SAMANTHA YOUG

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Hogyan borítsunk fátylat a múltra
és tanuljunk meg bízni a jövőben?

Hannah Nichols azóta nem látta Marco D’Alessandrót, hogy a srác öt

hosszú évvel ezelőtt összetörte a szívét. A rosszfiú volt Hannah első és
egyetlen szerelme... az ágyban is. Mindössze egyetlen szenvedélyes
éjszakát töltöttek együtt, aztán Marco eltűnt - Skóciából és Hannah
életéből is. A következmények súlya alatt összeroppant Hannah azóta
sem tudta kiheverni a dolgot.

Marco - aki valójában nem is olyan elvetemült - iszonyúan megbánta,

hogy faképnél hagyta Hannah-t. így amikor a sors szeszélye folytán
újra összefut a lánnyal, többé már nem akarja elengedni. Örökké a
nyomában van, hogy minden lehetséges módon bebizonyítsa, ők
ketten nem élhetnek egymás nélkül….

Ám amikor Marco már kezdi azt hinni, hogy van esély a közös jövőre,
Hannah olyan felfedezést tesz, ami a felszínre hoz egy fájdalmas titkot.
Egy titkot, ami még azelőtt elszakíthatja őket egymástól, hogy
egyáltalán újrakezdhetnék a kapcsolatukat…

A világszerte kirobbanóan sikeres Dublin Street, London Road és

Jamaica Lane sorozat új története.

Tudd meg, mire lehet esély!

„Bámulatos! Amint elolvasok egy új részt, az lesz az új kedvencem.

Young egyre jobb. Remélem, soha nem ér véget a sorozat.”

Mélyedj el! Kapcsolj ki! Légy jelen!

Felnőtteknek ajánljuk!
 Írta: Samantha Young
A mű eredeti címe: Fali from India Piacé (On Dublin Street 4.)
Text copyright © Samantha Young, 2014

A művet eredetileg kiadta:

New American Library, a division of Penguin Group (USA) LLC
All rights reserved including the right of reproduction in whole
or in part in any form.
This edition published by arrangement with Berkley, an imprint
of of Penguin Publishing Group, a division of Penguin Random
House LLC. Design by Steve Meditz Cover photography by
Claudio Marinesco

Fordította: Molnár Edit

A szöveget gondozta: Egyed Erika
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a
borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
©♥ Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 457 684 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben Cím: 6701 Szeged,

Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu Felelős
kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Deák Dóri, Schmidt Zsuzsanna Készült a Generál
Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye
nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában –
akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
 Kate-nek és Shanine-nek.
Továbbá Mr. Neil limesnek.
Ti vagytok a világ legjobb tanárai.
Ti ihlettetek engem. Ti ihlettétek Hannah-t.
Ne feledd ezt az éjszakát, mert itt kezdődik az örökkévalóság.
– Dante Alighierinek tulajdonított idézet
 1 . FEJEZET
EDINBURGH

OKTÓBER

A MIKOR ANNAK IDEJÉN , az első tanítási napon nekivágtam Edin burgh

macskaköves utcáinak, megfogadtam, hogy olyan tanár leszek, aki
mindig a tanítványai érdekeit helyezi előtérbe. Kit érdekel, hogy a hülye
fogadalmam miatt most a fantasztikusan ocsmány rajzaimmal kell
riogatnom magamat és őket?
Gyorsan eltüntettem a gagyi illusztrációimat a kivetítőről, és két
mondattal helyettesítettem őket.
Fanyar mosollyal néztem végig a hat – huszonnégy és ötvenkét év
közötti –felnőttből álló csoporton.
– Nem szívesen zavarom meg a műélvezetet, de ezt inkább félrete-
szem.
Az ötvenkét éves Portia, akinek túláradó jókedve napjában többször
is megtörte a szűk teremben uralkodó feszült légkört, rám vigyorgott,
Duncan, a harminchárom éves autószerelő pedig halkan felnevetett.
Négy társuk azonban továbbra is tágra nyílt szemmel, riadtan bámult
rám, mintha minden mondatom és rezdülésem egy újabb teszt része
lenne.
 – Most, hogy megnéztétek a szókártyákat, és remélhetőleg sikeresen
összekapcsoltátok őket a rémes firkálmányaimmal, nézzük meg,
hogyan illeszthetőek bele néhány hétköznapi mondatba. Az óra hát-
ralévő részében írjátok le tízszer mindkét mondatot! - Beszéd közben
végig Lorraine-t, a huszonnégy éves, mindent túlaggódó, tüskés modorú
tanítványomat figyeltem, aki idegesen rágcsálta az ajkát, és kirázott a
hideg, amikor arra gondoltam, mi minden történhet még azzal az
ajakkal, ha kiadom a következő utasítást. - Fejenként két-két füzetet
kaptok - folytattam. - Az egyikben a szókártyákat találjátok, a másikban
a szókártyákból összerakott mondatokat. Válasszatok ki tíz mondatot,
és következő órára írjátok le mindegyiket tízszer!
Amikor Lorraine elsápadt, elfacsarodott a szívem. Ö és a hozzá ha-
sonlók miatt döntöttem úgy, hogy önkéntes munka keretében írást és
olvasást fogok oktatni a helyi művelődési központban. Néhányan,
köztük Suzanne barátnőm is, hülyének néztek, amiért próbaidős kö-
zépiskolai irodalomtanárként még önkénteskedem is. Lehet, hogy
igazuk volt. Az iskolában őrült nagy volt a hajtás. De mivel a művelődési
házban ketten vittük a csoportot, csak heti egy estémet kellett
feláldoznom, és úgy éreztem, végre valami hasznosat csinálok. Az is-
kolában nem voltak ennyire látványosak az eredmények, és tudtam,
hogy még temérdek nap áll előttem, amikor semmi értelmét nem látom
majd a munkámnak. Az önkénteskedés azonban rengeteg siker-
élménnyel járt. A tanítványaim zömmel munkanélküliek voltak, kivéve
Portiát és Duncant. Duncan a főnöke kérésére kezdte fejleszteni az írás-
és olvasástudását. Portia az alapszintű írás- és számolási készsége
ellenére is egész jól megállta a helyét az életben (amíg egy szép napon
úgy nem döntött, hogy továbbképzi magát), a többiek viszont nehezen
tudták megtartani az állásukat a nyelvi és kommunikációs ismeretek
hiánya miatt.
 Korábban is tudtam, hogy az analfabetizmus a mai napig komoly
problémát jelent az országunkban, de mivel értelmiségi családból
származom, és igazi könyvmoly vagyok, nem igazán voltam érintett a
kérdésben. Egészen tavalyig.
Még kistanár voltam, és olyasmi történt velem, amit soha életemben
nem fogok elfelejteni: behívtam az iskolába az egyik apukát, aki
szemmel láthatóan megrémült, amikor arra kértem, hogy nézze meg a
gyereke munkáját. Gyöngyöző homlokkal, elhaló hangon vallotta be,
hogy nem tud olvasni. Aztán amikor megkértem, írjon alá egy papírt,
amivel engedélyezi, hogy a lánya is eljöhet a csoportos szín-
házlátogatásra, remegő kézzel firkantott valami krikszkrakszot a pon-
tozott vonalra.
Az arcára kiülő rémület és szégyen teljesen letaglózott. Könnyek
szöktek a szemembe. Egy életerős, felnőtt ember megijed néhány
betűtől? Kínos jelenet volt, ezért még aznap este utánanéztem, milyen
felnőttoktatási tanfolyamok indulnak a közelemben. Körbeér-
deklődtem, és nagyjából egy hónap múlva fel is hívtak a St. Stephen
Központból, a helyi művelődési házból, mert az egyik önkéntes tanáruk
felmondott.
Bár a csoport tagjai enyhe visszatetszéssel fogadták, hogy egy náluk
fiatalabb nő lesz a tanáruk, a fejlődésük szemmel látható volt.
– Hannah, nem látom a fejedtől, mi van a „mos” meg a „hideg” között
– csipkelődött Duncan.
– Azt akarod mondani, hogy nagy a fejem? – léptem oldalra, hogy
mindenki jól lássa a táblát.
– Nem, szerintem pont jó - vigyorgott Duncan. – Nagyon szép fej.
– Köszönöm! Saját növesztés - nyögtem be hamiskásan.
Duncan panaszosan nyögött fel a béna poén hallatán, de a tekintete
vidáman csillogott, Portia pedig hangosan röhögött mögötte.
 Derűsen tekintettem végig a füzetek fölé hajoló fejeken meg a kü-
lönböző sebességgel mozgó ceruzákon, amik vagy kínzó lassúsággal
rótták a mély barázdákat, vagy gyorsan és lendületesen suhantak a
papírlapon. Ám amikor Lorraine-hez értem, lefagyott az ajkamról a
mosoly. A lány pánikba esve tekintgetett körbe és figyelte a munká-
jukba feledkezett társait.

Amikor rajtakapott, hogy őt nézem, dúlva-fúlva sütötte le a szemét.

Kezdett kicsúszni a kezemből. A zsigereimben éreztem.
Az óra végén odamentem hozzá, nehogy elmenekülhessen.
– Beszélhetnénk?
Lorraine résnyire szűkült szemmel, idegesen nyalta meg az ajkát.
– Minek?
– Csak pár perc az egész.
Lorraine nem válaszolt, de nem is mozdult.
– Koszi szépen, Hannah! – kurjantotta Portia olyan harsányan, hogy
talán még a recepción is hallották.
Órán én is mindig nyomatékosabban beszéltem, mert az volt a
gyanúm, hogy Portia nagyothall, csak nem hajlandó beismerni. Gyö-
nyörű nő volt, vagy a pazar géneknek, vagy a mesés öregedésgátló
kencéknek köszönhette a külsejét, és ordított róla, hogy kínosan ügyel
a megjelenésére. Az analfabetizmusát felvállalta, de ha kiderül, hogy
rosszul hall, azzal elismeri, hogy már benne van a korban, és nem
akarta, hogy bárki is idősebbnek nézze annál, amennyinek érezte
magát.
– Nagyon szívesen – kiáltottam kedvesen, és mosolyogva integettem
a távozók után.
Aztán ismét Lorraine felé fordultam, aki – ahogy sejtettem – karba
font kézzel állt, és rám ripakodott:
– Semmi kedvem ehhez, éngern maúccse érdekel ez a szar!
 – Éreztem, hogy ezt fogod mondani.
– Akko'jóvan – forgatta a szemét dühösen Lorraine. – Ennyi. – Azzal
az ajtó felé indult.
– Ha kimaradsz a csoportból, visszakerülsz oda, ahol kezdted.
Munkanélküli leszel.
– Máj’ emegyek takarítani.
– Az boldoggá tenne?
Lorraine hátrafordult, a szeme villámokat szórt.
– Mér? - kérdezte csúfondárosan. - Az nem elég előkelő? Mi? Alja
munka? Te dumálsz? Itt vered a nyálad, oszt egy vasat se kapsz érte.
És te vagy a nagy tanár? Ja, persze.
Teljes lelki nyugalommal vettem szemügyre ügyetlen varkocsba fo-
gott sötét haját, olcsó sminkjét, silány anyagból készült, gyűrött felsőjét
és nadrágját meg a vékony vízhatlan dzsekit, amit a ruhája fölött viselt.
Végül a jobb napokat látott, széttaposott csizmájára siklott a
pillantásom.
Lorraine mindössze két évvel volt idősebb nálam, mégis olyan ke-
ménység áradt a tekintetéből, hogy sokkal idősebbnek tűnt a koránál.
Semmit sem tudtam róla, az viszont egyértelmű volt, hogy azért esett
nekem, mert fél.
Ki tudja? Az is lehet, hogy a beszédmódom, az öltözködésem, a
tartásom miatt. Tanult nő vagyok. Magabiztos. O nem. Néha ennyi is
elég ahhoz, hogy valaki megutáljon. Nem vagyok elég hiteles Lorraine
szemében? Talán. De elhatároztam, hogy nem adom fel.
– Senkinek sem könnyű, Lorraine – válaszoltam csendesen, vigyázva,
nehogy túl kedvesen csengjen a hangom, és Lorraine azt higgye,
lenézem őt. - A középiskolában, ahol tanítok, a takarítónők a belüket is
kidolgozzák, hogy rendet tegyenek a gyerekek után. Bele sem merek
gondolni, miket láthatnak a fiúvécében - húztam el a szám.
 – Én meg azért dolgozom ki a belem, hogy beleverjek valamit a köly-
kök fejébe. Óravázlatokat írok, dolgozatot javítok, amire sokszor rámegy
az egész estém meg a hétvégém, a saját pénzemből veszem a
segédeszközöket, mert az iskolának szűkös a költségvetése, és még
ezekre az órákra is készülnöm kell, pedig egy vasat sem fizetnek érte.
Nem félek a munkától. Az én foglalkozásom fizikailag nem olyan
megterhelő, mint a takarítás, az agyamat viszont teljesen leszívja. -
Közelebb léptem Lorraine-hez. – Tudom, hogy keményen melózol,
Lorraine. És ez itt – mutattam a táblára – teljesen kívül esik a kom-
fortzónádon. Tiszta sor. De ezért vagyok itt. Hogy megtanítsalak írni
meg olvasni, hogy jobb állásokat pályázhass meg, és te sem lennél itt,
ha tényleg takarításból akarnál megélni. Bár azt azért megjegyezném,
hogy szerintem még egy takarítónőtől is elvárják, hogy tudjon írni meg
olvasni. Hogy ki tudja tölteni az űrlapokat, el tudja olvasni az
ellenőrzőlistákat... – Láttam, hogy Lorraine dühösen biggyeszti le a
száját, így hát gyorsan visszakanyarodtam az eredeti témához. – Nem
kedvelsz, oké, szarok rá. Nem várom el, hogy szeress. Csak azt értsd
meg, nem azért vagyok itt, hogy megalázzalak vagy megkeserítsem az
életed. Azért vagyok itt, hogy megtanítsak neked valamit. A tanulás
szempontjából mellékes, hogy szeretsz-e vagy sem. Magadat szeresd,
hogy elhidd, többet érdemelsz.

Csend lett.
Lorraine válla lassan elernyedt, és a fülcimpája mellől az eredeti
helyére csusszant.
– Menni fog? – szegeztem Lorraine-nek a kérdést.
Nagyot nyelt, és tétován bólintott.
– Akkor a jövő héten?
– Aha.
Hirtelen megkönnyebbültem, bennem is felengedett a feszültség.
 – Ha nem értesz valamit, ha korrepetálásra van szükséged, szólj! A
többiek sem örülnének, ha kudarcot vállánál. Mind egy csónakban
eveztek. Ha én nem is, ők tudják, min mész keresztül.
– Jó, jó, oké – forgatta a szemét Lorraine, majd sarkon fordult. –
Nyugi van!
Hát igen, néha úgy éreztem magam, mintha itt is tinik vennének
körül.
Mosolyogva szedtem össze a cuccomat, és az ajtó felé indultam.
Lekapcsoltam a villanyt, és gondolatban kezet nyújtottam magamnak.
Mindig is az volt a célom, hogy amikor a nap végén kilépek az
osztályteremből, elmondhassam, hogy sikerrel jártam, és ez a tanít-
ványaimra is hatással lesz. Néha persze győzött a kimerültség meg a
stressz.
Akkor este az volt az érzésem, hogy én nyertem.
Jó hangulatban voltam, és elhatároztam, hogy rám fér egy kis lazí-
tás, ezért gyorsan rá is írtam a két egyetemi barátnőmre, Suzanne-re és
Michaelára, hogy másnap, azaz péntek este üljünk be valahova
koktélozni.

A pénteki találka első pillanatától kezdve egyértelmű volt, hogy Su-

zanne partihangulatban van, és fel akar csípni valakit. Úgy méricskélte
a pasikat, mintha a legszebb hússzeletet keresné a büféasztalon. Egy
bárban ültünk a IV. György hídon. Suzanne hirtelen rám nézett, és
amikor kitört belőlem a nevetés, ő is elvigyorodott.
Michaela a plafont nézte, és némán kortyolgatta az italát.
Az egyetemi koleszban ismertem meg a csajokat, és másodévben már
közösen béreltünk lakást. Michaela harmadévben összeköltözött a
barátjával, Colinnal, én pedig kisebb albérletbe hurcolkodtam Su-
zanne-nel. Miután lediplomáztunk, mindenki ment a maga útján.
Suzanne eredetileg Aberdeenből származik, de egyetem után egy
pénzügyi nagyvállalatnál helyezkedett el a belvárosban. Elég jól ke-
resett, így megengedhette magának, hogy kibéreljen egy marchmonti
garzont. Nekem jó nagy mázlim volt. A nővérem, Ellie, és a féltestvére,
Braden, akit a bátyámnak tekintek, elég gazdagok, ezért diploma-
ajándékként vettek nekem egy csilivili kétszobás lakást a stockbridge-i
Clarence Streeten. A lakás pont félúton van a tőle nyugatra lévő St.
Bemard Crescent (azaz a szüleim), valamint a keletre lévő Dublin Street
(azaz Braden és a felesége, Joss) meg a Scotland Street (azaz Ellie és a
férje, Adam) között. Gyalog is pillanatok alatt átsétálhatok hozzájuk.
A családom túlfélt engem. Kezdettől fogva. Ez sajnos azt jelenti, hogy
néha ki kell cseleznem az oltalmazó ösztöneiket. A lakás viszont más
tészta. Ennél csodálatosabb és különlegesebb diplomaajándékot nem is
kívánhattam volna, főleg, hogy a tanári fizetésemből soha nem telt volna
ilyesmire. Nagyon meghatódtam, és örökre hálás leszek a
testvéreimnek. Komolyan, még örültem is, hogy ilyen közel leszek a
családomhoz. Egyre több unokahúg és unokaöcs vett körül, akiket
legalább annyira imádok, mint a szüleiket.
– Na, látsz valakit? – kérdeztem Suzanne-től, miközben szemügyre
vettem a felhozatalt.
A pultnál két jóképű srác is állt.
– Mi az hogy – jegyezte meg epésen Michaela. – Ötöt is.
– Már megbocsáss, de van, aki nem találja meg a nagy őt tizennyolc
évesen – méltatlankodott Suzanne, – Nekünk spéciéi sok békát kell
megcsókolnunk, mire belovagol a szőke herceg. És ez szerintem nem is
baj.
Ezen jót nevettünk Michaelával. Mi tagadás, Michaela csak azért
bulizott velünk, hogy együtt lehessünk. Boldog párkapcsolatban élt
a vőlegényével, Colinnal, a skót egyetemistával, akivel elsőéves korában
jött össze. Úgy döntött, hogy nem tér haza a szülővárosába, az angliai
Shropshire-be, inkább velem együtt beiratkozik az edinburghi Moray
House tanárképző szakára. Hozzám hasonlóan ő is angoltanárnak
készült.

A két barátnőm szöges ellentéte egymásnak. Suzanne harsány, dö-

gös, nagyszájú csaj, igazi primadonna. Michaela a legcsendesebb hár-
munk közül. Aranyos, megbízható, és mindig a szívén viseli a tanít-
ványai sorsát. Ha szórakozásra és lazulásra vágytam, Suzanne-t ke-
restem meg, de ha lelkizni akartam, fogtam a telefont, és felhívtam
Michaelát.
– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Michaela.
Tudtam, hogy a családra gondol, nem az iskolára.
– Nagyon jól.
– És hamarosan jönnek a kistesók - vigyorgott Michaela.
– Brrr, nem is értem! – borzongott meg Suzanne. – Az ember azt
hinné, hogy egy is untig elég.
– Hát, Jónál ez lesz az első.
Nem mintha ezzel jobb belátásra bírhattam volna Suzanne-t. Szerinte a
gyerekek undok kis szörnyetegek, akiket jobb elkerülni.
A hétéves korkülönbség ellenére Johanna MacCabe lett a legjobb
barátnőm. Amikor Braden megismerte a feleségét, Josst, a csaj a leg-
jobb barátnőjét, Jo Walkert is bemutatta a kis családunknak, és Jo
hamarosan rátalált élete szerelmére, Cameron MacCabe-re. Camék két
éve voltak házasok, és Jo az első gyereküket várta.
De nem ő volt az egyetlen kismama. A nővérem, Ellie, és a férje,
Adam, a második gyereküket várták. Már volt egy imádni való kétéves
kisfiúk, William, és reménykedtek, hogy ezúttal unokahúggal ajándé-
kozhatnak meg.
 – Az a nő egy idióta – fintorgott Suzanne. – De nektek hiába beszél
az ember. Tanárok! Ki az a hülye, aki tanárnak megy? O... – nyílt tágra
a szeme, ahogy elnézett a vállam fölött - fincsi!
Michaelával sokatmondó pillantást vetettünk egymásra. Hátra-
fordultam, és a lehető legdiszkrétebben próbáltam kideríteni, ki keltette
fel Suzanne érdeklődését.
– És ennyi! – kuncogott Michaela, amivel sikerült elvonnia a fi-
gyelmemet a magas izompacsirtáról, aki kimondottan Suzanne esete
volt. Suzanne átvágott a báron, buján ringatta karcsú csípőjét. - Nem
értem, hogy bírja. Kéthetente új pasi.
Suzanne nagykanállal falta a férfiakat. Nem ítéltem el érte. Ügy
voltam vele, hogy azt csinál, amit akar, csak legyen észnél. Én viszont
nem rajongtam az egyéjszakás kalandokért. Sőt, úgy általában a sze-
xért. Egyszer csúnyán megégettem magam. Elhatároztam, hogy csak
akkor fekszem le pasival, ha mindkét részről elég mélyek az érzelmek.
Egyelőre teljesen elégedett voltam az életemmel. A rengeteg munka
mellett épp csak annyi időm maradt, hogy néha beüljek egy bárba
flörtölgetni, de nem is vágytam többre. Fiatal voltam. Ráértem. Suzanne
azonban mintha küldetésének tekintette volna, hogy az összes
nyamvadt békát kipróbálja, amíg rá nem bukkan a mesebeli hercegre.
Suzanne az asztalunkhoz trappolt a sráccal meg a srác két haverjá-
val. Mind a hárman leültek, és bemutatkoztak. Sajnos Seb, a csávó,
akit Suzanne kiszúrt magának, egy szempillantás alatt rám mozdult.
Még szerencse, hogy a haverja teljesen odavolt Suzanne-ért.
Sebhelyes fiú volt. Elhalmozott a kérdéseivel, és én is viszonoztam a
gesztust. Nagyokat nevettünk, jól eldumáltunk, és közben a srácok
meghívtak minket még egy körre.
Néhány óra elteltével újdonsült ismerőseink felvetették, hogy
menjünk el táncolni. Michaela bizonytalannak tűnt, én pedig nem
 akartam magára hagyni, úgyhogy amíg átgondolta a dolgot, mi Su-
zanne-nel kiugrottunk a mosdóba.

A tükörnél álltunk, és pirosítót meg rúzst kentünk magunkra.

– Seb... – merengett el Suzanne - nagyon cuki. Vajon sikerül meg-
törnie a világtörténelem leghosszabb böjtjét, vagy Kamu Hannah ismét
lecsap?
– Kamu Hannah? - mordultam fel.
Most mit játszod meg magad? – üzente Suzanne pillantása.
– Kamu Hannah. A gyönyörű Hannah Nichols mindig kikapja a
legdögösebb példányt, órákon át flörtöl vele, szegény srác végül mégis
kielégítetlenül és telefonszám nélkül kullog haza.
– Én nem kamuzok – vágtam vissza. – Ha nem érdekel a pasi, nem
dobom be magam. Ez csak ártalmatlan csevegés. Semmi több.
Suzanne a már megszokott pillantással nézett rám. Az arckifejezése
türelmetlenségről és értetlenségről árulkodott. Nem is leplezte, mit érez.
– Mi a franc van veled? Mikor engeded már el a múltat, és dőlsz végre
hanyatt valakinek?
Megráztam a fejem, mintha nem érteném, miről beszél.
– Az meg sem fordul a fejedben, hogy nekem jó így? Nem erről szól
az élet? Hogy boldogok legyünk? Én boldog vagyok. Szeretem a
munkámat, szeretem a családomat, szeretem a barátaimat. Jó életem
van, Suzanne.
– Azt látom – felelte gúnyos horkantással Suzanne.
Kinyílt a bicska a zsebemben.
– Mi bajod van? Seb kell? Vidd csak, a tiéd!
Suzanne szeme résnyire szűkült.
– Ne aggódj, egy pillanat alatt felcsíphetném, ha akarnám.
– Akkor meg mit pattogsz?
 – Hé, ne beszélj így velem, én nem a tanítványod vagyok! Ha tudni
akarod, az utóbbi időben egyre unalmasabb vagy.
Elképedt nevetéssel konstatáltam, milyen váratlan fordulatot vett a
beszélgetésünk. Suzanne nem a tapintatáról volt híres, ha felhúzta
magát, nagy előszeretettel sértette vérig az embereket, akkor este
azonban az összes felgyülemlett dühét az én nyakamba zúdította, ami
nem volt jellemző rá.
– Úgy viselkedsz, mint egy óvodás.
– Á, hagyjuk! – legyintett elkeseredetten Suzanne vérbeli prima-
donnához méltón. – Nézzük meg, Michaela eljön-e velünk bulizni...
Láttam rajta, hogy még mondani akar valamit, de végül összeszo-
rított szájjal viharzott ki a mosdóból.
Amikor kiléptem az ajtón, üzenetet kaptam Lucytól, az egyik ta-
nárképzős csoporttársamtól. Azt kérdezte, nem iszunk-e meg valamit
együtt, mert ő most a Royal Mile-on ül egy kocsmában a barátaival, és
tudja, hogy én is a belvárosban vagyok. Visszaírtam neki, aztán lazán
odasétáltam a többiekhez.
– Michaela úgy döntött, hogy velünk jön – csicseregte Suzanne,
mintha nem is ő ordította volna le a fejem a slozin.
Megsimogattam Michaela vállát, és mosolyogva válaszoltam:
– Jó mulatást nektek! Engem várnak egy másik helyen.
Ügyet sem vetve Suzanne fröcsögésére, vidáman kislattyogtam a
bárból, hogy minél messzebb kerüljek a hisztikirálynőtől meg a szív-
döglesztő pasiktól, és az este hátralévő felében a sárga földig leittam
magam egy csomó emberrel, akik fütyültek rá, ki vagyok: házas vagy
szingli, sovány vagy kövér, törtető vagy szolid. Ok azért jöttek, hogy
lelazuljanak és kiengedjék a gőzt, nekem pedig nem kellett más.
Minden tökéletes volt. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, gondoltam
magamban, az egyszerűen irigy.
 2. FEJEZET

M ÁSNAP REGGEL ÉBREDÉS UTÁN felkészültem Jo és Ellie babaváró

bulijára. Az anyukám, Elodie, az összes csajt meghívta hozzánk,
és a fiúk vigyáztak a gyerekekre.
Éppen lekapcsoltam a hajszárítót, és leültem, hogy kisminkeljem
magam, amikor csengettek. Nem vártam vendéget, de aztán eszembe
jutott, hogy talán valamelyik lány akar felugrani hozzám a buli előtt.
– Igen? - szóltam bele a kaputelefonba.
– Én vagyok – felelte egy ismerős, mély férfihang.
Egészen megörültem a váratlan látogatásnak.
– Gyere fel!
Amikor ajtót nyitottam, a mosolygós Colé Walker trappolt be a lakásba.
Hagytam, hogy megpusziljon, aztán megkérdeztem tőle, kér-e kávét.
– Persze - jött be utánam a konyhába.
Colé Walker Jo öccse. Egy évvel fiatalabb nálam, de ezt senki sem
mondaná meg róla. Egy korombeli srácot sem ismerek, aki olyan érett
lenne, mint ő. Mindig is ilyen volt. Inkább tűnt harmincévesnek, mint
huszonegynek.
Ügy ismerkedtünk meg, hogy a családjaink közeli kapcsolatba ke-
rültek egymással, de tizenhét éves koromban még inkább elmélyült a
viszonyunk. Olyannyira, hogy Cole-t tartottam a legjobb barátomnak.
Gyakran sajnálkoztam magamban, hogy nincs meg köztünk a kémia,
mert túlzás nélkül Colé a legkomolyabb srác, akit ismerek, igazi
főnyeremény.
Kicsit forrófejű, főleg, ha egy hozzá közel álló személyt bántanak vagy
piszkálnak, de amúgy nem ismerek nála korrektebb embert. A felületes
szemlélő könnyen rásütheti, hogy beképzelt vagy félelmetes, én
azonban egy gyakorlatias, kommunikatív, intelligens, kreatív, mély
érzésű, hűséges és józan gondolkodású embert ismertem meg benne,
bármit sugall is a külseje azoknak, akik a látszat alapján ítélnek.
A közel százkilencven centi magas Colé széles vállú, sportos alkat.
Csodálatos teste van, amit harcművészettel és rendszeres gyúrással
csiszolt tökéletesre. Borzas vörösesszőke haja van – a nővére állandóan
azzal nyúzza, hogy vágassa már le –, gyönyörű zöld szeme és szép
metszésű, borostás arca, amire jócskán ráférne a borotválás. Elsősor-
ban mégsem a jóképűsége emeli ki a tömegből, bár amiatt is sokan
megfordulnak utána az utcán, hanem a tetoválásai. A jobb csuklója
belső felére egy dalszöveget varratott, a jobb lapockájára pedig fekete
tollakat, amik egészen a bicepszéig érnek, és egy kitárt szárnyakkal
vitorlázó sasban végződnek. A madár begörbített karmai között egy
régimódi zsebóra fityeg. Colé bal karja még csupasz volt, de ő már
javában tervezgette, hogy mi kerüljön oda.
Az egyik tetoválása ugyanolyan, mint Camé, a legjobb barátjáé. Colé
tizenöt évesen tervezte. Az indákból és kacskaringókból álló törzsi minta
mögött a „J&C” felirat bújik meg. Cam a mellkasára
varratta fel. Colé is ugyanezt a mintát tetováltatta magára, amikor
betöltötte a tizennyolcat, de ő a nyakára, ahol a pulzusa lüktetett.
Tudom, milyen sokat jelent neki ez a tetkó. Cam szemében a „J&C”
nemcsak Jót szimbolizálja, hanem Cole-t is. Colé számára a „J&C” Jót
és Camet jelenti. Cole-nak elég vacak gyerekkora volt az alkoholista
anyja, Fiona mellett. A nő egyáltalán nem törődött vele. Jo nevelte fel.
Amikor Colé tizennégy éves lett, Jo rájött, hogy az anyja rendszeresen
veri az öccsét, így végül mind a ketten átköltöztek Cameronhoz, az
anyjuk pedig egyedül maradt az emeleti lakásban.
Fiona közel két éve halt meg szívrohamban. Képzelem, milyen kí-
nokat állhatott ki Colé. Én próbáltam szóra bírni, de ő mereven elzár-
kózott a témától. A maga részéről a nővérét, Jót tekintette a pótma-
májának, Cameront pedig a megmentőjüknek. Rajtuk kívül nem szorult
másra.
– Hogyhogy feljöttél? - kérdeztem kávéfőzés közben. - Nem dolgozol?
Colé az Edinburghi Művészeti Főiskolán tanult, de már tizenhat éves
kora óta az INKarnate nevű díjnyertes leithi tetoválószalonban
dolgozott. Stu Motherwell akkor már több mint huszonöt éve üze-
meltette a stúdiót, és Colé egyszerű lóti-futiként kezdett nála, hogy
megszokja a helyet. Tizennyolc évesen léptették elő részmunkaidős
asszisztenssé. Stu a fiaként tekintett Cole-ra, és vakon megbízott
benne.
Colé jó úton haladt afelé, hogy társtulajdonos legyen belőle.
– Ma később kezdek - felelte Colé. - Kösz - vette el a kávét. – Van még
fél órám, gondoltam, felugrok.
Háttal a pultnak dőltem, és értetlenül néztem rá.
– Miért? Minden oké?
Colé rezzenéstelen tekintettel bámult rám.
 – Én is ezt akarom kérdezni. Elég nagy a pörgés.
Hirtelen megértettem, mire akar kilyukadni, és biztató mosollyal
feleltem:
– Jól vagyok. Becsszó.
Colé a homlokát ráncolta.
– Nem jelentkeztél, és... - vonta meg a vállát.
– Colé, azt se tudom, hol áll a fejem, teljesen lefoglal az iskola meg
az önkéntes munka. Kicsit elhavaztam, ezért hanyagolok minden mást.
– Biztos, hogy csak ez a gond?
– Esküszöm - tettem a szívemre a kezem.
Colé tekintete a konyhaasztalra vándorolt, ahol az ajándékok már
szépen becsomagolva, útra készen várták, hogy elinduljak a buliba.
Persze azonnal kiszúrta az óvszeres csomagot, amit poénból készítettem
melléjük Jónak és Ellie-nek.
– Nem irigyellek - röhögte el magát.
– Két hormontúltengéses csaj meg egy csomag óvszer? Nálad ezek
egy átlagos péntek este kellékei, nem? - oltottam.
De ő csak nevetett, mert mind a ketten tudtuk, hogy ennél mesz-
szebb nem is járhatnék az igazságtól.
Colé nem az a csajozós típus. Persze ő sem egy földre szállt angyal,
de a komoly kapcsolatok híve. Akkoriban éppen egy Steph nevű lánnyal
járt, aki művészettörténetet hallgatott az egyetemen.
– Én legalább használok kotont – mosolygott rám, de nem hántásból.
– Szóval szerinted is lépnem kéne? – húztam el a szám.
– Hát, nem ártana. Ennyire nem érdekelnek a pasik? – ráncolta a
homlokát Colé.
– Figyelj, nincs kedvem fuvel-fával ágyba bújni. Én nem Suzanne
vagyok, Colé.
– Ezt egy szóval sem mondtam. De vannak rendes srácok is, akiknek
nem az az életcéljuk, hogy megfektessenek, és már másnap reggel
leléceljenek. Te különleges lány vagy, Hannah – lágyult el Colé arca. –
Legalább egyvalakinek add meg az esélyt! Soha nem éltél kapcsolatban.
Nem próbáltad, mégis elzárkózol előle.
– Én nem zárkózom el előle – válaszoltam nevetve. – Csak egyedül is
jól megvagyok. Apropó kapcsolat... hogy van az asszony?
Colé felsóhajtott.
– Az agyamra megy. Megígértem neki, hogy munka után átmegyek
hozzá, és segítek megírni az esszéjét.
– O! – gúnyolódtam. – A pasik gyöngye!
Colé felhajtotta az utolsó korty kávét, és a mosogatóba tette a bögrét.
Fölém hajolt, és megpuszilt.
– Ezt Stephnek is megmondhatnád, ha legközelebb találkoztok.
– Vihar a biliben? – kérdeztem, miközben az ajtóhoz kísértem.
– Steph egy pióca.
– Majd lehiggad.
– Hmm - lépett ki az ajtón Colé, aztán rám mosolygott. – Jó bulizást!
– Jó korrepetálást! – feleltem pimasz vigyorral. – Lehet, hogy a
tanítványod természetben fizet — rebegtettem meg a szemöldökömet.
Colé nevetve szaladt le a lépcsőn, kettesével véve a fokokat.
– Bízzunk benne.

Lázas női csivitelés szűrődött ki a szüleim nappalijából.

Becsuktam a bejárati ajtót. Apa abban a pillanatban lépett ki a fo-
lyosóra. Felcsillant a szeme, és kitárta a karját.
– Szia, apa! – simultam bele az ölelésbe.
 – Szervusz, drágaságom! - Megpuszilta a hajam, és mosolyogva mért
végig. – Rég láttalak.
– Bocs, hogy ide sem dugtam az orrom – feleltem elkínzott arccal. –
De teljesen lefoglal a munkám.
Apa klasszikus történelmet tanít az Edinburghi Egyetemen. Intel-
ligens, szenvedélyesen szereti a szakmáját, laza és mindenekelőtt po-
kolian jó megfigyelő. Most is résnyire szűkült szemmel mustrálgatott.
– Biztos, hogy nincs baj?
– Persze. Jól vagyok. Becsszó.
– Ugye semmit sem titkolsz előlem?
Megjegyzem, jogosan aggódott, hogy nem avatom be a dolgaimba. Ez
sajnos nagyon is jellemző rám. De most az egyszer őszinte voltam.
– Eszemben sincs.
– Clark! Bevinnéd a hidegtálat? – süvöltötte anya a konyhából.
Apa megjátszott rémülettel meregette a szemét.
– Segítség! Meneküljünk!
– Menj csak! – intettem nevetve az ajtó felé. – Majd én elterelem a
figyelmét.
Apa megkönnyebbült sóhajjal puszilt meg, és kiiszkolt a bejárati ajtón.
Kisvártatva anya trappolt ki az előszobába.
– Jé, Hannah! – tárta ki a karját mosolyogva. - De jó, hogy itt vagy,
édesem! – Szorosan magához ölelt. – Nem láttad apádat?
– Oöö... most ment el.
Anya komoran húzódott el tőlem.
– Megígérte, hogy segít.
– Anya, ő az egyetlen férfi a társaságban. Nem várhatjuk el tőle, hogy
itt legyen, mikor a többiek kimenőt kaptak.
 Anya ingerülten sóhajtott fel, de nem vitatkozott.

– Akkor segíts te, jó?

– Ezeket hová tegyem? – tartottam fel az ajándékokat.
– A nappaliba.
Anya visszament a konyhába, én pedig átballagtam a nappaliba,
ahol a nővérem meg a barátnői azonnal lecsaptak rám. Ellie volt a
legfürgébb. Nem csak a hasa gömbölyödött ki, az arca meg a szája is
pufókabb lett, pont úgy, mint amikor Williamet várta. Egyszerűen
imádni való volt, bár ő másképp látta a helyzetet.
– Hannah! – rántott magához.
Ügyetlenül átöleltem, vigyázva, nehogy megnyomjam a hasát.
– Jól nézel ki, Els – pusziltam meg, majd hátraléptem, hogy szem-
ügyre vegyem a pocakját. – Ez egyre nagyobb.
– Ne is mondd! - nyögött fel Els. – Jo mellett bálnának érzem magam.
Jo nevetve tolta félre Ellie-t, hogy ő is megölelhessen.
– Hát téged is látni? – lapogatott meg halk nyögések kíséretében.
A csinos pocakját leszámítva Jo nem sokat változott: gyönyörű volt,
mint mindig. Kíváncsi lettem volna, hogy a jelenlévők közül hányán
irigykednek rá, amiért még terhesen is a legjobb formáját hozza.
– Rengeteg a dolgom. Bocsi.
– Semmi gond – mosolygott elnézően Jo. – Tudom, hogy keményen
gályázol.
– Na jó, én jövök – ütötte meg a fülemet a dallamos amerikai ak-
centus, és nem sokkal ezután Olivia Sawyer borult a nyakamba. – Ezer
éve – mondta méltatlankodva, a szeme azonban derűsen csillogott,
innen láttam, hogy nem neheztel rám. – Jól megnőtt a hajad.
Olivia, vagy Liv, ahogy mi szólítjuk, gömbölyded, barna hajú szépség,
gyakorlatilag Jo fogadott testvére. Jo kiskorában szinte a
nagybátyjaként tekintett Liv apjára, Mickre. Mick aztán Amerikába
költözött a tizenhárom éves kislányához – Livhez akinek a létezéséről
addig nem is tudott, és csak hét év múlva tért haza Skóciába, miután a
felesége, Liv anyukája, meghalt. Liv is vele jött, hogy újrakezdje az
életét. Jo Mick festő-mázoló vállalkozásában dolgozott, Livnek pedig apa
szerzett állást az Edinburghi Egyetem könyvtárában. Végül Liv is révbe
ért, amikor feleségül ment a világ legszexisebb pasijához, Nate
Sawyerhez, Cam legjobb barátjához.
Olyanok vagyunk, mint egy nagy család.
Bánatosan vontam meg a vállam.
– Sok a munka. Még próbaidős vagyok, nem lazsálhatok.
Az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy Liv és Nate kiköltözött a
városból, mert a növekvő családnak egyre több helyre volt szüksége.
Volt egy négyéves kislányuk, Lily, meg egy egyéves kislányuk, January.
– Ezek szerint Nate van a gyerekekkel?
– Ma a pasik vigyáznak a kölykökre - indult el felém vigyorogva Joss,
kezében egy pohár pezsgőkoktéllal. – Drágám! – puszilt meg
gyengéden. – Úgy örülök, hogy itt vagy!
– Én is. – Hirtelen elvigyorodtam, mert vizuális típus vagyok. – Az
összes gyerek velük van?
– Aha – kuncogott Joss. – Az állatkertbe mentek.
– Négy pasi öt kisgyerekkel? – robbant ki belőlem a nevetés. – Halott
ügy.
Braden a majdnem hatéves Beth és a hároméves Luké apukája volt.
Joss Amerikában született, és eredetileg tanulni jött Edinburghba.
Tizennégy éves volt, amikor a családja – az édesanyja, Sarah, az
édesapja, Luké, és a kishúga, Beth - meghalt egy tragikus balesetben.
Sarah skót származású volt, ezért Joss úgy döntött, az óhazában kezd
új életet. Egyetem után költözött össze Ellie-vel, aztán megismerte
Bradent, összejött vele, és a viszony nagyon gyorsan komolyra fordult.
Jossék immár hét éve voltak házasok, és úsztak a boldogságban.
–Kíváncsi vagyok, egy darabban érnek-e haza – dünnyögte szárazon
Joss.
Egy darabig elröhögcséltünk, aztán anya kihívott a konyhába, én meg
rohantam, hogy segítsek behordani a kaját.
Végül letelepedtünk a nappaliban, jól kilelkendeztük magunkat az
ajándékokon, és nevetve néztük Jót, aki hozzám vágta az óvsze-res
csomagot.
Hagytam, hogy a többiek vigyék a prímet, és ahogy ott ültem közöttük,
rám is átragadt a boldogságuk meg a közelgő szülések izgalma. Jo és
Ellie már majdnem a hetedik hónapban járt. Egyikük sem kérdezte meg
a baba nemét, ezért főleg semleges ajándékokat választottunk.
Néhány óra múlva, kissé spiccesen, kiosontam a konyhába, hogy igyák
egy pohár vizet. Joss utánam jött.
– Helló! – mosolyogtam rá a vállam fölött, miközben hideg vizet
engedtem a poharamba.
– Fáradtnak tűnsz - mért végig Joss. – Jól vagy?
– Későn feküdtem le. És már előre rettegek, mi lesz, ha újabb két
babával gyarapszik a gyereksereg – poénkodtam. – Egy perc magán-
életem sem marad.
– Ne is mondd! – nyögött fel Joss. – Jo és Cam rengeteget vigyázott a
gyerekekre, az adósuk vagyok. Beth, Luké meg egy kisbaba? Bele-
rokkanok!
– Á, majd Braden besegít!
Joss felnevetett.
– Mibe segít be Braden? – kiáltotta egy férfias hang.
 Egyszerre fordultunk az ajtóban tornyosuló Braden felé. Luké a
karján ült, Beth pedig hanyatt-homlok rohant az anyukájához.

– Anyuci, ráültem egy pingvinre! – visította, és Joss lába köré fonta

a karját.
Joss elkapta, de közben tágra nyílt szemmel meredt Bradenre.
– Csak egy játék pingvin volt - röhögött Braden.
– Hála az égnek! - emelte fel Joss a véznácska, kócos kislányt. - Már
azt hittem, mehetünk a bíróságra. Tetszettek az állatok, édesem? -
dörzsölte az orrát Bethéhez.
Beth bólintott, majd az apja felé fordult. Mondani akart valamit, de
amikor észrevett, a torkán akadt a szó.
– Hannah! - sikította.
Azon nyomban kibújt Joss öleléséből, és rám vetette magát. Joss az
ajtóhoz ment, és cuppanós puszit nyomott a fia fejére meg a férje
szájára. Lehajoltam Bethhez, aki izgatottan csacsogott. A házban egyre
nagyobb lett a ricsaj. Ha jól sejtem, a bömbölés a kis Januarytől, a
kuncogás pedig Williamtől eredt. A gyönyörű fekete hajú, kreol bőrű Lily
nyomakodott át Joss lába között. Hozzám szaladt, egy plüsstigrist lóbált
parányi kezében.
Őt is megöleltem, Braden és Joss pedig félreállt az ajtóból, hogy utat
engedjen a zaklatott külsejű Nate-nek. Amikor Nate meglátta, hogy Lily
velem van, felsóhajtott, és megkönnyebbült pillantást vetett Bradenre.
– Jant Livre bíztam. Ö a suttogó.
Nevetés harsant a nappaliban.
– William – mosolygott Braden. – A kis humorbugyor.
– Hannah! – ráncigálta meg a kezem Beth, hogy végre rá figyeljek.
– Egy csomó oroszlánt láttunk.
– Meg tigrist, Nanna – tette hozzá halkan Lily, aki csak így tudta
kiejteni a nevemet, aztán tovább rágcsálta a plüssállatka mancsát.
 Hogy az a... – méltatlankodott kétségbeesetten egy ismerős hang.
Kisvártatva az öcsém, Declan jelent meg a konyhában a barátnője
kezét szorongatva. Dec tizennyolc éves volt, és tizenhat éves kora óta
járt Pennyvel. Nem jöttünk ki olyan jól, mint szerettem volna, de ez
nagyrészt Dec életkorának volt köszönhető, továbbá annak, hogy az
öcsém szinte minden szabadidejét Pennyvel töltötte.
Leplezetlen döbbenettel nézett körül a helyiségben.
– Már vasárnap van?
Ezen jót nevettem. Az öcsém anya híres vasárnapi ebédjére célzott. Nem
mindig volt teljes a létszám, de amikor igen, majdnem szétesett a ház.
– Nem. Ellie és Jo babaváró buliját tartjuk.
– Mintha nem lennénk elegen – füstölgött Dec.
– Hé – ripakodott rá Joss –, örülj, hogy nem vagy egyedül!
– Ja-ja – vigyorgott Dec. – Csak néha olyan jó lenne úgy hazajönni,
hogy üres a ház.
– Hmm - álltam fel, és megfogtam a kislányok aprócska kezét. –
Sejtjük, miért – néztem jelentőségteljesen Pennyre, aztán rákacsin-
tottam a testvéremre.
– Te beteg vagy! – forgatta a szemét Dec, és szelíden kitaszigálta az
ajtón a csendes és most már fülig vörösödött Pennyt. – Fent leszünk.
– Ne csinálj olyat, amit én simán megtennék! - kurjantottam utána
Braden, Nate és Joss nevetése közepette.
– Gonosz vagy! – csóválta meg a fejét Nate.
Elképedést mímelve néztem a lányokra.
– Halljátok ezt? Hannah néni egy picit sem gonosz, igaz?
Beth teljes magabiztossággal bólogatott, Lily viszont, akit teljesen
összezavart a kérdés, a fejét rázta.
 3. FEJEZET

M IUTÁN AZ ÖCSÉMET ÉS PENNYT KIVÉVE mindenki lelépett, a ház

elcsendesült. Bár a vendégek egytől egyig felajánlották, hogy
segítenek elmosogatni, közös erővel sikerült kiterelnünk őket az ajtón,
én pedig hősiesen magamra vállaltam a rendrakást, holott még egy
rakás javítanivaló várt rám otthon.
Éppen a frissen elmosogatott és eltörölgetett edényeket pakoltam el,
amikor anya bátortalanul a nevemen szólított. A nyugtalan hang
hallatán hátrafordultam, és kérdőn vontam fel a szemöldököm.
Anya idegesen babrált a szivaccsal, amivel a pultot törölte le.
– Apáddal kérdezni akarunk tőled valamit.
Sóhajtva fontam karba a kezem.
– A múltkor már megmondtam, hogy ha újabb holttestet kell el-
tüntetni, rám ne számítsatok.
Anya elnyomott egy mosolyt.
– Nagyon vicces – felelte szárazon. – Nem... én...
– Gyerünk, anya, bökd már ki!
Anya hangosan fújta ki a levegőt.
 Nem szívesen hozom szóba, mert nem akarom, hogy azt hidd,
el karunk üldözni.
Látod ezt? – mutattam a fejemre. – Ezt nevezik zavart arckife-
jelzésnek.
Anya halkan felnevetett.
Arra próbálok kilyukadni, hogy gyerekmegőrzőt rendeztünk be a
szobádban.
Logikus – vontam meg a vállamat. – A kicsik többet vannak itt, mint
én.
Anya szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Nem haragszol?
Nem, anya – válaszoltam nevetve. – Felnőtt nő vagyok, és egy szép
lakásban élek nem messze innen. Még hálószoba is van benne. Nem is
egy, hanem kettő.
Anya bosszúsan forgatta a szemét.
Hiába bohóckodsz, én akkor is az anyád vagyok, és nem akarom,
hogy a drága kislányom azt higgye, kiebrudaljuk a házból. Van egy
egyszemélyes rekamié a gyerekszobában, úgyhogy természetesen
bármikor itt alhatsz, nem csak karácsonykor.
Megcsóváltam a fejem, mert feleslegesen idegeskedett. Kitárt karral
léptem oda hozzá, és szorosan átöleltem.
– Most komolyan, ezt nem merted elmondani?
– Az anyák már csak ilyenek - simult hozzám.
– De a cuccaimat nem dobtátok ki, ugye? – húzódtam el tőle egy idő
után.
– Nem. Bedobozoltuk. Akár most is átnézheted, hogy eldöntsd, mit
tartasz meg, és mit dobsz ki belőle.
Már rég haza kellett volna mennem, hogy nekilássak a munkának,
de tudtam, bár anyáék soha nem nyaggatnak semmivel, nagy
szívességet tennék nekik, ha a lehető leghamarabb rendezném a
soraimat.
– Jó. De akkor lehet, hogy ki kell hagynom a holnapi ebédet. Még egy
rakás dolgozatot kell kijavítanom.
– Akkor hagyd csak, édesem!
– Nem - legyintettem, és a lépcső felé indultam. – Szerintem amúgy
sem jönnék.
Bár tudtam, hogy egy egészen másmilyen szobába lépek be, mint ami
az emlékeimben él, egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor
megláttam, hogy a vajszínű falat meleg krémsárgára festették, a
franciaágyam helyére pedig egy gyönyörű, hófehérre mázolt kiságyat
meg egy egyszemélyes rekamiét állítottak. A posztereimet levették a
falról, és a könyveimet meg a barátaim fényképeit is bedobozolták.
Mereven bámultam a szoba túlsó végében felstószolt dobozokat. A
gyerekkorom, a nyiladozó személyiségem, a kamaszéveim őrzőit.
Mosolyogva indultam el feléjük.
Mire egy óra múlva félretoltam a továbbajándékozásra szánt ru-
hákkal teli dobozokat, apa is hazaért, és hozott egy kis kekszet meg
teát. Éppen egy dobozt bontottam fel, a súlyából ítélve könyvek lehettek
benne.
Könyveket is találtam, de a doboz főleg naplókat rejtett. Megdobbant
a szívem, és gyorsan félretettem a füzeteket. Eszemben sem volt
elolvasni őket.
Még mit nem! A földre helyeztem őket, a megtartandó holmik kupaca
mellé, ám hirtelen egy fénykép hullott ki az egyik fekete fedelű, késő
kamaszkoromból származó napló lapjai közül.
Elállt a szívverésem.
Hogy aztán még szaporább ritmusra váltson.
 NYOLC ÉVVEL EZELŐTT

Az irodalomtanár óra után megkérdezte, nem akarok-e benevezni a helyi

novellapályázatra. Már a gondolattól is kivert a víz. Hogy egy rakás
idegen döntse el, az írásom megüti-e a mércét? Kösz, nemi
De akkor miért iszkoltam olyan bűnbánóan a kijárat felé? A kapuhoz
érve körülnéztem. Már mindenki szétszéledt. Lekéstem a buszt. Szuper,
most mehetek gyalog, állapítottam meg magamban.
Keserves sóhajjal hajtottam le a fejem.
Miért mondtam nemet Mrs. Ellisnek? Ha ö jónak tartja a novellámat,
nyugodtan benevezhetnék a versenyre. Ááál Miért vagyok ilyen kuka?
Most már igazán összekaphatnám magam. így soha nem viszem
semmire.
Bosszúsan léptem ki a kapun, és három idősebb srácra lettem figyel-
mes, akik egy focilabdát rugdaltak az iskolafalnak, és közben beszélget-
tek. Az egyiket látásból már ismertem.
Marco.
A vezetéknevét nem tudtam, mert ö ötödikbe járt, én meg harmadikba.
Azért figyeltem fel rá, mert akkora népszerűségnek örvendett, hogy a
neve szinte közszájon forgott a suliban. Igaz, nehéz is lett volna nem
észrevenni. Annyira magas volt. Es olyan jóképű. Állítólag külföldről
származott, de annyi pletyka keringett róla, hogy nem tudtam biztosan,
hová valósi.
Gyorsan elfordítottam a fejem, nehogy rajtakapjon, hogy őt bámulom,
balra fordultam, és elindultam hazafelé, de nagyjából négy lépést
tehettem meg, az ötödik és a hatodik már elég bátortalanra sikeredett.
Az utca végén Jenks meg a bandája cigizett, és harsogva-nyerítve
anyázta egymást. Egyidősek voltak velem. Elsőben egy osztályba
jártunk, de azóta megváltozott a helyzet, mert másodiktól kezdve mi
választhattuk meg, milyen tantárgyakat szeretnénk tanulni. Mi a
barátnőimmel
okosak voltunk, és nem akartunk úgy tenni, mintha nem volnánk azok.
Jenks és a haverjai első óta cikiztek minket. Először csak az
osztályteremben röpködtek a jelzők: „nyalizós”, „gyík”, „pedálgép”,
később viszont, mivel az órákon már nem futottunk össze, a
buszmegállóban vagy a folyosón csúfoltak minket. A beszólásaik pedig
egyre bunkóbbak és trágárabbak lettek.
Körülnéztem, nem jön-e autó, aztán gyorsan átszaladtam az úttesten,
hogy elkerüljem őket.
Sajnos Jenksnek más tervei voltak.
Leszegett fejjel bámultam a járdát, amikor Jenks utánam kurjantott.
A szívem, mintha rosszat sejtene, egyre hangosabban kalapált.
Felpillantottam, és rémülten láttam, hogy a vigyorgó Jenks laza lép-
tekkel indul el felém, nyomában a két gúnyosan mosolygó haverjával.
– Na, mizu, gyíké – toppant elém.
Szó nélkül kikerültem. Erre elkapta a karomat, és visszarántott.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy belépett a személyes
terembe. A hányinger kerülgetett, amikor láttam, hogyan méricskél.
– Azt kérdeztem, mizu, gyík?
– Semmi – ráztam meg a fejem, és tovább akartam menni, de a három
srác nem engedett. – Hagyjatok, sietek!
Azt kívántam, bárcsak erősebb lenne a hangom. Azt kívántam, bár
leszerelhetném, leüthetném vagy móresre taníthatnám őket.
– Nem akarsz dumálni? – vigyorgott rám elvetemülten Jenks.– Öcsém,
mekkora fapina! Mindig is az volt.
– Á, egész dögös lett – bökte oldalba a haverja, Aaron.– Sunáznám.
Elsápadtam, és hátrálni kezdtem.
– Ez egy kibaszott pedálgép – horkant fel Jenks, és átható pillantást
vetett rám. Majd közelebb lépett hozzám.– Egy jó dugás, az hiányzik
neked – kapott a derekam után, de elugrottam előle.
Az összes vér aJulembe tolult. A zaklatás egyre sötétebb fordulatot vett.
– Na, én megyek.
Igyekeztem fölényesen beszélni, de remegett a hangom.
A három fiú felnyerített, Jenks pedig másodszor is megpróbált
elkapni.
Felkiáltottam, de hamar a torkomra fagyott a sikoly, amikor láttam,
hogy fenks rongybabaként csapódik Aaronnak. Majdnem hanyatt estek,
az utolsó pillanatban kapaszkodtak egymásba. Amikor a barátjuk, Rube
is hátratántorodott, a pillantásom Jenks támadójára siklott.
Es meglepetten kúszott egyre feljebb.
Marco tornyosult fölénk.
Irtó dühös volt.
Vészjósló tekintete Jenksre tapadt.
– Mi a fasz? – lökte félre Aaront Jenks, és mogorva képpel mérte végig
Marcót. – Kinek képzeled magad, baszki?
Még neki állt feljebb. Pedig Rube és Aaron is megszeppenve pislogott.
– Na, húzzatok innen! – mondta Marco halk, nyugodt, enyhe akcen-
tussal fűszerezett hangon. – Ha még egyszer rajtakaplak titeket, velem
gyűlik meg a bajotok.
Jenks kötözködni próbált, de hirtelen két másik srác lépett Marco mellé.
Jenks, belátván, hogy esélye sincs a felsősökkel szemben, Marco lába
elé köpött, majd ökölbe szorított kézzel elmasírozott.
Megborzongtam. Hajszál híja volt, hogy megmenekültem.
– Lekésted a buszt?
Döbbenten állapítottam meg, hogy Marco nekem címezte a kérdést. A
hangja érdes volt, csikorgás. Mélyen belenéztem a kékeszöld szempárba,
ami, a sötét szempillákkal és a karamellszínű bőrrel kiegészülve,
megdöbbentően gyönyörű látványt nyújtott. A lélegzetem is elállt.
Állati jól nézett ki. Es volt benne valami… olyan aura lengte körül,
hogy legszívesebben a karjába vetettem volna magam.
Némán bólintottam, mert a döbbenettől egy hang sem jött ki a torkomon.
– Hol laksz? – vonta össze a szemöldökét Marco.
Annyira azért nem kergültem meg, hogy hülyeséget csináljak. Gya-
nakvóan mértem végig ezt a számomra ismeretlen embert. Meglepetten
láttam, hogy nevetés bujkál a szája sarkában.
– Nem bántalak – tartotta fel megadóan a kezét.
Úgy döntöttem, hallgatok a megérzésemre.
– Stockbridge. St. Bernard’s Crescent.
– Na, szevasztok!—pillantott a barátaira Marco.
A srácok egy darabig kíváncsian méregettek, aztán bólintottak, és el-
indultak az ellenkező irányba.
Egyedül maradtam Marcóval, a colos tizenhét éves fiúval, közvetlenül
azután, hogy három suttyó majdnem megerőszakolt. Félnem kellett
volna, de amikor másodszor is összeakadt a pillantásunk, megnyugod-
tam. Ereztem, hogy biztonságban vagyok.
– Gyere! – mondta nyersen Marco, és ellépett mellőlem.
Zavartan siettem utána.
– Most mit csinálsz?
– Hazakísérlek. Félek, hogy azok a barmok visszajönnek. Sokat pisz-
kálnak?
–Néha, a suliban. Beszólogatnak, de eddig még soha...
Hirtelen elhallgattam. Egyszerűen nem bírtam kimondani. Még most
sem hittem el, hogy Jenksék meg akartak erőszakolni, és lehet, hogy be
is váltották volna a fenyegetésüket.
Marcóra sandítottam, aki komor, vészjósló pillantást vetett rám.
– Jobb, ha vigyázol!Jenks egy érzéketlen pöcs. Nem is lehetne itt. Fel-
függesztették.
– Tényleg? Miért?
Marco némán fürkészte az arcomat, mielőtt kibökte volna:
 - Nyomozás indult ellene. Azzal vádolják, hogy megerőszakolt egy
lányt.
Leesett az állam, és a szívverésem is felgyorsult.
– Komolyan? En miért nem tudok erről?
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Marco. – De azért vigyázz
Bólintottam. Ezentúl óvatosabb leszek. Felkavarodott a gyomrom.
Némán baktattunk a házunk felé. A koromhoz képest nyúlánk voltam,
de meg sem közelítettem Marco magasságát. Marco sportos alkat volt,
felgyűrt ingujja láttatni engedte izmos alkarját. Fura, de mellette
biztonságban és – életemben először – törékenynek éreztem magam.
Gondolataiba mélyedt megmentőm annyira felkeltette az érdeklődé-
semet, hogy a kíváncsiságom végül legyőzte az idegenek jelenlétében je-
lentkezőfélénkségemet. A fülem mögé tűrtem egy rövid szőke hajtincset,
és ismét Marco feléfordultam.
– Honnan származol? Amerikából vagy Kanadából?
– Mindenki azt hiszi, hogy amerikai vagyok – nézett le rám Marco.
Kérdés bujkált a hangában.
– Sokat olvasok, és, izé, egy csomó skót vándorolt ki Kanadába,
szóval akár skót – kanadai is lehetsz.
Marco hosszasan bámult rám. Halvány mosoly bujkált a szája szögleté
ben.
– Hány éves vagy?
– Tizennégy.
– Nagyon okos vagy.
– Tudom – vigyorogtam rá.
Ezzel sikerült megnevettetnem. Dagadt a mellem a büszkeségtől.
Marco ritkán nevetett, és éreztem, hogy nyomós oka lehet rá, mert enyhe
szomorúság áradt a tekintetéből.
 – Idősebbnek hittelek – mért végig. – Nincs közös óránk, innen gon-
doltam, hogy fiatalabb vagy nálam. De ennyivel?
Tetszett, hogy idősebbnek néz a koromnál. Azt már kevésbé díjaztam,
hogy tizennégy éves létemre túl fiatalnak tart. Egészen pontosan ti-
zennégy és fél éves voltam. Ezt neki is szívesen elmondtam volna, de
attól féltem, hogy gyerekesnek fog tartani. Azon tűnődtem, hogyan csem-
pészhetném be valahogyan az infót a beszélgetésünkbe, de semmi sem
jutott eszembe.
Hirtelen rádöbbentem, hogy már legalább fél perce nem szólaltam
meg.
– Szóval... kanadai vagy?
– Nem. Amerikai. A tájegységtől függően a kanadai akcentus más,
mintáz amerikai. Es még az Államokon belül is rengeteg akcentus létezik.
Jó fül kell hozzá, hogy felismerd őket. Chicagói vagyok.
Gyorsan elraktároztam magamban az infót.
– Az klassz –feleltem.
Marco vállat vont, és zsebre dugta a kezét.
– Miért költöztetek ide?
Marco olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hittem, nem is válaszol.
Megmagyarázhatatlan csalódottság fogott el, de Marco hirtelen
megszólalt:
– A nagyszüleim azt mondták, ezentúl lakjak a nagybátyáméknál.
Ereztem, hogy súlyos titkok lappangónak a mondat mélyén. Az első
tippem az volt, hogy Marco szülei nincsenek a képben, ami további kér-
déseket vetett fel. Szomorú, szánalomra méltó eshetőségeket. Az is érde-
kelt, miért küldték el otthonról Marcót. Mivel sejtettem, hogy az első kér-
dés jobban felzaklatná, mint a második, az utóbbi mellett döntöttem.
– Valami zűrbe keveredtél?
– Mi ez, mélyinterjú? – vonta fel a szemöldökét Marco.
Mivel születésemtől kezdve szarkasztikus felnőttek vettek körül, im-
munis vagyok az epés megjegyzésekre.
 – Miért, baj? – néztem egyenesen Marco szemébe.
Marco szája csúfondáros mosolyra húzódott.
– Igen. Zűrbe keveredtem. A nagyszüleim azt mondták, itt jobb helyem
lesz.
– Es igazuk lett?
Marco ismét vállat vont. Halvány barázdák ütköztek ki a homlokán.
Láttam rajta, hogy hiába is faggatnám, így hát témát váltottam.
– Marco, ugye?
– Marco DAlessandro. Látom, a hírem megelőzött.
Fanyar mosoly játszott tökéletes ajkán.
Feltűnt, hogy Marco nem úgy beszél, mint a haverjai. Es most nem az
akcentusára gondolok. Sokszor kihallgattam a srácokat, tudtam, hogy
nem finomkodnak, sőt néha annyira túltolják a skót szlenget mega
káromkodást, hogy az anyjuk szívrohamot kapna, ha meghallaná. Talán
szándékosan, talán az agysejtek hiánya miatt, de kerülték a választékos
beszédet.
– Nem bántásbái, de a bandátokból senki sem használ ilyen szófor-
dulatokat.
– Nem árt, ha van egy írástudó is a csőcselék között – horkant fel
Marco. – Sosem tudhatjuk, melyik bűncselekményünknél vesszük hasz-
nát az alapvető kommunikációs képességeknek.
Csak poénkodott, de hallottam az élt a hangában, és elszégyelltem
magam.
– Bocs. Nem akartalak leszólni.
– Gondolom. De amúgy jó helyen tapogatózol. – Úgy nézett rám,
mintha a vesémbe látna. – Nem vagyunk éltanulók. Engem is beleértve.
Nem tehettem róla, újabb kérdés merült fel bennem. Marco előtt még
senki sem keltette fel ennyire az érdeklődésemet. Es senki miatt nem lif-
tezett így a gyomrom.
 – Akkor mi érdekeli
– Nem tudom – borult el Marco arca.
– Csak jó vagy valamiben – unszoltam.
Láttam rajta, hogy tehetséges ember. Volt benne valami különleges.
Fogalmam sem volt, mi váltotta ki ezt az érzést. Talán az ösztöneim.
– A technikát szeretem.
Enyhe irigységgel meredtem a kezére.
En pocsék voltam technikából. Egyszer megpróbáltam összerakni egy
csillag alakú műanyag faliórát, de a végén úgy nézett ki, mint... izé... egy
csillag, amin áthajtott egy teherautó. A fém kabátakasztóm majdnem
levágta a hüvelykujjamat, a fa tolltartóm pedig nem csukódott rendesen.
– Biztos jól megy, ha még ötödikben is felvetted.
Marco egy szót sem szólt. Mogorva tekintettel figyelt egy elsuhanó fa-
levelet. Hmm.
– Es mi leszel, ha nagy leszel?
– Te mi leszel? – nézett rám Marco incselkedve.
– Az havonta változik – feleltem szégyellősen. A barátnőim már mind
pontosan tudták, mivel akarnak foglalkozni felnőttkorukban. En viszont
még mindig nem döntöttem el, író legyek, tanár, orvos vagy könyvtáros –
Lassan nem ártana kitalálni.
– Szerintem jó riporter lenne belőled.
Vettem a lapot.
– Mindenbe beleütöm az orrom, mi? – kérdeztem nevetve. – Igazad
van. Bocs.
– Engem nem zavar – vonta össze a szemöldökét Marco, mintha maga is
meglepődne a vallomásán.
A reakción felbátorodva rögtön neki is szegeztem a következő kérdést:
– D’Alessandro? Mint az étterem?
 Öt percre a házunktól volt egy olasz étterem, azt is így hívták.
– A nagybátyámé.
– Jó hely – vágtam rá őszintén.
Marco most sem felelt.
Az volt az érzésem, hogy nem szívesen beszél a családjáról.
– Azt mondják, a chicagói pizza a legfinomabb.
Széles mosoly volt a válasz.
– Jól mondják.
– Nem hiányoznak a barátaid?
Marco megint némaságba burkolózott, már azt hittem, nem vála-
szol. Éppen megállapítottam, hogy a magánélet tabu, amikor...
– Nem volt sok barátom. Legalábbis olyan, aki hiányozna.
Hirtelen az utcánkban találtuk magunkat. Lelassítottunk. Hunyo-
rogva néztem fel Marcóra, mert a nap pont a szemembe sütött egy felhő
mögül.
– Remélem, itt majd jobb lesz.
Majdnem megállt bennem az ütő, amikor megláttam, milyen
melegség árad Marco tekintetéből.
– Elárulod a neved? – kérdezte halkan.
Megborzongtam. Egyszerűen nem értettem, mi ütött belém.
– Hannah Nichols.
Marco mosolyogva nyújtotta felém hatalmas kezét.
A gyomrom egyre vadabbul liftezett, de elhatároztam, hogy nem
figyelek rá, és Marco tenyerébe helyeztem aprócska kezemet. Amikor
összeért a bőrünk, kellemes bizsergés kúszott fel a karomon, de
vigyáztam, nehogy eláruljam magam. Ha nem vagyok észnél, biztosan
agyonnyomorgattam volna Marco kezét.
– Örülök, hogy megismertelek, Hannah.
– En is. Kösz, hogy elüldözted Jenkset. Es hogy hazakísértél.
 – Nincs mit. – Szinte fájt, amikor Marco elengedte a kezem. Már indult
volna, de legnagyobb döbbenetemre hirtelen megkeményedtek a vo-
násai. – Többet ne késd le a buszt!
Mire megszólalhattam volna, már messze járt, én pedig megkövülve
bámultam széles hátát, és ismeretlen érzések kavarogtak bennem.
Miután hazaértem, és egész este csak tévelyegtem, végül arra a kö-
vetkeztetésre jutottam, hogy szerelmes vagyok. Marco D’Alessandróba.

