#placeholder003

Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy megvásároltad
ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai
kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő,
a korrektorok, a tördelők, a kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és
üzemeltetők, a kiadó sok egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa
nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy az
egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél könnyebben
elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked,
mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző könyveit.
  
 
 
 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
A Bukottak Akadémiája karakterei, nevei és a kapcsolódó termékek Leia Stone
tulajdonát képezik.
A kiadvány egyetlen része sem másolható, vagy tárolható visszakereső rendszerben.
Semmilyen formában nem továbbítható a szerző írásos engedélye nélkül.
Ez a mű fikció. A nevek, karakterek, helyek és események a szerző fantáziájának
szüleményei, vagy fiktív módon használja őket. Bármilyen hasonlóság élő vagy holt
személyekkel csupán a véletlen műve.
 
Írta: Leia Stone
A mű eredeti címe: Fallen Academy, Year One
 
Copyright © 2018. Fallen Academy: Year One by Leia Stone. Published by
arrangement with Bookcase Literary Agency. The moral rights of the author have
been asserted.
 
Borító: K.D. Ritchie, Story Wrappers
 
Fordította: Lankovits Bernadett
A szöveget gondozta: Balogh Eszter
 
ISSN 2559-8295
ISBN EPUB 978-963-561-712-8
ISBN MOBI 978-963-561-713-5
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Heiser Kriszta, Réti Attila
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Hawkwindnek. Soha ne veszítsd el a képzelőerődet!
 
 1. fejezet
 

 
Anyám szélesre tárta a szobám ajtaját, utat engedve maga
mögött a fénynek. Beletelt néhány pillanatba, hogy a szemem
hozzászokjon a hirtelen fényességhez, amiben anyám zaklatott
tekintetét láttam. Egész nap a sötét szobámban ültem,
igyekeztem elkerülni az elkerülhetetlent.
– Itt az idő – szólt anyám beletörődőn.
Végigpillantottam a hosszú évek alatt az aggodalomtól
ráncossá vált arcán, könnyáztatta orcáján, de mindennél
feltűnőbb volt a homlokán ékeskedő vörös félhold tetoválás.
Egy démon rabszolgájának a jele. A jövőm szimbóluma.
Bólintottam, sajgó szívvel és ólomsúlyú végtagokkal felálltam
az ágyról. Anyám oldalra lépett, szabad utat engedett a nappali
felé.
Az  öcsém, Mikey a kanapén ülve a falat bámulta, mintha a
puszta akaratával képes volna megváltoztatni a jelent. De
semmi sem változtathatta meg, ami rám várt. A  sorsom réges-
rég kőbe vésetett.
–  Bárcsak én volnék az elsőszülött! – motyogta a kisöcsém.
Üresen csengő hangjától összeszorult a torkom. Az  általában
hebehurgya öcsémet sírás kerülgette, és ez elviselhetetlen volt.
Én nem kívántam, amit ő. Örültem, hogy én vagyok az
elsőszülött. Az  öcsém érzelmileg túl gyenge volt, hogy egy
démon rabszolgájaként élje le az életét. Jobb volt így.
– Ma azt kívánom, bár ne lennének gyermekeim – szólalt meg
anyám gyászosan.
Tudom, hogy értette. Csak meg akart óvni, és nem tehetett
mást, mint azt kívánni, bár ne is léteznék. Ennyire pocsék idők
jártak. A  normális élet minden reménye elveszett a Bukás óta.
Csak annyit tehettünk, hogy elfogadjuk, ami jutott, és azt
kívánjuk, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok.
Anyám letörölte szivárgó könnyeit, kihúzta magát.
–  Talán nekromanta leszel, mint én, és kiemelkedő pozíciót
kapsz. Akkor együtt dolgozhatnánk, ha befejezted az akadémiát.
– Felcsillant a szeme a gondolattól.
Bólintottam, noha felettébb valószínűtlen gondolat volt.
Mikor az angyalokat kitaszították a Mennyből, és háborúzni
kezdtek Luciferrel és a démonjaival a Földön, a démoni erő úgy
áradt szét, mint az aurora borealis, megfertőzve az emberiség
nagy részét. A Bukás legtöbbünkből valamiféle természetfölötti
lényt kreált, míg a többiek emberek maradtak. Hogy milyen
ajándékot kaptál, attól függött, hogy angyali vagy démoni erő
érintett meg a harc folyamán. Teljesen véletlenszerűen dőlt el
minden, és semmit sem tehettél ellene, mindegy, hogy jó vagy
rossz ember voltál. Anyám démoni nekromanta erőt kapott,
amivel halottakat tudott feltámasztani. És ennek köszönhettük,
hogy nem kerültünk az utcára, mint az emberek jelentős része.
De a feltámasztottak azért nem teljesen keltek életre. Azok a…
dolgok, amiket visszahozott a halálból, inkább zombik voltak.
Összerezzentem az emlékektől, mikor hazahozta a munkáját.
– Nem nekro lesz, anya. Csak a véletlenen múlik. Simán lehet
akár kotradék is, tudjuk jól – tért vissza az öcsém szarkazmusa.
Anyám tarkón vágta Mikey-t.
–  Csak hallgass! – teremtette le anyám. Az  általában ragyogó
szőke haja most fénytelen volt, és zsíros. Kétségkívül egész
éjszaka ébren tartotta az aggodalom.
Szenvtelen nevetéssel próbáltam oldani a feszültséget. Ha
kotradék lennék, az lenne az igazán tökéletes vacak korona a
már úgy is vacak életemen. Kotradéknak lenni azt jelentette,
hogy mágikus képességed volt a szemét megsemmisítésére.
A  kotradékok úgy bűzlöttek, akár egy trágyadomb, szó szerint,
és a mágikus világ ranglétrájának legalján álltak.
Ötéves voltam a Bukáskor. Anyám azt mondta, hogy amikor a
mágia eltalált, a testem öt egész percig lebegett a levegőben, és
az ágyhoz kellett kötnie, nehogy elsodródjam. Mikey meg négy
volt, úgyhogy nem igazán emlékezhet, de anyám említette, hogy
az öcsém bőre vagy egy órán át zöld színben pompázott.
Anyám közelebb lépve lesimította világosszőke hajamat.
– Sajnálom. Nem kellett volna elfogadnom az alk…
Egy legyintéssel félbeszakítottam. Őszintén, rosszul voltam
már a bocsánatkérésektől. Apám küzdött a rákkal, és az egész
család beleegyezett, hogy anyám eladja a szolgálatát a
démonoknak, és örök életére nekromantaként szolgálja a
rosszfiúkat. Csak nem olvastuk el az apró betűs részt, miszerint
az elsőszülöttje is élethosszig tartó rabszolgasorba kerül.
Semmi gondom nem is lett volna ezzel, ha apámat nem ütötte
volna el egy busz hat hónappal azután, hogy a démon semmissé
tette a rákját. Hat hónapnyi plusz élet. Ennyit nyert az életen át
tartó rabszolgaságunk árán. Az  életet túlértékelik.
Megtanultam, hogy nem habostorta. Gyermekkorom
unikornisait lemészárolták, egy sem maradt életben.
Véget ért a nyár, betöltöttem a tizennyolcat. Eljött a Feltárás
napja, a bukott angyalok által vezényelt mágikus ceremónia,
ami arra szolgált, hogy totálisan lángra lobbantsák a bennünk
szunnyadó erőt, hogy felfedjék, miféle ajándék vagy átok
rejtőzik bennünk. Angyali áldást vagy démoni erőt kaptunk-e,
ha egyáltalán kaptunk valamit. A  Bukáskor, amikor az erők
szétszóródtak az emberek között, senki sem tudta biztosan, kit
és mivel talált el. Mikor az angyalok rájöttek, mit is tettek –
vagyis hogy mutálódott az emberiség –, kordában tartották
minden tizennyolc évnél fiatalabb erejét. Semmissé tenni nem
tudták, de féken tartaniuk sikerült, így legalább a
gyermekkorunk nem lett oda.
Miután azonosítják az erőmet, balra távozom majd a
színpadról, megkapom a rabszolga tetoválásomat, és
beiratkozom a hírhedten elcseszett és rémisztő Alantasok
Akadémiájára, miközben a többiek a színpadtól jobbra
távoznak, és a Bukottak Akadémiájára iratkoznak be a többi
szabad lélek közé. A Bukottak Akadémiája egy exkluzív főiskola
démoni rabszolgakötelék nélkülieknek, leginkább azoknak, akik
angyali áldást kaptak. A  természetfeletti ajándékkal
megáldottakat négy évig képzik a főiskolán, mielőtt a Bukottak
Seregének tagjai sorába léphetnek, busás fizetségért, amiért a
fényt szolgálják. Végtére is még mindig háborúban álltunk, és
én éppen a rossz oldalhoz készültem csatlakozni. Az élethosszig
tartó szolgálatom e napon kezdődött, aminek a puszta
gondolatától is kavarogni kezdett a gyomrom.
– Indulnom kellene, nem akarok elkésni – mondtam hirtelen.
Ha elkésnék, az egész családomat lemészárolnák a démonok.
Mohón várják az új szolgájukat, egy fiatal, tizennyolc éves lányt,
akit kínozhatnak és alázhatnak egész hátralévő életében.
Anyám könnyei patakokban kezdtek folyni, és ezt nem bírtam
elviselni, de muszáj volt erősnek maradnom, nem eshettem
szét.
–  Szeretlek titeket. Később találkozunk – tettem még hozzá,
figyelmen kívül hagyva anyám szipogását, miközben sietősen
az ajtó mellett felakasztott kabátom felé indultam.
–  Brielle. – Anyám hangjában temérdek érzelem bujkált.
Tudtam, nem szabad hátrafordulnom, mert akkor menten
millió darabra hullok szét. – Sajnálom. Megbocsátasz?
A  bocsánatkérés lerágott csont volt, de ez most komoly? Azt
hiszi, hogy őt hibáztatom? Mind tudjuk, hogy a gyógyító démon,
akit felkerestünk, tőrbe csalta. Fogalma sem volt, hogy a vérrel
tett fogadalmával az elsőszülöttjét is odaígéri. Tizenkét éves
voltam, elég felnőtt ahhoz, hogy tudjam, mire bátorítom.
Az apámért tettük.
Úgyhogy mégiscsak megfordultam.
–  Persze hogy megbocsátok, anya. Az  a rohadék démon az,
akinek viszont sosem fogok. – Gyűlöltem őket. A  harag egyre
jobban feszítette a mellkasom, miközben a jövőmet gyászoltam.
A  jövőmet, ami még mindig az enyém lenne, ha anyámat nem
ejtették volna át azzal a dumával, hogy ha feláldozza az életét,
megmentheti apámét. Megérte volna, ha még ma is életben
lenne. De hat hónap? Közel sem volt elég.
Anyám némán állt, majd bólintott felém.
– Ha apád élne… – A felszínre tört zokogás belé fojtotta a szót.
Azonnal le kellett lépnem innen, túlságosan lehangoló volt.
Mikor hat évvel ezelőtt apámat elütötte a busz, könyörögtem
anyámnak, hogy hozza vissza az életbe, hogy beszélhessek vele.
Elmondhassam neki, mennyire szeretem, és jó szorosan
átölelhessem újra. Anyám megtagadta a kérésemet, amiért
akkor szívből gyűlöltem őt. De ahogy egyre idősebb lettem,
jobban megértettem a feltámasztást, és azt is, miért nem tette
meg anyám. A  feltámasztottak zombik voltak, csak árnyékuk
egykori önmaguknak. Ráadásul apám megígértette anyámmal,
hogy sosem vetemedik ilyesmire.
Hirtelen anyám és öcsém is rám vetették magukat, és
szorosan a karjaikba zártak.
– Talán hitvány vagy, és senki nem veszi hasznod – mormogta
az öcsém, mire mind nevetésben törtünk ki.
Finoman a karjába bokszoltam.
– Csak egy hitványnak van hely a családban, és te azt szépen
lenyúltad! – Vigyorogva megrázta a fejét.
Hitványoknak nevezték a varázstudatlanokat, az embereket.
Kevés akadt belőlük Los Angelesben a Bukás óta, de itt-ott még
felbukkantak. Talán én is az vagyok, de biztosra veszem, hogy a
démonoknak egy ember is hasznára tud lenni. És abban is
biztos vagyok, hogy az öcsémnek is vannak mágikus képességei.
Kristálytisztán emlékszem a Bukás estéjére, mikor az ágyam
fölött lebegtem, hogy az öcsém élénkzöld színben ragyogott,
akár egy karácsonyfa.
Egyikünk sem lehetett hitvány.
Az után az éjszaka után a felnőttek képességei azonnal
megmutatkoztak, de a mieinkét visszatartották. El tudod
képzelni, ahogy egy ötéves kis kotradék épp eltünteti a szemetet
az utcáról? Legalább ez a része tisztességes volt. Így normális
gyermekkort kaptunk, mármint, ha az utcán cirkáló démonok
és bukott angyalok között felnőni normálisnak nevezhető.
Legalább senkinek sem kellett hétévesen halottakat újra életre
kelteni.
–  Szeretlek titeket. Minden rendben lesz – nyugtattam újra a
családomat a tőlem telhető legnagyobb bátorsággal.
Anyám az arcomra tette a kezét.
–  Jóval bölcsebb vagy a korodnál – mondta hatalmas sóhaj
kíséretében.
Sírás szorongatta a torkom. Apám mondta mindig ezt nekem.
Ezek voltak az utolsó szavai hozzám aznap is, mikor utoljára
munkába indult, és soha többé nem kaptuk őt vissza.
–  Nem késhetek el. Találkoznom kell Shea-vel. – Felkaptam a
kapucnis kabátomat, és az ajtó felé indultam.
Démonvárosban laktunk, a démonok és a szolgáik
városrészében, de a Feltárást Angyalvárosban tartották. Abban
a városrészben, ahol az emberek, a szabad lelkek és az angyali
áldásban részesültek élvezhették az életet. Mindkét városrész
hajdanán Los Angeleshez tartozott, a Bukás után azonban
szétszakították és átkeresztelték őket. Angyalvároshoz tartoztak
a belvárostól északra eső részek: Beverly Hills, Santa Monica,
Burbank, Pasadena, lényegében mindegyik előkelő gazdag
negyed, ahol az áldottak laktak. Démonváros pedig
Inglewoodtól Long Beachig húzódott, magába foglalva Compton
kedves kis negyedét, ahol mi is laktunk.
Futnom kellett, hogy elérjem az esti negyed hatos buszt.
Magamra kaptam a kabátomat, és a fejemre húztam a kapucnit.
Szinte állandóan esett az eső Démonvárosban. Senki sem tudta
az okát – talán egyszerűen, mert túl sok démon volt egy helyen?
–, mindenesetre a napot is alig láttuk.
Egyetlen szó nélkül felkaptam a válltáskámat, és kislisszoltam
a negyedik emeleti lakásunkból, ahol a családommal és a
legjobb barátnőmmel, Shea-vel laktunk. A  buszmegállóban
beszéltem meg vele találkozót, mivel ő egyenesen munkából jön
az ünnepségre. Elkésni a Feltárásról elképzelhetetlen volt.
Az  ünnepséget minden évben az Akadémiák évnyitója előtti
napon tartották. Shea és köztem mindössze tizenhat nap
korkülönbség volt, így egyazon ünnepségre mentünk. Shea-re is
ugyanaz a sors várt, mint rám, csak más okokból kifolyólag.
Az anyja drogfüggő volt, és egynapi adagért cserébe egy életen
át tartó szolgálatot ígért egy démonnak. Shea az elsőszülött
gyereke, az anyja döntése rá is hatással volt. Akkortájt költöztek
Démonvárosba, amikor mi is. Jobban ismert, mint bárki. Mikor
az anyja lelépett Vegasba, befogadtuk őt.
Átrontottam a lépcsőház ajtaján, és hármasával szedve a
fokokat leszaladtam a lépcsőn. Shea volt a hosszútávfutó, míg
én a „sprint után lihegve földre rogyó, meghalni kész” típus.
Átugrottam az utcára nyíló ajtó küszöbét, és már kint is voltam.
Közvetlenül az ajtó mellett, a szokásos helyén ücsörgött Bernie,
Maximus pedig a lábánál kuporogva azonnal csóválni kezdte a
farkát, amint megérezte a szagomat.
–  Ki van itt? Te vagy az, Bri? – szimatolt a levegőbe Bernie.
Zuhogott az eső, de valahogy mindig tudta, ha én vagyok az.
Elmosolyodtam. Bernie hajléktalan volt, és olyan vak, akár
egy bányaló, de a legédesebb ember, akivel valaha találkoztam.
Egyszer még az egyetlen kabátját is felajánlotta, mikor meg
voltam fázva.
Kihalásztam a táskámból egy korábban elmentett áfonyás
muffint, és a kezébe nyomtam.
–  Ma van a Feltárás. Sietnem kell, de később visszajövök, és
hozok neked vacsorát.
Megpaskolta a kezemet, és elmosolyodott, közszemlére téve a
három megmaradt fogát. Letört egy darabot a muffinból és
Maximusnak adta.
– Légy angyal-áldott! – mondta, és biccentett felém.
Angyal-áldott. Naná. Az  esély nulla volt, pláne, hogy anyám
démoni hatalommal bírt. Egyébként sem volt jelentősége, az
Alantasok Akadémiája várt rám, angyal-áldott vagyok, vagy
sem.
– Köszi, Bernie, de késésben vagyok – mondtam újra. Tudtam,
hogy nincs senkije, akivel beszélgethetne, és fontosak számára a
kis csevegéseink, de most nem késhettem el.
–  Rohanj, akár a szél, gyermek! – kiabált utánam lelkesen,
Maximus pedig ugatva biztatott.
Sarkon fordulva kiléptem a szakadó esőbe, és majdnem
beleütköztem egy gyíkfark démonba, de hiába sikerült időben
arrébb lépnem, még így is megcsapta a szaga az orromat: maró
kén és sav egy kis szennyvízzel keverve. Fuj! Vörös szemükkel
és fekete szarvukkal a frászt hozták rám, de még így is
szépségkirálynőnek tűntek a környéken flangáló többi
démonhoz képest. A  bal lábamat egy gyíkfark démon sebezte
meg. Hosszú sztori, Shea hibája volt.
Elvigyorodtam, ahogy a Rosecrans Boulevardra befordulva
megláttam Shea göndör, sötétbarna fürtjeit a busz első ajtajából
lobogni, miközben egyik lába még mindig a járdaszegélyen
dekkolt.
– Azt mondtam, várjunk még egy francos percet – morogta.
A  legjobb barátnőm félig fekete, félig Puerto Ricó-i volt, és
nem volt ajánlatos szórakozni vele. Tetted, amit mond, vagy
tetted, amit mond.
– Itt vagyok! – kiabáltam.
Shea fejcsóválva nézett felém.
– Késtél, mint mindig.
Mosolyogva felsiettünk a buszra, ahol a sofőr, egy démon
rabszolga, gyűlölködve meredt ránk. Vörös félhold tetoválása
ott éktelenkedett a homlokán.
–  Legközelebb rácsukom az ajtót a csinos kis lábadra –
prüszkölte Shea felé.
Shea közönyösen vállat vont, és tulajdonképpen tényleg nem
érdekelte a dolog. Egy bokatörés néhány napra kiszakítaná a
munkából, míg egy gyógyító démon rendbe nem tenné a lábát,
és az nagyszerű volna. Tizenhárom volt, amikor az anyja
meglépett, és ezzel meg is szegte a szerződését.
A  szerződésszegés súlyos bűntett volt, azonnali halált vont
maga után, ami végrehajtandó, ha Shea anyja még egyszer
Démonváros határain belülre merészkedik. De a démonoknak
jobb dolguk is akadt, mint egy függő után szaladgálni, hogy
teljesítse a feladatait. Így találták meg Shea-t, és kényszerítették,
hogy vállalja át az anyja helyét. Shea attól a naptól a
démonoknak dolgozik.
–  Milyen volt a meló? – kérdeztem, próbáltam elterelni a
figyelmem arról, ami ránk várt. Shea-vel hivatalosan is
démonok rabszolgái leszünk. Örökre. Mivel még nem volt
tetoválásunk, a démonok még nem bánhattak rabszolgaként
velünk, de a Feltárás után ez megváltozik. Shea feketén
dolgozott egy méregzsák démonnak, akihez a szerződése
kötötte. Ez a munka elég volt ahhoz, hogy ne haljon éhen, így
nem sokat panaszkodott.
–  A  szokásos – vont vállat. – Grim mester kiadta, hogy
interjúvoljak meg néhány új „táncos” jelöltet a klubjának,
azután fertőtlenítővel átsikáltam a bőrkanapét. Bulis volt. –
Mindig megnevettetett, hogy a levegőbe rajzolta a
macskakörmöket a táncos szónál.
–  Hogy zajlik egy interjú egy „táncos”-sal? – Grim, vagyis a
démon, akinek dolgozott és akihez a szerződése kötötte, öt
sztriptízbár tulajdonosa volt Démonvárosban. Rengeteget
keresett vele, és több rabszolgája volt, mint bárki másnak. Shea
volt a személyi asszisztense.
Shea megrebegtette a pilláit, aztán meg egymáshoz nyomta a
melleit, amitől csak még jobban nevetnem kellett. Shea a
legszarabb pillanatokban is képes volt mosolyt csalni az
arcomra.
– Ennyi? Egy pár jó cickó, és benn is vagy?
Hmmm, talán ez lehetne a B terv, ha a nekem jutó pozíció
rosszul fizetne. A  nekrók jól kerestek, de ha kotradék leszek,
cseszhetem. Épp csak futná kajára. Anyám pedig képtelen lesz
örökké dolgozni. Nekromantának lenni kimerítő és
lélekromboló feladat, idővel majd nekem kell gondoskodnom
róla, Mikey-ról és talán Shea-ről is.
Shea hirtelen elszomorodott.
–  Szomorú helyzet. A  lányok többsége alig tizennyolc.
Néhányuknak gyereke van, akit el kell tartaniuk, másoknak
szerződése, ami alól nem lehet kibújni. Szerencsés vagyok, hogy
Grim nem küldött engem is táncolni. Meglep, hogy nem vette
észre, milyen elképesztő cickókkal áldott meg a sors.
– És jó popsival – fűztem hozzá vigyorogva.
Rötyögve maga mögé nézett.
–  Tényleg nem rossz – értett egyet velem, még szélesebb
mosolyt csalva az arcomra.
–  Ideges vagy? – váltottam témát. – Mi van, ha kotradékok
leszünk?
 Vállat vont, aztán megfogta a kezemet.
– Akkor mi leszünk a legjobb kotradékok, akiket Démonváros
valaha is látott.
Elmosolyodtam, de a szemem elárulta, hogy nem igazán
szívbeli az a mosoly. A  napon, amikor különleges, új
képességeket és jövőt kellene kapnunk, mi eladni készültünk a
lelkünket a rosszfiúknak.
–  Gondolod, hogy a háború valaha is véget ér? Hogy
valamelyik fél győztesen kerül ki? Hogy a Bukottak talán
győznek? – kérdeztem. Napfény ragyogott a távolban, ahogy a
busz közeledett Angyalváros felé. Angyalváros, ahol egykor
laktunk, míg apám beteg nem lett. Nem sok emlékem volt róla,
de az rémlett, hogy az emberek többsége itt boldog volt.
Shea a tekintetével követett egy vízcseppet, ami az ablakon
gördült épp lefelé. A barátnőm kék szeme csak úgy ragyogott a
bronz bőre mellett. Elengedte a kezem.
–  Nemtom. Próbálok nem reménykedni többé. Mindig
csalódás a vége.
Ez volt a francos igazság. Észrevétlenül járkálhatnánk az
utcákon, de a mai nap után vörös félhold tetoválás fog örökre
megbélyegezni minket a homlokunkon, mindenkinek
egyértelműen a tudtára adva, mire is adtuk a fejünket.
A  határhoz közeledve a busz lassított. Egy őr lépett ki a
háborúban álló két városrészt elválasztó magas betonfal mögül.
Néhány gyors kérdés és a sofőr igazolványának ellenőrzése
után már gurulhattunk is tovább. A  napfény beáradt az
ablakon, melengetve hűvös bőrömet. Azonnal jobb kedvre
derültem, mikor begurultunk Angyalvárosba. Vettem egy mély
levegőt, és éreztem, ahogy a rám telepedett feszültség oldódni
kezd bennem.
Shea elmosolyodott.
– Szereted ezt a helyet.
–  Te nem? – Angyalváros volt a rendes oldal, ahol a jó
emberek éltek.
–  Veled ellentétben, nekem ez nem otthon – mondta
vállrándítva. – Nincs különbség a két oldal között.
Ez igaz volt. Shea New Oreleansból jött ide, és a költözése óta
csakis Démonvárost ismerte, mint otthont. Ő szerette az esőt és
a borongós időt, míg én majd meghaltam a napsütésért és
tengerpartért.
Shea-vel letámolyogtunk a buszról, mikor az közvetlenül a
Feltárás Központ előtt leparkolt. Szorosan magamhoz öleltem a
táskámat, ahogy átvágtunk a forgalmas utcán, és a sorban álló
tinédzserek felé vettük az irányt.
–  Apámmal voltunk itt egy Lakers meccsen. Nem sok
mindenre emlékszem, de képek vannak róla – mondtam Shea-
nek.
–  A  Feltárás senkit nem vár meg! – kiabált egy, a húszas
éveiben járó karcsú nő, miközben az utolsók is átlépték a
duplaszárnyú ajtó küszöbét.
–  Miért ragaszkodnak ehhez a cicomához? Ez nem egy
szalagavató – morogta Shea. Iparkodtunk, hogy felzárkózzunk a
többiekhez. Nem akartam megtudni, mi történik, ha valaki
lekési a Feltárást. Hallottam ezt-azt, és nem volt túl biztató.
 –  Mert ettől jobban érzik magukat – suttogtam, miközben
összeakadt a tekintetem az ajtót tartó egyenruhás nővel.
Lenéztem a kabátján lévő ezüsttekercs jelvényre. Fénymágus
volt. Közvetlenül a jelvénye alatt volt egy másik is, szintén
ezüstből egy BS felirat. A Bukottak Seregének szimbóluma.
A Feltárásra tartó társaim sora egyre szűkülni kezdett, ahogy
egyes oszlopban vonultunk az öltöző felé. Az eseményt szervező
bukott angyalok minden évben ragaszkodtak hozzá, hogy
kiöltözzünk. A  Feltárás után bulit rendeztek, ahová még a
démonhoz kötöttek is hivatalosak voltak.
– Úgy hallottam, csokiszökőkút is lesz a partin! – Shea szeme
felragyogott, ahogy megosztotta velem az infót. Megszállottan
szerette a csokit és a pasikat, de a csokit talán még jobban.
A  Bukottak Seregének tisztje bevárt minket, és rosszalló
pillantást lövellt felénk, egy cüccögés kíséretében.
Shea rászegezte a tekintetét, ahogy sétáltunk tovább előre.
–  Segíthetek valamiben? – kérdezte, a lehető legpicsásabb
hangon. A Bukottak és a tisztjeik magasan álltak a ranglétrán, és
megszentségteleníthetetlenek voltak, úgy tettek, mintha
mindenkinél jobbak lennének, pláne nálunk, démonhoz
kötötteknél.
–  Sajnálatos ennyi elsőszülöttet látni, ahogy a démonoknak
ígérik az életüket – vont vállat a nő.
Egy másik nő előttünk a duplaszárnyú ajtónál névsort
olvasott. Shea megállt, és a tiszt szemébe nézett. Az  ökölbe
szorított kezéből tudtam, hogy belül forrong. Reméltem, hogy
nem kell visszafognom, nekiesni egy tisztnek
bűncselekménynek számított.
Honnan tudja ez egyáltalán, hogy rabszolgajelöltek vagyunk?
Talán korábban az összes aktát átnézte, különös figyelmet
szentelve a magunkfajtáknak.
–  Azt hiszi, odaígérjük magunkat? Azta, ostobább, mint
amilyennek kinéz – fröcsögte Shea.
Meghűlt a vér az ereimben, hiszen nem tudhattuk, milyen
reakcióra számíthatunk a nőtől. Nem töltöttem sok időt a
Bukottak Seregének tagjai és a hasonszőrű emberek közelében,
de úgy hallottam, elnézőbbek voltak, mint, mondjuk, a
démonjárőrök a mi utcáinkon, noha mérget nem vettem volna
rá.
– Nem. – A tiszt közelebb lépett Shea-hez. – Ostoba a tett, hogy
a saját anyátok, aki elsősorban felel a biztonságotokért és a
védelmetekért, odaígért titeket a démonoknak a saját könnyebb
boldogulásáért.
Kiléptem a sorból, készen arra, hogy beolvasok ennek a
nőnek, de akkor az előrébb álló tiszt Shea-t szólította.
– Shea Hallowell. Démonhoz kötött.
Shea még egyszer csúnyán nézett a nőre, majd a magasba
emelte a kezét.
Az  elöl álló tiszt, miután bepötyögött valamit a tabletjébe,
Shea-re mutatott, hogy lépjen elő a sorból. Állt már ott egy
háromfős csoport, akiket felismertem Démonvárosból, mind
démonhoz kötöttek voltak.
– Brielle Atwater. Démonhoz kötött.
Úgy mondták a démonhoz kötöttet, mintha valami mocskos
dolog lett volna, és ettől csak még jobban gyűlöltem őket.
Az önelégült Bukottak Serege.
Felszegett állal felemeltem a kezem. Igen, anyám
életfogytiglan tartó rabszolgaságra adta a fejét egy démonnak,
hogy megmentse apámat, de mi más lehetőségünk lett volna?
Az  emberek ezt teszik a szerelemükért, a családjukért.
A bukottak nem gyógyítottak haldoklókat. Szabad akarat, végzet
és minden más marhaság, nevezd, ahogy akarod. Úgy tartották,
a végzetes betegségben szenvedő embereknek az volt a sorsa,
hogy távozzanak, és senkinek nem szabadna közbeavatkozni.
Istenfélő szemétládák.
Kilépve a sorból követtem Shea-t, és a többi Démonvárosból
érkezett közé álltam. Már öten voltunk. A többiek szabad lelkek
voltak, és jobbra hagyják majd el a színpadot, hogy
feliratkozzanak a Bukottak Akadémiájára. Mágusok, egy látó,
kentaurok és persze a ritka és mitikus égiek mind angyal-
áldottak voltak, és úgy tekintettek rájuk, mint a jófiúkra. Öt éve
nem akadt új égi. Úgy tartották, annyi angyali energia érte őket
a Bukás alatt, hogy már-már maguk is bukott angyalokká
váltak. Könnyű volt kiszúrni őket a hatalmas fehér szárnyukkal,
ami azért még így is kisebb volt, mint a bukottak szárnyai.
Az egyetlen különbség az, hogy míg az égiek bármikor képesek
visszahúzni a szárnyukat, addig a bukott angyaloknak ez nem
adatott meg.
Egyszer láttam egyet. Egy bukottat. Kilencéves voltam,
apámnál akkor diagnosztizálták a rákot. Raphael, a gyógyítás
arkangyala körbejárt a kórházban, áldást szórt a betegekre.
Apámat jó eséllyel kifelejtette. Sosem felejtem el a kinézetét, és
ahogy rám nézett, mintha képes lett volna átlátni rajtam.
Nyugtalanító érzés volt.
– Szabad lelkek ebbe az irányba, démonhoz kötöttek amarra –
kiáltott a főtiszt, és mind beléptünk a csarnokba.
A szabad lelkek jobbra vették az irányt az öltözőjük felé, míg
mi balra, ahol egy szolganő, vörös félhold tetoválással a
homlokán várt ránk. Shea-vel összenéztünk, mikor megláttuk a
marhaösztökét a kezében. Rabszolgafelügyelő volt. Ha
bármelyikünk is megrémülne, vagy próbálna meglógni,
kapnánk egy löket elektromosságot.
Hát ez igazán csodás.
Egy apró öltözőbe vezettek minket, ránézésre koedukáltba.
A rabszolgafelügyelő egy halom ruhára és öltönyre mutatott.
–  Tegyétek magatokat szalonképessé, aztán megyünk a
főcsarnokba. Öt percetek van.
Becsukta maga mögött az ajtót, és a kattanásból ítélve kulcsra
is zárta.
–  Öt dollárba fogadok, hogy Steph kotradék – mondta
hangosan Ben, és mind felnevettünk, mikor Stephanie
bemutatott neki, majd a fenekére csapott. Steph és Ben már egy
éve randiztak. Igaz, hogy nem laktak ugyanabban az épületben,
ahol én és Shea, így csak a suliban láttam őket az egyetlen közös
óránkon, de jó arcok voltak.
Shea elkezdte átforgatni a ruhákat.
–  Az  igazság az, hogy akár mindannyian is lehetünk
kotradékok. Nincs értelme rágódni rajta.
 Összenéztünk Stephanie-vel. Shea volt az én kis
pesszimistám. Sosem látta a fényt az alagút végén, vagy
remélte, hogy jól is elsülhetnek a dolgok. Csakis kivételesen
ritkán történhetett ilyesmi.
James, a kis csoportunk ötödik tagja, hallgatagon ült az egyik
sarokban, és a falat bámulta. Egy volt azok közül a tökéletes
srácok közül, tudjátok, aki okos, hihetetlenül jóképű és meleg.
–  Mi a helyzet, James? – kérdeztem, lehuppanva mellé egy
székre, míg a többiek halkan beszélgettek a ruhakupac felett.
–  Rossz álmom volt múlt éjszaka, ennyi. – Hirtelen felállt, és
odébb lépett, hogy átöltözhessen.
Nyugodt maradtam. Jamesnek megadatott, hogy lássa a jövőt.
Mikor a bukott angyalok sebtében felfüggesztették az erőnket,
nem minden tizennyolc év alatti gyermek erejénél jártak
százszázalékos sikerrel.
Jamesnek jövendőmondó álmai voltak.
Egy nap sikoltozva jött be a suliba, hogy mindenki hagyja el
az épületet, még a tűzjelzőt is beindította. Mindannyian
kirohantunk, és alig tíz perc múlva a Bukottak Seregének
helikoptere csapódott az iskolaépületbe, hatalmas robbanást
előidézve. James annyit mondott, hogy látta álmában, és tudta,
hogy ez valóságos. Szóval, ha James azt mondja, hogy rosszat
álmodott múlt éjszaka, akkor én csupa fül vagyok.
Szórakozottan felkaptam egy rám passzoló selyemruhát, és
követtem Jamest a sarokba, ahol öltözködött. James a mellemre
bámult.
– Fuj, cickók.
 Felnevettem, és a szememet forgatva belebújtam a ruhámba,
a gyenge pántokat a vállamra húztam.
– Szóval… az álmod. Számítsunk egy becsapódó helikopterre,
vagy ilyesmi?
Normál esetben ennyi elég lett volna, hogy megnevettessem
Jamest, de ezúttal kővé vált az arca, és sötétség ült a szemében.
–  Óvatosnak kell lenned – suttogta, miközben kibújtam a
nadrágomból.
Ledermedtem.
– Oké. Kifejtenéd, kérlek? – Mi a fenét jelent ez, és miért én?
Azt mondta, nekem kell óvatosnak lennem. Már eleve ideges
voltam a mai naptól, de most a szívem csak úgy dörömbölt a
mellkasomban.
James óvatosan a többiekre pillantott, akik éppen Shea-n
nevettek, aki épp a tisztet utánozta. James közelebb hajolt
hozzám.
– Más vagy. Ők…
Az ajtó kivágódott, James pedig haptákba vágta magát, mikor
a felügyelő belépett a szobába.
–  Jól van, itt az idő – dübörögte a nő, az ösztökével ránk
mutatva.
Fenébe. Gondolatolvasás képessége most igazán remekül jönne.
Remegő lábakkal követtem a többieket ki az öltözőből. Ha
James azt mondta, óvatosnak kell lennem, akkor immár
hivatalosan is elcseszett ez a szitu.
 
 2. fejezet
 

 
A  szabad lelkektől külön, ábécésorrendben ültettek le minket.
Én pont az ösztökés némber mellett kaptam helyet, így minden
esélyem odalett, hogy megkérdezzem James-től, mi a jó fenét
jelentenek a szavai, de még arra sem volt lehetőségem, hogy
Shea-vel megosszam a történteket, és együtt akadjunk ki. Ülnöm
kellett a helyemen, és hagyni, hogy a vad képzelőerőm
mindenféle őrült teóriát szüljön.
Megfordulva megtaláltam tekintetemmel anyámat és Mikey-t
a tömegben. Az  aréna távol eső részében ültek, és a
jelenlétüktől csak még idegesebb lettem. Elkezdődött a
ceremónia, és biztosra vettem, hogy hanyatt fogok esni az
ereimben lüktető adrenalintól.
„Más vagy. Óvatosnak kell lenned.” Ezt mondta James, és ha ez
nem egy baljós jel volt, akkor nem tudom, mi lehet az.
Nem figyeltem a színpadra, de egy dübörgő hang odavonzotta
a figyelmem.
– Földi polgárok! Legyetek üdvözölve!
Kirázott a hideg a bukott angyal láttán. Raphael arkangyal.
Óriási volt, több mint kétméteres magasságával fölébünk
tornyosult. Hullámos haja akár a folyékony arany, szeme rabul
ejtően kék. Úgy tűnt, a harmincas évei elején járhat, pont úgy,
mint amikor találkoztam vele. Meg is feledkeztem róla, hogy a
bukottak nem öregszenek. Hosszú, finom szárnyai olyan vakító
fehérséggel ragyogtak, hogy nehéz volt egyenesen ránézni.
A  színpad gyöngyszínű járólappal kirakott jobb oldalán állt
Raphael, míg a fekete ónixszal borított bal oldalról egy
méregzsák démon meredt rá.
– Tizenhárom esztendeje, pontosan ezen a napon, háború tört
ki a Mennyekben, ami tévedésből aztán itt, a Földön folytatódott
– ismerte el az angyal. A méregzsák démon a szemeit forgatta. –
Nem tudtuk semmissé tenni az emberiségre hozott vészt, de ha
mást nem is, azt elértük, hogy az erőtök szunnyadjon, míg fel
nem nőtök hozzá. Most eljött az ideje, hogy ezt az erőt szabadon
engedjük, megkezdhessétek a tréninget a számotokra kijelölt
akadémián, és elfoglalhassátok jogos helyeteket a
társadalomban.
Hallottam pletykákat egy kölyökről, aki elmenekült a Feltárás
elől. Vagy két évig bujkált, mielőtt az ereje magától felszínre tört
volna. Rémszipák volt. Démon ugyan, de szabad lélek. Senki
nem volt, aki taníthatta volna, ezért rátámadt egy egész
városra, majd a Bukottak Serege végzett vele, mikor feltűntek a
színen, hogy rendet tegyenek utána. A történet tanulsága: menj
el a Feltárásra, fogadd el, ami neked jut, és tanulj a számodra
kijelölt akadémián. Az  erőket csak bizonyos ideig lehet féken
tartani.
A démon előrelépett, sötét árnyékot vetve az arkangyalra.
 –  Amikor szólítunk titeket, feljöttök a színpadra, és a fehér
körletbe álltok. Miután Raphael felszabadítja az erőtöket, jobbra
távoztok, ha szabad lélekként a Bukottak Akadémiájára
nyertetek felvételt, és balra, az Alantasok Akadémiája felé, ha
démonhoz kötöttek vagytok – villantotta ki borotvaéles fogait a
démon.
Az angyal olyan rosszalló pillantást vetett a démonra, hogy a
hideg is kirázott tőle.
–  Kezdjük! – szólt Raphael. A  démon kihátrált a színpad
közepéről, hogy egy másik démon mellé üljön, akit felismertem.
Anyám főnöke volt az, Burdock mester, egy kénkő démon, aki
a markában tartott minket egy szerződéssel. Önelégülten ült a
székében, bolyhos fekete szarvai akár a fülek meredtek felfelé.
Hallottam történeteket, hogy miként öklelte fel azokat, akik
felbőszítették. Félúton volt egy ember és egy bika között, és
hamarosan az én mesterem is lesz. Egy démon a létező
legkísértetiesebben csillogó fekete szemekkel, amit valaha látott
a világ.
–  Tilly Anderson. Szabad lélek – rántott ki a gondolataimból
Raphael hangja.
Raphael a színpad fehér felének közepén állt, a bal oldalán
pedig egy a húszas évei elején járó fiú, egy égi. Magas srác volt,
sötétbarna haja középen hosszú, két oldalon felnyírt. Földöntúli
szárnyai megbabonáztak. Bizonyos szögből nézve ragyogtak a
szárnyai, a fehér tollak mintha elektromossággal lettek volna
feltöltve, ahogy a kék fény alatt táncoltak.
Felismertem a srácot. Ő volt az égi, öt évvel ezelőttről. Lincoln
valami. Minden újságban írtak róla. Kivételes volt, hogy két égi,
Michael arkangyal és Raphael arkangyal erejét is magában
hordozta. Az  a hír járta, hogy megváltoztatta a háború képét,
hogy a démongyilkossági rátája az egyik legmagasabb volt, és
hogy a völgy egy részét újra Angyalváros fennhatósága alá
vonta. Annak ellenére, hogy a bukottak és a démonok egy tető
alatt tartózkodtak a Feltárás idején, a háború közöttük e falakon
kívül továbbra is tombolt.
Mélyen együttéreztem Tillyvel, ahogy idegesen a színpad felé
sétált. Elsőnek lenni egy ilyen alkalmon szívás lehetett. Piszok
szívás. Kicsit előrehajolva próbáltam elkapni Shea tekintetét, de
a rabszolga a combomra csapva figyelmeztetett, hogy ne
forgolódjak. A  nyelvembe harapva kényszerítettem magam,
hogy ne lökjem el a kezét. Tilly nevetségesen festett a sárga
estélyiben, ahogy mindannyian. De a bukottak igazi
szőrszálhasogatóak voltak, ha ceremóniáról és tiszteletről volt
szó, úgyhogy ragaszkodtak ehhez.
Ahogy Tilly megállt az arkangyal előtt, még vagy
húszméternyire tőle, ahol a helyem volt, is éreztem a
szorongását. A  Feltárás rémisztő dolog volt. Hogy csak úgy
valamiféle szörnnyé változz életed hátralevő részére… Ki képes
izgatottan várni erre? Kiszúrtam egy csapatnyi tisztet a
Bukottak Seregéből, akik a színpad jobb oldalán várakoztak,
hogy üdvözölhessék Tillyt, ha majd eljön az ideje. Amint
felfedik az erejét, egy szempillantás alatt a szabad lelkek
számára fenntartott előkelő, ám csalóka Bukottak
Akadémiájának tagja lesz. Hacsak nem mégis egy kotradék. Ez
volt az egyetlen természetfeletti faj, amelyiknek nem kellett
iskolába járnia. A  kotradékok egyszerűen lesétáltak a
színpadról, és kaptak egy munkát a város tisztaságáért felelős
minisztériumtól.
Raphael Tilly feje fölé tartott kezéből ragyogó narancssárga
por hullt alá, beterítve vele a lány egész testét. Mind elhűlve
bámultunk a Tilly bőrét beborító aranyló porra. Úgy festett,
mint egy ragyogó angyal a karácsonyfa csúcsán. Így értelmet
nyert a ruha. Lélegzetelállító volt. De nem tartott sokáig.
Néhány pillanat múlva zihálni kezdett, és teste kétrét görnyedt
a fájdalomtól.
Sosem láttam még, hogyan zajlik a Feltárás, mivel csak az
érintett családok voltak hivatalosak a ceremóniára, és a tévében
sem vetítették soha. Tilly nyüszítő hangot adott, majd mintha
ott sem lett volna, a por semmivé lett. Reszketve meredt a
tömegre. Szent ég! Az  egykor kék szeme feketévé változott, a
bőre hófehérré, a szemfogai megnyúltak.
Raphael vetett rá egy pillantást, majd bólintott felé.
–  Tilly Anderson. Éjfarkas. Isten hozott a Bukottak
Akadémiáján.
Hüppögést hallottam valamelyik sorból, feltételezem, Tilly
édesanyja lehetett az. Az éjfarkasok nem léphettek ki az utcára
napközben, valamiféle allergiás reakció miatt. Kiképezték őket,
és a háborúban titáni erejüket és sebességüket használták.
Ugyanakkor a szabad lelkek szemében nem voltak mások, csak
a csőcselék fattyai. Az  éjfarkasok démonhoz kötöttek voltak, a
rémszipákokkal, a nekromantákkal és a sötét mágusokkal
együtt.
Tillytől egész hátralevő életében félni fognak, és végül majd
minden bizonnyal Démonvárosban telepszik le, csak hogy
normálisnak érezze magát.
Tilly szégyenében lehorgasztott fejjel vágott át a fehér padlón,
egyenesen a rá váró Bukottak Seregéhez, hogy megkapja a
kormány által kiadott új igazolványait. A  képzéséhez
kirendeltek neki egy éjfarkas mestert.
–  Brielle Atwater. Démonhoz kötött. – Raphael hangja
visszarántott a jelenbe.
NE! Francba az ábécérenddel.
Az  adrenalinsokktól kissé szédülten felálltam, a szívem
zakatolt a mellkasomban. Bódultan lépdeltem a színpad felé,
ügyelve, hogy rá ne lépjek a túl hosszú taláromra.
–  Sima liba! – kiáltotta Shea. Hallottam, ahogy a
rabszolgafelügyelő csendre inti, ami mosolyt csalt az arcomra,
és kissé magabiztosabban lépdeltem előre. Nem számít, mi fog
történni, aznap este még hazamehetek, és együtt tölthetek egy
kis időt anyámmal, az öcsémmel és Shea-vel. Ezen semmi sem
változtathat. Ha valami szar munkát kell végeznem életem
hátralevő részében, hát legyen. A  családom akkor is ott lesz
nekem.
Még mielőtt észrevettem volna, máris a színpad közepén
álltam a bukott angyal előtt.
–  Brielle – szólított a keresztnevemen, mintha csak jó
cimborák lettünk volna. Ettől egyszerre voltam ideges, és adott
megnyugvást.
 –  Igen, uram? – Nem ismertem a protokollt. Démonok között
nőttem fel, nem a gyönyörű szárnyas teremtmények közt.
Raphael szomorúan nézett rám.
– Elnézésed kérem a körülmények miatt, amiknek a közepébe
csöppentél – suttogta.
Őrültség, de sírhatnékom támadt. Miért csinálja ezt? Csak
szórd rám a francos csillogó port, és essünk túl ezen az egész
hajcihőn! Mélyenszántó marhaságok nem segítenek túljutnom
ezen, csak gyengébbnek láttatnak.
Érzelmeimet elrejtve bólintottam. Raphael háta mögött
Lincoln bukkant fel, és úgy bámult rám, mintha a Föld szennye
volnék. Több volt a tekintetében, mint amihez hozzászoktam
ezektől az emberektől, hogy lenéznek azért, mert
rabszolgasorsra ítéltettem.
Szívesen bemutattam volna neki, de jobbnak láttam, ha
inkább nem teszem, és inkább a fejem fölött szétnyíló hatalmas
tenyérre összpontosítottam a figyelmem. Egy bukott arkangyal
mellett álltam, akinek nagyobb hatalma van, mint amit
egyáltalán el tudok képzelni.
Nem volt időm jobban belemélyedni a gondolatba, a
narancssárga por hullni kezdett rám. Beterítette a bőrömet,
csiklandozott, ahogy a pórusaimon át felszívódott. Bizsergető
érzés öntött el, ahogy a korábban sosem tapasztalt energia
kezdett szétáradni bennem. A bizsergés égő érzéssé vált, izzadni
kezdtem. Kotradék leszek? Vagy rosszabb? Valami olyasmi, mint
Tilly? Mi van, ha szarvam nő? Én csak valami középszerű
akartam lenni. Valahol középen állni a ranglétrán, se túl
magasan, se túl alacsonyan. Túl nagy hatalommal, az Akadémia
elvégzése után, rögtön a frontvonalba küldtek. Én csak azt
akartam, hogy az életem semmit se változzon.
Izzó fájdalom hasított végig rajtam, a gyomromtól indulva a
mellkasomon át a lapockámig, miközben sikítva zuhantam
előre. Semmihez sem fogható fájdalom volt, küzdöttem, hogy el
ne ájuljak. Égett a hátam, és anyám életére mondom, ez a
fájdalom még a szülésnél is rosszabb volt. Hányás kerülgetett.
Próbáltam csendben tűrni, de amikor egy vakító fény villant
mögöttem, és a hátamat mintha felhasították volna, nem bírtam
nem sikoltani. Sikítottam, mintha élve nyúznának.
Ruhák? Azért bújtatnak minket ruhába, hogy ilyesmin menjünk
keresztül? Hol van a Vicodin? Morfium? Bármi?
A  fájdalom éles szúróból tompa lüktetéssé vált. A  tömegből
hallható hüledezésből ítélve valami egészen őrületes dolog
történhetett. Moccanni sem mertem. Mintha az egész testem
lángolt volna. Annyira fájt, hogy legszívesebben újra sikítottam
volna.
–  Brielle! – kiáltotta Shea, és zűrzavar támadt a sorokban.
Hunyorogva néztem fel. Minden túl fényes volt, a zajok túl
hangosak, a szagok túl erősek.
– Angyal-áldott! – suttogta Raphael olyan halkan, hogy nem is
voltam benne biztos, jól hallottam-e.
Angyal-áldott.
Mindössze négy angyali erő volt szemben a szintén négy
démonival, amivé válhattunk. Lenéztem a kezemre, de
eltekintve a csillogó portól a bőrömön, normálisnak tűnt.
Megpróbáltam felállni, de nem találtam az egyensúlyomat.
Talán szarvakat növesztettem, vagy valami. Vagy kentaur lett
belőlem, félig állat, félig ember.
Mormogást hallottam a Bukottak Serege felől, amitől csak
idegesebb lettem. Sosem szegték meg a protokollt, de most
fújtattak, mutogattak rám, közelebb léptek.
–  Kelj fel! – Elöntött a félelem, ahogy a méregzsák rám
mordult. Megpróbáltam újra felállni, és ekkor vettem észre, mi
volt a baj. Magam mögé tekintve egy pár tündöklő égi szárnyat
véltem felfedezni. Éjfeketék voltak.
Bassza meg!
Raphael felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Az érintése
enyhítő balzsamként áradt szét a testemben, megszüntetve a
fájdalmat. Könnyebb volt lélegezni a lüktető fájdalom nélkül.
Szárnyaim nőttek. Francos fekete szárnyak. Sosem hallottam
még fekete szárnyakkal megáldott égiről. Mindnek fehér
szárnya volt. Kivétel nélkül. Mindig.
– Brielle Atwater. É-égi – akadozott Raphael hangja.
Nem bírtam a tömeg felé fordulni.
–  Gyere, és fogadd a rabszolgák jelét – szólt a méregzsák a
színpad fekete vonalának szélén állva. Próbáltam kiszabadítani
magam Raphael kezéből, és a fekete vonalhoz lépni, de csak
még erősebben szorított.
– Hozzánk tartozik – szisszent fel az arkangyal.
Mi a búbánatot mondott?
Lincoln közelebb lépett, és egy fényes kardot húzott elő a
tokjából. Sokkos állapotban meredtem a méregzsák démonra,
akinek fekete füst áradt a szarvaiból.
–  Tiszteletben tartjátok az egyezményt, vagy most azonnal
háborút robbantok. Adjátok! Oda! – őrjöngött a démon. Anyám
mestere közelebb lépett.
Raphael magabiztosnak tűnt, szigorúan nézett a démonokra.
–  Csalással vetted rá, hogy aláírja a szerződést. Nem volt
tudatában, hogy az elsőszülöttje a tét.
Azta! Honnan tudott erről?
Burdock mester hangosan tapsolt, és egy barna pergamen
jelent meg a kezében. Apró aranyszínű szöveg állt rajta, az alján
egy vörös, véres ujjlenyomat. Az anyámé.
–  Az  ő hibája, hogy nem olvasta el az egészet. Most add át a
szolgámat, ha nem akarod, hogy újra Poklot hozzunk a Földre –
krákogott Burdock mester.
Fájni kezdett a csuklóm Raphael szorításában. Elég volt a
gondolat, és már lazított is a szorításon.
–  Nem – jelentette ki Raphael. A  falak megremegtek a
hangjától, mintha ezerszer magasabb hangerőre tekerték volna.
A  méregzsák a színpad mellett álló rabszolgafelügyelők
egyikére nézett.
– Hozd el nekem az anyját, hogy megölhessem!
– Nem! – ugrottam előre, de Raphael visszarántott.
– Ne lépd át azt a vonalat – suttogta.
Hitetlenül néztem rá.
– Engedj el! – követeltem, és láttam, ahogy a fájdalom átsuhan
az arcán. Jól tudtam, hogy egyvalamit komolyan vettek a
bukottak: a szabad akaratot. Muszáj volt tiszteletben tartaniuk a
szabad akaratunkat.
Raphael az ajkába harapott.
– Nem érted. Még nem dőlt el. Ha megkapod a jelet…
–  Hadd menjek! – mondtam, még határozottabban
félbeszakítva őt, az erőm növekedett bennem. Ezzel egy időben
hallottam, hogy anyám felsikolt a tömegben.
Raphael elengedte a kezem, és a sokktól tágra nyílt szemmel
lépett egyet hátra.
– Ostoba lány – köpte oda Lincoln.
– Cseszd meg! – vágtam vissza, majd kiléptem a színpad fehér
részéről, át a fekete vonalon arra az oldalra, ahová tartoztam.
A  Bukottak Seregének egyöntetű megdöbbenése gyomron
vágott. Hányinger lett úrrá rajtam, ahogy közelebb léptem a
méregzsákhoz, aki valósággal nyáladzott a fekete szárnyaim
láttán.
– Fogalma sincs róla, mit csinál – súgta Raphael Lincolnnak.
A méregzsák tekintetétől felerősödött a hányingerem.
–  Térdre, és teljesítsd be végzetedet, mint az alantasok
rabszolgája!
Hirtelen megbánás lett úrrá rajtam. Késztetést éreztem, hogy
rohanjak, repüljek el innen messzire. Bármit megtettem volna,
hogy ne kapjam meg a jelet. De akkor meghallottam anyám
fájdalmas nyöszörgését magam mögött, és készségesen térdre
rogytam. Anyám rabszolga volt, én is az vagyok, és nincs
semmi, amit tehetnénk ellene. Mikey szabad lélek volt, és erre
kellett koncentrálnom.
A  démon villámgyors mozdulattal nyomta a hüvelykujját a
homlokomhoz, szúró fájdalmat hagyva utána. Azonnal tudtam,
hogy megkaptam a vörös jelet. A rabszolgák jelét.
– Kész is – sóhajtott megkönnyebbülten a méregzsák.
–  Nekünk kell kiképeznünk. Nálatok nincs senki, aki elbírna
az erejével, te is tudod – szólt Raphael.
Mi?
– Napi hat óra. Semmi több – horkant fel a démon.
Raphael minden bizonnyal bólintott, mert a méregzsák
utasított, hogy álljak fel. Amikor kiegyenesedtem, egy utolsó
önelégült pillantással elbocsátott, mire a jel a homlokomon égő
fájdalommal életre kelt. Parancs volt, és a parancsnak
engedelmeskedni kellett.
A Feltárás után mindig volt egy fogadás, ahol olyan desszertet
ehettél, amit épp megkívántál, és hajnalig táncolhattál. Ez volt
az egyetlen, amit örömmel vártunk, az egyetlen, amit a
bukottak tehettek értünk. Egyfajta bocsánatkérés, hogy ebbe a
kalamajkába sodortak minket. Nem akartam hazamenni.
Maradni akartam, hogy lássam, mivé lesz Shea, táncolni
akartam, és csokit enni. De több eszem volt, mintsem
ellenszegüljek egy ilyen nap után.
– Igen, mester – sziszegtem összeszorított fogakkal, és a tömeg
felé fordultam.
Shea a folyosó közepén állt, egy fenyítőpálcát szorítottak a
hátához, anyámat pedig Burdock mester a hajánál fogva
tartotta magánál. Ahogy közeledtem feléjük, anyám egy
rántással kiszabadította magát, és hozzám rohant, hogy
átölelhessen.
 –  Ki vagyok én? – kérdeztem suttogva, mert egy fekete
szárnyú égi nem volt akármi.
– Nem tudom, drágám, de biztos, hogy fontos – felelte.
Aha, naná, hogy az.
Egy arkangyal majdnem háborút indított miattam. Ebben a
percben boldogabb volnék kotradékként.
 

