a férfi szívét. – „Olyan gyönyörű vagy. Mindened.
Köszönöm, sívamet, hogy igent mondtál.”
– „Mire mondtam igent?”
A lány kezei lesiklottak az övére a lábai között. Megfogta a
csuklóját, kissé megemelkedett, majd rácsúszott két ujjára.
Végtelenül érzéki, vérforraló mozdulat volt ez. Andor még
közelebb nyomult hozzá, az ujjait ki-be mozgatta, és közben a
hüvelykujja úgy játszott, siklott azon az édes, tüzes kis
ponton, mintha egy hegedű húrját pengetné.
Lorraine halk nyögései lágy dallamként rezegtek át az ő
testén is. Puhán. Édesen. Tökéletesen. Beletúrt a nyakába az
orrával, a vérét akarta venni. Nem is, egyszerűen muszáj volt
a vérét vennie. Megcsókolta a bőrét ott, ahol a pulzusa szinte
kihívóan csalogatta. Forró volt. Vad. Elárulta a férfinak, hogy
a lány ugyanannyira akarja ezt, mint ő.
– Mire mondtam igent? – kérdezte meg újra.
– Rám. Rám mondtál igent – felelte, majd beleeresztette az
agyarait ebbe a Lorraine nevezetű, hihetetlen ajándékba. Az
íze úgy száguldott át az ízlelőbimbóin és az erein, akár egy
tehervonat. Minden sejtjéhez eljutott. Ez volt minden, amire
valaha is szüksége lehet.
Újabb forró folyadékhullám öntötte el az ujjait, a lány
gerince felívelt, belenyomta a tenyerébe a mellét. Felkiáltott
és ez a sírós kis hang tovább fokozta a helyzet erotikus voltát.
A combjaik között a körhintaló lebegett, táncolt a levegőben,
nyitva tartotta Lorraine lábait Andor számára, hogy
elszabadíthassa a lány vágyait.
– Magamban akarlak érezni – kérte halkan Lorraine,
miközben magához ölelte Andor lehajtott fejét. – Annyira
szeretem ezt.
– „Mondd el, mit szeretsz.”
 – „Azt, amit csinálsz velem. Hogy el sem tudod képzelni az
életedet nélkülem.” – Némi habozó csend következett. – „Azt,
ahogy ettől érzem magam.” – A hangjából félénk
bizonytalanság áradt.
Még többet akart a véréből. Sokkal többet, de ezzel még
várnia kellett. Majd a gyógyító földben, a népe körében.
Fogalma sem volt, hogyan tudja majd féken tartani a testét a
csere során, de más lehetőség nem volt, ha csökkenteni akarta
az átalakulással járó fájdalmat.
Tudta, hogy a legtöbben mások támogatása nélkül
alakították át az asszonyaikat, és hogy ez iszonyú kínokkal
járt. Hallott szóbeszédet arról, hogy az így átalakított nők
közül többen is alig élték túl a Kárpátivá válást. Nem akarta,
hogy Lorraine-nek keresztül kelljen mennie ezen a borzalmas
szenvedésen, ha ő tehet ellene bármit is.
Rákényszerítette magát, hogy abbahagyja az ivást,
végighúzta a nyelvét a két seben, hogy bezárja, és még jobban
elzsibbassza őket. Maga felé fordította a lány fejét és újra
lecsapott a szájára. Lorraine válaszcsókja heves volt.
Szenvedélyes. Tökéletes.
Életpárja mindenét beleöntötte ebbe a csókba és ez a
mennyországba repítette Andort. Soha nem fogja még
megszokni sem, nemhogy megunni a puha ajkak érintését a
száján. Azt, ahogy Lorraine nyelve követi az övét. Ahogy
táncol vele. Az édes forróságát. A dühöngő szenvedélyét. Ezt
mind neki adta a lány.
– Kérlek, Andor!
Halk sürgetés. Imádta, ahogy a testét követeli, na, nem
mintha valaha is eszébe jutna megfosztani tőle. Lorraine nem
az a fajta nő volt, aki elrejti az igényeit. Kérte azt, amit akart.
Néha egyenesen követelte. És lényegében teljesen mindegy
miről volt szó, ő bármit boldogan meg is adott neki.
 – Ne fordulj meg. Felemellek. Tedd oda a kezed és vezess
magadba.
A lány bólintott. Lelkesen. Andor imádta, hogy meg sem
kísérli elrejteni, mennyire vágyik rá, hogy benne legyen.
Megfogta két oldalról a csípőjét és felemelte. Lorraine két
kézzel ragadta meg és vezette a bejáratához. Azon kapta
magát, hogy beleremeg az érzésbe, ahogy lassan behatolt a
síkos, üdvözlő forróságba, ahogy életpárja lassan
leereszkedett rá, és a hüvelye satuszerűen köréje szorult.
Abba sem hagyta az ereszkedést, míg teljesen be nem
fogadta, mélyen magába temetve őt. Andor átkarolta a karcsú
testet, a tenyerére vette puha kebleit. Megfogta a mellbimbóit,
finoman görgette és cirógatta őket. Lorraine különösen
érzékeny volt rájuk, minden egyes mozdulatára összerezzent,
a csípője hullámzott, újabb forró folyadékhullám öntötte el a
hüvelyét.
A körhintaló egyenletesen emelkedett és süllyedt velük.
Lorraine minden apró mozdulatára hőhullámok árasztották el
Andort. A lány teste masszírozta, szorította. Halk nyögései,
hüvelyének markolásai finom kínzás volt, a férfi légzése nyers
zihálássá vált, a teste elmerült a szenvedély agóniájában.
Mágiájával megtartotta az egyenletes mozgást, ameddig csak
tudta, aztán ritmust váltott, a ló vadul felugrott, Lorraine saját
súlya még mélyebbre nyomta őt a lány hüvelyébe, ettől pedig
lángba borult az egész teste. Úgy érezte, hogy lángok
nyaldossák a bőrét, körülölelték, elborították, miközben egyre
magasabbra és magasabbra hajtotta magukat.
Életpárja teste keményen összeszorult körülötte. A finom
izmok ereje minden egyes alkalommal legyőzte őt. Semmiféle
előzetes figyelmeztetés nem volt, a gyengéd, feszes hüvely egy
szempillantás alatt ragadta meg kapzsin és mohón. A
detonáció valahol Andor lábujjaiban kezdődött, és
villámgyorsan végigfutott a combjain. A golyói szorosan
összehúzódtak, és végül kitört a magja egy vulkán kegyetlen
erejével. Merevedése sokáig vadul pulzált még, ő pedig
remegett az átélt gyönyörtől.
Lorraine a nevét kiáltotta, Andor a vállába temette a száját,
úgy nyögte az ő nevét. Aztán szorosabbra vonta köréje a
karjait, hogy biztonságban tartsa, miközben a körhintaló
lassan megfordult, hogy hazatérjen. Lorraine elégedetten
felsóhajtott, és nekidőlt. Andor még a levegő mozgását is
érezte a tüdejében. A szívverése kezdett visszaállni normál
ritmusra.
– Nagyon szeretlek, Andor. – Felnézett a csillagokra. – Már
arra is gondoltam, hogy nem is lehetsz igaz, és fel fogok
ébredni ebből az egészből, mert csak én teremtettelek, hogy
ne kelljen szembenéznem a családom halálának valóságával.
Lehetséges ez? Hogy nem is vagy valódi? Hogy mindez csak
álom?
Elkapta a lány hangjában a sírós kis mellékzöngét.
Lehajtotta a fejét és rászorította a száját a nyaka és a válla
találkozására. Beleharapott. Erősen. Elég erősen ahhoz, hogy
Lorraine felkiáltson. Azonnal el is engedte és a nyelvével
zsibbasztotta, csókokkal enyhítette az okozott fájdalmat. –
Ezek szerint ezt érezted. Fájna, ha álmodnál?
De jól tudta, hogy alapvetően nem ez a probléma. Lorraine
bűnösnek érezte magát, úgy gondolta, nem kellene ennyire
boldognak éreznie magát, amikor mindenkit elvesztett, akit
szeretett. Ezen pedig Andor is sokat gondolkodott. A családja
ugyanabban az időben halt meg, amikor az érzései
elhalványodtak. Köze lett volna a veszteség elfogadásához?
Ezzel védte ki, hogy át kelljen élnie az elmezsibbasztó
bánatot? Nem voltak erre válaszai. Csak abban volt biztos,
hogy az, ha boldog, nem jelenti azt, hogy megfeledkezett volna
a szeretteiről.
– Sívamet. A boldogságot ott és akkor kell értékelnünk,
ahol megkapjuk. A gyásznak és ennek semmi köze egymáshoz.
Te is tudod. Az eszeddel tudod, hogy ez az igazság. Attól még
gyászolsz, hogy olykor egy pillanatig nevetsz, vagy boldog
vagy. Nem lehet bűn a boldogság azok után, hogy annyi
mindent elvesztettél. Te élsz. Értékessé teszed az életed. És
amíg élsz, életben tartod az ő emléküket is. De ez a te életed.
Önmagadért kell élned. Mindannyian a világegyetem apró
részei vagyunk. Kicsik vagyunk, csupán egy öltés egy hatalmas
falikárpitban, de azért ott vagyunk. Valami óriási részeként.
Ha csak egyetlen szál is kihúzódik abból a kárpitból, az
mindent felboríthat.
Lorraine nekitámaszkodott, már mosoly volt a hangjában. –
Néha olyan mély értelmű dolgokat mondasz, hogy igazából
fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Gyakran magam sem tudom, de a lényeg az, hogy a
testvérek úgy hiszik, hogy ilyenkor nagy jelentőségű dolgokat
mondok.
A lány nevetett. – El tudom képzelni. Megtanítod majd
nekem a dalt, amit rólad énekelnek a többiek a tábortüzek
körül?
– Nem. Ezt az éneklés dolgot kizárólag azért hozták fel, hogy
ezzel bosszantsák Dragomirt. – A derekára simította a kezeit.
Utált elválni tőle, de már közel jártak az otthonukhoz, meg
kellett tisztítania és fel kellett öltöztetnie magukat. Felemelte
a lányt, és mindkettejüket felfrissítette. Ruhákat is
materializált magukra, így mire visszaértek a körhintához,
már egészen szalonképesnek tűntek.
– Dragomir igenis megérdemelne egy dalt. Miért nincs neki?
 – Minden bizonnyal megérdemelné. Még az is lehet, hogy
volt is neki. Mi valóban az ősi időkből származunk,
csecsemő, és az újabb generációk hajlamosak elfeledkezni a
régmúlt idők tetteiről.
– Ez olyan szomorú.
– Ilyen az élet. Az újabb nemzedékek nem akarnak az
elődökre támaszkodni, úgy gondolják, ők sokkal jobb úton
járnak. A tábortüzek körül énekelt dalok az ő számukra
unalmasak. A mostani gyermekek már a technikát tanulják.
Ez nagyon jó dolog, de a legjobb az lenne, ha ezt a két dolgot,
a tanulást és az ősökről szóló énekeket ötvözni tudnák és
átvennék belőlük a legjobb részeket. Mi erre fogjuk tanítani a
gyerekeinket.
– Ha most ellenkezést vársz, hatalmasat tévedsz – mondta
Lorraine.
Lassan odaértek a körhintához. Még mindig közel tartotta
magához a lányt, aki belesimult védelmező ölelésébe, de már
nem lehetett benne, ahova érzése szerint tartozott.
A faragott ló visszalebegett a helyére, és a zene előbb
lelassult, majd teljesen elhalt. Egy pillanatig üldögéltek ott a
csendben, majd Andor leszállt és talpra állította a lányt is.
Lorraine a nyakába kapaszkodott, és felnézett az arcába.
Láthatta a szemeiben a csillagokat.
– Köszönöm ezt a gyönyörűséget.
Őszinteség csengett a hangjában. Gyengéden megcsókolta. –
Nekem is tetszett. – Felemelte a fejét és körülnézett. – Azt
hiszem, közönségünk van.
Lorraine is szétnézett, és meglátta, hogy két gyerek figyeli
őket. Amelia állt egy kislány mellett, egyik karjával átfogta a
vállát. Mindketten eltöprengve, túlságosan sokat tapasztalt
szemekkel nézték őket. A lány rájuk mosolygott, majd átnézett
felettük a sötétebb árnyak felé. – Andor? – Meg sem próbálta
álcázni hangjának remegését, sem pedig megremegő testét.
– Látom, csecsemő. Sétáljunk ki szépen a játszótérre és
üdvözöld Livet. Nyilvánvaló, hogy téged várnak. Győződj meg
róla, hogy Emeline látótávolságon kívül van. Ha mégis
meglátod, figyelmeztesd.
Lorraine csak bólintott, nem esett pánikba. Andor tudta,
hogy nem is fog. Nem az a típusú nő. A biztosítékburkon kívül