Miért nem léptem be a vitakörbe? Fejcsóválva vágtattam a kijárat felé, és

közben a pokolba kívántam a félénkségemet. Év elején a politológia tanár
javasolta, hogy próbáljam ki az iskolai vitakört, de mivel biztosra vettem,
hogy soha nem tudnám élőszóban előadni azt, amit papíron olyan
könnyedén megfogalmazok, nemet mondtam.
Most azért késtem le a buszt, mert véletlenül elmentem a zeneterem
előtt, ahol a klubösszejövetel zajlott, és megálltam hallgatózni. Hirtelen
elfogott a vágy, hogy bemenjek, bemutatkozzak, és én is kifejtsem a véle-
ményemet. Mert véleményem az volt. Rettegtem, hogy egyszer csak kirob-
ban belőlem, mérhetetlen pusztítást és fejetlenséget hagyva maga
mögött.
Rengeteg dologból maradtam ki a nyusziságom miatt. Pedig tulaj-
donképpen nem is voltam nyuszi. Otthon mindig hangot adtam a véle-
ményemnek, és fütyültem a következményekre.
Komor képpel löktem ki az ajtót. Ideje változtatni. Megérett a helyzet.
Lemondó sóhajjal siettem végig a járdán, és Marcót kerestem a tekin-
tetemmel, aki egyedül várt rám a kapuban.
Ki tudja, miért, abban az évben Marco szinte mindennap megvárt a
kijáratnál, hogy lássa, elérem-e a buszt. Ha véletlenül lekéstem, haza-
kísért. Az esetek zömében nem szándékosan húztam az időt, de beval-
lom, ahogy teltek a hónapok, többször is direkt úgy intéztem a dolgokat,
hogy együtt lehessek vele.
 Egészen megmámorosodtam tőle, sőt már attól is, ha csak rágondol-
tam, ami sokszor előfordult. Mellette nem tűntem szerencsétlen nyomi-
nak. Örömmel tapasztaltam, hogy az alapvetően búskomor Marco gyak-
ran nevet a vicceimen. Poénosnak tartott, állandóan azt hajtogatta, mi-
lyen okos vagyok, és láttam rajta, hogy nem gúnyolódik, inkább felnéz
rám. Már a puszta látványától remegni kezdett a gyomrom, felgyorsult a
szívverésem, és jóleső bizsergés áradt szét a testemben.
Azt akartam, hogy megcsókoljon.
Nem tudtam, ő is érez-e irántam valamit. Tizenöt éves voltam, és
százhetvenöt centi. Mióta ciciket növesztettem, és a csípőm is kigömbö-
lyödött, egyre több srác érdeklődött irántam a suliban. De Marco látszó-
lag nem törődött a dologgal.
Az eltelt egy év sok meglepetéssel szolgált. Marco nem volt az a
szószátyár típus, mégis hősiesen viselte a kotnyeleskedésemet, igaz,
nem minden kérdésemre válaszolt. Mindig meghallgatta, milyen könyvet
olvasok, milyen zenét hallgatok, és nekem úgy tűnt, nem csak
udvariasságból.
Akkor is mellettem állt, amikor elmeséltem neki, milyen nehéz idő-
szakon ment keresztül a családom. Tizenhárom éves voltam, amikor a
nővéremnél, Ellie-nél agydaganatot diagnosztizáltak, és bár a tumor vé-
gül jóindulatúnak bizonyult, mindenki halálra rémült. Ehhez jött az
agyműtét. Soha senkinek nem beszéltem erről, de Marco türelmesen vé-
gighallgatott, és a hallgatása valahogy megnyugtatóan hatott rám.
Ö lett a legfőbb bizalmasom, és időközben arra is rájöttem, hogy nem
is tanul olyan rosszul, mint állítja. Bár a haverjai közül többen is bal-
hésnak számítottak, Marco békés srác volt, nem kereste a bajt. A ma-
gassága és a széles válla elriasztotta a kötekedőket. De mivel jól nézett
ki, és Amerikából jött, hamar népszerűvé vált. A hűvös morcosság is jól
állt neki, tehát összességében nagy tiszteletnek örvendett. Tudtam, hogy
a híresztelések ellenére nem az a tipikus rosszfiú. Szorgalmasan tanult,
még külön tanárhoz is járt. Egy tárgyból sem bukott meg, sőt technikából,
matekból és tesiből dicséretet kapott. A korrepetálásnak hála angolból is
egész elfogadhatóak lettek a jegyei.
– Ma miért késtél? – lépett mellém.
Vállat vontam, nem szívesen vallottam volna be, hogy életképtelen
vagyok.
– Valami baj van?
Hirtelen ellágyultam, meghatott, hogy Marco így aggódik miattam.
– Nem – feleltem szelíd mosollyal.
– Titkolózunk? – vonta fel a szemöldökét Marco.
Kuncogva rúgtam félre egy kavicsot.
– Te sem avatsz be a dolgaidba.
Marco eltűnődött.
– Mire vagy kíváncsi?
Ügy döntöttem, belecsapok a lecsóba, és megkérdeztem:
– Miért nem beszélsz a családodról?
Marco pillantása azt üzente: „Tudtam, hogy erre megy ki a játék”
– Nem jövök ki velük – vallotta be.
– Senkivel sem?
Mivel a mi családunk nagyon összetartó, elborzasztott a gondolat,
hogy Marco ennyire elidegenedett a szeretteitől. En imádtam a családo-
mat. Es azt akartam, hogy Marco is ugyanolyan boldog legyen, minién.
– Talán Nonnával… a nagymamámmal – felelte Marco. – De Nonno
felejtős. Mármint a nagyapám. Es Gio bácsi is. A felesége rendes. O már
kevésbé.
Nem tetszett, amit hallottam, és legszívesebben tovább
kérdezősködtem volna, de tudtam, hogy már így is több információt
szedtem ki Marcóból, mint eddig bármikor, ezért úgy döntöttem, hogy
nem kísértem a sorsot.
 – Azért késtem, mert kihallgattam a vitakörösöket. A politológia tanár
az év elején azt mondta, lépjek be a vitakörbe. Nemet mondtam, de már
megbántam. Nem vagyok elég tökös, Marco – sóhajtoztam.
– Dehogynem. Dobd be magad! Ez az állítólagos félénkség csak a te
fejedben létezik.
– Mióta vagy ilyen okos!
Marco felnyerített, aztán hirtelen megtorpant. Követtem a példáját, és
kikerekedett a szemem, amikor észrevettem, milyen átható tekintettel
bámul rám.
– Na, ez új. Nem vagyok okos, Hannah – rázta meg a fejét.
Ügyet sem vetve a kéjes borzongásra, ami a nevem hallatán futott
végig a gerincemen, lesújtó pillantással kerültem meg Marcót, és
letelepedtem a közeli lakóház lépcsőjére. Komoly arckifejezéssel néztem
fel a barátomra.
– Az okosság nem egyenlő a műveltséggel, Marco.
Marco hosszasan bámult rám, majd sóhajtva kuporodott le mellém.
Ahogy a karja az enyémhez ért, elöntött a forróság. Rákvörös lettem, de
Marco semmit sem vett észre az egészből. A gondolataiba mélyedve me-
redt maga elé. Végül halkan megkérdezte:
– Szerinted okos vagyok!
– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Marco okos volt. Es tehetséges. Hogy a többiről ne is beszéljünk.
– En nem nagyon vettem észre – rándult meg az ajka.
– Jó a humorérzéked. Érted a viccet – böktem oldalba vigyorogva. O
visszamosolygott rám. –Nem nyilatkozol elhamarkodottan – folytat-
tam. – Ezt még a világ legokosabb emberei sem mindig mondhatják el
magukról.
Marco végigpásztázott a tekintetével. Mintha hullámvasúton ültem
volna. Még soha nem voltunk ilyen közel egymáshoz.
 – Fogadjunk, hogy a szüleid agyba-föbe dicsérnek – dünnyögte.
– Igen, mert azt akarják, hogy higgyek magamban.
– Az jó. Higgy is!
A pillanat hevében merész elhatározásra jutottam. Nyirkos lett a
tenyerem, és az összes vér a fülembe tolult.
– Szerintem ahhoz, hogy hinni tudj önmagadban, néha nem árt egy
kis bátorság.
Mielőtt Marco válaszolhatott volna, előrehajoltam, és az ajkára szo-
rítottam az ajkamat. A szívem olyan hangosan kalapált, hogy szinte
minden más zajt elnyomott. Marco megmerevedett, de nem húzódott el.
Erre még szenvedélyesebben csókoltam. Ereztem, hogy forró tenyere a
derekamra csúszik, és végre az ajka is megmozdul.
De nem könnyebbülhettem meg, mert Marco viszonozta a csókot, és
rögtön át is vette az irányítást, örült cikázásra késztetve a hormonjaimat.
Lángolt a bőröm, bizsergett a szám. Egyre szorosabban simultam
Marcóhoz, egyszerűen nem bírtam betelni az érintésével.
A kezeim hirtelen önálló életre keltek: az egyiket
Marco térdére helyeztem, a másikat a tarkójára csúsztattam. Amikor
Marco megmarkolta a derekamat, önkéntelenül felsóhajtottam, és az
ajkam is szétnyílt. Marco nyelve szinte azonnal az enyémhez ért, és
rémülten dermedtem meg, amikor ismeretlen, kéjes érzés cikázott végig
a lábam között.
Marco hirtelen ellökött magától, és sietve felpattant.
Lihegve néztem fel rá, és láttam, hogy idegesen simít végig rövid, sötét
haján, aztán a kezébe temeti az arcát. Végül leengedte a kezét, felfedve
elkínzott vonásait, és szégyenkezve sütötte le tágra nyílt szemét.
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, lerohant a lépcsőn, és eltűnt a
sarkon.
 4. FEJEZET

A LIGHOGY KICSÖNGETTEK , a negyedik osztály hangos zsibongásba

kezdett. A széklábak csikorogva szántották végig a padlót, a
füzetek visszakerültek a hátizsákokba, a speciális ülésrendem által el-
szakított barátok pedig közösen indultak az ajtó felé.
Még nyár elején befejeztem az első évemet a tanárképzőn, és két
hónapja voltam kistanár. Ha ez az év is letelik, megkapom a diplomá-
mat. De a java csak ezután következik: teljes munkaidős állást kell ta-
lálnom magamnak.
Kezdettől fogva tudtam, mire vállalkoztam, de mindig akadt egy
jóakaróm, aki figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert csak egyszerű
pályakezdő vagyok, és ilyenkor teljesen bepánikoltam. Persze nem
hagyhattam, hogy elvegyék a kedvemet, az iskolában pedig pláne nem
mutathattam gyengeséget. A gyerekek olyanok, mint a ragadozók: egy
rossz mozdulat, és már ki is csinálnak.
Jarrod Fisherre tévedt a tekintetem, aki komótosan pakolta el a
cuccát. Két haverja, az osztály főkolomposai, a padjánál állva vártak
rá. Mint megtudtam, mindenben Jarrodot utánozták, és bár Jarrod
az én órámon nem rendetlenkedett, ők állandóan borsot törtek az orrom
alá. A többi tanár váltig állította, hogy Jarrod kész istencsapása.
Káromkodik, visszabeszél, és folyton megzavarja az órát.
Kíváncsi voltam, mi lehet a viszály oka. Jarrod velem is szemtelen
volt, de nem agresszíven.
– Jarrod, ráérsz egy percre? - kérdeztem, és intettem a haverjainak,
hogy menjenek a többiek után.
Szokás szerint a fülük botját sem mozdították, hanem azt nézték,
mit szól a vezérük.
Szokás szerint én sem hagytam annyiban a dolgot.
– Fiúk! Kifelé! Egy-kettő!
A srácok sötét pillantást vetettek rám, de végül sarkon fordultak, és
elhagyták a termet. Jarrod felállt, és kinyújtóztatta nyurga tagjait.
Aztán fogta a hátizsákját, és lassan odacsoszogott hozzám. Gúnyos
mosoly játszott az ajkán. Csak tizenöt éves volt, de már száznyolcvan
centi. Sötét bőre és világos szeme egy bizonyos illetőre emlékeztetett a
múltamból. Amikor két nappal ezelőtt megtaláltam a fotót, a hasonlóság
még szembetűnőbbé vált. Jarrod persze vidámabb természet volt, de az
elragadó pimaszság máza alatt ugyanazok az indulatok forrhattak. Nem
csoda, hogy néha szöget ütött a fejembe, mitől ennyire feszült ez a fiatal
srác. Nem csoda, hogy néha szöget ütött a fejembe, miért akarok
mindenáron segíteni rajta ahelyett, hogy csak leadnám neki az anyagot.
– Mi a helyzet, Miss Nichols? – dőlt hanyagul az asztalomnak.
– Holnap osztom ki az esszéiteket, de már most elárulom, hogy
nagyon ügyes voltál. – Kíváncsian fürkésztem Jarrod arcát, mert
tudtam, hogy a szemtelensége csak álca. Ez nem is volt kérdés. Már
azután kiderült, hogy elolvastam a csodálatos esszéjét, amit a kisöcs-
cséről írt. - Mély érzésű fiú vagy, Jarrod.
 – Komolyan? - meregette a szemét.
– írtam pár megjegyzést az esszédhez. Holnap megnézheted. Csak
szólni akartam, hogy jó munkát végeztél. Ha minden órán így igyekeznél
– néztem rá jelentőségteljesen –, sokkal többre vihetnéd. Akár tovább is
tanulhatnál.
A szikra, ami az előbbi dicséret hallatán izzott fel a szemében,
azonnal kihunyt, de a pimasz mosoly nem halványult el.
– A, azt nem lehet. A tanárok halálra unnák magukat.
– Jarrod! – néztem rá szemrehányóan.
De ő csak a vállát vonogatta.
– Direkt basztatnak. Mr. Rutherford legalábbis. Nem fogom ölbe tett
kézzel hagyni.
Nem tudtam, igazat mond-e, de mivel Mr. Rutherford, a matektanár
nekem is lépten-nyomon keresztbe tett, semmi sem jutott az eszembe,
amivel megcáfolhattam volna a szavait.
– Ne káromkodj! – mondtam végül. – És ne hagyd, hogy bárki is az
utadba álljon. Nagyon okos fiú vagy. Használd ki a tehetségedet!
– Ha maga mondja, Miss Nichols.
– Őszintén mondom. Talán a többi tanár is egyetértene velem, ha
nem cseszekednél velük.
Jarrod kaján képpel billentette oldalra a fejét.
– Ez nem káromkodás volt?
Tudtam, hogy ha bepanaszol az igazgatónál, nagy bajba kerülhetek,
és nem győztem átkozni magam. Néha nehéz volt különválasztani az
iskolai és az önkéntes munkát. A felnőtt tanítványaim előtt
szemrebbenés nélkül káromkodtam. De a gyerekek előtt? Ez nem profi.
– Én nem vettem észre – ráztam meg a fejem ártatlanul.
Jarrod felnevetett.
 – Nézze, maga nem olyan, mint a többi tanár. Rájuk nem hat a
kisugárzásom. Ez itt a probléma. Ennyi.
– Jaj, Jarrod! – néztem rá megjátszott szánalommal. - Én sem a ki-
sugárzásodról beszélek. Annyira azért nem vagy elbűvölő. Engem a ké-
pességeid lepnek meg.
– Persze, tanárnő – kacsintott rám Jarrod, és olyan nagy mellénynyel
vonult ki a teremből, mintha mi sem történt volna.
Naná, hogy csak megjátszotta magát. Átláttam rajta.
Bár úgy éreztem, egy hangyányit közelebb kerültem hozzá, ag-
gódtam, vajon a biztatásommal és a tanácsaimmal sikerült-e rést ej-
tenem a pajzsán. Ha valaki, én aztán tudtam, mire szolgál ez a pajzs.
Van, hogy ezzel tartod távol magadtól az embereket, mert ha közelebb
jönnének, atomjaidra hullanál, de van, hogy muszáj leengedned, mert
épp az emberek közelsége óv meg az összeomlástól.
Ha jobban meg tudtam volna különböztetni a két esetet, talán Jarrodnál
is nagyobb esélyem lett volna. Már fiatalon megtanultam, hogy az
elmélet sokszor köszönő viszonyban sincs a gyakorlattal.
Én mégis szinte mindig elméleti síkon mozogtam.
Persze megvolt rá az okom.
A táskámért nyúltam, hogy összepakoljak, és induljak haza dol-
gozatot javítani. Ahogy belegyömöszöltem a mappámat a nagy kézi-
táskába, roszogást hallottam, és rögtön rájöttem, mi történt. Össze-
gyűrtem a fényképet.
Remegő kézzel ráncigáltam elő a fotót, és szépen kisimítottam. Egy-
általán miért tartottam meg? Miért hoztam magammal az iskolába?
Hosszasan bámultam a szelfit, amin – tizenhat évesen, jóval fiata-
labban, hetykébben és romantikusabban – belevigyorgok a kamerába a
legjobb barátommal, Marcóval, akiért majdnem megevett a fene, és nem
először merült fel bennem, hogy hová tűnt ez az énem.
 Fura... Néha eltűnődtem, vajon Marco miatt veszett-e el, de inkább
azt hiszem, Marconák köszönhetem, hogy egyáltalán megismerhettem.

Nem tudom, miből gondoltam, hogy baj van, amikor Marco rám írt, hogy
találkozzunk. Hiszen nem ez volt az első eset. Többször is összefutottunk
a könyvtárban, mert én készítettem fel az emelt szintű angol érettségire,
amit tulajdonképpen le sem kellett volna tennie, mert már elhelyezkedett
egy edinburghi asztalosnál. O azonban nem elégedett meg ennyivel.
Mintha direkt tesztelte volna magát, hogy bebizonyítsa, képes elérni azt,
ami mások szerint túl nagy falat neki. Már másfél éve csodáltam a
csendes elszántságát.
Egyébként nem csak tanultunk. Marco néha vásárolni vagy étterembe
hívott, aztán órákon át csatangoltunk Edinburgh utcáin. En vittem a
prímet, ő legtöbbször csak hallgatott. De a csók, az a meggondolatlan
csók, soha nem került szóba. A csók után Marco egy hónapig került
engem. Ennek ellenére felszabadító volt a tudat, hogy megtettem, amit
akartam, még ha vissza is utasítottak. Jó, először majdnem belepusztul-
tam a fájdalomba és a megalázottságba, de idővel rájöttem, hogy nem
dőlt össze a világ. Bátran viselkedtem, és egész jól jöttem ki a dologból.
Azóta másképp láttam a világot. Többet jelentkeztem az órákon, és kiáll-
tam magamért meg a barátaimért. Az irodalomtanárom unszolására el-
küldtem a novellámat a fiatal írók versenyére, és a vitakörbe is beléptem.
Marco is így talált vissza hozzám. Az első klubfoglalkozás után ter-
mészetesen megint lekéstem a buszt, és amikor kiléptem a kapun,
láttam, hogy Marco az iskola előtt vár rám. A csókot nem említette. Ügy
tett, mintha meg sem történt volna.
En meg örültem, hogy együtt lóghatok vele, és jó mélyre temettem a
csalódottságomat.
 Általában repesve vártam a találkáinkat. Ezúttal azonban rossz elö-
érzettel lépdeltem a Douglas Gardens felé a kora esti szürkületben.
A Leith-folyó mentén húzódó kis park kihalt volt. Csupán egy magá-
nyos alak üldögélt az egyik pádon.
– Marco? – kérdeztem halkan.
Marco biccentett, és ahogy közelebb értem hozzá, az arcvonásai éle-
sebbé váltak, a szeme alatti piros duzzanattal egyetemben. Felszisszen-
tem, gyorsan odasiettem hozzá, és leültem mellé. A kezem önkéntelenül
az arcára vándorolt.
– Mi történd – cirógattam meg a kezdődő dudor alját.
Marco elveszetten nézett rám. Éles fájdalom hasított a mellkasomba.
– Vannak, akik félnek tőlem. A magasságom, a testfelépítésem, a
pletykák, a hírnevem miatt – húzta el a száját megvetően Marco. — Es
vannak, akik kihívást látnak a helyzetben. Bennem.
Felbőszültén engedtem le a kezemet a vállára.
– A nagybátyád mit szólt?
– Hannah, szerinted ki csinálta ezt? – horkant fel Marco.
Hirtelen azt sem tudtam, mitévő legyek: sírva fakadjak, vagy
szétverjem a pasas képét. Soha nem fért afejembe, hogy emelhet kezet
egyfelnőtt az oltalma alatt álló gyerekre, hiszen engem világéletemben
feltétlen szeretet és odaadás vett körül. Tudtam, mit kellett elszenvednie
Cole-nak az anyjától Jónak pedig az apjától. Tudtam, de tehetetlen
voltam. Ahogy most is.
– Ez... máskor is előfordult már?
Marco a fejét rázta.
– Es valószínűleg nem is fog. Gabby néni marhára bepörgött. Megfe-
nyegette, hogy elhagyja, ha még egyszer hozzám ér.
– Rendes nő – simogattam meg Marco vállát.
– Igen, nagyon.
– A nagyszüleid tudják?
 Hannah... – mosolygott rám szomorkásán Marco. – Nonno már így is
gyűlöl. Szarik rá, mi van velem. Kikészítettem őket. A srácok, akikkel
('.hicagóban lógtam, rázós dolgokba keveredtek. Ezért küldtek el a nagy-
szüléim.
– Miből gondolod, hogy a nagyapád utál téged? – hajoltam előre kí-
váncsian.
Anya apukája még a születésem előtt meghalt, apa apukája azonban
még életben van, és bár évente csak néhányszor találkozunk, mindig
elhalmoz a szeretetével. Egyszerűen nem értem, hogyan gyűlölheti egy
nagyszülő az unokáját.
– En félig afroamerikai vagyok. Az olasz nagyapám nem bírja meg-
emészteni, hogy a drága kislánya lefeküdt egy feketével.
A szám is tátva maradt a döbbenettől.
– Rasszista?
Marco vállat vont.
– Nonno akkor is odalenne, ha japán, zsidó vagy mexikói apától
származnék. Az a lényeg, hogy az apám nem olasz, és a szüleim nem
voltak összeházasodva, amikor anyám teherbe esett. Nonno régimódi
ember, ragaszkodik a hagyományokhoz.
Jó, elfogadom. De ez akkor sem ok a bántalmazásra, főleg úgy, hogy
az öreg mindent a genetikára vezet vissza. Dühös voltam.
– Bántott téged?
Marco másodszor is vállat vont, de ezúttal a szemembe nézve mondta:
– Anya egyre jobban elfordult apámtól, és a nagyszüleim sem en-
gedték a közelembe. Végül feladta, egyéves sem voltam, amikor lelépett.
Anya valamivel tovább húzta, de ö sem találta a helyét. Tizenhét éves
volt, amikor megszült engem. Nem tudta feldolgozni, hogy az apja, akit
addig bálványként imádott, rá sem bír nézni, akkorát csalódott benne.
Úgyhogy ő is elment. Magamra hagyott az öregekkel.
 Elnehezült a gyomrom.
– Nagyon rossz volt?
Marco egyenesen a szemembe nézett, de láttam az arcán, hogy nem
válaszol. így viszont kizárólag a saját képzeletemre hagyatkozhattam.
Rettenetesen haragudtam Marco nagyapjára, és csak az járt a fejemben,
hogy valahogyan meg kell védenem a barátomat.
– Nonna egy tündér. O mindent megtett, hogy... kárpótoljon. A család
olasz ága is rendes. Kár, hogy nem velük éltem.
– Szóval bajba kerültél, ezért küldtek a nagybátyádhoz?
Marco bólintott. Komor ráncok jelentek meg csinos arcán.
– Anya testvéréhez. Gabby néni félig skót, félig olasz, de az apukája
Chicagóból származik. Eredetileg látogatóba jött ide, de Gio bácsi bele-
szeretett. Kitalálták, hogy nyitnak egy éttermet. Gabby néni szülei adták
a tőkét. A két fiatal összeköltözött, és megszületett a DAlessandro.
Csend lett, és hirtelen elszégyelltem magam. Elhúztam a kezem, és
hátradőltem a pádon. A tekintetem lesiklott Marco hosszú lábán, és arra
gondoltam, a barátom könnyedén visszaüthetett volna. Mégsem tette.
Tiszteletből, vagy mert nem akart lealacsonyodni a nagybátyja színijére?
Nem tudom. De ettől csak még szeretette méltóbbá vált.
– Ezért írtál?
A hangom harsányan zengett a sötétbe boruló parkban.
– Nem. Azért írtam, mert veled akarok lenni. Beszélgessünk!
– Micsoda? – nevettem el magam. – Ez új.
Marco mosolya láttán melegség öntötte el a testemet.
– Most is beszélgetünk. Nem?
– Gondolom. De te nem vagy az a szószátyár típus.
– Lehet – rázta meg a fejét vigyorogva Marco.
Hogy megőrizzem a jó hangulatot, könnyedebb témára váltottam.
– Jó, akkor beszélgessünk. Te kérted.
 – Aha.
Bólintottam, aztán oldalra fordultam, és a pad támlájára fektettem a
karomat. Marco felém fordult.
– Lássuk csak... oké. Mi a kedvenc számod?
– Dirt Off Your Shoulder. Jay Z-töl.
Marconák fiiig ért a szája, amikor kirobbant belőlem a nevetés.
– Hazudsz!
Marco a vállát vonogatta.
– Komolyan? Ez a kedvenc számod?
Marco sóhajtva simított végiga haján. Majdhogynem félénken vála-
szolta:
– A Húrt a Nine Inch Nailstől.
– Életemben nem hallottam.
De megfogadtam, hogy amint hazaérek, rákeresek a YouTube-on.
– Nagyon tuti. Van benne lélek. – Marco úgy helyezkedett, hogy tel-
jesen szemben legyen velem. – Amikor Nonna szomszédja meghalt, a fia
örökölte a házat. A fazon nagy Nine Inch Nails-rajongó volt. Állandóan az
ő zenéjüket üvöltette, Nonno meg a többi szomszéd legnagyobb bosz-
szüságára. Tizenkét éves lehettem, amikor Nonno egyik délután
átküldött hozzá, hogy állítsam le. Amikor odaértem, éppen a Húrt szólt.
Addig nem nagyon foglalkoztam a dalszövegekkel. Nem tudtam, hogy
olyanok, mint egy levél, amit neked címeztek... hogy tudd, nem vagy
egyedül.
Ki tudja, miért, könnyek szöktek a szemembe. Ellenállhatatlan vágy
fogottéi, hogy megvédjem Marcót. Arra gondoltam, ha tudná, mire gon-
dolok, megsértődne. De ahogy ott ültünk egymással szemben,
megesküdtem volna, hogy Marco kitalálta, mi jár a fejemben. Es most az
egyszer nem menekültél. Ellágyultak a vonásai, és gyengédség költözött
a tekintetébe.
– Neked mi a kedvenc számod?
 Erőt vettem magamon, és elmosolyodtam.
– Bob Dylanen nőttem fel. Anyám hatalmas rajongó. Ismered?
Marco a fejét rázta.
– Nem nagyon.
– Blowin in the Wind. Ez a kedvencem. Kicsit szomorú, de nem leszek
rosszkedvű tőle. A családi kirándulások jutnak eszembe róla, meg a
szombat délutánok, amikor kettesben lustálkodtunk anyával. Szerintem
néha nem is a hangzása, hanem a hozzá kapcsolódó emlékek miatt
szeretünk meg egy dalt.
– Jól hangzik. Örülök, hogy ilyen jó fej családod van, Hannah. Meg-
érdemled.
A burkolt célzás hallatán elkomorodtam.
– Te is, Marco.
Amikor Marco nem válaszolt, elhessegettem a rossz érzést, hogy nem
tudok segíteni a családján, és megkérdeztem:
– Kedvenc film?
Láttam, hogy felderül az arca, és megnyugodtam.
– Kiképzés.
– Nem láttam.
– Öreg hiba. Es neked?
– A kedvenc filmem? A hivatalos vagy az igazi?
– Mindkettő – nevetett Marco.
– Mindenkinek azt mondom, hogy a Holt költők társasága a kedven-
cem. Szeretem is, de anya jobban odavan érte.
– Es mi a másik?
Elpirultam.
– De nem árulod el senkinek.
– Miért, ennyire ciki? – röhögött Marco.
– Némó nyomában.
 – Az nem olyan vészes – vigyorgott Marco.
– A filmtörténet teljes kínálatából én a Némó nyomában? választom.
Egy animációs filmet – figyelmeztettem.
Marco vállat vont.
– En meg a Kiképzés?. Nem egy korszakalkotó mü, de a kedvenc fil-
med legyen az, amit nagyon szeretsz. Amit újra meg újra megnézel, mert
valami miatt fontos neked.
–Igazad van. Tökéletesen. Mostantól kezdve büszkén vállalom a
Némó nyomában?.
-Jó, azért ne essünk túlzásokba – ugratott Marco. – Legalább várd meg,
amíg leérettségizel.
– Hé! - csaptam rá játékosan a karjára, mire nevetésben tört ki.
Néztem öt, és amikor tudatosult bennem, hogy én vidítottam fel, olyan
érzés fogott el, mintha egy meleg selyemgubóban üldögélnénk.
Szorosabbá vált a kapcsolatunk.
– Következő kérdés. Kedvenc könyv?
– Szerinted szoktam olvasni? – fintorgott Marco.
– Egy könyvet csak elolvastál életedben.
De Marco csak nevetett, és kitért a kérdés elöl.
– Neked mi a kedvenc könyved?
– Ne bántsátok a feketerigót!
Különös fény villant Marco tekintetében.
– Jó választás.
– Aha, szóval olvastad!
Marco mosolyogva vonogatta a vállát.
– Lehet, hogy felétek Chicagóban a vállvonogatás tisztességes válasz-
nak minősül, de itt nem az.
– Jaj, kisnaccsád, hagyjuk a sallangot! Az én kicsike agyam nem veszi
be ezt az úri beszédet!
 Meglepett nevetés tört ki belőlem. Marco gyakran beszélt szarkaszti-
kusán, és nagy élvezettel ironizált, de ezt az oldalát, a vicces oldalát,
csak ritkán mutatta meg.
– Jó, halljam a választ!
Vártam, hogy Marco abbahagyja a vigyorgást. Am ahogy leolvadt az
arcáról a mosoly, valami új, átható érzelem költözött a helyére. A pillan-
tásunk egymásba fonódott, és sistergett körülöttünk a levegő.
– Ne bántsátok a feketerigót! – szólalt meg halkan Marco.
A vallomása a lelkem legmélyéig hatolt. Két ember ugyanazt a köny-
vet szereti a legjobban; nem nagy ügy, de ott és akkor, a növekvő sötét-
ségben, óriási jelentőséggel bírt.
– A legtökéletesebb randihelyszín?
Valójában szívesebben faggattam volna a legtökéletesebb
randipartnerröl.
Tudtam, hogy kényelmetlennek fogja tartani a kérdést, de éppen ez
volt a célom. Kiszedni belőle, hogy mi van köztünk.
Összevont szemöldökkel nézett rám.
– Mondtam már, hogy én sosem randizom – felelte halkan.
A válasz nem volt meglepő, mégis csalódást okozott.
– Nálad? – kérdezte Marco, amivel sikerült meglepnie.
Halvány mosollyal néztem rá. A tökéletes randi. Vele. Na de hol?
– Elég nyálas, de emlékszem, Ellie egyszer elolvastatott velem egy ro-
mantikus regényt, ami arról szól, hogy egy fiatal lány megismerkedik egy
igazi herceggel, ami fantasztikus, de közben jó nagy hülyeség is –
kuncogtam idegesen. – Az élet rengeteg akadályt gördít eléjük, de van
egy jelenet, amikor a herceg elviszi a lányt egy kis kunyhóba, távol
mindentől és mindenkitől. Ülnek a kandalló előtt, ropog a tűz, isznak-
esznek, néha beszélgetnek, néha meg jó nagyokat hallgatnak. Úgy érzik,
nem létezik mása világon rajtuk kívül, és, nem tudom... – csuklóit el a
hangom zavaromban.
Súlyos csend telepedett közénk.
 – Miért akartál találkozni velem, Marco? – suttogtam, megtörve a
hallgatást.
Marco most az egyszer nem tért ki a válasz elől.
– Mert – fogta ö is suttogóra – amikor veled vagyok, úgy érzem, minden
rendben lesz. Ne kérdezd, miért.
A pulzusom szaporán lüktetett a megható vallomás hallatán, a han-
gom mégis magabiztosan és lágyan csengett.
– Nem kérdezem.
– Ilyen egy szar filmet! – méltatlankodott Sadie, amikor kiléptünk a
mozi előterébe. – Ezt csak a pasik élvezik.
– Te is a srácokkal szavaztál, amikor eldöntöttük, mit nézzünk meg
– emlékeztettem.
– Igen, mert azt akarom, hogy elfogadjanak – felelte Sadie kioktatón,
mintha magától értetődő lenne, hogy a lányok megtagadják a személyi-
ségüket, csak hogy bevágódjanak egy fiúnál.
Bleee! Na, ne!
Ha ez a népszerűség ára, akkor bekaphatjátok.
Az ötödik év sok mindenben különbözött az előző iskolaévektől. Ahogy
kinyílt a csipám, a régi barátnőim szép lassan elmaradoztak mellőlem,
az új barátnőim pedig imádták a nyüzsgést: egy csomó szakkörre jártak,
de ami még ennél is fontosabb, kíméletlenül, mániákusan, gőzerővel haj-
tották a pasikat.
Engem csak egy fiú érdekelt, de ő már leérettségizett.
– Hé, Hannah! – lépett elém kissé idegesen Kieran, az egyik haverunk.
– Beszélhetnék veled? — intett a fejével egy félreeső sarok felé.
Sadie elvetemülten vigyorgott. Elszorult a gyomrom, amikor rájöttem,
mire megy ki a játék.
Vonakodva követtem Kierant a sarokba.
 Kieran zsebre dugott kézzel sandított hátra a barátainkra, majd resz-
keteg mosollyal fordult felém:
– Szóval… én csak, ööö…. azt szeretném kérdezni, hogy elhívhatlak-e
valahova.
A francba! Csak ezt ne! Nem szívesen koptatom le az embereket.
– Jaj, Kieran, ez nagyon hízelgő! De maradjunk inkább barátok –
vontam meg a vállam félszeg mosollyal.
Kieran a homlokát ráncolta.
– Ennyi?
Bólintottam, nem értettem, mit mondhatnék még.
Kieran sértődött horkantással fordult sarkon, és dühösen
visszacsörtetett a srácokhoz. Nem tudom, mit mondott nekik, de az egész
banda döbbenten bámult rám.
Elkapott az ideg, már azon voltam, hogy otthagyom őket, amikor Sadie
hozzám sietett. Mérges volt.
– Mi van veled? – fonta karba a kezét. – Az elmúlt két hónapban három
srác hívott randira, Hannah, de te mindegyiket lepattintottad. Kezdik azt
hinni, hogy leszbi vagy.
– Naná - forgattam a szemem. – Mert az még mindig könnyebb, mint
elfogadni, hogy egyikük sem jön be nekem.
– Kieran tök jól néz ki – durcáskodott Sadie. – Vagy nem akarsz le-
ereszkedni hozzá?
Tulajdonképpen miért is vagyunk mi barátnők?
– Dehogy. Csak… én az idősebb fiúkat kedvelem.
Ez nagyjából igaz is volt. Reméltem, hogy Sadie végre leszáll rólam.
Szerencsére jól taktikáztam.
Sadie rögtön megértette, mi a helyzet. Felderült az arca, és már éppen
mondani akart valamit, amikor egy magas, ismerős alak vonta magára
a figyelmemet.
 Meglódult a szívem.
Marco állt a mozgólépcső melletti ablaknál. A tekintetem végigfutott
széles vállán, majd felkúszott a profilján. A szívem egyre hevesebben
vert, és éles fájdalom hasított a mellkasomba, amikor észrevettem, hogy
egy lány támaszkodik az ablak melletti korlátnak. A fájdalom még to-
vább fokozódott, amikor Marco a lányhoz hajolt, és megcsókolta.
Szenvedélyesen.
A szívem egymillió darabra tört.
Zihálva néztem a földet, és próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem
láttam volna.
Marco azután is tartotta velem a kapcsolatot, hogy leérettségizett és
elkezdte az Edinburghi Főiskolát. Részmunkaidős gyakornokként dol-
gozott, és közben ács-asztalosnak tanult. Ezt onnan tudtam, hogy több-
ször is találkoztunk. Cseteltünk a Facebookon, rendszeresen írogattunk
egymásnak, és néha össze is futottunk, mint aznap este a Doug- las
Gardensben. Nem romantikus körülmények között, és Marco nem is
mondott nekem olyan szépeket, mint akkor, de azért reménykedtem,
hogy a szexuális vonzalom, amit iránta érzek, kölcsönös. Tizenhat éves
voltam. A fiúk csinosnak tartottak, és azt is tudtam, hogy a magasságom
meg az alakom miatt idősebbnek látszom a korombeli lányoknál.
Reméltem, hogy idővel Marco is másképp néz majd rám. De semmi sem
változott.
Nem voltam hülye. Tudtam, hogy Marco másokkal is kavar, mert több
csaj is azzal dicsekedett a suliban, hogy összejött vele.
De így, hogy a saját szememmel láttam, azért máshogy érintett a
dolog.
– Figyelsz? - csettintett egyet az orrom előtt Sadie.
Pislogva próbáltam legyűrni a kínzó fájdalmat, amit ez a hülye, vi-
szonzatlan szerelem váltott ki belőlem.
– Mi van? – kérdeztem élesen.
 – Mondom, az a pletyka járja, hogy tetszel Scott Wildernek. Ó idősebb
nálad.
– Scott Wilder? A hatodikból?
Sadie izgatottan bólintott.
– Elmesélte a haverjának, Jamie-nek, aki Amanda Eaton bátyja.
Jamie továbbadta a hírt Amandának, Amanda Vickynek, Vicky pedig
nekem. Scott állati jól néz ki, Hannah. Nem semmi!
– Aha. Tényleg – szaladt ki a számon, miközben a gyomrom csaló-
dottan facsarodott össze.
Sadie szeme tágra nyílt.
– Jézusom! Akkor szólok is Vickynek, hogy szóljon Amandának.
A csalódottság dühbe fordult. Marcóra néztem, aki éppen ebben a
pillanatban karolta át a csaját, hogy a mozgólépcsőhöz vezesse.
– Ne fáradj – feleltem. – Bejelölöm Scottot a Facebookon. Aztán majd
meglátjuk.

Amikor elárultam anyának és apának, hogy randira megyek, megesket-

tem őket, hogy nem szólnak senkinek. A családom – Braden és Adam –
burokban tartott, és nem tudtam, hogyan reagálnának, ha kiderülne,
hogy találkozom valakivel. Legnagyobb meglepetésemre a szüleim hig-
gadtan fogadták a hírt, és annak ellenére, hogy apa irtó csúnyán nézett
Scottra, amikor az becsöngetett értem, nem lihegték túl a dolgot. Talán
csak anya.
– Jól nézel ki – mért végig sugárzó mosollyal Scott, amikor kiléptünk a
kapun.
Nem voltam büszke magamra, hogy felhasználom Scottot Marco ellen.
Egyre többet beszélgettünk, és Scott rendes srácnak tűnt. És csak a vak
nem látta, mennyire helyes. Jól nézett ki, és magasabb is volt nálam. Ez
sosem hátrány. Úgy döntöttem, mindent beleadok, és mivel Scott a
D’Alessandróba hívott meg vacsorára, jól kicsíptem magam. Térdig érő,
egyenes szabású ruhát viseltem, a derekamra csatolt öv pedig szépen
kiemelte a vonalaimat. Tüsarkú illett volna a szetthez, de végül a lapos
sarkú mellett döntöttem, nehogy Scott fölé tornyosuljak. Egy kicsit fiira
volt, hogy pont Marco nagybátyjának az éttermében bonyolítom le az első
randimat, de mivel Marco nem jött ki a pasassal, gondoltam, úgysem
futunk össze.
– Kösz. Te is.
Nem hazudtam. Scott szövetnadrágot, inget és mellényt viselt. Nagyon
elegáns volt.
Rám vigyorgott, én pedig azt kívántam, bárcsak úgy bizseregne a
gyomrom, mint Marco mosolyától.
– Nem is tudod, milyen régóta várok erre a pillanatra.
– Hát, eljött – feleltem mosolyogva.
– Te különleges lány vagy, Hannah. Magabiztos, okos, gyönyörű. Ki-
csit tartok is tőled.
– Ne félj, nem harapok – húztam el a számat.
De láttam, hogy Scott nincs meggyőződve erről.
Nem akartam, hogy bárki is piedesztálra állítson. Bármilyen okból.
– Oké. Horkolok – bólintottam komolyan. – Nem alkatok a hátamon,
ha más is van a szobában rajtam kívül. Es ne normál horkolást képzelj
el. Hanem olyan jó masszív elefánthorkolást, amitől mindenki a falra
mászik. Tudom, mert a nővérem egyszer felvette a telefonjával. Azóta
nem merek többedmagammal aludni.
Scott a fejét hátravetve nevetett. Ez volt a célom.
– Kiskoromban rendszeresen Vagina néninek szólítottam apám Virgi-
nia nénikéjét. A szüleim majdnem elsüllyedtek szégyenükben, nem tud-
ták, hogyan magyarázzák el, miért vagyok udvariatlan, úgyhogy gyakor-
latilag megvárták, amíg magamtól rájövök.
 Scott ekkorra már a térdét csapkodta a röhögéstől. Az étterem elé érve
megadóan tartotta fel a kezét:
– Oké, már nem félek tőled.
– Akkor jó – feleltem mosolyogva, miközben kitárta előttem az ajtót, és
beléptünk a meleg étterembe.
Scott bemondta a nevét a recepciósnak, aki az étterem hátsó felében lévő
kétfős asztalhoz vezetett minket.
Miután leültünk, kínos csend lett, így ismét a rejtett tartalékaimhoz –
csipkelődés – kellett nyúlnom.
– Na és, pedókám, milyen érzés egy tizenhat évessel randizni?
- Nem annyinak nézel ki. Es egy kismadár azt csiripelte, hogy nem-
sokára betöltőd a tizenhetet.
– Néhány hónap múlva.
- Akkor egyidősek leszünk. Evvesztes vagyok – magyarázta Scott. –
Az egyetemen töltöm be a tizennyolcat.
– Hová készülsz?
– Az összes jobb helyre beadtam a jelentkezésemet, de
reménykedünk, hogy a St. Andrews lesz a nyerő.
– Reménykedünk?
– A szüleim nagyon komolyan veszik a továbbtanulást.
– Az jó. Néha… – Hirtelen a torkomra fagyott a szó, mert a pillantásom
Marcóéba ütközött.
Mi a franc?
Mohón pásztáztam végig a Marco derekára kötött pecsétes kötényt és
a kezében lévő tálcát, amin piszkos edények tornyosultak. A haverom a
nagybátyjánál melózik? Mióta?
Az ajkam halvány mosolyra húzódott, de gyorsan le is biggyedt, ami-
kor észrevettem, milyen képet vág Marco. A tekintete ide-oda ugrált köz-
tem és Scott között.
 Megfeszült az álla, és olyan erővel markolta a tálcát, hogy elfehéred-
tek az ujjhegyei. Leplezetlen düh sütött a szeméből.
Szájtátva néztem, ahogy sarkon fordul, és elviharzik.
– Hannah! – szólt rám Scott.
– Bocs. Azt hittem, hogy... – feleltem erőtlen mosollyal. – Mindegy. Hol
is tartottunké
Mindent elkövettem, hogy aktívan részt vegyek a társalgásban, mert
Scott aranyos volt, sármos és kiegyensúlyozott. Nem egy fancsali képű
amerikai izompacsirta, aki minden egyes felbukkanásakor gyilkos pil-
lantásokkal bombáz.
A főétel után Scott elnézést kért, és kiment a mosdóba. Amint hallótá-
volságon kívül került, hátrafordultam, hátha meglátom Marcót. Az étte-
rem tömve volt, nem akartam rákiabálni, inkább megvártam, amíg meg-
érzi, hogy őt bámulom. Amikor rám nézett, odaintettem az asztalunkhoz.
O azonban alig észrevehetően megrázta a fejét, és kiment.
Az elutasítás olyan fájdalmasan érintett, hogy még a lélegzetem is elállt
tőle.
Az este hátralévő részében a színét sem láttam, ennek ellenére esélytelen
volt, hogy bármi másra is oda tudjak figyelni, egyfolytában ö járt a
fejemben. Nem értettem, mi történt. Talán féltékeny? De ha az, mi a
fenéért nem hív el randira? Hiszen elég egyértelműen a tudtára adtam,
hogy bejön nekem. Nem?
Scott hazakísért, de én csak tőmondatokban válaszolgattam a
kérdéseire. Az ajtóban szórakozott puszit nyomtam az arcára, és
gyorsan eltűntem a házban. Zavarban voltam, bűntudatom volt, és
eléggé ki is merültem.
 5. FEJEZET

T ANÁRNŐ!
– Miss Nichols!
– Tanárnő!
Felkaptam a fejem, homályos tekintettel meredtem az előttem ülő
osztályra, aztán hirtelen kitisztult a látásom. A gyerekek kíváncsian
bámultak.
Basszus! Teljesen kikapcsoltam. Sajnos egyre gyakrabban estem
ebbe a hibába. Amióta megtaláltam azt a hülye fotót Marcóról meg
rólam, megállás nélkül kísértettek az emlékek. El sem tudom mondani,
mennyire zavaró és bosszantó volt.
Ahogy az asztalomhoz botorkáltam, szaporán pislogva igyekeztem
elhessegetni magamtól Marco szellemét, és próbáltam felidézni
magamban, mi a csudáról beszéltem előtte.
Ja, igen. Az Egerek és emberekről meg a szimbolizmusról.
Nem akartam, hogy bárki is megneszelje, hogy az elveszett fiatalság
birodalmában bolyongtam, ezért úgy folytattam, mintha pontosan
tudnám, hol vagyok és mit csinálok.
 – Nos – ültem le az asztal szélére. – A könyv szimbolizmusáról
folytatott eszmecserénk lezárásaként beszéljük meg, miért pont ezt a
címet adta Steinbeck a művének.
Ahogy végigtekintettem a harmadikosaimon, csupa összevont sze-
möldököt láttam. Az első számú szemöldök azonban ezúttal nem volt
közöttük. Tabitha Bell rendszerint készségesen válaszolta meg a kérdé-
seimet. Okos volt és agilis, ha kínos csend állt be, rá mindig számíthat-
tam. Aznap viszont végig a padját bámulta – már amikor a tudatomnál
voltam, és láttam, mit csinál és egy mukkot sem szólt. Úgy döntöttem,
nem piszkálom. Látszott rajta, hogy bántja valami.
– Gyerünk, gondolkozzatok! - unszoltam az osztályt.
Kicsöngettek.
– Jó – kiabáltam túl a széktologatást és az egyre erősödő zsivajt. –
Figyeljetek! – mondtam erélyesen, hogy magamra vonjam a figyelmet. –
Holnap visszatérünk a kérdésre. Egerek és emberek. Miért pont ezt a
címet adta Steinbeck a művének?
Haragudtam magamra. Miattam nem tudtuk az órán kitárgyalni a
témát, így viszont az osztály minimum kilencven százaléka a neten fog
rákeresni, és egy rakás olyan válasszal lesz gazdagabb, amit magától
sosem bírna kiokoskodni.
Néztem, ahogy az osztály kiözönlik a teremből, és elindul a menza
felé, majd hirtelen Tabbyre siklott a tekintetem.
– Tabitha!
Tabby elkerekedett szemmel nézett vissza rám.
Intettem neki, hogy jöjjön oda az asztalomhoz, és némán megvártam,
amíg kiürül a terem.
– Minden rendben? – kérdeztem aggodalmasan. – Feltűnően csendes
voltál ma. Ez nem jellemző rád.
Tabby fiatal szemében könnyek csillogtak.
 – Jól vagyok.
– Nekem nem úgy tűnik. Ha nem érted az anyagot, szólj, különben
nem tudok segíteni.
– Értem az anyagot - szipogott Tabby. – Csak… – megremegett az
ajka – ma reggel láttam, hogy Jack Ryan megcsókolja Natasha
Dingwallt.
Sikerült türtőztetnem magam, nehogy megvetően biggyesszem le a
számat. Jack Ryan negyedikes volt, Jarroddal járt egy osztályba.
Jarrodhoz képest, aki csak egy kicsit volt pimaszabb a kelleténél, Jack
Ryan nagypofájú, nőgyűlölő suttyó hírében állt.
– Jártok?
Amikor Tabby a fejét rázta, kis híján felsóhajtottam a megköny-
nyebbüléstől.
– Nem... de azt hittem... – törölte le Tabby az arcára hullott
könnycseppeket.
Szívem szerint elé ugrottam volna, hogy átöleljem.
– Tabby - lehajtottam a fejem, hogy jó mélyen a szemébe nézhessek
–, ma még úgy érzed, összedőlt a világ. De holnap? Már kevésbé. Túl
leszel rajta. Higgy nekem!
Tabby nem sok meggyőződéssel mormolt el egy köszönömöt, majd
csendben kikullogott a teremből.
Sajnálkozva néztem utána, de tudtam, hogy előbb-utóbb rendbe jön.
Tudtam, mert én is átéltem már hasonlót. Akkor cefetül éreztem
magam, de azóta rájöttem, hogy az idő minden sebet begyógyít.
Csak néha bizseregnek a hegek, amikor véletlenül előkerül pár hülye
fotó.

– Megvagy! – rontott nekem Anisha Patel, szintén angoltanárnő,

amikor beléptem a tanáriba. Fülig ért a szája, sötét szeme izgatottan
csillogott. – Mondd, hogy nem beszéltél meg randit az esküvőm napjára,
mert szeretnélek összehozni valakivel.
– Miért, én is hivatalos vagyok? – bámultam rá zavartan.
Nish aranyos lány. Tulajdonképpen az összes angolos kollégával
megtaláltam a közös hangot. Nem néztek le, amiért csak próbaidős
vagyok, sőt, szeretettel fogadtak. Ennek ellenére alig pár hónapja is-
mertük egymást Nishsel, nem vártam el tőle, hogy meghívjon az es-
küvőjére. Minden áldott nap erről meg a csodálatos vőlegényéről,
Andrew-ról áradozott, aki építőmunkásként dolgozott egy cégnél, amit
Braden és Adam gyakran bevont a projektjeibe.
Nish elhűlve nézett rám.
– Nem hívtalak meg? De, meghívtalak. Vagy mégsem? Á! – Legyintett.
– Szeretettel várunk a lagzin. Ez csak természetes. Nesze! – A táskájához
ugrott, majd némi kotorászás után egy borítékot húzott elő belőle. – Itt
a meghívód.
Mosolyogva vettem el a borítékot.
– Ez nagyon kedves tőled, Nish, de nem várom el, hogy meghívj.
– Csitt! Eljössz, és kész. Már partnert is találtam neked – tapsikolt
izgatottan. – Van egy srác, elmondtam neki, mennyire gyönyörű, okos
és vicces vagy. A sok szerencsétlenség után, amin keresztülment,
biztosan örülne, ha egy olyan klassz csajjal randizhatna, mint te.
Bár hízelgőnek találtam a bókot...
– Köszönöm, Nish, de szerintem...
– Mikor randiztál utoljára? Sosem mesélsz senkiről. Jaj! – nyílt tágra
a szeme, és közelebb hajolt hozzám. – A nőket szereted? – kérdezte
suttogva.
– Nem vagyok leszbikus - feleltem. Nem az bosszantott, hogy Nish
homoszexuálisnak tart, hanem az, hogy a hosszúra nyúlt szingliségem
miatt az emberek automatikusan azt feltételezték rólam, hogy
meleg vagyok, és eszükbe sem jutott, hogy mivel egyedül is boldog
vagyok, türelmesen kivárom, amíg találok valakit, akiért érdemes hu-
zamosabb időre elköteleződni. – Cole-lal jövök az esküvőre.
– Á, szóval mégiscsak alakul valami. Tudtam!
A kolléganőmre, Barbarára sandítottam, aki szemmel láthatóan jól
szórakozott, és megkérdeztem:
– Tényleg minden csak a pasikról szól? Annyi minden van még az
életben.
– Neki aztán beszélhetsz – dünnyögte Barbara.
Sóhajtva néztem Nishre.
– Colé meg én csak barátok vagyunk, de őt hozom az esküvőre. Nem
kell partner.
– Apropó pasik – vigyorgott rám Eric, a vezetőtanár a szendvicse
fölött –, úgy hallom, rengeteg csodálod van, Hannah.
– A gyerekekről beszélsz? – húztam el a számat. Fejcsóválva indultam
a hűtő felé, hogy én is kivegyem a szendvicsemet. – Csak azért van, mert
kicsi a korkülönbség.
– Szerintem meg azért, mert szűk szoknyákban, tűsarkúban és ki-
vágott blúzokban jársz – kuncogott Nish. – Mint egy szexi titkárnő.
Morcos képem láttán a kollégáim kaján nevetésben törtek ki.
– Akarod tudni, ki szerelmes beléd? – kérdezte Eric szemtelen vi-
gyorral.
– Nem. Isten őrizz!
– Jarrod Fisher Rutherford osztályából. Osszebalhézott egy másik fi-
úval, aki elég csúnya dolgokat mondott rólad. Mind a ketten büntetést
kaptak. Aztán ott vannak a hatodikosaim. Az egyik srác ma az egész
osztály előtt kérdezte meg tőlem, hogy szerintem van-e esélye nálad.
Panaszos nyögéssel haraptam bele a szendvicsembe, amit mindenki
viccesnek talált, igazság szerint azonban nem túl kellemes érzés,
hogy a kiskorúakban, akiket tanítasz, buja gondolatok támadnak,
valahányszor csak rád néznek.
– Ejthetnénk a témát?
– Jó. Akkor térjünk vissza Cole-ra –mondta Nish. – Egészen biztos,
hogy csak barátok vagytok? Mert az a kép, amit mutattál... Ha tíz évvel
fiatalabb lennék...
– Tényleg jól néz ki – mosolyogtam. – De csak barátok vagyunk. Nincs
köztünk semmi. Most különben sincs időm párkapcsolatra. Nincs
szükségem kerítőnőre, Nish. Komolyan mondom.

A régi szobámban ültem a rekamién, és a sarokban felhalmozott do-

bozokat bámultam, ahová Marco képét száműztem. Az volt az érzésem,
hogy a fotó kísért engem, csak úgy semlegesíthetem, ha átteszem a
megtartandó holmik dobozába, és átviszem a lakásomba.
A földszinten felharsanó nevetés hallatán elmosolyodtam. Vasárnap
volt. Az otthonomban mindig is jó hangulat uralkodott. Szerencsém
van, mert a szüleim valódi szeretettel és tisztelettel fordulnak egymás
felé. Csak ritkán veszekednek. Dec és én sokkal többször kaptunk
össze, amikor kamaszodni kezdtünk. Halkan felnevettem. Ez máig sem
változott.
Végigsimítottam az új ágytakarón. A változások ellenére is bizton-
ságban éreztem magam.
Kopogás zökkentett ki a töprengésemből. Jo feje jelent meg az aj-
tónyílásban, amit először a pocakja, majd a többi testrésze is követett.
Mosolyogva nézett körbe, hosszú, lófarokba fogott vörösesszőke haja
vidáman lengedezett a tarkóján.
– Eszembe jutnak a régi emlékek.
Fiatalabb koromban, amikor Jo és Colé is rendszeres résztvevője lett
a vasárnapi ebédeknek, elég közel kerültem Jóhoz. Ellie a nővérem,
de ő állandóan túlféltett engem, és mivel szélsőségesen idealista és ro-
mantikus, nem igazán mertem megnyílni előtte. Kétségtelen, hogy én is
örököltem anyától a romantikus hajlamot, ennek ellenére nem nagyon
hiszek a mesékben. Jo sokkal jobban hasonlít rám. O két lábbal áll a
földön, még ha időnként el is ragadják az ábrándjai. Ebéd előtt mindig
félrevonultunk a szobámba, hogy megosszam vele a titkaimat, amiket a
tigrisként védelmező családomnak nem árulhattam el.
– Emlékszel Marcóra?
Jo felém fordult, zöld szeme tágra nyílt a meglepetéstől.
– Még szép. O volt az első srác, akibe belezúgtál.
Á, sokkal több volt annál.
Zavartan kaptam félre a tekintetemet, és megpróbáltam legyűrni a
hirtelen felizzó fájdalmat.
– Hannah!
Jo komoran nézett rám.
– Miről jutott eszedbe?
Megjátszott flegmasággal vontam vállat, és reméltem, hogy nem bukók
le.
– Anya megkért, hogy selejtezzem ki a régi cuccaimat. Megtaláltam
Marco képét az egyik dobozban. És, azt hiszem, elfogott a nosztalgia.
Jo töprengő arckifejezéssel lépett oda hozzám, és leült mellém az
ágyra.
– Nem csoda – mondta halkan. – Képzelem, mennyi beteljesületlen
vágyad fűződik hozzá. Elköltözött Skóciából, mielőtt bármi történhetett
volna köztetek.
A gyomrom idegesen rándult össze. Nem szívesen titkolózom a
szeretteim előtt.
– Miután elment, nagyon megváltoztál - folytatta szelíden Jo. – Még
komolyabb lettél...
 – Gondolom, a gyász miatt – sandítottam rá.
Jo megfogta a kezemet.
– Még csak huszonkét éves vagy, Hannah. Rengeteg időd van, hogy
megtaláld az igazit.
Kényszeredett mosollyal néztem rá.
– Tudom.
A múlt töredékei nyughatatlan szellemekké változhatnak, amik
kérlelhetetlen elszántsággal kísértenek, hacsak el nem határozod, hogy
szem- heszállsz velük, és kiűzöd őket az életedből. Azt hiszem, ehhez
csak annyi kellett, hogy hangosan kimondjam Marco nevét valaki előtt,
és elismerjem, hogy gondolok rá. Valószínűleg még többet segített vol-
na, ha Jo teljesen képben van, ha mindent tud rólam és Marcóról, de
amit mondott, az már önmagában is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, igaza
van. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy mindenféle emlékek kísértsenek.
Nem hagyhattam, hogy feltámasszak valamit, amit jobb lenne el-
felejteni, és ezzel tönkretegyem mindazt, amit elképzeltem magamnak.
Végérvényesen kiűztem a fejemből az emlékeket, és a régi szobám-
ban hagytam őket, aztán lementem a többiekhez, és ezzel visszatértem
a jelenbe.
A szüleim étkezőjében hatalmas volt a ricsaj, annak dacára, hogy
nem mindenki vett részt a vasárnapi ebéden. Ellie és Adam otthon
maradt, mert William éjjel belázasodott, és mind a hárman hullafá-
radtak voltak. Jo tiszteletbeli nagybátyja, Mick, és a felesége, Dee,
éppen Las Vegasban vakációztak, így ők sem tartottak velünk, Jo, Cam
és Colé viszont igen, ahogy Liv, Nate, Lily és January is. Joss és Braden
is tiszteletét tette Bethszel és Luke-kal.
Anya külön macskaasztalt állított fel a szoba végében, és mivel ezen
a héten ő volt az óvónéni, ő is ott ült Lily, Beth és Luké mellett.
Januaryt dajkálva felügyelt a kicsikre, és közben néhány falatot is
megpróbált magába tuszkolni.
– Megkérhetlek egy szívességre? Tudom, hogy kicsit későn szólok–
kiabáltam túl a gyerekzsivajt. Szerencsére Colé közvetlenül mellettem
ült.
– Csupa fül vagyok - vonta fel a szemöldökét Colé. – Toljad!
– Nos, felség – forgattam a szemem mosolyogva –, az utolsó pilla-
natban tudtam meg, hogy hivatalos vagyok a kolléganőm esküvőjére, és
szükségem lenne egy kísérőre. Jövő szombaton.
– Hánykor?
– Csak az after partira megyünk, úgyhogy szerintem elég, ha nyolcra
odaérünk.
– Nem probléma.
– Isten vagy!
– így megalázkodsz egy randi miatt? – förmedt rám Declan az asztal
túloldaláról. Ennek a srácnak radarfüle van. – Rohadt szánalmas,
Hannah.
– Morcosak vagyunk, mert sebészileg kellett eltávolítani a csípőnket
Pennyétől? – vágtam vissza. – Dec, nem zavar, hogy már tizennyolc
évesen papucs vagy? Most mit mondjak erre? Mindent a kis-
öcsémtől lestem el.
– Penny a nagymamájánál van – felelte gyilkos pillantással Dec.
– Az ostorát is vitte?
– Haha, nagyon vicces.
– A papucsát mindenesetre itt felejtette.
Colé felnyerített mellettem, amitől az öcsém csak még jobban be-
gőzölt.
– Ne mondd! – felelte gúnyos mosollyal. – És te mikor randiztál
utoljára? Ha tanácsra van szükséged, fordulj hozzám bizalommal.
Kezdjük az arcoddal. Miért nem csinálsz vele valamit? Javaslom a
plasztikai műtétet.

– Uh! – fancsalogtam. – Ha már oltjuk egymást, csináljuk elegánsan.

Agyhalottakkal nem vitázom. Az olyan sportszerűtlen. És lealacsonyító.
– Gyerekek! – szólt ránk anya. – El sem hiszem, hogy az egyik ti-
zennyolc éves, a másik pedig huszonkettő és középiskolai angoltanár.
– Elodie, ne rontsd el a hangulatot! – méltatlankodott Cam. – Ez a
hétvége fénypontja.
– Én már tervezgetem, hogy felveszem őket videóra, és blogot indítok
- bólogatott Joss.
De mielőtt visszavághattam volna, anyám másodszor is felcsattant:
– Beth, egyél zöldséget is! Nagyon egészséges. Gyerünk, edd meg azt
a borsót!
– Nem akarom! – nyafogott a kislány. – Baszódjatok meg!
Hirtelen csend lett, egyedül anya kapkodott levegő után.
Aztán Colé felröhögött, és belőlem is kipukkadt a nevetés. Cole-ra
rogytam, a vállába temettem a fejem, és úgy hahotáztam, hogy meg-
fájdult a hasam.
Az össznépi kacagás közepette Jossra néztem, és láttam, hogy egye-
dül ő ül megkövültén.
– Hát ez? – kérdeztem tőle a könnyeimet törölgetve.
Reméltem, hogy megérti a kérdést.
– Csak egyszer szaladt ki a számon – siránkozott Joss. – De azóta ezt
szajkózza.
– Anya! – értetlenkedett Beth a reakciónkat látva.
– Én ezt nem értem – préselte össze a száját sértődötten anya. Joss
felsóhajtott.
 – Leejtettem egy üveg borsót, és azt hittem, mindet összeszedtem, de
később találtam néhány kóbor szemet, és elfelejtettem, hogy Beth is a
közelben van.
– Baszódjatok meg! – vágta rá végszóra Beth.
Nyilván eszébe jutott, mit mondott Joss, amikor meglátta a renegát
borsószemeket.
Erre megint rázendítettünk.
Patakokban folytak a könnyeim.
– Kicsim, mondtam már, hogy nem beszélünk csúnyán – torkolta le
a kislányt halkan Joss, ügyet sem vetve ránk. – Anyunak sem szabadott
volna.
Beth ravasz pillantást vetett Jossra, látszott rajta, hogy nem szep-
pent meg, sőt éppen ellenkezőleg.
Ennyi elég is volt. Braden röhögött leghangosabban.
– Jézusom, még az oviban is ezt fogja skandálni – jegyezte meg a
szemét törölgetve, és szép lassan kisimult az arca. - De akkor te mész
be magyarázkodni.
– Ennyit a közös felelősségvállalásról – morogta Joss.
– Te vagy a hibás, oldd meg te!
A pillantás, amit Joss vetett rá, minden volt, csak nem barátságos.
– Vajon kire ütött ez a gyerek? – emeltem fel a villámat.
– Jocelynra? Bradenre? – kérdezte kórusban Braden és Joss.
– Pontosan.
 6. FEJEZET

A KÖVETKEZŐ HÉT A MUNKA, az önkénteskedés, a konditerem és

a könyvklub jegyében telt. Mire eljött a szombat, már alig vártam,
hogy kiengedjem a gőzt, és Colé meg egy rakás idegen társaságában
töltsem az estét, jobbnál jobb poénokat süssek el, és légből kapott
sztorikat találjak ki a bálteremben tobzódó vendégseregről.
Amikor beszálltam a taxiba, ami a belváros peremén rendezett lagzi
helyszínére szállított minket, elismerően mértem végig Cole-t. A
kedvemért konzervatív stílusra váltott, és háromrészes öltönyt vett fel,
ami nagyrészt eltakarta a tetoválásait. Csak a derékpántjáról lelógó lánc
utalt a saját ízlésére.
– Jól nézel ki - mondtam vigyorogva.
– Te is gyönyörű vagy — mormolta, és puszit nyomott az arcomra.
Testre simuló fekete ruhát viseltem világoskék telitalpú köröm
cipővel.
– Stephanie nem haragszik, hogy elraboltalak?
A név hallatán Colé bosszúsan vonta fel szemöldökét.
 – Á, dehogy.
– Bocsi! – húztam be a nyakam.
– Nyugi. Mostanában őrülten féltékeny. Nem csak rád, a csoport-
társaimra meg a vendégeimre is. Nem fog ez menni.
– Jaj, Colé, nagyon sajnálom! - bújtam hozzá, miközben a taxi a
külváros felé robogott. – Ugye, mennyivel könnyebb lenne, ha von-
zódnánk egymáshoz?
– Lényegesen könnyebb - helyeselt Colé. - De sajnos rád nem hat a
vonzerőm.
– Ez fordítva is igaz - feleltem drámai sóhajjal.
Colé nevetve karolt át.
– Egy nap majd megismersz valakit, aki mellett szívesen lehorgo-
nyoznál, és én is megismerek valakit, aki nem komplett idióta.
– Álmodozz csak!

Mire megérkeztünk, a buli már a tetőfokára hágott. Egy számomra

ismeretlen ember megmutatta, melyik asztalra tegyem a nászajándé-
komat, aztán kézen fogtam Cole-t, és bevezettem a terembe. Az asz-
talokat meg a székeket félretolták, és a világítást is lekapcsolták. Egye-
sek a parketten ropták a táncot a DJ zenéjére, mások a terem túlsó
végében lévő asztaloknál és bárpultnál csoportosultak. Elsőre
kiszúrtam a menyasszonyt, és gyorsan oda is mentünk hozzá.
– Szűzanyám! - rikkantotta boldogan Nish, amikor meglátott. - De jól
nézel ki!
– Hé, ez az én dumám! — válaszoltam nevetve. – Gyönyörű vagy!
Bemutatom Cole-t - mutattam a barátomra.
– A híres Colé! - borult a barátom nyakába lelkesen Nish. Colé
félszegen paskolta meg a hátát, szabadulni próbált. - Ezt nevezem! -
vigyorgott a képébe Nish. - Élőben még dögösebb vagy. Te tisztára
megbuggyantál! – nézett rám rosszallóan. – Csak barátok. Pfff Na
mindegy... Andrew! - fordult hátra hirtelen.

A skót szoknyás, jóképű fickó vigyorogva lejtett oda hozzánk.