 
Az új főnököm jóvoltából a ceremónia után egy fekete SUV várt
ránk. Nyilván nem akarta, hogy ezekkel a szárnyakkal buszra
szálljak, és pánikot keltsek. Próbáltam behúzni őket, hogy újra
rejtve legyenek, de minden kísérletem kudarcba fulladt, amikor
pedig kénytelen voltam rájuk ülni, fájt. Szerettem volna sírni,
ahogy a kocsi hátsó ülésén feküdtem.
Otthon vacsora nélkül egyenesen a szobámba mentem.
Anyám és Mikey is megpróbáltak beszélni velem, de mindhiába.
A  szobámban a gondolataim társaságában végre eleredtek a
könnyeim. Furcsa pózban feküdtem, párnával a vállam alatt,
hogy ne fájjon a szárnyam. Koromfeketék voltak, és nagyon is
valóságosak. Mint egy kar vagy láb, éreztem őket. Nem
hallottam még egyetlen démon rabszolga égiről sem korábban.
Égiek ritkán születtek a Feltárásokon, és ha valaki az is lett,
azonnal lecsaptak rá, és a Bukottak Seregének valamelyik
legmagasabb rangjával ruházták fel. Az  a seggfej Lincoln
parancsnokhelyettes volt egy arkangyal mögött, és max
huszonkét éves lehetett. Éginek lenni nagy szám volt, tudom, de
mégis mihez kezdhettem volna?
Újra és újra lejátszottam a fejemben a színpadon történteket.
Raphael mondta, hogy ne lépjem át azt a vonalat. Miért? Mintha
lett volna választásom. Muszáj volt eleget tennem a
szerződésnek. Eszem ágában sem volt feláldozni az anyámat a
saját szabadságomért, már ha erre számítottak.
De leginkább az előttem álló ismeretlentől tartottam. Mit
fognak kérni tőlem a démon mesterek, most, hogy tudják,
milyen erővel bírok? A  háború frontvonalába küldenek majd?
Gyilkost csinálnak belőlem? A  puszta gondolattól is émelyegni
kezdtem. Mindig is határozottan a bukottakkal szimpatizáltam,
ők voltak a jótevők. Senki nem éhezett Angyalvárosban, senkit
nem öltek meg egyetlen hiba miatt. Aggodalmat keltett bennem,
hogy most túl magasra kerültem a ranglétrán, és ezért majd
szörnyű dolgokat kell tennem. Dolgokat, amikre erkölcsileg
képtelen voltam, mégis a túlélést biztosították.
Halk kopogás hallatszott.
– Menj innen! – szóltam ki anyámnak, letörölve a könnyeimet.
Kinyílt az ajtó. Épp készültem rákiabálni anyámra, mikor
megláttam, hogy Shea áll az ajtóban egy doboz Kilencedik
Mennyország fánkkal a kezében. Összefutott a nyál a számban.
– Te nem… – tátogtam örömmel.
Vállat vonva beljebb lépett, berúgta az ajtót maga mögött, és a
fánkos dobozt letette mellém az ágyra. Az ő homlokán is ott volt
a vörös félhold tetoválás.
–  Most már hatalmas Mágus vagyok, bébi. Azt teszek, amit
csak akarok – vigyorgott a fánkokra mutatva.
 – Egy Mágus? – csodálkoztam.
Egy pillanatra sebezhetőnek tűnt, de aztán ez az érzés
gyorsan tovafoszlott, ő pedig önelégülten bólintott.
Hát ez a nap egyre őrültebb lesz.
A  mágusok rendelkeztek a második legnagyobb hatalommal
az égiek után. Normál esetben a Bukottak Akadémiájára jártak,
de ha démonhoz kötött voltál, az Alantasok Akadémiája jutott,
és sötét mágiára tanítottak.
–  Melyik iskola? – nagyot nyeltem. Imádkoztam, hogy azt
felelje, Raphael harcolt érte is, hogy a Bukottak Akadémiáján
tanulhasson.
– Alantasok – vallotta be, a hangja üresen csengett.
Francba. A  sötét mágiát tanuló mágusok gonosszá változtak.
Kényszerítették őket, hogy démoni erőket szabadítsanak fel, és
tegyenek rémséges dolgokat. Ez talán még rosszabb volt, mint
ami velem történt.
– Ezt cseszhetjük – szögeztem le.
Shea felnyitotta a fánkos doboz tetejét, mire édes cukorillat
szállt a levegőben.
–  Cseszhetjük, de legalább Kilencedik Mennyország fánkot
ehetünk.
Halványan rámosolyogtam. Régi vicc volt ez közöttünk.
Aznap, amikor találkoztunk, megkérdezte, mi hiányzik
leginkább Angyalvárosból. Habozás nélkül a fánkot mondtam.
Nem hétköznapi fánkok voltak. Varázslattal voltak töltve.
A  tulajdonos egy fénymágus volt, aki minden egyes fánkra
varázsigét szórt. A  bolondgomba nevű volt a kedvencem. Egy
harapástól is hisztérikus nevetésben tört ki az ember, ami abba
sem maradt vagy tíz percig. Shea a szivacsdinnyét szerette. Egy
fél fánk két órára kiütötte az embert. Arról nem is beszélve,
milyen fenséges ízük volt.
–  Komolyan, hogyan szerezted őket? – méricskéltem egy
bolondgombát. A  piros cseresznyés máz összetéveszthetetlen
volt.
Mindig órákig kellett sorba állni értük, és egy vagyonba
kerültek. Shea csak egyszer evett ilyet, amikor a tizenhatodik
születésnapunkat ünnepeltük. Anyám csak kettő fánkot vett.
Szabadnapot kellett kivennie, hogy Angyalvárosba utazhasson,
és biztosra veszem, hogy hónapokig spórolt rájuk. Nem kaptunk
mást abban az évben. Sosem láttam még egy egész dobozzal
egyszerre. Kerülhetett vagy ezer dolcsiba.
Shea elmosolyodott.
–  A  fogadáson szolgálták fel őket. Flörtöltem a felszolgáló
sráccal, és elrejtettem egy dobozt a ruhám alá.
Néhány fánk összenyomódott kissé, most már tudom, miért.
–  Te vagy a legjobb! – mondtam neki. Megragadtam egy
bolondgombát, Shea pedig egy élénk narancssárga színűt,
amiről fogalmam sem volt, milyen lehet.
–  Egészségünkre! – koccintottunk a fánkokkal, és jó nagyot
haraptunk belőlük. Amint a fanyar cseresznye a nyelvemhez
ért, elöntött a boldogság. Öröm áradt szét bennem, és
nevetésben törtem ki.
–  Nem tudom megmondani, az enyém mit csinál – mondta
Shea. De ahogy megszólalt, mindketten tudtuk a választ.
A hangja olyan volt, mintha héliumot szippantott volna.
 

 
A következő órát a különböző fánkokkal töltöttük, egyik hatása
sem tartott pár percnél tovább. Utoljára hagytuk a
szivacsdinnyét.
–  Készen állsz ellazulni? – kérdezte, félbetörve a lime-zöld
fánkot.
– De mennyire! – Át akartam aludni a napot, és majd holnap
aggódni mindenen.
Mindketten beleharaptunk a magunk fél fánkjába, és
azonnali nyugalom lett úrrá rajtam. Ezzel kellett volna
kezdenem. Az  egyetlen dolog, ami a szorongásomat oldani
tudta.
Shea a lábamnál elnyúlva nézett rám.
– Fekete szárnyaid vannak – jelentette ki ábrándos hangon.
Biztosra vettem, hogy a fánkok keveredtek, kissé habókossá
téve Shea-t.
Abban is biztos voltam, hogy némelyik fánkhoz
huszonegynek kellett lenni.
– Azok – helyeseltem. Kezdett maga alá gyűrni az álom.
Már majdnem elaludtam, mikor Shea harsogó hangja
felrázott.
– Nem hagyom, hogy a sötétség eluralkodjon rajtad, ha te sem
hagysz engem elveszni – mondta.
Gombóc nőtt a torkomban. Gonosszá válni, miközben a
démonok bábként játszanak velem; ez volt a legnagyobb
félelmem. Amennyire a szárnyaim engedték, előrehajoltam, és
megragadtam Shea kezét.
–  Előbb ölnélek meg, mintsem sötét mágusként lássalak! –
tettem ígéretet.
– Helyes! – mosolygott rám.
Végül az álom mindkettőnket magával rántott.
 
 3. fejezet
 

 
Másnap reggel arra ébredtem, hogy anyám a lábával noszogat.
Fél szemmel az órára néztem. Hajnali öt óra volt, még nem is
pirkadt.
–  Neeem… – mormoltam a hátamra fordulva, azonban egy
éles szúrás figyelmeztetett, hogy még mindig hatalmas
angyalszárnyaim vannak, és nem fordulhatok „csak úgy” a
hátamra.
Anyám tovább nógatott.
– Kelj fel! Megérkezett érted a kocsi a Bukottak Akadémiájáról
– suttogta, hogy fel ne ébressze Shea-t. – Az  óráid mindennap
hattól délig tartanak majd, hogy a démoni munkádat
zavartalanul végezhesd.
Azonnal magamhoz tértem.
– Most viccelsz? – meredtem anyámra, noha tudtam, ő csak a
hírnök.
Vállat vont.
–  Zuhanyozz le, aztán öltözz. A  tegnapi fiú a színpadról a
kocsiban vár.
Villámgyorsan felültem. Összerándultam a mozdulattól,
ahogy észrevettem, a jobb szárnyam mennyire merev attól,
hogy egész éjszaka rajta feküdtem. Lincoln itt van?
Démonvárosban? Azt hittem, lángra kapnak, ha átlépik a határt,
vagy valami.
A szárnyaimra néztem.
– Mégis, hogy zuhanyozzak ezekkel a hátamon? – Még mindig
a tegnap esti ruhában voltam.
Anyám újra vállat vont.
– Találd ki. Nem hiszem, hogy szeret várakozni.
Morogva a fürdőszobába siettem. Ez a srác már amúgy is az
ellenségeim listáján volt, és most még az alvásomba is
belerondított.
Furcsa mozdulatokkal lecsutakoltam magam, már amennyire
ez sikerülhetett. Miután nagy nehezen magamra erőltettem egy
szűk fekete nadrágot, és kontyba kötöttem a hosszú szőke
hajamat, felmértem, milyen lehetőségeim vannak a pólóimat
illetően. Elképzelhetetlen volt, hogy a fejemen át bármit is fel
tudjak venni, így nem maradt más választásom, mint belelépni
és úgy felhúzni. A  melltartómmal még könnyen ment a dolog,
de a szűk szürke topom macerásnak bizonyult. Nagy nehezen
sikerült magamra rángatni, mikor anyám kopogott megint.
–  Azt mondta, nincs ideje, hogy egy királykisasszonyt
képezzen ki, inkább elmegy – mondta anyám az ajtón át.
Az  az anyaszomorító! Az  ajtóban anyám elviteles kávéval és
bagellel a kezében várt. Elvettem tőle a reggelit, elbúcsúztunk,
és gyorsan belebújtam a bakancsomba.
Lincoln hajnali ötkor felver, sietteti az első zuhanyomat
ezekkel a gigantikus szárnyakkal, és még futok is miatta!
Utáltam futni. Ezért még megkapja a magáét. Mikor kiértem,
láttam, hogy egy vadiúj fehér SUV elhajt a ház elől.
Ezt nem teheti!
–  Jó reggelt, Brielle! – hallottam Bernie lágy hangját a
sátrából.
Fenébe! Elfelejtettem vacsorát hozni neki tegnap. Betettem a
bagelt a sátorba.
–  Reggelt! Bocsi, de késésben vagyok. Később dumálunk! –
kiáltottam, és teljes sebességgel futni kezdtem.
Az  útra ugorva az első eszembe ötlő dolgot tettem:
elhajítottam a kávéspoharamat, és örömmel néztem, ahogy
Lincoln kocsijának csapódik. Azonnal kigyulladtak a féklámpái.
Teljes nyugalomban sétáltam a kocsi anyósülés felőli ajtajához,
kinyitottam, és szemben találtam magam egy égivel.
Lincoln idegesítően gyönyörű volt. Még most is, hogy szúrós
pillantást vetett felém a kék szemével, nem tudtam figyelmen
kívül hagyni, mennyire vonzó. De ez nem tartott vissza attól,
hogy beolvassak neki kicsit.
– Figyelj, haver. Életem legrosszabb estéje volt a tegnapi, még
mindig másnapos vagyok a Kilencedik Mennyország fánkoktól,
és elpocsékoltam egy tökéletes pohár kávét, szóval higgadj le.
A szája sarka megrándult, de nyugodt maradt.
–  Te figyelj ide, hercegnő. Minden egyes Démonvárosban
eltöltött perc olyan, mint ezernyi késszúrás a hátamban. Szállj
be a kocsiba, vagy húzz haza.
Seggfej. Hátrahőköltem a meglepetéstől. Most, hogy említette,
tényleg úgy nézett ki, mint akinek fájdalmai vannak. Azt hittem,
azért van, mert rám dühös. Talán nem kapnak lángra,
egyszerűen csak pocsékul érzik itt magukat.
– Nem tudok beülni a szárnyaimtól – mondtam. Keresztbe tett
karral bámultam az aprócska kis helyet, ahová be kellett volna
ülnöm.
Szemforgatva közelebb hajolt, és felém nyúlt.
Összerezzentem, amitől ellágyult az arca.
– Meg kell érintenem őket.
Ó! Behajoltam a kocsiba, ő pedig a jobb kezével gyengéden
végigsimított a szárnyam tetején, jóleső érzést árasztva szét a
karjaimban. Egy hirtelen éles fájdalmat követően eltűntek.
Ilyen egyszerűen.
– Most pedig szállj be! – utasított.
És újra itt van Seggfej Kapitány.
Beszálltam, és bekapcsoltam a biztonsági övemet.
– Tartozol egy kávéval.
Felém sandított ugyan, de hallgatott, mint a sír.
A  kocsi vadonatúj volt. Szó szerint. Még ott volt a matrica a
szélvédőn.
– Klassz kocsi – ismertem el.
–  Örülök, hogy tetszik. Nem tudlak mindennap felvenni. Túl
fájdalmas ebben a pöcegödörben tartózkodnom. A kocsi a tiéd,
míg a tanulmányaidat be nem fejezed. A  Bukottak
Akadémiájának jóvoltából – mondta ellenszenvesen.
Leesett az állam.
– Hogy mondod? – Az Akadémia négy év volt.
 –  Lényegében a saját kocsidhoz vágtad azt a kávét –
mosolygott önelégülten, miközben felhajtott az Angyalvárosba
vezető 105-ös útra.
Majom. Ugyanolyan, mint a többiek. Ítélkezik. Ítélkezik,
amiért anyám elfogadta a rabszolgasort, amiért átléptem
tegnap a vonalat. Keresztbe fontam a karom, és úgy döntöttem,
az út hátralévő részében nem veszek róla tudomást. Ami korgó
gyomorral és koffein nélkül nehezebbnek bizonyult, mint
hittem.
Ahogy Angyalváros felbukkant a horizonton, nem bírtam
kiverni a kérdést a fejemből, miért pont őt küldték értem. Ő lesz
a kiképzőm? Hiszen még gyerek. Biztosra vettem, hogy vannak
nála sokkal alkalmasabb égiek is a feladatra, több mint négy év
tapasztalattal a hátuk mögött.
–  Pontosan miért is te vagy az új kiképzőm? – kérdeztem,
miközben a kocsi lassított a határnál. Az őr egy pillantást vetett
Lincolnra, és már mehettünk is tovább. Amint átértünk a
határon, feltűnt, hogy a nyugtalanság kissé eltűnt Lincoln
arcáról, de nem teljesen.
Fél szemmel felém pillantott.
– Én vagyok az egyetlen, aki jelentkezett a feladatra.
– Marhaság! – horkantam fel.
–  Azt hiszed, mindenki repesve várta az alkalmat, hogy
kiképezhessen egy sötét égit? – nevetett fel.
Bizseregni kezdett a bőröm a szavaitól.
– Így neveznek engem?
– Többek között – vont vállat.
 Elkeseredve bámultam kifelé az ablakon.
–  Mi lehet rosszabb a sötét éginél? – A  sötét egyenlő volt a
gonosszal. Lényegében azt hitték, egy repkedő démon vagyok.
Lincoln habozott a válasszal, mintha meg akarna óvni a
legrosszabbtól.
–  Ugyan, kérlek! Ne játszd hirtelen a jófiút – mondtam, mire
ingerült lett.
– Legyen. Fél füllel hallottam, hogy néhányan azt beszélik az
Akadémián, hogy talán valamiféle arkdémon lehetsz.
Ettől a rémisztő gondolattól a lábam remegni kezdett, mint a
kocsonya.
– Arkdémon? Az meg micsoda?
Lincoln a következő kijáraton lehajtott az autópályáról, és az
a környék tárult a szemem elé, ahol valaha laktunk.
Az  erkélyről lógó vidám virágok eszembe juttatták a régi szép
időket.
A  Bukottak Akadémiája Santa Monica gyönyörű városában
volt, néhány percre a tengertől. Egykor katolikus iskolaként
funkcionált, amit egy meseszép parkkal átellenben építettek.
Gyerekként arról álmodoztam, egy nap majd oda járok suliba.
Azt hiszem, teljesült a kívánságom.
–  Nem tudom – felelte Lincoln őszintén. – De remélik, hogy
tévednek, vagy legalábbis, hogy ki tudnak képezni úgy, hogy
végül jó légy.
Az összes dolog közül ez ütött leginkább szíven.
– Nem vagyok rossz. Anyám döntése miatt máris én vagyok a
gonosz hírnöke?
 Lincoln nem válaszolt. Egy mellékútra hajtott, ami a Bukottak
Akadémiájához vezetett. Az  iskolát négy és fél méter magas
kőfal zárta el a külvilágtól.
Nem hagytam, hogy Lincoln ilyen könnyedén megússza.
–  Nem vagyok rossz ember. Anyám sem az. Mi csak rossz
embereknek dolgozunk. – Igaz? Az  erkölcsi ítélőképességem
romlott kicsit, mióta Démonvárosba költöztünk, hogy
megmentsük apámat.
Lincoln megállt az őr mellett, de ezúttal is olyan simán zöld
utat engedtek neki, mint a határon. Elállt a lélegzetem a
látványtól, mikor kinyílt a kapu. Sosem jártam még a falakon
belül, csak képeket láttam róla. A gondosan rendezett udvar és
a kőépület a régi királyi korokat idézte. Lélegzetelállító volt.
Lincoln felém fordult.
–  Választási lehetőséget kaptál, és úgy döntöttél, elfogadod a
jelet. Hogy a szolgálatába állsz mindennek, ami rossz ezen a
világon.
Szóval a tegnap történtek választás kérdése volt? Ha nem
léptem volna át a vonalat, Raphael valamilyen módon
semmissé tette volna a szerződésemet? Anyámat kivégezték
volna.
A döbbenettől alig tudtam megszólalni.
– Nem voltál ott? Készek voltak megölni anyámat.
Vállat vont, majd lehúzódott a főiroda előtti járdára.
– A háború áldozatokat követel.
Azzal kinyitotta a kocsiajtót, és kiugrott az ülésből, a képembe
vágva az ajtót.
 Az év legfőbb seggfeje.
A  kávé- és bagelmentes kezeimre pillantottam, a düh egyre
növekedett bennem. Nem leszek képes négy évet kibírni ezzel a
sráccal. Öt percet vártam a kocsiban, gyakoroltam a nyugtató
légzéstechnikát, amit az öcsém tanított. Amikor úgy éreztem,
készen állok, kiszálltam a kocsiból, és követtem Lincolnt az
épületbe.
Odabent olyan erős fehér fény töltötte be a teret, hogy
próbáltam árnyékolni a szememet, hogy ne vakítson annyira.
A  suttogó hangok azonnal elhallgattak, amint beléptem, és a
fény is kissé alábbhagyott. Amikor felfogtam, mi van előttem,
majdnem térdre rogytam a csodálattól.
–  Ó, azt hittem ma csak megkapom az órarendem –
magyarázkodtam idegesen. Lincoln hagyta, hogy
megvárakoztassak négy arkangyalt.
–  Semmi gond, Brielle. Kérlek, csatlakozz hozzánk – intett
magukhoz Raphael.
Felmértem az előttem álló angyalokat. Tudtam, hogy Michael
az, aki kardot hord, de a másik kettőt nem ismertem fel.
Mindegy is, halálra voltam rémülve. Bántani akarnak?
Ördögűzést végezni rajtam?
–  Senki nem fog bántani, kedvesem – szólt egy hosszú szőke
hajú, két és fél méter magas angyal.
Egek! Gondolatolvasók. Tudhattam volna.
Megköszörültem a torkom, és beléptem a tágas irodába.
Michael egy könyvespolcnak támaszkodva figyelt, a kardja az
övén lógott.
 Lincoln karba tett kézzel az egyik sarokból nézett rám
mogorván.
– Raph nem tudja biztosan, melyikünk adományozott meg az
erejével, így lesz egy kis ceremónia, mielőtt megkapnád a
fényesség tetoválását.
Ceremónia? Tetoválás? Rájöttem, hogy semmit nem tudok
erről a világról, ezekről az emberekről. Egész tinikoromban
démonok vettek körül, az égiek annyira ritkák voltak, hogy a
pletykákon kívül semmit nem tudtam róluk. Kiülhetett a pánik
az arcomra, mert a hosszú szőke hajú angyal közelebb lépett
hozzám. Masszív szárnyai voltak, melyeket nem lehetett túl
hosszan bámulni.
–  Gabriel vagyok – mondta, majd a kandalló előtt álló barna
hajú angyalra mutatott. – Ő  pedig Uriel. Raphaellel már
találkoztál, és biztosra veszem, hogy Michaelt felismerted, mivel
ő a leghíresebb közülünk – vigyorgott.
–  Csak nem vagy féltékeny a történetekre, testvérem? –
viccelődött Michael.
Ó. Te. Jó. Ég. Annyira… átlagosak voltak.
–  Helló… Én Brielle vagyok – intettem idegesen. Miért bámul
Lincoln még mindig mogorván? Nem tudna simán csak lelépni?
Raphael felállt a székéből.
– Vállaltam a feladatot, hogy kinevelem az angyal-áldottakat,
és őrangyalként óvom ezt az iskolát. Michael, Gabriel és Uriel
azonban csak különleges alkalmakkor látogatnak ide. Máshol
van rájuk szükség, harcra készen.
Bakker. Én vagyok a különleges alkalom? Összerándult a
gyomrom. Magamban káromkodtam. Remélem, nem hallották.
Raphael elmosolyodott.
–  Más esetben nyilvánosan tartanánk meg a Választási
ceremóniádat, de ezen körülmények miatt… – Azzal a hátamra
mutatott, ahol a szárnyaim lettek volna, ha éppen kint
lennének. – Nos, úgy gondoltuk, az a legbölcsebb, ha csak mi
leszünk jelen.
Hatalmasat nyeltem. Halványlila gőzöm sem volt, mi az a
Választási ceremónia, szóval csak bólintottam.
–  Ha lehetőség van rá, magam is pártolom a titoktartást. –
Pláne, ha ahhoz van köze, hogy én vagyok az egyetlen
szörnyszülött fekete szárnyakkal.
Raphael bólintott.
–  Remek. Lépj előre, és nyújtsd ide a csuklód. Gyorsan túl
leszünk rajta.
Kinyitotta az asztalán lévő tokot, és egy gravírozott aranytőrt
húzott elő belőle.
Kiguvadt szemekkel hátráltam.
– Várjunk! Ez micsoda?
– Megrémítetted – jegyezte meg Michael bosszúsan.
– Nem állt szándékomban – ráncolta a homlokát Raphael.
–  Szabadjon közbeszólnom – ajánlkozott Lincoln –,
részletekbe menően kell fogalmaznod az embereknek. Ők nem
bíznak feltétel nélkül, mint ti – lépett ki a sarokból.
Tényleg azt mondta egy sereg arkangyalnak, hogy nem bízom
bennük?
Gyilkosság. Halál.
 Raphael összeráncolta a homlokát.
Fenébe. Vicceltem. Boldogság és szivárvány.
Most próbálta elfojtani a nevetését. Bakker, tényleg tudtak
olvasni a gondolataimban.
–  Brielle – szólt Lincoln, magára vonva a figyelmem.
Felhajtotta az inge ujját, mindkét alkarján feltárva a
tetoválásokat. Az  egyik egy káprázatos kard volt, kék, akár a
zafír. A  másik egy narancssárgásan szikrázó tölcsérbe tett kéz
volt. – Amikor kiderült, hogy égi vagyok, Raphael ejtett egy apró
vágást az egyik csuklómon. Két szimbólum ragyogott fel a tőrön,
jelezvén, hogy Raphaeltől és Michaeltől is van erőm. Azután
megkaptam ezeket a tetoválásokat, hogy életre keltsék bennem
ezeket az erőket.
Ó! Szóval ez a Választási ceremónia.
– Oké… – nyugtáztam a hallottakat.
Lincoln bólintott, majd visszahúzódott a szoba sarkába, és a
testéből áradó forróság nélkül hirtelen egyedül éreztem
magam.
–  Most, hogy felélesztettük a benned szunnyadó erőket,
szükséged lesz a fényesség tetoválására, hogy kiaknázhassuk a
benned élő angyali fényt – mondta Michael. – Erre van a
ceremónia. Enélkül… Nos, kényelmetlenül éreznéd magad,
amikor az erőid elkezdenek elszabadulni. A tetoválások segíteni
fognak irányítani az általad birtokolt arkangyali erőket anélkül,
hogy kárt tennének az emberi testedben.
Hűha! Azta! Bele sem gondoltam, milyen más erőim lehetnek
a francos fekete szárnyaimon és a repülésen kívül. Ebben a
pillanatban szörnyen hiányzott Shea. Ő  volt az erős, aki csak
kicsapta volna a csuklóját, és azt mondja: Essünk végre túl rajta!
Úgy döntöttem, példát veszek róla, mielőtt meggondolhatnám
magam. Előreléptem, és Raphael felé nyújtottam a kezem.
– Ez a valami megmutatja, ha arkdémon vagyok? – bukott ki
belőlem.
Ennyit arról, hogy bátor leszek.
Raphael döbbenten nézett rám.
– Ki mondta, hogy talán arkdémon vagy?
Próbáltam nem gondolni semmire, de túl ideges voltam.
Lincolnra gondoltam. Raphael azonnal megfordult, a
tekintetével a falhoz szögezte Lincolnt.
– Épp csak megemlítettem egy pletykát – fészkelődött Lincoln.
Michael kihúzta magát.
– Pletykák miatt már háborút is kirobbantottak.
Lincoln a padlóra szegezte a tekintetét.
Francba. Én sodortam bajba. Most majd még az eddiginél is
jobban fog utálni.
–  Brielle, hadd mondjak el valamit. – Melegség áradt szét
bennem, mikor Raphael megfogta a kezemet. – Senki, ismétlem,
senki nem születik gonosznak. Még a rossz útra tévelyedettek is
bármikor megtérhetnek. Történjék bármi.
Nagyot nyeltem. Lincolnra pillantottam, aki még mindig a
padlót bámulta. Nem én tehetek róla, hogy nem tudott
válaszolni az arkdémonokkal kapcsolatos kérdésemre.
– Készen állsz? – kérdezte Raphael.
Amint beleegyezően bólintottam, a penge végigszántott a
bőrömön. Felszisszentem, mikor összenyomta a vágást, hogy
néhány csepp vér a markolatra hullhasson.
– Sajnálom, gyermekem.
Lincoln a semmiből ott termett, a kezemért nyúlt.
– Szeretnéd, ha meggyógyítanám?
Képes rá? Persze hogy képes rá. Végtére is valamiféle keverék
gyógyító-harcos mintapéldány.
– Jól vagyok – mondtam, miközben a másik kezemet a vágásra
szorítottam.
Lincoln összeráncolta a homlokát.
–  Ugyan, csak engedd, hogy meggyógyítsam. Nem kell ilyen
önfejűnek lenned.
A  lehető leghatásosabb „kicsinállak” tekintetemmel néztem
rá.
–  Szabad akarat. Nemet mondott – emlékeztette Michael
Lincolnt.
Lincoln motyogott valamit, aztán eloldalgott.
A  másik három arkangyal előrébb lépett, együttes erejüket
rám ruházva. Olyan érzés volt, mintha a levegő megtelt volna
statikus elektromosággal. A tőr őrült, ragyogó dolgokat művelt.
Előrébb hajolva láttam, ahogy a kard szimbólum felvillan.
– Ó, csodás! Michael, ő is egy a tieid közül! – mondta Raphael
lelkesen.
Elöntött az izgalom, és az izmos, kardos arkangyalra néztem.
Michael vigyorgott, de aztán hirtelen zavarodottság ült ki az
arcára. Követtem a tekintetét. Egy újabb szimbólum villant fel.
Szikrázó kezek. Ez volt a szimbólum Lincoln karján. Raphael
szimbóluma. Dupla égi hibrid volnék, mint Lincoln?
Már majdnem megszólaltam, mikor még egy szimbólum, egy
toll is felragyogott, amit aztán még egy, a láng követett. Végül
egy ötödik is elkezdett felragyogni, de Raphael a tenyerével
eltakarta a tőrt, és visszatette a tokjába, még mielőtt láthattam
volna, mi volt az. Halálos döbbenet ült ki az arcára, de volt ott
még más is.
Félelem.
Mégis, mi lehet annyira rossz, hogy egy arkangyalt is
megrémít?
–  Mindannyiunk áldását megkapta – jelentette be kísérteties
hangon.
Forogni kezdett a szoba. Nem tudtam, attól-e, hogy túl közel
álltam az arkangyalokhoz, vagy túl soknak bizonyult
szembesülni vele, hogy mindannyiuk erejét megkaptam, de
hátrafelé zuhantam, míg végül magával ragadott a sötétség.
 
