Levy L.

Smith

Dark Love
3. kötet

Elrabolt szív
© Levy L. Smith – Egmont-Hungary Kft. 2009.

Borító design © Egmont-Hungary Kft., 2010.

Minden jog fenntartva.

Írta: Levy L. Smith

Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2010.
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője
Szerkesztette: Justh Szilvia
Borítót tervezte: Redl Anna
Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató
www.egmont.hu

2
Levy L. Smith

3
 Miniszoknya volt rajtam, és állandóan a nyakamba akart
csúszni. Nem győztem az aljánál fogva lefelé ráncigálni, de az
anyag így is minduntalan vissza-ugrott. Egyáltalán nem
vágytam arra, hogy egy-egy félresikerült mozdulat során
kivillanjon a bugyim, és mindenki azt csodálja a
szórakozóhelyen. Főleg mivel a klubban UV-lámpákat is
felszereltek, így különösen feltűnővé váltam volna a világító
fehér alsóneműmmel. Nem közkincs, hogy azt nézegesse a
Crown összes vendége.
A hatalmas térben pásztázó színes fények végignyalták a
dübörgő zenére vonagló embertömeget. A leheletüktől párássá
vált levegőtől átnedvesedett a táncoló lányok haja, a fiúk
mellkasa kivillant a kigombolt ingükből, csillogott rajtuk a
veríték. Képtelen voltam eldönteni, hogy a felforrósodott
levegőtől vagy a fülledt pillanatképek miatt, de vészesen
fogyni kezdett a levegőm. Hiába lélegeztem mélyeket, olyan
volt, mintha újra magamba szippantanám azt, amit már egyszer
kifújtam magamból. A kellemetlen érzéstől a ruhám átizzadt a
hátamon. Még szerencse, hogy a fekete szöveten nem látszódik
a nedvesség.
A dübörgő zenének hála, nem hallottam a jelenlévők
szívverését. Amióta vámpír lettem, több méterről is kiszúrtam
az egyetlen jelet, amelyből biztosan tudhattam, hogy valaki
élőlény. Ha egy teremtménynek nem ver a szíve, és mégis

4
mozog, akkor az élőhalott. Például vámpír. Ám az adott
helyzetben a süketségem a megkönnyebbülés mellett hátrányt
is jelentett. Hiszen a barátnőmmel, Sunnyval olyan valakit
kerestünk, akiről azt sem tudtuk, hogy pontosan miféle
teremtmény. Lehetett akár vérszívó is. Egyetlen –
meglehetősen langyos – nyomunk volt, mégpedig az, hogy az
illető a Crownba járhatott hétvégenként. A klubban lányokat
édesgetett magához, majd miután elrabolta, hidegvérrel
megölte őket.
Az eddigi áldozatok meztelen tetemeit a környékbeli falvak
és városok templomai előtt találták meg. A tettes krisztusi
pózba állította az élettelen testeket: a karjukat széttárta, a
lábaikat pedig összezárta. Már hat lány végezte így. Nyomozott
az ügyben a rendőrség, az újságok is apró cafatokra szedték a
témát, mégsem találták meg a tettest. A gyilkos kicsúszott a
nyomozók kezéből. A családtagok és a barátok mind azt
állítottak, hogy a lányok a Crownba készültek, ám ott senki
sem emlékezett rájuk. Pedig a gyilkosnak jó ízlése volt,
mindegyik elrabolt lány szexis és kihívó teremtés volt.
Olyanok, akik egyetlen férfi mellett sem tudnának elsétálni
úgy, hogy az ne nézze őket csorgó nyállal. És valószínűleg nem
is akartak beleolvadni a tömegbe. Élvezték, hogy csodálják
őket. Hogy körülrajongják őket. Fürdőztek a dicsfényben. Sőt
ahogy csak tudták, kihangsúlyozták az adottságaikat. Ám a
tökéletes külső mögött minden esetben magány lappangott.
Jóllehet, rossz helyen keresték, de szeretetre vágytak. Éppen az
okozta a vesztüket, hogy ettől könnyen csábíthatóvá váltak.
Az egész rettenetesen erőltetett volt, és túl egyértelmű.
Képtelen voltam beleképzelni magamat a helyzetükbe. A
miniszoknyában úgy éreztem magam, mintha valami nőstény
állat lennék, amelyik éppen párzásra csábítgatja a hímeket.
Pont, mint az eltűnt lányok. Az igazat megvallva, ez is volt a
cél. Sunnyval potenciális áldozatokká kellett válnunk ahhoz,
hogy a fickó bennünket próbáljon felszedni. Csalik voltunk.
– Hiába húzogatod a szoknyád, ez ilyen rövid – vigyorgott

5
Sunny, fejhangon próbálva túlüvölteni a zenét.
Nem voltam hozzászokva az ennyire mini ruhákhoz. Már
csak napok kérdése volt, hogy betöltsem a tizenhatodik
életévemet, ennek ellenére egyáltalán nem vonzottak a csajos
ruhák. Sokkal inkább érdekelt az, hogy milyen képesség
birtokába kerülök a születésnapomon. Édesapám ugyanis
angyali Leszármazott, így én is különös adottságot örököltem
tőle. Legalábbis remélem, hogy a vérvonal elég erős maradt,
ugyanis néhány hónapja éppen az előttem még ismeretlen
adottságom miatt fordult fel az életem. Fenekestül.
– Hol lehet az emberünk? – tette fel Sunny a költői kérdést,
miközben belekortyolt a Cosmopolitan koktéljába.
Láthatóan egyáltalán nem feszélyezte, hogy küldetésen
voltunk. Csodáltam a lányt, hogy ennyire el tudja engedni
magát. Nyugodtan ácsorgott a pultnál, és kortyolgatta az italát.
Közben természetesen az összes helyesebb pasival szemezett.
Például az egyik pultosfiúval, aki végül erőt vett magán, és
mellénk libbent. Sunny buja mozdulatokkal hozzám simult,
hogy bevonjon a beszélgetésbe. A srác nem lehetett több
huszonegy évesnél, de láthatóan érettebbnek érezte magát a
koránál. Pedig erre nem volt semmi oka. Pillantása üresnek
hatott, homlokáról patakokban folyt a veríték. Ráadásul a
napnál is világosabban látszott, hogy Sunny vágott szeme
keltette fel az érdeklődését. A keleti származású lány egzotikus
vonásai a legtöbb srác fantáziáját megmozgatták.
– Ne haragudj, nagyfiú, de a barátnőmnek nem tetszel. Én
pedig nélküle semmit sem csinálok. Nagyon összenőttünk
mostanában – duruzsolta csücsörítve, majd lágyan
megsimogatta az arcomat.
A terv része volt, hogy minél hergelőbb műsort adjunk elő a
Crownban, Sunny jelenetét azonban egy kicsit erősnek
éreztem. Elfordítottam a fejemet, amire a fiú a magasba emelte
mindkét kezét, és arrébb oldalazott. Nyilván keres magának
másik prédát az estére.
– Mi lenne, ha körbenéznénk? Eddig legalább egy tucat pasi

6
jött ide hozzánk, de egyik sem lehetett mi a emberünk. Ahhoz
túl könnyen feladták. Ennek a szemétládának éppen az okoz
örömet, ha nehezebb prédára talál. Mi van, ha bent van a
tömegben, és nem vesz észre minket? – vetettem fel a kérdést,
miközben mindketten a táncolókat néztük.
– A lehető legfeltűnőbb helyen vagyunk. Kizárt, hogy itt
nem lát meg. Biztos sunyiban figyel – magyarázta Sunny, és
belekortyolt a koktéljába.
A lánynak igaza volt. A pultunk egy dobogón állt, ami a
Crown legkiemeltebb részének számított. Onnan a legtöbb
vendéget láthattuk, és ami a legfontosabb volt: bárki
megcsodálhatott bennünket. Mintha egy kirakatban álltunk
volna arra várva, hogy egy vásárlónak megessen rajtunk a
szíve, és hazavigyen bennünket. Tisztában voltam azzal, hogy
ennél jobban lehetetlenség lett volna felkínálkozni a
gyilkosnak, ám én nem a türelmemről voltam híres. Ez a
tulajdonságom néha veszélybe sodort, gyakran viszont
kimentett a slamasztikából. Sohasem tudhattam, hogy éppen mi
a helyes lépés, így leginkább az ösztöneimre hallgattam. Most
valamiért úgy éreztem, nekünk kell lépni ahhoz, hogy a
gyilkost előcsalogassuk.
– Akkor én elmegyek a mosdóba, te pedig várj meg. Közben
körülnézek a tánctéren. Ha esetleg nem jövök vissza tíz percen
belül, gyere utánam – jelentettem ki, majd magamhoz vettem a
kistáskámat, és indultam is a villódzó fények irányába.
A mellékhelyiséghez a zenére rángatózó emberek között
vezetett az út. Át kellett vergődnöm az izzadó, elkábult alakok
között. Furcsállottam az emberek gondolkodását. Az újságok
közzétették a bűncselekmények részleteit, sőt a tévé is
beszámolt a Crownnal összefüggésbe hozható gyilkosságokról,
a hely mégis színültig tele volt. Sőt, sokan a bejárat előtt
kígyózó sorban fagyoskodva várakoztak arra, hogy beengedjék
őket.
A Crown vezetőségének a negatív reklám kapóra jött.
A klub borzongatóvá, és így rendkívül vonzóvá vált a

7
bulizni vágyók számára. Az emberek imádnak rettegni, sőt
amennyire félnek tőle, annyira izgatottan keresik a halál
közelségét. Fel sem merül bennük, hogy ők is könnyen
áldozatokká válhatnak ezen a helyen. Mert velük nem történhet
meg ilyesmi. Ők a sok buta libával ellentétben tudnak vigyázni
magukra. Persze. Aztán a következő pillanatban az életükért
könyörögnek majd.
A rendőrség ugyan be akarta záratni a helyet, de aztán
rájöttek, hogy ha a bulik elmaradnak, bottal üthetik a
vérszomjas gyilkos nyomát. Inkább beépültek a rendszerbe.
Egy héttel korábban egy saját csapatot küldtek az elkövető
leleplezésére. Ám az könnyűszerrel kicselezte őket, és olyan
lányt választott, akit a zsaruk még csak nem is láttak a
tömegben. Pedig ő is gyönyörű volt. Ezért gondoltunk arra,
hogy egy vámpírról lehet szó. Nekünk, vérszívóknak ugyanis
megvan az a képességünk, hogy emlékeket töröljünk ki a
halandók fejéből. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogyan
kápráztathatott el több száz embert, más racionális választ
azonban nem igazán találtam kérdésre. Nem minden vámpír
nemes szándékú. Bár meglehetősen kevés vérszívót ismertem,
Donnie történeteiből tudtam, hogy milyen kegyetlen fajtársaink
léteznek.
Az elém kerülő embereket óvatosan érintettem meg.
Egyrészt nem akartam az erőmet fitogtatni, másrészt
undorodtam az izzadó emberektől. Egy cseppet sem gusztusos,
ha idegenek verítéke tapad a bőrömre. Miközben a táncolók
között szlalomoztam, egy lány ütközött nekem a hátával. A
becsapódástól véletlenül kilötykölődött a poharából az itala, és
az előtte álló srác ingére fröccsent. Ugyan nem én voltam a
hibás, mégis bocsánatkérőn néztem rájuk. A lány magánkívül
vigyorgott és legyintett egyet, ám a srác szúrós tekintettel
méregetett. Nem keltett bennem ellenséges érzéseket, de meg
mertem volna esküdni arra, hogy már láttam valahol.
Biccentettem felé, majd amikor visszafordultam a
mellékhelyiség irányába, egy újabb testbe ütköztem. Ez a srác

8
viszont már mosolygott rám, és csábos tekintettel méregetett.
Olyan mélyre hatoló kék szeme volt, amitől úgy éreztem,
mintha belelátna a fejembe, és a gondolataimban olvasta.
Egymagában táncolt a lüktető ritmusra, és úgy csavarta a
csípőjét, hogy a legszívesebben beálltam volna mellé. Talán
még intett is, hogy menjek, ám erőt vettem magamon, és a
fejemet elfordítva, a táskámat a hónom alá csapva folytattam a
testek közötti utamat a mosdó irányába.
Indulás előtt felfegyverkeztem. A retikülöm önvédelemre
alkalmas eszközökkel volt kitömve, ám amíg a többi lánynál
maximum szemspray volt, számomra szenteltvíz és kereszt
jelentette a biztonságot. Ha valaki belekukkantott volna a
táskámba, biztosan flúgosnak néz.
Jéghideg érzésként futott végig rajtam a felismerés: ezen a
helyen gyakorlatilag bárki lehet a szörny. Elbizonytalanodtam
a képességeimben. Abban a pillanatban lehetetlennek tűnt a
küldetés. Elképzelni sem tudtam, hogyan találjuk meg a tűt
ebben a hatalmas szénakazalban. Lehajtott fejjel, szapora
léptekkel igyekeztem a mosdó felé, szükségem volt egy kis
magányra. Át szerettem volna gondolni a helyzetet, a dübörgő
zene azonban nem hagyott lehetőséget a relaxálásra. Annyira
erőszakos volt a ritmus, hogy az összes gondolatfoszlányt
kiseperte az agyamból. A mosdóba érve szerencsére tompult a
hangzavar. Belöktem az első fülke ajtaját, belépve
elfordítottam a zárat, és leültem a vécédeszkára. Letéptem egy
darab papírt, és összehajtogatva leitattam vele a homlokomról a
verítéket. Óvatosan, hogy a sminkemnek ne ártsak.
Közel két hét telt el, amióta az édesanyám meghalt, és Luke
is eltűnt az életemből. Egyetlen éjszakán két olyan embert
veszítettem el, akik talán a legfontosabbak voltak a számomra.
A zsigereimben éreztem, hogy Luke nem önszántából távozott,
ám bárhogy kutattam, nem találtam olyan nyomot, amin
elindulhattam volna, hogy megkeressem. Ráadásul a
csapatunkból senki sem támogatott ebben. Donnie-nak például
meggyőződése volt, hogy Luke szégyenében elszökött, az ikrek

9
pedig egyszerűen tehetetlennek bizonyultak. Nem maradt mást
választásom, mint hogy folytatom Donnie-val a
démonüldözést, és közben nyitott szemmel járok, hátha
megtudok valamit a srácról.
A mosdóban egy pillanatra felerősödött az odakintről
beszűrődő, tomboló zene, majd hirtelen ismét tompult a hang.
Valaki bejött. Az ajtó alatti résen keresztül két eszméletlenül
magas sarkú, vörös cipőt láttam, a gazdájuk bizonytalanul
lépkedett bennük. Vártam egy kicsit, majd amikor hallottam,
hogy csapódik az egyik szomszédos fülke ajtaja,
feltápászkodtam, a deszkát felhajtva a kagylóba ejtettem a
papírt, és megnyomtam az öblítést indító gombot. A vécé
krákogva tisztította ki önmagát.
A mosdókagylók a fülkékkel szemközti, tükrökkel kirakott
fal mentén húzódtak. Legalább fél tucat nő elférhetett előttük.
A legelső csaphoz álltam, majd a csobogó víz alá tartva a
kezemet, a tükörben ránéztem betévedt nőtársamra. Mégsem
ment be a fülkébe? A lány vörös cipőjében előre-hátra
dülöngélve matatott a táskájában. Arcába omló hajától a pisze
orrán kívül mást nem láttam az ábrázatából. A forró víz
gőzölögve szállt a fényes tükör felé, amelyben gyorsan
leellenőriztem a sminkemet. Az indulás előtt Sunny kifestett, és
a hajamat is megcsinálta úgy, hogy minél vadítóbb legyen a
végeredmény. Önszántamból ugyan soha nem sminkeltem
volna magamat ennyire erősen, de elfogadtam, hogy az
álcámhoz tartozik. A szempillafestékem elkenődött, ezért a
kisujjammal ügyeskedve próbáltam eltüntetni a bőrömről a
fekete csíkot. Közben a lányt lestem, és megbizonyosodtam
arról, hogy nincsenek tévképzeteim. Az egyik fülke valóban
zárva volt, tehát valaki másnak is kellett még rajtunk kívül a
helyiségben lennie.
– A barátnőm rosszul lett, és besegítettem az egyik fülkébe
– magyarázta a lány, amikor kiszúrta, hogy gyanakodva
méregetem.
– Jól van? – érdeklődtem kedvességet erőltetve magamra.

10
 – Igen, minden oké vele. Figyi, nincs nálad véletlenül
szájfény? – a lány beszéde akadozott, és ettől rendkívül
szánalmasnak tűnt.
Vajon hogy engedheti meg magának egy nő, hogy ennyire
kiüsse magát? És ebben az állapotban milyen férfi találhatja
vonzónak? Valószínűleg azok csapnak le az alkoholtól elkábult
lányokra, akiknek máshogy nem jön össze az ismerkedés. Ez
persze tiszta pillanatukban majd mindkét félnek rendkívül
kínos lesz.
A táskámban kotorászva előhalásztam a szájfényemet, és
átnyújtottam a lánynak. Próbáltam együttérzéssel nézni rá, ám
amikor megláttam az arcát, képtelen voltam magamat
megjátszani. Az a lány volt, akinek a tánctéren nekiütköztem,
és aki leöntötte a szúrós tekintetű srácot. Miután a lány elvette
a szájfényt, ismét a tükörbe bámultam. És akkor
megpillantottam a nyomot!
A fülkék ajtaján egy-egy plakát lógott. Rajta az esti bulit
reklámozó szöveg és a Dj arcképe. Dj Reaf. Visszafelé Dj Fear,
azaz félelem! Ő lesz az!
– Hol hagytad a barátodat? – kérdeztem a lányt csicsergő
hangon, mintha csak barátkozni szeretnék vele.
– Azt mondta, hogy visszamegy a pultba kicserélni a lemezt
– válaszolta, miközben ügyetlen mozdulatokkal igyekezett
kicsavarni a szájfény ecsetét.
Vissza kell mennem! Alig fogant meg bennem a gondolat,
máris indultam a kijárat felé.
– A szájfényed! – szólt utánam a lány.
– Tartsd meg! – kissé erőltetetten felkacagtam, és
legyintettem, pont úgy, ahogy ő a táncéren, amikor
beleütköztem.

11
 Sürgősen vissza kellett mennem Sunnyhoz. Végre felcsillant
a remény, hogy elcsíphessük a gyilkost, és letudhassuk ezt a
szerencsétlen munkát. A tánctér ismét átvághatatlan
emberdzsungelnek tűnt előttem. Az ide-oda dülöngélő emberek
rendre kitakarták előlem az összes lehetséges utat. A tömeg
arra áramlott, amerre üresedés támadt a tánctéren. Tekintetemet
a Dj-pultra emeltem, hogy lássam, Reaf a helyén van-e.
Korábban éppen az emelvény lábánál ütköztem neki a lánynak,
de ezt akkor észre sem vettem. Akkor jelentéktelennek tűnt,
hogy a szórakozóhely melyik pontján járok, csak a cél lebegett
a szemem előtt: kis nyugalomra leljek a mellékhelyiségben.
Ám most hirtelen mindennek jelentése lett, összeállt a kép. A
Dj-nek lehetősége van a dalok között a hatalmas hangszórók
segítségével manipulálni a tömeget. Bár tippem sem volt arra,
hogyan csinálhatja, biztosra vettem, hogy ez a megoldás a
helyes.
Dj Fear nem ül a helyén. Igyekeztem végigpásztázni a
táncoló tömeget, hátha meglátom, de a próbálkozás
reménytelennek bizonyult. Túl sokan voltak, és túlságosan
gyorsan mozogtak ahhoz, hogy követhessem őket. Egyre
idegesebbé váltam. Elveszítettem a gyanúsítottamat, és még a
tömegen is át kell küzdenem magamat, hogy Sunnyhoz jussak.
De nem volt más választásom. Mélyet szippantottam az
elhasznált levegőből, és beléptem a tömegbe. Az első adandó
alkalommal egy csókolózó párba botlottam, akik az ütközés
ellenére rám sem hederítettek. Nem érdekelte őket a külvilág,
lehunyt szemekkel falták tovább egymást. Kiszolgáltatottá

12
váltak. Bármi megtörténhetett volna körülöttük vagy velük. A
vágyuk megbolondította őket. Ahogy ez nem is olyan régen
velem is megtörtént. A gyomrom apróra zsugorodott, de nem
hagyhattam, hogy magukkal ragadjanak az érzelmeim.
Megráztam a fejemet, és éppen indultam volna tovább, amikor
valaki hátulról belemarkolt a fenekembe. Megpördültem, és
egy szélesen vigyorgó sráccal találtam szembe magamat.
Komolyan azt gondolja, hogy így csajozhat?! Vagy vannak
lányok, akiknek ez bejön?! A legszívesebben pofon vágtam
volna, de tudtam, vámpírként olyan erőm van, amitől a srác
valószínűleg az egyik falnak csapódva szörnyethal. Olyan
óvatosan kellett bánnom az emberekkel, mint gyerekkoromban
a ruhámra repült katicabogarakkal. Ütés helyett inkább
előhalásztam a legmegalázóbb tekintetemet, és bíztam abban,
hogy ennyiből érteni fog. Ám tévedtem. Ahogy ismét útnak
indultam, szorosan hozzám simult, a csípőjét a fenekemhez
dörzsölte, kezeit meg a combomra tapasztotta.
– Gyere, élvezzük együtt a zenét! Tudom, hogy akarod! –
suttogta, majd beleharapott a fülcimpámba.
Ez már több volt a soknál. Szórakozni akar? Akkor itt az
ideje játszani! Kiszakítottam magamat a kezei közül,
szembefordultam vele, és a nyaka köré fontam a két karomat.
Mélyen a szemébe nézve közelebb húztam magamhoz. A
füléhez hajoltam, és egy pillanatig átfutott bennem a gondolat,
hogy jó lenne inni a véréből, de ezt a vágyat is el kellett
fojtanom. Munka közben nem nassolhatok.
– Megmutatom, mit fogsz te élvezni – suttogtam a fülébe, és
egy határozott mozdulattal lágyékon rúgtam. Persze csak
finoman, nem akartam benne nagy kárt tenni.
A srác összegörnyedt, és vörösödő fejjel a földre rogyott.
Eltűnt a táncoló lábak között.

Sunny nem volt ott, ahol hagytam, pedig a megbeszélt tíz

13
perc még nem telt le. Talán aggódott, és utánam indult?
– Szia, kérsz valamit? – kérdezte az a pultos, aki korábban
kikezdett Sunnyval.
– A barátnőmet keresem. Akivel az előbb… – kerestem a jó
szót –… beszélgettél. Megegyeztünk, hogy itt vár, de közben
elment. Nem láttad esetleg, merre indult?
– Az előbb? Most látlak itt először – értetlenkedett a srác.
Kellemetlen bizsergés futott végig a testemen. A korábbi
áldozatokra sem emlékeztek a Crownban szórakozók és
dolgozók. Mintha ott sem lettek volna. Most pedig Sunny esett
ki egy olyan pultos agyából, aki az előbb még fel akarta szedni.
Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen egybeesés.
– Ugye nem szedtél be semmiféle drogot? Mostanában sok
errefelé a rendőr – a fiú arca aggódóvá vált.
Mi lehet még annál is rémesebb, hogy erőszakosan rám
nyomul egy srác, eltűnik a társam, és bonuszként drogosnak
néznek? A válasz magától értetődő: az, ha záros határidőn belül
nem találom meg Sunnyt.
Leszármazottként ugyan elfojtva egy démon élt bennem,
mégsem tudhattam, hogy Reaf miféle szerzet. Sunny talán azért
tűnt el vele, hogy a szórakozókat védve, egy nyugodtabb
helyen csíphesse el. Ám azt az eshetőséget sem zárhattam ki,
hogy Reaf elkábította a lányt, aki így nagy veszélybe került.
Sőt, bármennyire is fájt beismerni, sajnos ez a megoldás tűnt a
valószínűbbnek. Sunny okos lány, ha önszántából távozott
volna a központi helyről, biztosan hagy maga után valamiféle
nyomot. Olyat, amiből rájöhetek, merre keressem. Ám a
pultnál nem találtam semmit. Se egy szalvétát, se
szemceruzával felírt szöveget. Semmit! Utána kellett járnom,
bár kósza ötletem sem volt, hogy merre induljak.
Talán a vörös cipős lány, akit a mosdóban hagytam, tudhat
valamit. Hiszen annak ellenére is emlékezett a fickóra, hogy az
elengedte. Rá nem volt hatással. Vissza kellett mennem, hátha
még ott találom.
Óvatosan letopogtam a lépcsőn, és a táncolók között

14
oldalazva ismét elindultam a vécé felé. Kezdtem úgy érezni
magamat, mint valami pingponglabda, amit ide-oda ütögetnek.
A tánctér közepéig jutottam, amikor hirtelen elhallgatott a
zene. Áramszünet? Az nem lehet, hiszen a fények ugyanúgy
cikáztak tovább. A tömeg egy emberként először meglepődött,
majd hangos kiabálásban tört ki. Néhány srác az öklét
emelgette a Dj-pult felé, a lányok pedig biztatták őket. Aztán
velőtrázó sikoly töltötte be a teret. Hirtelen mindenki
elhallgatott.
– Valaki hívjon mentőt! – ordította egy fiú.
A bulizok felzavart hangyabolyként özönlöttek a hang
irányába, a Dj-pult felé. A tömeg magával sodort. Lökdöstek és
taszigáltak, én pedig esetlenül topogtam velük arrébb. A
termetes alakok közül magas sarkúban is alig láttam ki. Amikor
megpillantottam a földön fekvő testet, megállt bennem az ütő!
Dj Reaf volt az, úgy hevert a földön, mint egy zsák krumpli.
– A fenébe – csúszott ki belőlem, majd a tömeget lökdösve
igyekeztem kikeveredni a pillanatokon belül kirobbanó
káoszból.
Mi a fene folyik itt? Sunny megölte Reafet? Nem vallott a
lányra a nagy plénum előtti gyilkolás. Ha mégis így alakult
volna, biztosan azonnal megkeres. Egyre bonyolultabbnak tűnt
az ügy. Már fogalmam sem volt arról, hogy kit kell keresnem,
és hol találom meg Sunnyt.
A féktelen buli egyik pillanatról a másikra szörnyű bűntett
helyszínévé vált. Hallottam, ahogy mögöttem néhányan elsírták
magukat, amíg az elsősegélynyújtók odatolakodtak a testhez.
Majd az egyikük megállapította azt, amit már első ránézésre
tudtam: Dj Fearnek nincs pulzusa. A Crown lemezlovasa és
egyben a buli szíve halott.

A mosdó üres volt, a lány már felszívódott. A csukott ajtajú

fülke kilincse azonban még mindig piros jelzést mutatott – pont

15
úgy, mint korábban. A lány rövidke beszélgetésünk során azt
mondta, hogy a barátnője van bent, aki rosszul lett. Itt hagyta
volna? Micsoda barátság… Vagy lehet, hogy mindketten bent
vannak? Letérdeltem a mosdó hideg, kövezett padlójára, és
belestem a fülke ajtaja alatti résen. Egy pár vörös cipőt láttam.
Pontosan olyat, mint amilyet az a lány viselt, aki korábban ott
dülöngélt a mosdóban. Felpattantam, és dörömbölni kezdtem
az ajtón.
– Hahó! Én vagyok, a szájfényes lány! Minden rendben van
odabent? – kiabáltam, de nem érkezett válasz. – Nyisd, ki
kérlek!
Néma csend volt a válasz. Se szófoszlány, se mocorgás, se
szívdobbanás. Baljós érzésem támadt. Szemem feketére
változott, metszőfogaim előtüremkedtek, és mérhetetlen erő
töltötte el az izmaimat. Megragadtam a gombkilincset, és
egyetlen rántással feltéptem az ajtót. Támadásra készen álltam,
hiszen nem tudhattam, mi vár rám odabent.
A zár fémes csattanással tört ketté, a kiszakadt fémdarab
csörömpölve zuhant a kőre. Az ajtó kitárult, és megpillantottam
a lányt. A vécére ültetve a falnak támasztották a holttestét.
Fájdalomittas, fennakadt szemeivel engem bámult, szája
kiáltásra nyílt, jobb kezében a szájfényemet tartotta. Fölötte a
hófehér csempén a szájfénnyel felpingált szöveg ékeskedett: –
Fogócskázzunk! Kapj el, és visszakapod Luke-ot!

