Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019

 Írta: Alexandra Christo
A mű eredeti címe: To Kill a Kingdom

A művet eredetileg kiadta:

Feiwel and Friends, an imprint of Macmillan Publishing Group, LLC

Copyright © 2018 by Alexandra Christo. All rights reserved.

Jacket photos © 2018 by Shutterstock

Jacket design by Liz Dresner

Fordította: Nagy Boldizsár

A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona

Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 457 652 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Réti Attila, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Szeretteimnek,
akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi készül
 EGY
LIRA

ANNYI SZÍVET GYŰJTÖTTEM BE EDDIG, AHÁNY ÉVES VAGYOK.

Vagyis a hálószobámban összesen tizenhét rejtőzik valahol a
homok alatt. Olykor-olykor leások, csak hogy lássam, mind
megvannak-e még. Lenn a mélyben, vérben ázva.
Megszámlálom őket, és megnyugszom, hogy nem lopták el
egyiket sem éjszaka. Azon se lepődnék meg, ha így történne. A
szíveknek hatalma van, a magamfajták pedig egy dologra
vágynak még az óceánnál is jobban: hatalomra.
Hallottam egy s mást. Elveszett szívekről szóló történeteket,
amelyekben szigonnyal szegezték a nőket az óceánfenékhez,
amiért árulást követtek el. Magukra hagyták őket, míg ki nem
szenvedtek, a vérük sóvá nem vált, és testük össze nem olvadt a
tenger habjaival. Ezek a nők a saját társaiktól vették el az emberi
adományokat. Ők a hableányok, akik inkább halak, mint hús-
vér emberek, a felsőtestük ugyanolyan pikkelyes, mint a
gyalázatos uszonyuk.
A szirénektől eltérően a hableányoknak nincs haja, a fejüket
kék burok fedi, amiből nyúlványok tekergőznek, és hiányzik az
állkapcsuk is, aminek következtében akkorára képesek nyitni a
szájukat, hogy simán elnyelnek kisebb hajókat és cápákat is,
egészben. Sötétkék húsukat aprócska uszonyok fedik, végig a
karjukon és a gerincük mentén. Egyszerre halak és emberek,
mégsem hordozzák egyik faj szépségét sem.
Mint minden szörnyeteg, ők is halálosak tudnak lenni, de
míg a szirének csábítanak és gyilkolnak, a hableányok teljesen
megbabonázzák az embereket. Mindenféle csecsebecsét
ellopnak tőlük, és követik a hajókat, abban a reményben, hogy
valami kincs lehullik majd a fedélzetről. Néha megmentik a
tengerészek életét, és nem kérnek cserébe mást, csak valami kis
kacatot. A szíveket pedig nem azért lopják el tőlünk, mert
hatalomra vágynak. Hanem azért, mert úgy hiszik, hogy ha elég
emberi szívet fogyasztanak el, egyszer ők maguk is emberré
válhatnak.
Gyűlölöm a hableányokat.
Az én hajam egészen a derekamig ér, és éppolyan vörös, mint
a bal szemem – de csak mint a bal, a szirének jobb szeme
ugyanis olyan árnyalatú, mint a tenger, amelyben születtek. Én
Diavólosz hatalmas tengerében születtem, ami az alma és a zafír
vize. Mivel mindkettő egyenlő arányban található meg itt, a
szemem egyikre sem hasonlít különösebben. Az óceánnak
ebben a részében található a Kétó királyság.
Mindenki nagyon jól tudja, hogy a szirének gyönyörűek, a
kétói azonban egy királyi vérvonal, ami még több bájt jelent. Ez
a sós víz és a fejedelmi származás pazar gyümölcse.
Szempillánkon a jéghegyek szilánkjai ragyognak, ajkunk a
tengerészek vérétől piroslik. Tulajdonképpen kész csoda, hogy
dalra is szükség van ahhoz, hogy szíveket raboljunk.
– Melyiket választod? – kérdezi Kahlia pszárin nyelven.
Itt ül mellettem a sziklán, és a távoli hajót kémleli. Pikkelye
sötétrőt, szőke haja pedig nem ér le a melléig, amit narancssárga
alga borít.
– Ne legyél hülye – válaszolom. – Tudod jól, hogy melyiket.
A hajó komótosan halad előre Adékarosz nyugodt vizein. –
Adékarosz az emberek egyik királysága, és megfogadtam, hogy
megölöm a hercegüket. A hajó kisebb az átlagosnál, és skarlát
fából készült, ami az országuk nemzeti színére utal.
Az emberek szeretnek úton-útfélen kérkedni a
gazdagságukkal, márpedig az olyan lények számára, mint
amilyen Kahlia vagy én vagyunk, ez azt jelenti, hogy még
könnyebben kiszúrjuk a királyi hajókat a tengeren. Nincs nehéz
feladatunk: a flottában egyedül ezt festették színesre, és ezen
lobog tigrises zászló. Ez az egyetlen, amelyen az adékaroszi
herceg utazni szokott.
Könnyű préda azoknak, akiknek épp vadászhatnékja van.
A nap forrón süti a hátam. A tarkóm teljesen leizzadt, a
hajam nedvesen tapad rá. A tenger jeges vizébe vágyom, ami
olyan hideg, mintha fagyott késeket szúrnának a csontjaim közé.
– Nagy kár érte – jegyzi meg Kahlia. – Mikor kémkedtem
utána, olyan volt, mintha egy angyalt figyelnék. Olyan édes
pofija van.
– A szíve még édesebb lesz, hidd el.
Kahlia szája gonosz mosolyra húzódik.
– Ősidők óta nem öltél már, Lira – szemtelenkedik velem. –
Biztos vagy benne, hogy nem estél ki a gyakorlatból?
– Azért egy év nem olyan sok.
– Attól függ, ki honnan számítja az ősidőket.
Felsóhajtok.
– Akkor áruld el, kire célzol, hogy megölhessem és
befejezhessük végre ezt a beszélgetést.
Kahlia gonoszul vigyorog. Olyankor szokott így, amikor a
legförtelmesebben viselkedem, a szirének ugyanis az ilyesmit
tartják nagy értéknek. Azt éljenzik, aki a legkegyetlenebb. Azt
tanítják nekünk, hogy a barátság, a bajtársiasság olyan távol áll
tőlünk, mint a szárazföld. Csak és kizárólag a Tenger Úrnőjének
tartozunk hűséggel.
– Ma mintha egy kicsit szívtelen lennél, nem gondolod?
– Soha – vágom rá. – Tizenhét szív van az ágyam alatt.
Kahlia kirázza a vizet a hajából.
– Az a sok herceg, akiknek a vérébe belekóstoltál…
Úgy mondja, mintha erre büszkének kellene lennem, de csak
azért, mert Kahlia még fiatal, és eddig csak két szívet sikerült
begyűjtenie. Egyik sem királyi származású emberé – ez az én
specialitásom, az én territóriumom. Kahlia részben ezért is
becsül engem olyan nagyra. Folyton afölött mereng, vajon egy
herceg ajka más ízű-e, mint a többi halandóé. A választ én sem
tudom, hiszen csak hercegekkel volt dolgom.
Amióta az istennőnket, Kétót megölték az emberek, az a
szokás, hogy minden évben, a születésünk havában begyűjtjük
egy-egy ember szívét. Ezzel ünnepeljük a Kétótól kapott
életünket, és így állunk bosszút azért, hogy az emberek elvették
őt tőlünk. Amikor még túl fiatal voltam a vadászathoz, az
anyám gyűjtötte a szíveket helyettem, ahogy a hagyomány
előírja. Mindig hercegeket ölt nekem. Voltak köztük olyan kicsik
is, mint én magam. Továbbá ráncosak és öregek is, meg középső
gyerekek, akiknek úgysem volt esélyük, hogy trónra kerüljenek.
Armónia királyának például egykor hat fia volt: az első hat
születésnapomra anyám az ő szívüket hozta el, szép sorjában.
Mikor elég idős lettem ahhoz, hogy a saját kezembe vegyem a
fegyvert, nem okozott gondot számomra, hogy királyi
származású férfiakra vagy egyenesen trónörökösökre
vadásszak, annak ellenére, hogy a többi szirén egyszerű
tengerészekre hajtott. Nagyon komolyan veszem, hogy hűen
kövessem az anyám hagyományait.
– Elhoztad a kagylód? – fordulok Kahlia felé.
Arrébb igazítja a haját, hogy lássam, ott lóg a nyakában egy
narancssárga tengeri kagyló. Az én nyakamban is lóg egy
hasonló, csak az néhány árnyalattal véresebb. A kagyló nem túl
feltűnő, de ennek segítségével tudunk legkönnyebben
kommunikálni. Ha a fülünkhöz tartjuk, halljuk az óceán hangját
és otthonunk, a víz alatti Kétó-palota dalát. Ha kettéválnánk,
Kahlia térképként is használhatná, amivel könnyen
tájékozódhat Diavólosz tengerében. Nagyon messze vagyunk a
királyságuktól, közel egy hétbe került, mire elúsztunk idáig.
Kahlia csak tizennégy éves, és bár jobban tenné, ha a palota
közelében maradna, én úgy döntöttem, hogy velem kell jönnie,
és miután hercegnő vagyok, a kívánságom számára parancs.
 – Nem fogunk különválni – mondja Kahlia.
Normális esetben nem aggódnék amiatt, hogy az egyik
kuzinom zátonyra fut valami idegen óceánban. A legtöbben
unalmas és kiszámítható kislányok, akikbe semmi ambíció és
képzelőerő nem szorult. Amióta a nénikém meghalt, folyton ott
lebzselnek körülöttem, hízelkedő rajongóként. Ami nevetséges,
hiszen a Tenger Úrnője nem azért van, hogy rajongjanak érte.
Hanem azért, hogy féljenek tőle.
– Ne feledd: válassz ki egyet, és csak rá koncentrálj –
utasítom.
Kahlia bólint.
– De melyiket? – kérdezi. – Vagy énekelni fog majd, ha a
közelbe érünk?
– Mi fogunk énekelni, nem ők – magyarázom. – A dal
megbabonázza majd őket, de ha csak az egyikükre figyelsz,
olyan reménytelenül beléd szeretnek, hogy mikor a vízbe
merülnek, még akkor is csak a szépségedről áradoznak majd.
– Normális esetben a babonázás hatása megtörik, mikor
haldokolni kezdenek – jegyzi meg Kahlia.
– Igen, de ha mindannyiukra egyforma energiát fordítasz,
akkor a szívük mélyén tudni fogják, hogy valójában egyikükre
sem vágysz igazán. A trükk az, hogy elhitesd velük, hogy
ugyanannyira akarod őket, mint ők téged.
– De hát olyan gusztustalanok – fanyalog Kahlia, bár nem
elég meggyőzően ahhoz, hogy higgyek is neki. – Hogy tudják
elhinni, hogy pont utánuk epekedünk?
– Úgy, hogy ezek most nem csak egyszerű tengerészek. Ezek
királyi származásúak, ami azt jelenti, hogy hatalommal
rendelkeznek. A hatalom pedig mindig vonzó.
– Királyi származásúak? – tátja a száját Kahlia. – Azt hittem,
hogy…
Elhallgat, de tudom, mit hitt: azt, hogy a hercegek az
enyémek, és nem osztozkodom rajtuk. Ez nem teljesen igaz, de
ahol vannak hercegek, ott általában vannak királyok és
királynők is, akiknek jómagam semmi hasznát nem veszem. Az
uralkodókat annyira könnyű eltávolítani. A hercegek jóval
vonzóbb célpontot jelentenek számomra. Főleg, ha fiatalok, és
mindenki ott ugrál körülöttük. Ők a soron következő uralkodói
osztály, és ha megölöm őket, akkor a jövőjüket pusztítom el.
Pont, ahogy az anyám tanította.
Megfogom Kahlia kezét.
– Tiéd lehet a királynő. Engem nem érdekel a múlt.
Kahlia szeme felcsillan örömében. A jobb szeme részben
zafírkék, mint az enyém, a bal meg krémesen sárga, és az
íriszétől szinte nem is látszik a fehérje. Ha a tizenötödik
születésnapjára beszerez egy uralkodói szívet, akkor az anyám
egész biztosan megkönyörül rajta a korábbi vétségéért.
– A tiéd pedig a herceg lesz – teszi hozzá Kahlia. – Az az édes
arcú.
– Az arca engem nem érdekel – horgasztom le a fejem. – A
szívét akarom megszerezni.
– Az a sok szív – sóhajtja angyali hangon. – Lassan nem
marad hely, hogy elásd őket.
Megnyalom az ajkaim.
– Az lehet – válaszolom. – De egy hercegnőnek akkor is
szüksége van a hercegére.
 KETTŐ
LIRA

A HAJÓ OLDALA DURVA TAPINTÁSÚ. A fa érdes, a festék megrepedt

és pattogzik mindenhol. Olyan esetlenül suhan a vízen, mintha
csorba lenne, mint egy életlen kés, amivel csak erőlködve,
kínlódva lehet szelni. Van, ahol rohad is, a bűz facsarja az
orrom.
Ez bizony egy szegény herceg hajója.
Nem minden királyi ivadék egyforma. Vannak, akik elegáns
ruhákban járnak és olyan súlyos ékszereket viselnek, hogy
kétszer olyan sebesen süllyednek tőle, mint mások. És vannak,
akik alig hordanak valamit, csak egy-két gyűrűt, a koronájuk
meg aranyra festett bronzból készült. Nekem aztán édes
mindegy, csak herceg legyen.
Kahlia is itt van az oldalamon, együtt úszunk a hajóval, ami
komótosan halad előre. A sebessége egyenletes, nem okoz
gondot számunkra, hogy tartsuk a tempót. Most épp a kínzó
várakozás szakaszánál járunk, ami alatt az emberből
fokozatosan préda lesz. Beletelik egy időbe, mire a herceg végre
megjelenik a fedélzeten, és megnézi magának az óceánt.
Bennünket nem lát. Túl közel vagyunk hozzá, és túl gyorsan is
úszunk. A víz sodrásában Kahlia felém pillant, látom a kérdést
könyörgő tekintetében. Bólintok, és közben próbálok a tőlem
telhető legkedvesebben mosolyogni.
Kiemelkedünk a habokból, és kinyitjuk a szánkat. Tökéletes
összhangban éneklünk, midásziul, a legelterjedtebb emberi
nyelven, amelyet minden szirén jól ért és beszél. Nem mintha
számítanának a szavak: maga a zene babonázza meg őket. A
hangunk visszhangzik az égboltról, dalunkat a szél a szárnyára
kapja. Úgy éneklünk, mintha egy teljes kórust alkotnánk, és
ahogy a bűvös dallamok elérik a fedélzetet, bekúsznak az
utazók szívébe, a hajó lassítani kezd, majd megáll.
– Hallod te is, anyám? – kérdezi a herceg. A hangja magas,
álmodozó.
A királynő mellette áll.
– Nem hiszem, hogy…
A hangja bizonytalanul cseng, a dallam végül
engedelmességre kényszeríti. A dalunk parancsként hat az
emberekre, mindegyikükre. Most megállnak, és a vizet
fürkészik. A szemem a hercegre emelem, és lágyabb hangon
éneklek. Pár pillanat és ő is észrevesz engem.
– Édes istenem – sóhajtja. – Hát te vagy az.
Elmosolyodik, a bal szeméből legördül egy könnycsepp.
Abbahagyom az éneklést, most finoman dúdolok.
– Szerelmem – mondja a herceg. – Végre megtaláltalak.
Megragadja a kötélhágcsót, egészen kihajol, a mellkasa
párhuzamos a fedélzet deszkájával, majd az egyik kezével felém
nyúl. Bézs színű inget visel, ami túl nagy rá, az ujja szétfeslett, és
kicsit még a moly is megrágta. A koronája vékony
aranylevelekből készült, félő, hogy egy hirtelen mozdulattól
könnyen el is törhet. Jelentéktelen, szegény hercegnek tűnik.
De az az arc!
Lágy, kerek vonásai vannak, a bőre, mint a lakkozott fa, a
szeme még annál is sötétebb, mély, átható. Sűrű, tömött fürtjei
szabadon szállnak, tekeregnek a szélben, gyönyörűen, kuszán,
hullámos csigákban. Kahliának igaza volt: tényleg olyan, mint
egy angyal. Sőt: fenséges. A szíve nagyon értékes trófea lesz.
– Milyen szép vagy – búgja a királynő mély hódolattal
Kahliának. – Nem is értem, hogy találhattam eddig szépnek
másokat.
 Kahlia úgy mosolyog, mint egy vadállat, közben a királynő
felé nyújtózik, és csábosan csalogatja.
Én a herceg felé fordulok, aki kétségbeesetten nyújtja felém a
karját.
– Szerelmem – könyörög. – Gyere ide föl.
Nemet intek a fejemmel, és tovább dúdolok. Andalító
hangommal együtt zúg a szél.
– Akkor én megyek hozzád! – kiáltja olyan eltökélten, mintha
ez bármikor is kérdéses lett volna.
Arcán boldog mosollyal az óceánba veti magát, és hallom,
hogy nemcsak egy, hanem két test is a vízbe csapódik – a másik
minden valószínűség szerint a királynőé, aki a kuzinom után
vágyakozik. A csobbanás hangjától a legénység magához tér, és
éktelen kiabálásba fognak.
A hajó korlátjához sietnek, ott kapaszkodnak mind az
ötvenen a kötélzetbe meg a fába, és rémülten nézik, mi folyik
idelenn. Egyikük sem elég bátor ahhoz, hogy az uralkodó után
ugorjon. Érzem a félelmük szagát, ahogy azt is, milyen zavartak
most, hogy véget ért a dalunk.
A hercegem szemébe nézek, és megérintem a finom, angyali
bőrét. Egyik tenyerem az arcán hagyom, a másikat a csontos
vállára simítom, majd gyengéden szájon csókolom. És amikor az
ajkaink egymáshoz érnek, lerántom a víz alá.
Mikor már elég mélyen vagyunk odalenn, a csók abbamarad.
A dalom is rég véget ért, de a herceg még mindig szerelmesen
néz rám. A tüdejét közben megtöltötte a víz, szájával levegő
után kapkod, de a tekintetét nem veszi le rólam, kábult
imádattal bámul.
Merülés közben az ujjait az ajkához érinti.
Alattam Kahlia királynője küzd fejvesztve. A saját torkát
szorongatja, közben pedig hessegeti magától a kuzinomat.
Kahlia dühödten a bokájába kapaszkodik, húzza, vonja lefelé, a
királynő közben eltorzult arccal menekülni próbál. Mindhiába.
Ha egy szirén elkap, többé nem ereszt.
 A haldokló hercegemet ölelgetem. Két hét múlva töltöm be a
tizennyolcat. Erre az útra most azért vállalkoztunk, hogy
megajándékozzam Kahliát: hogy saját kezében tarthassa egy
uralkodó szívét, a tizenötödik születésnapján. Nekem ma nem
lenne szabad szívet lopnom két héttel az évforduló előtt, ezzel a
legszentebb szabályunkat szegném meg. De ez a herceg most
szép lassan meghal a karjaim közt. A bőre barna, de a szája már
kék az óceán miatt. A haja úgy hullámzik mögötte, mint a fekete
hínár. Ártatlansága felidézi bennem az első gyilkosságomat. Egy
fiatal fiú volt az áldozatom: akkor sikerült anyámnak ilyen
szörnyeteggé változtatnia.
Milyen szép pofija van, suhan át az agyamon.
Az ujjam végighúzom szegény herceg ajkán, és nézem,
milyen békés az arckifejezése. Majd olyan rémisztő hangon
sikoltok fel, ahogy senki nem tud. Ez a hang a csontok mélyére
hatol és a bőr alá mászik. Anyám nagyon büszke lenne most
rám.
Egy mozdulattal beszakítom a herceg mellkasát, és kitépem a
szívét.
 HÁROM
ELIAN

TULAJDONKÉPPEN GYILKOS VAGYOK, de szeretek úgy gondolni erre,

hogy ez a jobb tulajdonságaim közé tartozik.
A hold felé tartom a késem, és megcsodálom rajta a
megcsillanó vért, még mielőtt a fém teljesen beinná. Akkor
kaptam, amikor betöltöttem a tizenhetet, és világossá vált, hogy
az ölés számomra több mint hobbi. Az mégsem járja, mondta a
király, hogy a midászi herceg egy rozsdás késsel mászkál.
Úgyhogy most egy mágikus késem van, ami olyan gyorsan issza
be az áldozata vérét, hogy alig marad időm csodálni. Azt
hiszem, egy hercegnek ilyen fegyver jár. Bár egy kissé
színpadias cucc.
A fedélzeten heverő lényt figyelem.
A Szaád egy fenséges hajó, ami kétszer akkora, mint egy
rendes, négyszáz fős legénységű hajó, bár nekem fele annyi
emberem van csak, mert a hűséget mindennél többre tartom.
Vén fekete laternák díszítik a hajófart, az orrárbóc pedig úgy
nyújtózik előre, mint egy éles tőr. A Szaád valójában nem is
hajó: inkább fegyver. Sötét tengerkék, mint az éjszaka, vitorlái
elefántcsontszínűek, mint a királyné bőre, fedélzete pedig
éppolyan ragyogó, mint a király.
A deszkán azonban momentán egy szirén véres teteme hever.
– Nem kellett volna mostanra eltűnnie?
Kolton Torik teszi fel ezt a kérdést, az első tisztem. Torik a
negyvenes évei elejét tapossa, pompás fehér bajsza van, és jó tíz
centivel magasabb nálam. A karja olyan vastag, mint a combom,
és minden tagja irdatlanul méretes. Az ilyen meleg nyári
hónapokban rövid szárú, kopott térdű nadrágot visel, meg egy
fehér inget fekete mellénnyel, amit vörös madzaggal köt meg –
masnira, ráadásul. Számomra ezzel azt üzeni, hogy bár sok
dolgot komolyan vesz – tulajdonképpen mindent a világon –,
azt viszont, hogy szerepe szerint majdnem-kalóz, egy cseppet
sem. Épp az ellentéte egy másik emberemnek, Kye-nak, aki
semmit nem vesz komolyan a világon, ellenben úgy öltözködik,
mintha a Xaprár hírhedt tolvajtársaságának tiszteletre méltó
tagja lenne.
– Már a látványától is rosszul vagyok – szólal meg Torik. –
Deréktól fölfelé tulajdonképpen ember.
– Tetszik deréktól fölfelé, mi?
Torik arca kipirul, a fejét elfordítja a szirén csupasz melléről.
Persze értem, miről beszél, de a tenger kellős közepén néha
elfelejtek meglepődni. Nem akarok a pikkelyek meg a vérvörös
ajkak mögé látni, és az sem érdekel, mi van a szemek mögött,
amik mindig különböző színűek. Az olyan emberek, mint Torik
– vagyis a jó emberek –, látják, milyenek lehetnének ezek a
lények: nők és lányok, anyák és gyerekek. De én csak azt látom,
amik: szörnyek és bestiák, torzszülöttek és démonok.
Én nem vagyok jó ember. És nem is hiszem, hogy láttam
mostanában jó embert.
A szirén bőre most elkezd oszlani. A haja tengerzölddé válik,
a pikkelye gyöngyözik. Még a vére is, mielőtt teljesen
összemocskolná a Szaád fedélzetét, habzani kezd, míg nem
marad más belőle, mint tengeri tajték. Aztán pár másodperc
múlva még az is teljesen eltűnik.
Nagyon hálás vagyok ezért. Mikor egy szirén meghal,
visszaolvad az óceánba, ami azt jelenti, hogy nem marad utána
tetem. Nem kell elhamvasztani, sem a vízbe dobni a rothadó
hulláját. Lehet, hogy nem vagyok jó ember, de azért az
ilyesminek nagyon örülök.
 – És most mi legyen, Kapitány?
Kye visszateszi a kardját a helyére, és visszamegy Madrid, a
másik legjobb barátom oldalára, aki történetesen nő. Kye szokás
szerint most is feketét visel, foltozott bőrruhát és levágott ujjú
kesztyűt. Világosbarna haját mindkét oldalon felborotváltatta,
ahogy az omorfiai férfiak körében szokás – náluk a szépség
mindennél nagyobb érték. Kye esetében ez azt jelenti, hogy az
esztétikum a morálnál is fontosabb. Szerencséjére – és
valószínűleg mindannyiunk szerencséjére – Madrid nagyon ért
ahhoz, hogy illendőségre kényszerítsen más embereket. Ahhoz
képest, hogy képzett gyilkos, furcsamód igen tisztességes, és bár
Kye jó néhányszor bajba sodorhatta volna magát a viselkedése
miatt, a kapcsolatuknak köszönhetően eddig nem esett
bántódása.
Küldök egy mosolyt Kye-nak. Szeretem, ha Kapitánynak
szólít. Sokkal inkább, mintha uramnak, hercegemnek vagy ami
a legjobb, őfensége Sir Elian Midasznak hívnak. Bármit is jelentsen
ez utóbbi, legalább olyan ájtatoskodó és álszent cím, mintha
hajbókolás közben köpnének egyet. A Kapitány sokkal jobban
illik hozzám, mint a korábbi titulusom. Egyébként is inkább
érzem magam kalóznak, mint hercegnek.
Tizenöt éves korom óta érzek így, és az elmúlt négy
esztendőben folyamatosan a tengert járom. Mikor Midaszban
vagyok, semmi máshoz nincs kedvem, csak az alváshoz.
Nagyon kimerítő dolog hercegként viselkedni: még azokkal sem
tudok egy jót beszélgetni az udvarban, akik valóban kedvelnek
engem, mert egész egyszerűen elalszom a társaságukban.
Amikor viszont a Szaád fedélzetén vagyok, alig alszom.
Egyszerűen nem fáraszt ki semmi. Állandóan pörgök és
pezsgek. Mintha villámok cikáznának az ereimben. Éberen
figyelek, és úgy tombol bennem a nyughatatlan kíváncsiság,
hogy mikor a csapat többi tagja mély álmát alussza, én akkor is
nyitott szemmel fekszem a padlón, és számlálom a csillagokat.
Különböző alakzatokat látok beléjük, aztán történeteket
fabrikálok köréjük. Olyan helyekről, ahol eddig jártam, vagy
ahová készülünk. Tengerekről, óceánokról, amiket felfedezünk,
emberekről, akiket magunk közé toborzunk, démonokról, akiket
majd legyőzünk. Az izgatottságom sosem lanyhul, még akkor
sem, mikor a tenger halottnak tűnik. És akkor sem, mikor
meghallom az ismerős dalt, ami a lelkem szorongatja, és mintha
csak először tenné, elhiteti velem, hogy létezik igaz szerelem. A
veszélytől csak még mohóbb leszek.
Elian Midaszként, a midaszi trón koronahercegeként,
örököseként rémesen unalmas vagyok. Különböző rangokról,
vagyonokról vagyok kénytelen beszélgetni, meg arról, melyik
bálba menjek el, melyik hölgynek van a legszebb ruhája, és
ugyan melyiket érné meg összegyűrni magam alatt. Minden
egyes alkalommal, amikor Midaszban kötök ki, erre a játszmára
kényszerítenek, és úgy érzem, ez mind elvesztegetett idő. És
közben lemaradtam egy lehetőségről, vagy megmenthettem
volna egy életet. Ennyi erővel akár feláldozhattam volna egy
újabb királyi ivadékot a Hercegek Rémének.
Amikor azonban egyszerűen Elian vagyok, a Szaád kapitánya,
teljesen átváltozom. Mikor én döntöm el, melyik szigeten
kössünk ki, és velem van a teljes legénységem, akkor igazán
önmagam lehetek. Szédültre ihatom magam és évődhetek a
nőkkel, akiknek bőre hősi kalandozásoktól forró. A nőkkel, akik
rózsa- és malátaillatot árasztanak, és mikor meghallják, hogy
herceg vagyok, felnevetnek, majd közlik velem, hogy attól még
fizetnem kell az italomért.
– Kapitány! – szólít meg Kye. – Helyzet van.
Felsietek a fedélzeti emelvényre, lekapom az arany távcsövet
az övem bújtatójáról, és a feketére mázolt szemem elé helyezem.
Az orrárbóccal szemben csak az óceánt látom, hosszú-hosszú
mérföldekig nincs más, csak az óceán. Mintha végtelen lenne:
semmi más, csak a tiszta víz. Izgatottan megnyalom a szám,
kíváncsi vagyok, mit találunk.
Királyi származású vagyok, igen, de ennél sokkal
meghatározóbb, hogy mennyi kalandvágy szorult belém. Az
apám szerint az nem járja, hogy a midaszi örökös rozsdás késsel
rohangáljon, a nyílt vizeket járja, hónapokra eltűnjön, vagy hogy
tizenkilenc éves korára még mindig nincs egy valamirevaló
felesége, ahogy az sem, hogy háromszög formájú kalapot visel,
meg madzagkötős, olcsó rongyokat. Az sem járja, hogy
kalózként és szirénvadászként élek, nem hercegként.
Nagyot sóhajtok, és a hajó orra felé nézek. Errefelé is tágas az
óceán, de a távolban, túl messze ahhoz, hogy lássam innen, ott a
szárazföld. Ott van Midasz szigete. Az otthonom.
A legénység felé fordulok. Kétszáz tengerész és harcos, akik
büszkék arra, hogy velem tarthatnak, és bátran vállalják a
küldetést. Nem olyannak látnak engem, mint az udvari
emberek, akik azt képzelik rólam, hogy épp lázadok, és
szükségem van arra, hogy kicsit felfedezzem a palotán túli
világot. Nem, ezek a férfiak és nők tudják jól, hogy a mi
szövetségünk egészen a halálunkig tart.
– Na jól van, semmirekellő, sziréngyilkos banda – kiáltom
nekik. – Balra tarts!
A legénység éljenez. Midaszban valószínűleg annyit
ehetnének és ihatnának, amennyi beléjük fér. Tele hassal
térhetnének nyugovóra a selyemtakaróik közt. Itt, a Szaádon
azonban nyoma sincs efféle luxusnak, ahogy a fogadók
szalmával bélelt fekvőhelyein sem, ahol olykor megszállunk.
– A családom tudni akarja, mi mindent jártunk be – közlöm
velük. – Hazamegyünk.
Dobolnak a lábukkal örömükben, mások pedig tapsolnak.
Vigyorgok, és igyekszem vidámnak tűnni. Nem láthatnak
bizonytalannak. Ez az imázsom része: sosem vagyok dühös,
mérges vagy rémült. Az életem, a sorsom fölött kizárólag én
rendelkezem.
A hajó élesen elfordul, széles körben hullámot kavar, a
legénység pedig izgatottan szaladgál föl-alá. Tetszik nekik, hogy
visszatérünk Midaszba. Pedig nem is mind odavalósiak;
néhányan a szomszédos Armóniából vagy Adékaroszból
származnak. Olyan országokból, amiket meguntak, vagy ahol
zűrzavar támadt, miután kihalt a királyi család. Sokfelől jöttek,
de valódi otthonuk nincs – Midaszt nevezik annak, mert én is
így teszek. Még akkor is, ha ezzel hazudnak nekem és
önmaguknak is. A legénység a családom, és bár ezt sosem
mondhatom ki hangosan – valójában nincs is rá szükség –, az
igazi otthonom itt van, a Szaádon.
Ahová most megyünk, az is csak egy megálló a sok közül.
 NÉGY
ELIAN

MIDASZBAN ARANYKÉNT RAGYOG AZ ÓCEÁN. Legalábbis aranynak

tűnik. De valójában kék, mint a világon mindenhol – a fény
viszont érdekes játékot űz. Váratlan dolgokra képes. Hazudni is
tud.
A kastélyt a legnagyobb piramisban alakították ki, ami
magasan a város fölé emelkedik. Színaranyból készült, így
minden egyes kő és tégla csillogva veri vissza a nap fényét. Itt-
ott szobrok díszítik az utcákat, a város alsóbb utcáiban pedig
minden ház ugyanolyan színben pompázik. Még az utcakövek
is sárgán fénylenek, így mikor a nap eléri az óceánt, a víz
felszínén fémesen tükröződik vissza a vakító város. A Midaszi-
tenger valódi, kék színe csak a legsötétebb éjszakákon látható.
Mivel én vagyok a midaszi herceg, az én szívemnek is
aranyból kellene lennie. A száz királyság minden földjének
megvannak a maga királyokról szóló mítoszai és meséi: a
Págosz családot például állítólag hóból és jégből gyúrták az
istenek. Minden nemzedéket tejszerű hajjal és égszínkék
szemmel áldottak meg. Az Édüllion uralkodói família tagjai a
szerelem istenétől származnak, így akihez hozzáérnek, az meg
fogja találni a lelki társát. A midaszi királyi család ivadékait
pedig egyenesen aranyból formázták a fentiek.
A legendák szerint a családomban mindenkinek kincs folyik
az ereiben. Én már persze véreztem néhányszor. Mikor
vadászból prédává válnak, a szirének elvesztik a hidegvérüket,
és gyakran vájják a karomba a körmüket. Többször serkent ki a
vérem, mint bármelyik hercegnek, és bizton állíthatom, hogy
nem aranyból van.
A legénységem is jól tudja ezt. Ők szokták megtisztítani és
összevarrni a sebeimet. A legenda azonban szórakoztatja őket,
és ha az emberek az aranyvérről kérdeznek, felnevetnek és
bizonytalanul bólogatnak. Sosem árulnák el, hogy valójában én
sem vagyok különb.
– Hát persze – válaszolja ilyenkor Madrid. – A kapitányt a
nap legtisztább sugaraiból formázták. Mikor azt látjuk, hogy
vérzik, az olyan, mintha egyenesen az istenek szemébe néznénk.
Kye ilyenkor mindig előrébb hajol és halkabban kezd
beszélni, mintha minden titkomat ismerné.
– Ha egy nő egyszer vele volt, akkor annak egy héten át
folyékony fémkönnyek potyognak a szeméből. Részben azért,
mert hiányolják az érintését, részben pedig azért, mert csak így
tudják visszavenni a büszkeségüket.
– Így van – teszi hozzá aztán Torik. – És szivárványt szokott
szarni.
A Szaád fedélzeti emelvényén időzök. A hajó kikötött a
midaszi rakparton. Nyugtalanná tesz, hogy hetek óta először
ismét szilárd talajt érint majd a lábam. Mindig ez van.
Egyszerűen nem tudom megszokni, hogy magam mögött kell
hagynom az igazi énemet és a Szaádot, mielőtt visszatérek a
piramisba, a családomhoz. Közel egy év telt el azóta, hogy
legutóbb itt jártam, és bár hiányoztak, mégis úgy érzem, nem
volt elég hosszú ez az idő.
Kye mellettem áll. A legénység többi tagja már elindult,
olyanok, mint egy hadsereg, ami épp a kastélyt készül bevenni.
Kye legtöbbször nem hagy magamra, csak ha külön kérem.
Fedélzetmester, legjobb barát és testőr egyben. Ez utóbbit soha
nem ismerné el, habár tudom jól, hogy az apám szép kis
summát ajánlott neki e pozícióért. Addigra azonban Kye már
ismert engem eléggé ahhoz, hogy tudja, nem kell engem félteni
– viszont mivel a barátom is, ennek ellenére igenis ügyel az
épségemre.
Az aranyat tehát elfogadta. Amit lehet, el szokott fogadni.
Egy diplomata fia, szóval jár neki az ilyesmi. Azzal, hogy
csatlakozott hozzám a szirén mészárló portyára ahelyett, hogy
az életét a politikára és a királyságok közti kapcsolatok
ápolására fordította volna, nagy csalódást okozott az apjának,
úgyhogy most már semmit nem csinál fél seggel. Amit tehet, azt
elvesz – és ez érthető, hiszen az örökségéből már kitagadták.
Körülöttem minden csillog. Az épületek, a járda és még a
dokk is. A levegőben több száz apró aranylámpás lebeg,
megérkezésem tiszteletére.
Az apám tanácsosa a jövendőmondók és próféták földjéről
származik, így mindig tudja, mikor jövök meg. És ilyenkor az
égbolton lángoló lámpások táncolnak, elvakítva a csillagok
fényét is.
Beszívom a szülőföldem ismerős illatát. Midasznak mintha
mindig gyümölcsillata lenne: több típus szaga keveredik benne.
Vajkörte és őszibarack mézes húsának aromája fonódik össze az
édes kajszikonyakéval. És ott húzódik alattuk az édesgyökér
halvány szaga, ami a Szaádról árad, jobban mondva, belőlem.
– Elian – teszi vállamra a kezét Kye. – Szerintem induljunk,
ha szeretnénk enni valamit ma este. Tudod, hogy ezek a
semmirekellők nem hagynak nekünk semmit, ha az asztal
közelébe kerülnek.
Nevetek, bár inkább hangzik ez sóhajnak.
Leveszem a kalapot a fejemről. Mindig van a hajón midaszi
ruha, és már átöltöztem: a tengeri öltözékemet olyan göncökre
cseréltem, amelyek jóval tiszteletreméltóbbak. A krémszínű
ingemet nem madzagok, hanem gombok fogják össze, és van
rajtam egy nadrág, ami olyan kék, mint az éjszaka, meg egy öv,
természetesen aranyból. Jó, ez sem egészen olyan összeállítás,
ami herceghez illik, de a kalózcuccnál jobb. A családi címeres
gyűrűt levettem a nyakamban lógó, vékony láncról, és a
hüvelykujjamra húzom.
– Rendben. – Felakasztom a kalapom a hajókerékre. – Jobb,
ha minél előbb túlesünk ezen.
– Nem lesz az olyan rossz. – Kye megigazgatja a gallérját. –
Lehet, hogy még élvezni is fogod a sok hajlongást. Lehet, hogy
hátat fordítasz a hajónak, és elhagysz bennünket az arannyal
borított városért. – Beletúr a hajamba és jól összekócolja. – Nem
is lenne olyan rossz – teszi hozzá. – Végül is szeretem az
aranyat.
– Mert egy igazi kalóz vagy. – Finoman arrébb tolom. – De
verd ki ezt a fejedből. Elmegyünk a palotába, részt veszünk a
bálon, amit valószínűleg összedobtak a tiszteletemre, és még
ezen a héten lelépünk.
– Bál? – Kye szemöldöke a magasba szalad. – Micsoda
megtiszteltetés, királyi uram. – Nagy lendülettel meghajol, egyik
tenyerét a hasára szorítva.
Ismét lökök rajta egyet, ezúttal keményebben.
– Az istenek szerelmére – fintorgok. – Ne csináld már.
Újra meghajol, de most már alig bírja visszatartani a
nevetését.
– Ahogy kívánod, fenség.

A család a trónteremben vár. A helyiséget lebegő aranygömbök

és a midaszi címert ábrázoló, hatalmas zászlók díszítik. Az
egyik asztalon drágakövek és mindenféle ajándékok hevernek:
különböző emberek hozták, hogy meglepjék a hazatérő
hercegüket.
Kye-t az étkezőhelyiségben hagytam, én pedig megálltam az
ajtóban, innen nézem a családom tagjait. Nem teljesen állok még
készen arra, hogy bejelentsék az érkezésem.
– Nem azt mondom, hogy szerintem nem érdemli meg –
hallom a húgom hangát.
Amara tizenhat éves, a szeme zöld, mint az egyiptomi
molokhia, a haja pedig ugyanolyan fekete, mint az enyém. A
bőrét, mint általában, most is aranypermet fedi, és teleaggatta
magát drágakövekkel.
– Csak azt mondom, hogy nem hinném, hogy tetszeni fog
neki. – Amara maga elé emel egy levél alakú, arany karláncot,
majd a király és a királynő felé tartja. – Most komolyan. El
tudjátok ezt képzelni Elianon? Neki teszek szívességet.
– Szóval a lopás újabban szívességnek számít? – kérdezi a
királynő. Befont frufruja meglibben, ahogy a férje felé fordul. –
Küldjük el Kléfteszbe, ahol a többi tolvaj él?
– Nem merném megkockáztatni – feleli a király. – Ha
odaküldenénk ezt a kisördögöt, ő nyomban ellopná a
címergyűrűt, aztán kitörne a háború.
– Ugyan már. – Végre belépek a trónterembe. – Elég okos
lenne ahhoz, hogy rögtön a koronát csípje meg magának.
– Elian!
Amara odaszalad hozzám, és a nyakamba csimpaszkodik.
Viszonzom az ölelést, megemelem egy kissé, és ugyanannyira
örülök a viszontlátásnak, mint ő.
– Itthon vagy! – jelenti ki, mikor végül eleresztem.
Sértett arccal nézek rá.
– És ha öt perccel később jövök, addigra ki is rabolsz.
Amara megböki a hasam az ujjával.
– Jó, de csak egy kicsit.
Az apám feláll a trónról, a hófehér fogai csak úgy ragyognak
a sötét bőréhez képest.
– Fiam.
Magához ölel, és megpaskolja a vállam. Az anyám elindul
lefelé a lépcsőről, hogy csatlakozzon hozzánk. Nagyon alacsony,
alig ér az apám válláig, és nagyon finom, kecses vonásokkal
büszkélkedhet. A haja most csak az álláig ér, a szeme zöld, zöld
macskaszem, arcát a halántékánál leomló fekete fürtök
keretezik.
A király mindenben az ellenkezője. Nagy termetű, izmos, a
kecskeszakállát pedig gyöngyök díszítik. A szeme barna, mint a
bőre, állkapcsa határozott, szögletes. Arcát midaszi hieratikus
minták díszítik, amitől úgy néz ki, mint egy harcos.
Anyám mosolyog.
– Már attól féltünk, hogy elfelejtettél bennünket.
– Csak egy kis időre. – Csókot nyomok az arcára. – De amikor
megérkeztünk a kikötőbe, eszembe jutottatok. Megláttam a
piramist, és azt gondoltam: Ó, itt él a családom. Emlékszem az
arcukra. Remélem, vettek nekem egy karláncot annak örömére, hogy
hazajöttem. – Amarára vigyorgok, aki megint megbök az ujjával.
– Ettél már? – kérdezi anyám. – A bankett-teremben van egy
kisebb lakoma. Azt hiszem, a barátaid már ott vannak.
Az apám felmordul.
– Gondolom, az evőeszköz kivételével már mindent felfaltak.
– Ha azt akarjátok, hogy a kanalakat és villákat is megegyék,
faragtassátok ki őket sajtból.
– Jaj, Elian. – Az anyám meglapogatja a vállam, majd
kisimítja a hajat a homlokomból. – Fáradtnak tűnsz – mondja.
Fogom a kezét, és megpuszilom.
– Jól vagyok. Így néz ki az ember, ha folyton hajón alszik.
Valójában egészen addig a pillanatig nem éreztem magam
fáradtnak, míg ki nem tettem a lábam a Szaádról Midasz
aranyra festett utcakövére. Elég volt egyetlen lépés, és ki is
szaladt belőlem minden élet.
– Lehet, hogy gyakrabban kellene a saját ágyadban aludnod –
jegyzi meg az apám.
– Radamesz – feddi meg az anyám. – Ne kezdd, kérlek!
– Csak beszélgetek a fiammal. Nincs semmi ott kinn, az
óceánon.
– Csak a szirének – emlékeztetem.
– Ugyan! – dörgedelmes hangon nevet fel. – És ki másnak
lenne a feladata, hogy a nyomukba eredjen, ha nem neked? Ha
nem figyelsz oda eléggé, a végén téged is elveszítünk, mint
Adékaroszt.
A homlokom ráncolom.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy a húgodnak kell elfoglalni a trónt.
– Ó, hát akkor semmi ok az aggodalomra. – Amara vállára
teszem a karom. – Ő egész biztos jobb királynő lesz nálam.
Amara próbálja elfojtani a nevetést.
– Csak tizenhat éves – folytatja az apám. – Egy gyereknek
önfeledten kellene élnie az életét ahelyett, hogy egy teljes
királyság miatt aggódik.
– Ó, értem. – Keresztbe teszem a karom. – Szóval neki úgy
kellene élnie, de nekem nem.
– Te vagy az idősebb.
– Biztos ez? – Úgy teszek, mintha nem hinnék neki. – De
olyan fiatalos vagyok.
Apám szólásra nyitja a száját, anyám pedig a vállára helyezi a
kezét.
– Radamesz – mondja neki –, szerintem hagyjuk, Elian hadd
aludja ki magát. A holnapi nap hosszú lesz a bál miatt, és
tényleg nagyon fáradtnak tűnik.
Feszült mosolyra húzódik a szám, meghajolok, aztán szépen
elköszönök.
– Természetesen. Elnézést.
Apám sosem értette, miért olyan fontos, amit csinálok, de
minden egyes alkalommal, mikor hazatérek, abba a reménybe
ringatom magam, hogy egyszer, talán egyszer tényleg képes
lesz rá, hogy az irántam való szeretetét a királyság iránti
szeretete elé helyezze. De ő csak azért aggódik az épségemért,
mert annak hatása lenne a koronára. Túl sok évet fordított már
arra, hogy elfogadtasson és megkedveltessen engem, a
következő királyt a népével, és nem akar már változtatni.
– Elian! – kiált utánam Amara.
Nem foglalkozom vele, csak trappolok tovább hosszú, gyors
léptekkel. A bőröm viszket a méregtől. Nem tudom elfogadni,
hogy apám csak akkor lenne rám büszke, ha megtagadnék
mindent, ami vagyok.
– Elian – ripakodik rám a húgom erélyesebben. – A
hercegnőknek nem illik szaladni. De ha illik is, amint királynő
leszek, betiltom ezt a szokást.
Vonakodva, de megállok és felé fordulok. Megkönnyebbülten
sóhajt, és a vésett szimbólumokkal díszített falnak dönti a hátát.
Levette a cipőjét, és így még alacsonyabb, mint ahogy
emlékeztem rá.
Mikor látja, hogy elmosolyodom, csúnyán néz, és meglöki a
karom. Feljajdulok, és kinyújtom a kezem, hogy ne érhessen
hozzám.
– Úgy teszel, mintha apa gonosz lenne – magyarázza, és
megfogja a kezem.
– Ő kezdte.
– Hm, ilyen érvelési tehetséggel simán lehetnél diplomata is.
– Ha te leszel a trónon, akkor aligha – rázom meg a fejem.
– Akkor legalább enyém lehet a karlánc. – Oldalba bök a
könyökével. – Milyen volt az utad? És mondja csak, kalózok
legnagyobbika, hány szirént mészárolt le összesen?
Gúnyosan mosolyogva teszi fel a kérdést, mert tudja jól, hogy
sosem mesélek neki a Szaádon töltött kalandokról. Sok mindent
megosztok vele, de a gyilkosságokról nem beszélek. Tetszik,
hogy Amara hősnek lát engem, de a gyilkosok általában inkább
gonosztevők, nem hősök.
– Nem sokat – felelem. – Annyi rumot ittam, hogy eszembe se
jutottak.
– Milyen hazug vagy – bosszankodik. – Úgy értem, milyen
pocsék.
A szobája elé érkeztünk, megállunk.
– Te pedig túl kíváncsi vagy – közlöm vele. – Milyen
meglepő.
Oda sem figyel rám.
 – Elmész a bankett-terembe, megnézni a barátaidat?
A fejem ingatom. Az őrök majd gondoskodnak arról, hogy a
legénység minden tagja el legyen szállásolva, de én már túl
fáradt vagyok ahhoz, hogy még egy kör kamumosolygást
produkáljak.
– Lefekszem – mondom végül. – Ahogy a királyné utasított.
Amara bólint, lábujjra emelkedik, és megcsókolja az arcom.
– Akkor holnap találkozunk – vonja meg a vállát. – Majd
kifaggatom Kye-t a kalandjaitokról. Nem hiszem, hogy egy
diplomata hazudna a hercegnőjének. – Huncutul mosolyog,
aztán bemegy a szobájába, és becsukja az ajtót maga után.
Egy pillanatra megállok.
Nem örülök annak, hogy a testvérem az embereimmel
beszélget, de Kye-ban bízom, és nem hinném, hogy az összes
halálesetről meg véres részletről beszámolna neki. Szeret
hencegni, de nem hülye. Tudja, hogy én sem viselkedem
hercegként, úgyhogy neki sem kell diplomata fiaként
viselkednie. Ez a legnagyobb titkom. Az emberek
szirénvadászként ismernek, és az udvarban csodálattal,
elismeréssel beszélnek erről: Ó, Elian herceg próbálja megmenteni
az életünket. Ha tudnák, hogy ez mivel jár, hogy a szirének
üvöltése milyen szörnyű és rémisztő. Ha látnák azokat a női
tetemeket a fedélzeten, ahogy tengerhabbá oszlanak, akkor
biztos nem néznének fel rám így. Nem tekintenének rám
hercegként, és bár erre nem is vágyom, mégis vigyáznom kell a
jó híremre.
 ÖT
LIRA

KÉTÓ PALOTÁJA a Diavólosz-tenger kellős közepén található. A

királyi család mindig is itt élt. Az embereknek a föld minden kis
felületén más és más királyuk, királynőjük van, de az óceánnak
csak egy uralkodója van. A királynő. Aki jelen esetben az
anyám, egy nap pedig én leszek az.
Az a nap nincs is már olyan messze. Nem mintha az anyám
túl idős lenne az uralkodáshoz. A szívós szirének több száz évig
élnek, és legfeljebb néhány évtizedet öregszünk, ezért aztán a
lányok egy idő után úgy néznek ki, mint az anyák, az anyák
pedig nővéreknek tűnnek, és nagyon nehéz megállapítani
külsőre, hogy ki hány esztendős lehet valójában. Emiatt is fontos
hagyomány nálunk a szívek gyűjtése: mert a korunkat nem az
arcunk mutatja, hanem az, hány életet vettünk már el.
Ez az első alkalom, hogy megtörtem a hagyományt, az
anyám pedig tajtékzik. Úgy néz most rám, mint egy zsarnok
uralkodóasszony. Egy kívülálló azt gondolhatná, hogy örökké
fog élni, pedig az uralma a végéhez közeleg. Nem látszik rajta,
de pár év múlva át fogja adni a trónját.
A szokás szerint amint összegyűjt hatvan emberi szívet a
Tenger Úrnője, visszavonul. Én tudom jól, hogy mennyit
rejteget a palota kertje alatt. Egykor még évente bejelentette,
hány szívnél tart, mert büszke volt a gyűjteményére. De miután
elért ötvenig, felhagyott ezzel. Vagy abbahagyta a számolást,
vagy csak nem beszél róla másoknak. Én azonban nagyon is
számontartom. Minden évben ugyanolyan szigorúan sorra
veszem az övéit, mint a sajátjaimat. Szóval tudom jól, hogy már
csak három éve van hátra, aztán át kell adnia nekem a koronát.
– Mennyid van most, Lira? – kérdezi a Tenger Úrnője egészen
fölém magasodva.
Vonakodva fejet hajtok. Kahlia itt lebeg mellettem, és bár
nem látom, tudom jól, hogy utánozza a mozdulatomat.
– Tizennyolc – válaszolom.
– Tizennyolc – ismétli utánam a királynő. – Milyen vicces,
hogy tizennyolc szívvel rendelkezel, holott csak két hét múlva
lesz a születésnapod.
– Tudom, de…
– Hadd mondjam, mit tudok még. – A királynő elhelyezkedik
a dögökből épült trónon. – Úgy tudom, azt a feladatot kaptad,
hogy kísérd el a kuzinodat, akinek a tizenötödik szívét kellett
begyűjtenie. Valamiért aztán túl nehéznek bizonyult számodra e
küldetés.
– Ez nem egészen igaz – szólalok meg. – Elkísértem őt.
– Csak éppenséggel te is magaddal hoztál valamit.
A csápjai körém fonódnak, közel ránt magához. Érzem, hogy
a szorításától megroppannak a bordáim.
Minden királynő szirénként kezdi, majd miután megkapja a
koronát, a varázslattól eltűnnek az uszonyok, a helyükre pedig
fenséges csápok nőnek, amelyekben olyan erő lakozik, mint egy
egész hadseregben. Inkább kalmárra hasonlítanak ekkor, mint
halra, a változásnak pedig része az is, hogy varázserőt kapnak,
hatalmas, végtelen varázserőt. Akkorát, amivel kedvükre
irányíthatják a tengereket. Egyszerre a Tenger Úrnői és a Tenger
Boszorkányai.
Én nem ismertem őt szirénkorában és el sem tudom képzelni
e világi lényként. A bőrét a hasától a gyönyörű formájú
arccsontjáig vörös színű, ősi szimbólumok és rúnák fedik. A
csápjai, melyek feketék és skarlátszínűek, úgy fonódnak
egymásba, ahogy a vér meg a tinta, a szeme pedig már régóta
rubinná vált.
Még a koronája is egy pompázatos fejdísz, ami a feje tetején
szarvakban végződik, hátul pedig végtagokként terül szét.
– Kárpótlásul nem vadászom majd a születésnapomon –
próbálok egyezkedni lélegzet-visszafojtva.
– Ó, dehogynem fogsz! – A királynő megragadja a háromágú,
fekete szigonyát. A középső dárdán egy ugyanolyan rubin
ragyog, mint amilyen anyám szeme. – A mai nap ugyanis meg
sem történt. Elképzelhetetlen, hogy valaha is képes lennél
ellentmondani nekem, vagy aláásni a hatalmam. Ugye jól
mondom, Lira?
Még erősebben szorítja a bordáimat.
– Jól mondod, anyám.
– Na és te? – A királynő most Kahliához fordul, én pedig
igyekszem elrejteni az aggodalmam jeleit. Ha az anyám
meglátná, hogy félek tőle, akkor csak újabb fogást találna rajtam.
Kahlia elé úszik. A haját egy hínárral hátrafogta, a körme
alatt pedig még mindig láthatók az adékaroszi királynő húsának
maradványai. Úgy hajol meg előtte, hogy azt akár a tisztelet
jeleként is lehet értelmezni. De én tudom, mi az igazság. Kahlia
sosem nézhet a Tenger Úrnőjének szemébe, mert amennyiben
megtenné, az anyám azonnal rájönne, mit gondol róla.
– Én csak arról tudtam, hogy meg akarja őt ölni – magyarázza
Kahlia. – Azt nem tudtam, hogy a szívét is ki akarja tépni.
Hazudik, amiért nagyon hálás vagyok.
– Nem értem, hogy lehetsz ennyire ostoba. Hát nem ismered
a saját kuzinodat? – Anyám szeme mohón fénylik. – Nem is
tudom, ki tudok-e találni olyan büntetést, ami méltó az ilyen
idióta gondolkodáshoz.
Az egyik csáp olyan erősen szorítja a derekam, hogy muszáj a
kezemmel eltolni magamtól.
– Bármilyen büntetést is szabsz ki rám – szólalok meg –, állok
elébe.
Az anyám arcán keserű mosoly terül szét. Tudom jól, azt
gondolja: már nem is érdemlem, hogy a lánya legyek. Nem
tehetek róla. Egy olyan helyen, ahol minden szirén kizárólag
magával foglalkozik, szinte reflexszerűen jön a kényszer, hogy
meg kell védenem Kahliát. Azóta érzem így, hogy végignéztük,
hogyan hal meg az édesanyja. A Tenger Úrnője évek óta azon
van, hogy Kahliából és belőlem tisztességes, makulátlan kétói
utódot neveljen. Próbál lenyesni rólunk mindent, ami neki nem
tetszik. De ez már a gyerekkorom része, nem akarok rá
emlékezni.
Kahlia olyan, mint én. Talán túlságosan is hasonlítunk. A
Tenger Úrnője épp ezért utálja őt ennyire, én pedig épp ezért
akarok vigyázni rá. Mellette vagyok és pajzsként védelmezem,
hogy ne érjen el hozzá anyám brutális kirohanásainak hatása.
Nem saját döntésemből váltam a kuzinom védelmezőjévé. Az
ösztöneim diktálták.
– Milyen nagylelkű vagy – köpi a szavakat megvetően a
királynő. – És, loptál esetleg több szívet is? Az embereikét
meghagytad?
– Anyám…
– Senki másnak nem tartozol hűséggel a világon, kizárólag az
úrnődnek. – Nagyot sóhajt. – Vajon az emberekkel is így
viselkedsz? Mondd csak, Lira, őket is sajnálod az összetört
szívük miatt?
Undorodva elereszt. Gyűlölöm, hogy a jelenlétében mindig
ilyenné válok: mint egy közhelyes kamasz, aki nem érdemli
meg, hogy megörökölje a koronát. Látom a szemében, hogy
elbuktam, kudarcot vallottam. Nem számít, hány herceget
vadásztam le eddig, mert sosem leszek olyan gyilkos, mint az
anyám.
Még mindig nem vagyok elég rideg az óceánhoz, ahonnan
származom.
– Add át nekem, és elfelejthetjük az egészet – szólal meg a
Tenger Úrnője türelmetlenül.
Nem értem.
 – Adjam át neked? – ismétlem.
A királynő kinyújtja a kezét.
– Nem érek rá egész nap.
Kell egy perc, mire rájövök, hogy a herceg szívére céloz, amit
most gyűjtöttem be.
– De hát… – A fejem rázom. – De hát ez az enyém.
Milyen gyerekes lettem, rémesen kínos.
A Tenger Úrnője gonoszul mosolyog.
– Ideadod nekem – mondja. – Most azonnal.
Az arckifejezését látva megfordulok, és egy szó nélkül a
szobámba úszom.
Ide temettem el a herceg szívét, a tizenhét másik mellé.
Óvatosan leások a frissen elhelyezett kavicsok alá, és kiemelem
a szívet. Homok meg vér borítja, és még mindig melegnek
érzem a tenyeremben. Míg oda nem érek anyám színe elé, másra
sem tudok gondolni, csak arra, mennyire fog fájni, hogy
elvesztem ezt a kincset.
A királynő felém nyúl egy végtagjával, és kikapja a kezemből
a szívet. Egy kis ideig mélyen a szemembe néz, mintha a
reakciómat figyelné. Élvezi ezeket a pillanatokat. És aztán
összeszorítja a szívet.
A testrész felrobban, és hátborzongató, véres húscafatokra
hullik. A kis darabkák úgy lebegnek a vízben, mint a
porszemek. Van, amelyik feloszlik. Másik a tenger fenekére
hullik, mint a tollpihe. Mintha mellkason rúgtak volna és egy
szédítő örvénybe kerültem volna, miközben a szív varázsereje
távozik belőlem. A lökéseket olyan erősnek érzem, hogy az
uszonyom megrándul, beleakad egy kagylóba és felhasad. A
vérem ott úszik a hercegé mellett.
A szirének vére nem olyan, mint az embereké. Először is
azért nem, mert a miénk hideg. Másodsorban, éget. Az emberi
vér folyik, csepeg, tócsává áll össze, de a sziréneké bugyog,
habzik és bugyborékolva csapódik ki a bőrünkön.
A talajra zuhanok, az ujjam olyan mélyen fúródik a homokba,
hogy nekiütődik egy sziklának, és a körmöm felhasad. Nem
kapok levegőt, egy csomó vizet nyelek, majd pillanatok múlva
mindet felöklendezem. Azt hiszem, merülök, és amikor erre
rájövök, kis híján felnevetek.
Mikor egy szirén ellopja egy ember szívét, kötődni kezd az
illetőhöz. Ez egy ősi varázslat, amit nem lehet könnyen
megtörni. Azzal, hogy magunkhoz vesszük a szívet, belénk
ivódik a tulajdonos hatalma, bármilyen életet is élt és bármilyen
fiatal is volt – és örökké kötődni fogunk hozzá. Az adékaroszi
herceg szívét kitépték belőlem, és a benne rejlő hatalom most a
szemem láttára oszlik szét az óceán vizében, és lesz semmivé.
Remegve fölemelkedem. A végtagjaim súlyosak, mint a vas,
az uszonyom lüktet. A gyönyörű, vörös hínár, ami a melleimet
takarja, még mindig rajtam van, de a madzagjai meglazultak és
a hasamra lógnak. Kahlia elfordul, hogy az anyám ne lássa
arcán a szenvedést.
– Csodás – jegyzi meg a királynő. – Akkor most itt az ideje,
hogy megkapjátok a büntetéseteket.
Keserűen felnevetek. Még ehhez is alig van erőm, a torkom
egészen kiszáradt attól, hogy a varázslat következtében
eltávozott belőlem az energia. Sosem éreztem még magam
ennyire gyengének.
– Ez tán nem volt büntetés? – csattanok fel. – Az, hogy így
kitépted belőlem az energiát?
– De, tökéletes büntetés volt – válaszolja a Tenger Úrnője. –
Azt hiszem, ennél jobb leckét nem is kaphattál volna tőlem.
– Akkor miért akarsz tovább büntetni?
Vigyorgás közben elővillannak az elefántcsontszínű agyarai.
– Kahlia büntetése – szólal meg –, kizárólag a te kérésedre, az
lesz, hogy…
Ismét elnehezül a mellkasom. Ismerem ezt a tekintetet: én is
örököltem anyámtól ezt a rémisztő nézést. Nem szeretem más
szemében látni, mert nagyon is jól tudom, mit jelent.
– Biztosan ki tudok találni valamit, ami kellően súlyos. – A
királynő megnyalja az agyarait. – Valamit, amiből
megtanuljátok végre, milyen fontos erény a türelem.
Igyekszem elnyomni a gúnyos mosolyomat. Tudom jól, hogy
semmi jó nem fog ebből kisülni.
– Ne csigázz már.
A Tenger Úrnője sokatmondóan rám pillant.
– Mindig is élvezted a fájdalmat – jegyzi meg.
Ez a bók felér egy fenyegetéssel, de én csak csábosan
vigyorgok, és azt válaszolom:
– Nem minden fájdalom sebesít meg.
A királynő megvetően néz rám.
– Nem-e? – A szemöldöke a magasba szalad, amitől kissé
megriadok. – Ha tényleg így érzed, akkor még az is lehet, hogy
örülni fogsz a parancsomnak. Elrendelem, hogy a következő
születésnapodon, mikor begyűjtöd az újabb szívet, iszonyatos
kínokat élj át.
– Ezt nem egészen értem – méregetem gyanakodva.
– Ezúttal – folytatja az anyám – nem herceget kell
levadásznod, azt túlságosan is élveznéd. Egy egészen újfajta
trófeát kell szerezned. – A hangja jóval gonoszabb, mint az
enyém szokott. – A tizennyolcadik szíved egy tengerészé lesz.
És a születésnapi szertartáson, ahol tiszteletét teszi majd a
királyság minden lakója, bemutatod nekik ezt a trófeát, éppúgy,
ahogy a többit is szoktad.
Az anyámra nézek, és olyan erősen harapok a nyelvembe,
hogy szinte belemélyed a fogam.
Nem megbüntetni akar, hanem megszégyeníteni. Azt akarja
megmutatni a királyság alattvalóinak, akiknek ez idő alatt
sikerült kiérdemelnem a félelmét és hűségét, hogy én sem
vagyok különb náluk. Hogy nem vagyok kiemelkedőbb. Hogy
nem vagyok méltó arra, hogy az enyém legyen a korona.
Egész életemben próbáltam olyan lenni, ahogy anyám elvárta
– akinél rosszabb anyát el sem tudok képzelni –, csak azért,
hogy bebizonyítsam: igenis méltó vagyok a háromágú
szigonyra. Én vagyok a Hercegek Réme, ezen a néven ismernek
szerte a világon. Könyörtelen voltam mindig: a királyság
kedvéért, anyám kedvéért. Olyan könyörtelen voltam, hogy az
óceán vizében senkinek nem lehet kétsége afelől, milyen jó
uralkodó leszek. De az anyám most ezt el akarja venni tőlem.
Nem csak a nevem, de az óceán tiszteletét is. Ha nem lehetek a
Hercegek Réme, akkor semmi nem leszek. Csak egy hercegnő,
aki megörökölte, de nem érdemelte ki a koronát.
 HAT
ELIAN

– NEM IS EMLÉKSZEM, MIKOR LÁTTALAK ILYENNEK LEGUTÓBB.

– Milyennek?
– Összeszedettnek.
– Összeszedettnek – ismétlem, és megigazítom a gallérom.
– Jóképűnek – teszi hozzá Madrid.
Felhúzom a szemöldököm.
– Miért, máskor nem vagyok jóképű?
– Máskor nem vagy ilyen tiszta – vallja be. – És a hajad sem
szokott ilyen…
– Összeszedett lenni?
Madrid felhajtja az ingujját.
– Herceges lenni.
Vigyorogva nézek a tükörbe. A hajam valóban rendezetten
hátra van simítva, az arcomról pedig ledörzsöltem minden
piszkot, így nyoma sincs már rajtam az óceánnak. Hófehér,
magas gallérú ing van rajtam, meg egy sötét arany kabát,
aminek a tapintása olyan, mintha selyem borítaná a bőrömet.
Talán azért, mert selyemből van.
A családi címeres gyűrű furcsán feszül a hüvelykujjamon, és
azt hiszem, az összes aranycucc közül, ami rajtam van, ez
fénylik leginkább.
– Te viszont ugyanúgy nézel ki – közlöm Madriddal. – Csak
nincsenek rajtad sárfoltok.
Vállba öklöz, majd éjfekete haját kisimítja az arcából, felköt a
homlokára egy kendőt, és felvillan az arcát díszítő Kléfteszisz-
tetoválás. Azok a gyerekek kapnak ilyet, akik rabszolgahajókra
kerülnek, és bérgyilkost faragnak belőlük. Amikor rátaláltam
Madridra, épp megvásárolta a szabadságát azzal, hogy jókor jó
helyre helyezte a puskacsövét.
Az ajtóban Kye és Torik vár ránk.
Ők is ugyanúgy néznek ki, mint szoktak. Torik most is
rövidnadrágot visel, Kye kiugró arccsontja és csibészes mosolya
pedig azt üzeni, akár most is kész egy kis rosszalkodásra. A
képük ugyan tisztább, de egyébként semmi változást nem lehet
észrevenni rajtuk. Egyszerűen képtelenek arra, hogy mások
legyenek, mint amik. Irigylem ezért őket.
– Gyere velünk! – szólal meg Kye, és közben beletúr Madrid
hajába. Madrid kérdőn néz rá, nincs hozzászokva ahhoz, hogy a
fiú így viselkedik (ezek ketten sokkal jobb harcosok, mint
amilyen szeretők), majd el is húzódik, és visszaigazgatja a haját.
– Úgyis jobban érzed magad a kocsmában, mint itt – mondja
Madrid.
Jól mondja. A legtöbb emberem már el is indult az Arany
Libába, és annyi aranyat vittek magukkal, amiből hajnalig
tudnak inni. Csak a három legfőbb bizalmasom maradt velem.
– A tiszteletemre rendezték ezt a bált – magyarázom. – Nagy
modortalanságra vallana, ha nem vennék részt.
– Lehet, hogy észre sem vennék. – Madrid haját vadul tépi a
szél, miközben beszél.
– Ez sem túl megnyugtató.
Kye oldalba böki, mire Madrid kétszer olyan erősen löki meg.
– Szöktessük meg – veti oda neki.
– Ha megszöktetnénk, csak még idegesebb lenne – véli Kye. –
Hagyjuk csak a herceget, hadd legyen egy kicsit herceg. Nekem
viszont innom kell, és úgy érzem, hogy már azzal is
bemocskolom azt a patinás termet, ha csak állok ott.
Bólintok.
– Már attól nyomorultabbul érzem magam, ha csak rád
nézek.
Kye az egyik közeli kanapé felé lép, felkap egy aranyfonallal
hímzett párnát, és hozzám vágja – de olyan ügyetlenül, hogy az
a lábamnál landol. Arrébb rúgom, és igyekszem megrovó
pillantást vetni Kye-ra.
– Remélem, a késeddel jobban célzol.
– Eddig egy szirén sem panaszkodott emiatt – válaszolja. –
Biztosan nem bánod, ha mi nem tartunk veled?
A tükörben feszítő herceget figyelem. Makulátlan és hideg, a
szeme szinte üresen fénylik. Mintha szándékosan
megközelíthetetlen lennék. Madridnak igaza van: tényleg
hercegesen nézek ki. Más szavakkal: úgy nézek ki, mint egy
seggfej.
Ismét megigazítom a galléromat.
– Biztos.

A bálterem úgy ragyog, mintha ránk szakadt volna a nap.

Minden felületet csillámok és flitterek borítanak, és ha véletlenül
egy irányba nézek, attól szédülni kezdek.
– És mondja, mennyi ideig szándékozik a szárazföldön
maradni?
Nadír pasa, az egyik legnagyobb helyi előkelőség, az
aranypoharában konyakot keverget. Több pasával is
beszélgettem már a mai este folyamán (főleg politikai meg
katonai kérdésekről), és mindegyiket iszonyatosan untam, de
Nadír nem olyan fárasztó, mint a többiek. Ezért szeretem az
udvari tanácskozás során őt hagyni utolsónak. Az állam ügyei
egyáltalán nem érdekelnek, kivált akkor, mikor a konyakos
üvegek ilyen nagyok.
– Csak pár napot – felelem.
– Micsoda kalandor! – Nadír belekortyol az italába. – Olyan jó
dolog fiatalnak lenni, nem igaz?
A felesége, Halina lesimítja a smaragdzöld ruháját.
– Jó bizony.
– Nem mintha mi ketten emlékeznénk már – teszi hozzá a
pasa.
– Nem mintha észrevehető lenne a különbség. – Halina kezét
az ajkamhoz emelem. – Élénkebben ragyog, mint bármelyik
tapétánk.
A bókomba rejtett irónia jól érezhető, Halina ennek ellenére
meghajol.
– Köszönöm, fenséges úr.
– Bámulatra méltó, mi mindent megtesz, hogy teljesítse a
kötelességeit – mondja Nadír. – Azt beszélik, nagyon sok
nyelven beszél. Kétségtelenül nagy hasznát veszi majd e
tudásnak, mikor a szomszédos királyságokkal tárgyal. Hány
nyelven is tud jelenleg?
– Tizenöt – bököm ki. – Amikor fiatal voltam, a fejembe
vettem, hogy megtanulom a száz királyság összes nyelvét. Azt
hiszem, csúfos kudarcot vallottam.
– Mi értelme is lenne annak? – kérdi Halina. – Szinte minden
ember beszéli a midaszit. Mi vagyunk a világ közepe, fenség.
Ha pedig valaki nem hajlandó megtanulni a nyelvet, az nem is
érdemli meg a tudást.
– Ez nagyon igaz – bólogat hevesen Nadír. – De én az ő
nyelvükre céloztam, fenséges uram. A tiltott nyelvre. –
Lehalkítja a hangját, és közelebb hajol hozzám, a bajsza
csiklandozza a fülem. – A pszárinra.
A vizek nyelvére.
– Nadír! – Halina rémülten teszi a kezét a férje vállára. – Nem
szabadna ilyesmiről beszélned. – Felém fordul. – Kérem,
bocsásson meg nekünk, fenséges úr – szabadkozik. – A férjem
még véletlenül sem akart arra utalni, hogy beszennyezné királyi
nyelvét azzal a förtelemmel. Túl sok konyakot ivott. Ezek a
poharak mélyebbek, mint amilyennek tűnnek.
 Bólintok, de egyáltalán nem sértettek meg. A pszárin is csak
egy nyelv a sok közül, és bár egy ember sem beszéli, igazság
szerint olyan ember sem volt eddig, aki a szirénvadászatra tette
volna fel az életét. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy
megforduljon mások fejében, hogy megpróbáltam elsajátítani a
prédám dialektusát. Még ha ez meg is van tiltva Midaszban.
Ahhoz azonban, hogy megtanuljam, életben kellene hagynom
egy szirént, legalább addig, míg megtanít rá, nekem pedig
ilyesmi nem áll szándékomban. Néhány szó azért rám ragadt
már, természetesen. Hamar megtanultam például, hogy az aríth
azt jelenti: ne, de van pár más kifejezés is. Dolofónosz, Khoíron.
Csak találgatni tudom, mit jelenthetnek. Sértések, átkok,
káromkodások lehetnek. Talán jobb is, ha nem tudom.
– Ne aggódjon – fordulok Halina felé. – Higgye el, nem ez a
legnagyobb sértés, amivel valaha illettek.
Kissé zavartnak tűnik.
– Nos, tény – suttogja finoman –, hogy az emberek beszélnek
ezt-azt.
– Nem csak önről – biztosít Nadír, és nagyot sóhajt közben. –
Persze főleg az ön munkájáról esik szó. Nagyra becsülik, amit
tesz, kivált a legfrissebb események tükrében. Úgy hiszem, a
királyunk büszke lehet önre, amiért megvédik a földünket az
ellenségtől.
Csodálkozva ráncolom a homlokom. Nehéz azt elképzelnem,
hogy az apám büszke lenne azért, hogy a fia szirénvadász.
– Milyen friss eseményekre céloz? – kérdezem.
Halina levegő után kapkod, habár nem tűnik olyan
meglepettnek.
– Nem hallotta az Adékaroszról szóló történeteket?
Baljós feszültséget érzek. Tegnap az apám beszélt
Adékaroszról, és arról, hogy ha nem leszek elég óvatos, Midasz
is az ő sorsukra jut majd.
Nagyot nyelek, és igyekszem gondtalannak tűnni.
– Annyi mindent hall az ember, a felére már nem is
emlékszem.
– Krisztian hercegről van szó – súgja Halina az összeesküvők
hangján. – Meghalt. Ahogy a királynő is.
– Meggyilkolták – teszi hozzá Nadír. – A szirének
megtámadták a hajót, a legénység pedig semmit nem tehetett. A
dallal csalták őket tőrbe. A királyságban nagy a nyugtalanság.
Mintha köd szállna a teremre. A csillogás, a zene, Nadír pasa
és Halina arca mind távolivá válnak, elmosódnak előttem. Egy
pillanatra elakad a lélegzetem, megszólalni se tudok. A
királynővel nem sok kapcsolatom volt, de amikor a Szaád közel
úszott Adékaroszhoz, mindig gondolkodás nélkül kikötöttünk
egy időre, Krisztian herceg pedig tárt karokkal várt bennünket.
Adott a legénységnek enni, és velünk jött a kocsmába, hogy
meghallgassa a történeteinket. Mikor továbbálltunk, mindig
kaptunk tőle ajándékot. Sok országtól kapunk – leginkább kis,
jelképes emléktárgyakat, amiknek nem sok hasznát vesszük –,
de Krisztian herceg más volt. Szegények voltak, és ahhoz, hogy
túléljenek, rá voltak szorulva más országok kölcsöneire és a
tőlük kapott terményekre. Tőle minden ajándék áldozat volt.
– Úgy hallottam, hogy a Hercegek Átka tette – ingatja a fejét
Halina sajnálkozva.
Ökölbe szorul a kezem.
– Ki mondta ezt?
– A legénység arról számolt be, hogy a haja vörös volt, mint a
pokol tüze – magyarázza Nadír. – Nem lehetett más.
Szeretnék vitába szállni vele, de csak bolondot csinálnék
magamból. A Hercegek Átka a legeslegnagyobb szörnyeteg, akit
valaha láttam. Egyszer már szemet vetettem rá, és ő az egyetlen,
aki meg tudott menekülni előlem. Fáradhatatlanul vadásztam a
tengereket, a lángoló haját lestem, amiről annyi történetben
regélnek.
De azóta egyszer sem láttam.
Már kezdtem azt képzelni, hogy csak mítosz. Egy rémisztő
legenda, amivel el akarják riasztani a királyi családokat attól,
hogy útnak induljanak. De minden alkalommal, mikor kezdem
így hinni, egy újabb hercegről derül ki, hogy meghalt. Már csak
ezért sem jöhetek haza Midaszba, hogy egy trónon üldögéljek,
ahogy az apám elvárja tőlem. Nem állhatok le. Addig nem, míg
őt meg nem öltem.
– Persze honnan is tudhatnák? – szólal meg Halina. – Nem
most van az ő hónapja.
Igazat mond, jövök rá. A Hercegek Átka minden évnek
ugyanannak a hónapjában gyilkolt. Ha viszont tényleg ő ölte
meg Krisztiant, akkor két hónappal hamarabb lendült
támadásba. Ez talán azt jelenti, hogy változtatott a taktikáján?
Hogy most már bármikor megölheti bármelyik herceget?
Az ajkam megrándul.
– A gonosz nem naptár szerint éli az életét – mondom végül,
habár ez a gonosz lény pontosan ezt csinálta eddig.
Mellettem valaki jól hallhatóan megköszörüli a torkát.
Odafordulok, és meglátom a testvéremet. Nem tudom, mióta
állhat itt mellettem, de az arcán elterülő kedves mosoly alapján
feltételezem, hogy a beszélgetés nagy részét hallotta.
– Bátyám. – Belém karol. – Táncolj velem, kérlek.
Bólintok. Örülök, hogy megszakad udvarias társalgásom a
pasával és feleségével, amit ők láthatóan élveztek. De épp ezért
a legkevésbé sem szeretnék udvariatlan lenni velük.
– Egyik udvarlód sem köti le a figyelmed? – kérdezem
Amarától.
– Nem érdemli egyik sem, hogy időt pazaroljak rá – vágja rá.
– De hidd el, daliás apánknak sem tetszenének.
– Pedig ezek itt a legjobb partik.
– Ezt majd akkor mondd, mikor a fiú feje a húsos deszkán
lesz.
Felhorkantok.
– Akkor mindent meg kell tennem, hogy megmentsem
szegény fiút – válaszolom.
Nadírhoz és Halinához fordulok, enyhén meghajolok, majd
engedem, hogy a húgom elvezessen.
 HÉT
ELIAN

A NEVE ELLENÉRE AZ ARANY LIBA az egyetlen olyan hely

Midaszban, aminek a színe nem passzol a piramishoz. A falak
érdesek és barnák, ahogy a felszolgált italok is. A törzsvendégek
leginkább vadállatokra hasonlítanak, jóformán minden éjszaka
földhöz vág valaki egy poharat, a sör áztatta asztalokat pedig
itt-ott vérfoltok tarkítják.
Ez az egyik kedvenc helyem.
A tulajdonost Szakurának hívják: hogy mi a vezetékneve, azt
senki nem tudja. Telt és csinos, világosszőke haját a fülcimpájáig
vágatta, keskeny, ferde vágású szeme pedig éppolyan barna,
mint a kocsma falai. Az ajkát sötétvörösre festi, hogy eltakarja
vele a titkait, a bőre pedig annyira halvány, amilyet még nem
láttam. A legtöbb ember szerint Págoszról való, ahol sosem
olvad el a hó és keveset süt a nap. Olyan hideg vidék, hogy csak
a helyiek élik ott túl. Azt is beszélik, hogy a págosziak ritkán
vándorolnak más országba, mert a hőséget nem tudják elviselni.
Az emlékeim szerint azonban Szakura mindig is az Arany Liba
tulajdonosa volt. Mintha mindig itt lett volna, azóta legalábbis
bizonyosan, amióta ide járok. És bár gyönyörű nő, mégis olyan
kegyetlen, hogy egy tolvajnak és gonosztevőnek sem jutna
eszébe ujjat húzni vele.
Szerencsémre Szakura kedvel engem. Mikor Midaszba jövök,
mindenki tudja, hogy el fogok látogatni az Arany Libába is, és
még a bűnözők is szívesen találkoznának a híres kalózherceggel,
akár azért, hogy kezet fogjanak velem, akár azért, hogy
megverjenek kártyában. És mikor én megjelenek, Szakura
mindig úgy mosolyog rám, hogy elővillan az egyenes, tejfehér
fogsora, és hagyja, hogy ingyen igyak. Hálából azért, hogy ennyi
vendéget vonzok. A legénységem pedig itt maradhat még jóval
záróra után is, hogy hajnalba csúszóan beszélgessenek kényes
témákról olyanokkal, akiket sosem mernék beinvitálni a
palotába.
Gyanítom, ez részben azért alakult így, mert Szakura élvezi,
hogy beleleshet a titkaimba. De engem ez nem zavar. Lehet,
hogy Szakura tud rólam egy s mást, de én jóval több titkát
ismerem. Jóval többet. És lehet, hogy ő egy nap úgy dönt, eladja
a sztorijaimat annak, aki a legmagasabb árat ígéri, de én a
legértékesebb történeteit megőrzöm magamnak. Egészen addig,
míg elég sokat nem ígér valaki.
Ma este én meg a legközelebbi barátaim az Arany Liba kellős
közepén ülünk, egy görbe lábú asztalnál, és figyeljük, ahogy egy
idegen fickó a mandzsettagombját piszkálja.
– A történetek nem hazudnak – állítja.
– Tudod, mik a történetek? – szólal meg Madrid. –
Hazugságok, rosszindulatú pletykák, amelyek túl sokáig
keringenek. Jól mondom, Kapitány?
Megvonom a vállam, majd előveszem a zsebórát a
kabátomból, hogy megnézzem, mennyi az idő. Ez az egyetlen
olyan, apámtól kapott ajándék, ami nem arany, nem új, vagy
nem drága.
Egyszerű, fekete kis tárgy, nincs semmi kacskaringós ciráda
rajta, sem drágakő, a felhajtható tetején pedig, az óra fölött egy
iránytű található.
Amikor az apám átnyújtotta nekem, tudtam jól, hogy nem
családi ereklyéről van szó – az összes midaszi családi ereklye
aranyból van, és sosem veszti el a ragyogását –, de amikor
megkérdeztem, honnan van, mindösszesen annyit mondott,
hogy az óra segít majd abban, hogy megtaláljam a saját utam.
 És valóban segít. Az iránytűnek ugyanis nem négy pontja
van, hanem csak kettő, és azok sem az égtájakat mutatják. Ha a
mutató északra mutat, tudom, hogy igazat mondanak nekem,
ha délre mutat, akkor hazudnak: ha viszont valahol a kettő
között áll meg, akkor bármelyik lehetőség fennállhat.
Ez az iránytű arra jó, hogy meg tudjam különböztetni a
hazugokat a hűségesektől.
– Biztos helyről tudom – mondja a férfi.
Rengeteg ember környékez meg azzal, hogy garantáltan
olyan információk birtokában van, amelyekkel le tudom győzni
a Hercegek Átkát. Ő is egy közülük. Kijelentettem ugyanis,
hogy a bál után elindulok, és addig vissza nem térek, míg meg
nem találom azt a szörnyeteget, és mindenki, aki nyomravezető
tudását megosztja velem, nagy jutalomban részesül. A legtöbb
információ persze haszontalan. A szirén lángoló vörös hajáról, a
szeméről regélnek, meg arról, mely tengerekben bukkan fel
gyakran. Vannak, akik azt állítják, tudják, hol helyezkedik el
pontosan a víz alatti Kétó királyság, de az iránytű ilyenkor
mindig egyértelműen jelez. Egyébként is tudom már, hol
találom: a Diavólosz-tengerben. Csak az az egy probléma, hogy
fogalmam sincs, merre van a Diavólosz-tenger. Ahogy senki
más sem tudja.
Ez az ember azonban felkeltette az érdeklődésem.
Olyannyira, hogy miután aznap este Szakura bejelentette, hogy
záróra, és intett az embereknek, hogy ideje menniük,
bólintottam neki, ő pedig rám és a legénységemre csukta az ajtót
– csak ez a bizonyos férfi maradt itt velünk –, majd eltűnt egy
hátsó szobában, és ki tudja mit csinált. Gondolom azt, amit
akkor szokott, mikor ilyen-olyan hercegek kisajátítják a
kocsmáját.
A férfi felém fordul.
– Hadd mondjak magának valamit, Hercegem – szólal meg. –
A kristály éppolyan valódi, mint én magam.
Rábámulok. Nem olyan, mint a többi idejáró vendég:
valahogy nemesebbnek tűnik, bár láthatóan igyekszik is tenni
ezért. A kabátja fekete bársonyból készült, a haját csinos kis
lófarokba fogta össze, a cipője pedig fényesre polírozva csillog
az érdes deszkapadlón. Ellenben feltűnően sovány – a hatalmas
kabátban elveszik a keskeny válla –, sötét bőrén pedig vörös
nyomokat hagyott a nap, az arca olyan cserzett, mint az
embereimé, mikor túl sok időt töltenek a fedélzeten a napon,
szélben.
Mikor türelmetlenül dobolni kezd ujjaival az asztalon, látom,
hogy a lerágott körmei alatt éppúgy bújik meg a kosz, mint a fa
repedései közt.
– Hadd halljam a többit.
Torik figyelmeztetően emeli meg a kezét.
– Hogy még több szeméttel tömje a füled?
Kye előkap az övéből egy apró kést.
– Ha tényleg szemét jön belőle – szólal meg, végighúzva ujját
az éles pengén –, akkor bemutatom közelebbről is neki a kis
kedvencemet.
Kye-hoz fordulok.
– Rakd azt el.
– Szeretném magunkat biztonságban tudni.
– Épp azért mondom, hogy tedd el, nem azt, hogy dobd el.
Kye vigyorogva visszahelyezi a kést az övébe.
A férfi felé emelem a poharam.
– Hadd halljam a többit.
– Kétó Kristálya békét és igazságot hoz majd a világunkra.
Nem tudom elfojtani a mosolyom.
– Nem mondja!
– Megvéd bennünket a tűztől.
Lenyalom a számról a konyakot.
– És hogyan működik? – kérdezem. – Erősen meg kell
szorítani, és kívánhatunk tőle hármat? Vagy a párnánk alá kell
tenni, és a tündérek megjutalmaznak majd cserébe?
Kye elővesz egy feles poharat, és konyakot tölt bele.
 – Viaszba kell mártani, majd meggyújtani, hogy távol tartsa a
háború lángjait – mondja, és átnyújtja a poharat Madridnak.
A lány felnevet, majd a szájához emeli a poharat.
– Vagy meg kell csókolni, és aztán olyan királyfi lesz belőle,
aki nem beszél ennyi badarságot – mondja.
– Vagy egy rakás szar közé kell hajítani, ahonnan származik.
– Ezt Torik mondja nagy komolyan, és olyan fapofát vág
közben, hogy attól még hangosabban kell nevetnem. Mindenki
hangosan röhög, vihog, az asztalt csapkodja, az egész kocsma
beleremeg a zajongásba.
A férfira azonban ez nincs hatással. Síri hangon ismét
megszólal:
– Meg lehet vele ölni a Tenger Úrnőjét.
Abbahagyom a nevetést.
A férfira pillantok, előkapom a kést az övemen lógó
hurokból, és érzem, hogy elönt a vérszomj. Lassan a fickó
torkához emelem a fegyverem.
– Mondd még egyszer!
Nagyot nyel, mikor a kés hegye a vénájához ér. Jobban tenné,
ha félne. És úgy is néz ki, mintha félne; a tekintete éppen úgy
remeg, ahogy kell, a keze pedig reszket, mikor a pohara után
nyúl. De ez valószínűleg begyakorolt reakció, a hangja ugyanis
sima, nyugodt továbbra is. Nyoma sincs benne rettegésnek.
Mintha hozzá lenne szokva, hogy alkalmanként egy kés szorul a
torkához.
– A kristályt azért alkották, hogy igazságot hozhassunk vele a
világra, méghozzá azzal, hogy elpusztítjuk a Tenger Úrnőjét –
magyarázza.
– Ki alkotta? – teszem fel a kérdést.
– Az első családok tagjai – válaszolja. – Az ősidők legnagyobb
varázslói összegyűltek, és felosztották maguk közt a világot.
Mindenki kapott egy szegletet, és megegyeztek, hogy békében
fognak élni, sosem indítanak háborút egymás ellen.
– Igen – szólok közbe türelmetlenül. – Mindannyian ismerjük
az első családokról szóló tündérmeséket. A száz királyság
minden gyereke ezeken a történeteken nőtt fel. – Nagyot
sóhajtok, és elrakom a késem. – Még ezek a kutyaütők is.
– Nem tündérmese! – A férfi nagyot csap öklével az asztalra. -
Arról talán meséltek nekünk, hogy az első családok békét
teremtettek a földön, de arról nem, hogy micsoda csaták dúltak
odalenn, a mélyben. Az óceánt egy gonosz, zsarnoki istennő
uralta. Neki aztán gyermekei születtek: rémséges démoni
teremtmények. Félelmetes lények, akiknek a hangja halált
hozott az emberre.
– Szirének.
A férfi bólint.
– Képesek voltak átváltozni is. Lenn úsztak a tengerben és itt
jártak köztünk a földön. Kétó istennő uralma alatt félelemben
tartották az emberiséget, így hát a száz varázsló összefogott, és
erőiket egyesítve támadást indítottak az óceán ellen. Több mint
száz év küzdelem után, nagy veszteségek árán, sikerült
elpusztítaniuk Kétót és meggyengíteniük a lényeket, akiket
teremtett. A maradványaiból készítettek egy varázstárgyat,
amivel örökre el lehet pusztítani a sziréneket.
– Ha ez igaz – válaszolom –, akkor eddig miért nem használta
senki?
– Mert a szirének egy követ is készítettek Kétó
maradványaiból. Ez a kő ad hatalmat az új királynőjüknek, aki
ígéretet tett, hogy vigyázni fog a fajtájára, és visszatartja őket a
partoktól. Elvette tőlük azt a képességet is, hogy járni tudjanak a
szárazföldön, ezzel is kimutatva jó szándékát. Ha továbbra is itt
jártak volna köztünk, az az első családok számára fenyegetést
jelentett volna, és egész biztosan népirtásra kerül sor. Ehelyett
megkönyörültek, és békét kötöttek egymással. Megegyeztek
abban, hogy a föld az embereké, a tenger pedig a démonoké
lesz. Ha egyik sem lép a másik területére, akkor nem lesz gond.
A kristályt pedig elrejtették arra az esetre, ha a száz királyság
mégsem tartaná tiszteletben az egyezséget.
 A legénység irdatlan nevetésben tör ki körülöttem, de én alig
hallom őket, mert mikor lenézek az iránytűmre, hangosan
dübörögni kezd a vér az ereimben.
Észak.
A tű meg sem moccan, nem leng ki, határozottan fölfelé
mutat. Hitetlenkedve megrázom, és mikor a mutató így is
visszalendül, az asztalhoz ütögetem egy kicsit. A nyíl nem
mozdul.
Észak.
Igazat mond.
A legénység ismét csúfolódik, gúnyolódik az idegennel,
megróják, hogy mer ilyen tündérmesékkel előhozakodni a
kapitányuk előtt. Úgy érzem, hogy igazuk van: gyerekmese az
egész, merő időpocsékolás. Az eszem azt súgja, hallgassak az
embereimre, ne hagyjam, hogy befolyásoljon az őrült történet.
Az iránytűm azonban sosem tévedett, és a lelkem mélyén, a
zsigereimben tudom, hogy hinnem kell neki. Ez az utolsó
lehetőségem, hogy elkapjam azt a bestiát.
– És hol van? – teszem fel a kérdést.
A hangom túlharsogja a legénység nevetését, úgy néznek
rám, mintha elment volna az eszem.
A férfi lehúzza az italát, a szemembe néz és elmosolyodik.
– Jutalmat ígértél.
Kye-ra pillantok. Nem is kell szólnom semmit, a kés már
repül is, egyenesen a fickó elé, bele az asztalba. A férfi
megrémül, ijedten bámul a hüvelyk- és mutatóujja közé, ahová a
penge fúródott. Most látom, milyen az, amikor tényleg igazi
félelem ül ki a képére.
– Meg fogod kapni a jutalmad – biztosítja Kye. – Így vagy
úgy.
– Egy olyan helyen van, ahol a Tenger Úrnője egész biztosan
nem fér hozzá – hadarja az ember. – Az óceántól a lehető
legtávolabbi messzeségben. A világ legeslegmagasabb pontján.
A szívem elszorul. A világ legmagasabb pontján. Ahol olyan
hideg van, hogy még senki nem jutott vissza élve, senki nem
mesélhetett arról, mi van ott.
– A págoszi Felhő-hegységben – árulja el a férfi.
És ezzel elvész minden reményem.
 NYOLC
LIRA