gyülekező varjakra pillantott. – Olyan sokan vannak. Mindig
tetszettek a hollók és a varjak. Intelligensnek tartom őket, és
amikor a nap rásüt a tollaikra, gyönyörűek, bár egy kicsit túl
nagyok.
– Sergey uralja őket. A madarak önmagukban nem rosszak,
csak a mestervámpír kényszeríti rájuk, amit tesznek.
– Nos, ilyen sokan egy helyen meglehetősen vészjóslónak
tűnnek – mutatott rá Lorraine –, mintha egy horrorfilmet
néznék. Soha nem láttam még ezelőtt ennyit egy helyen.
Andor az álla alá nyúlt és maga felé fordította a fejét. –
Sergey nem tud átjutni a biztosítékokon. A varjak figyelhetik
ugyan minden mozdulatunkat, de a közelünkbe nem tudnak
férkőzni.
– De ezek a szegény gyerekek, Andor. Milyen életük lehet
így? Ez ki fogja belőlük venni a maga vámját.
– Utcagyerekek voltak. Jó otthonuk van, ruhájuk, élelmük,
és egy egész tavuk, hogy úszkálhassanak, ha meleg van.
Sárkányokon repülhetnek és játszóteret kaptak. Van egy
körhintájuk lovakkal és másféle állatokkal, amik igencsak
szórakoztató dolgokat tudnak csinálni. És ami a legfontosabb,
szeretik őket.
Lorraine a vállának döntötte a homlokát. – Azt hiszem,
igazad van. Csak éppen azt érzem, hogy fel kellene
szabadítanom ezeket a varjakat Sergey uralma alól. Ők is
szabadok lennének és mi is, mindannyian.
– Ha nem látnád a kémeit, akkor is ott lennének, Lorraine.
Ezt a helyet állandóan szemmel tartják. Jobb, ha látjuk őket.
A lány megrázta a fejét. – Ezzel nem értek egyet. Meg fogod
szokni, hogy itt vannak. A gyerekek is megszokják.
Hamarosan már senki sem szentel nekik figyelmet. Ha nem
látod az ellenséget, de tudod, hogy közel van, az nagyobb
éberségben tart.
Andor pislantott egyet. Az életpárjának igaza van. – Ezzel
nem tudok vitába szállni. Nagyon is igazad lehet, bár
reménykedem benne, hogy még sincs. Tudom, hogy Sergey
eltökélten tör ellenünk. Most, tudva, hogy a testvére még
életben van, arra gondoltam, hogy egy kémet kellene
bejuttatni a követői közé. Próbáltunk már hasonlót Dél-
Amerikában. Nem könnyű feladat.
Lorraine megborzongott. – Bele sem merek gondolni, min
kellene keresztülmennie annak a személynek.
– A vámpírok testében paraziták vannak. A vérük inkább
sav. Destiny gyermek volt még, amikor egy vámpír alakította
át, sokáig hordozta azt a vért, bár akkoriban még nem volt
annyira maró, mint mostanság. Emeline az egyetlen, aki
hosszabb időn át elviselte magában egy mestervámpír vérét és
életben van. Nagyon nehéz volt számára a tudat, hogy mi
folyik az ereiben. Tehát lényegében nem lehetetlen dolog. Meg
lehet csinálni, csak… roppant kényelmetlen.
Elsétáltak a körhintától, át a játszótér túlsó végéhez,
Ameliához és Livhez. A két lány a barna kősárkány mellett
álldogált, Liv a hatalmas szobor nyaka köré fonta a karját.
– Ő még gyermek, de az életpárja már rátalált – magyarázta
Andor. – Val Zhestokly évszázadokkal ezelőtt csatlakozott a
szerzetestestvérekhez. A bőrén viseli a tetoválást, ami hírül
adja a világnak, hogy az életpárjáért él. Vadim fogságba ejtette
majdnem azonnal, ahogy elhagyta a kolostort. Megkínozta,
máig viseli azokat a sebhelyeket. A kis Livet vámpírok
táplálására használták, majd a báboknak vetették oda. Vadim
megpróbálta rákényszeríteni Valt, hogy csatlakozzon az
élőholtakhoz, teljesen kiéheztette, majd odaadta neki Livet,
hogy táplálkozzon belőle és ezzel megölje. De ő ehelyett vért
cserélt a kislánnyal, hogy erősebbé tegye, így kitarthatott
addig, amíg megmentették őket. A vércsere miatt pedig, bár a
kislány még épp csak belépett a pubertáskorba, ami ahhoz
szükséges, hogy az életpárja rátalálhasson, Val felismerhette,
hogy Liv az övé. Azóta is nagyon vigyáz rá.
– Azt mondtad, nehéz azoknak, akik már tudják ki az
életpárjuk, de nem köthetik még magukhoz.
Andor bólintott. – Semmihez sem hasonlítható gyötrelem.
Val lát színeket, bár nem túl erőteljesen. Liv nemrég lett
tizenegy éves. Még eltelik pár év, míg a színek ragyogóan
élénkekké válnak Val számára. Érzelmei is vannak, de nem
olyanok, mint ahogyan te tapasztalod meg őket. Azt hiszem,
csak arra elég, hogy bűntudatot érezzen és semmi mást.
Odaértek a két lányhoz és elbeszélgettek velük. Andor
néhány hetet eltöltött már itt, de nem sokat beszélt egyikükkel
sem. Intelligensnek, gyors észjárásúnak találta őket, de
ténylegesen érezte a sötétség szörnyű súlyát, ami ránehezedett
Amelia vállára. És tudta, hogy Lorraine is érzi. Úgy nézett rá,
mintha azt várná, hogy valahogyan segítsen ezen a terhen.
Sajnálkozva megcsóválta a fejét. Vannak dolgok, amikkel
szemben még a Kárpátiak is tehetetlenek.
 A gyógyító hely a nagy ház alatt hatalmas és hűvös volt. Az
ásványi anyagokban bővelkedő fekete föld az egész ház
hosszában elterült. Alacsony cementfalak képeztek belőle
medencét, megtartva egyúttal a ház alapját képező tekintélyes
oszlopokat is. A cementfal tetejéhez fatáblákat
csatlakoztattak, a deszkák közötti réseken besettenkedett a
hold fénye.
A medence felett karzat futott körbe, hogy a Kárpátiak
összegyűlhessenek és figyelhessék az odalenn zajló
eseményeket, és szükség esetén csatlakozhassanak a gyógyító
munkához. Tökéletes helyszín volt ez egy nő, vagy egy
gyermek átalakítására.
Andor szorosan tartotta Lorraine kezét, amikor elfoglalták a
helyüket a gyógyító hely közepén. Végignézett testvérein, akik
Ferro kivételével valamennyien megjelentek a karzaton. Val is
ott volt, és vele együtt Gary is. Andor hálás volt a gyógyítónak
a jelenlétéért. Nem hallott még olyan átalakulásról, ami balul
sült volna el, de semmit sem szeretett volna a véletlenre bízni.
– El kell távolítanom a ruháidat, Lorraine – mondta. –
Tudom, hogy a legtöbb embernek problémája van a
meztelenséggel, de biztosíthatlak, hogy végig fenn fogom
tartani azt az illúziót, mintha a ruháid rajtad lennének.
Rendben lesz így?
– Nem amiatt aggódom a legjobban, hogy a többiek esetleg
meglátnak meztelenül – mondta némi vonakodással a lány. –
De ha leveszed a ruháimat, attól sebezhetőnek érzem magam.
Ha csak rólad lenne szó, azzal semmi problémám sincs, de ha
mások is így látnának, attól védtelennek, gyámoltalannak
érezném magam.
– A szavamat adom, hogy senki sem fog meztelenül látni.
 Lorraine megnedvesítette a nyelvével kiszáradt ajkát. A férfi
szíve összeszorult a mellkasában. Azt akarta, hogy az életpárja
mondja ki a döntő szót. Végül mindenképpen le kell majd
vetkőztetnie, de nem muszáj azonnal.
A lány lassan, megfontoltan bólintott. – Mondd el pontosan,
mi fog történni.
– Harmadszor is vért cserélünk. A tested megkezdi az
átalakulást. Ez egyeseknél hamarabb, másoknál később indul
el, de ha megkezdődik, már senki sem képes leállítani. Én
sem. Még akkor sem, ha lélegezni sem tudsz. A jelenlévők
mindannyian a gyógyító éneket fogják kántálni, és átveszik a
rád váró fájdalom egy részét.
– Más nők átmentek ezen úgy is, hogy nem segítettek nekik
a többiek, ugye?
Andor bólintott és hirtelen aggódni kezdett, hogy talán
Lorraine is így akar majd túlesni rajta, mert azzal nagyon nem
értett volna egyet.
A lény kieresztette a lélegzetét. – Oké. Csak azt akartam
tudni, hogy ha ezek az előkészületek kudarcot vallanának,
akkor is végig tudom-e csinálni. Ha mások megcsinálták, én is
képes vagyok rá. Készen akarok rá állni, ha esetleg
kellemetlenebb lenne, mint amire mindketten számítunk.
Ennek volt értelme. Andor bólintott. – Nagyon bátor vagy,
hän sívamak, és én végtelenül büszke vagyok rád.
Lorraine rávillantott egy gyors, ideges mosolyt. – Annyira
bátor azért nem vagyok. Igazából már az épelméjűségemet is
kétségbe vonom. Másfelől viszont alig várom, hogy én is képes
legyek azokra a klassz dolgokra, amiket te csinálsz. –
Felemelte a fejét, hogy végignézzen odafenn a Kárpátiak kicsi
csoportján, ismerős arcok után kutatva. – Nem túl nagy a
seregünk. Ennél még a varjak is többen voltak.
 – Sajnos ez igaz. Vadászok vagyunk, ahhoz szoktunk, hogy
egyedül vadászunk. Ami viszont jó hír, hogy ősiek vagyunk. A
mi társadalmunkban azok számítanak ősinek, akik elérik az
ötszáz éves kort, ezután már egyáltalán nem fektetünk nagy
hangsúlyt a pontos életkorra. Az idő összefolyik, minden
ugyanolyanná válik. Bár az éveket nem tartjuk számon, ez
nem jelenti azt, hogy a harci készségeinket ne csiszolgatnánk,
vagy nem növekedne a hatalmunk az idő múlásával.
– Ettől egy kicsit jobban érzem magam. Úgy tűnt, Sergeynek
rengeteg feláldozható embere van.
Andor felsóhajtott. – Beszéltem erről Tariqkal, és ő is úgy
gondolja, mint én, hogy túlságosan elhanyagoltuk a kérdést,
hogy mi történik a pszichés képességű emberi férfiakkal.
Nyilvánvaló, hogy a Malinov fivérek nem követték el ezt a
hibát. Annak ígéretével toborozzák be őket, hogy mindent
megkapnak, amire csak vágynak. Kárpáti vérrel itatják őket,
amitől elevenebbnek, erősebbnek érzik magukat. Erre
donorokat tartanak fogságban. Val is ilyen volt. Egy ketrecben
tartották és majdnem teljesen lecsapolták, hogy gyenge
maradjon, és azok az emberek elfogadták a vérét, pedig
tudták, hogy ezzel csak még tovább gyengítik.
– Ez rettenetes.
– Nem ez a legrosszabb. Megmutatják nekik, hogyan
készülnek a bábok, és idővel már meg sem rendíti őket, ha egy
báb egy gyermek húsát marcangolja. Legfeljebb hálát adnak
magukban azért, hogy nem beléjük mélyesztik a fogaikat.
Azoknak, akik halhatatlanságra vágynak, meg is ígérik azt, de
aztán gyalogként használják fel őket, hogy lemészároljuk őket
és elterelődjön a figyelmünk, ha Sergeynek éppen erre van
szüksége.
 – Rosszul vagyok ettől. Gyengesége mindenkinek van, és egy
mestervámpír könnyedén bejut bárki fejébe. Megkeresi a
gyengeséget és felhasználja.
Andor bólintott. – Igen. Pontosan ezt csinálja. Átalakítani
egy pszichés képességű férfit nehéz és teljesen felesleges,
hacsak nem a mi ügyünk védelmezése közben sérülnek meg,
de még akkor is tudnunk kell, hogy valóban ez a kívánságuk.
Normális esetben, ha nem is tudnak a létezésünkről,
leélhetnek egy teljes életet a saját világukban és
megtalálhatják a boldogságot egy nő mellett.
– A Morrison Központokon keresztül találnak rájuk a
Malinovok, ugye? – kérdezte Lorraine. – Az én iskolámban is
jártak, ami azt jelenti, hogy néhány barátom is a látóterükbe
kerülhetett.
– Lehetséges, de ezt nem tudhatjuk. Josef hamarosan
megérkezik. Folyamatos kapcsolatban van Tariqkal, figyelik a
pszichés emberek adatbázisában lezajló tevékenységeket.
Lorraine ismét felnézett az összegyűlt Kárpátiakra. Andor ott
volt az elméjében, olvasta a gondolatait. Húzta az időt, pedig a