16
 Millió csillag megannyi világító bogárnak tűnt a sötét
égbolton. Ahogy az autó kanyarodott, forogtak a fejem fölött.
Az anyósülés melletti ablakon keresztül bámultam a tőlem több
millió kilométerre sugárzó égitesteket. A mesék szerint a
szeretteink halálával egyre több csillag születik az égen, hogy
vigyázhassák az álmunkat. Nekem azonban nem voltam
álmaim. Vámpírként éjszakánként éltem, nappal pedig olyan
mélyen aludtam, mint aki meghalt arra a néhány órára. Ha anyu
és apu odafentről figyelne, akkor sem tudna rám vigyázni.
Egyedül maradtam a lelkemet feszítő problémákkal,
magányosan kellett megküzdenem az összes fájdalmammal.
Főleg úgy, hogy egyetlen bizalmasom sem maradt. Édesanyám
után Luke-ot és immár Sunnyt is elragadták tőlem a démonok.
Donnie azóta igyekezett kifaggatni a Crownban történtekről,
amióta zaklatottan bepattantam mellé a hely előtt várakozó
mikrobuszba. Látta a szirénázva érkező mentőt, és mivel Sunny
nem tért velem vissza, tudta, hogy baj van. Én azonban
képtelen voltam beszélni. Szótlanul ültem, és a kocsiajtónak
dőlve, üveges tekintettel néztem kifelé az ablakon. Nem tudtam
eldönteni, hogy düh vagy fájdalom-e az az érzés, amely
kibírhatatlanul marcangolt belülről. Anyukám halálos ágya
mellett megfogadtam, hogy nem fogok többet sírni.
Bármennyire is sajog, kibírom. A könnyek gyengítettek
lelkileg, nekem pedig erőre volt szükségem. Olyan erőre, amit
bosszúvá alakítva rendet tudok tenni a démonok által
megkísértett világban.

17
 – Mondanál végre valamit!? – Donnie hangja egyre
ingerültebbé vált, és vezetés közben hosszú másodpercekig
bámult, ám noszogatása hidegen hagyott.
Anyám halála napján több dolog is megváltozott. A
démonok beférkőztek a magánszférámba. Tudtam, számukra
semmi sem szent, de azt legmerészebb álmaimban sem
gondoltam volna, hogy ennyire sportszerűtlenül játszanak. Egy
pillanatnyi nyugtom sem maradt, a dögök energiát nem
sajnálva lihegtek a nyakamban. Arra vártak, hogy elkövessek
egy aprócska hibát, és rögtön lecsaphassanak rám.
Ahogy tették azt a szülőházamban is, Luke eltűnése után
nem sokkal. Akkor Donnie-val a napsugarak elől elrejtőzve, a
pincében igyekeztünk nyugovóra térni. Gyertyákkal csiholtunk
némi fényt, hogy elkerüljük a vaksötétséget, mert a démoni
szörnyszülöttek akkor támadhatnak. Ám egy vita hevében, az
én hibámból, kialudtak a lángok, és a pince rideg sötétségbe
borult. Megjelent négy, robusztus testű, vörösen izzó szemű,
pokoli szörny. Nehezen lehetne eldönteni, hogy miféle
szerzetek. Leginkább állatokra hasonlítottak, kecsesen mozgó
párducokra, amelyek a farkukat önelégülten csóválva
közelednek felénk. Donnie-t támadták meg először, a fiú a
földre zuhant, az egyik dög pedig a torkát szorította az
állkapcsával. Csapdába estünk: az ajtón belül a szörnyek
támadtak, odakint pedig a napsugarak gyilkoltak.
A sötét erők egyetlen dolgot akartak: engem. A testembe
akarták költöztetni az egyik démoni vezetőt azért, hogy az én
állítólagos képességem birtokában még erősebbé válhasson.
Annak a bukott angyalnak szántak, aki korábban Luke barátja,
egy Steph nevű fiú testét foglalta el, és akit Luke űzött ki a
testből azzal, hogy megölte a barátját. A morcos démonnak új
test után kellett néznie, és éppen engem szemelt ki magának.
Leszármazottként a fogantatásom pillanatától különleges
gyereknek számítottam, bár nem tudtam róla. Rejtett erőmnek a
tizenhatodik születésnapomon kellett megmutatkoznia. Steph
démonja akkor járt volna a legjobban, ha még a pokoli iskola, a

18
Lakewood College falai között megszáll. Ám az akciója
kudarcba fulladt, Donnie és Luke közbenjárásával
megmenekültem. A démon azonban nem adta fel a küzdelmet,
a szökésem óta üldözött, és mindent megtett annak érdekében,
hogy lelkileg elgyengüljek, és belém költözzön. Az, hogy
időközben vámpírrá váltam, még izgalmasabbá tett a számára.
Kecsegtette a pluszerőm.
A párduchoz hasonló, fekete szőrű dögök sem akartak
megölni ott a pincében, hiszen hullaként semmi hasznomat sem
vették volna. Meg akartak félemlíteni, Steph ugyanis csak
akkor tudta volna elfoglalni a testemet, ha nem tiltakozom
ellene. Ehhez pedig a lelkemre kellett hatnia.
Azt ugyan pontosan tudtam, hogy velem mit terveznek, de
Donnie túlélésében már egy pillanatig sem lehettem biztos.
Hiszen Steph sorban mészárolta le és szakította el tőlem a
szeretteimet, hogy ezzel is megingasson. Még az édesanyám
testébe is beleköltözött. Pengeélen táncoltam, tudtam, elég egy
rossz döntés, és Donnie halott.
Feketévé vált szemekkel figyeltem, ahogy a dögök
vigyorgáshoz hasonló vicsorgással közeledtek felém. Szorosan
az ajtóra tapadtam, amelynek túloldaláról a gyilkos nap
csábítgatott. Őszintén megvallva felmerült bennem, hogy
egyszerűen kitárom az ajtót, így vetek véget az összes
szenvedésnek, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Luke-
nak szüksége volt rám. Számtalanszor megmentett, így most
rajtam volt a sor, hogy viszonozzam a jó cselekedeteit. Az
öngyilkosság ráadásul a leggyengébb tett, amit csak egy
lélekkel rendelkező teremtmény el tud követni. Nekem pedig
éppen a szilárdságomat kellett bizonyítanom. Okosabbnak
kellett lennem a démoni dögöknél.
A gyufa – amivel korábban a gyertyákat gyújtottuk meg – a
pince betonpadlóján hevert. Az előtt kellett elérnem, hogy a
szörnyszülöttek észbe kapnának, és támadásba lendülnének.
Főleg a Donnie-t sakkban tartó párduc adott okot némi
aggodalomra. A fiú tehetetlenül feküdt, ám arcán egy pillanatig

19
nem látszódott félelem. Feketében úszó szemmel, méltósággal
várta, hogyan alakulnak a dolgok. Soha nem adta volna meg az
örömöt azoknak a mocskoknak azzal, hogy bepánikol.
Tiszteltem ezért a jellemvonásáért, ami nem mellesleg
rendkívül férfiassá is varázsolta.
Vámpírként több adottságban részesültem. A kiéleződött
érzékszervek, a mérhetetlen erő és az emberek hipnotizálása
mellett elképesztő gyorsaságra is szert tettem. Ha elérem a
gyufát, és meggyújtok néhány szálat, majd azokat a többi közé
dobom, az egész doboz lángra kaphat. A fényben a pokol
teremtményei ártalmatlanná válnak, így időt nyerhetek egy
újabb terv kifundálásához. Még mielőtt meggondolhattam
volna magamat, cselekedtem, ám némi hiba csúszott a tervbe.
A Donnie nyakát szorító párduc fürgébb volt nálam, és
ráharapott a fiú torkára. Csökönyösen szorította egészen addig,
amíg a fény el nem érte füstszerű testét, és arrébb nem
taszajtotta.
A kiszabadult Donnie-t magammal ragadva, a lángba boruló
gyufásskatulyával egy kartondoboz felé vetődtem. A barnás,
vaskos papírköteg is meggyulladt, és fénnyel töltötte el a
pincét. A dögök a szűkös helyiség sötét sarkába szorultak, és
feldúlt, sikításszerű ordítozásba kezdtek. Alig akartam elhinni
azt, ami történt. Először egymás hegyén-hátán vergődtek, majd
árnytestük összeolvadt, és egyetlen négyfejű lénnyé változtak.
Tátott szájjal bámultam az átalakulást. Az új lény az összes
fejét felém fordította, és meg mertem volna rá esküdni, hogy
felkacagott.
Donnie nyakán méretes seb tátongott, a bőre teljesen
összeroncsolódott, itt-ott előbukkant a húsa, ám szerencsére az
éles fogak nem szakították át az ütőerét. Ennek ellenére a
nyakából dőlt a vér, a srác pedig beszéd helyett csak hápogni
bírt. Nem számíthattam a segítségére.
A füst vadul gomolygott felfelé, majd a plafonnak csapódva
szétterült a mennyezeten. Megrémültem, hiszen messze volt
még az alkonyat. A doboz egyszer porig ég, akkor pedig újra

20
sötétség borul a pincére. Ráadásul a gyülekező füst könnyen
elfojthatja a lángokat. Újabb ötletre volt szükség.
Elordítottam magamat, Sunnyt szólítottam. A vámpíroktól
megszokott, mély hangomba beleremegett a ház, a
meglepettségtől még a szörny is elhallgatott egy pillanatra.
Sokan sátáninak tarthatták volna, ám szerencsére az utcán
munkába siető vagy éppen kutyát sétáltató emberek nem
hallhattak belőle túl sokat. Vagy ha mégis, könnyen
gondolhatták azt, hogy a tévé üvölt.
A mellkasomban is éreztem a sietős léptű lány lábdobo-
gását. Amikor megérkezett, zavarodottan szólított meg az ajtó
túloldaláról. Nem értette, hogy mit akarhatok, hiszen néhány
perccel korábban küldtem el aludni.
– Sunny, van egy kis gond! Ki kell nyitnod az ajtót! –
válaszoltam neki, miközben az érdeklődve leső szörnyet
bámultam.
– De hát akkor meghaltok! – a lány kioktató hangon
válaszolt, mintha kicsivel korábban nem én figyelmeztettem
volna a veszélyforrásra.
– Nyugodj meg, és figyelj! Amikor szólok, nyisd ki az ajtót!
– utasítottam.
Donnie testét – a fejére különösen ügyelve – óvatosan
elfektettem a betonon, majd kimért mozdulatokkal
feltápászkodtam a földről. A fény és az árnyék határához
álltam. Oda, ahol a jó és a rossz találkozik egymással. A
négyfejű dög azon nyomban előttem teremett, és fenyegetően
vicsorogott. A forró lángok simogatták az arcom feléjük eső
oldalát. Mintha rosszra akartak volna csábítani. A papír
sercegve suttogott a fülembe. Arra biztatott, hogy tegyem meg.
Legyek bátor!
A terv viszonylag egyszerűnek látszott: kiragadom a
sötétségből a matracot, és a falnak támasztva, az ajtó tokjának
szorítom, hogy eltakarjam vele a rést. Így nem érheti majd a
testünket közvetlenül napfény, de amint Sunny kitárja az ajtót,
a szörnyek hátrébb szorulnak. A füst kiszállhat a pincéből, a

21
lány pedig hozhat tűzrevalót, illetve még akár ő is bejöhet a
pincébe. Ezt láttam az egyetlen megoldásnak.
Ahhoz, hogy elérjem a matracot, át kellett nyúlnom az
árnyékszörnyek között. Úgy éreztem magamat, mint egy
túlélőshow szereplője, akinek a feladat teljesítéséhez muszáj
benyúlnia egy kígyókkal teli dobozba. De amíg a tévében nem
volt igazi tétje a bátorságpróbának, addig a mi esetünkben a
létezésünk múlott rajta. Ha nem szedem össze magamat, és
inkább megfutamodok, semmi esélyünk a menekülésre. Meg
kellett tennem, akkor is, ha tudtam, hogy valamelyik dög rám
fogja vetni magát. Ez egy pillanatig sem volt kérdés. Erősnek
kellett lennem, hogy a támadás ellenére is véghez vigyem a
feladatot.
Összeszorítottam a szememet. Egy-egy könnycsepp
préselődött ki a pilláim alól. Mivel a kórházban, édesanyám
halálos ágyánál megfogadtam, hogy nem sírok többet,
igyekeztem arra gondolni, hogy csak a füst csípi a szememet.
Nem hiányzott az, hogy ezekben a fontos pillanatokban
elgyengüljek, és a félelmeim győzedelmeskedjenek. Felszívtam
magamat, és kinyújtottam a kezemet.
Fájdalom nyilallt a karomba. Felkiáltottam, de nem álltam
meg. A szélét megragadva a fény felé rántottam a matracot. Az
anyag könnyedén suhant át a felbőszült párduc füstszerű testén,
ám a fájdalom nem csillapodott a karomban. Sőt, egyre
intenzívebbé vált. Lüktetett. A dög rám csimpaszkodott. Látni
ugyan nem láttam, de az érzés összetéveszthetetlen volt.
Csüngött a karomon, és azon dolgozott, hogy berántson az
árnyékvilágba.
A fogaimat összeszorítva igyekeztem legyőzni az állatot.
Nem lehet nálam erősebb. Képtelenség. Éles fogai azonban
könyörtelenül tépték a testemet. Éreztem, ahogy a húsom és az
izmaim kiszakadtak az alkaromból. Ordítottam. Homlokomon
megjelent a kín verítéke, és egy csepp végigfolyt az arcomon.
Megszédültem. Elhomályosult előttem pince. Fejem
előrebicsaklott. Már azt gondoltam volna, hogy itt a vég, aztán

22
ismét kitisztult a kép. Újult erőre kaptam, és egyetlen
határozott rántással kiszabadítottam magamat a szorításból.
Ujjaim közül kicsúszott a matrac széle, kezem esetlenül
hátrabicsaklott. A lendülettől térdre rogytam.
A sebből patakokban ömlött a vér. A betonon egyre tere-
bélyesebb tócsa gyűlt össze, amelyben néhány másodpercen
belül megláttam a saját tükörképemet. A hajam
szénaboglyaként állt a fejemen, nyúzott arcomban szomorúan
ültek feketévé változott szemeim. Szánalmasan festettem. Nem
akartam magamat így látni. Sandra Palmernek határozottnak és
legyőzhetetlennek kell lennie.
Susogó hang ütötte meg a fülemet, és a szemem sarkából
mozgást észleltem. Azonnal odafordítottam a fejemet. A
döggel néztem farkasszemet. A kezemből kicsúszott a matrac
egyik csücske, és a sötétségbe veszett. A párduc belekapott, és
sunyin, engem bámulva húzta maga felé. Ki akarta használni a
tehetetlenségem pillanatait. Elöntötte az agyamat a düh.
Szívem szerint a sötét oldalra vetődve megküzdöttem volna
vele. Ám tisztában voltam azzal, hogy nem találnék rajta
fogást. Ezek a szörnyszülöttek képesek arra, hogy miközben
támadnak, érintetlenek maradjanak.
– Takarodj! – üvöltöttem, és mászni kezdtem felé.
Sértetlen kezemmel megragadtam a matrac felém eső
csücskét, és elkezdtem húzni. Az állat felmordult. Vörös
szemeiben megvillant a gyilkos ösztön. Tisztán látszott, hogy
ha tehetné, most már nemcsak sarokba szorítana, hanem a
parancs ellenére is cafatokra tépne.
A meneküléshez szükségem volt a matracra. A párducnak
pedig éppen azért kellett, mert fontos volt a számomra. Úgy
festhettünk, mint két kötélhúzó gyerek, akik testnevelésórán
képtelenek eldönteni, melyikük az erősebb. Attól tartottam,
hogy a szivacs és a vászonborítás nem sokáig bírja a
huzavonát. Hiába hirdették a Teleshopban strapabírónak, a
gyártó minden bizonnyal kihagyta a tesztelésből azt, hogy mi
történik az ágybetéttel, ha két túlvilági lény civakodik rajta.

23
 Nem volt más választásom, a sérült kezemmel is meg kellett
ragadnom a matracot. A vér végigfolyt az alkaromon, egészen
a tenyeremig. Amikor megfogtam a matrac csücskét, a szövet
pillanatokon belül átnedvesedett. A Luke-ból kiszívott vér. Az
egyetlen kötelék, ami a fiúból megmaradt.
Kétségbeesésemben akkor is Luke-ot kerestem, amikor a
párducok megjelentek. A fiú már többször is kimentett engem
szorult helyzetekből. Jóllehet, ő emberként feleannyi
lehetőséggel sem gazdálkodhatott, mint én vámpírként,
leleményességének köszönhetően képes volt bármelyik
szörnyszülöttet kicselezni. Tiszteltem és csodáltam ezért. A
sors fintora, hogy a győzelmet jelentő, sérült kezemből éppen
az ő vére szivárgott. így életem addigi legnagyobb
küzdelménél is jelen volt.
Az erőm nem hagyott cserben. Egy határozott rántással
kitéptem a dög fogai közül a matracot, aminek egy darabkája
leszakadt, és az állat szájában maradt. A párduc esetlenül
bukfencezett hátra, én pedig örömmámorban úszva a falnak
támasztottam és az ajtó tokjához illesztettem a betétet. Majd,
amikor meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, a
hátammal nekitámaszkodtam.
– Ezt elcseszted – vigyorogtam a dögre. – Nyithatod Sunny!
Szólok, ha állj meg!
Az ajtó nyikorogva kitárult, és a pincébe némi világosság
szökött. Hunyorogtam. A fény felmentő seregként masírozott
végig a falon, és ellentmondást nem tűrőn szorította hátra a
sötétséget.
– Jó, állj meg! – szóltam a lánynak, amikor a fény már
kellőképpen hátraszorította a szörnyeket.
Felesleges lett volna teljesen kiszorítani őket a pincéből,
hiszen tudtam, napnyugtával biztosan visszatérnek.
Sunny belépett a pincébe, Stormy követte. Megtorpantak,
ahogy kiszúrták a négyfejű, démoni párducot, aztán csaknem
halálra rémültek, amikor kiszúrták a körülöttem és az
eszméletlen Donnie gyülekező vértócsát.

24
 – Az előszobában van egy kislámpa. A konyhaszekrény
aljában pedig egy hosszabbító. Valamelyikőtök hozza ide! –
utasítottam a lányokat. – És valamelyikőtök adjon vért!
A fejem magatehetetlenül előrebukott. Sunnynak mellém
kellett ugrania, hogy megtartsa a testemet, és azzal együtt a
matracot. Onnantól elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal,
mindössze emlékfoszlányok maradtak meg. És a jóleső fémes
íz.

25
 Bár mennyire is furcsa, a vámpírok a következő szívásig
kapcsolatban maradnak azzal az emberrel, akinek a véréből
utoljára ittak. Különös kötelék ez. Az illető gondolataiba ugyan
nem látunk bele, ám a hangulatváltozásait pontosan érezzük.
Ezért voltam biztos abban, hogy Luke nem önszántából hagyta
el azon a pokoli hajnalon a házat. Donnie hiába sulykolta
belém, hogy a srác elhagyott bennünket, én tudtam az
igazságot. Ám kénytelen voltam magamba fojtani az igazamat.
Titokban kellett tartanom Donnie előtt, hogy a szökésünk alatt
ittam Luke-ból. Főleg úgy, hogy gyengéd érzéseket is tápláltam
az emberfiú iránt. Donnie rettentő haragra gerjedt volna, hiszen
így gyakorlatilag az orra alá dörgöltem volna, hogy
megcsaltam. Nekünk, vámpíroknak pedig az egónk az egyik
legsebezhetőbb pontunk. Hiába minden bocsánatkérés,
elképzelhető, hogy Donnie az első találkozáskor megölte volna
Luke-ot. Titokban kellett tartanom tehát a történteket. így
azonban egyedül maradtam a fontos információval: Luke él, és
fogva tartják. Egészen a Crown mosdójában látott feliratig
emésztettem magamat. Ott végre akadt olyan nyom, amibe
kapaszkodva Donnie orra alá dörgölhettem, hogy nekem volt
igazam.
– Hol van Sunny? – Donnie már üvöltött.
A hangoskodás régen nagyon felzaklatott, de egy ideje már
hidegen hagyott. Amíg a kiabálás korábban félelmet ébresztett

26
bennem, mostanra már csak zavaró tényezőt jelentett. Lomhán
fordítottam a fiú felé a fejemet.
– Elrabolták – válaszoltam csendesen.
Donnie rácsapott a kormányra. Addig is tisztában volt vele,
hogy nincs minden rendben, ám a probléma mértékéről
fogalma sem volt.
– Mi történt? – faggatózott tovább.
Elmeséltem neki mindent, ami a kesze-kusza estén történt.
Például azt, hogy a lemezlovas, akire eleinte gyanakodtam,
holtan feküdt a pultja tövében. Külön kitértem a vörös cipős
lányra és a hullájára, valamint Sunny eltűnésének részleteire.
Abban reménykedtem, hogy Donnie a tapasztaltságának
köszönhetően jobban átlátja a helyzetet, mint én. És nem
csalódtam.
– Ez egy vándordémon lesz. Veszély esetén könnyen
váltanak testet, és képesek átvenni az emberek hangulatát.
Szórakozott veled. Ezek a dögök imádnak szórakozni a többi
lénnyel – bosszankodott a fiú.
Igaza volt. A szájfényt kérő lány maga volt a démon.
Korábban a Dj testében létezhetett, és unalmában azzal
szórakozhatott, hogy hullákat szórt szét a környéken. Élvezte a
kialakult felhajtást, és azt, hogy veszélytelenül gyilkolhatott.
Telepatikus képességének köszönhetően nem leselkedett rá
veszély addig, amíg meg nem jelentünk Sunnyval a Crownban.
Valószínűleg akkor hívtam fel magunkra a figyelmét,
amikor a tánctéren nekiütköztem a kiszemelt áldozatának.
Rájött, hogy a lány megölésénél is jobb játékot sodort elé a
sors. Átköltözött az ártalmatlannak tűnő lányba, aztán rátámadt
Sunnyra, és a vécébe cipelte. Minden bizonnyal a zárt fülkébe
is a barátnőmet rejtette el, majd amikor kimentem a mosdóból,
és tiszta lett a terep, átköltözött belé. Én meg akkora balek
voltam, hogy a szájfényemet is odaadtam neki. Hogy lehettem
ennyire ostoba?
– Van még valami – jelentettem ki, és közben az utat
bámultam. – A démon hagyott üzenetet!

27
 Donnie összeráncolta a homlokát.
– Azt írta a fülke ajtajára, hogy Sunny ott van, ahová Luke-
ot is vitték – emlékeztem vissza. – És, hogy fogócskázni akar
velem.
A fiú az ülés fejtámlájának döntötte a fejét.
– Akkor igazad volt – ismerte be halkan.
Ez a pillanat fordulópont volt az életünkben. Donnie
korábban sohasem ismerte be, ha valamiben nekem voltak jó
megérzéseim. Az szerinte csupán véletlen lehetett. Még az sem
hatotta meg, hogy legyűrtem a négyfejű párducot, és ezzel
megmentettem a biztos haláltól. Mindig éreztette, hogy ő az
idősebb és tapasztaltabb vámpír. Ebben természetesen igaza
volt, de néha nekem is akadtak helyes megállapításaim. Ám ő
semmibe vett. Ennek köszönhetően a közel két hónapja lángra
lobbant szerelemünk szép lassan kihűlt. Legalábbis bennem
biztosan. Nem éreztem magamat jól Donnie mellett, a lelki
terror pedig egyenesen kibírhatatlanná vált.
Ezért is szöktem el tőle néhány hete Luke-kal. Arra
gondoltam, hogy az emberfiúval nyugalmasabb életem lehet, és
úgy alakíthatom a sorsomat, ahogy nekem a legmegfelelőbb.
Ám a tragédiasorozat hatására rá kellett jönnöm, nem úgy
történnek a dolgok, ahogyan azt elképzeltem. Sőt, éppen az
ellenkezője valósult meg. Amióta vámpír lettem, sokat fizettem
a lázadásomért. Az édesanyám meghalt, és ezzel elveszítettem
az utolsó múltbéli kötelékemet is. Mindössze az emlékeim
maradtak, de tudtam, hogy ezektől is egytől-egyig búcsút kell
vennem, méghozzá minél hamarabb.
Nem tudtam eldönteni, hogy Donnie komolyan gondolja-e,
vagy mindössze tesztel. Benne volt a pakliban, hogy csak le
akar buktatni Luke-kal kapcsolatban. Tisztában volt vele, hogy
a fiú szerelmes belém, ám arról nem tudott, mi történt
közöttünk, amikor kettesben megszálltunk egy fogadóban.
– Meg kell őket keresnünk! – jelentette ki Donnie
ellentmondást nem tűrő hangon. – De fel kell készülnünk a
legrosszabbra. A démonok az esetek többségében megölik azt,

28
akinek a testét elhagyják. Lehet, hogy Sunny már nem is él!
Megtörten néztem rá. A Dj és a szájfényes lány is halott
volt. Ez a tény nem kecsegtetett túl sok jóval. Idő kérdése volt,
hogy a démon testet váltson, és…
– …nincs is nyomunk – mondtam ki hangosan a
gondolatom utolsó szavait, és a lelkem mélyén gyászolni
kezdtem lányt.
Időközben megérkeztünk a Crownnak helyet adó New Point
város templomához. A szórakozóhelyet a külvárosba
telepítették, így nem zavarta a lakók nyugalmát a hangos zene.
Ráadásul a környező településekről érkezőknek is közelebb
esett. A templom azonban csaknem a központban állt.
Az elmúlt hetekben kiderült, hogy az egyház nem is annyira
vámpírellenes, mint ahogy arról a különböző legendák
megemlékeznek. A segítségünket legalábbis az esetek
többségében kétségbeesett papok kérték. Olyanok, akik
képtelenek voltak felvenni a harcot a gonosszal, és katonákra
volt szükségük. Donnie pedig készségesen állt szolgálatukra. A
csapatunk gyakorlatilag egy démonirtó brigád lett. Sokan el
sem tudják képzelni, mennyi különös esetet kell megoldanunk.
Ez pedig sajnos azt jelenti, hogy a pokolfajzatok szemtelenül
szaporodnak. Ettől pedig az egész világ kifordul önmagából.
Rajtunk, vámpírokon múlik a Föld sorsa. Már csak azért is,
mert részben az én lelkemen szárad a démonok szétszóródása.
A papokon kívül senki nem ismeri a titkunkat. Bizarr, hogy
éppen a vallási vezetők támogatják a vámpírok létezését.
Ugyan a tanítások szerint mi is az emberiség ellenségei
vagyunk, de a valóságban az élők bajtársainak számítunk. Csak
ezt kevesen tudják. Ahogy a létezésünk ténye sem számít
közkincsnek.
A Crownban történekkel kapcsolatban is egy atya keresett
meg bennünket. A munkáért cserében Donnie pénzt kért. Nem
sokat, éppen annyit, hogy a szükségleteinket fedezze. Például
legyen benzin a kocsinkban, illetve maradjon pénzünk
ennivalóra. Jóllehet vérrel táplálkozunk, de csak a legritkább