Nish a karjánál fogva rántotta közelebb magához.
– Hannah, bemutatom a férjemet, Andrew-t.
A bemutatkozások után útjára bocsátottuk az ifjú párt, és a bárpulthoz
mentünk. Útközben elhaladtam a kollégáim mellett, és odaintegettem
nekik.
– Nem mész oda hozzájuk? – követte a pillantásomat Colé.
– Nem. Lazuljunk! Űzzünk gúnyt az emberekből! Meg a szerelemből
- poénkodtam.
– Veled kezdem, kis cinikus!
Pofákat vágva vártam, hogy Colé kikérje a piát. Aztán célba vettem
egy majdnem üres asztalt. Már el is felejtettem, mennyire kínos egy
rakás vadidegen között ücsörögni, akik jól ismerik egymást, téged
viszont életükben nem láttak.
– Mindjárt megyünk – fogadkoztam.
– Én szívesen maradok - vonogatta a vállát Colé. - Nish jó fejnek
tűnik.
– Teljesen zakkant.
Fejcsóválva néztem, ahogy Nish a táncparkettre vonszolja Barbarát.
Lejjebb csúsztam a széken, remélve, hogy rám már nem kerül sor.
Egy darabig csak ültünk, nevetgéltünk, poénkodtunk, és megbe-
széltük, mi történt velünk a héten. Kisvártatva bizseregni kezdett a bal
arcom. Oldalra fordultam, és körülnéztem a teremben. Egymás után
szemügyre vettem a vendégeket, de egy ismerőst sem láttam. Nem
ismerem, nem ismerem, nem ismerem, nem ismerem, nem ismerem,
Marco, nem isme...
 Nagyot néztem, és a szívem a torkomba ugrott, amikor a tekintetem
összefonódott Marcóéval.
Mintha mellbe vágtak volna egy baseballütővel.
Nem kaptam levegőt.
Ez tényleg Marco.
Idősebb volt, és megemberesedett, de ezt az arcot ezer közül is
megismertem volna. Semmi kétség.
– Hannah! - neszeltem fel az aggodalmas hangra.
Rémülten meredtem Cole-ra.
– Jól vagy?
– P-persze – dadogtam, és lassan felálltam. – Csak... ki kell mennem
a mosdóba. Mindjárt jövök.
Villámsebességgel iszkoltam ki az oldalajtón a hűvös folyosóra.
Mélyeket lélegeztem, hogy végre egy kis levegőhöz jussak.
Kissé elveszetten néztem körül, a női mosdót kerestem.
Végre megtaláltam a táblát, és követtem a nyilat, de a fejemben
egymást kergették a kérdések.
– Hannah!
A mélyen zengő, karcos hang hallatán ijedten torpantam meg.
O az. Tényleg ő az. Itt van.
Lassan hátrafordultam, hogy szembenézzek a sráccal, aki után olyan
sokáig ácsingóztam, és hiába próbáltam ellenállni, mohón ittam
magamba a látványt. Marco szövetnadrágot és inget viselt, ami szépen
feszült széles mellkasán. Még mindig izmos volt, de jócskán felszedett
magára, és a bicepsze is nagyobb volt, mint régen. Az arca is
kiszélesedett, de megőrizte szögletességét, szép metszésű álla és kiugró
pofacsontja pedig érdekes kontrasztot képezett egzotikus szemével és
érzéki ajkával. Kimondottan feltűnő jelenség volt.
Utáltam.
 – Mit keresel itt? – kérdeztem metsző hangon.
Amikor nem válaszolt, jobban megnéztem magamnak, és csak ekkor
jöttem rá, hogy ő is legalább annyira meglepődött, mint én. Végül
megköszörülte a torkát, és közelebb lépett hozzám. Hátrálni kezdtem. A
visszavonulóm láttán mintha ingerültség villant volna a tekintetében.
– Andrew a kollégám. Együtt dolgozunk. Házakat építünk.
Ebből kikövetkeztettem, hogy nagy valószínűséggel Bradennek
dolgozik. Még jó, hogy se Braden, se Adam nem tudott Marco létezé-
séről. A Marco D’Alessandro nem hétköznapi név ezen a környéken.
– Úgy értem, Skóciában – feleltem szárazon. – Tudomásom szerint
visszamentéi Chicagóba.
Marco bólintott, és ahogy a szürreális érzés halványodni kezdett, a
szívem egyre hevesebben kalapált. Marco tényleg itt áll előttem. Teljes
valójában. Szinte karnyújtásnyira.
– Egy időre. De visszajöttem.
Elszorult a gyomrom, és egy kérdés merült fel bennem, ami gyorsan
ki is bukott belőlem:
– Mikor? Mikor jöttél vissza?
Marco zavartan állt egyik lábáról a másikra.
– Egy évvel azután, hogy elmentem.
Köpni-nyelni nem tudtam.
Öt szó, és az árulás súlyossága megnégyszereződött.
– Négy éve itt vagy? – kérdeztem elképedve, leplezetlen haraggal.
– És közben egyszer sem jutott eszedbe, hogy felhívj?
Marco megint közelebb lépett. Én megint hátrálni kezdtem. Marco
tanácstalanul simított végig a feje búbján. Tekintete az enyémbe
fúródott, szinte esdekelt.
– Jobb volt neked egyedül, Hannah. Azok után, amit tettem...
 Elfogott az undor. Hirtelen megtorpantam, és közelebb léptem
Marcóhoz.
– Jobb volt? Az tuti, seggfej!
Úgy éreztem, nem bírom tovább, és menekülőre fogtam, ám hirtelen
meleg szorítást éreztem a csupasz karomon. Marco visszarántott, én
pedig döbbenten meredtem rá. Sem a csábítóan fűszeres kölnije nem
hatott rám, sem az a tény, hogy ő az egyetlen férfi, aki mellett nőiesnek
és törékenynek érzem magam.
Régen szerettem ezt az érzést.
Most már nem annyira. Megpróbáltam kiszabadítani a karomat, de
Marco magához húzott.
– Eressz el! – vicsorogtam.
– Hannah, csak egy percet kérek — hajolt fölém Marco, és ahogy a
szemébe néztem, álnok pillangók egész hada lepte el a gyomromat. –
Annyira örülök, hogy látlak - suttogta ellágyulva.
De engem aztán hiába próbált elbűvölni.
– Kár, hogy én nem mondhatom el ugyanezt. Most pedig eressz!
– Hannah...
– Mi a probléma?
Colé hangjának hallatán megkönnyebbülten ernyedtek el az izmaim.
Hátranéztem, és láttam, hogy Colé barátságtalanul méregeti Marcót.
Fiatalabb volt, és nem is olyan kigyúrt, mint Marco, de magas,
kisportolt teste acélos izmokat rejtett. Arról nem is beszélve, hogy
harcedzett dzsúdós és kickboxos volt. Vagyis nem kispályás.
– Semmi - engedett el nagy nehezen Marco.
Pillantásra sem méltattam. Nem vitt rá a lélek. Odasiettem Coléhoz,
és hálásan simogattam meg a mellkasát. Colé fenyegető pillantást vetett
Marcóra, majd a derekamra csúsztatta a kezét, és odébb vezetett.
– Jól vagy? – kérdezte gyengéden.
 Bólintottam. Hazug disznó!
– Olyan ismerős ez a srác.
– Még a gimiből ismerem. Régen bele voltam zúgva.
– Úgy néz ki, mint... – Colé felszisszent. Hirtelen megkeményedtek a
vonásai. – 0 az?
– Nem – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Nem akart összejönni
velem, ennyi az egész. Most nincs kedvem erről beszélni.
– Hazamenjünk?
Felsóhajtottam. Tudtam, hogy nem bírnám ki egy légtérben Mar-
cóval.
– Aha.
Colé kimenekített a buliból, és vonakodva kitett a lakásomnál.
Láttam rajta, hogy sejt valamit, és nem szívesen hagy egyedül, én vi-
szont egyedül akartam lenni.
Lerúgtam a tűsarkút, ami már hólyagosra dörzsölte a lábujjaimat,
és leültem a sötét nappaliban.
Hihetetlen, hogy Marco egész idő alatt Edinburghban volt. Egész idő
alatt...
A fájdalom, amit évekkel ezelőtt eltemettem magamban, újult erővel
csapott le rám. Könnyek mardosták a torkomat, amikor visz-
szagondoltam arra az éjszakára.
Az éjszakára, amikor minden megváltozott...
Amikor beléptem a lakásba, rögtön éreztem, hogy nem kellene ott lennem.
Vágni lehetett a füstöt, és erős marihuánaillat terjengett a levegőben. A
bútorzat gyér volt, kopott és régi. Nem mintha sokat láttam volna belőle,
mivel a lakás dugig volt emberekkel.
Közeledett az érettségi, és Sadie a fejébe vette, hogy mindenáron em-
lékezetessé teszi az utolsó évünket. Hogy ehhez miért kellett felugranunk
abba a béna buliba az India Place-en, fogalmam sem volt. Miközben
átverekedtük magunkat a tömegen, rácsaptam egy kézre, ami lecsúszott
a csípőmön, és megpaskolta a fenekemet. Csúcs.
– Ott van Dave! – kiabált hátra Sadie a válla fölött. Dave miatt vonszolt
el a buliba. A srác pár évvel volt idősebb nála. Sadie totál belezúgott. —
Mindjárt jövök.
Mielőtt válaszolhattam volna, már fel is szívódott, én meg ott ma-
radtam a nappali ajtajában. A hangszóróból bömbölő zene kellemetlenül
lüktetett a mellkasomban. Hol vannak ilyenkor a szomszédok? Meg a
rendőrök?
Az újonnan érkezők áradata beljebb sodort a szobába, és ahogy meg-
próbáltam kikecmeregni a tömeg szélére, három fehér csíkot fedeztem fel
a kis üvegasztalon. Tágra nyílt szemmel néztem, ahogy egy számomra
ismeretlen lány felszippantja az egyiket.
Basszus, én húzok innen!
Sarkon fordultam, de egy mellkas eltorlaszolta az utat. A pillantásom
egy ismeretlen sötét szempárba ütközött. A fickó gyorsan végigstírölt, és
vágy csillant a tekintetében. Seperc alatt a falhoz szorított.
– Még nem láttalak itt – üvöltötte a fülembe, de úgy, hogy a szája a
fülcimpámat súrolta.
Behúztam a nyakam, és megborzongtam az undortól.
– Épp indulni készültem – kiabáltam, és megpróbáltam átbújni a
hónalja alatt.
Ő azonban elállta az utamat. Lehunytam a szemem, nem akartam
bepánikolni. Nyüzsögnek körülöttünk az emberek. Ez az alak nem kény-
szeríthet semmire. Ennek ellenére nem győztem átkozni magam, hogy
Sadie tapadás kék ruháját vettem fel. Nem erre a fajta figyelemre számí-
tottam, amikor kiválasztottam magamnak.
 Maradj még egy kicsit! – vigyorgott a srác, és egyre erőszakosabban
nyomult. – Ismerjük meg egymást!
– En nem akarlak megismerni. Mennem kell. Állj félre!
– Ez nem szép tőled – harapott az ajkába a srác érzékinek szánt moz-
dulattal. De eltévesztette a házszámot. – Olyan aranyos vagy! Viselkedj
rendesen!
– Szállj le rólam! – néztem rá dühösen.
De mielőtt válaszolhatott volna, egy hatalmas ököl az ingénél fogva
taszította félre. Esés közben megbotlott egy lány lábában, és elterült a
földön. A tekintetem a mellettem álló óriásra siklott, és hirtelen meg-
könnyebbültem.
Marco tornyosult az idegen srác fölé, aki szó nélkül feltápászkodott,
és fülét-farkát behúzva átsompolygott a szomszéd szobába.
Marco gyorsan felém fordult. Meg sem tudtam köszönni neki, amit tett,
mert karon fogott, és nem túl finoman végigtaszigált az előszobán. Sütött
belőle a méreg.
Úgy összezavarodtam, hogy némán néztem, amint egy kulcsot húz elő
a farmerzsebéből, és kinyitja a folyosó végén lévő ajtót. Belökött, majd ő
is bejött utánam. Becsukta az ajtót, és ráfordította a zárat. A zene tompa
lüktetéssé szelídült.
A tekintetem végigvándorolt a szűk helyiségen. Csak egy ágy, egy le-
harcolt íróasztal, egy ócska laptop meg egy komód volt benne.
– Te mit keresel itt? – kérdezte Marco barátságtalanul, és ahogy vé-
gignézett rajtam, ingerülten vonta össze a szemöldökét.
Engem is bosszantott a viselkedése.
– Neked is jó estét – fontam karba dacosan a kezemet.
Hetek óta nem láttam Marcót. A Scott-féle fiaskó után Jo és Liv
közreműködésével sikerült csapdába csalnom őt a D’Alessandróban, és
rávettem, hogy béküljön ki velem. Meg is tette, de a feszültség nem csök-
kent, és mindenféle kifogásokkal kerülte a találkozást.
Nagyon hiányzott.
Megjátszott közönnyel néztem körül a szobában.
– Itt laksz?
– Mintha nem tudnád.
Ez betalált.
– Bármilyen meglepő – feleltem keserű kacajjal – én tudom, mikor kell
felszívódni. Nem tudtam, hogy itt laksz. Honnan is tudnám? Hetek óta
felém se bagózol.
Marco tekintete ellágyult.
– Bocs. Bunkó voltam.
– Miért laksz itt?
Egyszerűen nem bírtam jó képet vágni a dologhoz.
Marco elhúzta a száját, és leült az ágy szélére.
– Saját albérletbe kellett költöznöm, de nincs túl sok pénzem. A ha-
verom ismeri a tulajt. Alacsony a lakbér. A szobatársam viszont egy te-
tűláda – intett az ajtó meg a mögötte hagyott hacacáré felé. – Amint lehet,
elköltözöm innen. – Hirtelen résnyire szűkült a szeme. – Még nem árultad
el, hogy kerül egy magadfajta lány egy ilyen helyre.
– Egy magamfajta lány? Bulizni jöttem, Marco. Néha én is szoktam.
– Nem – rázta meg a fejét Marco. – Ez nem olyan buli. Hannah, menj
innen! Nem szabad, hogy itt találjanak.
– Sadie-veljöttem.
– Gondoltam. – Marco nem rajongott Sadie-ért. – Megkeressük, és
elhúzunk.
– De... – léptem közelebb hozzá, és láttam, hogyan stíröli végiga lá-
bamat. – Miért nem maradhatok? Lógunk együtt! Olyan régen talál-
koztunk!
Hannah, menj innen! – szegte előre az állát Marco.
Hetek óta pufogtam magamban, és ez csak olaj volt a tűzre.
– jó! Te itt maradsz, én meg megyek bulizni!
– Ne merészeld! – pattant fel Marco.
– Különben mi lesz! – feleseltem. – Kidobsz? Ahogy az életedből is?
– Ez a hely nem neked való! – üvöltötte Marco legnagyobb
döbbenetemre.
Összerezzentem, de nem hátráltam meg.
– Ha te itt maradsz, akkor én is maradok!
Ezzel sikerült sarokba szorítanom Marcót.
Lehorgasztotta a fejét, és némán bámulta a földet.
– Hiányoznak a beszélgetéseink – suttogtam szomorúan.
Marco rám sandított, leplezetlen bánat és gyengédség sugárzott a te-
kintetéből. Megkönnyebbülten hunytam le a szemem.
– Hogy vagy? – kérdezte nyersen.
– Jól, azt hiszem – vontam meg a vállam. – A suliban is minden
rendben. Biztos helyem van az Edinburghi Egyetemen.
– Király! – felelte halvány mosollyal. – Büszke vagyok rád.
Visszamosolyogtam rá, a dicsérete megmelengette a szívemet. Még
közelebb léptem hozzá.
– Hogy megy a munka?
– Jól. Még mindig besegítek az étteremben.
Néhány hónapja elmondtam neki, mennyire meglep, hogy a nagy-
bátyjánál dolgozik. Megkérdeztem, miért titkolta el előlem. Azt vála-
szolta, hogy kényszerhelyzetbe került, de nem szívesen beszél róla.
– Még mindig nem tudtál lelépni?
Marco a fejét rázta.
– Ők fogadtak örökbe, hogy megkapjam a letelepedésit. Tartozom ne-
kik, amiért kihúztak a szarból. Elsősorban a nagynénimnek. Ó mindig
jó volt hozzám.
 – De már nem laksz náluk.
Marco komoran nézett rám.
– Féltem, hogy rossz vége lenne, ha náluk lakom. Muszáj volt
eljönnöm.
– Marco! – sóhajtottam együttérzőn, és legszívesebben átöleltem
volna.
– Te csak ne sajnálj engem! Nem várom el tőled. – förmedt rám.
– Nem te mondod meg, mit csináljak, hülye gyerek! Jogom van
aggódni érted. Ez is azt mutatja, hogy törődöm veled.
– Mondd csak ki, ne fogd vissza magad, Hannah!- mordult felMarco.
Egymásba fonódott a tekintetünk, és a levegő hirtelen
elektromossággal telt meg.
– Biztos, hogy ezt akarod!
Marco pontosan tudta, mire célzok.
– Nem – rázta meg a fejét.
– Miért! – kérdeztem halkan, és hiába próbáltam túllépni a csaló-
dottságomon, nem sikerült. – Tudod, hogy fontos vagy nekem, tudod,
hogy... hogy veled akarok lenni. Miért menekülsz előlem! –
kérdeztem sóhajtva. – Miért viselkedtél olyan furcsán, amikor
megláttál Scott-tal! Es amit a Douglas Gardensben mondtál
hónapokkal ezelőtt! Miért tartod velem a kapcsolatot, ha nem
viszonzod az érzéseimet!
Marco szorosan lehunyta a szemét, és befogta az orrát. Tompa
nyögéssel hajtotta le a fejét.
Majdnem felröhögtem.
– Ez nem válasz.
– Hannah – sóhajtotta, és továbbra is kerülte a tekintetemet – azért
tartottam veled a kapcsolatot, mert aranyos lány vagy, és nem akarom,
hogy a Jenks-féle tahók egy ujjal is hozzád nyúljanak. Amit a parkban
mondtam, azt komolyan gondoltam. Mert fontos vagy nekem. Bará-
tomnak tekintelek, ami nálam nagy szó. Ami Scottot illeti... – rázta mega
fejét.
– A franc tudja.
 Közelebb léptem hozzá, a szívem a torkomban dobogott.
– Szerintem nagyon is jól tudod.
– Nem az van, amire gondolsz – izzott fel a tekintete.
Teljesen hozzásimultam, és mélyen a szemébe néztem. Nem lépett
hátra. Ezt biztatásnak vettem.
– Dehogynem.
Megrándult az állkapcsa, és lehengerlő, szinte már veszélyes energia
áradt belőle.
– Menj innen!
– Nem!
– Hannah, tünés haza!
– Marco...
– Hannah, indulás! – morogta.
Szabályosan égetett a teste.
Összerezzentem, csalódottság és düh kavargóit bennem.
– Gyáva féreg!
– Ne szívd a vérem! – kiabált vissza.
– Jó! Akkor megyek, és mostantól más vérét fogom szívni! – ziháltam.
Teljesen kivetkőztem magamból. – Nincs szükségem erre. Egy csomó srác
a fél karját odaadná, hogy megcsókolhasson és hozzám érhessen.
A fellengzős, nagyképű kijelentésemtől feltüzelve sarkon fordultam,
feltett szándékom volt, hogy kiviharzok a szobából.
Marco keze azonban satuként simult a karomra. Hirtelen magához
rántott, és a testem ellenállás nélkül csapódott az övéhez. Fel sem fog-
tam, mi történik, olyan gyorsan tapasztotta az ajkamra kemény száját.
Megkönnyebbülten, kéjesen adtam át magam a csóknak, és a
kezemet erős mellkasán nyugtatva hajoltam előre, miközben ő mohón
benyoma- kodott szétnyílt ajkaimon. Durva, kétségbeesett csók volt, és
úgy felizgatott, mint semmi más. Imádtam Marco telt ízét, azt, ahogy
érzéki
nyelve az enyémnek feszül, és hogy nemcsak a száját érzem magamon,
hanem az erejét is. A karja acélpántként fogta körül a testem, miközben
a kezével lázasan markolászta a ruhám hátát. Miután a nyaka köré
csúsztattam a kezem, lassabban, de szenvedélyesen csókolt, és megbor-
zongtam örömömben, amikor a mellem az izmos mellkasához préselö-
dött. Minden érzékszervem kielégült. Marco maga volta mindenség. Az
érzéki tobzódás.
Nem tudom, meddig csókolóztunk. Egy örökkévalóságnak tűnt. Az aj-
kam felduzzadt, a testem mohón követelte a folytatást. Vágyakozva
csúsztattam a kezem Marco dereka köré, majd benyúltam a pólója alá,
és tompán felnyögtem, amikor az ujjhegyeim a sima, felforrósodott bőré-
hez értek.
Marco hirtelen ellökött magától.
Lihegve bámult rám, mintha most látna először. Szinte sóbálvánnyá
dermedt rémületében, de mivel remegtem a kielégítetlenségtől, egyetlen
értelmes mondatot sem bírtam összerakni.
Néztem, ahogy az ágyához támolyog, és lehuppan a matracra. Megint
lehajtotta a fejét, és hangosan zihált.
Tudtam, hogy valami hülyeség miatt ostorozza magát, amit még ki kell
szednem belőle, és hirtelen belém hasított, hogy ha most nem lépek a
tettek mezejére, az utolsó lehetőséget is elszalasztom. így hát óvatosan
odaoldalaztam Marcóhoz.
Megálltam, a lábam kis híján a térdét súrolta. Önkéntelen mozdulattal
nyújtottam előre a kezem, és megsimogattam rövidre nyírt sötét haját. Az
érintés hatására Marco leengedte a kezét, és felnézett rám. Fenyegetés
áradt a tekintetéből, elkínzott arcvonásai visszafojtott haragról
árulkodtak.
De én nem hagytam magam.
 Ezennelfogadalmat teszek – szólaltam meg. – Továbbra is barátok
maradunk, és egy szóval sem említem többé ezt az estét... ha most a
szemembe nézel, és kijelented, hogy nem kívánsz.
– Hannah!
Marco hanga fátyolos volt. Újból felizzott a tekintete.
Egyre szaporábban vettem a levegőt.
– Mindig őszinték voltunk egymáshoz.
– Nem megy – rázta meg a fejét alig észrevehetően Marco.
– Miért nem?
– Nem... nem akarok hazudni neked.
Hosszasan fürkészte az arcomat, majd a pillantása lassan lesiklott a
testemen, és minden porcikámat lángra gyújtotta.
Más fiúkkal csak a csókig jutottam el, nem azért, mert idegenkedtem
a szextől, hanem mert Marcóval akartam átélni ezt az élményt. Hallot-
tam, hogy Ellie, foss, Jo és Liv milyen szar körülmények között vesztette
el a szüzességét, és ünnepélyesen megfogadtam, hogy csak azt engedem
közel magamhoz, akit szívből szeretek.
És Marcót szívből szerettem.
Azóta, hogy tizennégy éves koromban megmentett.
Vágytól és izgalomtól fűtve, minden bátorságomat összeszedve fogam
mega ruhámat. Eassan felhúztam, centiről centire tárva fel a testemet,
aztán kibújtam belőle. Megráztam a hajam, és a földre hajítottam a
ruhát. Ott álltam Marco előtt, és a cuki türkizkék fehérneműmön meg a
tüsarkúmon kívül semmi sem volt rajtam. Kiszolgáltatottnak éreztem
magam.
Ekkor megérintett. Az ujja lágyan súrolta a hasamat, és amikor simo-
gatni kezdett, kéjes rándulást éreztem a lábam között. Marco két kézzel
ragadta meg a csípőmet, én pedig közelebb bukdácsoltam hozzá a tüsar-
kúmban.
 Egymásba fonódott a tekintetünk, és amikor megláttam, milyen képet
vág végre igazán gyönyörűnek és kívánatosnak éreztem magam.
– Ez igen! – suttogta rekedtes, már-már áhítatos hangon. – Ez igen!
– Marco... – nyúltam előre, hogy a két tenyerem közé fogjam az arcát.
Lehunyta a szemét, és olyan szelídség ömlött szét az arcán, hogy
majdnem elolvadtam. Sóhajtva hagytam, hogy közelebb húzzon magá-
hoz, és lágy csókokkal borítsa be a hasamat. A szája egyre lejjebb ván-
dorolt, majd a bugyim derékpántja mentén folytatta az útját, megbor-
zongtam, amikor az ujjbegyei a hátamhoz értek.
Jó erősen a vállába kapaszkodtam, hogy megőrizzem az egyensúlyo-
mat.
Enyhe rántást éreztem, és a melltartóm szétnyílva csúszott le a karo-
mon. Elöntött a forróság. Még senki sem látott meztelenül. De elég volt
egy pillantást vetnem Marcóra, és minden zavarom elszállt.
Marco felnyögött, és elragadtatva bámult. Egyre közelebb húzott ma-
gához, azt akarta, hogy térdeljek fel az ágyra, és lovagoljam meg. Amikor
az ölébe ültem, a fenekemen megéreztem a farmerja alatt duzzadó
erekcióját, és ellenállhatatlan vágy öntött el. A mellem megduzzadt, a
mellbimbóim megkeményedtek. Marco mintha csak erre várt volna.
A szájába vette a mellbimbómat, és az az érzés... az a bizsergés, az a
váratlan késztetés, hogy a csípőjéhez nyomjam a csípőmet... Még többre
vágytam. Sokkal többre...
A nevét kiáltottam, úgy éreztem, porrá hamvadok.
Marco elhúzódott tőlem, és az arcomra szegezte vágytól elhomályosult
szemét.
– Ez így nem lesz jó – mondta, de továbbra is szorosan ölelt.
A két tenyerem közé fogtam az arcát, és mélyen a szemébe néztem.
– Jobban örülnél, ha valaki mással csinálnám?
 És már elő is csalogattam... a sötét haragot, a birtoklási vágyat, ami
az imént arra késztette, hogy megcsókoljon. Diadalmasan szorítottam az
ajkára az ajkamat, és kéjesen felnyögtem, amikor visszacsókolt. Durván.
Összeért a nyelvünk, a növekvő izgalom szikráit izzítva fel a testemben.
A csók egyre szenvedélyesebbé vált: több hónapnyi, sőt évnyi sóvárgás
sűrűsödött össze benne. Csak annyi időre szakadtunk el egymástól,
hogy lehúzhassam a pólót Marcóról. A kezem bebarangolta gyönyörű
felsőtestét, és minden acélos körvonalat elraktározott.
Marco hirtelen hanyatt döntött az ágyon, és elhúzódott tőlem.
Zihálva néztem fel rá, és imádkoztam, nehogy meggondolja magát.
Az imám meghallgatásra talált.
Egy álom vált valóra, amikor Marco fölém tornyosult. Gyönyörű ka-
ramellbarna bőre, izmos válla, kidolgozott hasizma láttán csorogni kez-
dett a nyálam. Elöntött a forróság, amikor a tekintetem érzéki vonalú
csípőjére és a sliccének feszülő merevedésére siklott.
Olyan elszántság sugárzott kékeszöld szeméből, hogy
beleborzongtam.
A lábamhoz nyúlt, és óvatosan lehúzta az egyik cipőmet. Aztán a
másikat. Megsimogatta a vádlimat, és a pillantása felkúszott a lábamon.
– Mennyit gondoltam erre!— vallotta be halkan. — Nem is képzelnéd.
De még mielőtt válaszolhattam volna, a térdem mellé támaszkodott,
és fölém hajolt, míg a másik kezével a bugyim után nyúlt. Kérdőn nézett
rám, én pedig bólintottam, és készségesen emeltem fel a csípőmet.
Marco lecibálta rólam a bugyit, és hosszasan gyönyörködött bennem.
Perzselő tekintete láttán az arcomba szaladt a vér.
– Marco... ?
Marco megcsókolta a bokámat, majd óvatosan szétfeszítette a lábamat.
Az ölem vadul remegett, de nem ellenkeztem, sőt teljesen benedve-
sedtem izgalmamban. A lélegzete melegen cirógatta a bőrömet, amikor
bemászott a lábaim közé. Fél lábamat a vállára emelte, és puszit nyomott
a belső combomra. Aztán oda is.
A hátam ívbe feszült, és nyöszörögve hagytam, hogy a szája a pun-
cimhoz érjen. A nyelve hosszasan körözött a csiklómon, aztán lejjebb
csúszott, és belém hatolt. Felajzva dörgölöztem hozzá, kéjes kiáltásaim
belevesztek a kinti zsivajba, mert a kis privát mennyországunk bubo-
rékján kívül a buli persze teljes gőzzel dübörgőit tovább.
Marco hosszasan kínzott a nyelvével, buja nyögései kellemesen
bizser- gették a testemet.
A testemben pattanásigfeszültek az izmok, a feszültség nőttön-nőtt...
és elszálltam.
Az első orgazmusom.
Az öröm és a megkönnyebbülés furcsa keveréke áradt szét a
tagjaimban, ernyedten süppedtem bele Marco matracába. Kinyitottam a
szemem, és szelíd mosollyal néztem, ahogy Marco megszabadul a
farmerjától.
Az erekciója láttán sóbálvánnyá dermedtem.
Ez hatalmas!
hogy fog…
- Sss! - csitított Marco, és gyengéden simogatni kezdte a csípőmet.
Megcsókolt, és fiilém ereszkedett. A nyaka köré fontam a karom, és
közelebb húztam magamhoz. Pazar érzés volt, ahogy csupa izom teste
az enyémhez préselődött. Alig vártam, hogy eggyé forrjunk. Minden ér-
telemben.
Marco megkereste a puncimat, és feldugta két ujját.
Elakadt a lélegzete.
– De jó nedves! Milyen szűk! – nyögött fel, és a nyakamba temette a
fejét.
Feltoltam a csípőmet, és hirtelen lázas türelmetlenség fogott el.
 – Marco, kérlek!
Marco felemelte a fejét, és mélyen a szemembe nézett.
Ekkor született meg. A kötelék. A kapcsolat.
Marco a csípőmre csúsztatta a csípőjét, és finoman döfködni kezdte a
lábam közét. A dereka köré fontam a combomat, és megacéloztam ma-
gam. Marco előrenyomult, és birtokba vette idegesen megfeszülő, ellen-
álló testemet. Rémülten kapkodtam levegő után, úgy éreztem, mintha
felnyársaltak volna.
Marco fogcsikorgatva markolta meg a combomat. Szöget váltott, és
még keményebben próbálkozott.
A heves fájdalom hatására felkiáltottam, és az egész testem görcsbe
feszült.
– Hannah! – lihegte Marco aggodalmasan, amivel sikerült kibillentenie
a sokkból.
Kinyitottam a szemem. Marco enyhe bűntudattal nézett rám.
Es a fájdalom már el is illant.
– Ne hagyd abba! – esdekeltem, nehogy meggondolja magát.
– Nagyon szűk vagy – rázta meg a fejét.
– Folytasd! – húztam le a fejét újabb csókot követelve, ami a szokásosnál
is szenvedélyesebbre sikeredett.
Forró kiáltás tört fel Marco torkából, és a csípője mozgásba lendült.
A fájdalom nem múlt el teljesen, de a feszítő érzés eltűnt, így végre
minden idegszálammal Marco lüktető szerszámára összpontosíthattam.
Egyre erősebben markolta a combomat, ahogy kéjtől mámoros szemét
rám szegezve egyre gyorsabban mozgott bennem, az elviselhetetlenségig
fokozva a feszültséget.
– Nem bírom tovább – csóválta meg a fejét lihegve. – Ne haragudj... –
szorította össze a fogát.
 A nyakán kidagadtak az izmok, a csípője egy pillanatra az enyémnek
feszült, végül reszketve elélvezett bennem.
Rám rogyott, és a nyakamba temette az arcát. A hátát simogatva hir-
telen elborítottak az érzelmek, ami felért egy teljes kielégüléssel.
Elmosolyodtam, és könnyek gyűltek a szemembe.
– Szeretlek – suttogtam.
Marco hátán megfeszültek az izmok.
Rossz érzés fogott el, csúnya, sötét sejtelem.
Visszafojtott lélegzettel vártam.
Marco fölém tornázta magát, és hitetlenkedve bámult rám.
– Mi a... – Úgy gurult le rólam, mintha égetnék. – Ugye nem? Hát ez...
Gyorsan összeszedte a ruháit.
– Marco! – ültem fel.
Az ajkam remegett az ijedtségtől.
Marco rám nézett, és nem tudom, mit látott, de kétségbeesetten
hunyta le a szemét. Kétségbeesetten!
Elpityeredtem.
– Ezt nem kellett volna.
– Marco!
– Az én hibám. – Marco magára kapta a pólóját, és gyorsan belebújt a
sportcipőjébe. Elfordította a kulcsot. – Sajnálom, Hannah – nézett vissza
rám. - Nagyon sajnálom. – Azzal faképnél hagyott.
Sírva, botladozva jártam körbe a szobában, és könnytől fátyolos
szemmel öltöztem fel, nehogy valaki meglepjen. Végül az ágyra néztem,
és hosszasan bámultam a takarón éktelenkedő vérfoltot.
Kétségbeesés? Abban a pillanatban senki sem lehetett nálam
kétségbeesettebb.
Soha többé nem láttam Marcót. Most meg egy random esküvőn futok
össze vele. Az első szerelmemmel. A fiúval, aki elvette a szüzességemet.
Az első csalódásommal.
Könnyek csillogtak a szememben, de nem akartam sírni. Én már egy
életre kisírtam magam.
 7. FEJEZET

A ZT HISZEM, ELSŐSORBAN DÜHÖS VOLTAM. Nemcsak azért, mert

Marco elhagyott, hanem mert újra felbukkant. Miután elment, jó
darabig nem találtam a helyem. Sokáig tartott, mire megint erősnek és
önállónak éreztem magam. Megkeményítettem a szívemet, és kis
lelakatolt ajtókkal pakoltam tele a lelkemet, hogy csak azok
férkőzhessenek közel hozzá, akikben feltétel nélkül megbízom.
Ahogy ott álltam Marcóval szemben, és belenéztem szép arcába meg
a szemébe, ami még kifejezőbb volt, mint valaha, visszavedlet- tem
tizenhét évessé. Teljesen elvesztem.
Ez bosszantott.
Hogy merészel betolakodni az életembe, és feldúlni a lelki nyu-
galmamat? Én már nem az vagyok, aki voltam. A saját elveim szerint
élek, tudom, ki vagyok, tudom, merre tartok. A családom, a barátaim,
a diákjaim és a kollégáim ismernek és felnéznek rám.
Ez a valaki, ez a sírdogáló, összetört, elveszett kislány... idegen a
számukra.
 Ettől még jobban felbőszültem.
Egész éjszaka csak forgolódtam, evett a méreg, és mire vasárnap
reggel felkeltem, éreztem, hogy nem bírnék a családom szemébe nézni.
Rögtön levennék, hogy történt valami. Colé már így is gyanakodott.
Megüzentem anyának, hogy rengeteg a melóm, ezért nem érek oda a
vasárnapi ebédre. Persze valójában csak időre volt szükségem, hogy
lehiggadjak, átgondoljam a dolgokat, és visszatérjek a régi
önmagamhoz.
Ennek érdekében letáboroztam a nappaliban, körülbástyáztam
magam az iskolai cuccaimmal, és az egész napot dolgozatjavítással
töltöttem. Valahol félúton kezdett elpárologni a dühöm.
Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy majdnem leestem a
kanapéról, amikor csöngettek. Hat óra elmúlt, kint már sötétedett, fel
kellett kapcsolnom a lámpát, hogy rendesen lássak. Gőzöm sem volt, ki
lehet az. Amilyen őrült, kotnyeles banda vett körül, tulajdonképpen
bárki. Nem is értem, miért voltam meglepve. Négy hónap alatt a
negyedik alkalommal hagytam ki a vasárnapi ebédet. Sejthettem volna,
hogy valaki aggódni kezd.
Az a valaki Ellie volt.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem, és utánamentem a nappaliba.
A nővérem töprengő arckifejezéssel nézett végig a papírhalmokon.
– Ellie!
– Kihagytad az ebédet. Már megint – fordult felém komoran.
– Mondtam anyának, hogy rengeteg a javítanivaló – mutattam az
asztalra.
Úgy tűnt, a nővérem a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére is átlát a
szitán. Már ismert.
– Biztos? Colé is aggódott, hogy nem jöttél.
 Tudtam, hogy Ellie addig vájkál, amíg rá nem jön, mi áll a háttérben,
úgyhogy kicseleztem, és elszórtam egy-két igazságmorzsát. Sóhajtva
fontam karba a kezem.
– Na, jó. Tegnap este Anisha esküvőjén voltunk Cole-lal, és ösz-
szefutottam egy régi, nem túl kedves ismerősömmel. Marco
D’Alessandróval.
– Uramisten! – kerekedett el a nővérem kék szeme. – És mi volt?
Hiába is próbáltam volna leplezni a keserűségemet, így hát leki-
csinylőén biggyesztettem le az ajkamat:
– Kiderült, hogy már négy éve visszajött Edinburghba, de arra sem
vette a fáradságot, hogy felhívjon.
– Az gáz - fintorgott együttérzőn Ellie.
– Kit érdekel? – huppantam le a kanapéra. – Csak... – csóváltam meg
a fejem sértett bosszúsággal, és néztem, ahogy Ellie leül a fotelba. - Múlt
héten megtaláltam a fényképét, és hosszú idő óta először eszembe
jutott, mi történt annak idején... aztán puff! Hirtelen felbukkan. Kicsit
kiborultam. De most már jól vagyok.
Ellie résnyire szűkült szemmel fürkészte az arcomat.
– Remélem, igazat mondasz.
– Persze - húztam el a számat.
– Hannah, testvérek vagyunk, nagyon szeretlek téged. Az egész csa–
ládod szeret. Öt évvel ezelőtt eltaszítottál minket, felvetted a pléhpo- fát,
és elhatároztad, hogy egyedül birkózol meg a problémákkal. Most már
igazán abbahagyhatnád! Nem csak magad miatt, miattunk is.
Mindenben számíthatsz ránk, és hogy őszinte legyek, örülnénk is, ha
segíthetnénk.
Hirtelen elszégyelltem magam, és a dolgozatokra szegeztem a tekin-
tetemet.
 – Én senkit sem taszítok el magamtól, Els. Minden rendben, eskü-
szöm.
– Nem hiszek neked - felelte halkan a nővérem. - Emlékszem a régi
beszélgetéseinkre. Emlékszem, mennyire szeretted őt. Marco a te
Adamed. Majdnem belepusztultál, amikor elment. És tudom, hogy most
sem vagy jól.
Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondhatnék, már ha egyáltalán
ki tudnék préselni valamit a torkomat eltorlaszoló, lüktető, fájdalmas
gombóccá gyűlt könnycseppek mellett. Konok hallgatásom láttán Ellie
keserű sóhajjal viharzott ki a lakásból. El sem köszönt, amiből
világosan látszott, hogy megsértődött rám.
Ezen megint felhúztam magam.
Addig füstölögtem, amíg a telefoncsörgés ki nem billentett a ká-
bulatból. Sóhajtva nyúltam a készülékért, de nem ismertem a számot.
Fogadtam a hívást, de az illető érdekében reméltem, hogy nem eladni
akar valamit.
– Hannah, én vagyok.
Marco ismerős mély hangja ágyúgolyó erejével csapódott a tuda-
tomba. Egész testemben megborzongva tartottam el magamtól a te-
lefont, és ahogy meredten bámultam a kijelzőt, éreztem, hogy egyre
feljebb megy bennem a pumpa.
Hallottam, hogy Marco szólongat.
A fülemhez emeltem a telefont.
– Honnan szerezted meg a számomat? – förmedtem rá Marcóra.
– Anishától. Mondtam neki, hogy régi barátok vagyunk. Csak
beszélgetni akarok. Hogy mindent megmagyarázhassak.
Az elmúlt években többször is elképzeltem ezt a pillanatot, de minden
jelenet úgy végződött, hogy azonnal kinyomom a telefont,
vagy faképnél hagyom Marcót. A valóságban azonban elbizonytala-
nodtam, mert Marco nem úgy beszélt, mint az a srác, akit régről is-
mertem. Nehéz megfogalmazni, de Marco annak idején még velem, az
állítólagos legjobb barátjával is úgy viselkedett, mintha gondosan meg
kellene válogatnia a szavait.
Most viszont nem óvatoskodott. Nem tudom, miből vontam le ezt a
következtetést. Csak... éreztem.
Le is döbbentem rajta. A döbbenetembe pedig kíváncsiság és ha-
tározatlanság vegyült.
Amíg eszembe nem jutott, min mentem keresztül.
– Hannah!
– Nem érdekel - feleltem. – Már túlléptem rajta.
Aztán, mielőtt Marco válaszolhatott volna, kinyomtam a telefont, és
gyorsan ki is kapcsoltam.
– Most cserélhetem le a számomat – dünnyögtem flegmán, de hiába
áltattam magam.
Remegő kézzel és kalapáló szívvel tettem az asztalra a telefont.

A kistanárság sok nehézséggel járt: rengeteg stressznek voltam kitéve,

és mindig akadt valami dolgom. Most az egyszer hálás voltam a
sorsnak, hogy így alakult az életem. Örültem a felnőtt-tanfolyamnak és
a könyvklubnak is, amit szerda esténként rendeztek a St. Stephen’s
Centre-ben. Isteni adománynak tartottam, hogy lefoglalhatom magam,
és nem kell Marcón agyalnom.
Aznap délután a negyedikesekkel volt órám, akik mindent elkö-
vettek, hogy ne unatkozzak. Egyikük sem repesett az örömtől, hogy
George Bemard Shaw Pygmalion]áxú kell foglalkoznia.
Óra alatt Jack Ryan, a kis pöcs, aki kikészítette Tabitha Bellt, han-
gosan sóhajtozott, miközben mi a többiekkel jeleneteket olvastunk
fel és a darabról beszélgettünk. Ötször szóltam rá, hogy üljön rendesen,
és ne hintázzon a vészesen imbolygó széken. Az volt a kényszer-
képzetem, hogy felbillen, és beveri a fejét a hátsó padba, aztán majd
engem vonnak felelősségre az ő hülyesége miatt.
Az agyamra ment, de nem hagytam, hogy elterelje a figyelmemet.
Folytattam az órát.
– Öcsém, mi a szar ez? – dünnyögte félhangosan, hogy én is halljam.
Le akartam hurrogni, de Jarrod megelőzött:
– Fogd már be a mocskos pofád, te nyomorék!
– Jarrod! – szóltam rá.
– Mi van? – fintorgott Jarrod. – Ez egy fasz.
– De ettől még nem kell lesüllyedned az ő szintjére.
Jack széke tompa puffanással ért földet.
– Fasznak nevezett, tanárnő?
Válaszul jelentőségteljes pillantást vetettem rá. Jarrod megnyugo-
dott, és diadalmas nyerítéssel nézett Jackre.
Jack elvörösödött, de mire a képembe vágta volna a minden tisz-
teletet nélkülöző válaszát, szerencsére kicsöngettek.
Miközben az osztály összeszedelőzködött, magamhoz intettem Jarrodot,
ez kezdett rendszeressé válni. Jarrod pimasz magabiztossággal
vonszolta elém magát, és rám vigyorgott:
– Ha le akar cseszni, ne fáradjon.
Elhűlve vontam fel a szemöldököm.
– Ne fáradjak, mert magadtól is tudod, hogy hülyén viselkedtél?
Jarrod vállat vont.
– Én csak kimondtam, amit a tanárnő gondolt.
Ebben spéciéi tökéletesen igaza volt, minden erőmet latba kellett
vetnem, nehogy eláruljam magam.
 – Jarrod, te jó gyerek vagy, és megvan a magadhoz való eszed. Ne állj
le minden hülyével, semmi értelme. Ne szólj vissza, hagyd őket!
– Kire céloz? Ryanre és Rutherford tanár úrra?
Ezúttal én is vállat vontam, és Jarrod úgy mosolygott, mintha tudná,
hogy egy véleményen vagyunk. Örültem volna, ha visszafogja magát,
hogy az olyanok, mint Jack Ryan és Rutherford ne szívják el az energi-
áját. Ezt meg is mondtam neki, mire elgondolkodva hajtotta le a fejét.
Hosszasan tanakodott, és mivel nem akartam, hogy azt higgye,
pikkelek rá, új témát dobtam be.
– Megnézted a javításokat az esszédben?
Bólintott.
– És hogy haladsz?
– ól.
– Ügyesen írsz, de szerintem nagyobb hatással lehetnél az olvasóidra,
ha arra is kitérnél, a szüleid hogyan befolyásolják az öcsédhez fűződő
kapcsolatodat.
Jarrod tekintete megkeményedett.
– Mi csak hárman vagyunk: anya, én meg a pici. Apa lelépett, rögtön
azután, hogy az öcsém megszületett.
Hirtelen elszégyelltem magam, és mivel pontosan tudtam, hogy
semmi használhatót nem tudok mondani, mert szerencsére nincs
személyes tapasztalatom a családjukat elhagyó szülőket érintően, csak
erre a lagymatag válaszra futotta:
– Ezt sajnálattal hallom.
– Nem számít - vont vállat megjátszott közönnyel Jarrod.
– Dehogynem. írd bele az esszédbe! Az talán segít.
Jarrod a szemét forgatta, és bánatos mosollyal nézett rám:
– Most miért kellett elrontania ezt a szép pillanatot a szaros esszé-
jével, Miss Nichols?
 A pillantásom azt üzente, hogy engem aztán nem ver át, és már nyi-
tottam volna a számat, hogy hazazavarjam, amikor hangos kopogás
hallatszott a nyitott ajtó felől. Erre mind a ketten felkaptuk a fejünket.
Elállt a lélegzetem, a testem sóbálvánnyá dermedt.
Marco állta el a kij áratot. Sötét kapucnis pulóvert viselt, sötét farme-
rének szárát a munkásbakancsába tűrte. Amikor a tekintetem az arcá-
ra siklott, és megláttam, milyen jóképű, fájdalmas nyilallást éreztem a
mellkasomban.
Mi a fenét keres itt?
Jarrod rögtön megérezte, hogy gáz van.
– Minden rendben, Miss Nichols?
Marcóra sandított, és gyanakvóan húzta össze a szemét.
Kalapáló szívvel fordultam a tanítványomhoz, és a lehető legnagyobb
higgadtsággal feleltem:
– Persze. Menj csak, Jarrod!
– Maradhatok, ha akarja – makacskodott.
Védeni próbált, de én mosolyogva ráztam meg a fejem.
– Minden rendben.
Látszott rajta, hogy nem szívesen hagy egyedül az ajtónyílást kitöltő
komor hústoronnyal, ám végül kurta biccentéssel vágott át a termen,
farkasszemet nézve a nála jóval termetesebb Marcóval.
Marco a távozó Jarrod után nézett. Amikor a srác eltűnt, felém
fordult, gyönyörű szeme kajánul csillogott.
– Látom, testőröd is van.
Nem, nem! Nem kedélyeskedünk!
– Hogy kerülsz ide?
A kérdés hallatán konok elszántság ömlött szét Marco arcán. Be-
lépett a terembe, a megszokottnál is erősebb kisugárzása az egész teret
betöltötte. Riadtan néztem, ahogy megáll előttem.
 – Nish leadta a nevemet a portán, úgyhogy simán beengedtek. A
művezetőtől is elkéredzkedtem. Tudtam, hogy csak az iskolában
érhetlek utol.
A nyakamon látványosan lüktetett egy ér, még szerencse, hogy le-
engedtem a hajam. Amilyen makacsul próbált szóra bírni Marco, én
ugyanolyan eltökéltséggel igyekeztem bebizonyítani, hogy egy kicsit sem
hat meg a teperése. Továbbra is csökönyösen szegeztem előre az
államat.
– De miért? Mondtam már, hogy nejn érdekel a magyarázkodásod.
Marco vállat vont, és zsebre dugta a kezét.
– A testbeszéded nem ezt mutatja.
– Mire célzol? – néztem rá fenyegetően.
Ha kiröhög, megölöm. Marco két ujjal a homlokomat szabdaló mély
ráncokra bökött.
– Azokra.
Ideje taktikát váltani.
– Mi a francot akarsz? Utálsz beszélgetni.
– Az már a múlt, Hannah - nevetett Marco. – Éppen ezt akarom
megmagyarázni. Hogy miért viselkedtem úgy, ahogy. És bocsánatot
szeretnék kérni.
Volt egy énem, ami örömmel megbocsátott volna, pont mint ka-
maszkoromban, amikor még lelkesen kerestem Marco kegyeit. De azóta
felnőttem. Méghozzá neki köszönhetően. Háttal az íróasztalnak dőltem,
és elutasítóan fontam karba a kezem.
– Furdal a lelkiismeret?
Marco tekintete mély bűntudatról árulkodott.
– Hát persze.
– És annak idején sokat jelentettem neked?
Marco pillantása áthatóvá vált. A hangja is elmélyült:
 – Igen.
– Jó. Ha tényleg így van, akkor tegyél meg nekem egy szívességet.
Fordulj meg, és sétálj ki szépen azon az ajtón!
Az érzelmesség helyére neheztelés költözött.
– Hannah…
– Gyerünk! - kötöttem az ebet a karóhoz.
Marco hosszasan bámult rám, az állkapcsa ugyanúgy feszült meg,
mint régen, amikor elégedetlen volt valamivel. Legnagyobb meglepe-
tésemre, megkönnyebbülésemre és bánatomra elfordult tőlem, és egy
kurta biccentést követően az ajtó felé indult. Néztem, ahogy elmegy, és
a torkom szomjasan, éhesen, fájdalmasan viszketett.
 8. FEJEZET

C SÜTÖRTÖKÖN AZ ESTI TANFOLYAM UTÁN azt tettem, amit mindig,

beugrottam a konditerembe. Már nem tudtam annyit edzeni, mint
egyetemista koromban, de akkor voltam nyugodt, ha hetente legalább
kétszer beiktattam egy-egy alkalmat. Néha, amikor összejöttek a
dolgok, csak heti egyszer sikerült lejutnom a terembe. Csütörtök este.
Ezt is ugyanolyan izgatottan vártam, mint a könyvklubot, mert a nagy
izzadásban egy teljes órára elfelejthettem a munkát, a barátokat és a
családot.
Persze itt is voltak pasik, akik ellenállhatatlannak érezték magukat,
és nem túl sűrűn, de azért előfordult, hogy belerondítottak az edzé-
sembe. Szerencsére rájöttem, hogy a hallgatás kikészíti őket, így gyor-
san elpárologtak.
A futópadon voltam, éppen sétáról kocogásra váltottam, és a szemem
sarkából láttam, hogy egy nagydarab srác lép fel a szomszédos gépre.
Áthatóan bámult, de én levegőnek néztem.
Csakhogy hiába... mert az istennek sem akart elfordulni.
 Dühömben gyilkos pillantást vetettem rá, és majdnem dobtam egy
hátast, amikor észrevettem, hogy az illető nem más, mint Marco.
Marco utánam nyúlt, de még időben sikerült elkapnom a kapaszkodót.
Áldottam az eget, hogy nem értünk egymáshoz. Gyorsan lekapcsoltam
a gépet, és a tőlem telhető legvérmesebb pillantással sújtottam a
szomszédomat.
Marco továbbra is némán bámult rám, én pedig egyfolytában azon
kattogtam, mi a franc folyik itt, és Marco milyen jól néz ki a fehér
pólójában meg a melegítőnadrágjában. Látszott rajta, hogy
rendszeresen gyúr.
Csak ne az én termemben!
– Te mi a fenét keresel itt? - sziszegtem, és megigazítottam a lófarkamat.
Bele sem mertem gondolni, milyen csapzott lehetek.
– Edzek – villantotta rám kisfiús vigyorát Marco.
Gyorsan megfékeztem a mosoly keltette bizsergést, és résnyire
szűkült szemmel, fogcsikorgatva válaszoltam:
– Még egyszer sem láttalak itt.
– Mert még egyszer sem jártam itt. Ma iratkoztam be.
Ereztem, hogy a szemhéjam egyre hevesebben rángatózik.
– De miért? És most az egyszer őszinte választ kérek!
Marco másodszor is elvigyorodott, és úgy fonta karba a kezét, hogy
a bicepsze szépen kidudorodjon. O, mamám!
Semmi kétség. Gyűlöltem.
– Szólalj már meg! – csattantam fel, megálljt parancsolva kíváncsi
tekintetemnek.
Marco nevetve válaszolt:
– Anisha mondta, hogy ebbe a terembe jársz, úgyhogy mostantól én
is.
 – Te kémkedsz utánam?
– En inkább „aktív megfigyelésnek” nevezném. Mondtam már, hogy
beszélni akarok veled.
Elképedve csóváltam meg a fejem.
– Miért, ki vagy te?
– Hát, nem az, aki régen voltam.
– Hagyjuk, rohadtul nem érdekel! - üvöltöttem, de azonnal meg is
bántam, amikor az egyik edző vészjósló pillantást vetett rám. Ingerülten
néztem a Marco arcára kiülő diadalmas mosolyt. Világosan a pasi
értésére adtam, hogy nem vagyok kíváncsi rá. Durcás szipo- gások
közepette léptem le a futópadról. - Nem érdekel a magyarázkodásod,
ahogy az sem, melyik terembe jársz. En edzeni jöttem ide. Azt csinálsz,
amit akarsz.
Karót nyelten trappoltam odébb, miközben azon morfondíroztam,
nem túl nagy-e a seggem a rövidgatyában. Esküszöm, égett a farpofám,
amikor arra gondoltam, hogy Marco most tutira engem stíröl.
Felpattantam az elliptikus trénerre, és megpróbáltam kiverni a fe-
jemből Marcót. De nem volt egyszerű, mivel Marco utánam jött, és
fellépett a mellettem lévő gépre. Derekasan álltam a sarat, és egyszer
sem néztem rá... Egyszer sem néztem rá, pedig árnyékként követett a
teremben, mintha együtt edzenénk.
– Ha súlyzózni szeretnél, szívesen segítek - vigyorgott rám, miután
az evezőgépen is végeztem.
Gúnyos pillantást vetettem rá.
– Előbb hagyom, hogy egy hasgörcsös elefánt az arcomra üljön.
Marco csukladozni kezdett, de gyorsan lenyelte a vihogást. Ez fura.
Hmm.
Nem! Csak semmi hmm. Ki a pöcsömet érdekli, mi van vele?
 – Találó hasonlat – válaszolta Marco. Kék szeme vidáman csillogott.
– írogatsz még?
Karba fontam a kezem, és önérzetes mozdulattal billentettem előre a
csípőmet.
– Igen, még mindig írogatok. Mit szólsz a legújabb sztorimhoz? Egy
búval baszott, balhés amerikai srácról szól, aki összejön egy szép skót
csajjal. Bemeséli a csajnak, hogy szerelmes, de úgy megundorodik
magától, hogy felveszi a nyúlcipőt, és meg sem áll az óceán túloldaláig,
egy összetört szívet meg egy szűzlány vérét hagyva maga után.
Marco arcáról leolvadt a mosoly. Bizonytalanul közelebb lépett
hozzám, és úgy emelte fel a kezét, mintha meg akarna simogatni.
Fürgén kitértem előle, és minden fájdalmamat, minden dühömet a
hamis nyugalom álarca alá rejtettem. Fogalmam sincs, mi adott erőt,
de hálát adtam Istennek, hogy sikerült megőriznem a hidegvéremet.
– Ne! Ha meg is változtál, nem érdekel. Fütyülök rá, milyen vagy
most. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra, mert nem velem tetted,
amit tettél, hanem azzal a lánnyal, akit cserben hagytál. És ő már nem
létezik. Hála neked. Lehet, hogy ő végighallgatta volna a mondókádat,
de én... Azt sem tudom, miről beszélsz. Az én szememben te csak egy
idegen vagy, aki rám szállt a konditeremben. - Azzal sarkon fordultam,
és elvágtattam.
Reméltem, hogy Marco nem veszi észre, mennyire remeg a lábam.
Az öltözőbe érve első dolgom volt üzenetet küldeni Nishnek, aki a
Maldív-szigeteken töltötte a nászútját. Megfenyegettem, hogy ne
merészelje kifecsegni Marconák az órarendemet, és ne biztosítson
neki szabad bejárást az iskolába. Se máshova.
Nem fogtam vissza magam a káromkodások terén.
Bár ráértem volna, hétfőn nem mentem el edzeni. Marco nem hívott, és
nem is ütött rajtam, de nem akartam kockáztatni. Mindegy. így is Marco
nyert. Elérte a célját, sikeresen befészkelte magát a fejembe. Nem
tudtam, hol bukkan fel legközelebb, és haragudtam magamra, amikor
a nap végén a megkönnyebbülés mellett némi csalódottsággal
nyugtáztam, hogy nem mutatkozott. Tudtam, mit akarok, a testem és a
szívem azonban nem értett egyet a döntésemmel.
Pihenésképpen szombaton együtt vacsoráztam Michaelával és
Colinnal, vasárnap pedig a családommal ebédeltem. Azt hiszem, sike-
rült felvennem a pléhpofát, mert senki sem bombázott keresztkérdé-
sekkel. Még Ellie-t is meggyőztem, hogy feleslegesen haragszik rám.
Az iskolában is zajlott az élet, mert már csak néhány nap volt hátra
halloweenig, és a kölykök teljesen bezsongtak. Alig vártam a könyv-
klubot, hogy végre kifújhassam magam. A csoport tizenegy főből állt, de
általában csak nyolcán voltunk. A kormegoszlás huszonkettőtől (én)
ötvennyolcig (egy Ronnie nevű nagyszájú fogorvosi asszisztens) terjedt.
Éppen A segítséget olvastuk, és tudtam, hogy a téma parázs vitát fog
generálni. Legalább elterelem a figyelmemet arról.
Aznap este azzal a tudattal léptem be a klubhelyiségbe, hogy végre
pontot tehetek a Marco és a fura viselkedése miatti kalamajka végére.
Rámosolyogtam Chrisre, az egyetlen hímnemű csoporttársunkra.
Chris negyvenöt éves volt, és középiskolai történelemtanárként dol-
gozott. Azért lépett be a könyvklubba, a sakk-körbe és tekecsapatba,
hogy kiheverje a válását. Szokás szerint Chris és Laila közé telepedtem
le. Utóbbi huszonnégy éves könyvblogger volt, fotografikus memóriával
büszkélkedhetett, és rövid földi élete alatt több könyvet olvasott el, mint
mindannyian együttvéve.
– Hé, Hannah, gyere, ismerkedj meg az új csoporttársunkkal! -
kurjantotta Ronnie.
 Éppen a könyvemet halásztam elő a táskámból, de most felpillan-
tottam. Nem akartam hinni a szememnek.
Marco tornyosult Ronnie fölé, és egyenesen rám vigyorgott.
– Édes istenem! – mormolta Laila, élvezettel legeltetve a szemét
Marcón. -– Pont olyan, mint a legkedvesebb romantikus hősöm!
Sötét pillantást vetettem rá, majd lassan felálltam. Elindultam
Ronnie és Marco felé, miközben végig azon tűnődtem, hogyan kezeljem
az új helyzetet, és mi a fenéért bizsereg a lábam köze, amikor Marco
rám néz.
Marco tekintete lesiklott a testemen, egy pillanatra megállapodott a
mellemen, végigkövette a csípőm görbületét, lekúszott a lábamon, majd
ismét felfelé indult. Amikor összeakadt a pillantásunk, Marco szeméből
olyan leplezetlen vágy sugárzott, amiért öt éve még bármit megadtam
volna.
– Marco – köszöntöttem színtelen hangon. Úgy döntöttem, nem
fogom eljátszani, hogy nem ismerem.
– Te ismered? – nyílt tágra Ronnie szeme.
– Aha - néztem kérdőn Marcóra, aki tovább vigyorgott.
Ez új volt tőle. És komoly hatást gyakorolt az intim részeimre.
Hogy rohadna meg!
– Nahát, micsoda véletlen! – mosolygott Ronnie egyikünkről a
másikunkra nézve.
– Ühüm – meregettem a szemem mély egyetértéssel. – De még
mekkora.
Marco elröhögte magát.
Ronnie hirtelen összezavarodott.
– Marco... Nem is tudtam, hogy szeretsz olvasni – vontam össze a
szemöldököm zavart színlelve.
– Ja – bólogatott ártatlanul Marco. – Igazi könyvmoly vagyok.
 – Vagy csak egy hazug disznó – motyogtam az orrom alatt.
– Hogy mondtad, Hannah? – hajolt közelebb Ronnie.
Én azonban nagy elegánsan süketnek tettettem magam, és negédes
mosolyt villantottam Marcóra.
– Üdv a fedélzeten! Kitől hallottál rólunk?
– Anishától – heherészett Marco. – Nem szereti, ha megfenyegetik.
Tudtad?
Nish. Hát persze. Tudhattam volna. A fenyegetéssel csak azt értem
el, hogy az ellenkezőjét tegye annak, amit kérek.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – hazudtam. - De egyszer kinyírom
azt a csajt.
– Semmit sem értek – sóhajtott fel Ronnie.
– Kezdjük, jó? – sóhajtottam fel én is.
Elhelyezkedtünk. Marco Ronnie mellé ült, így szomszédok lettünk.
Minden szempár rászegeződött, amikor Ronnie bemutatta, és nem
pusztán azért, mert új volt a csoportban, hanem mert több szempontból
is kilógott a társaságból. Egy: feltűnően jóképű volt, kettő: Amerikából
származott, és három: delejes erő áradt belőle, amivel mindenkit
megbabonázott.
Szívem szerint hozzávágtam volna a könyvemet, de akkor tutira
kirúgnak a csoportból. Ennek ellenére komolyan elgondolkodtam a
dolgon, és a Marco ajkáról feltörő halk kuncogás arra utalt, hogy a pasi
pontosan tudja, mire gondolok.
Vasvilla szemekkel néztem rá, aztán félrekaptam a tekintetemet.
– Olvastad A segítséget, Marco? – kérdezte Ronnie fülig szerelmesen.
– Nem, nem mondhatnám.
– Semmi baj. Akkor csak figyelj és okulj.
– Oksa.
 Oksa. Gúnyos fintor jelent meg az arcomon, de Marco derűs hor-
kantása hallatán ismét összeakadt a tekintetünk. Marco rajtam röhö-
gött. Bohócnak nézett.
Rajtam élvezkedik!
Próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, próbáltam csupa okosat
mondani, de a csontomig hatoló kékeszöld szempár úgy összezavart,
hogy lefagyott az agyam.
Fél óra elteltével Chris aggodalmasan sandított rám, Ronnie pedig
dagadt a büszkeségtől, mert ezen a héten ő dobta fel a legérdekesebb
témákat. Végül Marcóhoz fordult:
– Van valami hozzáfűznivalód most, hogy kicsit jobban megismerted
a könyvet?
Ledermedtem, a pillantásom azonban önkéntelenül is Marcóra
tapadt. A szívem várakozón kalapált.
Marco nem hazudtolta meg magát. Egyenesen rám nézett, és azt
felelte:
– Nekem úgy tűnik, hogy ez a könyv az eltökéltségről szól, arról, hogy
azt kell tennünk, amit helyesnek érzünk, még akkor is, ha minden
ellenünk vagy a vágyott végkimenetel ellen szól. Csípem az ilyeneket.
Dermedten néztem, ahogy a már említett eltökéltséggel szegezi rám a
szemét. Nyirkos lett a tenyerem, a vér lüktetett a fülemben, és azon
tűnődtem, hogyan fogok kimászni ebből a csávából.
Marco gyakorlatilag kijelentette, hogy nem adja fel a harcot.
És én hittem neki.
Megköszörültem a torkom, felpattantam, és a táskámba gyömö-
szöltem a könyvet. Szó nélkül kivágtattam az ajtón, ügyet sem vetve
Ronnie kiáltozására és a többiek zavart susmorgására.
 9. FEJEZET

„Amiiért.
MIKOR VELED VAGYOK, úgy érzem, minden rendben lesz. Ne kérdezd,

Egyfolytában ez a mondat visszhangzott a fejemben. Akkoriban

nagyon hízelgőnek találtam Marco szavait, mert tudtam, hogy nehezen
mutatja ki az érzéseit, aznap mégis kitárulkozott előttem.
A történtek ellenére, annak ellenére, hogy Marco elhagyott és össze-
törte a szívemet, tovább kísértettek a régi emlékek.
Egyedül álltam a szüleim házának hátsó teraszán, a földet bámul-
tam, és némán vívódtam. Haragudtam magamra, amiért a keserű pil-
lanatok helyett, amik annyi rombolást okoztak, csak a szépre emléke-
zem. Bár ha jobban belegondolok, a keserű sem lett volna annyira ke-
serű, ha a szép nem olyan átkozottul szép.
– Nanna!
Colé állt a szüleim étkezőjébe vezető teraszajtóban, és aggodalmasan
bámult rám. A nyitott ajtón át éktelen lárma szűrődött ki az elülső
szobából. Bár Joss, Braden, Beth és Luké ma nem lehetett
velünk, mert egy gyerekmusicalt néztek meg, a házban így is nagy volt
a hangzavar. Livnek és Nate-nek végre sikerült elhoznia Lilyt és
Januaryt. Ellie, Adam és William is eljött, Jo, Cam, Colé, Dec és Penny
pedig később csatlakozott hozzánk.
Mosolyogva néztem Cole-ra. Amióta Lily elkeresztelt Nannának,
poénból ő is így szólított.
– Mi a helyzet?
Colé kilépett a teraszra, és becsukta maga mögött az ajtót.
Homlokráncolva vettem szemügyre vékony pólóját. Igaz, hogy saját
tervezésű volt, de azért elég lenge viseletnek számított a novemberi
hidegben.
– Menj, vedd fel a dzsekidet!
Colé szája csúfondáros mosolyra húzódott.
– Nekem jó így, anyu.
– Megfázol.
– Nem! – erősködött Colé. -– Jól vagy? Morcosnak tűnsz.
Egyre nehezebb volt eltitkolni a barátaim meg a családom elől, hogy
nem vagyok rózsás kedvemben. Az elmúlt héten totál szét voltam esve,
egyfolytában agyaltam. Nem tudtam mire vélni Marco ostromát, és
mivel senki sem tudott a történtekről, segítséget sem kérhettem. Persze
ezt is egyedül magamnak köszönhettem.
– Hannah, most komolyan. – Colé arcáról leolvadt a mosoly, és
komor ránc jelent meg a két szemöldöke között. - Feltűnően csendes
vagy, most meg itt bujkálsz, és olyan képet vágsz, mintha az egész világ
terhe a te válladra nehezedne. Aggódom érted. Mondd már el, mi van!
Felsóhajtottam. Nem akartam tovább szítani a feszültséget azzal, hogy
egy újabb átlátszó hazugsággal szúrom ki Colé szemét.
– Emlékszel Marcóra, akivel az esküvőn találkoztunk?
Colé bólintott, és kíváncsian várta a folytatást.
 – Régebben szerelmes voltam belé.
Az információbomba becsapódott, és Colé szemöldöke meglepet­
ten szaladt fel.
– Én miért nem tudok erről?
– Mert akkor még nem voltunk ennyire jóban. Csak Jo, Ellie, Joss
és Liv tud róla. Tizennégy éves voltam, amikor megismerkedtünk,
és tizenhét éves koromra totál belezúgtam. Idősebb volt nálam, úgy­
hogy csak barátként tekintett rám. Néha korrepetáltam is. De én vé­
gig többet akartam. Egyszer megcsókoltam, úgy tizenhét éves lehet­
tem – lódítottam -, de mikor már kezdtem azt hinni, hogy ő is érez
valamit irántam, visszament Amerikába. Azóta nem is láttam, csak
az esküvőn, és... kiderült, hogy már négy éve itt lakik Edinburgh­
ban.
A barátom szeme együttérzőn csillogott.
– Sajnálom, kicsim. Kár, hogy nem avattál be. Veled maradtam
volna éjszakára.
– Egyedül akartam lenni – nyugtattam meg.
– Gondolom, a hirtelen felbukkanása miatt vagy ingerült.
– Nem, hanem a viselkedése miatt.
Colé arca elsötétült.
– Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy mindenáron meg akarja magyarázni, miért hagyott
faképnél, és mindenhová követ, hátha megkönyörülök rajta.
Elmeséltem Cole-nak, hogy Marco az iskolában, a konditerem­
ben és a könyvklubban is bepróbálkozott.
Colé arca kisimult. Sőt egyenesen felderült.
– Miért nem hallgatod meg?
– Nem – förmedtem rá. - Nem érdemli meg.
 – Hannah, szinte még gyerekek voltatok. Ha ennyire teper utánad,
nyilván rosszul érzi magát, és szeretné, ha megbocsátanál neki.
– Négy éve volt rá, hogy megkeressen.
– Talán nem tudta, mit mondjon.
– Te kinek az oldalán állsz?
– A tiéden – válaszolta nevetve Colé. – De szerintem fölöslegesen
túráztatod magad, a csávó csak pontot szeretne tenni az ügy végére
azzal, hogy elmondja, mi járt a fejében. Itt a vissza nem térő alkalom.
Neheztelően néztem rá a félig leeresztett szemhéjam alól.
– Kösz, nem kell kioktatni.
– Én csak annyit mondtam – kuncogott Colé hogy ha nincs más a
háttérben, igazán meghallgathatnád a srácot. – Hirtelen gyanakvás
költözött a tekintetébe. – Ugye nincs más a háttérben?
Megjátszott nyugalommal ráztam meg a fejem.
Nincs... de volt néhány hülye döntésem miattit... Ennyi.
Elnéző mosoly ömlött szét Colé arcán.
– Arról ő nem tehet - válaszolta kedvesen.
Bűntudatom volt, hogy hazudtam Cole-nak, és haragudtam Mar-
córa, amiért ilyen kínos helyzetbe hozott a családom előtt. Rossz-
kedvűen bólintottam. Tudtam, hogy nem várhatok érdemi tanácsot,
amíg ki nem tálalok a barátaim meg a családom előtt, de eszemben sem
volt átírni a történelmet.
– Hagyjuk a témát! - legyintettem. - Nálad mi újság? Hogy van Steph?
– Tegnap este szakítottunk - vágott egy grimaszt Colé.
Tátva maradt a szám.
– És ezt csak most mondod?
 – Nincs mit mondanom - vonta meg a vállát Colé. – Tegnap munka
után elmentünk bulizni, és összefutottunk néhány régi iskolatár-
sammal. Steph összeverekedett az egyik csajjal.
– Összeverekedett?
– Röhej, mennyire féltékeny. Egyszerűen nem bízik senkiben. Már
nagyon érett a dolog.
– Senki sem tökéletes, Colé. Egy kapcsolat sok lemondással jár. Bele
kell tenni az energiát.
– Egyetértek. De nekem már nem volt kedvem hozzá. Na, ehhez mit
szólsz?
– Akkor nem ő az igazi.
– Pontosan. – Colé kinyitotta az ajtót. - De most már hagyjuk a
párkapcsolati problémákat, menjünk zabálni!
– Biztos, hogy jól vagy?
– Persze – nyugtatott meg Colé. – Sőt megkönnyebbültem. Steph
fárasztó csaj.
Bár én is azt akartam, hogy Colé boldog legyen, és egyedül ez számított,
kicsit sajnáltam Stephet. Colé szavai elszomorítottak, eléggé mellre
szívtam őket, pedig nem kellett volna. De az az igazság, hogy én is olyan
voltam, mint Steph. Nem rendeztem ugyan féltékenységi jeleneteket, de
az önbizalomhiányom nagyrészt az ellenkező nem lelkén száradt. Tu-
dom, hülyeség. Csupa rendes férfi vett körül, egyik sem csalta meg a
feleségét, de Marco és az az éjszaka mély sebet ejtett a lelkemen. Csú-
nya heg maradt utána, de amíg Marco hirtelen fel nem bukkant, nem
is foglalkoztam vele. Részben Marco miatt ódzkodtam a komoly kap-
csolatoktól, részben viszont azért, mert az volt a gyanúm, a legtöbb pasi
pont úgy reagálna az agybajomra, mint Colé Steph viselkedésére: vegyes
érzelmekkel és türelmetlenséggel. Akkor meg minek törjem magam?
 – Valami történt - nézett elmélázva Livre és Nate-re Jo. - Mi bajotok?
– szegezte rájuk a villáját.
– Ez magánügy, édesem – csitította Cam.
– Hát, magánügy lenne, ha nem rína le róluk, hogy veszekedtek, de
így elég fagyos a hangulat – kotyogott közbe Ellie.
– Nate puffog - forgatta a szemét Liv.
Nate lesütött szemmel ette tovább az ebédjét.
– Nate nem csinál semmit – dünnyögte.
Pedig a vak is láthatta, hogy puffog. Alig szólt a feleségéhez, csak ha
nagyon muszáj volt, és akkor sem nézett rá.
– Otthon marjátok egymást, gyerekek! – esdekelt Colé.
– Nem, ez nem a szokásos családi viszály - fintorgott Liv. – Hanem
egy újabb példa arra, hogy minden pasi életképtelen.
– Most már én is kíváncsi vagyok - hajolt előre felvillanyozódva Ellie.
– Lomtalanítottunk, és külön megkértem Nate-et, hogy válogassa
szét a kidobandó meg a megtartandó cuccokat. Nem én tehetek róla,
hogy összekeverte a kupacokat.
Nate végre elszakadt a tányérjától, és lesújtó pillantást vetett Livre.
– Nem kevertem össze. Mi a francért dobnám ki a kedvenc pólóimat?
Nem tűnt fel, amikor átnézted őket, hogy az összes egy kupacban
van?
– Minek néztem volna át? – szipogott sértődötten Liv. – Gondoltam,
van annyi eszed, hogy nem cseréled fel a kettőt. Én csak betettem a
cuccot a szemeteszsákba, és odaadtam a nőnek.
– Egy csomó pótolhatatlan kincs volt köztük. Szarba se veszed a
cuccaimat!
A kis Lily méltatlankodva kapkodott levegő után.
Nate riadtan hunyta le a szemét.
 Liv gyilkos pillantást vetett rá.
Nate sóhajtva fordult hátra, és Lilyre nézett, aki a macskaasztalnál ült
Ellie-vel.
– Ez csúnya szó, édesem. Csak a buták használják. Apának sem
kellett volna, már meg is bánta.
Lily elragadó komolysággal biccentett. Jézusom, majdnem megza-
báltam!
– Na, most boldog vagy? - nézett Livre Nate. - Muszáj ezt a gyerekek
előtt megvitatni?
– Természetesen nem - vonta meg a vállát flegmán Liv, és a tá-
nyérjára szegezte a tekintetét. - De akkor sem értem, miért vagy eny-
nyire kiborulva. Ha vetted volna a fáradságot, hogy belenézz a zsákba,
amit tegnap délután az ágy mellé tettem, a saját szemeddel láthattad
volna, hogy felhívtam az alapítványt, megmondtam nekik, hogy tévedés
történt, és elmentem a pótolhatatlan kincseidért. De azért halkan
megjegyezném - sandított a férjére hogy én csak három pótolhatatlan
kincsről tudok, és ők most is itt ülnek a szobában.
– Úgy bizony - mormolta anya.
Nate-nek leesett az álla.
– Visszaszerezted?
– Hát persze.
– Miért nem szóltál?
– Mert így most helyzetelőnyben vagyok. Ha gáz van, csak felem-
legetem az elmúlt negyvennyolc órát, amikor úgy viselkedtél, mint egy
durcás ovis, mert véletlenül elajándékoztam a borgos pólódat.
– Az volt rajtam, amikor megismerkedtünk - felelte halkan Nate.
Live szeme résnyire szűkült.
– Na, ne, nem engedem, hogy mindenféle nyálas, légből kapott
kifogásokkal hozakodj elő, csak hogy megfossz a helyzetelőnyömtől!
 – Helyzetelőny? – kérdeztem. – Biztos, hogy ez fontos egy házas-
ságban?
– Igen – vágta rá egyszerre az összes jelen lévő férj és feleség.
Értetlenül ráncoltam a homlokomat.
– Ha elbaltázod - hadonászott Ellie a villájával márpedig ha házas
vagy, egyszer tutira elbaltázod, és jó, ha fejből tudod, a párod mikor
baltázta el, mert így az orra alá dörgölheted, azaz gyorsabban elnyered
a bocsánatát. És máris szent a béke.
– Jelen esetben – villogott győzedelmesen Liv tekintete – elbaltáztam
ugyan, de Nate még nálam is jobban elbaltázta, így ha legközelebb
elbaltázom, Nate hamarabb megbocsát.
– Nagyon... érettek vagytok – feleltem szarkasztikusán.
– Lehet, hogy nem ez a legelegánsabb megoldás, de legalább haté-
kony – jelentette ki Adam.
– A házasság furcsa hatással van az emberekre - fordultam Coléhoz.
– Ne engedd, hogy bárki is befűzzön.
– Ahhoz előbb randiznod kéne valakivel – oktatott ki válaszul Colé.
Lesújtó pillantást vetettem rá, de mielőtt reagálhattam volna, Adam
közbeszólt:
– Hannah, erről jut eszembe, nem is mondtad, hogy ismered Marco
D’Alessandrót.
Jo azonnal befeszült a név hallatán. Egyenesen rám siklott a
tekintete.
– Mi van? – kérdezte halkan Adam, megneszelve a hirtelen hangu-
latváltozást.
Keserves sóhajjal néztem rá.
– Nem is tudtam, hogy ismered.
– Asztalos az egyik brigádunkban. A művezető, Tam, egyfolytában
róla áradozik, és biztosra veszi, hogy néhány év múlva belőle is műve-
zető lesz. Nem csodálkoznék. O Tam jobbkeze, mindig képben van.
Kábé két éve ismerem. Jó srác. Szorgalmas és megbízható. Nem tudta,
hogy rokonok vagyunk. A kolléganőd férje világosította fel.
– Ó! – nyögtem ki nagy nehezen.
– O? – vonta össze a szemöldökét Adam. - Én úgy vettem ki, hogy ti
ketten elég jól ismeritek egymást.
Ellie-re néztem, és azon tűnődtem, vajon a nővérem tudta-e, milyen
orvtámadásra készül Adam, de ő is ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint
én. Mivel nem a szüleim előtt akartam megvitatni a témát, közönyösen
feleltem:
– A suliból ismerem.
Adam még mindig zavartnak tűnt.
– De hát idősebb nálad, nem?
– Pár évvel.
– Azt üzeni, hogy már régóta próbál kapcsolatba lépni veled.
Colé gúnyosan horkant fel mellettem.
Pillantásra se méltattam, csak ártatlanul megvontam a vállam.
– Küldött pár üzenetet. – Újabb horkantás. – De nagyon sok a
dolgom.
– Nem is mondtad, hogy megkeresett – kotyogott közbe Jo, aggo-
dalmasan szegezve rám gyönyörű zöld szemét. – Jól vagy?
– Ki ez a fiú, Hannah? – kérdezte hirtelen anya.
– Mióta van itthon? – faggatózott Jo.
– Gondolom, nem jártatok - rázta meg a fejét elgondolkodva anya. –
Mert arról tudnék, nem igaz?
– Mikor találkoztatok? – hajolt előre Jo. – Mit mondott?
– Hová valósi? Honnan jött haza? Én már teljesen összezavarodtam.
Most...
– Hannah, drágám, gyere, hozzuk be a desszertet! - állt fel határo-
zottan apa.
 Én is felálltam az asztaltól, és hálás mosollyal néztem rá.
– Jó, persze. – Boldogan siettem ki a konyhába, örültem, hogy meg-
úszom a keresztkérdéseket. – Megmentettél.
Apa gyengéd mosollyal vette ki a tálkákat a szekrényből.
– Szóra sem érdemes.
Némán adagoltuk ki a gyümölcskrémet.
Aztán...
– Hannah! – Apa hirtelen ledermedt, és feszülten meredt az asztalra.
– Ez a Marco... ugye nem...?
Nagyot nyeltem, a szívem riadtan kalimpált.
– Apa!
Nem akartam hazudni. Pont neki.
Apa metsző pillantást vetett rám, és harag villant a szemében.
– Tud j a?
Megráztam a fejem.
– Miért keresett meg?
– Meg akarja magyarázni, miért ment el olyan hirtelen.
Amerikába. .. azelőtt, hogy...
Apa megenyhülve fújta ki a levegőt.
– Mióta próbálkozik?
– Pár hete találkoztunk egy esküvőn. Azóta is kitartóan üldöz.
– Milyen embernek ismerted meg... az elején? Rendes volt hozzád?
A kérdés teljesen felkavart, elszorult a torkom, könnyek szurkál—
ták az orromat és a szememet.
– Igen. Nagyon rendes volt. Úgy ismerkedtünk meg, hogy megvédett
egy hülye baromtól, aki teljesen rám szállt. Amikor lekéstem a buszt,
Marco mindig hazakísért, nehogy bajom essen.
Te jó ég, mennyire szerettem őt! Lehet, hogy bolond voltam meg naiv,
de attól még komolyak voltak az érzéseim.
 Apa vigasztalóan csúsztatta a kezemre a kezét. Ránéztem.
– Akkor annyit talán megérdemel, hogy megmagyarázhassa a dolgot:.
Meglepődtem.
– Azt hittem, haragszol rá.
– Haragszom rá, mert úgy döntött, ahogy, de ami azután történt,
arról nem ő tehet. Nem tudta, min mész keresztül, Hannah. Ha valami
gyenge kifogással próbálkozik, felőlem életünk végéig haragudhatunk
rá. De talán van észszerű magyarázat a viselkedésére.
– Nem értem, hogy lehetsz ennyire racionális.
– Hát — sóhajtott fel apa nem ismerem őt, nem tudhatom, mi áll a
háttérben. Én csak annyit tudok, hogy van egy erős lányom, akit nem
könnyű kibillenteni az egyensúlyából. Ez az ember tudhat valamit.
Amikor megismertem anyádat, én is majdnem seggre ültem.
– Elérzékenyültél a sok boldog pár láttán – böktem oldalba halk
kuncogással.
– Nem, csak öregszem – poénkodott apa, azzal felkapott két tálkát,
és az étkező felé indult.
– Apa! – szóltam utána. – Ne mondd el senkinek! Csak te tudsz róla.
– Jó – bólintott komolyan apa. – De azért érdekelne, miért véded
ennyire, ha már nem érdekel.
Zavartan néztem utána. A kérdése szöget ütött a fejembe. De nem
tudtam értelmes választ adni rá. Reszkető kézzel fogtam meg két tálkát,
és visszaóvakodtam az étkezőbe, ahol szerencsére már nem Marco volt
a téma.
 10. FEJEZET

A MIKOR ELCSITULT A HANGZAVAR , önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Ahhoz képest, hogy állítólag ez a legborzalmasabb rész, le sem
lehetett lőni titeket – néztem a tanfolyamosaimra.
Duncan önelégülten vigyorgott, a többiek pedig harsány nevetésben
törtek ki. Kivéve Lorraine-t, aki két szót sem szólt egész órán.
Rájöttem, milyen jól fejleszti az olvasási készséget, ha házi feladat-
nak feladok egy szöveget, amit aztán közösen megvitatunk. A srácoknak
eleinte elég döcögősen ment az olvasás, de azóta ugrásszerűen nőtt a
teljesítményük. Kiderült, hogy a kötetlen vita során jobban megértik az
olvasottakat, mert önkéntelenül is segítenek egymásnak a szöveg
értelmezésében.
– Jól van – álltam fel. – Jövő órára olvassátok el a hatodik fejezetet!
Viszlát a jövő héten!
Jó éjszakát kívántunk egymásnak, és az emberek szép lassan haza-
szállingóztak. Csak Lorraine maradt a teremben. A múltkori beszél-
getésünk óta minden órára eljött. Továbbra is makacsul tagadta, hogy
korrepetálásra lenne szüksége, ám közben egyre elkeseredettebben
küzdött a feladott szövegekkel. Gyorsan rájöttem, hogy ő is azok közé
tartozik, akik finomkodás helyett inkább az egyenes beszédet díjazzák.
– Én vagyok az oka? – kérdeztem tőle.
– Mi van? – kapta fel a fejét.
– Én vagyok az oka, hogy nem szólalsz meg órán?
Lorraine vállat vont.
– A többiekkel nem lehet bajod – vontam fel a szemöldököm. – Az tuti.
Látod, mennyit küszködnek, mennyire türelmesek és meg- értőek
mindenkivel. Te is türelmes vagy. És megértő. Szóval, ha nem a
többiektől félsz, akkor tőlem.
– Én nem félek senkitö’– csattant fel Lorraine.
Odamentem hozzá, és óvatosan elvettem tőle a könyvet. Annál a
fejezetnél nyitottam ki, amit aznap tárgyaltunk meg.
– Olvasd fel az első két mondatot!
Lorraine elképedve nézett rám. De én láttam, mit próbál leplezni
előlem. Láttam, hogy fél.
Kikapta a könyvet a kezemből, és az arca elé tartotta. Nagyot nyelt.
Lelkiismeretesen olvasni kezdett. A második mondat vége felé elrontott
egy szót. Riadtan pillantott fel rám, és elvörösödött.
– Mondd ki! - parancsoltam rá kifejezéstelen arccal.
Harag villant a szemében, aztán lenézett a szövegre.
– Milyen szó ez! – komorult el. – Megbr... megbr - futott neki többször
is.
– Emlékszel, mit tanítottam? Ha nem megy egyszerre, szótagold!
Lorraine rezzenéstelen tekintettel meredt a szóra.
– Jó. Meg-bro-zon-gott. Megbrozongott. – Tekintete az előző mon-
datra vándorolt, és hirtelen elillant belőle a feszültség. – Megborzongott
– vonta meg a vállát. – Nem tudtam, hogy így írják.
 Hátrébb léptem.
– Ügyes voltál.
– Akko ’ jóvan – húzta be a fejét Lorraine. Majd felkapta a táskáját,
és kiviharzott a teremből. – Viszlát!
Elgondolkodva néztem utána.
Lorraine undok, bárdolatlan modorú lány volt, fittyet hányt az il-
lemszabályokra, én mégis felnéztem rá, mert a félelmei ellenére sem
hátrált meg.

