Professional Documents
Culture Documents
Christine Feehan
Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
29. könyv
rajongói fordítás
A sorozat eddig lefordított kötetei:
Következik:
30. Sötét körhinta
1.
J
– oie, elhiszed ezt az éjszakát? – Gabrielle Sanders kibámult az
ablakon a csillagokkal teleszórt égre. Az éjszaka mély sötétkék volt,
és csillag annyi, hogy lehetetlenség lett volna megszámolni őket.
Egy gyönyörű félhold koronázta meg a sötétséget. – Egyszerűen
tökéletes. Minden, amiről csak álmodtam.
A nászéjszakája. Régóta álmodott erről. Végre elérkezett ez az
este, amire várt, és még az időjárás is együttműködött a vágyaival,
mintha csak tudná, hogy ma házasodik össze álmai férfijával.
– El kell készülnünk, Gabby – válaszolta Joie –, gyere vissza ide.
Ellenőriznem kell, hogy megvan-e mindened, amire szükséged
lehet, és még el kell „beszélgetnem” veled.
Gabrielle egy rövid nevetéssel feléje fordult. – Garyhez megyek
feleségül Joie, életem szerelméhez. Egészen biztosan nincs
szükségem arra, hogy „elbeszélgess” velem. Minden
lélegzetvételemmel szeretem Gary Jansent – suttogta, miközben
húga végigsimított csupa tüll, csupa csipke ruháján, és hátralépett,
hogy a legszigorúbban bíráló tekintettel is megszemlélje keze
munkáját.
– Daratrazanoff – igazította ki Joie egy csöppnyi aggodalommal a
hangjában. – Még mindig azt csinálod, mintha ember lennél,
Gabrielle. Nem az vagy. Amikor Gary Kárpátiként felemelkedett,
egy valódi Daratrazanoffként emelkedett fel. A Kárpátiak népének
egyik legerősebb vérvonalát hordozza. Nem tettetheted, hogy nem
az, ami.
– Attól még Gary maradt – tiltakozott Gabrielle szelíden.
Megfogta húga két kezét. – Örülj velem. Még soha életemben nem
voltam boldogabb, mint ezen az éjszakán. Olyan sokáig vártunk,
hogy együtt lehessünk.
– Veled örülök – mosolygott rá azonnal Joie –, olyan gyönyörű
vagy. Mint egy hercegnő.
Gabrielle megnézte magát a tükörben. A ruhája pontosan olyan
volt, amilyet szeretett volna. Tökéletesen illett rá, lágyan hullott alá
a bokájáig, szinte örvénylett körülötte, amitől egészen éterinek tűnt.
Imádta a négyszögletű, csipkebetétes dekoltázst, a testhezálló
fűzőrészt, ami kiemelte karcsú derekát. Elég magas volt, hogy a
hosszú ruha ne összenyomja, hanem elegánssá tegye, amit
maradéktalanul teljesített is.
Joie nem érti. És más sem. Egyedül csak Gary. Ő ismeri. Látja, mi
van bensőjében. Olyan mélyen belelát, ahová senki más sem láthat.
– Joie, én nem te, vagy Jubal vagyok – mondta bátyjukra utalva. –
Nem vagyok egy kalandra vágyó típusú nő. Nem vagyok harcos
sem, aki szembe megy akár az egész világgal az igazságtalanságok
miatt. Én csak Gabrielle vagyok, semmi különös, olyan vagyok,
mint az életem, egyszerű. Békés. Szeretek énekelni, amikor
felébredek, és van, hogy egész napokat végigdudorászok. Szeretek
piknikezni. Szeretem a lovakat. Mezőkön vágtatni, fatörzseken,
patakokon átugratni. Imádok egy verandán ülni, és csendesen
elbeszélgetni valakivel, akit szeretek. Olyasvalakivel, mint Gary.
– Ó, Gabby – ölelte át Joie a húgát –, nem tudtam, hogy ennyire
boldogtalan vagy. Mert az vagy, igaz?
Gabrielle visszaölelte, és nagyon szerencsésnek érezte magát,
amiért van egy bátyja és egy húga, aki ennyire szereti. Mindig érezte
a szeretetüket. A támogatásukat. És jobban szerette volna bárminél,
ha Joie támogatja élete legfontosabb pillanatában is.
– Nem illek én ebbe a világba, Joie – mondta finoman, és próbálta
összeszedni a gondolatait, hogy elmagyarázza. Joie is
visszahúzódott tőle, és könnyes szemmel nézett rá. Gabrielle szíve
hangosabban kezdett verni. Nem akarta megbántani a húgát, de
őszinte akart lenni vele. – Szeretem messziről megfigyelni az
embereket, nem pedig vámpírok és alakváltók ellen folytatott őrült
harcok közepén lenni. Még csak nem is tudtam, hogy léteznek olyan
dolgok a világon, mint a vámpírok és az alakváltók. Kárpátiak.
Lycanok. Varázslók. Jaguárok. Tiszta téboly, Joie, mint egy
borzalmas rémálom. Az erőszak, a háború nem tartoznak a nagy
terveim közé. Az az igazság, hogy ez az egész Kárpáti életmód
teljesen idegen a természetemtől.
Szerencsére soha nem hallott a Kárpáti fajról, amíg felnőtt. A
vámpírokat pedig mindig mítosznak vélte. Azt kívánta, bárcsak még
mindig úgy gondolná. A Kárpátiak soha nem ölnek a vérért, de a
megfiatalító földben aludtak, nem mehettek napfényre és véren
éltek. Vámpírokra vadásztak, akik táplálkozás közben meg is ölték
áldozataikat.
Apró borzongás futott keresztül rajta. Elege volt a csatákból. A
háborúból. Látnia kellett, hogy valaki, akit szeret, Gary majdnem az
életét vesztette egy harcban, ami nem is az övé volt. Majdnem
elvesztette. Gregori egészen áthozta őt a Kárpátiak világába, nem
mintha nem lett volna már addig is éppen eléggé benne.
Gary valamiképpen szerves részévé vált a Kárpátiak
mindennapjainak, fontos volt a számukra, még a herceg is kikérte a
véleményét, Kárpáti ügyekben is. Gregori, a herceg helyettese van
most Garyvel. Gary nem egy született Daratrazanoff volt. Gary
Jansennek született, egy zseninek, egy diagramokhoz értő,
szemüveges, magas, nádszálvékony férfinak, aki olthatatlan
tudásszomjjal rendelkezett. Egy kocka volt. Mint ő.
Most pedig egy kitelt termetű férfi, akinek még a járása is harcos.
Szemrebbenés nélkül ment a csatákba. Igaz, azelőtt is, hogy Gregori
átalakította volna. Ő pedig nézte, ahogy átváltozik, idétlen
éltanulóból egy teljesen más emberré, ahogy a Kárpátiak egyre
újabb és újabb feladatok terhét tették rá.
Joie egy székre rogyott, mintha amit mondott neki, az egy
borzalmas csapás lenne. Valószínűleg az is volt. Senkinek sem
mondta még el Garyn kívül a valódi érzéseit. Imádta Garyt. Higgadt
volt és szilárd. Mindig, mindenben lehetett rá számítani. Mindenki
számíthatott rá, de Gabrielle különösen.
Nagyon szerette volna, ha a húga megérti. – Joie, te és Jubal a
Kárpáti világhoz tartoztok, én nem. Nem akarok itt lenni. Soha
többé.
Joie-nak elakadt a lélegzete. – Gabby...
Gabrielle megrázta a fejét. Ki kellett mondania. Azt akarta, hogy
Joie megértse, mit jelent neki Gary. Mit jelentett a múltban, és mit
jelent a jövőben.
– Remélem, hogy a mai este után, miután feleségül vett, Gary és
én elmegyünk, és egy gyönyörű kis házban fogunk élni. Semmi
nagy. Semmi különös. Csak kicsi, otthonos, ami tele van szeretettel.
Ezt akarom. Ez az én álmom. Gary, én, egy kicsi ház valami eldugott
helyen, ahol nincsenek olyan dolgok, mint a vámpírok, ahol a nők
állandóan a gyerekeikkel lehetnek, és egészséges, boldog babákat
szülnek. Nincs háború. Csak béke és boldogság.
Elmondta. Ez volt a puszta igazság, és Joie-nak tudnia kellett a
valódi érzéseit.
Joie szemöldöke összeszaladt. – Úgy érted, hogy szeretnél
elköltözni innen? Ott akarjátok felállítani a laboratóriumotokat?
Szeretsz itt dolgozni. Messzire akarsz menni a Kárpátoktól? A
hercegtől? Gregoritól?
Gabrielle kihúzta magát, és felemelte az állát. – Különösen a
hercegtől és Gregoritól. – Joie a fejét csóválta, és döbbenten meredt
rá. – Nem tartozom a Kárpáti világhoz, soha nem is tartoztam. Úgy
tűnik, ezt egyedül Gary érti meg. Nem bánja, hogy nem vagyok vad,
harcos amazon. Az a helyzet, Joie, hogy nem akarok más lenni. Én
egy könyvmoly vagyok. Szeretek nyugodtan élni.
– Gabrielle, ez annyira messze áll mindattól, amit te és Gary eddig
tettetek. Honnan jött? Szereted a kalandokat. Milliószor jöttél
jégbarlangokba velem és Juballal. Hegyet másztál. Túráztál távoli,
harmadik világbeli országokban.
– Elmentem barlangászni, mert te és Jubal szeretitek, és veletek
akartam lenni, de nem élek-halok a kalandokért, mint te. Valójában
én egy otthonülő típus vagyok.
– Megőrültél, Gabby? Te egy zseni vagy, aki folyamatosan új
vírusokat fedez fel. Ha újdonságot mondanék, húgocskám. Olyan
vírusokkal játszol, amik harci fegyvereknek is alkalmasak. Ha nem
szeretnéd a kalandot, soha, semmilyen körülmények között nem
tanulmányoznád őket.
– Te a világ igazságtalanságai ellen harcolsz, én meg ezek ellen. A
vírusokat értem. Meg tudom oldani a kirakóst, megpróbálok
segíteni olyan dolgokban, mint hogy megállítsuk az Ebola vírus
terjedését. A vámpíroknak a világon semmi értelme sincs.
Egyáltalán semmi. – Ismét megborzongott. Joie soha nem tudta
megérteni, hogy amikor beszabadult a laborba, amikor koncentrált
valamire, amikor tanult, minden eltűnt körülötte, és semmi másra
nem tudott gondolni.
– Őrületes képességeid vannak a laborban, Gabby – mondta Joie
–, egy zseni vagy. Nem csak Gary az. Nem okosabb nálad.
– Tulajdonképpen az. A legtöbb ember két percen belül halálra
unja magát a társaságunkban. Garyvel órákig tudunk beszélgetni.
Igazából órákig hallgatni is tudom őt, amikor másokkal beszél.
Ragyogó elme. És ő a legédesebb, legkedvesebb ember is, akit csak
ismerek.
Joie ismét megcsóválta a fejét. – Ő egy Daratrazanoff. Minden
képességüket, tudásukat, a vérüket, az őseiket, mindent megkapott
tőlük a harcosok barlangjában. Tudod, mi történt. Ott voltál.
Korábban is erős volt Gabby. És most még erősebb lett.
Gary soha nem hagyott hátra vadászokat a csatában. Egyszer sem.