29
esetekben csapolunk embereket. Sőt, kizárólag akkor, ha
vészhelyzet áll elő. Szükségleteinket kórházakból szerzett
vérrel elégítjük ki, amit dílereken keresztül szerzünk be,
például a szülővárosom kórházában dolgozó Robtól. A helyes,
ám meleg vámpírfiútól.
Donnie imádja a démonvadászatot. Megismerkedésünk óta
minden percét harccal töltötte. Ha éppen nem voltunk
bevetésen, akkor azon töprengett, hogy merre induljunk
legközelebb, és milyen új módszerekkel győzzük le az ősi
ellenséget. Elvakultan üldözte a démonokat, lelkesedése pedig
a napok múlásával nem hogy csökkent volna, de egyre
agresszívebben hajszolta az igazságot. Néha felmerült bennem,
hogy éppen az elvakultsága okozza majd a vesztét. A
mikrobusz hátsó felében, dobozokban gyülekeztek a
valószínűleg démonokkal kapcsolatos rejtélyes ügyekről szóló
akták. Már csak az hiányzott, hogy az újságokban is
meghirdesse a szolgáltatásainkat.
– Sandra, valami megint készül. A démonok nem szoktak
csak úgy embereket rabolni. Főleg nem ekkora összetartásban.
Inkább megölik őket. Ezek akarnak valamit – Donnie a
homlokát ráncolta.
Amikor a parókiához értünk, észrevettem, hogy az
alagsorban ég a villany. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy
odabent Stormy, Sunny ikertestvére vár ránk. A lány a
Lakewoodban még ijesztő teremtésnek tűnt. Haját az arcába
fésülte, csak fekete ruhákat hordott, és sohasem beszélt.
Az iskola megszűnése után oldódott, de sosem volt annyira
közvetlen, mint Sunny. Hiába születtek egypetéjű ikreknek,
iszonyatosan eltérő személyiséggel rendelkeztek.
Azért hagytuk Stormyt a parókián, mert a zárkózottsága
miatt képtelen lett volna elvegyülni a tömegben. A kocsiban
pedig felesleges lett volna várakoznia, jelenléte csak
veszélyforrást jelentett. Jobbnak láttuk, ha a szálláson marad.
Ott legalább viszonylag biztonságban tudhattuk.
Sunny és Stormy, mint sok más ikerpár, elválaszthatatlanok

30
voltak. Volt közöttük egy láthatatlan kapocs, aminek
segítségével beszéd nélkül is kitalálták egymás gondolatait.
Felrémlettek bennem a Lakewoodban eltöltött idők. Amikor a
lányok egy-egy jóslatukkal rám hozták a frászt. Egyszer
például megjövendölték, hogy meg fogok halni. A jóslat pedig
bejött, hiszen vámpírként már a legnagyobb jóindulattal sem
mondhattam azt, hogy élek és virulok.
Gombóc hízott a torkomban, és egyre erősebben fojtogatott.
Rövidesen közölnöm kell Stormyval, hogy képtelen voltam
vigyázni a testvérére, akit elrabolt egy magát viccesnek tartó
démon. Hogy nyugtathatnám meg a lányt, amikor fogalmam
sem volt arról, hogy merre kellene keresnünk Sunnyt és Luke-
ot? Sehogy.
Lehajtott fejjel követtem Donnie-t a parókia alagsorának
lejárata felé. A mélybe vezető ajtó a ház oldalában nyílott. Séta
közben elégedetlenkedve konstatáltam, hogy a hajnal
közeledtével lehűlt a levegő. A fákról lehullott falevelek
ropogtak a talpam alatt. Az égre emeltem a tekintetemet. A
holdat szomorkás, özvegyi fátyolra emlékeztető fekete felhők
takarták. Kusza gondolatok kavarogtak a fejemben, de
megfogadtam, nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak.
Sebezhetővé váltam tőlük, ezt pedig nem engedhettem meg
magamnak.
Az alagsorba hosszú lépcső vezetett, ami egy szűkös
folyosóba torkollott. Csak egy kevéske fényt adott az a
plafonról lelógó csupasz villanykörte, amely az érkezésünkkor
beszökött szellőtől himbálózni kezdett. A padlót linóleummal
fedték, alaposan megkopott az elmúlt évek során. A falon
vékony díszcsík választotta el az alsó festett és a felső meszelt
részt – mindkettő málladozott. A folyosón erős penészszag
terjengett. Ez volt az eddigi legrosszabb szállásunk. Pedig
laktunk már egy-két hasonló helyen. A parókia lakott része
természetesen pazar volt, ám a pincehálózatra már nem
fektettek akkora hangsúlyt. Mi azonban nem aludhattunk
máshol, hiszen az épületben nem volt több, napfény elől elzárt

31
helyiség.
Donnie az előző esti megérkezésünkkor hátborzongató
történettel állt elő. Úgy kétszáz éve állítólag ez a pince a
környék rettegett börtöneként funkcionált. A legenda szerint
ide zárták a veszélyes bűnözőket, akiket aztán a cellájukból
egyenesen a bitó alá vittek.
Először azt gondoltam, Donnie csak szórakozik velünk, ám
a folyosóról nyíló apró zugokat elnézve hinni kezdtem neki. A
szobácskákat túlságosan is puritán módon rendezték be,
gyakorlatilag semmi sem volt bennük. Se víz, se áram, de még
egy árva kép sem lógott a falon. Kiváló helynek látszottak arra,
hogy embereket kínozzanak bennük, és úgy tűnt, nem is
tervezik, hogy valaha is rendbe tegyék őket.
Mindössze két szoba volt üres, a többit raktárnak használták.
Az egyiket Sunnyékra osztottuk, a másikba pedig mi
költöztünk be Donnie-val.
Megtoppantam az ikrek szobája előtt. Stormy az ajtó mögött
várt a megérkezésünkre. Nem volt kérdés, hogy már tudja, mi
történt a testvérével, mégis fontosnak éreztem, hogy beszéljek
vele. Egyrészt talán könnyíthetek a lelkén, másrészt a jövőben
rá is szükségünk lesz, ha meg akarjuk találni a többieket.
Donnie-ra pillantottam. A fiú az ajtónk előtt ácsorgott és
engem bámult. Másodpercekig csak néztük egymást. A
plafonon táncoló izzó drámaivá tette a pillanatot. Megerősítésre
vártam Donnie-tól, ám ő rezzenéstelen ábrázatával inkább
elbizonytalanított. Rám hagyta a döntést.
Zavartan kaptam el a tekintetemet, majd a kopottas faajtót
szuggeráltam. Átszűrődött rajta a lány heves szívverése.
Minden bizonnyal rettenetesen félt a kilátástalan jövőtől. Egy
lépés választott el attól, hogy szembetaláljam magamat egy
kikészült barátommal. Ám nem volt más választásom, be
kellett mennem hozzá.
A gombkilincs könnyedén fordult el a tenyeremben. A zár
kattant, az ajtó nyikorogva kitárult. Odabent a világításként
használt gyertya lángja az életben maradásért harcolt az ajtón

32
beszökő légáramlattal.
Stormy az egyik szemközti sarokban ült összekuporodva.
Az arcát nem láttam, de a fagyos hangulat egyértelművé tette,
hogy maga alatt van.
– Szia… – köszöntem, de belém szorult a mondat, amikor
hirtelen felkapta a fejét.
A lány szomorú, vágott szeme sárgás fénnyel izzott. Pofiján
elmaszatolt vörös vérfoltok éktelenkedtek. A megdöbbenéstől
eltátottam a számat.
– Ez nem lehet! – motyogtam hüledezve.
Felém nyújtotta két karját, ám a mozdulat fenyegetés helyett
segítségkérőén hatott. Mindkét kézfején friss vér csillogott.
– Segíts! – könyörgött.
Miközben a rémülettől hátrálni kezdtem, a szoba falán
megpillantottam a sok apró feliratot: FOGÓCSKÁZZUNK!
Több ezerszer írták fel. Vérrel.

33
 Mielőtt a Crownhoz hívtak volna bennünket, egy falu
polgármestere kérte a segítségünket. Closetown első embere
furcsállotta, hogy a vallásos közösségben egyre több
öngyilkosság történt. Ráadásul csak nők vetettek véget az
életüknek, és brutális módszereket választottak a távozáshoz.
Akadt, aki egy fejszével sorjában levágta a saját ujjait, majd az
alkarját, és csak ezek után mért magára végzetes csapást. De
volt olyan családanya is, aki a gyerekei előtt locsolta le magát
benzinnel, majd miután lángra lobbant, kacagva rohant végig a
főutcán. Vitán felül állt, hogy utána kell járnunk az ügynek, ám
az aktákat lapozgatva sehogy sem jutottunk megoldásra. Vajon
mi vehette rá az addig kiegyensúlyozott életet élő nőket arra,
hogy ilyen kegyetlenül kicsinálják önmagukat? Nem fért hozzá
kétség, sötét erők befolyása alatt cselekedtek. De ki vagy mi
lehetett képes ilyen szörnyűségekre rávenni az embereket?
Stormy segített a megoldásban. A lány tisztán látta az
emberek jövőjét. Leszármazottként ez volt a képessége. Előre
megmondta, hogy ki lesz a következő áldozat, és azt is, mikor
akarja elkövetni az öngyilkosságot. így még idejében közbe
tudtunk lépni, és leállíthattuk a valódi gyilkost, egy
boszorkányt, aki a boldog nők életét irigyelte. Az asszony
képtelen volt feldolgozni, hogy léteznek olyanok, akiknek vele
ellentétben révbe ért a sorsuk. Ezért folyamodott a fekete
mágiához. Boszorkányzsákokat helyezett el az áldozatai
házában, majd a közelből irányította a cselekményeket. Miután

34
elvégezte a dolgát, begyűjtötte a nyomokat, hogy még
véletlenül se lepleződjön le a titka. Ám az utolsó áldozat
esetében idejében értünk a helyszínre, Stormy pedig megtalálta
az ágy alá erősített zsákocskát. Onnan már gyerekjáték volt
leleplezni a bestiát.
A lány azonban csak az emberek jövőjét látta, testvérével
pedig annak ellenére sem tartoznak az élők sorába, hogy dobog
a szívük. Leszármazottak voltak, ami azt jelenti, hogy a
sötétség emésztő ereje az ereikben csordogál – a saját sorsuk
elhomályosul előttük, ezért nem látta előre Sunny elrablását. A
Lakewoodban beléjük költözött egy-egy démon, de a lányok
együtt elég erősnek bizonyultak ahhoz, hogy ellenálljanak
nekik. Így sikerült kordában tartaniuk a rosszra ösztönző
vágyaikat. Legalábbis egészen addig képesek voltak erre, amíg
szét nem választották őket, mert akkor lelkileg elgyengültek. A
kialakult helyzetben tehát félő volt, hogy Sunny elrablásával
Stormy feladja a küzdelmet. Hiszen egy olyan személyt
veszített el, akivel ugyan két test, de egy lélek voltak. A lányt
megkísértették.
Stormy rettenetesen szenvedett, és pengeélen táncolt. Ha a
benne élő démon átveszi felette a hatalmat, csak kínkeservesen
menthetjük meg tőle. A lány időzített bombává vált. Küzdött,
és nem tudhattuk, hogy meddig bírja. Ha pedig átalakul,
bármennyire is szerettük, ellenséggé válik, aki könnyedén
elvezetheti hozzánk a többi démont. Tudtam, hogy Donnie
megölné. Ahogy velem is megtette ezt a Lakewoodban. Engem
ugyan utána vámpírrá változtatott, ám arra nem vettem volna
mérget, hogy ezt Stormy esetében is megtenné. A fiú kézzel
lábbal tiltakozott a vámpírok szaporítása ellen. Élesen
emlékeztem arra, amikor egy általam átalakított kislányt is
kivégzett. Pedig Mary akkor már vérszívóvá vált, de Donnie-t
ez sem hatotta meg.
A fiú erőszakkal lefogta Stormyt, miközben én a lány előtt
térdelve próbáltam kifaggatni arról, hogy mi történt az elmúlt
néhány órában.

35
 – Ki írta fel a falra a szöveget? – érdeklődtem, közben
kínosan ügyeltem arra, nehogy olyan hangsúlyt használjak,
amitől a lány kiborulhat.
– Én voltam – Stormy lesütötte sárgán világító szemét.
Donnie grimaszolt. A srácnak egyáltalán nem tetszett, amit
hallott. Pedig biztosan nem kavarogtak annyira kétségbeesett
gondolatok a fejében, mint nekem. Stormy vérrel írt a falra.
Ahhoz azonban tekintélyes mennyiségre volt szüksége.
Honnan szerezhette? Megölt valakit?
– Stormy, ez kinek a vére? – puhatolóztam tovább.
A lány nem válaszolt. Szája lefelé görbült.
– Stormy, tudnunk kell! – siettettem, mert még az előtt
választ akartam kapni, hogy Donnie-ban is tudatosulna: a lány
ölt.
– Donnie, fel kell mennem az atyához! – jelentettem ki, és
már indultam is, de az ajtóból még egy pillanatra
visszafordultam. – Eszedbe ne jusson ártani neki!
A választ azonban nem vártam meg, rohantam a feljáró felé.
Az udvarra lépve megcsapott a hajnal közeledtét jelző friss, ám
annál hűvösebb levegő. Fél óra sem volt hátra pirkadatig. Hogy
vészeljük át a napot? Stormynak nincs szüksége alvásra, a
benne élő démon ébren tartja. A Lakewoodban sem aludt soha,
ahogy a többi lány sem hajtotta álomra a fejét. Nekünk
vámpíroknak azonban szükségünk volt pihenésre.
Lehetetlenség lesz rá vigyázni. Pedig oda kell rá figyelnünk, ha
nem akarjuk a New Point-i parókia alagsorában végezni.
A paplak bejárata nem volt kulcsra zárva, sőt, az ajtót
résnyire nyitva találtam. Ahogy beléptem az előszobába,
azonnal éreztem a szagot, amelytől szertefoszlott minden
maradék reményem is. A vér keserédes aromája tömjén
illatával keveredett. Hiába próbáltam volna elhessegetni a
gondolatot, csak saját magamat csaptam volna be.
Megtámadtak valakit. Vagy valamit. Szívdobogást ugyanis
hallottam, tehát egy élőlény mindenképpen volt az épületben.
A szag és a hang a szoba felől áramlott felém. Az ablakokon

36
bevilágított a hold, így a folyosón ballagva mindent tisztán
láttam. A hosszú, szürke szőnyegen véres talpnyomokat
pillantottam meg. Értetlenül hunyorogtam. Két különböző
méretű talppárt láttam. Két élőlény járt erre. De hát ez
képtelenség! A fejemet csóválva léptem az atya szobájának
küszöbére. Bármi is vár odabent, meg kell tudnom, mi történt.

Az apró szobánkban elhelyezett matracon feküdtem.

Arcomat a dohos szagú párnába süllyesztettem. Az elmúlt
hónapok alatt kezdtem hozzászokni a szörnyűségekhez, de még
mindig akadtak olyan jelenségek, amelyek kifogtak rajtam.
Hiába ígértem meg anyukám halálos ágya mellett, hogy nem
sírok, most önkéntelenül is előtörtek belőlem a könnyek. A
párnahuzat szivacsként szippantotta magába a cseppeket, az
átnedvesedett szövet pedig hozzátapadt a bőrömhöz. Fejemben
még mindig lüktetett a fájdalom.
Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam kitörölni az
emlékezetemből az atya szörnyűséges képét. És azt, amit
tennem kellett vele. Valószínűleg örökké kísérteni fog, ahogy
az édesanyám szenteltvíztől szétroncsolódott arca is.
A papot a szentképekkel díszített szoba padlóján találtam.
Körülötte a parkettán terebélyes tócsában állt a vér. Még
életben volt. Annak ellenére is, hogy az egyik kezét, és az
egyik lábát is tőből kiszakították. Szemében azonban nem
láttam félelmet. Sőt, békés tekintettel bámult rám. Tudta, hogy
közel a vég, ám a hite nyugalomra intette. Szólni akart, de
szavak helyett vér bugyogott elő a szájából. Kővé dermedve
néztem. Képtelen voltam levenni róla a szememet. A vére
illatától megkordult a gyomrom. Éhes lettem, és ettől
rettenetesen elszégyelltem magamat. Megpróbált kiszabadulni
belőlem a vadállat, de fogaimat összeszorítva tiltakoztam
ellene. Nem ihattam egy haldokló pap véréből. Az nem rám
vallana. Olyat Sandra Palmer nem tenne. Ahogy az sem volt

37
tőlem megszokott, hogy miniszoknyában tegyem be a lábamat
egy szent helyre. De nem volt időm előtte átöltözni.
– Bocsásson meg, atyám! – hangomban könyörgés
hallatszott, és fájdalom nyilallt a halántékomba.
A pap szája egy pillanatig mosolyra húzódott. Sohasem
láttam még haldoklóknál hasonlót. Eddig a túlvilág küszöbén
állók arcán csak rettegést tapasztaltam. Féltek az elmúlástól, és
mindent megtettek volna az életben maradásukért. Még akkor
is, ha egyértelművé vált, hogy erre semmi esélyük sincsen. Az
atya azonban meg sem próbált kapaszkodni. Elfogadta a sorsát,
mert tudta, hogy a halála nem egyenlő az elmúlással. A lelke
tovább él majd a mennyországban. Ott, ahová én már sohasem
kerülhetek, így a szüleimmel sem találkozhatok többé. A
következő halálom után a pokol kénköves tüzében égek majd.
Az örökkévalóságig.
Régebben úgy hittem, hogy minden olyan haldoklót
vámpírrá változtatok majd, akiről azt gondolom, kár
meghalnia. Ám mára rájöttem: a halál megváltás, a távozó
embereknek csak kínszenvedés lenne, ha visszarántanám őket
az árnyékvilágba. Főleg úgy, hogy kőkemény törvényeket
kellene betartaniuk az örök élet érdekében.
Hirtelen azt éreztem, hogy a falak meg akarnak fojtani. A
festett szentek úgy néztek rám, mintha én lennék a hibás a pap
haláláért. Semmiről sem tehettem, mégis fejvesztve
menekültem a szobából. Amikor a pincébe visszatérve
zaklatottan elmeséltem Donnie-nak a látottakat, a srác dühében
akkorát csapott a falra, hogy az ökle utat tört magának a két
szobát elválasztó falon. A vakolatból felszálló cementfelhő
szinte játékosan kavargott a levegőben.
– Sandra, meg kell ölnünk! – csattant fel Donnie, miközben
Stormy körül-belül két méterre ült tőlünk.
– Még lehet, hogy megmenthetjük! – válaszoltam úgy, hogy
közben véletlenül sem néztem Donnie szemébe.
– Csak a terhünkre lesz! – állította a fiú.
Őszintén megvallva, hibásnak éreztem magamat azért, ami

38
történt. Ha jobban figyeltem volna Sunnyra, nem rabolhatja el
a démon, és akkor Stormynak sem kellene harcolnia
önmagával. Éppen ezért igyekeztem olyan megoldást találni a
problémára, amely a lehető legkevesebb veszteséggel jár.
– Kordában lehet tartani – mondtam, de féltem attól, hogy
Donnie megkérdezi, mire gondolok, és akkor maximum
mélyen hallgatni tudnék.
Kérdés helyett azonban a fiú csak fújt egy nagyot. A lelke
mélyén ő sem akarta bántani Stormyt, hiszen az ikrekkel
olyanok voltunk, mint egy nagy család. Donnie csípőre tett
kézzel és felvont szemöldökkel nézett vissza a lányra, aki
lehajtott fejjel bámulta a padlót. Úgy festett, mint egy kivégzés
előtt álló halálraítélt, aki már a hóhért várja.
– Mit bámulsz? – kérdezte váratlanul Stormy.
Megremegtem. Bár a lány hangját hallottam, biztos voltam
abban, hogy ez nem az ő gondolata volt. Túl erőszakosan
ejtette ki a szavakat. Aztán amikor Stormy lassan felemelte a
fejét, bebizonyosodott a gyanúm: szája vigyorra húzódott.
– Annyira finom volt a húsa! Kérek még! – röhögött.
Donnie vámpírrá vált, és támadóállásba helyezkedett.
– Ki vagy te? – kérdezte morogva.
Stormy arcáról lefagyott a vigyor, és kétségbeesetté vált. A
démon egy pillanatra átengedte Stormy valódi énjének az
irányítást.
– Donnie, ne bánts! Nem én tettem! – könyörgött a lány.
A fiú elém lépett. Kiszámíthatatlan volt, hogy mi történik a
következő pillanatban. Akár harcra is sor kerülhet. Donnie-val
szótlanul bámultuk Stormyt. A fiú készült. Abban a
pillanatban, amikor kiderül, hogy a démon legyőzte a lány
lelkét, Donnie lesújt. Ez nem volt kérdés.
– Szexi vámpírfiú! Mi lesz a fogócskával? – Stormy újra
elvigyorodott. – Kapj el, ha tudsz!
Donnie begőzölve elindult a lány felé. Utána kiáltottam,
hogy álljon meg, de nem hallgatott rám. Jobb kezével
megragadta Stormy nyakát, és a levegőbe emelve a falhoz

39
szorította. A lány arca vörösödni kezdett.
– Megölhetsz, de akkor a két barátodnak is annyi –
vigyorgott a démoni befolyás alatt álló lány.
Donnie farkasszemet nézett vele. Fújtatott. Tanácstalanná
vált. A démon elbizonytalanította. Tényleg nem volt nyomunk,
azt sem tudtuk, merre indulhatnánk Luke-ért és Sunnyért. A
Stormyban élő pokoli dög azonban minden bizonnyal ismerte a
választ. A lány talán még kordában tudná tartani egy ideig.
Főleg úgy, hogy tisztában van vele: Donnie képes megölni, ha
átalakul. Akkor pedig Sunny sorsa is megpecsételődik. Ha
maga miatt nem is, a testvéréért mindenképpen küzdenie
kellett.
– Honnan tudjam, hogy nem hazudsz? – kérdezte Donnie,
hangja félelmetesen visszhangzott a pincében, bal kezét a
magasba emelte. Ütni készült.
– Bízz bennem, testvér – Stormy a mondat közben pimaszul
vigyorgott, majd hirtelen újra riadttá vált az arca, a szeme
kitisztult. – Donnie, ne bánts!

40
 Miután megtaláltam az atya testét, kizárólag arra tudtam
gondolni, hogy mi lesz velünk. Kegyetlennek hangzik, de neki
akkor már mindegy volt, nekünk azonban újabb és újabb
akadályokat kellett leküzdenünk. Stormy átalakulása mellett
akadtak más, az adott pillanatban sokkal súlyosabbnak ható
problémák is. Például az, hogy a pap szobája és a ház nagy
része vérben úszott. Nem mellesleg egy köztiszteletben álló
személy nem tűnhet el csak úgy, biztosan keresni fogják. Az
lett volna a legjobb, ha gyorsan feltakarítok, és mind eltűnünk a
helyszínről. Ám a pirkadat közeledtével egyik feladat sem tűnt
azonnal megvalósíthatónak. Valami sokkal egyszerűbb
megoldás után kutattam a fejemben. Végül kerestem a lakásban
papírt meg tollat, és a pap nevében kiírtam az ajtóra, hogy egy
családi tragédia miatt sürgősen el kellett utaznia. Reméltem,
hogy ez a hazugság meggyőzi az embereket, és az atya
magánéletét tiszteletben tartva nem nyomoznak tovább. Ám
nagyot tévedtem.
Jó ideje fogalmam sem volt arról, hogy éppen milyen nap
van. Az én munkám nem időhöz kötött. Pedig milyen szép is
lenne, ha a démonok csak hétköznap és a munkaidőt betartva,
illetve a rám való tekintettel, éjszakai műszakban dolgoznának.
Akkor egészen kényelmes életem lenne. A gonosz erők
azonban éppen az ellen működtek, ami számomra jó –
figyelmen kívül hagyva, hogy esetleg hétvége lehet.
Csak egy kicsit kellett volna gondolkoznom, és számolnom.
Ha a Crownból egy hatalmas buliból tértünk haza, akkor csakis

41
vasárnap hajnal lehetett.
A vasárnap pedig a vallás napja. Amikor a nyáj tagjai egy
istentisztelet keretein belül könnyíthetnek az egy hét során
felgyülemlett haragon, bűntudaton és fájdalmakon. Sokaknak
fontos volt a tradicionális esemény, hiszen az jelentette az
egyetlen kiutat borongós napjaik végtelen alagútjából. Nem
mellesleg az asszonyok az aktuális szentbeszéd után hazafelé
sétálva megbeszélhették a legfrissebb pletykákat. Ami persze
azt is jelenti, hogy rögtön elkezdhették újra bemocskolni
patyolattisztává sikált lelküket. Nem csoda tehát, hogy
vasárnap reggelente számtalan hívő igyekezett a templomba,
hogy végighallgathassák papjuk aktuális prédikációját.
Ha egy vámpír alszik, akkor képtelenség felébreszteni.
Még akkor sem lehet, ha esetleg eljött a világvége, és
menteni kellene az irhánkat. Ha alszunk, az kísértetiesen
hasonlít arra, mint amikor egy ember meghal. Hiszen nincs
szívdobogásunk, bőrünk még sápadtabbá válik, testünk teljesen
kihűl. Csak a fel-le emelkedő mellkasunkból lehet
megállapítani, hogy létezünk. Csak akkor ébredünk fel, amikor
a nap eltűnt a horizont mögött. Abban bíztam, hogy ha
kialszom magamat, a lüktető fejfájás a múltba vész. Csalódnom
kellett.
– Szia, kicsim – Donnie a matracon fekve szorosan magához
ölelt.
A fiú meztelen teste hozzám simult a takaró alatt. Jéghideg
bőre egybeolvadt az enyémmel. Szorítása jóleső bizsergéssel
töltött el. Két hónapja alkottunk egy párt. Amikor még ember
voltam, rettenetesen izgalmasnak találtam, hogy egy vámpír
keresi a kegyeimet. Örökké emlékezni fogok arra a kielégítő
érzésre, amikor először ivott a véremből. És arra is, amikor ő
adott nekem a sajátjából. Mocskos és szégyenletes volt, mégis
rettenetesen élveztem. Aztán Donnie vámpírrá változtatott.
Az iránta érzett vonzódás szép lassan átalakult megszokássá,
és nem tudtam többet úgy nézni rá, mint arra a rejtélyes rossz
fiúra, akivel megismerkedtem. Elpárolgott a varázs. A

42
fullasztóan tömény események után a keménység helyett
melegségre vágytam. Luke pedig megadta nekem. Az
emberfiúval eltöltött egyetlen éjszaka egy újabb tiltott
gyümölcsnek számított. Olyannak, amit messzire kellett volna
hajítanom, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és
inkább habzsoltam az élvezeteket. Luke lüktető szíve,
felforrósodott bőre és esendősége beindított. Rendes lány
ezeket a piszkos gondolatokat elnyomja magában. Én azonban
ösztönlény lettem, és gyakran átléptem a gátlás határait.
Luke-kal azonban nem volt közös jövőnk. Szerelmünk
tragédiák sorát vonta maga után. Emberek haltak meg miatta,
így önzőség lett volna folytatni tiszavirág-életű románcunkat.
Be kellett látnom, hogy Donnie mellett kell megtalálnom a
boldogságot. A mostani ölelése pedig új reményt ébresztett
bennem. Hasonlót ahhoz, amilyet az első találkozásunk során
éreztem.
Felnéztem Donnie-ra, elmosolyodtam, majd a mellkasához
simulva a szájához emelkedtem. Megcsókoltam. Válasz
gyanánt beleharapott az alsó ajkamba. Kaján mosoly jelent meg
a szája szegletében. Tudta, hogy a fájdalom beindít. Hogy
képtelen vagyok parancsolni magamnak. Vér serkent az
ajkamon, amit a fiú csücsörítve magába szippantott. Halk
nyögés fakadt ki belőlem. Leheletem halvány gőzcsíkként
emelkedett a hűvös levegőbe. Nem tudom, hány fok lehetett a
szobában, de ha már a vámpírok lehelete is párafelhőt hagy
maga után, akkor jóval a nulla alá süllyedhetett a hőmérséklet.
A fiú nyelve érzékien, de határozottan érintette az ajkamat.
Erős tenyerével végigsimított csupasz hátamon. Képtelen
voltam megálljt parancsolni magamnak, és a mellkasát
karmoltam. Éreztem, ahogy a körmeim felsértik Donnie
hófehér, szinte áttetsző bőrét, az ujjaim nyomán vörös
vércsíkok serkentek. A fiú beleborzongott a fájdalomba, ám
tudtam, ez számára mindössze cirógatásnak számít. Fejét
hátravetette a párnán, nyaka csábítóan hívogatott. Szemem
feketévé változott, szemfogaim pillanatok alatt előtüremkedtek,

43
és azonnal haraptam. Donnie felhördült az élvezettől, bal kezét
a fejemre helyezte, ujjait a hajamba süllyesztette, és a tincsekbe
kapaszkodva szorított a nyakához. Férfias illata eltöltötte az
orromat. Lehunytam a szememet. A tegnap este vacsorázott,
lecsapolt embervér selymesen cirógatta az ízlelőbimbóimat.
Habzsoltam. Néhány csepp kibuggyant a szám szélén, és az
arcomon, majd a nyakamon végigcsorogva a mellkasomra
vándorolt. A cseppek csiklandoztak. Az érzés Luke-ot idézte
fel bennem. Azt, ahogy a srác érzékien végighúzta ujjbegyeit a
bőrömön. Megjelent előttem a hátára varrt tigristetoválás, a
napbarnított bőre és a fürgén mozgó izmai.
Donnie a hajamnál fogva hátrarántotta a fejemet.
Kiszolgáltatottnak éreztem magamat, de nem volt ellenemre.
Háttal az ágyra lökött, majd lerántotta rólam a takarót. A hűvös
levegő kígyóként tekergőzött meztelen testem körül. A fiú
végigcsókolta libabőrös idomaimat, majd beleharapott a belső
combomban futó ütőérbe. Felnyögtem az apró fájdalomtól. Két
kezemmel a hajába túrtam. Hallottam, ahogy felhevülten
szuszog. Elveszítette az eszét. Két lábamat összekulcsoltam a
hátán. A bizsergető érzés egyre erősödött, majd nem bírtam
tovább. Elengedtem a haját, és a lepedőbe kapaszkodva
felnyögtem:
– Luke!
Donnie nem állt le. Sőt, még erősebben szívott. Éreztem,
ahogy a vágy izzadságcseppjei átnedvesítették a hajamat.
Hátrasimítottam az arcomba hulló tincseket, és jéghideg
tenyeremmel igyekeztem lehűteni felhevült arcomat.