Kalapáló szívvel, émelyegve telepedtem le az ablak melletti fotelba, és

mereven bámultam a sötéten csillogó járdát. Az utcalámpák fény-
nyalábjai szikrázva verődtek vissza a friss esőzésekből származó po-
csolyák felszínéről. Görcsösen szorongattam a telefonomat, és mély
levegőt vettem.
Legörgettem a híváslistát, és miközben megkerestem a számot, végig a
kitartó Lorraine meg apa kérdése járt a fejemben. Megnyomtam a
HÍVÁS gombot.
A telefon kicsöngött, aztán:
– Hannah! - szólt bele Marco.
Meglepetés bujkált mély hangjában.
– Szia! – mondtam halkan, és vártam, hogy megnyugodjon a szív-
verésem. – Oöö...
– Jól vagy?
Marco hangjából ismerős aggodalom áradt.
Lassan kifújtam a levegőt.
– Úgy döntöttem, szeretném megtudni, miért hagytál faképnél aznap
este.
Marco sokáig hallgatott, már éppen meg akartam törni a csendet,
amikor hirtelen megszólalt:
 – Szívesen megkérdezném, mi ez a pálfordulás, de inkább nem te-
szem, nehogy megijesszelek. Örülök, hogy hívtál, de ezt inkább sze-
mélyesen beszélném meg veled. Nem baj?
– Ha azt mondom, baj, akkor legközelebb a fogorvosomnál látlak
viszont?
Marco halk nevetése kellemesen csiklandozta a fejbőrömet.
– Akár.
– Még most sem hiszem el, hogy bepofátlankodtál a könyvklubba –
dünnyögtem.
– Mégis felhívtál.
– Csak óvatosan, Mr. D’Alessandro! - figyelmeztettem.
– Na, jó – nevetett Marco. – Rendes leszek… ha holnap este fel-
mehetek hozzád dumálni.
Amikor arra gondoltam, hogy kettesben leszünk a lakásomon,
megrémültem.
– Szerintem ez nem jó ötlet.
– Hannah, ez bizalmas ügy. Nem szívesen teregetném ki a szeny-
nyest egy egész kávézó füle hallatára.
Átgondoltam a dolgot, és sajnos be kellett látnom, hogy Marconák
igaza van. Én sem akartam, hogy vadidegenek hallgassák ki a be-
szélgetésünket.
– Rendben - morogtam, és megadtam a címet. - Hat órára gyere.
– Vacsorát is kapok? - kérdezte reménykedve Marco.
Kisfiús pimaszság áradt a kérdésből, ami meglepett.
– Majd meglátjuk.
Teljesen kimelegedtem, és a testemen végigcikázó adrenalin hatásá-
ra hirtelen elfogott a nyugtalanság. Régóta nem voltam ennyire éber.
Az egész napom kábulatban telt. Rettenetesen izgultam, amiért Marco
feljön hozzám, nem is tudom, hogyan bírtam megtartani az óráimat.
Azért sikerült, és munka után remegő gyomorral siettem haza, hogy
összedobjam a vacsorát. Gőzöm sem volt, mit főzzek, mert nem akar-
tam, hogy Marco azt higgye, a kedvében akarok járni, de megmérgezni
sem szerettem volna, hiszen nem tudhattam, nem allergiás-e valamire.
Végül úgy döntöttem, hogy tészta lesz salátával. Azzal nem lőhetek
mellé.
Jó háziasszonyként (anya hároméves koromban kezdte a kiképzé-
semet) vérzett a szívem, hogy nem teríthetem meg rendesen az asztalt,
de nem akartam, hogy Marco kombinálni kezdjen.
Kit akartam átverni? Hiszen még én magam sem tudtam, mire
számítsak.
Elnyűtt farmerre és hosszú ujjú termofelsőre cseréltem a munka-
helyi szerelésemet. Zilált kontyba csavartam a hajam, aztán megnéztem
magam a tükörben, és elégedetten bólintottam. A farmer gömbölyűnek
mutatta a fenekemet, a szűk felső pedig szépen kiemelte a cicimet, a
szett viszont összességében azt üzente: „Itthon vagyok, lazulok, és
szarok rá, mit gondolsz rólam.”
– Tökéletes!
Sarkon fordultam, és kivágtattam a szobából, de a kapucsengő
hangjára riadtan torpantam meg.
Mindjárt kitaccsolok. Mindjárt összeokádom ezt a szép parkettát.
– Mély levegő! - nyugtatgattam magam az ajtó felé menet.
– Halló!
– Marco vagyok.
Jó, most már tutira elokádom magam.
 Megnyomtam a gombot, és beengedtem Marcót az épületbe.
A vér a fülemben lüktetett. A közömbösség álcáját öltve magamra
lélekben felkészültem az újbóli találkozásra. Kinyitottam az ajtót, és
hallottam, hogy Marco már felfelé jön a lépcsőn.
Amikor a feje megjelent a lépcsőfordulóban, görcsbe rándult a
gyomrom. Ahogy közelebb ért, felnézett, és üdvözlésképpen rám mo-
solygott. Basszus! Mi vonz még mindig ebben az alakban? Miért fűz
hozzá ennyi szép emlék?
Marco futólag végigmért, és nem tűnt csalódottnak. Egyáltalán nem.
- Gyere be! – léptem hátra megjátszott flegmasággal.
Bejött az előszobába. Szinte eltörpültem mellette, és bár csúnyán
elárult, jólesett a közelsége.
– Még magasabb lettél? – dünnyögtem, és gyorsan odébb húzódtam
tőle meg a szexi kölnijétől.
Marco becsukta az ajtót.
– Nem hinném – rázta meg a fejét.
Ahogy végignéztem rajta, rájöttem, hogy nem a magassága bűvölt el,
hanem az izmai. Nagyot nyeltem, amikor láttam, milyen szépen
dudorodik a bicepsze a testre simuló kapucnis felső alatt.
– Erre – ziháltam, és durcásan fordítottam hátat a szemtelenül vi-
gyorgó Marconák.
Marco bejött a nappaliba. A szoba végében állítottam fel a vacso-
raasztalt.
– Szép lakás. – Marco pillantása megakadt a sarokban tornyosuló
könyvkupacokon. Az ismerős félmosoly nem várt érzéseket keltett
bennem. – De elkelne néhány könyvespolc.
Ezt elengedtem a fülem mellett.
– Foglalj helyet! – mutattam az asztalra. – Mindjárt hozom a vacsorát.
 – Te főztél? - vonta fel a szemöldökét Marco.
– Igen, mert éhes vagyok - szűkült résnyire a szemem.
– Aha, értem.
Dúlva-fúlva vágtattam ki a konyhába, idegesített, hogy ennyire szar
színésznő vagyok. Megmarkoltam a konyhapultot, és mélyeket léle-
geztem.
Meg tudod csinálni.
O csak egy régi haver. 0 csak egy régi haver. O csak egy régi haver,
mantráztam magamban, miközben bevittem a tésztát meg a salátát.
– Jól néz ki! – mondta Marco, miután kidobáltam a kaját az asztalra.
Khmm, morogtam az orrom alatt.
– Sört? – kérdeztem nyersen.
Marco ajka mosolyra húzódott, káprázatos szemében nevetés tán-
colt.
– Kösz.
Behoztam a sört, lecsaptam az asztalra, és nem túl nőies mozdulattal
vetettem le magam a székre.
– Egyél! – mutattam a tálakra.
Marco, egy pillanatig sem leplezve, milyen jól szórakozik, vigyorogva
nyúlt a salátástálért.
– Zaklatottnak tűnsz.
Ne már!
– Á, jól vagyok - vontam meg a vállam a látszat kedvéért.
Marcón látszott, hogy egy szavamat sem hiszi. Elvettem tőle a tálat,
és egy adag zöldséget zúdítottam a tányéromra, amíg ő paradicsomos
tésztát halmozott a sajátjára. Némán láttunk hozzá a vacsorához.
Mindjárt kiugrók a bőrömből, és kivetem a csontos seggemet az ab-
lakon, gondoltam. Vártam, hogy Marco megszólaljon, hogy mindent
megmagyarázzon, hiszen ezért tömte a fejét a nappalimban és ingerelte
az intim részeimet. Végül megelégeltem a látszólag békés csendet.
– Négy év?
Marco tűnődve nézett rám, mintha minden egyes vonásomat az
emlékezetébe akarná vésni. Perzselt a tekintete. Letette a villáját,
hátradőlt a széken, és a legkisebb erőfeszítés nélkül csavarta le a ku-
pakot a söréről. Nagyot húzott az üvegből, de közben egy pillanatra sem
vette le rólam a szemét.
– Talán kezdjük az India Place-nél.
A név hallatán éles fájdalom hasított a mellkasomba. Elakadt a
lélegzetem. Amióta Marco elvette a szüzességemet, egyedül kellett
megküzdenem a fájdalommal és a megaláztatással, mert ő nem volt
velem, más pedig nem tudott a közös éjszakánkról. Most először ültünk
le, hogy tisztázzuk a dolgokat, és ettől minden olyan közelinek tűnt,
mintha az előző nap történt volna.
Marco észrevehette, mi játszódik le bennem, mert egész testében
megfeszült, és sajnálat villant a tekintetében.
Letette a sört, és teljesen felém fordult.
– Szeretném, ha tudnád, hogy az volt életem egyik legszebb éjsza-
kája.
A sokkoló vallomás hallatán teljesen lefagytam, de csak addig, amíg
a harag fel nem olvasztotta a jégpáncélt.
– Ne gyere ezzel a kamu dumával, mert nem veszem be! A színtiszta
igazat akarom, Marco!
Marco vonásai megkeményedtek.
– Ez az igazság. Megértem, hogy haragszol rám, de ne kérdőjelezd
meg a szavaimat, mert én sohasem hazudtam neked.
– Ja, persze.
– Te is tudod. Sohasem hazudtam neked, Hannah. Soha.
 – De ha az az éjszaka olyan csodálatos volt, miért menekültél el fej-
vesztve? Miért hagytál ott abban a lepusztult lakásban, mint egy hasz-
nált mosogatórongyot?
Marcót szíven üthette a kérdés, mert elkínzottan simított végig az
arcán.
Kivártam.
– Szégyellem, hogy olyan helyzetbe hoztalak – suttogta. – Ne ha-
ragudj!
A szívem olyan erősen zakatolt, hogy már szinte fájt.
– Miért tetted?
Marco megértette a kérdést. Hátradőlt a széken, az állkapcsa meg-
feszült.
– Mert te voltál Hannah. Az a klassz csaj, aki megnevettetett, áld úgy
nézett rám, mintha érnék valamit, és aki évről évre egyre szebb lett.
A szívem bukfenceket hányt.
– Túl jó voltál nekem. Már akkor tudtam, amikor legelőször haza-
kísértelek. Te igazi úrilány vagy, a fejed búbjától a lábad ujjáig. A cipőd
sarkáig sem érek fel.
– Nem értem.
Marco felsóhajtott.
– Meséltem, hogy nem jövök ki a nagyapámmal meg a nagybá-
tyámmal. És nem túloztam. Amióta csak az eszemet tudom, Nonno
folyton azt hangoztatta, hogy egy senkiházi vagyok, egy nagy nulla.
Hogy úgysem viszem semmire. Azt mondta, olyan vagyok, mint a
szüleim: amihez csak hozzáérek, tönkremegy. Belém nevelte a kishi-
tűséget.
Nem bírtam visszafogni magam. Még a történtek után is tehetetlen
düh fogott el, amikor az öregre gondoltam.
– Megkeseredett vén hülye!
 – Igazad van – nevetett fel Marco. – De ő volt az egyetlen apafigura a
környezetemben. Nonna hiába próbálta tompítani a dolgokat, én
mindent elhittem a nagyapámnak. Szinte még a kezére is játszottam.
Volt egy haverom a környéken. Az ő mostohaapja is jó nagy gyökér volt.
Leginkább a kölcsönös gyűlölet kötött össze minket. Ahogy kamaszodni
kezdtünk, Jamal egyre rázósabb dolgokat csinált, betörés, lopás,
vandalizmus meg a többi szarság, én meg mentem utána. Tizenhat
évesek lehettünk, amikor bevették egy bandába.
– Egy olyan bandába? – kerekedett el a szemem.
– Egy olyan bandába – sötétült el Marco tekintete. – Elmesélte, miket
kell csinálnia, én meg persze kiakadtam, de közben végig az járt a
fejemben, hogy Nonno mennyire akadna ki, ha én is beállnék a söp-
redék közé. Azt hiszem, egyedül Nonna meg a család miatt nem tettem
meg. De nagy volt a kísértés. Aztán egy este Jamal meg néhány haverja
megpróbált rábeszélni, hogy én is lépjek be a bandába. Letámadtak egy
csajt, aki a környéken lakott és nagyon tetszett Jamalnak. – Marco a
bal vállam fölé szegezte a tekintetét, láttam rajta, hogy újraéli az egész
sztorit. - Nem hittem a szememnek... Jamal meg akarta erőszakolni a
lányt, de amikor hozzáért, a lány sírva fakadt, Jamal meg beszart... –
Marco újra rám nézett, keményen. – Rávetettem magam, de a haverjai
megvédték. Három egy ellen. Ha Jamal nem állítja le őket, ott helyben
kinyírnak. Kórházba kerültem, és mindent elmondtam a
nagyszüleimnek. Ekkor hívták fel Gio bácsit, és valahogy rávették őt
meg Gabby nénit, hogy fogadjanak örökbe, mert Amerikában nem
maradhatok. Megkeresték anyát, aki aláírta a papírokat, és mire
betöltöttem a tizenhatot, egyszer csak Skóciában találtam magam.
– És a nagyapád? Nem dicsért meg, hogy megmentetted azt a lányt?
– Micsoda? – felelte gúnyosan Marco. – Ostoba, tanulatlan balfasznak
nevezett. Azt mondta, nem hazudtoltam meg a származásomat.
 Ez egyszerűen vérlázító volt.
– A nagyapád egy faszkalap.
– A nagyapám halott.
– Mi? – állt meg bennem az ütő.
Marco sóhajtva hajolt előre.
–Egy nappal azután, hogy lefeküdtünk egymással, Nonna telefonált,
hogy Nonno meghalt szívrohamban. Este már a chicagói gépen ültem a
nagynénémmel meg a nagybátyámmal.
– Ezért tűntél el Skóciából?
– Igen. A nagybátyámék hazajöttek, de én egy évig Chicagóban
maradtam, azt akartam, hogy Nonna rendben legyen, és amúgy is...
nehezen emésztettem meg, hogy nem tudtam rendezni a soraimat a
nagyapámmal. Hogy már soha nem kapom meg azt a bocsánatkérést,
amit elvártam volna tőle. Próbáltam megnyugodni, de nem ment, ezért
úgy döntöttem, hogy visszajövök Skóciába.
Zavartan tologattam a villát a tányéromon.
– Értem, Marco, és sajnálom, hogy a nagyapád így bánt veled. Ko-
molyan. Teljes szívemből mondom. De ez nem magyarázat arra, miért
hagytál faképnél, miután neked adtam a szüzességemet, és bevallot-
tam, hogy szeretlek. Ahogy arra sem, miért nem próbáltál kapcsolatba
lépni velem.
Marco átható tekintete teljesen megbabonázott. A hangja a szoká-
sosnál is nyersebb volt, amikor folytatta:
– Azért mentem el, mert úgy éreztem, nincs jogom hozzád érni. Úgy
éreztem, önző módon kihasználtalak, mer… egy nulla vagyok, ahogy ő
is mondta, és egy magamfajta suttyó hogy veszi magának a bátorságot,
hogy egyáltalán hozzád érjen, a többiről nem is beszélve. De úgy
megvadítottál, és annyira kívántalak, hogy egy pillanatra megfe-
ledkeztem magamról.. amíg be nem vallottad, hogy szeretsz.
A hideg futkosott a hátamon. Még most is előttem volt a pillanat.
– Amikor megismerkedtünk... Jenks ugyanazt csinálta veled, mint
Jamal azzal a lánnyal. Nem érdekelt, hogy nem ismerlek. Ott voltam,
láttam, mi történik, és tudtam, mire képes Jenks. Muszáj volt közbe-
avatkoznom. Azért kísértelek haza, mert nem akartam, hogy Jenks
megint bepróbálkozzon. Azért vártalak mindig a kapu előtt, mert mi-
után először hazakísértelek, rájöttem, mennyire védtelen vagy. Vicces,
okos, aranyos lány voltál, és úgy néztél rám, mint senki más. Mintha
őszintén érdekelne, amit mondok. Ez iszonyúan jólesett. Nem akartam
lemondani róla. Függő lettem. Szinte vártam, mikor késed már le a
buszt. Hagytam, hogy megtörténjen az, aminek nem szabadott volna
megtörténnie. Hagytam, hogy közel kerüljünk egymáshoz. Nem
akartam, hogy belém szeress, Hannah, mert rettegtem, hogy megbán-
talak, és igen, tudom, hogy ez most már bénán hangzik, mert így is
megbántottalak, de akkor még azt hittem, szívességet teszek neked az-
zal, hogy elhagylak.
– Szívességet? – vakkantottam. – Úgy éreztem, szerelmes vagyok
beléd. Hagytad, hogy minden létező módon kiszolgáltassam magam,
aztán úgy másztál le rólam, mintha undorodnál tőlem. Összetörted a
szívem.
Marco az ökölbe szorított kezére fektette az állát.
– Tudom – suttogta. – Azóta is bánom, hogy ezt tettem veled. Hülyén
viselkedtem, és ha tehetném, mindent visszacsinálnék.
– Mindent? – csúszott ki a számon.
Marco tekintete az ajkamra siklott.
– Nem – búgta. – Csak az elhagyós részt.
– Ha ennyire furdalt a lelkiismeret, miért nem kerestél meg, amikor
visszajöttél Skóciába?
 – Mert akkor még nem éreztem így. Ne hidd, hogy a nagyapám halála
után egy csapásra megváltozott az életem, Hannah! Sokáig tartott, mire
elhittem, hogy én is érek valamit.
– Mikor változtál meg? És mitől?
Marco lesütötte a szemét.
– Nem tudom - rázta meg a fejét alig észrevehetően. - Volt pár dolog.
De semmi komoly. Felnőttem, keményen melóztam, és elkezdtem bízni
magamban. Apránként, napról napra, egyre értékesebbnek láttam
magam. Rácáfoltam a rohadékra.
– Ennek örülök – feleltem őszintén. – De még mindig nem értem,
miért nem kerestél meg.
– Mert évek teltek el, Hannah. Nem tudtam, mit mondjak, és nem
bírtam volna elviselni, hogy nem úgy nézel rám, mint azelőtt.
– Aztán jött az esküvő?
– Aztán jött az esküvő – bólintott Marco, és felforrósodott a tekintete.
– Majdnem szívrohamot kaptam, amikor megláttalak, de közben
meg,,, jézusom, csak akkor jöttem rá, mennyire hiányzol! Tudom,
kicsit erőszakos voltam, és sajnálom, hogy megijesztettelek... de nem
úgy néztél rám, mint egy darab szarra. Láttam, hogy dühös vagy, de
nem úgy, ahogy elképzeltem. Felbátorodtam, és elhatároztam, hogy
ha törik, ha szakad, bocsánatot kérek tőled.
Valami a szívem mélyén, valami, aminek a létezését egészen idáig
kétségbeesetten tagadtam, lelkesen izzott fel a vallomás hallatán.
– És most, hogy mindent megmagyaráztál... mit vársz tőlem?
– Bocsáss meg nekem! – vágta rá őszintén Marco. Ez az őszinteség
azonban gyorsan szertefoszlott a még masszívabb érzelmek súlya alatt.
Az egész szobát betöltötték, szinte már fojtogattak. – És adj még egy
esélyt, hogy megismerhesselek!
 A testem azonnal felvillanyozódott, én azonban nem hagytam ma-
gam, és résnyire szűkült szemmel kérdeztem:
– Mégis hogyan?
– Nem csak barátilag, ha erre célzok
Riadtan hőköltem hátra a kendőzetlen válasz hallatán.
– Meg sem próbálsz úgy tenni, mintha csak barátilag közelednél,
hogy elaltasd a gyanúmat?
Marco teljes elszántsággal bámult rám.
– Nem fogok úgy tenni, mintha nem érdekelne, milyen ember lett
belőled. De ettől még nem tagadom le, hogy te vagy a legpazarabb,
leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Még emlékszem az ízedre, és
ha csak rágondolok, feláll a farkam.
Nem kaptam levegőt.
– Hannah! – komorult el Marco a hallgatásom láttán.
Fogtam a sörömet, és nagyot kortyoltam belőle, hogy kicsit össze-
szedjem magam.
– Hannah?
– Most mit mondjak erre? – néztem dacosan Marco szemébe.
– Azt, hogy „Marco, megbocsátok neked, és igen, én is meg sze-
retnélek ismerni.”
– Nem tudom, menni fog-e – suttogtam.
Azt hittem, ennyiben maradunk, de Marco hirtelen felállt. Gya-
nakvóan néztem, ahogy megkerüli az asztalt, és fölém tornyosul. El-
akadt a lélegzetem, amikor fölém hajolt, és megcsapott a testéből áradó
meleg meg a kölnije illata. Borsódzott a hátam, amikor az arcomra
szorította forró ajkát. Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámultam,
ahogy felegyenesedik.
– Adok pár nap gondolkodási időt – mondta.
 1 1 . FEJEZET

ÁNATOSAN BÁMULTAM A SZEMKÖZTI FALAT, amit Colé rajzai díszítettek.

B A tetoválótű zümmögése szolgáltatta az aláfestő zenét a szombati
ebédünkhöz. Colé az INKarnate szalonban dolgozott, ide ugrottam
be a kajával, hogy együtt töltsük az ebédszünetet.
A legjobb barátom pillantása szinte lyukat égetett a bőrömbe.
Engedtem a néma esdeklésnek, és egyenesen Colé szemébe néztem.
O azonban szótlanul kortyolgatta tovább a kávéját, és kitartóan
bámult.
– Mi van? - haraptam bele flegmán a szendvicsembe.
– Hálás vagyok, hogy gondoltál rám, de azért érdekelne, hogy végig
ez lesz?
Fintorogva nyeltem le a falatot.
– Miért, muszáj mindig lyukat beszélni egymás hasába?
– De te nem azért jöttél, hogy csak úgy üldögéljünk – dőlt hátra Colé,
és feltette a lábát a fenekem mellé a tetoválószékre. – Beszélni akarsz
velem, úgyhogy nyomjad!
 – Nem akarok nyavalyogni.
– Az is jobb, mint a hallgatás.
Bosszús horkantással fordultam szembe vele.
– Úgyis tudod, mit fogok mondani.
– Hmm - fonta karba a kezét Colé, és úgy tett, mintha nagyon törné
a fejét. - Marco behatolt az objektumba?
– Kac-kac.
Colé megátalkodottan vigyorgott.
– Egy hete együtt vacsoráztam vele.
– És ezt csak most mondod? – szaladt fel a barátom szemöldöke.
– Kellett egy kis idő, amíg megemésztettem a dolgot. Azt akarja, hogy
adjak neki még egy esélyt. Minden szempontból.
– Úgy érted... kapcsolatot akar, nem egyszerű barátságot?
– Igen
– Kiderült, miért ment el?
– Meghalt a nagyapja. Marco hazautazott Amerikába, hogy a nagy-
anyja mellett lehessen. A nagyapja eléggé széttaposta a lelkét... nem
volt önbizalma, azt hitte, hogy túl jó vagyok neki, ezért nem szólt, hogy
elutazik, és ezért nem keresett meg, amikor visszajött.
– És most hirtelen meggondolta magát?
– Teljesen megváltozott, Colé - feleltem sóhajtva. – Már nem olyan,
mint régen. Azt mondja, hiányzóm neki.
Ezúttal Colé sóhajtott fel.
– Én most is azt mondom, amit eddig. Mindenki megérdemel egy
második esélyt. Történt, ami történt. Jó, Marco szó nélkül lelépett, de
nem voltatok együtt. Szerintem kicsit túlbonyolítod ezt a dolgot.
Mert lefeküdtünk egymással, bakker!
– Barátok voltunk – feleltem komoran –, és Marco tudta, milyen
sokat jelent nekem.
 – Elmondta, mi történt. Lehet, hogy bénának tartod a kifogásait, de
ilyen az élet. Mindenki csinál hülyeségeket. Marco az utóbbi időben
minden követ megmozgatott, hogy beszélhessen veled. Azért ez is
valami.
Igen – jó lenne, ha lenne valami.
Szeretném, ha lenne valami.
– Nem akarom, hogy megint átverjen.
Meglepetten láttam, hogy Colé meleg mosolyt villant rám.
– Akkor először csak barátkozzatok. Nem erőszak a disznótor.

– Hannah! – búgta a fülembe Marco, amitől önkéntelenül is meg-

borzongtam.
– Szia! - markoltam meg a telefont.
– Örülök, hogy hívtál. Már kezdtem azt hinni, hogy a B tervhez kell
folyamodnom.
– Miféle B tervhez?
– Olyan, mint az A terv, csak kicsit melósabb.
Ez akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.
– Megnyugodhatsz. Nem kell tovább üldöznöd.
– Ez jó hír.
Marco majdhogynem dorombolt, amitől önkéntelenül is lecsukódott
a szemhéjam.
Rohadj meg!
– Csak barátok! – bukott ki belőlem hirtelen.
– Tessék?
– Csak barátok lehetünk.
Marco hosszasan hallgatott.
– Marco!
– Barátok – szólalt meg végül. – De idővel talán több is lehet a
dologból.
 A gyomrom vadul liftezett.
– Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem.
– Jó. Egyelőre ez is megteszi.
– Marco...
– Most már nem szívhatod vissza! Barátok vagyunk. Hivatalosan is
találkozhatunk.
Felsóhajtottam, és a pokolba kívántam a kínzó gyomorideget.
– Jövő hétvégén ráérsz?
– Az sajnos nem lesz jó – felelte Marco rövid habozás után. – Mit
szólnál a keddhez? Beülhetnénk valahova munka után. Műszakot
cseréltem az egyik munkatársammal. Ha holnap beugróm helyette,
cserébe bevállalja a szerdát.
– Az jó. Akkor nyugodtan iszogathatsz. Én viszont nem nagyon érek
rá hétköznap este.
– Jaj, ne már, te nem erőgépekkel dolgozol. Csak egy ital. Vagy már
olyan öreg vagy, hogy a tyúkokkal fekszel? – hecceit.
– Most mit baromkodsz? – húztam el a szám. – Jó, legyen a kedd
este. De csak egy ital, és semmi több.

Amikor kedd este beléptem a George Street-i bárba, és megláttam,

hogyan néz rám Marco, majdnem hasra estem a saját lábamban.
Kilépett a szűk bokszból, és tetőtől talpig végigmért. Az a röhej, hogy
semmi érdekes nem volt rajtam, kivéve talán a prémes bokacsizmámat.
A kedvenc katonai stílusú zöld télikabátomat viseltem, amit
szőrmemandzsetta díszített. Szűk szabású volt, de nem számított
kimondottan szexinek.
Marco tekintete mégis azt üzente, hogy szexi vagyok.
Rohadj meg!
Amikor odaléptem hozzá, legnagyobb megrökönyödésemre lehajolt, és
két puszit nyomott az arcomra. A fagyos szél jól kicsípte az arcomat, de
amint Marco ajka a bőrömhöz ért, mintha lángnyelvek nyaldosták volna
a fejemet. Bambán nézhettem, mert Marco nagyon elégedett volt
magával.
Bátortalanul bújtam ki a kabátomból, és örültem, hogy konzervatív
tengerészkék gyapjúruha van rajtam. De talán jobb lett volna, ha
hálóinget veszek, úgy kimelegedtem.
Amikor lehuppantam Marco mellé, felizzott a testem, én pedig rá-
jöttem, hogy csak áltatom magam: még mindig vonzódom Marcó- hoz,
ráadásul annak idején szerelmes voltam belé. A bonyolult múltunk és
a sok elhallgatott tény ellenére pontosan tudtam, hogy nem lehetünk
egyszerű barátok, még ha kívülről úgy is teszek.
Amikor a karunk súrolta egymást, mintha áramütés ért volna. Nem
bírtam magammal. Kezdtem rákattanni a dologra. Tizennégy és tizenhét
éves korom között végig ezt éreztem.
Már hiányzott.
– Hogy vagy? – kérdeztem halvány, tartózkodónak szánt mosollyal.
– Jól – szegezte rám a szemét Marco, makacsul keresve a pillantá-
somat.
Most először fordult elő, hogy kényelmetlenül éreztem magam mel-
lette. Gyorsan félrekaptam a tekintetemet, és a bárpultra koncentrál-
tam.
– Iszol valamit? - kérdezte.
– Aha. Egy pohár rozét kérek.
Amikor Marco kicsusszant a bokszból, végre megint lélegzethez
jutottam.
Mekkora hülye vagy! – átkoztam magam.
 Ez csak Marco. Oké, jól néz ki, na és? Ha fiatalabb lennél, gond
nélkül eldumálnál vele!
Szedd össze magad, Nichols!
Néztem, ahogy Marco határozott, ruganyos léptekkel a bárpulthoz
megy. Sötétkék sálgalléros kötött pulcsit és sötétkék farmert viselt.
Hanyag elegancia áradt belőle, és sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint
a suliban.
Egy pillanatra abbahagytam a stírölést, mert észrevettem, milyen
élénk figyelem árad Marco felé a bárpult túlsó végéből. Két nő ült a
pultnál, halkan pusmogtak, és közben hívogató mosollyal legeltették a
szemüket Marcón.
Marco észre sem vette őket.
A közönye láttán megnyugodtam, és lassan elpárolgott a féltékeny-
ségem.
Hát igen. Ennyit arról, hogy csak barátok vagyunk.
Rohadj meg!
– És? – ült vissza mellém Marco. Óvatosan letette elém a borospo-
harat, a másik kezében egy korsó sört fogott. – Milyen napod volt?
Ártatlan csevegés. Jó, az talán menni fog.
Válaszolni akartam, de hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Marco az
ülés háttámlájára csúsztatja a karját. Csapdába estem.
Mi is volt a kérdés?
Munka! Igen, a munka.
– Jó. – Gyorsan ittam egy korty bort, hátha az alkoholtól majd el-
lazulok. – A tanítás elég strapás meló, de én szeretem.
– És értesz is hozzá.
Nem akartam újabb kirándulást tenni a múltban, így hát vállat
vontam, és incselkedőn vigyorogtam bele Marco szép arcába.
 – Úgy hallom, neked is jól mennek a dolgaid. Adam állandóan téged
istenít. Azt mondja, még építésvezető is lehet belőled.
– Ez a cél. A kemény munka és a tanulás mindig meghozza a ju-
talmát.
Szelíden elmosolyodtam.
– Azt mondod, megváltoztál, de már fiatalon is így álltái a dolgokhoz.
Különórákat vettél, pedig nem kellett volna. Mindig a jobbra tö-
rekedtél.
Kivéve velem kapcsolatban.
– Azért nem mindig – ellenkezett Marco, mintha olvasna a gondo-
lataimban. - Ez az, ami megváltozott. Nem engedek az álmaimból, kerül,
amibe kerül.
Gyorsan lesütöttem a szemem, nehogy veszélyes terepre tévedjünk.
– Hogy van Gabby néni?
– Jól. Nagyon jól. Gio már sokkal normálisabb velem, és tudom, hogy
ezt elsősorban Gabbynek köszönhetem. Közel állunk egymáshoz.
Örülök, hogy itt is van családom.
– A chicagóiakkal tartod még a kapcsolatot?
– Persze. Az internet varázsa.
– Igen. Ez jó hír. Örülök, hogy megszabadultál a terhektől, amiket a
nagyapád pakolt rád.
– Köszönöm. – Marco tekintete megint körbebarangolta az arcomat,
és hirtelen elképzeltem, mi lenne, ha rávetném magam. Gondolatban
nagyot sóztam a kezemre. – És veletek mi van? Hogy van a család?
– Nagyon jól. Ellie-nek született egy kisfia, William a neve. Most
várják a kistesót.
– Akkor nagy a nyüzsgés, mi? – vonta fel a szemöldökét Marco.
 – Képzelheted – válaszoltam nevetve. – Jossnak és Bradennek is két
gyereke van, Beth és Luké. A szüleim háza minden vasárnap állatkertté
változik.
– Az jó – vigyorgott Marco.
– Igen, az.
– És a szüleid? Dec? Ők hogy vannak?
– Jól. A szüleim legalábbis. Decről nem tudok nyilatkozni. Tizennyolc
éves, és folyton a szobájában kuksol a barátnőjével.
– Van barátnője? Elismerésem!
– Nehogy megmondd neki! Már így is egy tudálékos, arrogáns kis
pöcs – dünnyögtem, de Marco csak mosolygott, mert tudta, hogy ez a
szeretet jele.
– Jó fej családod van, Hannah.
– Igen – helyeseltem halkan.
– És Colé? – feszült be hirtelen Marco.
– Ki? – néztem rá zavartan.
– Az a srác, akivel az esküvőn voltál. Anishától tudom a nevét – vo-
nogatta a vállát Marco.
– Látom, nem ültél tétlenül – morogtam, és ismét belekortyoltam a
boromba. - Colé Jo öccse. Ő a legjobb barátom. Mindenben... szá-
míthatok rá.
Marco elkomorult, látszott rajta, hogy nem díjazza a válaszomat.
– De nem vagytok együtt.
– Nem, ez nem olyan kapcsolat. - Lesütött szemmel tettem le a po-
harat. – De szerintem hagyjuk a többieket.
– Rendben –billentette félre a fejét Marco, és résnyire szűkült szem-
mel méregetett. - Még mindig a Némó nyomában a kedvenc filmed?
Ez annyira váratlan kérdés volt, hogy elnevettem magam.
 Örültem, hogy témát váltottunk.
– Még emlékszel?
– Persze.
– Nem tudom, mi a kedvenc filmem — ingattam a fejem.
–Az baj.
– Nem feltétlenül. Engem nem zavar. Neked még mindig a Kiképzés
a kedvenced?
– Nem, a Fékezhetetlen. Kibaszott jó film.
– Nem láttam.
Marco rögtön elmosolyodott, innen tudtam, hogy sikerült behúznia
a csőbe.
– Csütörtök este felmegyek hozzád, és együtt megnézzük.
Le akartam torkolni, de láttam, milyen izgatottan csillog a szeme.
Arra számított, hogy nemet mondok, és hirtelen arra gondoltam, ha
elutasítom, csak megerősítem őt abban, hogy félek kettesben maradni
vele. És ebből arra a következtetésre jutott volna, hogy azért félek
kettesben maradni vele, mert vonzódom hozzá.
Dacosan szegtem előre az államat.
– Jó, de csak késő este érek rá. Csütörtökön tanfolyamot tartok egy
művelődési házban.
– Tudom – nevetett Marco. – Amúgy ne örülj ennyire, hogy velem
töltheted az estét.
– És mit fogtok csinálni? – kérdezte egy ismerős hang.
Riadtan kaptam fel a fejem, és láttam, hogy Suzanne áll előttem. Az
utolsó közös ivászatunk óta nem láttam, de nem lepett meg, hogy
hétköznap este futunk össze a városban.
– Az elveszett leányzó! – vonta fel a szemöldökét. Majd Marcóra
nézett, és felcsillant a szeme. – És ő kicsoda?
 – Suzanne! – Lázasan törtem a fejem, mivel hajthatnám el a barát-
nőmet. Már csak az hiányzik, hogy rászálljon Marcóra. Mindent el-
kotyogna neki. - Oöö... egyedül jöttél?
– Randim van - intett a fejével Suzanne a bárpult felé, ahonnan egy
jóképű szőke srác figyelt minket. Suzanne továbbra is Marcót stírölte,
aztán áthajolt az asztalon, hogy annyi dekoltázst villanthasson,
amennyit nem szégyell. Kezet nyújtott Marconák, és rekedtes hangon
mondta: - Suzanne vagyok.
Marco gyorsan kezet rázott vele.
– Marco. Hannah barátja.
Láttam, hogyan merevedik meg Suzanne a név hallatán, és én is
befeszültem.
Bűnbánóan gondoltam az egyetemi bulikra, különösen arra az es-
tére, amikor seggrészegre ittuk magunkat, és Suzanne megkérdezte,
szűz vagyok-e, mert még senkivel sem feküdtem le a koleszból. Egy
érzelgős pillanatomban elmeséltem neki, mit tett velem Marco, és azt is
kijelentettem, hogy soha többé nem akarom kiszolgáltatni magam
semmilyen baromnak.
Suzanne rám nézett, szép szeméből döbbenet sugárzott.
– Na, ne!
– Suzanne! – kérleltem halkan, hogy fogja be a száját.
Szerintetek vette az adást?
Naná, hogy nem.
Gyilkos pillantást vetett Marcóra.
– Sok megbeszélnivalótok lesz. A barátnőm totál kikészült miattad.
Padló, nyílj meg, és nyelj el! Légyszi!
– Suzanne - hajoltam előre. Remegett a hangom. – Ez nem...
– Nem, tudja csak meg! Istenkém – nyílt tágra Suzanne szeme –, csak
nem miatta lettél ekkora fapina?
 Csak most jöttem rá, milyen rosszul választom meg a barátaimat.
– Már megbocsáss! - mordult fel Marco, és Suzanne-nel úgy kaptuk
fel a fejünket, mintha villám csapott volna belénk. Marco tekintete
elsötétült. Sütött belőle az ingerültség. – Éppen beszélgetünk. Légy
szíves, menj innen!
Suzanne sértődötten szisszent fel. Rám nézett, mintha elvárná, hogy
megvédjem.
Sajnos nem esett túl jól, hogy az előbb több ember füle hallatára
fapinának nevezett.
– Elővettem a tanáros hangomat, és azt mondtam:
– Később beszélünk, Suzanne.
– Pfff! - dúlt-fúlt Suzanne, azzal megfordult a tízcentis tűsarkain, a
pasijához vágtatott, karon ragadta, és kivonszolta a bárból.
– O a barátnőd? - hüledezett csendesen Marco.
– Az egyetemen ismertem meg. Én felnőttem. Ő nem.
Marco szórakozottan tolta félre a félig kiürült korsót.
– Hogyhogy kikészültél?
Vállat vontam.
– Fogalmam sincs, mire gondolt.
– Anisha azt mondta, szerinte nincs senkid, és úgy néz ki, hogy nem
is nagyon volt. Nem erre célzott a csaj?
Hirtelen dühbe gurultam. Időbe telt, mire lehiggadtam. Nem akar-
tam, hogy Marco azt higgye, akkora nagy szám volt, hogy azóta sem
tudtam túllépni rajta. Én saját egyéni megfontolásból nem feküdtem le
senki mással.
Asszem.
Lassan kifújtam a levegőt.
– Per pillanat nincs senkim.
Marco mintha megkönnyebbült volna a válasz hallatán.
Egyenesen ránéztem, hagytam, hogy a pillantásunk egybefonódjon, és
éreztem, hogy egyre erősebben vonzódom hozzá. Gyönyörű volt, férfias,
szexi, karizmatikus. Biztosan sok nővel volt dolga az elmúlt öt évben.
Ettől lelombozódtam.
– Abból kiindulva, hogy az elmúlt hetekben csak velem voltál el-
foglalva, gondolom, neked sincs komoly kapcsolatod.
Marco mereven bámult, csak a szája kunkorodott fel egy kicsit.
Csókolni való volt.
– De, van. Már csak a másik felet kell meggyőznöm róla.
Igen. Határozottan csókolni való volt.
Résnyire szűkült szemmel játszottam a közömböst.
– Azt hittem, megbeszéltük, hogy csak barátok vagyunk.
Marco pillantása az ajkamra siklott. Idegesen feszengtem.
– Tudom, mit beszéltünk meg – szegezte rám újból parázsló te-
kintetét. - De a legfontosabbat elfelejtetted.
 12. FEJEZET

SÜTÖRTÖK ESTE MARCO TÉNYLEG FELJÖTT HOZZÁM a

C Fékezhetet-
lennú meg egy kis gyorskajával, és tényleg megnéztük a filmet, ami
tényleg fantasztikus volt, csakúgy, mint Marco, úgyhogy kezdtem
meginogni.
Lélegezz mélyeket, Hannah!
– Nem tudom - ingatta a fejét Ellie. - Még látom az elszántságot a
szemedben. El kell űznünk valahogy.
Szombaton, fittyet hányva a javításra váró dolgozatokra, a nővé-
remmel, Jóval és Liwel töltöttem a napot Jossék Dublin Street-i há-
zában. Joss és Braden eredetileg lejjebb lakott, de amikor Joss terhes
lett Luke-kal, Braden nagyobbra cserélte a lakást, ami alig néhány
háznyira volt a régitől. Szabadon garázdálkodhattunk - Braden étte-
rembe vitte a gyerekeket úgyhogy már az ajtóban egymás után zá-
poroztak rám a Marcóval kapcsolatos keresztkérdések.
– Te is Marco oldalán állsz? - húztam el a számat.
 – Szerintem mindannyian – nyomott a kezembe egy csésze teát Joss.
– Nem is tudom, kiről áradoztál ennyit... izé, Marco óta. Ez azért
jelent valamit.
– Három hete bukkant fel az életemben. Nem omolhatok azonnal a
karjaiba.
– Nem is kell - nyugtatott meg Jo. – De azért valld be, hogy nem veted
el a lehetőséget.
– Ezt meg honnan veszitek? - méltatlankodtam. – Egy pillanatra
megingok, és ti már rám is sütitek, hogy nem vetem el a lehetőséget?
Ne már! Csak ki vagyok éhezve.
– Juj! – fogta be a fülét Ellie. – A nagy testvér is a szobában van.
Persze sejthette volna, hogy ez csak olaj a tűzre.
– De most komolyan - folytattam három vibrátort koptattam el.
– Te kis huncut! - meredt rám rémülten Ellie.
– Kis huncut? – vihogtam. – Ellie, ez a gyerek teljesen leszívja az
agysejtjeidet.
– Szállj le a nagyon terhes nővéredről! - szólt rám Liv. - Csak egy
kérdésre válaszolj: ha nem vonzódnál hozzá ennyire, akkor is adnál neki
még egy esélyt?
Tanácstalanul néztem végig a kíváncsi arcokon. Végül felsóhaj-
tottam:
– Tiszta sor, hogy igen. De úgyis szétparáznám az egészen.. akkor
meg mi értelme?
– Nem tudhatod előre - felelte halkan Joss. - Nem tudhatod, amíg ki
nem próbálod. Amikor összejöttem Bradennel, annyi idős voltam, mint
te. Oké, vannak napok, amikor meg tudnám ölni, de alapjában véve jól
megvagyunk. És a gyerekek is helyesek. Próbáld meg, Hannah!
 Ellie, Jo és Liv arckifejezéséből ítélve mindenki egyetértett Joss- szal.
Joss realista, imádja Bradent és a gyerekeit, nem kételkedtem a
szavaiban. Marcóban viszont annál inkább.
Még szerencse, hogy ezután Bethre és az iskolakezdésre terelődött a
szó.
Éppen azt tárgyaltuk, hogy másfél hónap múlva karácsony, amikor
csengettek. Joss nyitott ajtót, és Nate-tel tért vissza.
Liv azonnal felderült a dögös férje láttán, és őszintén szólva nem
hibáztatom.
– Hát te?
Nate vigyorogva támaszkodott az ajtófélfának, felvillantva szexi
gödröcskéit.
– Most raktam le a gyerekeket anyáéknál. Gondoltam, elmehetnénk
valahova kettesben. Akár indulhatunk is. Ha a hölgyek beleegyeznek -
mosolygott ránk.
– A, nekik nem osztottak lapot - pattant fel villámgyorsan Liv. - Bocsi,
lányok – nézett ránk szabadkozva. - De gyerekek a nagyiéknál, a
szívdöglesztő férjem meg itt hever parlagon. Nem hibáztathattok.
De nem ám, kuncogtunk egyetértőén.
Liv felhúzta a csizmáját, és a táskája után nyúlt.
– Nate – pillantott elgondolkodva a férjére emlékszel, mi történt,
amikor összetörted a szívemet, de aztán a kitartásodnak köszönhetően
megbocsátottam neked?
– Igen – vágott pofákat Nate. – Kösz, hogy szóba hoztad. A régi szép
idők!
– Te aztán nem finomkodsz - közöltem nevetve Liwel.
– Muszáj volt feltépni a fájdalmas sebeket? – sóhajtozott Nate. Liv
odament hozzá, és a két tenyere közé szorította az arcát.
 – Igen, bébi - lehelt finom csókot az ajkára. – Hannah-nak próbálok
segíteni. Marco többet akar egyszerű barátságnál, és a csajt már csak
egy hajszál választja el attól, hogy beadja a derekát.
Nate kifejező fekete szeme egészen a lelkemig hatolt.
– Liv mesélt nekem a srácról, és nekem elhiheted, Hannah, egy igazi
férfi nem töri össze magát egy egyéjszakás kalandért. A feleségem
szavaiból ítélve a csávó bármikor kész lenne ágyba cipelni, ugye?
Durcásan húztam el a számat, de végül bólintottam.
– Akkor bejössz neki – vont vállat Nate, mintha ez lenne a világ leg-
természetesebb dolga. – De ha nem hiszel neki, hagyd, hadd teperjen
még egy kicsit. Ha igazán fontos vagy a számára, és érzi, hogy működik
közöttetek a kémia, nem keres mást.
Ez szöget ütött a fejembe.
Jó tanács, gondoltam magamban. És Nate Sawyertől származik, az
egykori szívtiprótól, akiből időközben odaadó férj és családapa vált. Ő
csak tudja.
– Oké - bólintottam. – Kösz, Nate.
– Szívesen – vigyorgott rám Nate. Vidám szalutálással köszönt el Ellie-
től, Jótól és Josstól, majd Liv keze után nyúlt. – És most, ha nem
haragszotok, elrabolom a feleségemet.
 13. FEJEZET

A KISASZTALON KUPACOKBAN ÁLLTAK a javításra váró esszék. Én a

földön ültem a már kijavított dolgozatok mellett. Időnként a kihűlt
kávém után nyúltam, és Marcóra sandítottam, aki elnyújtózva
szunyókált a kanapén.
Odakint sötét volt és hideg, de bent, a meleg lakásban ropogott a tűz.
Nem győztem hüledezni, hogy mindjárt itt a december. Őrült hetek
álltak mögöttem. És az őrülethez Marco is hozzájárult. Nem kicsit.
Miután megfontoltam Nate tanácsát, arra jutottam, csak úgy de-
ríthetem ki, hogy Marco őszintén érdeklődik-e irántam, ha több időt
töltök vele. A szívem azt súgta, hogy Marco nem az a típus, aki csak le
akar fektetni. Velem legalábbis nem tenne ilyet, de a szűnni nem akaró
kétség és az emlék, hogy azon a végzetes éjszakán magamra maradtam
az India Place-en, továbbra is bizalmatlanná tett.
De tudtam, hogy idővel minden kiderül.
A filmnézős este utáni hétvégén Marco nem ért rá. Hétfőn azonban
megjelent nálam munka után egy rakás kajával meg filmmel. Bevette
magát a konyhába, én pedig elbűvölten néztem, ahogy összedobja a
húsgombócos spagettit. Nem is értem, miért voltam meglepve, hiszen a
nagybátyja saját éttermet vezetett.
Jó kis este volt, sokat hülyültünk, bár Marco most sem bírt magával,
és a külső reakciók teljes hiánya ellenére flörtölt velem. Azon a héten
többször is felhívott ebédszünetben, egyfolytában üzengetett, pénteken
pedig el akart csalni a városba, hogy megigyunk valamit. Sűrű hetem
volt, úgyhogy leráztam azzal, hogy sok a dolgom. Ő azonban nem
tágított, és megkérdezte, mi a programom hétvégére. Mondtam neki,
hogy Glasgow-ba megyek, ott veszem meg a karácsonyi ajándékokat.
Nem akartam az utolsó pillanatra hagyni a dolgot.
Legnagyobb döbbenetemre Marco meghívatta magát.
Szombat reggel találkoztunk a Waverley állomáson, és felszálltunk a
glasgow-i vonatra. Ötven percig ültünk egymással szemben, de alig
beszélgettünk. Marco, bár jóval bőbeszédűbb és derűsebb volt, mint
régen, továbbra is jókat hallgatott a jelenlétemben.
Éppen Falkirkön robogtunk keresztül, amikor rajtakapott, hogy őt
vizslatom. Mosolyogva kérdezte:
– Mi van?
– Megváltoztál, de mégsem.
Értelem villant a tekintetében, tehát tudta, mire célzok.
– Te is.
Bár azt nem szívesen ismertem volna el, hogy vonzódom hozzá,
valahogy mégis a tudomására akartam hozni, milyen jó barátok vol-
tunk, és akár most is azok lehetünk.
– Mindig ez volt. Akkor sem jöttünk zavarba, ha egyikünk sem szólt
egy szót sem. Nem éreztük szükségét, hogy megtörjük a csendet.
Cole-lal is ugyanígy vagyok, de... ő olyan, mintha a testvérem lenne,
szóvíd... de a többi sráccd... - csuklótt el a hangom, amikor rájöttem,
hogy ezt talán nem kellett volna az orrára kötnöm.
Marco nem felelt, és amikor ránéztem, elképedve láttam, milyen fagyos
nyugalom árad belőle.
Hirtelen előrehajolt.
– Hannah, tudom, hogy egyszer megkérdeztem, van-e valakid, de
őszintén megvallva nem akarok más férfiakról csevegni.
Előreszegett állal nézett ki az ablakon.
Bepöccentem. Nem voltam vevő erre az alfahím-hisztire. De nem
akartam jelenetet, ezért inkább csendben maradtam, és némán
puffogtam magamban. Tíz perc - immár kínos - hallgatás után halkan
megjegyeztem:
– De hát csak barátok vagyunk.
És ha Marco tovább féltékenykedik, azok is maradunk.
– Tudod, hogy én többet akarok - nézett rám élesen Marco. - Nyilván
megérted, miért nem akarom végighallgatni, hány szarházival voltál
együtt. Ők mindent megkaptak, amiről én csak álmodoztam.
A közös múltunk súlya, az ellentmondásos érzéseink hirtelen egy-
bemosódtak a vágyaimmal, és megrémültem. Kettőnktől. A közös
jövőnktől. Vagy annak hiányától.
– Akkor inkább ne találkozzunk többet - suttogtam gondolkodás
nélkül.
– Kibírod – felelte Marco rideg, ellentmondást nem tűrő hangon.
Dacosan nézett rám, de én nem ijedtem meg tőle.
– És te?
– Amíg nem a dugópartnereid meg Colé a téma, addig persze, ki-
bírom.
A szemem résnyire szűkült.
 – Colé a legjobb barátom.
Marco leszegte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
– En vagyok a legjobb barátod – válaszolta nyersen. – Vagy már el-
felejtetted? Tudom, az én hibám. Majd felfrissítem az emlékezetedet.
Erre már tényleg nem tudtam mit mondani. Annyi minden történt, és
rettegtem, hogy megint ugyanazt kell átélnem.
Inkább csendben maradtam. Végül Marco törte meg a hallgatást,
amikor a vonat befutott a glasgow-i Queen Streetre.
– Gabby valami Jo Malone-t akar karácsonyra – mondta lazán. –
Nyugtass meg, hogy te vágod, mi az!
Elképedve meredtem rá meg a képletesen felém nyújtott olaj ágra.
Aztán döntöttem.
– Az egy bolt – nevettem el magam. – A nénikéd nem mondta, mit
akar onnan?
Marco bambán bámult rám.
– Nem baj – veregettem meg a vállát, miközben leszálltunk a vonatról.
– Majd veszünk neki egy ajándékcsomagot.
Fura, de a vonaton átélt hajmeresztő percek ellenére szuper napunk
volt. Vásárlás után egy pubban ebédeltünk. Ahol egy hirtelen jött
ötlettől vezérelve felajánlottam:
– Ha nem sikerül mindent beszereznünk, jövő hétvégén folytat-
hatjuk.
Marco ellágyulva nézett rám. De halkan csak ennyit mondott:
– Jövő hétvégén nem érek rá.
Őszintén reméltem, hogy nem csináltam hülyét magamból. Ré-
gebben fel sem vettem volna az ilyesmit.
Marco komoran vonta össze a szemöldökét.
– Elég bonyolult ügy, de... hamarosan mindent megmagyarázok –
ígérte. – Amikor megérett rá az idő.
 Elszorult a gyomrom, de hősiesen tartottam magam.
– Ez nagyon rejtélyesen hangzik.
– Hosszú történet. Mindenképpen el szeretném mondani, de csak az
alkalmas pillanatban.
Álszent módon bántott, hogy Marco titkolózik előttem, holott én sem
voltam teljesen őszinte hozzá. Tudván, hogy alig néhány órája még én
sértődtem meg a féltékenysége miatt, flegmán vállat vontam:
– Nem érdekes... Nem tartozol elszámolással.
– Dehogynem! – csattant fel Marco. – Bármi lesz is köztünk - mu-
tatott rám fontos vagy nekem. Mindent el fogok mondani.
Na, mit válaszoltam erre? Kalapáló szívvel, teljes őszinteséggel fe-
leltem:
– Nem akarom, hogy azt hidd, az orrodnál fogva vezetlek, Marco. En
szeretném, ha barátok lennénk, de nem tudom, képes leszek-e többre.
Jó lenne, ha megnyugtatnál, hogy felfogtad, miről beszélek.
– Felfogtam. Bármi legyen is... én nem mozdulok mellőled.
A fájdalom újult erővel tért vissza, de most szinte kellemesnek hatott.
Némi feszült hallgatás után új témát dobtam be, és Marco nagybátyja
meg az étterem felől kérdezősködtem.
– Minden rendben — ment bele a játékba Marco. — Talán már em-
lítettem, hogy Gabbynek sikerült megpuhítania Giót. A nagybátyám
valami miatt úgy döntött, hogy nem is vagyok akkora lúzer.
Eszembe jutott az a régi este a parkban, Marco feldagadt szeme.
Valahányszor Gióra gondoltam, nem éreztem mást, csak zsigeri gyű-
löletet.
– És ez kárpótol azért a sok szemétségért, amit el kellett viselned
tőle?
Marco látta, mi megy végbe bennem. Ellágyult az arca.
– Nem, Hannah. De az már a múlt. Gio is sokat nyelt Nonno miatt.
Nem jött ki az apjával, és ennek is mi ittuk meg a levét. Gio
bocsánatot kért tőlem. Igaz, hogy részegen - vigyorgott Marco de azért
jólesett.
Ha Marco hajlandó megbocsátani, gondoltam magamban, akkor én
is.
– Ennek örülök.
Ebéd közben újból megenyhült a hangulat. Egy darabig elhülyés-
kedtünk, aztán másodszor is belevetettük magunkat a sokadalomba.
Marco valahogy kibulizta, hogy aznap éjjel nálam alhasson. Betettünk
egy filmet, de elaludtam rajta, végül arra riadtam, hogy Marco
felnyalábol, és átvisz a hálószobába. Óvatosan letett az ágyra, és mielőtt
álomba szenderültem volna, még éreztem, hogy puszit nyom a
homlokomra.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy Marco a kanapén alszik, és
amikor megkérdeztem tőle, miért nem ment haza, azt válaszolta, hogy
nyugodtabban alszik, ha tudja, hogy biztonságban vagyok. Reggelit
csináltam neki. És az elszántságom máris még több sebből vérzett.
Marco végül elment. Azt hittem, aznap már nem jön visz- sza, de
tévedtem, egy csomó cuccot hozott, amit nekem rendelt. Lemondtam a
vasárnapi ebédet, hogy a saját szememmel lássam, hogyan rakja fel a
könyvespolcokat a nappalimban. Az elszántságom még haloványabb
lett.
A következő héten mind a ketten el voltunk havazva, de Marco még
így is ügyelt arra, hogy minden másnap felhívjon. Azon a hétvégén nem
találkoztunk, mert Marconák - ahogy említette - dolga volt.
A távollétében rettenetes felfedezést tettem.
Hiányzott.
A csontjaimban éreztem a hiányát.
Megkönnyebbültem, amikor az eltűnése utáni hétfő este megjelent a
küszöbömön. Ha magában meg is fogadta, hogy nem nyúl
hozzám, most megszegte a kimondatlan ígéretet, mert amint belépett a
lakásba, szorosan átölelt, amitől minden porcikám életre kelt. Arcon
csókolt, majd vonakodva elhúzódott tőlem. Örültem, hogy vastag
pulóver van rajtam, mert az illata, a testéből áradó forróság, az izmos
karja, a puha mellemre tapadó kemény mellkasa és az öröm, hogy
viszontláthatom, fizikai reakciókkal is járt.
Hogy kijózanodjak, úgy dobtam össze a vacsorát, mintha mi sem
történt volna.
Azon a héten háromszor vacsoráztunk együtt a lakásomon.
Egyszer megkérdeztem Marcót, miért nem hív meg magához, nem
kötekedésből, hanem merő kíváncsiságból. Azt válaszolta, hogy az én
lakásom szebb. Való igaz, annak idején egy patkánylyukban lakott az
India Place-en, de nehezen tudtam elképzelni, hogy még most is
hasonló körülmények között él, szóval a kifogásai ellenére szerintem
nyugodtan fogadhatott volna vendégeket.
De sutba dobtam a kérdéseimet, a kíváncsiságomat és kétségeimet,
mert ki akartam élvezni, hogy együtt lehetünk.
Péntek este úgy döntöttünk, hogy kimozdulunk, és moziba mentünk.
Marco nyilvánvalóan kevesellte az együtt töltött időt, mert ragaszkodott
hozzá, hogy másnap este ő is eljöhessen velem bébiszitterkedni. Mi
vigyáztunk Bethre és Luke-ra, amíg Joss és Braden kirúgott a hámból.
Vagyis Marco először találkozott Joss-szal. Bradent már ismerte az
építkezésekről. Legnagyobb döbbenetemre Braden barátságosan fo-
gadta Marcót. Kivételesen nem a vérszomjas báty szerepében tetszel-
gett. Úgy tűnt, nem zavarja, hogy Marcóval kavarok. Talán megérezte,
hogy Marcóban is ott lapul a macsó alfahím, és valami bizarr férfilogikát
követve, amit én sosem fogok megérteni, felnézett rá. Ami Josst illeti, ő
már az első pillanattól kezdve - amint Braden és Marco hátat fordított
– egyértelművé tette, hogy szimpatikusnak találja a pasit.
 Az este legnagyobb meglepetését azonban nem Braden lazasága
okozta, hanem Marco viselkedése. A kicsik azonnal megkedvelték, ő
pedig végtelen türelemmel fordult feléjük. A váratlan fordulatok ellenére
jól indult az estis... hogy aztán minden összekuszálódjon. Jossék későn
értek haza, a gyerekek már az ágyban voltak, és Joss olyat tett, amit
álmomban sem gondoltam volna: meghívta Marcót a vasárnapi ebédre.
Elborzadva nézhettem rá, mert Marco és Braden is harsány hahotá-
ban tört ki.
Marco természetesen igent mondott.
Legnagyobb ámulatomra az egész család kedvesen fogadta Marcót.
Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Tudtam, hogy anya és a lányok el
vannak ájulva tőle - képesek voltak kirángatni a konyhába, hogy ódákat
zengjenek Marco humorérzékéről meg arról, hogy milyen jól elvan a
gyerekekkel, milyen érdeklődéssel csüng a szavaimon... és persze arról
sem feledkeztek el, hogy Marco csodás külsejével hecceljenek.
Mintha én nem vettem volna észre!
A srácok reakciója talán még ennél is rosszabb volt, mert amikor egy
nőrokonuk pasijáról van szó, mind hajlamosak túllihegni a dolgot. Úgy
tűnt, bejön nekik Marco csendes magabiztossága, választékos beszéde
és száraz humora.
Jó nagy szarban voltam.
Még Colé is elismerően nézett rá, pedig Marco vele jóval visszafo-
gottabb volt, mint a többiekkel.
Egyedül apa tartotta a három lépés távolságot. Általában jóval la-
zábban fogta fel a dolgokat, mint a többi férfirokonom, és nem is tudtam
volna hova tenni a reakcióját, ha nem jövök rá, hogy ő az egyetlen, aki
átlát a szitán. Láttam, hogyan méregeti Marcót, és rögtön tudtam, hogy
azt latolgatja magában, vajon Marco megérdemli-e
azt a bizonyos második esélyt. Ha más is felfigyelt apa szokatlan vi-
selkedésére, nyilván elintézte annyival, hogy az öreg csak félt engem.
Csupán egy kínos pillanat volt: amikor ebéd után Beth megállt Marco
fotelja mellett. Félrebillentett fejjel, kíváncsian fürkészte Marco arcát,
aki válaszul kedvesen rámosolygott. És akkor, mindenki füle hallatára,
Beth hangosan megkérdezte:
– Te vagy Hannah szerelme?
Hannah azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, és a feketeség
szőröstül-bőröstül elnyelné őt.
De ami még ennél is cikisebb, Marco azt felelte:
– Nem. Hannah nem engedi, hogy az legyek.
Beth azonnal felém fordult. Őszinte megrökönyödés sugárzott
ennivaló pofikájáról.
– Hannah, ez illetlenség!
Annyira imádni való volt, hogy még én is elnevettem magam, pedig
lángolt az arcom szégyenemben.
Kicsit később Joss és Ellie felállt, hogy megfőzze a kávét meg a teát, én
pedig hanyatt-homlok rohantam utánuk a konyhába, ügyet sem vetve
Marco jelentőségteljes pillantására.
– Mi a fenét műveltek? - kérdeztem fojtott hangon. - Mi történt
Bradennel és Adammel? Mi történt veletek? Már nem féltetek?
– Kedveljük Marcót - vonta meg a vállát Joss. – Kiegyensúlyozott
srác.
Nem tudtam, mit mondjak erre.
A nővéremre néztem. Ellie is értetlenül fogadta a kirohanásomat.
– Hannah, mi csak örülünk, hogy így törődik veled. Azt szeretnénk,
ha boldog lennél. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez több mint
barátság. Három hétig felénk sem néztél, és amikor felhívtalak, akkor
is csak Marco volt a téma.
 – Barátok a nagy lópikulát! – morogta Joss, és cukrot kevert az egyik
csésze kávéba. - Szikrázik közöttetek a levegő. Pont úgy, mint köztem
meg Mr. Carmichael között - tette hozzá önelégült mosollyal.
– Kímélj meg a részletektől! – tartotta fel a kezét esdeklően Ellie.
– Nyugi, megkíméllek – csitítgatta Joss, de hetyke mosolya és
feforrósodott tekintete láttán mind a ketten tudtuk, hol járnak a gon-
dolatai.
Sóhajtva támaszkodtam anya konyhapultjának.
– Azt hittem, legalább a családomra számíthatok. De gyakorlatilag
mind odavetnétek elé.
Ellie elnyújtott, szarkasztikus horkantást hallatott.
– Nőj már fel, Hannah! Szinte minden szabad percedet vele töltőd.
Ha valaki segíthet rajtad, édesem, az te magad vagy.

