Egy hozományvadász bármire hajlandó, ha el akar

érni valamit…
Tíz éve már, hogy Bourne márki a rangján kívül
mindenét elveszítette. A rideg és könyörtelen férfi
időközben London legelőkelőbb szerencsejáték-
barlangjának társtulajdonosa lett, és bármire
hajlandó, hogy visszaszerezze örökségét – még arra is,
hogy feleségül vegye a feddhetetlen és karót nyelt
Lady Penelope Marburyt.
A lady azonban felbontott jegyessége és az
alkalmatlan kérőkben bővelkedő, hosszú évek után
nem elégszik meg egy unalmas, kényelmes
házassággal.
Még szerencse, hogy újdonsült férje, a londoni alvilág
hercege dúskál a hölgy számára eddig ismeretlen
élvezetekben.
Bourne márki azonban megfogadja, hogy távol tartja
feleségét a szerencsejáték bűnös világától – ami nehéz
feladatnak bizonyul, ugyanis a lady pontosan
tisztában van a saját vágyaival, amelyekért bármit
hajlandó feláldozni… akár a szívét is.
Történet a Tizenegy botrány egy herceg
meghódításához című regény világából.
Élvezd az új kalandokat!
A szerzőtől a kiadó gondozásában korábban
megjelent:

• A CSÁBÍTÁS KILENC SZABÁLYA

• A HÓDÍTÁS TÍZ SZABÁLYA
• TIZENEGY BOTRÁNY EGY HERCEG MEGHÓDÍTÁSÁHOZ
 Írta: Sarah MacLean
A mű eredeti címe: A Rogue by Any Other Name
(Rules of Scoundrels Book 1)
Copyright © 2012 by Sarah Trabucchi
All rights reserved.
Published by arrangement with HarperCollins Publishers.
A művet eredetileg kiadta:
Avon, An Imprint of HarperCollins Publishers
Cover © HarperCollins Publishers
Fordította: Mergl-Kovács Bernadett
A szöveget gondozta: Molnár Eszter
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 602 0
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Deák Dóri, Réti Attila
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a lénymásolást és
bármilyen adattárolási nem sokszorosítható.
Meghannek, testvéremnek,
akire mindig számíthatok.
 Bourne

London
1821 tele

A káró nyolcas okozta a vesztét.

Egy hatossal talán megmenthette volna az örökségét.
Egy hetessel pedig megháromszorozhatta volna a vagyonát.
De egy nyolcassal semmiképp.
A fiatal Bourne márki szemével követte a kártya útját,
ahogy átsuhant a bujazöld posztó fölött, és mintha rajta
gúnyolódna, megállapodott az asztalon, a felfelé fordított
treff hetes mellett. A fiú lehunyta a szemét, a szobában
pedig egy pillanat alatt megfagyott a levegő.
Vingt-deux.
Eggyel több, mint a vingt et un, vagyis huszonegy, amire
játszott.
Amire mindenét feltette.
A teremben tartózkodók egy emberként hördültek fel,
amikor ujjbegyével megállította a kártyát. A bámészkodók
a szemük láttára kibontakozó tragédiát figyelték az azokra
jellemző kárörömmel, akik maguk is éppen csak elkerülték
a csúfos véget.
Aztán megindult a pusmogás.
– Mindenét feltette?
– Mindent, amit az öröksége engedett.
– Hiszen még zöldfülű, honnan is tudhatta volna?
– Elég idős már. Egy ilyen incidens bárkiből férfit farag
egy pillanat alatt.
– Tényleg mindenét elvesztette?
– Kétségtelenül.
A fiú kinyitotta a szemét, és tekintetét az asztal másik
felén ülő férfira szegezte. Belenézett az élete fölött őrködő
hideg, szürke szempárba. Langford vikomt atyja barátja és
szomszédja volt, akit maga Bourne márki választott ki a
halála előtt, hogy egyengesse egyetlen fia és örököse útját.
Az ifjú Bourne szüleinek halála után Langford vette át a
Bourne őrgrófság igazgatását, és olyan mértékben sikerült
fellendítenie, hogy megtízszerezte a család vagyonát.
És aztán elvette.
Szomszédnak lehet nevezni, de barátnak biztosan nem.
Az árulás ténye tűzként égette a fiatal márkit.
–  Szándékosan tette. – Élete huszonegy éve alatt most
először árulkodott a hangja zsenge koráról. És ez dühítette.
Ellenfele rezzenéstelen arccal felemelte az asztal
közepén heverő iratot. Bourne minden erejét megfeszítve,
szemrebbenés nélkül tűrte, hogy a férfi arrogánsan a fehér
papírra firkantsa az aláírását – bizonyságul, hogy a fiú
mindenét elveszítette.
–  Csak magadnak köszönheted. Te döntöttél úgy, hogy
többet teszel fel, mint amennyit hajlandó vagy elveszíteni.
Megkopasztották. Langford egyre nagyobb nyomást
gyakorolt rá, újabb és újabb körbe hajszolta. Hagyta, hogy
nyerjen, míg végül teljesen elhitette vele, hogy nem
veszíthet. Szakállas trükk volt, de Bourne túl
tapasztalatlan – túl mohó – volt ahhoz, hogy átlásson a
szitán. Felpillantott. A haragtól és a tehetetlenségtől alig
bírta kipréselni magából a szavakat:
– Maga pedig úgy döntött, hogy elnyeri.
–  Nélkülem nem lett volna mit elnyerni – jegyezte meg
az idős férfi.
–  Apám! – Thomas Alles, a vikomt fia, Bourne legjobb
barátja előrelépett. – Ne tedd ezt! – kérte reszkető hangon.
Langford komótosan összehajtogatta a papírt, és
tudomást sem véve a fiáról, felkelt az asztaltól. Bourne-ra
emelte hűvös tekintetét.
–  Inkább hálásnak kellene lenned, amiért már ilyen
fiatalon hasznos leckében részesítettelek. Sajnálatos módon
semmid sem maradt, csak a ruha, amit viselsz, és az
üresen álló, vidéki udvarház.
A vikomt tekintete az este folyamán szerzett
nyereménye másik felére, a pénzérmékből emelt halomra
tévedt.
– Neked adom a pénzt, mit szólsz hozzá? Búcsúajándék,
ha úgy tetszik. Hiszen mit szólna apád, ha teljesen
kisemmiznélek?
Bourne ellökte magát az asztaltól, és felpattant a
székről.
– Ne merészelje a szájára venni az apámat!
Langford felvont szemöldökkel konstatálta a fiú
kirohanását, és hagyta, hogy egy pillanatig elnyúljon a
csend.
–  Azt hiszem, mégiscsak megtartom a pénzt. És a
klubtagságodtól is megfosztalak. Ideje távoznod.
Bourne arca lángra gyúlt, amint felfogta a szavak
értelmét. Nem csak a klubtagságától fosztották meg.
Hanem a birtokától, a szolgáitól, a lovaitól, a ruháitól,
mindenétől. Mindenétől, egy vidéki udvarházat, pár hold
földet és a nemesi címét leszámítva.
Amire szégyent hozott.
A vikomt szája sarka gúnyos mosolyra húzódott, majd
odahajított Bourne-nak egy guinea-t, aki ösztönösen
kinyújtotta a kezét, és elkapta az aranyérmét, ami
megcsillant a White kártyaszalon ragyogó fényárjában.
–  Okosan fektesd be, fiú! Mert több pénzt nem látsz
tőlem.
– Apám! – fogta könyörgőre ismét Tommy.
Langford a fiához fordult.
– Egy szót se többet! Nem tűröm, hogy miatta könyörögj.
Hű barátja szomorúan Bourne felé fordult, kezét
tanácstalanul felemelte. Tommynak szüksége volt az
apjára. A vagyonára. A támogatására.
Mindazokra a dolgokra, amiket Bourne-nak immár
nélkülöznie kell.
Heves gyűlölet lángolt fel Bourne-ban, de csak egy
pillanatra, majd gyorsan tovatűnt, higgadt beletörődésnek
adva át a helyét. Zsebébe süllyesztette az érmét, azután
hátat fordított a többi főnemesnek, a klubnak, a világának
és az addigi életének.
Megesküdött, hogy bosszút áll.
 1. fejezet

1831. január eleje

Hallotta, hogy finoman nyílik, majd csukódik a

magánlakosztály ajtaja, de nem mozdult.
A sötétben állt, a festett ablak mögött, ahonnan London
legfényűzőbb szerencsejáték-barlangjának földszintjére
lehetett látni. A klubból nézve az ablak csupán egy
lenyűgöző művészeti alkotásnak, egy óriási, színes
üvegablaknak tetszett, amelyen Lucifer bukása kelt életre.
A hatalmas, egy átlagos férfinál hatszor nagyobb méretű
angyal szemet gyönyörködtető színkavalkádban botladozott
a pokol mélye, London legsötétebb bugyrai felé, ahova a
mennyei seregek száműzték.
A Bukott Angyal.
A klub neve egyben emlékeztetőül is szolgált, hogy
milyen kockázatot vállalnak azok, akik a játékbarlangba
belépve megteszik tétjeiket a plüssborításon, amikor
felemelik az elefántcsont dobókockát, vagy amikor a
rulettkerék szédítő pörgését és az elmosódó színeket
figyelik.
És amikor az Angyal nyert – és a legtöbbször így történt
–, akkor az üvegablak arra emlékeztette a veszteseket,
hogy milyen mélyre zuhantak.
Bourne tekintete a játékbarlang távolabbi végében lévő
pikéasztalra tévedt.
– Croix szeretné növelni a tétet.
 A földszinti játéktér felügyelője nem mozdult az ajtóból.
– Úgy van.
–  Már annyival tartozik, amit soha az életben nem lesz
képes megadni.
– Pontosan.
Bourne elfordította a fejét, és legbizalmasabb
alkalmazottja félhomályba burkolózó szemébe nézett.
– Mit hajlandó feláldozni az emelt tétért cserébe?
– Kétszáz holdat Walesben.
Bourne ismét a szóban forgó urat figyelte, aki
verejtékben úszva, nyugtalanul várta az ítéletet.
–  Emeld a tétet! Ha veszít, kísérd ki! És aztán
megvonjuk a tagságát.
Ritkán kérdőjelezték meg a döntéseit, az Angyal
alkalmazottai pedig sosem. A másik férfi épp olyan
nesztelenül mozdult az ajtó felé, ahogy belépett. De mielőtt
távozott, Bourne utánaszólt:
– Justin!
Csend.
– Először a birtokot tegye fel.
Az ajtó halk kattanása volt az egyetlen árulkodó jel,
hogy a földszinti játéktér felügyelője egyáltalán ott járt.
Pillanatokkal később megjelent a teremben, Bourne
pedig figyelte, ahogy átadja a főnöke utasításait az
osztónak. Végignézte, ahogy az ajánlatát elfogadták, és
ahogy a gróf vesztett. Újra.
És újra.
És újra.
Vannak, akik nem értik, mi a jó ebben.
Azok, akik még nem tették próbára a szerencséjüket,
akik még nem élték át a nyerés izgalmát, akik még nem
egyezkedtek egy újabb körért, egy újabb leosztásért, egy
újabb lehetőségért… csak százig, ezerig, tízezerig…
Azok, akik nem ismerik a játékasztal jelentette szédítő,
mámorító, semmihez sem fogható izgalmat, az érzést, hogy
övék az éjszaka, és hogy egy kártya mindent
megváltoztathat.
Ők sosem értenék meg, hogy miért nem kelt fel Croix
gróf az asztaltól, miért fogadott újra és újra gyors
egymásutánban, amíg végül – megint – elveszítette
mindenét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem az övé
volt, amit eljátszott.
Bourne átérezte a gróf helyzetét.
Justin Croix-hoz lépett, és bizalmasan a földönfutóvá lett
férfi fülébe suttogott. A nemes botladozva lábra állt,
szemöldökét felháborodva összevonta. Haragtól és
szégyentől fűtve megindult a játéktér felügyelője felé.
Rossz lépés.
Bourne nem hallotta, mi hangzott el. De nem is volt
fontos. Számtalanszor volt már fül- és szemtanúja, ahogy a
férfiak először elveszítik a vagyonukat, majd minden
haragjukat az Angyalra és rá zúdítják.
Nézte, ahogy Justin előrelép, és figyelmeztetően felemeli
a kezét. Nézte, ahogy a felügyelő szája mozog, ahogy
megkísérli elsimítani a dolgokat – sikertelenül. Nézte,
ahogy a többi játékos felfigyel a felbolydulásra, és ahogy
Temple, Bourne jól megtermett üzlettársa harcra készen
elindul a szóváltás helyszínére.
Bourne ekkor megmozdult, és meghúzott egy falikart,
amely csigák és emelőkarok bonyolult összjátékát indította
el, amitől megszólalt egy apró csengettyű a pikéasztal alatt,
így hívva fel magára az osztó figyelmét.
Jelezte neki, hogy nem Temple fogja megvívni ezt a
harcot.
Hanem Bourne.
Az osztó egyetlen szóval megálljt parancsolt az
elképesztő erejű Temple-nek, és az üvegablak felé
biccentett, amely mögött Bourne várakozott Lucifer
társaságában, készen arra, hogy szembenézzen a rá váró
feladattal.
Temple sötét szeme az üvegre siklott. Biccentett, majd
Croix-val az oldalán utat tört maguknak a tömegben.
 Bourne távozott a tulajdonosi lakosztályból, hogy a klub
földszintjétől elkülönített, kis előszobában fogadja őket.
Amikor kinyitotta az ajtót, és belépett, Croix úgy
káromkodott, hogy az egy tengerésznek is becsületére vált
volna. Bourne-hoz fordult, a szeme résnyire szűkült a
gyűlölettől.
– Te gazember! Nem teheted ezt velem! Nem veheted el
azt, ami az enyém!
Bourne a vastag tölgyfa ajtónak dőlt, és karba tette a
kezét.
– Saját magad ástad meg a sírodat, Croix. Menj haza! És
legyél hálás, amiért csak annyit veszek el tőled, amennyi
fedezi a tartozásodat.
Croix gondolkodás nélkül a márki felé vetette magát, de
Bourne elképesztő gyorsasággal reagált. Elkapta a gróf
egyik karját, hátracsavarta, és határozottan az ajtónak
nyomta a férfi arcát. Megrázta a sovány férfit egyszer,
kétszer, majd megszólalt:
–  Ajánlom, hogy alaposan fontold meg a következő
lépésedet! Már nem érzem magam annyira nagylelkűnek,
mint egy pillanattal korábban.
–  Beszélni akarok Chase-szel! – A tölgyfa tompította a
gróf hangját.
– Helyette velünk kell beérned.
–  A kezdetek óta az Angyal tagja vagyok. Tartozol
nekem. Chase tartozik nekem.
– Épp ellenkezőleg, te tartozol nekünk.
– Elég pénzt öltem ebbe a helybe…
–  Ez igazán nagylelkű tőled. Esetleg idehozzuk a
könyvelést, hogy megnézzük, még mennyivel tartozol? –
Croix megdermedt. – Ó, látom, kezded kapiskálni. A birtok
már a miénk. Küldd el reggel az ügyvédedet az
adománylevéllel, különben én magam megyek el érte.
Megértetted? – Bourne nem várta meg a választ, hanem
hátralépett, és elengedte a grófot. – És most takarodj!
Croix feléjük fordult, arcára kiült a pánik.
 –  Tiéd lehet a birtok, Bourne! Csak… a tagságomat ne
vedd el! Maholnap nős ember leszek. A hozománya fedezi
az összes veszteségemet, sőt, többet is. Csak ne fossz meg a
tagságomtól!
Bourne ki nem állhatta a véget nem érő rimánkodásokat,
a szavak mögött rejlő idegességet. Tudta, hogy Croix nem
tud ellenállni a játéknak. A csábítás úgyis erősebb.
Ha szorult volna belé egy cseppnyi együttérzés, szánta
volna a gyanútlan menyasszonyt.
De az együttérzés nem tartozott Bourne jellemvonásai
közé.
Croix tágra nyílt szemmel Temple-höz fordult.
– Temple, kérlek!
Temple felvonta egyik sötét szemöldökét, és keresztbe
fonta hatalmas karját széles mellkasa előtt.
–  Biztos vagyok benne, hogy ilyen tekintélyes
hozománnyal az egyik kevésbé kifinomult játékbarlang
szívesen felvesz a tagjai közé.
Ez nem is kérdés.
A gyilkosokkal és csalókkal teli, rossz hírű klubok tárt
karokkal fogadnák ezt a rettentően balszerencsés férget.
– Pokolba a züllött játékbarlangokkal! – fröcsögte Croix.
– Mégis mit fognak gondolni az emberek? Mibe fog ez
nekem kerülni? A dupláját fizetem… a tripláját! Annak a
nőnek a bőre alatt is pénz van.
Bourne vérbeli üzletember volt.
–  Miután elveszed, kamatostul rendezed az
adósságaidat, és visszakapod a tagságodat.
–  De mit csináljak addig? – A gróf siránkozása kezdett
kínossá válni.
– Talán gyakorolhatnád a türelmet – vetette oda Temple
foghegyről.
A megkönnyebbülés elvette Croix eszét.
– Még te beszélsz? Hiszen mindenki tudja, mit tettél.
Temple megmerevedett, a hangja fenyegetően csengett:
– Pontosan mit is?
 A rettegés a gróf maradék józan eszét is elvette, ezért
ösztönösen megpróbálta megütni Temple-t, aki hatalmas
markával fogta fel az ütést, majd ellenségesen maga felé
húzta a kis embert.
– Pontosan mit is? – ismételte meg a kérdést Temple.
A gróf úgy vinnyogott, mint egy kisbaba.
–  Se-semmit. Elnézésedet kérem. Nem úgy értettem.
Kérlek, ne bánts! Kérlek, ne ölj meg! Távozom. Máris.
Esküszöm. Csak… ne… ne bánts!
Temple felsóhajtott.
– Nem éred meg a felhajtást. – Elengedte a grófot.
–  Takarodj! – mondta Bourne. – Mielőtt úgy döntök,
hogy mégis.
A gróf hanyatt-homlok iszkolt kifelé a szobából.
Bourne figyelte, ahogy távozik, majd megigazította a
mellényét, és lesimította a szalonkabátját.
– Azt hittem, maga alá fog piszkítani, amikor elkaptad.
–  Nem ő lenne az első. – Temple leült egy alacsony
székre, maga elé nyújtotta a lábait, és egyik csizmás
bokáját átvetette a másikon. – Vajon mennyi időbe telik?
Bourne végigsimított a kabátja alól kikandikáló
vászonmandzsettán, gondosan elegyengette, majd Temple-
re pillantott. Úgy tett, mint aki nem érti a kérdést.
– Micsoda?
– Hogy ismét kifogástalan állapotba hozd az öltözékedet.
– Temple szája sarka gúnyos mosolyra húzódott. – Olyan
vagy, mint egy nő.
Bourne a termetes férfit fürkészte.
– Mint egy nő, elképesztően erős jobbhoroggal.
A mosoly vigyorrá szélesedett, ami láttatni engedte, hogy
Temple orra korábban három helyen tört el és forrt össze.
– Most komolyan azt mondod, hogy legyőznél engem?
Bourne a kravátliját nézegette egy közeli tükörben.
– Pontosan.
– Kihívhatlak?
– Bármikor.
 – Senki sem száll ringbe. Főleg nem Temple-lel szemben.
– Bourne és Temple a hang felé fordult, aminek tulajdonosa
a szoba másik végében lévő rejtekajtó mögül szólt. Chase,
az Angyal harmadik üzlettársa figyelte őket.
Temple nevetve Bourne-hoz fordult.
–  Látod? Chase elég okos ahhoz, hogy tudja, nem vagy
ellenfél számomra.
Chase töltött magának egy pohárral a mellette lévő
pohárszéken álló skót whiskyből.
– Ennek semmi köze Bourne-hoz. Úgy nézel ki, mint egy
kőből emelt erőd. Számodra senki sem jelent kihívást. Csak
én – tette hozzá könnyedén.
Temple hátradőlt a széken.
–  Ha bármikor szembeszállnál velem a ringben, Chase,
találok helyet a naptáramban.
Chase Bourne-hoz fordult.
– Földönfutóvá tetted Croix-t.
A férfi a szobában körözött.
–  Úgy sírt, mint egy kisgyerek, akitől elvették a
cukorkát.
–  Öt éve vagyok a szakmában, és még mindig meg
tudnak lepni ezek a férfiak, és hogy mennyire gyengék.
– Nem gyengék. Betegek. A nyerési vágy egyfajta láz.
Chase szemöldöke felszökött a metafora hallatán.
– Temple-nek igaza van. Egy nő veszett el benned.
Temple hahotázva felnevetett, majd a közel kétméteres
férfi felemelkedett a székről.
– Visszamegyek a földszintre.
Chase figyelte, ahogy Temple megindul az ajtó felé.
– Ma este még nem jutott ki a verekedésből?
A férfi megrázta a fejét.
– Bourne elhalászta előlem a lehetőséget.
– Hosszú még az éjszaka.
–  A remény hal meg utoljára. – Temple elhagyta a
szobát, és határozottan betette maga mögött az ajtót.
Chase töltött még egy pohár whiskyt, majd Bourne-hoz
lépett, aki megbabonázva meredt a kandallóra.
Elvette a poharat, és nagyot kortyolt az aranyló italból,
amely jólesően égette a torkát.
– Híreim vannak számodra. – Bourne várakozásteljesen
a társa felé fordult. – Langfordról.
A szavak hallatán elárasztották az érzelmek. Kilenc éve
várja ezt a pillanatot, bármi legyen is a következő mondat,
ami elhagyja Chase száját. Kilenc éve vár híreket arról a
férfiról, aki megfosztotta a múltjától, a származásánál
fogva őt megillető jogoktól.
A családja történelmétől.
Mindenétől.
Langford mindenétől megfosztotta azon az estén – az
összes birtokától, a teljes vagyonától, és nem hagyott neki
mást, csak egy vidéki udvarházat és pár holdat egy
nagyobb birtok, Falconwell közepén. Ahogy figyelte, hogy
mindez kicsúszik a keze közül, Bourne akkor még nem
értette az öregember indítékait – mert nem tudta, mekkora
öröm életet lehelni egy birtokba, és felvirágoztatni. Nem
értette, mennyire fájdalmas lett volna az idős férfinak
átadnia mindezt egy éretlen fiúnak.
Egy évtized múltán pedig már hidegen hagyta.
Bosszút akart állni.
Bosszút, amire régóta szomjazott.
Kilenc évbe telt, de Bourne visszaszerezte, sőt,
megduplázta a vagyonát. Az Angyalban üzlettársként és
számos egyéb jövedelmező befektetéssel lehetősége nyílt
olyan gazdagságra szert tenni, amely még a legfényűzőbb
életet élőkkel is felvette a versenyt Angliában.
De sosem tudta visszaszerezni azt, amit elvesztett.
Langford biztos kézzel vigyázta Bourne örökségét, nem volt
hajlandó megválni tőle, bármennyit ajánlottak is érte, és
bármennyire befolyásos volt is az ajánlattevő. És bizony
rendkívül befolyásos férfiak tettek ajánlatot.
De most felcsillant a remény.
– Hallgatlak.
 – Nem egyszerű a helyzet.
Bourne visszafordult a tűz felé.
– Sosem az.
De Bourne nem azért dolgozott éjt nappallá téve, hogy
Walesben, Skóciában, Devonshire-ben és Londonban
gyarapítsa a vagyonát és a birtokai számát.
Ő mindezt Falconwellért tette.
Az ezer hold festőién zöld területért, amely egykor a
Bourne őrgrófság büszkesége volt. A birtokért, amelyet az
apja, a nagyapja és a dédapja gyarapított az udvarház
körül, amely márkiról márkira szállt.
– Nos? – Még azelőtt kiolvasta a választ Chase szeméből,
hogy az megszólalt volna, Bourne pedig hosszan, otrombán
elkáromkodta magát. – Mit tett vele?
Chase habozott.
– Ha miatta nem lehetséges, akkor megölöm.
Amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem.
– Bourne…
– Elég! – A levegőbe lendítette a kezét. – Kilenc éve várok
erre a pillanatra. Mindent elvett tőlem. Mindent. Te ezt
nem értheted.
Chase a szemébe nézett.
– Dehogynem.
Bourne-t meglepte a szóban bujkáló megértés. A benne
rejlő igazság. Chase húzta ki a pácból. Befogadta, tiszta
ruhát és munkát adott neki.
Megmentette.
Vagy legalábbis megpróbálta megmenteni.
–  Bourne – fogott bele Chase ismét, körültekintően
válogatva meg a szavait. – Nem tartotta meg.
Jeges rettegés ülte meg a szobát.
– Hogy érted azt, hogy nem tartotta meg?
– Már nem Langfordé a surrey-i birtok.
Bourne megrázta a fejét, mintha nem értené pontosan.
– Akkor kié?
– Needham és Dolby márkijáé.
 Egy évtizede eltemetett, régi emlék bukkant fel a név
említésére – egy potrohos emberke, aki puskával a kezében
masírozik a sáros surrey-i birtokon. Libasorban követik a
lányai, egyik kisebb, mint a másik, a legidősebbnek pedig
olyan komoly, kék szeme van, amilyet Bourne azóta sem
látott.
Gyermekkori szomszédai. A surrey-i nemesek alkotta
triumvirátus harmadik családja.
– Needhamé a birtokom? Hogyan jutott hozzá?
– A sors fintora, hogy kártyán.
Bourne nem találta komikusnak a helyzetet. Sokkal
inkább felzaklatta a gondolat, hogy Falconwellt
meggondolatlanul feltették és elveszítették egy kártyajáték
során.
– Hozasd ide! Needham az écartét szereti. Falconwell az
enyém lesz.
Chase meglepetten hátrahőkölt.
– Játszanál vele?
Bourne habozás nélkül válaszolt:
– Bármit megtennék, ha ez kell hozzá.
– Bármit?
Bourne azonnal gyanút fogott.
– Mit hallgatsz el előlem?
Chase szemöldöke felszaladt.
– Ezt meg honnan veszed?
– Mindig jobban értesült vagy nálam. És ezt élvezed.
– Mindössze alapos megfigyelő vagyok.
Bourne a fogát csikorgatta.
– Mindegy, hogyan nevezzük…
A Bukott Angyal alapítója egy foltot nézegetett a ruhája
ujján.
– A birtokot, ami egykor Falconwell része volt…
– Az én birtokom.
Chase figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
– Nem veheted vissza csak úgy.
– Ugyan miért?
 Chase habozott.
– Hozzácsatolták… valami máshoz.
Jeges gyűlölet töltötte el Bourne-t. Egy évtizede várt erre
a pillanatra, hogy Falconwell Manor végre ismét a birtokai
számát gyarapítsa.
– Mégis mihez?
– Sokkal inkább kihez.
– Nincs hangulatom a vicceidhez.
–  Needham kijelentette, hogy az egykori falconwelli
birtokok a legidősebb leány hozományának részét képezik.
A meglepetéstől Bourne hátrált egy lépést.
– Penelopéét?
– Csak nem ismered a hölgyet?
– Évekkel ezelőtt láttam utoljára… lehet, hogy húsz év is
eltelt azóta.
Tizenhat. Penelope ott volt azon a napon, amikor Bourne
a szülei temetése után, tizenöt évesen végleg búcsút
mondott Surrey-nak, és egy család nélküli, új világba
csöppent. A lány figyelte, ahogy Bourne beül a hintóba,
komoly, kék tekintete végigkísérte a Falconwellből
kivezető, hosszú úton. Csak akkor fordult el, amikor a hintó
rátért a főútra.
Onnan tudta, mert ő is figyelte Penelopét.
Barátok voltak.
Amikor Bourne még hitt a barátságban.
Egy két őrgrófsággal rendelkező márki legidősebb leánya
volt, akkora vagyonnal, aminek elköltésére egy élet nem
elég. Érthetetlen, hogy miért maradt ilyen sokáig vénlány.
Mostanra már férjhez kellett volna mennie, és egy
fészekalja ifjú főnemest kellene nevelgetnie.
–  Miért van Penelopénak szüksége Falconwellre
hozományként? – Bourne rövid szünetet tartott. – Miért
nem ment még férjhez?
Chase felsóhajtott.
– Nagy szolgálatot tennél vele, ha a társasági élet iránt
is érdeklődést mutatnál, és nem csak a mi csekély
lélekszámú klubunk iránt.
– Csekély lélekszámú klubunk ötszáz férfit számlál. És az
üzlettársaidnak köszönhetően mindegyikről olyan vastag
aktát vezetsz, mint a hüvelykujjam, tele adatokkal.
–  Viszont nekem jobb dolgom is van annál, mint hogy
azzal töltsem az estéimet, hogy tájékoztassalak a világ
híreiről, amelybe beleszülettél.
Bourne résnyire húzta a szemét. Amióta ismeri Chase-t,
a férfi mindig egyedül töltötte az estéit.
– Mégis milyen dolgod?
Chase figyelmen kívül hagyta a kérdést, és nagyot
húzott a whiskyből.
–  Lady Penelopéé volt évekkel ezelőtt a báli szezon
eljegyzése.
– És?
–  Az eljegyzésre azonban rossz fényt vetett a vőlegénye
szerelemből kötött házassága.
Régi történet volt, Bourne is számtalan alkalommal
hallotta már, mégis szokatlan módon összeszorult a szíve,
ha arra gondolt, hogy az emlékezetében élő lányt
fájdalmasan megsebezte a felbontott eljegyzés.
–  Még hogy szerelemből! – fintorgott Bourne. – Talán
inkább a másik jelölt szemrevalóbb vagy tehetősebb volt.
És azután?
–  Úgy tudom, számtalan kérője akadt az elmúlt évek
során. Mégis hajadon maradt. – Úgy tűnt, Chase-t kezdi
untatni a téma, mert látványosan felsóhajtott. – De úgy
vélem, már nem sokáig, főleg, hogy Falconwell még
édesebbé teszi a mézesbödönt. Egymásnak adják majd a
kilincset a kérők.
–  És minden alkalmat megragadnak majd, hogy ezt az
orrom alá dörgöljék.
–  Valószínűleg. Nem szerepelsz túl előkelő helyen a
népszerű főnemesek listáján.
– Még csak rajta sem vagyok azon a listán. Akárhogy is,
de meg kell szereznem a birtokot.
 –  És kész vagy ezért bármit megtenni? – Chase
meglepettnek tűnt.
Bourne figyelmét nem kerülte el üzlettársa burkolt
célzása.
Felrémlett előtte a fiatal, kedves Penelope, tökéletes
ellentéte annak, aki Bourne volt. Akivé vált.
Elhessegette a gondolatot. Kilenc éve vár erre a
pillanatra. A lehetőségre, hogy visszakapja azt, amit az
ősök létrehoztak számára.
Amit rá hagytak.
Amit ő elveszített.
Ennél közelebb sosem jut majd a megváltáshoz. És nem
fogja hagyni, hogy bármi az útjába álljon.
–  Igen, bármit. – Bourne kihúzta magát, és gondosan
lesimította a kabátját. – Ha ehhez meg kell nősülnöm, ám
legyen.
Az ajtó becsapódott mögötte.
Chase az ajtó felé emelte poharát, és az üres szobához
intézte szavait:
– Sok boldogságot!
 2. fejezet

Kedves M.!
Mindenképpen haza kell jönnöd. Rettentően
unalmas itt nélküled. Sem Victoria, sem Valerie nem
megfelelő társaság a tóparton.
Muszáj iskolába járnod? A nevelőnőm meglehetősen
intelligensnek tűnik. Biztosra veszem, hogy meg tud
neked tanítani mindent, amit tudni érdemes.
Ölel:
P.
Needham Manor, 1813 szeptembere

Kedves P.!
Attól tartok, mérhetetlen unalom vár rád
karácsonyig. Ha ez megnyugtat, itt közel s távol nincs
tó. Javasolhatom, hogy tanítsd meg az ikreket
horgászni?
 

Igen, muszáj iskolába járnom… A nevelőnőd nem

kedvel engem.
M.
Eton College, 1813 szeptembere

1831. január vége

 Surrey

Lady Penelope Marbury előkelő származása és

neveltetése révén tisztában volt vele, hogy rettentő
hálásnak kellene lennie, amiért huszonnyolc évesen egy
komor januári délutánon ötödjére (és valószínűleg utoljára)
házassági ajánlatot tettek neki.
Tudta, hogy a londoniak fele nem nézné rossz szemmel,
ha igent mondana a fél térdre ereszkedett és tiszteletre
méltó Thomas Allesnek, és megköszönné neki és a
Teremtőnek a rendkívül figyelmes és meglehetősen
nagylelkű házassági ajánlatot. Elvégre a szóban forgó
úriember jóképű, barátságos, még megvan az összes foga,
és dús a haja – ritkán adatik ilyen egy nem éppen fiatal
hölgy számára, aki mindössze egy felbontott eljegyzést és
egy maroknyi kérőt tud felmutatni.
Azzal is tisztában volt Thomas kellemes küllemű fejét
méregetve, hogy atyja, aki minden bizonnyal korábban már
áldását adta a frigyre, kedveli a férfit. Needham és Dolby
márkija húsz évvel ezelőtt zárta a szívébe azt a „fránya
Tommy Allest”, amikor a fiú az ingujját feltűrve letérdelt
az istállóban, és segített a márki egyik kedvenc
vadászkutyájának megelleni.
Attól a naptól fogva rendes fickónak tartotta Tommyt.
Penelope meglátása szerint az apja ilyen fiút szeretett
volna. De történetesen nem volt fia, csak öt leánya.
Nem volt elhanyagolható az a tény sem, hogy Tommy
egy nap vikomt lesz – méghozzá tehetős. A koldusok nem
válogathatnak, Penelope – intette az anyja, és Penelope
biztosra vette, hogy most is néma elszántsággal figyeli a
kibontakozó jelenetet a szalon ajtajában állva.
Penelope jól tudta, mi a kötelessége.
Amikor a kisfiúból, gyermekkori kedves pajtásából lett
férfi meleg, barna szemébe nézett, rájött, hogy ennél
nagylelkűbb házassági ajánlatot sosem fog kapni, és hogy
mindenképpen igent kellene mondania.
De nem tette.
Ehelyett így szólt:
– Miért?
A beálló csöndet tovább súlyosbította egy drámai, a
szalon ajtajából felhangzó: Ezt mégis hogy képzeli?
Tommy felkelt, láthatóan mulattatta és nem meglepte a
helyzet.
–  Miért ne? – felelte, majd egy pillanatnyi szünet után
folytatta. – Régóta barátok vagyunk, kedveljük egymást.
Nekem feleségre van szükségem, neked férjre.
Ezek nem éppen szörnyű indokok a házasságra. De
akkor is.
–  Kilenc év alatt most jutott először eszedbe, hogy
megkérd a kezem.
Tommyban volt annyi jóérzés, hogy csalódott képet
vágjon, majd elmosolyodott, amitől meglehetős
hasonlóságot mutatott egy vízikutyával.
– Ez igaz. És nincs jó mentségem a késlekedésre, hacsak
az nem, hogy… Örömmel mondhatom, hogy jobb belátásra
tértem, Pen.
A nő viszonozta a mosolyt.
–  Ostobaság. Dehogy tértél jobb belátásra. Miért én,
Tommy? – feszegette a kérdést Penelope. – Miért most?
Tommy nevetve fogadta a kérdést, de nem barátságos,
kirobbanó, szívből jövő hahotázással, hanem feszengve.
Mintha ódzkodna a választól.
–  Ideje megállapodnom – jelentette ki, majd oldalra
billentette a fejét, és széles mosollyal az arcán így szólt: –
Ugyan már, Pen! Legalább tegyünk egy próbát, rendben?
Penelope korábban négy házassági ajánlatot kapott, és
számtalan formában képzelte el őket – például úgy, hogy a
lánykérés álomszerű módon félbeszakít egy bált, vagy
meghitt, mesés módon történik egy pavilonban a surrey-i
nyár derekán. Elképzelte, ahogy a vad százszorszépektől
roskadozó réten leterített pokrócon szerelmet és örökké
tartó szenvedélyt ígérnek neki, és elhalmozzák kedvenc
virágával, a bazsarózsával. Szinte érezte, ahogy a pezsgő
csiklandozza a nyelvét, amikor egész London poharát emeli
a boldogságára. Ahogy a vőlegénye átöleli, Penelope pedig a
karjaiba omolva azt suttogja: Igen… igen!
Jól tudta, hogy ezek ábrándok csupán, egyik
valószerűtlenebb, mint a másik. Elvégre egy huszonnyolc
éves vénlány nem válogathat a kérőkben.
De azért annyira nem lógott ki a sorból, hogy ne
számíthasson többre annál, mint hogy: Legalább tegyünk
egy próbát.
Halkan sóhajtott, mert nem akarta megbántani Tommyt,
aki láthatóan nagyon igyekezett. De Penelope nem volt
hajlandó hazugságokkal traktálni a hosszú évek óta tartó
barátságukat.
– Megszántál, igaz?
A férfi nagy szemeket meresztett.
– Micsoda? Nem! Miért mondasz ilyet?
A nő elmosolyodott.
– Mert igaz. Szánod a te szegény vénlány barátnédat. És
hajlandó vagy a saját boldogságodat is feláldozni annak
érdekében, hogy férjes asszony legyek.
A férfi bosszús pillantást vetett rá – olyat, amilyet csak
közeli barátok engedhetnek meg egymás között –, majd
felemelte Penelope kezét, és megcsókolta a kézfejét.
– Ostobaság. Ideje megnősülnöm, Pen. Te pedig jó barát
vagy. – Rövid szünetet tartott, és olyan bájosan állt neki a
bosszankodás, hogy nehéz volt haragudni rá. – Elrontottam
a dolgot, igaz?
Penelope akaratlanul is elmosolyodott.
–  Egy kicsit, igen. Örök szerelmet kellett volna ígérned
nekem. A férfi kétkedve nézett rá.
– Meghajlás meg ilyesmi?
Penelope most már szélesen mosolygott.
– Pontosan. És írhattál volna nekem egy szonettet is.
– Ó, szép Lady Penelope… Légy oly kegyes, és fontold meg
házassági ajánlatomat.
Penelope elnevette magát. Tommy mindig meg tudta
nevettetni. Ami, meg kell hagyni, kellemes jellemvonás.
– Kissé halvány próbálkozás egy lordtól.
Tommy fintorgást színlelt.
–  Feltételezem, azt várod tőlem, hogy új kutyafajtát
tenyésszek ki neked. Nevezzük esetleg Lady P-nek?
– Mily romantikus! – felelte a nő. – De az elég sok időbe
telne, nem gondolod?
A beálló csöndben jót derültek a másikon, majd a férfi
komor hangon így szólt:
– Kérlek, Pen! Engedd, hogy megóvjalak!
Szokatlanul hangzott, de a férfi a leánykérés összes többi
pontját is elrontotta, ezért Penelope nem vette a
fáradságot, hogy eltöprengjen a szavak értelmén.
Inkább az ajánlatot vette fontolóra.
Tommy a legrégebbi barátja. Legalábbis az egyik.
Az, aki nem hagyta el.
Megnevettette, és Penelope roppantul kedvelte. Tommy
volt az egyetlen férfi, akire támaszkodhatott a borzasztó,
felbontott jegyessége után. Ez már önmagában a javára
billenti a mérleget.
Igent kellene mondania.
Mondd ki, Penelope!
Lady Thomas Allesnek kellene lennie, így huszonnyolc
évesen még épp időben megmenekülne attól, hogy
vénlányként kelljen leélnie az életét.
Mondd ki! Igen, Tommy. Hozzád megyek feleségül.
Kedves tőled, hogy megkérdezted.
Ezt kellene tennie.
De nem tette.

Kedves M.!
 A nevelőnőm nem kedveli az angolnákat. De eléggé
jól nevelt ahhoz, hogy tudja, attól még nem vagy rossz
ember, mert hoztál egyet. A bűn a gyűlöletes, nem a
bűnös.
Ölel:
P.
Utóirat: Tommy múlt hétvégén hazalátogatott, és
elmentünk horgászni. Hivatalosan is ő a legjobb
barátom.
Needham Manor, 1813 szeptembere

Kedves P.!
Ez gyanúsan úgy hangzik, mint Compton lelkész
egyik prédikációja. Ezek szerint odafigyelsz a
templomban. Csalódtam benned.
M.
Utóirat: Nem, nem ő.
Eton College, 1813 szeptembere

A nagy tölgyfa ajtó épp csak becsukódott Thomas mögött,

a visszhang még nem ült el Needham Manor folyosóján,
amikor Penelope édesanyja megjelent az első emeleti
lépcsőfordulóban, Penelope fölött.
– Mit csináltál, Penelope? – Lady Needham nagy dérrel-
dúrral vonult le a ház széles, központi lépcsőjén, sarkában
Penelope húgaival, Oliviával és Philippával, és atyjuk
három vadászkutyájával.
Penelope vett egy mély levegőt, és az anyjához fordult.
– Eddig nem sok mindent – felelte könnyedén, az étkező
felé indulva, tudva, hogy anyja követni fogja. – Írtam egy
levelet Catherine kuzinomnak. Tudta, mama, hogy még
mindig attól a szörnyű megfázástól szenved, amit
karácsony előtt kapott el?
 Pippa kuncogott. Lady Needham nem.
– A legkevésbé sem érdekel Catherine kuzinod! – fakadt
ki a márkiné, dühében a hangja egyre magasabbra szökött.
–  Ez nem szép magától. A megfázás nem tréfadolog. –
Penelope kinyitotta az étkezőbe vezető ajtót. Atyja az
asztalnál ült a vadászathoz viselt ruhájában, és csendben
olvasgatta az újságot, a család nőtagjainak érkezésére
várva. – Jó estét, papa! Kellemesen telt a napja?
–  Farkasordító hideg van odakint – felelte Needham és
Dolby márkija, fel sem pillantva az újságjából. – Azt
hiszem, itt az ideje, hogy megvacsorázzunk. Valami
melegre vágyom.
Penelope úgy vélte, biztosan nem várná ennyire ezt a
vacsorát, ha tudná, mi következik. Penelope elhessegetett
egy beagle-t a székéről, és elfoglalta a neki fenntartott
helyet a márki bal oldalán, húgaival szemben, akik
mindketten tágra nyílt szemmel követték az eseményeket.
Penelope tudatlanságot színlelve kihajtogatta a szalvétáját.
–  Penelope! – Lady Needham az étkező ajtajában állt
szálegyenesen, ökölbe szorított kézzel, zavarba ejtve a
szolgákat, akik bizonytalanul toporogtak, hogy vajon
felszolgálhatják-e a vacsorát. – Thomas megkérte a kezedet!
– Tudom. Én is ott voltam – felelte Penelope.
Pippa ezúttal felemelt vizespohara mögé rejtette
mosolyát.
–  Needham! – Lady Needham úgy döntött, segítségért
folyamodik. – Thomas megkérte Penelope kezét.
Lord Needham lejjebb engedte az újságot.
–  Valóban? Mindig is kedveltem Tommy Allest. –
Legidősebb lányához fordulva így szólt: – Minden rendben,
Penelope?
Legidősebb lánya nagy levegőt vett.
– Nem egészen, papa.
–  Nemet mondott! – Anyja olyan fülsértő módon
sápítozott, ami csakis egy összetört szívű gyászolónak vagy
egy görög kórusnak állt volna jól. Annyit sikerült elérnie
vele, hogy a kutyák éktelen vonyításba fogtak.
Miután elült a hangzavar, Lady Needham az asztalhoz
ment. Bőrét olyan haragos foltok tarkították, mintha
viszketéses kiütést okozó vadborostyánokon gázolt volna
végig.
–  Penelope! Vagyonos, tisztességes fiatalemberektől
kapott házassági ajánlatok nem teremnek minden
bokorban.
Meghiszem azt, főként januárban. Penelope jól tudta,
hogy nem érdemes kimondania, amit gondol.
Amikor az egyik szolga előrelépett, hogy a vacsora
nyitányaként felszolgálja a levest, Lady Needham a
székébe roskadt, és így szólt:
–  Vidd innen! Ugyan kinek van étvágya ilyen
helyzetben?
– Őszintén szólva én elég éhes vagyok – kotyogott közbe
Olivia, Penelope pedig elfojtotta mosolyát.
– Needham!
A márki felsóhajtott, és Penelopéhoz fordult.
– Elutasítottad?
– Nem egészen. – Penelope kibújt a válasz alól.
– Nem fogadta el a házassági ajánlatát! – kiáltotta Lady
Needham.
– Miért nem?
Remek kérdés volt. Pontosan erre szerettek volna választ
kapni az asztal körül ülők. Maga Penelope is.
De nem volt válasza. Legalábbis elfogadható nem.
– Meg akartam fontolni az ajánlatát.
–  Ne légy ostoba! Mondj igent! – jelentette ki Lord
Needham, mintha ez ennyire egyszerű lenne, és magához
intette a szolgát a levessel.
–  Talán Penny nem szeretné elfogadni Tommy ajánlatát
– adott hangot véleményének Pippa, és Penelope
legszívesebben cuppanós csókot nyomott volna logikusan
gondolkodó kishúga arcára.
–  Itt nem arról van szó, hogy Penelope mit szeretne –
vetette ellen Lady Needham. – Hanem hogy akkor kell
valamit eladni, amikor kelendő.
–  Milyen hízelgő felfogás – jegyezte meg Penelope
szárazon, és igyekezett megőrizni a jókedvét.
– De akkor is igaz, Penelope. Úgy tűnik, Thomas Alles a
társadalom egyetlen tagja, aki hajlandó vásárolni.
– Igazán hálás lennék, ha más metaforát használnánk a
vásárlás és eladás helyett – kérte Penelope. – És őszintén
úgy vélem, hogy legalább annyi kedve van feleségül venni
engem, mint amennyire én hozzá akarok menni. Szerintem
csak kedves akart lenni.
–  Ez nem igaz – szólt közbe Lord Needham, de mielőtt
Penelope megkérdezhette volna, hogy érti, Lady Needham
folytatta:
– Ez messze nem arról szól, hogy férjhez akarsz-e menni,
Penelope. Ez nem kérdés. Férjhez kell menned. És Thomas
hajlandó lett volna feleségül venni. Négy éve nem akadt
kérőd. Vagy talán elfelejtetted?
– Nem felejtettem el, mama. Köszönöm, hogy emlékeztet
rá.
Lady Needham felhúzta az orrát.
– Jól érzem, hogy tréfát űzöl a kérdésből?
Olivia szemöldöke felszaladt, mintha meglepőnek találná
a gondolatot, hogy legidősebb nővére képes a tréfára.
Penelope ellenállt a késztetésnek, hogy védelmébe vegye
saját humorérzékét, amelyről szerette azt hinni, hogy
meglehetősen rendben van.
Természetesen nem felejtette el. Hogyan is
feledkezhetett volna el róla, hiszen az anyja meglehetősen
gyakran dörgölte az orra alá a családi állapotát. Penelope
azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy a márkiné
számon tartja az ominózus eljegyzés óta eltelt napokat és
órákat.
Felsóhajtott.
– Nem tréfálkozom, mama. Csupán… Nem vagyok biztos
benne, hogy Thomashoz akarok feleségül menni. Vagy
bárki máshoz, aki nem biztos abban, hogy engem akar
elvenni.
– Penelope! – förmedt rá az anyja. – Az, hogy mit akarsz,
nem mérvadó ebben a kérdésben.
Hát persze hogy nem. A házasság nem így működik.
–  Ez aztán hallatlan! – A márkiné egy pillanatra
elnémult, amíg összeszedte a gondolatait. – Penelope…
nincs senki más. Pedig kerestünk. Mi lesz így veled? –
Ismét a székébe rogyott, egyik kezét londoni színésznőket
megszégyenítő, drámai módon a szemöldökéhez emelte. –
Akkor ki fog elvenni?
Jogos kérdés volt, amit valószínűleg Penelopénak is
alaposabban végig kellett volna gondolnia, mielőtt hangot
adott abbéli bizonytalanságának, hogy talán mégsem kíván
férjhez menni. Korábban nem tudta eldönteni, hogy
megtegye-e a bejelentést, de aztán kibukott belőle.
És hosszú idő óta ez tűnt a legjobb döntésének.
Az igazat megvallva Penelopénak korábban számos
lehetősége nyílt arra, hogy elvegye valaki. Volt idő, amikor
ő volt az első számú beszédtéma – meglehetősen csinos, jó
modorú, kellemes beszédű, kékvérű és tökéletesen…
tökéletes.
És el is jegyezte egy hasonlóan tökéletes jelölt.
Valóban tökéletes választásnak bizonyult, azt
leszámítva, hogy a vőlegénye történetesen fülig szerelmes
volt valaki másba.
A botrány miatt Penelope könnyedén felbonthatta az
eljegyzést anélkül, hogy azt vetették volna a szemére, hogy
elhagyták. Vagyis nem egészen.
A szakítás sokkal inkább meglepetés volt.
Méghozzá kellemes.
Bár ezt nem fogja az anyja orrára kötni.
–  Penelope! – A márkiné kihúzta magát, gyötrődő
tekintetét legidősebb leányára függesztette. – Válaszolj! Ha
nem Thomas, akkor ki? Szerinted mégis ki fog elvenni?
 – Úgy tűnik, egyedül maradok.
Olivia levegőt venni is elfelejtett. Pippa megdermedt,
kezében a leveseskanállal félúton a szája felé.
– Ó! Ó! – A márkiné ismét a székébe rogyott. – Ezt nem
gondolhatod komolyan! Ne légy nevetséges! – Lady
Needham hangja pánikról és felindultságról árulkodott. –
Téged keményebb fából faragtak, mint egy vénlányt. Jaj!
Nem is akarok erre gondolni. Vénlány!
Penelope úgy vélte, éppenséggel a vénlányokat faragták
keményebb fából, de tartózkodott attól, hogy ezt közölje az
anyjával, akit, úgy tűnt, bármelyik pillanatban ledönthet
székéről a rettentő kétségbeesés súlya.
A márkiné nem hagyta annyiban.
–  És mi lesz velem? Nem arra születtem, hogy egy
vénlány anyja legyek. Mit fognak gondolni az emberek? Mit
fognak szólni?
Penelopénak máris volt pár ötlete arra vonatkozóan,
hogy miket gondolhatnak. És miket mondhatnak.
–  Volt idő, Penelope, amikor a pontos ellentéte lehettél
volna annak, mint amivé váltál. És akkor én most egy
hercegné anyja lehetnék.
Már megint a régi nóta. A szellem, amely Lady Needham
és a legidősebb lánya között kísért.
Hercegné.
Penelope eltűnődött, vajon megbocsátja-e neki valaha az
anyja, hogy az eljegyzés meghiúsult… Mintha legalábbis
Penelope tehetett volna róla. Vett egy mély levegőt, és
igyekezett higgadt hangot megütni:
–  Mama, Leighton hercege egy másik nőbe volt
szerelmes…
– Egy két lábon járó gyalázatba!
Akit a férfi mindennél jobban szeret. Penelope még nyolc
év múltán is enyhe féltékenységet érzett… Nem a herceg,
hanem az érzelem miatt. Elhessegette a gondolatot.
–  Gyalázat vagy sem, a lady történetesen Leighton
hercegnéje. És e rang birtokosaként nem mellesleg az
elmúlt nyolc év során világra hozta a jövőbeni Leighton
hercegét, és további három gyermekkel ajándékozta meg a
férjét.
–  Akinek a te férjednek kellett volna lennie! És a te
gyermekeidnek!
Penelope felsóhajtott.
– Mégis mit tehettem volna?
A márkiné ismét felugrott.
–  Nos, jobban is igyekezhettél volna. Bármennyi kérőt
fogadhattál volna a herceg után. – Újfent a székbe rogyott.
– Négyen is voltak. Két gróf – sorolta, mintha legalábbis a
lánykérések elkerülték volna Penelope figyelmét. – Aztán
George Hayes. És most Thomas. Egy leendő vikomt. Én
elfogadnám egy jövőbeni vikomt házassági ajánlatát.
– Milyen nagylelkű magától, mama!
Penelope hátradőlt a székében. Az anyjának valószínűleg
igaza van. Arra nevelték, hogy nagyon igyekezzen férjet
fogni magának – annyira nagyon, ami azért még nem tűnik
kétségbeesettnek.
De az elmúlt pár évben nem igazán adta bele szívét-
lelkét. A felbontott eljegyzés utáni első évben könnyű volt
azzal áltatnia magát, hogy hidegen hagyja a házasság,
hiszen egy felbontott eljegyzés botránya lengte körbe, ezért
senki sem tekintett rá lehetséges menyasszonyként.
Később felbukkant néhány lelkes kérő. Mindet a saját
titkos indíttatása ösztönözte arra, hogy feleségül vegye
Needham és Dolby márkijának lányát, vagy politikai
karrierjük, vagy pénzügyi kilátásaik miatt, és a márki
egyáltalán nem bánta, amikor Penelope udvariasan
kikosarazta őket.
A márkinak nem számított, lánya miért mondott nemet.
Eszébe sem jutott, hogy talán azért tesz így, mert
felcsillant előtte, milyen lehet egy házasság – mert látta,
ahogy Leighton hercege szerelemittasan néz a hercegné
szemébe. Látta, hogy többről is szólhatna egy házasság, ha
lenne elég ideje rátalálni.
De miközben azt mondogatta magának, hogy többre
vágyik, elszalasztottá az esélyt. Túl öreg, jellegtelen és
megfakult lett.
Ma pedig, ahogy figyelte Tommyt – akire pusztán kedves
barátként tekintett –, aki felajánlotta, hogy hajlandó vele
tölteni élete hátralévő részét, bár őt is meglehetősen
hidegen hagyja a házasság… egyszerűen nem tudott igent
mondani.
Nem volt képes tönkretenni Tommy esélyeit valami
többre.
Bármennyire katasztrofálisak is a saját esélyei.
– Jaj! – A sápítozás újrakezdődött. – Gondolj a húgaidra!
Mi lesz velük?
Penelope a testvéreire nézett, akik úgy figyelték a
beszélgetést, mintha tollaslabda-mérkőzés lenne. A húgai
jól meglesznek.
– A társadalomnak be kell érnie a fiatalabb és csinosabb
Marbury lányokkal. Figyelembe véve a tényt, hogy a két
már férjezett Marbury lány grófné és báróné, azt hiszem,
nem lesz semmi gond.
– Hála az égnek, hogy az ikrek tökéletesen választottak.
Penelope nem éppen a tökéletes szóval jellemezte volna
Victoria és Valerie házasságát – amelyeket pusztán a cím
és a hozomány motivált –, de férjeik viszonylag
ártalmatlanok voltak, és diszkréten intézték a hitvesi
ágyon kívüli tevékenységeiket, úgyhogy Penelope ezen a
ponton nem vitatkozott.
De az anyja nem hagyta annyiban.
–  Na és mi lesz szegény atyáddal? Mintha elfeledkeztél
volna arról, hogy egy fészekalja lánnyal verte meg az ég.
Máshogy állna a helyzet, ha férfinak születtél volna,
Penelope. Atyád bizony rettentő módon aggódik miattad.
Penelope az apjához fordult, aki egy darab kenyeret
mártogatott a krémlevesbe, majd megetette a bal kezénél
ülő, nagy, fekete vízikutyával. A jószág a gazdáját figyelte,
rózsaszín nyelve kilógott a szájából. Nem úgy tűnt, mintha
ember vagy állat épp betegre aggódná magát.
– Mama…
–  Na és Philippa! Lord Castleton érdeklődik iránta. Mi
lesz Philippával?
Penelope összezavarodott.
– Mi lesz Philippával?
–  Pontosan! – Lady Needham drámai módon
meglengetett egy fehér textilszalvétát. – Mi lesz
Philippával?
Penelope felsóhajtott, és a húgához fordult.
–  Pippa, úgy érzed, hogy az, hogy visszautasítottam
Tommyt, meggátol abban, hogy Lord Castleton megkérje a
kezedet?
Pippa tágra nyílt szemmel megrázta a fejét.
– Nem tudom elképzelni, hogyan. És ha mégis, őszintén
mondom, nem esnék kétségbe. Castleton… nos, kissé
érdektelen.
Penelope inkább a buta szót használta volna, de
helybenhagyta Pippa udvarias szóválasztását.
– Ne légy már ostoba, Pippa! – szólt rá a márkiné. – Lord
Castleton egy gróf. A koldusok nem válogathatnak.
Penelope a fogát csikorgatta anyja kedvenc mondata
hallatán, amivel folyton hajadon lányai kilátásait
ecsetelgette.
Pippa kék szeme az anyjára rebbent.
– Nem is tudtam, hogy koldulok.
–  De bizony. Mindannyian. Még Victoria és Valerie is.
Egy botrány nem válik csak úgy köddé.
Penelope pontosan értette a ki nem mondott szavak
mögött rejlő célzást. Penelope tönkretette az esélyeidet.
Bűntudat mardosta, hiába próbálta figyelmen kívül
hagyni, tudva, hogy nem kellene így éreznie. Tudta, hogy
nem az ő hibája volt.
 Bár lehet, hogy mégis.
Elhessegette a gondolatot. Nem! A férfi másvalakit
szeretett.
De miért nem őt szerette?
Penelope újra és újra feltette magának ezt a kérdést
azon a régmúltba vesző héten, amikor itt bújt el, vidéken, a
pletykalapokat olvasgatva, és tudva, hogy a férfi egy szebb,
bájosabb és izgalmasabb nőt választott. Tudva, hogy a
herceg boldog, ő pedig… nem kívánatos.
Penelope nem szerette a férfit. Nem fecsérelt rá túl sok
gondolatot.
De attól még fájt.
–  Nekem nem áll szándékomban könyörögni –
csatlakozott Olivia a beszélgetéshez. – Ez a második báli
szezonom, gyönyörű vagyok, és elbűvölő, hatalmas
hozománnyal. Akkorával, ami egy férfi figyelmét sem
kerülheti el.
–  Valóban meglehetősen elbűvölő vagy – szólt közbe
Pippa, és Penelope lenézett a tányérjára, hogy elrejtse a
mosolyát.
Olivia figyelmét nem kerülte el a szarkasztikus
megjegyzés.
–  Nevessetek csak, de én tudom, mennyit érek! Nem
engedem, hogy velem is megtörténjen az, ami Penelopéval.
Én igazi arisztokratának adom magam.
–  Remek terv, drágám. – Lady Needham ragyogott a
büszkeségtől.
Olivia mosolygott.
– Hála istennek, tanultam a hibádból, Penny.
Penelope kénytelen volt a saját védelmére kelni.
–  Nem mintha én kergettem volna el, Olivia. Papa
bontotta fel az eljegyzést Leighton húgának botránya
miatt.
– Ostobaság. Ha Leightonnak te kellettél volna, küzdött
volna érted, botrány ide vagy oda – vélte legfiatalabb húga,
aki összeszorított ajkával egy született naiva benyomását
keltette. – De nem tette. Nem akart téged, ennyi. És nem is
küzdött érted. És csakis azt tudom elképzelni, hogy azért
nem tett így, mert nem igyekeztél eléggé, hogy fenntartsd
az érdeklődését.
A legfiatalabbként Oliviának sosem kellett
megválogatnia a szavait. Mindig őszinte volt, bár időnként
bántóan. Most sem volt másképp. Penelope a szájába
harapott, hogy fel ne kiáltson. A férfi másvalakit szeretett!
Penelope pontosan felismerte, ha egy helyzet reménytelen.
A felbontott eljegyzésért mindig a nőt hibáztatják. Még
akkor is, ha a szóban forgó nő egész véletlenül a nővéred.
–  Így van. Ó, Olivia, még csak egy báli szezon van a
hátad mögött, de te máris olyan előrelátó vagy, kincsem! –
trillázta Lady Needham, majd felnyögött: – És Penelope
többi kérőjéről se feledkezzünk meg!
Úgy tűnt, családtagjai figyelmen kívül hagyták a tényt,
hogy Penelope nem kívánt hozzámenni a többiek közül
egyikhez sem. Megint úgy érezte, hogy meg kell védenie
magát.
–  Ma délután kaptam egy házassági ajánlatot, ha
elfelejtette volna, mama.
Olivia legyintett.
– Tommytól. Az nem igazi. Csak egy tyúkeszű gondolná,
hogy azért kérte meg a kezedet, mert tényleg feleségül akar
venni.
Oliviára mindig lehetett számítani, ha az ember az
igazságot akarta hallani.
– Ha már itt tartunk, miért kérte meg mégis a kezedet? –
vágott közbe Pippa, de Penelope biztos volt benne, hogy
nem rosszindulatból kérdezi. Elvégre ő is feltette magának
és Tommynak is ugyanezt a kérdést egy órával korábban.
Szerette volna azt mondani, hogy azért, mert szeret.
Nos, ez így nem egészen igaz. Szerette volna kimondani
a szavakat. De nem Tommyval kapcsolatban.
Az évek során egyszer sem fordult meg a fejében, hogy
Tommy felesége legyen.
Penelope nem róla álmodozott.
– Nem fontos, miért – kotyogott közbe Lady Needham. –
Ami fontos, hogy hajlandó lett volna elvinni innen
Penelopét. Hogy hajlandó lett volna otthont és nevet adni
neki, és gondoskodni róla, ahogy az atyja tette az évek
során. – A lányára nézett. – Penelope, gondolj a jövődre!
Atyád egyszer elköltözik majd az élők sorából. Mi lesz
akkor?
Lord Needham felnézett a fácánból.
– Parancsolsz?
Lady Needham legyintett, mintha nem lenne ideje a férje
érzéseivel törődni, inkább tovább erőltette a témát.
– Nem fog örökké élni, Penelope. Akkor mi lesz?
Penelopénak nem fért a fejébe, hogyan jön ez ide.
– Úgy vélem, akkor nagyon szomorúak leszünk.
Lady Needham tehetetlenül megrázta a fejét.
– Penelope!
–  Mama, őszintén mondom, fogalmam sincs, hova akar
kilyukadni.
– Ki fogja gondodat viselni, ha atyád sírba száll?
–  Papa, úgy tervezi, hogy hamarosan a másvilágra
költözik?
– Nem – felelte az apja.
–  Isten útjai kifürkészhetetlenek. – A márkiné szeme
megtelt könnyel.
– Ó, az isten szerelmére! – Lord Needham megelégelte a
dolgot. – Nem haldoklom. És próbálom nem sértésnek
venni, hogy hangot adtál ennek a gondolatnak. –
Penelopéhoz fordult. – Neked pedig férjhez kell menned.
Penelope kihúzta magát.
–  Nem a középkorban élünk, papa. Nem kényszeríthet,
hogy olyanhoz menjek hozzá, akihez nem kívánok.
Lord Needhamet cseppet sem érdekelték a nők jogai.
–  Öt lányom van, fiam egy se, és átkozott legyek, ha
hagyom, hogy bármelyikőtök hajadon maradjon, és
gondoskodnia kelljen magáról, miközben az ostoba
unokaöcsém tönkreteszi a birtokomat. – Megrázta a fejét. –
Teszek róla, hogy házasságot köss, Penelope, méghozzá
előnyöset. Hagyd abba a nyavalygást, és mondj igent végre
egy udvarlónak!
Penelope szeme elkerekedett.
– Papa szerint nyavalygok?
– Penelope, vigyázz a szádra!
– Tisztelettel megjegyezném, mama, hogy a papa mondta
először – szólt közbe Pippa.
–  Nem számít! Nem úgy neveltelek titeket, hogy úgy
beszéljetek, mint egy közönséges… tudjátok, mi.
–  Persze hogy nyavalyogsz. Nyolc év telt el a Leighton-
incidens óta. Egy két őrgrófsággal rendelkező márki lánya
vagy, aki olyan gazdag, mint Krőzus.
– Needham! Micsoda hasonlatok ezek!
Lord Needham a mennyezetre nézett, hogy lehiggadjon.
– Nem tudom, mire vársz, de azt tudom, hogy túl sokáig
dédelgettelek, elfeledkezve a tényről, hogy a Leighton-
incidens az egész családra rossz fényt vet. – Penelope a
húgaira nézett, akik mindketten az ölükre meredtek.
Bűntudat öntötte el, miközben atyja folytatta: –
Megelégeltem a dolgot. Még ebben a szezonban férjhez
mész, Penny.
Penelope torka összeszorult, alig bírt nyelni.
– De… az elmúlt négy év során csak Tommy kérte meg a
kezemet.
–  Tommy csak az első volt a sorban. Mostantól
egymásnak adják majd a kilincset a kérők. – Penelope
korábban elég sokszor látta apja szemében a rendíthetetlen
határozottságot, így tudta, hogy nem beszél mellé.
Egyenesen az apja szemébe nézett.
– Miért?
– Mert Falconwellt is a hozományodhoz csatoltam.
Olyan könnyedén jelentette ki, mintha azt közölte volna,
hogy: Meglehetősen hideg időnk van ma, vagy: Ez a hal
kissé sótlan. Mintha az asztal körül ülők egyetemes
igazságként fogadnák el a szavait. Mintha nem fordult
volna felé négy fej tágra nyílt szemmel, leesett állal.
– Ó, Needham! – Felesége ismét elsápadt.
Penelope továbbra is az apjára szegezte a tekintetét.
– Hogy mondta?
Lelki szeme előtt megjelent egy sötét hajú, nevető kisfiú,
aki egy hatalmas fűzfa alsó ágába kapaszkodik, és a kezét
nyújtva sürgeti Penelopét, hogy rejtőzzön el vele.
A trió harmadik tagja.
Falconwell egykor Michaelé volt.
Még ha egy évtizede nem is az övé, Penelope akkor is így
gondolt rá. Nem érezte helyesnek, hogy a sors furcsa
fintoraként ő kapta meg. Az a gyönyörű, gazdag birtok – a
házat és a közvetlen környezetét leszámítva – Michael
öröksége.
Michaelt illeti meg az elsőszülöttség jogán.
És most az övé.
– Hogyan került magához Falconwell?
–  Az lényegtelen – hárított a márki, fel sem pillantva a
tányérjából. – Nem engedhetem, hogy tovább kockáztasd a
húgaid esélyeit a házasságra. Férjhez kell menned. Nem
maradhatsz vénlány életed hátralévő részére. Erről
Falconwell fog gondoskodni. Úgy tűnik, máris sikeresen.
Ha nem tetszik Tommy, válogathatsz a fél tucat levél
közül, amelyeket Nagy-Britannia különböző részein élő,
érdeklődést mutató férfiaktól kaptam.
Akiknek Falconwellre fáj a foguk.
Engedd, hogy megóvjalak.
Értelmet nyertek Tommy furcsa szavai. Azért kérte meg
a kezét, hogy megkímélje a hozományára pályázó udvarlók
tömkelegétől. Azért kérte meg a kezét, mert a barátja.
És mert Falconwellre fáj a foga. Falconwell túloldalán
van egy aprócska parcella, amely Langford vikomthoz
tartozik. Egyszer majd Tommyé lesz, és ha elveszi
Penelopét, hozzácsatolhatja Falconwellhez.
 – Nahát! – szólalt meg Olivia. – Így már minden világos.
Tommy elhallgatta ezt előle.
Penelope tisztában volt vele, hogy Tommyt nem igazán
érdekli a vele kötendő házasság, de nem volt éppen
kellemes erre rádöbbenni. Továbbra is az apját fürkészte.
– Nyilvánosságra hozta a hozományomat?
–  Természetesen. Mi értelme megháromszorozni a
lányom hozományát, ha nem verem nagydobra?
Penelope beleszúrta a villáját a tört fehérrépába, és azt
kívánta, bár máshol lenne, csak ne ennél az asztalnál. De
az apja folytatta:
–  Ne vágj ilyen savanyú képet! Így találsz majd
magadnak férjet. Falconwell-lel akár egy herceget is
megcsíphetsz.
– Úgy érzem, elegem van a hercegekből, papa.
–  Penelope! Hercegekből sosem elég! – vágott közbe az
anyja.
–  Én szeretnék találkozni egy herceggel – kotyogott
közbe Olivia, miközben elgondolkozva rágott. – Ha
Penelopénak nem kell Falconwell, én boldogan elfogadom a
hozományom részeként.
Penelope tekintete legfiatalabb húgára siklott.
–  Igen, ebben biztos vagyok, Olivia. De kétlem, hogy
szükséged lenne rá.
Oliviának éppolyan világosszőke haja, világos bőre és
halványkék szeme volt, mint Penelopénak, de míg Penelope
a langyos mosogatóvíz benyomását keltette, Olivia
lélegzetelállítóan gyönyörű volt, az a fajta nő, aki egy
szempillantás alatt az ujja köré csavarja a férfiakat.
Tudta, hogy rosszak a kilátásai.
– De neked szükséged van rá. Főleg most – jelentette ki
Lord Needham mereven, majd ismét Pennyre pillantott. –
Volt idő, amikor elég fiatal voltál ahhoz, hogy felkeltsd egy
tisztességes férfi érdeklődését, de azok az idők már rég
elmúltak.
Penelope azt kívánta, bár közbeszólna és a védelmére
kelne az egyik húga. Tiltakozna az apja szavai ellen.
Mondhatnának valami olyasmit, hogy: Penelope nem szorul
rá a birtokra, mert jön majd egy rendes ember, akivel
egymásba szeretnek. Első látásra. Ez nem is kérdés.
Igyekezett tudomást sem venni a mardosó fájdalomról,
amit a szavakat kísérő néma csend idézett elő. Penelope
kiolvasta az igazságot – a bizonyosságot – az apja szeméből.
És tudta, hogy férjhez fog menni az apja akarata szerint –
mintha még mindig a középkorban élnének – annak
köszönhetően, hogy az apja kihasít egy szeletet a
birtokából.
Ami nem is a sajátja.
–  Hogy lehet, hogy Falconwell most Needham és Dolby
márkijának tulajdona?
– Ez ne érdekeljen téged.
–  De érdekel – ütötte a vasat Penelope. – Hogyan
szerezte meg? És Michael tudja?
–  Fogalmam sincs – felelte a márki, felemelve a
borospoharát. – De úgy vélem, csak idő kérdése, hogy
értesüljön róla.
–  Csak a jóisten tudja, mit tud Michael – fintorgott az
anyja. – A tisztességes társadalmi körökben évek óta nem
látták Bourne márkiját.
Azóta, hogy botrányosan eltűnt. Azóta, hogy mindenét
elveszítette Tommy apja ellen.
Penelope megrázta a fejét.
– Megpróbálta visszajuttatni neki?
– Penelope! Ne légy hálátlan! – torkolta le a márkiné. –
Az, hogy Falconwell a hozományod részét képezi, ékesen
példázza atyád nagylelkűségét.
És atyja vágyát, hogy megszabaduljon problémás
lányától.
– De nekem nem kell.
Amint kiejtette a szavakat, tudta, hogy hazudik. Már
hogyne akarná a birtokot. A Falconwellhez tartozó részek
gazdagok és színpompásak, tele gyerekkori emlékekkel.
 Emlékekkel Michaelről.
Évekkel ezelőtt látta utoljára. Penelope gyermek volt
még, amikor Michael elhagyta Falconwellt, és a lány épp
csak túl volt az elvi bálján, amikor a fiú botránya a londoni
arisztokrácia és a surrey-i szolgák fülébe jutott.
Mostanában, ha hallott is a férfiról, azok az arisztokrácia
tapasztaltabb nőtagjaitól származó pletykamorzsák voltak.
Állítólag Londonban üzemeltetett egy szerencsejáték-
barlangot, pletykálták a hölgyek a szalonokban, de
Penelope sosem firtatta, pontosan hol, mert ösztönösen
tudta, hogy a hozzá hasonló hölgyek nem gyakran
fordulnak meg olyan helyeken, ahol Michael végül a
társadalom számkivetettjeként megállapodott.
–  Nincs más választásod, Penelope. A birtok az enyém.
És hamarosan a férjedé lesz. Nagy-Britannia minden
szegletéből özönlenek majd a férfiak, hogy megnyerjék
maguknak. Menj hozzá most Tommyhoz, vagy az
egyikükhöz később, ha úgy tetszik. De még ebben a
szezonban. – A márki hátradőlt, kezét tekintélyes pocakján
nyugtatta. – Egy nap még megköszönöd nekem.
Még ebben a szezonban férjhez kell mennie.
– Miért nem adta vissza Michaelnek?
Needham felsóhajtott, ledobta a szalvétáját, és felkelt az
asztaltól, jelezve, hogy befejezte a társalgást.
–  Legfőképpen azért, mert gondatlanul bánt vele –
vetette oda foghegyről, majd elhagyta a helyiséget, Lady
Needhammel a nyomában.
Talán tizenhat év is eltelt már, amióta Penelope utoljára
látta a férfit, de egy része még mindig kedves barátként
gondolt Michael Lawlerre, Bourne márkijára. Nem tetszett
neki, ahogy az apja beszélt róla, mintha a férfi kevésbé
lenne értékes és fontos.
Az igazság azonban az, hogy Penelope nem ismerte
Michaelt, a férfit. Amikor engedélyezte magának, hogy
rágondoljon – a kelleténél gyakrabban –, nem a huszonegy
éves férfi volt, aki mindenét elvesztette egy ostoba
szerencsejáték alkalmával.
Nem, a gondolataiban Michael megmaradt gyerekkori
pajtásnak, Penelope első jó barátjának, aki tizenkét évesen
egyik kalandból a másikba invitálta; a fiúnak, aki olyankor
is nevetett, amikor nem illett, míg végül a lány sem tudta
megállni, és vele nevetett; a fiúnak, aki besározta a térdét a
házak között nyújtózó, nyirkos földeken, hogy kavicsokkal
dobálhassa meg Penelope ablakát nyári reggeleken, mielőtt
elindult horgászni a Needham- és Bourne-birtokok határán
fekvő tóhoz.
Penelope feltételezte, hogy most már a tó is a hozománya
része. Michaelnek engedélyt kell majd kérnie, ha ott akar
horgászni.
Jobban mondva a férje engedélyét kell majd kérnie, ha ott
akar horgászni.
Inkább helytelennek érezte a gondolatot, mintsem
nevetségesnek.
Úgy tűnt, rajta kívül ez senkit sem érdekel.
Penelope felpillantott, elkapta az asztal másik oldalán
ülő Pippa tekintetét, aki nagyokat pislogott kék szemével a
szemüvege lencséi mögött, Olivia tekintetéből pedig mintha
megkönnyebbülést olvasott volna ki.
Penelope kérdő tekintete láttán Olivia így szólt:
–  Megvallom, nem volt ínyemre a gondolat, hogy a
nővérem még nem kelt el. Így sokkal jobb lesz nekem.
–  Örülök, hogy valakinek megelégedésére szolgálnak a
nap eseményei – mondta Penelope.
– Ugyan már, Penny – folytatta Olivia –, be kell látnod,
hogy a házasságod mindannyiunknak segítség. Nagyrészt
te tehetsz róla, hogy Victoriának és Valerie-nek unalmas,
öreg férjekkel kellett beérniük.
Mintha legalábbis szándékosan tette volna.
– Olivia – szólt közbe halkan Pippa –, ez nem szép tőled.
– Ugyan már! Penny tudja, hogy igazam van.
Valóban?
Penelope Pippára nézett.
 – A te dolgodat is megnehezítettem?
Pippa kitérő választ adott:
–  Egyáltalán nem. Castleton épp a múlt héten üzent
papának, hogy minél hamarabb udvarolni akar nekem,
pedig nem tartozom az átlagos első bálozók közé.
Távolról sem. Pippa művelt volt, nagyon izgalmasnak
találta a tudományt, és rendkívüli érdeklődést tanúsított
az élővilág iránt, a növényektől az emberekig. Egyszer
ellopott egy libát a konyhából, és felboncolta a szobájában.
Minden jól ment addig, amíg be nem lépett egy szobalány,
és amint meglátta, hogy Pippát könyékig
szárnyasbelsőségek borítják, olyan sikítozásba fogott,
mintha legalábbis a rossz hírű Seven Dials
kereszteződésben lett volna szemtanúja egy gyilkosságnak.
Pippát csúnyán leszidták, a szobalányt pedig áthelyezték
a ház alsó szintjére.
–  A Lord Együgyű név jobban illene hozzá – mondta
őszintén Olivia.
Pippa kuncogott.
– Hagyd abba! Mellesleg meglehetősen kedves. És szereti
a kutyákat. – Penelopéra nézett. – Ahogy Tommy is.
–  Hát már itt tartunk? A jövőbeni férjünket az alapján
fogjuk kiválasztani, hogy szereti-e a kutyákat? – kérdezte
Olivia.
Pippa megvonta a vállát.
–  Ez így működik. A legtöbb főnemesi házaspár
tagjaiban még annyi közös sincs, mint a kutyák szeretete.
Ez igaz.
De ennek nem feltétlenül kellene így lennie. A húgaihoz
hasonló szép, kékvérű lányoknak nem az alapján kellene
férjet választaniuk, hogy szereti-e a kutyákat. A felső
tízezer tagjainak körül kellene rajonganiuk őket, és a
tenyerükből enni.
De nem így állt a helyzet, aminek Penelope volt az oka,
aki – ironikus módon – szintén rendkívül nagy
népszerűségnek örvendett főnemesi körökben első
bálozóként, és akit a kifogástalan viselkedésű és pedigréjű
Leighton herceg választott menyasszonyául. Miután a
jegyességük megtépázott hírnevű fiatal nők, zabigyerekek
és egy évek óta tartó szerelem tökéletesen időzített
viharában felbomlott, Penelope – húgai szerencsétlenségére
– veszített népszerűségéből. Nemesi körökben először a jó
barát, majd a szívesen látott rokon, manapság pedig a
vendég szintjére süllyedt vissza, amit a kelleténél hosszabb
látogatások tettek teljessé.
Penelope nem volt gyönyörű. Nem volt okos. Csupán egy
rendkívül gazdag és magas rangú arisztokrata legidősebb
leánya. Azért született, és úgy nevelték, hogy egy
ugyanolyan gazdag és magas rangú arisztokrata felesége
legyen.
És majdnem az is lett.
De aztán minden megváltozott.
A várakozásait is beleértve.
Sajnos a várakozásai nem végződtek jó házassággal. Sem
neki, sem a húgainak. És ahogy vele szemben nem
tisztességes, hogy szenvedjen egy közel egy évtizede
felbontott eljegyzés miatt, úgy az sem tisztességes, hogy a
húgai szenvedjenek miatta.
– Sosem állt szándékomban megnehezíteni számotokra a
férjhezmenetelt – mondta halkan.
– Szerencsére helyre tudod hozni – szónokolta Olivia, és
láthatóan hidegen hagyták legidősebb nővére érzései. –
Elvégre neked vajmi kevés esélyed van arra, hogy rendes
férjet találj, de nekem bizony nagyon jók a kilátásaim. Még
jobbak, ha hozzámész egy jövőbeni vikomthoz.
Penelope bűntudatosan Pippához fordult, aki őt figyelte.
– Egyetértesz, Pippa?
Pippa a fejét oldalra billentve mérlegelte a
lehetőségeket, végül ennyit mondott:
– Nem árthat, Penny.
Legalábbis neked nem – gondolta Penelope szomorúan,
mert tudta, hogy el fogja fogadni Tommy házassági
ajánlatát.
A húgai érdekében.
Elvégre rosszabbul is járhatott volna. Idővel talán
megszereti a férfit.

Kedves M.!
Ma este elégették a Guy Fawkes-bábut
Coldharbourben, és az egész Marbury klán kivonult,
hogy szemtanúja legyen a látványos eseménynek.
Muszáj megírnom, hogy rettentő szomorú voltam,
amiért egy fiatalember sem volt hajlandó a saját
képességeit próbára téve felmászni a farakásra, hogy
ellopja Mr. Fawkes kalapját.
Talán karácsonykor taníthatnál nekik egy-két
dolgot. Hűséges barátod:
P.
Needham Manor, 1813 novembere

Kedves P.!
Minek tanítsam őket én, amikor ott vagy te, és jól
tudod, hogy te magad is el tudod lopni azt az ócska
kalapot! Vagy mostanában már igazi hölgyhöz
méltóan viselkedsz!
A karácsonyt otthon töltöm. Ha jó leszel, viszek
neked ajándékot.
M.
Eton College, 1813 novembere

Aznap éjjel, miután az egész ház álomra hajtotta a fejét,

Penelope magára öltötte legmelegebb köpenyét, felhúzta a
kézmelegítőjét, fogott egy lámpást az íróasztaláról, és
indult, hogy tegyen egy sétát a saját birtokán.
Vagyis nem egészen a sajátján. A birtokon, amely
házasság esetén a kezével együtt jár. A birtokon, amelyet
Tommy és a seregnyi jóképű fiatal kérő boldogan elfogadna
cserébe azért, hogy kiszakítsa Penelopét a családi
fészekből, és feleségül vegye.
Igazán romantikus.
Túl sok éven át reménykedett valami többen. Elhitte,
hogy szerencséje lehet – hiába próbálta lebeszélni magát
róla. Elhitte, hogy valami több, valaki jobb vár rá.
Nem. Nem fog erre gondolni.
Főleg nem most, hogy pontosan olyan házasságnak néz
elébe, amit mindig is igyekezett elkerülni. Kétsége sem fért
hozzá, hogy az apja elhatározta, még ebben a szezonban
kiházasítja legidősebb gyermekét – vagy Tommyhoz adja,
vagy valaki máshoz. Penelope gondolatban számba vette a
felső tízezer nőtlen férfijait, akik elég kétségbeesettek
lehetnek ahhoz, hogy feleségül vegyenek egy huszonnyolc
éves nőt egy felbontott eljegyzéssel a háta mögött. Egyik
sem tűnt olyan férjjelöltnek, aki számot tarthatna az
érdeklődésére.
Akit szerethetne.
Tehát maradt Tommy.
Tommy lesz a férje.
Lélekben felkészült a hidegre, arcát a köpenyébe rejtette,
és a szemöldökéig húzta a csuklyát. Tudta jól, hogy az
előkelő hölgyeknek nem szokásuk sétát tenni az éjszaka
közepén, de egész Surrey mélyen aludt, a legközelebbi
szomszéd pedig mérföldekre volt. A csípős hideg illett ahhoz
a keserű tehetetlenséghez, amit a nap eseményei váltottak
ki belőle.
Tisztességtelennek érezte, amiért az oly régen felbomlott
eljegyzése ilyen kihívások elé állítja. Az ember azt hinné,
nyolc év elég ahhoz, hogy London elfelejtse 1823 hírhedt
őszét, de Penelope mégsem tudta lemosni magáról a
bélyegét. A báltermekben továbbra is pusmogtak; a hölgyek
szalonjaiban úgy jártak a legyezők, mint a kolibri szárnyai,
hogy elrejtsék a halk beszélgetéseket, amelyekből Penelope
időnként foszlányokat kapott el. Fojtott hangon folytak a
találgatások arról, vajon mit tett, amiért a herceg
elvesztette iránta az érdeklődését, vagy miért hordja
annyira fenn az orrát, hogy elutasítja a többi kérőt.
Természetesen nem hordta fenn az orrát.
Csupán valami többre vágyott.
Nem olyan életre, amelyben a férje, akinek szánják,
megtűri, de nem szereti, gyermekei pedig szeretni fogják
ugyan, de ismerni nem.
Tényleg olyan sokat kér?
Úgy tűnt.
Felkaptatott egy hófödte magaslatra, rövid pihenőt
tartott a tetején, és letekintett a sötétlő tóra. A tóra, amely
a Needham- és a Bourne-birtok – pontosabban az egykori
Bourne-birtok – közötti határt jelölte… Ahogy ott állt, a
sötétbe meredve, a jövőjén gondolkozva, rádöbbent,
mennyire nem vágyik pasztellszínű, francianégyesektől és
langyos limonádéktól hemzsegő házasságra.
Többre vágyott.
A szó szomorúan visszhangzott a fejében.
Többre.
Kiderült, hogy többre, mint amije lesz.
Többre, mint amiről valaha is álmodnia szabad.
Nem mondaná boldogtalannak az életét. Jólétben él. Jól
gondját viselik, eleget eszik, és kevéssel is beéri. Van
családja, amelynek tagjai többnyire megértőek vele, és
vannak barátai, akikkel időnként eltöltheti a délutánokat.
És, jutott eszébe hirtelen, a napjai nem sokban
különböznek majd azután sem, ha hozzámegy Tommyhoz.
Akkor meg miért szomorítja el a gondolat, hogy Tommy
legyen a férje?
Elvégre aranyos, nagylelkű, viszonylag jó humorú és
kedves mosolyú. Nem olyan jóképű, hogy felhívja magára a
figyelmet, és nem is olyan okos, hogy zavarba ejtő legyen.
 Ezek mind kellemes jellemvonások.
Elképzelte, ahogy a férfi a karját nyújtva bekíséri a
bálba, a színházba vagy a vacsorához. Elképzelte, ahogy
táncol vele. Rámosolyog. Elképzelte magán a férfi kezét.
Olyan…
Olyan nyirkos volt.
Semmi oka nem volt azt feltételezni, hogy Tommynak
izzadós lenne a tenyere, hiszen valószínűleg inkább meleg,
tökéletesen száraz. Penelope ettől függetlenül végigsimított
kesztyűs kezével a szoknyáján. Nem elvárás a férjektől az
erős, határozott kéz? Főleg álmodozáskor?
Akkor Tommyt miért nem így képzeli el?
Jó barát. Nem szép Penelopétól, hogy izzadós tenyérrel
gondol rá. A férfi jobbat érdemel ennél.
Nagyot sóhajtott, kiélvezve a csípős levegőt, majd
lehunyta a szemét, és ismét megpróbálta… Erősen
koncentrált, hogy elképzelje magát Lady Thomas
Allesként.
Szerelemittasan a férjére mosolyog.
Aki mosolyogva lepillant rá.
Legalább tegyünk egy próbát, rendben?
Kinyitotta a szemét.
Az áldóját!
Nehézkesen megindult lefelé, a jeges tó felé.
Hozzá fog menni Tommyhoz.
A saját érdekében.
A húgai érdekében.
Bár helytelen lépésnek tűnik. Nagyon is.
Lényegtelen. A jó neveltetésű legidősebb leányok így
cselekednek.
Azt teszik, amit mondanak nekik.
Még akkor is, ha egyáltalán nem fűlik hozzá a foguk.
Még akkor is, ha többre vágynak.
Ekkor látta meg a fényt a távolban, a tó másik oldalán
nyújtózó kis erdőben.
Megtorpant, és a sötétbe hunyorított, mit sem törődve az
arcát csípő hideggel. Talán csak képzelődött. Talán csak a
hold fénye csillant meg a havon.
Megállta volna a helyét ez az eshetőség, ha a hulló hó
nem takarta volna el a holdat.
Ismét megvillant a fény. Penelope felkiáltott, hátrált egy
lépést, és tágra nyílt szemmel figyelte a fák között gyorsan
mozgó világosságot.
Előrehajolt – mintha az a pár hüvelyk segítene
beazonosítani a fény forrását –, és ismét a sötétséget
kémlelte, arra a helyre összpontosítva, ahol a fakósárga
fény felvillant a fák között.
–  Van ott valaki… – suttogta, szavait felfogta a hideg
csend.
Valaki járt odakint.
Lehet, hogy az egyik szolga, de nem valószínű. A
Needham-szolgáknak semmi keresnivalójuk a tónál az
éjszaka közepén, az utolsó Bourne-szolga pedig évekkel
ezelőtt elhagyta Falconwellt. Miután távoztak, a birtok
ingóságait összegyűjtötték, és a hatalmas kőépítmény
üresen maradt, szeretet nélkül. Évek óta nem járt senki a
házban.
Valamit tennie kell.
Bármi lehet. Tűz. Birtokháborító. Szellem.
Az talán mégsem.
De nagyon is lehetséges, hogy egy birtokháborító – egy
betolakodó, aki képes arra, hogy támadást intézzen
Falconwell ellen. Ha ez így van, tennie kell valamit.
Elvégre nem engedheti, hogy a betolakodók tanyát verjenek
Bourne márkijának birtokán.
Mivel a férfi nem gondoskodik a birtoka biztonságáról, a
feladat – a jelek szerint – Penelopéra hárul. Jelenleg
ugyanannyi joga van Falconwellhez, nemde? Ha a ház
kalózok vagy haramiák kezére kerül, az nagyban
befolyásolná a hozományát, ugye?
Na nem mintha örömmel töltené el a hozománya
felhasználásának gondolata.
 Ettől függetlenül ez elvi kérdés.
A fény ismét megvillant.
Úgy tűnt, nem haramiák járnak arrafelé, vagy ha mégis,
nem hoztak magukkal elég fényforrást.
És ha már itt tartunk, az is valószínűtlen, hogy kalózok
vernének tanyát Falconwellben, mivel az óceán
meglehetősen távol esik innen.
Lényegtelen.
Valaki van ott.
A kérdés, hogy ki.
És miért.
Penelope egy dologban biztos volt: a jó neveltetésű
legidősebb leányok nem erednek furcsa fények nyomába az
éjszaka közepén. Az határozottan túl kalandos lenne.
Valami több.
És ez el is döntötte a kérdést.
Azt mondta, hogy többre vágyik, és a több az ölébe
hullott.
A világegyetem csodás módon működik, nemde?
Vett egy mély levegőt, kihúzta magát, és elindult. Az
izgatottság vitte előre a tó szélén gubbasztó magyalbokrok
sűrűjében, mielőtt felfogta volna, mekkora ostobaságot
művel.
Kint van.
Az éjszaka közepén.
A farkasordító hidegben.
Valamilyen gálád, ismeretlen teremtmény vagy
teremtmények felé halad.
És senki sem tudja, hol van.
Hirtelen a Tommyval kötendő házasság nem is tűnt
olyan rossz ötletnek.
Főleg annak fényében, hogy szárazföldi kalózok
áldozatául eshet.
Hallotta, hogy a közelben megroppan a hó, mire azonnal
megtorpant, és a magasba emelte lámpását. A sötétséget
kémlelte a fák között, a magyalon túl, ahol korábban látta
felvillanni a fényeket.
Most semmit sem látott.
Semmit, csak a hulló hót és egy árnyékot, amely
könnyedén lehetett egy veszett medve is.
–  Ekkora ostobaságot! – suttogta magának, hangja
megnyugtatóan hatott rá a sötétben. – Nincsenek is
medvék Surrey-ban.
Mivel nem sikerült meggyőznie magát, ezért nem időzött
tovább, hogy megbizonyosodjon róla, vajon a sötét árny
valóban medve-e. Sürgős tennivalói akadtak otthon.
Először is elfogadni Tommy házassági ajánlatát.
És sokkal több időt kellene szentelnie a hímzésnek.
Azonban amikor úgy döntött, hogy visszafordul és
hazamegy, egy férfi lépett ki a fák közül lámpással a
kezében.
 3. fejezet

Kedves M.!
Ajándék! Igazán figyelmes tőled. Határozottan
állíthatom, az iskola tisztességes embert farag belőled.
Tavaly egy félig megevett mézeskalácsot kaptam tőled.
Izgatottan várom, idén mit tervezel.
Gondolom, ez azt jelenti, hogy nekem is ki kell
találnom számodra valami meglepetést.
Hamarosan látjuk egymást:
P.
Needham Manor, 1813 novembere

Kedves P.!
Az a mézeskalács kifogástalan volt. Tudhattam
volna, hogy a legkevésbé sem fogod értékelni a
nagylelkűségemet. Nem ismered a mondást, miszerint
a szándék a fontos?
Jó lesz már otthon lenni. Hiányzik Surrey. És te is,
Sixpence (bár nem szívesen vallom be).
M.
Eton College, 1813 novembere

Menekülj!
Ez a szó visszhangzott benne, mintha valaki az
éjszakába kiáltotta volna, de úgy tűnt, Penelope végtagjai
nem voltak hajlandók engedelmeskedni a parancsnak.
Inkább leguggolt, és elrejtőzött egy bokor mögé, abban
reménykedve, hogy a férfi nem fogja észrevenni. Hallotta a
közelben a hóban ropogó lépteit, mire Penelope a tó széle
felé osont, készen arra, hogy futásnak eredjen, ám ekkor
rálépett a köpenye szélére, elvesztette az egyensúlyát, és
egyenesen a magyalbokorra zuhant.
Ami meglehetősen szúrós volt.
– Aú!
Egyik kezével megpróbált kiszabadulni az utálatos
növény öleléséből, de csak azt érte el, hogy egy otromba ág
megszúrta. Az ajkába harapott, és megdermedt a közeledő
léptek hallatán.
Visszafojtotta a lélegzetét.
Talán a férfi nem látta meg. Végtére is koromsötét van.
Bárcsak ne lenne a kezében a lámpás!
A bokorba dugta.
Nem javított a helyzeten, mert azonnal egy másik fény
vetült rá.
A férfié.
Aki tett egy lépést felé.
Penelope a bokorhoz húzódott – inkább a szúrós levelek,
mint ez a sötét kolosszus.
– Hahó!
A férfi megtorpant, de nem felelt. A csönd
elviselhetetlenül hosszúra nyúlt. Penelope szíve dübörgött,
úgy tűnt, ez a testrésze az egyetlen, amelyik még képes
mozogni. Amikor nem bírta tovább, a magyalbokorban
egyensúlyozva megtörte a csöndet, és igyekezett a lehető
legkomolyabb hangot megütni:
– Birtokháborítást követ el.
–  Valóban? – Kalóz létére a férfinak igen kellemes
hangja volt. A mellkasa mélyéről tört fel, ami a libatollat és
a selymes brandyt juttatta Penelope eszébe. Megrázta a
fejét. Egyértelműen a hideg játszadozik az elméjével.
–  Úgy bizony. A távolban lévő ház Falconwell Manor.
Bourne márki tulajdona.
Csend.
–  Igazán érdekes – mondta a kalóz olyan hangsúllyal,
amiből Penelope arra következtetett, hogy egyáltalán nem
találja érdekesnek.
Penelope megpróbált kecses mozdulattal felegyenesedni.
Kétszer. Sikertelenül. Harmadjára sikerrel járt, lesimította
a szoknyáját, és így szólt:
–  Bizony az. És biztosra veszem, hogy a márkinak
nagyon nem fog tetszeni, ha megtudja, hogy maga… –
kesztyűbe bújtatott kezével a levegőbe intett – a birtokán
tartózkodik… Bármi legyen is a célja.
–  Valóban? – A kalóz nem tűnt aggódónak. Lejjebb
engedte a lámpást, így a felsőteste továbbra is árnyékban
maradt.
– Bizony. – Penelope kihúzta magát. – Fogadjon el tőlem
egy jó tanácsot: Bourne márkival nem érdemes ujjat húzni.
–  Úgy hangzik, mintha nagyon közel állnának
egymáshoz a márkival.
Penelope felemelte a lámpását, és hátrálni kezdett.
– Úgy bizony. Közel. Nagyon közel. Nagyon, bizony.
Éppenséggel nem hazudott. Valóban nagyon közel álltak
egymáshoz, amikor a márki még kisfiú volt.
–  Nem hiszek magának – mondta a férfi halk, ijesztő
hangon. – Sőt, úgy vélem, hogy a márki nincs is a közelben.
Szerintem senki sincs a közelben.
Penelopét megtorpanásra késztették a fenyegető szavak
– mint egy szarvast a vadászpuska dörrenése –, és számba
vette a lehetőségeit.
– A maga helyében én nem futnék el – folytatta a férfi a
gondolataiban olvasva. – Sötét van, a hó pedig vastag. Nem
jutna messzire, én pedig…
Elhallgatott, de a lány kitalálta a mondat végét.
A férfi elkapná és megölné.
Penelope lehunyta a szemét.
Amikor azt mondta, hogy többre vágyik, egyáltalán nem
így értette. Itt fog meghalni. A hóban. És nem találják meg
tavaszig.
Feltéve, hogy addig az éhes farkasok el nem vonszolják a
holttestét.
Valamit tennie kell.
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi felé lép.
–  Maga aljas gazember! Ne jöjjön közelebb! – Hathatós
fenyegetésen törte a fejét. – Fegyver van nálam.
–  Úgy tervezi, hogy a kesztyűivel látja el a bajomat? –
érdeklődött a férfi könnyedén.
– Maga, uram, nem méltó az úriember megnevezésre.
– Ó! Végre igazat szólt.
Penelope tett egy lépést hátra.
– Hazamegyek.
– Abban én nem lennék olyan biztos, Penelope.
A nő szívverése kihagyott egy pillanatra a saját neve
hallatán, majd olyan dübörgéssel indult újra, hogy biztos
volt benne, a… gazfickó meghallja.
– Honnan tudja a nevemet?
– Sok minden tudok.
– Ki maga? – Penelope felemelte a lámpását, mintha így
megóvhatná magát, a férfi pedig belépett a fénykörébe.
Nem volt éppen kalózos a kinézete.
Ismerősnek tűnt.
A jóképű, határozott vonások, a fenyegető félhomályba
burkolózó arc, a feszes száj, a borotváért kiáltó, határozott
áll…
Mindez halványan ismerősnek tűnt.
A férfi hólepte, hajszálcsíkos kalapot viselt, amelynek
karimája árnyékot vetett a szemére. Ez volt a hiányzó
láncszem.
Penelope nem tudta, honnan merítette a bátorságot,
hogy a karját kinyújtva hátratolja a kalapot, hogy a férfi
szemébe nézhessen – talán az a vágy vezérelte, hogy
megtudja, ki az, aki véget vet az életének.
Csak később rémlett fel neki, hogy a férfi meg sem
próbálta megállítani.
A férfi mogyoróbarna szemét – a barna, a zöld és a
szürke keverékét – hosszú, sötét, havas szempillák
keretezték. Penelope bárhol felismerte volna, még úgy is,
hogy a tekintete sokkal komolyabb volt, mint amikor
legutoljára látta.
Az első meghökkenés után hullámokban öntötte el a
boldogság.
A férfi mégsem kalóz.
– Michael?
A férfi teste megfeszült saját neve hallatán, de Penelope
nem fecsérelt időt arra, hogy eltöprengjen az okán.
Tenyerét a férfi hideg arcára simította – később maga is
eltöprengett, mi vezérelte –, és felnevetett, hangját
elfojtotta a hulló hó.
– Hát te vagy az?
A férfi elhúzta a nő kezét az arcáról. Nem viselt
kesztyűt, mégis olyan meleg volt a tenyere.
És egyáltalán nem volt nyirkos.
Mielőtt a nő ellenkezhetett volna, a férfi magához húzta,
hátratolta a csuklyát, kitéve a nőt a hóesésnek és a
fénynek. Pillantása olyan sokáig időzött Penelope arcán,
hogy a nő el is feledkezett a félelmeiről.
– Felnőttél.
Penelope ismét felnevetett.
– Tényleg te vagy az! Te bitang! Úgy megijesztettél. Úgy
tettél, mintha nem ismernél. Hol voltál…? Mikor
érkeztél…? – A nő megrázta a fejét, arcán széles mosoly
terült szét. – Azt sem tudom, hol kezdjem.
Mosolyogva vette szemügyre a férfit. Amikor legutoljára
látta, majdnem egyforma magasak voltak a nyakigláb
fiúcskával. De azok az idők elmúltak. Ez a Michael férfi,
magas és szálkás.
És nagyon-nagyon jóképű.
Penelope még mindig alig akarta elhinni, hogy tényleg a
férfi az.
 – Michael!
Találkozott a pillantásuk, mire a nőt elöntötte a
boldogság, mintha a férfi tekintete valódi érintés lenne,
amely felmelegíti. Ezért váratlanul érte, amikor a férfi
ismét a szemébe húzta a kalapot, azonban helyette is
folytatta a beszélgetést:
– Mit keresel itt?
Bourne továbbra is szorosan összepréselte az ajkait.
Hosszan hallgatott, mialatt Penelope élvezte a férfi
testének melegét. Lubickolt a boldogságban, hogy láthatja.
Nem számított, hogy későre jár, és hogy sötét van, és hogy
a férfi közel sem tűnt olyan boldognak a viszontlátás miatt,
mint ő.
– Miért bolyongsz a sötétben az éjszaka közepén a senki
földjén? – érdeklődött a férfi.
Nem válaszolt ugyan a nő kérdéseire, de Penelope
cseppet sem bánta.
–  Ez nem a senki földje. Alig fél mérföldre van mindkét
háztól.
–  Elkaphatott volna egy haramia, egy tolvaj, egy
emberrabló vagy…
–  Egy kalóz. Vagy egy medve. Már számba vettem az
összes lehetőséget.
Az emlékeiben élő Michael elmosolyodott volna. De az
újnak arcizma sem rezdült.
– Nincsenek is medvék Surrey-ban.
–  Egy kalóz is legalább annyira meglepő lenne, nem
gondolod? Nem érkezett válasz.
Penelope megpróbálta életre kelteni – előcsalogatni – az
egykori Michaelt.
–  Bármikor szívesen látok medvék vagy kalózok helyett
egy régi barátot, Michael.
A hó megroppant a férfi talpa alatt. Amikor megszólalt,
acélos volt a hangja:
– Bourne.
– Tessék?
 – Szólíts Bourne-nak.
Döbbenet és szégyenkezés áradt szét Penelopéban. Sose
gondolta volna, hogy a férfi ennyire komolyan veszi a márki
címet… Elvégre gyerekkori barátok. Megköszörülte a
torkát.
– Ahogy akarod, Lord Bourne.
– Hagyjuk a rangot! Csak a név számít. Bourne.
Penelope zavartan nyelt egyet.
– Bourne?
A férfi alig észrevehetően biccentett.
– Újra megkérdezem: mit keresel itt?
Penelopénak eszébe sem jutott figyelmen kívül hagyni a
kérdést.
– Észrevettem a lámpásodat, és idejöttem körbenézni.
–  Az éjszaka közepén elindultál körbenézni, mert
szokatlan fényre lettél figyelmes egy olyan ház erdejében,
amely tizenhat éve lakatlan.
– Kilenc.
A férfi egy pillanatra elnémult.
– Emlékeim szerint nem voltál ennyire bosszantó.
–  Akkor rosszul emlékszel. Nagyon bosszantó kislány
voltam.
– Épp ellenkezőleg. Nagyon komoly voltál.
Penelope elmosolyodott.
–  Tehát mégis emlékszel. Mindig megpróbáltál
megnevettetni. Én csak viszonzom a szívességet. Jól
csinálom?
– Nem.
Penelope magasabbra emelte a lámpást, a férfi pedig
engedte, hogy a meleg, aranyló fény az árnyakat legyőzve
beragyogja az arcát. Csodát tett vele az idő, hosszú
végtagjai és szögletes arca megváltozott. Penelope mindig
is úgy vélte, hogy jóképű férfi lesz belőle, de több lett, mint
jóképű… már-már gyönyörű.
A lámpás ragyogása ellenére ott ólálkodó félhomályban
is ki tudta venni a férfi fenyegető állkapcsát, szigorú
szemöldökét, szemét és ajkát, amelyek képtelennek
mutatkoztak a boldogságra és a mosolygásra.
Gyerekként volt egy gödröcskéje, amely gyakran
felvillant egy-egy újabb kaland előhírnökeként.
Penelope a férfi bal arcát fürkészte, hátha megpillantja
az árulkodó jelet. De nem találta.
Sőt, bármennyire fürkészte is ezt az új, komor arcot, úgy
tűnt, nem leli rajta a fiút, akit egykor ismert. Ha nem látja
a szemét, el sem hitte volna, hogy a fiú és a férfi egy és
ugyanaz.
– Milyen szomorú! – suttogta Penelope.
A férfi figyelmét nem kerülte el a megjegyzés.
– Micsoda?
Penelope a fejét ingatta, tekintetük találkozott. Csak a
férfi szeme maradt olyan, mint régen.
– Hogy eltűnt.
– Kicsoda?
– A barátom.
Penelope nem hitte volna, hogy lehetséges, de a férfi
vonásai még jobban megfeszültek, még inkább karót
nyeltnek és fenyegetőbbnek tűnt a félhomályban. Egy
röpke pillanatig Penelope azt hitte, talán túllőtt a célon. A
férfi mozdulatlanul állt, a nőt figyelte sötét, átható
tekintettel.
Penelope ösztönei azt súgták, hogy távozzon. Gyorsan.
És vissza se nézzen.
Mégsem mozdult.
– Mennyi ideig maradsz Surrey-ban? – A férfi nem felelt.
Penelope tett egy lépést előre, bár tudta, hogy nem
szabadna. – Semmi sincs a házban.
A férfi rá sem hederített.
A nő folytatta:
– Hol fogsz aludni?
A férfi szemöldöke felszaladt.
– Miért? Csak nem akarsz az ágyadba invitálni?
A durva szavak a nő elevenébe találtak. Penelope
megdermedt, mintha megütötték volna. Várt egy
pillanatot, biztosra vette, hogy a férfi rögtön bocsánatot
kér.
Csend.
– Megváltoztál.
–  Talán érdemes lenne ezt észben tartanod, amikor
legközelebb ismét úgy döntesz, hogy éjféli kalandra indulsz.
Egyáltalán nem hasonlított arra a Michaelre, akit
egykor ismert.
Penelope sarkon fordult, és a sötétben nekivágott a
Needham Manor felé vezető útnak. Pár lépés után
visszafordult a férfi felé. Aki továbbra is mozdulatlanul
állt.
–  Pedig tényleg örültem, hogy látlak. – Hátat fordított,
és megindult előre, az otthona felé, miközben a hideg
átjárta a csontjait. Aztán ismét megtorpant, mert erős
késztetést érzett, hogy tegyen egy csípős megjegyzést.
Olyat, amivel ugyanúgy megbánthatja a férfit, mint
fordítva. – Még valami, Michael.
Nem látta a férfi szemét, de érezte, hogy őt figyeli.
Hallgatja.
– A birtokomon állsz.
Abban a pillanatban megbánta a feszültség és a
bosszúság szülte szavakat, ahogy kimondta őket. A
hencegése inkább illett egy utálatos gyerekhez, mint egy
huszonnyolc éves nőhöz.
Még inkább megbánta, amit mondott, amikor a férfi
megindult felé, mint farkas az éjszakában.
– A te birtokodon?
A szavak sötét, fenyegető hatást keltettek. Penelope
azonnal hátrált egy lépést.
– I… igen.
Soha nem lett volna szabad elhagynia a házat.
–  Te és az apád azt hiszitek, hogy a birtokommal
foghattok férjet?
Tehát tudja.
 Penelope elhessegette a feltörő szomorúságot. Tehát a
férfi Falconwell miatt jött. És nem miatta.
A férfi egyre közeledett.
Penelope némán hátrált, megpróbálta felvenni a férfi
lépéseinek ritmusát. De nem sikerült. Megrázta a fejét.
Tagadnia kellene Michael kijelentését. Meg kellene
vigasztalnia. Meg kellene nyugtatnia ezt a nagy vadat, aki
épp becserkészi a hóban.
De nem tette.
Mert túlságosan dühös volt.
– Nem a tiéd. Elveszítetted. Mellesleg pedig már fogtam
magamnak férjet. – Azt nem kell a férfi orrára kötnie, hogy
még nem fogadta el a házassági ajánlatot.
A férfi megtorpant.
– Férjes asszony lettél?
A nő megrázta a fejét, a lehetőséget megragadva gyorsan
hátrált, hogy kellő távolság legyen köztük, mialatt a férfira
zúdította a mondanivalóját.
– Nem, de az leszek… hamarosan. És nagyon is boldogan
élünk majd, a birtokunkon.
Mégis mi ütött belé?
A szavak gyorsan és meggondolatlanul hagyták el a
száját, nem tudta semmissé tenni őket.
A férfi ismét megindult, ezúttal még céltudatosabban.
– London összes férfija Falconwellre pályázik. Ha nem a
birtok miatt, akkor azért, hogy folyton az orrom alá
dörgölhessék majd.
Penelope tudta, hogy ha ennél gyorsabban megy, azt
kockáztatja, hogy megbotlik a hóban, de egy próbát megért.
Hirtelen rátört az idegesség, hogy mi fog történni, ha a férfi
elkapja.
A következő pillanatban megbotlott egy rejtőzködő
gyökérben, és apró sikkantással, a karjait szélesre tárva,
esetlenül próbálta megvetni a lábát, miközben a kezéből
kihullott a lámpás.
A férfi gyorsabb volt nála, nagy, erős kezével elkapta a
nő karját, felemelte, és a hátát egy hatalmas tölgyfához
szorította. Mielőtt Penelope visszanyerhette volna az
egyensúlyát, és menekülőre foghatta volna, a férfi már
szorosan a fához szegezte.
Az emlékeiben élő kisfiú valóban a múlté volt.
A helyébe lépő férfival nem lehetett packázni.
A férfi közel volt. Túl közel. A nőhöz hajolt, suttogóra
fogta. Penelope érezte az arcán a férfi leheletét, ami tovább
fokozta az idegességét. Alig mert levegőt venni, figyelmét
túlságosan lekötötte a férfiból áradó meleg, és hogy vajon
mit mond.
– Akár még egy öregedő vénlányt is hajlandóak elvenni,
hogy övék legyen Falconwell.
Penelope gyűlöletet érzett a férfi iránt. Gyűlölte, ahogy
hanyag kegyetlenséggel ejtette ki a szavakat. Könnyek
fojtogatták.
Nem. Nem. Nem fog sírni.
Főleg nem e kolosszus szeme láttára, aki cseppet sem
hasonlít a kisfiúra, akit egykor ismert. Akiről álmodozott,
hogy egy nap majd visszatér.
De nem így.
Penelopét elöntötte a düh, küzdött, szabadulni próbált. A
férfi jóval erősebb volt nála, nem volt hajlandó elengedni. A
tölgyfának szorította a nő hátát, és ismét előrehajolt. Közel
volt, túl közel. Penelopét félelem kerítette hatalmába, amit
hirtelen fellobbanó harag követett.
– Eressz el!
A férfi nem mozdult. Sőt, egy hosszú pillanatig Penelope
azt hitte, nem hallotta.
– Nem – jött a közömbös válasz.
Penelope ismét küzdött, rúgott, egyik csizmás lába a férfi
sípcsontját érte. A rúgás olyan erősre sikerült, hogy a nő
nagy örömére a férfi felmordult.
–  A fenébe! – kiáltotta Penelope, tudva, hogy egy
hölgynek nem illik káromkodni; tudva, hogy valószínűleg
az örökkévalóságig vezekel majd a purgatóriumban ezért a
bűnéért, de fogalma sem volt, hogyan érthetne szót
másként ezzel a brutális idegennel. – Mégis mit
szándékozol tenni? Itt hagysz, hogy halálra fagyjak a
hóban?
–  Nem. – A férfi fenyegetően suttogott a fülébe,
miközben könnyedén sakkban tartotta.
Penelope nem adta fel.
– Akkor elrabolsz? Falconwell lesz a váltságdíj?
–  Nem, bár nem hangzik rosszul. – Olyan közel volt,
hogy a nő érezte az illatát (bergamott és cédrus), és egy
pillanatig kiélvezte, ahogy a férfi lehelete az arcát
cirógatja. – Valami sokkal rosszabbon töröm a fejem.
A nő megdermedt. Csak nem fogja megölni!
Elvégre egykor barátok voltak. Jóval azelőtt, hogy a férfi
olyan jóképű lett, mint az ördög, és kétszer olyan rideg.
Nem fogja megölni.
Ugye?
– Mégis… min?
A férfi egyik ujjával végigsimított a nő hosszú nyakán,
nyomában perzselő tűz támadt. Penelope alig kapott
levegőt… a buja melegségtől és a szinte elviselhetetlen
élvezettől.
–  Tiéd a birtokom, Penelope – suttogta a nő fülébe.
Penelope ideges reszketése ellenére is kellemesnek és
rettentően izgatónak találta a férfi hangját. – És vissza
akarom kapni.
Tényleg nem lett volna szabad elhagynia a házat.
Ha túléli a ma estét, soha többé ki sem teszi a lábát a
házból.
Penelope lehunyta a szemét, és megrázta a fejét, hogy
magához térjen a férfi okozta kábulatból.
– Nem adhatom neked.
A férfi egyik kezével jóleső gyengédséggel végigsimított a
nő karján, majd erős, meleg kezébe fogta a csuklóját.
– Nem, de elvehetem.
Penelope kinyitotta a szemét, és a férfi sötét tekintetébe
veszett.
– Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, drágám – a megszólítás gúnyosan hangzott
–, hogy össze fogunk házasodni.
Penelope szóhoz sem jutott a döbbenettől, amikor a férfi
a karjánál fogva a vállára hajította, majd megindult vele az
erdő felé, Falconwell Manor irányába.