napkelte közeledett, és tartott tőle, hogy mindannyian itt
ragadnak, mégsem tudta rászánni magát, hogy megkérje
Andort, hogy kezdjen bele. Kárpáti akart lenni. Vele akart
lenni, de ugyanakkor vonakodott a gondolattól, hogy a földbe
menjen.
– Remegsz. Ha nem vagy biztos magadban, sívamet, nem
kell elkapkodni. választhatsz másik időpontot.
– Már mindenki itt van.
Vállat vont. – Itt vannak, és majd újra itt lesznek, ha már
készen állsz. Ez ne befolyásoljon, ha több időre van szükséged.
Lorraine teljesen feléje fordult, mutatóujját végighúzta
kigombolt nyakú ingének V alakú nyílásán. Az érintése ideges
és forró volt. Megmarkolta rajta az anyagot. – Ma éjjel
akarom. Csak… olyan nyomasztó. Még azt sem kérdeztem
meg Emeline-től, milyen a földben aludni. Pedig volt rá
lehetőségem. Megkérdezhettem volna őt, vagy Blaze-t, de
Charlotte-ot is, bár ő kicsit olyan itt, mint valami királynő,
vagy ilyesmi, szóval olyan tekintélyt parancsoló, érted.
Andor nem tudott nem nevetni. – Abban biztos vagyok, hogy
Charlotte még sosem gondolt magára így. És vagy egymillió
évig nem is fog. Ez nem fordulhat elő. Ő egyszerűen
mindannyiunkhoz tartozik egy kicsit.
– A véres részt, amiről joggal gondolhatnád, hogy a
legjobban zavar, igazából nagyon erotikusnak találom. –
Eddig is halkan beszélt, de ennél az intim vallomásnál még
jobban elhalkult. – Ha ezt az egészet elmondanám a főiskolai
barátaimnak, végképp azt gondolnák, hogy ütődött vagyok.
De azért a földben alvás az eléggé aggasztó. Nem vagyok
benne biztos, hogy túl tudom tenni magam az érzésen, hogy
elevenen eltemetnek. Nem volt különösebb problémám azzal,
amikor téged takartalak be földdel, de az a gondolat, hogy az
arcodat is betemessem, megrémített. De tényleg. Azt nagyon
utáltam.
– Szólnod kellett volna.
A lány vállat vont. – Végig sem mertem egészen gondolni,
amíg el nem jött a pillanat. Mi van, ha nem tudom
megcsinálni?
– Segíteni fogok. Segítettem néhány alkalommal vizet inni,
amikor úgy gondoltad, hogy túl ideges vagy ahhoz, hogy
megmaradjon a gyomrodban. Enni sem tudtál, akkor a
többiek segítettek. Sandu, Ferro, Gary. Mindhárman a
segítségedre siettek.
– Komolyan? – Odakapta a pillantását a karzatra, ahol a
Kárpátiak halkan mormolva beszélgettek egymással, vagy az
életpárjaikkal.
 – Igen. Arra ugyan nem vették a fáradságot, hogy erre
engedélyt kérjenek tőled, ahhoz túlságosan ősiek.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Lorraine
gyanakodva.
– Azt, hogy elég régimódi beidegződéseik vannak. Meglehet,
hogy könnyedén elsajátítják a legmodernebb technikai
újdonságokat is, de mégis szilárdan hisznek abban, hogy egy
nőnek a gondját kell viselni, meg kell őt becsülni és vigyázni
kell rá függetlenül attól, hogy tetszik-e ez adott nőnek, vagy
sem.
– Ez minden nőnek tetszik.
Andor elmosolyodott és megcsóválta a fejét. – Egyáltalán
nem tetszene, ha kivennék a kezedből a döntést. Utáltad a
gondolatot, hogy a beleegyezésed nélkül megetettek.
Összeráncoltad a szemöldököd, elég könnyű volt olvasni az
arckifejezésedben.
– Semmibe sem került volna megkérdezniük.
– Éppen erről beszélek, hän sívamak. Abban is
kételkedem, hogy a saját életpárjuktól megkérdeznék.
Különösen Ferro. Túl öreg, és túlságosan hisz abban, hogy
tudja, mi az ő szerepe és mi az asszonyáé. Felsóhajtott és
megdörzsölte a halántékát.
Amikor Ferróra gondolt, a szíve fájdalmasan elfacsarodott.
Tudta, hogy a testvére számára már túl késő. És ezt Ferro is
tudta. Képtelen lenne elfogadni egy modern nőt, és a mostani
világban nem teremhet neki megfelelő életpár. Még a Kárpáti
nők is, akik a népük körében nőnek fel, ki vannak téve a
modern világnak, a nők elégedetlensége hozzájuk is elér.
– Mi a baj? – kérdezte Lorraine. Ökölbe szorultak az ujjai az
ingén. – Mondd el!
– Ferro azt tervezi, hogy elmegy, miután felemelkedik.
Visszatér a kolostorba. Afanasiv Balan elkíséri. Mindenki
Sivnek hívja, ha így nem ismernéd a nevét. Ott volt az ősiek
tanácskozásán. Ő lesz a kapuőr, amíg képes lesz rá.
– Akkor Tariq elveszít kettőt a legjobb vadászai közül.
Úgy tűnt, az életpárja mindjárt sírva fakad, és ettől Andor
szíve még jobban összeszorult. – Jól tudom miért döntött úgy,
hogy messze megy azoktól, akik iránt nem érezhet szeretetet,
de tudja, hogy szereti őket. Ha távol van tőlük, az
biztonságosabb a számukra.
– Nem te kérted meg, hogy távozzon, ugye?
– Soha senki nem kérne tőle ilyesmit, sívamet.
Lorraine vett egy mély lélegzetet. – Felkészültem. Csináld
most azonnal, Andor! Még mielőtt túlgondolkodom, és
eltántorít a félelem.
A férfit diadalmámor öntötte el. Már csak egy rövid idő és a
saját világában tudhatja. A következő felemelkedésen
mindketten Kárpátiként ébrednek. Leült a földre és az ölébe
húzta a lányt. Így akarta tartani, amíg csak lehetséges.
Eltüntette a ruháikat, áramló ködbe burkolta magukat és
megérintette Lorraine elméjét. A tarkójára csúsztatta a
tenyerét, hogy megtartsa a fejét. Végigcsókolta a szája sarkától
a mellbimbójáig, majd visszatért mellének felső ívére. Az
agyarai mélyre süllyedtek és Lorraine felkiáltott.
A vére, amire olyan nagyon vágyott, tökéletes aromájú volt.
Elegendő mennyiséget vett belőle magához, majd
megnyújtotta a karmot az egyik ujján, hasított egy sebet
súlyos mellizmain a szíve fölött, és odanyomta életpárja
száját. A mód, ahogy a lány nekidőlt, és nem habozott
elfogadni a vérét, felizgatta. Hagyta, hogy elárassza ez az érzés
az öröm mellett, hogy az életpárja ennyire elfogadja.
Amikor félbeszakította a táplálkozását, felemelte a fejét,
hogy lecsapjon a szájára egy lélekfelperzselő csókkal. Mindig
kívánni fogja. Ezt a nőt, aki egészen átadta neki magát,
amikor pedig halálosan rémültnek kellene lennie.
Rendkívül sok Kárpáti vér keringett az ereiben. A férfiak,
akik az övéhez kötötték a lelküket, mindannyian erős ősiek.
Ez a sok vér összekeveredik az övével, és Andor biztos volt
benne, hogy az átalakulás meglehetősen gyorsan beindul
majd. Nem tévedett. Alig pillanatokkal később nyugtalan
borzongás futott végig Lorraine testén.
– „Felkészül a tested. Már én is érzem.” – Figyelmeztetést
küldött a többieknek. Egyszerre feleltek, a gyógyító ének
kórussá duzzadt. A kisebb gyógyító éneket használták nők,
vagy olyan gyerekek, mint Liv esetében, amikor átléptek az ő
világukba. Megosztotta velük az elméjét, de egy részét
elsáncolta, hogy elszeparáltan figyelhesse, mi történik a
lánnyal.
Lorraine a megragadta a vállát, a körmei mélyre fúródtak a
bőrébe, amikor hitetlenkedve konstatálta, hogy az amúgy is
felfordult gyomrában mintha egy hőlégfúvót kapcsoltak volna
be. A következő hullám még keményebb volt. Aztán már
összemosódtak a hullámok, beleveszett a kegyetlen agónia
tengerébe. Andor hirtelen megérezte Dragomir és Tariq
aggodalmát.
– „Ennek nem kellene ilyen gyorsan ilyen hevesnek lennie.”
– Az ősiek vérének keveredése okozza. Többen is adtunk
neki” – magyarázta Gary. – „Ezt figyelembe kellett volna
vennem. Erős vérünk van. Képesnek kell lennie rá, hogy
befogadja.”
Lorraine lélegzethez sem jutott. Egyetlen pillanatnyi
pihenőhöz sem. A hullámok egyre jöttek és az újabb mindig
rosszabb volt az előzőnél. Ha nem a gyógyhelyen lettek volna,
vagy nem erőteljes Kárpátiak veszik őket körül, Andor
kételkedett benne, hogy a lány túlélte volna.
 Többször is hányt, ahogy a méreganyagok elhagyták a testét,
hogy felszívódjanak a földben. Andor tisztán tartotta végig, de
azon kívül, hogy végig ölelte, amíg a görcsök rángatták a
testét, nehogy összetörje a csontjait, nem sok mindent
tehetett.
– „Emeline átalakulása nem volt ilyen erőszakos, pedig
benne is ott volt a te véred és az enyém is gyógyító.” –
hallotta meg Dragomir véleményét Andor Gary
helyzetértékeléséről.
– „De Ferro vére nem volt benne.” – Halk sóhajtások
kísérték a kinyilatkoztatást.
Andor lehunyta a szemét. Tudnia kellett volna. Bár az
átalakulás nagyjából egy órát vett igénybe, minden egyes perc
ezernek tűnt. Végül a görcsök és a kínhullámok enyhülni
kezdtek, úgy gondolta hát, eljött az ideje, hogy letegye
Lorraine-t a földbe.
– „Remekül csináltad” – dicsérte meg, és lecsókolta a
homlokáról az apró vörös cseppeket. – „Egyetlen hangot sem
adtál ki, Lorraine.”
– Apám mindig azt mondta, hogy szívjam fel a fájdalmat,
de azért ezt soha többé nem akarom újra végigcsinálni. És
ha bárki megkérdezi, annak sem fogom ajánlani.” – Ez
határozottan figyelmeztetésnek hangzott.
Andor tudta, hogy közel a hajnal és a Kárpátiaknak
pihenőhelyet kell találniuk, így mindannyiuknak megköszönte
a részvételt. Aztán az asszonya felé intett, és Lorraine hosszú
szempillái rásimultak az arcára. A férfi megkönnyebbülten
felsóhajtott, és mélyen megnyitotta a földet. Lelebegtette
magukat, jól tudván, hogy a nap már emelkedik, a többiek
pedig elsiettek az alvóhelyeikre. Senki sem használta
egyszerűen csak alvásra a gyógyító helyet. Azt fenntartották a
rászorulók részére. A Kárpátiak szétszóródtak a birtokon, és
ahogyan a nap felkelt, Andor a ház alatt is érezte, hogy
elgyengül, a fény forrósága elérte a bőrét.
Letérdelt a dús földbe és óvatosan a hátára fektette Lorraine-
t. Lefeküdt mellé, majd figyelte, ahogy a föld elkezdte
feltölteni a gödröt, először a lábukat temetve be. A lány teste
megmozdult. Összerándult. Andor összevont szemöldökkel
föléje hajolt. Mélyen aludnia kellene. És mégis, ismét
megtörtént. Újabb rándulás, mintha a lábaira hulló apró
rögök elől próbálna menekülni. Aztán hirtelen hatalmasra
nyíltak a szemei. Sokkot látott bennük. Rémületet. Hiába
altatta el, Lorraine mégis félt. Nem is félelem volt ez.
Rettegés. A pillantása összekapcsolódott az övével.
– Kiszabadult, Andor – suttogta. Ugyanaz a horror volt a
hangjában, ami a szemeiben látszott. Megragadta a férfi
vállait, a körmei belemélyedtek. – A karmaiban volt, azzal
tette belém. Kiszabadult, itt, a gyógyító helyen. Nem tudtam
visszatartani!
Pillanatnyilag semmit sem tehetett a helyzet megoldásáért.
Tudta, hogy bármit is sikerült belejuttatnia a gyógyító talajba
Sergeynek, az most néhány órán át szabadon garázdálkodhat.
Az első tippje az volt, hogy talán egy parazita lehet, ami
megöli a magzatokat, vagy megakadályozza a nők fogamzását.
De hogy szalaszthatták el mindannyian? A bőre alá juttatta.
Közel a felszínhez. A sebet megtisztították, begyógyították. És
senki sem vett észre semmit.
Lefeküdt a lány mellé és őt is visszafektette. – „Most aludj. A
következő felemelkedésen levadásszuk.”
 19