CSAK EGY HETEM VAN. Hét nap múlva betöltöm a tizennyolcat, és

az anyám arra fog kényszeríteni, hogy ellopjam egy tengerész
szívét. Egy jólelkű lény elfogadná ezt a büntetést, és örülne
annak, hogy a Tenger Úrnője beéri ennyivel.
De én nem vagyok jólelkű lény.
Bolondság arra gondolni, hogy ismét ellenkezzem a
királynővel, de az, hogy bárki megmondja nekem, kit ölhetek
meg és kit nem, rettenetesen dühít. Olyan vagyok, mint egy
veszett kutya, amikor az anyám gátolni próbál engem. Ráadásul
ő rendelte el annak idején, hogy öljünk embereket, gondolom,
így ment ez az ősidők óta. Annyira hozzászoktam ahhoz, hogy
kegyetlennek kell lennem, hogy kis híján el is felejtettem, hogy
nem én döntöttem így, hanem parancsra teszem. Ölj embereket!
Hogy befejeződjön a háború, amit az emberek indítottak azzal, hogy
elpusztították Kétót. Légy igazi szirén!
Egy pillanatra elgondolkodom, vajon akkor is ilyen
szörnyeteg lennék-e, ha az anyám és az elődei békét kötöttek
volna a háborúskodás helyett. Ha elfogadtuk volna, hogy Kétó
halála egy nagy veszteség, de nem szítjuk tovább a gyűlöletet.
Arra tanítottak bennünket, hogy ne merjük megkérdőjelezni a
történelem tanulságát, ne ókumláljunk ki más magyarázatokat,
és talán ez okos elvárás is. El sem tudom képzelni, mi történne
akkor, ha valaki megtagadná a kötelességét, és nem ölne
embereket.
 Befonom a hajam, az egyik oldalra igazítva. Elúsztam a
tengerünk széléig, a királyság határáig, a lehető legmesszebb,
hogy anyám ne lásson. Nem tudom, mi lesz a mérgemből, ha
ismét találkozom vele. Bele sem tudok gondolni, milyen
vakmerő tettre szánom majd magam.
Lefekszem az óceán fenekére, és megbököm a mellettem
elúszó medúzát. A csápjaival felhorzsolja a hasam, és nagyon
élvezem, ahogy szétárad bennem a fájdalom. Az agyam ettől
mindig eltompul és lecsillapszik. Semmi nem tud így
megnyugtatni, és mikor a fájdalom ismét jelentkezik, újra ezt
csinálom. Megragadom a medúzát, nem eresztem a hasamról, és
hagyom, hogy a csápjai a bőrömön táncoljanak. Mintha tűz
olvadna át a hasamon, ami egészen a szívemig hatol. Éget és
viszket, én pedig hagyom, hogy a kín ködöt bocsásson az
agyamra.
Az élet nem más, mint fájdalom, amit néha megszakít pár
tompa pillanat.
– Szegény, szépséges hercegnő, milyen egyedül van –
suttogja valaki a közelemben pszárinul. – Fájdalomra és férfira
vágyik.
– Nem férfira, csak egy szívre – mondja a másik. – Nézz bele,
lásd a ragyogást.
Ellököm magamtól a medúzát, és felülök, hogy lássam, ki ez
a két lény, aki a közelembe merészkedett. Sötétkék,
angolnaszerű testüket sima uszonyok fedik. Karjukon úgy
merednek fölfelé a fekete kopoltyúk, mint a pengék, egyenesen
a könyökükig, izmos hasfaluk kőkemény és hosszú, a mellkasuk
pedig csontos. Amikor beszélnek, laza állkapcsuk úgy mozog,
mint a halaké.
Hableányok.
– Szépséges hercegnő – mondja az első. A testén rozsdás
fémdarabkákat látok: valószínűleg kalózhajókon fosztogatott,
vagy kapott valami jutalmat, amiért megmentett egy sérült
embert. A fémdarabokat beleszúrta a saját húsába. Brossokat,
tőröket és drótra fűzött pénzérméket, amelyek ékszerként
csillognak rajta.
– A társai azt mondják, szabadságra vágyik.
– Meg akar szabadulni a királynőtől.
– Fel akarja szabadítani a szívét.
– El akar venni egy szívet.
– A királynőét.
Fintorogva fordulok feléjük.
– Jaj, húzzatok már innen, kövessetek valami hajót a világ
végéig, míg le nem zuhantok.
Az, amelyiknek a sok rozsdás fém és egy nagy kóc iszap lóg a
csápszerű hajából egészen az angolnaszerű farkáig, rám néz, és
azt mondja:
– Földjét veszti.
– Kegyvesztett lesz.
– Nem veszíthetsz olyat, ami sosem volt a tied.
Kuncogva, sziszegve nevetnek.
– Akkor meg, mire vársz? – felelik kórusban. – Menj, keresd
meg azt a szívet.
– Miről beszéltek? – csattanok fel türelmetlenül. – Milyen
szívről?
– Nyerd meg a királynő szívét.
– Egy szív, amivel megnyered a királynő szívét.
– A születésnapodon.
– A tizennyolcadikhoz méltó szív.
Egyre jobban unom őket. A hableányok rettenetes lények:
talányokban gondolkodnak és rejtélyesen beszélnek. Kimerülten
csak annyit mondok:
– A Tenger Úrnője megparancsolta, hogy egy tengerész szívét
gyűjtsem be a tizennyolcadik születésnapomra. De ezt ti is
tudjátok, bizonyára.
Úgy ingatják a fejüket, mintha bólogatnának. A hableányok
mindig kémkednek, folyton ezzel vannak elfoglalva, és az óceán
minden szegletében ott fülelnek. Ettől olyan veszélyesek.
Éppolyan könnyedén falják a titkokat, mint kilazított
állkapcsukkal a hatalmas hajókat.
– Hagyjatok – szólok rájuk. – Ez nem a ti területetek.
– Ez itt a határ.
– A határ a miénk.
– Ne a határral törődj, hanem a szíveddel.
– Az aranyszív királynőhöz méltó.
A fémekkel díszített hableány kitép az egyik uszonya tövéből
egy melltűt, és odahajítja nekem. Ez az egyetlen holmija, amit
még nem evett meg a rozsda.
– A királynőt – válaszolom lassan, a tenyeremben forgatva a
brosst – nem érdekli az arany.
– Az arany földjének szíve érdekelné.
– Egy herceg szíve.
– Az aranyhercegé.
– Úgy ragyog, mint a nap.
– Bár nem túl vicces.
– Nem nekünk való.
– Senkinek nem való.
Kis híján elvesztem a türelmem, de ekkor kezdem felfogni,
miről beszélhetnek. A szám is tátva marad a felismeréstől.
Visszaülök a homokba. A bross Midaszból való, az arany
földjéről. A királyuknak még az ereiben is arany folyik. A
trónörökös pedig egy kalózherceg. Egy vándorló. Egy
sziréngyilkos.
A hableányokra nézek: szemhéj nélküli szemük végtelen,
fekete űr. Tudom, hogy nem szabad bízni bennük, de nem
tudom figyelmen kívül hagyni a szavaik brutális igazságát.
Bármilyen mocskos szándék is vezérli őket, nem érdekel, mert a
tudásuk a hasznomra lehet.
– A midaszi herceg a szirének gyilkosa – gondolkodom
hangosan. Ha elhozom a szívét a királynőnek a tizennyolcadik
születésnapom alkalmából, akkor visszanyerhetem a kegyét.
– Ez a szív hercegnőhöz méltó.
 – Méltó a királynő megbocsátására.
A melltűt nézegetem. Sosem láttam még ilyen fényesen
csillogó cuccot. Az anyám megtiltotta, hogy egy herceg szívére
vadásszak idén, de ha ennek a hercegnek a szívét szerezném
meg, akkor megszűnne köztünk a feszültség. Én nem válnék
kegyvesztetté, a királynőnek pedig nem kellene aggódnia
amiatt, hogy levadásszák a fajtánkat. Ha ezt megteszem,
mindketten megkapjuk, amire vágyunk. És megbékélhetünk.
Visszaadom a brosst a hableánynak.
– Emlékezni fogok erre – mondom neki. – Mikor királynő
leszek.
Még egyszer rájuk nézek, látom, hogy a szájuk mosolyra
húzódik, majd fogják magukat és elúsznak.
 KILENC
ELIAN

NÉGY NAPON ÁT BÚJTAM A KÖNYVEKET A KÖNYVTÁRBAN, de nem

találtam konkrétan semmit. Több szöveg részletezi, milyen
halálosan veszélyes a Felhő-hegység jég borította vidéke, és
találtam illusztrációkat is, amelyeken – meglepően élethű
módon – bemutatják, hogy néztek ki azok, akik a hegyek közt
vesztették az életüket. Nem túl jó kezdet. Az egyetlen dolog,
aminek örülhetek, hogy a királyi család hidegebb jégből van,
mint a többi őslakos. Págoszban van egy helyi hagyomány is:
amikor egy királyi származású személy felnőttkorba ér, meg
kell másznia a hegyet, hogy bizonyítsa származását. Arra
vonatkozó feljegyzést nem találtam, hogy bármelyik királyi
utód kudarcot vallott volna. Mivel azonban én nem págoszi
herceg vagyok, nem sokra megyek ezzel az információval sem.
Biztos van valami, ami eddig elkerülte a figyelmem. Azok az
átkozott legendák. Nem tudom elhinni, hogy a págoszi
vérvonalba tartozók el bírják viselni azt az embertelen hideget.
Én tudom a legjobban, hogy mennyire nem igazak a
családunkról szóló mesék. Ha igazak volnának, akkor
eladhatnám a saját véremet pár hasznos információért.
A págosziak sem hóból meg jégből vannak, minden
bizonnyal, hanem húsból és vérből, márpedig ha ez így van,
akkor kell, hogy legyen magyarázat arra, hogyan élik túl a
hegymászást. Ha meg akarom bosszulni Krisztian halálát, akkor
meg kell tudnom a választ. És ha tudom a választ, akkor
megölhetem a Hercegek Átkát meg a Tenger Úrnőjét. Ha pedig
ezt megteszem, a megmaradt sziréneket nem fogja védeni
semmilyen varázslat. Még az is lehet, hogy elveszítik bizonyos
képességeiket. Elvégre, ha a Tenger Úrnőjének van egy ilyen
kristálya, elrejtve a Felhő-hegységben, akkor ha az elpusztul,
elveszik mindaz, amit a magafajtájának adott. Az erejük
mindenképp megfogyatkozik, és várhatóan nem élik túl a
támadásunkat. Nem tudom, mennyi időbe fog telni, mire az
összes pokolfajzatot a világ végére űzzük, de ha ezt megtesszük,
akkor az emberiség biztonságba kerül.
Becsukom a könyvet, és megborzongok. A könyvtárban
mindig hideg van, akár nyitva felejtik az ablakot, akár nem.
Mintha lenne valami a falakban, hogy a látogatók mindig
reszkessenek. A terem tizenöt méter magas, a hófehér polcok a
boltozatos mennyezetig sorjáznak. A padlót fehér márvány, a
mennyezetet pedig tiszta kristály fedi. Ez is azon kevés helyek
közé tartozik Midaszban, ahol nem látni aranyat. Minden
hófehér, a festett székektől kezdve a vastag függönyökön át a
létrákig, amelyeken fel lehet mászni a legmagasabb sorokhoz.
Csak a könyvek színesek – a bőr, a kötés és a pergamen színe –,
meg a bennük rejlő tudás. Metafora Teremnek szoktam hívni a
helyet, mert ez a rengeteg fehér felület nem lehet más, mint
metafora. Arra utal, hogy alapvetően mindenki egy üres vászon,
a színeket pedig a tapasztalatok varázsolják ránk.
Mondtam, hogy az apám kissé színpadias.
Reméltem, hogy találok itt valami használhatót. A fickó,
akivel az Arany Libában beszélgettem, olyan biztos volt a saját
történetében – és az iránytűm is egyértelműen azt mutatta, hogy
igazat mond. Semmi kétségem afelől, hogy Kétó Kristálya
létezik, de az emberek nem tudnak róla semmit. Itt van több
ezer ősi könyv, de még csak meg sem említik. Hogy lehet az,
hogy valamiről, ami létezik, nincs egy feljegyzés sem?
Tündérmesék. Átkozott meséket kergetek csak.
– Reméltem, hogy itt talállak.
 Felnézek. A király az.
– Na látod, ezért nem járok haza gyakrabban – szólalok meg.
– A tanácsadóid folyton a nyomomban lihegnek itt a kastélyban.
Az apám finoman a tarkómra emeli a kezét.
– Elfelejted, hogy a fiam vagy – mondja. Mintha ezt el lehetne
felejteni… – Nem kell nekem ahhoz kém, hogy tudjam, miben
mesterkedsz.
Egy széket húz mellém, és megnézi, milyen szövegeket
pakoltam ki magam elé az asztalra. Ha én nem illek a palotába,
akkor az apám ide nem illik, a hófehér könyvtárba, a fénylő
arany ruhájával meg a sötét, kemény tekintetével.
Nagyot sóhajt, és ő is hátradől, mint én.
– Mindig keresel valamit – állapítja meg.
– Mindig van mit keresni.
– Ha nem vigyázol, akkor csak bajt és veszélyt találsz.
– Lehet, hogy pont azt keresem.
Az apám előrenyúl, és a kezébe veszi az egyik, asztalon
heverő könyvet.
Kék bőrrel vonták be, láthatóan gondos kezek, a címét pedig
ezüsttel vésték bele. Tiszta por, meglátszik rajta az
ujjlenyomatom, ahogy leemeltem a polcról.
– Págosz legendái és a Jégváros egyéb történetei – olvassa fel
apám. Végigsimítja a borítót. – Szóval az tervezgeted, hogy
halálra fagysz?
– Kutattam valami után.
Kissé durván teszi vissza a könyvet az asztalra.
– És mi után kutatsz?
Megvonom a vállam. Nem akarok még egy okot adni, amivel
az apám itt tarthat Midaszban. Ha elmondanám neki, hogy egy
mitikus kristály után, ami olyan magasan van, a hegyek közt,
hogy pillanatok alatt megállhat fenn a szívem, akkor biztosan
nem engedne el. Mindent megtenne, hogy Midaszban
marasztalja az örökösét.
– Nem olyan fontos – hazudom. – Nem kell aggódnod.
 Az apám a szavaimat fontolgatja, gesztenyebarna ajka feszes
vonalba húzódik.
– Ha az utódja ilyen vakmerő, akkor a királynak az a dolga,
hogy aggódjon.
A plafonra emelem a szemem.
– Még jó, hogy neked kettő is van.
– Egy apának pedig az a dolga, hogy aggódjon, ha a fia sosem
akar hazajönni.
Hezitálok. Lehet, hogy nem vagyunk mindig egy
hullámhosszon, de azt nem akarom, hogy önmagát okolja azért,
mert annyit vagyok távol. Ha nem kellene a királysággal
foglalkoznunk, esküszöm, magammal is vinném.
Mindannyiukat. Az apámat, anyámat, a húgomat, és még a
királyi tanácsost is, ha megígéri, hogy a látomásait megtartja
magának. Kipakolnám őket a fedélzetre, mint a bőröndöket, és
megmutatnám nekik az egész világot, míg meg nem látnám
szemükben az ébredő kalandvágyat. De ezt nem tehetem,
úgyhogy megbirkózom a hiányukkal, ami még mindig
elviselhetőbb, mint az óceán hiánya.
– Krisztianról van szó? – kérdezi az apám.
– Nem.
– A hazugságok nem válaszok.
A vállamra teszi a súlyos tenyerét.
– Szeretném, ha most maradnál – mondja. – Olyan sok időt
töltöttél a tengeren, hogy már el is felejtetted, milyen vagy
valójában.
Meg kellene neki mondanom, hogy éppen a szárazföld foszt
meg az igazi önmagamtól, és csak a tengeren érzem jól magam a
bőrömben. De semmi értelme nem lenne: csak megbántanám, és
az mindkettőnknek ugyanúgy fájna.
– Dolgom van – jelentem ki végül. – De ha végeztem,
hazajövök.
Szörnyű a hazugság íze, megtelik vele a szám. Apám, Midasz
királya, aki egyben a Hazugságok királya is, átlát rajtam, és
olyan szomorúan mosolyog, hogy ha nem ülnék, megrogyna
alattam a lábam.
– Sok mítosz, sok legenda szól hercegekről – magyarázza. –
De a hercegek nem kergethetik egész életükben a meséket. Itt, a
valódi világban kell élniük, és itt kell megteremteniük a csodát.
– Olyan ünnepélyes most. – Ha ennyit foglalkozol a
legendákkal, Elian, te is legendává válsz a végén.
Mikor magamra hagy, azon gondolkodom, hogy az vajon
szörnyűséges vagy inkább csodás lenne-e. Vajon annyira rossz
dolog, ha az emberről történetek születnek, amiket esténként
mesélnek a gyerekeknek? Ha dal születik róla, amit játék közben
énekelnek? Egy újabb midaszi legenda: hol volt, hol nem volt,
volt egyszer egy aranyvérű herceg, aki világgá ment, hogy
megtalálja a szörnyeteget, ami el akart pusztítani minden
embert.
És akkor rájövök valamire.
Kicsit ki is húzom magam. Az apám azt mondta, hogy ne
akarjak mesevilágban élni, de talán épp azt kéne tennem. Mert
amiről az a férfi beszélt nekem az Arany Libában, az nem olyan
tény, amiről szakkönyvekben vagy életrajzokban számolnak be.
Ez egy történet.
Gyorsan felállok, és elindulok a gyerekkönyvtár felé.
 TÍZ
LIRA

AZ ÖSSZES UTCA ÖSSZES FELÜLETE CSILLOG-VILLOG. A házak tetején

aranycsíkok húzódnak, a lámpások pedig élénkebben
ragyognak, mint a belőlük áramló fény. Még a víz felszíne is
olyan, mint a sárga tej, a délutáni levegő pedig balzsamosan
dús.
Ez túl sok. Túl csillogó. Túl meleg. Túl pazar.
Megragadom a nyakamban lógó kagylót, hogy erőt merítsek
belőle. A kagyló az otthonomra emlékeztet. Az én fajtám nem
fél a gyilkos hercegtől; egyszerűen csak nem bírja elviselni ezt a
sok ragyogást. A hűvös óceán felé langyos levegő áramlik,
amitől minden felmelegszik.
Ez nem sziréneknek való hely. Inkább hableányoknak.
A herceg hajója mellett várakozom. Nem voltam benne
biztos, hogy itt találom – a gyilkoláshoz a hercegnek is folyton
úton kell lennie, mint nekem –, és abban is kételkedtem, hogy ha
itt találom, felismerem-e. Csak a rémisztő történetekre tudok
támaszkodni, amik szájról szájra járnak. Néhányan, nem túl
sokan, látták már a herceg hajóját, és túlélték a találkozást. Ők
meséltek róla egy s mást. De amint meglátom a midaszi
kikötőben álló hajót, tudom, hogy ez lesz az.
Nem pont olyan, mint a mendemondákban, de sötétnek sötét,
márpedig ilyennek írták le. A dokkon sorakozó többi hajó kicsi
és gömbszerű, ez viszont nagyobb, hosszúkás, elől pedig van
egy hegyesen előrenyúló árboca. A hajó teste fekete, mint az
éjszaka, a fedélzet deszkája pedig sötét, mint a lelkem. Ezt a
hajót gyilkolásra tervezték.
A vízből csodálom, mikor egy árnyékot veszek észre. Egy
férfi lép a hajó oldalához, és kinéz, a tengerre. Hallanom kellett
volna a lépteit, még így is, hogy itt vagyok lenn mélyen, a
vízben. Nagyon váratlanul jelent meg, most ott áll, a
kötélhágcsóba kapaszkodva, hogy le ne essen, és lassan,
mélyeket sóhajtva lélegzik. Felé sandítok, de az aranyló fénytől
alig látni valamit. Tudom jól, hogy nem biztonságos kimászni a
vízből, mikor a nap még ilyen magasan áll, de muszáj
közelebbről megnéznem őt. Lassan a felszínre emelkedek, és a
hajó oldalának döntöm a nedves testem.
Kiszúrom a hüvelykujján a midasziak királyi címerét, és
megnyalom az ajkam.
A midaszi herceg meglehetősen lezseren viseli a királyi
öltözékét. Az ingujját felhajtotta a könyökéig, a gallérját pedig
kigombolta, így a szél a mellkasát simogatja. Nem tűnik sokkal
idősebbnek nálam, a tekintete viszont kemény és megviselt. Az
elvesztett ártatlanságot látom a szemében, zöldebb, mint a
hínár, és nyughatatlan, mintha mindig keresne valamit. Még az
üres óceánra is úgy néz, mint valami prédára, gyanakodva,
egyszersmind ámulattal.
– Hiányoztál – mondja a hajónak. – Lefogadom, én is neked.
Együtt majd megtaláljuk, igaz-e? És ha megtaláltuk, megölünk
minden szörnyeteget az óceánban.
A számat harapdálom. Minek képzeli ez magát, hogy azt
hiszi, le tud győzni engem? Micsoda ostoba ötlet, fut át az
agyamon, és önkéntelenül is elmosolyodom. Ő nem olyan
ártatlan, mint a legtöbb, akiket eddig láttam: van benne valami
gonosz. Nem az a tapasztalatlan és félős fajta, sőt, kifejezetten
harciasnak, vadnak látszik. Micsoda öröm lesz a kezemben
tartani a szívét. Megnyalom a szám, majd szétnyitom az
ajkaimat, hogy belefogjak a dalba, de akkor a lélegzetem is
elakad, mert valami váratlanul megragad alulról.
 Egy hableány magasodik fölém. Olyan, mintha festéket
löttyintettek volna rá: a bőre rózsaszín, zöld és sárga színekben
pompázik. Az uszonya kígyózik, tekeredik, hasától a karjáig
csikóhalak uszonyából készített, csontos páncélzat fedi.
– Az enyém! – sziszegi pszárinul.
Az állkapcsa hosszan előrenyúlik, mint valami ormány, és
amikor elvigyorodik, olyan szögben tárul ki, hogy nézni is
rossz. A vízfelszín felett álló herceg felé bök, majd a saját
mellkasára bök.
– Neked itt semmi nem jár! – közlöm vele.
A hableány megrázza a fejét. Haja nincs, a koponyáját borító
bőr viszont kaleidoszkóphoz hasonlít, így mikor mozog, a
színek úgy csúszkálnak rajta, mint a fény.
– Kincs – válaszolja.
Ha eddig volt is türelmem, most maradéktalanul elillant.
– Mi a fenéről beszélsz?
– Midasz a miénk – krákogja a hableány. – Figyeljük, és
mikor valami kincs lehullik, begyűjtjük. Ő pedig szintén kincs,
aranyból van, és nem a tiéd.
– Az az enyém – vágom rá –, amit magamnak követelek.
A hableány a fejét rázza.
– Nem a tiéd! – kiáltja, majd alámerül és nekem támad.
Elkapja a hajam, húzni kezdi, a körmét a vállamba mélyeszti,
és erősen megráz. Üvölt és harap. A foga a karomba váj,
próbálja kiharapni a húsom.
A támadása nem rémít meg: fogom a hableány fejét, és erősen
a sajátomhoz csapom. Hátrahanyatlik, a szemhéj nélküli szeme
nagyra tágul. Egy pillanatig csak lebeg, szédülten, majd éles
hangon felsikít, és ismét támad.
Amikor hozzám ér, felkapom a testét, és húzni kezdem a
felszín felé. Zihál, a levegő méregként hat a kopoltyújára. Az
egyik kezét a nyakára szorítja, fuldoklik, a másikkal engem
igyekszik elérni: én pedig csak nevetek rajta. Szánalmas, ahogy
próbálkozik.
 – Te vagy az.
Fölkapom a tekintetem. A midaszi herceg néz le ránk
rémülten, a félelem az arcára fagyott. A szája megrándul egy
kicsit, bal irányba.
– Nem hiszem el – suttogja. – A szörnyetegem eljött értem.
Én is olyan döbbenten, kíváncsian méregetem, mint ő engem.
Még lejjebb hajol, hogy jobban lásson, fekete haja az árnyékba
vesző arca elé hull kócosan, eltakarva a homlokát. Az arca bal
oldalán egy mély gödröcske, a tekintetében csodálkozás. Ez a
pár másodperc is elég volt a hableánynak, míg nem figyeltem rá:
kihasználta az alkalmat és előrelódult, magával húzva engem is.
Nekiütközünk a hajó oldalának, de olyan erővel, hogy az egész
hajó belerecseg. Épp csak felfogom, hogy rám támadt ez a
nyomorult, amikor a herceg elveszti fent az egyensúlyát és
beesik mellénk a vízbe.
A hableány lehúz a mélybe, de amikor meglátja a herceget,
elindul felé, mint egy őrült. A herceg kőként süllyed a tenger
feneke felé, majd úszni kezd felfelé.
– Az én zsákmányom – jelenti ki a hableány. Kinyúl,
megfogja a herceg kezét, és a felszín alatt tartja. – Aranyból van
a szíved? Kincsek, kincsek, arany!
Sziszegve, keserűen felnevetek.
– Te bolond, azt hiszed, beszél pszárinul?
A hableány felém fordítja a fejét, 180 fokban. Istentelen sikoly
szakad fel a mocskos torkából, majd visszafordul a herceghez.
– Begyűjtöm a kincsem – folytatja. – Máskor vagy kincset,
vagy szívet találok, de most kettőt kapok egyszerre. Megeszem,
és olyan leszek, mint te.
A herceg kapálózik, mert a hableány embertelen erővel tartja
lenn a víz alatt. Rúgkapál, de hiába. A hableány megragadja az
ingét, körmeivel felszakítja az anyagot, a férfinak kiserken a
vére. Majd a szörnyeteg kilazítja az állkapcsát, és hatalmasra
tátja.
A herceg mozdulatai egyre lassabbak, a szeme kezd
lecsukódni. Süllyed, a hableány pedig meg akarja szerezni
magának a szívét. El akarja venni és meg akarja enni, mert azt
hiszi, akkor ő is emberré változik majd. Lába nő az uszonya
helyére. Nem lesz többé hal. Ellopja ezt a testet, amire nekem
sokkal nagyobb szükségem van: csak ezzel nyerhetem vissza az
anyám kegyét.
Olyan mérges vagyok, hogy gondolkodás nélkül lendítem a
karom, és a hableány koponyájába vágom a körmöm. Az
ijedségtől a lény elereszti a herceget, aki azonnal a felszín felé
tempózik. Még erősebben szorítom ezt a rohadékot. A hableány
dobálja magát, a kezem karistolja, de az ereje meg sem közelíti a
szirénekét. Pláne nem az enyémet. Pláne akkor, ha ilyen fontos
zsákmányra vetettem szemet.
Az ujjaim még mélyebbre hatolnak a hableány koponyájába,
és eltűnnek a szivárványszínű húsban. Érzem az éles csontjait.
A hableány meg sem moccan, de én nem hagyom abba. Egyre
mélyebbre és mélyebbre nyomom az ujjam, aztán rántok egyet.
A feje a tengerfenékre hullik.
Elvihetném az anyámnak, trófea gyanánt, jut eszembe.
Kitűzhetné egy karóra a palotája elé, elrettentésként, azt üzenve
a hableányoknak, hogy ne merészeljenek ujjat húzni a
szirénekkel. A Tenger Úrnője nem helyeselné ezt. A hableányok
is az alattvalói, az mindegy, hogy mennyivel alacsonyabb
rendűek. Még egy lesújtó pillantást vetek a lényre, aztán
elindulok a felszín felé, a hercegem után.
Hamar észre is veszem: a kikötő mellett, egy kis homokos
partszakaszon térdel. Olyan hevesen köhög, hogy az egész teste
beleremeg. Rengeteg vizet öklendez fel, majd előrebukik, és
elterül a hasán. Olyan közel úszom a parthoz, amennyire csak
lehet, onnan pedig kihúzódzkodom a partra, csak az uszonyom
vége marad a vízben.
Kinyújtom a karom, megfogom a herceg bokáját, és közelebb
húzom, a teste most egy vonalban van az enyémmel.
Meglököm a vállát, és amikor nem reagál, a hátára fordítom.
Aranyszínű arcára homok tapadt, félig nyitott szája az óceán
vizétől nedves. Úgy nézem, félig már meghalt.
Az inge a bőrére tapad, a sebekből, melyeket a hableány
ejtett, folyik a vér. A mellkasa alig mozdul levegővétel közben,
és ha nem hallanám a halk szívverését, egész biztosan azt
hinném, hogy már nem él, ez csak egy gyönyörű hulla.
Az arcára vonom a kezem, végighúzom az ujjam a szeme
sarkától az arccsontjáig. A bőre fölött vékony, vörös vonal kezd
pezsegni, de ő meg sem rezdül. Olyan éles az állkapcsa, hogy
keresztül tudna harapni vele.
Lassan benyúlok az inge alá, és a mellkasára szorítom a
tenyerem. A szíve kétségbeesetten kalimpál a kezem alatt.
Odahajtom a fejem, és mosolyogva hallgatom a hangját. Érzem
rajta az óceán szagát, sós, semmihez nem hasonlítható, mögötte
pedig az ánizsmag halvány aromáját. Olyan illata van, mint a
halászok fekete édességének. Mint annak az édeskés olajnak,
amivel bekenik a csalit.
Azon veszem magam észre, hogy arra várok, mikor ébred
már fel, mert látni akarom a hínárzöld szemét, mielőtt kitépem a
szívét, és elviszem az anyámnak. A körmöm a bőrébe mélyed,
próbálom mélyebbre nyomni az öklöm.
– Fenség!
Felkapom a fejem. A kikötő dokkján egy rakás palotaőr
közeledik felénk. A hercegre pillantok, akinek lassan kinyílik a
szeme. A feje a homokban, majd a tekintete megakad. Rajtam. A
szeme összeszűkül, miközben a hajam, meg a két, különböző
árnyalatú szememet méregeti. Mintha nem is aggódna amiatt,
hogy a körmeimet a mellkasába mélyesztettem, vagy hogy
hamarosan megölöm. Inkább eltökéltnek látszik. És furcsamód
elégedettnek.
Nincs időm azon gondolkodni, mit jelent mindez. Az őrök
sebesen közelednek, a hercegük nevét kiáltják, kivont
kardokkal, tüzelésre kész puskákkal. Meg akarnak ölni. A
herceg mellkasára nézek. Milyen közel vagyok a győzelemhez, a
szíve itt dobog a tenyerem alatt. Aztán a fénynél is sebesebben
visszakúszom az óceánba, és messze úszom tőle.
 TIZENEGY
ELIAN

ÁLMAIMBAN VÉRTENGERT LÁTOK. Nem a saját véremet. Sosem a

sajátomat, mert álmaimban halhatatlan vagyok – ahogy
láthatóan a valóságban is. Annyi seb és emlék hagyott nyomot
rajtam, de egyiket sem érzem elviselhetetlennek.
Két nap telt el a támadás óta, és éjjelenként a szirén arca
kísért. Legalábbis az a kevés, amire emlékszem belőle. Amikor
megpróbálom visszaidézni a külsejét, csak a két szemét látom
magam előtt. Az egyik olyan, mint a naplemente, a másik mint
az óceán, amit annyira szeretek.
A Hercegek Átka.
Mikor a parton felébredtem, nem voltam teljesen magamnál,
de azért tehettem volna valamit. Az övemben rejlő kés után
nyúlhattam volna, hogy kiontsam a vérét. Képen törölhettem
volna az öklömmel, hogy aztán leszorítsam, míg az őrök
idehívatják apámat. Megölhettem volna, de nem tettem, mert ő
egy csoda. Olyan sokszor kitért már előlem, majd váratlanul
megjelenik. Hogy én is egyike legyek azon keveseknek, akik
láthatták az arcát, és még életben vannak.
A szörnyetegem rám talált, és én is meg fogom őt találni,
hamarosan.
– Gyalázat!
A király vörös arccal robban be a szobámba. Az anyám a
nyomában siklik, zöld kalaszíriszben, felbőszült tekintettel.
Amikor meglát, elgyengül, a szemöldöke meggyűrődik.
 – Hogy hívathatják magukat parti őröknek? – tajtékzik apám.
– Mire való egy parti őr, ha nem arra, hogy az istenverte partot
figyelje?
– Drágám. – Anyám gyengéden a király vállára teszi a kezét. -
A hajókat szokták kémlelni. Nem várhatjuk el tőlük, hogy azt is
figyeljék, nem közelednek-e szirének a víz alatt.
– Dehogyisnem! – ellenkezik apám. – Egy kis leleményesség
rájuk férne. Főleg akkor, mikor itthon van a trónörökös.
Tudniuk kell, hogy az a tengeri szuka a nyomában van.
– Radamesz – szól rá az anyám. – Türtőztesd a dühöd a fiad
kedvéért.
Az apám felém fordul, mintha csak most venné észre, hogy
itt vagyok, pedig ő jött be a szobámba. Döbbenten figyeli, hogy
a homlokomon fénylik a verejték, a testem pedig úgy izzad,
hogy teljesen átáztattam a takarót.
Ellágyul az arca.
– Jobban vagy? – kérdezi. – Hívatom a gyógyítót, ha kell.
– Jól vagyok. – A rekedt hangom is arról árulkodik, hogy nem
mondok igazat.
– Nem úgy nézel ki.
Csak legyintek. Utálom, hogy megint gyereknek érzem
magam, akinek az apjára van szüksége, hogy az megvédje a
szörnyetegektől.
– Azt hiszem, reggeli előtt senki sem néz ki a legjobban –
szólalok meg ismét. – De szerintem még így is könnyen az ujjam
köré tudnám csavarni az udvar bármelyik nőjét.
Az anyám feddőn néz rám.
– Kirúgatom az összeset – folytatja az apám, mintha észre
sem venné, milyen beteg vagyok. – Inkább ne is legyen parti
őrség, mit bánom én!
Megemelem a fejem.
– Szerintem túlreagálod – mondom.
– Túlreagálom? Megölhettek volna a saját városodban, fényes
nappal!
 Felülök az ágyban. Egy kicsit szédülök, bizonytalanul állok
talpra, de kihúzom magam gyorsan, hogy ne vegyék észre.
– Én nem hibáztatom az őröket, amiért nem vették őt észre –
magyarázom, és felveszem az ingem a földről. – Ehhez
gyakorlott szemek kellenek.
Ami véletlenül még igaz is, bár az apámat, gondolom, ez
úgysem érdekli. Úgy tűnik, még arra sem emlékszik, hogy a
parti őröknek a felszínt kell figyelnie, azt, hogy felbukkannak-e
esetleg ellenséges hajók a láthatáron, azt pedig képtelenség
elvárni tőlük, hogy víz alatti pokolfajzatokat, démonokat
vadásszanak a tekintetükkel. Elég, ha a Szaádon lévő férfiak és
nők vállalkoznak erre az őrült feladatra – nem hiszem, hogy
rajtuk kívül bárki képes lenne rá a világon.
– Olyanok, mint a tiéd? – hördül fel az apám. – Akkor
bízzunk meg pár senkiházit azok közül, akikkel együtt szoktál
csatangolni.
Anyám arca felragyog.
– Milyen remek ötlet.
– Nem, nem az! – csattan fel az apám. – Viccből mondtam,
Isa.
– Pedig napok óta nem mondtál ilyen bölcs dolgot.
Rájuk mosolygok, az apámhoz lépek, és a vállára teszem a
kezem, hogy megnyugtassam. A szeméből eltűnik a harag, a
tekintetében inkább fáradt belenyugvást látok. Ő is nagyon jól
tudja, hogy csak egy dolog segíthet rajtunk, méghozzá az,
hogyha minél előbb elmegyek. Gyanítom, azért ilyen dühös
valójában, mert tisztában van ezzel. Mindig is azt gondolta,
hogy Midasz egy valóságos szent hely, ahová nem érhetnek el
azok a szörnyetegek, amikre vadászom. Egy hely, ahová
elmenekülhetek, ha biztonságra vágyom. Ez a támadás azonban
most bebizonyította, hogy nincs igaza.
– Ne aggódj – nézek a szemébe komolyan. – Teszek róla,
hogy a szirének megbűnhődjenek ezért.
Ahogy kimondom, rájövök, mennyire komolyan is gondolom
ezt. Most már nemcsak én vagyok veszélyben, hanem az
otthonom is, márpedig ezt nem tűrhetem. A szirének helye a
tengerben van, nekem pedig nem kellene amiatt aggódnom,
hogy folyton különválasszam a két énemet, a herceget és a
vadászt. Utálom, hogy nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy
felhagyjak a színleléssel, pedig ideje lenne elmondani a
szüleimnek az igazat. Azt, hogy sosem akarok király lenni, és
hogy akárhányszor hazajövök, csalónak érzem magam. Minden
szavamra és tettemre ügyelek, nehogy olyat mondjak vagy
tegyek, ami elárulhat. Mert mindig viselkednem kell. A két
énem azonban most elválaszthatatlanul összefonódott,
mégpedig a Hercegek Átka miatt. Olyat tett, amit valójában
nekem kellett volna megtennem, csak túl gyáva voltam hozzá.
Gyűlölöm, hogy ilyen helyzetbe hozott.
Még aznap, valamivel később, a Szaád fedélzetén körém
gyűlik a legénység minden tagja. Kétszáz férfi és nő, arcukon
elszánt dühvel, pedig csak az egyik sebemet látják, a vágást a
szemem alatt. Az ingem alatt jóval több sebesülés is van:
közvetlenül a szívem körül például éles karmok nyoma. A
szirén megjelölte a mellkasomat.
– Korábban veszélyes dolgokat kértem tőletek – szólítom meg
az embereimet. – És ti zokszó nélkül megtettetek mindent.
Legalábbis – vigyorodok el – a legtöbben.
Páran Kye irányába sandítanak, aki büszkén szalutál.
– De most másról van szó. – Nagy levegőt veszek, mielőtt
folytatnám. – Szükségem van nagyjából száz önkéntesre.
Bármelyikőtöket szívesen viszem magammal, de azt hiszem, ti
is jól tudjátok, hogy van köztetek olyan, aki nélkül nem lehet
útra kelni. – A főmérnökre nézek, aki némán bólint, hogy vette.
A többi emberem kemény tekintettel néz vissza rám,
mindegyiken azt látom, hogy a végsőkig kitartanának
mellettem. Azt mondják, az ember nem válogathatja meg a
családját, de ez nem igaz: én pontosan ezt csináltam, mikor
összeállítottam a Szaád legénységét. Én magam választottam ki
őket, ők pedig mellém álltak. Elköteleztük magunkat
egymásnak, úgyhogy tudom, minden egyes mihasznában
megbízhatok.
– Bármilyen fogadalmat is tettetek eddig, az most nem
számít. Attól, hogy most nemet mondtok az önkéntes
szolgálatra, ugyanolyan becsületesek maradtok, nem lesztek
kevesebbek semmivel sem. Ha sikerrel járunk, a legénység
minden egyes tagját tárt karokkal fogadom vissza, és együtt
folytatjuk majd az utunkat. Szeretném ezt tisztázni az elején.
– Elég a beszédből! – kiáltja Kye. – Térj a lényegre végre, hogy
eldönthessem, becsomagolom-e a hosszúnadrágomat, vagy sem.
Madrid, aki ott áll mellette, gúnyosan fintorog.
– Ne felejtsd itthon a piperetáskád sem!
Elfojtom a vigyorom, és folytatom tovább.
– Pár napja megkeresett egy férfi, és mesélt nekem egy ritka
kőről, aminek erejével megölhetjük a Tenger Úrnőjét.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezi valaki a tömegből.
– Sehogy! – kiáltja valaki más.
– Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy az képtelenség,
hogy egy rakás bűnöző és gonosztevő velem tartson, és
nekivágjunk a tengernek a legveszélyesebb szörnyetegek
nyomába – válaszolom erre. – Azt mondta: mind meghalunk
egy héten belül.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele – szól közbe Kye –, de az
én szívem még dobog.
Küldök felé egy lapos mosolyt.
– A világ úgy tudja, hogy a Tenger Úrnőjét nem lehet megölni
ember készítette fegyverrel – folytatom. – De ezt a követ nem
ember készítette, hanem az első családok tagjai, mágia
használatával. Ha bevetjük, megölhetjük a Tenger Úrnőjét,
mielőtt átadná a hatalmát a Hercegek Átkának. És akkor
minden szirén elveszti a hatalmát, minden képességét, egyszer s
mindenkorra.
Madrid előrelép, megelőzve minden férfit. Kye követi, és
mindketten határozottan néznek a szemembe.
– Ez mind szép és jó, Kapitány – szólal meg Madrid. – De
nekünk nem a Hercegek Átka miatt kellene aggódnunk?
– Csak azért nem változtattuk eddig habbá, mert nem találtuk
sehol. De ha megöljük az anyját, akkor fel fog bukkanni. Arról
nem is beszélve, hogy a királynő varázsereje ad a sziréneknek
erőt. Ha megöljük a királynőt, mind meggyengülnek, köztük a
Hercegek Átka is. A tenger pedig a miénk lesz.
– És hogy találjuk meg a Tenger Úrnőjét? – teszi fel a kérdést
Kye. – Követlek téged a világ végére is, de az ő királysága az
ismeretlen kellős közepén van, valahol a tenger mélyén. Senki
nem tudja, hol.
– Nem is kell tudnunk, merre van a királyságuk. Még azt sem
kell tudnunk, hol van a Diavólosz-tenger. Csak arra kell
rájönnünk, hogyan hajózhatunk el Págoszba.
– Págoszba. – Madrid a homlokát ráncolja, ahogy kiejti ezt a
szót. – Ezt nem gondolhatod komolyan.
– Ott van a kristály – közlöm vele. – És ha megszerezzük, a
Tenger Útnője magától is eljön hozzánk.
– Tehát akkor elmegyünk a jég birodalmába, és megkérjük a
havas barátainkat, hogy adják át nekünk a követ? – kérdezi
valaki.
Hezitálok egy percig.
– Nem pontosan ez a terv. A kristály nem Págoszban van.
Hanem a tetején.
– A Felhő-hegységben – magyarázza Kye a csapat többi
tagjának. – A kapitány azt várja tőlünk, hogy megmásszuk a
világ leghidegebb hegyét. Azt, ahol eddig mindenki meghalt.
Mikor mindenki zúgolódni kezd, Madrid gúnyosan
megszólal:
– És mindezt egy olyan mesebeli kristály miatt, amivel vagy
magunkhoz tudjuk csalogatni a világ legveszedelmesebb
szörnyetegét, vagy nem.
Rájuk nézek, meg vagyok döbbenve a kettejük viselkedésén.
Miért kételkednek most bennem? Ez az első alkalom, hogy
megkérdőjeleztek engem, és erre egyáltalán nem voltam
felkészülve.
– A lényeg tulajdonképpen ez – teszem hozzá.
Mindenki elcsöndesedik, én pedig próbálok nem moccanni,
nem szólalni, de rendíthetetlennek látszani. Azt szeretném, ha
bíznának bennem. Mintha nekem bármi fogalmam lenne arról,
mire is akarok vállalkozni. Mintha nem arra akarnám rávenni
őket, hogy haljanak meg velem együtt.
– Nos – fordul Madrid Kye felé –, szerintem ez jó mókának
tűnik.
– Azt hiszem, igazad van – feleli Kye olyan hangon, mintha
most jött volna rá, milyen kellemetlenséggel jár, ha közel áll
hozzám. Felém fordul. – Ránk számíthatsz.
– Azt hiszem, én is veletek tudok tartani, ha már ilyen szépen
kérted! – hallok egy másik hangot.
– Ilyen csábító ajánlatra hogyan is mondhatnék nemet,
Kapitány?
– Hát menjünk, ha már mindenki ennyire akarja.
Sokan kiabálnak, bólogatnak, mosolyogva közlik, hogy a
kezembe helyezik az életüket. Mintha csak egy játék lenne az
egész számukra. És minden egyes jelentkezőt hangosan
éljeneznek azok, akik már igent mondtak. Tudják, hogy az
életükbe kerülhet ez az út, úgyhogy torkuk szakadtából
kurjongatnak, egymást bátorítják. Őrültek és csodálatosak mind.
Nem ismeretlen számomra ez az odaadás. Amikor az
emberek rám néznek az udvarban, azt látom rajtuk, hogy
gondolkodás nélkül követnének, mert nem jut eszükbe jobb
ötlet. Vannak, akik sosem kérdőjelezik meg a dolgok bizarr
rendjét. Ez viszont, ahogy a legénységem reagál, egészen más:
ezt a hűséget, úgy érzem, kiérdemeltem. Mintha jogomban
állna, hogy arra kérjem őket, amire csak akarom.
Most már csak egy dolgot kell megtennem, mielőtt
elindulunk a jég birodalmába.
 TIZENKETTŐ
ELIAN

Az ARANY LIBA AZ EGYETLEN ÁLLANDÓ HELY MIDASZBAN.

Távollétemben minden fejlődik, változik, minden gyarapszik,
bár nekem sosem tűnnek fel az apró módosulások; az Arany
Liba azonban mindig ugyanolyan, mint volt. Az ajtaja elé nincs
arany virág ültetve, mint a többi ház elé: valamikor divat volt
ez, bár a legtöbb helyen már benőtte nyomukat a sok vadvirág.
Az Arany Libának nincsenek homokszínű oszlopai sem, nem
lógnak róla szélcsengők, és a tetőt sem alakították át piramis
formájúra. Érintetlen és időtlen hely, szóval mikor hazatérek, és
úgy érzem, otthon semmi sem olyan, mint volt, elég ha
visszajövök ide, és megnyugszom. Az Arany Liba sosem
változik – ahogy Szakura sem.
Korán van még, a nap narancsos tejszínű. Arra gondoltam,
akkor érdemes ellátogatni az Arany Libába, mikor a legtöbb
ember még alszik Midaszban. Nem tűnt bölcs ötletnek, hogy
akkor kérjek szívességet a kocsma jégben született háziurától,
amikor a hely tele van hallgatózó vendéggel. Bekopogok a
vörösre festett faajtón, és egy szálka szúródik a kézfejembe.
Kirántom, és közben kinyílik az ajtó. Szakura olyan képet vág,
mintha számított volna rám.
– Tudtam, hogy te vagy az – mondja, és a hátam mögé les. –
A tetovált nincs veled?
– Madrid a hajót készíti elő – közlöm vele. – Ma útra kelünk.
– Kár. – Szakura egy konyharuhát vet a vállára. – Te nem
vagy olyan csinos, mint ő.
Nem vitatkozom.
– Szóval, bejöhetek?
– A hercegeknek is ugyanannyi jár a küszöbön, mint bárki
másnak.
– Már megbocsáss, de nem a küszöbön szeretnék whiskyt
inni.
Szakura sötétvörösre festett ajka félmosolyra húzódik. Kitárja
a karját, és mutatja, hogy fáradjak beljebb.
– Remélem, tele zsebbel jöttél – mondja.
Miközben beljebb megyek, végig rajta tartom a szemem. Nem
mintha arra számítanék, hogy rám akar támadni – csak nem öl
meg itt, az Arany Liba kellős közepén –, hiszen a kapcsolatunk
nagyon is kifizetődő számára. De van Szakurában valami, ami
folyton nyugtalanít, és ezzel nem csak én vagyok így. Nem
sokan lennének képesek egy olyan helyet vezetni, mint az
Arany Liba, ahol a törzsvendégek nagy része úgy gyűjti a
bűncselekményeket, mint más a drágakövet. A veszekedések és
verekedések mindennaposak, és van, hogy több vér folyik, mint
whisky. De amikor Szakura azt mondja, hogy elég, akkor a
férfiak meg a nők is összerezzenek. Megigazítják a gallérjukat,
büszkén köpnek egyet a mocskos padlóra, majd iszogatnak
tovább, mintha mi sem történt volna. Kétségkívül ő Midasz
legfélelmetesebb nője. Én pedig nem szívesen fordítok hátat egy
ijesztő nőszemélynek.
Szakura a pult mögé áll, és borostyánszínű italt tölt egy
pohárba. Míg én helyet foglalok vele szemben, a szájához emeli
a poharat, és gyorsan beleiszik a whiskybe. Az üveg peremén
meglátszik a sötét rúzsa. Kissé meglep, amit csinál.
Szakura aztán elém tolja a poharat.
– Rendben vagyunk? – kérdi.
Arra utal, hogy az ital nem mérgezett. Lehet, hogy folyton a
tengereket járom, olyan szörnyetegek nyomában, akik szó
szerint bármikor kitéphetik a szívemet, de ez nem jelenti azt,
hogy óvatlan vagyok. Soha nem eszem vagy iszom semmit,
bárhol is kötünk ki, mielőtt valaki meg nem kóstolja előttem. Ez
a feladat általában Torikra hárul, aki azóta szívesen csinálja ezt,
hogy a hajómra került, és azt állítja, hogy a legerősebb méreg
sem ölheti meg, úgyhogy ilyenkor tulajdonképpen nem is teszi
ki magát életveszélynek.
Kye természetesen vissza szokta utasítani ezt a feladatot. Ha
én feláldoznám magam, szokta mondogatni, ki vigyázna majd rád?
Szakura elkenődött rúzsnyomát nézem, elmosolyodok, majd
fordítok a poháron, és beleiszok a whiskybe.
– Nem kell finomkodni – szólal meg. – Mondd, mit akarsz.
– Szóval tudod, miért jöttem.
– Egész Midasz a szirénedről beszél. – Szakura az italos
szekrénynek dönti a hátát. – Minden szóbeszédet ismerek,
ebben biztos lehetsz.
Olyan éles, fürkésző tekintettel néz rám, mint még soha.
Mintha azt akarná mondani, hogy szinte minden egyes
titkomról tud. Egy herceg talán élhet a diszkréció előjogával, de
egy kalóz nem. Tudom jól, hogy sok-sok beszélgetésemet
kihallgatták idegenek, az információkat pedig jó pénzért eladták
azoknak, akik a legtöbbet ígértek érte. Szakura is árult titkokat
egy időben, az információkat aranyra cserélte, amikor csak
lehetősége adódott rá. Persze hogy hallgatózott akkor is, mikor
az a férfi felkeresett engem az éjszaka közepén, és arról a helyről
mesélt, ahonnan Szakura származik, és ahol az a bizonyos kincs
található.
– Azt akarom, hogy velem gyere.
Szakura felnevet, de a hang nem illik a komoly
arckifejezéséhez.
– Ez most egy herceg parancsa?
– Kérés.
– Akkor visszautasítom.
– Tudod – folytatom, a pohár száját simogatva –, a rúzsod
elkenődött.
 Szakura letörli a nyomot a pohárról, majd az ajkát is
megdörzsöli. Mikor végzett, fenyegető pillantást vet rám. Én
pedig azt látom, amire számítottam. A hóarcú nőt, akinek a
szája kékebb, mint a szirének szeme.
Olyan kék, mint a királyi családok tagjainak.
A págoszi emberek a száz királyság egyik fajához sem
hasonlítanak, de a királyi család még a helyi közembereknél is
különb. Mintha jégből faragták volna őket: a bőrük egészen
sápadt, a hajuk szinte fehér, az ajkuk pedig olyan kék, mint a
címerük.
– Tudtál róla? – kérdezi.
– Ezért néztem el neked annyi mindent – árulom el neki. –
Meg akartam várni az alkalmat, amikor nagy hasznát veszem
majd a titkodnak. – Megemelem a poharam az egészségére. –
Éljen soká a págoszi Yukikó hercegnő.
Szakura arca meg sem rezdül attól, hogy kimondtam az igazi
nevét. Ehelyett üres tekintettel néz rám, mintha olyan sok idő
telt volna el, hogy már nem is emlékszik a saját nevére.
– Ki tudja még? – teszi fel a kérdést.
– Nem mondtam még el senkinek. – A még szót szemtelen
hangsúllyal ejtem ki, bár semmi szükség rá. – Bár nem értem,
miért foglalkoztat ez egyáltalán. A bátyád már egy évtizede
viseli a koronát. Oda mész, ahová akarsz, azt csinálsz, amit
akarsz. Senki nem akar merényletet elkövetni olyan előkelőség
ellen, aki nem tud uralkodni.
Szakura nyíltan néz a szemembe.
– Tudom.
– Akkor miért titkolózol? – faggatom. – Nem hallottam
senkitől az eltűnt hercegnőről, szóval feltételezem, a családod
tudja, hol vagy.
– Nem vagyok menekült – mondja Szakura.
– Akkor mi vagy?
– Valami, ami te soha nem leszel – somolyog. – Szabad.
Kissé hangosabban csapom le a poharam, mint szándékozom.
 – Hát, akkor te nagyon szerencsés vagy.
Könnyű neki, szabadnak lenni. Van négy idősebb bátyja,
úgyhogy senki nem várja el tőle, hogy foglalja el a trónt –
szemben velem. Apám nem szűnik meg emlékeztetni rá, milyen
súly nehezedik a vállamra.
– Akkor jöttem el, mikor Kazue trónra lépett – meséli
Szakura. – Három bátyám is ott maradt, hogy tanácsadóként
segítsék, én pedig úgy véltem, nem tudnék több bölcsességgel
szolgálni náluk. Huszonöt évesen egyáltalán nem volt ínyemre,
hogy olyan előkelőségként éljek ott, aki sosem fog uralkodni.
Ezt közöltem a testvéreimmel is. Megmondtam nekik, hogy
többet akarok látni a hónál és jégnél. Színeket akartam látni. –
Rám néz. – Aranyat.
Felhorkantok.
– Na és most?
– Most gyűlölöm ezt a hitvány ragyogást – mondja Szakura.
– Mégis maradsz.
– Nem könnyű új otthonra találni.
Azon gondolkodom, mennyire igazat szólt. Mindenkinél
jobban értem, miről beszél, mert bármerre is utazom, sosem
érzem magam otthon. Még itt, Midaszban sem, ami oly
gyönyörű, és ahol oly sok embert szeretek. Biztonságban érzem
ugyan magam itt, de nem tartozom ide. Az egyetlen hely, amit
tényleg az otthonomnak nevezhetek, az a Szaád. Ami
folyamatosan úton van, és mindig változik. Ritkán fordul meg
ugyanazon a helyen kétszer. Talán azért szeretem, mert sehová
nem tartozik, még Midaszba sem, habár itt készült. És mindezek
ellenére mégis mindenhová tartozik.
Megkavarom a kevés, maradék whiskymet és Szakurára
nézek.
– Szóval szégyenkeznél, ha az emberek rájönnének, ki vagy
valójában. Az, hogy págoszi menekült vagy, egy dolog, de az,
hogy a királyi család tagja, haza nélkül, az egész más tészta.
Hogyan bánnának veled vajon?
 – Kis herceg. – Szakura megnyalja a száját. – Csak nem
zsarolni próbálsz épp?
– Ugyan, dehogyis – felelem, habár a hangsúlyom az
ellenkezőjéről árulkodik. – Csak arra utaltam, hogy bizonyára
kényelmetlenül éreznéd magad, ha az emberek rájönnének.
Pláne a pártfogóid.
– Ami őket illeti – vág a szavamba Szakura –, valószínűleg
kihasználnák a helyzetet, szóval meg kellene őket ölnöm. És
valószínűleg ki kell majd nyírnom a törzsvendégeim felét is.
– Az, gondolom, nem tenne jót az üzletnek.
– Te viszont nagyon is jól jártál a gyilkolászással.
Erre nem reagálok semmit, de az, hogy semmilyen érzelmet
nem mutatok, valószínűleg éppúgy tetszik Szakurának, mintha
védekeznék. Mosolyog, és azt veszem észre, hogy bármilyen
gúnyos, akkor is gyönyörű. Arra gondolok, milyen kár, hogy
kétszer annyi idős, mint én, mert mikor ilyen szemét, valósággal
ragyog, és a felszín alatt nagyon is vadóc.
– Gyere velem Págoszba – szólalok meg végül.
– Nem. – Szakura elfordul tőlem.
– Nem akarsz jönni?
– Nem, nem ezt akartad kérni tőlem.
Felállok.
– Segíts nekem megtalálni Kétó kristályát.
Szakura visszafordul hozzám.
– Tudom, mit akarsz. – Most nyoma sincs az arcán
mosolynak. – Egy págoszira van szükséged, aki felmászik a
Felhő-hegységbe, és megtalálja a mesebeli kincsedet.
– Nem sétálhatok csak úgy be, hogy megmásszam a
legveszélyesebb hegyeteket, mikor fogalmam sincs, mire
számítsak. Beengednek egyáltalán a testvéreid? Ha ott lennél
velem, elláthatnál hasznos tanácsokkal. Elmondhatnád, melyik
útvonalat válasszam. Segíthetnél meggyőzni a királyt, hogy
megmutassa a legbiztonságosabb utat.
– Nagy szakértője vagyok a hegymászásnak. – Szakura
hangjából csak úgy árad a gúny.
– A tizenhatodik születésnapodon elvárták tőled, nem? –
Próbálok türelmesebbnek mutatkozni, mint amilyen vagyok. –
A págoszi királyi család minden tagjától elvárják. Segíthetnél
nekem.
– Teljesen meg vagyok hatódva most már.
– Arra kérlek, hogy…
– De hát nem kérsz, hanem könyörögsz – vágja rá. – Ráadásul
lehetetlent akarsz. A mászást senki nem élheti túl a családomon
kívül. A vérünkben van.
Ököllel nagyot csapok az asztalra.
– Lehet, hogy a mesekönyvekben ezt írják, de tudom jól, hogy
valamit titkoltok. Biztos létezik egy másik útvonal. Egy rejtett
ösvény. Valami, amiről csak a családod tud. Ha nem is jössz
velem, legalább áruld el a titkot.
– Úgysem segítene rajtad.
– Ezt meg hogy érted?
Megnyalja a kék ajkait.
– Még ha létezik is ez a kristály, és ott is van a hegyekben,
egész biztos, hogy a jégpalotában tartják, egy dómban elzárva.
– Egy bezárt dóm – ismétlem utána kifejezéstelenül. – Ezt
most találtad ki, igaz?
– Mi is pontosan ismerjük a legendákat, amik azokban a
gyerekkönyvekben szerepelnek – válaszolja. – A családom
nemzedékek óta szeretne rájönni, hogy lehet bejutni oda, de
erővel nem lehet, és az is egész biztos, hogy nem létezik másik
bejárat. A zárat mágia őrzi, amit még valószínűleg az első
családok bocsátották az ajtóra. Kell hozzá egy kulcs. Egy
nyaklánc, amit a családunk elvesztett. Anélkül teljesen mindegy,
hány hegyet tudsz megmászni. Sosem fogod megtalálni, amit
keresel.
– Amiatt hadd aggódjam én – vágom rá. – Értek ahhoz,
hogyan kell felkutatni elveszett kincseket.
– És a szertartást is ismered, amivel a kristályt ki tudod
szabadítani a börtönéből? – teszi fel a kérdést Szakura. – Tán azt
is ki tudod nyomozni?
– Ahhoz nem értek.
– Azért, mert senki nem ismeri a szertartást. Hogyan
szeretnéd bemutatni az ősi szertartást, ha azt sem tudod, mi az?
Igazság szerint arra számítottam, hogy Szakura majd kitölti
az üres helyeket a fejemben.
– A titok valószínűleg a nyakláncban rejlik – próbálkozom
ismét.
Lehet, hogy egy egyszerű leírás van benne, amit csak el kell
olvasni. És ha nem így lenne, akkor majd rájövök.
Szakura felnevet.
– Tegyük fel, hogy igazad van – válaszolja. – Tegyük fel, hogy
ilyen könnyű megoldani a legendák rejtélyeit. Tegyük fel, hogy
létezik a nyaklánc és az ősi szertartás is. Meg hogy vannak
térképek és titkos útvonalak. De azt mondd meg: miért árulnám
el ezeket épp neked?
– Mert bármikor elmondhatom a többieknek, ki vagy
valójában.
Pitiánernek és gyerekesnek érzem magam, ahogy ezt
kimondom.
– Az méltóságodon aluli lenne – mondja Szakura. –
Próbálkozz mással.
Elgondolkodom. Szakura nem azt mondja, hogy nem segít.
Csak arra vár, hogy meggyőzzem, ő miért járna jól vele.
Mindenkinek megvan az ára, még Págosz elfeledett
hercegnőjének is. Csak rá kell jönnöm, ő mire vágyik. Pénzre
biztosan nem: már a gondolattól is röhögnöm kell, hogy így
próbáljam meg rábírni a dologra. Sértésnek venné (elvégre ő is
királyi sarj), vagy pedig gyerekesnek tartana, nem kapitánynak
– a jelenlétében ráadásul tényleg az is vagyok. Valami olyat kell
neki felajánlanom, amit más nem tud. Egy soha vissza nem térő
lehetőséget, amit egyszerűen nem utasíthat vissza.
Arra gondolok, mennyire hasonlóak vagyunk, Szakura meg
én. Két királyi utód, akik menekülni akarnak a saját
országukból. Azzal a különbséggel, hogy ő nem azért akart
eljönni Págoszból, mert nem kívánt hercegnő lenni, hanem
azért, mert semmi értelme nem lett volna, ha marad, miután a
bátyja kapta meg a trónt.
Nem volt ínyemre, hogy olyan előkelőségként éljek ott, aki sosem fog
uralkodni.
És akkor rájövök. Szíve mélyén Szakura királynő. Az az
egyetlen problémája, hogy nincs országa. Tudom már, mit kell
megtennem azért, hogy velem tartson.
– Királynővé tudlak tenni.
Szakura fehér szemöldöke a magasba szalad.
– Remélem, nem arra célzol, hogy meg akarod ölni a
testvéreimet – mondja. – Mert a págosziak sosem fordulnak
egymás ellen a koronáért.
– Dehogyis. – Próbálok a lehető leghatározottabbnak tűnni. –
Egy egészen másik országot ajánlok neked.
Szakura arcán látom, hogy lassan kezdi felfogni, miről
beszélek.
– És melyik ország lenne az, fenség?
Ezzel véget érne az élet, amit úgy szerettem. El kellene
búcsúznom a Szaádtól, az óceántól és a széles nagyvilágtól, amit
már kétszer bejártam, de megismételném még ezerszer.
Királyként kellene élnem, ahogy arra apám mindig is vágyott, a
feleségem pedig egy hóban született asszony lenne. Egyesülne a
jég és az arany. Ez még annál is több lenne, mint amit az apám
elképzelt: és végül is megérné, nem? Miért is járnám a
tengereket, ha már elpusztítottunk minden szörnyeteget? Tán
még az is lehet, hogy elégedetten uralnám Midaszt, miután a
világot megszabadítottam minden veszélytől.
De ahogy sorolom magamnak a terv előnyeit, rögtön látom,
hogy mind hazugság. Csak a származásom szerint vagyok
herceg. Még ha sikerülne is legyőznöm a sziréneket, és békét
hoznék az óceánnak, akkor is arra vágynék, hogy a Szaádon
éljek, a legénységemmel – feltéve, hogy akkor is követnének –,
és úton legyünk, még akkor is, ha nem keresünk semmit. Mert
minden más szenvedést okoz. Ha egy helyben kell lennem, akár
csak egy pillanatra is, már minden bajom van. A szívem mélyén
éppolyan vad vagyok, mint az óceán, aminek a hátán felnőttem.
Nagy levegőt veszek. Ha ez az ára, akkor szenvedni fogok.
– Ez az ország. Ha kapunk egy térképet, ami megmutatja,
milyen titkos út vezet a hegyre, és a legénységem feljut anélkül,
hogy halálra fagyna, akkor megegyezhetünk ebben.
Kinyújtom a kezem Szakura felé. Págosz hercegnője felé.
– Ha megkapom a térképet, a királynémmá teszlek.
 TIZENHÁROM
LIRA

HIBÁT KÖVETTEM EL. Az egész egy herceggel kezdődött, mint a

legtöbb történetben. Amióta megéreztem szíve lüktetését a
tenyerem alatt, nem tudom őt kiverni a fejemből. Figyeltem a
vízből, vártam, hogy mikor bukkan fel megint. De csak napok
múlva láttam újra, és mikor megjelent az óceán közelében,
mindig vele volt a kísérete.
A dokkok mellől nem énekelhettem neki, az túl veszélyes lett
volna: a királyi őrség tagjai meg a járókelők azonnal a fiatal
vadász segítségére siettek volna. Ezek az emberek azonban
egész mások voltak. A különbség érezhető volt: ezek a férfiak és
nők egész másképpen követték a herceget, vele együtt
mozdultak, és mikor hozzájuk beszélt, elbűvölten nézték. Olyan
hűség áradt belőlük, amit nem lehet pénzért megvenni. Az
óceánba is utánaugrottak volna, az életük kockáztatásával, ha
arra kényszerítem őket.
Szóval ahelyett, hogy támadtam volna, csak figyeltem és
hallgattam a történeteiket a kőről, aminek erejével el lehet
pusztítani a világot. Kétó Második Szeméről beszéltek. A
legendás ereklyéről, ami után anyám uralkodása teljes ideje alatt
kutatott. Az emberek arról beszéltek, hogy elindulnak a jég
birodalmába, hogy nyomára bukkanjanak: azt hiszem, az lesz a
tökéletes alkalom. Ha követem őket a havas tengerbe, ahol a víz
olyan hideg, hogy abban egy ember sem éli túl, akkor nem
ugranak majd utána, hanem kénytelenek lesznek végignézni,
hogy hal meg.
Volt tervem. Ott hibáztam, hogy azt hittem, az anyámnak
nincs.
Mert ahogy én figyeltem a herceget, a Tenger Úrnője úgy
figyelt engem. És mikor elindultam a midaszi kikötőből, hogy
keressek valami tengeri ételt, az anyám felfedte magát.
A megalázottságnak erős a szaga. Egy rakás lény – cápák és
polipok – holtteste hever a nyomomban. Elúszom a tetemek
mellett, holott jobb napokon szívesen lakomáztam volna
belőlük.
– Nahát, te itt vagy – szólal meg a Tenger Úrnője.
Az anyám fenségesen néz ki a bomló dögök gyűrűjében. A
maradványok itt-ott csurognak a szimbólumokkal rajzolt
bőréről, meg a csápjairól, amelyeket fenyegetően mozgat hátul.
Megfeszül az állkapcsom.
– Meg tudom magyarázni – mondom.
– Igen, gondolom, kiagyaltál már néhány jól hangzó kifogást
a csinos kis fejeddel – vágja rá a királynő. – De engem egyik sem
érdekel, ne haragudj.
– Anyám. – A kezem ökölbe szorul. – Okkal hagytam el a
királyságot.
Az aranyhercegre gondolok. Ha nem vacillálok a parton, és
nem azzal foglalkozom, hogy a bőre édes illatát szagolgatom,
akkor nem is kellene magyarázkodnom. Akkor most
előkaphatnám és megmutathatnám a szívet, a Tenger Úrnője
pedig megkegyelmezne nekem.
– Megmentettél egy embert. – A hangja olyan sötét, mint az
éjszaka.
A fejem ingatom.
– Ez nem igaz.
A királynő csápjai az óceán talajába fúródnak, és annyi
homokot söpör felém, hogy orra bukom. A torkomba is jut a
szemcsékből, de nem akarok köhécselni előtte.
– Csak bosszantasz a hazugságaiddal – sziszegi. – Nem elég,
hogy megmentettél egy embert, de ráadásul épp azt, aki
vadászik ránk. Azért csinálod, mert arra tetted fel az életed,
hogy ellenkezz velem? – kérdezi. Majd undorodva folytatja: –
Vagy talán elgyengültél. Ostoba kislány, megbűvölte a herceg.
Mondd csak, a mosolya volt rád ilyen hatással? Tán feléledt tőle
a szíved, és beleszerettél, mint valami közönséges hableány?
Pörög az agyam. A szégyentől teljesen összezavarodtam. A
szerelem szót nem igazán hallani az óceán mélyén. Csak a
dalomban létezik, és azoktól a hercegektől hallom, akiket
megöltem. Azt sem tudom igazán, mit jelent. Számomra mindig
csak egy szó volt, amit az emberek számomra érthetetlen okból
nagyra becsülnek. Még csak nincs is igazi megfelelője a pszárin
nyelvben. Az anyám pedig most azzal vádol, hogy én is ezt
érzem.
Vajon ez is olyan, mint a Kahlia iránti hűségem? Ez az erő,
ami arra kényszerít, hogy gondolkodás nélkül védjem meg? Ha
ez így van, akkor a vád még zavarba ejtőbb, hiszen én nem
akarok mást, mint megölni a herceget, és bár nem tudom, mi az
a szerelem, abban biztos vagyok, hogy nem ilyesmi.
– Tévedsz – közlöm anyámmal.
A visszatetszéstől megrándul a szája sarka.
– Megöltél érte egy hableányt.
– Meg akarta enni a szívét!
Összeszűkül a szeme.
– És mondd csak – folytatja –, miért lett volna az olyan rossz
dolog? Hagynod kellett volna, hogy kitépje a nyomorult szívét
és lenyelje egyben.
– De ő az enyém – ellenkezem. – Neked szántam, ajándékul!
Trófeaként, a tizennyolcadik születésnapom alkalmából.
A királynő ezen elgondolkodik.
– A saját születésnapodra akartad levadászni – mondja aztán.
– Igen, anyám, de…
A Tenger Úrnőjének elsötétül a tekintete, majd egy
szempillantás múlva meg is ragad a csápjaival.
 – Te szemtelen!
A csápjai olyan szorosan tekerednek a torkomra, hogy az
óceán elmosódik előttem. Remegek a rémülettől. Én itt
haldoklom, a Tenger Úrnője pedig csak felsőbbségesen bámul.
Pedig nem ér annyit, mint én.
– Anyám! – könyörgök.
De ahogy meghallja a hangom, még erősebben szorít. Ha
akarná, el is törhetné a nyakam. Letéphetné a fejem, ahogy én
tettem a hableánnyal. Lehet, hogy a szívem is kitépi.
A királynő az óceán homokjára hajít, én pedig a nyakamhoz
nyúlok, majd gyorsan el is kapom a kezem, mikor a csontok
megroppannak és lüktetni kezdenek az érintéstől. A királynő
fölém magasodik, úgy tornyosul ott, mint egy sötét árnyék.
Körülöttünk minden élénk szín eltűnik a vízből, szürke, majd
fekete lesz, mintha a mérge beszennyezné a teljes óceánt.
– Nem vagy méltó, hogy az utódom légy – sziszegi a Tenger
Úrnője.
Mikor válaszra nyitom a szám, savas ízt érzek. Az óceán sóját
kicserélte valamire varázslattal, ami égeti a torkom. Alig kapok
levegőt, annyira kínoz.
– Arra sem vagy méltó, hogy köztünk élj.
– Ne – könyörgöm.
Minden szavam halk félsuttogás. A nagynéném, Crestell
hangja is ugyanígy megtört, mielőtt meggyilkolták.
– Azt hiszed, te vagy a Hercegek Átka. – A Tenger Úrnője
harsányan felnevet. – Miközben te vagy a herceg megmentője.
Megemeli a háromágú szigonyt, amit Kétó istennő csontjából
faragtak. Fekete, mint az éjszaka. A mágikus csontok. A
közepén ragyogó rubin csak az utasításra vár.
– Lássuk – vigyorog a királynő –, maradt-e benned még
bármi reménykeltő.
A kemény talajhoz érinti a szigony végét, mire olyan
fájdalom nyilall belém, amilyet elképzelni sem lehet. A
csontjaim megroppannak és mintha átrendeződnének. Vér
ömlik a számból és a fülemből, árad a pórusaim közül. A
kopoltyúim mintha összezúzódnának. Az uszonyom felhasad
középen és kettéválik. Deréktól lefelé kettészakadok. A
pikkelyeim, amik eddig úgy ragyogtak, mint a csillagok,
pillanatok alatt lepattannak rólam, és a mellkasomban valami,
ami eddig nem volt ott, verni kezd. Mintha ezernyi kis ököl
csapkodna odabenn.
A mellemhez kapok, a karmaim a bőrömbe mélyednek, ki
akarom tépni onnan, bármi is legyen az. Szabadon kell
engednem. Ez az akármi fogságba esett bennem, és
kétségbeesetten ki akar jönni.
Majd dörgedelmes hangon megszólal az anyám.
– Ha te vagy a rettegett Hercegek Átka, akkor hozd el nekem
a herceg szívét a hangod nélkül, ha tudod. A dalod ereje nélkül.
Próbálok magamnál maradni, de az óceán vizétől fuldoklom.
Só és vér ömlik le a torkomon, míg csak zihálni és csapkodni
nem kezdek. De kitartok. Nem tudom, mi történne, ha
becsuknám a szemem. Vajon ki tudnám még nyitni valaha?
– Ha vissza akarsz térni – dörmögi a Tenger Úrnője –, akkor
hozd el nekem a szívét napforduló előtt.
Próbálok koncentrálni, de az anyám szavai is félig
elmosódnak. Nem is értem, mit mond. Nem állnak össze a
szavai a fejemben. Darabokra hasogatott, és még ez sem elég
neki.
Lassan lecsukódik a szemem. A tenger fekete vize a szemem
mögé szivárog és beleömlik a fülembe, így már nem látok és
nem is hallok semmit. Még egyszer megpillantom a királynőm
elmosódó alakját, majd behunyom a szemem, és átadom magam
a sötétségnek.
 TIZENNÉGY
ELIAN

A PIRAMIS ELTŰNIK A LÁTHATÁRON. A nap magasabbra kúszik,

arany az arannyal szemben. Hajózunk tovább előre, magunk
mögött hagyva a csillogó várost, míg az óceán ismét kékké nem
változik, és a szemem hozzá nem szokik a szín végtelen
kiterjedéséhez. Ehhez mindig kell egy kis idő. A kék először
még tompa. A felhők fehér színe keveredik rajta Midasz
szemem előtt tovatűnő fényének bronzos foltjaival. Majd a világ
visszatér az ideális állapotába: mindent beragyog a végtelen
kékség. Nincs más, csak a korallok, halak meg a nefelejcskék
égbolt.
Mindent magam mögött hagytam. A piramist, a családomat
és a Szakurával kötött egyezségem. És most itt van előttem az
egész világ. Készen áll arra, hogy magamévá tegyem.
Megszorítom a pergamentérképet a kezemben. A fenséges
Felhőhegység titkos ösvényét ábrázolja, amit a págoszi királyi
család titokban tartott. Ennek az ismeretében tudnak
biztonsággal feljutni a hegyekbe, hogy a nép előtt bebizonyítsák,
kiérdemelték a helyüket.
Kiadtam érte a jövőmet, és nincs most semmi másom, mint
egy págoszi nyaklánc. Még jó, hogy tudom, merre kell néznem.
A családomnak nem meséltem az eljegyzésről. Majd úgyis
értesülnek róla, hogy kinyírattam magam. Az is bőven elég volt,
hogy a legénységnek elmondtam, és ha nem lett volna elég a
megsemmisítő bólogatásuk, Madrid felháborodása kifejezte, mit
gondolnak valójában. Miután a fél életében adták-vették, egyik
hajós a másiknak adta el a lányt, számára a szabadság
mindennél előbbre való, minden szempontból.
Az egyetlen megnyugtató tény, amivel szolgálni tudtam – és
meglehetősen furcsa, hogy épp ezzel próbáltam megnyugtatni
őket –, az, hogy nem áll szándékomban végigcsinálni. Nem
mintha azt tervezném, hogy megszegem a szavam. Nem vagyok
ilyen férfi, és Szakura sem olyan nő, aki könnyedén venné az
átverést. De van valami, amit meg kell tennem. Meg kell
kötnöm még egy esküt, hogy mindketten azt kapjuk, amire
vágyunk. Csak be kell vonnom ehhez egy új szereplőt a játékba.
A Szaád hátsó fedélzetén állok, és nézem a hajót. A nap már
lement, és most csak a hold meg a mi pislákoló lámpáink adnak
fényt. Odalenn alszik a csontvázlegénység: milyen találó nevet
adtak maguknak az önkénteseim. Altató helyett vicceket és
mocskos történeteket szoktak mesélni egymásnak. Azon
kevesek, akik még a fedélzeten vannak, halkan, meredten
néznek maguk elé. Nem gyakran csinálnak ilyet.
Az egyik megállónk, Eidüllió felé tartunk, amit útba kell
ejtenünk, mielőtt Págoszba érünk. Nagyon fontos nekem ez a
hely: Eidüllióban található az egyetlen dolog, amit Szakura
szerintem elfogad majd a házasság helyett.
A fedélzeten Torik kártyázik Madriddal, aki azt állítja, hogy
minden játékban ő a legjobb. Csöndesen zajlik a meccs, csak azt
hallani, amikor Torik mélyen a szivarjába szippant. A lábánál ül
a mérnök segédem, aki olykor eltűnik, majd ismét megjelenik a
fedélzet alatt, visszacsüccsen a földre, és a lyukakat számlálja a
zokniján.
Az este mindannyiukból mást hoz ki. A Szaád az otthonuk,
itt biztonságban vannak, és egy kis időre végre elfelejthetnek
minden veszélyt. A tengeren mindig nyugodtak. Pedig itt
kígyóznak alattunk a szirének, a cápák és mindenféle
szörnyetegek, amelyek bármelyik pillanatban elragadhatnak
minket. Az igazi veszélyt az emberek jelentik. Mert ők
kiszámíthatatlanok. Csalók, hazugok. A Szaádon viszont egy
egész más világban vagyunk, messze tőlük.
– Szóval ez a térkép elvezet bennünket a kristályhoz? –
kérdezi Kye.
Megvonom a vállam.
– Vagy a halálunkba visz.
A vállamra teszi a kezét.
– Nagyobb magabiztosságot! – mondja. – Eddig még sosem
néztél ránk elkeseredetten.
– Ez pedig azt jelenti, hogy egyikőtök sincs felkészülve arra,
milyen leszek akkor.
Kye becsmérlően néz rám. Egyidősek vagyunk, de úgy
viselkedik velem néha, poénból, hogy attól fiatalabbnak érzem
magam. Mintha csak egy fiú lennék, nem pedig a kapitány, aki
lenni próbálok.
– A kockázat már csak ilyen – közli Kye. – Lehetetlenség
megmondani előre, melyik lesz a jó döntés.
– Öregkorodra milyen bölcs lettél – vetem oda neki. –
Reménykedjünk abban, hogy igazad van, a térkép tényleg
segítségünkre lesz, és nem fagyunk halálra. Nem szeretnék
megszabadulni az ujjaimtól, sem a kezemen, sem a lábamon.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy eladtad a jövődet
egy darab pergamenért – sóhajt Kye. Keze a késen, mintha
Szakura említése máris harcra késztetné.
– Nem te mondtad épp az előbb, hogy érdemes kockázatot
vállalni?
– De nem olyat, amivel szentségtelen házasságba sodrod
magad egy hercegnővel. – Úgy ejti ki, mintha valami szitokszó
lenne, és elviselhetetlen még a gondolat is, hogy
összeházasodom egy másik királyi család tagjával.
– Igazad van – ismerem el. – De felajánlok valamit
Szakurának, ami jobban fog tetszeni neki, mint én. Tudom, ez
most furcsán hangzik. De épp ezért jöttünk most Eidüllióba,
úgyhogy egyelőre ne nyugtalankodj annyira a sorsom miatt.
Van egy tervem; próbálj meg hinni bennem.
– Kár, hogy a terveid mindig sérülésekhez vezetnek.
– A nők odavannak értük.
– Akkor nem, ha harapásnyomhoz hasonlítanak.
Vigyorgok.
– Kétlem, hogy Eidüllió királynője kannibál lenne.
– Mindegy, még úgyis messze vagyunk az országától – vágja
rá Kye. – Útközben annyi minden más megehet még minket.
Az aggodalmaskodása ellenére Kye-t, úgy tűnik, annyira
mégsem bosszantja ez a kis kitérő. Sosem zavarták a ködös
utalások és a homályos, megfoghatatlan válaszok. Mintha épp
attól lenne számára izgalmas a vadászat, ha nem tud mindent
pontosan. Néha én is így érzek. Minél kevesebbet tudok, annál
több a felfedeznivaló. De most azt kívántam, bárcsak többet
tudnék annál, mint amennyi a mesekönyvekben van, a kabinom
asztalfiókjába zárva.
A történet szerint a Felhő-hegység legmagasabb pontján, ami
a legmesszebb van a tengertől, áll egy palota, ami Kétó, a tengeri
istennő utolsó, fagyos leheletéből formálódott. Egy szent hely,
ahová kizárólag a págoszi királyi család tagjai tehetik be a
lábukat, szentséges zarándoklatjuk során. És ha megérkeztek,
leülnek, majd imába mélyedve áldják az isteneket, akik
teremtették őket. Ott maradnak tizenhat napon át. És ennek a
szent helynek a közepén található maga a kristály. Állítólag.
Az egész küldetésünket pletykákra meg mendemondákra
alapoztuk, és az egyetlen dolog, ami nem tetszik, az az elveszett
nyaklánchoz kapcsolódik: anélkül ugyanis Szakura és a családja
még egyszer sem tehették be a lábukat a bezárt dómba. Nem
valószínű, hogy pont én veszem majd hasznát a kristálynak, ami
korábban az ő tulajdonuk volt. Ha a págoszi királlyal való
beszélgetésre gondolok, ráncba szalad a homlokom. Megengedné
nekem és a kalózokból álló legénységemnek, hogy pár napra
kölcsönvegyük a világ egyik legnagyobb varázserővel rendelkező
kincsét? Miután megöltem vele a halhatatlan ellenségem, ígérem,
épségben visszahozom.
Ha legalább én találnám meg a kristályt, magabiztosabb
lennék. Szakura azonban eldugott dómokról, és nyaklánc
formájú, elveszett kulcsokról beszélt, ami, bár valamilyen
szinten megnyugtató is, mert legalább tudjuk, mit kell keresni,
mégiscsak trükkösebbé teszi a dolgokat. Ha nem találom meg
azt a láncot, akkor feleslegesen ígértem oda mindent. Az a tény
viszont, hogy a családja már nemzedékek óta hiába keresi, nem
veszi el a kedvem. Ők nem olyanok, mint én.
– Szeretnél játszani? – néz fel rám Madrid. – Úgy tűnik, Torik
vesztett.
– Te pedig egy nagy csaló vagy – jegyzi meg Torik. – Az
ingujja alatt voltak a lapok.
– Az ingem alatt csak trükkök meg tehetség lapul.
– Na, látod! – mutat rá Torik. – Elismerte. Trükkök.
Felnéz rájuk a földön ücsörgő mérnöksegéd.
– Én nem láttam, hogy csalt volna – jegyzi meg. Épp egy
patchwork zoknit varr magának, több kis foltból.
– Haha! – Torik játékosan a fülébe csíp. – Te a kötögetéssel
voltál elfoglalva.
– Varrok, nem kötök – vitatkozik. – És ha nem tetszik, amit
csinálok, a vízbe hajigálom a cuccaidat!
– Egó! – csattan fel. – Mindenki csak az egójával jön.
– Te is folyton azzal jössz – válaszolom.
– Nem igaz, én a szívemet, lelkemet rakom mindenbe –
vitatkozik Torik.
– Az én hibám – jegyzem meg. – Nem tudtam róla, hogy ilyen
dolgokkal is rendelkezel.
Kye kuncog mellettem.
– Na, ezért veszít folyton – mondja. – Sem szíve, sem
képzelőereje nincs.
– Addig örülj, míg el nem képzelem, hogy áthajítalak a
korláton – veti oda neki Torik. – Mit gondolsz, Kapitány? Kell
nekünk ennyi szirénvadász erre a küldetésre?
 – Kye főzni is tud – szól közbe Madrid, aki hátul keveri a
kártyapaklit.
Torik csak a fejét rázza.
– Szerintem elég, ha ledobjuk a hálókat és megeszi mindenki
a maga fogott halat. Meg tudjuk grillezni a szépfiúd nélkül is.
Madrid válaszra se méltatja.
Ekkor valamit észreveszek a távolban. Az óceán közepén egy
furcsa árnyék jelent meg. Mintha egy alak lenne a vízen.
Hunyorítok, majd lekapom az övemről az arany látcsövet.
Odaszólok Kye-nak.
– Északnyugatra – mondom, mire a barátom is leakaszt a
saját övéről egy kis messzelátót. – Látod? – kérdezem.
– Egy férfi.
A fejemet ingatom.
– Épp ellenkezőleg. – Hunyorgok, a feketével kifestett
szemem erősen a teleszkóphoz nyomom. – Egy lány.
– Mit keres egy lány az átkozott óceán kellős közepén? –
kérdi Torik, és felkapaszkodik ő is közénk.
A főfedélzeten Madrid elrakja a kártyát, majd szárazon csak
annyit mond:
– Talán ő is magának akarja kifogni a halat vacsorára.
Torik csúnyán néz rá.
– Odakinn cápák cikáznak.
– Jó az rizzsel.
Az égre emelem a szemem.
A lány szerencsére lebeg, nem süllyed. És furcsamód semmi
mást nem csinál ezen kívül. Csak ott van, az óceán vizén, és
nincs körülötte semmi, senki. Nagy levegőt veszek, és abban a
pillanatban a lány a hajó felé fordul. Hihetetlennek tűnik, de
meggyőződésem, hogy egyenesen rám néz. És belém lát.
– Mit csinál?
Kye-ra nézek.
– Nem csinál semmit – válaszolom. – Csak lebeg.
De amikor visszafordulok, már nem látom. Nincs a helyén
semmi, csak a kihalt üresség.
– Kye! – kiáltom, és a hajó korlátjához sietek. – Teljes gőzzel
előre. Körözz és készítsd elő a mentőövet. Ébreszd fel a
legénység többi tagját, álljon mindenki készenlétben. Lehet,
hogy csapda.
– Kapitány, ne légy vakmerő! – emeli fel a hangját Torik.
– Valószínűleg valami csel – ért egyet Madrid.
Nem foglalkozom vele, elindulok előre, de Kye a vállamra
helyezi a kesztyűs kezét, és visszatart.
– Elian, várj. Szirének is lehetnek a vízben.
Az állkapcsom megfeszül.
– Nem hagyom, hogy bárki meghaljon egy átkozott szirén
miatt.
Kye hátrahúzza a vállát.
– Akkor hagyd, hogy én menjek.
Madrid megáll egy pillanatra, majd lassabban, mint szokta, a
vállához emeli a puskáját.
A kezemet Kye-ére teszem. Annak, amit mondott, semmi
köze a hősködéshez – nem egy vízbe esett lányt akar
megmenteni –, tudom jól, hogy kizárólag a hűségéről van szó.
Számára az a legelső, hogy megvédjen engem. Én viszont, ha
valamit nem tudok elviselni a világon, akkor az az, ha meg
akarnak menteni. Elég sokszor kockára tettem már az életem
ahhoz, hogy tudjam, milyen csábító érzés.
– Ne hagyd, hogy elsüllyedjek – mondom.
Majd ugrok.
Mintha karmok mélyednének belém, olyan hideg a víz. Éles
vasszögek rettenetes mennyiségben, végig a testemen – a
levegő, úgy érzem, a mellkasomba szorul és megfagy. El sem
tudom képzelni, hogy ehhez képest milyen lehet a págoszi
vizeken. Nem tudom elképzelni, milyen lehet az országuk, a
hegyeik. Hogy nem esnek le az ujjaim, mikor majd fölfelé
mászom?
Lejjebb úszom, bár egyre jobban szédülök.
 Olyan sötét van idelenn, és minél messzebb haladok, annál
kevésbé biztos, hogy vissza tudok jutni a felszínre. De még ilyen
távol, az óceán alatt is jól hallom a Szaád zaját. Érzem, hogy a
víz hullámzik, dobál, ahogy a hajó lassan jön utánam. És akkor
meglátom a lányt.
Az óceán fenekére süllyedt, a szeme csukva, a két karja úgy
tárul szét, mint egy fa ágai. Egy meztelen lány, derékig érő
hajjal.
A végtelen mélységbe úszom érte. Még közelebb, még
mélyebbre, még mielőtt belesüppedne a tengerfenéket borító
homokba. Mikor a kezem végre a derekára fonom,
összerezdülök attól, milyen hideg a bőre. Hidegebb az óceánnál
is.
Nehezebb, mint amire számítottam. Mint egy merülő kő.
Vagy egy nehezék. És bármilyen lendülettel is próbálom
megemelni, bármilyen szorosan ölelem át a hasát meg a
felsőtestét, meg sem moccan. Aggódom, hogy elkéstem, de nem
hagyhatom itt akkor sem, hogy a cápák és a szörnyetegek falják
fel a testét.
Elrugaszkodom, és a felszínre robbanok.
A Szaád közel van, és hamarosan megjelenik mellettem egy
mentőöv. Ráemelem a lány testét, gyenge csuklója köré igazítom
a kötelet, hogy fel tudják húzni a többiek. Hadd menjen elsőként
ő.
Furcsa látvány: egy élettelen testet húzunk fel a fedélzetre. A
bőre olyan sápadt a Szaád sötét fadeszkáin, az egyik csuklója a
mentőövre kötözve, a másik pedig ernyedten hever mellette.
Mikor végre engem is felhúz a legénység, egyenesen hozzá
rohanok, bár még mindig alig kapok levegőt. Sós vizet köpök a
fedélzetre, és mellé hanyatlom, a térdeimre, várom, hogy
megmozduljon végre. Túl késő. És túl korai is: épp csak útra
keltünk, és máris egy holttest hever a fedélzeten. És
bármennyire is szeretem azt hinni, hogy már hozzászoktam a
halálhoz, igazság szerint halott nőt még nem láttam ezelőtt.
Legalábbis olyat nem, aki nem volt félig szörnyeteg.
Az öntudatlanul heverő lányra nézek, és azon gondolkodom,
vajon honnan jöhetett. Sehol egy hajó a távolban, és szárazföld
sem látszik a láthatáron. Mintha a semmiből termett volna itt.
Mintha az óceánban született volna.
Kigombolom az átázott ingem és a lány meztelen teste köré
tekerem, mint egy takarót. Mintha ez a váratlan mozdulat
meglepné, elcsukló lélegzettel kinyitja a szemét. Éppolyan
kékek, mint Szakura szája.
A hasára fordul, és felköhögi az óceán vizét, addig rázkódik,
míg minden víz nem távozik belőle. Majd mikor felém fordul,
az első dolog, amit észreveszek rajta, a csillag alakú szeplői. Égi
konstellációk pöttyözik az arcát, éppolyanok, mint amilyeneket
éjjelente szoktam figyelni, mikor a legénység többi tagja már
alszik. Sötétvörös, dús haja az arcára tapad. Olyan sötét, hogy
tulajdonképpen már majdnem barna. Nagyon fiatalnak tűnik –
nálam is fiatalabb lehet –, és megmagyarázhatatlan módon,
mikor felém nyúl, hozzábújok.
Erősen az ajkába harap. A szája cserepes és rémesen sápadt,
akárcsak a bőre. Van valami a mozdulataiban és a vad
tekintetében. Valami, azokban az óceánkék szemekben és abban,
ahogy lágyan megfogja a nyakam. Valami ismerős, és
egyszersmind hipnotikus. Suttog valamit, furcsa, érdes
torokhangon, ami nagyon furcsán hangzik a szájából. Nem
értem, mit mond, de bármi is az, szédülni kezdek tőle. Közelebb
hajolok, és a csuklójára teszem a kezem.
– Nem értem.
Felül, és most még erősebben szorítja a nyakam. Majd kissé
hangosabban kimondja ismét. Gouroúni. Úgy köpi, mintha
valami fegyver lenne, az arca elváltozik. Az imént még olyan
ártatlan lánynak tűnt, most viszont vadnak, sőt kissé
kegyetlennek.
Mint egy gyilkos.
Hátrálnék, de nem vagyok elég gyors most sem. A lány
megemeli reszkető kezét, majd végigsimítja az arcom.
Keményen.
Hátraesem.
– Kapitány! – Torik kinyújtja felém a kezét.
Nem foglalkozom vele, a lányt figyelem. Aki vigyorog.
Sápadt, fehér ajkain az elégedettség halvány árnyát látom, de
aztán a szeme felakad, becsukódik, a feje pedig keményen
koppan a deszkán.
Az államat dörzsölöm.
– Kye. – Nem bírom levenni a szemem az óceán lányáról. –
Hozz egy kötelet!
 TIZENÖT
LIRA