Kedves M.!
Nem hiszem el, hogy nem tőled, hanem édesanyádtól
kellett megtudnom (aki mellesleg nagyon büszke rád),
hogy te lettél az osztályfelelős. Meg vagyok döbbenve és
fel vagyok háborodva, amiért nem osztottad meg velem
a hírt… És egyáltalán nem esett jól, hogy elfelejtettél
eldicsekedni vele.
Biztosan rengeteg mindent nem mondtál még el
nekem az iskoláról. Ki vele!
A mindig türelmes:
P.
Needham Manor, 1814 februárja

Kedves P.!
Szerintem nem nagy dicsőség osztályfelelősnek lenni
elsőévesként. Továbbra is ki vagyok szolgáltatva az
idősebb fiúk kénye-kedvének, amikor nem a
tanulószobában tartózkodom. Egyet se félj: ha jövőre is
kineveznek osztályfelelősnek, szégyentelenül el fogok
vele dicsekedni.
Nagyon sok mesélnivalóm lenne… de az nem
lányoknak való.
M.
 Eton College, 1814 februárja

Bourne legalább egy tucat lehetőséget végiggondolt, hogy

hogyan rabolja majd el Penelopét az apjától és a
családjától, hogy feleségül vegye, és visszaszerezze a
birtokát. Csábítást tervezett, erőszakot, és ha minden
csődöt mond, emberrablást.
De egyik tervben sem szerepelt egy hólepte nő, aki
szereti a veszélyt, és hiányzik belőle a józan ész, ami azt
diktálná, hogy kerülje el őt a farkasordító surrey-i
januárban, az éjszaka közepén.
Penelope eléggé megkönnyítette a dolgát.
Ajándék lónak ne nézd a fogát, tartja a mondás.
Úgyhogy magával vitte a nőt.
– Te vadember!
A férfi arca eltorzult, mialatt Penelope a vállát püfölte,
lábai összevissza kalimpáltak, és Bourne csak ennek
köszönhette, hogy legféltettebb testrészei nem kerültek egy
rendkívül jól irányzott rúgás útjába.
– Tegyél le!
A férfi a kérést figyelmen kívül hagyva egyik kezével
elkapta a nő lábát, és addig billentette, amíg az fel nem
sikkantott a férfi kabátjának hátulját markolászva, hogy
megtartsa magát. Ekkor visszaengedte a vállára, és
kimondottan jól szórakozott, amikor a nő fájdalmasan
feljajdult, ahogy a férfi válla puha hasába nyomódott.
Úgy tűnt, a hölgynek nincs ínyére, hogy ilyen fordulatot
vett az este.
–  Talán valami baj van a hallásoddal? – kérdezte
Penelope hetykén, már amennyire ez lehetséges volt a férfi
vállára vetve.
Bourne nem felelt.
Nem is kellett. A nő nagyon jól kitöltötte a csendet a
saját motyogásával.
– Nem lett volna szabad kijönnöm a házból… Isten látja
lelkem, ha tudtam volna, hogy itt vagy, bezártam volna az
ajtókat és az ablakokat, és a csendőrért küldettem volna…
És én még azt hittem… tényleg örülök, hogy látlak.
A nő tényleg örült, hogy látja: a nevetése olyan volt, mint
a napsugár, az izgatottsága szemmel látható. A férfi
ellenállt a késztetésnek, hogy belegondoljon, mikor örült
neki utoljára valaki ennyire.
Azt a kérdést pedig fel sem tette magának, hogy örült-e
valaha is valaki neki ennyire. Penelopét leszámítva.
A férfi azonban a tartózkodásával akkurátusan és
hatásosan elrontotta Penelope örömét, és arra számított,
hogy sikerül megfélemlítenie, hogy a nő meghunyászkodik
majd.
De Penelope csak beszélt, halkan és könnyedén. A
szavak visszhangot vertek a tó fölött, felerősítette őket a
hulló hó. A vér zakatolt a férfi fülében, az igazság pedig
kínzón mardosta.
A birtokomon állsz.
Nem a tiéd.
Elveszítetted.
Ez a nő egyáltalán nem gyenge. Olyan kemény, mint az
acél.
Csupán néhány szóval képes volt emlékeztetni őt arra,
hogy Penelope az utolsó akadály, hogy megszerezze azt,
amire felnőttként mindennél jobban vágyott. Az egyetlen
dolgot, ami célt adott neki.
Falconwellt.
A birtokot, ahonnan ő, az apja, a nagyapja és a Bourne
család megszámlálhatatlanul sok tagja származott.
A birtokot, amelyet elvesztett, de megesküdött, hogy
visszaszerzi.
Bármi áron.
Akár házassággal is.
– Nem cipelhetsz el csak úgy, mint… mint egy birkát!
A férfi megtorpant egy pillanatra.
– Mint egy birkát?
Penelope elnémult egy kis időre, bizonyára azért, hogy
elgondolkozzon a hasonlaton.
– A gazdák nem a vállukon viszik a birkákat?
–  Én sose láttam, de te hosszabb ideje élsz vidéken,
szóval… ha azt mondod, hogy birkaként bánok veled,
elfogadom.
–  Nyilvánvalóan hidegen hagy téged a tény, hogy úgy
érzem, méltatlan bánásmódban részesülök.
– Ha ez megnyugtat, nem foglak megnyírni.
–  Egyáltalán nem nyugtat meg, sőt! – morogta a nő. –
Nem mondom el még egyszer: tegyél le!
Újfent izgett-mozgott, majdnem sikerült kicsúsznia a
férfi szorításából, miközben egyik lába veszélyesen közel
került a férfi legféltettebb szervéhez.
Bourne felmordult, és szorosan megmarkolta a nőt.
–  Elég! – Felemelte a kezét, és határozottan a nő
fenekére csapott.
Penelope azonnal mozdulatlanná dermedt.
– Te nem… Én nem… nem üthetsz meg engem!
A férfi kinyitotta a Falconwell konyhájába vezető hátsó
ajtót, és bemasírozott. Lámpását egy közeli asztalra állítva
letette a nőt a sötét helyiség közepére.
–  Több réteg ruha van rajtad, és egy köpeny. Kétlem,
hogy egyáltalán érezted.
Penelope szemében harag villant.
– Akkor is, egy úriember sosem merészelne egy nőt…
Figyelte, ahogy a nő a megfelelő szó után kutat. Élvezte
a zavarát, de végül kisegítette:
– Úgy vélem, az „elfenekelni” szót keresed.
Penelope nagy szemeket meresztett.
– Igen. Azt. Az úriemberek nem…
– Először is, azt hiszem, már megállapítottuk, hogy nem
vagyok úriember. Az a hajó rég elment. Másodszor pedig
meg lennél lepve, ha tudnád, miket tesznek az
úriemberek… és miket élveznek a hölgyek.
– De nem én. Tartozol egy bocsánatkéréssel.
–  Én a helyedben nem vennék rá mérget. – Penelope
felhördült, a férfi pedig átvágott a konyhán, és a
pohárszékhez lépett, ahol az este folyamán egy üveg skót
whiskyt hagyott. – Kérsz egy italt?
– Nem, köszönöm.
– Milyen udvarias vagy!
– Egyikünknek muszáj, nem gondolod?
A férfi szembefordult vele. Meglepte, de szórakoztatta is
a nő csípős nyelve.
Penelope nem volt magas, alig a férfi válláig ért, de
abban a pillanatban úgy nézett ki, mint egy amazon.
Köpenye csuklyája hátraesett, a haja rendezetlenül
omlott a válla köré, és fakószőkén világított a gyér fényben.
Állát a dac egyetemes jeleként felszegte, kihúzta magát, a
mellkasa pedig nyers dühvel emelkedett és süllyedt a
köpenye alatt.
Úgy tűnt, mintha szívesen okozna a férfinak akár súlyos
testi sértést is.
– Ez emberrablás.
Bourne nagyot kortyolt az üvegből. Mulattatta, hogy a
nőt megdöbbenti a viselkedése. Miközben a kézfejével
megtörölte a száját, találkozott a tekintetük. A férfi
hallgatott, tetszett neki, hogy ezzel mennyire felidegesíti a
nőt.
Hosszabb szünet után Penelope szólalt meg ismét:
– Nem rabolhatsz csak úgy el!
–  Ahogy már odakint is mondtam, nincs szándékomban
elrabolni téged. – A férfi előrehajolt, amíg az arcuk egy
magasságba nem került. – De szándékomban áll feleségül
venni, drágám.
A nő egy pillanatig rámeredt.
– Távozom.
– Szó sem lehet róla.
– Nem vagyok megkötözve. Ha akarom, távozhatom.
–  A kötözés az amatőröknek való. – A férfi a
pohárszéknek dőlt. – Rajta, próbálkozz csak!
A nő bizonytalan pillantást vetett rá, majd megvonta a
vállát, és az ajtó felé indult. Amikor Bourne elállta az útját,
Penelope megtorpant.
–  Úgy látom, jó ideje nem mozogtál társaságban, de
akkor sem rabolhatod el csak úgy a szomszédaidat.
– Ahogy már mondtam, ez nem emberrablás.
–  Hívjuk bárminek – tiltakozott Penelope durcásan –,
ilyet akkor sem illik.
–  Azt hittem, már észrevetted, mennyire nem érdekel,
hogy mi illik.
A nő egy pillanatig eltöprengett a válaszon.
– Pedig kellene.
Ismerősnek tetszett, ahogy a nő szálegyenesen állva
rendre utasítja.
– Hát itt van.
– Kicsoda?
–  A gyermekkori Penelope. Aki folyton az illem miatt
aggódik. Semmit sem változtál.
A nő felszegte az állát.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem.
–  Egyáltalán nincs igazad. Sokat változtam. Teljesen
más lettem.
– Bővebben?
– Én… – fogott bele Penelope, de aztán elhallgatott, és a
férfi eltűnődött, vajon mit akart mondani. – Én vagyok.
Most pedig engedj el! – Megpróbálta eltolni a férfit, de
amikor az nem mozdult, Penelope felhagyott a
próbálkozással, és inkább nem ért hozzá.
Milyen kár! Bourne felidézte, milyen érzés volt a nő
meleg, kesztyűs kezét az arcán érezni. Azonban az odakint
tanúsított viselkedését a meglepettség szülte.
És az öröm.
Eltöprengett, vajon mi mást csinálhat még a nő
ösztönösen, ha örül. Lelki szemei előtt felvillant egy kép –
ahogy a sötét selyemlepedőn szétterül a szőke haj, és a
jégkék szempárba meglepettség költözik, miközben a férfi
bepillantást nyújt a kimért és illemtudó Penelopénak az
erkölcstelen és buja élvezetekbe.
Majdnem megcsókolta a sötétben. Úgy tervezte, hogy
megfélemlíti, hogy fokozatosan kompromittálja majd a
hallgatag és szerény Penelope Marburyt. De nem
tagadhatta, hogy az üres konyhában állva elmerengett,
vajon milyen íze lehet a nőnek. Hogy milyen lenne érezni a
lélegzetét a bőrén. Hogy milyen érzés lenne hozzásimulni.
Magán érezni őt.
– Ez kész téboly!
A nő szavai rángatták vissza a jelenbe.
– Biztos, hogy nem kérsz egy italt?
Penelope nagy szemeket meresztett.
– Micsoda… dehogyis!
Milyen könnyen zavarba hozható! Mindig is így volt.
–  Hiszen udvarias gesztus megkínálni a vendéget
frissítővel, nemde?
–  De nem whiskyvel! És biztosan nem közvetlenül az
üvegből.
–  Bizonyára összekutyultam a dolgokat. Talán
segíthetnél felidézni, mivel kellene megkínálnom a
vendégemet egy ilyen helyzetben.
A nő kinyitotta, majd becsukta a száját.
–  Fogalmam sincs, tekintve, hogy nem szoktak az
éjszaka közepén elrabolni, és kihalt vidéki házakba cipelni.
– Szája dühös vonallá keskenyedett. – Szeretnék
hazamenni. Az ágyba.
–  Te is tudod, hogy ez anélkül is megoldható, hogy
hazamennél. A nő feszélyezett hangot hallatott.
– Michael…
Ki nem állhatja, ahogy kiejti a nevét.
Nem, mégsem.
– Bourne.
Találkozott a tekintetük.
–  Bourne… bebizonyítottad az igazadat. – A férfi
kíváncsian hallgatott, a nő folytatta. – Megértettem, hogy
rossz döntés volt az éjszaka közepén az erdőben kóborolni.
Most már belátom, hogy megtámadhattak volna.
Elrabolhattak volna. Vagy még rosszabb, ezért kész vagyok
belátni, hogy nagyon fontos leckét tanítottál nekem.
– Igazán nagylelkű tőled.
Penelope folytatta, mintha a férfi meg sem szólalt volna,
miközben megpróbált eloldalazni mellette. Bourne vele
együtt mozdult, hogy elzárja előle az utat. A nő
megtorpant, és a férfi szemébe nézett. Kék szemében
megvillant valami, amit a férfi tehetetlenségként
értelmezett.
–  Továbbá hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni a
tényt, hogy égbekiáltó módon megszegted az etikett
szabályait azzal, hogy testi kényszert alkalmazva
eltávolítottál egy nyilvános helyről egy teljes mértékben
illetlen… és összességében túlságosan bizalmas helyre.
– És ne feledd, hogy elfenekeltelek!
–  Na igen. Ami teljes mértékben… módfelett… túlmegy
az illem határain.
– Úgy tűnik, az illemmel eddig nem jutottál messzire.
Penelope megdermedt, és a férfi azonnal tudta, hogy
fején találta a szöget. Kellemetlen érzéseket ébresztett
benne, de elfojtotta őket.
Azt tervezi, hogy feleségül veszi Penelopét, de a tervei
között nem szerepel, hogy törődjön az érzéseivel.
–  Terveim vannak veled, Penelope, ezért ma este nem
mész sehová. – A nő felé nyújtotta az üveg whiskyt, és
komolyan folytatta: – Igyál egy kortyot! Ez lecsillapít
holnapig.
– Miért, mi lesz holnap?
– Holnap összeházasodunk.
 4. fejezet

Penelope megragadta az üveget, és kikapta Michael

kezéből. Egy röpke pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
nagyot kortyol belőle, mert ennél jobb alkalma biztosan
nem nyílik arra, hogy az alkoholisták útjára lépjen.
– Nem fogok feleségül menni hozzád.
– Attól tartok, ez már eldöntetett.
A nő kifakadt.
–  Dehogyis döntetett el! – Az üveget a mellkasához
szorítva utat tört magának a férfi mellett az ajtó felé.
Amikor Bourne nem mozdult, a nő megállt egy hajszálnyira
tőle, köpenye a férfit súrolta. Határozottan Bourne komoly,
mogyoróbarna szemébe nézett. Nem volt hajlandó
engedelmeskedni az ostoba akaratának. – Állj félre az
utamból, Lord Bourne! Most hazamegyek. Te pedig
megőrültél.
A férfi szemöldöke felszaladt.
–  Vigyázz a szádra! – gúnyolódott. – Most nem vagyok
abban a hangulatban, hogy arrébb álljak. Más módszerhez
kell folyamodnod.
– Ne akard, hogy olyat tegyek, amit később megbánok!
–  Miért bánnád meg? – A férfi egyik meleg ujjával
felemelte a nő állát. – Szegény Penelope, hogy félsz
kockáztatni!
Szegény Penelope.
A nő szeme résnyire szűkült a gyűlölt megnevezés
hallatán.
 – Nem félek kockáztatni. És tőled sem félek.
A férfi felvonta sötét szemöldökét.
– Nem?
– Nem.
A férfi hozzá hajolt. Közel. Túl közel. Elég közel ahhoz,
hogy Penelopét körbelengje a bergamott és a cédrus illata.
Elég közel ahhoz, hogy észrevegye, hogy a férfi szeme
kellemes barna árnyalatban játszik.
– Bizonyítsd be!
A férfi hangja elmélyült, karcos lett, amitől Penelope
jólesően megborzongott.
Bourne közelebb lépett, olyan közel, hogy a belőle áradó
hő melengette a nőt a jéghideg helyiségben. Ujjaival
Penelope hajába túrt a tarkójánál, biztosan tartotta,
miközben fölé magasodott. Fenyegetőn. Ígéretekkel tele.
Mintha akarná őt.
Mintha érte jött volna.
De természetesen nem.
Ha nem lenne Falconwell, nem lenne itt.
És Penelopénak nem lenne szabad erről elfeledkeznie.
A férfi pont annyira akarja őt, mint az eddigi férfiak.
Épp olyan, mint a többi.
És ez nem igazság.
De átkozott legyen, ha engedi, hogy elvegye tőle az
egyetlen fontos döntés jogát! Felemelte a bal karját, és a
whiskysüveggel határozottan, minden erejét latba vetve
lesújtott a férfira – nem volt elég ahhoz, hogy arrébb
mozdítson egy ekkora testet, de a meglepetés ereje a nőnek
kedvezett.
Bourne megtántorodott, Penelope pedig elsietett
mellette. Már majdnem elérte a konyhaajtót, mire a férfi
visszanyerte az egyensúlyát, és Penelope után eredve egy
„Még mit nem!” felkiáltással elkapta. Maga felé fordította,
és a szemébe nézett.
– Engedj el! – parancsolta a nő ellenségesen.
– Nem tehetem – felelte a férfi. – Szükségem van rád.
 – Falconwell miatt.
Bourne nem válaszolt. Nem is kellett. Penelope nagy
levegőt vett. A férfi kompromittálni akarja. Mintha a sötét
középkorban élnének. Mintha nem lenne több, mint egy
ingóság. Mintha a kezével együtt járó birtok nélkül nem érne
semmit.
A gondolatra megtorpant, csalódottság öntötte el.
A férfi rosszabb, mint a többiek.
–  Sajnos rossz hírt kell közölnöm – mondta Penelope –,
ugyanis menyasszony vagyok.
–  A ma éjszaka után már nem – vetette ellen a férfi. –
Senki sem fog feleségül venni azok után, hogy kettesben
töltötted velem az éjszakát.
Szavaiból csipetnyi megátalkodottságnak vagy
veszélynek kellett volna kicsendülnie, de a kijelentés
inkább egyszerű tényként hatott. Michael a legrosszabb
fajta csirkefogó, Penelope jó hírneve holnapra semmivé
foszlik.
A férfi megfosztotta őt a választás jogától.
Ahogy korábban az apja.
Ahogy Leighton hercege évekkel ezelőtt.
Ismét egy férfi csapdájába esett.
– Szereted őt?
A kérdés gátat szabott feltörni készülő haragjának.
– Parancsolsz?
–  A vőlegényedet. Úgy érzed, a fellegekben jársz? – A
gúnyos szavak azt sugallták, mintha a szerelem és
Penelope nevetséges párost alkotna. – Rózsaszínben látod a
világot?
– Számít ez?
Penelope kiolvasta a férfi tekintetéből, hogy meglepte a
válasz. Aztán Michael karba tette a kezét, és felvonta a
szemöldökét.
– Egyáltalán nem.
Hideg szélroham söpört végig a konyhán, mire Penelope
szorosan maga köré húzta a köpenyét. A mozdulat nem
kerülte el Michael figyelmét, aki durva szavakat motyogott
a bajsza alatt – Penny úgy vélte, hogy kifinomult
társaságban nem ildomos ilyen kifejezéseket használni. A
férfi levette a téli- és a szalonkabátját, majd akkurátusan
összehajtotta és letette őket a mosogató szélére. Ezután a
konyha közepén álló, hatalmas tölgyfa asztalhoz lépett,
amelynek hiányzott az egyik lába, viharvert lapjából pedig
félig kiállt egy fejsze. Az este történései közül kevés volt
normálisnak mondható, ezért Penelope meg sem lepődött
azon, hogy a bútordarab féloldalas.
Mielőtt a nő egy szót is szólhatott volna, a férfi felkapta
a fejszét, és Penelope felé fordult. Arcára éles vonásokat
festett a lámpás fénye.
– Lépj hátrébb!
A férfi az a fajta volt, aki elvárta, hogy kövessék az
utasításait. Nem győződött meg arról, hogy a nő
engedelmeskedett-e, mielőtt magasba lendítette a fejszét.
Penelope a sötét szoba sarkába húzódott, miközben a férfi
hevesen lesújtott a bútordarabra, és a meglepettség miatt
nem tudta levenni róla a szemét.
Gyönyörű volt a teste.
Mint egy fenséges római szobor – az erős, kidolgozott
izmok jól látszottak a ropogós ingujj alatt, amikor Michael
a feje fölé emelte a fejszét, ujjai céltudatosan
végigszántottak a nyelén, majd erősen megragadta, és
határozott lendülettel – puff – lesújtott az ősöreg tölgyfa
asztalra, amitől csak úgy záporoztak a konyhában a
fadarabok, némelyik a régóta használaton kívüli tűzhely
tetején landolt.
A férfi a tenyerével, hosszú ujjait kinyújtva az
asztallapra támaszkodott, másik kezével kifeszegette a
fejszét az asztalból. Amikor hátralépett, egy fejmozdulattal
meggyőződött arról, hogy Penelope nem áll a kóbor
faszilánkok útjában – amit a nő nagyon megnyugtatónak
talált –, majd újfent nekiveselkedett, és határozottan
lesújtott a bútorra.
 A penge a tölgyfába szaladt, de az asztal kitartott.
A férfi megrázta a fejét, kiszabadította a fejszét, majd az
egyik asztallábat vette célba.
Puff!
Penelope tágra nyílt szemmel figyelte a lámpás fényénél
a férfi méretes combját, amelyen megfeszült a
gyapjúnadrág. Nem lenne szabad néznie… nem lenne
szabad figyelmet szentelnie egy ennyire szembetűnő…
férfias tulajdonságnak.
De még sosem látott ilyen lábat.
Puff!
Sosem gondolta, hogy ennyire… lenyűgöző lehet.
Puff!
Képtelen volt levenni róla a szemét.
Puff!
Az utolsó ütéssel szilánkosra hasadt a fa. Az asztalláb
megrogyott a hatalmas asztallap földre dőlő súlya alatt.
Michael ledobta a fejszét, puszta kézzel megragadta a
lábat, és kitépte a helyéről.
Háttal állt a nőnek, az asztalláb egyik végét a
tenyerében tartva.
– Sikerült – jelentette ki.
A nő nem is várt mást.
A férfi pedig mintha nem elégedett volna meg mással.
– Szép munka – mondta Penelope, mert jobb nem jutott
eszébe.
A férfi széles vállára emelte a fadarabot.
– Nem próbáltál meg elmenekülni.
Penelope megdermedt.
– Nem, valóban nem. – De fogalma sem volt, hogy miért.
A férfi betette az asztallábat a széles mosogatóba, majd
óvatosan felemelte a szalonkabátját, kirázta az esetleges
gyűrődéseket, és felvette.
Penelope figyelte, ahogy a férfi válla eltűnik a
kifogástalanul testre szabott ruhadarabban, amely úgy állt
rajta, mintha ráöntötték volna – aminek a nő elismeréssel
volt kénytelen adózni, miután vethetett egy-egy pillantást
az alatta lévő, Vitruvius-tanulmánynak is beillő férfitestre.
Elég!
Megrázta a fejét. Nem fog úgy gondolni a férfira, mint
egy Leonardo-alkotásra. Már így is túlságosan ijesztő.
Penelope a fejét ingatta.
– Nem leszek a feleséged.
A férfi kiegyenesítette a mandzsettáját, figyelmesen
begombolta a kabátját, és letörölt egy nedvességfoltot az
ujjáról.
– Ez nem vita tárgya.
Penelope észérvekkel próbálkozott.
– Szörnyű férj lennél.
– Sosem mondtam, hogy jó lennék.
– Tehát boldogtalan házasságra ítélnél?
–  Ha szükséges. Bár a boldogtalanságod nem közvetlen
cél, ha ez nyújt némi vigaszt.
A nő nagy szemeket meresztett. A férfi komolyan beszélt.
Nem csupán képzeli ezt a beszélgetést.
–  Feltételezem, ettől vonzóbbnak kellene találnom az
ajánlatodat.
A férfi hanyagul megvonta a vállát.
–  Nem esem abba az ostoba hibába, hogy elhiggyem, a
házasság célja a boldogság egyik vagy mindkét fél számára.
Engem az a cél vezérel, hogy visszakapjam Falconwellt és a
házat, és rád nézve sajnálatos módon ehhez össze kell
házasodnunk. Nem leszek jó férj, de egyáltalán nem áll
szándékomban figyelemmel kísérni minden lépésedet.
A nő szája tátva maradt az őszinteség hallatán. A férfi
meg sem próbált kedvességet színlelni. Vagy érdeklődést.
Vagy aggodalmat. Penelope becsukta a száját.
– Értem.
A férfi folytatta.
– Azt teszel és kapsz meg, amit csak akarsz, amikor csak
akarod. Elég pénzem van, hogy elherdáld bármire, amivel a
magadfajták szívesen töltik az idejüket.
 – A magamfajták?
– Vénkisasszonyok, akik többről álmodnak.
A szoba levegője egy pillanat alatt fojtogatóvá vált.
Micsoda szörnyű, kellemetlen, teljes mértékben találó
jellemzés! Vénkisasszony, aki többről álmodik. Úgy érezte,
mintha a férfi a szalonban állt volna a lánykérés estéjén, és
figyelte volna, ahogy Tommy házassági ajánlata
csalódottsággal tölti el Penelopét. Aki valami többre
vágyik.
Valami másra.
Nos, ez most határozottan valami más volt.
A férfi egyik ujjával végigsimított a nő arcán, aki kitért
az érintése elől.
– Ne!
– Márpedig hozzám fogsz jönni, Penelope.
Ismét elrántotta a fejét, hogy a férfi ne érhessen hozzá.
– Ugyan miért tenném?
–  Azért, drágám – közölte a férfi közelebb hajolva,
hangjában buja ígéret, miközben erős, meleg ujját
végighúzta a nő nyakán, a ruhájából kivillanó bőrön, amitől
a nő szíve hevesebben vert, és szaporábban szedte a levegőt
–, mert senki sem fogja elhinni, hogy nem ejtettem foltot
rajtad végérvényesen.
A férfi megragadta a nő ruhájának szélét, majd egy
erőteljes rántással kettészakította, vele együtt a nő
alsóneműjét is, aki így derékig lemeztelenítve állt előtte.
Penelope levegő után kapkodott. Elengedte a
whiskysüveget, hogy a mellkasához szoríthassa a szövetet,
közben az alkohol végigömlött a ruhája elején.
– Te… te…
–  Nem kell sietned, drágám – mondta a férfi elnyújtva,
és hátralépett, hogy megcsodálja a munkáját. – Megvárom,
amíg megtalálod a megfelelő szót.
A nő szeme résnyire szűkült. Nem szavakra volt
szüksége. Sokkal inkább egy ostorra.
Azt tette, ami először eszébe jutott. A keze magától
lendült, és hatalmasat csattant – a hang mérhetetlen
elégedettséggel töltötte volna el, ha nem érzi magát porig
alázottnak.
A férfi feje oldalra billent az ütéstől, kezét azonnal az
arcához kapta, ahol vörös folt gyúlt. Penelope tett egy
lépést hátra, az ajtó felé, a hangja reszketett.
–  Soha… de soha… nem fogok hozzámenni
olyasvalakihez, mint te. Teljesen elfelejtetted, mi voltál?
Hogy mi lehettél volna? Az ember azt hinné, hogy farkasok
neveltek.
Ekkor megfordult, és azt tette, amit már akkor meg
kellett volna tennie, amikor meglátta a férfit a ház körül
ólálkodni.
Futásnak eredt.
Kitárta az ajtót, és a hóban gázolva vakon megindult
Needham Manor felé, de alig pár lépést tett meg, a férfi
máris bivalyerős karjába kapta, és könnyedén felemelte.
Penelope ekkor felsikított.
– Engedj el! Te vadállat. Segítség!
Rúgkapált, sarkával eltalálta a férfi sípcsontját, aki
otrombán a fülébe káromkodott.
– Elég legyen, te hárpia!
Még mit nem! Penelope kétszer olyan hevesen küzdött.
– Segítség! Valaki!
–  Közel s távol nincs egy teremtett lélek sem. És
messzebb sincs senki ébren.
A szavak tovább tüzelték a nőt, és a férfi felmordult,
amikor Penelope könyöke az oldalába mélyedt pont akkor,
amikor visszatértek a konyhába.
–  Tegyél le! – sikította a lehető leghangosabban,
közvetlenül a férfi fülébe.
Bourne elfordította a fejét, és rendületlenül ment tovább.
A konyhán keresztülvágva felkapta a lámpást és az
asztallábat.
– Nem.
A nő nem adta fel, de a férfi határozottan tartotta.
 –  És mégis mi a terved? Megerőszakolsz itt, az üres
házadban, majd visszaadsz papának szörnyű állapotban?
Egy hosszú folyosón haladtak, amelynek egyik oldalán
fakorlátok sorakoztak, a szolgák által használt lépcső
mentén. Penelope kinyújtotta a karját, és megragadta az
egyiket. Minden erejével kapaszkodott.
A férfi megállt, várta, hogy a nő elengedje a korlátot.
Amikor megszólalt, elképesztő türelemről tett
tanúbizonyságot.
– Nem szokásom nőket erőszakolni. Legalábbis nem úgy,
hogy ne kérnék tőlük előzetes engedélyt rendkívül
udvariasan.
Penelope a kijelentés hallatán mozdulatlanná dermedt.
Még szép, hogy Bourne nem fogja megerőszakolni.
Valószínűleg egy pillanatig sem gondolt rá máshogy,
csakis úgy, mint az unalmas, illemtudó Penelopéra, az
egyetlen akadályra, ami közte és a családját megillető jog
helyreállítása között áll.
Penelope nem tudta eldönteni, hogy ez ront vagy javít a
helyzeten.
Ettől függetlenül a szíve belesajdult. Nem érdekli a
férfit. Nem akarja őt. Még annyira sem becsüli, hogy
legalább úgy tegyen. Hogy érdeklődést színleljen. Hogy
megpróbálja elcsábítani.
Kizárólag Falconwellért használja őt.
Hát Tommy nem?
Dehogynem. Amikor Tommy mélyen a szemébe nézett,
nem a szeme kékjét látta, hanem a surrey-i kék eget
Falconwell felett. Bizonyára a barátját is látta benne, de
nem ezért kérte meg a kezét.
Michael legalább őszinte vele.
–  Ennél jobb ajánlatot nem fogsz kapni, Penelope –
mondta a férfi halkan, és Penelope kihallotta belőle az élt,
a sürgetést.
Az igazságot.
Penelope lazított a szorításán.
 – Ugye tudod, hogy rászolgáltál a hírnevedre?
–  Igen, tisztában vagyok vele. De korántsem ez a
legrosszabb dolog, amit eddig tettem. Ezt tudnod kell.
Szavaiból büszkeségnek kellett volna kicsendülnie. Vagy
közönynek. De inkább őszinteséget sugalltak. És egy röpke
pillanatig volt bennük valami, de Penelope nem volt
egészen biztos benne, hogy hallotta. Valami, amit nem lesz
hajlandó észrevenni.
Végül elengedte a lépcsőkorlátot, a férfi pedig jó pár
lépcsőfokkal feljebb talpra állította.
Tényleg fontolóra veszi Michael ajánlatát? Elment a
józan esze.
Tényleg elképzeli, milyen lenne hozzámenni ehhez az új,
furcsa Michaelhez? Pedig nem lenne szabad. Még csak a
gondolattal sem lenne szabad eljátszania, hogy milyen
lehet egy olyan férfi feleségének lenni, aki habozás nélkül
kiránt egy fejszét egy konyhaasztalból. És aki üresen álló
házakba cipel sikoltozó nőket.
Annyi bizonyos, hogy ez nem egy szokványos főnemesi
házasság lesz.
A lépcsőfoknak köszönhetően – ahol a férfi talpra
állította – találkozott a tekintetük.
– Ha hozzád megyek, oda a jó hírem.
–  Kimondatlan társadalmi igazság, hogy a jó hírnéven
esett folt közel sem olyan rossz, mint amilyennek
beállítják. Szabadság jár vele. Ami nem elhanyagolható.
Ő már csak tudja.
Penelope megrázta a fejét.
– Nemcsak rólam van szó, hanem a húgaim jó híréről is.
Ha mi összeházasodunk, sosem találnak tisztességes férjet.
A társadalom minden tagja azt hiszi majd, hogy… éppolyan
könnyen hírbe hozhatók… mint én.
– Nem érdekelnek a húgaid.
– De engem igen.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Úgy érzed, abban a helyzetben vagy, hogy követelőzz?
 Nem. Egyáltalán nem. De Penelope ettől függetlenül
kihúzta magát, és rendületlenül folytatta.
– Elfelejted, hogy egy lelkész sem fog minket összeadni,
ha megtagadom, hogy hozzád menjek.
–  Ha így teszel, szerinted nem terjesztem majd el
London-szerte, hogy milyen csúnya foltot ejtettem a
becsületeden?
– Nem.
–  Akkor rosszul gondolod. Olyan történetet találok ki,
amitől még a legtöbbet látott utcalányok is elpirulnak.
Penelope is elpirult, de nem engedte megfélemlíteni
magát.
Vett egy mély levegőt, és kijátszotta a legütősebb
kártyáját:
–  Nem kétlem, de ha engem tönkreteszel, azzal
Falconwell esélyeit is tönkreteszed.
A férfi megdermedt. Penelope lélegezni is alig mert
izgatottságában, amíg a válaszra várt.
– Mit kérsz cserébe?
Győzött.
Győzött!
Szerette volna világgá kürtölni, hogy sikerült legyőznie
ezt a rendíthetetlen kolosszust. De nem vesztette el teljesen
a józan eszét.
– A ma éjszaka nem befolyásolhatja a húgaim jó hírét.
A férfi bólintott.
– A szavamat adom.
Penelope szorosan markolta szakadt ruháját.
– Higgyem is el egy hírhedt szélhámos szavait?
A férfi feljebb lépett, közelebb, sötétségbe vonva a nőt.
Penelope igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét, amikor a
férfi megszólalt. A hangja egyszerre volt fenyegető és
ígéretekkel teli.
–  Létezik becsület a tolvajok között, Penelope. És ez
duplán igaz a szerencsejátékosokra.
A nő nyelt egyet, a férfi közelségétől inába szállt a
bátorsága.
– Én… nem vagyok egyik sem.
–  Ostobaság – suttogta a férfi. Penelope a halántékánál
érezte az ajkait. – Úgy tűnik, született játékos vagy.
Csupán útmutatásra van szükséged.
Kétségtelen, hogy a férfi többet tudna tanítani neki, mint
amiről valaha álmodott.
Elhessegette a gondolatot – és a nyomában támadt
képeket –, amikor a férfi hozzátette:
– Akkor megegyeztünk?
A győzelemittas érzés elillant, helyét felindultság vette
át.
Azt kívánta, bár Michael szemébe nézhetne.
– Van más választásom?
– Nincs – hangzott a közömbös válasz. Se megbánás, se
sajnálat. Csak a kíméletlen őszinteség.
A férfi kezét nyújtotta a nőnek, a széles, lapos tenyér
csábítóan hatott rá.
A gránátalmát nyújtó Hadész.
Ha Penelope elfogadja, minden megváltozik. Minden
más lesz.
Nincs visszaút. Bár a lelke mélyén tudta, hogy amúgy
sincs.
Egyik kezével a ruháját markolta, a másikkal elfogadta
a férfi kezét.
Bourne felvezette a lépcsőn, lámpása jelentette az
egyetlen kiutat a mögöttük lévő koromsötétből, és Penelope
akaratlanul is a férfiba kapaszkodott. Azt kívánta, bár
lenne bátorsága elengedni, a saját erejéből követni,
elutasítani ebben az apró kérdésben, de volt valami ebben a
sétában – valami misztikus és sötét, aminek semmi köze
sem volt a fényhez –, amiért nem tudta rávenni magát,
hogy elengedje a férfit.
Bourne megállt a lépcső tetején, a gyertyafény árnyékot
vetett a szemére.
– Még mindig félsz a sötétben?
 Penelope zavarba jött a gyerekkorukra történő utalás
hallatán.
– Az egy rókalyuk volt. Bármi lehetett ott lent.
A férfi tovább lépkedett.
– Például?
– Mondjuk, egy róka.
– Nem volt róka abban a lyukban.
Michael ellenőrizte az odút elsőként. Ez volt az egyetlen
ok, amiért Penelope hagyta magát rábeszélni, hogy ő is
másszon be.
– Akkor… valami más. Mondjuk, egy medve.
– Vagy talán csak féltél a sötétben.
– Talán. De már nem.
– Valóban?
– Kint bolyongtam ma éjszaka, vagy nem?
Ráfordultak egy hosszú folyosóra.
– Igaz. – A férfi ekkor elengedte a kezét, Penelopét pedig
nyugtalanította, hogy hiányolja a férfi érintését. Bourne
elfordította az egyik ajtó gombját, amely elnyújtott,
vészjósló nyikorgással kitárult. A nő fülébe suttogott: –
Amondó vagyok, Penelope, hogy bár szükségtelen félned a
sötéttől, helyesen teszed, ha félsz azoktól a dolgoktól,
amelyeket a sötétség éltet.
Penelope hunyorított, és a sötétben megpróbálta
felmérni a szobát, miközben mélyen legbelül idegesség
fogta el. A küszöbön álldogált, gyorsan, szaggatottan szedte
a levegőt. Azok a dolgok, amiket a sötétség éltet… mint
például a férfi.
Bourne lassú léptekkel elhaladt mellette, a mozdulat
egyszerre volt hanyag és fenyegető. Közben azt suttogta:
–  Szörnyen hazudsz. – Alig hallhatóan mondta, és a nő
bőrét cirógató lehelete elvette a sértés élét.
A lámpás fénye reszketett az apró, idegen szoba falain,
arany ragyogásba vonva az egykor elegáns, mostanra
reménytelenül megfakult faborítást, amely annak idején
kellemes rózsaszín lehetett. Épp csak elfértek ketten a
szobában – a kandalló szinte teljesen elfoglalta az egyik
falat, amivel szemközt két kis ablakon keresztül egy fás
ligetre nyílt kilátás.
Michael lehajolt, hogy tüzet gyújtson, Penelope pedig az
ablakokhoz ment, és figyelte, ahogy a holdfény ösvényt vág
az elnyúló, havas tájon.
– Ez melyik szoba? Nem emlékszem rá.
–  Nagy valószínűséggel sosem láttad. Anyám
dolgozószobája volt.
Penelope emlékezett a márkinéra, a magas és gyönyörű
nőre, akinek széles, barátságos mosolya és kedves tekintete
volt. Ki másé lenne ez a csendes, békés szoba?
–  Michael. – Penelope megfordult, hogy a férfi szemébe
nézzen, de Bourne a kandalló előtt guggolt, szalmát és
gyújtóst rendezgetve. – Sose nyílt alkalmam, hogy… –
Kereste a megfelelő szavakat.
A férfi megállította.
– Semmi szükség rá. Ami történt, megtörtént.
Hangjának ridegsége helytelennek, nem odavalónak
tűnt.
– Akkor is… én írtam neked. Nem tudom, hogy valaha…
–  Valószínűleg. – A férfi félig behajolt a kandallóba.
Penelope hallotta, ahogy a kovakő a taplódobozt karistolja.
– Sokan írtak.
Nem lett volna szabad magára vennie e szavakat, mégis
megtette. Penelopét nagyon megviselte Bourne márkijának
és feleségének halálhíre. A saját szüleivel ellentétben –
akiket a néma illem tartott össze – Michael szülei
láthatóan törődtek egymással, a fiukkal és Penelopéval.
Amikor értesült a balesetet szenvedett hintóról,
hatalmába kerítette a szomorúság amiatt, ami elveszett,
ami meghiúsult.
Leveleket írt a fiúnak, több tucatot az évek során, amíg
az apja meg nem tiltotta, hogy újabbakat írjon. Penelope
azonban ezután is folytatta az írást, remélve, hogy a fiú
valamiképp tudja, hogy gondol rá. Hogy mindig lesznek
barátai Falconwellben… Surrey-ban… bármennyire
magányosnak érzi is magát. Penelope hitte, hogy Michael
egy nap majd hazatér.
De soha nem tért vissza.
Végül Penelope felhagyott a várakozással.
– Őszinte részvétem.
A tapló felvillant, a szalma lángra kapott.
A férfi felállt, és szembefordult a nővel.
–  Be kell érned a tűz fényével. A lámpásod a hóban
maradt.
Penelope visszanyelte a keserűségét, és bólintott.
– Megleszek.
–  Ne hagyd el a szobát! A ház rossz állapotban van, és
még nem vettelek feleségül.
Azzal a férfi megfordult és távozott.
 5. fejezet

Penelopét a tűz sápadt fénye ébresztette fel. Rettentően

fázott az orra, egyúttal szörnyen melege volt.
Zavartan pislogott, felmérve az idegen környezetet, míg
végül a kandallóban pislákoló parázs és a rózsaszínű falak
láttán világosság gyúlt a fejében.
A hátán feküdt takarókba bugyolálva, amiket azelőtt
igazgatott el, hogy álomba merült volna, és egy hatalmas,
meleg takaró volt ráterítve, amelynek csodás illata volt.
Átfagyott orrát a szövetbe fúrta, mélyen beszívta az illatot,
és megpróbálta felismerni: bergamott és dohányvirág.
Elfordította a fejét.
Michael.
Elhatalmasodott rajta a döbbenet, majd a rettenet.
Michael itt alszik mellette.
Bár nem igazán mellette. Sokkal inkább hozzá
préselődve.
Mégis olyan érzés volt, mintha teljesen körbevenné.
A férfi az oldalára fordulva feküdt, feje egyik behajtott
karján, a másikat pedig átvetette a nőn, és szorosan
megmarkolta az oldalát. Penelope légzése szaporább lett,
amikor rájött, mennyire közel jár a férfi keze… olyan
testrészeihez… amelyeket nem szabadna megérintenie.
Nem mintha sok olyan testrésze lenne, amelyet észszerű
keretek között megérinthetne, de ez most lényegtelen.
Nem csak a férfi karja jelentett problémát. Szorosan a
nőhöz simult a mellkasa, a karja, a lába… és egyéb
testrészei is. Penelope nem tudta eldönteni, hogy
rettentően megrémüljön vagy módfelett örüljön.
Esetleg mindkettő?
Úgy a legjobb, ha nem töpreng sokat ezen a kérdésen.
A férfi felé fordult, igyekezett elkerülni minden
felesleges mozdulatot vagy hangot. Nem tudta figyelmen
kívül hagyni, milyen érzéseket ébresztett benne Michael
karja, amely végigsimított a teste középső részén, ahogy a
nő megfordult. Amikor Penelope elhelyezkedett arccal a
férfi felé, hosszan, óvatosan kifújta a levegőt, és
elgondolkozott a következő lépésen.
Elvégre nem mindennap esik meg vele, hogy egy… hogy
is fogalmazzunk… úriember karjában… karja alatt ébred.
Bár Michael már nem igazán mondható úriembernek,
nemde?
Ébren a férfi arca csupa él és feszültség volt – az
állkapcsa úgy feszült, mint az íj, mintha folyton uralkodnia
kellene magán. De most, a derengő félhomályban, a tűz
ragyogásában…
Gyönyörű volt.
A határozott, tökéletes élek álmában sem tűntek el.
Mintha egy mesterszobrász faragta volna az állkapcsa
vonalát, álla mélyedését, hosszú, egyenes orrát, szemöldöke
tökéletes ívét és az elképesztően hosszú, dús és
koromfekete szempillákat, amelyek már kisfiúként is
cirógatták az arcát.
És a szája. Abban a pillanatban kívánatosak és teltek
voltak az ajkai, nem préselte őket keskeny, szigorú vonallá.
Egykor olyan gyakran húzódtak mosolyra, de mostanra…
veszélyessé és csábítóvá váltak, ami kisfiúként sosem volt
jellemző rájuk. Penelope tekintete végigsiklott a férfi felső
ajkának csúcsain és völgyein, miközben azon töprengett,
vajon hány nő csókolhatta már meg. Vajon milyen érzés
lenne érezni az ajkát… puha vagy durva, könnyed vagy
határozott?
A vágytól elnehezülve hosszan kifújta a levegőt.
 Meg akarta érinteni a férfit.
Megdermedt a gondolattól, ami egyszerre volt szokatlan,
mégis igaz.
Nem lenne szabad megérintenie. A férfi egy szörnyeteg.
Rideg, durva, önző, és egyáltalán nem hasonlít az egykori
kisfiúra. A férjre, akit elképzelt magának. Penelope
felidézte az este korábbi történéseit, amikor még azt hitte,
hogy unalmas, semmitmondó, öreg férje lesz.
Nem, Michael egyáltalán nem olyan.
Talán ezért is akarja megérinteni.
Tekintete elidőzött a férfi száján. Talán mégsem csábító,
félelmetes ajkait… hanem inkább a haját akarja
megérinteni, amely sötét és göndör, mint egykor, de eltűnt
belőle a fiatalkori ziláltság. A megzabolázott tincsek
Michael szemöldökére és fülére omlottak,
visszarendeződtek eredeti helyükre az egynapos utazás, a
hó és a sapka ellenére.
Eszükbe sem jutott lázadni.
Igen. Meg akarja érinteni a haját.
Azét a férfiét, akihez feleségül fog menni.
A keze saját magától mozdult a sötét fürtök felé.
–  Michael – suttogta, ahogy az ujjai megérintették a
selymes tincseket, mielőtt meggondolhatta volna magát.
A férfi szeme felpattant, mintha arra várt volna, hogy a
nő megszólaljon. Villámgyorsan elkapta a csuklóját, és
erősen megszorította.
Penelopét váratlanul érte a mozdulat.
– Ne haragudj… nem akartalak… – Megrángatta a kezét
egyszer, kétszer, mire a férfi elengedte.
Bourne visszaejtette karját az illetlen helyre, a nő
testének közepére, mire Penelopéban tudatosult, hol ér
egymáshoz a testük. A férfi lába zavarba ejtően simult az
övéhez, elképesztő színű szeme jól palástolta a gondolatait.
Penelope tétován nyelt egyet, majd kimondta, ami eszébe
jutott:
– Mit keresel az ágyamban?
 A férfi nem felelt.
A nő folytatta.
– Még nem… – kereste a szavakat.
– Házasodtunk össze? – A férfi hangja lágy és rekedt volt
az alvástól, és Penelope akaratlanul is izgatottan
megborzongott a szavak hallatán.
Bólintott.
A férfi kínzóan lassan elhúzódott tőle, Penelope pedig
igyekezett tudomást sem venni a rá nehezedő test hiánya
okozta elégedetlenségről.
– Mit csinálsz itt?
– Eddig aludtam.
– Mármint mit csinálsz az ágyamban?
– Ez nem a te ágyad, Penelope, hanem az enyém.
Csend állt be, és Penelope gerincén ideges borzongás
futott végig. Most mit mondjon erre? Nem tűnt
helyénvalónak részletesen kitárgyalni a férfi ágyát. Sem a
sajátját, ami azt illeti.
A férfi a hátára gördült, kinyújtotta az arca alá
hajtogatott, hosszú karját, kényelmesen és jólesően
megropogtatta a csontjait, aztán elfordult a nőtől.
Penelope megpróbált visszaaludni. De tényleg.
Vett egy mély levegőt, és figyelte, ahogy a férfi válla
mozog, ahogy megfeszül rajta az ing. Egy ágyban fekszik.
Egy férfival. Egy férfival, aki nemsokára a férje lesz, de
még nem illeti meg ez a cím. A helyzetnek hallatlanul
botrányosnak kellett volna lennie. Bűnösen izgalmasnak.
De mégis… mindegy, hogy az anyja mit gondol majd,
amikor a fülébe jut a hír, Penelope számára a helyzet
egyáltalán nem tűnt botrányosnak.
Ami valójában kissé kiábrándító. Úgy tűnt, hogy amikor
végre szemtől szembe kerül a kalanddal, akkor is balul sül
el.
Mindegy, mennyire botrányos a jövendőbeli férje…
Penelope nem olyan nő, aki miatt botrányba keveredne. Ezt
korábban tisztán az értésére adta.
 Hiába voltak kettesben egy elhagyatott házban,
Penelope még így sem volt elég ahhoz, hogy megragadja egy
úriember figyelmét.
Hallhatóan felsóhajtott, mire a férfi felé fordította a fejét,
remek kilátást kínálva egyik tökéletes ívű fülére.
Penelope korábban soha nem figyelt fel senki fülére.
– Mi a baj? – kérdezte a férfi halkan morogva.
– Baj? – visszhangozta Penelope.
Bourne ismét a hátára fordult, megrántva a takarót,
mire Penelope karját megcsípte a szoba hideg levegője. A
férfi a mennyezetet bámulta válasz közben.
– Eléggé ismerem a nőket ahhoz, hogy tudjam, egy sóhaj
több mint egy sóhaj. Két dolgot jelenthet. Ez a bizonyos
sóhajtás a női elégedetlenséget jelzi.
–  Nem vagyok meglepve, hogy azt felismered. –
Penelopét hajtotta a kíváncsiság. – Na és a másik?
A férfi a nőre szegezte gyönyörű, mogyoróbarna szemét.
– A női gyönyört.
Penelope arcát pír öntötte el. Feltételezte, hogy a férfi
azt is könnyen felismeri.
– Ó.
Bourne ismét a mennyezetnek szentelte a figyelmét.
–  Vennéd a fáradságot, és kifejtenéd, mi az oka
elégedetlenségednek?
Penelope megrázta a fejét.
– Semmi.
– Talán kényelmetlenül fekszel?
– Nem. – Az alatta lévő takarók megfelelően kipárnázták
a faburkolatot.
– Akkor félsz?
Penelope eltöprengett a kérdésen.
– Nem. Kellene?
A férfi rásandított.
– Nem szokásom nőket bántani.
–  Meghúzod a határt ott, hogy elrabolod és elfenekeled
őket?
 – Talán bántódásod esett?
– Nem.
Bourne ismét elfordult tőle, lezárva a beszélgetést.
Penelope sokáig meredt a férfi hátára, míg végül a
kimerültség vagy az elkeseredés miatt kifakadt:
–  Csupán annyi, hogy ha elrabolnak egy nőt, és
házasságra kényszerítik, akkor ennél… egy kicsivel… több
izgalomra számít.
A férfi kínzó lassúsággal fordult meg, hogy a szemébe
nézzen. A levegő megsűrűsödött, és Penelope teljes
mértékben tudatában volt, hogy egy hajszálnyira fekszenek
egymástól egy meleg priccsen, egy elhagyatott ház kis
szobájában, ugyanazon takaró alatt – ami történetesen a
férfi télikabátja. Ekkor rádöbbent, hogy talán nem lett
volna szabad azt sugallnia, hogy az éjszaka nem tartogat
izgalmakat.
Mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy felkészült a
további izgalmakra.
– Nem úgy értettem… – igyekezett kijavítani magát.
–  Ó, szerintem pedig de. –  A férfi halkan, vészjóslóan
beszélt, és Penelope hirtelen mégsem volt annyira biztos
abban, hogy nem fél. – Nem vagyok elég érdekes számodra?
–  Nem te… – vágta rá a nő. –  Hanem ez az egész… –
Penelope legyintett az egyik kezével, amitől a télikabát
felemelkedett. Úgy vélte, ideje lezárni a témát. – Hagyjuk!
A férfi kitartóan figyelte őt, nem vette le róla a szemét,
és bár nem mozdult, úgy tűnt, mintha nagyobb lenne,
fenyegetőbb. Mintha magába szívta volna a szobában lévő
levegő nagy részét.
–  Hogyan tehetném számodra kielégítőbbé a mai
éjszakát, hölgyem?
A halk kérdés sokféle érzelmet pendített meg benne.
Ahogy a kielégítő szó könnyedén legördült a férfi nyelvéről,
Penelope szíve meglódult, a gyomra görcsbe ugrott.
Úgy tűnt, az éjszaka nagyon gyorsan nagyon izgalmas
fordulatot vett.
 Bár Penelope ízléséhez mérve túl gyorsan peregtek az
események.
–  Sehogy – felelte aggasztóan magas hangon. – Jól
megvagyok.
– Jól? – A szó lustán gördült le a férfi nyelvéről.
– Túl sok volt az izgalom. – Penelope bólintott, és egyik
kezét a szájához emelte, hogy elfedje az ásítást. – Annyira
sok, hogy rettentően kimerültem. – Hátat fordított a
férfinak. – Azt hiszem, most jó éjszakát kívánok.
– Erre nem vennék mérget – mondta a férfi, halk szavai
pisztolydörrenésnek tetszettek a szűk helyen.
És aztán megérintette a nőt.
A csuklójánál fogva maga felé fordította, a tekintetét
rászegezte.
–  Megőrjít a gondolat, hogy az este nem hozott
számodra… kielégülést.
Kielégülést.
A szó bizsergette a gyomrát. Penelope vett egy mély
levegőt, és megpróbálta lecsitítani háborgó idegeit.
De nem sikerült.
Ekkor a férfi megmozdult, keze lecsúszott a nő
csuklójáról, és megállapodott a csípőjén. Abban a
pillanatban Penelope minden figyelmét annak a pontnak
szentelte – a szoknyák, az alsószoknya és a köpeny alatt –,
ahol határozottan érezte a hatalmas tenyér perzselő
forróságát. A férfi nem markolta meg hevesebben, nem
húzta közelebb, nem mozdította meg. Penelope tudta, hogy
elhúzódhatna… hogy el kellene húzódnia… de…
Nem akart.
Ehelyett elidőzött annak a valami új, más és
összességében izgalmasnak a határán.
Állta a férfi pillantását, amely sötét volt a tűz fényében,
és némán kérlelte, hogy tegyen valamit.
A férfi nem mozdult.
– Mondd, mit szeretnél, Penelope?
A nő tátott szájjal vette tudomásul, hogy Bourne
hatalmat adott a kezébe, és tudta, hogy most történt meg
először vele, hogy egy férfi valóban megadta neki az önálló
döntéshozás lehetőségét.
A helyzet fonáksága, hogy pont ez a férfi. Ez a férfi, aki
pár óra leforgása alatt elvette tőle a választás jogát.
De most eljött a szabadság, amiről korábban beszélt. A
kaland, amit ígért.
A hatalom megrészegítette. Ellenállhatatlan volt.
Veszélyes.
De Penelope nem törődött vele. A csodás, izgató hatalom
beszélt belőle.
– Csókolj meg!
A férfi azonnal cselekedett, beléfojtva a szavakat.

Kedves M.!
Szörnyen szenvedek – olyan meleg van itt, mint
Hadésznál az alvilágban, még az éjszaka közepén is.
Biztos vagyok benne, hogy csak én vagyok ébren, de ki
képes aludni a surrey-i nyár legmelegebb időszakában?
Biztosra veszem, hogy ha itt lennél, épp valami
csintalanságot követnénk el a tónál.
Bevallom, kedvem támadt járni egyet… De attól
tartok, egy ifjú hölgynek nem illik így viselkednie,
igaz?
Szeretettel:
P.
Needham Manor, 1815 júliusa

Kedves P.!
Ostobaság. Ha ott lennék, én követném el a
csintalanságot. Te csak sorolnád, hogy hányféleképpen
 kapnak majd el és szidnak meg a kihágásért.
Nem tudom pontosan, mit illik vagy nem illik egy
fiatal hölgynek csinálni, de megőrzöm a titkodat, még
akkor is, ha a komornád nem helyesli. Pláne akkor.
M.
Eton College, 1815 júliusa

Az az igazság, hogy Penelope Marburynek tényleg volt

egy titka.
Nem olyan eget rengető, amitől összedőlt volna a
Parlament, vagy megfosztatott volna trónjától a király…
semmi olyasmi, ami tönkretenné a családját vagy bárki
mást… de számára meglehetősen kétségbeejtő volt, ezért
igyekezett ritkán gondolni rá.
Nem meglepő módon Penelope példaértékű, teljes
mértékben feddhetetlen életet élt eddig az éjszakáig.
Gyermekkori példás magaviseletét felnőttként is megőrizte,
hogy kifogástalan modora kellő példával szolgálhasson
húgainak, és pontosan úgy viselkedett, ahogy az a jó
családból származó fiatal hölgyektől elvárható.
Annak ellenére, hogy számos férfi udvarolt neki, és el is
jegyezték Anglia egyik legbefolyásosabb emberével – aki
láthatólag könnyedén kifejezésre tudta juttatni a benne
dúló szenvedélyt, ha úgy alakult –, a szégyenteljes igazság
az volt, hogy Penelope Marburyt még sosem csókolták meg.
Egészen mostanáig.
Ez igazán nevetséges. Tudta jól.
Az ég szerelmére, elvégre 1831-et írunk! Az ifjú hölgyek
benedvesítik alsószoknyájukat, hogy jobban rájuk tapadjon,
és a csupasz bőrüket mutogatják. Négy húga volt, ezért
pontosan tudta, hogy semmi rossz nincs abban, ha időnként
egy sóvár kérő futó csókot lehel a szájára.
Azt leszámítva, hogy ilyen még sosem történt vele, és ez
a mostani csók egyáltalán nem volt futó.
Ez teljes mértékben helytelennek és egyáltalán nem
olyannak érződött, amit jövendőbeli férjétől kap az ember
lánya.
Olyan csók volt, amelyről sosem ejtünk szót a jövendőbeli
férjünkkel.
Michael kissé elhúzódott, és azt suttogta az ajka fölött
időzve:
– Ne gondolkodj annyit!
Honnan tudta?
Nem számít. A lényeg, hogy udvariatlanság lenne
figyelmen kívül hagyni a kérését.
Penelope átadta magát a csók okozta ismeretlen és új
érzésnek, ahogy a férfi ajka egyszerre volt durva és puha,
szaggatott lélegzete az arcát érte. A férfi csókjai finoman,
pihekönnyűen simogatták a nyaka ívét, majd megemelte az
állát, hogy jobban hozzáférjen a szájához.
– Sokkal jobb.
Penelope levegőt venni is elfelejtett, amikor a férfi ajka
ismét lecsapott rá, és minden gondolatot kitörölt a fejéből
egyetlen, váratlan… alattomos… és mennyei becézgetéssel.
Az a nyelve volt?
Az bizony… a fenséges cirógatás feloldotta a nő összezárt
ajkait. Úgy tűnt, felemészti Penelopét, aki örömmel adta át
magát az érzésnek. A férfi lassan perzselő forróságot
hagyott a nő alsó ajkán, és Penelope elmerengett, vajon
lehetséges-e, hogy valaki elveszítse az eszét a gyönyörtől.
Bizonyára nem minden férfi csókol így… máskülönben a
nők nem tudnának eleget tenni a kötelességeiknek.
Bourne elhúzódott.
– Megint gondolkodsz.
Valóban. Az járt a fejében, hogy a férfi mámorító.
–  Nem tehetek róla. – Penelope megrázta a fejét, és a
férfi felé nyújtotta a karját.
– Akkor rosszul csinálom.
Jóságos ég! Ha még ennél is hevesebben csókolja meg, az
veszélybe sodorja a józan eszét.
Vagy talán már veszélyben is van.
 De Penelopét ez őszintén nem érdekelte.
Amíg a férfi folytatja, amit elkezdett.
Penelope karja magától mozdult. A férfi hajába túrva
közelebb húzta magához, amíg az ajkuk ismét össze nem
ért, és ezúttal… ezúttal elengedte magát.
Viszonozta a férfi csókját, mire mély, karcos hang tört fel
a férfi torkából – a hang egészen megbabonázta Penelopét,
és szavak nélkül is tudta, hogy tapasztalatlansága ellenére
valamit jól csinált.
Ekkor a férfi keze megindult, egyre feljebb és feljebb,
amíg a nő úgy nem érezte, meghal, ha nem érinti meg…
ott, a melle völgyénél, buján becsúsztatva a kezét az
elszakadt ruha alá, amit a férfi szaggatott szét, hogy
megspórolja magának a nő elcsábításának nehézségét.
Ami a jelek szerint amúgy sem okozott volna neki
nehézséget.
Penelope végigsimított a férfi egyik karján, és erősen,
határozottan magához szorította, a nevét a szájába
sóhajtva.
Bourne a hangra elhúzódott, és felhajtotta a télikabátot,
hogy megvilágítsa őket a halványuló tűz fénye.
Félresöpörte a ruhát, felfedve a nő csupasz bőrét, majd
addig simogatta és kényeztette, amíg a nő háta ívbe nem
feszült.
– Élvezed? – Penelope kihallotta a választ a kérdésből.
A férfi tudta, hogy a nő még sosem élt át ilyen erőteljes,
ilyen érzéki érzéseket.
–  Nem szabadna. – Penelope keze rátalált a férfiéra, és
nem engedte el.
–  Mégis élvezed. – Csókot lehelt a nő nyakának finom
bőrére, miközben szakértő ujjai rátaláltak a helyre, ahol
Penelope a legjobban vágyott az érintésére. A férfi nevét
nyögte. Bourne a fogával végigsimított a nő egyik
fülcimpáján, mire megreszketett a karjában. – Beszélj
hozzám!
–  Ez hihetetlen – mondta a nő, mert nem akarta
elrontani a pillanatot, nem akarta, hogy a férfi abbahagyja.
–  Folytasd! – suttogta a férfi, és kihámozta Penelope
egyik mellét a ruhából. A szoba hideg levegője megérintette
a bimbókat.
Ekkor Bourne a nőre meredt, figyelte, ahogy a kis
csúcsok megkeményednek a hidegtől vagy a tekintetétől
vagy mindkettőtől, és Penelope hirtelen rettentően
elszégyellte magát. Szégyenkezett a tökéletlenségei miatt,
és azt kívánta, bár ne itt lenne, vele, a férfi faj eme
tökéletes példányával.
Meg akarta ragadni a télikabátot, mert attól tartott,
hogy a férfi meglátja őt. Hogy ítéletet mond felette. Hogy
meggondolja magát.
Bourne azonban gyorsabb volt, és félúton megállította a
csuklóját.
–  Ne! – dörmögte határozottan. – Soha ne takargasd
magad előttem!
–  Nem tehetek róla. Nem akarom, hogy… nem kellene
látnod.
–  Ha azt hiszed, hogy nem foglak nézni, akkor bolond
vagy. – Ekkor megmozdult, elhajította a télikabátot, hogy a
nő ne érhesse el, majd könnyedén megszabadította
megtépázott ruhájától, félresöpörve a szakadt széleket.
Ezután olyan hosszan figyelte Penelopét, amíg a nő már
nem bírta elviselni a tekintetét, mert attól félt, hogy esetleg
elutasítja. Hozzászokott már az elutasításhoz a férfiak
részéről. Elutasítás, visszautasítás és érdektelenség. Úgy
érezte, most nem tudná elviselni. A férfitól. Ma este.
Lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, és felkészült
rá, hogy a férfi elfordul tőle az egyszerűsége miatt. A
tökéletlenségei miatt. Biztos volt benne, hogy hátat fordít
neki.
Amikor megérezte az ajkain a férfi száját, attól tartott,
elsírja magát.
A férfi birtokba vette a száját egy hosszú csók erejéig,
nyelvével mélyen a szájába hatolt, amíg a szégyen összes
gondolatát elsöpörte a vágy. Csak akkor hagyta abba az
észvesztő kényeztetést, amikor Penelope megmarkolta a
férfi kabátjának hajtókáját.
Egyik ujjával buján, ráérősen körözött a nő mellén,
mintha a világ minden ideje az övék lenne, Penelope pedig
figyelte a mozdulatot, ami alig volt látható a kihunyó tűz
sötét narancssárga fényében. Élvezet árasztotta el a merev,
feszes bimbónál… és egyéb botrányos helyeken.
–  Élvezed? – kérdezte a férfi halkan és izgatóan.
Penelope az ajkába harapva bólintott. – Mondd ki!
–  Igen… igen, ez csodás. – Tudta, hogy emiatt
egyszerűnek és nem kifinomultnak hangzik, de muszáj volt
hangot adnia meglepettségének.
A férfi ujjai nem álltak meg.
– Minden mozzanatot csodásnak kell érezned. Csak szólj,
ha nem, és azonnal orvosolom a helyzetet.
Belecsókolt a nő nyakába, a fogával végigszántott a puha
bőrön. Felpillantott.
– Ez csodás?
– Igen.
Jutalomként csókokkal hintette tele a nő nyakát, válla
selymes bőrét szívogatta, nyelvével végigszántott a melle
ívén, majd körözni kezdett a kemény, feszes bimbó körül,
csipkedve és ingerlőn – mindvégig elkerülve a helyet, ahol
a nő a legjobban vágyott az érintésére.
–  Tönkreteszem a jó híredet – ígérte a férfi a nő bőrébe
suttogva, miközben egyik keze végigsiklott Penelope hasán.
Érezte, ahogy az izmok összerándulnak és megremegnek az
érintése nyomán. – A fényből a sötétségbe vezetlek, és
megrontalak. Tönkre foglak tenni. – Nem érdekelte a nőt.
Abban a pillanatban a férfié volt. A férfié és az érintéséé. –
És tudod, milyen érzés lesz?
Penelope ezúttal sóhajtotta a szót:
– Csodás.
Még annál is több.
Több, mint amit el tud képzelni.
 A férfi tekintetét a nőn tartva meleg szájába vette az
egyik mellbimbót, nyelvével és a fogával kényeztette a bőrt,
majd szenvedélyesen meghúzkodta, míg végül a nő a nevét
nyögte, és a hajába túrt.
–  Michael… – suttogta Penelope, attól tartva, hogy
megtöri az élvezet bűvkörét. Lehunyta a szemét.
A férfi felemelte a fejét, és a nő helytelenítette, amiért
abbahagyta.
– Nézz rám! – parancsolta.
Amikor ismét találkozott a tekintetük, a férfi
becsúsztatta a kezét a nő összegyűrt ruhája alá, ujjaival a
göndör fürtökbe túrt, mire a nő egy halk, döbbent kiáltás
kíséretében összezárta a combját. Az nem lehet, hogy a férfi
ott… ott lent…
Bourne ismét a nő mellére összpontosított, addig
csókolta és szívogatta, amíg Penelope a gátlásait levetkőzve
szétnyitotta a combját, engedve, hogy a férfi becsúsztassa
közéjük az egyik kezét. Egy ujját a nőn pihentette, nem
mozdult – elképesztően izgató és buja volt. Penelope ismét
megdermedt, de nem akadályozta a férfi útját.
– Ígérem, tetszeni fog. Bízz bennem!
Penelope reszketve felnevetett, amikor Bourne ujjai
megmozdultak, hogy szélesebbre tárja a combjait, és elérje
a legérzékenyebb pontját.
– Mondta a farkas a báránynak.
A férfi a nyelvével végigsimított a nő melle aljának finom
bőrén, majd a másikat is ugyanilyen alapos figyelemben
részesítette, miközben Penelope a nevét sóhajtozva
vonaglott alatta. Ujjai helytelen utakra tévedtek, egyikkel
szétnyitotta Penelope nőiességének szirmait, és finom,
lassú simogatással megtalálta a forró, nedves bejáratot.
Bourne felemelte a fejét, és tekintetét a nőébe fúrva
lassan becsúsztatta az egyik ujját, mire váratlan élvezet
lett úrrá Penelopén. A férfi megcsókolta a melle völgyét, s
megismételte a mozdulatot az ujjával, majd azt suttogta:
– Máris nedves vagy. Elképesztően nedves.
 A nőt elfogta a szégyenkezés.
– Sajnálom.
Bourne hosszan, lassan megcsókolta, nyelve a szájába
siklott, miközben az ujjával megismételte a mozdulatot
odalent, azután elhúzódott, és a homlokát a nőének
támasztva így szólt:
–  Ez azt jelenti, hogy akarsz engem. Azt jelenti, hogy
még ennyi év után, mindazok után, amit tettem, amivé
lettem, el tudom érni, hogy kívánj engem.
Később felidézi majd Penelope e szavakat, azt kívánva,
bár mondott volna valamit, de képtelen volt rá, amikor a
férfi a másik ujját is becsúsztatta az első mellé. A
hüvelykujjával körözött, miközben a nő fülébe suttogott.
–  Fel foglak fedezni… Megismerem majd, milyen forró
vagy, puha, és mennyire romlott. – Ismét megsimogatta,
érezve, ahogy a nő lüktet az izgalomtól. Imádta, ahogy
Penelope a csípőjével a kezének leszül, miközben
hüvelykujjával feszes köröket írt le a nő legérzékenyebb
pontján, amire időközben rátalált. – Összefut tőled a nyál a
számban.
Penelope szeme elkerekedett, de a férfi esélyt sem adott
neki a töprengésre, mivel ismét megmozdult a keze,
megemelte a nő csípőjét, és megszabadította a ruhájától.
Miután teljesen lemeztelenítette, a férfi elhelyezkedett a
lábai között, lassan széttárta őket, elképesztően izgató
dolgokat suttogva, kezével a lábát simogatva. Térdre
ereszkedve cserkészte be a nőt. Széttárt combjai belső
oldalát hosszú, lágy, kéjes csókokkal hintette tele, épp a
harisnyája pereme fölött.
–  Hogy őszinte legyek… – A férfi megállt, nyelve lassú,
észvesztő kört írt le. – Attól tartok, nem bírok ki még egy
percet… – Ugyanezt megismételte a másik combon. –
Anélkül, hogy… – Most kissé magasabban, közelebb a sajgó
ponthoz. – Ne kóstolnálak meg.
Ekkor Bourne szája rátapadt, a nyelve hosszan, lassan
nyalogatta, szinte elviselhetetlenül kígyózott ott, ahol az
élvezet összpontosult, megfeszült és kielégülésért
könyörgött. Penelope felkiáltott, és felült, de a férfi
felemelte a fejét, és egyik nagy tenyerét a nő puha hasára
tette.
–  Feküdj vissza… hadd kóstoljalak meg! Hadd
mutassam meg neked, milyen jó lehet! Összpontosíts!
Mondd el, mit szeretnél! Hogy mire van szükséged!
És a nő engedelmeskedett. Ó, de még mennyire!
Miközben a férfi tökéletes nyelvével és izgató szájával
nyalogatta és szívogatta, Penelope bátorítóan suttogott
neki, közben ő maga is tanulta, hogy mire vágyik, még
akkor is, ha nem volt biztos a végeredményben.
Még, Michael…
Kezével a férfi hajába túrt, szorosan magához vonta.
Újra, Michael…
Combjait szélesre tárta, vágyakozón és zabolátlanul.
Ott, Michael…
Michael…
A férfi jelentette számára a világot. Ezen a pillanaton túl
nem létezett semmi.
Aztán a férfi ujjai csatlakoztak a nyelvéhez, és a nő úgy
érezte, meghal, ahogy a férfi erőteljes nyomást fejtett ki,
határozottan simogatta, és mindent megadott neki, amit
Penelope nem tudott szavakba önteni. Tágra nyílt szemmel
a férfi nevét zihálta.
Bourne nyelve felgyorsult, ott körözött, ahol a nő a
leginkább vágyott rá, fokozta az élvezetet… Penelope
semmi mást nem akart, csak megtudni, mi vár rá.
– Kérlek, ne hagyd abba! – suttogta.
A férfi így tett.
Penelope Michael nevével az ajkán jutott el a csúcsra, a
férfihoz simulva, ringatózva, többért könyörögve, amit a
férfi megadott neki a nyelvével, az ajkával, az ujjaival, míg
végül Penelope már nem tudott gondolkodni, és átjárta az
elképesztő, csodás gyönyör, amelyben a férfi részesítette.
Ahogy a nő visszatért a jelenbe, a férfi hosszú, jóleső
csókokkal hintette tele a combja belső oldalát, miközben
Penelope a férfi nevét sóhajtotta. Kezével Bourne puha,
mahagóni fürtjeibe túrt, és csakis arra vágyott, hogy a férfi
mellett feküdhessen egy órán… egy napon… egy egész
életen keresztül.
Bourne megállt, nem mozdult, amikor Penelope a hajába
túrt, és hosszú ideig így maradtak. A nő a kielégüléstől
ernyedten feküdt, a férfi selymes fürtjeire és karistoló
szakállára összpontosított a combja puha bőrén.
Michael.
A nő hallgatott, azt akarta, hogy a másik megszólaljon.
Várta, hogy kimondja, amire ő gondolt… Hogy igazán
csodálatos élmény volt, és hogy ha jelnek lehet tekinteni a
ma estét, akkor a házasságuk felülmúlja majd a férfi
várakozásait.
Minden rendben lesz. Így kell lennie. Ilyen élmények
nem adódnak mindennap.
A férfi végül megmoccant, és a nő érezte a mozdulatban
a vonakodást, ahogy Bourne betakarta a télikabáttal.
Körbelengte a férfi illata és testének melege. Aztán Bourne
az oldalára gördült, egy könnyed mozdulattal talpra
szökkent, és felkapta gyapjú szalonkabátját onnan, ahová
az este folyamán gondosan összehajtogatva letette.
Villámgyorsan belebújt.
– Most már végérvényesen és visszavonhatatlanul foltot
ejtettem a becsületeden – jelentette ki ridegen.
Penelope a télikabátot magához szorítva felült az
ágyban, amikor a férfi épp kinyitotta az ajtót. Háttal állt
neki, széles válla beleveszett a mögötte lévő sötétségbe.
– Ezek után mindenképpen össze fogunk házasodni.
Ekkor távozott, határozottan betéve maga mögött az
ajtót, amivel hangsúlyt adott a szavainak. Magára hagyta
Penelopét a szövetek között, aki az ajtóra meredve biztosra
vette, hogy a férfi visszatér, hogy rosszul hallotta,
félreértette, amit mondott.
Biztosra vette, hogy minden jóra fordul.
 Hosszú percek elteltével Penelope felöltözött, ujjai
reszketve tapintották ki a megtépázott szövetet. Visszabújt
az ágyba, és megálljt parancsolt a könnyeinek.
 6. fejezet

Kedves M.!
Talán azt gondolod, hogy amióta visszamentél az
iskolába, állandó ennui gyötör (felhívnám figyelmedet
a francia szó használatára), de nagyon tévedsz,
ugyanis hallatlanul izgalmas dolgok történnek
errefelé.
A bika két nappal ezelőtt elszabadult Lord Langford
legelőjéről, és volt elég ideje (a bikának, nem a
vikomtnak), hogy kerítéseket döntsön le, és
megismerkedjen a környék teheneivel, amíg ma reggel
kézre nem kerítette Bikás úr.
Lefogadom, azt kívánod, bár itthon lennél, igaz?
Mindörökké:
P.
Needham Manor, 1815 szeptembere

Kedves P.!
Hittem neked addig a pontig, hogy Bikás úr elfogta
a druszáját. Most már meg vagyok róla győződve, hogy
pusztán megpróbálsz hazacsábítani a jószágokkal
kapcsolatos hóbortos történeteiddel.
Habár hazudnék, ha azt mondanám, nem vált be.
Bár ott lettem volna, hogy lássam Langford arcát! És a
mosolyodat.
M.
 Utóirat: Örömmel látom, hogy a nevelőnőd tanít is
neked valamit. Très bon.
Eton College, 1815 szeptembere

Még alig pirkadt, amikor Bourne megállt a szoba ajtaja

előtt, ahol Penelopét előző éjjel hagyta, mert a hideg és a
gondolatai együttes erővel tették lehetetlenné a pihenést.
Fel-alá járkált a házban, az üres szobák kísértő emlékei
között, a napfelkeltére várva azon a napon, amikor
Falconwell végre visszatér jogos és helyénvaló tulajdonosa
kezébe.
Bourne egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy
Needham és Dolby márkija lemond majd Falconwellről. A
férfi nem ostoba. Három hajadon lánya van, és a tény, hogy
a legidősebb együtt töltötte az éjszakát egy férfival egy
elhagyatott házban – méghozzá Bourne-nal –, rontaná a
még hajadon Marbury-hölgyek esélyeit a lehetséges
kérőknél.
A megoldás a házasság. Méghozzá villámgyorsan.
És a házassággal együtt Falconwell átadása.
Falconwell és Penelope átadása.
Más férfi talán megbánást érezne, amiért Penelope
kénytelen ilyen szerencsétlen szerepet játszani e játékban,
de Bourne tapasztaltabb volt. Valóban kihasználta a
hölgyet, de nem így működnek a házasságok? Nem a
kölcsönös előny képezi vajon az összes házasság alapját?
A nő megkapja a férfi pénzét, előjogait és minden mást,
amit csak szeretne.
Bourne pedig visszakapja Falconwellt.
Ennyi az egész. Nem ők az elsők, akik birtokért
házasodnak össze, és nem is az utolsók. Rendkívüli
ajánlatot tett a nőnek. Gazdag, jó kapcsolatokkal
rendelkezik, és lehetőséget kínál neki, hogy ne
vénkisasszonyként, hanem márkinéként élje le az életét.
Mindent megkaphat, amit csak akar. A férfi örömmel
megadja neki.
Elvégre Penelope is megadja neki az egyetlen dolgot,
amire mindig is vágyott.
Ez így nem pontos. Nem Penelope adja Bourne-nak a
birtokot. Hanem Bourne veszi el.
És a nőt is.
Látta maga előtt, ahogy a hatalmas, kék szempár még
nagyobbra tágul, ahogy az élvezeten kívül még valami
felvillan benne. Valami, aminek túl sok köze van az
érzelmekhez. A törődéshez.
Stratégiai okokból hagyta magára.
Hűvösen. Számítón.
Hogy bebizonyítsa, a házasságuk üzleti megállapodás.
Nem azért, mert mindennél jobban maradni akart.
Nem azért, mert élete egyik legnehezebb dolga volt, hogy
elszakítsa a száját és a kezét a nőről. Nem azért, mert épp
az ellenkezőjére vágyott – hogy a nőbe hatoljon, és
elvesszen benne ott, ahol egy nő puha és édes. Nem azért,
mert életében nem hallott még izgatóbbat a csókok közben
a nő torkából feltörő, apró sóhajoknál, és nem is azért, mert
a nőnek ártatlan íze volt.
Kényszerítette magát, hogy lépjen el az ajtótól.
Felesleges bekopognia. Úgyis visszatér, mielőtt a nő
felébred, készen arra, hogy elvigye a legközelebbi
lelkészhez, ahol bemutatja a házasságkötési engedélyt,
amiért korábban egy kisebb vagyont fizetett, és elveszi
feleségül.
Azután visszatérnek Londonba, és külön utakon
folytatják az életüket.
Nagyot sóhajtott, jólesett neki a reggeli csípős levegő.
Elégedett volt a tervével.
Ekkor hangzott fel a nő sikoltása – amitől megfagyott a
vér az ereiben –, amit üvegcsörömpölés követett.
A férfi ösztönösen cselekedett – olyan hevességgel
nyitotta ki az ajtót, hogy szinte letépte a zsanérokról. A
szobába lépve zakatoló szívvel megtorpant.
 Penelopénak nem esett baja. A betört ablak mellett állt,
hátát a falnak vetve, mezítláb, Bourne télikabátjába
burkolózva, ami szétnyílt, és kivillant alóla a megtépázott
ruha, ami jelentős részt engedett látni barackszínű bőréből.
Egy röpke pillanatig Bourne tekintete megakadt egy
bőrre simuló, szőke, göndör tincsen, és figyelme oda
összpontosult, ahol a bájos, rózsaszín bimbó büszkén
meredezett a hideg szobában.
A férfi szája kiszáradt. Kényszerítette magát, hogy
Penelope arcára nézzen, aki a döbbenettől és
hitetlenkedéstől tágra nyílt szemmel meredt a mellette
lévő, hatalmas üvegablakra, amelynek egyik táblája
hiányzott, mert kitörte…
Egy golyó.
A férfi másodpercek alatt átvágott a szobán, a saját
testével védve a nőt, majd kilökdöste a szobából a folyosóra.
– Maradj itt!
Penelope bólintott. A döbbenet láthatóan
együttműködőbbé tette, mint amire a férfi számított.
Visszament a szobába, az ablakhoz, de mielőtt szemügyre
vehette volna a kárt, újabb lövés dörrent, és a másik
üvegtábla is darabjaira hullott. A golyó épp csak elkerülte
Bourne-t.
Mi a pokol folyik itt?
Dühösen káromkodott, és a falhoz lapult az ablak
mellett.
Valaki lövöldözik rá.
A kérdés csak az, hogy ki.
– Légy óvatos…!
Penelope dugta be a fejét az ajtón. Bourne elindult felé,
és olyan pillantást vetett rá, ami London legelvetemültebb
alvilági embereit is meghunyászkodásra készteti.
– Kifelé!
A nő nem mozdult.
–  Itt nem vagy biztonságban. Még a végén… – Újabb
lövés hangzott fel kintről, félbeszakítva a mondatot, Bourne
pedig a nő felé vetődött, imádkozva, hogy ő érje el előbb, és
ne a golyó. Egymásnak ütköztek, a férfi kilökte az ajtón, és
mindketten a folyosó falához lapultak.
Egy hosszú pillanatig hallgattak, majd Penelope
megszólalt, hangját elfojtotta a férfi hatalmas termete.
– Még a végén bajod esik.
Elment az esze?
Megragadta a nőt a vállánál fogva, nem törődve azzal,
hogy a máskor jól kordában tartott indulatai kezdenek a
felszínre törni.
– Ostoba nőszemély! Mit mondtam neked? – Várta, hogy
válaszoljon a kérdésre. Amikor nem felelt, a férfi kénytelen
volt a vállánál fogva még egyszer megrázni. Megismételte a
kérdést. – Mit mondtam neked?
A nő nagy szemeket meresztett.
Helyes. Jól teszi, ha fél tőle.
–  Válaszolj, Penelope! – Hallotta a hangjában a
dörgedelmet, de nem érdekelte.
–  Azt, hogy… – A nő egy pillanata elnémult. – Azt
mondtad, hogy maradjak itt.
–  És neked nehézséget okoz egy ennyire egyszerű
utasítás megértése?
Penelope szeme résnyire szűkült.
– Nem.
A férfi sértegette őt, de Bourne-t ez láthatóan hidegen
hagyta.
– A rohadt életbe, maradj itt!
Penelope arca megvonaglott, de Bourne ügyet sem vetve
rá visszament a szobába, és az ablakhoz araszolt.
Épp meg akarta kockáztatni, hogy az ablakon
kikémlelve vessen egy pillantást a merénylőre, amikor
szavak hangzottak odakintről:
– Adja meg magát!
Adja meg magát?
Talán Penelopénak mégis igaza van. Talán tényleg
vannak kalózok Surrey-ban.
 A férfinak nem volt sok ideje a felszólításon töprengeni,
mert Penelope felkiáltott.
–  Ó, az ég szerelmére! – A folyosóról visszasietett a
szobába, maga köré tekerve a férfi kabátját, és egyenesen
az ablak felé tartott.
–  Állj! – Bourne elkapta a derekánál fogva, és
megállította. – Ha még egy lépést teszel az ablak felé,
lapáttal fenekellek el! Megértetted?
– De…
– Nem.
– Én csak…
– Nem.
– Az apám az!
A szavak eljutottak ugyan a férfi tudatáig, de a
kelleténél hosszabb ideig töprengett zavartan.
Penelope biztosan téved.
–  A lányomért jöttem, gazfickó! És nem megyek el
nélküle.
– Honnan tudta, melyik szobába lőjön?
–  Az… az ablaknál álltam. Biztosan észrevette a
mozgást.
Újabb golyó vetett szilánkokat a szobában, és Bourne
szorosabban magához ölelte a nőt, a testével védte.
– Szerinted tisztában van azzal, hogy lelőhet téged?
– Úgy tűnik, meg sem fordult a fejében.
A férfi elkáromkodta magát.
–  Megérdemelné, hogy valaki jól kupán vágja a
puskájával.
–  Azt hiszem, elvette az eszét a tény, hogy eltalált egy
célpontot. Méghozzá háromszor. Tekintve, hogy a célpont
egy ház, a meglepő az lenne, ha nem találta volna el.
Penelope ezt tényleg szórakoztatónak találja?
Az nem lehet. Újabb lövés dörrent, és Bourne érezte,
hogy a türelme utolsó cérnaszála is elszakad. Az ablakhoz
masírozott, nem törődve azzal, hogy közben lelőhetik.
– A fene üssön magába, Needham! Még a végén lelövi a
lányát.
Needham és Dolby márkija nem pillantott fel a helyéről,
ahonnan célra tartotta a második puskáját, miközben az
elsőt a közelében álldogáló szolga újratöltötte.
– Vagy téged. Egész jók az esélyek.
Penelope jelent meg a férfi mögött.
– Ha ez vigasztal, őszintén kétlem, hogy meg tudna ölni
téged. Elképesztően rosszul bánik a puskával.
Michael a nőre nézett.
– Menj az ablakból! Most!
Penelope csodák csodájára engedelmeskedett.
–  Tudhattam volna, hogy eljössz érte, te haramia!
Tudhattam volna, hogy olyasmire vetemedsz, ami méltó a
gyalázatos hírnevedhez.
Bourne nyugalmat erőltetett magára.
–  Ugyan már, Needham, hát így kell beszélni a
jövendőbeli vejével?
–  Csak a holttestemen keresztül! – A dühtől
megbicsaklott az idős férfi hangja.
– Megoldható – vágott vissza Bourne.
–  Azonnal küldd ki a lányomat! Nem fog hozzád menni
feleségül.
–  A múlt éjszaka után szemernyi kétségem sincs afelől,
hogy márpedig így lesz, Needham.
A puska ismét eldörrent, mire Bourne elvetődött az
ablakból, és betuszkolta Penelopét a sarokba, miközben a
golyó újabb üveglapot hasított keresztül.
– Szélhámos!
Szerette volna az idős férfi szemére hányni, hogy nem
vigyázott eléggé a lányára. Ehelyett inkább az ablakhoz
fordult, merő érdektelenséget csempészett a hangjába, és
így szólt:
– Én találtam rá. Megtartom.
Hosszúra nyúlt a csönd, olyan hosszúra, hogy Michael
kénytelen volt a fejét felemelve kikémlelni az ablakon, hogy
távozott-e a márki.
 Nem.
Egy golyó csapódott a külső falba, jó messzire Michael
fejétől.
– Nem kapod meg Falconwellt, Bourne. Sem a lányomat.
–  Nos, őszinte leszek, Needham. Már megkaptam a
lányát… Szavait Needham üvöltése szakította félbe.
– Semmirekellő!
Penelope levegő után kapkodott.
– Ugye nem azt mondtad az apámnak, hogy megkaptál?
Számítania kellett volna erre az eshetőségre. Tudhatta
volna, hogy nem lesz egyszerű. Az egész reggel kezdett
kicsúszni a markából, és Bourne nem szerette, ha nem az ő
kezében van az irányítás. Lassan nagy levegőt vett, hogy
megnyugodjon.
–  Penelope, itt ragadtunk a házban, miközben
felpaprikázott atyád puskagolyókat durrogtat a fejem
mellett. Kérlek, nézd el nekem, hogy megpróbálok mindent
megtenni annak érdekében, hogy mindketten túléljük ezt.
– És mi a helyzet a jó hírünkkel? Az is túléli?
–  Az én jó híremnek már rég lőttek – felelte Bourne,
hátát a falnak vetve.
–  Az enyémnek viszont még nem! – kiáltotta a nő. –
Elment a maradék eszed? – Elnémult. – És válogasd meg a
szavaidat!
–  Kénytelen leszel megszokni, drágám. Ami azt illeti,
miután összeházasodunk, a te jó hírnevednek is lőttek.
Apád talán már tisztában is van vele.
Muszáj volt Penelope arcára néznie, hogy lássa, milyen
hatást gyakorolnak rá a szavai… Látta, hogy a fény eltűnik
a szeméből… ahogy megdermed, mintha a férfi megütötte
volna.
–  Szörnyű ember vagy – jelentette ki egyszerűen.
Őszintén.
Ebben a pillanatban, ahogy Penelope ránézett –
egyszerre higgadtan és vádlón –, a férfi mindkettejük miatt
rettentően gyűlölte magát. De mesterien tudta álcázni az
érzéseit.
–  Úgy tűnik. – A szavakat félvállról vetette oda.
Erőltetetten.
Penelope nem rejtette véka alá nemtetszését.
– Miért tennél ilyet?
Bourne-nak csupán egy oka volt – mindössze egyetlen
dolog vezérelte a tetteit. Pusztán egy dolog miatt lett ilyen
hűvös, számító ember.
– Tényleg ilyen sokat jelent Falconwell?
Csend állt be kint. Bourne gyomrát sötét és kellemetlen,
túlságosan ismerős érzés ülte meg. Kilenc évig mindent
megtett annak érdekében, hogy visszakapja a birtokát.
Hogy helyreállítsa a családja történetét. Hogy biztosítsa a
jövőjét. És nem most fog meghátrálni.
–  Hát persze – mondta a nő egy rövid, lemondó nevetés
kíséretében. – Én csupán eszköz vagyok.
Az azóta eltelt órákban, hogy a férfi belebotlott
Penelopéba a tónál, hallotta már dühösnek, meglepettnek,
megbántottnak és szenvedélyesnek… de ilyennek még nem.
Még nem hallotta beletörődőnek.
És ez nem volt ínyére.
Hosszú idő – kilenc év – óta most először Bourne sürgető
késztetést érzett, hogy bocsánatot kérjen valakitől, akit
kihasznált. Mégsem engedett a kényszernek.
Penelope felé fordította a fejét – nem eléggé ahhoz, hogy
találkozzon a pillantásuk –, épp csak annyira, hogy a szeme
sarkából rásandíthasson. Látta a nő lehajtott fejét, ahogy
összefogja magán a télikabátot.
–  Gyere ide! – mondta a férfi, és meglepődött, amikor a
nő engedelmeskedett.
Penelope átvágott a szobán, a férfi pedig a nő keltette
neszekre figyelt – a szoknyája suhogására, lágy lépteire,
kissé szaggatott lélegzetvételére, ami az idegességét és a
várakozását jelezte.
Penelope bizonytalanul megállt mögötte, miközben a
férfi a sakkjátszma következő lépését tervezgette.
Megfordult a fejében, hogy talán szabadon engedhetné.
Nem.
Ami történt, megtörtént.
– Legyél a feleségem, Penelope.
–  Tudod jól, hogy ezek üres szavak, hiszen nincs
választásom.
Bourne szíve szerint elmosolyodott volna a nő dühös
kifakadásán, de nem tette. Penelope hosszan fürkészte a
férfit, de Bourne – aki vagyonokat keresett azzal, hogy a
körülötte lévők arcáról leolvasta az igazságot – nem tudta
megmondani, mire gondol. Azt hitte, a nő nemet mond
majd, és ellenállásra számítva számba vette azokat a
papokat, akik elég nagy összeggel tartoztak neki és az
Angyalnak ahhoz, hogy hozzáadjanak egy hajthatatlan
arát. Kész volt megtenni, amit kell, hogy biztosan elnyerje
a kezét.
Újabb gaztett az egyre terebélyesedő listáján.
–  Megtartod a tegnap este tett ígéretedet? A
házasságunk nem ejthet foltot a húgaim jó hírén.
Még most is, miközben azzal szembesül, hogy életét a
férfi mellett kell leélnie, a húgaira gondol.
Ez a nő túlságosan jó hozzá.
Elhessegette a gondolatot.
– A szavamat adom.
– Biztosítékot akarok.
Okos lány. Természetesen nincs biztosíték. És helyesen
teszi, hogy kételkedik.
Bourne a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy guinea-t,
amelyet az elmúlt kilenc év szinte teljesen elkoptatott.
Penelope felé nyújtotta.
– A szerencsepénzem.
A nő elvette az érmét.
– Mihez kezdjek vele?
– Visszaadod, amint a húgaid férjhez mentek.
– Egy guinea?
– Nagy-Britanniában egyetlen férfinak sem volt kifogása
ellene, drágám.
Penelope szemöldöke felszaladt.
– És még azt mondják, a férfiak intelligensebbek nálunk.
– Vett egy mély levegőt, és a zsebébe csúsztatta az érmét,
aminek láttán a férfinak hiányozni kezdett az érme
megszokott súlya. – Hozzád megyek.
Bourne biccentett.
– És mi lesz a vőlegényeddel?
Penelope tétovázott, pillantása elsiklott a férfi válla
fölött.
–  Majd talál magának másik menyasszonyt – mondta
kedvesen, szeretettel. Túlságosan gyengéden.
Bourne hirtelen éktelen haragra gerjedt a férfi iránt, aki
nem védte meg a nőt. Aki magára hagyta a világban. Aki
túlságosan megkönnyítette Bourne-nak, hogy a helyébe
lépjen, és a magáénak követelje.
Mozgolódás támadt az ajtóban a nő válla mögött. Az
apja. Needham biztosan elunta, hogy megvárja, amíg
elhagyják az épületet, ezért maga jött, hogy kivigye őket.
Bourne mintegy végszóra beverte az utolsó szöget e
házasság koporsóján, tudva, hogy ezzel is csak kihasználja
a nőt. Aki nem érdemli ezt meg.
Már úgyis mindegy.
Felemelte Penelope állát, és lágyan megcsókolta.
Igyekezett tudomást sem venni a nő odaadásáról, apró
sóhajáról, miközben kissé megemelte a fejét…
Egy puska sült el az ajtóban, nyomatékosítva Needham
és Dolby márkijának szavait:
– A csudába is, Penelope, nézd meg, mit tettél!