Andor abban a pillanatban kirobbant a földből, amint

átvizsgálta alvó életpárját. Azt akarta, hogy egyelőre aludjon,
bár tartott tőle, hogy a parazita visszafészkeli magát belé és
magakadályozza, hogy gyerekeik legyenek. De még ennél is
fontosabb volt, hogy vadászatra kellett indulniuk.
Mindannyiuknak.
– „Tudnunk kellene, mit keresünk” – felelt a hívására Tariq
cseppet sem boldog hangja.
Andor nem tudta hibáztatni ezért. Mindannyian többször is
átvizsgálták Lorraine szervezetét. A lány pedig türelmesen
tűrte. Nagyobb figyelmet kellett volna fordítaniuk a kisebb
sebekre, amit a varjú ejtett rajta. Ráadásul maga Lorraine is
többször gondolt arra, hogy viszket a háta a lapockái között.
Amiről viszont ő úgy vélte, hogy a varjú karmai által ejtett
sebek viszketnek a gyógyulási folyamat részeként.
Egyébként is nyugtalan volt. A varjak látványa sokkal jobban
zavarta, mint amennyire ez indokolt lett volna. Még a
gyerekek sem fordítottak rájuk akkora figyelmet. Tehát voltak
figyelmeztető jelek, csak nem olvasta őket helyesen. Egyiket
sem. Az érzelmek összezavarták.
– O jelä peje terád! – káromkodott az anyanyelvén.
Dühös volt magára. És dühös volt azért, mert az egyik
Malinov fivérnek sikerült mindegyiküket rászedni. Ha Tariq a
célpont… kiegyenesedett.
– Mielőtt bármibe is belekezdenénk, menj táplálkozni.
Értesítettem Mattet és a biztonsági csapatát. Ők készek a
vérüket adni nekünk szükséghelyzetben. És ez szükséghelyzet
– mondta Tariq. A gyógyító medence szélén állt csípőre tett
kézzel.
– Lehet, hogy te vagy a célpont – figyelmeztette Andor. –
Arra várt, hogy Lorraine ide kerüljön. Sergey tudta, hogy
átalakítom őt, és úgy programozta a bombáját, hogy várjon,
amíg a föld közelébe kerül.
– Andor – mondta türelmesen Tariq –, menj táplálkozni.
A megszólított megint káromkodott. – Nem teheted a lábad
erre a földre! Egy pillanatra sem! Amíg ide nem ér valaki, aki
gondoskodik a biztonságodról, nem fogom kockára tenni az
életed!
– Az asszonyod még mindig ebben a földben alszik.
– Ha ő lett volna a célpont, már halott lenne és mi semmit
sem tehettünk volna. Ezért úgy gondolom, nem őt vette célba.
Ha az ő elpusztítása lett volna a cél, megölhette volna, amikor
a közelébe férkőzött. Átüthette volna a koponyáját a varjú
csőrével. Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én.
Gary materializálódott Tariq mellett, míg a másik oldalán
Siv bontakozott elő köd alakjából. Gary enyhén fejet hajtott
Andor felé. – Sajnálom. Mindannyian legjobb tudásunk
szerint vizsgáltuk át.
– Lehetséges, hogy egy szilánk az belőle? Elhelyezhető az
bőrben?
– Lehetségesnek lehetséges, de elég valószínűtlen. Onnan
képtelen lenne irányítani a gazdatestet. Nem használhatná a
szemeit, füleit. Sok értelme nem lenne – felelt a gyógyító. –
Muszáj táplálkoznod, Andor.
Andor nem akarta kivárni, míg még valaki megemlíti, hogy
úgy néz ki, mintha most vett volna részt egy pokolbéli
vesszőfutáson. Felsóhajtott, majd molekuláira oszlott, és
megkereste Tariq emberi biztonsági erőinek tagjait, akik közül
többen is a földön üldögéltek, vagy éppen vért adtak
valamelyik ősinek. Kiválasztott közülük egyet, akit a
legegészségesebbnek, legjobb kondícióban lévőnek talált. A
férfi feléje fordult, amikor közelebb lépett hozzá. Ahogy
szokta, egyetlen intéssel átvette az elméje felett az irányítást,
és táplálkozott. Gondolkodás nélkül csinálta ezt, és csak ekkor
ébredt rá, hogy szabad akaratból felajánlott vért kapott.
Magához térítette a férfit, elnézést kért tőle, megköszönte a
segítségét és segített neki leülni a földre.
Egyszerre Genevieve termett ott és egy nagy pohár
narancslét nyújtott át a véradónak. – Miért vagy ilyen ideges?
Andorban csak most tudatosult, milyen sok mindent
áldoztak fel ezek a férfiak Tariqért. Mindannyian beleegyeztek
abba, hogy gátakat emeljenek a fejükben, megakadályozandó,
hogy egy vámpír kiolvashassa az elméjükből, hogy Tariq
biztonsági erejéhez tartoznak. De az egész elméjük is le volt
árnyékolva, gátolva azt, hogy a vámpírokról, vagy a
Kárpátiakról beszéljenek bárki másnak, mint az őrszolgálat
többi tagjának. Biztosítékok védték őket. Még Genevieve-nek
is volt pajzsa, hogy nehogy véletlenül kiszivárogtassa az
ismereteit a Kárpátiakról.
Ő nem szokott hozzá, hogy emberek közt éljen, vagy
megbízzon bennük. Tariq mindkettőt megtette. Rájuk bízta a
birtoka őrzését, a gyerekei védelmét. Lorraine jó kérdést
vetett fel, amikor a babák miatt aggódott. Ha nem tudnak a
földbe menni a szüleikkel, ki vigyáz rájuk? Ki neveli fel őket?
Abban a pillanatban megértette, miért olyan rettenetesen
fontosak az olyan emberek, mint amilyen Gary is volt, mielőtt
Kárpátivá vált. Ők gondoskodnak róla, hogy napközben
egyetlen Kárpáti se sérülhessen meg.
– Lorraine-t megtámadta egy varjú a vámpírokkal vívott
csata során. Arra már korábban rájöttünk, hogy az egész
csatát erre a pillanatra hegyezték ki. Nem elfogni akarták, és
nem megölni, ezért csak az a lehetőség maradt, hogy azt
akarták, hogy valamit bejuttasson ide.
– Ez borzalmas. El sem tudom képzelni, mennyire rosszul
érezheti magát.
– Mindannyian kerestük, mi lehet az, újra és újra, de nem
találtuk – folytatta Andor. – Arra a következtetésre jutottunk,
hogy bele kellett, hogy ültessen valamit, mégsem találtuk meg
többszöri próbálkozás ellenére sem. A belső szerveire
koncentráltunk, az volt a valószínűbb, hogy oda juttatott be
valamit. Egy szilánkot. Élősködőt. Valamit, ami végül
megölné őt. Átnéztünk minden szervet, a véráramát, a
csontjait. De arra egyikünk sem gondolt, hogy a testén kívül, a
bőre környékén nézzen szét, és pontosan ez alá ültette be,
amit akart.
Genevieve megborzongott. Átkarolta magát, dörzsölgetni
kezdte a karjait. – Mi volt az? Mi volt a célja?
Egyik kérdésre sem tudta a választ. Talán csak az a parazita,
ami megakadályozza a fogamzást. Csakhogy… arra várt, hogy
a földet fertőzhesse meg. A gyógyító földet. Egy terhes, vagy
szülő nő abban a földben pihenne meg, hiszen ez a legjobb,
amihez hozzáférhetnek. – Nem tudom, Genevieve. Remélem,
hogy rájövünk. Kutatni fogunk utána, de azt sem tudjuk
pontosan, hogy mi ez.
– Honnan fogjátok tudni, hogy hol van?
Andor felkapta a fejét. Halványan elmosolyodott. – Briliáns
elme vagy, Genevieve! Nem csoda, hogy ennyire vigyáznak
rád. Nem veszíthetjük el azt a rengeteg eszedet.
Elfordult a nőtől, feloldódott, és visszasuhant a nagy házba,
le az alagsorba, ahol Tariq a gyógyhelyet felállította. A Kárpáti
vadászok már mind összegyűltek. De egyetlen életpárt sem
látott, valószínűleg a harcosok nem akarták őket a fertőzött
föld közelében tudni. Viszont ez a gondolat túl késő volt azok
számára, akik máris benne feküdtek.
– Lorraine talán tudja, mit kell keresnünk – jelentette ki,
amint alakot öltött. – Érezte, tehát lehet, hogy képes lesz
azonosítani is.
– Ha nem áll készen és felébreszted, még mindig érezheti az
átváltozás fájdalmát – figyelmeztette Tariq.
Ez létező kockázat volt. A többiek türelmesen vártak, amíg
döntött. Lassan kiengedte a lélegzetét. Úgy kell döntenie,
ahogy Lorraine döntene. Ő pedig azt akarná, hogy felébressze
és tájékoztassa a helyzetről. És akkor azt is meg tudná
mondani, tud-e segíteni, vagy sem.
– Felébresztem – mondta. Felnyitotta a talajt, ahol szerelme
aludt, de az utolsó pillanatban, mielőtt a felszínre emelte
volna, eszébe jutott az is, hogy gondoskodjon a
megtisztításáról és a felöltöztetéséről. A karjaiba vette és
magához szorította. – Ébredj, Lorraine! Szükségünk van a
segítségedre.
A hosszú szempillák megrezzentek a sápadt arcon. Egy
pillanat, és a lány fel is emelte őket, hogy Andor
belenézhessen a csodaszép zöld szempárba. A hatás azonnali,
zsigeri volt, elsöprő erővel száguldott végig rajta. És ez csak
egyetlen pillantása volt az életpárjának. Lemosolygott rá,
amikor meglátta zavarát a szemében, megérezte
összerezzenését, miután megmoccant. Túl korán volt még, a
teste nem fejezte be a gyógyulást.
Éhesen ébredt, minden sejtje táplálékért kiáltott. Andor ezt
végig sem gondolta. Ész nélkül ébresztette fel. – Táplálni
foglak, Lorraine. Vedd el, amit szabad akaratomból felajánlok
neked. Elfordult vele, hogy eltakarva őt a többiek elől némi
magánteret biztosítson kettejük számára. Szerencsére elég
nagydarab volt, széles mellkassal.
 Lorraine átnézett a válla fölött a többiekre. – Mi folyik itt?
Andor az arcát fürkészte. Nem látott rajta aggodalmat. Sem
pánikot, sem azt, hogy megbánta a döntését.
– „Elmondom, miután táplálkoztál.” – Felszakította a
fogával a csuklóját. Odanyomta a szájához a sebet, nem
hagyván neki más választást, mint hogy igyon.
Lorraine megragadta a karját, hogy mozdulatlanul tartsa, és
az, hogy az éhsége nagyobb volt annál, mint hogy azzal
foglalkozzon, hogy esetleg meglátják, bizakodásra adott okot.
– „Mondd már! Mi a baj?”
– „Napkeltekor tettelek le aludni. Az átalakulásod
különösen nehéz volt.”
– „Elég fájdalmas volt”– értett egyet.
– „Még tart.” – Andor nem engedhette meg magának, hogy
legyengüljön a vérveszteségtől. Figyelnie kellett rá, mennyit
iszik a lány.
– „Már közel sem olyan erős, mint amilyen tegnap éjjel
volt.”
A férfi legnagyobb meglepetésére Lorraine magától
abbahagyta az ivást, a nyelvével lezárta a sebet és felült a
karjaiban. – Mondd már el végre, Andor! Valami borzalmas
dolog lehet, ha mindannyian összegyűltetek és az
arckifejezésed ennyire zord.
– Emlékszel mit mondtál nekem, miután elaltattalak?
Lorraine összerántotta a szemöldökét és a férfi nem tudta
nem megcsókolni édes kis orra hegyét, holott jól tudta, hogy
ezzel minden bizonnyal zavarja. Aztán a lány felkapta a fejét, a
szemei hatalmasra nyíltak és védekezőn a torkához kapta a
kezét. Emlékezett. Elárulta ezt rettegő pillantása, ami mindig
ilyenné vált, valahányszor szóba került Sergey, vagy éppen rá
gondolt.
 – Igen. Éreztem, hogy valami mászik a bőrömön. – A ránc
elmélyült a szemöldökei között, enyhén megrázta a fejét.
Andor felállt vele és a gyógyító föld közepéről kivitte a
széléhez, ahol a többiek álltak. Ami ezután jött, azt nekik is
hallaniuk kellett.
– Nem, ez nem teljesen igaz. Nem rajta, hanem a bőröm
alatt mozgott és abban a pillanatban már tudtam, hogy a varjú
ültette be oda. Sötét volt és ocsmány. Amikor a hátamban
mozgott, szinte éreztem, hogyan zsugorodnak össze a
sejtjeim, hogy távolabb húzódhassanak tőle.
Sandu bólintott. – Ez az élőholt utálatosságának jele. Azért
van, mert lélektelenek és színtisztán gonoszak. A tested
igyekezett elkerülni a vele való érintkezést.
– Miért nem éreztem, amikor a bőrömbe tette? Akkor is
hozzám kellett érnie. Ha nem tudnék róla, hogy belém tette,
az más lenne, de így sokkal jobban éreznem kellett volna,
nem?
– És érezted is – mondta Andor. – Nemegyszer gondoltad,
hogy viszket a bőröd a lapockáid között, a te szavaiddal élve,
mintha egy célkeresztben állnál. Hallottam ezeket a
gondolatokat.
– Talán, de amikor megsebzett, annak valami erősebb
érzésnek kellett volna lennie, sötétebbnek, gonoszabbnak –
vitatkozott a lány.
Pár másodpercnyi csend ülepedett rájuk, aztán pedig
mindenki egyszerre kezdett beszélni, mindenféle elméleteket
gyártottak. Petru emelte fel a kezét csendet kérve. Amikor a
többiek elhallgattak, előadta a saját elgondolását. – Talán
azért nem érezted beültetéskor, mert akkor még jóindulatú
volt.
Andor megdöbbent. Erre neki is gondolnia kellett volna.
Amit Sergey elhelyezett a lányban, az semmilyen mértékben
nem tűnhetett fenyegetőnek, vagy károsnak. Azonnal
rátaláltak volna, ha rosszindulatot sugároz. És Lorraine sem
mondott mást, mint hogy viszket a bőre a lapockái között.
– Hajolj előre kicsit, csecsemő, meg akarom nézni a
hátadat. – Jól emlékezett a hibátlan, selymes bőrére.
Lorraine azonnal elfordult és felhúzta a pólóját, hogy felfedje
a bőrét. A többiek közelebb húzódva bámulták a
megfeketedett felületet. A rontás bizonyítékát. Sergey
bejuttatott valamit a gyógyító földbe, ez többé már nem
puszta feltételezés volt.