Ha kellett, a hátán cipelte őket. Gabrielle tudta ezt, mert amikor
Gary majdnem meghalt, az összes közelben lévő vadász megjelent,
hogy a vérüket adják neki és leróják tiszteletüket. Tudta, mert
Gregori Daratrazanoff a testvérévé tette őt, a saját vérévé és húsává.
A Daratrazanoff család hatalma futott az ereiben. Az volt a
szívében, a lelkében. Az volt a fejében.
Rendben, legalább magának el kell ismernie, hogy attól a brutális
hatalomtól néha ő is visszarettent, de a férfi még mindig az ő Garyje
volt. Aki kedves, gyengéd vele. Azt is látta, amit mások nem
láthattak, vagy nem akartak látni. Megpróbálta már Joie-nak és
Jubalnak is elmondani, hogy ő más, nem vad, nem makacs, de csak
nevettek, és azt mondták, hogy nem ismeri túl jól magát.
Talán nem. De azt tudta, hogy mit akar, hogy mit akart mindig is,
és az Gary volt.
– Nem érdekel mi a vezetékneve, vagy hogy milyen vér folyik az
ereiben, ő az enyém – jelentette ki határozottan. – Mindig is az
enyém volt, és most vissza akarom kapni. Az ő élete nem a
vámpírok elleni harc. Ő egy zseni, és hiányzik neki a laboratórium.
Azt akarom, hogy visszatérjen oda. Amint összeházasodunk és
találunk egy új otthont, fel fogjuk állítani a labort, és ő kutathat
tovább a Kárpátiak problémáinak megoldásai után, de távol a
Kárpátoktól, és minden más szörnyűségtől. – Joie megköszörülte a
torkát, és Gabrielle pillantása visszaugrott húgára. – Csak mondd
ki, Joie. Mindig egyenesek voltunk egymással.
– Nem lehet megváltoztatni őt, Gabby. Gary az a férfi, aki újra és
újra a tűzvonalba áll, ha a jó és a rossz közötti harcról van szó.
Tévedhetetlen érzéke van a színtiszta becsülethez, és van
kötelességtudata, ezért fogadta el őt Gregori már a kezdet kezdetén,
amikor először találkozott vele. Gregori előtte soha nem barátkozott
emberekkel, de Garyben már akkor is megvoltak ugyanezek az
értékek. Hajlandó volt a tűzvonalba menni. Mint Gregori, aki
szintén a tettek embere, és ez mindent eldöntött.
Gabrielle megrázta a fejét. – Mert rákényszerítették, hogy olyan
legyen, mint ők. De Gary helye a laboratóriumban van. Imádja a
kutatást, és meg is van hozzá az agya, Joie. Csinálta is, de egyre
többször rángatták el a munkája mellől, hogy menjen velük
vámpírokra vadászni. Folyton Gregorival és a herceggel van.
– Mivel nagyra értékelik és kikérik a tanácsait – mondta szelíden
Joie –, büszke lehetsz rá.
– Szuperbüszke vagyok rá – biztosította húgát Gabrielle, és
tényleg büszke volt Garyre. – Ő egy zseniális elme. Gregori
megváltoztatta.
Joie az ajkába harapott és a szemét forgatta. – Nem Gabby.
Gregori nem változtatná meg, nem tudná. Alapvetően, Gary
ugyanaz a férfi maradt, aki mindig is volt. Gregori belenézett az
elméjébe, és látta, hogy ugyanúgy gondolkodik, mint ő. Azért
fogadta el Garyt, mert pontosan olyan, mint ő. Persze Garynek nem
voltak olyan készségei és ismeretei az élőholtak elleni harcról, de
most már vannak. Nagyon biztosnak kell lenned abban, hogy
ismered és elfogadod mindazt, aki ő, nem pedig csak egy kis részét.
– Majdnem megölették. Sőt, bizonyos értelemben meg is ölették.
– Lehajtotta a fejét, és tördelni kezdte a kezét. – Ott voltam, amikor
meghalt. Ott voltam. Tudod mit mondott, amikor Gregori azt
mondta neki, hogy át fogja alakítani? Gregori elmondta neki, hogy
haldoklik. Mindannyian tudtuk. – A szájára szorította remegő
kezét, ahogy az emlékek előtörtek, de megpróbálta magát
türtőztetni. Pedig nagyon is valós hányingere volt. A tüdeje nem
volt hajlandó levegőt beszívni, a szíve pedig úgy felgyorsult, hogy
már azt hitte, szívrohama lesz. Soha nem fogja elfelejteni Gary
látványát, szinte szét volt tépve, számtalan sebből vérzett.
Megmentette Zev Huntert, Branislava Dragonseeker életpárját, aki
Hän ku pesäk kaikak, Mindenek őrzője, egy nagyon hasznos
tagja a népüknek. De Zev életének megmentésébe majdnem Gary
halt bele. Nagyon közel állt hozzá. Borzalmas volt az a néhány óra.
A legrosszabb. Soha többé nem akart keresztülmenni ezen újra.
Ő nem volt gyógyító, mint néhány más nő. Neki nem ez volt az
ajándéka. Nem is tudta pontosan, mi az ajándéka, egy-két
partitrükköt tudott csak. Elég volt megnéznie egy térképet, hogy
lokalizálni tudjon dolgokat. Mire jó ez? A családja és a Kárpátiak is
azt mondták, hogy pszichés képességű, de nem volt az. Nem úgy,
mint Joie, és úgy sem, mint Jubal. Ő egyszerűen csak Gabrielle. De
Gary egy ajándék volt neki, és a férfi is annak látta őt. És Gabrielle
majdnem elvesztette őt, az őrült Kárpáti életmód miatt.
– Azt mondta, nagyobb szolgálatot tehet a népnek emberként –
suttogta a szájára szorított kézzel, mintha képtelen lenne hangosan
kimondani a szavakat. – Kész volt meghalni értük. Nem az ő
döntése volt, hogy Kárpátivá váljon. Gregori döntött helyette.
Fájdalom volt a hangjában. Tudta, hogy Joie ki is hallja belőle. Őt
is úgy hozták át a Kárpáti világba. Az egész élete megváltozott,
amikor majdnem megölték. Az emberi vámpírvadász társaság egy
tagja, egy ördögi, brutális támadás során többször is megszúrta.
Még mindig rémálmai voltak erről, de ezt még Garyvel sem osztotta
meg. Azért változtatták Kárpátivá, hogy megmentsék az életét.
Ha nem lett volna Gary, azt akarta volna, hogy ne mentsék meg.
Nem tartozott ide. Ez ilyen egyszerű. Mikhail, a nép hercege
felajánlott neki egy választási lehetőséget. Él, vagy meghal. Persze
az a saját döntése volt, hogy alakítsák át, de hatalmas szerepet
játszott benne Gary. És egyedül miatta nem is bánta meg a
döntését. Akkor fájdalmai voltak, és rémült volt, örült a
lehetőségnek. Leginkább azért, mert tudta, hogy eljön ez a nap. Az ő
napja. Amikor összeházasodik Garyvel.
– Gabby – mondta Joie. A hangja mindent elmondott. Sajnálkozó.
Együttérző.
Gabrielle visszapislogta a könnyeit. – Tisztában vagyok vele, hogy
hatalmas kötelességtudattal rendelkezik. Tudom. És ezt is szeretem
benne. Amikor majd összeköt bennünket életpárokká, a lelkem
eggyé válik az övével, az is egyfajta abszolút becsületbeli, és
szeretetbeli kötelességgé válik a számára. Én leszek az első a
számára. Ahogy te is az vagy Traiannak. Még Gregori is a legelső
helyre sorolja Savannah-t. Az életpár mindig az első.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy ez a te számodra Gary? –
kérdezte Joie.
Gabrielle mindig megfontolta a válaszát, mielőtt megszólalt,
különösen ha a húgáról vagy a bátyjáról volt szó. Vadul szerette
mindkettejüket. Újra és újra átforgatta a fejében Joie kérdését.
Becsapja magát? Vajon tényleg valódi a Gary iránt érzett szerelme?
Annak látja, aki? Mert azt egészen biztosra tudta, hogy a férfi annak
látja őt, aki valójában is. A bensőjét. Jobban ismerte őt, mint bárki
más a világon.
Megnyalta az ajkát. Még soha, egyetlenegyszer sem használta a
Kárpáti képességét, hogy belenézzen Gary agyába. Ez igaz. Pedig
megtehette volna. A férfi megengedte volna, de ő emberi módon,
lassan, lépésről-lépésre akarta megismerni a társát. Szüksége volt
erre. Itt rekedt a hegyek között, ahol háború háborút ért, olyan
háborúk, amiből semmit sem értett, és nem akart a részese lenni.
– Szeretem Garyt, Joie. Ez mindig is így volt. Az agya szinte
hihetetlen. Ha elkezd valamin dolgozni, még nézni is
lélegzetelállító. Ha szagot fog, olyan, mint egy véreb. Ez
fantasztikus, és hihetetlen látni. Mindig a helyes irányba megy. Ezt
is szeretem benne. Hogy nem kell lebeszélnem semmiről. És hogy
nem tart butának. Amikor beszélek, odafigyel rám, elfogadja, hogy
én is intelligens vagyok. Együtt annyi mindent elérhetünk.
– Ez máris megtörtént – mondta gyengéden húga –, higgy
magadban. Te, Shea és Gary folyamatosan a problémákon
dolgoztok, és már rengeteg dologra rájöttetek.
– De mindig Gary fordított bennünket a helyes irányba. Talán
évekkel is hosszabb idő kellett volna, hogy rájöjjünk a
megoldásokra – mondta Gabrielle. – Imádom az elméjét. Ahogyan
működik. Azt is, hogy gyengéd és kedves. Imádom, hogy olyan édes.
– És mi van a kötelességtudatával? – kérdezte Joie. – Az is egy
hatalmas része. A feddhetetlensége. Ezek hozzátartoznak a
személyiségéhez. Mindig mások életét helyezi a sajátja elé.
Önmagát hozza veszélyes helyzetekbe, hogy a többieket védje.
Pontosan úgy, mint Gregori, ő egy pajzs.
Gabrielle érzete, hogy a gyomra összeszorul. Még a lélegzet is
megállt a tüdejében. – Ha egyszer életpár leszünk, és azok leszünk
Joie, akkor ő már az én pajzsom lesz. Tudta, hogy így van.
Gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, ahogy először meglátta őt.
Az övé volt. A mai este után pedig örökké hálás lesz, amiért Kárpáti.
A mai az ő éjszakája. A várakozás véget ér.
Joie rámosolygott. – Látom, egészen biztos vagy a dolgodban.
Most már elmondhatom apának és anyának, hogy „elbeszélgettem”
veled, és telve vagy boldog várakozással.
– Olyan szerelmes vagyok belé, hogy néha még levegőt sem tudok
venni, ha a közelben van – ismerte be Gabrielle.
– Cserébe ma te is elállítod a lélegzeteket – ismételte meg Joie. –
Mindig tudtam, hogy szép vagy, de ahogy ma este kinézel, Gabby...
Gary egy szerencsés férfi.