Kedves M.!
Papa szerint nem kellene többet írnom neked. Meg
van ugyanis győződve arról, hogy a „hozzá hasonló
 fiúknak” (ez vagy te) nincs idejük arra, hogy „butácska
leveleket” irkáljanak „ostoba fruskáknak” (vagyis
nekem). Azt állítja, hogy csakis azért válaszolsz, mert
jó neveltetésben részesültél, és mert kötelességednek
érzed. Úgy tudom, lassan betöltöd a tizenhatot, és
bizonyára sokkal érdekesebb dolgok töltik ki az idődet,
semmint nekem írj, de ne feledd: nekem nincs részem
izgalmakban. Be kell érnem a szánalmaddal.
Az ostoba fruska:
P.
Utóirat: Ugye nincs igaza?
Needham Manor, 1816 januárja

Kedves P.!
Amit atyád nem tud, az az, hogy az egyetlen, ami
megtöri a latin, Shakespeare és az arról való
elmélkedés egyhangúságát, hogy az olyan fiúk, mint
én, milyen felelős pozíciót töltenek majd be a Lordok
Házában, az az ostoba fruskáktól kapott butácska
levelek. Tudnod kellene, hogy nagyon rossz
neveltetésben részesültem, és ritkán érzek
kötelességemnek bármit is.
M.
Utóirat: Nem, nincs igaza.
Eton College, 1816 januárja

– Te aljas gazember!

Bourne felpillantott a whiskyjéből, és jövendőbeli apósa
haragtól villogó szemébe nézett a Kopó és Tojóban.
Hátradőlt a széken, felvette a meghatározhatatlan
érdeklődés álarcát, amivel már Needham és Dolby
márkijánál nagyobb ellenfeleket is térdre kényszerített, és
egyik kezével a kocsmaasztal üres székére mutatott.
 – Papa – gúnyolódott –, kérem, csatlakozzon hozzám!
Bourne már órák óta ült a kiskocsma sötét sarkában,
arra várva, hogy Needham megérkezzen az iratokkal,
amelyekkel visszaszerezheti Falconwellt. Ahogy az este
éjszakába hajlott, és a nyüzsgő helyiség megtelt nevetéssel
és csacsogással, egyre jobban várta, hogy aláírhassa a
papírokat, és közben a következő lépésről álmodozott.
A bosszúról.
Erősen igyekezett megfeledkezni arról, hogy vőlegény.
Még erősebben próbálta kiverni fejéből a nőt, akit
eljegyzett – aki annyira komoly, ártatlan és határozottan
nem a megfelelő feleség számára.
Nem mintha tudná, hogy milyen lenne a számára
megfelelő feleség.
Lényegtelen. Nem volt más választása.
Falconwellhez csakis Penelopén keresztül visz az út. Ami
teljes mértékben megfelelő feleséggé teszi.
És Needham tisztában van ezzel.
A potrohos márki helyet foglalt, hatalmas kezével
magához intette a felszolgálólányt. A lánynak volt annyi
esze, hogy hozzon egy poharat és egy üveg whiskyt, amelyet
sietve letett, és máris vidámabb és barátságosabb légkör
után nézett.
Needham nagyot kortyolt, majd lecsapta poharát a
kemény tölgyfa asztalra.
– Te aljas gazember! Ez zsarolás.
Michael unalmat színlelt.
– Badarság. Nagy szolgálatot teszek magának. Elveszem
a legidősebb, hajadon lányát.
– Boldogtalanná teszed.
– Valószínűleg.
– Nem elég erős hozzád. Tönkre fogod tenni.
Bourne eltekintett attól, hogy rámutasson a tényre,
miszerint Penelope erősebb, mint a legtöbb nő, akivel eddig
találkozott.
–  Erre azelőtt kellett volna gondolnia, mielőtt
hozzácsatolta a birtokomat. – Megkocogtatta a viharvert
tölgyfát. – Az okiratot, Needham! Nem vagyok hajlandó
elvenni a lányt, amíg nincs nálam a papír. Adja ide most!
Alá akarom írni, mielőtt Penelope a lelkész elé járul.
– Különben?
Bourne elfordította a székét, csizmás lábát kinyújtotta az
asztal mellett, egyiket keresztbe téve a másikon.
– Különben Penelope egyáltalán nem járul a lelkész elé.
Needham tekintete azonnal rátapadt.
–  Nem tennél ilyet. Az tönkretenné őt. Az anyját. A
testvéreit.
–  Akkor azt javaslom, komolyan fontolja meg a
következő lépést! Kilenc év telt el, Needham. Kilenc hosszú
évig vártam erre a pillanatra. Falconwellre. És ha azt hiszi,
engedem, hogy megakadályozza, hogy visszacsatoljam
azokat a birtokokat az őrgrófsághoz, hát nagyon téved.
Véletlenül elég jó barátságot ápolok a Napi Bulvár
tulajdonosával. Csak egy szavamba kerül, és a felsőbb
körök minden tagja messzire elkerüli majd az ifjú Marbury
hölgyeket. – Elhallgatott, töltött magának egy italt, és
hagyta, hogy a zord fenyegetés megülje a levegőt. – Rajta!
Tegyen csak próbára!
Needham szeme résnyire szűkült.
–  Szóval így megy ez? Mindenemre veszélyt jelentesz,
amim van, hogy megkapd, amit akarsz?
Bourne elvigyorodott.
– Győzelemre játszom.
–  Milyen ironikus, tekintve, hogy épp a vesztésről vagy
híres.
A tüske megsebezte, de nem mutatta ki. Inkább
hallgatott, tudva, hogy semmi sem hozza úgy zavarba az
ellenfelet, mint a hallgatás.
Needham törte meg a csöndet:
– Te nyomorult gazember!
Káromkodva a kabátjába nyúlt, és elővett egy
összehajtogatott, nagy papírlapot.
 Bourne diadalittas örömmámorban úszva olvasta el az
iratot. Falconwell az övé lesz a házasság megkötésekor,
amire másnap kerül sor. Csak azt bánta, hogy Compton
lelkész éjjel nem dolgozik.
Amikor Bourne körültekintően a zsebébe csúsztatta a
papírt, úgy vélte, érzi az irat súlyát a mellkasánál.
Needham folytatta:
– Nem engedem, hogy ez besározza a húgai jó hírét.
Mindenkit az ifjú hölgyek sorsa aggaszt.
De mi a helyzet Penelopéval?
Bourne figyelmen kívül hagyta a kérdést, és úgy döntött,
eljátszogat Needhammel – a férfival, aki foggal-körömmel
próbálta távol tartani őt Falconwelltől. Felemelte a
poharát.
–  Elveszem Penelopét. Falconwell holnaptól az enyém.
Mondja csak, miért érdekelne egy fikarcnyit is a többi
lánya jó híre? A maga gondja, nem az enyém. – Lehajtotta a
skót whiskyt, majd letette az üres poharat.
Needham az asztalra hajolt, és erélyes hangon
megszólalt:
– Nyomorult gazember vagy! Atyád kitérne a hitéből, ha
tudná, mi lett belőled.
Bourne tekintete Needhamre rebbent, és feltűnt neki,
hogy furcsa módon a márkinak nem kék a szeme, mint
Penelopénak, hanem sötétbarna, amiből Bourne jól ismert
üzenetet olvasott ki – a márki tudta, hogy megsebezte
ellenfelét. Bourne megdermedt, váratlanul érte az apja
emléke – látta maga előtt, ahogy Falconwell hatalmas
előcsarnokában áll nadrágban és ingujjra vetkőzve, és a
fián nevet.
Az állkapcsa megfeszült.
– Még szerencse, hogy halott.
Úgy tűnt, Needham megértette, hogy veszélyesen
ingoványos talajra tévedt. Elhúzódott az asztaltól.
–  Az eljegyzés részleteire soha nem derülhet fény. Van
két lányom, akiket még ki kell házasítanom. Senki sem
tudhatja meg, hogy Penelope egy hozományvadászhoz ment
hozzá.
–  Háromszor akkora a vagyonom, mint a magáé,
Needham.
Needham tekintete elsötétült.
–  De hiányzott az a birtok, amelyre fented a fogadat,
nemde?
–  Most már az enyém. – Bourne hátratolta a székét. –
Nincs abban a helyzetben, hogy követelőzzön. Ha a lányai
nem sínylik meg a családtaggá válásomat, az pusztán azért
lesz, mert kegyesen megengedem.
Needham a tekintetével követte a mozdulatot, az
állkapcsa összeszorult a székcsikorgástól.
–  Nem, hanem azért, mert nálam van az, amire még a
birtoknál is jobban vágysz.
Bourne egy hosszú pillanatig Needhamet méregette, a
szavak visszhangoztak a sötét sarokban, mielőtt
elhessegette őket.
–  Úgysem tudja megadni nekem az egyetlen dolgot,
amire még Falconwellnél is jobban vágyom.
– Langford bukását.
Bosszú.
A szó, az ígéret suttogása belemart, és Bourne lassan
előrehajolt.
– Hazudik.
– Párbajra kellene hívjalak már a feltételezés miatt is.
–  Nem ez lenne az első párbajom. – Várt. Amikor
Needham nem kapta be a csalit, folytatta. – Utánanéztem.
Semmivel sem lehet tönkretenni.
– Mert nem jó helyen keresgéltél.
Biztosan hazudik.
–  Azt hiszi, hogy a kapcsolataimmal, az Angyal
kapcsolataival nem forgattam fel egész Londont egy apró
botrányért, amely rossz színben tüntethetné fel
Langfordot?
–  Ez még a drágalátos kártyabarlangod feljegyzései
között sem szerepel.
–  Tudok minden lépéséről, arról, hogy mit csinál, és
merre jár. Jobban ismerem az életét, mint ő maga. Elvette
mindenemet, és az elmúlt kilenc évben makulátlan életet
élt az én birtokaimból. Nekem elhiheti.
Needham ismét a kabátjába nyúlt. Előhúzott egy kisebb,
régebbi iratot.
– Ez több mint kilenc évvel ezelőtt történt.
Bourne résnyire húzott szemmel figyelte a Langford-
pecsétet. Jövendőbeli apósára sandított. A szíve hevesen
vert, ijesztően hasonlított a reményhez. Nyugtalanította,
hogy várakozással tölti el a közöttük feszülő csönd.
Nyugalmat erőltetett magára.
– Azt hiszi, megvesztegethet valami ősrégi levéllel?
–  Kell neked ez a levél, Bourne. Jóval többet ér, mint a
drágalátos feljegyzéseid. És a tiéd, feltéve, hogy nem
sározod be a lányaim nevét.
A márki sosem rejtette véka alá a véleményét. Mindig
kimondta, amit gondol – ami abból fakadt, hogy a két
legtiszteletreméltóbb nemesi cím birtokosa –, és Bourne
kénytelen volt felnézni a férfira az egyenessége miatt.
Tudta, mit akar, és mindent megtett azért, hogy elérje.
Amiről a márki nem tudott, hogy legidősebb lánya
pontosan ugyanezeket a feltételeket szabta tegnap este. Az
irat, bármi legyen is, nem jelent számára ráfizetést.
De Needham megérdemli a sorsát – büntetést érdemel,
amiért annyi évvel ezelőtt szemet hunyt Langford
viselkedése felett. Amiért hozományként kiárusította
Falconwellt.
És Bourne örömmel mérte ki rá a büntetést.
–  Elment az esze, ha azt hiszi, hogy beleegyezem
anélkül, hogy tudnám, mi áll benne. A botrányból tettem
szert vagyonra, amit gyarló emberek zsebeiből loptam
össze. Majd én eldöntöm, hogy az az irat megéri-e az
erőfeszítéseimet.
Needham széthajtogatta a levelet, és lassan letette az
asztalra. Bourne felé fordította, és leszorította az egyik
ujjával. Bourne nem bírta tovább. Gyorsabban hajolt előre,
mint szerette volna, szemével végigszántva a papíron.
Jóságos isten.
Felpillantva Needham sokatmondó tekintetével találta
szembe magát.
– Ez valódi?
Az idős férfi bólintott. Kétszer.
Bourne újra elolvasta a sorokat. A levél alján lévő
macskakaparás egyértelműen Langfordra utalt, habár az
irat harmincéves volt.
Huszonkilenc.
– Miért osztaná ezt meg velem? Miért adná nekem?
–  Nem hagysz más választást. – Needham habozott. –
Kedvelem a fiút… Magamnál tartottam ezt a levelet, mert
azt hittem, hogy Penelope végül hozzámegy feleségül, és a
fiúnak szüksége lesz védelemre. De most a lányaimnak
kell. Egy apa teszi, amit kell. Ha gondoskodsz róla, hogy ne
essen folt Penelope jó hírnevén a házasság miatt, és hogy a
lányaim megfelelő párt találjanak maguknak, akkor a tiéd
lehet.
Bourne lassan megforgatta a poharát, hosszan figyelte,
ahogy megcsillan rajta a kocsma gyertyafénye, majd
Needhamre pillantott.
– Nem fogok várni a lányok esküvőjéig.
Needham lehajtotta a fejét, hirtelen hálásnak tűnt.
– Intézkedem az eljegyzésekről.
– Ne! Úgy hallottam, az eljegyzések veszélyesek, már ha
az ön lányairól van szó.
–  Most azonnal faképnél kellene hagyjalak – fenyegette
meg Needham.
– De nem fog. Furcsa páros vagyunk mi, maga meg én. –
Hátradőlt a székben, a győzelmet ízlelgetve. – Azt akarom,
hogy a lehető leggyorsabban a városba hozassa a másik két
lányt. Majd én kerítek nekik udvarlót. Nem befolyásolja
majd őket a nővérük házassága.
 –  De tisztességes férfiak legyenek! – pontosított
Needham. – Olyan nem jöhet szóba, aki a fél vagyonát
eljátszotta már az Angyalban.
– Hozassa a lányait a városba! Attól tartok, nem vagyok
hajlandó tovább halogatni a bosszút.
Needham résnyire húzta a szemét.
– Meg fogom még bánni, hogy hozzád adom feleségül.
Bourne lehajtotta az italt, majd a poharat fejjel lefelé
letette a faasztalra.
– Sajnálatos módon nincs más választása.
 7. fejezet

Kedves M.!
Az előbb búcsúztam el tőled, és azonnal bejöttem,
hogy írjak neked.
Nem igazán tudom, mit mondhatnék, amit még ne
hallottál volna minden surrey-i lakostól.
Szamárságnak tűnik azt írni, hogy „sajnálom”, ugye?
Mert magától értetődik, hogy mindenki sajnál téged.
Szörnyű, ami történt.
De én nem csak a veszteséged miatt sajnállak. Azt is
sajnálom, hogy nem tudtunk beszélgetni, amikor itthon
voltál. Sajnálom, hogy nem tudtam részt venni a
temetésen… ostoba szabály, és azt kívánom, bár
férfinak születtem volna, hogy ott lehessek (tervezem,
hogy beszélek erről a sületlenségről Compton
lelkésszel). Sajnálom, hogy nem tudtam jobb barát
lenni.
De most itt vagyok, írásban, ami megengedett a
lányok számára. Kérlek, írj, amikor lesz időd! Vagy
hajlandóságod.
Barátod:
P.
Needham Manor, 1816 áprilisa

Nincs válasz.

Biztosra vehető, hogy ez volt a legborzasztóbb hintóval

megtett út Surrey-ból Londonba – négy végtelennek tűnő,
halálos csendben telt óra. Penelope inkább utazott volna
egy postakocsin Olivia és számtalan női magazin
társaságában.
A szeme sarkából végigpásztázta a hintó széles, sötét
belsejét, majd a férfira sandított, aki pár órával korábban
lett a férje, és aki az ülésen hátradőlve, hosszú lábát
kinyújtva, lehunyt szemmel, hullamerev testtel ült.
Penelope megpróbálta megzabolázni csapongó, számos
nyugtalanító téma körül forgó gondolatait. Egész pontosan
az járt a fejében, hogy:
Házas.
Ebből következik, hogy:
Ő lett Bourne márkinéja.
Ami megmagyarázza, hogy:
Miért utazik egy hintóban, ami rogyásig van pakolva a
saját holmijával, és hogy nemsokára megérkezik Londonba,
ahol újdonsült férjével fog élni.
Ami azt juttatta eszébe, hogy:
Michael az újdonsült férje.
Ami azt jelenti, hogy:
El kell hálnia a nászéjszakát Michaellel.
Talán újra megcsókolja. Vagy megérinti.
Vagy még annál is többet nyújt neki.
Így kellene lennie, nemde? Ha már házasok. Elvégre ezt
csinálja férj és feleség.
Ebben reménykedett.
Ó, te jó ég!
Szeretett volna a gondolatból elég bátorságot meríteni
ahhoz, hogy kinyissa a hintó ajtaját, és kiugorjon.
Olyan gyorsan és könnyedén házasodtak össze, hogy alig
tudta felidézni a ceremóniát – halványan rémlett neki,
hogy szerelmet, vigasztalást, tisztességet és
engedelmességet fogadtak, és talán így a legjobb, mivel az
eskü szerelemről szóló része egyfajta hazugság volt.
A férfi a birtokáért vette feleségül, nem másért.
 És nem számított, hogy Michael korábban megérintette,
és olyan érzéseket keltett benne, amelyekkel kapcsolatban
nem gondolta volna, hogy a teste képes rá. Végül pontosan
olyan házasságot kapott, amilyenre a neveltetésénél fogva
rendeltetett: kényelmeset. Kötelességből fakadót. Vagyonon
alapulót.
Ezt a férfi tisztán az értésére adta.
A hintó épp egy különösen egyenetlen útszakaszon
haladva pattogott, és Penelope halkan felsikkantott, mivel
majdnem lecsúszott a fényűzően kárpitozott ülésről.
Visszanyerve az egyensúlyát ismét elhelyezkedett, és
határozottan megvetette mindkét lábát a hintó padlóján,
majd Michaelre sandított, aki nem mozdult, csupán
résnyire nyitotta a szemét – feltehetően azért, hogy lássa,
nem sérült-e meg a nő.
Amikor meggyőződött róla, hogy Penelopénak nincs
szüksége műtétre, ismét lehunyta a szemét.
Levegőnek nézi őt, a hallgatása fesztelen és rettentően
dühítő.
Még arra sem képes, hogy érdeklődést színleljen.
Talán ha Penelope nem lett volna olyan ideges a nap
eseményei miatt, képes csöndben maradni – hogy
csendkirályt játsszon a férfival.
Talán.
De ezt sosem tudta meg, mert egy perccel sem bírta
tovább némán. Megköszörülte a torkát, mintha nyilvános
bejelentésre készülne. A férfi kinyitotta a szemét, és a nőre
sandított, de nem mozdult.
– Szerintem az lenne a legjobb, ha ezt az időt a tervünk
megbeszélésére fordítanánk.
– A tervünk?
–  Igen. A terv, amely sikeres báli szezont biztosít a
húgaimnak. Ugye emlékszel még, mit ígértél? – Keze
utazóruhája zsebébe vándorolt, ahol a férfitól két nappal
ezelőtt kapott érme súlyosan nehezedett a combjának.
Nem tudott olvasni a férfi arckifejezéséből.
 – Persze hogy emlékszem, mit ígértem.
– Akkor mi a terv?
A férfi kinyújtózott, lába még távolabbra nyúlt a
hintóban.
– Azt tervezem, hogy férjet kerítek a húgaidnak.
Penelope meglepődött.
– Mármint kérőket.
– Ha úgy tetszik. Két jelöltem is van.
A nőben feltámadt a kíváncsiság.
– Milyenek?
– Előkelő származásúak.
– És? – forszírozta Penelope.
– Feleséget keresnek maguknak.
A férfi bosszantó volt.
– Szilárd jellemvonásokkal bírnak férjjelöltként?
– Abban az értelemben igen, hogy férfiak és nőtlenek.
Penelope nagy szemeket meresztett. A férfi komolyan
beszélt.
– Én nem ilyen tulajdonságokra gondoltam.
– Tulajdonságokra?
– Jellemvonásokra, amelyek a jó férj ismérvei.
–  Látom, a téma szakértője vagy. – Bourne a fejét
megbiccentve gúnyolódott rajta. – Kérlek, világosíts fel!
Penelope kihúzta magát, és az ujjain számba vette a
jellemvonásokat:
– Kedvesség. Nagylelkűség. Egy csipetnyi jó kedély…
–  Csak egy csipetnyi? Akkor a rosszkedv elfogadható
mondjuk kedden és csütörtökön?
Penelope résnyire húzta a szemét.
–  Jó kedély – ismételte meg, majd pillanatnyi szünet
után hozzátette: – És kedves mosoly. – Nem tudta
megállni, hogy ne fűzze hozzá: – Bár a te esetedben
bármilyen mosoly megtenné.
Bourne-nak arcizma sem rándult.
–  Megvannak bennük ezek a jellemvonások? –
érdeklődött Penelope. A férfi nem válaszolt. –
Szimpatikusak lesznek a húgaimnak?
– Fogalmam sincs.
– Te kedveled őket?
– Nem különösebben.
– Makacs férfi vagy.
– Vedd hozzá a többi tulajdonságomhoz.
Elfordult, a nő felvont szemöldökkel figyelte. Nem tudta
megállni. Soha senki nem idegesítette még annyira, mint
ez a férfi. A férje. A férje, aki megbánás nélkül kiszakította
az életéből. A férje, akinek csak azért mondott igent, mert
nem akarta, hogy miatta a húgai jó hírén újabb folt essen.
A férje, aki megígérte, hogy segít neki. De csak most
döbbent rá, hogy segítség alatt a férfi egy – vagy kettő –
újabb szerelem nélküli házasságot értett.
Penelope nem volt hajlandó belenyugodni.
Nem tehet sokat, de arról gondoskodhat, hogy Oliviának
és Pippának esélye legyen a boldog házasságra.
Esély, ami neki nem adatott meg.
–  Először is nem tudod, hogy ezek a férfiak egyáltalán
elvennék-e őket.
–  De igen.  – A férfi hátradőlt az ülésen, és ismét
lehunyta a szemét.
– Honnan veszed?
–  Mert rengeteg pénzzel tartoznak nekem, és a
házasságért cserébe elengedem az adósságukat.
Penelope álla leesett.
– Megveszed a hűségüket?
–  Nem vagyok benne biztos, hogy a hűség is az üzlet
része.
Lehunyt szemmel mondta mindezt – azon hosszú
percekben is így maradt, amíg a nő mérlegelte a szörnyű
szavakat.
Előrehajolt, és egyik ujjával megbökte a férfi lábát.
Keményen.
Bourne kinyitotta a szemét.
Penelopénak nem maradt ideje megünnepelni ezt az
apró győzelmet, mert túlságosan dühös volt.
–  Szó sem lehet róla! – jelentette ki. Hangja
határozottan, élesen csattant a kis hintóban.
– Nem?
– Nem – erősítette meg a nő. – A szavadat adtad, hogy a
házasságunk nem fogja tönkretenni a húgaimat.
–  És így is lesz. Sőt, mi több, nagy megbecsülésnek
örvendenek majd, ha hozzámennek e két férfihoz.
– Olyan férfiakhoz, akiknek nemesi rangjuk van, pénzzel
tartoznak neked, és talán nem hűségesek, ami máshogy
fogja tönkretenni őket. És ez nem elhanyagolható.
Bourne sötét szemöldöke idegesítő módon felszaladt, és a
nő azon kapta magát, hogy kezdi megutálni ezt a
mozdulatot.
– Nem elhanyagolható?
Nem hagyhatta megfélemlíteni magát.
–  Úgy van. Nem elhanyagolható. A húgaim házassága
nem alapulhat szerencsejátékhoz kötődő, ostoba
egyezségeken. Épp elég rossz, hogy nekem kijutott ebből.
Saját maguknak kell férjet választaniuk. Többre kell
alapozniuk a házasságukat… – Elnémult, mert nem
akarta, hogy a férfi kinevesse.
– Többre?
Penelope hallgatott. Nem adja meg a férfinak a válasz
nyújtotta elégtételt. Megvárja, amíg tovább kérdezősködik.
Furcsa módon nem tette.
–  Gondolom, van terved arra nézve, hogyan szeretnéd
horogra akasztani az ezekkel a jellemvonásokkal
rendelkező férfiakat.
Igazság szerint nincs.
– Természetesen.
– Figyelek.
–  Te visszatérsz a társadalmi körökbe. Bebizonyítod,
hogy a házasságunkat nem kényszer szülte.
A férfi szemöldöke felszaladt.
–  A hozományod része volt a birtokom. Azt hiszed, nem
látja a vak is, hogy én kényszerítettelek, hogy gyere
hozzám?
Penelope az ajkába harapott, nem tetszett neki a férfi
logikája. Ezért kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.
Az első nevetséges, rettentően ostoba dolgot.
–  Azt kell tettetnünk, hogy a házasságunk szerelmen
alapul.
A nőt meglepték a saját szavai, de a férfi ennek nem
adta jelét.
–  És hogy legyen? Megláttalak a falu főterén, és
eldöntöttem, hogy jó útra térek?
Aki á-t mondott, mondjon b-t is.
– Ez… észszerűnek hangzik.
A szemöldök még magasabbra szaladt.
–  Igazán? Szerinted a népek el fogják hinni, holott az
igazság az, hogy leromboltam a jó hírnevedet egy
elhagyatott házban, mielőtt az apád össztüzet zúdított
ránk?
Penelope habozott.
– Én nem így fogalmaznék.
– Jó párszor rálőtt a házamra. Ha ez nem össztűz, akkor
nem tudom, mi az.
Igaza van.
– Rendben. Össztűz volt. De nem ezt a történetet fogjuk
elmesélni. – Remélte, hogy a szavak elég nyomatékosan
hangzanak, még akkor is, ha magában azért fohászkodott,
hogy: Kérlek, mondd, hogy nem. – Ha a húgaimnak esélyük
nyílik egy igazi házasságra, akkor erre van szükség. A
szavadat adtad. A szerencsepénzedet.
A férfi hosszan hallgatott, és Penelope arra gondolt,
talán visszautasítja, és meg kell elégednie azzal, hogy a
húgainak vagy olyan házasság jut, mint neki, vagy
semmilyen. És akkor mit tehetne? Mit tehetne most, hogy
feleségként a férje akarata és hatalma lekötelezettje?
Végül Bourne ismét hátradőlt, és gúnytól csöpögő
hangon így szólt:
 – Akkor rajta! Találjuk ki a varázslatos mesénket! Csupa
fül vagyok. – Lehunyta a szemét, ügyet sem vetve a nőre.
Penelope minden számára kedveset föláldozott volna
egyetlen csípős visszavágásért abban a pillanatban – ami
olyan gyorsan és hathatósan mar, mint a férfi szavai.
Természetesen semmi nem jutott eszébe. Inkább a férfival
nem törődve elkezdte kigondolni a történetet.
–  Mivel egész életünkben ismertük egymást, újra
összehozhatott minket a sors Szent István vértanú
ünnepén.1
Bourne résnyire nyitotta a szemét.
– Szent István napján?
– Úgy a legjobb, ha a történetünk még az előttre nyúlik
vissza, hogy papa bejelentette, Falconwell… a hozományom
része. – Penelope úgy tett, mintha egy foltot vizsgálna az
utazóköpenyén, és dühítette, ahogy a torka összeszorul a
szavaktól, amelyek az igazi értékére emlékeztették. –
Mindig is szerettem a karácsonyt, és Szent István napja
Coldharbourben igazán… ünnepi.
–  Fügés felfújt és a többi, ha nem tévedek. – Bourne
egyáltalán nem kérdésnek szánta.
– Igen. És karácsonyi énekek – tette hozzá Penelope.
– Kisgyerekekkel?
– Bizony, méghozzá rengeteggel.
– Pontosan ilyen típusú eseményekre szoktam eljárni.
Penelope figyelmét nem kerülte el a férfi szarkazmusa,
de nem engedte, hogy meghátrálásra késztesse.
Határozottan ránézett, és nem tudott megálljt parancsolni
a szavaknak:
–  Ha csak egyszer is Falconwellben töltenéd a
karácsonyt, azt hiszem, nagyon élveznéd.
Úgy tűnt, Bourne válaszolni akar, de nem tette,
Penelope pedig megérezte a diadal ízét, amiért
megrepesztette a férfi hűvös álarcát – apró győzelmet
aratott. Bourne a szemét lehunyva ismét hátradőlt.
–  Tehát, Szent István napjának ünnepén ott voltam,
ahogy te is, a gyermekkori szerelmem.
– Nem voltunk gyerekkori szerelmek.
– Az igazság lényegtelen. Az számít, hogy elhiszik-e.
A szavak mögötti gondolat fájt.
– Ez a szélhámosok első szabálya?
– A szerencsejátékosok első szabálya.
– Egyik kutya, másik eb – jegyezte meg a nő mogorván.
–  Ugyan már, szerinted valaki veszi a fáradságot, hogy
utánajárjon a mesénk azon részének, ami gyerekkorunkban
kezdődött?
– Feltételezem, nem – morgolódott Penelope.
– Nem bizony. Ráadásul az egész történetben még ez áll
legközelebb az igazsághoz.
Valóban?
Penelope hazudna magának, ha azt mondaná, sosem
álmodozott arról, hogy a férfihoz megy feleségül, az első
fiúhoz, akit ismert, aki megmosolyogtatta és megnevettette
gyerekként. De a férfi sosem álmodozott erről, igaz? Nem
számít. Most, ahogy Bourne-t figyelte, képtelen volt akár
csak a szikráját felfedezni annak a kisfiúnak, akit egykor
ismert… a fiúnak, aki lehet, hogy bájosnak találta őt.
A férfi folytatta, visszarángatva a nőt a jelenbe:
–  Tehát ott voltál a nagy kék szemeddel, csupa báj,
valósággal ragyogtál a meggyújtott fügés felfújt fényében,
én pedig nem bírtam ki még egy másodpercet az
agglegénység féktelen, zabolátlan, kéretlen állapotában.
Neked adtam a szívemet, benned megtaláltam az életem
értelmét, a lelki társamat.
Penelope tudta, hogy nevetséges, de önkéntelenül is
melegség öntötte el az arcát a szavak hallatán, amelyek
halkan és mélyen szóltak a zárt térben.
– Ez… megfelelőnek tűnik.
A férfi hangot hallatott. A nő nem tudta megfejteni, mit
jelenthet.
– Örökzöld színű selyemruhát viseltem.
– Milyen illedelmes!
 Penelope rá sem hederített.
– Neked egy magyalágacska volt a hajtókádra tűzve.
– Az ünnepi hangulat kedvéért.
– Táncoltunk.
– Dzsiggeltünk?
A férfi gúnyos hangszíne visszarángatta a nőt az
álomvilágból, emlékeztetve őt a valóságra.
– Valószínűleg.
A férfi felült.
–  Ugyan már, Penelope! – dorgálta meg. – Csupán pár
hete történt, és már nem is emlékszel?
A nő rosszallón nézett rá.
– Jól van, na. Reelt táncoltunk.
– Ó! Nahát. Valóban sokkal izgalmasabb a dzsiggelésnél.
A férfi rettentően idegesítő tudott lenni.
–  És mondd csak, mit kerestem Coldharbourben Szent
István ünnepén?
Penelopét kezdte feszélyezni a beszélgetés.
– Fogalmam sincs.
–  Ne feledd, hogy a hajtókámra volt tűzve egy
magyalágacska… Csak végiggondoltad, mi lesz a szerepem
ebben a történetben.
Penelopénak nem tetszett, ahogy a férfi beszél, lenézőn,
szinte már sértőn. Talán ez mondatta vele azt, hogy:
– Azért jöttél, hogy meglátogasd a szüleid sírját.
A férfi megmerevedett, az egyetlen mozgás a testük
hintó keltette, lágy rázkódása volt a kerekek ütemére.
– A szüleim sírját.
A nő nem hátrált meg.
–  Igen. Minden karácsonykor ezt teszed. Rózsákat
hagysz édesanyád sírkövén, édesapádén pedig dáliákat.
–  Valóban? Akkor kiváló kapcsolatot kell ápolnom egy
közeli üvegházzal.
–  Így is van. A húgom, Philippa termeszti a legszebb
virágokat egész évben Needham Manorben.
A férfi előredőlt, gúnyosan suttogott.
 –  A füllentés legelső szabálya, hogy csak magunkkal
kapcsolatban állítunk valótlanságokat, drágám.
A nő az út menti, nyurga nyírfákat figyelte, ahogy
beleolvadtak a mögöttük lévő hótakaróba.
– Ez nem hazugság. Pippa tényleg kertészkedik.
Hosszú szünet után nézett csak ismét a férfira, és feltűnt
neki, hogy figyelmesen hallgatja.
– És ha valaki éppen meglátogatta volna a szüleim sírját
Szent István napján, mit talált volna ott?
Hazudhatna. De nem akart. Amilyen ostoba volt, tudatni
akarta a férfival, hogy minden karácsonykor gondolt rá…
hogy merengett róla. Hogy törődött vele. Még ha a férfit
nem is érdekelte.
–  Rózsákat és dáliákat. Pont úgy, ahogy eddig minden
évben.
Bourne kinézett az ablakon, Penelope pedig a
lehetőséget kihasználva szemügyre vette a vonásait,
határozott állkapcsát, kemény tekintetét, ahogy ajkai –
amelyekről tapasztalatból tudta, hogy duzzadtak, puhák és
csodásak – keskeny vonallá préselődnek. Annyira
körültekintő, annyira tántoríthatatlanul ellenséges!
Penelope azt kívánta, bár képes lenne egy szikrányi
érzelmet kicsiholni a férfiból, hogy megtörje merev
önuralmát.
Volt idő, amikor Michael könnyed volt, tele féktelen
energiával. De ahogy figyelte, szinte elképzelhetetlennek
tűnt, hogy ez ugyanaz a személy. Mindent megadott volna
érte, ha tudhatja, mire gondol abban a pillanatban.
Bourne nem nézett rá, amikor megszólalt:
–  Nos, úgy tűnik, mindenre gondoltál. Megteszek
mindent, hogy emlékezetembe véssem a „szerelem első
látásra” mesénket. Feltételezem, számtalanszor el kell
majd ismételnünk.
Penelope rövid tétovázás után így szólt:
– Köszönöm, kegyelmes uram.
Bourne feje oldalra lendült.
 – Kegyelmes uram? Ugyan már, Penelope! Feleségként is
ragaszkodni akarsz a szokásokhoz?
–  A feleségekkel szemben elvárás, hogy tiszteljék a
férjüket.
Michael sötét szemöldöke összeszaladt.
– Feltételezem, erre a viselkedésre tanítottak.
– Elfelejted, hogy hercegnének készültem.
– Sajnálom, hogy be kell érned egy megtépázott hírnevű
őrgrófsággal.
– Igyekszem megbirkózni vele – felelte Penelope. Szavai
szárazon csikorogtak, mint a homok. Egy ideig csendben
utaztak, majd a nő ismét megszólalt. – Vissza kell térned a
társadalmi körökbe. A húgaim kedvéért.
–  Elég jól belejöttél abba, hogy parancsokat osztogass
nekem.
– Hozzád mentem. Úgy vélem, te is hozhatsz áldozatokat,
ha már én mindent feladtam, hogy megkaphasd a
birtokodat.
– A tökéletes házasságodra célzol?
A nő hátradőlt.
–  Nem lett volna tökéletes. – A férfi nem szólt, de
érdeklődő tekintete miatt Penelope halkan hozzáfűzte: –
Bár nem kétlem, hogy ennél azért tökéletesebb lett volna.
Tommy közel sem idegesítette volna ennyire.
Hosszú ideig utaztak hallgatásba burkolózva, majd a
férfi megszólalt.
–  Kezdhetnénk a feltétlenül szükséges társadalmi
eseményekkel. – Az unalom megtestesült szobraként
kipillantott az ablakon. – Tottenhamnél. Ő az egyetlen,
akit barátomnak nevezhetek.
A megjegyzés nyugtalanító volt. Michaelt mindig is
körbevették a barátok. Okos volt, eleven, elbűvölő, élettel
teli… és mindenki, aki gyerekként ismerte, imádta.
Penelope szerette. A férfi volt a legkedvesebb barátja. Mi
történt vele? Hogyan vált ilyen komorrá és távolságtartóvá?
Penelope elhessegette a gondolatot. Tottenham vikomtja
az egyik legkapósabb agglegény főnemesi körökben, és az
anyjának is makulátlan a hírneve.
– Kitűnő választás. Tartozik neked?
– Nem. – Bourne egy pillanatra elnémult. – A héten nála
vacsorázunk.
– Meghívott már?
– Még nem.
– Akkor mégis hogyan…?
A férfi felsóhajtott.
–  Ne firtassuk, jó? Legyen elég annyi, hogy mivel az
enyém London legjövedelmezőbb szerencsejáték-barlangja,
kevés olyan férfi van Nagy-Britanniában, aki nem tud időt
szakítani arra, hogy velem beszéljen.
– És mi a helyzet a feleségeikkel?
– Mi lenne?
– Szerinted nem fognak ítélkezni feletted?
– Szerintem mindegyik az ágyába kíván, úgyhogy helyet
szorítanak majd nekem a szalonjukban.
Penelope hátrahőkölt az illetlenség határát súroló
szavaktól. A gondolattól, hogy Bourne ilyet mond a saját
feleségének. A gondolattól, hogy az idejét mások
feleségének az ágyában töltené.
–  Azt hiszem, túlbecsülöd a jelenléted értékét egy hölgy
hálószobájában.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszem, máshogy vélekedsz majd a ma este után.
A szavak a nászéjszakát sejtették, és Penelopét
dühítette, hogy a pulzusa felgyorsult, holott legszívesebben
leköpte volna a férfit.
–  Igen, meglehet, hogy az ujjad köré tudod csavarni az
arisztokrácia nőtagjait, de én mondom neked, hogy sokkal
józanabbul gondolkodnak nyilvánosan a hasonszőrűek
között, mint egyedül. Te pedig nem vagy elég jó.
Penelope nem hitte el, hogy kimondta. De a férfi annyira
feldühítette.
Amikor Bourne ránézett, volt valami erőteljes a
tekintetében. Valami elismeréshez hasonló.
–  Örülök, hogy rájöttél az igazságra, asszony. A legjobb
már az elején leszámolni minden csalfa reménnyel arra
vonatkozóan, hogy tisztességes férfi vagy férj válik belőlem
az együtt töltött időnk során. – Egy pillanatra elnémult, és
lesöpört egy szöszt az ingujjáról. – Nincs szükségem nőkre.
–  A nők a társadalom ajtónállói. Igenis nagy szükséged
van rájuk.
– Ezért vagy itt nekem.
– Én nem vagyok elég.
– Miért nem? Nem te vagy talán a megtestesült tökéletes
angol hölgy?
Penelope a fogait csikorgatta a jellemzés hallatán, amely
aláásta egykori jövőbeli céljait, azt sugallva, hogy teljesen
értéktelen.
–  Éppen csak nem lettem vénlány. Évekkel ezelőtt
voltam a bálok szépe.
–  Most már Bourne márkinéja vagy. Nem kétlem, hogy
gyorsan az érdeklődés középpontjába kerülsz majd,
drágám.
A nő szeme résnyire szűkült.
– Ne hívj drágámnak!
A férfi nagy szemeket meresztett.
–  Megsértesz. Talán már el is felejtetted Szent István
napját? Hát a táncunk semmit sem jelentett neked?
Penelope nem sajnálta volna, ha a férfi abban a
pillanatban kiesik a hintóból, és begurul az árokba. Sőt, ha
így járt volna, nem állt volna meg, hogy összeszedje, ami
megmaradt belőle.
Nem érdekelte, hogy visszakapja-e a férfi valaha
Falconwellt.
A húgai sorsa érdekelte, és nem fogja megengedni, hogy
a férje hírneve beárnyékolja az övékét. Vett egy mély
levegőt, és nyugalmat erőltetett magára.
–  Újfent be kell bizonyítanod, hogy értékes ember vagy.
Látniuk kell. El kell hinniük, hogy én látom.
 A férfi rásandított.
–  Háromszor akkora a vagyonom, mint az arisztokrácia
köztiszteletnek örvendő férfijaié.
A nő megrázta a fejét.
– Úgy értem, az értéked. Márkiként. Férfiként.
A férfi megmerevedett.
–  Aki ismeri a történetemet, megmondhatja, hogy nem
érek sokat sem így, sem úgy. Mindent elvesztettem egy
évtizeddel ezelőtt. Talán nem hallottad?
A szavak lenézőn áradtak belőle, és Penelope tudta, hogy
a kérdés csak költői, de nem engedte magát megfélemlíteni.
–  De, hallottam. – Az állát felszegve állta a férfi
pillantását. – Azt akarod, hogy egyetlen ostoba,
gyermekkori botlás befeketítse a rólad kialakított képet az
idők végezetéig? És most már az enyémet is?
A férfi megmozdult, fenyegetőn és veszélyesen a nő felé
hajolt. Penelope kitartott, nem volt hajlandó sem
meghátrálni, sem elfordítani a tekintetét.
–  Elvesztettem mindenemet. Több százezer fontnak
megfelelő vagyont. Egyetlen kártyával. Kolosszális,
történelemkönyvekbe kívánkozó veszteség volt. És te
botlásnak nevezed?
A nő nyelt egyet.
– Több százezer?
– Plusz-mínusz.
Penelope ellenállt a kísértésnek, hogy megkérdezze,
pontosan mit jelent az a plusz-mínusz.
– Egyetlen kártyával?
– Egyetlen kártyával.
–  Akkor talán mégsem botlás volt. De hogy ostoba, az
biztos. – Fogalma sem volt, honnan jöttek a szavak, de
kimondta, és tudta, hogy két lehetősége van: vakmerő
marad, vagy meghunyászkodik. Csodák csodájára képes
volt a férfin tartani a tekintetét.
Bourne elhalkult, szinte morgott.
– Te az imént ostobának neveztél?
 Penelope szíve hevesen vert – olyan erősen, hogy
meglepte, a férfi nem hallja a szűkös térben. Egyik kezével
legyintett, remélve, hogy fesztelennek tűnik.
–  Nem ez a lényeg. Ha meg akarjuk győzni a
társadalmat, hogy a húgaim méltók a házasságra, akkor be
kell bizonyítanod, hogy igenis méltó kísérő vagy a
számukra. – Egy pillanatra elnémult. – Meg kell változnod.
A férfi hosszú ideig hallgatott. Elég hosszan ahhoz, hogy
a nő azt higgye, túl messzire ment.
– Meg kell változnom.
Penelope bólintott.
– Majd én segítek.
– Mindig ilyen jól tárgyalsz?
–  Egyáltalán nem. Sőt, sosem tárgyalok. Csak
egyszerűen beadom a derekam.
A férfi szeme résnyire szűkült.
– A három nap alatt egyszer sem adtad be a derekad.
Bizonyára most a szokásosnál sokkal kevésbé szófogadó.
– Ez nem igaz. Beleegyeztem, hogy hozzád megyek, nem?
– Tény.
A nőt melegség öntötte el a válasz hallatán, annak
jeleként, hogy milyen erősen tudatában van a férfi
jelenlétének.
A férje jelenlétének.
– Mi van még?
Penelope zavarba jött.
– Hogy mondod, kegyelmes uram?
–  Nem találom kedvemre valónak az állandó
meglepetéseket, amelyeket a megállapodásunk szül.
Játsszunk nyílt lapokkal, rendben? Te sikeres szezont
akarsz a húgaidnak, megfelelő partit a számukra. Azt
akarod, hogy ismét mutatkozzam a felsőbb körökben.
Egyéb?
– Nincs más.
Valami – talán bosszúság – suhant át a férfi arcán.
–  Ha az ellenfeled lehetetlenné teszi, hogy veszíts,
Penelope, akkor kockáztatnod kell.
– A szerencsejátékosok egy újabb szabálya?
–  Nem, a szélhámosoké. Ami áll a férjekre is. Pláne az
olyanokra, mint én.
Az olyan férjekre, mint ő. Penelope eltöprengett, vajon
mit ért ez alatt Bourne, de mielőtt megkérdezhette volna, a
férfi tovább faggatta:
–  Mi mást akarsz még, Penelope? Most kérd, vagy
hallgass örökre!
A kérdés annyira általános volt, annyira nyílt… a
válaszlehetőség pedig számtalan. Tétovázott, a gondolatai
száguldottak. Mit akar? Mit akar igazán?
Mit akar a férfitól?
Többet.
Halkan zümmögött benne a szó, nem pusztán
visszhangzott arról az estéről, amely már oly távolinak
tűnt… Az éjszakáról, amely nemcsak mindent
megváltoztatott, hanem lehetőséget is adott. Lehetőséget,
hogy ne csak a férfi, a családja és a társadalom zsinóron
rángatott bábja legyen. Lehetőséget, hogy csodálatos
dolgokat tapasztalhasson. Csodálatos életet élhessen.
Tekintete találkozott a férfi arany és zöld színekben
játszó szemével.
– Lehet, hogy nem fog tetszeni.
– Biztos vagyok benne, hogy nem.
– De hiszen te magad kérdezted…
– Nyugodj meg, vállalom a felelősséget!
Penelope összeszorította az ajkait.
– Többet akarok egy egyszerű, tisztességes életnél és az
egyszerű, tisztességes feleség szerepénél.
Úgy tűnt, ezzel meglepte a férfit.
– Ezt hogy érted?
–  Az egész életemet pedáns fiatal hölgyként éltem…
majd lassan pedáns vénlánnyá váltam. És… szörnyű volt. –
Saját szavai meglepték Penelopét. Korábban sosem érezte
szörnyűnek az életét. Sosem álmodozott másról. Egészen
mostanáig. Egészen a férfi felbukkanásáig. A férfi pedig
lehetőséget ajánl neki arra, hogy változtasson. – Másfajta
házasságot akarok. Olyat, ahol több lehetek, mint egy
hölgy, aki csak varrással és jótékonykodással tölti az idejét,
és aki csak azt tudja, milyen felfújtat szeret a férje.
–  Nem érdekel, hogy varrogatsz-e, vagy sem, és ha
emlékezetem nem csal, nem igazán jeleskedsz ebben a
tevékenységben.
A nő elmosolyodott.
– Kezdetnek remek.
–  És ha életedben egy percet sem jótékonykodsz…
őszintén nem érdekel egy cseppet sem.
A mosoly még szélesebbé vált.
–  Ez is ígéretes. Feltételezem, nincs kedvenc felfújtad
sem.
–  Semmi említésre méltó. – A férfi csendben
tanulmányozta a nőt. – Van még több is, ha nem tévedek.
Tetszett neki, ahogy a férfi kiejtette a szót. Ahogy
könnyedén, ígéretekkel tele legördült a nyelvéről.
–  Remélem. És nagyon szeretném, ha megmutatnád
nekem.
Bourne tekintete szinte azonnal kellemes, sötét
mohazöldre váltott.
– Attól tartok, nem tudlak követni.
– Pedig mi sem egyszerűbb. Kalandot akarok.
– Milyen kalandot?
– Amit Falconwellben ígértél.
A férfi hátradőlt, szemében pajkosság csillant – ezt a nőt
felismerte gyermekkorukból.
– Milyen kalandra gondolsz, Lady Penelope?
– Lady Bourne, ha kérhetem – javította ki a nő.
A férfi szeme enyhén elkerekedett. Épp annyira, hogy
Penelope észrevegye meglepődését, mielőtt oldalra döntötte
a fejét.
– Akkor Lady Bourne.
A nőnek tetszett a neve hangzása. Bár nem lenne szabad
így éreznie, mivel a férfi nem adott rá okot.
– Szeretném látni a szerencsejáték-barlangodat.
A férfi szemöldöke felszaladt.
– Miért?
– Mert jó kalandnak tűnik.
– Valóban az.
– Feltételezem, nők ritkán fordulnak meg ott.
– A magadfajták igen.
Magadfajták.
Penelopénak nem tetszett a burkolt célzás. Az arra való
utalás, hogy ő egyszerű, unalmas, és valószínűleg soha nem
csinál semmi izgalmasat. Határozottan folytatta.
–  Ettől függetlenül szeretnék elmenni oda. – Egy
pillanatig gondolkozott, majd hozzátette: – Este.
– Miért számít a napszak?
–  Mert az éjszakai események sokkal izgalmasabbak.
Sokkal tiltottabbak.
– Mit tudsz te a tiltott dolgokról?
–  Nem sokat. De határozottan úgy érzem, hogy gyorsan
tanulnék. – A szíve meglódult, ahogy eszébe jutott az első
közös éjszakájuk, hogy milyen élvezetet okozott neki a férfi
keze, majd az is eszébe jutott, ahogy a férfi magára hagyta
aznap este, biztosra véve a házasságukat. Megköszörülte a
torkát, hirtelen elbizonytalanodott. – Még szerencse, hogy
olyan férjem van, aki meg tud ismertetni ezekkel a bűnös
izgalmakkal.
–  Minő szerencse, valóban! – gúnyolódott a férfi. –
Bárcsak a kalandvágyad ne menne homlokegyenest szembe
a tisztességgel, amelynek álcáját mindenképpen rám
akarod aggatni! Akkor boldogan eleget tennék a
kérésednek. De sajnos nemet kell mondanom.
Penelope haragra gerjedt.
Amikor a férfi többet ígért neki, nem gondolta komolyan.
Hajlandó kielégíteni a nő szeszélyeit, fizetni a
házasságukkal járó költségeket, Falconwellt – de csak azt
az árat, amit ő határozott meg.
 Cseppet sem különbözik a többi férfitól. Az apjától, a volt
vőlegényétől, mindazon úriemberektől, akik udvarolni
próbáltak neki az elmúlt években.
Penelope nem volt hajlandó belenyugodni ebbe.
Elfogadta, hogy házasságba kényszerítik olyan
események, amelyeket nem tud irányítani. Elfogadta, hogy
feleségül megy egy hírhedt szélhámoshoz. De nem engedi,
hogy játékszer legyen.
Pláne nem úgy, hogy legszívesebben játékos lenne.
– A megállapodásunk része volt. Aznap este ígérted meg,
amikor beleegyeztem, hogy hozzád megyek. Azt mondtad,
bármilyen életem lehet, bármilyen kalandban részem lehet,
amit csak szeretnék. Azt ígérted, megengeded, hogy
felfedezzem a világot, bár valószínű, hogy Bourne
márkinéjaként a megtépázott rang tönkreteszi a jó
hírnevemet, de új ajtók tárulnak ki előttem.
–  Ez még azelőtt volt, hogy azt követelted volna, hogy
legyek tisztességes. – A férfi előrehajolt. – Azt akarod, hogy
a húgaid megfelelő házasságot kössenek. Ne tegyél meg
tétnek olyasmit, amit nem vagy hajlandó elveszíteni,
drágám! A szerencsejátékosok harmadik szabálya.
– És a szélhámosoké – tette hozzá a nő dühösen.
– Azoké is, igen. – Bourne figyelte egy hosszú pillanatig,
mintha próbára tenné a haragját. – Az a baj, hogy nem
tudod igazán, mit akarsz. Tudod, hogy mit kellene akarnod.
De ez nem ugyanaz, mint az igazi vágy, ugye?
Milyen dühítő ez a férfi!
–  Micsoda sértettség! – jegyezte meg Bourne
szórakozottan, ahogy hátradőlt.
A nő hozzá hajolt.
– Legalább mesélj róla!
– Miről?
– Az alvilágról.
A férfi keresztbe tette a karját.
–  Véleményem szerint éppolyan pokoli lehet, mint egy
végtelennek tűnő hintóút a feleségemmel, aki újonnan
rátalált a kalandok ízére.
A nő felnevetett, meglepte a tréfa.
– Nem arról az alvilágról. Hanem a kártyabarlangodról.
– Mire vagy kíváncsi?
–  Mindenre. – Széles mosolyt villantott a férfira. – De
nem kell mesélned róla, ha elviszel, hogy a saját
szememmel lássam. – A férfi szája sarka alig láthatóan
megrándult. A nő figyelmét nem kerülte el. – Látom,
egyetértesz.
Bourne szemöldöke felszaladt.
– Nem éppen.
– De azért elviszel, ugye?
– Makacs vagy. – Hosszú ideig nézett a nőre, a válaszon
töprengve. Végül így szólt: – Elviszlek. – A nő boldogan
elmosolyodott, mire a férfi sietve hozzátette: – Majd
egyszer.
Ez is megteszi.
– És nagyon izgalmas?
–  Ha szereted a szerencsejátékot, igen – mondta a férfi
könnyedén, mire Penelope az orrát ráncolta.
– Sose játszottam.
–  Tévedsz. Amióta együtt vagyunk, minden percben
alkudozol. Először a húgaid miatt, most pedig saját
magadért.
A nő eltöprengett a szavakon.
– Akkor ezek szerint már játszottam. És nyertem.
– Azért, mert hagytalak nyerni.
–  Feltételezem, ez nem gyakran történik meg a
kártyabarlangban.
A férfi röviden felnevetett.
– Nem. Jobban szeretjük, ha a játékosok veszítenek.
– Miért?
Bourne csúnyán nézett rá.
– Mert a veszteségük nekünk bevétel.
– Mármint pénz?
–  Pénz, birtok, ékszerek… Bármi, amit elég bolondok
kockára tenni.
Csodásan hangzott.
– És a neve Angyal?
– A Bukott Angyal.
A nő hosszú ideig merengett a névválasztáson.
– Te nevezted el?
– Nem.
– Pedig illik hozzád.
–  Feltételezem, Chase ezért választotta. Mert
mindannyiunkhoz illik.
– Mindannyiunkhoz?
A férfi felsóhajtott, kinyitotta az egyik szemét, és a nőre
nézett.
– Telhetetlen vagy.
– Inkább kíváncsi.
A férfi kihúzta magát, és a kabátujja végével
játszadozott.
– Négyen vagyunk.
–  És mind… bukottak? – A kérdés vége suttogássá
halkult.
A mogyoróbarna szempár a nőre szegeződött a
félhomályban.
– Mondhatjuk.
Penelope eltöprengett. A férfi hanglejtése nem volt sem
szégyenkező, sem büszke. Csak egyszerű, kendőzetlenül
őszinte. És a nő rájött, hogy van valami nagyon csábító a
gondolatban, hogy a férfi bukott… hogy szélhámos. Hogy
mindenét elvesztette – több százezer fontot! –, és ilyen rövid
idő alatt visszanyerte. Valahogy sikerült az összeset
visszaszereznie. A felsőbb körök segítsége nélkül. Pusztán
erős akarattal és kitartó elszántsággal.
Nem csak csábító.
Emberfeletti.
A tekintetük találkozott, és a nő hirtelen teljesen más
fényben látta a férfit.
Bourne előrehajolt, és a hintó hirtelen túl szűkösnek
tetszett.
– Ne csináld ezt!
A nő elhúzódott, hátrébb ült.
– Mit?
–  Látom, hogy szentimentális gondolataid támadtak.
Látom, hogy valami olyanná formálod az Angyalt, ami nem.
Olyanná formálsz engem, ami nem vagyok.
Penelope megrázta a fejét. Idegesség lett úrrá rajta,
amiért a férfi olvas a gondolataiban.
– Én nem is…
–  Dehogynem. Azt hiszed, nem láttam ugyanezt a
tekintetet tucatnyi másik nő szemében? Több százéban? Ne
csináld! – ismételte meg a férfi határozottan. – Úgyis
csalódni fogsz.
Csend telepedett rájuk. A férfi felemelte egyik hosszú,
csizmás lábát, keresztezte a bokájánál, majd lehunyta a
szemét, levegőnek tekintve a nőt.
Penelope némán figyelte, csodálva a férfi merevségét,
mintha csak útitársak lennének, és ez csak egy egyszerű
hintóút lenne. És talán igaza is van, talán semmi sincs
ebben a férfiban, amitől férjnek lehetne nevezni, és az is
biztos, hogy Penelope sem érzi magát feleségnek.
A nő úgy vélte, a feleségek sokkal biztosabbak a saját
céljaikban.
Na nem mintha magabiztosabbnak érezte volna magát a
saját céljai kapcsán legutóbb, amikor egy hajszál
választotta el attól, hogy feleség legyen. A legutóbb, amikor
olyan férfihoz kellett volna hozzá mennie, akit nem is
ismer.
A gondolat megakasztotta. A férfi, ez az új, felnőtt
Michael sem különbözik egy fikarcnyit sem a hercegtől, és
egyáltalán nem az a kisfiú, akit egykor ismert.
Megpróbálta felfedezni arcvonásain az egykori kisfiút, az
arcán mélyen ülő gödröcskéket, a könnyed, barátságos
mosolyt, a szívből jövő nevetéseket, amiért folyamatosan
bajba került.
 De nem látta.
A helyét átvette ez a hűvös, kemény, rendíthetetlen férfi,
aki átgázolt a körülötte lévők életén, és szemrebbenés
nélkül elvette, amit akart.
A férje.
Hirtelen Penelope rettentően egyedül érezte magát –
magányosabbnak, mint eddig valaha – ebben a hintóban,
ezzel a furcsa férfival, távol a szüleitől, a húgaitól,
Tommytól és mindentől, amit valaha ismert. London és
élete legfurcsább napja felé zötyögve.
Minden megváltozott azon a reggelen. Minden.
Ezután mindörökre két részre kell majd osztania az
életét: a házassága előtti és utáni időszakra.
Előtte volt Dolby House, Needham Manor és a családja.
És aztán jött… Michael.
Michael és senki más.
Michael és ki tudja, mi más.
Michael, az idegen a férje lett.
A mellkasa fájdalmasan összeszorult. Talán a
szomorúságtól? Nem. A vágytól.
Férjes asszony.
Vett egy mély levegőt, amely reszketve áradt ki belőle,
visszhangot verve a szűkös hintó belsejében.
A férfi kinyitotta a szemét, és elkapta a nő tekintetét,
mielőtt alvást színlelhetett volna.
– Mi az?
Penelope feltételezte, hogy örülnie kellene, amiért a férfi
egyáltalán rákérdezett, de valójában csak dühöt érzett az
érzéketlen hangnem miatt. A férfi tényleg nem érti, hogy ez
egy meglehetősen problémás délután, már ami az
érzelmeket illeti?
–  A tiéd lehet az életem, a hozományom és én magam,
kegyelmes uram. De a gondolataimat azért megtarthatom
magamnak, vagy nem?
Bourne sokáig bámulta, és Penelopénak az a furcsa,
kellemetlen érzése támadt, hogy olvas a gondolataiban.
 – Miért volt szükséged ilyen nagy hozományra?
– Hogy mondod?
– Miért maradtál hajadon?
A nő akaratlanul is elnevette magát.
–  Biztosan te vagy az egyetlen ember Nagy-
Britanniában, aki nem ismeri a történetet. – A férfi nem
válaszolt, és a nő megtörte a csendet az igazsággal. – Az
egyik legrosszabb fajta felbontott eljegyzés áldozata lettem.
– A felbontott eljegyzéseknek vannak „fajtái”?
–  Ó, igen. Az enyém kifejezetten rossz volt. Nem a
felbontás… A körülmények lehetővé tették, hogy így
tegyek. Másrészt viszont… Egy héten belül elvett egy nőt,
akit tényleg szeretett. Az nem volt annyira hízelgő. Évekbe
telt, mire megtanultam figyelmen kívül hagyni, mit
suttognak a hátam mögött.
– Mégis mi sugdolóznivalójuk volt az embereknek?
–  Egész pontosan az, hogy én, a tökéletes angol
menyasszony, akit a széltől is óvtak, aki megfelelő ranggal
és hozománnyal rendelkeztem, még egy hónapig sem
voltam képes megtartani egy herceget.
– És? Miért nem tudtad?
Penelope elfordította a tekintetét, mert képtelen volt úgy
válaszolni, hogy közben a férfit nézi.
–  Őrülten szerelmes volt egy másik nőbe. Úgy tűnik, a
szerelem végül mindenen diadalmaskodik. Még a kékvérű
házasságokon is.
– És te elhiszed ezt?
–  Igen. Láttam őket együtt. Olyan… – A szót kereste. –
Tökéletesek. – A férfi nem felelt, ezért folytatta. –
Legalábbis szeretem ezt hinni.
– Miért rágódsz ezen?
– Tudom, nem kellene… De szeretem azt hinni, hogy ha
nem volnának tökéletesek együtt… ha nem szeretnék
egymást annyira… akkor nem tette volna, amit tett, és…
– Férjnél lennél.
Penelope a férfira nézett, száján ferde mosollyal.
 – Már amúgy is házas vagyok.
–  De az olyan házasság lenne, amire neveltettél,
ehelyett, ami botrányos, és bármelyik percben kirobbanhat.
–  Nem tudtam, de az is kirobbanás előtt álló botrány
volt. – A férfi kérdő tekintete láttán folytatta. – A herceg
húga miatt. Hajadon volt, az első bálján sem vett még
részt, mégis állapotos lett. A herceg a házasságunkkal
akarta helyreállítani a Leighton-ház jó hírét.
–  A herceg azt tervezte, hogy arra használ téged, hogy
elterelje a figyelmet a botrányról? Úgy, hogy nem is szólt
erről?
– Ugyan miben más ez, mint a pénzem miatt kihasználni
engem? Vagy a birtokért?
– Természetesen más. Én nem hazudtam.
Ez igaz, és furcsa módon fontos is. Elég volt ahhoz, hogy
Penelope rájöjjön, nem cserélné el ezt a házasságot arra a
régire.
Egyre hidegebb lett a hintóban, a nő ezért megigazította
a szoknyáját, megpróbálva kiszipolyozni a lábánál
elhelyezett melegítőtéglából áradó hő utolsó cseppjeit. Ez
idő alatt volt ideje gondolkodni.
–  Emlékszel a húgaimra, Victoriára és Valerie-re? –
Várt, amíg a férfi felidézte az ikreket. Amikor bólintott,
folytatta. – Pontosan a botrányom után lettek első bálozók.
És megszenvedték. Anyám rettegett, hogy megbélyegzik
őket a tragédia miatt, és sürgette őket, hogy mondjanak
igent az első kérőnek. Victoria egy idősödő gróf
menyasszonya lett, aki kétségbeesetten vágyott utódra,
Valerie-nek pedig egy vikomt jutott… jóképű, de több pénze
van, mint esze. Nem vennék mérget rá, hogy boldogok… de
úgy vélem, soha nem is számítottak rá. Azután főleg nem,
hogy megházasodtak. – A nő töprengve elhallgatott. –
Mindannyian tisztában vagyunk vele. Úgy neveltek
minket, hogy a házasságot üzleti megállapodásnak
tekintsük, de én elvettem tőlük a lehetőséget valami
többre.
 Tovább beszélt, maga sem értve, miért érzi úgy, hogy el
kell mondania a teljes történetet a férfinak:
– Az én házasságom volt mind közül a legkiszámítottabb,
a legüzletiesebb. Úgy volt, hogy én leszek Leighton
hercegnéje. Arra rendeltettem, hogy hallgassak, tegyem,
amire a férjem kér, és világra hozzam Leighton következő
hercegét. És megtettem volna. Boldogan. – Megrántotta a
vállát. – De a hercegnek… neki más tervei voltak.
– Megmenekültél.
Még senki sem utalt erre így. Penelope sosem vallotta be,
csak csendesen beletörődött az eljegyzés felbontásába és
abba, hogy a világ összedőlt körülötte. Sosem akarta, hogy
az anyja önzőséggel vádolja. Még most is képtelen volt
egyetérteni Michaellel.
–  Nem hiszem, hogy a legtöbb nő megmenekülésként
tekintene arra, ami velem történt. Furcsa, hogy az apró
dolgok, mint például egy felbontott eljegyzés, hogy meg
tudnak változtatni mindent.
– Nem olyan apró, szerintem.
A tekintetük ismét találkozott, és a nő észrevette, hogy a
férfi minden figyelmét neki szenteli.
– Nem… azt hiszem, tényleg nem.
– Téged hogyan változtatott meg?
–  Már nem voltam főnyeremény. Nem voltam többé az
ideális, kékvérű menyasszony. – Végigsimított a
szoknyáján, elegyengetve az utazás során keletkezett
gyűrődéseket. – Többé nem voltam tökéletes. A szemükben.
–  Tapasztalataim szerint a társadalom szemében lévő
tökéletességet túlbecsülik. – Penelopéra meredt,
mogyoróbarna szemében csillogott valami, amit a nő nem
tudott megnevezni.
–  Te könnyen beszélsz, hiszen magad mögött hagytál
mindent.
A férfi ügyet sem vetett a témaváltásra, nem engedte,
hogy rá terelődjön a szó.
–  Mindaz, amit az imént elmondtál, arról szólt, hogy a
felbontott eljegyzésed miatt máshogy nézett rád a
társadalom. De te hogyan változtál, Penelope?
A kérdés töprengésre késztette.
Az azóta eltelt években, hogy Leighton hercege
kirobbantotta az évezred botrányát, és tönkretette annak
lehetőségét, hogy Penelope a hercegnéje legyen, sosem tette
fel magának a kérdést, hogy hogyan változtatták meg a
történtek.
De most, ahogy újdonsült férjére nézett, a férfira, akihez
az éjszaka közepén merészkedett oda, és akihez napokkal
később hozzáment, halkan felsejlett benne az igazság.
Lehetősége nyílt a boldogságra.
Penelope magába zárta a gondolatot, de a férfi gyorsan,
szinte lelkesen előrehajolt.
– Ott. Ott van a válasz a nyelved hegyén.
– Én… – Penelope elnémult.
– Mondd ki!
– Már úgysem számít.
– Már. Miattam?
Arra rendeltettem, hogy sose legyen részem abban,
amiben Leightonéknak.
A nő körültekintően válogatta meg a szavait.
– Ráébresztett arra, hogy a házasságnak nem feltétlenül
kell elrendezettnek lennie. A herceg őrülten szereti a
feleségét. A házasságuk… távolról sem csendes és
kényelmes.
– És erre vágytál?
Csak akkor, amikor rájöttem, hogy van rá lehetőség.
De már nem számít.
Alig láthatóan vállat vont.
– Úgysem számít, mit akartam, nemde? Mert már férjnél
vagyok.
A nő fogsora összekoccant az utolsó szónál, a férfi pedig
helytelenítő hangot hallatott. Egy mozdulattal Penelope
mellé ült.
–  Jéghideg vagy. – Egyik hosszú karjával átölelte a
vállát, magához húzta, hullámokban áradt belőle a meleg.
– Tessék – mondta, és magukra terített egy plédet –, ez
segíteni fog.
Penelope hozzábújt, igyekezett nem gondolni a legutóbbi
alkalomra, amikor ilyen közel voltak egymáshoz.
–  Úgy tűnik, szokásod megosztani velem a takaróidat,
kegyelmes uram.
–  Bourne – javította ki. Szorosan egymáshoz bújtak a
durva gyapjú alatt, és a nő fülébe suttogott. – És vagy
megosztom a takarómat, vagy el kell lopnod.
Penelope akaratlanul is felnevetett.
Hosszú ideig utaztak csendben, mire a férfi ismét
megszólalt:
– Tehát a hosszú évek során a boldog házasságra vártál.
– Nem mondanám várakozásnak. Inkább reménykedtem.
A férfi nem válaszolt, Penelope pedig Bourne kabátjának
gombját kezdte babrálni.
–  És a vőlegényed, aki elől elraboltalak, megadta volna
neked?
Talán igen.
Talán nem.
El kellene mondania az igazat Tommyval kapcsolatban.
Hogy valójában sosem voltak jegyesek. De valami
visszatartotta.
–  Felesleges ezen töprengeni. De nem fogom hagyni,
hogy engem hibáztassanak még két boldogtalan
házasságért. Nem ringatom magam abba a hiú ábrándba,
hogy a húgaim szerelmet találhatnak, de boldogok attól
még lehetnek, igaz? Találhatnak valakit, aki hozzájuk
illik… vagy talán ez olyan nagy kérés?
–  Őszintén mondom, fogalmam sincs – felelte a férfi,
egyik karjával magához húzva a nőt, miközben a hintó
átzörgött a Temze fölött átívelő hídon, London felé. – Nem
az a fajta férfi vagyok, aki érti, hogyan illenek össze az
emberek.
Penelopénak nem lett volna szabad élveznie a férfi
karjának érintését, de akaratlanul is átadta magát a
melegségnek, egy röpke pillanatig azt tettetve, hogy ez a
halk beszélgetés az első a sok közül. Bourne keze lassan fel-
le járt a nő karján, és minden egyes kellemes, jóleső simítás
nyomán melegség – és valami még csodálatosabb – támadt.
– Pippa lényegében Lord Castleton jegyese. Reményeink
szerint pár napon belül megkéri a kezét, amint a húgom
visszatér Londonba.
A férfi keze egy pillanatra megtorpant, majd folytatta az
elnyújtott, lassú simogatást.
– Hogyan ismerkedtek meg?
Penelope a szürke, érdektelen grófra gondolt.
–  Ahogy mindenki más. Bálok, vacsorák, tánc. Elég
kedves férfinak tűnik, de… nem tetszik a gondolat, hogy ő
és Pippa.
– Miért nem?
– Egyesek csodabogárnak tartják a húgomat, pedig nem
az. Csupán könyvmoly, aki imádja a tudományt. Elbűvöli a
dolgok működése. Úgy tűnik, a férfi nem tud vele lépést
tartani. De őszintén megmondom, nem hiszem, hogy Pippát
egy fikarcnyit is érdekli, ki lesz a férje. Ha a férfinak van
könyvtára és néhány kutyája, az elég boldogságforrást
nyújt neki. Csak azt kívánom, bár találna magának
valakit, akiben több van… elnézést, ha nyersen
fogalmazok… valaki intelligensebbet.
–  Hm. – Michael diplomatikusnak hangzott. – És a
másik húgod?
– Olivia – felelte. – Egy szépség.
–  Akkor úgy tűnik, nagyon jól fog illeni a férfiak
többségéhez.
A nő kihúzta magát.
– Ez ennyire egyszerű?
A férfi a szemébe nézett.
– A szépség előny.
Penelopét sosem nevezték gyönyörűnek. Puritánnak
igen. Egy jó napon, egy új ruhában talán elfogadhatónak.
De gyönyörűnek soha. Még akkor sem volt gyönyörű,
amikor Leighton hercegnéje lett volna. Csak… tökéletes.
Dühítette a Michael szavaiban bujkáló igazság.
Senki sem szereti, ha arra emlékeztetik, hogy vannak
nála szebb nők.
– Nos, Olivia gyönyörű, és ezzel tisztában is van.
– Igazán bájos teremtés lehet.
A nő nem törődött az epés megjegyzéssel.
–  Olyan férfira van szüksége, aki nagyon-nagyon jól
bánik vele. Akinek rengeteg pénze van, és nem bánja, ha
elkényeztetheti, és rá költheti.
– Ez pontosan az ellentéte annak, mint amire Oliviának
szüksége van.
– Egyáltalán nem. Majd meglátod.
Csend állt be, és a nő nem bánta. Inkább átadta magát a
melegnek, élvezte, hogy a férfi mellette van. A belőle áradó
hő határozottan kényelmesebbé tette az utazást. Épp ahogy
elszenderült volna a hintó ringására, a férfi megszólalt:
– Na és te?
Penelope szeme kipattant.
– Én?
– Igen, te. Hozzád milyen férfi illik?
Figyelte, ahogy Bourne légzésének ütemére emelkedik és
süllyed a pléd, és a hosszú, egyenletes mozgás fura módon
megnyugtatta.
Azt szeretném, ha te illenél hozzám.
Elvégre a férje. Természetes, ha azt képzeli, hogy több
lehet számára egy átmeneti társnál. Egy ismerősnél. Egy
barátnál. Több ennél a rideg, merev férfinál, akihez kezd
hozzászokni. Nincs kifogása ez ellen a Michael ellen, aki
mellette ül, melegíti, és beszélget vele.
Természetesen mindezt nem mondta ki. Inkább így szólt:
– Már teljesen mindegy, nem?
– És ha mégsem? – Bourne nem engedte, hogy kibújjon a
válasz alól.
Talán a meleg, a csend, az utazás vagy a férfi volt az oka
annak, hogy így felelt:
–  Azt hiszem, olyat szeretnék, aki érdekes, kedves, aki
hajlandó megmutatni nekem…
Hogyan éljek.
Ezt képtelen kimondani. A férfi kinevetné.
– Akivel táncolhatok, nevethetek, akivel törődhetek.
Aki törődik velem.
– Mint a vőlegényed?
Tommyra gondolt, és egy pillanatig megfordult a fejében,
hogy elárulja Michaelnek, hogy a meg nem nevezett férfi,
akiről beszélnek, a barátja, akit egész életükben ismertek.
Annak a férfinak a fia, aki mindent elvett tőle. De nem
akarta felzaklatni, most nem, amíg csend van, és meleg, és
úgy tehet, mintha élveznék egymás társaságát.
Ehelyett azt suttogta:
– Szeretném, ha a férjem valami ilyesmi lenne.
Bourne hosszú ideig hallgatott, olyan sokáig, hogy a nő
azt hitte, talán nem is hallotta. Bátran felsandított a
férfira, és látta, hogy Bourne zavarba ejtő figyelemben
részesíti, mogyoróbarna szeme szinte aranynak tetszett a
fakó fényben.
Egy röpke pillanatig azt hitte, hogy a férfi megcsókolja.
Azt kívánta, bár megcsókolná.
A gondolatra elpirult, ezért gyorsan elfordult, a férfi
mellkasába temette az arcát, és lehunyta a szemét. Azt
akarta, hogy múljon el a pillanat – és az ostobasága is.
Nem lenne rossz, ha kiderülne, hogy mégis illenek
egymáshoz.
 8. fejezet

Kedves M.!
Ma csak röviden üzenek, hogy elmondjam, mind
gondolunk rád, legfőképpen én. Megkérdeztem papát,
elmehetnénk-e meglátogatni téged Etonba, de
természetesen azt felelte, hogy nem lenne illendő, mivel
nem vagyunk rokonok. Micsoda badarság! Mindig is a
családom részének tekintettelek, épp úgy, mint a
húgaimat. Sokkal inkább, mint Hester nagynénit.
Tommy itthon tölti a nyári szünetet. Nagyon
remélem, hogy te is velünk tartasz.
Mindörökké:
P.
Needham Manor, 1816 májusa

Nincs válasz.

Az esküvője estéjén Bourne szinte azonnal kilépett

londoni házából, amint kitette újdonsült feleségét, és
elindult a Bukott Angyalba.
Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem érezte magát
gazembernek, amiért ilyen kurtán faképnél hagyta az új
otthonában, új cselédekkel, ahol minden idegen a számára,
de egyetlen, rendíthetetlen cél vezérelte, és minél
gyorsabban eléri, annál jobb lesz mindenkinek.
Kihirdetteti a házasságukat a Timesban, aztán párt talál
az ifjú Marbury hölgyeknek, majd bosszút áll.
 Nem volt ideje az új feleségére.
És határozottan nem volt ideje Penelope mosolyaira és
éles nyelvére, arra, hogy emlékeztesse mindarra, amit
elveszített. Mindarra, aminek hátat fordított.
Nem volt ideje arra, hogy beszélgessenek. Hogy
érdekelje, amit a nő mond. Hogy érdekesnek találja, vagy
egy cseppet is törődjön azzal, hogyan érez a húgaival
kapcsolatban, hogyan birkózik meg hosszú évekkel ezelőtt
felbontott jegyességével.
És határozottan nem volt ideje arra, hogy a halálát
kívánja annak a férfinak, aki felbontotta az eljegyzést, és
aki miatt Penelope kétségbe vonja magát és az értékét.
Az sem számított, hogy karácsonykor virágokat tesz a
szülei sírjára.
Létfontosságú volt, hogy megtartsa Penelopétól a három
lépés távolságot – a távolság az, ami meghatározza a
házasságuk alapjait, egész pontosan azt, hogy a férfi éli a
saját életét, a nő pedig kialakítja a sajátját, de közösen
gondoskodnak arról, hogy a húgai párt találjanak, ki-ki a
saját érdeke által vezérelve.
Faképnél hagyta tehát álmos szemű, gyűrött ruhájú
feleségét az utazóköpenyében, és elindult az Angyalba.
Minden erejével igyekezett nem gondolni arra, hogy a nő
egyedül tölti majd a nászéjszakát, és hogy ő pedig
valószínűleg rendkívüli kínokat áll majd ki a pokolban,
amiért magára hagyta.
Négy óra egy hintóban, és máris túl érzelgős lett.
Nagyot sóhajtott, jólesőn beszívta az esti fagyos, nyirkos
levegőt. A sárgás, januári köd végigkísérte Mayfairtől a
Regent Streetig, ahol egy maréknyi házaló tartotta magát a
gyérülő fényben, és csak akkor bukkantak elő a ködből,
amikor a kuncsaftok karnyújtásnyira voltak. Nem
szólították meg, kiélesedett ösztöneik azt súgták, hogy a
férfi nem vevő arra, amit kínálnak. Ehelyett olyan gyorsan
eltűntek, ahogy előbukkantak, míg Bourne megtette az
utat a St. James’s negyed legmagasabb pontján álló,
hatalmas kőépületig.
A klub zárva volt, és ahogy eltűnt a tulajdonosoknak
fenntartott bejáraton, majd lement a játéktérbe, hálát adott
az égnek, amiért nincs senki a hatalmas teremben. A
padlón itt-ott lámpások világítottak, és egy maréknyi cseléd
végezte az aznapi teendőket – kisikálták a szőnyegeket,
kifényesítették a gyertyatartókat, és leporolták a falakon
sorakozó, bekeretezett műalkotásokat.
Bourne a játéktér közepére ment, ahol hosszan
álldogálva szemügyre vette a helyet – a helyet, amely az
elmúlt öt évben az otthonát jelentette.
Délutánonként többnyire ő volt az első a tulajdonosok
közül, aki megérkezett a Bukott Angyalba, de nem bánta.
Élvezte a játéktér csöndjét, a zajtalan pillanatokat, mielőtt
megérkeznek az osztók, hogy ellenőrizzék a dobókocka
súlyát, a kerekek olajozottságát, a kártyák állapotát, és
felkészüljenek az emberáradat fogadására, amely
sáskarajként özönli el a helyet, kiabálással, nevetéssel és
csevegéssel töltve be azt.
Szerette, ha üres a klub, tele lehetőségekkel.
Csábítással.
A télikabátja zsebébe nyúlt, hogy megérintse a
talizmánt, amelyet mindig magánál hordott, az érmét,
amely arra emlékeztette, hogy kizárólag a csábítás tölti
meg ezeket az asztalokat.
Hogy a csábítás okozza a bukást.
Hogy nem tesszük kockára azt, amit nem akarunk
elveszíteni.
De az érme nem volt a zsebében. Újabb emlékeztető a
nemkívánatos feleségére.
A rulettasztalhoz lépve végigsimított a kerék nehéz
ezüstfogantyúján, megpörgette, mire a színek gyorsan és
buján egymásba olvadtak. Aztán az elefántcsont golyóért
nyúlt, amelyhez oly sok reményt fűznek – ami mind
semmivé foszlik. Egy gyakorlott csuklómozdulattal
behajította a golyót a mélyedésbe. Élvezte, ahogy a csont a
fémhez ér, ahogy jóleső, bűnös borzongással tölti el.
Vörös.
A szó visszhangzott benne, megállíthatatlanul,
kérlelhetetlenül.
Magától értetődően.
Elfordult, mielőtt a kerék lassulni kezdett, mielőtt a
gravitáció és a sors kijelölte volna a golyó helyét.
– Visszajöttél.
A terem másik végében, a könyvelőiroda nyitott
ajtajában kirajzolódott egy alak. Cross volt az, a Bukott
Angyal negyedik tulajdonosa. Cross intézte a klub
pénzügyeit, gondoskodott arról, hogy minden penny, ami a
játékbarlangba bekerül, biztosan megjelenjen a
könyvelésben. A számok szakértője volt, de nem nézett ki
úgy, és nem is élt úgy, mint egy páratlan pénzügyi lángész.
Magas volt, fél fejjel magasabb Michaelnél, még Temple-nél
is. De míg Temple akkora volt, mint egy kisebb ház, addig
Cross hórihorgas és sovány, csupa csont és bőr. Bourne
ritkán látta enni, és a szeme alatti sötét karikákból ítélve
egy-két napja aludhatott utoljára.
– Korán érkeztél.
Cross egyik kezével megdörzsölte borostás állát.
–  Inkább későn. – Félreállt az útból, nyomában egy
gyönyörű nő lépett be a terembe. Félénken Bourne-ra
mosolygott, majd a köpenye hatalmas csuklyáját felhúzva
eltakarta az arcát.
Bourne figyelte, ahogy a nő a klub bejáratához siet,
szinte hang nélkül távozik, és csak ezután nézett Crossra.
– Látom, keményen dolgoztál.
Cross szája sarka megrándult.
– Ügyesen bánik a számokkal.
– El tudom képzelni.
– Nem gondoltuk, hogy ilyen hamar visszatérsz.
Ő maga sem.
– Kicsit másként alakultak a dolgok.
– Jó vagy rossz értelemben?
 Bourne ideges lett, ha a házassági esküre gondolt,
amelyet Penelopéval mondtak ki.
– Attól függ, honnan nézzük.
– Értem.
– Azt kétlem.
– Falconwell?
– Az enyém.
– Elvetted a lányt?
– Igen.
Cross halkan, hosszan füttyentett. Bourne mélyen
egyetértett vele.
– És hol van?
Túl közel.
– Itt a házban.
– A te házadban?
– Úgy véltem, nem lenne helyes idehozni.
Cross hosszú ideig hallgatott.
–  Bevallom, alig várom már, hogy találkozzam a nővel,
aki szembenézett a hűvös, rendíthetetlen Bourne-nal való
házassággal, és nem futamodott meg.
Nem volt más választása.
Biztosan nem jött volna hozzá feleségül, ha nem
kényszerrel vezette volna az egyházmegye lelkésze elé. Ha
több ideje lett volna gondolkozni.
A férfi a tökéletes ellentéte volt, nyers és dühös, és
semmi reménye nem maradt arra, hogy visszatérjen abba a
közegbe, amelybe beleszületett. Amelybe a nő beleszületett.
Penelope… illemtudó, és tökéletes neveltetést kapott egy
olyan élethez. Halálra rémül majd ettől a világtól, amely
tele van játékkal, ivással, szexszel és még rosszabbal. A
férfitól.
De Penelope maga kérte, hogy láthassa.
És a férfi megmutatja majd neki.
Mert nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy
megrontsa. Túl erős volt. Túl részegítő.
Penelope nem volt tisztában azzal, mit kért. Kalandnak
fogta fel, hogy az éjszaka közepén az erdőben sétálgatott
gyermekkori otthona közelében. Az Angyal fő játéktere
láttán bármelyik éjszaka idegösszeomlást kapna.
– És mi a csavar? – Cross a falnak dőlt, karját összefonta
a mellkasán. – Azt mondtad, nem a tervek szerint alakult.
– Beleegyeztem, hogy a húgait is kiházasítom.
Cross szemöldöke felszaladt.
– Hányan vannak?
–  Ketten. Szerintem nem lesz gond. – A pillantása
találkozott Cross komoly, szürke tekintetével. – Tudnod
kell, hogy szerelemből házasodtunk össze. Ma reggel. Mert
képtelen voltam még egy percet nélküle tölteni.
Cross egy pillanat alatt kihallotta a hazugságot.
Megértette.
– Mivel annyira rettentően szerelmes vagy.
– Pontosan.
–  Ma reggel. – Cross a szavakat ízlelgette. Bourne
elfordult, két tenyerét a lapos rulettasztalra fektette,
erősen benyomva a zöld plüssborítást. Tudta, mi
következik, mielőtt tényleg meghallotta a szavakat. – És te
egyedül hagytad a nászéjszakán?
– Igen.
– Lóarca van?
Dehogy.
Amikor a szenvedély átvette a nő felett az uralmat,
elképesztő volt. A férfi az ágyára akarta fektetni, és a
magáévá tenni. Ahogy felidézte, hogy Falconwell Manorben
hogyan kelt életre a keze alatt, muszáj volt úgy
helyezkednie, nehogy megfeszülő nadrágja elárulja.
Megdörzsölte az arcát, és kimondta a hazugságot:
–  Csak szükségem van egy menetre a ringben Temple-
lel.
– Ó. Tehát mégis lóarca van.
– Nem.
–  Akkor talán haza kellene menned, és elhálnod a
házasságodat ezzel a nővel, akit oly szenvedélyesen
szeretsz. A jóisten a megmondhatója, hogy sokkal
élvezetesebb lesz annál, mint hogy Temple ellátja a bajodat
a ringben.
Még akkor is, ha megérdemli a püfölést.
Bourne egy röpke pillanatig mérlegelte a szavakat.
Elképzelte, mi lenne, ha hazamenne, és magához hívatná
ártatlan, újdonsült feleségét. Elképzelte, milyen lenne, ha
az ágyára fektetné, és elvenné, ami az övé, a magáévá
tenné. Hogy olyan kalandban részesítse, amelyre Penelope a
tudtán kívül vágyik. Bársonyos haja a férfi durva
borostájába akadna, telt ajkai sóhajra nyílnának, miközben
a férfi a puha bőrét simogatja, és sikoltozna az élvezettől,
amit a férfi okoz neki.
Ördögien csábító és mesés.
De a nő nem elégedne meg ennyivel. Többet kérne.
Többet annál, mint amit Bourne hajlandó megadni.
A férfi tekintete a rulettkerékre siklott, ellenállhatatlan
erővel vonzotta a mélyedés, ahol a kis fehér golyó megállt.
Fekete.
Mi más?
Elfordult.
– Van még valami.
– Mint mindig.
– Beleegyeztem, hogy ismét társasági életet éljek.
– Jóságos ég! Minek?
– Ki kell házasítani a húgait.
Cross káromkodott, egyetlen csúnya szóba sűrítve
meglepettségét.
– Needham kialkudta a visszatérésedet? Csodás.
Bourne nem árulta el az igazat – hogy először a felesége
alkudta ki a feltételeket. Nagyon is sikeresen. Inkább azt
mondta:
–  Olyan információ van a birtokában, ami tönkreteszi
Langfordot. Cross szeme elkerekedett.
– Ez meg hogy lehet?
– Nem a megfelelő helyen keresgéltünk.
 – És biztos vagy benne, hogy…?
– Tönkre fogja tenni.
–  És Needham neked adja, amint kiházasítottad a
lányait?
– Nem telik sok időbe. Vehetjük úgy, hogy az egyik félig
már az oltár előtt áll Castletonnal.
Cross szemöldöke felszaladt.
– Castleton egy fajankó.
Bourne hanyagul megrántotta a vállát.
–  Nem ő az első arisztokrata, aki nála értelmesebb nőt
vesz feleségül. És nem is az utolsó.
– Te engednéd, hogy a hajadon húgod hozzámenjen?
– Nincs hajadon húgom.
– Nekem úgy tűnik, most már kettő is van.
Bourne hallotta a helytelenítést… értette, mire utal
Cross. Tudta, hogy a Castletonnal való házasság minden
eszes nőt élethosszig tartó unalomra kárhoztatna.
És Penelope szenved majd a tudattól, hogy egy újabb
húga kötött rossz házasságot. Nem ringatom magam abba
a hiú ábrándba, hogy a húgaim szerelmet találhatnak, de
boldogok attól még lehetnek, igaz?
Elhessegette a nő hangját.
– Tulajdonképpen lezárt ügy. Egy lépéssel közelebb visz
Langfordhoz. Nem fogok megállni. Egyébként a legtöbb
arisztokrata nő kénytelen elviselni a férjét.
Cross szemöldöke felszaladt.
– De azt te sem tagadhatod, hogy… a Castletonnal való
házasság kész tortúra lenne. Főleg egy olyan fiatal
hölgynek, aki, teszem azt, beszélgetésben reménykedik.
Másvalakinek kellene bemutatnod. Olyannak, akinek van
egy kis sütnivalója.
Bourne felvonta a szemöldökét.
– Csak nem felajánlod a szolgálataidat?
Cross csúnya pillantást vetett rá.
– Csak akad valaki.
– Miért keressek mást, ha Castleton adott?
 – Hidegszívű rohadék vagy.
– Megteszem, amit kell. Talán kezdesz ellágyulni.
–  Te pedig még kőszívűbb lettél. – Amikor Bourne nem
válaszolt, folytatta: – Segítség nélkül kaphatsz néhány
meghívást, de ahhoz, hogy igazán visszatérj a
társadalomba, Chase támogatására lesz szükséged. Csak
így tárulnak ki előtted a szükséges ajtók.
Bourne bólintott, kihúzta magát, vett egy nagy levegőt,
és akkurátusan megigazította a szalonkabátja ujját.
–  Hát, akkor azt hiszem, meglátogatom Chase-t. –
Pillantása Cross szürke tekintetével találkozott. – Te fogod
kezdeni azzal, hogy…
Cross bólintott.
– Hogy elvette az eszedet a szerelem.
Pillanatnyi habozás után Bourne is bólintott.
Cross észrevette.
– Ennél jobbnak kell lenned, ha szeretnéd, hogy bárki is
higgyen neked. – Bourne elfordult, tudomást sem véve a
szavakról, de Cross utánaszólt: – És még valami. Ha a
bosszúdat a házasságodra és a makulátlan hírnevedre
alapozod, akkor jobban teszed, ha mindkettőt gyorsan
bebiztosítod.
Bourne szemöldöke összeszaladt.
– Ezt hogy érted?
Cross elvigyorodott.
– Mindössze arra utalok, hogy ne adj okot az asszonynak
arra, hogy érvénytelenítse a házasságot. Vidd ágyba,
Bourne! Méghozzá gyorsan.
Bourne-nak nem maradt esélye válaszolni, mert
hangoskodás ütötte meg a fülét a klub bejárati ajtaja felől,
a széles tölgyfa ajtó mögül, amely félig nyitva állt.
–  Fikarcnyit sem érdekel, hogy nem vagyok tag.
Engedjen be, hadd találkozzam vele, vagy az lesz az
életcélom, hogy tönkretegyem ezt a helyet… és magát is!
Bourne és Cross egymásra néztek. A magas férfi
foghegyről odavetette:
 –  Észrevetted, hogy mindig ugyanazt ígérgetik, de
sosincs elég hatalmuk véghez is vinni?
– A társalkodónőd nincs egész véletlenül férjnél?
Cross arca szobormerevvé vált.
– Én kerülöm az ilyesfajta játékot.
– Akkor nem érted jöttek. – Bourne az ajtó felé indult, és
kinyitva szembetalálta magát Brunóval és Asriellel, a
kártyabarlang két kidobóemberével, akik egy átlagos
magasságú és testfelépítésű férfit szorítottak arccal a
falnak. – Uraim – szólt Bourne elnyújtva. – Mit fogtak?
Asriel Bourne-hoz fordult.
– Magát keresi.
E szavakra a falhoz szorított férfi heves ellenállásba
fogott.
–  Bourne, vagy fogadsz most, vagy találkozunk
hajnalban.
Felismerte a hangot.
Tommy.
Kilenc évvel ezelőtt látta utoljára Tommy Allest, akkor,
amikor az apja nagy élvezettel megfosztotta mindenétől.
Amikor Tommy a barátja helyett az örökségét – Bourne
örökségét – választotta.
Kilenc év elteltével is mardosta az árulás ténye, hogy a
barátja hátat fordított neki. Hogy készségesen asszisztált
az apja tetteihez.
–  Egy pillanatig se hidd, hogy nem találkoznék veled
szívesen hajnalban! – felelte. – Sőt, a helyedben nem
tennék ilyen meggondolatlan kijelentéseket.
Tommy arca a bársonyborítású falba nyomódott,
tekintetét Bourne-ra szegezte.
– Hívd már vissza a vérebeidet!
Asriel felmordult, Bruno pedig ismét a falnak nyomta
Tommyt. A férfi felhördült, mire Bourne így szólt:
– Vigyázz a nyelvedre, nem tűrik a rossz modort!
Egyik karját a háta mögé csavarták, mire Tommy
felszisszent.
 – Ez nem az ő harcuk. Hanem a tiéd.
Needham valószínűleg értesítette Tommyt Bourne
terveiről és a megállapodásukról. Semmi más nem hozta
volna ide Langford fiát, hogy szembenézzen Bourne-nal és
a haragjával.
– Nincs itt, amit keresel.
– Melegen ajánlom, mert nem nőknek való hely.
Nőknek.
Ez az egy szó mindent megmagyarázott.
Tommy nem Needham papírjai miatt jött. Valószínűleg a
létezésükről sem tudott.
Penelope miatt jött.
Falconwell miatt.
– Engedjétek el!
Amint megszabadult, Tommy megigazította a kabátját,
és gyűlölettől izzó pillantást vetett a két férfira.
– Köszönöm.
Bruno és Asriel hátrált egy lépést, de nem hagyták el a
kis helyiséget. Ugrásra készen várták, hátha főnöküknek
szüksége van a segítségükre.
Bourne szólalt meg elsőként:
–  Tisztán és érthetően elmondom. Ma reggel feleségül
vettem Penelopét, ily módon Falconwell az enyém lett. Sem
te, sem az apád nem tehetitek rá a kezeteket. Sőt, ha
megtudom, hogy bármelyikőtök beteszi a lábát a
birtokomra megint, letartóztatlak benneteket
birtokháborításért.
Tommy egyik kézfejével végigsimított duzzadt ajkán,
majd komoran és kifejezéstelenül felnevetett.
–  Azt hiszed, nem tudtam, hogy eljössz érte? Tudtam,
hogy bármire hajlandó vagy azért, hogy visszaszerezd,
amint apám elveszítette. Szerinted miért én kértem meg
előbb a kezét?
A szavak visszhangoztak a kis helyiségben, és Bourne
örült, amiért a félhomály elrejti a meglepettségét.
Tommy a vőlegény.
 Tudnia kellett volna. Tudhatta volna, hogy Thomas
Allesnek továbbra is helye van Penelope világában. Az
életében. Számíthatott volna rá, hogy azonnal rá akarja
tenni a kezét Falconwellre, amint már nem képezi az
öröksége részét.
Ezért megkérte a nő kezét, aki igent mondott – az ostoba
nőszemély valószínűleg azt hitte, hogy szerelmes a férfiba,
akivel oly régóta barátok. Nem erről álmodoznak a buta
fruskák? Hogy hozzámennek a fiúhoz, akit gyerekkoruk óta
ismernek? Az egyszerű, barátságos társhoz, a megbízható
baráthoz, aki mindig megnevetteti őket?
–  Még mindig apád vagyonán élősködsz, Tom? Muszáj
volt sietve megkérned egy nő kezét, hogy vagyonra tegyél
szert? Méghozzá az én vagyonomra?
–  Egy évtizedig nem volt a tiéd – vágta az arcába
Tommy. – Nem érdemled meg. Ahogy őt sem.
Felvillant egy emlék. Ő, Tommy és Penelope egy kis
csónakban, Falconwell tavának közepén. Tommy óvatosan
áll a csónak orrában, azt sugallva, hogy remek kapitány.
Penelope nevet, szőke haja aranylón ragyog a délutáni
napfényben, minden figyelmét a fiúnak szenteli.
A lányt nézve Bourne megragadja a csónak oldalát,
megbillenti egyszer, kétszer, háromszor, mire Tommy
elveszti az egyensúlyát, és egy kiáltással beleesik a tóba.
Tommy! – kiáltja Penelope, és a csónak széléhez siet.
Tommy ekkor felbukkan, nevetve és levegőért kapkodva.
Penelope a háta mögé néz, rosszalló pillantást vet Bourne-
ra. Ez nem volt szép.
Elhessegette az emléket, figyelmét a jelenre
összpontosította, hogy ismét megpróbálja Tommyt botlásra
késztetni. Örülnie kellett volna, hogy sikerült még egy
dolgot megkaparintania Tommy elől, de öröm helyett harag
áradt szét benne.
Harag, amiért Tommy majdnem megszerezte, ami
Bourne-t illeti. Falconwellt. Penelopét. A szeme résnyire
szűkült.
 – Akárhogy is, a birtok és a nő is az enyém. Te és apád is
elkéstetek.
Tommy tett felé egy lépést. Kihúzta magát, így olyan
magas volt, mint Bourne.
– Ennek semmi köze Langfordhoz.
–  Ne áltasd magad! Mindennek Langfordhoz van köze.
Szerinted nem számított rá, hogy lecsapok Falconwellre,
amint Needham elnyerte magának? Dehogynem. És azt is
tudnia kell, hogy nem állok le, amíg tönkre nem teszem. –
Egy pillanatra elnémult, és végigmérte a férfit, aki egykor
a barátja volt. – És vele együtt téged is.
Tommy tekintetében megvillant valami megértéshez
hasonló.
– Nem kétlem, hogy örömödet leled majd benne. Abban,
hogy Penelopét is tönkretedd közben.
Bourne keresztbe tette a karját.
– A céljaim egyértelműek: Falconwell és bosszút állni az
apádon. Szerencsétlen véletlen, hogy te és Penelope az
utamban álltok.
– Nem engedem, hogy bántsd.
– Milyen nemes tőled! És mit fogsz csinálni, elzárod egy
titkos helyre? Te Lancelot, ő Ginevra királyné? Mondd
csak, Lancelot is fattyú volt?
Tommy megdermedt a szavak hallatán.
– Tehát ez a terved. Hogy rajtam keresztül teszed tönkre
az apámat. Bourne szemöldöke felszaladt.
–  Az ő öröksége az enyémért. A fia öröksége az apám
örökségéért.
–  Rossz a memóriád, ha azt hiszed, hogy valaha is
édesfiaként gondolt rám. – Szavai igaznak tűntek,
gyermekkorukban Langfordnak sose volt egy kedves szava
Tommyhoz. Rideg és szigorú volt.
Bourne-t többé már nem érdekelte.
–  Nem számít, hogyan vélekedett. Az számít, amit a
világ gondol. Nélküled semmije sincs.
Tommy a sarkán hintázott, álla megfeszült. Halványan
emlékeztetett az egykori kisfiúra.
– Te szélhámos vagy, én úriember. Senki sem hisz majd
neked.
– Majd fognak, ha bizonyítékkal állok elő.
Tommy szemöldöke összeszaladt.
– Nincs bizonyíték.
–  Szívesen megnézném, ahogy próbára teszed az
elméletedet.
Tommy az állkapcsát összeszorítva előrelépett. A harag
hajtotta Bourne felé, aki elhajolt az ütés elől, mielőtt Bruno
előlépett a sötétből, hogy felfogja az elkerülhetetlen
csapást.
A testőr hatalmas, keresztbe tett karjára néztek.
– Mit akarsz? – kérdezte Tommy.
– Tőled semmit – felelte Bourne, és hagyta, hogy a beálló
csönd gúnyt űzzön ellenfeléből. – Az enyém Falconwell,
Penelope és a bosszú. Neked semmid sincs.
–  Az enyém volt, mielőtt a tiéd lett – vágott vissza
Tommy dühösen. – A nélküled töltött évek során…
kitartott mellettem. Amikor majd meglátja, ki vagy
valójában… hogy kivé váltál… ismét hozzám fordul majd.
Bourne-t dühítette a tudat, hogy Tommy és Penelope
barátok maradtak, még azután is, hogy ő mindenét
elveszítette, még azután is, hogy nem tudott visszatérni
Surrey-ba, és elfoglalni helyét a trió harmadik tagjaként.
–  Bátor vagy, hogy fenyegetni merészelsz. – Brunóra
nézett. – Kísérd ki!
Tommy lerázta magáról a termetes férfi karját.
– Kitalálok magam is. – A külső ajtóhoz lépett, ahol egy
röpke másodpercre megtorpant, majd megfordult, és
Bourne szemébe nézett. – Vidd vissza Surrey-ba, Michael!
Hagyd békén! Mielőtt tönkreteszed a dühöddel és a
bosszúddal.
Vissza akarta utasítani a feltételezést. De nem volt
ostoba. Természetesen tönkre fogja tenni a nőt. Így lesz,
mert folyton ezt teszi.
 – Én a helyedben nem a feleségem jó híre, hanem a saját
jó híred miatt aggódnék. Mert miután végeztem az
apáddal, nem mersz majd mutatkozni Londonban.
Amikor Tommy válaszolt, hangja olyan élesen, olyan
határozottan csengett, ami nem volt jellemző az egykori
kisfiúra.
–  Nem ringatom magam abba a hiú ábrándba, hogy
megvédhetem magamat a botránnyal szemben, amit ki
szándékozol robbantani, de mindent megteszek, hogy
harcoljak ellened, mindent megteszek, hogy megvédjem
Penelopét. Hogy emlékeztessem rá, volt idő, amikor a
barátai bármire képesek lettek volna, hogy megóvják.
Bourne szemöldöke felszaladt.
– Úgy tűnik, neked nem sikerült.
Tommy arcán gyorsan és nyíltan suhant át a megbánás.
– Így van. De soha nem is az én feladatom lett volna.
Ha Bourne engedi, a szavak belémartak volna. Ehelyett
csípősen visszavágott:
– Egyet se aggódj, Tom, legalább nem kell megbirkóznia
a botrányod következményeivel, amikor világgá kürtölöm
az újságban!
Tommy hátat fordított, átható tekintetét azonban
Bourne sötét szemébe fúrta, mielőtt búcsúzóul így szólt:
– A botrány valóban elkerüli… de meg fogja bánni, hogy
hozzád ment. Ez holtbiztos.
Ebben a férfi sem kételkedett egy pillanatig sem.
A súlyos ajtó becsukódott Tommy mögött, Bourne pedig
elfordult. Harag, ingerültség és még valami kavargott
benne – valami, amit nem kívánt megnevezni.
 9. fejezet

Kedves M.!
Egy hintóból írok neked, ahol az elmúlt hat napot a
négy húgom és mama társaságában töltöttem,
miközben végigzötyögtünk az északi vidéken, hogy
meglátogassuk Hester nénit (akit az előző levelemben
említettem). El nem tudom képzelni, mi szállhatta meg
a rómaiakat, hogy egészen északra meneteltek, hogy
megépítsék Hadrianus falát. Bizonyára nem voltak
húgaik, máskülönben nem jutottak volna túl
Toszkánán.
A tiéd, rendületlenül:
P.
Valahol a nagy északi úton, 1816 júniusa

Nincs válasz.