 4. fejezet
 

 
Az  ájulásból ébredezve először csak hangokat hallottam.
Suttogó hangokat magam fölött.
– Gondolod, hogy ő az, akiről a prófécia beszél? – Felismertem
Michael hangját.
–  Fogalmam sincs. De azt tudom, hogy ő csak egy ártatlan
gyermek, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy
megóvjuk, és irányt mutassunk neki – jött Raphael hangja.
–  Ez természetes! – Michael hangja sértődöttnek tűnt. –
Megpróbálok beszélni Metatronnal, talán van némi
mondandója.
Raphael hatalmasat sóhajtott.
–  Ne rángasd bele a testvérünket. Metatron egyértelművé
tette, melyik oldalon áll. Megoldjuk ezt magunk.
– Ébren van! – Gabriel szavaira kinyitottam a szemem.
Mi a nyavalyáról beszéltek? Nem akartam tudni, de hirtelen
felrémlett, miért is ájultam el. Nagyot nyögve felültem, ami nem
segített a szédülésen.
– Brielle, jól érzed magad? – lépett elém Raphael.
– Azt hiszem – bólintottam.
 –  Persze hogy nem érzi jól magát. Halálra van rémülve! –
nézett rám aggodalmasan Michael.
– Jól vagyok – húztam ki magam.
Michael elvigyorodott.
–  Ezt a bátorságot tőlem kapta! – kacsintott rám, amitől
elvörösödtem.
Raphael szemforgatva felelt.
–  Ne kezdjük el elemezni, kitől származnak a cselekedetei.
Brielle, öt óra múlva már Démonvárosban kell lenned, de
ugyanennyi időre van szükség, hogy megkapd a
fénytetoválásaidat. Van ellenvetésed az eljárással kapcsolatban?
Amióta láttam kigyúlni azokat a fényeket, valami vad kelt
életre bennem. Nyilvánvalóan az erőm volt, és ez halálra
rémített. Ha a tetoválások segítenek kordában tartani,
használni őket, vagy akármi, akkor minél előbb szeretném
megkapni azokat.
– Készen állok – keltem fel ökölbe szorított kézzel.
Michael mögöttem állt, figyelte, mi történik, és egyszerre tűnt
szomorúnak és vágyakozónak. Hátranéztem, hátha ott találom
Lincolnt, de nyoma sem volt. Helyette a szárnyaimat láttam.
Bizonyára valamiféle védekező ösztön hozta elő őket.
Kényelmetlenül mozgolódtam.
A  védelmezés és erő arkangyala felém lépett, egyik kezét a
vállamra tette.
– Csodálatra méltó, amit édesanyádért tettél – mondta, szemét
a félhold tetoválásomon tartva. – Ugyan nem bölcs, de
csodálatra méltó.
 Ahogy ilyen közel álltam hozzá, éreztem, ahogy az ereje
ólmos súlyként telepszik rám. Megérezhette, mert amint
rágondoltam, levette rólam a kezét, és az asztalhoz sétált, ahol
Raphael négy aranykelyhet készített elő.
Zavarodottan léptem közelebb.
– Isztok? Fogalmam sem volt róla. – Talán tósztot mondanak,
mielőtt megkapom a tetoválásaimat. Ez az iskola máris sokkal
jobbnak tűnt, mint amit eddig hallottam róla.
–  Vér a véremből – kezdte Raphael, és az aranytőrrel a
csuklójánál felvágta kissé a bőrét.
A szám elé kaptam a kezem, ahogy a bíbor vér megtöltötte a
kelyhet.
–  Vér a véremből – szólt Michael, és kivette a tőrt Raphael
kezéből, majd ugyanúgy cselekedett.
Hátrálni kezdtem, eltökélten, hogy minél messzebbre fussak
innét, és soha vissza se térjek, de a harmadik lépéssel egy
meleg, szilárd, ismerős illatú testbe ütköztem.
Erős kezek ragadtak meg és pördítettek meg. Szemtől szembe
kerültem Lincolnnal.
– Minden oké? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában,
ami meglepett.
–  V-v-v-vér. – Elő nem fordulhatott, hogy angyalvért iszom.
Kizárt.
Átnézett fölöttem, a hajnali fény ragyogott az arcán.
–  Raphael, el kell magyaráznod a dolgokat, rémlik? –
emlékeztette az arkangyalt.
Egy ember oktat ki egy arkangyalt, mintha csak régi barátok
lennének. Micsoda különös dolog, hogy szemtanúja lehetek
ennek.
– Ó, igaz. Sajnálom. Brielle, a vérünket összekeverik a tetováló
tintával, és ez fog segíteni majd, hogy irányítsd az erődet –
magyarázta Raphael vidáman.
Angyalvér tetoválásokat kapok? Mi a jószagú…?
Lincoln végre elengedte a karomat, és szánalommal a
szemében nézett rám.
–  Ez a furcsa rész. Holnap megkezded a tanulmányaidat, és
piszkálni fognak, mint bármelyik másik itteni diákot. Bízz
bennem, az a legjobb, ha ezen a részén a legelején túlesel.
Négy angyalvér tetoválás? Fel kellene hívnom anyámat?
Mármint, tizennyolc vagyok, de mégis, négy új tetkóval
hazaállítani… Szerintem ki fog készülni. Nem kellene a vért
letesztelni betegségekre? Ez az utolsó ostoba gondolat volt, ezek
itt angyalok, az isten szerelmére!
Még mindig sokkos állapotban ácsorogtam ott, mikor Michael
elém lépett.
–  Megtiszteltetés volt találkozni veled, Brielle, de most
mennem kell, vár rám… Néhány dolog.
–  Oh, veled is megtiszteltetés volt találkozni – feleltem
idegesen.
–  A  béke legyen veled, gyermekem – búcsúzott Uriel imára
tett kézzel, majd eltűnt Michael nyomában.
–  Talán találkozunk még – hallottam magam mögül Gabriel
lágy hangját, mielőtt ő is eltűnt volna.
Nem tudtam, mit is válaszolhatnék, szóval csak álltam ott,
takargatva a kezeimet. A  gyomrom korgott az éhségtől, mivel,
ugye, a reggelimet Bernie-nek adtam, a kávémat pedig Lincoln
után hajítottam.
– Összegyűlt a kíséretünk? – kérdezte Raphael Lincolntól.
– És Marleen is várakozik – felelte.
– Brielle, kedvesem, szeretnél valami harapnivalót az útra? –
kérdezte Raphael mögülem.
–  Te tényleg olvasol a gondolatokban, igaz? – szakadt ki
belőlem, miközben megpördültem, hogy szembefordulhassak
vele.
– Meglehetősen hangosan gondolkodsz – vörösödött el.
Lincoln önelégült vigyorral nézett rám. Pfft.
–  Örülnék egy kis reggelinek, köszönöm – mormogtam. Nem
voltam biztos benne, mit is mondhatnék a hangosan
gondolkodós dologra.
Raphael bólintott, majd eltűnt az irodából nyíló folyosón.
Kávéval és egy muffinnal a kezében tért vissza.
– Tejszínnel és két cukorral? – kérdezte.
Ledöbbentem.
– Honnan tudtad? Tudod mit, ne válaszolj.
Hangos kopogás hallatszott, épp mikor belekortyoltam a
kávémba. Lincoln kinyitotta az ajtót, és három elképesztően
dögös égi srác lépett be az irodába. Azonnal kiszúrtam a jobb
szélen állót. A  szárnyai gyöngyházfénnyel ragyogtak, ami a
sötét csokoládészínű bőrének foszforeszkáló fényt adott. Rám
kacsintott, mikor észrevette, hogy bámulom.
Ó. Te. Jó. Ég.
 –  Brielle, ezek a nagyszerű úriemberek lesznek az égi
mestereid az Akadémián töltött éveid alatt – tájékoztatott
Raphael.
Milyen mestereim?
–  Darren vagyok – mutatkozott be elsőnek az, amelyik
rajtakapott a bámészkodáson. – Én képviselem Uriel arkangyalt.
– Azzal kezet nyújtott.
– Brielle – ráztam kezet vele.
A  második srác is előrelépett. Rendkívül magas volt, hosszú,
ragyogó szőke hajjal és kék szemmel. Olyan volt, akár egy
viking isten. Izmai megfeszültek, ahogy felém nyújtotta a kezét.
– Blake vagyok, Gabriel arkangyal képviselete.
Ostobán bólintva megráztam finom kezét. Shea összecsinálná
magát ennyi dögös pasi láttán egy szobában.
A  harmadik srác is előrelépett. Húsz körülinek látszott,
sötétbarna haja és lebilincselő zöld szeme volt.
–  Szia, szépségem! Noah vagyok, Raphaelt képviselem –
kacsintott.
Lincolnra pillantottam, majd Raphaelre.
– Lincoln egyedül nem tudná megtanítani Michael és Raphael
erejét? – Nem mintha annyira fűlött volna hozzá a fogam, de…
Noah nevetésben tört ki.
– Ha tanulni is szeretnél valamit, nem. Bízz bennem, tubicám.
Jobb vagyok a gyógyítós dologban. Lincoln nem éppen
lágyszívű.
Lincoln morogva gyilkos pillantást vetett Noah-ra.
– Aha, ez feltűnt – értettem egyet karba tett kézzel.
 Kuncogást hallottam magam mögül, majd Raphael lépett elő,
a vérrel teli kelyheket egy tálcán egyensúlyozva.
–  Továbbra is dolgozol azon az alázatosságon, igaz, fiam? –
kérdezte Noah-tól.
– Csak tanítom Brielle-t, uram – vont vállat.
–  Igen. Nos, csak délig lehet itt, nem árt sietnünk.
Belegondolni is rossz, mi történne, ha félig kész
fénytetoválásokkal küldenénk vissza Démonvárosba.
Noah megrázkódott, mintha ez valami szörnyűséges dolog
lenne. Mostanra már megtanultam nem mindenen
megdöbbenni. Tudtam, hogy fekete szárnyú éginek lenni nem
jelent zökkenőmentes életet, de sosem gondoltam, hogy az első
napomat az Akadémián egy rakás tetoválással kezdem.
Darren szemrevételezte a négy kelyhet, azután rám pillantott.
– Négy. Ütős.
Raphael értetlenül nézett.
– Világosíts fel, az ütős kifejezés nem a drogokra vonatkozik?
Darren kivillantotta hibátlan fehér fogsorát.
– Nem ebben a kontextusban, uram.
–  Értem. Menjünk! – Raphael intett egyet, mire a
duplaszárnyú ajtó kinyílt előttünk. Hátrahőköltem, és a
szárnyaimmal Lincolnba ütköztem.
– Bocsi – motyogtam.
Mindenki elindult kifelé, de Lincoln a karomnál fogva
visszahúzott.
– Vonjuk be ezeket erre a kis útra, rendben? – szólt a vállam
fölött. Libabőrös lettem, ahogy forró lehelete cirógatta a
bőrömet. Fentről lefelé végigsimított a bal szárnyamon. Egy
borzongás kíséretében visszahúzódtak, Lincoln pedig kisétált
előttem az irodából.
–  Gyerünk, tartsd a tempót, veszélyes küldetés vár ránk –
csattant fel.
Amint magamhoz tértem a szárnymasszázsból, szaladtam is
utána.
–  Miért veszélyes? – kérdeztem, kilépve az átriumból, ahol
Raphael nem kevesebb mint húsz őrnek tartott eligazítást a
Bukottak Seregéből.
Lincoln felém fordult.
–  Egy kehely arkangyalvér egy szerencsét ér a feketepiacon.
Négy? Felbecsülhetetlen.
Ó!
–  Miért? – Utáltam kérdezni tőle, mert minden egyes új
kérdéssel megadtam neki a lehetőséget, hogy egy pöcsfej legyen,
de kíváncsi voltam, és tudnom kellett a válaszokat.
Hunyorogva nézett rám.
–  A  démon barátaid veszik őket, hogy aztán eladhassák a
fekete mágusoknak fekete mágiához. Ne tégy úgy, mintha nem
tudtad volna.
Elöntött a düh, és a szárnyaim előugrottak, ahogy Lincoln
képébe másztam.
– Nincsenek démon barátaim, pöcsfej, és nem tudtam. Semmit
nem tudsz rólam, szóval mi lenne, ha mostantól nem
feltételeznél semmit, és csak akkor szólnál hozzám, ha
elkerülhetetlen?
 Elvágtáztam Lincoln mellett, az egyik szárnyammal még bele
is ütköztem. Raphael mellett álltam meg, ő látszott az egyedüli
épelméjűnek a bagázsból.
Megbántam, hogy kiengedtem a szárnyaimat, mert az őrök
úgy bámultak rám, mintha a halál angyala volnék.
Lenyűgözöttség keveredett a félelemmel mindegyikük
szemében. Figyelembe véve, hogy az őrök egyike egy kentaur
volt, fele teste egy fehér lóé, nem kellett volna, hogy én legyek a
csoport különce.
Raphael elmosolyodott, ahogy közeledtem felé. Látszólag nem
vett tudomást róla, milyen hatással volt a körülöttünk lévőkre a
szárnyam.
– Ő Brielle, rá kell vigyáznotok – mondta Raphael az őröknek.
Mindegyikük finoman bólintott felém.
Raphael Lincolnhoz fordult.
– Vigyázzatok rá, és jelents, amikor készen vagytok.
– Te nem jössz velünk? – kérdeztem döbbenten.
–  Ha mennék, olyan volna, mintha céltáblát akasztanék a
nyakadba. Az  a legbölcsebb, ha innentől Lincoln és a többiek
vigyáznak rád – mosolygott lágyan.
Nagyot nyeltem. Maximálisan biztonságban éreztem magam
mellette, valószínűleg, mivel egy francos arkangyal volt. Nem
akartam egy lépést sem megtenni Lincolnnal. Seggfej volt,
ráadásul utált engem, és úgy bánt velem, mintha egy
démonpárti szardarab volnék.
Raphael arca elkomorult.
–  Légy türelmes azokkal, akik első ránézésre ellenségnek
tűnnek – suttogta a fülembe, megpaskolva a vállam. – Nem
minden az, aminek látszik.
Atyai tekintetétől azonnal békesség lett úrrá rajtam.
A szárnyaim visszahúzódtak a hátamba.
Sóhajtottam. Ez egy hosszú nap lesz.
– Rajta, ideje menni! Ketyeg az óra – kiáltotta Lincoln.
Mint a hurrikán, beültettek a négy felsorakozott, sötétített
ablakú terepjáró egyikének hátsó ülésére. Darren ült a
balomon, Noah a jobbomon. Lincoln vezetett, Blake az
anyósülésen.
–  Haver, hova fogja Marleen a négy tetkót feldobni neki? –
kérdezte Darren Lincolntól, ahogy élesen bekanyarodtunk a
Hetedik sugárút felé.
Lincoln egy gyors pillantást vetett rám a visszapillantó
tükörből.
– Gőzöm sincs, majd kitalálja.
Blake az ölében egyensúlyozta a tálcát a négy vérrel teli
kehellyel. Raphael minden kehelyre fedőt tett, nehogy
kilötyögjön a tartalmuk.
–  Rossz az időzítés, hogy szóljak, rettegek a tűktől? –
kérdeztem.
Noah nevetett először, de rövidesen a többiek is követték,
Lincolnt kivéve.
– Ne aggódj, ott leszek, hogy átvegyem a fájdalmadat, tubicám
– kacsintott rám Noah. Mr. Kacsintókirály nem fukarkodott a
kacsintásokkal. Lincoln felmordult az első ülésen.
–  Noah, képes vagy nem rárepülni minden nőnemű lényre?
Úgy értem, ez is a képességeid közé tartozik?
Darren és Blake kacagtak, Noah csak vállat vont.
– Naná. Nem repültem rá Mrs. Topekára sem.
Lincoln élesen jobbra kanyarodott, fogalmam sem volt, merre
járunk. Nem ismertem a környéket, de egyre borzalmasabb és
borzalmasabb lett, ahogy haladtunk előre.
– Ő a hetvenéves könyvtáros! – kontrázott rá Lincoln.
Erre már én is elmosolyodtam. A  civódásaikból arra
következtettem, hogy igazán közeli barátok lehetnek.
– Egyébként is, Brielle túl makacs, hogy elfogadja a segítséged
– tette hozzá Lincoln.
Gyakran tűnődtem azon, képes volnék-e megölni valakit, ez is
egyike azon furcsa gondolatoknak, amik hébe-hóba átszaladnak
az ember fején. Most azonban szinte biztos voltam benne, hogy
képes lennék megölni Lincolnt. Már épp kezdtem
megfeledkezni a karnyújtásnyira lévő tetkókról, mikor egy
szempillantás alatt újra szóba hozta őket.
– Valójában, Noah, szívesen fogadnám a gyógyítást tőled. Csak
attól a gondolattól, hogy Lincoln hozzám ér, tör ki a frász –
vágtam vissza.
–  Óóóóó! – A  fiúk egyszerre vihogtak a Lincolnnak szánt
oltásomon. Mikor Lincoln gyilkos pillantást küldött felém a
visszapillantó tükörből, rendíthetetlenül meredtem előre.
Ezt vágd zsebre, te harapós, ítélkező szemét.
Egy éles jobb kanyart követően, nyomunkban a három másik
kocsival, lehúzódtunk egy elég szakadt kinézetű tetoválóstúdió
elé. Ember nem járt a környéken, ami úgy nézett ki, mint amit
hátrahagytak az enyészetnek.
– Hol vagyunk? – kérdeztem.
–  Elvarázsolták az utcát, hogy úgy nézzen ki, mint egy igazi
pöcegödör, és senki ne jöjjön le ide. Angyalok sugárútjának
hívjuk. Itt végezzük az összes mágikus bevásárlást – kacsintott
Noah.
A srác profi kacsintó volt. Fogadni mertem volna, nagy sikere
volt vele a nőknél.
Lincoln átfésülte az utcát. A másik három autó is leparkolt, az
őrök azonnal kipattantak belőlük. Vetettem egy pillantást a
fegyverzetükre: pisztolyok, kardok, íjak és nyílvesszők. Sokfélék
voltak, és vagányok.
– Blake, vidd be a kelyheket – parancsolta Lincoln. – Mi addig
vigyázunk Brielle-re. – Úgy mondta ki a nevemet, mintha csak
valami mérges kígyó volnék.
–  Szálljunk ki! – Kinyíltak az ajtók, és sietősen kiszálltunk a
kocsiból. Amint a lábam a járdára tettem, a stúdió ajtaja
kivágódott, és egy harmincas évei közepén járó, vörös hajú nő
fogadott. Mindkét karja teljesen ki volt tetoválva.
– Linc! – kiáltotta izgatottan.
Blake épp odaért a nőhöz, amikor egy sötét árnyék suhant el
fölöttünk, egy pillanatra eltakarva a napot.
–  Vigyázat! – kiáltott Lincoln. Hatalmas karjait a derekam
köré fonva magához rántott, robusztus szárnyai kinyíltak.
Lehúzott magával a földre, szárnyait pajzsként vonta magunk
köré. Lövések dörrentek, és kiabálásokat hallottam, míg Lincoln
szorosan a földhöz szegezett a testével.
 A  gettóban nőttem fel. A  démonok voltak a leghitványabb
teremtmények a Földön, és Shea-vel együtt alaposan kijutott
belőlük nekünk is. Negyedévente kiraboltak, így jól tudtam, mi
várt ránk itt, és eszem ágában sem volt bujkálni a seggfej
Lincoln alatt, várva, hogy megöljenek. Nagyon jó illata volt, és a
hátamhoz préselődő mellizmaitól pillangók repkedtek a
gyomromban, de ettől függetlenül még mindig egy seggfej volt.
Sosem szabad ezt elfelejtenem.
Lincoln a kardját előrántva feltérdelt, miközben szárnyait
továbbra is körém fonva védelmezett, vagy tartott fogva. Attól
függ, honnan nézzük a dolgokat.
A  bakancsomba nyúlva előhúztam a késem, támadásra
készen. Nem sok esélyem volt a fegyverekkel szemben, de
bárkit képes lettem volna kibelezni, aki másfél méternél
közelebb jön hozzám. Jól bántam a késsel.
– Lincoln! Vigyázz! – felismertem Noah selymes hangját.
Lincoln felegyenesedett, és a szárnyait visszahúzva felfedett.
Szemtől szembe kerültem egy csuhás démonnal.
A csuhás démonok voltak az egyik legvisszataszítóbbak. Nem
volt nyelvük, így képtelenek voltak beszélni. Csuklyás köpenyt
viseltek, hogy elrejtsék torz alakjukat. Vörös bütykös szarvuk
átszúrta a kapucnijukat. Mesterei voltak a mentális
kényszerítésnek. A  démon szeme ragyogó kék volt, ebből
tudtam, hogy éppen használja az erejét. Lincoln ábrándosan
meredt rá, miközben leengedte a kardját. A  beszéd képessége
nélkül is képesek voltak használni az erejüket, ennyire erősek
voltak. Csupán szemkontaktusra volt szükségük, hogy
elvégezzék a feladatot.
Megpillantva egy fényes acéldarabkát a csuhás köpenye alatt,
gyorsan cselekedtem. Amikor a démon előrántotta a kardját,
megnyomtam egy gombot a késemen, mire elővillant az éles
penge. Vadul a vastag bokájába mártottam a késem a köpenye
alatt. Éktelen üvöltés hallatszott a démon köpenye alól.
Megtörte a szemkontaktust Lincolnnal, és lenézett rám. Lincoln
azon nyomban támadásba lendült, ragyogó kék kardjával
lekaszabolta a démont. Guggolva maradtam, és azon
morfondíroztam, mi a jó fenét is kellene csinálnom.
Felmértem a helyzetünket. A  démonok és sötét mágusok a
tető felől jöttek, a kötelek még mindig himbálóztak. Legalább
egy tucatnyian voltak. Egy rémszipák egy puma képében jelent
meg, csavarodott barna szarvai az állat koponyájából nőttek ki.
Fölényben voltunk, de a sötét mágusok a város felé tartottak, a
Bukottak Seregét üldözve.
Mágikus méhraj repkedett a katonák körül, míg egy démon
rabszolga, abba az irányba ugyan, de vaktában lövöldözött.
A  sokktól összetörten ültem a földön, hogy egy ember a vörös
félhold tetoválással a homlokán képes volt csapást mérni a
Bukottak Seregére. Mélységesen megrázott a tudat, hogy
ugyanaz a tetoválás van az én homlokomon is, és anyámén is.
Akkor először bántam meg, hogy elfogadtam a jelet. Talán az
lett volna a legjobb, ha hagyjuk apámat békésen meghalni…
Az  egyik katona a seregből egy fénymágus volt. A  kezei
aranyfényben ragyogtak, ahogy erőteljes varázslat növekedett
közöttük. Egy harci kiáltás kíséretében mindkét tenyerét kifelé
fordította, mire a fény kirobbant. Meghökkentem, mert nem
tudtam biztosan, mi is fog történni. A  démonok és sötét
mágusok sikoltozni és sziszegni kezdtek, ahogy füstölgő bőrük
vörössé változott.
Egy utolsó próbálkozással egy apró, alig harminc centi magas
gyíkfark démon rohant neki a tetoválószalon ajtajának.
A sikertelen próbálkozása után Noah vállára ugrott, és fogaival
kiharapott egy darabot belőle.
–  Aúúú! – kiabált Noah, a földhöz vágva a gyíkfark démont.
Az  összes démon meglehetősen kényelmetlenül érezte magát,
közel álltak hozzá, hogy lángra kapjanak, és úgy tűnt,
együttesen úgy döntöttek, sutba dobják a tervüket. Talán az is
segített, hogy Lincoln a kezében tartotta a csuhás démon véres
fejét, és a kardja valamiféle furcsa, tekergőző kék fénycsóvát
árasztott magából.
– Nyomás! – üvöltötte Lincoln. A fejet az útra dobta, miközben
mindenki szétszéledt.
A démonok és társaik összekeveredtek, egy fekete ködfüggöny
eltakarta őket, majd hirtelen eltűntek.
Ördög és pokol! Mi a fene történt?
– Noah! – Lincoln a barátja mellé lépett.
Noah a narancssárgán ragyogó kezével markolta vérző vállát.
– Megvagyok – mondta mogorva hangon.
Lincoln felém fordult.
– Te jól vagy? – kérdezte, és tekintetével sérülés után kutatott.
Majd a kezemben lévő késen állapodott meg a pillantása.
Bólintottam. Ez volt minden, ami telt tőlem.
 Úgy tűnt, Lincolnnak is össze kell szednie magát, mielőtt
megszólalt.
–  Rendben, biztosítsuk a területet, hívjatok a rádión, ha
visszajönnek. Erősítést kérek az Akadémiától. Még ötven őrt
akarok ide egy órán belül – harsogta.
A  harcosok fegyvereikkel a kezükben szétszéledtek az utca
vége felé, amerre a démonok menekültek. Sasszemmel
pásztázták a környéket.
A szalon ajtaja újra kinyílt.
–  Helló, édesem! Jól vagy? – kérdezte tőlem a fiatal tetovált
nő. Bólintottam válaszként. A nő szeme a kezemben lévő késre
vándorolt.
Hoppá. Visszahúztam a pengét, és a bakancsomba tettem a
kést.
–  Haver, felvágta a csuhás bokáját! Kemény volt! –
lelkendezett Darren.
Lincoln úgy nézett rám, mintha valami mondandója lenne, de
jobb, hogy végül nem szólt egy szót sem.
– Befelé! – csattant fel végül, és beráncigáltak a szalonba.
Ha ez mindennapos itt, Angyalvárosban, akkor muszáj
feltuningolnom a késemet, és dolgoznom a harci
képességeimen.
 
 5. fejezet
 

 
– Hűha!
A  tetoválószalon egyáltalán nem illett bele az utca gettós
kinézetébe. Omladozó falakra számítottam, talán egy kis
penészre, de a padló ragyogó mészkőből volt, a hibátlan
vakolatú falakat pedig különféle angyalos festmények
díszítették. A recepciós pult mögött egy kopaszodó idősebb férfi
ült, és kólával a kezében olvasott egy magazint.
–  Helló, Mr. Hensley! – kiáltott oda neki Noah, narancsosan
ragyogó keze még mindig a sebesült vállát szorította.
Gyógyítja magát?
A  férfi hunyorogva nézett fel Noah-ra, majd elkomorult az
arca.
– Szervusz, fiam. Jól vagy?
Noah vállat vont.
– Gyíkfark harapás. Estére nyoma sem lesz.
A tetovált nő hátrébb vezetett minket az asztalához. Az asztal
mellett állt egy bőr masszázságy, az asztalon pedig a
tetoválópisztoly a négy vérrel teli kehely mellett. Hevesen
kezdett verni a szívem.
 – Négy. Nem semmi! – mosolyogva végignézett rajtam a nő.
–  Aha, ha már itt tartunk – dörzsölgettem a kezeim –, kicsit
ódzkodom a tűktől. Nem lehetne, hogy ma csak egyet kapok, a
többit meg, mondjuk, jövő héten? – nevettem erőltetetten.
Szánalommal nézett rám.
–  Édesem, ez a vér nem bír ki egy hetet, ahogy te sem a
tetoválások nélkül. Amikor egy égi átesik a Feltáráson,
huszonnégy órán belül meg kell kapnia a tetoválását,
különben…
–  Csak kezdjük el, rendben? A  lány démonhoz kötött, vissza
kell érnie a saját felére tizenkettő előtt – szakította félbe
Lincoln.
Francos pöcsfej! Fogalmam sem volt, hogy a szememből képes
vagyok-e tűzcsóvát lövellni, de akkor úgy éreztem, megtettem.
Ott helyben porrá akartam égetni. Ott virított a homlokomon a
francos vörös félhold tetoválás, mindenki tudta, mit jelent. Tök
fölösleges volt mindenkinek magyarázkodni.
A nő a földet pásztázta.
– Hallottam róla.
Szánakozás. Nagyszerű! Szánakozott rajtam. Micsoda piszok
érzés, ha az emberek szánakoznak rajtad!
– Lehetne, hogy ő odakint vár? – intettem a fejemmel Lincoln
felé.
– Kissé durva tud lenni, igaz? – vigyorgott a nő.
– Az enyhe kifejezés.
Lincoln szemforgatva paskolta meg a masszázságyat.
– Gyerünk! Tiktak.
 Morogva felültem az ágyra, le sem véve a szemem Lincolnról.
Gyilkosság. Felforrt az agyvizem a sráctól.
A  nő leült, előkészítette a szükséges eszközöket. Fóliát tekert
le, és elővette a tintával teli kis műanyag poharakat. Majd
felkapta a tetoválópisztolyt, és az egyik kehelybe mártotta.
–  Marleen vagyok – nézett rám. – De nyugodtan hívj csak
Marnak.
Elmosolyodtam a kedvességétől.
– Brielle, de szólíts Brinek.
Lincoln felől öklendezésre emlékeztető hang hallatszott,
kényszerítenem kellett magam, nehogy előkapjam a késemet.
–  Mondom, hogy lesz – folytatta Mar. – A  fénytetoválások
eltérnek a hétköznapiaktól. A lelkedhez kötődnek, és ez bizony
fájdalmas tud lenni. Ájulós vagy? – A  szavai hallatán forogni
kezdett velem a szoba.
– Igen, az – válaszolt helyettem Lincoln.
Karba font kézzel szembefordultam vele.
– Kérlek, mondd, hogy a segged szétrúgásának gyakorlása is a
kiképzésem része.
A pisztoly rezegni kezdett Marleen kezében.
– Kedvelem őt – mondta Lincolnnak.
Lincoln felsóhajtott.
– Noah, majd én meggyógyítom őt. Neked nem menne a sérült
válladdal.
A sorozatkacsintó fontolóra vette Lincoln szavait.
– Legyen, ha ő is beleegyezik.
–  Nincs szükségem gyógyítóra – kacagtam fel. – Gyerünk,
csináljuk! – sürgettem Marleent. Ha a srácok azt látják, hogy
néhány tetoválás miatt gyógyítóra van szükségem, örökké úgy
kezeltek volna, mint egy porcelánbabát. A  tanáraim voltak,
vagy mi a franc, azt akartam, tudják, hogy nem vagyok
törékeny.
Marleen elvigyorodott.
– Kemény lány. Jegyzeteljetek, fiúk.
Pajkos mosolyt küldtem Mar felé, majd felé nyújtottam a bal
karomat. Marleen mélyet sóhajtva előrehajolt a rezgő géppel a
kezében. Ezüstben ragyogtak a szemei. Csak ekkor vettem észre,
hogy ő egy fénymágus.
– Lux sancta – azaz szent fény, suttogta latinul, mire egy fehér
sugár lövellt ki a tetoválópisztolyból, egyenesen a bőrömbe.
Előbukkant a tű, és sosem tapasztalt gyötrő fájdalom hasított
belém.
– Azt a kurvaahhhh! – kiáltottam fel.
Mindenhol fájt. Mintha minden egyes részecském tűzben égett
volna.
Lincoln felém nyújtotta narancssárgán ragyogó kezét.
–  Hozzám ne érj! Nem kell segítség valakitől, aki azt hiszi,
csak a Föld mocska vagyok – fröcsögtem felé. Amint a
megbántottság átsuhant az arcán, tudtam, hogy talán túllőttem
a célon. Ha egy cseppnyi kis jóindulat is volt benne felém, ezzel
kiirtottam belőle.
Megfeszült az állkapcsa, kihúzta magát.
–  Körbejárom a környéket – jelentette ki. Nehezen tudta
elrejteni a haragját.
 Amikor a fájdalom felerősödött, fontolóra vettem, hogy
utánakiabálok, de inkább az ajkamba haraptam. Rosszabbat is
átéltem már, ez is menni fog. Plusz, a csávó totál seggfej volt
velem, és eszem ágában sem volt megadni neki az örömet, hogy
tudja, szükségem lenne rá.
Egy órával később jött a hányinger első hulláma.
–  Rosszul leszek – kiabáltam. Mar félbehagyta a munkát, én
pedig az asztalához közeli szemeteshez szaladtam hányni.
–  Hívd Lincolnt – utasította Mar a közelben álló Darrent, aki
cseverészéssel próbálta elvonni a figyelmem, míg Mar tetovált.
–  NE! – kiáltottam két hányás között. Még csak az első
tetoválást fejeztük be, három még hátra volt, én pedig már
készen álltam meghalni, de a büszkeségem erősebb volt
bármilyen rosszullétnél.
Marleen egy törölközőt nyújtott felém, nagy sóhajjal kísérve.
– Nézd, drágám, megértelek. Lincolnnal nem zökkenőmentes
a kapcsolatod, de nem fogod bírni végigülni a másik három
tetoválást a segítsége nélkül.
Franc essen belé!
– Mi lenne, ha holnap visszajönnék? – kérdeztem bizakodva.
Marleen megrázta a fejét.
– Amellett, hogy a varázslat elfoszlik a vérből, nem bírnád ki
holnapig a tetoválások nélkül. A  tetoválások kordában tartják
az erőidet, hogy a halandó tested ne roppanjon össze, miközben
azok növekednek benned.
Elámultam. Hallottam történeteket egy égiről, aki elmenekült
a Feltárás után. Nem találták meg időben, és a srác
fénygömbként robbant fel. Azt hittem, bugyuta szóbeszéd.
Lincoln visszatért. Gyönyörű volt, ahogy fölém tornyosult,
miközben letöröltem a hányást a számról. A  szeme a Michaelt
jelképező kék tetoválásra siklott az alkaromon. Ugyanolyan
volt, mint az övé: vörös kontúrral volt kiemelve.
Egyetlen szót sem szólt, ami valószínűleg a legbölcsebb dolog
volt tőle aznap, csak felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
Seggfej módjára visszautasíthattam volna a segítségét, de túl
fáradt voltam, hogy csökönyös szamarat játsszak. A  még
tetoválatlan kezemmel megfogtam az övét. Elektromos lökés
szaladt végig rajtam, ahogy összeért a bőrünk, és majdnem
elhúzódtam tőle, de hirtelen a keze narancs fényben ragyogott
fel, és mint balzsam a sebre, a fájdalmam tovaszállt.
Felsóhajtottam a gyönyörtől, miközben visszamásztam az
ágyra.
– Olyan vagy, mint a Vicodin – mondtam elgyötört hangon.
Nem szólt, de láttam, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.
– Te pedig, mint egy harmadfokú égés.
–  Ugyan már! – horkantam fel. – Nem annyira rossz.
Másodfokú inkább.
Még magasabbra húzódott a szája sarka, és célommá tűztem
ki, hogy egy nap látni fogom mosolyogni. Fogadni mertem
volna, hogy gyönyörű mosolya van. A  jóképű seggfejeknek
mindig az van.
A  tetoválópisztoly újra életre kelt, és minden idegszálam
kiéleződött. Szorosan markoltam Lincoln kezét.
Összerándultam, mikor a fény és a tű ismét a bőrömbe hasított.
De ahogy a fájdalom jött, azon nyomban szinte semmivé is lett,
bizsergető érzés ült a helyére. Továbbra is éreztem ugyan, de
gyenge volt, semmi az előzőhöz képest. Lincoln a markában
tartotta a kezemet. Felnézve rá láttam, hogy összeráncolt
szemöldökkel koncentrál. Egy hajtincs az izzadó homlokához
tapadt.
Érdekes.
Egyórányi extrém fájdalom után üdvözítő volt ez az érzés,
még el is álmosodtam. Nem annyira, hogy elaludjak, de ahhoz
elég volt, hogy a fejemet hátravetve csukott szemmel lehűtsem
az idegeimet.
Mire feleszméltem, készen is volt a második tetoválás.
– Oké, sosem csináltam még kettőnél többet, szóval ötlet, hová
tegyük a maradékot?
– A vádlijaira? – kérdezte Darren.
–  Még mit nem! A  vádlitetkók az elhízott, motorosbanda-
tagoknak valók.
Marleen nevetésben tört ki.
Lincolnnal egyszerre lettünk rá figyelmesek, hogy még
mindig fogjuk egymás kezét. Amint elhúzta a kezét, a fájdalom
visszatért. Tenyerét a nadrágjába törölve Marleenra nézett.
– Számít, hova tesszük?
– Egyáltalán nem – vont vállat Mar.
Felpillantottam a falon lévő képre. Egy bikinit viselő lány volt
rajta, az oldalán egy szív tetoválással, aminek a közepén az
„Anya” szó virított.
– Az oldalamra? – kérdeztem.
 Marleen szeme elkerekedett.
– Az egy fájdalmas terület.
–  Most viccelsz? – kérdeztem meglepetten. – Van hely, ahol
kevésbé fáj? Egy fénytől égő tűt szúrsz a bőrömbe, azt hiszem,
teljesen mindegy, melyik pontra.
– Te tudod, kölyök – nevetett fel Mar.
Hanyatt fekve a topomat a szélénél fogva a melltartóm alá
gyűrtem. Minden férfiszempár a hasamra szegeződött egy
pillanatra, még Lincolné is, mielőtt hátat fordítottak.
– Ugyan már! Csak a köldökömet látjátok. Forduljatok vissza.
Szót fogadtak, de ezúttal az arcomra összpontosítottak.
–  Igazán cuki köldök. – Elmosolyodtam Darren szavai
hallatán.
–  Arra gondoltam, hogy a holnapi tanévkezdéskor jó volna
eltakarni néhány furcsaságomat. Fekete szárnyaim vannak, jó
lenne, ha nem kellene a négy tetoválásommal is parádéznom.
Marleen összeráncolta a homlokát.
–  Hazudnék, ha azt mondhatnám, az egyetem jobb, mint a
középiskola, és a diákok nem szívatják egymást. A  Bukottak
Akadémiája egy felturbózott középiskola.
Próbáltam leplezni a hallottaktól rám törő idegességet.
–  Egy démonokkal teli gettóban nőttem fel. Azt hiszem, nem
lesz gond néhány gazdag cicababával, akik azt hiszik, jobbak
nálam.
Sikerült. Mosolyt csaltam Lincoln arcára, és kapaszkodjatok
meg, gödröcskéi voltak. Amint észrevette, hogy figyelem,
elkomorodott, próbálta meg nem történtté tenni a mosolyt. De
láttam. Viccesnek talált.
Ez az!
Várjunk csak! Ki nem állhatom őt. Az  elmúlt egyórányi
gyógyítása elfeledtette velem, mennyire szemét is volt. Odalett a
józan ítélőképességem, ahogy játszadozott az érzelmeimmel.
A  tetoválópisztoly újra felbőgött, lélekben felkészítettem
magam. Anyám nem lesz elragadtatva a tetkóktól, de reméltem,
hogy a tény, hogy nélkülük felrobbantam volna, segít neki
feldolgozni. Gyötrelmes fájdalom hasított az oldalamba,
elmorzsoltam néhány csúnya szót.
–  Miért? – kiabáltam. Erősen az ágy szélébe markoltam. –
Az  angyalvér nem szent dolog, vagy ilyesmi? Nem lehetne
benne némi Lidocain? – A lábujjaimtól kezdve a derekamon át
egészen a fejem búbjáig forró tű égetett fájdalmat a lelkem
legmélyébe.
– Nem te vagy az első, aki kéri – vigyorgott Marleen.
Lincoln ismét megmarkolta a kezemet. Meleg volt a tenyere,
puha és gyengéd. Nagyot nyeltem, ahogy forróság öntötte el a
testem. Narancs fény töltötte be a tenyerem, és a fájdalom
enyhült.
Sóhaj.
Shea nem fogja elhinni a napomat. Abban sem voltam biztos,
hogyan mesélhetném el neki. A  tény, hogy alig ötórányi alvás
után egy ilyen mozgalmas nap várt rám, és annak is még csak
az elején jártunk, fejbe kólintott. Amint megkapom a
tetoválásaimat, meg kell jelennem az új főnököm előtt. Anyám
főnöke előtt. Halottak feltámasztásával foglalkozó cége van, és
mivel nem voltam nekromanta, bizonyosan a legaljasabb
munkákat bízzák rám, míg le nem diplomázom, és meg nem
tanulom használni az erőmet a Bukottak Akadémiáján.
Utána mi lesz? Harcolni fogok a Bukottak Serege ellen?
Berepülök a csatába, és megölöm az itt lévők egyikét?
Egek! Mi ütött belém?
Mikor Marleen a harmadik tetoválás felénél járt, elájultam.
– Mi a baj? – kérdezte Lincoln aggodalmasan, mikor kezdtem
visszanyerni az eszméletem.
–  Hatalmas mennyiségű mágia és erő köti magát a lelkéhez
egyszerre. Sosem csináltam még négyet korábban – magyarázta
Marleen.
– Fejezd be. Aztán együnk valamit – nyögtem ki.
Lincoln összeráncolta a homlokát.
–  Rendeljetek neki egy pizzát – kiáltott oda Noah-nak, aki az
egyik sarokban ülve olvasott, és növesztette vissza a saját húsát.
Marleen az utolsó tetoválás utolsó vonalainál tartott, Darren
kis falatokban etetett a pizzával.
–  Negyed tizenkettő van – tájékoztatott Lincoln, épp mikor
Marleen végzett a munkával.
Túl gyorsan ültem fel, forogni kezdett velem a szoba.
–  Vissza kell mennem. Ma van az első napom anyám
főnökénél. Megkeseríti anyám életét, ha nem jelenek meg
időben! – Lehúztam a trikómat. Megpróbáltam felállni, de a
szoba a feje tetejére állt, én pedig zuhanni kezdtem.
– Lassan, lassan, lassan! – kapott el Lincoln. – Nem vezethetsz,
vagy mehetsz dolgozni ilyen állapotban.
 –  Muszáj – néztem a szemébe. – Az  életemben semmi sem
választás kérdése.
Pofonként érték a szavaim.
–  Oké… Akkor hadd csináljak még egy gyógyítást, mielőtt
elmész. Az első tisztem idehozta a kocsidat. Van benne GPS, az
segít majd visszatalálni.
– Oké – bólintottam.
– Holnap hatkor találkozunk. Négyünkkel fogsz tanulni reggel
nyolcig, amikor is az első órád kezdődik.
–  A  hat eléggé fájdalmasan hangzik – ellenkeztem. – Nem
lehetne hét harminc? – kérdeztem a legcukibb mosolyommal.
– Nem! – torkolt le.
– Legyen! – nyögtem fel. Lincoln bólintott.
Noah előbújt a sarokból, Lincolnra nézett.
– Biztos vagy abban az utolsó gyógyításban?
Az  oldalamat szorongatva ringatóztam, mint egy részeg
luvnya a szalagavatón.
– Igen, tesó, megoldom – felelte Lincoln.
Hirtelen mindkét keze mély narancssárga fényben kezdett
ragyogni. Megbabonázva meredtem a fénybe. Egy lépéssel
közelebb lépett, és a fejemre tette mindkét kezét. Amint a fény a
fejemhez ért, éreztem, hogy a fáradtságom és a fájdalmam
semmivé lesz. Energia áradt szét bennem, mintha csak két
bögre kávét hörpintettem volna fel. Felnéztem, láttam, ahogy
Lincoln megrándul a fájdalomtól, izzadság gyöngyözik a
homlokán. A  térdei váratlanul megadták magukat. Lincoln a
földre rogyott, kezében kialudt a fény.
 –  Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten, próbáltam
felsegíteni Lincolnt.
Noah megfejthetetlen arckifejezéssel nézett Lincolnra.
– A Raphael gyógyító erejével megáldott égiek nem gyógyítják
a sebeket másokon. Átveszik a fájdalmukat, és önmagukat
gyógyítják meg. Rendben lesz egy nap pihenés után.
Szent Habakuk! Átvette a fájdalmamat, és most ő érzi?
– Miért tetted ezt? – kérdeztem zavarodottan.
A  földön fekve kapkodta a levegőt, az oldalát markolászva.
„Menj!” Csak ennyit mondott.
Darren a karomnál fogva kirángatott a szalonból. Az  utolsó
dolog, amit láttam, a fájdalomtól meggyötört Lincoln volt, és ez
megváltoztatta, hogyan éreztem iránta.
Mindent megváltoztatott.
 
 6. fejezet
 

 
Enyhén sokkos állapotomban alig emlékeztem az újraélesztő
klinikához vezető útra, át a városhatáron. Hét percet késtem, és
reméltem, hogy az új főnökömnek nem fog feltűnni. Nem
akartam elmondani Lincolnnak, de alig három hónapja volt
csak jogsim. Anyám ütött-kopott Volvóján tanultam vezetni,
amiben szervó sem volt. Mindenhova busszal jártam, de anyám
ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak vezetni. Most egy vadiúj,
ötvenezer dolláros terepjáróval gördültem be a klinika
parkolójába, ahol jó eséllyel hullákat fogok mosni.
Öröm.
Beszaladtam a bejárati ajtón. Éreztem némi égő fájdalmat a
tetoválásaim helyén, de messze nem olyan erőseket, mint
korábban. Lincoln mindent átvett tőlem, hogy a műszakom alatt
gond nélkül éleszthessem fel a holtakat.
Miért tett ilyesmit?
– Elkéstél! – ordított Burdock mester az asztala mögül.
A  mellkasomhoz kapva megtorpantam. A  fickó csak úgy
előbukkant a semmiből, mint a kénkő démonok általában.
Tudtam, jobb, ha nem hozakodom elő kifogásokkal.
 – Elnézést, uram. Nem fordul elő újra.
Mogorván nézett rám fekete gyöngy szemével, szarvai
fenyegető árnyékot vetettek az arcára. Mikor igazán dühös volt,
a szarvai füstölögtek. Állati ijesztő volt. A  démonok
hierarchiájában a kénkő démonok igazán magas pozíciót
foglaltak el. Azt beszélték, közvetlenül a Sötétség hercege alatt
álltak, a belső köreibe tartoztak.
–  Tanultál valamit a flancos iskoládban? – A  karomon lévő
tetoválásokat fixírozta.
Nem tudtam, miféle válasz volna ínyére, így az igazság
mellett döntöttem.
– Nem igazán, uram.
Bólintott, és kilépett az íróasztala mögül, jól megmutatva több
mint kétméteres magasságát.
– A forrásaim alapján, az első évedben elegendő tudásra fogsz
szert tenni, hogy irányítsd az erőidet. Azután teljes időben fogsz
nekem dolgozni.
Elöntött a pánik.
– Ó! De ez egy négyéves képzés – motyogtam.
Közelebb lépve kissé lehajolt. A  szarvaiból füst kezdett
áramolni. Majdnem rosszul lettem a kénes szagtól. Anyám
mondta, hogy tüzet okádni is képes, ha nagyon feldühödik.
Reméltem, hogy nem kell első kézből megtapasztalnom.
–  Te az enyém vagy. Ezt ne feledd el! Azt hiszed, engedni
fogom nekik, hogy beavassanak a Bukottak Seregébe, és
ellenem használjanak? Szó sem lehet róla, gyermek! Egy év.
Ennyit kapsz.
 – Igenis, uram! – nyeltem egy nagyot.
Újra bólintott, a füst kezdett alábbhagyni.
–  Egyelőre anyád mellett leszel, testeket mosol, kikevered a
főzeteket. Amint véget ér a kiképzésed, nagyobb feladatokat
fogsz kapni. Feladatokat, melyek a mi javunkra fordíthatják a
háborút. Úgyhogy tanulj meg repülni, vagy mi is az, amit ti,
égiek csináltok, mert arra számítok, hogy hatalmas erőd lesz, és
sok pénzt hozol a konyhámra, ha a szolgáltatásaidat bérbe
adjuk.
Francba!
–  Igen, uram – mondtam a padlót bámulva. Lincoln joggal
utált. Naiv dolog volt azt hinnem, lehetek démonrabszolga
anélkül, hogy bárkit is bántanom kellene.
–  Ideje menned, vár a munka. Hat halottunk van mára –
dörmögte.
A  recepció mellett elhaladva átmentem egy duplaszárnyú
ajtón. Amint a hátsó szobába értem, megcsapta az orromat a
halál szaga, formaldehid és zsálya füstje.
Anya.
Néhány alkalommal kisegítettem már itt anyámat, mikor
elárasztotta a munka, így kiismertem magam a helyen.
Könyékig nyúlkált egy lavórban, szivaccsal mosta tisztára egy
ötvenes nő testét.
Felragyogott az arca, mikor meglátott.
–  Bri! Hogy telt a napod? – Észrevette a tetoválásokat a
karomon. – Hűha! Tetkók. Oké…
Megdörzsöltem a kezem.
 – Aha. Szükségem van rájuk, hogy kordában tudjam tartani az
erőmet, azt hiszem. Egy-egy angyalhoz kötődnek, akiknek az
ereje már az enyém is, vagy valami ilyesmi. – Magam sem
voltam benne biztos, hogy rendesen értem-e.
– Mennyit kaptál? – ráncolta össze a homlokát.
Összerezzentem.
– Négyet – suttogtam.
Anyám kezéből kiesett a szivacs.
– Négy?! Az normális?
–  Anya – kerekedett el a szemem. – Tényleg ezt akarod
kérdezni a fekete szárnyú lányodtól az első napján? Hogy ez
normális-e?
– Igen, igazad van. Ez van, nem igaz? Be tudnád fejezni Mrs.
Culpo mosdatását? Elő kell készítenem a főzetet Mr. Dennernek.
Fuj. Dupla francos fuj.
Talán még mindig jobb volt ez, mint kotradéknak lenni.
Talán. A tetoválásaimra néztem, a vörös kontúr máris gyógyulni
kezdett.
Hallottam égiekről, akik képesek voltak önmagukat
gyógyítani, de a gondolat, hogy talán én is olyan vagyok,
kiakasztott. Kevésbé éreztem magam embernek.
 

 
A  klinikán a műszakom déltől négyig tartott. Utána szabad
voltam, hazamehettem leckét írni, vagy amit akartam.
Anyámnak ötig bent kellett maradnia, így javasoltam, hogy
felveszem Shea-t, és csinálunk vacsorát. Miután anyám
magához tért a sokkból, hogy egy vadiúj kocsi büszke tulaja
vagyok, utamra engedett.
Megnyugvás volt, hogy Mr. Burdock nem ült az asztalánál,
mikor leléptem. Bemásztam a SUV-ba, és elindultam Shea-ért a
sztriptízbárba. A  nap első felét az Akadémián töltötte,
mágusképzést kapott, míg a nap második felében dolgozott,
hogy legyen miből fedeznie a kiadásait. Négy harmincig szólt a
munkaideje.
Valamivel korábban értem oda, kerestem egy parkolóhelyet,
és mikor megláttam Shea-t kijönni az épületből, ráfeküdtem a
dudára. Hunyorítva fordult a kocsi felé. Szó szerint leesett az
álla, mikor felismert, majd szélesen elvigyorodott.
–  Most hülyéskedsz velem? Mondd, hogy ez a miénk! –
kiabálva kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Ha a miénk azt jelenti, hogy az enyém, akkor igen, a miénk.
– Jupiii! – ugrált és tapsikolt, mint egy holdkóros.
Kiszúrta a tetkókat a kezemen.
– Szentséges kitetovált bombázó! Mesélj el mindent.
Felnevettem.
–  Az  új kocsit leszámítva rémes egy nap volt. Az  új égi
tanítóim totál dögösek, de a legfőbb közülük egy igazi faszjankó.
Öt teljes órán át gyötrő fájdalmat kellett elviselnem, az elmúlt
négyben pedig hullákat sikáltam tisztára. Meg akarod szagolni a
kezem?
– Hiszek neked – öklendezett Shea.
Kitolattam a parkolóból, és elindultunk haza.
 – Neked milyen napod volt? Az Alantasok Akadémiája tényleg
egy szellemtanya? A tanárok tényleg abrus démonok?
A démonvárosi iskolákban a tanárok nagy része ember volt, a
bukottak szerződésben gondoskodtak erről. Tizennyolc év alatt
mindenki ingyenes, normálisnak nevezhető oktatásban
részesülhetett. Matekot, fizikát és hasonló szarságokat
tanultunk, néhány mágikus órával megbolondítva. Mégis úgy
hallottam, hogy az Alantasoknál démonok tartották az órákat,
és a bukottak tehetetlenek voltak velük szemben.
– Nem igazán szeretnék beszélni róla – sóhajtott nagyot Shea.
Megdöbbentettek a szavai. Azonnal lehúzódtam, épp egy
démonszarvakkal kereskedő üzlet előtt.
– Fenébe, Shea. Ennyire rossz volt?
Sosem volt még olyan, hogy ne akart volna beszélni bármiről
is, hiába próbáltam lelőni, nem lehetett. Persze voltak rosszabb
pillanatai, de mindig készen állt egy kis csevegésre. Kétségkívül
ő volt a legszívósabb ember, akit ismertem.
Felém nyújtotta az egyik karját. Az  alkarján egy hatalmas
fekete koponya tetoválás volt, aminek az egyik szeméből egy
zöld kígyó mászott elő.
Jóságos ég! Egy sötét mágus bélyeg.
– Miért kaptad ezt? Úgy értem, miért ilyen hamar?
Azt hittem, csak a kiképzett mágusok kapják meg a jelet,
miután befejezték a tanulmányaikat, és örök szolgálatot
fogadtak a sötét oldalnak. De az is lehet, hogy ezt csak anyám
találta ki, hogy nyugodtan tudjak aludni.
–  Gondolom, ugyanazon okból, amiért te is megkaptad a
tetkókat. Hogy elkötelezzenek minket maguk mellett. Tök
mindegy. Ami történt, megtörtént. – Keresztbe fonta a karját, és
kibámult a szemerkélő esőre.
Nem.
– Shea, van egy kocsim. Csak egy szavadba kerül, és már itt se
vagyunk. Irány Kanada, éljünk az erdőben, vagy akármi. –
Megígértem neki, hogy nem hagyom, hogy magával ragadja a
sötét oldal, és komolyan is gondoltam.
Könnyes szemmel fordult felém.
–  A  tetoválás egyben mágikus nyomkövető is. Csak vigyél
haza.
Próbáltam nem megtörni a szeméből legördülő könnycsepp
láttán. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor láttam őt
sírni. Valami nagyon nem volt rendben.
–  Együtt kitaláljuk, hogyan tovább, oké? – Amint elhagyták a
szavak a számat, tudtam, hogy lehetetlent ígérek, de muszáj volt
mondanom valamit.
–  Oké – mondta halkan. Meghasadt a szívem, mert tudtam,
hogy örökké emlékezni fogok a pillanatra, mikor Shea
reményvesztett lett.
 