Gabrielle elmosolyodott. A szíve nagyot dobbant. Ő volt a
szerencsés. Ő és Gary esküt tesznek egymásnak, aztán felmennek
messze-messze a hegyek közé, ahol nem fogja Garyt minden áldott
éjjel megkeresni a herceg, vagy Gregori, hogy végre kell hajtania
valami monumentális feladatot, amire rajta kívül senki más sem
képes. Vagy hogy tegye kockára az életét valami szörnyűséggel
szemben. Ezt képtelen lett volna elviselni, nem akarta átélni még
egyszer. Hogy büszke lehet a társára, az csak addig jó, amíg az nem
hal meg a karjai között, mert onnantól kezdve a büszkeség semmit
sem ér.
Gabrielle végigsimított az uszályos ruhán, és vett egy mély
lélegzetet, hogy elnyomja a félelmeit. Semmi sem ronthatja el ezt a
különleges éjszakát. Semmi. Ez az este az övé. Még egyszer kinézett
az ablakon az éjszakai égboltra, ahol a csillagok úgy ragyogtak, mint
a gyémántok. A maradék feszültség is eloszlott a gyomrából.
Nem látott felhőt. Egyetlenegyet sem. Csak a csodaszép
csillagtakarót, és azt is tudta, hogy miért. Gary. Ő volt az oka. A
Kárpátokban könnyedén, pillanatok alatt jöttek létre viharok. És
mégis csodás, tökéletes az időjárás, amikor neki erre van szüksége.
Gary hozta létre ezt az éjszakát. Nem érezte ugyan a hatalom
finomabb hullámait, de egyszerűen tudta, hogy ott vannak.
– Vár rám.
– Még várhat. Még kell valami, ami kölcsönkapott – mondta Joie,
és átemelte a fején a nyakában lévő ékszert. Aprócska medál függött
egy vékony láncon. – Ezt szinte soha nem veszem le. – Az ujjai közé
fogta a medált. – Nos, igazából még soha nem vettem le. Abban a
barlangban találtuk, ahonnan megszöktettük Traiant, a jégbe volt
ágyazva. Azt hiszem, egy Varázslóé lehetett. Talán éppen apáé. Soha
nem mutattam senkinek, mert nagyon ragaszkodom hozzá, nem
szeretném elveszíteni. Olyan érzésem van vele kapcsolatban,
mintha mindenképpen az enyémnek kellene lennie.
Gabrielle megértette, hogy a húga épp valami olyat ad neki, ami
nagyon fontos a számára. Elvette tőle az ékszert, a tenyerére
fektette a medált, és minden irányból szemrevételezte. Valamilyen
kőből volt. Leginkább kvarcra emlékeztette. Egy kört ábrázolt, ami
az oldalakat érintve betöltött egy négyzetet. Bár
megmunkálatlannak tűnt, mégis teljesen sima, és ragyogó volt.
Gabrielle köréje zárta az ujjait, és azonnal megérezte a melegségét.
Sőt, húga jelenlétét is érezte benne, mintha Joie egy apró
darabkáját tartaná a kezében.
– Ezt nem fogadhatom el – suttogta. A szíve összeszorult a húga
iránt érzett szeretettől, ami elárasztotta. – Ezt neked szánták.
Érezlek benne téged. – Még azt is érezte az ékszeren keresztül, hogy
mennyire szereti őt Joie. Vadul. Védelmezőn. Fenntartások nélkül.
Végtelenül. Könnyek szöktek a szemébe. Épp ezt adja neki Joie.
Húga kinyújtotta a kezét, és rásimította az övére. – Csak erre az
éjszakára. A te éjszakádra. Azt szeretném, ha ott lehetnék veled
valamilyen módon. Nem mehetek a termékenység mezejére veled,
de adhatok valamit, ami fontos nekem, így veled mehetek, és tudni
fogom, hogy nagyon boldog vagy. Megérdemled, hogy boldog légy,
Gabby.
– Köszönöm Joie, viselni fogom. – Gabrielle átemelte bonyolult
frizuráján a láncot, a medál a mellei közé simult.
– Valami kék – vigyorgott Joie, és intésére egy régimódi, kék
harisnyakötő jelent meg a levegőben, és lebegett be a hosszú ruha
alatt Gabrielle combjára. – Gary örömmel fogja felfedezni.
Gabrielle elpirult.
– Imádnivaló. Tetszeni fog neki.
– Valami régi – mondta Joie kissé elkomolyodva. – Ezt Jubal adja
neked. Azt mondta, ezt apa örökölte valamelyik ősétől, akiről sosem
hallottunk.
– És apa Jubalnak adta? De hiszen ez női – szemrevételezte
Gabrielle a finoman megmunkált, ragyogóan szép, régi karkötőt.
Nem tudta pontosan megállapítani, hogy milyen anyagból van. A
szemek tökéletesen épnek tűntek, zárnak viszont nyoma sem volt
rajta. Akarta, azonnal. Gyönyörű volt. Egyedi. És ha jól érzékeli,
hatalommal bíró. Érezte a rezgéseit. – Miért neki adta ezt apa?
– Azt mondta, hogy Jubal tudni fogja, kihez tartozik az ékszer, és
mikor kell odaadni neki. És a bátyánk szerint ennek most jött el az
ideje, és te vagy a kiválasztott – mondta Joie.
Gabrielle az ajkába harapott, és átvette az ékszert Joie-tól.
Azonnal úgy érezte, mintha a karkötő életre kelt volna. Meleg volt,
mint Joie medálja, de volt benne a hatalomnak egy olyan
túlfeszültsége is, ami majdnem olyan volt, mint az elektromos
áram. A lánc tekeregni kezdett a tenyerén, akár egy kígyó. Meg
kellett volna ijednie, de semmi ilyesmi nem történt. A szíve ugyan
gyorsabban kezdett dobogni, de csak a várakozástól.
Ez csak az övé volt. Ahogyan Joie-é a medál, és Jubalé az ő
fegyverként is funkcionáló karpántja. Ez a hihetetlenül finom, ősi
ékszert pedig arra tervezték, hogy az ő részévé váljon.
A tenyerébe zárta, és ezzel elfogadta. Elfogadta, hogy a hatalma
valahogyan a részévé fog válni. Érezte, hogy a valószínűtlenül régi
láncszemek ismét megmozdulnak, az ujjai között kikúsznak a
markából, majd rátekerednek a csuklójára. Az ékszer egy pillanatra
forrón felizzott, a színe is megváltozott, furcsa, vöröses, fémesen
izzó lett. Gabrielle érezte a csuklóján a forróságát, de az nem égette,
csak sok-sok meleget árasztott felé. Aztán a karkötő két vége
összekapcsolódott. Bezárult. Levehetetlenül. Úgy érezte, mintha a
láncszemek valamiképpen a csuklója részévé váltak volna.
Joie elkapta a kezét. – Ez gyönyörű, Gabby, de valamiféle fegyver,
mint a Jubalé. Azt hiszem, az én medálom valamiféle
védőmechanizmus, de ez fegyver.
– Nem tudom, mi ez, vagy ki készítette – mondta Gabrielle, és
finoman végigsimított rajta az ujjaival –, de azt tudom, hogy az
enyém. Nekem csinálták. Imádom, Joie. Éppen olyan érzés a
csuklómon, mintha a bőröm része lenne. – Felemelte a karkötőt,
hogy megcsodálja a holdfényben.
Amint a fénysugarak elérték, az ékszer felragyogott, és újabb
meleg impulzust küldött a bőrébe, és teljesen rásimult a csuklójára,
anélkül, hogy akár a legkisebb mértékben is szorossá vált volna.
Nagyon tetszett neki. Még inkább tetszett neki a tény, hogy előtte
egy őséé volt, és hogy Jubal volt az, aki továbbadta neki.
– Megvan a régi. A valami kölcsön, a valami kék. De még kellene
valami új. Azt mondtad, hogy be akarod tartani az emberi
hagyományokat, akkor meg kellene lennie mind a négynek –
mondta Joie.
– Minden tökéletes, Joie, nem is kívánhatnék ennél többet.
– Shea, Savannah és Raven rendeltek neked valamit. Valami
vadonatújat. Byron csinálta. Emlékszel rá egyáltalán?
Olaszországban lakik az életpárjával. Ékkőhívó. Őt kérték meg,
hogy készítsen valami különlegeset az esküvődre.
Könnyek fojtogatták Gabrielle torkát. Tudta, hogy megkeseredett
a Kárpátiak irányába, amióta Gary majdnem meghalt és Gregori
áthozta ebbe a világba. Úgy érezte, mintha kétszeresen elvesztette
volna. Először a halál vette el tőle, aztán pedig a herceg és a
helyettese. Gary teljesen Daratrazanoffá vált, a név pedig magával
hozta a hatalmat és az ezzel járó felelősséget, ami hatalmas volt. De
ő félrelökte azokat a barátságokat is, ami közte és néhány nő között
szövődött, de ez rossz döntés volt. Nagyon rossz.
– Nem érdemlek tőlük semmit, Joie – mondta halkan –, teljesen
elzárkóztam előlük.
Nem csak elzárkózott, nyugtalan volt és ingerlékeny, mintha
valami mélyen benne megpróbálna szólni hozzá. Akart valamit.
Szüksége volt valamire, de képtelen volt pontosan meghatározni,
hogy mi az. Elkezdte sürgetni a házasságot, mert valamiért biztos
volt benne, hogyha nem teszi, valami borzalmas dolog fog történni.
Mindkét kezét a gyomrára szorította. A föld alatt ébredt a
Kárpátiak alvásából, ami tulajdonképp egyborzalmas bénulás.
Hallotta dübörögni a szívét. Egy szörnyű rémálom visszhangjával
ébredt fel, ami késpengeként járta át a bensőjét, egy beljebb és
beljebb fúródva. Erre riadt, de valami másnak a visszhangját is
érezte magában. Valamit, amit nem tudott elkapni. Azt viszont
érezte, hogy pontosan olyan fontos, mint amilyen megfoghatatlan.
Az érzés félelmet váltott ki belőle, legszívesebben elfutott és
elrejtőzött volna.
Erről Joie-nak egyáltalán nem beszélt. Kizárólag csak Garynek. Ő
nem nézett úgy rá, mintha nem felelne meg a Sanders család
sztenderdjeinek. Joie és Jubal szétrúgták volna valaki seggét.
Gabrielle csak állt Gary széttépett, összetört teste fölött, és kisírta a
szemét. Rémálmai voltak, holott a Kárpátiak soha nem álmodnak
semmit. Rettegés töltötte el, amikor felemelkedett. Máshol kellett
volna lennie, és ez a szükség egyre csak erősödött benne, attól félt,
hogy hamarosan képtelen lesz neki ellenállni. Csakhogy ennek
semmi értelme sem volt. A Kárpáti életmód egyértelműen nem
felelt meg neki, és meg kellett találnia valahogyan az egyensúlyt,
mielőtt megőrül. Gary az ő egyensúlya.
– Shea, Raven és Savannah szeretnek téged, Gabrielle.
Mindannyian észrevették, hogy visszahúzódtál, de ez teljesen
érthető és elfogadható azok után, ami Garyvel történt. Mindenki
tudja, hogy szereted őt. Hogyne érintett volna mélyen?
Természetes, ha ilyenkor valaki rosszkedvűvé és visszahúzódóvá
válik.
– Ne keress mentségeket nekem – mondta Gabrielle –, ők a
barátaim, te pedig a húgom vagy, mégis kizártalak
mindannyiótokat.