A férfi itt hagyta.

Nagyjából negyedórába telt, mire Penelope magához tért
Michael londoni otthonának bejáratában állva,
felhalmozott csomagjai társaságában.
Kurtán-furcsán magára hagyta egy foghegyről odavetett
viszláttal.
Penelope a hatalmas tölgyfa ajtóra meredt, amelyen át a
férfi távozott, és azóta olyan sok idő telt el, hogy alig merte
bevallani magának. Közben számtalan ténnyel kellett
szembenéznie.
 Bourne magára hagyta.
Az első estéjén a londoni otthonában.
Anélkül, hogy távozás előtt bemutatta volna a
személyzetnek.
A nászéjszakájukon.
Ezen nem is akart hosszabban eltöprengeni.
Ehelyett az kötötte le a figyelmét, hogy gyámoltalanul
álldogál a férje házának előcsarnokában, két rettentő
fiatalnak kinéző inas társaságában, akiknek fogalmuk sem
volt, mi a teendő ebben az esetben. Penelope nem tudta
eldönteni, hogy megnyugtassa-e a gondolat, hogy az inasok
nem gyakran találkoznak magányos nőkkel ebben a
házban, vagy sértésnek vegye, hogy nem gondoltak arra,
hogy a szalonba kísérjék, amíg kitalálják, mihez kezdjenek
vele.
Mosolyt erőltetett magára, és megszólította a kettő közül
az idősebbet – aki nem lehetett több tizenötnél –, mert
elszántan szeretett volna egyről a kettőre jutni.
– Feltételezem, akad itt egy házvezetőnő.
Látta, hogy a suhanc arcán megkönnyebbülés fut át, és
enyhe irigységet érzett. Azt kívánta, bár tudná, hogyan kell
ilyen helyzetben viselkedni.
– Igen, asszonyom.
– Remek. Szólnál neki?
Az inas meghajolt egyszer, majd még egyszer, láthatóan
igyekezett a legjobb formáját nyújtani.
–  Igenis, asszonyom. Ahogy kívánja, asszonyom. – Egy
szempillantás alatt eltűnt, társa pedig percről percre
jobban feszengett.
Penelopénak ismerős volt az érzés.
De pusztán azért, mert ő teljes mértékben bizonytalan,
még nem kell az előtte álldogáló szegény fiút is szenvedésre
ítélnie.
–  Nem szükséges itt maradnod – bocsátotta el halvány,
bátorító mosollyal. – Biztos vagyok benne, hogy nemsokára
jön a házvezetőnő.
 Az inas – aki őszintén szólva túl fiatal volt ahhoz, hogy
az legyen – motyogott valami egyetértésfélét, majd szinte
azonnal távozott.
Penelope nagyot sóhajtva szemügyre vette az aranyozott
márvány előteret, amely fényűző és méregdrága volt –
túlságosan is hivalkodó az ő ízlésének, de azonnal
megértette a díszítés okát.
Michael valószínűleg mindenét elveszítette abban a
gyalázatos kártyajátékban, de a hússzorosát nyerte vissza.
Aki belép a házba, láthatja.
Összeszorult a mellkasa, amikor arra gondolt, hogy a
fiatal márki keményen dolgozott azért, hogy visszaszerezze
vagyonát. Micsoda erő… micsoda elszántság vezérelhette!
Szégyen, hogy nem ugyanilyen odaadó a feleségével
szemben.
Elhessegette a gondolatot, majd a hatalmas utazóláda
felé fordult, amely aznap este érkezett a hintóban. Nos,
amíg nem kísérik a szobájába, addig akár kényelembe is
helyezheti magát. Kigombolta utazókabátját, és leült a
poggyászra, azon töprengve, hogy… talán lakhatna az
előcsarnokban is.
Felbolydulás hangjai ütötték meg a fülét a ház másik
végéből… fojtott suttogások, majd léptek, ami akaratlanul
is mosolyt csalt Penelope arcára. Úgy tűnt, egyik szolgát
sem értesítették arról, hogy az úr feleséget hoz a házhoz.
Feltételezte, hogy nem kellene meglepődnie, tekintve, hogy
két nappal korábban még ő sem számított ilyen fordulatra.
De azért kissé neheztelt a férjére.
Legalább egy percet szánhatott volna arra, hogy
bemutassa neki a házvezetőnőt, mielőtt elmegy, hogy
elintézze az isten tudja, milyen fontos üzleti ügyeit a
napnak ebben a szakában.
A házasságkötésük napján.
Felsóhajtott, kihallotta belőle a türelmetlenséget és az
ingerültséget. Tudta, hogy egy hölgynek nem illik
kimutatnia a dühét.
 Csak remélhette, hogy a szabály kissé megengedőbb, ha
az ember lánya egy megesett arisztokratához megy
feleségül.
Sok mindent elárul, amikor valaki az új házában üldögél
arra várva, hogy végre egy szobába kísérjék. Bármelyikbe.
Egyik kesztyűje tenyérrészét vizsgálgatta, azon
töprengve, hogyan reagál majd Michael, amikor órák
múltán visszatér, és itt találja a feleségét, az utazóládán
üldögélve.
Ahogy maga elé képzelte a férfit, szemében
meglepettséggel, nevethetnékje támadt.
Megérné. Megmozdult, nem törődve a fenekébe nyilalló
fájdalommal.
Mérget venne rá, hogy a márkinéknak nem szokásuk
arra gondolni, hogy sajog a fenekük.
– Asszonyom?
Penelope talpra ugrott, és megfordult. Kíváncsian
fürkészte, hogy ki szólhatott a háta mögül. Életében nem
látott még ilyen szép nőt.
Bár csak egy egyszerű egyenruhát viselt – a
házvezetőnők Nagy-Britannia-szerte elterjedt ruháját –, és
égővörös haja szoros, rendezett, tökéletes kontyba volt
fogva, a fiatal, karcsú és elképesztően kék szemű lány –
Penelope soha nem látott még ilyen szempárt –
lélegzetelállító volt.
Mint egy holland mester festménye.
Ilyen szolgát még sosem látott Penelope.
És Michael házában lakik.
–  Én… – kezdte, de aztán elnémult, mert észrevette,
hogy bámulja a lányt. Megrázta a fejét. – Én… Igen?
A házvezetőnő nem adta jelét, hogy feltűnt volna neki a
furcsa viselkedés. Inkább előrelépett, és pukedlizett.
–  Elnézését kérem, hogy nem üdvözöltük azonnal
érkezéskor. De nem… – Most ő hallgatott el.
Nem számítottunk magára. Penelope értette a ki nem
mondott szavakat.
 A házvezetőnő újra nekiveselkedett.
– Bourne nem…
Bourne.
Nem Lord Bourne. Csak Bourne.
Erőteljes, szokatlan érzés horgadt fel benne.
Féltékenység.
– Megértem. Lord Bourne nagyon elfoglalt volt az elmúlt
pár napban. – Kihangsúlyozta a férfi rangját, és kiolvasta a
lány tekintetéből, hogy érti a célzást. – Maga a
házvezetőnő, ha nem tévedek.
A csodaszép lány egy gyors mosoly kíséretében ismét
meghajolt.
– Mrs. Worth.
Penelope eltöprengett, hogy vajon Mrs. Worth tényleg
férjes asszony-e, vagy a megszólítást pusztán a pozíciójával
járó címként kapta meg. Nem tetszett neki a gondolat, hogy
Michaelnek ilyen lélegzetelállítóan gyönyörű, fiatal és
hajadon házvezetőnője van.
–  Szeretné, ha körbevezetném a házban? Vagy inkább
megismerkedne a személyzettel?
Úgy tűnt, Mrs. Worth sem tudja pontosan, mi a
következő lépés.
–  Egyelőre a szobámat szeretném látni – mondta
Penelope, megszánva a másik nőt, akit láthatóan épp
annyira meglepett a gazdája házassága, mint Penelopét. –
Hosszú volt az út.
–  Megértem. – Mrs. Worth bólintott, mutatva az utat a
széles lépcsőn, amely Penelope feltételezése szerint a ház
magánrészébe vezetett. – Máris csöngetek a fiúkért, hogy
azonnal vigyék fel a csomagjait.
A lépcsőn felfelé menet Penelopéból kibukott a kérdés.
– A férje szintén Lord Bourne szolgálatában áll?
A házvezetőnő hosszú hallgatás után válaszolt:
– Nem, asszonyom.
Penelope tudta, hogy nem lenne szabad erőltetnie a
témát.
 – Akkor valahol a közelben?
Újabb csend.
– Nem vagyok férjnél.
Penelope elfojtotta a bejelentés hallatán feltámadt
féltékenységet… és ellenállt a késztetésnek, hogy további
kérdéseket tegyen fel a csodaszép házvezetőnőnek.
Mrs. Worth elfordult, és higgadtan kinyitotta az ajtót,
amely egy félhomályos hálószobába nyílt.
–  Máris tüzet rakunk, asszonyom. – Határozottan
megindult előre, gyertyákat gyújtva a szobában, így
lassanként egy barátságos, jól berendezett, kellemes, kék
és zöld színű hálószoba tárult a szemük elé. – És
készíttetek egy tálca harapnivalót is. Bizonyára
megéhezett. – Amikor végzett a gyertyákkal, visszafordult
Penelopéhoz.
–  Nincsen szobalány a személyzet tagjai között, de
örömmel… – Nem fejezte be a mondatot.
Penelope megrázta a fejét.
– A szobalányom nemsokára érkezik.
Megkönnyebbülés suhant át a lány arcán, és megadóan
lehajtotta a fejét. Penelope alaposan szemügyre vette,
elbűvölte ez a csodás teremtmény, aki egyszerre tűnt
hozzáértő szolgának, meg nem is.
– Mióta szolgál itt?
Mrs. Worth felkapta a fejét, tekintete azonnal megtalálta
Penelopéét.
–  Bourne… – Megtorpant, és kijavította magát. – Lord
Bourne-nál? – Penelope bólintott. – Két éve.
– Nagyon fiatal ahhoz, hogy házvezetőnő legyen.
Mrs. Worth tekintete tartózkodóvá vált.
– Nagyon szerencsés vagyok, amiért Lord Bourne helyet
szorított nekem itt.
Penelope fejében tucatnyi kérdés kavargott, és minden
erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne tegye fel őket – hogy
ne derítse ki az igazat erről a meseszép nőről és arról, hogy
miért él egy fedél alatt Bourne-nal.
 De nem ez volt a megfelelő pillanat, bármennyire
furdalta is a kíváncsiság.
Ehelyett felemelte a kezét, levette a kalapját, és letette a
fésülködőasztalkára. Visszafordulva elbocsátotta a
házvezetőnőt.
–  Hozassa fel a csomagjaimat, és a vacsora is jólesne.
Meg egy fürdő.
–  Ahogy kívánja, asszonyom. – Mrs. Worth azonnal
távozott, magára hagyva Penelopét.
Nagy levegőt véve lassan körbefordult, és szemügyre
vette a szobát. Csodaszép volt – a falakon gazdag
selyemdíszítés, a hatalmas szőnyeg bizonyára keletről
érkezett. A műalkotások ízlésesek voltak, a bútorok pedig
tökéletesen megmunkáltak. A csípős hideg azt sugallta,
hogy a ház népe nem készült fel az érkezésére.
Az ablaknál elhelyezett, fehér mosdóállványhoz lépett,
ahonnan rálátott a széles, fényűző kertre. Vizet töltött a
porcelánlavórba, és belemerítette a kezét. Figyelte, ahogy a
víz eltorzítja a színét és a formáját, mintha eltörtek és
meglazultak volna a csontjai. Vett egy mély levegőt, és arra
a helyre összpontosított, ahol a hűs folyadék a szoba
levegőjével érintkezett.
Amikor nyílt az ajtó, Penelope ellépett a táltól, majdnem
felborítva az állványt, vizet loccsantva magára és a
szőnyegre. Szembefordult a fiatal lánnyal – alig tizenhárom
vagy tizennégy éves lehetett –, aki egy gyors pukedlivel
lépett be.
– Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak, asszonyom.
Penelope figyelte, ahogy leguggol egy taplódobozzal,
amiről eszébe jutott Michael napokkal korábbról,
ugyanilyen testhelyzetben Falconwellben. A gyújtós lángra
kapott, és Penelope arca is lángolt, ahogy eszébe jutottak
az éjszakai… majd a reggeli események. Az emlék sajgó
fájdalmat keltett benne.
Sajnálta, hogy Michael nincs itt.
A lány felkelt, szembefordult Penelopéval, fejét
lehajtotta.
– Tehetek még önért valamit?
Penelopén ismét úrrá lett a kíváncsiság.
– Mi a neved?
A lány felkapta a fejét.
– A nevem?
Penelope megpróbálkozott egy megnyugtató mosollyal.
– Már ha szeretnéd elárulni.
– Alice.
– Mennyi idős vagy, Alice?
A lány enyhén meghajolt.
– Tizennégy, asszonyom.
– És mióta dolgozol itt?
– Hell House-ban?
Penelope nagy szemeket meresztett.
– Hell House?2
Szentséges ég.
–  Igen, asszonyom. – A lány sietve válaszolt, mintha ez
tökéletesen észszerű név lenne a háznak. – Három éve. Az
öcsémnek és nekem munkára volt szükségünk, miután a
szüleink… – Elhallgatott, de Penelope könnyedén kitalálta
a mondat végét.
– A testvéred is itt dolgozik?
– Igen, asszonyom. Inasként.
Így már érthető, miért annyira fiatalok.
Alice rettentően idegesnek tűnt.
– Tehetek még valamit önért?
Penelope megrázta a fejét.
– Ma este nem, Alice.
–  Köszönöm, asszonyom. – Az ajtó felé indult, és már
majdnem megszabadult, amikor Penelope megszólította.
– Ó, még valami. – A lány hátrafordult, szeme várakozón
tágra nyílt. – Megmondanád, merre találom az úr szobáját?
– Mármint Bourne szobáját?
Már megint. Bourne.
– Igen.
 – A folyosón lévő szomszédos ajtót szoktuk használni, de
az ön szobájának közös ajtaja van vele – felelte Alice a
helyiség másik végébe mutatva. Az ajtó szinte eltűnt az
öltözéshez használt paraván mögött.
Közös ajtó.
Penelope szíve heves táncba kezdett.
– Értem.
Természetes, hogy közvetlen bejárása van a férje
szobájába.
Elvégre a férje.
Talán Bourne használni fogja.
Megborzongott, de nem tudta, mi késztette erre.
Talán a félelem.
Az izgalom.
A kaland.
–  Biztos vagyok benne, hogy nem bánja, ha ott találja
magát, asszonyom. Ritkán alszik itthon.
Penelope érezte, hogy ismét forróság önti el az arcát.
–  Értem – ismételte meg. Bourne máshol alszik.
Másvalakivel.
– Jó éjt, asszonyom.
– Jó éjt, Alice.
A lány távozott, Penelope pedig csak állt a közös ajtóra
meredve, mardosó kíváncsiságtól hajtva, hogy mi lehet
mögötte. Az érdeklődése azután sem lankadt, miután
meghozták a csomagjait, utána pedig a vacsoráját – friss
kenyérből, sajtból, meleg sonkából és kellemes, markáns
ízű csatniból álló egyszerű, de bőséges fogás volt. Mardosta
a kíváncsiság evés közben, miközben a frissen érkezett
szobalánya kipakolta a legszükségesebb holmijait,
miközben a fiúk, akik felhozták a poggyászát, elkészítették
a fürdőjét, miközben megfürdött, megszárítkozott és
felöltözött, majd elkeseredetten megpróbált levelet írni
Catherine unokatestvérének.
Amikor az óra elütötte az éjfélt, és rádöbbent, hogy az
esküvője napja, a nászéjszakája jött és elmúlt, az afelett
érzett kíváncsisága, hogy mi rejtőzhet az ajtó mögött,
csalódottságba fordult.
Majd ingerültségbe. Tekintetét ismét a közös ajtóra
függesztette. Dühösen meredt a mahagóniajtóra, és egy
cseppnyi szégyenérzet sem maradt benne. Abban a
tizedmásodpercben meghozta a döntést.
Az ajtóhoz lépett, feltépte, és hatalmas, tátongó üresség
fogadta.
A szolgák tudták, hogy a férfi nem tér haza éjszakára,
máskülönben nem engedték volna, hogy kialudjon a tűz.
Csakis Penelope remélte, hogy hazajön. Talán az egyetlen,
aki abban reménykedett, hogy a nászéjszakájuk… több
lesz.
Milyen ostoba!
Bourne nem is akarta, feleségül venni.
Falconwell miatt keltek egybe. Ezt miért ilyen nehéz az
eszébe vésnie? Lenyelte a torkában növekvő gombócot, és
vett egy mély levegőt. Nem fog sírni. Ma éjszaka nem. És
nem ebben az új házban, kíváncsi szolgákkal körbevéve.
Nem a nászéjszakáján.
Hátralévő élete első éjszakáján.
Ez az első éjszakája Bourne márkinéjaként, a ranggal
járó szabadságokkal.
Úgyhogy nem, nem fog sírni. Helyette inkább kalandot
keres.
Felemelt egy nagy gyertyatartót egy közeli asztalról, és
belépett a szobába. Az arany fénykör könyvekkel rogyásig
megrakott, hosszú polcokat, egy márványkandallót és két
hatalmas, hívogató, kellemes széket világított meg. Megállt
a kandallónál, és szemügyre vette a felette lógó, méretes
festményt. Felemelte a gyertyát, hogy több fény érje a
tájképet.
Azonnal felismerte.
Falconwell.
Nem a ház, hanem a birtok. Surrey ékköve. A lankás
dombok között megbújó csodaszép, csillogó tó, amely a
gazdag, zöldellő birtok nyugati sarkát jelöli. A birtokét,
amely valaha a férfi öröksége volt.
A férfi mindennap Falconwell látványára ébred.
Legalábbis, amikor ebben a szobában alszik.
A gondolat minden együttérzést elsöpört, amelyet
Penelope abban a pillanatban érzett. Bosszúsan és
csalódottan hátat fordított a képnek. Gyertyája fénye egy
hatalmas ágy végére vetült – életében nem látott még
ekkora ágyat. Lélegzete már a puszta mérete láttán
elakadt – méretes tölgyfa oszlopok minden sarokban, egyik
díszesebb, mint a másik, a felette lévő baldachin pedig
legalább hét láb magasra emelkedett, ha nem többre. A bor
és az éjfél színét viselte. Ellenállhatatlan vágyat érzett,
hogy kinyújtsa a kezét, és végigfuttassa ujját a
bársonyszöveten.
Érzéki volt, fényűző, különleges és hivalkodó.
És elképesztően férfias.
Elfordult, és szemügyre vette a szoba többi részét,
tekintete követte a gyertyafényt. Pillantása egy
nagyméretű kristály likőrösüvegre vándorolt, benne sötét
folyadék, mellette hozzá illő poharak.
A nő eltűnődött, vajon a férfi hányszor tölt magának egy
ujjnyi scotchot, és viszi magával hatalmas ágyába.
Eltöprengett, vajon hányszor tölt ugyanilyen mennyiséget
egy vendégének.
Penelope dühét tovább tüzelte, ahogy elképzelt egy
másik nőt Michael ágyában, aki bűnösen érzéki, aki
szépségben és merészségben méltó a férfihoz.
Bourne magára hagyta őt az otthonában, az első estéjén
a feleségeként.
És elment, hogy scotchot igyon egy istennővel.
Hiába nem volt bizonyítéka, attól még nagyon
feldühítette.
Hát a hintóban folytatott beszélgetésük semmit sem
jelentett neki? Hogyan bizonyítsák be Londonnak és a
társadalomnak, hogy ez az álházasság közel sem olyan
botrányos, mint amilyennek tűnik, ha a férfi… éjszakai…
pillangókat hajkurászik?
És Penelope mégis mivel töltse az idejét, amíg Bourne
élvhajhász és kicsapongó életet él?
Üljön itt a kézimunkájával, amíg a férfi kegyeskedik
megajándékozni a jelenlétével?
Nem.
Azt lesheti.
–  Szó sem lehet róla – suttogta győzelemittasan a sötét
szobának, mintha azzal, hogy hangosan kimondja a
szavakat, többé már nem lehetne visszavonni őket.
És talán valóban így van.
Tekintete ismét megállapodott a metszett, öblös fenekű
likőrösüvegen, amelyet úgy terveztek, hogy háborgó
tengeren se dőljön fel. Hát persze hogy a férfi egy
hajóskapitány üvegét tartja a szemérmetlen szobájában, a
bűn odújában, amely bármely önmagára valamit adó
kalózhoz illene.
Legyen hát. Majd Penelope megmutatja neki, milyen a
háborgó tenger.
Mielőtt végiggondolhatta volna, az italhoz lépett, letette
a gyertyatartót, felfordította az egyik poharat, és több
scotchot töltött bele, mint amennyit egy tisztességes
hölgynek innia illik.
Lényegtelen, hogy nem tudja, amúgy mennyi scotchot
illik innia egy tisztességes hölgynek.
Perverz örömét lelte abban, ahogy a borostyánszínű
folyadék megtöltötte a kristálypoharat, és nevethetnékje
támadt a gondolattól, milyen képet vágna újdonsült férje,
ha abban a pillanatban érne haza – és meglátná a
vénlányságtól megmenekült, illemtudó feleségét, amint egy
scotchcsal félig teli poharat szorongat.
Jövővel félig teli poharat.
Kalandokkal.
Penelope mosolyogva a tükörképére emelte a poharat a
whiskysüveg mögötti, széles tükörbe nézve, majd nagyot
húzott az italból.
És majdnem meghalt.
Váratlanul érte az alattomos, égő érzés, amely a torkán
végigcsorogva megállapodott a gyomrában. Öklendezve
próbálta visszanyerni a méltóságát.
–  Pfuj! – jelentette ki az üres szobának a pohárba
meredve, és eltöprengett, mi visz rá bárkit is, főként Nagy-
Britannia leggazdagabb férfijait, hogy megigyák ezt a
füstös, keserű löttyöt.
Olyan íze volt, mint a tűznek. Tüzes… és fás.
Pocsék.
Ami a kalandokat illeti, ez egyáltalán nem tűnt
ígéretesnek.
Attól tartott, rosszul lesz.
A pohárszékre támaszkodott, ráhajolt, és azon
töprengett, hogy talán tényleg valami súlyos,
helyrehozhatatlan kárt okozott a belső szerveiben. Vett jó
pár mély levegőt, mire az égő érzés kezdett alábbhagyni,
bágyadt, furcsa bátorítást hagyva maga után.
Megrázta magát.
Végeredményben nem is olyan rossz.
Kiegyenesedett, felemelte a gyertyatartót, és a
könyvektől roskadozó polcokhoz lépett. Oldalra döntött
fejjel olvasta a bőrkötések címeit. Furának találta, hogy
Michaelnek vannak könyvei. Nem hitte volna róla, hogy
időt szakít az olvasásra. De ott sorakozott Homérosz,
Shakespeare, Chaucer, számos német vastag kötet a
mezőgazdaságról, és egy egész polcot megtöltöttek a brit
királyok történetei. És ott volt a Debrett’s nemesi évkönyve.
Végigfuttatta ujját a brit arisztokrácia teljes történetét
ismertető kötet aranyozott betűin, amelynek gerince
jócskán elhasználódott. Ahhoz képest, hogy Michael
örömmel marad ki a társadalmi eseményekből, szemmel
láthatóan meglehetősen sokat forgatja a kötetet.
Levette a könyvet a polcról, egyik kezével végigsimított a
bőrkötésen, majd találomra fellapozta. Egy bejáratott
oldalnál nyílt ki.
A Bourne őrgrófságról szóló bejegyzésnél.
Penelope végigfuttatta ujját a betűkön, férfiak hosszú
során, akik Michael előtt viselték a címet. Az elődök
nevein. Majd következett ő. Michael Henry Stephen, Bourne
10. márkija, Arran 2. grófja, született 1800-ban. 1816-ban
nyerte el Bourne márkijának címét, melyet saját vérei, férfi
utódai viselnek majd.
Tehet úgy, mintha nem érdekelné a rang… De Michael
valamiért kötődést érez, máskülönben nem forgatná ilyen
gyakran az évkönyvet. Öröm töltötte el a nőt a gondolattól,
hogy a férfi talán még nem felejtette el a Surrey-ban töltött
időt, a birtokát, a gyermekkorát, Penelopét.
Talán nem felejtette el őt – ahogy ő sem a férfit.
Mutatóujjával végigfutott a soron. Saját vérei, férfi
utódai. Elképzelte a nyurga, sötét hajú fiúkat arcukon
gödröcskékkel, rendetlen ruhában.
Kis Michaelek.
Akik Penelope utódai is.
Már ha Michael valaha kegyeskedik hazajönni.
A nő visszatette a könyvet a helyére, és közelebb araszolt
az ágyhoz, még alaposabban szemügyre véve a hatalmas
bútordarabot és a sötét ágytakarót, azon merengve, vajon
bársony-e – vajon illik-e az ágy körüli függönyhöz. Letette a
gyertyatartót, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az
ágyat. Érezni akarta a helyet, ahol a férfi alszik.
A takaró nem bársony volt.
Hanem szőr. Érzéki, puha szőrme.
Hát persze.
Tenyerével végigsimított rajta, és egy röpke pillanatra
elképzelte, milyen lenne ebben az ágyban feküdni sötétbe
és szőrmébe burkolózva.
És Michaelbe.
Szélhámos és gazember, az ágya pedig már önmagában
kaland.
A puha szőrme hívogatta, csábította, hogy másszon be az
ágyba, és adja át magát a melegségnek és a romlottságnak.
Ahogy megfogant a fejében az ötlet, már mozdult is, és
hagyta, hogy a pohara a földre hulljon, tudomást sem véve
róla. Úgy mászott fel az ágyra, mint amikor egy kekszre
vadászó kisgyerek az éléskamra polcait méregeti.
Élete legpuhább, legfényűzőbb élményében volt része.
A hátára gördült, szélesre tárta a karját és a lábát, és
élvezte, ahogy a toll és a szőr elringatja, ahogy tiszta,
hamisítatlan élvezettel a takaróba süpped.
Egy ágynak sem szabadna ilyen kényelmesnek lennie.
De természetesen a férfié az.
–  Züllött alak – mondta fennhangon, a visszhangzó
szavakra fülelve, ahogy elnyelte őket a sötétség.
Felemelte a karját, amely a szokásosnál nehezebbnek
tűnt, és egyenesen a felette lévő baldachin felé emelte,
majd kényelmesen elhelyezkedett a takarókon, lehunyta a
szemét, oldalra fordította a fejét, és arcát a szőrnek
simította.
Felsóhajtott. Igazságtalannak tűnt, hogy egy ilyen ágy
kihasználatlan marad.
A gondolatai lelassultak, mintha víz alól bukkannának
fel, és nagyon is tudatában volt a teste matracba süppedő
súlyának.
Ez a csodálatosan pihentető érzés lehet az oka, amiért az
emberek isznak.
Ettől határozottan nyitottabb lett a gondolatra.
– Úgy tűnik, eltévedtél.
Kinyitotta a szemét a szavakra, amelyek lágyan és
halkan szóltak a sötétben, és ott találta a férjét az ágy
mellett, ahogy őt méregeti.
 10. fejezet

Kedves M.!
Mivel angolul eddig nem kaptam tőled választ, arra
gondoltam, talán válaszolnál más nyelveken.
Figyelmeztetlek, hogy (nagy valószínűséggel) helytelen
latin mondat várható.
Écrivez, s’il vous plaît.
Placet scribes.
Bitte schreiben Sie.
Scrivimi, per favore.
Ysgrifennwch, os gwelwch yn dda.
Bevallom, megkértem az egyik walesi konyháslányt,
hogy segítsen az utolsó mondatnál, de a lényeg
ugyanaz.
Kérlek, írj!
P.
Needham Manor, 1816 szeptembere

Nincs válasz (egyik nyelven sem)

London legfényűzőbb kártyabarlangjának

társtulajdonosaként Bourne ismerte a csábítást. A bűnre
specializálódott. Személyes ismerőse volt az
erkölcstelenség. Ismerte a biliárdasztal smaragdzöld
kárpitjának vonzerejét, tudta, milyen, amikor a szívverés
felgyorsul a tenyérben csörgetett dobókockák hangja
hallatán, tudta, milyen szakadék szélén táncol a
szerencsejátékos, amikor arra az egyetlen kártyára vár,
amelyik gazdaggá teszi – vagy mindenétől megfosztja.
De még sosem érzett olyan sajgó, bűnre és
erkölcstelenségre hívó késztetést, mint ami a fejében
visszhangzott újdonsült, szűzies feleségét figyelve, aki a
szőrme ágytakarón ringatózott egy szál hálóingben.
Mély, erőteljes vágy áradt szét benne, és minden erejével
azon volt, hogy ne hajoljon le és tépje ketté a hálóinget,
hogy a szemével, a kezével és a szájával fedezhesse fel a nő
testét az éjszaka hátralévő részében.
Hogy a magáévá tegye.
Harag és vágy szédítő egyveleget alkotott, ahogy
Penelope lassan és bágyadtan felpillantott rá a pislákoló
gyertyafényben. A halvány mosoly miatt, amellyel
megajándékozta, a férfi legszívesebben letépte volna róla a
ruhát, az ágyra fektette volna, hogy végigsimogassa
hibátlan bőrét a szőrmetakaróval, és megmutassa neki,
milyen csodás lehet a romlottság.
Penelope ismét pislogott, a férfi pedig megkeményedett,
hirtelen túl szűk lett tökéletesen szabott nadrágja.
–  Michael – suttogta a nő egyfajta elégedettséggel a
hangjában, ami csak rontott a helyzeten. – Nem kellene itt
lenned.
És mégis itt volt, róka a tyúkólban.
– Talán valaki mást vártál? – Durvának hallotta a saját
szavait, tele olyan sugalmazásokkal, amelyeket a nő
úgysem értene. – Ez az én hálószobám, nemde?
Penelope elmosolyodott.
– Tréfálkozol. Hát persze hogy a tiéd.
– Akkor miért is nincs itt keresnivalóm?
Úgy tűnt, a kérdés zavarba ejtette Penelopét. Az orrát
ráncolta.
–  Az istennőd mellett lenne a helyed. – Lehunyta a
szemét, és halk, elégedett hümmögéssel a szőrmébe
temetkezett.
– Az istennőm mellett?
 – Ühüm. Alice mondta, hogy nem szoktál itthon aludni. –
A nő megpróbált felülni, de a szőrme és a toll nehézkessé
tette a mozdulatot. Michael figyelte, ahogy a hálóinge széle
feltartóztathatatlanul lecsúszik, sejteni engedve felesége
egyik gömbölyű mellét.
–  Mindig olyan hallgatag vagy, Michael. Megpróbálsz
megfélemlíteni?
A férfi nyugalmat erőltetett magára.
– Megfélemlítelek?
– Néha. De most nem.
A férfi felé kúszott, feltérdelt az ágyra, egyik térdével
megfeszítve a hálóinget, és Bourne azon kapta magát, azért
imádkozik, hogy a szövet egy picivel… egy icike-picikével
lejjebb csússzon. Épp csak annyira, hogy láthatóvá váljon a
nő tökéletes mellbimbója.
Elhessegette a gondolatot. Elvégre harmincas férfi, nem
tizenkét éves kisfiú. Fénykorában számtalan mellet látott.
Nem szükséges a feleségére vágynia, aki előtte ringatózik,
a hálóinge textiljének tartósságát és a férje józan eszét
próbára téve.
Nem a vágy miatt tért haza, hanem azért, mert dühös
volt. Dühös, mert a nő majdnem Tommyhoz ment feleségül.
Hogy elhallgatta előle az igazságot.
Penelope félbeszakította a gondolatait, a férfi pedig a
derekánál fogva elkapta, hogy megtartsa.
– Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes.
Abban a pillanatban a nő egyetlen hibája az volt, hogy fel
volt öltözve.
– Miért mondod ezt?
–  Ma házasodtunk össze – felelte. – Vagy talán nem
emlékszel?
–  Dehogynem. – Penelope tesz róla, hogy ne felejthesse
el.
– Valóban? Mégis magamra hagytál.
–  Erre is emlékszem. – Bourne hazatért, készen arra,
hogy elhálják a házasságot. Hogy a magáévá tegye, és
minden kétséget kizáróan megerősítse a frigyüket és azt,
hogy Falconwell az övé.
Hogy Penelope az övé. Az övé, és nem Tommyé.
–  Minden feleséget váratlanul ér, ha egyedül hagyják a
nászéjszakán, Michael. – A férfi nem felelt, mire a nő
felbátorodva folytatta, a férfi ruháiba kapaszkodva. –
Rosszulesik. Főleg akkor, amikor a férjünk az estét
helyettünk egy… hollófekete hajú szépséggel tölti.
Sületlenségeket beszél.
– Kiről beszélsz?
A nő legyintett.
– Mindig a hollófekete hajúak nyerik el…
– Kik és mit?
Penelope folytatta.
– Valójában lényegtelen, hogy hollófekete-e a haja. Csak
az számít, hogy létezik. És ez nekem nem tetszik.
–  Értem – felelte a férfi. Penelope azt hiszi, hogy egy
másik nővel volt. Talán ha egy másik nővel töltötte volna
az idejét, nem lenne itt, és kívánná Penelopét ennyire.
– Kétlem, hogy pontosan érted. – A nő megingott, a férfit
fürkészte. – Te kinevetsz engem?
– Nem. – Most legalább tudta, hogy mi a helyes a válasz.
– Eláruljam, hogy még mi zavarja a menyasszonyokat a
nászéjszakájukon?
– Feltétlenül.
– Nem szeretünk otthon ülni. Egyedül.
– Azt hiszem, ez abból következik, hogy nem szeretitek,
ha magatokra hagynak benneteket.
Penelope szeme résnyire szűkült, leengedte a karját, és
hátradőlt – épp annyira, hogy a férfi karja megfeszült,
miközben próbálta megtartani, és érezte a kellemes
meleget a hálóingén keresztül, amiről eszébe jutott, hogyan
olvadt el a nő a keze… a szája… az egész teste alatt.
– Te gúnyolódsz rajtam.
– Esküszöm, hogy nem.
– Azt sem szeretjük, ha gúnyolódnak rajtunk.
 Bourne tudta, hogy véget kell ennek vetnie, mielőtt
elveszti az eszét.
– Penelope.
A nő elmosolyodott.
– Szeretem, ahogy kimondod a nevemet.
A férfi nem vette magára a szavakat és az önkéntelen
évődést. Penelope nem tudja, mit csinál.
– Miért nem vagy a saját ágyadban?
A nő a fejét oldalra billentve mérlegelte a kérdést.
– Rossz okok miatt házasodtunk össze. Vagy épp jó okok
miatt… már ha a házasság kényelmes oldalát vesszük. De
akárhogy is, nem szenvedélyből házasodtunk össze. Gondolj
csak bele! Nem igazán hoztál kényes helyzetbe
Falconwellben.
Bourne látta maga előtt, ahogy a nő teste alatta
ringatózik, ahogy a kezéhez, a szájához préseli magát.
Felidézte, milyen érzés volt. Milyen íze volt.
– Pedig nagyon is biztos vagyok benne, hogy de.
Penelope megrázta a fejét.
–  Nem. Tévedsz. Tudom, hogyan működnek ezek a
dolgok.
Bourne fel akarta mérni ezt a tudást. Alaposan.
– Értem.
– Tudom, hogy van… ennél több.
Sokkal több. Sokkal több, amit a férfi meg akart mutatni
neki. Olyan sok, amit tervei szerint meg akart neki
mutatni, amikor hazaér. De…
– Ittál.
– Csak egy kicsit. – Penelope felsóhajtott, és a férfi felett
elnézett a sötét szobába. – Michael, kalandot ígértél nekem.
– Így van.
– Éjszakai kalandot.
A férfi ujjai megfeszültek a nő derekán, és magához
húzta. Vagy lehet, hogy Penelope egyszerűen csak abba az
irányba szédült. Akárhogy is, Bourne nem akadályozta meg
a mozdulatot.
 – Azt ígértem neked, hogy megmutatom a klubomat.
A nő megrázta a fejét.
– Nem vagyok rá kíváncsi ma este. Már nem.
Gyönyörű, kék szempár. Bármelyik férfi elveszne benne.
– Mi akarsz helyette?
– Ma házasodtunk össze.
Igen, így van.
– A feleséged vagyok.
A férfi keze megindult a nő hátán, amíg ujjai bele nem
túrtak az aranyló fürtökbe. Megragadta a nő fejét, és
oldalra döntötte, hogy birtokba vehesse, és emlékeztethesse
rá, hogy ő a férje.
Ő, és senki más.
Bourne lehajolt, végigsimított az ajkán az ajkával,
leheletfinoman és érzékien.
A nő felsóhajtott, közelebb araszolt, de a férfi elhúzódott,
nem volt hajlandó engedni, hogy a nő átvegye az irányítást.
Feleségül ment hozzá. Megadta neki az esélyt, hogy
visszaszerezze a rangját és a birtokait. És ma este semmi
mást nem akart, mint köszönetképpen bevezetni a
gyönyörök birodalmába.
– Penelope.
A nő kinyitotta a szemét.
– Igen?
– Mennyit ittál?
Penelope a fejét ingatta.
– Nem vagyok részeg. Úgy tűnik, épp annyit ittam, hogy
elég bátorságom legyen megmondani neked, amit akarok.
Akkor túl sokat ivott. A férfi tisztában volt ezzel, a nő
szavai mégis vágyat ébresztettek benne.
– És mit akarsz, kedvesem?
Penelope mélyen a szemébe nézett.
– A nászéjszakámat.
Ennyire egyszerűen és nyíltan. Ellenállhatatlanul. A
férfi ismét lecsapott az ajkára, bár tudta, hogy nem kellene,
és úgy csókolta, mintha a világ minden ideje az övék lenne,
mintha nem vágyna kétségbeesetten arra, hogy Penelope
részévé váljon. Hogy beléhatoljon. Hogy a magáévá tegye. A
foga közé csippentette a nő alsó ajkát, a nyelvével
nyalogatta és cirógatta, amíg Penelope torkából az élvezet
hangja nem tört fel.
A férfi elengedte a nő száját, megcsókolta az arcát, és azt
suttogta:
– Mondd ki a nevem!
–  Michael – suttogta a nő habozás nélkül a fülébe,
reszketve, amitől élvezet száguldott végig a férfin.
–  Nem. Bourne. – A szájába véve kényeztette Penelope
egyik fülcimpáját, majd elengedte, és így szólt: – Hadd
halljam!
–  Bourne. – A nő megmozdult, hozzásimult, többért
könyörgött. – Kérlek!
–  Ezután nincs visszaút – ígérte a férfi, ajka a nő
halántékán, keze puha testén.
A nő kék szeme kinyílt, elképesztően ragyogott a
sötétben, miközben azt suttogta:
– Miért hiszed, hogy meggondolom magam?
A férfit váratlanul érte a kérdés, a nő szavait átható,
őszinte meglepettség. Az ital beszél belőle. Biztosan.
Lehetetlen, hogy nem érti, mire utal. Hogy nem látja, hogy
Bourne merőben különbözik a korábbi udvarlóitól.
–  Nem az a férfi vagyok, akihez terveid szerint hozzá
akartál menni. – Szembesítenie kellene Tommyval. De nem
akarta egy másik férfi nevét hallani ebben a pillanatban.
Ezen a helyen.
Már így is elgyengült a nőtől.
Penelope halványan, némiképp szomorúan
elmosolyodott.
–  Mégis te vagy a férfi, akihez hozzámentem. Tudom,
hogy nem érdekellek, Michael. Tudom, hogy csak
Falconwell miatt vettél el. De most már túl késő
visszafordulni, nem igaz? Házasok vagyunk. A
nászéjszakámat akarom. Azt hiszem, ennyi év után
megérdemlem. Kérlek! Ha nem nagy gond.
A férfi keze a hálóing nyakrészéhez vándorolt, majd egy
erőteljes mozdulattal kettészakította. Penelope lélegzete
elakadt, a szeme elkerekedett.
– Tönkretetted.
Bourne felnyögött a csodálkozó hangnemtől. És az
élvezettől.
Többet is tönkre akart tenni, mint a hálóinget.
Lesimogatta a nő karján a ruhát, amely a térdéhez
hullott. Penelope sápadt és meztelen volt a gyertyafényben.
Az elégtelen gyertyafényben. Bourne a nő minden
porcikáját látni akarta… figyelni, ahogy a pulzusa
meglódul az érintésére, ahogy megremeg, amikor a férfi a
combja belső felét simogatja, ahogy megfeszül körülötte,
amikor beléhatol.
Amikor a magáévá teszi.
Bourne a szőrmére fektette, és sajgó vágyat érzett a nő
sóhaja hallatán, amikor háta a puha szőrhöz ért, amikor
megérezte a puszta romlottságát annak, ahogy bőr és szőr
egymáshoz simult. A férfi fölé gurult, lecsapott a szájára,
kezével a hajába túrt, Penelope pedig hozzápréselte magát.
A férfi ekkor elhúzódott, és azt suttogta:
–  Ezen a szőrmén fogok veled szeretkezni. A tested
minden porcikáján érzed majd. És az élvezet, amit nyújtok
neked, több lesz, mint amiről valaha álmodtál. A nevemet
fogod sikoltani, mielőtt a csúcsra érsz.
Ekkor elhúzódott, levetkőzött, és akkurátusan
összehajtogatott ruháit egy közeli székre tette. Az ágyba
visszatérve észrevette, hogy a nő takargatja magát – egyik
karja a mellein, a másik legintimebb testrészére, a göndör
háromszögre nyomva. A férfi elnyúlt mellette, egyik kezével
megtámasztotta a fejét, a másikkal végigsimított a nő
combján, csípője lágy ívén, egészen kerek hasáig. Penelope
szorosan összezárta a szemét, heves, rövid lélegzeteket
vett, és Bourne nem tudott uralkodni magán. Lehajolt,
megnyalta az egyik fülét, megcsipkedte a fülcimpát, majd
így szólt:
– Sose takargasd magad előttem!
A nő a fejét rázta, kék szeme tágra nyílt.
– Nem megy. Nem tudok csak… itt feküdni. Meztelenül.
A férfi ismét megharapta a fülcimpáját.
– Fekvésről egy szót sem szóltam, kedvesem. – Felemelte
a nő mellét elfedő karját, és egyik ujját a szájába
csúsztatva lágyan nyalogatta az ujjbegyet, majd finoman
végigszántott rajta a fogával.
–  Ó… – Sóhajtotta a nő, elragadottan figyelve a férfi
ajkait. – Nagyon tehetséges vagy.
A férfi lassan kihúzta a szájából az ujjat, majd lehajolt,
és hosszú, szenvedélyes csókban részesítette a nőt.
– Nem csak ebben vagyok tehetséges.
Penelope szemhéja megrebbent a szavakban rejlő buja
ígéret hallatán, és halkan így szólt:
– Úgy vélem, nagyobb gyakorlatod van, mint nekem.
Abban a pillanatban nem számított, hogy a férfi
korábban más nőkkel is volt. Kizárólag Penelopét akarta
kiismerni. Ő akart az első lenni, aki gyönyört okoz neki. Az
egyetlen, aki megtanítja, hogyan vegye el.
– Mutasd meg, hol érintselek meg! – suttogta a férfi.
Penelope elpirult, lehunyta a szemét, és megrázta a fejét.
– Képtelen vagyok rá.
A férfi visszatette az ujjat a szájába, és gondosan addig
szopogatta, amíg a kék szempár ismét kinyílt, és meglátta
a gyertyafény földöntúli ragyogásában fürdő férfit.
Penelope figyelte a férje szájának mozgását, és a pillanat
annyira heves volt, hogy Bourne attól tartott, menten
elélvez.
– Mutasd meg! Mondd, hogy „kérlek, Bourne”, és mutasd
meg!
Ekkor a nő tekintetében bátorság villant, és a férfi nagy
élvezettel figyelte, ahogy az ujj, amelyet az előbb
kényeztetett, végigsiklik a mellén, és körözve megindul a
meredező bimbó körül. Bourne egyik kézfejét végighúzta a
száján, miközben az elképesztően izgató mozdulatot
figyelte.
– Kérlek… – A nő elhalkult.
A férfi felemelte a fejét.
– Kit kérsz?
– Kérlek, Bourne.
A férfi meg akarta jutalmazni, amiért kimondta a nevét
– az övét, nem másét. Lehajolt, finoman szívogatta a
bimbót, miközben Penelope ujja a másik mellére vándorolt,
és hosszan, reszketegen kifújta a levegőt.
– Igen…
A férfi végigsimított a hasán, lejjebb, egyre lejjebb, majd
felemelte a kezét, és megcsípte a felesége melle aljának
finom bőrét.
– Folytasd, kedvesem!
A nő engedelmeskedett, ujjai bejárták kerek hasa puha
bőrét, beletúrtak a combja között megbújó, varázslatos
helyet takaró göndör fürtökbe. A férfi figyelte, és suttogva
bátorította, miközben Penelope felfedezte magát, próbára
tette a saját tudását, a saját képességeit, míg végül a férfi
úgy érezte, belehal, ha nem teheti a magává.
Hosszú, ráérős csókkal kényeztette a nő hasát, majd
kinyújtott karja csuklóját, és Penelope szaggatott lélegzete
már önmagában jutalom volt. A nő bőrébe suttogta a
kérdést.
– Mit érzel itt? – Egyik ujja Penelope kézfejére siklott, a
bütyköknél állt meg. Amikor nem kapott választ,
felpillantott, és szégyenkezést olvasott ki a nő tekintetéből.
Penelope megrázta a fejét, alig hallhatóan így szólt:
– Képtelen vagyok rá.
A férfi rátalált a nő ujjaira a selymes melegségben.
– Majd én. – Egyik begörbített ujjával beléhatolt, mire a
nő felnyögött az élvezettől. – Nedves vagy, drágám. Nedves,
tehát készen állsz rám. Rám. És senki másra.
–  Michael. – Penelope a férfi keresztnevét suttogta, és
ennek az egyszerű pillanatnak az élvezete már-már
elviselhetetlen volt. Egy félénk, bizonytalan mosollyal
szélesre tárta a lábát, és olyan bizalom áradt belőle, amit
Bourne alig bírt feldolgozni. A nőhöz préselte magát,
selymes férfiassága a bársonyos bejárathoz simult. Így
maradt, testsúlyát a karjára támasztva, a nő arcát figyelve,
amelyen nyugalom, élvezet és zavarodottság tükröződött
egyszerre. Bourne ellenállhatatlan késztetést érzett arra,
hogy megcsókolja – nyelvével a nő szájába hatolt. Élete
legnehezebb dolga volt visszafogni magát, tudta, hogy
fontos mérföldkőhöz érkeztek… Finoman a nőhöz simult,
épp csak beléhatolt, majd elhúzódott.
Attól tartott, meghal az élvezettől.
Penelope összeszorította a szemét.
– Nyisd ki a szemed! Nézz rám! Azt akarom, hogy láss –
utasította a férfi. Amikor a nő engedelmeskedett, Bourne a
lehető legfinomabban beléhatolt. Penelope lélegzete
elakadt, a tekintetébe fájdalom költözött. Bourne megállt,
nem akart neki fájdalmat okozni. Lehajolt, és megcsókolta
egyszer, hevesen, hogy ismét magára vonja a figyelmét. –
Jól vagy?
A nő elmosolyodott, de a férfi figyelmét nem kerülte el a
görcsösség.
– Tökéletesen.
Bourne megrázta a fejét, hangjában csipetnyi mosoly
bujkált.
–  Hazudsz. – Kezével megérintette a helyet, ahol a nő
kicsi és szűk volt, elképesztően szűk az ő vastag
férfiasságához képest. Megtalálta a kemény, duzzadt,
legérzékenyebb női pontot, és lassú köröket írt le, figyelve,
ahogy a nő szeme résnyire szűkül az élvezettől. Folytatta a
mozdulatot, miközben beléhatolt, lassan és mélyen, amíg
teljesen kitöltötte.
Sajgón várta, hogy mozoghasson.
– És most? – Penelope vett egy mély levegőt, a férfi pedig
mélyebbre hatolt, mindkettejüket meglepve. A nő
homlokához szorította a sajátját. – Mondd, hogy rendben
van! Mondd, hogy mozoghatok!
Ártatlan kis felesége megragadta a haját a tarkójánál, és
azt suttogta:
– Kérlek, Michael!
A férfi pedig nem tudott ellenállni az apró kérésnek.
Érzéki csókot nyomott a szájára, morgás tört fel a torkából,
miközben lassan, óvatosan kihúzta magát, szinte teljesen,
majd finoman újra és újra beléhatolt. Közben a
hüvelykujjával gondoskodott a nő élvezetéről, és
eltöprengett, vajon a sajátját kordában tudja-e tartani.
–  Michael – suttogta Penelope, a férfi pedig aggódva
kutatta a tekintetét, hogy talán fájdalmat okoz neki.
Megdermedt.
A nő háta ívbe feszült.
– Ne hagyd abba! Ne állj meg! Igazad volt… – Penelope
szeme lassan lecsukódott, és felnyögött az élvezettől, ahogy
a férfi egy határozott mozdulattal beléhatolt. Bourne attól
tartott, a nő torkából feltörő rövid és gyönyörű nyögéstől
elveszíti majd az önuralmát, mégsem állt meg.
Penelope ide-oda dobálta a fejét, karja felsiklott a férfi
vállán, majd le a hátán, végül a fenekén állapodott meg. A
férje mozdulatai, a hüvelykujja ritmusára megszorította és
elengedte.
– Michael!
Hát vele is megtörténik.
A férfi sosem törődött azzal, hogy a partnereivel
egyszerre érjék el a csúcsot. Sosem érdekelte, hogy
megossza az élményt. De hirtelen nem tudott másra
gondolni, csak arra, hogy ott találkozzon Penelopéval, a
gyönyör szélén, és hagyja, hogy mindkettejüket elsodorja.
– Várj meg! – suttogta a nő fülébe, és ismét lökött egyet.
– Ne menj el nélkülem!
–  Nem tudok várni. Nem megy! – Penelope
megvonaglott, gyors, elképesztő ritmusban fogadta
magába, ajkán a férfi nevével, amitől Bourne leírhatatlan,
rendkívüli élvezettel jutott el a csúcsra, ami a közelébe sem
ért korábbi tapasztalatainak.
Penelopéra omlott, zihálva, nehezen szedte a levegőt. A
nő nyaka hajlatába temette az arcát, és hagyta, hogy az
elképesztő gyönyör olyan hullámokban áradjon szét benne,
ahogy korábban sosem.
Hosszú percek teltek el, mielőtt attól való félelmében,
hogy a súlyával összeroppantja a nőt, legördült róla.
Végigsimított Penelope oldalán, és ismét magához húzta,
mert nem állt készen arra, hogy elengedje.
Szentséges ég! Életében nem szexelt még ilyen jót.
Elképesztő volt.
Nem is álmodott ilyenről.
És a gondolat, hogy ezt az élményt Penelopéval élte át,
jeges félelemmel töltötte el.
Ez a nő. Ez a házasság. Ez az éjszaka.
Nem jelentett semmit.
Nem jelenthetett semmit.
Penelope csupán eszköz. A bosszúja felé vezető úton.
Csakis az lehet.
Bourne eddigi életében minden értékes dolgot tönkretett,
ami a keze ügyébe került.
Amikor Penelope rájön… rájön, hogy a férfi minden
szempontból csalódás, megköszöni majd, amiért nem
engedte túl közel magához. Hálás lesz, amiért visszaengedi
a csendes, egyszerű világba, ahol mindene meglesz, amit
csak akar… és ahol nem kell aggódnia a férfi miatt.
Nem érdemled meg.
Tommy szavai visszhangzottak a fejében, ezek a szavak
űzték haza, a feleségéhez, hogy bebiztosítsa az életében
elfoglalt helyét. Hogy bebizonyítsa, Penelope hozzá
tartozik. Hogy úgy uralja a nő testét, ahogy egy férfi sem.
De végül a nő hajtotta uralma alá az övét.
–  Michael – suttogta Penelope a férfi mellkasának,
ígéretekkel tele, miközben egyik kezével a férfi törzsét
simogatta. Az elnyújtott, érzéki érintés újabb
élvezethullámot indított el a férfiban, amit vágyhoz nagyon
hasonló érzés követett, majd Penelope halkan, álmosan és
buján azt suttogta: – Ez kellemes volt.
A férfi tudatni akarta vele, hogy ne érezze nagyon otthon
magát az ágyában.
Az életében.
El akarta mondani, hogy ez az éjszaka csak eszköz volt.
Hogy a házasságuk sosem lesz olyan, amilyenre Penelope
vágyik.
De a nő addigra már elaludt.

Kedves M.!
Meglátásom szerint nem kívánsz válaszolni a
leveleimre, de ettől még elküldöm őket. Egy év, kettő,
tíz – nem akarom, hogy azt hidd, elfelejtettelek. De te
persze sosem hinnél ilyesmit, igaz?
Jövő héten lesz a születésnapod. Hímeztem volna
neked egy zsebkendőt, de te is tudod, hogy a kézimunka
nem az erősségem.
Nem feledlek:
P.
Needham Manor, 1817 januárja

Nincs válasz.

Másnap reggel Penelope abban reménykedve lépett be az

étkezőbe, hogy viszontlátja újdonsült férjét – a férfit, aki
mindent megváltoztatott egyetlen csodás napon és
éjszakán, a férfit, aki miatt rájött, hogy a házasságuk talán
szólhat többről. Hogy nyélbe ütött frigyük nem is annyira
érdekből, sokkal inkább… szerelemből köttetett.
Bizonyosan nem létezik mesésebb érzés annál, ahogy a
férfi ágyában érezte magát tegnap éjszaka. Mellékes, hogy
nem az érzéki szőrmébe burkolózva ébredt, hanem
kristálytiszta és ropogós, fehér ágyneműjében, a saját
hálószobájában.
Tulajdonképpen nagyon megérintette, hogy a férfi úgy
vitte vissza az éjszaka közepén, hogy nem ébredt fel.
Egyértelműen kedves, törődő és szerető férj, és a
házasságuk, amely katasztrofális komédiaként kezdődött,
valami sokkal, de sokkal többnek rendeltetett.
Ahogy leült a kecses, hosszú asztalhoz az ízlésesen és
gazdagon díszített étkezőben, remélte, hogy Bourne
csatlakozik hozzá, és eltöprengett, vajon a férfi még mindig
szívesen fogyaszt-e reggelire kolbászt, mint kisfiúként.
Remélte, hogy Bourne csatlakozik hozzá, miközben
elvett egy tányér tojást és pirítóst (kolbászt nem látott) a
fiatal inastól, aki meglehetősen feltűnő módon összecsapta
a sarkait, mielőtt elfoglalta helyét a fal mellett.
Remélte, hogy Michael csatlakozik hozzá, miközben a
pirítóst majszolta.
Miközben gyorsan hűlő teáját kortyolgatta.
Tekintete megállapodott az újságon, amely tökéletesen
összehajtva hevert a hirtelen túl nagynak tűnő asztal
másik végében álló, üres szék balján.
És kerek egy óra várakozás után Penelope feladta a
reményt.
A férfi nem fog jönni.
Egyedül maradt.
Hirtelen rettentően feszélyezte a szoba sarkában
posztoló szolga, akinek az volt a feladata, hogy
folyamatosan és azonnal tudja, hogy mit kíván asszonya,
mégis maradjon észrevétlen. Ennek ellenére Penelope
érezte, hogy pír színezi az arcát.
Mert biztos, hogy a fiatal inas rettentő szégyenteljes
dolgokat gondol.
A nő rásandított.
A fiú nem őt nézte.
De biztosan gondol valamit.
Michael nem fog jönni.
 Ostoba, ostoba Penelope!
Hát persze hogy nem jön.
A férfi számára nem volt varázslatos a tegnap éjszaka.
Pusztán szükséges. Hivatalosan is a feleségévé tette. És
aztán, mint minden rendes férj, magára hagyta.
Egyedül.
Penelope üres tányérjára meredt, ahol a tojás, amelyet
oly boldogan fogyasztott, ragyogó sárgája megdermedt,
meglehetősen groteszk módon tapadva a porcelánhoz.
Ez volt élete első teljes napja férjes asszonyként, mégis
egyedül reggelizett. Ironikus, tekintve, hogy korábban
mindig úgy képzelte, hogy a férje társaságában, mégis
egyedül fogyasztja majd el a reggelijét, mert alig ismerik
egymást. De most örömmel cserélné fel a magányos reggelit
a férjével közös étkezésért, miközben egy túlságosan fiatal
inas figyeli, aki mindent megtesz azért, hogy láthatatlan
legyen úrnője számára.
Bár arra vágyott, hogy olyan férje legyen, aki többet
akar tőle, mint amire egy rendes feleség rendeltetett, arra
kellett ráeszmélnie, hogy olyanhoz ment hozzá, aki még
feleségnek sem akarja.
Talán valamit rosszul csinált tegnap éjszaka.
A pír a fülére is átterjedt, érezte, hogy lángol, vörösen,
mint a rózsa, és igyekezett nem arra gondolni, hogy mit
ronthatott el, hogy hogyan lehetett volna más a
nászéjszakája.
De ahányszor erre gondolt, eszébe jutott a fiatal inas, aki
most már szintén pirult a sarokban, mert nem tudta, mit
mondhatna úrnőjének, és minden bizonnyal azt kívánta,
bár befejezné a reggelit, és elhagyná a helyiséget.
El kell hagynia az étkezőt!
Penelope egy márkinéhoz illő kecsességgel felkelt az
asztaltól, és kétségbeesetten az ajtó felé igyekezett, mert
szerette volna maga mögött hagyni a kínos helyzetet.
Szerencsére az inas nem kapta el úrnője pillantását, aki
olyan sebességgel vágott át a szobán, ami futásnak is
beillett volna, mégis nőies volt, mert ugyebár egy hölgy
nem szalad.
De az ajtó kinyílt, mielőtt elérte volna, és Mrs. Worth
lépett be, ami azonnali megtorpanásra késztette Penelopét.
A sárga ruha, amelyet inkább a szépsége miatt választott,
mert nem felelt meg a fagyos januári nap
követelményeinek, suhogva lengett a lába körül.
A meglepett, fiatal házvezetőnő megtorpant a helyiség
küszöbén. Arca nem árult el érzelmeket, ahogy egy gyors
pukedli kíséretében így szólt:
– Jó reggelt, asszonyom!
Penelope ellenállt a kísértésnek, hogy ugyanígy tegyen.
Inkább szorosan összekulcsolta a kezét maga előtt, és
viszonozta a köszönést.
– Önnek is jó reggelt, Mrs. Worth.
Az udvariassági formulákon túlesve a két nő hosszasan
meredt egymásra, majd a házvezetőnő így szólt:
– Lord Bourne azt kérte, értesítsem önt, hogy Tottenham
House-ban étkeznek majd szerdán.
Addig még három nap.
– Ó.
Az, hogy Michael egy ilyen hétköznapi eseményről egy
szolgával üzent, rádöbbentette Penelopét, hogy mennyire
félreértelmezte a tegnap éjszaka történteket. Ha a férfinak
arra sincs ideje, hogy értesítse a feleségét egy
vacsorameghívásról, akkor egyértelműen fikarcnyit sem
érdekli.
Vett egy mély levegőt, elhessentve a csalódottságot.
– Arra is megkért, hogy emlékeztessem, ez a vacsora lesz
az első alkalom, amelyen férj és feleségként jelennek meg.
Nem volt szükség a csalódottság elhessegetésére, mert
szinte azonnal ingerültség vette át a helyét. Penelope a
házvezetőnőre szegezte a tekintetét. Egy pillanatig
eltöprengett, vajon Mrs. Worth volt-e az, aki jónak látta,
hogy egyértelmű célzást tegyen, mintha Penelope
gyengeelméjű lenne, és nem tudná felidézni a tegnapi nap
eseményeit. Mintha valahogy elfeledkezhetett volna arról,
hogy még nem jelentek meg együtt a nyilvánosság előtt.
De elég volt egyetlen pillantást vetnie Mrs. Worth
lesütött szemére, és Penelope teljes bizonyossággal meg
tudta állapítani, kitől származik a zavarba ejtő üzenet – a
férjétől, aki láthatóan nem bízott abban, hogy a felesége
képes vacsorameghívásokra válaszolni, vagy azok
fontosságát megérteni.
Gondolkodás nélkül felvonta a szemöldökét, a
házvezetőnő szemébe nézett, és így szólt:
– Igazán figyelmes emlékeztető! Fel sem tűnt, hogy alig
huszonnégy órája vagyunk házasok, és eközben ki sem
tettem a lábam a házból. Ugye milyen szerencsés vagyok,
hogy olyan férjem van, aki nem rest emlékeztetni ezekre az
egyszerű dolgokra? – Mrs. Worth szeme elkerekedett a
Penelope szavaiból sütő szarkazmus hallatán, de nem
felelt. – Szégyen, hogy nem tudott ő maga emlékeztetni a
reggelinél. Itthon van?
Mrs. Worth habozva válaszolt:
–  Nem, asszonyom. Azóta nem járt itthon, hogy
visszatértek Surrey-ból.
Ez természetesen nem igaz. De Penelope ebből
megértette, hogy Michael késő éjjel ért haza tegnap, majd a
közjátékot követően azonnal távozott.
Hát persze hogy távozott.
Penelope izzott a haragtól.
Hazajött, hogy elhálják a házasságot, és szinte azonnal
megint távozott.
Ilyen lesz tehát az élete. A férfi kénye-kedve szerint jön-
megy, engedelmeskedik az utasításainak, és olyan
vacsorákon jelenik meg vele, amelyekre őt is meghívták,
máskülönben azonban ugrásra készen kell várnia, egyedül.
Rettentően szomorú kilátások.
Tekintete találkozott Mrs. Worthével, amelyből
együttérzést olvasott ki. És ez dühítette.
Gyűlölte Michaelt, amiért ilyen szégyenbe hozta. Amiért
ilyen szerencsétlennek érzi magát. Amiért ennyire kevésnek
érzi magát.
De ez az ő házassága. Penelope döntése volt. Bár a férfié
is természetesen – de a nő egy része is igent mondott a
frigyre. Amelyik elhitte, hogy szólhat többről.
Ostoba Penelope.
Szegény, ostoba Penelope.
Kihúzta magát, és így szólt:
–  Üzenem a férjemnek, hogy szerdán találkozunk. A
vacsorán, Tottenham House-ban.
 11. fejezet

Kedves M.!
Tommy mesélte, hogy látott téged a városban a
nyári szünet elején, de alig volt időd szót váltani vele.
Szomorú volt emiatt, ahogy én is.
Pippa örökbe fogadott egy háromlábú kutyát, és bár
szokatlanul hangozhat, de amikor figyelem, ahogy a tó
mellett ugrándozik, a bicegése téged juttat eszembe.
Nélküled Tommy és én háromlábú kutyák vagyunk.
Édes istenem! Ilyen metaforákkal vagyok kénytelen
beérni nélküled, hogy frissen tartsam az agyamat.
Egyre aggasztóbb a helyzet.
Az elkeseredett P.
Needham Manor, 1817 júniusa

Nincs válasz

A hazugsággal az a baj, hogy túlságosan könnyen

hihető. Még akkor is, ha a saját szánkból hangzik el.
Sőt, leginkább akkor.
Három nappal később Penelope és Michael voltak a
díszvendégek Tottenham House-ban – az esemény tökéletes
lehetőséget nyújtott arra, hogy előadják szerelmi
házasságuk aprólékosan kigondolt történetét az
arisztokrácia legszószátyárabb képviselőinek.
A pletykafészkeknek, akik boldogan tettek eleget a
nevüknek azzal, hogy csüngtek Penelope és Michael
minden szaván.
Nem is beszélve a pillantásokról.
Penelope a háta közepére sem kívánta őket… Akkor
sem, amikor beléptek Tottenham House-ba jó pár perccel
korábban, körültekintő tervezés után, hogy az érkezésük ne
legyen se túl korai, se túl kései, mégis kénytelenek voltak
megállapítani, hogy a meghívottak többsége is
körültekintően megtervezte a saját túl korai érkezését –
láthatóan azért, hogy biztosan ne maradjanak le arról a
pillanatról, amikor Bourne márkija és márkinéja először
jelenik meg a nyilvánosság előtt egy estélyen.
A pokolba kívánta őket, amikor Michael figyelmesen
Penelope hátára simította egyik nagy, meleg tenyerét, és a
szalonba kísérte, ahol a vendégek arra vártak, hogy
felszolgálják a vacsorát. Olyan tökéletesen helyezte el a
kezét, és olyan hibátlan mosoly párosult hozzá – ami
Penelope számára szokatlan látvány volt –, hogy a nőnek
igyekeznie kellett, nehogy kiüljön az arcára a férfi
stratégiája felett érzett csodálata és az apró mozdulat
okozta, váratlan öröm.
A szalonban hűvös légkör uralkodott, a pillantásokat a
legyezők zizegése és a suttogás okozta hangzavar váltotta
fel. Penelope süketnek tettette magát, és inkább
felpillantott a férjére, reményei szerint kellően gyengéden.
Bizonyára sikerült, mert a férfi hozzá hajolva azt suttogta:
–  Remekül csinálod. – Mire Penelopén jóleső borzongás
futott végig, holott megesküdött, hogy ellenáll a férfi
vonzerejének.
Megrótta magát a kellemes, túlfűtött érzés miatt.
Emlékeztette magát, hogy a nászéjszakájuk óta nem
látta a férjét – aki pontosan az értésére adta, hogy a vele
való minden érintkezés csupán a színjáték része, de
Penelope addigra már elpirult, és amikor a tekintete
találkozott a férfiéval, mérhetetlen elégedettséget olvasott
ki belőle. Bourne ismét hozzáhajolt.
– A pír tökéletes, kis ártatlanom. – Szavai csak rontottak
a helyzeten. Azt a látszatot keltették, mintha fülig
szerelmesek lennének egymásba, és minden figyelmüket a
másik kötné le, holott épp az ellenkezője volt igaz.
Vacsoránál természetesen elkerültek egymás mellől, és
kezdetét vette az igazi kihívás. Tottenham vikomtja a
helyére kísérte Penelopét, saját maga és Donovan West,
Nagy-Britannia két legolvasottabb lapjának tulajdonosa
közé ültette. West aranyszőke sármőr volt, akinek látszólag
semmi sem kerülte el a figyelmét, Penelope idegessége sem.
A férfi ügyelt rá, hogy csakis Penelope hallhassa a
szavait.
–  Ne adjon esélyt nekik arra, hogy fogást találjanak
magán! Mert gyorsan lecsapnak a lehetőségre. És akkor
magának befellegzett.
Az asszonyokra utalt.
Hatan foglaltak helyet az asztal különböző pontjain,
összeszorított szájjal és lenéző pillantással. Hétköznapinak
tűnő beszélgetéseik olyan hangnemben folytak, hogy
minden egyes szó kettős értelmet nyert; mintha az összes
jelenlévő be lett volna avatva valami tréfába, Michaelt és
Penelopét leszámítva.
Penelopét zavarta volna a helyzet, ha neki és
Michaelnek nem lett volna meg a maguk tömérdek titka.
Az étkezés vége felé terelődött rájuk a szó.
–  Mondja csak, Lord Bourne… – szólította meg az
idősebb Tottenham vikomt özvegye az asztal fölött, túl
hangosan ahhoz, hogy bizalmas legyen. – Pontosan hogyan
is lett a jegyese Lady Bourne? Nagy örömömet lelem a
szerelemből köttetett frigyekben.
Még szép. A szerelmi házasságok kínálják a legjobb
pletykaalapot.
A második legjobbat pedig a jó hírnevek szaftos
tönkretétele.
Penelope elhessegette a gondolatot. A beszélgetés
megakadt, és az összegyűltek némán várták Michael
válaszát.
 Kedves, átható tekintete Penelopéra siklott.
–  Arra buzdítok mindenkit, hogy töltsenek el röpke
negyedórát a nejem társaságában, és azonnal a szívükbe
zárják.
Botrányos megszólalás volt – merőben más, mint amit jó
családból származó, kőszívű arisztokraták hangosan
kimondanak, még akkor is, ha komolyan gondolják –, mire
a jelenlévők egy emberként felhördültek, hangot adva
csodálkozásuknak és meglepettségüknek. Úgy tűnt,
Michaelt hidegen hagyja, mert folytatta:
–  Rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy ott
voltam Szent István napján. És hogy ott volt ő… a nevetése
eszembe juttatta, hogy sok tekintetben rám fér a javulás.
Penelope szívverése felgyorsult a szavak hallatán és
annak láttán, hogy a férfi szája sarka halvány mosolyra
húzódik.
Elképesztő erővel bírnak a szavak. Még ha hamisak is.
Penelope nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a
mosolyt, és nem kellett színlelnie, hogy lehajtja a fejét,
mert valóban zavarba jött a férfi figyelmétől.
–  És minő szerencse, hogy a hölgy hozományát képezi
egy birtok, amely határos az őrgrófsággal. – Holloway
illuminált állapotban lévő grófnéjának váratlan szavai
végiglebegtek az asztal felett. Szerencsétlen sorsú asszony
volt, aki mások szenvedésében lelte örömét, és akit
Penelope sosem szívelt. A grófné helyett inkább a férjét
figyelte, és magához ragadta a szót.
–  Leginkább rám nézve szerencse, Lady Holloway –
jelentette ki, tekintetét a férjére szegezve. – Mert ha nem
lettünk volna gyermekkori szomszédok, biztos vagyok
benne, hogy a férjem soha nem talált volna rám.
Michael tekintetében csodálat villant, és a feleségére
emelte a poharát.
–  Egy ponton biztosan hiányérzetem támadt volna,
drágám. És akkor a keresésedre indultam volna.
A szavak melengették Penelope szívét, majd eszébe
jutott, hogy mindez csak játék.
Nagyot sóhajtott, amikor Michael visszavette a szót,
tovább szőtte a meséjüket, meggyőzve az asztal körül
ülőket arról, hogy a feje, a szíve és az esze alulmaradt a
szerelemmel szemben.
Jóképű, okos, elbűvölő és vicces volt, pont kellő
megbánást tanúsított… mintha megkísérelné helyrehozni
korábbi botlásait, és hajlandó lenne bármit megtenni azért,
hogy visszatérhessen a felsőbb körökbe – újdonsült felesége
kedvéért.
Egyszerűen tökéletes volt.
Még Penelopéval is el tudta hitetni, hogy ott volt a
coldharbouri parókia főtermében, a vidám emberek, a
magyalból font koszorúk és a Szent István-napi lakoma
forgatagában. Elhitette vele, hogy valóban egymásba
fonódott a tekintetük a szoba két végében állva. Penelope
gyomra bizsergett, amikor elképzelte, hogy a férfi milyen
komolyan és hosszan figyelte őt, hogy a tekintetétől a
lélegzete is elállt, jóleső szédülés fogta el, és elhitette vele,
hogy nem létezik számára más nő a világon.
Bourne rabul ejtette mézesmázos szavaival.
Ahogy a hallgatóságot is.
– Őszintén megmondom, életemben nem táncoltam még
reelt. De Penelope rávett, hogy vagy egy tucatszor eljárjuk.
Nevetés harsant az asztal körül. Penelope felemelte a
poharát, ivott egy korty bort, és remélte, hogy az alkohol
megnyugtatja háborgó gyomrát. Közben a férjén tartotta a
szemét, aki viharos szerelmi történetükkel szórakoztatta az
asztal körül ülőket.
–  Azt hiszem, csak idő kérdése volt, hogy visszatérjek
Coldharbourbe, és rájöjjek, nem csak Falconwell Manort
hagytam magam mögött. – A férfi elkapta az asztal másik
végén ülő felesége pillantását, és a nő alig kapott levegőt a
férje szemében felvillanó szikra láttán. – Hála az égnek,
hogy rátaláltam Penelopéra, mielőtt más csapott volna le
rá.
 Női sóhajok szálltak az asztal körül Penelope
szívverésének ütemére. Michael kétségkívül jól bánik a
szavakkal.
–  Nem mintha egymást taposták volna a kérők –
jegyezte meg Lady Holloway undokul, kissé hangos
nevetéssel. – Nemde, Lady Bourne?
A vénlányságára tett alattomos utalás minden
gondolatot kisöpört Penelope fejéből, hiába szeretett volna
epésen visszavágni. A férje sietett a megmentésére.
–  Nem tudtam elviselni a számtalan kérő gondolatát –
felelte a férfi, egyenesen a feleségére nézve, komolyan, mire
Penelope elpirult. – Ezért házasodtunk össze ilyen gyorsan.
Lady Holloway a borospohárba morgott, Mr. West pedig
kedvesen mosolyogva azt kérdezte:
–  Na és mi a helyzet önnel, Lady Bourne? Önt
meglepte… a kapcsolatuk?
–  Csak óvatosan, drágám – jegyezte meg Michael
botrányt orrontva, szürkészöld szeme csillogott. – Még a
végén lehozza a holnapi lapokban.
A nő nem tudta levenni a szemét Michaelről, miközben
nevetés harsant. Fennakadt Bourne mesterien szőtt
hálójában. Amikor Penelope válaszolt a laptulajdonos
kérdésére, egyenesen a férjéhez intézte a szavait.
–  Egyáltalán nem. Ha az igazságra kíváncsi, úgy tűnt,
mintha évek óta Michael visszatértére vártam volna. – Egy
pillanatra elnémult, és észlelve az asztal körül ülők
figyelmét, megrázta a fejét. – Bocsánat, nem Michael. Lord
Bourne. – Apró, helytelenítő nevetést hallatott. – Tudtam,
hogy csodás férj válik belőle. És nagyon boldog vagyok,
hogy az én csodás férjem lett.
Michael szemében meglepettség villant, amely azonnal
eltűnt, s felváltotta váratlan, kellemes, tőle oly szokatlan
nevetése.
– Látják? Még szép, hogy jó útra tértem.
–  Érthető. – Mr. West ivott egy korty bort, a pohár
pereme felett Penelopét tanulmányozva, és egy pillanatig a
nő biztos volt benne, hogy a férfi átlát a hazugságokon –
mintha Penelope azt hímezte volna a ruhájára, hogy hazug,
és tudná, hogy ő és Michael korántsem a szerelem miatt
keltek egybe, és hogy a férje egy pillanatot sem töltött vele
azóta, hogy visszavitte a hálószobájába a házasságuk
elhálása után.
Hogy csak azért érintette meg, hogy biztosítsa a
házasságuk legitim voltát. De azóta az éjszakáit külön tölti,
a jó isten tudja, kivel és mivel.
Nagy elánnal látott neki a crème caramelnek, remélve,
hogy Mr. West nem próbál belőle több információt
kicsikarni.
Michael ragadta magához a szót, elbűvölő modorban.
– Természetesen ez nem igaz. Kétségkívül borzasztó férj
vagyok. A gondolatát sem bírom elviselni annak, hogy a
feleségem távol legyen tőlem. Hogy más férfiak vonják
magára a figyelmét, és már most szólok, hogy valóságos
fenevad leszek, amikor beköszönt a báli szezon, és
kénytelen leszek átengedni őt táncpartnereknek és
vacsoratársaknak.
Szünetet tartott, és Penelope észrevette, hogy milyen
tehetségesen használja a csendet. A férfi szemében
pajkosság csillant, amelyet gyerekkora óta nem látott.
Pajkosság, amely tettetett volt. Hamis.
–  Bizonyára mindannyian nagyon sajnálják, hogy úgy
döntöttem, ismét élek a rangommal.
–  Ugyan, dehogy! – vágott közbe az özvegy vikomtné,
általában hűvös szeme izgatottságtól csillogott. – Örömmel
fogadjuk önt vissza a köreinkbe, Lord Bourne. Meg kell
hagyni, nincs jobb gyógymód egy szerelemből köttetett
házasságnál.
Természetesen hazugság volt. Egy szerelmi házasság
már önmagában kész botrány volt, de mivel Michael és
Penelope rangban felette állt, és az ifjabb Tottenham hívta
meg őket, az öregasszonynak vajmi kevés beleszólása volt.
Michael ennek ellenére mosolyogva fogadta a
megjegyzést, és Penelope nem tudta levenni róla a
tekintetét. Amikor mosolygott, minden könnyedebb lett a
férfi körül – arcának egyik felén egy gödröcske villant,
széles, telt ajka mosolyra húzódott, ami még tetszetősebb
külsőt kölcsönzött neki.
Ki ez a férfi a könnyed tréfáival és az elbűvölő
mosolyával?
És hogyan tudná meggyőzni, hogy maradjon?
–  Az már biztos, hogy ez a frigy szerelemből köttetett…
Nézd csak, hogy issza minden szavadat a feleséged! –
szólalt meg Tottenham vikomtja, egyértelműen a
támogatásáról biztosítva őket, és Penelopénak nem kellett
tettetnie a zavarát, amikor Michael halvány mosollyal felé
fordult.
Az özvegy kitartott a témánál, és metsző pillantást
vetett a fiára.
–  Te pedig példát vehetnél Bourne-ról, és feleséget
kereshetnél magadnak.
A vikomt röviden felnevetett, és látványosan megrázta a
fejét, mielőtt a tekintete megállapodott Penelopén.
–  Attól tartok, Bourne megtalálta az utolsó ideális
menyasszonyt.
–  Vannak húgai, Tottenham – szúrta közbe Michael
pajkosan.
Tottenham udvariasan elmosolyodott.
– Alig várom, hogy megismerjem őket.
Penelope fejében világosság gyúlt. Michael ennyire
egyszerűen, mint ahogy egy kisbabától csenik el az
édességet, hozzáértő módon gondoskodott arról, hogy Lord
Tottenham találkozzon Oliviával, és lehetőség szerint
elvegye.
A szeme tágra nyílt, és meglepetten a férjére nézett, aki
zavartalanul állta a tekintetét, azonnal a saját javára
fordítva.
– Mivel fülig szerelmes vagyok a saját feleségembe, nem
átallom bátorítani a körülöttem lévőket, hogy ők is
keressék meg az oldalbordájukat.
Úgy hazudik, mint a vízfolyás.
És milyen hihetően!
Az özvegy közbekotyogott.
–  Nos, a magam részéről remek ötletnek tartom. –
Felkelt, és a férfiak követték a példáját. – Úgy vélem,
hagyjuk beszélgetni az urakat.
A látogatók értették a célzást, a hölgyek eltávolodtak az
asztaltól, és visszavonultak a másik szobába egy sherryre
és pletykálkodni. Penelope biztosra vette, hogy ő lesz a
szóbeszédek témája.
Nehéz léptekkel követte az özvegy vikomtnét a bájos
szalonba, de alig tette be a lábát, amikor egy nagy, meleg
tenyér kézen fogta, és meghallotta Michael mély, ismerős
hangját.
–  Elnézést, hölgyeim, de ugye megbocsátanak, ha egy
pillanatra elrabolom a feleségemet? Ahogy mondtam,
nehezen bírom nélküle.
Egy emberként hördültek fel, amikor Michael kihúzta
Penelopét a szobából a folyosóra, és becsukta maguk
mögött a szalon ajtaját.
Penelope elrántotta a kezét, és a folyosón jobbra-balra
pillantva meggyőződött arról, hogy nem figyelik őket.
– Mit csinálsz? – suttogta. – Ez illetlenség.
– Örülnék, ha nem mondogatnád folyton, hogy mit illik,
és mit nem – mondta a férfi. – Hát nem látod, hogy ettől
csak még inkább kedvet kapok hozzá? – Távolabb húzta az
ajtótól egy félhomályos alkóvba. – Pont arra van
szükségünk, hogy arról pletykáljanak, mennyire imádlak,
kedvesem.
–  Te is tudod, hogy nem kell így hívnod – suttogta
Penelope. – Nem vagyok a kedvesed.
A férfi a nő arcához emelte a kezét.
– De igen, amikor nyilvánosan mutatkozunk.
Penelope félreütötte a férfi kezét.
–  Hagyd abba! – Elhallgatott, majd halkan folytatta: –
Szerinted hisznek nekünk?
A férfi méltatlankodó pillantást vetett rá.
– Már miért ne hinnének, szerelmem? Minden szó igaz.
A nő szeme résnyire szűkült.
– Tudod, hogy értem.
A férfi közelebb hajolt, és azt suttogta:
–  Azt tudom, szerelmem, hogy egy ilyen házban még a
falnak is füle van. – És aztán megnyalta a nőt. Tényleg
megnyalta, gyöngéden kényeztette a fülcimpáját, és
Penelopénak meg kellett kapaszkodnia a férfi karjában a
váratlan élvezet miatt. Mielőtt válaszolhatott volna,
Bourne ajka eltűnt, és kezét a nő állkapcsára téve felfelé
billentette a fejét. – Elragadó voltál odabent.
Elragadó.
A szó hallatán kellemes érzés áradt szét a testében,
miközben a férfi megcsókolta a nő torkánál azt a helyet,
ahol a pulzusa őrülten vert.
–  Nem tetszik, ahogy ítélkeznek feletted – suttogta
Penelope. – Főleg Holloway.
– Holloway egy idegesítő némber. – A nő megdöbbent, a
férfi pedig a fülébe suttogva folytatta. – Verést érdemelne.
Szégyen, hogy a gróf túlságosan puhány megtenni.
A szavak hallatán öröm töltötte el Penelopét, és
akaratlanul is elmosolyodott.
–  Úgy tűnik, nincsenek igazán aggályaid a nők
elfenekelésével kapcsolatban.
– A kedvemre valókéval nem. – Megdermedt, felemelte a
fejét, sötét tekintete a nőébe fúródott a zárt térben.
Penelope igyekezett tudomást sem venni a buja ígéretről.
Megpróbálta eszébe vésni, hogy minden hazugság. Hogy az
egész este csak egy színjáték. Hogy ez a furcsa ember nem
a férje. Hogy a férje semmi mást nem tesz, mint
kihasználja a saját érdekében.
Azonban a mai este nem róla szólt, hanem Penelopéról és
a húgairól.
–  Köszönöm, Michael – suttogta a sötétben. – Tudom,
hogy nem kell tiszteletben tartanod a megállapodás ezen
részét. Hogy nem kötelességed segíteni a húgaimnak.
A férfi hosszan hallgatott.
– De igen.
A nőt meglepte, hogy a férfi be akarja tartani a szavát,
és erről eszébe jutott a saját egyezségük.
–  Feltételezem, mégis létezik becsület a tolvajok között.
– Habozva folytatta: – És mi a helyzet az egyezség többi
részével?
A férfi sötét szemöldöke felszaladt.
– Mikor vezetsz körbe? – firtatta Penelope.
– Kezdesz beletanulni a kemény alkudozásba.
– Nem nagyon van más szórakozásom – felelte.
– Talán unatkozol, asszony?
–  Már miért unatkoznék? A házad falainak bámulása
rettentően szórakoztató.
Bourne elnevette magát, Penelope pedig kellemesen
megborzongott.
– Jogos. Miért nem csapsz le az izgalomra most?
– Mert most épp megpróbáljuk meggyőzni a bent lévőket
arról, hogy megváltoztál, és az eltűnésünk csak ront a
helyzeten.
–  Ó, én azt hiszem, ha eltűnnék a feddhetetlen
feleségemmel, az nagyon is sokat segítene. – Közelebb
lépett. – Tudom, hogy élvezni fogod.
–  Azt, hogy Tottenham House folyosóján rejtőzködöm,
mint egy tolvaj?
–  Nem mint egy tolvaj. – A férfi kikukucskált a
rejtekhelyükről, majd ismét a nőre fordította a figyelmét. –
Hanem mint egy hölgy, akinek titkos afférja van.
A nő aprót horkantott helytelenítése jeleként.
– A férjével.
–  Ha az embernek a férjével van afférja, az… – A férfi
elhallgatott, tekintete elsötétült.
– Nyárspolgári?
A férfi szája sarka megrándult.
 – Azt akartam mondani, hogy kalandos.
Kalandos.
Penelope megdermedt a szó hallatán, és a fölé magasodó
férfira sandított, akinek szája vigyorra húzódott, tenyerébe
fogta a nő arcát, és a melegsége, az illata ott volt
mindenhol… Michael körbevette őt.
Vissza kellene utasítania. Meg kellene mondania neki,
hogy a nászéjszakájukat éppolyan unalmasnak és
érdektelennek tartja, mint a Tottenham House-i vacsorát.
Hogy a férfi ne legyen olyan önelégült.
De képtelen volt rá. Mert ismét akarta. Azt akarta, hogy
a férfi megcsókolja, megérintse, és éreztesse vele azokat a
csodás dolgokat, amelyeket azelőtt tapasztalt meg, hogy a
férfi magára hagyta, mintha neki semmit sem jelentett
volna.
Olyan közel van, olyan jóképű és olyan férfias. És ahogy
felnézett ennek a férfinak a szemébe, aki az egyik
pillanatban még izgalmas és szórakoztató, a másikban
pedig sötét és veszélyes, rájött, hogy hajlandó kalandba
bocsátkozni vele, bármit ajánljon is neki.
Még itt, Tottenham folyosójának alkóvjában is.
Még akkor is, ha hiba.
A nő a férfi mellkasára simította a tenyerét, érezte, hogy
a nyers erő ott lapul a tökéletesen illeszkedő szövet és
gyapjú alatt.
– Annyira más vagy ma este! Nem tudom, ki vagy.
Bourne szemében megvillant valami a szavak hallatán –
valami, ami olyan gyorsan tovatűnt, hogy a nő nem tudta
beazonosítani. Amikor a férfi megszólalt, hangja halk volt,
lágy és selymes, egy csipetnyi pajkossággal.
– Akkor miért nem ismersz meg egy kicsit jobban?
Miért is ne?
A nő lábujjhegyre állt, és a férfi felé hajolva kinyújtotta a
karját, aki perzselő, már-már elviselhetetlen csókkal vette
birtokba az ajkát.
Szorosan a nőhöz simult, hátát a falnak nyomta, egész
testével eltakarta. Penelope kénytelen volt felemelni a
karját, átölelni a nyakát, és magához húzni a férfi, hogy
határozott és selymes ajkai megadják neki azt, amiről azt
sem tudta, hogy akarja, és aminek a létezéséről nem is
tudott – a vad, birtokló csókot, amelyet soha nem felejt
majd el. Átadta magát a férfinak, nagyságának, erejének,
az érzésnek, ahogy tenyerébe fogta a nő arcát, és úgy
mozdította, hogy még szenvedélyesebben, még
tökéletesebben illeszkedjen egymáshoz a szájuk.
A férfi megnyalta a nő lezárt ajkait, nyelve csábító
érintése nyomán a nő felnyögött, mire a férfi a helyzetet
kihasználva birtokba vette nyitott ajkát, és becsúsztatta a
nyelvét. Nyomkodta, ízlelgette, ingerelte a nő nyelvét, míg
végül Penelope már attól tartott, hogy meghal az élvezettől.
Ujjai életre keltek, megragadta a férfi tarkóját, és feljebb
tornászta magát, hogy még szorosabban, még
botrányosabban simulhasson a férfihoz… de nem bánta.
Nem érdekelte egy cseppet sem a botrány… csak az,
hogy a férfi nehogy abbahagyja.
Hogy soha ne hagyja abba.
Ahogy a nő közelebb simult, a férfi változtatott a fogásán
– keze lassan, hosszan, kínzón lecsúszott, leheletfinoman
megérintve a nő mellének oldalát, hogy Penelope olyan
helyeken kezdjen sajogni, amelyekre álmában sem gondolt.
A férfi keze egyre lejjebb vándorolt, végül megragadta a
fenekét, és olyan hevesen húzta magához a nő combjait,
ami mindkettejüket meglepte és felizgatta.
Az érzéki mozdulattól a férfi felnyögött, a nő pedig kissé
elhúzódott, azon töprengve, hogy talán a férfi eszét is épp
annyira elvette ez a kényeztetés, mint az övét. Bourne
kinyitotta a szemét, tekintetük egy pillanatra találkozott,
majd ismét lecsapott a nő szájára, még mélyebbre hatolva,
még vadabbul ingerelve, amíg Penelope minden gondolatát
az élvezet töltötte ki. A kaland. A férfi.
Másodpercek teltek el. Percek. Órák… És nem számított.
Csak a férfi számított. Ez a csók.
 Ez.
Ahogy véget ért, a férfi lassan felemelte a fejét, és
gyengéden, hosszan megcsókolta a nőt, mielőtt lefejtette
magáról Penelope karját. A nőre mosolygott – volt valami
lélegzetelállító a tekintetében –, és Penelope rádöbbent,
hogy a férfi gyerekkoruk óta most először mosolygott csak
és kizárólag rá.
Varázslatos volt.
Bourne kinyitotta a száját, mondani akart valamit, a nő
pedig tűkön ült, alig bírt úrrá lenni a várakozáson, mialatt
a férfi ajkai a szót formálták.
– Tottenham.
A nő összezavarodott, szemöldöke ráncba szaladt.
–  Általában rossz szemmel nézek azokra a férfiakra,
akik hölgyeket szólítanak le a folyosómon, Bourne.
–  És mi a helyzet azzal, ha egy férj megcsókolja a
feleségét?
–  Őszintén? – Tottenham hangja száraz volt, mint a
homok. – Azt hiszem, azt még kevésbé tolerálom.
Penelope lehunyta a szemét, elöntötte a szégyen. Bourne
jól túljárt az eszén.
–  Fogadok, hogy másként vélekedsz majd, ha
megismered a sógornőmet, Oliviát.
A szavaktól Penelope legszívesebben fájdalmat okozott
volna a férfinak. Igazi. Fizikai. Fájdalmat.
Szándékosan csinálta.
Tottenham kedvéért.
Hogy fenntartsa a szerelmi házasságuk látszatát.
Nem azért, mert alig bírja ki, hogy ne érjen hozzá.
Hát nem tanulta meg a leckét?
–  Ha egy cseppet is hasonlít a nővérére, akkor attól
tartok, ezt a fogadást elveszíteném.
Michael felnevetett, mire a nő összerándult a gyűlöletes
hangtól. Dühítette a benne bujkáló hamisság.
– Adnál nekünk egy percet?
–  Kénytelen leszek, máskülönben Lady Bourne talán
soha többé nem lenne képes a szemembe nézni.
Penelope Michael kravátlijának hajtására meredt.
Nyugalmat csempészett a hangjába, mert tudta, hogy a
könnyedség most szóba sem jöhet.
–  Nem hiszem, hogy egy perc változtat ezen, Lord
Tottenham.
Michael ismét kihasználta.
Tottenham kuncogott.
– Kitöltöttem a brandyt.
Azzal eltűnt. A nő pedig egyedül maradt.
A férjével, aki, úgy tűnik, gyakorlott abban, hogy
csalódást okozzon neki. Penelope nem vette le a tekintetét
a férfi nyakánál lévő, ropogós szövetről.
–  Remek alakítás volt – jegyezte meg hangjában
árnyalatnyi szomorúsággal. A férfi, ha hallotta is, nem
mutatta jelét.
Amikor Michael megszólalt, olyan volt, mintha az
időjárásról beszélgetnének, és nem egy sötét sarokban
csókolóznának.
–  Feltehetően sok időbe telik majd, hogy bebizonyítsuk,
nem Falconwell miatt, hanem szerelemből keltünk egybe.
Penelope maga is majdnem elhitte.
Úgy tűnt, képtelen tanulni a hibájából. Nem
tisztességes, hogy ennyire haragszik a férfira. Hogy ennyire
sértettnek érzi magát. Elvégre az ostoba szerelmi házasság
a saját ötlete volt! Kizárólag a saját hibájából érzi így
magát.
Olcsónak. Használtnak. De ily módon a húgai
tisztességes, makulátlan férjekre tehetnek szert. És ezért
megéri. Hinnie kell ebben.
Penelope elhessegette a szomorúságát.
– Miért csinálod ezt? – A férfi értetlenkedve összevonta a
szemöldökét. – Miért vagy társ ebben a színjátékban?
Bourne a távolba révedt.
– A szavamat adtam neked.
Penelope a fejét ingatta.
 – Nem érzed úgy… hogy kihasznállak?
A férfi szája sarka gúnyos mosolyra húzódott.
– Én talán nem használtalak ki, amikor elvettelek?
Penelope nem gondolt rá ilyen mereven.
–  Feltételezem, de. És mégis… – Helytelennek érzem,
akarta mondani. Úgy érzem, hogy minden, ami vagyok,
amim van, az csupán másokat szolgál. Megrázta a fejét. –
Másnak tűnik. És már megbántam, hogy azt kértem tőled,
tedd meg értük. Értem.
Bourne nemet intett a fejével.
– Sose bánd.
– Egy újabb szabály?
–  A szélhámosoké. A szerencsejátékosok mindenképpen
megbánják.
Feltételezte, hogy a férfi már csak tudja.
– Hát, akárhogy is, de megbántam.
– Szükségtelen. Jó okom van rá, hogy részt vegyek ebben
a színjátékban.
Penelope megmerevedett.
– Valóban?
A férfi bólintott.
– Igen. Mindketten nyerünk vele.
–  Te mit? – A férfi hallgatott, Penelopét pedig
bizonytalanság kerítette hatalmába. – És kitől? – Bourne
nem válaszolt, de a nő nem volt ostoba. – Az apámtól. Van
nála valami. Micsoda?
–  Nem fontos – jegyezte meg a férfi olyan hangsúllyal,
amiből a nő érezte, hogy igenis fontos. – Legyen elég annyi,
hogy ne bánd az egyezségünket, mert én nagyon jól járok
vele. Visszakísérlek a hölgyekhez – ajánlotta, és Penelope
könyökéért nyúlt.
Furcsa módon rosszabbul érezte magát a gondolattól,
hogy a férfi a saját érdeke miatt vesz részt ebben a
színjátékban. Mintha ő maga is a férje hazugságainak
áldozata lenne.
Hirtelen úgy érezte, elárulták. Hevesen, szinte vadul
elrántotta a karját.
– Ne nyúlj hozzám!
Bourne szemöldöke felszaladt a szavak hallatán, a nő
dühe láttán.
– Hogy mondod?
Penelope nem akart a férfi közelében lenni. Nem akarta,
hogy arra emlékeztesse, vele is a bolondját járatja.
–  Színleljük ugyan a romantikát előttük, de én nem
vagyok ők. Csak akkor érj hozzám, ha a színjáték
megköveteli.
Nem hiszem ugyanis, hogy képes lennék elviselni.
A férfi mindkét kezét a magasba emelte, jelezve, hogy
hallotta a kérést.
Hogy tiszteletben tartja.
A nő elfordult, mielőtt bármi mást mondhatott volna.
Mielőtt elárulta volna az érzéseit.
– Penelope. – A férfi megszólította, ahogy visszaléptek a
félhomályos folyosóra. A nő megtorpant, a lelke legmélyén
remélte, hogy a férfi talán bocsánatot kér. Talán azt
mondja, hogy tévedett. Hogy valóban fontos neki. Hogy
tényleg akarja őt. – Ugye tisztában vagy vele, hogy a
hölgyekkel lesz a legnehezebb?
Hiú ábránd.
A férfi arra célzott, hogy Penelopénak fent kell tartania a
látszatot.
Hogy a nők alaposabban kifaggatják majd négyszemközt,
mint nyilvánosan.
Kihívás lesz.
Nevetségesnek tűnt, hogy Bourne ezt nevezi az este
legnehezebb részének, mivel Penelope biztos volt benne,
hogy azt épp most éli át.
– Úgy kezelem majd a hölgyeket, ahogy megállapodtunk,
kegyelmes uram. Az est végére biztosak lesznek benne,
hogy te és én fülig szerelmesek vagyunk egymásba, a
húgaim pedig gondtalan báli szezon elé néznek majd. –
Megacélozta a hangját. – De ajánlom, hogy ne feledd, azt
ígérted, körbevezetsz a klubodban, ami, most már látom,
nem nagylelkűség volt a részedről, hanem fizetség a
cselszövésedben játszott szerepemért.
A férfi megmerevedett.
– Körbevezetlek majd.
A nő határozottan bólintott.
– Mikor?
– Még meglátjuk.
Penelope szeme résnyire szűkült a mondat hallatán, ami
a nem egyetemes szinonimája volt.
– Arra mérget vehetsz.
Hátat fordított, és felszegett fejjel, szálegyenesen
elfordította az ajtógombot, kitárta az ajtót, és csatlakozott a
hölgyekhez a szalonban.
Szenvedélyét visszafojtva erősen fogadta, hogy
szenvtelen marad.
 12. fejezet