Néztem az alvó Marcót, és túlcsordultak bennem az érzések. Átjárták a

zsigereimet, ott lüktettek a mellkasomban, és megbizsergették az
ujjhegyeimet. A vasárnapi ebédet követő héten Marco megint átjött
hozzám vacsorára, de aztán beindult a munka, a hétvégén pedig a már
megszokott titokzatos családi program szólította el Marcót. A
vaslogikámmal sikerült kikövetkeztetnem, hogy ez a családi izé minden
második hétvégén esedékes.
Nehezen álltam meg, hogy ne hozzam szóba a témát. De visszafogtam
magam. Leginkább a már említett álszentség miatt.
Szóval napokig nem is találkoztunk. A hiánytünetek egyre súlyo-
sabbá váltak. így amikor este ajtót nyitottam, és láttam, hogy Marco áll
előttem, elborítottak az érzelmek. Bármi állt is a titokzatos hétvégi
eltűnések mögött, Marco bebizonyította, hogy én is hiányzóm neki,
hiszen már másnap este ott toporgott a küszöbömön. Nem bírt ki még
egy napot.
 Mondtam neki, hogy éppen esszéket javítok, de ez sem tántorította
el. Megvacsoráztunk, aztán Marco letáborozott a kanapémon, én pedig
folytattam a munkát.
Az elhatározásom tovább gyengült.
Éreztem.
Csak egy mozdulat és...
Elfordultam az édesdeden alvó Marcótól, és hősies kitartással pró-
báltam a munkámra összpontosítani. A következő esszé Jarrodé volt,
ami csak tovább nehezítette a helyzetemet. Nem hagyhattam cserben a
fiút.
Majdnem megkönnyeztem az átdolgozott esszéjét. Látszólagos
lustasága és az apjával való tisztázatlan viszonya ellenére korát meg-
hazudtoló érettségről tett tanúbizonyságot, amikor elvállalta, hogy
besegít a kisöccse, Harvey nevelésébe. Az esszé alapjában véve arról
szólt, Jarrod hogyan emelkedett felül a gyerekes félelmein és vált fel-
nőtté. A bemutatott helyzetekből azonban világosan kitűnt, Jarrod azért
emberelte meg magát, hogy Harvey biztonságban érezze magát, és ne
féljen.
Egy Jarrod-féle pózernek nem lehetett könnyű papírra vetni mindezt,
Jarrod meg is esketett, hogy csak én meg a vizsgáztató olvassuk el az
esszét.
Már bántam, hogy belementem az alkuba. Kedvem lett volna Ru-
therford arcába nyomni az esszét, hogy lássa, a srác, akit lenéz, nem is
annyira éretlen, mint gondolja. Az életkora alapján még kiskorú, de az
élet rákényszerítette, hogy férfivá váljon, és megadja az öccsének azt az
érzelmi támogatást, amiben neki soha nem lehetett része.
Felsóhajtottam, és azt kívántam, bárcsak Jarrod is tudná, mennyire
kivételes ember.
– Mi a baj?
 Riadtan kaptam fel a fejem Marco nyers kérdése hallatán. Már
felébredt, és engem figyelt a félig leeresztett szemhéja alól, ami lelkileg
és fizikailag is komoly hatással volt rám.
Az egyre növekvő gyengédség a tekintetembe is beköltözhetett, mert
Marco hirtelen felélénkült.
Az elszántságom tovább gyengült. Csak egy mozdulat és...
A szívem hangosan kalapált, én azonban tettetett közönnyel ko-
cogtattam meg a kezemben lévő papírlapokat.
– Van egy srác a negyedik évfolyamon. Jarrod - tettem félre az esz-
szét. – Rád emlékeztet.
– Igen? – ült fel lassan Marco, majd a térdére könyökölt. – Akkor
biztosan kedveled.
– Nagyon nagy az arcod - válaszoltam nevetve.
Marco nem felelt. Leereszkedett a földre, sötét szeme tompán csil-
logott a félhomályban. A szívem még hevesebben zakatolt, és amikor
Marco mellém csúszott, ösztönösen megnyaltam az ajkamat.
Egyre szaporábban vettem a levegőt, miközben az agyam azt sikol-
tozta: Ne hagyd magad! A testem ezzel szemben boldogan hagyta, hogy
Marco szétfeszítse a térdemet, és rám nehezedjen. Hátra kellett dőlnöm,
hogy elhúzódhassak tőle. De Marco nem tágított. Úgy hajolt rám, hogy
hátrabicsaklott a fejem, majd egyik kezét a csípőmre szorította, a
másikkal pedig az állam felé nyúlt. A tarkómon felállt a szőr.
– Tudom, hogy még mindig szeretsz – lehelte az ajkamra Marco. A
szája csak egy hajszálnyira volt az enyémtől. Megborzongtam, és elállt
a lélegzetem. – Akkor meg minek tagadjam, hogy a nap minden
percében arról ábrándozom, hogy jól megduglak?
Mintha a puncimat nyalogatta volna.
Elöntött a vágy. Egy hang sem jött ki a torkomon, mert attól féltem,
ha megszólalok, rögtön lebuktatom magam.
 Marco úgy gondolta, hogy a hallgatás beleegyezés.
Gyengéden simogatta meg az arcomat a hüvelykujjával, és a pillan-
tása a számra vándorolt.
Lélegzet-visszafojtva vártam.
Marco leszegte a fejét, nullára csökkentve az ajkaink közötti tá-
volságot, én pedig rebegő pillákkal hagytam, hogy a szája az enyémhez
érjen. Bizsergett az ajkam, és izgatott sóhajjal vártam a folytatást.
A csók gyengéd becézgetéssel folytatódott, az ajkaink egymásra
tapadtak, és ahogy a nyomás lassan fokozódni kezdett, szép lassan a
bőröm is felforrósodott.
Még sohasem csókoltak így. Senki sem incselkedett így velem,
mintha a szám legapróbb zugát is fel akarná térképezni. Amikor már
azt hittem, magasabb fordulatszámra kapcsolunk, Marco lelassított, és
pillekönnyű csókokkal hintette tele a szám sarkát, vagy hosszasan
ízlelgette az alsó ajkamat.
Jóleső bizsergést éreztem.
– Csak te tudsz ilyet – suttogtam lágyan, majdhogynem letörten, és
eltűnődtem, a vágy rengeteg tónusa között vajon nincs-e egy ilyen is.
Marco úgy nézett rám, mintha olvasni próbálna a gondolataimban.
Gyengéden a fülem mögé tűrt egy haj tincset.
– Milyet, Hannah?
– Csak te csókolsz így. Belebizsereg az ajkam - feleltem szomorú
mosollyal. – Nem is akárhogyan. Még soha senkinél nem éreztem ezt.
Marco szeme diadalmasan sötétült el.
– Akkor jó – vágta rá nyersen, és újra birtokba vette a számat.
A légzésem egyre szaggatottabbá vált, miközben Marco lassú, csábító
csókokkal kínzott. Alig vártam, hogy a nyelve a nyelvemhez érjen. Jól
emlékeztem az ízére. Felülmúlhatatlan volt. Megint érezni akartam.
 Felültem, hogy Marco vállába kapaszkodjak, és a hirtelen mozdu-
lattól az ajkaink még szorosabban préselődtek egymáshoz. Kéjes nyö-
gésem hallatán Marco durván magához ölelt, a másik kezével pedig a
hajamba túrt. Mohón csókoltuk egymást. Amikor Marco jóízű nyelve az
enyémhez ért, elöntött a forróság, és az ölem izgatottan rándult össze.
Igen.
Pont ez hiányzott.
 13. FEJEZET

K ULCSOLD ÁT A DEREKAMAT! - mordult rám vágytól eltorzult hangon Marco.

Azonnal engedelmeskedtem, és a nyakába csimpaszkodva hagytam, hogy
felálljon. Elakadt a lélegzetem, amikor kemény pénisze a testemhez ért. Lelki
szemeimmel tisztán láttam az egymásba fonódó tekintetünk keltette szikraesőt. Marco
az ölében cipelt, és ahogy fel- hevülten ziháltunk, az arcunkon éreztük a másik leheletét.
Észre sem vettem, hogy átcipel a lakáson, csak akkor ocsúdtam fel, amikor letett a
puha ágyra, és fölém csusszant.
Két kézzel a fejem mellé támaszkodott.
– Nincs visszaút - mormolta.
Feltűrtem a pólóját, és ahogy végigsimítottam forró, sima izmain, megborzongtam az
izgalomtól.
– Nincs visszaút – bólintottam, és Marco érzéki gyönyörrel kecsegtető pillantása
teljesen magával ragadott.
 Marco kibújt a pólójából, és mögém hajította.
– Szűzanyám! - suttogtam önkéntelenül, és már nyúltam is előre,
hogy megsimogathassam a csodás bőrét. Marco szépen kigyúrt izmai
duzzadtak az erőtől. – Gyönyörű vagy!
Fojtottan szólt a hangom, mert Marco gyorsan lehámozta rólam a
pulóvert, és ugyanoda dobta, ahová a pólóját.
– Nem, te vagy gyönyörű – felelte halkan, és a keze a derekamról a
melltartóba burkolt mellemre siklott.
ívbe feszültem, és Marco tenyeréhez préseltem a mellkasomat. El-
fogadta a felkínálkozást. Szenvedélyesen megcsókolt, és közben fürgén
kikapcsolta a melltartómat. A kezem bebarangolta a mellkasát, és
vonakodva szakadt el tőle, amikor óvatosan lenyomott az ágyra, és
letűrte a melltartóm pántját.
A melltartó eltűnt.
Marco tekintete az arcomról a meztelen mellemre siklott, és olyan
tűz lángolt benne, hogy megkeményedtek a bimbóim. A hullámvasút az
ölembe siklott, és tudtam, ha Marco a lábam közé csúsztatná a kezét,
teljesen benedvesednék.
Marco ismét a tenyerébe zárta a két mellemet, óvatosan összenyomta
őket, és olyan hevesen dörzsölte a bimbókat a hüvelykujjával, mintha
örökre az emlékezetébe akarná vésni az alakjukat. Egyre szaporábban
vette a levegőt, és éreztem, hogy kemény pénisze a farmerjának feszül.
Megint előretoltam a mellkasomat, és némán követeltem Marco
száját, aki nem tagadta meg tőlem ezt az élvezetet.
Felsóhajtottam, amikor az ajka először a jobb, majd a bal mellemhez
ért. Sokáig kínzott, nem ért a mellbimbómhoz. És amikor már azt
hittem, hogy hangosan kell könyörögnöm érte, hirtelen megnyalta a
jobb bimbómat, aztán rácuppant, és szopogatni kezdte.
 A hasam hullámozni kezdett, és halk kiáltással hanyatlottam a
párnára.
Marco felváltva kényeztette a mellbimbóimat, amíg teljesen fel nem
duzzadtak, akárcsak a vágyam.
Lágyan megcsókolta a mellem ívét, majd felült. Esküszöm az égre,
majdnem elmentem, amikor vágytól elsötétült szemmel fölém térdelt.
Ettől a pillantástól bármelyik nő lángra gyűlt volna.
A szemünk egymásba fonódott, és sűrű, mámorító csend telepedett
ránk. Marco a nadrágom meg a bugyim derékpántjába akasztotta az
ujját, és egyszerre rántotta meg a kettőt. Feltoltam a csípőmet, hogy
könnyebben hozzám férjen, ő pedig felemelte a lábamat, és lecibálta
rólam a ruhát. Miután megszabadított a textiltől, lassan, gyengéden
végigcirógatta a vádlimat meg a külső combomat, majd leengedte és
szétfeszítette a lábaimat. Ahogy nézett, teljesen kiszolgáltatottnak
éreztem magam, de, legnagyobb meglepetésemre, fel is izgultam.
Marco kapkodva, az állát előreszegve, vészesen fogyatkozó türelem-
mel csatolta ki az övét és húzta le a sliccét. Minden porcikám lángolt,
remegett a combom, és alig kaptam levegőt, tapasztalatlan testem az ő
sokat megélt teste után ácsingózott.
Marco letolta a farmerját meg bokszeralsóját, feltárva óriási, ágas-
kodó, lüktető péniszét. A szerszáma tökéletes arányban áll a testmé-
reteivel, de... Önkéntelenül is befeszültem, és az ágyhoz lapultam.
Marco megszabadult a farmerjától, majd hozzám hajolt, még jobban
szétfeszítette a térdemet, és rám feküdt. Gyengéden megcsókolt, és
ahogy az ujjhegyével végigcirógatta a combom külső felét, finoman
megborzongtam, és kicsit meg is nyugodtam.
– Nemrég voltam szűrésen – lehelte a számra. – Gondolom, te is.
Tablettát szedsz, vagy használjunk óvszert?
 Ez készületlenül ért, egy pillanatra elméláztam.
– Hannah!
Marco a fülcimpámat rágcsálta, a keze pedig felkúszott a hasamon,
és megállapodott a mellemen. Jól megmarkolta, és a hüvelykujjával a
duzzadt mellbimbómat dörzsölte. Lecsukódott a szemem.
– Tablettát szedek – suttogtam kábán, és csak akkor tértem ma-
gamhoz, amikor Marco keze lecsúszott a mellemről, hogy tanyát verjen
a lábam között.
Amint a hüvelykujja a csiklómhoz ért, izgatottan toltam fel a csí-
pőmet, amit ő mély, torokhangú morgással nyugtázott. Aztán csókolni
kezdett, mohó, részegítő csókokkal, és közben végig a csiklóm- mal
játszott. Én is hozzáértem: a vállát, a hátát, a hasizmát simogattam, és
amikor az ujjaim végigsiklottak a mellbimbóján, felnyögött, és egyre
erősebben nyomogatta a csiklómat.
Amikor két ujjal felnyúlt a hüvelyembe, hátrahanyatlottam, és a
nyakam ívbe feszült.
– Kicsim... - Marco csókokkal hintette tele az állam vonalát, és ki-be
húzogatta az ujját. – De kurva jó nedves vagy!
Nyöszörögve nyitottam ki a szemem, és egyenesen ránéztem.
– Kívánsz engem? – mormolta az ajkamra fenyegetően Marco.
Bólintottam, és sóvárogva dörgölőztem az ujjaihoz.
– Mondd ki, Hannah!
Aléltan vájtam a hátába a körmeimet, hogy még közelebb húzzam
magamhoz. Hangosan ziháltam.
– Kívánlak – vallottam be pihegve. – Azt akarom, hogy dugj meg jó
alaposan.
Marco teljesen bevadult.
Kihúzta az ujját, megmarkolta a combomat, a másik kezével pedig a
fejem mellé támaszkodott. Mélyen a szemembe nézett, és mozogni
kezdett. A szerszáma forrón és keményen feszült a hüvelynyílásomnak,
majd belém nyomult.
Megmerevedtem, bár az érzés korántsem volt olyan kellemetlen, mint
legelőször.
Marco félúton sem járhatott, amikor megváltozott a tekintete.
Hitetlenkedve nézett rám. Osszeszorította az állkapcsát, lelassított,
aztán megállt.
– Kicsim...?
Megráztam a fejem, nem értettem, mi a baj.
– Kicsim... - hajolt le hozzám Marco, és a két tenyere közé fogta az
arcomat. - Olyan szűk vagy, mint egy szűzlány - suttogta rekedtes
hangon.
Jaj, ne! Csak ezt ne!
Nagyot nyeltem, a valóság lelohasztotta a vágyamat.
– Régóta nem voltam férfival – feszültem szórakozottan Marco vál-
tónak.
Marco válaszul még mélyebbre hatolt bennem. A vállába csimpasz-
kodtam, és izgatottan toltam fel a csípőmet.
– Milyen régóta? – remegett meg Marco álla.
Próbáltam valami hihető hazugsággal előállni.
– Elsőéves korom óta – lihegtem. – Nagyon el voltam havazva.
Marco ledermedt.
– Négy éve nem feküdtél le senkivel?
Van az öt is.
Másodszor is megráztam a fejem.
Marco felvette a pléhpofát, fogalmam sem volt, mi jár a fejében. De
nem is számított, mert jó mélyen belém hatolt, aztán visszahúzta a
csípőjét, és lassan megint előretolta.
A belső izmaim körülfogták a farkát, és egy csapásra megszűnt a
kellemetlen feszülés.
 – Jézusom, Marco! – húztam még közelebb magamhoz.
– Na?
Még keményebben dugott. A nevét kiáltottam.
Szeretkeztünk. A tekintetünk egymásba fonódott, Marco lassan ki-
be járt bennem.
– Gyere, kicsim! – morogta. Lefogta a kezemet, és még erősebben
markolta a combomat. - Gyere, Hannah!
A feszültség nőttön-nőtt és egyre elviselhetetlenebbé vált, végül elérte
a robbanáspontot.
– Ez az! - Marco egyre erőszakosabban dugott. - Gyere szépen!
Már csak kevés hiányzott, hogy fellobbanjon a láng... és végül ez is
megtörtént.
A feszültség szikrázó robbanás kíséretében oldódott fel bennem, és
életem legcsodálatosabb orgazmusa áradt szét a testemben. Azt hiszem,
még a szemem is fennakadt, és teli torokból kiáltoztam.
Reszketve feszültem Marconák, és tágra nyílt szemmel néztem,
ahogy megmerevedik, majd a fejét hátravetve, fogcsikorgatva, eltorzult
arccal jut el a csúcsra. A testemnek feszült, és ahogy elment, az ujjai
fájdalmasan vájtak a húsomba. Aztán rám hanyatlott. Egész testében
reszketve temette a fejét a nyakamba.
Az izmaim cseppfolyóssá váltak, és néhány felemelő másodpercig
mozdulatlanul élveztem életem legcsodálatosabb orgazmusának
utóhatását, mámorosán terültem el Marco meleg, feszes teste alatt.
Ezek a másodpercek azonban gyorsan tovaröppentek.
Amikor Marco felemelte a fejét, ellágyultak a vonásai, és ahogy
megláttam a tekintetéből áradó gyengédséget, elnehezült a gyomrom.
Marco szelíden megcsókolt, én pedig viszonoztam a csókját, de...
Marco óvatosan lefordult rólam. Amikor felkelt az ágyból, a fe-
szültség a gyomromban még elviselhetetlenebbé vált. A tekintetem
széles, izmos hátára tapadt, és megállapodott a dereka bal oldalán virító
vékony csíkon. Egy heg. Ettől még nyugtalanabb lettem. Néztem, ahogy
Marco pazar teste és zabálni való feneke eltűnik az előszobában.
Nemsokára visszajött, szemmel láthatóan egy picit sem zavarta, hogy
tök pucér. Szelíd pillantását látva azt kívántam, bár bízhatnék benne,
és zavartan néztem, ahogy visszafekszik mellém. Nedves törülközőt
nyomott a lábam közé.
Figyelmes gesztus volt, de teljesen váratlanul ért. Mialatt Marco
megmosdatott, idegesen harapdáltam az ajkamat, nehogy valami
butaságot mondjak. Marco megint eltűnt, de pár perc múlva visz-
szajött, és kicibálta alólam a paplant, hogy betakarjon. Mellém csúszott,
hanyatt fordult, és átölelt. Szó nélkül magához vont, és ahogy a
mellkasára hajtottam a fejem, a szívem sebesebben vert.
– Nem tudom, ez változtat-e valamin.
– Még szép – nevetett halkan Marco.
A sírás kerülgetett. Nem értettem, mi ütött belém.
– Örülnöm kellene, de... nem megy.
Megfagyott körülöttünk a levegő. Marco felült, és egyenesen a
szemembe nézett. Megfeszült az állkapcsa, innen láttam, hogy jól
felhúzta magát.
– Mi van?!
Úgy döntöttem, őszinte leszek. Mármint... őszintébb, mint eddig.
– Rossz érzésem van – kaptam félre a tekintetemet. – Nem mondtam
el mindent, és nem tudom, egyáltalán képes leszek-e rá.
Marco az állam alá nyúlt, és lassan maga felé fordította a fejemet.
Lángolt a tekintete.
– Majd elmondod, ha akarod – felelte bámulatra méltó magabiz-
tossággal. – Én sem mondtam el mindent, de egyszer az a nap is eljön.
 Ami pedig a rossz érzésedet illeti... Majd én felvidítalak. Bebizonyí-
tom, hogy nem hagylak el. Itt vagyok, Hannah. És itt is akarok maradni.
Ha tehettem volna, tovább akadékoskodom és elmenekülök, mielőtt
minden összedől, én pedig hoppon maradok. De amikor Marco
megcsókolt, és visszahúzott a párnára, hogy másodszor is szeretkezzen
velem, rájöttem, hogy az énem alapjában véve nem az agyam, hanem az
érzelmeim befolyása alatt áll, és nagyon is örül ennek az egésznek.

Az ebédidő vége előtt öt perccel a tanári szinte teljesen elnéptelenedett.

Az előző esti szexmaraton után kissé kábultan - és kimerültén -
vonszoltam oda magam a mosogatóhoz, hogy elöblítsem a bögrémet,
amikor Nish pattant mellém.
Kérdő pillantást vetettem rá, de ő észre sem vette, mert éppen hát-
rafelé nézegetett. Amikor az utolsó tanár is kiment, felém fordult. Sötét
szeme izgatottan csillogott.
– Hallom, jól alakulnak a dolgaitok Marcóval.
Elkapott az ideg.
– És mégis hol hallottad?
Nish vállat vont, és furcsán önelégült, majdhogynem diadalmas
képpel nézett rám.
– Hát, ma reggel üzenetet kaptam Marcótól. Csak annyit írt, hogy:
„Köszönöm.” Karikás a szemed, ki vagy pirulva, ami, ha melléteszem a
titokzatos üzenetet, nem jelenthet mást, mint hogy szexeltetek.
Na, frankó!
– Mi vagy te, angoltanár vagy magánnyomozó? – dünnyögtem.
– Nem értem, miért vagy ilyen morcos – nevetett Nish. – Ha Marco
D’Alessandro velem gyűrögetné a lepedőt, boldogan halnék meg.
 – De hát férjnél vagy! - mutattam rá, és az ajtó felé menet a sze-
metesbe dobtam a szendvicses zacskót.
– Attól még megcsodálhatok egy olyan gyönyörű emberi példányt,
mint Marco.
Tény és való, még mindig nem tudtam biztosan, jól tettem-e, hogy
engedtem Marconák, de a teste tényleg osztályon felüli. Bele-
borzongtam, ha csak rágondoltam.
– Szóval – támaszkodott az ajtófélfának Nish, nehogy elmenekül-
hessek. - Andy azt mondja, jó néhány éve ismeri Marcót, de még egy nő
után sem kepesztett ennyit - vigyorgott rám. – Az egyéjsza- kás
kalandok híve.
– Ez kérdés volt? – néztem rá ingerülten.
– Aha.
Sóhajtva rántottam meg a kilincset, hogy végre kiszabadulhassak.
– Még régről ismerjük egymást.
– Azt vágom. Engem inkább az érdekel, mennyire komoly a dolog.
Lehet, hogy nemsokára bekötik a fejedet?
Fájdalmasan rándultam össze az abszurd kérdés hallatán.
– Még azt sem tudom, együtt vagyunk-e, Nish. Marco nem szereti a
kötöttségeket.

Colé a konyhában volt, üdítőt meg nasit pakolt egy tálcára. Már ép-
pen ellazultam volna, amikor megrez.zent a telefonom. Kivettem a
táskámból, és amikor láttam, hogy Marco keres, megint görcsbe rán-
dult a gyomrom.
Aznap már ötödször keresett, de egyszer sem vettem fel a telefont. Az
üzenetére sem válaszoltam. Munka után nem mentem haza, mert
tudtam, hogy Marco úgyis letámadna, és olyan vallomásokra
kényszerítene, amikre még nem állok készen, inkább elbuszoztam
Colé Leith Walk-i lakásához. Kis lakás volt, Colé másodmagával bérelte.
A berendezés kopottas volt, már rég le kellett volna cserélni, a falakon
sárgás foltok éktelenkedtek, és meg lehetett fagyni, mert az özönvíz
előtti ablakok nem zártak rendesen.
Gyorsan visszatuszkoltam a táskámba a telefont, és mosolyogva
néztem a belépő Cole-ra.
– Nem hiányzik Cam meg Jo? – kérdeztem, és hálásan vettem el tőle
a kaját meg az italt.
Megörültél? - üzente Colé pillantása.
– Nem bántam meg, hogy elköltöztem. Mindenkinek könnyebb így.
Cam állandóan a nővéremet taperolja, amint azt az a baromi nagy pocak
is mutatja. Jobb, hogy kimaradok a műsorból.
Nevetve néztem körül a szobában. A tekintetem megakadt a régi
kandalló fölé erősített táblán. Egy éneklő hal volt rajta.
– A lakótársadnak fura ízlése van.
– Bigsie egy kretén, ennyi – meredt komoran a halra Colé. – Sze-
rencsére nem sokat látom.
– Tényleg, hol van?
– Tököm tudja. Az a lényeg, hogy pontosan fizeti a lakbért.
– Igazán megkérhetnéd, hogy vegye le ezt a halat.
– A halat? – horkant fel Colé. – Ezek szerint még nem láttad a gu-
minőt a fürdőszobában.
– Na, ne szívass! - robbant ki belőlem a nevetés.
Colé elkínzott arccal hunyta le a szemét.
Kuncogva tettem le a kólát, és kispuriztam a folyosó végén megbújó
levegőtlen fürdőszobába. Kinyitottam az ajtót, és egy életnagyságú
guminővel találtam szembe magam. Rajzolt arca volt, tekintélyes
mellbőséggel rendelkezett, és valaki háncsszoknyával fedte el az alfelét.
– Lolának hívják! – kiáltott utánam Colé.
 Nevetve fotóztam le a babát a telefonommal, aztán siettem vissza a
nappaliba.
– Röhögj csak! – forgatta a szemét Colé. – Nem neked kell együtt élni
vele. Legszívesebben leereszteném, de félek, hogy Bigsie bosszút állna.
Egyre hangosabban hahotáztam.
– Hé! – fújtatott Colé. – Hol marad az együttérzés? Mit mondok a
nővendégeimnek, ha feljönnek hozzám?
– Hogy a lakótársad nem százas – vontam meg a vállam.
– A, esélyem sem lenne. Fejvesztve menekülnének. Te nem ezt ten-
néd?
– Jézusom, dehogynem – kuncogtam.
– Fasza – dünnyögte a kávéjába Colé.
Megint megrezzent a telefonom, én azonban teljes lelki nyugalommal
nyúltam a kólám után.
– Nem veszed fel?
Megráztam a fejem.
– Oké – méregetett gyanakvóan Colé. – Már hetek óta nem találkoztunk,
ami nem is baj, mert legalább közelebb kerültél Marcóhoz. Most mégis
itt vagy, és nem veszed fel a telefont. Mi van? Összevesztetek?
– Ne is kérdezd!
Colé egyre kíváncsibban fürkészte az arcomat. Végül sóhajtva tette
le a bögréjét a viharvert dohányzóasztalra.
– Lefeküdtél vele.
Colé éleslátása lenyűgöző volt.
– Sajnos.
– Szóval lefeküdtél vele. És olyan rossz volt, hogy azóta szóba sem
állsz vele... érett felnőtthöz méltón.
 – Nem volt rossz – motyogtam, és már a puszta emlék hatására is
lángolni kezdett az arcom.
– Jó, ebbe ne menjünk bele! – fintorgott Colé, mintha citromba
harapott volna.
– Nem mondtam semmit.
– Hagyjuk a részleteket! – legyintett Colé. – Miért kerülöd Marcót?
– Át kell gondolnom a dolgokat.
– De mit? Azt hittem, megbocsátottál neki.
– Tényleg? – vontam össze a szemöldökömet.
Colé kedvesen rám mosolygott.
– Hannah, hiszen visszafogadtad.
Bólintottam, mert tudtam, hogy Cole—nak igaza van, és igen, tu-
lajdonképpen megbocsátottam Marconák, de...
– Rossz előérzetem van. Nem tudok túllépni bizonyos dolgokon.
Rettegek, hogy ezúttal végleg a padlóra kerülök.
A barátom nagyot sóhajtott.
– Érdekel a véleményem?
– Persze.
– Szerintem ez a rossz előérzet... csak a múlt maradványa.

Sejthettem volna. De nem voltam elég óvatos.

Az elmúlt öt hétben Marco szép lassan beszivárgott az életembe,
kitartóan üldözött, nem tágított mellőlem. Mégsem tudtam elvonat-
koztatni a fiatalkori énjétől, aki rezignált beletörődéssel ugyan, de el-
fogadta volna, hogy nem akarom látni, és türelmesen megvárta volna,
amíg én keresem őt.
Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, amikor hazaértem Colétól,
megkönnyebbülve láttam, hogy Marco a lépcsőn ülve vár rám a
kapu előtt. Télikabátot viselt, de a sapkát és a sálat elfelejtette, pedig
farkasordító hideg volt. Rögtön belém mart a bűntudat.
Cole-nak igaza volt. Gyerekes dolog kerülni Marcót. Főleg, hogy a
szibériai időjárás ellenére is itt vár rám. Lehet, hogy igazat mondott?
Lehet, hogy tényleg nem megy sehová?
– Holnap veszek neked egy sálat – álltam meg előtte sóhajtva.
Felemelte a fejét, a keze ernyedten lógott a két térde között. Amikor
megláttam az arcát, teljesen ledermedtem.
Marco „zabos” volt, és akkor még enyhén fogalmaztam.
Vártam, hogy megszólaljon, hogy rám üvöltsön, hogy felelősségre
vonjon a gyerekes viselkedésem miatt, ám hirtelen felállt, és hátat
fordított nekem. Tátott szájjal néztem, ahogy felmegy a lépcsőn, és
lehorgonyoz a bejárat előtt.
Várta, hogy beengedjem. Felsiettem a lépcsőn, és remegő kézzel
nyitottam ki az ajtót.
Nyomasztott, hogy ott lépdel mögöttem, de nem akartam felrohanni
a lakásba, mintha egy behajtó lihegne a sarkamban. Amikor a zárba
illesztettem a kulcsot, olyan közel állt hozzám, hogy a mellkasa a háta-
mat súrolta.
Mire elfordítottam a kulcsot, a gyomrom ismét vadul liftezett. A zár
kattanását hallva Marco átnyúlt a fejem fölött, és fél kézzel belökte az
ajtót. Minden udvariasságot nélkülözve taszigált be a lakásba, és mivel
sütött belőle a méreg, gyorsan beiszkoltam a nappaliba. Megszeppenve
gomboltam ki a kabátomat.
– Ma reggel — kezdte olyan undok hangon, hogy megállt bennem az
ütő amikor elbúcsúztam tőled, az a csók... csak kamu volt?
Arra célzott, hogy szenvedélyesen magamhoz húztam, és nem
akartam elengedni. Mert amikor ott állt előttem, minden kételyem
elpárolgott.
 De miután elment, és én is elindultam az iskolába, győzött a bi-
zonytalanság.
Szembefordultam vele. Ő is levette a dzsekijét, ami arra utalt, hogy
haragszik ugyan, de nem akar elmenni. Miért könnyebbültem meg már
megint?
– Csak összezavarodtam – válaszoltam őszintén.
– Ennyi? - dobta le a fotelba a kabátját Marco, majd elém lépett. - A
kínok kínját álltam ki, és ez a válaszod?
Nem hagyhattam, hogy megfélemlítsen, csak mert őszintén meg-
mondtam az igazat, úgyhogy nem hátráltam meg, még akkor sem,
amikor fenyegetően fölém tornyosult.
– Ez az igazság – vágtam a szeme közé.
– Szóval összezavarodtál. És ez feljogosít arra, hogy szarba se vegyél?
A bűntudat visszatért.
– Nem – nyúltam előre ösztönös mozdulattal, és engesztelőén ci-
rógattam meg Marco mellkasát. - Ne haragudj a maiért! Hülyén vi-
selkedtem. De... összezavarodtam.
Hirtelen nem tudtam, milyen reakcióra számítsak.
Marcóból lassan elpárolgott a feszültség, bár a tekintete szigorú
maradt.
– Nem szeretném, ha ez még egyszer megismétlődne. Ha valami bajod
van, beszéljük meg. Ne rostokoljak a hidegben, mint egy idióta.
Úgy pislogtam, mint egy rémült iskolás. Karba fontam a kezem, és
kissé sértődötten feleltem:
– Te mindenkit így terrorizálsz?
Marco szeme vészjóslóan csillogott.
– Jaj, cicám, ez még csak a kezdet.
Meglepetten szisszentem fel, amikor erőszakkal lenyomott a kanapé
karfájára, és egyetlen gyors mozdulattal feltűrte a szoknyámat.
Gyanakvással, vegyes izgalommal kapaszkodtam a kanapéba. Marco
durván letépte rólam a bugyit. A lábam közé nyomakodott, tarkón
ragadott, és fél kézzel kitapogatta a sliccét.
Elszántan, szenvedélyesen csókolt, és ez meg a csábítóan lüktető
farka totálisan bepörgetett. Hozzám dörgölőzött, teljesen megőrjített
buja csókjaival, és addig ingerelt, amíg lángra nem kaptam.
A szám még fel sem duzzadt a csókoktól, ő már fel is dugta az ujját,
hogy megnézze, készen állok-e. Elégedett morgással húzta el a kezét, és
belém hatolt.
Kéjes kiáltással kapaszkodtam belé, ő pedig csípőn ragadott, és jól
megdugott a kanapé karfáján. Még sosem éreztem ilyet. Ez nem a
megszokott lassú, érzelmes, vágytól fűtött szeretkezés volt. Frusztrál-
tam zavartan, kétségbeesetten hajszoltuk a gyönyört. Mocskos volt. És
szédítő. Úgy felizgultam, hogy pillanatok alatt elélveztem.
Már túl voltam az orgazmuson, de a hüvelyem kéjesen rándult ösz-
sze, amikor Marco felmordult:
– Basszus, Hannah! Basszus, de jó!
Tompa nyögéssel élvezett el bennem.
Pihegve, az új, izgalmas élményektől megrészegülten vártam, hogy
Marco megtegye a következő lépést.
Lassú, lágy csók következett, aztán Marco elhúzódott tőlem, és
aggodalmasan kérdezte:
– Jól vagy? Nem voltam...
Elégedett mosollyal tapasztottam be a száját.
– Máskor is kiakasztalak.
Marco elvetemült vigyorral díjazta a poént.
– A, a kisasszony durván szereti.
– Veled szeretem - suttogtam, és égő fájdalom áradt szét a mellka-
somban.
 Marco finoman megcirógatta az államat, a tekintetéből gyengédség
sugárzott.
– Ezt értsem úgy, hogy belevágunk? Már nem félsz tőlem?
Az agyamban felrémlett a kép, ahogy Marco a lépcsőn ülve vár rám
a zimankóban.
– Igen - kulcsoltam át a nyakát. – Hivatalosan is belevágunk.
 15. FEJEZET
VEKKEL EZELŐTT, amikor sehogy sem bírtam felfogni, Joss miért
Éállíja újabbnál újabb próbatételek elé Bradent ahelyett, hogy végre
elismerné, az ég is egymásnak teremtette őket, Joss azt mondta,
életében először olyan boldog, hogy megbénítja a félelem. Ahelyett, hogy
kiélvezte volna a pillanatot, folyton az utat kémlelte, mondván, elég egy
éles kanyar, és már kész is a katasztrófa.
Most végre megértettem, miért viselkedett így.
A következő hét a maga egyszerűségében is üdítő volt. Marco minden
éjjel nálam aludt, a hétvégét is beleértve, és rengeteget szeretkeztünk.
Néha szelíden, néha vadabbul, de minden alkalom eszméletlen volt.
Amikor éppen nem hemperegtünk, mint a tinédzserek, akik csak
nemrég kaptak rá a szex ízére, közös programokat szerveztünk. Függő
lettem. Marco-függö. Rémisztőén boldog voltam.
Marco és az érzelmi zűrzavar még a munkát is háttérbe szorította.
A következő csütörtökön nem volt más választásom, ki kellett
hagynom az ebédet, hogy a déli lyukasórámat is beáldozva végre
kijavítsam a dolgozatokat. Leszegett fejjel, korgó gyomorral vetettem
bele magam a munkába, amikor kopogtak.
Bár a szívem majd’ kiugrott a helyéről, amikor kiderült, hogy Marco
áll az ajtóban, komoran kérdeztem:
– Hát te?
Tetőtől talpig végigmértem. Munkásruhát viselt. Próbáltam úgy
tenni, mintha nem izgultam volna fel.
Marco vállat vont, és elindult felém. Csak ekkor vettem észre, hogy
egy barna papírzacskót szorongat a kezében.
– Anisha engedett be. – Egy csomagolt szendvicset halászott elő a
zacskóból, és elém tette. Aztán egy palack ásványvíz következett.
– Olyan zaklatott voltál ma reggel. – Egy széket húzott az asztalom-
hoz, leült velem szemben, és újabb szendvicset vett elő a zacskóból.
– Muszáj enned valamit – ráncolta a szemöldökét. – Fogytál.
Meghatott, hogy ennyire törődik velem, és mosolyogva vettem kézbe
a szendvicset.
– A szex miatt. Valaki nem hagy nyugton.
– Baj? – morogta Marco.
Közönyösen vontam meg a vállam. Marco mosolyogva harapott bele
a szendvicsébe.
– Elárulom, hogy ma reggel jött meg, úgyhogy most pár napig nincs
szex.
– Jó az időzítés. A hétvégén családi programom van.
Már megint ez a nyugtalanító érzés.
– Családi programod. Értem.
Marco sokatmondó pillantást vetett rám.
– Türelem! – csitítgatott. Majd gyorsan témát váltott. – Legalább
nyugodtan dolgozhatsz — mutatott a dolgozatokra.
Csendben ettük meg az ebédet, aztán kijavítottam a dolgozatokat.
 Egy óra telt el tökéletes harmóniában, és mire véget ért, minden
ellenállásom megtört.
Kezdett komolyra fordulni a dolog.
Este pedig még komolyabbra fordult. Miután bevallottam Marconák,
hogy menstruálok, egy vékonyka hang (jó, nem is volt olyan vékony) azt
suttogta a fülembe, hogy nagy valószínűséggel egyedül töltöm az
éjszakát, hiszen a szex kilőve.
Még jó, hogy nem fogadtam nagyobb tétben a dologra.
Mert a tanfolyam után Marco a lakásomon várt rám. Még vacsorát is
főzött. Én olvastam, ő filmet nézett. És miután ágyba bújtunk,
összeölelkezve aludtunk el.

Furcsa volt, hogy Marco nem nálam tölti a péntek estét és a szombat
reggelt. Két hete sem jártunk, mégis úgy éreztem, mintha évek óta
együtt lennénk. Talán a közös múltunk miatt.
– Úgy unatkozom! - hanyatlott a kanapéra Jo.
Úgy döntöttem, hogy nála töltöm a hétvégét. De már meg is bántam.
– Kösssz!
– Mi? – nézett rám homlokráncolva Jo. – Mi? Ja, nem rád értettem -
legyintett. - Általánosságban. Mick négy hónapja nem enged dolgozni.
Az összes létező könyvet elolvastam, de szó szerint. Vagy egymilliószor
megszámoltam a repedéseket. Annyi filmet láttam, hogy egy életre elég
volt belőlük. Jöjjön már ki ez a gyerek, mert megőrülök!
A pocakjára sandítottam, és egy csésze gőzölgő teát tettem le az asz-
talra. Jo nyolc hónapos terhes volt.
– Már nem sok van hátra.
– Tudom – sóhajtotta elcsigázottan Jo. – De úgy izgulok! Ellie persze
csupa mosoly meg jókedv meg bűbáj. Meg tudnám ölni! - morogta,
és éreztem, hogy komolyan beszél. - Eleinte örültem, hogy ő is babát
vár, de annyira normális és racionális, hogy az már fáj.
Jo olyan undorral ejtette ki a „racionálist”, mintha szitokszó lenne.
– Látom, dolgoznak a hormonok - nevettem.
– Nem vagyok normális! – meredt rám rémülten Jo. – Egyszerűen
nem bírok magammal, mindenen felkapom a vizet. Cam már át-
menekült Colé régi szobájába. A múltkor rajtakaptam, hogy zárakat
nézeget. Mi lesz, ha teljesen elbarikádozza magát?
Elképzeltem a jelenetet, és alig bírtam visszafojtani a nevetést. Fura,
hogy az összes csaj közül pont Jo kergült meg a terhességi hormo-
noktól. Amúgy igaza volt. Ellie már az első terhességét is fegyelmezetten
viselte, és most is legalább ugyanolyan visszafogott volt.
Jo hirtelen elsápadt.
– Bocs, Hannah – suttogta. – Nem akarok panaszkodni.
– Csak nyugodtan. Engem nem zavar.
Mielőtt Jo válaszolhatott volna, megrezzent a telefonom.
Kioldottam a képernyőzárat, és komoran meredtem az üzenetre.
– Marco?
– Nem. Suzanne.

Na, mi van? Most, hogy bepasiztál, már le se szarsz minket?

Jo felé fordítottam a kijelzőt, hogy ő is elolvashassa a szöveget.

Bosszúsan húzta el a száját.
– Minek barátkozol ezzel a csajjal?
Zsebre dugtam a telefont, még arra sem vettem a fáradságot, hogy
visszaüzenjek.
– Reménykedtem, hogy előbb-utóbb felnő, de sajnos tévedtem -
vontam meg a vállam.
 – Szerintem koptasd le, másból úgysem ért.
– Nem akarom megszakítani vele a kapcsolatot. Régen ő volt a leg-
jobb barátnőm.
– Pjffl Hannah, ez a lány soha nem volt a barátnőd. Higgy nekem!
Felsóhajtottam, fogalmam sem volt, mi legyen Suzanne-nel. Igaz,
ami igaz, hetek óta nem találkoztam a csajokkal. Egyszer felhívtam
Michaelát, aki nagyon megértő volt. Neki sem maradt sok szabadideje
a meló és Colin mellett. Ami azonban Suzannett illeti, a bárbeli incidens
óta enyhén szólva fogytán volt a türelmem.
– Na, jó – ült fel Jo. – Van ennél érdekesebb témánk is – vigyorgott,
mint egy csintalan kislány. – Marco, a valóra vált álom.
– Tényleg olyan, mint egy álom — nevettem el magam.
Jo csillogó szemmel nézett rám.
– Gondolom, kihasználja a fantasztikus adottságait.
– Ki bizony – válaszoltam enyhe önelégültséggel.
– Hozd el a vasárnapi ebédre!
– Most, hogy járunk, kicsit hülyén venné ki magát... Annyit kí-
váncsiskodtok!
– Kikérem magamnak! – forgatta a szemét Jo. – Felnőttek vagyunk.
Jobb dolgunk is van, mint utánad kémkedni.
– Hazudsz!
– Jó, lehet. De van, aki már hónapok óta be van zárva a négy fal
közé. Es a bimbózó románcotok az egyetlen szórakozása.
– Hát ez jó! – dünnyögtem.
– Találkoztok este?
Hirtelen eszembe jutott, hogy ma sem fogom látni Marcót, mert
„családi” programja van, és elszontyolodtam.
– Minden második hétvégén eltűnik. Azt mondja, családi ügy, és
majd alkalomadtán mindent elmesél.
 – Szóval sunnyog – vonta fel a szemöldökét Jo. – És te hagyod?
– Mit tehetnék? – kérdeztem bánatos mosollyal. – Nem ő az egyetlen,
aki elhallgat bizonyos információkat.
Jo aggodalmasan nézett rám.
– Ez igaz.
Szerencsére nyílt a bejárati ajtó, és ez kibillentett minket a komor
hangulatból.
– Megjöttem! – trappolt be a nappaliba Cam. Egy fehér nejlonzacskót
lóbált a kezében. – Hannah, hogy vagy, édesem? – mosolygott rám.
– Jól – mosolyogtam vissza rá. – És te?
Cam lopva Jóra sandított.
– Hát, ööö... jól.
Alig bírtam visszafojtani a nevetést a tétovasága láttán. A jelek sze-
rint nem Jo volt az egyetlen, aki már tűkön ülve várta a baba érkezését.
– Na, kaptál? – szegezte a tekintetét a nejlonzacskóra Jo.
Cam válasz helyett egy hagymás chipset meg egy csomag Kit Kátét
húzott elő a zacskóból. Jo rosszallóan nézett a Kit Katre.
– Ez normál méret.
– És? – kérdezte óvatosan Cam.
– Én maxi méretet kértem – biggyesztette le a száját Jo. Életemben
nem láttam még ilyennek. – Négydarabosat. Az finomabb.
– Jó – felelte feszült mosollyal Cam. – Akkor visszamegyek, és ki-
cserélem. Csak egy óra gyalog. Mi az nekem!
– Most mit kényeskedsz? – förmedt rá Jo.
Cam úgy hunyta le a szemét, mint akinek cérnaszálon lógnak az
idegei. Végül rám nézett:
– Mondd, hogy szeretem őt!
Nevetve engedelmeskedtem.
 – Cam, szereted Jót. Még így, hormongőzös aggyal is. Egy hónap, és
visszakapod.
Cameron újult erővel bólintott, és állát felszegve vonult ki a lakásból.
Lesújtó pillantást vetettem Jóra.
– Mi van? – pislogott zavartan.
– Lehetetlenül viselkedsz.
– En? Dehogy. Megmondtam neki, hogy maxi Kit Kátét hozzon. Nem
én tehetek róla, hogy nem figyel.
Odamentem hozzá, és a pocakjára tettem a kezem.
– Higgadj le, csipszar, különben a mamád egyedülálló anyuka lesz,
és nem marad más vigasza, csak a maxi Kit Kát!
 16. FEJEZET

L EGNAGYOBB ÖRÖMÖMRE és meglepetésemre Marco vasárnap délután

becsöngetett hozzám. Minden különösebb magyarázat nélkül,
csupán annyit mondott, hogy változott a terv. Imponált, hogy egyből
hozzám sietett, bár azt továbbra sem kötötte az orromra, mi volt az
eredeti elképzelés.
Az még jobban imponált, hogy hajlandó leugrani velem a Princes
Street-i karácsonyi vásárba. A vásár minden év decemberében megnyit,
és egy kis jégpálya is tartozik hozzá. Fánkot ettünk, kávét ittunk, és
kézen fogva barangoltunk a tömegben. Már alkonyodott, amikor
átvágtunk a parkon, mindenütt karácsonyi fények villódz- tak.
Mosolyogva néztem a távolban derengő jégpályát.
– Nem megyünk be?
– Hideg van - vont magához Marco.
– Kiskoromban rengeteget korcsolyáztam itt. Nem is tudom, miért
szoktam le róla.
– Mert hideg van.
 – Jó lesz! – feleltem vigyorogva. – Bízz bennem!
– Nincs az az isten, hogy én rámerészkedjek a jégre!
– Dehogynem. Bérelünk korcsolyát.
– Nincs az az isten, hogy én korcsolyát béreljek!
Megtorpantam, nem kis bosszúságot okozva a mögöttünk hala-
dóknak, akiknek ki kellett kerülniük minket, hogy folytathassák az
útjukat.
– Légyszi! – könyörögtem.
Marco rezzenéstelen arccal bámult rám.
Miután rájöttem, hogy hízelgéssel nem megyek semmire, taktikát
váltottam.
– Félsz, mi? – vontam fel kérdőn a szemöldököm.
– Fordított pszichológia? Ez komoly?
Félig nevetve, félig bosszankodva taszítottam mellbe Marcót.
– Na, gyere! Korcsolyázzunk! Olyan szépek leszünk, mintha egy ka-
rácsonyi képeslapról léptünk volna le. Csak nehogy kidobd a taccsot!

TIZENÖT PERCCEL KÉSŐBB. ..

– Hannah, ne csináld ezt! – figyelmeztetett Marco, és karba font

kézzel nézte, hogyan produkálom magam.
Ahhoz képest, hogy még sohasem korcsolyázott, egész jól egyen-
súlyozott. Egyszer sem esett seggre, igaz, végig a pálya szélén maradt,
és a palánkba kapaszkodva várta, hogy megkönyörüljek rajta.
Meglepődtem, milyen gyorsan felvettem a ritmust, és a testem milyen
ügyesen egyensúlyoz a korcsolyán. Egymás után róttam a köröket,
könnyedén suhantam el a csigalassúsággal haladó Marco mellett.
 Egy piruettet akartam bemutatni neki, amit még gyerekkoromban
tanultam, de folyton útban volt valaki.
– Nyugi – intettem le mosolyogva.
Elememben voltam.
Végre rés támadt a korcsolyázók áradatában. Hátrébb csúsztam,
hogy elég helyem legyen az ugráshoz. Legnagyobb rémületemre
azonban valami szilárdnak ütköztem.
Tompa puffanás hallatszott, és a súlyos tárgy összecsuklott mögöt-
tem, engem is kibillentve az egyensúlyomból. Sikoltva tántorodtam
meg, és kétségbeesetten csapkodtam a karommal, hogy talpon ma-
radjak. Miután visszanyertem a stabilitásomat, hátrafordultam, és
elborzadva meredtem a jégre.
A szilárd tárgy sajnos egy lány volt, aki fellökött egy kisfiút, aki fel-
lökött egy párt, akik fellöktek egy másik fiatal lányt. Eluralkodott a ká-
osz, és miközben az emberek sorra terültek el a jégen, megsemmisülten
néztem, amint a bámészkodók, akik azért álltak meg, hogy szemügyre
vegyék az általam okozott pusztítást, úgy dőlnek fel, akár a dominók.
Az áldozatok nyöszörögve, szentségelve ültek fel. A tekintetem ijedten
ugrált közöttük. Őszintén reméltem, hogy senki sem sérült meg.
Meleg kéz kulcsolódott az enyémre. Hátrahőköltem, és Marconák
ütköztem.
– Semmi baj – szűrte a fogai között, és magával rántott. – De most
húzzunk innen! Gyere!
A felém záporozó gyilkos pillantások láttán kénytelen voltam el-
ismerni, hogy igaza van. Bocsánatkérőn néztem az áldozatokra, akik
gyorsan talpra kecmeregtek, és minden kecsességet nélkülözve bo-
torkáltam le a pályáról.
Marco szakavatott mozdulattal csatolta le a korcsolyáinkat, aztán
kézen fogott, és a Princes Street felé vonszolt.
A domb felénél járhattunk, amikor hirtelen elengedte a kezem, és
pukkadozva nézett le rám. Nem bírta tovább. A hahotázása harsányvolt
és ragályos, alig kapott levegőt. Az első döbbenet után én is be-
kapcsolódtam, és őrült vihogással dőltem az oldalának.
– Öcsém! – Marco végre lehiggadt, és átkarolta a vállamat. – Nem is
tudtam, hogy két bal lábad van.
– Nem igaz! Csak... rossz a térérzékem. Ahogy az ábra is mutatja.
Marco teste megint rázkódni kezdett.
- Ez az év vicce! Jézusom, mintha a Benny Hill Show-t láttam volna!
Profi vagy!
– Egész este ezzel fogsz csesztetni?
– Életed végéig. Valahányszor meglátunk egy korcsolyát...
– Senki sem sérült meg – duzzogtam.
Marco felhorkant, láttam rajta, hogy röhögőgörcs kerülgeti.
– Hagyd abba, különben nem kapsz ajándékot! – csíptem meg já-
tékosan.
Blu-ray lejátszót vettem neki, mivel azt mondta, nincs neki, és
tudtam, mekkora filmrajongó.
Marco rám nézett, és szorosan magához vont.
– Én odaadom a tiédet.
Felcsillant a szemem.
– Vettél nekem ajándékot?
– Hát persze.
– Imádom az ajándékokat.
– Vágom – lágyult el Marco tekintete.
Az arckifejezése láttán elöntött a forróság. Hozzábújtam.
– Bírlak. Ugye tudod?
Marco válaszul megállt a tömeg közepén, és úgy csókolt meg, mintha
senki más nem lenne a világon rajtunk kívül.
 A hosszú, túlfűtött ölelés után vigyorogva bontakoztam ki a kar-
jaiból.
– Jó fej vagy.
– Akkor legalább az egyikünk az – vigyorgott vissza rám.
Résnyire szűkült a szemem.
– Két órád van, hogy megemészd a korcsolyás incidenst. Utána egy
szót se róla!
– Tiltakozom. Két óra nem elég.
– Dehogynem.
– Az ugratás időtartamának egyenes arányban kell állnia a tett sú-
lyával. Cicám, öt embert taroltál le a jégpályán. Szerintem öt év a
minimum. Fejenként egy év.
Nem tetszett az érvelése, de tudtam, hogy fordított esetben én évekig
oltogatnám őt.
– Jó – dünnyögtem. – Öt év.
Marco magához vont, és ismét nekivágott az emelkedőnek.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy most minimum öt évre elkötelezted
magad mellettem?
Te sunyi kis... Gúnyos elismeréssel néztem rá.
– Szép csel, D ’Alessandro! Szép csel!
Az elmúlt hetekben rászoktam, hogy még az óracsörgés előtt feléb-
redjek. Legtöbbször csak odabújtam Marcóhoz, és lehunyt szemmel
lustálkodtam.
A kérdéses reggelen viszont arra ébredtem, hogy egymásba
gabalyodva fekszünk az ágyon: a combom Marco combján nyugodott,
az ölem az ágyékának feszült.
Marco aludt, de a teste ettől még érzékelte a férfi és női intim részek
közelségét. Ahogy Marco kemény szerszáma a hasamhoz préselődött,
jóleső bizsergést éreztem a lábam között, és az álom azonnal kiröppent
a szememből.
Élvezettel csúsztattam fel a kezemet Marco meztelen hátán, aztán
lehajoltam, és végigcsókoltam a mellkasát. Marco hirtelen a derekam
köré kulcsolta a karját, és addig erőlködött, amíg maga alá nem tepert.
Álmosan nézett rám.
– Először úgy horkolsz, hogy a halottak is felébrednek rá, most meg
még el is késsek miattad? - dörmögte a szokásosnál is karcosabb
hangon.
Elképesztően érzéki volt, majdnem magamhoz nyúltam. Úgy he-
lyezkedtem, hogy a lábammal könnyedén átkulcsolhassam a csípőjét.
– Szexszel akartalak kiengesztelni, de ha nem akarod... – húztam az
agyát, és úgy tettem, mintha el akarnék fordulni.
– Éz itt nem egy töltött pisztoly, bébi.
– Nem, ez a farkad - ráztam meg a fejem pimasz vigyorral.
Marco visszavigyorgott rám.
– Szereted ezt a szót, ugye?
Bólintottam, Marco pedig hozzám hajolt, és csókokkal borította be a
nyakamat.
– Farok. – Marco harapdálni kezdett. – Farok, farok, farok - kun-
cogtam.
Marco felmordult, és hanyatt fordult, hogy én legyek felül. Rám
nézett. Most már a gyönyörű kékeszöld szeme is ugyanolyan éber volt,
mint a dákója. Parázsló tekintettel ragadta meg a csípőmet.
– Ülj bele a farkamba, Hannah! – utasított nyersen.
Dorombolva guggoltam fölé, amíg a szerszáma hegye a hüvelynyí-
lásomhoz nem ért. Már ettől benedvesedtem.
– De csak mert ilyen szépen kéred...
Remek hangulatban voltam. Eget rengető szexszel indítottam a napot,
most pedig az egyik kedvenc témám került terítékre. A gonosz karak-
terekről beszélgettünk a negyedikesekkel. A sötét lovag:
Felemelkedésből vett részletekkel mutattam be a karakterfejlődés és az
árnyalt szereplőábrázolás fontosságát.
A gyerekek az élvezetes vizuális körítésnek köszönhetően hamar
megértették, a történelem, a körülmények és a motiváció milyen fontos
szerepet játszik a gonosz karakterek felépítésében. Teljesen odáig
voltak. Még soha nem láttam őket ilyen lelkesnek, és a jókedvük engem
is magával ragadott.
– Mi van, tanárnő? – nyerített fel Jack Ryan, és ezzel sikeresen ki is
nyírta a hangulatot. – Valaki beverte a lompost?
Felforrt az agyvizem. Tízig számoltam, hogy higgadtan küldjem el
melegebb éghajlatra a kis pöcsöt, ám Jarrod időközben már beélesítette
a radírját. Szép dobás volt.
A radír Jack arcának csapódott. Telitalálat!
– A faszomba! - kapott az arcához Jack, és fenyegető pillantást vetett
Jarrodra.
Fel akart állni, de határozott léptekkel odamasíroztam hozzá.
– Leülni! - förmedtem rá fagyosan.
Az egész osztály ledermedt.
Jack meghökkenve ereszkedett vissza a székre.
Két kézzel a padjára támaszkodtam, és olyan közel hajoltam hozzá,
hogy esélye se legyen félrenézni.
– Még egy ilyen, és repülsz innen. Világos? – közöltem vele fojtott
hangon.
Jack vállat vont.
A szemem résnyire szűkült.
 – Akkor beszéljünk nyíltan! Nem hat meg a hülyeséged. Nem félek
tőled, sőt, őszintén szólva, már nagyon unom, hogy folyton megzavarod
a tanítást. Még egy beszólás, és úgy kiváglak, mint a taknyot. Tudod,
miért? Mert fütyülök rá, hogy megbuksz-e vagy sem. Azokkal
foglalkozom, akik megérdemlik. Ha úgy akarsz boldogulni a világban,
hogy még egy nyamvadt érettségid sincs, ha csóró segédmunkásként
akarod végezni, csak rajta! Bosszants tovább bátran!
Jack durcásan bámult rám. De egy szót sem szólt. Ez is valami.
Vészjósló pillantást vetettem rá, majd lehajoltam, és felvettem a
földről Jarrod radírját.
– Ezt elejtetted - léptem oda Jarrodhoz.
Jarrod önelégült mosollyal nyúlt a radír felé, de én az utolsó pilla-
natban elrántottam előle.
– Meg ne lássam még egyszer!
Jarrod arcáról lehervadt a mosoly, a tekintete is elkomorult. Tétován
bólintott, én pedig visszaadtam neki a radírt.
Folytattuk az órát, de Jack hivatalosan is tönkrevágta a hangulatot.
Zord arckifejezéssel néztem, ahogy kicsöngetés után elhagyja a termet.
A gyerekek egymás után szállingóztak ki a folyosóra, Jarrod pedig az
asztalomnál állva várta, hogy végre kettesben maradjunk.
Amikor az utolsó osztálytársa is eltűnt a folyosón, rám vigyorgott.
– Nagyon fel van dobódva, tanárnő! Csak nem annak a nagydarab
pacáknak a keze van a dologban, aki a múltkor meglátogatta? - kérdezte
sokatmondóan.
– Jarrod - feleltem metsző hangon semmi közöd hozzá!
– Jól van, na! - vigyorgott Jarrod. - Csak úgy mondom. Örülök, hogy
ilyen klassz testőre van.
 Ez cuki volt, de nekem a szemem sem rebbent. Csupán ennyit
mondtam:
– Tudom, milyen megfontolásból vágtad Jackhez a radírodat, de ne
cselekedj elhamarkodottan. Lobbanékony természet vagy, Jarrod. Ha
nem vigyázol, olyan helyzetekbe keveredhetsz, amikből nem könnyű
kijönni. Nem akarom, hogy elszúrd az életedet. Úgyhogy ha valaki
csúnyát mond rád, vagy szándékosan provokál, állj meg egy pillanatra,
és tudatosítsd magadban, hogy te okos fiú vagy, aki előtt fényes jövő
áll, és aki az öccse legfőbb példaképe.
Jarrod hosszasan bámult rám, időbe telt, mire a szavaim eljutottak
az agyáig.
Hála az égnek nem feleselt vissza. Csak bólintott.
 17.FEJEZET

M INDEN MENT, MINT A KARIKACSAPÁS .

Kezdtem elbízni magam: nem
csak a jelenemmel voltam elégedett, azt is elhittem, hogy végre
sikerült leszámolnom a múltammal.
Nem sejtettem, hogy a múlt nem díjazza az önelégültséget, az ér-
dektelenséget. A múlt gonosz. Orvul uralja és fájdalmas emlékekkel
sározza be a jelent.

Nem havazott. Ennek örültem. A hó akkor jó, amikor bekuckózol a

meleg szobába, és a kandallóban vidáman pattog a tűz, nem pedig
akkor, amikor Argyll felé furikázol egy bérelt autóban.
Marco ötlete volt, hogy ruccanjunk ki hétvégére. Azt mondta, be-
szélnünk kell.
Úgy tippeltem, hogy a döntésnek a rejtélyes hétvégékhez is köze
lehet, és örültem, hogy Marco végre szóba hozza a témát. Már hetek óta
együtt voltunk. Legfőbb ideje volt megtudnom, mi áll Marco titokzatos
eltűnései mögött, és lélekben felkészültem az élményre.
 Arra azonban nem készültem fel, hogy egy régi parasztházban szál-
lunk meg, ami a Holy Lochra néző domboldalon áll. Tátva maradt a
szám, amikor begördültünk a kavicsos kocsibejáróra. Színes kőtéglából
rakott homlokzatával, vadszőlővel befuttatott falaival és kis panelekre
osztott régimódi ablakaival a ház leginkább egy mesebeli kunyhóra
hasonlított. A kéményből füst gomolygott, és amikor leparkoltunk, egy
kövér cirmos cica iszkolt le a bejárati lépcső tetejéről.
Marcóra pillantottam, aki mosolyogva nézett rám.
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, Marco kiugrott a volán mögül,
megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót. A lábam alig érintette a talajt,
ő máris kézen fogott, és gyengéden a bejárati ajtóhoz vonszolt. Lehajolt,
egy kulcsot kotort elő a közeli kerámiateknős alól, és kinyitotta az ajtót.
A hőség szinte arcul csapott minket. Kábultan követtem Marcót, aki
a kis előtérből a folyosóra vezetett, majd jobbra fordult. Elhűlve néztem
körül a tágas nappaliban. Az elegáns otthonosságot árasztó helyiséget
antik bútorokkal zsúfolták tele. Francia stílusú, bíborvörös
bársonykanapék, egy mahagóni teatartó és egy porcelántányérokkal
megrakott hatalmas tálalószekrény alkotta a berendezést. A fő
attrakciót azonban az óriási kandallóban ropogó tűz jelentette. A ki-
kicsapó lángok táncoló árnyékokat festettek a sötétbe burkolózó
falakra.
A pillantásom a kandalló elé terített zseníliatakaróra siklott. Egy
kosár állt rajta, benne egy üveg bor és egy szál vörös rózsa.
Marco megszorította a kezemet.
– Egyszer azt mondtad, ilyen a tökéletes randihelyszín.
Lassan megfordultam, és elképedve meredtem rá.
…van egy jelenet, amikor a herceg elviszi a lányt egy kis kunyhóba, távol
mindentől és mindenkitől. Ülnek a kandalló előtt, ropog a tűz,
isznak-esznek, néha beszélgetnek, néha meg jó nagyokat hallgatnak.
Úgy érzik, nem létezik más a világon rajtuk kívül…
– Megjegyezted? - kérdeztem elcsukló hangon.
Marco hozzám hajolt, az ajka finoman súrolta az ajkamat.
– Hát persze.
– Nem hiszem el, hogy ez mind a te műved! - zártam a karomba.
– Azért a házvezetőnő, Dottie is besegített. A jelek szerint ő is ro-
mantikus alkat.
– Mint te - kuncogtam halkan.
Marco a két tenyere közé fogta az arcomat, a hüvelykujja végigsik-
lott az állam vonalán, majd megállapodott a duzzadt alsó ajkamon.
– De csak veled.
Lehunytam a szemem, és némán fürdőztem Marco ölelésében, a
ropogó tűz melegében. Hirtelen eszembe jutott az a régi lány, a ja-
víthatatlan romantikus, aki szentül hitte, hogy csodás jövő vár rá.

– Nem bírok betelni veled – mormolta Marco, finom puszikat nyomva

a nyakamra meg a meztelen vállamra.
Kéjes nyögdécselések közepette cirógattam a hátát. A két orgazmus
után a testem felhevült és cseppfolyóssá vált.
– Mindjárt jövök – csókolta meg a mellemet Marco, azzal lefordult
rólam.
– Hová mész? – biggyesztettem le az ajkamat.
De nem kaptam választ. Marco kiment a nappaliból, majd kisvár-
tatva egy törülközővel tért vissza.
Az ajkamat harapdálva tártam szét a combomat.
Marco sóvár pillantással térdelt le a kandalló előtti takaróra, és a
lábam közé dugta a törülközőt.
– Ha így folytatod, holnap nem tudsz lábra állni.
 – Nem csináltam semmit - suttogtam ártatlan mosollyal.
Marco a fejét csóválta, de közben egy pillanatra sem tévesztett szem
elől.
– Veszélyes vagy.
– Én? – ültem fel pajkos vigyorral, majd közelebb csúsztam Mar-
cóhoz, és a dereka köré fontam a lábamat. Ő azonnal átölelt, és szen-
vedélyesen magához rántott. - A légynek sem tudnék ártani.
– Csak nekem.
Hozzásimultam, és két kézzel simogattam izmos hátát.
– Örülök, hogy így felizgatlak.
Marco válaszul megcsókolt, majd a nyakamba temette az arcát, és
olyan szorosan ölelt, mintha bántaná valami.
Elszorult a szívem, amikor rájöttem, hogy Marco meghatódott.
Vigasztalóan simogattam meg a hátát, és ernyedten borultam rá.
Ám amikor az ujjaim a derekán húzódó hegre tévedtek, ösztönösen
megmerevedtem.
Marco megérezte, hogy baj van, és mélyen a szemembe nézett.
Több kérdés is megfogalmazódott bennem, de nem akartam el-
rontani a pillanatot.
Marco ki akart bontakozni az ölelésből, én azonban teljes erőből
belecsimpaszkodtam.
– Ne!
– Hannah, nem…
– Ő volt? A nagyapád? - kérdeztem halkan, és elöntött a méreg, mint
mindig, amikor a tenyerem alatt éreztem vagy megláttam a heget.
Marco felsóhajtott. Szerencsére nem húzódott el tőlem.
– Kicsim, hagyjuk a múltat! - szorította meg a derekamat.
– Tudni akarom, mit tett veled.
– Miért? Már nincs jelentősége.
 – Mert... – vontam meg a vállam tehetetlenül – jóvá akarom tenni.
Marco ellágyulva nézett rám.
– Már jóvátetted. Többszörösen is. Itt ülünk meztelenül, és a gyö-
nyörű testedet ölelhetem. Nincs ennél jobb érzés a világon. Ezt már
senki sem veheti el tőlem.
– Akkor nincs vesztenivalód. Ez a legmegfelelőbb pillanat - un-
szoltam.
– Jó – sóhajtott fel. – Tizenegy éves voltam. Nem értem haza időre.
Nonno már korábban is megpofozott párszor, néha elfenekelt, de csak
úgy tessék-lássék. Egy este későn értem haza. És még vissza is szóltam
neki. Rám üvöltött, hogy vegyem le a pólómat, arccal a konyhaasztalra
nyomott, és lecsatolta a nadrágszíját. De annyira be- pörgött, hogy az
öv szétnyílt, és felsértette a hátamat. Nonna majdnem megölte. Többé
egy ujjal sem nyúlt hozzám. – Marco hirtelen megrázkódott, mintha így
próbálna kiszabadulni az emlékek fogságából, és mélyen a szemembe
nézett. - Nem vittek kórházba, hátha valaki kérdezősködni kezd. Nonna,
ahogy tudta, lefertőtlenítette a sebet, de összevarrni nem tudta, ezért
megmaradt a nyoma.
Még szorosabban simultam Marcóhoz, az ajkammal az ajkát ke-
restem.
– Gyűlölöm azt az embert! – suttogtam érdes hangon, és könnyek
gyűltek a szemembe. – Teljes szívemből gyűlölöm!
– Sss, kicsim! - puszilt meg Marco, és vigasztalóan simogatta a gerin-
cemet. – Hagyjuk ezt! Már túl vagyok rajta.
Bólintottam, de a könnyeimnek nem tudtam parancsolni. Átöleltem
Marcót, és a nyakába temettem az arcomat.
– Te mindenért kárpótolsz - mormolta a fülembe.
Hirtelen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy mindent jóvátegyek. Azt
kívántam, bárcsak Marco mellett lehettem volna, hogy
megvigasztaljam. Soha többé nem kerülhet ilyen helyzetbe, gondoltam
magamban, és megfogadtam, hogy mindig szeretni fogom.
Igen, szeretni.
Hiszen már így is szerelmes voltam belé.
Fülig beleestem Marco D’Alessandróba.