Joie szorosan magához ölelte. – A kirekesztés királynője én
vagyok, Gabby. Te egy Sanders vagy. Mi, ha bajunk van, hajlamosak
vagyunk rá, hogy azt megtartsuk magunknak, míg megoldást
találunk rá. De az életpároddal szemben ez nem járható út. Már
most figyelmeztetlek. Tudni fogja, ha feldúlt vagy, és szemrebbenés
nélkül be fog hatolni a fejedbe, hogy kiderítse, mi a baj. A hímek
ilyenek, mindent meg akarnak javítani.
Gabrielle elmosolyodott. Nem tudta megállni. Ez volt az igazság.
És az egy nagyon jó dolog, hogy Gary ismeri őt. Tudja, hogyan lehet
megjavítani. Nem kell hozzá lerohannia még a személyes terét sem.
Bár amióta Daratrazanoffként emelkedett fel, észrevette, hogy
sokkal csendesebbé vált, de addig is csendes volt. Sokkal
komolyabb lett, de mindig is komoly volt. Volt egy pillantása, amit
néha elkapott, ami ugyanaz volt, mint Gregorié vagy Dariusé,
Gregori öccséé, ami már-már határos volt a parancsoló tekintettel,
és ami azt jelentette, hogy mindenki jobban teszi, ha azt csinálja,
amit mond. De rá soha nem nézett úgy.
Joie megmutatta neki a gyűrűt. Gyönyörű volt. Elegáns.
Lélegzetelállító. A jobb kezének gyűrűsujjára tervezték, és abban a
pillanatban, ahogy Joie rácsúsztatta az ujjára, rögtön tudta, hogy
több ez, mint platina, és drágakövek. Imádta. Pont annyira, mint a
kék harisnyakötőjét, Joie medálját, és a karkötőjét.
Tökéletes volt az esküvőjére. Tudta, hogy nem véletlenül azok a
drágakövek vannak az ékszerben, és olyan elrendezésben, ahogyan
vannak. Mindennek meghatározó jelentősége volt. Majd később
pontosan utána fog nézni, mik is azok. Egyelőre csak a tényt élvezte,
hogy a húga, és három barátnője osztozni szeretne vele ezen a
monumentális eseményen.
Csak állt egy pillanatig, sugárzónak és szerencsésnek érezte
magát. Valóban úgy érezte, hogy szép, mint egy hercegnő, aki
hamarosan találkozik a hercegével. Még soha nem volt ilyen boldog,
mint ebben a pillanatban, tudva, hogy már odakinn vár rá. Érezte.
Mindig tudta, mikor ér a közelébe.
– Itt van – mondta halkan Joie-nak –, és rám vár.
Joie átölelte, és arcon csókolta. – Még soha nem voltál olyan szép,
mint ebben a pillanatban, Gabrielle. Remélem mindig ilyen boldog
maradsz.
– Garyvel leszek. Hogyne lennék boldog? – kérdezte Gabrielle,
miközben visszaölelte húgát.
Gombóccal a torkában az ajtó felé fordult. Azt akarta, hogy a férfi
lássa az arcát, amikor belép. Hogy az elmondjon neki mindent.
Hogy Gary tudja, hogy ő is ugyanúgy érez.
Joie a kezénél fogva az kijárathoz vezette, eligazgatta mögötte a
ruhája uszályát, majd kinyitotta előtte az ajtót, és félrehúzódott.
Kristálycipői, elefántcsont színű, kristályokkal díszített fűzőjű
ruhája azonnal felszikráztak, mihelyt a hold fénye rávilágított, akár
a csillagok.
Gary feléje fordult, és Gabrielle vett egy mély levegőt. Olyan szép
volt. Valahányszor csak ránézett, úgy érezte, mintha akkor látná
először. Idősebbnek látszott, mint amikor először találkoztak, de ez
jól állt neki. Volt néhány sebhelye, de még azok is illettek hozzá. A
haja hosszú volt és sűrű, mint általában a Kárpátiaknak. Ez egy
ősibb, primitívebb megjelenést kölcsönzött neki, és Gabrielle-nek rá
kellett jönnie, hogy tetszik neki. Pár ősz tincs keveredett a sötét
fürtök közé.
Gary néhány centiméterrel alacsonyabb volt ugyan Gregorinál, de
ugyanolyan impozáns látvány. Ezelőtt sosem látta ezt benne. Ő az a
férfi volt, aki az árnyékok között surrant, átadta másnak a
reflektorfényt. Most el sem tudta volna képzelni árnyékok között.
És a szemei őrá tapadtak. Már nem hordott szemüveget. Előbb
azért, mert olyan sokszor bocsátkozott harcba a gyerekek
védelmében a vámpírok bábjaival, hogy Gregori inkább
kontaktlencséket készített a számára. Aztán meg teljesen Kárpátivá
vált, sem szemüvegre, sem kontaktlencsére nem volt már szüksége,
semmi sem takarta el azokat a csodálatosan zöld szemeit.
Imádta az arckifejezését. Ennél szebb szeretet megnyilvánulást
nem is kaphatott volna. Gary egész arca felragyogott. A szája
ellágyult. Az arca éppúgy átmelegedett, mint a szemei. A pillantása
forró volt. Milliónyi pillangó verdesett a lány gyomrában tőle. Úgy
érezte, mintha levegőt sem kapna rendesen. Megnedvesítette az
ajkát a nyelvével. Gary egyszerűen gyönyörű volt. Kívül és belül is.
Minden gyönyörű volt rajta. Szerette az elméjét, bár abban a
pillanatban, ahogy meglátta, milyen jóképű, elegáns, fekete esküvői
öltönyében, arra gondolt, hogy a testét talán még annál is jobban
szereti. Nos... vagy legalábbis ugyanannyira.
Feléje nyújtotta a kezét. – Gyönyörű vagy, hercegnő.
Mindig hercegnőnek nevezte, amikor kettesben voltak. Mások
előtt soha. Ettől úgy is érezte magát, mintha egy mesebeli hercegnő
lett volna. Mindig. Nincs a földön más, aki ennyire gyengéd lenne
vele, mint amilyen ő. Még ha az erőszak ott tombolt is körülöttük,
abban a viharban Gary volt a sziklaszirt.
– Köszönöm. Azt hiszem, különösen elegáns vagy ma te is –
mondta kicsit félénken. Nem tudta miért. Gary mindenki másnál
jobban ismerte őt, de akkor is, ez az esküvőjük, és a mai éjszaka
után össze lesznek kötve Kárpáti módon. Nem csak a szívük, hanem
a lelkük is. Titokban nagyon is tetszett neki ez a gondolat. Hogy egy
egész két felét alkotják. Szerette, mert jobb volt, mint bármelyik
mese.
Gary magához vonta, a szemei még mindig az arcát kutatták.
Végigsöpörtek a testén. Lassan. Mindenre odafigyelve. Megadva a
tiszteletet annak a rengeteg időnek, amit a készülődéssel töltöttek.
Mármint emberi időben számítva rengeteget. Nem Kárpátiban.
Kézzel varrtak minden egyes ruhadarabot, gondosan, nagy
odafigyeléssel. Sok időbe telt, de így jobb volt. Olyannak akarta ezt
az éjszakát, amiben összekeveredik az emberi és a Kárpáti kultúra.
Gabrielle keze remegett, és ezt ő is észrevette. Azonnal a két
tenyere közé rejtette a lányét.
– Biztonságban vagy velem, Gabrielle. Mindig.
Jól tudta ezt. Mindig is tudta. Imádta a férfi hangszínét. Olyan
szelíd volt, akár egy simogatás. Olyan jó ember. Bármennyire is
megfélemlítőnek találta Gregorit, és nem akarta, hogy Gary akár
csak a legkevésbé is hasonlítson rá, képtelen volt nem csodálni a
férfiban fel-felvillanó Daratrazanoffot. Az önbizalmat. A biztos
tudatot, hogy képes őt biztonságban tartani.
Lehet, hogy nem is olyan rossz, hogy Daratrazanoffá vált,
különösen, ha el tudnak távolodni a hercegtől. Mikhail Dubrinsky,
és a családja mindig is vonzani fogja a vámpírokat, és most már az
elfajzott Lycanokat is. Meg akarták semmisíteni a herceget, hogy
megsemmisíthessék az egész népet is. Mikhailnak van egy lánya és
egy fia. Azokat is fenyegetik a vámpírok éppúgy, mint az elfajzottak.
A támadások soha nem maradtak abba, és a Daratrazanoffok
mindig is a herceget védték. Ha itt maradnak, nem számít, hogy ő
az életárja, akit az első helyre kell sorolnia, Gary élete folyamatosan
veszélyben lenne, és ezt nem akarta. Nem tudta volna elviselni. Ez
tette őt alkalmatlanná a Kárpátiságra. A nép minden egyes tagjába,
férfibe, nőbe, gyerekbe beleivódott, hogy a herceget és az örököseit
minden körülmények között védeni kell. Gary már emberként is
feltette az életét a herceg és a még meg sem született gyermekek
védelmére. Most, hogy az egyik legerősebb Kárpáti család tagjává
vált, kétszer olyan erős késztetést érezne erre.
– Gabrielle? – szólította meg halkan, gyengéden Gary. Nem húzta
még közelebb magához, és semmilyen más módon sem próbálta
sürgetni. Soha nem tett ilyesmit. Nem volt vele türelmetlen.
Gabrielle tudta, hogy képes a türelmetlenségre, látta őt parancsokat
osztogatni néhányszor a többi férfinak, és azt olyan meggyőző
erővel és határozottan tette, hogy engedelmeskedtek neki.
– Készen állok – emelte fel az állát, félrelökve a furcsa vágyat, ami
futásra ösztökélte, ami állandóan megpróbált a boldogsága útjába
állni. Futni? Hová? Miért? Minden, amire vágyott, itt állt előtte. És
még is ott volt az az állandó, nyomasztó, homályos érzés, ami azt
sugallta, hogy bármelyik percben valami rettenetes dolog történhet.
És ez az érzés napról-napra erősebb lett. Egy újabb háború? Egy
újabb pillanat, amikor Gary életet ment, akár a sajátjának rovására
is? Megmentette Zev Huntert, és közben kizsigerelték az elfajzott
vérfarkasok. Ő begázolt oda, ahová senki más sem mert, nos, ez alól
csak a saját bátyja volt kivétel.
– És te készen állsz, Gary? - kérdezte, mivel megnyugtatásra volt
szüksége. Tudnia kellett, hogy a férfi döntése éppen olyan
határozott, mint az övé. Hosszú ideig várt erre. Mindig a Kárpátiak
álltak közéjük. Alig volt néhány pillanatuk magukra. Mintha csak a
sors összeesküdött volna ellenük.
– Több mint készen állok, hercegnő. Ez a mi éjszakánk. Meg
akarok adni neked mindent, amire valaha is vágytál. – Gary
csettintett, és egy ló lépdelt elő a fák közül.
Gabrielle-nek a lélegzete is elállt. Magas termetű állat volt. Tiszta
fehér. A farka és a sörénye szinte selyemként hullámzott a nemes
állat minden egyes mozdulatára. Odament hozzájuk, és
felágaskodott, de az okos tekintet közben végig Garyt figyelte.