Kedves M.!
Tommy hazalátogatott Szent Mihály napja
alkalmából, amit fényűzően megünnepeltünk, bár
fájóan nélkülözni kényszerültünk a mi Michaelünket.
Akárhogy is, de erőt vettünk magunkon, leszedtük a
maradék földi szedret, és szokás szerint degeszre
tömtük magunkat. Rettentően ijesztő szürkéskékre
színezte a fogunkat – büszke lettél volna ránk.
Idén karácsonykor talán lesz szerencsénk
találkozni? A Szent István-napi coldharbouri ünnepség
igazán remek mulatsággá nőtte ki magát.
Mindannyian gondolunk rád, és nagyon hiányzol.
Mindörökké:
P.
Needham Manor, 1818 szeptembere

Nincs válasz

Megkérte a férfit, hogy ne érjen hozzá, ő pedig

teljesítette a kérését.
Sőt, nem állt meg itt.
Hanem faképnél hagyta.
Egyedül hagyta aznap éjszaka, amikor visszavitte Hell
House-ba, egy szó nélkül, és sietve távozott oda, ahova a
férjek járnak a feleségük nélkül.
Penelope másnap este is egyedül fogyasztotta el a
vacsoráját a hatalmas, üres étkezőben a szokatlanul fiatal
szolgák tekintetének kereszttüzében. Legalább kezdte
megszokni őket, és rettentő büszke volt magára, amiért
nem pirult el az étkezés alatt.
És az azt követő éjszakát is egyedül töltötte, a
hálószobája ablakánál állva, mint egy együgyű, és úgy
vonzotta a férfi távolodó hintójának látványa, mintha
madzag kötné össze őket. Mintha attól, hogy elég sokáig
nézi, a férfi visszatérne.
És megadná neki a házasságot, amelyre vágyik.
– Végeztem az ablakkal – esküdött meg, és a hideg, sötét
utcának hátat fordítva átvágott a szobán, hogy belemerítse
a kezét a lavórba. Figyelte, ahogy a hűs víz felszíne alatt a
keze elhalványul és eltorzul. – Végeztem az ablakkal –
ismételte meg halkan, de ekkor hallotta, hogy egy hintó áll
meg a ház előtt, mégsem vett tudomást felgyorsuló
szívveréséről és a hívogató üvegtáblákról.
Inkább elképesztő nyugalommal megszárította a kezét,
és az ajtóhoz lépett, amely összekötötte a saját szobáját a
férjéével. Fülét a hűs fára szorította, és hallgatózott.
A hosszú percek a bosszantó nyakgörcsön kívül nem
kecsegtették mással. Penelopén úrrá lett a kíváncsiság,
ezért a hálószobája ajtaja felé vette az irányt, ahonnan
kiosonhat a folyosóra, hogy meglesse, a férje valóban
hazatért-e.
Résnyire nyitotta az ajtót, hogy kikémleljen a folyosóra.
És szemtől szembe találta magát Mrs. Worthszel.
Kissé megrettent, és becsapta az ajtót.
A szíve zakatolt, és ráeszmélt, hogy épp az imént csinált
magából bolondot a férje zavarba ejtő házvezetőnője előtt.
Vett egy mély levegőt, és széles mosollyal kitárta az
ajtót.
– Mrs. Worth, megijesztett.
A házvezetőnő leszegte a fejét.
– Látogatója van.
Penelope szemöldöke összeszaladt.
 – Látogatóm? – Tizenegy is elmúlt már.
A házvezetőnő átnyújtott egy vizitkártyát.
– Az úriember azt mondja, nagyon fontos.
Úriember.
Penelope elvette a kártyát.
Tommy.
Boldogság öntötte el. Ő az első, aki meglátogatja ebben a
hatalmas, üres házban – még a saját anyja sem jött el, csak
annyit üzent, hogy majd tiszteletét teszi, amint alábbhagy
a frissen szárba szökkent szerelem varázsa.
Az anyjának fogalma sem lehetett arról, hogy a
házasságának semmi köze nincs a szerelem varázsához.
De Tommy a barátja. És a barátok meglátogatják
egymást. Nem tudta leplezni a mosolyát Mrs. Worth előtt.
–  Máris lemegyek. Addig kínálja meg teával. Vagy…
borral. Vagy… skót whiskyvel. – Megrázta a fejét. –
Valamivel, amit ilyen kései órán inni szokás.
Becsukta az ajtót, rendbe szedte magát, majd lerohant a
lépcsőn, be az elülső szalonba, ahol ott állt a férfi, a
hatalmas márványkandallónál. Egyenesen odalépett hozzá,
rettentően örült, hogy láthatja.
– Mit keresel itt?
A férfi elmosolyodott.
– Természetesen azért jöttem, hogy elraboljalak.
Tréfának kellett volna lennie, de a szavaknak élük volt,
ami Penelopénak nem tetszett, és abban a pillanatban
rájött, hogy Tommynak nem lenne szabad itt lennie – hogy
Michael tajtékzana, ha a szalonjában találná Tommy Allest
a feleségével. Az nem számít, hogy Tommy és Penelope ezer
éve barátok.
–  Nem lenne szabad itt lenned – mondta Tommyhoz
fordulva, aki az ajkához emelte a nő kezét. – Michael
szörnyen dühös lesz.
– Te meg én még barátok vagyunk, nemde?
Penelope nem habozott a válasszal, a legutóbbi
találkozásuk miatt érzett bűntudata még élénken élt
benne.
– Természetesen.
– És jó barátként azért jöttem, hogy meggyőződjem róla,
jól vagy. Hogy felakasszam Michaelt.
A férjével történt legutóbbi szóváltás miatt Penelopénak
helyeselnie kellett volna a felakasztást, de nem vitte rá a
lélek. Valamiért már a gondolattól is, hogy itt áll ebben a
szobában Tommyval, úgy érezte, mintha elárulná a férjét
és a házasságukat.
Megrázta a fejét.
– Rossz ötlet volt idejönnöd, Tommy.
A férfi a nőt figyelte, tekintete szokatlanul komoly volt.
– Árulj el valamit: jól vagy?
Gyengéd aggodalom csendült ki a hangjából. Penelopét
váratlanul megrohanták az érzelmek, szeméből
megindultak a könnyek. Alig egy hete kötött házasságot
egy rövidke, gyors ceremónia keretében Surrey-ban, és
senkinek meg sem fordult a fejében, hogy érdeklődjön a
hogyléte felől. Még a férjének sem.
– Én… – Elhallgatott, fojtogatták az érzelmek.
Tommy barátságos, kék szeme elsötétült.
– Boldogtalan vagy. Megölöm.
–  Ne, ne! – Megérintette a férfi karját. – Nem vagyok
boldogtalan. Nem. Én csak… Én… – Vett egy mély levegőt,
sikerült összeszednie magát. – Nem könnyű.
– Bántott téged?
–  Nem! – Azonnal Michael védelmére kelt, a kérdés
végiggondolása nélkül. – Nem… nem. – Nem úgy, ahogy
Tommy utal rá.
A férfi nem hitt neki. Összefonta a karját.
– Ne védd! Bántott téged?
– Nem.
– Akkor?
– Nem sűrűn látom.
–  Ez nem meglepő – jegyezte meg Tommy, és a nő
kihallotta hangjából a csípős élt. Az érzelmet, amely az
elvesztett barátsággal jár. Penelope is átélte, amikor
Michael távozott. Amikor nem írt többé. Amikor megszűnt
törődni vele. Tommy hosszú hallgatás után így szólt: –
Szeretnéd gyakrabban látni?
Nem volt könnyű erre válaszolni. Penelope nem akarta,
hogy bármi köze legyen Michael rideg, távolságtartó
énjéhez, aki a birtokért vette el. A másik énjét azonban, aki
a karjában tartotta, megnyugvást adott neki, és kellemes,
csodálatos dolgokat művelt a testével és az elméjével,
szívesen látta volna többször is.
Természetesen ezt nem oszthatja meg Tommyval. Nem
magyarázhatja el, hogy Michaelnek két személyisége van,
hogy egyszerre haragszik rá és csodálja.
Képtelen volt kimondani, mert magának is alig merte
bevallani.
– Pen?
A nő felsóhajtott.
– A házasság fura dolog.
–  Valóban. Főként akkor, gondolom, ha Michael a férj.
Tudtam, hogy eljön érted. Tudtam, hogy rideg és szívtelen
lesz, és kiterveli, hogyan vegyen téged feleségül gyorsan
Falconwellért. – Penelope későn kapott észbe, hogy
tiltakoznia kellene, és el kellene mondania Tommynak a
részletesen kidolgozott mesét, de elkésett, mert a férfi
folytatta. – Megpróbáltalak először én feleségül venni…
hogy megkíméljelek attól, hogy hozzá kelljen menned.
Eszébe jutott, mit mondott Tommy a lánykérés estéjén.
– Szóval erre utaltál. Michaeltől akartál megóvni.
– Megváltozott.
– Ezt miért nem említetted?
A férfi oldalra billentette a fejét.
– Hittél volna nekem?
– Igen. – Nem.
Tommy elmosolyodott, de a megszokottnál rövidebben.
Komolyabban.
– Penny, ha tudtad volna, hogy eljön érted, vártál volna
rá. – Elnémult. – Mindig is csak ő létezett számodra.
Penelope szemöldöke összeszaladt. Ez nem igaz. Vagy
mégis?
Emlékkép villant fel: meleg tavaszi nap, hárman a
Falconwell-birtokon álló, régi, normann toronyban.
Felfedezés közben a lépcső megadta magát Penelope alatt,
és egy szinttel Michael és Tommy felett rekedt. Nem volt
nagy távolság, egy vagy két yard, de elég ahhoz, hogy ne
merjen ugrani. Segítségért kiáltott, és Tommy talált rá
elsőként. A fiú sürgette, hogy ugorjon, ígérte, hogy elkapja.
De a lány megdermedt a félelemtől.
És aztán jött Michael. A nyugodt, félelmet nem ismerő
Michael, aki a szemébe nézve öntött bátorságot belé. Ugorj,
Sixpence! Majd én elkaplak.
És Penelope hitt neki.
Az emlék hatására vett egy mély levegőt, eszébe jutott a
Michaellel töltött idő, hogy mindig gondoskodott a
biztonságáról. Tommyra nézett.
– Nem az a kisfiú már, akit egykor szerettem.
–  Nem, nem az. Erről Langford gondoskodott. – Kis
szünet után folytatta: – Bárcsak megakadályozhattam
volna, Pen! Sajnálom.
A nő megrázta a fejét.
– Ne kérj elnézést! Ha úgy tartja kedve, akkor hűvös és
idegesítő, de nagyon sokat változott előnyére – tízszeresen
bebizonyította, mennyit ér. A házasságunk talán kihívás,
de úgy vélem, a legtöbb amúgy is az, nem?
– A miénk nem lett volna az.
– A miénk másképp lett volna kihívás, Tommy. És ezt te
is tudod. – Elmosolyodott. – A verseid… borzalmasak.
–  Hát így állunk. – A férfi mosolya felvillant, majd
eltűnt. Témát váltott. – Fontolgatom, hogy Indiába utazom.
Azt mondják, az a lehetőségek országa.
– Elhagynád Angliát? De hát miért?
A férfi nagyot kortyolt, aztán letette az üres poharat egy
közeli asztalra.
 – A férjed azt tervezi, hogy tönkretesz.
Eltelt egy pillanat, mire a nő felfogta a szavak értelmét.
– Biztos vagyok benne, hogy ez nem igaz.
– De igen. Ő maga mondta.
Penelope összezavarodott.
– Mikor?
–  Az esküvőd napján. Elmentem Needham House-ba,
hogy megkeresselek, és meggyőzzelek, gyere hozzám, de
elkéstem, már elindultál Londonba vele. Követtelek.
Egyenesen a klubjába mentem.
Michael egy szóval sem említette.
– És találkoztatok?
–  Elég hosszan ahhoz, hogy kifejtse, hogyan tervez
bosszút állni az apámon. Rajtam. Miután véghez vitte, nem
marad más választásom, mint elhagyni Nagy-Britanniát.
Penelope nem lepődött meg.
Magától értetődik, hogy rendíthetetlen férje nem
elégszik meg Falconwell-lel. Természetes, hogy bosszút
akar állni Langfordon. De Tommyn?
–  Nem tenne ilyet, Tommy. Közös múltatok van.
Történetetek. Mindhármunknak.
Tommy rövid, csúfondáros mosollyal válaszolt.
–  Attól tartok, a közös múltunknak nincs akkora súlya,
mint a bosszúnak.
Penelope a fejét ingatta.
– Vajon mit forgathat a fejében…?
–  Én nem… – A férfi vett egy mély levegőt. – Michael
tudja, hogy… – Elnémult, és elfordította a tekintetét. Újra
nekiveselkedett. – Nem vagyok Langford fia.
A nő szája tátva maradt, hangja elhalkult.
– Ezt nem mondod komolyan.
A férfi rövid, dicstelen nevetést hallatott.
– Erről bizony nem hazudnék, Pen.
Persze hogy nem. Ilyesmiről nem hazudik az ember.
– Nem Langford…
– Nem.
 – Akkor ki?
–  Nem tudom. Mindössze pár éve tudom, hogy fattyú
vagyok, amikor az apám… Langford elmondta az igazat.
Penelope a férfit tanulmányozta, figyelmét nem kerülte
el a szeméből sütő szomorúság.
– Egy szóval sem említetted.
–  Ilyesmivel nem igazán dicsekszik az ember. – Egy
pillanatra elnémult. – Inkább mindent megtesz, hogy a
titok titok maradjon… és reméli, hogy senki sem jön rá.
De valaki mégis rájött.
Penelope nagyot nyelt, tekintetét a falon lévő, hatalmas
olajfestményre szegezte – újabb tájkép. Olyan kíméletlen és
érintetlen vadont ábrázolt, amelyik csakis az északi
országrész közelében fordulhat elő. A műalkotás szélén lévő
sziklát figyelte, amikor megvilágosodott.
– Ez tönkretenné apádat.
– Az egyetlen gyermeke egy fattyú.
Penelope Tommyra nézett.
– Ne nevezd így magad!
– Pedig hamarosan mindenki más így fog.
Csend. És a mély megértés, hogy Tommynak igaza van.
Hogy Michael tervei között a hírnév tönkretétele is
szerepel. A cél szentesíti az eszközt. Tommy észrevette,
amikor a nő rájött az igazságra, és közelebb lépett hozzá.
–  Gyere velem, Penny! Magunk mögött hagyjuk ezt a
helyet, ezt az életet, és újat kezdünk. Indiában.
Amerikában. Görögországban. Spanyolországban. Keleten.
Ahol csak szeretnéd.
A nő szeme tágra nyílt. Tommy komolyan beszélt.
– Feleség vagyok, Tommy.
A férfi szája sarka felszaladt.
–  Michael felesége. Neked is épp annyira fontos
elmenekülnöd innen, mint nekem. Talán még inkább,
tekintve, hogy az én bukásom gyorsan bekövetkezik.
–  Akárhogy is, férjnél vagyok. Te pedig… – A nő
elhallgatott.
 – Semmi vagyok. Főleg, miután tönkretesz.
Penelope a férjére gondolt, akinek hűséget és odaadást
fogadott, aki olyan régóta küzd azért, hogy a neve nélkül
ismét vagyont szerezzen. Bourne tisztában van vele, hogy
számít a név. Számítanak a felmenők. Penelope nem hitte
el, hogy képes lenne ezt tenni.
Megrázta a fejét.
–  Tévedsz. Michael nem tenne ilyet… – De ahogy
kimondta a szavakat, tudta, hogy nincs igaza.
Michael bármire hajlandó lenne a bosszúért.
Akár a barátait is tönkretenné.
Tommy állkapcsa megfeszült, Penelopét pedig hirtelen
idegesség fogta el. Még sosem látta a férfit ilyen
komolynak. Ilyen tettre késznek.
–  Nem tévedek. Bizonyítéka van. És hajlandó
felhasználni. Könyörtelen, Pen… Már nem az a barát, akit
egykor ismertünk. – A férfi közelebb lépett hozzá, a nő
egyik kezét két tenyere közé szorította. – Nem érdemel meg
téged. Gyere velem! Gyere velem, és egyikünknek sem kell
magányosnak lennie.
A nő sokáig hallgatott, majd halkan így szólt:
– Ő a férjem.
– Kihasznál téged.
A szavakban rejlő igazság fájdalmasan érintette.
Penelope állta a férfi tekintetét.
– Valóban. Pont úgy, ahogy az összes férfi az életemben.
Papa, Leighton hercege, a többi kérő… te. – Amikor a férfi
tiltakozásra nyitotta a száját, a nő megrázta a fejét, és
felemelte az ujját. – Ne, Tommy! Egyikünk sem ostoba. Te
talán nem a birtok, a pénz vagy a hírnév miatt használnál,
de félsz, hogy mi lesz az életeddel, amint fény derül az
igazságra, és azt hiszed, hogy kellemes társad leszek –
valaki, aki elűzi a magányodat.
–  És ez olyan rossz lenne? – kérdezte Tommy
kétségbeesetten. – És mi van a barátságunkkal? A közös
múltunkkal? Velem?
 A nő nem tett úgy, mintha nem értené a szavakat és a
bennük rejlő ultimátumot, amelyet az aggodalom szült. A
férfi arra kéri, hogy válasszon. A legrégebbi barátja, aki
sosem hagyta el, és a férje, a családja és az élete között.
Nincs választása. Nem igazán.
–  Ő a férjem – fakadt ki Penelope. – Talán nem így
képzeltem el, de akárhogy is, így történt.
Elnémult, a dühtől és a tehetetlenségtől elakadt a szava.
Tommy hosszan nézte, a mondatok közöttük feszültek.
–  Akkor ennyi volt. – Szomorúan elmosolyodott. –
Bevallom, nem lep meg. Mindig is őt kedvelted jobban.
A nő megrázta a fejét.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem. Egy nap majd te is belátod. – Egyik kezét
fivéri gesztussal a nő állához emelte. Természetesen az a
gond, hogy Tommyra mindig is inkább fivérként tekintett,
mintsem udvarlóként. Nem úgy Michaelre. Michaellel
kapcsolatban semmi sem testvéries.
És semmi sem kedves. És bár Penelope őt választotta
ebben a furcsa, szomorú háborúban, nem fogja tétlenül
nézni, ahogy tönkreteszi Tommyt.
–  Nem engedem, hogy tönkretegyen téged – ígérte. –
Esküszöm.
Tommy legyintett, hitetlenkedése kézzelfogható volt.
– Jaj, Penny… úgysem tudod megakadályozni.
A szavaktól el kellett volna szomorodnia. Hallania
kellett volna az igazságukat.
De Penelopét inkább feldühítették.
Michael elszakította őt a családjától, számtalan
szempontból változtatta meg az életét, belekényszerítette a
saját színjátékába, és megfenyegette a legjobb barátját. És
mindezt úgy, hogy közben a nőt tisztes távolságban
tartotta, mintha jelentéktelen dolog lenne, ami miatt nem
kell aggódnia.
Nos, jobban teszi, ha elkezd aggódni.
Felszegte az állát, és kihúzta magát.
 – Michael nem isten – jelentette ki határozottan. – Nincs
joga úgy játszadozni velünk, mintha kis ólomkatonák
lennénk.
Tommy észlelte a haragját.
Szomorúan elmosolyodott.
– Ne csináld ezt, Pen! Nem érek annyit.
A nő szemöldöke felszaladt.
– Nem értek egyet. De még ha te nem is érdemled meg,
én igen. Torkig vagyok vele.
– Bántani fog.
A nő szája szeglete savanyú mosolyra húzódott.
–  Valószínűleg amúgy is fájdalmat fog okozni. Eggyel
több okom van arra, hogy szembenézzek vele. – A szalon
ajtajához lépett, és kinyitotta, hogy kiengedje a férfit.
Ahogy Tommy közeledett, csillogó fekete hesseni
csizmájának léptei puhán elhaltak a vastag szőnyegen,
Penelopét elfogta a szomorúság. – Sajnálom, Tommy.
A férfi megragadta a vállánál fogva, kedves csókot
nyomott a homlokára, majd így szólt:
–  Én igenis azt akarom, hogy boldog légy, Pen. Ugye
tudod?
– Igen.
– Értesítesz, ha meggondolod magad?
Bólintott.
– Igen.
A férfi hosszú ideig nézte, majd elfordult, felhő
árnyékolta jóképű arcát.
– Várni fogok rád, ameddig tudok.
Azt akarta mondani a férfinak, hogy ne menjen. Hogy
maradjon. De vagy a szomorúságtól, vagy a félelemtől, vagy
a puszta tudattól, hogy a férje olyan hajó, amelyet nem
lehet irányítani, így szólt:
– Jó éjt, Tommy.
A férfi megfordult, és a nyitott ajtón át kilépett az
előcsarnokba. Penelope a tekintetével követte a férfit,
ahogy elérte Hell House bejáratát. Az ajtó becsukódott
mögötte, és a csendben hallotta a hintókerekek zörgését,
ami csak fokozta a magányát. Egyedül maradt.
Egyedül ebben a mauzóleumnak tűnő házban, tele olyan
holmival, ami nem az övé, és emberekkel, akiket nem
ismer. Egyedül ebben a néma világban.
Mozgás támadt az előcsarnok másik végében, és
Penelope azonnal tudta, hogy Mrs. Worth az. Azt is tudta,
hogy a házvezetőnő kihez hűséges.
Penelope megszólalt a sötétben:
–  Mikor értesül a férjem arról, hogy egy úriember tette
tiszteletét nálam este tizenegy órakor?
A házvezetőnő kilépett a fényre, de sokáig hallgatott.
Amikor megszólalt, nyugodt volt.
–  Azonnal üzentem a klubba, amint Mr. Alles
megérkezett.
Penelope figyelte a gyönyörű nőt, és bármennyire
számított is az árulásra, tűzként emésztette a harag.
– Feleslegesen pazarolta a papírt.
Penelope Hell House központi lépcsője felé vette az
irányt, és elindult felfelé. Félúton visszafordult, hogy
szembenézzen a házvezetőnővel, aki a lépcső alján állt, és
őt figyelte a tökéletes hajával, a tökéletes szemével és
bőrével, mintha azt hinné, ha őrt áll, akkor Penelope nem
tesz olyat, amivel kihozná a sodrából a gazdáját.
És ez csak tovább tüzelte Penelope haragját.
Hirtelen meglehetősen vakmerőnek érezte magát.
– Hol van a klub?
A házvezetőnő szeme elkerekedett.
– Természetesen fogalmam sincs.
– Én pedig biztosra veszem, hogy tudja. – Nem halkított
a hangján, hagyta, hogy megbánás nélkül eljusson a másik
nőhöz. – Biztos vagyok benne, hogy mindenről tud, ami
ebben a házban történik. A jövés-menésről. És biztosan azt
is tudja, hogy a férjem az otthona helyett a klubban tölti az
estéit.
Egy hosszú pillanatig Mrs. Worth nem felelt, Penelope
pedig röviden elmerengett, vajon van-e joga elbocsátani az
állásából a szemtelen, gyönyörű nőt.
Végül csak legyintett, és lépett egy lépcsőfokot.
–  Vagy elmondja, vagy nem. Ha szükséges, fogok egy
bérkocsit, és magam keresem meg.
– Annak nem örülne a férje. – A házvezetőnő a nyomába
eredt, követte a hosszú, fenti folyosón Penelope szobájáig.
–  Nem. Nem bizony. De hidegen hagy, hogy mi tetszik
neki, és mi nem.
Sőt, arra döbbent rá, hogy meglehetősen felszabadító, ha
nem érdeklik ezek a dolgok. Kinyitotta a szobája ajtaját, és
a ruhásszekrényéhez lépett, ahonnan kivett egy
nagykabátot. Visszafordulva a bájos házvezetőnő
csodálkozó tekintetével találta szemben magát.
És megtorpant. Talán ez a nő Michael hollóhajú
istennője. Talán Mrs. Worth köti le a szívét, a gondolatait
és az estéit. És ahogy a házvezetőnő porcelánarcát
fürkészte, a magasságát, hogy nála sokkal jobban illene
Michaelhez, Mrs. Worth elmosolyodott. Nem csak
mosolygott. Széles, barátságos vigyorra húzódott a szája.
– Mr. Alles nem a szeretője.
A gondolat, hogy egy szolgáló ilyen merőben illetlen
kijelentést tehet, megdöbbentette Penelopét, de aztán
őszintén válaszolt.
–  Nem, nem az. – Miközben felhúzta a kesztyűjét, így
szólt: – Maga pedig nem Michael kitartottja.
A meglepettségtől a házvezetőnőből gondolkodás nélkül
ömleni kezdett a szó.
–  Édes istenem, dehogy! Akkor sem, ha kérné. –
Elnémult. – Vagyis… úgy értettem… Ő jó ember,
asszonyom.
Penelope egy tengerészkék szarvasbőrre cserélte
kecskebőr kesztyűjét. Ahogy eligazgatta az ujján, őszintén
így szólt:
–  Ostoba és idegesítő. És nem vagyok teljesen biztos
abban, hogy akarnám őt, még akkor sem, ha könyörögne.
Eltekintve a ténytől, hogy a férjem.
– Nos, ha megbocsát, asszonyom, egyáltalán nem kellene
törődnie vele, amíg nem könyörög. Nem szabadna magára
hagynia ilyen…
–  Gyakran? – fejezte be Penelope a mondatot, úgy
döntve, hogy talán rosszul ítélte meg a házvezetőnőt. –
Sajnos, Mrs. Worth, attól tartok, hogy a könyörgés nem
szerepel a férjem repertoárjában.
A házvezetőnő mosolygott.
– Kérem, hívjon csak Worthnek. A többiek is így hívnak.
– Milyen többiek?
– Az Angyal társtulajdonosai.
Penelope szemöldöke összeszaladt.
– Honnan ismeri a férjem társait?
–  Egykor az Angyalban dolgoztam, edényeket sikáltam,
csirkét kopasztottam, meg ami munka akadt.
Penelopét elfogta a kíváncsiság.
– Hogyan került ide?
Felhő árnyékolta a másik nő arcát.
– Megváltozott a testem. Az emberek kezdtek felfigyelni
rám.
–  Férfiak? – Kérdeznie sem kellett, Penelope tudta a
választ. Egy ilyen arcot, mint Worthé, nem lehet sokáig
rejtegetni még egy kártyabarlang konyhájában sem.
–  Az alkalmazottak mindent megtettek, hogy
megakadályozzák, hogy a tagok túlságosan közel
kerüljenek, nemcsak hozzám, hanem az összes lányhoz. –
Penelope előrehajolt, tudta, mi következik. Rosszul volt.
Azt kívánta, bár eltörölhetné a szavakat, mielőtt
elhangzanak. – De óvatlan voltam. A hatalommal bíró
férfiak kitartóak. A gazdag férfiak csábítást jelentenek. És
az egész férfinem remekül hazudik, ha a szükség
megkívánja.
Penelope tudta. A férje is rendkívül tehetségesen
forgatta a szavakat.
Worth mosolya szomorú volt.
 – Bourne rajtakapott minket.
Penelope figyelte, ahogy a másik nő végigsimít az ujjával
a falon függő, hatalmas olajfestmény aranyozott keretén.
– Tajtékzott – jegyezte meg Penelope, ösztönösen tudva,
hogy a hibái ellenére a férje sosem tűrt volna el ilyen
viselkedést.
–  Majdnem megölte a férfit. – Penelopét hirtelen
büszkeség töltötte el, ahogy Worth folytatta. – A
komorsága… az önzősége ellenére… jó ember. –
Hátralépett, felmérve Penelope öltözékét. – Ha be akar
masírozni az Angyalba, akkor a tulajdonosoknak
fenntartott bejáraton tegye. Csak így juthat be a játéktérre.
És kell egy másik kabát egy nagyobb csuklyával, ha el
akarja takarni az arcát.
Penelope erre nem is gondolt. Átvágott a szobán, és
kilépett a félhomályos folyosóra.
– Köszönöm.
– Bourne kijön majd a sodrából, amikor meglátja magát
– tette hozzá Worth. – És az üzenetem csak ront a
helyzeten. – Elhallgatott. – Elnézést kérek.
Penelope éles pillantást vetett Worthre, ahogy leértek a
lépcső aljára.
–  Behajtom még az adósságot – jelentette ki –, de nem
ma este. Ma este csak annyit mondok, hogy az üzenet nem
volt teljes, én pedig személyesen akartam elmondani a
többi részét.

Kedves M.!
Ismét elérkezett a születésnapom, de ez most
bajosabb, mint bármelyik korábbi. Mama alig várja,
hogy első bált rendezzen nekem, és én, a hizlalt borjú
leszek a középpontban. (Nem a legillendőbb metafora,
ugye?) Bárhogy is, már szövögeti a terveket márciusra,
 ha hinni lehet neki – biztos vagyok benne, hogy nem
élem meg a telet.
Ígérd meg nekem, hogy eljössz erre a végzetes
eseményre… Tudom, hogy húszévesen túl fiatal vagy
még ahhoz, hogy bálokon vegyél részt, vagy hogy egy
kicsit is érdekeljen a báli szezon, de jó lenne egy
ismerős arcot látni.
Mindörökké:
P.
Needham Manor, 1820 augusztusa

Nincs válasz

– A feleséged mellett lenne a helyed, otthon.

Bourne továbbra is az ablakon kémlelt kifelé, ahonnan
az Angyal játékterét tartotta szemmel.
– A feleségem biztonságban van, az ágyában alszik.
El tudta képzelni a látványt – Penelopét a kristálytiszta,
fehér hálóingében, a takarók halma alatt, az oldalán fekve,
szőke haja hullámként terül el mögötte, és édesen felsóhajt
álmában, ami még fantáziálás közben is csábítóan hatott a
férfira.
Vagy, ami még jobb – a férfi ágyában fekszik, a szőrmén,
buján, és arra vár, hogy a férfi rátaláljon.
Úgy tűnt, a nő egy örökkévalósággal ezelőtt kérte tőle
azt, hogy ne érjen többé hozzá.
A Tottenhaméknél töltött este egyetlen megvalósítható
céllal indult – hogy elhitesse Bourne és Penelope
álszerelmét a felsőbb körök többségével. Penelope ment, és
derekasan helytállt abban a viperafészekben az étkezőben,
alátámasztva a férfi meséjét, odaadást és elköteleződést
tettetve, végül pedig kifogástalan udvariassággal a férfi
védelmére kelt.
Bármennyire próbálta is meggyőzni magát arról, hogy
azért ment a nő után, hogy még jobban meggyőzze
Tottenham vendégeit az újdonsült felesége iránti
elragadtatásáról, mélyen belül tudta, hogy nem igaz.
Egyáltalán nem a vendégek kötötték le a gondolatait, és a
lelkesedése közel sem színlelés volt. Hozzá kellett érnie. A
közelében kellett lennie.
Amint megcsókolta, elvesztette az önuralmát – levegőért
kapkodott, a nőbe kapaszkodott, azt kívánva, bár máshol
lennének, és nem a folyosón, abban a házban, azokkal az
emberekkel. Legszívesebben megölte volna Tottenhamet,
amiért félbeszakította őket, de csak isten a
megmondhatója, mi történt volna, ha a vikomt nem lép
közbe, mivel Bourne komolyan fontolóra vette, hogy
felemeli a felesége szoknyáját, térdre ereszkedik, és
megmutatja neki, hogy hova repítheti őket az élvezet. De
ekkor a vikomt megköszörülte a torkát – és Bourne agyáról
felszállt a köd.
Penelope megdermedt a karjában, és a férfi abban a
pillanatban tudta, hogy a legrosszabbat feltételezi róla. Azt
hitte, hogy mindezt Tottenham kedvéért adta elő… és így is
volt. De Bourne nem hitte, hogy ilyen messzire jutnak. És
sosem vallaná be, hogy őt is éppúgy magával ragadta a hév,
mint a feleségét.
Ezért aztán az igazat mondta a nőnek az egyezségükről,
bár tudta, hogy fájdalmat okoz a szavaival. Tudta, hogy
Penelope még jobban gyűlöli majd azért, amiért
kihasználta.
És amikor királynői tartásban hangot adott azon
kérésének, hogy a férfi többé ne merészeljen hozzáérni,
Bourne tudta, hogy ez mindkettejük érdekét szolgálja.
Még akkor is, ha csakis arra vágyott, hogy hazavigye a
nőt, és elérje, hogy visszavonja a szavait.
Chase ismét próbálkozott:
– Mióta visszatértél, minden este itt vagy.
– Miért aggódsz ennyire?
–  Ismerem a nőket. És tudom, hogy nem szeretik, ha
levegőnek nézik őket.
 Bourne nem felelt.
– Úgy hírlik, azon ügyködsz, hogy az egyik Marbury lány
Lady Tottenham legyen.
Bourne szemöldöke összeszaladt.
– Úgy hírlik?
Chase vigyorogva vállat vont.
– Megvannak a forrásaim.
Bourne visszafordult az ablakhoz, és Tottenhamet
figyelte a földszinti pikéasztalnál.
–  A hajadon ifjú Marbury hölgyek éppen ma érkeztek
meg a városba. Így lesz pár napom felkelteni a vikomt
érdeklődését.
– Tehát a vacsora sikeres volt?
–  Álmaim netovábbja, hogy elárasszanak majd a
meghívások.
Chase elnevette magát.
– Szegény, mélabús Bourne. Muszáj ismét azt csinálnod,
amit nem akarsz, az egyetlen dologért, amit igen. – Bourne
Chase-t méregette, de nem tiltakozott. – Ugye tudod, hogy
a klubból több bevételed származik, mint amit el tudnál
költeni, ezért semmi okod rá, hogy bizonyíts magadnak a
bosszúval?
– Ez nem a pénzről szól.
–  Akkor miről, a rangodról? Hogy Langford foltot ejtett
rajta?
– Nem érdekel a rang.
–  Dehogynem. Pontosan olyan vagy, mint a többi
főnemes: eltölt a rangod varázsereje. Még akkor is, ha
megveted. – Chase egy pillanatra elnémult. – Nem mintha
számítana. Elvetted a nőt, és jó úton jársz a bosszú felé.
Vagy nevezzük inkább feltámadásnak?
Bourne mogorván figyelt a pokol lángját jelképező,
vörösre festett üveg mögött, amelyen keresztül a lent pörgő
rulettkerékre látott.
–  A feltámadás nem szerepel a terveim között.
Megteszem, amit kell, ahhoz, hogy tönkretegyem
Langfordot. És amint végeztem vele, folytatom az életemet.
– A nő nélkül?
– A nő nélkül. – Pedig akarja őt.
Eddig is megvolt – túlélt – azon dolgok nélkül, amiket
akart.
– És mégis hogyan tervezed ezt a hölgy tudtára adni?
–  Nincs szüksége rám ahhoz, hogy olyan élete legyen,
amilyet akar. Bárhol élhet, ahogy csak akar, a birtokomon,
a pénzemmel. Örömmel engedem, hogy szabadon tegyen,
amit akar. – Ezt többször is elismételte már, de egyre
nehezebben hitte el.
– És ezt hogy tervezed megvalósítani? – kérdezte Chase
vontatottan. – Elvégre nős vagy.
–  Mindig van mód arra, hogy ettől függetlenül boldog
legyen.
– És erre törekedsz? Hogy a nő boldog legyen?
A férfi elgondolkodott, kihallotta Chase hangjából a
meglepettséget. Az biztos, hogy nem úgy indult ez a kaland,
hogy Penelope boldogságával törődjön. És bár tisztában van
vele, hogy ettől szörnyű férj, képes lenne feláldozni a nő
boldogságát a bosszú oltárán. De ő nem szörnyeteg. Ha
lenne rá mód, boldoggá tenné Penelopét, és tönkretenné
Langfordot.
Ennek bizonyítékaként tartotta tiszteletben a kérését,
hogy ne nyúljon hozzá.
Annyit biztosan tudott, hogy nagy hiba lenne szokást
csinálni abból, hogy ágyba viszi tökéletes, szűzies feleségét,
mert pontosan az a fajta nő, aki többet akar.
Sokkal többet, mint amit Bourne nyújtani tud.
Ezért aztán megtartja a kellő távolságot.
Még akkor is, ha emiatt annyira vágyik Penelopéra, hogy
arra nincsenek szavak.
–  Kényszerítettem, hogy hozzám jöjjön egy darabka
földért. A legkevesebb, amit tehetek, hogy elgondolkozom,
mi okozhat elégedettséget a hölgynek, miután a
házasságunk megszolgálta a maga célját. Elküldöm abban
a pillanatban, amint a kezembe fogom Langford bukásának
bizonyítékát.
– Miért?
Mert Penelope többet érdemel.
A férfi érdektelenséget színlelt.
– Mert szabadságot ígértem neki. És kalandot.
Chase kuncogott.
– Valóban? Biztosan kitörő örömmel fogadta. Hosszú idő
telt el az első eljegyzése óta, elég sok ahhoz, hogy rájöjjön, a
legtöbb házasság annyit sem ér, mint a papír, amelyre az
anyakönyvi kivonatot nyomtatják. Tehát állod a szavadat?
Bourne továbbra is a játéktérre szegezte a tekintetét.
– Igen.
– Na és a kaland?
Bourne elfordította a fejét.
– Mire célzol?
–  Tapasztalatom szerint azok a hölgyek, akiktől egy
karnyújtásnyira van az izgalom, meglehetősen…
leleményesek. Felkészültél arra, hogy világ körüli útra
küldd? Hogy haszontalanságokra költse a pénzedet? Hogy
lármás partikat tartson, és botrányt robbantson ki nemesi
körökben? Hogy szeretőt tartson?
Az utolsó mondatot hanyagul vetette oda, de Bourne
tudta, hogy Chase szándékosan csipkelődik.
– Azt csinál, amit csak akar.
–  Tehát, ha a hölgy úgy dönt, hagyod neki, hogy
felszarvazzon?
Michael tudta, hogy ez csapda. Tudta, hogy nem szabad
elárulnia magát. De azért a keze ökölbe szorult.
– Ha diszkrét, nem érdekel.
– Nem akarod magadnak?
– Nem. – Hazudsz.
–  Nem volt túl kielégítő élmény, ugye? Akkor az a
legjobb, ha hagyod, hogy más vegye kezelésbe.
Bourne ellenállt a késztetésnek, hogy a falra kenje
Chase-t. Ki nem állhatta a puszta gondolatát annak, hogy
egy másik férfi érinti meg Penelopét. Hogy egy másik férfi
fedezi fel a készségességét, a szenvedélyét – amely
csábítóbb bármilyen kártyánál, biliárdnál, rulettnél. A nő
veszélyt jelentett a férfi önuralmára, szorosan pórázon
tartott vágyaira, sokáig rejtegetett lelkiismeretére.
Nem teheti boldoggá.
És csak idő kérdése, mielőtt erre vágyna.
Jobb lesz így.
Mindkettejüknek.
A tulajdonosi lakosztály ajtaja kinyílt, és Temple
megmentette Bourne-t attól, hogy folytatnia kelljen a
dühítő beszélgetést. A testes férfi eltakarta a mögötte lévő
fényforrást, ahogy átvágott a szobán. Szombat este lévén
Chase-re, Crossra és Temple-re a szokásos fáraó nevű
kártyajáték várt.
Temple nyomában érkezett Cross, egy kártyapaklit
keverve.
– Bourne is játszik? – kérdezte meglepetten.
Bourne nem törődött a kérdés keltette csábítással.
Játszani akart. El akart veszni egy egyszerű, egyértelmű
játék szabályaiban. Azt akarta színlelni, hogy az élet csak
szerencse.
De ennél több esze volt.
Csak nemrég szegődött mellé a szerencse.
– Nem játszom.
A három férfi nem is igazán remélte, hogy csatlakozik
hozzájuk, de mindig megkérdezték. Chase Bourne szemébe
nézett.
– Akkor maradj egy italra!
Ha marad, Chase tovább faggatózik. Újabb kérdéseket
tesz fel.
De ha távozik, akkor Penelope kísérti, és úgy érzi majd
magát miatta, mint egy rakás szerencsétlenség.
Maradt.
A többiek, Temple, Cross és Chase már helyet foglaltak
az asztal körül, amelyet kizárólag erre a játékra tartottak
fenn. Bourne is leült a negyedik székre, de nem játszani.
Temple megkeverte a paklit, és Michael figyelte, ahogy a
termetes férfi ujjai között szánkáznak a lapok egyszer,
kétszer, majd átrepülnek az asztal felett. A sima papír
hangja, ahogy a vastag szövethez ért, már önmagában
csalogató volt.
Két menetet játszottak csendben, majd Chase megszólalt
makacsul és tisztán érthetően:
– És mikor akar gyermeket?
Temple és Cross habozva nézegették a kártyáikat, mert
annyira meglepte őket a kérdés, hogy akaratlanul is
érdekelte őket a válasz. Cross szólalt meg elsőnek:
– Ki mikor akar gyereket?
Chase hátradőlt.
– Bourne Penelopéja.
Bourne-nak nem volt ínyére a birtokos szerkezet.
Vagy talán nagyon is.
Gyerekek. Többre lesz szükségük, mint egy Londonban
élő apára és egy vidéken élő anyára. Többre, mint a
kártyabarlang árnyékában leélt gyerekkor. És ha lányok
lesznek, jobb apát érdemelnek egy rossz hírnevűnél. Egy
olyan apánál, aki mindent tönkretesz, amihez hozzáér.
Az anyjukat is beleértve.
A fenébe!
–  Mert előbb-utóbb akar majd – folytatta Chase. – Az a
fajta.
–  Ezt honnan tudod? – kérdezte Bourne, mert
idegesítette, hogy ez egyáltalán beszédtéma.
– Nagyon sokat tudok a nőkről.
Temple és Cross Chase-re pillantott.
– Valóban? – kérdezte Temple hitetlenkedve.
– Lóarcú? – faggatózott Cross. – Bourne azt állítja, nem,
de azt hiszem, ez a magyarázata annak, miért velünk tölti
az idejét ahelyett, hogy otthon lenne, és megmutatná neki,
hogy milyen szórakoztató élmény tud lenni késő éjszaka
Bourne márkinéjának lenni.
 Bourne ideges lett.
–  Nem mindenki tölti az estéjét úgy, mint a bagzó
macskák.
Cross ismét megnézte a kártyáit.
– Jobb szeretem a nyulakat – jelentette ki hanyagul, ami
nevetést csalt ki Temple-ből, majd ismét Chase-re nézett. –
De most őszintén! Mesélj nekünk az újdonsült Lady
Bourne-ról!
Chase bedobott egy lapot.
– Nem lóarcú.
Bourne a fogát csikorgatta. Nem. Valóban nem.
Cross előredőlt.
– Unalmas?
– Tudomásom szerint nem – felelte Chase, majd Bourne-
hoz fordult. – Unalmas?
Bourne maga előtt látta, ahogy Penelope a hóban kószál
az éjszaka közepén egy lámpással, mielőtt bejelenti, hogy
szárazföldi kalózokat keresett, aztán látta maga előtt,
ahogy meztelenül fekszik a szőrmén. A férfi feszengett a
széken.
– Egyáltalán nem unalmas.
Temple felemelt egy kártyát.
– Akkor meg mi bajod?
Elhallgattak, és Bourne egyik társáról a másikra nézett,
egyiknek kerekebb volt a szeme, mint a másiknak.
–  Őszintén, mindannyian olyanok vagytok, mint a
botrányra éhes pletykafészkek.
Chase szemöldöke felszaladt.
– Majd én megmondom nektek! – Rövid ideig hallgatott,
mialatt a többiek várakozón előrehajoltak. – Az a baja,
hogy a fejébe vette, hogy elküldi a nőt.
Temple felnézett.
– Mennyi időre?
– Örökre.
Cross összeszorított szájjal Bourne-hoz fordult.
–  Azért, mert szűz volt? De most komolyan, Bourne.
Ezért nem hibáztathatod. Csak a jóisten a megmondhatója,
miért, de az arisztokraták nagyra becsülik a
feddhetetlenséget. Adj neki időt! Majd beletanul.
Bourne a fogát csikorgatta.
– Remekül teljesített.
Temple nagyon komolyan előrehajolt.
– Nem élvezte?
Chase kuncogott, Bourne szeme pedig résnyire szűkült.
– Jól szórakozol, mi?
– Meglehetősen.
–  Akkor talán kérhetnél némi tanácsot Worthtől –
ajánlotta Cross, bedobva egy kártyát.
Chase felvette a lapot.
–  Ha szeretnéd, örömmel megosztom a saját személyes
tapasztalataimat.
Temple a tenyerébe vigyorgott.
– Én is!
Ez már túl sok volt.
– Nincs szükségem tanácsra. Nagyon élvezte.
– Úgy tudom, nem mindannyian élvezik azonnal – tette
hozzá Cross.
– Ez igaz – erősítette meg Chase szakértően.
– Nem gond, haver, ha nem – vigasztalta Temple. – Majd
megpróbálod újra.
–  Élvezte. – Bourne halkan, feszülten szólt, és attól
tartott, megöli a következő megszólalót.
– Hát, egy dolog biztos – jelentette ki Temple könnyedén,
és Bourne ügyet sem vetett a fájdalmas csalódottságra,
hogy feltehetően a hatalmas férfi az egyetlen az asztalnál,
akit nem tudna megölni.
– Mi? – kérdezte Chase a kártyáit bedobva.
– Ha gyerekeket akar, valakinek tennie kell róla.
Ha Penelope gyerekeket akar, majd ő intézkedik.
Cross is bedobta a kártyáit.
– Ha tényleg nem csúnya, akkor én örömmel…
Nem fejezte be a mondatot, mert Bourne rávetette
magát, és a padlóra zuhantak a törött szék, a felharsanó
nevetés és a bőrnek ütődő csont kakofóniájában.
Temple felsóhajtott, és az asztalra dobta a kártyákat.
– Ezek a játszmák sose úgy érnek véget, ahogy kellene.
–  Azt hittem, hogy egy jó kártyajáték mindig
verekedéssel ér véget – jegyezte meg Chase. Cross és
Bourne egy székbe huppant, és felborították, amikor Justin
lépett be a szobába. A szemüveges férfi ügyet sem vetett a
padlón birkózó Bourne-ra és Crossra, hanem lehajolt, és
súgott valamit Temple-nek és Chase-nek.
Ekkor Temple is becsatlakozott a verekedésbe, mire egy
kósza ököl súrolta az egyik arccsontját, kiváltva belőle egy
ronda káromkodást, mielőtt leszedte Crosst Bourne-ról.
Cross egy zsebkendővel letörölte a vért a szeme fölötti
vágásról, és hosszú, sokatmondó pillantást vetett Bourne-
ra.
–  Ha már ennyire ingerlékeny vagy a házasságod első
hetében, vagy ágyba kell vinned az asszonyt, vagy ki kell
hajítanod az utcára.
Bourne végighúzta a kézfejét feldagadt ajkán, tudva,
hogy a szavak igazak.
–  Szükségem van rá. Nélküle nincs semmim Langford
ellen.
És ha még egyszer hozzáérek, talán sosem engedem el.
És aztán tönkreteszi Penelopét is, pont úgy, ahogy
minden más értékes dolgot, ami valaha a birtokában volt.
Cross szeme felcsillant – az egyik máris dagadni kezdett
–, mintha kristálytisztán hallotta volna Bourne
gondolatait.
– Akkor ez korlátozza a lehetőségeidet.
–  Bourne – szólalt meg Justin, magára vonva a
figyelmét. – Üzenetet hoztam Worthtől.
Kellemetlen érzése támadt, ahogy feltörte Hell House
pecsétjét, és elolvasta a sebtében papírra vetett sorokat.
Hitetlenkedés és harag öntötte el a szavak láttán.
Tommy Alles a házában volt. A feleségével.
 Megöli, ha hozzá mert érni.
Amúgy is megöli.
Bourne otrombán káromkodva talpon termett, és az ajtó
felé masírozott. Már a szoba közepén járt, amikor Chase
megszólalt:
– Úgy értesültem, gond akadt a rulettasztalnál.
–  Csesszétek meg a rulettasztalt! – mennydörögte
Bourne, és kitárta az ajtót.
–  Nos, tekintve, hogy a nejed ott van lent, Cross talán
hajlandó lenne elintézni a dolgot, de…
Bourne megdermedt, hitetlenkedés és rettegés ülte meg
a gyomrát vigyorgó társai láttán. Alig tudta türtőztetni
magát. Az ablakhoz lépett, és lenézett a kaszinóba, ahol
azonnal megpillantotta a köpenyes alakot, aki a
rulettasztal egyik oldalán állt, törékeny kezét kinyújtotta,
hogy egy aranyérmét helyezzen a számmal jelölt posztóra.
– Úgy tűnik, a hölgy él az ígért kalanddal – jegyezte meg
Chase gúnyosan.
Nem.
Ez nem lehet ő. Penelope nem tenne ilyen ostobaságot.
Nem kockáztatná a húgai jó hírét.
Nem kockáztatná a saját jó hírét.
Bármi történhet vele ott lent, a viperafészekben,
férfiakkal körbevéve, akik túl sokat ittak, és túl nagy
tétekben fogadtak… akik megittasultak a nyeréstől, vagy
akik mindenáron be akarják bizonyítani, hogy hatalmuk
van valami felett, még ha az nem is a pénztárcájuk.
Bourne megeresztett egy durva, otromba káromkodást,
és futva az ajtó felé indult.
Halk füttyentést és Cross szavait hallotta a háta mögül:
–  Ha az arca csak fele olyan szép, mint amilyen bátor,
örömmel csapom le a kezedről.
Csak a holttestemen keresztül.
 13. fejezet

Kedves M.!
Needham és Dolby márkinéjának keble ma dagad a
büszkeségtől. Megjelentem az első bálomon,
bemutattak az udvarban, meghívást kaptam az
exkluzív Almack’s klubba, és minden, ami ezzel jár.
Kétségtelenül rendkívüli népszerűségnek örvendek.
Nem lenne szabad, hogy ez meglepetésként érjen,
mivel hivatalosan közel két hete vagyok eladósorban,
de még egy érdekfeszítő beszélgetést sem folytattam.
Egyetlenegyet sem, elhiszed ezt? Mama egy herceget
szán nekem, nem mintha akadna egy fiatal, épkézláb
jelölt.
Bevallom, reménykedtem, hogy talán látlak – a
bálon vagy a vacsorán vagy a hét valamelyik
eseményén, de eltűntél, én pedig magamra maradtam
ebben a bolondokházában.
Találó elnevezés. Tényleg kész tébolyda.
Aláírás nélkül
Dolby House, 1820 márciusa

Elküldetlen levél

A Bukott Angyal csodálatos volt.

Penelope sosem látott még ehhez fogható, lélegzetelállító
helyet – olyat, mint ez a fantasztikus, élvhajhász
bűnbarlang gyertyákkal és színekkel, zsúfolásig telve
emberekkel, akik obszcén fogadásokat kötnek, és
harsányan nevetnek, akik megcsókolják a dobókockát, és
átkozzák a balszerencséjüket.
Csendesen jelentette be magát, nem akarta felfedni a
kilétét, de tudta, hogy ha nem árulja el a nevét a bejáratnál
posztoló férfiaknak, nem fogják beengedni. Nagy szemeket
meresztettek, amikor a félhomályos bejáratban állva
elárulta a saját és a férje nevét, és várt, amíg eldöntik,
higgyenek-e neki.
Aztán az egyik nagydarab férfi szélesen elvigyorodott, és
öklével – amely kétszer olyan nagy volt, mint egy sonka –
kétszer koppantott a klub belső ajtaján, mire az résnyire
kinyílt.
– Bourne nője. Jobb, ha beengeditek.
Bourne nője.
A jellemzés hallatán Penelope önkéntelenül
megborzongott – nem vágyott rá, mégsem tudott neki
ellenállni. Úgy tervezte, hogy teljes mértékben előnyt
kovácsol a nevéből aznap este, hogy jól megmondhassa a
magáét a férjének.
De ekkor nyílt az ajtó, mögötte feltárult a zaj és a
sokaság, ami elfeledtette Penelopéval közvetlen célját.
Szorosabbra húzta magán a köpenyét, és hálás volt
Worth tanácsáért. A túlságosan nagy csuklya eltakarta
ugyan az arcát, mégis jól szemügyre tudta venni a
körülötte lévőket – akik a kártyák fölé görnyedtek,
tekintetükkel követték az elefántcsont golyót a
rulettkeréken, a kocka útját a buja, zöld posztón, ahogy a
végzet szele ide-oda dobálja.
Kaland volt a legegyszerűbb, vegytiszta formában.
És minden percét élvezte.
Nem csoda, hogy Michael olyan sok időt tölt itt. Ez az
istennője, a hollóhajú szépség. És nem tudta hibáztatni a
férfit. Ez egy csodálatos szerető.
Férfiak merev, fekete kabátjukban és tökéletesen
keményített kravátlijukban; inasok, akik fel-alá járkáltak a
kaszinóban scotchcsal és brandyvel teli poharakkal
megpakolt tálcákkal; nők sokat sejtető ruhácskáikban,
egyik káprázatosabb színű, mint a másik, kifestve,
felcicomázva, elegánsan és színpompásan. Penelope olyan
akart lenni, mint ők. Egy röpke pillanatig szerette volna
tudni, milyen érzés egy vagyont tartani a kezében. Eldobni
a kockát, és megismerni a kaland izgalmát.
De igazán a hatalmas és elképesztően gyönyörű
üvegablaktól akadt el a lélegzete. Lucifer méretes,
lélegzetelállító alakja, bokáján kétszer körbetekert lánccal,
ahogy eltűnik a mélyben, az egyik kezében kettétört
jogarát, a másikban a koronáját tartja. A hatalmas angyal
elbukik, szárnyai már nem tudják megtartani repülés
közben, és fejjel előre a pokol lángjai közé zuhan.
Egyszerre volt csodálatos és groteszk – a tökéletes háttér
ennek a bűnbarlangnak.
Fejét leszegve tört előre a tömegben, élvezte a körülötte
örvénylő testek mozgását. Hagyta magát sodródni, és
megfogadta, hogy megáll az első, útjába kerülő asztalnál.
A rulettasztal volt az, és szíve a torkába ugrott a hála és
az izgatottság keveréke miatt. Ismerte ezt a játékot. A
szabályokat. Tudta, hogy puszta, hamisítatlan szerencse.
És próbára akarta tenni a sajátját.
Hirtelen meglehetősen szerencsésnek érezte magát.
Tekintete találkozott az osztóéval, aki felvonta a
szemöldökét, és meglengette hosszú gereblyéjét az asztal
felett.
–  Uraim… és hölgyem – mondta komolyan –, kérem,
tegyék meg tétjeiket!
Penelope keze már a zsebében matatott, az érméket
forgatta az ujjai között. Elővett egy csillogó arany font
sterlinget, végigfuttatta ujját a felszínén, és figyelte, ahogy
az asztalnál lévők is megteszik tétjeiket. Érméket
helyeztek el a bujazöld plüss teljes felületén, de Penelope
tekintetét az asztal közepén lévő vörös mező vonzotta.
A huszonhármas szám.
 – A hölgy tétjére várunk.
Az osztóra nézett, majd kinyújtotta a karját, és a
posztóra helyezte az érmét. Nagyon tetszett neki, ahogy az
arany megcsillan a gyertyafényben.
– Nincs több tét.
És aztán meglódult a kerék, a golyó pattogott a
barázdákban, az elefántcsont és az acél találkozásának
hangja már önmagában csábító volt. Penelope előrehajolt,
mert nem akart lemaradni egyetlen pillanatról sem, még a
lélegzetét is visszafojtotta.
– Állítólag a rulett Lucifer játéka. – A válla mögül szólt a
hang, ő pedig nem tudott ellenállni, és megfordult, de
óvatosan, továbbra is mélyen az arcába húzva a csuklyát. –
Találó, nem gondolja?
Az ismeretlen az asztal szélére tette a kezét, elég közel
ahhoz, hogy megérintse Penelopéét, és túlságosan hosszú
ideig tartott az érintés ahhoz, hogy véletlen legyen.
Penelope azonnal elkapta a kezét a kellemetlen érintés elől.
–  Bűbájos – felelte a nő, és arrébb húzódott a
kellemetlenkedő játékostárstól, remélve, hogy ezzel az
egyetlen szóval véget vethet a beszélgetésnek. Tekintetét
ismét a kerékre szegezte, amely fenséges vörösen és feketén
forgott, túl gyorsan ahhoz, hogy szemmel követni lehessen.
–  Van egy történet egy francia emberről, akit annyira
magával ragadott a játék, annyira elcsábította a kerék,
hogy eladta a lelkét az ördögnek, hogy megérthesse a
titkait.
A kerék lassulni kezdett, Penelope pedig előrehajolt,
átérezve a szerencsétlen francia késztetését. A mellette álló
férfi ujjával végigsimított Penelope karján, hogy magára
vonja a figyelmét, aki undorodva megborzongott.
– Magát mi csábítaná el annyira, hogy eladja a lelkét?
Nem volt alkalma válaszolni, vagy közölni a
szomszédjával, hogy vegye le róla a kezét, mert a férfi
hirtelen eltűnt, és jó pár lábbal odébb landolt, a földön. A
nő a zűrzavar felé fordult, és észrevette, hogy Michael
közelít a rákjárásban hátrafelé iszkoló férfi felé, és végül
egy csapat ember lábának ütközik, akik megálltak a
kaszinó közepén, hogy le ne maradjanak a kibontakozó
drámáról.
A férje lehajolt, és a kravátlijánál fogva megragadta a
férfit. Hatalmas testével eltakarta a másik arcát.
–  Soha többé nem érhetsz egy nőhöz sem ebben a
kártyabarlangban! – dühöngte a férje, fenyegetően
felemelve az öklét.
–  Az isten verjen meg, Bourne! – A férfiból fojtottan
törtek fel a szavak, ahogy Michael csuklójához emelte a
kezét. – Szállj már le rólam! Az a nő csak egy…
Michael tenyere a férfi torka köré fonódott.
–  Nyugodtan fejezd be a mondatot, Densmore, és add
meg nekem azt az örömöt, hogy kiszorítsam belőled a
szuszt! – ajánlotta halkan, prédájához közel hajolva. – Ha
még egyszer meglátom vagy meghallom, hogy egy nőre
emelsz kezet itt, nem csak a tagságodtól fosztalak meg.
Megértetted?
– Igen.
–  Hadd halljam! – Úgy tűnt, Michael ölni is képes, és
Penelopénak eszébe jutott Worth története.
– Igen. Igen, megértettem.
Michael visszalökte a földre a férfit, aztán Penelopéhoz
fordult, aki ösztönösen mozdult, és hátralökte a csuklyát. A
férje megragadta a kezénél fogva, és magával húzta egy
alkóvba, amely túlságosan gyéren volt megvilágítva ahhoz,
hogy bárki lássa őket, és közelebb lépett hozzá, hogy
eltakarja a kíváncsi tekintetek elől.
–  Te pedig – suttogta érezhető dühvel – mi a fészkes
fenét keresel itt?
Penelope határozottan állta a férje tekintetét, nem
engedte, hogy megfélemlítse. Itt az idő, hogy eljátssza a
szerepét: a kalandot kereső márkinét.
–  Jól szórakoztam, amíg meg nem érkeztél, és jelenetet
nem rendeztél.
 A férfi állkapcsán megrándult egy izom, és erősebben
szorította a nő csuklóját.
– Én rendeztem jelenetet? Fél London ebben a teremben
tartózkodik, és azt hiszed, egy ostoba köpeny elrejthet
előlük?
A nő a csuklóját csavargatta, megpróbált szabadulni a
szorításból. A férfi nem engedte el.
–  Pontosan ezt tettem. Senki sem figyelt fel rám. – A
férfi a falnak lökte, a sötétbe. – Senki sem ismert fel. Most
persze mind azon töprengenek, ki lehetek.
– Valószínűleg tudják. – Bourne durván felnevetett. – Én
rögtön felismertelek, ahogy megpillantottalak, te ostoba
nőszemély.
Valóban? A nő elfojtotta a feltörő örömöt, majd kihúzta
magát. Nem akart meghátrálni.
A rulettkrupié jelent meg az alkóv szélén.
– Bourne!
Michael olyan pillantást vetett rá a válla felett, ami egy
hadsereget is megállított volna.
– Ne most!
–  Tekintve, hogy fél London látott, ahogy arra gyorsan
voltál szíves rámutatni, mi lehetett volna a legrosszabb,
ami történhet? – kérdezte a nő.
–  Lássuk csak! – kezdte a férfi szarkasztikus hangon. –
Elrabolhattak volna, rosszul bánhattak volna veled,
felfedhették volna, a kilétedet…
Penelope megmerevedett.
–  És ez mennyiben különbözik attól, ahogy te bánsz
velem? – suttogta elég halkan ahhoz, hogy csak a férfi
hallhassa. Tudta, hogy pengeélen táncol.
A férfi szeme megvillant.
– Az teljesen más. És ha nem látod be…
– Ugyan, kérlek! Ne tegyél úgy, mintha egy fikarcnyit is
érdekelnélek én vagy a boldogságom. Ugyanaz a cella, csak
más börtönőr.
Bourne a fogait csikorgatta.
 –  Csak három percet tölts el kettesben azzal a disznó
Densmore-ral, és rögtön belátod, hogy én valóságos szent
vagyok némely szélhámoshoz képest. Megmondtam, hogy
nem jöhetsz ide. Csak velem.
–  Azt hiszem, többé nem engedem, hogy megmondják
nekem, mit nem tehetek. – A nő vett egy mély levegőt. Nem
tudta, honnan meríti a bátorságot, de remélte, hogy nem
hagyja most cserben, mivel a férje rettentően dühösnek
tűnt.
És, döbbent rá, meglehetősen ziláltnak is. A kravátlija
menthetetlenül összegyűrődött, a kabátja ferdén állt a
vállán, és az egyik mandzsettája beszorult az ingujja alá.
Ez nem normális. Nem Michaelre vall.
– Mi történt veled? – kérdezte a nő.
– Bourne!
Amikor az osztó újra kimondta a nevét, Michael
megpördült.
– A szentségit, mi van?
– A hölgy.
– Mi van vele?
Penelope kikukucskált Michael mellett, és előrehúzta a
csuklyát, gondoskodva róla, hogy ne ismerjék fel. Az osztó
szemöldöke felszaladt, miközben mindkettejüket
megajándékozta egy félmosollyal.
– A hölgy nyert.
Rövid hallgatás után Bourne megszólalt.
– Hogy micsoda?
–  A hölgy nyert. – Az osztó nem tudta leplezni a
meglepettségét. – A huszonhármassal. Egyetlen számmal.
Michael tekintete az asztalra siklott, majd a kerékre.
– Valóban?
Penelope szeme tágra nyílt.
– Tényleg nyertem?
A krupié bárgyún vigyorgott.
– Tényleg.
– Küldesd fel a nyereményét a lakosztályba!
 Michael egy másodperc alatt magával vonszolta a nőt a
közeli, jól őrzött ajtón keresztül.
Miközben a hosszú, sötét lépcsőfokokat mászták meg,
Penelope összeszedte a bátorságát, hogy szembe tudjon
nézni Michaellel. De először is lépést kellett vele tartania.
A férfi a nő kezét szorította, és úgy tűnt, eszében sincs
elengedni, miközben végigvonszolta egy hosszú folyosón.
Egy hatalmas helyiségbe tértek be, amely teljesen sötét lett
volna, ha nem szűrődik be némi fény a kaszinóból a szoba
egyik végében lévő, festett üvegablakon keresztül – amitől
az egész helyiség színkavalkádban úszott.
– Milyen csodálatos! – suttogta Penelope, észre sem véve,
hogy a férfi elengedte a kezét, hogy bezárja maguk mögött
az ajtót. – Lentről nem is gondolná az ember, hogy van
valami az üveg mögött.
– Ez a célja.
–  Igazán mesés. – A nő az ablakhoz lépett, és egyik
kezével megérintette a Lucifer egyik tincsét mintázó
aranypanelt.
– Mit keresel itt, Penelope?
A nő a kérdésre azonnal elkapta a kezét, a férfi felé
fordult, akit alig tudott kivenni a félhomályban. Úgy tűnt,
Bourne a sötétbe olvad a szoba másik végében. A nő szíve
zakatolt, és eszébe jutott, miért indult el a klubba.
– Beszélnünk kell.
–  És ez nem várhatott volna, amíg visszatérek Hell
House-ba?
–  Ha valaha is úgy hittem volna, hogy hazatérsz,
kegyelmes uram, akkor talán vártam volna – vágott vissza
a nő. – Mivel bizonytalan vagyok e terveidet illetően, úgy
éreztem helyesnek, ha felkereslek.
A férfi keresztbe tette a karját széles mellkasa előtt,
kabátja szövete megfeszült az izmain.
– Kirúgom a kocsist, aki idehozott.
–  Arra nem lesz szükség. Bérkocsival jöttem. – Hangja
diadalittasan csengett.
 –  Ha Tommy bármilyen módon segített neked ebben,
nagy örömmel teszem tönkre.
Penelope felszegte az állát.
– Témánál vagyunk.
– Többé nem találkozol vele.
A nőt hidegen hagyta, hogy a férje fölé tornyosul a
sötétben, és egyértelműen dühös rá. Mert ő is ugyanilyen
dühös volt a férfira.
–  Nem vagyok olyan biztos abban, hogy betartom ezt a
parancsot.
– Márpedig be fogod. – A férfi az ajtónak szorította. – Ha
még egyszer találkozol vele, elpusztítom. A te lelkeden
szárad majd.
A nő erre a végszóra várt.
–  Úgy értesültem, hogy amúgy is tönkre szándékozod
tenni. – A férfi nem tagadta, a nőn pedig csipetnyi
csalódottság lett úrrá. Megrázta a fejét. – Elképesztő, hogy
folyamatosan jót feltételezek rólad, csak azért, hogy
bebizonyosodjon az ellenkezője. – Penelope elfordult, az
ablakhoz lépett, és lenézett a földszintre. – Szívtelen vagy.
– Jobb, ha erre most jössz rá, mielőtt túl sokáig húznánk
ezt a házasságot.
A nő a férfi felé fordult. Dühös volt, amiért a férje ilyen
vérlázító módon utalt a közös életükre. Az ő életére.
–  Talán a házasságnak nevezett színjátékunk napjai
amúgy is meg vannak számlálva.
– Ezt meg hogy érted?
A nő kedvetlenül felnevetett.
– Csak úgy, hogy egyértelműen egy cseppet sem érdekel
téged.
– A drágalátos Tommyd megkért, hogy szökj el vele, nem
igaz? – Most a nő hallgatott. Hadd higgyen, amit akar! A
férfi közelebb lépett. – Úgy tervezed, hogy vele tartasz,
Penelope? Hogy egyetlen önző döntéssel tönkreteszed a
házasságunkat, a saját és a húgaid hírnevét?
A nőből kibukott a válasz:
 – Én vagyok önző?
Felnevetett, és a férfi mellett elfurakodva az ajtó felé
indult.
–  Ez meglepően hangzik a te szádból, ugyanis nálad
önzőbb embert nem ismerek, aki elég számító ahhoz, hogy
tönkretegye a barátait és a feleségét is a saját céljai
érdekében.
Penelope a kilincsért nyúlt, és felkiáltott, amikor a férfi
a sötétben lecsapott a csuklójára.
–  Nem mész el addig, amíg nem végeztünk! Amíg nem
adod a szavad, hogy távol tartod magad Tommy Allestől.
Természetesen nem fog elszökni Tommyval. De nem adja
meg azt az elégtételt a férjének, hogy ezt közölje vele.
– Miért? Nem könnyíteném meg a dolgodat, ha távoznék
vele? Akkor egy kalap alatt megkaphatnád a bosszúdat és a
szabadságodat.
– Az enyém vagy.
A férfira förmedt:
– Te megbolondultál.
–  Lehet. De egyúttal a férjed is vagyok. Ajánlom, hogy
ezt vésd az eszedbe! És azt is, hogy engedelmességet
fogadtál nekem.
A nő röviden, keserűen felnevetett.
–  Te pedig megígérted, hogy tisztelni fogsz – vágott
vissza. És mindketten szerelmet fogadtunk. Az is kudarcot
vallott.
A férfi megdermedt.
– Szerinted tiszteletlenül bántam veled?
–  Szerintem mindig az vagy, ahányszor csak hozzám
érsz.
Bourne ekkor olyan gyorsan engedte el, mintha égetné
Penelope bőre.
– Ezt meg hogy érted?
A nő habozott, mert a vita hirtelen olyan fordulatot vett,
amivel kapcsolatban nem volt teljesen magabiztos.
–  Ne is álmodj róla, asszony! – sziszegte Bourne.
Penelope rájött, hogy megbántotta. – Válaszolni fogsz a
kérdésre.
Igen. Ez csak természetes.
–  Ahányszor csak hozzám érsz, vagy aprócska
érdeklődést mutatsz irántam, azt magadért teszed. A
céljaid érdekében. A bosszúd érdekében, amelyben nem
akarok részt venni. Semmi sem szól belőle nekem.
–  Nem? – Szavaiból sütött a szarkazmus. – Érdekes,
mert nekem úgy tűnt, élvezted az érintésemet.
–  Természetesen élveztem. Minden tőled telhetőt
megtettél, hogy biztosan kövesselek tűzön-vízen át a fontos
helyzetekben. Felhasználtad a kiváló… – A nő elnémult és
legyintett. – Lepedőakrobatikus képességeidet, hogy
bebiztosítsd a céljaidat. – Most már gyorsan, dühösen
áradtak belőle a szavak. – És figyelemre méltó munkát
végeztél. Bevallom, lenyűgöztél a rafinált stratégiáddal és a
kifogástalan színjátékoddal. De az élvezet múló dolog, Lord
Bourne… elég múló ahhoz, hogy ne érje meg a
kihasználtság okozta fájdalom. – Penelope egyik kezét a
kilincsre tette, szeretett volna már kijutni a szobából. El a
férfitól. – Bocsáss meg, ha nem érzek hajlandóságot arra,
hogy eldobjak mindent, és betartsam a saját eskümet,
amikor te meglehetősen helytelenül használod a tiédet.
–  Szerinted máshogy állna a dolog a drágalátos
Tommyddal?
A nő szeme résnyire szűkült.
–  Nem kérek bocsánatot, amiért törődöm vele. Volt idő,
amikor neked is fontos volt. A legrégebbi barátod. – Triójuk
harmadik tagja. A nő hagyta, hogy csalódottsága kiérződjön
a hangjából.
A férfi tekintetében harag villant.
–  Egyáltalán nem volt a barátom, amikor eljött az idő,
hogy bizonyítsa.
A nő a fejét ingatta.
–  Azt hiszed, nem bánta az apja tetteit? Hát tévedsz.
Mert bánta. Kezdettől fogva.
 – Az nem elég. De meg fogja bánni, amikor végzek vele.
A nő Tommy védelmére kelt.
– Nem engedem, hogy bántsd!
–  Nincs beleszólásod. A kedves Tommydat az apjával
együtt teszem tönkre. Kilenc évvel ezelőtt bosszút
fogadtam, és semmi sem állhat az utamba. És adj hálát
istennek, hogy nem hozzá mentél feleségül, különben téged
is magukkal rántanának.
A nő résnyire húzta a szemét.
–  Ha tönkreteszed Tommyt, gondoskodom róla, hogy
megbánjad minden percét annak, hogy hozzád mentem.
A férfi keserűen felnevetett.
– Azt hiszem, már el is indultál azon az úton, drágám.
Penelope a fejét ingatta.
–  Hallgass ide! Ha tényleg véghez viszed ezt a
meggondolatlan bosszút, azzal bebizonyítod majd, hogy
minden, ami voltál, a jóságod… a múlté.
A férfi nem mozdult. Nem adta jelét, hogy hallotta volna
a nőt.
Nem érdekli. Sem Tommy, sem ő. Sem a múltjuk, és ez
az igazság fájdalmas felfedezés volt a nő számára. Nem
tudott gátat vetni a feltörő szavaknak.
– Rettentően megsínylette a hiányodat. Csakúgy, mint…
– Penelope elnémult.
– Mint? – firtatta a férfi.
–  Mint én – vetette oda a nő, és dühítette, hogy a szó
hallatán emlékek áradata önti el, a sajgó szomorúsággal
együtt, amelyet akkor érzett, amikor hírét vette, hogy
Michaelt tönkretették. – Éppúgy hiányoztál neki, mint
nekem. Éppúgy aggódott érted, mint én. Keresett téged.
Megpróbált a nyomodra bukkanni. Ahogy én is. De eltűntél.
– Tett egy lépést a férfi felé. – Azt hiszed, Tommy hagyott
el téged? Te mentél el, Michael. Te hagytál el minket. – A
nő hangja most már reszketett, tele volt haraggal,
szomorúsággal és félelemmel, amit azokban a hónapokban
is érzett, amíg Michael távol volt.
 – Elhagytál engem. – Penelope a férfi mellkasára tette a
kezét, és minden erejét és dühét beleadva meglökte. – És
annyira hiányoztál!
Bourne jó pár lépést hátrált a sötét, csendes szobában, és
Penelope rájött, hogy többet mondott, mint szabad lett
volna – többet, mint amit valaha remélt.
Vett egy mély levegőt, elfojtotta a feltörni készülő
könnyeket. Nem fog sírni. A férfi miatt nem.
A torkát fojtogató sírás ellenére suttogva folytatta:
– Annyira hiányoztál! És a pokolba is, még most is.
Várt a sötétben, hogy a férfi mondjon valamit. Akármit.
Hogy bocsánatot kérjen.
Hogy azt mondja, ő is hiányzott neki.
Eltelt egy perc. Kettő. Még több.
Amikor rájött, hogy a férfi nem fog megszólalni,
megfordult, és feltépte az ajtót, de a férfi karja kilőtt a válla
fölött, és ismét becsapta. Penelope a kilincset rángatta, de a
férfi egyik széles tenyerével zárva tartotta az ajtót.
– Igazi vadállat vagy. Engedj ki!
–  Nem. Még nem végeztünk. Már nem vagyok az a
kisfiú.
A nő keserűen felnevetett.
– Tudom.
– És nem vagyok Tommy.
– Ezzel is tisztában vagyok.
A férfi megfogta a nő nyakát, ujjai végigsimítottak a
feszült izmon, és Penelope tudta, hogy érzi a heves
pulzusát.
–  Azt hiszed, nem hiányoztál? – A nő megdermedt a
szavakra, a lélegzete lelassult, kétségbeesetten várta, hogy
a férfi folytassa. – Hogy nem hiányzott minden veled
kapcsolatban? Amit képviselsz?
Penelopéhoz simult, lehelete lágyan cirógatta a
halántékát. A nő lehunyta a szemét. Hogy jutottak idáig,
mi történt, hogy a férfi ilyen komor és megtört lett?
– Azt hiszed, nem akartam hazajönni? – Michael hangját
elárasztották az érzelmek. – De nem volt hová hazatérnem.
Senki sem várt ott rám.
–  Tévedsz – vetette ellen a nő. – Én igen. Vártam rád,
és… – Egyedül voltam. Nagyot nyelt. – Én vártam rád.
– Nem. – A férfi szavai keményen csattantak. – Langford
megfosztott mindentől. Attól a fiútól is… akinek
hiányoztál.
– Az lehet, de nem Tommy. Hát nem látod, Michael? Ő is
csak egy gyalog a játékodban. Ahogy én… és a húgaim is.
Engem elvettél, őket kiházasítod. De ha Tommyt
tönkreteszed… azt sosem bocsátod meg magadnak. Tudom.
–  Tévedsz – felelte. – Nem lesznek álmatlan éjszakáim.
Sőt, jobban alszom majd, mint az elmúlt tíz évben
bármikor.
A nő a fejét ingatta.
–  Ez nem igaz. Azt hiszed, hogy a bosszúd nem okoz
fájdalmat? Hogy nem sajog majd a hatása? A tudat, hogy
következetesen és szörnyű módon tönkretettél egy másik
embert úgy, ahogy Langford téged?
–  Tommy sajnos járulékos veszteség ebben a háborúban.
A mai nap után, azok után, hogy megpróbált téged elvenni
tőlem, nem vagyok biztos benne, hogy nem érdemli meg a
büntetést, amelyet kimérek rá.
– Majd én kezeskedem érte. – A szavak azelőtt kibuktak
a nő száján, mielőtt végiggondolhatta volna. – Nevezd meg
a játékot és az árat! Beszállok a játékba. Tommy titkáért.
A férfi megdermedt.
– Semmid sincs, amit akarnék.
A nőt dühítették a szavak, és gyűlöletet érzett a férfi
iránt, amiért kimondta őket. Ott van maga Penelope. A
házasságuk. A jövőjük, amely semmit sem ér a férfinak.
És ebben a pillanatban rájött, hogy Tommynak igaza
volt – hogy mindig is csak Michael létezett számára, az
erős, magabiztos fiú, akit egykor ismert. Akivel együtt
nevetett, nőtt fel, és akit túl sokáig siratott. Az, aki eltűnt,
és helyette itt maradt ez a komor, kísértetekkel hadakozó
férfi, aki a maga módján éppolyan csábító.
Penelope feladta a harcot.
– Eressz el!
A férfi közelebb hajolt, a fülébe suttogott:
–  Bosszút állok. Minél gyorsabban belátod ezt, annál
könnyebb lesz a házasságunk.
A nő hallgatott, hallgatása volt az ellenállás.
– Menni akarsz? – kérdezte a férfi nyersen, csikorogva.
Nem. Azt akarom, hogy azt akard, maradjak.
Miért? Miért van a férfi ilyen hatással rá? Penelope vett
egy mély levegőt.
– Igen.
A férfi elvette a kezét az ajtóról, hátrált egy lépést, mire
a nő azonnal hiányolta a melegségét.
– Akkor menj!
Nem kellett kétszer mondania.
Penelope kirohant a folyosóra, képtelen volt szabadulni a
gondolattól, hogy valami történt közöttük. Valami
visszavonhatatlan. Megtorpant, nekidőlt a falnak, és
mélyeket lélegzett a köpenyébe burkolózva a sötétben,
ahova fojtottan ért el a kaszinó zaja.
Szorosan átölelte magát, és összeszorította a szemét – a
szavak ellen, amelyeket az imént mondtak ki, a puszta
tudat miatt, hogy nyolc évet várt a házasságra, amelynek
többről kellene szólnia, mint arról, hogy mekkora vagyona
van, milyen a rangja vagy a neveltetése, mégis egy olyan
férfihoz ment feleségül, aki pontosan ezeket látta benne.
Rosszabb – egy férfihoz, akiről folyton azt hitte, hogy
megváltozhat. Az a férfi sosem létezett.
Sosem nőtt fel az a kisfiú, akit ismert.
Akit szeretett.
Hosszan kifújta a levegőt, és keserűen felnevetett a
sötétben.
Valóban kegyetlen a végzet.
– Lady Bourne?
Összerezzent a neve hallatán – még annyira idegen volt
számára –, és szorosabban a falhoz simult, ahogy egy
hórihorgas férfi bontakozott ki a sötétből. Sovány volt, mint
a piszkafa, erős, szögletes állkapoccsal, a tekintetében
együttérzés és még valami, amit a nő nem tudott
megnevezni, ezért tudta, hogy inkább barát, mint ellenség.
Röviden, alig észrevehetően biccentett.
– Cross vagyok. Nálam van a nyereménye.
Felé nyújtott egy fekete erszényt, és Penelopénak
beletelt egy pillanatba, mire megértette, mi az – mire
eszébe jutott, hogy az izgalom, a kaland és az élvezet miatt
jött ide ma este, mégsem távozik mással, mint
csalódottsággal.
Elvette, és meglepte az érmék súlya.
A férfi mélyen, gyöngyözően felnevetett.
–  Harmincöt font nem semmi pénz – jegyezte meg. –
Méghozzá ruletten. Ön nagyon szerencsés.
– Egyáltalán nem vagyok az.
Legalábbis nem ma este.
Rövid ideig hallgattak.
– Talán fordul majd a szerencséje.
Azt kétlem.
– Talán.
Hosszan hallgattak, a férfi figyelte, majd röviden
biccentett, és így szólt:
– Vigyázzon magára hazafele menet! Az egy tolvaj egész
éves bevétele.
A férfi elfordult, a nő pedig áthelyezte az erszényt egyik
tenyeréből a másikba, a benne lévő érmék súlyát
méregetve, hallgatva, milyen hangot adnak ki, ahogy
egymáshoz érnek.
Aztán, mielőtt észbe kaphatott volna, a férfi után szólt.
– Mr. Cross?
A férfi megtorpant, visszafordult.
– Asszonyom?
–  Jól ismeri a férjemet? – tört ki belőle a sötétben, és
Penelope egy pillanatig azt hitte, nem kap választ.
 De aztán a férfi megszólalt:
– Épp annyira, amennyire mindenki ismeri Bourne-t.
A nő akaratlanul is röviden felnevetett a szavak
hallatán.
– Jobban, mint én, ebben biztos vagyok.
A férfi nem válaszolt. Nem is kellett.
– Szeretne valamit kérdezni?
Olyan sok mindent szeretett volna kérdezni. Túl sok
mindent.
Kicsoda a férfi? Mi történt az egykori kisfiúval? Mitől vált
ilyen távolságtartóvá? Miért nem érdekli a házasságuk egy
fikarcnyit sem?
De egyiket sem tehette fel.
– Nem.
A férfi kivárt, hátha a nő meggondolja magát. Amikor
nem szólalt meg, a férfi folytatta:
– Pontosan olyan, mint amilyenre számítottam.
– Ez meg mit jelent?
–  Csak azt, hogy az a nő, aki ennyire ki tudja hozni a
sodrából Bourne-t, biztos, hogy rendkívül figyelemre méltó.
–  Nem hozom ki a sodrából. Csak az érdekli, hogy
hogyan tudom hozzásegíteni a magasabb céljai eléréséhez.
– Azonnal megbánta a szavakat. Megbánta az
ingerlékenységét.
Cross szemöldöke felszaladt.
–  Megnyugtathatom, hölgyem, hogy egyáltalán nem így
áll a helyzet.
Bárcsak igaz volna!
De természetesen nem az.
– Úgy tűnik, mégsem ismeri annyira jól.
A férfi megértette, hogy nem kíván vitát nyitni erről.
Ehelyett témát váltott.
– Hol van?
Penelope a fejét rázta.
– Fogalmam sincs. Faképnél hagytam.
A férfi fehér fogsora megvillant a sötétben.
 – Biztosan jó néven vette.
A férje kényszerítette, hogy távozzon.
– Egyáltalán nem érdekel, hogyan érezte magát miatta.
Cross ekkor felnevetett, harsányan és barátságosan.
– Maga tökéletes.
A nő nem érezte magát annak. Sokkal inkább egy rakás
szerencsétlenségnek.
– Hogy mondta?
– Amióta ismerem Bourne-t, sose találkoztam még nővel,
aki olyan hatással volt rá, mint maga. Sose láttam még,
hogy úgy ellenáll valakinek, mint ahogy magának.
– Ez nem ellenállás. Hanem érdektelenség.
A vörös szemöldök felszaladt.
–  Lady Bourne, hadd biztosítsam arról, hogy ez
egyáltalán nem érdektelenség!
Honnan is tudhatná Cross? Nem látta, hogy Michael
hogyan hagyja faképnél. Hogy távolságot tart tőle. Hogy
mennyire nem törődik vele.
Nem kívánt erre gondolni. Ma este nem.
– Segítene bérkocsit fogadnom? Szeretnék hazamenni.
Cross megrázta a fejét.
–  Bourne kinyírna, ha megtudná, hogy engedtem
bérkocsiban utazni. Máris megkeresem.
– Ne! – tört ki a nőből, mielőtt végiggondolhatta volna. A
padlóra nézett. – Nem akarom látni.
Ő sem akar látni engem.
Többé már nem tudta, melyik a fontosabb.
–  Ha ő nem, akkor én magam kísérem el. Velem
biztonságban lesz.
A nő tekintete résnyire szűkült.
– Honnan tudjam, hogy igazat mond?
Cross szája sarka felszaladt.
–  Többek között onnan, hogy Bourne zsigeri örömmel
tenne tönkre, ha ártanék magának.
Penelope felidézte, hogyan hajította keresztül Michael
Densmore-t a kaszinón, és még csak meg sem izzadt. Ahogy
a fröcsögő gróf fölött állt, ökölbe szorított kézzel, dühtől
remegő hanggal.
Egy dologban biztos volt: Bourne sosem engedné, hogy
bárki bántsa.
Ő magán kívül, természetesen.
 14. fejezet

Kedves M.!
Hallottam Langfordról, arról a szörnyetegről, és
hogy mit tett. Igazán gyalázatos. Senki sem gondolná,
hogy ennyire gyűlöletes tud lenni – engem és Tommyt
kivéve. Ami Tommyt illeti… téged keres. Imádkozom,
hogy a nyomodra bukkanjon.
Mihamarabb.
Mindörökké:
P.
Needham Manor, 1821 februárja

Elküldetlen levél

Temple balhorga durva és jóleső volt.

És jól megérdemelt.
Amikor lesújtott Bourne állkapcsára, a feje
hátrarándult, és nekitántorodott az Angyal alagsorában
található ring szélét jelző egyik fapóznának. Bourne
összeszedte magát, mielőtt a fűrészporral hintett padlóra
zuhant volna, a tekintete elkapta Chase-ét a ring kötele
felett, majd talpra kecmergett, és szembefordult
edzőpartnerével.
Temple egyik lábáról a másikra szökkenve cserkészte be
Bourne-t.
– Ostoba vagy.
Bourne ügyet sem vetett a szavakra és a bennük rejlő
igazságra, hanem olyan heves ütésre lendítette a karját,
ami egy tölgyfát is leterített volna.
Temple lehajolva kitért az ütés elől, majd elvigyorodott.
–  Ostoba vagy, és kezdesz kijönni a formából. Talán a
nőkkel is?
Bourne gyorsan bevitt egy ütést Temple arcára, élvezve
az ökle húson csattanó hangját.
– Na és most mit szólsz a formámhoz?
–  Elmegy – vélte Temple vigyorogva, és balra lendülve
kitért Bourne második ütése elől. – A feleséged hazament
Cross-szal, de arról nem nyilatkozhatom.
Bourne káromkodva megindult a barátja felé, aki jó pár
centivel magasabb és jóval szélesebb volt nála, de Bourne a
hátrányát a gyorsaságával, a fürgeségével és puszta
akarattal tudta ledolgozni.
Habozás nélkül támadott, szövetbe csavart öklei alig
várták, hogy becsapódjanak a megtermett férfi csupasz
törzsébe. Először a bal, aztán a jobb. A mozdulatokat
Temple rövid morranásai kísérték, mielőtt arrébb szökkent.
–  Ne húzd fel, Temple! – intette Chase a kötél mellől,
papírokat rendezgetve, fél szemmel kísérve a barátságos
küzdelmet. – Már így is elég nehéz éjszakája van.
Isten a megmondhatója, hogy így van.
Hagyta hazamenni Penelopét. Élete legnehezebb döntése
volt.
Mert igazából arra vágyott, hogy szeretkezzen vele a
tulajdonosi lakosztály padlóján, miközben a festett üvegen
beáradó fény színkavalkádba öltözteti a nőt. Be akarta
bizonyítani, hogy soha nem állt szándékban tiszteletlenül
viselkedni vele.
Sőt, a gondolattól, hogy megalázta Penelopét, faragatlan
tuskónak érezte magát.
Temple bevitt egy tökéletes jobbegyenest Bourne
állkapcsára, amitől a férfi megingott.
–  Miért nem mész utána? – firtatta Temple, elhajolva
Bourne öklei elől, majd gyorsan bevitt egy ütést a
mellkasára. – Vidd ágyba! Ettől általában jobban érzik
magukat, nem?
Bourne képtelen volt megvallani a barátjának, hogy
elsősorban az juttatta ebbe a kínos helyzetbe, hogy ágyba
vitte a feleségét.
–  Ha találsz magadnak egy feleséget, akkor majd olyan
tanácsot osztogathatsz, amilyet csak akarsz.
– Akkor már felesleges lesz. Mert addigra már elüldözted
a sajátodat mindörökre. – Temple hátraszökkent. – Bírom a
csajt.
Sajnos ő is.
– Még csak nem is ismered.
–  Nem is kell. – Bourne jobb horogja kiütött volna egy
gyöngébb férfit, de Temple-nek meg sem kottyant. Sajnos.
Rendületlenül ömlött belőle a szó. – Bárki, aki képes így
kihozni a sodrodból, megérdemli a csodálatomat. Már azzal
elnyerte a hűségemet, hogy mennyire feldobta a ma estét.
És úgy vélem, Cross félig beleszeret, mire visszatér.
A szavak célja az volt, hogy felingerelje Bourne-t, és így
is lett. Morogva Temple-re vetette magát, aki két gyors
ütéssel hárított, mielőtt kapott egyet a gyomrába. Bourne
káromkodva nekitámaszkodott a másik férfinak, és olyan
gyorsan kapkodta a levegőt pár másodpercig, ahogy a
veríték csorgott róla. Öt másodperc. Végül Temple
elhúzódott, és mielőtt Bourne-nak esélye lett volna, a
termetesebb férfi lesújtott egyszer, kétszer, mire ellenfele
nekitántorodott a köteleknek, orrából dőlt a vér.
Ezúttal nem volt elég gyors, hogy megtámaszkodjon. A
térdén landolt.
– Vége a menetnek! – jelentette ki Chase, és Bourne cifra
káromkodást eresztett meg, amikor Temple odalépett, hogy
felsegítse.
–  Hagyjál! – förmedt rá, majd talpra kecmergett, és a
ring sarkában lévő székhez lépett, amelynek a helyét egy
zöld zsebkendő jelezte.
–  Harmincnyolc másodperc – mondta, letépve a kis
textildarabot a póznáról. Az orrához szorította, a fejét
hátrahajtotta. – Azt javaslom, gondold át a következő
lépésedet!
Temple elfogadott Brunótól, a helyettesétől egy italt,
nagyot kortyolt belőle, majd a köteleknek dőlt, karját
szélesre tárva – mindkét tekintélyes bicepszén egy-egy
széles tetoválás –, szinte a ring felét elfoglalva. Lehet, hogy
arisztokratának született, de most ez a királysága.
–  Mit mondott a nő, amiért ilyen örömmel vereted meg
magadat?
Bourne fittyet hányt a kérdésre. Az arcában tomboló
fájdalom nem tette meg a hatását, mert nem tudta elterelni
a figyelmét arról, ami korábban lejátszódott a feleségével.
Hogy kék szeme hogyan villámlott, miközben azzal vádolta,
hogy a saját érdekei miatt használja a testét. Hogy hogyan
húzta ki magát, és védte meg a becsületét – amit neki
kellett volna megtennie.
Ahogy ránézett, igazsággal és könnyekkel a szemében, és
elmondta, hogy hiányzott neki.
A szavaktól a lélegzete is elállt – a gondolattól, hogy a
feddhetetlen, tökéletes Penelope nem felejtette el, hogy
aggódott miatta.
Neki is hiányzott.
Évekbe telt, mire elfelejtette – évekbe, és egy pillanatnyi
őszinteség elsöpörte, amikor Penelope szemébe nézett, aki
azzal vádolta, hogy elhagyta.
Hogy megalázta.
És a gyomra mélyén, amely még Temple ütése miatt
sajgott, ott lapult az érzés, amelytől a színjáték kezdete óta
tartott.
Bűntudat.
Penelopénak igaza volt. Rosszul bánt vele. Úgy kezelte,
mintha kevesebbet érdemelne. De Penelope határozottan és
büszkén, igazán figyelemre méltóan kiállt magáért.
És ahogy megpróbálta elengedni a nőt, ellökni magától,
tudta, hogy kívánja. Nem áltatta magát azzal, hogy a vágy
új. Kívánta Surrey-ban, amikor Penelope ott állt a
sötétben, és csak egy lámpás volt a segítsége. De
mostanra… az érzés komolyabbá vált. Zsigeribbé.
Veszélyesebbé. Kívánja Penelopét, az erős, intelligens,
melegszívű feleségét, aki egyre vonzóbbá válik, ahogy
változik, és valaki újjá és mássá virágzik ki, mint a lány,
akivel azon a sötét surrey-i éjszakán találkozott.
És most már a felesége, akit Isten és ember törvényei
szerint vett el. Hogy ágyba vigye és imádja. Hogy
megérintse minden bűnös módon, amit csak el tud
képzelni.
Hogy a magáévá tegye.
A nő azonban semmit sem akar tőle.
Bourne felemelte a bal kezét, élvezte a hasogató
fájdalmat a szövettekercsek alatt – az iménti harc keltette
érzést, a következő ígéretét –, és leengedte a zsebkendőt.
Elállt a vérzés.
Ha Penelope ma nem dönt úgy, hogy ellöki magától,
előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna – talán már túl
későn, amikor a férfi már nem lett volna hajlandó
elengedni.
– Kell valaki, aki szemmel tartja.
Chase rápillantott.
– Miért?
–  Alles megkérte, hogy szökjön el vele, mielőtt a sárba
tiprom a nevét.
A két férfi összenézett, majd Temple szólalt meg:
–  És fizetnél valakinek azért, hogy ez biztosan ne
történjen meg?
Bourne hinni akarta, hogy nem történne meg. Hogy a nő
őt választaná.
Hogy harcolna érte, ahogyan Tommyért.
Rég eltemetett emlék tört fel: a fiatal Penelope
kinyújtott karral egy kerti partin szembekötősdit játszik.
Mindenhol gyerekek, akik a nevét kiáltozzák, ő pedig
nevetve futkos fel-alá az ostoba játékban. Ő és Tommy
mellé osonnak, és egyszerre suttogják a nevét. Penelope
felé fordul, könnyedén elkapja, tenyerét a fiú arcára
simítja, mosolya széles és bájos. „Michael – mondja
kedvesen –, elkaptalak.”
Bourne végigsimított az arcán, és fűrészporral borított
lábfejére nézett.
– Azt hiszem, így lesz a legjobb.
Chase válaszolt elsőnek:
–  Talán nem az a legjobb módja annak, hogy belopd
magad a hölgy szívébe, ha figyelteted.
Bourne felkelt.
– Nyitott vagyok kevésbé aljas ötletekre.
Temple vigyorgott.
–  Miért nem hagyod itt a ringet, és mész haza hozzá?
Mondd neki azt, amit hallani akar, vidd ágyba, és
emlékeztesd rá, hogy minden szempontból jobb vagy, mint
Alles! – Többször is ritmikusan nekidőlt a kötélnek a nemi
aktust utánozva. – Másfajta harc, de sokkal élvezetesebb.
Bourne káromkodva talpra állt, megrázta a karját, és azt
próbálgatta, fáradt lába elbírja-e a súlyát.
– Mikor aludtál utoljára? – érdeklődött Chase.
– Szoktam aludni. – Nem sokat.
Tett egy lépést a ring közepe felé, és érezte, hogy a terem
kissé meginog körülötte. Temple nem finomkodik az
ütésekkel. Sosem. Ezért olyan remek ellenfél azokon a
napokon, amikor semmi másra nem vágyik, csak felejtésre.
– Mikor aludtál egy-egy röpke órácskánál többet?
– Nincs szükségem anyára.
Chase felvonta a szemöldökét.
– Akkor talán egy feleségre?
Azt kívánta, bár Chase is a nyavalyás ringben lenne.
A hang, ahogy Temple egy vonalat húzott a faforgácsba a
ring közepén, visszhangot vert a sötét, tátongó teremben.
–  Szedd össze magad, öregfiú! Hadd verjelek el, mert
rászolgáltál. Úgy küldünk haza a márkinédhoz, hogy nagy
szükséged lesz gondoskodásra és törődésre.
 Bourne a ring közepe felé indult, figyelmen kívül hagyva
mind a szavakat, mind a szívében gyökeret verő,
kellemetlen gondolatot, hogy a márkiné többé már nem
hajlandó sem gondoskodni róla, sem törődni vele.
Egy újabb kör után Bourne lelépett a ringből, és alig
látott a bal szemével. Temple a ringben maradt, a
köteleknek támaszkodva kinyújtózott, és figyelte, ahogy
Bourne elfogad egy szelet nyers marhahúst a jégszekrény
mellett ülő Brunótól, leül Chase mellé, hátradől, és a húst
feldagadt szemére teszi.
Percek teltek el – jó sok –, mielőtt Chase megtörte a
csöndet:
– Miért ment haza nélküled?
Bourne hosszan kifújta a levegőt.
– Dühös rám.
–  Mindig azok – vélte Temple, és elkezdte lefejteni
kezéről a szövetet, amelyet a harc előtt tekert fel.
– Mit tettél? – érdeklődött Chase.
Penelopénak több ezer oka van, hogy dühös legyen rá. De
csak egy számított, és az gyorsan és tisztán eszébe jutott,
mint egy ütés, amelyet Temple masszív ökle mért ki.
– Igazi rohadék vagyok.
Bourne azonnali helyeslést várt a társaitól, de amikor
egyik sem szólt, eltöprengett, hogy talán kimentek a
helyiségből. Felemelte a húsdarabot a szeméről, felnézett,
és látta, hogy Chase, Temple és Bruno nagy szemeket
mereszt rá.
– Mi van? – kérdezte.
Chase szólalt meg elsőként:
– Csak annyi, hogy az öt év alatt, amióta ismerlek…
– Én hosszabb ideje – vágott közbe Temple.
– Sosem hallottam még, hogy beláttad volna, ha tévedtél.
Bourne tekintete Chase-ről Temple-re, majd ismét
Chase-re siklott.
–  Kopjatok le! – Visszatette a húst a szemére, és ismét
hátradőlt. – Nem adhatom meg neki, amit akar.
 – Mit is?
Könnyebb volt úgy válaszolnia, hogy nem kellett rájuk
néznie.
– Normális házasságot. Normális életet.
– Miért nem? – firtatta Chase.
–  Csak a bűnhöz és az erkölcstelenséghez értek. Ő
ezeknek a tökéletes ellentéte. Többre vágyik. Például… –
Elhallgatott.
Szerelemre.
Az egyetlen dologra, amit nem vehet meg neki. Az egyetlen
dologra, amit kockázatos lenne megadnia neki.
Chase zörgött a papírokkal.
– És ne feledkezzünk meg az Allestől való félelmedről.
Bourne megmerevedett.
– Nem félek tőle.
– Hát persze hogy nem. – Chase tréfálkozva válaszolt. –
Nem az a válasz, Bourne, hogy követteted a hölgyet.
Hanem az, hogy megadod neki, amit akar. Olyan férjet,
amilyet megérdemel.
A fenébe is, ő ilyen férj akar lenni! Penelope lassan
tönkreteszi a határozottságával és a lelkierejével. Nem így
kellett volna történnie. Egyszerűnek és tisztának kellett
volna lennie: gyors lányrablás, problémamentes házasság,
majd csöndes elválás, ami mindkettejüknek előnyös.
Csakhogy a feleségével kapcsolatban semmi sem tűnik
sem egyszerűnek, sem problémamentesnek.
Michael megfeszítette az ujjait, a bütykei sajogtak a
verekedés miatt.
– Ez nem ilyen egyszerű.
– A nőkkel sosem – felelte Chase. – Hajtogathatod, hogy
ellököd magadtól, miután kiélted a bosszúdat, de nem
leszel képes. Nem teljesen. Továbbra is házasok lesztek.
–  Hacsak le nem lép Allesszel – gúnyolódott Temple a
ringből.
Michael cifra káromkodással válaszolt.
– Nincs szüksége Allesre ahhoz az élethez, amire vágyik.
Majd én megadom neki. Mindent, amit akar.
– Mindent? – kérdezte Chase. Michael nem felelt. – Már
nem csak a birtokról és a bosszúról szól, igaz? Törődsz vele.
Pedig nem lenne szabad. Mindenét elvesztette, ami
valaha fontos volt számára. Minden jót tönkretett, amihez
csak hozzáért. A gondoskodása a nő bukását vetíti előre.
De nem fogja megengedni, hogy Nagy-Britannia
bármelyik férfija úgy töltsön el egy napot a feleségével,
hogy nem törődik vele.
– Legalább Michael kívánja a nőt – vágott közbe Temple.
– És ezért nem hibáztathatod. A felesége ma este tanúsított
vakmerősége egy szentet is elcsábítana.
–  El is csábított egy szentet – felelte Chase. – Cross
kísérte haza.
Harag töltötte el Michaelt a szavak hallatán.
– Cross egy ujjal sem fog hozzáérni.
–  Nem, nem fog. De nem azért, mert a feleséged nem
vonzó, hanem azért, mert ő Cross – felelte Chase.
– És ha nem ő lenne, akkor sem nyúlna hozzá, mert a nő
a tiéd tette hozzá Temple.
A jóisten a megmondhatója, hogy Michael mennyire
akarta, hogy Penelope az övé legyen.
– Nem az enyém. Nem kaphatom meg.
Nem akarja, hogy közünk legyen egymáshoz. Bourne
tönkretette ennek esélyét, éppúgy, ahogy mindent
tönkretett, ami jó és helyes volt az életében.
– De Bourne – mondta Temple –, hiszen ő már a tiéd.
Hosszan hallgattak, miközben a szavak visszhangoztak
a helyiségben. Természetesen nem igaz. Nincs így. Ha az
övé lenne, nem félne annyira hazamenni hozzá. Ha az övé
lenne, nem itt lenne, verejtéktől és nyers hústól bűzösen.
Ha az övé lenne, Penelope nem hagyta volna faképnél.
Végül így szólt:
– Feleségül vettem. Ez nem ugyanaz.
– Gondolom, az csak a kezdet – kötötte az ebet a karóhoz
Chase, majd a papírköteget felemelve hozzátette: – Ő a
tiéd, megvetted és kifizetted. És mivel egymáshoz vagytok
láncolva (Isten legyen kegyes hozzá), talán ideje úgy
hozzáállnod a házassághoz, hogy ne érjen véget olyan
pocsékul, mint ahogy kezdődött.
A gondolat, hogy talán egy nap ismét fontos lesz
Penelopénak, hogy talán több lehet a házasságuk, jobban
vonzotta, mint a kártya és a rulettkerék.
Arra ösztönözte, hogy az a férj legyen, akit a felesége
megérdemel.