MIKOR FELÉBREDEK, A KORLÁTHOZ VAGYOK KÖTÖZVE. A csuklóm

körül aranyszínű kötél, amit egy fakorláthoz rögzítettek, a hajó
fedélzetén. A számnak epeíze van, égő epeíze, és fázom, ami a
világ legfurcsább, legtermészetellenesebb érzése, tekintve, hogy
az egész életemet a jéghideg víz alatt töltöttem. Most dermedt
vagyok a hidegtől, a bőröm pedig kék. Gyötör a meleg utáni
vágy, és amikor a nap sugara megérinti az arcom, szabályosan
eksztázisba esem tőle.
A számba harapok. Meglep, milyen tompák lettek a fogaim.
Majd mikor a lábaimra nézek, remegni és zihálni kezdek. Két
furcsa, sápadt izé hever előttem, keresztben, tele sérülésekkel.
Nagy foltok és sok kisebb, ujjbegynyi seb, horzsolás. És lábfejem
is van, veszem észre csodálkozva, meg lábkörmöm, ami most
rózsaszín a hidegtől.
A pikkelyeim eltűntek.
Az anyám megátkozott. Meg akarok halni.
– Jaj de jó, felébredtél.
Megemelem a fejem, és látom, hogy egy férfi áll előttem. Egy
férfi, aki egyben herceg is, akinek a szívét egyszer majdnem
kitéptem. Kíváncsi szemmel méreget, fekete haja még mindig
nedves, a víz száraz ruhájára csepeg.
Mögötte egy olyan nagydarab ember, amekkorát még
életemben nem láttam, a bőre pedig olyan fekete, mint ez a hajó.
A herceg mögött áll, a kezét a hosszú kardra helyezi, ami a
mellényét borító szalagon lóg. És ott van még két másik is: egy
barna bőrű lány, akinek a karját és az arca két oldalát
tetoválások borítják, hatalmas arany fülbevalókat visel, és
gyanakodva vizslat engem. Mellette védelmezőn áll egy éles
állkapcsú fiú, az övében megbúvó késre kulcsolódott ujjakkal.
Lentről, a fedélzet alsóbb részéről még többen néznek fel rám.
Láttam már az arcukat. Pár pillanattal azelőtt, hogy a világ
teljesen elsötétült volna előttem. A herceg mentett volna ki a
vízből? Ettől a gondolattól bedühödök. Már nyitom a szám,
hogy közöljem vele, nincs joga hozzám érni, és hagynia kellett
volna, hogy a vízbe fulladjak, ami az egyetlen otthonom a
világon, ott kellett volna meghalnom, csak hogy ezzel is
felbosszantsam anyámat. Megérdemelte volna. A halálommal
leckéztettem volna meg.
Ehelyett csak annyit mondok, a tőlem telhető legszebb
midaszi kiejtéssel:
– Jól tudsz úszni.
– Te viszont nem – feleli.
Úgy látom, jól szórakozik, és nincs megrettenve attól, hogy
egy halálos szörnyeteg van a közelében. Ami azt jelenti, hogy
vagy egy komplett idióta, vagy nem tudja, ki vagyok.
Valószínűleg mindkettő igaz, habár nem hiszem, hogy a herceg
arra vesztegetné az idejét, hogy egy korláthoz kötözzön, ha meg
akar ölni. Azon gondolkodom, vajon anyám varázslata
mennyire változtatta meg a külsőmet, ha nem ismer meg.
A többiekre nézek. Várakozón bámulják a hercegüket. Várják
az utasítást, az ítéletet. Tudni akarják, mi a terve velem, és
érzem, mennyire félnek, mert nem tudják, ki vagyok. Ők még
nálam is kevésbé szeretik a titokzatos idegeneket, és ahogy a
koszos képükre nézek, tudom, hogy ha a herceg arra kérné őket,
gondolkodás nélkül a vízbe hajítanának.
A hercegre sandítok, keresem a megfelelő szavakat
midasziul. Nagyon keveset tudok a nyelvükön, az is furcsán
hangzik a számból, túl lassan képzem a magánhangzókat. A
midaszinak éppolyan a hangzása, mint az íze: meleg és aranyló.
A hangom mintha nem is az enyém lenne, mikor beszélem. Az
akcentusom túl érdes ezekhez a szavakhoz, a nyelvem
megbotlik az idegen betűktől.
Óvatosan megszólalok:
– Gyakran kötözöl ki nőket a hajódra?
– Csak a csinosabbakat szoktam.
A tetovált lány égnek emeli a szemét.
– Ó, a daliás herceg – morogja.
A herceg felnevet, és a hangjától akaratlanul is megnyalom a
szám. Az anyám azt akarja, hogy megöljem, de ember alakjában,
hogy ezzel bizonyítsam, megérdemlem, hogy én legyek a
tengerek jövendőbeli úrnője. Kerüljön csak a közelembe.
– Oldozz ki! – parancsolok rá.
– Köszönetet kellene mondanod, mielőtt utasításokat
osztogatsz – mondja a herceg. – Elvégre megmentettem az
életed, és még a ruhámat is neked adtam.
Lenézek magamra, és rájövök, hogy igaza van. Egy nagy
fekete ing takarja a lábam, a nedves anyag rátapad a vadiúj
testemre.
– Honnan jöttél? – kérdezi a herceg.
– A vízbe dobott valaki, miközben épp vetkőztél? – kotyog
közbe a lány.
– Lehet, hogy épp azért dobták vízbe, mert vetkőzött – jegyzi
meg a késes fiú.
A többiek erre felnevetnek.
– Bocsáss meg nekünk – szabadkozik a herceg. – De nem
minden nap találunk meztelen, fuldokló lányokat az óceán
kellős közepén. Pláne úgy, hogy egy darab hajó sincs a
közelében. Olyat meg főleg nem, aki pofon csap rögtön azután,
hogy megmentettem.
– Megérdemelted.
– Segítettem neked.
– Pontosan.
 A herceg ezen elmereng, majd elővesz a zsebéből egy kis, kör
alakú eszközt. Mintha valamiféle iránytű lenne, és mikor
legközelebb megszólal, a tekintetét rászegezi, a hangja pedig
megtévesztően semlegessé válik.
– Nem igazán tudom belőni az akcentusod – mondja. –
Honnan származol?
A mellkasom kísérteties remegés járja át. Elfordítom a
tekintetem a készülékéről, nagyon furcsán érzem magam, ha
ránézek. Mintha egyenesen visszanézne rám.
– Engedj el – szólalok meg.
– Mi a neved? – kérdi a herceg.
– Engedj el!
– Azt látom, hogy nem nagyon beszéled a midaszit. – A fejét
ingatja. – Mondd meg előbb a neved.
Az iránytűről rám pillant, mintha azt latolgatná, vajon igazat
mondok-e. De hiába, mert egy emberi nevet sem ismerek,
úgyhogy nem tudok hazudni. Sosem figyeltem őket annyira,
hogy megjegyezzem a nevüket, és a hableányoktól eltérően,
akik minden emberi dolog után örömmel kémkednek, engem
sosem vonzott, hogy többet tudjak meg a prédáimról.
– Lira – válaszolom nyersen.
Az iránytűjére pillant, majd elmosolyodik.
– Lira – ismétli, aztán zsebre vágja a kis készüléket. Az ő
szájából úgy hangzik a nevem, mint valami dallam. Nem úgy,
mint az enyémből, amiből olyan, mint egy fegyver. – Én Elian
vagyok – mutatkozik be, habár nem kértem. Egy herceg
számomra csak herceg, a neve pedig éppolyan jelentéktelen,
mint az élete.
A korlát szélébe kapaszkodva felhúzom magam. A lábam
kegyetlenül remeg, majd össze is csuklik alattam. A fedélzetre
esem, és fájdalmamban felnyögök. Elian figyel, és csak egy kis
idő után lép hozzám, hogy segítő kezet nyújtson. Nem tudom
elviselni, hogy fölém magasodik, úgyhogy elfogadom tőle. A
fogása elég erős ahhoz, hogy a bizonytalankodó lábamra
emeljen. Amikor kis híján ismét eldőlök, a könyököm alá nyúl,
és megtart egy helyben.
– Sokkot kaptál. – Előveszi a kését, és elnyisszantja a kötelet,
amivel a korláthoz erőszakoltak. – Hamarosan visszanyered
majd az egyensúlyérzéked. Csak nyugalom.
– Hamarabb visszanyerném, ha nem a hajódon lennék.
Elian felhúzza a szemöldökét.
– Sokkal elbűvölőbb voltál öntudatlan állapotban – jegyzi
meg.
Becsmérlő pillantást vetek rá, majd a mellkasára teszem a
kezem, hogy egyensúlyba kerüljek. Megérzem a lassú
szívverését, és ettől váratlanul eszembe jut, mi történt
Midaszban. Amikor olyan közel voltam hozzá, hogy
megszerezzem a szívét.
Elian kihúzza magát, és lassan leemeli a kezem a mellkasáról,
majd visszateszi a korlátra. A nadrágzsebébe nyúl, és kivesz egy
kis, fonott nyakláncot. A lánca ragyogó kék, úgy csillog, mint a
tenger felszíne a napfényben. Az anyaga túl lágy ahhoz, hogy
jég legyen, és túl kemény ahhoz, hogy tengervíz legyen. Elian
aranybarna bőre mellett szabályosan csillog, és mikor kinyitja a
kezét, meglátom a medált is, ami a láncon csüng. Rákvörös kis
tárgy, aminek széleit élesre metszették. Kinyílik a szám, majd a
nyakamhoz nyúlok, ahol korábban a kagylóm lógott. Most nincs
ott semmi.
Dühösen Elianhoz lépek, úgy érzem, a kezeim helyén karmok
vannak. A lábam viszont még nem elég stabil, úgyhogy kis híján
ismét elesem a hirtelen mozdulattól.
– Óvatosan, kislány. – Elian megfogja a könyököm, hogy
megtartson.
Kitépem a karom az övéből, és fenyegetően rávicsorgok.
– Add ide! – parancsolok rá.
Oldalra biccenti a fejét.
– Miért tennék ilyet?
– Mert az az enyém!
 – Igen? – Végigsimítja a kagyló széleit. – Én úgy tudom, a
szörnyetegeknek van ilyen nyaklánca, márpedig te nem tűnsz
annak.
Ökölbe rándul a kezem.
– Azt akarom, hogy add vissza.
A midaszi nyelvtől megőrülök. Olyan sima, selymes, hogy
nem képes kifejezni, mennyire mérges vagyok. Legszívesebben
a saját, késszúrásokhoz hasonló szavaimat használnám.
Ledöfném a pszárin kardjaimmal, nálunk ugyanis minden szó
egyben fegyver is, amivel bántani lehet.
– Mennyit ér neked? – kérdezi Elian.
Csak bámulok rá.
– Ezt meg hogy érted?
– Az óceánon semmi sincs ingyen – magyarázza. – Mennyit
ér neked ez a nyaklánc?
– Az életedet.
Felnevet, és a háta mögött álló férfiak is jóízűen kacarásznak.
Nem értem, mi olyan vicces ebben, de mielőtt rákérdezhetnék,
Elian azt mondja:
– Nem hiszem, hogy az életem ilyen sokat érne számodra.
Ebben nagyon téved.
– Akkor az én életemet – vágom rá.
És komolyan is gondolom, mert az a nyaklánc segíthet
hazajutnom. Vagy ha azt nem is, de segítséget tudok vele hívni.
Ha nem tudnék visszatérni a királyságomba emberként,
legalább Kahliát ide tudom hívni. Aztán ő beszélhet a Tenger
Úrnőjével az érdekemben, és könyöröghet, hogy érvénytelenítse
a büntetésemet, úgyhogy nem nekem kell rimánkodni.
– Az életed – ismétli Elian. Tesz felém néhány lépést. –
Vigyázz, kinek mondasz ilyesmit. Egy nálam rosszabb ember a
szavadon fogna.
Ellököm magamtól.
– Te tán jó ember vagy?
– Szeretek így gondolni magamra.
 A nap felé tartja a kagylót. Vér az ég ellen.
Látom a kérdést a szemében: azon gondolkodik, ugyan mihez
kezdene egy hajótörött egy ilyen csecsebecsével. Kétlem, hogy
tudná, mire való, bár valószínűleg látott már ilyet a meggyilkolt
szirének nyakában.
– Kérlek! – szólalok meg, Elian szeme fullánkként vetül rám.
Semmilyen nyelven nem használtam még ezt a szót, és bár
Elian ezt nem tudhatja, nyugtalannak tűnik. A hősködése
pajzsán támad egy kis repedés. Mégiscsak egy félmeztelen lány
vagyok, akit rabként tartanak, ő meg egy ember herceg. Királyi
származású, arra született, hogy vezessen egy birodalmat. A
vérében kell lennie a lovagiasságnak, emlékeztetni fogom erre.
– Azt szeretnéd, hogy könyörögjek neked? – kérdezem, mire
Elian állkapcsa megfeszül.
– Ha megmondod, mire akarod használni, visszakapod.
A szavai őszintének hangzanak, de nem estem a fejemre. A
kalózok az üzlet miatt hazudnak, a hercegek pedig azért, mert a
vérükben van. Ezt első kézből tudom.
– Az anyámtól kaptam – felelem.
– Ajándék. – Elian ezen elgondolkodik. – Milyen régóta
adogatjátok egymásnak a családban? Tudod, mire való, hogyan
működik?
Összeszorítom a fogam. Tudnom kellett volna, hogy addig
faggatózik majd, míg ki nem szedi belőlem az igazságot.
Nagyon szívesen nekiadnám, de ezen a hajón most nagy
szükségem van rá, mert védtelen vagyok az énekhangom
nélkül, csak a dalommal tudom őt engedelmességre bírni. A
saját lábamon is alig állok. A kagyló az utolsó reményem, ő
pedig nem akarja ideadni.
Megint utánavetem magam. Ahhoz képest is gyors vagyok,
hogy emberré változtam, és egy pillanattal később már a
csuklóját szorítom. Elian azonban valahogy még gyorsabb, és
ahogy a kezem a kezére teszem, a kése a nyakamhoz tapad.
– Ez most komoly? – A pengét erősen a torkomhoz nyomja,
olyan erővel, hogy fáj. – Nem volt túl okos lépés.
Erősebben szorítom az öklét, csak azért sem engedem el. A
kés hegye szúrja a nyakamat, de túléltem én már ennél nagyobb
kínokat is. Huncutul elmosolyodik, mikor rávigyorgok –
egyáltalán nem hasonlít azokra a bájos, elegáns hercegekre,
akiket korábban megöltem. Azokra, akiknek a szíve ott hever az
ágyam alá ásva. Elian olyan, mint egy katona, olyan, mint én.
– Kapitány! – Egy férfi jelenik meg a lenti fedélzetről, a szeme
hatalmasra tágult. – A radar kiszúrt egyet!
Elian a késes fiúra pillant.
– Kye – mondja neki. Csak ennyit, a nevét, egy szót, a fiú
pedig azonnal bólint, és ahelyett, hogy a lépcsővel vacakolna, az
alsó fedélzetre ugrik.
Elian fürgén elveszi a torkomtól a kést és elteszi.
– Mindenki a helyére! – kiáltja. A nyakába kanyarítja a
láncomat, és a hajó széléhez rohan.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
Elian felém fordul, a szeme szemtelenül csillog.
– Szerencséd van, Lira – mondja. – Hamarosan találkozhatsz
az első sziréneddel.
 TIZENHAT
LIRA

FIGYELEM, AHOGY AZ EMBEREK a hajó egyik oldalából a másikba

rohannak, köteleket rángatnak, és olyan szavakat, neveket
kiabálnak közben, amiket nem igazán ismerek. Egyszer csak a
késes fiú, Kye, megcsúszik és elvágja a tenyerét. A tetovált lány
gyorsan lekapja a fejéről a kendőt és erősen a srác kezére
szorítja, majd a kerékhez szalad és elforgatja balra. A hajó túl
gyorsan vált irányt, elvesztem az egyensúlyom, és megint a
padlóra zuhanok.
Dühömben szitkozódom, a tekintetemmel a foglyul ejtőmet
keresem. Elian herceg áthajol a korláton, egyik kezével a kötélbe
kapaszkodik, a másikkal pedig a titokzatos valamit emeli a fény
felé.
– Tartsátok – szól oda a legénység tagjainak. – Tartsátok
erősen.
Majd valamit maga elé motyog. Midaszi nyelven mormolja,
amit nem nagyon hallok, még kevésbé értek, közben pedig az
iránytűre mosolyog, és azt üvölti:
– Torik, most!
A nagydarab ember elindul az alsó fedélzet felé, és
hatalmasat bömböl. Irdatlan erejű hangja a csontomig hatol,
majd egy pillanattal később egy jóval magasabb hangú fütty
szava száll a levegőben.
A fülemhez kapom a kezem. Nem is hanghoz hasonlít,
inkább olyan, mintha pengét húznának végig a koponyámon.
Olyan erőszakos ez a sikoly, hogy kis híján felrobban a
dobhártyám. Úgy látom, a többiekre semmilyen hatással nincs,
úgyhogy grimaszolok egyet és leengedem a kezem, hogy észre
ne vegyék, mennyire rosszul lettem.
– Bemegyek – szól hátra Elian a válla mögött. Odadobja az
iránytűt a lánynak. – Madrid, ereszd lejjebb a hálót, ha jelzek.
A tetovált lány bólint, a herceg pedig elővesz az övéből egy
kis búvárcsövet, és a szájába veszi. Majd el is tűnik. A vízbe érve
alig ad ki hangot, annyira halk, hogy a korláthoz botladozom, és
lenézek, hogy lássam, tényleg leugrott-e. A vízfelszín
fodrozódik, de a herceget nem látom sehol, úgyhogy tényleg
lent lehet.
– Mit csinál? – kérdezem.
– Teszi a dolgát – feleli Madrid.
– Miért, mi a dolga?
A lány előkap az övéről egy kis számszeríjat és beleilleszt egy
nyílvesszőt.
– Ő a csali.
– De hát ő egy herceg – csodálkozom. – Nem lehet ő a csali.
– Igen, ő a herceg – vágja rá. – Ennélfogva ő dönti el, ki
legyen a csali.
Kye átnyújt neki egy vesszővel teli tegezt, rám pedig
fenyegető pillantást vet.
– Ha ennyire nem tetszik, bedobhatunk helyette téged is.
Nem foglalkozom sem a szemében tükröződő
ellenségességgel, sem a megjegyzésével. Az emberek annyira
kicsinyesek.
– Az biztos, hogy nem bír sokáig lenn maradni – jegyzem
meg.
– Öt percig bírja levegő nélkül – közli Madrid. – Ezért
használja a csövet. Remek kis ketyere, a kapitány még
Efévresziben szerezte.
Efévreszi. A feltalálók földje. Egyike azon kevés
királyságoknak, amelyektől igyekszem távol tartani magam, a
vízben állomásozó masináik ugyanis eléggé veszélyesek.
Fényből font hálóik vannak, meg olyan drónjaik, amelyek a
hableányoknál is sebesebben haladnak. A hajóik egyenesesen
szörnyetegek, saját tudással és intelligenciával rendelkeznek.
– Ha a kapitány visszajött, valami csodálatosat látsz majd –
fordul felém Kye.
– A szörnyek – szól közbe Madrid – nem annyira
csodálatosak.
– Az viszont, ha végignézed a halálukat, igenis csodás érzés.
– Kye egyenesen az én irányomba néz. – Ez történik az
ellenségeiddel, látod?
Madrid a homlokát ráncolja.
– Figyelj inkább a kapitány jelzésére – böki oda.
– Azt neked mondta, nem?
Madrid elmosolyodik.
– Technikailag, szívem, a felettesed vagyok.
Kye a középső ujjával vakargatja az arcát, ami, gondolom,
nem egy udvarias gesztus, mivel a lány megdöbbenve néz rá,
aztán vállon akarja lökni. Kye kitér a mozdulat elől, majd
elkapja a lány kezét a levegőben és magához rántja. Madrid
szólásra nyitja a száját, a fiú viszont rátapasztja az ajkát, és
szabályosan lezárja egy csókkal. Mint egy tolvaj, aki lopott
magának egy kellemes pillanatot. Félig arra számítok, hogy a
lány beleereszt egy nyilat – én ezt tenném –, de mikor a fiú
elengedi, Madrid csak játékosan megböki. A mosolya
könyörtelen.
Elfordulok tőlük, és a hajó korlátjába kapaszkodom. A nap a
csupasz lábamat süti, a szél pedig lágyan simogatja a fülem. Az
éles sikoly halvány visszhanggá vált körülöttem, és úgy érzem,
túl nagy lett a csend. Túl békés minden. A víz alatt sosincs
nyugalom. Ordítás, csapkodás, dulakodás – ez megy lenn
megállás nélkül. Az óceán folyamatosan mozgásban van,
mindig valami új dolog alakul épp. Sosem mozdulatlan, sosem
ugyanolyan. A szárazföldön, a hajón viszont minden olyan
szilárd és állandó.
– Ne foglalkozz Kye-jal – mondja Madrid. Itt áll mellettem. –
Mindig ilyen.
– Milyen?
– Nevetséges – válaszolja, és a fiú felé fordul. – Ha a szonár
ismét jelez, menj a fedélzet alá és mutasd meg a mérnöknek a
késedet.
– A szonár?
– A csengése – magyarázza. – Bennünket nem zavar, de a
szirének megvesznek tőle. Az idegeikre hat, lebénítja őket.
Kye egy késsel piszkálja ki a koszt a körme alól.
– Ha felharsan a szonár, abbahagyják az éneklést, és nem
tudnak fogságba ejteni bennünket – teszi hozzá.
A fogam csikorgatom. Annyira jellemző: az emberek a
mocskos technológiájukat vetik be a háborúban is. Sosem
hallottam még olyan fegyverről, ami el tudná venni a szirének
képességeit, de az a valami az előbb úgy kínozta a koponyámat,
hogy könnyen elhiszem, amit mondanak. Képzelem, milyen
rettenetes lett volna, ha szirénként hallom. Hasonló lehet anyám
varázserejéhez.
– Tudom, kicsit leharcoltan festünk – mondja aztán Madrid. –
A legénység általában nagyobb, de most egy különleges
küldetésen veszünk részt. A kapitány legújabb hóbortjához csak
a csapat felére volt szüksége.
Végigmérem a csajt. Nem értem, mit zagyvál itt össze.
– Nem kérdeztelek a legénységről.
Felnevet, és kisimít az arcából egy göndör tincset. A kendő
nélkül szanaszét áll a haja.
– Azt hittem, felmerül benned néhány kérdés – jegyzi meg. –
Tudod, nem sokan ébrednek arra, hogy a híres szirénhajón
vannak, az aranyherceg társaságában. Gondolom, hallottál már
rólunk ezt-azt, jót is meg rosszat is. Ne hidd el, csak a felét.
Az utolsó mondatot vigyorogva mondja, mintha öreg
cimborák lennénk. Pedig jobban tenné, ha vigyázna velem.
 – Ha már itt vagy a hajónkon, tudnod kell, mi hogyan
működik – magyarázza tovább Madrid.
Kye megvető hangot hallat.
– Nem hiszem, hogy a kapitány arra vágyik, hogy az
idegenek megtudják, mi hogyan működik nálunk.
– És ha ő is a legénység tagja lesz?
– Attól még nem lesz valaki a legénység tagja, hogy a
kapitány ingét viseli. Máskülönben minden második eidülliói
lány velünk hajókázna.
– Na és? – veti ellen Madrid. – Úgyis kevés nő van a
fedélzeten.
– Nagyon is sok szirén megfordult már ezen a fedélzeten.
Igaz, már nem éltek.
– A tengeri hab nem számít – csattan fel Madrid, mire Kye
arcáról eltűnik az a lenéző kifejezés, mint mikor rólam beszélt,
és most pajkosan vigyorog.
– Szereted, ha néha te diktálhatod a szabályokat, jól mondom,
szerelmem?
A csaj megvonja a vállát, majd visszafordul hozzám, és úgy
tárja szét a tetovált karjait, mintha szárnyak lennének.
– Üdv a Szaád fedélzetén, Lira – mondja.
Ebben a pillanatban megjelenik Elian az óceán felszínén.
Azonnal jobb a kedvem, mert a szonár elhallgat, bár még egy
ideig cseng tőle a fülem, de a fájdalom fokozatosan csökken.
Kye szája mosolyra húzódik, Elian hangosan levegő után
kapkod, a hajón pedig mindenki megőrül. A vízből egy háló
emelkedik a felszínre, mire az óceán vadul hullámozni kezd. A
hálóban egy lény csapkod és átkozódik, gubancos uszonya tartja
csak vissza attól, hogy kitépje a herceg szívét.
Elian szintén a háló foglya, kezében késsel nézi a szirént. Az
felé kap, de a háló nem túl szoros, és van köztük legalább három
láb távolság. Elian mégis óvatosan figyeli, egyik kezével a háló
oldalát tolja kijjebb, a másikkal a kést markolja.
– Ha van egy percetek – szól Elian a hajó legénységéhez –,
nem bánnám, ha idejönnétek.
– Mozgás! – sürgeti Torik az embereket. – Annak a hálónak
már rég itt fent kellene lennie.
Kye a korláthoz rohan, és húzni kezdi a kötelet, ami a hálót
tartja. Az egész testét meghajlítja, hogy egyensúlyban tudja
tartani. Pár másodperc múlva már levegő után kapkod, mert
nem bírja a súlyt. A szirén odalenn olyan mérgesen sziszeg,
hogy nem értem egy szavát sem, csak azt észlelem, hogy
pszárinul beszél. Vérzik, bár azt nem látom, hol sérült meg.
Mintha mindenét beborítaná a vörös vér. Olyan, mintha festék
ömlött volna a bőrére. A hálót egyre feljebb húzzák, ő pedig
tovább kapálózik, egyre vadabbul, mire felhangzik ismét a
rémes harsogás. A kezem erősen az oldalamhoz nyomom,
nehogy a többiek szeme láttára befogjam a fülem. A szirén
őrjöng. Az arca elé kapja a kezét, karmait a saját bőrébe
mélyeszti, mintha onnan próbálná kitépni a zajt. A sikolya
olyan, mint a halálé. Azt veszem észre, hogy a hang hallatán a
nemrég nőtt lábujjaim bekunkorodnak a deszka fölött.
Kye erősebben tartja a kötelet, karján fénylik az izzadság.
Mikor végre megjelenik a háló a fedélzettel egy vonalban,
átnyújtja a kötelet a legénység egy másik tagjának, ő pedig
odasiet a herceghez. A hálót pár másodperc alatt kibogozzák,
Elian pedig kiszabadul.
Kye és Madrid megragadják a könyökét, és kiemelik a
veszélyes csapdából. Ekkor veszem észre, hogy a karja
megsérült. Hasonló horzsolásai vannak, mint azok, amiket a
hableány okozott, amikor meg akartam szerezni a szívét
magamnak. Kye gyorsan letép egy darabot az ingéből, és
megragadja Elian kezét. Mély, sötét lyukakat látok rajta. A vére
sötétvörös – egyáltalán nem aranyból van, pedig mindenki ezt
beszéli. A sóhajától megdermedek.
– Megőrültél? – kiáltja Kye. Az ingét használja a
szorítókötéshez. – El sem hiszem, hogy belemásztál.
– Nem tehettem mást – ingatja a fejét Elian, mintha így
akarna megszabadulni a sérüléseitől. – Mással nem tudtam
idecsalogatni.
– Az artériádat is feltéphette volna – mondja Madrid. – Ne
gondold, hogy elpazaroljuk rád a drága cérnát, ha te
mindenáron meg akarod öletni magad.
Elian vigyorog, amiért így leteremtették. Számára minden
csak játék, láthatóan. A hűség jele, ha gúnyolódnak, és ahelyett,
hogy félnének, szenvedélyesen összetartanak. Egy rejtély
számomra. Attól viszolyog, hogy király legyen, és képes nevetni
azon, ha hűtlenségről van szó, hiszen tudja, hogy szóba sem
jöhet ilyesmi. Egyszerűen nem értem az egészet.
– Ha továbbra is így viselkedsz – jegyzi meg Kye –, be kell
szereznünk egy biztonságosabb hálót.
A szóban forgó hálóra nézek, és kis híján elmosolyodom.
Drótból és üvegből készült. Itt-ott üvegszilánkokat is a szálak
közé fontak, hogy igazán fájdalmas ketrecül szolgáljon.
Egyszerre szörnyűséges és ragyogó találmány.
Odabenn egy szirén jajveszékel.
– Okos – állapítja meg Elian, és mellém lép. – Normális
esetben a zaj úgy megzavarja őket, hogy nekem csak elég a háló
mellé állnom, ők pedig berepülnek. De ő nem volt hajlandó.
Csak azután, hogy én is belemásztam.
A csapat tagjai előveszik a fegyvereket.
– Próbált túljárni az eszeden – jegyzem meg, mire Elian
elvigyorodik.
– Okosabb lehet, de nálam gyorsabb soha.
Az arrogáns megjegyzésétől felszalad a szemöldököm, a lény
felé fordulok, amit kifogott a hálójával. Szinte égek a
kíváncsiságtól, hogy lássam ezt az idióta szirént, aki olyan
hülye, hogy képes volt belemenni a csapdába, de amikor
meglátom az arcát, egy ismerős érzés kavarodik fel a
gyomromban.
Tudom, ki ez.
A deszkát egy sima, szénfekete uszony csapkodja. Az arcára
hideg, fekete haj tapad, a derekán karistolások nyoma. Vicsorog,
bár alig vannak már fogai, uszonyával pedig vadul csapkodja a
dróthálót. A háttérben a sziréna harsog, és amikor már azt
hiszem, nemsokára belefog a dalába, rájövök, hogy csak
hümmögni tud. Közelebb lépek hozzá, a szeme összeszűkül. Az
egyik barna, a másik félig kék, félig vérvörös. Egy hosszú seb
húzódik rajta, ami a szájánál kezdődik.
Maeve.
– Csak óvatosan – int Elian, és megfogja a karom. – Nagyon
veszélyesek.
A herceg felé fordulok, de ő a szirént nézi, tengerzöld szeme
élesebb, mint a lény körmei.
– Aídíastíkó gouroúní – morogja Maeve.
Undorító disznó.
Ugyanolyan szavakat használ, mint én, mikor Elian
megmentett a vízből.
– Maradj nyugton – válaszolom neki, aztán fintorgok, mikor
rájövök, hogy még mindig midasziul beszélek.
Mikor a szirén rám néz, ugyanazt a gyűlöletet látom benne,
ahogy mindig is viseltettünk egymás iránt. Kis híján felnevetek,
mikor arra gondolok, hogy még így is mennyire erős köztünk az
utálat, hogy fogalma sincs, ki vagyok valójában.
Maeve a padlóra köp.
– Szutykos emberribanc – sziszegi pszárinul.
Ösztönösen előrehajolok, de Elian megragadja a derekam, és
visszaránt.
Erősen elrúgom magamtól, mert azt akarom, hogy itt legyen
velem szemtől szemben ez a szemtelen lány. Szirén vagy sem,
nem hagyom, hogy sértegessen.
– Állj! – Csak tompán hallom Eliant a hajam miatt. – Ha meg
akarod magad öletni, szólj, mi sokkal tisztábban meg tudjuk
oldani nála.
– Hagyd csak – nevet Kye. – Látni akarom, mi lesz ebből.
Rángatózom Elian szorításában, és belekarmolok, mint egy
állat.
Elvégre valami olyasmi vagyok.
– Azok után, amit mondott – zihálom –, ki fogom tépni a
szívét.
Maeve csak vihog, majd ujjaival egy pszárin kört rajzol a
tenyerébe. Mikor a szemem kikerekedik a sértés láttán, még
jobban nevet.
A legalsórendűbb lényekre szokás utalni ezzel a
szimbólummal. Olyan hableányokra, akik holtan fekszenek az
óceán fenekén, mert büntetésül odaszegezték őket a farkuknál
fogva. És olyan emberekre, akik nem méltók arra sem, hogy egy
szirén rájuk pillantson. Ha egy királyi származású illetőt ilyen
gesztussal sértenek meg, az halálbüntetést érdemel.
– Öljétek meg – sziszegem. – Aschímí lígo skýla.
– Emberi söpredék! – károgja Maeve válaszul.
A nyakamon megérzem Elian forró leheletét. Továbbra is
igyekszik visszatartani engem.
– Mit mondtál az előbb?
– Mocskos kis lotyó – fordítom le neki midaszira. – Tha sas
skotóso ton eaftó mou.
Én magam öllek meg.
Már majdnem sikerül kiszabadulnom, de abban a
pillanatban, hogy Elian elengedi a csuklóm, a kezét a vállamra
szorítja. Maga felé fordít, majd az alsó szint ajtajának csapódok.
Mikor fölém hajol, érzem leheletén a fekete édesség illatát.
Eltolom magamtól, vissza akarok menni, de ő túl gyors, még
hozzám képest is, elállja az utam, és visszalök, a hátam az érdes
fához nyomódik. Lassan a fejem melletti ajtókerethez emeli a
karját, teljesen körbezárva engem.
– Pszárinul beszéltél.
Torokhangon beszél, a szeme olyan vörös, mint a vér, ami a
kezéből szivárog. A háta mögött a legénység Maeve-en tartja a
szemét, de néha felénk villannak a tekintetek. Úgy begurultam,
hogy megfeledkeztem magamról. Vagy ellenkezőleg: újra
önmagam lettem. Úgy használtam a nyelvemet, mintha ez lenne
a világ legtermészetesebb dolga. Csakhogy az emberek számára
ez nem az.
Elian olyan közel van hozzám, hogy ha akarnám, a
szívverését is hallanám. Ha lenyugodnék, érezném a levegőben
is, hogyan ver a pulzusa. A mellkasára siklik a tekintetem, ahol
az inge madzagjai meglazultak, és kilátszik a kör alakú
körömnyomat. Az én kis búcsúajándékom.
– Lira – szólal meg. – Nagyon remélem, hogy van erre
magyarázatod.
Próbálok kitalálni valami épkézláb választ, de közben a
szemem sarkából látom, hogy a nevem hallatán Maeve
megdermed. Hirtelen a nevemet kezdi rikácsolni, előrehajolva,
azt sem bánja, hogy az éles háló a karja húsába vág.
Rásziszegek, mire hátrébb húzódik.
– Prínkípíssa! – szólal meg.
Hercegnő.
A fejét ingatja. Arra készült, hogy egy kalóz öli meg, ehelyett
a hercegnője szemébe néz, és most először félelem ül ki az
arcára.
– Te érted, mit mond – jegyzi meg Elian.
– Sok mindent értek.
Eltolom magamtól a herceget, ő pedig int az embereinek,
hogy engedjenek a foglyuk közelébe.
– Parakaló – üvölti Maeve, ahogy a közelébe érek. – Parakaló!
– Mit mond? – kérdi Madrid.
Maeve-re szegezi a fegyverét, ahogy a legénység többi tagja
is. Kardok és puskák mögé rejtőznek, mert az emberekben nincs
annyi belső erő, hogy megvédjék magukat. A többiektől eltérően
Madrid fegyvere nem puska. Valamikor, nem figyeltem, mikor,
kicserélte az egyszerű számszeríjat valami még halálosabbra.
Aranyszínű, fényesre polírozott fémfegyvert tart magánál, ami
karabélyra hasonlít, de egy hosszú, fekete dárda is tartozik
hozzá, aminek a hegyét a legtisztább ezüstbe mártották.
Bármilyen komoly felszerelése is van, Madrid nem úgy néz ki,
mintha támadni akarna. Inkább úgy fest, mint aki nem szívesen
mocskolná be a kezét egy ilyen gyilkossággal.
Visszafordulok Maeve-hez, és látom, milyen rettegés ül a
tekintetében. Sosem voltunk egymással túl kíméletesek, de most
váltunk csak igazán ellenségekké. Legalábbis Maeve most
engem biztosan az ellenségének tekint, nekem pedig tetszik ez a
kitüntetett figyelem.
Ronda szemét figyelem: befedi a vér és hegek tarkítják. Én
vakítottam meg, nem olyan régen, egy éles kagylódarabkával.
Azóta hiába próbál pislogni, a jobb szeme mindig nyitva marad.
Visszagondolva már nem is emlékszem, miért csináltam. Maeve
biztos beszólt nekem valamiért. Csinált valamit, ami nekem nem
tetszett, én pedig meg akartam érte büntetni. Igazából teljesen
mindegy, mit csinált, a lényeg, hogy mindenképp bántani
akartam. Akár volt rá okom, akár nem. Hallani akartam, hogyan
sikoltozik.
A tengerben ilyen az élet. Brutális és nyughatatlan. A
kegyetlenkedéseknek nincs vége, és nem jár értük semmi
kompenzáció.
Volt idő, mikor semmire nem vágytam úgy, mint hogy
megöljem Maeve-et, de attól tartottam, hogy az anyám túl nagy
haragra gerjedne és megbüntetne. Most viszont itt a lehetőség.
Nem biztos, hogy én magam követem el a gyilkosságot, de
öröm lesz nézni is, ha más teszi. Az ellenségem ellensége.
– Áruld el, mit mondott – parancsol rám Kye.
– Nem mondott semmit – felelem, és le sem veszem a
szemem Maeve-ről. – Könyörög.
– Könyörög.
Elian áll mellettem, megfejthetetlen arckifejezéssel ismétli a
szavaimat. Sérült kezébe fogja a kését, és mikor a vére a pengére
hullik, egy szempillantás alatt el is tűnik. Fémet ivó fém. Érzem,
hogy úgy vibrál benne a varázslat, mint egy viharfelhő. A
fegyver sóhajtozva könyörög, még több vérre vágyik, meg akar
telni vele egészen. Annyi mágiával itatták át, hogy énekelni is
képes, úgy, mint a kagylóba zárt szirénhang, de Elian nem
engedelmeskedik a refrén kérő szavának. Az arcán azt látom,
hogy hezitál: rég nem láttam ilyen kifejezést gyilkos szemében.
Úgy néz Maeve-re, mintha annak a gondolata, hogy a szirén
könyörög, mindent elrontana. Bemocskolna.
– Könyörög – ismétli. – Biztos vagy benne?
– Parakaló – idézem. – Azt jelenti, „kérlek”.
 TIZENHÉT
ELIAN

SOSEM ÖLTEM MÉG OLYAT, AMI KÖNYÖRGÖTT.

Ez a fedélzetemen rettegő szirén egészen biztosan szörnyeteg.
Igaz, hogy nyöszörög, de még ez a hang is kísérteties. Félig
sziszegés, félig torokhangú panasz. Nem értem, miért rémült
meg ennyire, amikor pár perccel ezelőtt az üvegből és tüskékből
álló háló miatt szinte meg sem nyikkant. Egy részem szeretné
büszkének érezni magát, amiért végre bebizonyosodott, milyen
rettegett hírem van. A másik részem azonban, valószínűleg az
okosabb, tisztában van vele, hogy semmi okom a büszkeségre.
Lirára nézek. A haja olyan mocskos, mint egy sírkert, a
vállára simul, ahogy testét ringatja a hullámzó hajó. Van valami
a karcsú termetében, amitől olyan fenyegetőnek tűnik, mintha
minden hajlata egy fegyver része volna. Alig pislog a szirénre,
akinek arca most teljesen eltorzult a sebektől. Most egyáltalán
nem emlékeztet arra a szellemszerű lányra, akit kihúztam az
óceán vizéből. Nem tudom, milyen bűbáj vett rá engem, hogy
megmentsem, de az már erejét vesztette, és mostanra tisztán
látom, hogy nem egy gyámoltalan leánykáról van szó. Ő ennél
több, és majd szétvet a kíváncsiság, hogy tudjam, ki ő és mit hoz
a fejemre.
Pszárin szavai itt lebegnek előttem. A legtöbb királyságban
tiltott nyelv, a miénkben is az. Tudni akarom, hogyan tanulta
meg, mikor került ilyen közel hozzájuk, és miért hordta az
egyikük nyakláncát trófeaként a nyakában. Mindent, mindent
tudni akarok.
– Meg fogod ölni? – kérdi Lira.
Már nem próbál úgy tenni, mintha anyanyelvi szinten
beszélné a midaszit. Nem tudom, honnan jött, de bármelyik
királyságból is, bizonyára nincsenek jóban az enyémmel.
– Igen.
– Gyors leszel?
– Igen.
A homlokát ráncolja.
– Kár.
A szirén ismét felnyög, egy pszárin fordulatot ismételget.
Olyan gyorsan és torokhangon hadar, hogy alig érteni a szavát.
Az egyikre mégis felkapom a fejem, ezt tisztábban hallom, mint
a többit. Prínkípíssa. Bármit is jelent, félelemmel és tisztelettel ejti
ki. Nem gyakran találkozom ezzel a kombinációval. Az én
királyságomban azok, akik tisztelnek, nem ismernek eléggé
ahhoz, hogy féljenek is. Azok pedig, akik félnek tőlem, túl jól
ismernek ahhoz, hogy ostoba módon felnéznének rám.
– A késed – mondja Lira.
Erősen szorítom a markolatát. A sebemből csurog a vér, és
érzem, hogy a penge szépen beissza minden cseppjét. A vér
nem megy kárba.
– Furcsa egy varázserő.
Szúrós tekintettel nézek rá.
– Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy arról beszélj,
mi itt a furcsa.
Lira nem felel, és míg hallgat, Kye előrelép.
– Kapitány – szólal meg. – Légy óvatos. Én nem bíznék meg
benne.
Először azt hiszem, hogy a deszkán heverő szörnyetegről
beszél, és már épp felelném, hogy nem vagyok sült bolond,
amikor rájövök, hogy Kye nem a szirénre néz, hanem Lirára.
Ha valami teljességgel hiányzik Kye eszköztárából, akkor az
a taktikázás képessége. Lira azonban nem foglalkozik a
gyanúsítgatással. Rá se hederít, mintha a vád nem jelentene
számára többet, mint az, hogy csöpög róla a víz.
– Vele is foglalkozom majd – közlöm Kye-jal. – Ha ráérek.
– Lehet, hogy most kellene.
A kés hegyéhez érintem az ujjam, majd elindulok, de Kye
megragad a karomnál fogva. A kezére nézek, amivel az ingem
fogja. Kye legnagyobb erőssége, hogy éppannyira gyanakvó,
mint amennyire én vakmerő. Nem szereti a meglepetéseket, és
minden lehetséges veszedelmet halálos veszélyként kezel.
Számára minden fenyegetés ígéret. Szóval mivel itt van ő
nekem, nekem nem kell időt pocsékolnom az
aggodalmaskodásra. Emellett, mivel az óceánon töltöttem a fél
életemet, megtanultam, hogy lássam azt is, amit mások nem, és
felkészüljek arra, amire ők nem fognak. Tudom jól, hogy nem
okos dolog megbízni egy idegenben a kalózhajón, de inkább
hallgatok az ösztöneimre, mint a kételkedés szavára.
– Nem hallottad, mit mondtam? – kérdezi.
Szépen lefejtem Kye kezét a karomról.
– Biztosíthatlak, nincs semmi gond a hallásommal.
– Csak a józan ítélőképességeddel – szól közbe Lira.
Nézem, ahogy hátradobja a haját az arcából.
– Ezt hogy érted?
– Ha lenne eszed, már rég megölted volna. – Lira a szirénre
mutat. – A szíve azóta már ki is hűlt volna a tenyeredben.
Kye szemöldöke felszalad.
– Azt a mindenit – csattan fel. – Miféle hajóról hajították ezt
le?
Mögötte Madrid egyik lábáról a másikra áll, de közben a
fegyvere el sem mozdul a célról. Szorong, és nem csak látom,
érzem is. Madrid sosem öl szívesen, akár szörnyekről, akár
emberekről van szó. Kléfteszben egy egész életre eleget gyilkolt,
és a sors furcsa fintora, hogy épp ettől vált belőle olyan
erkölcsös és lelkiismeretes nő. Pedig a Szaádon ezekkel az
értékekkel nem sokra megy. Mégis ő a legjobb mesterlövészem,
és ha nem veszem figyelembe, milyen elveket vall, akkor azt is
ki merem jelenteni, hogy ő tud itt legjobban vigyázni az
életemre.
– A szirének gyűjtenek szíveket – közli Madrid Lirával. –
Nem mi.
A kés megvillan a kezemben.
– Én rengeteg szívbe beledöftem már a pengém.
Figyelem a szirént, olyan közel megyek hozzá, amennyire
csak lehet anélkül, hogy a csizmám a hálóhoz érne. Krisztian jut
eszembe, aki az óceán vizébe süllyedt, miközben hazug csók
tapadt a szájára. Ki tudja, lehet, hogy épp ez a szirén ölte meg.
Volt egy másik szirén is a Hercegek Átkával, ezt sikerült
megtudnom a királyságban elterjedt történetekből.
Elképzelhető, hogy Krisztian gyilkosa itt van a hajómon.
A szirén mond valamit Lirának. Vajon most is könyörög? És
vajon Krisztian is könyörgött, vagy annyira a szirén bűvölete
alatt állt, hogy örömmel halt meg?
– Szorítsd le! – adom ki a parancsot.
Madrid kilő egy dárdát, ami a szirén uszonyának közepébe
fúródik, és odaszegezi a fedélzet deszkájához. Visszafogom
magam, és nem nézek Madridra, de tudom, hogy beletörődő,
szomorú fintort vág éppen. Amennyire jó lövő, annyira jó
ember.
Arrébb rugdosom a háló darabkáit, és a fogságba ejtett lény
mellé guggolok. Ettől a résztől mindig úgy érzem, vesztek az
emberségemből, mintha azzal, hogy ölök, átlépnék egy erkölcsi
határt.
– Azt akarom, hogy árulj el nekem valamit – szólok rá. – És
nagyra értékelném, ha az én nyelvemen tennéd.
– Poté den tha.
A szirén kétségbeesetten nyöszörög a testébe fúródott dárda
miatt. A hegyét ezüst thinitbe mártották, ami a fajtájára halálos
méregként hat. Lassú mérge megalvad a felületen, amihez
hozzáér, így meggátolja, hogy a sebből bármi a hajóm padlójára
folyjon, idővel pedig eléri a szívét is, bármilyen is van neki, és
megállítja.
– Ez nem midasziul van – válaszolom. Kezembe veszem az
iránytűt, és figyelem, melyik irányba mozdul most a tűje. – Mit
tudsz Kétó Kristályáról?
A szirén kinyitja a száját, Lirára néz és a fejét ingatja.
– Egó den tha sas prodóseí.
– Lira – szólítom meg. – Lennél olyan kedves lefordítani, mit
mondott?
– Nahát, még sosem vádoltak korábban kedvességgel.
A hangját közelebbről hallom, mint szeretném, és arrébb
húzódom, mikor meglátom, hogy egészen fölém magasodik.
Éppolyan gyors, mint amilyen halk, így be tud osonni bárhova.
Akár az én helyemre is. Ez a gondolat nyugtalanná tesz, de most
ezzel nem akarok foglalkozni, majd később. Veszélyes, ha
elkalandoznak az ember gondolatai, mikor egy szörnyeteg
közelében van.
Lira mellém guggol. Egy pillanatra elgondolkodik. Viharkék
szemével a szirén uszonyába fúródott dárdát nézi szigorúan.
Mintha valamit latolgatna magában. Talán undorodik a
kegyetlenségünktől, és azt fontolgatja, eltitkolja-e ezt tőlünk, bár
nem látom rajta nyomát irtózásnak. Mindig könnyebb álarc
mögé bújni. Az én szemem sem árul el semmit, pedig felfordul a
gyomrom a szirén rikácsoló hangjától. De nem mutatom ki,
ahogy mást sem szoktam. Egy kapitány nem engedheti meg
magának azt a luxust, hogy bűntudata legyen.
Lira feláll, és ahogy a haldokló lényre néz, mintha megszívná
magát erővel.
– Talán segítene – szólal meg –, ha a másik szemét is
kiszúrnád.
A homlokom ráncolom, mikor meglátom, hogy Lira szája
sarkában egy halvány mosoly jelenik meg. Nem tudom, hogy az
tetszik-e neki, hogy a szirén ennyire riadt, vagy az én
arckifejezésem szórakoztatja. Mintha csak azért mondott volna
ilyen durvaságot, hogy lássa, miként reagálok.
– Megfosztanám őt a győztes mosolyod látványától – vágom
rá.
Lira egyik szemöldöke a magasba szalad.
– Az ellenséged. Hát nem akarod, hogy szenvedjen?
Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. A legénységem
szokott így nézni rám, bár nem pont olyan alkalmakkor, mikor
visszautasítok egy jó kis kínzást. A világ sok mindent állíthat a
Szaád szirénvadászairól, de egy dolog biztos: mi nem élvezzük
ezt. Az óceánt szeretjük, igen, de ölni nem. Ez a szükséges rossz,
amit meg kell tennünk, hogy a világ biztonságos hely legyen, és
bármilyen gyalázatos dolog a gyilkosság, van célja. Ha
elkezdeném élvezni, akkor én lennék az a veszély, amitől a
világnak meg kell szabadulnia.
– A katonák nem élvezik a háborút – jegyzem meg.
Lira lebiggyeszti az ajkát, és mikor épp szólásra nyitja, a
hátamra hanyatlok. A fejem a deszkának ütődik, a
halántékomba erős fájdalom nyilall.
A szirén rám vetette magát. Karmol és harap, közben pedig
istentelenül üvölt. Kitérek a mozdulatai elől, de ő, mint egy
őrült, szét akar tépni. Az uszonya, amit mocskos, megalvadt vér
borít, középen kettéhasadt. Csak így tudta kiszakítani magát a
dárda fogságából.
– Nem tudom lelőni! – kiáltja valaki. – El fogom találni a
kapitányt.
– Én sem!
– Madrid! – kiáltja Kye. – Madrid, lőj, most!
– Nem megy. – Valaki a földre ejti a fegyverét. – Megint
beszorult ez a szar!
A gyilkos lény alatt vergődöm. Hatalmas agyarakat és
gyűlöletet látok csak. Valami kell neki belőlem. Mindegy, hogy
a szívemet vagy mást, de valamit, el akar venni.
A súlya egészen padlóra szorít, nyomja a bordáim. Majd egy
reccsenést hallok, és alig kapok levegőt fájdalmamban.
Körülöttem olyan hangosan üvöltenek az emberek, hogy szinte
egy szavukat sem értem. A hangjuk zajjá olvad össze, a karom
pedig lángol a fájdalomtól. A szirén túl erős. Erősebb nálam is,
sokkal.
Majd amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul tűnik el a súly.
Ismét levegőhöz jutok.
Kye hátrahúzza a démoni lény vállait, és próbálja elrángatni
őt a közelemből. A szörnyeteg a maradék uszonyát csattogtatja
a deszkán, majd dühödten a kabin falának veti magát. A
legénység tagjai elugranak az útjából, a teste átcsusszan köztük.
Az egész Szaádot megrázza a szirén vad hánykolódása.
A lény aztán a deszkába mélyeszti a karmait, és hátrafeszíti a
vállát. Sziszegve kúszni kezd előre. Gyorsan felkapom a késem,
és nem törődve a bordáimat kínzó fájdalommal, nagy lendületet
veszek, és a pillekönnyű pengét a szirén felé hajítom. Egyenesen
a szívébe repül.
A vér nagy része a bőrén pezseg, de a többit, ami a deszkára
folyna most, mind egy cseppig beissza a késem. A szirén sikolt.
Ahogy Kye talpra segít, diszkréten zihálok, nem akarom,
hogy lássák, mennyire meg vagyok döbbenve. Pedig
nyilvánvaló. A munkám része, hogy felkészüljek minden
váratlan eshetőségre, én pedig ostoba módon hátat fordítottam
az imént a gyilkosomnak.
– Jól vagy? – kérdezi Kye, sérülést keresve rajtam. A véres
karomat nézi. – Gyorsabbnak kellett volna lennem.
Az arckifejezése úgy hasít belém, mint az előbb a sziréné.
Megmozgatom a vállam, ügyelve arra, hogy fel ne szisszenjek,
pedig a bordáimba még nyilalló fájdalom egyre erősebb.
– Ugyan, semmiség, mindennap megesik az ilyesmi –
válaszolom, és Madridhoz fordulok. – A fegyvered megint
tönkrement?
Madrid felkapja a földről a bedöglött karabélyt, és a
dárdatartó mechanikáját nézegeti.
– Nem értem – mondja. – Le kell vinnem az alsó fedélzetre
megint, hogy megjavíttassam.
Elindul, ám mikor észreveszi, hogy a szirén teste eltorlaszolja
az utat, megáll. Nagyot nyel és türelmesen vár. Mindenki ezt
teszi. Tökéletes csöndben figyelik, hogyan tűnik el a szirén teste.
Ezt a látványt nem lehet megszokni, a mai napig csoda a
szemükben. De engem nem érdekel, hogyan válik habbá a lény
holtteste a hajóm padlóján. Több száz szörnyeteg halálát néztem
már végig. Inkább a furcsa lányt méregetem, akit a tengerből
húztam ki.
Lira arcáról eltűnt a mosoly.
 TIZENNYOLC
LIRA

MAEVE EGYSZERŰEN SEMMIVÉ TŰNT.

Szirént ölni egész más, mint hableányt. Az ő rothadó testük
az óceán fenekét piszkítja, csontvázuk a korallok közé olvad,
miközben mi azzá válunk, amiből lettünk. Óceán, tajték és a
vénánkban folyó só, ennyi marad utánunk. Halálunk után nem
marad semmi, ami őrizné emlékünket.
Azt hittem, örülni fogok, ha Maeve meghal, de a fajtáink
közti harc ettől még ugyanúgy folytatódik, én pedig épp most
segítettem az embereknek leölni egy szirént. De legalább a
herceg nem tépte ki a szívét, mielőtt megölte.
Sosem érdekeltek a legendák, hacsak nem rólam szóltak, de
még én is ismerem a történeteket. A történeteket, amelyek azt
mondják, hogy az az ember, aki kezébe fogja egy szirén szívét,
örökre immunis lesz a dalunkra. Azt regélik, nem egy átok miatt
válik a testünk habbá halálunk után, hanem épp ellenkezőleg,
Kétó áldása miatt: azért nem marad semmi nyomunk, hogy az
emberek ne tudjanak hozzáérni a szívünkhöz.
Miután Maeve eltűnt, az alsó fedélzetre visznek, egy
ablaktalan szobába, aminek ánizs- és rozsdaszaga van. A falai
nem is falak tulajdonképpen, hanem a fényezett mennyezetről
lógó vastag drapériák. Nedves végük a padlót érinti, és ahogy a
hajó hullámzik, ezek is mozognak, így felsejlik, mi rejlik
mögöttük. Könyvek, fegyverek meg sok arany. Minden egyes
függöny mögött más-más titok. Középen egy hatalmas, fekete
üvegből készült kocka helyezkedik el. Olyan vastag, mint
amilyen magas vagyok, a vasalatai és a sarkai nehéz aranyból
készültek. Pont, mint az a bross, amit az angolna-hableány
mutatott nekem. Valamiféle kelepce lehet, de nem emberek
számára tervezhették. Vagy ha mégis, akkor nagyon kegyetlen
egy börtön.
Kétó királyságában nem tartunk rabokat. Ha elárulod a
Tenger Úrnőjét, azzal feladod az életed, úgyhogy kénytelenek
vagyunk azt tenni, amit az anyám mond. Ha valaki másképp
dönt, nincs második esély; erre az én büntetésem is bizonyíték.
Elianhoz fordulok.
– Miért vagyok idelenn?
Egyre jobban alkalmazkodik az óceánhoz az öltözékével. Az
ingén egy barna bőrzubbony lóg, nyakánál kopott fekete
madzaggal rögzítve. A nadrágja a térdéig ér, ahogy a hosszú,
barna csizmája is. A válláról a derekáig széles öv húzódik,
amiből egy vaskos, rövid kard áll ki. A kését mögé rejtette, hogy
idegen szemek szúrják ki. Még mindig érzem rajta Maeve
vérének szagát.
– Eszesnek tűnsz – veti oda. – Biztos rájössz magadtól is.
Mögötte Kye és Madrid feszítenek, mint két őr. Még egy
napja sem vagyok a fedélzeten, de már tudom, kik a
legközelebbi bizalmasai. Ami azt jelenti, hogy ismerem a
legnagyobb gyengeségét.
– Azt hittem, a hercegek megmentik a bajba jutott nőket.
Elian felnevet, jóképű arcában felragyognak a hófehér fogak.
– Mi van, most meg kislány lettél hirtelen? – kérdi. – Vicces,
mert az imént, mikor foggal-körömmel ragaszkodtál ahhoz,
hogy te támadhasd meg a szirént, nem tűntél annak.
– Azt hittem, azért van annyi ember ezen a hajón, hogy
sziréneket öljetek.
– De általában nem a csupasz kezünket használjuk.
– Nem mindenkinek van szüksége mágikus késre ahhoz,
hogy elvégezze a mocskos munkát.
 – És nem mindenki tud pszárin nyelven sem – teszi hozzá.
Pajkos mosoly jelenik meg az arcomon. Jól játszom a
szerepem, az az igazság.
– Jó érzékem van a nyelvekhez.
– A midaszid mondjuk nem olyan jó.
– Az érdekes nyelvekhez van jó érzékem – lódítom, mire
Elian zöld szeme összeszűkül.
– És hogy megy a saját nyelved? – kérdezi.
– Jobban.
– Hogyhogy?
– Jobban illik hozzám.
– Bele sem merek gondolni, mit akar ez jelenteni.
Elian elhalad mellettem, és kezét a hideg aranykockára
helyezi. Ahogy ujjait szétnyitja a leendő börtönömön, szinte
érzem, hogyan árad belőle a hideg. A bennem élő szirén
keservesen vágyik arra, hogy a fagyba mélyessze az ujját és
elmerüljön a jól ismert, kellemes hidegben. De a bennem élő
ember már most reszket.
– Hol az otthonod? – kérdezi Elian.
Háttal nekem áll, de a tükörképében látom az ajkai mozgását.
Önmagát nézi, és kerüli a tekintetemet. Egy pillanat erejéig úgy
érzem, nem is nekem tette fel a kérdést. Talán inkább
önmagának.
Egy herceg, aki már el sem tudja dönteni, melyik királyságot
tegye magáévá. Majd Kye megköszörüli a torkát, Elian pedig
felém pördül. Az arca csak úgy ragyog.
– Nos? – nógat.
– Nem tudtam, hogy ki leszek faggatva.
– Még a ketrec láttán sem jutott eszedbe?
– Nem láttam ketrecet. – Elfordítom a nyakam, hogy mögé
nézzek, mintha eddig nem tűnt volna fel, hogy ez itt egy
iszonyú nagy, csillogó kocka. – Biztosan elvonták a figyelmem a
bájaid.
Elian a fejét ingatja, hogy ne lássam egyre szélesebb
mosolyát.
– Ez nem csak egy egyszerű ketrec – folytatja. – Mielőtt
belekezdtem ebbe az egészbe, és tudtam volna, mi is vár rám,
ezt a ketrecet azzal a szándékkal építtettem, hogy ebben tartsam
fogva a Tenger Úrnőjét. – Felhúzza az egyik szemöldökét. – Mit
gondolsz, te beférsz oda?
– Be akarsz hajítani egy ketrecbe? – kérdem.
– Ha nem árulod el, honnan származol, igen – feleli. – És azt
is hallani akarom, miért jöttél el onnan.
– Nem szabad döntésemből.
– Mit kerestél az óceán közepén, egyedül, hajó nélkül?
– Otthagytak.
– Kik?
Gondolkodás nélkül rávágom:
– Mindenki.
Elian egy nagy sóhaj kíséretében hátradől, és nekinyomja a
lábát az üvegnek. Gondosan megválogatott szavaimat
mérlegeli, úgy forgatja őket a fejében, mint a hajó kormányát.
Nem tetszik ez a csönd, ami szabályosan rányomja súlyát a kis
szobára. Mintha a levegő is arra várna, hogy szólaljon már meg,
majd olyan sűrűvé válik, hogy alig lehet lélegezni. Én is csak
várni tudok, próbálom kitalálni, mi lesz a következő lépése.
Elviselhetetlenül ismerős ez a szituáció. Annyiszor lebegtem így
az anyám színe előtt, míg ő próbálta eldönteni, mit kezdjen az
életemmel. Habár furcsa most azt látni, hogy egy ember
mérlegeli a sorsom, valójában nincs abban semmi szokatlan,
hogy más dönt helyettem.
A zavaros, hínáros hazugságaim mögött persze ott rejlik az
igazság. Magamra hagytak, és most itt vagyok egy hajón, olyan
emberek közt, akik azonnal megölnének, ha megtudnák, mi
vagyok. A felszín alatt az anyám uralja a királyságot, amit
nekem kellene, és ha bárki is megkérdezi odalenn, hogy hová
tűntem, biztos vagyok benne, hogy olyan hazugságokkal áll
majd elő, amivel meggyalázhatja az emlékem. Eltalált egy
tengerész szigonya. Megölt egy közönséges hableány.
Beleszerettem egy ember hercegbe. Olyan emléket hagy utánam,
hogy ne legendaként, hanem rossz viccként gondoljanak vissza
rám, a királyságom hűsége pedig olyan gyorsan illan majd el,
mint Maeve teste.
Semmi nem leszek. Semmim nem lesz. Úgy halok meg, mint
egy senki.
A nyakláncomra nézek, ami most Elian nyakában lóg. Azt
hiszem, ha a fülem odanyomnám a vörös kagylóhoz, hallanám
az óceán hangját, meg az anyám felharsanó, gonosz nevetését.
Undorodva elfordulok.
– Három napon belül kikötünk Eidüllióban. – Elian kihúzza
magát az üvegkocka mellett. – Mire odaérünk, meghozom a
döntésem.
– És addig?
Szép lassan egy vigyor terül el az arcán. Arrébb áll, hogy
teljes fényében megcsodálhassam a ketrecet.
– Addig ez lesz.
Nem kell egyebet mondania, Madrid már meg is ragadja a
könyököm. A másik oldalamon Kye jelenik meg, erősen a
karomba markol. Próbálok kiszabadulni a szorításukból, de túl
erősen tartanak. Pillanatok alatt felnyalábolnak, és a ketrec felé
indulnak velem. Semmi értelme, hogy itt vonaglok, ők
határozottan teszik tovább a dolgukat.
– Eresszetek el! – parancsolok rájuk.
Ügyetlen mozdulatokkal próbálom kirúgni magam, de a
testem kettejük közé préselődik, így nemcsak moccanni, de
lassan levegőt venni sem tudok. Vadul hátravetem a fejem, de
csak vergődök, bosszant, hogy ennyire nem vagyok ura a
helyzetnek. Milyen törékeny és gyenge most a testem. Ha szirén
lehetnék, egy mozdulattal kettészakítanám a testüket.
Kimeresztem a fogam és a levegőben csattogtatom, de nem
sikerül megharapnom Kye fülét, elvétem fél centivel. A szeme
meg sem rebben. Éppolyan szánalmasan gyenge vagyok, mint
amilyennek érzem magam.
A ketrechez érünk, ahová úgy dobnak be, mintha nem is
lenne súlyom. A földre zuhanok, és mire visszasietek az ajtóhoz,
a kezem csak a falat tapintja. Végighúzom rajta a tenyerem, és
most jövök csak rá, hogy nem is üvegből, hanem kristályból
van. Makacsul dörömbölök. A túloldalon Elian keresztbe teszi a
karjait a mellkasa előtt. Emberi szívem dühöngve kalimpál,
erősebben, mint az ökleim a börtönöm falán.
Vádlón felé emelem a mutatóujjam.
– Itt akarsz tartani, míg Eidüllióba nem érünk?
– Azt akarom, hogy a fedélzeten maradj – válaszolja Elian. –
Örülj, hogy nem kell a víz felett sétálnod a palánkon.
– Ahhoz te túl lovagias vagy, nemde?
Elian az egyik közeli falhoz megy, és elhúzza az egyik
drapériát, hogy megmutassa a mögötte lévő kerek kapcsolót.
– Egy évvel ezelőtt elvesztettük a pallót – mondja. Majd
halkabban hozzáteszi. – Azzal együtt vesztettem el a
lovagiasságomat is.
Majd elfordítja a kapcsolót, és minden árnyékba borul.

A kristályketrecben örök éjszaka van. Az egész szoba nyirkos

sötétségbe borult, és bár a börtönöm fala áthatolhatatlannak
tűnik, érzem a külvilág mocskos bűzét. Néha megjelenik valaki
egy-egy tál étellel, és megengedi, hogy pár percet egy lámpa
fényénél töltsék. Szinte vakító a fénye, de épp mire
abbahagynám a hunyorgást, lekapcsolja, és csak a tálcán heverő
hal szagát észlelem. Nem pont olyan, mint a bordás krokodil
vagy a fehér cápa, de befalom pillanatok alatt.
Nem tudom, mennyi ideje lehetek a kristálykalitkában, de
eléggé nyomaszt az Eidüllióval kapcsolatos ígéret. Ha
megérkezünk, a herceg ott akar majd hagyni az emberek közt,
akik semmit nem tudnak az óceánról. Itt legalább érezhetem az
otthonom sós szagát.
Amikor elalszom, korallzátonyokról és vérző szívekről
álmodom. És mikor felébredek, csak a sötétség vesz körül, és azt
hallom, ahogy a lassú hullámok mossák a hajó oldalát. Amikor
először öltem embert, annyira vakított a nap, hogy csak
hunyorogva tudtam a felszínre jönni. A víztükör alig
fodrozódott, és a napfénytől pillanatok alatt leolvadt rólam
minden kis jégdarabka, ami a lenti birodalomban tapadt a
bőrömre.
A fiú egy kalokaíri herceg volt, én pedig akkor töltöttem be a
tizenkettőt.
Kalokaíri nem több, mint egy gyönyörű kis sivatag a kietlen
tenger közepén. Az örök nyár földje, ahol a szél mindig a
homok szagát hordja. Akkoriban még nem volt hírem az
emberek közt, és a hercegek ugyanolyan bátran kimerészkedtek
a nyílt vízre, mint bármelyik ember.
A herceg talpig fehéret viselt, a fejére pedig egy lila anyagot
tekertek. Finom és bátor kisfiú volt és már azelőtt is mosolygott
rám, hogy énekelni kezdtem volna. Amikor kiemelkedtem az
óceánból, ahnan anatíasnak nevezett, ami kalokaíri nyelven
annyit tesz: „kis halál”.
A fiú még akkor sem ijedt meg, amikor elővillantottam a
fogamat, és úgy sziszegtem, ahogy az anyámtól tanultam. Nem
tűnt olyan rossz dolognak, hogy ki kell tépnem a szívét. Hiszen
jóformán felajánlotta nekem. Mielőtt belefogtam a dalba,
kinyújtotta a kezét, hogy hozzám érjen, és az első néhány
ügyetlen sor után lassan lemászott a hajó oldalán, egészen
addig, míg egy vonalba nem került velem.
Először hagytam, hogy elmerüljön. Ahogy lassult a légzése,
megfogtam a kezét, és csak akkor foglalkoztam a szívével,
mikor már biztos voltam benne, hogy meghalt. Nem akartam,
hogy túl sok legyen a vér, mikor a családja rátalál. Nem
akartam, hogy azt higgyék, szenvedett, amikor olyan békésen
halt meg.
Mikor magamhoz vettem a szívét, azon gondolkodtam, vajon
keresik-e. Észrevették-e, hogy eltűnt a hajóról? Vajon a hajó
korlátjába kapaszkodva kiáltozzák a nevét? Az én anyám vajon
ezt tenné, ha soha nem térnék vissza?, töprengtem. Persze
tudtam jól a választ. A királynőt nem érdekelné az sem, ha
örökre eltűnnék. Nem nehéz új örököst találni a helyemre,
anyám pedig elsősorban a Tenger Úrnője volt, másodsorban
pedig… nos, tulajdonképpen ennyi. Tudtam, hogy csak azzal
lesz elfoglalva, hogy nem akkor téptem ki a fiú szívét, mikor
még élt. Megbüntet majd, amiért nem voltam elég kegyetlen
szörnyeteg. És igazam is lett.
Mikor hazaértem, anyám már várt rám. Körülötte a királyi
család többi tagja, akik tökéletes félkör alakban rendeződve
vártak az érkezésemre. A Tenger Úrnőjének húga ült legelöl,
készen arra, hogy üdvözöljön, mögötte pedig ott sorakozott
mind a hat lánya. Kahlia volt köztük a legkisebb, alig látszott
anyja háta mögül.
Amint meglátott a Tenger Úrnője, azonnal tudta, mit tettem.
Láttam a mosolyán, sőt, biztos voltam benne, hogy még a
szagomból is olvasni tud: ugyanis áradt belőlem, mennyire
megbántam, hogy megöltem Kalokaírin hercegét. És
bármennyire is igyekeztem kerülni a tekintetét, a királynő tudta
jól, hogy sírtam is. A könnyeimet már rég elmosta a víz, de a
szemem vörös maradt a vértől, és túl erősen dörzsöltem, hogy
eltüntessek minden nyomot.
– Lira – szólított meg. – Édes szívem.
Kinyújtott csápjára tettem remegő kezem, és engedtem, hogy
lassan közelebb húzzon magához. Kahlia az ajkába harapott,
anyám pedig a tiszta kezemet vizsgálgatta.
– Hoztál ajándékot anyunak, drágaságom? – kérdezte a
Tenger Úrnője.
Bólintottam, és a derekamat szorító hurok felé nyúltam.
– Megtettem, amit kértél. – Meglengettem a fiatal herceg
szívét és a fejem fölé emeltem, mint egy trófeát, hiszen ezt
akarta. – A tizenkettedik.
A Tenger Úrnője megszorította a hajam, sikamlós csápját
végighúzta a koponyámon, majd a gerincem vonalán.
Próbáltam nem pislogni.
– Így van – mondta erre a királynő. A hangja lágy volt, és
halk, mint a hajnali szellő. – De úgy tűnik, nem figyeltél
rendesen.
– Halott – közöltem vele, abban a reményben, hogy
mégiscsak ez a legfontosabb dolog. – Megöltem, és elvettem a
szívét. – Kicsit feljebb emeltem, és a mellkasa irányába
nyomtam, hogy érezze a herceg mozdulatlan szívét a saját
jéghideg szíve fölött.
– Ó, Lira! – Kezébe fogta az állam, hüvelykujja begyével
végigsimította az arcom. – De azt nem mondtam, hogy sírj is.
Nem tudtam, mire gondol pontosan: arra, hogy a herceg
megölése közben vagy most, az ő szorításában nem lett volna
szabad sírnom, a királyi származású rokonok színe előtt. Az
ajkaim ugyanúgy remegtek, mint a kezem, és mikor az első
csepp lehullott vörös szememből, anyám hangosan, panaszosan
felsóhajtott. Hagyta, hogy a könny végigcsorogjon az ujján,
majd úgy rázta le a bőréről, mintha valami sav lenne.
– Megtettem, amit kértél – ismételtem meg.
– Azt kértem, hogy kínozz meg egy embert – jelentette ki a
Tenger Úrnője. – Hogy fogd a még dobogó szívét és tépd ki. –
Egy csáp csusszant a vállamra, majd a vékonyka nyakamra. –
Azt kértem, hogy viselkedj szirénként.
Amikor a földre hajított, emlékszem, megkönnyebbültem.
Tudtam, hogy ha meg akart volna ölni, akkor összeroppantott
volna. Egy verést, úgy éreztem, kibírok. Megalázhat és véresre
verhet. Ha néhány csapástól lenyugszik az anyám, akkor
annyira csak nem tettem rosszat. Akkor egész könnyen
megúszom. Buta voltam, hogy azt hittem, az anyám úgy dönt,
csak engem büntet meg. Mi jó lenne abban, ha megfeddi a
lányát, mikor formálhatja is?
– Kahlia – szólalt meg anyám. – Megtennél nekem egy
szívességet?
– Nővérem. – A nagynéném előreúszott, az arcára kiült a
rettegés és a fájdalom. – Kérlek, ne!
– Hagyd most ezt, Crestell – torkolta le anyám. – Nem
vághatsz a királynőd szavába.
– Ő a lányom.
Emlékszem, milyen rossz volt látni, ahogy Crestell vállai
előrehajolnak, miközben beszél. Mintha már felkészült volna az
összecsapásra.
– Hallgass most! – csitította anyám. – Ne veszekedjünk a
gyerekek előtt.
Felém fordult, és a kuzinom felé nyújtotta a karját. Mintha
úgy mutatná be nekem Kahliát, ahogy én mutattam be a
kalokaírini szívet. Nem mozdultam.
– Öld meg! – parancsolt rám a Tenger Úrnője.
– Anyám…
– Tépd ki a szívét, miközben sikoltozik, ahogy azzal a
herceggel kellett volna.
Kahlia nyöszörgött, de túlságosan félt ahhoz, hogy
megmozduljon vagy akár sírjon. Az anyjára pillantott, majd
vissza rám, és csak pislogott, pislogott sűrűn. Anyám feje
kegyetlenül forgott egyik irányból a másikba.
Mintha tükörbe néztem volna. Látni a rettegést Kahlia arcán
olyan volt, mintha a saját képem nézném, a félelmem ott
remegett az ő szemében.
– Nem bírom – feleltem. Majd hangosabban hozzátettem: –
Ne kényszeríts erre.
Hátrébb húzódtam, és a fejem ráztam hajthatatlanul, míg
anyám vigyora el nem tűnt egészen.
– Ostoba gyermek – szólalt meg. – Felajánlottam, hogy
kárpótolhatsz. Tudod, mi fog történni, ha visszautasítod?
– Nem kell, hogy kárpótoljalak! – ordítottam. – Megtettem,
amit kértél!
A Tenger Úrnője megragadta a háromágú szigonyát, és most
már semmi póz nem maradt az arckifejezésében. A szeme
elsötétült, egyre feketébb és feketébb lett, míg a végén az egész
egy merő árnyékká nem vált. Az óceán megremegett.
– Ezt az emberiességet, ami megfertőzött, ki kell űznöd
magadból – mondta. – Nem érted, Lira? Az emberek olyanok,
mint a pestis, megölték az istennőnket, és el akarnak pusztítani
bennünket is. Minden olyan szirént, aki szimpatizál velük, aki
utánozni kezdi gyengéd érzéseiket és szomorúságukat, azt ki
kell metszeni.
A homlokom ráncoltam. – Kimetszeni?
A királynő a tenger földjére lökte Kahliát, én pedig
megremegtem, amikor a tenyere a homoknak ütődött.
– A szirének nem éreznek szeretetet vagy megbánást –
sziszegte tovább az anyám. – Nem ismerünk empátiát, ha az
ellenségünkről van szó. Abból a szirénből, aki ilyesmit érez,
sosem lehet királynő. Az sosem lenne több, mint egy torzszülött
szirén. Nem engedhetjük meg, hogy a torz szirének életben
maradjanak.
– Torz szirének – ismételtem utána.
– Öld meg! – utasított anyám. – És soha többé nem beszélünk
erről.
Úgy mondta ezt, mintha ez lenne az egyetlen lehetőségem,
hogy jóvátegyem a fajtám ellen elkövetett bűneimet. Ha Kahlia
meghalt, akkor igaz szirén leszek, méltó anyám háromágú
szigonyára. Nem leszek tisztátalan. Rosszul voltam a kavargó
érzéseimtől, ő pedig most gyógymódot kínált. Egy kiutat. Esélyt
arra, hogy megszabaduljak az emberiességtől, ami szerinte
megfertőzött engem.
De ehhez előbb Kahliának meg kellett halnia.
Közelebb húzódtam a kuzinomhoz és a hátam mögé rejtettem
a két kezem, hogy a Tenger Úrnője ne lássa, mennyire
reszketnek. Attól is tartottam, hogy megérzi a vér szagát, ami a
tenyeremet fedte.
Kahlia aprókat kiáltva sírt, és a rettegéstől eltorzult az arca,
míg felé közeledtem. Nem tudtam még, mit csinálok, ha
odaérek hozzá, de abban biztos voltam, hogy nem akarom
megölni. Fogd a kezét és meneküljetek! – gondoltam. – Minél
messzebbre a Tenger Úrnőjétől. Tisztában voltam vele, hogy ezt
sem tehetem, mert az óceán maga volt az anyám szeme, és nem
tudnánk hová menekülni, mindenütt látna minket. Ha
magammal vinném Kahliát, mindkettőnket megölnének
hitszegésért. Úgyhogy két lehetőségem maradt: kitépem a
kuzinom szívét. Vagy fogom a kezét, és meghalunk mindketten.
– Állj! – szólt közbe Crestell.
Kahlia elé libbent, elállta tőlem az utat. A két karját
védelmezőn széttárta, az agyarai kivillantak. Egy pillanatra
biztos voltam benne, hogy támadni fog, belém mélyeszti a
karmait, és véget vet ennek az őrületnek egyszer s mindenkorra.
– Ölj meg engem – mondta.
Elsápadtam.
Crestell megragadta a kezem – ami oly kicsinek tűnt az
övében, de közel sem volt olyan kecses –, és a melléhez vonta.
– Tépd ki – mondta.
A kuzinjaimnak elakadt a lélegzete, az arcuk eltorzult a
félelemtől és szomorúságtól. Választhattak: az anyjuk vagy a
testvérük meggyilkolását nézik végig. Csak dadogni tudtam,
legszívesebben felordítottam és elúsztam volna olyan messze,
ameddig csak tudok. De aztán Crestell Kahliára nézett, aki a
tengerfenéken remegett. Lopott, aggodalmas pillantás volt ez,
olyan röpke, hogy az anyám nem vette észre. És aztán
mindketten rám néztek, könyörgő tekintettel.
– Tépd ki az enyémet, Lira – mondta Crestell. Nagyot nyelt,
és megemelte az állát. – Így kell történnie.
– Igen – búgta anyám a hátam mögött. Nem kellett
megfordulnom ahhoz, hogy tudjam, egy széles mosoly terül el
az arcán. – Ez megfelelő kárpótlás lesz.
 A vállamra tette a kezem, a körme a bőrömbe vájt, nem
eresztett. Majd a fülemhez emelte a száját, és azt súgta:
– Lira. – Olyan halk volt a hangja, hogy az uszonyom
bekunkorodott tőle. – Gyógyítsd meg magad és mutasd meg,
hogy tényleg az óceánhoz tartozol.
Torz szirén.
– Szeretnél még mondani valamit, mielőtt meghalsz, húgom?
– kérdezte a Tenger Úrnője.
Crestell becsukta a szemét, de valahogy éreztem: nem azért,
hogy visszatartsa a könnyeit. A mérgét akarta csitítani, hogy ne
lobogjon a tekintetében. Hűséges alattvalóként akart meghalni,
hogy a lánya biztonságban legyen anyám bosszújától. Meg
tőlem.
Mikor Crestell újra kinyitotta a szemét – az egyik tiszta kék, a
másik pedig titokzatos, mély lila –, kizárólag engem figyelt.
– Lira – szólalt meg érdes hangon. – Légy olyan királynő,
amilyenre szükségünk van.
Képtelen voltam ígéretet tenni erre, mert nem tudtam, képes
leszek-e olyan királynővé válni, amilyenre anyám királyságának
szüksége van. Ahhoz ki kell irtani magamból az érzéseket, és el
kell érnem, hogy ne én féljek, hanem mások rettegjenek tőlem:
nem tudtam, hogy megvan-e bennem ehhez a képesség,
úgyhogy csak remegtem és halkan ziháltam.
– Megígéred? – kérdezte Crestell.
Bólintottam, bár tudtam, hogy hazudok. És aztán megöltem.
Aznap váltam anyám lányává. És abban a pillanatban
változtam át olyan kegyetlen szörnyeteggé, amilyen nincs még
egy közöttünk. A vágy, hogy a kedvére tegyek, árnyékként
burkolt be, és attól kezdve küzdöttem minden olyan érzés ellen,
ami a szemében gyengeségnek tűnhet. Kiirtottam magamból a
bűnbánat és az empátia minden cseppjét, nehogy tisztátalannak
lásson engem. Abnormálisnak. Torznak. És egy szempillantás
alatt gyerekből egy furcsa, semmihez nem hasonló lénnyé
váltam.
 Arra kényszerítettem magam, hogy a gondolataim kizárólag
akörül járjanak folyamatosan, melyik herceg szívének
begyűjtésével tudnám leginkább lenyűgözni anyámat: a
rettenthetetlen Ágriosziéval, aki évtizedeken át próbálta
meglelni Diavóloszt, abban a tévhitben, hogy kiirtja majd a
fajtánkat, vagy Mellontikósz hercegével. Próféták és
jövendőmondók szívével, akik igyekeztek távol maradni a
háborútól, és csak ritkán merészkedtek hajójukkal a vízre. Azzal
a gondolattal játszottam, hogy elhozom mindegyikük szívét
anyámnak, hogy bizonyítsam, az ő oldalán állok.
Ahogy telt az idő, el is felejtettem, milyen gyengének lenni.
Most azonban, hogy ennek a testnek a fogságában vagyok, ami
nem az enyém, hirtelen emlékezni kezdtem. Eddig anyám
éppenhogy megtűrt fegyvere voltam, most viszont olyan lénnyé
váltam, aki nem tudja megvédeni magát. Agyarak és karmok
nélküli szörnyeteggé lettem.
Végigsimítom a sebekkel teli lábam, ami még a cápa hasánál
is fehérebb.
A lábam úgy hajlik, mint két undorító, hideg kígyó.
Vadonatúj testemen néha libabőr jelenik meg. Nem értem, hogy
lehet az, hogy egyik nap még az óceán mélyén vadásztam, ma
pedig itt csetlek-botlok az emberek közt.
Feszülten felsóhajtok, miközben a bordáim környékét
simogatom. Eltűntek a kopoltyúim. Bármilyen mélyen is szívom
be a levegőt, a bőröm akkor sem nyílik meg, a levegő a számon
keresztül áramlik ki és be. A bőröm még mindig nyirkos, már
nem folyik belőlem a víz, csak szivárog a bőrömön keresztül és
elviselhetetlenül hideg. Ettől a hidegtől aztán még inkább
libabőrössé válik mindenem, a furcsán tekeredő lábam meg a
gyönge karom is.
Furcsa érzés, hogy félni kezdtem a kinti víztől. Ha Elian úgy
dönt, ledob engem a hajóról, vajon mennyi időbe telik, míg
elsüllyedek és megfulladok?
A lámpások világítanak, de csak lágyan, a szemem már
hozzászokott. Elian benyom egy kulcsot a kristálykalitkába,
mire egy fal félrecsúszik. Visszafogom magam, és nem vetődök
rá dühödten, jól emlékszem, milyen könnyedén felkent a falra,
amikor meg akartam támadni Maeve-et. Jóval erősebb, mint
most én, és jóval fürgébb, mint gondoltam. Ebben a testben nem
hagyatkozhatok a fizikai erőmre.
Elian elém tesz egy tányért. Sűrű húsleves van benne, a színe
olyan, mint a folyóvíz. A tetején szürke húsdarabok és zöld
algacsíkok úsznak, és erős ánizsillat árad belőle. A gyomrom
megkordul tőle.
– Kye meg én fogtunk pár tengeri teknőst – magyarázza. –
Olyan büdösek, mint a fene, de irtó finomak.
– Büntetésben vagyok – felelem ridegen, midaszi nyelven. –
Tudni akarom, miért.
– Nem vagy büntetésben – közli velem. – Csak megfigyellek.
– Azért, mert tudok pszárinul? – kérdem. – Már az is bűnnek
számít, ha az ember ismer egy nyelvet?
– A legtöbb királyságban tiltott nyelv.
– De nem vagyunk egyik királyság felségterületén sem.
– Tévedsz. – Elian felém hajol az ajtóból. – Az én
felségterületemen vagyunk. A Szaád a királyságom. Ahogy az
egész óceán is.
Akár sértésnek is vehetném, hogy magáénak tulajdonítja az
óceánomat, de nem húzom fel magam ezen. Helyette csak
annyit felelek:
– Nem kaptam kézhez a szabályok listáját, mikor
megérkeztem a fedélzetre.
– Nem baj, most már ismered őket. – A kezében forgatja a
kulcsot. – Persze ha abbahagyod a köntörfalazást, találhatunk
neked egy jóval kényelmesebb fekhelyet is.
– Nem köntörfalazok.
– Akkor áruld el, honnan tudsz pszárinul. – A hangjában
megbúvó kíváncsiság nem passzol a mozdulatai
hanyagságához. – És mondd el, mit tudsz Kétó Kristályáról.
 – Megmentetted az életem, és most cserébe információkat
akarsz tőlem? Furcsa, milyen gyorsan elillan az önzetlen
kedvességed.
– Szeszélyes vagyok – válaszolja. – Ezenkívül meg kell
védenem a Szaádot. Nem bízhatok meg bárkiben, aki felmászik
a fedélzetre. Előbb elő kell állniuk egy jó sztorival.
Erre elvigyorodom.
Ha csak egy sztorit szeretne, akkor könnyű dolgom van. Kétó
Második Szemének története a mi vizeinkben is legendaként
terjed. A Tenger Úrnője éveken át kereste, kutatta, ahogy trónra
került. Míg a korábbi királynők kezdettől fogva nem vették
komolyan a létezését, anyám mindent megtett volna érte,
annyira éhezte a hatalmat. Előszedte a szertartások történeteit,
hátha talál bennük valamit. Valamit, amiből kikövetkeztetheti,
hol található a Kristály. Az ősök történeteit, amelyekről az előző
nemzedékek már meg is feledkeztek, az anyám szóról szóra
megtanulta. A megszállottságának pedig az a következménye,
hogy én is megismertem e történeteket. Egyszer azt mondta
nekem, hogy a szem segítségével minden embert el tudnánk
pusztítani – és fordítva, az emberek is el tudnának pusztítani
vele bennünket, mind egy szálig. A szénfekete háromágú
szigonyra gondoltam, és az imádott rubinjára, ami a közepén
helyezkedik el: az ad varázserőt a Tenger Úrnőjének. Azt
mondják, a szem e kő ikertestvére, amit elloptak tőlünk,
méghozzá olyan helyen, hogy egy szirén se férhessen hozzá.
Az anyám mindent tud a szemről, csak azt nem, hol lehet. Így
hát több év kutatás után fel is hagyott a kereséssel. A kudarc
azonban, hogy elődeihez hasonlóan ő sem jutott előrébb,
rettenetesen bosszantotta.
Egy pillanatra megállok. Van egy ötletem.
A szem olyan helyen van, ahol szirének nem férhetnek hozzá,
de az anyámnak köszönhetően ez rám már nem vonatkozik. Ha
Elian elvisz oda, akkor felhasználhatom a szemet, és valóra
válthatom a Tenger Úrnőjének legnagyobb félelmét. Ha tényleg
azt hiszi, hogy nem vagyok méltó az uralkodásra,
bebizonyítom, hogy mennyire téved, mégpedig azzal, hogy
ellene fordítom Kétó Második Szemét. Elpusztítom őt, úgy,
ahogy ő akart elpusztítani engem.
Megnyalom a szám.
Ha Elian valóban a szemre vadászik, akkor valószínűleg hisz
a történetekben. Ha ennyire meg akarja kaparintani, akkor még
több hasonló sztorit szeretne hallani. Csak meg kell őt győznöm
arról, hogy hasznos vagyok számára, így megengedi, hogy a
fedélzeten maradjak, és nem tart ebben a ketrecben, mint valami
rabot. Ha elég közel kerülök hozzá, akkor nem is lesz szükség a
karmaimra ahhoz, hogy kitépjem a szívét. A késével fogom
kivájni. Rögtön azután, hogy biztosítottam a helyem az óceán
uralkodójaként.
– A Tenger Úrnője elszakított a családomtól – mesélem
Eliannak, olyan szomorú, melankolikus hangon, ahogy a
tengerészek szoktak beszélni, mikor végignézik a királyuk
halálát. – Egy halászhajón voltunk, és csak én éltem túl.
Gyerekkorom óta figyeltem őket, amit csak lehetett,
megtanultam róluk a könyvekből meg a történetekből. – Az alsó
ajkamba harapok. – Ami a nyelvüket illeti, nem állítom, hogy
folyékonyan beszélem, de ragadt rám elég. Könnyű volt
elsajátítani, miután fogságba ejtettünk egyet. Az apám
megnyomorította, mielőtt meghalt, úgyhogy miután egyedül
maradtam, meg tudtam tartani magamnak.
Elian sóhajt, láthatóan nem fogta meg a történetem.
– Ha már hazudni akarsz – mondja –, csináld jobban.
– Nem hazudok. – Úgy teszek, mintha megsértett volna a
gyanúsítással. – Az egyikük megsérült, amikor a családomra
támadtak. Polemisztészből származunk.
Mikor meghallja a harcosok földjének nevét, Elian tesz felém
egy lépést. A zsebébe nyúl, és előveszi a kis kerek tárgyat, amit
nézegetni szokott. Az iránytűt, amit akkor is figyelt, mikor fent,
a fedélzeten beszélgettünk. A markolatáról egy vékony
aranylánc lóg, és mikor kinyitja, a két végéről párhuzamosan
lóg.
– Tényleg azt gondolod, elhiszem, hogy Polemisztészről
jöttél?
A kérdését igyekszem nem támadásként értelmezni – jelen
helyzetben én sem hinném el magamról, hogy harcos vagyok –,
de nem akarok semmit sem bizonygatni neki. Nem tetszik,
ahogy Elian az iránytűt nézi, mintha azt várná, hogy a készülék
megmondja neki az igazat.
Bármilyen hazugság suhan át az elmémen, úgy érzem,
mintha a kis kompasz kinyúlna felém, és elmerülne a
gondolataim tengerében, és úgy tépkedné onnan a
hazugságokat, mint az alga gyökerét. Hihetetlennek tűnhet az
ilyesmi, de tudom, mennyire szeretik az emberek az efféle
trükkös szerkentyűket.
– A családom tagjai is vadászok – válaszolok óvatosan. –
Olyanok, mint te. A Tenger Úrnője bosszút akart állni, mert úgy
érezte, átverték.
Az iránytű különös varázsereje szinte vibrál köztünk a
levegőben. Felidézem magamban Maeve arcát, hogy
bizonyítsam ennek a furcsa tárgynak, hogy a szó szoros
értelmében nem hazudok.
– Megkínoztam egy szirént, hogy megszerezzem, amit
akartam – folytatom.
– Mi történt vele?
– Meghalt – válaszolom.
Elian az iránytűre néz, és a homlokát ráncolja.
– Te ölted meg?
– Azt hiszed, nem vagyok rá képes?
Kitérő válaszom hallatán felsóhajt, de látom a szemében,
hogy tulajdonképpen hajlik arra, hogy higgyen nekem.
– A szirén – mondja aztán. – Mondott neked bármit is a
kristályról?
– Sok mindent mondott. Ha ajánlasz nekem valamit, akkor
talán többet is elárulok neked.
– Miféle ajánlatra gondolsz?
– Helyet akarok ezen a hajón, és részt akarok venni a
vadászatban.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz – feleli.
– A családom nemzedékek óta tanulmányozza a sziréneket.
Garantálom, hogy többet tudok róluk, mint amit el bírsz
képzelni. Azt már tudod, hogy értek a nyelvükön – teszem
hozzá. – Ez nem alkudozás, ez egy egyezség.
– Nem szokásom egyezséget kötni rabságba esett lányokkal.
Kegyetlen mosoly terül el a képemen.
– Hát, ez esetben el kell engedned.
Elian felnevet, elővesz egy pisztolyt, és ismét a fejét ingatja.
– Tudod – folytatja aztán, és elindul a cella felé –, azt hiszem,
kedvellek téged. De az a helyzet – a ketrecemhez érinti a
fegyverét –, hogy más dolog kedvelni valakit és bízni benne.
– Én ezt nem tudom. Egyik sem esett még meg velem.
– Ha Eidüllióba érkezünk – válaszolja –, erre iszunk egyet.
Nekem ennyi elég is, hogy összerezzenjek. Eidüllió a
szerelem országa. Úgy ünneplik a szerelmet, mintha az valami
erő lenne, pedig sokkal több ember halt már bele, mint amennyit
én megöltem. Szívesebben venném magam körül arannyal
Midaszban, mint hogy az érzelmek birodalmában töltsem az
időm.
– Bízol bennem annyira, hogy meghívj egy italra?
Elian elteszi a pisztolyt, és visszamegy a kapcsolóhoz.
– Ki mondta, hogy meghívlak?
– Azt ígérted, szabadon engedsz! – kiáltom a távozó alakja
felé.
– Azt ígértem, hogy kényelmesebb helyed lesz. – Elian keze a
kapcsoló felé mozdul. – Szólok Kye-nak, hogy hozzon egy
párnát.
Még elcsípem a gúnyos vigyorát, majd minden fény kialszik,
és ismét itt maradok egyedül a sötét szobában.
 TIZENKILENC
LIRA