Gary átkarolta a lány derekát, és feltette a ló hátára, a ruha éppúgy
folyt alá körülöttük, mint a ló sörénye. Az elefántcsontszín csipke
szétterült, akár egy takaró. Gabrielle lélegzete beszorult a tüdejébe,
amikor a férfi megfogta a gyeplőt, és vezetni kezdte a lovat, be a fák
közé, a hegy irányába, ahol a termékenység virágai nyíltak bőséggel,
ami szintén egy olyan dolog volt, amit Garynek köszönhetett a faj. Ő
ültette és szaporította el a virágokat, míg már annyi lett belőlük,
hogy szabadon, és vadul nőttek, megtöltve egy egész mezőt.
Fehér szirmok kezdtek hullani a magasból, és szőnyeget alkottak a
ló patái előtt. A magasban levelek zúgtak, és ahogy Gabrielle
felnézett, esküdni mert volna rá, hogy néhány ág egyenesen
meghajlik előttük, leveleik ezüstös fonákja megcsillant a
holdfényben.
Farkasok kezdtek szerenádba, és tudta, hogy nekik énekelnek.
Imádta. Szerette, hogy a természet veszi körül őket, és úgy tűnt,
áldását adja az egyesülésükre. A ló járása olyan sima volt, hogy a
legkisebb erőfeszítést sem kellett tennie az egyensúlya
megtartásáért. Úgy érezte, mintha valósággal lebegne a célja felé.
Aztán a paták sziklákon koppantak, ahogy feljebb értek a hegyen,
és ez is hozzájárult a pillanat szépségéhez. Nem is lehetett volna
tökéletesebb módja annak, hogy feljussanak oda. A férje, nem, nem
a férje, az életpárja vezeti fel a lovat, amin ül, egy hihetetlen, virágos
rétre. Kinek jut ilyen férfi? Csak Gabrielle Sandersnek, aki
hamarosan Daratrazanoff lesz. Csak neki.
2.
***
T
– artod? – kérdezte Andre. – Nem veszíthetjük el. Mi történt?
Hogyan történhetett ez? Ő nem volt az életpárja. Ennek nem lett
volna szabad megtörténnie.
– Gary egyszerre veszített el mindent, és ez pontosan olyan,
mintha az életpárját veszítette volna el – magyarázta Mikhail. – Az
érzelmek elvesztek a számára. A színek egy óra alatt. Az érzelmek
pedig most, egyetlen szempillantás alatt.
– Meg tudod tartani? – kérdezte újra Andre.
Gregori megcsóválta a fejét. – Mikhail nélkül nem. Nagyon erős.
Nem számítottam tőle ekkora ellenállásra.
– Még csak fel sem merült bennünk az eshetőség, hogy egy ember
szerelme is lehet olyan erős, mint egy életpáré. Nem gyakran látunk
ilyet – mondta Mikhail. – De ez a veszteség az ősök miatt van, nem
az életpár elvesztése okozta. Túl gyorsan történt. Mi azért
menekültünk meg ettől, mert a színeket és az érzelmeket hosszú idő
alatt veszítettük el, olyan észrevétlenül gyengültek lassan semmivé
kétszáz év alatt, hogy szinte fel sem tűnt. Az, ha mindez egy pillanat
alatt játszódik le, a tébolyba lökhet egy férfit.
Gregori megrázta a fejét. – Az nem fog megtörténni. El kell innen
vinnünk. Sebezhetőek vagyunk ezen a helyen.
– Én is éreztem őket – erősítette meg Mikhail komoran – Emberi
vadászok. A társaság idejön valaki után, erre a hegyre. De még
kilométerekre vannak.
– Hátramaradhatok, és levadászhatom őket – ajánlkozott Andre.
– Vigyétek haza Garyt, és tegyétek a földbe. Próbáld meggyógyítani
Gregori. Nem veszíthetjük el.
– Valami hihetetlen nagyság van benne – mondta Mikhail szinte
gyengéden –, arra rendeltetett, hogy nagy dolgokat vigyen végbe a
népünk érdekében. Le kellett volna ülnöm Gabrielle-el, miután
átalakítottuk, és elmagyaráznom a Kárpáti nők kötelességeit. Nem
tettem. Azt hittem, a húga megteszi. Azt gondoltam, hogy majd
mások segíteni fognak neki a tudás megszerzésében, pedig végső
soron ez az én felelősségem volt. És az én kudarcom, hogy nem
történt meg.
– Egyikünk sem láthatta ezt előre – mondta Gregori, és lenyúlt,
hogy talpra húzza Garyt. Sötét düh lángolt a szemeiben. A gyógyító
csak azért tudta Mikhail segítségével féken tartani testvérét, mert
ugyanazon a vérvonalon osztoztak.
– Valóban nem, de Gabrielle-nek segíthettünk volna
alkalmazkodni az életmódunkhoz, így nem érezte volna, hogy
annyira függ Garytől. Gyakorlatilag odavetettük őket egymásnak. A
kezdetektől nyugtalan voltam a kapcsolatuk miatt, de nem léptem,
nem avatkoztam be – ismerte be Mikhail. – Amikor pedig Gary is
Kárpátivá vált, azt hittem megértik, hogy őket nem egymásnak
szánták. Nem számoltam az emberi szerelem tényezőjével, ami
nagyon is valódi volt.
– Mikhail – figyelmeztette Gregori –, mennünk kell.
– Még messze vannak. – Mikhail összeráncolt szemöldökkel a
kolostor kapuja felé nézett. – Nem szeretném az életpárjára hagyni
őt. Aleksei nem érti mi történt, és nagyon közel áll az átforduláshoz.
– A kolostorban élők közül senki sem esküdött hűséget neked –
mondta Gregori –, nem kockáztathatod meg, hogy bemenj oda.
Gabrielle-nek van egy életpárja, és az, hogy hogyan döntenek,
hogyan lesznek úrrá ezen a káoszon, az ő dolguk, nem a tiéd. El kell
innen menned. Azonnal. Úgy lesz a legjobb. Most.
A mocorgás Gregori elméjében mindkettejüket megdöbbentette.
Az érzelmek hirtelen elvesztése okozta gyilkos őrjöngéssel, és az
ősök emlékeiből rázúduló rengeteg évszázadnyi küzdelemmel és
halállal ilyen gyorsan nem birkózhat meg egyetlen elme sem.
„Érzem őket. Odalenn, a hegyoldalban. Lelkesek, hogy ölhetnek.
Hagyjatok itt, távol fogom őket tartani a hercegtől.” – Gary a
Kárpátiak által használt leggyakoribb útvonalat használta, így nem
csak Gregori és Mikhail hallotta a szavait, hanem minden más
Kárpáti is, aki azon a területen volt, beleértve ebbe az ősieket is.
Gregori egészen tisztán hallotta a testvérét. Még mindig ő volt. És
valahogy más. De az elméje ugyanaz maradt. Gary elméje amellett,
hogy elképesztően intelligens volt, gyors és bátor is.
„Ez most neked túl veszélyes lenne” – válaszolt neki. – „Andre
képes kezelni a fenyegetést. Te hazajössz velünk, hogy otthon
segíts őrizni Mikhailt.”
„Új fegyvereik vannak. Olyan fegyverek, amiket Andre még nem
látott. Kémkedek egy ideje a Társaság után, és már sikerült is
szereznem róluk pár rajzot. Nem ölhetik meg őt, és azokat sem,
akik a kolostorban vannak.”
Tudták, hogy Gabrielle-ről beszél. Valószínűleg az emlékei is
gyorsan elhalványulnak majd. De a lányé marad meg legtovább. A
szeretet emléke volt az, amibe a legtöbb Kárpáti megpróbált
belekapaszkodni. A család szeretete. Testvéreké és barátoké. Gary el
fogja veszíteni azt is, és ha az is olyan villámgyorsan megy végbe,
mint a színek és az érzelmek elvesztése, akkor bárhol, bármikor
megtörténhet. Csak a becsülete tarthatja őt életben azután. Úgy,
hogy magában hordozza minden őse sötétségét, aki valaha is előtte
járt.
Nem fognak megölni – biztosította Andre –, és az ősieket sem
fogják megölni.”
– Azonnal üzennünk kell a De La Cruz fivéreknek. Nagyon oda
kell figyelniük Luizra. Ugyanez fog történni vele is – mondta
Mikhail.
– Felhívom őket a mobilomról – villantott fel Andre egy halvány
vigyort. – Képzeljétek, Zacarias beszerzett egy mobiltelefont. A
testvérei pedig folyamatosan hívogatják, csak hogy az őrületbe
kergessék. Josef pedig sms-ekkel bombázza. És hogy honnan
tudom? Zavarias ejtett erről néhány keresetlen szót, amikor
legutóbb találkoztunk.
Még Gregoriba is belefagyott a gondolat egy pillanatra, ahogy
elképzelte, hogy bárki is felhívja Zacarias de La Cruzt
mobiltelefonon.
„El kell innen vinnünk a herceget.” – Gary szavai egyértelműen
parancsok voltak, és jelezték, hogy vissza akarja maga felett venni
az irányítást.
Gregori már azon is megdöbbent, hogy egyáltalán elég erős volt
ahhoz, hogy ezt megtegye. Váltott egy sokatmondó pillantást
Mikhaillal. Gátolni a mozgásban, és megakadályozni, hogy
meggyilkoljon valakit, még ő maga is csak a herceg segítségével volt
képes. Ráadásul mindegyiküknek be kellett vetnie a teljes erejét,
pedig a két vérvonal együttes ereje kiemelkedően nagy volt. És most
Gary mégis annak a jeleit mutatta, hogy tisztán gondolkodik, holott
az agyában ebben a pillanatban nem lenne helye más gondolatnak,
kizárólag az ölésvágynak.
– Gary jól mondja, Mikhail – értett egyet –, el kell menned innen.
Andre, nyoma se maradjon, hogy itt jártunk.
Mikhail felsóhajtott. – Te sosem fogsz megváltozni, Gregori.
– Nem, amikor a biztonságodról van szó.
– És Gary ugyanilyen borzalmas lesz.
„Engedj el.”
„Addig nem, amíg a herceg ilyen közel van a veszélyhez. Úgy
pedig főleg nem, hogy Gabrielle odabent van a kolostorban” –
sorolta fejből Mikhail helyettesének előre látható érveit,
megkímélve így Gregorit a válaszadástól.
„Semmit sem tehetek, amivel segíthetnék Gabrielle-nek. De a
herceget segíthetek őrizni.”
Mikhail felhúzta az egyik szemöldökét, ránézett Gregorira, és kissé
megcsóválta a fejét. Valódi tiszta és világos gondolkodásnak tűnt,
de Gary rendkívül intelligens. Rengeteg harci stratégiát dolgozott
már ki. Nagyon könnyen megeshet a jelenlegi állapotában, hogy
megpróbálja őket hamis biztonságérzetbe ringatni. Mikhail arra
gondolt, hogy ez valóban jó jel, de túlságosan közel voltak
Gabrielle-hez, és ha azok, akik felfelé jönnek a hegyen, valóban a
Társaság tagjai, akik rájuk vadásznak, akkor Gary nagyon könnyen
átbillenhet a sötétség peremén, ha ölnie kell a herceg védelmében.
– Indulunk – emelte ellentmondást nem tűrőn az állát a herceg
felé Gregori, mire ő megcsóválta a fejét egy apró mosollyal a szája
sarkában, ami meglágyította kemény vonásait.
– Andre. Jó volt látni téged. Remélem, hamarosan találkozhatom
az életpároddal is. Raven nagyon elégedett volt, amikor megtudta,
hogy megtaláltad az életpárod. Valósággal rajong érted.