Egész nap a faluban kószáltunk, aztán gyors sétát tettünk a tónál, este
egy kellemes étteremben vacsoráztunk, végül visszamentünk a házba.
Amikor letelepedtünk a nappaliban, a tűz ropogásán kívül egyetlen
neszt sem hallottunk. A romantikus környezet ellenére kicsit idegesen
vártam, hogy Marco végre kibökje, mit akar megbeszélni velem.
Egy darabig egymásba gabalyodva heverésztünk a kanapén, majd
nagy nehezen megszólaltam:
– Azt mondtad, beszélni szeretnél velem.
Marco sokáig hallgatott, és az ujjhegyével láthatatlan köröket rajzolt
a csupasz vállamra.
– Liv elszólta magát - válaszolta halk, derűs hangon. - Amikor a
szüléidnél ebédeltünk. Azt mondta, hogy egyszer összebeszéltél vele.
Elvitt a D’Alessandróba, hogy levadászhass, mert másképp nem áll-
tam volna szóba veled. Igaz ez?
Elkínzottan hunytam le a szememet, minden izmom megfeszült. Liv
miért nem bír lakatot tenni a szájára? És Marcot miért érdekli ez az
egész?
Elmélázva bámultam a tűzbe. Zaklatott voltam, bosszús, és hirtelen
iszonyúan kiszolgáltatottnak éreztem magam, holott tudtam, hogy
Marco nem szándékosan gyötör. Én sokkal kiszolgáltatottabb helyzetbe
hoztam őt előző este. De akkor is...
Az Marco múltjáról és a közös jelenünkről szólt.
 Ez pedig a közös múltunkról.
Nem akartam a közös múltunkkal foglalkozni. Rossz emlékeket
őriztem róla.
– Igen, na és?
A hangszínem hallatán Marco még szorosabban ölelt.
– Már nem is emlékszem, miért nem álltam szóba veled. Pedig ér-
dekelne, mert szeretném jóvátenni a bűneimet.
Jaj, ne! Csak ezt ne!
Kibontakoztam az ölelésből, és amikor Marco értetlenül vonta össze
a szemöldökét, ideges mosollyal vetettem oda neki:
– Megyek, lezuhanyozom. Mindjárt jövök. - Azzal faképnél hagytam.
Gyorsan kibújtam a ruháimból, beugrottam a forró zuhany alá, és a
hideg csempének támasztottam a homlokomat. Mélyeket lélegeztem,
hogy kicsit enyhüljön a szorongásom.
Egyszer csak nyílt a zuhanykabin ajtaja, de nem fordultam hátra.
Marco lépett mögém, forróság áradt a testéből. Felemeltem a fejem, és
a hátam azonnal Marco mellkasához préselődött.
Marco keze könnyedén csusszant fel a derekamon, az ujjai egy lát-
hatatlan nyomvonalat követve siklottak végig a bordáimon, majd
megállapodtak a mellemen. Sóhajtva toltam előre a csípőmet, és a vál-
lára hajtottam a fejem.
Amikor Marco hüvelykujja a kemény mellbimbómhoz ért, az ölem
kéjesen rándult össze.
Marco némán játszadozott a testemmel, hosszasan becézgetett, si-
mogatott, gyömöszölt. Amikor már levegő után kapkodtam, a lábam
közé csúsztatta a kezét, és felnyomta az ujját a hüvelyembe. A csempére
tenyereltem, és vonaglani kezdtem.
– Dugjál meg! – nyögtem kétségbeesetten.
 Az ujjak eltűntek. Marco megragadta a csípőmet, és belém hatolt.
Elégedetten kiáltottam fel, és miközben Marco gyengéden mozgott
bennem, hátratoltam a fenekemet.
Marco a jobb mellemnél fogva szorított magához, a másik kezével
pedig benyúlt a lábam közé. Finoman simogatta a csiklómat, és to-
vábbra is lassú, őrjítő tempóban dugott.
A mellkasának támasztottam a tarkómat, és vágytól tüzelve nyúltam
hátra, megmarkoltam a csípőjét. Marco még beljebb nyomult, és
megvárta, amíg egész testemben megmerevedek.
Majd még keményebben, még sebesebben döngölt.
A feszültség feloldódott, és az orgazmus szétáradt a testemben, a
teljes eksztázis állapotában hunytam le a szemem.
Marconák dőltem, aki még szorosabban ölelt, a lélegzete forrón
csiklandozta a bőröm, ahogy morogva, lihegve hajszolta a saját ki-
elégülését. Aztán hirtelen a vállamba mélyesztette a fogait, egy pilla-
natra megmerevedett, és megrázkódott a csípője.
A csempéhez nyomott, és egész testében remegve élvezett el bennem.
– Basszus! - lihegte, és megsimogatta a fenekemet. Megborzongtam,
a szívem még mindig hevesen kalapált.
Ez kemény volt.
De Marco nem érte be ennyivel.
Lassan elhúzódott tőlem, de nem sokáig kellett nélkülöznöm a
közelségét, mert gyorsan szembefordított magával. Zordan nézett rám.
Ujjai ellentmondást nem tűrően markolták a vállamat.
– Kamaszkoromban szerelmes voltam beléd.
Meglepetés, hála, megkönnyebbülés, felhőtlen öröm… ezek az
érzések söpörtek végig rajtam, miközben nagy szemeket meresztettem
a váratlan vallomás hallatán.
 – És ez az érzés azóta sem halványult el, Hannah - koccantotta a
fejét az enyémhez Marco. – Sőt, most, hogy jobban megismertelek, még
jobban szeretlek.
Basszus! Elszorult a torkom. De tudtam, pontosan tudtam, hogy én
még nem vallhatok szerelmet.
– Sss! – mormolta Marco, mintha megérezte volna, hogy zavarban
vagyok. Gyengéden megcsókolt. – Én ráérek. Csak azt akartam, hogy
tudd. És ezen semmi sem változtat - nézett fürkészően a szemembe. -
Bármi történt is veled annak idején, felejtsd el! Ne bánkódj a múlton!
Ami elmúlt, elmúlt. Nem tudjuk visszacsinálni. Csak a most számít. És
most minden jó.
Úgy meghatódtam, hogy elállt a szavam. Némán bólintottam, és
átöleltem Marcót. A mellkasára, a szívére hajtottam a fejem, és er-
nyedten hagytam, hogy a meleg víz lecsorogjon a testemen.
 18 .FEJEZET

M ÁSNAP REGGEL BÁNATOSAN tüntettem el a kunyhóban töltött hétvége

nyomait. Amikor Marco bejött a csomagjainkért, és meglátta a
fancsali képemet, rám mosolygott.
– Vissza a valóságba.
- Muszáj? - fintorogtam.
Marco arcáról leolvadt a mosoly.
– Még sok megbeszélnivalónk van.
Elszorult a gyomrom.
– Miért nem beszéljük meg most?
– Jobb szeretném otthon. Elég komoly az ügy.
– A titokzatos hétvégéiddel kapcsolatos?
– Igen – bólintott Marco.
– Jó, akkor induljunk, mert megöl a kíváncsiság!
Marco megállt a házam előtt.
– Menj fel! Én visszaviszem a kocsit, és fogok egy taxit.
Hozzáhajoltam, és lágyan megcsókoltam.
 – írj rám, ha már úton vagy. Felteszem a teavizet.
– Persze, kicsim.
Kiszálltam a kocsiból, összeszedtem a holmimat, és még egyszer be-
kukkantottam az ablakon. Még nem akartam kimondani, mit érzek, de
a szemem csillogása mindent elárult.
– Köszönöm a szép hétvégét!
– Még nincs vége, Hannah – kunkorodott felfelé Marco szája.
Nehezemre esett becsukni az ajtót egy ilyen izgalmas megjegyzés
után, de hideg volt, ezért gyorsan besiettem az épületbe. Imádtam a
lakásomat, de máris visszavágytam a kunyhóba. Szórakozottan tet tem-
vettem, bekapcsoltam a fűtést, összeszedtem a cuccokat, amiket még
Marco nagy bejelentése előtt hagytam szét a hálószobában, de pillangók
egész hada kavargóit a gyomromban. Rettegve vártam a nagy
beszélgetést. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a „családi program” már
kezdett az idegeimre menni. Még Jossnak is megemlítettem. O arra
tippelt, hogy Marco valószínűleg megvárja, amíg szerelmet vallók neki,
és csak ezután tárja fel előttem a rejtélyes kötelezettség részleteit.
– Nyilvánvalóan fontos dologról van szó. Egyértelmű, hogy Marco
először meg akar győződni róla, komolyan gondolod-e ezt az egészet –
fejtette ki a véleményét.
– Persze hogy komolyan gondolom.
– Megmondtad neki, hogy szereted?
– Nem.
– Akkor mégis honnan tudná, mi jár a fejedben?
Most, hogy Marco szerelmet vallott nekem, be kellett látnom, hogy
van valami abban, amit Joss mondott. Az előző két hét során sokkal
közelebb kerültünk egymáshoz Marcóval. Jossnak igaza lehet. Talán
Marco azt próbálta kideríteni, komolyan gondolom-e vele.
Hogy eltereljem a gondolataimat, amíg Marco visszajön, és végre
tisztázza a rejtélyt, nekiálltam takarítani. A hálószobában kezdtem.
Alig pár perc múlva becsippant a telefonom. Azt hittem, Marco üzent,
de nem kis meglepetésemre Suzanne neve jelent meg a képernyőn.
Megnyitottam az üzenetet.

Előre is elnézést! Múlt hétvégén a karácsonyi vásárban jártam,

és ezt láttam. Sokat gondolkodtam, de végül arra jutottam,
hogy erről neked is tudnod kell.

Kalapáló szívvel kattintottam rá a fotómellékletre... és elsötétült

körülöttem a világ.
A pillanatfelvétel Marcót örökítette meg az egyik standnál. Egy kisfiút
cipelt a nyakában, és mosolyogva nézett le egy csinos barna hajú nőre,
aki teli szájjal nevetett.
A kisfiú bőrszíne… mosolya… pont, mint Marcóé...
A telefon kicsúszott a kezemből, a térdem összecsuklott alattam.
Hirtelen a szőnyegen találtam magam, és már csak azon druk-
koltam, nehogy kidobjam a taccsot. A szívem összevissza kalimpált.
Nem kaptam levegőt.
Hogy megnyugodjak, mélyeket lélegeztem, és megvártam, amíg
lelassul a pulzusom.
Egész testemben remegve nyúltam a telefonomért, és újból meg-
nyitottam a fotót.
Hirtelen összeállt a kép, és tudtam, pontosan tudtam, mit akar el-
mondani nekem Marco, amikor hazaér. Továbbítottam a fotót Mar-
conák, hogy tudja, hányadán állunk.

Ezt Suzanne küldte.

 Tűkön ülve vártam a választ, és alig két perc múlva meg is csörrent
a telefonom. Felvettem.
– Hannah - lihegte Marco mindent megmagyarázok. Tíz perc, és ott
vagyok.
– Marco...
De már letette.
De gáz! Tehát:... erről van szó. Igazam volt. Különben Marco azonnal
megnyugtatott volna. Pontosan tudtam, mit fog mondani, amikor belép
az ajtón.
A múlt jól megleckéztetett. így jár az, aki túlságosan elbízza magát.
Nem akartam, hogy Marco a földön ülve, hullafehéren találjon rám,
így hát feltápászkodtam, és átmentem a nappaliba. Nem tudtam, mihez
kezdjek magammal. Cafatokban lógtak az idegeim.
Ekkor felberregett a kapucsengő.
Kábultan engedtem be Marcót az épületbe, aztán nyitva hagytam a
bejárati ajtót, és visszamentem a nappaliba. Komoran néztem a
széthajigált cuccokra. Térdig jártam a könyvekben, mert át akartam
válogatni a gyűjteményemet, mielőtt visszapakolom a Marco által
felszerelt a polcokra.
– Hannah!
Dühösen fordultam hátra. Marco csillogó szemmel, kipirult arccal
rontott be a szobába. Egyenesen felém tartott.
– Ne! – toltam el magamtól. Ettől ledermedt. – Halljam a magya-
rázatot!
Láttam, hogy idegesen rángatózik az állkapcsa.
– Ezt akartam elmondani neked.
– Mit?
Marco halkan szitkozódva simított végig rövidre nyírt haján.
– Hogy van egy fiam.
 A szavak vészterhesen lógtak a levegőben. Csalódottan hunytam le a
szemem.
– Dylannek hívják. A nő a fotón Leah, Dylan anyukája. Múlt hétvégén
kimentünk a vásárba. Leah vőlegénye is velünk volt.
Lélegezz mélyeket, Hannah!
– Van egy fiad? – nyitottam ki a szemem. Biztosra vettem, hogy Marco
is látja, milyen mérhetetlen fájdalom sugárzik a tekintetemből. - Ezt
akartad megbeszélni velem?
Marco feszülten bólintott.
– Hároméves.
Gyors fejszámolás következett. Elakadt a lélegzetem.
– Amikor… – borzongtam meg – …amikor visszajöttél Skóciába... te
felcsináltál valakit?
Marco szelíden lépett közelebb hozzám, mintha egy sebesült kóbor
kutya lennék, aki kiszámíthatatlan ugyan, de vigasztalásra vágyik.
– Hannah, még a suliból ismerem Leah-t. Haverok voltunk. Együtt
bandáztunk. Néhány hónappal azután, hogy visszajöttem
Edinburghba, egy barátom elhívott bulizni. Még mindig nem tettem túl
magam Nonno halálán. Gondoltam, rám fér egy kis kikapcsolódás.
Nagyon berúgtam. Leah is ott volt, és ő sem nagyon tudott magáról.
Összejöttünk - mondta bűntudatosan Marco. – Leah teherbe esett.
Eszünk ágában sem volt összeházasodni, de nem akartam, hogy a
gyerekem úgy nőjön fel, ahogy én.
Mindent elmondott. Kimagyarázta magát. És a szavai el is jutottak a
tudatomig. Ezt aláírom. De a múlt többet nyomott a latban, mint az ő
magyarázata.
– Minden második hétvégén van láthatás, az ünnepeket pedig fel-
osztjuk magunk között, de sokat vagyok együtt Leah-val meg a vőle-
gényével, Grahammel is. Jóban vagyunk, és Dyl nagyon örül ennek.
Dyl… – A zaklatottságom ellenére is feltűnt, milyen boldogan csillog
Marco szeme. - Megmentett engem, Hannah. Tudod, végül miért si-
került napirendre térnem a nagyapám faszságai fölött? Dylan miatt. Egy
csapásra megváltozott az életem. Bíznom kell magamban, hogy példát
mutathassak a fiamnak. És hogy elhitessem vele, mindig számíthat rám
– nézett rám Marco azzal a félmosollyal, amit mindig is imádtam benne.
– A fiam szuperhősnek tart:... pedig ő mentett meg engem. Téged is
miatta kerestelek meg. Mert ha neki jó vagyok, akkor talán neked is.
Tudtam, hogy örülnöm kéne. Pontosan tudtam.
A szívem mélyén örültem és megkönnyebbültem, hogy Marco révbe
ért, de az irracionális düh minden gondolatomat elhomályosította.
– Hannah, kicsim, mondj már valamit! Ne haragudj, hogy ilyen
sokáig titkolóztam, de látnom kellett, hogyan jövünk ki egymással. Attól
féltem, ha rögtön ezzel indítok, elriasztalak. Be akartam bizonyítani,
hogy mi ketten összetartozunk. A hétvégén világossá vált, hogy szilárd
a kapcsolatunk, ezért azt terveztem, hogy ma mindent elmesélek neked,
jövő hétvégén pedig bemutatlak Dylannek. Leah már tud rólad, de
Dylannél nem akartam elsietni a bemutatást. En őszintén szeretlek,
kicsim. Te is tudod. De muszáj volt kiderítenem, hogy viszontszeretsz-
e, hogy komolyan gondolod-e ezt az egészet, hogy van-e közös jövőnk.
Marco az első közös esténk óta nem beszélt ennyit.
Némán, kifejezéstelen arccal bámultam rá. Mintha pánik villant
volna a szemében. A gyönyörű szemében. Amit annyira szerettem.
Amit soha többé nem akartam látni. A saját érdekemben.
Szándékosan lezsibbasztottam magam, hogy valahogy kibírjam a
következő öt percet.
– Hannah...
 – Én nem akarok gyereket – mondtam fásult, fakó hangon.
– Mi? – pislogott zavartan Marco.
Közelebb léptem hozzá, hogy kitereljem a lakásból.
– Én nem akarok gyereket. Soha.
Marco szeme résnyire szűkült.
– De hát tanár vagy.
– És? – vontam vállat faarccal. – Nem akarok gyereket. Sem sajátot,
sem másmilyet.
– Hannah, egy pillanat! Tisztázzunk valamit! Itt most kettőnkről van
szó.
Egyenesen Marco szemébe néztem, és fensőbbséges nyugalommal
válaszoltam:
– Innentől kezdve semmi közünk egymáshoz. – Itt még én is meg-
inogtam. – Miért nem mondtad el, hogy gyereked van?
Marco elkapta a karomat, közelebb lépett hozzám, és az arcomba
hajolt.
– Mi bajod van? Nem ismerek rád - rázott meg, hátha magamhoz
térek, hátha helyrekattan az agyam.
Helyre is kattant.
Haragtól eltorzult arccal szabadítottam ki magam Marco szorítá-
sából.
– Nem is ismersz! – löktem el magamtól olyan erővel, hogy majdnem
hanyatt estem. - Minden jel erre utal.
– Az ég áldjon meg! Nem hiszem el, hogy ezen szarozunk! – mordult
rám Marco. - Végig sem hallgatsz? Csak fogod magad, és... szakítasz
velem? Azok után, ami történt? Életünk legcsodálatosabb hetei állnak
mögöttünk, és te szó nélkül kidobsz?
Komolyan uralkodnom kellett magamon, nehogy Marcón tölt- sem ki
a dühömet, mert még kárt tettem volna benne.
 Ökölbe szorítottam a kezem, hogy valamelyest lehiggadjak.
– Ez nem valami bagatell apróság, Marco. – Máris kezdtem kivetkőzni
magamból, egyre hangosabban rikácsoltam. – Eltitkoltad előlem a
gyerekedet! A gyerekedet! Igen… ezennel végeztünk! Becsaptál! –
ziháltam, és megborzongtam, mert a sebek egymás után szakadtak fel
bennem. – En nem akarok gyereket. Pláne nem a tiédet. Úgyhogy tűnj
el az életemből, és hagyj végre békén!
Ha nem kapálóztam volna olyan kétségbeesetten a múlt fogságában,
lehet, hogy meggondolom magam Marco pillantása láttán. Hitetlenség
áradt belőle. Mélységes fájdalom.
Aztán az ő arca is elborult.
Hozzám hajolt, és villámló szemmel sziszegte az arcomba:
– Még jó, hogy távol tartottalak Dylantől, még jó, hogy ő kimarad
ebből a fosból!
Marco undorodva nézett rám, majd sarkon fordult, és kiviharzott a
lakásból.
Amikor a bejárati ajtó dörrenve becsapódott, ijedten rezzentem
össze, és megtántorodtam. A kanapéba kellett kapaszkodnom, nehogy
összeessek.
Hangosan lihegtem.
A lábam önálló életre kelt, elködösült aggyal támolyogtam ki a szo-
bából, miközben hideg, tűszúrásszerű bizsergés csiklandozta az arco-
mat. Még épp időben értem ki a fürdőszobába, felhajtottam a vécé-
ülőkét, és kiokádtam magamból a múltat…

Hideg, friss szél fújt a North Bridge-en. Felborzolta rövidre nyírt hajamat,
és megcsipkedte az arcomat. Jó volt.
Cole-ra mosolyogtam, aki mellettem bandukolt. Jo előttünk lépdelt,
éppen Cameronnal beszélt telefonon.
Három hónap. Még annyi sem. Három hónapja láttam utoljára Marcót az
India Place-en… Még mindig előttem volt, ahogy rémülten felöltözik, és
kirohan a szobából. Nem tartottam valószínűnek, hogy megkeres, miután
elvette a szüzességemet, és faképnél hagyott, de négy hét után
mégiscsak elmentem a nagybátyja éttermébe, hogy megkérdezzem, mi
van vele. Majdnem padlót fogtam, amikor megtudtam, hogy hetek óta
Amerikában van.. Es még csak el sem búcsúzott tőlem.
A családom és a barátaim látták rajtam, hogy teljesen magam alatt
vagyok. Aggódtak értem. En is aggódtam. Amikor éppen nem letaglózva
ültem, alig bírtam összekaparni magam. Mintha valami vírus bujkálna
bennem, és még fájdalmaim is voltak. Ereztem, hogy baj van, és tudtam,
ha nem vizsgáltatom ki magam, a szüleim erőszakkal fognak elvonszolni
az orvoshoz;.
Mindenki meglátogatott. Próbáltakfelvidítani. Aznap Jo és Colé volla
soros. Cole-lal barátok voltunk, nem közeli barátok, mivel a srác fiatalabb
volt nálam, és máshol is tanult, de megnyugtatott a közelsége. 0 nem
kérdezősködött, ami mindig jól jön, amikor nincs mit mondanod.
Jo hátravigyorgott a válla fölött, és halkan beleduruzsolt valamit a
telefonba..
– Szerinted mit mondott? – hunyorgott Colé a téli napsütésben.
– Hogy aranyos pár vagyunk – feleltem, szárazon.
Colé meglepettnek tűnt.
– Gondolod?
– Egyvalamit megtanultam: ha egy fiatal nő szerelmes lesz... azt
akarja., hogy mindenki más is szerelmes legyen körülötte.
– Kezdek megijedni..
– Nyugi – feleltem erőtlen nevetéssel. – Engem hidegen hagy a szere-
lem. Es együtt könnyebben megakadályozhatjuk, hogy erősszikkal
összeboronáljanak minket.
 Eles fájdalom nyilallt a hasamba. Eltorzult az arcom.
– Már amúgy is van barátnőm – vallotta be Colé, amivel sikerült el-
terelnie a figyelmemet a fájdalomról. – Jónak még nem mondtam..
– Tényleg,? – mosolyogtam.. – Es hogy...
Hirtelen görcsbe rándult a hasam. Fájdalmas szisszenéssel görnyed-
tem előre.
– Hannah! – karolt át Colé.– Jo!
A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. Azt hiszem, felsikoltottam.
Hirtelen nedvességet éreztem a lábam között.
Fájdalom. Hányinger.
Félelem.
Fekete foltok viliództak a szemem előtt, több száz,, több ezer... aztán
minden elsötétült.

Valami egyfolytában pittyegett.

Állati idegesítő volt.
A pittyegés áthatolt a kóma ködén, és felrázott álmomból. Lassan ki-
nyitottam a szemem, de csak homályos foltokat láttam. Pillantásom a
krémszínű falakra vetült. Aztán a polisztirol mennyezetre.
Hol a csudában vagyok?
Furcsán éreztem magam.. Kiszáradt a szám. A tagjaim mintha ólom-
ból lettek volna.
Mozgolódást láttam a szemem sarkából, és ahogy oldalra fordítottam
a fejemet az ismeretlen párnán, anyát pillantottam meg, aki az ismeret-
len ágy mellett ült egy széken. Könyöke a szék karfáján, álla a kézfején.
Csukva volt a szeme. Az arca sápadt.
A pittyegés szaporábbá vált:.
– Anya? –szólaltam meg, de alig jött ki hanga torkomon. – Anya! –
próbálkoztam újra, és ezúttal sikerrel jártam.
 Anya kinyitotta a szemét, és meglepve nézett rám. Am hirtelen eltor-
zultak a vonásai, és zokogásban tört ki.
– Anyai – nyúltam felé ijedten, és ekkor vettem észre a könyökhaala-
tomhoz erősített infúziót. – Anya! – kiáltottam remegő hangon.
– Jaj, édesem, hát jobban vagy! – kapta el a kezem.
Még könnyes volt a szeme, de már mosolygott.
– Mi történt?
– Hannah!
A hang felé fordultam, és láttam, hogy apa áll az ajtóban. Az arca
gyűrött volt, a szeme véreres. Az ágyhoz rohant, fölém hajolt, és megpu-
szilta a homlokomat:.
– Edesem! – suttogta érdes hangon.
Sírva fakadtam. Néma zokogással..
– Mi történt?

Nemsokára a doktornő is megjelent, hogy mindent elmagyarázzon.

Sebész volt, dr. Tremellként mutatkozott be.
A jobb oldalamon állt, a szüleim összeölelkezve hallgatták a bal olda-
lamon. Dr. Trem ell gyengéden nézett le rám.
– Hannah, önnek úgynevezett méhen kívüli terhessége volt.
Mi? Terhesség? Nem! Hitetlenkedve néztem a szüléimre.
– Nem... azt... észrevettem volna.
Az orvos szelíden ingatta afejét.
– A méhen kívüli terhesség gyakran pecsételő vérzéssel jár, ami köny-
nyen összetéveszthető a menstruációval.. – Az arckifejezésemből
láthatta., hogy nálam is pontosan ez zajlott le az elmúlt hetekben. -
Méhen kívüli terhesség akkor jön létre, amikor a megtermékenyített
petesejt a méhen kívül ágyazódik be. Az ön esetében, Hannah, a petesejt
a bal
petevezetékbe került. Sajnos, mivel nem észlelte a terhességei;, a tünete-
kei; is figyelmen kívül hagyta.
A hányinger. A fájdalom.
Elképedve hunytam le a szemem.
– A petesejt tovább növekedett a petevezetékben, és végül szétrepesz-
tette azt. Ön belső vérzéssel érkezett a kórházba.. Azonnal meg kellett
mütenünk. A szüleit már tájékoztattam, hogy az operáció közben beállt a
klinikai halál, de sikerült újraélesztenünk önt.
Meghaltam?
A szüléimre néztem. Minden az arcukra volt írva..
– Hannah – lágyult el dr. Tremell hangja. – Eltávolítottak a sérült pe-
tevezetéket, a műtétnek köszönhetően minden esélye megvan arra, hogy
teljesen felépüljön. Jelenlegfájdalomcsillapítókat kap, de ha
erősfájdalmat érez, szóljon a nővérnek, és ha szükséges, megemeljük az
adagot.
A szüleim elgyötört arcát néztem, és pontosan tudtam, mit élhettek át
az elmúlt negyvennyolc órában.
Lehunytam a szemem.
Ez nem igazi Ez nem lehet igaz!

Két hónap.
A saját ágyamon ültem, és ahogy körülnéztem a szobámban, úgy
éreztem, már semmi közöm a tulajdonosához. Más ember lettem.
Majdnem meghaltam, fájdalmaim voltak, több hétig tartott, mire
felépültem, jó időre kimaradtam az iskolából, ahol mindenféle pletykák
keringtek rólam... és mindezt nélküle, Marco nélkül kellett végigszen-
vednem. Pedig nagy szükségem lett volna rá.
Hosszú volt az a két hónap.
Sorsfordító.
 Es én még akkor sem mondtam semmit.
Nem bírtam rávenni magam.
A tekintetem megakadt egy fotón, ami hallotveenkor készült Jóról és
rólam.. Rábeszéltem Jót, hogy vegyünk Jel jelmezt. O szexi nővérkének
öltözött, én meg a halál dévaj angyalának. Jo vállát átkarolva, eltúlzott
drámaisággal csücsörítettem bele a kamerába.. Kaján öröm bujkált a te-
kintetemben.
Ki ez a lányi
Sietve letöröltem a könnyeimet, nem akartam bőgni.
Halk kopogás hallatszott, és Colé surrant be az ajtón. Már most ma-
gasabb volt, mint Cameron.
Szó nélkül vágott át a szobán, és leült mellém az ágyra.
– Tudom, hogy mindenki azon ügyködik, hogy kiszedje belőled, mi
történt, és azt is tudom, hogy mindenkit elhajtasz, de most már tényleg
beszélned kell!
MIorcosan hajtottam le a fejem.
– Hannah, láttam, ahogy összeesel. Minden csupa vér volt. Jóval azt
sem tudtuk, mi történik. Majdnem meghaltál,. Baromira megijedtem —
vallotta be remegő hangon Colé.
Meglepetten néztem rá. Colé komolyan aggódott értem.
Sóhajtva szorítottam meg a kezét.
– Ne haragudj, hogy ezt tettem veled..
– Nem kell bocsánatot kérned. Csak mondd meg, ki ejtett teherbe,
hogy kinyírhassam a csávót, mielőtt Braden, Adam, Cam és Nate a nyo-
mára bukkan.
Annak ellenére, hogy haragudtam, iszonyúan haragudtam Marcóra,
amiért ilyen csúnyán elárult és magamra hagyottá bajban, elfogott a ret-
tegés. Rettegtem, hogy a családom, rájön, ki ejtett teherbe. Rettegtem,
hogy bántani fogják Marcót. Rettegtem, hogy mindennek elmondják
majd..
 – Hannah, majdnem meghaltál - pirított rám Colé.
– Tudom – hunytam le a szemem, és mély levegőt vettem. – Óriási
hibát követtem el. A tanév elején elmentünk egy házibuliba Sadie-vel.
Csontrészeg voltam – sütöttem le a szemem. – Lefeküdtem egy vadide-
gen sráccal, de rögtön utána leléptem, mert nem hittem el, hogy ilyen
hülye voltam. Még a nevétsem tudom, nemhogy a címét. De ha tudnám
is, min változtatna? Volt egy vetélésem. A srác nem tudta, hogy terhes
vagyok. Még én sem tudtam. Mind a ketten hibásak vagyunk.
– De egyedül viseled a következményeket. Ez szerinted fair?
Vállat vontam.
– Isten tutira nem nő, ha ez érdekel.
– Még ezt is elpoénkodod? Durva! – csukladozott a röhögéstől Colé.
– Miért, sírjak? – remegett meg az ajkam. – Basszus! Mindjárt sírok.
Kibuggyantak a könnyeim, és a zokogás mintha a lelkem legmélyéről
tört volna fel.
Colé átkarolta a vállam, és magához húzott. A pólója azonnal átázott
ott,, ahol a fejem a mellkasához ért.
– Helyrejössz, Hannah.
– Egyfolytában a szüleim arcát látom magam előtt. Láttam, min
mennek keresztül, amikor Ellie-nél tumort diagnosztizáltak, és ugyanaz
tükröződött a szemükben, amikor a kórházban feküdtem. Alapjaiban
rendült meg az életük, és az egész az én hibám.
– Sss! – vont közelebb magához Colé. – Senki sem tehet róla. Minden
rendben lesz..

Az az igazság, hogy féltem. Féltem, hogy egyetlen rossz döntés, és

tönkremegy az életem. Hirtelen a terhesség is ebbe a kategóriába került.
Nem is értem, miért. Az orvos azt mondta, simán ki tudok hordani egy
babát, de rettegtem a méhen kívüli terhességtől. Ez a félelem pedig arra
kényszerített, hogy már fiatalon elgyászoljam azt, amit mindig is magá-
tól értetődőnek tartottam.
Felkeltem a hideg járólapról, megtöröltem könnyáztatta arcomat, és
a hátamat a fürdőkádnak vetve kulcsoltam át a térdemet.
A vetélés, a halálközeli élmény és a gyász miatt más ember lett be-
lőlem. Egyfajta magányos harcos. A sulis barátnőim elpártoltak mel-
lőlem, és a családomtól is eltávolodtam. Részben azért, mert mindenért
önmagamat hibáztattam. Felelőtlenség volt összejönni Mar- cóval, mert
halálra rémítettem a szeretteimet. Mindenki engem védelmezett.
Megfojtottak a szeretetükkel. És ettől csak még inkább magamba
fordultam.
Hónapokig depressziós voltam. Elkeseredett.
Mindenki legnagyobb döbbenetére a szüleim maguk javasolták, hogy
költözzek be az egyetemi kollégiumba. így akartak kirángatni a
gödörből. Azzal érveltek, hogy úgy majd kénytelen leszek új életet
kezdeni.
És így is lett.
Suzanne teljesen hibbant volt. Semmit sem vett komolyan. Imádott
bulizni, és ez a gondtalan lazaság idővel rám is átragadt, pont amikor a
legnagyobb szükségem volt rá.
Hamar rájöttem, hogy a szüleim aggódnak, nem akarják, hogy
megint teherbe essek. Bár egyetlen szóval sem említették, mekkora
hülye voltam, hiszen a természet kettejük helyett is megbüntetett,
éreztem, hogy megromlott a kapcsolatunk. Már nem bíztak bennem.
Féltek, hogy megint bajba kerülök, és veszélybe sodrom magam.
így végül engedtem anya unszolásának, és elkezdtem fogamzásgátlót
szedni.
Azóta is szedtem, bár Marco felbukkanásáig nem igazán volt szüksé-
gem rá.
 Mire betöltöttem a tizenkilencet, már túl voltam a nehezén, és a
családom a pálya szélén állva várta, hogy visszatérjek hozzájuk.
Es vissza is tértem.
Ahogy sejtették.
Colé állt legelöl. Ő volt az egyetlen pozitív hozadéka a történteknek.
Amióta összecsuklottam a karjaiban, egyre közelebb kerültünk
egymáshoz, és szép lassan összebarátkoztunk. Colé a legsötétebb
órákban is mellettem állt, és ő nyugtatta meg a többieket, hogy előbb-
utóbb visszatalálok hozzájuk.
Végül továbbléptem.
Elhatároztam, hogy elengedem a múltat.
Es akkor megjelent Marco. Visszatolakodott az életembe.
Egyedül apa tudta, hogy ő az a fiú, aki teherbe ejtett, aztán elhagyott.
Megint egyedül éreztem magam. Apával nem tudtam megbeszélni a
dolgot. Fura helyzet volt, kényelmetlen, mintha újraélném a múltat.
Igyekeztem észérvekkel tompítani a fájdalmat és a csalódottságot.
Marco nem tudta, hogy terhes vagyok. Ha tudta volna, minden
másképp alakul. Erre a nyakamat tettem volna. Én is legalább any-
nyira hibás voltam, mint ő.
Jó, ha nem hagy el, akkor végig mellettem lehetett volna. Talán nem
jártam volna meg a poklot. De végül is megmagyarázta, miért ment el.
És Cole-nak igaza volt. Akár tetszik, akár nem, Marco hihető
magyarázattal állt elő.
Megbocsátottam neki.
A térdembe vájtam a körmömet.
De nem elég, hogy meg sem keresett, amikor visszatért Edinburghba,
egy másik lányt is teherbe ejtett, aki végig számíthatott rá... Elkeserítő!
 A fájdalom újult erővel csapott le rám. Lehet, hogy nem volt meg-
alapozott. De attól még ugyanúgy szenvedtem. Szétmarcangolta a
lelkemet.
Életem legnehezebb időszakában Marco nem volt mellettem.
Leah viszont mindent megkapott tőle.
Tudtam, hogy nem kellett volna visszafogadnom.
Megbocsáthatatlan, amit tett.
 19 .FEJEZET

E z A PULYKA SZÉNNÉ ÉGETT - lépett az asztalhoz fintorogva

Dec.
Anya, mint minden évben, most is kitett magáért, az asztal roskado-
zott a finomságoktól.
És a pulyka sem égett szénné.
– Mi? – rikoltotta anya, amikor, kezében egy tál krumplival, be-
viharzott a szobába.
Rémülten meredt a madárra.
Lesújtó pillantást vetettem az öcsémre, és már majdnem rászóltam,
hogy ne zrikálja anyát, de apa megelőzött:
– Declan, ne ökörködj, inkább segíts anyádnak behordani az ételt!
Dec, füstölögve ugyan, de engedelmeskedett.
Alighogy kilépett az ajtón, bosszúsan kerültem meg az asztalt, és
leültem Ellie mellé.
– Szerintetek mikor növi már ki ezt a rémes korszakot? Tizennyolc
éves, igazán összeszedhetné magát!
 – Mindent hallottam! – kiabálta be Dec a folyosóról.
– Ennek denevérfule van – meredtem elképedve a kuncogó Ellie-re.
– Denevérfüle? – mosolygott szórakozottan Joss, és leültette Bethet,
Luke-ot és Williamet a macskaasztalhoz.
– Igen – feleltem. – Tudtommal a denevéreknek van a legjobb
hallásuk.
– Tudtommal a lőtéri döglött kutyát nem érdekli, mit vartyogsz - tért
vissza a szobába Dec egy tál párolt zöldséggel.
– Haha! - grimaszoltam. – Tudtommal csak egy telefonhívás, és már
le is tiltatom a karácsonyi utalványodat, ha nem fogod be a szád, pöcsi-
öcsi.
– Áh! - sóhajtott fel elégedetten az Ellie mellett ülő Adam. - Éljen a
karácsony!
Ellie kuncogva kortyolt bele a vizébe.
Anya vészjósló arccal tette az asztalra az utolsó edényt, majd elfog-
lalta a helyét az asztalfőn.
– Csend legyen, eszünk!
– Ő kezdte! - ült le méltatlankodva Braden mellé Dec. - Teljesen rám
szállt! Nem értem, miért kell itt basznia a rezet, van neki saját lakása.
Nem én tehetek róla, hogy szar kedve van, mert lelépett a pasija.
Felszisszentem, és Braden meg Dec kivételével mindenki sóbál-
vánnyá dermedt. Braden tarkón legyintette Decet.
– Egy: ne káromkodj a gyerekek előtt! Kettő: nem őt dobták, ő dobta
a pasit. Három: tizennyolc éves vagy. Viselkedj felnőtt módjára, és ne
bosszantsd a nővéredet, mert sejhajon billentelek! Most pedig kérj
bocsánatot!
Mivel mereven bámultam az üres tányéromat, nem láttam, milyen
képet vág Dec. Lihegve próbáltam túltenni magam az öcsém szemét
beszólásán.
 Egész nap vért izzadtam, hogy végre megfeledkezzek Marcóról.
Az elmúlt hetek kicsit sem voltak könnyűek. Mindenkit tájékoz-
tatnom kellett, hogy szétmentünk Marcóval, de az okot persze nem
árulhattam el. Nem bocsátkoztam részletekbe, inkább felvettem a
pléhpofát. Ettől függetlenül mindenki meg volt győződve róla, hogy
engem viselt meg jobban a szakítás.
– Semmi bajom – hazudtam nekik több ízben. – Két hónapot sem
voltunk együtt.
Valójában azonban annyira hiányzott, hogy az már szinte fájt. Éjjel-
nappal.
Háborúban álltam önmagámmal.
Reggelente egyedül ébredtem, de szinte a testemen éreztem Marco
testének melegét. Mintha egy fantom lebegett volna a szobában. Aztán
eszembe jutott, hogy Marco már nincs velem, és máris elillant a
melegség. A lakás, amiben egykor otthon éreztem magam, üres volt és
hideg.
Akárcsak a tulajdonosa.
Amikor Marco hiánya csaknem elviselhetetlenné vált, a telefon után
nyúltam, de amint tárcsáztam volna a számát, hirtelen eszembe jutott,
mi történt. Hogy mennyire fáj ez az egész. És miért fáj. És miért nem
vagyunk már együtt.
Természetesen az is megkönnyítette a dolgomat, hogy Marco nem
hívott, és nem is jött át hozzám. Összeszedtem a cuccait, amiket nálam
hagyott, és megkértem Nisht, hogy adja oda neki a csomagot. Nish
megtette, amire kértem, de kizárólag Marco kedvéért. Nem miattam.
Amúgy nem nagyon álltunk szóba egymással, ezért fagyos hangulat
uralkodott a tanáriban. Kiderült, hogy Nish kezdettől fogva tudott
Marco fiáról. Marco megkérte, hogy ne szóljon nekem a dologról, amíg
ő elő nem hozza a témát. Nish nagyon pipa
volt rám, amiért úgy reagáltam a hírre, ahogy. Önző, kőszívű ribanc-
nak tartott.
Nish és Marco azt gondol, amit akar, amíg szabadon nyalogathatom
a sebeimet, és a saját tempómban rakhatom össze a dolgokat,
állapítottam meg.
A család sokat segített. A szentestét a szüleimnél töltöttem, és úgy
terveztem, hogy karácsony mindkét napján náluk maradok. Bár Liv,
Nate, Jo, Cam és Colé a saját családjaikkal ünnepeltek, a szüleim háza
továbbra is meleg, biztonságos kuckónak hatott.
Mindent elkövettem, hogy vidám legyek, hogy ne rontsam el a
hangulatot, és amíg az öcsém be nem kavart, elég jól álltam a sarat.
– Hannah!
Deere néztem, és láttam, hogy az arckifejezése őszinte megbánásról
árulkodik.
– Ne haragudj – motyogta bűntudatosan.
– Semmi baj – válaszoltam halkan, majd széles műmosolyt vará-
zsoltam az arcomra. – Éhen halok! Zabáljuk fel ezt a pulykát!
A hangulat szerencsére érezhetően megenyhült, és jókedvűen lát-
tunk neki a karácsonyi vacsorának.
Anya, apa, Dec és én már reggel kibontottuk az ajándékainkat, de
Ellie, Adam, Braden, Joss és a gyerekek még hátravoltak. Vacsora után
felsiettem az emeletre a régi szobámba, mert itt tároltam az összes aján-
dékot. Már éppen belekukkantottam volna a mikulászsákba, hogy
megnézzem, minden a helyén van-e, amikor megcsörrent a telefonom.
Azt hittem, Jo vagy Colé keres, így hát rá sem néztem a kijelzőre,
amikor megnyomtam a gombot.
– Boldog karácsonyt! – Legnagyobb meglepetésemre Suzanne hívott.
– Gondoltam, jobb, ha én hívlak, mert nyilván elvesztetted a szá-
momat.
 Az állítólagos karácsonyi jókedvem azon nyomban kisuhant a közeli
ablakon, és halálra fagyott a decemberi hidegben.
– Nem vesztettem el - válaszoltam színtelen hangon. - Nem akarok
beszélni veled.
Suzanne hatalmas, drámai sóhajt hallatott.
– Mert elküldtem a képet? Azt a saját érdekedben tettem. Mivel
barátnők vagyunk.
Fejcsóválva hallgattam a rizsáját, és a tükörből láttam, hogyan ül ki
az arcomra az elképedés.
– Nem. Csak ki akartál cseszni velem, mert máshogy nem ment. Nem
barátságból küldted át azt a fotót, hanem mert felbosszantottalak, és
így akartál visszavágni. Beképzelt, rosszindulatú ember vagy. És még
tapintatlan is. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna szakítanom veled a
kapcsolatot, amikor rájöttem, hogy saját magadon kívül senki sem
érdekel. Ne hívj többet! Ne merészelj! - nyomtam ki a telefont, mielőtt
Suzanne válaszolhatott volna, és azonnal kitöröltem a számát.
Határtalan megkönnyebbülést éreztem, innen tudtam, hogy he-
lyesen cselekedtem.
– Hát ez meg mi volt?
Riadtan fordultam hátra.
– Adam?
Adam belépett a szobába, és feszülten fürkészte az arcomat.
– Nos? – intett a fejével a telefonom felé.
– Semmi – süllyesztettem a zsebembe a készüléket.
– Marco megcsalt téged? – ráncolta a homlokát Adam.
– Mi? - bámultam rá döbbenten. - Ezt meg honnan veszed?
Nem, nem csalt meg. Egész egyszerűen nem akarok vele lenni.
– És ezt ki hiszi el?
 Tehetetlenül sóhajtottam fel, és arra gondoltam, mennyivel jobb
lenne, ha a családom nem figyelné árgus szemekkel minden mozdu-
latomat.
– Nézd, ha valami rettenetes bűnt követett volna el, abban a mi-
nutumban elmondtam volna nektek, hogy szétrúghassátok a seggét. De
szó sincs ilyesmiről. Esküszöm.
Adam is felsóhajtott.
– Nem tudom, mit csináljak veled, Hannah. Els aggódik.
Meg akartam nyugtatni Adamet, de a földszinten kisebb zűrzavar
támadt...
– Adam! – üvöltötte Dec a lépcső tövéből. - Jön a baba!

- Senkit sem ismerek - karoltam át Cole-t, ahogy körülnéztem a

szobában.
– Mert már öt sört ittál.
– De a kognitív funkcióim még működőképesek, szóval nem ez a
gond.
Colé rám nézett, halvány mosoly játszott az ajkán.
– És elsőre kimondtad, hogy „kognitív funkcióim”. Oké - pillantott
körbe. – Szerintem én sem ismerek mindenkit. De a nagy részük
egyetemista.
– Hmm. Elvegyüljünk?
– Aha. – Éreztem, hogy Colé aggodalmasan bámul. - Biztos, hogy
készen állsz?
– Te kényszerítettél, hogy veletek szilveszterezzek, úgyhogy nyilván
az a véleményed, hogy igen.
– Jézusom, részegen még tudálékosabb vagy!
– Nem vagyok részeg. Csak spicces. – Ekkor kiszúrtam egy üveg
tequilát. - De tudom, hogyan részegedhetnék le.
 Colé követte a pillantásomat, majd bólintott.
– Hozom a sót meg a lime-ot - indult el a konyha felé, és útközben
mosolyogva biccentett oda az embereknek.
Amint magamra hagyott, azonnal lelombozódtam, de rögtön mérges
is lettem magamra. Ez egy boldog időszak. Ellie december 26-án kora
hajnalban újabb kisfiúnak adott életet. A nagybátyja után Bradennek
nevezte el, de mi már most átkereszteltük Braynek. Míg William szőke
volt, mint az anyukája, Bray fekete hajú, akár az apja. Idővel kiderül,
hogy az is marad-e.
Mindenki odavolt Brayért, még a gyerekek is. Most már csak Jóra
vártunk, aki erre a hétre volt kiírva.
Mindent elkövettem, hogy ne irigyeljem a volt vagy a leendő kis-
mamákat. Soha nem tudnék neheztelni egy családtagra vagy barátra,
csak mert boldog. Ennek ellenére minden egyes újszülött arra emlé-
keztetett, hogy nekem sohasem lehet saját gyerekem. így a nagyné-
niségben kerestem vigaszt.
Az azonban cseppet sem vigasztalt, hogy Marco még mindig hi-
ányzik. Méghozzá egyre jobban.
– Minek a só meg a lime? - suttogtam, és elindultam a tequila felé.
Colé és az újdonsült ismerőseim segítségével, akiknek hamar elfe-
lejtettem a nevét, csak annyira ittam le magam, hogy jókedvű legyek,
de azért még lábra tudjak állni. Éjfél közeledtével egy helyes, Cole-ko-
rú srác szólított le. Egyfolytában flörtölt, a derekamat simogatta, és
amikor mondtam valamit, egészen közel hajolt hozzám, így egy darabig,
legalábbis a felszínen, elfelejtettem, hogy Marco is a világon van.
Láttam, hogy Colé egy csinos barnával kokettál a szoba túlsó végé-
ben.
Úgy tűnt, mind a ketten találtunk valakit, akit megcsókolhatunk
éjfélkor.
A visszaszámlálás előtt csend lett, aztán ordítva számoltunk el tíztől
egyig.
– …KETTŐ! EGY! BOLDOG ÚJ ÉVET!
Az össznépi ujjongás, füttyögés és taps közepette mosolyogva fordultam
az ismeretlen helyes srác felé, aki lassan fölém hajolt.
Amikor összeért az ajkunk, befeszültem.
A srác megcsókolt. Kellemes volt.
De a bizsergés elmaradt.
Könnyek mardosták a torkomat, és hirtelen kiszabadítottam magam.
Elborzadva pillantottam fel, és gyorsan bocsánatot kértem a srác
nyakától, mert nem bírtam volna elviselni a nyilvánvalóan érteden
tekintetét. Sietve keresztülnyomakodtam a bulizok tömegén, és
kirohantam a fagyos lépcsőházba. Hideg volt, de a levegő kellemesen
lehűtötte lángoló bőrömet.
– Ez meg mi a fene volt? – dünnyögtem az orrom alatt, és reszkető
kézzel simítottam hátra a hajamat.
Mintegy végszóra megszólalt a telefonom.
Meglepődtem. Újévkor szinte senkit nem lehet elérni, annyira túl-
terheltek a hálózatok. Előhúztam a telefont a zsebemből, de majdnem
elejtettem, amikor megláttam, ki keres.
Mintha a bizsergésmentes csók idézte volna meg.
Marco.
Elszállt belőlem a szusz. Tanácstalanul bámultam a telefont.
Aztán, mintha valaki más vette volna át az irányítást, megnyomtam
a válaszgombot, és némán a fülemhez tartottam a készüléket.
– Itt ülök - szólalt meg Marco, és karcos hangja hallatán elkínzot-
tan hunytam le a szememet és egyfolytában azon tűnődöm, hol
rontottam el.
Továbbra sem szólaltam meg.
 – Tudni akarom, mi ez, Hannah. Mi van a háttérben? Oda-visz- sza
átgondoltam mindent, és bármi történt is aznap, nem bírom elhinni,
hogy szakítottál velem. Valamit elhallgatsz előlem. Nincs más
magyarázat - ágált elkeseredetten, és a hangjából áradó fájdalom felért
egy kemény gyomrossal. - Rohadtul nem értek semmit - sóhajtotta,
majd suttogóra fogta: - Hiányzol.
Lefagytam. Mintha satuba fogták volna a tüdőmet. Nem tudtam mit
mondani.
Marco kivárt.
Aztán letette.
Lehorgasztottam a fejem, és azon tűnődtem, vajon miért érzem
gyávaságnak, amit teszek.
– Te is hiányzol - suttogtam.
 20. FEJEZET

E GY HÉT MÚLVA FOLYTATÓDOTT AZ ISKOLA, aminek örültem, mert

elfoglalhattam magam. A délelőtti órák gyorsan elteltek, aztán
letelepedtem az asztalomhoz, hogy dolgozatjavítással töltsem a lyu-
kasórámat.
Amikor megcsörrent a telefon, nem gondoltam semmi rosszra.
Felvettem a kagylót. Neil, a portás hívott.
– Hannah, egy bizonyos Colé Walker várja a portán.
Fogalmam sem volt, mit keres a suliban Colé. Próbáltam nem a
legrosszabbra gondolni.
– Küldje fel!
Letettem a kagylót, és feltúrtam a táskámat, hogy előkeressem a
mobilomat. Jóval történt valami? Már mindenórás, talán…
Egy örökkévalóságnak hatott, mire a telefonom életre kelt, de amikor
felvillant a kijelző, nem láttam új üzenetet vagy nem fogadott hí
vást. A táskámba hajítottam a készüléket. Colé ebben a pillanatban
lépte át a küszöböt, és bevágta maga mögött az ajtót.
Lassan, idegesen álltam fel az asztaltól.
 Colé alig látott a pipától, de lövésem sem volt, hogy miért.
– Mi történt?
Colé előreszegett állal mért végig, szinte tajtékzott.
– Fél órája összefutottam Suzanne-nel.
Elszorult a gyomrom.
– Igaz, hogy Marconák családja van? - kérdezte hitetlenkedve Colé. -
Gyereke? Felesége?
– Nem! – siettem oda hozzá, hogy lecsillapítsam. – Van egy fia...
Colé, ezt ne itt beszéljük meg!
– Csak mondd meg az igazat, és már megyek is.
Nem voltam biztos benne, hogy bőgés nélkül fel tudom vázolni a
dolgot, de azért megpróbáltam.
– Megtudtam, hogy Marco teherbe ejtett valakit, amikor négy évvel
ezelőtt visszatért Edinburghba. Egy régi barátnőjét. Nincsenek
együtt. De van egy hároméves fiuk.
Colé zavartan ráncolta a homlokát.
– Azért szakítottál Marcóval, mert gyereke van?
Elképedt hangja csak tovább fokozta a szorongásomat, de bólin-
tottam, remélve, hogy az arckifejezésem nem árul el semmit.
Végül a remegő kezem buktatott le. Colé tetőtől talpig végigmért, és
amikor a kezemre tévedt a tekintete, megmerevedett. Felvillant a szeme,
és a felismerés ereje a padlóhoz szögezett.
– Ő volt az - mondta rekedtes hangon. A tekintetében újult erővel
izzott fel a harag. - Ő volt, baszod! Hazudtál? Ő volt! Ő volt az, aki
teherbe ejtett, aztán lelépett!
– Colé...
De Colé már kivágtatott a teremből.
Attól féltem, hogy valami hülyeséget csinál, ezért kétségbeesetten
kaptam fel a táskám, és botladozva szaladtam utána a hülye
tűsarkaimon. Mire utolértem, már a parkolóban vágtatott az öreg
csotrogánya felé, és telefonon beszélt valakivel.
– Colé! – kiáltottam utána, de ő süketnek tettette magát, és beült az
autójába. - Basszus! – vettem üldözőbe, miután kifordult a kapun.
A főutat kémleltem, taxit kerestem. Megcsörrent a telefonom. Adam
hívott. Valami azt súgta, hogy ezt fel kell vennem.
– Hannah, mi folyik ott? – kérdezte Adam. –Colé most hívott, azt
kérdezte, melyik építkezésen dolgozik Marco. Őrjöngött.
Hirtelen megpillantottam egy taxit, leintettem, és hálásan néztem,
ahogy lelassít. A szívem kétségbeesetten kalimpált.
– Adam, Colé nagy ostobaságra készül. Hová ment?
Adam megadta a címet, amit rögtön be is mondtam a sofőrnek,
amikor bepattantam a taxiba.
– Hannah, mi folyik ott? – ismételte Adam.
– Most le kell tennem – nyomtam ki a telefont, és rémülten néztem a
sofőrre. – Taposson bele, kérem! Vészhelyzet van.
– Megpróbálom, kézcsók.
Tíz perc múlva az építkezés bejáratánál voltam, és alighogy kiug-
rottam a taxiból, máris hallottam, hogy baj van. Megkerültem az
irodakonténereket, és iszonyatos látvány tárult elém.
Marco dühtől eltorzult arccal szorongatta Colé torkát. Ellökte ma-
gától Cole-t, de az ismét előrelendült, és ököllel Marco arcába vágott.
Két munkás állt mögöttük, de nem nagyon avatkoztak bele a dolgokba,
a társaik pedig futva érkeztek, hogy szemtanúi lehessenek a jelenetnek.
Marco bemosott egyet Cole-nak. Ekkor akcióba lendültem.
– Állj! – lőttem ki magam visítva, és félrelökdöstem a kisebb cso-
portba verődött bámészkodókat. - Colé, azonnal hagyd...
Colé teljes erőből fejbe kólintott a könyökével, amikor visszahúztam
ütésre lendülő karját. Fájdalom cikázott végig az arcomon, és
szédülten tántorodtam hátra. Többen is utánam nyúltak, nehogy el-
vágódjak.
Pislogva próbáltam magamhoz térni, és amikor felnéztem, láttam,
hogy Colé elborzadva bámul rám, miközben a felbőszült Marco
támadásra készen ugrál a háta mögött.
– Ne! – toltam félre Cole-t, és Marco mellkasára tettem a kezem.
– Marco, kérlek! – esedeztem.
Marco szép vonásai pattanásig feszültek, az állkapcsa dacosan sze-
geződött előre. Láttam rajta, hogy nem akar leállni, de végül enge-
delmeskedett, és csendes beleegyezéssel lépett hátra.
Lüktető fejjel, kalapáló szívvel, remegő lábakkal fordultam hátra,
hogy kiengeszteljem Cole-t. Ügyet sem vetettem a körülöttünk cso-
portosuló emberekre.
– Nem tudja, Colé. Nem tudja.
– Akkor is elhagyott, baszd meg! – tágultak ki Colé orrnyílásai.
– Igen. így van. De ami a többit illeti... nem tud róla.
– Miről nem tudok? - kérdezte a háttérből ingerülten Marco.
Megfeszült a vállam. Rettegtem ettől a pillanattól.
Colé nagy levegőt vett.
– Ne merészeld! - förmedtem rá.
– Hadd tudja meg!
Már a gondolattól felfordult a gyomrom.
- Egyetértek. De én mondom el neki.
– Valaki elárulná, mi a fasz folyik itt? – morogta Marco.
– Erre én is kíváncsi lennék.
Ijedten fordultam hátra az ismeretlen hang hallatán. Egy magas férfi
barátságtalanul méregette Cole-t. Védősisakot, öltönyt és sárga
láthatósági mellényt viselt.
– Elárulná, miért támadt rá az emberemre egy építkezési területen?
 – Én is ugyanezt kérdezem.
Ez a hang már ismerős volt. Elsápadtam, amikor Braden és Adam
lépett elő a tömegből. Megálltak az öltönyös mellett, aki valószínűleg
Marco főnöke lehetett. Mind a ketten zaklatottnak tűntek. Bosszúsan
méregették Cole-t és Marcót, de amikor rám siklott a tekintetük,
nyugtalanná váltak.
– Mr. Carmichael! - lepődött meg az építésvezető. – Nem tudtam, hogy
ma idejön. Biztosíthatom, hogy ez kivételes eset.
– Nyugalom, Tam! – intette le Braden. – Ő a húgom – nézett rám. –
Hannah, mi folyik itt?
Most, hogy minden szempár rám szegeződött, elsápadtam, és kö-
zelebb léptem a mentsváramat jelentő Bradenhez és Adamhez.
– Négyszemközt kell beszélnem Marcóval. Később mindent meg-
magyarázok, de először vele kell tisztáznom a dolgokat.
Braden némán emésztgette a hallottakat. Lerítt róla, hogy most
rögtön tudni akarja, mi a fene történt, hogy eldönthesse, beálljon-e
erősítésnek Colé mellé. Végül feszülten bólintott, majd Tamhez fordult:
– A húgomnak szüksége lenne az irodára.
– Természetesen. Üres – intett a konténer felé az építésvezető.
Mielőtt reagálhattam volna, a derekamon megéreztem Marco meleg
kezét. Gyengéden előrébb taszigált, miközben az építésvezető ráordított
a munkásokra, hogy menjenek vissza dolgozni.
Szívem szerint elhúzódtam volna Marcotói, hogy csírájában fojtsam
el a fájdalmat, a kínzó vágyat, ami sehogy sem fért össze azzal az
elhatározásommal, hogy soha nem bocsátók meg neki. Mégsem löktem
el a kezét. Hogy miatta vagy miattam, máig sem tudom.
Miután beléptünk a csendes kabinba, elléptem az ajtótól, és néztem,
ahogy Marco öles léptekkel a főnöki asztalhoz megy Megfordult,
és rám nézett. Kérdések özöne záporozott a szeméből. A fejem erősen
lüktetett ott, ahol Colé telibe talált, én mégis Marco ajkára szegeztem a
tekintetemet. Teljesen felrepedt.
– Colé nevében is bocsánatot kérek – motyogtam.
– Kurvára nem érdekel, mit csinált. Csak az, hogy miért csinálta.
Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy Marco szemébe
nézzek.
– Hannah? – noszogatott.
Látszott rajta, hogy fogytán a türelme.
Legutoljára akkor voltam ilyen szarul, amikor kiderült, hogy
Marconák van egy fia. Rázott a hideg, de én a cserepes ajkaimra szo-
rítottam reszkető kezemet, hogy leküzdjem a hányingert.
– Nem azért szakítottam veled, mert van egy fiad - mondtam halkan.
Azonnal megdermedt a levegő. Marco metsző pillantást vetett rám.
– Nem tudom, hogy mondjam el - vallottam be.
– Találj ki valamit, mert már rohadtul unom ezt az egészet! Sóhajtva
bólintottam. Nem olyan nehéz ez.
Mondd ki!
Lélegezz mélyeket, Hannah!
– Amikor öt évvel ezelőtt elhagytál, nagyon rossz bőrben voltam.
Először azt hittem, hogy a szerelmi bánat az oka. De néhány hónappal
azután, hogy elutaztál, sétálni mentem Jóval és Cole-lal. Iszonyatosan
rosszul lettem. Elájultam.
Marco vonásai megfeszültek, láttam a szemén, hogy legszívesebben
leállítana, de tudja, hogy muszáj végighallgatnia. Pedig én sem akartam
elmondani neki, mi történt, mert előre tudtam, hogy ami most
következik, az neki is fájni fog.
A könnyeimmel küszködve folytattam a sztorit.
 – Amikor negyvennyolc óra múlva felébredtem, egy kórházi ágyon
feküdtem.
– Hannah... – rimánkodott Marco.
A könnyek győztek.
– Elvetéltem. Nem egyszerű vetélés volt, hanem méhen kívüli ter-
hesség. Ami azt jelenti, hogy a petesejt nem a méhbe ágyazódott be,
hanem az egyik petevezetékbe, de mivel nem vettem észre, hogy terhes
vagyok, a petesejt egyre nagyobb lett, és kirepesztette a vezetéket. Ez
okozta a belső vérzést.
– Majdnem meghaltál? – kérdezte Marco mély, remegő hangon.
Lángolt a tekintete.
– Igen. Megműtötték. Eltávolították a sérült petevezetéket. –
Most, hogy hangosan is kimondtam, eszembe jutott, mennyi keserűség
gyülemlett fel bennem, és, bár nem állt szándékomban, mindent
rázúdítottam Marcora. – Senkinek sem árultam el, ki ejtett teherbe.
Megvédtelek. Megvédtelck, bár te nem védtél meg engem. Elvetéltem,
tizenhét évesen. És te nem álltái mellettem. Tudom, hogy neked is
megvolt a magad baja, ezért is próbáltam megbocsátani, ezért is
próbáltam elfelejteni az egészet – töröltem le a könnyeimet, de sehogy
sem bírtam velük. - De alig jöttél vissza Edinburghba, már teherbe is
ejtetted Leah-t. És mellette kiálltál, Marco, és tudom, hogy hülyeség, de
úgy érzem, elárultál. Azt hittem, te leszel életem szerelme, de mire föl?
Mindent egyedül kellett végigcsinálnom, aztán kiderül, hogy az
állítólagos szerelmem egy másik lányt pátyolgatott helyettem.
Fojtogató csend támadt, csak a zihálásom hallatszott.
Vártam, hogy Marco megszólaljon. Végre-valahára.
Ő azonban minden figyelmeztetés nélkül megfordult, és beleöklözött
a falba.
 – A kurva életbe!
Ütemesen püfölte a falat, ami úgy gyúródott össze, mint a papír.
– Marco! - indultam el felé, hogy leállítsam, de már a hangom is elég
volt hozzá.
Marco előrerogyott, és a falnak támasztotta a homlokát. Megráz-
kódott a válla.
– Marco! – suttogtam, és én magam is zavarba jöttem, amikor a sajgó
lelkem könyörögni kezdett, hogy vigasztaljam meg ezt az embert.
Marcóhoz léptem, ő pedig felém fordította az arcát.
Mérhetetlen szenvedés sugárzott a tekintetéből, amikor mélyen a
szemembe nézett.
– Igazi kincs voltál, egy gyönyörű ajándék, ami pont akkor hullott az
ölembe, amikor a legnagyobb szükségem volt rá – mondta halkan
Marco. – Gyerekként egy percig sem érezhettem biztonságban magam.
Tudom, milyen érzés, és nem akarom, hogy a szeretteim közül bárki is
átélje. Nagyon hamar megkedveltelek, úgy érzem, sosem akartam mást,
csak téged védelmezni. De nem sikerült. Elárultalak. Sajnálom. Nagyon
saj... – csuklótt el a hangja, és idegesen simított végig az arcán, végül
felegyenesedett, és elfordult tőlem.
Ekkor nyílt az ajtó, Braden állt a küszöbön. Könnyáztatta arcom,
kivörösödött szemem, a berepedt vakolat és Marco nyilvánvalóan rossz
idegállapota láttán együttérző pillantással, gyengéden kérdezte:
– Hazavigyelek?
Marcóra sandítottam, de ő nem nézett rám. Időre volt szüksége, hogy
feldolgozza a hallottakat.
És én? Nem tudtam, mit gondoljak.
Csak annyit tudtam, hogy egy olyan ember, mint Marco, nem
egykönnyen veszíti el az önuralmát.
Csak annyit tudtam, hogy Marco szeret. Teljes szívéből.
 Csak annyit tudtam, hogy hatalmas zűrt okoztam, amit nehéz lesz
jóvátenni.
– Igen – suttogtam, és a könnyeimet törölgetve mentem oda
Bradenhez.
Hozzábújtam, ő pedig átkarolta a vállamat, és kivezetett az irodából.
Amikor elindultunk a távolban várakozó taxi felé, a konténerre
pillantottam. Továbbra is féltem, és próbáltam megvédeni magam az
újabb csalódástól, de ettől még nem volt jó érzés, hogy pont akkor
hagyom cserben Marcót, amikor a legnagyobb szüksége lenne rám.
Egész úton furdalt a lelkiismeret.
 2 1 . FEJEZET

COLE-T, hogy hűtse le magát, és várja meg, amíg

A
DAM HAZAKÜLDTE
megnyugszom, de én nem haragudtam Cole-ra. Talán rosszul
tettem, mivel ő hozott ilyen kellemetlen helyzetbe, de egyszerűen
nem ment. Braden hazavitt, én pedig betelefonáltam az iskolába, hogy
családi vészhelyzet adódott, kisírt szemmel, púppal a homlokomon, fájó
szívvel és lüktető fejjel mégsem mehettem vissza tanítani.
Braden velem maradt, teát főzött nekem, és egy korty whiskyt is
löttyintett bele. Ott ült velem a kanapén, és bár egy szót sem szólt,
megnyugtatott a közelsége. Csak akkor ment el, amikor Joss és Ellie
megjelent a küszöbömön. Persze tudtam, hogy ő trombitálta össze a
csajokat.
Nem sokkal később Liv is beugrott, és kihangosította Jót, aki tele-
fonon követte az eseményeket. Ellie és Joss a szüléimre bízta a gyereke-
ket, Jónál viszont bármikor beindulhatott a szülés, úgyhogy ő otthon
maradt Cammel, de ettől még nem akart kimaradni a beszélgetésből.
 Hullafáradt voltam, de a többiek nyugtalan arcát látva valahogy
összekapartam magam, és mindent feltártam előttük: a múltat és a je-
lent egyaránt. A lányok mindig mellettem álltak, még akkor is, amikor
én nem nagyon örültem ennek. Megérdemelték, hogy őszinte legyek
hozzájuk.
Miután végeztem, Ellie könnyes szemmel nézett rám:
– És ezt mind elhallgattad előlünk? De miért, Hannah? Nem bízol
bennünk?
– Szó sincs róla - ráztam meg a fejem. - Egy pillanatig se higgyétek
ezt!
– Öt akartad megvédeni - hallatszott Jo hangja Liv telefonjából.
Ö valami miatt tökéletesen átlátta a helyzetet.
– Igen
– De mitől? - ráncolta a homlokát Joss.
Tanácstalanul vontam meg a vállam, nem tudtam, mit mondhatnék.
Jo ösztönösen megértette, miről van szó, de úgy éreztem, ha
magyarázatokba bocsátkoznék, megint én lennék az elveszett fiatal
lány, aki nem tudja, mit akar.
– Nem tudom. Talán... nem akartam, hogy rosszat gondoljatok róla.
– Szereted őt - jelentette ki Ellie. - Ez az oka.
– Megbocsátottam, hogy az első közös éjszakánk után lelépett,
megbocsátottam, hogy elhagyta az országot, és nem keresett meg,
miután visszajött, és mindezt azért, mert, igen, szeretem. És tudom,
hogy ha velem marad, végig kitartott volna mellettem, a vetélés és a
depresszió ellenére is. Tudom, mert láttam az arcán, amikor elmeséltem
neki, mi történt.
– Akkor miért... - Liv az ajkába harapott, nem fejezte be a kérdést,
de a tekintete mindent elárult.
 Ismerős fájdalom lüktetett a mellkasomban.
– Akkor miért hagytam el?
Liv bólintott.
Körbenéztem, és láttam, hogy a csajok komolyan meg akarják érteni
- és bizonyos mértékig meg is értik min megyek keresztül, de azért
Marcót is sajnálják.
– Fájt, hogy nem keresett meg, miután visszaköltözött, és a tetejébe
még egy másik lányt is teherbe ejtett, aki mindenben számíthatott rá.
Tudom, hogy nem haragudhatok rá egy olyan dologért, amiről nem is
tudott, de... Akkor is úgy érzem, hogy elárult. Folyton az jár a fejemben,
hogy ha nem hagy el... ha nem hagy el, talán én lehettem volna az a
lány. De nem én lettem. A szerelmedtől azért elvárható lenne, hogy még
a legnagyobb bajban is kitartson melletted, nem?
A három csaj összenézett, és úgy tűnt, pontosan tudják, miről be-
szélek, hiszen az ő férjeik is jóban-rosszban kitartanak mellettük.
– Egyszer valóban nem volt melletted, amikor szükséged lett volna rá
- töltötte meg a szobát Jo szelíd hangja. – De Hannah… te is tudod,
hogy Marco képes lenne rá.
Elnémultam, mert éppen emiatt voltam összezavarodva: tudtam,
hogy Marco képes lenne rá. Az elmúlt három hónap is ezt igazolta. Ellie
megérezhette a bizonytalanságomat, mert hirtelen előrehajolt:
– Hannah, sajnálatos módon éppen az köt össze minket, hogy olyan
férfiakat szeretünk, akik nehezen léptek túl a problémáikon és jutottak
el odáig, hogy lehorgonyozzanak mellettünk. – Közelebb csúszott
hozzám a kanapén, és átkarolta a vállamat. Hozzábújtam, ő pedig
folytatta: - Úgyhogy én tökéletesen megértelek, és amit most fogok
mondani, azt saját tapasztalatból mondom, mert minden vágyam, hogy
a kishúgom végre boldog legyen.
 Óvatosan, várakozón bólintottam.
– A szíved mélyén te is tudod, hiszen az előbb te magad mondtad,
hogy Marco nem tehet arról, hogy nem állt melletted. Igen, nem kellett
volna faképnél hagynia azon az éjszakán, de nem tudhatod, mi történt
volna, ha a nagyapja nem kap szívrohamot. Lehet, hogy Skóciában
maradt volna, ezt nem tudhatjuk. Tudom, hogy az akkori Hannah-t
semmitől sem lehetett eltántorítani, szóval az a sanda gyanúm, hogy
végül az lett volna, amit te akarsz. De nem ez történt, és bármilyen
fájdalmas is, Marconák jó oka volt arra, hogy elhagyja Skóciát. És lehet,
hogy nem érted, miért nem keresett meg téged, miután visszajött, de
őszintén mondom, én nem tudnék haragudni egy olyan emberre, aki
azért marad távol, mert azt gondolja, hogy nem ér fel az okos, vicces,
szép és erős húgomhoz. Arról nem is beszélve, hogy a saját problémáit
félretolva, időt és energiát nem kímélve próbálta bebizonyítani, hogy
veled akar lenni. Jó apának tűnik, és láttam, hogyan bánik veled...
mintha te lennél a legféltettebb kincse. Adam és Braden kiakadt,
amikor szakítottál vele, mert ők olyasvalakit képzelnek el melléd, mint
Marco. Egyenes jellem, és mindig kiáll melletted. Ez mindenképpen a
javára szól, Hannah.
– Els – suttogtam, szinte már rimánkodva.
Nem akartam ezt hallani. Csak még jobban összezavarodtam.
– De.. – sóhajtott fel Ellie. - Néha nem tudjuk megmagyarázni, miért
érzünk úgy, ahogy. Nem számít, mi a logikus, általában az érzelmeink
kerekednek felül. Ennek ellenére nem hiszem, hogy nem Marco a nagy
ő, csak mert lelépett, és nem volt ott melletted. És szerintem ők sem –
biccentett
Liv és Joss felé. és Joss halvány, együttérző mosollyal rázta meg a
fejét.
– Hannah, ha szerinted nem ő az igazi, akkor jó. De tedd fel ma-
gadnak a kérdést... miért hazudtál a családodnak, hogy megvédd őt?
Miért rohantál Colé után, nehogy megtámadja Marcót? Miért foglalkozol
vele, ha nem vagy szerelmes belé?
Zűrzavar. Totális zűrzavar. Nem volt menekvés. Bár Ellie kérdései
olyan ajtókat feszegettek, amiket a Marcóval való szakításom óta
szorosan lelakatoltam, hálásan öleltem meg a nővéremet, mert végre
nem egyedül roskadoztam az igazság súlya alatt. Egyszerűen meg-
könnyebbültem.