 
Síri csendben vacsoráztunk meg. A kisöcsém szeme ide-oda járt
Shea és az én tetoválásaim között, és amikor kérdezni próbált
róluk, anyám jól bokán rúgta az asztal alatt.
Vacsora után Shea-vel a közös hálószobánkba mentünk, és
bebújtunk az ágyba. Nem igazán beszéltünk, mióta kiszálltunk
a kocsiból. Volt egy olyan érzésem, hogy kicsit maga alatt lehet,
és szeretne némi időt egyedül tölteni.
– Ébren vagy? – kérdezte váratlanul.
– Aha. – A szoba másik vége felé fordultam, Shea göndör haja
beterítette a párnáját.
– Azt mondtad, hogy az új tanítóid dögösek. Mennyire azok?
Vigyorogva felültem, Shea is így tett. Ez volt az a Shea, akit jól
ismertem.
–  Furcsa, hogy ennyire dögösek. És úgy tűnik, minél
dögösebbek, annál önteltebbek.
– Van benne logika – értett egyet.
–  Noah-t bírnád – vigyorogtam. – Állandóan cukiságokat
beszél, és imád kacsintgatni.
–  Imádom a szexi kacsintást – kapott a mellkasához Shea. –
A  csajok mennyire picsák? Játsszák magukat, hogy jobbak
nálad? – kérdezte.
–  Gőzöm sincs – vontam meg a vállam. – Holnap kezdődnek
az óráim, a mai nap a tetkókról szólt.
–  Az  Alantas Akadémiás csajok totál picsák. Már próbáltak
szívatgatni.
Felemelve a kezét mutatta a horzsolásokat, ahol valaki
megragadta. Shea feminista volt, sosem hívott egy lányt
seggfejnek vagy fasznak. Úgy gondolta, picsának vagy puncinak
hívni őket sokkal találóbb. Nem ellenkeztem.
Felment bennem a pumpa a sérülések láttán.
– Mi történt?
 Vállat vont.
– Az egyik ok nélkül kötekedni kezdett, szóval kioperáltam az
első fogait egy boxerrel.
– Shea! – képedtem el. – Honnan szereztél boxert?
Shea mindig is felkészült volt. Voltak kései, baseballütői,
különféle gázspray-k. De boxer! Ezután már a fegyver
következik, igaz?
A szoba sarkába nézett.
–  Az  új mágiaoktatómtól. Ezen az akadémián bátorítanak a
fegyverek használatára és a harcra. Azt mondta, a suli elvégzése
után valószínűleg hét számjegyű összeget ér majd a
szerződésem, aminek tetemes része engem illet majd. A  sötét
mágusok ritkaságnak számítanak.
– Ó! – A szerződésünk megvehető? Burdock is erre készült az
enyémmel? – Burdock azt mondta, csupán egy évet tanulhatok
a Bukottak Akadémiáján. Azután vélhetően az én
szerződésemet is eladja.
Shea a padlóra meredt.
– Fáradt vagyok. Jó éjt, Bri! – fordult a fal felé.
Furcsa érzés öntött el.
– Aha, jó éjt.
Elpusztították a gyermekkorunkat. Egy éjszaka választott el a
baljós felnőttkorunk kezdetétől. De nem tagadhattam le, hogy
némileg jobbnak ígérkezett az enyém végkimenetele, mint
Shea-é.
Majd az idő eldönti.
 
  
Másnap reggel egy pokolbéli ébresztő hangjára ébredtem
hajnali ötkor. Valójában öt óra múlt hét perccel. Shea hozzám
vágott egy cipőt. Gondolom, már hét perce rezgett az ébresztőm.
– Bocsi – nyomtam ki az ébresztőt.
Örömmel fogadtam, hogy nem kell vacakolnom a
szárnyaimmal a gyors zuhany közben, és észrevettem, hogy a
tetoválásaim teljesen begyógyultak. Nem hámlott a bőröm, nem
volt vörös, semmi. Minden makulátlan volt.
Felöltözés után felkaptam egy bagelt magamnak, és
összedobtam egy mogyoróvajas szendvicset Bernie-nek. Anyám
azt mondta, amíg megtehetjük, hogy enni adunk neki, nem
bánja a kis pluszköltséget, ezért próbáltam biztosra menni,
hogy naponta legalább kétszer adhassak neki valamit enni.
Hetente egyszer anyám beengedte zuhanyozni, és egy csésze
forró teára. Azóta ismertem Bernie-t, hogy Démonvárosba
költöztünk. Nem voltak drogproblémái vagy hasonlók. Pusztán
az ág is húzta, nem akadt számára munka. Mindamellett, hogy
vak volt, ember is. Az  alantas emberi munkák, mint például a
könyvelő vagy vendéglátói pozíciók, hamar beteltek, ráadásul a
közigazgatás szétesett a háború után, így nem volt lehetőség
ételjegyre vagy pénzügyi támogatásra.
Gondoskodtunk egymásról. Csak így lehetett túlélni.
Szűk farmerba és pólóba bújtam. Felkaptam a pulcsimat meg
a táskámat, és a nappali felé indultam. A  kocsim kulcsa a
kezemben kissé valótlannak tűnt. Van egy kocsim, négy
tetoválásom, és a Bukottak Akadémiájára tartok. Miféle álom
ez?
Egy pittyenés a telómon jelezte, hogy e-mailt kaptam. Elöntött
a pánik, mikor megláttam, hogy Lincoln Greytől jött.
 

 
Feladó: LincolnGrey@FallenAcademy.com
Tárgy: Beosztás
Brielle Atwater
Égi mestertanok 6:00 – 8:00 (30 perc mindegyik tanítóval,
304-es edzőterem)
Történelem 8:05 – 9:00 (506-os terem, Mrs. Delacourt)
Csatatan 9:05 – 10:00 (511-es terem, Bradstone mester)
Fegyvertan 10:05 – 11:00 (külső atlétikai pálya, Mr.
Claymore)
Ebéd 11:05 – 11:30 (étkező)
Ajánlom, hogy úton légy már idefelé, mikor ezt megkapod.
Lincoln
 
Morcosan néztem az utolsó megjegyzésére, aztán átfutottam a
beosztást még egyszer. Csatatan? Fegyvertan? Jesszus! És a
csodás napom tizenegy harminckor ér véget. Hogy délután
négyig hullákat moshassak anyámmal.
A Válaszra kattintottam.
 
Már két órája ébren vagyok, jógáztam, és enni adtam egy
 hajléktalannak. Hamarosan találkozunk.
 
Megnyomtam a Küldést, hadd rágódjon rajta. Részben az igazat
írtam.
Amikor kiértem, láttam, hogy Bernie még mindig alszik.
Maximus farkát csóválva fogadott. Egy darabka almát dobtam a
szájába, majd letettem a szendvicset Bernie mellé. Annyira
lehetetlenül korán volt, hogy még a hajléktalanok is aludtak.
A  kocsim felé kocogtam, megnyugvással töltött el, hogy nem
fújták meg, vagy vágták ki a kerekeket.
 
Hat óra előtt négy perccel gurultam be a parkolóba, rajtam
kívül mindössze három másik kocsi parkolt, és egy motor.
Feltehetően Lincoln, Noah, Darren és Blake. Senki más nem
akarhatott ennyire korán itt lenni.
Kiszálltam a kocsimból, és a hatalmas kövekből kirakott
járdán elindultam a campus felé. Messziről kiszúrtam a fekete
kapucnis pulcsiban várakozó Lincolnt.
Nagyot sóhajtva, egyenletes tempóban meneteltem előre, az
alváshiány már érződött a végtagjaimban. Mikor Lincoln
közelébe értem, rám vetette a pillantását.
– Hatha vagy kundalini?
–  Mondanád úgy, hogy én is értsem? – vontam össze a
szemöldököm, mire elvigyorodott.
–  Azon tűnődtem, melyik a kedvenc jógád. Magam inkább a
kundalini felé húzok.
Ó, a fenébe!
 – Aha, az király! – feleltem, és elindultam felfelé a lépcsőn.
–  Tudod, hová mész? – kérdezte anélkül, hogy megmozdult
volna.
– Nem igazán – morogtam. – De, gondolom, azért ücsörögsz itt
kint, hogy megmutasd.
Felállva vállat vont.
– Akartam, de nem vagyok oda meg vissza a hozzáállásodtól.
Jóságos ég! Egyszer még megölöm.
–  Sajnálom. Szépen kérlek, cukor és máz, meg tudnád
mutatni, merre menjek? – Biztosra mentem, hogy jól érezhető
legyen a szarkazmusom.
Elvigyorodott, megvillantva a gödröcskéit.
– Látod, nem is volt olyan nehéz.
– Dehogynem! Nagyon is az volt.
Elindult befelé, én pedig nem győztem nyújtogatni a nyakam,
hogy lássam a kaput díszítő két hatalmas angyalszobrot.
– A többieknek mikor kezdődik a suli?
–  Nyolckor. – Jobbra fordultunk egy folyosón, ami egy apró
téglaépülethez vezetett.
Végigsimítottam az egyik tetoválásomon.
– Jobban… jobban érzed magad a tegnapihoz képest? – Igazán
meg sem köszöntem neki, hogy átvette a fájdalmamat. Akartam,
de kapásból szemétkedni kezdett a kundalini dologgal ma
reggel.
– Megvagyok.
A kis téglaépület ajtaja felé nyúlt, de a kezemet az övére téve
megállítottam. Újra éreztem a kis áramütésszerű vibrálást,
ahogy a bőrünk összeért, de gyorsan alábbhagyott.
–  Hé, én csak…Ümm… Csak meg akartam köszönni. Tudod.
Nem éreztem jól magam tegnap, szóval… Szóval köszi a
gyógyítást. – Bakker. Mikor felejtettem el beszélni?
Bólintott.
– Ez a munkám.
Azzal belökte az ajtót, magamra hagyva a gondolattal, miért
nem mondta egyszerűen azt, hogy „szívesen”.
Egek! Ez a srác világbajnok bunkó.
– Ez ő? – hallottam egy női hangot bentről.
Beléptem a terembe, ahol egy ötven körüli, hosszú, vörös hajú
nő már várt. Külsőre ember volt, és az illata alapján is. Ne
kérdezzétek, hogyan tudok embereket szagolni, egyszerűen
tudok, és kész. Ötéves korom óta. A  nő vagy milliónyi réteg
fekete és ezüst ruhát viselt.
– Szervusz, kedvesem. Rose vagyok – mutatkozott be.
– Brielle – intettem felé.
Végigmért, a csípőmnél elidőzve kicsit.
–  Formásabb, mint ahogy leírtad. Szükségem lesz a
méreteidre, de ez megteszi ma. – Lincolnhoz dobott egy fekete-
ezüst overallt, aki pedig átnyújtotta nekem.
Vigyorogva néztem Lincolnra.
– Körbeírtad a testem? Szórakoztató lehetett.
Megfeszítette az állkapcsát, ami tulajdonképpen kimondottan
szexi volt.
–  A  napom fénypontja volt. Pont erre vágytam egy hosszú
munkanap után… – A nő intett egyet, mire Lincoln egy darabka
papírt lengetett meg előttem.
– Itt egy térkép. Ha itt végeztél, találkozunk az edzőteremben
– mondta, majd lelépett.
A vörös hajú nőre néztem.
– Nem kapná meg a világ legbarátságosabbja címet – utaltam
Lincolnra.
A nő szomorkásan elmosolyodott.
–  Tudod, a tragédiák megváltoztatják az embereket. Az  első
néhány itt töltött évében nagyon is derűs volt.
Szíven ütött, amit hallottam. Lincolnt tragédia sújtotta.
Kérdezni akartam róla, valósággal felemésztett a vágy, hogy
megtudjam, mi is történt vele, ugyanakkor hallani sem akartam
róla. Nem akartam máshogy nézni rá, szánni őt, vagy bármi
személyeset hallani róla egy vadidegentől az ő tudta nélkül.
Inkább befogtam a szám, miközben a nő felvette a méreteimet.
Kábultan mentem az öltözőbe, és belebújtam a Bukottak
Akadémiájának ezüstszárny szimbólumával ékesített szűk,
fekete kezeslábasába. Nem volt annyira szűk, hogy attól kelljen
tartanom, szétreped rajtam, de elég szűk volt ahhoz, hogy egy
fémpénz visszapattanjon róla.
Az  edzőterem felé vezető úton elhatároztam, hogy
megpróbálom kiverni a fejemből, amit Lincolnról hallottam.
Mindenkinek jobb, ha szimplán kitörlöm ezt az
emlékezetemből.
Amint beléptem a terembe, Noah kihívóan füttyentett egyet.
Felhorkantottam, Lincoln pedig jól tarkón vágta Noah-t.
– Ő a diákunk – pirított rá.
 Noah vállat vont.
– Semmilyen törvény nem tiltja, testvér, elmúlt tizennyolc.
A földre dobtam a táskámat.
– Ne aggódj, amúgy sem az esetem – kiáltottam át a termen.
Darren és Blake egyszerre nevettek fel, de Lincoln olyan égő
tekintettel nézett rám, amit nem tudtam hova tenni.
Noah értetlenül nézett.
– Miről beszélsz? Mindenkinek én vagyok az esete – csókolta
meg a befeszített bicepszét.
–  Túl szép vagy – feleltem őszintén. Sosem randiztam volna
egy sráccal, akinek szebben formázott szemöldöke van, mint
nekem.
– Köszönöm – vigyorodott el Noah.
– Szóval, mivel kezdjünk? Akarjátok, hogy megmutassam, mit
tudok? Gettóban nőttem fel, esélyes, hogy többet tudok az
átlagos tanítványaitoknál. – Megpörgettem a bakancsomból
előrántott késemet.
– Milyen cuki – jegyezte meg Darren.
–  Nem vagyok cuki. A  kismacskák azok. Én vagány vagyok.
Nézd, még rajta van a vér tegnapról – mutattam a pengét.
Lincoln sóhajtva előrelépett.
– Tedd el azt, mielőtt kárt okozol magadban.
Ünneprontó.
Lecsuktam a pengét, és visszatettem a kést a helyére.
Lincoln végignézett rajtam.
– Vond ki a szárnyaid. A repüléssel kezdjük.
Kiguvadt a szemem. Repülés? Nem is értem, hogy nem jutott
eszembe.
–  Gyerünk, Miss Jóga – csettintett. A  srácok fél méter vastag
matracot húztak a padlóra.
Jó ég! Az fog megvédeni az eséskor.
Magam mögé néztem, felhúzkodtam a vállaim. Semmi sem
történt. Felugrottam kissé, remélve, hogy a landoláskor
előbukkannak a szárnyaim.
Elmaradt a siker.
A  ruhám hátán volt két harminc centis hasíték a
szárnyaknak, így biztos voltam benne, hogy nem a ruha miatt
nem jönnek elő.
–  Hmm, egész pontosan hogyan is kell előhívnom a
szárnyaimat? – Egek, annyira megalázó volt.
Biztos voltam benne, hogy Lincolnnak lett volna egy csípős
megjegyzése, de Blake megelőzte.
–  Nekem is nehezen ment először – mondta. – Olyan, mint
járni tanulni. Gondolj rájuk úgy, mint amikor a karodat emeled
a magasba, és akkor előbukkannak, ugyanúgy, mint amikor
veszélyben vagy. – Eldőlt: Blake volt a kedves srác.
Lássuk… Lehunytam a szemem, mély lélegzetet vettem.
Elképzeltem, ahogy a lapockáim megemelkednek, kissé még a
hátamat is ívbe emeltem. Néhány gyötrő másodperc után
éreztem egy pattanást, majd nehéz súly húzott jobbra.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy alig tudják magukban
tartani a nevetésüket.
–  Mi az?! – Magam mögé tekintve láttam, hogy csak az egyik
szárnyamat tudtam előcsalni.
 Öljetek meg!
Lincoln szedte össze magát elsőnek. Hozzám lépett, mögém
nyúlt, gyengéden végigsimított a bőrömön a ruhám hasítékán
keresztül. Libabőrös lett a karom, ahogy a bőréből áradó
forróság végigszaladt a hátamon. A bal szárnyam is előbukkant.
Lélegzet-visszafojtva térdeltem a padlón, egy tragédia sújtotta
gyönyörű seggfejre bámulva.
– Oké, a repülés első szabálya: ne halj meg!
Leráztam magamról az érintését, a szemöldököm az egekbe
szaladt.
– Marha vicces. Mik az igazi szabályok?
Noah vállat vont.
–  A  mi mestereink is ugyanezt mondták. Ne halj meg!
Lényegében halhatatlan vagy, hacsak meg nem ölnek, de a
nyakadat kitörheted egy elhibázott landolással.
Korábban már akartam kérdezni őket a halhatatlan
pletykáról, de most már nem volt rá szükség.
Lincoln egy létrára mutatott.
–  Menj fel a tetejére, lássuk, sikerül-e egy jó lebegést
összehozni. A mai órán megkapod a fegyvered, és majd holnap
elkezdünk vele dolgozni.
–  Alkalmatlan időpont ez, hogy megemlítsem, tériszonyom
van?
Lincoln felnyögött.
– Fecsérled az időt, Miss Jóga.
Francba. Nem kellett volna megemlítenem azt a jóga dolgot.
Talán tényleg el kellene kezdenem jógázni, arra az esetre, ha
további kérdésekkel bombázna.
Amint a létra teteje felé tartottam, két dologban voltam
holtbiztos:
1. Mind a négy srác a fenekemet bámulta.
2. Ki fogom törni a nyakam, és meghalok.
 
 7. fejezet
 

 
Miután tökélyre fejlesztettem egy két másodperces lebegést,
miközben jól képen töröltem Lincolnt a szárnyammal –
természetesen pusztán a véletlen műve volt –, végigültem egy
történelemórát. Legnagyobb megdöbbenésemre mindenki
tudta, ki vagyok, és az idő nagy részében bámultak és
mutogattak rám. Láttam, ahogy néhányan azt tátogták: „Démon
szerető”.
Hát ez zseniális.
Eltűnődtem, talán frufrut kellene vágatnom, hogy eltakarja a
rabszolga tetoválást a homlokomon, vagy vastagon kisminkelni
magam, de mi értelme lett volna? Ez voltam én, és esélyem sem
volt változtatni a jövőmön. Kénytelen voltam együtt élni ezzel.
Egy nagy edzőterem-szerűségben álltam, a falakat mindenféle
fegyverek ékesítették, aranylakattal lezárt ketrecekben.
A professzorunk, Mr. Claymore, fénymágus volt. Hosszú, fekete
bársonyköpenyt viselt, a fénymágusok ezüstszínű spirál
szimbólumával a mellkasán. Ezüst fény áradt a szeméből, ahogy
mindannyiunkon végignézett, kissé hosszabban rajtam felejtve
a pillantását. Fészkelődni kezdtem, a tekintetétől súlyos nyomás
nehezedett a bőrömre. Hirtelen elfordult tőlem, a transz
megtört, a nyomás tovaszállt.
Ez nem semmi volt!
Látva őt teljes máguspompájában, eszembe jutott Shea. Vajon
mit csinálhat épp abban a bűnös iskolában? Bárcsak itt lehetne
velem!
–  Életetek egyik legfontosabb napja a mai. Ma ráleltek a
nektek szánt végtelen fegyverre, mely az örökkévalóságig
kötődik majd hozzátok. – A terem minden szegletéből dübörgött
a hangja.
Mit mondott? Örökkévalóság? Kötelék?
Egy fontoskodó lány, Tiffany, akiről törin tudtam meg, hogy
fénymágus tanonc, magasba tett kézzel jelentkezett.
–  Igaz, hogy a végtelen fegyver beszél hozzánk, miután
összekötődtünk?
Vagy be volt szívva, vagy nem hallottam jól. Az is lehet, hogy
én voltam beszívva, mert mintha épp azt kérdezte volna meg,
hogy beszél-e hozzánk egy fegyver.
–  Mindenkinél más – felelte Mr. Claymore. – Egy beszélő
végtelen fegyver igazán ritka, de minden fegyvernek lelke van.
Érezni fogjátok a személyiségüket, még ha beszélni nem is
fognak hozzátok.
Mindenki ugyanazt szívhatta.
Megköszörültem a torkom, és a magasba emeltem a kezem.
– Elnézést, de hogy lehet egy fegyvernek lelke?
A professzor a névsorra nézett, majd a homlokomra.
– Brielle, igaz?
 Fenébe ezzel a tetoválással. Tutira frufrut vágatok.
Bólintottam.
–  Angyalvárosban ezekről a dolgokról már középiskolában
tanulunk, úgyhogy neked elnézem, hogy felkészületlen vagy.
A  végtelen fegyvereket a Hatalmaktól kaptuk. Az  arkangyalok
az emberiség védelmezői, a Hatalmak pedig a védelem
angyalai, a Mennyek harcosai.
Váó!
– Aha, klassz – feleltem. Tiffany eleresztett egy unott nevetést,
a csordája követte őt.
Egyetlen pillantással leszereltem, de még mielőtt
belemerülhettem volna, a professzor tapsára az összes lakat
kinyílt, és a földre hullott. Egy újabb tapsra a ketrecek
kitárultak, amit egyöntetű áhítattal fogadtunk.
A mágia királyság, ezt el kellett ismernem.
–  Megtalálni a végtelen fegyvereteket nem sétagalopp.
Legyetek türelmesek. Hívni fog titeket. Egyfajta rokoni
kapcsolatot fogtok érezni. Szeretetet. Helyénvalónak fogjátok
érezni, mintha egész eddigi életetekben erre vártatok volna –
magyarázta.
– Ha ez igaz, akkor a kávé a végtelen fegyverem – motyogtam
halkan, megnevettetve pár közelben álló diákot.
A professzor a ketrecek felé mutatott.
– Ezek a fegyverek minden csatán átsegítenek majd hátralevő
életetekben. Bölcsen válasszatok!
Néhány diák a ketrecek felé indult, míg én inkább
hátramaradtam a „nem-akarok-elsőnek-választani” csoporttal.
Mellettem egy túlszedett szemöldökű, fekete hajú, jóképű srác
állt. Oldalba billentett.
– Luke vagyok – suttogta.
Elmosolyodtam a túl baráti stílusán.
–  Bri. – A melegradarom elég pontos volt, így nem aggódtam
azon, hogy rám akarna mozdulni.
Bólintott.
–  Nem fogok mellébeszélni – mutatott a homlokom felé. –
A  nagynéném démonhoz kötött, neki is megvan ez az egész
homloktetoválós cucc. Megértelek, hidd el, és egyáltalán nem
zavar.
Őszintén elmosolyodtam.
–  Jó tudni. – A  mellkasán lévő jelvényre néztem. Rémszipák
volt, démoni erővel áldott.
Azt hiszem, megvan az első barátom.
– Mehetünk? – mutattam a ketrecek felé.
Luke aggódva nézett Tiffanyra, aki egy hatalmas kardot emelt
fel, ami elég fényesen ragyogott a kezében.
– Hölgyeké az elsőbbség – kacsintott.
Csúcs.
Mély levegőt vettem, elsétáltam az első ketrec előtt. Éreztem,
hogy valami azt akarta, annyira szeressem, mint a kávét, de
végül nem történt semmi. Elhaladtam a második ketrec előtt,
ami telis-tele volt íjakkal és nyilakkal. Luke mögöttem lődörgött,
majd ámulva állt meg az íjakkal teli ketrec előtt. Ledermedtem,
sarkon fordulva Lukera néztem, aki egy egyszerű aranyíjért
nyúlt. Ahogy a keze egyre közelebb ért a fegyverhez, az
halványkék fényben kezdett ragyogni.
– Ó! Az igazság íja. Remek fegyver, fiatalember. Érezd magad
megtisztelve – mondta Mr. Claymore.
Amikor Luke ujjai az íj köré fonódtak, meglepetésében
eltátotta a száját. A  diákok szépen sorban megtalálták a nekik
rendelt fegyvert, és a terem végébe vonultak, hogy ott
várakozzanak.
Hárman maradtunk hátra, és szinte már az összes ketrecnél
jártam. Hevesen kezdett verni a szívem. Mi van, ha nincs
számomra kijelölt végtelen fegyver? Csak ragadjak meg egyet, és
tegyek úgy, mintha az volna? Ha meg is tenném, valószínűleg
nem ragyogna fel.
A másik két diák megtalálta, amit keresett. Minden szem rám
szegeződött. Luke volt az egyetlen, aki sajnálattal nézett rám,
mindenki mást idegesített a dolog, mintha azt gondolnák: „Mi a
fenéért kell megvárnunk őt?”
–  Ezt nem lehet siettetni. Ne kapkodj, Brielle – szólt a
professzor, amitől még inkább megalázva éreztem magam.
Az  utolsó ketrechez érve éreztem, hogy valami megmozdul
bennem. A  gyomrom felkavarodott, úgy éreztem, mintha
árammező közepén állnék. Hevesen dobogó szívvel néztem
végig a tőrök sokaságán.
– Itt, szárnyas – hallottam egy halk női hangot a fejemben. Két
lépést hátráltam.
Most már tényleg mindenki engem nézett, de nem olyan
szigorúan, mint a professzor. Tátogva közelebb lépett, mintha
félmeztelen volnék, vagy valami.
 –  Második sor, harmadik tőr. Gyerünk, drágám, essünk túl
rajta. Régóta várok erre a pillanatra – szólt a hang ismét.
Őrült dolgok szentséges mindenit!
–  Te… hozzám beszélsz? – kérdeztem, azon tűnődve, tényleg
megbolondultam-e.
A hang halkan felnyögött.
–  Második sor, harmadik tőr. Gyerünk, drága, meg tudod
csinálni.
Túl sokáig tűntem ostobának. Hirtelen mozdulattal
kiszabadítottam a második sorban lévő harmadik tőrt. Amint
szorosan a markomba fogtam, vakító fény áradt ki belőle, és
hatalmas energiahullám száguldott keresztül rajtam. Nehéz
leírni, milyen érzés volt. Gyönyörteli, amit akkor éreznék, ha
még egyszer találkozhatnék az apámmal, iszonyatos erővel
vegyítve, hogy képes volnék egy acélajtót is darabokra
szaggatni. Az  egész osztály csodálatára a szárnyaim
előbukkantak a hátamból, és térdre rogytam, ahogy az erő
tovább kavargott körülöttem.
– Sera vagyok – szólt a tőr. Éreztem őt, mintha csak egy régi
barát lett volna. A legfurcsább, mégis legnyugtatóbb érzés volt,
amit valaha tapasztaltam.
–  Brielle, de szólíthatsz Brinek. – Ostobán éreztem magam
bemutatkozni egy pengének, de voltak ennél sokkal furcsább
dolgok is a világban.
– Elképesztő! – hüledezett a professzor.
Elült a szél, és noha a lábaim még remegtek, sikerült
felállnom. Képtelen voltam levenni a szemem a kezemben lévő
tőrről. Huszonhárom centi hosszú lehetett, nagyobb részét a
penge tette ki. Rövid, gravírozott aranymarkolatát gyöngyszerű
kövek ékesítették.
– Egy szeráf penge. Nem is tudtam róla, hogy van ilyenünk –
szakadt ki Mr. Claymore-ból.
A ketrechez lépett, ahonnan a tőröm származott. Megragadta
a fekete bőrtokot, és felém nyújtotta. Elég nagy volt ahhoz, hogy
a combom köré tudjam csatolni.
–  Hallott már valaki a szeráf pengéről történelemórán? –
kérdezte az osztálytól.
Elkerekedett a szemem. Egek, egy leckét fog csinálni ebből.
Egy alacsony, barna hajú, szeplős lány jelentkezett.
– Valahogy növeli a használója belső fényét, vagy ilyesmi?
Tiffany a szárnyaimra mutatva felnevetett.
– Ez esetben ez problémát fog jelenteni.
Luke egy állatias morgással elhallgattatta Tiffanyt. Tutira ő az
új barátom.
Mr. Claymore bólintott.
– Részben igaz, de ez mindössze csak egy a funkciók közül. Ha
a tulajdonosa egy szerettéért harcolna, a fény szerfelett ragyogó
lenne. Ha magát védelmezné, vagy egy más ismerősét, kevésbé
volna ártalmas. Az  igaz szeretet fénye egy szeráf pengéből
áramolva egyetlen vágás nélkül képes kizsigerelni egy démont,
úgy tartják.
Kegyes a sors, a professzor utolsó szavaira megszólalt a
csengő. Megkönnyebbült sóhajjal megfordultam, hogy
kövessem Luke-ot, hogy együtt mehessünk az utolsó óránkra
ebéd előtt.
– Megállj! – kiáltott a professzor.
Az egész osztály ledermedt.
Kinyújtotta a kezét.
–  Ízelítőt kell adnotok a véretekből a fegyvereteknek, hogy
összekössétek a sorsotokat.
Örültem, hogy nem én voltam az egyetlen, akinek
elkerekedett a szeme a professzor szavai hallatán. Tiffany volt
az első, aki megtette, mintha az ötlet, hogy a vérével etessen
meg egy fegyvert, egyáltalán nem zavarná. Mindenki követte a
példáját. Luke rám nézett, majd vállat vonva az egyik
nyílvesszőjét a tenyerébe bökte.
Elővettem Serát, apró vágást ejtettem a tenyeremen. Nem is
voltam biztos benne, hogy megvágtam magam, míg a vér ki
nem serkent. Nem fájt, csak fura érzés volt, mintha jégkockát
szorítottam volna. Kék fény áradt a markolatból, körözött a
testem körül, libabőrössé tette a karom.
Ezzel még egy adag figyelmet vontam magamra, a
professzorét is.
– Rendben, menjetek békével – mondta a csoportnak.
Amikor felnéztem, észrevettem, hogy ragyogó ezüst
szemekkel figyel engem.
Luke-kal csatatanra igyekeztünk, próbáltam bevonni a
szárnyaimat, de nem engedelmeskedtek. Véletlenül hozzáértem
vele Tiffanyhoz, aki rögtön szentelt vízért kiáltott. Mindenki
felnevetett, de nem adtam meg magam. Felszegett állal mentem
előre.
 Az  éjfarkasok a föld alatti csatornákon érkeztek az iskolába,
mivel nem mehettek napfényre, így már vártak minket
ugyanabban a tornateremben, ahol reggel repülni tanultam.
Gyorsan eltelt az óra az alap fegyverforgatási tudnivalók
megismerésével. Mielőtt észbe kaptam, már az ebédlő jobb
felében ettem Luke-kal és a démon-áldott barátaival. A bal oldal
volt, nem hivatalosan, az angyal-áldottaké. Vitathatóan ugyan,
de én is az angyal-áldottak közé tartoztam, mivel égi voltam, de
a homlokomon lévő vörös félhold és a fekete szárnyaim
ellentmondtak ennek. És persze Luke-ot is szerettem volna
jobban megismerni.
Volt egy nővére, Angela, egy nekromanta, és két évvel
felettünk járt.
– Apám, még mindig emlékszem a napra, amikor megkaptam
a végtelen fegyverem. – Vigyorogva nézett Luke fegyverére. –
Anya nagyon büszke lesz rád.
Luke bólintott.
– És apa?
Angela elkámpicsorodott.
– Aha, úgy értettem, anya és apa.
Luke szemforgatva felelt.
– Hagyjuk, tudom, hogy értetted.
A krumplipürémen tartottam a tekintetem.
– A szüleink mindketten angyal-áldottak – magyarázta Luke.
– Értem. – Néhány családnak megvolt ez a furcsasága, hogy a
szülők azt akarták, a gyerekek ugyanolyanok legyenek, mint ők.
Anyám azt akarta, hogy nekromanta legyek, és együtt
dolgozhassunk. Így vagy úgy, de összejött.
–  Semmi gondja nincs azzal, hogy meleg vagyok, de nagyon
dühös lett, amikor kiderült, hogy egy démon-áldott szörny
vagyok – mondta a brokkoliját bámulva.
Angela az ajkát harapdálta. Hosszú fekete haja és szép zöld
szeme volt, magas arccsontja pedig igazán különlegesség tette.
– Feldolgozza majd.
Angela mögém pillantott, kihúzta magát.
– Jesszus! Lincoln Grey errefelé tart.
Lefagytam. Gyorsan lenyeltem a számban lévő falatot, és
hátrafordultam, épp, amikor a nevemet mondta.
–  Mi a helyzet a szárnyaiddal? – kérdezte. A  legtöbb égi
behúzva tartotta őket, hacsak nem harcoltak, vagy menőztek.
–  Azért jöttél, hogy ezt megkérdezd? – érdeklődtem a
szememet forgatva. Egek, annyira idegesítő egy alak. Jó módja,
hogy zavarba hozz, seggfej.
Végigmért, majd elvigyorodott.
– Beragadtak megint, igaz?
Jó ég! Ma este nem arról fogok fantáziálni, hogyan nézhet ki
pucéran, hanem hogy hányféleképpen tudnám megölni, és
elrejteni a hulláját.
Nem feleltem. Lincoln nyájasan megérintette a szárnyam
tetejét, amitől azonnal visszahúzódtak, és melegség szaladt
végig a gerincemen. Nem fogok hazudni, a testem szerette az
érintését, de én alig állhattam őt. Igaz, hogy átélt egy tragédiát,
de akkor is irritáló volt. Minden téren.
–  Ideje menned, igaz? Kikísérlek – mondta a barátaimra
nézve.
Oké, ez nem éppen finom módja volt annak, hogy véget
vessen az ebédidőmnek.
–  Aha, okés. – Felkaptam a táskám, és a barátaimhoz
fordultam. – Holnap találkozunk.
Luke összeráncolta a homlokát.
– Csak fél napokat jársz?
Az ajkamat rágcsálva a homlokomra mutattam.
– Aha.
Angela bokán rúgta az asztal alatt, mire mindketten magukra
erőltettek egy mosolyt.
–  Király, holnap talizunk, Bri – szólt Angela extra kedves
hangon.
Egyem a szívét.
Lincoln rántott egyet a táskámon.
– Beszélnem kell veled.
Mária szíve! Ez a magas félisten nagyszerű látvány, de az
idegeimen táncol.
Átvágtunk a diákok tömegén, mikor Tiffany lépett elénk,
elzárva az utat Lincoln előtt.
– Szia, Linc!
Linc. Biztosan így hívja mindenki, akit megdöntött.
– Szia, Tiffany! – A hangszíne alapján a háta közepére kívánta,
mivel nagyon is jól ismerte!
–  Szívás, hogy Raphael rád bízta az arkdémon pesztrálását –
fröcsögte felém.
Elöntött a düh. Hogy a pokolba merészeli?! Előreléptem, hogy
valami meggondolatlan ostobaságot csináljak, például letépjem
a fejét, de Lincoln keze megálljt parancsolt.
–  Ne szemétkedj, Tiff, nem szexi! – Határozottan markolva a
felkaromat magunk mögött hagytuk Tiffanyt.
Az  utolsó, amit láttam, mielőtt kiléptünk az étkezdéből,
Tiffany féltékeny tekintete volt.
Úgy kell neki!
Amint kiértünk, Lincoln elengedte a karom.
– Vastagabb bőrre lesz szükséged, ha túl akarod itt élni, vagy
bárhol máshol, ha már itt tartunk. Nem verekedhetsz össze
mindenkivel, aki neveket aggat rád – mondta atyáskodóan.
–  Aha, köszi, apu, de ezt jól tudom. Egész nap ezt csinálta –
feleltem sértődötten.
Félúton a parkoló felé vezető úton Lincoln felém fordult.
– Tudsz te szórakoztató is lenni?
– És te? – kérdeztem vissza.
Szemforgatva folytatta az útját, szaladnom kellett, mint egy
idiótának, hogy utolérhessem.
– Honnan ismered egyébként? Az exed?
Undorodó képet vágott.
–  Fuj, nem. Ő… A  család barátja… – Nem hangzott túl
meggyőzően.
–  Miről akartál beszélni velem? – Muszáj volt indulnom,
Burdock mester kitérne a hitéből, ha egymás után két nap is
elkésnék.
Lincoln szembefordult velem, és a combomra erősített Serára
bökött.
 – Arról. Arról akarok beszélni veled.
Megtorpantam a hangszínétől.
– Mi a baj? – simítottam végig Sera markolatán.
– Kedveljük őt, vagy sem? Nem tudom eldönteni – szólt Sera.
Magamban felnyögtem.
– Még magam sem tudom.
–  A  baj az, hogy nem vihetsz magaddal egy szeráf pengét
Démonvárosba. Még a végén eladják vagy elpusztítják. Raphael
megkért, hogy gondolkodjam erről a kis gikszerről… – Lincoln
nem repesett az örömtől, hogy ezt kell tennie.
Nem voltam benne biztos, mit is mondhatnék, így életemben
talán először nem mondtam inkább semmit.
Lincoln elővett egy kulcsot a zsebéből.
– Ez egy kulcs a lakókocsimhoz – mutatott át a parkolón, egy
cuki kis ezüst Airstream felé, ami a vadvirágok között, a fasor
szélén állt. – Minden reggel, mikor megérkezel, nálam lesz a
tőröd. Amikor pedig elmész, beteszed a lakókocsiba, és bezárod
magad után az ajtót. Ne szaglássz! Ne használd a mosdómat, ne
edd meg a kajámat. Értetted?
Elvigyorodtam.
–  Ó, édesem, máris kulcsot adsz a lakásodhoz? Jesszumpepi,
pedig csak most találkoztunk – kaptam ki a kezéből a kulcsot.
– El ne veszítsd! – horkant fel.
Hitetlenkedve ráhúztam a kulcscsomómra.
– Nyugi, nem vagyok óvodás.
–  Időnként akár hetekre is eltűnhetek, ha a dolgok úgy
alakulnak a háborúban, szóval remélem, hogy nem gyújtod fel
az otthonomat, vagy hasonlók – tette hozzá.
– Mi a problémád velem? De komolyan. Rajta, mondd csak el!
– Úgy döntöttem, hogy ez a pillanat, amikor késésben vagyok,
hogy induljak hullákat mosni, pont ugyanannyira jó alkalom
egy hosszú, elnyújtott vitára, mint bármelyik másik.
Közelebb lépett, semmissé téve a köztünk lévő távolságot.
Szaggatottá vált a lélegzetem. A  mutatóujjával a homlokomra
bökött.
–  Az  a problémám. Nem bízom benned. Sosem fogok.
Egyetlen szó a mesteredtől, és talán bombát kötsz a
mellkasodra, hogy mindannyiunkat kinyírj.
Zihálni kezdtem, ahogy könnyek öntötték el a szememet. Nem
voltam felkészülve ekkora gyűlölettel teli válaszra. Csalódottság
ült ki az arcára, mikor látta, hogy a sírhatnéktól megremeg az
alsó ajkam, de nem adhattam meg ennek a seggfejnek a
gyönyört, hogy sírni lásson.
Letéptem Serát a combomról, és Lincoln kezébe nyomtam,
aztán átvágtattam a parkolón. Szólt valamit utánam, de csak
egy halk mormogás volt, nem hallottam rendesen.
 

 
Mire az újjáélesztő klinikához értem, az összes sminket lesírtam
a szememről, de legalább öt perccel előbb érkeztem.
Leparkoltam a kocsit. Amint kiszálltam, sokkhatásként ért az
orromat megcsapó kén és olaj bűzös szaga. Egy démon volt a
közelben. Egy olyan, amit nem ismerek fel a szagáról.
 Nagyot nyeltem, öles léptekkel indultam keresztül a parkolón.
Épp mielőtt elértem volna az ajtót, egy vérbeli abrus démon
ugrott elő az oszlop mögül. Halálra rémített, a szárnyaim
védelmezőn előbukkantak. Az  abrus démonok közvetlenül
Lucifer alatt álltak, és egészen emberszerű kinézetük volt.
Mindössze egy pár vörös szarv a homlokukon, meg a perzselő
sárga szemük tanúskodott az ellenkezőjéről. Mindannyian
eszelősen gyönyörű férfiak voltak, csábítóak és veszélyesek.
Eddig csak eggyel találkoztam egész életemben.
–  Brielle, feltételezem – mondta lágy, whiskey-gőzös hangon,
miközben a tekintete vágyakozóan siklott végig a szárnyaimon.
–  Aha. Mennem kell dolgozni, vagy Burdock mester kinyír –
motyogtam zavartan, ahogy megpróbáltam elmenni mellette.
–  Nem hiszem, hogy bánná. Vártam, hogy megérkezz –
vigyorgott rám, megmutatva a tökéletes fogsorát. Éhesnek tűnt,
és úgy éreztem, én vagyok a főfogás.
– Vártál rám? – Idegesen végigsimítottam a hajamon.
Bólintott, és a tetoválásaimról a táskámra nézett.
– Megkaptad a végtelen fegyveredet?
Az arcomra kiülő sokk láttán elmosolyodott.
– Tudsz róla? – kérdeztem, idegesen dörzsölgetve a karomat.
Bólintott, a szemét a táskámon tartotta.
– Nálad van?
Annyira hangosan vert a szívem, biztosra vettem, ő is
hallotta.
– Nincs, Angyalvárosban kellett hagynom. – Mertem remélni,
hogy nem afféle démon volt, aki képes kiszagolni a hazugságot.
Úgy tűnt, nem képes rá, bólintással nyugtázta a szavaimat.
–  Mit választottál? – kérdezte közömbösséget színlelve, de a
tekintete elárulta.
Tudtam, hogy nem kellene elárulnom neki az igazat, ezért az
első dolgot mondtam, ami eszembe jutott.
– Az igazság íját.
Egyszerre tűnt meglepettnek és elégedettnek.
– Hasznos lehet.
Egyik lábamról a másikra álltam.
– Nézd, tényleg mennem kell dolgozni.
Bólintott.
– Teliholdkor találkozunk.
Mindenki, aki élt és mozgott Démonvárosban, tudta, hogy a
hold melyik szakaszában járunk éppen. Az egész város tele volt
plakátolva vele. A telihold hat nap múlva volt esedékes.
– Ó? – Nem akartam rákérdezni.
Elvigyorodott. Végigsimított a tollas szárnyamon, taszító
érzést árasztva szét bennem.
–  Akkor vásárolom meg a szerződésedet, és onnantól nekem
fogsz dolgozni. Mindenképpen hozd magaddal az igazság íját a
ceremóniára. Többé nem fogsz visszamenni a Bukottak
Akadémiájára. – A szavai fenyegetően lógtak a levegőben.
Közelebb hajolt, magával hozta a kén és a kátrány szúrós
bűzét.
–  Tudom, mi vagy – suttogta a fülembe, majd eltűnt.
Tomboltam belül.
Tudom, mi vagy. Tudom, mi vagy. Tudom, mi vagy.
 Ez a mondat ismétlődött a fejemben újra és újra. Teljes három
percig álltam ott, próbáltam leküzdeni a pánikot.
Mi vagyok én?
Úgy döntöttem, írok egy e-mailt Lincolnnak, mielőtt elkezdem
a műszakot.
 
Címzett: LincolnGrey@FallenAcademy.com
A mesterem eladta a szerződésemet egy abrus démonnak.
A legközelebbi teliholdkor lép életbe a megállapodás. Többé
nem járhatok majd az Akadémiára. Talán nincs is értelme
bemennem reggel.
Üdvözlettel,
A lány, akiben nem bízol, és aki tényleg jógázik minden
adandó alkalommal.
 
Egész a műszakom végéig nem láttam a válaszát.
 
Feladó: LincolnGrey@FallenAcademy.com
Reggel hatra légy itt. Hozd magaddal a személyes holmidat.
Üdv,
Valaki, aki valóban jógázik.
 
Annyira magam alatt voltam, vacsorát is alig ettem, és jóformán
nem is szóltam Shea-hez.
Tudom, mi vagy.
Hozd magaddal a személyes holmidat.
Aznap éjjel ébren feküdtem, Shea hátát bámultam.
Mindketten csendesek voltunk vacsora közben, a magunk
drámáján merengve, de amikor felém fordult, és megláttam a
lecsorduló könnyeit, összeszorult a torkom.
–  Nem bírom tovább csinálni. Gonosszá változom. Érzem –
vallotta be. Gyötrelmes volt hallani a szavait.
Nem szólt többet, befordult a fal felé.
Hosszú időbe telt, mire elaludtam.
 