MIKOR EIDÜLLIÓ PARTJAINAK FÉNYE FELBUKKAN A TÁVOLBAN, az

élénk rózsaszín még az ég színét is túlragyogja. A láthatáron
lemenő nap alatt már látszanak a fakó, vörös épületek, olyanok,
mint az olvadt korall. Kihoztak végre a kalitkából, feljöhettem a
fényre, ahol olyan meleg, színes a levegő, hogy ilyet még sosem
láttam. Amerre csak elnézek, minden tündököl, maga Eidüllió
pedig egyenesen olyan, mint valami varázshely. Olyan mágia
árad belőle, mint Elian pengéjéből és anyám hamuszürke
szigonyából. Mintha álmokból formázták volna, és mégis: az
ereje nagyobb, mint a valóságnak.
A kikötőn túl olyan zöld a fű színe, mint a neonfényű
gébhalnak. A víztükrön valóságos mező hullámzik. A
színpompás borókák úgy nyújtóznak az ég felé, mintha tűzijáték
robbant volna szét, csúcsukon esőcseppek fénylenek. Minden
kis gömb alakú csepp úgy veri vissza a fényt, akárha a hajókat
csalogatnák a szárazföldre.
Azt veszem észre, hogy melegem van. Ez teljesen új érzés,
egyáltalán nem hasonlít a jég csípésére, amit úgy szerettem
szirénként, sem az éles fagyra, amit emberi lábujjaimban
éreztem a Szaád fedélzetén. Már nem hordom Elian ingét, ami
úgy lógott rajtam napokig, de legalább már szárazon, mint
valami második bőr. Most egy rongyos fehér ruha van rajtam,
amit egy olyan vastag övvel fogtam össze, mint a lábam, és
kaptam egy nagy fekete csizmát is, ami akkora, hogy a vadiúj
lábamat teljesen elnyeli.
Madrid lép hozzám.
– Már közel a szabadság, mi? – szólal meg.
Becsmérlő pillantást vetek rá.
– Szabadság?
– A kapitánynak az a terve, hogy megszabadul tőled, ha
kikötünk, nem? Nincs baj, nincs sírás.
Ismerem ezt a mondást. Kléfteszben, a tolvajok királyságában
használatos – úgy is mondogatják: ha nincs kár, nincs probléma –,
a helyi kalózok ugyanis minden elhaladó hajót kifosztanak,
illetve minden földet, ahol kikötnek. Úgy vannak vele, hogy ha
nem halt meg senki, akkor nem is történt bűntény. A kalózok
hűek a természetükhöz, és nem foglalkoztatják őket nemes
küldetések vagy bárminemű békeszövetség. Az aranynak meg
az élvezeteknek élnek, és szeretnek kegyetlenkedni is, miközben
megszerzik, ami kell nekik. Ha Madrid Kléfteszből származik,
akkor Elian jól válogatta össze a legénységét. A lehető
legrosszabb fajtából választotta ki legfőbb bizalmasát.
– Hogy megbízol a hercegedben – felelem.
– Nem a hercegem – vágja rá Madrid. – Ezen a hajón ő nem
hercege senkinek.
– Azt el is hiszem – mondom erre. – Amikor felajánlottam a
segítségem, akkor sem viselkedett túl nemesen.
– Ne köntörfalazzunk – válaszolja. – Te nem akarsz segíteni,
csak saját magadon.
– Miért, tán van a világon bárki, aki másképp működik?
– A kapitány. – Rajongást érzek a hangjában. – Ő tényleg
szeretne javítani a világon.
Felnevetek. A herceg szeretné megmenteni a halálra ítélt
világot. Amíg az anyám él, biztos, hogy háború lesz. A legtöbb,
amit Elian a saját biztonsága érdekében tehet, hogy megöl
engem és mindenki mást, akiben nem bízhat. Ő ehelyett
rabságban tart. Gyanakszik annyira, hogy elzárjon, de nem elég
kegyetlen ahhoz, hogy kioltsa az életem. Kegyes volt, és
mindegy, hogy ez gyengeség vagy erősség a részéről, az
eredmény ugyanaz.
Figyelem, ahogy Elian leszáll a hajóról, nem is törődve a
hajótörött lánnyal, aki akár meg is szökhetne most már
bármelyik pillanatban. Futva közelíti meg a partot, az utolsó
szakaszt pedig szökdécselve teszi meg, így mikor a talpa a
nedves fűcsomókon landol, a cseppek úgy röppennek föl, mint
valami szökőkút. Lekapja a kalapját és mélyen meghajol az
ország előtt. Majd a magasba emeli barnára sült karjait, beletúr
kócos hajába, és kecses lebegtetés után visszahelyezi fejére a
kalapot. Egy ideig csak figyeli a tájat, csípőre tett kézzel.
Még innen, a Szaád fedélzetének tetejéről is hallom, mekkorát
sóhajt. Öröme olyan, mintha valami váratlan széllökés ért volna
mindannyiunkat.
A legénység tagjai mosolyogva nézik, ahogy Elian bámulja a
fűtengert, a borókát, valamint a fényből emelt falakat a
távolban. A kastély délibábként emelkedik a város sziluettje
fölé.
– Mindig ezt csinálja – tudom meg Kolton Toriktól.
Úgy jelent meg mögöttem, mint egy árnyék, de bármilyen
rossz előérzetem is volt vele, Elian elsőtisztjével kapcsolatban,
valójában egyáltalán nem olyan elviselhetetlen kalóz, mint
képzeltem. Az arca most is kedves és nyugodt, a kezét
rövidnadrágja zsebébe mélyeszti. Amikor megszólal, a hangja
mély, de lágy, mint a visszhang egy robbanás után.
– Eidüllió az egyik kedvenc helye – magyarázza Torik.
Nehéz elhinnem, hogy a herceg romantikus alkat. Nekem
úgy tűnt, ő is ugyanolyan nevetségesnek tartja az efféle
szentimentális badarságokat, mint én. Arra azonnal rájöttem
persze, hogy Midasz nem a kedvenc királysága; az emberek
általában nem szeretnek ott maradni, ahová születtek. De én
inkább Ágrioszra tippeltem volna, a félelem nélküliek földjére.
Vagy a harcosok királyságára, Polemisztészre, amit magamnak
választottam. A folyton háborúzó, szakadék szélén élő katonák
földjére. Ahol a harcosoknak és gyilkosoknak eszébe sem jut,
hogy másnak mutassák magukat, mint amik.
Nem gondoltam volna, hogy a hírhedt sziréngyilkosban van
bármi emberiesség.
– Nekem is ez az egyik kedvencem – jegyzi meg Madrid, és
mélyen beszívja a levegőt. – Az utcákon egyik pékség a másik
után, és minden sarkon árulnak karamellaillatú csokiszívet. Itt
még a kártyalapok is édes illatot árasztanak.
– De miért ez a kedvence? – A fejemmel Elian felé bökök.
Kye felhúzza a szemöldökét.
– Találgathatsz.
– Mi másra is lenne szükséged, ha van az életedben szerelem?
– teszi fel a kérdést Madrid.
Kye felhorkant.
– Manapság így hívják a gyerekek?
Madrid csap felé egyet, és mikor Kye arrébb szökken, a lány
csúnyán néz rá.
– Ez itt állítólag a szerelem földje – közli vele.
– A szerelem a nemesek kiváltsága – jegyzi meg Kye, és
ebben a pillanatban Torik egy üres zsákot hajít elénk.
Levette magáról az inget, és most látom, hogy a csupasz
karjait tetoválások mozaikja fedi: nincs olyan apró felület sem a
bőrén, ami ne lenne kivarrva színekkel. A válláról egy sárga
kígyó néz lefelé, meresztgeti a fogait, és mikor Torik bicepsze
megfeszül, olyan, mintha fújna.
– És a kapitány micsoda? – szól közbe a magas férfi.
– Kalóz – feleli Kye, majd a zsákba dobja a kardját. – Azt
pedig mind nagyon jól tudjuk, miért járnak a kalózok
Eidüllióba.
Madrid megsemmisítő pillantást vet rá.
Én pedig ismét a hercegre nézek. A langyos szellő a kabátja
végét lebegteti, és ahogy fellibben, meglátom alatta a kését.
Megcsillan a nap lemenő fényében, és megjelenik rajta egy kis
fekete csík, ami kúszik fölfelé a fémen, és mintha a fény felé
nyújtózkodna. Majd a penge beissza mind, és eltűnik róla
minden csillogás. Az alsó ajkam harapdálom, és azon
gondolkodom, milyen érzés lehet ilyen nagy hatalmú tárgyat
birtokolni.
Egy kést, ami magába szívja az életet és a fényt.
Elian mereven áll. A kézfeje egész kifehéredett a csípőjén, a
fejét pedig most enyhén a hajó felé fordítja. Pontosabban felém.
Mintha a gondolataimban olvasna. Lassan, jelentőségteljesen
fordul az irányomba, és beletelik egy időbe, míg megtalál
engem a tömegben. Bámul, nem is pislog, és az jut eszembe,
hogy most fog jelezni Madridnak, hogy lőjön le, vagy Kye-nak,
hogy hajítson vissza a kristályketrecbe. De ő csak mosolyog. A
szája bal sarka fölfelé kunkorodik, de úgy, mintha ez valami
fenyegetés lenne.
Majd megváltozik az arckifejezése, és Elian a legénység többi
tagjára pillant. A mosolya rögtön őszintévé válik, sőt olyan
szélessé, hogy bronzbarna arcán még gödröcskék is
megjelennek.
– Ismeritek a szabályokat – szólítja meg őket, és közben
visszakapaszkodik a fedélzetre. – Minden éles, életveszélyes
tárgyat a zsákba teszünk. – Rám néz. – Mit gondolsz, menni
fog?
Vad pillantást vetek rá, az emberek pedig közben vonakodva
kiveszik övükből a kardokat. Kihúzzák a nyilakat a cipőikből.
Előkerülnek a nadrágba rejtett kések. És a derékszíj mögé rejtett
pisztolyok is. Majd Kye leveszi a csizmáját és bedobja azt is a
zsákba. A tintakék napfényben látom a csizma sarkába rejtett
éles kis tőrt, majd eltűnik a lábbeli a rengeteg fegyver alatt.
Fegyvertelen kalózok közé kerültem. Mindent lefejtenek
magukról, ami eddig védte őket, egyik réteget a másik után,
amit úgy viseltek eddig, mint valami második bőrt. Mikor
végeztek, bárgyún állnak ott, kezük a csípőjükön meg olyan
helyeken, ahol korábban a fegyvereiket tartották.
Madrid a szájába veszi a hüvelykujját, és harapdálni kezdi a
körmét, Kye pedig a kézfejét ropogtatja. A hang olyan szép
ritmusban szól, ahogy a víz hullámzik.
– Miért csináljátok ezt? – kérdezem a nagy halom fegyvert
vizslatva.
Ha megkaparintanám az egyiket, akkor a herceg nem tudna
menekülni sehová, legfeljebb a köntöse alá. Bosszúsan
felsóhajtok, mert tudom jól, hogy esélyem sincs kilopni onnan
bármit is.
– Eidüllióban tilos fegyvert tartani magadnál – magyarázza
Madrid, miközben a ruhája ujjából kiveszi az utolsó dupla
pengéjű kést.
– Ez a törvény – folytatja Kye. – Ha fegyver van nálad, a
földjükre sem léphetsz, úgyhogy össze szoktuk gyűjteni a
felszerelésünket és a falhoz visszük. Az őr pedig vigyáz rá, míg
vissza nem térünk.
– Miért nem hagyjátok egyszerűen a hajón?
Madrid rémülten néz le a lándzsavetőjére.
– Ne aggódj – súgja a halálosan veszélyes szerkentyűnek. –
Nem mondta komolyan.
Kye vigyorog, és szeretettel megböki a zsákot a lábával.
– Nem kockáztathatunk azzal, hogy a hajón hagyjuk a legjobb
fegyvereinket. Ha kiköt itt egy másik hajó, még a végén úgy
döntenek, ki kell fosztani a fedélzetet. Bár – teszi hozzá
jelentőségteljesen felém biccentve – nagy ostobaságra vallana,
ha valaki ujjat akarna húzni a Szaád kapitányával.
Elian megveregeti Kye vállát. A szája sarkából egy hosszú,
fekete cukor lóg, így most is körbelengi a szokásos ánizsos illat.
– De nem bízhatsz folyton abban, hogy az emberek nem
lesznek hülyék – jegyzi meg Elian. – Mert akkor legközelebb egy
késsel a hasadban ébredsz fel valahol.
Torik megemeli a fegyverekkel tele zsákot, és nyög egyet.
– No jól van – szólal meg. – Fej vagy írással döntsük el, ki
segít nekem cipelni ezeket.
Kye előkap a zsebéből egy aranyérmét. Az egyik oldalán egy
piramis virít, így azonnal rájövök, hogy Midaszból való. A
királyi címert nem lehet nem felismerni.
– Ha fej, akkor vesztesz, ha írás, akkor nyerek. – Kye a
levegőbe dobja az érmét, Torik félresöpri, mielőtt elkaphatná.
Amikor a pénzdarab leesik Torik lába elé, Kye odakiált neki a
válla mögül. – Na tessék, szerencsés napom van!
– Ezt az aranyat pedig megtartom, te kis szaros – közli vele
Torik, majd felkapja a pénzdarabot és megtörölgeti az ingében,
mielőtt zsebre rakná.
Elian int Madridnak, hogy segítsen Toriknak a zsákkal, és
beleharap a maradék édességbe. Ahogy a karja mozdul,
meglátom a kabátja alá rejtett kést.
A fegyverre bökök.
– Nem követed a saját szabályaidat?
– Ezek nem az én szabályaim – vágja rá Elian. – Mellesleg
pedig – megérinti a kés markolatát, a hangja gúnyosan metsző. –
Diplomáciai mentességet élvezek.
Kye, aki már lenn van a fűben, felnevet.
– Már így nevezzük Galina királynőt? – kérdi. – Talán
elmondhatnád őfelségének, hogy megváltozott a titulusa.
– Vagy talán mégsem.
– Mikor akarod meglátogatni? – kérdezi Madrid, és vállára
veszi a fegyverekkel teli zsák pántját. – Tudod jól, hogy amint
hírét veszi, hogy kikötöttünk, máris küldi az őreit, hogy
kísérjenek téged a palotába.
– Mindig meg akar róla bizonyosodni, hogy épségben
megérkeztünk – mondja Elian.
Madrid szipog.
– Úgy érted, mindig szereti rajtunk tartani a szemét.
Elian erre nem felel semmit, egyszerűen megvonja a vállát, és
megfogja a nyakában lógó kagylót. Próbálok közömbös lenni, de
a gondolattól, hogy ott tartja a kezében, fel tudnék robbanni.
Kétó tengeri királysága az idők hajnala óta rejtve van az
emberek szeme elől, eldugva az óceán labirintusában, olyan
varázslat mögé, amit még maga az istennő bocsátott rá. A
háborúban nagyrészt azért tudjuk olyan jól védeni magunkat,
mert ők nem tudják, hol élünk, de ha ez a herceg átlépné a
határt – ráadásul miattam –, az elképzelhetetlen
következményekkel járna.
Bár a tengeri kagylót nem tudják használni az emberek, Elian
nem olyan, mint a többiek. El sem tudom képzelni, micsoda
rombolást vinne véghez, ha elkapna egy szirént, és arra
kényszerítené, hogy vezesse el a királyságunkba. Azt hiszem,
képes lenne megtenni bármit annak érdekében, hogy
megszabaduljon a fajtám világától. A tettei éppolyan
kiszámíthatatlanok, mint a motivációja, és ha valamit
megtanultam az elmúlt napokban, az az, hogy a herceg mindig
megszerzi, amit akar. Nehezen viselem a tudatot, hogy nála van
a királyságomhoz vezető kulcs, a végén még rájön, hogy mire
való.
Elian lesegít a hajóról a hullámzó rétre, a homloka most is
ugyanolyan maszatos, mint mindig. Sosem tűnik tökéletesnek.
Mindig van rajta valami furcsa, amitől ziláltnak látszik, ami még
akkor is feltűnő, mikor ilyen hevenyészett társaság veszi körül,
mint most. Mintha így akarna beilleszkedni a tolvajok és
szélhámosok közé, akiket maga köré gyűjtött – én is ezt
csináltam, hogy az anyám meglássa bennem az igaz szirént.
Úgyhogy nagyon jól tudom, hogy a fáradozásai hiábavalóak. A
királyi származást nem lehet elrejteni. A születési jogainkon
nem lehet változtatni. Az igazi természetünk örökre a szívünkbe
van vésve.
– Ha a falhoz értünk, megbeszéljük majd, mi lesz veled –
mondja Elian.
Ökölbe szorítom a kezem, megdöbbent a merészsége, és az is,
hogy kénytelen vagyok ezt elviselni. Sosem viselkedhetem
királynőként, itt egy legutolsó szolga vagyok.
– Megbeszéljük? – ismétlem utána.
– Azt mondtad, szeretnél velünk jönni, én pedig szeretném,
ha hasznossá tennéd magad. Nem raboskodhatsz csak úgy,
hogy foglald a helyet a fedélzeten.
– A fedélzet alatt vagyok bezárva – emlékeztetem. – Egy
kalitkába.
– Az még reggel volt – vágja rá, mintha az olyan rég lett
volna, hogy emlékezni sem érdemes rá. – Ne légy ennyire
haragtartó.
A vigyora több mint gúnyos, én viszont csak becsmérlően
visszamosolygok rá, de nem süllyedek odáig, hogy válaszoljak
is neki. Inkább ott hagyom, és ügyelek rá, hogy a vállam a lehető
legerősebben ütődjön az övéhez.
Lehet, hogy később lesz csak enyém a szíve, de annál jobban
fogom élvezni, mikor végre kitéphetem.

A falak nem fényből, hanem hófehér rózsaszirmokból készültek,

és mikor a napfény tükröződik a finom leveleken, csillagokként
ragyognak. Először nehéz megállapítani, hogy a falhoz
tartoznak-e, vagy pedig ők maguk alkotják a falat. Apró,
lehullott virágdarabkák veszik körbe Eidüllió fővárosát, mint
valami gát. Ahogy közeledünk, meglátom a kemény márvány
felvonóhidat, ami a virágfaltól elválva ereszkedni kezd.
Ahogy betesszük a lábunk a városba, megcsapja orrom a
kalács és a menta illata. Piaci árusok pultjai sorakoznak a
kacskaringós, macskaköves utcákon, ahol mintha hullámzana a
kövezet. A bejáratnál egy kereskedő egy nagy, csokoládéval teli
hordó fölé hajol, és egy akkora nagy kanállal kevergeti, mint ő
maga. A vásárlók meleg mézet nyalogatnak az ujjaikról, vagy
tejet csepegtetnek a szaténruháikra.
Mikor kinyitom a szám, hogy levegőt vegyek, úgy érzem, a
levegő karamellizálódik a nyelvemen.
Sosem jártam még egyetlen emberi városban sem, és most
csak csodálom ezt a bőséget. Milyen sok ember! Mennyi szín,
illat, íz! Ahogy a hangok suttogássá és morajlássá olvadnak,
miközben lábaik a macskaköveken koppannak. Mennyi mozgó
test, összezsúfolódva. Van ebben valami nyugtalanító. Hogyan
jutnak levegőhöz egy ilyen szűkös helyen? Hogyan tudnak így
élni, hogy folyton hozzájuk ér valaki? Hogy óvjam magam,
közelebb húzódom Elianhoz. A közelsége megnyugtató, annak
ellenére, hogy a nagy lazasága csak álca nála. Úgy jár-kel, mint
aki bárhol könnyedén meg tudná vetni a lábát.
Úgy látszik, a felderítők felismerték. Rámosolyognak és
finom meghajlással köszöntik, majd belekukkantanak a
fegyveres zsákba, amit Torik az állomásuk előtt a földre hajít.
Bár Elian kése tokban van, így is észre lehet venni, és valójában
nem is nagyon igyekszik elrejteni.
A felderítők bevárják a legénységet, kissé türelmetlenül, majd
mindegyiküket sorban áttapogatják. Megnézik a zsebüket,
végigfuttatják a kezüket a ruhájukon, ellenőrzik, nincs-e
valakinél rejtett fegyver. Mikor Madridra kerül a sor, ő
bosszankodva csóválja a fejét, Kye pedig morcosan fintorog.
A felderítők folytatják a munkát, de Eliant kihagyják. Úgy
tűnik, rá valóban vonatkozik az úgynevezett mentesség. Vagy
arról van szó, hogy Elian hatalma túlnő a saját, midaszi
királyságán, vagy az eidülliói Galina királynőnek tényleg a
kalózok a gyengéi.
Egy felderítő közeledik felém, és int, hogy nyújtsam ki a
karomat. Legalább két fejjel magasabb nálam, foltos,
rozsdavörös szakálla eltakarja a nyakát. A bőre fehér, mint a hal
csontja, hasonló az enyémhez, csak kevésbé tiszta. Bár az anyám
átka óta egész más a bőröm is. Még mindig nem láttam, hogy is
festek újabban. Milyen lehet az arcom, ami egykor úgy
elhomályosította az emberek agyát, hogy egész hajókat tudtam
elsüllyeszteni?
A felderítő még egy lépést tesz felém, ruhája poshadt, füstös
szagot áraszt.
 – Ha hozzám érsz – közlöm vele –, eltöröm az összes ujjadat.
Végigméri a testem, meghökken azon, hogy a gyűrött fehér
ruha milyen idétlenül lóg a csontos vállamról. Valószínűleg úgy
véli, nem jelenthetek túl nagy fenyegetést, mert gyorsan elkapja
a karjaimat és széttárja őket, mintha valami madár lennék.
A figyelmetlensége nem hat meg, magabiztos és veszélyes
vagyok én az erőm nélkül is. Talán nincs uszonyom és nincs
meg a hangom, de akkor is az anyám lánya vagyok. Én vagyok
a száz királyság leggyilkosabb teremtménye.
Kinyújtott karom a felderítő keze alá fordítom, megragadom
a csuklóját, majd felfelé húzom a könyököm, hogy a saját
öklével verjem orrba. A mozdulatom után egy éles zajt hallok,
de ez sajnos nem a csonttörés hangja.
Hanem a testemé, ami a padlón kötött ki.
Az őr elkapta a karom, és olyan erővel lökött el, hogy
végigcsúsztam a kavicsos földön. A bőröm fájdalmasan
felhasadt, és akkora düh kerít hatalmába, mint még soha. Fél
kézzel kinyírhattam volna, ha lenn lennénk az óceánban. Elég
lett volna egy dal. Ehelyett itt kushadok, a karom pedig lüktet a
súlyom alatt. Hogyan képzelem, hogy le tudok gyűrni egy
képzett szirénvadászt, mikor még egy szánalmas őrrel sem
bírok el?
A felderítő a csípője felé nyúl, és félig kihúzza övéből a
kardját. A társai előkapják a pisztolyukat. Látom szemükben a
mérget, bosszút akarnak állni, amiért rátámadtam az
emberükre. De nem mozdulnak, hanem a hercegre pillantanak.
Elian közömbös tekintettel néz vissza rájuk. A felderítők
pultján ül, az állomáson, egyik lábát a fényezett fára teszi,
könyökével pedig a térdére támaszkodik. Egyik kezében alma,
színe, mint a rózsabimbóé.
– Milyen meleg fogadtatás – szólal meg, és lehuppan a
pultról.
A felderítő a kézfejébe törli az orrát.
– Meg akart engem ütni – csattan fel.
 Elian beleharap az almába.
– És megfenyegetett azzal is, hogy eltöri az összes ujjadat –
emlékezteti. – Fel kéne vele venned a kesztyűt ismét, hogy lásd,
vajon blöffölt-e.
– Én csak meg akartam nézni, van-e nála fegyver. Mindenkit
le kell ellenőriznünk, aki be akarja tenni a lábát az országba. Ez
a törvény.
– Nem mindenkit. – Elian a csípőjére teszi a kezét, és elővillan
a kés, amit eddig sem igazán rejtegetett. Ha az őrök eddig nem
vették volna észre, most már egész biztosan kiszúrták. Elian
pedig pontosan ezt akarta elérni.
A felderítő zavarba jön.
– Azt gondoltam, tán fegyver van nála – vitatkozik, de a
hangja már jóval bizonytalanabb, mint eddig.
– Értem. – Elian bólint. – Akárhová elrejthette. – Felém
pillant, és kinyújtja a karját. – Mutasd azt a számszeríjat, amit a
szoknyád alá rejtettél, aztán meglegyintenek és
továbbengednek.
Mindezt pléhpofával mondja, és mikor válaszul csak bámulni
tudok, Elian visszafordul az őrhöz, és széttárja a karjait, mintha
azt mondaná: igen, ez a lány valóban nehéz eset.
– Nem kérdés, a várbörtönbe kell vetnetek – szólal meg Kye,
aki most ott feszít Elian oldalán. Nem vagyok benne biztos,
hogy viccel-e vagy sem. – Valószínűleg valami elit
csempészkörnek a tagja.
Elian ránéz, majd a szívéhez emeli a kezét, és
elszörnyülködve, szinte suttogva annyit mond:
– Az istenekre! És mi van, ha egy kalóz?
Kye felhorkan, majd azon veszem magam észre, hogy én is
elmosolyodom.
Nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára igazán, szívből.
Annyira azzal voltam elfoglalva, hogy az anyám kedvére
tegyek, eszembe sem jutott bármit is a magam örömére csinálni.
Nem mintha akármit is jelentett volna; ha tökéletes szörnyeteg
vagyok, az sem változtatott volna semmit a helyzetemen. Ha
csalódást okozok neki, akkor elbukok. Ha viszont fel tudok
mutatni neki valamit, akkor azzal azt bizonyítom, hogy
kiérdemeltem, hogy uralkodó legyek, ami anyám szemében
még nagyobb bűn.
Azon gondolkodom, vajon hogy néz majd rám, ha
megjelenek a színe előtt Kétó Második Szemével, és úgy hajítom
elé, mint valami kesztyűt.
A felderítők beengednek minket, és amikor oldalra
húzódnak, a város kitárul előttünk. Senki nem figyel már
engem. Beleolvadok a kőbe, eltűnök a piacon kószáló többi arc
között. Életemben először teljesen lényegtelenné válok. Ez pedig
egyszerre felemelő és nyomasztó érzés.
– Nézz csak körül – mondja Elian. – Lehet, hogy ez lesz az új
otthonod.
Kalapja az oldalán lóg, a késtartójára akasztva. Ezzel egyrészt
eltakarja a fegyvert, másrészt felhívja rá a figyelmet. Azt akarja,
hogy felfigyeljenek rá. Képtelen arra, hogy észrevétlen
maradjon.
Összefonom a két karom a mellkasomon.
– Tényleg képes lennél itt hagyni úgy, hogy nem tudod,
mennyi hasznomat vehetnéd?
– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy elengedlek – válaszolja. –
Cserben hagylak. Eldoblak. Szívtelenül félrelöklek. – Egy vastag
fekete hajtincset simít ki az arcából. – Be kell vallanod, hogy
Eidüllió jobb hely a fedélzetnél – teszi hozzá. – Vagy a ketrecnél.
Ebben a pillanatban egyik hely sem vonz. Furcsa, hogy
szárazföldet érzek a lábam alatt, ez a szilárdság annyira idegen,
hogy a gyomrom görcsbe rándul tőle. A vízre vágyom, ami
végigsimítja az uszonyomat, de beérném a Szaád
himbálózásával, hullámzásával is. A földön minden olyan
nyugodt. Túl állandó.
– Nem hiányzik?
Nem tudom, miért teszem fel ezt a kérdést, mintha bármi
közös is lenne bennünk Eliannal.
Le kellene lépnem minél előbb. Meg kéne ölnöm minél előbb.
Nem kéne megvárnom, hogy elvezessen a szemhez. El kellene
felejteni azt is, hogy átvegyem az uralmat az anyám felett.
Egyszerűen csak el kéne vinnem neki a szívet, amit kért, és
meghúzódni az árnyékában, biztonságban. De hogy öljem meg
a herceget? Talán ha visszajönnék ide elegendő emberi
fegyverrel felpakolva, akkor legyőzhetném.
Ehelyett folytatom a beszélgetést.
– Az óceán.
Elian szeme sarka összeráncolódik.
– Ott van, ahol eddig is volt – feleli.
– Túl messze. Háromórányi járásra innen.
– Sosincs túl messze. Elfelejted, hogy ez az egész birodalom
egy folyó torkolatába épült.
Nem minden midaszi szót értek, és amikor a folyó
torkolatáról beszél, én csak pislogok bambán, majd meghallom,
hogy Kye bosszúsan felsóhajt egy közeli piaci bódé mellett.
– Ne már! – Csokoládét nyalogat le az ujjáról. – Ne mondd
már, hogy nem ismered a száz királyság földrajzát.
– Így alakult ki Kardián – magyarázza Madrid. A haja most
két copfban lóg a feje búbjáról, és amikor beszél, odanyúl, hogy
szorosabbra igazítsa őket. – Egy folyótorkolat alakította ki
Eidülliót, majd a királyi család kuzinjai úgy döntöttek, saját
nemzetet akarnak alapítani. Úgyhogy elfoglalták, és kineveztek
maguknak egy királyt meg egy királynőt.
– Az én embereim. – Kye úgy emeli a magasba az öklét,
mintha tósztot mondana.
– Azt azért nem mondanám – szól közbe Madrid. – Nincs a
világon még egy olyan idióta, mint te.
– Azt akarod mondani, hogy különleges vagyok? – vigyorog
Kye, majd felém fordul. – Kardiánt és Eidülliót most folyók és
tölcsértorkolatok választják el egymástól. Bárhová nézel, itt
vizet látsz mindenhol.
 Eszembe jut, hogy Torik azt mondta még fenn, a Szaád
fedélzetén, hogy Eidüllió Elian kedvenc királysága. Akkor még
el nem tudtam képzelni, miért – az, hogy a szélhámos herceget
megigézte a szerelem földje, legjobb esetben is furcsa, de inkább
nevetséges –, most viszont már értem a dolgot.
– Hát ezért szereted – fordulok Elian felé. – Mert így sosem
érzed távolinak az óceánt.
Mosolyog, de mielőtt válaszolna, Torik a vállára teszi a kezét.
– Mennünk kéne, Kapitány. A Jószerencsében csak
naplemente után két óráig tartják fenn a szobáinkat.
– Menjetek – veti oda Elian. – Majd megyek én is utánatok.
Torik fürgén bólint, és ahogy elindul, a legénység többi tagja
már követi is. Kye-t kivéve, aki a tömeg szélén lődörög, mint
akinek épp nincs jobb dolga. Megszorítja Madrid kezét – csak
egyszer –, majd nézi, hogyan sétál el a lány. Mikor Madrid
látóhatáron kívül kerül, Kye visszafordul Elianhoz meg hozzám,
az arca most szokatlanul komoly.
Úgy tűnik, a herceget csak nagyon ritkán hagyják őrizet
nélkül.
– Tartozom neked valamivel – szólal meg Elian. – Illetve
tulajdonképpen te tartozol nekem, mivel én kihúztalak a vízből.
Bár nem vagyok az a típus, aki számolja, hány életet mentett
meg. – A szája szemtelen mosolyra húzódik, miközben leemeli
nyakából a kagylómat. Reménykedni kezdek, az ujjaim máris
viszketnek. – Tessék – mondja aztán, és odahajítja nekem a
láncot.
Ahogy hozzáérek a vörös kagylóhoz, érzem, hogy átjár az
erő. A térdem majdnem megbicsaklik, mikor visszatér belém ez
az istentelen energiahullám. A csontjaim megkeményednek, a
bőröm kristályossá válik. Majd suttogó szavakat hallok,
amelyek dúdolásba mennek át. Hallom a Diavólosz-tenger és
Kétó királyságának hívását. Hallom az otthonomat.
Majd minden elhalkul. És elhagy az erőm is.
Hullámokban tűnik el, ahogy jött. A testem elgyengül, a
bőröm ismét meleg lesz, és puha. A csontjaim törékenyek. A
szívem vörösen dobban még egyet.
Az óceán elhallgat.
– Lira.
Felnézek. Elian engem figyel. Még mindig nem szoktam
hozzá ahhoz, ahogy a nevemet kiejti. Olyan, mint azok a dalok,
amiket énekelni szoktam. Egy édes és halálosan veszélyes
dallam.
– Ha hiányzik neked az óceán – mondja –, akkor menj el
Reoma Putoderbe. Az a legközelebbi hely, ahol vizet találsz. A
szent napon a helyiek köveket hajigálnak le a vízesésből, hogy
kívánjanak valamit az elvesztett szerelmüknek. A hét többi
napján tilos az átjárás, de nem hiszem, hogy gondot okozna
neked, hogy rájöjj, hogy juthatsz oda mégis.
El akar menni mellettem, de elállom az útját.
– Várj – szólalok meg. – Úgy emlékszem, azt mondtad, azt
akarod, bizonyítsam be, hogy érdemes vagyok arra, hogy
veletek tartsak. Mondtam neked, hogy tudok egy s mást a
kristályról, amit keresel. Mi van, most már nem érdekel az
egyezség?
– Túl sok egyezséget kötöttem mostanában – feleli Elian. – És
nincs most szükségem egy kóbor potyautasra. Pláne olyanra,
akiben nem tudok megbízni. Egyébként pedig semmi olyat nem
tudsz nekem mondani, amit már ne tudnék. – Elian egy kecses
mozdulattal a fejébe nyomja a kalapját, és a hegyét felém
fordítja. – Ha mégis elmész Reoma Putoderbe – teszi hozzá –,
próbálj nem megfulladni ezúttal.
Nem is néz rám többet, egyszerűen megfordul, és elindul a
piaci sorok közt, Kye nyomában. Még elcsípem, ahogy
megállnak valahol, majd a következő pillanatban elvesznek a
tömegben.
Egy jó órába telik, mire megtalálom a Reoma Putodert. Nem
kérek útbaigazítást senkitől, részben azért, mert a büszkeségem
nem viselne el újabb emberi segítséget. Nagyobb részt viszont
azért, mert türelmetlen vagyok, és nem akarok több emberrel
beszélgetni. Már legalább egy tucatszor állítottak meg a
járókelők, hogy ételt és meleg ruhát ajánljanak fel, mintha
szükségem lenne rájuk ebben a tikkasztó melegben. Valamiért
zavarja őket, hogy egy lány egyedül mászkál az utcákon gyűrött
ruhában és öreg kalózcsizmában.
Le merném fogadni, még jobban zavarná őket, ha egyenként
tépném ki a szívüket.
A Reoma Putoder egy vízesés, hófehér lagúnája van, ami
majd valahol a távolban az óceánba torkollik. Már akkor
hallottam a hangját, amikor a pékségek végtelen sorába veszve
az édességek szaga parfümként tapadt a bőrömre. Olyan hangja
volt, mint a viharnak, és néhány kósza pillanatig valóban azt
hittem, hogy égzengést hallok. De lépésről lépésre tudatosult
bennem, mi is valójában ez a zaj. A víz olyan erővel zúdult le a
magasból, hogy beleborzongtam.
Most csöndesen ücsörgök a vízesés alatt, a lábam a lagúna
széléről lógatom a vízbe. Olyan meleg, hogy néha ki kell
húznom, hogy száradjon egy kicsit a párás fűben. A víz alatt, a
hószerű homokos fenéken több ezer vörös fémérme csillog. Úgy
tündökölnek a fakó talajban, mint megannyi vércsepp.
Kezembe fogom a tengeri kagylót. A fülemhez emelem, de
csak az elviselhetetlen csöndet hallom. Azóta próbálkozom vele,
hogy Elian otthagyott engem a piactéren. A vízesés felé tartó
úton kétségbeesetten tartottam a fülemhez újra meg újra, abban
a reményben, hogy ismét megszólal. Volt, hogy egypár
pillanatra annyira erősen akartam, hogy feléledjen, hogy
hullámok visszhangját véltem hallani. A tengeri vihar robaját.
Az anyám gurgulázó nevetését. De valójában csak a fülem
csengett. Minden erő eltűnt a kagylómból. És már hosszú ideje
csak bosszankodom emiatt. Azt hiszem, ez is anyám trükkje,
hogy elhallgattatta. Megtarthattam ugyan, de csak azért, hogy
gúnyosan emlékeztessen rá, mi maradt az örökségemből.
Erősebben szorítom. Érezni akarom, hogy szilánkokra törik a
kezemben. Hogy apró kis darabokra zúzódik. De amikor
kinyitom a tenyerem, azt látom, hogy sértetlen, egyben van,
csak a kezem fájdult meg az erőlködéstől.
Mérgesen felordítok, és magasan a fejem fölé lendítem a
karom, majd a vízbe hajítom a kagylót. Kiábrándító bluggyanó
hang kíséretében csapódik a vízbe, majd lustán a lagúna
fenekére süllyed. Végignézem, ahogy lassan alászáll, majd végül
kényelmesen elhelyezkedik a homokban.
Aztán fény villan. Előbb halványan pislákol, végül gyűrűzni,
majd parázslani kezd. Hátrébb mászom. Amióta tengeri
kagylókat használok a szirénekkel való kommunikációhoz, vagy
iránytűként, hogy visszataláljak a királyságomba, nagyon ritkán
láttam ilyet. Megszólal, mintha érezné a kétségbeesésem, és
keresne valakit a vízben, aki hozzám hasonló. Most nem
térképként, hanem jelzőfényként működik.
Majd szinte egy szempillantás alatt megjelenik előttem
Kahlia. A kuzinom szőke haja lebeg a vízben, eltakarja az arcát,
úgyhogy nem látja, hol vagyok.
Fürgén talpra szökkenek.
– Kahlia – szólalok meg csodálkozva. – Hát itt vagy!
Bólint, majd felém nyújtja a karját. Hosszú, tüskés ujjai közt
ott a kagylóm. A fűbe hajítja, a lábam mellé.
– Hallottam, hogy szólítasz – mondja halkan. – Megszerezted
már a herceg szívét?
A homlokom ráncolom, mert még mindig lehajtva tartja a
fejét előttem.
– Mi a baj? – kérdezem. – Nem nézhetsz rám?
Amikor válaszul Kahlia nem mond semmit, csak a fejét
ingatja, belém nyilall valami. Volt idő, mikor Kahlia annyira
őrülten szeretett engem, hogy az anyám megdühödött érte, és
azóta gyűlöli őt.
 Soha életemben nem akartam gondoskodni senkiről,
kizárólag róla, és tessék, most a szemembe sem nézhet.
– Nem erről van szó – feleli Kahlia a gondolataimban olvasva.
Felemeli a fejét, és rózsás ajka erőtlen mosolyra húzódik,
miközben feszengve igazgatja magán a mellkasát takaró
algaruhát. Végigméri az emberi testem, és ahelyett, hogy
rémülettel vagy undorodva nézne, inkább kíváncsinak tűnik.
Majd megemeli a fejét. Tejsárga szeme nagyra nyílt, csillogó. De
a másikat, ami tökéletesen olyan, mint az enyém, csukva tartja,
körülötte fekete zúzódást látok.
Vicsorogni kezdek, a csontjaim egymásnak feszülnek.
– Mi történt veled?
– Büntetést kaptam – válaszolja.
– Miért?
– Amiért segítettem neked megölni Adékaroszin hercegét.
Mérgesen teszek felé egy lépést, megállok a lagúna legszélén.
– Engem már megbüntetett érte.
– Te kaptad az oroszlánrészét – magyarázza Kahlia. – Én
pedig örülhetek, hogy életben maradtam.
Végigfut a hátamon a hideg. Tudnom kellett volna, hogy az
anyám nem elégszik meg egy szirén megbüntetésével, mikor
kettőt is megbüntethet. Miért szenvednék csak én? Annyiszor
elmondta már nekem ezt a leckét. Először Crestellen áll bosszút,
most pedig a lányán.
– A Tenger Úrnője túl kegyes hozzánk – jegyzem meg.
Kahlia szendén elmosolyodik.
– A herceg szívét nem sikerült még megszerezned? – faggat. –
Ha begyűjtötted, ennek az egésznek vége. Akkor végre
hazajöhetsz.
A hangjában olyan kétségbeesett remény cseng, hogy
összerezzenek tőle. Fél visszatérni a Diavólosz-tengerbe
nélkülem, mert ha én nem vagyok ott, senki nem védi meg az
anyámtól.
– Amikor először találkoztunk, még ahhoz is gyenge voltam,
hogy vízbe fojtsam.
Kahlia elvigyorodik.
– És milyen? – kérdezi. – A többiekhez képest?
Azon gondolkodom, meséljek-e neki Elian hazugságfelismerő
kompaszáról meg a késről, amit magánál hord, és aminek
éppolyan éles a tekintete, mint neki. A késről, ami magába szívja
mindenki vérét. Vagy arról, hogy a hercegnek olyan szaga van,
mint a halászoknak meg az óceán sójának. De inkább valami
mást mesélek neki. Valamit, ami sokkal jobban tetszik majd
neki.
– Bezárt engem egy ketrecbe.
Kahliából kitör a nevetés.
– Ez nem igazán méltó egy herceghez – mondja. – Az emberi
előkelőségeknek nem vendégszeretőknek kellene lenniük?
– Azt hiszem, neki sokkal fontosabb dolgok miatt kell most
izgulnia.
– Mint például? – Megigazít a karján egy lelógó algát, és
kíváncsi tekintettel néz rám.
– Legendás dolgokra vadászik – árulom el.
Kahlia értetlenül néz rám.
– Hát te is az vagy, nem?
A szurkálódása hallatán felhúzom a szemöldököm. Örülök,
hogy végre visszatért a fény az arcára.
– Kétó Második Szemét keresi – bököm ki végül.
Kahlia előrébb úszik, és a lábam előtt a nedves fűre
támaszkodik.
– Lira – zihálja. – Valami nagyon gonosz dologra készülsz,
igaz? Találgassak?
– Az attól függ, mennyire élvezed azt, hogy a nagynénéd
szolgálóját alakíthatod.
– A Tenger Úrnője nem várhat odaadást, ha épp az
ellenkezőjéről papol – jegyzi meg Kahlia, és tudom, hogy
Crestellre gondol. Az anyjára, aki egész életében odaadóan
szolgálta az anyámat, a saját nővérét, és mégis milyen csúnyán
végezte.
Nem lep meg, hogy Kahlia szívesen fordítana hátat a Tenger
Úrnőjének. Inkább az lep meg, hogy milyen hűségesen kitart
mellettem. Mindazok után, amiket tettem. Amikre
rákényszerültem. Crestell halála valahogy még közelebb hozott
bennünket egymáshoz ahelyett, hogy eltávolított volna minket,
ahogy azt anyám bizonyára remélte. Nem tehetek róla, de a
Kahlia szemében csillogó ravaszság önelégültséggel tölt el. Akár
számít rá az ember, akár nem, a hűség ilyen egyértelmű
megnyilvánulása mindig elégedetté teszi.
– Ha a herceg elvezet engem a szemhez, akkor a hatalmától
ugyanolyan erős leszek, mint a Tenger Úrnője. – A kuzinom
szemébe nézek. – Akkor majd meg tudom állítani, és nem
nyúlhat hozzánk soha, de soha többé.
– És mi van, ha nem sikerül mégsem? – kérdi Kahlia. – Akkor
mi lesz velünk?
– Sikerülni fog – jelentem ki. – Csak el kell árulnom a
hercegnek néhány titkot rólunk, annyit, hogy megbízzon
bennem és visszafogadjon a hajóra.
Látom, hogy Kahlia kételkedik.
– Most olyan gyenge vagy – jegyzi meg. – Ha a herceg rájön,
ki vagy, megölhet téged, ahogy Maeve-vel is tette.
– Hát tudsz róla? – kérdezem, habár ezen nem kellene
ennyire meglepődnöm. A Tenger Úrnője minden szirén halálát
megérzi, és mivel a távollétemben ilyen közel tartja magához
Kahliát, a kuzinom minden bizonnyal ott volt vele akkor is,
amikor anyám értesült az esetről.
Kahlia bólint.
– A Tenger Úrnője csak legyintett, mintha ez mit sem
jelentene.
Az álszenteskedése feldühít. Az anyám több érzelmet
mutatott, mikor egy alacsonyabb rendű hableánnyal végeztem,
mint mikor a saját fajtánk egyik tagját döfik le egy kalózhajó
fedélzetén. A mi halálunk nem több számára, mint újabb ok a
bosszankodásra. Talán nem is azért olyan fontos neki, hogy
megöljük az embereket, mert nekünk akar jót, hanem azért,
mert akkor végre megszűnhetne ez a kellemetlen mellékhatás,
hogy megérzi a halálunkat. Mi mind feláldozhatok vagyunk
ebben a háborúban. Mindannyiunkat könnyedén helyettesíteni
lehet. Még engem is.
Sőt: főleg engem lehet.
– Hamarosan minden megváltozik – ígérem. Kahlia karjára
teszem a kezem, a tenyerem olyan, mint egy furcsa, meleg
takaró az ő fagyos bőrén. – Megszerzem a szemet, és elviszem
egyenesen a Tenger Úrnőjének trónjáig.
 HÚSZ
ELIAN

EZEN A HELYEN MINDIG NEHÉZ MEGMONDANI, ki van magánál és ki

nincs.
Egyedül állok a fogadóteremben, eligazgatom a fekete
mellényemet. Pont úgy festek, mint egy herceg, és bár én ezt
utálom a legjobban, Galina királynő odáig van érte. Eidüllióban
már rég lement a nap, a színpompás égbolt ragyogása helyett
pedig az éjszaka árnyai borítják az utcákat. A palotában lágy,
vörös lámpások pislákolnak, a rengeteg csillár fényében
azonban szinte narancssárgának tűnnek. Mint a felvizezett vér.
Ügyelek rá, hogy ne nyúljak a késem után.
Az őrület embertelen tempóban terjed itt, és még én sem
vagyok elég fürge ahhoz, hogy elcsípjem. Nyugtalan vagyok
ezen a helyen, nincs velem a legénység sem, mert ha magammal
hoztam volna őket, azzal megszegem a világ királyi családjai
közötti paktumot. Feltárulnának előttük azok a titkok, amiknek
rejtve kell maradniuk, kivált a kalózok előtt. Szóval ahelyett,
hogy elhoztam volna őket, hazudtam nekik. Manapság
mindenkinek hazudok. A húgomnak arról sutyorogtam, milyen
kicsapongó élete van egy kalóznak. És mikor Galina királynőről
beszéltem a legénységnek, azt állítottam, hogy szeret kisajátítani
engem, majd jelentőségteljesen kacsintottam.
Csak Kye tudja az igazat: ez az egyik előnye annak, ha az
ember egy diplomata fia. Egyikünk sem fogható hozzá
diszkréció tekintetében. Kye apja profi abban, hogyan őrizze
meg a királyi családok titkait – illetve hogyan fordítsa ellenük a
mocskos információkat, ha arra van szükség. És bár Kye szinte
mindenben az ellentéte az arisztokrata felmenőinek, ezt a vonást
megőrizte. Legalább örökölt valamit az apjától.
– Biztos nem akarod, hogy veled tartsak? – kérdezte, mikor a
Jószerencse felé tartottunk.
Visszafordultam, hogy megbizonyosodjam róla, hogy Lira
még mindig ott van a piacon, de olyan nagy volt a forgalom, mi
pedig olyan hamar távol kerültünk onnan, hogy már nem
láttam őt a sűrű tömegben.
– Azt akarom, hogy Galina királynő bízzon bennem –
feleltem. – És a jelenléted ezen nem segítene.
– Miért?
– Mert senki nem bízik a diplomatákban.
Kye bólintott, mintha ezzel az érvvel ő sem tudna vitatkozni,
majd zsebre vágta a kezét.
– Értem – mondja aztán. – De mégiscsak jó lenne, ha ott lenne
valaki a közelben arra az esetre, ha Galinának nem tetszene a
terv, hogy manipulálni akarod a teljes királyságát.
– A szívem melengeti, hogy ennyire bízol bennem.
– Nem a sármodban kételkedem – felelte. – Komolyan azt
gondolod, hogy bele fog menni?
– De hát minden egyes szavaddal azt bizonyítod, hogy nem
hiszel a sármom erejében. – Megböktem a vállát. – Mindenesetre
egy próbát megér. Ha egy apró esély is van arra, hogy Galina
királynő segíthet nekem elkerülni az érdekházasságot azzal,
hogy talál valakit, aki képes engem megölni álmomban, akkor
már megérte.
– Úgy mondod, mintha Galina nem lenne képes megölni
téged, mikor ébren vagy.
Ebben természetesen van valami. Kye mindig rá tudott
tapintani a lényegre, főleg akkor, ha veszélyes nőkről van szó.
Mégis azt kértem, hogy maradjon a többiekkel, mert bármilyen
kellemes is lenne a tudat, hogy ott van a közelben, az
hétszentség, hogy Galina nem eresztene be egy kalózt a
palotájába.
Az ingemre pillantok, ellenőrzöm, hogy be van-e rendesen
gombolva – van néhány szabály, amit muszáj betartanom –,
majd még jobban kihúzom magam. A hajam hátrasimítom, és
megállapítom, hogy máris hiányzik a kalapom, a csizmám és
minden más, amit a Szaádon szoktam viselni, mikor a
tengereket járjuk.
Galina viszont nem szíveli a kalózokat.
Jobban bízik bennem, ha az aranyherceget látja, nem az óceán
kapitányát. Sok mindent nem értek vele kapcsolatban, de ezt
igen. Még én is kevésbé bízok magamban, mikor rajtam van a
kalózsapka.
– A királynő várja önt.
Egy őr lép elő az árnyékból. Tetőtől talpig vörös páncél
borítja a testét, a bőre ki sem látszik. A szemét vékony, vörös
ruhaanyag takarja. A legtöbb őr és a személyzet is így
öltözködik, mégpedig azért, hogy sose érintkezhessenek
senkivel közvetlenül.
Érdeklődve figyelem.
– Én vártam önt – teszem helyre a fickót. – Az az ajtó túl
nehéznek tűnik ahhoz, hogy egyedül kinyissam.
Nem tudom eldönteni, hogy mosolyog vagy bosszankodik-e,
mindenesetre nem pislog. Egy másodpercig csak néz, majd
elindul, és az ajtó felé nyúl.
A benti helyiség egészen más. Nemcsak a palota többi
részéhez képest, hanem ahhoz képest is, amilyennek legutóbb
láttam. A márványfalak eltűntek, most szénfeketék, vastag,
áporodott hamu fedi őket, és füstölő szagát érzem. A végtelen
magasnak tűnő mennyezetet hatalmas faoszlopok tartják, és
minden felületről eltűntek a színek, a padló kivételével. Ez az
egyetlen, ami vörös maradt és fényesen csillog.
A távoli sarokban pedig egy vérző szív alakú trónszéken ott
mosolyog Eidüllió királynője.
 – Helló, Elian.
Az őr becsukja az ajtót, Galina királynő pedig int, hogy lépjek
közelebb hozzá. Fekete haja a derekára simul és dús csigákban
omlik egészen a padlóig. Fürtjeibe rózsaszirmokat fontak,
amelyek madártollként fedik. Sötétbarna bőre beleolvad a
szaténruhába, ami az állától a lábujjáig takarja.
Kinyújtja felém a kezét, az ujjai úgy nyílnak szét, mint a pók
hálója.
Egy ideig csak figyelem őt, majd felszalad a szemöldököm,
mert nem értem a viselkedését. Tudhatná, hogy nem dőlök be.
Eidüllió legendája szerint az, aki megérinti a királyi család
valamelyik tagját, azonnal megtalálja a lelki társát. Eidüllió
titka, amit a száz királyságban senki nem ismer a királyi
családok tagjain kívül – no meg Kye családján kívül –, szintén
magántermészetű, de egy kicsit másképp. Mert a képesség, amit
a család nőtagjai adnak át egymásnak, a férfiaknak valójában
nem segít abban, hogy megtalálják a szerelmet, épp
ellenkezőleg: elveszítik tőle minden akaraterejüket. Végtelenül
odaadók lesznek, végül pedig öntudatlan bábokká válnak.
Helyet foglalok a trónnal szemben elhelyezkedő
plüsskanapén, Galina pedig vigyorogva leereszti a karját.
Hátradől és kinyújtóztatja lábait a padló csempéin.
– Eljöttél hozzám – szólal meg. – Ami minden bizonnyal azt
jelenti, hogy akarsz tőlem valamit.
– Hogy élvezzem a társaságodat.
Galina felnevet.
– Egyikünk sem túl szórakoztató társaság.
– Hogy élvezzem a társaságodat és mindkettőnk számára
előnyös üzletet kössünk.
Galina kissé kihúzza magát.
– Üzletet akarsz vagy szívességet? Jobb szeretem a
szívességeket – mondja. – Főleg, ha utána egy herceg tartozik
nekem.
Szakura arca jelenik meg előttem, eszembe jut, milyen üzletet
kötöttem vele. A királyságomat ajánlottam fel azért, hogy
cserébe kiirthassam a sziréneket.
– Eleget tartozok már királyi előkelőségeknek – felelem.
– Milyen ünneprontó vagy – csipkelődik Galina. – Pedig nem
kérnék sokat. Egy régiót, vagy kettőt. Meg talán egy csókot.
Ezt a macska-egér játékot általában hosszabb ideig szoktam
élvezni. Máskor engedem, hogy játszadozzon velem, miközben
csak egy vékonyka ruharéteg van köztünk. Attól olyan
izgalmas, hogy vajon hozzám mer-e érni és a játékszerévé
varázsolni. Egy átlagos napon most is elszórakoznánk ezzel. Én
eljátszanám, hogy mennyire félek attól, hogy megérint. Galina
pedig úgy tenne, mintha komolyan venné az aggodalmam.
Az igazság azonban az, hogy bár Galinának vannak
hiányosságai – legalábbis amikor legutóbb megszámláltam őket,
rengeteg volt –, nem leli nagy örömét a képességeiben. Egyszer
még a király is ellene fordult, mikor megunta, hogy őriznie kell
Galina titkát egy olyan házasságban, amiben nem volt helye
semmi testi kontaktusnak.
Galina nem fogta meg a kezét sem, és nem kerülhetett olyan
közel hozzá, hogy egymáshoz érjen a bőrük, így még csak nem
is aludtak egy ágyban, sem a nászéjszakájukon, sem az azt
követő éjszakákon. A palota két, egymástól távoli szobájában
aludtak, más-más szárnyban, más személyzettel, és még
étkezéskor is tartották a távolságot: az asztal két végében ültek,
közöttük elfértek volna húszan is. Ezt nekünk nem lett volna
szabad tudnunk, de mikor a király egyszer alaposan a pohár
fenekére nézett, enyhén szólva hangot adott a panaszának.
Elődeitől eltérően Galina nem érzett arra indíttatást, hogy
azzal tartson közel magához másokat, hogy szerelemre
kényszeríti őket. Nem akarta, hogy a férje szép lassan elveszítse
az eszét a nagy odaadástól, így aztán a mohóság miatt őrült meg
végül. Többre vágyott, mint amit a királynő meg tudott neki
adni – egy királyságot, de mi ez neki –, végül pedig olyan
támadásra került sor, ami kegyetlenebb volt több háborúnál.
 Férje árulása óta a királynő még visszahúzódóbban él, mint
azelőtt. Nem lesz második férjem, közölte a többi uralkodói
családdal. Nem akarom, hogy ismét eláruljanak, és nem akarom
tovább adni az átkomat egy gyermeknek sem. Így inkább felfogadott
néhány őrt Orfanából, a nem kívánt gyermekek földjéről.
Elég baj az is, hogy nem folytatódik a vérvonala, de mivel
úgy döntött, hogy egyedül uralkodik, a királyságban nagy a
nélkülözés. Kardián megerősödésével Galinának szüksége lett
valakire, aki mellette áll, és megteszi mindazt, amit ő az átkos
képessége miatt nem tud: emberek közé menni, tárgyalni és
szívélyesen viselkedni velük. Ő túlságosan fél, hogy ezt
megtegye. Nekem pedig kell valaki, aki megment a Szakurával
kötött egyezségtől.
A trón felé indulok, és felé nyújtok egy darab pergament.
Ezúttal túl ideges vagyok a játszmához. Nagyon örülök, hogy
tudok Galina újraházasodástól való ódzkodásáról, mert a sors
szerencsés alakulásának köszönhetően ez most kiváltképp
kapóra jön nekem, és megoldást nyújt több problémámra. A
karma ritkán ajándékoz meg ilyen nagy jutalommal.
Galina elveszi tőlem a pergament. A homlokát zavartan
ráncolva átfutja a papírt, majd megjelenik arcán egy ravasz
vigyor. Pontosan ebben a reakcióban reménykedtem.
– Elian herceg – szólal meg. – Hogy jutott birtokodba ilyesmi?
Közelebb lépek hozzá, de épp csak annyira, hogy ne tegyem
kockára a józan eszemet.
– Pontosan onnan, ahonnan megkaphatsz mindent, amire
valaha vágytál.

Minden simán ment. Jobban mondva jól megbonyolódtak a

dolgok, de aztán közbeavatkoztam, és kisimítottam a
gyűrődéseket. Galina szemérmesnek mutatta magát, de a
szemében olyan félreérthetetlen szomjúság kavargott, ami
reményt adott. Kölcsönösen előnyös, ismételgette a szavaimat.
A támogatásával máris eggyel kevesebb gondom lesz ezen a
lehetetlen küldetésen. És most, hogy Lirától is megszabadultam,
egy megbízhatatlan emberrel kevesebb miatt kell aggódnom. És
mindezt egy nap leforgása alatt sikerült megoldani.
Miközben Eidüllió kihalt utcáit járom, nem tudom kiverni a
fejemből Lira arcát. Mikor visszaadtam neki a kagylót, olyan
furcsa lett a tekintete hirtelen. Mintha idiótának nézne és
egyszersmind csodálna is. Mintha teljesen bolond lennék, de ő
örülne ennek.
Nagy levegőt veszek, és a szememre szorítom a tenyerem,
próbálom kidörzsölni belőle az álmosságot. Mikor azt mondta,
hogy a Tenger Úrnője bosszút állt a családján, az őszintén
hangzott, és az iránytű, bár kicsit elbizonytalanodott, végül
ugyanúgy észak felé mutatott, mint előtte. Mégsem tudok
szabadulni a gondolattól, hogy valami nincs rendjén. Mert
bármilyen igaz dolgokat is oszt meg velem, ott húzódik
mögöttük valami hazugság.
Az elhagyatott utcákat beborítják a péksütemények morzsái.
Az este meleg és édes, még így is, hogy egyedül a hold fénye süt
le a magasból. A csillagok itt sokkal tisztábban látszanak, mint a
legtöbb királyságban. Alig jutok előre, meg-megállok, hogy
csodáljam az égboltot. Legszívesebben lefeküdnék ide, a
macskakőre, és felidézném magamban a csillagok történeteit,
ahogyan a Szaád fedélzetén is szoktam.
De megyek inkább tovább, a Jószerencse felé. Mindig ott
szállunk meg, ha Eidüllióban járunk, mert ez egyszerre fogadó
és kocsma, márpedig tapasztalataim szerint a legtöbb dolgot
meg lehet oldani egy jó alvással vagy egy kis rummal. Miközben
a ház felé tartok, lépések ütemes hangját hallom a hátam mögül.
Lassítok, besurranok egy közeli sikátorba, ahol üres piaci pultok
sorakoznak. Nagyon keskeny utca, ami fölött lámpásként
ragyognak a csillagok.
 A falhoz lapulok, érzem hátamon a meleg téglát. A léptek
bizonytalanná válnak, mintha az illető keresne valamit. Egy
rövid pillanatra minden megdermed, a világ elcsöndesedik, és
csak a szél halk fújását hallom. Majd azt, hogy a léptek itt, a
sikátorban folytatódnak.
Nem várom meg, hogy rám támadjon az üldözőm. Kilépek a
sötétbe, kezem a késem fölött. Készen állok arra, hogy
kibelezzem azt az idiótát, aki olyan ostoba, hogy a Szaád
kapitányával akart ujjat húzni.
A félhomályban egy lány áll, arcára sötétvörös haj tapad.
Mikor meglát, türelmetlenül a csípőjére teszi a kezét. A
tekintetéből süt a méreg.
– Miért bujkálsz? – kérdezi Lira. – Próbáltalak utolérni.
Nagyot sóhajtok, majd visszateszem helyére a kést.
– Azt hittem, tőled már sikerült megszabadulnom – mondom.
Lira megvonja a vállát, én pedig azt latolgatom, vajon mit
látnék, ha bele tudnék lesni a fejébe. Minden egyes
megjegyzésemet úgy söpri félre, mintha nem is zavarnák őt.
Mintha jobb dolga is lenne annál, mint azon aggódni, hogy mit
gondolok róla én vagy a legénység.
Lira az arcom figyeli.
– Hogyhogy most úgy vagy felöltözve, mint egy herceg?
– Mert herceg vagyok – felelem, és már indulnék is.
Lira nem áll félre az utamból.
– Legtöbbször mondjuk nem – jegyzi meg.
– Mit tudsz te arról, milyen vagyok legtöbbször?
Lira arca most is teljesen üres, a szavaimnak tényleg nincs
semmi hatása rá. Majd grimaszol egyet, mintha ki akarna
engesztelni. Tessék, akkor úgy teszek, mintha bosszantanál. Csak
hogy elégedett legyél, fenség.
– Igazad van – mondja aztán.
A ruháját igazgatja. Egy régi, rongyos darab, amit Madrid
egy láda alján talált valamikor, az alsó fedélzeten. Egy
kalózhajóról hoztuk magunkkal egykor, amit kifosztottunk.
Valamikor csinos ruha lehetett, de igazság szerint az elmúlt
években Madrid arra használta, hogy a számszeríját tisztogassa
vele. Ennél jobb ruhával nem tudtam szolgálni, hacsak nem
akart Lira kalóznak öltözni, amit kétlek.
És most, hogy ránézek, a lelkem legmélyén lakozó becsületes
ember egy kicsit elszégyelli magát.
Lira elengedi a ruhája alját, amit eddig szorongatott, hagyja,
hogy a földre omoljon, majd gúnyosan meghajol előttem. Én
pedig már nem nézek rá olyan csípős tekintettel, mire
felhorkant. Sosem hallottam még nevetni, de ez most egy kicsit
úgy hangzott.
– Galina királynő nem igazán van oda a kalózokért – árulom
el neki, majd ismét menni készülök. Lira jön utánam. – Szóval
nem azért öltöztem ki, mert így érzem jól magam.
Megigazítom a gallérom, amit most hirtelen túl szorosnak
érzek a nyakam körül. Hallgatunk, majd Lira hirtelen megáll.
Visszafordulok, kérdőn nézek rá, de ő csak bámul.
– Ide vele! – mondja, és a késem után nyúl.
Hátrálok, és elkapom a csuklóját, még mielőtt esélye lenne
bármit tenni. Lira becsmérlő pillantást vet rám, mintha még
nagyobb idióta lennék, mint eddig gondolta. A hüvelykujjam
alatt érzem a pulzusát, de aztán kitépi magát a szorításomból.
Ismét a késem felé nyúl próbaképpen, és most engedem neki.
Láthatóan élvezi, hogy ennyire óvatos vagyok, bár ennél
nagyobb bókot nem igazán tud belőlem kicsikarni senki. Mikor
a keze a késemhez ér, szúrást érzek a mellkasomban, mint
mikor egy gépből kikapnak egy fogaskereket. Az a kés mindig a
részem volt, nem tudom pontosan megmagyarázni, hogyan és
miért, de így van. Amikor Lira hozzáér, mintha váratlanul jeges
hideg áramlana a pengéből a csontjaimba. Gyanakvó szemmel
figyelem, nem is pislogok. Lira hezitál, a késem ott van a
kezében, mintha azt latolgatná, mi mindenre lehet képes ez a
fegyver. Aztán beszívja a levegőt, és egy fürge mozdulattal ejt
egy vágást az ingujjamon.
 A penge a bőrömbe hatol, de csodás módon nem serken ki a
vérem.
Visszaveszem tőle a kést.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – teremtem le, és a vállamon
ejtett sebet vizsgálom.
– Most már kalóznak nézel ki – feleli, majd megy nyugodtan
tovább.
Hitetlenkedve a nyomába eredek. Épp azt akarom vele
közölni, hogy ezért még megfizet, méghozzá vagy pénzzel –
kétlem, hogy lenne neki –, vagy az életével, amikor megszólal:
– Láttam a Reoma Putodert.
– És kívántál valamit?
– De még mit!
Ezt úgy mondja, hogy közben elfojt egy vigyort, majd
anélkül, hogy megmagyarázná, hogy érti ezt, megérinti a
visszakapott kagylót, és játszadozni kezd vele. Valahogy
természetellenesen fénylik a nyakában. Merengve fogdossa, én
meg felismerem ezt a viselkedést. Ugyanezt szoktam csinálni a
családi címeres gyűrűmmel. Olyankor teszem, mikor eszembe
jut a nép, amit otthagytam, vagy amikor a királyság terhe
gyötör, az országé, amit sosem leszek kész uralni. Ha Lira
története igaz, akkor a nyaklánca egykor egy szirén tulajdona
volt, aki meggyilkolta a családját. Egy talizmán, ami mindig
emlékezteti arra, milyen bosszút kell véghezvinnie.
– Továbbra is szeretnék veletek tartani – jelenti ki Lira.
Nem akarok túl öles léptekkel haladni. A Jószerencse itt van a
közelben, a sakkfiguraszerű házak sorában hamarosan az
következik. Három emelettel magasabb a többi épületnél, a
téglája narancsszínű, bejáratánál pedig egy cégér lóg a Szerelem
Istenének sziluettjével. A ház előtt néhány nő ücsörög egy
vaskos tölgypadon, szivaroznak, lábuk előtt hatalmas korsó
forralt bor.
Megállunk az ajtóban.
– Hogy bosszút állj a családodért? – kérdem.
 – Hogy véget vessek ennek a háborúnak egyszer s
mindenkorra.
– Tán háborúban állunk? – Kitárom a bejárati ajtót. – Milyen
tragikus.
Lira a szakadt ingujjamhoz ér.
– Véget kell neki vetni – mondja.
Az érintésétől megrándulok, a késem után kapnék, de
visszafogom magam. Minden pillanatban óvatosnak kell
lennem.
Megmozdítom a vállam, hogy elhúzódjak Lira kezétől, és
halkan megszólalok:
– Ne kövesd el még egyszer azt a hibát, hogy azt hiszed,
hozzám érhetsz – közlöm vele. – Midasz koronahercege vagyok
és a világ legveszélyesebb hajójának kapitánya. Ha még egyszer
hozzám merészelsz érni, hálás lehetsz, ha megúszod egypár
napos kalitkafogsággal.
– A Tenger Úrnője mindent elvett tőlem – köpi a szavakat
Lira, ügyet sem vetve a fenyegetésemre. A két szemöldöke közt
mély ránc jelenik meg, és mikor a fejét ingatja, mintha ezt a
gyűrődést szeretné lerázni onnan. – El sem tudod képzelni,
milyen fájdalmat okozott. Csak Kétó Kristályával hozhatom ezt
rendbe.
Az utolsó szavakat már sziszegve mondja. Olyan nyers, érdes
hangon ejti ki a midaszi szavakat, mintha azok nem fejezhetnék
ki kellően az érzéseit – panasza hallatán egészen megszédülök.
Annyi minden van benne, amit nem tud kifejezni. Gondolatok,
érzések, amelyeket sehogy nem tud felszínre hozni.
Nagyot nyelek, és próbálom magam összeszedni.
– Azt mondtad, olyasmit tudsz, amit senki más. Mint
például?
– Ismerem például a szertartást, amit be kell mutatni, ha elő
akarod csalogatni rejtekhelyéről Kétó Kristályát – válaszolja. – A
fejemet tenném rá, hogy lövésed sincs a rituáléról.
Nem hagyom, hogy lássa az arcomon, mennyire
meglepődtem. Még Szakura sem tudott semmit erről a bizonyos
szertartásról, pedig a kristály az ő országában található. Mennyi
esély van arra, hogy épp a hajóm egyik potyautasa legyen az,
akinél ott van a kirakósom utolsó darabkája? Nem létezik, hogy
ennyire szerencsés legyek.
– Megvan az a szokásod, hogy biztosítékként használod az
életedet – jegyzem meg.
– Ez azt jelenti, hogy benne vagy az alkuban? – tér a lényegre
Lira.
Nagy hülyének kell lennem ahhoz, hogy belemenjek, és
megbízzak egy idegenben, aki azt állítja, hogy ismeri azt az
egyetlen titkot, amit én nem. Nem azzal sikerült eddig túlélnem,
hogy volt foglyok kezébe helyeztem az életem. De ha nem
mennék bele, még nagyobb bolond lennék. Lira beszél
pszárinul. Van tapasztalata a szirénvadászatban. Mi van, ha itt
hagyom, és mikor megtaláltam a kristályt, nem tudom
magamhoz venni? Ha eljutok a célig, majd elbukom az utolsó
próba előtt? A szertartás a küldetésem egyetlen olyan pontja,
ami problémát jelent számomra, erre tessék, Lira aranytálcán
kínálja nekem a kész tervet.
Ha Kye itt lenne, azt mondaná, hogy most azonnal felejtsem
el, hogy alkuba bocsátkozom ezzel a lánnyal. Végre
megszabadultunk tőle, mondta, mikor otthagytuk Lirát Eidüllió
utcáin, és biztosak voltunk benne, hogy soha többé nem látjuk.
Így is elég sok dologtól kell, hogy megvédjelek, nem hiányzik ide még
egy gyilkos leányka is. És igaza volt. Kye arra esküdött fel, hogy
megóv engem, és nem csupán az apámnak – akinek a pénzét
csak ráadásként fogadta el, mert amúgy is velem tartott volna –,
hanem nekem is, személyesen. Meg önmagának. És Kye sosem
vette ezt a feladatot félvállról. De nekem is van egy feladatom,
egy küldetésem, és Lira segítsége nélkül a világ teljesen és tán
örökre ki lesz szolgáltatva a Tenger Úrnőjének és gonosz
lényeinek.
– Nos? – siettet Lira. – Elfogadod az alkut?
 – Mondtam neked, hogy nem kötök alkukat – felelem. – De
szívesen elfogadom az ígéreted.
Kitárom a Jószerencse ajtaját, Lira pedig elindul befelé
előttem. Megcsapja orrom a fém és a gyömbérgyökér ismerős
szaga, és eszembe jut ezernyi emlék, ami e helyhez köt, egyik
mocskosabb persze, mint a másik. Bár egy név sokat elárul, a
Jószerencse nem igazán fedi le, milyen is ennek a fogadónak a
valódi természete. Bűnözők barlangja, ahol olyan férfiak és nők
fordulnak meg leginkább, akik sosem látják a világot
napfénynél. A holdfény hívei, és nagyon másmilyenek, mint a
színpompás város lakói. Árnyak, kiknek ujjai az adósságoktól és
a bortól bűzlenek, mégis elég erősek ahhoz, hogy egy
korsócsapással megöljék a másikat.
A legénység néhány tagja a hátsó, kör alakú asztalnál ül,
rájuk mosolygok. Mikor magukra hagytam őket, hogy
felkeressem Galina királynőt, és egyezséget kössek vele a jövőm
érdekében, furcsa szorítást éreztem a gyomrom tájékán. Mintha
tengeribeteg lennék, habár sosem estem át ilyesmin. Szárazföldi
beteg annál inkább voltam. Teljesen kimerültem attól, hogy
különváltam tőlük, pláne, hogy ilyen fontos ügyet kellett
elintéznem. Most, hogy ismét látom őket, úgy érzem, élettel
töltődöm fel.
– Csak hogy tudd – fordulok Lirához –, ha hazudsz,
megöllek.
Lira felszegi az állát, kihívóan néz rám, de a szeme túl kék
ahhoz, hogy sokáig belenézzek. Először nem is vagyok benne
biztos, hogy válaszolni fog, de aztán megnyalja a száját, és
tudom, hogy ezt azért csinálja, mert élvezi a most következő
sértés édes ízét.
– Talán – mondja, a fény hullámzik a bőrén. – De lehet, hogy
én öllek meg előbb.
 HUSZONEGY
ELIAN

A NYITOTT ABLAK ALATT sűrű szivarfelhőként gomolyog a köd. És

megjön vele a hajnal illata is, ahogy az égbolt rózsás színbe
tűnik át, és fényei finoman belesimulnak az óceán vonalába. Az
idő megszűnt itt, mégpedig úgy, ahogy sehol máshol nem tud e
nagy királyságban, sem széles e földön. A Jószerencse egy külön
világ, az itteni emberek pedig nem tartoznak tulajdonképpen
sehová, csak ide. A fogadónak megvan a saját ügyfélköre, és
csak olyan kereskedőket fogad be, akik a piacon nem árulhatnák
furcsa portékáikat.
Torik halkan fütyörészik, miközben oszt. Az ujjai úgy
siklanak a kártyalapokon, mint kés a vajon, tökéletesen
egyforma halmokba rendezi őket az asztalon a vörös pénzérmék
mellett. Mikor végez, Madrid felkapja a lapokat, de rájuk sem
néz, mintha nem is az számítana, mit kapott, hanem az, mit
kezd vele. Madrid nagyon jól tud alkalmazkodni, és sosem
elégszik meg azzal, hogy a kiosztott lapokkal játsszon. Szívesen
mondanám, hogy ezt tőlem tanulta, de igazság szerint Madrid,
mielőtt úgy döntött, hogy csatlakozik a Szaád legénységéhez,
rákényszerült, hogy sok mindent megtanuljon. Ha az embert
elviszi egy kléftesziszi rabszolgahajó, akkor gyorsan rájön, hogy
a túlélés érdekében nem igazíthatja magát a világhoz; a világot
kell igazítania önmagához.
Madridnak sajnos az a trükkje, hogy nincs trükkje. Bárhogy is
kezdi a kört, mindig máshogyan fejezi be, ami azzal jár, hogy ő
nem olyan kiszámítható számomra, mint a többség, de mivel
tudom, hogy így működik, végeredményben mégsem olyan
nehéz kitalálni, mi lesz a következő lépése.
Lira ragadozóként figyel bennünket, a tekintete csak úgy
cikázik, valahányszor valakinek megmozdul a keze, vagy egy
érme leesik a halom tetejéről. Látom, hogy ő is ugyanazt figyeli,
mint én; egyikük az állát vakarja, a másik túl erőteljesen nyel.
Valaki homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöznek, másnak
megrándul az ajka. Furcsa a hangszínük, mikor kérnek még egy
kupa bort. Lira mindent észrevesz. És nem csak észreveszi, de
látom, hogy el is raktározza az információkat. Megfigyeli, kinek
mi a trükkje, a módszere, ki tudja, mi célból. Talán úgy érzi,
egyszer még hasznát veszi ennek a tudásnak.
Amikor Kye berak az asztal közepére egy rakás vörös
pénzérmét, akkor is Lirát figyelem. Az ajka jobb oldala enyhén
megrándul, és bár nem látja, milyen lapjai vannak Kye-nak –
onnan, ahol ül, képtelenség lenne –, mégis tudja. Ahogy azt is,
hogy blöfföl.
Lira elkapja a tekintetem, és mikor tudatosul benne, hogy
figyelem, a mosolya eltűnik. Dühös vagyok magamra ezért.
Sosem vagyok elég gyors, túl hosszan időzik a szemem
másokon, mikor megfigyelem őket ahelyett, hogy többször,
rövid időre Lirára pillantanék, hogy lássam, hogyan csinálja.
Miért csinálja. Milyen szögből csinálja.
Az asztal közepére söpröm az érmeimet.
– Milyen csönd van itt – jegyzi meg Madrid.
Felkapja az asztalról a borosüveget, és színültig megtölti a
poharát. Ha Madrid jó a lövésben, akkor azt kell mondjam, még
jobb az ivásban. Az együtt töltött idő alatt egyszer sem láttam
még, hogy elvesztette volna az egyensúlyát, pedig nemegyszer
megesett, hogy végigitaloztuk az éjszakát.
Madrid óvatosan kóstol bele a borba, úgy ízlelgeti, ahogy
egyikőnknek sem tanították meg. A borkóstoló órák jutnak
eszembe, amelyekre apám kényszerített, a királyi képzésem
részeként. Midasz királyának meggyőződése volt, hogy fontos
tudni, mi a különbség a minőségi bor meg aközött, amit a sötét
sikátorok kocsmáiban készítenek.
– Énekeld el a Tidesz partjait – javasolja Torik szárazon. –
Talán az elűzi majd a napfényt.
– Én inkább a Kis rumos dalocskára szavaznék. Mindegy, csak
rum legyen benne.
– Nem szavazással fogjuk eldönteni – közli Madrid Kye-jal,
majd felém fordul, és felvonja a szemöldökét. – Kapitány?
Megvonom a vállam.
– Énekelj, amit csak akarsz. Semmi sem tudja elűzni a
győzelmem zaját.
Madrid kinyújtja a nyelvét.
– Lira? – kérdezi. – Mit énekelnek ott, ahonnan te jöttél?
Lirát valamiért nagyon szórakoztatja ez a téma.
– Nektek az nem tetszene.
Madrid bólint, mintha ez nem sértés, hanem egyszerű tény
lenne.
– Odalenn egy szirén – mondja aztán, majd kelletlenül Kye-ra
mosolyog. – Abban is van rum.
– Akkor jó lesz.
Madrid visszaül a székre. Hangosan belekezd a dal
refrénjébe, a kléftesziszi szavak fodrozódva szállnak, majd
lehullanak. Van valami furcsa abban, ahogyan énekel, talán a
hangszíne miatt, vagy attól, hogy Kye olyan elégedetten
vigyorog, miközben Madrid a szöveget üvölti, de nekem tetszik,
az ujjaimmal a térdemen dobolok a nóta ritmusára.
Az asztal körül ülők is csatlakoznak. Dúdolnak, halkan vele
éneklik azt a pár sort, amire emlékeznek, és mikor a rum szó
következik, azt bődületes ordítással tolmácsolják. Hangjuk
egymásba fonódik, esetlenül kapcsolódnak össze a versszakok.
Mindenki a saját országa nyelvén énekel. A szedett-vedett
banda minden tagja megidézi kicsit az otthonát, és erről
eszembe jutnak azok a régi-régi idők, mikor még nem voltunk
együtt. Mikor még idegenek voltunk egymás számára, nem
pedig családtagok, nem tartoztunk sehová, csak jártuk a világot,
és nem tudtuk, hol kötünk majd ki végül.
Mikor már harmadjára éneklik a refrént, arra számítok, hogy
Lira is beadja a derekát és csatlakozik hozzájuk a saját
polemisztészi nyelvén, de ő továbbra is összeszorított szájjal,
arcán kíváncsi kifejezéssel ül. Úgy figyeli őket, a szemöldökét
enyhén ráncolva, mintha nem is igazán értené ezt a viselkedést.
Odahajolok felé és súgva kérdezem:
– Te mikor fogsz énekelni végre?
Ellök magától.
– Ne gyere ilyen közel – szól rám. – Nagyon bűzlesz…
– Mitől?
– A halászszagtól – vágja rá. – Attól az olajtól, amit a
kezetekre kentek, meg attól a hülye édességtől, amit rágni
szoktatok.
– Medvecukor – árulom el neki vigyorogva. – De nem
válaszoltál a kérdésemre. Nem akarsz bennünket elbűvölni a
hangoddal sosem?
– Hidd el, másra sem vágyom jobban.
Hátradőlök a széken, és széttárom a két karom.
– Kezdd csak el, amikor készen állsz!
– Arra készen állok, hogy elmondj nekem mindent Kétó
Kristályáról.
Mindig ide lyukad ki végül. Két napja vagyunk Eidüllióban,
és Lira fáradhatatlanul ezzel nyaggat. Anélkül akar válaszokat,
hogy felfedné végre a kilétét. Valamelyikünknek persze el kell
kezdeni. És bevallom, meguntam, hogy arra várjak, hogy ő
legyen az első.
– Csak annyit tudok róla, hogy Págoszban van – árulom el
neki, és látom, hogy Kye aggódva figyel bennünket. Ha rajta
múlna, Lira kizárólag akkor térhetne vissza a Szaád fedélzetére,
ha visszazárnánk a ketrecbe. – A Felhő-hegység csúcsán –
magyarázom. – Egy szent jégpalotában.
 – Jó érzéked van ahhoz, hogy úgy csinálj, mintha sokat tudnál
valamiről, miközben vajmi keveset tudsz.
– Neked pedig jó érzéked van ahhoz, hogy úgy csinálj,
mintha semmit nem tudnál, pedig mindent tudsz – mondom
erre. – Még mindig nem meséltél nekem a szertartásról.
– Ha mesélnék, akkor nem lenne okod, hogy a közeledben
tarts. Nem fogok előállni az aduásszal, hogy aztán nyugodt
szívvel itt hagyj engem.
Mond valamit. Az a legjobb tulajdonságom, hogy csak annyit
őrzök meg mindenből, amennyire feltétlenül szükségem van.
Lirára pedig egyértelműen szükségem van. Már a gondolattól is
úgy érzem, hogy magamhoz képest is túl kalózos vagyok, és
képzelem, apám milyen felháborodottan közölné most velem,
hogy ne így viszonyuljak az emberekhez. Úgy használok ki
mindenkit a saját céljaim érdekében, mintha pénzt számolnék.
De Liráról tudom, hogy ő cseppet sem bánja ezt a szituációt, sőt
nagyon is élvezi a játékot, amíg megkapja, amit akar.
– Akkor árulj el valami mást. – Kicserélek egy lapot az
asztalról. – Mit tudsz a kristályról?
– Először is – válaszolja megrovóan –, az nem kristály, hanem
egy szem. A nagy tengeri istennő rubinvörös szeme, amit
elvettek a szirénektől, hogy az új királynőjük és annak utódai ne
rendelkezzenek akkora hatalommal, mint egykor Kétó.
– Olyat mondj, amit nem tudok.
– Oké – feleli, mintha ez egy kihívás lenne, amibe én akartam
belevinni. – A Tenger Úrnőjének szigonya Kétó csontjaiból
készült, és Kétó másik szeme ad neki hatalmat. Mikor az
istennőt megölték, a közelében volt leghűségesebb gyermeke.
Nem tudta megmenteni Kétó életét, viszont sikerült ellopnia az
egyik szemét, még mielőtt az emberek mindkettőt magukhoz
vették volna. Ebből és Kétó testének néhány maradványából
elkészítette a háromágú szigonyt, így ő vált a tenger első
úrnőjévé. A szigony nemzedékről nemzedékre öröklődött:
mindig a Tenger Úrnőjének legidősebb lánya kapta meg. És
amíg a királynő birtokában van e szigony, addig a tenger
minden szörnyetege felett ő rendelkezik. Ha pedig megtalálná a
másik szemet, arra használná, hogy az embereket is
hasonlóképp uralma alá hajtsa.
– Milyen érdekfeszítő történet. – Kye a saját lapjait nézegeti. –
Ezt itt és most sikerült kitalálnod?
– Nem vagyok mesemondó – feleli Lira.
– Hazudozni viszont nyilván szeretsz, nem igaz?
A halántékomra nyomom az ujjam.
– Elég lesz, Kye.
– Akkor lesz elég, ha itt hagyjuk a parton, ahogy azt
elterveztük.
– A terv megváltozott – szól közbe Lira.
– Tegyünk valamit tisztába – fordul felé Kye. – A
manipulációdnak köszönhetően sikerült csatlakoznod a
küldetésünkhöz, de ha azt hiszed, hogy ezzel te is a legénység
tagjává váltál, akkor nagyon tévedsz. Amíg a Szaádon vagy, egy
lépést sem tehetsz anélkül, hogy ne figyelnélek. Főleg, ha Elian
közelében vagy. Szóval elég egy rossz húzás, és mehetsz vissza
abba a ketrecbe.
– Kye – figyelmeztetem.
Lira megragadja az asztal sarkát, úgy néz ki, mint aki
szeretne végre lelépni.
– Szóval most már fenyegetsz? – kérdi.
– Senki nem fenyeget senkit – válaszolom.
Kye az asztalra teríti a lapjait.
– Pontosan azt teszem, igen.
– Hm, nagyszerű – vágok a szavába. – Most, miután tudattad
vele, hogy te vagy a kinevezett védelmezőm, talán
elhallgathatnál öt percre, hogy feltehessek neki még egy kérdést.
– A legénységem új, ragyogó tagjára nézek, és oda sem bagózom
Kye csalódott horkantására. – Hogy értetted azt, hogy az
embereket is hasonlóképpen az uralma alá hajtaná? – kérdezem.
Lira szorítása lazul az asztal sarkán, és elfordítja kőkemény
tekintetét Kye-tól.
– A szirének nem szabad lények – mondja.
– Most azt akarod mondani, hogy mindenki félreismeri őket?
Nem, várj csak, hadd találgassak: valójában szeretik az
embereket, szeretnének ők is ilyenné válni, csak a Tenger Úrnője
kimosta az agyukat, és irányítja őket?
Lira szeme meg sem rebben a gúnyolódásom hallatán.
– Inkább hűséges harcosok, nem pedig áruló rabok – jegyzi
meg aztán.
– Szóval, ha megölöm a Tenger Úrnőjét, akkor már szabad
akaratukból mészárolhatnak le bennünket – élcelődök. – Hát ez
nagyszerű.
– Hogyan akarsz egyáltalán feljutni a págoszi Felhő-
hegységbe, hogy megszerezd a szemet? – kérdezi Lira.
– Te is jössz velem – emlékeztetem rá. – Ezt ígérted, vagy
nem?
Sóhajt.
– A történetek szerint kizárólag a págoszi királyi család tagjai
képesek felkapaszkodni oda. – Kétkedő tekintettel méreget. –
Lehet, hogy nemesi származású vagy, de nem págoszi.
– Köszönöm az észrevételt.
Még több vörös érmet tolok az asztal közepére, Torik pedig a
magasba emeli a kezét.
– Rohadjatok meg mind – csattan fel, majd drámai
mozdulattal az asztalra hajítja a kártyáit. – Nekem ezek nem
kellenek.
Vigyorogva elveszem két lapját – egy olyat, amire szükségem
van, meg egy olyat, amiről azt hiszik, hogy szükségem van rá. A
többit meghagyom Kye-nak meg Madridnak, ők pedig nem
mulasztanak el becsmérlő pillantásokat lőni felém, amiért így
kitoltam velük.
– Van egy térképem – árulom el Lirának.
– Egy térképed – ismétli.
– Van a hegyek közt egy titkos út, amivel több héttel
lerövidíthetjük az utunkat. Még jól felszerelt pihenőhelyek is
akadnak rajta, ahol tüzet tudunk rakni, hogy ne fázzunk. Nem
lesz gond.
Lira bólint, lassan, elgondolkodva, mintha a kirakós
darabkáit rakná össze, amiket még nem is adtam oda neki.
– Hogy szerezted meg a térképet? – kérdezi.
– A sármommal.
– Most komolyan.
– Tényleg nagyon elbűvölő tudok lenni – bizonygatom. –
Egyszer rávettem itt mindenkit, hogy áldozzák fel az életüket
értem.
– Én nem érted tettem. – Madrid fel sem néz a kártyái mögül.
– Csak a céllövészetet akartam gyakorolni.
– Én pedig azért, hogy poénból kipróbáljam, milyen a
halálközeli élmény – állítja Kye.
– Én azért, hogy hal jusson vacsorára. – Torik ásítva széttárja
a karjait. – Ki gondolta, hogy az év minden egyes napján halat
fogunk majd enni?
– Látod? – fordulok Lirához.
– Oké, Sármos herceg – válaszolja. – Bárhogyan is csináltad,
le merném fogadni, hogy még nagyon megbánod. Ha most nem
árulod el, annál jobbat nevetek majd, ha megbosszulja magát.
– Micsoda cinikus vagy.
– Micsoda kalóz vagy – vágja rá.
– Ezt úgy mondod, mintha sértés lenne.
– Észrevehetted volna már – feleli –, hogy bármit is mondok
neked, az sértés. A világ egyszer kifogy majd a szerencséből, és
nem kapsz tőle többet.
Összefonja a karjait a mellkasa előtt, én pedig magamra
öltöm a legarrogánsabb mosolyom, mintha az egész világgal
farkasszemet néznék, tudván, hogy a sors mindig kegyes lesz
hozzám. Bár tisztában vagyok vele, hogy egyszer vége szakad
ennek, de nem akarom, hogy azt bárki is lássa rajtam. Akár
egyben vannak a dolgok, akár széthullóban, nekem mindig
határozottnak és magabiztosnak kell tűnnöm.
 HUSZONKETTŐ
LIRA