A csajok elmentek, hazatértek a gyerekeikhez meg a férjeikhez, de lát-

tam rajtuk, hogy aggódnak értem. A búcsúzkodásnál igyekeztem meg-
nyugtatni őket, hogy jól vagyok, de kétkedőn néztek rám. Nem hibáz-
tattam őket. Végül is az imént bizonyosodott be, hogy nem mindig
mondok igazat, amikor a lelkivilágomról van szó.
Nyomasztott a csend. Megpróbáltam tévézni, aztán olvasni, de ál-
landóan elkalandoztak a gondolataim, és sehogy sem bírtam meg-
nyugodni. Mintha valami óriási próbatétel előtt álltam volna: ideges
voltam, a szívem is összevissza kalimpált, és túl sok adrenalin keringett
az ereimben.
Amikor valamivel kilenc óra előtt megcsörrent a telefonom, meg-
állapítottam, hogy jók a megérzéseim.
Marco hívott.
Először nem akartam felvenni, de ez semmit sem oldott volna meg.
– Szia! – mondtam halkan.
Osszekuporodtam a kanapén, és a fülemhez szorítottam a készü-
léket.
– Szia!
A hang hallatán megsemmisülten hunytam le a szemem.
– Nem tudom, mit mondjak.
 – Én igen – felelte Marco. – Felugrottam volna, de nem voltam biztos
benne, hogy beengednél.
– Jogos - válaszoltam őszintén.
– Ja – mondta reszketeg sóhajjal Marco. – Hannah, én mindent
megértek, de találkoznunk kell. Találkozhatunk? Beszélnünk kéne.
– Nem tudom.
– Kicsim, ez így nem mehet tovább! — mélyült el Marco hangja. —
Csak van valami megoldás.
A gyengédség horga célba talált, és fájdalmasan kapaszkodott a szí-
vembe. Időbe telt, mire összeszedtem magam.
– Időre van szükségem - feleltem végül.
– Azok után, amiken keresztülmentél, bármit megadnék neked, de
attól félek, ha sokáig nem beszélünk, megint eltávolodsz tőlem. -
Konokul hallgattam, mire Marco így folytatta: — Adok időt. De nem
sokat. Már kétszer elveszítettelek, harmadszorra nem követhetem el
ugyanazt a hibát.

Már kétszer elveszítettelek, harmadszorra nem követhetem el

ugyanazt a hibát.
Már kétszer elveszítettelek, harmadszorra nem követhetem el ugyan-
azt a hibát.
Már kétszer...
Hiába próbáltam kiverni a fejemből Marco utolsó mondatát. Mintha
végtelenített szalagról szólt volna.
A tanítás segített kikapcsolni, de aznap hamar végeztem, és bár
rendszerint dolgozatjavításra és vázlatírásra használtam a nap hátra-
lévő részét, most inkább ellógtam a suliból, és meglátogattam Cole-t.
Úgy nézett ki, mint a mosott szar.
 Amikor ajtót nyitott, hátrahőköltem a szeme körül húzódó sötét
karikák, a sápadt bőre és bűnbánó arckifejezése láttán. Szó nélkül
léptem át a küszöböt, és szorosan átöleltem.
– Nem is haragszol? – hüledezett Colé.
Megpusziltam, és óvatosan kibontakoztam az ölelésből.
– Mert bosszút akartál állni? Nem. Mert majdnem leütöttél? Talán -
feleltem mosolyogva. Bánatos mosoly volt, az igaz, de Colé rögtön
levette, hogy csak ugratom. - Nem haragszom. Elhamarkodottan
cselekedtél, de helyén volt a szíved.
Colé felsóhajtott.
– Phű, most megkönnyebbültem! Azt hittem, leharapod a fejem,
amiért kiugrasztottam a nyulat a bokorból.
– Hát, nem repestem az örömtől - ismertem el. - De már nagyon érett
a dolog. Mióta kiderült az igazság, sokkal jobban érzem magam.
– Akkor jó voltam?
– Azért ne túlozzunk! Az a legkevesebb, hogy főzöl nekem egy kávét.
Colé csibészes mosollyal indult el a konyha felé. Utánamentem, és
csodálkozva vettem szemügyre az előszobafalra tűzött papírlapot. Ez állt
rajta: A IPARA IDUSOM NEM GYÜMÖLCS.
– Azt hittem, a paradicsom gyümölcs.
– Mi? – nézett hátra Colé, de amikor meglátta, hogy a házi készítésű
„poszterre” mutatok, elgyötörtén csóválta meg a fejét.
– Ne is kérdezd! Bigsie nem ezen a bolygón él.
– Nem értem, mi olyan érdekes a paradicsomban, hogy még posztert
is nyomtat róla.
– Amit aztán kiszegez a falra. Ugrott a kaució.
– Colé, keress már másik lakótársat vagy egy másik albérletet!
 – Itt olcsón kijövök – vonta meg a vállát Colé. – Éhező művész per
csóró egyetemista. Vágod.
Jogos. Nem mindenkinek vannak gazdag testvérei, akik lakást
vesznek az embernek. Elfogott a bűntudat, amiért nekem feleannyit
sem kell küzdenem, mint a kortársaimnak.
Colé résnyire szűkült szemmel fürkészett, miközben két bögrét vett
ki a retkes szekrényből a retkes konyhában.
– Mi ez a bűnbánó arckifejezés?
– Semmi. Kicsit össze vagyok zuhanva.
Colé vonásai ellágyultak.
– Ha esetleg...
Nem tudom, mit akart mondani Colé, és már soha nem is fogom
megtudni, mert ebben a szent pillanatban mind a ketten SMS-t kap-
tunk Livtől.

Jo már vajúdik!

Tágra nyílt szemmel néztünk fel a telefonjainkról, és rögtön tudtam,

hogy Colé is ugyanazt az üzenetet kapta, mert azt suttogta:
– Basszus!
Azonnal akcióba lendült. Kevesebb mint egy perc múlva már ba-
kancsban, kabátban markolta fel a kulcsát, majd kézen fogott, és ki-
rángatott a lakásból. Beültünk a rozsdás Fiatba, ami idősebb volt, mint
Beth, és elszáguldottunk a kórházba.
Kilenc óra múlva Jo megszülte Annabelle Walker MacCabe-et, a
gyönyörű háromkilós kislányt. Amíg a váróteremben ültem a csalá-
dommal, végig Jo, Cam és az új családjuk járt az eszemben. Amikor
megpillantottam Annabelle-t, becenevén Belle-t, csak őrá tudtam
összpontosítani, és miután jó éjt puszit adtam a kimerült Jónak, el-
búcsúztam a családomtól, és hazamentem, hogy lepihenjenek, még
mindig a többiek körül forogtak a gondolataim.
Egy vékonyka hang, ami annyira azért nem volt vékony, hogy ne
vegyek róla tudomást, azt súgta, kár, hogy Marco nem osztozhat az
örömünkben, nem lehet családtag. Először Bray születéséről csúszott
le, most meg Belle-éről.
Az egyik felem úgy gondolta, ez nem igazságos.
És ez a felem halálra rémített.
 22. FEJEZET

K EVESEBB MINT EGY HÉT MÚLVA éppen a lakásomból jöttem ki.

Szombat volt, a járdát jégfoltok tarkították ott, ahol az elmúlt
napokban lehullott hó megolvadt az esőtől, aztán újra megfagyott.
Vigyázva átléptem a bejáratnál éktelenkedő nagy pacát, és lementem a
lépcsőn.
Örültem, hogy Jóval, Ellie-vel, Belle-lel és Brayjel tölthetem a napot,
egy egész szatyornyi finomságot készítettem össze a gyerekeknek és az
anyukáknak.
– Hannah Nichols?
Felpillantottam, és az alsó lépcsőfokról bámultam le a csinos barna
hajú nőre, aki alig fél méterre állt tőlem a járdán.
Gyorsan végigmértem, és azon tűnődtem, miért ennyire ismerős.
– Igen?
A fiatal nő idegesen lépett előre, és ekkor végre rájöttem, hol láttam
őt: a fotón, ami Marcóról meg a fiáról készült a karácsonyi vásárban. Ő
volt a csinos barna Marco oldalán. Leah. A kisfiú anyja.
 A szívem gyors vágtába kezdett.
– Leah McKinley vagyok. Dylan anyukája.
– Tudom – sandítottam rá gyanakvóan.
Leah alaposan megbámult.
– Marco pont ilyennek írt le.
Válasz helyett komoran vontam össze a szemöldököm.
– Mit keresel itt?
Leah vonásai megfeszültek.
– Azért jöttem, mert nagyon aggódom Marco miatt. Teljesen maga
alatt van.
A hír hallatán önkéntelenül is elöntött a bűntudat meg a fájdalom.
A legutolsó telefonbeszélgetésünk óta Marco nem keresett. De ígére-
téhez híven nem sok gondolkodási időt hagyott. Amikor öt nap elteltével
sem jelentkeztem, felhívott. Mivel világosan megmondtam neki, hogy ne
sürgessen, nem vettem fel a telefont.
Hiába próbálkozott még háromszor.
Nem akartam felvenni, mert a félelmem már döntött helyettem, de
nem tudtam, hogyan közöljem ezt Marcóval.
– Nézd, részletekbe nem ment bele, de azt mondta, évekkel ezelőtt,
amikor elutazott, nagyon nagy bajba keveredtél, és most önmagát
okolja a történtekért - fonta karba a kezét bosszúsan Leah. – Még a
suliból ismerem Marcót. Nem voltunk közeli barátok. De azért tudom,
milyen volt akkor. Csendes, kicsit magának való. Láttam, hogyan
változik meg, amikor apa lett belőle. Nem is tudom, valahogy
magabiztosabbnak tűnik. És boldognak. De akkor láttam a
legboldogabbnak, amikor összejött veled – hunyorgott a téli nap-
sütésben. - Mindent elmesélt. Hogy mit történt akkor. Amikor teherbe
estem Dylannel, jó barátok lettünk, és Marco sokat emlegetett téged.
Kicsit féltékeny is voltam, mert úgy beszélt rólad, mintha egy
lány sem lenne hozzád fogható. Számtalanszor megmondtam neki, hogy
bárki összetehetné a két kezét, ha ilyen pasija lenne, unszoltam, hogy
vegye fel veled a kapcsolatot, de nem volt hajlandó. Rohadtul dühített,
hogy ilyen keveset képzel magáról. Azon meg végképp kiakadtam, hogy
nem bocsátasz meg neki, és szarsz a fejére, mintha egyedül ő tehetne
arról, amin keresztülmentél. Most megint kételkedik magában.
Ismerem őt. Tudom, hogy szándékosan soha nem bántana meg senkit,
szóval bármi történt is veled, nem ő a hibás. Örülnék, ha ezt a saját
szádból hallaná.
Úgy éreztem, sarokba szorítottak, furdalt a lelkiismeret, ugyanakkor
bosszantott, hogy egy vadidegen kér számon. A pillantásom azt üzente,
hogy engem nem lehet megfélemlíteni.
– Szerintem neked semmi közöd ehhez.
Leah vonásai megkeményedtek.
– Marco nemcsak a fiam apja, hanem a barátom is. Jó srác, és nem
szeretném, ha bárki is megbántaná.
– Ö tudja, hogy itt vagy?
– Nem - puffogott Leah. - És valószínűleg állati dühös lesz rám,
amikor elmondom neki, hogy meglátogattalak. De ha ez kell ahhoz,
hogy összekapd magad, akkor bőven megéri.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz.
– Az lehet. De mind a ketten tudjuk, hogy Marco jó ember. Nem
érdemli meg, hogy így bánjanak vele - vonta meg a vállát Leah. Majd
mélyen a szemembe nézett, és így szólt: – Gondolkodj el ezen!

Leah döntése, hogy erőszakkal beleavatkozik Marco dolgába, kicsit

belerondított a babázásba.
Egész nap Marco miatt görcsöltem, míg végül arra a következtetésre
jutottam, hogy nem sunnyoghatok a végtelenségig, fel kell hívnom őt.
 Ö nem játszmázott.
A második csörgésre felkapta a telefont.
– Te aztán tudod, hogyan kell betörni egy pasit – mondta halkan.
– Csak azért hívlak, hogy megkérjelek, ne ostorozd magad! Én nem
hibáztatlak semmiért.
– Könnyű azt mondani, Hannah. Nem ok nélkül szakítottál velem,
amikor kiderült, hogy van egy fiam. Te magad mondtad, hogy a szíved
mélyén engem okolsz, amiért egyedül kellett megküzdened azzal a sok
szarral.
– Ez igaz - suttogtam. – De rosszul tettem, és azóta már másképp
látom a dolgokat. Tudom, hogy nem te vagy a hibás. Senki sem az. Mind
a ketten felelősek vagyunk, mert nem védekeztünk, ennyi.
– Nem. Én tehetek róla. Én voltam a tapasztaltabb. De... annyira
megbabonáztál, hogy elvesztettem a fejem.
– Leah-nál is ugyanez történt? – kérdeztem csípősen.
– Nem, Hannah. Mind a ketten be voltunk állva. Kész csoda, hogy
egyáltalán le tudtunk vetkőzni és...
– Jó, nem akarom hallani – szakítottam félbe.
Marco egy darabig hallgatott, aztán...
– Leah a gond, ugye?
– Nem - vágtam rá kapásból, majd felsóhajtottam. - Nem tudom.
– Hannah, Leah fontos nekem. Barátok vagyunk, és ő a gyerekem
anyja. De téged szeretlek.
– Muszáj, hogy ez ilyen nehéz legyen, Marco? – kérdeztem. – Muszáj,
hogy ennyire fájjon?
– Nem tudom. Nem tudom, mi a szabály. Én csak annyit tudok, hogy
ha így érzel valaki iránt, az kurvára jelent valamit. Bármit megtennék a
fiamért, Hannah. Bármit megtennék, hogy megvédjem. Éreznie kell,
hogy szeretem. Hogy fontos nekem. Veled kapcsolatban
is ugyanígy érzek. Védelmezni szeretnélek, mert számomra nem létezik
más, csak te. Te is fontos vagy nekem.
Szó szerint sajgott a szívem.
– Hannah?
– Ha csak arról lenne szó, mit érzek, amikor kettesben vagyunk, és
nem ér el hozzánk a világ zaja - feleltem lágyan együtt lennénk. El-
engedném a múltat, és továbblépnénk. De az élet nem ilyen. Nem zár-
hatjuk ki a külvilágot. Hibáztunk, és ezt már nem lehet visszacsinálni.
Nem akarom, hogy azt hidd, csak szívatlak, nem akarok fájdalmat
okozni neked - bicsaklott meg a hangom de nekem ez nem menne.
– Már nem szeretsz? – kérdezte mogorván Marco.
Mindig így beszélt, amikor sértve érezte magát.
Gyűlöltem magam, amiért fájdalmat okozok neki.
– Marco, tizennégy éves korom óta szerelmes vagyok beléd. De nyolc
éve csak szenvedek. Az igazi szerelem nem ilyen.
– Miért, milyen? – suttogta rekedtes hangon Marco.
– Nem tudom. De én már valami egyszerűbbre vágyom.
– Talán az is elég lenne, ha adnál magunknak még egy esélyt most,
hogy végre minden kiderült – érvelt Marco. – Hannah, fiatalon hülye
voltam. Nem adtam esélyt kettőnknek. De életemben nem éreztem olyan
jól magam, mint a karácsony előtti két hónapban, ennél csak az lett
volna tökéletesebb, ha teljesen őszinték vagyunk egymáshoz. Most,
hogy minden kiderült, tiszta lappal indulhatunk. Minden jobb lesz. És
egyszerűbb.
Szívesen hittem volna neki, de nagyon féltem.
Nem is próbáltam leplezni.
Rettegtem.
Marco azért sebezhetett meg ennyire, mert teljes szívemből szeret-
tem. Engedtem, hogy a hibái, a hibáink, megtörjenek.
 De széttaposni nem hagyom magam.
Reszkető kézzel töröltem le a könnyeimet, és felkészültem a végső
döntésre.
– Hannah!
– Marco... – A hangom suttogásba fűlt, meg kellett köszörülnöm a
torkomat, hogy rendesen tudjak beszélni. – Eddig senki másnak nem
adtam esélyt, méghozzá miattad. Ha tudni akarod, nem volt senkim
rajtad kívül. Hazudtam, amikor megkérdezted, mikor szexeltem utol-
jára. Összesen egy férfival feküdtem le, és az te vagy.
– Hannah...
– Ideje, hogy kipróbáljam, másba is bele tudnék-e szeretni.
– Ezt nem mondod komolyan.
– De igen. Nem illünk össze. Keress valaki mást!
– Nem – morogta meglepő és mégsem annyira meglepő módon Marco.
– Te az enyém vagy. Én a tiéd. Ne merészelj megfutamodni!
– Ez nem megfutamodás. – Újabb hazugság. - Egyszerűen új életet
akarok kezdeni.
– Hannah, szeretlek!
– Kérlek, ne... ne nehezítsd meg a dolgomat!
– Ne! Hagyjuk ezt a sablondumát! Találkozzunk! Ez nem telefontéma.
Beszéljük meg! Majdcsak kitalálunk valamit.
Már a puszta gondolattól is megrémültem, és mivel tudtam, hogy egy
személyes találkozó alapjaiban ingatná meg az elhatározásomat, sietve
elutasítottam a javaslatot.
– Nem akarok találkozni veled. Továbblépek, Marco, és szeretném,
ha te is ugyanezt tennéd. Tedd meg, kérlek! Az én kedvemért.
Marco egyre szaporábban vette a levegőt.
– Nem megy. Lehet, hogy önző vagyok, de nem adom fel. Soha. Ha
látnám, hogy komolyan ezt akarod, komolyan erre van szükséged,
félreállnék. De nem erről van szó. Te félsz. Te is tudod. És én mindent
megteszek, hogy eloszlassam ezt a félelmet.
– Most mit makacskodsz, te barom? – csattantam fel kétségbe-
esetten.
– Bagoly mondja verébnek – válaszolta határozottan Marco. –
Meglátjuk, melyikünk a makacsabb, Hannah, mert én, cicám, soha-
sem fogok beletörődni a döntésedbe. Mit bánom én, meddig tart, egy
hétig, egy hónapig, egy évig, a mi jövőnk közös. Amíg világ a világ, én
minden reggel melletted fogok felébredni, és abban a tudatban fogom
élni a napjaimat, hogy amikor besötétedik, benned töltöm az
éjszakát.
Az érzéki, szép szavak teljesen letaglóztak.
– Mekkora szemét vagy! - rebegtem.
Marco kurta, harsány kacajt hallatott.
– Látom, van még remény.
 23. FEJEZET

–S ZÓVAL BETH APÁS NAPOT TART? - kérdezte olvadozva Josstól Liv.

Joss vigyorogva tette le a kávéscsészéjét.

– Beth tavaly imádta az állatkertet, és amúgy is odavan az állatokért,
úgyhogy Braden úgy döntött, a stirlingi szafariparkba mennek, de
kiderült, hogy az télen zárva van, így végül a Mélytengeri Világ lett a
befutó. Braden akarta, hogy kettesben legyenek.
– A mintaférj - mosolyogtam.
– Az – vágott pofákat Joss. – Nem lehet fogást találni rajta.
Egy morningside-i játszóparkban voltunk, amihez egy kávézó is
tartozik. Mivel ugyanabban az épületben van, mint a gyerekmegőrző,
népes személyzet vigyázott a kicsikre, amíg a szülők—fél szemüket a
gyerekeken tartva - megebédeltek és elbeszélgettek. Az asztalunktól
pont ráláttunk a játszószigetre, ahol két gyerekfelügyelő figyelte Lilyt és
Luke-ot. January kivételesen édesdeden aludt a babakocsijában Liv
mellett.
 Egy hét telt el azóta, hogy utoljára beszéltem Marcóval. Belevetettem
magam a munkába, és mindent elkövettem, hogy elterelem a fi-
gyelmemet a bedőlt szerelmi életemről. Ez eleinte nem ment köny- nyen,
mert Nish, miután Marco felvilágosította a történtekről, magától odajött
hozzám a tanáriban, hogy bocsánatot kérjen. Innentől kezdve úgy bánt
velem, mint a hímes tojással, és mindennap tenyérbemászó
tapintatossággal érdeklődött a hogylétem felől.
Michaelát nekem kellett felvilágosítanom. Suzanne a saját szem-
szögéből tálalta neki az eseményeket, és a beszámolója több helyen is
pontatlannak bizonyult. Szegény Michaela két tűz közé került, hiszen a
barátnői szóba sem akartak állni egymással. Megnyugtattam, hogy én
nem nehezítem meg a dolgát. Azt már nem tudtam garantálni, hogy
Suzanne is ugyanezt teszi.
Ez persze csak tovább súlyosbította a nyomoromat. Ahogy a lakásom
és azok az átkozott könyvespolcok is. Mondanom sem kell, minden
alkalmat megragadtam, hogy kimozduljak. Előző este Livéknél
bébicsőszködtem, másnap Joss-szal, Liwel meg a gyerekekkel múlat-
tam az időt, hogy ne kelljen otthon ülnöm. Nem mintha nehezemre esett
volna.
Lilyre pillantottam, aki minket figyelt. Amikor meglátta, hogy őt
nézem, integetni kezdett.
– Mindjárt jövök - pattantam fel a székről, és mókásan vigyorogtam,
hogy megnevettessem Lilyt. – Lily Billy! - kiáltottam oda neki.
Egy darabig eljátszadoztam Lilyvel és Luke-kal, hagytam, hogy rám
másszanak, aztán jól megkergettem őket. Joss és Liv nem nagyon
örülhetett, hogy így felpörgetem őket, de jó volt teli torokból kacagni a
gyerekekkel.
– A kutyafáját! – terültem el zihálva a földön. Lily csikizni kezdett,
Luké pedig teljes súlyával a mellkasomra tehénkedett. Úgy nevettek,
mint a fakutya. - Mozdulni se bírok, Luké Carmichael! Te kis vasgyúró!
Luké teli szájjal kacagott.
– Nem engedlek sehova, Nanna.
– Soha?
– Soha.
– Ha jól látom, Hannah Nichols hever a gyerekkupac alján, de nem
vennék rá mérget - szólalt meg egy derűs hang a fejem fölött.
Ledermedtem, és a gyerekek is észrevehették a hirtelen hangulat-
változásomat, mert abbahagyták a vihogást. Hátrafordultam, hogy
megnézzem, kitől ered a hang.
A fejjel lefelé álló Marco került a látómezőmbe.
Basszus!
Lélegezz mélyeket, Hannah!
– Oöö... helló! – nyögtem ki nagy nehezen.
– Segítsek?
– Gyerünk, Luké! - hallottam Joss hangját, majd hamarosan maga
Joss is megjelent, és lehajolt, hogy leszedje rólam Luke-ot.
Amikor felültem, Joss kérdő pillantást lövellt felém, majd kézen fogta
Lilyt. Azt akarta megtudni, egyedül akarok-e maradni Marcóval.
Oöö... hirtelen nem is tudtam eldönteni. De miután talpra kec-
meregtem, jóváhagyólag bólintottam. Néztem, amint Joss Livhez és
Januaryhoz vezeti Luke-ot és Lilyt.
A tekintetem Marcóra siklott, a játszósziget szélén állt. A világ leg-
gyönyörűbb kisfiúja kapaszkodott hatalmas kezébe. Majdnem meg-
hasadt a szívem, amikor ránéztem.
Dylan.
Marco színeit örökölte, az átható kékeszöld szempárt is beleértve, és
cuki göndör, fekete fürtökkel büszkélkedhetett. A korához képest
magas volt, ami arra utalt, hogy egy nap akkora lesz, mint az apja, és
az arcára kiülő komoly, kíváncsi kifejezés is annyira „marcós” volt, hogy
a szívem szakadt meg tőle.
Nem várt érzések lettek úrrá rajtam, amikor Dylanről Marcóra
pillantottam.
– Csodaszép! - mondtam fojtott hangon.
Marco még erősebben szorította Dylan kezét, és leplezetlen büsz-
keséggel nézett a fiára.
– Igen.
Hirtelen elfogott a félszegség, és úgy döntöttem, ellenséges pillan-
tással leplezem a zavaromat.
– Több száz játszópark van Edinburghban. Pont ide kellett beté-
vednetek? De most komolyan.
Marco gonosz vigyorral felelte:
– Úgy látszik, a sors is azt akarja, hogy én nyerjek.
Ha Dylan nincs ott, tutira elengedek egy pimasz vagy bunkó meg-
jegyzést. Igaz, Marco még a kaján mosolyával sem tudta elkendőzni a
tekintetében bujkáló szomorúságot.
Mivel nem akartam az érzelmeimben dagonyázni, újból Dylanre
néztem. A kisfiú kíváncsian nézett rám meg az apjára, nyilván fogalma
sem volt, ki vagyok.
– Dylan – szólította meg Marco –, ő Hannah. Hannah, ő Dylan.
– Szia, Dylan! – mosolyogtam rá Marco miniatűr változatára.
A kisfiú az apja lábához simult.
– Szia! - felelte halkan, és egy plüssjátékot szorított a mellkasához.
Miután tüzetesebben is megnéztem magamnak a figurát, megál-
lapítottam, hogy az Sulley kicsinyített mása a Szörny Rt.-ből.
Esküszöm, majdnem elolvadtam!
– Sulley az egyik kedvencem - mutattam a plüssfigurára.
 Dylan nagy szemeket meresztett.
– Villám McQueent is szereted? – kérdeztem a Verdák főhősére
utalva.
Dylan bólintott.
– Szereti a Pixar-filmeket – mosolygott szelíden Marco. – Jól ki-
jönnétek egymással.
Bánatos mosollyal feleltem:
– Fantasztikus gyerek. Minden álmod valóra vált, Marco.
Elszántság ült ki Marco vonásaira.
– Azért ez túlzás. Te is tudod.
Erre nem nagyon lehetett mit mondani, de nem is kellett. Hirtelen
arra lettem figyelmes, hogy egy csinos, barna hajú nő közeledik felénk.
Megállt Marco mellett, és finoman megérintette a karját.
– Ugye még nem mentek, Marco?
Marco a nőre meredt, láttam rajta, hogy még mindig a köztünk zajló
néma párbeszéd foglalkoztatja. Időbe telt, mire a kérdés eljutott az
agyáig.
– Oöö… épp csak beugrottam Dylanért. Ma más programunk van.
Amikor a nő tekintete rám siklott, szinte látni véltem a belőle sugárzó
kimondatlan kérdést.
– Marco egyike a kevés egyedülálló apukáknak, akik rendszeresen
megfordulnak a játszóparkban. Képzelheted, mennyire népszerű! – A
kérdésből hirtelen burkolt fenyegetés lett. – Még nem láttalak itt. Melyik
gazfickó a tiéd?
Hányni tudtam volna a műmájer, negédes dumájától.
– Ja, nekem nincs gyerekem. Csak azért jöttem, hogy levadásszak
egy-két egyedülálló apukát, aki épp „hancúrpajtást” keres – kacsin-
tottam rá jelentőségteljesen Marcóra. – Marco jó hancúrpajtás. Az egyik
legjobb.
A nő megrökönyödve bámult rám, Marco viszont alig bírta visz-
szafojtani a röhögést.
– Hát… ööö... – A nő homlokát ráncolva nézett egyikünkről a
másikunkra. – Hát, izé, nos… ööö… akkor szia, Marco! – hátrált el
tőlünk, majd sietve elindult egy kislány felé.
– Hancúrpajtás? – nevetett Marco.
– O szívesen hancúrozna veled - szegeztem a tekintetem a barna hajú
nőre. Majd gyanakvó pillantással néztem Marcóra. A hirtelen fellángoló
féltékenység savként mardosta a mellkasomat. – Vagy már túl is
vagytok egy meneten?
– Lea és Graham két hónapja költözött Morningside-ba, és akkor még
te voltál a hancúrpaj tásom. Mióta szétváltunk, nem kerestem újat -
vonta fel a szemöldökét Marco, ösztönösen szorítva meg az egyre
nyugtalanabbá váló Dylan kezét. – Jó tudni, hogy féltékeny vagy.
– Nem vagyok féltékeny.
Marco tüzes, sokatmondó vigyorral nézett rám. Minden ott volt
benne, amit alig néhány hete még magától értetődőnek tartottunk.
– Vissza kell mennem a lányokhoz - húztam el a számat. A pillan-
tásom Dylanre siklott. – Örülök, hogy megismertelek, Dylan. Szia! –
intettem oda neki.
– Szia! - felelte Dylan kisfiús komolysággal.
Meghatódva súgtam oda Marconák:
– Tiszta apja. Minden tekintetben.
Marco állán megfeszültek az izmok, innen tudtam, hogy nehezen
fogja vissza magát. Hogy megkönnyítsem a dolgát, búcsút intettem, és
visszamentem Livhez meg Josshoz.
A lányok némán nézték, amint visszaülök a székre, háttal Marconák
meg a kisfiának.
– Elment? – kérdeztem, makacsul előreszegezve a tekintetemet.
 Liv elnézett a vállam fölött.
– Aha. Most húzott el a gyönyörű kisfiával. Anyám! Nem semmi
páros!
– Te nem vagy százas! Ugye tudod? - közölte velem hanyagul Joss,
mielőtt belekortyolt volna a második csésze kávéjába.
– Miért?
– Mert lemondasz egy pasiról, aki ilyen szemeket mereszt rád. Eddig
azt hittem, csak Braden tud ennyi sötét szenvedélyt belepréselni
egyetlen pillantásba, de Marco kenterbe veri.
A szívem kihagyott egy ütemet, amitől kellemetlen bizsergés támadt
a torkomban.
– Mi van?!
Liv helyeslőén bólintott.
– Hannah, látnod kellett volna a fejét, amikor Dylannel beszélgettél…
úristen, egyfolytában téged bámult.
– Dögösen - tette hozzá Joss. - Vágyakozón. Dögösen.
– Ugyanakkor gyengéden. Kedvesen. Rajongással - sóhajtozott Liv.
– Az évszázad nézése volt – vigyorgott álnokul Joss.
A szívem hangosan dörömbölt, én azonban lesújtó pillantást ve-
tettem a többiekre, és teljes eltökéltséggel jelentettem ki:
– Nem fogtok megingatni a kéjenc dumátokkal. Végeztem Marcó- val.
Ha ezt a gyengébbik énem is elfogadná, a fejem se fájna, gondoltam
magamban.

Elképzelésem sem volt, Marco hogyan próbál majd visszaszerezni.

Azt hiszem, nagyjából ugyanarra számítottam, mint amit korábban
csinált, hogy váratlanul felbukkan azokon a helyeken, ahol a szabad-
időmet töltöm.
 Hogy lassan édesget magához.
A következő húzása azonban teljesen váratlanul ért. Olyannyira,
hogy el is buktam.
Az egyik másodikosom esszéjét olvasva arra a következtetésre ju-
tottam, hogy a srác nem kifejezetten rajong a Szentivánéji álomén. Azt
hiszem, a „Puck egy köcsög” kezdetű megjegyzése borított ki leginkább.
Pirossal aláhúztam a kommentárt, és ezt írtam a margóra: „Támaszd
alá konkrét példákkal, miből vontad le ezt a következtetést!” A profán
kifejezésmód helytelen alkalmazása miatt majd négyszemközt számolok
vele. Heti rendszerességgel fordultak elő ilyen esetek, nem számított
újdonságnak.
Megfájdult a derekam, ami nem is csoda, hiszen már két órája ku-
porogtam a nappali padlóján esszéket javítva. Kihúztam magam, és
elégedett sóhaj hagyta el az ajkam a halk roppanás hallatán. Durcásan
néztem az órára. Mindjárt kilenc. Most már muszáj felkelnem, így is
szétültem a seggemet, gondoltam magamban. De néhány dolgozat még
hátravolt.
Mivel a lakásban síri csend honolt, majdnem szívinfarktust kaptam,
amikor csengettek. Nem a kapucsengő szólalt meg. Hanem az
ajtócsengő.
Fogalmam sem volt, ki lehet az ilyen későn. Lábujjhegyen ki-
óvakodtam az előszobába. Különös izgalom fogott el, és idegesen
tapasztottam a szemem a kukucskálóra. Marcót fedeztem fel a kis
üvegkör végében.
– Ez meg mi a franc? – suttogtam.
– Hannah! - kopogott be Marco.
Zavarban voltam, de ugyanakkor meg is könnyebbültem, hogy
Marco áll az ajtó túloldalán, tehát biztonságban vagyok.
 Kitártam az ajtót, és már nyitottam volna a számat, hogy meg-
kérdezzem Marcót, hogy jutott be az épületbe, de ő belém fojtotta a szót:
az ajkamra tapasztotta az ajkát, derékon ragadott, és benyomult a
lakásba. Ijedtemben belekapaszkodtam, és hallottam, hogy az ajtó
döngve csapódik be a háta mögött.
Aztán, mintegy varázsütésre, elborítottak az ízek, az illatok, az
érintések, és viszonoztam a csókot.
Hirtelen eltűnt a talpam alól a talaj: Marco felemelt, és az előszobái
kredenc tetejére ültetett. Benyomakodott a két térdem közé, én pedig
ösztönösen a csípője köré fontam a lábamat. Mohón, durván,
mámorítóan csókolt, és miközben hasonló elragadtatással viszonoztam
a csókját, minden épkézláb gondolat kiröppent a fejemből. Pontosan ez
hiányzott a testemnek.
És a lelkem is pont ezért epekedett.
Marco épp csak annyira húzódott el tőlem, hogy lerántsa a pólómat.
Készségesen emeltem fel a karomat, hogy segítsek neki. Marco a háta
mögé hajította a pólót, majd fürgén kikapcsolta a melltartómat.
Perzselt a levegő, én mégis megborzongtam. Megkeményedett mell-
bimbóim láttán kéjes nyögés szakadt fel Marco torkából. A mellemre
tapasztotta a tenyerét, én pedig a vállamat hátrafeszítve hagytam, hogy
végigmasszírozzon. Az érintése nyomán forróság cikázott végig a hasa-
mon és öntötte el a lábam közét.
Az érzés tovább fokozódott, amikor Marco a hajamnál fogva hát-
rafeszítette a nyakam, hogy a mellem közelebb kerüljön a szájához.
Fölém hajolt, a tekintete sóváran tapadt félig lehunyt szemhéjamra.
Megint megborzongtam, ezúttal a vágytól, Marco ajka pedig önelégült
mosolyra húzódott, majd lejjebb siklott a tekintete, és a bal
mellbimbómra tapasztotta forró száját.
 Felnyüszítettem, amikor a kéj perzselő hullámokat vetve végig-
hömpölygött az ölemen. Egyik kezemmel Marco tarkójába csim-
paszkodtam, a másikkal a hátát simogattam. Marco durván beszívta a
mellbimbómat, a gyönyör kínzó villanásait keltve a testemben, majd
megnyalta a duzzadt bimbót, és a másik mellemet vette kezelésbe.
Alig vártam, hogy a tenyerem alatt érezzem kemény izmait és sima
bőrét, ezért hozzáláttam, hogy lehámozzam róla a hosszú ujjú felsőt.
Marco vette a lapot, türelmetlenül ellökte magát tőlem, és kibújt a
felsőből. Meg sem vártam, amíg a földre hajítja, féktelen, fel- ajzott, forró
csókok közepette rántottam magamhoz. Fél kézzel az erős hátát, a
másikkal a kigyúrt mellkasát simogattam, majd a kockás hasára
csúsztattam a tenyeremet. Amikor megvonaglott, kéjes bizsergést
éreztem a lábam között.
Marco, mintha olvasna a gondolataimban, elhúzódott tőlem, és
kifulladva, nyersen kérdezte:
– Nedves vagy már?
Vágytól elködösült szemébe néztem vágytól elködösült szememmel,
és azt suttogtam:
– Mindjárt elélvezek.
Marco tekintete fellángolt.
– De előbb kinyallak - ígérte.
Az ölem kéjesen rándult össze, és még nedvesebb lettem. Szinte
tocsogtam. Világéletemben odavoltam Marcóért, világéletemben kí-
vántam őt, de még soha nem vágytam rá ilyen kétségbeesetten. Mi-
közben forró, nyelves csókokkal borította el az államat és a nyakamat,
én a mellbimbóját simogattam a hüvelykujjammal, finoman
végigkarmoltam a hasát, és pihegve néztem, ahogy kigombolja a
farmeromat. Csak annyi időre húztam el a kezem, amíg megtámasz-
kodtam a szekrényen, és feltoltam a csípőmet, hogy Marco köny-
nyebben lehúzhassa rólam a nadrágot.
A bugyim is villámgyorsan lekerült, és én a legkisebb szégyenérzet
nélkül, elragadtatva hagytam, hogy Marco szétfeszítse a lábamat, és jól
megbámuljon.
Állatias sóvárgás ült ki elkínzott arcára, ami bennem is ugyanezt a
sóvárgást gerjesztette. A szívem szaporán lüktetett, izgatottan lihegtem,
a mellem ritmikusan emelkedett és süllyedt.
– Azt ígérted, kinyalsz - mondtam halkan.
Alig ismertem magamra.
Marco, aki majd’ felfalt a szemével, kibillent a merengésből, és hir-
telen megcsókolt. A térdhajlatomnál fogva a dereka köré fonta a lá-
bamat, hogy a farmer alatt duzzadó erekciója a puncimhoz érjen, és
közben a csiklómat birizgálta, finom rángásokat éreztem az ölemben.
Átöleltem Marcót, és a mellkasához préseltem érzékeny mellemet. O
tovább csókolt és csókolt, meztelen hátamon a keze meg a buján
vonagló csípőnk egyre növekvő feszültségről árulkodott.
Marco duzzadó farka csak tovább fokozta az izgalmamat, egyre
szorosabban simultam hozzá, és a hátába vájtam a körmeimet. Marco
felnyögött, de olyan érzékien, hogy esküszöm, majdnem elélveztem.
Aztán elszakadt tőlem, az ajka lesiklott a nyakamon, a mellkasomon, a
bordáimon és a hasamon. Térdre ereszkedett, és szétfeszítette a
combjaimat.
A mindent elsöprő vágy ködébe burkolózva néztem, ahogy nyalni
kezd.
– Istenem! – ziháltam.
Hátravetett fejjel kántáltam Marco nevét, aki a nyelvével kínzott.
 Aztán a csiklómra tapasztotta a száját, és körözni kezdett a nyelvé-
vel.
Már közel jártam a csúcshoz.
Marco két ujjal felnyúlt a hüvelyembe.
Nagyon közel.
Hirtelen megmerevedtem.
Marco beszívta a csiklómat. Erősen.
Sikoltozva élveztem el, és ezer darabra hullva merültem el a boldog
ernyedtség állapotában.
Még mindig remegtem, így csak fél szemmel láttam, hogy Marco
feláll, és lehúzza a sliccét. Villámgyorsan megmarkolta a combomat, és
a szekrény szélére húzott. A bútorlapra tenyereltem, és kitámasztottam
magam. Jó taktikának bizonyult, mert így stabilan, felkészülten
fogadtam, ahogy Marco belém hatolt. Keményen.
Felkiáltottam, és lehunyt szemmel adtam át magam a durva, ám
érzéki élménynek.
– Nézz rám! - követelte Marco mámorittas, nyers torokhangon.
Engedelmesen nyitottam ki a szemem, és egybeforrt a tekintetünk.
Szétnyílt az ajkam. Marco tovább dugott, én pedig éreztem, hogy
újabb orgazmus készülődik bennem. Marco végig engem nézett, ami
csak tovább fokozta az izgalmamat.
– Jó? – lihegte, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Jó – válaszoltam kifulladva.
Szinte fájt, ahogy a combomat szorongatta, és egyre gyorsabban
mozgott.
– Gyere, kicsim!
Egyre hangosabban fújtatott, és verejtékcseppek csillogtak a hom-
lokán.
 – Jövök – fogadkoztam, és felvettem a ritmust. – Édesem, most,
most... – feszültek meg az izmaim.
És megint belezuhantam a szakadékba, hangosan kiáltozva adtam
át magam a második orgazmusnak, ami rövidebb és élesebb volt, mint
az első, de legalább olyan csodálatos.
Reszketve feszültem Marconák, aki tovább döngölt, belső izmaim
szorosan fogták körül a dákóját.
Marco egyszer csak megmerevedett, és egyre fájdalmasabban szo-
rított.
Tekintetét az enyémbe fúrta, és elszántan szorította össze a fogát.
Aztán felnyögött:
– A kurva!
A csípőjét előretolva élvezett el.
Elengedte a jobb lábamat, és szenvedélyesen megcsókolt. A csípője
köré fontam a lábam, és még szorosabban öleltem. Élveztem, hogy még
mindig remeg a teste.
Miután ellazultunk, és a vágy köde is oszladozni kezdett, a valóság
szép lassan behatolt a tudatunkba.
Leengedtem a lábamat, és mellkason taszítottam Marcót, hogy el-
húzódhassak tőle. Láttam, hogy megrökönyödve néz rám, de nem
érdekelt.
– Ez semmin sem változtat — suttogtam, és hirtelen felrémlett előt-
tem a három hónappal korábbi szeretkezésünk.
Akkor is ugyanez történt, azzal a különbséggel, hogy most már nem
voltak titkaink egymás előtt.
Marco egy pillanat alatt felhúzta magát.
– Biztos ez? Mert ha jól számolok, kétszer mentél el. Egyszer a
számtól élveztetél el, egyszer meg a farkamtóll. Ez azért csak jelent
valamit.
 Morcosán néztem rá.
– Csak emlékezetessé akartam tenni a búcsúzást.
Marco arca megfeszült. Most már szó szerint tajtékzott. A com-
bomnál fogva magához rántott, majd a fenekem alá nyúlt, és akkora
lendülettel emelt fel, hogy a dereka köré kellett kulcsolnom a lábam,
nehogy leessek. A vállába kapaszkodtam, és hagytam, hogy átvigyen a
hálószobába.
– Mit csinálsz? – csattantam fel, de hiába próbáltam kiszabadulni a
szorításából.
Marco nem válaszolt, hanem átvitt a hálószobába, és nem túl fi-
noman az ágyra hajított. Letolta a farmerját, én pedig menekülőre
fogtam. Marco azonban gyorsabb volt nálam, elkapta a csuklómat, és
fölém tornázta magát. Teljes erőből az ágyhoz szegezett, mozdulni sem
bírtam.
– Most jól megbaszlak, hogy elég emlékezetes legyen a búcsúzás.
Résnyire szűkült szemmel próbáltam lelökni magamról, persze si-
kertelenül.
– Húzz már innen!
– Először dugunk.
A hasam kéjesen rándult össze a gondolatra, úgy tűnt, képtelen
vagyok betelni Marcóval. Ő persze önelégülten mosolygott.
– Jó! – adtam be a derekamat, merít… hát, őszintén szólva, rette-
netesen kívántam Marcót, és nem voltam észnél. – De nem alhatsz itt.
– Nem fogok – ígérte buja hangon, szemét az ajkamra szegezve. – De
mielőtt elmegyek, alaposan kielégítelek.
Így is lett.
És minden ragyogóan ment, teszem hozzá.
 Marco teljesen jóllakatott a szenvedélyével, a vágyával és a gyengéd-
ségével.
Állta a szavát, mert mihelyst végeztünk, elhagyta a lakást.
Én pedig megint üresnek éreztem magam.
 24. FEJEZET

–M ARCOI - KIÁLTOTTAM ELFÚLÓ HANGON, amikor Marco belém hatolt.

Az oldalamon feküdtem, ahogy ő is. Hátulról döngölt, és a mellemet

gyömöszölte forró kezével.
Hamar elélveztem, és elégedett sikollyal, egész testemben remegve
adtam át magam az orgazmusnak. Néhány másodperc múlva Marco is
követte a példámat: egyre erősebben szorított, majd a tarkómra ta-
pasztott szájjal, tompa nyögés kíséretében ért el a csúcsra.
Lihegve feküdtem, és vártam, hogy magamhoz térjek.
Marco ajka lágyan a vállamhoz ért, és hirtelen visszazökkentett a
valóságba. Marco kicsusszant belőlem, és már nem melengetett tovább.
Megfordultam, és néztem, ahogy felkel és öltözködni kezd.
Két hete ez ment. Marco becsöngetett, én beengedtem, aztán
kifulladásig szexeltünk, és a szívem minden nappal egyre jobban fájt.
Nem bírtam ellenállni az érzéki csábításnak, ráadásul miután Marco
távozott, egyre üresebbnek éreztem magam. Az, amit most
műveltünk (csak szex és más semmi), megcsúfolása volt a korábbi
kapcsolatunknak.
Aznap este azonban még rosszabb volt a helyzet.
Marco még arra sem vette a fáradságot, hogy megmosdasson, pedig
ez már egyfajta rituálévá nőtte ki magát nála. Mindig meghatódtam tőle.
Néztem, ahogy Marco begombolja az ingét, és láttam rajta, hogy
izgatott, sőt dühös. Szívesen megkérdeztem volna, mi baja, de nem
akartam, hogy elbízza magát. Ez csak szex. Bármennyire fájdalmas is.
Ennek véget kell vetnem, gondoltam magamban. Méghozzá most
rögtön. De nem tudtam, készen állok-e arra, hogy örökre kitöröljem őt
az életemből. Talán...
Üveges tekintettel meredtem a plafonra. Ideje rendezni a soraimat,
mert ez már tényleg sok.
– Nem mondasz semmit?
A tekintetem Marcóra siklott, aki csípőre tett kézzel, szétvetett lá-
bakkal állt, és „begőzölt alfahínT-rezgéseket sugárzott magából.
De én nem hagytam megfélemlíteni magam.
– Mit mondjak? – kérdeztem vissza.
Marco hüledezve nézett rám, és előrehajolva, mély torokhangon
válaszolt:
– Hagyd már ezt a szart, ismerd el, hogy tévedtél, és szerelmes vagy
belém! Ez a baromság nem vezet sehová, te is tudod.
Valahogy sikerült tökéletes nyugalmat varázsolnom az arcomra.
– Ezt bírom nyújtani. De most már ennek is véget vetünk.
Marco lesújtó pillantást vetett rám, de végül csak annyit mondott:
– Én nem adom fel ilyen könnyen.
Jó. Nagyot sóhajtottam, nem akartam veszekedni.
– Akkor holnap?
 Marco úgy fújtatott, mintha az agyvérzés kerülgetné, majd megrázta
a fejét.
– Holnap nem érek rá. Leah megkért egy szívességre. Dylannel töltöm
a hétvégét.
Hétfőn találkozunk.
Közönyösen bólintottam, amivel csak még jobban kiakasztottam
Marcót. Ezt onnan tudom, hogy köszönés nélkül viharzott ki a lakásból.
Az éjjeliszekrényen heverő telefonom után nyúltam, és ráírtam Cole-
ra:

Kész vagyok.

– Aha, szóval úgy akarod elterelni a gondolataimat Marcóról, hogy

meghívsz a D’Alessandróba? - néztem fel komoran az étterem hom-
lokzatára.
– Miért? - nyerített fel Colé. - Jó a kaja.
– Ezer más hely van, ahova beülhetnénk - morogtam. - Rohadék!
Colé nevetve kapta el a kezem, hogy a kinti hidegből bevezessen
Marco nagybátyjának kellemesen meleg éttermébe.
– A vacsora első felében úgyis róla lesz szó, meg arról, miért visel-
kedsz úgy, mint egy féleszű, hormonzavaros tyúk. Akkor már tegyük
teljessé az élvezetet az alkalomhoz illő ételekkel.
Colé továbbra sem engedte el a kezem.
– Már most közlöm veled, hogy végig róla lesz szó - fenyegettem meg.
- így állok bosszút rajtad.
– Ma vevő vagyok a csajos témákra - szorította meg a kezemet Colé.
Megálltunk a recepciónál, és Colé megadta a nevét. A hosztesz az
étterem hátsó részébe vezetett minket, mialatt én, kicsit megkésve
ugyan, de azon törtem a fejem, hogyan oltsam le a barátomat. Ám
 Colé hirtelen megtorpant, én pedig egyensúlyomat vesztve ütköztem
a hátának.
– Mi a…
De rögtön elcsuklott a hangom, amikor követtem Colé pillantását.
Marco.
És nem egyedül.
Elszorult a gyomrom, amikor megláttam, hogy egy ismeretlen
szőkével nevetgél.
Colé elindult feléjük, és engem is magával ráncigáit.
– Mit művelsz? – sziszegtem.
Az idegösszeomlás szélén álltam, és nem akartam, hogy a szarházi
Marco tanúja legyen a kiborulásomnak.
– Bízz bennem! – unszolt Colé.
Ahogy közelebb értünk, és rémült tekintetem végre elszakadt
Marcótól meg a randipartnerétől, észrevettem, hogy Leah is ott ül az
asztalnál egy jóképű, sötét hajú pasi társaságában, akiről gondoltam,
hogy Graham, a vőlegénye.
A tekintetem ismét Marcóra siklott.
Dupla randi.
Mindjárt kitaccsolok.
Vagy kinyírom Marcót.
Pár lépésnyire lehettünk az asztaltól, amikor Marco felpillantott.
Ellágyulva nézett rám, amíg ki nem szúrta, hogy Colé kezét fogom,
akkor azonnal megkeményedtek a vonásai(
Most komolyan!
Egy másik nővel randizik, és még ő van felháborodva?
– Marco! – üdvözölte szívélyesen Colé. – Csak bocsánatot szeretnék
kérni... tudod... – A legjobb barátom a Marco mellett ücsörgő szőkeségre
nézett. – Remélem, nem zavartam meg a randidat.
 Marco mélyen a szemembe nézett, és rögtön láttam, hogy Colé ki-
húzta a gyufát nála.
– Ez nem...
– Bocs az alkalmatlankodásért. – Kínosan kerültem Leah haragos
tekintetét.– További jó étvágyat! Colé! – rángattam meg a barátom
kezét.
Colé hűvös mosollyal biccentett oda Marconák, majd a derekam köré
csúsztatta a kezét, és a háttérben várakozó hoszteszhez vezetett.
Amikor megálltunk az asztalunk mellett, felsóhajtott:
– Úgy remegsz, mint a nyárfalevél.
– Nem akarok vérengzést rendezni - mondtam fogcsikorgatva. –
Menjünk haza!
– A picsába! – szórt villámokat Colé szeme. – Ehhez nincs joga!
– Nem ő a hibás. Hanem én. Mindent saját magamnak köszönhetek
– motyogtam dühösen. – Ellentmondásos jeleket küldök neki, és ő is
ugyanazt csinálja. Összevissza kavarunk. Haza akarok menni, mielőtt
elgurul a gyógyszerem.
Colé hozzám hajolt, és a homlokomhoz nyomta a homlokát, így csak
két választásom maradt: vagy a szemébe nézek, vagy a földet bámulom.
A szemét választottam.
– Sajnálom, hogy elrángattalak ide. De Marco tudja, hogy a rengeteg
kavarás ellenére szereted őt. Erre randira hív egy másik csajt? Öt
akartam felrázni, nem téged.
– Már jól vagyok.
– Dehogy vagy jól! Reszketsz.
– Csak az idegtől. Colé...
Colé azonban belém fojtotta a szót: két tenyere közé fogta az arcomat,
és lágy csókot lehelt az ajkamra. Amikor elhúzódott tőlem, tágra nyílt
szemmel, kissé riadtan bámultam rá.
 – Mi a fenét művelsz?
– Megmutatom Marconák, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, és
ha nem kapja össze magát, valaki előbb-utóbb elhappol előle. Azt nem
kell tudnia, hogy nem én leszek az a valaki - magyarázta Colé
megátalkodott vigyorral.
Imádtam őt. Teljes szívemből. Hozzáhajoltam, és finoman meg-
pusziltam az arcát.
– Isten vagy, de részben azért készültem ki, mert nem akarom, hogy
Marco összekapja magát. Szakítani akarok vele. Csak nem tudom, ho-
gyan csináljam.
Colé ismét előrehajolt, az ajkai szinte súrolták az enyémet.
– Ne áltasd magad, Hannah Nichols! – felelte halkan. – Te szereted
Marcót. Bizony ám! Különben nem lennél ilyen állapotban.
Mielőtt kikérhettem volna magamnak a feltételezést, árnyék vetült
ránk, és amikor szétrebbentünk, Marco dühös arca jelent meg előttünk.
Harag szikrázott átható tekintetéből, és ez a harag teljes egészében
Cole-ra irányult.
– Két másodperced van, hogy eltűnj innen, különben szétkúrom a
fejed, de nem olyan lájtosan ám, mint az építkezésen.
Gyorsan elhúzódtam Cole-tól, nem akartam, hogy a két srác megint
egymásnak essen. Ha valaki verekedni fog, az én leszek. A hirtelen moz-
dulat hatására én kerültem Marco célkeresztjébe.
– Semmi sincs közietek, mi?
Kezdtem kijönni a sodromból.
– Na és te? - hajoltam közelebb Marcóhoz. – így harcolsz értem? Egy
dupla randin valami szőkével meg a gyereked anyjával?
Marco dühösen szegte előre az állát, és fogcsikorgatva felelte:
– Ez az a szívesség, amit említettem. Semmi jelentősége.
– Akkor miért hallgattad el előlem?
 – Mert közölted velem, hogy csak dugunk. Azt hittem, nem érdekel.
Szűzanyám, mibe keveredtem? Cole-nak dőltem, így jeleztem, hogy
ideje lelépnünk.
– Igazad van. Nem érdekel.
Marco azonban nem hagyta, hogy elmenjek. Olyan közel állt hozzám,
hogy majdnem kibicsaklott a nyakam, amikor felnéztem rá.
– Mit akarsz tőlem? Egyik nap azt mondod, hogy tűnjek a francba,
másnap meg úgy viselkedsz, mint egy féltékeny feleség. Lehet, hogy
félreismertelek. Hannah? A végén kiderül, hogy te is csak egy hülye pi-
csa vagy, aki mindenféle agyament játszmákkal hergeli a faszikat? Mert
akkor én kiszálltam.
Újabb gyomros. Marco pontosan tudta, hova üssön. Levegő után
kapkodva préselődtem Colé oldalához, aki úgy szorongatta a karomat,
mintha attól tartana, hogy különben Marco torkának ugrik.
– Végre – ziháltam érdes hangon – egy véleményen vagyunk. – Azzal
sarkon fordultam, és peckesen elindultam a kijárat felé.
Hallottam, hogy Colé utánam üget.
Öt lépést sem tehettem meg, amikor szaporább, súlyosabb lépteket
hallottam a hátam mögül. Valaki elszánt határozottsággal kapta el a
karom. Felszisszentem, és Marco eltökélt arcát láttam magam előtt. Szó
nélkül hátat fordított, és az étterem folyosója felé vonszolt. Lángolt az
arcom, mert most már közönségünk is volt.
– Mit művelsz? - förmedtem rá. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de
teljes ellenállásba ütköztem. Mialatt Marco tovább ráncigáit,
hátranéztem, és láttam, hogy Colé a kisujját sem mozdítja, hogy fel-
tartóztassa Marcót. – Colé! – kiáltottam rá.
Erre vállat vont.
Vallat vont!
 Ezzel ő is felkerült a halállistámra!
Egy gyéren megvilágított folyosóra jutottunk, elmentünk a konyha
előtt, befordultunk a sarkon, és meg sem álltunk a folyosó végéig. Marco
bekopogott egy ajtón, majd engem is becibált rajta.
Egy kis irodahelyiségben voltunk. A falat körös-körül könyvespolcok
borították, a helyiség közepén álló széles íróasztalon pedig egy
számítógép és papírhalmok sorakoztak.
Az íróasztal mögött egy jóképű, idős olasz férfi ült, aki gyakran fel-
tűnt az étteremben. Gio D'Alessandro.
Megmerevedtem.
Ő az, aki verbálisán bántalmazta Marcót. Ő az, aki megütötte.
Gondolatban kiengedtem a láthatatlan karmocskáimat, és résnyire
szűkült szemmel mértem végig Giót.
Ő meglepetten nézett ránk.
– Minden rendben? – állt fel az asztaltól.
Magas volt, és a korához képest jól tartotta magát. Ha nem ismerem,
biztosan elbűvölt volna a hétköznapi eleganciájával.
– Gio, bemutatom Hannah-t. Kölcsönadnád az irodádat pár percre?
Gio rám nézett, és felcsillant a tekintete. Ezek szerint már hallott
rólam. Érdekes. Marco beszélt rólam a nagybátyjának?
– Örvendek, Hannah - mosolygott rám Gio, majd kiment.
Én végig levegőnek néztem.
Miután becsukódott az ajtó, Marco elengedte a karomat, én pedig
hátrébb léptem. Kerültem Marco tekintetét, és ahogy körülnéztem, a
Gio asztalán álló bekeretezett fényképre siklott a pillantásom. A fotó
Giót ábrázolta, aki Dylant tartotta a karjaiban, és leplezetlen imádattal
nézett a kisfiúra.
– Dylan! – esett le a tantusz, és most viszont kifejezetten kerestem
Marco tekintetét. – Miatta változott meg a nagybátyád.
 Marco komoran fürkészte az arcomat.
– Végül belátta, hogy én nem olyan vagyok, mint a szüleim. Jó
apának tart. És szereti Dylant.
Örültem, hogy végül minden jóra fordult. Hogy Marco megbocsátott
a nagybátyjának, továbblépett, és életében először igazi családja van.
Ezt persze nem mondtam meg neki. Nem akartam, hogy megtudja,
milyen mélyen érint a boldogsága. Inkább visszafeleseltem.
– Szándékosan alázol meg lépten-nyomon?
– Ahogy Gióval viselkedtél... – lépett közelebb hozzám Marco,
válaszra sem méltatva a kérdésemet – …innen tudom, hogy még
szeretsz.
Sajnos semmi értelmes nem jutott az eszembe, így hát csendben
maradtam.
Marco felsóhajtott, és feszélyezetten simított végig rövid haján.
– Csak vacsorapartnerek vagyunk. A szőkével. Leah unokatestvére,
vidéken lakik. Most lépett ki egy rossz kapcsolatból, és Leah megkért,
hogy vidítsam fel. Semmi sincs köztünk. — Marco még közelebb lépett
hozzám. - Tudom, nem kellett volna belemennem most, amikor éppen
a kapcsolatunkat próbáljuk megmenteni. Ne haragudj
Továbbra is hallgattam, mert nem tudtam, mi hagyná el a számat,
ha kinyitnám. Most, hogy az érzelmeim a felszínre buktak, egy hajszál
választott el attól, hogy egy hisztériás roham kíséretében okádjam ki
őket.
Marco azonban semmit sem érzékelt ebből. Láttam rajta, hogy azt
hiszi, makacskodom. Bosszúsan szegezte rám a szemét.
– Mi van veled meg Cole-lal? – Jó, inkább féltékeny volt, mint
bosszús. – Végig hazudtál?
 Sértődötten vontam fel a szemöldököm, a vád hallatán.
– Komolyan azt képzeled, hogy ha bármi közöm lenne Cole-hoz, szó
nélkül hagyná, hogy elvonszolj mellőle?
– Akkor csak fel akart idegesíteni?
– Igen. Nem én kértem rá - biztosítottam Marcót. - Azt hiszem, mióta
megint lefekszem veled, kicsit összezavarodtam, mert... bevallom,
dühített, hogy egy másik nővel látlak. Nevetséges! Tegnap este
megmondtam... hagyjuk abba.
Válasz helyett Marco az ajtó felé fordult. A torkomban dobogott a
szívem, azt hittem, faképnél hagy. De csak bezárta az ajtót.
Ellazultam, méghozzá a megkönnyebbüléstől.
Mi a franc?
– Kikészültem - tartottam fel a kezem, már az sem érdekelt, hogy
ezzel kiadom magam.
Marco hozzám lépett. És máris a karjában találtam magam. Teljes
testével hozzám simult. A hátamat simogatta, és elbizakodottan lehelte
a számra:
– Azt akarod, hogy abbahagyjuk? Akkor mondd ki! - Azzal meg-
csókolt, én pedig elolvadtam az ölelésében.
A zavarom azonban még ettől sem oldódott fel, és akármilyen
mámorítónak találtam Marco csókjait, tudtam, hogy csak szenvedést
okoznék mindkettőnknek.
Durván ellöktem magamtól. Kifulladva néztem értetlenségről
árulkodó szemébe.
– Hagyjuk abba!
Válaszul a derekamba vájta a körmeit.
– Han...
– Elképesztően rossz jeleket küldtem neked - szabadítottam ki
magam a szorításából, hogy kellő távolságra legyek tőle. - Sajnálom.
 Nagyon sajnálom. De véget kell vetnem ennek. Mert egyikünkkel
szemben sem tisztességes. Be kell fejeznünk.
– Miért nem vallód be inkább, hogy összeszartad magad, és adsz még
egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, nincs mitől tartanod? Hogy jó páros
vagyunk.
Megráztam a fejem.
– Állandóan csak drámázunk – mutattam körbe a nyomatékosság
kedvéért.
– Jó - csattant fel Marco. – És? Mindenki drámázik néha. Aztán
lenyugszik. - Felém lépett, és megpróbált magához vonni, de én ki-
hátráltam az öleléséből. Marco szeme haragosan izzott fel a mozdulat
láttán. - Tudod, mit? Öt évvel ezelőtt elcsesztem. Rohadtuk Talán soha
nem fogom megbocsátani magamnak. De egyedül hiába küzdők. Tudod,
milyen érzés, amikor esténként magadra hagylak a lakásban? Mint az
a faszfej öt évvel ezelőtt? Nekem ez nem megy. - Eltökélt arckifejezéssel
indult el felém. - Hagyjuk a játszmákat, Hannah! – ragadta meg két
kézzel a vállam. - Kérlek! Legyen elég! Vagy kitartasz mellettem, vagy
örökre elmegyek.
Az ultimátum hallatán ledermedtem.
Megbénított a félelem.
Fájdalom költözött Marco szemébe. Gyengéden elengedett. Gyökeret
verten, mozdulatlanul néztem, ahogy az ajtóhoz megy, és elfordítja a
kulcsot.
– Menj csak vissza Cole-hoz, én is visszamegyek a csajomhoz.
– Marco... – szaladt ki a számon. - Csak bántjuk egymást! – mondtam
szinte rimánkodva, hogy végre megértsen.
– Nem - pillantott hátra a válla fölött, és ijedten rezzentem össze a
szeméből sugárzó gyötrelem láttán. - Egyszer megbántottalak, de nem
szándékosan.
25. FEJEZET

HA RÓKÁZNI FOG, TE TAKARÍTOD FEL , APA! - korholta Liv Mieket, aki vagy
tizenötödjére emelte fel a vidáman kacarászó Lilyt.
– Nem fog - vigyorgott Mick, és az ölébe ültette a kislányt. Lily
alapjáraton is kis növésű, de a nagydarab Mick mellett még pará-
nyibbnak és ennivalóbbnak tűnt. - Pilóta lesz belőle, én mondom.
Ezúttal Mick és a felesége, Dee is részt tudott venni a vasárnapi ebéden,
így telt ház volt. Képzelhetitek, hogy a visongva fogócs- kázó gyerekek,
a bömbölő Bray, aki még az egyébként birkatürelmű Belle-t is
felmérgesítette, meg az egymás szavába vágó felnőttek mekkora lármát
csaptak. Szeretem a szedett-vedett családunkat, de hiába vártam, hogy
elterelik a gondolataimat Marcóról, a végén már zúgott a fejem a vidám,
de idegtépő zsivajtól.
A kakofónia elől menekülve önként bevállaltam, hogy elmosogatok,
és már húztam is ki a konyhába. A zaj ide is beszűrődött, de legalább
valamivel távolibbnak hatott. Itt nyugodtan visszajátszhattam az
éttermi jelenetet, újra meg újra, ahogy az elmúlt napokban annyiszor.
Amikor ott álltam, és közöltem Marcóval, hogy köztünk mindennek
vége, még teljesen biztos voltam a dolgomban, de alighogy bezárult
mögötte az ajtó, pánikba estem. Hirtelen nem tudtam, mi a helyes és
mi nem. Azt kívántam, bárcsak varázsütésre minden kérdésemre vá-
laszt kaphatnék. Tudtam, hogy sokan bolondnak néznének, azt mon-
danák, hogy a válasz egyértelmű. Ha szeretsz valakit, akkor mellette a
helyed.
De tényleg ilyen egyszerű ez, ennyi sérelemmel a hátunk mögött?
Biztos, hogy túl tudnánk lépni a múlton? Biztos, hogy jó ötlet kiszolgál-
tatnom magam Marconák, miközben fogalmam sincs, mit hoz a jövő?
Már torkig voltam a folytonos agyalással.
Lekapartam az ételmaradékot a tányérokról, hogy bepakolhassam
őket a mosogatógépbe, amikor valaki belépett a konyhába. Felnéztem,
és a pillantásom Nate-re vetült, aki hanyagul támaszkodott az ajtó-
félfának.
– Jól vagy? - vontam össze aggodalmasan a szemöldököm.
– Én is ugyanezt akartam kérdezni tőled - sétált be lassan a kony-
hába Nate.
Vállat vontam. Minek hazudozzak?
– Gondoltam – sóhajtott fel Nate. Háttal a konyhapultnak dőlt, és
karba fonta a kezét. – Tudod, hogy Liv és én barátok voltunk, mielőtt
összejöttünk?
– Igen.
– Amikor belevágtunk, mind a ketten tudtuk, hogy különleges
kapcsolat fűz össze minket. Csakhogy én sokáig nem akartam elismerni
ezt, mert féltem, hogy idővel elveszítem Livet.
– Alana miatt? - kérdeztem óvatosan, mert Nate ritkán beszélt a volt
barátnőjéről.
 Tizennyolc éves korában halt meg, és Nate nagyon nehezen dolgozta
fel a veszteséget.
– Aha. Eltaszítottam magamtól Livet, és direkt fájdalmat okoztam
neki, mert nem mertem összejönni vele. Majdnem elvesztettem,
Hannah. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy az én makacsságom miatt
ment gajra a kapcsolatunk. Az volt életem legborzalmasabb pillanata.
Néha eljátszom a gondolattal, hogyan alakult volna az életem, ha nem
szerzem vissza Livet. Belegondolni is rémes. Nehéz lehet ekkora teherrel
együtt élni - tette a vállamra a kezét Nate. Megsimogatott, majd
kedvesen azt mondta: - Jó tanár vagy, Hannah. De azért remélem, nem
a megbánás lesz az a téma, amit a saját példádon keresztül magyarázol
majd el a gyerekeknek.

Nate bölcs szavai egész nap ott visszhangoztak a fülemben. Este egy
dobozzal tértem haza, amit a szüleim padlásáról hoztam le. Bevittem a
hálószobába, és ledobtam a földre. Először azokat a fotókat pörgettem
végig, amiket a telefonom kamerájával lőttem Marcóról és rólam. Majd
feltúrtam a dobozt, és előbányásztam a régi naplóimat.
Órák hosszat merengtem a kamaszkoromat megörökítő írásos do-
kumentumokon, és újból feltöltekeztem a régi érzelmekkel, remélve,
hogy az új érzéseimmel egyesülve képesek rést ütni a félelem pajzsán.
Mert egyvalamit biztosan tudtam: Nate-nek igaza volt. A megbánás
olyan lecke, amit nem a saját káromon akarok megtanulni.
 26. FEJEZET

A MINT BELÉPTEM AZ ISKOLÁBA, rögtön éreztem, hogy valami baj van.

Baljós csend honolt az épületben.

Ahogy a tanári felé lépdeltem a folyosón, mintha szipogást hallottam
volna az egyik közös helyiségből. Megtorpantam, és fülelni kezdtem, ám
ebben a pillanatban Nish jelent meg a tanári nyitott ajtajában.
Amint megláttam az arcát, tudtam, hogy jó volt a szimatom. Valami
nagyon nem stimmelt.
– Idejönnél egy percre? – kérdezte halk, sebzett hangon Nish.
Odasiettem hozzá, ő pedig szelíden bevezetett a tanáriba. Eric, Bar-
bara és még két másik angoltanár volt a szobában. Barbarának köny-
nyes volt a szeme, és Eric is nyúzottnak, sápadtnak tűnt.
– Mi van itt? – kérdeztem.
A pulzusom egyre erősebben lüktetett, és ideges pillangók lepték el
a gyomromat.
 Nish megfogta a kezem.
– Hannah... Szombat este megölték Jarrod Fishert. Ma reggel tudtuk
meg.
Bambán meredtem Nishre, nem bírtam felfogni, amit mondott.
– Mi? - rántottam el a kezem. – Ez valami vicc? – pillantottam Ericre
és Barbarára.
– Hannah, tudom, hogy kedvelted őt. Nagyon sajnálom.
– Nem értem - néztem hitetlenkedve Nishre. – Én… én… nem
– ráztam meg a fejem.
Nish szeme könnybe lábadt.
– Nézeteltérésbe keveredett egy idősebb fiúval. Egy rosszfiúval. A srác
megkéselte. Jarrod a kórházban meghalt.
Megkéselték? Jarrodot?
Az okos, sármos, vicces Jarrodot, akit nemegyszer figyelmeztettem,
hogy ne ragadtassa el magát? Jarrodot, aki egy személyben gondos-
kodott az anyjáról és a kisöccséről? Jarrodot. Egy tizenöt éves fiút, aki
előtt fényes jövő állt.
Jarrod meghalt.
Egyik napról a másikra… meghalt?
Nincs többé?
Ez lehetetlen!
Zokogásban törtem ki, és Nish karjába vetettem magam, hogy az ő
vállán üvöltsem ki magamból az elviselhetetlen fájdalmat. Aztán
eszembe jutott Jarrod édesanyja és kisöccse, és mikor elképzeltem, a
gyász hogyan ivódik majd bele az izmaikba, hogy aztán hónapokig sötét
lepelként árnyékolja be az életüket, még hangosabban bömböltem.

Végül elapadtak a könnyeim. Hüppögve bontakoztam ki Nish karjából.

 – Elnézést! – töröltem meg az arcomat, szégyelltem, hogy pont az
iskolában omlottam össze.
De amikor a kollégáimra sandítottam, láttam, hogy megértik a fáj-
dalmamat. Jarrod olyan gyerek volt, aki adott a szavamra. A mi szak-
mánkban ritkaságszámba megy, hogy valaki komoly áttörést érjen el.
Sokszor elképzeltem, egy év múlva hogyan böngésszük az egyetemi
felvételi tájékoztatót Jarroddal, hogyan szerzünk neki ösztöndíjat,
mennyire büszke leszek rá, hogy ilyen nagy utat tett meg. Úgy éreztem,
én jobban ismerem őt, mint bárki más, és reméltem, hogy ő is örül
ennek.
Mintha egy rettenetes, szürreális rémálomba csöppentem volna.
Az én világomban nem késeinek meg gyerekeket.
Hogy fordulhat ez elő?
Múlt héten még bent ült az órámon, most meg múlt időben be-
szélünk róla? Hogyan változik egy hús—vér ember kísértetté, és lesz
egyszerű szereplő az emlékek gyorsan pergő filmtekercsén?
Megint potyogni kezdtek a könnyeim.
– Hannah! – simogatta meg a karomat Nish. – Szedd össze magad,
szívem! Mindjárt kezdődik a tanítás, és a... a negyedikesekkel is lesz
órád.
Istenem!
Hogy adjam le az anyagot, miközben Jarrod üres széke néz farkas-
szemet velem?
Szaggatott sóhajjal töröltem le a könnyeimet.
– Tudom — feleltem remegő hangon, reszkető szájjal. – Egy pillanat!
– Csütörtökön lesz a temetés – mondta Eric. – Csütörtökön tizen-
egykor a Dean temetőben.
Elkínzott arccal szívtam be a levegőt, hogy legyűrjem az újabb síró-
görcsöt.
 – Szerintetek az igazgató megengedné, hogy elmenjek rá?
– Hannah, te voltál Jarrod kedvenc tanára – válaszolta kedvesen
Eric.
– Az a legkevesebb, hogy elbúcsúzol tőle.
Az ajkamba haraptam, és friss könnyek homályosították el a látásomat.
- Bőgd ki magad! – mondta halkan Nish. – Inkább itt, mint a gyerekek
előtt.