– Mikhail... – Gregori végképp türelmét vesztve már valósággal
morogta a nevét –, mindenfelől ellenség van. Fogalmunk sincs, hol
járnak a felfelé jövők, ahogy arról sem, mi folyik a kolostorban. És
még Garyt is a földbe kell tennünk. – Kijátszotta a legmagasabb
ütőkártyáját, kihasználva, hogy a herceg mennyire szereti Garyt.
Szerencsére Gary is megértette, hogy mire játszik, és csendben
maradt.
Mikhail az ég felé vetette magát, és azonnal alakot is váltott.
Gregori megvárta, míg Gary testében is végbe megy a változás,
hiszen természetesen a herceggel együtt ő is ott volt még az öccse
elméjében. Gary olyan precízen, és olyan gyorsan váltott, hogy
Gregori eltöprengett rajta, hogy vajon pontosan mennyi lehet az az
információ, amit testvére agya már feldolgozott a Daratrazanoff
vérvonal örökségéből? Mindenesetre riasztó gyorsasággal haladt a
„megértésben”.
„Mikhail jól mondta – jegyezte meg –, nagy dolgokat fogsz még
véghezvinni a népünk érdekében. Nagyobbakat még annál is, mint
amit eddig véghezvittél. Ragaszkodj a becsületedhez, testvér.
Ragaszkodj hozzá, és amikor semmi másod sem marad, az még
mindig ott lesz veled.”
„Azt teszem.”
Csak két szó volt, de Gregori ebből is kiérezte az igazságot. Az
őszinteséget. Mindig is tudta. Abban a pillanatban, ahogy
találkozott Garyvel, amikor végigsétáltak New Orleans utcáin, már
biztos volt benne, hogy az az ember valahogyan kapcsolódik hozzá.
Ő is a levegőbe vetette magát, és a két Daratrazanoff tette, amit
mindig, elhelyezkedtek a herceg két oldalán, hogy megtegyék a
hosszú utat hazáig. Sok-sok kilométerre voltak Romániától, ahol
laktak, az út felemészti majd az éjszaka nagy részét.
A távolból meghallották egy puska hangját. Túl magasan voltak,
fenn a ködben, a lövész pedig közelebb volt a hegy alsó részéhez,
mégis mindannyian tudták, hogy nem egy vadászt hallottak, hanem
a Társaság egyik tagja volt képtelen izgalmában kivárni, hogy
ölhessen.
„Honnan tudták meg, hogy hová kell jönniük, hogy most hirtelen
megjelentek itt a semmiből?” – kérdezte Andrét, mivel elfogta az
aggodalom a kolostorban tartózkodók miatt.
„Teagan képes magát ráhangolni a vámpírok által keltett
hangokra, és vissza is követi egyenesen a barlangjukba” – vallotta
be kissé vonakodva Andre. – „Azt hiszem, az ő nagymamája van
odalenn azokkal a férfiakkal, így lehetséges.”
„Andre” – lehelte halkan a nevét Teagan. A hangját átitatta a
gyötrelem. Mintha valami módon elárulta volna őt – „ezt nem
tudhatod.”
„Teagan, a legelső kötelességünk mindig a herceg. Nélküle az
egész faj elvész. A fia még túlságosan fiatal ahhoz, hogy magára
vegye az apja köpenyét. Túl kicsi, hogy a népünk megtartója
legyen. A hercegnek életben kell maradnia, vagy mindannyian
meghalunk, és a népünk kihal” – igyekezett Andre a legjobb tudása
szerint elmagyarázni a dolgokat az életpárjának.
Teagan nagyon fiatal volt. Ember volt, és alig pár napja alakította
csak át. Azért jött a Kárpátokba, hogy megkeressen egy bizonyos
követ, ami segíthetett volna neki „meggyógyítani” a nagyanyjában
egyre növekvő őrületet. A nagyi a vámpírokban hitt, és ebben odáig
ment, hogy vásárolt egy vámpírölő készletet is az interneten.
A családja előbb megpróbálta lebeszélni erről, de nem beszélt
velük róla, ezután szakemberekhez fordultak. A végén pedig,
amikor Teagan azt hitte, hogy a nagymamája végképp elveszíti a
józan eszét, a saját kezébe vette a dolgokat, és megtette a hatalmas
utat a Kárpátokba, csak hogy ráébredjen, hogy a nagymamájának
volt igaza, és mindenki más téved.
A probléma abban rejlett, hogy a nagymamája nem tesz
különbséget vámpírok és Kárpátiak között. Fogalma sincs róla,
hogy milyen veszélyes és kegyetlen emberekkel utazik.
Teagan előjött a ködből, feléje indult, és Andrénak elállt a
lélegzete, mint valahányszor, amikor csak meglátta. Gyönyörű volt,
ehhez kétség sem férhetett, de több volt ennél, élő volt, eleven,
élettel teli. És pillanatnyilag épp nagyon elégedetlen vele, amit az
arckifejezése minden kétséget kizáróan elárult. Teagantől mindig
azt kapta, amit látott rajta. Imádta a nagymamáját. A családja
nagyon fontos volt a számára, az volt a mindene.
Embert hozni a világukba mindig nagyon veszélyes döntés volt,
hiszen nagyon hosszú időbe telt, mire teljes egészében felismerték a
herceg és a gyermekei védelmének fontosságát. Képtelenek voltak
megérteni, hogy egyetlen személy tartja a kezében a teljes faj
jövőjét, ami könnyen külső támadásokhoz vezethetett.
A nagymama, vagy báb, vagy egyszerűen csak fanatikus. Ha az
utóbbi, Andre tudta, hogy meg kell majd ölnie. Ha megöli, Teagan
nagyon-nagyon hosszú ideig nem fog megbocsátani neki. Mégis, ha
szükséges, meg kell tennie, és az életpárok nem hazudhatnak
egymásnak.
– Ő nem gonosz – mondta Teagan köszönésképpen –, csak
félrevezették.
– Függetlenül ettől, négy férfival jön, Teagan. Négy olyan
emberrel, akik elhatározták, hogy idejönnek és megölnek minket.
Téged. Engem. Azokat, akik a kolostorban vannak. Egyenesen
hozzájuk vezeti őket. Meg kell állítanunk őket.
– Nem tudtam, hogy te más vagy, amikor találkoztunk, Andre, és
ő sem fogja tudni. Véletlenül az útjukba kerülhetünk, mondhatjuk
azt, hogy nászútképpen kempingezünk. És mivel épp csak
összeházasodtunk, egészen természetesnek fog tűnni, ha még a
nappali órákban is kettesben akarunk lenni. – Teagan közel lépett
hozzá, a mellkasára simította a kezét, és felnézett rá.
Andre szíve vetett egy lassú szaltót, amikor lenézett rá. A világot
nekiadná, ha tehetné. Ezt is meg akarta neki adni. Besétálnak
egyenesen az ellenség táborába. Afelől nem volt kétsége, hogy
egymaga pontosan ezt tette volna, de Teagant is belevonni ebbe, az
színtiszta őrültség.
– Ez veszélyes, sívamet. Ezek az emberek már sokakat megöltek.
Megtalálják az alvóhelyinket, és megölnek bennünket, amikor
képtelenek vagyunk felvenni ellenük a harcot. Ártatlanokat ölnek.
Kétlem, hogy valamelyikük is életében megölt volna egy igazi
vámpírt. A nagymamád az, aki elvezeti őket hozzánk, visszaél egy
különleges ajándékkal.
– De nem tudja, hogy mit csinál – ragaszkodott az igazához a lány
– ő vicces, okos, szereti a puccos dolgokat, de nem öl ártatlan
embereket. Nem lenne képes ilyesmire.
– Teagan. – Csak a nevét mondta gyengéden. Szerelmesen.
Megrázta a fejét. – Ne. Ő a nagymamám, Andre.
Felnézett rá azokkal a sötét, csokoládészín szemeivel, a hosszú,
édes szempillái meg-megrebbentek, ami soha nem fogja hidegen
hagyni. Mindent bevetett, és pontosan tudta, hogy mennyire
fogékony rá, hogy ő jelenti számára az egész világot. De akkor is. Ez
nagyon veszélyes.
– Még ha úgy döntesz is, hogy megpróbálod meggyőzni őt – és ez
nem jelenti azt, hogy bele is egyezem abba, hogy veszélynek tedd ki
magad –, a barátait nem fogja érdekelni, hogy egyik vagy másik
módot kell választaniuk. Sokszor összefutottam a fajtájukkal. Nem
tolerálják a másságot. Én más vagyok. Te is más vagy. A
kolostorban az ősiek is mások. És nem éjjel fognak ránk törni.
Annál jobban ismernek bennünket. Amikor a nap a legmagasabban
jár az égen, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk. – Tudta, hogy
nem győzte meg. Szereti Trixie nagyit, és nem fog meghátrálni
ebben a kérdésben. Megfogta a kezét, és egymás után szája
melegébe vonta ujjhegyeit. – Csitri. – Megint a hangját használta a
lányon. Puhán. Hipnotikusan. Szeretőn. Csupa selyem és bársony
reszelősség, ami mindig megrázta Teagant. Egyáltalán semmi
védelme nem volt a hangja ellen.
– Ő a nagymamám. Ő nevelt fel. Képzeld el, milyen érzés lenne,
Andre, ha meg kellene ölnöd valakit, akit szeretsz.
Lehunyta a szemét. Nem is egyvalakit pusztított már el, akivel
törődött. Barátokat, akikkel együtt nőtt fel. Olyan barátokat, akik
elvesztették a harcot a bennük lévő sötétség ellen, amitől Teagan
megmentette őt.
– Soha nem vakíthat el a szeretet, Teagan. Senki iránt. Veszélyben
leszünk minden pillanatban, amit azoknak az embereknek a
társaságában töltünk. Hacsak nem vagy képes megérezni a veszélyt,
amiben most, ebben a pillanatban is vagyunk, mert ha mégis, akkor
igazad lehet, és lehet valaki úgy is a Társaság tagja, hogy nem is tud
róla.
– Ő nem gonosz.
– Soha nem mondtam olyat, hogy a nagymamád gonosz lenne,
Teagan. – A tenyereibe fogta az arcát, és megdöntötte a fejét, hogy
felnézzen rá. – Szereted őt. Biztonságban akarod tudni. Minden
követ megmozgatok, hogy ezt lehetővé tegyem a számodra. De
csitri, el kell fogadnod, amit mondok neked, vagy nem engedhetlek
azoknak az embereknek a közelébe. Veszélyesek. Ölnek, anélkül,
hogy akár kétszer is meggondolnák. Tudnom kell, hogy velem vagy.
Velem. Az életpároddal. Nem a nagymamáddal.
– Nem lehetek mindkettőtökkel? – kérdezte halkan, cérnavékony
hangon.
Végigfuttatta az ujját finom, kávészín bőrén. Gyönyörű bőre volt.
Az ő gyönyörűséges empatája. – Nem, sívamet. Ezúttal nem. Azzal
a tudattal kell belemennünk a helyzetbe, hogy a dolgok rosszul
sülhetnek el. És ha ez megtörténik, tudnom kell, hogy számíthatok-
e rád a hátamnál, hogy képes vagy-e elfogadni a döntésemet,
bármilyen nehéz legyen is.