Donnie mellém feküdt. Karjaink összeértek, amitől a

felhőkből ismét visszazuhantam a valóságba. Néhány percig
moccanni sem bírtam, kővé dermedve bámultam a plafont.
Őszintén bevallva sohasem volt még ilyen jó vele. Ebből is
látszott: a félelem csodákra képes. A sok borzalom után

44
szükségem volt a férfi védelmező ölelésére. Az erejére, ami a
biztonságérzet mellett vágyat is keltettem bennem. Kitörés előtt
álló vulkánként fortyogott bennem a szeretet, amely csak arra
várt, hogy forró lávájával beterítsen, és eggyé változtasson a
fiúval.
– Szeretlek – búgta a fülembe Donnie, és kamaszosan
elmosolyodott. Haja kócos volt, amitől a külseje még
kisfiúsabbnak tűnt. Pedig valójában sok száz éves, lelkileg már
érett férfi volt.
Megjátszott pironkodással bújtam mellé. Gyengéden
magához ölelt. Ebben az érintésben már nem volt vadság, csak
valódi érzelmek. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a srác tényleg
szeret. Bár az évszázadok alatt átélt borzalmak miatt nehezen
mutatja ki az érzéseit, de valóban fontos vagyok neki. Bármit
megtenne értem. Én pedig akkor és ott hálátlannak éreztem
magamat, amiért egyszer elszöktem tőle. Kizárólag azért, hogy
egy másik fiúval lehessek.
Donnie mellkasára hajtottam a fejemet, és az omladozó
vakolatú falat néztem. Azon a résen át, amit Donnie az öklével
ütött rajta, láttam, amint a Stormy szobájában égő gyertya
lángja pajkos árnyakat festett a falra. Donnie elalvás előtt a
vérével egy körbe foglalt pentagrammát rajzolt a padlóra, és a
közepére ültette a lányt. Az ötágú csillagot formázó mágikus
jel a démonok számára börtönt jelent. Stormy önszántából
lépett a jelbe, így, ha éppen józan eszénél van, bent is marad.
Ha pedig a démon elhatalmasodna rajta, akadályba ütközik.
Csak akkor szabadulhatna, ha egy olyan lény szakítja meg a
felrajzolt kört, aki felett nem uralkodik pokoli erő.
A terv szerint még éjfél előtt útnak indultunk volna. Előtte
természetesen ki akartuk takarítani a paplakot, valamint Donnie
a mikrobuszba is felrajzolt volna egy pentagrammát, hogy
Stormyt kocsival is biztonságban szállíthassuk. Mindent
pontosan kiszámoltunk, és ha a dolgok rendben mennek, akkor
gyakorlatilag senki sem állhatott az utunkba. Úgy gondoltuk,
hogy mire a helyiek ráeszmélnek a pap halálára, mi már árkon-

45
bokron túl leszünk. Elszámítottuk magunkat.
Ahogy a falon tátongó lyukat bámultam, a gyertya lángja
hirtelen megremegett. Pont úgy, mint amikor valaki elsétál
mellette, és a légáramlat belekap. Majd rögtön utána egy
árnyék suhant át a falon. Megremegett a gyomrom.
Önkéntelenül is kizártam az összes zajt, és Stormy
szívdobogására koncentráltam. Heves volt.
– Donnie! Meg kell néznünk Stormyt – suttogtam, hogy a
lány nehogy meghallja, amit a fiúnak mondok. Ha kiszabadult,
akkor tetten akartam érni.
A fiú összeráncolta a homlokát. Aggódó tekintetemet látva
kérdés nélkül, beleegyezően bólintott. Belebújt sötétkék,
feszülős bokszerébe, én pedig egy térdközépig érő pólót
húztam magamra. Úgy festhettünk, mint egy fiatal házaspár,
akik megneszelték, hogy betörő jár a házukban. Donnie
kezéből már csak egy baseball- vagy hokiütő hiányzott, amivel
leütheti a betolakodót, ha szembetalálkozik vele.
Donnie ment elöl. A szobánk ajtajához közeledve ismerős
szagot éreztem. Vér. Ugyanilyen terjengett a paplakban is. De
hát ez lehetetlen.
Megremegett a lábam. Donnie is megtorpant, izmai
megfeszültek. Nem szóltunk egymáshoz, nem néztünk
egymásra, de így is pontosan tudtuk, hogy valami nem
stimmel. A talpamat szúrták a falról leomlott vakolatdarabok.
A gyönyör után hirtelen a rémségek házában találtam magamat.
A tökéletesnek hitt terv máris megdőlt. Az életem az elmúlt
időben igazi hullámvasúttá vált. Sohasem tudhattam, mikor
jutok a csúcsra, vagy mikor zuhanok vissza a mélybe. Arról
pedig elképzelésem sem volt, hogy még mennyire mélyre
zuhanhatok.
Donnie megragadta a kilincset, de egy pillanatig tétovázott,
mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Hátrafordult, és mélyen a
szemembe nézett. Visszatartottam a lélegzetemet. Ügy éreztem,
hogy belém lát.
– Biztosan ki akarsz jönni? – tette fel a kérdést olyan halkan,

46
hogy én is alig hallottam.
Akkor döbbentem rá, hogy egy csoda áll velem szemben.
Egy vérbeli férfi, ráadásul félmeztelenül. Szívem szerint
visszarángattam volna az ágyba, hogy folytassuk, amit az imént
abbahagytunk. Hátha akkor az, ami odakint várt, meg nem
történtté változik. De tudtam, hogy ez képtelenség. Bárhogy is
tiltakoznék ellene, a sors ismét egy kőkemény helyzet felé
sodor. Mint valami vad sodrású patak, amelyben hánykolódva
az ember legfeljebb imádkozhat azért, nehogy egy éles
sziklának csapják az áramlatok.
– Igen – válaszoltam tétován.
A fiú elfordította a kilincset, az ajtó pedig nyikorogva
kinyílt. Irdatlan bűz csapta meg az orromat. Annyira erős volt a
szag, hogy a kezemmel kellett eltakarnom az arcomat. A halál
szaga. A legutóbb Luke mellett éreztem ilyet, amikor egy
döglött szarvas állta utunkat, és a kocsiból kiszállva a közelébe
mentünk, hogy jobban szemügyre vehessük.
Az ajtó megakadt valamiben. Donnie csak néhány határozott
taszajtást követően tudta elhárítani az akadályt. Az utolsónál
azonban olyan dolog történt, amire legmerészebb álmaimban
sem gondoltam volna: a résen bevágódott egy férfikéz. Az
ujján csillogó karikagyűrű nagyot csattant a kőpadlón. A
váratlan látványtól és hangtól hátrahőköltem. Erős, munkáskéz
volt. Csuklóján kidudorodtak az erek. Ápolatlan körmei alatt
fekete koszcsíkok éktelenkedtek. Az alkarján feltűrt, piros
flaneling virított, csupasz bőrén pedig egy régi, kék színű
tetoválás díszelgett, amiből egy női alak rajzolódott ki előttem.
Meztelen volt, rajzolt teste összes intim részét szemérmetlenül,
széttárt lábbal és karokkal mutogatta a nézőközönségnek.
A kar gazdája kétségkívül halott volt. Bőre már megfakult,
amiből arra következtettem, hogy órák óta feküdhetett ott.
Donnie nagyot nyelt. Soha nem láttam még a srácot ilyen
zavartnak. Ha nem ismerném, felmerült volna bennem, hogy
fél. Ám Donnie nem egy szívbajos típus. Sokkal inkább attól
tarthatott, hogy milyen meglepetések várhatnak még ránk a

47
folyosón. Felsőtestével nekidőlt az ajtónak. Reccsenés törte
meg a csendet. Először arra gondoltam, hogy az ósdi fa repedt
meg, és éppen kiszakadni készült a tokjából. Ám a hang annál
sokkal borzasztóbb volt.
Az ajtó kitárult. Donnie megállt a küszöbön, és a folyosót
vizsgálta. Széles hátától nem láttam ki, ezért lábujjhegyre állva,
a válla fölött kukucskáltam ki az egyetlen égővel megvilágított
térbe. Az előbb a haldokló papot látva azt gondoltam, nem
érhet szörnyűbb kép. Tévedtem.

48
 Eddig a pillanatig csak a történelemórákon hallottam
tömegsírokról. Azokról a helyekről, ahová név nélkül temették
a csatában elesett vagy kivégzett embereket. Már a tanárom
történetei is felkavaróan hatottak, de a kegyetlen tettek
szerencsére elég távolinak tűntek ahhoz, hogy a borzalmas
históriákat gyorsan kiverjem a fejemből. Nem gondoltam
volna, hogy egyszer nekem is szembesülnöm kell egy hasonló
vesztőhellyel.
A folyosón egymás hegyén-hátán feküdtek az élettelen
testek. Mintha egy halottakból álló szőnyeget terítettek volna le
a parókia alagsorában. Vérfoltok éktelenkedtek a málló
falakon, de még a plafonra is fröccsent a kegyetlenül
kivégzettek életnedvéből. A hónapok során már hozzászoktam
a hullák látványához, ám ez a mennyiség így is megviselt.
Kavarogni kezdett a gyomrom, és a fejembe ismét belenyilallt
a fájdalom, pedig a Donnie-val töltött romantikus együttlét
során elcsitult a lüktetés.
Kizárólag férfiak tetemeit láttam. Fiatalokét és idősekét
egyaránt. Néhányan görcse rándult kézzel fegyvereket
szorítottak, arcukra pedig ráfagyott a haláluk előtti utolsó,
rémült pillanat.
Donnie-val elképedve álltunk egymás mellett. A srác az
elmúlt néhány száz évben megszámlálhatatlanul sok
szörnyűséget láthatott, de biztos voltam abban, hogy ilyennel
még ő sem találkozott. A látvány annyira sokkolta, hogy

49
mozdulni sem bírt. A legszívesebben hozzábújtam volna, hogy
azzal is támogassam, de talán nem ez volt a legjobb alkalom az
érzéki lelki támaszhoz. Ráadásul Donnie nem olyan fiú volt,
aki megfutamodik a kihívás elől. Teste mellett a lelkét is
kőkeményre edzette, nem félt, nem tartott semmitől. A
hozzábújással csak a saját rettegésemet csillapíthattam volna.
– Mi a fene történt itt? – kérdezte Donnie, miközben
végignézett a hullatömegen.
Költői kérdés volt. A fiú nem tőlem várt rá választ, sokkal
inkább ő maga akart rájönni a megoldásra.
Nesz szűrődött ki Stormy szobájából. Donnie egy pillanatig
sem tétovázott, azonnal megindult a hang irányába. Mozdulatai
dühödtek voltak. Az a fajta harag dolgozott benne, amely
ösztönösen jön, és amin képtelenek vagyunk uralkodni. Az a
fajta harag, ami akár veszélybe is sodorhat bennünket, ha nem
vigyázunk. Aggódtam a fiúért. Túl vakmerően indult
Stormyhoz, pedig azt sem tudta, mi várhat rá odaát. Egyáltalán
nem biztos, hogy a lány egyedül van. Attól, hogy csak egyetlen
szív dobogása hallatszott az alagsorban, még egy egész
hadseregnyi támadásra kész pokolfajzat lehetett mellette.
Számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy Stormy egymagában
halmozta volna fel ezt a tömérdek mennyiségű hullát. Már, ha
ő csinálta egyáltalán.
Amióta vámpírrá váltam, most, a brutálisan kivégzett férfiak
mellett éreztem először újra igazi, mélyről fakadó félelmet.
Olyat, amilyet legutoljára emberként. Amitől kilátástalanná
válik a sorsod. Ami hátráltat a józan gondolkodásban. Ami
olyan tettekre sarkall, amelyeket egyébként eszed ágában sem
lenne elkövetni. A rettegés sebezhetővé tesz, ezért küzdenem
kellett ellene. Ez pedig igazán kiváló alkalomnak bizonyult
arra, hogy gyakoroljak. Az tűnt a leghatásosabb megoldásnak,
ha Donnie után indulok, és azonnal szembenézek a
rémségekkel.
Az első nekifutásra megtorpantam, ám másodjára
meglódultam. A tetemek kaotikusan összekuszálódott végtagjai

50
között lépdelve követtem a fiút. Kínosan ügyeltem arra, hogy
egyetlen testre se tapossak rá. Így is elég megterhelő volt a
számtalan tetem közelsége. Bár magam elé néztem, igyekeztem
elkerülni a halottak mélyreható tekintetét. Ám ahogy oldalazva
igyekeztem a szomszédos szoba felé, megéreztem, hogy valaki
figyel. Szinte égetett a nézése. Talán valamelyik még él? Az
arcomat eltakarva mély levegőt vettem, és körbenéztem a
hullatengeren. Ordításra nyílt szájakat, kíntól torzult
férfiarcokat láttam. Aztán hirtelen elém került egy ismerős
tekintet. Egy fiatal fiúval néztem farkasszemet. Élettelen volt,
mégis úgy tűnt, mintha engem figyelne.
Tudtam, hogy láttam már, de hosszasan kellett az emlékeim
között kutatnom ahhoz, hogy rájöjjek, hol találkoztunk
korábban. Végül leesett. Ez a srác volt az, aki az előző esti
buliban bunkó módon megfogta a fenekemet, majd annak
ellenére is tovább próbálkozott, hogy figyelmeztettem, ne
tegye. Akkor a pokolba kívántam, viszont a halálát
semmiképpen sem szerettem volna. Kirázott a hideg, remegni
kezdett a gyomrom, és éreztem, ahogy a homlokomon
verítékcseppek születnek. A hullaszag hirtelen még
intenzívebbé vált, a levegőm pedig vészesen fogyni kezdett. A
folyosó fojtogatóan szűkössé vált. Elfogott a pánik. Orkán
támadt a fejemben, amely erőszakosan cibálni kezdte a
gondolataimat. Megpörgette őket, majd szabadjára engedve
hagyta, hogy magatehetetlenül hánykolódjanak tovább.
Menekülni kezdtem. Az ajtó felé vetődtem. Zavaromban
megbotlottam egy termetes holttestben, csak a szerencsémen
múlott, hogy sikerült megkapaszkodnom az ajtófélfában, és
nem zuhantam be Stormy szobájába.
A lány a pentagramma közepén guggolt. Karjait összefűzte
a hasán, fejét leszegte. A háta rázkódott, az első pillanatban
nem tudtam eldönteni, hogy sír, vagy nevet. Donnie előtte állt,
testtartása fenyegetőnek hatott. A fiú mögé léptem, hogy
közelebbről lássam, mi történik Stormyval. A lány zokogott.
– Nem bírom! – nyüszögte.

51
 Gyengült. A démon igyekezett az őrületbe kergetni a lányt,
hogy aztán kényelmesen átvegye felette az uralmat. Talán már
beszél is hozzá, ahogy Steph tette velem a Lakewood melletti
erdőben, miközben különböző víziókkal kínzott. Sajnáltam
Stormyt, tudtam, hogy képtelenség hosszú távon ellenállni a
gyötrő támadásoknak. A démonnak egyetlen célja van,
mégpedig az, hogy kifogjon rajtad. Ennek érdekében bármilyen
kegyetlenséget hajlandó bevetni. Szüntelen rémképekkel
traktál. Egyszer pedig elszakad a cérnád, és feladod. Attól
tartottam, Stormy hamarosan eljut arra a pontra, amikor úgy
érzi, jobb átadni a testét a démonnak, mint továbbra is
ellenállni.
– Mentsetek meg! – nyöszörögte tovább, és közben ránk
emelte a tekintetét. Szemeiben most nyoma sem volt
sárgaságnak, tisztán csillogtak a gyertyafényben.
Feljajdult a lelkem. Pontosan tudtam, mit érez. Kicsivel
korábban én is átéltem hasonló gyötrelmeket. Sőt, én átadtam
magamat a démonnak, és ha Donnie-ék nem érkeznek időben,
ma már a pokolfajzat uralná a testemet. A fiúnak pedig nem
sikerült volna kiszabadítania, ha Luke, Sunny és Stormy nem
segít neki. Hálával tartoztam nekik, ezért egyértelmű volt, hogy
a két fogságba esett barátom megmentése mellett Stormynak is
kijár a segítség. Ráadásul tagadhatatlanul lelki társak lettünk.
Donnie-t megkerülve, a pentagramma széléhez léptem.
Leguggoltam, hogy a lánnyal egy vonalba kerüljön a szemem.
Kinyújtottam felé a kezemet, de Donnie akkor megragadta a
vállamat.
– Ne, veszélyes – figyelmeztetett.
– Donnie, hagyj! – szóltam a fiúra határozottan.
– Sandra, igaza van! Veszélyes vagyok! – Stormy hangjában
fájdalom gomolygott. – Egészítsétek ki a pentagrammát!
A felrajzolt jelre néztem. A felém eső részén valaki
megszakította a kört. Stormy nem tette volna. Amikor nem állt
démoni befolyásoltság alatt, pontosan tudta, hogy miért zártuk
be. A démon pedig képtelen volt kiszabadítani magát a

52
csapdából. így tehát valaki másnak kellett belepiszkálnia a
porral keveredett vérrajzba. Mindennél jobban érdekelt, hogy
mi történt napközben a pincében, ám mielőtt bármit kérdeztem
volna, beleharaptam a csuklómba. A bőröm felszakadt, vér
szivárgott a számba. Aztán a kezemet a kör hiányzó része fölé
tartottam, és hagytam, hogy a kiserkent vércseppek
kiegészítsék az ábrát.
– Mi történt? – néztem Stormyra, miközben a friss sebem
néhány pillanat alatt magától összeforrt.
A lányon érződött, hogy a jel renoválásától egy kicsit
megnyugodott. Tudta, így már nem árthat senkinek, akkor sem,
ha a következő pillanatban újra átveszi felette a démon az
uralmat. Nem mintha ezt hagyta volna, foggal-körömmel
küzdött ellene, de sosem lehetett tudni, mikor csappan meg az
ereje.
– Napközben jött két férfi – kezdett bele a történetbe. – Az
atyát szólították, majd sorban benéztek a szobákba. Amikor
ideértek, rám találtak.
Stormy szemeibe ismét könny szökött. Megviselte az
emlékezés. Szinte éreztem azt a tanácstalanságot, amivel a
férfiak érkezésekor szembesült. Lebukott, és tisztában volt
vele, hogy nincs menekvés. Amennyiben elhagyja a
pentagrammát és elbújik előlük, a férfiak a következő szobában
ránk találnak. Ha pedig kivisznek bennünket a fényre, azonnal
porig égünk. Ráadásul arra sem volt garancia, hogy amint
elhagyja a csapdát, a démon nem veszi át az uralmat felette.
Akkor pedig mészárlásba kezd. A lány mindenáron el akarta
kerülni a vérengzést. Így ott maradt a jel közepén, és rettegve
várta, hogy mit sodor elé a sors. A démon kihasználta a
gyengeségét, és előtört. A lány lelke háttérbe szorult,
elveszítette a test feletti befolyást. Megbénult.
– Az a dög megjátszotta magát. Előadta a fogságba ejtett
lányt, és könyörgött azért, hogy kiszabadítsák – Stormy
könnyei patakokban folytak.
Ahogy a pasas rálépett a rajzra, a cipőtalpával önkéntelenül

53
is kikoptatta a jelet. így szabadjára engedte az emberi testet
öltött démont, ami azonnal kivégezte a két szerencsétlent.
Miután a férfiak nem érkeztek vissza az alagútból, felmentő
sereg érkezett a keresésükre. Végül egyre többen jöttek, a
démon pedig őszinte örömmel fogadta az ezüsttálcán felkínált
embereket. Végre játszhatott egy kicsit.
– Miután mindenkivel végzett, titeket is meg akart támadni,
de sikerült szembeszállnom vele – emlékezett vissza a
történtekre Stormy, és abban a pillanatban eltörött a mécses.
Zokogásban tört ki.

54
 Egyértelmű volt, hogy a napközben történtek után nem
maradhatunk sokáig a New Point-i búvóhelyen. Az atya és a
vakmerő férfiak eltűnése rövidesen számtalan környékbelit
vonz majd a parókiához. Ha pedig valaki betenné a lábát az
alagsorba, és minket még ott találna a hullatenger kellős
közepén, annak a többiekhez hasonlóan meg kellene halnia.
Donnie meg én azonban nem akartunk gyilkolni. Segíteni
szerettünk volna az embereken, nem pedig kivégezni őket. Sőt,
éppen azért küzdöttünk, hogy kipucoljuk a világból a gonosz
erőket. Stormy démonja azonban belerondított a munkánkba.
Félő volt, hogy a lány egy gyenge pillanatában végleg az
ellenségünkké válik. Akkor pedig…
Donnie a hold fényében, a kocsinál tevékenykedett.
Összetolta a mikrobusz utasterébe épített széksorokat, majd a
felszabadult helyre rajzolt egy pentagrammát, hogy
biztonságban szállíthassuk magunkkal Stormyt.
Az én feladatom az volt, hogy összepakoljam a holminkat az
induláshoz, így Stormyval lent maradtam a pincében. Éppen az
édesanyám házából elhozott hátizsákba csomagoltam a
ruháimat, amikor eszembe jutott, hogy korábban tettem valamit
az oldalsó zsebébe. Titokban, hogy senki ne tudjon róla.
Elhúztam a cipzárt, és a fachba nyúltam. Ott volt.
Megragadtam a műanyag tárgyat, és kiemeltem. Luke
telefonja.

55
 Miután a srác eltűnt, mi pedig legyőztük a pokoli
párducokat, este kiszöktem a házból, és a közelben álló lopott –
azaz Luke szavaival élve kölcsönvett – kocsihoz siettem.
Tartottam attól, hogy a nagyvárosban a huligánok már
kifosztották a sokáig egy helyben parkoló, lezáratlan autót, ám
a kocsi érintetlenül állt az utca szélén. A kesztyűtartóban pedig
ott pihent a telefon, amit a házba visszaérve gyorsan elrejtettem
a többiek elől. El akartam kerülni, hogy faggatózzanak, nekem
pedig hazudnom kelljen. Luke akkor vált meg a telefonjától,
amikor a szökésünk után Donnie hívogatni kezdett bennünket.
A SIM kártyát a pénztárcájába süllyesztette, a készüléket pedig
először az ellopott Mustang kesztyűtartójába dobta, majd a
kocsi cserénél áttette ebbe a kocsiba. Amikor a kórházban arra
vártunk, hogy az orvosok megmentsék anyu életét, a
kávéautomatánál kivettem Luke tárcájából a SIM kártyát. Nem
tudtam volna megmondani, hogy miért tettem, de valami arra
ösztönzött, hogy magamnál tartsam. És végre hasznát
vehettem. Előhalásztam azt a farmert, amit a kórházban
viseltem. A jobb első zsebében, néhány zsebkendő alatt meg is
találtam a chipet.
– Bekapcsoljam? – saját magamtól érdeklődtem ugyan,
valamiért mégis hangosan is kimondtam a kérdést.
A válaszom egy bátortalan igen volt. Remegő kézzel
leszedtem a mobil hátlapját, majd az akkumulátort kiemelve a
helyére csúsztattam a SIM-et. Miután egy pattintással
összeraktam a készüléket, magam elé meredve gondolkodóba
estem. Vajon kik kereshették a fiút? Az apja biztosan, ő volt a
lakewoodi seriff, és minden bizonnyal az egész világot
felforgatta már a fia után. Azt biztosan tudja, hogy Luke hol
használta utoljára a mobilját. Sőt, a zsaruk akár folyamatosan
figyelhették, hogy a srác mikor kapcsolja be a készüléket. Már
a lopott kocsikról is értesíthették a seriffet. Sajnáltam a férfit. A
felesége elhagyta, most pedig az egyetlen fia vált kámforrá.
Egyedül maradt, ráadásul kétségek gyötörhetik. Biztosan
marcangolja a kérdés, hogy mit ronthatott el?! Miért lett az

56
egyetlen fiából bűnöző? Olyan gazember, amilyeneket ő
világéletében üldözött. Borzalmas érzés lehet csalódni egy
számunkra fontos személyben. Pedig Luke jó fiú maradt. Jobb
volt az összes többi srácnál. Csak ezt nehéz lett volna bárkinek
is megmagyarázni.
Dühöt éreztem. Idegesíteni kezdett, hogy üldöznek
bennünket. Dolgozott bennem az igazságérzetem. Miért kell
menekülnünk, miközben mi csak jót akarunk tenni az
emberiséggel? Miért nem lehet békében egymás mellett élni?
Miért nem fogunk össze? Rengeteg olyan kérdés merült fel
bennem, amelyekre már évezredek óta senki sem tudott
kielégítő válasszal szolgálni. És ez gyaníthatóan így marad
még néhány ezer évig. Ennek ellenére szerettem volna tenni
valamit az előítéletek ellen. Ha csak egy-két emberrel
fogadtatom el a vámpírokat, már akkor is sikeresnek
mondhatom magamat. Talán Luke apja is elfogadó lesz, ha a
fia előkerül, és elmeséli neki a lehetetlennek tűnő történetet.
Addig azonban, bármennyire is meg szeretném csörgetni a
seriffet, hogy beszéljek vele, a hívás felesleges lenne. Még
megnyugtatni sem tudnám.
Ennek ellenére bekapcsoltam a telefont, mert érdekelt, kik
kereshették a srácot. A kijelző felvillant, majd egy halk
csipogás kíséretében betöltötte a rendszert. A legnagyobb
meglepetésemre a mobil nem kért PIN kódot. Úgy tűnik, hogy
Luke-nak nem voltak titkai mások előtt. Vagy pedig Lakewood
volt túl kicsi ahhoz, hogy lopásoktól kelljen félniük a
lakosoknak. Vagy az apja volt ennyire jó seriff?
A kijelzőn először egy üzenet jelent meg, majd szépen
sorjában érkezett a többi. Mindegyik fogadásánál pittyegett a
készülék. Összesen hat üzenet várt a hangpostáján arra, hogy
Luke lehallgassa őket. Zavarba jöttem. Egy barátom
magánszféráját készülök megsérteni. Miért teszem?
Hiába próbáltam volna magamat átvágni, a srác rettenetesen
hiányzott. Nem mellesleg lelkiismeret-furdalás is gyötört
miatta, hiszen részben én voltam az oka az eltűnésének. Az

57
üzenetek lehallgatásával pedig közelebb kerülhettem hozzá,
valamint enyhíthettem a marcangoló érzésen. Szükségem volt a
megkönnyebbülésre. A feloldozásra. Ismét előtört belőlem az
önző énem.
A hangposta automatája minden üzenet előtt bemondta a
fogadás pontos idejét. Az első három üzenet Luke apjától
származott. A férfi egyre ingerültebben kérte a fiát, hogy hívja
vissza. Minden bizonnyal arra gondolt, hogy a srác ismét lázad,
és elszökött a haverokkal egy kis kiruccanásra, ahogy azt már
korábban is megtette.
A negyedik bejegyzés egy fiatal sráctól érkezett – napra
pontosan két hete. A fiú halkan és remegő hangon beszélt, alig
hallottam, amit mondott: – Luke, beszélnünk kell! Steph újra
feltűnt. Készül valamire, és azt hiszem, tudom, mi történik.
Azonnal hívj, ahogy megkapod az üzenetet!
Bobby lehetett az, Luke haverja, ők ketten és Steph együtt
bandáztak. Egészen addig, amíg a szőke Leszármazott fiú testét
el nem foglalta a démonja, és a két haver meg nem ölte. Vajon
mit akarhatott Bobby mondani Luke-nak? Nem volt időm sokat
gondolkodni, az automata máris új üzenetet kezdett játszani.
Ismét az izgatott fiú hangja ütötte meg a fülemet: – Luke, ez
tényleg nagyon fontos! Kiderítettem, hol gyülekeznek a dögök!
Hívj!
Remegtem. Bobby tudja, hogy hol kell keresnünk a
démonok új fészkét. A pokolfajzatok oda vihették Luke-ot és
Sunnyt. A felismerés annyira váratlanul ért, hogy elejtettem a
telefont. A készülék a matracra zuhant, de ez nem akadályozta
meg az automatát abban, hogy az utolsó üzenetet is lejátssza. A
hangszóróból ismerős hang szűrődött ki.
– Sandra! – Luke hangját hallottam. – Náluk vagyok! Az
egyik dög telefont tart a fejem mellé. Azt mondják, hogy ha
nem keresel meg, megölnek.
Gyorsan felkaptam a mobilt, és a fülemhez tartottam. Luke
mögött néma csend honolt. Mintha egyedül lett volna egy
nyugodt szobában, de tudtam, ez csak illúzió.