 8. fejezet
 

 
Másnap reggel, amikor beértem az Akadémiára, Lincoln nem
volt ott. Noah, Blake és Darren pedig egészen furcsán
viselkedtek az edzésen. Noah hozta magával Serát, és
alapdolgokat tanítottak nekem, például, hogy hogyan fogjam a
tőrt, hogyan szúrjak, és csupa olyan marhaság, amit már eleve
tudtam, tekintve, hogy a pokoli ivadékoktól hemzsegő
Démonvárosban nőttem fel.
Kérdésemre, hogy merre jár Lincoln, azt a választ kaptam,
hogy fontos megbeszélése van. Eljött a Mr. Claymore által
tartott fegyvertanóra ideje, ahol Luke-kal csapatban
gyakoroltam. Amikor a mágus felbukkant mögöttem,
szorosabban markoltam Sera markolatát.
–  Beszél hozzád, igaz? – kérdezte az arany- és
kristálymarkolatot fixírozva. Kurtán bólintottam, mire Luke
szeme elkerekedett.
– Nagyszerű tanárod lesz, ha megtanulod, hogyan nyiss felé.
Aha. Nyissak egy tőr felé. Randira ne vigyem?
–  Sosem tudtam értékelni az emberi szarkazmust – jegyezte
meg Sera kissé szarkasztikusan.
 –  És hogyan csináljam? – kérdeztem Mr. Claymore-tól,
figyelmen kívül hagyva Sera szavait.
A  professzor szembe állt velem, kezét a vállamra tette, és
bölcsen nézett rám fehér ködbe burkolózó szemével.
– A szeráf tőr nem egy hagyományos végtelen fegyver. Ez egy
lélekfegyver. Tárd fel magad előtte. Mutasd meg neki a
félelmeidet, a reményeidet és az álmaidat. Harcolni fog értük.
Különösen ritka varázslatokat rejt magában.
Összeszorult a gyomrom a szavai hallatán.
–  Hallod ezt, Sera? Félek tőle, hogy arkdémon vagyok, és
szeretném megnyerni a lottót. Tudsz segíteni? – kérdeztem tőle.
Még mielőtt válaszolhatott volna, a professzor megszólalt.
– Rendben van! Gyakoroljunk védekező trükköket. Háromfős
csapatokká fejlődünk. Egy védelmező, egy támadó és egy
áldozat. Ez a tudás felkészít titeket a végső megmérettetésre,
amikor a diploma megszerzéséért besétáltok majd a Kesztyűbe.
A Kesztyű. Félelmetesen hangzott. Mázli, hogy akkor már nem
leszek itt.
Nem volt szívem elmondani Luke-nak. Gyorsan barátok
lettünk, és nem akartam, hogy elpártoljon tőlem, ha megtudja,
hogy csak korlátozott ideig járhatok ide.
A  hátsó ajtó kinyílt, és minden nőnemű nagy örömére Noah
sétált be a terembe. Tiffany valósággal dorombolni kezdett.
–  Azt akarom, hogy valósnak érezzétek – mondta a
professzor. – A  fegyveretek csak így fog életre kelni. Ne
próbáljatok senkinek sem komoly sérülést okozni, de ha egy
apró vágás vagy egyéb sérülés történik, kéznél van a gyógyítónk
– mutatott Noah felé, aki naná, hogy kacsintott egyet.
Mr. Claymore gyorsan csapatokra osztott minket, és amikor
megláttam a harmadik tagunkat, el kellett fojtanom a
nemtetszésemet.
Ribany.
–  Helló, Sátánka! – suttogta felém. – Arkdémonból Sátánka.
Érted, ugye? – vigyorgott.
– Meg kellene karcolnunk – mondta Sera. Vigyorognom kellett
a gondolat hallatán, mire Tiffany zavarodottan nézett rám.
– Nem karcolgathatsz csak úgy diákokat – világosítottam fel a
beszélő pengémet.
– Balesetnek tüntetném fel.
Hangosan felnevettem. Luke értetlenül nézett rám, és
próbáltam köhögésnek álcázni a nevetést. Úgy nézhettem ki,
mint egy holdkóros.
–  Az  első csoportban legyen Brielle a védelmező. Szeretném
látni, mire képes a szeráf penge – szólt a professzor. – Tiffany a
támadó, és Luke az áldozat.
És ezzel valóra is vált a legrosszabb forgatókönyv, amit ennek
a kis csoportnak el tudtam képzelni. Nem volt elég, hogy engem
választottak elsőnek a bemutatóra, ráadásul még az osztály
legnagyobb szekánsával is szembeállítottak. Hiányzott Shea.
Lett volna valami szellemes visszavágása minden alkalomra,
mikor Tiffany kinyitotta a száját.
A professzor elővett egy üvegcse sót a talárjából, és egy nagy
körben elhintette a padlón.
–  Ha az áldozat a körön kívülre kerül, a támadó győz –
magyarázta, majd gyengéden betessékelt engem és Luke-ot a
kör közepére.
Serával a kezemben felvettem a védekező állást. Hogy
csökkentsem Tiffany esélyeit, még a szárnyaimat is előhívtam.
Aznap reggel Blake gyengéd útmutatása segítségével
megtanultam, hogy hívjam elő és húzzam vissza őket.
Ezt neked, Lincoln!
Tiffany elcsodálkozott a fekete szárnyaim láttán, ahogy azok
barikádot vontak Luke elé.
– Lehet ilyet? – kérdezte a professzort.
– Nem látom okát, hogy miért ne lehetne – felelt vállat vonva.
Tiffany felmordulva előhúzta a kardját.
–  Kérlek, védj meg. Tutira rettegek tőle – vallotta be Luke
mögöttem, mire az egész osztály felnevetett.
Le sem vettem a szemem Tiffany arcáról, a kezeit a
perifériámból láttam. Aznap reggel a srácok azt mondták,
rengeteg varázslat áll rendelkezésemre, de egyesével fogunk
végigmenni rajtuk. Így ebben a pillanatban csak a tőröm és a
szárnyaim voltak.
–  Lux – szólt Tiffany, és a fegyvere szikrázó fehér fénnyel
kezdett ragyogni.
Mr. Claymore cirkált körülöttünk.
– Látom, valaki gyakorolt otthon.
Tiffany elvörösödött. Amikor megindult felém, felkészülten
vártam. Hunyorogva, nehogy megvakuljak a fénytől, kitértem a
támadása elől, és a tőrömmel lesújtottam Tiffany gigantikus
kardjára. Mikor a két fegyver összeért, Tiffany kardjának fénye
kihunyt, az enyém pedig kék lézersugarakat lőtt Tiffany arca
felé. Sikoltozva megtántorodott, kezével igyekezett eltakarni az
arcát, én pedig elvigyorodtam a látottaktól.
– Nesze neked, te kis szivatós – mondta Sera önelégülten.
Tiffany gyilkos tekintettel nézett rám, és egy harci kiáltással
újra nekem rontott. Bakker, képes lett volna a fejemet venni.
Leguggolva magunk közé emeltem a tőrömet, de ahelyett,
hogy a fegyverét használta volna, váratlanul állon rúgott.
Erősen.
Nyöszörögve rogytam fél térdre, Tiffany pedig a gallérjánál
megragadta Luke-ot. Ha a körön kívülre viszi, vesztettem.
Nem vagyok vesztes.
Felugrottam, és megragadtam Tiffany karját. Tudtam, hogy
nem sebezhetem meg, nem mintha akartam volna, de Sera
mutatott egy képet, hogy a pengém életlen oldalát nyomjam
Tiffany karjához. Pontosan így tettem, mire a tőr vérvörösen
kezdett izzani.
Tiffany sikoltva elengedte Luke-ot, és kirántotta magát a
szorításomból.
–  Rendben, ennyi elég is volt. Mindketten remekül
teljesítettetek. Erős kezdés, hogy tanuljatok a fegyvereitektől –
szólt a professzor.
Egy vörös heg éktelenkedett Tiffany karján, aki úgy nézett
rám, mintha azt tervezné, hogyan nyisszantja le a fejemet az
óriási kardjával.
– Hadd segítsek – ajánlkozott Noah, és egy szempillantás alatt
flörtölős csitrivé változtatta Tiffanyt.
 Miközben a professzor kihirdette a következő csoportot, Luke
mellém csusszant.
–  Te vagy az ideálom. Sosem fogom elfelejteni azt a sikolyt.
Mintha ezernyi macska nyávogott volna egyszerre.
– Köszi – nevettem fel. De valójában Serát illette az érdem.
– Köszi, igazán vagány vagy – mondtam neki. Királyság, hogy
a tőröm mentális jeleket küld, de ugyanakkor rémisztő is.
– A te kiterjesztésed vagyok, gyermekem. Ez téged is vagánnyá
tesz – felelte.
Nem tudtam, hogyan is felelhetnék erre, így inkább csendben
néztem a következő harcot.
Egy röpke pillanatra büszkeség öntött el, bepillantást
nyertem, milyen volna a Bukottak Seregében harcolni, és óvni
az ártatlanokat. De valójában ez teljesen esélytelen volt, és ez a
felismerés minden reményemet porrá zúzta.
 
Idegesen a gondolattól, hogy vissza kell mennem
Démonvárosba, ültem le ebédelni. Lincoln azt mondta,
pakoljam össze a holmimat, de miért? Hisz itt sincs!
Reménykedtem benne, hogy meggyőzte Raphaelt, beszéljen
Burdockkal, és találnak valamilyen megoldást az ügyemre.
Mondjuk, Raphael megveszi a szerződésemet, túllicitálva az
abrus démont, vagy valami. Ostoba és reménytelen gondolat
volt, amitől még az étvágyam is elment.
– Szia! Brielle, igaz?
Egy alacsony vörös hajú lány huppant le mellém. Láttam már
néhány órán. Éjfarkas. Csuklyát húzott a fejére, csak egy vörös
tincs lógott ki. Kesztyű volt a kezén, annak ellenére is, hogy az
ablakok UV-szűrősek voltak a különlegesek számára, ahogy
Luke fogalmazott, így ő és más éjfarkasok is csatlakozhattak
hozzánk.
–  Szia! Igen – feleltem kissé furán. Nem voltam barátkozós
típus.
Elmosolyodva kivillantotta hegyes szemfogait.
–  Chloe vagyok. Mind úgy gondoljuk, hogy amit Tiffanyval
tettél az órán, igazán menő volt – mutatott a mögötte álló
barátai felé.
– Ó… Köszi… – Valójában nem én voltam, hanem Sera, de ha
így szert tehetek pár barátra, nem ellenkezem.
– Egyébként – tett le az asztalra egy lila szórólapot – apámé a
Harmadik Holdszem. Egy föld alatti éjszakai klub. Megengedte,
hogy ott ünnepeljem a tizenkilencedik szülinapomat, és
szeretném, ha eljönnél. Hozhatsz magaddal bárkit – mosolygott
Angela és Luke irányába.
Azta. Sosem hívtak még meg buliba korábban. Összeszorult a
szívem, ahogy átfutottam a szórólapot. Pénteken volt esedékes,
este tízkor.
Idegesen megvakartam a nyakam.
–  Én… ummm… nem itt élek – mutattam a homlokomra
célzásként.
Chloe vállat vont.
–  És akkor? Át tudsz jönni a határon, ha felmutatod a
diákigazolványod. Mondd, hogy éjszakai órád van, vagy valami.
Elbújtathatnám Shea-t a hátsó ülésen. Nagyon szerettem volna
menni.
– Oké, megpróbálom majd – feleltem mosolyogva.
–  Király. Később talizunk! – bólintott, majd az éjfarkas
társaival együtt odébbállt.
Luke nézte, ahogy elmegy, majd elismerően rám nézett.
–  Chloe Brisbane igazi előkelő éjfarkas. Az  egész családja
éjfarkasokból áll. Azt beszélik, hogy a Bukás éjszakáján két
démon betört a házukba, így van mindannyiuknak ugyanaz az
ereje. Az apja akár egy maffiavezér.
Jól kitalált pletykának hangzott.
– De rendben van a csaj, nem?
Nem akartam rossz közegbe kerülni. A  szivatósok meg a
seggfejek is megmaradhatnak maguknak.
Luke bólintott.
–  Teljesen. Az  idősebb bátyja főtiszt a Bukottak Seregében.
Annyira dögös, levegőt sem kapok a közelében. Lincoln
csapatában van.
Lincoln.
Meg is feledkeztem róla, és a kulcsról a lakókocsijához, ami
lyukat égetett a zsebembe. El kellett vinnem hozzá a tőrömet,
mielőtt visszamennék Démonvárosba dolgozni.
–  Király. Mennem kell. Holnap találkozunk? – kérdeztem
Luke-ot. Nem mondtam el neki, hogy korlátozott ideig járok
csak ide.
Bólintva a szórólapra nézett.
–  Aha, holnap találkozunk. Hé, mit csinálsz péntek este? –
Nagy kutyaszemekkel nézett rám.
 Felnevettem. Lőttem egy képet a telefonommal a szórólapról,
hogy el ne felejtsem a címet.
–  Te és Angela tutira jöttök velem, és elhozom a legjobb
barátnőmet, Shea-t is, aki egy mágus.
Felragyogott a szemük, és izgatottan biccentettek felém.
Az  étkezdéből kifelé menet előhalásztam a kocsikulcsomat.
Majd megevett a kíváncsiság, hogy lássam, hogyan néz ki
Lincoln háza. Valószínűleg izzadságszag van bent, és
rendetlenség. Azt mondta, ne leskelődjem, de nagy volt a
kísértés.
Raphael irodájának ajtaja előtt mentem el, mikor az kitárult,
és valaki mellkasának ütköztem.
–  Hoppá! – lepődtem meg. Erős karok kaptak el. Felnézve
Lincoln kócos haját és viharkék szemét láttam.
Bekukucskáltam az irodába, még mielőtt Lincoln becsukta az
ajtót. Mind a négy arkangyal engem nézett megfejthetetlen
ábrázattal.
–  Lincoln, én… – Nem tudtam, mit is mondhatnék. Még
mindig a kőkemény testéhez préselődve álltam, ami kissé
elvonta a figyelmem.
Lenézett rám.
–  Menj, tedd le a szeráf tőrt a házamban, és a kocsidnál
találkozunk, oké?
– Mi folyik itt? – vontam össze a szemöldököm. Korábban azt
mondta, az arkangyalok csak különleges alkalmakkor gyűlnek
össze. Miért vannak most mind itt?
–  Elmondom majd, úton a munkahelyedre – felelte
legnagyobb döbbenetemre.
–  Te is velem jössz? – Talán Raphael tényleg megveszi a
szerződésemet.
Lincoln csak bólintott.
Miért tűnik idegesnek? És miért néz rám ennyire… máshogyan?
– De…
–  Kérlek, egyszer, végre valahára, csak tedd, amire kértelek.
Ez most nagyon fontos.
– Oké.
A  lakókocsija felé vezető úton magam mögé pillantottam, de
Lincoln nem követett. Amikor elértem a kocsit, észrevettem egy
motort, ami a ház mellett parkolt. Kissé idegesen kinyitottam a
lakókocsi ajtaját. Friss ágynemű- és valami fűszeres, férfias illat
csapta meg az orromat. Két lépcsőfok vezetett a nyitott konyha-
nappali helyiségbe. Minden tiszta és modern volt, vörös-fekete
színek domináltak. Az  étkezőasztalra pillantottam, egy
akusztikus gitár és egy kupac pengető hevert rajta.
Gitározik és motorozik.
Sosem gondoltam volna róla. Igazából nem is tudtam, mire
számítsak vele kapcsolatban. Egy „Az  év seggfeje” díjra
leginkább. Jó illat volt a lakókocsiban, a fene vigye el. Újfent
nem az, amire számítottam.
Miután az ablakon kikukucskálva meggyőződtem róla, hogy
nem figyel, a lakókocsi hátuljában lévő hálószobájához
mentem. Hatalmas ágya volt, rajta egy kék pléd és egy
klasszikus verseskötet. Elvigyorodtam, mert tudtam, hogy ezt
egy nap még felhasználom ellene.
 Gyors léptekkel visszamentem az étkezőasztalhoz, hogy
levegyem a combomra erősített tőrömet.
– Vigyél magaddal. Rossz előérzetem van ezzel kapcsolatban –
szólt Sera.
–  Mivel kapcsolatban? Nem vihetlek magammal
Démonvárosba – feleltem.
– Lincoln miért megy veled? – kérdezte.
Vállat vonva letettem őt az asztalra.
– Talán, hogy megvegye a démonszerződésemet.
–  Azt telefonon is el lehetne intézni, online átutalással. Vigyél.
Magaddal.
Elgondolkodtam. Valójában miért is akart Lincoln velem
jönni munkába? Pláne azok után, hogy azt mondta, az is
fájdalmat okoz neki, ha Démonvárosban tartózkodik.
– Meg kell bíznod bennem. Érzem. Vigyél magaddal – szólt Sera
ellentmondást nem tűrően.
Felnyögtem. Ha lebukom, vagy ha ellopják tőlem, Lincoln
kicsinál engem. Nagy sóhajjal az üres hüvelyt az asztalra
tettem, Serát pedig becsúsztattam a bakancsomba. Sosem
bocsátanám meg magamnak, ha valami történne, és nem
hallgattam volna Serára.
Bezártam magam mögött az ajtót, és a parkolóba kocogtam.
Lincoln az anyósülés mellett állt egy hatalmas táskával a
kezében.
– Vezetsz? – kérdezte.
–  Mintha hagynám, hogy vezesd a vadiúj kocsimat –
horkantam fel.
 A szája egy pillanatra mosolyra húzódott, majd elkomorult az
arca. Beültünk a kocsiba.
– Most már elmondod, mi is folyik itt? – kérdeztem, miközben
felhajtottam az autópályára.
Lincoln egyetlen laza mozdulattal levette a pólóját, mire
elkerekedett a szemem.
–  Oké… Igaz, hogy csak néhány napja ismerlek, de nincs
ellenemre egy kis előadás – viccelődtem.
Lincoln egy lánctrikót húzott magára.
Elszörnyedtem.
– Mit csinálsz? Miért veszed azt fel? Lincoln, válaszolj! Kezdek
betojni. – Összeszorult a gyomrom a félelemtől, ki nem
állhatom, ha valamit nem tudok.
Nagy sóhajjal elővett egy fémpáncélt, és a lánctrikó fölé
csatolta. Teljes harci páncélba bújik. Mi a fene?
– Minden szerződésnek van kiskapuja. Megkeresem a tiedét –
jelentette ki.
Félig a szavaira figyeltem, félig pedig arra, hogy a nadrágját
veszi-e le következőnek. De akkor a szavai elértek hozzám, és
megrémítettek.
– És ehhez teljes harci páncél kell? – Nem felelt a kérdésre. –
Lincoln! – Lassítottam, ahogy az ellenőrzőpont felé
közelítettünk.
Egy hosszú ujjú pólót húzott a páncél fölé, hogy elrejtse azt.
–  Harcolni fogok a főnököddel. Te vagy a győztes jutalma –
mondta, mintha valami hétköznapi dologra készülne.
–  Te? – kerekedett el a szemem. – Harcolni fogsz Burdock
mesterrel?
Rám meredt.
– Történetesen tudok egyet s mást a harcolásról.
Nem erre utaltam.
A  határőr démon megállított minket. Felmutattam a
kártyámat a beosztásomról és az utazási engedélyemről.
– És ő? – kérdezte a démon.
Lincoln elővett egy laminált kártyát.
– Fallen Akadémia ügy.
A  démon összeráncolta a homlokát, a fény felé tartotta a
kártyát. Egy holografikus kép villant fel rajta, majd visszaadta
Lincolnnak.
– Nincs engedélyed, hogy éjszakára is maradj.
Lincoln bólintott.
– Természetesen.
A  démon kétszer megütötte a kocsi oldalát, és
továbbindultunk.
–  Szóval harcolni fogsz Burdockkal, és ő majd csak úgy
elenged? – kérdeztem hitetlenkedve.
Lincoln összerezzent, mintha fájna valamije.
–  Nézd, tölthetjük azzal a következő tíz percet, hogy
elmagyarázom ezt neked, miközben egyre gyengébb és
gyengébb leszek, vagy használhatjuk ezt az időt arra, hogy
mesélsz nekem a főnöködről. Miféle démon is ő? Mik a
gyengeségei, és hasonlók.
Picsába! Ez a valóság. Tényleg megtörténik.
– Halálig tartó küzdelem ez? – kérdeztem sokkos állapotban.
 Lincoln elnézett mellettem.
– Igen. És ha csak nem akarod, hogy az enyémmel végződjön,
beszélj.
Jóságos ég!
–  Burdock egy kénkő démon. Fekete füstöt és tüzet képes
lövellni a szarvaiból és a szájából.
Bólintott.
– Oké. Még valami?
– Úgy hallottam, képes közvetlen portálokat nyitni Luciferhez,
és nem lehet megölni, míg le nem vágod a szarvait előbb.
Valamiféle öngyógyító erő rejlik bennük, vagy mi. De ezek csak
pletykák.
– Egy próbát megérnek.
Egytömbnyire voltunk a klinikától, és szerettem volna húzni
az időt, hogy legyen időm feldolgozni az eseményeket.
–  Nem tudna Michael vagy valamelyik arkangyal harcolni?
Úgy értem… Miért neked kell? – Nem akartam, hogy azt higgye,
nem bízom benne, hiába volt ez az igazság. Féltettem őt. Igaz,
hogy égi volt, de mindössze huszonkét éves, szemben egy több
száz esztendős démonnal.
–  Vannak emberi dolgok, melyekbe az arkangyalok nem
avatkozhatnak bele. Ez is olyan. Szabad akaratodból írtad alá a
szerződést.
Fenébe!
–  Az  összes arkangyal áldását adta, hogy megtegyem. Engem
választottak, ami megtiszteltetés – szögezte le.
Legyen hát.
 Leparkoltam a kocsival a klinikánál, aztán vettem egy nagy
levegőt, és szembefordultam Lincolnnal.
–  Miért csinálod ezt? Miért harcolsz értem? – Meg is ölhetik.
Ostobaság az egész. – Adjanak csak el az abrus démonnak, te
meg folytathatod az életedet – mondtam durcásan.
Felém fordult, égkék szemei szinte világítottak.
– Mert különleges vagy.
Elöntött a forróság, szinte beleolvadtam az ülésbe.
Elkerekedett kissé a szeme.
–  Úgy értem, a háború szempontjából és a bukott
angyaloknak, akiknek én is dolgozom, ami számomra is
különlegessé tesz – megköszörülve a torkát próbált nem rám
nézni.
–  Jól van – válaszoltam, és a tűz, amit gyújtott bennem,
semmivé is lett.
Lincoln vállat vonva folytatta.
–  És lehetséges, hogy ma elolvastam az aktádat, és
felfedeztem, hogy talán nem is vagy annyira szörnyű, mint
hittem. Igazán csodálatra méltó, amit az édesanyáddal tettetek,
hogy megmentsétek édesapád életét.
Ahogy kiejtette a szavakat, fojtogatni kezdett a sírás,
küzdenem kellett, hogy magamban tartsam az érzelmeimet.
– Akta van rólam? Hol van, és hogyan pusztíthatom el?
Elvigyorodott, de gyorsan újra elkomorult.
– Van valami, amit el kell mondanom.
Annyira komolynak tűnt, rettegtem, vajon mit akar mondani.
– Oké…
 Nagyot nyelt, mielőtt folytatta.
–  Amikor először láttalak, azért gyűlöltelek, mert a
családomat juttattad eszembe, akiket megöltek egy támadásban.
Mintha egy fekete lyuk nyelte volna el a kocsiban lévő összes
oxigént. Ez volt a trauma, amit átélt. Egész testem lemerevedett.
Miért emlékeztettem a szülei halálára?
–  A  határhoz közel, egy kávézóba mentünk megünnepelni,
hogy elvégeztem az Akadémiát. Késésben voltam,
elszórakoztam az időt a srácokkal – folytatta a kezét bámulva.
Biztatóan a karjára tettem a kezem, és nem húzódott el.
Aprókat lélegeztem, próbáltam nyugodt maradni. Az  egész
családját elveszítette. El sem tudtam képzelni, milyen érzés
lehetett.
–  Kéttömbnyire voltam, mikor a bomba becsapódott.
Az anyám, az apám és a húgom is odavesztek egyetlen pillanat
alatt – elakadt a hangja, én pedig képtelen voltam tovább
visszatartani a könnyeimet.
– Lincoln… Annyira sajnálom. – Próbáltam nem szétzuhanni.
Kék szeme az enyémbe fúródott.
–  Amikor visszajátszottuk a felvételeket, azt vártam, egy
démon tette, de nem így volt. Egy démon rabszolga táncolt be a
kávézóba és tette tönkre az életemet. – Pusztító düh áradt a
hangjából.
Francba. Lehetséges volna? Nem sokat tudtam arról, hogyan is
működött valójában a rabszolga tetoválás, de azt hallottam, a
démonok képesek befolyásolni a cselekedeteinket általa, ha
éppen úgy akarják. Ezzel teljesen megmagyarázta az irántam
érzett ellenszenvét.
–  Sosem lennék képes ilyesmire. Inkább meghalnék –
mondtam vérmesen.
Lincoln megrázta a fejét.
–  Nem volna választásod. Ez a lényeg. Azért vagyok itt, hogy
legyen választásod. – Azzal kinyitotta a kocsi ajtaját, majd
visszanézett rám. – Gyerünk! Minden egyes ebben a városban
töltött perccel egyre gyengébb leszek.
Bólintottam. Nem sok választott el attól, hogy kidobjam a
taccsot.
Lincoln megállított, amikor ki akartam nyitni az ajtót.
–  Ha… bármi történne velem, intézd el, hogy a testem
visszajusson az Akadémiára. Nem akarom, hogy
feltámasszanak.
Ó! Te! Jóságos! Ég! A feladat súlya sziklaként nehezedett rám,
újra csak bólintani tudtam.
Ez a gyönyörű férfi, aki gitáron játszik, és továbbra is
érdemes „Az  év seggfeje” címre, harcolni fog egy kénkő
démonnal, értem. Ha nem a bukott angyalok kérték volna, azt
mondanám, romantikus cselekedet. Ráadásul most, hogy
megosztotta velem a szülei történetét, teljesen új fényben
láttam. Én is seggfej lennék, ha egy démon rabszolga
felrobbantaná a családomat.
Kérlek, ne halj meg! Kellemes rád nézni.
Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt elszabadult a pokol.
Szó szerint.
 
 9. fejezet
 

 
Abban a pillanatban, ahogy Lincoln belökte a klinika ajtaját,
sötét érzés telepedett mindenre. Burdock a semmiből tűnt fel,
fekete füst szállt a szarvaiból.
– Mit keresel te itt? – ordította Lincolnra mutatva.
Megdermedve a falhoz simultam.
Lincoln kiszabadította a kardját a hüvelyéből, és Burdock
mellkasának szegezte.
–  Halálra menő küzdelemre hívlak. Ha én nyerek, Brielle
Atwater mentesül rabszolga szerződésének súlya alól, és szabad
lélek lesz.
Úgy tűnt, megállt az idő. Valamiféle feszültség volt a
levegőben, senki nem mozdult.
Burdock hátravetett fejjel hahotázni kezdett, minden
nyílásából füst áradt, és szép lassan megült a padlón. A szemem
a háttérben mozgolódó alakra siklott. Anyám tátott szájjal
bámulta az eseményeket.
– Semmit sem tudsz ajánlani, ami értékesebb volna nála, hidd
el. Nincs üzlet. – Egy buzogányt húzott elő az övéből. – De
megöllek, amiért idemerészkedtél.
 Lincolnt nem zaklatták fel Burdock szavai. A  háta mögé
nyúlva újabb fegyvert húzott elő. Ez jócskán nagyobb és
fényesebb volt, mint az előző. Erőt sugárzott, és amikor Burdock
füstje a közelébe ért, mintha félne a kardtól, visszahúzódott.
– Michael arkangyal kardja. Ezen csata győztesének jutalma. –
Lincoln a földre fektette a kardot, a fekete füst eltűnt körülötte.
Burdock meglepetten állt, a legkapzsibb tekintettel, amit
valaha láttam.
–  Szóval, ha megöllek, megkapom a kardot és a lányt is? –
kérdezte Burdock.
Lincoln bólintott, és felmutatott egy fényes papírtekercset.
–  A  bukott angyalok saját kezű aláírásával. Mind aláírták. –
Lincoln a földre dobta a tekercset.
Burdock vigyorogva tapsolt egyet, mire egy ragyogó vörös
tekercs jelent meg a kezében.
– Elfogadom. – Középre hajította a tekercset a másik mellé.
Lincoln bólintott.
– Brielle a tanúm. Ki a tiéd?
Burdock vicsorgatva kivillantotta borotvaéles, elfeketedett
fogait.
– Úton van. Kifelé. Kijelölöm a határokat.
Mentálisan is képes kommunikálni. Egek!
Lincoln kihátrált az ajtón, anékül, hogy a hátát fordította
volna Burdock felé. Követtem a példáját. Michael kardja és a két
tekercs a klinika padlóján maradt.
– Kate, figyelj a biztosítékra. Ha bármi történik vele, megöllek
– szólt Burdock anyámhoz.
 Anyám bólintott, a három tárgyért szaladt, és felkapta őket.
Az  üvegajtón keresztül összenéztünk. A  pillantása mindent
elmondott. Akarta, hogy megtegyem. És én is ezt kívántam
magamnak, bár azt nem tudtam, mit jelent ez anyám vagy
Mikey számára, ami viszont nyugtalanná tett.
Burdock felé fordultam, és észrevettem, hogy megérkezett a
tanúja. Shea főnökét hívta, Grim mestert. És Shea ült a
sofőrülésben. Lincoln enyhén izzadt, és szemmel láthatóan
egyre gyengébbé vált minden egyes Démonvárosban töltött
perccel. Amint Shea főnöke kiszállt a kocsiból, Burdock rögtön
felé bökött az ujjával.
–  Te vagy a tanú. Ha meghalok, ez a fiatalember szabadon
távozhat Brielle-lel és a karddal, a lány szerződése érvényét
veszíti.
Grim bólintott, és végigmérte Lincolnt, mintha csak egy darab
hús lenne. Majd a járdára köpött, mire a beton sisteregni
kezdett a nyála alatt.
–  Ha én ölöm meg őt, amit meg is teszek, megkaparintom
Michael arkangyal kardját, és megtartom Brielle-t is a
szerződésével együtt. Igaz, fiú? – kérdezte.
Lincoln bólintott, és kilépett a parkolóba.
– Csináljuk.
Burdock elvigyorodott.
– Örömmel.
Burdock lehajolt, és fekete tüzet okádott a betonra. A  tűz
végigszaladt a parkolón, szabályos kört rajzolva kettejük köré.
A  lángok vagy egy méter magasra csaptak, és kéntől bűzlöttek.
A savas vegyület égette az orromat.
Szentséges világvége! Lincolnnak annyi.
–  Ez pokoltűz, fiú. Hacsak nem akarsz találkozni a Sötétség
hercegével, javaslom, ne érj hozzá – morogta Burdock.
Elkerekedett a szemem. A tűz az átjáró Luciferhez?
Lincoln Burdockra bámult. Térdét berogyasztva előhívta
dicsőséges fehér szárnyait. Közel négyméteres fesztávolságra
nyúltak, és teljes erőből csapkodni kezdett, a pokoltűz felét
kioltva így.
– Nem ijesztesz meg, vénember – fröcsögte Lincoln.
Picsába.
Burdock mozdulatai elhomályosultak. Mint egy kicseszett
vámpír, egyik pillanatban még ott volt, a másikban meg már
Lincoln előtt állt. Előrántotta a buzogányát, és mellkason vágta
vele Lincolnt.
Minden levegő kiszaladt Lincolnból, mégis képes volt talpon
maradni. A  közelséget kihasználva, karddal támadott
Burdockra, és sikerült a karját megsebesítenie, mielőtt a démon
visszahúzódott.
Elfelejtettem mondani, hogy Burdock szupergyors. Hoppá.
Burdock az ép karjával megpróbált behúzni egyet
Lincolnnak, de az égi gyorsabb volt, és egyetlen szárnycsapással
a levegőbe emelkedett a ziháló démon fölé. Burdock ettől csak
haragosabb lett, és minden figyelmeztetés nélkül narancssárga
lángokat kezdett okádni, megperzselve Lincoln szárnyainak
végét. Lincoln riadtan emelkedett még magasabbra, nagyokat
verdesve szárnyaival, hogy visszafojtsa a tüzet. Tövig rágtam a
körmömet, miközben figyeltem az eseményeket. Azon
tűnődtem, hogyan is történhetett mindez ennyire gyorsan.
A tűz kialudt, Lincoln visszahúzta a szárnyait Burdock felett,
és hetvenkilós súlyként vágódott Burdocknak, a földbe döngölte
az óriási démont. Egyetlen erőteljes kardcsapással levágta
Burdock bal szarvát.
– Végezz ezzel a bohóccal! – ordította Shea főnöke.
Fullasztó fekete füst ömlött a Burdock szarva helyén tátongó
lyukból, elrejtve a dulakodó feleket a szemünk elől, csak
morgást és kardok csörömpölését lehetett hallani.
Riadt tekintetem a parkoló túlvégén álló Shea-re siklott, aki
tátott szájjal figyelte az eseményeket. Shea haláljel tetoválása
egy gondolatot ébresztett bennem. Egy őrült gondolatot, ami
akár végezhet is velem.
Vakító kék fény tört át a fekete füstön, majd Lincoln
emelkedett ki belőle Burdockkal a karjában. A  mesterem
szarvai eltűntek, vérzett. Dühödten kiabált, ahogy Lincoln egyre
magasabbra repült.
Majd Lincoln elengedte Burdock mestert.
Tizenöt méter magasból.
A  démon sikoltozva zuhant lefelé, füstöt és tüzet lövellve
magából. Amikor becsapódott, a parkoló kövezésében kráter
keletkezett. A  lábai minden bizonnyal eltörtek, de nem
zavartatta magát. A bakancsából előhúzott egy tőrt, és a kivont
karddal egyenesen felé száguldó Lincoln irányába hajította.
Sikítottam, de haszna nem sok volt. A  tőr átrepült a két fél
között levő ürességen, és Lincoln combjában állt meg. Az  égi
fájdalmas ordítással esetlenül zuhant a földre, bokája
kibicsaklott. Hallottam a csont reccsenését.
Összerezzentem, mégis előreléptem, hogy valamilyen módon
segítsek neki, de anyám visszahúzott.
– Ha közbelépsz, az semmissé teszi az egészet. Menni fog neki.
Tiltakozni akartam, rohanni és segíteni Lincolnnak, de
tudtam, hogy anyámnak igaza van. Ellenkezett a szabályokkal,
és Lincoln nagyon közel járt a győzelemhez. Úgy tűnt, tényleg
van egy esély.
Szabad lehetek.
Lincoln és Burdock véresen és megtörten méregették
egymást. Lincoln mélyet lélegezve próbálta nyugtatni magát,
majd kinyitotta a szemét. Kísérteties kék színben ragyogtak a
szemei.
–  Vissza a Pokolba veled, démon! – kiabálta, majd
meglendítette a kardját. Burdock a feje körül forgatta a
buzogányát, majd mikor Lincoln a közelébe ért, elengedte, hogy
arcon vágja vele az égit. De Lincoln kardjából vakító fény áradt,
mely milliónyi darabra törte a buzogányt.
Hűha!
Burdock rájött, hogy veszített. Szólni akart, de Lincoln
egyetlen csapással levágta a fejét, még mielőtt a démonnak
esélye lett volna egyetlen szóra is.
Azt a büdös…! Burdock halott.
A  fényes vörös szerződés anyám kezében hamuvá lett.
Mindketten elhűltünk.
Szabad voltam. Szabad lélek.
 Könnyek csordultak le anyám arcán, szerettem volna élvezni
vele a pillanatot. Ez volt minden, amire vágytam. Elszabadulni
ettől a szarságtól, ez volt anyám leghőbb vágya is, mégsem
tudtam élvezni. Nem úgy, hogy a legjobb barátnőm a parkoló
másik végében haláljel tetoválással a kezén, sötét karikákkal a
szeme alatt és sérülésekkel az arcán nézett vissza rám.
Az  Alantasok Akadémiája megtöri. Az  erős, gyönyörű lelke
napról napra elhalványul. Megígértem, hogy sosem hagyom,
hogy ez bekövetkezzék, nem hagyom, hogy a sötét erők
eluralkodjanak felette.
– Eltűnt a rabszolga jeled – motyogott anyám.
Sokkosan megdörzsöltem a homlokom.
Lincoln kinyír ezért.
Kivettem anyám kezéből Michael kardját.
–  Szeretlek, anya – szóltam hozzá, majd átlépve Burdock
levágott fején, beléptem a harci körbe.
A  bakancsomból előhúztam a tőrömet, mire azonnal életre
kelt, aranysárga fényt bocsátva ki magából. Shea mestere felé
mutattam vele.
–  Grim, halálig tartó küzdelemre hívlak. Ha én nyerek, Shea
szerződése semmivé foszlik, ő pedig szabad lélek lesz.
Kitört a káosz. Anyám, Shea és Lincoln is tiltakozóan kiabálni
kezdett. Ha Lincoln nem ölte volna meg anyám főnökét, akkor
az ő szabadságáért harcoltam volna, de mivel Burdock halott
volt, esélytelen volt, hogy hozzájussak anyám szerződéséhez.
Shea-ért kellett harcolnom. Tudtam, hogy anyám megérti majd.
Előbb-utóbb. Feltéve, ha túlélem.
 Grim mester vörös szemmel vigyorgott.
–  És ha én nyerek? – vette le a kabátját, közszemlére téve
szőrös, hegekkel borított mellkasát.
A lába elé dobtam Michael kardját.
–  Michael arkangyal kardját, szabadon adott… – próbáltam
emlékezni Lincoln szavaira.
Inkább szabadon lopott, de reméltem, hogy ennek nincs
jelentősége.
A démon továbbra is vigyorgott.
–  És téged. Ha nyerek, akarom a kardot és téged. És
megváltoztatom a feltételeket is, halálig tartó helyett feladásig.
Ha valamelyikünk feladja a harcot, megtarthatjuk az életünket.
– Rendben! – feleltem összeszorított fogakkal.
– Teljeséggel lehetetlen – tört előre sántikálva Lincoln.
A  kés még mindig a combjában volt, a szárnyai vége
megégtek, a keze csupa vér volt. A  hónom alatt átnyúlva
megfogott, és a kocsim felé kezdett vonszolni.
– Elment az eszed? – Dühösen köpött egy adag vért a földre.
– Meg tudjuk csinálni – szólt közbe Sera. – Shea családtag.
Megfeszített állkapoccsal mutattam Shea-re. Anyám sokkos
állapotban állt a harci kör peremén.
– Az a lány ott a nővérem – mondtam Lincolnnak.
Zavartan nézett az én világos bőrömről Shea sötétebb bőrére.
– És tudom, hogy nem bízol bennem, vagy ismersz eléggé, de
hamar megtanulod majd, hogy kurvára hűséges vagyok, és
inkább meghalok, mintsem hátrahagyjam őt.
Lincoln gyengének és fáradtnak tűnt.
 – Kívánságod parancs. – Lincoln a kocsim hátuljának dőlt, vér
szivárgott a lábából.
Ez azt jelenti, hogy beleegyezik? Nem vártam meg, hogy
kimondja. Megfordulva szembenéztem a démonnal.
– Elfogadom a feltételeidet.
Vicsorogva tapsolt egyet, előhívva Shea szerződését, majd
átadta anyámnak.
– A tanúm bármelyik pillanatban itt lehet – mondta.
Lincoln valamit motyogva nyúlt felém.
Fene. Minden perccel egyre gyengült. Kinyitottam a kocsi
hátsó ajtaját, és segítettem neki beszállni.
– Rendben leszel? – kérdeztem. – Hívjak segítséget?
Lincoln megrázta a fejét.
–  Senki nem tud segíteni itt. Csak végezz gyorsan. Minél
jobban elhúzod, annál nagyobb az esélye, hogy veszítesz.
Köszi a bizalmat.
Megfordulva Shea-vel találtam szemben magam, könnyek
záporoztak a szeméből.
– Mi a francot csinálsz? Lépj vissza!
Megráztam a fejem.
–  Nem megyek el nélküled. Magával fog ragadni a sötétség,
nem beszélünk majd többet, anyám pedig nonstop sírni fog.
Szóval nem.
Felkacagott a könnyei közül, és irtó erősen megölelt.
–  Van egy régi sérülése a bal térdén, folyamatosan fájlalja.
A  torkánál a legvékonyabb a bőre, mindenhol máshol olyan,
mint a gumi – suttogta Shea a fülembe.
 Akkor hasított belém, hogy meg fogok ölni egy embert,
legalábbis megpróbálom.
Rémisztő gondolat volt. Démon, vagy sem, gyilkos lesz
belőlem. Átnézve a parkolón láttam, hogy a tanúja az az ambrus
démon, aki meg akarta venni a szerződésemet.
Csodás!
Elindultam a kör felé, de Lincoln megragadott a csuklómnál.
–  Ha tényleg családtag, akkor semmi sem állíthatja meg a
szeráf tőrt, hogy megvédje.
Akármire is készültem, gyorsnak kellett lennem. A  kocsim
hátsó ülése vérben úszott.
Esni kezdett, mint oly gyakran Démonvárosban, kegyesen
eloltva a fekete portáltüzet.
– Amikor előrelép, rúgd ki a bal térdét, és ess neki a torkának –
szólt Sera.
Olyan volt, mintha saját harci tanácsadóm lenne a fejemben.
Mélyet sóhajtva kivontam a szárnyaimat. Nem tudtam még,
hogyan kell repülni, de lebegni képes voltam, ami hasznos
lehet, ha rosszra fordul a helyzet.
A démon elvigyorodott, fekete, bőrös, denevérszerű szárnyak
nőttek ki a hátából.
Ó, a fenébe! Mit tettem?
Hirtelen rontott nekem a bazi nagy, fogazott vörös kardjával.
Szárnyaival csapkodott, fölém magasodva lebegett.
– B terv – kiabált Sera. – Csússz alá, és vágd le a tökeit.
Kiguvadt a szemem.
–  Mi? – De nem volt időm vitatkozni, pillanatok alatt
leterítene.
Lássuk a medvét!
Kihasználva a magasságát, térdre ereszkedtem. Ahogy fölém
ért, hátradőltem, és az ágyékába vágtam Serát. Elértem valamit,
de nem tudtam biztosan, mekkora sérülést okoztam. A  démon
még csak nem is sikított, és tisztán húztam ki a tőrt.
Talpra ugrottam, kettőt csapva a szárnyaimmal
felemelkedtem. Grim gyorsan támadt nekem.
Ezt Shea-ért kapod!
Az  egyetlen dolog, ami elválaszott minket attól, hogy együtt
legyünk szabad lelkek, ez a démon volt. Esélytelen volt, hogy
hagyjam győzni.
Kardját kitartva repült felém. Elkerülhetetlen volt az ütközés.
Pajzs és páncél híján gond nélkül nyársal fel a kardjával.
– Nyújtsd ki a lábad! – sürgetett Sera.
Így is tettem, a talpam a mellkasába vágódott, a kard pedig a
combom külső oldalát érte. Égő fájdalom hasított a lábamba, és
jajveszékelés szakadt ki belőlem. A  rohadék megsebzett, de
legalább nem nyársalt fel.
Vigyorogva hátrahúzódott, hogy jobb kiindulási pozíciót
találjon, de nem vártam meg, míg lép. Csatakiáltással
előretörtem, erősebben verdesve a szárnyaimmal, mint valaha,
a mellkasát vettem célba. Alább ereszkedett, mire elértem
hozzá, így a mellkasa helyett a szemét érte a találat.
Megteszi.
– Hagyj benne! – kiáltott Sera.
A tőr égő kék fényre gyúlt, és Grim fülsiketítő sikolya töltötte
be a teret. Vaktában kezdett hadonászni, megpróbált
összekaszabolni. El kellett engednem, és magára hagynom az
egyetlen fegyveremet a szemében, nehogy újra megvágjon.
Fehér fénysugarak áradtak a füléből, ahogy tovább sikoltozott.
– Shea családtag – jelentette ki Sera kegyetlen hangon. – Ő  a
mienk, nem az övé.
Egek ura! A tőröm megvadult.
Leereszkedtem a földre, a démon a lábam elé esett, próbálta
kihúzni a tőrt a szeméből. A  markolat égette a kezét, képtelen
volt elég erősen szorítani, hogy kihúzza.
Így, hogy a földön hevert, én pedig fegyvertelen maradtam,
nem tudtam, mitévő legyek.
Túl sokáig tűnődtem, a nyakamnál fogva áthajított a parkoló
másik végébe. Nem volt időm, hogy kivonjam a szárnyam, a
fenekemen landoltam, éles fájdalom hasított a farokcsontomba.
Volt egy sejtésem a botladozó járása alapján, hogy a megmaradt
szemével nem igazán tudta felmérni a terepet, máskülönben
már kicsinált volna a bazi nagy kardjával. De még így is képes
volt utánam jönni ijesztő sebességgel, feltépve a járdakövet
maga mögött.
– Kelj fel, és rúgd ki a térdét! – utasított Sera.
Tényleg! A térdsérülés.
Fájdalom hasított belém, ahogy gyorsan talpra ugrottam.
A hátam és a lábam szinte teljesen odalett. A bal combom külső
oldalán vérzett a vágás, így a jobb lábamra kellett helyeznem a
súlyomat. Felemeltem a bal lábam, és minden erőmet
beleadtam a rúgásba. A  bakancsom összecsókolózott a
térdkalácsával, és egy reccsenés visszhangzott a parkolóban.
– Rúgd szét a seggét! – kiáltott Shea.
Ez volt az a Shea, akit ismertem, a tüzes lélek, aki kissé
megtört az utóbbi időben.
– Végezz vele! – buzdított anyám.
A  démon eldobta a kardját, és miközben összeesett, Sera egy
rakás képet küldött felém a dolgokról, amiket szeretné, hogy
tegyek a démonnal. Nem volt lehetőségem, hogy
megkérdőjelezzem őket, és azt sem akartam, hogy feladja, és
életben maradjon. Rávetettem magam, hogy megkaparintsam a
tőrömet. A  markolat az érintésemre lehűlt. Undorító cuppanós
hang kíséretében húztam ki a tőrt a szeméből, és készültem a
torkába vágni.
– Feladom! – kiáltotta.
Csessze meg! Lesújtottam, de egy láthatatlan erő megragadta
a csuklómat, épp mielőtt a tőröm a torkába vájt volna.
A  szemem az abrus démonra siklott. Egyik kezét kinyújtotta,
marionettbábként játszott velem. A  karjával egy időben a
testem is emelkedni kezdett, magára hagyva a méregzsák
démont. Az abrus démon engedett a szorításából, mire a földre
estem, és éles fájdalom nyilallt a combomba.
–  Nyertél – emlékeztetett lágy hangon. – Eredj! Ne aggódj,
hamarosan újra találkozunk! – A szeme megállapodott Serán. –
Remek szeráf tőr.
Nagyot nyelve Shea felé fordultam.
A homlokáról eltűnt a félhold tetoválás.
A szerződése hamuként hevert a földön.
 Atyagatya!
Anyámra néztem, aki lehajott fejjel, alázatosan szaladt felém.
Átadta Michael kardját, majd magához húzott.
–  Nagyon büszke vagyok rád! Később hívj fel, de soha többé
ne gyere vissza ide.
A szavai teljesen padlóra küldtek. Könnyek homályosították el
a látásom.
– Anya, mi lesz veled és Mikey-val?
Szédülni kezdtem. Mennyi vért veszítettem?
–  Minden rendben lesz velünk – mondta határozottan, majd
hátat fordítva visszament a klinikára.
Mi lesz vele? Miért van még a homlokán a tetoválás, ha a
főnökünk halott? Ezernyi kérdés motoszkált bennem, de egy
újabb szédülés lett úrrá rajtam. Lenézve láttam, hogy a saját
vérem hagyta pocsolyában ácsorgok.
Picsába.
Kezdett minden elhomályosulni. Shea átkarolt és a kocsimhoz
vitt, finoman besegített Lincoln mellé. Kettő véres, félig halott
ember kiskifli-nagykifli pózban a hátsó ülésen.
–  Vigyél… minket… az Akadémiára – mondta Lincoln elhaló
hangon. Shea bevágta az ajtót, és a sofőrüléshez szaladt.
Háton feküdtem Lincoln mellkasán, forró lehelete
szaggatottan simogatta a nyakamat.
–  Te… vagy… a legőrültebb… lány… akivel… valaha is…
találkoztam. – Narancssárgán fénylő kézzel nyúlt felém. Az autó
egy ugrással megindult előre, ami eszembe juttatta, hogy Shea-
nek nincs jogsija.
 Túl gyenge voltam, hogy érdekeljen, csak bámultam a
narancssárga kézre a vérző combom felett. Próbált
meggyógyítani. Alig volt ereje, félholt volt a vérveszteségtől, és
mégis próbált meggyógyítani.
–  Te vagy a legdögösebb srác, akivel valaha találkoztam –
mondtam ostobán. A  vérveszteség nyilvánvalóan ütődötté tett,
lerombolta a gátlásaimat.
Halk nevetés tört ki belőlem, majd mintha egy fekete falnak
csapódtam volna, elvesztettem az eszméletemet.
 