Kedves M.!
Őfőméltósága, Leighton hercegnéje. Úgy tűnik, nem
volt szükség fiatal, megfelelő hercegek
felvonultatására. Egy is elég volt. Leighton hercege
kifejezésre juttatta abbéli óhaját, hogy udvarolna
nekem. Papa beleegyezett, mama pedig repes a
boldogságtól.
Természetesen sok érv szól mellette. Jóképű és okos,
hatalommal bíró és vagyonos, és amit mama nem rest
minden alkalmat megragadva az orrom alá dörgölni,
HERCEG. Ha ló lenne, biztosan versengenének érte a
Tattersalls lóvásáron.
Természetesen megteszem, ami a kötelességem. Ez a
házasság emlékezetes lesz. Nehéz elhinni, hogy
hercegné leszek – a legidősebb arisztokrata
leánygyermek, a Szent Grál. Hurrá!
Régóta nem hiányoztál már ennyire. Hol vagy!
Aláírás nélkül
Dolby House, 1823 szeptembere

Elküldetlen levél

Másnap reggel Penelope üzenetet küldött az ismét

benépesült londoni Dolby House-ba, hogy meghívja Oliviát
és Philippát, töltsék vele a napot – az elsőt, amelyen
felhagy azzal, hogy a férjére vár, és amikor végre elkezdi
élni az életét.
Korcsolyázni megy.
Nagy szüksége van a húgaival töltendő délutánra, mert
így emlékeztetheti magát arra, hogy oka van a Michaellel
folytatott vitáknak, a saját elégedetlenségének és az ostoba
színjáték fenntartásának ez biztosítja, hogy a házasságuk
valóságosnak tűnjön, és ne annak a szörnyű
szemfényvesztésnek, ami.
Emlékeztetnie kellett magát, hogy a botrány pillanatok
alatt besározza a húgait is, ha engedi, hogy a hír lábra
kapjon, de Philippa és Olivia megérdemli az esélyt a jobbra.
A többre.
A szóra gondolva a fogát csikorgatta, mert eszébe
juttatott mindent, amit azon a végzetes éjszakán jelentett,
amikor engedte, hogy Michael részesévé tegye ennek a
kalandos házasságnak. Michael. Elhessegette a nevet, majd
bólintott a szobalánynak, aki segített neki felöltözködni,
megszorította a fűzőt és a zsinórokat, rögzítette a gombokat
és szalagokat.
Penelope tudta, hogy alaposan szemügyre veszik majd
Hell House Falain kívül, ezért a londoniak – legalábbis
azok, akik londoni rezidenciájukon tartózkodtak januárban
– kutató tekintetét észben tartva, körültekintően
választotta ki a ruháját, mert tudta, hogy minden alkalmat
megragadnak, hogy hibát találjanak Bourne új
márkinéjának öltözékén.
A nőén, akiről azt hitték, hogy elrabolta a Bukott Angyal
legördögibb társtulajdonosának szívét, aki meggyőzte a
férfit arról, hogy rangjához méltóan térjen vissza a felsőbb
körökbe.
A nőén, akit a férfi mindenáron igyekezett elkerülni.
Egy világoszöld gyapjúruhát választott, mert úgy vélte,
elég meleg és ünnepi a kiruccanáshoz. Azzal a tengerészkék
köpennyel párosította, amit azon a végzetes éjszakán viselt,
amikor átvágott Needham és Falconwell birtokán, és
találkozott Michaellel – most már Bourne-nal – azon a
hideg, sötét éjszakán.
Egyfajta tisztelgés volt ez ama éjszaka, ama pillanat
előtt, amikor e furcsa jövő útjára lépett, a remény előtt,
hogy talán többet kap majd, annak ellenére, hogy a férje
semmit sem akar tőle. De kalandban lesz része ebben a
köpenyben, a férfival vagy nélküle.
Egy szőrmés szélű főkötő és kesztyű tette teljessé a
megjelenését. Tökéletesen időzített: épp akkor lépkedett
lefelé Hell House széles, központi lépcsőjén, amikor
megütötte a fülét húgai csevegése a lenti előtérből.
Csivitelésük megtörte a csöndet, amely férje otthonának
minden sarkában ott ólálkodott.
Ami az ő otthona is, vélte.
Ahogy végigsietett az első emeleti lépcsőfordulón,
fellelkesülve, hogy mindjárt találkozik a húgaival, és
elhagyja a házat, kinyílt Bourne dolgozószobájának ajtaja,
és papírokkal a kézben kimasírozott a férfi. Kigombolt
szalonkabát volt rajta, széles mellkasán feszült a fehér
szöveting. Megtorpant a nő láttán, majd azonnal a kabátján
lévő gombokat kezdte babrálni.
Penelope is megállt, szemügyre vette a férfi arcát.
Észrevette az egyik szeme foltos elszíneződését, a csúnya
hasadást az alsó ajkán. Előrelépett, kesztyűs keze magától
felemelkedett, és muszáj volt a meggyötört arc felé nyúlnia.
– Mi történt veled?
A férfi kitért az érintése elől, és gyors pillantást vetett a
nőre.
– Hova mész?
Az éles témaváltás miatt Penelope nem tudta eldönteni,
hogy akarja-e hallani az igazat.
– Korcsolyázni. A szemed…
– Semmiség. – A férfi a zúzódáshoz emelte a kezét.
– Szörnyen néz ki. – Bourne szemöldöke felszaladt, a nő
a fejét ingatta. – Mármint… tudod, hogy értem. Fekete meg
sárga.
– Gusztustalan?
A nő bólintott.
– Meglehetősen.
–  Ebben reménykedtem. – A férfi tréfálkozik vele? –
Köszönöm, hogy aggódsz.
Hosszan hallgattak, ezért Penelope azt is hihette volna,
hogy Michael zavarban van, már ha nem ismerte volna jól.
Végül a férfi így szólt:
–  Láttad, hogy elfogadtam a beaufetheringstone-i báli
meghívást? Penelope azonnal válaszolt:
–  Igen. Ugye tudod, hogy a feleség szokta elfogadni a
meghívásokat, és nem a férj?
–  Amikor gyakorlottabbak leszünk az elfogadásban,
boldogan átruházom rád a feladatot. Meglepett, hogy
egyáltalán meghívtak minket.
– Engem nem. Lady B-t a botrányok éltetik. Főleg, ha a
saját báltermében történnek.
Nevetés hangzott a földszintről, megmentve a nőt a
további válaszadástól. Michael a lépcsőkorláthoz lépett, és
lepillantott az előcsarnokba.
– Ha nem tévedek, az ifjú Marbury hölgyek azok.
Penelope igyekezett nem a férfi ajkán éktelenkedő
vágást nézni. Tényleg igyekezett.
De alulmaradt.
–  Visszatértek a városba. – Elnémult, és amikor ismét
megszólalt, nem tudta elrejteni hangjából az élt. – És
nemsokára férjhez mennek…
A férfi visszanézett rá.
–  Korcsolyázni mentek? – A hangjából meglepettség
csendült ki.
– Nem emlékszel, hogy gyerekként mi is korcsolyáztunk
a tavon? – A szavak még azelőtt kibuktak belőle, hogy
megálljt parancsolhatott volna nekik, és azt kívánta, bár
valami mást mondott volna… akármit… bármit, ami nem
emlékezteti arra a Michaelre, akit egykor ismert. Akit
egykor megértett.
Olybá tűnt, mintha a férfi kitörölte volna az emlékét.
Gyűlölte a gondolat nyomában támadt érzéseit.
–  Elkések. – Elfordult a férfitól, és megindult a lépcső
felé. Nem számított rá, hogy a férje mond bármit is. Olyan
jól megy neki a hallgatás. Már nem reménykedett abban,
hogy a férfi valaha szurkálódás nélkül szólaljon meg. Ő
pedig felhagyott a piszkálásával.
Ezért is lepődött meg, amikor utánaszólt.
– Penelope!
Megdöbbentette, hogy kimondta a nevét. Azonnal
visszafordult.
– Igen?
– Veletek tarthatok?
Penelope meglepetten pislogott.
– Hogy mondod?
A férfi nagy levegőt vett.
– Korcsolyázni. Veletek tarthatok?
A nő szeme résnyire szűkült.
–  Miért? Azt hiszed, helyet szorítanak majd a lapokban
Lord és Lady Bourne-nak, ha kéz a kézben látnak minket a
Serpentine-tavon siklani?
Bourne végigszántott a kezével sötét fürtjein.
– Ezt megérdemeltem.
Penelope eldöntötte, hogy nem fog bűntudatot érezni.
– Igen, meg. És még többet is.
– Szeretnélek kiengesztelni.
A nő szeme elkerekedett. Mi folyik itt?
Valószínűleg a férfi manipulálja őt és a jövőjüket, de
ezúttal nem hagyja magát eltántorítani. Átverni.
Ennél több esze volt. Belefáradt a mellkasába beivódott,
sajgó fájdalomba, amikor a férfi a közelében volt – és
amikor nem. Belefáradt a csatározásba, a játékokba, a
hamisságokba. Belefáradt a csalódásokba.
A férfi valószínűleg nem is sejti, hogy ha egy röpke időre
felajánlaná a társaságát, azzal feledtetné vele mindazt,
amit tett… mindazt, amire fenyegetést jelentett.
Megacélozva magát és a hangját, így szólt:
– Attól tartok, nem.
A férfi hunyorított.
– Ez várható volt.
Azok után, ahogy tegnap este elváltak egymástól? Igen.
Várható volt. A nő elfordult, és megindult a lépcső felé,
amely a húgaihoz vezetett.
– Penelope. – A férfi megtorpanásra késztette a nevével,
amely halkan és kedvesen hangzott a szájából.
Muszáj volt megfordulnia.
– Igen?
– Mibe kerül? Hogy veletek tarthassak?
– Mibe kerül?
– Nevezd meg az árát! – A férfi egy pillanatra elnémult.
– Egy délután a feleségemmel, a múltunk és a jövőnk
kísértete nélkül. Mibe kerül?
Penelope habozás nélkül, egyenesen és komolyan
válaszolt:
– Ne tedd tönkre Tommyt!
– Mindig másokkal törődsz. Sosem magaddal.
–  Te pedig folyton magaddal törődsz, másokról
elfeledkezve.
– Azt hiszem, kedvemre való a végkifejlet. – Dühítő ez az
ember. Közelebb lépett, halkan beszélt, amitől kiélesedtek
a nő érzékei. – Mibe kerülne, hogy veled tölthessem a
délutánt?
Penelope légzése felgyorsult, mert a szavak hallatán
olyan képeket látott maga előtt, amelyeknek semmi közük
nem volt sem a korcsolyázáshoz, sem a húgaihoz, sokkal
inkább a férfi fényűző hálószobájának szőrmetakarójához.
Bourne kinyújtotta a karját, és egyik ujjával
végigsimított a nő arcán.
– Mondd meg, mi az ára!
A fene essen belé, olyan könnyen tudja irányítani őt!
 –  Egy hét – felelte a nő remegő hangon. – Egy hét
védettség Tommy számára.
Egy hét, amíg meggyőzlek, hogy tévedsz. Hogy a bosszú
nem megoldás.
A férfi nem egyezett bele azonnal, ezért Penelope
kényszerítette magát, hogy a lépcső felé forduljon, és
elszomorodott attól, hogy egyáltalán nincs hatalma a férje
felett. Ahogy a legfelső lépcsőre lépett, Philippa észrevette.
– Penny! – kiáltott fel. – És Lord Bourne.
Penelope Michaelre pillantva azt suttogta:
–  Nem szükséges elkísérned. Megnyugtatlak, hogy
nagyon is képes vagyok saját magam kitalálni a bejárati
ajtón.
–  Megegyeztünk – mondta a férfi halkan a könyökénél
állva. – Egy hét.
Szédítő izgatottság lett úrrá Penelopén a siker miatt.
Elérték a lépcső alját, és mielőtt bármit mondhatott volna,
Olivia megszólalt:
– Olvastátok a mai Napi Bulvárt?
–  Nagy bánatomra nem – csipkelődött Penelope,
igyekezve tudomást sem venni Michael zavarba ejtő
közelségéről. – Milyen sziporkázó pletykát olvastatok?
– Nem másokról van benne szó – felelte Pippa. – Hanem
rólunk… vagyis inkább rólad.
Jaj, ne! Valaki kiderítette az igazságot a házasságukról.
Hogy Michael tönkretette a jó hírét vidéken.
– Milyen pletyka?
–  Olyasmi, ami miatt egész London irigyli a te
csodálatos, elképesztően romantikus házasságodat! –
kiáltotta Olivia.
Egy pillanatba beletelt, mire Penelope felfogta a szavak
értelmét.
–  Nem is tudtuk, hogy Szent István ünnepén
találkoztatok, Penelope – folytatta Olivia. – Ahogy azt sem,
hogy Lord Bourne Surrey-ban tartózkodott karácsonykor.
Pippa komoly tekintete találkozott Penelopééval.
 – Tényleg nem tudtuk.
Pippa nem ostoba, de azért Penelope mosolyt erőltetett
magára.
– Olvasd fel, Pippa! – követelte Olivia.
A legfiatalabb Marbury lány feltolta orrára a
szemüvegét, és felemelte az újságot.
–  Január utolsó napjai ritkán bővelkednek említésre
méltó szóbeszédekben, de idén rendkívül szaftos ínyencség
jutott tudomásunkra a felsőbb körökbe újonnan visszatért
Bourne márkijával kapcsolatban. – Michaelre sandított. –
Ez maga lenne, Lord Bourne.
– Szerintem ezt ő is tudja – vélte Olivia.
Pippa a nővérével nem törődve folytatta:
– Bizonyára kifinomult ízlésű olvasóink is… nem vagyok
biztos benne, hogy a Napi Bulvár olvasói kifinomult
ízlésűek, nem?
– Philippa, kérlek! Olvasd már tovább!
– Bizonyára kifinomult ízlésű olvasóink is értesültek már
a hírről, hogy a márki megnősült.
Pippa Penelopéra nézett, de mielőtt bármit mondhatott
volna, Olivia felhördült, és kikapta a kezéből az újságot.
–  Jó, akkor majd én felolvasom. Úgy értesültünk, hogy
Lord és Lady Bourne annyira imádják egymást, hogy ritkán
látni őket külön. És ami a szaftos híreket illeti – úgy tűnik,
hogy Lord Bourne nemcsak a szemét nem tudja levenni a
feleségéről… hanem a kezét és a száját sem. Méghozzá
mások szeme láttára. Ez igazán csodás!
–  Az utolsó mondat Olivia agyszüleménye – szólt közbe
Pippa.
Penelope attól tartott, hogy meghal a szégyentől. Ott
helyben.
Olivia folytatta:
–  Nem mintha másra számítottunk volna Lord Bourne-
tól, aki férjként is szélhámos marad. Aminek neve
szélhámos, az más néven is éppoly illatos.3
 – Ó, az ég szerelmére! – Penelope a mennyezetre nézett,
majd Michaelre… aki elégedettnek tűnt. – Csak nem teszik
neked a szépet?
A férfi ártatlan szemeket meresztett rá.
– Talán nem kellene?
–  Nos – szólalt meg Philippa elgondolkodva –, aminek
köze van Shakespeare-hez, még ha távolról is, az bóknak
tekinthető.
–  Pontosan – jelentette ki Michael, olyan mosollyal
ajándékozva meg Pippát, amely miatt Penelope nem kissé
lett féltékeny a húgára. – Mindenesetre halljuk a többit!
–  Csak annyit mondhatunk, kedves olvasóink, nagy
megelégedésünkre szolgál ez a téli rege…
–  Szerintetek is megint egy shakespeare-i szóviccel van
dolgunk? – szólt közbe Philippa.
– Igen – mondta Olivia.
– Nem – vélte Penelope.
– …és csak reménykedhetünk benne, hogy a két Marbury
hölgy megérkezése…
Pippa feltolta orrán a szemüveget, és megjegyezte:
– Ezek mi lennénk.
–  …elég izgalmat tartogat ahhoz, hogy mindannyiunkat
felmelegítsen a hűvös napokon. Hát nem ez a legpikánsabb
hír, amit valaha hallottatok? – kérdezte Olivia, és Penelope
ellenállt a kísértésnek, hogy darabokra szaggassa a
nevetséges újságcikket.
Meg sem fordult a fejében, hogy a húgai talán nem
tudják az igazat.
Hogy a házasságuk színjáték.
Természetesen jól van ez így. Minél kevesebb ember
tudja az igazat – minél kevesebb fiatal nő, aki imád
pletykálni –, annál könnyebb lesz őket kiházasítani.
Bourne egyik karját Penelope derekára csúsztatta. Húgai a
tekintetükkel követték a mozdulatot, ahogy a férfi karja
melegen és közvetlenül megállapodott a nővérük csípőjén,
mintha oda tartozna. Mintha a férfi oda tartozna.
És mintha a nő hozzá tartozna.
Penelope ellépett a férfitól.
Talán beleegyezett, hogy hazudik a fél keresztény
világnak, de a húgainak nem fog.
Kinyitotta a száját, hogy tagadja a cikket, hogy elmondja
nekik az igazat.
Aztán megtorpant.
Lehet, hogy a szerelmi házasság egy színjáték, és
Michaelt a saját titokzatos céljai vezérlik, de Penelopénak
is jó oka van. Kezdettől fogva. A húgai túl régóta élnek már
az ő megtépázott árnyékában. Ennek véget kell vetni.
A férfi megszólalt, ügyesen csűrve-csavarva a szavakat:
–  A cikk megjelenése miatt védelemre lesz szükségük,
mert a kérők bizonyára tömött sorokban kígyóznak majd.
–  Velünk kell tartania! – mondta Olivia, és Penelope
legszívesebben sikított volna, amiért a húgai pontosan a
férfi kezére játszanak.
Bourne tekintete a feleségére rebbent, aki jelezte, hogy
mondjon nemet, hogy emlékezzen, mit mondott a lépcső
tetején.
– Attól tartok, nem lehet.
A nőnek elégedettnek kellett volna lennie, de olyan
sokszor csalódott már a férjében, hogy kellemesen
meglepődött, amiért tiszteletben tartotta a kérését, hogy
nem szeretné, ha velük tartana.
Ami természetesen nevetséges.
A férfiak olyan bosszantóak!
És mind közül leginkább a férje.
–  Kérem! – Olivia nem tágított. – Igazán remek lenne
megismerni az új sógorunkat.
Pippa szólt közbe:
– Úgy bizony. Olyan gyorsan keltek egybe, hogy… nem is
nyílt lehetőségünk kellően megismerni egymást.
Penelope tekintete a húgára szegeződött. Valami nem
stimmelt. Pippa tudja. Biztosan.
 A férfi ismét a fejét rázta.
– Sajnálom, hölgyeim, de nincs korcsolyám.
– Van a hintóban – mondta Olivia. – Most már nincs oka,
amiért ne tarthatna velünk.
Penelope rögtön gyanút fogott.
– Miért hoztatok még egy korcsolyát?
Olivia ragyogó, gyönyörű mosollyal ajándékozta meg.
–  Sose tudni, mikor találkozunk valakivel, aki
korcsolyázni szeretne.
Penelope meglepett tekintettel fordult Michaelhez, aki
úgy tűnt, nehezen fojtja vissza a mosolyát. A nő felvonta a
szemöldökét, amikor a férfi így szólt:
–  Kiváló meglátás. Úgy tűnik, kénytelen leszek
gardedámot játszani.
– Nem pont te leszel a legmegfelelőbb gardedám, Bourne
– sziszegte Penelope. – Ugyanis szörnyű szélhámos vagy.
A férfi rákacsintott. Tényleg rákacsintott! Ki ez a férfi?
– De ugyan ki más tudná azonosítani a hasonszőrűeket,
ha nem egy megjavulás útjára lépett szélhámos? És
bevallom, szeretném megragadni az alkalmat, hogy ismét a
feleségemmel korcsolyázhassak. Oly rég volt már!
Hazudik.
Nem is emlékszik, hogy korcsolyázott volna vele. A
lépcső tetején állva vallotta be.
Penelope úgy érezte, nem lesz képes kibírni egy
kiruccanást mindannyiukkal, azt, hogy a férfi folyton
hozzáér, a hogyléte felől érdeklődik, tréfálkozik vele,
csábítgatja.
Főleg nem a tegnap este után, amikor még Penelope
olyan határozott volt. Olyan magabiztos.
Azzal kapcsolatban, hogy mit akar.
Hirtelen fényes nappal ez a kedvesebb, gyengédebb
Michael sokkal ellenállhatatlanabbnak tűnt.
És ez bizony nagy baj.
 15. fejezet

Kedves M.!
Mostanra már biztosan értesültél róla, akárhol is
vagy. Oda a jó hírem. A herceg mindent elkövetett,
hogy megóvjon a szégyentől, de ez London, és az
erőfeszítései természetesen hiábavalónak bizonyultak.
Egy héten belül újranősült – méghozzá a szerelmét
vette el. Mama (érthető módon) teljesen magába
roskadt, úgy sír és zokog, mint egy siratóasszony.
Vajon baj, hogy úgy érzem, mintha mázsás súlytól
szabadultam volna meg? Valószínűleg.
Bárcsak itt lennél! Te tudnád, mit mondj.
Aláírás nélkül
Dolby House, 1823 novembere

Elküldetlen levél

Penelope egy padon ült, a befagyott Serpentine felé

nézett, ahol láthatóan fél London összegyűlt. A szokatlan
téli hideg miatt közel egy évtizede nem volt ilyen vastag a
jég, ebből kifolyólag a kis tó zsúfolásig megtelt olyanokkal,
akik alig várták, hogy jégkorcsolyázással tölthessék a
délutánt.
Nem volt menekvés az előkelőségek figyelő tekintete elől.
Miután kis csapatuk kiszállt a hintóból, és felkaptattak
az emelkedőn, amely lágyan lejtett a Serpentine-tó
irányába, felváltva leültek, hogy felcsatolják a fa- és
acélpengéket csizmájuk talpára. Penelope a lehető
leghosszabb ideig várt a sorára, mert pontosan tisztában
volt a ténnyel, hogy a Michaellel való korcsolyázás kihívás
lesz, mivel valószínűleg a férje kihasználja majd a
lehetőséget, hogy egész Londonnak megmutassa, mennyire
szerelmesek egymásba.
Penelope századjára is elátkozta ezt a nevetséges
színjátékot, figyelte, ahogy a húgai kéz a kézben
lebotorkálnak a dombon, és erről eszébe jutott, hogy a
frusztráló helyzet magasabb célt szolgál.
A szórakozottsága miatt nehezen sikerült felerősíteni a
pengéket a csizmája talpára. A harmadik próbálkozás
láttán Michael elhajította a saját pengéit, leguggolt a nő
elé, és a bokájánál fogva a kezébe vette az egyik lábát –
mielőtt Penelope felfoghatta volna, mi a szándéka.
Elrántotta a lábát, mire a férfi a tenyerére érkezett a hóba,
ami felkeltette egy közelben tartózkodó, fiatal hölgyekből
álló csoport figyelmét.
–  Mégis mit képzelsz magadról? – suttogta Penelope
előrehajolva, mert nem akart még nagyobb jelenetet
rendezni.
A férfi felpillantott jóképű arcával és hamisan ártatlan
szemével, és könnyedén így szólt:
– Segítek felvenni a korcsolyádat.
– Nincs szükségem a segítségedre.
– Elnézésedet kérem, de úgy tűnik, mégis. – A férfi olyan
halkan beszélt, hogy csak a nő érthesse. – Hadd segítsek!
Nem neki segít. Mások kedvéért teszi, akik árgus
szemmel figyelik őket, akik imádják a jeleneteket, és
semmi kétség, hogy lelkendezve mesélnék el a barátaiknak
és a családtagjaiknak, hogy Bourne márkija a legféltőbb,
legkedvesebb, legcsodásabb férfi, aki valaha a Serpentine-
tó partját tapodta.
De Penelopénak ez nem tetszett.
Majd ő maga felveszi a fránya korcsolyáját!
– Boldogulok, köszönöm. – Felcsúsztatta a szerkezetet a
csizmájára, és alaposan meghúzta a szíjakat, hogy jó erősen
tartsanak. – Kész is. – Michaelre sandított, aki
elővigyázatosan figyelte a nőt, furcsa és
meghatározhatatlan tekintettel. – Tökéletes.
Bourne ekkor felegyenesedett, és a kezét nyújtotta, hogy
felsegítse.
– Legalább ezt engedd meg, Penelope! – suttogta a férfi,
és a nő nem tudott ellenállni a kedves szavaknak.
A férje kezébe tette a kezét.
Bourne talpra segítette, és addig tartotta, amíg a nő
biztosan állt a lábán.
–  Ha emlékezetem nem csal, sokkal jobban ment a
korcsolyázás, mint a pengéken járás.
Penelope meglepetten a férfira nézett, és majdnem
megbotlott, mire szorosan a férje karjába kapaszkodva
visszanyerte az egyensúlyát.
– Azt mondtad, nem emlékszel.
– Nem – tiltakozott a férfi halkan, a feleségét vezetve a
dombról a tó felé. – Te mondtad, hogy nem emlékszem.
– De te is.
A férfi szája sarka bánatos, rövid mosolyra húzódott.
– Meglepődnél, mennyi mindenre emlékszem.
Volt valami a szavaiban, a szokatlan kedvességében,
amitől a nő akaratlanul is gyanút fogott.
–  Miért viselkedsz így? – kérdezte homlokráncolva. –
Újabb lehetőség, hogy bebizonyítsd, szerelemből
házasodtunk össze?
A férfi tekintetében felvillant valami, majd el is tűnt.
–  Minden alkalmat megragadok – suttogta, majd
elnézett a távolba. A nő követte a tekintetét, amely Pippán
és Olivián állapodott meg, akik kézen fogva segítették
egymást a jég felé. Minden alkalmat megragad, hogy
kiházasítsa a húgait.
–  Megyek, csatlakozom hozzájuk! – jelentette ki
Penelope, felemelve az arcát, és a férfi csodás,
mogyoróbarna szemébe nézett. Csak ekkor tűnt fel neki,
milyen közel állnak egymáshoz, és hogy az enyhe lejtő
miatt szinte szemmagasságba kerültek.
A férfi szája sarka megrándult.
– Olyan az arcod, mint a cseresznye.
Penelope a nyaka köré tekert szőrmesálba temette az
állát.
– Hideg van – mentegetőzött.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem úgy értettem. Szerintem nagyon bájos. Úgy nézel
ki, mint egy téli nimfa.
– Aligha hasonlítok egy nimfára.
Bourne felemelte a kezét, egyik ujját a nő felvont
szemöldökére simította.
– Sosem voltál ilyen. Ennyire keserű és gúnyos.
A nő kitért a férje kellemes érintése elől.
– Biztosan tőled tanultam.
A férfi hosszan nézte, komolyan, majd közel hajolva a
fülébe suttogott:
– A nimfáknak nem áll jól a cinikusság, kedvesem.
Hirtelen mintha melegebb lett volna.
Bourne a fejét ingatva elhúzódott.
– Milyen kár!
– Micsoda?
A férje feléje hajolt, homlokuk majdnem összeért.
– Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy elpirultál. De
a hideg miatt képtelenség megmondani.
Penelope akaratlanul is elmosolyodott a szópárbajt
élvezve, és egy röpke pillanatra elfeledkezett arról, hogy
mindez nem igaz.
– Milyen szomorú, hogy sosem fogod kideríteni!
A férfi a szájához emelte a nő kezét, először az egyik
kecskebőrbe bújtatott kézfejre, majd a másikra adott
csókot, Penelope pedig azt kívánta, bár ne viselne kesztyűt.
– Vár a jég, hölgyem. Nemsokára csatlakozom én is.
Penelope elnézett a férfi mellett a zsúfolt tóra, ahol a
húgai elvegyültek a köröző tömegben a hívogató, sima
felszínen, és hirtelen a férjével való ácsorgás sokkal
izgalmasabbnak tűnt bárminél, ami a jégen történhet. De
szó sem lehet róla, hogy itt maradjon vele.
– Rendben.
Michael lesegítette a tó széléhez, ahol Penelope szinte
azonnal eltűnt a tömegben, és gyorsan megtalálta a húgait.
Olivia Penelope karjába fűzte a sajátját, és így szólt:
– Bourne igazán csodálatos, Penny. Mondd csak, úszol a
boldogságban? – Felsóhajtott. – Én biztosan úsznék.
Penelope a ruhája alól kikandikáló lábát figyelte, ahogy
a jégen siklik.
–  Mondhatjuk, hogy boldog vagyok – felelte. Meg azt is,
hogy rettentően zaklatott és zavart.
Olivia feltűnően körbepillantott.
– Szerinted ismerheti ezeket a nőtlen lordokat?
Ha hinni lehet a férfinak, akkor a fele pénzzel tartozik
az Angyalnak.
– Úgy vélem, igen.
– Csodás! – jelentette ki Olivia. – Remek, Penelope. Azt
hiszem, a sógorom az a fajta, aki megéri a pénzét. És
jóképű is, nem igaz? Ó! Ott van Louisa Holbrooke.
Lelkesen integetett, és már el is tűnt, hogy találkozzon a
barátnőjével, Penelopét hátrahagyva, aki halkan csak
annyit mondott:
– Igen, valóban jóképű.
Hálás volt, amiért legalább egy pillanatig nem kellett
hazudnia.
Tekintete a dombnak arra a részére siklott, ahol nemrég
álltak. A férje ott ácsorgott, a nőre szegezett tekintettel.
Legszívesebben integetett volna. De az ostobaság lenne,
nem?
Dehogynem.
Miközben ezen töprengett, a férje döntött helyette.
Felemelte egyik hosszú karját, és odaintegetett neki.
Udvariatlan lenne nem viszonozni.
Így hát visszaintegetett.
 Bourne leült a padra, és nekilátott, hogy becsatolja a
korcsolyáját. Penelope aprót sóhajtott, kényszerítette
magát, hogy elforduljon, mielőtt valami még nagyobb
ostobaságot csinál.
– Történt valami.
Egy pillanatra Penelope azt hitte, hogy Pippa észrevette
a furcsa pillanatot közte és Michael között. Sebesen pörgő
aggyal a húgához fordult.
– Hogy érted?
– Castleton megkérte a kezemet.
Penelope szeme elkerekedett a váratlan bejelentéstől.
Remélte, hogy Pippa elmagyarázza, miért csak most
döntött úgy, hogy előrukkol a hírrel, holott az egész
délelőttöt együtt töltötték.
Pippa azonban nem mondott semmit, csak nyugodtan
siklott tovább, mintha csak az időjárásról és nem a jövőjéről
beszélgetnének.
Penelope nem tudta türtőztetni magát.
– Nem hangzol valami boldognak.
Pippa hosszú percekig leszegte a fejét.
– Ő egy gróf. Meglehetősen kedvesnek tűnik, nem bánja,
hogy utálok táncolni, és rendkívül szemrevaló lóistállóval
rendelkezik.
Penelope mosolyogva fogadta volna a szavakban rejlő
egyszerűséget – mintha ez a négy jellemző elég lenne egy
kielégítő házassághoz –, ha nem lett volna bennük egy
csipetnyi beletörődés.
Ekkor eszébe jutott, hogy Pippa talán azért ezt a
pillanatot választotta, hogy megossza vele a hírt, mert
olyan sokan vannak körülöttük – olyan sok figyelő szempár
és hallgatózó fül –, ami nem tesz lehetővé komoly
beszélgetést.
Ettől függetlenül Penelope megragadta a húga kezét, és
megállította a tó közepén. Közel hajolt, és kedvesen így
szólt:
– Nem kell igent mondanod.
 –  Számít vajon, ha nemet mondok? – kérdezte Pippa
széles mosollyal, mintha csak valami érdekes délelőtti
eseményről beszélgetnének, nem a jövőjéről. Az álmairól. –
Úgyis jön majd helyette egy következő férfi, aki csupán a
hozományomra pályázik. Vagy egy utána következő. És
még egy. Amíg végül nem marad több választásom.
Tisztában van vele, hogy okosabb vagyok nála, és hajlandó
megengedni, hogy igazgassam a birtokát. Ez azért valami.
– Penelope szemébe nézett. – Tudom, mit tettél.
Penelope viszonozta húga sokatmondó pillantását.
– Mire gondolsz?
–  Ott voltam a Szent István-napi ünnepségen, Penny.
Azt hiszem, feltűnt volna Bourne visszatérte. Ahogy a fél
egyházközségnek is.
Penelope az ajkát harapdálva töprengett, mit mondjon.
–  Nem kell igazat adnod nekem – mentette ki Pippa. –
De tudd, hogy tudom, mit tettél. És értékelem.
Egy ideig csendben siklottak, majd Penelope így szólt:
–  Azért tettem, hogy ne kelljen elfogadnod Castleton
kérését, Pippa. Michael és az én… történetemet a ti
érdeketekben találtuk ki. A te érdekedben és Olivia
érdekében.
Pippa mosolygott.
– És ez igazán kedves tőled. De ostobaság a szerelemből
köttetett házasságokban hinni, Penny. Az ilyen ritkán
adatik meg. Ezt te mindenkinél jobban tudod.
Penelope lenyelte a torkában növekvő gombócot, mert a
szavak emlékeztették, hogy a saját házassága közel sem
szerelemből köttetett.
– Vannak, akik szerelemből házasodnak – hangsúlyozta,
megigazítva szőrmés szegélyű kesztyűjét, elnézve a kis tó
felett. – Például Leighton és a felesége.
Pippa csúnyán nézett rá, szeme a lencsék mögött
akkorára nőtt, mint egy bagolyé.
–  Ez a legjobb, amivel érvelni tudsz? Egy nyolc évvel
ezelőtti, botrányos házassággal?
 Mert ez a példa égett bele leginkább a szívébe.
– Nem számít, hány éve történt. Sem a botrány.
– Dehogynem – vélte Pippa, majd megállt, és megkötötte
masniját az álla alatt. – Egy ilyen botránytól mama
hisztériás rohamot kapna. Ti pedig elbujdoshatnátok
szégyenetekben.
– Én biztosan nem – tiltakozott Penelope határozottan.
Pippa eltöprengett a szavakon.
– Nem, te nem. Neked amúgy is botrányos a férjed.
Penelope a férjére nézett, a tó másik oldalán, tekintete
elidőzött az arcán lévő hatalmas zúzódáson.
– Ő maga a botrány.
Pippa felé fordult.
– Bármi miatt is házasodtatok össze, Penny… úgy tűnik,
hogy tényleg fontos vagy neki.
Az biztos, hogy a Drury Lane színház egy hatalmas
tehetséggel szegényebb. Ezt persze nem mondta ki.
Pippának nem kell hallania.
– Akár hozzá is mehetek Castletonhoz – vélte a húga. –
Papa örülni fog neki. És soha többé nem kell részt vennem
bálokon. Gondolj csak bele, mennyi látogatást spórolhatok
meg a varrónőnél!
Penelope mosolygott a tréfán, holott legszívesebben
sikítani szeretett volna az igazságtalanság miatt. A többi
Marbury lányhoz – Penelopéhoz – hasonlóan Pippa sem
érdemli meg, hogy ne szerelemből házasodjon.
De ez a londoni társadalom, ahol az érdekházasság az
elfogadott. Felsóhajtott, de nem szólt semmit.
–  Ne rágódj ezen, Penny! – kérte Philippa, magával
húzva Penelopét a korcsolyázók sűrűjébe. – Jól megleszek
Castletonnal. Meglehetősen rendes ember. Szerintem papa
nem engedte volna, hogy udvaroljon, ha nem lenne az. –
Közelebb hajolt. – És ne aggódj Olivia miatt! Fogalma sincs
arról, hogy te és Lord Bourne… – Elhallgatott. – Minden
figyelmét leköti, hogy egy jóképű főnemest fogjon magának.
Penelopét nyugtalanította a gondolat, hogy talán
sikerült elhitetnie a húgával, hogy szerelemből házasodott.
Rettentően feszengett miatta. Az, hogy Olivia, a Napi
Bulvár és a társadalom jó része azt hiszi, hogy Michael
szereti őt – és hogy ő viszontszereti Michaelt –, csak a
legrosszabb eshetőség bizonyítékai… nevezetesen, hogy
Penelope kezd beleveszni ebbe a színjátékba.
Ha a húgai alig kérdőjelezik meg a Michael iránti
érzelmeit, akkor ugyan ki tudja megmondani, hogy
hamarosan nem hiszi-e el maga is a színlelést?
Akkor mi lesz vele?
Ismét egyedül marad.
– Penelope? – Pippa hangja térítette magához.
Erőltetetten elmosolyodott.
Pippa hosszasan figyelte, és úgy tűnt, többet lát, mint
Penelope szerette volna, ezért elfordult a vizslató tekintet
elől. Végül a húga így szólt:
–  Azt hiszem, csatlakozom Oliviához és Louisához.
Velem tartasz?
Penelope megrázta a fejét.
– Nem.
– Itt maradjak veled?
Penelope nemet intett a fejével.
– Nem, köszönöm.
A fiatalabbik Marbury elmosolyodott.
– A férjedre vársz? – Penelope azonnal tagadta, de Pippa
sokatmondóan mosolygott. – Azt hiszem, kedveled őt,
nővérkém. A józan eszed ellenére is. Tudod, semmi gond
nincs ezzel. – Szünetet tartott, majd tárgyilagosan
folytatta. – Azt hiszem, meglehetősen szép dolog, ha az
ember lánya szereti a férjét.
Mielőtt Penelope válaszolhatott volna, Pippa eltűnt.
Gondolkodás nélkül megint Michaelt kereste, aki eltűnt a
dombnak arról a részéről, ahol legutóbb látta. A tavat
pásztázta, és észrevette a jég szélén, Tottenham
vikomtjával beszélgetve.
Hosszan figyelte, mielőtt Michael komoly tekintete a tó
fölé tévedt, és szinte azonnal megtalálta őt. Idegesség fogta
el Penelopét, és elfordult, mert képtelen volt határozottan
megállni a lábán fél Londonnal közöttük. Állát a
szőrméjébe fúrva a tó távolabbi vége felé indult a tömegen
keresztül, ahol lelépett a jégről, és egy gesztenyeárus felé
botladozott, aki a magaslaton állította fel a standját.
Alig tett egy lépést, amikor csevegés ütötte meg a fülét.
–  El tudod képzelni, hogy Tottenham tényleg jót
feltételez róla? – A kérdés Penelope háta mögött hangzott
el, és ő megtorpant, mert azonnal tudta, hogy valaki a
férjét tárgyalja ki.
–  Számomra az is hihetetlen, hogy Tottenham
olyasvalakivel ápoljon ismeretséget, mint ő.
–  Azt rebesgetik, hogy Bourne továbbra is vezeti azt a
botrányos klubot. Szerinted ez mit árul el róla?
–  Semmi jót. Bourne erkölcstelen és bűnös, pont, mint
azok a férfiak, akik a klub törzsvendégei. – Penelope
ellenállt a kísértésnek, hogy megforduljon, és közölje a
pletykafészkekkel, hogy nagy valószínűséggel őket is olyan
férfi nemzette vagy vette feleségül, aki a fél karját
odaadná, ha esélye nyílna a Bukott Angyalban játszani.
–  Állítólag meghívásokra vadászik ebben a szezonban.
Azt is rebesgetik, hogy kész visszatérni a felsőbb körökbe.
Úgy hallottam, a felesége az oka.
Penelope közelebb hajolt, de feltámadt a szél, ami
megnehezítette a hallgatózást.
–  Lady Holloway azt mondta mama unokatestvérének,
hogy a múlt heti vacsorán Bourne folyton a feleségét
tapogatta.
– Én is ugyanezt hallottam. Olvastad a ma reggeli Napi
Bulvárt!
–  El tudod ezt képzelni? Szerelmi házasság? Penelope
Marburyvel! Pedig megesküdtem volna, hogy a hírneve
miatt vette feleségül szegény párát.
– És ne feledkezzünk meg Falconwellről sem! Az volt az
őrgrófság központja, mielőtt…
 A szavakat elfújta a szél, de Penelope akkor is hallotta
őket.
Mielőtt Bourne elveszítette.
– Töprengésre ad okot, hogy egy olyan tiszta lélek, mint
Penelope Marbury, hogyan képes érzelmeket táplálni egy
olyan megátalkodott ember iránt, mint Bourne márkija.
Nagyon is könnyedén, gondolta Penelope riadtan.
–  Ostobaság. Vess egy pillantást a férfira! Az igazi
kérdés az, hogy egy ilyen férfi, mint ő, hogyan képes
beleszeretni egy ilyen szürke nőbe, aki még a kimért,
unalmas Leightont sem tudta megtartani.
A nők kuncogtak, Penelope pedig lehunyta a szemét a
fülsértő hangok hallatán.
– Szörnyű vagy! Szegény Penelope!
Jóságos ég, de gyűlöli a nevét!
– Lárifári! Lehet, hogy Bourne erkölcstelen és bűnös, de
átkozottul jóképű… még azzal a monoklival is. Szerinted
hol szerezte?
–  Úgy hallottam, viadalokat szoktak tartani a
kártyabarlangban. Olyanokat, amelyek vetekszenek a
gladiátorokéval.
Penelope az égre nézett.
A férjére sok mindent lehet mondani, de a modern
gladiátor szerepe távol áll tőle.
–  Nos, bevallom, nem tagadnám meg tőle a sebei
ápolását… – A mondat sóhajba fulladt.
Penelope legszívesebben megmutatta volna az alattomos
nőknek, hogy milyen sérüléseket szerezhet egy ember.
–  Talán Penelope adna neked pár tippet, és akkor te is
megpróbálhatnál horogra akasztani egy klubtagot.
Rosszindulatú nevetésük fokozatosan elhalt.
Penelope megfordult, figyelte, ahogy távolodnak, keze
ökölbe szorult. Hátulról nem ismerte fel őket. De akkor sem
tehetne semmit, ha igen.
Természetes, hogy pletykára méltónak találták a
történetet. Nevetséges, hogy ő és Michael szerelemből
házasodtak össze. Hogy egy házasság több lehet üzleti
megállapodásnál.
Hogy egy olyan férfi, mint Bourne, szerethet egy olyan
nőt, mint én.
A gondolat hatalmas sóhajra késztette, a csípős hideg
levegő ingerelte a torkában növekvő gombócot.
– Lady Bourne.
A továbbra is szokatlan cím hallatán megfordult, és
Donovan Westtel találta szemben magát, aki feléje tartott.
A laptulajdonos nem adta jelét, hogy hallotta volna a két nő
beszélgetését, de Penelope biztosra vette, hogy így volt.
–  Mr. West – viszonozta a köszönést. Elhessegette az
unalmas gondolatokat, és viszonozta a férfi mosolyát. –
Micsoda meglepetés!
–  A húgom megkért, hogy legyek a kísérője – felelte, és
egy fiatal hölgyekből álló csoportra mutatott a távolban. –
És bevallom, gyengéim a téli sportok. – A karját nyújtotta,
és a közeli árus felé intett. – Meghívhatom egy kis
gesztenyére?
Penelope követte a tekintetét, a gesztenyés kocsiról
felszálló gőz eltakarta az árus arcát.
– Nagyon jólesne, köszönöm.
Lassan megindultak a stand felé, Penelope a
korcsolyákon botladozva. Mr. West igazi úriember lévén
nem tette szóvá az ügyetlenkedését.
–  Nekem is húgaim vannak. – Eszébe jutott Pippa
beletörődése, a rossz indokok, amelyek miatt úgy döntött,
hogy hozzámegy Castletonhoz, aki hidegen hagyja.
– Igazi bajkeverő népség, nem gondolja?
Penelope mosolyt erőltetett magára.
– Nővérükként tartózkodom a válaszadástól.
–  Remek meglátás. – A szőke férfi elhallgatott, majd
tréfásan megjegyezte. – Azt hiszem, a Bourne-nal való
házasság minden lánytestvért próbára tenne.
Penelope elmosolyodott.
– Tekintse magát szerencsésnek, amiért nem a fivérem.
 A férfi fizetett az árusnak, majd átadta Penelopénak a
zacskó sült gesztenyét. Megvárta, amíg megkóstol egyet,
azután így szólt:
– Nagyon jól csinálja.
Penelope a férfi okos, barna szemébe nézett. Tudja.
Minden tőle telhetőt megtett, hogy közömbös maradjon, és
szándékosan félreértelmezte West megjegyzését.
– Azóta korcsolyázom, amióta az eszemet tudom.
A férfi oldalra billentette a fejét, elismeréssel adózva
annak, ahogy Penelope kibújt a válaszadás alól.
–  Nos, a technikája több tehetségre utal, mint az egy
nőtől várható.
Penelope tudta, hogy nem a korcsolyázásról
beszélgetnek, de vajon a férfi a róla és Bourne-ról keringő
pletykákra utalt? Vagy a színjátéknak beillő házasságukra?
Vagy valami sokkal elítélendőbbre?
A gesztenyét majszolta, kiélvezve az édes gyümölcshúst,
miközben a válaszon töprengett.
–  Mindig örömmel okozok meglepetést a körülöttem
lévőknek.
– Az ilyen stílusos előadás nagy erőt igényel.
A nő szemöldöke felszaladt, és őszinte tekintettel
méregette a lapárust.
– Többéves tapasztalatom van.
West ekkor melegen elmosolyodott.
–  Valóban, hölgyem. És szabadjon megjegyeznem, hogy
mennyire szerencsés Bourne, hogy megállapodott ön
mellett. Alig várom már, hogy a báli szezonban is
találkozzunk – biztosra veszem, hogy önök lesznek London
első számú beszédtémája. Tudom, hogy a tudósítóim
nagyon izgatottak, amiért ön a városban tartózkodik.
Jeges szélként csapott le Penelopéra a megvilágosodás.
– A tudósítói.
A férfi lehajtotta a fejét, és titokzatosan mosolygott.
– A Napi Bulvár az enyém.
–  A ma reggeli cikk… – Penelope nem fejezte be a
mondatot.
–  Eltörpül majd amellett, amelyben a
korcsolyatehetségét ecseteljük.
A nő összeszorította az ajkát.
– Mily meglepő!
A férfi felnevetett.
A nő nem tréfának szánta.
–  Penelope azóta tud korcsolyával köröket leírni
körülöttem, amióta épp csak megtanultunk járni. – Michael
szavai megijesztették, és megfordulva a férjével találta
szemben magát. A felbukkanása okozta meglepettségtől
elvesztette az egyensúlyát, és Bourne karjába zuhant,
mintha a férje az egészet kitervelte volna. Halkan
felsikkantott, amikor a férfi magához húzta.
–  Ahogy azt a jelen pillanatban mutatott, rendkívüli
kecsességem is bizonyítja – tette hozzá Penelope, kedves
nevetésre fakasztva Michaelt, amit meglehetősen
kellemesnek talált. Elhúzódott, hogy a férfi szemébe
nézhessen.
Bourne viszonozta a pillantását, és így folytatta:
–  Ez az egyik ok, amiért elvettem. Azt hiszem, nem
hibáztathat érte, West.
Penelope vöröslő arccal fordult a laptulajdonos felé, aki a
fejét megbiccentve így szólt:
–  A legkevésbé sem. Valóban nagyon szerencsés
házasság. – Penelopéra kacsintott. – A hölgy egyértelműen
elkötelezett ön iránt. – A távolba nézett, majd
megbillentette a kalapját, és röviden meghajolt Penelope
előtt. – Attól tartok, túl sokáig hanyagoltam el a húgomat.
Lady Bourne, megtiszteltetés volt önnel korcsolyázni.
A nő kurtán pukedlizett.
–  Részemről a megtiszteltetés. – Amikor a férfi
tovasiklott, a nő ismét Michaelhez fordult, és suttogóra
fogta. – West tisztában van vele, hogy a házasságunk
többről szól, mint a szerelem.
A férfi közel hajolt, ő is suttogott.
 – Nem azt akartad mondani, hogy kevesebbről?
A nő szeme résnyire szűkült.
– Figyelmen kívül hagyod a lényeget.
– Persze hogy tudja – jegyezte meg a férje könnyedén. –
Nagy-Britannia egyik legeszesebb embere. Vagy inkább a
legeszesebb és az egyik legsikeresebb. De nem fogja elárulni
a titkainkat.
– Újságíró – emlékeztette a nő.
A férfi ekkor bájosan, őszintén felkacagott, amitől
határozottan jóképűbb lett.
– Miért beszélsz róla úgy, mintha rovar lenne a nagyító
alatt? – Elhallgatott, és a szóban forgó férfit figyelte, aki a
húgát és annak baráti társaságát szórakoztatta. – Westnek
több esze van annál, mint hogy nyomtatott formában
gyártson elméleteket a házasságunkról.
Penelope nem hitt neki. Hatalmas botrány kerekedne,
ha napvilágot látna az igazság a házasságukról.
– Honnan ismered?
– Szeret játszani.
–  Nem is gondolná az ember, hogy Nagy-Britannia
legeszesebb férfija kedvét leli a szerencsejátékban.
– De csakis azért, mert átkozottul szerencsés.
– Úgy látom, nem aggódsz, amiért tudja.
–  Tényleg nem aggódom. Túl sok titkát ismerem, ezért
nem kürtöli világgá az enyéimet.
– De boldogan kürtölné világgá Tommyét?
A férfi rásandított.
– Erről most ne beszéljünk!
A nő nem hagyta annyiban.
– Továbbra is azt tervezed, hogy tönkreteszed?
– De nem ma.
– Akkor mikor?
A férfi felsóhajtott.
– Mától számítva egy hét múlva, ahogy megegyeztünk.
Volt valami a férfi lágy, lemondó hangsúlyában, amit
Penelope nagyon szeretett volna beazonosítani. Talán
kétség? Megbánás?
– Michael…
–  Megvettem és kifizettem ezt a délutánt, asszony.
Semmi többet. – A gesztenyés zacskóba nyúlt, kivett egy
egész szemet, és a szájába dobta. A szeme azonnal
elkerekedett, levegő után kapkodott. – Ez tűzforró!
Nem lett volna szabad, hogy örömét lelje a férje
fájdalmában, mégis így volt.
–  Ha kértél volna egyet ahelyett, hogy egyszerűen
elveszed, amit akarsz, akkor figyelmeztethettelek volna.
A férfi szemöldöke felszaladt.
– Sose kérj! Vedd el, amit akarsz, és amikor akarod!
– A szélhámosok újabb szabálya?
A férfi biccentett, tudomásul véve a csipkelődést.
– A szórakozás része.
A szavak perzseltek, és Penelopénak váratlanul eszébe
jutott, ahogy a férfi a vállára hajította azon az első estén…
az estén, amely mindent megváltoztatott.
Felszegte az állát, nem volt hajlandó zavarba jönni.
–  Igen, erre magamtól is rájöttem a klubodban, amikor
nyertem a ruletten.
A férfi szemöldöke felszaladt, és Penelope meglehetősen
büszke volt magára. Szép visszavágás.
– Szerencsejáték. Nincs szükség hozzá tehetségre.
– Tehetségre nem, de szerencsére igen – csúfolódott a nő.
A férfi mosolygott, a kelleténél sokkal jóképűbb volt.
– Gyerünk, asszony! Kerüljük meg a tavat!
Elvette a felesége kezéből a zacskót, és a kabátja zsebébe
gyömöszölte, majd a tó széléhez vezette Penelopét, aki
visszakanyarodott a titkokhoz.
– Tehát így működik? Titkokkal kereskedsz?
– Csak amikor muszáj.
–  Csak amikor a cél szentesíti az eszközt. – A szavakat
sokkal inkább magának szánta, mint a férfinak.
–  Tudom, hogy közel egy évtizede nem mozgok előkelő
körökben, de ez attól még London marad. Ahol az
információ a legértékesebb árucikk.
–  Feltételezem, igen. – Penelope nem vette jó néven,
milyen egyszerű ez a férjének. Hogy mennyire érzéketlen.
Hogy milyen könnyen tart titkokat. Hogy milyen
könnyedén használja fel őket arra, hogy megbüntesse a
körülötte lévőket. Mosolyt erőltetett az arcára, tudva, hogy
egész London őket figyeli. Ki nem állhatta a
nézőközönséget.
– És mi a helyzet veled és Langforddal?
Michael megrázta a fejét.
– Ma Langfordról sem beszélünk. Egyezséget kötöttünk.
– Én nem egyeztem bele.
–  Azzal, hogy nem hajítottál ki a hintóból az ide úton,
hallgatólagosan beleegyeztél – jelentette ki a férfi szárazon.
– De ha szeretnél hivatalosan is beleegyezni, jóhiszeműen
elfogadom a szerencsepénzedet.
– Nekem nincs sajátom.
–  Legyen hát! – mondta a férfi mosolyogva. –
Kölcsönveheted az enyémet.
A nő éles pillantást vetett rá.
– Úgy érted, visszaadhatom.
– Megfogalmazás kérdése.
A nő akaratlanul is elmosolyodott, és a kabátja zsebébe
nyúlt, ahol az egy guinea-t tartotta, amelyet a férfitól
kapott, és elővette.
– Egyetlen délután – jelentette ki.
– Egy hét – egyezett bele a férfi.
A nő a férje tenyerébe ejtette az érmét, és figyelte, ahogy
a kabátja zsebébe teszi. Elfordult, és Pippát kereste a
tekintetével, aki a tó másik végén nevetgélt egy csapat
fiatal lánnyal.
– Lord Castleton megkérte Pippa kezét.
A férfi nem mozdult.
– És?
– És igent fog mondani. – Bourne nem felelt. Hát persze.
Nem érti. Úgysem értené. – Nem illenek egymáshoz.
 – És ez ennyire meglepő?
Nem. Nem az. De azért még mutathatna némi érzelmet.
Penelope gyorsabb tempót vett fel.
– Megérdemli, hogy esélye legyen a többre.
– Nem kell igent mondania.
A nő rásandított.
–  Meglep, hogy ezt mondod. Nem azt szeretnéd, hogy
minél gyorsabban férjhez menjen?
A férfi a távolba révedt, hosszú percekig csak a
korcsolyázással volt elfoglalva.
–  Tudod, hogy igen. De nem érdekem erőszakkal
kiházasítani.
– Csak az én kezemre tartottál igényt erőszakkal?
– Penelope – szólt a férfi, de a felesége megindult előre,
gyorsabban siklott, érezte a hideg szelet az arcán, azt
kívánta, bár tovább mehetne, bár maga mögött hagyhatná
ezt a furcsa életet, amelybe belekényszerítették. Elhaladt
egy nagyobb csoportosulás mellett, amikor a férfi beérte, és
karját a karjára téve lelassította.
– Penelope – ismételte meg. – Kérlek!
Talán a szó tette. A benne rejlő szelídség. Szokatlanul
hangzott a férfi szájából. Ahogy mondta, mintha Penelope
megtehetné, hogy rá sem hederít, és a férfi kénytelen
útjára engedni.
Korcsolyáját mélyen a jégbe vágva megállt, és
megfordult, hogy szembenézzen a férjével.
– Meg kellett volna akadályoznom – mondta, tudva, hogy
túl sok érzelmet árulnak el a szavai. – Tennem kellett
volna róla, hogy más életük lehessen. Olyan házasságuk,
ami többre épül, mint…
– Mint egy csinos hozomány.
Penelope elfordult.
–  Megérdemlik, hogy jobb esélyekkel induljanak, mint
mi. Nekem adtad a szerencsepénzedet.
– És legalább egyikük esetében így is lesz. – A férfi a tó
távolabbi végébe mutatott, Penelope követte a tekintetével,
és meglátta a beszélgető Oliviát és Tottenhamet. Olivia
tökéletes arcára pír ült ki, Tottenham szája pedig széles
mosolyra húzódott. – Egy vagyont keres, a hírneve pedig
annyira makulátlan, hogy egy nap akár miniszterelnök is
lehet belőle. Ha megtetszenek egymásnak, fantasztikus
házasság lesz.
–  Kettesben vannak? Felügyelet nélkül? – A nő
megindult feléjük. – Michael, oda kell mennünk!
A férfi a kezéért nyúlva lelassította.
–  Penelope, nem egy bálon maradtak kettesben az
erkélyen. Ácsorognak, meglehetősen boldogan, egy tóparton
beszélgetve.
–  Sans chaperone4 – jelentette ki a nő. – Komolyan
beszélek. Oda kell mennünk!
–  Ha franciául mondod, akkor biztosan komolyan
gondolod. – A férfi elfordította a fejét, ezért a nő nem tudta
pontosan megállapítani, hogy tréfálkozik-e vele. –
Teljességgel tisztességes a dolog. – Megfogta a nő kezét, és
az ellenkező irányba korcsolyázott vele, bár a felesége
megpróbált elhúzódni. – Tartozol nekem egy délutánnal,
asszony.
Amikor a férfi nem lazított a szorításán, Penelope nem
tiltakozott tovább, és a férje úgy terelgette, hogy végig
arccal egymás felé siklottak.
Aztán a karjába vonta a nőt, mintha táncolnának, és
szinte keringőzve megindultak hátrafelé, amíg elég
messzire nem kerültek a kíváncsi fülektől.
– Mindenki minket figyel.
–  Hadd nézzenek! – Szorosan tartotta a feleségét, a
fülébe suttogott. – Már el is felejtetted, milyen volt azokat
az első, lélegzetelállító pillanatokat egy kérővel tölteni?
– Nem. – A nő megpróbált elhúzódni. – Michael, oda kell
mennünk.
Hirtelen már nem Olivia érdeke vezérelte. Hanem a
saját érdeke, a józan esze. Mert ha a férfi a karjában tartja,
így, a füléhez hajolva, az nem tesz jót a meggyőződésének.
 A férje lassan körözött vele.
–  Pár perc múlva odamegyünk. Most pedig felelj a
kérdésemre!
–  Már válaszoltam. – El akart húzódni, de a férfi
határozottan tartotta. – Ez helytelen.
– Nem engedlek el. Ha bárki minket néz, csupán Bourne
márkiját látják, aki majomszeretettel csüng bájos
feleségén. Most pedig válaszolj!
Csak éppen a férfi nem bolondul érte. Nem igazából.
Vagy mégis?
–  Sosem udvaroltak nekem. És a lélegzetem sem állt el
senkitől. – Alig hitte el, hogy megvallotta ezt a férjének.
–  Talán a herceged nem tett meg mindent, hogy
elcsavarja a fejedet?
Penelope akaratlanul is felnevetett.
– Találkoztál már Leighton hercegével? Nem éppen az az
udvarlós fajta. – Egy pillanatra elnémult, mert eszébe
jutott, hogy a herceg a jövendőbeli felesége kedvéért
megállított egy bált, majd hozzátette: – Legalábbis
irányomban nem.
– Na, és a többiek?
– Milyen többiek?
–  Hát a többi kérő, Penelope. Legalább az egyikük csak
megerőltette magát, hogy…
A nő a fejét ingatta, körbepillantva a húgait kereste,
attól tartva, hogy meglátják. Philippa a csillogó jég közepén
állt egy lánycsapattal.
– Sose vett le még a lábamról egy kérő sem.
– Tommy sem?
Nem. Ezt kellett volna mondania, de nem szólt. Nem
akarta elárulni a barátját. Nem akarta, hogy Michael
tudomást szerezzen róla, hogy mindannyian csupán
eszköznek tekintették… még Tommy is.
– Azt hittem, nem beszélünk Tommyról.
– Szereted? – A kérdés sürgető volt, és a nő tudta, hogy a
férfi addig nem engedi el, amíg nem kap választ.
 Penelope vállat vont.
– Jó barát. Persze hogy fontos nekem.
A férfi tekintete elsötétült.
– Pontosan tudod, hogy nem így értettem.
A nő nem színlelt félreértést. Kimondta az igazságot,
tudva, hogy a vallomása hatalmat ad majd a férje kezébe.
Nem érdekelte, mert azt akarta, hogy legalább egyvalami
igaz legyen a kapcsolatukban.
– Ő sem vett le a lábamról.
Egy négy-öt éves forma kisgyerek siklott el mellettük,
nyomában mentegetőző apukájával és nevető anyukájával,
aki megfordult, és pukedlizett feléjük. Penelope mosolyogva
és egy intéssel nyugtázta a bocsánatkérést, majd halkan
folytatta.
–  Talán ez a gond. Talán túl sokáig vártam arra, hogy
valaki levegyen a lábamról, és… közben… lemaradtam
minden másról.
Amikor a férfi nem szólt, felpillantott, és észrevette, hogy
a férje is ugyanazt a családot figyeli, mint ő. Végül rettentő
komolyan lepillantott a feleségére, aki nem tudta
elszakítani róla a tekintetét, mert körbe-körbe vitte őket a
keringő lendülete, könnyedén forogtak. Valami
megváltozott közöttük.
–  Nagyon örülök, hogy nem mentél hozzá sem
Leightonhoz, sem Tommyhoz, sem bármelyik szánalmas
szerencsétlenhez, Sixpence.
Csak Michael szólította így, időtlen időkkel ezelőtt
ragasztotta rá ezt a bolondos becenevet, megnyugtatásul,
hogy egy pennynél jóval többet jelent számára. Akkoriban
kedves megszólítás, bájos ötlet volt, ami mosolyt csalt a
kislány arcára, és a nő reakciója sem volt más.
Melegség öntötte el a bolondos név hallatán, amit egy
sokkal komolyabb kérdés követett:
–  Ez őszinteség? Vagy hamis őszinteség? Most ki vagy
éppen? A valódi önmagad? Vagy nagyjából az a férfi, akinek
szerinted mások látni akarnak? Ne mondd, hogy nem
számít… mert most… ebben a pillanatban… számít. – A nő
hangja ellágyult. – És fogalmam sincs, miért.
– Ez az igazság.
Talán ostobaság, de hitt a férfinak.
Egy hosszú pillanatig álltak ott, a férfi tekintete szürke,
arany és zöld színekben játszott, és a felesége kötötte le
minden figyelmét, mintha csak ketten lennének a tavon –
mintha nem siklana és örvénylene körülöttük egész London
–, és Penelope eltűnődött, mi történne, ha nem lennének itt
az emberek. Ha London nem számítana.
A férfi közel állt hozzá, testének melege valódi volt,
csábító, és Penelope eljátszott a gondolattal, hogy a férfi
talán ott helyben megcsókolja.
Nem.
Elhúzódott, mielőtt a férje megtehette volna.
Muszáj volt.
Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a férfi megint
kihasználja.
Szállingózni kezdett a hó, meghintve a férfi hajszálcsíkos
kalapja peremét és gyönyörűen testre szabott kabátja
vállát.
–  Jobb lesz, ha odamegyek Oliviához, mielőtt úgy
döntenek Tottenhammel, hogy elszöknek. – Penelope egy
pillanatra elnémult. – Köszönöm a délutánt.
Megfordult és távozott, sajgás jelezte a férje hiányát.
Nem helyes, hogy Michael ilyen gyorsan, egyetlen lágy
mosollyal vagy kedves szóval képes elérni, hogy ennyire
vágyjon rá. Elgyengül, ha a férfiról van szó.
A férje pedig nagyon is erős.
–  Penelope! – kiáltott utána Bourne, és Penelope
megfordult, a tekintetük találkozott. A férje barna szeme
pajkosan csillogott. – Még nem ért véget a délután.
És ekkor Penelope egy röpke pillanatra azt érezte, hogy
kihagyott a lélegzete.
 16. fejezet

Kedves M.!
Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az idei báli
szezon borzasztó lesz, de még rosszabb volt, mint
gondoltam. Megbirkózom a pletykákkal, a
pusmogásokkal, azzal, hogy keresztülnéznek rajtam
azok az ígéretes agglegények, akik egykor felkértek
táncolni, de a herceg és az újdonsült, gyönyörű
hercegné látványa bizony megvisel.
Fülig szerelmesek egymásba. Úgy tűnik, ügyet sem
vetnek arra, hogy a hátuk mögött kibeszélik őket. És
aztán tegnap arról értesültem egy összejövetelen a
hölgyektől, hogy a hercegné anyai örömök elé néz.
Nagyon furcsa látni, hogy valaki más éli azt az
életet, ami az enyém is lehetett volna. Még furcsább,
hogy egyszerre vágyódom is utána, mégis élvezetemet
lelem a helyzet okozta szabadságban.
Aláírás nélkül
Dolby House, 1824 áprilisa

Elküldetlen levél

Valóban furcsa dolog udvarolni a saját feleségünknek.

Bourne gyertyafényes, csendes hálószobát és egy-két óra
meghitt sugdolózást képzelt el. Azonban úgy tűnt, hogy a
feleségének való udvarlásba beletartoznak majd a húgai,
meglehetősen komikus anyjuk, az apjuk öt vadászkopója és
egy kitalálós játék.
Azóta nem játszott ilyet, hogy tizennyolc évvel ezelőtt
elhagyta Surrey-t a tanulmányai miatt.
–  Tudod, hogy nem kell itt maradnod – suttogta
Penelope egész halkan, Dolby House szalonjának
kanapéján mellette ülve.
A férfi hátradőlt, egyik bokáját átvetette a másikon.
–  Épp annyira élvezem a kitalálós játékokat, mint
bármelyik férfi.
–  Tapasztalatom szerint a férfiak nem rajonganak a
társasjátékokért – jegyezte meg a nő szárazon. – Tudod,
hogy letelt a délután.
A szavak nem éppen finoman emlékeztették arra, hogy
Penelope teljes mértékben eleget tett az ígéretének… hogy
lejárt az idő. A felesége kék szemébe nézett.
–  A délután dél után kezdődik, Sixpence. – Suttogóra
fogta. – Számításaim szerint még legalább öt órát tölthetek
veled… jóval az éjszakába nyúlóan.
A nő elpirult, a férfi pedig ellenállhatatlan vágyat érzett,
hogy ott helyben szeretkezzen vele – hogy letépje róla
túlontúl visszafogott ruháját, és meztelenül a díványra
fektesse, amelyen ültek.
De Penelope családja ezt biztosan nem nézné jó szemmel.
Nem először játszott el a gondolattal aznap, hogy
szeretné leszaggatni a ruhát a feleségéről, és nem is
tizedjére. És nem is századjára.
Valami történt a jégen, valami, amire nem számított.
Jól érezte magát. Élvezte Penelope társaságát.
Élvezte a vele való korcsolyázást, a tréfálkozást,
élvezettel figyelte a húgait, akik mindketten elbűvölőek a
maguk módján. Rettentően szerette volna kinyújtani a
karját, és magához vonni a feleségét. De amikor
megpróbálta, Penelope elfordult tőle – csodálatra méltó
erőről téve tanúbizonyságot –, felszegett állal, kecsesen,
mert nem volt hajlandó beérni kevesebbel, mint amennyit
érdemel.
 Megbabonázva figyelte a feleségét, ahogy a Serpentine-t
átszelve távolodott, és büszkeség fogta el. Minden
önuralmára szükség volt, hogy ne eredjen utána, és
merüljenek el ebben az érzésben, amely merőben más volt,
mint ami a házasságukat valóban jellemezte. Fényűzésnek
tűnt, hogy a karjában tarthatta a feleségét korcsolyázás
közben; élvezte, hogy mosolyogva fogadta, amikor elcsent
egy gesztenyét a papírzacskóból, és amikor tágra nyílt
szemmel az igazságot követelte tőle – a férfi pedig örömmel
válaszolt neki őszintén.
Bár az őszintesége nem bizonyult elégnek.
Jól megtanulta, a leckét.
Tudta, hogy Penelope abban reménykedik, hogy
visszautasítja a meghívást a kitalálós játékra, és talán
valóban így kellett volna tennie. De úgy találta, hogy még
nem áll készen magára hagyni a feleségét – sőt, nem
tetszett neki a gondolat, hogy valaha is elhagyja. Ezért volt
itt a szalonban, s meghitt családi környezetben
társasjátékozott.
Penelope húgai besiettek a szobába. Philippa egy
papírfecnikkel teli tálat hozott, nyomában egy nagy, barna
kutya, aki odaügetett a kanapéhoz, és befurakodott
Michael és Penelope közé, kétszer körbefordulva, mielőtt
elhelyezkedett. Álla Penelope combján pihent, a hátsója
Michael csípőjének nyomódott. A férfi megmozdult, helyet
csinált a vadászkutyának, a nő pedig gyengéden cirógatni
kezdte a fülét.
A férfit féltékenység fogta el, amikor a kutya felsóhajtott,
és még szorosabban Penelopéhoz simult. Megköszörülte a
torkát, mert idegesítette, hogy egy kutyára féltékeny, és azt
kérdezte:
– Hány kutya van a házban?
Penelope elgondolkodva ráncolta az orrát, a férfit pedig
letaglózta a fiatalságukat megidéző grimasz. Szerette volna
kinyújtani a karját, és ujjával végigsimítani a pimasz kis
lejtő gyűrődésein.
 –  Tíz? Tizenegy? – Kecsesen megrántotta a vállát. –
Őszintén mondom, már nem tudom számon tartani. Ő
Brutus.
– Úgy tűnik, kedvel téged.
Penelope elmosolyodott.
– Szeret a középpontban lenni.
Ostobaság vagy sem, Michael úgy érezte, boldogan
mondana le az Angyalban lévő részesedéséről, ha magán
érezhetné a nő kedves, megnyugtató simogatását.
–  Feltűnt nektek, hogy milyen magas Tottenham? És
olyan jóképű! – sóhajtotta Olivia, és a Michael melletti
székbe ülve a férfihoz hajolt. – Álmomban sem gondoltam
volna, hogy egy ilyen hírnevű sógor ilyen elképesztő
férjjelölteket ismer.
–  Olivia! – Needham és Dolby márkinéja úgy nézett ki,
mint aki mindjárt elsüllyed szégyenében. – Ilyen dolgokról
nem illik csevegni előkelő körökben.
– Még a sógorommal sem?
–  Még vele sem. – Lady Needham hangja több oktávval
megugrott. – Nem ártana bocsánatot kérned.
Pippa letette a tálat, és felnézett, szemüvegét feltolva az
orrán.
– Nem úgy érti, hogy rossz lenne a hírneve, Lord Bourne.
Csak…
Michael felvonta a szemöldökét, kíváncsian, vajon
hogyan fejezi be a mondatot.
–  Ugyan, Pippa! Michael nem ostoba. Tudja, hogy
botrányosan hírhedt. Lefogadom, hogy élvezi. – Olivia teli
szájjal vigyorgott, és a férfi úgy döntött, kedveli a lányokat.
Nagyon szórakoztatóak, annyi szent.
–  Jól van, elég! – szólt közbe Penelope. – Játszhatnánk
végre? Olivia, te kezded!
Olivia rettentő lelkesnek tűnt, amiért ő lehet az első, és a
hatalmas kandallóhoz lépett. Kihúzott egy papírfecnit a
tálkából, elolvasta, majd az ajkát összeszorítva láthatóan
mérlegelte a stratégiáját.
 De ahelyett, hogy elmutogatta volna a papíron szereplő
kifejezést, felnézett, és azt kérdezte:
–  Szerintetek Tottenham óriási eljegyzési gyűrűt vesz
majd nekem?
–  Figaro házassága – jelentette ki Penelope
tárgyilagosan.
– Talált! – mondta Olivia. – Honnan tudtad?
– Na, vajon honnan? – kérdezett vissza Penelope.
– Milyen eszes lány! – jelentette ki a márkiné.
Michael nem tudta türtőztetni magát. Felnevetett,
magára vonva a felesége figyelmét, akinek szemöldöke
zavartan összeszaladt, mintha a férje egy furcsa növényfaj
lenne, amelyet épp az imént fedezett fel.
– Mi az? – érdeklődött a férfi.
– Semmi… csak… nem gyakran nevetsz.
Bourne közelebb hajolt, már amennyire a kutya engedte.
– Talán illetlenség?
A nő felnevetett, hangja muzsikaként hatott.
–  Nem… csak… – Ismét elpirult, és a férfi az összes
vagyonát odaadta volna, hogy megtudja, mire gondol abban
a pillanatban. – Nem.
– Olivia – szólt közbe Pippa –, húzz egy másikat!
Olivia ismét belenyúlt a tálkába, de előtte Michael
szemébe nézett, és bejelentette:
– Mindig imádtam a rubintot, Lord Bourne. Azt hiszem,
megy a bőrszínemhez. Arra az esetre, ha esetleg szóba
kerülne, amikor beszélget valakivel.
Tottenham valóban nagy bajban van.
– Ó, biztosra veszem, hogy szóba jön majd – jegyezte meg
Penelope szárazon –, hiszen a Bourne-hoz és Tottenhamhez
hasonló férfiak drágakövekről és a női bőrszínről szoktak
csevegni.
– Szerintem meglepődnél – mondta a férfi a feleségének
komolyan, mire a nő ismét felnevetett. – Feltétlenül észben
tartom, hogy kedveli a rubintot, Lady Olivia.
A lány elmosolyodott.
 – Úgy legyen.
– Nem hiszem, hogy a drágakövek kiemelik a bőrszínt –
jegyezte meg Pippa fontoskodva. – Színdarab?
–  Philippa, meghívtuk holnap ebédre Lord Castletont –
szólt közbe a márkiné. – Remélem, délután lesz alkalmatok
sétálni.
– Az jó lenne, mama. – Pippa figyelme nem kalandozott
el. – Öt szó.
–  Tottenham nem kapott meghívást ebédre – jegyezte
meg Olivia ajkát lebiggyesztve.
– Nem szabad beszélned, Olivia! – figyelmeztette Pippa.
– Bár ez öt szó volt, úgyhogy ügyes vagy.
Michael elmosolyodott az ötletes visszavágás hallatán,
de nem kerülte el figyelmét a sógornője válaszában bujkáló
érdektelenség. Nem akar hozzámenni Castletonhoz. Bár
nem tudja hibáztatni érte – Castleton egy idióta. Röpke pár
óra alatt Bourne számára egyértelművé vált, hogy Pippa
okosabb a legtöbb férfinál, és hogy Castletonnal szörnyű
párost alkotnának. Természetesen Castleton bárkivel
rémes párost alkotna, de Philippa számára a házasság
mindenképpen lélekromboló lenne.
És Penelope meggyűlöli majd őt, amiért nem próbálta
megakadályozni.
A feleségére nézett, aki őt vizslatta. Penelope a férfihoz
hajolt.
– Nincs ínyedre a házasság.
A férfi hazudhatott volna. Minél hamarabb kel egybe
Philippa és Castleton, annál gyorsabban állhat bosszút,
élheti tovább az életét a harag és a düh nélkül, ami
beárnyékolta az elmúlt tíz évét. Semmi sem változott.
De valami mégis.
Penelope.
A férfi megrázta a fejét.
– Valóban nincs.
Valami megcsillant a nő gyönyörű, kék szemében,
valami, amihez a férfi hozzá tudott volna szokni. Remény.
Boldogság. Úgy érezte, tízszer annyit ér, amiért ő az oka.
– Meg fogod akadályozni?
A férfi habozott. Meg kellene?
Boldoggá tenné Penelopét.
De milyen áron?
Philippa mentette meg a válaszadástól azzal, hogy
feléjük fordult.
– Jóságos ég! Látjátok ezt?
A férfi eddig nem figyelt oda, de Olivia úgy tett, mintha
ostort csattogtatna, az orrát felhúzta, a szemét
összeszorította, a fogával vicsorított, ujjait pedig
szétterpesztette a szája szélén.
–  Tintahalon lovaglás! A napfény megostorozása! –
jelentette ki a márkiné büszke hanghordozással, mire a
szobában ülők nevetésben törtek ki.
– A Tintahalon lovaglás című remekművet én is nagyon
szívesen elolvasnám – mondta Philippa kuncogva, majd
visszafordult Penelopéhoz. – Penny, kérlek! Elkelne a
segítséged.
Penelope egy ideig figyelte Oliviát, Michael pedig nem
bírta levenni róla a szemét – megbabonázta, ahogy
összpontosít. Eltűnődött, vajon milyen érzés lehet ilyen
figyelem középpontjában lenni. Ilyen elégedettségében.
Ismét feltámadt benne a féltékenység, és megszidta magát.
Egy felnőtt férfi nem lehet féltékeny kutyákra és
sógornőkre!
– A makrancos hölgy.
Olivia megtorpant.
–  Talált. Köszönöm, Pen. Már kezdtem kellemetlenül
érezni magam.
– Nem is értem, miért – jegyezte meg Pippa szárazon. –
Szerintem egy makrancos hölgy nem vak, Olivia.
–  Ó, ugyan már! Szeretném látni, hogy te jobban
csinálod. Ki következik?
– Penny jön. Ő találta ki a legutóbbit.
Penelope felkelt, lesimította a szoknyáját, a rögtönzött
színpadhoz ment, húzott egy cetlit, és kisimította. Hosszú
ideig nézegette, majd amikor eszébe jutott az ötlet,
felderült az arca. A férfi fészkelődött, hirtelen kényelmetlen
érzés fogta el. Szerette volna kiterelni a nőt a szobából, és
hazavinni az ágyába.
De a kör elkezdődött, ezért várnia kellett.
Penelope feltartotta három ujját, a férfi pedig elképzelte
őket az állkapcsán, az ajkán, az arcán.
– Három szó.
A nő kihúzta magát, tisztelgett a húgainak, majd
mereven menetelni kezdett a színpadon, telt mellétől
megfeszült a ruhája széle. A férfi előredőlt, könyökét a
térdén nyugtatva élvezte a látványt.
– Menetelés!
– Katonák!
A nő bátorítóan intett.
– Napóleon!
Úgy tett, mintha elsütne egy puskát, a férfi tekintete
pedig elidőzött a válla és a nyaka találkozásánál, a puha,
árnyékba borult hajlatnál, amelyet sóvárogva meg akart
csókolni… A hajlaton, ahova más helyen és időben csókot
adott volna, ha házasok lennének, és más ember lenne.
Olyan ember, akit tudna szeretni a felesége.
Ha a házasságuk a bosszúnál többre épülne.
Ne érj hozzám! Eszébe jutottak a szavak, és gyűlölte
őket. Gyűlölte, amit képviseltek – hogy a nő milyen
véleménnyel van róla, hogy mit hisz, hogyan bánna vele.
Hogy hogyan bánt vele.
Hogy hogyan bánik vele.
– Vadászat!
– Papa!
–  Papa levadássza Napóleont! – Olivia butácska
találgatása nevetésre fakasztotta Penelopét. Megrázta a
fejét, majd magára mutatott. – Papa levadász téged.
Pippa Oliviára sandított.
– Mégis miért szerepelne ilyen egy kitalálós játékban?
 –  Fogalmam sincs. Egyszer Hester nagynéni parókája
szerepelt a papíromon.
Pippa felnevetett.
– Azt én dobtam be. – Penelope megköszörülte a torkát.
– Igen. Bocsánat, Pen. Mit próbálsz a tudtunkra adni?
Penelope magára mutatott.
– Hölgy?
– Nő?
Feleség. Az ő felesége.
– Lány?
– Lánya valakinek?
–  Márkinál – kiáltotta közbe Needham és Dolby
márkinéja az első ötletét olyan büszkeségtől dagadozva,
hogy Michael attól tartott, leesik a kanapéról.
Penelope felsóhajtott, majd a mennyezetre emelte a
tekintetét, aztán a férje szemébe nézett, felvont szemöldöke
azt üzente: Segítenél?
A büszkeséghez meglepően hasonló érzés feszítette a
férfi mellkasát a kérés láttán – a gondolattól, hogy a
felesége tőle kér segítséget. Rájött, hogy ő akar lenni az a
férfi, akihez Penelope fordulhat. Segíteni akart neki.
Az isten szerelmére, Bourne, ez csak egy játék.
– Penelope – mondta.
A nő szeme felragyogott. A férfira mutatott.
–  Penelope? Te is a megfejtés része vagy? – Olivia
szkeptikusnak tűnt. Nővére ismét mutogatni kezdett. –
Varrás?
A nő vigyorogva Oliviára mutatott, majd úgy tett,
mintha épp egy cérnaszálat húzna ki egy varrófélben lévő
anyagból.
– Felfejtés?
A nő megint Oliviára mutatott, majd magára, aztán
ismét úgy tett, mintha varrna és felfejtene, mielőtt Pippára
nézett, mert egyértelműen úgy vélte, ő az egyedüli, aki
képes összerakni a részleteket.
A férfi nem akarta, hogy Pippa nyerjen. Ő akart nyerni.
Hogy lenyűgözze a nőt.
– Odüsszeia – jelentette ki.
Penelope arcán hatalmas, gyönyörű mosoly terült szét,
boldogan tapsikolva és fel-alá szökdécselve ünnepelte a
röpke győzelmet, majd úgy tett, mintha puskát sütne el,
aztán még egyszer körbemasírozott a kis színpadon.
Megpördült, pontosan Michaelre célzott, minden
idegszálával ráfigyelt, és a férfi igazi hősnek érezte magát,
amikor kimondta, amire gondolt.
– Trójai háború.
– Igen! – jelentette be Penelope nagyot sóhajtva. – Ügyes
vagy, Michael!
A férfi melle dagadt a büszkeségtől.
– Ugye?
– Nem értem – szólt közbe Olivia. – Az, hogy Penny varrt
és felfejtett, hogy kapcsolódik a trójai háborúhoz?
–  Penelope Odüsszeusz felesége – magyarázta Philippa.
– A férfi elhagyta őt, a nő pedig a szövőszobájában ült, és
egész nap varrt, majd éjszaka felfejtette, amit addig varrt.
Évekig.
–  De mi a csudáért csinálna valaki ilyet? – Olivia az
orrát ráncolta, majd elvett egy édességet a mellette lévő
tálcáról. – Évekig? De most komolyan.
–  Arra várt, hogy a férje hazatérjen – magyarázta
Penelope, Michael szemébe nézve. Volt valami
jelentőségteljes benne, és a férfi arra gondolt, hogy
Penelope nem pusztán a görög mítoszról beszél. Vajon várt
rá esténként? Pedig azt mondta neki, hogy ne érjen hozzá…
Ellökte magától… De ma éjszaka, ha a férfi felkeresné,
vajon fogadná a közeledését? A druszája nyomdokaiba
lépne?
– Remélem, te érdekesebb dolgokkal ütöd el az időt, amíg
Michaelre vársz, Penny – tréfálkozott Olivia.
Nővére elmosolyodott, de volt valami a tekintetében,
valami szomorúsághoz hasonló, ami nem tetszett a
férfinak. Magát hibáztatta érte. A nő boldogabb volt,
mielőtt megismerte. Akkor még nevetett, mosolygott, és
játékokat játszott a húgaival anélkül, hogy bármi is
emlékeztette volna szerencsétlen sorsára.
Penelope a kanapé felé indult, a férfi pedig felpattant,
hogy fogadja.
– Én sosem hagynám évekig magára az én Penelopémat
– jelentette ki. – Túlságosan aggódnék, hogy valaki lecsapja
a kezemről. – Anyósa jól hallhatóan felsóhajtott a szoba
másik végében, míg újdonsült sógornői elnevették
magukat. A férfi megfogta Penelope kezét, és finom csókolt
lehet a kézfejére. – Penelope és Odüsszeusz amúgy sem
tartoztak soha a kedvenc mitikus szerelmespárjaim közé.
Mindig is jobban kedveltem Perszephonét és Hadészt.
Penelope rámosolygott, és a szobában hirtelen melegebb
lett.
–  Szerinted boldogabbak voltak? – kérdezte a felesége
fanyar mosollyal.
A férfi tekintete elidőzött az arcán, majd halkan így
szólt:
–  Azt hiszem, hat hónapnyi dőzsölés még mindig jobb,
mint húszévnyi nélkülözés.
Penelope elpirult, a férfi pedig alig tudta megállni, hogy
ne csókolja meg ott helyben, fittyet hányva az illemre és a
hölgyek kifinomult ízlésére.
Olivia nem zavartatta magát.
– Lord Bourne, azt hiszem, ön következik.
A férfi továbbra is Penelopén legeltette a szemét.
–  Attól tartok, későre jár. Haza kell kísérnem a
feleségemet.
Lady Needham felkelt, mire az ölében lévő kiskutya egy
nyikkanással földet ért.
– Ó, maradjanak még egy kicsit, kérem! Nagyon örülünk
a látogatásuknak.
A férfi Penelopéra nézett, szerette volna elrabolni
magával a saját alvilágába, de hagyta, hogy a nő hozza meg
a döntést. Penelope az anyjához fordult.
 – Lord Bourne-nak igaza van – jelentette ki, mire a férfi
izgatottan megborzongott. – Hosszú volt a délután.
Szeretnék hazamenni.
Vele.
A férfi győzelemittasnak érezte magát, legszívesebben a
vállára hajította volna a nőt, és kicipelte volna a szobából.
Penelope ma este engedni fogja, hogy megérintse. Hogy
elcsavarja a fejét.
Biztos volt benne.
A holnap kérdéses, de a ma este… ma éjszaka a nő az
övé lesz.
Még ha nem is érdemli meg Penelopét.