58
 – De ne keress meg! Mert akkor téged kapnak el! – folytatta
Luke, de lényegesen gyorsabban beszélt, mint korábban. Majd
hirtelen felordított.
Nyilvánvalóan az utóbbi üzenetet nem a dögök súgták a
fülébe. A kihágásért pedig megbüntették. Nem értettem, miért
kell feleslegesen provokálnia a fogva tartóit, hiszen ha
ellenkezik, ha nem, úgyis megkeresem.
– Szia Sandra! – egy újabb ismerős hang ütötte meg a
fülemet. Ám ez egy lányé volt. – Remélem, emlékszel még
rám. Ahogy hallod, nálam van a kis barátod. Nagyon élvezzük
az együttlétet. Pokolian jó!
Diana! A Lakewood College legnépszerűbb és egyben
legveszedelmesebb diákja. Az ő bátyja volt Steph, a démon,
akinek a valódi nevét nem tudtuk, ám az én testemre pályázott.
A lány nem pusztult el a lakewoodi események során, néhány
társával sikerült együtt kerek oldania. Most pedig minden
bizonnyal bosszút forralnak ellenem.
– Sok szeretettel várunk szerény hajlékunkban! Nem árulom
el a címet, hiszen amilyen eszes vagy, úgyis megtalálsz
bennünket! – szavai gúnyosan hatottak. – De jó lesz sietned.
Luke nem sokáig bírja a kis játékainkat!
Diana megszakította a vonalat, a géphang pedig közölte,
hogy nincs több üzenet. Kavargott a gyomrom az idegességtől.
Ám nem estem kétségbe, inkább tuningolt a dühöm. A telefon
menüjébe lépve kikerestem Bobby számát, és a zöld gombot
megnyomva felhívtam a fiút. Beszélnem kellett vele. Tudni
akartam, merre induljak, hogy minél előbb visszataszíthassam
a pokolba Dianát! Túl késő volt azonban ahhoz, hogy a srác
felvegye a telefont. A csalódástól úgy leeresztettem, mint egy
kiszúrt lufi. Kikapcsoltam a készüléket, és visszarejtettem a
hátitáska zsebébe. Másnap, alkonyat után újra megpróbálom
elérni Bobbyt. Éreztem, hogy ő segíthet.

59
 Mikrobuszunk szélsebesen suhant a sötét éjszakában.
Donnie előző este pontosan kiszámította, hogy pirkadat előtt
kényelmesen átérhetünk a következő megoldásra vágyó ügy
helyszínére. Ám azt nem kalkulálhatta bele, ami ébredés után
várt bennünket a parókia alagsorában. Stormy démonja miatt
elpazaroltunk néhány értékes órát, ráadásul nemcsak a hajnal
üldözött bennünket, hiszen valószínűleg az előző város
megmaradt lakói is keresik azokat, akik felgyújtották a
paplakot.
Donnie úgy gondolta, az a legkegyesebb, ha tűzet gyújtva
elégetjük a halottakat. így a hozzátartozóknak sem kell
szembesülniük a hidegvérrel legyilkolt és megcsonkított
családtagok látványával. A lángok felemésztenek mindent,
valószínűleg sohasem derül majd ki, hogy pontosan mi történt
a parókia területén. Miután bepakoltunk az autóba, és Stormyt
bezártuk az új pentagrammába, Donnie benzinnel fellocsolta az
alagsort és az atya tetemét rejtő szobát, majd egy-egy szál
gyufával lángra lobbantotta őket. A tűz az összes nyomot
felemésztette. Nem maradtak ujjlenyomatok, se egyéb olyan
jelek, amelyek ránk utaltak volna. A tűz ereje mindig
csodálattal töltött el. A forró lángok szinte bármit képesek
felfalni. És nem marad más utánuk, mint hamu.
A telefonban hallott információktól feszülten ültem az
anyósülésen, de nem mondhattam róla semmit a többieknek.
Kiderült volna, hogy nálam van Luke telefonja, amiért Donnie

60
biztosan haragra gerjed. Talán el is kobozta volna a készüléket,
és akkor esélytelenné válik, hogy elérjem Bobbyt. Nem
mellesleg abból is problémát csinált volna, hogy addig
elhallgattam a mobil létezését. Minden bizonnyal ellene
irányuló összeesküvésnek fogta volna fel a titkolózást. Jobbnak
láttam tehát, ha egyelőre hallgatok. Hittem abban, hogy
mindennek eljön a maga ideje. Ám azzal is tisztában voltam,
hogy néha túl későn eszmélünk fel. Amikor már képtelenség
bármit is helyrehozni.
– Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – Donnie hangja
szokatlanul kedves volt.
Válasz helyett kényszeredetten mosolyogtam, bár tudtam,
hogy nem egyre gondolunk. Mélyeket pislantva a kezemben
tartott aktára néztem. A következő ügyről összegyűjtött
anyagok sorakoztak benne. Ismét egy pap kérte a
segítségünket. Bíztam abban, hogy ő nem végzi úgy, mint az
előző akció során meggyilkolt atya. Még mindig élénken élt
bennem a Stormy által kivégzett férfi képe. Lehunytam a
szemem, abban reménykedtem, hogy mire újra kinyitom, talán
egy másik életben ébredek, ahol nem kell több élettelen testet
látnom. Nem sikerült. Ráadásul a fejfájás szüntelenül
ráerősített a szenvedésemre.
Az akta szerint egy Gina nevű fiatal lány több embert is
brutálisan kivégzett. Az okokat egyelőre nem tudták kideríteni,
a tettes pedig rendre kicsúszott a rendőrök kezei közül. Ez nem
lepett meg, hiszen különben nem kértek volna fel bennünket a
munkára. A gyilkos napközben valahol a falu környékén
bujkál, esténként pedig gyanútlan emberekre támad. A
falubeliek érthetően rettegnek, hiszen megjósolhatatlan, ki lesz
a következő áldozat. Mivel ismerték a lány kilétét,
meglepődtem, hogy nem csatoltak képet róla. Szerettem volna
látni az arcát, hogy legalább némi benyomást szerezhessek a
személyiségéről. A vonások és a szemek számtalan rejtett
üzenetet hordoznak. Például arról, hogy mennyire
tárgyalóképes az illető. Rá lehet-e beszélni az önfeladásra,

61
vagy erőszakkal kell béklyók közé kényszeríteni?
– Szerinted vámpír? – kérdeztem Donnie-tól, arra utalva,
hogy a lány nappal rejtőzködik, és az éjszaka közepén csap le
áldozataira.
– Még az is lehet, bár nem hiszem. Ahhoz túl nyilvánvalóan
csinálja. Ha vámpír lenne, biztosan nem ölt volna ennyi embert
– magyarázta a fiú.
– Lehet, hogy kezdő, és nincs mellette tanító – kontráztam.
Donnie nem válaszolt. Összeráncolt homlokkal bámulta az
utat. A rádióban egy Killers-dal csendült fel. A zenét hallgatva
azon töprengtem, hogy mi üthetett a lányba, ha tényleg nem
vámpír?! Felkelt egy reggelen, és úgy döntött, hogy akkor ő
most rátámad arra az emberre, aki a legkevésbé szimpatikus
neki? Aztán az első sikerélmény utána újra és újra ölni támadt
kedve? Amerikában számtalan sorozatgyilkosról hallani, de
ilyen esettel még nem találkoztam. A hozzám hasonló korú
lányoknak inkább a pasizáson jár az agyuk, nem pedig a
vérengzésen. Ahogy az sem volt normális, hogy Stormyt egy
démon kísértette és kényszerítette a testét olyan
szörnyűségekre, amikről a lány korábban még csak nem is
álmodott.
Éreztem, hogy a gyilkos megtalálása megint az én feladatom
lesz. Csakúgy, mint a Crownban. Akkor csábítanom kellett
volna, ebben az esetben pedig nőként kell majd beszélnem egy
másik lánnyal. Már ha megtalálom az erdőben. Természetes,
hogy egy lány egy másik nőneművel sokkal könnyebben
beszéli meg az élete történéseit. Valami kiváltotta a lányból a
gyilkos ösztönt. A leállításához mindenképpen ismernem kell a
probléma okát. Muszáj lesz kiszednem belőle. Ugyan rá is
támadhatnék, de erőszakkal semmit sem lehet megoldani,
maximum befejezni. Agresszióval csak olyanná válnék, mint
amilyen ő maga. Világéletemben a józanész pártján álltam.
– A sas merész állat. De hiába jó a szeme, nem lát a dolgok
mögé. Ez okozza a vesztét – hallatszott a kocsi hátuljából.
Stormy eddig egy szót sem szólt, csendesen harcolt

62
önmagával. A pentagramma közepén guggolt, és ritmikusan
előre- hátra dülöngélt, mint a filmekben a bedilizett szereplők.
Hiába beszéltünk, válaszra sem méltatott bennünket. Most
azonban valamiért kifakadt belőle ez az értelmetlen gondolat.
Attól tartottam, hogy a lány teljesen elborul. Nem hiába
mondják, hogy a bolondok a saját démonaikkal harcolnak. Igaz
volt.
– Tessék? – kérdeztem vissza a vállam fölött.
– Nem tudom. Ezt látom – válaszolt dünnyögve a lány.
Ízleltem a mondatot, de nem jutottam dűlőre vele. Stormy
adottsága a jövőbelátás. Ez is egy jóslat volt, ám egyelőre nem
tudtam, mire véljem. Igyekeztem a logikai szálakat megtalálva
kibogarászni a mondanivalóját. Mivel kizárólag emberekkel
kapcsolatban voltak látomásai, valószínűleg az ügyhöz
tartozott a megjegyzés. Vagy Ginára utalhatott, vagy
valamelyik jövőbeli áldozatára. Bármelyik legyen a megoldás,
egyik sem kecsegtetett túl sok jóval.

A faluhoz közeledve egyre erősödött a köd, ez pedig

lassította a haladást. Donnie a különösen éles látása ellenére
sem kockáztatta, hogy véletlenül nekirohanjuk valaminek.
Pedig már csak néhány óránk volt napfelkeltéig, amibe bele
kellett sűríteni a templom megkeresését, a kipakolást, a kijelölt
szoba biztosítását és az étkezést. Stormy, a ruhástáskák és az
aktákat tároló dobozok mellett, egy hűtőtáskában sorakoztak a
vérrel teli zacskók. Alig vártam, hogy nyugodt körülmények
között ehessek egy kicsit. Abban reménykedtem, hogy a vér
elmulasztja majd a fejfájásomat, ami néha ugyan csillapodni
látszott, de rendre visszatért.
A tejszerű köd felidézett bennem egy gyerekkori emléket.
Anyukámmal nyaraltunk, és az egyik étteremben tejüvegből
készült pohárban szolgálták fel az italokat. Annyira
elkápráztatott a korábban még sohasem látott eszköz, hogy

63
egész vacsora alatt a szemem elé tartva azon keresztül
figyeltem a környező asztaloknál ülőket. Amikor indulni
készültünk, magammal akartam vinni a poharat. Természetesen
anyu nem engedte, hogy kilopjam az étteremből, én pedig
nagyon elkeseredtem. Sírni kezdtem, amitől a pincért
megsajnált, és megajándékozott eggyel. Anyu nem győzött
hálálkodni a kedvességéért, szegénynek rettentő kínos lehetett,
hogy a gyereke hisztérikus rohamot kapott egy pohárért.
Mintha nem lett volna otthon elég. Aztán egy héttel később
véletlenül leejtettem a kincsként őrzött tárgyat, ami ripityára
törött. Már gyerekként is ilyen voltam: ha nagyon akartam
valamit, megszereztem, aztán az első adandó alkalommal kárt
tettem benne. Mint Luke esetében.
Észre sem vettem, hogy mikor léptük át a falu határát.
Cristhead üdvözlőtáblája teljesen elveszett a ködben. Csak a
mellettünk elsuhanó lámpaoszlopokat láttam, de azoknak a
fényét is elnyelte a félhomály. Aztán a házak között már
kezdett tisztulni a kép. Donnie-nak nem kellett sokáig keresnie
a templom épületét, a falu ugyanis meglehetősen kicsinek
bizonyult, és a szent hely a szokásokhoz híven a főút mentén
emelkedett. Cristhead méreteihez képest meglehetősen
monumentális templomot építettek. Gyanítottam, hogy a
környékbeli településeknek nincs saját imahelyük, így ebbe a
faluba járhatnak istentiszteletre, valamint meggyónni a
bűneiket.
Amikor kiszálltunk a kocsiból, már egy pillanatig sem
csodáltam, hogy a keresett lány bekattant. Egy ilyen
porfészekben én sem bírnám túl sokáig ép elmével. A falu
évtizedekkel ezelőtt megállhatott a fejlődésben. A lakók pedig
évente legfeljebb egyszer járhattak a legközelebbi városban.
Nem tartom magamat sznobnak, ráadásul a jelenem meg sem
engedte, hogy túlzott igényeket tápláljak, de egy bizonyos szint
alatt nem tudtam elképzelni az életet. Ahogy szerintem
egyetlen fiatal lány sem. A világ változott, nem lehet már
ugyanolyan módszerekkel és körülmények között felnevelni a

64
fiatalokat, mint annak idején.
A pap a templom kapujában várt bennünket. Vagy le sem
feküdt, vagy nagyon korán kelt, de reverendát viselt. A fekete
ruhához öltött fehér gallér messziről világított az éjszakában.
Kezeit a háta mögött összekulcsolva várta, hogy kipakoljunk,
majd, amikor a táskákat magunkra aggatva felsétáltunk hozzá a
lépcsőn, kelletlenül üdvözölt bennünket.
– Azt mondta, hogy négyen jönnek – a tiszteletes
csodálkozva nézett szemüvege mögül Donnie-ra.
– Történt egy kis probléma az előző helyen. Az egyik tag
nem tudott velünk jönni, a másik pedig még bent van az
autóban, ő kicsit később jön be a szállásra – magyarázta a fiú,
majd amikor a pap arcáról nem tűnt el a csodálkozás, füllentett
egy nagyot. – Még van egy kis dolga az előző ügyből
kifolyólag. Ilyenkor is dolgozik.
Az atyán látszott, hogy megkönnyebbült. Azért kíváncsi
lettem volna, mit szól, ha esetleg az igazat mondjuk neki. Azt,
hogy Stormy egy démonnal viaskodik, és ha nem tartjuk
fogságban, bármelyik pillanatban elszabadulhat, és
lemészárolhatja az egész falut. Valószínűleg előkapta volna a
jobb zsebében dudorodó, szenteltvízzel töltött flaskát, és a
képünkbe lötyköl belőle egy-egy adagot. Messziről lerítt róla,
hogy nem bízik bennünk. Fenntartásai voltak a vámpírokkal
kapcsolatban, amit igazából meg is értettem. Nem lehet
egyszerű szembeszállnia azokkal a tanokkal, amelyekre
felesküdött. Azonban tehetetlenné vált, és csak egyetlen
lehetőséget látott arra, hogy megvédje a nyáját: ha farkasokat
enged közéjük.
A félelem a kijelölt szállásunkon is tükröződött. A templom
pulpitusa mögötti rideg kamrába zsúfoltak be négy olyan
keskeny matracot, amelyeket, ha összetolunk, akkor is csak
ketten férünk el rajta. A fal vakolatlan volt, a padló kövét pedig
semmivel sem fedték. Az atya két elemlámpát nyomott a
kezünkbe, hogy azzal világítsunk, ha szükségünk van fényre. A
legszívesebben szóvá tettem volna a méltatlan környezetet, de

65
visszafogtam magamat.
– Szerinted ez normális? – kérdeztem Donnie-t, miután az
atya magunkra hagyott bennünket.
– Nem, de nincs túl sok választásunk. Lassan hajnalodik, és
nincs hova mennünk – magyarázta a fiú.
Igaza volt. Meglehetősen végesek voltak a lehetőségeink.
Vagy nyugton maradunk, vagy odakint malmozva várhatjuk a
hajnali napsugarakat. Luke a szökésünk alatt arra gondolt, hogy
a kocsi ablakaira sötét fóliát ragaszt, ami nem engedi át a
napfényt. így szükség esetén a járgányban is aludhattunk volna.
Lehet, hogy az ötletet végre meg kellene valósítani. A
mikrobusz például kiváló szállást jelentene hasonló
helyzetekben. Talán nem a legkényelmesebb megoldás, de
legalább elkerülhetjük a hasonló megaláztatásokat.
– Stormy nem fér be. Kint kell hagynunk a kocsiban –
jelentette ki Donnie ellentmondást nem tűrően.
Némán bólintottam. A lányt egyébként sem nagyon lehetett
ebben az állapotban a templomba vinni. A kamrában pedig
nem volt annyi hely, hogy a pentagramma is elférjen. Csak
reménykedhettünk abban, hogy nappal nem lesz probléma.

66
 Mivel már közeledett a tél, egyre hamarabb sötétedett. A
nyarat ugyan sokkal jobban szerettem a hidegebb évszakoknál,
most mégis hálás voltam a sorsnak, amiért a korai szürkületben
minél előbb letudhatom a kijelölt feladatot. A falu, a pap és a
templomi zug nyomasztott, szerettem volna minél hamarabb
továbbállni. Nem mellékesen az idegenek megsegítése mellett
másféle küldetésünk is akadt, mégpedig a barátaink
kiszabadítása. Diana ráadásul a hangpostán hagyott üzenetében
nyomatékosította: amíg oda nem érünk, válogatott kínzásoknak
teszi ki Luke-ot. Fogyott az idő, a fiú pedig ember lévén nem
fogja sokáig bírni a gyötrelmeket. Úgy terveztem, hogy a
környező erdőben gyorsan megtalálom a gyilkos lányt,
elfogom, és már indulhatunk is tovább Donnie-ékkal a nagy
útra.
A fák között szlalomozva, szélsebesen futottam végig az
erdőn. A vállamra akasztott táska ütemesen csapódott a
csípőmhöz. Mielőtt elindultam volna a keresésre,
felszerelkeztem a legkülönbözőbb kellékekkel. Mivel ismét
kétséges volt az üldözött kiléte, minden eshetőségre fel kellett
készülnöm. Volt nálam szenteltvíz, kereszt, ezüst- és vaspenge,
valamint só. Illetve belecsempésztem a csomagba Luke
telefonját, a bevetés idején ugyanis újra meg akartam kísérelni
felhívni Bobbyt. A fiú kulcsfontosságú lehet a felderítésben.
Egyrészt ismeri a démonok pontos tartózkodási helyét,
másrészt ő is Steph barátja volt – talán értékes információkkal
tud szolgálni a pokolfajzatról. Biztos voltam abban, hogy Steph

67
keze is benne van Luke és Sunny elrablásában. Az a szemét
őket használja fel azért, hogy kézre tudjon keríteni.
Futás közben ismét sajogni kezdett a fejem. Annak ellenére,
hogy Donnie-val elalvás előtt megittunk egy-egy zacskónyi
vért, a fájdalom az ébredés után sem csillapodott. Soha nem
voltam egy fejfájós típus, amióta pedig vámpírrá változtam, az
összes betegség messziről elkerült. Ezért álltam különösen
értetlenül a migrén feltűnése előtt. Ám nem terelhette el a
figyelmemet a munkáról. így is túl sok balszerencse történt
miattam. Szerettem volna megmutatni, hogy jó dolgokra is
képes vagyok. Eddig értem hoztak áldozatokat, most rajtam
volt a sor, hogy viszonozzam a szívességet. Beleborzongtam a
felelősség gondolatába, ezért felhúztam a cipzáras
szövetkabátom kapucniját.
Napközben eshetett az eső. Az ősz közeledtével lehullott
levelek nedvesek voltak, és emiatt rendkívül csúsztak.
Igyekeztem úgy lépdelni, hogy még véletlenül se essek hanyatt
rajtuk. A kopár fák görcsös ágai között gyülekező köd
kísértetiessé varázsolta az egész környéket. A hold rideg fényei
olyan külsőt kölcsönöztek az erdőnek, mintha éppen egy szent
akarna a Földre szállni. Én már ezen sem lepődtem volna meg.
Alig néhány héttel korábban még a vámpírok létezésében sem
hittem. Aztán kiderült, hogy én is természetfeletti lény vagyok,
ráadásul kiszemelt magának egy démon. Számomra már semmi
sem volt hihetetlen. Vámpírrá válásommal a racionális énem a
semmibe veszett, és egy sokkal szélesebb látókörű Sandra
Palmer vette át a helyét. Gyakorlatilag az egész életem
fenekestől felfordult. Lettek barátaim, de elveszettem a
szeretteimet. Szerelembe estem, de boldogtalan lettem.
Bonuszként jelentéktelen kislányból fontos szereplő lettem,
feladatot vállaltam a világ megmentésében, így mérhetetlen
felelősség zúdult a nyakamba. Mindent megkaptam, amire
vágytam, de semmi sem úgy történt, ahogy azt a
gyerekszobámban, az ágyon fekve elképzeltem magamnak.
Pedig hány álmatlan, sírásba torkolló éjszakát virrasztottam át

68
a fantáziálással. Ügy terveztem, hogy lesz egy férjem, akivel
munka utána vacsorázni megyünk egy jó nevű étterembe, és
utána tévénézés közben elalszunk a pihe-puha ágyunkban.
Ezzel szemben a végkimerülés határán, penészszagú
alagsorokban, kényelmetlen matracokon vedeltem a vért a
gyakran szívtelen barátommal, miközben folyamatosan azt
vártam, hogy egy-egy pokolból szalajtott dög a nyakamra vesse
magát. A sors képességeket adott, de rengeteg dolgot elvett
tőlem. Magányossá tett. Már csak a két nap múlva következő
születésnapomat vártam. Abba bíztam, hogy a Teremtő olyan
adottsággal áld meg, amellyel boldoggá tesz. És persze
reménykedtem, hogy nem az újbóli halálommal ünnepelem
majd a tizenhatot. Sohasem lehet tudni…
Amikor kellő távolságba értem a falutól, megálltam.
Tartottam attól, hogy Donnie utánam jön, nagyon aggódott
értem, amikor elindultam. Látta, hogy valami nincs rendben
velem. És tényleg problémáim voltak. A magamban tartott
telefonbeszélgetés és a rendszeresen visszatérő fejfájás nem
derített éppen jókedvre. Donnie felvetette, hogy eljön
helyettem, de kézzel-lábbal tiltakoztam az ötlete ellen. Én
akartam végigcsinálni. Bizonyítani akartam. Kinek?
Mindenkinek, de legfőképpen magamnak.
Levettem a táskát, és a berogyasztott jobb lábamra
támasztottam, hogy előkotorhassam belőle a telefont. Nyugodt
volt az erdő, a fel-fel támadó szél hangján kívül egy árva neszt
sem hallottam. Ha a lány valóban a természet jótékony
rejtekében bujkál, minden bizonnyal egy távolabbi részen
húzódott meg éjszakára. A tervem szerint a telefonálás után
mindenképpen felkutattam volna, de a titkos akciómhoz
nyugalomra volt szükségem.
Nyugodt mozdulatokkal nyitottam ki a táskát, amikor
hirtelen valaki állkapcson vágott, és az ütéstől hátra zuhantam.
A nyirkos levelek rátapadtak a ruhámra, a bőrömre, és
beleragadtak a hajamba. A sáros talaj pillanatok alatt
összemocskolta a kabátomat és a nadrágomat. Sőt, még az

69
arcomra is jutott a mocsokból. Egy pillanatra elsötétült előttem
a világ, aztán újra visszatért fejem fölé a hold.
Mi történt? Gina megtámadott? Figyelmetlen voltam, és
nem vettem észre a rám leselkedő veszélyt? Két kezemre
támaszkodva felültem a földön. Erős szél támadt, a levegőben
kavargatta és monumentális emberalakká formálta előttem a
faleveleket. Láb, test és kezek. Fej nélkül. Mi ez? Ám mielőtt
választ találhattam volna a kérdésre, vagy menekülőre
foghattam volna, a levélember elindult felém, és egy határozott
mozdulattal kirúgta alólam a kezeimet. Visszazuhantam a
földre, fejem toccsanó hanggal csapódott a sáros talajon. A
szemem sarkában láttam, hogy közvetlenül mellettem egy
méretes kődarab hever. Csaknem belevertem a fejemet. Ám, ha
már megúsztam, hasznát is vehettem. Minden erőmet
összeszedve kitéptem a földből a követ, és miután talpra
álltam, a fej nélküli alak felé hajítottam. Talált. A kő hatalmas
lyukat hagyva maga után átszelte a levéltestet. De a
teremtményt ez sem riasztotta el, a lyukkal a hasán futni
kezdett felém. Ez lenne a lány? Az képtelenség.
A levélember elrugaszkodott, és rám vetette magát. Ahhoz
képest, hogy a teste levelekből állt, elképesztő erővel
rendelkezett. Hiába próbáltam ellenállni, minden
próbálkozásom sikertelennek bizonyult. Kiszolgáltatottá
váltam. Menekülni akartam, de mindhiába. A földön fekve
vergődtem, miközben a teremtmény a fejem fölé szorította a
csuklóimat. Nyögtem az erőlködéstől, hajam az arcomba
hullott. Mit akar ez velem csinálni? Meg akar ölni? Ez is
valami démoni szörnyszülött?
Akkor nevetést hallottam. Kisgyerek hangja. Már
hallucinálok is? A levelek szétrobbantak, és a levegőben lágyan
himbálózva ereszkedtek a földre. Az erős fogás azonban nem
engedett. A levelek helyén ködszerű képződmény jelent meg,
és a hold fényében egy emberi alak rajzolódott ki előttem. Egy
kisfiú vigyorgó arca.
– Nyertem! – ujjongott.