– El tudnád mondani milyen volt, Lorraine? – kérdezte
Gary.
– Nem láttam. Csak éreztem.
– Ezt értem – bólintott a gyógyító –, de a méretét, az alakját
megtapasztalhattad. Hívd elő az emléket, úgy ahogy akkor
tettük, amikor azt próbáltuk megtalálni, mit ültetett beléd a
varjú.
A lány nem vitatkozott. Úgy tűnt, mindig kész az azonnali
cselekvésre, ha sürgős dologról van szó. Nem tett fel
kérdéseket, nem követelt válaszokat, egyszerűen csak
bólintott és megpróbálta a felszínre emelni az emlékei közül
azt a pillanatot, amikor ráébredt, hogy az a teremtmény a
bőre alatt van.
Andor az elméjében maradt, ott várta, hogy megkeresse az
emléket, hogy segíthessen majd feleleveníteni neki a
részleteket. A fájdalom keresztülszáguldott rajta, és Lorraine-
en is, hiszen mindketten újraélték az eseményt, amikor az a
pillanat bekövetkezett.
A lány nagyokat lélegzett, hűvös levegőt szívott lángoló
tüdejébe. Igyekezett keresztüllélegezni magát a folyamatos
görcsökön, a szervei átalakulásának kínján, a gyomrában
üvöltő hőlégfúvó okozta szenvedésen, az egész teste
átváltozásán. A béke pillanata akkor érkezett el, amikor Andor
elaltatta. Legalábbis már nagyon közel járt az álomhoz, szép
lassan sodródott egyre távolabb a fájdalomtól és ezért nagyon
hálás volt a férfinak.
De abban a pillanatban, amint a háta a földhöz ért,
megérzett valamit, amiről azonnal tudta, hogy az valami
rossz. Puha volt, mégis határozott körvonalú, hosszú, ám
nagyon keskeny. Mintha száz apró lábat érzett volna,
borotvaéles karmokkal, amikkel a felszínre vájta magát a
bőrén keresztül. Fájt, de egészen más módon, mint az
átalakulás. A lelkének fájt. Agónia volt ez is, de a kettő
semennyiben sem hasonlított egymásra.
– Azonnal tudtam, hogy Sergey a varjúval juttatta be.
Senki sem tudta akkor, vagy legalábbis Andor biztosan nem,
hogy annak a varjúnak a testében maga Sergey van. Egyikük
sem észlelte. Olyan sok varjú volt a környéken, képtelenség
lett volna egyre rábökni, hogy ez itt a vámpírhadsereg feje.
Most, hogy már mind alaposan megnézték maguknak azt a
varjút, képesek lennének kiválasztani akár ezer közül is, de
kételkedett benne, hogy Sergey ismét alkalmazná ugyanezt a
trükköt. Túl okos ahhoz, hogy ekkora hibát kövessen el.
– Felhasította belülről a bőrt és kidugta a fejét. Abban a
pillanatban, ahogy megérezte a gyógyító talajt, nagyon
izgatott lett. Próbáltam visszatartani. Ostobaság volt, de azt
gondoltam, hogy ha megfeszítem minden izmomat, azzal
megakadályozhatom, hogy bejusson a földbe. Mégis
megtettem, hátha fogságba ejthetem magamban. Nem
sikerült. – Sajnálkozás és bűntudat volt a hangjában.
Andor azonnal az álla alá nyúlt és felemelte a fejét. – Ez nem
a te hibád. A történtek legkisebb része sem. Egyikünk sem
gondolt a varjú karmaira. Csak azért ejtette a fejeden azt a
mély vágást, hogy arra figyeljünk.
 – Nagyon okos – suttogta a lány –, félelmetesen okos.
– Most már tudjuk, mit keresünk – mondta Gary –,
köszönöm, Lorraine. Mit gondolsz, mekkora lehet? Négy
centiméter? Vagy van hat is?
– Hosszabb. Mint egy kicsi kígyó. Tizenöt, talán tizenhét
centi is van, de nagyon vékony. Mint egy ceruza – magyarázta
Lorraine.
Andor hallgatott. Gary pontosan tudta, hogyan kell rávennie
valakit, hogy még annál is több információt osszon meg vele,
mint amennyiről egyáltalán tud.
– A gyógyító bólintott. – De lábai is vannak. Nevezhetjük
inkább százlábúszerűségnek.
Lorraine a homlokát ráncolta. – Igen. – Volt némi
bizonytalanság a hangjában. – Úgy éreztem, mintha nagyon
sok lába lett volna, de nem feltétlenül azért, hogy azokkal
változtasson helyet. Inkább a kígyóéhoz hasonlított a
mozgása, csak… – elhallgatott.
Gary is hallgatott. Andor lepillantott Lorraine arcára, amire
hirtelen kiült a megvilágosodás.
– Oldalazott! Oldalra mozgott, mintha szél sodorná.
Éreztem a lábait. Éles karmokban végződtek és nem arra
teremtették őket, hogy járjon rajtuk. Inkább mintha arra
használta volna őket, hogy lendületet vegyen, kanyarodjon,
vagy lehorgonyozza magát.
– Tökéletes, Lorraine! Tiszta képet adtál arról a lényről. A
keresésére indulunk, de ez egy hatalmas terület, egy ilyen
kicsi teremtmény jól el tud itt rejtőzni.
– Ne feledkezzetek meg róla, hogy valami fullánkja is van.
Azt is éreztem. Nem csípett meg, de emlékszem, végig azt
vártam, mikor teszi meg.
– Kár, hogy nem tudod megmondani, merre ment a föld
alatt – mondta Petru.
 A lány vállat vont. – Azt kell kitalálni, mire készítették. Ki a
fő célpontja. Ha ezt megtudjuk, azt is megtudjuk, hol lehet.
Fő célpont. Végső cél. Andor ezeket a fogalmakat forgatta a
fejében. – Mit akar a legjobban Sergey? – mormolta maga elé
félhangosan.
– Hatalmat – felelt neki Tariq –, uralmat az egész bolygó
felett. Azt hiszem, minden Malinov végső célja ez.
– Gazdagságot – mondta Tomas. – A testvéreim és én
sokszor megbeszéltük, hogy a Malinov fivérek inkább elloptak
bármit, minthogy munkával szerezzék meg maguknak.
Életeket loptak, pénzt loptak. Mindent, amiből hasznuk lehet.
– Gyerekeket – találgatott Dragomir. – A legfőbb tervük az
volt, hogy pszichés nőket kaparintsanak meg, és
rákényszerítsék őket arra, hogy gyerekeket szüljenek nekik,
hogy pótolhassák azokat, akik meghalnak.
– Nem – csóválta meg a fejét Andor. – Most konkrétan
Sergeyről beszélünk, nem Vadimról, vagy a többiekről, akik
már halottak.
– Legalábbis reméljük, hogy halottak – vetette közbe Gary.
Minden ősi a gyógyítóra meredt. – Mit akarsz ezzel
mondani? – kérdezte Mataias. – Persze, hogy halottak.
– Nem okvetlenül teljesen azok. Tételezzük fel, hogy
rábeszélték őket, hogy valamennyien adjanak át magukból egy
szilánkot a legfiatalabb testvérnek. Annak a testvérnek, akivel
senki sem számol, mert nem mutatott eddig túl nagy
intelligenciát a harci stratégiák tekintetében. Ahogyan túl
nagy bátorságot sem. Tegyük fel, hogy azért tették ezt, mert
Sergey azt mutatta nekik, hogy nagyon fiatal még, a
segítségükre szorult. Így hát támogatták. És mindannyian a
többiek tudta nélkül tették ezt. Ha mindegyikükből van benne
egy-egy szilánk, amihez hozzáadódnak Xavier hihetetlen
intelligenciát biztosító darabkái is, az minden idők
legerőteljesebb vámpírjává tenné Sergeyt.
Tariq megrázta a fejét, de nem mondott semmit. A többiek
kissé kábultnak tűntek, vagy ha Andor magából indult ki,
akkor úgy is mondhatta volna, hogy sokkoltnak. Gary
eszmefuttatása nemcsak hogy lehetséges, de nagyon sok
dolgot meg is magyarázna.
– Mindent előre eltervezett – mondta ki az összegzést
Andor. – Az egészet. A föld alatti várost, a hadsereg
szervezését, a lassú hatalomátvételt.
– Nem kellett volna átvennie a hatalmat – mondta Gary –,
azt talán csak szükségszerűvé vált. Vadim számított a valódi
zseninek a családban. Sergey nem engedhette meg magának,
hogy a fivére a közelében maradjon, rájöhetett volna a
terveire. Mindaddig, amíg nem tekintik valós fenyegetésnek,
senkit sem küldenek utána.
– Szóval visszatérve az eredeti kérdéshez – vette át a szót
Andor –, mi az, amit a legjobban akar? Elisabetát már azelőtt
elrabolta, hogy vámpírrá fordult volna. Rejtegette a testvérei
elől. Még csak nem is beszélt róla nekik. Évszázadokon át
fogalmuk sem volt róla, ez pedig azt jelenti, hogy mindenhol
előkészítette a nő számára a helyet. Nem szeszélyből vitte
magával, minden egyes lépést gondosan megtervezett. Úgy
gondolom, Elisabeta az, akit jelen pillanatban a legjobban
akar.
– Ő az életpárja? – spekulált Siv.
Andor vállat vont. – Ezt nem tudhatjuk. De
megpróbálhatjuk távol tartani tőle. Elisabeta a fény. Sergey a
sötétség. A nő jó, Malinov teljesen gonosz. Azt hiszem, azért
küldte azt a teremtményt, hogy őt megtalálja. Tudnia kell, hol
fekszik.
 – Szerintem túlgondolod – ellenkezett Lojos. – A vámpírok
nem válnak függővé egyetlen nőtől sem. Még ha az életpárja
lenne, már akkor sem segíthetne rajta.
– Valóban nem, de megadhatja neki az elvesztett dolgokat.
Színeket. Még érzelmeket is. Ennek már csak azért is van
értelme, mivel tudjuk, hogy Sergey sokkal jobban kitartott,
mint általában a vámpírok – válaszolt neki Gary. – A teste
nem rohadt úgy szét, mint a fivéreié.
Andor egyetértett ezzel a véleménnyel. – Sergey tudta, hogy
Lorraine az életpárom, és hogy ember. Azt is tudta, hogy
megvédem. Számított rá, hogy úgy gondoljuk majd, hogy el
akarja rabolni, de valójában éppen azt akarta, hogy idehozzuk,
a birtokra, mert akkor átalakítom és letesszük a gyógyító
földbe, ahol Elisabeta is mély álomban van.
– Tényleg úgy gondolod, hogy egy vámpír képes egy ilyen
komplex dolog megtervezésére? Felhasználna egy sebesült
ősit és az életpárját, hogy bejuttasson egy fegyvert a Kárpátiak
erődjébe? – kérdezte Lojos – Ez mindazzal tökéletes
ellentétben van, amit eddig a vámpírokról tudtunk.
– Biztos vagyok benne – erősítette meg Andor –, és minél
több időt töltünk el azzal, hogy ezen vitatkozunk, neki annál
több ideje marad, hogy megtalálja Elisabetát.
Az ősiek összenéztek. – Hogyan használhatjuk fel ezt az
információt, ha valóban helyes az elméleted? – kérdezte
Petru.
– Megnyitjuk körülötte a földet – mondta Tariq –, ott
keressük először a teremtményt, majd ha azon belül nem
találjuk, izoláljuk őt és úgy keresünk tovább.
A gyógyító föld fölé lebegett, és elkezdett kihasítani belőle
egy téglalap alakú keretet a közepétől kissé balra. A keret
ezután megemelkedett, odalebegett a beton palánkhoz és egy
tömbben leereszkedett rá.
 – Ki más van még a földben? – kérdezte Andor.
– Ferro. Normál esetben Liv is itt alszik, de mindenkinél
hamarabb felébredt. Szeret játszani a testvéreivel – felelte
Tariq.
– Arról viszont fogalmunk sincs, hol fekszik pontosan Ferro
– mondta Benedek. – A kolostorban sem tudtuk soha, hol
alszik. Nagyon óvatos.
– Talán fontolóra kellene vennünk, hogy felébresszük –
mormolta Tariq, miközben fel-alá járkált.
Mielőtt bárki is válaszolhatott volna erre az ötletre, a talaj
gejzírszerűen magasba tört annak a helynek a közelében, ahol
Elisabeta aludt. A földoszlop a levegőbe robbant. Ferro
emelkedett ki belőle, átfordult a levegőben és fejest ugrott a
talajba közvetlenül a betonfal tövében.
– A lény! Egy pillanatig láttam! – kiáltott fel Andor, és
követte Ferro példáját. Látni vélte eltűnni a félig hüllő, félig
csúszómászó, színtiszta gonosz kis teremtményt.
Az ősiek egyenletesen szétszóródtak egy jókora sugarú kör
mentén, ahol reményeik szerint Sergey teremtményét be
tudták keríteni. Andor megkezdte felparcellázni az általa
kivizsgálásra kiválasztott területet. Minden ősi elküldte a
pontos koordinátáit Ferrónak, mert ő volt az aktív üldöző.
Senki sem tudta pontosan, hogy milyen formában lehet a
mélyben, de ez nem is számított. A teremtmény megzavarta az
álmát, már önmagában ezért is vadászott volna rá.
– Gondoskodjatok róla, hogy a környező parcellák
mindegyikére szentelő varázslat kerüljön, hogy ne léphessen
be oda. Nagyon kicsi, könnyen elbújhat ezen a hatalmas
helyen.” – figyelmeztette őket Ferro.
– „Tudtál róla, mennyire közel alszol Elisabetához?”–
kérdezte puszta kíváncsiságból Andor. Ferro néha olyan
dolgokat is tudott, amiket senki más sem. Lehetett éppen egy
olyan előérzete is, hogy Sergey megpróbál rajtaütni a nőn.
– „Szándékosan választottam a helyet” – jött a válasz.
Ez megerősítette Andor abbéli hitét, hogy Ferro megsejtett
valamit Sergey Elisabetával kapcsolatos terveiből. Fokozott
óvatossággal, apránként szűrte át a földet, remélve, hogy
megtalálja a lényt, és még ha elkapni nem is tudja,
visszaterelheti Ferro felé.
– „Végig tudtuk, hogy meg fog próbálni valahogyan eljutni
Elisabetához” – csatlakozott a beszélgetésükhöz Tariq. – „Ott
tévedtünk, amikor úgy gondoltuk, hogy ehhez meg kell
várnia, míg a lány felébred.”
– „Szólongatja” – mondta Ferro. – „A gonosz hangja tisztán
hallható volt a gyógyító földben. Azt hiszem, a teremtmény
jeleket küld a nőnek, abban a reményben, hogy felkeltheti.”
– „Talán valóban így van” – értett egyet Gary –, „de az,
amit Lorraine leírt, az a gusztustalanság több, mint