 10. fejezet
 

 
Szakaszokban tért vissza az eszméletem. Emlékszem a fölém
tornyosuló, sikoltozó Noah-ra és egy arany fényességre, mikor
Raphael megérkezett. Emlékszem Lincoln rémült arcára és Shea
sírására.
Minden részletekben jött, mintha álmodnék.
Végül éreztem az ágyat magam alatt. A bordáim, a combom, a
farokcsontom mind lüktetett a fájdalomtól. Próbáltam
megszólalni, de csak krákogni tudtam. Az  erős fényben nehéz
volt kinyitni a szemem.
Shea arca úszott a látóterembe.
–  Te őrült picsa! Soha többé ne csinálj ilyet! – szidott le,
mutatóujjával nyomatékot adva szavainak.
Próbáltam mosolyogni, de még az arcom is fájt.
– Mérget vehetsz rá. – Remegő kézzel végigsimítottam a tiszta
homlokán.
Shea zokogva átölelt.
– Köszönöm – zokogta. – Mi familia 1.
–  Szívesen, mi vida loca2. – Nem volt jó a spanyolom, csak
mondtam valamit, amit tudtam, mert ezzel mindig
megnevettettem őt.
Ez alkalommal is megkaptam a jutalmam.
Körülnéztem. Valamiféle gyengélkedőn voltam, az ágyam
mellett csak egy szék állt. A  nyitott ajtó egy csempézett
folyosóra vezetett.
–  A  Bukottak Akadémiájának gyógyközpontjában vagy –
mondta Shea.
Bólintottam.
– Eltanácsoltak? Nyakig ülök a szarban?
Szabad lelkek voltunk, de munka nélkül lehetetlen volt
megélni Angyalvárosban, és most már Démonvárosból is
száműztek minket. Az Akadémia nélkül nincstelenek vagyunk.
Shea vállat vont.
–  Nem hinném. Mármint, elég sokat kiabáltak, de sokszor
hallottam a „bátor ostoba” kifejezést is. Úgy tűnik, a vénember
kedvel téged.
Elmosolyodtam. Raphael.
– Lincoln hogy van? – kérdeztem, kifelé sandítva az ajtón.
Shea-n volt a sor, hogy elmosolyodjon.
–  Mármint a dögös srác, aki a szabadságodért harcolt? Nem
voltak komolyak a sérülései. Démonváros elszívta az energiáját,
vagy mi. Amint átértünk a határon, magához is tért. Enyhe
vérveszteség meg néhány öltés, ahogy hallottam.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
– Dühös rám?
Shea még szélesebben elvigyorodott.
– Nagyon dühös. Természetellenesen dühös. Bezúzta a falat. –
Mutatott a falon lévő lyukra. Shea a vállamra tette a kezét. –
Majdnem meghaltál, Bri. Nem harcolhatsz démonokkal, mint
valami eszelős.
Majdnem megöltem egy démont, úgyhogy ezzel vitába
szállhattam volna, de inkább nem tettem. Shea teljesen
bekattanna, spanyolul káromkodna, és közben hevesen
hadonászna az arcom előtt. Szimplán bólintottam, a széken
heverő ruhakupacra pillantottam, és akkor vettem észre, hogy
csak egy vékony, fehér hálóinget viselek.
– Hol van Sera? – kérdeztem a hálóingemet tapogatva.
– Ki? – kérdezte Shea értetlenül.
– A tőröm.
– Ja igen! A dührohama közepén Lincoln letépte rólad, és azt
mondta, hogy nem szabadna, hogy nálad legyen a fegyvertan-
és csatatanórák kivételével.
Az a seggfej…
– Brielle. Hát magadhoz tértél – szólt Raphael az ajtóból.
Felültem, idegesen markolásztam a lepedőt. Raphael Mr.
Claymore-ral érkezett, mindketten Shea-t nézték.
– Jöjjenek be – szóltam. Kérem, ne rúgjanak ki minket.
– Amit ma tettél, nagyon veszélyes volt – pirított rám.
– Tudom, de…
–  De ugyanakkor elismerésre méltó is. Lenyűgöztél.
Megmenteni a nővéredet egy életre szóló rabszolgaság elől.
Megható.
Shea felhúzott szemöldökkel nézett felém.
–  Nővér? – kérdeztem. Mármint, naná, a nővéremként
gondolok rá, de…
–  Lincoln azt mondta, családtagok vagytok – tette hozzá,
látszólag mit sem törődve a ténnyel, hogy Shea haja és bőre tíz
árnyalattal sötétebb az enyémnél.
Lincoln mondta ezt nekik? Hmmm. Talán csak akkor engedik
maradni, ha rokoni kapcsolat van köztünk.
Megragadtam Shea kezét.
– Azok vagyunk, és ha kirúgnak minket, nincs hova mennünk.
De nem akarom túldramatizálni a helyzetet.
A két férfi egymásra nézve felnevetett. Negyvenes férfi létére
Mr.  Claymore igazán jóképű volt. Lágy tekintete mellé rövid
barna hajába egy tincs ősz is vegyült.
–  Nem tanácsolunk el titeket – biztosított Raphael. – Mr.
Claymore azért jött, hogy lássuk, van-e lehetőség eltávolítani
Shea haláljel tetoválását. Feltételezvén, hogy ő is ezt szeretné,
ily módon felvételt nyerhet az Akadémiára. Szállással és
ellátással együtt, természetesen.
Szerettem volna keménynek tűnni, de nem ment, könnyek
csordultak ki a szememből.
Shea felpattant a székéből.
–  Naná! Mindig is erre vágytam. Akaratom ellenére kaptam
meg a jelet. Leszorítottak és… – elcsuklott a hangja.
Mr. Claymore előrelépett.
– Ha ez igaz, akkor, könnyedén eltávolíthatom. Egy-két napot
igénybe vehet, mire kikeverem az adagot, de olyan könnyedén
el fog tűnni, mintha sosem lett volna ott.
Shea mellkasa hevesen járt fel és le, ahogy próbált nem
szétesni.
Raphael tapsolt egyet.
–  Örvendetes! Feltételezem, közös szobát szeretnétek.
Megkérem a felügyelőt, hogy készítse elő a szobátokat, hogy be
tudjatok rendezkedni. Volt alkalmatok magatokkal hozni a
személyes tárgyaitokat?
Összenéztünk Shea-vel. Hát persze. Menekültünk, akár egy
denevér a Pokolból. Szándékos a szójáték. Összekészítettem egy
táskát, ahogy Lincoln kérte, de csak egy váltás ruha és a
fogkefém volt benne. Semmi sem tart nálam örökké.
– Nem, és aggódom anyám és az öcsém miatt is – vallottam be.
Raphael bólintott, fényes haja a vállára hullott.
– Egy órája beszéltem édesanyáddal, mikor telefonált, hogy a
hogyléted felől érdeklődjön. Azt mondta, remekül van, és
engedélyt kapott az új… főnökétől, hogy havonta egyszer
meglátogasson téged. Akkor elhozza majd a személyes
dolgaidat. Addig is, megkérem Mrs. Greelyt, hogy hadd
nézhessétek át az elveszett és meglelt tárgyak óriási kupacát.
Alig hallottam a szavait. Örültem, hogy anyám rendben van,
de kíváncsi voltam, ki lett az új főnöke. Titkon reméltem, hogy
mikor Lincoln megölte Burdockot, anyám szabaddá vált.
–  Még egy dolog – emelte fel Raphael a mutatóujját. – Iskola,
lakhatás, ellátás ingyenes itt, de ha extra jövedelmet
szeretnétek, részmunkaidős állást kell vállalnotok. Történetesen
tudomásom van róla, hogy a klinika embert keres, Brielle, és a
te gyógyító képességeddel azonnal meg is kapnád a pozíciót.
A gyógyító képességem, amiről semmit sem tudok.
 – Köszönöm, uram – bólintottam. – Utánajárok majd.
Mr. Claymore Shea-re nézett.
– Nekem pedig mindig hasznomra válik egy mágus tanítvány,
hogy rendben tartsa a felszereléseimet, és segítsen a porok és
főzetek elkészítésében.
Shea döbbenten bólintott.
Maradhattunk, munkát is kaptunk.
Egek ura! Angyalváros a földi Mennyország.
Végre megszabadultunk a fölöttünk lebegő sötétségtől. Nem
tartozunk senkihez. Szabad lelkek vagyunk, és ez remek érzés.
A visszavonulni készülő Raphael után szóltam.
– Uram, csak még egy dolog.
Felém fordult.
–  Lincoln elvitte Serát, a szeráf tőrömet. Visszakaphatom? –
Bizonyára abszurdnak hitte, hogy Lincoln úgy bánik velem,
mint egy ötéves gyerekkel.
–  Lincolnt bíztam meg a kiképzésed irányításával. Ha ő úgy
érzi, nem állsz még készen, hogy magadnál hordd a tőrt az
órákon kívül, akkor ez ügyben tehetetlen vagyok.
Mindkét férfi meghajolt, majd távoztak.
Grrr. Lincoln főnökösködik felettem, de a fenébe is, neki
köszönhetem, hogy szabad vagyok, így muszáj lesz azt tennem,
amit mond.
Jóságos ég!
Bevillant valami. Ő  őrültnek nevezett engem, én pedig
dögösnek őt. A  tenyerembe temetve az arcom imádkoztam,
hogy elfelejtse, amit mondtam. Amikor újra felnéztem, Shea az
üres falat bámulta teljes sokkban.
– Mi a baj? – kérdeztem. – Nem vagy boldog?
Bólintott.
–  De, nagyon is. De furcsa érzés. Már elfelejtettem, milyen
boldognak lenni.
Mosolyogva megfogtam a kezét.
– Megígértem, hogy nem engedlek át a sötétségnek.
– Én pedig megígérem, hogy nem fog úgy eltelni az első éved
itt, hogy ne csókolnád meg Lincolnt.
Elkerekedett a szemem.
–  Elég, Shea! Ő  a tanárom, asszem. És egy seggfej, asszem.
Mindegy, esélytelen.
– Elég sok volt az „asszem” – vigyorodott el Shea, mire vállon
bokszoltam.
Kopogás hallatszott az ajtón, és egy alacsony, barna hajú nő
lépett be a szobába, egy nagy kosár ruhával. Még egy hátizsákot
és vizespalackot is láttam. Egy pár mankó is volt nála.
– Hogy érzed magad, kedvesem? – tette le a kosarat, a mankót
pedig az ágyam végéhez támasztotta. Felismertem Raphael
tetoválását a karján.
– Itt-ott fáj, de megvagyok.
–  Mrs. Greely vagyok. Én felelek az Akadémia
gyógyközpontjáért. Raphaeltől tudom, hogy részmunkaidős
állást keresel. Szívesen felvennélek.
– Igen, asszonyom, az nagyszerű volna.
Mosolyogva átnyújtott egy paksamétát.
– Ezt töltsd ki, és holnapig hozd vissza. Akkor átvehetjük majd
a beosztásodat.
A mellkasomhoz szorítottam a papírokat.
–  Rendben. – Feljebb léptem a létrán. Hullamosóból az
újjáélesztő klinikán erre a munkára.
–  Most pedig menjetek, lányok. Épp most húzzák a friss
ágyneműt nektek. Itt egy térkép a szobátokhoz. Gyere vissza, ha
erősebb fájdalmat éreznél! És bármit elvehettek a talált tárgyak
közül – mutatott a kosárnyi ruhára, amit magával hozott.
Bólintottam.
– Úgy lesz, köszönjük.
Mosolyogva magunkra hagyott minket.
Shea a térképet tanulmányozta.
–  Csajszi, ez a hely hatalmas. Sokkal nagyobb, mint az
Alantasok Akadémiája.
Továbbra is alig hittem el, hogy kijuttattam őt onnan. Hogy én
kijutottam. Kételkedve, hogy a tetoválás tényleg eltűnt,
megdörzsöltem a homlokom.
Óvatosan az ágy szélére ültem, a kosár felé mutattam.
–  Segíts valami ruhát találnom! – Nem vehettem vissza a
széttépett, véres kezeslábasomat.
Shea áttúrta a kupacot, és talált egy elég büdi
melegítőnadrágot, és egy túl szűk topot. Miután magamra
vettem őket, mindketten nevetésben törtünk ki.
–  Húzós két hét elé nézünk, míg megkapjuk a fizetésünket –
ismerte el Shea, miután jól kinevette magát.
– Talán anyám el tudja küldeni Mikey-t néhány alsóneművel.
Shea reménykedve bólintott.
 – Szent ég, remélem! Nem akarok alsó nélkül járkálni, hacsak
nem muszáj.
Miután megpakoltuk a hátizsákot a vizespalackkal,
fülhallgatóval, pulcsikkal, két edzőpólóval és egy esernyővel,
kijelentkeztünk a klinikáról, és a szobánk keresésére indultunk.
Szinte azonnal eltévedtünk, aztán rájöttünk, hogy Shea fordítva
fogta a térképet.
Átvettem az irányítást, és hamar megtaláltuk a Fényesség
csarnokát. A  közösségi helyiség tömve volt diákokkal, a lányok
számára fenntartott Fényesség csarnoka és a fiúk részlege, a
Sziklacsarnok lakói közösen osztoztak ezen a helyiségen.
Megörültem, mikor megláttam Luke-ot és Angelát. Bemutattam
Shea-t, majd egy gyors beszámolót tartottam a történtekről.
Mindketten nagyon izgatottak voltak, hogy Shea-vel az
akadémia diákjai lettünk.
– Te jó ég, csajszi! Végre van valaki, akivel együtt parázhatok
a kesztyű miatt.
– A kesztyű? – kérdezte Shea óvatosan.
Angela közelebb hajolt.
– Az év végi vizsga – suttogta. – Ha megbuksz, mehetsz haza.
Kis szerencsével kapsz valami mágikus munkát, ha nem valami
szar emberi meló jut, mondjuk, magántestőr egy gazdag
családnál. Ha sikerül a teszt, megkezdheted a második évedet az
Akadémián.
Ledöbbentem. Írásbeli tesztet képzeltem el, esetleg néhány
kardforgatási technika, de a kesztyű?
– Te harmadéves vagy. Talán mesélhetnél még róla.
 Angela megrázta a fejét.
–  Nem lehet. De bízz bennem, a legapróbb tudásmorzsa is
hasznotokra fog válni, szóval tanuljatok keményen. Ennyit
mondhatok.
A  lámpák pislákolni kezdtek, és felszólítottak minket, hogy
lassan takarodó. Miután elköszöntünk Angelától és Luke-tól,
elindultunk a saját szobánk felé, ami a 11-es volt.
Az ajtófélfának támaszkodva Tiffany várt minket.
Hunyorogva nézett végig a ruhámon, majd Shea haláljelére
siklott a tekintete. Szemügyre vette a mankómat, aztán a
pillantása a homlokomon állapodott meg.
–  Mi történt a rabszolga jeleddel, Sátánka? – duruzsolta,
elállva az utunkat.
Shea felé fordultam, aki vehemensen vállat vont.
–  Lincoln mellkasa ledörzsölhette, miközben a kocsim hátsó
ülésén voltunk.
Tiffanyt elöntötte a düh, a feje szinte lángolt.
– Élvezzétek a szobát. Az enyém volt, de most osztozkodnom
kell – viharzott el mellettem, és közben a vállamba bokszolt.
Fájdalom hasított belém az ütközéstől.
– Elintézhetem, hogy kihulljon a haja. Az Alantas Akadémián
megtanultam, hogyan kell – morogta Shea.
Legyintettem egyet.
–  Nem ér annyit. Odáig van Lincolnért, szóval tutira
elcsesztem az estéjét.
–  Igazán jó visszavágás volt, meg kell hagyni – vigyorgott
Shea.
 Nevetve kinyitottam az ajtót. A szoba kicsi volt, de otthonos és
tiszta. Az  ajtóval szemközti fal közepén volt az ablak, kétoldalt
pedig egy-egy ágy fiókos ágyneműtartóval. Tipikus koleszszoba.
A plafontól körülbelül fél méternyire volt a polcozás teteje, ami
az egész szobán körbefutott. Telis-tele volt könyvekkel és
mágikus holmikkal. Shea oldalán kiszúrtam néhány furcsa
kinézetű befőttesüveget, az én oldalamon pedig könyvek voltak
az angyali világokról és más, égiekkel kapcsolatos dolgokról.
– Azta! Az alantasoknál fizetnünk kellett a könyvekért.
Shea felpattant a kék ágytakaróra, és turkálni kezdett a
kötetek között. Mindegyik ágy végénél állt egy íróasztal, az
enyém tetején ott virított az új órarendem.
–  Nézd csak, új órarendet kaptunk. Nézd meg a tiédet –
mondtam neki.
Amikor megláttam, hogy csak reggel nyolckor kell kezdenem,
majdnem sírva fakadtam. Tovább olvasva elkapott a nevetés,
nyilvánvalóan Lincoln írta az órarendet.
 
Brielle Atwater
Történelem 8:05 – 9:00 (506-os terem, Mrs. Delacourt)
Megkaphatod a tőrödet Lincoln lakókocsijában 9:01-kor.
Csatatan 9:05 – 10:00 (511-es terem, Bradstone mester)
Fegyvertan 10:05 – 11:00 (405-ös terem, Mr. Claymore)
Ebéd 11:05 – 11:55 (étkező)
Égi mestertanok 12:00 – 14:00, 30 perc mindegyik mesterrel
(304-es edzőterem)
Fénytan 14:05 – 15:00 (401-es terem, Mr. Rinecor)
 15:01 VIDD VISSZA A TŐRT LINCOLNHOZ, KÜLÖNBEN...
 
Annyira zsémbes volt.
Összehasonlítottuk az órarendünket, és elszomorított, hogy
csak kettő közös órám volt Shea-vel: a csatatan és a fegyvertan.
De későre járt már, és úgy éreztem magam, mint akit elütött egy
busz. Elővettem a lemerült telefonomat, de nem sok hasznát
tudtam venni a töltő nélkül, ami otthon hevert az ágyam
mellett. Kölcsön kell kérnem valaki telefonját holnap, hogy
felhívjam anyámat, és meggyőződjek róla, jól vannak, és legyen
gondja Bernie-re és Maximusra is helyettem.
Nem törtem magam a zuhanyozással, csak bebújtam az
ágyba.
–  Örülök, hogy együtt vágunk ebbe bele – motyogtam Shea-
nek.
Felém kukucskált.
–  Én is. És ha szeretnéd, ha a szöszi haja eltűnne, csak egy
szavadba kerül.
Mosolyogva aludtam el.
 

1 Spanyol. Jelentése: családom.

2 Spanyol. Jelentése: őrült életem.
 11. fejezet
 

 
Megkönnyebbülten hallottuk, hogy három főétkezés és kettő
nasi jár naponta az ingyenes ellátás keretében, szóval
lényegében csak a személyes holminkra kellett megkeresnünk a
pénzt.
A  történtek után olyannyira idegesen vártam a Lincolnnal
való találkozást, hogy kis híján visszajött belőlem a reggeli. Két
kanál zabkása után nem bírta a gyomrom, így inkább nem
ettem többet. Reggel már a mankóra sem volt szükségem, a
varrat körüli enyhe viszketést és a járás közbeni kicsi fájdalmat
leszámítva teljesen meggyógyultam. Beletelt egy kis időbe, hogy
hozzászokjam ehhez.
Shea állította, hogy nem ideges, de tudtam, hogy ez nem igaz.
Kora reggel elmentünk a varrónőhöz új egyenruhákért, de Rose
csak rövid ujjút tudott adni nekünk, ami azt jelentette, hogy
Shea haláljele teljesen fedetlen maradt.
– Néhány nap, és nyoma sem lesz – emlékeztettem.
Bólintott válaszul, és karját maga köré szorítva rejtegette a
jelet. A hirtelen megszólaló csengő hangjára összerezzentünk.
–  Okés, csatatanon találkozunk – mondtam neki, mire ismét
csak bólintott.
Megpróbáltam végigülni a töriórát anélkül, hogy
elbóbiskolnék. Mindenki hallotta a sztorit. Lucifer feljött a
Pokolból, hogy szabadjára engedje pusztító vágyát a Földön,
háború tört ki a Mennyben, az arkangyalok a Földre szálltak,
hogy szembeszálljanak Luciferrel, bla-bla-bla. Aztán mi mind
kaptunk valami erőt, és most cseszhetjük. De amikor Delacourt
professzor, egy kentaur, Raphaelről kezdett beszélni, azonnal
magamhoz tértem.
–  Lucifer szabadon engedte teremtményeit a Földön, hidat
szándékozott építeni az angyali világok felé, hogy ily módon
felmászhassanak, és a Teremtő legáldottabb teremtményeit
elpusztítsák. De akkor jött Raphael, aki sereget vezetett Lucifer
ellen a Földre, még mielőtt végrehajthatták volna ádáz tervüket,
hogy végeznek az angyalokkal.
Ezt nem tanították Démonvárosban.
A  professzor folytatta, és egy poszterre mutatott, amin
különféle angyalok szerepeltek rangsor szerint.
–  A  hierarchia csúcsán találjuk a szeráfokat, a Teremtő
trónjának őrzőit.
Majdnem leestem a székről az izgatottságtól. A szeráfok, akik
a szóbeszéd szerint a tőrömet készítették.
–  Közvetlenül alattuk vannak a Kerubok, a harmónia és
bölcsesség angyalai, a Trónusok, az akarat és igazságosság
angyalai, aztán őket követik az Uralmak, az intuíció angyalai,
akik az alattuk álló angyalok útjait is egyengetik.
A professzor felemelte a kezét egy mérleget tartó angyal felé.
 –  Íme az Erények, a választás angyalai. Itt pedig a
Hatalmasságok, akik az én személyes kedvenceim –
megköszörülte a torkát. – Ők a harcos angyalok.
Azta! Gőzöm sem volt, hogy ennyi fajta angyal van.
Jelentkeztem.
– Brielle?
– Akkor Michael egy harcos angyal?
Megrázta a fejét.
–  Nem. Ő  azok közé az angyalok közé tartozik, akik bár az
egyik legalacsonyabb pozícióban állnak a rangsorban, ám a
legnemesebbek. Ő  egy arkangyal, akik az emberiséget
védelmezik.
Nem tudom, miért érzékenyültem el a szavai hallatán,
mindenesetre így volt. Háború dúlt, és a legalacsonyabb rangú
angyalok, az arkangyalok, elhagyták a világukat, és a Földre
szálltak, csak hogy segítsenek az embereknek?
– A Hatalmasságok vagy akármelyik másik csoport miért nem
tettek semmit? – kérdeztem.
A professzor felsóhajtott.
– Erre nem tudok felelni, csak azt mondhatom, háború tört ki
emiatt az angyalok birodalmában. Rengeteg szabály van, és
Raphael meg a többi arkangyal megszegett néhányat, hogy
idejöhessen.
Megszegték a szabályokat. Azta! Bajba keveredtek?
Mielőtt megkérdezhettem volna, kicsengettek az óráról.
Négy percem volt, hogy Lincoln lakókocsijához érjek,
visszakapjam a tőröm és beérjek csatatanra.
 Felkapva a táskámat kilőttem a teremből, felmértem az
előttem álló utat. A  lábamban még benne voltak a varratok,
ezért óvatosnak kellett lennem. Az angyali gyógyítóerő csodákat
tett, de azért nem ártott némi emberi gyógyszer sem. Amilyen
gyorsan csak tudtam, átszaladtam a parkolón a lakókocsijához.
Előrántottam a kulcsomat, és kinyitottam az ajtót.
Lincoln az étkezőasztalnál ült, rántottát és almát reggelizett, a
tőröm mellette hevert a széken.
–  Jesszus! Úgy kell rám rontanod, mintha valami zsaru
lennél? Nyugodtan kopogj legközelebb, hátha itthon vagyok –
morogta.
Ziháltam, mint egy vadállat, a szám kiszáradt a tátott szájjal
való lélegzéstől az idevezető úton. Nem számítottam rá, hogy itt
lesz. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Teljesen normálisan
viselkedett, mintha nem verette volna magát félholtra tegnap.
Mintha nem neveztem volna dögösnek.
– Nem gondoltam, hogy itthon leszel – nyögtem ki lihegve.
– Szabadnapot vettem ki, hogy teljesen meggyógyuljak.
Meggyógyuljon. Megsérült tegnap.
Nagyot nyeltem, próbáltam nyálat találni, hogy a fogamra
tapadt ajkaimmal ne nézzek ki úgy, akár egy ló.
– Hé, a tegnappal kapcsolatban… Köszönöm, amit tettél.
Bólintott.
– És? – Kővé dermedtem a kék szemei kereszttüzében.
– És… Sajnálom – folytattam bizonytalanul.
– És? – ment tovább egy bólintással.
Felhördültem.
 – Sajnálom, hogy majdnem megölettem magunkat, de Shea a
családom, nem hagyhattam hátra.
– És? – kérdezte a szemét meregetve, mintha megháborodott
volna.
Keresztbe tettem a karom.
– És mi? – El fogok késni a seggarc miatt.
– És soha többé nem csinálsz ilyesmit – szorult ökölbe a keze.
–  Persze hogy nem. Nem vagyok annyira hülye – feleltem a
szememet forgatva. Nem állt szándékomban szokássá tenni,
hogy magasabb rendű démonokkal harcoljak a halál szélén
egyensúlyozva.
– Biztos vagy benne? – vigyorodott el.
Egyik kezemmel felkaptam a tőrömet, a másikkal az almáját,
hogy egy harapással megnedvesítsem a szám.
–  Később. – Letettem az almát az asztalra, és elindultam az
órára.
Lincoln Grey valamit lángra lobbantott bennem. Nem tudtam
biztosan, hogy jó vagy rossz tűz, amit gyújtott, de szüntelenül
elnyelt a hőség.
 

 
A hét hátralevő része meglehetősen gyorsan eltelt.
Shea tetoválását eltüntették, de csak miután mindenki jól
megnézhette. Tiffany most már Sátánka és Sötétke néven
emlegetett minket. Színes bőrűként Shea nem viselte jól ezt a
becenevet, és „véletlenül” megbotlott az ebédlőben, forró levest
öntve Tiffanyra. Normál esetben Shea átrendezte volna Tiffany
arcát, de jó dolgunk volt az Akadémián, és nem akart kirúgatni
minket ilyen apróság miatt. Legalábbis még nem. Tiffany azóta
nem hívta Sötétkének, szóval úgy néz ki, működött a
visszavágás.
Mikey két hatalmas zsákban hozta el a cuccainkat, egy kis
házi süti és egy anyámtól való üzenet kíséretében. Most, hogy
végre megvolt a töltőm, fel tudtam hívni és SMS-t írni neki.
Anyám új főnöke Grim lett, a démon, akit Shea
felszabadításáért majdnem megöltem. Hoppá. Burdock
mesterrel szerződést kötöttek. Amennyiben Burdock meghal,
Grim örököli a klinikát és a rabszolgaszerződéseket is.
Feltételezem, mivel Lincoln levágta Burdock szarvait, nem
tudták újjáéleszteni. Hála istennek érte. Anyám említette, hogy
Grim mester túl elfoglalt a sztriptízbárjaival, így lényegében
anyámra bízta a klinika vezetését, aki ezért majdnem mindig
egyedül volt a klinikán, aminek kimondottan örült.
–  Csajszi, mikor buliztunk utoljára? – kérdezte Shea Chloe
szülinapi partijának meghívóját nézegetve.
–  Talán egy éve – feleltem a ruháim között kutakodva. –
Jesszus, anyám és Mikey csak praktikus ruhákat csomagoltak,
semmi cukit – bosszankodtam.
Angela és Luke is a szobánkban voltak. Luke Angela
sminkjével ügyeskedett, gondosan vitte fel a cicás tusvonalat.
Szünetet tartott, amíg a műszempillákért nyúlt, mire Angela
rám kacsintott.
–  Megrohamozhatjátok a ruhásszekrényemet. Egy kicsit
magasabb vagy, mint én, Bri, de egyébként nagyjából ugyanaz a
méretünk.
Shea-vel cinkosan néztünk egymásra.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Shea.
Shea előző este vagy hat órát töltött göndör haja
felcsavarásával, majd egy selyempárnán aludt. Most a fürtjei az
álla vonaláig értek, tökéletes loknikat képezve. Egyértelműen
jobban ráizgult a bulira, mint én. Elvégre találkozhat az égi
mestereimmel, köztük Noah-val, akiért totál odáig van.
Én eközben elkezdtem a munkát a gyógyközpontban, ahol
Mrs.  Greely tájékoztatott, hogy Noah a helyettes vezető, és
biztosított, hogy a gyógyító leckéim a kisebb esetekkel fognak
kezdődni. Leszámítva a lebegést, alap karate fogásokat és
védekezést, még semmi egyebet nem tanultam az égi
képességeim közül.
–  Biztos hát! Van egy piros selyemfelsőm, ami nagyon jól
menne a bőrszínedhez, Shea – biztatta Angela.
Nem kellett kétszer mondania. Nevetve szaladtunk végig a
folyosón, és a következő fél órában alaposan áttúrtuk a
szekrényét. Shea végül valóban a piros felső mellett döntött.
Egyenes szárú, feszes nadrágot választott az ujjatlan felsőhöz.
Ragasztószalaggal kellett fixálnunk Shea nagy melleit, ugyanis
anyám nem gondolta, hogy a pánt nélküli melltartó
létszükséglet.
Hosszas tanakodás után én egy királykék csipkeszegélyes
selyem rövidnadrágot választottam, hozzá egy fekete fűzős
selyemtopot. Általában sokkal szolidabban öltözködtem, de
Shea meggyőzött, hogy „baszott jól” nézek ki benne. Az ő szavai,
nem az enyémek. Figyelembe véve, hogy eddig összesen egy
srácnál értem el ilyen „baszott” hatást, és az volt életem
legkínosabb harminc másodperce – köszi, középsulis végzős bál
–, nem állt szándékomban senkivel ilyesmit tenni aznap este.
Shea kiválasztotta a végtelen fegyverét, egy kis körkörös
pengét, amit könnyeden marokra lehetett fogni, olyan volt, mint
Logan, a Farkas karmai. A  táskájába dobta a pengét. Még
Angela is hozta a sajátját.
– Én is hozzam Serát? – kérdeztem.
Angela bólintott.
–  A  Bukottak Akadémiájának diákjai vagyunk egy háború
közepén. Ritka, de vannak támadások Angyalváros határain
belül is.
Eltűnődtem, hogy Lincoln otthon lehet-e. A  bakancsom volt
rajtam, könnyedén belecsúsztathatnám anékül, hogy bárkinek
is szemet szúrna.
Lincoln egy szóval sem említette, hogy vissza kellene adnom a
kocsimat most, hogy Angyalvárosban laktam, szóval vezetni
fogom, míg valaki nem szól. Átadtam a kocsikulcsot Angelának.
–  A  kocsimnál találkozunk öt perc múlva – mondtam neki,
majd a kezemben Lincoln lakókocsijának kulcsával szaladni
kezdtem.
Rövidek és szakmaiak voltak az edzésen való találkozásaink,
csak a maga harminc percére jelent meg, és minimálisra
csökkentette a társalgást, kivéve, ha éppen gúnyt űzött belőlem.
Olyankor vég nélkül tudta mondani. Fogalmam sem volt, mit
csinálhat péntek este fél tízkor, de reméltem, hogy nem lesz
otthon, és nem kell kétszer is foglalkoznom vele egy nap.
A  parkolóból láttam, hogy a lámpák világítanak a kocsiban,
de a motorjának nyoma sem volt.
Hmmm…
Határozottan bekopogtam. Azt terveztem, hogy ha kinyitja az
ajtót, akkor tettetem a hülyét, és megmondom, hogy azért
jöttem, hogy az engedélyét kérjem, mert magammal szeretném
vinni a tőrömet egy klubba, ami akár veszélyes is lehet.
Egy egész percig álltam ott, majd újra kopogtam.
Semmi.
A  kulcsommal kinyitottam az ajtót, és beosontam. Betörőnek
éreztem magam, ahogy átvizsgáltam a terepet. Senki sincs
itthon. Huhh. Becsuktam magam mögött az ajtót, és
lábujjhegyen osontam végig a nappalin az ebédlőasztal tetején
pihenő tőrömhöz.
Ahogy megfordultam, hogy eltűnjek, Lincoln lépett ki a
fürdőszobából csuromvizesen, a derekára tekert törülközőben.
Egek, micsoda test! Tátott szájjal álltam, csak a kidolgozott
mellkasát bámultam. Amikor egy cseppnyi víz gördült le a
nyakán, át a kockás hasán egyenesen le a V vonaláig – jesszus, V
vonala van –, hangosabban fújtam ki a levegőt, mint kellett
volna. Oké, felnyögtem. Kicseszettül felnyögtem.
Öljetek meg!
–  Brielle! – A  tekintete a csupasz vállamról a lábamra
vándorolt, majd vissza az arcomra.
–  Kopogtam. Kétszer is. – Nem tudtam tisztán beszélni. Hogy
is hívnak? Hol vagyok?
Észrevette a tőrt a kezemben, és összeszűkült szemmel nézett
rám.
– Mit csinálsz?
–  Ümmm, nos. – Idegesen végigsimítottam a hosszú szőke
hajamon. – Buli van ma a klubban, és Angela azt mondta,
előfordulnak támadások, és úgy gondoltam…
– Chloe bulijába mész? – kérdezte meglepetten.
Csípőre tettem a kezem.
– Igen. Vannak barátaim, tudod? – Mondhatjuk. Négyen.
Nagyot nyelt, mintha végre feltűnt volna neki, hogy
félmeztelenül és vizesen áll előttem, én meg csak bámulok rá,
mintha le akarnám nyalni a vizet a mellkasáról.
–  Döntöttem, kedveljük őt – szólt Sera. Elsiklottam a
megjegyzése fölött.
– Oké. Vidd. De ne csinálj semmi hülyeséget.
–  Megpróbálom – feleltem a szememet forgatva. – De nem
ígérek semmit. – Még egyszer visszafordultam, mielőtt
elmentem volna. – Te is jössz? – kérdeztem. Úgy tűnt, mint aki
ismeri Chloe bulijait.
Bólintott.
– Ha végre elmennél, és fel tudnék öltözni.
Felcsillant a szemem. Lenyúltam egy körtét az asztalról, majd
bevágtam magam mögött az ajtót.
– Ne lopd a kajámat, te nő! – kiabált utánam az ablakon át.
Elvigyorodtam. Minden alkalommal, mikor felhúzott,
elloptam egy gyümölcsöt tőle. Év végére egész
gyümölcsöskertem lesz.
 
 12. fejezet
 

 
– Brielle! – sikoltotta Chloe, amint beléptünk a klubba.
Chloe a bejáratnál üdvözölte az embereket, ami igazából csak
egy kék ajtó volt, onnan még két lépcsősor vezetett lefelé a föld
alá.
Mosolyogva megöleltem, és bemutattam neki Shea-t, Angelát
és Luke-ot is. Átadtuk az ajándékunkat, egy főzetet, amivel egy
hónapra meg tudja változtatni a hajszínét. Angela készítette.
Chloe-nak nagyon tetszett az ajándék, cserébe VIP-jegyeket
kaptunk, aztán behessegetett minket.
Amint beléptünk, zene, fények és forró testek vettek körül.
A színpadon élőben énekelt egy lila hajú énekesnő, a feje fölött
a klub logója. A  logó alatt egy „Boldog születésnapot, Chloe”
felirat.
–  Tarthatom itt a következő szülinapomat? – kérdezte Shea,
miközben belém karolt.
Felnevettem.
–  Naná! De ne várd, hogy a VIP-részleget is kibéreljem. –
A karjához csaptam a VIP-jegyeket.
–  Okés. Totál le vagyok égve, keressünk néhány srácot, akik
fizetnek egy kört. – Megrázta a dekoltázsát, hogy
nyomatékosítsa a szándékát.
Tizennyolc pluszos volt a klub, de biztosra vettem, hogy
kérnek kártyát a bárpultnál.
– Te mit iszol, szivi? – próbáltam túlkiabálni a zenét.
Szemforgatva kitépte a kezemből a VIP-jegyeket.
–  Ne anyáskodj fölöttem – morgott rám. – Kapni mágus
italokat is itt. Hasonlók a fánkokhoz. Boldogság italok meg
hasonlók. – Shea a vörös kötéllel elválaszott VIP-részleg felé
indult.
Nem is anyáskodtam fölötte. Na jó, kicsit talán.
Fenébe is ezzel. Lazítanom kell, táncolni és magam mögött
hagyni a hetet.
A  VIP-kapuőr is éjfarkas volt. Túljutva rajta egy nyitott,
kevésbé zsúfolt terembe értünk.
Noah, Darren és Blake a pultnál támaszkodtak. Blake kiszúrt
minket, és integetett felénk.
– Te jó ég, Noah itt van! – hüledezett Shea.
– Légy óvatos, nagy játékosnak tűnik.
Vállat vonva végignézett Noah-n.
– Nem bánom, ha eljátszanak velem.
Most még nagy a szája, de ha álomba sírná magát, amiért
megcsalták, az más sztori lenne. Amikor csatlakoztunk a
srácokhoz, újra bemutattam mindenkit, tekintve, hogy Luke és
Shea csak egyszer találkozott velük.
– Isztok valamit? – kérdezte Noah, le sem véve a szemét Shea-
ről.
 –  Bri és én Boldogság bombát kérünk – felelte csábos
mosollyal.
Noah bólintott, csábítóan nézve Shea-re, majd Luke és Angela
rendelését is felvette: egy Margaritát Luke-nak és vizet
Angelának.
– Uncsi! – kiáltotta Shea Angela felé.
– Valakinek figyelni kell rátok, gyerekek – nevetett Angela.
– De vicces! Alig vagy idősebb – csattant fel Luke.
Angela benyálazta az ujját, majd Luke fülébe dugta, amitől
Luke felsikoltott. Aranyosak voltak együtt. Nem úgy, mint én és
Mikey, akik állandóan egymást martuk. Anyám azt mondta,
meglepetésként érte, hogy teherbe esett Mikey-val, amikor
tízhetes voltam. Szinte felfoghatatlan volt, hogy jövőre már
Mikey is itt lehet velem az akadémián.
Megérkeztek az italok, és néhány korty után máris nevetni
kezdtem. Éppen olyanok voltak, mint a fánkok.
–  Nyomás táncolni! – kiáltottam. Felhajtottam a maradék
italomat, megragadtam Shea-t és Blake-et, és az egész csapatot a
privát VIP-táncparkettre húztam.
Hamar rájöttem, hogy Darren a vicces fiú a csapatban. Rávett
minket, hogy tánccsatát vívjunk, igazán nevetséges
mozdulatokkal tarkítva. Shea a meglepett Darrenhez
dörgölőzve rázta a fenekét, majd egy seggrepacsival fejezte be a
mutatványt, alaposan megnevettetve minket Luke-kal. Shea
mindig is cseszett a világra.
A zene sokkal érzékibbre váltott, a fejem fölé emelt kezekkel
kezdtem ringatni a csípőmet a dallamra.
 Imádom ezt a piát. Imádom az életet. Imádom a szerelmet.
Megpördülve egy ismerős mellkasnak ütköztem. Az  illata
csapott meg először. Földes és… fincsi. Egek, annyira magas
volt, szerettem volna felkapaszkodni rá.
– Máris berúgtál? – nézett rám komoran Lincoln.
Nem hagytam abba a táncot, tovább ringattam a csípőmet.
Kapja be! Imádok táncolni. Megráztam a fejem.
– Nem. Boldogság bomba. Neked is innod kellene egyet. Talán
kiesne az a karó a seggedből.
–  HA! HA! – kiabált lehajolva hozzám. Így még jobban
éreztem az illatát.
–  Táncolj velem – kértem. Megragadtam a karját, és a
magasba emeltem, hogy átpördülhessek alatta, mint egy
balerina.
Lincoln Noah-ra nézett.
–  Ez a te műved? – kérdezte felém mutatva. Szilárdan állt
előttem, hagyta, hogy az egyik kezével táncoljak.
Noah elvigyorodott.
– Gyerünk, haver! Csak egy estére lazulj el.
Lincoln mérgesen nézte a barátját, és elhúzta tőlem a kezét.
A bárpulthoz lépett, és ivott egy üvegnyi tiszta folyadékból, ami
gyanúsan víznek tűnt.
A következő négy szám alatt folytattuk a kis tánccsatánkat, és
Lincoln végig engem nézett. Hosszú kardja a csípőjén lógott.
Chloe is csatlakozott hozzánk, és Darrennel táncolt. Amikor
belekezdtem a running man táncba, Blake szinte röhögőgörcsöt
kapott, de mivel a Boldogság bomba hatása csitult, kezdett
aggasztani a bártól bámuló kék szempár.
–  Mindjárt visszajövök – mondtam Shea-nek, aki Noah-val
volt elfoglalva. Izzadság csillogott a mellkasomon és a
homlokomon, és majdnem szomjan haltam. Felpattantam a
Lincoln melletti székre, és szóltam a pultosnak.
– Kaphatok egy pohár vizet? – kérdeztem.
Megrázta a fejét.
–  Csak üveges van. Négy dollár. A  VIP-részlegen kívül találsz
ingyen vizet pohárban.
Ó! Elkeseredtem.
– Oké, hagyjuk…
Lincoln egyetlen szó nélkül odacsúsztatott a pultosnak egy
ötdollárost. A srác cserébe odaadta Lincolnnak a palack vizet, ő
pedig átnyújtotta nekem.
Mi történik? Közel a világvége? Lincoln Grey valami kedveset
tett értem?
Összeért a kezünk egy pillanatra, ahogy elvettem a vizet.
– Köszönöm a vizet, de jól érzed magad? – viccelődtem.
Felnevetett.
–  Hallgass, és hidratáld magad, hogy visszamehess táncolni,
mint valami szédült tyúk. Csinálok néhány igazán jó videót,
hogy később lejárassalak majd.
Leesett az állam.
–  Csak szívatsz! Hadd lássam a telefonod! – nyúltam a zsebe
felé, de megragadta a csuklómat.
– Sosem fogod megtudni – kacsintott.
Jóságos! Ég! Lincoln kacsintása egyáltalán nem olyan volt,
mint Noah-é. Noah egy erőszakos, cinkos kacsintgató volt,
állandóan záporozta őket. Lincoln sosem kacsintott még rám
korábban, és most, hogy megtette, úgy éreztem, a szívem
kiugrik a mellkasomból.
Basszus. Teljesen odavagyok érte. Hogy a pokolba történhetett
ez meg?
Ostobán bámultam rá, mikor mindenki sikoltozni kezdett.
A terem közepe felé nézve láttam, hogy füst árasztja el a klubot.
– Mi az? – estem pánikba. Lincoln kivonta a kardját, és elém
lépett éppen, amikor a zene elhalt.
– Démontámadás! – kiabálta valaki.
A VIP-részleg bejáratánál felrobbant egy villanógránát. A fény
vakító volt, a robbanás hangerejétől semmit sem hallottam.
Mielőtt a fény kialudt, két kénkő démont láttam a tömegben, és
egy harmadik démont, akitől felállt a szőr a hátamon. Az abrus
démon, aki meg akarta venni a szerződésemet. Elöntött a
rettegés. Miért van itt?
Lincoln lerántott a földre, a bárpult mögé rejtett.
–  Shea! – kiabáltam. Nagy fehér körökön kívül semmit sem
láttam, a fülem is csengett.
–  Shea! – sikoltottam rekedten. De hasztalanul, mert
valószínűleg ő sem hall semmit. Hamar kitisztult a látásom az
égi gyógyerőmnek köszönhetően, és a hallásom is visszatért.
Lincoln valamiféle verekedésbe keveredett a kénkő
démonnal. Kardok csörömpöltek, az emberek menekültek a
kijárat felé. Kihúztam Serát a bakancsomból.
–  Segíts! – kértem, nem tudtam, mit tehetnék a földön
ücsörögve.
Lincoln előhívta a szárnyait, és Darren sietett a segítségére,
mikor a második kénkő démon is megtámadta. Minden hely
közül éppen ezt támadták meg. Ezen töprengtem, mikor egy
erős kéz a hajamnál fogva felhúzott a padlóról. Sikoltoztam a
fejbőrömbe hasító fájdalomtól, és a támadóm kezét
szorongattam, hogy enyhüljön a szorítása.
–  Nocsak, nocsak, hercegnő – kiabált a lágy hangú abrus
démon a fülembe.
Elöntött a félelem a felismeréstől: miattam jöttek.
– Brielle! – kiáltott Lincoln. Legyőzte a kénkő démont, de nem
elég gyorsan. Az  abrus démon a kijárat felé kezdett vonszolni.
Kirántottam a tőrömet, de nem tudtam támadni, ahogy a
hajamat vasmarokkal szorítva ráncigált kifelé. Úgy döntöttem,
kihúzom a szárnyaim, meglátjuk, segít-e kiszabadulnom, de
mikor megpróbáltam, egy fájdalmas pattanáson kívül semmi
sem történt. Csinálhatott valamiféle varázslatot, hogy ne tudjam
kihúzni őket, vagy valami ilyesmi. Egek!
Balra tőlem valami elvonta a figyelmem. Shea volt az.
Körülbelül másfél méternyire előttünk kuporgott, egyik
kezében a pengeéles fegyverével.
Jesszus. Mire készül…
Felpattant a pozíciójából, és a démonhoz vágta a fegyverét.
Tátott szájjal figyeltem, ahogy a penge keresztülszeli a
levegőt, majd, a hangjából ítélve, a démon hátába mélyedt.
– Ne olyan sietősen, seggarc! – ordította Shea.
Az  abrus démon egy üvöltés kíséretében ledobott a földre,
hogy egyenesen a sérült farokcsontomon landoltam, de
továbbra is kapaszkodott a hajamba. A  démon kinyújtotta a
kezét, és lilásfekete füstgömböt lőtt Shea felé, amitől a
barátnőm sikoltozva a földre rogyott.
–  Sera! – kiabáltam a fejemben, hasztalan markolászva a
fegyveremet.
– Emelj fel, és csukd be a szemed.
Tettem, amire kért. Pár méterre voltunk a bejárattól, és nem
tetszett a terv, hogy elrabolnak.
Amint lehunytam a szemem, vakító fény gyúlt, az abrus
démon pedig sikítozva elengedte a hajam. Hanyatt zuhanva
bevertem a fejem a padlóba. Nem vesztegetve az időt, oldalra
fordultam, a látásom foltos volt ugyan, de ép. A  démon
vádlijába mélyesztettem Serát. Annyira éles volt a sikolya,
majdnem eldobtam a tőrt, hogy eltakarjam a fülem. Üvöltő
denevérseregnek tűnt, rendkívül félelmetes volt.
– Fuj, rettentő íze van – nyafogott Sera.
Fogalmam sem volt, ez mit jelent.
– Ümm, bocsi?
Lincoln úszott a látóterembe, őt pedig Darren követte.
Mindkettőjüket beterítette a tintás démonvér, kardjukat
magasba emelve készen álltak a csatára.
Az abrus démon farkasszemet nézett Lincolnnal, de az egyik
vele érkező sötét varázsló a karjánál fogva kihúzta az ajtón.
Kapaszkodtam Serába, miután kihúzta a démon a vádlijából és
távozott. A gumik csikorgása jelezte, hogy leléptek.
Mi a fene történt?
 Két erős kéz fonódott körém, Lincoln karjaiban találtam
magam. Minden porcikámat átvizsgálta a tekintetével.
– Megsérültél? – kérdezte.
Ha nemmel felelek, letesz?
– Bevertem a fejem. – Nem hazudtam.
– Hozd a kocsit! – kiabált Lincoln Blake után.
–  Shea! – kiabáltam a nyakamat nyújtogatva. Aztán eszembe
jutott, hogy eltalálta egy füstgömb.
Noah térdelt felette narancssárgán ragyogó kezekkel.
– Rendben lesz – mondta.
A köhögőrohamtól könnyek záporoztak a szeméből, de mikor
találkozott a pillantásunk, bólintott felém.
– Tudsz járni? – kérdezte tőlem Lincoln.
Nem.
– Igen.
Szerettem volna duzzogni, mikor Lincoln letett. Jó érzés volt a
karjaiban lenni néhány percig.
– Miatta jöttek? – kérdezte Lincoln Darrentől.
– Úgy tűnt – felelt Darren.
Mind engem bámultak.
– Ez az alak akarta megvenni a szerződésemet. Talán el akart
adni, vagy valami – vontam vállat.
Lincoln állkapcsa megfeszült.
– Nem vagy eladó!
Jesszumpepi, tényleg kedvelem őt! Mi történik velem?
A  VIP-társalgó ajtajának túloldaláról hangos kopogás
hallatszott. Lincoln feltépte az ajtót. Blake állt ott az ajtófélfának
támaszkodva, a kocsija mögötte. Egy magas, széles hátú, barna
hajú srác is volt vele.
–  Brisbane! Meg tudod szerezni a biztonsági kamera ma esti
felvételeit? Tudni akarom, hogy jutottak be, és mi volt a tervük
– kiabálta Lincoln. Teljes harci lázban égett, és nagyon jól állt
neki.
– Rajta vagyok – bólintott a srác. Levágtatott az alsóbb szintre.
Úgy tűnt, tudja, hová megy, és mivel Brisbane volt a
vezetékneve, gondolom, Chloe bátyja lehetett. Akiért Luke
teljesen odavan.
Luke és Angela is felbukkantak Shea-vel egyetemben. Könny
csorgott a legjobb barátnőm szeméből, mintha könnygáz találta
volna el. Fogalmam sem volt, miféle varázserejük van az abrus
démonoknak, de amit az elmúlt időszakban láttam, az
eszeveszettül ijesztő varázslat volt.
Lincoln még egyszer végignézett rajtam.
– Biztos, hogy nem sérültél meg? – kérdezte újra.
A  fejem lüktetett, ahol beütöttem, de nem vérzett.
Meglegyintettem a szárnyaimat, és éreztem, hogy
előbukkannak, majd visszahúzódnak. Bármiféle bűbájt
bocsátott rájuk, elmúlt a hatás. Megráztam a fejem.
– Rendben leszek.
–  Oké. Menjetek vissza az Akadémiára, és maradjatok is ott.
Nincs több császkálás. És tartsd magadnál a tőrt, akárhová is
mész – pillantott Serára.
– Észszerű fickó – jegyezte meg Sera.
Ne is említsük a hirtelen érzelemváltozást.
 Hülyeség volt, de elgondolkodtam, hogy visszakéri-e a
kulcsait most, hogy már nincs okom a lakókocsijához menni.
Ami egyenlő volt azzal, hogy soha többé nem fogom rányitni az
ajtót, amikor félmeztelen, és ez kiakasztott.
Miközben Darren a várakozó kocsihoz vezetett, Lincoln
utánam kiáltott.
–  Hetente háromszor, este héttől nyolcig, azt akarom, hogy
plusz kiképző órákat vegyél tőlem. Ez újra megtörténhet. Amíg
kiderítjük, miért akarnak téged, jobb felkészültnek lennünk.
Felbolydult a gyomrom. Plusz órák Lincolnnal? Csak mi
ketten? Tudtam, hogy csak azért csinálja, mert az a munkája,
hogy életben tartson, de mélyen legbelül eltűnődtem, azért is
csinálja-e, mert kedveli a társaságom.
Kezdtem belehabarodni a seggfejbe. Kivéve, hogy talán nem
is akkora seggfej.
Talán soha nem is volt.
 