70
 Egy gyerek? Ő meg honnan jött? Ki ez? Rémült arccal
bámultam rá.
– Na most mi van? – kérdezte.
– Ki vagy te? – dadogtam.
A fiú arca vigyorgóról csodálkozóvá, szeme pedig
szomorkássá vált. Esküdni mertem volna, hogy a
mellkasomban éreztem a srác csalódottságát, a fejfájásom
pedig felerősödött.
– Nem emlékszel rám? – kérdezte a szemét lesütve.
Egyre szürreálisabbá vált a beszélgetés. Hiába kutattam az
emlékeim között, nem volt ismerős a fiú. Sohasem láttam
korábban. Pedig az állán húzódó hegről biztosan megjegyeztem
volna.
– Peter vagyok – próbálta felidézni bennem az emlékeket.
– Ne haragudj, Peter – fejemet csóválva jeleztem, hogy
fogalmam sincs arról, ki ő. – De nem engednél el?
– Jaj, bocsánat! – szégyellte el magát a srác.
Csuklóimban égő fájdalmat éreztem. Önkéntelenül is
masszírozni kezdtem őket, majd csaknem elájultam, amikor
megláttam, hogy a fiú kezei nyomán egy-egy vörös folt
éktelenkedett. Az ujjainak a helye is látszódott. A
félhomályban nem tudtam eldönteni, hogy égési sérülés, vagy
az erős szorítástól bevérzett a bőröm. Bíztam benne, hogy az
utóbbi, és idővel elmúlik.
Csaknem frászt kaptam, amikor újra a fiúra néztem, ő pedig
meredten bámult rám. Szellem volt. Mással nem tudtam
magyarázni, hogy átláttam a testén. Illetve lehetett volna
démon, de akkor már nem az erdőben feküdnék, hanem a
dögök fészkében. Hogy kerül az erdőbe egy kisfiú szelleme?
És miért támadt rám?
– Nos, Peter, hogy kerül egy kisfiú ilyen későn az erdőbe? –
tettem fel a bennem kavargó kérdés, hátha ő épeszű válasszal
tud szolgálni.
– Követtelek – válaszolta, mintha mi sem volna
természetesebb.

71
 – Követtél? Mióta? – puhatolóztam tovább.
Peter a szemeit forgatta. Úgy tűnt, mintha azt gondolná,
hogy csak szórakozom vele.
– Peter, annyira ügyesen követtél, hogy tényleg nem tudom,
mióta lehettél a nyomomban – kacsintottam.
A srác elszégyellte magát. A fiatal fiúk szeretik, ha
dicsérgetik őket, viszont a nőktől kapott bókokkal általában
nem tudnak mit kezdeni. Ám ezzel a csellel könnyedén el lehet
nyerni a bizalmukat. Minden pasi imádja, ha körülrajongják. A
nőknek pedig okosan ki kell következtetni, hogy mikor vágyik
a férfi istenítésre, és mikor van szüksége babusgatásra.
– A pap otthona óta. Láttam, hogy a barátnőd mit csinál az
atyával – Peter undorodó grimaszt vágott.
Már New Point óta a nyomomban volt? Azóta fájt a fejem.
Minden összeállt. A fiú rám csimpaszkodott, és ezzel leszívta
az energiáimat. Az ő véres lábnyomait láthattam Stormyé
mellett a parókia előszobájában. Peter bennragadt a paplak falai
között, ami azt jelentette, hogy ott is kellett meghalnia.
Felidéztem az atya arcát, de nem tudtam elképzelni róla, hogy
kisfiúkat bántalmaz. Hallani ugyan borzalmas történeteket, de a
női megérzésem azt diktálta, hogy másról van szó. Peter más
okból távozott az élők sorából.
– És miért követtél? – kérdeztem kedvesen.
Peter ismét elszégyellte magát. Szája szegletében kínos
mosoly jelent meg. Már azelőtt tudtam a választ, hogy
kimondta volna.
– Mert megtetszettél – vigyorgott, és a haját birizgálta. Pont
úgy, mint Luke, ha zavarba hoztam.
Persze, hiszen akkor még a Crownban viselt miniszoknya
volt rajtam. Úgy tűnik, hogy ha már a buliban vándorló démont
nem sikerült elcsípnem, egy másik pasi horogra akadt.
Felnevettem – de persze csak magamban, mert nem akartam
még kellemetlenebb helyzetbe hozni a srácot.

72
 Párszor kicsengett a telefon, mire Bobby beleszólt: – Na
végre, Luke. Hol a francban voltál eddig? – A srác ugyanúgy
suttogott, mint amikor az üzenetet hagyta a rögzítőn. A
hangjából kiérződött a félelem. Azt gondolta, hogy ha
csendesebben beszél, a gonosz erők nem hallhatják meg, amit
mond. Pedig ha már a nyakában lihegnek, akkor attól
függetlenül is kiderítik minden titkát, hogy visszafogja magát.
Kicsit elbizonytalanodtam abban, hogy ez lehet az az ember,
aki ismeri a démonok titkait, és legfőképpen a tartózkodási
helyüket.
– Szia Bobby, én Sandra vagyok – válaszoltam.
Számítottam arra, hogy srác meglepődik, sőt, azt sem
csodáltam volna, ha rémülten leteszi a telefont. Fogalmam sem
volt arról, hogy mit tudhat az elmúlt időszakban történtekről.
„Ha nyomozott a démonok után, nagy valószínűséggel
találkozott az én nevemmel is.
– Ööö – ennyi telt tőle válaszként.
– Kérlek, ne tedd le! – a kérésem sokkal inkább tűnt
utasításnak. – Beszélnünk kell!
Bobby mélyen hallgatott a telefon túloldalán.
– Itt vagy? – kérdeztem.
– Igen, hallgatlak – hangja megkeményedett.
Nem lesz könnyű menet. Mély levegőt vettem. Minél előbb
túl akartam esni a tényállás ismertetésén. El akartam mondani
neki mindent, mert nem szerettem volna, ha felesleges
kérdésekkel traktálna utána. így megszűrhettem azokat az
információkat, amiknek a birtokában voltam.

73
 – Luke-ot elrabolták. Két hete. Utána nem sokkal egy közös
barátunkat is. Tegnap találtam meg Luke telefonján az
üzeneted. A segítségedre lenne szükségem – hadartam.
– A francba – fakadt ki Bobby.
Ismét néma csend honolt a vonalban. Most én vártam arra,
hogy a fiú folytassa. Néhány másodperc után aztán Bobby
ismét megszólalt.
– Nem fogják elengedni őket – jegyezte meg.
– A te üzeneted után rögtön érkezett egy másik. Azt már
nekem címezték. Először Luke beszélt rajta, aztán az egyik… –
ecseteltem a történteket.
– Steph? – kérdezett rá Bobby, még mielőtt befejeztem
volna a mondatot.
Nagyot nyeltem. Rettenetesen fel tudott bosszantani, ha
valaki belevágott a mondandómba. Éppen ezeket a felesleges
kitérőket próbáltam elkerülni.
– Nem, a húga, Diana – javítottam ki a fiút.
– Az még rosszabb… – tette hozzá.
Peter körülöttem szaladgált, amerre járt, felverte a
faleveleket. A kisfiú halott, azonban erről neki fogalma sem
volt, nem emlékezett arra, hogy mi történt vele. Azt képzelte,
hogy ugyanolyan élő, mint annak idején, nekem pedig nem volt
szívem kiábrándítani őt a tévhitéből. Pedig kíváncsi lettem
volna, hogy pontosan mi történt. Úgy tudom, hogy azok a
lelkek, akik nem tudnak átkelni a túlvilágra, ott maradnak, ahol
érte őket a tragédia, és csak nagyon erős érzelem hatására
szakadnak ki a vesztőhelyükről. Peter a parókián halhatott meg,
és a magánytól menekülvén rám csimpaszkodott. A fejfájáson
kívül nem okozott nagyobb terhet, ám a jövőre nézve erősen el
kellett gondolkoznom azon, hogy mihez kezdjek vele.
Láthatóan nem akart bántani, mindössze játszani szeretett
volna, mint a hozzá hasonló srácok többsége.
– Mit akarnak? – puhatolózott Bobby.
– Azt, hogy menjünk el értük a démonok fészkébe –
feleltem.

74
 – És már ott vagytok? – a fiú hangja izgatott lett.
– Nem. Azt sem tudom, hol vannak. Ezért is szeretném a
segítségedet kérni – magyaráztam, és kezdtem
elbizonytalanodni Bobby értelmi képességeit illetően.
A fiú ismét hallgatott. Kezdtem unni ezeket a szüneteket.
Dolgom lett volna, ha záros határidőn belül nem térek vissza a
faluba, Donnie biztosan utánam ered. És még a lányt is fülön
kellett csípnem.
– Mondtam Luke-nak, hogy felejtsen el téged – dörmögte a
telefonba szemrehányóan Bobby.
Felment bennem a pumpa. Ez a fickó azt sem tudja, hogy
miről beszél. Luke-kal több volt közöttünk, mint puszta
barátság. Szerettem a fiút. És ő is engem. A kettőnk
kapcsolatáról azonban csak mi tudtuk a valóságot. Egyrészt
senki másnak nem volt köze hozzá, másrészt titokban is kellett
tartanom, hogy mi történt közöttünk.
– Szerintem mindkettőnknek az a célja, hogy Luke épségben
megmeneküljön – igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra.
Bobby csak hümmögött, amivel elérte, hogy még
bosszúsabb legyek.
– Most mi van? – képtelen voltam tovább leplezni a
dühömet, hangomra Peter is megtorpant.
– Nyugalom – intett csendre Bobby.
Anyukám egyik önsegítő könyvében azt olvastam, hogy a
higgadtság megőrzésében segít, ha magunkban lassan számolni
kezdtünk. Eljött az ideje, hogy kipróbáljam a módszert. Még az
ötnél sem jártam, amikor Bobby előállt elképesztő ötletével, és
a számolás hatása azonnal szertefoszlott.
– Segítek, ha magatokkal visztek – jelentette be a srác.
Önkéntelenül is felnevettem.
– Ne haragudj, de ez lehetetlen! – válaszoltam a nevetéstől
fuldokolva.
– Rendben, akkor sok szerencsét… – kezdett búcsúzkodásba
a fiú.
– Várj! Neked ennyit ér egy barátod élete? – próbáltam a

75
lelkére hatni.
– És neked a szerelmedé? – kontrázott Bobby.
A fiú megfogott. Tisztában volt vele, hogy csak neki
lehetnek pontos információi Sunny és Luke hollétéről.
Különben nem hívtam volna fel. Segítséget kértem, ő pedig
cserébe szívességet követelt. A kaland azonban túl
veszélyesnek ígérkezett ahhoz, hogy egy amatőrt is magunkkal
vigyünk. Tudtam, hogy Donnie nem engedné. Luke-ot sem
engedte akciózni, pedig a srác előtte már nem egyszer
bebizonyította, hogy képes szembeszállni a gonoszokkal.
Legelőször akkor, amikor a Lakewood College sofőrje, Agarest
vissza akart vinni a kastély falai közé. Luke elbánt vele, ha neki
akkor ott nincs lélekjelenléte, a Föld ma már maximum
démonok lakta világként lenne ismeretes.
– Nem rajtam múlik – jegyeztem meg bűnbánóan, közben
pedig a bal csuklómon éktelenkedő foltot bámultam.
– Akkor beszéld meg azzal, akin múlik, utána pedig hívj
vissza. Addig szép estét – közölte keményen Bobby, és lerakta
a telefont.

76
 Egyre agresszívabbá váltam. Ismét annyi minden történt
körülöttem, hogy csak nagyon nehezen tudtam visszatartani az
indulataimat. A felgyülemlő feszültség gyakran arra késztetett,
hogy romboljak. Fogcsikorgatva tudtam ellenállni a vágynak.
Ez pedig megrémített. A vámpírokról úgy tartotta a
közhiedelem, hogy kegyetlen gyilkosok. Hogy a lényükből
kifolyólag csak ártani tudunk. Az emberek többsége rettegett
volna, ha megérti, hogy létezünk. Donnie-val pedig éppen az
előítéletek leküzdésén dolgoztunk. Az önfegyelem
létfontosságúvá vált. Csak nem könnyű olyan emésztő
problémákkal a hátam mögött visszafogni magamat, mint
például két barátom elrablása, az édesanyám halála, vagy
éppen egy rám csimpaszkodott szellem kölyök jelenléte. Nem
akartam szörnnyé válni! Nem!
Peter utánam kullogott az erdőben. A fák között
szlalomozva sétáltunk előre. Hogy hova, arról fogalmam sem
volt. Ginát kerestük, aki bárhol lehetett. Útközben a fiúval egy
szót sem szóltunk egymáshoz, aminek a legfőbb oka az volt,
hogy bennem még élénken dolgozott Bobby zsarolása. A fiú
azt akarta, vigyük magunkkal az eddig legveszélyesebbnek
ígérkező bevetésünkre. Biztos voltam abban, hogy Donnie ezt
nem engedné meg, talán, ki is nevetne, ha elé állnék az ötlettel.
Az ok pedig egyszerű: egy ember jelenléte felkeltheti a
különböző szörnyszülöttek érdeklődését. Akár túszul is
ejthetnék, akkor pedig áldozatot kellene hoznunk. Ahogy most
is. Luke-ot minden óvintézkedésünk ellenére rabolták el, és

77
most vele zsarolnak bennünket.
Bobby azonban nem fog engedni az ajánlatából. Csak akkor
segít, ha magunkkal visszük. Fogalmam sem volt, hogy a fiú
miért akar velünk tartani. Hiszen az emberek többsége inkább
sikítva átrohanna a világ másik végébe, ha egy igazi szörnnyel
találkozna. Ő viszont megingathatatlannak tűnt.
Valahogy el kell érnem, hogy Donnie a szokásosnál
engedékenyebb legyen. Ez csak akkor lehetséges, ha Bobby
egy véletlen egybeesésnek tűnő szituációban csöppen közénk.
A cél érdekében szövetkeznem kellett a rettentően idegesítő
fiúval.
Az erdő teljesen kihaltnak tűnt. Sokaknak ez lett volna a
természetes, ám számomra inkább nyugtalanítóan hatott. Még
az állatok jelenlétét sem észleltem. Se egy felvillanó szempár,
se egy árva nesz, de még szívdobogást sem hallottam. Ez vagy
azt jelenti, hogy az állatok elszöktek, vagy azt, hogy kiirtották
őket. Egyik sem kedvemre való megoldás, hiszen mind a kettő
veszélyt sejtet. Olyan veszélyt, amit az állatok a zsigereikben
érezhetnek. A túlvilági csend azonban a vadászatban
előnyömre vált. Amennyiben a lány valóban az erdőben
tartózkodik, biztosan elkapom.
– Hová megyünk? – kérdezte váratlanul Peter, kizökkentve
a gondolataimból.
– Keresünk egy lányt – válaszoltam neki kimért hangon.
– Eltűnt? – folytatta a srác.
– Igen. És engem kértek fel arra, hogy megtaláljam –
jobbnak láttam, ha nem avatom be a teljes igazságba, hiszen
mégiscsak gyerek még.
– Mérgesek lesznek rá a szülei? – Peter nem hagyta abba a
kérdezősködést.
– Szerintem örülni fognak, ha előkerül – hősiesen álltam a
kérdések özönét.
– És te meg fogod találni? – a fiú érdeklődése kezdett
túllépni egy határt.
– Azon vagyok – reagáltam, de a hangomban már egyáltalán

78
nem volt kedvesség.
Peter érezte, hogy az adott helyzetben nem szívesen
beszélgetek vele. Az okot persze nem tudta, így ez egy újabb
kérdésre ösztönözte.
– Haragszol rám? – gyerekesen csengő hangjában bánatot
éreztem.
Az elmúlt időszakban gyorsan elfelejtettem, hogy nem olyan
rég még én is hasonló kérdésáradattal fárasztottam a
felnőtteket. Ez Peter korához abszolút passzoló
viselkedésforma volt. Abban az életszakaszában tartott, amikor
ismerkedik a világgal. És már soha nem lesz érettebb.
Mindenre tudni akarja a választ, és minden érdekli. Ennek
ellenére nem volt túl jó az időzítés. Helyette másra kellett
koncentrálnom.
– Nem haragszom, de most egy kicsit maradjunk csendben.
Rendben? – igyekeztem a legszelídebb hangomat és
ábrázatomat előrángatni a gyűjteményemből.
Petert azonban ez egyáltalán nem hatotta meg.
– Te sem szeretsz – szipogta.
– Mi az, hogy én sem szeretlek? – összeráncoltam a
homlokomat.
– Mint az anyukám! – duzzogott tovább a fiú.
Be kellett látnom, hogy képtelenség folytatni az utat anélkül,
hogy tisztáznék egy-két dolgot Peterrel. Az eddigi faggatózás
egy sor álkérdésből állt. A fiú az anyjával kapcsolatban akart
válaszokat. Ha a kérdéseit nem is volt képes megfogalmazni,
belülről emésztette a dolog. Megálltam, leguggoltam elé, és
mélyen a szemébe néztem.
– Az anyukád biztosan szeret – magyaráztam neki. – És
biztosan rettenetesen hiányzol neki.
– De ő eldobott – nyöszörögte a fiú. – Elvitték tőlem, és
vissza sem jött.
– Ettől még biztosan hiányzol neki! Hidd el nekem! –
erősködtem.
– Akkor miért nem jött vissza? – kérdezett újra a kisfiú.

79
 – Hová? – puhatolóztam.
– Ahová bezártak bennünket. Amikor elvitték anyut, soha
többé nem jött vissza hozzám senki. Az ajtó meg zárva volt.
Hiába kiabáltam, nem hallottak. Éhes és szomjas voltam –
válaszolta.
Kezdett összeállni a kép. A New Point-i paplak alatt régen
börtön húzódott. Péter anyja valószínűleg valami bűntettet
követettel el, és bekasztlizták a fiával együtt. A szívtelen őrök a
nőt elvitték a bitófára, a fiát meg hagyták a cellában éhen halni.
Micsoda kegyetlenség. Peternek fogalma sem volt arról, hogy
valójában mi történt. Azt hiszi, az anyja elhagyta. Ezért
nyugtalan a lelke. Irigykedni kezdtem, Jennifer Love Hewittra,
amiért a Szellemekkel suttogóban olyan kiválóan megoldja
ezeket a kilátástalan ügyeket. Nekem viszont halványlila
gőzöm sem volt arról, miként segíthetnék Peternek átkelni a
fénybe. Hiszen az anyja már nem élt.
– Jaj, Peter, nyugodj meg, nem lesz semmi baj – könny
szökött a szemembe, ahogy összeraktam magamban az apró
mozaikdarabkákat.
A fiú szeme felcsillant, szája mosolyra húzódott. Kitárta két
karját, és megpróbált átölelni. A szorítását most nem éreztem,
de valamiféle, addig szokatlan érzés járta át a testemet. Olyan,
ami arra késztetett, hogy én is megöleljen a fiú, ám ezt
képtelenség lett volna. Petert nézve azonban arra lettem
figyelmes, hogy áttetsző alakja emberi formát öltött. Már nem
csak a hold fényében láttam. Mintha ő is egy húsvér ember lett
volna, aki velem együtt bolyongott az erdőben. Más azonban
biztosan nem láthatta. Csak nekem jelent meg. A szeretet
érzése miatt megengedte magának, hogy láthatóvá váljon.
Peter az ölelésből kibontakozva egyet hátralépett, majd
szégyenlős tekintettel rám nézett. A tekintetébe hirtelen
riadalom költözött. Mielőtt megszólalhatott volna, gyorsan
hátranéztem. Ekkor ütést éreztem a fejem bal oldalán.
Megtántorodtam, és összerogytam. Elhomályosodott előttem a
világ, ám még láttam a támadót: egy lány volt, a kezében

80
darabokra törött a csapásra használt faág. Gina? Én nem
találtam meg, ő azon rám talált.

Hirtelen Stormy bukkan elő a sötétből. Előrefésült fekete

frufruja alatt sárgán izzott a szeme. Vicsorgott, ám emberi
fogak helyett éles tépőfogak sorakoztak a szájában. Hosszú
faágat tartott a kezében, és fenyegetően lóbálta előttem.
Körmei agyarakra hasonlítottak. A mellkasomba fájdalom
nyilallt. Nem fizikai volt, sokkal inkább a lelkem sajgott. Attól,
hogy így kell látnom egy számomra fontos embert. Vége, nincs
visszaút. A démon elvégezte a dolgát, a lány átalakult. És húsra
vágyott. Ezek a dögök emberekkel táplálkoztak. Gond nélkül
falatoztak belőlük.
A lány rendíthetetlenül vánszorgott felém, közben pedig
túlvilági hangon hörgött. Hiába próbáltam volna védekezni,
éreztem, hogy az erőm elhagyott. Védtelenné váltam, mint egy
halandó. Íme, az utolsó pillanatom. Visszaváltoztam emberré,
és egy démon fog szétmarcangolni, a tetememre pedig talán
soha nem bukkannak rá. Betakarnak az elsárgult, lehullott
falevelek. A lelkemet pedig a pokolba rántják a hasonló sorsú
lelkek. Örökkön-örökké a pokol tüzében fogok élni. Ordítok
majd, ahogy az általam csodált, mindent felemésztő tűz lángjai
nyaldossák a testemet.
Lehunytam a szememet, és megpróbáltam kellemes
dolgokra gondolni. Anyu. Luke. Donnie. Peter. Ha már megöl,
legalább ne a fenevadat lássam utoljára.

81
 Sikítás rázott fel a rémes képzelgésből. Amikor kinyitottam
a szememet, Ginát pillantottam meg. A lányon koszos ruhák
lógtak, a bőrére fekete rétegként tapadt a sár. Haja a fejével egy
vonalban meredezett a levegőben, mintha valaki húzta volna.
Hunyorogva néztem, hogy mi történik körülöttem. És akkor
megpillantottam Petert! A fiú igyekezett megvédeni, így
rátámadt az engem bántó lányra. Egy hős.
Gina háttal a földre zuhant, teste nagyot puffant a talajon, a
fejéről lerepült a szemüvege. Az arca eltorzult a fájdalomtól,
miközben kapálózva igyekezett magát kimenekíteni a
szorításból. De mindhiába. Bárhogy csapkodott, képtelen volt
lerázni magáról Peter szorító kezeit, hiszen a fiú szellemtestét
lehetetlenség volt megérinteni. A démoni szörnyekhez
hasonlóan ő is csak akkor tudott hozzáérni másokhoz, ha
bosszússá vált vagy az erejét használva játszott. Viszont
szellemként sokkal nagyobb erőre tett szert, mint amekkorával
élőként rendelkezett.
Feltápászkodtam, és a lányhoz sétáltam. Megálltam vonagló
teste előtt, és szánakozva néztem.
– Mi vagy te? – kérdeztem undorodva.
– A végzeted! – rikácsolta, és köpött egyet felém.
Gina finoman szólva nem volt egy szép teremtés. A régi
osztálytársaim minden bizonnyal ocsmánynak tartották volna.
És valószínűleg a falubeliek sem bókoltak neki. A hasonló
lányokat kiközösítik, hiszen a hagyományokból kiindulva a
nők csak gyönyörűek lehetnek. Ahhoz, aki egy kicsit is eltér az

82
álomképtől, azonnal másként viszonyulnak. Annak idején az
iskolában én is különcnek számítottam, amiért nem követtem
az aktuális divatot, és nem álltam be a tucatlányok sorába. Az
emberek gyakran azt is furcsállják, ha egy nőnek vannak önálló
gondolatai. Az pedig felfoghatatlan, ha egy nő okos.
– Ne nézz rám! – ordított Gina, és eltakarta az arcát.
Nem tűnt sem vámpírnak, sem démonnak, sem egyéb,
sötétség szülte lénynek. Ember volt. Ám ennek ellenére
szörnnyé vált. A halandók gyakran sokkal borzalmasabb
tettekre képesek, mint az általuk szörnyek titulált lények.
– Gina, segíteni jöttem! – próbáltam szép szóval közeledni a
lány felé.
– Takarodj innen! – visította.
Ellenségesen fogadott. Először leütött, most pedig a
segítséget is elutasította. Indulás előtt azt beszéltem meg
Donnie- val, hogy ha a lány nem enged, muszáj megölnöm.
Mivel akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mivel állunk
szemben, a fiú ragaszkodott ehhez. Természetesen ő is jobban
örült volna, ha élve viszem vissza a lányt Cristheadbe, de ha
nem találok jobb megoldást, meg kell halnia.
A táskát a földre tettem, majd előhalásztam belőle a tokjába
csúsztatott ezüstpengéjű tört. A penge megcsillant a
holdfényben, amikor kirántottam a tartóból. Abban a
pillanatban a lány szemében is felcsillant valami: a
halálfélelem. Megannyi ember lemészárlása után biztosan
elgondolkozott már azon, hogy milyenek lesznek az ő utolsó
percei. Ám az még rettenetesen távolinak tűnhetett neki, hiszen
mindenkit sikerült kicseleznie, utána pedig képes volt
nyomtalanul eltűnni az erdőben. A nyomkereső kutyákat is
megzavarta. Biztonságban érezte magát. Egészen mostanáig.
– A segítségnek két módját ismerem. Vagy beszélgetünk
egy kicsit, vagy a tőröm oldja meg a problémáidat – fogalmam
sincs honnan jött ez, de magamban mosolyogtam a
kreativitásomon.
Gina elsápadt, de egy szót sem szólt. Száját szorosan

83
összezárta, hogy véletlenül se csússzon ki rajta megfontolatlan
gondolat.
– Választhatsz – suttogtam, közben pedig az orra előtt
átalakultam vámpírrá.
Fekete szemeimmel méregettem a lányt, akin látszott, hogy
teljesen összezavarodott. Morzsányi ötlete sem volt arról, hogy
mi történik. Ám meglepően hősiesen állta a sarat.
Egyetlen ugrással a rávetettem magam. Olyan sebesen
cselekedtem, hogy mire menekülni próbált volna, a súlyomtól
nem tudott. A magasba tartottam a pengét, és vicsorogva
bámultam rá. Szemem sarkából láttam, ahogy Peter elengedi a
lány kezét, Gina ennek ellenére sem támadt rám.
– Jó, beszélgessünk – fakadt ki belőle, és közben a csuklóit
méregette. Biztosan égett a bőre. Eszemben sem volt megölni.
Csak rá akartam ijeszteni. Meg kellett törnöm ahhoz, hogy
együttműködjön.
– Végre – hangom mennydörgésként hasított az éjszakába,
majd újra emberi formát öltöttem magamra, és eltűrtem az
arcomba omló hajtincseimet. – Mi ütött beléd, kislány?
Gina ismét makaccsá vált.
– Mi a fene vagy te? – kérdezte elfintorodva.
– A végzeted? – utaltam vissza egy korábbi kijelentésére.
– Akkor biztosan, ha nem válaszolsz a kérdéseimre!
A lány elgondolkodott. Zöld szemein keresztül szinte
láttam, ahogy az agya próbált a realitás lehetőségei között
megoldásokat keresni a kilétemre. Aztán feladta.
– Ha tudod a nevemet, azt is tudod, hogy ki vagyok –
magyarázta már megenyhülten.
– Tudom, hogy egy fiatal lány vagy, akivel történt valami
szörnyűség. Amiért gyilkolni kezdett – válaszoltam.
Nem lőhettem félre. Gina kétségkívül ember volt. Az
emberek pedig nem kezdenek egyik pillanatról a másikra
öldöklésbe. Valamilyen stresszhelyzetnek kellett kiváltania
belőle a gyilkos ösztönt. Valami olyannak, ami nem engedett
neki más lehetőséget, csak azt, hogy végezzen az

84
embertársaival. Erre az okra szerettem volna rátalálni. Gina
meredten bámult, percek teltek el, mire újra megszólalt.
– Tudod te milyen érzés, amikor a külsőd miatt még az
állatokat is többre tartják nálad? – tette fel a váratlan kérdést.
– Megaláztak!
– Kik? – kérdeztem önkéntelenül.
– Akiket megöltem – reagált rögtön Gina.
– Mit tettek veled? – tudtam, hogy ezzel mély sebeket
szakíthatok fel, mégis tovább faggatóztam.
A lány elfordította a fejét, és a messzi távolba bámult.
Szemébe könny szökött. Lehelete páraként szállt az égbolt felé.
A hold előtt elsuhanó fátyolfelhők árnyéka még inkább
elcsúfította az arcát.
– Gyerekkoromban a szüleim a kamrába zártak. Azt
mondták, hogy ilyen csúnya gyereket nem mutogatnak – fakadt
ki belőle a vallomás. – Egy matracon aludtam, reggel gyakran
arra ébredtem, hogy egerek futkároznak rajtam. Hetente
egyszer adtak enni. Vécének egy vödröt használhattam, amit
szintén hetente egyszer ürítettek, így gyakran túlcsordult –
Gina arca eltorzult, agya felidézhette a szörnyű bűzt. – Aztán a
nagyszüleim magukhoz vettek. De nehogy azt hidd, hogy jobb
lett! Csak ez után következett a feketeleves.
Leszálltam a lányról, és törökülésben mellé ültem a földre.
Úgy néztünk ki, mint a pszichológus és a díványon fekvő
páciens. Peter mellém csücsült. Mivel a lány nem figyelt fel a
fiú mozgására, beigazolódott, hogy Petert egyelőre csak én
láthatom.
– A nagyszüleim beírattak az iskolába. Ez egy porfészek, itt
gyorsan terjednek a hírek – Gina felült, megkereste a
szemüvegét a földön, és ismét köpött egyet. – Mindenki azzal
cukkolt, hogy vadállat vagyok, akit bezárva tartottak, nehogy
megtámadjon valakit. Nem voltak barátaim.
Ismerős helyzet. Nekem sem voltak barátaim az iskolában.
Sőt, azóta én is számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, hogy
gyilkolhattam volna. Mégis visszatartottam magamat. Ez nem

85
indok. Biztosan van még valami.
– A nagymamám meghalt. A nagyapámmal maradtunk
kettesben. Azt akarta, hogy meztelenül mászkáljak otthon.
Megfenyegetett, hogy ha nem teszem meg, kirak az utcára,
vagy mehetek vissza anyámékhoz a kamrába. – Egy
könnycsepp gördült végig az arcán. – Molesztált. Aztán odáig
fajult a helyzet, hogy a kocsmában kiajánlott. Zsákot húzott a
fejemre, hogy ne lássam, ki ér hozzám.
Megfordult velem a világ. Nem számítottam arra, hogy
ennyire rémséges történetet fogok hallani. A legszívesebben
befogtam volna Peter fülét, de ez lehetetlen volt. Pedig egy
gyermeki léleknek nem szabadna ilyeneket hallania. Abba sem
voltam biztos, hogy nekem szabadna…
– Terhes vagyok! – Gina ismét felém fordult, a szemüvegén
sárfoltok éktelenkedtek.
Ledermedtem. Egyrészt a lány gyűlölködő tekintete
rémisztett meg, másrészt a kijelentés sokkolt. Mit lehet ilyen
helyzetben mondani? Sajnálkozni? Azzal nem érnék el semmit.
Nem bírtam állni a tekintetét, és félrenéztem.
– Mi a neved? – kérdezte Gina.
– Sandrának hívnak – a tekintetünk újra találkozott.
– Sandra, te mit tettél volna? – olyan váratlanul ért a kérdés,
hogy megszorítottam a markomban nyugvó tőr nyelét.
Kihez fordulhatott volna? Ki segített volna neki? A seriff
biztosan kineveti, és annyiban hagyja az ügyet. Egy kislány
fantáziálása. Nem vádolnának meg egy nyugdíjast azzal, hogy
miután kimentette a gyereket a szülei fogságából, zaklatni
kezdte. Képtelenségnek hangzott volna. De Gina meg sem
kísérelte a feljelentést, valószínűleg nem is tudott erről az
eshetőségről. Számára kizárólag egy megoldás kínálkozott: a
bosszú.
– Látod – Gina a gondolataimból visszarántott az erdő
közepére.