FOLYTON KAHLIA ARCÁT LÁTOM MAGAM ELŐTT. Felidézem, ahogy a

Reoma Putoder partjánál lebegett lehajtott fejjel, hogy ne
vegyem észre a sebeit. Szégyellte magát azért, hogy a
távollétemben anyám megbüntette őt. Szégyenének íze itt van a
számban, keserű, mint az epe. Kahlia szenvedése úgy égeti a
torkom mélyét, mint aznap, amikor a kezemben tartottam
Crestell szívét.
Fel-alá mászkálok a fedélzeten, figyelem, ahogy a legénység
tagjai teszik a dolgukat. Ugyanolyan szenvedéllyel nevetnek,
ahogy a vizet fürkészik, és olyan komolyak kártyázás közben,
mint mikor a fegyverüket töltik meg. Mind olyan békésnek
tűnnek, a tekintetük mélyén nyoma sincs eltitkolt
szomorúságnak. Mintha egyáltalán nem bánnák, hogy el kell
jönniük a saját országukból újra meg újra, miközben nekem
minden nappal jobban hiányzik az enyém. Hogyan szokhattak
rá ennyire könnyen a nomád életmódra?
– Túl sokat gondolkodsz – jegyzi meg Madrid, és leül mellém.
– Legalább egyensúlyban leszünk, mert egy csomóan
egyáltalán nem gondolkodnak ezen a hajón.
Madrid átveti a karját a kötélből font korláton, és hintáztatja
magát a hajó szélén. Ahogy a Szaád előresiklik, a lába lelóg a
levegőbe.
– Ha most Kye-ra céloztál – mondja –, akkor egyetértek veled.
– Nem kedveled őt? – A tenyerem a korlát szélére nyomom. –
Nem ő a párod?
– A párom? – tátja a száját Madrid. – Mik vagyunk mi, lovak?
A partnerem – javít ki. – Ez nagy különbség, te is tudod.
Igazság szerint nem. Ha párkapcsolatokról van szó, nem
tudok jóformán semmit. A mi királyságunkban nincs arra idő,
hogy ismerkedjünk, vagy kötődést alakítsunk ki. Az emberek
szeretkezésről beszélnek, de a szirének csak a dominanciát
ismerik. Mi ugyanúgy szeretkezünk, ahogy háborúzunk.
Az óceánban csak hablegények vannak. A legtöbben az
anyám őreiként szolgálnak, védelmezik Kétó tengeri
királyságát. Ők a legerősebb harcosok. Vakmerő és veszélyes
lények, jóval gonoszabbak, mint hableány társaik. Még nálam is
kegyetlenebbek.
A szirénektől eltérően a hablegények nem állnak közvetlen
kapcsolatban az emberekkel. A szirének külseje hasonlít az
emberekére, szóval van valami közünk egymáshoz. Vagy
legalábbis hasonlítunk egymásra. Félig a tengerből származunk,
félig tőlük, és néha arra gondolok, talán épp innen ered minden
gyűlölet.
A hablegényeknek nincs ilyen problémájuk. Bennük sokkal
több van az óceánból, ők a legveszélyesebb halak keveredésével
jöttek létre, a farkuk olyan, mint a cápáknak és a tengeri
szörnyetegeknek. Nem akarnak kapcsolatba lépni a
szárazfölddel, még háborús okokból sem. Mindig a tenger alatt
vannak, ahol vagy magányosan élnek, mint az őrség elkötelezett
katonái, vagy féktelen lények, akik az óceán peremén élnek.
A Tenger Úrnőjének parancsára ezekkel a teremtményekkel
szoktunk párzani. Mielőtt anyám megátkozott volna, elígért a
Húsevőnek. A hablegényeknek nincs ideje a nevekre és más
haszontalanságokra, úgyhogy csak úgy nevezzük őket, amik:
Fantomnak, Nyúzónak, Húsevőnek. Míg a hableányok tetőtől
talpig halszerűek és tojásokat raknak, hogy a testükön kívül
termékenyítsék meg, mi, szirének nem vagyunk ilyen
szerencsések. Nekünk muszáj átesni a párzáson. A hablegények
vad, kegyetlen természetüknek köszönhetően váltak alkalmassá
arra, hogy sok-sok halálosan veszélyes szirén utódot hozzanak
létre. Legalábbis az anyám szerint, aki így mesélte.
– Örülök, hogy a kapitány végül a maradásod mellett döntött
– mondja Madrid.
Az otthonnal kapcsolatos gondolataim egy pillanat alatt el is
illannak, és kérdőn nézek Madridra.
– Miért örülnél neki?
– Mert kezdünk egyre többen lenni náluk.
– Kiknél?
– A férfiaknál – feleli. – Amióta megcsapolták a legénység
létszámát, túl sok a tesztoszteron a fedélzeten.
– Biztonságosabb lett volna, ha a teljes legénység részt vesz a
küldetésen.
Megvonja a vállát.
– A kapitány nem akarta kockáztatni az életüket.
– Vagy nem bízott bennük – jegyzem meg.
Madrid visszalöki magát a fedélzetre, tündércsizmája erősen
koppan a fadeszkán.
– Mindannyiunkban megbízik – jelenti ki.
Van a hangjában valami védekező, és a szemei is enyhén
összeszűkülnek.
– Dühös vagy? – kérdem felhúzott szemöldökkel. Az
emberek annyira érzékenyek.
– Nem – feleli Madrid. – De nem kellene ilyesmit mondanod.
Valaki meghallhatja.
– Ki?
– Mondjuk Kye.
– És az baj lenne, mert jó barátok Eliannal?
– Mind nagyon jó barátok vagyunk. – Madrid hevesen
gesztikulál. – Hagyd már ezt abba.
– Nem csinálok semmit.
– Próbálsz kavarni.
Ehhez a nagy-nagy cselszövéshez képest az ő vádja
nevetséges apróság. Elhatároztam, hogy visszaszerzem, ami
születésemnél fogva megillet, elárulom az anyámat, majd
kitépem Elian szívét, hogy egy ember se legyen, aki fenyegethet
bennünket. Madrid pedig azzal van elfoglalva, hogy a
barátságukra tett megjegyzésemmel feszültséget kelthetek. Mit
szólnak majd ahhoz, ha ellenük fordulok?
– Miről beszélgettek? – kérdezi Kye, aki épp most lép ki az
alsó szinten lévő kabinból.
Engem méreget, és a tekintetében egyszerre látok
bizalmatlanságot és kíváncsiságot. Ez drasztikusan más, mint az
a gondtalan összhang, ami közte és a Szaád legénységének többi
tagja közt van. Ha valakit nem sikerült meggyőznöm arról, hogy
hasznomat fogják venni a küldetés során, akkor az Elian
testőrszerű barátja. Hiába osztok meg velük újabb és újabb
információkat a Tenger Úrnőjéről – még azt is elárultam nekik,
hol találják a Diavólosz-tengert –, Kye akkor is úgy véli, hogy
nem kellene itt lennem. Az Eidüllióban tett fenyegetése újra meg
újra eszembe jut. Úgy néz rám, mintha arra várna, hogy valami
baklövést kövessek el, vagy mondjak valami olyat, amit
felhasználhat ellenem, és rohanhat vele Elianhoz, hogy
meggyőzze, nem érdemlem ki a bizalmát.
Mindegy, hol vagyok, ezen a hajón vagy anyám óceánjában,
úgy tűnik, nincs olyan pillanat, mikor ne kellene bizonyítanom
valamit, vagy amiatt aggódnom, hogy elszúrok valamit, ami a
vesztemet jelentheti.
– Teljesen mindegy, hiszen folyton hazudozom – közlöm
Kye-jal.
Madrid felhorkant.
– Legalább nyitott a kritikára.
– Helyes – vágja rá Kye. – Sok kritikát tudok még felsorolni
vele kapcsolatban.
– Ha már a kritikáknál tartunk. – Madrid grimaszolva néz
végig a ruhámon. – Nem akarod valamikor lecserélni a ruhádat?
Ugye nem akarsz az utazás végéig ugyanebben lenni?
 – Ez nem utazás – javítja ki Kye. – Ez egy szent küldetés,
aminek célja, hogy megmentsük a világot és elpusztítsuk a
Tenger Úrnőjét, és nem kellene mindenféle kóbor lényt
magunkkal hozni.
Madrid bólint.
– Oké – szólal meg. – De azt sem kellene hagynunk, hogy Lira
ezt a törlőrongyot viselje.
Megérintem a fehér ruha szegélyét. Az alja már kopik, a
szövete feslett, mint a felhorzsolt bőr. A színe sem igazán fehér
már, inkább tompa szürke, szénfekete koromfoltokkal,
amelyeknek nem akarom tudni az eredetét.
– Át tud ő öltözni egyedül is – motyogja Kye. Végigméri a
gyűrött ruhám és a vörös hajam töredezett végeit. – Bár ha
ilyesmit tervezel –folytatja –, akkor azt ajánlom, hogy előtte
vegyél egy zuhanyt.
– Zuhanyt – ismétlem.
Felsóhajt.
– Meleg víz, szappan? Gondolom ott is van, ahonnan
származol.
Madrid felhúzza az ingujját a könyökéig, és elővillannak a
bőrét befedő festett napórák és versidézetek. A kezén és az
arcán is meglehetősen sok tetoválás van, de a karjain is
gyönyörű darabok kígyóznak fölfelé, a könyökén túl, és
valószínűleg befedik a vállait is. A kléfteszi kalózok jele. Akik
pénzért ölnek. Bár gondoltam, hogy Kléfteszből származik, azt a
legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Elian egy
bérgyilkost is képes beválogatni a legénységébe. Ahhoz képest,
hogy tagadja, miszerint háború lenne, elég jól megválogatta a
katonáit.
Madrid oldalba bök, és halkan megjegyzi.
– A víz nem meleg. De a szappanról nem hazudott Kye.
– Nem túl kellemes érzés, ha az ember beugrik az óceán
vizébe – incselkedik megint Kye. – Vagy szeretnéd, ha inkább
beüzemelném az új palánkot?
 – Nem – felelem. – Hagyjuk meg a következő alkalomra,
amikor megfenyegetsz majd.
A homlokát ráncolja.
– Ha a kapitány nem figyelne, tényleg nagyon szívesen
belelöknélek a vízbe.
Fintorogva a felső fedélzetre nézek, ahol Torik épp a
kormánnyal van elfoglalva. Elian ott áll az első tisztje oldalán, és
a korlátra dől. A kalapját mélyen a szemébe húzta, a karimája
lazán, hanyagul lóg előre. A bal lába a jobb mögött, a két karja
keresztbe fonva maga előtt, de még nekem is feltűnik, mi a
különbség aközött, ha valaki el van lazulva, vagy csak úgy tesz,
mintha.
A jó gyilkos ismertetőjegye, hogy sosem mutatja ki, milyen
tűz lobog benne.
Árgus szemekkel néz bennünket, néha lopva Torikra veti a
pillantását, és folytatják a beszélgetést. Legtöbbször úgy
beszélget másokkal, hogy engem lásson a szeme sarkából. Nem
csinál titkot abból, hogy vizslat, sőt, egyértelműen tudtomra
adta, hogy minden egyes mozdulatomat figyelni fogja. Elian
nem bízik bennem, és szeretné, ha erről nem is feledkeznék
meg. Okos dolog tőle, bár kissé idegesítő, mert minél hosszabb
ideje figyel és látja, hogy nem csinálok semmit, annál
önelégültebb lesz. És végül elfelejt majd gyanakodni is. Úgy
meg fog bízni bennem, hogy úgy érzi majd, nem is szükséges
már figyelni.
– Nem is érdekli, hogy látom – szólalok meg.
– Ez egy hajó – jegyzi Kye.
– De nem vendég vagyok?
– Fogoly vagy. – Nem tudom nem észrevenni, milyen
csalódott a hangja.
Valamiért nem tudom megállni, hogy ne nevessek ezen.
– A végén még elunja, hogy folyton engem nézzen.
Madrid a szemöldökét ráncolja, a tetoválásai közt megjelenik
egy éles vonal.
 – A kapitány sosem unatkozik – közli velem. – Egyszerűen
nem így van bekötve.
Hosszasan beszívom a hideg levegőt, és visszafordulok a víz
felé.
– Mi lesz a következő megállónk?
– Pszémata – feleli Kye.
– A hazugságok földje.
– Végre valami, ami neked is ismerős, mi? – húzza az agyam,
mire Madrid beleöklöz a vállába.
– Valójában anyám a legtöbb királyságról tanított nekem –
válaszolom őszintén. – Azt gondolta, hasznos lehet, ha sokat
tudok a… – kis híján úgy fejezem be a mondatomat, hogy
„prédámról”, de gyorsan észreveszem magam és javítok – a
történelemről.
– És mit tanultál róla? – kérdezi Kye.
A vállam mögött Elianra pillantok, aki a távolban a korlátra
támaszkodik, könyökét a fán pihenteti.
– Eleget – válaszolom végül.
– És hány nyelven beszélsz?
Óvatosan Kye-ra nézek, mert rájövök, hogy ez a beszélgetés
kezd kihallgatássá fajulni.
– Csak pár nyelvet ismerek.
Sosem volt rá okom, hogy többet tanuljak a midaszinál és pár
más fontosabb dialektusnál, amit sokan beszélnek a
királyságokban. A saját nyelvem, aminek megvannak a maga
tüskéi és éles sarkai, bőven elég nekem. Valójában dönthettem
volna úgy is, hogy nem tanulok meg midasziul sem. Sok szirén
nem beszéli ezt a nyelvet, annak ellenére, hogy ez a
legelterjedtebb az emberek világában. De a dalaink mindegy
milyen nyelven szólnak, így is, úgy is be tudjuk gyűjteni a
szíveket.
Mégis szerencsésnek érzem most magam, hogy tudok
ilyesmit. Ha nem beszélnék midasziul, a herceg abban a
pillanatban megölt volna, hogy kinyitottam a szám. Egy ember,
aki csak pszárinul tud, nem a legjobb álca.
– A kapitány tizenöt nyelven beszél – közli Madrid büszkén.
– Jaj, vigyázz, egy kis nyál fröccsent a válladra – mutat Kye a
lány karjára. – Ide, egész pontosan.
Madrid ellöki a kezét.
– Úgy értem, ez hatalmas teljesítmény. Elvégre én csak két
nyelven tudok.
– Ja – vágja rá Kye. – Hát persze hogy kettőn.
– Miért akarna bárki tizenöt nyelven beszélni, mikor a
világon szinte mindenki tud midasziul? – teszem fel a kérdést.
– Vigyázz, ezt meg ne hallja a kapitány – figyelmeztet
Madrid. – Ő a kultúra megőrzésének nagy szószólója. – Miközben
ezt mondja, égnek emeli a szemét, mintha semmit nem élvezne
jobban annál, hogy végignézze, miként pusztul el a saját
kultúrája. – Glósszában tanult, de végül rájött, hogy senki nem
sajátíthat el egy nyelvet tökéletesen a sajátján kívül.
– Lira nem szorul rá, hogy megismerje a kapitány előéletét –
kel gazdája védelmére Kye. – Főleg akkor, amikor éppen készül
felvenni valami másik ruhát, ami nem fegyver kenőzsírjától
bűzlik.
Madrid elmosolyodik.
– Rendben – mondja végül és csettint egyet. – Mit szólnál egy
kicsit merészebb darabhoz?
– Merészebb?
Habozok, Madrid harcos arcán pedig megjelenik egy mosoly
apró árnyéka.
– Semmi pánik – mondja. – Csak arra gondoltam, hogy nem
annyira kislánynak fogsz tűnni, inkább igazi martalócnak.
Lassan bólintok. Engem aztán egyáltalán nem érdekel,
milyen ruhát ad rám, amíg az melegen tartja a törékeny
csontjaimat, mert most úgy szorongat a hideg, mintha több száz
szirén vetette volna rám magát.
Ismét Elian felé eresztek egy pillantást. Szemét eltakarja a
széles karimájú kalap, amit a déli napsütés miatt visel, de így is
érzem, hogy figyel engem. És vár. Hogy elszóljam végre
magam, kiderüljön, mi az igazi indítékom, vagy talán csak azért,
hogy halljon valamit, amivel kiérdemelhetem a bizalmát.
Hagyom, hadd nézzen. Ha úgy lesz, ahogy Madrid mondta,
akkor legközelebb már azt fogja látni, hogy ugyanolyan kalóz
vagyok, mint ő.
 HUSZONHÁROM
ELIAN

NEM IS TŰNIK FEL, MILYEN NYUGTALAN VAGYOK, csak amikor látom,

hogy Lira elindul az első fedélzetről, és teljes kalózszerelést
visel, a faláb kivételével.
A legénység épp halkan duruzsol, valami egészen másról
folyik a szó, Kye pedig hevesen gesztikulálva magyarázza
Toriknak, hogy a régi szokásokat milyen nehéz elhagyni, de
amikor meglátjuk őt, egyszeriben mindenki elhallgat.
Lira haja oldalra fésülve, vastag loknijain fonott szalagok
tekerednek végig furcsa mintázatban. Füléből hatalmas
aranykarikák lógnak, amitől megnyúlik a cimpája. Még innen
hátulról is látom, hogy a fülére egy kis vér száradt. Sötét,
kékeszöld nadrágot visel hozzáillő díszes kabáttal, amit ovális
gombdíszek tarkítanak. Vállain aranyszínű bojtok, csuklójánál
pedig kilóg egy fehér ing ujja. Könyökét foltok fedik, amelyeket
sietősen erősítettek oda fekete cérnával.
Lira a csípőjére teszi a kezét, és úgy csinál, mintha nem lenne
magabiztos, pedig a találkozásunk első pillanatától fogva látom
rajta, hogy nagyon is az. Lehet, hogy most úgy fest, mint egy
kalóz, de még nagyon sok minden kell ahhoz, hogy annak is
tekintsük.
– Most hülyéskedtek velem, ugye? – szólal meg Kye. – Azt
mondtam Madridnak, hogy vigye el zuhanyozni, nem azt, hogy
öltöztesse be kalózhercegnőnek.
– Aranyos, hogy szerinted hercegnőnek néz ki – válaszolom.
– Ezt majd később mindenképp közlöm vele.
– Komolyan mondtam – folytatja Kye, mintha erre nem
jöttem volna rá magamtól is. – Először trükkösen eléri, hogy
feljusson a hajónkra, most pedig már úgy is akar kinézni,
mintha közénk tartozna? Mintha azt akarná, hogy felejtsük el,
hogy kívülálló, és ne figyeljünk rá annyira.
– Neked aztán jó sok összeesküvés jutott eszedbe egy ing és
egy új csizma láttán.
– Ne légy naiv – teremt le Kye. – Te is nagyon jól tudod, hogy
nem bízhatunk meg egy idegenben.
A fogaimat összeszorítva félig elmosolyodom. Az egy dolog,
ha óvatosságra int, de az, hogy kioktat engem a saját hajóm
fedélzetén, mint egy gyereket, az egész más. Naiv. Ez a szó túl
ismerős nekem ahhoz, hogy mélyre hatoljon.
– Úgy beszélsz, mint az apám – mondom. – Ha leckéztetésre
vágyom, akkor majd szólok, köszönöm.
– Én csak próbállak jó tanácsokkal ellátni.
– Próbálsz megkérdőjelezni engem, és ez most már kezd
nagyon fárasztó lenni. – Felsóhajtok, érzem, hogy elfog a
fáradtság: az a fajta, amit általában Midaszban szoktam csak
érezni, mikor otthon vagyok. – Nem valami újonc vagyok, aki
most jár először a tengeren – közlöm vele. – Én vagyok ennek a
hajónak a kapitánya, és nagyra értékelném, ha végre felhagynál
azzal, hogy úgy kezelsz engem, mint valami tapasztalatlan kis
herceget, akinek jó tanácsra van szüksége.
Kye válla megfeszül, de most túl ideges vagyok ahhoz, hogy
azzal törődjek, miként ül ki arcára a begyakorolt higgadtság.
Ezen a hajón nem kellene úgy élnem, mint egy midaszi
előkelőségnek, akit körbevesznek a testőrök és tanácsadók.
Rohadt kalózként kellene élnem.
Ilyenkor szokott eszembe jutni az alku, amit az apám
felajánlott neki: ne úgy legyen mellettem, mint egy barát, hanem
mint egy testőr, és védjen meg engem a világtól, amit fel akarok
fedezni. Még ha Kye tagadja is, hogy ezért van itt, azzal, hogy
megkérdőjelezi a döntéseimet, és kételkedik abban, hogy
helyesen viselkedem-e, csak azt éri el, hogy folyton az apám és
az udvara jut eszembe. Meg az, hogy Kye egy diplomata fia, aki
hozzászokott ahhoz, hogy így vagy úgy, de kezelnie kell a királyi
család tagjait. Én pedig nem vagyok más, mint egy herceg a sok
közül, aki szeretne kalandozni egy kicsit, mielőtt trónra lép.
Lecsusszanok a létrán a nagy fedélzetre. Lira combjára egy
pisztolytáskát rögzítettek, a térdéig érő csizma hajtókája fölé. A
derekán lógó, vörös színű ruhaanyagból készült övön pedig ott
fénylik egy arany nyílás – elég széles ahhoz, hogy átférjen rajta
egy kard. Szerencsére Madrid fegyverekkel nem látta el, csak a
hozzájuk való felszerelésekkel.
– Nocsak, szinte be is olvadtál – jegyzem meg.
Lira az orrát ráncolja.
– Ezt nem veszem dicséretnek.
Leemelem a kalapom, és a létrához támasztott kardom felé
indulok. Egy szablya, aminek egyik vége kemény arany, ebből
tűnik át hamufeketévé. A markolata visszafelé hajlik, szépen
kidolgozott, a fémtestben pedig, összetekerve, Midasz térképét
tartom. A penge csúcsa enyhén ívelt, így lehet a leghalálosabb
sérülést okozni.
Madridra bökök a fegyverrel, és azt mondom:
– Adj Lirának valamit.
Azért Madridot kérem meg, mert ő sokkal jobban ért a
szigonypuskához, mint bármi máshoz. És tudom azt is, hogy a
legénység többi tagja nem engedelmeskedne azonnal, hanem
hezitálna. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egy kalózt
elválasszanak a fegyverétől, ez nonszensz.
– Elian.
Kye vág a szavamba. Figyelmeztetni akar, hogy ne csináljak
semmi hülyeséget, meggondolatlanságot, akkor sem, ha ez is a
bizalompróba része.
– Madrid – sürgetem a lányt, és a vadászkésére mutatok.
Erre ő határozott mozdulattal átnyújtja Lirának, okosan
kerülve, hogy Kye irányába nézzen. Kíváncsi arra, mi fog
történni, ahogy a többi emberem is. Érzem, hogy mind
bennünket néznek, elhallgatnak, nem énekel senki, körbeölel a
súlyos csönd, figyelik, mi lesz ebből.
– Nem is vettem észre eddig, hogy tudsz mosolyogni –
jegyzem meg, amikor Lira az új fegyverét nézegeti.
– Megtanítod, hogyan harcoljak.
Ezt nem kérdésként mondja, inkább kérésként. Sőt:
parancsolja, mintha nem is én ajánlottam volna fel a lehetőséget,
hanem női bájának köszönhetően alakultak volna így a dolgok.
Mintha lenne benne bármi báj.
Nem szokásom megtanítani a trükkjeimet idegeneknek, de ha
Lira túl akarja élni az embereim közt, akkor tudnia kell, hogyan
bánjon a karddal. Azt is elég zavarba ejtő volt végignézni, ahogy
Eidüllióban az őrt kezelte, és szükségem van rá, ha le akarom
győzni a Tenger Úrnőjét. Lira addig nem fogja felfedni a titkait –
a szertartással kapcsolatos apró részleteket és más, hasonló
finomságokat –, míg fel nem értünk a hegy csúcsára. Ami azt
jelenti, hogy életben kell maradnia, és tudnia kell megvédeni
magát akkor is, ha én nem leszek ott. Főleg akkor, ha
megérkezünk a következő úti célunkhoz. Ha Lira szerint a
legénységem túl nyers és pokróc, akkor nagyon meg lesz
lepődve, amint találkozik a Xaprárral.
– Megtanítom neked, hogyan élheted túl – javítom ki. – Az
első lecke: ne állj így.
A lába felé mutatok, amit szorosan összeszorít térdnél, és úgy
néz ki, mint egy nagy, egyenes szög. Ha Lira tényleg igazat
mondott a családjáról, akkor többet várnék tőle. A plomisztészi
harcosok egytől egyig zsoldosok. Azt is mesélte, hogy még
gyerek volt, mikor a szülei meghaltak, ez pedig azt jelentheti,
hogy túl fiatalon maradt egyedül ahhoz, hogy rendesen fel
tudják nevelni.
Megmutatom, hogyan kell állni, Lira pedig lemásolja a
testtartásomat. Mintha a tükörképem lenne, még a karját is
megemeli, hogy utánozza a behajlított könyökömet.
– Ha legyőzlek, mi lesz a jutalmam? – kérdezi.
– Az, hogy megtanultad megvédeni magad.
Szája gyilkos mosolyra húzódik.
– És ha megöllek?
– A hamis magabiztosság nem jó barát – leckéztetem, és
mintha csak az apám hangját hallanám.
Aztán támadok.
Lira nagy ívben felfelé rántja a kardját, kivédve az első
szúrásomat. Gyors ugyan, de bizonytalan. A lába ügyetlen, és
amikor oldalra lép, összekoccan a két térde. Mintha nem lenne
hozzászokva a járáshoz, hagyja, hogy minden súly és minden
munka a jobb lábára nehezedjen. Ismét előrelendülök, most
lassabban és puhábban, mint az imént. A kardjaink egymásnak
feszülnek.
Elfordulok, a fejem fölé hozom a kardot, így Lira most simán
meg tud támadni.
Nem is hezitál. A pengéje az enyémhez csapódik, keményen.
Ha nem a képességei miatt fog nyerni, akkor a kegyetlen
erejével. Nem is foglalkozik azzal, hogy épp tanítani akarok
neki valamit. Csak azt akarja megtudni, hogyan győzhet.
Lehajolok, és próbálom kirúgni alóla a lábát, de az utolsó
pillanatban ugrik egyet és így nem járok sikerrel.
– Ez jó volt – jegyzem meg. – Honnan tudtad, hogy ezt fogom
csinálni?
– Nagyon kiszámítható vagy.
Unott pofát vágok.
– Akkor ne csak hátrálj. Ha támadok, az a dolgod, hogy
engem védekező helyzetbe kényszeríts. Mindig változtass a
testtartásodon, hogy az ellenfelednek kelljen menekülnie tőled.
– A háborúkat nem futással szokták megnyerni – mondja
erre.
– A háborúkat nem lehet megnyerni – felelem. – Ott
mindenki csak veszteni tud.
 Lira kardja megremeg, szigorú arcán az értetlenség tűnik fel.
Mintha más válaszra számított volna a nagy szirénmészárló
hercegtől. Mivel nem mond semmit, előrenyújtom a kardom, és
megtöröm a feszült csöndet:
– Na, támadj!
Előreveti magát, olyan erővel, hogy a kardjaink egymásba
gabalyodnak. A zaj még akkor is a levegőben vibrál, mikor
félrelépek. Lira ismét támad, és láthatóan csak egy cél vezérli:
hogy valamilyen módon megsebesítsen. Minden újonc
ugyanezeket a hibákat követi el, mert nem értik a lényeget.
Nincs más szándék a támadásuk mögött, mint hogy öljenek.
– Legyen célod – tanácsolom neki, miközben egy újabb
próbálkozását verem vissza.
Lira nehezen, fürgén kapkodja a levegőt.
– Az mit jelent?
– El kell döntened, mit akarsz. Tudd, mivel lehetne a legtöbb
kárt okozni, és azt hogyan érheted el. Gondolkodj, mielőtt
támadsz.
Előrelendülök, Lira hátrál, majd tesz egy lépést felém. A lába
botladozik, mintha táncolva közlekedne a fedélzeten. Nem túl
kecses a mozgása, de jobb, mint eddig. Azt legalább el lehet
mondani róla, hogy gyorsan tanul.
A karja felé suhintok, de most keményebben. Minden
csapásomban egy kicsivel több erő van, míg azt nem látom,
hogy a karja tétován mozog. Mikor már úgy tűnik, hogy menten
kiesik kezéből a kard, oldalra fordul, és feljebb emeli a bal
könyökét. Épp időben blokkolom az ütést, kis híján
lenyisszantotta az orrom. Kezd ráérezni a dolog ízére, és
láthatóan mindent megtesz azért, hogy ő nyerjen. Azt is
mondhatnám, hogy csodálatra méltó, ha nem lenne ilyen
pimasz.
Lökök egyet Lirán, mire egy nagy huppanással a
deszkapadlóra esik. A hátára fordul, könyökével támaszkodik,
és egy jó nagyot sóhajt.
 – A lovagiasság nem tartozik az erényeid közé – állapítja
meg.
– Ez majd eszembe jut, ha legközelebb süllyedni látlak.
– Nem süllyedtem. – Lira feltápászkodik. – Nem tudok
elsüllyedni.
– Nem – vágom rá. – De úszni sem.
Fenyegető pillantást vet rám, majd felveszi a kardját, és int,
hogy tegyem ezt én is. Boldogan engedelmeskedem, sőt. Úgy
tűnik, végre sikerült vele megértetni ezt-azt.
Lira felém tartja a penge hegyét – egész pontosan a szívem
fölé. Arrébb ugrom, és a kardom markolatát a gyomrához
nyomom. Hátrál egy kicsit, de a fogait erősen összeszorítja.
Nem ordít fel és nem ad ki semmi fájdalmas hangot, csak az
ördögi ragyogás jelzi a szemében, mit érez. Az jut eszembe,
hogy ideje lenne abbahagyni, de nem tehetem, mert most ismét
felém lendül.
A következő csapásba minden erejét beleadja, és nem tudom
elég gyorsan a magasba emeli a kardomat. Váratlanul jött, én
pedig lassú voltam, úgyhogy most Lira könnyedén
megsebezhet.
Ököllel állon ver.
A fájdalom erős, de gyorsan elillan. Lira láthatóan
megdöbbent azon, mit tett. Engem annyira nem lep meg,
elvégre én adtam neki esélyt erre azzal, hogy figyelmetlen
voltam. Rúgok egyet, mire Lira kardja messzire repül a fedélzet
padlóján. Próbálja utánam csinálni, pont a szívemmel egy
vonalba emelve a lábát. De nem bír egyensúlyban maradni, és
mire a bokája a levegőbe ér, megfogom és elfordítom.
Megpördül, majd jó hangosan a fenekére huppan.
Odalépek elé. A földön tenyerel, de mikor látja, hogy
közeledem, megemeli a fejét, és kinyújtja a lábát. Érzem, hogy
kirúgta alólam az alsó végtagom, de sikerül visszanyernem az
egyensúlyomat még mielőtt mellé esnék.
Hátrálok, Lira pedig ismét talpra áll. Úgy méregetjük
egymást, mint a vadász meg a prédája, én pedig a szemöldököm
rándításával jelzem, hogy jöjjön csak, ha mer. Lira pajkos
mosolyt küld válaszképpen, aztán felkapja az elvesztett
fegyverét.
Így folytatjuk, kardok feszülnek egymásnak, zihálva
kapkodjuk a levegőt. A távolban közben felbukkan a nap, de az
is lehet, hogy a hold. Minden elmosódik körülöttünk, és mikor
Lira ismét leszorítja kardom az övével, hagyom, hogy minden
eltűnjön. A küldetésem, a királyságom. A világ. Tudom, hogy
léteznek valahol, de nem most, mert ebben a pillanatban csak ez
van. Én, a hajóm és a lány, akinek szemében ott látom az óceánt.
 HUSZONNÉGY
LIRA

EGYÜTT DÚDOLOK AZ ÓCEÁN ZÚGÁSÁNAK RITMUSÁVAL, egyik kezem

az övemen, az üres kardhüvely fölött, a másik pedig a Szaád
korlátjáról lóg lefelé. Az éjszaka csillagokat tűz az égboltra,
olyanok, mint a kabátomra varrt apró kis díszek.
Valahol a közelben már itt egy újabb birodalom – a következő
megállónk, amit Elian betervezett –, a legénység pedig békésen
alszik odalenn, miközben a part felé tartunk. Ahol most épp
vagyok, a hajó nem leng ki, egyenesen halad előre, csak néha-
néha imbolyog kicsit a fedélzet, de az is kellemes. Anélkül, hogy
bárki fenn lenne és megparancsolná neki, Elian fenséges hajója
okosan navigál a választott cél felé.
Megigazítom magamon a kabátot, mert a szél erőre kapott, és
a dalom is sebesebbé vált, ennek megfelelően. Olyan furcsa, úgy
tudok most énekelni, hogy közben senkinek nem okozok vele
fájdalmat. Épp az ellenkező dolgot érem el vele, mint amire
szánták, ugyanis nincs a nyomában sem halál, sem szenvedés.
Nem marad más utána, csak a dallam.
Olyan békés most minden.
Van valami a Szaád mindennapos rutinjában, ami elfeledteti
velem, milyen mocskos dolgok rejlenek a szívem mélyén. Az
éjszakák, amiket a nyughatatlan óceánon töltök, távol az anyám
haragjától, távol a legénységtől – és Kye-tól, bár azért annyira
nem tart már tőlem, hogy mindig kelletlenül viselkedjen –,
olyan különlegesek, valahogy békére lelek ilyenkor. A közös
szokásaik az otthonomra emlékeztetnek. Meg Kahliára. Ezek az
emberek úgy néznek Elianra, ahogy a kuzinjaim rám: olyan
odaadással, ami mögött nem vak hűség rejlik, hanem olyan,
amit kiérdemeltünk az idők során. Bizalom. Barátság. Talán még
az is lehet, hogy szeretet. Legalább könnyebben el tudom
játszani, hogy nem vagyok az anyám lánya. Úgy élhetek, mint
aki még sosem ölt, és anélkül telhetnek az órák, hogy aggódnom
kéne amiatt, hogy a viselkedésemmel elárulom vagy veszélynek
teszem ki magam.
Kezdem megérteni, miért döntött úgy Elian, hogy feladja a
rangjával járó kötelességeket, és inkább vándoréletet él. Bár én
azt tervezem, hogy visszatérek a Diavólosz-tengerbe, és
átveszem anyám helyét, nem tagadom, csábító gondolat úgy
élni, hogy nem nyomaszt egyik királyság súlya sem. Nem is
olyan rossz ötlet ez, amit a herceg kitalált magának. Sőt.
Legalább tudja, mit akar.
Az anyám hangja kavarog a fejemben, mintha rám
parancsolna, hogy adjam fel, úgysem győzhetem őt le soha,
inkább szerezzem meg Elian szívét, míg nem késő. Ha nem
sikerült megszereznem Kétó Második Szemét, akkor nem elég,
ha meghalok, de az óceán árulójaként halok meg. De mi más
választásom lehetne? Hajoljak meg és imádkozzak, hátha egy
nap felajánlja nekem a trónt, közben pedig nézzem végig, hogy
a jelenlétében Kahlia elsorvad? Ha az anyám utasításait
követem, akkor arra kárhoztatom Kahliát és az óceán többi
lakóját, hogy anyám terroruralma alatt éljenek. De ha nem
követem őket, ha végig merem csinálni, amit elterveztem, akkor
azzal bebizonyíthatom azt is, mennyire nem igaz, hogy selejtes
és torz vagyok.
Erősebben szorítom a hajó korlátját, mélyen tüdőmbe szívom
a tenger sós levegőjét.
Bárcsak olyan egyszerű lenne a küldetésem, mint Eliané.
Neki csak az emberiség megváltására kell koncentrálnia.
Hatalmas feladatnak tűnik, de közben neki nem kell elárulnia
senkit a hozzátartozói közül. Ha sikerrel jár, az anyja büszke
lesz rá. Ha én sikerrel járok, az enyém meghal.
Most, hogy Elianra gondolok, valahogy jobban fázom.
Bármelyik utat is választom, neki meg kell halnia. Mindegy,
hogy most próbálom-e megölni vagy várok még vele, de olyan
opciót nem látok magam előtt, amiben meghagyom az életét.
Minden egyes tettem árulás lesz. Minden döntésem
mészárlással jár. Nem számít, mit mondott az anyám, úgy tűnik,
épp olyan szörnyeteg lett belőlem, mint akarta.
Ebben a pillanatban, míg ezen merengek, halk melódia tölti
meg a levegőt. Egy távoli altatódalocska, túl messze ahhoz,
hogy értsem, de elég közel, hogy felismerjem. Álmosító és
csábító. Olyannyira, hogy kell pár másodperc, amíg felfogom,
hogy a hajó megremegett. Mintha az óceán hallotta volna áruló
gondolataimat, és ránk küldött valami istentelen erőt, hogy
borítsa fel a Szaádot. Előrehajolok, és a hajó oldalára támasztom
a két tenyerem.
Majdnem átvet a súlyom a korláton. Visszafojtok egy sikolyt,
és a békés óceánra nézek. Még csak nem is hullámzik a
közelemben, és nem jelenik meg olyan finom hab sem a
felszínen, aminek ilyen erőteljes lökés után kellene. Egy árnyat
viszont kiszúrok.
Pislogok.
A sötét vízben lebeg, nem látom rendesen, kitakarja a
feketeség, de azt észreveszem, hogy a Szaád oldalába
kapaszkodik. Hunyorogva még közelebb hajolok, hátha így ki
tudom venni, mi ez.
És akkor a sötétségből egy csontváz karma nyúl ki.
Az árny felém mászik, majd rémisztő sebességgel
kapaszkodik fel a hajó oldalán. Visszaugrom, még épp időben,
mert a lény a fedélzetre huppan, és megrázza a farkát.
A testét úgy borítják az éles tarajok, mint a sebek, húsát pedig
apró, szürke foltok pettyezik. Az uszonyai szétnyílnak, és
láthatóvá válik, hogy mind egy-egy penge, hatalmas felsőteste
pedig csupa ránc és redő, karjai végén tintafoltos karmok. Félig
cápa, félig pedig valami egészen démoni lény.
A Húsevő.
A térdemre ereszkedek, mire anyám szörnyetege felordít.
Felém csámpázik, csúszós tenyerével felém kap, és megfogja az
arcom.
– Pórni mou – hörögi.
Nem reagálok a követelésére, sem arra, hogy azt milyen
undorító módon közli velem, s közben karmát mélyen az
arcbőrömbe vájja. Már akkor is óva intettek a Húsevőtől, mikor
még szirén voltam, de most, hogy emberré változtam, nagyon
könnyen elpusztíthat. Talán ezért küldte az anyám. Az jut
eszembe, vajon Elian és a többiek miért nincsenek még itt. Az
lehetetlen, hogy nem érezték a hajó billenését. Aztán meghallom
ismét azt az ismerős altatót, amit a szél hoz magával – minden
egyes versszaktól egyre lejjebb csukódik a szemem.
Egy szirén dala. Hogy a legénység tagjai egész biztosan ne
keljenek fel.
– Anthrópínos – ugatja a Húsevő.
Ember.
A szó rekedten tör fel a torka mélyéről, süvítve áramlik a
fogai közti réseken át. Undorodik tőlem. És kíváncsi is. Még
talán tetszik is neki az átváltozásom, már ha a hablegények
képesek bármi, örömhöz hasonló dolgot érezni. A Húsevő
megragadja az állam, és közel húz az arcához, megcsap a
szájából áradó savanyú vérszag. Mikor mocskos nyelvét
kinyújtja, igyekszem teljesen mozdulatlan maradni.
Összeszorítom a fogaimat, de hamarosan érzem, hogy a
nyelvem köré egy húsdarab tekeredik. Érzem a bomló, rothadó
ízét.
A Húsevő elugrik tőlem, és köp egyet. Cápafarkát a levegőbe
csapja, majd rám mereszti nyáltól csatakos agyarait. Érezte
bennem az emberi ízt, ahogy én is éreztem benne a démonit. A
megdöbbenését nevetés hangja követi az óceán felől, amibe
beleremeg a hajó, és megmozgatja a vitorláit is. A zene egyre
közelebbről hallatszik, a szívem pedig elszorul.
Anyám hosszú csápjai úgy folynak szét a fedélzeten, mint az
olaj, bőrén meglátom az ismerős törzsi tetoválásokat. Ragyogó,
csúcsíves koronája ott magasodik a fején, alsó része pedig úgy
omlik le egészen a derekáig, mint valami csicsás fejdísz.
Kezében a háromágú szigonyt szorongatja, a tekintete tőrként
fúródik belém.
– Ne légy így megijedve, drágaságom. – A Tenger Úrnője
elmosolyodik, és ettől kivillannak az agyarai. – Én vagyok az, az
édesanyád.
Felemelkedem a térdeplésből és a padlót nézem meredten.
Ezt – ha akarja – értelmezheti meghajlásként is. Minél tovább
bámulom a fa erezetét, annál forróbbá válik a bőröm, a ruhámon
átüt az izzadság, forr bennem a düh. A gondolatát sem tudom
elviselni, hogy ránézzek. Azok után, amit tett, az, hogy
megjelenik itt – ráadásul Elian hajóján –, a lehető legnagyobb
sértés.
Sűrű hallgatás feszül köztünk, és azon kezdek el
gondolkodni, vajon mi lesz a következő hang. A Húsevő
ordítása, az anyám nevetése vagy dühös szívem őrült
dobogása?
Ehelyett a dalomat hallom meg.
A korábbi, halálos erejű altató egyre hangosabbá válik, és
hirtelen rémülten nézek föl, majd megtántorodom. A dal
keresztülmászik a fedélzeten, finoman ringatja a Szaádot. A
dallam most is olyan narkotikus hatású, mint máskor, és még én
is alig bírok talpon maradni a közelében. Mintha elvesznék egy
régi emlékben vagy egy álomban, amiből már soha nem
ébredhetek föl. Mintha újjászülettem volna, de egy képzeletbeli
világban.
Hazug dalomnak köszönhetően egész biztos, hogy a
legénység tagjai nem tudnak majd felébredni.
Az anyám a melle fölé emeli hosszú, hártyás ujját, a kagylója
villódzni kezd a hangom hallatán. A tekintetem elködösül,
anyám szája megrándul.
– Csak zálogul vettem magamhoz – mondja. – Ha a
küldetésed végeztével hazajössz, visszakapod.
Kétségbeesetten igyekszem elűzni szememből a
szomorúságot.
– Azért jöttél, hogy kigúnyolj? – kérdezem.
– Egyáltalán nem – feleli a Tenger Úrnője. – Azért jöttem,
hogy lássam, hol tart a Hercegek Átka. – A nyakát nyújtogatja. –
A herceg szívét azok közé a mocskos rongyok közé rejtetted?
Valójában nem is csodálkozom, hogy eljött, és ellenőrzi,
mennyire tartom magam a tervéhez. Büntetésben vagyok, és
épp arrafelé tartok, amerre ő akarta, valahogy úgy, ahogy Elian
hajója is siklik tovább egyenesen, hiába alszik a kapitány. Én
vagyok az anyám hajója. Legalábbis ő így képzeli.
– Nem olyan egyszerű a dolog – jegyzem meg.
– Jaj, Lira! – Leszed egy hosszú hínárt a háromágú
szigonyáról. – A királynőknek nem lehetnek kifogásaik. Azt
hiszem, ez is egy újabb bizonyíték, miért nem lettél az még
mindig.
– Megérdemlem, hogy királynő legyek – jelentem ki. – Elég
erős vagyok ahhoz, hogy irányítsam a fajtánkat.
– Gyenge vagy – vágja rá. – Mindig is gyenge voltál. Nézz
csak magadra, emberek ruháját viseled, és emberi érzéseket
hordasz magadban. Tudod, mit látok a szemedben, Lira? Nem
halált, sötétséget és még csak nem is dühöt. Könnyeket.
Nagyot nyelek.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Az arckifejezésedről beszélek – feleli. – Olyan szomorú
vagy, mint egy ember.
Szeretnék vitatkozni vele, de még én sem tagadhatom, hogy a
szememből a szomorúság cseppjei ömlenek. Szirénként gyakran
éreztem magam mérgesnek, de bánatosnak sosem. Azóta nem,
hogy magamhoz vettem Crestell szívét, miközben az anyám
keze a vállamon pihent. De most, miközben hallom, amint a
dalom betölti Elian hajójának a fedélzetét, rádöbbenek, hogy az
anyám még mindig képes fegyverként használni engem
akaratom ellenére. A felismerés úgy ér, mint egy dárdadöfés. És
ahogy rám néz, abban nincs semmi féltés, teljesen más, mint az
az aggodalom, ami engem járt át, mikor megláttam Kahlia
sebeit. Vagy amit Kye arcán láttam, mikor Maeve rátámadt
Elianra. Vagy akár a hercegén, mikor kihúzott engem az
óceánból, ahová az anyám vetett, hogy fulladjak meg, ha úgy
esik. Miként lehet, hogy a Tenger Úrnője gyengeségnek látja azt,
ami az embereket összetartja, egységben, aminek köszönhetően
az erejük megsokszorozódik? A családot.
A Húsevő rám vicsorog, az anyám pedig felé nyúl,
végighúzza arcán éles karmát. Lassú mozdulattal egy vonalat
vés finoman a pofájára, a Húsevő pedig elégedetten felmordul.
– Kezd fogyatkozni az időd, Lira – mondja, és az ujját most az
ajkára nyomja. – És ha nem hozod el nekem a herceg szívét
hamarosan, akkor én fogom kitépni a tiédet.
 HUSZONÖT
LIRA

MIKOR A TÜKÖRBE NÉZEK, EGY IDEGEN LÁNY NÉZ VISSZA RÁM.

Újdonsült kalóz és újdonsült emberi alakját öltötte fel – amire a
Húsevő továbbra is igényt tart –, és mindenféle fintort vág,
amitől ártatlan vonásai eltorzulnak, két szemöldöke közt
például megjelenik egy különös mélyedés. Az ajka vékony, és
épp a gyűrődéseket igyekszik kivasalni orcájáról a tenyerével.
A bőröm kipirult a napsütéstől, hajam pedig kemény a sós,
nedves széltől. Előrelépek, megérintem az üveget, és csak
pislogok vadul – nem könnyű elhinni, hogy az ott tényleg én
vagyok. Lábbal, lábujjakkal. Egyforma színű szemekkel. És
valahol odabenn egy emberi szív ver, készen arra, hogy az
anyám kitépje.
A tükörben ekkor megpillantom Eliant. Mögöttem áll, arcán
elégedett vigyorral. Az ajtófélfának dől, keresztbe font karral.
Nem mond semmit, és csak nézzük egymást tovább a tükröződő
üvegen keresztül, majd egy furcsa érzés söpör végig rajtam,
rosszabb, mint a rettegés.
Hamarosan Pszématában leszünk, ami azt jelenti, hogy
hamarosan Págoszba érkezünk. Majd pedig a Felhő-hegységbe.
Kétó Második Szeméhez. Ahol Elian meg fog halni. A cselem
minden egyes részlete olyan pontosan meg van tervezve, hogy
nyugodtnak, felkészültnek kellene éreznem magam. De nem.
Túl közel kerültem azokhoz, akiket el fogok árulni. Az anyám
valószínűleg rajtam tartja a szemét, ami azt jelenti, hogy talán
még a tervemre is rájöhet. Kész csoda, hogy eddig nem szagolta
ki, és nem hallotta azt sem, milyen szaporán ver tőle a szívem.
És akkor ott van még Elian is, aki kardot adott nekem ahelyett,
hogy belém döfte volna, és most itt áll mellettem. Ez a
kegyelem, amit gyakorol, és a hűség, amit kiérdemelt, csupa
olyasmi, amit az anyám később egész biztosan ki szeretne irtani
belőlem – mert megkegyelmezni sosem szabad, a hűséget pedig
mindig magától értetődőnek kell venni –, de a furcsa az, hogy
azok az érzések, amelyek anyám szerint gyengévé tettek engem,
Eliant éppen hogy megerősítették. Olyan harcos, aki mindenben
tökéletesen az ellentétem, de valahol, talán abban, hogy
mindketten olyan elszántak vagyunk, mégiscsak hasonlítunk.
A tükörben azt veszem észre, hogy Elian továbbra is néz
engem. Összerezzenek, mikor rádöbbenek, hogy háttal állok
neki. Anyámnak sosem mertem hátat fordítani.
Gyorsan megpördülök.
– Mi van? – kérdezem.
– Eleget csodáltad magad?
– Abból sosem elég – válaszolom, bár valójában nagyon is
örülök, hogy eltereli a gondolataimat.
– Hamarosan kikötünk Pszématában. Ne felejtsd el, kérlek,
hogy mit mondtam neked.
Mintha el tudnám. Azt mondta, hazudjak bátran, abban már
olyan gyakorlott vagyok, hogy nem is kell gondolkodnom rajta,
hiszen mindig is ezt csináltam.
– Ha Pszémata annyira veszélyes – szólalok meg –, akkor
miért is állunk meg?
– Mert valamit meg kell szereznünk onnan.
Kérdőn nézek rá.
– Úgy érted, lopnunk?
– Helyes – vágja rá. – Látom, tanulsz!
Követem a főfedélzetre, ahol a legénység tagjai már
összegyűltek. Kye a mellkasa előtt feszülő övbe dugja a kardját,
és elrejt egy pisztolyt a kabátja alá. Ahelyett, hogy odamenne a
testőréhez, Elian még a szemkontaktust is kerüli vele, és úgy
dönt, mellettem marad. Kye sem indul el a nyomába, hanem
úgy csinál, mintha hirtelen nagyon fontossá vált volna, hogy
megigazítsa a kabátja gallérját.
– Azt gondolod, hogy a hazugok földjén megbocsátóbbak a
lopással szemben is? – szólal meg Madrid. – Mert egyébként
nem azok.
Metsző pillantást vetek Elianra.
– Valamit elloptál, mikor legutóbb itt jártál – mondom. – És
most meg akarod ismételni?
– Ki mondta, hogy én voltam az első, aki bármit is ellopott?
Mindezt felháborodott hangon mondja, de engem nem tud
átverni. Ezt egy grimasszal jelzem is neki, mire Elian felsóhajt.
– Nézd – fordul hozzám –, a lényeg az, hogy a Szaádot nem
látják szívesen.
– A Szaádot – ismétlem. – Vagy téged?
– Ezt úgy mondod, mintha a kettő közt bármi különbség
lenne.
– Feltételezem, nincs. – A tengeri kagylót forgatom az ujjaim
közt. – Mindketten ugyanolyan sötétek vagytok.
Elian felnevet. Hangosan, monoton hangon, amibe szinte
ugyanannyi gúny vegyül, mint az én megjegyzésembe.
– Na, nyomás – mondja aztán. – Nincs időnk arra, hogy
megtanítsam neked azt is, hogyan legyél vicces.

Pszémata különös, szürke város.

Vannak ugyan színei, de valahogy minden kísérteties, fekete
árnyalatba burkolózik. Mintha egy alig látható felhő borítaná be
a földet, ami árnyék és por keveréke. Az jut róla eszembe,
amikor alkonyatkor belenézek az óceán fekete vizébe vagy az
anyám még feketébb szemébe. Olybá tűnik, hogy ez valamiféle
örökké jelenlévő feketeség.
Megdörzsölöm a szemem, és mikor ismét élesen látok,
minden még sötétebb, mint azelőtt. Minél inkább erőlködöm,
hogy eltűnjön, annál erősebb lesz. Nem csoda, hogy épp ez vált
a hazugságok és csalások országává, a levegő éppolyan szürke
és szmogszerű, mint az emberek beszéde, akik belélegzik.
A szél csak úgy süvít, ahogy átvágunk az utcákon. Kerüljük a
szemkontaktust, és Elian meg a legénysége sem beszélget úgy,
ahogy szokott. Csak egy tucat ember indult most útnak, a
többiek ott várnak ránk a Szaádon. Úgy haladnak, mint a
kísértetek, nem is sétálnak, inkább lebegnek. Siklanak a kemény,
köves út fölött. Botladozva igyekszem lépést tartani – nem
lehetek túl légies látvány, bár abban az értelemben igen, hogy én
is alig látszom.
Amikor a térre érünk, a kalapomat még mélyebben az
arcomba húzom. Tudom jól, hogy nevetséges reakció, hiszen
nincs olyan élő ember, aki felismerne engem. Tulajdonképpen
én vagyok a legkísértetiesebb alak mindannyiunk közt. De
mégis így megyek tovább, és a szívem nagyot dobban, mikor
észreveszem, hogy valaki túl hosszan bámul bennünket. Mikor
Elianra pillantok, az arca üres és kifejezéstelen, de a tekintete
nagyon is élénk. Szeme úgy csillog, mintha valami mocskos
húzásra készülne. Rájövök, hogy ez az, ami miatt a csapatot
annyira vonzza az óceán. Az, hogy miközben mindenki jól
ismeri a hírüket, mégis csak ritkán láthatók.
Egy sikátor felé indulunk, ahol egy férfi vár ránk. Hosszú
fekete kabátot visel, fehér, legombolt gallérú inggel, kezét pedig,
amelyen sűrűn sorakoznak a gyűrűk, egy ugyanolyan
homokszínű sétapálcán pihenteti, amilyen a haja árnyalata.
Elian küld felé egy mosolyt, és mikor a férfi nem viszonozza,
átnyújt neki néhány pénzérmét is. Az idegen képén ekkor
elterül a vigyor, látom, hogy foga nem sok van, viszont tudja,
hová kell érintenie a tenyerét a szürke falon, az ugyanis úgy
mozdul el a keze alatt, mint egy függöny.
 Átad Eliannak egy kis kulcsot, és int, hogy fáradjunk csak
beljebb. Ahogy betesszük a lábunkat, a fal becsukódik
mögöttünk, és nem marad más körülöttünk, csak az árnyak. A
kőből készült bejáraton át befúj a könnyű szellő, és
meglobogtatja a fáklya tüzét. Összébb húzzuk magunkat egy
lépcső aljánál, amit éppencsak be tudtak szorítani ebbe a szűkös
helyiségbe. A kezem automatikusan a nyakamban lógó
kagylóhoz emelem. Nagyon kicsi ez a hely, és most jövök rá,
hogy tulajdonképpen soha életemben nem jártam még ilyen
szűkös helyen. Még a kristályketrec is lakályosnak nevezhető
ehhez képest.
– Mi ez? – kérdezem.
Elian a válla fölé pillant.
– Lépcső – jelenti ki, majd elindul fölfelé.
Nem is pazarlom az energiám a válaszadásra.
Ahogy felnézek a végtelenbe vesző fokokra, az a gyanúm
támad, hogy sok-sok erőre lesz most szükségem. Szerintem még
a págoszi Felhő-hegység sem lesz ilyen nehéz terep.
Csöndesen lépkedek felfelé a többiekkel, és csak
reménykedni tudok abban, hogy a lábam nem bicsaklik ki
alattam, még mielőtt a tetejére érünk. És amikor már úgy érzem,
hogy képtelen vagyok továbbmenni, Elian egy pihenőhöz ér, és a
homályos fényben egy hatalmas tölgyfa ajtó bukkan fel.
– Milyen drámai fordulat – jegyzem meg, miközben próbálok
bepréselődni mellé valahogy. – A másik oldalon vár valaki, aki
meg akar minket ölni?
– Te mióta tartozol közénk? – kérdezi Kye, mire Madrid a
bordái közé bök a könyökével. Felmordul, majd folytatja: – Jó,
hát amennyiben tényleg a bajtársunk vagy, alig várom, hogy
feláldozd az életed értem. – Nem sok választ el attól, hogy
lelökjem ezen a rohadt lépcsőn.
Figyelem, ahogy Elian előhalássza a kulcsot a zsebéből és a
ferdén álló lakatba dugja. Mikor az ajtó kinyílik, arra számítok,
hogy vastag porfelhő árad majd ki, és parázsló hamu meg
rothadás szaga csap meg. Ehelyett fény ömlik bentről. Olyan
erősen, hogy eltűnik köröttünk minden szürkeség. Több tucat,
gömb alakú fáklya világít odabenn meleg, sárga fénnyel.
A helyiség hatalmas, olyan, mint egy rejtett padlás, ahonnan
rengeteg ajtó vezet különböző szobákba. Középen egy óriási
csillár lóg, gyöngyszemei erősen megvilágítják a fényesre
polírozott padlót.
– Nem erre számítottam – szólalok meg, és hátra is hőkölök
ettől az ide nem illő világosságtól.
Elian belép a szobába.
– Ahogy arra szeretsz is emlékeztetni – mondja –, herceg
vagyok. Ez az a hely, ahová a királyi családok azon tagjai
jönnek, akik nem akarják, hogy rájuk találjanak.
– Mindig itt szállunk meg. – Kye ledobja magát egy elegáns,
szőrmével borított székre, a legtávolabbi falnál. – Rum ugyan
nincs, de az ágyak piszok kényelmesek.
– Már akinek jut! – vágja rá Madrid mosolyogva. – Csak
feleannyi ágy van, mint ahányan vagyunk, nem emlékszel? És
azt hiszem, most neked kell a földön aludnod.
– Miért nem alszunk együtt? – Sérült kezét a mellkasára
szorítja. – Több ezer nő ölni is képes lenne azért, hogy egy
ágyban fekhessen velem.
Madrid szúrósan néz rá.
– Azért, mert egyszemélyes ágyak – vágja rá élesen.
A tántoríthatatlan Kye Madrid térdére teszi a kezét.
– Alhatsz rajtam is – ajánlja fel.
Madrid ellöki a kezét.
– Ha fej, nyertem, ha írás, akkor hülye vagy. Hm?
– Toriknak kellene a földön aludnia – tanácsolja Kye, és
visszahuppan a székre. – Úgyis mindig azt mondogatja, hogy
veszélyes dolog elkényelmesedni bárhol, a végén még azt
képzeljük, hogy otthon vagyunk.
Torik csúnyán néz rá.
– Jól értek a késekhez, és ha nem vigyázol, oda találom
szegezni őket, ahová a nap sem süt.
Kye csak vigyorog.
– Egy olyan alaknak, mint én, nem illik a földön aludni.
Gyakorlatilag arisztokrata vagyok, elfelejtetted?
Torik üres, unott tekintettel fordul felé.
– Te egy arisztoparaszt vagy – mondja végül.
Elianra pillantok, aki úgy áll itt mellettem, mint egy szobor.
Meglep, hogy ő nem vesz részt ebben a barátságos
civakodásban, még csak el sem mosolyodik, mikor láthatóan
mindenki nagyon jól szórakozik. A tarkóját vakargatja, mintha
nem tudná, mihez is kezdjen, ha már mosolyogni nincs kedve.
– Szóval a következő lépés az lesz, hogy itt bujkálunk? –
teszem fel a kérdést.
– A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk kitalálni,
hogyan szerezzünk meg egy ősi műtárgyat anélkül, hogy
felfednénk, kik vagyunk – válaszolja Elian.
– Vagyis lopunk – javítom ki. – Hogyan akarsz ellopni egy ősi
műtárgyat?
– Az nem lopás, ha visszalopsz valamit. – Elian leveszi a
kabátját és a háta mögötti asztalra hajítja. – A nyaklánc a
Págosz-család tulajdona. Sokat ajánlottam azért, hogy
megszerezzem azt a térképet, ami megmutatja, milyen úton
jutunk el a hegyekbe, de a nyaklánc nélkül az egész nem ér
semmit. Azt mondta, az a rejtett dómhoz vezető kulcs.
– Mondta? – ismétlem. – Elárulnád, kiről beszélsz?
– Págosz hercegnőjéről – feleli Elian.
Kye-ra pillant, és furcsán méregetik egymást. Aztán Kye
megköszörüli a torkát.
– Azt állítod, hogy feláldozta a családja titkait egy ékszerért
cserébe? – nézek rá csodálkozva. – Milyen banális!
Elian szemöldöke feljebb szalad.
– Ha jól emlékszem – válaszolja, miközben gúnyosan méreget
–, te azt mondtad, képes lennél az életedet is adni egy
nyakláncért.
 – Azt mondtam, hogy előbb a tiédet – vágom rá.

Jóval azután, hogy a legénység többi tagja elment aludni, Elian

meg én együtt ücsörgünk. A terve összes részletét végigvettük
már, a legmocskosabb átverésekkel együtt, beleértve azt is,
hogyan szerezzük meg a hercegnőnek a családi nyakláncot
anélkül, hogy golyót eresztenének a szívünkbe. Minden fontos
pontot, amit tisztán akarok látni.
A fejünk felett, az íves mennyezeten lévő kis kerek ablakon
halványan besüt a nap. A gyertyák már szinte csonkig égtek, és
enyhe fényük halovány árnyékokat vet körénk. A hajnal illata
telepszik ránk, és a kinti szürkeség szinte ködként szivárog
befelé.
– Még mindig nem értem, honnan tudod, hogy ezek a
kalózok megszerezték a nyakláncodat – mondom.
– A Xaprár arról híres, hogy királyi családoktól lop –
magyarázza Elian, kezében egy ánizsos cukorkarúddal. – Ha
valahonnan eltűnt egy értékes családi ékszer, biztos lehetsz
benne, hogy Tallis Rycroft és kalózokból álló bandája tette rá a
kezét.
– Ha ez igaz is, már rég eladhatták, nem? Mi értelme lenne
hosszasan őrizgetni ilyesmit?
– Te azt hiszed, Rycroft a létfenntartás miatt lop – mondja
Elian. – Lehet, hogy egykor így volt, de most már csak azért
csinálja, hogy megmutassa, megteheti. Egy ilyen nyaklánc
számára presztízs. Sokkal inkább trófeaként tekint rá, mint
kincsre. Egy újabb műtárgyként, ami azt bizonyítja, mennyire
nagymenő is ő.
– Ha ennyire nagymenő – folytatom –, akkor hogy akarod
ellopni tőle? Szerintem észreveszi, ha a zsebében matatsz.
– Figyelemeltereléssel. – Elian beleharap a medvecukorba. –
Ők épp erre néznek – színpadiasan meglegyinti az egyik kezét –,
miközben én itt ügyködöm. – A másik kezével felém int, és
iszonyatosan elégedettnek tűnik. – A lényeg, hogy folyamatosan
ártatlannak tűnj, és ne vond magadra a gyanút.
– És mi lesz, ha ez nem válik be?
– Van egy mentőötletem. – Elian büszkén előránt a zsebéből
egy kis fiolát. – Ez nem annyira ravasz módszer, ellenben
ugyanolyan hatásos.
– Méreg? – nézem elgondolkodva. – Csak nem a
jövendőbelidnek tartogatod?
– Nem halálos – állítja Elian. Ahhoz képest, hogy gyilkos,
mintha megsértettem volna a feltételezéssel is. – És nem. –
Elhallgat, majd arcán félmosollyal néz rám. – Hacsak nem te
leszel a feleségem.
– Ha én lennék a feleséged, meg is innám.
– Ha! – Hátradönti a fejét nevetés közben, majd visszadugja
az üvegcsét a zsebébe. – Szerencsére emiatt nem kell
aggódnunk.
– Mert már van jegyesed?
Habozik válaszolni.
– Miért gondolod ezt?
– Mert királyi származású vagy – válaszolom. – És a királyi
családok ezt csinálják. A hatalom miatt kötnek házasságot.
Ismét eszembe jut a Húsevő meg az, ahogy az anyám hangja
átment éneklésbe, mikor közölte velem, hogy kiválasztotta
számomra a legjobb harcost, hogy folytatódhasson a
vérvonalunk. A hablegénynek narancsszínű vér száradt a szája
sarkára, és úgy méregetett, hogy a tekintetében egyszerre láttam
éhséget és hűvös érdektelenséget. És pár nappal ezelőtt a Szaád
fedélzetén is azt éreztette velem, hogy az övé vagyok, még
emberi formámban is. A gondolattól kissé kényelmetlenül
kezdem érezni magam.
– Nem várom meg, hogy úgy legyen – válaszolja Elian. – Ha
én megnősülök, az nem a hatalomról fog szólni.
 – Akkor miről?
– Az áldozatról – jelenti ki metsző hangon. A hangsúlyában
van valami végérvényes, mintha beletörődött volna a dologba,
akkor is, ha nem büszke rá. Nyel egyet, elég hangosan ahhoz,
hogy kiszúrjam, és ettől arrébb húzódom, mert mintha mászna
felém a feszengése.
Elian a padlót nézi, én meg úgy érzem, mintha lelepleztem
volna, vagy mintha elárult volna egy titkot, amit aztán rögtön
meg is bánt. Bármi is történt, nem tudom, mit kellene
mondanom, és a helyzet kezd annyira intim – túl intim – lenni,
hogy kétségbeesetten kattogok azon, mivel törjem meg a
csendet.
– Igazad van – szólalok meg végül, és próbálok minden
szomorúságot száműzni a hangomból. – Melletted leélni egy
életet valóban nagy áldozatot jelent.
– Igen? – Elian szemébe visszatér a fény, és úgy mosolyog,
mintha az előző percek nem is történtek volna meg. Bármi is az,
amire nem szívesen emlékszik vissza, láthatóan szeretné
kitörölni a múltjából.
– Miről kellene lemondanod? – kérdezi.
– Ha hozzád mennék? – Úgy állok, hogy fölé magasodjak, és
próbálok elvonatkoztatni a bennem kavargó kusza
gondolatoktól. – A józan eszemről egész biztosan.
Elfordulok, és kimegyek a szobából, de a nevetése elkísér. A
vidám és fertőző kacagása sem tudja feledtetni velem, milyen
aggodalmas képet vágott, mikor felhoztam a házasság témáját.
Én pedig kíváncsibb lettem, mi van a háttérben, mint kellene.
Baljós gondolataim támadnak, de közben tudom jól, hogy
valószínűleg csak egy előre eltervezett házasságról van szó, amit
a midaszi király rendelt el, hogy egyesítse a királyság erejét egy
másikéval.
A tehernek, amit Elian cipel, talán a származásához és a
királysághoz van köze, amit bár nem akar, szüksége van rá. Meg
tudom érteni. Ebben is hasonlítunk egymásra: vaknak kellene
lennem, hogy ne vegyem ezt észre. A lelkünk legmélyén –
feltéve, hogy azzal a nevetséges gondolattal ámítom magam,
hogy van lelkem – Elian meg én nem is különbözünk annyira
egymástól. Két királyság, ami nagy felelősséggel jár, és
mindketten szenvedünk a súlya alatt. Ő azért, mert egész
életében egy helyben kellene maradnia. Én meg azért, mert
korlátok közé szorít anyám gyilkos, kegyetlen öröksége.
Mindkettőnket hív az óceán. A szabadság és elvágyódás dala.
 HUSZONHAT
ELIAN

TIZENHAT ÉVES VOLTAM, mikor elsajátítottam a lopás mesterségét.

Az év nagy részét egy északi szigeten, Kléfteszben töltöttem.
Minden olyan új volt, és nehezemre esett visszafogni magam,
mert legszívesebben könyörögtem volna nekik, hogy osszák
meg velem a tudásukat. Mindazt, amihez értenek, és a
történelmüket is. Mindent tudni akartam róluk.
A legénységemet akkor még bajosan lehetett volna
legénységnek nevezni, és én sem voltam még férfi egészen,
kalóz meg pláne. Kye után Torik volt az egyik első ember, akit
magam mellé toboroztam, az apám pedig volt olyan jó hozzám,
hogy felajánlott nekem egy hajót, amivel a tengereket járhatom,
és végezhetem a magam által meghatározott küldetéseket, de én
erősködtem, hogy ne egy egyszerű hajót adjon, hanem olyat,
ami egyben fegyver is.
Torik tántoríthatatlan hűségét szülőotthonában,
Ánthrakaszban vívtam ki magamnak, ahol a bányák mélyek, a
szén pedig dalolva száguld fölfelé. Bár értett a pisztolyhoz, a
kardhoz pedig még inkább, hiányzott belőle az a brutalitás, ami
a szirének lemészárlásához kell.
És ahogy teltek a napok, rájöttem, hogy belőlem is hiányzik.
Meg kellett tanulnom durvábbnak lenni.
Kléftesznek sok-sok tolvajt köszönhet a világ, de még több
szellemet. A férfiakat és nőket úgy adják-veszik, mint a marhát,
aztán gyilkosságokra és mindenféle szörnyűségekre veszik rá
őket a gazdáik. Valóságos démonokká válnak. A
rabszolgatartók számára nem többek alattvalóknál: könnyebben
túladnak rajtuk, mint a csecsebecséiken. A szolgák megtanulták,
hogy éppolyan láthatatlanok legyenek, mint amilyen
veszélyesek, és képesek úgy cikázni az éjszakában, egyik bűnt
követve el a másik után, hogy az senkinek nem szúr szemet.
Tanulni akartam tőlük, hogy egy nap, amikor magamra öltöm
majd a királyi palástot, visszaadjam nekik mindazt a
szenvedést, amit ők okoztak másoknak. Nem a szirének az
egyetlen ellenség. Az emberek ugyanolyan ördögiek tudnak
lenni, és sosem értettem, hogy az apám meg a többi ország
királya miért nem fogtak össze soha, hogy háborút indítsanak
Kléftesz ellen. Mi értelme van a globális békeszerződésnek, ha a
királyságok maguk rabszolgákat tartanak?
Madriddal aztán minden megváltozott. Amikor egyszer
Kléfteszben mászkáltam, és megláttam őt – tetovált testét annyi
vérző seb borította, hogy nem is látszott az arca a vörös
maszattól –, rájöttem, hogy van, amit egyszerűen nem lehet
rendbe hozni. Ha egy ország ennyi gyilkost termel ki, a legtöbb,
amit tehetek az, ha magam mellé állítom őket. A gyilkosok nem
fogják abbahagyni az öldöklést, de a prédán változtathatnak.
Továbbra is fájdalmat okozhatnak, csak másoknak.
A Xaprárt figyelem, ahogy indulásra készítik elő a hajót. Ők
azok a kléfteszi tolvajok, akik arról híresek, hogy beosonnak
más országokba, és összelopkodják a legértékesebb kincseket.
Az álcázás mesterei, akik már annyi családi ereklyét
begyűjtöttek, hogy számon sem tudják tartani. Ha nem átkozná
őket minden királyi család, akkor azt is mondhatnák, hogy
legendás alakok. És bár ki lehet tűzni vérdíjat a fejükre, senki
nem elég bátor ahhoz, hogy a nyomukba eredjen. Ha valaki a
Xaprár egyik emberének nyomába eredne, az olyan lenne
körülbelül, mintha a Szaád egyik emberét akarnák elfogni.
Azaz: egyenlő az öngyilkossággal. Arról nem is beszélve, hogy a
Xaprár tagjai nem abban a legjobbak, hogy a királyi családoktól
lopjanak, hanem abban, hogy az uralkodóknak lopjanak. Olyan
felbérelhető tolvajok, akiknek a legtöbb család nem szeretne az
útjába kerülni, attól tartanak ugyanis, hogy egy nap még
szükségük lesz a szolgálataikra.
Szerencsére én nem tartok tőlük.
Nézem, ahogy Tallis Rycroft a hatalmas fedélzeti lépcső
lábánál nyújtózik. Szemtelenmód itt, mindenki előtt számlálja,
mennyi pénzt sikerült zsákmányolni, az ujjai pedig olyan
sebesen haladnak közben, ahogy csak azoké tud, akik semmiért
nem dolgoztak meg az életük során, ellenben akit tudtak,
kifosztottak.
Nem vagyok az a fajta ember, aki odafigyel a pletykákra,
amik úgy szivárognak át a világunkon, akár a sószemek a
nyitott tenyéren, de van valami Rycroftban, ami nem hagy
nyugodni. Van egy rabszolgahajója az északi szigeten. Azt nem
tudom, melyik az, és gondolom, kevés esély van rá, hogy
ugyanaz legyen, mint amiről Madridnak sikerült elmenekülnie,
de a legénységemnek nincs olyan tagja, aki ne rezzenne össze a
neve hallatán. Viszont a politika diktál, és ujjat húzni a
Xaprárral nem lenne kifizetődő.
Madridra és Kye-ra nézek, akik a bokorban bujkálnak,
mögöttem. Kye kérdőn pislog vissza rám, Madrid viszont le sem
veszi szigorú tekintetét Rycroftról, sőt nem is pislog. Nem akarja
őt elveszíteni szem elől, esélyt sem akar erre adni; mindig ilyen
elszánt, mikor a földijeiről van szó. Kye ezért is erőltette
annyira, hogy bekerüljön a csapatába, így legalább vissza tudja
őt tartani, ha a helyzet úgy kívánja.
Torik az út mentén rejtőzött el a legénység többi tagjával
együtt, fegyverrel az oldalukon, ha bármi rosszul sülne el. Ha az
embereimmel együtt keresném fel Rycroftot, bárhol, a kocsma
kivételével, az nagy feltűnést keltene. Óvatosnak és okosnak kell
lennem, de azt hiszem, ez nem lesz nehéz, mert talán
elmondhatom magamról, hogy minden körülmények közt az
vagyok.
 Lirához fordulok. Úgy fest, mint egy portré, a csillag alakú
szeplői most mind látszanak, mert a sötét, rozsdavörös haját
hátrasimította, mintha ezzel is azt szeretné erősíteni, hogy most
nem hazudhat. Bármi is jár a gonosz kis fejében, nem szól egy
szót sem. Lira tud titkot tartani, de bárhogy is igyekszik, azt
nem tudja leplezni, ha nyugtalan. Míg én nagyon jól
elsajátítottam, hogyan játsszam meg magam, Lira szemében
szinte mindig szenvedélyes tűz lobog. Némelyik emberben
olyan élénk a fény, hogy lehetetlenség csillapítani. De nem baj,
mert nekem most pont erre van szükségem.
Ha a Szaád kapitánya elindulna egy másik kalózhajó felé a
sziréngyilkosokból álló seregével, az egyenlő lenne az azonnali
halállal, de Elian Midas herceg egy pofátlan, találékony suhanc,
aki egy új nővel az oldalán tart a fedélzet felé, aki túl pimasz
képű ahhoz, hogy kopónak vagy kémnek nézzék… ennek
működnie kell. Rycroft el fogja küldeni az őreit, és felenged
bennünket a hajóra. És mikor már ott leszünk, akkor csak arra
lesz szükségünk, hogy Lira azt állítsa, a tulajdonában van, amire
Rycroftnak fáj a foga.
– Ha készen állsz – szólítom meg Lirát –, akkor
engedélyezem, hogy kockáztasd az életedet értem.
Felszegi az állát. A mozgásában van valami, ami az udvari
hölgyekre emlékeztet. Mintha soha az életben nem kételkedett
volna abban, hogy a saját feje után kell mennie. Ismerem ezt a
hozzáállást, hiszen én is ugyanilyen vagyok. Próbálom leplezni,
de tudom, hogy látszik. A tudat, hogy igenis jogom van
bármihez. A makacsság, amit egyszerűen nem lehet kiirtani.
Ez nem egy elveszett, árva lány tekintete.
Épp meg akarom fogni a kezét, hogy elinduljunk Rycroft
hajója felé, mikor Kye megragadja a karom az ingujjamnál
fogva. Nem is kell mondania semmit; látom a szemén, hogy arra
gondol, inkább neki kellene az oldalamon lenni, ha szemtől
szemben akarok találkozni a rettegett Rycrofttal. Az igazat
megvallva, én is jobban örülnék neki. De az a helyzet, hogy
bármilyen csinos is Kye, nem hiszem, hogy Rycroft egyetértene
velem ebben, és most arra van szükségem, hogy a kísérőm ne
legyen túl feltűnő, szóval nem egy kalóznak öltözött testőrt
vinnék magammal.
– Bízz bennem – mondom neki.
– Nem benned nem bízom.
Lira felnevet, mintha az lenne a legviccesebb, amit ma hallott,
hogy valaki az én biztonságomért aggódik.
– Jobb, ha vigyázol – jegyzi meg a lány. – A végén még alkut
kötök a Xaprárral, és a három nap alatt szerzett vívótudásomat
bevetve letámadlak.
– Nem hinném, hogy lemondanál a Szaád
luxusszolgáltatásairól Rycroft mocskos hajójáért cserébe –
felelem Rycroft hajója felé intve.
Nem rossz hajó, de nem is mérhető a Szaád halálos
szépségéhez. Vörösfa-testével és hamuszürke vitorláival inkább
fosztogatáshoz való, nem pedig arra, hogy a Hercegek Átkára és
annak tengeri boszorkány anyjára vadásszanak vele – ahogy
ahhoz sem méltó, hogy egy olyan herceg irányítsa, akinek nem
is ver, hanem hullámzik a szíve, mint az óceán hullámai.
– Nem látok sok különbséget – jelenti ki Lira. – Ha a hajó egy
árnyalattal sötétebb festést kapna, a kapitány pedig egy nagy
bojtot a vállára, akkor fel sem tűnne, hogy másról van szó.
Nagy, kerek szemekkel nézek rá, de Lira csak mosolyog.
– Ja, és ne feledd – folytatja csillogó kék szemekkel –, ha azt
akarod, hogy ez a szemét azt higgye, te meg én együtt vagyunk
– ezt úgy mondja, mintha valami teljesen abszurd lehetőség
lenne –, akkor le kell, hogy vedd azt a nevetséges kalapot.
– Te pedig azt ne feledd – válaszolom, mikor kilépünk a
bokrok mögül, és elindulunk a hajón lebzselő riválisom felé –,
hogy ha elcsípnek bennünket, nincs az az isten, hogy kockára
tegyem az életem érted.
Ahogy előbukkanunk a sötétből, és megvilágít bennünket az
éjszakai égbolt milliárd csillaga, Rycroft észrevesz bennünket.
Nem szólal meg, míg oda nem érünk, és nem is moccan a
fedélzetre vezető lépcsőről. De tudom jól, hogy lát minket.
Számolja tovább a pénzét, de a mozdulatai már nem annyira
precízek. Csak akkor néz fel, aranyfogaival vigyorogva, mikor
megállunk közvetlenül előtte.
Ha objektíven akarok fogalmazni: Tallis Rycroft nem egy
jóképű férfiember. Mintha még a vonásai sem hozzá
tartoznának, azokat is tán lopta. Hamuszürke arcán a szeme
olyan, mint két sötét verem, az ajkai halványbarnák – vékonyak
és a sarkuk folyton fölfelé kunkorodik –, és az összképen nem
javít a vékony bajusz sem. A fején egy sötétbordó turbánt visel,
amiről, mint a vízcseppek, hatalmas arany- és ezüstdarabkák
lógnak az arcába meg a nyakára. Amikor rám néz, megnyalja a
száját.
– Hol az őrzőkutyád? – kérdi vaskos kléftesziszi nyelven.
– Melyik? – kérdem tőle midasziul, mert nem akarom neki
megadni azt az örömet, hogy a tolvajok és rabszolgák nyelvét
használom.
Rycroft feláll, és a fedélzet kötélkorlátjának támaszkodik.
– Ha itt vagy, akkor Kye meg a tetovált kurva sem lehetnek
túl messze. És hadd találgassak: épp a fejemre céloz
valahonnan? Mintha egy ilyen kis szaros herceg rá tudna venni
engem, hogy elhagyjam a hajót.
Igyekszem nagyon meglepett arcot vágni.
– Ne légy már ilyen paranoiás – mondom. – Csak én vagyok a
hölgy barátommal, egyedül, fegyverek nélkül. Csak nem félsz
egy szaros kis hercegtől?
Rycroft összeszűkült szemmel néz rám.
– Na és ez? – Buján vigyorogva méregeti Lirát. Biztos vagyok
benne, hogy nem beszéli a nyelvet – nem sokan ismerik
Kléfteszen túl –, az arcára mégis kiül az undor.
– Nem őrzőkutya – árulom el neki.
– Valóban? – Most váratlanul midaszira vált, arcáról pedig
továbbra sem tűnik el a kéjsóvár vigyor. – Én úgy látom, valami
szajha lehet.
Gőgösen mosolygok.
– Olyan vicces vagy, mint mindig. – Könnyedén Lira
derekára csúsztatom a kezem. Előbb megborzong, majd
mereven tűri az érintésem. – Én és az új barátom azért jöttünk,
hogy megcsodáljuk a hajódat.
– Hogy megcsodáljátok! – ismétli Rycroft. – Akkor nem azért,
hogy ellopjátok?
– Egy teljes hajót? – A legkényszeredettebb mosollyal
reagálok. – Jó tudni, hogy ilyen sokat kinézel belőlem. – Lira felé
fordulok. – Mit gondolsz, beférne a kis táskádba?
– Talán – feleli. – Itt semmi nem látszik olyan nagynak.
Jelentőségteljesen néz Rycroftra, én pedig a szám elé kapom a
kezem, és úgy teszek, mintha köhögnék, hogy elrejtsem a
mosolyom.
Rycroft felcsattan.
– Na jól van – szólal meg. – Majd mindjárt meglátod. – Kitárja
a két karját, mintha szívesen fogadna ezen a halálosan veszélyes
hajón, aztán a háta mögé mutat, hogy nézzük csak, milyen
hatalmas ez a hajó valójában. – Gyertek fel a fedélzetre.
Beszélgessünk, királyokhoz illő rumom van.
Ez egy szándékos döfés volt. Kétélű ráadásul, mert arra akart
utalni, hogy mi nem vagyok még, és mi leszek majd egy idő
után. Sosem leszek kalóz, örökre herceg maradok.
Egy kurta bólintással elfogadom Rycroft invitálását, és
továbbra is védelmezőn ölelem Lira derekát.
Az ösztöneim azt súgják, hogy mögötte haladjak, ne előtte.
Figyeljem a kezét meg a szemét és azt a két tucat embert, aki
körbevesz minket, miközben helyet foglalunk egy asztalnál a
fedélzeten. Egy pillanatra sem felejthetem el, hogy ez a fickó
legszívesebben holtan látna engem. És amennyiben rájön, hogy
elloptam a págosziak nyakláncát, gondoskodik is róla záros
határidőn belül, hogy ez a kívánsága valóra váljon.
A rum, amivel Rycroft kínál, Midaszból való, ami feleannyira
sem zavarna, ha nem látnám, hogy a királyi pincészetből
származik. Fújt üveg, a családi címerünk alakját formázza,
címkéjén pedig arany betűk ragyognak. Az italt magát
aranyporral dúsították, ami visszatükröződik az üvegről. Nem
tudom, mikor lophatta és miért – úgy sejtem, csak azért, mert
megtehette, vagy mert azt akarta, hogy értesüljek róla, hogy
megtette –, de a kezem ökölbe szorul az asztalnál.
Közben az istenekhez imádkozom, hogy Madrid ujja a
ravaszon pihenjen.
– Hogy ízlik? – kérdezi Rycroft.
Lira az ajkához emeli a kupát és beleszagol. Nem tudom,
azért-e, mert méregnek hiszi, vagy mert az italt ízlelgeti, de a
szemét is becsukja, és vár pár másodpercet, mielőtt inni kezdene
a pohárból. Mikor megnyalja a száját, a nyelve hegyén mintha
vércsepp és szilánkdarabka csillanna meg – de csak az ital az,
meg a benne kavargó aranyszemcse.
Aztán Lira megnyalja az ajkait, nekem pedig elernyed az
öklöm, és elillan a mérgem. Minden, amit csinál, érzéki, a lehető
legtökéletesebben alakítja a szerepét. Persze lehet, hogy nem is
kell játszania, mert egyszerűen élvezi, hogy Rycroft az ajkába
harapva, buja képpel figyeli őt.
– Pompázatosan finom – mondja Lira, a hangja szinte
felismerhetetlen.
– Helyes. – Rycroft mosolya olyan metsző, hogy az acélt is
elvágná. – Bántam volna, ha elégedetlen maradsz.
– Ó, én amiatt nem aggódnék – feleli Lira. – Ilyen kellemes
társaságban nem fenyeget engem ez a veszély.
Rycroft tekintetén látom, hogy azt latolgatja, miként tehetné
magáévá Lirát. Pislog, majd felém fordul.
– Elárulod végre, mi látogatásod oka? – kérdi. – Vagy
játsszuk tovább ezt a játékot?
Az sosem volt opció, hogy abbahagyjam a játékot. Jobban
szeretném, ha megvezethetném, a gyanakodása pedig kihozná a
legjobb formáját. Hadd gondolja csak azt, hogy valami rosszban
sántikálok, miközben Lira a büszkeségét legyezgeti, és nevetgél
minden bárgyú megjegyzésén. Hadd gondolja, hogy figyelnie
kell minden mozdulatomat és fürkészni a fedélzetet, ahol a
legénység tagjai várakoznak.
Azt szeretném, ha a figyelme mindenre kiterjedne, kivéve a
csodálatosan higgadt Lirára. Erre az ártatlannak tűnő fegyverre,
amit szemtelen módon ide hoztam, egyenesen az orra alá.
– Igazából – szólalok meg, a rumomat kavargatva – van
valami, igen.
Rycroft kényelmesen hátradől, és felteszi lábait az asztalra.
– Ki vele – veti oda nekem. – Ha alkudozni akarsz, meglehet,
hogy belemegyek.
A tekintete ekkor Lirára siklik, szája mocskos vigyorra
húzódik. Eddig nem is sejtettem, hogy Lira képes tartózkodónak
is látszani, de azt hiszem, alábecsültem a színészi képességeit.
Ujjai körül forgatja egy hajtincsét, olyan meggyőzően, hogy
kétszer is oda kell néznem, hogy lássam, az asztal alatt mit
csinál közben a kezével. Az arca nem árul el semmit a céljairól.
– A midaszi királyi pincéből eltűnt egy sárga zafír amulett –
kezdek bele a hazugságba, amiben korábban megegyeztünk. –
Abban reménykedtem, talán tudsz róla valamit.
Rycroft csúnya arcán vidám elégedettség jelenik meg. A
tarkójára teszi a két kezét.
– Úgy, szóval egy függőségi problémámra célzol? – Úgy
látom, nagyon elégedett az erőltetett szóviccével.
– Sokat jelent nekem – közlöm. – Ha váratlanul
visszakaphatnám, vagy ha hírét vetted volna esetleg, hogy
merre lehet, akkor nagyra értékelném az információdat is. Úgy
is mondhatnánk: megfizethetetlenül sokat jelent nekem.
Szinte látom, ahogy mérlegeli magában Rycroft a
lehetőségeket: tegyen úgy, mintha nála lenne láncom, csak hogy
lássa, hogy megalázkodom, vagy ajánlja fel inkább a segítségét,
és annyit kérjen cserébe, amennyit csak akar?
– Nincs nálam – mondja végül, és kezd úgy viselkedni, mint
egy molylepke a láng körül. – De hallottam a szóbeszédet.
Hazudj csak, gondolom. Mocskos, szánalmas hazudozó.
– Talán még azt is tudom, hol van pontosan.
Nyelek egy nagyot, és úgy teszek, mintha lázba hozna, hogy
megismerhetem a kedvenc, képzeletbeli midaszi családi
kincsem lelőhelyét.
– Mit szeretnél az információért cserébe? – kérdem.
– Időt – válaszolja. – Ellenőriznem kell, hogy a forrásaim
megbízhatók-e. – Vagy inkább azt, hogy tud-e bárkitől
információt szerezni. – És azt hiszem, a hajódra is igényt
tartanék.
Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Rycroft annyi kiszámítható
dolgot művelt már eddig is, és tudni lehet, mikor mivel áll elő
legközelebb. Ugyan mi mással okozhatna nagyobb szenvedést
egy hercegnek, mint hogy elveszi a kedvenc játékszerét?
Játszom tovább a szerepem: aggodalmas arckifejezést öltök.
– Azt nem adhatom oda – jelentem ki.
– Vagy a hajód vagy az amulett – foglalja össze Rycroft. –
Neked kell dönteni.
– És honnan tudhatom biztosan, hogy nem nálad van? –
Nagyon okosan kell adagolnom a felháborodást. – Nem fizetek
azért, hogy visszaadj valamit, amit korábban elloptál.
Rycroft szeme elsötétül a gyanúsítás hallatán.
– Mondtam, hogy nincs nálam.
– De a szavad nem elég nekem.
– Hát akkor mit szeretnél? Vigyelek le az alsó szintre és
hagyjam, hogy a mocskos kis kezeddel a kincseim közt turkálj?
– förmed rám.
Pontosan ezt akarom. Az egyetlen célom azzal, hogy
idejöttünk és addig dumáltunk, míg fel nem engedett a hajóra,
az volt, hogy vethessek egy pillantást a lopott gyűjteményére, és
megbizonyosodjam róla, hogy köztük van Szakura nyaklánca.
– Ha ebben reménykedtél – folytatja Rycroft –, akkor
ostobább vagy, mint hittem.
 – Rendben. – Bosszúsan, türelmetlenül nézek rá. Úgy játszom
a szerepem, ahogy várja. Elutasító mozdulattal Lirára mutatok.
– Akkor hadd nézze meg ő. Nekem aztán mindegy, de ha
egyikünk sem nézhet szét a tiltott kincseid között, akkor
megtarthatsz magadnak mindent, aztán végignézheted, ahogy a
Szaád eltűnik napfelkeltekor.
Egész idő alatt így terveztük persze, hogy Lira megy majd le.
Tudtam, hogy semmi esély arra, hogy Rycroft megengedje a
Szaád kapitányának, hogy a zsákmánya közt turkáljon. De hogy
a midaszi herceg egyik vonzó kis szajhája nézzen körül? Arra
talán van lehetőség.
– Ő – ismétli Rycroft egy kígyó vigyorával a képén. – Honnan
fogja tudni, mit kell keresni?
– Egy sárga zafír – közlöm vele. – Nem hinném, hogy ez
meghaladja a képességeit.
Lira megrúg az asztal alatt, jó keményen. Rycroft ördögi
vigyort küld felé, majd az egyik közeledő árny felé fordul. A
férfi idősebb nálam, a bőrét jól megcsípte a nap, és olyan
érzésem támad, hogy ismerem valahonnan. Az övén egy bárd
lóg, fülcimpáját pedig hatalmas fülbevalók tágítják. Mikor
lehajol, hogy súgjon valami Rycroft fülébe, arrébb igazítja
magán a hosszú bársonykabátját.
Kihúzom magam, ugyanis eszembe jut, hol láttam korábban.
Ő az a férfi az Arany Libából. Miatta indultunk el erre a
küldetésbe, ő magyarázta el nekem, mi a Tenger Úrnőjének
gyenge pontja.
Ő is a Xaprár tagja.
Rycroft volt az, aki elintézte, hogy a kristály nyomába
eredjek.
– Van egy újabb ajánlatom számodra – szólal meg Rycroft, és
úgy vicsorog, hogy az összes foga kivillan. – Mivel az embereim
kiszúrták a legénységed néhány tagját a közelben, mi lenne, ha
egy kicsit őszintébben folytatnánk a beszélgetést? Az embereid
jók a rejtőzésben, de nem annyira, mint a Xaprár legénysége.
Elég komoly kalamajkába keveredtek. És mind meghalnak, ha
nem árulod el nekem pontosan, hogyan tervezed megszerezni
Kétó Kristályát.
– Sosem hallottam róla – vágom rá szemrebbenés nélkül.
– Kinek a kínzásával kezdjük, hogy felélénkítsem a
memóriád? – Rycroft a pohara peremén köröz az ujjával. – A
tetovált ribanccal, akinél a puska van? Vagy inkább az óriásnak
rajzoljunk új mosolyt az arcára? Válassz egy embert, én pedig
választok egy testrészt.
Felemelem az egyik szemöldököm.
– Milyen drámai fordulat.
– Szeretem a drámai fordulatokat – árulja el. – Mit szólnál
mondjuk Kye fejéhez egy tányéron?
– Mit szólnál, ha kinyírnálak téged, még mielőtt a
legénységed meg tudna mukkanni?
Ryycroft elmosolyodik.
– De mi lenne akkor a barátaiddal? – Az egyik emberére
mutat, aki épp rumot tölt neki.
– Szóval megölsz engem, hogy ők biztonságban maradjanak?
– kérdem.
Rycroft hátraveti a fejét.
– Na most melyikünk a színpadias? Én nem kockáztatnék,
nem akarok háborúzni az apáddal. – Legyint egyet. – Csak
mondd el, amit tudni akarok.
– Mi lenne, ha inkább te árulnád el nekem, miért érdekel
hirtelen annyira az a kristály?
Rycroft hátradől a székében, és vigyorogva hagyja, hogy
elővillanjanak aranyfogai.
– Már kinéztem magamnak egy ideje. Minden kalóz szeret
elveszett kincsekre vadászni, és minél értékesebbek, annál
nagyobb az izgalom. Ezt te is tudod, nem fenség? – Rycroft
kigombolja a gallérját. A nyaklánc nem egészen olyan, mint a
történetekben. A kő nem is igazán kő, inkább egy kék csepp,
ami úgy lóg a láncról, mintha le akarna csöppenni. Minden kis
darabkája mozog, mintha vízből készült volna, a gyémántot
pedig aprólékosan kidolgozott fogak fogják közre.
Az elveszett págoszi nyaklánc. Igazam volt. Rycroftnál van.
– Amikor megtudtam, hogy ez a kulcs, azonnal
megszereztem – mondja Rycroft, majd visszaigazgatja a
gallérját, hogy eltakarja a láncot.
– Honnan tudsz róla egyáltalán?
Nem hinném, hogy Rycroft könnyű árat fizetett az
információért, elvégre nekem az országomat – és a nyomorult
lelkemet – kellett eladnom érte.
– Felbéreltek – árulja el Rycroft. – A págosziak mindig mást
keresnek, ha mocskos munkát kell elvégezni. Pár évvel ezelőtt,
miután végeztem egy munkámmal, beszélgettem az egyik
hercegükkel. Meglepődnél, hogy pár pohár whisky és néhány
kedves szó után hogy meg tud eredni a nyelve.
Elönt a méreg.
Rycroftnak elég volt bedobnia a csábító szerepét, az istenek
tudják, hogyan, én pedig az országomat ajánlottam fel a nagy
semmiért. Ha már van egy királyságom, ezt ajánlottam fel az
alku során. Annyira el voltam merülve a saját kis
küldetésemben, hogy nem is gondolkodtam. Szánalmas.
Kezdem nagyon-nagyon szánalmasnak érezni magam.
– Miért akarod megölni a Tenger Úrnőjét? – kérdezem. – Nem
hittem volna, hogy hős akarsz lenni.
Rycroft hátrahúzza a vállát.
– Én magasról teszek a hülye kis háborúra közted meg a
polipribanc közt – mondja. – Az ő élete még annyira sem
érdekel, mint a tied.
– Akkor miért?
Rycroft szeme mohón csillog.
– Az óceán minden hatalma – magyarázza. – Ha megszerzem
a kristályt, akkor a birtokomban lesz a világ legősibb mágiája. –
Iszik egy korty rumot, majd jó keményen az asztalra csapja a
poharát. – Ha pedig a Tenger Úrnője az utamba áll, akkor fogom
őt meg a hülye kis kurváit, és megmondom nekik, hogy
maradjanak a helyükön.
Lira ajka mosolyra görbül.
– Ó, tényleg?
– Ennyi – köpi a szavakat válaszul. – Próbáljanak csak a
közelembe jönni.
Lira erősen ökölbe szorítja a ruhája anyagát, és mikor látom,
hogy fel akar állni, a térdére teszem a kezem. Ők komoly
emberfölényben vannak ahhoz, hogy pofonokat kezdjünk
osztogatni.
– Miért küldted el hozzám az embered Midaszba, hogy
információkat csepegtessen nekem? – fordulok ismét Rycroft
felé. – Miért kevertél bele engem ebbe az egészbe?
– Nem vagyok hülye – feleli, bár én ezzel vitatkoznék. – Senki
nem akadt még, aki megmászta a hegyet, és életben maradt
volna, hogy beszámoljon róla. A jégherceg mesélt ugyan erről az
ősi nyakláncról, amit időtlen idők óta nem látott senki, de a
vérvonala leggondosabban őrzött titkát nem akarta megosztani
velem.
– És tudtad, hogy én meg tudom szerezni ezt az információt.
– Te vagy Midasz hercege – böki ki. – A királyi családok
tagjai összetartanak, vagy nem? Tudtam, hogy mindent tudtok
egymás mocskos titkairól. Vagy ha nem is tudsz róla, mindent
megteszel majd, hogy megtudd.
És milyen igaza volt. Úgy vetettem rá magam Szakura
családjának titkára, hogy megtudjak olyan dolgokat, melyekhez
nincs jogom, így segítve akaratomon kívül Rycroft tervét, pont
ahogy azt ő elképzelte. Végig arról beszéltem, hogy én vagyok a
kapitány, közöltem Kye-jal, hogy ne nézzen engem naiv kis
hercegecskének, aki tanácsra meg biztatásra szorul, és
mindeközben Tallis Rycroftnak meg a bűnözőkből álló vidám
kis csapatának malmára hajtottam a vizet.
– Szóval az volt a terved, hogy felhasználsz engem, hogy
megtudd, miként juthatsz fel a hegyre.
 – Nem csak ezért – mondja Rycroft. – Belépésre is szükségem
van. Nem akarok háborút kezdeményezni a págosziakkal azzal,
hogy csak úgy átkelek a hegyeiken. Ahogy elkezdenék mászni,
azonnal tudomást szereznének róla, hogy itt vagyok, és még
mielőtt a jégpalota közelébe jutnék, már rég elcsíptek. Egy kalóz
nem bír ilyen közel férkőzni ahhoz a kristályhoz.
Lira hátradől a székben, az arcán ugyanazt a döbbent
felismerést látom, ami, gondolom, az enyémre is kiült.
– De egy herceg megteheti – jegyzi meg Lira.
Rycroft összeütögeti a két tenyerét.
– Okos kislány – dicséri, majd felém fordul, és széttárja a
karját, mintha most üdvözölne csak köreiben. – A diplomáciai
kapcsolataiddal mindez gyerekjáték lesz, aranyfiú. Ha jók a
megérzéseim, már meg is alkudtál velük valamiben.
Felajánlottál nekik valamit a belépésért cserébe. Ha veled tartok,
felhághatok a csúcsra anélkül, hogy bárki követne, és aztán
kifoszthatom a egész nyamvadt helyet. Mire rájönnek, hogy én
meg a bandám mit csinálunk, addigra már a kezemben lesz az
óceán minden hatalma.
– Nagyszerű terv – szólalok meg. – Az egyetlen probléma az,
hogy nem fogok elárulni neked semmit, a tervem pedig túl
szoros ahhoz, hogy beillesszek még egy vezetett túrát is neked
fenn, a hegyekben.
– Tudtam, hogy győzködni kell majd téged – vágja rá Rycroft.
– De tudod, mit? Nem kell, hogy magaddal vigyél: mi viszünk
magunkkal téged.
A Xaprár tagjai egyre közelebb és közelebb lépnek, míg végül
kör alakban ott magasodnak körülöttünk.
– Ami pedig az információkat illeti, egy kis kínzással
megoldhatjuk, hogy te és a kis hölgy útközben szépen
meggondoljátok magatokat. Legalább lesz mivel eltölteni az
időt.
Vigyorgok, majd Lira felé fordulok. Nem pislog, és nincs is
meglepődve, mintha úgy gondolná, hogy amit Rycroft
összezagyvált, ajánlat lenne, nem pedig fenyegetés. Ha fél is,
nagyon jól titkolja.
Felemeli a rumját az asztalról, lassú és határozott
mozdulattal.
– Csak hogy értsük egymást – mondja aztán, közönyösen
forgatva kezében a serleget. – Nem vagyok kis hölgy.
Még mielőtt értelmezhetném Rycroft arckifejezését, Lira karja
meglendül, és az aranyszínű folyadékot egyenesen a szemébe
önti. Rycroft istentelenül ordítozik, én pedig talpra ugrok, és
előkapom a késem, miközben a kalóz az arcát dörzsölgeti, és
igyekszik kipislogni szeméből az aranyszemcséket.
– Te kis kurva – förmed rá, és vakon előkapja a kardját.
Lira előrántja a kis tőrt, amit korábban a csizmájába rejtett, én
pedig a hátához feszítem a hátam. Rycroft árnyai körülvesznek
minket, és a szemem sarkából látom, hogy a hátsó fedélzeten
orvlövészek gyülekeznek. Lehet, hogy elbánok fél tucat
emberrel, de akkor sem tudom megvédeni magam. És lehet,
hogy Lirának tűz folyik az ereiben vér helyett, de azt hiszem, ő
sem legyőzhetetlen.
– Azt hiszed, ez okos húzás volt? – Rycroft az inge ujjával
dörgöli a szemét.
– Talán nem – vágja rá Lira. – De vicces volt.
– Vicces? – Tesz felénk egy lépést, és szinte látom, hogy a düh
füstfelhőként gomolyog körülötte. – Majd én megmutatom
neked, mi a vicces.
Meglendítem a testem és magammal rántom Lirát, így most ő
néz szembe a legénységgel, én pedig itt vagyok egyenesen
Rycroft képe előtt.
– Ne sírj azért a kis kilöttyent rumért – vigasztalom.
Egy pillanat erejéig csak bámul engem, halálos nyugalommal.
A szája sarka felkunkorodik, és miközben pislog, vér csurog a
szeméből.
– Azt terveztem – mondja –, hogy kínzás közben megtartom
majd a legértékesebb részedet.
 Mikor felém hajol, oldalra húzom Lirát, és hátrálni kezdek. A
Xaprár gyűrűjében akad egy rés, de aztán körözni kezdenek,
mint a dögkeselyű, készen arra, hogy miután bennünket kinyírt
a vezetőjük, rávethessék magukat a maradékra. Rycroft lejjebb
engedi nehéz kardját, és mikor a késem találkozik vele, vakítóan
csillan meg mindkettő.
Térden rúgom, mire Rycroft felszisszenve hátrál, de aztán
már jön is felém megint a kardját lengetve, suhogtatva. Halálos
mozdulatok, mintha meg akarna ölni. Hátrébb ugrok, de a
penge így is végigkaristolja a mellkasom.
Nem foglalkozom a fájdalommal, továbbra is rá
koncentrálok. Megőrült, hogy erre vetemedett. Nem csak egy
herceget, egy kapitányt támadott meg. Ha valaki királyi család
tagjának vérét ontja, annak a büntetése halál, de ha az
enyémmel teszi ezt… nos, a legénységem egész biztosan ki tud
találni valami durvábbat a halálnál.
Előrelendítem a karom, tőrömmel a gyomrára célozva.
Rycroft éppen hogy kicselez, én pedig érzem, hogy a bokám
megcsúszik. Maradék kevés eleganciámmal a combjába döföm a
pengét. Érzem a csont koccanását, ahogy a fegyverem a lábába
mélyed. Mikor visszább lépek, a kezem üres.
Rycroft a kés markolatát szorítja. Mintha nem is ember lenne,
mintha még a fájdalom is félne attól, hogy megérintse.
Mindenféle teketória nélkül kirántja a kést, a vér pedig ömleni
kezd a sebből. A pengém tiszta, és egy pillanatra aggódni
kezdek, hogy Rycroftnak feltűnik a fegyver túlvilági ragyogása,
de ő rá sem néz, csak fogja és messze hajítja.
– Na és most? – kérdi. – Nincs több trükk, mi?
– Megölnél egy fegyvertelen embert? – gúnyolódom vele
erősen gesztikulálva.
– Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy sosem vagy
fegyvertelen. Meg azt is, hogy amikor megöllek, én ennél
sokkal, de sokkal lassabban fogom csinálni.
A hátam mögé bök a fejével. Még egy utolsó pillantást vetek
Lirára, magamba szívom a szeme vakító ragyogását, amiben
figyelmeztetés jelét látom, de aztán sötétség borul mindenre.
Egy pillanattal később rántom vissza a fejem a kelleténél, és a
koponyámat erős, bénító ütés éri.
 HUSZONHÉT
LIRA