 13. fejezet
 

 
Hat hét telt el a klubban történtek óta. Hivatalosan is a
gyógyközpont alkalmazottja lettem, amit imádtam, és ami
leginkább a Noah-val való szórakozásból állt, de néha
segíthettem is valóban meggyógyítani egy-egy pácienst.
Embereket gyógyítani vacak volt. Fájdalmas. Szó szerint.
Meggyógyítottam Shea gyakorlás közben megsérült lábát, és az
én lábam fájt közben. A  gyógyítóknak szerfelett önzetlennek
kellett lenniük, ami meglepő volt, figyelembe véve, mennyire
önteltnek tűnt Noah.
A Lincolnnal töltött különóráim több szempontból is kínzóak
voltak. A  köztünk lévő szexuális feszültséget szinte látni
lehetett. Kiindulva abból, hogy folyton parancsokat osztogatott
és morcosan nézett, ha rosszul tartottam egy fegyvert, nem
voltam biztos benne, hogy ő is érzi a dolgot. Ami engem illet,
mindig megtaláltam a módját, hogy valahogyan hozzáérjek. Egy
karsimogatás itt, egy kis összeütközés ott. Szánalmasan bénán
csináltam. A  kulcsait is visszakérte, és totálisan úgy tűnt, nem
érdeklem szexuálisan, miközben nekem folyton az a kép
lebegett a szemem előtt, ahogy a vízcseppek gördültek végig a V
vonalán.
– Miss Atwater!
Azonnal arrafelé néztem, ahol Mr. Rincor, egy égi Gabriel
erejével, szikrákat szórt a kezéből.
A fénytannal az volt a bajom, hogy mindössze két diák járt rá.
Egy végzős, Fred, aki Gabriel erejét birtokolta, és én. Mr. Rincor
volt a mesterünk. Két diákkal az órán, nem volt nehéz dolga
megállapítani, hogy nem rá figyelek.
– Igen? – próbáltam úgy tenni, mintha innám minden szavát.
Tágra nyílt, érdeklődő szemeimet a professzorra szegeztem.
– Próbáld meg te is – mutatott a kezemre.
Felsóhajtottam. Szuper vagány voltam fegyvertanból és
csatatanból is. Démonok között felnőni Shea-nek és nekem
megadta az előnyt, hogy mi legyünk a legdurvább,
legmocskosabb harcosok az osztályban. Még törire is szerettem
bejárni, de ez? Pocsék volt. Szörnyű. Olyan lányként, aki mind a
négy arkangyal erejét magában hordozta, biztos voltam benne,
hogy egycseppnyi fény sem bújt meg bennem. Próbáltam nem
arra gondolni, hogy a bennem rejlő és belülről felemésztő
sötétség lehet a valódi ok.
Megmarkoltam Serát, de a prof megrázta a fejét.
– A kezeddel.
Felmordultam, mosolyt csalva Fred arcára. Fred képes volt
francos tűzijátékot csinálni a kezeivel, megdöbbenteni az útjába
kerülőket, vagy átmenetileg megvakítani akárkit, ha éppen
olyan kedve volt. Én? Körülbelül kétwattos fényt tudtam
kicsalni a kezeimből, ami aztán ki is hunyt.
 Minden izmomat megfeszítve bámultam a kezeimre, aztán
nyomtam.
Fred felnevetett.
– Olyan, mintha szorulásod lenne.
Hozzávágtam a ceruzámat, de elkapta a levegőben. Nagyképű.
Mr. Rincor hátrajött, és leült mellém.
– A tetoválásaid útvonalak a már benned rejlő erőkhöz, csak
hagynod kell szabadon áramolni őket. Ne próbáld túl erősen.
Ha szemmel gyilkolni lehetne, a tekintetem már felnyársalta
volna Mr. Rincort. Nem volt értelme a szavainak. Egyáltalán.
– Ahhaaa, világos – mondtam szarkasztikusan.
Megmentett a csengő. Hála az égnek.
Az égi felállt, majd lenézett rám.
–  Azt hallottam, ügyesen bánsz a fegyverekkel. Az  mind
remek, amíg el nem veszik őket tőled, és nem marad másod,
csak a puszta kezed – ezzel otthagyott.
Hangulatgyilkos.
Nem hagytam, hogy a megjegyzése rosszul érintsen. Aznap
nem kellett a gyógyközpontba mennem, ezért Lincoln megkért,
hogy tegyük át az edzést korábbra. Volt valami, amit nappali
fényben kellett gyakorolnunk.
Az osztályteremből a mosdóba siettem, hogy fogat mossak, és
feldobjak egy kis szájfényt, tudod, arra az esélytelenségre, ha
meg akarna csókolni.
Reménytelen eset vagyok.
Miután kicicomáztam magam, aztán meg hülyén érezem
magam a cicomázás után, találkoztam Lincolnnal a kinti
pályán. Karba tett kézzel, morcos ábrázattal várt.
– Elkéstél.
Csípőre tettem a kezem.
– Szóval már a mosdóba sem szabad kimennem?
Szemforgatva kezdett járkálni körülöttem, mint egy cápa.
Biztosra vettem, hogy ki nem állhat engem, én pedig egyre
jobban odáig voltam érte.
Micsoda rémes felállás. Megpróbáltam egy lehetséges
kapcsolat minden gondolatától megszabadulni.
– Közeleg a téli bál – mondta, és tetőtől talpig végigmért.
Ó, te jó ég! Szerelmes belém! Fel fog kérni táncolni. Lélegezz.
Lélegezz. Vízcsepp a V vonalon.
–  Igen? – brekegtem. A  téli bál valami adománygyűjtő dolog
volt, amit Raphael szervezett. A  diákoknak a gazdag
adományozókkal kellett vacsorázniuk és elbűvölni őket, illetve
az egész este folyamán valamiféle néma aukció zajlott.
Bólintott.
–  Általában nem dolgozom a bálon, de mivel a campuson
kívüli rendezvény lesz, és lehetséges emberrablók is
felbukkanhatnak, úgy döntöttem, hogy beállok az őrségbe.
Tájékoztass, hogy te és a partnered mikor távoztok, így
folyamatos lesz a biztonsági intézkedés.
Ütközés. Égés. Vér. Világvége.
–  Vettem. – Ez volt az egyetlen dolog, amit abban a
pillanatban felelni tudtam.
– Na most, hallom, hogy remekül teljesítesz csatatanon, földre
viszed az ellenfeled, és az egy az egy elleni gyakorlatokat is
megnyered.
A körmömre leheltem, aztán beletöröltem a pólómba.
– Van, aki tökösnek is nevezne.
Megmozdult az ajka, de nem mosolyodott el.
–  És egészen lenyűgözött a kardforgató képességed és a
fegyverirányításod. Remekül lősz az íjjal, és ha lennének
vívóversenyek szedett-vedett, nem formában lévő lányoknak,
azt is megnyernéd.
Elvigyorodtam.
– Jesszus, csak úgy dobálod a bókokat. Mivel érdemeltem ki a
csillagászati magasságokat?
Ez alkalommal elmosolyodott, de kárörvendő mosoly volt.
–  De. Még. Mindig. Nem. Tudsz. Repülni. – Minden szónak
nyomatékot adott.
–  Megint ezzel jössz? – forgattam a szemem. – Mr. Rincorral
kellene buliznod, lenne miről beszélnetek.
Megfeszült a bicepsze, ahogy keresztbe tette a kezét.
– Ne akard, hogy kitérjek a fénytanon való kudarcaidra.
Kudarc. Aúcs. Ez fájt.
– Brielle, hét hónap van már csak hátra az év végi tesztig. Ha
megbuksz a teszten, kiutasítanak az iskolából. Figyelembe véve,
hogy nem mehetsz vissza édesanyádhoz, és hogy démonok
akarnak elrabolni, ez egy elég rossz opció.
Jesszus, muszáj volt bedobnia a valóság kártyát?
– Oké, jobban fogok próbálkozni.
Nem akartam otthagyni a sulit. Shea-vel egészen jó helyünk
volt. A  munkámmal elegendő pénzt kerestem minden drága
luxuscikkre, mint például a csoki vagy a tampon, és a legjobb
barátnőmmel osztozhattam egy szobán. Bónusz: nem kérték
vissza a kocsit. Nem mintha elhagyhattam volna a campust, de
akkor is.
A vállaimra tette a kezét, forróságot árasztott szét bennem.
– Itt az ideje némi rázós szerelemnek.
Szerelem. Azt mondta, szerelem.
Előugrottak a szárnyai, és erősebben markolta a vállamat.
Váratlanul felemelt a levegőbe.
–  Lincoln! – kiabáltam, miközben az én szárnyaim is
előpattantak. A  szememmel a földet pásztáztam, miközben
Lincoln keze a vállaimról a derekamra siklott.
Egyre magasabbra repültünk, én vadul csapkodtam Lincoln
karjaiban, ő pedig eltökélten szállt magasabbra.
–  Brielle, mint vezető kiképződ, személyes sértésnek fogom
venni, ha elbukod a kesztyűt – mondta.
Lenéztem. Nagy hiba volt.
Jesszumpepi! Legalább harminc méter magasan vagyunk.
– Oké, jól van. Csak taníts tovább – kiabáltam neki.
Megrázta a fejét.
–  Én és a srácok is túl engedékenyek voltunk veled. Nem
működött. Ideje szembenézni a valósággal.
– Te őrült seggfej! Ne merészelj ledobni! – forrongtam.
– Elég cuki vagy dühösen – vallotta be.
Aztán elengedett.
Cukinak nevezett.
Zuhanok.
 –  Ááááááááááá! – visszhangzott a sikolyom, minden más
gondolat elszállt a fejemből. Beütött a túlélési ösztönöm, őrült
módon kezdtem csapkodni a fekete szárnyaimat.
Gyerünk, ti rohadékok, tartsátok meg a súlyomat! Lehunytam
a szemem, mikor zuhanni kezdtem, de most kinyitottam őket,
mert a számításaim alapján eltörhettem volna a nyakam, és
meghalhattam volna.
Lincoln előttem lebegett, holdkórosként vigyorogva.
– Megcsináltad.
–  Te őrült pszichopata! – visítottam. Próbáltam elkapni, de
hátrahúzódott, és kilőtte magát a levegőbe.
– Kapj el! – kiáltotta.
Meg is tenném. Elkapnám és porrá zúznám.
Az  ég felé gyorsulva erőteljesen csapkodtam a szárnyaimat,
hogy utolérjem.
–  Megölhettél volna! – kiabáltam, ahogy egyre közelebb
értem.
Visszafordult, mosolyogva nézett rám.
– Tutira repülsz.
Lefelé pillantottam. Bassza meg, tényleg repülök. Már
majdnem az óceánnál jártunk.
– Repülök! – örvendeztem.
Lincoln vigyorgott, aztán megpördült, és visszajött hozzám.
Ahogy közeledett felém, hátrahúztam a szárnyaimat, hogy egy
helyben lebeghessek.
– Remek. Következő feladat a fegyverrel való repülés.
Elkerekedett a szemem.
 – Miért?
Úgy nézett rám, mintha óvodás volnék.
– Mert némelyik démonnak vannak szárnyai, rémlik?
Ó, tényleg. Megborzongtam a Shea mesterével való harc
gondolatától, és a denevérszerű szárnyaktól.
Lincoln a horizont felé mutatott.
–  A  városon kívül háború dúl. Ha felvesznek a Bukottak
Seregébe, óriási előnnyel fogsz indulni, mivel képes vagy
repülni. Ezrek életét mentheted meg.
Azta! Sosem gondoltam még erre. Repülés közben harcolni
életeket menthet. Milyen érzés lehet ezrek életét megmenteni?
Soha egyet sem mentettem még meg.
–  Ezt csinálod te is? – kérdeztem tőle. Semmit sem tudtam a
városon kívül zajló háborúról. Portálok voltak odakint, amiken
keresztül a démonok feljöhettek az Alvilágból, és pusztíthattak
kisebb külvárosokban és városokban. Emiatt nem utaztunk a
város falain kívül, szóval nem lehetett fényes a helyzet.
A  hírekben is alig lehetett hallani róla, mert a riporterek azt
mondták, túl veszélyes.
Lincoln arca elkomorult.
– Igen. De nem tudok mindenkit megmenteni. Ez a kegyetlen
valóság, amivel kemény lesz szembenézned.
Volt még valami, valami, amit el akart mondani, mégsem
tette.
–  Rendben. Piros pont a mai napra, Bri – kacsintott, és
ereszkedni kezdett.
Ó, a kacsintás! Mókás hatással volt rám. Ha ennyire szexi volt
a kacsintás, eltűnődtem, milyen lehet megcsókolni.
Visszarepültem a pályára, ahonnan indultunk, és Shea, Luke és
Angela már vártak ránk. Shea valamiféle papírt szorongatott, és
örömében ugrándozott.
–  Mizu? Megnyerted a lottót? – kérdeztem Shea-t, miközben
pont előttük landoltam.
Felnevetett.
–  Majdnem. Noah meghívott minket valami szuperexkluzív
eseményre, amit minden évben megszervez. Úgy hívja, a „parti
tusa”. A győztesnek egy pajkos, dedikált kép a jutalma. Állítólag
irtó jó szórakozás.
Angela bólintott.
– Tavaly nem kaptam meghívót, de azt hallottam, nagy dobás.
Egész nap és éjszaka tart, tábortűz és minden, ami kell.
Lincoln összeráncolt homlokkal figyelt minket.
–  Noah meghívott titeket a parti tusára? – Úgy kérdezte,
mintha az Emmy-díj-átadó lett volna.
Shea Lincoln képébe nyomta a meghívót, a másik kezét
csípőre tette.
–  Nos, igaz, hogy csak ötéves korom óta olvasok, de azt
hiszem, meghívás áll rajta.
Elvigyorodtam. Shea adta a legnagyobb szóbeli ribanc
pofonokat.
Lincoln kacagva visszaadta Shea-nek a röplapot.
– Sok sikert. Zsinórban négy éve mindig az én csapatom nyer.
– Azzal hátat fordított, és otthagyott minket.
Kitéptem Shea kezéből a meghívót. Semmi másra nem
vágytam, mint hogy valamiben jól elpáholjam Lincolnt, és ezt
életem végéig az orra alá dörgöljem.
 
Parti Tusa
Mikor: most pénteken
Hol: Santa Monica móló
Játékok: röplabda, kötélhúzás, homokvárépítő verseny és sok
más. Négyfős csapatokban gyertek. Az erőtök használata
megengedett.
Viselet: strandöltözet (Hölgyek, bátran viseljetek bikinit, dundi
lányok, hozzátok is szólok!)
A főnyeremény egy dedikált, szexi kép Noah-ról, és a dicsekvés
joga.
 
Ó, a szórólapon mindenhol Noah szerepelt, az a kis piszok, de
remekül hangzott. Felnéztem a barátaimra.
– Oké, három napunk van. Ideje gyakorolni.
Feltételeztem, hogy valamiféle furcsa varázsjáték dolog lesz,
és nem annyira valódi tengerparti móka. Nagyon izgatott
voltam. A versengő énem készen állt a megmérettetésre.
 
 14. fejezet
 

 
A  parti tusa másnap tanítás után volt esedékes, és az
izgatottságtól alig bírtam aludni. Homokvárat remekül tudtam
építeni. A  tortadíszítő kellékeket Angela édesanyjától
kölcsönöztem, és volt egy elképzelés a fejemben. Mindennek
tetejébe Angela szellemidéző képességeivel hozzá tudott tenni
valamit az ötletemhez, amivel jó esélyünk volt a győzelemre.
Kérdezősködtünk, és kiderült, hogy öt forduló van, mindegyik
bizonyos pontszámot ért: strandröplabda, homokvárépítés,
kötélhúzás, úszóverseny és egy titkos megmérettetés, amit
minden évben Noah választott. Minden este gyakoroltuk a
röplabdát, a homokváramat is felépítettem, aztán leromboltam.
Szuper felkészültnek éreztem magam. A  kötélhúzás és az
úszóverseny ahogy esik, úgy puffan dolgok lesznek, de úgy
gondoltam, egyik sem okoz majd gondot.
–  Holnap kapunk fizut, szóval amondó vagyok, lógjunk el az
utolsó óráról, váltsuk be a csekket, és vegyünk új bikiniket – állt
elő az ötlettel Shea az öltözőbe vezető úton.
Bikini. A  szó, amitől minden lány magában visított. Nem
számított, mennyire éreztem formában magam, megrémített a
gondolat, hogy bikinit kell viselni Lincoln szeme láttára.
– Oké, miért ne… – színleltem lelkesedést.
– Hagyjuk – forgatta a szemét Shea. – A parti tusának fogalma
sem lesz, mi találta el őket, mikor megjelenünk.
Egy becsapódó szekrényajtó hangjától megriadtam, és
Tiffanyval találtam szemben magam.
– Meghívtak titeket a parti tusára? – kérdezte elborzadva.
– Igen – vigyorogtam. – Téged nem?
Az arca helyrejött, újra nyugodt volt, és összeszedett.
–  Persze hogy meg, de nem tudok elmenni. Ezen kívül azt is
hallottam, hogy eltértek a „csak angyal-áldott” szabálytól, és
jöttmentek is mehetnek már. Most, hogy látom, ez igaz, örülök,
hogy nem leszek ott. – Azzal sarkon fordult, és otthagyott
minket.
–  Az  a ribanc! – ordította Shea Tiffany után indulva, de
visszahúztam a karjánál fogva.
–  Magadnak ártanál a legjobban, ha a gyengélkedőre
küldenéd. Szükségünk van rád a csapatban. Egyébként is,
hazudik. Noah-nak semmiféle „csak angyal-áldottak” szabálya
nincsen.
Ugye?
Shea gyilkos pillantást vetett az ajtóra, amin át Tiffany
távozott, aztán biccentett.
– Amint lediplomázunk, félholtra verem a ribancot.
Elkerekedett a szemem. Elhozhatod a csajt a gettóból, de…
–  Gyerünk, gyilkos. Éljük túl ezt az órát, aztán észre sem
veszed, máris bikinit válogatunk.
 Bólintott.
– Noah írt SMS-t, hogy szereti rajtam a pirosat.
Nevetve mentünk be az edzőterembe. Noah és Shea szerda
esténként találkoztak a parkolóban, Noah kórházi műszakja és
Shea Mr.  Claymore-nál való munkája után. Már megejtették a
„csak szórakozás, semmi elkötelezettség” beszélgetést, így nem
aggódtam, hogy összetörik a szívét.
– Tökre piros bikinit kell venned – értettem egyet.
Shea közelebb hajolt.
– Azt is említette, hogy az égkék Lincoln kedvenc színe.
Kiszaladt a szín az arcomból.
–  Shea, jobban jársz, ha nem mondod el Noah-nak, hogy
kedvelem Lincolnt – próbáltam suttogva kiabálni.
Huncut nevetése betöltötte a teret.
– Ugyan már! Magától is rájött. Tök egyértelmű, hogy ti ketten
kedvelitek egymást.
Elővette a telefonját, hogy megmutassa az üzenetet.
Noah anélkül rájött, hogy Shea egyáltalán megemlítette volna.
Hála az égnek, nem kell kinyírnom Shea-t.
– Bízz bennem, plátói – mondtam neki a milliónyi alkalomra
gondolva, mikor Lincoln morcosan nézett rám.
– Én másképp látom – jegyezte meg Shea.
Hangos füttyentés szakított félbe minket, Mr. Bradstone
emelte fel a hangját.
– Ma nem használunk fegyvert, csak a varázserőnket. Álljatok
össze a táblán olvasható párosítás szerint, és kezdjük!
Fenébe! Nincs fegyver. A  haszontalan kezeimre néztem.
Elértem egy négywattos villanykörte erejét, de messze voltam
attól, hogy harcban hasznát vegyem a tudásnak.
– Ufff. Nem lennék ma a helyedben – suttogta Shea.
A táblára pillantva megláttam, hogy Tiffanyval raktak párba.
Kicseszettül csodás.
Tiffany beszambázott az egyik harcra kijelölt kör közepébe,
egy kék ragasztószalaggal kijelölt három méter átmérőjű körbe,
harci pózba vágta magát, és eszeveszettül vigyorgott rám. Shea-
nek szinte minden órája közös volt Tiffanyval, és azt mondta, a
korához képest igencsak tehetséges mágus. Az anyja fénymágus
volt, az apja pedig égi. Az iskolán kívül is tudott gyakorolni, és
száz százalékig biztos voltam benne, hogy szétrúgja a seggem
valami fénymágus varázslattal. Amikor nálam volt Sera vagy
más fegyver, határozottan egyenrangú ellenfél voltam, de csak
a varázserőnkre hagyatkozva?
Ezt cseszhettem.
– Gyerünk, Sátánka! Nem érek rá egész nap – mondta.
Shea a karomnál fogva maga felé fordított.
– Talán ez az egyetlen lehetőségünk, hogy szétrúgjuk a seggét
anélkül, hogy bajba keverednénk – kacsintott.
Jó poén! Megpróbálom, ami tőlem telik, de láttam Tiffany
erejét, egészen lenyűgöző.
Beléptem a körbe, és Tiffanyval egy magasságba guggoltam.
Abban a hónapban tanultuk a jiu-jitsut, és egész jól ment.
Akárcsak Tiffanynak. Mr. Bradstone általában megengedte,
hogy magunk alkossuk a párokat, én pedig mindig Shea-t vagy
Luke-ot választottam. Most szemben álltam az
ősellenségemmel. Lincoln „családi barát”-jával.
Farkasszemet nézve, kinyújtott kezekkel kezdtünk körözni.
–  Tudod, Lincoln majdnem az egész nyarat nálam töltötte
tavaly – nyávogott.
Féltékenység hasított belém, de nem engedtem, hogy
látszódjon rajtam. Ehelyett megpróbáltam kirúgni a lábát, de
időben elugrott.
–  Pfuuj… Mégis, miért tenne ilyet? – kérdeztem a tőlem
telhető legundorodóbb hanggal.
Felmordulva rám vetette magát, és a földre rántott. Francba!
Néhány gyors és kemény mozdulattal maga alá szögezett.
–  Mert a szüleink a legjobb barátok voltak. Egész életemben
ismertem, és egy napon az enyém lesz, szóval újra: jobb, ha
meghúzod magad. – Nyál fröcsögött a szájából az arcomra. Totál
kattant volt. Erőteljesen markolta a csuklómat. A  tenyeréből
áradó meleg fény égette a bőrömet.
– Engedj el, Tiffany – figyelmeztettem.
A bőröm egyre forróbb lett.
Erőteljesen megemeltem a medencémet, ahogy Mr. Bradstone
tanította, hogy ledobjam magamról, de hasztalan maradt a
próbálkozás.
– Tényleg fáj! – ordítottam a képébe.
Tiffany csak vigyorgott rám.
Ribanc! Égető harag támadt bennem, a mellkasomtól indulva
fel a torkomig. Mikor újra a képébe kiabáltam, tintafekete füst
áradt ki a számból, és Tiffany torka köré csavarodott.
Mindketten halálra rémültünk. Tiffany hanyatt esett, a
nyakához kapta a kezét, próbált levegőhöz jutni. Egy vastag
fekete mágikus pánt fojtogatta.
Bakker.
– Mr. Bradstone! – kiáltottam.
Tiffany arca kezdett kékülni a fekete füst vasmarka alatt.
Mr. Bradstone Tiffanyra pillantott, majd rám, és azonnal
akcióba lendült. A falon lévő szekrényhez rohant, megragadott
egy üveg szentelt vizet és a végtelen fegyverét, egy
narancssárgán ragyogó tőrt. A  tőrt a vízbe mártotta, majd
lapjával a Tiffany nyaka körül tekergőző füsthöz nyomta. Amint
a hűvös penge Tiffany bőréhez ért, a feketeség széthullott és
eltűnt.
Tiffany levegőért kapkodott, rémülten nézett rám.
– Arkdémon! – kiáltotta rekedten.
Egek! Mit tettem?
–  Mintha csak Az ördögűzőt láttuk volna – kommentelte
valaki az eseményeket. Ekkor eredtem futásnak, nem törődve
az utánam kiabáló Shea-vel és Mr. Bradstone-nal.
Gonosz vagyok.
Valami gonosz és sötét áradt ki a számból, ami majdnem
végzett Tiffanyval. A  pályára érve még gyorsabban futottam,
könnyek záporoztak a szememből. Szerettem volna eltűnni
szégyenemben.
Talán tényleg arkdémon vagyok.
„Tudom, mi vagy.” Ezt mondta az abrus démon.
Előugrottak a szárnyaim, és a magasba emelkedtem. Ez volt a
harmadik alkalom, hogy repültem, de természetesen jött,
mintha mindig is képes lettem volna rá. Magasabbra és
magasabbra emelkedtem, egyre messzebb az iskolától. A Bukás
éjszakáján, mikor az arkangyalok kiűzettek a Mennyből, és
birokra keltek a démonokkal, az erők véletlenszerűen találták
meg az embereket. Szörnyek születtek, és én is egy voltam
közülük.
„Tudom, mi vagy.”
Egyre gyorsabban repültem az óceán felé.
– Brielle! – hozta a szél Lincoln hangját, mire még magasabb
fokozatra kapcsoltam. Ő volt az utolsó, akiről azt akartam, hogy
tudja, mit tettem, hogy mi vagyok.
A parton landolás közben összerogyott a lábam, és majdnem
a homokba fúródtam. Amint visszaszereztem az egyensúlyom, a
móló felé kezdtem rohanni. El akartam rejtőzni, egy lyukba
bújni, egyedül.
– Brielle! – hallottam újra a hangját, immár közelebbről.
Nem mertem visszanézni a mólóról. Az  egyik oszlophoz
simulva lecsúsztam a földre, lábaimat felhúztam, és a térdeim
közé temettem a fejem. Sírás rázta a mellkasomat, ahogy
összegömbölyödve próbáltam elbújni a világ elől.
Egy teljes percig ültem ott elmerülve az érzelmeimben,
hallgattam a hullámzó óceánt, mielőtt rám talált.
–  Brielle. – Lágy volt a hangja, megértő, amitől még inkább
sírhatnékom támadt.
– Kérlek, menj el. Egyedül akarok lenni – mondtam a térdeim
közé temetett fejjel.
Éreztem a teste melegét, ahogy leült mellém, majd a hátamra
tette a kezét.
–  Shea mondta, mi történt. Minden rendben lesz, de gyere
vissza az Akadémiára, ahol biztonságban vagy. Kérlek.
Felkaptam a fejem.
– Semmi ezzel kapcsolatban nem lehet rendben.
Sosem láttam még ennyire gondoskodónak.
–  És mi van akkor, ha van démon-áldott erőd is? A  fekete
szárnyaid sejtetni engedték – próbált nemtörődömnek tűnni,
kevés sikerrel.
Megráztam a fejem.
–  Nem, Lincoln. A  számból áradó fekete mágiával majdnem
megöltem Tiffanyt. Az  nem démon-áldott erő. Az  valami
magasabb szintű gonosz szarság. – Az óceán felé fordultam.
Az államnál fogva kényszerített, hogy szembenézzek vele.
– Brielle, egy cseppnyi gonoszság sincs benned, hidd el.
Elakadt a lélegzetem. Az  érintésétől forró bizsergés futott
végig a hátamon. Elapadtak a könnyeim, nagyot nyeltem.
–  Honnan tudod? Talán igaz, hogy arkdémon vagyok. –
Farkasszemet néztünk egymással.
Nem ingott meg.
–  Mert a legrosszabb dolog, amit tettél, mióta ismerlek, hogy
megmentetted a legjobb barátodat, és gyümölcsöt loptál tőlem.
Ártalmatlan vagy.
Felnevettem. Lincoln keze az arcomról a nyakamra
vándorolt.
–  Plusz, túl gyönyörű vagy ahhoz, hogy arkdémon legyél –
mondta az ajkaimat fixírozva.
 Gyönyörű. Lincoln Grey gyönyörűnek tart.
Talán az óceán morajlása, vagy a nyakamon felejtett keze
miatt. Talán ahogy vágyakozó szemmel nézett az ajkaimra,
felbátorodtam. A bicepszébe kapaszkodva közelebb hajoltam, és
megcsókoltam. Amint összeért az ajkunk, szétnyitotta a száját,
elmélyítve a csókot. Gyönyör áradt szét bennem, és pillangók
verdestek a gyomromban. A  nyelve táncot járt az enyémmel,
miközben a kezét finoman a derekamra csúsztatta.
Lincoln Greyjel csókolozom.
Felnyögtem a gyönyörtől. Lincoln egy hirtelen mozdulattal
hanyatt dőlt a homokban, magával húzva engem. Fölötte
térdelve, éhezve a gyönyört csókoltam tovább; olyan érzés volt,
mintha egész életemben erre a pillanatra vártam volna. Míg én
a tarkóját simogattam, Lincoln a pólóm alá csúsztatta a kezét, a
bordáim vonalán táncoltak az ujjai. A  forróság expressz
sebességgel haladt az ágyékom felé.
A  csók elsöprő volt, és túl gyorsan ért véget. Úgy tűnt, észbe
kapott, hogy mit is csinálunk, és váratlanul megszakította.
Leemelt magáról és felült.
– Francba. Bri, nem kellett volna ezt tennem – állt fel, homok
hullott a ruhájáról.
Megérintettem a csóktól heves, lüktető ajkaimat.
–  Miért? – Megőrült? Nulla-huszonnégyben akarom ezt
csinálni.
–  A  tanítványom vagy, és túl fiatal – felelte a homokot
bámulva, képtelen volt rám nézni.
Felálltam, minden arkdémonokkal kapcsolatos téma kiment a
fejemből.
–  Két hónap múlva tizenkilenc leszek, és csak naponta
harminc percet tanítasz engem! – Szánalmas érvekkel
dobálóztam, hogy újra megcsókoljon? Igen. Azt tettem.
Ez alkalommal rám nézett.
–  Hiba volt. Menjünk vissza az Akadémiára, mielőtt hívnom
kell Raphaelt, hogy küldje a hadsereget.
Nem tudom, melyik fájt jobban: hogy hibának nevezte az
életet megváltoztató csókunkat, vagy hogy a hadsereggel
fenyegetőzött.
Összerezzent, mikor közelebb léptem hozzá, mintha
megrémítené egy újabb csók gondolata.
–  Megcsókolni téged sosem lesz hiba – tisztáztam, majd
kinyitottam a szárnyaimat, és rakétasebességgel lőttem ki
magam.
Shea jobban jár, ha vesz két doboz mogyoróvajas csokis
jégkrémet, mert valami azt súgja, hogy több okból kifolyólag is
álomba fogom sírni magam.
 
 15. fejezet
 

 
Tényleg álomba sírtam magam. Mindhárom jóbarátom próbált
meggyőzni, hogy nem vagyok arkdémon, és hogy Lincoln is meg
fog látogatni. Nem segítettek ezzel. A legrosszabb az egészben?
Shea-vel le voltunk égve, így nem volt jégkrém, amibe a
bánatomat fojthattam volna.
Eljött a péntek, a parti tusa fenyegetően közelgett, én pedig
milliónyi ötlettel próbáltam előállni, hogy ne kelljen mennem.
Nem akartam találkozni senkivel. Rosszul viseltem az aznapi
reggelinél kipattant suttogást arról, hogy arkdémon vagyok.
– Ez a csekk égeti a zsebem – mondta Shea.
Aznap reggel kaptuk meg a fizetésünket, a csekkeket az
ajtónkon lévő postaládába dobták.
–  Nem bírom elviselni Lincoln látványát az égi képzésemen,
és egyikükét sem. Időre van szükségem.
–  Akkor mondd le. Mondd, hogy beteg vagy – mondta
könnyedén.
– Remek ötlet – értettem egyet. – És a parti tusát is lemondom
egyúttal.
–  Ácsi, csajszi! – kapta fel a fejét Luke. – Ne szaladj ennyire
előre.
– Nem akarok menni – mondtam nyúzottan.
Shea a szemét forgatva lenyúlta a telefonom.
–  Hé! Add vissza! – kiáltottam, de Shea felugrott, és az asztal
körül keringve írt üzenetet. – Shea, kicsinállak, ha valami cikiset
írsz!
– Kész! Lógjunk meg, és irány vásárolni – mondta.
– Ez a fősuli, nem kell meglógnotok – nevetett fel Luke.
– Ne törd le a jókedvem – meredt rá Shea.
– Mit csináltál a telómmal? – kérdeztem.
Letette elém, és gyorsan elolvastam az e-maileket.
 
Címzett: Lincoln, Noah, Blake, Darren
Hali srácok,
Passzolnám a mai égi képzést. Leesett, hogy új bikinit kell
vennem a parti tusára, mivel túl sokat nőttek a melleim múlt
nyár óta.
Pápá,
Bri
 
–  Ó. TE. JÓ. ÉG! HALOTT VAGY – morogtam. Elment a francos
esze?
Luke és Angela hahotázni kezdtek, ahogy a vállam fölött
olvasták az e-mailt.
Megrezzent a telefonom, mikor érkezett egy válasz.
 
Feladó: Noah
 Totálisan érthető. 😉
Később talizunk.
 
Még egy rezzenés.
 
Feladó: Blake
Csajok.
 
Még egy.
 
Feladó: Darren
Felőlem okés.
 
Épp mikor letettem volna a telefont, megérkezett Lincoln
válasza is.
 
Feladó: Lincoln
Ügyes próbálkozás. Aprók a melleid. A partin találkozunk.
 
–  Ahhhhhh! – kiáltottam fel, felhívva magamra a körülöttünk
ülők figyelmét. Visszatért a seggfej Lincoln. – Nem is aprók a
melleim, csak kicsik – mondtam az asztalra csapva.
Luke elvigyorodott.
– Tudod, ez mit jelent?
– Mit? – A föld alá szerettem volna süllyedni.
– Lincoln tutira stírölte a melleid.
 Nos, azt hiszem, ez ad némi reményt.
Várjunk csak, Luke azt mondta, tényleg aprók a melleim?
 

 
Három óra. Ennyi időbe telt megvenni az új bikiniket.
Az  Akadémiától néhány tömbnyire lévő üzletbe mentünk. Egy
őr a seregből is elkísért minket, mert a történtek után nem
hagyhattam el a campus területét védelem nélkül. Luke és
Angela egy óra után halálra unták magukat, inkább leléptek.
Egy apró, púderkék bikinit választottam, falatnyi farmer
rövidnacival, és Shea esküdözött, hogy gyilkos a szett. Nem
akadt semmilyen probléma a vásárlás során, így feltételeztem,
az emberrablási kísérletet letudhatjuk.
Kihajtottunk a Santa Monica mólóra, ahol megcsókoltam
Lincolnt.
–  Atyagatya, de jól néz ki – ujjongott Shea, és megrázta a
fenekét az ülésben.
Két hatalmas, nyitott oldalú sátor állt a parton.
– Felszolgálók is vannak? – kérdezte Shea előrekukucskálva.
Két egyenruhás pincér mindenféle ételeket kínált körbe az
egyik sátorban. A  parton két röplabdamérkőzés is zajlott, és
még néhány feladat előkészületeit láttam.
– Egek, itt van Chloe bátyja! – pörgött fel Luke a hátsó ülésen.
– A  piros nadrágomat kellett volna felvennem. Félre, Angela,
még húsz felülés belefér.
Felnevettem.
 –  Elég volt, skacok, elég ezekből a seggarcokból! Nyomás
szórakozni.
– Kedvelem a stílusod – veregetett vállon Angela.
– Tényleg az mondtad, skacok? – nézett rám Shea.
Elvonta valami a figyelmem, mielőtt felelhettem volna.
– Várjunk csak, Chloe tesója éjfarkas, hogy lehet kint a napon?
Angela egy magas, barna hajú nőre mutatott.
–  Ő  egy nagy hatalmú fénymágus a seregben, és képes nap
elleni átmeneti bűbájt készíteni.
Király.
Kiugrottam a kocsiból. Majdnem a fizetésem felébe került a
bikini, szóval ajánlom Lincolnnak, hogy észrevegye. A hátamra
dobtam a táskámat, és bezártam a kocsit, aztán együtt sétáltunk
a partra. Nem viseltem pólót, noha volt nálam egy későbbre, de
szerettem volna barnulni egy kicsit, és felhívni Lincoln
figyelmét az apró melleimre.
Ahogy közeledtünk a part felé, rögtön kiszúrtam a sötét hajú
szívtiprómat. Egy tányérra szedett magának ételt, grillezett
kukoricát, BBQ oldalast és más egyebeket, amiket nem láttam
tisztán.
– Hölgyeim! És Luke – üdvözölt Noah. Luke-kal kezet rázott.
– Köszönjük a meghívást – mondtam.
Bólintott.
–  Alap. – Arcon puszilta Shea-t. – Döglesztően nézel ki! –
kacsintott.
Noah igen könnyedén osztogatta a kacsintásokat.
Lincoln felénk pillantott, gyorsan végigmért, majd tekintete
az arcomon állapodott meg.
– Bri! – szólított egy ismerős hang.
Fred közeledett felém, akivel a fénytanórákra jártunk együtt.
– Fred! Nem tudtam, hogy te is jössz – öleltem meg futólag.
– Aha, Darren jó barátom. Cuki tetkók. Mindig is érdekelt, hol
rejtegeted őket – pillantott a hasamra.
Végigsimítottam a tetkókon, majd Lincoln felé pillantottam,
aki még mindig a tányérjára pakolta a kaját, de közben a
beszélgetésünket hallgatta.
– Néha elfelejtem, hogy ott vannak – mondtam őszintén.
– Figyu, már órán akartalak kérdezni, de nem voltál ott. Mész
a téli bálba? – Se szégyen, se félelem. Mindenki füle hallatára
hívott el.
–  Megfordult a fejemben – feleltem, Lincolnon tartva a
szemem, mutat-e bármiféle zavartságot. Semmi extra, kivéve a
tányérjára pakolt öt kiló húst.
Fred elmosolyodott.
–  Szeretném, ha eljönnél velem. Feltételezem, nincs senki
más, aki elhívott.
Felemeltem a tekintetem a közelebb hajoló Lincolnra
pillantva.
–  Elvarázsoltalak a fénymágia tudásommal, igaz? –
viccelődtem.
–  Mit is mondhatnék? Azok a kicsi négywattos körték
igencsak kedvemre valók.
Szívből felnevettem. Fred vicces volt, cuki, és engem akart.
A sok keringő pletyka ellenére is akart engem.
 – Miért is ne! Jó buli lesz.
Elmosolyodott. Jóképű volt. Szexi ugyan nem, de édesnek
édes.
–  Király! A  Fényesség csarnokában laksz, igaz? Hétkor
felveszlek.
Bólintottam, de mielőtt felelhettem volna, Lincoln
megfordulva Fred vállára tette a kezét.
–  Chloe bulija óta különös figyelmet fordítunk arra, kivel és
hova megy Brielle. Szóval, ha vele akarsz menni a bálba, akkor
a testőreivel együtt kell menned.
Izzott a bőröm Lincoln tekintete alatt. Szóval foglalkozik
velem. Őszintén.
Fred vállat vont.
– Részemről oké. Mondd meg a testőrének, hogy hétre legyen
a Fényesség csarnokában.
–  Te jössz, Fred! – kiáltott valaki a partról, ahol valami játék
zajlott.
Fred gyengéden megmarkolta a felkaromat.
– Később találkozunk! – Azzal elszaladt.
Lincolnnal meredten bámultunk egymásra. Ekkor vettem
észre, hogy a többiek magunkra hagytak minket.
Közelebb léptem hozzá, halkan szólaltam meg.
–  Tudod, lemondhatom Freddel a bált, ha te akarsz elvinni
táncolni.
Tessék, kimondtam. Talán az, hogy Fred elhívott, beindított
benne valamit, és meggondolta magát a köztünk lévő
korkülönbségről vagy akármiről, ami zavarta.
 Úgy nézett ki, mintha citromba harapott volna.
– Ne légy nevetséges!
Lehervadt a jókedvem, megpróbáltam lenyelni a feltörő
könnyeimet. Lincoln Grey egy liliomtipró, és ez ellen semmit
sem tehetek.
Kigomboltam, majd levettem a nadrágom, végig farkasszemet
néztem Lincolnnal. A  táskám tetejére dobtam a nacit, és
elviharzottam az egyik sátor felé. Sokszor mondták, hogy a
fenekem az erősségem. Muszáj volt az arcába tolnom, hogy
lássa, mit hagy ki.
Végeztem Lincoln Greyjel.
 