86
 Feketéből sötétkékre változott az égbolt. A nap a horizont
felé tartott, még vagy fél óra maradhatott az első sugarakig.
Lomha léptekkel, kapucnival a fejemen közeledtem a falu
határa felé. A ruhám, valamint az arcom mocskos és véres volt,
táskám a jobb vállamon lógott. A felsőtestem előrehajlott,
fejem lebukott. Be kellett látnom, hogy azok közé tartozom,
akik vonzzák a bajt. Amióta átléptem a Lakewood College
küszöbét, csőstül érkeztek a megpróbáltatások. Már felidézni is
nehéz lenne, mennyi elképesztő helyzetbe keveredtem. A
legutóbbiak azonban még élénken éltek bennem. Este még
viszonylag nyugodt lelkiismerettel indultam Gina keresésére,
ám három titokkal tértem vissza.
Elfáradtam. Nem vágytam másra, mint arra, hogy
vízszintesbe helyezhessem magamat, és átaludjam az egész
napot. Még enni sem volt kedvem, pedig a stresszes
helyzetektől rendszerint farkaséhség tört rám. Tusolni pedig
esélyem sem volt a templom kamrájában. Elképzelni sem
tudtam, hogy mikor moshatom le magamról a rám tapadt
mocskot.
Peter mellettem sétált. Mindkét kezét zsebre dugta, és
hozzám hasonlóan lehajtott fejjel haladt. Átvette a békétlen
hangulatomat. Pedig akár büszkén, emelt fővel is vonulhatott
volna, hiszen csak az ő segítségével sikerült elkapni Ginát. A
lányt, akinek a helyében senki sem lett volna szívesen. A lányt,
akivel számos közös vonásom volt. A lányt, aki megpróbált
lázadni kegyetlen sorsa ellen. Ahogy néhány hete én is
megkíséreltem. Mindkettőből tragédiák születtek. Nem lehet
egyik pillanatról a másikra megváltoztatni az életünket. Főleg

87
nem erővel. Muszáj ésszel cselekednünk, különben még az
aktuálisnál is borzalmasabbra fordulhat a sorsunk.
Amíg a Crownban a szép lányok kerültek bajba, addig
Ginának a csúfsága jelentett problémát. Az emberek elképesztő
felületesen gondolkodnak. Szinte csak a külső számít, a belső
értékeket semmibe veszik. Ezért pedig a sorstól büntetés jár. A
dögös csajokat egy démon gyilkolta le, a csúfolódók között
pedig a gúny céltáblája vágott rendet. Hol az igazság? Talán
nem is létezik olyan, hogy igazság, csak a bölcsek találták ki
ezt a fogalmat, hogy enyhítsenek a kétségbeesettek lelkén?
A kihalt főutcán baktatva, a talpam alatt ropogó kavicsok
zörejét hallgatva képtelen voltam kiverni a fejemből Gina arcát.
A történetét hallva megértettem mindent. És nem voltam
meggyőződve arról, hogy egy ennyire kemény helyzetben én
nem hasonlóan reagáltam volna. Ám ez nem mentette fel a
bűne alól. Senkit sem érdekelt, hogy miért kezdett gyilkolni.
Azaz, ha a molesztálásokat figyelembe is veszik mint enyhítő
körülményt, a férfiak megölését senki nem felejti el neki. Főleg
a hozzátartozók nem.
– Jó lesz neki ott, ahová ment? – kérdezte együtt érzőn
Peter.
– Remélem – válaszoltam zavarodottan, kivörösödött
szemekkel.
A templom közelébe érve megdöbbenve vettem észre, hogy
a seriff autója és két rendőrautó áll az utcán, az épület előtt.
Megremegtem. Mit keresnek itt rendőrök? Lehet, hogy Stormy
megint elszabadult, és most nem sikerült eltüntetni idejében a
nyomokat? Keresni kezdtem a mikrobuszunkat, de sehol sem
találtam. Megtorpantam.
– Mi a baj? – kérdezte Peter.
– Valami nem stimmel – válaszoltam úgy, hogy rá sem
néztem.
– Mi? – firtatta tovább a fiú.
Donnie-ék nem véletlenül iszkoltak el a környékről. Nyilván
a zsaruk riasztották el őket, ami érthető is volt. A rendőrök

88
nyilván okkal szálltak ki a templomhoz, és nem bűnbocsánatért
esedeztek a pap előtt. Az ok mi lehettünk. Ha most besétálok a
kapun, gyakorlatilag feladom magamat. Az pedig egyenes út a
lebukáshoz. Vagy a halálhoz.
– Nincsenek itt a többiek – reagáltam kis gondolkodási idő
után.
– A pasid? – Peter kérdése meglepett.
– Nem a pasim – hazudtam neki megjátszott
felháborodással.
– Ne hazudj! Láttalak benneteket tegnap este az alagsorban
– vigyorgott a srác.
Elvörösödtem. Peter kifigyelt bennünket a legintimebb
pillanatokban.
– Te leskelődtél? – hangomban felháborodást érezhetett.
– Azt hittem, hogy tudjátok! – védekezett a fiú.
Jobbnak láttam egyelőre ejteni a témát. A nap egyre
közelebb járt a horizonthoz. Nem sok időm maradt, főleg úgy,
hogy egyelőre nem volt biztonságos nyughelyem. Az utcán
állva már az első napsugarak kivégeztek volna. El kellett
rejtőznöm. Kánonként visszhangoztak a fejemben a
gondolatok. Azon nyomban hátat fordítottam a templomnak, és
futni készültem. Ekkor hangos fékcsikorgás ütötte meg a
fülemet, és éles fény tűzött a szemembe. A mikrobusz volt! A
volán mögött Donnie ült, és a felé eső ablakon kihajolva
sürgetett.
– Gyere! El kell tűnnünk! – szólt, és már kezdte is
visszafordítani a kocsit az úton.
Az anyósüléshez rohantam, feltéptem az ajtót, majd
bepattantam Donnie mellé.
– Mi történt? – kérdeztem tőle, miközben bekötöttem a
biztonsági övet.
– Egy órája megjelentek a zsaruk. Azt mondták a papnak,
hogy egy Luke nevű fiút keresnek – magyarázta Donnie. –
Szerencsére el tudtam tűnni, mielőtt a atya bevezette volna őket
a kamrába.

89
 – Luke-ot? – csodálkoztam. – De hát honnan tudhatják,
hogy közünk van a fiúhoz?
– Állítólag a telefonja jelt adott, és ide vezette őket –
válaszolta a srác. – Megtaláltad a lányt?
Donnie izgatottan nézett rám. Látszott rajta, hogy ötlete
sincs, hogy mi történik körülötte. Sötétben tapogatózott.
– Igen – bólintottam.
– Megölted? – kérdezte ridegen, miközben a ruhámra
száradt vérfoltokat tanulmányozta.
Szóbeli válasz helyett csak bólintottam. Közben a szélvédőn
keresztül bámultam az utat. A falu határa felé közeledtünk.
– És mi volt? Lehet, hogy nála volt Luke? Ő rabolhatta el? –
faggatózott Donnie.
– Ember volt. Egy összezavarodott lány – magyaráztam, és
ügyeltem arra, hogy érzésektől mentesen meséljek Gináról.
Egyáltalán nem voltam büszke arra, amit tettem.
Elhagytuk a falu határát jelző táblát, majd a kocsi éles
kanyart vett, és elindult fölfelé egy domb oldalában kialakított
földúton.
– Akkor végképp nem értem – a fiút rettenetesen zavarta,
hogy nem látja át a helyzetet. – Este utánajárunk. Most védett
helyre kell mennünk. Találtam egy megfelelőt!
Nem szóltam egy szót sem. El fogom mondani Donnie-nak,
hogy nálam van Luke mobilja, ám ebben a felfokozott
állapotban nem lenne bölcs gondolat. Teljesen kiakadna, és
félreértene. Abból pedig nem sülne ki semmi jó. Elkobozná a
telefont, darabokra törné, és nem tudnám elérni Bobbyt. Pedig
csak ő vezethetett el Luke-ékhoz, így szükségünk volt rá.
Zavaromban hátranéztem a kocsi végébe. Stormy a
pentagramma közepén ült, és a vele szemben lévő ablakra
meredt. Nem tudtam eldönteni, hogy az előtte álló Petert vagy
a tájat nézi. Azon sem csodálkoztam volna, ha a jövőbe látó
lány a szellemgyereket is látja. A fiú érdeklődve figyelte
Stormyt. Korábban valószínűleg nem látott ázsiai
embereket, ezért furcsállotta a számára különös arcát.

90
 Amikor visszafordultam a szélvédő felé, eszembe jutott
valami. Luke azért szedte szét a Mustangban a telefont, hogy
ne tudják lekövetni, merre jár. Bár úgy tudtam, hogy a
mobilokat kikapcsolt állapotban nem lehet bemérni, a
biztonság kedvéért ki kellett operálnom belőle a SIM kártyát.
Nem szerettem volna, hogy a rendőrök néhány óra múlva
betörjenek a Donnie által talált védett helyre, és kiráncigáljanak
bennünket a napfényre. Vagy pedig meg kelljen őket ölnünk.
Az ölembe vettem a táskát, és mindkét kezemmel belenyúltam
könyékig. Szerencsére nem kellett sokat turkálnom a telefonért.
A táskában tartva a készüléket, igyekeztem leszedni róla a
hátlapját, ám a műanyag rászorult, így küzdenem kellett vele
egy kicsit. Nem mertem túl erősen megszorítani, mert könnyen
elpattanhatott a burkolat.
– Mit keresel? – kérdezte gyanútlanul Donnie.
Kivert a víz. Azt gondoltam, hogy elkerülhetem a feltűnést,
ám tévedtem. A srác feldúlt állapotában minden apró dologra
felfigyelt.
– Megnézem, hogy minden megvan-e – gyenge hazugság
volt, de hirtelen nem jutott jobb eszembe. Amúgy sem tudtam
jól hazudni.
– Remélem nem szórtál el semmit, a rendőrök napközben
biztosan átnézik az erdőt. Ha pedig nyomot találnak, bajban
leszünk – a fiú inkább hangja fenyegető volt, mintsem
reménykedő.
Pakk. A zár kioldódott. A következő mozdulattal már ki is
kaptam belőle a chipet, és a három részre szedett készüléket a
táska aljára ejtettem. Hálás voltam a sorsnak, amiért ilyen
hamar kimentett ebből a kényes szituációból. Ha tovább
kutatok, Donnie minden bizonnyal arra gyanakodott volna,
hogy nem találok valamit, és kiönteti velem a táska tartalmát.
Ilyen helyzetben pedig ellenkezésnek nincs helye.
– Megvagyok – mosolyogtam megkönnyebbülten.

91
 Donnie egy, a falu határában emelkedő dombra épült
hétvégi házat szemelt ki szállásnak. A hely tökéletesnek tűnt,
az ősz közepén gyaníthatóan senki sem akart itt vakációzni.
A fehér busszal a ház háta mögött parkoltunk le. Ez
lényegesen biztonságosabb megoldásnak tűnt, mint az, ha a
földúton állítjuk le. így, ha valaki arra jár, az épülettől nem
látja majd a mikrobuszt. A rendőrök feltűnésével a védelem lett
Donnie elsődleges szempontja. Az aggódása megnyugtatott.
Szükségem is volt rá, mert most éreztem először azt, hogy
üldöznek bennünket. Vadásznak ránk, mert bűnösöknek
tartanak bennünket. A dolog pikantériája, hogy olyan ügyben
lettünk gyanúsak, amit el sem követtünk, hiszen nem mi
raboltuk el Luke-ot.
Stormyt is levittük a pincébe. Donnie az udvarról szerzett
sárral rajzolta fel a pentagrammát, ráadásul jó távolra a mi
fekhelyünktől. Bár azt gondoltam, hogy már nincs túl sok
szükség erre a védelemre – hiszen a lány egy jó ideje nem
produkált démonra utaló jeleket –, nem szóltam egy szót sem.
Véletlenül sem akartam újabb galibát okozni azért, mert
lelkileg kötődöm egy másik lényhez. így is sok vaj volt már a
fülem mögött.
Peter az egyik műanyag székben csücsült, és a lábait lóbálva
figyelt. Rámosolyogtam, de nem szóltam hozzá. Amikor
Ginától sétáltunk vissza a faluba, útközben kitaláltam neki egy
játékot. Megbeszéltük, hogy ő lesz az én titkos barátom. A
feladata, hogy amennyire csak tud, rejtőzzön el a többiek elől.
Aztán egyszer meglepjük őket a létezésével, és onnantól
előbújhat. Addig pedig nem is beszélhetünk egymással.
Szerencsére a fiú izgalmasnak találta a mókát, és azonnal
belement az összeesküvésbe. Egy szó sem hagyta el a száját,
csak cinkosán bazsalygott, amikor ránéztem. Én pedig az
ágyból fekve a hüvelykujjamat felemelve jeleztem neki, hogy
jól csinálja a dolgát. Ennek nagyon örült, és kacsintással
pecsételte meg a korábban letisztázott játékszabályokat.

92
 Evés után befeküdtünk az ágyba. Elalvás előtt bőven volt
időm átgondolni a történteket. Elhatároztam, hogy másnap
Donnie elé tárom az információimat, és elmondom neki, hogy
mi minden történt az erdőben. Még Peterről is szerettem volna
mesélni. Újra felidéztem az átélt eseményeket, ám egyvalami
sehogy sem fért a fejembe. Stormy jóslata a sasról. Vajon
Ginára gondolt? Arra, hogy a lány szemüveges, de mégsem
látja kristálytisztán az életét? Vagy arra figyelmeztetett, hogy a
bevetés során koncentráljak a munkára? Hiszen Gina a
figyelmetlenségem miatt tudott rám támadni, és ha Peter nem
avatkozik közbe, ki tudja, milyen végkifejlete lett volna az
akciónak? Igen, valószínűleg ezek közül lehetett valamelyik a
helyes megoldás. Stormy segíteni akart. Végre! Tényleg
kezdett kitisztulni a feje, amiből arra következtettem, hogy
Sunny és Luke is jól van. Nemsokára újra együtt lehetünk.
Minden olyan lesz, mint régen. Megnyugodtam. Elnyomott az
álom.

93
 Lakewoodhoz közeledtünk a mikrobusszal. Donnie úgy
döntött, hogy mielőtt a démonfészek felderítésére indulunk,
hazaugrunk. A testvérei szereztek friss vért, amivel
feltankolhattuk a kiürülő hűtőtáskát, ráadásul az egyik öccse,
Zac szeretett volna csatlakozni hozzánk a dögök
kinyuvasztásában. Donnie éppen a fivérével beszélt telefonon,
amikor a helyi rádióban játszott Michael Jackson-dalt
lekeverték, és kezdetét vette a hírösszefoglaló. Elmondani sem
tudom, mennyire nem érdekeltek a világban történt
szörnyűséget. Eleget láttam belőlük a saját két szemmel. Ennek
ellenére tűrtem, és az ablakon, unott fejjel kifelé bámulva
töprengtem a Bobby-probléma megoldásán.
– Egy tizennyolc éves fiút keres a rendőrség. Luke
Williamset eddig eltűntként keresték a hatóságok, ám az utóbbi
időben több bűncselekménnyel is kapcsolatba hozták. A
legfrissebb nyomozások alapján gyanítható, hogy a New Point-
i parókia felgyújtásakor is jelen volt – a hírolvasónő hangja
éles tőrként hasított a mellkasomba.
A zsaruk a néha-néha bekapcsolt telefon nyomvonalán
indultak el Luke után. Gyakorlatilag én buktattam le saját
magunkat, hiszen amióta a srác szétszedte a telefont, New
Pointban kapcsoltam be először. Ezzel pedig odacsődítettem a
rendőröket a gyújtogatás helyszínére. Majd átirányítottam őket
a következő bevetésünknél önkényesen elfoglalt hétvégi
házhoz.
– Luke Williamsnek társai is vannak. A banda egy fehér

94
mikrobusszal közlekedik az államban, amelynek a
rendszáma… – erre már Donnie is felkapta a fejét.
– Zac, mindjárt visszahívlak! – megszakította a beszélgetést,
majd felhangosította a rádiót.
A fiú válla előreesett. Bele sem mertem gondolni, hogy mi
járhat a fejében. Elkerekedett szemekkel bámultam az utat.
– A férfi apja, Williams seriff Lakewood városának rendjére
vigyázott, ám a mai nap folyamán leváltották. A hatóságok
keresik azokat, akik információval rendelkeznek a férfiról vagy
a fehér mikrobuszról. Bejelentést a rendőrség központi számán
tehetnek – fejezte be mondandóját a nőt.
Donnie idegességében beletaposott a gázpedálba. A motor
felbőgött, a mikrobusz száguldott az éjszakában. A
gyorsulástól megemelkedett a gyomrom, úgy éreztem, mintha a
számon keresztül ki akarna ugrani a helyéről. A fiú a
kanyaroknál sem fékezett, a gumi csikorgott, a jármű pedig
több esetben csaknem felborult.
– Donnie, állj meg kérlek! – könyörögtem a fiúnak.
– Nem, ameddig el nem mondod, hogy mi folyik itt –
sziszegte vicsorogva.
– Nem tudom – hazudtam szemrebbenés nélkül.
– Sandra, ne idegesíts fel! És kérlek, hogy ne nézz
hülyének! Azt hiszed… – a mikrobusz csaknem letért az útról,
de Donnie még idejében visszarántotta a kormányt. – Azt
hiszed, hogy nem látok és nem hallok? New Pointban is az ő
nevét mondtad, amikor…
Elvörösödtem. Rettenetesen megalázónak éreztem a
szituációt. Ráadásul mindezt Stormy és Peter előtt kellett
végighallgatnom.
– Fejezd be! – kiáltottam Donnie-ra.
A fiú beletaposott a fékbe, a mikrobusz kereke sikítva
kacsázott a nedves aszfalton, majd egy-két méter után,
hatalmasat dobva rajtunk, megállt. Donnie fújtatott. Ujjaival
felváltva masszírozta a halántékát és az orrnyergét, majd rám
emelte a tekintetét. Nem akartam hinni a szememnek. A

95
kőkemény srácnak könnyek gyűltek a szemébe.
– Te csak a saját érzéseiddel vagy elfoglalva. Csak azt
nézed, hogy neked mi a jó – vágta a fejemhez remegő ajkakkal.
Mi történik? Donnie-t a sírás fojtogatja? Ezt korábban
elképzelni sem tudtam. Úgy éreztem, mintha a belső szerveim a
fejük tetejére állnának. Elkaptam a fejemet, és ismét az útra
összepontosítottam. A reflektorok fénye visszatükröződött a
nyálkás aszfaltról. A fiú nem adta fel. Szinte égetett a nézése.
– Elmondanád végre, hogy mit csináltál? – erősködött.
Az ajkamat harapdáltam idegességemben. Vér serkent
belőle. A fémes íz pillanatok alatt szétterjed a számban.
– Nálam van Luke mobilja – jelentettem ki úgy, hogy
továbbra is előrebámultam.
Donnie izzadt tenyerével megszorította a műbőr borítású
kormányt, amitől az nyikorogva feljajdult. Vele együtt a lelkem
is sikított.
– Minek kapcsoltad be? – faggatózott tovább.
– Megnéztem, hogy kik keresték. És nyomra bukkantam –
vetettem oda morcosan.
– Miért nem szóltál erről? – hüledezett Donnie.
– Mert tudtam, hogy így fogsz reagálni – válaszoltam
szemrehányóan.
A fiú szomorú ábrázattal, a könnyeit leküzdve sebességbe
tette a járgányt, és újra elindultunk. Most már normális
tempóban haladtunk, ám egy szót sem szóltunk egymáshoz. A
rádióból duruzsoló Sinatra-dal még melankolikusabbá tette a
hangulatot.
Sejtésem sem volt arról, hogy Donnie mit fog ez után lépni.
Annyira megdöbbentett a sírásközeli állapota, hogy számomra
kiszámíthatatlanná vált. Kezdtem úgy érezni, hogy a sráccal
hetek óta elbeszéltünk egymás mellett. A kapcsolatunk
félreértéseken alapult, amelyeket a legjobb lett volna még
idejében letisztázni. Ám ő valószínűleg nem akart megbántani
– legalábbis ezzel tudtam magyarázni, hogy nem szólt eddig a
New Pointban történt elszólásom miatt –, én pedig a

96
mellébeszélésekből egy új Donnie képét rajzoltam fel
magamban. Egy arrogáns, érzéstelen és uralkodásra vágyó
fiúét, pedig a valóságban egyáltalán nem ilyen volt. Sőt,
érzékenyebb volt, mint a legtöbb ember, akit valaha ismeretem.
– Le kell cserélnünk a kocsit – szólalt meg hosszú szünetet
után újra.
A rendőrség kereste a járgányt. A rendszámát is tudták.
Előbb-utóbb megtalálják, és nem lett volna jó újabb balhéba
keveredni. Csak tetéztük volna a bajt.
– Ha újat lopunk, azt fogják keresni – válaszoltam óvatosan.
– Ezért nem lopunk. Lakewood határában megállunk,
elrejtjük a buszt. Ti Stormyval benne maradtok, én meg veszek
egy új járgányt. Azzal visszamegyek értetek, ezt pedig
felgyújtjuk, hogy ne maradjanak nyomok – vázolta fel a tervet
a fiú.
Lenyűgözött, hogy Donnie még idegesen is képes
felelősségteljesen gondolkodni.
– Mi a nyom? – kérdezte váratlanul.
Annyira eltűnődtem, hogy először azt sem tudtam, miről
beszél. Aztán leesett.
– Bobby tudja, hol vannak a démonok – magyaráztam.
– Bobby? – értetlenkedett Donnie.
– Ez miért olyan furcsa? – kérdeztem vissza én is
értetlenkedve.
– Luke és Bobby kommunikálni kezdtek egymással? Nem is
tudtam – vonta meg a vállát a fiú.
Donnie ismerte Bobbyt? Mivel egy városban laktak, nem is
csodálkoztam volna ezen akkor, ha a srác barátságosan
viselkedik a telefonban. De ő ellenséges volt, ami nyilván a
vámpírlétemnek szólt.

Donnie lekapcsolta a fényszórókat, a motort azonban járni

hagyta, amikor elindult új autót venni. A kocsi andalítóan

97
zümmögött, ennek ellenére feszülten ültem az anyósülésen.
Lábaimat a mellkasomhoz húztam, szerettem volna minél
apróbbra összekucorodni. Feszélyezett a környezet. A
Lakewood melletti erdő számomra már örökre kísérteties hely
marad. A természetvédelmi övezet másik felén, néhány
kilométerre innen állt az a kastély, amelyben megpecsételődött
a sorsom. Sőt, ebben az erdőben már meghaltam egyszer. így
talán nem csoda, hogy kellemetlenül éreztem magamat.
Igyekeztem elterelni a figyelmemet a fenyegetően susogó
szellőről, a vészjóslóan kavargó falevelekről és a bíborban úszó
hold vérre emlékeztető színéről. Ráadásul a járgány hátuljában
Stormy ült, akiről nem lehetett tudni mikor válik démonná…
Azt terveztem, hogy a mikrobuszból majd utoljára felhívom
Bobbyt, megbeszélek vele egy találkozót, ezt követően, amikor
Donnie felgyújtja a kocsit, a tűzbe hajítom a készüléket.
Kártyástól, mindenestől. A lángok felemésztik majd a műanyag
szerkezetet, amit utána már soha többet nem mérhetnek be a
zsaruk. Nyilván az utolsó bekapcsolás helyszínére is kiszállnak
majd, és rettenetesen meglepődnek, amikor egy lángoló vagy
teljesen kiégett mikrobuszt találnak. Onnantól kezdve egyetlen
nyomuk sem marad, és kénytelenek lesznek feladni a hajszát. A
legviccesebb pedig az lenne, ha a hatóságok tőlünk kérnének
segítséget a kámforként eltűnt fiatalok felkutatásában. Akkor
nevetnék csak nagyot.
Donnie a kocsiban történt kiborulása után megpróbált úgy
viselkedni, mintha mi sem történt volna. Mindkettőnknek
kellemetlen volt az összeszólalkozás: nekem a lebukás miatt,
neki pedig az érzelmi kitöréséért. Bár elfelejteni sohasem
fogjuk, azt kívántam, hogy bárcsak ne beszélnénk róla többet.
Mindketten levontuk a megfelelő következtetéseket, innentől
kezdve pedig kár lett volna felidézni azt a rémes helyzetet.
– Mikor jön már vissza? – suttogta a fülembe Peter.
A kisfiú rám hozta a szívbajt. Összerezzentem, és csak egy
hajszál választott el attól, hogy belerúgjak a kesztyűtartóba.
– Nem tudom, Peter – válaszoltam csendesen, miután egy

98
kicsit lehiggadtam.
Még fogalmam sem volt arról, miként tálalom Donnie-nak a
szellemfiú létezését. Ám nagyon úgy tűnt, hogy az őszinteség
lenne a legjobb út. Ideje, hogy vállaljam a felelősséget a
tetteimért. Ha az adott pillanatban kellemetlennek is tűnik a
vallomás, muszáj megejtenem. Később ugyanis sokkal több
problémát vonzhat magával, és hatalmas galibákat okozhat.
Ahogy azt ugyebár az eddigiek is mutatták. Ha idejében
szembenézünk a cselekedeteinkkel, még van időnk a tragédiák
bekövetkezése előtt elsimítani a dolgokat.
Persze ez csak egy elképzelés. Emésztett egy titok, amelyet
semmiképpen sem szerettem volna megosztani Donnie-val.
Igyekeztem is elterelni róla a gondolataimat. Tudtam ugyanis,
hogy ezt sohasem bocsátaná meg nekem. Hiszen amellett, hogy
elhallgattam előtte, még hazudtam is neki vele kapcsolatban.
Sőt, a körülményeket is úgy alakítottam, hogy túljárhassak a
fiú eszén.
A főutat eltakaró domb mögötti tér fényárban úszott. Egy
autó lámpája. Donnie végre visszatért. Pakolgatni kezdtem,
hogy minden olyan holmit kimentsek a mikrobuszból,
amelynek később is hasznát vehetjük. Majd miután végeztem, a
táskámat az ölemben tartva néztem, ahogy a reflektorpár
feltűnik a távolban. Percek választottak el az út folytatásától.
Aztán minden reményem egy csapásra szertefoszlott.
Az első autót még egy másik, majd egy újabb követte. A
fiúnak egyedül kellett visszatérnie, tehát ez nem lehet ő. Az
ösztöneim veszélyt jeleztek. Késő volt már ahhoz, hogy
túrázók járjanak a környéken. Főleg, hogy kocsival elméletileg
be sem lehetett hajtani a természetvédelmi területre. A
rendőrség nyilván kivétel volt ez alól. Vagy Donnie bukott le
útközben, vagy a rendőrök fogtak szagot. Remegni kezdett a
kezem, a fények pedig egyre közelebb értek.
– Ki kell szállnunk! – fordultam hátra Stormyhoz.
A lány tiszta tekintettel, ám riadtan bólogatott. Veszélyes
vállalkozás volt kirángatni a pentagrammából, de az elmúlt

99
néhány nap tapasztalatai alapján abban reménykedtem, hogy a
démonja visszavonulót fújt.