MEGNYALOM A SEBET A SZÁMON. A két kezem egy vaskos

gerendához kötötték, a szoba másik végében pedig egy hasonló
faoszlophoz erősítve ott fekszik a padlón Elian.
Úgy néz most ki, mint egy jóképű herceg, pedig a feje épp
hátranyaklik, és véres a haja. Alvás közben az állkapcsa meg-
megfeszül, lehunyt szemhéja alatt pedig úgy mozog a szeme,
mintha fel akarna ébredni – a látványtól elszorul a mellkasom.
Nem ébred fel.
Kapkodva veszi a levegőt, de én csodálom, hogy egyáltalán
lélegzik. Hallottam azt a reccsenést, ahogy a tégladarab a
tarkójának csapódott. Gyáva módszer volt. Elian nyerésre állt,
és csak pár másodperc kellett volna – még a kés nélkül is, amit
annyira nagyon szeret –, és megölte volna Tallis Rycroftot. A
puszta kezével, ha arra kényszerül. Én pedig szívesen
segítettem volna neki.
Ha a dalom a birtokomban lenne, akkor sem pazarolnám
olyan emberre, mint ez a Tallis. Úgy rántanám le a mélybe, hogy
végig tudatában legyen a szörnyű, közelgő halálnak, nem
babonáznám szépséggel meg szerelemmel. Eliannak van serege,
megtámadhattuk volna őket, de a herceg jobban csípi a
trükköket, mint a háborút.
Tiszta kézzel menekülj, mondta, még mielőtt észrevennék, mit
csináltunk.
A kezemre nézek, amit Elian vére fed be. Ezt már nehéz lesz
megtisztítani.
A tenger alatt az emberekről énekelnek a hableányok. Van
egy dal, amit úgy dúdolnak, mint valami altatót, ez Kétó
lemészárlásáról szól. A hableányok ebben az emberek
bátorságáról dalolnak, és arról, hogy minden várakozást
meghazudtolva miként győzedelmeskedtek végül, de mielőtt
Elian hajójára kerültem, nem láttam még bátor embereket. Még
a legerősebb férfiak is a bűvöletembe estek, azok pedig, akik
nem csábultak el, túl gyávák voltak ahhoz, hogy
megtámadjanak. Elian azonban más. Benne van kurázsi,
vakmerőség, vagy valami, ami erre emlékeztet. És kegyes is tud
lenni. Még az olyan lényekkel szemben is kegyes tud lenni, mint
Maeve, akit csak azért ölt meg, mert nem volt más választása.
Nem élvezte, hogy megölheti; csak túl akart esni rajta. Mint én a
kalokaírini herceg esetében. Vagy Crestellében.
Azon gondolkodom, vajon én is ilyen gyilkos lennék-e, mint
ő, ha embernek születek. Kegyes, aki hezitál, mielőtt megöl
valakit. Vagy talán nem is gyilkolnék egyáltalán? Talán csak egy
lány lennék, mint a többi, mint az átlag. Kétó a háborúban, a
rabszolgaság idején alkotott meg bennünket, de a tenger úrnői
azok, akik életben tartották a gyűlöletet, és ezt tették fajtánk
igazi örökségévé. Az anyámhoz hasonló királynők, akik arra
nevelték gyermekeiket, hogy szívtelen harcosnak kell lenniük.
Eliannak egész mást tanított a családja. Azt, hogy ha
veszélybe kerül egy idegen lány, mentse meg, és küzdjön meg
helyette a zsarnok kalózokkal. A lovagiasságával, amivel
ugratni szoktam, valójában már kétszer is megmentette az
életem.
Vajon ezt jelenti embernek lenni? Megmenteni másokat, és
kockára tenni a saját életed? Minden alkalommal, mikor
védelmembe vettem Kahliát, a Tenger Úrnője megszidott
engem, gyengének nevezett, és megbüntetett mindkettőnket,
abban a reményben, hogy azzal megszüntetheti a kettőnk közti
köteléket. Egész életemben ügyeltem arra, hogy az arcomon és a
tetteimen ne legyen nyoma semmiféle szeretetnek. Anyám azt
tanította, hogy attól alsóbbrendűvé válnék. Mert az emberek
érzelmei olyanok, mint egy átok. Én viszont éppen hogy Elian
emberi érzelmeinek köszönhetem, hogy még életben vagyok.
Segített nekem. És bízik abban, hogy ha arra kerülne sor, én is
így cselekednék.
Elian megmoccan, majd halkan felnyög. A feje megbillen, a
szeme váratlanul kinyílik. Körbenéz, és azonnal felfedezi, hogy
megkötözték. Rángatni kezdi a kötelet, bár tudja, hogy
felesleges, majd felém fordul. Innen, a helyiség másik végéből is
látom, hogyan feszül meg elegáns állkapcsa.
– Lira? – A hangja olyan száraz, mint a homok. Biztosan
észrevette, hogy vérzem (mindent beborít a vér), mert utána
rögtön rá is kérdez. – Hol sérültél meg?
Ismét megnyalom a szám, ott, ahol Tallis megvágott.
A vérem meleg és keserű.
– Nem sérültem meg – hazudom, és elfordítom a fejem, hogy
ne lássa a sebesülésem. – Miattad vagyok tiszta vér.
Elian nevetése most nemcsak keserű, valami több van benne.
– Mindig olyan kedves vagy – jegyzi meg.
Nagy levegőt vesz, és egy pillanatra becsukja a szemét.
Bizonyára iszonyúan hasogat a feje, de próbálja eltitkolni, hogy
bátor harcosnak tűnjön. Mintha a tény, hogy másmilyennek
látom, sértő lenne rá nézve.
– Meg fogom ölni ezért – közli Elian.
– Csak nehogy ő öljön meg bennünket előbb.
Elian ismét rángatni kezdi a kötelet, egészen bizarr szögben
próbálja kihúzni a karját a szorításából, mindhiába. Úgy mozog,
mint egy angolna, a teste olyan sebesen siklik, hogy nem is
igazán látom innen, mit csinál.
– Hagyd – vetem oda, mikor észreveszem, hogy a kötéltől
kipirosodott a bőre. – Nem mész vele semmire.
– Azért még próbálkozom – védekezik Elian. – Nyugodtan
megpróbálhatod te is, ki tudod-e szabadítani magad anélkül,
hogy leszakadna a hüvelykujjad. Vagy tudod, mit? Hívj inkább
ide pár szirént pszárinul és hagyd, hogy megöljenek minket,
még mielőtt Rycroft-nak esélye lenne rá.
Megemelem az állam.
– Nem lennénk itt, ha nem hozakodsz elő ezzel a nevetséges
ötlettel – jegyzem meg.
– Azt hiszem, az az erős ütés károsította a hallásom. – Elian
hangjából eltűnt a lendület. – Mit mondtál az előbb?
– Nem vetted észre, hogy átver – folytatom. – És belesétáltál
szépen a csapdájába.
Elian válla megrándul.
– Nála van a nyaklánc, úgyhogy akár tudtam volna a
merényletről, akár nem, akkor is idejöttem volna. Túl sok
mindent feláldoztam ahhoz, hogy az utolsó akadálynál bukjam
el.
– Mintha bármiről is le kellett volna mondanod – vágok
vissza, és a királyságra gondolok, amit át kell vennem
hamarosan. – A te királyságod csupa csillogás és melegség.
– Igen, épp ezt a királyságot áldoztam fel!
– Ezt meg hogy érted?
Elian felsóhajt.
– Úgy, hogy a hercegnővel nem csak a térképről meg a
nyakláncról beszéltünk. – A hangja most egészen bánatos. – Azt
ígértem neki, hogy uralkodhat mellettem, ha segít nekem.
Kinyílik a szám, ahogy a szavai elérnek hozzám a szoba
másik feléből. Miközben én igyekszem megtenni mindent, hogy
ellopjam a trónt az anyámtól, Elian eladja azt egy kincsért
cserébe.
Pont mint egy kalóz.
– Te megbolondultál? – A hitetlenkedés úgy tör fel belőlem,
mint egy felrobbant akna.
– Ha megszerzem a kristályt, azzal életeket menthetek –
magyarázza Elian. – És ha elvennék egy págoszi hercegnőt, az
az országomnak sem ártana. Az biztos, hogy nagyobb
teljesítmény lenne, mint amit apám valaha kinézett belőlem.
Jobb király leszek, mint valaha remélte.
Bár a szavainak büszkén kellene csengeni, mégis nyersen és
keserűen ejti ki őket. Áthatja őket a szomorúság és a beletörődés
apátiája.
Arra gondolok, mennyi időt pazaroltam arra, hogy
kicsikarjam anyám elismerését. Túl sokat, mert közben
elfelejtettem, mit jelent elégedettnek lenni önmagammal, és
olyasmiket érezni, amik ellentmondanak a szabályoknak.
Hagytam, hogy odavessen engem egy hableánynak, mintha
nem lennék több, csak hús, amit meg lehet enni, miközben azt
magyaráztam be magamnak, hogy ezt meg azt kell tennem a
királyságom érdekében. Elian pedig önmagát kényszerítette bele
ugyanebbe a helyzetbe. Annak érdekében, hogy megmentse a
világot a veszedelemtől, és megtegye, amit a rangja megkövetel
tőle, kész lemondani önmagáról és mindarról, amit igazán
szeret. A szabadságról, a kalandokról, az élet örömeiről.
Olyasmiről, amiben nekem, emlékeim szerint nem igazán volt
részem soha.
Félrefordítom a fejem, zavarba jövök attól, mennyire
önmagam látom a tekintetében.
Nem számít, attól még be kell gyűjtened a szívét, mondom
magamnak. Mi más választásod lehetne?
– Ha a nyaklánc annyira értékes – szólalok meg –, akkor meg
kellene ölnünk Tallist, hogy megkaparintsuk.
– Nem ölhetsz meg bárkit csak azért, mert nem kedveled.
– Tudom. Különben már rég halott lennél.
Ez nem igaz. Tulajdonképpen meglep, mennyire nem az. Már
legalább tucatszor teljesíthettem volna anyám kérését, és
megölhettem volna a herceget – legalábbis megpróbálhattam
volna.
A mennyezet hangosan recsegni kezd, még mielőtt Elian
visszavághatna. Halk morajlás hallatszik a szélben, egy
pillanatra megijedek, hogy a tenger hullámait hallom Tallis
Rycroft silány hajóutánzatához csapódni, de aztán a morajlás
hangosabb lesz, és egy nagy durranás rázza meg a kabint. A
mennyezetről por száll alá, alattunk pedig szilánkokra szakad a
padló.
Emberek ordítoznak, aztán már csak ágyúk és puskák hangját
hallani. Üvöltözést és halál hangját. Mintha az egész világ
kifordult volna magából hirtelen.
Elian újult erővel rángatja a kötelet. Becsukja a szemét, és egy
hangos roppanás hangzik fel. Hitetlenkedve nézem, ahogy
próbálja kihúzni a kézfejét a csomók alól, miközben a bal
hüvelykujja ernyedten lóg. Csodával határos módon nem
szakadt le, Elian ugyanis nem tudja kirántani a kötél alól.
– A fenébe! – kiált fel. – Túl szoros. Sehogy se tudom kihúzni.
A kabinban eluralkodik a zűrzavar. A fenti falat egy hatalmas
csattanás éri, majd a nyomástól beszakad az ablak kerete. A
fejünk felett lépések dobognak a fedélzeten, csattognak a
kardok, majd minden zajt elnyom egy fülsiketítő ágyútűz.
– Mi ez? – kérdezem.
– A legénységem. – Elian már megint a kötelet ráncigálja. – A
Szaád ágyúinak hangját bárhol felismerem. – Olyan mosolyt
villant rám, amivel egy egész országot képes lenne
megnyugtatni. – Hallod, milyen dühös a kislány?
– Értünk jöttek?
– Persze hogy értünk jöttek – válaszolja. – És ha bármi baja
esik a hajómnak, akkor ezeknek a mocskoknak nagy árat kell
fizetniük.
Ahogy ezt kimondja, egy ágyú bedönti a fölöttünk magasodó
ablakot. A szilánkok mellém hullanak, és végül kidől a fal meg
az a gerenda is, amihez Eliant kötözték. Egy szirén fürgeségével
rántja el a fejét, a hátára faszilánkok záporoznak. A lélegzetem
elakad, a gyomromba pedig erős fájdalom nyilall. Majd Elian
felemeli a fejét, és kirázza a port a hajából.
Hatalmasat sóhajtok, majd rémült emberi szívem ismét
normális ritmusban kezd verni. Elian a körülötte heverő
fadarabokat nézi, majd lassan, szinte gonoszul, elmosolyodik.
Talpra áll, és kicsusszan a szétroncsolódott oszlopra tekeredő
kötél alól. Ugrik egyet, megkötözött kezét hátulról átbujtatja a
lába alatt, majd egy gyors mozdulattal a mellkasához emeli.
Körbenéz a nyirkos szobában, valami olyat keres, amivel
elvághatná a kötelet, de a két rabnak szánt szoba eléggé üres.
Elian felém pillant, és a mosoly eltűnik az arcáról, ahogy a
köteleimet figyeli. Az én oszlopomnak semmi bántódása nem
esett, ami azt jelenti, hogy el fogok süllyedni a hajóval együtt.
Saját megkötözött kezére néz, a hüvelykujján látom, hogy
csúnyán kiugrott a helyéről. Nincs semmi használható eszköz
ebben a kabinban. Úgy tűnik, ezúttal nem tudja megmenteni az
életemet.
– Menj! – szólok rá.
Elian tekintete megkeményedik. Elsötétül. Olyan düh keríti
hatalmába, hogy szinte nem is látszik a szeme zöldje.
– Nem állj jól neked a mártírszerep – feleli.
– Menj már! – sziszegem.
– Nem foglak csak így itt hagyni.
Puskalövések hangját hozza a szél. És üvöltését – dühös,
hangos üvöltését –, ami olyan hangos, hogy összerezzenek tőle.
Elian az ajtó felé fordul. Lehet, hogy odakinn épp haldoklanak
az emberei. A férfiak és nők, akiket családtagoknak tekint, épp
most áldozzák fel az életüket a kapitányukért. És miért is? Érte,
aki szintén feláldozta az életét azért, hogy megöljön egy
szörnyeteget, akire vadászik? Egy lányt, aki azon van, hogy egy
óvatlan pillanatban kitépje a szívét? Egy árulót, aki folyton,
mindenkinek hazudik?
Mindketten kockára tettük az életünket és a királyságunkat
azért, hogy megtaláljuk a szemet, és elpusztítsuk az anyámat.
Ha én nem is tehetek semmit, azt nem hagyom, hogy más is
elveszítse az országát csak azért, hogy mellettem legyen, mikor
meghalok.
– Elian. – A hangom fenyegető, bár még nyugodt.
 – Én…
– Fuss! – üvöltöm, és legnagyobb meglepetésemre, így is tesz.
A fogait csikorgatja, az állkapcsa megfeszül, nem tud
könnyen dönteni. Aztán elfordul. A fiatal herceg, sebesen, mint
a nyíl, itt hagy engem a kabinban, hogy utolérjen a végzetem.
 HUSZONNYOLC
LIRA

VÁROM, HOGY ELJÖJJÖN ÉRTEM A HALÁL.

Ha meghalok, talán visszaváltozom szirénné. A Hercegek
Átkának csontjai egy kalóz hajójában rekednek. Egy elsüllyedt
hajóban, valószínűleg. Ahol senki nem talál majd rám minden
valószínűség szerint, csak a hableányok. Az anyám talán úgy
tesz majd, mintha gyászolná az elveszett utódját, de az is lehet,
hogy azonnal megparancsolja a Húsevőnek, hogy csináljon neki
másikat.
Teljesen elmerülök az önsajnálatban, mikor Tallis Rycroft
ront be az ajtón. Pillantása sebesen járja be a hideg és üres
kabint, majd letép a falról egy deszkát, ami eddig polcként
szolgált, rozsdás szögei nagyot nyekkenve adják meg magukat.
A nadrágját még mindig vér áztatja, egy hatalmas seb
mutatja, hová döfte kését Elian. A kiszakadt anyag mögött
látszik, hogy vastag fekete öltésekkel varrták össze a bőrét. Elég
igénytelen munka, de úgy tűnik, a célnak megfelelt, mert ez a
mocsok még életben van. Elian valószínűleg nem talált el egy
artériát sem.
Tallis lábszárán durva és rózsaszín a bőr. Mikor elindul
felém, egy kicsit biceg. Észreveszi a kidőlt gerendát, amihez
Eliant kötözték, káromkodik egyet, majd felém rúgja a
törmeléket.
A szemem sem rezdül.
– Hol van? – üvölti.
 Keresztbe vetem a lábam, a vállam pedig továbbra is
egyenesen tartom.
– Beszélhetnél világosabban, mert nem értem, miről van szó.
Két nagy lépéssel átkel a helyiségen, vaskos ujjait a nyakam
köré fonja. Felhúz, hogy talpra álljak, aztán rám mordul.
– Mondd meg, hová ment – sziszegi. – Különben kitöröm azt
a csinos kis nyakadat.
Olyan erővel szorítja a nyakam, ahogy az anyám szokta.
Köhögni és köpni szeretnék, de egyszerűen nem jutok elegendő
levegőhöz. Az ereimet szétfeszíti a méreg, és minden belső
szervem beleremeg a dühbe, de semmit nem tudok tenni, csak
annyit érek el, hogy maga alá gyűr a gyűlölet.
Rávicsorgok, már amennyire tőlem telik.
– Bosszúsnak látszol – jegyzem meg.
Tallis ekkor elereszt.
– Épp most szedik darabjaira a hajómat – forrong. – Ha
megtalálom azt a gazembert, olyat teszek vele, amire nincsenek
szavak. Háborút indított ellenem.
– Szerintem azt a háborút te indítottad, amikor rátámadtál a
midaszi hercegre és fogságba ejtetted. Ha szerinted most
annyira rossz a helyzet, képzeld csak el, mi lesz, ha a teljes,
méltóságos arany hadsereg megjelenik, hogy lemészároljon
benneteket.
Tallis szeme összeszűkül.
– Hogy is nevezik azt, mikor valaki rátámad egy királyi
család tagjára? Á, tudom már. – A mosolyom olyan metsző,
hogy ölni lehetne vele. – Emberiség elleni árulás. Vagy már más
kifejezést használnak?
Tallis arca elkomorul, ahogy engem hallgat.
A legutóbbi esetre meglehetősen régen került sor, de a
szirénektől hallottam a történeteket. Azok az emberek, akik
királyi származásúra támadnak, megszegik a királyságok közti
békeszerződést. A büntetésük az volt, hogy az óceán mélyére
horgonyozták és ott hagyták őket, a magamfajta lények
prédájául. De egy szirén sem támadt rájuk. Csak nézték, hogyan
fulladnak meg az árulók, hogyan kapkodnak levegő után, a
torkukat markolászva. Majd az utolsó másodpercekben
megjelentek, hogy az emberek halálra rémüljenek. Anyám
szerint a szirének csak akkor tépték ki a szívüket, amikor azok
az utolsót verték.
Tallis arckifejezéséből ítélve ő is hallotta ezeket a rémisztő
történeteket.
Ügyetlen mozdulattal elővonja a kardot a hüvelyéből, és az
arcomhoz szorítja a pengét.
– Mit érdekel az téged? – suttogja Tallis. – Ő már úgyis itt
hagyott téged, nem?
Szeretné, ha azt érezném, hogy Elian elárult engem, de
feleslegesen próbálkozik ilyesmivel. Elian azért ment el, mert
azt mondtam neki, és ha arra kértem volna, akkor maradt volna.
Ha hagyom, akkor talán meg is hal, csak mellettem legyen. De
nem kértem ezt. Találtam magamban valamit, amiről azt hittem,
hogy nem is létezik – valamit, amiről azt hittem, hogy az anyám
már kiirtotta belőlem –, és végül elengedtem őt.
– Folytathatnánk ezt a beszélgetést azután, hogy megöltél
engem? – kérdezem.
Tallis az arcomhoz szorítja a pengét. Majd, mielőtt időm
lenne meglepődni, a levegőbe lendíti a kardot és finoman
leereszti maga mellé.
A szabad kezemre nézek, és látom, hogy a kettévágott kötél
darabjai a lábam mellé hullanak.
– Szeretem, ha az asszonyok küzdenek egy kicsit – dorombol
Tallis. – Lássuk csak, mire vagy még képes.
Nem is pazarlom az időm gúnyos mosolyra, egyenesen a
mellkasába döföm a karmaimat.
Bármire is számított Tallis, arra biztosan nem, hogy
megpróbálom kitépni a szívét. Mint egy keselyű, úgy csapok le
rá, és addig csikarom, míg el nem nehezül a karom. A mellkasát,
a szemét, bármit, amit csak érek. Mikor ellök magától, épp csak
tántorgok egy kicsit, aztán ismét rávetem magam.
Egy állat vagyok, a fogam a finom kis húsába mélyesztem.
Érzem az ízét a számban. Fanyar. Fém és víz furcsa keveréke.
Erősebben harapok bele, míg ki nem szakít a karjából, csakhogy
egy darab húsa is kiszakad ezzel együtt, a fogaim közt.
– Te rohadt kurva! – üvölti.
Az jut eszembe, mennyire hasonlítok a Húsevőre most, hogy
Rycroft testének egy darabja fityeg a szám szélén, és úgy
mosolygok, mint az ördögi istennő, akinek mind az életünket
köszönhetjük. Megnyalom az ajkamat, és csak vicsorgok,
miközben Rycroft vére ömlik a fogaim közül, lecsurog az
államon.
Tallis elindul felém, a léptei olyanok a rozoga deszkapadlón,
mint a mennydörgés. Mikor odaér hozzám, megragadja a
grabancom, és felken a falra. Lábaival leszorítja az enyémeket,
térdét a combomra tolja.
Kézfejével akkorát csap az arcomra, hogy oldalra rándul a
fejem, az arcom felsérti az éles körme.
– Gondoskodom róla, hogy ezért még megfizess – mondja,
meleg lehelete a fülembe kúszik.
– Abban biztos vagyok. – Megigazítom a csípőm, majd
kinyújtom a kezem, és a kabátja alá nyúlok. – De előtte nagyra
értékelném, ha nem véreznél össze teljesen.
Amikor érzem, hogy egy kés van a ruhája alatt, visszarántom
a kezem, majd keményen előrenyomom. A csuklóm elfordítom
balra, Tallis pedig csak pislog. Majd felrántom a kezem, mire
elakad a légzése, fulladni és hörögni kezd.
Elereszti a ruhám, és megtántorodik.
Végre a saját lábamon állhatok, sóhajtok elégedetten.
Figyelemelterelés, mondta Elian. Ne vond magadra a gyanút.
Tallist figyelem. Démoni szemét és csontfehér bőrét. A
félelem és meglepettség úgy gyűri maga alá, mint egy tengeri
vihar. A kés pedig – a saját kése – kiáll a hasából. Nem volt
nehéz elvenni tőle. Valójában neki volt nehéz dolga – elég nehéz
ugyanis észrevenni, hogy elcsenik az ember fegyverét, ha éppen
a húsát marcangolják.
A penge olyan mélyen van, hogy alig látszik ki a markolata.
Még egy kicsit tántorog, majd elterül a padlón. Az arca
megdermed, zihál egy ideig, majd a mellére bukik a feje végre.
Fölé magasodok és nagyot nyelek.
Ürességet érzek a mellkasomban, azt a szédülést, amit
általában a halál közelében érzek, amit aztán felvált a
nyomasztó semmi, az őrülten kalimpáló szívem körül. Amióta
ember vagyok, most öltem először, és valahogy azt hittem, ez
nem is számít majd, de most minden csupa vér, Tallis arca
ernyedt, én pedig, nem tudom, miért, de reszketek.
Ahogy ránézek, a haldokló Crestillt látom magam előtt, és
hallom Kahlia üvöltő sírását. A kezemen mintha most is az ő
vére száradna. Eszembe jut, mit ígértetett meg velem.
Légy olyan királynő, amilyenre szükségünk van.
Becsukom a szemem, és várom, hogy elmúljon ez a pillanat.
Remélem, el fog, különben megőrülök itt, ebben a kabinban.
Semmi értelme nincs annak, hogy most épp rá gondoljak; még
csak azt sem mondhatom, hogy azóta nem öltem meg senkit,
csak Tallist. Ökölbe szorul a kezem, érzem, hogy a vért beissza a
körmöm. Crestell volt mindennek a kezdete, akkor fordult elő
először, hogy anyám miatt átléptem egy bizonyos határt.
Emberként, ha akartam, eddig simán tehettem úgy, mintha
ártatlan lélek lennék. Na jó, az talán túlzás. De most már nincs
mentség. Minden formámban gyilkos vagyok.
Kinyitom a szemem, és mikor ismét lenézek, Tallis ismét
Tallis. Végre eltűnt szegény nagynéném arca.
Megkönnyebbülten sóhajtok, majd észreveszem, hogy a
szemem sarkában valami élénken megcsillan. A feljövő nap
fénye a Tallis nyakában lógó fémláncon táncol. Úgy szikrázik,
mint egy kis csillag, ami azt akarja, hogy észrevegyék. Kissé
szédelegve leguggolok a kalóz mellé, és szétnyitom a gallérját.
A págoszi nyaklánc még mindig ott van rajta. A kulcs, amivel
meg tudjuk szerezni a szemet. Elmosolyodok, kioldom a láncot,
majd óvatosan, mintha attól tartanék, hogy még felébred ez az
alvó kalóz, magamhoz veszem a lopott kincset és a zsebembe
rejtem.
Mikor kicsapódik a kabin ajtaja, összerándulok. A vállam
megfeszül, és készülök, hogy ismét fegyverként használjam a
karmaimat.
Elian észre sem veszi Tallis Rycroftot.
Egyenesen felém indul, zöld szeme élénken ragyog, mint aki
nagyon megkönnyebbült. A haja szanaszét áll, a homlokába lóg,
és eltakarja a fél arcát. Az inge elszakadt, felsóhajtok, mikor
látom, hogy nem sérült meg. Csak piszok és a puskapor mocska.
Nem akarok belegondolni abba, hogy azért nyugodtam-e meg,
mert még mindig szükségem van rá ahhoz, hogy eltávolítsam
anyámat a helyéről, vagy valami egészen más miatt.
Elian kése az övében, még mindig nagyon erősen érzem a
varázserejét, kezében pedig ott a kard – a kardja –, ami a
szilánkosra tört ablakon beáramló nap fényében aranylón
csillan. Mikor Elian odaér hozzám, kardját leteszi a padlóra, és
megszorítja a vállam. Ezt a mosolyát még sosem láttam.
Mondom, ami elsőként eszembe jut, az ő szavait, még
Eidüllióból.
– Azt hittem, tőled már sikerült megszabadulnom.
Elian arcán előbukkannak a gödröcskék, majd a válla mögé
bök. Ott áll mögötte szorosan Kye, Madrid és Torik. Eljöttek.
Nemcsak a kapitányért, hanem a potyautasért is. Az idegen
lányért, aki ott lebegett az óceán kellős közepén. Eljöttek értem.
Mikor visszafordul felém, csillogó szemmel méregeti az
arcom. A szája keskeny csíkká húzódik, mikor észreveszi, hogy
az arcomat megsebezte egy penge. Azt figyeli, milyen sok vér
van rajtam, a sajátom és valaki másé is.
– Mit csinálsz itt lenn? – kérdezem.
– Azt, amihez a legjobban értek – vonja meg a vállát.
– Az idegeimre mész?
 – Megmentelek – feleli, majd felveszi a kardot a földről. – Ez
már a második alkalom. Nem mintha számolnám.
Valójában a harmadik, ha beleszámoljuk azt is, hogyan lökött
el Rycroft útjából a hajó fedélzetén. Lehet, hogy Elian tényleg
nem számolja, de én igen.
– Nem hiszem el, hogy visszajöttél értem – mondom.
Nem zavar, hogy mennyi hála szorult a hangomba ezúttal.
Elian az övére emeli a kezét, ahol a kése pihen boldogan.
– Igazából ezért jöttem vissza – válaszolja. – Az, hogy
megmentselek téged is, csak utána jutott eszembe.
Leereszkedő pillantást vetek rá.
– Nincs szükségem arra, hogy megments.
És Elian végre észreveszi a koszlott padlón heverő holttestet.
Azt hiszem, most ébred rá éppen, hogy a hírhedt Xaprár
vezetőjének, a kalózok és hercegnők túszul ejtőjének vére ott
folyik el a lába mellett.
– Emlékeztess, hogy ne akarjak rosszban lenni veled – szólal
meg végül.
– Túl késő.
Elvigyorodik. Akkor is vigyorog, mikor látom, hogy Rycroft
feje felemelkedik a padlóról. A kalóz keze úgy simul a derekára,
mintha mindig is ott lett volna, és mikor a levegőbe emeli,
megdöbbenve veszem észre, hogy egy pisztoly van nála, ami
olyan fekete, mint a tintahal nedve. Ahogy Elian elfordítja a fejét
– a társai pedig rémülten lehajolnak –, eldördül egy lövés.
Nem most hallok életemben először pisztolylövést, de mintha
ez hangosabb lenne minden eddiginél. A csontjaimon is áthatol,
és egy ritmusban ver a szívemmel. Mindent beborít ez a zaj. A
puskapor szaga és Kye szörnyű figyelmeztető kiáltása. Majd
Elian üvöltése. A mosoly azonnal eltűnik az arcáról, ahogy
észreveszi a rémült tekintetemet. Három élettel tartozom neki.
Szinte reflexből löktem arrébb, hogy ne találja el a golyó.
A kabinban azonnal döbbent csönd támad. Egy pillanat
töredéke az egész, mintha a világon minden zaj megszűnt volna.
Aztán megérzem. Egy fémgolyó fúródott emberi bőröm alá, és
veszettül fáj.
 HUSZONKILENC
ELIAN

EGYSZER MÁR MEGTETTEM, DE NEM LENNÉK RÁ KÉPES ÚJRA.

Tizenharmadik évemet tapostam, vagy valami ehhez hasonló,
szerencsés esztendőt. A midaszi parttól nem messze, egy kis,
elnyúló füves szigeten van egy világítótorony. A parti őrök
szerint jó onnan a kilátás, én meg a barátaim viszont azért
kedveltük, mert ott bizonygathattuk, milyen bátrak vagyunk.
Az az ötletünk támadt, hogy úszunk egy mérföldet, megérintjük
a parton a nedves fűcsomót, majd kiállunk oda, mint büszke
hódítók.
A lényeg az volt, hogy ne süllyedjünk el.
Korábban senki nem úszott még el odáig: volt, aki azért, mert
úgy gondolta, ilyen fiatalon ostobaság lenne, mások meg azért,
mert már idősek voltak, és jobb szerettek hajóval közlekedni. Az
a tény, hogy senki nem úszott még el odáig – és én lehetek az
első, aki megteszi a távot –, csak még vonzóbbá tette az ötletet.
Bár kezdetben még az eszem azt mondta, ne akarjam megölni
magam, később ezt már csak halk suttogásként észleltem.
Sikerült eljutnom a világítótoronyig, de ahhoz már nem
maradt erőm, hogy felhúzzam magam a partra. Ahhoz viszont
volt, hogy torkom szakadtából ordítsak, csakhogy a számat
megtöltötte a víz, én pedig hagytam, hogy az arany elmosson.
Nem tudom pontosan, mennyi ideig voltam halott, mert az
apám nem akar ilyesmiről beszélgetni velem, anyámat pedig
sosem kérdeztem. Egy örökkévalóságnak tűnt. A világ
valószínűleg nagyon sajnálhatott engem, mert bármilyen őrült,
veszélyes dolgot is csináltam azóta – márpedig ezek jócskán
túltettek az egy mérföldes úszáson –, még mindig életben
vagyok. Most sem legyintett meg a halandóság lehelete. Mintha
valahogy az az első balszerencse legyőzhetetlenné tett volna.
Abban a pillanatban, hogy a golyó elsuhan a levegőben, és
megérzem a hátamon Lira hideg kezét, amivel a földre lök,
iszonyatos harag lobban bennem. Miért vagyok legyőzhetetlen?
Miért élek túl folyton mindent, miközben körülöttem sorban
halnak meg az emberek?
– Ne! – kiáltja Madrid előrebukdácsolva.
Csizmás lábával jó nagyot rúg Rycroft állába, és annyi
irányba röppenek a fogak, hogy nem is tudom követni. Kye
megragadja Madrid derekát, kétségbeesetten tartja, miközben a
lány próbálja kitépni magát az öleléséből, hogy végezzen a
kalózzal. Azzal, aki túszul ejtette a kapitányát. Aki valószínűleg
azt tervezte, hogy eladja majd őt rabszolgának. És aki épp most
lőtt le egy lányt a szeme láttára.
Madrid üvölt, káromkodik, Lira felől viszont nem jön egy
hang sem.
A homlokát ráncolja, ez pedig hangosabb minden kiáltásnál,
a tenyerét közben az oldalára szorítja, ahol eltalálta a golyó.
Aztán maga elé emeli remegő, nedves kezét.
A vért nézi.
– Nem éget – mondja, majd leengedi a kezét.
Odaszaladok hozzá, és elkapom a gyönge testét, mielőtt a
kemény fapadlóra zuhanna. Feje alá teszem a karom, hallom,
hogy ijedten fulladozik. Vér mindenhol. Túl sok vér. Minden
pislogás után, úgy érzem, egyre nagyobb lesz a tócsa, teljesen
átáztatja a jobb oldalát, a vér vörösre festi a ruháját.
A bordáira teszem a tenyerem, és figyelek. Igaza van: nem
meleg a vére, hanem olyan, mint az olvadt jég. Minél jobban
ölelem a testét, annál jobban reszket. Vonaglani kezd, mikor
megpróbálom megakadályozni, hogy még több hideg távozzon
belőle.
– Lira – szólalok meg. Mintha nem is a neve lenne, hanem
egy könyörgő szó. – Nem fogsz meghalni.
Nem akarok még egyszer a sebesülésére nézni. Nem akarom,
mert ha tényleg meghal, akkor az utolsó szavam, amit hall,
hazugság lesz, ilyet pedig még a legnagyobb szélhámos sem
tehet.
– Tudom – válaszolja. A hangja keményebb, mint az enyém,
mintha a fájdalom mit sem jelentene neki. Vagy mintha átélt
volna már ilyet korábban is. – Még meg kell másznom egy bazi
nagy hegyet.
A feje kicsit elernyed, feljebb emelem, próbálom
mozdulatlanul tartani. Ha most elveszti a tudatát, akkor talán
már fel sem ébred többet.
– Ezzel most szereztél egy pontot – jegyzem meg aztán. – De
még így is én vezetek.
Lira mocorog.
– Gyorsan – feleli. Az ujjaimat befedi a vére, az ingem alja
nedvesen tapad a hátamra. – Fogd ezt, hátha ez is számít pár
pontot.
Megemeli reszkető kezét, és egy kis függőt tesz a tenyerembe.
Kékebb, mint a szeme, és annyira pici, finom, hogy szinte
hihetetlen, hogy akkora ereje legyen. A págoszi nyaklánc.
Megszerezte.
Felnevetek, mert eszembe jut, milyen gúnyos megjegyzést
tehetnék most – mondjuk azt, hogy köszi, de nem igazán az én
stílusom, vagy hogy van már egy ugyanilyenem aranyból –, de
amikor Lira szemébe nézek, minden kedvem elmegy a
viccelődéstől, mert talán már nem is hallaná.
– Kapitány! – kiáltja Madrid, akinek derekát még mindig
erősen tartja Kye. – Orvosra van szükség.
Torik magasodik fölém, megszorítja a vállam hatalmas
tenyerével, és ekkor visszatérek a valóságba. Nyelek egyet és
bólintok. A karjaimban Lira egyre könnyebb teste. Mintha most
ébredtem volna fel, rohanni kezdek, hosszú vércsíkot húzva
magam után otthagyom Rycroft hajójának maradványát.
– Mozgás, mozgás! – ordítom, mikor a Szaád fedélzetére érek.
– Indítsátok a hajót, húzzunk innen a pokolba!
A Szaád meginog, a legénység pedig mind eszeveszett
rohanásba fog. A fedélzet egyik végéből rohannak a másikba,
húzzák a csörlővel a kötelet, és beigazítják a vitorlarudakat.
Helyükre vonják a vitorlákat, és a széljárást figyelik. Én
előresietek, arrébb lököm a vállammal azokat, akik döbbenten
bámulnak, mikor meglátják, hogy a véráztatta lányt hozom a
karjaimban, és nyúlnak felém, hogy segítsenek.
– Elian – mondja Kye. – Megsérültél. Hadd vigyem én.
Nem válaszolok semmit, ehelyett Torikhoz fordulok.
Aggodalmas képpel néz Lirára. Lehet, hogy azelőtt nem közénk
tartozott, de kötelességteljesítés közben halálosan megsérülni
olyan dolog, ami kivívja az emberek szimpátiáját.
– Hozz egy orvost, kérlek – mondom neki, ő pedig bólint.
Rycroft ernyedten lóg Torik széles válláról, a vére a tisztem
hátára csöpög.
Még mindig él, de ha sort tudok majd keríteni rá,
gondoskodom róla, hogy ne legyen hosszú élete. Mivel Lira
továbbra is erőtlenül piheg a karomban, ráordítok Torikra, hogy
kerítsen már egy orvost, mire gondolkodás nélkül lehajítja
Rycroftot a padlóra, és futva elindul az első fedélzetre.
Valójában nincs orvosunk, a mérnöksegédem azonban
egyszer a plászmatashi cirkusszal utazott, és az majdnem
ugyanaz a kategória. Miközben felé tartok Lirával a hajó
kötelein és hálóin keresztül, arra döbbenek rá, hogy hiába
vannak itt hercegek, kalózok, gyilkosok és elítéltek, egy cirkuszi
kis srác az egyetlen, aki most segíthet. Valahol ez vicces, és azt
hiszem, Lira is nevetne, ha tudná, hogy egy újonc mérnök fogja
összevarrni a bőrét. Biztosan lenne valami csípős megjegyzése,
amit én boldogan, elégedetten fogadnék, mint valami csábító
mérget. Vagy egy töltényt.
 Odaérek végre a zsúfolt szobába, Kye lohol a nyomomban.
Az orvosnak sebtiben kinevezett fiú a mérnöki szoba asztalára
mutat.
– Tegyétek oda – mondja pánikszerűen kapkodva a levegőt. –
És nyissátok szét a ruháját.
Teszem, amit mond, és a késem után nyúlok. A furcsa az,
hogy először úgy látom, mintha nem is szivárogna több vér a
sebből – mintha az összes rajta meg rajtam lenne –, és mikor
végül mégis vért látok, valahogy úgy érzem, hogy az túl kevés.
Lehet, hogy már teljesen elvérzett? Lehet, hogy mostanra nem
maradt benne több?
– Édes istenek! – Kye hátrál egy lépést, mikor szétnyitom Lira
ruháját. – Túl fogja élni?
– Tán érdekel? – vágok vissza.
Nem az ő hibája, de az, hogy kiabálok vele, kicsit olyan érzés,
mintha önmagammal kiabálnék. Mert ez egyedül az én hibám.
Ha Lira meghal, az egyedül az én hibám lesz.
Nem hiszem el, hogy visszajöttél értem.
Bár előtte otthagytam.
– Nem akarom, hogy meghaljon, Elian. – Kye megszorítja a
karom, és erősen megtart, mikor a szétroncsolódott belső részek
látványától megrándulok. – Sosem akartam. Egyébként pedig –
Kye zsebre dugja a kezét, és nagyot sóhajt – megmentett téged,
mikor én nem voltam ott.
– Tiszta lövésnek tűnik – mondja a mérnök, mire elfordulok.
Hogy lehet ilyet mondani? Mocskos, undorító lövés volt, és
kegyetlenül eltalálta.
– Épp csak súrolta a bordáit – állapítja meg. – De még
ellenőrzöm, hogy nem sérültek-e meg a belső szervei. –
Kesztyűs ujjával Kye-ra mutat. – Ne csak állj ott, hogy elálld a
fényt. Hozz nekem pár törülközőt.
Kye-nak a szeme sem rebben, amiért parancsot kapott, és
nem védekezik azzal sem, hogy hagyjuk Lirát meghalni,
legalább így biztosak lehetünk benne, hogy nem fog minket
elárulni. Ehelyett megfordul, kisiet a szobából, és még arra sem
vesztegeti az idejét, hogy megvető pillantást vessen bárkire.
– Nem talált el semmi létfontosságút – mondja az újonnan
kinevezett orvosunk. Ezt csak úgy mellékesen veti oda, majd
várakozó pillantással felém fordul.
– Nem is tudom – felelem. – Elég sok vért vesztett.
Ő csak megvonja a vállát, majd felkap egy eszközt, ami
egyáltalán nem úgy néz ki, mintha valamelyik közeli
szerszámosládából kapta volna elő.
– Nem találkoztam még olyan géppel, amit ne tudtam volna
megjavítani – mondja. – Az emberi test is csak egy gép. – Úgy
néz rám, mintha meg akarna nyugtatni. – Egyszer
megmentettem egy majom életét, akinek egy kés állt a bordái
közé. Baleset történt, mikor egy léggömb kipukkadt. Nincs nagy
különbség.
Azt hiszem, ez megnyugtatóan hangzik, úgyhogy bólintok,
Kye pedig épp visszatér egy rakás tiszta törülközővel. Majd a
fiú megkér bennünket, hogy menjünk, hadd dolgozzon, én
pedig nem vitatkozom. Tulajdonképpen örülök is, hogy
kijöhetünk, ő pedig teszi a dolgát. Nagyon rossz volt látni Lira
ernyedt testét és folyamatosan arra gondolni, hogy még sosem
láttam ennyire sebezhetőnek. Ennyire halandónak.
Anélkül, hogy megengednék magamnak egy kis szusszanást,
visszamegyek a fenti fedélzetre, egyenesen Rycrofthoz. A
legénység már felvonta az orrvitorlákat, és várja, hogy
kibonthassák. Ott áll mellettem Kye is, mereven. Alig bír
uralkodni magán, és abban reménykedik kétségbeesetten, hogy
nem kérem meg arra, hogy irányítsa a többieket. A legénységem
ilyen. Nem kell, hogy mindenki barátja legyen mindenkinek.
Még csak kedvelni sem muszáj egymást. Ha itt vagy a Szaádon,
az olyan, mintha otthon lennél a családoddal, és azzal, hogy Lira
megmentett engem, bizonyított valamit Kye-nak. Én ezt a lányt
bezártam egy ketrecbe, rákényszerítettem, hogy belemenjen egy
alkuba, csak hogy a fedélzeten maradhasson, ő pedig ennek
ellenére megmentett engem, mert úgy gondolta, ez a helyes
dolog. Életet életért. Bizalmat bizalomért.
Tallis Rycroft engem figyel, de nincs már benne annyi élet,
hogy ezt fenyegető méregetésnek vegyem. A bal szeme csukva,
egy duzzanat úgy emelkedik alatta, mint egy hegycsúcs, az
arcát borító sebek alatt pedig nem is lehet kivenni, hol a szája. A
hasán éktelenkedő lyukból továbbra is folyik a vér.
– Mit fogsz csinálni vele? – kérdezi Kye. A hangja cseppet
sem higgadt, sőt nagyon is zaklatott ahhoz képest, hogy milyen
unottan szokott beszélni. Pont annyira szomjazik a bosszúra,
mint én. És nem csak azért, mert túszul ejtették a kapitányát,
hanem a sérült lány miatt is, aki a hajónk gyomrában küzd az
életéért.
– Nem tudom.
Madrid egy kis zsebkést pörget az ujjai közt. Mikor a penge
megvágja, engedi, hogy a vére Rycroft sérült lábára csöpögjön.
– Nem érdemli meg, hogy életben maradjon – szólal meg. –
Nem kell nekünk hazudnod.
Rycroft pislog az egyik szemével, lassan, mintha azt mérné
fel épp, micsoda felfordulást okozott. A bennem élő fiatal herceg
szánja őt, de nem veszem le a szemem a félhold alakú és
hosszúkás, recés csíkokról, amelyek a bicepszét borítják. Olyan
sebek, amelyeket Lira védekezés közben ejtett rajta.
Körömnyomok, amelyek nagyon hasonlóak a mellkasomon
levőkhöz.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, eszembe jut a Hercegek
Átkának elmosódó arca. Kitörhette volna a nyakam, vagy
bármilyen módon megbéníthatott volna, ehelyett ő csak annyit
tett, hogy a mellkasomba vájta a körmét és lassan végighúzta
rajta. A szirének szokása. Az emberek szívét akarják kitépni, és
ott támadnak elsőként.
– Kapitány! – fordul hozzám Madrid, én pedig már vissza is
tértem ismét a Szaádra.
– Keressünk egy helyet, ami tele van cápákkal – közlöm vele,
és kihúzom magam. – És hajítsuk be nekik a kedvenc függőnket.
Flegma hallgatás követi a szavaimat, hallótávolságon belül
mindenki azt fontolgatja, mit akarhat ez jelenteni. Rycroft csak
pislog az ép szemével.
– Legközelebb – köszörüli a torkát Kye – inkább mégiscsak
hazudj.
– Mi lesz Lirával? – kérdezi Madrid.
Megvonom a vállam.
– Attól függ, mennyire lesz szívélyes, ha felébredt.
– Úgy értem – folytatja –, rendbe fog jönni?
Rycroftra nézek, és minden erőmet össze kell szednem, hogy
mosolyogni tudjak.
– A legénységemet nem olyan könnyű kinyírni.
Baromság az egész, de fontos, hogy a többiek higgyenek
ebben. És nekem is hinnem kell ebben. Lirára gondolok ismét, és
arra, hogy a kezemen végigfolyó vére olyan hideg volt, mint az
olvadt jég. Ha meghal, a tervemnek és vele együtt az egész
küldetésemnek annyi. Türelmetlenül számlálom a
másodperceket, végül megjelenik az újonc mérnökünk, és azt
mondja, minden rendben van. Azt mondja, Lira nem halt meg
értem, és hogy még mindig kész elárulni nekem a titkot, amivel
ki tudjuk szabadítani Kétó Kristályát a rabságból.
És hogy akkor talán – talán – mégsem kell apró darabokra
tépnem Rycroftot.
 HARMINC
LIRA

AMINT KINYITOM A SZEMEM, azonnal bánom, hogy felébredtem. A

bordáim istentelenül fájnak, mintha valami lény kapirgálna a
bőröm alatt, és olyan kába vagyok, mint aki túl sokat aludt.
A szoba, ahol vagyok, ugyanolyan kaotikus, mint a
gondolataim. Szétnyitom az ingem, és látom a gondosan
bekötött felsőtestemet. A fogaim csikorgatom, majd egyik lábam
átlendítem a másikon, hogy leszálljak az asztalról. És ebben a
pillanatban belém hasít egy még erősebb fájdalom.
– Ha golyótalálat érne, azt hiszem, én is minél előbb ki
akarnék ugrani az ágyból.
Kye mossa a kezét a közeli mosdótálban. Olaj és valami krém
fedi vastagon. Mikor végez, lerázza kezéről a vizet, felém
fordul, és úgy néz rám, mintha nagyon nem tetszene neki, amit
csinálok.
– Miért, ez egy ágy lenne? – kérdezem.
Nedves tenyerét a homlokomra teszi. Nagyon hideg, de
próbálok nem riadozni ilyesmi miatt.
– Nem hiszem, hogy életveszélyben lennél – állapítja meg.
– Miért, eddig életveszélyben voltam?
Megvonja a vállát.
– Talán. De a kis cirkuszi doki teljesen jól összerakott. Még
arra is megtanított, hogyan kötözzem be a sebed, úgyhogy ő tud
azzal foglalkozni, hogy a hajó ne boruljon fel meg ilyesmi. – Kye
önelégülten bök fejével a kötözésre. – Csinosan megcsináltam,
nem? Pedig most kezdtem a pályát.
– Nem szerezhettél volna nekem egy ágyat is? – vágok vissza,
és most veszem csak észre, hogy valaki (remélhetőleg Madrid és
nem Kye) egy jóval egyszerűbb és kényelmesebb ruhába
öltöztetett annál, mint amit korábban viseltem.
– Madrid rakott a fejed alá párnákat. – Kye megtörli a kezét
egy közeli rongyba. – Ez volt a legtöbb, amit tehettünk, mivel
nem volt szabad megmozdítanunk.
A vékony, foltos lepedőre nézek, amivel betakargattak. Ott,
ahol a fejem volt az imént, egy fekete bársonypárna van, ami
olyan puha, hogy akár az idők végezetéig kényelmesen
aludhatnék rajta, a lábamhoz pedig egy vékony, ovális kispárnát
tettek. Nem épp királynőnek járó színvonal, de egy kalózhajón,
egy sebesült számára tulajdonképpen maga a luxus.
– Hogy érzed magad? – kérdezi Kye, mire elvigyorodok.
– Tán aggódtál értem? – Mivel nem válaszol, nagyot sóhajtok,
és a tenyeremmel ellenőrzöm a bordáim állapotát. – Jól vagyok
– mondom aztán.
A kötést szorosan rögzítették a testem körül, nyirkos
bőrömnek pedig kifejezetten jólesik a tiszta, ropogós ruha
érintése. Azt hiszem, nemrég adhatták rám. Ami azt jelenti,
jövök rá, hogy Kye mindenemet látta.
– Inkább Madridra számítottam – árulom el. – Az összes
ember közül nem gondoltam volna, hogy éppen te ápolsz.
– Itt volt nemrég – válaszolja. – Na jó, igazából nem annyira
nemrég. Rászóltam, hogy aludja ki végre magát, mert már ott
tartott, hogy pálcikával támasztja ki a szemhéját. – A saját kezét
nézegeti. – Attól félt, hogy te is egy leszel a lányok közül, akik
nem élik túl.
– Mit nem élnek túl?
– Rycroftot – mondja, és látom, hogy kényelmetlenül érzi
magát. – Örülök, hogy magadhoz tértél.
És ezt nem csak úgy illendőségből mondja. Bár kölcsönösen
bizalmatlanok voltunk egymással, Kye és a legénység többi
tagja az életük kockáztatásával visszajöttek értem, és miközben
én itt fekszem a saját véremben a hajójukon, egy percre sem
hagynak magamra. Itt vannak velem. Eljöttek értem, és azóta is
mellettem vannak.
– Szóval most már bízol bennem? – kérdem.
– Kis híján meghaltál, hogy megmentsd Eliant. – Kye
megköszörüli a torkát, mintha nehezére esne kiejteni ezeket a
szavakat. – Szóval, ahogy mondtam, örülök, hogy felébredtél.
– Én meg örülök, hogy nem öltél meg, míg öntudatlan
állapotban feküdtem.
Kye elmosolyodik.
– Szeretem, ahogy azt mondod: köszönöm.
Felnevetek, de aztán a homlokom ráncolom.
– Milyen sokáig aludtam?
– Pár napig – feleli. – Adtunk neked pár erős altatót, mert úgy
gondoltuk, jót tesz neked egy nagy pihenés. – Felkapja a
rongyot a mosdóról, és zavarában azt fogdossa, morzsolgatja. –
Figyelj – szólal meg aztán óvatosan. – Tudom, hogy kemény
voltam veled, de csak azért, mert Elian kissé túl gyakran hozza
magát életveszélyes helyzetbe, nekem pedig az a feladatom,
hogy amikor csak lehet, megakadályozzam ebben.
– Mint egy jó testőr – vágom rá.
– Mint egy jó barát – javít ki. – És azt hiszem, hogy azok után,
hogy elé vetetted magad, és téged talált el a golyó, ideje, hogy
normálisabban viselkedjek veled. – Sóhajt, majd az ölembe
hajítja a rongyot. – Azt hiszem, mostantól hivatalosan is közénk
tartozol.
Kell egy perc, hogy feldolgozzam ezt. Szóval idetartoznék?
Erre a hajóra, ami folyton tart valamerre, miközben nincs
konkrét úti célja? Ezt akartam, vagy nem? Hogy elnyerjem a
legénység szimpátiáját és ne gyanakodjanak rám végre. És
mégis, ahogy Kye most erről beszél, nem az jut eszembe, hogy
hogyan érdemeltem ki a bizalmukat, amit aztán ellenük
fordítok. Hanem arra gondolok, mennyire más érzés ilyenfajta
katonának lenni, aki azzal érdemelte ki mások hűségét, hogy
életet mentett, nem pedig azzal, hogy megölte valamelyiküket.
Ilyen a háború, ha a másik oldalról nézem.
– Nem igazán hallottam a bocsánatkérést – szólalok meg. –
Meg tudnád ismételni, kérlek?
Kye rám néz, de most máshogyan, mint korábban,
könnyedén, nincs a pillantásában semmi fenyegető. Mosoly
terül el az arcán.
– Látom végre sikerült átvenned Elian humorát – jegyzi meg.
Elian nevének említésére elgondolkodom.
Azt ígérte, hogy nem jön vissza értem, ha valami rosszul sül
el, de végül mégis visszatért. Amikor kiszabadította magát, és
lehetősége nyílt rá, hogy otthagyjon, akkor sem szívesen tette.
Erősen becsukom a szemem, és szédülni kezdek. Azért jöttem
erre a hajóra, hogy megöljem Eliant, és mikor valaki más
majdnem megtette ezt helyettem, közbeavatkoztam.
Elhúztam őt a golyó elől, ahogy ő húzott ki engem az
óceánból. Gondolkodás és mérlegelés nélkül – nem
foglalkoztatott, mi lesz így, és melyik opció éri meg nekem
legjobban. Azért tettem, mert úgy tűnt, hogy ezt kell tennem.
Hogy ez a helyes dolog.
Az én világomban egyedül Kahlia emlékeztet az elvesztett
ártatlanságomra. Ő az egyetlen bizonyítéka annak, hogy létezik
bennem egy kis rész, amire az anyám nem tette még rá a kezét.
Nem tudom, miért, de Elian is ugyanazt a szenvedélyes érzést
váltja ki belőlem, amit Kahlia iránt érzek. Arra vágyom, hogy a
hűség és az emberiesség felszikrázzon bennem, helyet akarok
ezeknek adni magamban. Annyira hasonlítunk, ő meg én. Ha a
kuzinom szemébe nézek, úgy érzem, mintha a gyerekkori
emlékeimre tekintenék vissza, ha pedig Eliannal vagyok, az
olyan, mintha a képmásommal lennék együtt. Mintha egymás
tükörképei lennénk, egy másik királyságban, egy másik életben.
Ugyanannak a tükörnek az összetört darabkái vagyunk. Világok
választanak el bennünket, de ez csak a felszín, mert valójában
nem különbözünk egymástól annyira.
Most minden olyan homályos. Elian miatt, pedig nem sok
mindent tett: csak rám mosolygott. És nem azért, mert épp
szenvedek, amiért megalázkodtam, vagy amiért kénye-kedve
szerint formálhat engem, mint az anyám. Azért mosolyog rám,
mert lát engem. Szabad vagyok, életben vagyok, és hamarosan
visszatérek hozzá.
Annyira arra koncentráltam, hogy véget vessek anyám
uralmának, hogy abba bele sem gondoltam, hogyan vessek
véget a háborújának. Ha meg is szerzem a szemet, a tervem
szerint továbbra is be kell gyűjtenem Elian szívét, ahogy az
anyám kérte, mert ezzel bizonyíthatok valamit a királyság
alattvalói előtt. De ugyan mit? Hogy ugyanolyan vagyok, mint
az anyám, hogy én is többre értékelem a halált meg a
rabszolgaságot a kegyelemnél? Hogy bárkit kész vagyok
elárulni, még azokat is, akik hűségesek hozzám?
Ha megtalálom a kristályt, akkor talán nemcsak a szirének,
hanem az emberek szenvedésének is véget vethetek. Talán
megtörhetem az évszázados gyűlölködést, ami annyi halálos
áldozatot követelt már. Másféle királynő lehetnék, olyan, aki
nem kényszeríti arra a lányait, hogy gyilkosok legyenek.
Crestellre gondolok, aki Kahlia elé állt, hogy megvédje őt, és
a saját életét ajánlotta fel cserébe.
Légy olyan királynő, amilyenre szükségünk van.
– Megyek, szólok a kapitánynak – szólal meg Kye,
megzavarva a gondolataimat.
Lecsusszanok az asztalról, hagyom, hogy átjárjon a fájdalom,
aztán elindulok. Próbálok megállni a saját lábamon, és hirtelen
rájövök, hogy muszáj megtennem valamit.
– Ne – mondom neki. – Ne szólj!
Értetlenül néz rám az ajtóból, a keze már a kilincsen.
– Nem akarod, hogy idejöjjön? – kérdi.
A fejem ingatom.
– Nem kell – válaszolom. – Majd én megkeresem.
 HARMINCEGY
ELIAN

PÁGOSZ EGYRE KÖZELEDIK, a levegő pedig minden egyes

mérfölddel sűrűbb. Minden éjjel érezzük, a csontjaink együtt
reszketnek a hajóval, ami még könnyedén siklik a vízen, de az
hamarosan kásás és jeges lesz. Ám nem is számít, mennyire van
közel vagy távol Págosz, mert belül folyamatosan érzem a
jelenlétét. És ahogy közeledünk, egyre jobban érzem odabenn,
mélyen, hogy valami fény is dereng. Küldetésünk végső
fejezetéhez érünk, amikor is ki kell szabadítanunk a fogságból
Kétó Kristályát.
Rycroft most is olyan szellem, mint korábban volt, lenn
tartjuk az alsó fedélzeten, minimális gézt és gyógyszert
pazaroltunk csak rá, épp annyit, amennyi még életben tartja. A
lehető legkevesebbet, hogy velünk tudjon tartani. Nem voltam
lenn nála, Torikra és a legénység más tagjaira bíztam ezt a
feladatot, akik tudják kezelni a fickót, nagyobb az önuralmuk,
mint nekem.
Madridban nem lehet bízni. Olyankor nem, ha egy földijéről
van szó. Az emlékei megzavarják az erkölcsi érzékét, és én ezt
meg is értem. Kye is problémás. Nem bíznám rá Rycroft
felügyeletét, mert szerintem az első adandó alkalommal
mérgezett ételt szolgálna fel neki. És akkor még ott vagyok én is
– azt hiszem, magamban bízom ilyen tekintetben a legkevésbé.
Lira életben maradt, de ez nem old meg semmit. A
megkönnyebbülés vékony fátyolként fedte be haragomat,
elrejtve a dühöt, hogy ne látszódjon, bár ettől még az nagyon is
ott van. Akár lemegyek oda, akár nem, Rycroft sejtheti, hogy
milyen sors vár rá. Még neki is hallania kell Págosz halk
farkasüvöltését. A kristályketrec mélyéről, ahol egyszer Lira is
raboskodott, és ahol Rycroft addig marad, míg át nem adom őt
az örök jég országának. Hallja ott is a süvítő szelet, abban a
kabinban, ami épp olyan sötét, mint a lelke. És mikor végre
odaérünk, ott élhet majd köztük, míg meg nem rohad egy
börtönben, ami éppolyan fagyos, mint a szíve.
– Nem ittál semmit.
Lira jelenik meg a legénységi kabin létráján. Válláról
hanyagul lóg egy takaró, és mikor kezd lecsúszni, feljebb
igazítja. Igyekszem nem észrevenni, hogy rándul meg a
szemöldöke a hirtelen mozdulattól, hogyan szorítja az oldalát,
ahol a sebesülése van.
Kinyújtom a kezem, hogy fölsegítsem, Lira tekintetében
pedig most nincs semmi neheztelés.
– Szeretnéd, hogy lenyisszantsam? – kérdezi.
A karom továbbra is nyújtva tartom kettőnk között.
– Nem igazán.
– Akkor vidd innen a képemből.
Felhúzza magát a létrán, majd leül mellém. A takarója széle a
karomhoz ér. Újabban nagyon hidegek az éjszakák, olyannyira,
hogy csizmában kell aludnom, különben megfagyna a lábujjam.
Mégis nagyon jó itt fenn lenni, mert látom a csillagokat, és
hallom, ahogy a Szaád az újabb kaland felé siklik a vízen. Ettől
olyan melegség jár át, amit egyik lenti kabin sem nyújthat.
– Nem vagyok rokkant – bosszankodik.
– Igazából de. Egy kicsit.
Nem is kell odanéznem, anélkül is tudom, hogy a tekintete
izzik, érzem a levegőben. Lira úgy tud nézni az emberekre –
vagy rám –, hogy azt nem csak látni, hanem érezni is lehet. Ha a
szeme nem lenne ilyen furcsán élénkkék, akkor esküszöm, arra
tippelnék, hogy valójában két forró széndarab van a
szemüregében, amiben parázslik a tűz.
Ujjammal megérintem a págoszi nyakláncot, ami a
nyakamban lóg, éppúgy, ahogy Lira nyakában a tengeri kagyló.
Ez a kulcs mindenhez. Hogy véget vessünk ennek a háborúnak,
ami annyi életet követelt már.
– Ha majd téged ér lövés – mondja Lira –, úgy fogok bánni
veled, mintha a legegyszerűbb dolgokra is képtelen lennél. –
Maga alá húzza a lábait, és átkarolja a térdeit, hogy ne fázzon. –
A kezemet nyújtom, hogy segítsek járni, akkor is, ha
történetesen nem a lábadat találta el a golyó.
– Lekötelezel – felelem. – Mármint azzal, hogy még így is
találsz majd okot arra, hogy megfoghasd a kezem.
– Az is lehet, hogy előbb arra találok okot, hogy
lepuffantsalak.
Villantok felé egy félmosolyt, és a könyökömre
támaszkodom.
A Szaád fedélzetét megtöltik a barátaim, épp kilöttyintik az
italukat a szálkás padlóra, és olyan hangosan énekelnek, hogy
elnyomják a vitorlákat dagasztó szél hangját. Az, hogy így
látom őket – boldognak, nyugodtnak –, eszembe juttatja, hogy
semmi más nem tarthat össze bennünket jobban, mint az óceán.
Még a vér sem.
– Madrid azt mondja, átadod majd Rycroftot a págosziaknak,
ahogy megérkeztünk.
– Egy ideje kitűztek már a fejére egy szép kis összeget –
felelem. – De a Xaprár szolgáltatásai túl értékesek voltak ahhoz
mindegyik királyságnak, hogy közvetlenül rájuk támadjanak.
Most, hogy így megtizedeltek bennünket az árnyak, biztos
vagyok benne, hogy ismét körözik. Ha másra nem is lesz jó,
legalább szerzünk pár pluszpontot a págoszi királynál, így talán
szívesebben megengedi, hogy megmásszuk a hegyeiket, így
aztán megkaparinthatjuk a kristályt, és véget vethetünk ennek
az egésznek.
Lira hátradől, most teljesen egymás mellett vagyunk. A haja
kócosabb, mint szokott, és a közelgő vihar szele sem javít a
helyzeten. A szemébe fúj, az ajkaihoz ér, és a sápadt arcát fedő
szeplőket simogatja. Ökölbe szorítom a kezem, ellenállok a
kísértésnek, hogy odanyúljak, és kisimítsam a hajat az arcából.
– Tényleg annyira utálod a sziréneket? – kérdezi.
– Megölik a fajtánkat.
– Te pedig megölöd az övékét.
Összehúzom a szemöldököm.
– Az más – magyarázom. – Mi a túlélésért küzdünk. Ők
viszont azért csinálják, mert holtan akarnak minket látni.
– Akkor ez egy bosszú?
– Megtorlás. – Jobban kihúzom magam. – Nem mintha a
sziréneknek nem lenne okuk a támadásokra. De velük nem
köthetünk békét úgy, mint a többi királysággal.
– Miért nem?
Lira hangja olyan távolinak tetszik, hogy nem is tudok
hirtelen mit felelni. A válasznak egyszerűen, könnyedén kellene
jönnie: azért, mert szörnyetegek, mert gyilkosok, és még ezer
más dolog miatt. De nem sorolom ezeket. Igazság szerint nem is
jutott eszembe soha, hogy lehetne más megoldás a halál helyett.
Annyi kimenetelt, lehetőséget mérlegeltem, a béke azonban még
csak eszembe sem jutott. Ha lenne rá esély, vajon belemennék?
Lira nem néz rám, és utálom, hogy nem tudok olvasni az
arcáról.
– Miért kérdezel ilyesmit? – fordulok felé. – Azt hittem, a
Tenger Úrnője elvett tőled mindent, és meg akarod szerezni
Kétó Kristályát, hogy véget vess a háborúnak. Bosszút akarsz
állni a családodért, ahogy én is Krisztianért.
– Krisztian? – Lira most rám néz, és ahogy kiejti a nevet, attól
megfagy köztünk a levegő.
– Ő volt Adékarosz hercege.
A hajamba túrok. Hirtelen elönt a méreg, és nem tudok
koncentrálni. Az, hogy egy olyan embernek, mint Krisztian,
meg kellett halnia, és hogy egy olyan ember, mint Tallis Rycroft
életben lehet, több mint igazságtalanság.
Lira nagyot nyel.
– Barátok voltatok.
A hangja megbicsaklik, és ez még inkább kizökkent. Nem
emlékszem, hogy valaha is remegett volna a hangja.
– Milyen volt? – kérdezi.
Számtalan szóval tudnám méltatni Krisztiant, de egy férfit
inkább a tettei jellemeznek, nem pedig az, hogy hogyan értékeli
egy barátja. Krisztianba annyi bölcsesség és érzés szorult, hogy
sosem értettem őt igazán, és ugyanúgy élveztem, hogy
ugrathatom emiatt, mint azt, hogy hallgathatom. Nem volt
olyan szituáció, aminek során Krisztian ne kezdett volna el
filozofálgatni. A szerelem és az őrület két csillag, ugyanazon az
égbolton. Nem építhetsz olyan tetőt, ami megóv a tavalyi esőtől.
Mindig tudott valami olyan mondani, amivel belém fojtotta a
szót.
Arra gondolok, mit szólt volna hozzá Krisztian, ha ismeri a
tervem. Mindenki más bosszút esküdött volna, de tudom, hogy
ő nem a fegyvert látta volna a kristályban. Nem is akarta volna,
hogy rátaláljak.
Ha az egyetlen eszközöd a kard, akkor csak csapkodni tudod a
gondjaidat.
De ahelyett, hogy erről mesélnék Lirának, inkább
megragadom a págoszi nyakláncot, és azt mondom:
– Szerinted érzi?
– Ki?
– A Hercegek Átka – felelem. – Szerinted érzi majd, ha
meghal a Tenger Úrnője?
Lira sóhaja ködként száll fel ajkairól. A levegő egyre sűrűbb
és veszedelmesebb. A szél úgy szaggat körülöttünk, mintha a
vihar már itt lógna a fejünk fölött. Mindig érzem, ha esni fog, és
most is tisztában vagyok vele, hogy pillanatokon belül
megnyílik az ég. Mégsem moccanok. Az éjszaka villámlik,
morajlik, vastag felhők sorakoznak egymás után, végtelen
árnyékká gomolyodnak, eltakarva a csillagokat. Minden egyes
pillanatban egyre sötétebb lesz.
– Nem tudom, hogy érez-e bármit egyáltalán – feleli Lira.
Megmoccan, és mikor felém fordul, a tekintete teljesen üres. –
Azt hiszem, nem kell már sokáig aggódnunk miatta.
 HARMINCKETTŐ
LIRA

AZNAP ESTE A HALÁLLAL ÁLMODTAM.

A tenger a vértől vöröslött, emberi holttestek lebegtek a
habok közt, ami elesett testvéreim húsából keletkezett. Majd a
hullámok olyan magasra csaptak, hogy az éjszakai égboltot
érintették, és végül minden víz eltűnt, csak a halottak maradtak,
lenn, a tengerfenéken.
A homok felrobbant alattuk, a királyságomat betemették az
aranyszemcsék. Aztán megláttam az anyám háromágú
szigonyát, ami a szemem láttára kezdett olvadni. Anyámat
szólítottam, de mivel már nem voltam az óceán része, nem
hallott engem. Nem is látott. Nem tudott arról, hogy épp
végignézem a bukását.
Hagyta, hogy a szigonya szétfolyjon és beleolvadjon a
homokba.
Elian ott állt mellette: ő volt az, aki kettéválasztotta a vizet,
amin most a felkelő nap sugara ragyogott. A szeme, mint egy
üres meder, állkapcsa hajóroncsokból és korallok
maradványából állt. Minden mozdulata olyan gyors és
cseppfolyós volt, mint a szökőár mozgása. Ő is az óceánhoz
tartozott. Óceánból volt, ugyanúgy, mint én.
A rokonom.
Elian a tenger fenekét nézte. Meg akartam kérdezni tőle,
miért a homok érdekli annyira, mikor egy egész világ rejlik az
óceánban, olyan csodás és hatalmas, hogy el sem tudja képzelni.
Miért nem látja? Miért nem akarja meglátni? Én is megnéztem a
világot az ő szemével – ő miért nem akarja látni az enyémet?
Ordítani szerettem volna, majd szétfeszített a vágy, de csak
pszárin szavak jutottak eszembe, és nem mertem megszólítani
ezen a nyelven.
Néztem, ahogy a homok felé fordul, az arca éppolyan
megtört volt, mint az anyámé.
De mikor már úgy éreztem, megőrjít ez a kín, hirtelen ismét
emlékezni kezdtem a nyelvére. Mint a rostán, úgy szűrtem át
magamban a szavakat, amiket közölni akartam. El akartam
magyarázni neki, mennyi csoda és lehetőség rejlik a
világomban, hogy milyen szép lehetne, ha nem az anyám
uralná. Meg akartam nyugtatni, rá akartam beszélni arra, hogy
kössünk békét, még akkor is, ha nincs rá sok esély. El akartam
mondani, mennyire más lehet majd minden, ha én leszek a
királynő. De mire megtaláltam a szavakat, túl késő lett. Mire
sikerült megfogalmaznom magamban mindent, megláttam az
igazságot, azt, amit Elian is látott.
Nem a homokot nézte, hanem az alóla előkerülő szíveket.
Ne nézz oda! Ne nézz oda!
– Ezt te tetted? – Elian a tekintetemet fürkészte. – Ezt te
tetted? – kérdezte ismét, most pszárinul.
Anyanyelvem éles pengéi elvágták a torkát beszéd közben,
láttam, ahogy ömlik a vér a szájából.
– Sok szívet begyűjtöttem – vallottam be. – Az övé volt az
utolsó.
Elian a fejét rázta, és ugyanúgy nevetett, ahogyan anyám
szokott.
– Nem – válaszolta. – Ez nem igaz.
Kinyújtotta a kezét, én pedig rémülten hátrálni kezdtem. Már
nem tudtam irányítani a lábamat, elterültem a földön. A szívre
néztem, amit Elian a kezében tartott. És nem akárkié volt. Az
övé.
– Ezt akartad, nem? – üvöltötte.
 Tett felém egy lépést, én pedig a fejem ráztam,
figyelmeztettem, hogy ne jöjjön közelebb.
– Lira – suttogta Elian. – Hát nem ezt akartad?
Ekkor ébredtem fel, levegő után kapkodva.
Megragadom a vékony, fehér takarót, a hajam a csupasz
vállamra tapad. A hajó komótosan imbolyog, de a ringás, amit
eddig olyan békésnek éreztem, most felkavarja a gyomrom, és
egyre rosszabbul vagyok tőle. A szívem őrülten kalimpál, nem
is ver, inkább remeg.
Kinyújtom az ujjaimat, a tenyeremben meglátszik a körmeim
nyoma. Dühös vörös csíkok. Bármennyire is igyekszem
megnyugodni, még mindig zihálok.
Folyamatosan, újra meg újra Elian szívét látom magam előtt.
És a tekintetét, mikor megtudja, hogy elárultam. És anyám
ijesztő, bosszúszomjas nevetését hallom.
Egész életemben ódzkodtam attól a lehetőségtől, hogy más
legyek, mint amit az anyám elvárt tőlem. Mintha lenyeltem
volna azt a gyereket, aki más akart lenni. Szirén voltam,
úgyhogy gyilkossá kellett válnom. Nem volt kérdés, hogy ez jó
vagy rossz dolog-e: ez volt az egyetlen út. De az emlékeim most
olyanok, mint a rémálmok, kegyetlen víziókká váltak, és vádlón
térnek vissza, mert nem menekülhetek a múltam elől.
Ahogy az elől sem, hogy én magam is rémálommá váltam.
 HARMINCHÁROM
ELIAN

AHOL A SZAÁD LEGKÖZELEBB KIKÖT, A VÍZ MÁR LATYAKOS. A hideg

itt állandó, hűséges társ, és most, ahogy nagy léptekkel közeleg
az alkonyat és a nap fokozatosan eltűnik, a levegő mintha szép
lassan megfagyna. Ugyanolyan világos van ám így is, mint
reggel. A fagyott ég tükörként feszül a fehér víz fölé, amelyet
jég- és hópamacsok pettyeznek: ilyen az a gyönyörű királyság,
amit sosem érint a sötétség. Még az éjszaka kellős közepén sem
válik az égbolt sötétebbé a márványos kéknél, a föld pedig úgy
fénylik, mintha az utat szeretné mutatni. A havon
visszatükröződik a csillagok halhatatlan, flitterszerű fénye.
Págosz.
Érzem, hogy a szívem fölött megdobban a nyaklánc, amikor
kiteszem a lábam a hóra. A kristály most már tényleg itt van a
közelünkben. Nálam van a kulcs, a térkép, ami elvezet a célhoz,
és már csak arra van szükségem, hogy Lira elmesélje nekem a
szertartással kapcsolatos titkot.
Bár vastag kesztyűt húztam, a levegő még így is csípi a
bőröm, úgyhogy muszáj zsebre dugni a kezem. A szél áthatol
minden rétegen, beleértve a bőrömet is. Annyi szőrmét vettem
magamra, hogy mozdulni is alig bírok alattuk. Zavar, hogy
ennyire lassítja a mozgásomat, és bár tudom, hogy nem kell
támadásra számítani, akkor is szeretek felkészülni minden
eshetőségre. Ez tulajdonképpen jobban aggaszt, mint a hideg
maga.
 Mikor Lirához fordulok, látom, hogy a haja vége fehérre
fagyott.
– Próbáld meg, hogy nem veszel levegőt – tanácsolom. –
Akkor félúton hátha megakad benned a hideg.
Lira rám pillant a kapucnija alól.
– Te pedig próbáld meg, hogy nem beszélsz – vág vissza. –
Senki nem vágyik arra, hogy a szavaid örökre idefagyjanak.
– Pedig minden szavam a bölcsesség gyöngyszeme.
Alig látom Lira arcát a rengeteg sötét szőrme alatt, ami a
kabátját fedi, de azt épp elcsípem, hogy a fanyar mosolya most
is felvillant. Úgy vigyorog, mintha azon gondolkodna derűsen,
hogy milyen szemtelen válasszal álljon elő. Mintha egy
különösen csípős megjegyzésen agyalna.
Lira lerázza a jeget a hajáról, de csak mintegy mellékesen.
– Ha manapság ilyenek a gyöngyök, akkor én inkább
gyémántba szeretnék befektetni.
– Vagy aranyba? – kérdezem vigyorogva. – Úgy hallottam,
megéri a súlyát.
Kye lerázza kardjáról a havat, és összevont szemöldökkel
méreget minket.
– Ha esetleg eszetekbe jut, hogy a kedvemért abbahagynátok
az émelyítő enyelgést, csak rajta.
– Csak nem féltékeny vagy, amiért én nem flörtölök így
veled? – kérdezi tőle Madrid, akinek az ujja folyamatosan a
pisztolya fölött lebeg.
– Nem akarom én, hogy flörtölj velem – válaszolja Kye. –
Tudom jól, hogy ellenállhatatlannak tartasz.
Madrid megigazítja a pisztolytáskáját.
– Mikor így vagy felöltözve, igazából nem esik olyan
nehezemre visszafogni magam.
Kye a testére tapadó skarlátvörös kabátra pillant, ami kiemeli
karcsú termetét. Állát és a fülcimpáját egy szőrmegallér
csiklandozza, amitől teljesen úgy néz ki, mintha nem is lenne
nyaka. Küld egy mosolyt Madrid felé.
 – Ezt most azért mondod, mert szexibb vagyok, ha nincs
rajtam semmi?
Torik unottan felsóhajt, és az orrnyergét dörgöli. Nem tudom,
hogy az-e a baja, hogy órák óta nem ettünk, vagy az, hogy nem
hordhat rövidnadrágot ilyen istentelen időben, de azt hiszem,
kezd fogyni a türelme.
– Néha úgy érzem, mintha egy rakás kanos tizenévessel
indultam volna életveszélyes küldetésre – jegyzi meg. – Azt
hiszem, hamarosan kiderül az is, hogy a rumosüvegekbe
szerelmes üzeneteket szoktatok rejteni.
– Na jó – mondja Madrid. – Most már én is émelygek.
Felnevetek, de a hangom beleveszik a ritmusos nomád
dobszóba, ami mintha közeledne hozzánk. És már látom is:
harcosok tartanak felénk. Legalább egytucatnyian lehetnek,
tökéletes katonai alakzatban masíroznak előre. Még a kavargó
havas szélben is könnyű észrevenni őket. Olyan lehengerlő
tartással és olyan szigorúan elrendezett formációban vonulnak,
hogy nem képes őket elrejteni szem elől még a zimankó sem.
Tökéletes összhangban, egyszerre lépdelnek, lábuk keményen
dobban a hóban, a dobszó ritmusára. Úgy néznek ki, mint az
óriások, sötét egyenruhájuk pedig tintaként festi meg az üres
tájat.
Mikor ideérnek, egy darabig hallgatnak ők is, mi is, és csak
méregetjük egymást.
Még a többrétegnyi szőrme és páncél takarásában sem nehéz
megkülönböztetni egymástól egy királyi család tagját és egy
katonát. A págoszi család négy tagja titánként feszít, fenséges
fejdíszük a hátukra omlik, csillogó kabátjukhoz ér. Homlokukat
a nagy tiszteletben tartott állataik állkapcsa díszíti: jegesmedve,
sarki róka, hegyi farkas, a harcosok sora közepén állóét pedig
hóoroszlán.
Mindegyik állat bundája ragyogó fehér, lábuk színe beleolvad
a hóba. Éles kontrasztban csillog rajtuk fekete páncéljuk és
fegyvereik – dárdák és kardok, amelyek sötétebbek a
legfeketébb ébennél. Úgy csillognak, mintha cseppfolyósak
lennének.
A págoszi testvérek hátrahúzzák fejükről az állatbőrt, ami a
hidegtől védi őket. Ahogy sejtettem, Kazue király viseli a
hóoroszlán bundáját. Ez a legveszedelmesebb lény ezen a tájon.
Bár az állat jóval magasabb, mint a férfiak általában, a págoszi
király mégis úgy öltötte magára a bundáját, mintha tökéletesen
egyformák lennének. Egyáltalán nem tűnik törpének az óriás
lény teteméhez képest.
– Elian herceg – üdvözöl.
A bőre olyan sápadt, hogy már-már kéknek tűnik. Szája színe
beleolvad az arca színébe, épp csak néhány árnyalattal üt el tőle,
és mindene éppolyan szögletes, mint amennyire egyenes. A
szeme köré több kis pontot festett, a díszítés a szemöldöke
végéig ível, a haja pedig kardszerű nyalábokból áll, olyan
keménynek látszik, mint ami képes lenne felkarcolni a páncélt
is.
Kauze a hasára teszi a kezét, majd szertartásosan meghajol. A
testvérei követik példáját, a mellettük álló őrök azonban
továbbra is keményen kihúzzák magukat. Págoszban a katonák
nem szoktak meghajolni a királyi családok tagjai előtt. Csak az
előkelőségek üdvözlik így egymást, a katonáknak közben
mozdulatlannak, pártatlannak kell tűnniük. Észrevehetetlennek,
egészen addig, míg meg nem szólítják őket.
– Őfelsége – szólalok meg, hogy viszonozzam az üdvözlést. –
Szeretném megköszönni, hogy fogadsz bennünket a
királyságodban. Megtisztelő, hogy személyesen fáradtál elénk.
A hercegekhez fordulok: a fejdíszük kifejezik a korukat és
azt, hogy hányadikak a trónutódlási sorban. A második
legidősebb, Hiroki herceg jegesmedve; Tetsu a hegyi farkas; és a
legfiatalabb herceg, Koji a sivatagi róka. Mindannyiukat
előírásosan üdvözlöm, ők pedig válaszul meghajolnak.
Azon gondolkodom, vajon melyikük lehet Rycroft naiv
forrása.
 – Természetesen nemcsak a testvéreim üdvözölnek
benneteket – mondja Kazue –, hanem a teljes családunk.
Maga mögé mutat, és a katonák közt megjelenik egy alak, aki
ugyanolyan lenyűgözően fest, mint a királyi család többi tagja.
Ő az ötödik testvér: kicsivel alacsonyabb a többinél, a tartása
kevésbé katonás, de ugyanolyan büszke. Nem is kell
hátrahajtania a bundáját, hogy tudjam, ki az.
Szakura elmosolyodik, mikor látja, hogy megrándul az
arcom, szája éppolyan ragyogó kék, mint ez az embertelen
égbolt. A haja rövidebb, mint volt, és frufrut vágtak neki, hogy
eltakarja a szeme sarkát. Homlokáról egy vaskos bronzlánc lóg,
ami a bal fülkagylóját ékítő, fehér csontpiercingben végződik.
Nem hercegnőnek tűnik – hanem királynőnek. Harcosnak.
Ellenfélnek.
– Elian herceg – szólal meg.
– Yukiko hercegnő.
Kye döbbenten áll mellettem, neheztelése nőttön-nő. Most,
hogy a legénységem szemtől szemben áll azzal a nővel, aki
rávett, hogy örökre búcsút intsek a Szaádnak – és ez azt jelenti,
hogy az ő útjuk is véget ér hamarosan –, nem igazán tudnak
őszintén mosolyogni.
Finoman oldalba bököm Kye-t, még mielőtt
meggondolatlanul mondana valamit. Ki tudja, mennyit árult el
a családjának Yukiko hercegnő a midaszi életéről? Vajon
elmondta nekik, hogy ő volt a tulajdonosa az illusztris Arany
Liba vendéglőnek? Hogy úgy kereskedett az én udvari
titkaimmal, mint a konyakkal, és hogy elhazardírozta
szerencsétlen királyságomat? Kétlem. De ha még közölte is
velük mindezt, nem szerencsés, hogy Kye nem üdvözli őt
formálisan. Lehet, hogy egykor egy diplomata fia volt, de nem
titok, hogy kizárták az örökségből. Ő viszont hercegnő. Leendő
királyné. Az én leendő királyném.
A gondolattól megrándul az arcom, és nagyon erősen bízom
abban, hogy a Galinával kötött alkum elég lesz ahhoz, hogy
semmissé tegyem vele a Yukikóval kötött egyezséget.
Érzem, hogy mind a száz emberem várakozón figyel a hátam
mögött. Mintha mondani akarnának nekem valamit, én viszont
a hercegnővel szeretnék közölni valamit, kétségbeesetten. Az
alkuról és az ellenajánlatról, és ha lehet, minél hamarabb. De
most persze szó sem lehet erről. Túl sokan meresztik itt a
szemüket, és hegyezik a fülüket.
Meghajolok üdvözlésképpen.
– Nocsak, úgy tűnik, próbálod palástolni a meglepődésedet.
Feleslegesen teszed. Hiszen régi jó barátok vagyunk, ugyebár
itthon vagyok, igen. Hol is lehetnék, ha nem a legjobb barátaim
és a családom körében?
– Természetesen – felelem feszülten. – Csak azon
csodálkozom, milyen hamar ideértél.
– Nem minden hajó úszik – feleli Yukiko. – Van, amelyik
inkább repül.
A hangja túlságosan magabiztos, és azzal szemben, hogy ez
Lira esetében tetszik is, az ő arroganciája kifejezetten zavar.
Igyekszem nem forgatni a szemem, ehelyett csak bólintok,
jelezve, hogy értem.
A págoszi léghajók a legjobbak közé tartoznak a száz
királyságban. Vannak köztük egészen kicsik – gyors röptű
léghajók, amelyekben legfeljebb fél tucat ember fér el – és
hatalmasak is, amelyek olyan fényűzőek, mintha lebegő paloták
lennének. Legalább nyolc külön forgólapáttal rendelkeznek, és
háromemeletesek is lehetnek a raktértől, vagy még inkább az
utasok társadalmi pozíciójától függően.
A págosziak mindig is jóban voltak az efévresziekkel, akik a
legnagyobb feltalálókat adták a világnak. Ők szinte minden
technológiai újítás úttörői, és nehéz manapság olyan találmányt
felmutatni, ami ne Efévresziből eredne. Págosznak olyan
szövetségesei vannak, hogy tulajdonképpen semmi hátrányuk
nem származik abból, hogy a világ legvégén élnek. És ritkán köt
össze erősebben két országot valami, mint egy több évtizedes
házassági szövetség. Ez pedig azt jelenti, hogy Págosz
technológiai értelemben ugyanannyira élen jár, mint Efévreszi,
és azon kevesek közé tartoznak, akik megtehetik, hogy a tenger
helyett a levegőben utazzanak. A száz királyság többi országa
nem igazán ért ezekhez a masinákhoz. Gyakran
meghibásodnak, és hacsak nem indul valaki több hónapos útra,
több velük a gond, mint amennyit segítenek.
– Te vagy a hercegnő? – kérdezi Lira.
Bár általában szórakoztat, hogy mindenkit lenéz maga körül,
most szúrós tekintettel pillantok Lirára, jelezve, hogy ne
mondjon semmi ide nem illőt. De ő vagy nem veszi ezt észre,
vagy nem érdekli. Azt hiszem, tudom, melyik a valószínűbb.
Yukiko bólint.
– Nem is tudtam, hogy a herceg újoncokat toborzott a
Szaádra.
– Nem vagyok újonc – vágja rá Lira. – Azért vagyok itt, hogy
megöljem a herceget. – Egyenesen a hercegnő szemébe néz. – És
mindenki mást, aki az utamba áll.
Kye a szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsa a kitörő nevetését,
nem sok sikerrel.
Szigorúan Lirára nézek, és rávicsorítok. A hidegtől elment az
esze, vagy tényleg azt hiszi, hogy minden királyi családdal úgy
beszélhet, mint velem szokott? Próbálom magamra vonni a
figyelmét, de ő kizárólag Yukikóval van elfoglalva.
A szeme hideg, mint a szél.
– Csak viccel – szólok közbe, és magam mögé tolom Lirát. –
És valószínűleg részeg.
Lira a homlokát ráncolja, én pedig a derekára teszem a
kezem, hogy elhallgattassam.
– Ne is foglalkozz a legénységemmel – mondom, és idétlenül
a királyra mosolygok. – Amikor elfogy az élelem, kénytelenek
rumon élni.
Kazue király egy nevetéssel reagál a megjegyzésemre, bár az
is ugyanolyan merev, mint a mellette sorakozó katonák tartása.
Yukiko azt figyeli, hogyan érintem meg Lira derekát.
– Sokkal fontosabb dolgokat kell megtárgyalnunk – mondja
Kazue. – Jöjjetek velünk, beszéljünk a palotában, távol a hideg
éles fogaitól. Az alapján, amit a húgom mesélt, egy
meglehetősen érdekes alkut kell megkötnünk.