Teagan szemei az övét kutatták. Ezt is szerette Teaganben.
Magától akart rájönni dolgokra. Imádta, hogy csacsog, amikor
ideges, és a lány szerint túlságosan sokat is kimond, de teljesen
komoly, amikor ezt kéri tőle. Most is tudta, mire gondol. Tudta,
hogy a nagyanyja egy halálos ítélettel néz szembe, és hogy ő nem
fog habozni, ha mégis kiderül, hogy az emberi vámpírvadász
Társaság fanatikus tagja. De akkor is. Az ajkába harapott. Az a
nagyanyja. Az a nő, aki felnevelte.
Trixie-nek nehéz élete volt. Tizenöt évesen szülte az egyetlen
gyerekét. Egy gyerek nevelt fel egy gyereket. Teljes szívéből szerette
a lányát, és minden ébren töltött pillanatát a tanításával, és az
ellátásával töltötte. Mindent akart a lányának, ami neki nem volt. A
Sherise nevet adta neki, és minden szeretetét nekiadta. Amikor
Sherise a középiskolába került, szerelmes lett, és megismételte az
anyja bukását, és terhes lett. Trixie szeretete átsegítette ezen.
Sherise embere szerencsére szerette őt, mellette maradt,
összeházasodott vele. Trixie-hez költöztek.
Teagan idegesen az ajkába harapott. A nagymamája rendkívüli
asszony, mondhatni zseniális, és ha esélye lett volna jó oktatásra
egy másik helyen, Teagan meglehetősen biztos volt benne, hogy jó
eredményt ért volna el. Így viszont abban tűnt ki, hogy csinált egy
családot. Keményen dolgozott, amíg elegendő pénze lett, hogy
átköltöztesse Sherise-t, Terence-t, a férjét és a babát magától egy
nagyobb házba, a város egy sokkal jobb környékére. Aztán tovább
dolgozott, hogy folytathassák a tanulmányaikat. Sherise-nek három
lánya született, tizennyolc hónapos időközökkel. Terence befejezte a
tanulmányait, és jó állást kapott, mint könyvelő, és boldogan
nevelte a lányait, amíg meg nem betegedett. Meghalt rákban, pedig
még alig múlt huszonnégy éves. Sherise és a három lány azonnal
visszaköltözött Trixie-hez, és ő egy szóval sem tiltakozott, segített a
lányának felnevelni a babákat.
– Teagan.
Teagan lehunyta a szemét. Nem tudott ellenállni Andre
hangjának. Nem, amikor így mondta a nevét, mint most. Selyem és
bársony simított végig a bőrén. Lehajolt, és a száját lapos hasára
szorította, pontosan a köldöke felett. Szerette őt. Tisztán, és
egyszerűen csak szerette.
– Csak megmutattam az emlékeimben, hogy mit tett a
nagymamám a családjáért. Az anyám nem engedett a közelébe
férfiakat éveken keresztül. Aztán találkozott Charles-szal, ott, ahol
dolgozott. Ő kaukázusi volt, de ez neki nem számított. Azt hitte,
hogy a férfi is beleszeretett. Terhes lett velem. Oly sok év után, amit
férfi nélkül töltött, végül választott egyet, és az abban a pillanatban
otthagyta, amint rájött, hogy terhes. – Andre kemény mellkasát
bámulta. Nem akart a szemébe nézni. Tudta, hogy amikor a
biztonságának kérdéséről van szó, a férfi kérlelhetetlen. De most a
nagyanyjáról volt szó, és ő megpróbálta ezt megértetni vele. – A
nagymamám karjaiban halt meg, Andre. Amikor engem megszült.
Meghalt. Nagyanyám egyetlen gyereke. – Az ujjhegyével köröket
rajzolt a férfi mellkasára. – Mindannyiunkat magához vett. A
nővéreimet és engem is. Én újszülött voltam. Az apám fehér. –
Végül mégis felpillantott. – És szeretett engem, André. Annak
ellenére, hogy az egyetlen lánya, az egyetlen gyermeke meghalt,
amikor engem a világra hozott. Elvettem az imádott lányát, mégis
szeretett. Családot csinált belőlünk. Szerette a nővéreimet is. És
ismét nekifogott, és ismét kidolgozta a lelkét is, hogy mi jó oktatást
kaphassunk. Azt akarta, hogy legyen választási lehetőségünk, ami
neki soha nem volt. Nekünk megadta. – Kétségbeesetten akarta,
hogy megértse. – Ha mégis meg kell tenned, elkülöníthetnéd tőlük.
Elvihetnéd valami biztonságos helyre, mint például a barlangunk,
hogy esélyem legyen elmagyarázni neki a különbséget. Nem tehet
bennem kárt, ha te is ott vagy a közelben.
Érezte milyen nagy levegőt vesz Andre, és tudta, hogy meggyőzte.
Bólintott. – De nagyon komolyan mondom, Teagan. Ismersz. Ha
azt mondom, tegyél meg valamit, azt nem teheted vita tárgyává.
Ez volt minden figyelmeztetés, de Teagan tudta, hogy tényleg
komolyan mondja. Bólintott, mert ha nem teszi, akkor a férfi nem
fogja ejteni a témát. Most már ismerte kívülről és belülről is, voltak
bizonyos dolgok, amikből egy tapodtat sem engedett. Figyelte az
elméjét, tudta, hogy hatalmas engedményt tett, ezért pedig kapnia
kellett valamit viszonzásképpen.
– Meg kell bíznod bennem, hogy megtalálom a legjobb megoldást
a te számodra is, és a nagymamád számára is.
Újra bólintott. Megbízik benne. A leghalványabb kétség sem volt
benne, hogy amire a szavát adja, azt hajszálpontosan be is fogja
tartani. Lábujjhegyre állt, átkarolta a nyakát, hogy lehúzza magához
a fejét, így végigsimíthatott a szájával az övén. Andre elfordította a
száját az övén, és átvette a csók irányítását, amitől Teagan gyomra
előbb a magasba röppent, majd alászállt. Kész hullámvasút volt.
Imádta a csókjait. Teljesen odáig volt értük. A csókjai ihletet
adhattak volna az egész emberiségnek. Apró, elektromos szikrákat
lövöldöztek szét a testében, fehér villámot a lábai közébe, így
amikor csókolta, semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy
hogyan téphetné le róla leggyorsabban a ruhát. Őszintén szólva a
Kárpáti létnek ez volt az egyik legjobb oldala, a ruhák ide-oda
váltogatása, és az elegánsabbnál elegánsabb csizmák a legjobb
dolgok, amik valaha is történtek vele. És sem a ruhákért, sem a
csizmákért nem kellett fizetni. Hát nem királyság?
– Teagan.
Már megint az. A neve. Begörbültek a lábujjai. Imádta ezt.
Egyszerűen imádta Andrét.
– Hm? – emelte fel a szemét az arcára.
– Sívamet, amikor csókollak, érdemes lenne megfeledkezned a
ruhákról és a csizmákról egy pillanatra. Jobban szeretem, amikor
rajtam jár az eszed.
Lágyan nevetett. – Andre, te kis buta. Mindig rajtad jár az eszem.
Most már induljunk, még mielőtt még minden elfelejtek rajtad
kívül, és otthagyom a nagyanyámat még néhány óráig túrázni a
hegyen. De most komolyan, hogy a csodába gondolja a hegyi
túrázást, és a kempingezést a vadonban, az ő korában?
Andre megfogta a kezét, és egymás mellett sétáltak a kolostor
kapujához. Magasan voltak, a ködvonal felett, így nem tartott attól,
hogy meglátják őket odalentről, a riasztás pedig már kiment. Ekkor
kapcsolatot teremtett az egyik ősivel, aki odabenn volt, azzal, aki
vért adott neki. Ez pedig lehetővé tett egy privátabb
kommunikációs kapcsolatot közöttük.
„Fane.”
Egy rövid ideig csend volt. Andre még abban sem volt biztos, hogy
az ősi egyáltalán válaszolni fog. Azok mögött a falak mögött
mindenki nagyon közel van már az átforduláshoz. Ő maga is
majdnem beköltözött a kolostorba. Fane volt a hallgatólagosan
elismert kapuőr, és az nagyon sokat elmondott arról, hogy
mennyire maradt képes kontrollálni magát. Még nem jutott annyira
messze, mint a többiek.
„Itt vagyok.”
Andre összerezzent kissé a hangjától. Fane nem akar
kommunikálni vele. Egyikük sem akar. Szükségük volt távolságra
mindenki mástól, és most ráadásul egy nő is van azokon a kapukon
belül, így valószínűleg mindannyian még feszültebbek.
„Csak két dolog, és aztán elhagyjuk ezt a helyet. Az egyik egy
mindannyiótoknak szóló figyelmeztetés. Van egy túrázókból álló
csoport, amit egy nő vezet, egy nő, aki kapcsolatban áll az
életpárommal. Ő is érezheti a dallamunkat. Egyenesen hozzánk
vezeti a többieket. Ugyanaz az ajándéka, amivel Teagan képes
megtalálni a vámpírok nyughelyét. A nagymamája a Társaság
tagjaival találkozott össze. Új fegyvereik vannak. Tehát nagyon is
benne van a pakliban, hogy megtámadnak minket. Mint ahogyan
az is, hogy a nő idevezeti őket.”
„Öld meg.”
„Remélem, hogy ez elkerülhető, de ha nem lesz más választásom,
megteszem.”
„Köszönjük a figyelmeztetést.”
Andre tudta, hogyha ő nem öli meg Teagan nagymamáját, és az
elvezeti a társait a kolostorhoz, az ősiek megölik. Ha pedig közülük
bárki rákényszerülne arra, hogy harcba bocsátkozzon és öljön, az
átbillentheti őket a szakadék szélén.
„A másik dolog. A nőm, akivel már találkoztál, így tudod, hogy
egy valóságos géniusz, hisz abban, hogy módot tud találni arra,
hogy némi megkönnyebbülést hozzon a számotokra, és szerezzen
még némi időt. Én akkor találtam rá, amikor már feladtam. Azt
hiszem, vannak pszichés képességű emberi nők, akik a másik felei
a lelkeiteknek.”
Fane ismét hosszú ideig néma maradt. – „Mindannyian
évszázadokig kerestük őket a világ minden táján, és nem találtuk
meg a nőt, aki megmenthet minket. És akkor még nem is
beszéltünk a lehetséges elutasításról. Mint Aleksei nője. Ha egy
olyan becsületes férfi számára nincs remény, mint ő, a többieknek
még annyi sincs.”
„Remény mindig van, Fane. Én megtanultam a leckét. Teagan
megtanította. Van hozzáférésünk most egy adatbázishoz a
pszichés képességekkel rendelkező nőkről. Az a célunk, hogy
megtaláljuk őket még az emberi vámpírvadász Társaság előtt. Ők
voltak azok, akik összeállították azt az adatbázist.”
„Én már nagyon rég elzárkóztam a külvilágtól öreg barátom.
Nem értem mire gondolsz.”
„Rájöttünk, hogy pszichés képességekkel bíró nők lehetnek
életpárjai a hímjeinknek. Úgy véljük, hogy Vlad azokat küldte el
távol a nagy háborútól, hogy életben maradjanak, akikről tudta,
hogy ilyen nők az életpárjaik. Tudod, hogy jövőbelátó képessége
volt. Mindannyian tudtuk. Márpedig ha tudta, hogy
mindannyiunknak van életpárja, akkor nekünk csak az a dolgunk,
hogy kitartsunk a megfelelő ideig, ez a valódi feladatunk, ezért
küldött el bennünket.”