100
 Fogyott az idő. A rendőrök a nyakunkban lihegtek, így
minél előbb el kellett tűnnünk Lakewood környékéről. Luke
lakhelye túl sok veszélyforrást jelentett.
– Bobby, nincs sok időm, hallgass! Itt vagyok Lakewood
határában, találkozzunk egy óra múlva a tóparton – hadartam a
telefonba a mikrobusz mellett állva, miközben az erdőben
elsuhanó árnyakat figyeltem.
Bár a srác álmosan fogadta a hívást, kétségbeesett
hangomtól azonnal felébredt.
– Oké – ennyit volt képes kinyögni, aztán megszakította a
vonalat.
Kitártam a mikrobusz oldalsó ajtaját, majd a táskámból
előtúrtam az ezüstpengéjű tört.
– Bocsáss meg Stormy, de muszáj – mondtam a lánynak,
miközben a pengét a derekának szegezve kirángattam a
pentagrammából.
A mobilt a kocsiba hajítottam, és Stormyt magam előtt
lökdösve elindultunk a vaskos törzsű fák irányába.
Iszonyodtam. Lépteink nyomán ropogtak a falevelek, nyúlánk
árnyékunk messzire ért. Lakewood olyan hely volt, amely a
legendák szerint Isten háta mögé került, tehát a Teremtő
egyáltalán nem foglalkozott vele. A hatalmas – egyébként
megszentelt vizű – taváról elhíresült település a természetfeletti
erők kedvelt lakhelye lett. így történhetett meg az is, hogy a
régi kastélyt démonképző intézetté alakították. Lakewood lakói
meg sem lepődtek, ha megmagyarázhatatlan jelenségekkel
találkoztak. Rezzenéstelen arccal sétáltak arrébb.

101
 Kiértünk ahhoz a tisztáshoz, ahol alig néhány héttel ezelőtt
meghaltam. Ahol Steph madárpók hadsereggel próbált
megtörni, és ahol a szeretett Donnie halálával megijesztve
engem, túljártak az eszemen. Remegett az ajkam a feltörő
emlékektől. Szinte láttam a füstszerű, alaktalanul gomolygó
démonokat, amint nézőközönségként körbeálltak.
– Üdvözöllek itthon – nevetett fel Stormy, majd hirtelen
hátrafordult, és egy erős ütéssel kiverte a kezemből a tőrt, ami
beleállt a földbe.
A lány szemei sárgán izzottak. Átalakult. Nem voltam elég
óvatos, hagytam, hogy hátat fordítson nekem. Tenyérbe
mászóan vigyorgott. Élvezte, hogy kiszolgáltatottá váltam.
– Emlékszel még, mennyi izgalmas dolog történt itt veled? –
gúnyolódott a lány.
Ökölbe szorult a kezem, de nem válaszoltam. Nem kaphatta
meg azt az örömet, hogy szóba álljak vele, és utána kedvére
irányíthassa a beszélgetést.
– Úgy látom, hogy nem. Mi lenne… – a lány először
félrenézett, majd hirtelen újra rám szegezte a tekintetét. – Ha
felidéznénk?
Stormy a magasba emelkedett, és a kezét felém nyújtva –
anélkül, hogy hozzám ért volna – az egyik fának lökött. Testem
a kéregnek csapódott, ám a vaskos törzs meg sem nyikkant a
becsapódástól. Szilárdan tartotta a hátamat, a nyomástól
megfájdult a gerincem. A lány lebegve felém kúszott, és az
aurámba hatolva, a fejemtől néhány milliméterre volt az arca.
Bőrömön éreztem hűvös leheletét.
– Miért ellenkezel a sorsod ellen, Sandra Palmer? –
sziszegte, és tekintetével az ajkamat méregette.
Átalakultam. Metszőfogaim fenyegetően türemkedtek elő a
szájpadlásomból. Szemem sötétre változott. Ám testembe hiába
költözött túlvilági erő, képtelen voltam kiszabadulni a démon
fogságából. Minden igyekezetem kudarcba fulladt.
Peter Stormy mögött állt. Tátott szájjal figyelte a
történéseket. Láthatóan képtelen volt cselekedni. Ráadásul

102
gyanítottam, hogy egy pokolfajzat erejével ő sem lenne képes
felvenni a kesztyűt.
– Kár menekülnöd, Steph úgyis elkap – folytatta tovább
mondandóját Stormy, és kezét a derekam köré fonva hozzám
simult.
A lány nyakamhoz hajolva szippantotta magába az
illatomat. Hallottam heves szívdobogását.
– Ezt te sem gondolod komolyan – reagáltam a felvetésére
kacagó hangon. – Stormy pillanatok alatt legyűr téged. Akkor
pedig ugyanolyan kis szánalmas kísértés leszel, mint az összes
testvéred.
A démon állta a próbát. Nem lett ideges a fenyegetőzéstől.
Sőt, sárga tekintete önelégülten villant fel a bíborszínű
félhomályban.
– Ő már elveszett. Akkor, amikor megtudta, hogy a testvére
halott – mosolygott a szörnyszülött.
– Hazudsz! És nagyon rosszul csinálod – mosolyogtam
vissza rá, amitől kezdett feldühödni. Elértem a célomat.
– Luke is meghalt! – vágott vissza.
– Hagyjuk ezt a butaságot! Neked mi a célod? Csatlakozni
akarsz a testvéreidhez? Mert akkor ahelyett, hogy fogságban
tartasz, és az elrabolt barátaim halálával riogatsz, a fészekbe
kellene csábítanod. Ez így nem fog menni – okoskodtam,
amitől a dög gondolkodóba esett. – Ne legyél ostoba!
Stormyban megjelent a harag. Éreztem, hogy a benne lakozó
parazita szíve szerint apró cafatokra tépett volna, ám nem
tehette meg. Ha ellenszegül a törvénynek, visszaküld- hetik a
pokolba, ahonnan talán ezer évig sem bújhat elő. Márha
egyáltalán engednék újra a Földre jönni.
– Kössünk alkut – tettem ajánlatot a démonnak, ami
szemmel láthatóan meglepte.

A lakewoodi tó úgy háborgott, mint amikor az ember

103
megkavarja a teáját. A fodrozódó hullámok fel-felcsaptak, és
hangjuk megtörte az éjszaka csendjét. A mellkasomon
összefont karokkal néztem a számomra gyilkos áramlatokat.
A partnak azon a részén álltam, ahol a helybeliek bulikat
szoktak rendezni. Azt gondoltam, hogy Bobby ott biztosan
megtalál. Nem csalódtam, a srác hamarosan megérkezett. A
telefonbeszélgetések alapján arra számítottam, hogy Bobby egy
esetlen fiú, akit még a szél is könnyedén elfúj. Ezzel szemben
egy egészen magas, jóképű pasas állt előttem. Szemüvege
valóban volt ugyan, de csak még jóképűbb lett tőle. Fekete
kabátja feszült rajta, így sejtettem, hogy kidolgozott a teste.
Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy milyen ízű lehet a
vére, de gyorsan visszarántottam magamat a valóságba. Mielőtt
megszólalhattam volna, alig láthatóan megráztam a fejemet.
– Szia, én Sandra Palmer vagyok, ő a barátnőm Stormy.
Luke-ot az ő testvérével együtt rabolták el a dögök –
igyekeztem a fiúval minél előbb letudni a tiszteletköröket.
A dögök szó hallatán láttam, ahogy Stormy izmai
megfeszülnek. A démonok nem szeretik, ha lekezelően
beszélnek róluk, ám fontos volt fenntartani a látszatot.
Egy őrült ötlettől vezérelve alkut kötöttem a lány testét
elfoglaló szörnyszülöttel. Megegyeztünk abban, hogy békén
hagyjuk, sőt, segítjük egymást, ameddig el nem jutunk a
démonfészekbe. Mivel egyikünk sem tudta, hogy pontosan
hova kellene mennünk, szükségünk volt egymásra. Elég bizarr
megoldást választottam, de ez tűnt a legésszerűbbnek. Megölni
úgysem tudtuk egymást, hiszen én nem akartam Stormyt
eltenni láb alól, rám pedig a démon egyik testvére élve vágyott.
így az erőfitogtatás csak elpazarolt idő lett volna. Ésszerűbbnek
tűnt megállapodni, és nyugalomban folytatni az utat.
Természetesen a tervem utolsó szakaszát nem osztottam
meg a döggel. Azt reméltem, hogy amint Stormy és Sunny újra
találkozik egymással, a kettejük közti szoros köteléknek
köszönhetően sikerül majd elnyomniuk a démonaikat.
Onnantól pedig nem kell állnom a szavamat, amely szerint

104
önként és dalolva átengedem a testemet Stephnek. A terv
kockázatos volt, de éppen ezért voltam miatta büszke
magamra.
– Mikor akartok indulni? – kérdezte zsebre tett kézzel
Bobby.
– Este. Nemsokára itt a hajnal, én pedig nem tudok
napközben utazni – válaszoltam a sajnálattól elhúzott szájjal.
Bobby lesütötte a szemét, a cipőjét nézte, amivel vonalakat
rajzolt a földre. Ekkor vettem csak észre, hogy a srác reszket.
Ugyan én is éreztem a parti szellő hűvösségét, ám
hidegvérűként nem fáztam. A fiú azonban ember volt, így
hatással volt rá az időjárás. Nem mellesleg valószínűleg izgult
is, hiszen nem túl gyakran találkozik az emberfia igazi
vámpírral.
– Emiatt ne aggódj, készültem – mondta, majd
kifejezéstelen arccal folytatta. – Szereztem egy furgont, amibe
nem süt be a nap.
Megdöbbentett a fiú gondoskodása. Főleg azért, mert a
korábbi telefonbeszélgetés során meglehetősen ellenségesnek
tűnt. Azóta azonban beláthatta, hogy egymagában képtelen
lenne felvenni a harcot a démoni sereggel. Szüksége volt olyan
teremtményekre, akik hasonló erővel rendelkeznek, mint Luke
elrablói.
– Kedves vagy, de a társam, Donnie is jön majd velünk. Ö
azonban még készül – magyaráztam.
Úgy terveztem, hogy a Bobbyval való találkozó után az
egyik domboldalba rejtett vámpírmenedékhez megyek. Ott
találkozom Donnie-val és Zackel, végre alszom egy hatalmasat
az ágyamban, majd napnyugtával útnak indulunk.
– Időpocsékolás várni – vágta hozzám a fiú. Emberből van,
tehát kapkod. Nem képes elfogadni, hogy még nem jött el az
idő az indulásra. Hiába vágnánk neki a nagy útnak, Donnie és
Zac nélkül biztosan elveszünk. Sőt, még velük sem biztos,
hogy sikerrel járunk. Kidolgozott terv nélkül olyan a bevetés,
mintha egy kezdő szakács recept nélkül kezdene főzni. Az

105
esetek többségében pocsék lesz a végeredmény.
– Ebben tévedsz, de szerintem kár ezen veszekednünk.
Napnyugtával tudunk elindulni – válaszoltam, amire a srác
megadta magát.
– Akkor legalább engedjétek meg, hogy hazavigyelek
benneteket – tett udvarias ajánlatot Bobby.
Stormyval egymásra néztünk. A lány, azaz a benne élő
démon megvonta a vállát.
– Rendben. Köszönjük! – mosolyogtam a fiúra.

106
 Bobby a parthoz közel parkolt le a fekete furgonnal. A kocsi
régi gyártmány volt, legutoljára hippi filmekben láttam
hasonlót. Ám a fiú feltuningolta a gépet. Kíváncsi lettem,
mennyit szorgoskodhatott, mire összehozta a szörnyfogó
automobilt, de ismerkedésünk ezen szakaszában nem akartam
kérdésekkel traktálni. Ráérünk még a nagy beszélgetésekkel.
A srác a kocsi végéhez sétált. Kinyitotta a lesötétített részbe
vezető hátsó ajtót.
– Megmutatom belülről – mosolygott, nyilván büszke volt a
művére.
Előrement, és eltűnt a sötét térben. Utána léptem, és alig
tettem be a lábamat, valami elkapott, majd a hátam mögé
kerülve lefogta mindkét kezemet. Felnyögtem, és
hátratántorodva a furgon oldalának csapódtam. A kocsi
megingott, csaknem felborult. Nyomást éreztem a
mellkasomon.
Fény gyúlt az utastérben. Egy kislámpa fénye. Egy ismerős
alakot pillantottam meg. Luke apja, a volt seriff. A férfi arca
nyúzott volt, szemei alatt sötét táskák éktelenkedtek. Amikor
először találkoztunk, sokkal jobb bőrben volt. Akkor tipikus
szívtiprónak tűnt, akiért minden nő odavan. A kocsiban
azonban egy meggyötört pasas állt. És nem mellékesen egy
pisztolyt szegezett rám.
Williams seriff mellett egy lány állt. A férfinál ugyan
fiatalabb volt, de nálam jó néhány évvel idősebb lehetett.
Fekete haját copfban hátrakötötte, sötétbarna szemei

107
fenyegetően csillogtak. Ő Stormyra szegezett egy pisztolyt.
– A fegyvereket ezüstgolyóval töltöttük meg. Szóval csak
óvatosan – morogta a fülembe a mögöttem álló Bobby, és a
mellkasomhoz nyomta az elém tartott karót. – Tudom, hogy
veszélyes lány vagy, ezért minden eshetőségre fel kellett
készülnünk!
Hihetetlen, hogy ez megtörténhet. Barátságos szándékkal
találkoztam a fiúval, ő pedig azt gondolta, hogy meg akarom
támadni? Akkor megtettem volna a parton, még mielőtt a
csapdájába csal.
A seriffre néztem, aki szüntelen bámult.
– Hol van a fiam? – kérdezte, tekintete teljesen elborult.
Összeráncoltam a homlokomat. Bobby a telefonban azt
mondta, hogy tudja, merre vannak a démonok. Akkor miért
rajtam keresik Luke-ot? Williams seriff az őrület határán állt.
Amellett, hogy a fia eltűnt, a nyomozók szerint komoly
balhékba is keveredett, így kitették az állásából.
A problémás fiú és a rendőr apa kettőse összeférhetetlenné
vált.
– Nem tudom, uram. Azért vagyunk itt, hogy Bobby
elvezessen hozzá – válaszoltam tisztelettudóan.
A férfi értetlenül nézett, majd Bobbyra emelte a tekintetét.
– Igaz ez? – kérdezte.
– Igen, de Luke velük tűnt el. Biztos benne van a kezük a
dologban – válaszolta fáziskéséssel Bobby.
– Ugye most csak viccelsz? – háborogtam. – Szerinted
minek kértem volna tőled segítséget, ha közöm lenne Luke
elrablásához? Eszednél vagy, ember?
Néma csend telepedett a furgonra. Mindenki magában
pörgette a lehetőségeket. Stormyra néztem, aki a pisztolyos nőt
bámulta. Attól tartottam, hogy a démon közel sem lesz annyira
türelmes, mint én. A szörnyszülöttek nem a diplomáciai
képességeikről híresek. Sokkal inkább szerették az erejüket
fitogtatni. Mindössze idő kérdése volt, hogy Stormy támadásba
lendüljön. Akkor pedig semmi sem mossa le rólam, hogy én is

108
a gonosz erők szolgálatában állok.
– Hogy tűnt el a fiam? – váltott témát a férfi.
Elmeséltem neki a borzalmas este minden pillanatát. Azt,
hogy szökésben voltunk, és az édesanyámat látogattuk meg.
Ott azonban egy démonnal találtuk szemben magunkat, akit
kiűztünk anyu testéből. De túl későn. Aztán, amikor a házban
nyugovóra tértünk, a gonosz erők elrabolták Luke-ot.
Védekezni sem tudtunk, hiszen nappal volt.
A seriff arcán a fájdalom és a megkönnyebbülés különös
elegye keveredett. Nem lepték meg a hihetetlennek hangzó
történeteket, pedig nyugodtan gondolhatta volna, hogy csak
szórakozok vele.
– Akkor ott sem volt a bűncselekményeknél? – kérdezte.
Megráztam a fejemet, amire Bobby jelzésértékűen
megbökött a karóval.
– Ne mocorogj – duruzsolta a fülembe.
– Beszéltél vele azóta? – folytatta Mr. Williams könnybe
lábadt szemekkel a rögtönzött kihallgatást.
Jobbnak láttam, ha az üzenetről nem ejtek szót. Az
egyébként is begőzölt apának nem tenne jót a szenvedő fiáról
hallania. Először meg akartam rázni a fejemet, de még idejében
eszembe jutott a Bobby kezében tartott karó.
– Nem – mondtam, és lesütöttem a szememet. Utáltam
hazudni.
– Hazudik! – rikkantotta a mögöttem álló fiú. – Nekem azt
mondta, hogy Donnie a telefonján hagyott neki üzenetet!
Mi üthetett ebbe a fiúba? Nagyon a bögyében lehettem
valamiért.
– Mit mondott? – Williams fenyegetően megrázta a
pisztolyt.
Farkasszemet néztünk egymással. Tapintani lehetett a
feszültséget.
– Hogy eszünkbe se jusson megkeresni – válaszoltam.
– Add ide a telefont! – követelőzött a férfi.
– Nincs nálam – vágtam rá rögtön.

109
 – Hol van? – kérdezte azonnal.
– Eldobtam, mert a rendőrök bemérték, és a jel nyomán
követtek bennünket – magyaráztam, de úgy éreztem, mintha a
falnak beszélnék. Senki sem értette meg, amit mondtam.
– Hazudik! – úgy tűnt ez Bobby kedvenc szava.
– Mit akarsz te tulajdonképpen? – szegeztem a fiúnak a
kérdés, és a karót tartó kezére pillantottam. Egy tetoválás
virított a hüvelyk- és a mutatóujja közötti bőrfelületen.
– Az igazságot – felelte.
– Akkor megkaptad. Ez az igazság – bizonygattam.
– Hazudsz! – annyira idegesítően tudta ezt mondani, hogy a
legszívesebben fejbe kólintottam volna.
– Nem fejezhetnénk ezt be? – Stormy hangja a beszélgetés
kellős közepébe gázolt.
– Hallgass! – próbálta a copfos lány rendre utasítani a
démont.
Tudtam, hogy ez nem volt jó ötlet. Stormy szemei sárgává
változtak. Kezdett eluralkodni a káosz.
– Te nem parancsolhatsz nekem! – szavait a nyomatékosság
kedvéért jól taglalta.
A copfos arcán átfutott a rémület, ám egy pillanatig sem
ingott meg. Továbbra is Stormyra tartotta a fegyverét.
– Fogd be, vagy lelőlek! – fenyegetőzött.
– Eltaposlak, mint egy csótányt – Stormy hangjában egy
morzsányi félelem sem bujkált. – Jobban jártok, ha most
elengedtek bennünket!
– Jobban jársz, ha befogod! – a copfos sem adta fel Stormy
betörését.
– Kussoljatok! – üvöltötte el magát Bobby, kezén
megfeszültek az izmok, és így megmozdult a tetoválása is.
Egy repülő madár. Szemöldökömet összevonva próbáltam
megfejteni, hogy milyen fajta lehet. Hideg zuhanyként ért a
felismerés: egy sas. Fejemben visszhangzott Stormy legutolsó
jóslata: – A sas merész állat. De hiába jó a szeme, nem lát a
dolgok mögé. Ez okozza a vesztét.

110
 – Bobby… – szólítottam meg a fiút, de nem figyelt rám.
– Itt most mi irányítunk – ismertette Stormyval az általa
felállított legfontosabb szabályt.
Arra azonban nem számított, hogy a démon magasról tesz
egy ember mondvacsinált szabályára.
– Akkor most figyelj – Stormy elmosolyodott.
A lány a kislámpa felé lendítette a kezét, a fényforrásban
szétrobbant a körte. Vaksötét lett a mikrobuszban.
És eldördült az első lövés. Aztán a második. Majd a
harmadik.

111
 Mikor az izzó szétrobbant, megragadtam a karót, és teljes
erőmből kicsavartam a fiú kezéből. Majd azonnal a földre
vetődtem. Közvetlenül az első lövés előtt. Azt gondoltam, hogy
a földön biztonságban leszek, ám csak a vak szerencsémen
múlott, hogy a három közül egyik golyó sem talált el. Két
lövedék ugyanis a kocsi oldalán utat törve magának távozott a
szabadba. A lyukakon keresztül beszökött a pirkadat fénye.
Percek választottak el attól, hogy felbukkanjon a nap.
– Sandra – nyöszörgő hang ütötte meg a fülemet.
Körbenéztem a félhomályban, és a földön fekve
megpillantottam Bobbyt. Közelebb kúsztam hozzá.
– Itt vagyok – suttogtam.
Az egyik golyó eltalálta a srácot.
– Változtass vámpírrá – könyörgött.
Szempilláit alig tudta nyitva tartani, az ereje legvégén járt.
A lövedék a mellkasába fúródott. Lehúztam a kabátja cipzárját,
hogy lássam a sebet. A vérszagtól megkordult a gyomrom.
Bobby pólója csurom vér volt. A szíve alatt találták el.
Haldoklott.
– Sandra – a hátam mögül egy másik, kétségbeesett hang
szólított.
Stormy feküdt mögöttem. Meggyötört tekintettel nézett rám.
– Bobby, mindjárt jövök – és Stormyhoz csúsztam.
A lány első ránézésre könnyebb sérülés szenvedett, a golyó
a karján találta el, majd a húsán áthatolva a kocsi oldalán
távozott. Ám az ezüst miatt a seb körül úgy bugyogott a vére,
mint amikor a víz eléri a forráspontját. Ez pedig nem sejtetett

112
túl sok jót.
– Nem lesz semmi baj – és az ígéretemet nyomatékosítva
megsimogattam az arcát.
Bobby köhögött. Visszakúsztam hozzá, közben ránéztem
Mr. Williamsre és a copfos lányra. Leblokkolva figyelték a
történteket.
– Sandra, változtass vámpírrá – ismételte el kérését a fiú. –
Megteszed?
Üveges tekintettel bámultam rá. A fiú néhány perce még
karóval fenyegetett. Meg akart ölni. Most pedig az életéért
könyörgött. Amennyire ellenszenves volt korábban, annyira
mellbe vágott haldoklás közben látni. Donnie megtiltotta, hogy
bárkit vámpírrá változtassak. Több vitánk is adódott már ebből,
és neki volt igaza. Nem szabad minden olyan embernek új
esélyt adni, aki egy kicsit is szimpatikusabb a többinél. Bobby
ráadásul még kedves sem volt velem.
Ugyanakkor a fiú Luke legjobb barátja volt. Nem mellesleg
ismerte a démonfészekbe vezető utat. Ki tudja, menynyi időt
veszítenénk a halálával?! Lehet, hogy túl késő lenne
megmenteni a többieket. Szabályosan veszekedtek bennem a
gondolatok. Mint amikor a filmekben, a vívódó szereplők feje
mellett megjelenik az angyal és a kisördög. A probléma csak az
volt, hogy nem értettem, melyik mit súg.
Egyre világosabb lett odakint. Nem maradt idő védett helyre
menekülni. A furgonban kellett maradnom sötétedésig. A
golyók által ütött réseket azonban az első napsugarak születése
előtt be kellett tömni. Ismét ránéztem a két lesokkolódott
emberre.
– Álljanak szorosan a lyukak elé – utasítottam őket, amire
feleselés nélkül a cselekedtek. – Jól takarják el, hogy egyetlen
vékonyka napsugár se tudjon beszökni rajtuk!
– Sandra, segíts! – Bobby belekapaszkodott a pulóverem
ujjába. A halál előszelétől vacogott, fogai hangosan
összekoccantak.
Stormy rángatózni kezdett a kocsi padlóján, közben hörgő

113
hangot adott ki magából. Tátott szájából fekete, füstszerű
anyag tört elő. Kiszállt belőle a démon. A lány
magatehetetlenül feküdt, ő is haldoklott. A seriffre néztem.
– Egy pillanatig álljon arrébb! – kiabáltam rá, amitől nagyot
ugrott.
A résen át a démon elillant a kocsi teréből. Miután kitisztult
a terep, intettem Williamsnek, hogy álljon vissza.
– Sandra! – szólt Stormy, majd nagyot nyelt. – Változtass
vámpírrá!
Úgy éreztem, hogy a világ összeesküdött ellenem. Két
ember várt arra, hogy megmentsem őket a biztos haláltól.
Bobby feltámasztása újabb két személynek adhatott esélyt a
túlélésre. Stormy viszont olyan fontossá vált számomra, mintha
a testvérem lenne. Nem mellesleg Sunny hiába élné túl a
démonirtást, vigasztalhatatlan lenne az ikernővére elvesztése
miatt.
Ismét egy nehéz kérdést sodor elém a sors, most azonban
záros határidőn belül döntenem kell. Különben mindketten
elvéreznek.

114
 EGMONT DARK könyvek
Ha szereted a borzongást, a romantikával fűszerezett
rejtélyes történeteket, akkor az EGMONT DARK könyvek
pont neked valók! Misztikus világok, titokzatos lények és
fantasztikus izgalmak várnak Rád!

A sötétség árnyai egy új világ kapuját tárják fel, ahol

izgalmakkal teli kalandok várnak. Lépd át bátran a képzeleted
határait, ereszd szabadjára a fantáziád, s engedd, hogy ez a
misztikus világ magával ragadjon!

Az EGMONT DARK fordulatos regényei felébresztik

benned a vágyat, hogy feltárd e különös lények és
természetfeletti erők birodalmát. Ha kedveled a veszélyes
kalandokat, a mindent elsöprő, vad szerelmet, válassz kedvedre
az EGMONT DARK lógóval jelzett regények közül! Ezek a
könyvek szenvedéllyel és borzongással töltik majd ki unalmas
óráidat!

Itt bármi megtörténhet, és látni fogod, hogy nincsenek

véletlenek. Még a legképtelenebb eseményekre is van
magyarázat, persze csak ha hiszel bennük! Saját magadnak is
felteheted a kérdést: Vajon én el tudnám hinni mindazt, amit
eddig lehetetlennek gondoltam? Én szembe mernék szállni az
éjszaka árnyaival és a sötét erőkkel?

Az EGMONT DARK regények a fiatal felnőtteknek

kínálnak érdekfeszítő, lebilincselő olvasmányt. A korosztály
számára egyedi válogatással kialakított új kiadói vonal követi
az aktuális trendeket, és segít az olvasóknak rátalálni a fiatalos
stílust képviselő izgalmas, szórakoztató, titokzatos irodalomra.

115