Miután megmutatták nekünk a vendégszobákat, és eleget

ettünk ahhoz, hogy Torik is megnyugodjon, bevezettek a
nagyterembe. Kazue király kérésére egyedül mentem, bár hét
págoszi őr jött a nyomomban, együtt követtük az udvari
főfelügyelőt. Bóknak vettem, mikor megjelentek a szobám
ajtajában állig felfegyverkezve. A dárdáik úgy néztek ki, mintha
fogakból lennének. Azt hiszem, a kivételes hírnevemnek
köszönhetem, hogy ennyire nem bíznak bennem.
A nagyterembe két hatalmas jégtáblából álló ajtó vezet, amit
valószínűleg valamilyen kerékmechanikával mozgatnak. A kis
fogaskerekeket alig hallani, mikor a vaskos ajtó kinyílik, és
feltárul a benti terem.
Nem egy nagy helyiség, de odabenn minden elegáns és
grandiózus. A csillárról fagyott vízcseppek lógnak, a kemény,
áttetsző jégpadlóból pedig úgy merednek fölfelé a jégcsapok,
mint a fűcsomók. Nem lepődnék meg azon sem, ha levegőre
lépnék, de a padló meglepően száraz a lábam alatt.
Az öt págoszi testvér a terem végében ül, öt külön trónon, és
mind engem bámul. Fekete, elegáns ruhájuk úgy omlik
testükről, mint az olaj. Pazar üléseik mögött egy nagy ablak,
amit kék dér fed. Úgy terül el az üvegen, mint egy virág,
homálya kitakarja a nap utolsó sugarait, amelyek
megvilágíthatnák az üreget.
– Remélem, elégedettek vagytok a szobáitokkal – mondja
Kazue király. – Bevallom, örülök annak, hogy a legénységed
nem képviselteti magát teljes létszámban. Igen rémisztő lenne az
a tudat, hogy száz kalóz szállta meg a palotámat.
– Jó mulatság lenne, lefogadom.
A fiatal Koji herceg a bajsza alatt somolyog.
– A történetek önmagukért beszélnek – jegyzi meg. – Kicsit
sajnálom is, hogy nem első kézből élhettem át őket.
– Majd legközelebb – felelem – elhozom a teljes hordát. –
Visszafordulok a királyhoz. – A megállapodásunk továbbra is
áll?
– Nem emlékszem, hogy bármikor megállapodtunk volna
valamiben – feleli Kazue király. – A húgom azonban, úgy tűnik,
igényt tart rád. – Szúrós tekintettel néz Yukikóra, aki válaszul
csak legyint, mintha a bátyja egy bosszantó alak lenne.
Hiroki herceg a testvéréhez hajol.
– Odaadta neki a térképet – szólal meg. – Remélem, ez azt
jelenti, hogy kapunk valami hasonlóan értékeset tőle.
– Kaptok – válaszolom, majd előhalászom a nyakláncot a
zsebemből.
Hagyom, hogy egy ideig ott lengjen köztünk a levegőben ez a
gyönyörű, csepp alakú kék kő. Táncolva fityeg a láncról, és most
látom, hogy még mindig Lira vére borítja.
Kazue király keze ökölbe szorul a trónja karfáján.
– És ezt csak így, mellékesen mutatod? – mondja döbbenten.
– Hol találtál rá?
– Ugyanott, ahol a rabra, akit fogságban tartottatok.
Hiroki herceg alig észrevehetően mocorogni kezd a székében,
és már nem is kell találgatnom, a király melyik öccséről beszélt
Rycroft.
– A Xaprár – csattan fel Kazue király. – Tallis Rycroft és
bandája, azok a mocskos tolvajok. Tudhattam volna, hogyha
bármi eltűnik, az előbb-utóbb az ő kezében köt ki.
– Már nem az ő kezében van – teszem hozzá, meglendítve
ismét a láncot. – Hanem az enyémben.
Tetsu herceg előredől.
 – Jobban teszed, ha azt ideadod – mordul rám komoran.
– Várj, várj, testvérem – kuncog a király. – Azt hiszem, ez is
része a tervének.
– Természetesen – vágom rá. – Csak meg kell kötnünk egy
mindenki számára előnyös alkut.
Kazue király feláll.
– Szabad utat akarsz kapni a hegyeink közt, hogy megtaláld
Kétó Kristályát – néz a szemembe. – De mihez kezdesz utána?
– Először is visszaadom nektek a felbecsülhetetlen értékű
nyakláncot, majd ha végeztem, a kristályt is. Így Págosznak
lehetősége lesz arra, hogy úgy kerüljön be a történelembe, mint
a királyság, ami segített egyszer s mindenkorra elpusztítani a
sziréneket. A családod legendává válik az emberek
emlékezetében.
– Legendává? – A király éles nevetése betölti a termet. – És mi
akadályozna meg abban, hogy most azonnal elvegyem tőled?
– Amint kiszabadul Kétó Kristálya, a Tenger Úrnője értesülni
fog róla – magyarázom. – És bár sok mindenhez értesz, felség, a
szirének mészárlásához, úgy sejtem, nem. A Tenger Úrnőjét
csak én ölhetem meg. Hadd menjek fel a hegyre, és csináljunk
együtt történelmet.
– Kockázatos út – figyelmeztet a király. – Még a mi szent
útvonalunkon is. Mit szól majd az apád ahhoz, hogy ilyen
veszélyeknek tettelek ki? Még akkor is, ha olyan nemes cél
vezérel, mint a világ megmentése. Ami pedig a továbbiakat illeti
– és most a húgára mutat –, Yukiko egészen idáig utazott, annyi
év után végre hazatért. Az a gyanúm, hogy kizárólag azért tett
így, mert hisz a küldetésedben.
Yukiko szemén látom, hogy szórakoztatja ez a szituáció,
nagyon tetszik neki, hogy itt feszengek. Mintha bármelyikük is
elégedett lenne a végén. Nem tudom biztosan, hogy a király
kéreti csak magát, vagy Yukiko mesélt neki az eljegyzésünkről,
de azt tudom, hogy nem én leszek az, aki felhozza ezt a témát.
– Természetesen nem ez volt az ok – közli Yukiko a bátyjával.
– Azért jöttem, mert én akartam lenni az első, aki meglátja. Ott
akartam lenni, mikor előkerül Kétó Kristálya.
Az állkapcsom megfeszül, a fogaim keményen egymáshoz
nyomódnak. Amire egész biztosan nincs szükségem a Felhő-
hegységben, az az, hogy egy gyilkos hercegnő is ott
lábatlankodjon.
– Nem hinném, hogy az biztonságos lenne – jegyzem meg. –
Ahogy a király is említette, nagyon kockázatos út.
– Yukiko már korábban is volt odafenn – vág a szavába
Hiroki. – Ahogy mindannyian.
– Nem mind – szúrja közbe Koji.
Hiroki lesajnáló pillantást vet az öccsére, majd fakó szemét
ismét a királyra szegezi.
– Ha velük tart, akkor legalább nem kell attól tartanunk, hogy
átver bennünket.
Igyekszem nem mutatni, mennyire sért, amit mond.
– És akkor ott lehetne egyikünk, amikor a kristály végre
megszabadul a dóm mélyének rabságából – magyarázza Tetsu.
Yukiko hátradől.
– Örülök, hogy mind ilyen nagy örömmel megszabadulnátok
tőlem. Pedig csak pár napja értem haza.
Kazue király lapos pillantást vet a húgára, majd felém hajol,
és komoly hangon azt mondja:
– Ha sikerül megölnöd a Tenger Királynőjét és a Hercegek
Átkát, akkor el kell mondanod az egész világnak, hogy mi is
részt vettünk a harcban.
Ez nem kérés, úgyhogy helyeslően bólintok, érzem, hogy ez
egy fontos, törékeny pillanat. Olyan közel vagyok a célhoz,
hogy szinte érzem a torkom mélyén, mint a szomjúságot.
– A kristály, a nyaklánc és a dicsőség. – Kazue király mohó
tekintettel dől hátra a trónon. – Págosz megérdemli, hogy
mindez az övé legyen.
– Azt mondok a világnak, amit csak szeretnél – ígérem. –
Engem kizárólag az az egy dolog érdekel, hogy meghaljon a
Hercegek Átka.
A págoszi testvérek engem méregetnek jeges trónjaikról,
majd egymás után mind elmosolyodnak.

Mikor végre kiszabadulok a nagyteremből, Lirát találom a jeges

ajtók előtt, a padlón ül, lábát a falnak támasztja. A haja nyirkos a
hidegtől, és egy vastag kötött ruhát visel, aminek ujja túl rövid a
hosszú karjához képest. Mikor meglát, nagyot sóhajt és az
ajtónak dől.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezem.
– Csak tudni akartam, nem ölnek-e meg – vonja meg a vállát.
– Szóval hallgatóztál – nézek rá gyanakodva.
– Na tessék, most lebuktam! – Úgy vonja fel a szemöldökét,
mintha arra számítana, hogy megbüntetem valamivel.
Még mielőtt eloldaloghatna, elkapom a csuklóját, és közelebb
húzom magamhoz. Lira olyan fürgén pördül meg, hogy a haja
az arcába repül. Megrázza a fejét, hogy ne akadályozza a látását,
és döbbenten az egymásba fonódó kezünkre pillant.
– Hogy képzelted, hogy így viselkedhetsz? Szeretném, ha
megmagyaráznád – mondom. – Megfenyegetsz egy hercegnőt
azzal, hogy megölöd, a saját országában? Voltál már ennél
humorosabb is.
Lira kirántja a kezét a szorításomból.
– Kye szerint vicces volt.
– Nagyon örülök annak, hogy ilyen jól kijöttök egymással, de
ne felejtsd el, hogy Kye egy idióta.
– És te is az vagy, ha megbízol a págosziakban – vigyorog.
– Nem kell, hogy megbízzam bennük. Elég az, ha ők bíznak
bennem.
– Kalóz létedre nem hazudsz túl jól – jegyzi meg. – És az
alkudozáshoz sem értesz igazán. Ahhoz képest, amit te
felajánlottál, szinte semmit nem kapsz tőlük cserébe.
– Ez nem igaz. Véget vetek a háborúnak.
– Te tényleg gyerek vagy, ha azt hiszed, ilyen könnyű dolgod
lesz.
– Azt hiszed, olyan könnyű volt rávenni magam, hogy
felajánljam a királyságomat Yukiko hercegnőnek? – kérdem. –
Tudod, nem csak arról van szó, hogy a feleségem lesz. Minden
álmomat fel kell adnom, és csak a kötelességeknek élhetek ezek
után, amik elől egész életemben menekülni akartam.
A kezem önkéntelenül is megfeszül, miközben figyelem,
hogy fog reagálni. Szeretném, ha Lira megértené, hogy nem
merő szeszélyből kötöttem ezt az alkut, és hogy azóta minden
egyes nap megbántam. Tudom, mi lesz a tetteim
következménye, és megtennék bármit, hogy másképp alakuljon.
Lira szótlanul néz, és rájövök, hogy nem is tudom, milyen
reakcióra várok valójában. Talán nincs jogom bármit is várni
tőle, de a némasága sokkal idegesítőbb, mintha bármit
mondana.
A nagyteremben megkondul az óra, jelezve, hogy eljött az
este. Lira megvárja, hogy mind a három harangkongás
elhangozzon, majd nyel egyet. Túl hangosan.
– Tényleg el fogod venni feleségül? – kérdezi, majd rögtön
megrázza a fejét, mintha nem is akarná tudni a választ. – Okos
terv, nem tagadom – teszi hozzá. – A tiéd lesz Kétó Kristálya, és
szövetségre lépsz egy befolyásos királysággal. Még ha fel is kell
adnod a kalózéletet, így is nyersz az ügyön. – A mosolyán
nagyon látszik, hogy csak erőlteti, és mikor tovább beszél, a
hangja is halkabbá és bizonytalanabbá válik. – Úgy tűnik, te
sosem vesztesz, jól mondom, Elian?
Nem is tudom, mit mondjak erre. Én pont úgy érzem
mostanában, hogy folyamatosan veszítek. Ez az alkum
Yukikóval csak egy újabb szög a koporsómban.
Sóhajtok, Lira kisimítja a haját az arcából, és úgy érzem, el
kell árulnom neki, mi a tervem, hogy mit eszeltem ki, amivel
kikerülhetem, hogy be kelljen tartanom a Yukikónak tett
ígéretemet. Itt van a nyelvem hegyén, és annyira szívesen
megosztanám vele. Tudom, hogy nem kellene
magyarázkodnom Lirának, sőt senkinek sem, mégis bennem
van ez a késztetés.
– Ha ennek az egésznek vége, akkor már teljesen mindegy
lesz, milyen alkut kötöttem – mondom végül. – Ha túlélem,
akkor olyan ajánlatot fogok tenni Yukikónak, amit nem lesz
képes visszautasítani.
– Nem gondolod, hogy már épp elég ajánlatot tettél? –
kérdezi Lira.
Nincs semmi kedves abban, ahogy most rám néz.
– Az egész királyságod biztonságát veszélyezteted azzal,
hogy megengeded, hogy manipuláljon ez a hataloméhes
hercegnő, aki…
Aztán elhallgat, és olyan arccal nézi a padlót, amit nem tudok
értelmezni.
– Lira.
– Ne. – Maga elé emeli a kezét, hogy ne menjek közelebb. –
Nem tartozol nekem semmivel, pláne nem magyarázattal. A
királyi családok sosem tartoznak senkinek semmivel.
A királyi szót sokkal dühösebben ejti, mint kellene. Olyan
régóta dolgozom azon, hogy ne ez legyen az egyetlen jelző,
amivel illetni lehet engem, de az, hogy ő olyan határozottan
használja, mintha sosem látott volna engem másnak, meglep.
Mintha csak a herceget látná bennem, az embert nem.
Lassan kifújom a levegőt, és zsebre vágom a kezem.
– Sosem mondtam, hogy nem tartozom neked semmivel.
Lira elfordul. Akár hallotta, mit mondok, akár nem, elindul,
és hátra sem néz. Nem megyek utána. Az egyik felem menne –
sokkal jobban, mint azt szívesen beismerném –, de nem tudom,
mit mondhatnék neki.
Beletúrok a hajamba. Úgy tűnik, ez az este nem akar könnyen
véget érni.
 – Nem vagyok vak.
Yukiko úgy lép elő az árnyékból, mint egy szellem. A
halvány fáklyafényben a szeme majdnemhogy fehér, és mikor
közelebb jön hozzám, a tűz ragyogásában eltűnnek az éles
arcvonásai, végül egész kedvesnek tűnik. Gyengédnek.
A fény tényleg nagyon megtévesztő tud lenni.
– Engem mondjuk egyáltalán nem érdekel – teszi hozzá.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Arról a lányról – folytatja Yukiko. – Liráról.
– Igen. – Yukiko mosolya erősebben ragyog a tűznél. – Azt
értem, hogy rá céloztál.
A halántékom dörgölöm. Semmi kedvem nincs még egy
talányos beszélgetéshez. – Mondd, hogy hova akarsz
kilyukadni, Yukiko. Nincs most kedvem a játékokhoz.
– Nahát, hogy megváltoztál! De teljesítem a kérésed,
mégiscsak vendég vagy az otthonomban. – Beletúr a hajába, és
kék ajka szegletébe harap. Inkább baljós ez a gesztus, mint
csábító. – Lehet, hogy téged érdekel ez a lány – folytatja Yukiko.
– De ez nem változtat semmin. A szerelem nem a hercegek
kiváltsága, a királyoké meg pláne nem. Azt ígérted nekem, hogy
király lesz belőled. Az én királyom. Szeretnélek emlékeztetni
erre az ígéretedre.
Lira vad tekintete jut eszembe. Még csak nem is nézett rám,
mielőtt itt hagyott. Úgy tűnik, az utolsó dolog, amit hallani
akart, az egy magyarázkodás, egy indoklás. Megengeded, hogy
manipuláljon, mondta. A királyi családok sosem tartoznak senkinek
semmivel. De ez nem igaz. Sok embernek tartozom sok dologgal,
és Lira sem kivétel. Lehet, hogy magyarázattal nem tartozom
neki, de az életem neki köszönhetem, amiért a lekötelezettje
vagyok, ez pedig szerintem ugyanaz a kategória.
Megrándul az arcom, és mikor rájövök, hogy Yukiko épp
ilyen reakcióra várt, csak bámulok.
– Én nem ígértem neked királyt – szólalok meg végül. – Az
volt a feltételed, hogy kapj egy királyságot. De fontos az neked,
hogy melyiket kapod meg?
– Ez most nagyon úgy hangzik, mintha fel akarnád bontani
az egyezségünket.
– Nem bontom fel – felelem. – Csak újratárgyaljuk.
Yukiko vigyorogva felém hajol, macskaszerű kezét a
mellkasomra simítja. Hideg lehelete a nyakam csiklandozza, és
mikor felé fordulok, azt mondja mosolyogva:
– Mennyi trükk! Vastagabb kabát kéne rád, hogy el tudd
mindet rejteni.
 HARMINCNÉGY
LIRA

A HEGYCSÚCS, NEVÉHEZ MÉLTÓN A FELHŐK KÖZT REJTŐZIK, amelyek

most ránézésre kemény hóviharral fenyegetnek. Én azonban
megyek tovább. Tudom jól, hogy messze a fellegeken túl, ott,
ahol most nem látjuk, végtelen orom emelkedik. Az átjáró a
csillagokhoz. A págoszi Felhő-hegység a világ legmagasabb
pontja, ez van legmesszebb a tengerszinttől és még annál is
messzebb az anyám birodalmától. Jobban mondva, az enyémtől.
Ha Kétó Második szeme ezen a hegyen található, akkor valóban
ez a lehető legjobb rejtekhely. A lehető legmesszebb helyezkedik
el, hogy el ne érjem soha. Azzal a különbséggel, hogy most itt
vagyok.
Arcomat több réteg vastag anyag védi, ami mindent elfed a
szememen kívül. A szövet és a szőrme alatt viszket az arcom, de
ezt könnyebb elviselni, mint a hideget. Nem merem elengedni a
túrabotomat, amit erősen szorítok fölfelé mászás közben. Bár
lehet, hogy ha akarnám, sem tudnám. Kicsit úgy érzem, mintha
a két kezem ökölbe fagyott volna.
Követjük a hatalmas hegyre vezető utat, és olyan csöndben
telnek közben a napok, majd a hetek, amilyet még sosem
tapasztaltam a Szaád legénységének társaságában. Még Kye is –
aki szorosan Elian mellett halad és újra meg újra hátrapillant
Madridra, gondolom azért, hogy megbizonyosodjon róla, a lány
nem változott át valami jégszoborrá és nem fújta le a szikláról a
kegyetlen szél – szokatlanul csöndes. Ahogy Elian is.
 Furcsamód megnyugtat a tudat, hogy nem csak nekem nincs
most kedvem beszélgetni. Elian tökéletesen higgadtnak tűnik,
miközben kitartóan követi a hercegnőt. Ez a dolog furcsamód
jobban zavar engem.
Tudom jól, hogy a házasság is egy a sok királyi kötelesség
közül. Ahogy annyi más dolog. Egy újabb elvárás, aminek
eleget kell tenni. Az emberek gyakran ezzel próbálnak
megoldást találni a problémákra, és tudom, hogy legtöbbjük
számára ez kényszer és teher. Összességében nem több mint a
királyságok fenntartásának egyik kötelező feltétele. Elian
számára Yukiko afféle járulék, mint számomra a Húsevő. Az,
hogy a büszkeségét félretéve eladta magát ezért a térképért
cserébe, hogy véghez tudja vinni a küldetését, tulajdonképpen
nagyon nemes tett. Ezt várják el tőlük. Ez a feladatuk. De attól
ez még nagyon bosszantó.
Nem tudom, mit akartam elérni azzal, hogy szemrehányást
tettem Eliannak a palotában, de nem azt, hogy hetekig hozzám
se szóljon. Nem is tudom, miért kérdeztem egyáltalán
Yukikóról; nem ezért vártam rá, miközben ő az egyezségről
beszélt a págoszi királyi családdal. Egyszerűen kibukott
belőlem. Úgy éreztem, nem bírom visszatartani. Talán jobb is
így, mert amiről eredetileg akartam vele beszélni – megkérni,
hogy fontoljon meg egy esetleges szövetséget –, az rosszabbul
sülhetett volna el. Ostobán azt hittem, csak úgy odamehetek
hozzá és megkérdezhetem tőle, mit szólna, ha a fajtáink békét
kötnének. Nem öllek meg, ha te sem ölsz meg engem. Nevetséges.
Nekem most már könnyebb elképzelni a közös alkut, mert
folyamatosan azt látom, Elian mennyire tisztességes, és milyen
becsületesen bánik mindenkivel. Korábban el nem hittem volna
róla. Neki köszönhetem, hogy ma már el tudok képzelni egy
olyan világot is, ahol nemcsak anyám árnyékától szabadulok
meg végre, ami nem tud nyújtani mást, csak halált és rettegést,
hanem olyat is, ahol béke van. De hogy várhatnám el Eliantól,
hogy megbízzon bennem, mikor azt sem tudja, ki vagyok?
Mikor megöltem az egyik barátját és számtalan más herceget?
Mikor az volt a tervem, hogy megölöm őt is?
Mászás közben csak Elian hátát nézhetem, de végig az arcát
látom magam előtt. Ahogy a sötétség felszáll és ismét feljön a
nap, már indulunk is tovább. Minél magasabbra jutunk a
hegyen, annál inkább úgy érzem, hogy megőrülök a saját
gondolataimtól. Újra meg újra lejátszom magamban, mit
mondhatnék, mit csinálhatnék, milyen lehetőségeim vannak. És
azon gondolkodom, hogy valójában teljesen olyanná váltam,
mint az emberek.
Az égen a kék annyi árnyalata tűnik fel, nem is lehet őket
megkülönböztetni. Ahogy egymásba fonódnak, tökéletes,
gyönyörű színné olvadnak össze. Olyan, mintha az ég
folyamatosan átfestené a hátteret a fehéren ragyogó hold és
kísérete, a csillagok mögött.
– Gyorsabban kellene haladnunk! – kiáltja Yukiko. Alig
hallom a hangját a jeges széltől. – A következő tábor kétórányira
van, és oda kéne érnünk naplemente előtt.
Elian megáll, előveszi a térképet, a vihar hevesen lobogtatja a
pergament a kezében. A szélei fagyosak a hidegtől, és mikor
Elian kisimítja a papírt, hogy rendesen meg tudja nézni, a
jégdarabok letörnek a térkép végéről.
– Egy óra múlva megy le a nap! – kiáltja válaszul Elian.
– Akkor még jobban sietnünk kell! – Yukiko lehelete úgy száll
kettejük közt, mint egy felleg.
A szél elnyomja a hangjukat, de még így is hallom Elian
sóhajtását. A válla megereszkedik egy kicsit, és gyorsan
hátranéz, ellenőrzi, mind megvagyunk-e.
– Meg tudjuk csinálni – mondja, de nem tudom eldönteni,
hogy bennünket akar-e meggyőzni ezzel, vagy önmagát.
– Én nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok járni a
lábujjaim nélkül – feleli Kye.
– Madrid majd cipel.
– Nekem sincsenek már meg a lábujjaim. És az ujjaim sem. –
Madrid előrenyújtja kesztyűbe bújtatott kezét és úgy nyafog. –
Azt hiszem, tegnap elvesztettem párat.
– Legalább tartósítva vannak. – Kye összeüti a két csizmáját,
hogy nyomatékosítsa a mondandóját. – Ha odalent elővesszük,
egy orvos biztosan vissza tudja majd varrni.
Bár Madridnak csak a szemét látom, biztos vagyok benne,
hogy fintorog.
– Nincs erre időnk – szól közbe Yukiko. – Ne pazaroljátok az
energiátokat, haladjunk.
Madrid a hóba szúrja a botját, és lehúzza a szőrmeálarcát. Az
ajka fagyos.
– Ez most egy királyi parancs volt? – kérdezi.
Yukiko is hátraveti a fejdíszét: olyan, mintha ő is ennek a
jeges tájnak a része lenne. Olyan ridegen parancsol ránk,
ahogyan én viselkedtem egykor.
– Az én felségterületemen vagytok.
– De nem az udvarodban – vág vissza Madrid. Megtörli
tetovált arcát, ahol a szél már hólyagosra fújta a bőrét, majd
Elian felé bök a fejével. – A mi királyunk ott van.
– Hm, szerintem elfelejtettél valamit. Ő még nem király.
Ha a levegő nem fagyott volna meg eddigre, azt hiszem, ettől
a megjegyzéstől megfagy. Kye meghökken, látom, hogy a karja
megfeszül az oldalán. Elian szúrós tekintettel, kelletlenül pillant
rá, mire Kye lazít a testtartásán. A keze azonban továbbra is
meg-megrándul.
És azt veszem észre, hogy az enyém is.
Torik felmordul. Úgy tűnik, ő nem tudta úgy értelmezni Elian
arckifejezését, mint Kye, és még mielőtt Elian engedelmesen
meghunyászkodna, az első tisztje vadul előrelendül. Most, hogy
Torik Yukiko felé tart, látom először, milyen fenyegető jelenség
tud lenni ez a fickó. Már nem az a békés óriás, aki mindenkire
odafigyel a fedélzeten. A hercegnő felé trappol, minden egyes
lépésével keményen belerúg a hóba.
– Te kis…
 – Elég!
Elian hangja élesen harsan fel. Kinyújtja a kezét, mire Torik
lassít.
– Kapitány! – szólal meg.
– Azt mondtam, hogy elég – ismétli Elian. A hangja most is
nyugodt és közömbös. Azt szeretné, ha mi is mind
megnyugodnánk. De még innen is látom, hogy a szeme úgy
villan, mint egy viharfelhő, ami a lelke mélyéről bukkant fel.
– Na, akkor végeztünk? – kérdi Yukiko.
Kék szája egyre feljebb kunkorodik az arcán, az enyém
viszont vicsorra húzódik. Előrelépek, és lekapom a ruhát a
fejemről. A levegő kegyetlenül belém mar.
– Még nem – felelem.
Yukiko hozzám fordul, és kérdőn néz rám. A szemem
sarkából látom, hogy Elian hirtelen megmerevedik. Amikor
Yukiko tesz felém egy lépést, Elian lassan az oldalához emeli a
kezét. Pontosan oda, ahová tudomásom szerint a kését rejtette.
– Van még valami más? – harsan fel Yukiko hangja.
Sok-sok minden, mondanám legszívesebben.
A lehető legmegalázóbb pillantással méri végig Eliant,
mintha sokkal nagyobbnak képzelné magát nála. Addig
manipulálta a herceget, míg rá nem tette a kezét az országára –
az anyám is ezt csinálta, kicsalta tőlem a királyságot, hogy
hosszabb ideig lehessen a trónon. Elian ugyanúgy beleesett
Yukiko csapdájába, ahogy én a Tenger Úrnőjének kelepcéjébe.
Lehet, hogy korábban másképp gondoltam, de most már tudom:
kizárt, hogy ellopjam a szemet, és felvirágoztassam a
királyságom, miközben Elian élete végéig törleszti az adósságát
ennek a nőnek. Biztosan van arra mód, hogy mindketten
győztesként kerüljünk ki ebből a csatából.
Nem naiv kis örökösök vagyunk, akiket mások a kedvükre
alakíthatnak. Harcosok vagyunk. És uralkodók.
– Lehet, hogy Elian még nem király – közlöm vele –, de te
sem vagy királynő. Addig nem, míg meg nem ölöd a
testvéreidet.
– Kinek van ideje manapság gyilkolászni? – válaszolja
Yukiko. – Akkor már inkább elveszek egy másik királyságot, és
kivárom a sorom, hogy Págosz is az enyém legyen.
Milyen aljas. Azt hiszi, fel tud engem bosszantani azzal, hogy
felhozza az Eliannal kötött alkujukat. És jól is hiszi. Mert
egyszerűen képtelen vagyok nézni, hogy milyen
meghunyászkodva áll ott Elian, mintha esélye sem lenne arra,
hogy a saját kezébe vegye a jövőjét. Hagyja, hogy Yukiko
felhasználja őt az ördögi tervében, ahogy azt tőlem is elvárta az
anyám. Túlságosan felpiszkált, előtört belőlem a Szaád előtti
életem. Az Elian előtti életem, amikor fogalmam sem volt arról,
mit jelent szabadon élni. És pont az akarja most feladni a
reményt, aki megtanította nekem, hogy tanuljak meg hinni.
– Óvatosabbnak kellene lenned – közlöm vele. – Tudhatnád,
hogy ha elveszel valamit, ami nem a tiéd, akkor folyton attól
kell majd tartanod, hogy valaki vissza akarja venni a tulajdonát.
– Azt hiszem, akkor nem árt, ha figyelem, hova lépek.
– Nincs rá szükség – folytatom. – Majd én nézem.
Yukiko az ajkába harap, és látom, hogy a helyzet nem csak
szórakoztatja, de kíváncsivá is teszi. Mikor elfordul tőlem, már
Elianra merek nézni. Mosolyog, a szája sarka fenyegetően felfelé
kunkorodik és hosszú másodpercekig csak néz és néz engem. A
hófehér mindenségben szikrázva mered rám az a két zöld szem.
Aztán Kye ráteszi a kezét Elian vállára, és meglöki, hogy
induljanak.
Mikor leszáll az éjszaka, a hegy leglaposabb részén verünk
tábort. A sátrakat egy kis tűzrakó hely köré állítjuk fel. Köré
kuporodunk, és főzünk valamit abból, ami még megmaradt. A
hideg ülve sokkal elviselhetetlenebb. Olyan közel tartjuk a
kezünket a tűzhöz, bármelyik pillanatban meggyulladhatunk.
A szél felerősödik, a legénység pedig azzal a rummal melegíti
a torkát, amit Madrid hozott magával, pedig a batyujába tehetett
volna több ételt is helyette. Ahogy egyre sötétebb lesz, az
emberek nevetése is halkul, a légzésük elnehezül, én pedig
hallgatom a vihar hangját, és tudom jól, hogy ma éjjel
szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni. Annyira közel van
már hozzánk Kétó Második Szeme. A küldetésem, aminek a
célja, hogy legyőzzem anyámat, teljesen egybefonódott Elian
sorsával, és nem tudom lehunyni a szemem, mert folyton azon
gondolkodom, hogyan lehetne befejezni ezt a háborút.
Egy idő után a hó puhábban kezd hullni a sátrakra, és a
lanyhuló szélben halk léptek zaját hallom. A lámpásom
halovány fényénél még nem látom az árnyékát sem, de a
hangját már hallom, közvetlenül a sátorfal túloldaláról.
Mikor a bejáraton elhúzza a cipzárt, nem lepődöm meg azon,
hogy Elian guggol odakinn.
– Gyere velem! – szólal meg, én pedig követem.

Sosem láttam még a csillagokat úgy, ahogy Elian látja őket.

Annyi mindent nem láttam még. Elian oly sok élményt szerzett
már, olyanokat, amelyekről más nem is álmodozhat – pláne én.
A csillagnézés is ilyen. Senki nem birtokolja úgy őket, mint ő.
Elian ugyanis nemcsak nézi őket, hanem fantáziál is róluk.
Megrajzolja magában a képüket, történeteket fabrikál istenekről,
háborúkról és a felfedezők lelkéről. Afölött mereng, hová jut
majd a lelke, miután meghal, és hogy vajon ő is az éjszakai
égboltra kerül-e.
A Felhő-hegységen mesél nekem minderről, ahol csak a hold,
a szél és a végtelen üresség vesz körül bennünket. A legénység
meg a págoszi hercegnő is alszik. Mintha az egész világ aludna.
Mi pedig – és csak mi ketten – végre felébredtünk volna.
– Ezt még senkinek nem mutattam meg – mondja Elian.
Nem a csillagokra gondol, hanem arra, ahogy látja őket. Ez az
ő titka, ahogy nekem az óceán, és mikor erről beszél, a mosolya
úgy ragyog, mint a fenti tünemények. Vajon én is szoktam így
kinézni? Ha az otthonomra gondolok, nekem is felcsillan a
szemem, úgy sodor magával az érzés, mint egy hullám, és úgy
alakulok át, mint ahogy nemrég tettem?
– Szerintem sok olyan dolog van, amit még senkinek nem
mutattál meg.
Nem beszélünk Yukikóról, sem a házasságról, ami
ugyanolyan fenyegetően vár rá, mint a háború. Úgy teszünk
mindketten, mintha nem lenne semmi gondunk, mintha csak ez
a sötét éjszaka létezne, a mögötte megbúvó rémálmok nélkül.
Elian nagy levegőt vesz. A keze az enyém mellett.
– Úgy képzeltem, hogy amikor megtalálom majd a kristályt,
biztosan érzek valamit – mondja.
– Győzelmet?
– Békét. De most, hogy ilyen közel vagyunk hozzá, épp az
ellenkezőjét érzem. Azt, hogy amint kitárjuk a dóm ajtaját,
halálra fogok rémülni.
Valami megmozdul a mellkasomban. Talán a remény.
– Miért?
Elian nem felel, de nekem ez is elég. Bármilyen fenyegető is a
helyzet és bármilyen gonosznak is képzel bennünket, nem akar
felelős lenni egy teljes faj kipusztulásáért. El akarom mondani
neki, hogy én is így érzek: hogy a rettegés és a kötelességtudat
engem is kínoz. El akarom mondani neki, hogy nem születtünk
szörnyetegnek.
Kétó Második Szeme elpusztíthatja bármelyikünket, és
egyikünk sem akar felelős lenni. Azzal a gondolattal
játszadozom, hogy elmondom neki az igazat, hátha azzal a saját
oldalamra tudom őt állítani, ahogyan neki is sikerült engem az ő
oldalára terelni. De az egész ötlet valószerűtlen, még a szemnél
is mesébe illőbb, mert ha Elian megtudná, ki vagyok, egész
biztosan nem fogadna el. Esküdözhetnék persze, hogy már
megváltoztam. Vagy hogy nem megváltoztam, hanem
visszaváltoztam. Újra az vagyok, aki voltam, és aki ma is
lennék, ha nincs az anyám. Az, hogy emberré váltam, sokkal
több változást hozott annál, mint hogy az uszony helyett lábam,
a pikkely helyett bőröm lett. Belül is egészen más lettem, nem
csak kívül. Érzem, milyen rettenetes mindaz, amit tettem, és
annyira, de annyira szeretném tiszta lappal újrakezdeni az
egészet. Hogy olyan királynő lehessek, amilyennek Crestell
képzelt engem.
Elianhoz fordulok, hagyom, hogy a hó végigfolyjon az
államon.
– Egyszer arra kértél, hogy meséljek neked olyasmit a
szirénekről, amit eddig nem tudtál – szólalok meg. – Él köztük
egy legenda, ami arról szól, milyen veszélyt rejt, ha egy ember
megérinti egy szirén szívét.
– Sosem hallottam róla.
– Azért, mert nem vagy szirén.
– Ahogy te sem – vágja rá ugyanolyan szárazon, ahogy én.
Üres félmosolyra húzom a szám, aztán folytatom.
– Azt beszélik, hogy ha egy ember megérintené egy szirén
szívét, akkor az élete végéig immunis lenne a dalra.
Elian gúnyosan felhúzza a szemöldökét.
– Immunis lenne egy halott szirén dalára?
– Minden szirén dalára.
Nem is tudom, miért mondom ezt el neki. Talán azért, hogy
ha mégsem érne véget ez a háború, akkor tudja, hogyan élheti
túl. Hogy adjak neki egy kis esélyt.
– A legendák szerint – mesélem tovább – a szirének azért
változnak át gyorsan habbá, hogy ne fordulhasson elő ilyen eset.
Elian ezen elgondolkodik.
– És szerinted ez tényleg lehetséges? – kérdi aztán. – Ha
sikerülne is kimetszenem egy szirén szívét, még mielőtt
elbomlana a teste, akkor attól kezdve szemtől szembe
kerülhetnék bármelyik szirénnel anélkül, hogy aggódnom
kellene a bűvölés miatt?
– Azt hiszem, mindegy is – felelem –, ha az a terved, hogy
mindegyiket megöld.
Elian tekintetéből mintha egy kicsit kihunyna a fény.
– Most már kezdem érteni, hogy az első családok miért nem
használták a kristályt, miután elkészült – mondja. – A fajirtás
nem igazán tűnik helyes dolognak, ugye? Talán az is elég lehet,
ha elpusztítjuk a Tenger Úrnőjét. Akkor talán mind leállnak.
Talán még a Hercegek Átka is.
Az ég felé fordulok ismét, és egész halkan azt kérdem:
– Te hiszel abban, hogy a gyilkosok valaha is
megváltozhatnak?
– Szeretnék.
A hangja egészen más, mint azé a magabiztos hercegé, akit
valaha megismertem. Nem az a férfi, aki egy egész hajó
legénységét irányítja, és nem az, aki arra született, hogy egy
teljes birodalmat irányítson. Valahogy mindkettő és egyik sem.
Mintha a kettő közt létezne valahol, ahol nem láthatja más, csak
én. Mintha egy rés támadt volna a világban, ő pedig annak
csapdájába esett volna.
Ettől a gondolattól eszembe jut valami. Elfordulok a
csillagoktól, és Elianra nézek, az állam nedves a hóval borított
takaró alatt. Elian is olyan, mint a tenger, ahol fosztogat. A
felszínen nyugodt és békés, alatta viszont nyughatatlan.
– Mi lenne, ha elárulnék neked egy titkot? – kérdem.
Elian rám pillant, és hirtelen úgy érzem, képtelen vagyok
elviselni ezt a tekintetet. Úgy fáj. Kísért a vágy, hogy elmondjam
neki azt, amit fejben már oly sokszor elmondtam neki. El
akarom árulni az igazat, hogy kiderüljön, az emberek képesek-e
a megbocsátásra, vagy kizárólag a bosszú élteti őket.
– Na mi lenne?
– Attól kezdve egész máshogy látnál engem.
Elian megvonja a vállát.
– Akkor ne mondd el!
Bosszúsan grimaszolok.
– És ha tudnod kell?
 – Az emberek nem azért árulják el a titkaikat, mert a
másiknak tudnia kell róla. Hanem azért, mert arra vágynak,
hogy megoszthassák valakivel.
Nagyot nyelek. A szívem olyan hangosan kalapál, hogy
hallom is.
– Akkor inkább kérek valamit tőled.
– Hogy őrizzem meg a titkod?
– Nem, egy szívességet.
Elian bólint, és akkor megfeledkezem róla, hogy gyilkosok
meg ellenségek vagyunk, és arról is, hogy amint megtudja, ki
vagyok, valószínűleg meg akar majd ölni. Nem gondolok arra
sem, hogy Yukiko igényt tart rá, akár valami díjra, pedig nem is
tudja, mennyire értékes. És nem gondolok a Tenger Úrnőjére
sem, sem az árulásomra. Az emberi szívemre gondolok, ami
hirtelen nagyon hevesen kezd verni – túlontúl hevesen –, és a
vonalra Elian két szemöldöke között, ami most megjelenik, mert
várja a válaszom.
– Meg fogsz csókolni valaha?
Elian csak egy kis idő után válaszol.
– Ez nem szívesség.
A kezét elveszi mellőlem, és hirtelen hatalmas űrt érzek. De
aztán megsimítja az arcom, ott hagyja a tenyerét, a
hüvelykujjával megérinti az ajkam. Úgy érzem, ez a
legeslegrosszabb dolog, amit valaha tettem, és mindeközben a
legeslegjobb is. Milyen furcsa, hogy ez a kettő most egy és
ugyanaz.
Milyen furcsa, hogy ahelyett, hogy magamhoz venném a
szívét, abban reménykedem, hogy ő veszi el az enyémet.
– Emlékszel arra, amikor legelőször találkoztunk? – kérdezi.
– Azt mondtad, elbűvölőbb voltam öntudatlan állapotban.
Elian felnevet, és olyan közel hajol hozzám, hogy érzem,
mennyire remeg a teste. Minden egyes sebet és szeplőt látok az
arcán. A szeme minden árnyalatát. Megnyalom a szám. Szinte
érzem Elian ízét.
 – Kérd még egyszer – mondja.
A homlokát az enyémhez nyomja, remegve távozik a levegő a
számból. Becsukom a szemem, és beszívom az illatát. Ánizs és
az óceán sója – nem akarok megmozdulni, mert félek, hogy ez a
törékeny pillanat elillan, elviszi a szél.
– Csináld már! – szólalok meg.
És akkor megteszi.
 HARMINCÖT
LIRA

AZ ÚT VÍZZEL KEZDŐDÖTT ÉS VÍZZEL IS ZÁRUL.

Mivel végig Yukiko navigált bennünket a szent úton, és
egyszer sem tévedtünk el, továbbá sosem időztünk túl sokat
sehol, feleannyi idő alatt felértünk, mint terveztük. A hercegnő
olyan táborokba vezetett minket, ahol nagy tüzeket rakhattunk,
olyan hatalmasakat, hogy lyukakat égettünk vele a hegybe, és
olyan utakon vitt bennünket végig, hogy nemcsak a távot
tudtuk lerövidíteni, hanem az időt is. Rövidebb ösvények,
gyorsabban haladó járatok és mindenféle trükkös megoldások.
Néha bevetett olyan trükköt is, amivel egyik helyről egy
másikon termettünk. Nem csoda, hogy a págoszi királyi család
képes túlélni a hegyekben, ha ennyi fortély áll rendelkezésükre.
És az sem csoda, hogy azok, akik nem a királyi család tagjai,
mind meghalnak útközben.
Bár nem szívesen vonnék párhuzamot magam és Yukiko
közt, azt be kell látnom, hogy a családja nagyon ért a
csalásokhoz. Megtesznek mindent, hogy életben tartsák az ősi
legendáikat, és ezzel biztosítják, hogy az embereik, ha más miatt
nem is, a félelem miatt hűségesek maradjanak hozzájuk. Nem
rossz módszer ez. Olyan, mint Elian meg az aranyvére. Vagy én
és Kétó halálosan veszélyes hatalma. Bár az én esetemben a
legenda történetesen igaz.
A legénység minden egyes tagja megáll, én is megállok
mellettük. Elian kesztyűbe bújtatott keze veszélyesen közel
lebeg az enyémhez, és bár érzem, hogy a levegő forrón cikázik
köztünk, nem nézek rá. Csak bámulok magam elé,
terpeszállásban, miközben egyre mélyebbre süppedek a hóba.
De én sem tudok megmozdulni. Itt magasodik előttünk a palota,
amit Kétó istennő utolsó leheleteiből faragtak.
Bár a hegycsúcs körülbelül százötven méterre van csak
tőlünk, egy hatalmas tó állja utunkat, amit magas kanyonfalak
és vízesések vesznek körül. A tajtékzó víz nagy erővel zúdul a
fekete sziklákra. Mintha egy földcsuszamlás romjain lennénk, és
ahogy a víz ömlik, vastag pára képződik, ami sisteregve száll
fölfelé, majd egybeolvad a felhőkkel. A völgyet úgy veszik
körbe a magas, hegyes sziklák, mintha őriznék ezt a mágikus
vizet, ami ki tudja mitől, de láthatóan nem tud befagyni. A
közepén, egy hóval fedett szigeten ott áll a palota. Egy jéghegy
tulajdonképpen, ami éppolyan magas, mint a vízesések, a
kemény szél ablakokat vájt rajta, díszes tornyai pedig furcsa
szögben nyúlnak az ég felé. Egy hóból formált kastély, ami
éppolyan ferde, csúcsos és fenségesen bonyolult, mint maga a
hegy.
A palota felé repedezett jégút vezet, ami nem elég stabil és
biztos ahhoz, hogy egy százfős sereg is áthaladhasson rajta. A
völgy legbékésebb, legtávolabbi szélén, ahol nem zúdulnak le
vízesések, találunk néhány nagy, kikötött csónakot.
Megbeszéljük, ki melyik hajóval menjen, és evezni kezdünk a
palota bejárata felé. A mi hajónkat Torik vezeti, de sokat segít a
nagy erejű szél is, igaz, egy kicsit görbe úton jutunk el a szigetig.
Akkor tűnik csak fel, milyen óriási is ez az épület, mikor
kiszállunk. A hátam ívbe hajlik, ahogy végig akarom mérni
tetőtől talpig. De nincs idő sem bámészkodásra, sem
találgatásra, hogy vajon miként lehet egy hóviharban született
palotában egész jó idő. Egy-két fokkal kellemesebb a
hőmérséklet, mint a Felhő-hegység többi részében. Yukiko
elszántan tör előre, mi pedig követjük a jéghegy belsejébe.
Mikor olyan gyorsan halad, hogy nem tudunk lépést tartani, a
lámpája fényét követjük.
A falak tükörként ragyognak, és ettől hirtelen úgy tűnik,
mintha kétszer annyian lennénk. Vagy háromszor. Csak arcokat
látok, és a kifújt levegő páráját, ami ködként úszik körülöttünk.
Ennél gyorsabban nem tudunk menni, úgyhogy egy kicsit
lemaradunk, és próbáljuk megkülönböztetni Yukikót meg a
tükörképét. Mikor túlságosan lemaradunk, ő pedig egy nagyon
távoli sarkon fordul be, teljes sötétség vesz körül bennünket.
Elian megfogja a kezem, és megszorítja. Mintha fény gyúlna
bennem. Elönt a meleg. Közelebb húzódom hozzá, a szabad
kezem pedig a jeges falnak támasztom. Mikor megtaláljuk a
sarkot, Yukiko lámpájának fénye ismét megvilágítja az arcunkat.
Nem engedem el Elian kezét.
Yukiko megáll egy hatalmas jégfal előtt, ami a fényben
felragyog, és meglátom a visszatükröződő arcunkat. A hercegnő
felakasztja a lámpását egy kis rúdra, majd egy lépést tesz hátra.
– Megérkeztünk – jelenti ki.
Elian rám pillant, aztán leemeli a kulcsot a nyakából, és
átnyújtja Yukikónak. Türelmetlenül figyeli, ahogy Yukiko a fal
egyik homorú feléhez tartja. A mélyedés éppen olyan alakú,
mint a nyaklánc, a díszítés minden cirádájával és a fogból
készült foglalattal együtt. A kulcs tökéletesen illeszkedik a
zárba, és mikor Yukiko benyomja a nyakláncot a falba, az
stabilan ott is marad.
A mennyezetről és a falakról hó hull alá. Úgy folyik, mint a
víz, majd nagy morajlás kíséretében egy vastag jégdarab
hátrafelé mozdul, és feltárul egy barlangüreg. Nem túl nagy,
épp akkora, amekkora egy ilyen visszafogott palotában elfér.
Elian úgy lép be, mint egy kíváncsi felfedező. Sietek a
nyomába, ügyet sem vetve a hercegnőre, akit kicsit arrébb is
lökök. Idebenn minden kék. A mennyezetről vaskos jégcsúcsok
lógnak és leérnek egészen a levelekkel fedett, füves földig. Úgy
nőnek ki a falból, mint a faágak, vagy mintha jégerek lennének,
amelyek a földbe vertek gyökeret. Hó- és jégerdő.
 A legénység lassan bemerészkedik, az emberek nagy
szemekkel néznek körbe. A jéghegy többi részétől eltérően
idebenn minden gyönyörű szép. Tényleg érezni Kétó jelenlétét.
Eliant azonban nem érdekli a környezet. Kizárólag előrenéz, a
dóm középpontja felé.
Egy torony lebeg előttünk, smaragd és zafír árnyalatban
pompázó óceánvíz, ami éppen olyan, mint a Diavólosz-tenger
vize. Mint az otthonom.
És a közepén ott van Kétó Második Szeme.
Semmihez nem hasonlít, amit életem során láttam. Még a
Tenger Úrnője háromágú szigonyának köve sem fogható hozzá,
amit olyan durván formáltak meg, hogy illeszkedjen a
fegyverbe, és aminek színe alaposan kifakult az óceán mélyén
az évtizedek alatt. Ez a kő érintetlennek tűnik. Tökéletes gömb
alakja van, a színe pedig éppolyan lángoló vörös, mint az
anyám szeme és mint az a sok-sok vér, amit a nevében
kiontottak.
A torony úgy fest, mint egy kemény jégszobor, de mikor
Elian felé nyúl, hogy megérintse, a keze csak a levegőt markolja.
A tornyot nem megfagyasztották, hanem felfüggesztették.
Időben és térben is.
– Akkor nem tudjuk felolvasztani sem – mondja Elian.
– Nem törhetjük össze – türelmetlenkedik Yukiko. – Azzal
tönkretennénk a kristályt is.
Felé fordulok.
– Kétlem, hogy össze tudnánk törni – magyarázom. –
Ránézésre is törhetetlen.
Yukiko dühösen ingatja a fejét.
– Ki kell nyitnunk valahogy – vágja rá. – Jöjjön a szertartás.
Mi kell hozzá?
Minden szem rám szegeződik, én pedig nagy levegőt veszek,
és átgondolom még egyszer a szituációt. Egész idő alatt erre a
pillanatra készültem. Emiatt maradhattam Elian hajóján is.
Ránézek, és azt figyelem, hogyan kunkorodik fel a haja a
fülénél, és tudom, hogy azért áll így, mert elfeküdte abban az
ázott sátorban. Nézem a nyakán kidagadó, lüktető eret. És
érzem ezt az érthetetlenül erős ánizs-szagot, minden
alkalommal, mikor kifújja a levegőt.
Olyan közel vagyok.
Megköszörülöm a torkom.
– Egy szirén vére.
Elian felém fordul.
– Hogy mi?
– Azt hiszed, csak úgy bárki hozzáférhet Kétó Kristályához? –
kérdem. – Olyan harcos előtt nyílik csak meg, aki méltó erre a
varázslatra.
– Egy harcos – ismétli.
– Egy sziréngyilkos.
A hazugságok csak úgy keverednek egymás után a
nyelvemen a féligazságokkal.
Kye a magasba emeli a kezét, és előrelép.
– Honnan a fenéből szerzünk szirénvért? – kérdezi. – Miért
csak most mondod, hogy erre van szükség?
– Teljesen mindegy, mikor mondja el – jegyzi meg Madrid, és
úgy néz rám, hogy képtelen vagyok bármit is leolvasni az
arcáról. – A sziréneknek nincs vére; sav folyik a testükben. Nem
tudjuk felfogni, hiszen azonnal tengerhabbá változik, és még ha
meg is tudnánk valahogy őrizni, mindent szétmarna, amibe
beletöltjük.
– A késed – mutatok Elian övére. – Az egyetlen dolog a
világon, amiben van szirénvér.
– Nincs benne – vágja rá Elian. – Megissza.
– Beépíti – javítom ki. – Tán nem érezted, hogy minden egyes
kioltott szirénélet után egyre erősebb lett a késed? Meg egy
kicsit nehezebb is?
Elian nem felel semmit.
– Honnan tudsz te ilyeneket? – Yukiko oldalra biccenti a fejét.
– Van benned valami furcsa, és egyszerűen nem tudlak hová
tenni magamban.
Nem foglalkozom vele, csak Elianra figyelek. A szemöldökét
ráncolja, és ebben a pillanatban megérzem, hogy kételkedik
bennem. Lehet, hogy én nem figyelek arra, mint beszél Yukiko,
de ő igen. Gyanakszik – talán mindig is gyanakodott –, és bár
ehhez minden joga megvan, és egy részem büszke is rá, amiért
ezt teszi, de közben fáj is. Nem lehet megbízni bennem, és
belepusztulok abba, hogy ezt most ő is meg fogja tudni.
Viszont most az a lényeg, hogy nem hagyhatom, hogy ő
szabadítsa ki a szemet.
Könnyedén rámosolygok.
– Mondtam neked, hogy megéri, ha a közeledben tartasz.
Elian kiveszi a kést az övéből, és a barlang fénye felé tartja.
Megfordítja a pengét, majd felém lép. Kis híján hátrálni kezdek,
de végül maradok, ahol vagyok. Ha most visszavonulnék, attól
csak bűnösnek tűnnék.
– Nos? – szólalok meg.
– Nincs nos – feleli. – Bízom benned.
Egy pillanatra megáll, mintha arra várna, hogy ellenkezzem
vagy közöljem vele, hogy hibát követ el. Nevetséges, de
legszívesebben megmondanám neki, hogy soha ne kövessen el
akkora butaságot, hogy megbízik bennem. De nem mondok
semmit, Elian pedig Diavólosz fagyott vizéhez fordul, és
belevágja a közepébe a kését.

Boldognak kellene lennem, hogy kudarcot vallott.

A késben lévő vér már rég eltűnt. Beitta és varázserővé
alakult, megerősítette magát, hogy még több szirén életét tudja
kiontani. Jól tudtam ezt, de reményt akartam kelteni Elianban,
mert ezt teszik a hazugok, amikor nem akarnak lebukni. El
kellett hitetnem velük, hogy abban hittem, hogy a kés beválik
majd, különben miért is vártam volna azzal eddig, hogy
elmondjam, a vér a kulcs mindenhez?
El kellett érnem, hogy Elian kudarcot valljon, hogy én végül
sikert arassak. Csak nem kellett volna ennyire rosszul érezni
magam közben.
Órák teltek el. Biztosra veszem, hogy már be is esteledett.
Mindegy is, mert az emberek elvonultak a dóm különböző
kamráiba, és mindenki alszik. Birtokháborítók, akik itt maradtak
őrködni.
Elhatározták, hogy nem mennek el addig, míg rá nem jönnek,
hogyan szabadítsák ki a szemet. Ha Elian nem bizonyulna elég
kitartónak, Yukiko dühe egész biztosan itt marasztalja még őket
egy ideig.
Próbáld csak meg, fenyegette Eliant. Nem mehetsz innen sehová,
míg meg nem szerezted a dicsőséget, amit a bátyámnak ígértél.
Megragadom a könnyű kis kardot, Kétó Második Szemét
bámulom, amit az otthonom vizébe rejtettek. Érzem a bőrömön,
hogy a kagyló a nyakamban megszólít. Könyörög, hogy
egyesülhessen a tenger vizével, amiben megszületett. Én is
érzem a Diavólosz vonzásának erejét, mintha két karral ragadna
meg, és magával akarna rántani.
Fogom a kardot, és megvágom vele a tenyerem.
Közömbösen nézem, ahogy a vér végigfolyik a karomon és a
szemre csöpög. Nem érzek sem fájdalmat, sem elviselhetetlen,
hideg savat. A vérem meleg, vörös és nagyon is emberi. És
mégis.
Mikor a vérem a vízhez ér, beleolvad. A torony teteje olvadni
kezd, végül elég nagy lesz a nyílás, hogy kényelmesen be tudjak
nyúlni a kristályért. Kikapom a követ, és felsóhajtok. Olyan
kicsinek tűnik most, de érzem, hogy irdatlan hatalom remeg
benne. Ezzel az erővel véget vethetek a rabszolgaságnak. Szinte
égeti a tenyerem.
– Egész idő alatt éreztem benned valamit.
Megpördülök, a szemet erősen a kezembe szorítom.
 – Tudtam, hogy valami nincs egészen rendben – mondja
Yukiko hercegnő. Úgy szaglászik, mintha érezné rajtam egy
szörnyeteg szagát. – Nem vagy ember.
Kihúzom hüvelyéből a kardot, és nyugodt hangon
válaszolok.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz.
– Talán nem, de hadd találgassak. Te is az vagy, ugye? Szirén.
Nem felelek, ő pedig a semmit válaszként értelmezi.
Elvigyorodik, keskeny ajka úgy megfeszül, hogy két kis alma
keletkezik az arcán.
– Hogyan tudtad így átváltoztatni magad? – kérdezi. – Hogy
lehetséges ez?
A fogaimat meresztem rá, utálom, ahogy rám néz, mint egy
hal a horogra. Mintha valami lény lennék, amit meg akar
vizsgálni, amit tanulmányozni szeretne, és közben eszébe sem
jut félni. Elindul felém, és addig köröz, míg a fagyott torony
túloldalára nem kerül.
Lesújtó pillantást vetek rá.
– Pedig a Tenger Úrnője ezt nem álcának szánta, hanem
büntetésnek – válaszolom.
– És azzal akarod kiengesztelni, hogy ellopod a kristályt? –
kérdi. Még mindig a kíváncsiság hajtja, és cseppet sem fél tőlem.
– El sem tudom képzelni, mit követhettél el, ha ez lett a
büntetésed.
– Először is azt, hogy megszülettem – árulom el. – A Tenger
Úrnője sosem szerette, ha vetélkednek vele.
Ebben a pillanatban lehervad a vigyor Yukiko képéről, és
valami egészen más jelenik meg rajta. A döbbenet helyén
ámulat. A bizonytalanság helyén csodálat. A kíváncsiság helyén
félelem.
– Te vagy az – mondja Yukiko. – A Hercegek Átka.
Az arcán egy darabig még ott ül a kételkedés, de aztán
gyorsan elillan. Ravasz, gonosz mosolyra húzódnak ajkai.
– Nem tudtátok ti sem? – teszi fel a kérdést.
 Kell egy kis idő, mire rájövök, hogy a kérdést nem hozzám
intézte.
Hátrafordítom a fejem, és a dóm bejáratában meglátom
Eliant. Az arca kifejezéstelen, üres, szeme a kezemre tapad,
amiben a követ tartom. Megszédülök, úgy érzem, megáll a
szívem ebben a pillanatban. Hirtelen minden olyan
valószerűtlennek tűnik a világon, csak a levegő nem, ami
megakadt a torkomban.
Bízom benned.
Egy pillanatig azzal hitegetem magam, hogy talán nem
hallott semmit. De mikor egymás szemébe nézünk, látom, hogy
tudja. Látom, hogy összerakta magában a kirakós darabkáit,
amelyeket igyekeztem távol tartani egymástól. És mikor a
kardja után nyúl, tudom azt is, hogy ezt az éjszakát nem ússzuk
meg vér nélkül.
 HARMINCHAT
ELIAN

A HERCEGEK ÁTKA.
Csak ez a három szó ismétlődik a fejemben. A világ megáll,
és az emlékeimben kutatok valami után – egy jel, egy utalás, egy
nyom után. De mivel nem találok semmit, arra a következtetésre
jutok, hogy megőrültem.
Megmentettük Lirát az óceán kellős közepén, ahol egy hajó
sem volt a láthatáron. Amikor először magához tért, volt benne
valami megmagyarázhatatlanul elbűvölő, ami csak akkor tűnt
el, mikor megpróbált rám támadni. Pszárinul beszélt a hajóm
fedélzetén. És – az istenekre – az a szirén! Mit is mondott rá?
Parakaló. Könyörgött az életéért, és nekem fel sem tűnt,
mennyire furcsa ez, pedig korábban egyik sem csinált ilyet. Hát
persze hogy könyörgött. Csak nem nekem, hanem egy másik
szirénnek. A hercegnőjének.
– Ti sem tudtátok? – kérdi Yukiko.
Nem válaszolok.
Tudtam, hogy Lira titkol valamit, de nem képzeltem volna,
hogy ezt.
A mellkasomra simul a kezem, a sebhelyre gondolok, ami az
ingem alatt húzódik. A sebhelyre, ami olyannyira hasonlít arra,
amit Lira ejtett Rycroft testén. Aznap, Midaszban, a Hercegek
Átka rám talált, miközben én sehol nem leltem őt. Hagyta, hogy
egy hableány kifárasszon, majd a szívem fölé mart, készen arra,
hogy kitépje a mellkasomból. Ha a parti őrök nem tűnnek fel,
meg is ölhetett volna engem.
Lira megölhetett volna engem.
Ahogy Lira rám szegezi a tekintetét, előhúzom a kardom.
Először nem is tudom, mire készülök, csak szorítom erősen a
markolatot, olyan erősen, hogy belefájdul a kézfejem. Lira pedig
nem mozdul, akkor sem, amikor egyre közelebb és közelebb
érek hozzá, és ez csak még jobban felbosszant. Az áruló. Még
annyi tisztesség sincs benne, hogy meghátráljon.
– Elian.
A nevemet egy sóhaj kíséretében ejti ki, és ekkor úgy érzem,
elvesztem a józan eszem.
– Megöllek – ennyit tudok csak mondani.
Lira még emberként is meglepően gyors. Gyorsabb, mint a
legtöbb újonc harcos, akikkel eddig találkoztam, és sokkal
hajlékonyabb is. Csak úgy cikázik, de van a mozgásában valami
ősi, primitív. Rászegezem a pengét, ő pedig egy határozott
mozdulattal hátrahúzza a vállát. Úgy látom, teljesen meg van
döbbenve, de annyira azért magánál van, hogy az öklével felém
csapjon. Elkapom a csuklóját, pár centire az arcomtól, és
megcsavarom. A fogait mereszti rám, és brutális erővel megrúg.
Arrébb húzódom, de a lábfeje így is eltalálja a combom, és
fájdalom hasít belém.
Az öve felé bökök a fejemmel.
– A kardod – szólalok meg.
– Tán érdekel, hogy nincs fegyverem? – kérdezi.
– Ne keverd össze a törődést a becsülettel – sziszegem. – Ha
kell, úgy öllek meg, hogy nem tudsz védekezni.
Ismét felé suhintok, ő pedig furcsa mozdulattal kikerüli a
kardom. Mikor elkerül a közvetlen közelemből, meghallom a
fém hangját: kihúzza a kardját a hüvelyéből.
Olyan tökéletes ívben tartja a fegyverét, ahogy tanítottam
neki, és közben vicsorog.
Ekkor látom meg benne a vadállatot.
A kardjaink összecsapnak. Acél az acéllal.
 Kivédem Lira támadását, és ismét elkapom a csuklóját. Mikor
erősen balra rántom, a kard kiesik a kezéből. Magamhoz
rántom, ő két karját szorosan maga elé emeli. A szívem, ami
most Lira hátának nyomul, dühödten kalimpál, ő pedig
megvonaglik, igyekszik kiszabadítani magát. A teste hideg –
mindig az –, de összeérő testünkön érzem az izzadságot.
– Végezz vele! – kiáltja Yukiko.
Nyelek egyet, közben a testünk közé szorult kardon
töprengek. Nem tudok rendesen hozzáférni, mivel fogva tartom
Lirát, és a gondolat, hogy ilyen közel van hozzám – hallom a
zihálását, érzem, hogyan lüktet benne az élet –, egyszerűen túl
sok.
Rosszul vagyok ettől.
A fejünk fölötti csillagok történeteiről meséltem neki, majd
megcsókoltam. Az ajka ízére gondolok. Az egész univerzum
látta, hogyan simult hozzám. Arra kért, hogy csókoljam meg, és
mi mást is tehettem volna.
Lira felém fordítja az arcát, és mélyet sóhajt.
Majd megemeli a könyökét, és erősen állon vág.
A szorításom elernyed, ő pedig előrelendül, és visszaszerzi a
kardját. Keserűen felnevetek, de aztán a számra szorítom a
kezem.
– Látom, tényleg olyan akarsz lenni, ahogy a legendákban
szerepelsz – szólalok meg.
– Elég, Elian. – Úgy tartja felém a kardját, mint egy sorompót.
Vért köpök a padlóra.
– Akkor lesz elég, ha már halott vagy.
Mikor ismét támadok, már semmi másra nem koncentrálok,
csak arra az üvöltő hangra belül, ami azt ismétli elszántan, hogy
elárult. Egyik kardcsapás követi a másikat, de a pengéjével
mindig kivédi az ütéseket. Támadok újra meg újra. Hangosan
csattognak a fegyverek, és mintha az idő egyszerre rohanna
szédülten és állna meg. Végtelen másodpercek és percek után
aztán a térdére esik, és a kristály kigurul a kezéből.
 Lira nem kap utána, ahogy én sem. Csak azzal foglalkozom,
vajon milyen hosszú ideig tartja még ott a kardot a feje fölött.
Úgy emeli fel, mintha ezzel hárítani tudná a támadásaimat.
Minden csapásomat gyilkos tekintettel fogadja. Majd a
könyöke remegni kezd, végül a bokája kifordul alóla. A penge a
hideg padlóra zuhan. Lira elterül a földön, vár, az arca
közömbös. Akár most azonnal megölhetném – erre vártam.
A nyakában lógó kagylóhoz ér, mire megrándul a testem.
Mintha bosszantani akarna azzal, hogy felhívja a figyelmemet
az apró jelekre, amiket nem szúrtam ki. Ismét megemelem a
fegyverem, érzem a súlyát a kezemben. Bosszút állhatnék
Krisztianért. Bosszút minden egyes hercegért, aki már meghalt
az óceánban, és aki még nem. Megölhetném és véget vethetnék
ennek.
Leejtem a kardom.
Lira hevesen kapkodja a levegőt. A homlokán verejték
patakzik, nyugtalan tekintettel méreget. Bárcsak megöltem
volna. Bárcsak megölt volna. De nem, csak bámuljuk egymást,
majd Lira megrázza a fejét, és kirúgja alólam a lábam.
Mikor mellé esek a földre, idegesen felsóhajt.
– Legközelebb, ha meg akarsz ölni valakit, ne hezitálj –
mondja.
– Ezt nem nekem kellene mondanom neked?
– Mit csinálsz? – förmed rám Yukiko. Felülök, mikor a
págoszi hercegnő közeledni kezd felém. – Ő a Hercegek Átka.
Ezt úgy mondja, mintha elfelejtettem volna. Mintha azért
hagytam volna életben Lirát, mert ostoba vagyok, és nem azért,
mert ilyen ember vagyok.
Felállok, és leporolom a ruhám.
– Én is rájöttem – mondom, és felveszem a földről mindkét
kardot.
– A kristályért jött – folytatja Yukiko. – Ahogy mi is.
– És most anélkül fog elmenni.
Lira Kétó Kristályát figyeli, amitől mindössze pár centi
választja el. De szemlátomást esze ágában sincs magához venni
azt, amiért idejött.
– Állj fel! – szólalok meg.
Yukiko előrelendül.
– Nem teheted ezt – üvölti fejvesztve. – Ha az embereid nem
aludnának úgy, mint a halottak a palota másik végében, ők is
megmondanák neked, hogy nem engedheted el.
Lassan Yukiko felé fordítom a fejem.
– Te nem vagy még királynő. Eszedbe se jusson megmondani
nekem, mit csináljak, vagy hogy mások szerint mit kellene
csinálnom.
Letörlöm a vért a számról. Mintha folyton ezt csinálnám,
azzal a különbséggel, hogy ez most kivételesen az én vérem,
nem másé.
Legutóbb Rycroft hajójának kabinjában töröltem le így
magamról. Méghozzá Lira vérét.
Lira kíváncsian feláll, és nézi, mi fog most történni. Hiába
igyekszem tenni ellene, mindenem remeg. Látom, hogy ott áll,
és várja a következő parancsomat, mint a legénységem hűséges
tagja, és a láncok, amelyek eddig egyben tartottak engem, most
mintha darabokra hullanának.
– Menj vissza oda, ahonnan jöttél – parancsolom Lirának. –
Most azonnal.
Leguggolok, hogy felvegyem a földről a kristályt. Lira
reszket. Az árnyéka bizonytalanul elindul a homályos fényben.
Az idő úgy hömpölyög, mint a sár.
– Bárcsak lezárhatnánk így – mondja.
Inkább figyelmeztetésnek hangzik, mint fenyegetésnek –
mintha bármikor lett volna különbség a kettő közt. Arra gondol,
hogy a közelgő csata elkerülhetetlen. Nem válaszolok semmit.
Várom, hogy a léptei zaja teljesen elhalkuljon, és mikor
megbizonyosodom róla, hogy tényleg elment, felállok.
– Nem hagyhatod életben – szólal meg Yukiko dühösen.
– Lesz esélye meghalni – felelem, kezemben a kristállyal. – Az
anyja mellett.
Yukiko még mindig nem hiszi el, hogy ezt teszem.
– Figyelmeztettelek erre – sziszegi. – A szerelem nem
királyoknak való. Majd rájössz, ha már házasok leszünk.
– Akkor ezt most abba is hagyhatod, mert nem lesz
semmilyen házasság – közlöm vele.
Yukiko tekintete megkeményedik.
– Egy herceg, aki megszegi a szavát? Milyen regénybe illő.
– Mondtam neked, hogy valami mást kapsz majd helyette. –
Kezdek egyre türelmetlenebb lenni, és ezt a hangomon is érzem.
– Lehet, hogy én még nem döntöttem el, akarok-e Midasz
királya lenni, de abban egész biztos vagyok, hogy azt nem
akarom, hogy te ott királyné legyél.
– És mi mást tudnál felajánlani, ami legalább ennyire csábító?
A fogaimat csikorgatom. Folyton azt várja, hogy közeledjem
felé, de én Lira után már nem fogok senkihez.
– Feltételezem, hallottál már Galina királynő szenvedéséről.
– A bátyám beavatott néhány titokba, mikor elfoglalta a trónt.
– Kardián úgy tudott fennmaradni, hogy nagyon jó
kereskedelmi szövetségeket kötött más királyságokkal. A
királynőjük nagyon népszerű északon. Galina nem veheti fel
vele a versenyt, mivel fél attól, hogy ha kapcsolatba lép az
emberekkel, megfertőzi őket az átokkal. Eidüllió retteg, mert
Galina úgy döntött, nem választ magának új férjet, aki segít
majd neki az uralkodásban.
Yukiko a jól begyakorolt érdektelen arckifejezéssel figyel.
– És ez engem miért érdekelne?
– Mert arról egy szót sem mondott, hogy feleséget ne akarna.
– Azt akarod, hogy Eidüllió királynője legyek? – nevet fel
hitetlenkedve.
– Királynéja – javítom ki.
– És miért menne bele ebbe Galina?
– Az ereje a nőkre nem hat. Tárgyalhatsz a nevében más
királyságok tagjaival, méltóságokkal és diplomatákkal.
Találkozhatsz az emberekkel és erősítheted a lojalitásukat.
Minden olyasmit megtehetsz, amit Galina nem.
– És az utódaink? – kérdi Yukiko.
– Nem szeretné továbbvinni az átkozott örökségét.
– Te aztán nagyon végiggondoltad ezt. – Yukiko most már
szabályosan dorombol. – A királynővel is beszéltél?
– Galina egyetértett azzal, hogy ez kölcsönösen előnyös
szövetség lehet, főleg, ha ezzel megerősödik a kapcsolata
Efévreszivel és Págosszal is. Midasz pedig így az adósa lesz.
– És mi van, ha ezt visszautasítom?
Az állam dörzsölgetem.
– Vagy hozzámész egy nagy hatalmú királynőhöz, és
uralkodsz az oldalán, vagy Midaszban maradsz egy olyan
férjjel, aki minden egyes mozdulatodat meg fogja kérdőjelezni. –
A kristályt a zsebembe süllyesztem, az iránytűm mellé. – Ki
tudja, megérem-e még a holnapot? Tényleg egy olyan herceg
jegyese akarsz lenni, aki halálra van ítélve?
Yukiko egy darabig méreget engem, de én tudom jól, hogy
teljesen mindegy, jó vagy sem ez az ajánlat. Őt most csak a
győzelem érdekli, és ha azt könnyebben elérheti, akkor beéri
egy másik hatalmas királysággal is anélkül, hogy
fájdalomdíjként kellene rá tekintenie. A veszteséggel járó
szégyen számára többet jelent, mint az, hogy melyik királyságot
nyeri el.
– Van egy feltételem – szólal meg végül.
– Valahogy sejtettem, hogy lesz.
– Ha eljön az ideje, azt akarom, hogy a Hercegek Átka a te
pengéd által haljon meg.
A kezem ökölbe szorul a zsebemben, a kézfejem az
iránytűhöz nyomódik. Az Arany Liba tulajdonosaként is
ugyanolyan mocskos gazember volt, mint a vendégei, és
királynőként sem különb, mindenkinek bele akar szólni az
életébe.
Eszembe jut Lira távozó árnyéka és az a tekintet, mikor rájött,
hogy már tudom, ki ő. Az, ahogyan ellökött engem Rycroft
golyója elől, és arra kért a fennsíkon, hogy csókoljam meg.
Kényszerrel kell emlékeztetnem magam, hogy a hazugsághoz
ért a legjobban.
Próbálok közömbös arcot vágni.
– Megnyugodhatsz – közlöm Yukikóval. – Ha legközelebb
szembe kerülök vele, a szemem sem fog rebbenni.
Érzem, hogy az iránytű megremeg a kezemben, és a mutató
lassan elmozdul.
 HARMINCHÉT
LIRA

NEM IS SEJTETTEM, HOGY TUDOK ILYEN GYORSAN FUTNI. ROHANOK a

jégpalota labirintusában, át a folyosókon, ahol Elian legénysége
még mindig alszik. Csak szaladok és szaladok, közben pedig
úgy érzem, mintha már lebegnék. Repülnék. Úsznék az
útvesztőben, mint az óceánban. Addig loholok, míg meg nem
érzem a víz szagát, és meg nem látom a fényt az ösvény végén.
Elian életben hagyott, de ez csak egy kegyes gesztus volt, ami
a közelgő csatában már nem lesz fontos. Vajon azért tette, mert
tudta, hogy mindegy is? Mert azt akarta, hogy előbb nézzem
végig az anyám halálát? Nem akarok ezen agyalni, és nem
szeretném túlértékelni a dolog jelentőségét, de képtelen vagyok
leállni. Azt a gondolatot édesgetem magamban, hogy bár
kiderült, hogy áruló vagyok, a kettőnk közti kötelék ugyanúgy
megmaradt.
Amikor a földre ejtette a kardját, azt láttam rajta, hogy
teljesen, a végletekig kimerült, de egyik nyelven sem találom azt
a szót, amivel megfelelően ki tudnám fejezni. Az, hogy nem
kívánja a halálomat, elképzelhetetlen, mégis olyan
kétségbeesetten kapaszkodom ebbe a képzetbe, mint bűnös
életem során még soha semmibe. Mégiscsak megcsókolt. Olyan
finoman simította meg az arcom, és úgy érintette a száját az
enyémhez, hogy attól forró tűz lobbant bennem, és
felolvasztotta a jégpáncélom minden darabkáját.
Az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni, mintha meg sem
történt volna.
Kijutok végre a jégpalotából, és megragadom az egyik csónak
evezőjét. Amikor átjutok a völgy másik oldalára, levegő után
kapkodva megérintem a nyakamban lógó kagylót. Éles sarka a
tenyerembe váj, miközben azon gondolkodom, mit tegyek. Elian
azt hiszi, a szemmel elpusztíthatja anyámat és az óceán összes
szirénjét. Az életét fogja kockáztatni abban a reményben, hogy
nála van a fegyver, de azt nem tudja, hogy az a bizonyos
fegyver az ő kezében hatástalan.
Mivel már a véremmel érintkezett, nem engedelmeskedik
másnak.
A Tenger Úrnője sokat mesélt nekem Kétó szeméről, és erre
nagyon is jól emlékszem: bárki is szabadítja ki a szemet, az lesz
a gazdája. Nem hazudtam Eliannak, mikor azt mondtam, vér
kell a szertartáshoz; csakhogy nem muszáj, hogy az szirén vére
legyen. Ha Elian a saját kezét vágta volna meg, akkor Kétó
Második Szeme most neki engedelmeskedne. Ugyanolyan
erővel vértezné fel, mint anyámat a háromágú szigony. Az első
családok terve ez volt: egyenlő esélyeket biztosítani az emberek
és a Tenger Úrnője közti mágikus csatában.
A vízbe hajítom a kagylóláncomat, ahogy Eidüllióban is
tettem, csak most az anyámat képzelem magam elé. Magamhoz
hívom gondolatban, olyan hangosan, hogy keresztülvágjon a
végtelen hegységen és elérjen a tengerekig. Először azt hiszem,
nem fog sikerülni, de aztán a víz elkezd bugyogni, és elolvad
körülöttem a völgy szélét befedő jég.
Úgy énekel, mint egy láthatatlan tűz, és felcsap egy nagy
vízhullám. Mintha fekete árnyak folynának a fénybe.
Meghallom az ismerős dúdolást, majd a senkiével össze nem
téveszthető, démoni nevetést.
A szakadékból előtűnik az anyám.
Még mindig gyönyörű, ahogy minden szirénkirálynő, és
közben olyan rémisztő, amilyen viszont csak ő tud lenni. A
tekintete perzselő, hosszú ujjaival úgy cirógatja a szigonyt, mint
valami kedvenc állatkát. A világ minden hatalma ott van az
ujjbegye alatt, készen arra, hogy megindítsa a tengereket és a
bennük rejtőző szörnyetegeket.
Valamiért úgy érzem most, mintha idegenek lennénk egymás
számára.
A Tenger Úrnője elvigyorodik, fogán friss vért látok.
– Akarsz valamit mondani esetleg? – kérdezi.
Visszapillantok a palotára, abban reménykedve, hogy Elian
bármelyik pillanatban megjelenhet, de nincs senki a bejárat
előtt, a víz pedig mozdulatlan alatta. Anyám türelmetlenül
várja, hogy megszólaljak.
– Tudod, hol vagyunk?
Unottan körbenéz, hosszú, hártyás ujjait továbbra is a
szigonyon pihenteti. A szeme, mondhatni, meg sem rebben,
mikor közönyösen kiböki:
– A Felhő-hegységben.
– Ebbe a tóba – folytatom remegő hangon – rejtették el Kétó
Második Szemét. Követtem a herceget, akinek a szívét kérted
tőlem, és ide vezetett. És itt rejtőzik az a dolog, amire mindennél
jobban vágysz. Te nem jártál sikerrel, de én megtaláltam ezt a
helyet. Nem is éreztél semmit az egészből, hiába a nyamvadt
szigonyod ereje?
Csak akkor jövök rá, hogy kiabálok, mikor anyám nagyokat
pislog.
Váratlanul rájövök, hogy minden magyarázat és kifogás,
aminek eddig olyan nagy jelentőséget tulajdonítottam,
valójában teljesen felesleges. Az elmém kitisztult, és csak egy
gondolatot látok: azt, hogy megkérdőjelezhetetlenül igazam
van. Mikor a víz kettévált, azt hittem, van benne valami furcsa.
Mintha a távollétemben valami megváltozott volna, valami,
amit nem egészen értettem. De most rájövök, hogy azért érzem
olyan idegennek anyámat, mert én váltam idegenné.
A Tenger Úrnője felnevet, mire alattam megreped a föld.
Hátrébb húzódik, a víz felpezseg alatta, mint egy átmeneti trón.
 – Ugyanaz az ostoba gyerek vagy még mindig – korhol. – Mit
gondolsz, megérzek minden korty vizet, amit egy ember a
szájához emel? Azt hiszed, hogy ez is a világunk része, csak
mert itt is van víz?
A Tenger Úrnőjének kivillan az agyara.
– Ez nem olyan, mint a tengereink – köpi a szavakat. – Ez a
hegy, ez a völgy, ez nem a miénk. Hanem az övék. A fertő
emberi királyságok első urainak tulajdona. Emberek alkották,
varázslattal. A mi istennőnkből semmi nincs ezekben a
vizekben. Ha nem hívtál volna ide a kagylóddal, nem is tudnék
feljutni ide. Nem is tudtam volna arról, hogy eljuthatok ilyen
helyekre.
– Na, most már tudod.
– És ha ideadod nekem a szemet, akkor a Diavólosz mélyére
tudom rombolni ezt az egészet.
Halványan elmosolyodom.
– Ez aztán a terv. Mintha az én fejemből pattant volna ki.
A Tenger Úrnője kinyújtja a tenyerét, ujjai olyan élesek, mint
a csont. Mintha késekből lenne a keze.
– Lányom – utasít –, add ide Kétó Második Szemét, amíg
kedvesen kérem.
– Attól tartok, nem adhatom oda, mert ebben a pillanatban
nem nálam van.
A Tenger Úrnőjének szoborszerű arca ekkor szétcsúszik. A
szemöldöke enyhén megrándul, feszes ajkairól pedig elillan a
mosoly. Félrebiccentett fejjel a mozdulatlan alakomat méregeti.
Most veszi csak észre, mennyire megváltoztam. Még mindig az
a szemtelen gyerek vagyok, de a tekintetemben jóval több a
hamisság, mint eddig.
A Tenger Úrnője lassan elindul felém. A szemében megcsillan
a fény.
– Akkor hol van?
Úgy próbálom rendezni az arcvonásaimat, ahogy azt Eliantól
eltanultam. A jól begyakorolt hősi pózt, ami mögött az a tudat
van, hogy ismerem a túlélés minden fortélyát, és tudom, hogy a
szerencse nem pártolhat el mellőlem. Most először szeretnék
valami őszintét látni az anyámon. Egy olyan reakciót, amit nem
tervezett meg, nem módolt ki.
– A hercegnél van, akivel ide jöttem – válaszolom. –
Odaadtam neki, az életemért cserébe.
A föld megremeg alattam, majd vér ízét érzem. Kinyitom a
szám, hogy levegő után kapjak, de az orromból és a nyelvemről
is ömlik a vér.
– Te szemtelen szutyok! – üvölti a királynő.
A csápjaival vadul csapkod, a levegő csak úgy süvít kettőnk
közt. Érintése a bőrömet marja, a csápját a nyakam köré tekeri és
erősen megszorítja.
– Azt hiszed, az életed többet ér, mint a szem?
Anyám előrelendül, karmait úgy húzza végig a csuklómon,
mintha pengével vagdosna. Próbálom kiszabadítani magam, de
túl erősen tart. Minél jobban küszködök, annál erősebben szorít,
most már attól tartok, még egy mozdulat és összetöri a
csontjaimat.
Velem együtt a palotához indul, egyre közelebb és közelebb
ér hozzá. Minden mozdulatába beleroppannak a porcaim,
lábam a vízbe ér. A torkom lángol az erős szorítástól, de nem
hagyom, hogy eltűnjön arcomról a mosoly. Nem csinálok
semmit egészen addig, míg meg nem áll, és le nem hajít engem a
földre.
Eszem ágában sincs elmondani neki, hogy én szabadítottam
ki a szemet, és hogy amióta egyesültem vele, az ereje hozzám
tartozik. Ha ezt elárulnám, kockára tenném Elian életét. Az
anyám most komoly fenyegetést lát benne, és nekem pontosan
erre van szükségem.
Figyelemelterelés, mondaná Elian. Büszke lenne rá, ha látná,
mennyi mindent tanultam tőle.
A Tenger Úrnője undorodva méreget engem.
– Azt hiszed, ér bármit is az életed? – kérdezi.
 – Neked talán nem – felelem. Oldalra biccentem a fejem, és
köpök egyet. – De neki lehet, hogy igen.
– Tudtam, hogy gyenge vagy – mondja. – De nem gondoltam
volna, hogy ennyire. Hiába vagy Kétó tengeri birodalmának
örököse, semmi kegyetlenség nem szorult beléd. Csak nézted
azt a fiatal, fuldokló herceget is ahelyett, hogy kitépted volna a
szívét, amíg dobogott. És sírtál, mikor megölted a húgomat.
Crestell említésére megdobban a szívem. A Tenger Úrnője
szánalmas kis lényként tekint rám, mintha ugyanolyan
semmirekellő lennék, mint az uralma alá tartozó többi lény.
Crestell épp az ellenkezőjét látta a lányában, mikor úgy döntött,
feláldozza érte az életét.
– Azt hittem, sikerült kiirtanom belőled minden ilyesmit –
folytatja. – Elvégre mennyi mindent túléltél. De az emberi
gyengeség, mint valami pestis, megfertőzött téged már jóval
azelőtt is, hogy elvettem az uszonyodat.
– Ezt bóknak veszem – válaszolom. – Azt akartad, hogy
tanuljak a leckéből, amit büntetésül kaptam. És tanultam is.
Tudom, hogy a herceg nem az ellenségem. Ugyanolyan, mint
én, ugyanilyen tiszteletre méltó. – Üres, megkövesedett szemébe
nézek. – És ha lehetne még egy életem, akkor azt szeretném, ha
olyan lehetnék, mint ő.
– Elég! – parancsol rám. – Add ide nekem, ami engem illet,
mielőtt megöllek.
– Nem – ellenkezem. – Először én szerzem meg azt, ami
engem illet.
– A koronámat akarod? – kérdi gúnyos hangon.
– Az valójában az én koronám.
A nappali fény megcsillan kimeredő agyarain.
– Azt hiszed, megölhetsz engem, Lira? – sziszegi. – Engem,
aki világra hozott téged?
Nem félve kérdezi, inkább kíváncsian. Mintha szórakoztatná
ez a helyzet, mintha nem akarna hinni a fülének.
– Ha az óceánban lennénk, akkor ott lenne a sereged –
válaszolom. – De ez itt a Felhő-hegység, és ennél távolabb nem
is lehetnénk az otthonunktól. Ezen a helyen, ahol itt van Elian
meg a legénysége, tulajdonképpen halálraítélt vagy.
– Elian? – Úgy ejti ki a nevét, mintha öklendezne. – Te meg a
nyamvadt herceged azt hiszitek, szükségem van az óceánra
ahhoz, hogy előhívjam a seregem? Ahová csak megyek, jön
velem a hatalmam, és jönnek velem ők is. Ha tényleg az minden
vágyad, hogy véget vess ennek a háborúnak, ám legyen. Mint az
anyád, kénytelen vagyok teljesíteni a kívánságodat.
Mélyen a vízbe süllyeszti a szigonyát, és nézi, hogyan
rángatózik az arcom. A szigonyból fekete folyadék ömlik szét,
mintha könnyezne. Bemocskolja a völgy vizét, majd anyám
kiemeli a vízből a szigonyt, aminek nyomában hatalmas, sötét
körök jelennek meg. Portálok Diavóloszba.
Az egyikből, ami közvetlenül a lábam előtt van, egy kéz nyúl
át. Majd egy másik. Egy egész seregre való lény, a víz pedig
morajlik a sötét mágiától, hullámzik, ahogy egyik szirén jelenik
meg a másik után a hegyek közti mélyedésben. Karmok, fogak,
uszonyok és hideg, hideg szemek.
Majd nem messze tőlem még ennél is rosszabb látvány fogad.
Érzem a szem erejét már azelőtt is, hogy látnám, hogy Elian
kilép a palotából az embereivel a háta mögött. A gyülekező
sereget nézi, egyszerre bámulattal és rettegéssel. Nagyot
sóhajtok, mert megcsap Elian ismerős, ánizsos illata. Mintha
belemarnának egy mindig friss sebbe.
Mintha csak megérezné ezt, Elian a szemembe néz. Fáradt, de
úgy látom, készen áll a háborúra. Mindig fel van készülve a
következő lépésre, akkor is, ha az maga a halál. Ahogy engem
néz, valami furcsa dolog viharzik a szemében. Bizonytalanság.
Megkönnyebbülés. Valami olyan bonyolult, kusza dolog, hogy
csak a homlokom tudom ráncolni válaszul. Bármire is gondol,
nem tudom követni, nem tudom megfejteni.
Szólásra nyitom a szám – figyelmeztetném, hogy rohanjon,
bújjon el, bár tudom, hogy egyiket sem tenné –, de aztán pislog
egyet, és az arca megkeményedik. Elég látnom ezt a tekintetet,
és tudom, hogy a Tenger Úrnője elindult felé. Abban a
pillanatban, mikor egymásra néznek, a szívem elfacsarodik.
Egyre többen vannak a szirének, készülnek a támadásra, én
pedig szinte biztosan érzem, hogy egyikük sem fogja bevetni a
dalát, hogy elbódítsák vele Eliant meg a legénységét. Ez most
nem vadászat: ez háború. És tisztességesen akarnak gyilkolni. A
győzelem is elég kegyetlen lesz ahhoz, hogy büszkévé tegyék a
királynőjüket.
A Tenger Úrnője leereszti csápjait, az egyikkel végigsimítja a
kezem, az ajka úgy tapad a fülemre, mint a törött üveg.
– Ostoba lány – suttogja, majd mintha ez lenne a lehető
legnagyobb sértés, hozzáteszi: – Ostoba emberlány.
 HARMINCNYOLC
ELIAN