Kedves M.!
Victoria és Valerie ma keltek egybe meglehetősen
középszerű férjükkel egy kettős esküvő keretében.
Kétségem sincs afelől, hogy választásuk a botrányom
miatt korlátozott volt, és alig tudom türtőztetni a dolog
igazságtalansága felett érzett haragomat.
Olyan igazságtalannak tűnik, hogy némelyikünknek
olyan élet jut osztályrészül, ami tele van boldogsággal,
szerelemmel, egy igaz társsal és minden egyébbel,
amivel kapcsolatban jól a fejünkbe vésték, hogy még
csak ne is álmodjunk róla, mert annyira ritka, és nem
ilyesmiket kell várni egy jó angol házasságtól.
Tudom, hogy az irigység bűn, ahogy a sóvárgás is.
De nem tehetek róla, hogy én is azt akarom, ami
másoknak van. Magamnak és a húgaimnak is.
Aláírás nélkül
Dolby House, 1825 júniusa

Elküldetlen levél
 Penelope kezdett beleszeretni a férjébe.
A zavarba ejtő ráeszmélés akkor jött, amikor a férje
felsegítette a hintóba, kétszer koppantott a tetőn, majd
beült mellé.
Kezd beleszeretni abba a férfiba, aki ma vele
korcsolyázott, aki társasjátékozott, szójátékok formájában
tréfálkozott vele, és úgy mosolygott rá, mintha ő lenne a
világon az egyetlen nő. Kezd beleszeretni a zord külső alatt
bujkáló kedvessége miatt.
És Penelope másik, sötét és hallgatag része kezdett
beleszeretni a férfi többi tulajdonságába.
Nem tudta, mihez kezd majd, ha teljesen beleszeret.
Bourne túl sok.
Megborzongott.
–  Fázol? – kérdezte a férje, és már mozdult is, hogy
takarót terítsen rá.
–  Igen – hazudta a nő, magához szorítva a gyapjút, és
igyekezett az eszébe vésni, hogy ez a férfi, ez a kedves,
gondoskodó férfi, aki a kényelme felől érdeklődött, csak egy
röpke jelleme a férjének.
Az a része, amit szeret.
–  Nemsokára otthon leszünk – jelentette ki a férfi
közelebb csúszva, és egyik karjával, amely olyan volt, akár
a meleg acél, átölelte a nő vállát. Penelope élvezte az
érintését. – Jól érezted magad délután?
A szó úgy hangzott, mint egy ígéret, és Penelope
akaratlanul is elpirult, pedig mindent megtett, hogy távol
tartsa magát a férfitól és az általa keltett érzelmektől.
–  Igen. Mindig szórakoztató társasjátékozni a
húgaimmal.
–  Nagyon kedvelem a húgaidat. – A férfi szelíden szólt,
szavai mormogásnak hatottak a sötétben. – Örültem, hogy
részt vehettem a játékban.
–  Azt hiszem, ők is örülnek, hogy van egy sógoruk, aki
kellemes társaság – vélte a nő, felidézve sógorait. – Victoria
és Valerie férjei kevésbé… – Habozott.
 – Jóképűek?
A nő elmosolyodott. Nem tudta megállni.
– Az is, de azt akartam mondani, hogy…
– Elbűvölőek?
– Az is, de…
– Elképesztően lenyűgözőek?
A nő szemöldöke felszaladt.
– Az lennél, elképesztően lenyűgöző?
A férfi sértődést színlelt.
– Talán nem figyeltél fel erre velem kapcsolatban?
Az ijesztő dolog az volt, hogy de. De ezt nem fogja
bevallani a férjének.
– Nem. De azt látom, hogy végtelenül szerényebb vagy a
többieknél.
A férfi elnevette magát.
– Bizonyára nem egyszerű velük.
A nő vigyorgott.
– Látom, tisztában vagy a saját korlátaiddal.
Csend telepedett rájuk, és a nőt meglepte, amikor a férfi
megszólalt:
–  Szeretek társasjátékozni. Olyan érzés volt, mintha
családtag lennék.
Annyira őszinte, váratlan szavak voltak, hogy hívatlan
könnyeket csaltak Penelope szemébe. Pislogva
visszaszorította őket, és könnyedén így szólt:
– Hiszen házasok vagyunk.
A férfi a nő tekintetét kereste a sötétben.
–  Csak ennyi? Közös esküt teszünk Compton lelkész
előtt, és születik egy család? – Amikor a nő nem felelt, a
férfi folytatta: – Bár így lenne!
Penelope igyekezett könnyed hangot megütni:
–  A húgaim mindig örömmel látnak, kegyelmes uram.
Biztos vagyok benne, hogy mindketten örülnek, hogy a
sógoruk lettél… főleg, ami a Lord Tottenhammel való
barátságodat illeti, és… – Elhallgatott.
– És? – firtatta a férfi.
 A nő vett egy mély levegőt.
–  És mert meg tudod akadályozni, hogy Pippa Lady
Castleton legyen.
A férfi felsóhajtott, fejét az ülésnek döntötte.
– Penelope… ez nem ilyen egyszerű.
A nő megmerevedett, kibontakozott az ölelésből, mire
azonnal lecsapott rá a hideg.
– Úgy érted, nem szolgálja az érdekedet.
– Nem. Valóban nem.
–  Miért fontos, hogy gyorsan egybekeljenek? – A férfi
habozott, a nő pedig megtörte a csöndet. – Próbáltam
megérteni, Michael… de nem megy. Hogyan függ össze a
kettő? Már van bizonyítékod arról, hogy Tommy
házasságon kívül született… – És ekkor hirtelen világosság
gyúlt az elméjében. – De még nincs a birtokodban, igaz?
A férfi nem fordult el, de nem is válaszolt. Penelope
gondolatai száguldottak, megpróbálta értelmezni az
egyezséget, hogy hogyan köttethetett, kik lehetnek az
érintett felek, a helyzet logikáját.
–  Nem nálad van a bizonyíték, hanem papánál. És
busásan megfizeted őt azzal, hogy kiházasítod a lányait. A
kedvenc árucikkeit.
– Penelope. – A férfi előrehajolt.
A nő a kocsi ajtajához préselte magát, a lehető
legtávolabb húzódott.
– Tagadod talán?
A férfi megdermedt.
– Nem.
–  Tehát így állunk – jegyezte meg Penelope epésen. A
hintó kis terét megülte a keserű, fojtogató igazság. – Papa
és a férjem szövetkezik, hogy irányíthassák a húgaimat és
engem is. Semmi sem változik. Ez a választás, igaz? A
húgaim hírneve, vagy a barátomé. Vagy az egyik, vagy a
másik.
– Először választás volt – vallotta be a férfi. – De most…
Nem engedném, hogy tönkretegyék a húgaidat, Penelope.
 A nő felvonta a szemöldökét.
–  Ugye megérted, ha nem hiszek neked, tekintve, hogy
hányszor jelentettél fenyegetést a hírnevükre a
találkozásunk óta?
–  Nincs több fenyegetés. Azt akarom, hogy boldogok
legyenek. Hogy te boldog legyél.
Michael boldoggá tudna tenni, suttogta egy hang
Penelopéban, és nem kételkedett benne. Egyáltalán. A férfi
az a fajta, aki képes egyvalamire összpontosítani, és ha
elhatározta, hogy örök életére boldoggá teszi a nőt, akkor
az úgy is lesz. De ez nem szerepel a tervek között.
– De a bosszúra jobban szomjazol.
– Mindkettőt akarom. Mindent akarok.
A nő elfordult tőle, és hirtelen ingerültség fogta el,
miközben a hintó ablakán túli városhoz beszélt.
–  Ó, Michael, mégis ki mondta neked, hogy mindent
megkaphatsz?
Végtelenségnek tűnő ideig haladtak csöndben, majd a
hintó megállt, Michael kiszállt, és megfordult, hogy
kisegítse a feleségét. Ahogy ott állt a félhomályban, egyik
karját kinyújtva, Penelopénak eszébe jutott a falconwelli
éjszaka, amikor Michael a karját, a nevét és a kalandot
kínálta fel, a nő pedig elfogadta, mert azt hitte, hogy még
mindig ugyanaz, aki gyerekként volt.
De nem. Már nem az a fiú… Most egy teljesen másik
férfi két arccal: a kedves védelmező és a gonosz bosszúálló.
A férje.
És isten bocsássa meg, de szerelmes a férjébe.
Évek óta várt erre a pillanatra, erre a felfedezésre, mert
biztos volt benne, hogy megváltoztatja majd az életét, hogy
virágba borulnak tőle a fák, és boldog dalra fakasztja a
madarakat.
De ez a szerelem nem eufórikus. Hanem fájdalmas.
Nem elég.
A férje segítsége nélkül szállt ki a hintóból, nem fogadta
el erős, kesztyűbe bújtatott kezét, ahogy lelépkedett a
lépcsőn. Bement a ház előcsarnokába, ahol egy szolgát sem
talált. A férfi követte, de Penelope habozás nélkül,
egyenesen a lépcsőhöz ment, és elindult felfelé.
–  Penelope! – szólt utána a férfi a lépcső aljáról, a nő
pedig lehunyta a szemét, mert a férje ajkáról felhangzó
neve fájdalmasan érintette.
De nem állt meg.
A férje követte, lassan, komótosan, fel a lépcsőn, végig a
hosszú, sötét folyosón a nő hálószobájáig. Nyitva hagyta az
ajtót, tudva, hogy a férfi akkor is utat talál hozzá, ha
bezárja. Bourne betette maga után az ajtót, miközben a nő
az öltözőasztalhoz lépett, levette a kesztyűjét, és óvatosan
kiterítette őket egy székre.
– Penelope! – ismételte meg a férfi, határozott hangjával
engedelmességet követelve.
Neki azonban elege volt az engedelmességből.
– Kérlek, nézz rám!
A nő nem mozdult. Nem felelt.
–  Penelope… – A férfi elnémult, a nő pedig a szeme
sarkából látta, hogy a férje a hajába túr, amely a
mozdulattól fenségesen tökéletlen lesz. Annyira jóképű,
annyira szokatlan! – Egy évtizede élek így. Bosszú.
Megtorlás. Ez éltetett… ez táplált.
A nő nem fordult meg. Képtelen volt. Nem akarta, hogy a
férfi lássa, hogy meghatódott. Hogy mennyire szeretett
volna sikítani, szemrehányást tenni, és elmondani neki,
hogy az élet… ahogy a férfi is… többről szól, mint ez az
aljas cél.
De úgysem hallgatná meg.
–  Tévedsz – mondta a nő, az ablaknál lévő
mosdóállványhoz lépve. – Megmérgezett téged.
– Talán igen.
Penelope tiszta, hideg vizet öntött a lavórba,
belemerítette a kezét, és figyelte, ahogy a porcelántól
sápadtabbnak látszik, ahogy a víz eltorzítja a valóságot.
Amikor megszólalt, idegennek tűnő végtagjaihoz intézte a
szavait.
–  Ugye tudod, hogy nem fog működni? – Amikor a férfi
nem válaszolt, folytatta. – Hogy amint bevégezted a
drágalátos bosszúdat, jön majd valami más. Falconwell,
Langford, Tommy… És aztán? Mi következik ezután?
–  Az élet. Végre – jelentette ki a férfi egyszerűen. – A
Langford kíséretétől és az általa okozott múltamtól való
megszabadulás. A megtorlás nélküli élet. – Szünetet
tartott. – Veled.
Bourne közelebb lépett hozzá, miközben beszélt, a
vártnál is közelebb, a nő pedig kiemelte a kezét a vízből, és
megfordult, bár a szavak fájtak… martak. Ezeket a
szavakat akarta mindennél jobban hallani… a házasságuk
kezdete óta… vagy talán még korábban. Talán azóta, hogy
elkezdett leveleket írni a férfinak, tudva, hogy sosem kapja
meg őket. De mindegy, mennyire akarta hallani e szavakat,
úgy találta, hogy nem tud hinni a férjének.
És a hit számít, nem az igazság. Ezt megtanulta a
férfitól.
Bourne karnyújtásnyira állt, komolyan és mereven,
mogyoróbarna szeme feketének tűnt a szoba
félhomályában. Penelope nem tudott megálljt parancsolni a
szavainak, bár tudta, hogy úgysem tudja soha rávenni a
férfit, hogy belássa az igazat.
–  Tévedsz. Nem fogsz megváltozni. Helyette a
sötétségben maradsz, a bosszú köpenyébe burkolózva. –
Elhallgatott, és tudta, hogy a következő szavak fontosak,
hogy muszáj hallania őket a férfinak. Hogy muszáj
kimondania. – Boldogtalan leszel, Michael. Melletted pedig
én is az leszek.
A férfi álla megfeszült.
– Mióta vagy ilyen szakértő? Surrey védelmében élted a
mesébe illő életedet, egy pillanatig sem kockáztatva, egy
folt sem esett a tökéletes, feddhetetlen neveden. Fogalmad
sincs a haragról, a csalódásról vagy a kétségbeesésről.
Fogalmad sincs, milyen, ha kihúzzák alólad a talajt, és
semmi másra nem vágysz, mint megbüntetni azt, aki ezt
tette veled.
A halk szavak ágyúdörejként hatottak a szobában,
körülvették Penelopét, amíg végül muszáj volt kimondania,
amit gondolt.
–  Önző… disznó vagy. – A férfi felé lépett. – Szerinted
semmit nem tudok a csalódásról? Szerinted nem voltam
csalódott, amikor figyeltem a körülöttem lévőket, a
barátaimat, a húgaimat, akik férjhez mentek? Szerinted
nem voltam megsemmisülve, amikor rájöttem, hogy a férfi,
akihez hozzá kellene mennem, egy másik nőt szeret?
Szerinted nem voltam dühös mindennap, amiért papa
házában ébredek azzal a tudattal, hogy sosem leszek
elégedett… és hogy sosem talál rám a szerelem? Szerinted
a hozzám hasonló nőknek könnyű, mert gond nélkül
dobálnak minket maguk között a férfiak – papa, a
vőlegényjelöltek és most már a férjem is?
A nő határozottan lépkedett, fokozatosan a szoba
ajtajához szorítva a férfit, túlságosan dühösen ahhoz, hogy
kiélvezze a férfi visszavonulását.
–  Ugye nem kell emlékeztesselek arra, hogy soha nem
volt lehetőségem irányítani az életemet? Hogy minden,
amit teszek, ami vagyok, másokat szolgál.
–  Ez a te hibád, Penelope, nem a miénk. Nemet is
mondhattál volna. Senki sem fenyegette az életedet.
–  Dehogynem! – fakadt ki a nő. – A biztonságomat, az
anyagi jólétemet, a jövőmet veszélyeztették. Ha nem
Leighton, Tommy vagy te, akkor ki? Mi történt volna, ha
papa meghal, és nincs semmim?
A férfi ekkor felé lépett, és megragadta a vállánál fogva.
– Csakhogy te nem magad miatt aggódtál, igaz? Hanem
a bűntudat és a felelősség miatt, és arra vágytál, hogy a
húgaidnak olyan életet biztosíts, ami neked nem adatott
meg.
A nő szeme résnyire szűkült.
–  Nem kérek elnézést azért, mert azt tettem, ami jó
nekik. Nem mindenki olyan, mint te, Michael, olyan
elkényeztetett, önző és…
– Folytasd csak, drágám! – gúnyolódott a férfi, eleresztve
a feleségét, a karját keresztbe téve széles mellkasa előtt. –
Hiszen még csak most lendültél bele. – Amikor Penelope
nem felelt, a férfi felvonta a szemöldökét. – Gyáva. Tetszik
vagy sem, döntöttél, Sixpence. Te, és senki más.
A nő gyűlölte a férfit, amiért a becenevén szólította.
– Tévedsz. Azt hiszed, Leightont választottam volna? Azt
hiszed, Tommyt választottam volna? Azt hiszed, hogy…
Megállította magát… mindennél jobban vágyott arra,
hogy befejezze a mondatot, hogy kimondja, téged
választottalak volna. Fájdalmat akart okozni a férfinak.
Hogy megbüntesse, amiért ennyire megnehezített mindent.
Hogy lehetetlenné tette számára, hogy szeresse.
De a férfi megértette a ki nem mondott célzást.
– Hadd halljam!
A nő a fejét rázta.
– Nem.
– Miért nem? Hiszen igaz. Ha én lennék Nagy-Britannia
utolsó férfija, akkor sem választottál volna engem. Én
vagyok a gonosz ebben a játékban, az, aki elrabolt téged a
tökéletes vidéki életedből, aki csupa düh és bosszú,
túlságosan szigorú és hűvös, és nem érdemel meg téged. Az
érzéseidet. A társaságodat.
–  A te szavaid. Nem az enyémek. – Bár nem igazak.
Mert az összes kérője közül a férfit akarta a legjobban.
Bourne hátrált egy lépést, kezével végigszántott a haján,
és röviden felnevetett.
–  Megtanultál csatázni, nem mondom. A szegény kis
Penelope már a múlté.
A nő kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, megígérve
magának, hogy száműzi a férfit – és a tényt, hogy
szerelmes belé – a gondolatai közül.
–  Igen – értett egyet. – A szegény kis Penelope már a
múlté.
 Valami változás állt be a férfiban, és a házasságuk óta
most először a nőnek nem okozott nehézséget megfejteni a
tekintetét. Lemondás.
– Akkor ennyi?
Penelope bólintott, bár minden porcikája sikítva
tiltakozott a szavak ellen, a bennük rejlő igazságtalanság
ellen.
–  Ennyi. Ha ragaszkodsz a bosszúhoz, nélkülem kell
véghez vinned.
Tudta, hogy az ultimátum úgysem tántorítja el a férjét,
mégis fájdalmas ütésként érte a válasz:
– Legyen hát!
 17. fejezet

Kedves M.!
Ma este színházban voltam, és a neved megütötte a
fülemet. Egy hölgycsoport beszélgetett egy új
játékbarlangról és annak botrányos, új tulajdonosáról,
ezért akaratlanul is hegyezni kezdtem a fülemet,
amikor hallottam, hogy rólad van szó. Nagyon furcsa,
hogy Bourne-ként emlegetnek téged – ezt a nevet még
mindig édesapáddal azonosítom, de feltételezem, hogy
már egy évtizede te viseled.
Egy évtized. Tíz év telt el azóta, hogy utoljára
láttalak vagy beszéltem veled. Tíz évvel ezelőtt változott
meg minden. Tíz év, és még mindig hiányzol.
Aláírás nélkül
Dolby House, 1826 májusa

Elküldetlen levél

Egy héttel később Michael Dolby House lépcsőjén

lépkedett felfelé, eleget téve az apósa meghívásának, amely
aznap reggel érkezett Hell House-ba, miközben a
dolgozószobájában állt, és igyekezett visszafogni magát,
hogy ne száguldjon keresztül a házon, ragadja meg a
feleségét, és bizonyítsa be neki egyszer és mindenkorra,
hogy házasok, és hogy az övé.
Idáig fajult a helyzet… A szégyenletes igazság az, hogy a
férfi a legtöbb idejét otthon töltötte a nő ajtó mögötti
lépéseit hallgatva, arra várva, hogy átjöjjön hozzá, hogy
mondja azt, meggondolta magát, és könyörögjön az
érintéséért.
Ő is épp annyira vágyott arra, hogy megérinthesse a nőt.
Hat éjszakát töltött otthon, kerülve a feleségét, mégis az
átkozott közös hálószobaajtó másik oldalán állt, hallgatta,
ahogy a szolgák elkészítik a nő fürdővizét, csevegnek vele,
majd ahogy Penelope belecsusszan a vízbe, a mocorgása
sajgó vágyat ébresztett a férfiban.
Vágyat, hogy bizonyítson a feleségének.
A tapasztalat kínkeserves volt. És rászolgált. Azzal
büntette magát, hogy nem volt hajlandó belépni a szobába,
kirángatni bájos, buja feleségét a kádból, hogy az ágyára
fektesse és erőszakkal a magáévá tegye. Ahogy elfordult az
ajtótól, amely a mögötte lévő titkokkal hívogatta,
megbánást érzett.
Penelope volt minden, amire vágyott, és mindig is több
volt, mint amit megérdemelt.
A múlt éjszaka volt a legrosszabb – a nő nevetett
valamin a szobalányával, a férfi pedig állt, egyik kezével az
ajtókilincsen, a felesége dallamos nevetése egy szirén
énekére emlékeztette. Bourne az ajtónak támasztott
homlokkal állt, mint egy bolond, és hosszú percekig
hallgatózott, arra várva, hogy valami megváltozzon.
Fájdalmasan vágyott arra, hogy odamenjen a
feleségéhez, de végül elfordult, és Wortht pillantotta meg a
szoba másik végében, a becsukott ajtó innenső oldalán.
A férfit elfogta a szégyen és a düh.
– Már nem illik kopogni?
Worth vörös szemöldöke felszaladt.
–  Nem véltem szükségesnek, mivel ritkán vagy itthon
ilyen kései órán.
– Ma este itthon vagyok.
–  Ráadásul idióta vagy. – A házvezetőnő sosem félt
kimondani, amit gondolt.
– Ki kellene rúgjalak a szemtelenségedért.
 –  De nem fogsz. Mert igazam van. Mi ütött beléd?
Egyértelmű, hogy fontos neked a hölgy, neki pedig te.
– Semmi sem egyértelmű.
–  Igazad van – felelte a házvezetőnő, letéve egy rakás
törülközőt a lavór mellé. – Tökéletesen érthetetlen… hogy
miért töltőtök az ajtó ellentétes oldalán olyan sok időt, a
másik után hallgatózva.
Michael szemöldöke összeszaladt.
– Ő is…?
Worth felvonta a vállát.
– Attól tartok, ezt sosem tudod meg. – Elhallgatott. – A
fenébe is, Bourne! Olyan sok időt töltöttél azzal felnőttként,
hogy megvédj másokat. Téged ki fog megvédeni
önmagadtól?
Hátat fordított a házvezetőnőnek.
– Hagyj magamra!
Aznap este nagyon fülelt, várta, hogy Penelope kilépjen a
kádból, és a közös ajtóhoz menjen. Megesküdött magának,
hogy ha csak megneszeli, hogy a felesége az ajtó másik
oldalán várakozik, kinyitja, és tisztázzák a helyzetet. De
ehelyett azt látta, hogy az ajtó alatti fénycsík eltűnik, majd
takaró susogását hallotta, ahogy a nő bemászott az ágyba.
A férfi ekkor az Angyalba menekült, és az egész éjszakát a
kártyabarlangban töltötte, figyelte, ahogy a játékosok több
tízezer fontot tesznek fel és veszítenek el, emlékeztetve őt a
vágy, a gyengeség hatalmára. Arra, hogy mit győzött le.
És veszített el.
Továbbra is kalapban és kabátban Bourne követte a
lakájt Dolby House labirintusában – amely a Londonban
található kevés birtok egyike volt –, ki a hatalmas erkélyre,
amely a birtok hóval fedett területeire vezetett.
Mancsnyomok szegélyezte lábnyomok indultak el a háztól.
Puska dörrenése törte meg a csöndet, Michael pedig az
inashoz fordult, tudva, hogy azt várja tőle, hogy kövesse a
hangot. Követte a nyomot az apósa felé, a frissen esett hó
elfojtotta léptei zaját.
 Éles szél támadt, ő pedig lassított, elfordítva fejét a
szélroham elől, fogát csikorgatva a metsző hidegben. Egy
kis domb mögül felhangzott egy vadászpuska, és a férfit
nyugtalanság fogta el. Nem örült volna, ha Needham és
Dolby márkija lelövi, még ha véletlenül is.
A lehetőségeit mérlegelve megállt, tölcsért formált a
tenyeréből, és felkiáltott:
– Needham!
–  Hurrá! – Öblös kiáltás hangzott fel a vonulat mögül,
nyomában fél tucat kutya ugatásával és vonításával.
Bourne ezt jelnek vette, hogy közelebb mehet.
Megtorpant, miután felkaptatott az emelkedőre, és
végighordozta tekintetét a széles területen, amely egészen
a Temzéig nyúlt. Nagyot sóhajtott, élvezte, ahogy a hideg
levegő átjárja a tüdejét, majd Needhamre sandított, aki
tenyerével árnyékolta a szemét a napsugarak elől.
Félúton járt a lejtőn lefelé, amikor Needham odakiáltott
neki:
– Nem voltam benne biztos, hogy eljössz.
– Úgy vélem, illik eleget tenni a kérésnek, ha az apósom
hívat.
Needham felnevetett.
–  Főleg, ha nála van az egyetlen dolog, amit igazán
akarsz.
Michael elfogadta Needham erős kézfogását.
– Átkozottul hideg van, Needham. Mit keresünk itt kint?
A márki ügyet sem vetett rá, egy hangos kiáltással
elfordult tőle, mire a kutyák megiramodtak a húsz yardra
fekvő bozótos irányába. Egy magányos fácánt zavartak fel a
levegőbe. Needham felemelte a puskáját, és lőtt.
– A csudába, elvétettem!
Minő meglepetés.
A két férfi megindult a bokrok felé, és Bourne megvárta,
hogy az apósa szólaljon meg elsőként.
– Nagyon jó munkát végeztél azzal, hogy ne ejts foltot a
lányaim jó hírnevén. – Michael nem felelt, Needham
folytatta. – Castleton megkérte Pippa kezét.
– Hallottam. Bevallom, meglepett, hogy igent mondott.
Needham fintorgott, amikor szélroham söpört el
mellettük. Egy kutya ugatott a közelben, Needham pedig
hátrafordult.
–  Gyerünk, Brutus! Még nem végeztünk. – Megindult
előre. – Az a kutya, amelyik nem tud vadászni, nem ér egy
fabatkát sem. – Bourne legszívesebben visszavágott volna,
de uralkodott magán. – Castleton egy fajankó, de gróf, és ez
boldoggá tesz egy feleséget. – A kutyák ismét felzavartak
egy fácánt, Needham pedig célzott, és mellélőtt. – Pippa túl
okos, és ez baj.
– Pippa túl okos ahhoz, hogy Castletonnal éljen. – Tudta,
hogy nem szabadna kimondania. Tudta, hogy nem kellene
érdekelnie, kihez megy feleségül a lány, főleg úgy, hogy az
eljegyzése eredményeképp megkapja a Langforddal
szembeni bosszúhoz szükséges eszközt.
De csakis Penelopéra tudott gondolni, és arra, ahogy
Pippa sótlan kérője elszomorította. Nem akarta, hogy
szomorú legyen.
Boldognak akarta látni.
Kezd ellágyulni.
Úgy tűnt, Needham nem vette észre.
–  A lányom igent mondott. Nem visszakozhatom.
Legalábbis tisztességes indokkal nem.
– És a tény, hogy Castleton egy fajankó?
– Az nem elég jó.
– És ha találok valami más indokot? Egy jobbat? – Csak
van valami az Angyal iratai között, valami, ami rossz fényt
vethet Castletonra, és az eljegyzés felbontásához vezethet.
Needham lapos pillantást vetett rá.
–  Elfelejted, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal,
milyen büntetés jár egy felbontott eljegyzésért. Még ha jó
indokkal történik, akkor is tönkreteszi a lányokat. És a
húgaikat.
Mint Penelope esetében.
 –  Adjon egypár napot! Keresek valamit, amivel
felbonthatjuk az eljegyzést. – Hirtelen rettentő fontos lett
Bourne-nak, hogy kiutat találjon Pippa számára ebből az
eljegyzésből. Nem számított az sem, hogy már szinte a
szájában érezte a bosszú édes ízét.
Needham megrázta a fejét.
–  El kell fogadnom minden szembejövő ajánlatot,
különben még egy Penelope marad a nyakamon. Ezt nem
engedhetem meg.
Bourne a fogát csikorgatta.
– Penelopéból márkiné lett.
– Nem lett volna az, ha te nem hajkurászod Falconwellt,
nemde? Szerinted elsődlegesen miért vettem be a
hozományai közé a birtokot? Ez volt az utolsó esélyem.
– Az utolsó esélye mire?
–  Nincs fiam, Bourne. – Dolby House felé nézett. – Ha
meghalok, ezt a házat és az udvarházat kénytelen leszek
valami idióta unokatestvérre hagyni, aki egy fikarcnyit sem
fog törődni velük, vagy a birtokkal, amelyen állnak.
Penelope jó lány. Azt teszi, amit mondanak neki.
Egyértelművé tettem számára, hogy férjhez kell mennie,
hogy a húgai továbbra is értékesek maradjanak. Nem
dönthetett úgy, hogy vénlány marad, és hátralévő napjait
Surrey-ban hervadozva tölti. Tudta, mi a kötelessége.
Tudta, hogy Falconwell a gyermekeire száll majd, és azzal
a Needham-birtok történetének egy része is.
Hirtelenszőke hajú kislányok jelentek meg Bourne lelki
szemei előtt. Nem emlék volt. Hanem álom.
Penelope gyermekei.
A közös gyermekeik.
A gondolat elemésztette, ahogy a vele együtt megjelenő
vágy is. Sosem gondolt arra, hogy gyerekei legyenek. Sosem
gondolta, hogy akar. Sosem gondolta, hogy olyan apjuk
lenne, akit megérdemelnek.
–  Azt akarta, hogy a múltjából átadhasson valamit a
jövőnek.
 A márki a ház felé fordult.
– Azt hiszem, ezt te is megérted.
Milyen furcsa, hogy sosem gondolt így rá. Eddig a
pillanatig. Annyira arra összpontosított, hogy
visszaszerezze Falconwellt, hogy sosem fordult meg a
fejében, mihez kezd majd vele. Hogy mi a következő lépés.
Hogy ki a következő.
Elképzelései között nem szerepelt semmi Falconwell
visszaszerzése után. Semmi, csak a bosszú. De most valami
több derengett fel, ami túlmutatott az udvarházon és a
kísértő múlton.
Valami, amit a bosszú tönkretehet.
Elhessegette a gondolatot.
–  Bevallom, amikor Langford felajánlotta Falconwellt a
saját tétjeként a játékban, tudtam, hogy ráharapsz.
Örömmel nyertem meg, mert tudtam, hogy így lesz.
Michael kihallotta az önelégültséget apósa hangjából.
– De miért?
Needham megrántotta a vállát.
–  Mindig is tudtam, hogy Penelope vagy hozzád, vagy
Tommy Alleshez megy majd feleségül, és, köztünk
maradjon, de mindig is reménykedtem, hogy te leszel az, de
nem azon nyilvánvaló okból, mert Alles házasságon kívül
született, bár részben az is benne volt. Mindig is
kedveltelek, fiú. Mindig is úgy gondoltam, hogy befejezed
majd a tanulmányaidat, és készen állsz arra, hogy tiéd
legyen a cím, a birtok és a lányom. Amikor Langford
földönfutóvá tett téged, és le kellett vadásznom Leightont,
bevallom, nem kissé voltam dühös.
Michael akár elképesztőnek is találhatta volna a
kijelentésben rejlő önzést, ha nem lepődött volna meg azon,
hogy Needham mindig is őt szánta Penelopénak.
– De miért engem?
Needham elnézett a Temze fölött, a kérdésen töprengve.
Végül így szólt:
–  Te voltál az, aki a leginkább szívén viselte a birtok
sorsát.
Ez igaz. Törődött a birtokkal és az embereivel. Annyira,
hogy amikor mindenét elveszítette, nem volt bátorsága
visszajönni, és a szemükbe nézni. Ahogy Penelope szemébe
sem.
És most már túl késő helyrehozni ezeket a hibákat.
–  A másik ok pedig – folytatta Needham –, hogy
Penelope téged kedvelt a legjobban.
Izgalom járta át a férfit a szavak, a bennük rejlő igazság
hallatán. A nő őt kedvelte a legjobban. Amíg el nem hagyta.
Azóta Penelope magányos volt. Többé nem bízott benne.
Természetesen igaza van. A férfi egyértelművé tette a
céljait, és miközben eléri az egyetlen dolgot, amire mindig
is vágyott, el fogja veszíteni a feleségét.
Penelope volt az áldozat, amelyet a férfinak a tervek
szerint kezdettől fogva meg kellett hoznia. Akkor még nem
tűnt túl nagy dolognak – most viszont már nagyon is, ha
belegondol.
Ez várható volt, természetesen – minden értékeset
tönkretett, amije csak volt.
–  Most már mindegy – folytatta Needham, észre sem
véve Michael zavaros gondolatait. – Helyesen cselekedtél. A
ma reggeli lapok az egekig magasztalják a házasságotok
erényeit… Bevallom, meglep, milyen erőfeszítéseket tettél
a meseszövésbe. Gesztenyemajszolás és keringőzés a jégen,
a délután eltöltése a lányaim társaságában, és egyéb
nevetséges dolgok. De jól szerepeltél… és West elhitte. Az
újságok esküsznek, hogy a házasságotok szerelemből
köttetett. Castleton nem kérte volna meg Pippa kezét, ha a
nevünket bármilyen módon beszennyezné egy botrányos
házasság.
Magának kellene tiltakoznia a házasság ellen, nem
Castletonnak. Pippa jobban járna egy olyan férfival, akibe
egy csipetnyivel több ész szorult. Michael már nyitotta a
száját, hogy ezt közölje az apósával, ám Needham
megelőzte:
 – Lényeg a lényeg, átverted őket. A bosszú a tiéd, ahogy
megegyeztünk.
A bosszú a tiéd.
Egy évtizede várta, hogy hallja ezeket a szavakat.
– A házban van a levél, rád vár.
– Nem akarja megvárni Olivia eljegyzését is? – A kérdés
akaratlanul is kibukott belőle… mielőtt végiggondolhatta
volna a tényt, hogy épp arra emlékezteti az apósát, hogy
hivatalosan még nem teljesítette az alkujuk rá eső részét.
Needham felemelte a puskáját, és a folyóparton álló,
alacsony bokorra célzott.
–  Tottenham ma elhívta lovagolni. Egy nap a fiúból
miniszterelnök lesz, Olivia jövője pedig rózsásnak tűnik. –
Tüzelt, majd Michaelre nézett. – Ráadásul jól bánsz a
lányaimmal. Én megtartom, amit ígértem.
De hiszen nem is bánik velük jól. Philippa egy
félkegyelműhöz megy feleségül, Penelope pedig… Penelope
pedig egy tuskóval házasodott össze. Zsebre vágta a kezét a
metsző szél ellen, majd hátat fordítva a derengő Dolby
House felé nézett.
– Miért adná nekem?
–  Öt lányom van, és bár ivásra adtam a fejem miattuk,
ha bármi történne velem, azt akarom, hogy a gyámjuk, a
férfi, akit kijelöltem a feladatra, úgy viselje gondjukat,
ahogy én. – Needham a ház felé fordult, megindult
visszafelé. – Langfordot ez hidegen hagyta. Mindent
megérdemel, bármit teszel is vele.
Michaelnek örömmámort kellett volna éreznie.
Elégedettséget. Elvégre épp most kapta meg azt, amire a
világon a legjobban vágyott.
De inkább üresnek érezte magát. Üresnek egyetlen,
vitathatatlan tényt leszámítva.
Penelope gyűlölni fogja ezért.
De nem annyira, mint amennyire a férfi saját magát.
 Biliárd ma este.
A kocsi fél tizenegykor ott lesz érted.
Éloa

A kis, ekrü színű négyzet, rajta egy kecses, női angyal

pecsétjével, épp ebéd után érkezett, Worth hozta
sokatmondó mosollyal. Penelope reszkető kézzel kinyitotta
a levelet, és elolvasta az illetlen, titokzatos ígéretet.
A kaland ígéretét.
Felnézett a meghívóból, pír öntötte el az arcát, és azt
kérdezte:
– Hol van a férjem?
– Egész nap házon kívül volt, asszonyom.
Penelope felemelte a papírt.
– Na és ez?
– Alig öt perce érkezett.
Bólintott. Gondolkodóba ejtette a levél és a meghívás. A
korcsolyázás és a vitatkozás napja óta nem látta Michaelt,
amikor rájött, hogy szereti. Aznap éjszaka otthagyta a
szobájában, és nem jött vissza – hiába várta, bár már
ismerte annyira a férfit, hogy ne reménykedjen abban, hogy
talán lemond a bosszúról, és inkább a vele közös életet
választja.
Lehetséges, hogy ő küldte a meghívást?
A gondolattól elszorult a torka. Talán igen. Talán mégis
őt választotta. Talán kalandban részesíti, és új esélyt
kapnak a közös életre.
Talán nem.
Akárhogy is, az üzenet olyan csábítás volt, amelynek
nem tudott ellenállni – kalandot akart, biliárdot, egy
éjszakát az Angyalban. És nem fog hazudni, ismét látni
akarta a férjét. A férjét, aki után sóvárgott, bár tudta, hogy
értelmetlen.
Elhatározta ugyan, hogy kerüli, hogy távol tartja magát
a csábítástól és a férfi keltette érzésektől, de nem tudott
ellenállni neki.
 Csupán annyit tehet, hogy megvárja, amíg leszáll az éj,
és eljön a kijelölt óra. Alaposan megválogatta a ruháját, azt
kívánva, bár ne törődne ennyire azzal, hogy a férfi mit
gondol, hogy milyennek fogja látni. Egy sötét lazacszínű
selyemruhát választott, amely teljesen alkalmatlan volt
február elejére, de mindig is úgy vélte, hogy ez a szín jól
illik halvány bőréhez, és kevésbé látszik tőle egyszerűnek,
sokkal inkább… többnek.
A kocsi Hell House szolgáknak fenntartott bejáratához
érkezett, és maga Mrs. Worth jött érte olyan mindentudó
tekintettel, ami pírt csalt Penelope arcára a várakozástól.
–  Erre szüksége lesz – suttogta a házvezetőnő, és
Penelope kezébe nyomott egy szolid, bársonyszalagokkal
díszített, fekete selyemmaszkot.
– Valóban?
–  Sokkal jobban fogja élvezni az estét, ha nem aggódik
amiatt, hogy fény derül a kilétére.
Penelope szívverése felgyorsult a maszkot simogatva.
Élvezte a selyem tapintását – izgalmat ígért.
–  Egy álarc – suttogta inkább magának, mintsem a
házvezetőnőnek. Várakozás töltötte el. – Köszönöm.
A házvezetőnő csendesen és mindentudón mosolygott.
–  Nagyon szívesen. – Elhallgatott, figyelte, ahogy
Penelope a szeme elé emeli a maszkot, megköti hátul, és
eligazgatja a selymet a szemöldöke felett. – Hadd mondjam
el, asszonyom, hogy mennyire boldog vagyok, amiért
Michael önt választotta.
Illetlenség volt, ilyet nem szokás mondania egy
házvezetőnőnek, de Worth nem volt szokásos házvezetőnő,
ezért Penelope mosolyogva így felelt:
– Nem vagyok benne biztos, hogy Michael egyetértene.
Valami felragyogott a másik nő szemében.
– Szerintem csak idő kérdése, és igen. – Worth bólintott,
majd Penelope kilépett az ajtón, fel a várakozó kocsiba,
torkában dobogó szívvel, mielőtt visszafordulhatott volna.
Mielőtt meggondolhatta volna magát.
 A kocsi nem az Angyal főbejáratához vitte, hanem egy
különös, szerény bejárathoz, amely az épület mellett futó
sikátorokból nyílt. Szinte teljes sötétségben szállt ki, a
kocsis kezébe kapaszkodva, aki lesegítette, és a
megfeketedett acélajtóhoz kísérte. Penelopét elfogta az
izgatottság.
Ismét Michael klubjában volt, meghívót kapott
biliárdozni, és reményei szerint a legszebb ruhájában
érkezett.
Elképesztően izgalmas volt.
A kocsis kopogással jelezte az érkezését, majd arrébb
lépett, amikor a kis résben egy szénfekete szempár jelent
meg. Hang nem érkezett az ajtó mögül.
–  Meg… megkaptam a meghívót. Biliárdozni jöttem –
mondta a nő, és a kezét felemelve ellenőrizte, hogy az álarc
jól fed-e. Dühítette a mozdulat, ahogy szaggatott légzése és
kötélen táncoló idegei is.
Egy pillanattal később a retesz becsukódott, magára
hagyva Penelopét a sötétben az éjszaka közepén. Egy
londoni kártyabarlang mögött.
Nagyon nyelt. Hát… nem erre számított.
Újfent kopogott. Ismét megjelent a rés.
– A férjem…
És be is csukódott.
–  A maga munkaadója – közölte az ajtóval, mintha a
megfelelő ösztönzéstől magától kinyílna.
De az zárva maradt.
Penelope szorosabbra húzta magán a köpenyt, majd a
válla fölött a kocsisra sandított, aki épp visszaült a bakra.
Szerencsére nem kerülte el a figyelmét a kellemetlen
helyzet, és így szólt:
– Általában van egy jelszó, asszonyom.
Hát persze! A meghívó furcsa, utolsó szava.
Mégis kik használnak manapság jelszót, ha el akarnak
érni valamit? Olyan volt, mint egy gótikus regény.
Megköszörülte a torkát, és ismét szembenézett a hatalmas
ajtóval.
Megint kopogott.
A nyílás egy kattanással feltárult, és Penelope a
szempárra mosolygott.
Felismerésnek semmi jele.
– Tudom a jelszót – jelentette ki diadalittasan.
A szempár nem volt lenyűgözve.
–  Éloa – suttogta, mert nem tudta, pontosan hogyan is
működik a dolog.
A nyílás megint becsukódott.
Az ördögbe!
Penelope várt, majd megfordult, és ideges pillantást
vetett a kocsisra. A férfi megvonta a vállát, és így szólt:
– Nincs több ötletem.
És épp, amikor Penelope feladta volna, hallotta, hogy
kattan a zár, fém csikorog fémen… és a hatalmas ajtó
feltárult.
Alig bírt úrrá lenni az izgatottságán.
Az ajtó másik oldalán álló férfi termetes volt, sötét bőrű
és szemű, szobormerev arcú, amitől Penelopénak idegesnek
kellett volna lennie, de túlságosan izgatott volt. A férfi
bricseszt és sötét inget viselt, amelynek a színét Penelope
nem tudta pontosan kivenni a félhomályban, de kabát nem
volt rajta. Nem megfelelőnek is ítélhette volna a férfi
öltözékét, de gyorsan emlékeztette magát, hogy még sosem
nyert bebocsátást egy kártyabarlangba egy sejtelmes,
jelszót kívánó ajtón keresztül, ezért feltételezhetően nagyon
keveset tud egy ilyen beosztásban lévő férfi megfelelő
öltözetéről.
A nő meglengette a papírt, amely aznap érkezett.
– Megmutassam a meghívómat?
– Ne. – A férfi arrébb lépett, és beengedte.
–  Ó! – jegyezte meg Penelope kissé csalódottan, ahogy
utat tört magának a férfi mellett a keskeny folyosón, majd
nézte, ahogy baljós döndüléssel becsukódik mögötte az ajtó.
A férfi nem nézett rá. Leült az ajtó közelében lévő
zsámolyra, leemelt egy könyvet egy közeli polcról, és
olvasni kezdett egy fali gyertyatartó fényénél.
Penelope meglepetten szemlélte a jelenetet. Ezek szerint
a férfi irodalomkedvelő.
Csendesen álldogált egy pillanatig, bizonytalanul,
hogyan tovább. Úgy tűnt, a férfi észre sem veszi.
A nő megköszörülte a torkát.
A férfi lapozott.
Végül Penelope így szólt:
– Elnézést!
A férfi nem nézett fel.
– Igen?
– Lady…
– Nevet ne!
A nő szeme elkerekedett.
– Hogy mondja, kérem?
–  Az ajtónak ezen az oldalán nincsenek nevek. – A férfi
lapozott.
–  Én… – A nő habozott, nem tudta, mit mondhatna. Az
ajtónak ezen az oldalán? – Rendben, de én…
– Nevet ne!
Addig hallgattak, amíg a nő már nem bírta elviselni.
–  Talán megmondhatná, hogy itt kell-e álldogálnom
egész este. Ha igen, akkor magam is hoztam volna könyvet.
A férfi erre már felnézett, és a nő elégedetten nyugtázta,
hogy sötét szeme kissé elkerekedik, mintha meglepődött
volna. A férfi a folyosó végébe mutatott, ahol egy újabb ajtó
bontakozott ki a sötétben. A nőnek eddig fel sem tűnt.
Penelope elindult az ajtó felé.
– Erre van a biliárdterem?
A férfi alaposan szemügyre vette, mintha nagyító alatt
lévő csodabogár lenne.
– Többek között, igen.
A nő elmosolyodott.
–  Remek. Megkérdezném a nevét, uram, hogy rendesen
megköszönhessem, de…
 A férfi ismét a könyvnek szentelte minden figyelmét.
– Itt nincsenek nevek.
– Pontosan.
Penelope kinyitotta az ajtót, mire fény áradt be a
mögötte lévő folyosóról. Hátrapillantott a furcsa férfira,
lenyűgözte, ahogy az aranyló fény sötét bőrére vetül, és így
szólt:
– Mindenesetre köszönöm a segítségét.
A férfi nem felelt, Penelope pedig kilépett a fényben
fürdő folyosóra, határozottan betéve maga mögött az ajtót,
egyedül maradva egy ismeretlen helyen. A folyosó széles és
hosszú volt, mindkét irányba elnyúlt, a gyertyák pedig pár
lépésenként fénybe vonták az aranyló díszítést, ami az
egész helynek melegséget és ragyogást kölcsönzött.
Skarlátvörös selyem kasmírminta és borszínű bársony
borította a falakat, és Penelope akaratlanul is kinyújtotta a
karját, hogy megérintse, élvezte, ahogy a plüss besüllyed az
ujjai alatt.
A folyosó egyik vége felől női nevetés csendült, és
ösztönösen a hang irányába indult, bár nem tudta, mit
talál ott, de meglepő módon felkészültnek érezte magát,
bármi fogadja is. Végigment a folyosón, ujjaival
végigsimítva a falon, egyik zárt ajtótól a másikig. Megállt
egy nyitott ajtó előtt. A helyiség üres volt, egy hosszú
asztalt leszámítva. Gondolkodás nélkül belépett, hogy
alaposabban szemügyre vegye.
Zöld posztó simult jó néhány hüvelyk mélyen az
asztalba, a lágy szövetre pedig hosszában és széltében
ropogós, tiszta fehér cérnával számokat hímeztek. Penelope
föléhajolt, hogy alaposan megszemlélhesse a nagy
műgonddal kimunkált szöveget, a számok, törtek és szavak
misztikus kombinációját.
Egyik kesztyűbe bújtatott ujjával végigkövette a Sansz
szót, izgatottan simítva végig a kanyargós s és a hurkos a
betűn.
– Látom, ismerkedik a hazárd kockajátékkal.
 A nő meglepetten felkiáltott, majd kezét a torkához
kapva megfordult. Mr. Cross állt az ajtóban, jóképű arcán
félmosoly. Penelope megdermedt, mert tudta, hogy
rajtakapták.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy merre… Senki sem volt…
– Elhallgatott. Úgy döntött, hogy a hallgatás még mindig
jobb, mint az ostoba makogás.
A férfi nevetve előrelépett.
–  Ne kérjen bocsánatot! Ön most már tag, és szabad
bejárása van.
A nő oldalra billentette a fejét.
– Tag lennék?
A férfi mosolygott.
– Ez egy klub, hölgyem. Itt kötelező a tagság.
– Csak biliárdozni jöttem… Michaellel. – Nem kérdésnek
szánta, de annak hangzott.
Cross megrázta a fejét.
– Velem.
–  Én… – A nő elhallgatott, szemöldöke összeszaladt.
Nem Michaellel. – A meghívás nem tőle érkezett.
Cross mosolygott, de ez nem vigasztalta Penelopét.
– Valóban.
– Nincs itt? – Nem is fogja látni?
– Itt van valahol. De azt nem tudja, hogy kegyed itt van.
A nőt csalódottság fogta el.
Persze hogy nem.
A férfinak esze ágában sincs vele tölteni az estéket.
Nyomában azonnal jött egy másik gondolat is. Michael
nagyon dühös lesz.
– Ön küldte.
A férfi oldalra billentette a fejét.
– Az Angyal küldte.
A nő elgondolkodott a titokzatos szavakon. Az Angyal.
– Ez több puszta meghívásnál, igaz?
Cross megvonta a vállát.
– Most már ismeri a jelszót. Ezennel tag.
 Tag.
Az ajánlat csábító volt – bejárása van London egyik
legendás hírű klubjába, és megkaphatja mindazt a
kalandot, amire vágyik. Az izgalomra gondolt, amellyel a
biliárdra való meghívás járt, a meglepődésre, amikor
belépett az ajtón, és e titokzatos klub meghitt, csodaszép
folyosóján találta magát. Az izgalomra, amely elfogta,
miközben figyelte a rulettkerék forgását első látogatása
alkalmával.
De azt gondolta, hogy a következő látogatását – a ma
estét – Michael társaságában tölti.
Tévedett.
A férfi nem kér belőle. Nem így.
Ezt mindannyiszor a fejéhez vágta, amikor szerelmet
színleltek. Amikor azért ért hozzá, hogy biztosítsa, a nő is
részt vesz a színjátékban. Ahányszor csak elment otthonról
ahelyett, hogy vele töltötte volna az estéket. Amikor a
bosszút választotta a szerelem helyett.
Penelope lenyelte a torkában növekvő gombócot.
A férfi nem adja meg neki a házasságot… Ezért kénytelen
kalandot keresni.
Már túl messzire járt ahhoz, hogy letérjen az útról.
A tekintete találkozott Cross néma, szürke szemével, és
vett egy mély levegőt.
– Szóval biliárd. Be kívánja tartani ezt az ígéretét?
Cross mosolygott, és kezével az ajtó felé intett.
– A biliárdterem a folyosó másik végén van. – A nő szíve
heves táncba kezdett. – Elkérhetem a kabátját?
Ahogy lekerült róla a fekete gyapjú, feltárult az alatta
lévő lazacszínű szatén, a ruha, amelyet egy másik férfi
kedvéért öltött, olyasvalaki kedvéért, aki sosem fogja látni,
és ha látná, akkor sem érdekelné egy fikarcnyit sem,
hogyan áll a feleségén.
– Igazán bájosan fest – bókolt Cross.
A nő elhessegette a gondolatokat a fejéből, és Cross
barátságos, szürke szemébe nézett, majd elmosolyodott,
amikor a férfi egy csodás, fehér rózsát varázsolt elő és
nyújtott át neki.
– Üdvözlöm a másik oldalon! – mondta, amikor Penelope
elfogadta a virágot. – Mehetünk?
A mögöttük lévő folyosó felé mutatott, és maga elé
engedte Penelopét. Mielőtt benyitott a biliárdterembe,
csevegés ütötte meg a fülét a folyosó végéből. Megfordult, és
hálát adott egyszerű álcájáért, mivel egy hölgycsoport
sietett feléjük, amelynek tagjai szintén álarcot viseltek.
A nők lehajtották a fejüket, ahogy elhaladtak mellettük,
és kíváncsiság lett úrrá Penelopén. Vajon ők is
előkelőségek? Olyanok, mint ő? Kalandot keresnek?
Őket is elhanyagolja a férjük?
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a hirtelen támadt,
kéretlen gondolatot, és ekkor az egyik nő Cross elé lépett,
kék szeme csillogott rózsaszín álarca mögött.
–  Cross… – Meglehetősen vontatottan beszélt, és
előrehajolt, hogy megajándékozza a férfit a dekoltázsára
nyíló remek rálátással. – Úgy hallom, időnként
magányosan telnek az estéid.
Penelopénak leesett az álla.
Cross felvonta a szemöldökét.
– Ma este nem kifejezetten, kicsim.
A nő Penelopéhoz fordult, tekintete elidőzött a kezében
lévő rózsán.
– Első éjszaka? Csatlakozhat hozzánk, ha van kedve.
Penelope nagy szemeket meresztett a szavak hallatán.
–  Köszönöm, de nem. – Pillanatnyi hallgatás után
folytatta: – De… nagyon köszönöm a meghívást. –
Illendőnek tűnt még ezt hozzátenni.
A nő hátravetett fejjel, hangosan és tétovázás nélkül
felnevetett, és Penelope rájött, hogy valószínűleg még
sosem hallott őszintén nevetni olyan nőt, aki nem a rokona.
Mi ez a hely?
–  Szaladj, csibém! – sürgette Cross bátorító mosollyal a
másik nőt. – Vár rád egy mérkőzés, nemde?
 A nő nevetése tökéletes fintorba váltott, és Penelope
ellenállt a kísértésnek, hogy maga is megpróbálkozzon vele.
Úgy tűnt, néhány nő számára a flörtölés gyerekjáték.
–  De bizony. Úgy hallom, Temple ma remek formában
van. Talán magányos lesz a meccs után.
–  Talán igen – mondta Cross olyan hangsúllyal, hogy
Penelope egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy
Temple magányos lesz a meccs után.
Az álarcos nő az ajkához emelte az ujját.
– Vagy talán Bourne… – dünnyögte merengve.
Penelope szemöldöke összeszaladt.
Na még csak az hiányzik!
A gondolattól, hogy ez a nő a férje társaságát keresheti,
Penelope legszívesebben letépte volna a maszkot, hogy
testközelből adjon ízelítőt az igazi harcból. Már épp
nyitotta volna a száját, hogy ezt közölje, amikor Cross
közbeszólt. Úgy tűnt, sejtette, merre tart a beszélgetés.
–  Kétlem, hogy Bourne ma ráérne, mókuskám. Ha nem
sietsz, még lemaradsz az elejéről.
Ez mozgásba lendítette a nőt.
– Az áldóját! Rohannom kell. Látlak a Pandemoniumnál?
Cross kecsesen bólintott.
– Ki nem hagynám.
A nő elsietett. Penelope hosszasan figyelte, majd a
férfihoz fordult.
– Mi az a Pandemonium?
– Semmi olyan, ami miatt aggódnia kellene.
Penelope eljátszott a gondolattal, hogy tovább
faggatózik, miközben a férfi a biliárdterembe vezető ajtó
kilincséért nyúlt. Ha a másik nő úgy dönt, hogy elmegy az
eseményre, Penelope is ott akart lenni, ha másért nem,
hogy bátorságot gyűjtsön ahhoz, hogy leteremtse a ledér
nőt.
Nem mintha sokban különböznének egymástól.
Elvégre maszkot visel, és biliárdleckéket fog venni egy
férfitól, aki nem…
 – Átkozottul ideje volt már, hogy idedugd a képed. Nincs
időm rád meg a nőidre várni. És mi a fenéért játszunk ezen
az oldalon? Chase leharapja a fejünket, ha…?
A férje. Az emlegetett a biliárdasztalnak dőlve állt,
kezében egy dákóval, és elképesztően jóképű volt.
És elképesztően dühös.
A férfi kiegyenesedett.
– Penelope?
Ennyit az álarcról.
– Ezen az oldalon könnyebben játszhat a hölgy – felelte
Cross, láthatóan meglepve.
Michael két lépést tett feléjük, majd megállt, kezét
ökölbe szorítva az oldala mellett. Tekintete megtalálta a
nőét, zölden csillogott a gyertyafényben.
– Nem játszik.
– Nem hiszem, hogy van választási lehetőséged – dacolt
Penelope –, mivel van meghívóm.
Úgy tűnt, a férfit nem érdekli.
– Vedd le ezt a nevetséges álarcot!
Cross becsukta az ajtót, Penelope pedig felemelte a
kezét, hogy levegye a maszkot, de valahogy nehezebbnek
tűnt számára a férje előtt felfedni az arcát, mint meztelenre
vetkőzni a Parlament szeme láttára.
Akárhogy is, kihúzta magát, és levette az álarcot,
miközben végig állta a férje tekintetét.
–  Meghívót kaptam, Michael – felelte, és kihallotta a
hangjából a védekezést.
–  Hogyan? Cross hívott meg, amikor hazakísért az
éjszaka közepén? Mi mást ajánlott még fel?
–  Bourne! – szólt közbe Cross figyelmeztetően.
Előrelépett, hogy megvédje magát.
A nőt. De Penelopénak nem volt szüksége a védelmére.
Semmi rosszat nem tett.
– Nem – jelentette ki Penelope, acélos éllel a hangjában.
– Lord Bourne pontosan tudja, hogy hol voltam és kivel
rövid, katasztrofális házasságunk ideje alatt. – Michael felé
lépett, a sértő kijelentéstől felbátorodva. – Otthon, egyedül.
És nem itt, ahol London asszonyainak fele láthatóan azt
kívánja, bár lenne jelszavuk az ágyadba. – A férfi szeme
tágra nyílt.
–  Örülnék, ha távoznál, Michael – közölte Penelope az
álarcot és a rózsát a biliárdasztalra hajítva. – Tudod,
izgatottan vártam már ezt a biliárdleckét. És te nagyban
rontasz az élvezeten.
 18. fejezet

Kedves M.!
Bárcsak lenne elég bátorságom ahhoz, hogy
elmenjek a klubodba, és bejelentessem magam régi
barátodként, de természetesen nincs. Talán így a
legjobb, ugyanis nem tudom, hogy inkább megütnélek
vagy megölelnélek-e.
Aláírás nélkül
Dolby House, 1827 márciusa

Elküldetlen levél

Ez a nő az őrületbe kergeti.
Miközben hó szitált Penelope kalapjára, és korábbi
udvarlóiról mesélt, egy kósza hópehely az orrára hullott, és
szinte azonnal el is olvadt, ahogy mosolyogva felpillantott a
férfira – akkor Michael még azt hitte, hogy egy szelíd, bájos
feleséget vesz maga mellé, aki azonban mostanra a múlté
lett.
Helyét felváltotta egy amazon, aki megjelent a
klubjában, a londoni alvilág szívében, és a város szeme
láttára rulettezett, követelte a barátai és a húgai jó hírének
megóvását, és biliárdleckéket egyeztetett a város egyik
leghatalmasabb és legrettegettebb férfijával.
Most pedig itt állt előtte, merészen, arra célozgatva, hogy
hagyja békén.
Így kellene tennie.
 El kellene hagynia, és úgy tenni, mintha nem is vette
volna feleségül.
Vissza kellene vinnie Surrey-ba, vagy ami még jobb,
elhajóztatni az északi országrészbe, hogy az újonnan
megtalált botrányos vágyait tőle távol élje ki. Megszerezte
Falconwellt és a bosszúhoz szükséges eszközöket, így ideje
elűznie Penelopét az életéből.
De nem akart lemondani róla.
A vállára akarta hajítani, és hazavinni az ágyába. Ó, a
pokolba is! Az ágy részletkérdés. Ledobná a Serpentine
hóborította lankáira vagy a padlóra Penelope apjának
fogadószobájában vagy a lovas kocsi rendkívül keskeny
ülésére, és megszabadítaná a ruháitól, hogy a kezével és a
szájával illethesse, a vágytól fűtve, amely lassan
állandósult.
Mérget vett volna rá, hogy a biliárdasztal elég masszív
ahhoz, hogy mindkettejüket elbírja.
– Nem megyek sehova, amíg el nem árulod, mit keresel
itt – dörmögte a férfi. Nem mert közelebb menni, mert nem
volt biztos benne, hogy képes Penelope közelében
megmaradni anélkül, hogy kifakadna, hogy tisztán és
érthetően elmagyarázná a feleségének, hogy ez nem neki
való hely.
Hogy nem látják itt szívesen.
Hogy tönkreteszi a saját hírnevét.
Ez a gondolat volt az utolsó csepp a pohárban.
– Válaszolj, Penelope! Mit keresel itt?
A nő állta a pillantását, kék szemében eltökéltség.
– Mondtam már neked. Biliárdozni jöttem.
– Cross-szal.
– Nos, őszintén szólva azt hittem, veled.
–  Hogy hihetted ezt? – Sose hívná meg a
kártyabarlangjába.
– Mrs. Worth adta át a meghívót. Azt hittem, te küldted.
– De miért küldenék neked meghívót?
– Honnan tudjam? Talán beláttad, hogy tévedtél, és nem
akartad hangosan bevallani.
Az ajtónál álló Cross nevetve felhorkant, Michael pedig
fontolóra vette, hogy megöli. De túlságosan lefoglalta fafejű
felesége.
–  Rosszul hitted. Csak azt ne mondd, hogy megint
bérkocsit fogadtál!
– Nem – felelte a nő –, jött értem egy kocsi.
A férfi szeme tágra nyílt.
– Kinek a kocsija?
A nő töprengve oldalra billentette a fejét.
– Nem tudom pontosan.
Bourne úgy érezte, menten megbolondul.
–  Képes voltál egy ismeretlen kocsiban London
leghírhedtebb kártyabarlangjának hátsó bejáratához
hajtatni…
– Ami a férjem tulajdona – vágta rá Penelope, mintha ez
a tény bármin is változtatna.
–  Rossz válasz, édesem. – A férfi hátrált egy lépést, és
kényszerítette magát, hogy a biliárdasztalnak dőljön. – Egy
idegen kocsiban érkeztél ide.
– Azt hittem, te küldted!
– Hát nem! – mennydörögte a férfi.
– Nos, ez nem az én hibám.
Ekkor mindketten elhallgattak levegő után kapkodva,
Penelope indulatos kirohanása megrekedt a kis
helyiségben.
Nem engedi, hogy a feleségéé legyen az utolsó szó.
– Hogy a fenébe jutottál be ide?
–  A meghívómon egy jelszó is állt – közölte Penelope, a
férfi pedig kihallotta a hangjából az elégedettséget.
Mulattatta a férje meglepettsége.
Penelope közelebb lépett, Bourne pedig megbabonázva
figyelte, ahogy a nő bőre csillog a fényben. Igyekezett
meggyőzni magát arról, hogy azért lélegzik mélyeket, hogy
megnyugodjon, és nem azért, mert kétségbeesetten
próbálta megérezni a felesége kellemes illatát – mint a
surrey-i nyárban növő ibolyák.
– Látta valaki, ahogy bejössz?
–  Nem, csak a kocsis és a férfi, akinek az ajtóban
megmondtam a jelszót.
A férfit nem békítették meg a szavak.
– Nem lenne szabad itt lenned.
– Nem volt más választásom.
–  Valóban? Nem volt más választásod, csak az, hogy
elhagyd a meleg, kényelmes otthonunkat az éjszaka
közepén, és ide gyere a munkahelyemre… ide, pedig
érthetően közöltem veled, hogy nem akarlak itt látni. Ide,
ahol semmi keresnivalója egy magadfajta nőnek.
Penelope megdermedt, kék szemében megcsillant
valami, amit a férfi nem tudott beazonosítani.
–  Először is, nem az otthonunk. Hanem a te otthonod.
Bár fogalmam sincs, minek van, ha olyan kevés időt töltesz
ott. És a leghatározottabban állíthatom, hogy nem az én
otthonom.
–  Dehogynem! – Mégis miről beszél? Gyakorlatilag
átengedte neki a házat.
–  Nem, nem az. A szolgák neked tartoznak
elszámolással. A posta a te nevedre jön. Az ég szerelmére,
még azt sem hagyod, hogy a társasági eseményekre szóló
meghívókra válaszoljak! – A férfi tiltakozásra nyitotta a
száját, de nem volt mit mondania. – Elméletileg házasok
vagyunk, de fogalmam sincs a ház működéséről. Hogy
hogyan élsz. Azt sem tudom, van-e kedvenc felfújtad. –
Egyre dühösebben, hevesebben áradtak belőle a szavak.
–  Azt hittem, nem akarsz felfújtra épülő házasságot –
vágott vissza a férfi.
–  Nem is. Vagyis azt hittem, hogy nem. De mivel
gyakorlatilag semmit sem tudok rólad, beérném a felfújttal.
– A fügés felfújt, drágám – gúnyolódott a férfi. – Miattad
lett a kedvencem.
A nő résnyire szűkült szemmel méregette.
–  Szívem szerint most a hajadra kennék egy fügés
felfújtat.
Cross kuncogott, mire Michael észbe kapott, hogy
nézőközönségük van. A férfira meredt.
– Kifelé!
– Nem. Ő hívott meg. Hadd maradjon!
Cross felvonta a szemöldökét.
– Nehéz nemet mondani egy hölgynek, Bourne.
Elhatározta, hogy kinyírja ezt a vörös hajú égimeszelőt.
És nagy élvezettel fogja megtenni.
– Mégis hogy képzeled, hogy az éjszaka közepén kihívod
a feleségemet az otthonából? – kérdezte, és tett egy
fenyegető lépést egykori barátja felé.
–  Megnyugtatlak, Bourne, hogy olyan élvezettel
figyelem, ahogy a feleséged a bolondját járatja veled, hogy
azt kívánom, bár én küldtem volna a meghívót. De nem.
– Hogyan? – szólt közbe Penelope. – Nem maga küldte?
Akkor ki?
Bourne kitalálta a választ.
– Chase.
Chase mindig is szerette beleütni az orrát mások
dolgába.
Penelope a férfi felé fordult.
– Ki az a Chase?
Bourne helyett Cross felelt:
– Chase az Angyal alapítója, hölgyem, mindannyian az ő
üzlettársai vagyunk.
Penelope a fejét ingatta.
– De miért hívna meg biliárdozni?
– Kiváló kérdés. – Bourne Crosshoz fordult. – Cross?
A másik férfi keresztbe fonta a karját, és hátát az
ajtónak vetette.
– Úgy tűnik, Chase úgy érzi, hogy tartozol a hölgynek.
Bourne szemöldöke felszaladt, de nem szólalt meg.
Penelope a fejét rázta.
– Lehetetlen. Sose találkoztunk.
Michael résnyire húzott szemmel méregette Crosst, aki
mosolyogva így szólt:
–  Sajnos Chase mindig egy lépéssel előttünk jár. Az ön
helyében egyszerűen elfogadnám a fizetséget.
Penelope szemöldöke felszaladt.
– A kártybarlangba történő látogatás formájában?
– Úgy tűnik, ez az ajánlat.
Penelope elmosolyodott.
– Faragatlanság lenne visszautasítani.
–  Valóban az, hölgyem – nevetett Cross, és Michaelt
idegesítette a hangjában bujkáló meghittség.
–  Az Angyalból, akár Chase-től, akár mástól érkezik,
csakis a holttestemen keresztül fogadhatsz el meghívásokat
– morogta a férfi, és úgy tűnt, Cross végre megértette, hogy
komolyan beszél. – Kifelé!
Cross Penelopéra nézett.
– Kint leszek, ha szüksége lenne rám.
Bourne még jobban feldühödött a szavaktól.
– Nem lesz szüksége rád.
Majd én megadok neki mindent, amire szüksége van.
Ki sem kellett mondania, Cross már el is tűnt, és
Penelope vette át a szót:
–  Sok mindent eltűrtem a férfiaktól az évek során,
Michael. Elfogadtam, hogy egy olyan férfi jegyese lettem,
akit hidegen hagyott mind a személyem, mind a jó hírem, a
felbontott eljegyzés pedig két teljes szezonon át volt a
báltermek témája – mindeközben a vőlegényem elvette
élete szerelmét, utódot nemzett, de úgy tűnik, ebben senki
nem talált kivetnivalót.
Miközben beszélt, az ujján vette sorra az eseményeket, a
férfi felé lépegetve.
– Ezután öt évig olyan férfiak udvaroltak nekem, akiket
csakis az örökségem érdekelt. Na nem mintha egy picit is
segített volna, hogy kerültem az ilyen házasságokat, mivel
úgy tűnik, hogy magam is olyan házasságot kötöttem,
amelyben én egyáltalán nem számítok, csak az, hogy egy
földdarab tartozik hozzám.
 – És mi a helyzet Tommyval, a szívszerelmeddel?
A nő szeme tüzet okádott.
– Nem a szívszerelmem, és ezt te is tudod. Még csak nem
is volt a vőlegényem.
A férfi nem tudta palástolni a meglepettségét.
– Nem?
–  Nem. Hazudtam neked. Azért tettem úgy, mintha a
menyasszonya lennék, hogy felhagyj az őrült terveddel,
hogy elrabolj és házasságra kényszeríts.
– De nem hátráltam meg.
–  Nem. És akkor már nem volt kedvem elmondani az
igazat. – Penelope megállt, és összeszedte magát. –
Pontosan olyan voltál, mint az összes többi, úgyhogy miért
mondtam volna el? Legalább a Leightonnal való
jegyességemet egy kicsit a magaménak éreztem… még ha
unalmas és illedelmes volt is.
Michael nem szólt, miközben a nő egyre közeledett. Ez a
Penelope egy cseppet sem unalmas vagy illedelmes, ahogy
úgy áll ebben a kártyabarlangban rettentő dühösen,
mintha az övé lenne. Élettel teli és lenyűgöző volt, és
Michael soha nem vágyott annyira semmire, mint a
feleségére abban a pillanatban.
Penelope folytatta:
–  Mivel egy fikarcnyit sem érdekel téged, hogy mit
szeretnék, úgy döntöttem, majd én gondoskodom a saját
szórakoztatásomról. Ha kalandra szóló meghívókat kapok,
elfogadom őket.
Az engedélye nélkül biztosan nem.
Most a férfin volt a sor, hogy elinduljon a nő felé, de nem
tudta, hol kezdje, miközben a biliárdasztalhoz szorította.
–  Tisztában vagy vele, mi történhet veled egy ilyen
helyen? Megtámadhattak és megölhettek volna.
–  Mayfairben ritkán támadnak és gyilkolnak meg
embereket, Michael. – A nő röviden felnevetett. Tényleg
nevetett, és a férfi fontolóra vette, hogy a saját kezével
fojtja meg. – Hacsak nem jelent veszélyt rám nézve az
irodalomkedvelő ajtónállód, őszintén azt hiszem, hogy ez a
hely meglehetősen biztonságos.
– Honnan tudod? Fogalmad sincs, hol vagy.
– Tudom, hogy az Angyal másik oldalán. Legalábbis így
utalt rá az ajtónálló. Cross is így emlegeti. Ahogy te is.
– Milyen jelszót kaptál?
– Éloa.
A férfi nagy levegőt vett. Chase korlátlan bejárást adott
a nőnek. Bármelyik helyiség, esemény, kaland rá vár,
gardedám nélkül.
Nélküle.
–  Ez meg mit jelent? – kérdezte Penelope, érzékelve a
férfi meglepettségét.
– Azt, hogy el fogok beszélgetni Chase-szel.
– Úgy értem, mit jelent az Éloa?
A férfi résnyire szűkült szemmel figyelte, úgy válaszolt:
– Egy angyal neve.
Penelope töprengve oldalra billentette a fejét.
– Sosem hallottam róla.
– Nem is hallhattál.
– Bukott angyal volt?
– Igen. – A férfi habozott, nem szerette volna megosztani
a feleségével a történetet, de nem tudta megállni. – Lucifer
vette rá, hogy alábukjon a mennyekből.
– Hogyan?
A férfi állta a nő tekintetét.
– Éloa, a nő beleszeretett.
Penelope szeme elkerekedett.
– És Lucifer viszontszerette őt?
Ahogy egy függő a függősége tárgyát.
– Az egyetlen módon, ahogy tudta.
A nő megrázta a fejét.
– Hogyan tudta becsapni?
– Sosem árulta el a nevét.
Szívdobbanásnyi szünet.
– Nincsenek nevek.
 – Ezen az oldalon nem.
– Mi történik ezen az oldalon? – A nő a biliárdasztalnak
dőlt, megmarkolva az oldalát.
– Semmi, amiről tudnod kellene.
A nő elmosolyodott.
– Nem titkolhatod el előlem, Michael. Most már én is tag
vagyok.
Bourne nem akarta, hogy az legyen. Nem akarta, hogy
Penelopét meglegyintse ennek a világnak a szele. Lassan a
felesége felé lépett, képtelen volt ellenállni.
– Nem lenne szabad.
– De ha én az akarok lenni?
A férfi közel volt hozzá, elég közel, hogy megérinthesse,
hogy végigfuttassa ujját a nő halvány, sima arcbőrén.
Amikor felemelte a kezét, hogy megtegye, Penelope
elhúzódott, majd megfordult, és egyik kesztyűs kezével
végigsimított a zöld posztón.
Ne érj hozzám!
Eszébe jutottak a felesége szavai, ezért erőt vett magán,
és békén hagyta.
–  Michael? – A neve említése rántotta vissza a
valóságba. – Mi történik itt?
A férfi a nő kék szemébe nézett.
– Ez a klub hölgyeknek fenntartott részlege.
– A másik oldalon is vannak hölgyek.
–  Ők nem hölgyek. Nők, akik férfiak társaságában
érkeznek… vagy távoznak.
–  Úgy érted, szeretők. – Penelope megfogott egy fehér
biliárdgolyót, és fel-alá görgette a tenyerével. Bourne-t
megbabonázta a nő kezének mozgása, ahogy megszorította,
elengedte, görgette és megállította a golyót.
Azt akarta, hogy az a kéz megérintse.
– Igen.
– És ezen az oldalon?
Penelope most már közvetlenül vele szemben állt,
csupán hat láb pala és filc választotta el őket.
 – Ezen az oldalon hölgyek vannak.
A nő szeme elkerekedett.
– Igazi hölgyek?
A férfi nem tudta palástolni a megvetését.
–  Nos, nem tudom biztosan, mennyire illik rájuk ez a
jelző, de igen. Többnyire ezt a címet viselik.
– Hányan? – Penelopén izgatottság lett úrrá. A férfi nem
hibáztatta. A gondolat, hogy előkelő hölgyeknek bármikor
alkalmuk nyílik erkölcstelen, bűnös élvezetekben dúskálni,
valóban botrányos volt.
– Nem sokan. Talán százan.
–  Százan? – A nő az asztalra simította a tenyerét, és
előrehajolt, a férfi tekintetét pedig vonzotta a dekoltázsa,
ahogy a keble gyorsan emelkedett és süllyedt a ruha alatt.
A szövetet egy hosszú, fehér szalag tartotta, amely
kioldásért könyörgött. – Akkor ez hogyan maradhat titok?
A férfi elmosolyodott.
–  Mondtam már neked, szívem, hogy titkokkal
kereskedünk.
A nő a fejét ingatta, arcán ámulat tükröződött.
– Fantasztikus! És szerencsejátékozni jönnek ide?
– Többek között.
– És még?
–  Amiért a férfiak. Szerencsejátékoznak, mérkőzéseket
néznek, bőségesen esznek-isznak…
– Itt találkoznak a szeretőikkel?
Bourne-nak nem volt ínyére a kérdés, de tudta, hogy
válaszolnia kell. Talán ezzel a felesége kedvét szegheti.
– Időnként.
– Ez rettentően izgalmas!
– Ne is álmodj róla!
– Szeretőről?
–  Erről az egészről. Nem veheted igénybe az Angyal
szolgáltatásait. Nem a magadfajta nőknek való. – És pláne
nem egy szeretővel. A gondolattól, hogy egy másik férfi
megérinti a feleségét, Michael úgy érezte, hogy meg kell
ütnie valamit.
Penelope hosszú ideig némán figyelte a férjét, majd
megmozdult, és visszaaraszolt hozzá az asztal mentén.
– Folyton ezt hajtogatod. A magamfajta nők. Ez meg mit
jelentsen?
Olyan sokféle választ lehetett adni erre a kérdésre – nők,
akik ártatlanok. Nők, akik kifogástalanul viselkednek,
tökéletes a hátterük, a neveltetésük, az életük. Nők, akik
tökéletesek.
– Nem akarom, hogy belekóstolj ebbe az életstílusba.
– Miért nem? Hiszen a te életed is.
– Az más. Ez nem való neked.
Nem elég jó neked.
A nő megállt az asztal közelebbi sarkánál, és a férfi látta
a szemében a megbántottságot. Tudta, hogy Penelopénak
rosszulestek a szavak. Tudta, hogy mindkettejüknek az a
legjobb, ha ez így marad. És ha távol tartja magát ettől a
helytől.
– Mégis mi a baj velem? – suttogta a nő.
Bourne nagy szemeket meresztett. Ha egy évig
gondolkodott volna azon, hogy mit mond a felesége ebben a
helyzetben, akkor sem fordult volna meg a fejében, hogy
Penelope azt hiszi, vele van baj, amiért megtiltotta neki,
hogy betegye a lábát a Bukott Angyalba.
Jóságos ég, semmi baj nincs vele! Tökéletes. Túl
tökéletes ehhez.
Túl tökéletes a számára.
– Penelope. – A nő felé lépett, majd megtorpant, mert a
helyes dolgot akarta mondani. Pontosan tudta, mit
mondjon Nagy-Britannia más nőinek, de úgy tűnt, sose
tudja, mit mondjon a feleségének.
Penelope elengedte a biliárdgolyót, amely végiggurult az
asztalon, és mozgásba hozta a többit. Amikor megállt, a nő
a férfira nézett, kék szeme ragyogott a gyertyafényben.
– Mi lenne, ha nem Penelope lennék, Michael? Mi lenne,
ha tényleg betartanánk a szabályokat itt? Ha tényleg nem
lennének nevek?
–  Ha tényleg nem léteznének nevek, akkor komoly
veszélyben lennél.
– Miféle veszélyben?
Ami egy újabb bukott angyalhoz vezet.
– Lényegtelen. Vannak nevek. Te a feleségem vagy.
A nő gúnyosan elmosolyodott.
–  Nem találod ironikusnak, hogy az ajtó másik oldalán
Anglia leghatalmasabb férfijainak száz felesége elveszi,
amit akar, azzal, akivel akarja, de én nem tudom rávenni a
férjemet, hogy megmutassa, mi lehet az. A férjemet, a klub
tulajdonosát. Aki imádja. Miért nem osztod meg velem? – A
szavak halkan és csábítóan szóltak, és Michael semmi
másra nem vágyott jobban abban a pillanatban, mint
megmutatni a nőnek e dekadens élet minden mozzanatát.
De most az egyszer helyesen fog cselekedni.
Ezért így szólt:
–  Mert jobbat érdemelsz. – A nő tágra nyílt szemmel
figyelte, ahogy a férfi odalép hozzá, arra ösztökélve, hogy
lépjen el az asztaltól. – Jobbat érdemelsz, mint egy
biliárdasztal egy kártyabarlangban, mint rulettezni egy
maréknyi férfival, akik azt hiszik, és ez még a jobbik eset,
hogy valakinek a szeretője vagy, rosszabb esetben valami
kevésbé hízelgőt. Jobbat érdemelsz, mint egy olyan helyet,
ahol bármelyik pillanatban verekedés törhet ki, vagy
feltehetnek egy egész vagyont, vagy bárki elveszítheti az
ártatlanságát. Megérdemled, hogy távol tartsalak ettől a
bűnös és erkölcstelen élettől, ahol az élvezet és a pusztítás
fekete és piros, kívül-belül. Jobbat érdemelsz – ismételte
meg a férfi. – Jobbat nálam.
A férfi határozottan lépkedett, figyelte, ahogy a nő szeme
hatalmasra tágul, ahogy a kék szempár megtelik
aggodalommal, félelemmel vagy valami többel, de nem
tudott megállni.
–  Életem során minden értékes dolgot tönkretettem,
amihez csak hozzáértem, Penelope. És átkozott legyek, ha
engedem, hogy ugyanez történjen veled.
Penelope a fejét ingatta.
– Nem fogsz tönkretenni. Nem tennéd.
A férfi a nő arcához emelte a kezét, végigfuttatta
hüvelykujját az elképesztően sima bőrön, tudva, hogy így
nehezebb lesz őt elengednie. Aztán megrázta a fejét.
–  Hát nem látod, Sixpence? Már tönkretettelek. Azzal,
hogy idehoztalak, kitettelek ennek a világnak.
Penelope nemet intett a fejével.
–  Ez nem igaz. Én magam jöttem ide. Az én döntésem
volt.
–  De ha nem lennék, nem tetted volna. És az a
legrosszabb…
Megtorpant, nem akart többet mondani, de a felesége
felemelte a kezét, és az arcára simított tenyérre tette.
– Mi az, Michael? Mi a legrosszabb?
A férfi lehunyta a szemét, a nő érintése szinte perzselte.
Nem kellene így lennie.
Nem lenne szabad, hogy Penelope ilyen hatással legyen
rá.
Nem lenne szabad ennyire akarnia.
Nem lenne szabad ennyire átadnia magát ennek a
kalandos, izgalmas nőnek, akivé a felesége vált.
És mégis.
A nő homlokához támasztotta a sajátját, sóvárgott a
csókjáért, hogy megérintse, hogy lefektesse, és
szerelmeskedjen vele.
–  Az a legrosszabb, hogy ha nem küldelek el, akkor azt
akarom, hogy itt maradj.
A nő dús, aranyló, az őszi búza színében játszó
szempillák keretezte, gyönyörű, kék szemébe nézett, és
vágyat látott benne. A felesége kívánja őt.
Penelope keze a férfi mellkasára vándorolt, megpihent,
majd a tarkójára csúszott, és érzékien, ellenállhatatlanul a
hajába túrt. Az idő lelassult, ahogy Bourne kiélvezte a
felesége közelségét, meleg testét a karjában, a gondolatait
fogva tartó illatát, a tudatot, hogy puha és tökéletes és az
övé.
–  És meggyűlölsz majd érte. – A férfi lehunyt szemmel
suttogott. – Jobbat érdemelsz.
Sokkal jobbat, mint én.
– Michael – felelte a nő lágyan –, nem létezik nálad jobb.
Számomra nem.
A szavak elárasztották a férfit, a nő pedig oldalra
billentette a fejét, lábujjhegyre állt, és megcsókolta.
Élete legtökéletesebb csókja volt, a nő puha, édes ajka
elképesztően határozottan mozgott. Napok óta vágyakozott
a felesége után, Penelope pedig kimutatta felé a törődését
azzal, ahogy az alsó ajkát a sajátja közé csippentette,
megnyalta egyszer, kétszer, amíg a férfi szája kinyílt, és
elakadt a lélegzete, amikor a felesége nyelve felfedezőútra
indult – selymesen hatolt a szájába. A karjába zárta
Penelopét, szorosan magához ölelte, nem tudott betelni az
érzéssel – a felesége bársonyosan puha volt, ahol ő kemény,
és selymes, ahol ő acélos.
Amikor Penelope véget vetett a csóknak, ajka duzzadt és
rózsaszín volt, a férfi pedig nem bírta róla levenni a szemét,
miközben édesen szétnyílt, és így szólt:
– Ma este nem kívánok megtanulni biliárdozni, Michael.
A férfi tekintete feljebb rebbent az ajkairól, a szemére.
– Nem?
A nő lassan ingatta a fejét, a mozdulat bűnös ígéret volt.
– Inkább rólad tanulnék valamit.
A nő ismét megcsókolta, Bourne pedig nem tudott
ellenállni neki. Egy férfi sem tudott volna. Hozzásimult,
szorosan magához vonta.
Elveszett.
Itt állt előtte a felesége, a megtestesült csábítás, arra
kérve, hogy szeretkezzen vele – kockára téve a hírnevét és
mindent, amiért a férfi dolgozott.
Bourne pedig rájött, hogy nem érdekli.
Kinyújtotta a karját, megpöccintett egy rejtett kapcsolót,
mire félrehúzódott a fal, mögötte pedig feltárult egy lépcső,
amely nagy, ásító sötétségbe vezetett. A férfi a karját
nyújtotta, tenyérrel felfelé, a nőre bízva a döntést, hogy
felmegy-e vele. Nem akarta, hogy Penelope valaha is azt
higgye, hogy ő kényszerítette ebbe a helyzetbe. Ebbe az
élménybe. Ellenkezőleg, sokkal inkább úgy tűnt, hogy ez a
bátor női felfedező hívja őt.
És amikor a felesége habozás és megbánás nélkül
elfogadta a kezét, a férfiban azonnal elviselhetetlen vágy
ébredt.
Magához húzta a nőt, és szenvedélyesen megcsókolta,
mielőtt felvezette a sötét lépcsőn, bezárva maguk mögött az
ajtót, mire sötétség borult rájuk.
– Michael?
A nő a nevét suttogta, a hangja édes és bűnös volt, mint
egy szirén éneke. Penelope felé fordult, megszorította a
kezét, majd magával húzta az első lépcsőfokra. Tetszett
neki, hogy a keze alatt érzi a nő derekát, a testét, csípője
ívét, puha hasa mélyedését.
A nő lélegzete elakadt, amikor a férfi a felette lévő
lépcsőfokra állította. Ajkuk egy magasságba került, a férfi
pedig megcsókolta, nyelvével mélyen a szájába hatolva.
Bolondult a felesége ízéért, olyan drog volt, amelyből sosem
elég.
Bourne kissé elhúzódott, a nő pedig felsóhajtott,
élvezetének hangja hallatán a férfi még inkább vágyott rá.
Ismét birtokba vette a száját, Penelope pedig a férje hajába
túrt, meghúzkodta, és Bourne azt kívánta, bár meztelenek
lennének, és a felesége oda irányítaná a száját, ahol a
legjobban vágyik rá.
A férfi a fantáziálás hatására felhördült, majd
elhúzódott, és megragadta a felesége kezét.
– Ne itt! Ne a sötétben. Látni akarlak.
Penelope megcsókolta, mellét a férfi mellkasához
préselte, amitől Bourne lélegzete elakadt – kétségbeesetten
vágyott a nőre, a bőrére, az érintésére, a kis nyögésekre,
amelyektől kőkemény lesz. Amikor a nő abbahagyta a
szédítő becézgetést, a férfi rájött, hogy nem bír tovább
várni.
Azonnal a magáévá akarta tenni.
Rögtön.
Habozás nélkül.
Ezért a karjába kapta, és felvitte a lépcsőn. Az
erkölcstelenségbe. Az élvezetbe.
 19. fejezet

Kedves M.!
Ma betöltöttem a huszonhatot.
Huszonhat vagyok, és hajadon – óráról órára
öregszem és ráncosodom, bármit mondjon is mama
felfokozott hangulatú pillanataiban.
Nyolc báli szezon múlt el, és sehol egy tisztességes
kérő… szegényes mutató ez a Needham- és Dolby-ház
legidősebb lánya részéről. A mai reggeli közben
mindannyiuk tekintetéből kiolvastam a csalódottságot.
De tudva, hogy milyenek voltak az eddigi
lehetőségeim, nem érzem magam képesnek arra, hogy
elfogadjam a rosszallásukat.
Pedig tényleg rossz lány vagyok.
Aláírás nélkül
Needham Manor, 1828 augusztusa

Elküldetlen levél

A lépcsők a tulajdonosi lakosztályba vezettek.

Michael talpra állította a nőt az átjáró tetején nyíló
titkos ajtó mögött, amelyet gondosan bezárt, mielőtt sietős,
ruganyos mozdulatokkal a szobába vezető fő ajtóhoz ment.
Penelope szorosan a nyomában, lelkesen, hogy mi vár rá,
nem akarva lemaradni egy pillanatról sem. A férfiról.
A nő azt hitte, hogy a férfi az ágyába viszi – hiszen egy
ekkora klubban, ahova a férfiak azért jönnek, hogy bűnös
és élvezetes dolgokban leljék örömüket, csak akad egy hely,
ahol Bourne aludni szokott. Ahol szeretkezhetnek.
Ahol más dolgokat is csinálhatnak, mielőtt vissza kell
térniük a valóságba, és emlékeztetniük kell magukat
mindazon okokra, amiért a házasságuk romokban hever, az
életük pedig helytelen.
Amikor a férfi bezárta az ajtót, és a feleségéhez fordult,
Penelope a helyiségben álldogált, amelyet a három
kandalló meleg fénye és a hatalmas arany ablakon
beszűrődő fény világított meg, ahonnan az Angyal
földszintjére lehetett látni.
Megértette a helyzetet. A férje azt akarja, hogy…
Itt.
Penelope ösztönösen hátrálni kezdett, de a férfi követte,
lassan és kitartóan, szeme érzéki ígéretekkel tele.
–  Hová mész? – kérdezte, és Penelopénak elakadt a
lélegzete a férfi mély, rekedt hangja hallatán.
Hátrált egy lépést.
– Ránk nyitnak.
A férfi a fejét rázta.
– Nem fognak zavarni.
– Honnan tudod?
Bourne felvonta a szemöldökét.
– Tudom.
A nő hitt neki. A fülében dobolt a vére, miközben a férfi
egyértelmű szándékkal az ablakhoz terelte a nagy,
félhomályos helyiségben.
A magáévá teszi. És az mennyei lesz.
És hirtelen Penelope nem idegességében, aggodalmában
vagy zavarában hátrált a férje elől, hanem mert
elviselhetetlenül izgató volt, ahogy követte. Gyönyörű volt,
nyúlánk, és olyan céltudatosan mozgott, amit kevés férfi
mondhat el magáról. Ez a határozottság vonzotta
Penelopét, ettől találta olyan vonzónak a férjét.
Fáradhatatlanul űzi azokat a dolgokat, amiket akar.
És most a feleségét akarja.
 Penelope várakozással telve megállt. A következő
pillanatban a férfi mohón kihasználta az alkalmat.
Megragadta a feleségét, két tenyere közé fogta az arcát,
felfelé billentette az állát, és a szemébe nézett. Mennyi
figyelem!
És mind rá irányul.
A gondolattól úrrá lett rajta az izgalom. Lélegezni is alig
tudott.
–  Mi jár a fejedben? – A férfi hüvelykujjával
végigsimított a nő állkapcsán, nyomában forróság támadt.
–  Az, ahogy rám nézel – felelte, és képtelen volt
elfordítani a tekintetét. – Úgy érzem… – Elhallgatott, nem
volt biztos a szavaiban, a férfi pedig előrehajolt, és
megcsókolta a torkánál lüktető erecskét.
Bourne felemelte a fejét.
– Mit érzel, szerelmem?
– Úgy érzem, hatalmam van.
Erre csak akkor döbbent rá, amikor kimondta a szót, a
férfi szája sarka pedig mosolyra húzódott. Ujjával a nő
bőrét kényeztette, végigsimított a kulcscsontján,
selyemruhája peremén, ami élvezettel töltötte el Penelopét.
– Hogyhogy?
A nő egy mély levegővétellel adózott a férfi ujjai keltette
élvezetnek, tekintetével követte, ahogy a bőrén
kalandoznak.
– Kívánsz engem – jelentette ki.
A mogyoróbarna szempár elsötétült, Bourne hangja
rekedtté vált.
– Valóban.
– Ezért úgy érzem, bármit megkaphatok.
A férfi finoman megrántotta a szalagot, amely szorosan
tartotta a felesége ruhájának mellrészét. A mozdulattól
engedett a masni, és a szövet szétnyílt. Ujjai a szövet alá
vándoroltak, sejtelmesen, csábítón.
– Mindent megadnék neked, amit csak akarsz. Amit csak
kérsz.
 Akkor szeress engem.
Nem. Penelope tudta, hogy a férfi ezt nem adná meg
neki.
De mielőtt jobban belegondolhatott volna, a férje
felemelte a felesége kezét, kigombolta a kesztyűjét, és
lassan lecsúsztatta. Ahogy a kecskebőr buján végigsimított
a bőrén, gondoskodott arról, hogy Penelope többé ne tudjon
úgy kesztyűt felhúzni vagy levenni, hogy ne a szeretkezés
jusson eszébe.
A férfi egyik kezét becsúsztatta a szétnyílt dekoltázsba,
megmarkolta Penelope egyik mellét, és kiemelte a szövet
alól. A nő felnyögött az élvezettől, a férfi pedig előrehajolva
elfojtotta a hangot egy csókkal.
–  Szeretnélek a földre fektetni, és az Angyal fényében
szeretkezni veled. – Szavainak hüvelykujja határozott
simításával adott hangot a nő egyik mellbimbóján,
miközben fogával végigsimított Penelope nyakán. – És úgy
vélem, te is ezt akarod.
Felesége akaratlanul is bólintott. És színt vallott:
– Igen.
De csakis veled.
A férfi elengedte a nőt, és megfordította, hogy kilásson a
hatalmas, festett ablakon. Penelope lenézett az Angyal
földszintjére, amely zsúfolásig volt emberekkel, miközben a
férje akkurátusan kigombolta és meglazította a felesége
ruháját.
– Mondd el, mit látsz! – suttogta, és forró ajkát finoman
a nő vállának ívére szorította.
– Férfiak… vannak… mindenütt. – Penelope felnyögött,
és a kebléhez szorította a meglazult szövetet.
Bourne elért a fűzőhöz, és gyorsan megoldotta a csipkét,
kiszabadítva feleségét a csont és a textil börtönéből.
Penelope felsóhajtott, élvezettel töltötte el, ahogy a férfi
kezei simogatták a gyapjún keresztül, kényeztetve az
alatta lévő bőrt. A rátörő élvezet miatt egyik karját
felemelve megtámasztotta magát az ablaknál, ami
kellemesen hűsítette felhevült bőrét.
Úgy tűnt, a férfi figyelmét nem kerülte el a sóhaj –
megnyalta a nő fülét, keze becsúszott a ruha és a fűző alá,
simogató ujjai érzéki felfedezőútra indultak.
– Szegény szerelmem – suttogta, szavai, mint a kellemes
brandy. – Elhanyagoltalak.
Valóban. Olyan volt, mintha a bőre egyedül a férfi
érintésére vágyna. A csókjára. A hosszú, kellemes
simogatásokra, amelyek szinte kínzó élvezetet okoztak.
– Csak férfiak? – suttogta Bourne, visszaterelve felesége
figyelmét a földszintre, ahova a festett üvegen, Lucifer
gyönyörű, feszes nyakán keresztül nyílt kilátás.
A férfi felemelte a karját, és megmarkolta a nő mellét a
ruha fölött. Megemelte és a tenyerében dédelgette, majd a
meredező bimbókat az ujjai közé vette, és épp csak
megcsippentette annyira, hogy az élvezet végigszáguldjon a
nőn. A felesége felnyögött.
– Válaszolj, Penelope!
A nő kényszerítette magát, hogy az eléje táruló
látványra összpontosítson.
– Nem. Vannak nők is.
– És mit csinálnak?
Egy meténgzöld selyemruhát viselő, fekete haját a feje
tetejére tornyozó nőt figyelt, akinek tincsei a nyaka köré
hullottak.
– Egyikük egy férfi ölében ül.
A férfi ekkor hozzásimult, csípőjét a nő fenekénél
ringatta, és Penelope azt kívánta, bár ne választaná el őket
több réteg ruha.
– És még?
– A nő átöleli a férfi nyakát.
A férfi megfogta a nő ablaknak támaszkodó kezét, és a
nyaka köré kanyarította, így jobban hozzáfért a felesége
csodás idomaihoz.
– És?
– A nő a fülébe suttog.
 –  Irányítja a férfit kártyázás közben? – Bourne ujjai
ismét megcsippentették, mire a nő felnyögött, és lehunyt
szemmel a férje felé fordult.
– Michael – suttogta, és azt kívánta, bár megcsókolná a
férfi.
–  Imádom, ahogy kimondod a nevem. Te vagy az
egyetlen, aki Michaelnek hív – mondta, majd megadta,
amire a nő vágyott. Nyelve mélyen a szájába siklott, addig
kényeztette, amíg a nő neki nem préselődött, mellét a férje
csodatevő kezébe nyomva.
– Pedig gyűlölted – mutatott rá Penelope.
–  Legyűrted az ellenállásomat. – A férfi lágyan
szívogatta felesége nyakának finom bőrét. – Mesélj még a
nőről!
Penelope visszafordult az ablakhoz, és minden erejével
összpontosított. Figyelte, ahogy a nő előrehajol, tökéletes
belátást nyújtva a dekoltázsába partnerének. A férfi
mosolygott, és előrehajolva megcsókolta a nő kulcscsontját,
majd egyik keze végigsimított a nő combján, lábszárán, és
eltűnt a ruha pereme alatt.
Penelope ívbe feszült testtel Michaelhez simult.
– A férfi épp megérinti…
Bourne ujjai elernyedtek, pehelykönnyen simogatták, és
ettől a finomságtól Penelope azt kívánta, bár mindketten
meztelenek lennének a sötét szobában.
– Hol érinti meg?
–  A szoknyája… – Nem fejezte be a mondatot, mert
Michael keze elindult lefelé, oda, ahol a nő sajogva várta. A
következő szó sóhajtva hagyta el Penelope száját, amikor a
férfi megtalálta a legérzékenyebb pontját, és finoman
megsimogatta. – …alatt.
– Valahogy így? – A szoknyák halmával dacolva Michael
a térdével szélesebbre tárta a nő combját, kezét
becsúsztatta a hőségbe, tenyerét odasimította.
Penelope feje a férje vállára csuklott.
– Nem tudom.
 – Mit gondolsz?
– A nő kedvéért remélem, hogy igen – suttogta Penelope,
miközben a férfi simogatta.
Bourne felnevetett, hangja mély dörmögésnek hatott a
nő háta mögött.
– Én pedig ajánlom a férfinak, hogy így legyen.
Penelope lehunyta a szemét, miközben a férfi kezei
összhangban dolgoztak. Az egyik fent, a mellével játszott,
ingerelte, a másik pedig a combjai között simogatta
mesterien. Hosszú percek teltek el, mielőtt Penelope
felsóhajtott, elmerült a férfi nyújtotta élvezetben, és
hátrébb lépett, hogy még szorosabban a férjéhez tudjon
simulni. Bourne a mozdulatot utánozva a fülébe suttogott:
–  Ha így folytatod, kedvesem, nem fogod tudni tovább
figyelni őket.
– Nem akarom őket tovább nézni, Michael.
–  Nem? – A válla fölötti kérdés kíváncsian hangzott,
miközben a férje a fogaival finoman megkaristolta a vállát.
Penelope megrázta a fejét, és oldalra billentette, még
jobban felkínálva a nyakát a férjének.
–  Nem – vallotta be. – Téged akarlak nézni. – Bourne
ujjai csodákat műveltek a combjai között, és a nő
felsóhajtott. – Kérlek!
– Nos… – felelte a férje, és Penelope hallotta a hangján,
hogy mosolyog – mivel ilyen szépen kérted…
Maga felé fordította, tekintete oda rebbent, ahol a nő
továbbra is a melléhez szorította a ruhát.
–  Engedd le a ruhád, Penelope! – parancsolta, szavai,
mint az illanó füst, mire a nő szorosabban markolta a
textilt.
– De mi lesz, ha…
– Senki sem fog meglátni.
– De…
Bourne a fejét ingatta.
–  Ugye nem hiszed, hogy engedném, hogy bárki is
meglásson téged, csodás egyetlenem? Ugye tudod, hogy
azonnal végeznék velük, ha ez bekövetkezne?
A szavak olyan birtoklóak voltak, hogy Penelopét
azonnal elfogta az izgalom. Senki sem hívta még
csodásnak. Eddig mindenkit hidegen hagyott annak a
lehetősége, hogy birtokolja őt.
De ebben a pillanatban Michael kívánta őt.
Egy hosszú pillanatig figyelte a férfit. Tetszett neki,
ahogy a férje a tekintetével kérlelte, hogy fedje fel magát
előtte, mire Penelope elengedte a ruhát, hagyta, hogy a
földre hulljon. Ott állt az alsóneműit leszámítva
meztelenül, a félhomályos szobában… a férje előtt.
Bourne megdermedt, szeme beitta a nő testének
látványát, amíg végül megállapodott az arcán, és
tisztelettudóan így szólt:
– Sosem láttam még nálad szebbet.
Fél térdre ereszkedett, levette Penelopéról a cipőt és a
női alsónadrágot, így már csak a harisnya maradt rajta.
Végigsimított a felesége lábán a harisnya mentén, elidőzve
a selyem és a bőr találkozásánál. Amikor a nő felnyögött az
élvezettől, a férfi megnyalta a helyet.
–  Gyengéim a harisnyák, szerelmem. Finomak és
selymesek, mint a leglágyabb részed.
Penelope elpirult, nem akarta bevallani, hogy ő is
szereti, ahogy a harisnya a bőrét cirógatja, nem akarta
elárulni, hogy a nászéjszakájuk óta élvezte a szatén
érintését a lába között, azt képzelve, hogy a férje érinti
meg.
–  Látom, te is kedveled őket – tréfálkozott Bourne, és a
nő megérezte a férfi ajkát a combján.
–  Téged kedvellek – suttogta a nő, egyik keze a férfi
tarkóján, ujjaival a puha fürtöket simogatta.
Bourne felkelt, a feleségén hagyva a harisnyát, majd
határozott, fenséges csókot lehelt az ajkára.
– Tökéletes idomaid vannak, és puha bőröd. – Egyik keze
felsiklott, a tenyerébe vette a nő mellének alsó felét. –
Olyan szép és telt.
 A férfi szavaitól Penelope kezdte elveszíteni az eszét.
Még veszélyesebbek voltak, mint az érintése. A férfi felé
hajolt, hogy megcsókolja, mire elakadt a lélegzete, kiűzve a
fejéből a szavakat és a gondolatokat, ahogy a férje ajka és
nyelve az övét simogatta, elképzelhetetlenül sok élvezetet
ígérve. Amikor Bourne félbehagyta a csókot, Penelope
felsóhajtott, elfeledkezve a tiltakozásáról, és figyelte, ahogy
a férfi hátralép, és gyors, határozott mozdulatokkal
vetkőzni kezd. A feleségével szemben állt, a kaszinó
ablakán beáradó fény színkavalkádba öltöztette – hosszú
láb, kötött izmok, keskeny csípő, széles váll és…
Nem. Arra nem szabad egy pillantást sem vetnie.
Csakhogy akart. Elképesztően kíváncsi volt.
Csak egy gyors pillantás.
Ó, te jó ég!
Penelope azonnal visszahúzódott a csigaházába, a keze
mozdult, hogy eltakarja a meztelenségét.
– Nem lehet… Én nem… Nem erre számítottam.
A férfi mohón mosolygott, ami ritka volt tőle.
– Ideges vagy?
A nő tudta, hogy úgy kellene tennie, mintha nem, mert a
férfi valószínűleg már egy tucat nővel átélte ezt. De akkor
is ideges volt.
– Egy kicsit.
A férfi felemelte, a szoba szélén lévő kanapéhoz vitte, és
az ölébe ültette. Hosszan, kutakodón megcsókolta, ami
elűzte Penelope gátlásait, és levegőért kapkodott.
Megnyalta a férfi alsó ajkát, finoman szívogatta, a férfi
pedig egy mély levegővétellel elhúzódott.
Penelope szeme elkerekedett.
–  Sajnálom… a szám. Temple ütései hajlamosak sokáig
sajogni.
A nő elhúzódott, felemelte az egyik kezét, és félresöpörte
a férfi fekete haját, az arcát kutatta további sérülések után.
– Nem szabadna engedned, hogy megüssön – suttogta, és
finoman megcsókolta a következő sérülést.
 – Csak így tudtam elterelni a gondolataimat arról, hogy
nem mehetek haza és vihetlek ágyba. – Bourne egyik
kezével érzékien, hosszan végigsimított a nő karján. –
Halálra rémítesz. – A férfi ajka savanyú mosolyra húzódott,
miközben ujjaival a nő csuklójának, könyökének és
vállának lágy bőrét simogatta és kényeztette.
– Ez meg hogy lehet?
–  Nem tudlak csak kissé megízlelni, szerelmem. Csak
habzsolni tudlak. Ellenállhatatlan vagy. – Megcsókolta a
nő vállát, nyelvével kényeztette a bőrét. – Olyan vagy, mint
a koccanó dobókockák. A keveredő kártyák. Addig hívod fel
magadra a figyelmemet, amíg már sóvárgok a vágytól. – A
szavakat a nő nyakába lehelte. – Könnyen a raboddá
tudnék válni.
A szavaktól a nő szíve őrülten verni kezdett.
– És az rossz?
A férfi kuncogott, nevetése megreszkettette a nő hasát és
mellét.
–  Számomra igen. Nagyon, nagyon rossz. – Hosszan és
lassan megcsókolta a nőt. – És számodra is. Arra kértél,
hogy ne érintselek meg. Tiszteletben akartam tartani a
kívánságodat.
De nem ez volt Penelope igazi kívánsága.
Mindig is arra vágyott, hogy a férfi megérintse, még ha
meg is tiltotta.
Mindig is vágyott a férfira, még ha azt mondta is
magának, hogy nem.
A férfi az ő gyenge pontja.
A férfi érintése mentette meg attól, hogy beszélnie
kelljen, ujjai a nő mellének domborulatán játszottak, amíg
Penelope fel nem sóhajtott az élvezettől, kezével a férfi
hajába túrva. Elhúzódott, és a férfi sötét, kedves szemébe
nézett.
– Michael – suttogta.
A férfi a tekintetét fogva tartva, pehelykönnyen
megmozdította, felemelte, és az egyik combján végigsimítva
arra ösztökélte, hogy tárja szét a lábát.
Már maga a gondolat is botrányos volt.
Egy álom.
Penelope csak a pillanat töredékéig habozott, majd
engedett a férfi néma utasításának, és meglovagolta.
Büszkeség és élvezet csendült ki a férje hangjából.
– Én kalandvágyó szépségem…
Penelope tudta, hogy ez túlzás. Ő nem szépség. De aznap
este gyönyörűnek érezte magát, és meg sem fordult a
fejében, hogy figyelmen kívül hagyja a férje kérését. Az új
helyzetben teljesen hozzáfért a férfihoz, erős vállához,
széles mellkasához, amely emelkedett és süllyedt minden
egyes lélegzetvétellel, és muszáj volt megérintenie ezt a
férfit, ezt a csodás, jóképű férfit, aki a férje.
Bourne felnyögött az élvezettől, majd megemelte a
feleségét, hogy a melle egy vonalba kerüljön a szájával, és
ráfújt a mellbimbóira. A nő követte a férfi átható
tekintetét, figyelte, ahogy a bimbói megmerevednek –
először az egyik, aztán a másik –, elviselhetetlenül
keményen és sajgón.
Érezni akarta a férfi száját.
– Érints meg! – suttogta a nő.
A férfi azonnal engedelmeskedett, addig nyalogatta és
szívogatta, míg Penelope attól félt, hogy meghal ettől a
buja, csodálatos élvezettől. Kezével a férfi hajába túrt,
magához szorította, de a férfi elhúzódott, és száját a másik,
eddig elhanyagolt mellére szorította, hosszú, édes
nyelvcsapásokkal kényeztette, majd összezárta az ajkát, és
pontosan azt adta meg a feleségének, amire vágyott.
Penelope vonaglott a férfi karjaiban, az ajka és a nyelve
mozgásának ütemére, a foga karistolására. Jóságos ég!
Mesteri gyönyörszerző, tehetséges és művészi. Penelope azt
akarta, hogy sose érjen véget.
A férfi végül elhúzódott, és még magasabbra emelte a
nőt. Közelebb húzta magához, és forró csókot lehelt a törzse
puha bőrére, majd leengedte, és ismét birtokba vette a
száját. Felhúzta a térdeit, szorosan a mellkasához szorítva
a nőt, miközben ujjaival a felesége hajába túrt, mire a
hajtűk szerteszét repültek, és nyomuk veszett az
érzékiségtől fűtött szoba padlóján.
A férfi szája a nő nyakára vándorolt, megnyalta a finom
bőrt az egyik pulzáló pont felett, a nő pedig ismét a férfi
nevét sóhajtotta – úgy érezte, eszét veszi az élvezet.
Az élvezet, amelyről nem is tudta, hogy létezhet.
Az élvezet, amelyet soha nem talált volna meg a férje
nélkül.
– Michael – sóhajtotta.
Bourne elmosolyodott, félig önelégülten, de rettentő
férfiasan. Elhúzta a kezét a nő hátáról, és kettejük közé
csúsztatta.
Penelope a bűnös, portyázó kézre szegezte a tekintetét,
megigézte a mozgása, ahogy a férfi ujjai megérintették a
legérzékenyebb pontját, pehelykönnyen, mintha végtelen
idő állna a rendelkezésére a felesége felfedezéséhez.
Penelope életében nem vágyott még ennyire semmire.
Bourne ujjai táncot jártak rajta, a nő megvonaglott,
egyik keze végigbukdácsolt a férfi törzsén, majd
puhatolózva megállapodott a férje azon testrészén, amelyre
annyira kíváncsi volt. Bourne nagy levegőt vett, amikor a
felesége keze megállt a férfiasságán.
– Penelope… – A mondat többi része nyögésbe fulladt.
A nő meg akarta érinteni, tanulni akart, hogy
megadhassa a férjének mindazt az élvezetet, amit ő ad
neki.
– Mutasd meg, mit csináljak! Taníts!
A férfi szeme elsötétült a gyönyörtől, és másik kezével
irányította a feleségéét, hogyan érintse meg, hogyan
simogassa. Amikor felnyögött, hosszan és élvezettel, a nő
előrehajolt, lágyan megcsókolta a férfi arcát, és azt
suttogta:
– Ez sokkal érdekesebb, mint a biliárd.
A férfi rekedten felnevetett.
 – Teljes mértékben egyetértek.
– Olyan selymes vagy – mondta a nő a férfit simogatva,
elcsodálkozva az érzésen. – És olyan kemény.
Bourne lehunyta a szemét, miközben a felesége
megérintette, a nő pedig örömmel figyelte, hogyan változik
a férje arca az élvezet hatására.
Egyik hüvelykujjával határozottan végigsimított a
férfiassága csúcsán, mire a férfi felnyögött, és résnyire
nyitotta a szemét.
– Csináld megint!
A nő engedelmeskedett, a férfi pedig magához húzta,
hosszan, szenvedélyesen csókolta, miközben a felesége
folytatta a felfedezést, kezén a férfi kezével, aki
megmutatta neki a mozdulatokat, hogy hol időzzön el, és
mekkora nyomást fejtsen ki. Bourne feje hátrabillent,
fájdalmasan zihált.
– Minden rendben?
A férfi felnyögött a kérdés hallatán.
–  A legnagyobb rendben. Azt akarom, hogy sose hagyd
abba.
A nőnek esze ágában sem volt megállni. Imádta nézni,
ahogy a férfit élvezet tölti el. Végül Bourne határozottan
elhúzódott.
–  Ennyi elég! Majd folytatjuk, amikor a magamévá
teszlek. – A szavak hallatán a nő elpirult, a férfi pedig
mélyen és kellemesen felnevetett. – Zavarba hoz téged a
tény, hogy a magamévá akarlak tenni, szépségem?
A nő megrázta a fejét.
– Az hoz zavarba, hogy én is azt szeretném, hogy a tiéd
legyek. Hölgyek nem szoktak ilyesmire gondolni.
A férfi mohón megcsókolta.
– Sose akartam, hogy elhallgasd a buja gondolataidat. Az
igazat megvallva mindegyiket hallani akarom. Hogy valóra
válthassam őket.
A férfi ujjai határozottan mozogtak, csodás dolgokat
műveltek a nő lába között, mire Penelope levegő után
kapkodott.
– Michael, még!
–  Mit még, szépségem? – Ujjbegyei ahhoz a részhez
siklottak, ahol a nő vágyott rá, inkább ingerelte, mintsem
megérintette. – Még itt?
A nő felkiáltott az élvezettől, a férfi pedig elhúzódott,
mielőtt a felesége megismételte a nevét. Hangjából
könyörgés csendült.
–  Vagy talán itt? – Egyik hosszú ujját mélyen
becsúsztatta, mire a nő felnyögött az élvezettől.
– Mindenhol.
– Micsoda mohó, telhetetlen asszonyt vettem feleségül! –
Megcsókolta a nőt, nyelvével mélyen a szájába hatolva
izgatta, mindeközben az ujjai alattomos köröket írtak le,
épp csak megérintve a feleségét. Felvonta a szemöldökét, és
a második ujját is becsúsztatta az első mellé lassan,
hosszan elnyújtott élvezetet okozva. – Itt?
– Igen – lehelte a nő. A férfi közel járt.
– Itt? – mozdított Bourne a kezén.
Még közelebb. A nő az ajkába harapott. Lehunyta a
szemét.
– Igen.
– Itt?
Annyira. Közel. Jár.
Penelope mozdulni sem mert. Nem akarta, hogy a férfi
abbahagyja.
–  Imádlak megérinteni, Penelope – suttogta a férfi,
miközben keze folytatta kínzó felfedezőútját. – Imádom
felfedezni a testedet, hogy milyen érzés vagy, hogy
mennyire nedves vagy miattam. – Ujjaival folytatta a
simogatást, miközben suttogott. Megfordította a kezét,
köröket írt le, vészesen megközelítve a nő legérzékenyebb
pontját. – Imádlak felfedezni téged.
–  Találj rá… – suttogta a nő, mert képtelen volt
hallgatni.
–  Mire találjak rá, szerelmem? – A férfi játszotta az
ártatlant. Hazudós.
A nő állta a tekintetét, úgy érezte, hatalma van.
– Tudod te azt jól.
– Keressük meg együtt!
Ez már túl sok volt. Penelope megragadta a férfi kezét,
kettejük közé húzta, és megérintette magát. A férje fölé
hajolt, sötét szeméből kiolvasta a vágyakozást, a szorosan
kordában tartott szenvedélyt. A férfi ujjai a nő lágy fürtjei
közé siklottak, széttárta nőiessége szirmait, simogatta,
köröket írt le, miközben csuklóját a nő irányította.
Hüvelykujjával hosszú, lassú, kínzó köröket rajzolt, amitől
a nő úgy érezte, menten elveszti a józan eszét.
A férfi figyelte, ahogy Penelopén elhatalmasodik az
élvezet, izgatta a szavaival és az ujjaival.
– Itt, szerelmem? Itt esik jól?
Penelope teljesen átadta magát a férje érzéki, bátorító
szavainak és érzéki, bátorító ujjainak, és a férfihoz simulva
válaszolt. És aztán Bourne úgy érintette meg, ahogy a
felesége vágyott rá, tökéletes köröket írt le, pont megfelelő
nyomást fejtve ki. Olyan volt, mintha a férfi jobban ismerné
a felesége testét, mint maga Penelope. Olyan volt, mintha a
teste a férjéhez tartozna.
És talán így is van.
A férfi egyik csodás, hosszú ujja mélyen a nőbe csúszott,
tenyerével a sajgó pontot dédelgetve, szinte elviselhetetlen
élvezetet okozva, Penelope pedig Bourne nevét kiáltotta, a
férfi érintésének ritmusára ringatózott, tudva, hogy valami
elképesztő fog történni.
–  Michael – suttogta a férje nevét, többre vágyva.
Mindent akart.
A nőt eltöltötte a vágy, a mohóság, azt akarta, hogy
Bourne sose hagyja abba legérzékenyebb pontja
simogatását. Annak a résznek a simogatását, ami most
már a férfihoz tartozik.
–  Várj meg! – suttogta Bourne, szélesebbre tárva a
felesége lábát. Közelebb húzódott, elvette az ujjait, helyét
férfiassága selymes, széles csúcsa vette át, és ahogy a
nőhöz simult, hosszan a fülébe sóhajtott, majd azt suttogta:
– Istenem, Penelope… Olyan vagy, mint a tűz. Mint a nap.
És akarlak. A magamévá akarlak tenni, és soha nem
akarlak elhagyni. Te vagy az új bűnöm, szerelmem…
Veszélyesebb, mint eddig bármi.
A férfi lejjebb csúszott, és összeszorította a fogát, amikor
férfiassága csúcsa megállapodott a nő bejáratánál, amely
olyan üresnek érződött… Ahol a felesége vágyott rá.
Penelope közelebb araszolt, imádta, amilyen érzést a férfi
kelt. Mélyebben akarta érezni.
Bourne megdermedt.
– Penelope. – A nő kinyitotta a szemét, tekintetét a férfi
komoly, sötét szemére szegezte. Bourne előrehajolt, és
hosszú, lassú, ígéretekkel teli csókot adott neki. –
Rettentően sajnálom, ha valaha is megsértettelek. Tudd,
hogy ebben a pillanatban minden porcikádat elképesztően
értékesnek találom.
A nő szemébe könnyek szöktek a megdöbbentő, de
igazsággal teli szavaktól.
Bólintott.
– Tudom.
A férfi fogva tartotta a tekintetét.
–  Valóban? Látod, mennyire értékellek? Érzed? – A nő
bólintott, mire egy könnycsepp elszabadult, legördült az
arcán, és a férfi vállának puha bőrére csöppent. Bourne a
felesége arcára simította a tenyerét, hüvelykujjával
letörölte a sós cseppet. – Imádlak – suttogta. – Bárcsak az a
férfi lehetnék, akit megérdemelsz!
A nő a férje kezére simította a tenyerét.
– Michael… lehetsz az a férfi.
Bourne a szavak hallatán lehunyta a szemét, magához
rántotta a nőt egy mély, szívszaggató csókra, majd kettejük
közé nyúlva megkereste azt a csodás helyet, ahol a felesége
élvezete összpontosult. Hosszú percekig simogatta és
köröket írt le, újra és újra, tökéletes, szinte elviselhetetlen
ritmusban, míg végül Penelope hozzásimult, mert érezte,
hogy nemsokára eljut a csúcsra. Bourne még időben
abbahagyta a mozdulatot, hagyta, hogy a felesége
visszatérjen a földre, ismét felizgatta, majd újra megállt. A
nő elégedetlenül felkiáltott.
– Michael…
A férfi megcsókolta az arcát, és a fülébe suttogott.
–  Még egyszer. Még egyszer, és aztán hagyom, hogy
elvedd. Hogy elvegyél engem.
Ezúttal, amikor Penelope már nem bírta tovább, már
csak egy hajszál választotta el a kielégüléstől, a férfi
hosszan, édesen, mélyen beléhatolt, széttárva őt. Kitöltve
őt. Fenségesen. És a nő a külvilágról megfeledkezve, a férfi
biztonságot nyújtó karjában eljutott a csúcsra, miközben
egy ütemre ringott a testük, a férje nevét kiáltva, és többért
könyörögve, Bourne pedig újra és újra megadta neki, amíg
Penelope már képtelen volt lélegezni, beszélni, és nem
tudott mást tenni, csak a karjaiba omlani.
A férfi sokáig tartotta így, kezével a hátát simogatta,
lágyan, figyelmesen, türelmesen.
Mindörökké szeretni fogja ezt a férfit.
Nem az elképesztő gyönyör miatt, amit szerzett neki,
hanem a most mutatott szinte elviselhetetlen
gyöngédségért. Ahogy kedvesen simogatja, a nevét suttogja,
mintha övék lenne a világ minden ideje, miközben a férje
mozdulatlanul, keményen és kielégületlenül továbbra is
benne van. Várt a saját gyönyörével, hogy
megbizonyosodjon róla, a felesége jut el először a csúcsra.
A férje keményen dolgozik azon, hogy elrejtse ezt az
oldalát, pedig most megmutatkozott, hogy csupa
figyelmesség.
Imádja.
Imádja ezt a férfit.
De Bourne ezt sosem fogja elfogadni.
A nő megdermedt a gondolatra, felemelte a fejét, de félt a
férfi szemébe nézni. Aggódott, hogy olvas a gondolataiban.
Bourne keze megfeszült.
–  Fájdalmat okoztam? – Hangja rekedten szólt, mintha
nem bírná elviselni a gondolatot.
A nő megrázta a fejét.
– Nem…
A férfi megmozdult, megpróbált elhúzódni.
– Penelope… Engedd meg, hogy… Nem akarok fájdalmat
okozni.
– Michael.
És aztán, mert túlságosan félt beszélni, túlságosan félt
attól, hogy ha utat enged a szavaknak, akkor talán olyat
mond, amit a férje nem akar hallani, ringatózni kezdett,
kissé megemelte magát, majd visszacsúszott. Élvezettel
figyelte, ahogy a férfi feje hátracsuklik, szeme résnyire
szűkül, fogát összeszorítja, a nyakán dagadnak az izmok a
zabolátlan vágy feletti önuralom miatt. Penelope
megismételte a mozdulatot, és azt suttogta:
– Érints meg!
A férfi e szavakra végre elengedte magát, és végre, végre
megmozdult.
Penelope felsóhajtott, és a férfi mélyen, elképesztően
mélyen beléhatolt, hallatlan élvezetet okozva. Egy ütemre
mozogtak, a férfi a csípőjére tett kezével irányította, míg a
nő keze a férje vállán pihent, hogy megemelhesse magát.
– Még… – suttogta, kérdés nélkül is tudva, hogy Bourne-
nak van még mit adnia.
A férje hosszabb, mélyebb lökésekkel válaszolt.
–  Gyönyörű Penelope… Olyan forró, puha és csodás
vagy! – suttogta a nő fülébe. – Amikor a szemem láttára
elégültél ki, azt hittem, meghalok a gyönyörtől. Szépséges
vagy a csúcson. Megint el akarlak juttatni oda… és újra…
és újra. – Szavait a lökéseivel erősítette meg, miközben
kezével végigsimított a nő vállán, le a hátán, végül
megmarkolta a fenekét, hogy irányítsa a mozdulatait.
– Michael… – És aztán a férfi keze kettejük közé siklott,
megérintette, és olyan mélyen beléhatolt, hogy Penelope
nem tudta befejezni a mondatot… Mert az a furcsa,
elképesztő élvezet megint ott ólálkodott, a gyönyör
ígéretével kecsegtette, és életében nem vágyott még
ennyire arra, hogy elérje.
– Mondd! – suttogta a férfi rekedten, miközben a lökései
egyre hevesebbek és gyorsabbak lettek, megadva mindent a
feleségének, amiről nem is tudta, hogy vágyik rá. Hogy
szüksége van rá.
Szeretlek.
A nőnek valahogy sikerült megállnia, hogy ne mondja ki
hangosan, miközben elöntötték a gyönyör hullámai. A férfi
vele együtt jutott el a csúcsra, a nevét kiáltva a sötét
szobában.
 20. fejezet