egyszerű hazahívó, riasztó, ébresztő eszköz. Fullánkja van,
és a lábaival képes az ellenségére támadni. Nem lepne meg,
ha a lábai végén a karmokban ugyanolyan méreg lenne,
mint a fullánkjában.”
– „A csípését megtapasztaltam” – mondta Ferro. – „Belém
fecskendezett valami kotyvalékot, vagy legalábbis
megpróbálta, amikor hozzáért a teste az enyémhez. Tudtam,
hogy ez valami mocskos dolog, amit Sergey küldött, hogy
megpróbáljon eljutni Elisabetához. Azonnal reagáltam, de
sajnos a teremtmény villámgyors, én pedig félig bénult
voltam. A sebeim pedig… súlyosak.”
– „Szerinted meg akarja őt ölni? Hogy inkább akarná
halottnak tudni, mint hogy nálunk legyen?” – kérdezte Tariq.
– „Minden lehetséges, de ezt azért nem hinném” – válaszolt
Ferro.
 Andornak egyet kellett értenie vele. Sergeynek rengeteg ideje
lett volna Elisabeta megölésére. Amikor rátaláltak a nőre a
ketrecben, akkor is lett volna rá lehetősége, hogy véget vessen
az életének, mégsem tette meg. De talán akkor azt hitte, ők
sem lesznek képesek kiszabadítani arról a helyről. A ketrec
eltűnt, ha valaki megjelent, beleolvadt a sziklafalba, de egy
fiatal Varázsló lány segítségével megtalálták a módját, hogy
kinyissák börtöne ajtaját és kiszabadíthassák.
– „Ferro, talán bölcsebb lenne átadnod valaki másnak az
üldöző szerepét, és hagyni, hogy a gyógyító kezelésbe vegye
a sebeidet” – próbálkozott Tariq.
Andor úgy gondolta, nagy jelentősége van annak, hogy Tariq
ilyen óvatosan beszél Ferróval. Megmutatta, mennyire jó
vezető is Asenguard, mennyire tisztában van a körülötte lévők
állapotával. Ferrónak pedig tiszteletre volt szüksége, még
azoktól is, akik nem is ismerték túl jól. Ez a személyiségéből
adódott, éppúgy része volt, akárcsak a bőre.
– „Talán majd azután, ha megtaláltam és
megsemmisítettem ezt a gonosz teremtményt, és nem
fenyegeti már a nőket és a gyerekeket” – jött a válasz.
Andor meg sem lepődött ezen. Az kizárt, hogy Ferro valaha
is mások biztonsága elé helyezze a saját jólétét. Garyhez volt
kötve, így érezte az aggodalmát, ahogyan Sanduét is, bár ők
maguk ezt nem érezték. Most már jobban értette, mit próbált
neki Lorraine elmondani. Nem arról van szó, hogy nincsenek
érzelmeik, függetlenül attól, hogy mennyi idősek, egyszerűen
valami elszigeteli őket tőlük, vagyis az érzelmeik megvannak,
csak nem férnek hozzájuk.
Okosabb volt annál, minthogy megpróbálta volna Ferrót
eltántorítani a döntésétől. Mindenki tegye csak a maga dolgát.
Ő a földet szűri. Abból pedig rengeteg van.
 – „Miért olyan szomorú Ferro?” – Lorraine bársonyos
hangja végigsimított az elméjén, amitől csak még
szerelmesebb lett belé.
– „Én nem érzékelek szomorúságot.”
– „Még magának sem vallja be. Te is érzed, amit ő érez,
Andor, de ezt nagyon mélyen elrejti. Nagyon szomorú. Tele
van bánattal. Utálom ezt. Gondolod, hogy azt tervezi, hogy
kiül a napra?”
Nem tudta elképzelni, hogy Ferro ehhez a megoldáshoz
folyamodna. – „Ahogy korábban már mondtam, vissza akar
térni a kolostorba.”
Nem látta ugyan Lorraine-t, de pontosan maga elé tudta
képzelni az arckifejezését. Szerette volna magához ölelni a
lányt. – „Ferro nem tágít attól, amit a fejébe vesz,
csecsemő.”
– „Hogy fogja akkor megtalálni az életpárját?”
– „Nem hisz már benne, hogy rátalálhatna.”
– „Dehogynem találhatna rá! Te is rám találtál. Vagy én
rád. Tökmindegy. Egymásra találtunk. Ha elrejti magát, az
unalomba fog belehalni.”
– „Páran megtanultak meditálni.”
– „A meditáció a verebeknek való. De most komolyan
Andor. Ha valaki, én igazán keményen próbálkoztam vele és
nem működik. Úgy untam, hogy néha majdnem
belealudtam. Igazából lehet, hogy olykor bele is aludtam.”
– „De növeli az önfegyelmet.”
– „Szerintem a buddhista szerzetesek hazudtak anno a
meditáció nagyszerű voltával kapcsolatban, egyszerűen
azért ragaszkodtak hozzá, hogy megakadályozzák, hogy a
beszédesebb társaik az őrületbe kergessék a többieket.
Beszélni fogok Ferróval.”
 Andornak be kellett látnia, hogy a szerzetestestvérei nagyon
is elfogadták Lorraine-t, jobban bíztak benne, mint bárki
másban. Csak nagyon keveseket engedtek be a belső körükbe.
Vagyis a lány bír némi befolyással az ősiekre. Határozottan
tisztelik őt. Talán még arra is képes lenne, hogy maradásra
bírja Ferrót, pedig az senki másnak nem sikerülhetne.
Másfelől viszont azzal is tisztában volt, hogy ha Ferro
túlságosan közel érzi magát az átfordulás szakadékának
pereméhez, mégis jobb lenne, ha távozna.
– „Erre még gondolnod sem szabad! Egy pillanatra sem!” –
rótta meg a lány.
– „Sívamet, elképzelni sem tudod, mekkora az a
szenvedés. Ferro úgy hiszi, hogy nem tudna együtt élni az
életpárjával akkor sem, ha rátalálna.”
– „És azt tudja, hogy ez milyen iszonyúan nevetséges
elgondolás?”
– „Mi az ősi időkből származunk, amikor a dolgok még
nagyon mások voltak.”
– „Igen, te is abból a korból származol. Mégis egymásra
találtunk. Pedig én modern vagyok. Dragomir is ősi,
Emeline pedig modern. Azt mondtad, az életpárok kiegészítik
a társukat. Hogy bármire is van szükségük, azt a másik
biztosítani tudja nekik. Pontosan mi az az elvárás, amiről
úgy gondoljátok, hogy Ferro túl idős a teljesítéséhez?”
Az asszonya nagyon intelligens. És igaza van. Képtelen volt
leállítani magát, megosztotta Lorraine gondolatait Ferróval. –
„Mit gondolsz erről?”
– „Azt, hogy az asszonyod pudinggá lágyított. Keresd
inkább azt az undorító férget. Tereld felém!”
Annak ellenére, hogy Ferro látszólag mereven elzárkózott
Lorraine elméletétől, Andornak mégis az az érzése támadt,
hogy a gondolat befészkelte magát szerzetestársa fejébe.
Legalább elmondta neki, és ezzel talán ráveheti a barátját,
hogy legalább akkora elánnal folytassa a kutatást az életpárja
után, mint amilyennel Sergey ocsmány kreatúráját üldözi.
– „O jelä peje terád!” – csattant Sandu hangja a közös
Kárpáti csatornán. – „Ez a dög megpróbált megcsípni. Én
meg reflexből elrúgtam.”
Sandu parcellája közvetlenül az Andoré mellett volt. Nagyon
lassan elkezdett feléje fordulni, amikor érzékelt valamit, de
nem a szemeivel. A talaj egy gondolatnyit elmozdult, mintha
feléje siklana benne valami apró dolog. Mozdulatlanná vált. A
lény egyre közelebb és közelebb jött.
– „Sandu, üss némi zajt. Petru, te is. Csak egy kicsit. Mintha
lopakodni próbálnátok.”
– „Az imént is lopakodni próbáltam, de amikor
összefutottam vele, kiderült, hogy ez nem volt túl jó ötlet.”
Andor elnyomta magában a nevetés kényszerét. Kiélesítette
a hallását, és pontosan feltérképezte a teremtmény hollétét.
Eredetileg azt tervezte, hogy Ferro felé irányítja, hogy ő, vagy
a többi Kárpáti meg tudja ölni, de most mégis inkább úgy
határozott, hogy elkapja. Tudatában volt a fullánkjának és a
borotvakarmú lábainak. Tehát szüksége volt valamire, amibe
beterelheti.
Sergey kreatúrája tovább ásta a földet, egyenesen feléje
tartott. Andor az elméjével létrehozott egy kisebb, hajlékony
hálóketrecet, aminek a csapóajtaja lezuhant, amint a kicsiny
teremtmény belépett rajta. Be is sétált a csapdába, csakhogy
az utolsó egy-két centije még mindig kívül maradt.
– „Ferro, most gyorsan gyere ide hozzám!”
Ferro azonnal meglódult, keményen tolva maga előtt a
földet. Andor hallotta, hogy a lény nekicsapódik a hálóketrec
felőle eső falának, és ezzel magára is zárta az ajtaját. –
„Megvan! Gyertek a felszínre. Lorraine, te távolabb
maradsz.” – Kitört a földből, és magasra emelte a himbálózó
ketrecet.
A hang, amit a hüllőféleség kiadott, iszonyú volt, éles
sikolyszerűség, ami minden bizonnyal a gazdájának szólt,
hogy nem sikerült elvégeznie a küldetést. Andor egy intéssel
elhallgattatta. A lény ezután csak meredt rá a rosszindulatú
szemeivel. Hátrahúzta az ajkait, felvillantotta tűszerű,
gonosznak tűnő fogait és rásziszegett. A hang fojtott volt, a
ketrectől egy méterre már alig lehetett hallani.
Ferro is felbukkant, szemrevételezte a gyík, vagy kígyószerű
hüllőt, amit Sergey küldött rájuk. – Lába van. Ahogy Lorraine
mondta. – Aztán mindannyian figyelték, hogyan próbálja a
lény őrült sebességgel átfűrészelni karmos lábaival a ketrec
alján lévő rácsokat. – Mi a fene ez?
– Szerintem valami célba juttató eszköz – mondta Andor. –
Azt hiszem a hüllő szállító és mindent meg fog tenni annak
érdekében, hogy eljuthasson Elisabetához.
– Hát persze, hogy Elisabetát akarja – Ferro felhagyott az
Andor kezében himbálózó lény tanulmányozásával. – Ő a
legnagyobb vágya. Nem akarja elveszíteni. Megtartotta őt
magánál évszázadokon keresztül.
Amikor kissé feléje fordult, Andor meglátta a sérüléseinek
valódi mértékét. Két egyértelműen halálos sebet, amiknek
mindenképpen gyógyításra volt szükségük. Rápillantott
Garyre. Ő is a sebeket nézte, nem az ősit. Andor jól tudta,
milyen nehéz megállnia a gyógyítóknak egy sebesült
közelében, hogy ne segítsenek rajta. Úgy tűnt, ez alól az ő
gyógyítójuk sem volt kivétel.
Andor is aggodalmasan figyelte a nagy Kárpáti harcost.
Szinte széttépte a mestervámpír. Az élőholt határozottan élet-
halál harcot vívott. Tudta, hogy csak nagyon kevés életpár
nélküli ősi fogadná el valaki más segítségét. Legfeljebb abban
az esetben, ha annyira súlyos a helyzet, hogy vagy ez a
választás van, vagy a halál. Ferro ránézésre úgy tűnt, hogy a
halált választotta, mégis itt ült, a gyógyító hely kellős közepén.
– Azt hittem, hogy Gary ellátta a sebeidet – hozta szóba
Andor.
– Akartam, a lehető leghamarabb visszajöttem ide – mondta
Gary, amikor Ferro makacsul hallgatott. – De addigra lement
a földbe.
– Ferro, most minden vadászra szükség van – rótta meg
csendesen Tariq.
Ferro csak egy oldalpillantást vetett rá.
– Ne gyerekeskedj már! – csattant fel Andor. – Nem olyan
nagy dolog, ha szükséged van egy gyógyító segítségére. Nekem
három halálos sebem volt. Neked csak kettő van. De kétségem
sincs felőle, hogy legalább akkora szükséged lenne Gary
segítségére, mint nekem volt.
– Ne nyafogj itt nekem! Az életpárod vénemberré
változtatott, aszott vagy és puha.
– Csak irigy vagy, mert nekem sokkal súlyosabb sérüléseim
voltak, mégis sztoikus nyugalommal tűrtem őket.
– Azt hittem, hogy mindkettőtöknek halálos sebei voltak –
szólt közbe Lorraine. – Ez nem azt jelenti, hogy mindketten
belehalhattatok volna? Hogy lehet az egyik halálos sebet
súlyosabbnak tekinteni, mint a másikat?
Gary egyetlen szó nélkül, egy töredékmásodperc alatt
ledobta magáról a testét és eltűnt a Ferróéban, mielőtt az ősi
tiltakozhatott volna.
– Nem lehet súlyosabbnak tekinteni – válaszolt Lorraine
kérdésére Ferro.
– Még szép, hogy lehet – ellenkezett Andor. – A
mestervámpír majdnem kizsigerelt. Higgy nekem, ha kitépik a
beleidet, az cseppet sem mókás.
 – Nem tépték ki a beleidet – korrigált Sandu –, az a
sebesülés csak azt mutatta meg, hogy lassú vagy.
Már Lorraine nevetése önmagában is megérte, hogy Andor
bolondot csináljon magából azzal, hogy megpróbálta elterelni
Ferro figyelmét arról, hogy Gary gyógyítja.
Az ocsmány kis féreg lábai egy pillanatra sem álltak meg a
szóváltás alatt, a ketrec rácsain a vágásnyomok egyre
mélyebbekké váltak. Andor megcsóválta a fejét. – Nem fogsz
elszökni.
Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, a hüllő felmeredt rá. A
lábai is megálltak. A méregfullánkkal ellátott végű farok
felkunkorodott és a lény hátba döfte vele saját magát. A száj
néma sikolyra nyílt, és az a valami az oldalára zuhant.
– Megmérgezhette a földet – tippelt Ferro.
– Kétlem. Egyetlen célja volt, eljutni Elisabetához – felelte
Andor.
– Ő lehet Sergey életpárja – vetette közbe Sandu.
Ferro a fejét csóválta. – Az lehetetlen.
– Miért mondod ezt? –kérdezte Andor – Minden jel erre
mutat. Miért vette volna célba másképp, amikor még csak egy
fiatal Kárpáti lány volt? Épp csak tinédzser korba lépett. A
bátyja, Traian mindenki szerint őrjöngött. Oka kellett legyen,
hogy Sergey elrabolta.
– Azt hiszem, az ajándékai miatt vitte el – válaszolt Ferro. –
De nem az övé.
– Ezt nem tudhatod.
– De tudom, mert az enyém. Elisabeta az én életpárom.
 20