Az első óra nem volt könnyű, de az elsőseimet teljesen lesújtotta Jarrod

halálhíre, ami már az ő ártatlan fülükbe is eljutott a folyosón, így
pisszenés nélkül, leszegett fejjel oldották meg a kijelölt feladatot.
Amikor azonban a negyedikesek vonultak be a terembe, megren-
dültén fordultam el, és a könnyeimet nyeldesve tízig számoltam. Csak
ezután tudtam szembenézni velük. Amikor mindenki elfoglalta a helyét,
végignéztem az osztályon, a lányok könnytől maszatos és a fiúk
döbbent, sápadt arcán. Még Jack is zaklatottnak tűnt.
Tudtam, hogy többen is vannak köztük, akik még sohasem szem-
besültek a halállal, legfőképp egy társuk – egy fiatal, életerős kamasz –
halálával.
Fiatalon azt hisszük, hogy halhatatlanok vagyunk, hogy bármit
megnézhetünk és megtehetünk, mert a világ, ahogyan mi ismerjük,
holnap reggel is ugyanolyan lesz, mint ma.
Érdekelt, Jarrod osztálytársai és barátai vajon hogyan birkóznak
meg a hirtelen rájuk szakadt halandóságukkal.
Jarrod üres székére szegeztem a tekintetem, és ahogy háttal az
asztalnak dőltem, görcsösen markolásztam a falapot.
– Bárcsak azt mondhatnám, tudom, miért történt! – törtem meg a
csendet, de az utolsó szónál elcsuklott a hangom.
 Staci, egy csinos szőke lány, aki Jarrod mögött ült, és gyakran vele
együtt hagyta el az osztálytermet, elkapta a tekintetemet, és dühösen
törölte le a könnyeit.
– Miért ilyen kiszámíthatatlan az élet? - folytattam. - Miért van az,
hogy ha egy szív megszűnik dobogni, az összes szív, amihez valaha köze
volt, azonnal meghasad? Ami Jarroddal történt, arra nincs értelmes
magyarázat. Legalábbis szerintem. Sajnálom, de ez minden, amit
mondani tudok.
Az egész osztály szótlanul bámult rám, így hát folytattam:
– Bármit éreztek is most, ne szégyellj étek. Hiányérzet, fájdalom,
elveszettség, ezek természetes reakciók, de ígérjétek meg, hogy ha túl-
ságosan eluralkodnának rajtatok, tőlem, a barátaitoktól vagy a sze-
retteitektől kértek segítséget. Mert előfordulhat, hogy néhányan úgy
feldühödnek közületek, hogy mindenáron bűnbakot keresnek. Nem baj,
ha mérgesek vagytok. Azt nem tudom megmondani, jogos-e, ha
önmagatokat hibáztatjátok, de ne dühöngjetek sokáig, és ne hibáz-
tassátok magatokat életetek végéig. Mert a harag olyan dolgokat vesz el
tőletek, amiket később talán már soha nem kaphattok vissza. Jarrod is
ezt akarná. Eljátszotta a nagymenőt, de alapjában véve jó ember volt:...
– megremegett az ajkam, a szememben pedig könnyek csillogtak,
amiket nem tudtam és nem is akartam elrejteni az osztály elől - és
senkinek sem akarna rosszat. Nem áltatlak titeket. Mostantól minden
más lesz. Lehet, hogy ti is mások lesztek. Én biztosan - vontam meg a
vállam, és hirtelen nagyon fiatalnak, nagyon tapasztalatlannak éreztem
magam. - Ez jó alkalom arra, hogy átérezzük a lét bizonytalanságát és
értelmetlenségét egy olyan életkorban, amikor mindenki arra buzdít
minket, hogy élvezzük az életet. Mindenki vonja le magának a
tanulságokat. Manapság mindent természetesnek
veszünk. Ez nagy hiba. Kezdjetek el élni! – néztem végig a megtört ar-
cokon. – Ha beszélgetni szeretnétek, vagy szívesen leírnátok, papírra
vetnétek az érzéseiteket, forduljatok hozzám bizalommal.
Szomorú mosollyal, könnytől elhomályosult szemmel kopogtattam meg
a mellettem magasodó könyvkupacot.
– Jarrod egyszer bevallotta, hogy a kedvenc gyerekkori könyve a
Danny, a szupersrác Roald Dahltól. Az általános iskolai tanára mindig
ebből olvasott fel órán. Ma tehát, Jarrod emlékére, mi is ebből a
könyvből fogunk felolvasni.
Óra előtt átszaladtam a szomszédos általános iskolába, és elkértem
az összes létező példányt. Amikor elmondtam, mire kell, szó nélkül
kölcsönadták a könyveket. Kiosztottam a köteteket, az utolsót pedig a
könnyeimmel küszködve tettem le Jarrod asztalára. Thomas, Jarrod
barátja, aki nagy előszeretettel hőzöngte végig az óráimat, elbőgte
magát, és amikor ránéztem, a karjára borult, hogy elfojtsa a zokogását.
Ahogy elsétáltam mellette, megsimogattam hevesen rázkódó vállát,
majd az asztalomhoz mentem, és éreztem, hogy engem is a sírás
kerülget. Még az állkapcsom, az ínyem és az arcom is belesajdult.
Nagy nehezen sikerült kinyitnom a könyvet, és olvasni kezdtem.

Valahogy túléltem a napot, de mintha sárban dagonyáztam volna. írtam

egy e-mailt a kollégámnak, akivel felváltva vittük a felnőtt-tan-
folyamot, hogy nem tudom megtartani a csütörtök esti órát. A srác
nagyon megértő volt, és visszaírt, hogy már meg is oldotta a helyet-
tesítést. Megtartottam az óráimat, munka után pedig elbuszoztam
Leithbe. Senkit sem akartam látni, kivéve egy embert.
Ez az ember Marco volt. Alig vártam, hogy átöleljem, végigtapogas-
sam az izmait, beszívjam az illatát, és megnyugtassam magam, hogy
még nem mondtam le arról az életről, amire a leginkább vágyom, amire
a legnagyobb szükségem van.
Elhatároztam, hogy nemsokára meg is valósítom ezt a tervemet. A
régi Hannah, aki a naplókat írta, nem félt semmitől. Én sem akartam
félni, nem akartam, hogy az élet elmenjen mellettem. De nem akartam
lelki szemetesládának használni Marcót. Már így is épp elég bonyolult
volt a helyzet. Akkor akartam elé állni, amikor már mindent tisztáztam
magamban.
Úgyhogy leszálltam a buszról, és felmentem Cole-hoz.
Amikor ajtót nyitott, a karjába vetettem magam, és sírva fakadtam.
A zakkant lakótársa szerencsére nem volt otthon, így négyszemközt
tudtam elmesélni neki, mit történt Jarroddal. Csak annyi időre hagyott
magamra, amíg főzött egy csésze teát, és amikor visz- szajött, szorosan
magához vont.
– Ott álltam a gyerekek előtt - suttogtam és arról papoltam nekik,
milyen törékeny az élet, hogy tanuljanak ebből, és kezdjenek el élni.
Micsoda álszentség! Én dumálok, hogy kezdjenek el élni, mikor pont
azért hajtottam el Marcót, mert nem merek kockáztatni.
– Mitől félsz, Hannah? Hogy csalódást okoz?
– Igen. De nem akarok ilyen lenni. Ha összeszedtem magam, el-
megyek hozzá.
– Hannah, Marco szeret téged. Menj el hozzá most, biztosan segít.
– Nem lehet – ráztam meg a fejem. – Ezt egyedül kell megoldanom.
Majd utána elmegyek hozzá, nehogy félreértse a helyzetet. Amúgy is
van még valami, amit el kell mondanom neki, és lehet, hogy nem fog
örülni.
– Mi az? – komorult el Colé.
– Nem akarok gyereket.
 – Mióta?
– Nem akarok, és kész, Colé. Tudod, min mentem keresztül. Majd-
nem belehaltam. Nem akarok fájdalmat okozni a szeretteimnek.
– Honnan tudod, hogy baj lesz? Az orvos mondta?
Tanácstalanul vontam meg a vállam, kicsit hülyén éreztem magam,
de a félelmem nem csillapodott.
– Még mindig fennáll a méhen kívüli terhesség veszélye, de az orvos
azt mondta, simán ki tudok hordani egy babát.
– Akkor… tényleg nem akarsz gyereket? Vagy csak félsz?
Vállat vontam.
– Akarsz gyereket, Hannah? – nyúzott tovább Colé.
Az ajkamba haraptam, és bólintottam.
– Hát… akkor lesz is.
Ezt olyan magabiztosan mondta, hogy szinte már én is elhittem.

Nem Colé volt az egyetlen, aki megpróbált rávenni, hogy hívjam fel
Marcót. Ellie is ezzel nyaggatott. A családom elfogadta, hogy nehezen
dolgozom fel a tanítványom halálát, de egyszerűen képtelenek voltak
megérteni, hogy egyedül akarok megbirkózni a dologgal.
És már el is jött a csütörtök reggel. A klasszikus szabású fekete szö-
vetruhámat vettem fel, amit néha az iskolában is viseltem, és köl-
csönkértem Ellie-től a hosszú fekete gyapjúkabátját. Jarrod édesanyja
úgy döntött, hogy nem a templomban, hanem Jarrod sírjánál tartja a
búcsúztatót. Amikor megláttam őt, majdnem elájultam. Életemben nem
láttam még ennyire elkeseredett embert.
Harvey, Jarrod kisöccse tágra nyílt szemmel, riadtan kapaszkodott
az anyja karjába.
Miután elfoglaltam a helyemet a sír mellett csoportosuló gyászolók
között, potyogni kezdtek a könnyeim. Több ismerős arcot is
felfedeztem: Thomas és Staci is a szüleivel jött. A lelkész gyászbeszéde
után Jarrod koporsóját leengedték a sírba.
Jarrod édesanyja egy rózsát dobott a sírgödörbe. Ekkor egy isme-
retlen lány lépett elő a tömegből, és ő is bedobott egy szálat. Őt Staci
követte, majd egy idősebb nő, aki vigasztalóan ölelte meg Jarrod
anyukáját.
Közben én is előreléptem, a kezemben lévő papírlap felsértette az
ujjamat. Óvatosan bedobtam a papírt a sírba. Egy Shakespeare-idé- zet
volt rajta.

Jó éjt, királyfi;
Nyugosszon angyal éneklő sereg!” 1

Én így búcsúztam el Jarrodtól: így adtam a tudtára, hogy fontos volt

a számomra, hogy önmagáért szerettem, hogy azt kívánom, bárhová is
kerül, békére leljen.
Jó éjt, királyfi;Nyugosszon angyal éneklő sereg.
Visszaléptem a tömegbe, és szaggatottan szívtam be a levegőt, mi-
közben a lelkész tovább beszélt. Kisebb mozgolódás támadt körülöttem,
de a nagy szomorkodásban nem is törődtem a dologgal.
Csak akkor ocsúdtam fel, amikor egy meleg, érdes kéz kulcsoló- dott
az enyém köré. A lélegzetem is elállt, amikor észrevettem, hogy Marco
áll mellettem.
Döbbenet, megkönnyebbülés, elképedés, hála kavargótt bennem.
Marco gyengéden nézett rám, és még erősebben szorította a kezemet.
Ebben a pillanatban eszembe jutottak Ellie szavai.

1
William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi (Fordította: Arany János)
 Öt évvel ezelőtt eltaszítottál minket, felvetted a pléhpofát, és elhatá-
roztad, hogy egyedül birkózol meg a problémákkal. Most már igazán
abbahagyhatnád! Nem csak magad miatt:, miattunk is. Mindenben
számíthatsz ránk, és hogy őszinte legyek, örülnénk is, ha segíthetnénk.
Hirtelen belém hasított, hogy a nővéremnek igaza volt. Mindenben
számíthattam rájuk, ahogy
 27. FEJEZET

M ARCO OTTHONA egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek leírta.

A viszonylag új építésű, két hálószobás lakás a St. Leonard’s
Hillen volt, az egyetemtől keletre. Kicsi, de férfias, modern stílusú.
Egyszerű, de nagyszerű. Az amerikai stílusú nappali háromrészes
ülőgarnitúrájával szemben nagy méretű síkképernyős tévé lógott a
falon. A szűk, de modern konyha a szoba végében helyezkedett el. A
hálószobákba vezető ajtó a hátsó fal közepéből nyílt.
Marco végig azzal etetett, hogy egy lepusztult kéróban lakik. Nyilván
azért, mert ha felvisz oda, el kellett volna dugdosnia Dylan fotóit. Meg
a sarokban heverő játékdobozt, meg a kertre néző teraszajtó előtt
sorakozó akciófigurákat. A második hálószobával viszont, amit
tagadhatatlanul egy kisfiú ízlése szerint rendeztek be, nem tudott volna
mit kezdeni.
Míg kibújtam a kabátomból, és leültem a fekete bőrkanapéra, Marco
kivonult a konyhába, hogy főzzön nekem egy csésze teát. Az
arcom szétfagyott a téli szélben, de nem ezért rázott a hideg, hanem
mert egy tizenöt éves fiú temetésén kellett részt vennem ezen a verő-
fényes, ám sötét keserűségtől terhes napon.
– Ez igazságtalanság! - dünnyögtem. – És csak úgy fogadjam el.
Őrület, nem? Ha jobban belegondolunk.
Marco forró vizet öntött a bögrékbe, majd rám nézett.
– Nincs mit tenni, bele kell nyugodnod, és tovább kell lépned. De
amúgy egyetértek. Ez nem igazság. - Behozta a bögréket, az egyiket a
kezembe nyomta, majd leült mellém. Együttérzés és aggodalom
sugárzott káprázatos szeméből. – Sajnálom, Hannah. Tudom, hogy
rendes gyerek volt.
Két kézzel fogtam a bögrét, hogy kicsit felmelegedjek.
– Ellie hívott fel?
– Nem, Colé.
– Most megleptél - vontam fel a szemöldököm.
Marco a kanapé támlájához préselte a bal csípőjét, és úgy helyez-
kedett, hogy az ujjhegyével megsimogathassa a vállamat.
– És miért nem te hívtál fel?
Talán nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat a lelkizésre, de tudtam,
hogy nem halogathatom tovább. Marco itt van velem. A segítségemre
sietett, méghozzá kérés nélkül.
– Röhej, hogy a tanítványom halála kellett ahhoz, hogy észre térjek -
füstölögtem, és most az egyszer bátran néztem Marco szemébe, bár
kicsit szégyelltem, hogy az elmúlt hónapokban hülyébbnél hülyébb
döntéseket hoztam. Helyesbítek. Az elmúlt években. – Azt hittem,
egyedül is megoldom, és elég lesz utána eljönnöm hozzád.
– Hannah – vonta össze a szemöldökét Marco –, azért szakítottál ve-
lem, mert egyedül kellett megbirkóznod egy vetéléssel, ami majdnem
az életedbe került. Most meg azzal jössz, hogy önállóan akarod megol-
dani a dolgokat? Egyszerűen nem lehet kiigazodni rajtad.
– Nem. Azt hittem, ezt egyedül kell megoldanom, mert nem akartalak
kihasználni, de amikor felbukkantál, rögtön éreztem, hogy szükségem
van rád. – Nagyot nyeltem, és kimondtam a lényeget: – Nem csak most,
a jövőben is.
Marco előrehajolt, a dohányzóasztalra tette a bögréjét, és lángoló
tekintettel nézett rám.
– Komolyan mondod? Mert még egy elutasítást már nem bírnék
elviselni.
– A vetélés... El sem tudom mondani, mennyire megrázott. Csak Ellie
betegsége volt rosszabb nála. Amikor nem tudtuk, rákos daganata van
vagy sem, aztán jött a kórház, és minden olyan ijesztő volt:...
Tizenhárom éves voltam, és hirtelen rá kellett döbbennem, hogy nem
élünk örökké. Persze tudtam, hogy naponta halnak meg emberek, olyan
ismerőseim is voltak, akik elvesztették valamelyik hozzátartozójukat, de
én valahogy kimaradtam ebből. És akkor hirtelen felmerült a lehetőség,
hogy elveszítjük Ellie-t, aki mindig ott volt mellettem, aki boldoggá tett.
De a legrosszabb az volt, hogy végig kellett néznem, mit él át anya és
apa. Mintha visszafojtott lélegzettel várták volna a hírt, hogy Ellie
rendbe jön.
Megrohantak az emlékek, és elszorult a szívem.
– Amikor elmentél, én pedig egyre rosszabbul lettem, inkább nem
vettem tudomást az állapotomról, mert a lelkem legmélyén rettegtem,
hogy nekem is valami komoly bajom van, mint Ellie-nek, és felzaklatom
a szeretteimet. Ez a félelem majdnem az életembe került. És mégis...
Nem tanultam az esetből. Feltettem a szemellenzőt, és egyedül néztem
szembe a világgal, mintha ezzel elleplezhetném, hogy a
sok hülye póz alatt egy halálra rémült kislány rejtőzik. Én nem akar-
talak megbántani. És… – csóváltam meg a fejem, tudván, hogy egy
egyszerű bocsánatkérés édeskevés - nagyon sajnálom. De megígérem,
hogy ez soha többé nem fordul elő. Soha.
Marco olyan mozdulatot tett, mintha meg akarna simogatni. De nem
engedtem neki.
– Mielőtt válaszolnál, mondanom kell valamit.
Marco megmerevedett, aztán kurta biccentéssel jelezte, hogy foly-
tassam.
Reszketve szívtam be a levegőt, hogy felkészüljek a nagy bejelentésre.
– Kár, hogy nem vagyok erősebb. Kár, hogy nem olyan vagyok, mint
a vetélés előtt, de az a Hannah szinte teljesen megsemmisült.
Különösen az a része, amelyik tűzön-vízen át véghez vitte, amit a fejébe
vett. Szeretnék családot, ezt már az elején leszögezném, de ha megint
összejönnénk, és te egyszer csak azzal állnál elő, hogy gyereket
szeretnél, nem biztos, hogy bevállalnám. – Marco kifürkészhetetlen
arccal nézett rám. – Arra akarok kilyukadni, hogy rettegek a
terhességtől, és nem ígérem, hogy le tudom győzni ezt a félelmemet.
Marco hirtelen átölelt, és olyan közel húzott magához, hogy majdnem
összeért az orrunk.
– Szeretsz engem? – kérdezte érdes hangon, és megrázott, mint egy
rongybabát.
Halk nevetéssel fogadtam a kérdést, hiszen a válasz egyértelmű volt.
Legalábbis számomra. Gyengéden megcirógattam Marco arcát, és
elfogott a birtoklás öröme, mint mindig, amikor Marco közelében
lehettem. Mert a sok szarság ellenére a csontvelőmben éreztem, hogy
mi ketten összetartozunk.
 – Már megmondtam. Tizennégy éves korom óta szerelmes vagyok
beléd.
Marco még erősebben szorított.
– Nekem csak ez számít. Lesz, ami lesz. Senki sem mondta, hogy az
élet könnyű. Nekem sem az. De azok a pillanatok, amikor egy kicsit
megfeledkezhettem a sok mocsokról, ami körülvesz, mind hozzád kö-
tődnek. Tudom, hogy megnevettetsz, tudom, hogy melletted értékes
embernek érzem magam, és tudom, hogy úgy kívánlak, mint még soha
senkit. És csak ez számít. Nem tudom, miért van az, hogy te mindig
elfeledteted velem a gondjaimat. De nem is érdekes. Nem tudom, mi a
magyarázat. Az a lényeg, hogy kezdettől fogva így hatottál rám. Sze-
relmes vagyok beléd. Nincs más nő az életemben, és fogalmam sincs,
miért, de tudom, hogy soha nem is lesz. Úgyhogy - fogta a két tenyere
közé az arcomat — ketten bármivel megbirkózunk.
Miután lágy csókot nyomott az ajkamra, magához vont. Egy darabig
csak ültünk, és élveztük a vigasztaló csendet.
– Fura, mennyire megváltoztatja az embert – szólaltam meg végül
halk, tűnődő hangon – a veszteség.
Marco karja megfeszült.
– Igen, kicsim, valóban megváltoztál. De annyira azért nem.
– Ez az élmény már mindig velem marad. Szerinted normális ez?
– Hogy érted azt, hogy veled marad?
Elgondolkodtam, hirtelen nem tudtam, hogyan magyarázzam meg,
mit érzek.
– Amikor nem közvetlenül éled meg a veszteséget, az olyan, mintha...
képzeld el, hogy minden este ugyanazon az úton mész haza. Úgy
ismered, mint a tenyeredet. Aztán egyszer csak elhatározod, hogy „na,
ma másfelé megyek”. Nem nagy ügy. Csak a táj lesz más. De ha egyszer
már elvesztettél valakit, vagy közel álltái ahhoz, hogy elveszítsd... mi-
előtt rátérsz a másik útra, egy pillanatra, egy röpke pillanatra átsuhan
a fejeden, vajon mi lesz, ha ez az új út visszavonhatatlanul megváltoz-
tatja az életedet, hiszen nem ismersz minden kanyart, nem tudod, mire
számíts. Hirtelen beléd villan, hogy akár karambolozhatsz is. Csak egy
röpke pillanatra, amíg le nem hurrogod magad a morbid ötleteid miatt.
De bármilyen hülyén hangzik is, valahányszor a másik utat választod,
önkéntelenül is felmerül benned a kérdés, vajon nem zárul-e
veszteséggel a kalandod.
Marco némán emésztgette a hallottakat, aztán a hajamba temette az
arcát, és vigasztalóan suttogta:
– Az élet törékeny, Hannah. Te is tudod. Ezért is vannak ezek a
pillanatok. Nincs ezzel semmi baj, amíg hagyod, hogy segítsek.
Megkönnyebbültem, hogy nem értett félre. Lehunytam a szemem, és
szorosan hozzásimultam, ami felért egy néma ígérettel.

Aznap éjjel először aludtam Marco ágyában. Jó szorosan magához ölelt,

mert szomorú voltam, és azt akarta, hogy biztonságban érezzem magam.
Félálomban lehettem, amikor egy néhány héttel korábbi emlék
hatására Jarrod hangja csendült fel a fülemben:
„Csak úgy mondom. Örülök, hogy ilyen klassz testőre van. ” Békesség
áradt a szavaiból.
28. FEJEZET

–J övő HÉTEN KIOSZTOM A RÖPDOLGOZATOKAT - ígértem a tan-

folyamosaimnak, miközben összeszedelőzködtek.
– Jó hétvégét, Hannah! – mosolygott rám kedvesen az ajtóból
Duncan.
A többiek is utánamentek. A héten elég visszafogottak voltak, sze-
rintem tudták, miért hiányoztam múlt csütörtökön.
Mialatt összepakoltam, döbbenten láttam, hogy Lorraine felém indul.
Csendben vártam, hogy megszólaljon, és közben igyekeztem úgy tenni,
mintha nem lepne meg, hogy önszántából jött oda hozzám.
– Izé, ööö… – feszengett Lorraine. – Hallottam a srácru, aki az
osztályodba járt. Részvétem.
Döbbenten pislogtam a váratlan részvétnyilvánítás hallatán.
– Köszönöm.
Ja, csak mer' látom, hogy kivagy, gondulom, nem lehet könnyű.
Némán bólintottam, őszintén szólva gőzöm sem volt, mit mondjak.
Lorraine vállat vont, és kerülte a tekintetemet.
 – Ja, és... gondútam, émondom, hogy ööö… munkát kaptam.
– Ez fantasztikus! – örvendeztem. – Hol?
– Egy fogadóirodába’ – mosolygott rám Lorraine. Majdnem hanyatt
estem a ritka jelenség láttán. - Egészf fizetnek.
– Lorraine, nagyon örülök!
Lorraine vállat vont, és arrébb csoszogott. Megint félszegnek tűnt.
– Na, csak azé' montam, mer 'biztosan nem kaptam vóna meg, ha
nem járok ide.
Viszlát!
Mire felocsúdtam, már ki is vágtatott az ajtón.
Bambán bámultam utána. Lorraine durva volt, mint a pokróc, és
tüskés, mint egy sündisznó. Nem kedvelt engem, vagy legalábbis nem
tudott hova tenni, de Jarrod halála óta ő volt az első tanítványom, aki
miatt úgy érezhettem, van értelme a munkámnak.

Marco sáros bakancsa egy kiterített újságpapíron pihent a bejárati ajtó

mellett. Jóleső érzés fogott el, és miután becsuktam az ajtót, fülelni
kezdtem.
Vízcsobogást hallottam.
Hogy bebizonyítsam Marconák, komolyan gondolom a kapcsola-
tunkat, néhány nappal ezelőtt lakáskulcsot adtam neki. Tudtam, hogy
bár teljes elszántsággal dolgozik azon, hogy együtt maradjunk, nekem
kell megnyugtatnom őt, hogy nem veszek száznyolcvan fokos fordulatot,
és nem hozakodom elő valami újabb ürüggyel, hogy miért nem illünk
össze.
A gyanúm, hogy Marco még nem dolgozta fel teljesen az elhide-
gülésemet, onnan eredt, hogy ezen a hétvégén volt a láthatás, de ő fel
sem vetette, hogy találkozzak Dylannel.
Én pedig elfogadtam ezt.
Egyelőre.
A kisasztalon lévő tálba pottyantottam a kulcscsomómat, lerúgtam a
cipőmet, és bementem a nappaliba. Marco üres kávésbögréje az
asztalon árválkodott, a dzsekije a fotel háttámláján lógott. Én is ki-
bújtam a dzsekimből, a fotel karfájára terítettem, majd a fürdőszoba
felé indultam, és kigomboltam a blúzomat. Marco nálam töltötte az
elmúlt nyolc éjszakát, de nem nyaggatott a szexszel, hogy napirendre
tudjak térni Jarrod elvesztése és az ebből fakadó iskolai bonyodalmak
fölött. Marco nem erőltette a testiséget, ami szerintem tapintatos, fi-
gyelmes és - furamód – állati szexi gesztus volt a részéről.
Ezért is oldottam fel a tilalmat. Másfajta vigasztalásra vágytam.
Elsősorban orgazmusok formájában.
A padlóra hajítottam a blúzomat, és ahogy belöktem a fürdőszo-
baajtót, azonnal arcul csapott a gőz. Marco felkapta a fejét, és amikor
megpillantott a zuhanyfülke bepárásodott üvegén keresztül, lassú,
imádni való mosoly terült szét gyönyörű arcán.
Kicipzáraztam a ceruzaszoknyámat, a járólapra dobtam, és élvezettel
legeltettem a szemem az elképesztően dögös barátomon. Mire a bugyi is
lekerült rólam, Marco teljes harckészültségben várt rám. Beléptem a
zuhanyfülkébe, diadalmasan mértem végig Marco keményen meredező
szerszámát, majd kecsesen térdre ereszkedtem, hogy kihúzzam a
csávából.

Az ágyon feküdtünk, a karom Marco hasán, a fejem a mellkasán pihent.

– Nem gondoltál még arra, hogy megkeresd a szüléidét? – adtam
hangot csapongó gondolataimnak.
– Ez meg honnan jött? – nevetett fel meglepetten Marco.
– Csak eszembe jutott, hogy milyen jó apja vagy Dylannek, annak
ellenére, hogy nem volt kiről példát venned.
 – Nekem már nincs szükségem rájuk. Annak idején rettenetesen fájt,
hogy ellöktek maguktól. Sokáig nem tudtam feldolgozni. De miután
Dylan megszületett, szép lassan rájöttem, nem én tehetek arról, hogy a
szüleim nem szerettek. A karodba veszed a gyerekedet, és ha nem érzel
ellenállhatatlan vágyat, hogy óvd és védelmezd őt, akkor az a te hibád,
nem az övé.
Felültem és Marco szemébe néztem.
– Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek.
– Én is ugyanezt gondolom rólad, kicsim - forrósodott fel Marco te-
kintete. Aztán hirtelen elkomorult. - Nemsokára elmondom Dylan- nek,
hogy a barátnőm vagy. ígérem.
Nyugtalan fintorral húzódtam el tőle.
– Mi vagy te, gondolatolvasó?
Marco rám vigyorgott, de olyan pimaszul, hogy legszívesebben képen
töröltem volna.
– Én Hannah-olvasó vagyok, és ne aggódj, nem azért nem mutatlak
be azonnal Dylannek, mert bajom van veled. Először el akarom
magyarázni neki, miről van szó.
Megenyhülten válaszoltam:
– Jó. Felfogtam. – Visszafeküdtem Marco mellé, és finoman meg-
pusziltam a mellkasát. – Az a lényeg, hogy neki jó legyen.
– Ezt komolyan mondod?
– Persze.
– Akkor bocs, de... nem viheted el korcsolyázni. Soha.
Visszhangzott a lakás Marco nyerítésétől. Lendületes ütést akartam
mérni Marco felkarjára, de ő kivédte a támadást.

– Most már nem gondolod meg magad?

Dylant figyeltem, ahogy halkan beszélget az apjával.
 Marco a fia előtt guggolt, és már többedjére cipzárazta be Dylan
dzsekijét. Aznap ketten jöttünk érte, gondolom, Marco ezt próbálta
elmagyarázni neki, mivel Dylan többször is rám sandított. Nehéz volt
elszakadnom tőlük, de Leah kérdése kibillentett a merengésből.
Két hét telt el azóta, hogy Marco kategorikusan kijelentette, nem
vihetem korcsolyázni Dylant. Később annyiban módosította a szabályt,
hogy elvihetem korcsolyázni Dylant, de csakis felügyelettel, ami elég
nagylelkű ajánlat volt részéről, tekintve, hogy legutóbb a saját szemével
láthatta, mit művelek a korcsolyapályán.
Először töltöttem együtt a hétvégét Dylannel.
Marco elmagyarázta neki, ki vagyok, miért vagyok fontos a számára,
és miért leszek én is a lakásban, amikor ellátogat hozzá. Kíváncsi
voltam, Dylan hogyan reagál a hírre. Grahamet már megszokta, mivel
a pasas jóformán a születésétől fogva körülötte sertepertélt, de az
kérdéses volt, hogyan fogadja, hogy ezentúl mással kell osztoznia a
szuperhős apukáján.
Leah hozta fel hozzánk Dylant. Szombat reggel volt, és a gyomrom
idegesen liftezett. Nem voltam olyan hangulatban, hogy ke-
resztkérdésekre válaszolgassak, de amikor láttam, hogy Leah moso-
lyogva néz rám, rájöttem, hogy csak ugrat.
- Hát, nem is tudom - válaszoltam. - Ha kezd unalmassá válni a dolog,
dobbantok, és keresek egy másik egyedülálló apukát.
Leah faarccal meredt rám.
– Csak vicceltem - nyugtattam meg. – Tudom, szar poén volt. El-
siettem?
– Szerinted? – vonta fel a szemöldökét Leah.
De ciki!
Marcóra pillantottam, aki időközben felegyenesedett, és derűs tekin-
tettel hallgatta az eszmecserét.
 – Imádom ezt a nőt! – bokszoltam a levegőbe. – Olyan kis harapós!
Marco rázkódott a nevetéstől. Dylan felnézett az apjára, és amikor
látta, hogy az milyen jóízűen hahótázik, szemérmes mosoly ült ki az
ajkára.
Leah-ra sandítottam, és láttam, hogy rámosolyog a fiára. Aztán rám
pillantott, és szerencsére nem hagyta abba a mosolygást.
– Örülök, hogy minden rendeződött, Hannah.
– Én is – feleltem őszintén.
– Hétfőn suli után találkozunk - vigyorgott a fiára Leah. - Érezd jól
magad apáddal!
Válaszul Dylan odasietett hozzá, és átölelte. Leah meglepett arc-
kifejezéséből ítélve ez nem volt jellemző rá. Gondolom, az anyukájánál
keresett vigaszt, mert itt volt ez a fura, magas, szőke néni, és az
istennek sem akart lekopni. Az aggodalom nyilván az én arcomra is
kiült, mert Leah így szólt:
– Nem lesz baj, csak még meg kell ismernie téged - simogatta meg a
kisfia haját. - Kicsit félénkek vagyunk. Ugye? – fürkészte Dylan angyali
arcát. – Jól fogod érezni magad. Hannah apa második legjobb barátja,
és tudod, akit apa szeret, az rossz ember nem lehet.
Dylan kétkedőén nézett rám, aztán az anyukájához fordult.
– Jó – felelte halkan.
Legszívesebben jól megdögönyöztem volna. Annyira imádni való volt!
Aztán eszembe jutott, hogy ő egy kisfiú, nem kiskutya. Kételkedtem,
hogy díjazná, ha agyonpuszilgatnám és hülye hangon gügyögnék a
fülébe.
– Szia, drágám! – csókolta homlokon Leah, és gyengéden
odataszigálta Marco elé – Vigyázzatok rá!
– Sima ügy – válaszolta Marco.
Leah mosolyogva nézett ránk, és olyan kajánul csillogott a szeme,
mintha tudna valamit, amit mi nem.
Miután elment, Marcóra néztem, és azt mondtam:
– Tényleg imádom.
– Rendes csaj.
Mosolyogva néztem le Dylanre, aki egy sólyom éberségével figyelt
minket.
– Azt csiripelik a verebek, hogy a háromévesek imádják az állatkertet.
Elmenjünk az állatkertbe, Dylan?
– En már majdnem négyéves vagyok - tartotta fel négy ujját Dylan.
Ne érj hozzá!
Zabálni való volt, de én megőriztem a komolyságomat:
– Hát, szerintem a majdnem négyévesek is szeretik az állatkertet.
– Oroszlánok is lesznek? – vonta össze a szemöldökét Dylan.
– Igen, kettő, ha jól tudom. Meg nagymacskák.
Dylan halálra vált arccal keresett menedéket az apja lába között.
– Fogságban vannak. Egy nagy ketrecben. Nem tudnak kijönni. Ez
nem volt túl meggyőző.
– Apukád is ott lesz velünk. Szerinted ő hagyná, hogy egy oroszlán a
közeledbe férkőzzön?
Ez volt a nyerő válasz.
Dylan az apjára nézett, és miután rájött, Marco mennyivel hatal-
masabb hozzá képest, lassan megrázta a fejét.
Marco elvigyorodott, és ellágyulva simogatta meg a kisfiú haját.
– Na, akkor mehetünk, haver?
Dylan bólintott, és az apja keze után nyúlt.
Amikor kimentünk az ajtón, és Marco az én kezemet is megfogta,
megkérdeztem tőle:
 – Ugye engem is megvédesz az oroszlánoktól?
– Hát, nem is tudom.
– Rossz válasz – feleltem megjátszott ingerültséggel. – Legközelebb
tutira nem az interneten keresek magamnak szuperhős pasit. Simán
feletetnének az oroszlánokkal.
– Ha megtudom, hogy az interneten pasizol, kihúzod a gyufát! –
sziszegte fojtott hangon Marco.
– Na és a pingvinek? A pingvinektől azért megvédesz, nem?
– Nem tudom. Attól függ, mennyire szórakoztató a műsor.
Megtorpantam a lépcsőn, emiatt Marco és Dylan is kénytelen volt
megállni.
– Még a pingvinektől sem védesz meg? Miféle szuperhős vagy te?
– Olyan fura vagy – jegyezte meg halkan Dylan.
Marco felnyerített.
– Haver, ez még semmi!
Dylan válaszul elvigyorodott, ezért inkább lenyeltem a megjegyzését,
és nem sértődtem meg.

Dylan és én némán bámultuk egymást.

Marco egy pillanatra kettesben hagyott minket, hogy rendeljen
valami kaját az állatkerti kávézóban. Amíg ő is velünk volt, a legnagyobb
egyetértésben bóklásztunk ide-oda. Amikor Dylan túl közel ment az
oroszlánok kifutójához, és az egyik oroszlán ásításszerű morgást
hallatott, még én nyugtattam meg a kissrácot, nehogy összecsinálja
magát félelmében.
De hogy egyedül üldögéljek vele? Ha csak néhány percig is? Nagy
volt rajtam a nyomás, mindenáron be akartam vágódni Dylannél, de
hirtelen minden gondolat kiröppent a fejemből. Egyetlen gyerekbarát
téma sem jutott az eszembe.
 – Megijedtél a kígyóktól – billentette félre a fejét kíváncsian Dylan.
Nem tapogatózott rossz helyen.
Megborzongtam. Ügy menekültem el a kígyóktól, mint a villám.
– Nem szeretem a kígyókat.
– Miért nem?
Erre a kérdésre nehéz volt olyan választ adni, amit egy kisgyerek is
megért.
– Félelmetesek.
– Miért?
– Oöö… mert ha megmarnak, akár meg is betegedhetsz tőle.
– Mindegyik kígyó ilyen?
– Hát, nem…
– De te az összestől félsz.
– Igen.
Láttam, mire megy ki a játék, és nem nagyon örültem neki.
– Miért?
Helyben voltunk.
Az irracionális félelmen kívül nem volt más értelmes magyarázat, de
valahogy az volt a sejtésem, hogy egy majdnem négyéves gyerek még
nincs tisztában az irracionalitás fogalmával. Nem akartam, hogy Dylan
azt higgye, azért nem szeretek bizonyos dolgokat, mert mások, hiszen
ez a gondolkodási minta már kora gyerekkorban megfertőzheti az
embert. Végül azt válaszoltam:
– Mert sziszegnek.
Dylan rám meredt, majd lassan bólintott. Megkönnyebbültem, és
gyorsan témát váltottam.
– Melyik a kedvenc állatod?
– Az óriáspanda – vágta rá gondolkodás nélkül Dylan.
Elvigyorodtam.
 – Miért? - próbáltam törleszteni.
Dylan vállat vont.
– Tetszik a szeme. És nem féltem tőle. Rám mosolygott.
A panda természetesen nem mosolygott, de amikor szemügyre vett
minket, megesküdtem volna, hogy huncut fény villant a szemében.
Iszonyúan büszke voltam Dylanre, hogy ő is felfigyelt a dologra.
– Tiszta sor.
– Te apánál laksz?
Megint ingoványos terepre tévedtünk.
– Nem - ráztam meg a fejem. - Csak sok időt töltünk együtt.
– Mindig nála leszel, amikor jövök?
– Néha. Baj?
Dylan vállat vont.
– Apa sokat nevet, úgyhogy nem baj.
Egészen megmámorosodtam Dylan helyzetelemzésétől és attól, hogy
a maga kisfiús módján ugyan, de áldását adta ránk.
Ne érj hozza!
Amikor Marco meghozta a kaját, fülig ért a szám. Az arckifejezésem
láttán Marco zavart mosollyal ült le, és Dylan elé tette az ételt meg a
gyümölcslevet.
– Mi van veled?
– Imádom az óriáspandákat - vontam meg a vállamat.
Marco összevont szemöldökkel nézett Dylanre, mintha tőle várna
magyarázatot. A kissrác tekintete azt üzente: Mi van?Elég, ha én értem.
Kirobbant belőlem a nevetés.
Az előző néhány hónap a hullámzó érzelmek jegyében telt: azok után,
hogy újra szembe kellett néznem a förtelmes múltammal, és Jarrodot is
elvesztettem, azt hittem, soha többé nem tudok majd ilyen jóízűen
nevetni.
 De most szó szerint a térdemet csapkodtam.
Marco mosolyogva nézett, aztán Dylanhez hajolt, és azt mondta:
– Igazad volt. Tényleg fura.
Dylan korát meghazudtoló, világfájdalmas sóhajt hallatott.
Az sem érdekelt volna, ha életem végéig oltogatnak. Akkor és ott
egyedül az számított, hogy életem végéig mellettem lesznek.
 29. FEJEZET

JÚNIUS

A JÚNIUS VÉGI NAPSÜTÉS beszüremlett az osztályterem ablakain,

és rávetült az üres padokra. A tanév utolsó órája már véget ért, de
én továbbra is gyökeret verten álltam. Nem bírtam levenni a szemem
Jarrod padjáról. Egész évben üres maradt a negyedikesek óráin.
Nem akartam felejteni.
Az elmúlt hónapokban nehéz volt visszazökkennem a tanár sze
repébe. Az egyik énem azon a véleményen volt, hogy térjek vissza a régi
kerékvágásba, és tartsam meg a három lépés távolságot. Ennek eleve
így kellett volna lennie, de nem akartam közönyösnek mutatkozni, és
végül arra jutottam, ha nem törődöm a diákjaim lelkivilá gával, nem
vagyok jó tanár.
Nem mondhatnám, hogy az év zökkenőmentesen indult, de az előző
hónapok mindenért kárpótoltak. Például azzal az állásajánlattal, amit
a Braemuirtől, a jelenlegi munkahelyemtől kaptam. A nyári szünet után
főállású angoltanárként térhettem vissza az iskolába. Egy gonddal
kevesebb.
Azt hittem, megkönnyebbülök, ha véget ér a tanév, és felhőtlenül
élvezhetem a nyári vakációt, mielőtt újra beindul a taposómalom.
De amikor az utolsó tanítási napon megálltam a terem közepén,
egyszerűen nem bírtam levenni a szemem Jarrod padjáról. Néha még
elakadt a lélegzetem, amikor eszembe jutott, hogy már soha többé nem
látom Jarrodot, akiből csodálatos felnőtt válhatott volna.
Nem hittem volna, hogy a tanév utolsó napja ennyi nehézséget
tartogat.
– Kopp-kopp!
Felpillantottam, és nagyot néztem, amikor Marco és Dylan lépett be
a terembe. Azonnal felvidultam.
– Hát ti mit csináltok itt? - kérdeztem boldog mosollyal.
Dylan megszaporázta a lépteit, és amikor odaért hozzám, átölelte a
lábamat. Magamhoz szorítottam, miközben Marco lehajolt, és futó
csókot nyomott az ajkamra.
– Gondoltam, minek szomorkodnál egyedül. Nem lehetett könnyű
napod, kicsim.
Elhűlve csóváltam meg a fejem. Honnan tudja Marco, amit még én
magam sem tudok?
– Szeretlek - mormoltam.
– Én is szeretlek.
Láttam, hogy Dylan minket figyel.
– Mondjak valamit? – kérdeztem tőle egy mókás grimasz kíséretében.
– Mondjál! - vágta rá őszinte kíváncsisággal Dylan.
– Téged is szeretlek.
Dylan szégyenlős mosollyal húzta be a nyakát.
Mindjárt megzabálom!
 – Dylan, mit mondunk ilyenkor? – veregette meg a kiskölyök állát
Marco.
Dylan vállat vont.
– Hannah tudja, hogy én is hehetem.
A mondat vége érthetetlen motyogásba fulladt, de sikerült elkapnom
a lényeget.
Jelentőségteljes pillantást vetettem Marcóra.
– Négyéves, de már most nem bírja kimondani, hogy „Szeretlek”. Nem
irigylem a leendő barátnőit.
– Igazi férfi - nevetett Marco. – Nehezen mutatja ki az érzéseit.
– Te is férfi vagy, mégsem szégyelled az érzéseidet.
– De, nyilvánosan szégyellem.
– Most vallottál szerelmet Dylan füle hallatára.
– Dylan nem számít.
– Ez azt jelenti, hogy az esküvőnkön sem mondod ki, hogy szeretsz?
– Az nincs is benne a fogadalomban.
– Dehogynem, ha beleírod – cukkoltam, mert jó volt látni a te-
kintetében felvillanó páni félelmet.
– Miért, van aki… maga írja a szöveget?
– Ühüm.
– És te is ezt szeretnéd?
Durcásan vontam meg a vállam.
– Hát, talán megúszod, ha végre megkéred a kezem.
Marco szemében kihunyt a fény.
– Te álnok…
Indulásra készen kaptam fel a táskámat a székről.
– Ha így folytatod, nem megyek hozzád.
- Ki kérte, hogy hozzám gyere? – ágált Marco a hátam mögött, és
kiterelte Dylant a teremből.
 – Az a nap is eljön. Apád egy tutyimutyi alak - pillantottam Dylanre.
Marco segélykérőn nézett a fiára, de Dylan olyan lesajnálóan bámult
vissza rá, hogy csak még jobban a szívembe zártam.
– Nem tőlem van ez a gyerek? - poénkodtam.
– Már azon sem csodálkoznék - dünnyögte Marco.

Az iskolából taxival mentünk haza a lakásomra, hogy átöltözzek az esti

programhoz. Lily ötödik születésnapját ünnepeltük. Gio és Gabby
nagylelkűen felajánlotta, hogy az étterem különtermében rendezzük a
bulit.
Az étterem előtt Cole-ba és új barátnőjébe, Larissába botlottunk. A
szolid, csinos, gesztenyebarna hajú pszichológushallgatóról mesz-
sziről lerítt, hogy százszor szerelmesebb Cole-ba, mint Colé belé.
– D-Man! – üdvözölte Colé Dylant.
A két srác összeöklözött, és Dylanen látszott, hogy nagyon örül Colé-
nak. Míg Marconái hónapokba telt, mire megbarátkozott Cole-lal, a fia
alig néhány órán belül rácuppant a legjobb barátomra. Mind a ketten
koravének voltak, így látszólag félszavakból is értették egymást.
– Mi van benne? - mutatott Dylan a Colé kezében levő becsomagolt
ajándékra.
– Csajos cucc. És a tiédben? - bökött Colé Dylan csomagjára.
– Csajos cucc – fintorgott a kiskölyök.
– Mindent értek – paskolta meg Colé a tarkóját, majd belépett az
étterembe.
– Szia, Larissa! – köszöntöttem szikrázó mosollyal a lányt.
Larissa lagymatag mosollyal viszonozta a gesztust. Nem tudtam
eldönteni, mi a gond: a csaj szégyenlős, vagy, mint Colé barátnői ál-
talában, a pokolba kíván. Végül arra jutottam, hogy biztos az utóbbi.
Marcóval kicsit lemaradtunk a többiektől.
 – Utál engem! - morogtam.
– Dögös csaj vagy, és Colé imád téged. Persze hogy utál – ciháit be
az étterembe Marco.
– Hát, köszönöm ezt a roppantul megnyugtató és tömör összefoglalót.
Marco elnéző mosollyal vezetett be az étterem belsejébe.
– Majd megbékél. így jobb?
– Nem, mert most meg hazudsz.
– Minek strapálom magam? – nézett fel a mennyezetre Marco, mintha
Istenhez beszélne.
- Nem hall téged.
– Rögtön gondoltam – nézett rám kimérten Marco.
– Jaj, most mit rinyálsz? Imádsz engem, és kész.
– Tündér vagy, cicám!
– De jó, hogy jöttök! – sietett elénk Liv, amikor beléptünk a kü-
lönterembe. A helyiséget szó szerint ellepték a rózsaszín és lila díszek.
A lufik, a szalagok, a virágfuzérek meg a csillogó konfetti. Liv megölelt,
majd rávigyorgott Marcóra: - A nagynénédék nagyon kitettek magukért.
Nem győzök hálálkodni nekik, szerintem már az agyukra megyek.
– Nem hinném - vont vállat Marco. – Családtag vagy.
Liv nagy szemeket meresztett, és komikus arccal suttogta:
– A, a család!
– Ez nem a maffia, Liv – veregettem meg a vállát. – Higgadj le!
– Nanna!
William, az unokaöcsém közeledett felém vészesen bizonytalan lá-
bakon. Gyorsan elkaptam, még mielőtt lefejeli a térdemet. Alighogy ölbe
vettem, Beth, Lily és Luké is körém csoportosult. Az üdvözlések után
lehajoltam, és megpusziltam Lily selymes, fekete haját.
 – Boldog születésnapot, kincsem.
Lily szemérmes mosollyal simult a lábamhoz.
Boldogan állapítottam meg, hogy a gyereksereg mágnesként vonzza
a többieket. Jo és Cam is odajött hozzám. Cam cipelte a kis Bellát.
Adam és Ellie is megjelent. Bray Adam karjában volt, Ellie pedig
készségesen vette át tőlem Williamet. Joss és Braden, majd anya, apa,
Mick, Dee, Colé, Dylan, Larissa, Declan, Penny, Nate szülei, Gio és
Gabby is csatlakozott a csapathoz.
Az össznépi csacsogás közepette Marcóhoz simultam, a kezem Dylan
fejé nyugodott. Nem voltam fáradt.
Elégedett voltam.
Kiegyensúlyozott.

Épp csak belekóstoltam a tortába, amikor Gabby jelent meg előttem.

Rám mosolygott, én pedig gyorsan lenyeltem a finom vajas piskótát,
hogy viszonozni tudjam a gesztust.
– Marco meséli, hogy ma volt az utolsó napod az iskolában. Kitört a
vakáció?
Bólintottam, és kissé vonakodva ugyan, de letettem a tortát, hogy
elbeszélgessek Gabbyvel. Hivatalosan egy héttel azután találkoztam vele
meg Gióval, hogy elvittük Dylant az állatkertbe. Elbűvölő modora
ellenére nem sok kedvem volt Gióval jópofizni, mivel tudtam, régen
mennyit baszogatta Marcót.
Marco azonban lezárta a múltat, én pedig nem akartam újra meg
újra feltépni a régi sebeket, így hát minden igyekezetemmel azon
voltam, hogy jó képet vágjak a családjához. Gabby más tészta volt. Első
pillantásra megkedveltem. Száraz humorú, melegszívű nő, és
egyszerűen imádja Marcót.
- Igen, de szerencsére visszavárnak.
 – Hallottam – bukkant fel a semmiből Gio. – Gratulálok az új ál-
lásodhoz! - mondta szívélyes mosollyal.
- Köszönöm – feleltem halvány mosollyal. – És mindkettőtöknek
köszönöm, hogy itt tarthattuk meg Lily születésnapját. Bámulatos ez a
dekoráció, és az étel is, természetesen.
– Igazán nincs mit - legyintett Gio, és átkarolta a felesége vállát. -
Családtag vagy, ezért Lily is az.
– Csodaszép ez a kislány! - pillantott Gabby Lilyre, aki Nate térdén ült,
és vigyorogva hallgatta Livet. - És olyan jól nevelt.
– O, igazi angyal! - Ekkor a helyiség túloldalára tévedt a tekintetem,
ahol Beth, egyelőre nem sok sikerrel, éppen arra próbálta rábeszélni
Dylant, hogy csórjon el egy extranagy szelet tortát. - Nem olyan
bajkeverő, mint egyesek.
Dylan nem állt kötélnek, úgyhogy Beth maga nyúlt fel az asztalra,
hogy kiszolgálja magát. Szorosan a tortaszelet köré kulcsolta aprócska
kezét, amikor Joss jelent meg a színen. Egy szót sem szólt. Csak előre-
nyújtotta a tenyerét. Beth bosszúsan húzta el a száját, és az anyja kezé-
be pottyantotta a sütit. Joss felvonta a szemöldökét, és a fejével intett
a kislánynak, hogy kövesse. Beth engedelmeskedett, és amikor meg-
látta Bradent, ijedten húzta be a nyakát. Braden Adam és Ellie mellett
ült, az ölében Brayjel, az unokaöccsével, de rosszalló pillantása a
lányának szólt. Beth hirtelen kihúzta magát, és egy mártír arckifejezé-
sével indult el az apja felé, mintha a halálba menetelne.
Láttam, hogy Braden alig bírja visszafojtani a röhögést.
Dylanre siklott a tekintetem. Joss mosolyogva mondott neki valamit,
mire Dylan a tőle megszokott komolysággal biccentett, és elindult az
ellenkező irányba. Azt hittem, hogy Marcóhoz megy, aki éppen Cammel,
Cole-lal és Mickkel beszélgetett, de végül felénk vette az irányt.
 Gondoltam, biztos Gabbyhez és Gióhoz jön, akik szerető nagy-
szülőkként bántak vele. Ő azonban szinte pillantásra sem méltatta
őket, hanem egyenesen rám nézett. Szó nélkül az ölembe mászott, és a
mellkasomra hajtotta a fejét.
Valószínűleg hallotta, hogy a szívem majd' kiugrik a helyéről.
Gabby és Gio derűs arckifejezését látva biztosra vettem, hogy a
meghatottsággal vegyes döbbenetem előttük sem maradt rejtve. Dylan
feje búbját bámultam, majd óvatosan megsimogattam a kisfiú puha
fürtjeit.
– Elfáradtál, szívem?
Dylan lassan bólintott, és még jobban nekem dőlt.
– Hazamenjünk, és olvassak neked az Ahol a vadak várnákból?
Másodszor is bólintott.
Elérzékenyülve pillantottam fel, Marcót kerestem a tekintetemmel. Meg
sem lepődtem, amikor észrevettem, hogy minket néz, de olyan
áthatóan, hogy nem kaptam levegőt.
Anya mindig azt mondja, hogy az életben a legegyszerűbb dolgok a
legmeghatóbbak.
Most az egyszer igazat adtam neki.

Becsuktam a képeskönyvet, és Dylanre néztem, akinek már majd' le-

ragadt a szeme. Óvatosan felkeltem az ágyról, az éjjeliszekrényre tettem
a könyvet, homlokon csókoltam Dylant, és az ajtóhoz mentem.
Marco szerető pillantást vetett rám a küszöbről, aztán ő is jó éjszakát
kívánt a fiának. Magukra hagytam őket, mint oly sokszor az előző
hónapokban. Nem minden hétvégét töltöttem velük, mert úgy éreztem,
Dylan könnyebben viseli a változásokat, ha legalább néha kettesben
lehet az apjával. Ez persze nem volt egyszerű, nemcsak azért, mert
nélkülöznöm kellett Marcót, hanem azért is, mert
szerettem ezeket a közös hétvégéket. Dylan nagyon a szívemhez nőtt, és
tudtam, hogy Marconák még nálam is nehezebb lehet.
Ezen a nyáron azonban két teljes hétre megkaptuk Dylant, amíg
Marco szabadságon volt. Egy cornwalli üdülőtelepen foglaltunk szállást,
és imádkoztunk, hogy sokat süssön a nap. Alig vártam, hogy a két
imádottammal lehessek.
A nappaliban voltam, és éppen a cipőmbe tuszkoltam bele a lábam,
amikor egy erős kar kulcsolódott a derekam köré. Marco magához vont.
– Hova mész? - dünnyögte a fülembe izgatóan karcos hangján.
Jóleső borzongás futott végig a gerincemen, de tudtam, hogy nem
inoghatok meg.
– Ideje hazamennem.
Láthatáskor sosem aludtam Marconái. Apránként folytam bele
Dylan életébe.
Marco belecsókolt a nyakamba. A keze felsiklott a bordáimon, végül
megállapodott a bal mellemen.
Kéjes sóhajjal feszítettem ívbe a hátamat.
– Mit csinálsz?
– Megpróbálom rávenni a csajomat, hogy csavarja körém a vadítóan
hosszú lábait.
Vonakodva bontakoztam ki az ölelésből, és kérdőn néztem Marcóra:
– De Dylan…
- Majd halkan csináljuk – lehelte a számra feltüzelten Marco. -
Szerintem lassan rá kéne vezetnünk Dylant, hogy egyre gyakrabban
fog itt látni hétvégenként.
Az ajka az ajkamhoz ért. Kellemes bizsergést éreztem. Mint mindig.
– De nem lesz gond? – ziháltam, és a kezem máris vándorútra indult
Marco izmos felsőtestén.
 – Süss neki palacsintát reggelire, attól megenyhül - hajolt hozzám
Marco, hogy megcsókoljon, de én vigyorogva tartóztattam fel.
– Ezer örömmel.
– Jó - morogta Marco, és magához rántott. - De most velem fog-
lalkozz!
 EPILÓGUS

OKTÓBER

L ÉLEGEZZ MÉLYEKET,
Lélegezz mélyeket!
HANNAH!

Mohón szívtam be a levegőt, majdnem megfulladtam.

Egész testemben remegtem, és hiába próbáltam leküzdeni a félel-
memet, az változatlan erővel markolászta a torkomat karmos man-
csával. Elszántan szegeztem a szemem a lakásajtóra, vártam, hogy
Marco hazajöjjön.
Végül úgy döntöttünk, az lesz a legegyszerűbb, ha Marco hozzám
költözik, és szerencsére Dylannek sem volt kifogása a dolog ellen, persze
főképp azért, mert rengeteg játék várta az új szobájában. Ez hat hete
történt, közvetlenül az iskolakezdés előtt.
Kicsit gyors volt a tempó. Ezt mindketten tudtuk. Alig egy éve
voltunk együtt, de a közös múltunkat és az olthatatlan szerelmünket
figyelembe véve ez volt az egyetlen értelmes lépés.
Nem éreztem úgy, hogy bármit is elkapkodnék.
De ez… ez hirtelen jött.
 És… és...
Rettegtem.
Nem tudtam, képes leszek-e erre.
Kulcs fordult a zárban.
Marco belépett, felkapta a fejét, és amikor meglátta, hogy rémült
arccal szobrozok az előszobában, gyorsan becsukta az ajtót.
– Mi a baj? – sötétült el a tekintete.
Egy hajszál választott el attól, hogy kitaccsoljak.
Sápadtan, émelyegve próbáltam összeszedni magam.
– Késik a menstruációm - tartottam fel remegő kézzel a terhességi
tesztet.
Marco tekintete a tesztről az arcomra siklott, és máris a karjaiban
találtam magam.
Nyilván ő is érezte, hogy megállás nélkül reszketek, mert megfe-
szültek az izmai.
– Semmi baj - mondta halk, magabiztos hangon. – Kicsim, mellettem
nincs mitől félned.
Könnyek égették a torkomat.
– Akkor történhetett, amikor beteg lettem a nyaraláson, és egy
darabig nem szedhettem fogamzásgátlót. Tudtam, hogy meg kellett
volna várnunk, amíg helyrejövök - dünnyögtem szórakozottan.
– Még semmi sem biztos, ugye? – nézett rám Marco, és amikor
meglátta, milyen képet vágok, megfeszültek a vonásai. – Hannah, ne
csináld ezt! Mindjárt megőrülök!
Remegett a szám, de azért megpróbáltam mosolyogni. Nem sikerült.
– Félek. Tudom, hogy nem szabadna, de mégis.
Marco a két tenyere közé fogta az arcomat.
 – Teljesen érthető, de nem hagyom, hogy bajod essen. Te is tudod.
Bólintottam, és még szorosabban simultam hozzá.
– Megcsinálom a tesztet, utána okosabbak leszünk.

– Hannah, minden rendben? – kopogott be türelmetlenül a fürdő-

szobaajtón Marco.
Pont időben húztam le a vécét, így nem hallotta, hogy kidobtam a
taccsot. Újból lehúztam a vécét, és felegyenesedtem. Remegett a lábam.
Miközben fogat mostam, egy pillantást sem vesztegetve a tükörben
látható ismeretlen, elgyötört, falfehér arcra, Marco másodszor is
bekopogott.
Amennyire tudtam, rendbe szedtem magam, és lenyomtam a ki-
lincset. Marco szélesre tárta az ajtót, kiráncigált a fürdőszobából, és
magához ölelt.
– Na? – kérdezte a szokásosnál is mélyebb, érdesebb hangon, és a
fülem mögé simított egy haj tincset.
Elzsibbadt a szám.
– A teszt szerint terhes vagyok - suttogtam.
Marconák a szeme sem rebbent.
– Holnap elmegyünk orvoshoz, és ha ő is megerősíti a dolgot, szépen
kivizsgáltatod magad, hogy ne legyen semmi gikszer.
Elfordultam, és éreztem, hogy újabb pánikhullám készülődik ben-
nem.
– Nem tudom, menni fog-e.
Marco gyengéden megrázott, és ezzel sikerült magára vonnia a fi-
gyelmemet.
– Persze hogy menni fog. Bátor nő vagy.
– Ez nekem túl gyors.
 Marco együttérzőn mosolygott.
– Szerinted én hogy fogadtam Dylan érkezését? De megoldottuk a
dolgot. Leah-val is, veled is. Szerinted nem bírnánk el még egy gyerek-
kel? - szorította meg a derekamat, és még a pánik ködén át is éreztem,
mennyire izgatott. - Ez a mi gyerekünk, Hannah.
Remegő kézzel támaszkodtam a mellkasának.
- Ha nem purcanok ki a terhességben, összeházasodunk.
– Beteg egy humorod van — nézett rám mogorván Marco.
– Miért, mit csináljak, sírjak?
Marco átgondolta az ultimátumot, és kurta biccentés kíséretében
felelte:
- Inkább a beteg humor.
Összeszedtem magam, és bátor bólintással nyugtáztam a döntést,
majd kibontakoztam az ölelésből.
- Kérsz egy kávét? Én iszom egy teát - indultam el lassan a konyha
felé.
Már a konyhaajtóban voltam, amikor Marco utánam szólt.
– Igen? – fordultam hátra elcsigázottan.
De azonnal felélénkültem, amikor észrevettem, milyen sötét szen-
vedély árad Marco szeméből. Gyakran nézett rám így szeretkezés
közben.
- Gyerek ide vagy oda… – lépett közelebb hozzám – a mi szerelmünk
örök. Igazad van, tegyük hivatalossá. – Még közelebb lépett. – Gyere
hozzám feleségül!
A pánik megszűnt, végre visszanyertem a lélegzetemet.
– Ez most kérés vagy parancs? - pihegtem derűs hangon.
– Mindkettő - görbült felfelé Marco szája.
Félrebillentett fejjel, évődve mértem végig.
 Na, pont ezért szeretem őt, mert még a legnagyobb görcsölések kö-
zepette is meg tud nevettetni.
– Ha ez tizenhét éves koromban történik, a szüleim szívrohamot
kaptak volna.
– És most?
Vállat vontam, és hátat fordítottam neki.
– Még átgondolom.
Két másodperc sem kellett hozzá, hogy megint Marco karjaiban
találjam magam, és nevetve hagytam, hogy fölém hajoljon.
– Még átgondolod? – mormolta, és az ajkamra szorította a száját.
Bólintottam, és a nyakába csimpaszkodtam.
– Jó, de gyorsan! - harapdálta végig az ajkamat.
– Oké, oké...
– Hannah! – mordult rám.
Lábujjhegyre álltam, és lágyan a fülébe súgtam:
– Igent mondok. ígérem.
– Akkor mondd ki most! – fogta suttogóra ő is.
– Te vagy a legjobb barátom.
– Hannah!
– Mindig is az voltál. Mindig is az leszel – húzódtam el tőle, és a két
tenyerem közé fogtam szép metszésű arcát.
– Ezt igennek veszem – felelte rekedtes hangon.
Az összes gyengéd érzelem ott tükröződött a szememben, amikor
rávigyorogtam:
– Te tényleg gondolatolvasó vagy.
Marco megcsókolt, és épp csak annyira húzódott el tőlem, hogy a
szemembe nézzen. Szavak nélkül is értettük egymást. Együtt mindent
megoldunk.
 Rögös út vezetett idáig. Többször is elrugaszkodtunk a földtől, de
mindannyiszor visszazuhantunk. Ilyen az élet.
Egyszer fent, egyszer lent.
Előre sejtettük, hogy a következő héten akár nagyot is koppan-
hatunk, de ott és akkor boldogok voltunk, mert tudtuk, ha lezuhanunk.
…együtt bármikor talpra állunk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Hannah és Marco sztorija nem juthatott volna az olvasók kezébe a

csodálatos, eltökélt és elképesztően segítőkész ügynököm, Lauren
Abramo közreműködése nélkül. Mint mindig, most is köszönöm, hogy
ekkora elhivatottsággal végzed a munkádat, Lauren!
Továbbá köszönöm a fantasztikus szerkesztőmnek, Kerry
Donovannek, hogy nemcsak ugyanolyan lelkes rajongója a Dublin
Street világának, mint én, hanem hogy minden elképzelésemet felül-
múlóan gyarapítja azt. Egy álom veled dolgozni, Kerry!
Hatalmas köszönet Erin Gallowaynek és a New American Library
csapatának odaadó munkájukért. Fenomenálisak vagytok!
Köszönöm Anna Boatmannek és a Piatkus csapatának, hogy hisznek
a sorozatban, és az Egyesült Királyságba is elvitték Hannah és Marco
történetét. Rendkívül megható a lelkesedésetek.
Georgia Cates, köszönöm, hogy nemcsak jó barátom és a Hellcats
nevű fantasztikus szervezet tagja vagy, hanem hogy tizenöt év szü-
lésznői tapasztalattal a hátad mögött értékes információkkal láttál el
Hannah betegségével kapcsolatban.
Shanine Christoffersen és Kate Mcjennett, köszönöm, hogy zseniális
tanárokként folyamatos inspirációval szolgáltok. A tanítványaitoknak
fogalmuk sincs, milyen szerencsések, hogy ti foglalkoztok velük, és
mennyire fontos, hogy ekkora lelkesedéssel végzitek a munkátokat.
Kate, köszönöm a középiskolai angoltanítással kapcsolatos meglátása-
idat. Hannah nagyrészt neked köszönhetően kelt életre a lapokon. És
köszönöm, hogy ellophattam A sötét lovag – Felemelkedés óravázlato-
dat. Nagyon szuper!
Végezetül hatalmas köszönet az olvasóimnak.
Tudjátok, miért.
 MÉLTATÁSOK

„Emberek, most már hagyjátok Josst meg Bradent, mert itt jön
Hannah és Marco! IMÁDTAM őket. Ez egy eszméletlenül jó,
megható és érdekes szerelmi történet.”
- R. 09, amazon.com

„Ha rajongó vagy, te is úgy fogod falni a sorokat, mint én.”

– Vi Win Win, amazon.com

„Hannah és Marco története az érzékeny kamaszévek elmúlt

szerelmeit és veszteségeit eleveníti fel, ami mindenkinek ismerős
téma. Azt is megmutatja, hogy a szerelem néha a csalódás és a
szakítás ellenére sem múlik el.”
– Románcé Bound Reviews, amazon.com

„Ok az én embereim. Együttérzek velük, ha tehetném,

megölelném őket, amikor szomorúak, és együtt örülnék velük,
amikor minden szép és jó.”
– Paris Hansen, amazon.com
 SAMANTHA YOUNG

Skót írónő 2009-ben végzett az Edinburghi Egyetemen. Ókori és

középkori történelmet tanult, és az első évben, egy
klasszikusirodalom-előadáson fogalmazódott meg benne első
regényének gondolata. Amióta csak az eszét tudja, ír. Már számos
műfajban – romantikus, paranor- mális és kortárs irodalom,
fantasy stb. – kipróbálta magát. Szívesen vegyíti a történelmi
(vagy mitológiai) tényeket a fikcióval. Imádja a zenét, mert
inspirálóan hat a munkájára, és igazi könyvmoly. A skóciai
Stirlingshire-ben él. A Dublin Street az első kortárs romantikus
regénysorozata, ami eddig harminc országban jelent meg.

További információk:
Felnőtt irodalom:
http://www..ondublinstreet.com

Ifjúsági irodalom:
www.samanthayoungbooks.com
 Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz.
Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet.
Egy pont, ahol kiborulsz.
Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen.
Egy pont, ahol már nem agyalsz.
Egy pont, ahol erősnek kell lenned,
és egy másik, ahol elgyengülhetsz.
Egy pont, ahol az eksztázis kezdődik.
Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van,
és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz.

Mindig van egy pont…

Gondolkodj! Ne gondolkodj!
Éld az életed!
Minden fejben dől el – ezt te is tudod.

Rosszul tűröd a kétes helyzeteket? Felnőttél már?

Válassz egy Arany pöttyös könyvet!
Sarah Addison Allén: A csodálatos Waverley-kert - megbabonáz Sarah
Addison Allén: Édes élet - megkapó
Gail Carriger: Soulless; Changeless; Blameless; Heartless - kacagtató Lisa
Genova: Still Alice - Megmaradt Alice-nek - szívszorító
Barbara Constantine: Tóm, kicsi Tóm - simogatja a szíved
Diana Gabaldon: Outlander; Outlander 2.; Outlander 3.; Outlander 4. elrabol
Richard Paul Evans: Hol lehet Noel?; Kegyelem - megindít
Richard Paul Evans: A karácsonyi doboz ~ szívmelengető SamanthaYoung:
Dublin Street; London Road; Jamaica Lane - magával ragadó
On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik - bölcs, derűs és szívdobogtató
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál - szellemes, eredeti
On Sai: Scar; Lucy; Szürke szobák; Miogin bázis briliáns VictoríaTwead: Két
vén bolond otthonra talál - fesztelen jókedv
Ron Rash: Serena - megdöbbentő
Luis Carlos Montalvan & Bret Wítter: Új élet Keddtől - megindító Sarah
Addison Allén: A barackfa titka - elbűvöl
W. Bruce Camer^on: Egy kutya négy útja - megindító hűség
W. Bruce Cameron: Egy kutya négy élete szívmelengető
W. Bruce Cameron: Egy kutya hazatér - szívmelengető történet
W. Bruce Cameron: Karácsonyi kutyavásár - belopja magát a szívedbe
Tóm Ryan: Atticus nyomában szívmelengető
Clint Hill & Lisa McCubbin: Mrs. Kennedy és Én - intim szféra Jacqueline
Carey: Kushiel dárdája – lélegzeteíállító
Krístin Hannah: Út az éjszakába elbűvöl
Julianne Donaldson: Edenbrooke; Edenbrooke örököse — megszépíti a napod
Julianne Donaldson: Blackmoore - magával ragad
AdrianaTrigiani: A cipész felesége - szívmelengető
Hannah Kent: Rekviem egy gyilkos asszonyért - megindít
Katherine Allred: Az ámbrafa - veled marad
Szélesi Sándor: Kincsem - kincsem
Fekete Judit: Az őrület határán ~ őszinte és sírva röhögős
Cselenyák Imre: Áldott az a bölcső - Arany János életregénye beavat Róbert
Katalin: Kezdjetek el élni! – sorsfordító
Helen Pollard: A kis francia panzió;Visszatérés a kis francia panzióba
elbűvölő

Én kíváncsi vagyok Rád.

írd meg, ha tetszett! Vagy ha nem.

Itt barátokra találsz;

még jobban szeretheted, kitárgyalhatod,
lájkolhatod az Arany pöttyös könyveket:
http://www.faccbook.com/Aranypottyos
És bele is szólhatsz a sorozatba.