Kedves M.!
Kissé elmélkedő hangulatomban vagyok. Hat év telt
el a „Leighton-kudarc” óta – papa csak így emlegeti –,
és ez idő alatt három kérőt utasítottam el. Egyik
kevésbé volt tetszetős, mint a másik.
Ettől függetlenül mama megállás nélkül
ruhaszalonokba és teázni cipel, mintha el tudná
törölni a múltat néhány rőf selyemmel vagy a
bergamott illatával. Ez nem tart majd örökké, ugye?
Ami még rosszabb, hogy továbbra is egy szellemnek
írok leveleket, és azt képzelem, hogy egy nap válaszok
érkeznek majd a postával.
Aláírás nélkül
Dolby House, 1829 novembere

Elküldetlen levél

Egresfelfújt.
– 
Penelope nem emelte fel a fejét Michael válláról, szőke
haja beborította őket.
– Parancsolsz?
A férfi meleg kezével végigsimított a nő gerincén, mire
Penelope megborzongott az élvezettől.
– Milyen illemtudó vagy!
Áthajolt a kanapé széle fölött – nem akart még elválni a
nőtől, de tudta, hogy hamarosan fázni fog a hatalmas
szobában, ha nem csinál valamit. Felkapta a kabátját a
ruhakupacból onnan, ahol hagyta, amikor a felesége után ő
is sietve meztelenre vetkőzött, és magukra terítette a
tengerészkék gyapjút.
A nő a kabát alatt hozzábújt, a férfi pedig nehezebben
vette a levegőt, ahogy megérezte a selymes, lágy bőrt.
– Egresfelfújt – ismételte meg.
–  Nem szép dolog így beszélni a feleségedről – jegyezte
meg Penelope kis mosollyal, csukott szemmel. – Bár azok
után, amit az imént csináltunk, lehet, hogy kissé felfújom a
dolgot.
Elképesztően butácska vicc volt, Michael mégis elnevette
magát.
Mikor nevetett utoljára ilyen kis ostobaságon?
Egy emberöltővel ezelőtt.
–  Vicces lány – felelte a férfi, szorosabban magához
ölelve a feleségét. – Az egresfelfújt a kedvenc édességem.
Penelope megdermedt, köröző ujjai abbahagyták a
mozgást a férje mellkasán. Bourne a kezébe vette a kezét,
az ajkához emelte az ujjait, és gyorsan megcsókolta.
– De szeretem málnából is. És rebarbarából.
A nő felemelte a fejét, kék szeme a férfi tekintetét
kutatta, mintha Bourne épp az imént vallott volna be
valami eget rengetőt.
– Egresfelfújt.
A férfi tökfejnek érezte magát. Penelopét nem is érdekli
igazán, mi a kedvenc édessége.
– Igen.
Ekkor a nő arcán széles, gyönyörű mosoly terült szét, és
a férfi többé nem érezte magát tökfejnek.
Sokkal inkább királynak. Penelope visszahajtotta fejét a
férje mellkasára, melle csábító ritmusban emelkedett és
süllyedt a férfi mellkasával egy ütemre.
Penelope könnyedén így szólt:
– Én a melaszt szeretem.
És a férfi újra szeretkezni akart vele.
 Hogyan lehetséges, hogy az édességről való beszélgetés
vágyfokozóként hat?
Keze vándorútra indult a felesége gerincén, végigsimított
kerek fenekén, majd magához húzta, és átadta magát az
érzésnek. Csókot nyomott a halántékára.
–  Emlékszem. – Csak akkor jutott eszébe, amikor a
felesége kimondta, aztán lelki szemei előtt megjelent a
fiatal Penelope Falconwell konyhájában, kerek arca csupa
melasz. A ragacsos emlék mosolyra fakasztotta. – Rávetted
a szakácsunkat, hogy engedje meg, hogy kinyalhasd a tálat.
Penelope szégyenében a férfi mellkasába temette az
arcát.
– Nem is.
– De igen.
A nő a fejét ingatta, selymes haja beleakadt a férfi
borostájába.
–  A kanalakat, esetleg. De sosem a tálat. Hölgyek nem
nyalogatnak tálakat.
A férfi felnevetett a helyesbítés hallatán, a mélyről jövő
dörmögés mindkettejüket meglepte. Jó érzés volt ott
feküdni, és a nővel nevetni. Idejét sem tudta, mikor érezte
ilyen jól magát. Még úgy is, hogy tudta, csupán ez a
pillanat van, ez a csendes perc, mielőtt elszabadul a pokol,
és tönkreteszi azt a kis jóindulatot is, amit még a felesége
tartogat a számára.
Másik karjával is átölelte Penelopét, magához szorította,
miközben a gondolat átfutott az agyán.
Penelope egyelőre az övé.
– Úgy tűnik, sikerrel zárult a kalandod.
A nő felemelte a fejét, állát a tenyerébe támasztotta, és a
férfira nézett, kék szeme pajkosan csillogott.
– Alig várom a következőt.
A férfi egyik kezével végigsimított a nő combján, a
selyemharisnya peremével játszadozott.
– Meg sem merem kérdezni, mit szeretnél.
– Kockázni akarok.
 Elképzelte, ahogy Penelope megcsókolja az elefántcsont
dobókockát, mielőtt elhajítja a zöld posztón az egyik
földszinti játékteremben.
– Tudod, hogy a kockával nem nyerhetsz.
A nő mosolygott.
– Ezt állítják a rulettről is.
A férfi viszonozta a mosolyt.
– Valóban. Egyszerűen szerencséd volt.
– A huszonhármas szám.
– Sajnos a kockából csak tizenkettő jön ki.
Penelope megrántotta a vállát, mire a kabát lecsúszott
tökéletes, halvány bőréről.
– Kitartó leszek.
A férfi előrehajolt, hogy megcsókolja a csupasz bőrt.
–  Majd meglátjuk. Még mindig a ma éjszakai kalandból
ocsúdok fel, te boszorkány.
Holnap pedig eszedbe jut majd mindaz, amiért nem
akarsz a közeledben tudni.
Penelope lehunyta a szemét, a gyönyör emlékétől sóhaj
tört fel belőle, a férfi pedig mocorgott, hogy elrejtse előle
ágaskodó férfiasságát.
Ismét a magáévá akarta tenni.
De önuralmat kell gyakorolnia.
Ideje felkelniük.
Mégsem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon.
–  Michael… – A nő szeme olyan kék volt, mint a nyári
ég. Bármelyik férfi örökre bele tudna feledkezni ebbe a
szempárba. – Hová tűntél?
– Mikor?
– Miután… mindenedet elveszítetted.
A férfi kellemetlenül megborzongott. Nem akart
válaszolni. Nem akart újabb okot adni Penelopénak arra,
hogy megbánja a házasságukat.
– Nem mentem sehova. Londonban maradtam.
– Mi történt?
Micsoda kérdés! Olyan sok minden történt. Olyan sok
minden megváltozott. Olyan sok mindent nem akart a nő
tudomására hozni. Sok minden volt, amitől távol akarta
tartani.
Olyan sok minden volt, amivel kapcsolatban a férfi is azt
kívánta, bár ne lett volna része benne.
Vett egy mély levegőt, és kezét a nő derekára téve
ösztökélte, hogy keljen fel.
– Jobb, ha nem tudod.
A nő tenyerével a férfi mellkasára támaszkodva
megakadályozta a mozdulatot.
–  De igenis tudni akarom. – A férjére meredt, nem
engedte, hogy felkeljen.
Hogy visszavonulót fújjon.
Bourne megadóan visszahanyatlott.
– Mennyit tudsz?
–  Tudom, hogy mindenedet elveszítetted
szerencsejátékon.
Penelope közel hajolt, kék szeme kifejező volt, és ettől
megbánás áradt szét a férfiban. Ki nem állhatta, hogy a nő
ismeri a hibáit. A szégyenét. Azt kívánta, bár valaki más
lehetne a számára. Valaki új. Aki méltó hozzá.
De talán ha elmondja neki a történetet, ha mindenről
beszámol, akkor nem keresi majd a társaságát.
És talán Bourne-t is megakadályozza abban, hogy túl
sok figyelmet szenteljen neki.
Már késő.
A férfi összeszedte minden erejét, és alig hallhatóan azt
suttogta:
– Huszonegyeztem.
A nő állta a tekintetét.
– Fiatal voltál.
–  Huszonegy éves. Elég idős ahhoz, hogy mindenemet
feltegyem.
– Fiatal voltál – ismételte meg a nő együttérzőn.
A férfi nem vitatkozott.
–  Mindenemet feltettem. Mindent, amit csak lehetett.
Ami nem volt röghöz kötve generációk óta. Mint egy ostoba.
– Várta, hogy a nő helyeseljen. Amikor nem reagált,
folytatta: – Langford vett rá, hogy egyre nagyobb tétekkel
játsszam, addig noszogatott és hergelt, amíg mindenemet
feltettem, és biztosra vettem, hogy nyerni fogok.
A nő a fejét ingatta.
– Miből gondoltad?
–  Épp ez az, hogy nem tudhattam. Egész este forrófejű
voltam, nyerő szériám volt. Amikor folyamatosan nyersz,
az… eufórikus. Jön egy pont, amikor minden megváltozik,
elveszíted a józan eszedet, és azt hiszed, úgysem
veszíthetsz. – Most már bátran beszélt, áradtak az eddig
elzárva őrzött emlékek. – A játék néhány ember számára
betegség. És nekem is az volt. A gyógyír pedig a nyerés.
Aznap éjszaka folyamatosan nyertem. Amíg egyszer csak
nem nyertem, és mindenemet elvesztettem. – A nő figyelte,
tekintetét a férfira szegezve. – Langford egyre csak
csábított, rábeszélt, hogy emeljem még a tétet…
–  Miért éppen téged? – A nő szemöldöke összeszaladt,
hangja dühösen csengett, és Michael kinyújtotta a karját,
hogy elsimítsa a ráncot. – Hiszen olyan fiatal voltál!
–  Milyen gyorsan a védelmemre kelsz, pedig nem is
tudsz mindent. – Végigsimított a nő orrán. – Ő teremtette
elő. A birtokokat, a pénzt, mindent. Az apám jó ember volt,
de amikor meghalt, az ingatlan nem volt olyan sikeres,
mint lehetett volna. Langford tudta, hogyan
virágoztathatja fel, megvoltak a lehetőségei, és élt is velük.
Mire megörököltem, az őrgrófság többet ért a saját
birtokainál. Nem akart megválni tőle.
– Az irigység bűn.
Ahogy a bosszúállás is. A férfi elhallgatott, visszagondolt
arra a réges-régi játékra, amit már százszor, ezerszer élt át
újra gondolatban.
–  Azt mondta, egyszer megköszönöm majd neki, amiért
mindent elvett tőlem – mondta Bourne, és nem tudta
leplezni a gúnyos felhangot.
 A nő hosszan hallgatott, kék szeme komolyságot
tükrözött.
– Talán igaza volt.
–  Nem. – Nem telt úgy nap, hogy Michael ne neheztelt
volna azért, amiért Langford még lélegzik.
– Talán nem fogod megköszönni. De gondolj arra, milyen
sokra vitted az általa eléd gördített akadályok ellenére!
Gondolj arra, hogyan néztél szembe a hatalmával!
Legyőzted őt.
Penelope hangja hirtelen elfúlt, Michael pedig egyszerre
örült neki, és utálta.
–  Egyszer már mondtam neked, Penelope, hogy ne
csinálj belőlem hőst. Amit tettem… ami vagyok… az
egyáltalán nem hősies.
A nő a fejét ingatta.
– Tévedsz. Sokkal több vagy, mint hiszed.
A férfi a kabátzsebében lévő papírokra gondolt, a tervre,
amelyet aznap reggel lendített mozgásba. A bosszúra,
amelyre évekig várt. Penelope hamarosan a saját szemével
győződhet meg arról, hogy nem hős.
– Bárcsak így lenne!
Miattad.
A gondolat kísértette a férfit.
A nő közelebb hajolt, komoly tekintetét a férfira
szegezte.
–  Hát nem látod, Michael? Nem látod, hogy most
mennyivel több vagy, mint lehettél volna? Hogy mennyivel
erősebb lettél? Hatalmasabb? Ha nem lett volna az a
pillanat, és az, ahogy megváltoztatott, ahogy
megváltoztatta az életedet… nem tartanál itt. – Elhalkult.
– És én sem.
A férfi magához ölelte a nőt.
– Nos, ez már valami.
Hosszú ideig feküdtek így a gondolataikba merülve,
majd Penelope témát váltott:
– És a játék után? Mi történt?
 Michael a mennyezetre nézett az emlékei után kutatva.
– Adott egy guinea-t.
A nő felemelte a fejét.
– A szerencsepénzedet.
Okos asszony.
–  Nem voltam hajlandó elkölteni. Nem voltam hajlandó
elfogadni tőle semmit, amíg el nem vehetek tőle mindent.
A nő tartózkodással figyelte.
– A bosszúval.
–  Csak a ruhám maradt, amelyet épp viseltem, és egy
maréknyi apró a zsebemben. Temple talált rám. Az
iskolában barátok voltunk, és bárkivel kiállt verekedni, aki
fizetett neki egy meccset. Azokon az estéken, amikor nem
bokszolt, kockáztunk az utcán a Bar kocsmanegyedben.
A nő szemöldöke összeszaladt.
– Nem volt veszélyes?
Látta Penelope szemében az aggodalmat, és egy része
sajogva vágyott puha, bájos felesége után. A jelenléte, hogy
a karjában tarthatja, amíg elmondja a történetét, áldás
volt. Mintha pusztán az aggodalmával és a törődésével
megmenthetné őt.
Azonban őt már rég nem lehet megmenteni, Penelope
pedig nem érdemel olyan életet, amely tele van bűnnel és
bujasággal. Sokkal többet érdemel. Sokkal jobbat. A férfi
megvonta a vállát.
–  Gyorsan megtanultuk, mikor harcoljunk, és mikor
lépjünk olajra.
Penelope a férje arcára simította a tenyerét, és óvatosan
megérintette gyógyulófélben lévő ajkát.
– Még mindig verekszel.
A férfi mosolygott, hangja elkomorult.
– És rég volt már, hogy utoljára elfutottam.
Tekintete az üvegablakra tévedt – látszott, hogy már
későre jár, a gyertyák lassan csonkig égtek a tartókban.
– Na és az Angyal?
A kezébe vett egy hosszú, szőke tincset, hagyta átsiklani
az ujjai között, és élvezettel figyelte, ahogy az ujjaihoz
tapad.
–  Négy és fél év alatt Temple-lel tökéletesítettük az
üzletünket… A kockajátékunk helyszíne folyton változott
annak függvényében, hogy kik voltak a játékosok, és egy
éjszaka húsz vagy harminc férfi is fogadott. Egy köteg pénz
volt a kezemben, ezért tudtuk, hogy csak idő kérdése, hogy
beszüntessük a játékot, máskülönben kirabolnak. –
Elengedte a nő haját, és hüvelykujjával végigsimított a
felesége arcán. – Sose volt erősségem, hogy tudjam, mikor
kell abbahagyni. Mindig még egy játékra, még egy dobásra
vágytam.
– Te is játszottál?
A tekintetük találkozott, azt akarta, hogy a nő hallja a
szavakat. Az ígéretet.
– Kilenc éve egyszer sem.
A nő szemében megértés villant. És büszkeség.
– Amióta veszítettél Langforddal szemben.
–  Ettől függetlenül ugyanúgy hívogatnak az asztalok.
Nem lett kevésbé csábító a kocka. És amikor megpördül a
rulettkerék… gondolatban mindig tippelek, hol áll meg.
– De sosem teszel tétet.
–  Nem. De szeretem nézni, ahogy mások igen. Aznap
éjszaka Temple rengetegszer elmondta, hogy ideje
mennünk. Hogy a játék kezdi elveszíteni a varázsát, de én
kitartottam amellett, hogy még egy óra, kettő…
folyamatosan elodáztam az indulást. Még egy dobás. Még
egy kör. Még egy kakasviadal. – Elveszett az emlékekben. –
A semmiből termettek ott, és hálásak lehetünk, amiért ütő
volt a kezükben, és nem pisztoly. A baj első szelére a
kockázó férfiak kereket oldottak, de akkor sem esett volna
bajuk, ha maradnak.
– Értetek jöttek – suttogta Penelope.
A férfi bólintott.
–  A bevételünket akarták. Az ezer fontot. Talán volt az
több is.
 Senkinek sem szabadna, ennyi pénzt tartania magánál a
Temple Bar egyik utcáján.
– Minden erőnkkel küzdöttünk, de hatan voltak kettőnk
ellen… inkább kilencnek érződött. – A férfi felnevetett, alig
hallhatóan. – Sokkal inkább tizenkilencnek.
A nő nem találta viccesnek.
– Oda kellett volna adnod nekik a pénzt. Az életed többet
ért.
–  Az én okos feleségem! Nem te voltál ott. – Penelope
elfehéredett. Michael magához húzta, és gyorsan
megcsókolta. – De megúsztam. Élek és virulok, ami nem jó
hír számodra.
A nő megrázta a fejét, a heves mozdulat furcsa érzéseket
ébresztett a férfi gyomrában.
– Ne viccelődj! Mi történt?
–  Azt hittem, végünk, de aztán a semmiből ott termett
egy kocsi, és egy sereg férfi ömlött ki belőle, akkorák, mint
Temple, vagy még nagyobbak. Csatlakoztak hozzánk,
ellátták az ellenfeleink baját, és amikor a szélhámosok
menekülőre fogták, farkukat a lábuk közé húzva, Temple-t
és engem behajítottak a kocsiba, hogy megismerkedjünk a
megmentőnkkel.
Penelope sejtette a történet következő részét.
– Chase.
– A Bukott Angyal tulajdonosa.
– Mit akart?
–  Üzlettársakat. Valakit, aki felügyeli a játékokat.
Valakit, aki felügyeli a biztonságot. Férfiakat, akik
egyaránt tisztában vannak az arisztokrácia csillogó és
közönséges oldalával.
A nő hosszan kifújta a levegőt.
– Megmentette az életedet.
Michael belefeledkezett az első találkozás emlékébe.
Akkor döbbent rá, hogy lehetősége nyílik majd
visszaszerezni mindent, amit elveszített.
– Így van.
 A nő megmozdult, és megcsókolta a férfi duzzadt ajkát,
nyelvével megnyalta a sebhelyet.
– Téved.
A férfi a feleségére nézett.
– Chase?
Penelope bólintott.
– Azt hiszi, tartozik nekem.
– Úgy tűnik.
– Én tartozom neki. Megmentett téged. Nekem.
A nő ismét megcsókolta, mire a férfi szava elakadt, és
azt mondogatta magának, hogy ez pusztán a becézgetésre
adott reakció, holott a nő szavai fenyegetően közel jártak
ahhoz, hogy leszámoljanak az ellenállásával. Kezével a nő
hajába túrt, megízlelte a háláját, a megkönnyebbülését és
még valamit, amit nem tudott megnevezni… az elképesztő
csábítást.
Biztos volt benne, hogy nem érdemli meg.
Egyik kezével a nő hajába markolt, és véget vetett a
csóknak, holott kétségbeesetten azt kívánta, bár
folytathatná. De nem engedhette, sem Penelope, sem a
maga érdekében, hogy még egy pillanat úgy teljen el, hogy
ne emlékeztesse a feleségét arra, hogy történetesen ki is
ő… hogy ki volt ő.
–  Mindenemet elveszítettem, Penelope. Mindenemet.
Birtokot, pénzt, a házaim ingóságait… Az apám házait.
Mindenemet elveszítettem, ami a szüleimre emlékeztetett.
– Hosszú szünetet tartott, majd halkan így szólt: –
Elvesztettelek téged.
A nő oldalra billentette a fejét, pillantásával fogva
tartotta a férfit.
–  De ismét meggazdagodtál. Megdupláztad a
vagyonodat. Sőt!
A férfi a fejét ingatta.
– Nem ez a legfontosabb.
A nő megdermedt, mintha elfelejtette volna a férfi
terveit. A jövőjüket.
 – A bosszúd.
–  Nem. A tisztelet. A társadalmi helyzetem. Azok a
dolgok, amiket képesnek kellett volna lennem megadni a
feleségemnek. Neked.
– Michael… – Hallotta a nő hangjában a tiltakozást, de
nem vett róla tudomást.
–  Nem figyelsz rám. Nem én vagyok számodra a
megfelelő férfi. Soha nem is voltam. Olyasvalakit
érdemelsz, aki sosem követte el azokat a hibákat,
amelyeket én. Aki nemesi címekbe öltöztethet, aki
tiszteletre méltó, tisztességes és szinte tökéletes. –
Elhallgatott, és nem tetszett neki, hogy a nő a szavak
hallatán megdermed a karjában, mert nem akarja
elfogadni az igazságot. Kényszerítette a feleségét, hogy a
szemébe nézzen, kényszerítette magát, hogy folytassa. –
Bárcsak én lehetnék az a férfi, Sixpence! De nem vagyok
az. Hát nem látod? Nincsenek meg bennem a felsorolt
tulajdonságok. Nem érdemellek meg. Nem tudlak boldoggá
tenni.
Pedig isten a tanúm, hogy azt akarom, hogy boldog
legyél. Boldoggá akarlak tenni.
–  Miért gondolod így? – kérdezte a nő. – Olyan sokat…
többet tudsz adni, mint amire valaha szükségem van.
De nem eleget.
Többet vesztett, mint amennyit valaha visszanyerhet.
Lehet száz háza, hússzor annyi pénze, elképesztő
vagyona, amennyit csak össze tud harácsolni, mégsem
lenne elég. Mert nem törölné el a múltját, a
meggondolatlanságát, a hibáit.
Emiatt sosem lesz az a férfi, akit a nő megérdemel.
– Ha nem kényszerítettelek volna, hogy hozzám gyere…
– vágott bele, de Penelope elhallgattatta.
– Nem kényszerítettél semmire. Én választottalak.
Ezt nem gondolhatja komolyan. A férfi a fejét ingatta.
–  Hát tényleg nem látod? Hogy mennyire csodálatos
vagy? – A férfi elfordította a tekintetét a felesége szavai
hallatán. A bennük lévő hazugság miatt. – Nem. Nézz rám!
– Penelope határozottan ráparancsolt, ezért muszáj volt
engedelmeskednie, és a nő hihetetlenül kék, elképesztően
őszinte szemébe nézett. – Azt hiszed, hogy a vagyonod
elvesztésével elvesztetted a tisztességedet is. De ez a
vagyon olyan pénz és birtokok összessége, amelyeket
többgenerációnyi másik férfi gyűjtött össze. Ők érték el. Az
ő becsületük. Nem a tiéd. Te… – Hallotta a tiszteletet a nő
hangjában. Az igazi érzéseit kiolvasta a tekintetéből. – Te
megteremtetted a saját vagyonodat. Férfi lett belőled.
Bájos, romantikus érzelgősség, de tévedés.
– Egész pontosan olyan férfi, aki elrabolta a jövendőbeli
feleségét az éjszaka közepén, kényszerítette, hogy
hozzámenjen, felhasználta a birtok és a bosszú miatt…
majd… ma este… letépte róla a ruhát London
leghírhedtebb kártyabarlangjában. – Kihallotta a saját
hangjából a megvetést, ezért elnézett, a sötétségbe, a távoli
mennyezet felé, és totális csődtömegnek érezte magát. Azt
akarta, hogy Penelope felöltözzön, és ne legyen a közelében.
– Istenem! Esküszöm neked, hogy soha többé nem fogok
veled tiszteletlenül bánni. Annyira sajnálom, Penelope!
A nő nem engedte, hogy megfélemlítse. Egyik tenyerét a
férfi állára simította, és kényszerítette, hogy a szemébe
nézzen.
–  Ne engedd, hogy mocskosnak hangozzon! Én is
akartam. Élveztem. Nem babusgatni való gyerek vagyok.
Azért mentem hozzád, hogy éljek, és ez… te… mindez az
életem. – Elhallgatott, mosolya ragyogó és csodás volt, és
ezzel az egyetlen mosollyal olyan örömöt és megbánást
okozott a férfinak, ami szinte fizikai fájdalmat okozott. –
Ma este egy pillanatig sem éreztem, hogy kihasználnál
vagy tiszteletlen lennél. Épp ellenkezőleg, nagyon is úgy
éreztem, hogy… imádsz.
Mert valóban istenítette.
– Jobbat érdemelsz.
A nő szemöldöke összeszaladt. Összeszedte magát, és
mint egy főnix, a kabátba burkolózva felkelt a kanapéról.
–  Te nem figyelsz rám. Ki nem állhatom, hogy
piedesztálra emeltél, ahol azokat az értékes dolgokat
tartod, amiket nem akarsz összetörni. De én nem akarok
ilyen megbecsült helyet. Utálom. Utálom, hogy azért
hagysz itt, mert attól félsz, hogy fájdalmat okozol. Hogy
összetörsz, mintha valami erőtlen, jellegtelen porcelánbaba
lennék.
A férfi felkelt, és a nőhöz lépett.
Sose fordult meg a fejében, hogy a felesége jellegtelen
lenne. Sőt, ha még ennél is erősebb jellem lenne, már az
őrületbe kergette volna. És ami az erejét illeti, Penelope
maga Atlasz. Egy kis, bájos Atlasz a férje kabátjába
burkolózva.
Kinyújtotta felé a karját, de Penelope hátrált egy lépést.
– Ne! Még nem végeztem. Van személyiségem, Michael.
– Tudom.
– Sokféle vagyok.
Több, mint amiről a férfi valaha álmodott.
– Így van.
–  Nem vagyok tökéletes. Lemondtam a tökéletességről,
amikor rájöttem, hogy a tökéletes férjjel való házasság
csupán magányhoz vezetne. – Reszketett a dühtől, a férfi
ismét kinyújtotta felé a karját, hogy magához vonja, de a nő
elhúzódott, nem engedte, hogy hozzáérjen. – És ami a te
tökéletlenségedet illeti, hála istennek, hogy az vagy.
Egyszer karnyújtásnyira volt tőlem a tökéletes élet, és
elképesztően unalmas volt. A tökéletes túl tiszta, túl
egyszerű. Többé nem akarok tökéletességet, és tökéletes
sem akarok lenni. Tökéletlenséget akarok. Azt a férfit
akarom, aki a vállára hajított az erdőben, és a kaland
ígéretével kecsegtetve meggyőzött, hogy menjek hozzá
feleségül. Azt a férfit akarom, aki hűvös és tüzes, akinek
vannak jó és rossz napjai. Azt, aki férfi és női klubot és
kaszinót üzemeltet, meg még ki tudja, mit, ami ezen az
elképesztő helyen van. Azt hiszed, hogy a tökéletlenségeid
ellenére mentem hozzád? Azért mentem hozzád, te ostoba
fajankó, mert nem vagy tökéletes. A csodálatos,
elképesztően dühítő tökéletlenségeid miatt.
Ez természetesen nem igaz. Azért ment hozzá, mert nem
volt más választása.
De a férfi még nem tudta rávenni magát arra, hogy
elengedje.
Azok után nem, hogy rájött, milyen csodás érzés a
karjában tartani.
– Penelope?
A nő leengedte a karját, mire a kabát szétnyílt, és
kivillant alóla meztelen bőre a nyakától a térdéig.
– Tessék.
A férfi nevetett volna a mogorva hangon, ha nem vonja el
a figyelmét a felesége, akin a harisnyát és a kabátot
leszámítva nem volt semmi. Penelope vett egy mély levegőt,
úgy tűnt, a ruha alól bármikor kibukkanhatnak fenséges
mellei.
– Befejezted?
– Talán – felelte a nő, fenntartva a folytatás jogát.
– Időnként nem vagy könnyű eset, ugye tudod?
Egyik csinos, szőke szemöldöke felszaladt.
– Bagoly mondja verébnek!
A férfi kinyújtotta a karját, és a nő ezúttal hagyta, hogy
magához húzza. Hogy a karjába vonja, ahol formás, buja
testével a férfihoz simult.
–  Túlságosan tökéletlen vagyok számodra – suttogta a
férje a halántékának.
– Tökéletesen tökéletlen vagy számomra.
Téved, de Bourne nem akart ezen többet gondolkozni.
Ehelyett így szólt:
– Meztelen vagy egy kártyabarlangban, szerelmem.
A választ a férfi mellkasa fojtotta el – inkább érezte,
mintsem hallotta a szavakat:
– Alig hiszem el.
Egyik kezével végigsimított a nő hátán a kabáton
keresztül, és mosolyt csalt az arcára a gondolat, hogy a nő
az ő ruháját viseli.
–  Én igen, édes, kalandvágyó hölgyem. – Megcsókolta
Penelope feje búbját, keze besiklott a kabátba, és tenyerébe
fogta egyik csodás mellét. Örömmel töltötte el, hogy a nő
megborzong az érintéstől. – Szeretném, ha mindennap
meztelen lennél a ruháimat viselve.
Penelope elmosolyodott.
– Ugye tudod, hogy a saját ruháim alatt is az vagyok?
A férfi felnyögött.
– Nem lett volna szabad ilyet mondanod. Hogyan leszek
képes ezután bármit csinálni úgy, hogy ne arra gondoljak
folyton, hogy meztelen vagy?
A nő nevetve elhúzódott.
Öltözködni kezdtek, és Penelope mindannyiszor Michael
kezére csapott, ahányszor meg akarta érinteni.
– Csak segítek.
– Inkább hátráltatsz.
A nő megigazította a krémszínű masnit a ruhája elején,
míg a férfi tükör nélkül megkötötte a kravátliját.
Boldogan öltözne a nővel élete végéig minden egyes nap.
De nem fog.
Akkor nem, ha rájön a hazugságaimra, suttogta egy
hang a férfi fejében.
– Ez víz? – A nő a sarokban álló lavór melletti kancsóra
mutatott.
– Igen.
Vizet töltött a tálba, majd csuklóig belemerítette a kezét.
Nem mosta meg, pusztán beletette a hűs vízbe. A férfi
hosszú ideig figyelte, ahogy a nő lehunyt szemmel áll, és
nagyokat lélegzik egyszer. Kétszer. Háromszor.
Aztán kivette a kezét, lerázta a vizet, majd a férfi felé
fordult.
– Úgy érzem, valamit el kell mondanom neked.
A kilenc év kockázás, kártyázás és egyéb játékok során
Michael megtanult az arcokról olvasni. Megtanulta
azonosítani az idegességet, az izgatottságot, a csalást, a
hazudozást, a dühöt és az emberi érzelmek széles skáláját.
Kivéve azt, ami Penelope tekintetében tükröződött – az
érzelmet, amely az idegesség, az öröm és az izgatottság
alatt bujkált.
Bár korábban sosem látta, de érdekes módon pontosan
ezért tudta, milyen érzelem.
Szerelem.
Ettől elállt a lélegzete. Kihúzta magát, egyszerre öntötte
el vágy, félelem és még valami, amire nem akart gondolni.
Amit nem akart tudomásul venni.
Megmondta a nőnek, hogy ne higgyen neki.
Figyelmeztette.
És a saját józan esze érdekében nem engedheti, hogy
Penelope szerelmet valljon neki.
Rájött, hogy az túl sok lenne.
Ezért azt tette, amiben profi.
Ellenállt a csábításnak, odament, és karjába vonta a nőt
egy gyors csókra – kétségbeesetten vágyott arra, hogy
hosszabb legyen. Hogy kiélvezze. Hogy valami olyan
erőteljes dolog legyen belőle, mint ami benne áramlik.
– Későre jár, kedvesem. Ma este nincs több szófecsérlés.
Penelope tekintetében a szerelem helyét zavar vette át, a
férfit pedig elöntötte az önutálat.
Sajnos ez túlságosan megszokott érzéssé kezdett válni.
Egy kopogás mentette meg. Michael az órára nézett –
lassan hajnali háromra járt, túl késő volt a látogatókhoz.
Ami csak egy dolgot jelenthet. Híreket.
Gyorsan átvágott a szobán, és kinyitotta az ajtót. Mielőtt
Crossnak esélye lett volna megszólalni, Bourne leolvasta az
arcáról.
– Itt van?
Cross szürke és kifürkészhetetlen tekintete Michael
válla fölött Penelopéra siklott, majd vissza Michaelre.
– Igen.
A férfi nem tudott a nőre nézni. Közelről, túlságosan
közelről érezte kellemes illatát, amely körbeölelte,
valószínűleg utoljára.
– Ki van itt? – kérdezte Penelope, a férfi pedig nem akart
válaszolni, pedig tudta, hogy a feleségének joga van
értesülni róla. És amint megtudja, örökre elveszíti őt.
A nő szemébe nézett, és mindent megtett, hogy higgadt
és érzelemmentes maradjon.
Eszébe idézte az egy évtizeddel korábban maga elé
kitűzött célt.
– Langford.
A nő megdermedt, ahogy a név visszhangot vert a
szobában.
–  Egy hét – mondta a nő lágyan, a fejét ingatva,
emlékezve az egyezségükre. – Michael, kérlek! Ne tedd!
A férfi nem tudott megálljt parancsolni magának. Csakis
erre vágyott.
Amíg nem jött Penelope.
–  Maradj itt! Valaki majd hazavisz. – Azzal kiment a
szobából, a mögötte becsukódó ajtó puskadörrenésnek
hangzott a sötét, üres folyosón, és minden lépéssel
felkészítette magát arra, ami következik. Furcsa módon
nem a Langforddal – a férfival, aki megfosztotta az életétől
– való szembenézés miatt volt szüksége hatalmas
erőfeszítésre.
Hanem amiatt, hogy elveszíti Penelopét.
–  Michael! – A nő követte a folyosóra, és ajkáról
felhangzó neve visszafordulásra késztette, mert nem tudta
figyelmen kívül hagyni a hangjában bujkáló fájdalmat.
Kétségbeesetten, ösztönösen vágyott rá, hogy megóvja.
Hogy megóvja saját magától.
A nő dühösen és sebesen a férfi felé indult, és Bourne-
nak muszáj volt elkapnia, a karjába szorítania, miközben a
felesége két kezébe fogta az arcát, és a férfi szemébe nézett.
– Nem kell ezt tenned – suttogta, hüvelykujjával a férje
arcát simogatva, sajgó érzéseket keltve. – A tiéd
Falconwell… Az Angyal… És még több, amiről ő csak
álmodhat. Ami sokkal több, mint a harag, a bosszú és a
düh. És én is a tiéd vagyok. – A férfi tekintetét kereste,
végül szívszorítóan azt suttogta: – Szeretlek.
Bourne igyekezett meggyőzni magát arról, hogy nem
akarja hallani, de az öröm, amely keresztülszáguldott rajta
a nő ajkáról elhangzó szó hallatán, szinte elviselhetetlen
volt. Lehunyta a szemét, és mélyen, szívbe markolóan
megcsókolta a nőt, azt kívánva, hogy mindörökké
emlékezzen a felesége ízére, az érzésre, az illatára, erre a
pillanatra. Amikor elvált egymástól az ajkuk,
visszaengedte a földre, és hátrált egy lépést. Mélyeket
lélegzett, és örömmel figyelte, hogy a nő kék szeme csillog
az érintése miatt.
Nem érintette meg elégszer.
Ha visszamehetne az időben, többször megtenné.
Szeretlek.
A vallomás visszhangzott benne, maga volt a
megtestesült csábítás.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem lenne szabad.
Azzal megfordult, és otthagyta a nőt a sötét folyosón.
Indult, hogy szembenézzen a múltjával. Nem volt hajlandó
megfordulni. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy mit
hagy hátra.
Hogy mit veszít el.
 21. fejezet

Kedves M.!
Nem. Elég volt.
Aláírás nélkül
Needham Manor, 1830 januárja

Megsemmisített levél

Bourne már százszor vagy ezerszer elképzelte ezt a

pillanatot. Gondolatban eljátszotta a jelenetet, ahogy belép
a privát kártyaszobába, ahol Langford ül egyedül, idegesen,
és szinte eltörpül az Angyal, Michael királyságának puszta
mérete és ereje mellett.
Eddig mindig úgy képzelte, hogy diadalt érez majd
abban a pillanatban, amikor végre leszámolhat kilencévnyi
haraggal és tehetetlenséggel. Ám amikor benyitott a klub
földszintjétől távolabb fekvő, fényűző magánlakosztályba,
és tekintete találkozott régi ellensége semleges
pillantásával, nem diadalt érzett.
Hanem csalódottságot. És dühöt.
Még most, kilenc évvel később is képes kifosztani őt ez a
férfi. Ma este elrabolta tőle a feleségével közös jövőjét.
És ennek véget kell vetnie.
Langford mindig óriásként élt az emlékezetében –
bronzbarna bőr, hófehér fogsor, széles öklök. Az a fajta
férfi, aki habozás nélkül elveszi, amit akar. Aki életeket
tesz tönkre megbánás nélkül.
 És közel egy évtized múltán Langford mit sem változott.
Éppúgy kicsattant az egészségtől, mint mindig, hajába több
ősz szál vegyült, de vastag nyaka és széles válla
megmaradt. Az évek kegyesen bántak vele.
Michael tekintete Langford zöld posztóra simuló bal
kezére villant. Eszébe jutott az a jellegzetes mozdulat,
ahogy ez a kéz ökölbe szorul, és kopog a fán, hogy további
kártyákat kérjen vagy győzelmet ünnepeljen. Amikor
Michael még zöldfülűként ismerkedett a játékkal, figyelte
ezt a kezet, és irigyelte az elképesztő önuralmat.
Közvetlenül a Langforddal szemközti székbe telepedett,
és némán várt.
Langford ujjai megrándultak a posztón.
– Nem tűröm, hogy a csatlósaid erőszakkal rángassanak
ide az éjszaka közepén.
– Úgy véltem, figyelmen kívül hagyna egy meghívót.
–  Jól gondoltad. – Amikor Michael nem felelt, Langford
felsóhajtott. – Gondolom, azért kérettél ide, hogy
eldicsekedj Falconwell-lel.
–  Többek között. – Michael a kabátzsebébe nyúlt,
elővette a Tommy származását bizonyító iratot, és
megpörgette az ujjai között.
–  Bevallom, meglepett, hogy odáig alacsonyodtál, hogy
elvedd a Marbury lányt Falconwell miatt. Nem épp egy
főnyeremény. – Langford egy pillanatra elnémult. – De
hiszen a birtok volt a lényeg, nemde? Szép munka. A cél
szentesítette az eszközt.
Michael a fogát csikorgatta, amiért a hallottak ennyire
pontos leírást adtak a házasságuk kezdetéről. Utálta a
visszhangot, amely azt suttogta, hogy ő is épp olyan
szörnyeteg, mint Langford.
Ne tedd! A fülébe csengtek Penelope szavai, a kérlelése, ő
pedig megdermedt, ujjai között a rongyos szélű papírral.
Sokkal több van benned, mint gondolnád. Michael a
kezében forgatta a papírt, és a szavakon töprengett.
Felidézte felesége kék szemét, ahogy arra kéri, hogy legyen
több. Jobb. Méltó.
Szeretlek. A nő utolsó fegyvere a férfi bosszúja ellen.
A kíváncsiságtól Langford elvesztette a türelmét.
– Ki vele, fiú! Miről van szó?
E gyors, pattogó szavak hallatán Michael ismét
huszonegy évesnek érezte magát, újfent szemtől szemben a
férfival, és arra vágyott, hogy eltaposhassa. Ám ez
alkalommal megvan hozzá a hatalma is. Egy fürge, jól
irányzott csuklómozdulattal áthajította a levelet az asztal
fölött.
Langford elkapta, széthajtogatta és elolvasta. Nem
nézett fel.
– Hogyan jutott hozzád?
– Lehet, hogy a birtokaimat bírja, de a hatalmamat nem.
– Ez tönkre fog tenni.
–  Szívből remélem. – Michael várta a diadal pillanatát.
Hogy meglepettség és megbánás suhanjon át a másik férfi
arcán, majd a papírból felnézve bevallja, hogy legyőzték. De
amikor Langford tekintete elkapta Michaelét a megsárgult
pergamen felett, nem legyőzöttség csillogott a szemében.
Hanem csodálat.
– Mióta vársz erre a pillanatra?
Michael lehunyta a szemét, kényszerítette magát, hogy
hátradőljön a széken, álcázva meghökkenését.
– Azóta, hogy elvett tőlem mindent.
– Azóta, hogy mindenedet elvesztetted velem szemben –
javította ki Langford.
–  Akkor még gyerek voltam, mindössze párszor
játszottam – jelentette ki Michael növekvő haraggal. – De
már nem. Most már tudom, hogy maga erőltette a játékot.
Kockáztatott, hagyta, hogy addig nyerjek, amíg végül
hatalmas tét lett a vége.
– Szerinted csaltam?
Michael állta a tekintetét.
– Tudom, hogy csalt.
Halvány mosoly jelent meg Langford ajkain – amiből
Michael tudta, hogy igaza van –, majd ismét a baljós
papírnak szentelte a figyelmét.
–  Most már tudod. A gyerek a bátyám kölyke, egy helyi
földműves lányától született. A nő, akit elvettem,
hasznavehetetlen volt. Elég tetemes hozománnyal
rendelkezett, de nem tudott gyereket szülni. Ezért fizettem
a lánynak, és magamhoz vettem a fiút. Jobb egy hamis
örökös, mint egy sem.
Tommy mindig is különbözött ettől a férfitól, sosem volt
sem hűvös, sem számító. Most már tökéletesen érthető,
miért, és Michael azon kapta magát, hogy valahol, mélyen
legbelül – pedig nem is számított rá – együttérez azzal a
kisfiúval, aki valaha a barátja volt. A fiúval, aki olyan
keményen igyekezett az apja fia lenni.
A vikomt folytatta.
–  Csupán pár közel állónak tűnt fel, hogy a feleségem
sosem esett teherbe. – Felemelte a papírt, ajkán apró
mosollyal. – Most már látom, hogy bennük sem lehet
megbízni.
– Talán úgy döntöttek, hogy nem méltó a bizalmukra.
Langford szemöldöke felszaladt.
– Továbbra is engem hibáztatsz?
– Mert megérdemli.
– Ugyan már! – pufogott Langford. – Nézz csak körbe! A
tiéd ez a hely, ismét felépítetted az életedet, vagyonra tettél
szert. Mit tennél, ha kénytelen lennél megválni mindettől?
Ha oda kellene adnod valakinek, akinek köze sincs a
létrejöttéhez? A sikerhez? Azt állítod, hogy nem tetted
volna pontosan ugyanazt, amit én? – Az idős férfi letette a
papírt az asztalra. – Mert akkor hazudnál. Épp annyira
nincs lelkiismereted, mint nekem, és ez a bizonyíték.
A férfi hátradőlt a székén.
–  Szégyen, hogy Tommyt varrták a nyakamba, és nem
téged. Remek fiam lettél volna, mert nagyon jól
megtanultad a leckét, amit tanítottam neked.
Michael ellenállt a kísértésnek, hogy felugorjon a szavak
hallatán, amelyek azt sugallták, hogy ő és Langford
hasonlók, még ha van is bennük egy szemernyi igazság. És
ez felzaklatta.
Tekintete az asztalon heverő papírra siklott, amelynek
jelentősége egyszerre volt tekintélyes és semmitmondó.
Fülében dobolt a vér, amikor szembesült annak súlyával,
hogy mit tett. Hogy mit készül tenni.
Langford nem tudta, mi jár Michael fejében.
–  Térjünk a tárgyra! Még mindig megvan a maradék…
minden, amit apád hagyott rád. A teljes múltad. Szerinted
nem számítottam erre a lépésre? – A kabátja zsebébe nyúlt,
és papírokat húzott elő. – Ugyanolyanok vagyunk, te meg
én. – Letette a halmot az asztalra. – Még mindig a
huszonegy a kedvenced? Az én örökségem a tiéd ellen.
És amikor Michael meglátta a zöld posztón akkurátusan
kiteregetett lapokat, megértés suhant át rajta. Több
százszor – ezerszer – újrajátszotta azt a végzetes estét,
figyelve, ahogy a kártyák megfordulnak, és elfoglalják a
posztón kijelölt helyüket, miközben elszámolt tízig,
tizennégyig, huszonkettőig, ami az öröksége és az ifjúsága
végét jelentette.
És mindig azt hitte, hogy az volt az a pillanat, ami kiölt
belőle minden jót.
De nem.
Mert ez lenne az.
Eszébe jutott a karjában tartott Penelope, puha ajka,
ahogy zihálva könyörgött, hogy ne jöjjön ide.
Hogy ne tegye ezt. Ahogy egyenesen a szemébe nézett, és
megkérte, hogy ne adja fel az utolsó esélyét arra, hogy jó
legyen – a méltósága utolsó maradékát.
Hogy ne engedje, hogy a bosszú elhalványítsa a
szerelmet.
A férfi a papírokért nyúlt, végiglapozta, majd kiterítette
őket az asztalon. Wales, Skócia, Newcastle, Devon – olyan
házak, tégla és malter elegye, amelyeket márkik sora
gyűjtött össze, és valaha életbevágóan fontosak voltak
számára.
De az a múlt. Nem a jövő.
Nincs köze Penelopéhoz.
Mit tett?
Jóságos ég! Hiszen szereti őt!
A férfit derült égből villámcsapásként, az eddigieknél
irtózatosabb erővel érte a felismerés. És utálta magát,
amiért nem volt esélye elmondani a feleségének.
És ahogy gondolatban megidézte az asszonyt,
meghallotta az ajtó másik oldaláról beszűrődő hangját.
–  Megpróbálhat feltartóztatni a hallgatásával és a…
termetével, de akárhogy is, én bemegyek ide.
Michael felpattant, és végignézte, ahogy kivágódik a
helyiség ajtaja, mögötte a zavart Bruno és a dühös
Penelope. Az őr a levegőbe lendítette a karját, jelezve, hogy
tehetetlen, ami csodálkozásra késztette volna Michaelt egy
másik időben és egy másik helyen. Úgy tűnt, Brunónak
fogalma sincs, mihez kezdjen ezzel a pöttöm, furcsa nővel,
akiben tíz férfi ereje lakozik. Vagy húszé.
A nő eloldalazott Bruno mellett, be a szobába, felszegett
állal, szálegyenesen, dühösen és feszülten, bájos arcán
eltökélt kifejezéssel.
A férfi még életében nem kívánta ennyire.
De távol akarta tartani Langfordtól. A feleségéhez lépett,
félrevonta, és halkan így szólt:
– Nem szabadna itt lenned.
– Neked sem.
Bourne Crosshoz fordult, aki ekkor bukkant fel Bruno
mellett az ajtóban.
– Úgy volt, hogy hazaviszed.
Cross sután megrántotta a vállát.
– A hölgy meglehetősen… engedetlen.
Penelope mosolyt villantott a magas, vörös hajú férfira.
– Köszönöm. Talán ez életem legszebb bókja.
Michael úgy érezte, hogy az este történései lassan
kezdenek kicsúszni az irányítása alól. De mielőtt bármit
szólhatott volna, Penelope beljebb nyomult.
– Lord Langford – üdvözölte a férfit leereszkedően.
– Penelope – felelte az idős férfi, és nem tudta palástolni
a tekintetében bujkáló meglepettséget.
–  Önnek Lady Bourne – közölte kimérten és élesen, és
Michael meg volt róla győződve, hogy soha nem látta még
ilyen szépnek a feleségét. – És ha már így szóba került,
mindig is ladynek kellett volna szólítania. Bár sosem tette.
Az idős férfi dühös tekintete résnyire szűkült, Michael
pedig legszívesebben orrba vágta volna.
De nem volt rá szükség. A felesége nagyon is tudott
vigyázni magára.
– Látom, nincs ínyére a dolog. Nos, hadd mondjam el, én
mit nem szeretek. Ki nem állhatom az arcátlanságot. És a
kegyetlenséget. De legfőképpen magát. Ideje, hogy
tisztázzuk a dolgot, Langford, maga meg én, mert már
ellopta a férjem birtokait, hírnevét és vagyonát, és
rettenetes apja volt a barátomnak, ezért határozottan
megtiltom, hogy még valamit elvegyen tőlem, maga hitvány
vénember!
Michael szemöldöke felszaladt. Tudta, hogy le kellene
állítania a feleségét.
De nem akarta.
– Nem kell ezt hallgatnom. – Langford arcán vörös foltok
jelentek meg. Felpattant a székéből, haragtól fűtött
hitetlenkedéssel. Michaelre nézett. – Fegyelmezd meg ezt a
fehérnépet, mielőtt én teszem meg!
Michael előrelépett, a fenyegetés dühöt váltott ki belőle.
Penelope erélyesen szembefordult vele, mielőtt a vikomthoz
lépett.
– Nem. Ez nem a te csatád.
A férfi egy szót sem tudott kinyögni, bár tudta, hogy nem
lenne szabad meghökkennie. A felesége folyamatosan
meglepi valamivel. Mégis miről beszél? Ez teljes mértékben
az ő csatája! Nem elég, hogy közel egy évtizede vár erre a
pillanatra, Langford épp az imént fenyegette meg a
szívének kedves egyetlen személyt.
A gondolatra megdermedt.
A szívének kedves egyetlen személy.
Ez igaz. Van Penelope, és van minden más. A birtokok, a
vagyon, az Angyal, a bosszú… egyik sem éri még csak a
töredékét sem ennek a nőnek.
Ennek a csodás nőnek, aki most épp háttal áll neki.
A nő ismét az ellenségre nézett, és kezével az ajtó felé
intett, ahol Bruno és Cross állt nagyon komolyan és
fenyegetően.
– Menekülőre fogná, mielőtt befejezném?
Michael akaratlanul is elvigyorodott. Ez a nő egy
amazon.
Az ő harcos királynője.
–  Eddig túlságosan szabadon, következmények nélkül
élt, Langford, és megnyugtathatom, hogy bár nagy
örömmel töltene el, ha mindenét, ami fontos magának,
egyetlen pillanat alatt elveszítené, attól tartok, túl nagy
árat fizetnének érte azok, akiket szeretek.
Az asztalra pillantott, a papírokra, és azonnal
megértette a helyzetet.
–  Szóval ez lenne a tét, igaz? A győztes mindent visz. –
Michaelre nézett, tekintetében érzelmek vihara dúlt, majd
elkapta a pillantását. De a férfi észrevette: a felesége
csalódott benne. – Szóval tétre akart játszani?
Michael el akarta mondani neki az igazat, hogy mielőtt
Penelope belépett, már azelőtt eldöntötte, nem éri meg…
hogy egyik sem éri meg, ha azzal kockára teszi a nő
boldogságát. A jövőjüket.
De Penelope már az ajtóhoz fordult.
– Cross?
A férfi kihúzta magát.
– Igen, asszonyom?
– Hozzon nekünk egy kártyapaklit!
Cross Bourne-ra sandított.
– Nem tartom jó ötletnek…
 Bourne bólintott.
– Tedd, amit a hölgy mond!
Cross mindig magánál tartotta a kártyáit, így hát
átvágott a szobán, előhúzva a paklit, amelyet átnyújtott
Penelopénak.
A nő a fejét ingatta.
– Játszani szeretnék. Osztóra van szükségünk.
Michael tekintete a nőre siklott, mire Langford gúnyosan
felhorkant.
– Nem kártyázom egy nővel.
Penelope helyet foglalt az asztalnál.
– Nekem sem szokásom olyan férfiakkal kártyázni, akik
megfosztják a gyerekeket az örökségüktől, de úgy tűnik, a
mai este kivételes.
Cross Michaelre nézett.
– Elképesztő ez az asszony.
Bourne tekintete birtoklón tapadt a feleségére, ahogy
leült mellé.
– Ő az enyém.
Langford Penelopéhoz hajolt, a szeme szikrákat hányt.
–  Nem kártyázom nőkkel. Főképp nem olyanokkal,
akiknek semmijük sincs, amit akarhatnék.
Penelope a dekoltázsába nyúlt, elővett egy papírt, és
letette az asztalra.
– Épp ellenkezőleg… van nálam valami, amit mindennél
jobban akar. – Michael előrehajolva szemügyre akarta
venni az iratot, de Penelope eltakarta a kezével. Amikor
Michael felnézett, a nő az idős férfira függesztette hűvös,
kék tekintetét. – Nem Tommy az egyetlen titka, igaz?
Langford szeme bosszúsan résnyire szűkült.
– Mi van nálad? Hogy került hozzád?
Penelope felvonta a szemöldökét.
– Úgy látszik, végül mégiscsak kártyázni fog egy nővel.
– Akármid is van, az tönkre fogja tenni Tommyt is.
– Meggyőződésem, hogy nem fogja bánni, ha ezt közhírré
teszem. De megnyugtathatom, hogy maga igen. – Egy
pillanatra elhallgatott. – És azt hiszem, tudja, miért.
Langford szemöldöke összeszaladt, Michael pedig
tehetetlenséget és haragot olvasott le a férfi arcáról, ahogy
Crosshoz fordult.
– Osszon!
Cross Michaelre sandított, tekintetéből egyértelműen
kiolvasható volt a kérdés, ki sem kellett mondania. Michael
kilenc éve nem játszott. Egyetlenegyszer sem kártyázott,
bár erre az éjszakára várt, erre a pillanatra, amikor ismét
játszhat Langford ellen… és ezúttal győzni fog.
De ahogy figyelte büszke és diadalittas feleségét, majd
végigmérte a férfit, akire oly sok gyűlöletet pazarolt az
életéből, rájött, hogy eltűnt az az alattomos vágyakozás,
amely az elmúlt évtizedben mindig mardosta, ahányszor
csak eszébe jutott Langford és az általa ellopott birtok, és
vele együtt elmúlt a bosszúszomja is.
Mindezek a múltja részei lettek.
A jövője pedig Penelope.
Ha méltó lenne hozzá.
–  A hölgy helyettem játszik. – Michael felemelte a
Tommy származását bizonyító iratot, amely előtte hevert,
majd letette a felesége elé az asztalra. Penelope a férjére
nézett, kék, tiszta tekintetében meglepettség villant, ahogy
felfogta a mozdulat jelentőségét. Michael nem fogja
tönkretenni Tommyt. Valami átsuhant a nő arcán…
boldogság, büszkeség és még valami, és a férfi abban a
pillanatban elhatározta, hogy minden egyes nap a felesége
arcára varázsolja majd ezeket az érzelmeket.
De az érzés egy pillanat alatt eltűnt, és… hirtelen
izgatottság vette át a helyét.
– Megvan, amit akarsz, szerelmem. – Bourne felvonta a
szemöldökét. – De a helyedben nem állnék itt meg.
Nyerésre állsz.
A nő tekintete Langford tétjére – Michael múltjára –
siklott, és a férfi ájulásig szerette volna csókolni az arcára
kiülő érzelmek miatt… izgatottság és vágy… a nyerés
vágya.
És mindez a férfi miatt.
Penelope bólintott Crossnak, aki a szerepcserétől nem
zavartatva magát gyors, pontos mozdulatokkal megkeverte
a paklit.
– Huszonegy. A győztes mindent visz.
Miközben Cross kiosztotta a lapokat – egyet fejjel lefelé,
egyet színnel felfelé –, Michael fején átvillant a gondolat,
hogy a játék nem hölgyeknek való. Bár a szabályok
megtévesztően egyszerűek, Penelope feltehetően sosem
játszott, és hatalmas szerencse nélkül összeroppantja majd
egy olyan rutinos játékos, mint Langford.
Miközben Michael a lehetőségeket mérlegelte – hogy
végre olyan közel jutott ahhoz, hogy tönkretegye
Langfordot, és visszakapja az őrgrófság birtokait, de
kudarcot vallott –, rájött, hogy túl sokáig volt meggyőződve
arról, hogy ezek a dolgok jelentik a megváltását. Most már
tudta az igazat.
Penelope az ő megváltása.
A nő előtt színnel felfelé a négyes treff feküdt. Figyelte,
ahogy Penelope megemeli az egyik kártya sarkát, és
megpróbálta leolvasni az arcáról, hogy mi lehet. Semmi
ütőképes, találgatta a férfi. Langfordra pillantott, előtte a
tízes kör, bal tenyere az asztalon, mint mindig.
Cross Langfordra nézett, aki tenyerével egyszer
meglapogatta az asztalt.
– Tartom. – Jó lapjárás.
Langford nagy valószínűséggel ugyanarra a
következtetésre jutott, mint Michael – hogy Penelope
zöldfülű, és mint olyan, túllépi a huszonegyet.
Cross Penelopéra nézett.
– Hölgyem?
A nő az alsó ajkát harapdálta, magára vonva Michael
figyelmét.
– Kaphatnék még egy kártyát?
Michael szája sarka felfelé görbült. Milyen udvarias, még
akkor is, miközben épp egy több millió fontot érő
ingatlanért játszik London legexkluzívabb
kártyabarlangjában.
Cross újabb kártyát osztott, hármas kör. Hét. Michael
gondolatban arra ösztökélte a feleségét, hogy tartsa, tudva,
hogy a következő lappal valószínűleg túllépi a huszonegyet.
Ezt a hibát a legegyszerűbb elkövetni – két alacsony
kártyára feltenni mindent.
– Még egyet kérek!
Cross habozott, mert ismerte az esélyeket, és nem
tetszett neki.
–  A lány kér még egyet – ismételte meg Langford
gúnyosan, a győzelme biztos tudatában, és Michael
megesküdött, hogy bár az öregember talán úgy fogja
elhagyni a klubot, hogy nem veszített semmit, meg fogja
tapasztalni az ökle súlyát.
A hatos kör csatlakozott a többi kártyához. Tizenhárom.
Penelope az ajkába harapott, és ismét megnézte a lefelé
fordított kártyát – ami megint csak bizonyította, hogy
zöldfülű játékos. Ha huszonegye lenne, nem nézné meg.
Aggódó tekintete találkozott Crosséval, aztán a férjéével, és
Michael az egész vagyonát feltette volna arra, hogy túllépte
a huszonegyet.
– Ennyi?
– Hacsak nem szeretnél még egyet.
A nő a fejét ingatta.
– Nem.
–  A lány túllépte. A vak is láthatja. – Langford egy
gúnyos mosoly kíséretében felfordította a kártyáját. Egy
dáma. Húsz.
Aznap este a vikomt volt London legszerencsésebb
embere.
De Michaelt nem érdekelte.
Csak azt akarta, hogy véget érjen az este, hogy
hazavihesse a feleségét, és bevallhassa neki, hogy szereti.
Végre.
 – Nos, valóban túlléptem a húszat – árulta el Penelope,
felfedve a kártyáját.
Michael előrehajolt. Biztosan téved.
Nyolcas káró.
Cross nem tudta leplezni a hangjában bujkáló
meglepettséget.
– A hölgynél huszonegy van.
– Lehetetlen. – Langford előrehajolt. – Lehetetlen!
Michael nem tudta türtőztetni magát. Felnevetett, mire
a nő ránézett.
–  Az én csodálatos feleségem! – jelentette ki büszkén,
miközben hitetlenkedve rázta a fejét.
Mozgás támadt Penelope mögött, majd elszabadult a
pokol.
– Te szélhámos kurva! – Langford hatalmas mancsával a
nő vállára csapott, és ádáz haragtól fűtve felrántotta a
székből. Penelope felkiáltott és megbotlott, de a férfi
felrángatta a földről, és hevesen megrázta. – Azt hiszed, ez
csak egy játék? Te csaló szuka!
Csupán egy-két másodpercbe telt, hogy Michael
közbeavatkozzon, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire
kiszabadította Langford markából a feleségét, és Cross
gondjaira bízta, aki ugrásra készen várta, hogy a
védelmébe vegye.
Ezután Michael gyilkos szándékkal Langfordnak esett.
–  Végül nem kell tönkretennem magát – morogta. –
Inkább megölöm.
Megmarkolta a férfi hajtókáját, és a falhoz pördítette.
Teljes erejével odaütötte, újra és újra meg akarta büntetni
azért, mert hozzá mert érni Penelopéhoz.
Hogy bántani merészelte.
Holtan akarta látni a férfit. Azonnal.
–  Azt hiszi, még mindig gyerek vagyok? – kérdezte,
miközben elhúzta, majd ismét nekiütötte Langfordot a
falnak. – Azt hiszi, hogy idejöhet a klubomba, és
következmények nélkül megfenyegetheti a feleségemet? Azt
hiszi, engedem, hogy kezet emeljen rá? Arra sem méltó,
hogy egy levegőt szívjon vele!
–  Michael! – kiáltotta Penelope a szoba másik végéből,
ahol Cross tartotta vissza attól, hogy beavatkozzon a
verekedésbe. – Elég! – Michael a nő felé fordult, látta, hogy
könnyek csorognak az arcán, és megdermedt. Nem tudta,
hogy a feleségét vigasztalja-e, vagy Langford baját lássa el.
– Nem éri meg, Michael.
–  Úgyis csak a birtokért vetted feleségül – vágta ki
Langford nagy levegőt véve. – A többi londonit talán
átverted, de engem nem. Tudom, hogy mindennél többet
jelent számodra Falconwell. Ő pedig eszköz volt. Azt
hiszed, nem látom?
Eszköz. A szó, amely oly gyakran elhangzott a
házasságuk elején, ütésként érte, részben, mert igaz volt,
részben, mert rettentően hamis.
–  Maga szemétláda! Azt hiszi, hogy ismer? – Michael
ismét a falhoz csapta a férfit, érzelmei csak fokozták a
dühét. – Szeretem őt! Csakis ő számít! És maga hozzá
merészelt érni.
Langford szólásra nyitotta a száját, de Michael nem
engedte szóhoz jutni.
–  Maga nem érdemel kegyelmet. Kudarcot vallott
apaként, gyámként és férfiként. A hölgy nagylelkűségének
köszönheti, hogy a saját lábán távozhat innen. De ha csak
egy mérföldre is megközelíti ismét, vagy a fülembe jut,
hogy becstelen dolgokat terjeszt róla, örömmel tépem majd
le a végtagjait egyenként. Megértettük egymást?
Langford nyelt egyet, és gyorsan bólintott.
– Igen.
– Kétségei vannak afelől, hogy megtenném?
– Nem.
A férfi Bruno felé lökte a vikomtot.
– Szabadulj meg tőle! És hívasd ide Thomas Allest!
Michael átvágott a szobán, hogy a karjába zárja
Penelopét. A játék véget ért.
 A nő a férfi nyaka hajlatába temette az arcát.
–  Mit mondtál? – suttogta reszkető hangon, miközben a
férfi a hátára kulcsolt kézzel szorította magához. Penelope
felemelte a fejét, kék szemében könnyek csillogtak, és
megismételte a kérdést. – Mit mondtál?
A férfi nem így tervezte a vallomást, de mivel a
házasságuk eddig sem a szokványos módon zajlott, ezért
úgy vélte, ennek a pillanatnak sem kell különböznie.
Úgyhogy egy kártyabarlang feje tetejére állt játéktere
közepén állva a felesége szemébe nézett, és így szólt:
– Szeretlek.
A nő a fejét ingatta.
– De hiszen őt választottad. A bosszút.
– Nem – felelte a férfi a kártyaasztalnak dőlve, magával
húzva a nőt a lába közé, kezébe véve a kezét. – Nem. Téged
választalak. A szerelmet.
A nő oldalra billentette a fejét, a férfi tekintetét kutatta.
– Igazat beszélsz?
Hirtelen az igazság mindennél fontosabbá vált Bourne
számára.
–  Istenem, igen. Igen, igazat. – A tenyerébe fogta a nő
arcát. – Téged választalak, Penelope. A szerelmet
választom a bosszú helyett. A jövőt a múlt helyett. A te
boldogságodat választom mindenekfelett.
A nő sokáig hallgatott, olyannyira, hogy a férfit elfogta
az aggodalom.
– Sixpence? – kérdezte, hirtelen halálra rémülve. – Ugye
hiszel nekem?
–  Nem… – kezdte a nő, majd elhallgatott, és a férfi
tudta, mit fog mondani. Azt kívánta, bár megállíthatná. –
Nem tudom.
 22. fejezet

Penelope aznap éjszaka nem aludt. Meg sem próbálta.

Így amikor Tommy másnap reggel bejelentette magát, nem
jelentett gondot, hogy túl korán érkezett látogatóba. A
kandallónál állt kabátban, kezében a kalapja és a botja,
amikor a nő belépett a szalonba.
A férfi megfordult, meglátta Penelope vörös szemét, és
rettentő tapintatosan így szólt:
–  Szentséges isten! Épp olyan pocsékul festesz, mint
Michael.
A nő nem bírta tovább. Könnyekben tört ki.
A férfi odalépett hozzá.
–  Jaj, Pen! Ne! Ó, a fenébe is! Ne sírj! Visszavonom.
Csodásan festesz.
– Hazudsz – szipogta a nő a könnyeit törölgetve.
A férfi szája sarka megrándult.
–  Egyáltalán nem. Igazán jól nézel ki. Egyáltalán nem
tűnsz szánalomra méltónak.
Penelope ostobának érezte magát.
– Nem tehetek róla.
– Szereted őt.
A nő mélyet sóhajtott.
– Rettentően.
– És ő is téged.
Ismét a sírás kerülgette.
– Azt állítja.
– Nem hiszel neki?
 Akart.
Iszonyúan.
– Nem tudok… Nem értem, miért szeretne. Nem értem,
hogy mivel késztettem változásra. Hogy mit pendítettem
meg benne. Hogy miért szeretne engem. – Megrántotta a
vállát, és a lábára nézett, zöld papucsának feje kikandikált
a ruha pereme alól.
–  Jaj, Pen… – A férfi felsóhajtott, és meleg, testvéri
ölelésébe vonta. – Egy idióta voltam. És Leighton is. És az
összes többi. Jobb vagy nálunk. Mindannyiunknál. –
Hátrált egy lépést, és határozottan megrázta a nőt a
vállánál fogva, egyenesen a szemébe nézve. – És
Michaelnél is jobb vagy.
Penelope vett egy mély levegőt, és kinyújtotta a karját,
hogy lesimogassa a férfi hajtókáját.
– Nem, ezt te is tudod.
A férfi szája sarka keserű mosolyra húzódott.
–  Pontosan ezért nem érdemel meg téged. Mert ő egy
óriási tökfilkó, te mégis szereted.
– Igen – suttogta a nő.
–  Tudod, felkerestem múlt éjszaka, miután magára
hagytad. – Penelope felpillantott. – Nekem adta azt a
botrányos iratot. Azt állította, hogy visszanyerted tőle.
–  Ő adta nekem – helyesbített a nő. – Nem kellett
játszanom érte. Nem akart tönkretenni téged, Tommy.
Felhagyott vele.
Tommy a fejét rázta.
–  Te állítottad meg. Eléggé szeretted ahhoz, hogy
megmutasd neki, az élet többről szól, mint a bosszú.
Megváltoztattad. Új esélyt adtál Michaelnek arra, hogy az
lehessen, akit ismerünk, a hideg, kemény Bourne helyett,
akivé vált. Sikerült véghez vinned a lehetetlent. – A férfi
felfelé billentette Penelope állát. – Istenít téged. Bárki
láthatja.
Téged választalak. A szerelmet választom.
A szavak, amelyeket a nő egész éjszaka újrajátszott a
fejében, hirtelen értelmet nyertek. És mintha fény gyúlt
volna az elméjében, kételkedés nélkül tudta, hogy igazak.
Michael szereti őt.
A megvilágosodástól elszédült.
–  Szeret engem – jelentette ki a nő halkan, a szavakat
ízlelgetve, hagyva, hogy átjárják. – Szeret engem –
ismételte meg nevetve, ezúttal Tommynak. – Tényleg
szeret.
–  Hát persze hogy szeret, te bolond nőszemély –
erősítette meg Tommy mosolyogva. – A Bourne-hoz hasonló
férfiak nem tesznek hamis szerelmi vallomásokat. –
Lehalkította a hangját, és cinkosan azt suttogta: – Nem
illik a jellemükhöz.
Persze hogy nem. A hatalmas, veszélyes Bourne, a hideg
és kegyetlen férfi, aki egy szerencsejáték-barlangot
üzemeltet, nőket rabol el az éjszaka közepén, és a bosszúért
él, nem az a fajta, aki szerelmes lesz a feleségébe.
De valahogy mégis.
És Penelopénak több esze volt annál, mintsem egy
perccel tovább töprengjen azon, hogy hogyan vagy miért…
Amikor az élete hátralévő részét azzal töltheti, hogy
viszontszereti.
Tommyra mosolygott, és így szólt:
– Megyek, megkeresem. El kell mondanom, hogy hiszek
neki.
Tommy elégedetten bólintott, és megigazította a
kabátját.
–  Kiváló terv. De mielőtt elrohansz, hogy megmentsd a
házasságodat, van időd elbúcsúzni egy régi baráttól?
A Michaellel való találkozás miatti nagy sietségben
Penelope először fel sem fogta a szavak értelmét.
– Igen, hát persze. – Elnémult. – Várj csak! Elbúcsúzni?
– Indiába megyek. Ma indul a hajó.
– Indiába? De miért? – A nő szemöldöke összeszaladt. –
Tommy, most már nem kell elmenned. A titkod nem kerül
napvilágra.
 –  És ezért mindörökre hálás leszek. De lefoglaltam az
utat, és kár lenne veszni hagyni.
Penelope a barátját tanulmányozta.
– Tényleg ezt akarod?
A férfi szőke szemöldöke felszaladt.
– És te tényleg Michaelt akarod?
Igen. Istenem, igen. Penelope elmosolyodott.
– Akkor tehát mindkettőnkre kaland vár.
A férfi felnevetett.
– Gyanítom, hogy a tiéd nagyobb kihívást jelent, mint az
enyém.
– Hiányozni fogsz – mondta a nő.
Tommy biccentett.
–  Te is nekem. De küldök majd a gyermekeidnek
édességeket a messzi távolból.
Gyermekek. Meg kell keresnie Michaelt. Most azonnal.
– Szavadon foglak! – figyelmeztette Penelope. – Én pedig
majd mesélek nekik Tommy bácsikájukról.
–  Ez tetszeni fog Michaelnek – hahotázott a férfi. –
Remélem, hogy a nyomdokaimba lépnek, és kiváló
horgászok meg középszerű költők lesznek. Most menj, és
keresd meg a férjedet!
Penelope szélesen elmosolyodott.
– Már itt sem vagyok.

Michael kettesével vette a Hell House-ba vezető lépcsőket,

mert alig várta már, hogy találkozzon a feleségével, közben
magát ostorozta, amiért előző este nem zárta be a klub
egyik termébe, hogy ne távozhasson addig, amíg meg nem
győzte arról, hogy szereti.
Miért nem hisz neki Penelope? Hát nem látja, hogy
tönkreteszi a férfi testét és lelkét, hogy nincsen se éjjele, se
nappala, mert magához láncolta a szerelmével? Hát nem
látja, milyen kétségbeesetten vágyik rá?
Amikor elérte a legfelső lépcsőfokot, nyílt a bejárati ajtó,
és gondolatai tárgya száguldott ki rajta, majdnem ledöntve
őt a lábáról. Penelope megtorpant, zöld köpenye hullámzott
körülötte, a lába körül lebegett, miközben hosszú percekig
meredtek egymásra.
A férfinak elállt a lélegzete a felesége láttán.
Hogy volt képes valaha is középszerűnek tartani?
Penelope rózsás arcával, kék szemével és bájos, rózsaszín
ajkával ékkőként ragyogott a február közepi hideg, szürke
havas esőben, aminek láttán a férfi legszívesebben a
legközelebbi ágyba cipelte volna. A saját ágyukba. Mert épp
ideje, hogy közös ágyuk legyen. Kiütteti majd a
hálószobájuk közötti falat, hogy soha többé ne kelljen látnia
azt az átkozott ajtót.
Penelope térítette vissza a valóságba.
– Michael…
–  Várj! – Félbeszakította, mert nem volt mersze
megtudni, hogy mit szeretne közölni vele. Nem, mielőtt el
nem mondja, amit akar. – Ne haragudj! Gyere be, kérlek!
A nő követte, a mögöttük becsukódó, hatalmas tölgyfa
ajtó hangja visszhangzott a márvány előcsarnokban.
Penelope tekintete a férfi kezében lévő csomagra rebbent.
– Ez mi?
Bourne már el is feledkezett róla. A békejobb.
–  Gyere velem! – Kézen fogta a feleségét, azt kívánva,
bár ne lenne rajtuk kesztyű, hogy megérinthesse, hogy
érezhesse a bőrét. Együtt mentek fel a lépcsőn a ház első
emeletére, majd az étkezőbe irányította, és letette a
pergamenbe burkolt csomagot a hosszú mahagóniasztalra.
– A tiéd.
A nő kíváncsian mosolygott, a férfi pedig ellenállt a
késztetésnek, hogy megcsókolja, mert nem akarta siettetni.
Nem akarta megijeszteni. Penelope óvatosan lefejtette a
csomagolást, épp csak félrehajtotta, hogy aláleshessen.
Felpillantott, és zavartan összevonta a szemöldökét,
mielőtt eltávolította a pergament.
– Ez egy…
–  Várj! – A férfi gyufát kerített, majd meggyújtotta a
tárgyat.
A nő nevetett, és a férfit némiképp megnyugtatta a hang
– zenének hatott a hatalmas, üres helyiségben.
– Ez egy fügés felfújt.
–  Nem akarom, hogy hazugság legyen, Sixpence. Azt
akarom, hogy igaz legyen. Azt akarom, hogy egy fügefelfújt
felett szeressünk egymásba – mondta szenvedélyesen. –
Neked adtam a szívemet, benned megtaláltam az életem
értelmét, a lelki társamat.
Teljes csend honolt, amíg a nő felidézte az első alkalmat,
amikor a férfi kimondta e szavakat, és Bourne agyán
átfutott a gondolat, hogy talán elkésett. Hogy mit sem ér ez
az ostoba felfújt.
De aztán Penelope a karjába vetette magát, megcsókolta,
a férfi pedig minden szerelmét és érzését becézgetésbe
öntötte. Élvezettel töltötte el, hogy a nő keze a tarkójára
siklik, hogy a fürtjeivel játszik, hogy halkan felsóhajt,
amikor a fogával megharapdálta az alsó ajkát. Aztán
Penelope elhúzódott, kinyitotta gyönyörű kék szemét, hogy
a szemébe nézzen, de a férfi még nem akarta elengedni, és
még egy csókot lopott, mielőtt megesküdött:
– A tiéd vagyok, szerelmem… és te rendelkezel felettem.
Amikor elraboltalak az éjszaka közepén, és kijelentettem,
hogy az enyém vagy, honnan tudhattam volna, hogy ma
estétől fogva én leszek a tiéd? Hogy elrabolod a szívemet?
Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok méltó hozzád.
Tisztában vagyok azzal, hogy több életre elegendő
problémát okoztam, amelyeket helyre kell hoznom. De
esküszöm neked, mindent megteszek, hogy boldoggá
tegyelek, szerelmem. Mindennap azon fogok igyekezni,
hogy olyan férfi legyek, aki méltó hozzád. A szerelmedre.
Kérlek… kérlek, adj még egy esélyt!
Kérlek, higgy nekem!
 Penelope szemében könnyek csillogtak, és amikor
megrázta a fejét, a férfinak elakadt a lélegzete. Képtelen
volt szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy a nő talán
elutasítja. Hogy talán nem hisz neki. Hosszúra nyúlt a
csend, és a férfi kétségbeesetten vágyott arra, hogy a
felesége megszólaljon.
– Olyan sokáig sóvárogtam utánad! – suttogta Penelope,
a férfi arcát simogatva, mintha így próbálná meggyőzni
magát arról, hogy tényleg ott van. Hogy a férfi az övé. –
Többre vágytam, szerelemről álmodtam. Vágytam erre a
pillanatra. Sóvárogtam utánad. – Egy könnycsepp
elszabadult, és legördült a nő szép arcán, a férfi pedig
felemelte a kezét, és letörölte. – Azt hiszem,
gyermekkorunk óta szeretlek, Michael. Azt hiszem, mindig
is csak te léteztél számomra.
A férfi Penelope homlokának támasztotta a sajátját, és
magához húzta, hogy a közelében tudja.
–  Itt vagyok. A tiéd vagyok. És istenre esküszöm,
Penelope, hogy én is sóvárogtam utánad. Rettentően.
Gyönyörű mosoly ragyogott fel a nő arcán.
– Ez meg hogy lehet?
–  Hogyne lehetne? – kérdezte a férfi az érzelmektől
karcos és rekedt hangon. – Kilenc évig azt hittem, hogy
csak a bosszú adhat feloldozást, és te kellettél hozzá, az én
erős, szépséges feleségem, hogy bebizonyosodjon, hogy
tévedtem, és a szerelem jelenti a megváltást. Te vagy a
megváltásom – suttogta a férfi. – Az áldásom.
A nő most már zokogott, a férfi pedig felitatta a
könnyeit, majd hosszú, szenvedélyes csókkal ajándékozta
meg, szerelmét becézgetéssel juttatva kifejezésre. Nyelvük
táncot járt, amíg végül mindketten levegő után kapkodtak.
Bourne felemelte a fejét.
– Mondd, hogy hiszel nekem!
– Hiszek neked.
Lehunyta a szemét. Megkönnyebbülés töltötte el a
szavak hallatán.
 – Ismételd meg!
– Hiszek neked, Michael.
– Szeretlek.
A nő mosolygott.
– Tudom.
A férfi odaadóan és gyorsan megcsókolta.
– Úgy szokás, hogy a hölgy viszonozza a vallomást.
A nő nevetett.
– Valóban?
A férfi arca megnyúlt.
– Mondd, hogy szeretsz, Lady Penelope!
– Neked Lady Bourne. – A nő a férfi vállán nyugtatta a
karját, ujjai a férje tincseivel játszadoztak. – Szeretlek,
Michael. Rettentően szeretlek. És nagyon boldog vagyok,
hogy úgy döntöttél, viszontszeretsz.
– Már hogyne szeretnélek! – mondta a férfi. – Te vagy az
én amazonom. Szembenéztél Brunóval és Langforddal.
A nő félénken mosolygott.
–  Nem tudtalak magadra hagyni. Én nem leszek a te
bukott angyalod. Akár a pokolba is követnélek… de csakis
azért, hogy visszahozzalak.
A férfit megérintették a szavak.
– Nem érdemellek meg – mondta. – De attól tartok, nem
engedhetlek el.
A nő komoly, kék tekintete rendíthetetlen volt, amikor
azt kérdezte:
– Megígéred?
Teljes szívéből és lelkéből.
–  Igen. – A karjába zárta a nőt, állát a fején nyugtatta,
mielőtt eszébe jutott a másik dolog, amit hozott neki. –
Elhoztam a nyereményedet, szerelmem.
Elővette az előző esti kártyajátékon nyert papírokat, és
letette a felfújt mellé.
– A tulajdonod.
A férfi megcsókolta a nyakát, és elmosolyodott, amikor a
gyengéd érintés sóhajt csalt ki a feleségéből.
 – Nem az enyém. Hanem a tiéd. Méltón elnyerted.
A nő a fejét ingatta.
–  Én csak egyvalamit akarok a tegnap esti
nyereményemből.
– Mi lenne az?
Penelope lábujjhegyre állt, és szenvedélyesen
megcsókolta a férfit, akinek a lélegzete is elállt.
– Téged.
–  Attól tartok, megbánod majd még ezt a nyereményt,
Sixpence.
A nő határozottan nemet intett a fejével.
– Soha.
Újból megcsókolták egymást, hosszú percekig elveszve a
másikban, majd a férfi kíváncsian felemelte a fejét.
– Mi volt nálad Langford ellen?
A nő röviden felnevetett, majd kiemelte az iratok közül a
kis, négyzet alakú papírt.
–  Elfelejtetted megtanítani a szélhámosok legfontosabb
szabályát.
– Melyiket?
A nő lassan kihajtogatta a papírt, és átadta a férfinak.
– Ha nincs jobb ötleted, blöffölj!
A papír a nő meghívója volt az Angyalba.
A férfi meglepetten felnevetett, keble dagadt a
büszkeségtől.
–  Én ravasz, hazardírozó feleségem! Azt hittem, valami
igazán terhelő van a birtokodban.
A nő elszánt, ragyogó mosollyal ajándékozta meg, a férfi
pedig úgy találta, hogy eleget beszélgettek.
Finoman az étkező padlójára fektette a feleségét,
megszabadította a ruháitól, és imádattal adózott minden
meztelen porcikájának. És ahogy a nő nevetése sóhajokba
fulladt, a férfi újra és újra emlékeztette őt arra, hogy
mennyire szereti.
Hosszú évek múltán, amikor a gyermekek és az unokák
a Hell House étkezőjében található asztalon lévő kerek,
fekete folt eredetéről érdeklődnek, Bourne márkinéja
elmeséli majd, hogy egy fügés felfújt esete rosszul
végződött… Mire a márki félbeszakítja majd, hogy
véleménye szerint pedig nagyon is jól.
 Epilógus

Drága Sixpence!
Ugye tudod, hogy az összeset megőriztem? Minden
egyes levelet, amelyet küldtél, még azokat is, amelyekre
sosem válaszoltam. Olyan sok mindenért kell
bocsánatot kérnem, szerelmem: hogy magadra
hagytalak; hogy sosem tértem vissza; hogy olyan sok
időbe telt, amíg megértettem, hogy te vagy az
otthonom, és hogy melletted a többi nem számít.
De a legsötétebb és legdermesztőbb órákban is,
amikor úgy éreztem, mindent elveszítettem, velem
voltak a leveleid. És általuk, egy kis módon, te is.
Már akkor szerettelek, drága Penelope, mindennél
jobban – mint ahogy most is, el sem tudod képzelni,
mennyire.
Michael
Hell House, 1831 februárja

Egy héttel később

Cross a szokásos módon ébredt, egy szedett-vedett

szalmazsákon, a Bukott Angyalban lévő irodájában,
beszorítva egy könyvektől roskadozó polc és egy hatalmas
glóbusz közé, papírokkal körbevéve.
És szokatlan módon az asztalánál egy nő ült.
 Pontosítsunk. Nem egy nő. Egy hölgy. Egy fiatal, szőke
hajú, tiszteletre méltó hölgy.
A főkönyvet olvasta.
A férfi felült. Nem zavartatta magát, amiért nincs rajta
ing, és a szokások tiltják, hogy egy úriember félmeztelenül
üdvözöljön hölgyeket. Fenébe a hagyományokkal! Ha a nő
nem akarja félmeztelenül látni, akkor nem kellett volna az
éjszaka közepén belopakodnia az irodájába.
Az lényegtelen, hogy a férfiak többsége nem szokott az
irodájában aludni.
– Segíthetek?
A hölgy fel sem pillantott.
– Elszámolta az F oszlopot.
Ördög és pokol!
– Az ki van zárva.
A hölgy feltolta a szemüveget az orrán, és a füle mögé
simított egy kósza, szőke tincset. Minden figyelmét a
főkönyv kötötte le.
–  Pedig de. A helyes összeg száztizenkétezer-
háromszáznegyvenhat font és tizenhét penny.
Az lehetetlen.
A férfi felállt, odament, és átkukucskált a hölgy válla
fölött.
– És ez is van odaírva.
A hölgy megrázta a fejét, és egyik hosszú ujjával az
oszlopra mutatott. Crossnak feltűnt, hogy az ujjbegy kissé
görbe, és egy picit jobbra dől.
–  Maga száztizenkétezer-háromszáznegyvenöt font és
tizenhét pennyt írt. Lemaradt… – A nő felpillantott rá a
lencsék miatt egy bagolyéra emlékeztető szemével,
végigmérte a férfit és meztelen mellkasát. – Lemaradt egy
font sterling.
Cross fölé hajolt, szándékosan sarokba szorítva, és
tetszett neki, hogy a közelsége miatt a hölgy légzése
szabálytalanná válik.
– Az egy hatos.
 A nő megköszörülte a torkát, és felpillantott.
–  Nahát. – Előrehajolt, és ismét szemügyre vette a
számot. – Akkor attól tartok, nem tud írni – jegyezte meg
szárazon, a férfi pedig felnevetett, amikor a nő egy
ceruzáért nyúlt, és átírta a számot.
Cross tekintetét a nő mutatóujja hegyén lévő
bőrkeményedésre szegezve figyelt, majd halkan a fülébe
suttogott:
–  Csak nem egy könyvelő tündérhez van szerencsém,
akit az éjszaka közepén azért küldtek, hogy ellenőrizze a
számításaimat?
A nő elhúzódott, és a férfihoz fordult.
–  Délután egy óra van – jelentette ki tárgyilagosan, a
férfi pedig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy levegye a nő
szemüvegét, és kifulladásig csókolja, csak hogy lássa,
hogyan reagálna ez a különös, fiatal teremetés.
De visszafogta magát. Inkább elmosolyodott.
– Akkor a nap közepén.
A nő ráhunyorított.
– Philippa Marbury vagyok.
A férfi nagy szemeket meresztett, majd tett egy
hatalmas lépést hátra, nekiütközött egy kalaptartónak,
megfordult, hogy helyrebillentse, majd észbe kapott, hogy
nem álldogálhat a kártyabarlangban lévő irodájában
meztelen felsőtesttel Bourne sógornője társaságában.
Bourne eljegyzett sógornője társaságában.
Felkapott egy inget. Gyűrött volt, és viseltes, de
megteszi. Miközben kétségbeesetten megpróbálta
átbújtatni a fejét a nyíláson, újfent hátrált. Távolodott.
A nő felállt, és az asztalt megkerülve elindult felé.
– Megijesztettem?
Miért nincs ezen az ingen nyílás? Utolsó mentsvárként
Cross maga elé emelte az inget, eltakarva magát a nő
hatalmas, mindent látó szeme elől.
–  Egyáltalán nem, de nem szokásom titkos találkákat
tartani az üzlettársaim sógornőivel félmeztelenül.
 A nő eltöprengett a hallottakon, majd oldalra billentette
a fejét, és így szólt:
–  Nos, mivel aludt, ezért esélye sem volt
megakadályozni.
–  Attól tartok, hogy Bourne-nak nem ez lenne a
véleménye.
– Legalább hallgasson meg, ha már eljöttem ide!
Cross tudta, hogy nemet kellene mondania. Egy
tapasztalt szerencsejátékos ösztönével tudta, hogy nem
szabadna folytatnia ezt a játékot. Hogy úgysem nyerhet. De
volt valami ebben a fiatal nőben, ami miatt képtelen volt
nemet mondani.
– Nos, ha már eljött ide… Miben lehetek a szolgálatára,
Lady Philippa?
A nő vett egy mély levegőt, és kifújta.
–  Be kell sároznom a nevemet. És úgy értesültem, hogy
maga szakértő e téren.
 SARAH MACLEAN

a New York Times, a Washington Post és a

USA Today bestsellerírója, számos
romantikus történelmi regény szerzője.
Műveit több mint húsz nyelvre fordították
le, könyveivel elnyerte a legjobb amerikai
történelmi romantikus regénynek járó
RITA-díjat. A romantikus műfaj és a
feminizmus szószólója. Havonta jelennek
meg írásai a Washington Postban. A Smith
College és a Harvard egykori hallgatója,
jelenleg New Yorkban él férjével és
lányával.
 Méltatások

„Ez a történet is azon történelmi romantikus gyöngyszemek

közé tartozik, aminek olvasása közben egyfolytában
mosolyogsz és sóhajtozol, és azt kívánod, bár egy másik
korban élhetnél. Sarah MacLean elképesztő író.”
– Susanne, goodreads.com

 „Nem tudok betelni ezzel a könyvvel: imádom a történetet,

a borítót, az írónő stílusát, minden egyes mondatot, az
izgalmakat (nincs is jobb egy kis bosszúnál!), a
szereplőket… De legjobban téged imádlak, Sarah MacLean.
Még több ilyen könyvet!”
– Blacky *Romance Addict*, goodreads.com

  „Egykor a házasságra üzletként tekintettek, ezért a

történelmi regények legtöbbjében először megköttetik a
házasság, majd kibontakozik a romantikus szál, aminek
végkifejleteként a férj és a feleség egymásba szeret. Ez is
egy ilyen történet. A rosszfiú ráveszi a nőt, hogy menjen
hozzá feleségül, és bár a férfi nem adja meg neki a kellő
tiszteletet, mégis egymásba szeretnek, és boldogan élnek,
míg meg nem halnak. Azonban a látszat csal: ez a történet
nem sablonos, hanem bájos és vicces. Csak ajánlani
tudom.”
– Jilly, goodreads.com
 
 Jegyzetek

1
December 26. – a ford.
2
A hell jelentése lehet „pokol” vagy „szerencsejáték-barlang” – a ford.
3
Utalás a Rómeó és Júlia egyik mondatára: „Aminek neve »rózsa«, az más
néven is éppoly illatos” – a ford.
4
Gardedám nélkül – a ford.