Lorraine az ágyon feküdt a kis házban, amit Tariq bocsátott

a rendelkezésükre. Odakinn a tó halkan neszezett. A nyitott
ablakon besütött a hold, egyenesen a lány csupasz fenekére.
Andor csak nehezen volt képes a témára koncentrálni, amiről
a lány beszélt, a látvány jobbnál jobb ötleteket adott neki.
– Én ezt nem értem. Ha tudta, hogy Elisabeta az életpárja,
honnan vette azt az ötletet, hogy visszamegy abba a
nevetséges kolostorba, ahová bezárkóztatok, végképp nullára
csökkentve az esélyt, hogy valaha is az életpárotokra
találjatok?
– Ha jól értettem, Elisabeta kiáltásait teljesen eltompította a
föld, és csak akkor hallotta meg a hangját, és jött rá, hogy ő az,
amikor Ferro maga is lement a talajba gyógyulni. Közelebb
helyezkedett hozzá, hogy megnyugtassa. Ezért érezted annyira
szomorúnak. Érezte a fájdalmát. Akaratlanul osztotta meg ezt
a fájdalmat, ami inkább volt pszichés, mint fizikai.
Andor végighúzta a kezét a lány haján, csak hogy érezze a
tenyerén a selyemrengeteg siklását. – Vele együtt fog majd
felemelkedni, és megpróbál segíteni neki. Elisabeta körül
hosszú évszázadokig csak Sergey volt, nem ismer mást rajta
kívül. Csak ő volt a társasága, ő viselte gondját. Megmondta
neki, hogy mit csináljon. Táplálta. Gondoskodott minden
szükségletéről és cserébe ki tudja mit várt el. Hosszú lesz a
visszafelé vezető útja.
Lorraine bólintott. – Tudom. Annyira fél mindenkitől,
senkivel sem lép kapcsolatba. Remélem, hogy Ferro türelme
végtelen lesz.
– Ő az életpárja.
 – Itt maradunk?
– Azt hiszem, szükség van itt ránk. Miért? – Andor lehajtotta
a fejét, hogy végigcsúsztassa a nyelvét a nyakán, megkóstolva
a bőrét. Lorraine megborzongott, a csípője megrándult, ismét
felhívva ezzel a férfi figyelmét a fenekére.
– Ha lehetséges egyáltalán, majd én is segítek Elisabetának.
Tudom, hogy az ösztönei ostromolni fogják, hogy térjen vissza
Sergeyhez, akkor is, ha nem akarja ezt. Olyan rettenetesen
meg lesz rémülve. Amint Sergey rájön, hogy életpárja van, azt
gyanítom, hogy meg akarja ölni majd Ferrót. Tehát
mindkettejüknek barátokra lesz szüksége.
– Sokat gondolkodtál ezen. – Tudnia kellett volna, hogy így
lesz. Lorraine-ben rengeteg az együttérzés. Mások talán csak a
felszínt néznék és elítélnék Elisabetát, de azoknak fogalmuk
sincs, milyen lehet szinte egy egész életen keresztül egy
gonosz ember rabszolgájának lenni, arról már nem is
beszélve, ha ez a gonosz egy vámpír.
– Igen. Egy család vagyunk. Te. Én. Sandu, Gary, Ferro.
Tudom, hogy ostobán hangzik, mivel ők ősiek, és nem érzik
ugyanezt irántam. Irántunk. Talán soha nem is fogják, de azt
akarom, hogy Ferro tudja, segítünk neki bármiben, amiben
csak tudunk.
Végigcsókolta a gerincét, amíg le nem ért a háta alján a két
kicsi gödröcskéhez. Imádta őt. Lehetetlenség lett volna nem
imádni Lorraine-t. – Szerintem tévedsz a többiekkel
kapcsolatban. Mély tisztelettel viseltetnek irántad. Ha van
egyáltalán bármiféle elképzelésük arról, mi is a család, akkor a
családtagjuknak tekintenek.
A hosszú szempillák egy pillanatra lecsukódtak, majd a zöld
szempár ismét a férfi arcát kutatta. – Aggódom, hogy Ferro
elnyomja majd Elisabetát. Ha csak ránézek is megijeszt,
szóval van róla némi elképzelésem, mennyire fog tőle
megijedni Elisabeta. Szerinted Ferro marad? Most, hogy már
tudja, hogy az életpárja itt van, és szüksége van rá?
– Azt hiszem igen. Ferrónál nagyon nehéz megmondani. A
maga feje után megy. De még ha marad is, csecsemő, ez nem
garantálja számukra a boldog véget. Elisabeta rettenetesen
sérült lehet és… más.
– Akkor még fontosabb, hogy maradjunk és segítsünk nekik.
Végigcsúsztatta a gerincén a kezét. – Nem avatkozhatsz az
életpárok dolgába. Ez szent törvény a mi világunkban.
Lorraine felmeredt rá. – Nem áll szándékomban
beleavatkozni. Befolyásolni talán, de beleavatkozni nem.
Andor felnevetett. Egy olyan igazi nevetéssel. A boldogság az
egész testét elárasztotta tőle. Az örömnek színei voltak és ezek
most ott táncoltak a levegőben az asszonya körül. A kissé
morcos pillantása a szeme láttára változott lassú, gyönyörű
mosollyá, ami megrázta a férfit.
– Tet vigyázam Lorraine. Örökké. Fogalmam sem volt,
hogy ennyire tudok szeretni. Minden emelkedésnél egyre
jobban. Te hoztad el nekem ezt az ajándékot.
A lány rámosolygott, a szíve ott volt a szemeiben. – Jobban
szeretlek, mint amennyire egyáltalán lehetséges szeretni
Andor. – Átfordult a hátára. – Csókolj meg. Itt – mutatott a
szájára.
Megcsókolta a szemhéjait. Amikor feljebb emelte a fejét, a
szempillái megcsiklandozták az arcát, megcsókolta hát azokat
is. Aztán a szája két oldalát. Imádta a száját. A formáját. A
tapintását. Az édes tüzet, ami akkor ömlött le a torkán,
amikor megcsókolta. A forróságát, amikor a merevedését
vette körbe, önkívületszerű gyönyört okozva. Amikor nevetett,
fehér fogai rávillantak, ingerelték őt, olyan örömöt adva, ami
végiggördült az egész testén. Minderre képes volt a szája.
Maga a tökély.
 Megcsókolta, a nyelvével addig cirógatta, míg a lány be nem
engedte. És rögtön ott volt mindez, a válaszának azonnalisága,
a tüze, az íze, és ez mind csakis az övé volt. Lorraine
visszacsókolta, a karjait a nyaka köré fonta, a teste szinte
beleolvadt a férfiéba, mindent nekiadott, és Andor is
mindenét nekiadta.
Elidőzött a száján, hagyta, hogy a vágy, ez a borzalmas éhség
átterjedjen a lányra is. A brutális sürgetés úgy süvített át a
testén, mint a futótűz, kisöpörve a fejéből mindent.
Végigcsókolta a nyakát, birtoklásának hátrahagyott jeleit,
mert ez az emelkedés csakis az övé volt. Az övék. Lorraine
Kárpátiként emelkedett fel.
Három napig tartotta őt lenn a földben, mire egészen biztos
volt benne, hogy az átalakulás befejeződött. A lány erős volt.
Elfogadta a világát. Andor lelke ép volt és egész, és ez sokat
számított neki. Az, hogy az életpárja létezik, minden jelentett
a számára.
Megcsókolta a melleit. A formájukért éppúgy rajongott, mint
a méretükért. A tapintásukért. A lágyságukért, az
érzékenységükért. Hogy ez utóbbiról ismét
megbizonyosodjon, ott is elidőzött. Megcsókolta őket. A
fogait, a nyelvét használta rajtuk. Várta, mikor kezd el
fészkelődni, mikor moccan a csípője. Lorraine légzése
megváltozott, szaggatottabbá, mélyebbé vált, ami zene volt
Andor füleinek.
Lecsókolta magát a lábai közéhez. A lány széttárta a combjait
a kérésére, és felhúzta a térdeit. Ezt is imádta benne. Mindig
készen állt, mindig reagált rá, és mindig hajlandó volt vele
tartani oda, ahová vinni akarta. Világosan közölte a saját
igényeit, vagy mint most, odahúzta a fejét a melléhez, még
több csókot követelve. Halk, vággyal telt hangon nyögdécselni
kezdett.
 – Fordulj vissza, Lorraine. Azt akarom, hogy négykézlábra
állj.
A lány rápillantott, a tekintete azt mondta, jobb lenne, ha
igyekezne ehelyett, de azonnal hasra fordult. Még mielőtt
megtehette volna, mit kért tőle, Andor az öklére tekerte vastag
hajtömegét, és finoman meghúzta. Lorraine engedékenyen
hátrahajtotta a fejét. Amikor továbbra is fenntartotta a húzást,
a könyökére és a térdére emelkedett és hátranézett rá a válla
felett. A férfi mozdulatlanul ült az ágy szélén, úgy tartotta a
haját, mint valami gyeplőt, és csak csodálta telt, lágyan ringó
melleit, a mellbimbóit, amik a lepedőhöz értek.
– Látsz valami érdekeset? – kérdezte Lorraine kissé bosszús
hangon.
Képtelen volt nem rávigyorogni. – Igen. Életem szerelmét. –
A zöld szempár elrejtőzött a félig leeresztett pillák mögé.
Iszonyatosan szexi. A feneke fenn volt a levegőben, míg a
mellei csábítón ringatóztak. Mocorogni kezdett. Megringatta a
csípőjét. Körözött vele egyet.
– Én meg itt várok.
– Látom.
A tenyerére emelte a jobb mellét. Megdörzsölte a
mellbimbóját, kissé meghúzta. Figyelte a reakcióját. Azt, hogy
hogyan változik meg az arca. A tekintete. A légzése felgyorsult.
A hajánál fogva magához irányította a száját. A tűz forróbb
volt, mint valaha.
Elhúzta tőle a száját egy fél centiméternyire. – Ne mozogj,
Lorraine. Pont így akarlak.
– Jobb, ha igyekszel egy kicsit, vagy kipróbálom azt a
Kárpáti trükködet, amivel minden felkapsz a helyéről.
Bár nem tudta pontosan, mire is gondol a lány, azt
semmiképpen sem érezte, hogy sietnie kellene, ezért ráérősen
helyezkedett el mögötte. Újra összefogta a haját és hátrahúzta
a fejét, míg a dereka lejjebb nem került, mint a feneke. Andor
az egyik kezével széttolta a combjait. Szorosan tartotta az
öklében a haját, így a lány nem tudott mozogni, míg ő
szorgosan használta a kezét, és alkalmanként a fejét is
lehajtotta, hogy a száját, nyelvét, fogait is bevesse.
– Andor – nyögött fel Lorraine. A férfi elmosolyodott és épp
csak annyira használta az ujjait, hogy fenn tartsa életpárját a
szenvedély szakadékának peremén. – Csinálj valamit! Bármit.
Gyorsan drágám!
Andor szerette, ha becézte. A halk nyöszörgését is, ami
elárulta neki, hogy A lány már közel jár az orgazmushoz.
Nagyon-nagyon közel.
Lorraine felkiáltott, ahogy a gyönyör hullámai felemelkedtek
benne, végigfutottak az egész testén, és amikor Andor
beléhatolt, a hüvelye szorosan megmarkolta. Nagyon gyengéd
akart lenni, de a teste cserben hagyta, átvette az irányítást és
tette, amit akart, amire mindkettejüknek szüksége volt.
Igyekezett kitartani a vad hullámok között, amik áttörtek
rajta, körülölelték. De aztán A lány teste gonoszul nagyot
szorított rajta, satuba fogta és csontszárazra ürítette.
Andor rádőlt, amikor összerogyott. Lorraine kapkodva
lélegzett, ő pedig betakarta a testével és leszorította a súlyával.
Tudta, hogy mozdulnia kellene, de nem talált hozzá magában
elegendő energiát. Percekig tartott, mire visszaterelte a szívét
a normális ütembe, bár igazság szerint nem is próbálkozott
vele túlságosan. Mindent a világon élvezett a Lorraine-el való
szeretkezésben, még a végeredményt is, amikor a szívük
irányíthatatlanul összevissza kalimpált, és a tüdejük nyersen
égett.
Összefűzte ez ujjaikat a lány fejének két oldalán. Lorraine
lehunyt szemmel feküdt, de aztán felemelte az állát, és
hátranézett rá a válla felett. Megrezgette a szempilláit, amit a
férfi megbabonázónak talált.
– Túl fáradt vagyok, hogy most önvédelmi leckét adjak. Még
Bella is szétrúgná a seggem.
– Kiknek akarsz először órát adni? A nőknek, vagy a
kicsiknek? – Odadörzsölte a hátához az állát, majd
elégedetten figyelte, hogyan pirul rózsaszínre az a kicsiny folt.
– Ha a kicsik még fenn vannak, az ő órájukat veszem előre.
Genevieve azt mondta, ha lefárasztom őket, a legmagasabb
bébiszitter órabért fizeti nekem.
– Ööö… csecsemő, neked nincs szükséged pénzre. Nagyon
gazdagok vagyunk, legalábbis emberi normák szerint.
– Nem fogom elfogadni azt a pénzt, te buta. Csak ugratott.
És szükségem lesz egy bankszámlára. Igazából
mindegyikőtöknek kellene egy, ha embernek akartok tűnni.
– Már az is elég baj, hogy Tariq-ot állandóan fényképezik –
tiltakozott Andor. – Előbb-utóbb észre fogják venni, hogy
nem öregszik, és el kell tűnnie, hogy ne bukjon le.
– Ha minden vagyonodat átörökíted az új
személyazonosságodra, mielőtt úgy tennél, mintha meghalnál,
ezt a végtelenségig folytathatod. Nem látom be, miért lenne ez
káros, amíg elég körültekintően csináljuk. Levegőt kellene
vennem. Megmozdulnál?
– Nem. – A kezeivel végigsimított kétoldalt a csípőjén. –
Meg kell tanulnod szabályozni a légzésed. Nem fogsz
megfulladni. Csak gondold azt, hogy megtelik a tüdőd
levegővel. És megtörténik.
– Már értem. Szóval ez egy tréning.
– Igen. És nagyon jól csinálod Lorraine. Eddig nem estél
pánikba.
– Tudod, lenne annak más módja is, hogy megtaníts, hogyan
töltsem meg levegővel a tüdőmet.
 Andor lehunyt szemmel hallgatta a csábító szavakat.
Azonnal megjelent a fejében a kép, amin Lorraine előtte
térdelt, a szájában a merevedése egészen a torkáig hatolt és
ott is tartotta, miközben megpróbálta kitalálni, hogyan
juttathat levegőt a tüdejébe. És a férfiassága máris kőkemény
lett. Csak ennyi kellett hozzá. Elég volt a gondolat, hogy
körbeveszi a szája, és máris forróság árasztotta el, merevedése
egyre súlyosabbá vált.
– Megpróbálsz kibújni a kislányok oktatása alól?
– Pontosan. Ha te is órát adsz nekem, akkor senki sem
szólhat egy szót sem, ha kések. Ez remek kifogás. Csak holnap
este tudom elindítani a tréningjüket, hacsak nem fogunk
hozzá most azonnal az első leckémhez.
Andor előre tolta a csípőjét, mélyen belenyomva a lányt a
matracba. Belemosolygott a hátába. – Nem is tudom. Az a
lecke talán még túlságosan haladó neked. Kételkedem benne,
hogy első kísérletre meg tudnád csinálni.
– Hajlandó vagyok mindent elkövetni a sikerért.
Amikor felállt róla, a lány a hátára gördült, egyik kezével
megmarkolta merevedése tövét. Férfiassága folyamatosan
lüktetett, ahogy a szenvedély emelkedett Andorban. Szerette,
hogy Lorraine ilyen játékos. Hogy mindent humorossá tesz.
Olyan emlékeket adott neki, akikből nagyon kevés állt a
rendelkezésére. És azok is mind róla szóltak. Az életpárjáról.
Nem is értette, hogyan élhetett ennyi ideig nélküle. Amikor
pedig feltérdelt előtte és a szájába vette, majd mélyre húzta, az
ajkai ráfeszültek, és a zöld szemek felnéztek rá, már azt sem
tudta, hogyan lenne képes életben maradni nélküle.