Hirtelen megérezte a Fane-ben feltámadó érdeklődést.
Szétküldeni a világban őket, hogy kivárhassák, amíg az életpárjaik
megszületnek, az pontosan olyan dolog, amit Vlad tett volna.
Önkénteseket hívott össze, a világ távoli zugaiba küldte ezeket a
harcosokat, de voltak olyanok is, akiket ő kért fel, és Andre is a
kiválasztottak közé tartozott. És a kolostor lakói közül valamennyit
szintén Vlad személyesen kérte fel.
„Így történhetett – hallotta Fane hangjában a töprengést –, az
asszonyod pedig segíthet, hogy még egy kicsit kitartsunk.”
„Úgy véljük, hogy igen. Még nem volt alkalmunk kipróbálni, de
Teagan hajlandó lenne, ha közületek valaki hajlandó lenne
közreműködni.”
Teagan ujjai szorosabbra záródtak Andre keze körül. Fane neki is
adott vért. A vadász azt mondta, hogy valami furcsa kapcsolatot
éreznek a lánnyal, és talán éppen ez az. Talán épp az, hogy reményt
adhat az ősieknek. Andre bízott ebben. A három hozzá legközelebb
álló ősi a hármas ikrek voltak, akiknek a családja magához vette őt,
amikor elvesztette a szüleit. Már messze túlságosan közel jártak
mindhárman a szakadék pereméhez. Az Egyesült Államokba
mentek, ő pedig azt tervezte, hogy követi őket. Remélte, hogy
Teagan az ő szenvedéseiket is enyhítheti.
„Beszéltél valamiféle adatbázisról. Az mi?”
„ Társaság egy listát állított össze a pszichés képességekkel
rendelkező nőkről, és ezt egy bizonyos helyen tartotta. Sikerült
elvennünk tőlük. Felfedeztünk egy folyamatot, vámpíroknak
sikerült beszivárogniuk a Társaság soraiba...”
„A vámpírok sosem társulnak emberekkel, csak elpusztítják őket.
Ahhoz nincs elég önfegyelmük.”
„Fane. Megváltoztak. Mestervámpírok gyűjtenek maguk köré
kisebb vámpírokat. A gyalogjaikként használják őket.
Mestervámpírok szövetkeztek egymással Dél-Amerikában, és
terveztek merényletet Mikhail Dubrinsky ellen is. A De La
Cruzokon akarták begyakorolni. Nagyon nagy veszélyt jelentenek
most már a népünk számára.”
Újabb hosszú csend következett, Fane próbálta megemészteni,
hogy mekkorát fordult a világ, amióta ő, és a társai beköltöztek a
kolostorba. – „Ez lehetetlen. A vámpírok hiúk, képtelenek ellenállni
a vágynak, hogy egymást is megöljék.” – Andre nem vitatkozott.
Soha nem vitatkozott. Az igazat mondta Fane-nek. Néhány
mestervámpír a legravaszabbak közül a lehető legnagyobb hatalmat
kereste. És mivel kisebb vámpírok vették körbe őket, akik táplálták
az egójukat, lehetővé vált számukra grandiózusabb tervek
megvalósítása is. – „Ez nagyon nem jó hír, Andre. Fogalmunk sem
volt róla.”
„Figyelmeztesd a többieket. Mindent megteszek, hogy
megszüntessem a fenyegetést, de ha átjutnak rajtam, értenetek
kell, mivel álltok szemben. A Társaság tagjai drogokat, olyan
vegyületeket használnak, amik megbénítanak bennünket.”
Fane jelen maradt az elméjében. Aztán Andre megérezte, hogy
Teaganéért nyúl. Azonnal felhúzott egy pajzsot, ami
megakadályozta, hogy Fane felületes vizsgálatnál mélyebbre
hatolhasson. Hagyta, hogy ősi társa meglássa a lányban a szilárd
elhatározást, de azt megtagadta, hogy beengedje életpárja elméjébe.
Fane úgy tűnt, tiszteletben tartja a korlátokat, a legkisebb nyomást
sem fejtette ki.
„Ha megszabadultál a fenyegetéstől, hozd vissza ide az
életpárod. Megengedem neki, hogy próbára tegye a gyógyító
képességeit rajtam. Ha sikerrel jár, kétségem sincs felőle, hogy a
többiek is meg fogják engedni neki, hogy velük is próbát tegyen.”
Andre nem is akart ennél többet. Tudta milyen a teljes
sötétségben élni, ahol az évszázadok egybefolynak, míg végül már
nem is volt közöttük különbség, vagy mód, hogy számon tartsák az
idő múlását. Ehhez hozzájött a vadászat, régi barátok megölése,
vagy esetleg családtagoké, ami még inkább kivette belőlük a vámot,
míg végül a léleknek meg kellett fizetnie a végső árat. Amikor már a
suttogás is elhal, hogy ideje lenne menniük. Még egy küzdelem.
Még egy ölés. Ez könnyedén átbillenthetett egy ősit a penge élén. A
becsületben leélt évszázadok után ez lehetett a legrettenetesebb
sors.
„Arwa - arvo olen isäntä, ekäm.”(A becsület tartson meg
testvérem,) – suttogta őseik nyelvén Andre. És most szó szerint így
is gondolta. Arra kérte Fane-t, hogy tartson ki még egy kicsit.
„Sívad olen wäkeva, hän ku piwtä.”(Maradjon erős a szíved
vadász.) – viszonozta az elköszönést Fane.
Andre szorosabban megfogta Teagan kezét. – Emlékezz arra, mit
mondtam neked. Rálőttek a repülő baglyokra. Nem vállalhatunk
kockázatot. Túrázni fogunk, mint az emberek. Felállítok egy tábort
az útvonalukon, azon a helyen, ahol sziklát másztál. Véletlenül
találkozunk velük. Itt töltjük az időnket a házasságkötésünk után.
– Ezt ellenőrizhetik az interneten, Andre – figyelmeztette. – Nem
kötöttünk házasságot.
Rámeredt. Egyszer azért, mert azt mondta, hogy nem házasok.
Össze vannak kötve az ő népe módján. Házasok. El sem lehetne
választani őket. Egyikük sem maradhatna életben szenvedések
nélkül a másik elvesztése után.
– Josef elkészítette a papírokat, Teagan. Hivatalosan is házasok
vagyunk. Egyszer azt mondtam, hogy soha nem használok
vezetéknevet, mert az nem jelent a számomra semmit. Ez így is volt,
amíg nem találkoztam veled. Megkaptad a nevem. – Lenézett rá,
szemei a lány arcát fürkészték. – Mert már nem mindegy.
Figyelte hogyan lágyul el a lány szeme. Olvadt étcsokoládé. A
szempillája megrebbent, és csókra emelte feléje a száját, így
lehajolt, hogy teljesítse a kérését. Teagan ellenállhatatlan volt. A
szája egy menedék, ami eltörli a múltat, a sötét, magányos időt,
ahol az évszázadok szinte észrevétlenül váltották egymást, és ahol
Andre éppúgy szenvedett, mint ahogyan a kolostorbéli ősiek még
mindig szenvednek.
Körbecsúsztatta a kezeit a derekán, és magához szorította, feszes
kis mellei odanyomódtak hozzá. Sokkal kisebb volt nála, de puha
mellei valahányszor a hasához súrlódtak, férfiassága azonnal
vigyázzállásba ugrott, és keresni kezdte a meleg helyet, ahol
megpihenhet.
– Már nem mindegy – mormolta a szájába a lány. – Jó tudni,
hogy a külvilág felé is házasok vagyunk, de a nagyanyám nemigen
fog örülni. Biztos vagyok benne, hogy azért jött, hogy
megakadályozza, hogy ezt a hibát elkövessem. Azt gondolja, hogy
valami emberkereskedő hálózat markába kerültem, vagy hogy
valamiféle sejk el akar rabolni, hogy elvigyen a sivatagba és a
háremébe zárjon.
Végigsimított a tarkóján. Teagan mindig raszta fonásban tartotta a
haját, amikor a szabadban voltak. A szorosra tekert aprócska
fonatokat egyetlen copfba fogta a tarkóján, ami még így is a derekát
verdeste. Sokszor tiltakozott ez ellen elvből. Imádta a haját, és a
legjobban kiengedve szerette látni. Ennek a kérésének a lány eleget
tett, amikor egyedül voltak a barlangban, és ennyivel megelégedett.
Egyelőre.
– Jobb lenne, ha elindulnánk lefelé a hegyről, sívamet. Tudnunk
kell, mivel állunk szemben, és még jókora távolságra vannak. Most
úgy akarok feléjük menni, ahogyan azt az emberek tennék. Ha
rálőttek a baglyokra, mert gyanították, hogy nem a természetes
vadvilág részét képezik, úgy sejtem, valaki a nagyanyádon kívül is
segíti őket. – A hangja zordabb volt, mint szerette volna.
Teagan finoman megborzongott, és elkapta a tekintetét. – Mire
gondolsz? Talán egy vámpír utazik velük?
– Azt hiszem, elég szokatlan, hogy rálőttek a három bagolyra,
amik kiemelkedtek a kolostor köré biztosítéknak szánt sűrű, vastag
ködből. Ha nagyanyád is dallamokat hall, talán érzékelheti a
kolostort, de amikor felvesszük egy bagoly alakját, mi magunk is
azzá válunk. A hangoknak tökéletes harmóniában kell lenniük. Nem
az árulta el Mikhailt, Gregorit és Garyt, amikor elrepültek.
Teagan azonnal megpördült, és gyors léptekkel lefelé indult a
hegyről. – Andre, Trixie nagyi veszélyben van?
Már tudta a választ, másképp nem kezdett volna el gyakorlatilag
futni. Andre utánanyúlt, és megfogta a karját.
– Csak lassan. Nászúton vagyunk, azt a szerepet kell játszanunk.
Nagyanyád tudja, hogy szeretsz túrázni, mászni. Azt fogja gondolni,
hogy most is épp azt csinálod, és erről mindenki mást is meg fog
győzni, aki esetleg gyanakodni kezdene.
– Mekkora veszélyben van? – ragaszkodott a kérdéséhez a lány.
– A Társaság legalább négy tagjával utazik, akik válogatás nélkül
ölnek. Fanatikusok, és ez azt jelenti, hogy az érvek semmiféle
befolyással nincsenek rájuk. Az a legvalószínűbb, hogy valami más
is játékban van itt. Egy vámpír. Vagy egy vámpír bábja. Esetleg
mindkettő. Ha vámpír, akkor a nagyanyád mostanra tudja, hogy
bajban van. Hogy életben maradjon, nagyon-nagyon óvatosnak kell
lennie.
– Ő nagyon intelligens, Andre. Trixie nagyi ugyan nem részesült
formálisan oktatásban, de attól még egy zseni. Ha valami nincs
rendben, már tud róla.
– Akkor nagyobb bajban van, mint valaha. – Andre nem akart
hazudni. Nem is tudott volna hazudni neki, és az aggodalmat sem
volt képes eltávolítani az elméjéből. – De csitri, biztonságba fogjuk
helyezni.
6.
Vége