A SZIRÉNEKTŐL ELFEKETÜL A VÍZ, majd az egész világ sötétségbe

borul.
Mint a korom, úgy fedik be a hegyet ezek a démoni lények, a
nap pedig, ami már nem tud feljebb vándorolni az égen, elindul
lefelé. A szirének sziszegve és pokolian sikoltozva bukkannak
elő a vízből, másznak a part felé, vigyoruk egyszerre sátáni és
csábító. Csak bámulom őket lenyűgözve. Milyen gyönyörű
teremtmények. Milyen boszorkányos, halálos lények. Mikor
elővillan ajkuk közül az agyaruk, és karmos végű kezükkel a
vizes hajukba túrnak, akkor sem tudom levenni róluk a
tekintetem.
Annyira ocsmány bennük minden, mégsem undorodom
tőlük.
Úgy látom, már mindenhol szirének nyüzsögnek. Több
százan lehetnek, szóval alapos létszámfölényben vannak.
– Az istenekre – szólal meg Kye döbbenten. – Mennyien
vannak.
– Mi is észrevettük. – Madrid a számszeríjat beélesítve
pásztázza a sorokat. – Most mit csinálunk, Kapitány?
– Elővesszük a legjobb modorunkat – felelem.
Madrid leereszti a puskáját és a homlokát ráncolja.
– Hogy mi?
A káosz kellős közepe felé bökök a fejemmel.
– Egy uralkodó jelenlétében vagyunk.
 A Tenger Úrnője olyan, mint valami látomás, éjfekete csápjai
fodrozódnak a vízen, mellette pedig ott van hűséges segítője, a
lánya. Félelmetes kettős. Lira az új, emberi álcája ellenére is
olyan hatalmasnak tűnik az anyja mellett, hogy könnyen el
tudom képzelni, ahogy ők ketten felégetik az egész világot.
A Tenger Úrnője elindul a víz felszínén lebegve, Lira pedig
követi a parton, vele párhuzamosan fut a repedezett talajon.
Mikor odaér hozzám, észreveszem, hogy a szeme ugyanolyan
színű, mint a szája.
– Sziréngyilkos – szólít meg a Tenger Úrnője,
üdvözlésképpen.
Elég ennyit mondania, és máris feláll a szőr a hátamon. Bár
midaszi nyelven beszél, mégis úgy érzem, hogy még sosem
hallottam ilyen hangot. Egyszerre csábító és taszító, ocsmány és
tele gyűlölettel. Hangja dallamától pokoli szomorúság vesz
rajtam erőt. Mintha egy temetési indulóba kezdett volna bele.
– Felség. – Épp csak annyira hajlok meg előtte, hogy a
tekintetem rajta tarthassam.
– Lira. – Madrid a fejét rázza, az árulástól feszült a hangja. –
Ugye ez nem igaz? Te hozzánk tartozol.
A Tenger Úrnőjének nevetése a vizet fodrozza.
– Hamarosan rájöttök, hogy a lányom senkinek sem
szövetségese. – Lirára siklik a pillantása. – Ő a legnagyobb
áruló.
– Tudtam – szólal meg Kye, bár a hangja épp az
ellenkezőjéről árulkodik. – Tudtam, hogy nem kellene
megbíznunk benned, és mégis megtettem én is. Egész idő alatt
átvertél bennünket?
Úgy kérdezi, mint aki nem akarja elhinni. És nem is fogja,
hiába utal erre minden jel, amíg Lira meg nem erősíti a saját
szavaival. Lira azonban nem felel. Nem vagyok benne biztos,
hogy azért-e, mert nem foglalkozik Kye-jal, vagy azért, mert
annyi mindent kellene mondania. Mindenesetre nem néz sem
rá, sem ránk, még rám sem. A tekintetét folyamatosan az
anyjára szegezi. Fürkészi. És mikor a Tenger Úrnője
megmozdul, Lira válla a mi irányunkba rándul.
– Nálad van valami, ami az enyém – mondja a Tenger Úrnője.
A kristály mintha megdobbanna a zsebemben.
– Ne aggódj. Az volt a tervem, hogy visszaadom neked.
A Tenger Úrnője lehajtja a fejét, a karját pedig noszogatón
felém nyújtja.
– Hát akkor nincs más hátra – feleli –, add csak ide.
Előrelendülök.
A Tenger Úrnője egy hirtelen siklással kitér a mozdulatom
elől, és mikor eltűnik a szemem elől, a hordája megindul. A
vízből kiemelkednek a szirének, a legénységem felé ugranak, és
üvöltve kimeresztik a karmaikat meg a fogaikat, hogy a
húsukba marjanak.
Lira elrohan oldalra, pár emberem a nyomába ered. Próbálom
szemmel tartani, de túl sok a kard és a test, pár másodperc kell
csak, és el is tűnik teljesen.
A királynőt azonban nagyon is látom. A tó kellős közepe
fölött magasodik, egy fagyott kis folton, ami olyan, mint egy
sziget. Hagyja, hogy a szirének végezzék el a piszkos munkát, és
vegyék el tőlem Kétó Kristályát. Onnan akarja nézni, hogyan
áldozzák fel magukat, de neki láthatóan esze ágában sincs
kockára tenni a testi épségét.
Ha közelebb kerülhetek hozzá, akkor bevethetem a kristályt,
és visszaküldhetem vele a pokolba, ahonnan jött.
Szökdécselve igyekszem kikerülni a sziréneket, a többiek
pedig lázas tempóban követnek. A kardjainkkal hadonászunk
közben, ügyelve arra, hogy ne hulljon ránk a savas vérük. Kye
kiált valamit, és még épp időben nézek oda – egy szirén
rávetette magát, ő pedig a földre esett. Madrid nagyot rúg a
lénybe, még mielőtt a vér kárt okozhatna, és egy gyors rántással
felsegíti Kye-t.
– Menjetek tovább! – ordítja Yukiko, kardjával a királynő felé
mutat. – Mi majd visszatartjuk őket.
 Most tényleg olyan, mint egy igazi págoszi hercegnő, akit
nem torzít el a féltékenység és a hatalomvágy. Tiszta, nyers
harcos, épp, mint a testvérei és az előttük uralkodó királyok
meg királynők. Meglengeti a kardot a feje fölött, és valóságos
vihart kavar vele. Készen áll az ölésre.
– Gyerünk! – üvölti Kye.
Előrébb lök, Madrid pedig közben folyamatosan lődöz
mögöttünk, hogy fedezzen bennünket. Fegyverropogástól és
üvöltéstől remeg az egész hegy. Minden egyes lépéssel újabb és
újabb emberemet látom előbukkanni, hogy gyilkos csapásokkal
visszatartsák a támadó sziréneket. Mindenütt ott vannak, csak
úgy cikáznak ki a vízből, és úgy siklanak a földön, mint a
kígyók. Annyi testen gázoltam már át, hogy a csizmám talpa
csúszóssá vált a jégtől meg a haláltól, de megint elém vágódik
egy rakás üvöltő lény, hogy utamat állja.
Hat szirén veti rám magát a vízből, karmaik tőrként
csillognak. Úgy landolnak, mint a macskák, uszonyaik középen
visszahajlanak, kezükkel fenyegetően kapkodnak előre.
– Vigyázz! – kiáltja Kye, mire Madrid felmordul a háta
mögött.
– Látom – feleli, miközben vadul nyilazza a gyilkos lényeket.
– Nem vagyok vak.
A szirének eltűnnek az útból, megtévesztően fürgén
mozognak a szárazföldön. Csupasz mellkasukon ritmusosan
mozog a kopoltyú, felfedve a bordáik alatti nyers húst.
– Biztos vagy benne? – kérdi Kye, mire Madrid oldalba böki a
könyökével, majd lehajítja a számszeríjat a földre, és előkapja a
kardját.
Olyan brutális hévvel harcolunk, mint még soha sehol.
A torkukra megyek, még mielőtt kinyithatnák a szájukat,
hogy énekelni kezdjenek. Körülöttünk néha meghallom egy-egy
altató dallamát, de olyan nagy a hangzavar, annyian hörögnek,
kiabálnak és könyörögnek, hogy a szirének dala most
hatástalan. Ahhoz itt most túl sok a halál és túl nagy a
hangzavar. De azért nem szívesen kockáztatnék. Elég lehet egy
rövid ének is, és máris elbódulunk.
Teljes erőből csapkodok a kardommal, egyik fejet
nyisszantom le a másik után. Olyanok, mint a többfejű Hüdra, a
nyakuk vastag és csúszós. Amint levágok egy fejet, már bukkan
is elő két másik.
Az egyik szirén Kye térdébe mar, hosszú körmét olyan
mélyen a lábába vájja, hogy úgy tűnik, mintha az egész karját
bele akarná fúrni, de Kye a lény fejéhez emeli a pisztolyát, és
mikor az élettelenül a földre hanyatlik, szinte szemrebbenés
nélkül rántja ki alóla a lábát.
– Menj! – kiáltja oda nekem Madrid, miközben a vállára
húzza Kye karját. Kardját az egyik szirén kitátott szájába döfi. –
Kapd el a királynőt!
Rohanni kezdek, majd mikor felém ugrik egy szirén, a földre
vetem magam, és gurulok. Érzem, hogy az ingem alatt felpezseg
a bőröm, ahogy a lénybe mélyesztem a fegyverem. A szirénvér
épp beissza magát. Feltépem az anyagot, és havat tapasztok a
sérült felületre, aztán megyek is tovább.
Körülöttem úgy repkednek a golyók, mintha tűzijáték lenne.
A víz puskaportól és a holttestektől bűzlik. A csatazaj
összeolvad a halálsikollyal. Az embereim és a szirének is sorban
esnek el, és már nem is tudom megkülönböztetni, milyen lény
sikoltását hallom.
Alig kapok levegőt, mire a tó közepére vezető földnyelvhez
érek. Épp elindulnék, de megint nem tudok a Tenger Úrnője elé
jutni, mert valami nekem vágódik, majd felemel a földről és
nagy erővel elhajít. Az állkapcsom megreccsen, mikor földet
érek.
Ez nem is szirén. Hanem egy hablegény.
A lény visszasiklik a vízbe, és miközben vérfagyasztó
üvöltést hallat, elővillannak cápaszerű fogai. Hirtelen eláll a
lélegzetem, de mikor ismét támad, készen állok. Fém és harag
viharfelhője vagyok, pontosan célzok, és felhasítom gumiszerű
húsát, kemény mellkasát és barázdált hasfalát. Bár a vére ömleni
kezd, látszólag nem hatja meg.
Hártyás kezével elkapja a torkom, és olyan hangosan ordít
fel, hogy kis híján megsüketülök tőle. A kard is kiesik a
kezemből. Hegyes ujjait a nyakamba vájja, és a magasba emel
izmos karjával. A testem vonaglik, vakon dobálom magam és
levegő után kapkodok. Meg a késem után, és amikor a
markolatára kulcsolódik a kezem, nem vesztegetem tovább az
időt.
Az állába döföm a kést, és addig nyomom fölfelé, míg a
markolatát meg nem akasztja a csontja. A pengébe visszatér az
energia, de úgy, hogy ilyet még egy ölésnél sem tapasztaltam.
Állati, primitív erőt szív magába az acél és vele együtt én is.
A lény teste a lábaim elé hanyatlik, én pedig meglátom
magam előtt a Tenger Úrnőjét. Orrcimpái remegnek a dühtől.
– Tha pethánete – ugatja.
– Bocs. – Letörlöm a nyakam a kézfejemmel. – De nem
beszélek ribancul.
A víz haragosan fodrozódik körülötte.
– Ha meghalsz – mondja –, vajon sírni fog utánad a lányom?
A magasba emelem a késem.
– Ölj meg, és kiderül!
 HARMINCKILENC
ELIAN

A FÖLDÖN HEVERŐ KARDOMBA RÚGOK, ELKAPOM, és most már két

pengét tartok a Tenger Úrnője felé.
Rám sziszeg.
– Milyen szánalmasak az emberek. Fegyverekre van
szükségük, hogy öljenek – mondja.
Majd a magasba emeli az egyik kezét, és egy magas vízfal
emelkedik ki a tóból, amit aztán az én irányomba lő. Elugrom a
vízsugár elől, de a széles hullám elkapja a bokám, és felkap a
levegőbe. Csúszva érek földet, a lábamat égeti a hideg jég.
Elégedett, becsmérlő pillantást vet rám, majd ismét felemeli a
karját. Próbálok felkészülni a hullámra, de az nem jön. Ehelyett
a felém tartó fél tucat emberre lövi a vízsugarat. Azonnal
lesodródnak a partról, és a karmukat meresztő szirének közé
zuhannak.
Rávicsorgok, majd a kardommal felé döfök, de a penge
visszapattan üvegszerű bőréről.
– Te bolond – köpi a szavakat. – Ilthía anóítos.
– Nem győzhetsz – közlöm vele, miközben talpra állok. –
Nálam van Kétó Kristálya. Lira sem tudta elvenni tőlem.
De ahogy ezt kimondom, elbizonytalanodom. Lehet, hogy
korábban éreztem, ahogy morajlik a kristály, de most olyan,
mintha csak egy egyszerű kő húzná a zsebemet.
A Tenger Úrnője visszahőköl, mikor meglátja a kezemben a
szemet.
 – Gondoskodni fogok róla, hogy ha ennek vége, Lira
megkapja a méltó büntetését – mondja, miközben továbbra is
hátrál. – Bár már meg is kapta, azt hiszem.
Követem a tekintetét, és lefagyok a látványtól.
A túloldalon Lira Yukikóval harcol. A hercegnő durván egy
jégoszlopnak löki, Lira pedig előrehanyatlik, és Yukiko kardja a
mellkasának ütközik. Nem is kell hallanom, tudom, milyen
kárörvendően nevet most Yukiko. Lira talán jó gyilkosnak
számít az óceánban, de Yukiko egy págoszi harcos, és itt, a
havas szárazföldön, a hegységükben ez óriási előnyt jelent. A
págosziakat arra nevelik, hogy a csatában legyenek kegyetlenek,
Yukiko számára pedig Lira csak egy szirén a sok közül. Azzal a
különbséggel, hogy ő nem olyan könnyű préda.
A legénységem néhány tagja körülveszi őket, pengéiket
készenlétben tartják, hogy ha alkalmuk nyílik rá, ledöfjék az
árulót. Kye-t és Madridot szem elől tévesztettem, de ha itt is
lennének a közelemben, nem tudom, mit tennének. Nem tudom,
hogy Lirának vagy Yukikónak segítenének-e.
Yukiko az emberek felé emeli a tenyerét, jelezve, hogy
maradjanak, ahol vannak. Ő akar végezni Lirával.
Lira felpattan, és Yukiko arca felé lendíti az öklét, de a
hercegnő kitér előle, majd válaszul kemény csapást mér Lira
áliára. Szinte magamon érzem az ütés erejét. Lira köp egyet,
aztán a következő pillanatban Yukiko durván megragadja őt, és
letépi a ruhát a válláról. Lira rúg egyet, de Yukiko is épp ekkor
csap felé, és a földre küldi.
A págoszi hercegnő előhúz az övéből egy pisztolyt, mire a
Tenger Úrnője úgy hümmög, mintha erre akart volna engem
figyelmeztetni az imént.
– Látod? – dorombolja. – Olyan, mint egy ember.
Megdöbbent, mennyire nincs a hangjában semmi aggodalom.
Számára ez az egész csak játék. A háború is, a lánya halála is.
Azt is hagyná, hogy megöljék Lirát, hogy én legyek a bűnös.
Nem akarja megmenteni, hogy én legyek az, aki szégyenszemre
megteszi.
Elindulok feléjük, még mielőtt bármilyen ötletet összeraknék
magamban, a Tenger Úrnője pedig eláll az utamból, és
visszacsusszan a víz mélyébe. Nem is kell visszanéznem, hogy
tudjam, milyen elégedett vigyorral a képén követi az
eseményeket. Örül, hogy én végzem el a mocskos munkát,
mintha csak én is egy alattvalója lennék.
Túl későn érek oda.
Valami Yukikónak csapódik, amitől öt méterrel arrébb
röppen a hóban. A szirén fülsiketítően sivít, a szemét eltakarja a
sárga haj. Hátrahúzza a vállát, megnyalja a száját, majd ismét
ugrik egyet. Lövések dördülnek, de a szirén túl gyorsan siklik
ahhoz, hogy eltalálják.
Yukiko testén egy éles vágást látok, és elakad a lélegzetem is
egy pillanatra, mikor a szirén felordít, és karmát a hercegnő
mellkasára nyomja, hogy trófeaként kitépje a hercegnő még
dobogó szívét. Megragadom a kardom, és dühödten fújtatva
elindulok, hogy gyilkos csapást mérjek rá.
– Kahlia! – kiáltja Lira.
A szirén felém fordul, arcát és haját vörös cseppek borítják.
Lira úgy jelenik meg kettők közt, mintha egy villám csapott
volna ide. A pengém már majdnem a torkába csusszant, de most
a kard megáll a kezemben.
Kitágul a szemem, a karom remeg, a pengét bizonytalanul
Lira nyakához szorítom. Most is életben merem hagyni?
Lira nagyot nyel – a mozdulattól a kardom is arrébb moccan
–, de nem hátrál. Arcán egy rózsaszín seb, próbálom levenni
róla a szemem, de nem könnyű.
– Őt ne – mondja, és elállja az utam.
Dühösen föléje magasodok, az egész arca árnyékba borul
alattam.
– Azt hiszed, megmondhatod, kit öljek meg ezek közül, és kit
nem? – kérdezem. – Majdnem megölte a págoszi hercegnőt.
Lira egy röpke pillantást vet Yukikóra.
 – Szerintem úgy néz ki, mint aki életben van – mondja, és úgy
tárja szét a két karját, hogy ne férjek hozzá a szirénhez. – A
hercegnő volt az, aki pisztolyt szegezett a fejemhez.
– Nem érdekel.
A szirén felé indulok, de Lira a mellkasomra nyomja a kezét.
Inkább simítás ez, mint támadás, de mikor hátrálok pár lépést, ő
jön velem, és közben esze ágában sincs levenni az ingemről a
tenyerét. Az érintésétől vihar támad bennem.
Bár a bőrünk nem ér össze, ennyi is elég. Érzem, hogy árad
belőle a hideg, és mégis, hogy felmelegedem tőle. Szeretném
megfogni és magamhoz húzni, hogy megmentsem, ahogy ő is
megmentett engem Rycroft hajóján. De nem hallgathatok erre az
ösztönre, nem gyengülhetek el miatta, még a végén kihasználná
a helyzetet. Forrongok odabenn.
Lira kezére nézek, amit egyenesen a szívemre szorít.
– Megőrültél – mondom. Nem kérdés volt.
– Elian – suttogja. – Nem teheted.
Lesöpröm magamról a kezét, és a szemébe nézek.
– Tévedsz.
Arrébb lököm és elmegyek mellette, ő pedig kétségbeesetten
megragadja a karom, az ujjai erősen rákulcsolódnak, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga. Megállok.
– Elian – mondja ismét. – Ő a kuzinom.
Megtorpanok.
Mikor ismét a szirénre nézek, látom, hogy nem lehet több
tizenöt évesnél, az egyik szeme éppolyan tejszerű, sárgás, mint a
haja, a másik pedig tökéletes mása Lira szemének. Kuzinok.
Kérdőn néz rám, de mintha nem is a kardom vagy a kezemben
lévő kő érdekelné. Hanem a másik kezem, amelyikkel erősen
szorítom Liráét. Vékony szemöldöke a homlokára kúszik, a
szeme nagyra tágul, és most egy egyszerű lányt látok benne,
nem pedig démont.
Hátrálok, és elengedem Lira kezét.
Lira ismét felém nyúl, mire megfeszül az állam, kitárom a
tenyerem, és megmutatom neki Kétó Kristályát. Azt hiszem,
fenyegetésnek szánom ezt a gesztust, bár nem tudom,
melyikünknek kellene jobban megijednie.
Lira tántoríthatatlanul rázza a fejét, majd határozottan felém
lép.
A kristály melegedni kezd, ahogy Lira közeledik. Olyan
vadul lüktet, mint a szívem.
– Állj! – parancsolok rá, de a hangom megtörik.
Ha nem vetek véget ennek a háborúnak, akkor az egész
emberiséget veszélybe sodrom. A szirének bebizonyították,
hogy megbízhatatlanok, és nem lehet velük egyezkedni sem. Ha
hagynám, hogy életben maradjon a gyilkos fajtájuk, akkor
megtagadnék mindent, amiben hiszen. És ha életben hagynám a
Hercegek Átkát… az lenne a lehető legrosszabb döntés. Minden
ember halálos veszélybe kerülne miattam. És mégis, amikor Lira
könyörgő szemébe nézek, tudom, hogy ezt fogom tenni.
Leeresztem a karom, és leszegem a fejem, mint akit legyőztek.
Beleszerettem egy szörnyetegbe, és én is azzá váltam.
– Anóitos.
A Tenger Úrnőjének hangja szigorúan harsan fel, és
ugyanebben a pillanatban feltűnik az alakja is közvetlenül
előttem. Egyszerre gyönyörű és groteszk. Elönt a harag, és már a
puszta látványától is elkap a megfékezhetetlen vágy, hogy a
hideg, fekete szívébe döfjem a késem.
– Lira. – A királynő a lánya felé hajol. – Párte to apó ton.
Lira aggódva figyel engem, a tekintete mágnesként tapad
rám. Lassan, alig észrevehetően ingatja a fejét. Nem is néz az
anyjára.
– Nem – feleli metsző hangon, midasziul, hogy értsem, nem
az anyjához beszél. Hanem hozzám. És a legénységhez, aminek
ő is a tagja. A szirénekből álló seregnek, ami bennünket bámul a
vízből. Azt akarja, hogy tudjuk mind: ellentmondott az anyja
parancsának.
A Tenger Úrnőjének magasra szalad a szemöldöke.
 – Jobban szereted ezt a nyelvet, mint a sajátodat? – sziszegi. –
Akkor a tiedet akár ki is vághatom, nem?
Egy csáp tekeredik Lira hátára és hátrarántja. Mintha korbács
csattanna, olyan hang száll a levegőben, mikor az uszony a
bőrhöz ér. Lira felé vetem magam, elkapom, mielőtt a földre
esne. A lábam lángol a hóban, a bokám kifordult, miközben
derékon ragadtam Lirát.
A nyakam köré fonja a karját, a térde felcsusszan a
combomon.
– Jók a reflexeid – mondja, majd úgy mosolyog rám, hogy
beleremeg minden tagom.
Erősebben szorítom magamhoz.
– Neked viszont nem.
A Tenger Úrnője felmordul, és tajtékozva hadonászik, az
alattvalóit uszítja. Minden, amit csinál olyan, mint egy műsor,
az összes mozdulata, minden hang, amit kiad, színpadias.
Nemcsak királynő, úgy tűnik, hanem nagy színésznő is.
A háború mintha megállt volna egy pillanat alatt.
– Látjátok, hogyan fordították ellenem az emberek a
leghűségesebb szirénemet? – szavalja midaszi nyelven, hogy a
legénységem is jól értse a szavait. – A lányom a hazugságok és
az érzelmek prédájává vált. Méghozzá olyan mértékben, hogy
kénytelen vagyok ezt a mocskos nyelvet használni, így talán
idefigyel majd rám. Látjátok, nem csak dárdákkal és kardokkal
képesek megölni bennünket az emberek. Ennek a hercegnek –
úgy tartja felém az ujját, mint egy csőre töltött pisztolyt – most a
szirén karjai közt kell meghalnia, akit elcsábított. Ehhez pedig
vissza kell változtatnom Lirát korábbi, dicső formájába. –
Kígyószerű vigyorral az arcán a lányához fordul, majd
megemeli a szigonyát. – Éljen soká a Hercegek Átka.
Egy másodperc alatt történik minden.
A Tenger Úrnője az ég felé löki a szigonyát, és mikor már
nem tudja magasabbra nyújtani a karját, a szigony kiröppen a
kezéből és fölemelkedik. Megpördül a feje fölött, majd olyan
gyorsan kezd forogni, hogy a rubinkő egy éles fénynyalábbá
változik, és megvakít mindannyiunkat. Aztán váratlanul
kihuny.
Lira kitépi magát a csáp szorításából, és félrelök engem. Épp
időben esem a hátamra, majd a hatalmas fénylövedék, mint
valami dárda, Lira mellkasába fúródik. És aztán robban egyet.
Lira térdre rogy, a két karja úgy tárul szét, mintha szárnyai
lennének.
A torkából idegen, nem emberi sikoly szakad fel, majd Kye
bukkan fel mellettem hirtelen, és erősen megragadja a csuklóm.
Csak ekkor veszem észre, hogy az előbb elindultam előre. Oda
akartam szaladni Lirához. És még most, hogy Kye keze
szorosan a csuklómra fonódik, még most sem tudom levenni a
szemem róla. Nem akarom szem elől téveszteni Lirát.
A fény úgy robban szét, mint egy széllökés, és mikor Lirában
már nem maradt szusz az üvöltéshez, a teste váratlanul
elernyed. Remeg, megdermed és rázkódik egyszerre. A szeme
hátrafordul, majd vissza előre, és esküszöm, azt is hallom, hogy
a fogai egymáshoz csikordulnak.
Mindenki áll és figyel. A legénységem rémülten néz. A
szirének pedig felajzva, kíváncsian.
Egyesek dallamosan sóhajtoznak, várakoznak, szájuk éhesen
nyílik szét. Mások gyanakodó tekintettel figyelik Lirát, szemük
összeszűkül, agyaraik az ajkaikba mélyednek. A korábbi szirén,
Kahlia remegve lesi, mi fog történni. Mikor a kuzinja nyaka
hátrafeszül, Kahlia teljesen elsápad.
A Tenger Úrnője mindeközben a nyálát csorgatja.
A repedezett jégtakarón Lira lábai összetapadnak. A bőre
elolvad és elmosódik, majd pikkelyek jelennek meg a helyén, a
talpától egészen a derekáig. Sosem láttam még ilyen színt, a
narancssárga több árnyalata rajzolódik ki rajta egyszerre,
mintha a lemenő nap tükörképe lenne. A csípőtől lefelé már
mindenét pikkely borítja, a köldökétől fölfelé pedig csak most
kezd átalakulni.
 A felsőtestén először kivilágosodik a bőr.
A bordái alatt indul, majd onnan halad tovább, mintha csak
víz folyna szét rajta. Nem a színe lesz halványabb – ennél
világosabb, azt hiszem, már nem igazán lehetne –, inkább
mintha csillogni kezdene a bőre. Folyékony fény táncol a karján
és elöl, a mellkasán. Átsiklik az új, finom kulcscsonton. A haja
úgy omlik le a válláról, mint a gránátalma gyöngyei, majd mikor
hátradönti a testét és széttárja a karját, egy angyal körvonalai
jelennek meg körülötte a hóban.
Lira feltápászkodik, láthatóan élvezi, hogy hideg levegő éri a
testét, a bordái alatt húzódó kopoltyúi pedig minden
levegővételnél kinyílnak és becsukódnak. Az oldalára fordul,
félig a víz felé, félig felém fordulva. Egy rövid ideig csak fekszik
ott – csukott szemmel, a hóba bújva, ami éppolyan, mint a bőre,
sosem volt még ennyire nem ember –, és furcsamód elönt a
béke.
Aztán Lira kinyitja a szemét, és meglátom azt a kék szemet,
amire olyan jól emlékeztem. Meg a másikat, ami pedig olyan
vörös, mint a pokol tüze.
 NEGYVEN
LIRA

SZINTE EL IS FELEJTETTEM, MILYEN ERŐS – és milyen gyors – vagyok,

de mikor a vízbe vetem magam, minden korábbi képességem
visszatér. A felszín alatt felharsan gyilkos üvöltésem, a hideg
szétáramlik a torkomban és befolyik a kopoltyúimba. Lehet,
hogy ez nem az óceán, de akkor is nagyon jó. Ez a víz is
éppolyan vad, mint én magam.
Elian figyel, mikor kibukkan a fejem. Az arcán annyi mindent
látok, és bennem is annyi minden kavarog, hogy nem is tudom
megkülönböztetni egymástól ezt a sok érzést, sőt már azt sem
tudom biztosan, melyik tartozik hozzá és melyik hozzám. Most
egészen új szemmel látom őt.
Élesebben, több élettel. A szeme visszaveri a nap fényét, a
bőre pedig aranybarna, mint a föld, ahonnan származik.
Mindene éles kontrasztban van egymással, fény és árnyék
keveredik benne, és úgy mosódnak egymásba, hogy nem is
tudom levenni róla a szemem.
A hóra könyöklök, és úgy nézem őt, mint egy vadász.
– Add nekem a szívét – szólal meg a Tenger Úrnője.
Parancsát metszőn fújja felém a szél, és mikor a tekintetem
elfordul Eliantól, látom, hogy anyám ujjai erősebben szorulnak a
háromágú szigonyra. Arra vár, hogy Kétó két szeme végre
találkozzon egymással. És most hallom is. A két szem izzik
attól, hogy ilyen közel kerültek egymáshoz. Ahhoz túl éles a
hangjuk, hogy dal legyen, ahhoz pedig túl vad, hogy dobszó
legyen. Inkább szívveréshez hasonlít. Könyörtelenül lüktetnek a
fülemben, az is, amelyiket a vérem érintette és az is, amelyet
anyám varázsereje tart fogságban.
– Tépd ki belőle! – sziszegi a királynő gyilkos indulattal.
A hangja kétségbeesett, hiszen azt hiszi, Elian volt az, aki
kiszabadította helyéről a szemet. Fél, hogy mi fog történni, ha
beveti ellene, fél attól, hogy a másik kő ereje esetleg nagyobb,
mint az, ami a szigonyában rabszolgákká és gyilkosokká tett
bennünket.
Elian talán nem tudja, de a Tenger Úrnője most azt hiszi,
hogy ő a főellensége.
Oldalra fordulok, és kinyújtom a karom, hogy magamhoz
szólítsam Eliant. A szeme sarka megrándul, de nem indul el, és
mosolyognék is, de nem merek, attól tartok, hogy az új, kőszerű
arcom megrepedne a mozdulattól. Inkább hátrahajtom kissé a
fejem, nagy levegőt veszek, és a víz tükrére eresztem a hajam.
A szirének mögöttem elkezdenek kórusban énekelni.
Dallamuk elindul és eléri az embereket. A finom refrén
hallatán a legénység tagjai dülöngélni kezdenek, és már cseppet
sem félnek tőlünk. A veszély helyén csábítást látnak, a félelem
pedig elillan, míg a szívük egy ritmusra nem ver a halálos
áriával.
– Ez gyönyörű – mondja Madrid, és teljesen ellazul a teste.
Elian rémülten nézi, hogyan andalognak el az emberei a
szirénhadsereg dala hallatán, és hirtelen elönti a méreg. Mikor
visszafordul felém, látom, hogy az állkapcsa megfeszül, és olyan
tekintettel néz rám, hogy azzal gleccserré változtathatná a hegy
összes vizét.
Mosolyogva kinyitom a szám, majd belefogok a dalomba.
A hangom hatására Elian elindul felém, és mikor a
dúdolásból éneklés lesz, térdre rogy előttem. Mindig van egy
mentőötlete, minden egyes eshetőségre fel szokott készülni, és
bár most is nagyon jól játssza a szerepét, érzem, milyen vadul
kalapál a szíve közben. A mozdulatai túl merevek. Túl
mesterkéltek. És látom a szemében azt is, milyen vad tűz lobog
benne.
Nincs rá hatással a dalom.
Úgy szorítja Kétó Kristályát, mintha azon múlna az egész
világ sorsa. Ő valószínűleg azt hiszi, attól vált hirtelen
immunissá, hogy ott van nála egy kis darabka az istennő
testéből. Elmosolyodom: nem hiszem el, hogy sem Elian, sem az
emberei nem jöttek rá. Pedig neki jobban kellene hinnie a
mítoszokban és a tündérmesékben.
Amikor Maeve tengerhabbá változott a Szaád fedélzetén, az a
felem, aki hisz a mendemondákban, örült neki, hogy a
hercegnek nem volt alkalma magához venni a szirén szívét, és
így nem vált örök időkre immunissá a szirének dalára. De mikor
a halálunkkal kapcsolatos legendáról meséltem Eliannak, akkor
már tudtam, hogy ez több egyszerű mesénél. Éreztem, hogy
mennyire igaz. És az igazság most itt van előttem, itt térdel,
olyan vad tekintettel, amiben egyszerre tombol a szárazföld
meg az óceán. Levelek és hínárok olvadnak össze benne.
Az az ember, aki kezébe fogja egy szirén szívét, örökre immunis lesz
a dalunkra.
Csakhogy Eliannak nem kellett a kezébe vennie a szívemet:
odaadtam neki önként is.
Kinyújtom a kezem, hogy megérintsem az arcát, mire
megrándul és összeszűkül a szeme. Úgy kapkod levegő után,
hogy már ezzel is elárulja, mennyire öntudatánál van.
Ujjaimmal végigsimítom domború arccsontját. Még mindig
meleg a bőre, és bár akkor is jó érzés volt hozzáérni, mikor a
parton a sziréntestemet tűzte, kínozta a nap, Elian melegsége
most egészen másképpen hasít belém.
A tarkójára fonom a kezem, közelebb húzom magamhoz.
Elviselhetetlenül vágyom rá.
– Tudod, mit akarok tőled? – suttogom.
Elian nyel egyet.
– Nem adom oda neked a kristályt – mondja.
 – Én nem azt akarom. – A hangom száraz, mint a homok.
– Akkor mit?
Elvigyorodok. Nagyon rég nem éreztem magam ilyen
gonosznak.
– A szívedet – felelem, majd megcsókolom.
Ez most nem olyan finom és óvatos, mint a csillagok alatt, a
hajó fedélzetén. Vad, lángoló, és van benne egy egészen új dolog
is: birtoklási vágy. Forró és lágy ajkait szenvedélyesen tapasztja
a számra, és mikor a nyelve az enyémhez ér, feléled bennem
minden állati ösztön. És érzem, hogy benne is. A ragadozók
heve. Egymást akarjuk, itt és most, a háború szélén.
Elian a hajamba túr, én pedig megmarkolom a fejét, hogy
még közelebb húzzam magamhoz. Most minden távolságot túl
nagynak érzek. Tenyere az államra feszül, és már nem is tudom
követni, hogy merre járnak az ujjak meg a fogak, a világ
egyszerűen elmosódik körülöttünk. Csak csillagpor létezik.
Az ajkába harapok, mire Elian felnyög. Ízlelgetjük egymást,
kétségbeesetten kapkodunk levegő után, míg el nem akad a
lélegzetünk.
Elian kissé elhúzódik, éppolyan vadul és kegyetlenül, mint
amilyen a csókunk volt. Nem szakítja ki magát az ölelésemből,
csak néhány centiméterrel vonja el a száját, és vadul zihál. Rám
néz, és tüzes tekintete mintha csak az enyém tükörképe lenne.
Szédült, kíváncsi és nagyon-nagyon éhes.
Megnyalom az alsó ajkam, ami még mindig édes az ánizstól.
Az anyám oldalról figyel bennünket, ragyogó arccal. Nem
tűnt fel neki, hogy Eliant nem bűvöltem meg, ahogy az sem,
hogy a herceg seregéhez éppen most csatlakozott egy újabb tag.
– Elian – suttogom olyan halkan, hogy a Tenger Úrnője ne
hallhassa. Az ujjam a tarkójára szorítom, és közelebb húzom
magamhoz a fejét. – Bíznod kell benne.
– Miben? – kérdi rekedt hangon, hitetlenkedve. – Benned?
– Az álmodban – felelem. – Hogy a gyilkosok abba tudják
hagyni az öldöklést.
 Elian a tekintetemet fürkészi.
– Hogy hihetnék neked el bármit is ezek után?
– Úgy, hogy immunis vagy a dalunkra.
A szemöldökét ráncolja, a szeme összeszűkül, és kell neki egy
kis idő, míg felfogja a szavaim értelmét. Szabályosan látom,
hogyan bukkannak fel sorban az emlékei, és hogy a
bizonytalansága új szintre emelkedik. Belehalok ebbe, de nem
tehetek mást, csak abban bízhatok, hogy több jut eszébe a
történteknél, és kevesebb az árulásomnál. Remélem, hogy a
csókom íze emlékezteti arra, ami kettőnk közt kialakult, és hogy
megmentettük egymás életét. És talán eszébe jut, hogy ezt most
is könnyen megtehetnénk, sőt nemcsak egymást, hanem az
egész világot megmenthetnénk.
– Elian – szólalok meg, mire megnedvesíti az ajkait.
– Hallottam. – Az arca nem árul el semmit.
– És?
– Nincs és. – Elian lassan leveszi a kezem a nyakáról, és úgy
néz rám, mintha én lennék a célpontja. A fejét ingatja, talán el
sem akarja hinni, mire készül most. Majd így folytatja: – Hiszek
neked. – Azzal kitárja a tenyerét, és átnyújtja nekem a szemet.
Abban a pillanatban, hogy a kő a kezemhez ér, végtelenül
erősnek érzem magam.
Az, amit a jégpalotában éreztem, csak egy kóstoló volt ehhez
képest, most tüzes erdő vagyok, ami csak lángol és lángol
veszettül. Egy szökőár emelkedik a magasba, csapkod, és
készen áll arra, hogy elmossa az egész világot. Nemcsak hogy
hatalmam van: én magam vagyok a hatalom. Keresztüláramlik
rajtam, ereimben savas vér helyett sűrű, sötét mágia folyik.
Kétó Második Szeme száz különböző nyelven szólít meg,
suttogva ismételgeti, hogy használjam az erőt, öljem meg vele az
embereket. Egy kép jelenik meg az elmémben: a szem egyesül
anyám szigonyával, és így megszületik egy olyan fenséges
Tengeri Úrnő, mint amilyen maga Kétó volt. Egy mindenkinél
hatalmasabb istennő, aki átalakítja a világot, és ebben az új
világban a szirének járni is tudnak, és vadászat közben füvet
meg kavicsot éreznek lábujjaik közt. Bőrük áthatolhatatlan,
hangjuk ellenállhatatlan, és nyomukban nincs más, csak a halál,
halál.
Majd megjelenik egy álom is a fejemben.
Az óceán csillog, mintha kristályból lenne, és az emberek
hajói megpihennek félúton. A láthatáron nincs szárazföld. A
legénység fáradt és piszkos tagjai átmásznak a korláton, érzik
bőrükön a levegő finom, pille érintését, aztán sorban
beleugranak a vízbe. A közelben szirének úszkálnak, de nem
támadnak az emberekre. Nem vadásznak és nem gyilkolnak,
csak figyelik az embereket egykedvűen, nyugodtan.
Békésen.
– Add ide a szemet – parancsol rám a Tenger Úrnője, és már
vissza is térek a transzból.
Erősen megmarkolom a követ.
– Ó nem, inkább megöllek.
Elian nagyot sóhajt, érzem, hogy jókedve lett, meglepődött, és
szinte büszkeség tölti el. Vetek rá egy pillantást, majd
visszafordulok a királynő felé, olyan eltökéltséggel, ahogy az
újonnan nyert erőm diktálja.
– Neked ahhoz nincs elég hatalmad – válaszolja anyám.
– Hm, sajnos tévedsz. – A mosolyom felér egy hadüzenettel.
Vagy inkább egy háború végét jelző békeüzenettel. – Az a
helyzet, hogy nem a herceg szabadította ki a szemet a dóm
rabságából, anyám. Hanem én.
Üvöltésébe beleremeg a hegy.
Azt hiszem, most vált valóra legrosszabb rémálma. A lánya,
akinek mindig is vonakodott átadni a koronát, most magának
követeli azt. Most fogom csak fel, hogy már mennyire nincs
hatalma felettem. Most először egyenlőek vagyunk.
Mindkettőnknél ott van az istennő egy-egy szeme, és
mindketten hűek akarunk maradni a fajtánkhoz. A vízben egy
sereg várakozik, de hogy kihez tartozzanak, az nem sokon
múlik. Lehet, hogy mellé állnak, de könnyen lehet, hogy
átállnak mellém.
A Tenger Úrnője balra néz, majd éktelenül üvölteni kezd
pszárin nyelven. Torka megfeszül, lüktet, majd a következő
pillanatban valami szürke villanást látok.
Kell egy kis idő, mire felfogom, hogy Elian eltűnt.
Elfordítom a fejem, és látom, hogy a hátam mögött egy
hatalmas vízfal emelkedik. Vadász tekintetemmel vadul
fürkészem, de a vakító fényben olyan kegyetlenül gyors
tempóban mozog minden, hogy még nekem is koncentrálnom
kell, máskülönben nem bírom kivenni, mi történik.
Elian a tó kellős közepén van, körbeveszik a szirének,
akiknek a szája habzani kezd, ahogy megérzik Elian illatát. Felé
indulnak, de mikor túl közel érnek, valaki vadul elkapja a
herceget és odébb hajítja.
A lélegzetem elakad, mikor meglátom, ki a támadója.
A Húsevő. Kezében a herceg ingének egy leszakadt darabja.
Cápaszerű farka vastag, szürke, bordázott és olyan pettyes,
mintha egy vírus zabálná fel lassan. Éppolyan démoni, mint
ahogy emlékeztem, a képe olyan, mint a legelszántabb gyilkosé.
Arckifejezése közömbös, a szeme helyén két üres üreg, az ajkát
pedig mintha egy késvonással alakították volna ki. Száján
narancssárgás folt szárad, láthatóan nem most fog először ölni
ma.
A Húsevő elvigyorodik, cápaszerű fogai közt nyál csurog,
kardszerű farkát pedig a hercegem szívéhez közelíti.
 NEGYVENEGY
LIRA

NEM TUDOM, PONTOSAN HÁNYAN VANNAK, de kíméletlenül

leszorítják a testem. Szirének vesznek körül, karmaik a bőrömbe
vájnak. A Húsevő az óceán vad vizében is halálosan veszélyes,
ahol a brutális hablegények magányosan éldegélnek, de itt most
még veszélyesebb. Mert most nincs egyedül: a Tenger Úrnője
parancsol neki.
Levegő után kapkodok, szirénekkel küzdök, de nincs értelme,
túl sokan vannak, és mivel Elian embereit megbűvölték, csak
másodpercek kérdése, hogy a Húsevő darabokra tépje a
herceget.
A szem megcsillan a kezemben. Megszólít a sötét mágia,
könyörög, hogy adjam át magam neki. Elpusztíthatna minden
ellenségemet az útból. Ugyanolyan buján szól az éneke, mint
anyámnak. De ha hallgatnék rá, az azt jelentené, hogy az anyám
útját követem, és ezt nem tehetem. Azzal csak azt bizonyítanám
a többieknek, hogy éppolyan vagyok, mint ő meg a többi,
korábbi királynő. Ha nekem esküsznek fel, akkor nem akarom,
hogy a félelem irányítsa őket.
– Hadd mentsem meg – szólalok meg.
Kissé oldalra fordulok, és látom, hogy a Tenger Úrnője
elindult felém, csápjai ott tekeregnek a katonái között.
– Tényleg azt hiszed, megengedem, hogy megmentsd?
– Nem hozzád beszélek – sziszegem.
Gonosz arca megfeszül.
 – A szirének nem fognak követni téged – mondja. – Én
vagyok a királynőjük.
– De nem azért, mert így döntöttek – közlöm vele. A szirének
felé fordulok, akik továbbra sem eresztenek. – Így akartok élni
ezután is? Harcolni és meghalni, ha ő így kívánja, azzal a
tudattal, hogy az életetek csak akkor ér valamit, ha a hasznára
vagytok?
– Fogd be a szád!
A Tenger Úrnője felém nyúl az egyik csápjával. A nyakam
megreccsen, mikor megszorít vele, az arcomon végigfut egy
vékony vörös csík. Érzem, hogy a szirének szorítása enyhül.
Megdöbbentek anyám dühkitörésén.
– A ti választásotok – folytatom sokkal vakmerőbben, mint
jelen esetben illene. – Ha engem követtek, véget vetek ennek
egyszer s mindenkorra. Szabadok lehettek.
A Tenger Úrnője felém emeli egy másik csápját is.
– Te kis ribanc – kárál.
És ebben a pillanatban…
– Szabadok?
Az egyik szirén leereszti a kezét, és kisöpri arcából sötétkék
haját.
– Hogy érted azt, hogy szabadok?
– Maradj csöndben! – üvölti anyám.
– Mi változna? – kérdezi egy másik, és az ő szorítása is
enyhül.
– Az egész világ – válaszolom őszintén. – Béke lenne végre.
– Béke? – A Tenger Úrnője kérdőn néz rám. – Ezekkel a
semmirekellő emberekkel?
A szem égeti a tenyerem, és minden szavától egyre forróbb
lesz. Elég lenne egy mozdulat, és olyan erős hullámot
küldhetnék rá, hogy kettétörne tőle a háta. Itt, mindenki előtt
vérezne el.
– Miért is érdekelné a béke a Hercegek Átkát? – kérdezi egy
szirén.
 – Azért, mert látom, hogy a királynő szavai mögött mennyi a
hazugság. – Egyenesen az anyám szemébe nézek. – Elég időt
töltöttem az emberek közt ahhoz, hogy tudjam, ők nem akarnak
háborút. Csak élni akarnak. Minél hamarabb vége lesz ennek,
annál előbb véget vethetünk annak, hogy sorban halunk egy
istenség nevében, akit soha életünkben nem láttunk.
Váratlanul hangzavar támad köztük. A mormolást aztán
hangos, dühös kiáltások váltják fel. A szirének elégedetlenül
sziszegnek, hallom, hogy csábítja őket ez az új lehetőség, de nem
tudom, merre fog végül billenni a mérleg nyelve, és vajon
látom-e még valaha Eliant élve.
Múlnak a percek, én pedig egyre türelmetlenebb leszek.
Minden másodperccel csökken az esélye annak, hogy Elian
túléli a Húsevő szorításában – már a fogait mereszti, hogy Elian
nyakába mélyessze.
– Én veled vagyok.
Egy hang válik ki a káoszból. Odafordulok, és látom, hogy a
kuzinom az. Kahlia körül ott gyűrűzik néhány fiatal szirén,
akiknek makulátlan, fiatal arcán megcsillan a sós vizű mosoly.
Lehet, hogy még gyerekek, de a lázadáshoz elég érettek.
– Mindig is Lira volt a legerősebb köztünk – jelenti ki Kahlia.
– És most nála van Kétó Második Szeme, ő parancsol neki. Van
olyan köztetek, aki kételkedik benne, hogy jó uralkodó lenne
belőle? – A hangjában feszülő határozottságon nagyon
meglepődöm. Olyan tisztán, meggyőződéssel szónokol, hogy
nevetségesnek tűnik még a gondolat is, hogy ne álljanak át az én
oldalamra.
– Te lázadó kis angolna – sziszegi a Tenger Úrnője.
– Az nem lázadás, ha valaki a királynőjét követi – feleli
Kahlia. – Ezt hűségnek nevezik. Hű vagyok az uralkodóhoz és a
családomhoz is.
Tudom, hogy most Crestellre gondol, és azt hiszem, mások is.
– Lira már néhány szív begyűjtése után is méltóvá vált arra,
hogy átvegye a helyed – folytatja Kahlia, hangja minden egyes
szóval hangosabb és hangosabb lesz. – És ez azt jelenti, hogy
mikor övé lesz a hatalom, az első tette királynőként az lesz,
hogy véget vet a háborúnak, amiben olyan sok szirén veszett
oda. És ha övé lesz a háromágú szigony – Kahlia sárga szeme
megrebben, ahogy ezt kimondja –, akkor kétszer olyan erős lesz,
mint te voltál.
– Ha akarnám, most a szem erejével meghajlásra
kényszeríthetnélek benneteket – szólalok meg. – Kétó összes
erejét rátok uszíthatnám, amiért leszorítjátok a karomat. – A
szirének megdermednek, és távolabb úsznak tőlem. – De én azt
szeretném, ha ti döntenétek a saját sorsotokról. Bár minden
jogom megvan ahhoz, hogy magam mellé kényszerítselek
titeket, én mégis inkább kérlek benneteket, hogy legyetek a
szövetségeseim.
Felemelem a fejem és körbenézek, a jobb szememben
szenvedélyes tűz lobog. A csönd miatt először
elbizonytalanodom, és arra gondolok, hogy talán anyám túl
szorosan láncolja őket magához. Majd látom, hogy lassan egyre
több arc alakul át: egészen másképp néznek rám, mintha
megértettek volna végre valamit.
Egyik a másik után hajtja meg a fejét előttem, és azok, akik
eddig nem eresztették a testemet, most elengednek, és hűségük
jeléül a szívük fölé emelik a kezüket. Majd, mintha a
szememmel parancsolnék nekik, a sereg kettényílik szépen, és
egy ösvény rajzolódik ki előttem a tó felszínén.
Egy út, ami a Húsevőhöz vezet.
A szörnyeteg vet egy pillantást az áruló szirénekre, majd
magával rántja Eliant a víz alá.
Őrült sebességgel eredek a nyomába, mint egy kilőtt
nyílvessző, a karjaimat széttárom, és nem is a vízben, hanem a
gyilkos haragban siklok. Egy másodperc és ott is vagyok, a
látogatásom pedig nem terveztem udvariasra. A Húsevő a
kavicsos tófenékhez szegezi Eliant, a torkát markolja, és arra
készül, hogy kitörje a nyakát.
 A szörnyeteg meglátja, hogy már csak centiméterekre vagyok
tőlük, és úgy emeli fel Eliant az olajos, nyálkás karmával, mint
valami trófeát. Összeszorítom a fogam, torkomból vad morgás
tör elő. A Húsevő egyszerre rém, harcos és elszánt gyilkos. Még
sincs esélye ellenem.
Nem is kell hozzá a szem. Puszta kézzel fogom széttépni.
Előrelendülök, mire a Húsevő úgy hajítja el Eliant, mint a
szemetet. Még látom, hogy Elian úszni kezd a felszín felé, hogy
levegőhöz jusson, aztán támadok.
A Húsevő ökle az arcomnak csapódik. Reccsenést hallok, és
az a furcsa érzésem támad, mintha minden lángokban állna és
darabjaira hullna, aztán beüt a fájdalom. Öklét a tiszta harag és
erő járja át, és mikor ismét lesújt vele, a világ egy pillanatra
elsötétül.
Megragadom a kezét, és kirázom csontjaimból a szédülést.
Erős ugyan, de az ereje üres, csak a kötelesség hajtja, és hiába
erőszakos, ez az erőszak öncélú. Én viszont életemben először
tényleg küzdök valamiért. Elian arcát látom magam előtt
folyamatosan, és mikor rájövök, hogy az ő életéért küzdök, és a
királyságom életéért, a fájdalom egyszeriben elillan.
Megcsavarom a Húsevő karját, mire a vízben reccsenés
hangja visszhangzik. Veszettül ráng, az állkapcsát széttátja,
ragadozó fogaival riogat engem. Aztán fölém kerekedik, és
látom, arra készül, hogy a mellkasomba döfje a könyökét. De én
fürge vagyok meg hajlékony, és mikor kitérek a Húsevő elől,
dühösen morog.
Hátulról ragadom meg, nekilököm a testem az övének, olyan
keményen, ahogy a csontjaim bírják. A tó fenekére esik, arccal a
homokba. Ömlik a vére. Olyan sok, hogy érzem az ízét.
Feltolja magát, és felém lendíti a karját. Egy pillanatra
meglep, hogy ahelyett, hogy öklözne, inkább megragad.
Valamire készül. Előretol, és egy kicsit későn esik le, mi a fenét
akar velem tenni. A vállamba harap, és érzem, hogy a hús
leválik a csontjaimról.
 Felordítok, és lefejelem újra meg újra, addig, míg a fájdalmam
össze nem keveredik az övével. Ő viszont fáradhatatlanul
harap, tép és rág. Úgy kóstolgat, mintha most csinálna ilyesmit
életében először. Majd mikor élesen belém hasít egy szúrás,
eszembe jut, hogy a kezemben tartom a nyerő lapot, Kétó szeme
szinte már marja a tenyerem.
Az ereje hangosan felszólít, hogy használjam.
Ökölbe szorított kezem egyenesen a Húsevő gyomrának
lendítem, és mikor az öklöm a hátán jön ki, a hablegény
megdermed. Ellököm magamtól, és nem akarok a vállamra
nézni. Ő lassan pislog, meglepve tapasztalja, hogy hirtelen egy
lyuk keletkezett a testén. Hogy létezik valami, ami át tud hatolni
az ő kőkemény testén is, ráadásul ilyen könnyedén.
Mögötte megpillantom Eliant.
Elnéz a Húsevő feje mellett, és a vállamra tapad a szeme, ami,
gondolom, olyan borzasztóan néz ki, mint ahogy érzem magam.
Én is ellenőrzöm, ő hogy van: az arcán egy vörös seb, az ajka
felrepedve, a bal karját pedig láthatóan nem tudja rendesen
mozgatni, miközben a vízben lebeg.
Oda akarok úszni hozzá, de ekkor a Húsevő elkapja kemény
karmával a nyakam. Ezek már az utolsó mozdulatai, érzem,
hogy fogy az ereje. A szorítása minden másodperccel gyengébb,
a karmai előbb még elviselhetetlenül szúrnak, aztán már alig
érzem őket.
Lassan körbefogom a vastag csuklóját, és megszorítom.
Körülöttünk megjelennek a szirének. Nézik, milyen
kétségbeesetten kapaszkodik a barbár katona a hercegnőjükbe.
Rajtam pedig azt látják, hogy bátran várom, hogy eljöjjön érte a
halál. Aztán mikor Elian előkapja a kését, és a Húsevő
koponyájába döfi, mind elmosolyodnak.
Mikor a felszínre bukkanunk, a Húsevő egy darabkája is követ
minket.
Elian letörli pengéjéről a bőrcafatokat, az ajka felfelé
kunkorodik. Valamiért engem is nagyon szórakoztat ez a
szituáció. A Tenger Úrnőjének leghűségesebb és
legveszedelmesebb harcosát egy ember herceg ölte meg, aki
rosszul van a hullák látványától. Felnevetek, Elian pedig felém
fordul, és kérdőn néz rám.
– Szerinted ez vicces volt?
– Az arcod szerintem mindig vicces – közlöm vele.
Összeszűkült szemmel néz rám, de a víz alatt ujjait az ujjaim
közé fonja.
Megszorítom a kezét, és a Tenger Úrnője felé nézek, akit majd
szétvet a gyűlölet. A csápjai szerteszét állnak, ernyőt formáznak,
és pár centivel a víz fölé emelik a testét, így olyan, mintha
lebegne.
– Ma mindketten meghaltok – hörgi.
A víz kavarogni kezd körülöttünk, örvényként pörög, fekete
buborékokat hány. Elian hátrálni kezd. Ahol a víz csupasz
testfelületére loccsant, ott teljesen lemaródott a bőre. Közelebb
húzom magamhoz, és még erősebben szorítom Kétó szemét.
Magamba szívom a varázserejét, hogy védelmezzen bennünket,
kétségbeesett hívására a saját rémült hangommal válaszolok. A
bőröm sugárzik, a testem ellazul, ahogy elindul belőlem az erő,
a víz pedig kettéválik, mintha szökőár támadna.
A feketeség szétoszlik körülöttünk, és gyűrű alakban tiszta
víz vesz körbe engem meg Eliant, anyám mérgezett vize nem
érint többé bennünket.
A szirének menekülnek a forró vízből, sziszegnek, ahogy a
bőrük hólyagosodni és foszlani kezd. A hóba vetik magukat,
mire Elian legénysége arrébb húzódik. Úgy látom, már
magukhoz tértek mindannyian.
Nem mindegyik szirénnek sikerül partot érnie.
Még mielőtt eszembe jutna, hogy megmentsem őket, a víz
közepén úszó szirének úgy kapnak lángra, mint a gyújtós.
Sikolyuk egy pillanat alatt széllé, testük pedig habbá változik,
úgy issza be őket a fortyogó örvény, mintha nem is léteztek
volna soha.
A megmaradt szirének a hóban húzzák meg magukat, és
szívet tépően ordítanak.
– Na, hadd lám, hogy segít most neked az árulók serege –
mordul rám a Tenger Úrnője.
– Elian, bukj le! – kiált felénk Kye a vízesés felől.
Mindketten arra nézünk, és látjuk, hogy Madrid a Tenger
Úrnőjét veszi célba a puskájával. Majd lő, és mivel Madrid
kitűnően céloz, épp a hátán találja el. Ha más lényről lenne szó,
most eltalálta volna a szívét. De az anyám valahol a pokol
mélyén születhetett, mert mikor a golyó a testéhez ér, ő csak
felnevet.
Aztán egy hirtelen mozdulattal megpördül, szigonya
mindhárom ágából tűz lövell ki, a levegő parázslón felizzik,
majd a hóból egy tűzfal emelkedik ki, elzárva a sereg felé vezető
utat. Alig látom őket a lángoktól.
A Tenger Úrnője rikoltva kacag.
– Senki nem fog megmenteni benneteket – jelenti ki.
Sziszegek, és még erősebben markolom Elian kezét.
– Meg tudlak ölni egyedül is.
– De nem vagy egyedül – feleli. – Még.
A szemem nagyra tágul, és abban a pillanatban, hogy anyám
Elian felé fordul, minden erőmet bevetve oldalra lököm a
herceget. Elian a levegőben repül, a szem védőereje még mindig
úgy veszi körül, mint egy búra. Hallom, hogy a vízbe csobban,
még mielőtt anyám csápja a mellkasomra csapódik. A bordáim
megrepednek.
Az anyám most már nem vesztegeti az időt. A levegőben kis
tornádók bukkannak fel, alattvalóként pörögnek körülötte.
Ijesztően, sebesen mozognak, sőt mintha saját tudattal
rendelkeznének, és mikor az anyám rám mutat az ujjával,
elindulnak. Gondolkodás nélkül a levegőbe lendítem a karom,
és magam elé húzok egy nagy vízpajzsot. A pajzs a
parancsomra felszökken, majd hullámmá alakul, és elmossa a
pörgő viharfelhőket.
Lehet, hogy az anyám ismer pár trükköt, de nekem is van
néhány. Ahogy a hullám eltörli a teremtményeit, érzem, hogy
nyugodtabb leszek.
Mintha minden alkalommal, mikor a szemet használom, a
vad éhségem csillapodna egy kicsit. És ettől egyre erősebbé
válnék.
A Tenger Úrnője sikoltozni kezd, mire a közvetlen
közelemben hatalmas dörrenést hallok. A fejem fölött
összesűrűsödnek és feketévé színeződnek a felhők. Vihar
készül, már érzem is a levegőben az elektromosság szagát.
– Sokat kell még tanulnod – mondja az anyám.
A levegőbe emeli a szigonyát, körbe-körbe lengeti. Az ég
minden egyes kör után egyre jobban felkavarodik, végül az
egész égboltot betöltik a szürke, rajzó, cikázó felhők.
Majd villámok csapnak le körülöttem.
 NEGYVENKETTŐ
LIRA

A DEREKAMTÓL NÉHÁNY CENTIMÉTERRE ROBBANÁS ÉRI A VIZET. A

töltése úgy járja át a testem, mintha piszkavasakat szúrtak volna
belém, körülöttem pedig fénynyalábok lobognak, és minden
irányban elzárják előlem az utat. Tűz és vakító fény kelepcéjébe
kerültem.
Elian a nevem ismételgeti. Mikor anyám meghallja a herceg
hangját, lustán felé pillant. Akárha egy légy lenne, amiről már
meg is feledkezett. Nem tudom, hogy a szem meddig képes még
őt védelem alatt tartani, miközben az én életemre is vigyáz, de
csak egy dologra tudok most gondolni: nem hagyhatom, hogy
anyám bántsa őt. Nem hagyhatom, hogy megölje Eliant itt, a
fekete víz kellős közepén.
Az égből egy újabb villám cikázik a víz felé, de kinyújtom a
kezem, és elkapom. Ahogy a szikrázó fényhez érek, úgy érzem,
mintha folyékonnyá válna a bőröm, és tudom, hogy nem bírom
már sokáig tartani. Nem is kell. Csak néhány másodpercig –
ennyi elég ahhoz, hogy Madridhoz hasonlóan bemérjem, hová
kell céloznom –, és már hajítom is el.
Egyenesen a Tenger Úrnőjének oldalát találom el vele.
Dörgedelmes üvöltés hallatszik. Bőr, csont, vér és mágia.
Mind kirobbannak belőle, és úgy hullnak szét, mint a csillagpor.
Nagy seb tátong a testén, de ha fáj is neki a sérülés, a Tenger
Úrnője nem engedi, hogy a fájdalom megállítsa. Egy nagy
vízhullámot kavar, és teljes erőből felém hajítja.
 A víz alá bukom, még mielőtt elkaphatna a csapás ereje, és
akkor megérzem Elian kezét, felfelé rángat a mélyből.
– Menj most arrébb – mondom neki, és egy hatalmas
szélrohamot küldök anyám felé.
A királynő rémisztő sebességgel közelít felém, én pedig
kétségbeesetten agyalok, mivel állíthatnám meg. Ekkor
megpillantom a jégpalotát, és nem is gondolkodom tovább, a
magasba irányítok egy nagy adag vizet, és átváltoztatom hegyes
jégcsapokká. Egyre magasabbak és magasabbak lesznek, végül a
fagyos oszlopok kerítésként zárják el előlünk a Tenger Úrnőjét.
– Biztonságba kell hogy helyezzelek – közlöm Eliannal. –
Leúszhatunk. Ha kilövöm a tüzet, elrejtőzhetsz a legénység
mögé.
Elian tekintete megkeményedik.
– Nem fogok bujkálni – mondja.
Harsogva robbannak szét a jéghegyek, ahogy az anyám
szétrepeszti őket. Hogy az öklével vagy a varázserejével, azt
nem tudom. De olyan erővel teszi, hogy a tó vize beleremeg, és
tudom, hogy az új fal sem fog sokáig kitartani.
– Rendben – csattanok fel. – Akkor ne bújj el, hanem rohanj.
Engem nem érdekel, csak ne legyél most itt a közelben.
Elian felnevet, a hangja kimerült.
– Nem értesz engem – feleli, és megragadja a kezem. – Nem
hagylak egyedül.
– Elian, én…
– Ne kezdj most hősies és önfeláldozó szónoklatba, kérlek –
folytatja. – Még a végén kezdem azt hinni, hogy a szíved mélyén
benned is van egy kis emberiesség.
Vigyorgok.
– Az nagyon unalmas lenne.
Bólint, majd hozzám bújik szorosan. A jéghegyek, amiket
állítottam, repedeznek és hatalmas darabokban kezdenek
potyogni felénk. Mintha az egész világ darabjaira akarna
hullani.
 – Tudod, sosem azt szerettem benned, hogy milyen kedves
vagy – mondja Elian. A homloka az enyémhez ér, az ajka csak
néhány milliméterre van a számtól.
– Ez sokat elárul rólad.
És akkor megcsókol. Csak egyszer. Ezt a finomságot nem
éreztem soha, csak mellette. Majd a jéghegyek lehullanak, és
ettől olyan hullámok keletkeznek, hogy mindannyian víz alá
kerülünk. Szorosan átölelem Eliant, és hagyom, hogy a varázslat
betakarjon minket. Védjen bennünket a hótól, ami hamarosan
rázúdul majd a völgyre.
Mikor véget ér, felemelem a fejem a válláról, és sóhajtok
egyet. A jégszilánkok közül már látom is kiemelkedni az
anyámat.
– Szégyen lenne, ha úgy kerülnél be a legendákba, mint aki
egy ilyen ölelés közben lelte halálát – mondja. – De el tudom
intézni, hogy fennmaradjon pár dal a Hercegek Átkáról, amiben
fenséges és példamutató szereplő marad. Elfelejthetik, hogyan
szennyezted be magad az emberekkel, és csak a dicső múltadra
emlékeznek majd.
Magam mögé utasítom Eliant, de továbbra sem eresztem el a
kezét.
– Ez vicces – közlöm vele –, mert nekem pont az a tervem,
hogy teljesen elfelejtsenek téged. Kivéve a halálodat. Mindent
meg fogok tenni, hogy pontosan emlékezzenek rá.
A szél felerősödik, anyám haragja csűri-csavarja a levegőt és
felkorbácsolja a tűz erejét, ami a seregemet és Elian legénységét
távol tartja tőlünk. Azokat, akik az életüket áldoznák értünk. De
már nem akarom, hogy emberek haljanak meg miattam. Nincs
szükségem arra, hogy bárki meghaljon értem. A
gyilkosságoknak és az áldozathozataloknak ezennel vége, és azt
akarom, hogy ezt mind lássák, és bízzanak abban, hogy a
változásokat, amelyekről papoltam, tényleg bevezetem. Új világ
épül, egy új királynő uralkodása alatt.
Füst száll le az égből, csakhogy ezúttal az én varázserőm
szavára. Megragadom a szelet és addig tekerem önmaga körül,
míg ki nem alakul egy égig érő tornádó. Majd egy újabbat
csinálok. Egy harmadikat és egy negyediket is, közben a víz is
haragosan fortyog, anyám pedig mindezt rideg, üres tekintettel
figyeli.
A tűz kialszik, a füst elül, a völgyben pedig, ahol
megfeketedett a hó és szétolvadt a kő, két sereg figyel
bennünket. Emberek és szirének, egymás mellett. Arra várnak,
hogy a hercegük és a hercegnőjük véget vessen ennek a
háborúsdinak végre.
– Sajnálom, hogy így kell ennek véget érnie – közlöm az
anyámmal.
Bármennyire is gyűlölöm, a szívemet elszorítja a szomorúság,
amit csak Elian enyhít, aki még mindig itt van velem, és
gyengéden megszorítja a kezem. Megerősítenek a belőle áradó,
értékes emberi érzések.
A Tenger Úrnőjének arca továbbra is kifejezéstelen.
– Akkor gyenge vagy – vágja rá, és hangjában nyoma sincs
megbánásnak. – Ha mindketten túléljük ezt, az annak a jele lesz,
hogy alkalmatlan vagy az uralkodásra. – Villás nyelvével
megnyalja az ajkát, a tekintete könyörtelenül elsötétül. – Én
biztosan nem hagynálak életben.
– Tudom – felelem. A szél egyre hevesebb. – És én sem
hagylak életben téged.
Előrelendítem a kezem, mire a forgószelek nekifeszülnek. A
királynő csapkod és védekezik, vad csápjait a megállíthatatlan
széllökéseknek feszíti. A szigonya fénylik, de nem használja.
Még akkor sem, mikor a szél felemeli a vízről, és úgy dobja a
levegőbe, mint egy rongyot.
És akkor rájövök, hogy elhagyta a varázserő. A testem lüktet
az energiától, de nagyon erősen kell koncentrálnom, hogy
tovább működtessem a ciklonokat. Ugyanannyi figyelmet
igényel ez is, mint a kardvívás. Ha egy pillanatra is lanyhul a
figyelmem, az anyám visszazuhanhat a vízbe, ahol
visszaszerezheti az erejét.
Még több varázserőt sugárzok felé az ujjaimból, figyelmen
kívül hagyva a Tenger Úrnőjének gyalázkodó üvöltését. A
forgószél úgy kavarog, mint a vattacukor, és közben a szél meg
ő egybeolvadnak, a ciklon fokozatosan felfalja anyámat.
Majd egy reccsenő hang hallatszik. Egy hatalmas robaj, ami a
hegyet is megrázza. És aztán az a furcsa, távoli érzés telepszik
rám, mintha kifordult volna négy sarkából az egész világ.
Elian a nevemet ismételgeti, én pedig leeresztem a kezem,
mire a szélvihar elcsendesedik. Nem látom, hová esik az anyám
teste, de iszonyatos hanggal ér földet, a háromágú szigonya
pedig Kahlia uszonya mellé zuhan.
– Lira! – kiáltja a kuzinom.
Egy árny ereszkedik fölénk.
Fölpillantok, és látom, hogy az egyik hegycsúcs nagy robajjal
leomlik.
A vízesések felől hatalmas kődarabok gurulnak, rémisztő
sebességgel, nagy hóvihart kavarva, óriási fehér felhőket
képezve. Gyorsan megragadom Elian derekát, és minden
erőmet bevetem, hogy fölénk húzzak egy vastag energiatakarót.
A gleccser törmelékei visszapattannak a mágikus pajzsról.
Nem nézek oda, a szemem csukva tartom, miközben
kétségbeesetten kapaszkodom Elianba, és könyörgök, hogy a
védelem még kitartson. Szerencsére a többiek biztonságban
vannak a távolban, a tó túloldalán.
A sűrű, havas levegő fullasztó, Elian mellkasához dőlve
köhögök, és érzem, hogy apró jégdarabkák csusszannak a
kopoltyúmba. Elian közelebb húz magához, olyan erősen, hogy
már fáj. Úgy érzem, mintha elporladtak volna a csontjaim, és
minden újabb, pajzsunkra potyogó kőtől egyre tovább repedne
a koponyám.
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre abbamarad az
omlás, és mintha egy hatalmas súlyt emelnének le összezúzott
testemről. Körbekémlelek, hogy lássam, mindenki épségben
van-e, de a levegő sűrű és fehér, mint a tej. Elian végigtapogatja
a vállam, majd a karomat. Először nem értem, miért, aztán
rájövök, hogy azt ellenőrzi, nem sérültem-e meg. Meg akar
bizonyosodni róla, hogy jól vagyok, addig is, míg a saját
szemével nem látja.
A hajamba túr, és elönt az érzés, hogy semmi másra nem
vágyom, csak arra, hogy így maradjunk, egymást ölelve,
megnyugodva. De ahogy az már csak lenni szokott, ez a pillanat
is elillan, fokozatosan kitisztul a levegő, és ismét látom, hogy
körbevesz bennünket a világ.
Mikor a köd felszáll, megpillantom anyám összezúzott testét
a homokban.
Odaúszom hozzá, Elian követ. A legénység kisegít minket a
partra. Madrid az uszonyomat nézi, karjával erősen tart.
Szeretnék mindent elmagyarázni neki – és mindannyiuknak –,
de mintha nem jutnának eszembe az ideillő szavak.
Elian leül mellém, és felnyalábol. A karom úgy fonódik a
nyaka köré, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Nem gondolkodom azon, milyen érzés az, hogy így ölel, hogy
itt van nekem – és most már tényleg látja, tudja, ki vagyok. Arra
sem figyelek, hogyan dörömböl a szívem a mellkasomban, mert
amikor megpillantom az elsorvadt csápokat, megérint a halál
ujja.
A szirének, akik az anyám köré gyűltek, most arrébb
húzódnak, Elian pedig elindul felé, velem a karjában. Letesz
mellé a földre, majd hátrál egy lépést, hogy egy kicsit egyedül
lehessek vele, de én nem akarok.
A Tenger Úrnőjét összezúzta a hó.
Hatalmas, csillogó csápjai úgy tekerednek, mint a pókháló
selyemfonala, vagy mint egy rakás, bizarr formában egymásra
halmozott törött végtag. Vérnek nyoma sincs, és egy pillanata az
jut eszembe, hogy talán nem is halt meg. Nem tűnik
igazságosnak, hogy ilyen különleges látványt nyújt, olyan, mint
egy legyőzött bestia szépen megformált szobra.
 Döbbenten, egy szó nélkül figyelem. Az uszonyom csillog a
hóban, és két sereg tekintetét érzem a hátamon. Engedelmes
lányként várom, mikor válnak a csontjai tajtékzó habbá és
olvadnak szét, mint a jég, amin fekszik. Másodpercek telnek így,
de nem történik semmi, csak nézem a furcsa, dermedt testét és a
vörösen fénylő szemét.
Senki nem szólal meg. Mintha az idő csak a hegyen túl
létezne, a lenti világban. Itt már csak a csönd és a végtelen
maradt. Egy örökkévalóságnak tűnik a várakozás, de aztán
végre meghallom a puha neszezést, a szél pedig fekete édesség
friss illatát hozza felém.
Elian lekuporodik mellém, átkarolja a vállam, és ekkor átjár a
meleg. Hosszú, hosszú ideig csak ülünk így, majd a Tenger
Úrnője végre-valahára eltűnik.
 NEGYVENHÁROM
ELIAN

AZ ESŐ SZAKADNI KEZD, A HAJAM A NYAKAMRA TAPAD. A nap még

mindig magasan jár az égen, de a felhők mögé bújva most úgy
néz ki, mint egy sarló, ami ezer színnel festi meg egyszerre az
eget. A húgom királysága itt csillog valahol a hátam mögött, bár
mivel közeledem a célhoz, lehet, hogy világok választanak már
el tőle.
Bizonyos értelemben tényleg így van.
– Nem kell már sokat várni – szólal meg Kye, és
megtapogatja Madrid hátát. – Hamarosan teljes pompámban
csodálhatsz.
Madrid kérdőn néz rá, a szája sarkában megjelenik egy
félmosoly.
– Úgy érted, a vízbe süllyedve?
– Nem – vág vissza Kye, tettetett sértődéssel. – Talpig
nedvesen.
Madrid undorodva húzódik el a kezétől.
– Akkor inkább süllyedj el.
Rájuk vigyorgok, és előveszem zsebemből az iránytűt. A
hegye őrülten pörög körbe-körbe, ami azt jelenti, hogy Kye-nak
igaza van. Már közel vagyunk. Közel ahhoz a helyhez, ahol az
igazság és a csalás úgy járnak kéz a kézben, mint két jó barát.
Ahol minden kimondott szó egyszerre valós és hazug.
A Szaád csak úgy szeli a vizet, én pedig a hajó széléhez
sétálok. Torik épp balra tekeri a kormányt. Odalenn az őreink
olyan nyugodtan tartják a tempót, mintha csak egy aprócska
halászcsónakkal kellene együtt úszniuk. Uszonyaik prizmás
nyílvesszőkként, a szivárvány minden színében csillognak
odalenn. Az elmosódó foltok, hullámok, árnyalatok gyönyörű
pajzsként veszik körbe a hajómat.
Olyan könnyedén úsznak, hogy eszembe jut, beszólok a
Szaád legénységének, hogy azért ők csak ne legyenek ennyire
lazák. De végül nem teszem: örülök annak, hogy ilyenek. Az,
hogy egy ritmusban haladunk velük, újabb bizonyítéka annak,
hogy a Szaád is csodás jószág.
Néhány szirén előrébb úszik, a hajó orra elé, hogy mutassák
az utat. Mintha nem tudnám már fejből. Kicsit vicces látni, hogy
milyen könnyen átvették az új szerepüket. Most kísérik a
tengerészeket ahelyett, hogy követnék, és azt lesnék, mi is a
gyenge pontunk. Segítenek ahelyett, hogy levadásznának
bennünket.
A Tenger Úrnője új alapokra helyezte a világot, úgy a földön,
mint a vízben.
Azzal, hogy Kétó két szeme egyesült, a háromágú szigony
hatalma tulajdonképpen végtelenné vált, így számtalan új
opcióra nyílt lehetőség, és több régi ígéretet meg lehetett szegni.
Egy dolog azonban megmaradt: az óceánnak továbbra is
királynőre van szüksége. Egész életemben el akartam kerülni,
hogy király legyen belőlem, miközben tudtam, hogy Amara
húgom sokkal jobb uralkodó lenne nálam – az ő szíve a földjéért
dobog, az enyém pedig vándorolni szeret –, de még én is
megértettem egy idő után, hogy vannak fontosabb dolgok a
múló szeszélynél. A kötelesség fölött nem
győzedelmeskedhetnek mindig az álmok, és az új
békeszerződés alapja egy kompromisszum lett.
Lira is tudta, hogy így lesz jó. Szóval ahelyett, hogy
felfedezné a világot, teremtett egy újat.
Diavólosz megnyitotta a vizeit, Kétó tengeri királysága pedig
kitárta a kapuit, mire az emberi királyságok is viszonozták a
gesztust. Legalábbis a legtöbben. A világbéke nem jött el
könnyen, de az országok fele elfogadta az új rendet, és az új
midaszi királynő, valamint vándorló bátyja támogatásával végül
sokakat sikerült meggyőzni. Új szövetségek születtek, és miután
az első tucat küldött épen és sértetlenül visszatért Kétó
királyságából, elindultak a többiek is, hogy tiszteletüket tegyék
a Tenger Úrnőjének színe előtt. Kereskedelmi ajánlatokkal és
ajándékokkal érkeztek, meg persze azért is, hogy megcsodálják
ezt a birodalmat, amit eddig emberi szem nem látott.
A százegyedik királyságot.
– Kapitány! – bömböli Torik odafentről, mutatva, hogy
megérkeztünk.
Bár tudom magamtól is: nem nehéz megkülönböztetni az
emberi vizeket Diavólosz tengerétől. A felszín itt zafírkékké
változik, színe egybeolvad az égboltéval, és visszatükrözi a nap
minden fénycsóváját. Itt már nem esik és sötét sincs. Épp
ellenkezőleg, olyan szikrázóan világos van, mint sehol a
világon, de nincs meleg. Sosincs meleg. A zafír keményen,
jegesen csillog, az ujjhegyembe issza magát. Körülvesz
bennünket a sarkvidéki, kék ragyogás.
Odalenn a szirének énekelni kezdenek.
Folytatjuk utunkat, míg el nem érjük a boltívet. A kék vízből
narancssárga sziklák emelkednek ki, olyan magasak, mint száz
hajó. Ezek a hatalmas tornyok jelölik, hogy ezen túl már Kétó
királysága terül el, odalenn, a mélyben.
A mérföld széles boltívnél pompázatosabb kaput még sehol
nem láttam. Az ívéről leereszkedő, hatalmas tüskékhez üres
hajókat kötöztek ki. Azoknak az embereknek tartják fenn, akik
innen figyelnék a kalózok érkezését. Habár valójában a kalózok
járnak ide leggyakrabban merülni, a szirének pedig jól érzik
magukat a társaságukban, csakúgy, mint a királynőjük.
Összesen öt hajó található most itt, és legalább az egyikről
biztosan meg tudom állapítani, hogy egy királyi udvarból való.
Eidüllió zászlaja leng rajta büszkén. Yukiko nem említette, hogy
eljön, bár igazából, ha nem muszáj, nem említ nekem semmit.
Ha nem lett volna mindig is nagy mestere a titkolózásnak, akkor
azt mondanám, hogy Galina szépen kioktatta őt. A házasságuk
nagyon jól sikerült, folyamatosan összedolgoznak, és szépen
beindították a kereskedelmet. Olyan trükköket tanítanak
egymásnak, amelyeket eddig senki előtt nem fedtek fel.
Félelmetes kettősük lassan beárnyékolja majd a kardiániakat,
akik Galina trónját fenyegették korábban.
Nem mintha köszönetet várnék tőlük, bár az apám annyi
aranyat küldött nekik – részben kompenzációként, amiért olyan
ravaszul meglógtam a házasság elől, részben Yukiko új sérülései
miatt –, hogy most azt hiszem, egálban vagyunk. Ahhoz
legalábbis elegendő kárpótlást kapott, hogy rávegye magát egy
kétói látogatásra. A többiek pedig addig is elkerülik a vidéket.
Úgy tűnik, Yukiko továbbra is szereti a meglepetéseket.
A lehető legtávolabb kötünk ki tőlük, a legénység pedig már
készíti elő a merülőfelszereléseket. Úgy kapják magukra a ruhát,
mintha már a második bőrük lenne, és azt hiszem, az is lett.
Megállok, és figyelem, hogyan igazgatják magukon a vaskos
efévreszi göncöket. Nekem erre nincs szükségem – mivel még
mindig velem van a varázserő.
Elmosolyodom, mikor a szirének csábító dalba fognak – ők
tudják legjobban, miről szól ez a nóta. A víz tajtékzik és
kettéválik a csillogó ezüstszínű örvényben. Mikor a dal
tetőpontjához érnek, megjelenik a Tenger Úrnője.
Úgy emelkedik ki az óceánból, mint valami másvilági
tünemény. A víz trónt formál alatta, és a hajóm magasságába
emeli. Az óceán vizétől nedves haja olyan hosszú, mint ő maga,
a bőre pedig most is olyan csillogó, holdfényes, mint mindig.
Most azonban már nem úgy néz ki, mint egy egyszerű szirén
vagy egy kalóznak öltöztetett lány.
Most istennő.
Karcsú testéből nyolc ónixfekete nyúlvány tekeredik le,
amelyek inkább hasonlítanak szárnyakhoz, mint csápokhoz.
Ibolyaszínű dicsfény ragyogja be, és mikor már olyan magasra
emelkedett, hogy a szeme egy vonalba került az enyémmel,
vigyorogni kezdek. A szeme még mindig ugyanolyan, mint az
éjjel virágzó rózsa csúcsos bimbója, ami egyre nagyobbra nő, és
minél közelebb lépek, annál nagyobbra nyílik.
Ő nem tud velem tartani, hogy lássa a világot, úgyhogy én
hozom el neki a világot. Már nem vadászom, de még mindig
keresek. Tapasztalatokat, kalandokat és történeteket, amelyeket
elraktározhatok és elhozhatok ide. És mindig alig várom, hogy
végre visszatérjek.
– Felség – szólalok meg.
– Már itt is vagy.
A hangja úgy zeng, mint egy dallam, és ezt még mindig nem
szoktam meg. Minden szava úgy hangzik, mint egy uralkodói
rendelet.
– Ha azt akarod, visszamehetek, és majd jövök később.
Lira szája mosolyra húzódik, ettől úgy érzem, megszűnik az
idő körülöttünk.
– Megtennéd? – kérdi ugyanúgy csipkelődve, mint én. –
Akkor több időm lenne, hogy felkészüljek az érkezésedre. Épp
egy szobrot akartam emeltetni tiszteletedre.
Kinyújtom felé a kezem.
– Ó, ez nagyon kedves tőled.
Mindig ugyanígy letaglóz a változás.
Az egyik pillanatban még ő a Tenger Úrnője, mint valami
tündérmeséi alak, bár ilyen történetet még életemben nem
olvastam, aztán valami még csodálatosabb lény lesz belőle. A
csápjai összefonódnak és két lábbá változnak; szilvaszínű
árnyalatuk kifakul, és hirtelen sápadt fehérré válnak. A dereka
átalakul, emberi formát kap, a mellét takaró szépen csiszolt
kagylóhéjak pedig fodros nyakú, rojtos ujjú inggé változnak. A
haja vörösbor árnyalatú, nem olyan márványos rozsdabarna,
amit megszoktam, a szeme pedig továbbra is két különböző
színben pompázik. Most egyszerre a Tenger Úrnője és kalóz,
egyszerre van jelen benne a múlt és a még meg nem írt jövő.
Lira kecsesen a Szaád fedélzetére ereszkedik, és erősen
megkapaszkodik a kinyújtott kezemben. A számhoz emelem,
hogy mosolyra bírjam, majd az arcomra simítom a tenyerét.
Puha és erős, vagyis éppolyan ellentmondásos, mint az egész
lénye.
– Készen állsz? – kérdi.
Válaszul megcsókolom, és én is csodálkozom, hogy eddig
vártam ezzel. Szokatlanul türelmesen viselkedem most.
Lira vigyorog, foga az ajkamba mélyed, a nyelvével
végigsimítja a nyelvem. Megmarkolja az ingem gallérját, én
pedig a derekára simítom a tenyerem. Olyan, mintha nem is egy
embert, hanem egy mesét ölelnék magamhoz – karjaim közt
vadnak és végtelennek érzem.
Kézen fog és a hajókorláthoz vezet. Kétó két összeforrt szeme
a kulcscsontja fölött lóg egy gyönyörűen megmunkált
nyakéken. Mikor a Tenger Úrnőjeként fogadott engem pár
perccel ezelőtt, a kő úgy nézett ki, mint egy grandiózus lánc,
ami méltó az óceán uralkodójához. Lira megtévesztően finom
emberi alakján pedig olyan súlyosnak tűnik, mint ami képes
lehúzni őt a tenger fenekére.
Lira elkapja a tekintetem, és felvonja az egyik szemöldökét.
– Most a nyakláncot bámulod vagy a mellemet?
– Melyikért nem jár pofon? – kérdezem szégyentelenül
mosolyogva.
– Csak megfordult a fejemben, mi van, ha azt tervezgeted,
hogy ellopod. – Ujjával végigsimítja a követ. – Végül is kalóz
vagy.
– Ez igaz – felelem. – De te is az vagy.
Lira a ruhájára pillant. A tengerkék nadrág a combjánál
puffosan eláll, a térdéig érő barna csizma csatjai pedig annyi
aranyból készültek, hogy abból vehetne magának egy másik
királyságot is. Felnevet. A rubin megcsillan a mellén. Só és
varázslat.
 Közelebb húz magához, ujjait az enyéimbe kulcsolja, majd
együtt a vízbe süllyedünk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Elértél a végéig! Köszönöm, hogy elolvastad Lira és Elian
történetét, majd lapoztál még egyet, hogy egy kicsit többet tudj
meg rólam (már ha nem rögtön itt kezdted az olvasást). Ez
esetben vigyázz, spoiler jön: mindenki meghal a végén.
Egy rakás zseniális embernek tartozom köszönettel azért,
hogy ez a történet végül megjelenhetett könyv formájában, én
pedig most megpróbálom emlékeztetni őket arra, mennyire
csodásak is.
A szüleimnek, akik sosem mondták azt, hogy hagyjam abba
az álmodozást. Köszönöm, hogy ilyen viccesek és furcsák
vagytok, és nemcsak nagyszerű emberek, hanem remek barátok
is egyben. Anya, köszönöm, hogy mindennap felhívsz, hogy
tudd, még életben vagyok, és hogy tényleg mindenről, de
mindenről lehet veled beszélgetni. (De azt hiszem, többet nem
akarok segíteni abban, milyen színű festéket válasszatok, mert
mindig rosszul döntök. Minden. Alkalommal.) Apa, köszönöm,
hogy mindig beragyogsz minden helyet, köszönöm a
mosolyodat, és hogy megoldást találsz a gondjaimra, bármibe is
keveredjek (bár a falfestéshez te sem értesz, lásd be).
A család többi tagjának (hú, és milyen sokan vagytok), hogy
folyamatosan bátorítottatok és őrültnek neveztetek. Nick, neked
külön, mert megígértem, hogy elnevezek rólad egy karaktert, és
tessék, mégsem tettem.
A barátaimnak, akik mindig fel tudnak vidítani: nincs még
egy ilyen bagázs a világon, tudjátok? Jasprite és Rashika, ti
vagytok a legjobbak: nélkületek semmi nem sikerült volna, nem
is emlékszem, milyen lehetett, míg nem voltatok részei az
életemnek. Köszönöm, hogy mindenben támogattok, hogy
folyton egy hullámhosszon vagytok velem, és sokkal többször
nevettettek meg, mint én benneteket. Siiri, köszönöm a rengeteg
pozitív energiát és azt, hogy te voltál az egyik első ember, akivel
összebarátkoztam a bloggerek világában (és köszi, hogy
kibeszélhettem veled a kedvenc koreai sorozataimat, mikor épp
csúsztam a munkával – és ez elég gyakran előfordult).
Charlesnak és Alannek, a világ legbizarrabb és
legtehetségesebb kreatívírás-professzorainak. Ti, srácok,
segítettetek elfelejteni mindent, amit valaha tudni véltem az
írásról, és megtanítottátok, hogy ez jó szórakozás is lehet.
A Feiwel & Friends minden tagjának, mert egy igazi
álomcsapat vagytok, és elképesztő, milyen borítót terveztettetek
nekem! Anna, köszönöm, hogy segítettél eltüntetni a
furcsaságokat, hogy tényleg úgy adjam át ezt a sztorit, ahogy
kell, és köszönöm, hogy olyan otthonossá tetted nekem ezt az
egész folyamatot.
Az ügynökömnek, Emmanuelle-nek is köszönöm, hogy a
szeretete és lelkesedése sosem lanyhult, és tartotta bennem a
lelket. Köszönöm, hogy szurkoltál Lirának és Eliannak, és hogy
megláttad a lehetőséget ebben a történetben. Meg bennem.
Whitney, neked pedig köszönöm, hogy gondoskodtál arról,
hogy Lira és Elian tényleg bejárja a világot!
És végül nektek is szeretném megköszönni, olvasóim,
mindannyiótoknak, hogy mindig keresitek az új inspirációkat,
és mindennap nyitottak vagytok egy újabb és újabb történetre.
Köszönöm, hogy hisztek a varázslatban meg a csodákban,
hisztek ebben a világban és a többi, nem annyira valóságos
világban is.
 MÉLTATÁSOK
„Mesteri világépítése és a nonstop akciójelenetek magukkal
ragadják majd az olvasót. A kis hableány csavaros
újraértelmezése.”
– Booklist Online

„A fantasy rajongói szeretni fogják a szirének és kalóz hercegek

fantáziadús történetét, a karakterek ugyanis nagyon jól
kidolgozottak.”
– School Library Journal

„Egy igazi gyöngyszem a tündérmese átdolgozások tengerében.

Nem tudnám megmondani, hogy melyik volt az a rész vagy
fejezet, ahol végérvényesen beleszerettem a könyvbe, de a
történet már a legelején magával ragadott és a továbbiakban is
egyik ámulatból a másikba ejtett. Mindkét főszereplő
nézőpontjából szívesen olvastam a történetet, Elian és Lira is
szerethető karakterek voltak, a közös jeleneteik pedig
hihetetlenül szórakoztatóra sikerültek.”
– Nymeria96, moly.hu

„Sötét feldolgozása A kis hableánynak, kis görög mitológiával és

árnyalatnyi Szinbád feelinggel megfűszerezve. Egy történet,
ahol a szirén hercegnő és a kalóz herceg leghőbb vágya, hogy
megöljék egymást. Az utóbbi időben keresem az antihősökkel
operáló történeteket, mert a tipikus „tökéletes” YA főhősök
kezdenek nagyon fárasztóak és unalmasak lenni. Legnagyobb
örömömre, ennél a könyvnél kaptam egy kegyetlen szirén
hercegnőt, aki hercegek szívét gyűjti, és egy herceget, aki
hátrahagyta trónörökösi teendőit, és inkább szirénekre vadászik
a legénységével.”
– Vicky3, moly.hu

„Sosem voltam oda az olyan mesékért, amiben a herceg

meglátja a lányt, egyből egymásba szeretnek, majd egy-két
napos konfliktus, nulla ismeretség és egy csók után
összeházasodnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Ezeket már gyerekként sem vettem be. (…) Tetszett, hogy a
romantika nem volt hangsúlyos, ez a történet nem a nyálas,
rózsaszín ködös első-látásra-szerelemről szól, a két főszereplő
közötti románc csak a könyv végén kap szerepet. Ez inkább a
köztük lassan felépülő bizalomról, és az elfogadásról szól, arról
hogy lehet és kell is változni/változtatni.”
– csilla123, moly.hu

„Ismerkedjetek meg a két főszereplővel: Lira: »Egy mozdulattal

beszakítottam a herceg mellkasát és kirántottam a szívét.« Elian:
»A szó szoros értelmében persze gyilkos vagyok, de szeretek
inkább úgy fogalmazni, hogy ez az egyik szerethető erősségem.
« Ebből talán már sejtitek, mire számítsatok. A To Kill a Kingdom
egy sötét YA-fantasy, amiből egy ellenállhatatlanul gonosz
történet bontakozik ki anélkül, hogy egy pillanatra is a szokásos
közhelyek csapdájába esne. Én nagyon elégedett voltam vele.”
– Emily May, GoodReads