Vége
1. függelék

Kárpáti énekek

1. a Kárpátiak hite a gyógyításról

A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete

visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah
sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt
hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában
lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve.
Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők
miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása
miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette
szükségessé.
A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek,
olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító
regenerációjukat.
Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer
évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit
szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között,
aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar
királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer
esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb
nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem
osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia,
Jugoszlávia, és a mai Magyarország között)
Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más
irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le,
ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok
az ősi, Kárpáti hasonlatosság.
Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a
Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot,
válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy
nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról

nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal.
Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti
magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti
térképen megtalálható.
Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a
szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak,
ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp
ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista
gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb
betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a
beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet,
(levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják,
vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is
előfordulhat.
A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány
őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak
nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a
súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi.
Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a
lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton
az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas
kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon,
vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket.
A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető
öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy
bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már
elszakadt tőle a lelke egy része.
A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a
problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem
vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az
életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és
hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének

Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai

eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja
a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor
halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti,
hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”,
amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz
kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban.
A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra.
Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a
nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű
aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a
Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és
juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív
energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a
gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas
helyeknek.
A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és
Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte
ki a Sötét titok című könyvben.

Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének)

Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a

"sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy
milyen testrész sérült meg.

Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly.

[Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül]

Ot élidamet andam szabadon élidadért.

[Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.]

O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet.

[A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.]

O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső.

[A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.]

Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba.

[Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.]
Vii, o verim soŋe o vend andam.
[Végül véremet adom a véredért.]

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének

A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az

En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott
megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően
egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így
veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek
kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a
szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba,
ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással,
énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül)
láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a
lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy
elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű,
az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.)
A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz
képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb
sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát
keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a
fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat,
mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti
gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a
hagyományt követő módszernek.
Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges
ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét.
Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi
hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a
mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és
mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán
ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk,
hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az
anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a
pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba.
Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a
szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett
tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha
besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.)
Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják
axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv
mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy)
stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik,
megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol.
Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni
színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe,
onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a
földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét
megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd
még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus
hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a
nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz
változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is.
Például az univerzum axis mundija megfelel az ember
gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen
fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki
energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).
En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének)

A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa",

"anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak.

Ot ekäm ainajanak hany, jama.

[Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.]

Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom

türe.
[Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és
együttérzésünkkel.]

Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak

ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä.
[A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító
növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.]

Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti,

kinta, és szelemek lamtijaknak.
[De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a
szellemvilágba.]

Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće

päläjanak.
[Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem
lelkének másik felét.]

Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa

waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk,
extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az
alsó világ kapuját.]

Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak.

[Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.]

Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta,

és szelemek lamtijaknak.
[Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.]

Fázak, fázak nó o śaro.

[Fázom, fázom, nagyon hideg van.]

Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban.

[Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.]

Ot ekäm sielanak kaŋa engem.

[Fivérem lelke hív engem.]

Kuledak és piwtädak ot ekäm.

[Hallom, és követem a hangját.]

Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak.

[Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.]

Nenäm ćoro; o kuly torodak.

[Dühödten harcolok a démonnal.]
O kuly pel engem.
[Fél tőlem]
Lejkkadak o kaŋka salamaval.
[Villámmal ütöm át a torkát.]

Molodak ot ainaja, komakamal.

[Puszta kézzel töröm össze a testét.]

Toya és molanâ.
[Elbukik és széthullik.]

Hän ćaδa.
[Elmenekül.]

Manedak ot ekäm sielanak.

[Megmentem a fivérem lelkét.]

Aladak ot ekäm sielanak o komamban.

[Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.]

Alədam ot ekäm numa waramra.

[Felültetem a lélekmadaramra.]

Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot

elävä ainak majaknak.
[Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.]

Ot ekäm elä jälleen.

[A fivérem újra él.]

Ot ekäm weńća jälleen.

[Teljes, egész lett újra.]
 4. Altatódal

Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és

megpróbálják megmenteni a babát.
Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők
lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is
védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz.

Odama Sarna Kondak (altatódal)

Tumtesz o wake ku pitasz belső.

[Érezd az erőt, ami benned van]

Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod.

[Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek]

Sas csecsemõm, kuńasz.

[Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet]

Rauho joŋe ted.

[A béke eljön majd hozzád]

Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső.

[Érezd a ritmust legbelül]

Gond-kumpadek ku kim te.

[A szeretet hullámát, ami körülölel]

Pesänak te, asti o jüti, kidüsz.

[Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]
 5. A föld gyógyítódala

Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor

az tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők
táncolnak is, miközben a dalt éneklik.

Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala)

Első versszak

Ai Emä Maγe
[Ó Anyatermészet]

Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid.]

Me tappadak, me pusmak o maγet.

[Táncunk meggyógyítja a földet]

Me sarnadak, me pusmak o hanyet.

[Az énekünk is gyógyítja a földet]

Sielanket jutta tedet it,

[Összekapcsolódunk veled]

Sívank és akaratank és sielank juttanak.

[A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik]

Második versszak

Ai Emä Maγe,
[Ó Anyatermészet]
Me sívadbin lańaak.
[Mi vagyunk azok, szerető lányaid]

Me andak arwadet emänked és me kaŋank o

[Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk]

Põhi és Lõuna, Ida és Lääs.

[Északról és délről, keletről és nyugatról]

Pide és aldyn és myös belső.

[Fenn és lenn, és belül is]

Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama.

[A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá]

Juttanak teval it,

[Összekapcsolódunk most veletek]
Maγe maγeval.
[Föld a földhöz]

O pirä elidak weńća.

[Az élet körforgása bezáródik]

6. A harcosok éneke

A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok

kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben
könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére
fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a
férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek.

Sarna Kontakawk (a harcosok ének)

Veri isäakank–veri ekäakank.

[Atyáink vére, fivéreink vére]

Veri olen elid.

[A vér élet]

Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke

arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku
manaak verival.
[Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a
becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket,
kitartásunkat]

Verink sokta; verink kaŋa terád.

[A vérünk összevegyül, és szólít titeket]

Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it.

[Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]
Egy nagyon tömör Kárpáti szótár

Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark,

(Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy
teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy
rendes nyelvi szótár.
Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször
nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva.
Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például
„andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and”
(ad) szerepel alább.

agba - óh
aina - test
ainaak - örökre
ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek
aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni
akarat - szem előtt tartva; térképen
ál - megáld, összeköt
alatt - keresztül, át
ala - emelés emelni
aldyn - alatta, alul
alə - fölötte, fenn
alte - átkozódni, szitkozódni
and - ad
arvo - érték
arwa - dicséret
arwa-arvo - becsület
arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen
testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg
testvérem (üdvözlés)
arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben
(üdvözlés)
arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a
sötétséget (üdvözlés)
asti - amíg
avaa - nyit
avio - házas
avio päläfertiil - életpár
belső - belül, belső
bur - jó, nagyszerű, remek
bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés)
ćaδa - menekülni, futni, elkerülni
ćoro - áramlás, zuhogás (eső)
csecsemõ - kisbaba, csecsemő
csitri - fruska (nő)
eći - esni, zuhanni
ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy
többes számúvá váljanak
ekä - testvér
elä - élni
eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés)
eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés)
elävä - él
elävä ainak majaknak - az élők földje
emä - anya
Emä Maγe - Természetanya
elid - élet
én - én
en - nagy, sok, hatalmas
én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem
(üdvözlés)
En Puwe - a Nagy fa.
engem, - nekem
eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés)
és - és
että - hogyan
fáz - fázik
fél - társ, barát
fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát,
társ
fél ku vigyázak - drága barát, társ
fertiil - termékeny
fesztelen - levegős
fü - gyógynövények, fű
gæidno - utca, út
gond - ellátás, gondozás, gond (főnév)
hän - ő, ez
hän agba - ő az, ez az
hän ku - előképző, az aki, az ami
hän ku agba - igazság
hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura
hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője
hän ku meke pirämet - védő
hän ku pesä - védelmező, vigyázó
hän ku saa kućзaket - csillagjáró
hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű
hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet
orzó)
hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj)
hany - föld, rög, hant
hisz - hinni, bízni
ida - kelet
irgalom - könyörület, irgalom
isä - apa (főnév)
isäntä - A ház ura
it - most
jälleen - újra.
jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige)
jelä - napfény, nap, fény
jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti
káromkodás)
o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás)
o jelä sielamak - lelkem fénye
joma - haladni, menni
joŋe - gyere, térj vissza, jöjj
joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés)
jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni
juo - inni
juosz - Igyál és élj (elköszönés)
juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem
eggyé (üdvözlés)
juta - menni, vándorolni
jüti - éjszaka, este
Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva
k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén
használatos
kaca - szerető (férfi)
kaik– minden (főnév)
kaśwa - birtokolni
kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul
kaŋk - légcső, ádámcsutka
kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni
kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség
(üdvözlés)
karpatii - Kárpáti
käsi - kéz
keje - süt, éget, kiéget
kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés
kidü - felmerül, felkel, felébred
kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel
kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül
kinta - köd, pára, füst
köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik
köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás)
o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás)
köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás)
koje - ember, férj, hím
kola - meghalni
kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés)
koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok
kond - egy család, egy klán gyereke
kont - harcos
kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív)
Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás)
ku - ki, mi, melyik
kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon
kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen)
kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem
(elköszönés)
kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj
vissza becsülettel
(elköszönés)
kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a
lelket
kumpa - hullám
kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk,
bújócskázni, meghalni
kunta - csapat, a klán, a törzs, a család
kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni
kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés)
kuulua - tartani, megtartani
lääs - nyugat
lamti (or lamtз) - síkság, rét
lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó
szerint: az éjszaka, a köd, és
a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani
(ige)
lańa - lány, lánygyerek
lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani
(ige)
lewl - lélek
lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami
magában foglalja a
lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En
Puwe-t, a nagy fát is.
lõuna - dél (égtáj)
löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre
vonatkozik)
ma - föld, erdő
mana - visszaélés, átkozódás, elrontás
mäne - ment, mentés
maγe - föld, Föld, terület, hely, természet
me - mi
meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy,
(ige) dolgozni
minan - enyém
minden - minden, összes
möért? - Miért? (kérdőszó)
molo - összetörni, megtörni
molanâ - morzsolódik, szétesik
mozdul - mozdul, indul
myös - is
nä - tőle
ŋamaŋ - ez, ez itt
nélkül - nélkül
nenä– harag, düh
nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy
numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb
nyelv - nyelv
nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz)
odam - álmodni, aludni (ige)
odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala)
olen - lenni, létezni
oma - régi, ősi
omboće - más, második, másodlagos
o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos)
otti - nézni, körülnézni, keresni
owe - ajtó
óv - véd, védelmez, megóv
pajna - nyomás, megnyom
pälä - fele, fél, másik fele,
päläfertiil - életpár, vagyis feleség
peje - égni
peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás)
pél - félni valamitől, attól félek, hogy
pesä - fészek, biztonság, védelem
pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés)
pide - fenti
pile - meggyullad, fellobban
pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige)
piros - vörös, piros
pitä - tartani, fogni
piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése
põhi - észak
pukta - követni, üldözni, repülés közben
pusm - visszaállítani, meggyógyítani
Pus - egészséges, gyógyító
puwe - fa
rauho - béke
reka - extázis, transz
rituaali - rituálé, szertartás
sas - csst (kisgyereknek, babának)
saye - érkezik, jön, ideér
salama - villám, mennykő
sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni,
megünnepelni (ige)
sarna kontakawk - harci kántálás
saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni
śaro - fagyott hó
siel - lélek
sisar - lánytestvér
sív -szív
sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved
vadász (elköszönés)
sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás
sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem
sokta - keveredni, körbe fordulni
soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe
susu - haza, szülőföld, otthon
szabadon - szabadon
szelem - szellem
tappa - táncolni, lábnyomot hagyni
te - te
ted - tiéd
terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás)
toja - meghajlítani, megtörni, eltörni
toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni
torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés)
tule - találkozni, összejönni
tumte - tapintani, érezni, érinteni
türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett
tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs
uskol - hűséges
uskolfertiil - hűség
veri - vér
veri elidet - élete vére
veri ekäakank - fivéreink vére
veri isäakank - apáink (őseink) vére
veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred
testvérem, átvitt értelemben:
találd meg az életpárod
veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt
értelemben: az ősök vérére (Kárpáti káromkodás)
veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás)
vigyáz - törődni vele, vigyázni rá
vii - utolsónak, utoljára, végül
wäke - erő
wäke kaδa - álhatatosság
wäke kutni - kitartás
wäke-sarna - átkozódás, szidalom,
wäkeva - erőteljes
wara - madár; varjú
weńc - teljes, egész
wete - víz