 
Kettő játékot megnyertünk a négyből. Az esküvői tortát mintázó
homokváram hatalmas siker volt, könnyedén nyertünk vele.
Angela bevetette a feltámasztó képességét, hogy élő rózsákat
varázsoljon a torta tetejére. Elveszítettük az úszást és a
röplabdát. Valami óriási eredményjelző tábla volt, amit nem
értettem, és tíz csapat, akikkel nem foglalkoztam. Jól
szórakoztam. Még Lincolnt és Az ördögűző varázslatot is ki
tudtam verni a fejemből, csak a játékra koncentráltam.
– Oké, bulizók! Egy utolsó játék, aztán bejelentjük a győztest,
és kezdetét veheti a tábortűz buli – kiabált Noah egy szócsövön
keresztül.
Noah egy kis tál vízhez sétált, és beledobott egy almát.
–  Az  idei titokzatos játékunk az Alma futam. Két csapat egy-
egy tagja versenyzik egymással. Hátrakötött kézzel a tálhoz
rohantok, és megpróbáljátok a szátokkal megkaparintani az
almát. Ha megvan, futás a célvonal irányába. Semmi sem tilos.
Lehet gáncsolni, lökdösődni, akármit. Csak szerezzétek meg az
almát.
A csapatok egyszerre ujjongtak az izgatottságtól. A legtöbbjük
részeg volt, biztosra vettem, hogy előnnyel indulunk.
–  Válasszatok valakit a csapatból, és dobjátok a neveket a
kosárba, – kiáltotta Noah egy régi húsvéti kosárra mutatva.
Shea azonnal felém fordult.
–  Csajszi, neked ez nudli. Minden halloweenkor neked megy
ez a legjobban.
Igaza volt. A  lakásunkban mindig rendeztünk halloweent, és
rengeteget gyakoroltam ezt a játékot. Angela és Luke felé
fordultam.
– Részetekről rendben?
Bólintottak. Elöntött az izgalom. Ezzel a körrel az egész
versenyt is megnyerjük? Valószínűleg nem, mivel az úszást
elbuktuk. Fogalmam sem volt, mi alapján pontoznak. Rémes
sellő lennék, de a csapatunk a harmadik helyen állt, szóval
akármi is lehet.
Miután bedobtam a nevem a kosárba, nyújtani kezdtem,
felkészülve a futásra. Elsőként kellett megszerezzem az almát,
és remélni, hogy az ellenfelem nem üt ki rohanás közben.
A  röplabdát azért veszítettük el, mert nálunk tapasztaltabb
diákok az erejüket használták a csaláshoz. Nekem semmi
használható erőm nem volt, kivéve talán, hogy átrepülök a
célvonal felett, számban az almával.
– Lássuk! – kiabált Noah. – Az első párosunk… – Kihúzott két
papírdarabot, és vigyorogva rám nézett. – Brielle és Lincoln!
Picsába! Ennyire utál az univerzum? Próbáltam túltenni
magam a srácon, erre ott áll közvetlenül mellettem. Ufff.
Shea együttérzőn mosolygott felém, majd a bírák asztalához
mentem, ahol hátrakötötték a kezemet. Lincoln megfejthetetlen
tekintettel figyelt.
Cseszd meg, te gyönyörű rohadék.
–  Mindketten tisztában vagytok a szabályokkal? Egy alma
van. Aki elsőként viszi át a célvonalon, győz – mondta Noah
huncutul. Csak egy úszónadrágot viselt a csípőjén, közszemlére
téve kőkemény mellkasát és hasizmait, és tutira részeg is volt.
Bólintottam Lincoln felé.
– Légy óvatos. Tudok mocskosan is játszani – kacsintottam.
Nesze, te szexi kacsintós. Erre varrj gombot!
– Kétségkívül – felelt összeszorított ajkakkal.
Cipzárra emlékeztető hanggal, a gyorskötöző szorosan
összezárta a kezeimet. Mindenki felsorakozott a futásra kijelölt
ösvény két szélén, hogy buzdítson minket.
Noah vigyorgott.
– Rendicsek. Ha megadom a jelet. Vigyázz, kész… rajt!
Mintha csak puskából lőttek volna, szaladni kezdtem a
homokban, de hátrakötött kézzel nem volt olyan egyszerű.
Lincoln pokolian gyors volt, ő ért először a vizes edényhez.
Utolérve őt a csípőmmel taszítottam rajta egyet, morogva esett a
homokba.
 A közönség tombolt.
Előrehajoltam, az edénybe nyomtam a fejem, de egy
másodperccel később Lincoln termett mellettem. Fenébe,
mennyire gyors! Az  arcommal az edény szélére löktem az
almát, és megpróbáltam beleharapni, de akkor Lincoln
taszajtott rajtam egyet. Nem elég nagyot, hogy elessek, de
elegendő volt ahhoz, hogy megbillenjek, és elveszítsem az
almát. Az  alma felé nyújtotta a nyakát, én pedig újra
belemerítettem az arcom a vízbe, próbáltam lebirkózni
Lincolnt. Jéghideg volt a víz, de túl elszánt voltam, hogy ez
lelassítson. Centikre voltunk csak egymástól, de mivel az előbb
egy csípőlökéssel odébb küldött, Lincoln jobb szögből érte el az
almát. Felemelkedtem levegőért, mikor megláttam, hogy a
fogait az almába mélyeszti, és futásnak ered.
Sosem viseltem jól, ha veszítek, ezért rendszert csináltam
belőle, hogy ne legyen így. Különösen nem ellene. Nem ma.
Csuromvizes arccal és hajjal rohanni kezdtem utána, a lábam
dübörgött a homokon. Amikor utolértem, eldöntöttem, itt az
ideje mocskosan játszani. Elgáncsoltam Lincolt, aki a homokban
landolt.
A tömeg ujjongott.
Lincoln hatalmas eséssel ért földet, de meg sem kottyant neki.
Azonnal hanyatt fordult, az alma még mindig a szájában volt.
Mielőtt felült volna, előreugrottam és lovaglóüléssel a földre
szorítottam. Elkerekedett a szeme, akárcsak az enyém.
A  testünk között csak a két vékony anyag volt, és éreztem őt.
Minden rajta töltött másodperccel jobban és jobban éreztem.
 Ó, édes jesszus! Vágy áradt szét bennem, de legyőztem. Győzni
voltam ott, nem azért, hogy egy srácon élvezkedjek, aki nem is
kedvel.
Előrehajoltam, a fenekemet a levegőbe emeltem, és a
mellkasára támaszkodtam. Nem tudtam használni a kezeimet,
így az apró melleim szolgáltak támasztékként. Előrehajoltam, és
beleharaptam az almába.
Lincoln elvigyorodott – az a seggfej vigyorgott –, és hagyta,
hogy elvegyem az almát.
Csessze meg.
A közönség teljesen megőrült.
Felpattantam, a tömeg a nevemet skandálta, mikor áttörtem a
célvonalon.
Noah jól szórakozott a szócsővel a kezében.
– Ekkora forróság van idekint, vagy csak ez a két jómadár…?
Lincoln felülve a homokban Noah-ra nézett.
– A mindenségit, csajszi, ez valami eszméletlen volt – mondta
Shea, miközben próbálta levenni a bilincsemet.
–  Aha – mosolyogtam. Leszámítva, hogy eléggé
összezavarodtam, hogyan is állunk Lincolnnal.
A  nap hátralevő része összemosódott. Nem tudtam
kikapcsolni az agyam és élvezni a partit. Másodikak lettünk, és
hajnali kettőig buliztunk, de nem jutottam közelebb a Lincoln-
rejtély megfejtéséhez.
Végül úgy döntöttem, hogy csakis a tanulmányaimra
fókuszálok. A kesztyűig még jó pár hónap volt hátra, de oda kell
tennem magam, ha sikeres vizsgát akarok tenni.
 
 16. fejezet
 

 
– Ó, annyira gyönyörű vagy! – rikoltott Shea. Én is szemügyre
vettem őt. Shea egy kék, hercegnő stílusú estélyit viselt, és
mesésen állt rajta.
– Akárcsak te.
Shea partnere Luke volt az estére, természetesen, mint
barátok.
– Nagyon jól áll a vörös – jegyezte meg Shea.
Egy rakás pénzt költöttem erre a ruhára, remélve, hogy
javítani fog a közelmúltban rám telepedett egykedvűségemen.
Fred jó fej volt, de hogy őszinte legyek, barátként tekintettem
rá. Megnevettetett, de a tűz és szenvedély nem volt meg.
– Találkozunk a bálban – adtam puszit Shea-nek.
– Mulass jól Freddel! Cuki srác.
Valóban az volt, Lincoln szöges ellentéte. A  parti tusa óta
Lincoln sokkal inkább foglalkozott a szakmai teendőivel, és én
is a tanulmányaimra fókuszáltam. Minden órán jeleskedtem,
kivéve a fénytant. Nem számított, mivel próbálkoztam, nem jött
fehér fény a kezemből, és miután kétszer is sikerült fekete
füstöt produkálnom, Mr.  Rincor megkért, hogy ne
próbálkozzam tovább. Úgy éreztem, kudarcot vallottam.
Raphael és Mr. Rincor elbeszélgetett velem. Azt mondták, úgy
gondolják, amit Tiffanyval tettem, nem volt más, mint démon-
áldott erő, ami sok más diáknak is van, és hogy nem
szándékoznak mélyebben foglalkozni vele. Így nem volt más
teendőm, mint hallgatni a tananyagot, és figyelni Fredet,
hogyan világítja meg az egész termet. Lehangoló érzés volt, de
Fred jól fogadta, és nem is mondta el senkinek. Ennek ellenére
hetente párszor továbbra is hallottam az arkdémon sugdolózást
a hátam mögött.
Csatlakoztam a rám várakozó Fredhez. Jóképű volt a fekete
öltönyében és nyakkendőjében, de a biztonsági őreim jobban
megragadták a figyelmem. Noah, Blake, Darren és Lincoln
sorakoztak fel Fred mögött. Mindegyikük öltönyt viselt, és
hihetetlenül jóképűek voltak.
Elpirultam, mikor Lincoln végignézett rajtam. Hevesen
kezdett verni a szívem a látványától. Sötét haját gondosan
hátrafésülte, frissen borotválkozott, és fekete öltönyt viselt.
– Gyönyörű vagy – szólt Fred, magára vonva a figyelmem.
– Köszi. Te is remekül nézel ki – mosolyogtam.
Fred megölelt, és szerettem volna valami romantikusat
érezni, de a barátság erősebb volt.
Barátság. Fred. Szegény srác.
– Shea és Luke már előrementek – mondtam.
Fred bólintott, és kitartotta a kezét, hogy karoljak bele.
– Kölcsönvettem apám Porschéját – húzogatta a szemöldökét.
– Hagyja, hogy vezesd? – kérdeztem vigyorogva.
 Fred hevesen megrázta a fejét.
–  Soha. Meg kellett győznöm, hogy az iskola legcsinosabb
lányát viszem a bálba.
Ó! Totál cukker volt.
– Apám imádta a kocsikat. Anyám mondta, hogy a Bukás előtt
órákig bütykölgette a régi járgányokat a garázsban.
Fred kedvesen mosolygott rám, miközben kiértünk a
parkolóban várakozó fehér Porschéhoz.
– A kocsija, asszonyom.
Lincoln előrelépett.
–  Egyenesen a helyszínre menjetek, kérlek, és használjátok a
parkolófiút.
Fred éles pillantást vetett Lincolnra, de nem válaszolt, csak
kinyitotta nekem az ajtót.
Különös.
Beültem, Fred betette mögöttem az ajtót, majd ő is beszállt.
A  visszapillantóban láttam, ahogy a srácok is beszállnak az
iskola emblémájával ellátott terepjáróba.
– Van valami közted és Lincoln között, amit tudnom kellene? –
tűnődött Fred, ahogy kihajtottunk a parkolóból a terepjáróval a
nyomunkban.
Egek!
– Nem mondanám – próbáltam hárítani.
Fél szemmel rám pillantott.
– Szóval nem kedveled őt?
Fene, nem tudtam hazudni.
–  Szeretném nem kedvelni, de… – A  ruhám szélével
játszottam.
– De kedveled – bólintott, aztán sebességet váltott.
Nem bírtam ránézni, miközben könnyek szorongatták a
torkom.
– Aha. Bonyolult az egész.
–  Ne aggódj, részemről rendben van, ha barátok leszünk.
Nyilván többet akartam, de…
Összeszorult a szívem. Egy randinak nem így kellene
kezdődnie.
– Annyira sajnálom. Te tök rendes srác vagy.
– Áucs! Rendes srác – mondta fájdalmat színlelve.
Felnevettem.
– Semmi gond nincs azzal, ha valaki rendes srác.
–  De végül mindig a sötét, maguknak való seggfejeknek jut a
lány.
Igen, azt hiszem, ez helytálló ebben az esetben.
– Ennek ellenére is remek este elé nézünk – mondtam.
Könnyeden mosolyogva felém pillantott.
– De mennyire! Remek táncos vagyok.
–  Hűha, micsoda bátor kijelentés. Bizonyítékra lesz
szükségem.
– Csak várj. Nem hiába hívnak géppuskalábú Frednek.
Újra nevettem. Fred vicces volt, és gondtalan. Nem lebegett
minden beszélgetés fölött egy vészjósló felhő, mint Lincolnnal.
Miért nem tudom őt jobban kedvelni? Talán idővel menne.
Anyám mindig azt mondta, a legjobb kapcsolatok barátságként
indulnak.
 Mielőtt észbe kaptam volna, máris megérkeztünk a Beverly
Hills Hotelhoz. Fred a parkolófiúhoz hajtott, majd előkapta a
telefonját.
–  Szelfi apunak? Bizonyítékként, hogy volt egy dögös csaj
velem az autóban? – emelte fel a telefont, felénk néző
kamerával.
Vigyorogva hajoltam előre, majd arcon pusziltam. Tisztáztuk,
hogy csak barátok vagyunk, úgy gondoltam, egy puszi nem
árthat.
– Köszi! Ettől odáig lesz – mondta Fred mosolyogva.
Hirtelen kinyílt az ajtóm, és Lincoln bámult rám.
– Gyerünk befelé. Nincs biztosítva a környék.
– A párom is ki tudja nyitni az ajtómat, Lincoln – csattantam
fel.
–  A  párod túl elfoglalt, hogy stíröljön téged – felelte szinte
vicsorogva.
Lincoln Grey féltékeny.
–  Ezt nem teheted. Nem játszhatod egyszerre a hűvös
távolságtartót és a nyomulót. Nem – néztem rá ridegen.
Jobb, ha nem szórakozik velem így a faszfej.
Fred megköszörülte a torkát a duplaszárnyú ajtó előtt.
Átvágtam a testőreimen, és magára hagytam Lincolnt az
összeszorított állkapcsával meg a perzselő tekintetével.
 
Shea, Luke, Angela, Chloe és mindenki más is megérkezett, nem
sokkal utánunk. A  téli bál leginkább egy esküvőre hajazott,
mínusz a ceremónia. Adománygyűjtő est volt, hogy
segíthessenek a hátrányos helyzetű családoknak a háborús
zónából a biztonságot jelentő Angyalvárosba költözni.
Gondolom, a jegyek méregdrágák voltak, Fred fizette az
enyémet is.
Néma aukció is volt. Shea-vel licitáltunk egy közös pedikűrre,
de kétlem, hogy megnyernénk, mert a legmagasabb tétünk
huszonöt dolcsi volt, míg a pedikűr ára a szalonban hatvan. De
álmodozni szabad.
Lincoln egész éjszaka sasként figyelt. Akárhova mentem,
követett a szemével. Idegtépő volt, mit ne mondjak. Darren,
Blake és Noah sokkal lazábbak voltak. Noah szüneteket is
tartott, hogy Shea-vel táncoljon, míg Darren a csokiszökőkúthoz
lopakodott ki időről időre. Ő  volt az én emberem. Blake, akit a
legcukibbnak tartottam közülük, Lincoln mellett állt, és tette,
amit mondtak neki. A bálterem két szélén a Bukottak Seregének
katonái álltak sorfalat.
Shea egy korty víz után az egyik diáktársunk, Ryce, az ultra
dögös kentaur felé mutatott. Furcsa volt dögösnek nevezni,
tekintve, hogy félig állat volt, de a felső fele magért beszélt.
– Ha lefeküdnék vele, az zoofíliának minősülne? – kérdezte az
asztaltól Shea.
–  Fujjj, Shea. Ilyen hülyeségeken agyalsz nap mint nap? –
kérdeztem, az elmémbe ugró képtől kirázott a hideg.
Shea őszintén bólintott.
Fred felkacagott.
–  A  kentaurok nyilvánvaló okokból maguk között keresnek
párt.
 Úgy tűnt, Shea-t elszomorítja ez a hír.
– Gyerünk táncolni! – ragadtam meg Fred karját. Nem voltam
hajlandó tovább ott ülni és Shea fura gondolatait hallgatni.
Arról nem is beszélve, hogy három hónapos terhesnek
látszódtam a sok mennyei étel miatt, amit megettem. Jó lenne
lemozogni belőle egy keveset.
Fred nevetve követett a táncparkettre. Vagy egy órán át
táncoltunk, és nem hazudott, mikor azt mondta, jó benne.
Mindenfélét tudott, popping, locking, moonwalking, és nem
bugyuta módon. Egy Michael Jackson veszett el benne.
– Nagyon megy ez neked! – dicsértem meg.
–  Anyám mindig is szeretett volna egy kislányt, helyette
három fia lett. Így engem íratott be hiphopórákra, amikor
hároméves voltam.
Lenyűgözve bólintottam.
– Ezzel kellene foglalkoznod, esküszöm – kiabáltam.
– Talán majd egy másik életben – mondta vállat vonva.
Igen, a művészi szenvedélyünk kibontakoztatása nem igazán
volt napirenden mostanában egyikünknek sem.
– Ki kell mennem. Mindjárt visszajövök – mondtam neki.
Fred bólintott, és Shea-t kezdte körbetáncolni, aki éppen
Beyoncét is megszégyenítő mozdulatokkal hívta fel magára a
figyelmet. Amióta csak ismerem, mindig is imádott táncolni,
mindketten imádtunk. Ez volt a mi kis közös dolgunk, így
vezettük le a stresszt. Táncoltunk, és nem foglalkoztunk vele, ki
néz minket.
–  Hova mész? – hallottam Lincoln mély hangját mögülem.
Megálltam a mosdóba vezető utamon, és a vállam fölött gyilkos
pillantást küldtem felé. Teljesen megfeledkeztem róla.
– A mosdóba. Szabad? – tettem keresztbe a kezem.
Bólintott, kezét a kardja markolatára csúsztatta.
– Mutasd az utat.
– Te nem jössz. Nincs vész – forgattam a szemem.
Lincoln rendíthetetlenül várta, hogy menjek tovább.
–  Fogalma sincs, mire vagyunk képesek – szólt Sera a
bakancsomból. Annyira sértődöttnek hangzott, amilyen én
magam is voltam.
– Tudom. Azt hiszi, gyerek vagyok.
Mikor nem mozdultam, Lincoln nagy sóhajjal megragadta a
karomat, és a terem szélére húzott. Onnan már tisztán láttam a
„Mosdók” feliratú táblát, és a hosszú folyosó végén lévő két
ajtót.
–  Figyelj, tudom, hogy azt hiszed, túlreagálom, de bízz
bennem. Elég erős megérzésem van, hogy jó eséllyel fogja
támadás érni a partit. Ezért vagyok ennyire ideges – mormolta.
Egész testem kővé dermedt.
– Támadás? Miért nem mondtad korábban? Fújjuk le a partit!
– Így már volt értelme a rengeteg katonának.
Lincoln végigsimított a haján.
– Raphael nem bízik a megérzésemben, azt mondta, nem elég
ahhoz, hogy lefújjon egy eseményt, ami ezreket hoz, de
megegyeztünk, hogy fokozzuk a biztonsági intézkedéseket.
A  karomat dörzsölgettem, majd megvesztem, hogy
elővehessem a tőrömet. Nagyon kellett pisilnem, de többet
akartam tudni.
– Miért támadnának meg egy adománygyűjtő estet? – Amint a
szavak elhagyták a számat, leesett, hogy mennyire naiv és
ostoba kérdés volt.
– Mindig próbálkoznak az Akadémia diákjainak elrablásával.
Így kevesebb az ember, aki ellen harcolniuk kell – magyarázta.
Pisitáncot járva újra megdörzsöltem a karom.
– Néha elfelejtem, hogy háború van.
Lincoln mintha kísértetet látott volna.
– Én sosem fogom elfelejteni… – Tovább fészkelődtem. – Menj
pisilni, te nő – kiabálta túl a zenét a folyosó felé mutatva.
–  Megrémítettél – mondtam, a sötét folyosót fixírozva. Épp
most beszélt egy lehetséges támadásról. Egy WC-fülke vagy a
sötét folyosó tökéletes helyszín volna megtámadni valakit.
Kék szeme csillogott, ahogy felkacagott.
– Vigyázok rád. Menj!
Miért ennyire gyönyörű? Miért csókol annyira jól? Miért
bámulom az ajkait?
Nem akartam, hogy Lincoln totál nyápicnak higgyen,
elindultam a folyosón, próbáltam kiszagolni ként, ecetet vagy
bármilyen más fura démonszagot. Eredménytelen kísérletem
után bedugtam a fejem a mosdó ajtaján.
–  Helló! – Nuku válasz. – Démonbarát lány a fedélzeten –
mondtam zavartan.
Lehajolva benéztem a fülkék alá, nagy kő esett le a szívemről,
hogy egyedül voltam. Gyorsan pisiltem, megmostam a kezem,
de amikor a papírtörlőért nyúltam, egy fojtott sikolyt hallottam
valahonnan.
Ijedten nyúltam Seráért. Talán túl ideges voltam, és a sikolyt a
boldogság váltotta ki, de most, hogy jobban összpontosítottam, a
zenét sem hallottam már.
Még több sikoly.
Kikukucskáltam az ajtón.
Bassza meg.
Hunyorítanom kellett, hogy lássak, de úgy tűnt, Lincoln
harcol valakivel. Kardját markolva kinyújtotta a kezét, láttam,
ahogy az emberek rohangálnak és sikoltoznak körülötte.
Shea.
Serával a kezemben végigmentem a folyosón. Lincolnhoz
érve szemben találtam magam azzal a nyavalyás abrus
démonnal. Lincoln a bal kezével egy fehér fénysugarat küldött a
démon képébe. A démon megtántorodott, de gyorsan magához
tért, le sem vette rólam a szemét.
– Mit akarsz tőlem? – sikítottam. Nem bírtam tovább, hogy ne
tudjam. – Mi vagyok?
Lincoln a folyosó felé hátrált, a testével védelmezett.
– Egy vagy közülünk. Hozzám tartozol. Kiképezhetlek, hogyan
tartsd kordában a fekete mágiát – mondta lágy, hívogató
hangon.
Fekete mágia. Tudott a sötét erőmről. Talán nem is vagyok égi,
vagy nem csak az vagyok. Talán azért feketék a szárnyaim, mert
félig kénkő démon vagyok. A  fekete denevérszárnyak
keveredtek a fehér angyalszárnyakkal, és ez lett az eredmény.
Talán.
 – Soha! – ordította Lincoln. Előrerontott, míg a démon velem
foglalkozott, és a mellkasába mártotta a kardját.
Kiguvadtak a démon szemei, az arca vészjóslóvá vált.
Egy ordítással eltátotta a száját, méheket engedett szabadjára.
Isten az atyám, méhek repültek ki a szájából, és támadtak
Lincolnra. Lincoln csapkodni kezdett a levegőben, jobbra-balra
dőlt, de nem mozdult, nehogy üres tér legyen köztem és a
démon között. Míg Lincoln a méheket kergette, láttam, hogy a
démon előhúz egy fényes, fekete kardot.
– Ne! – kiabáltam, majd a vállammal félrelöktem Lincolnt az
útból. Minden haragomat összeszedve löktem előre a kezem, és
a fekete mágia, amit próbáltam elrejteni, kilövellt a
tenyeremből, és az abrus démon nyaka köré fonódott.
Meglepetés ült ki az arcára, majd elvigyorodott. Kard állt ki a
mellkasából, és fekete mágia fojtogatta, mégis mosolygott.
Kibaszott elmebeteg.
– El tudok bánni a méhekkel – szólt Sera.
Fenébe, elfelejtettem Lincolnt. A sok csípés már leterítette.
Míg az abrus démon az új sáljával birkózott, Lincoln hátához
tartottam Serát, a penge tompa fele az ingjéhez ért. Fehér
fénysugár áradt a pengéből, behunyt szemmel oldalra
fordultam a fényesség elől. A  penge felmelegedett, de bennem
nem tett kárt, majd a fény visszahúzódott. A  szemem kinyitva
láttam, hogy minden egyes méh hamuvá porladt.
– Tényleg nem vagy kispályás – mondtam a társamnak.
–  Köszönöm, drágám, de most menj, mielőtt leszedi azt a
valamit.
 Tényleg. A  démon még mindig a mágikus fojtogatóval
küszködött.
A  hóna alatt átkarolva álló helyzetbe emeltem Lincolnt.
A bőrét piros csípések borították, de láttam, hogy a keze máris
narancssárgán ragyog, gyógyította magát. Kihúzta a kardját a
démonból, és a másik karját is körém fonta. A  téli bál teljes
zűrzavarrá változott, az emberek őrült módjára rohangáltak.
– Shea! – kiabáltam.
– Itt vagyok! – felelt a barátnőm valahonnan jobb felől.
A hang irányába fordítottam a fejem, és láttam, hogy az ajtót
tartja a menekülő embereknek. Noah és Blake is vele voltak,
kifelé terelték a menekülőket. Lincolnnal mi is próbáltunk
meglépni, de az abrus démon nekünk rontott. Lincoln
hátranyújtotta a kezét, és egy újabb ragyogó fénysugarat küldött
a démon képébe.
Azta! Ő biztosan jól teljesített a fénytanon.
Amint biztonságban átvágtunk a tánctermen, Darren termett
előttünk.
– Van egy abrus démon, kettő kénkő démon és egy maréknyi
görgő démon – jelentett Lincolnnak.
Lincoln bólintott Darren felé, majd a tarkómat megragadva
maga felé fordította az arcom. Gyengéden végigsimított az
állkapcsom vonalán, fel-le járatta rajtam a szemét, mintha a
ruhámat csodálná.
–  Nagyon ott vagy a szeren. Sajnálom, hogy félresikerült a
randid, – Olyan hangsúllyal ejtette ki a randi szót, mintha
ragályos betegség lenne.
 Teljesen odáig van értem. A rohadék.
Vigyorogtam.
– Mind a jógának köszönhetem.
Lincoln kuncogását egy sikoly törte meg, feszültség ült ki az
arcára.
–  Blake-kel és Noah-val menj vissza az iskolába, és azonnal
üzenj, amint odaértél. Raphael irodájában várj meg.
Összeráncoltam a homlokom.
– Kizárt! Gyere velem.
Maga mögé nézett. Az  abrus démon megszabadult a
nyakkendőjétől, és gonoszul vigyorgott ránk.
– Nem futok el a démonok elől, Brielle. Menj. Muszáj tudnom,
hogy biztonságban vagy.
Nem futok el a démonok elől. Ez volt a legvagányabb és
legszexibb, amit valaha mondott.
– Segíthetek – mondtam, felemelve Serát.
Lincoln megrázta a fejét.
–  Vigyétek el – suttogta Lincoln valakinek mögöttem, majd
erőszakkal ráncigáltak el a helyszínről.
–  Ne! Lincoln! – Akárki fogott, erős marka volt. Hiába
csapkodtam, hasztalan volt az ellenállásom. Beletörődve a
sorsomba néztem vissza Lincolnra.
Megfeledkezve rólam, megpörgette, majd a levegőbe lökte a
kardját. Kék fényszilánkok törtek ki a kard hegyéből, és a két
kénkő démon a földre rogyott. Épp amikor átvittek a hátsó
ajtón, az abrus démon Lincolnnak rontott.
– Lincoln!
 Nem vettem észre, hogy sírok, mígnem az a valaki, aki
elrángatott Lincolntól, nem enyhített a szorításán, és le nem
törölte a könnyeimet.
– Sajnálom. Bocsáss meg nekem – szólt Fred.
Belökött Noah terepjárójának nyitott ajtaján, és bezárta az
ajtót. Fred mélabús arca volt az utolsó dolog, amit aznap este
láttam, ahogy a kocsi kihajtott a parkolóból.
 
 17. fejezet
 

 
Az  Akadémiára vezető úton végig kiabáltam Noah-nak, hogy
forduljon vissza, de ragaszkodott hozzá, hogy parancsot teljesít.
Győzködött, hogy a Bukottak Serege már úton van, és
Lincolnnak nem lesz bántódása.
Küldtem egy SMS-t Lincolnnak, amikor megérkeztünk, és
annak ellenére, hogy ő nem volt ott, Raphael irodájába vezettek.
Noah utasított, hogy várakozzak a kanapén, a lehető
legbiztonságosabb helyen, ő pedig kívülről őrt áll az ajtóban.
Shea-nek nem volt engedélye, hogy ide jöjjön, így visszarohant a
szobánkba elrejtőzni. Vagy egy órán át chateltünk, mikor
valami csoda folytán elnyomott az álom.
Még sötét volt odakint, mikor a kora hajnali órákban
suttogásra ébredtem.
–  Mégis, mi ő? Őt akarják a démoni ereje miatt, ami egy
csomó másik diáknak is van a suliban – suttogta Lincoln.
– Felébredt – szólt Raphael.
Fenébe! Kicseszett gondolatolvasó arkangyal!
Kinyitottam a szemem, és gyorsan felültem. Lincoln zilált
látványa fogadott. Egyértelmű volt, hogy nem aludt az éjjel.
A  felkötött karja és a vállán lévő friss kötözés alapján a
gyógyközpontban is járt már.
–  Jól vagy? – ugrottam talpra, minden álom kiment a
szememből.
A méhcsípések helye még látszódott a bőrén.
– Rendbe jövök. – Kék szemével tetőtől talpig átvizsgált.
Az  idegösszeomlás szélén álltam. Éreztem, hogy az idegeim
úgy járják a táncukat, mint valami szédült tyúk.
– Mindent el kell mondanod. Nem bírok így élni! Miért kellek
nekik? Miért feketék a szárnyaim? Mi vagyok én? – kiabáltam az
utolsó mondatot, miközben remegő kezekkel a hajamba túrtam.
Raphael tudta a válaszokat, nekem pedig szükségem volt rájuk,
mielőtt megbolondulok. Az  ismeretlen sokkal jobban
megrémített.
Raphael nagyot sóhajtva a zavarodott Lincolnra nézett, majd
felém lépett. A  kisugárzása, akár balzsam a sajgó sebre.
Az indulataim enyhültek, amint a vállamra tette a kezét.
–  A  választási ceremónián találtunk némi démoni erőt is. –
Gyomron vágtak a szavai. Minden. Egyes. Szava. Fekete
szárnyaim sejtetni engedték, hogy démon-áldott is vagyok,
ennek ellenére teljes tagadásban éltem mostanáig.
Nem vagyok tehát angyal-áldott. Különbözöm a többi égitől.
Elhúzódtam Raphael kezei alól, és összefont karral a fal felé
fordultam, hogy valahogy összeszedjem magam.
– És akkor? Az édesanyja egy nekromanta. Az ide járó diákok
felének vannak démoni képességeik. Miért éppen őt akarják? –
próbálta menteni a helyzetet Lincoln, amiért csak még jobban
beleszerettem.
Raphael megköszörülte a torkát.
–  A  prófécia miatt. Amiatt, hogy kiknek az erejét hordozza
magában.
Kővé dermedtem, próbáltam emlékezni, hogyan kell
lélegezni. Lassan szembefordultam Raphaellel.
– Mit mondtál?
A  próféciák sose jelentettek jót. Sosem hallottam még
olyanról, hogy valaki békét hozott volna a Földre, vagy egy
bizonyos évtől kezdve mindenki csupa mosoly lesz.
Raphael újra felsóhajtott, mintha megadta volna magát.
–  Rögtön a háború után, mikor rájöttünk, mibe került ez az
emberiségnek, felkutattuk az első Látót. Egy idősebb nő volt,
emberi években hatvan év körüli. Tőle hallottuk először a
próféciát, amit aztán minden őt követő Látó szóról szóra
megismételt, annak ellenére, hogy senki nem beszélt nekik róla.
Azonnal eszembe jutottak James szavai a Feltáráson. Azt
mondta, legyek óvatos, és még valamit. Nem emlékeztem rá, és
megzavartak minket, mielőtt befejezte volna a mondandóját.
Azóta nem láttam, és nem is beszéltem vele. Ha jobban
belegondolok, nem is hallottam felőle.
Mi történt vele a Feltárás után? Meg kell kérdeznem Shea-t,
látta-e az Alantasok Akadémiáján. A  Látók kapták a legritkább
varázserőket, nem hinném, hogy láttam egyet is itt az iskolában.
– Mit mond a prófécia? – kérdeztem, és azt kívántam, bárcsak
itt lenne velem Teddy, a félszemű mackóm, aki akkor veszítette
el a szemét, mikor Mikey megpróbálta lenyilazni. Valahol egy
hulladéklerakóban feküdt, de abban a pillanatban nagyon
szerettem volna visszakapni.
Raphael Lincolnra nézett, aki alig leplezett dühvel mered
vissza rá.
–  A  próféciák szeszélyesek. Ha azt mondanám neked, hogy
megbotlasz és eltöröd a lábad, majd tényleg így lesz, vajon azért
történt így, mert így kellett lennie, vagy azért, mert elültettem a
gondolat magját az elmédben? – kérdezte Raphael.
– Uram. – Ezzel az egy szóval Lincoln sokkal többet mondott.
Mondja el, vagy szabadjára engedjük két ember minden
haragját, akik nem szeretik, ha sötétségbe zárják őket.
Raphael bólintott.
–  Azt mondja a prófécia, hogy egy fiatal lány fekete
szárnyakkal alászáll az Alvilágba, és megölve Lucifert, véget vet
a háborúnak.
Ez nem a valóság. Még mindig álmodom.
Hisztérikus nevetésben törtem ki, afféle „kezd elmenni az
eszem” nevetésben. Lincoln aggódva figyelt.
–  Ez nem jelenti, hogy rólad van szó, vagy hogy a prófécia
valóra válik. A jövő folyamatosan változik…
–  Miért fekete a szárnyam? Mi vagyok? – kérdeztem
sokadjára, mivel Raphael mindig kikerülte a kérdést.
Raphael egy aggódó apa képét öltötte magára, mint aki azt
készül elmondani a gyerekének, hogy elszökött a macskája.
–  Egy csodálatos lélek vagy, akiben egyesül az én, Michael,
Uriel, Gabriel és…
Szünetet tartott. Előbbre hajoltam, noha nem voltam biztos
benne, hogy tudni akarom az igazat.
– …Lucifer ereje.
Kimondta a legrosszabb rémálmomat. Nem mintha képes
lennék ennyire szörnyű dolgot elképzelni, de szinte tuti, hogy az
a legrosszabb, ami egy emberrel történhet, ha felruházzák
Lucifer erejével. És én vagyok az az ember. Hurrá!
Hevesen megráztam a fejem.
– Nem. Tévedsz. – Hányingerem támadt.
Tagadás. Elrepülhetnék, és leélhetném az életem tagadásban,
esélytelen, hogy el tudjam fogadni ezt igazságnak.
Lincolnra pillantottam, aki tátott szájjal úgy bámult rám,
mintha egy második fejet növesztettem volna.
Raphael közelebb lépett hozzám, én egyet hátráltam.
– Nem megnyugvást akarok, hanem az igazságot – kiabáltam
rá.
–  Természetesen. – Az  asztalához lépett, és elővette a
választási ceremóniámon használt tőrt. – Lucifer szimbóluma, a
kígyó, kigyúlt, mikor megvizsgáltam a véred.
Bizonyítva az igazat, sokk áradt szét bennem, a szemembe
könnyek gyűltek, ahogy a tagadás szégyenné változott.
–  Ez nem fair – kiabáltam zokogva. – Én nem kértem ezt.
Annyira szeretsz a szabad akaratról prédikálni, hát én nem
akartam ezt. Ártatlan ötéves kislány voltam, amikor te – a
mellkasába döftem az ujjam, ahogy a harag egyre nőtt bennem
– és az összes többi arkangyal háborúzni kezdtek megfertőzve
az én népemet. Ártatlan emberek változtak szörnyszülöttekké
miattatok – kiabáltam.
 Fájdalom ült ki Raphael arcára.
– Tudom, és rettenetesen sajnálom.
Lincoln összerezzent.
– Brielle.
– Ne! Hagyj békén!
Megfordultam, kirohantam az irodából, átvágtam az ajtóban
őrt álló Noah-n, Blake-en és Darrenen.
Gonosz vagyok. Shea megígértette velem, hogy sosem
hagyom, hogy gonosszá váljon, végül én lettem, aki azzá vált.
Nem valami mezei sötét mágia folyt az ereimben, hanem az övé.
Luciferé. Az  Ördögé. Maga a megtestesült kibaszott gonosz.
Hányingerem támadt a gondolattól.
Egyre gyorsabban futottam, hogy mielőbb egyedül lehessek.
Mindenki aludt még, épp virradni kezdett. Szerettem volna
messzire repülni, másik országba, és soha többé nem beszélni
róla. Teljesen új életet akartam kezdeni.
Ha Lucifer furcsa mostohagyereke lennék, a démonok
felhagynának valaha is az üldözésemmel? Pláne, ha hinnének a
próféciának, hogy meg fogom ölni őt?
Komolyan? Én, egy alig tizenkilenc éves lány, leereszkedik a
Pokol fenekére, és végez az Ördöggel? Sírva nevettem a
gondolattól.
Sarkon pördültem a mögöttem hallatszó léptek zajára.
Lincoln volt az. Zihálva álltam, könnyáztatta arccal. Egy
romhalmaz voltam a báli ruhámban.
– Gonosz vagyok – hüppögtem. Muszáj volt szembenéznem a
félelmeimmel, hangosan kimondanom őket valakinek. Miért ne
Lincolnnak? Valószínűleg úgyis azért jött, hogy elzárjanak egy
számomra kijelölt helyre, ahol rajtam tarthatják a szemüket.
Az arca eltorzult a kíntól.
– Nem. Dehogy vagy.
A  vállaimnál fogva magához húzott egy szoros ölelésre.
Ahogy a karjait körém fonta, az illata elöntötte az
érzékszerveimet, keveredve feszes izmai melegével.
Biztonságban éreztem magam, otthon.
Lincoln Grey megölelt. Szorosan. Mintha sosem akarna
elengedni.
Talán még mindig álmodom.
– Együtt kitalálunk valamit – ígérte.
Mi?
Összenéztünk, az ajkaink fájdalmasan közel voltak
egymáshoz.
– Együtt?
– Aha – bólintott. – Megkedveltelek. Már az enyém vagy.
„Már az enyém vagy.”
Alig volt időm feldolgozni a szavait, mielőtt gyengéden
megcsókolt. Nem volt túlfűtött, mint a parton, lágy volt,
kíváncsi, és túl hamar ért véget.
Végigsimított a hajamon, mikor elhúzódott tőlem.
–  Amikor találkoztunk, nehéz időszakon mentem keresztül.
Még friss volt a családom elvesztése miatti seb, de volt benned
valami, ami felélesztett, amitől újra élni kezdtem. Próbáltam
harcolni ellene, okokat keresni, miért őrültség az egész, de
többé már nem. – Forróság öntött el, ahogy a hüvelykujjával
táncolt az állam vonalán.
Hűha! Nem tudtam, mit is mondhatnék.
–  Senkinek ne beszélj a történtekről, csak Shea-nek – váltott
harcos üzemmódba. – Megduplázzuk az edzéseidet. Azt akarom,
hogy az év végére pusztító démonölő gépezet váljon belőled.
Teljesítsd a kesztyűt, és nyerj felvételt a második évre. Ez az
egyetlen módja, hogy biztonságban légy – szögezte le.
Még mindig a csókon kattogott az agyam, és a kijelentésen,
hogy én, Brielle Atwater szikrát gyújtottam Lincoln Greyben. De
a valóság ott lebegett a fejem felett, minden szempontból
Lucifer lánya voltam.
– Mi lesz, ha elragad a sötétség? – Nem hagyhattuk figyelmen
kívül a tényt, hogy fekete fojtogató mágia lövellt a torkomból.
Lincoln megrázta a fejét.
– Elő nem fordulhat.
Tagadás. Számomra sem volt ismeretlen.
–  Lincoln, értékelem a belém vetett bizalmad, de ha mégis
elragadna…
A tenyerébe fogta az arcomat.
– Brielle, néha az idegeimre mész. Pokolian makacs vagy, nem
figyelsz rám, és noha biztosra veszem, hogy a fekete varázslat,
amivel az abrus démont fojtogattad, valami szupersötét cucc, te
nem vagy gonosz. Ismerem a lelked.
„Ismerem a lelked.”
Lincoln rengeteg időt tölthetett a lakókocsijában talált
verseskötetek olvasásával. Na persze, nem panaszkodom.
Hallottam pletykákat olyanokról, akiket teljesen elragadott a
sötétség, és öngyilkosságba menekültek az őket folyton
körülvevő gonoszság elől. Tavaly nyáron egy huszonhárom éves
sötét mágus megölte magát a mi társasházunkban is.
–  Várj, az idegeidre megyek? – kérdeztem zavartan. Lincoln
nevetésének hangja melegséggel töltött el, és magam is nevetni
kezdtem. – Te vagy a legnagyobb seggfej a világon, akivel
valaha találkoztam – kacsintottam, ellene fordítva a fegyverét.
Puszit nyomott az orrom hegyére.
– Nem illünk össze tökéletesen?
Lincoln Grey és én összeillünk. Miféle párhuzamos univerzum
ez?
Amikor először találkoztunk, ki akartam csinálni, de most
újra csuromvizesen, egy szál törölközőben szerettem volna
látni. Annak a V vonalának egy újrajátszó gomb kellene.
– És most? – kérdeztem.
Elfordította a fejét, összeszorította a fogait.
–  Edzeni fogunk. Mindent, amit tudok, megtanítok neked,
olyat is, amit még első évben nem kellene.
– Már a gondolatától is elfáradok.
–  Helyes. Többé nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled,
annak semmi haszna nem lenne.
Hátraléptem, keresztbe fontam a karom.
– Hogy mondod? Kesztyűs kézzel? Megmentettem a feneked a
méhektől, emlékszel?
Felkacagott.
– Nem, Sera tette. És ha elrabolnak, az lesz az első dolog, amit
elpusztítanak. Magad kell, hogy fegyverré válj. A  kezeid, az
elméd. Fegyvert faragok belőled, Brielle – vészjósló tekintettel
ejtette ki a szavakat.
Picsába. Ijesztően hangzik.
–  Nem mehetnénk inkább randizni? Egy film esetleg? –
vontam vállat.
Az arca sem rezdült, és felnyögtem.
–  Mikor kezdjük? – Egy francos kanapén aludtam múlt éjjel,
Lincoln pedig megsérült. Jobban jár, ha nem mondja azt…
– Most. Menj átöltözni – parancsolta.
Még hangosabb nyögéssel adtam be a derekam.
A következő pár hónap totál szívásnak ígérkezett.
 

 
És a francba is, nem tévedtem.
Lincoln keményebben edzett velem, mint valaha. Annyira
elgyötört voltam a plusz edzésektől, hogy elaludtam a
tanórákon, de ettől eltekintve az elmúlt pár hónap
meglehetősen remek volt. Freddel barátok maradtunk, és az
áldásommal Angelával kezdett randizni. Lincoln és én remekül
haladtunk, és az együtt töltött időnknek csak a felében
terrorizáltuk egymást.
– Kelj fel, te nő! – kiabált.
Lincoln kezében a kardjával állt fölöttem, a penge hegyét
óvatosan a nyakamhoz nyomta.
– Ha megengednéd, hogy fegyvert használjak, fair küzdelem
volna – ripakodtam rá.
 A  levezető edzéseink Lincoln lakókocsijában fenomenálisak
voltak egy-egy jó kis tréning után, amikor végig durván
beszéltünk egymással. Próbáltam mindenre rávenni, de a
korkülönbség még mindig kiakasztotta, annak ellenére, hogy
két hónapja, novemberben, betöltöttem a tizenkilencet. És talán
azt is kifecsegtem, hogy eddig csak egyszer szexeltem, az is csak
fél percig tartott. Lincoln szerint még szűz voltam.
–  A  démonok nem harcolnak tisztességesen. Kelj. Fel! –
mordult fel, a penge hegyét kissé erősebben tolva.
Kétségkívül kattant volt egy kicsit, de a külseje ellensúlyozta a
dolgot. Végtére is, nem vagyunk mindannyian kicsit zizik?
–  Kardot nyomsz a nyakamba. Ha felállok, elvérzem –
magyaráztam, arra az esetre, ha elfelejtette volna bevenni a
gyógyszereit, vagy valami.
Vállat vont.
–  Találj ki valamit. Használj sötét mágiát, hajlíts fényt, rúgj
tökön. Csak csinálj valamit.
Egy nap még szükségem lesz a tökeire, ha gyereket akarok,
szóval ez az opció ugrott. Hajlítsak fényt? Részeg? Az  valami
magas szintű szarság, amit Darren próbált megtanítani, de még
előhívni sem tudtam fényt, nemhogy meghajlítani. Sötét mágiát
meg nem használok. Kizárt. Soha többet, pláne nem ellene.
– Terhes vagyok, és te vagy az apja – jelentettem ki higgadtan.
Elkerekedett a szeme, a karja ellazult.
– Micsoda? – dübörögte.
A  figyelemelterelés működött. Kigördültem a kardja alól, és
kirúgtam a lábát. Lincoln elejtette a kardját, és a fenekén
landolt mellettem.
Rávigyorogtam.
– Ez övön aluli volt. – Lenyűgözöttnek tűnt. – De hatásos.
Gyorsan odakúsztam hozzá. Az  ölébe ültem, lábaimat a
dereka köré fontam. Egyedül voltunk egy félreeső
tornateremben, és egyre kevésbé zavarta a nyilvános flörtölés.
Folyton azzal fenyegetett, hogy új kiképzőt kerít nekem,
elkerülve az összeférhetetlenséget, de senkiben nem bízott
eléggé.
Lincoln felnyögött, mikor az ágyékára ülve ívbe hajlítottam a
hátam, és hozzányomtam magam.
– Lökött. Még nem szexeltünk, nem lehetek terhes. – Elhajolva
szájon csókoltam.
Megszívta az alsó ajkam, tenyerét a hátamra tapasztotta, és
hirtelen magával rántott, míg alá nem kerültem.
–  Talán orvosolhatnám a helyzetet – jártatta rajtam vágytól
fűtött szemét.
Ó, te jó ég! Igen!
Megnéztem a nem létező órát a kezemen.
– Most éppen ráérek.
Elvigyorodott, pajkos fény csillant meg a szemében.
–  Megmondom, hogy lesz. Sikeresen teljesíted a kesztyűt, és
akkor talán megfontolom, hogy leszakítsam a virágodat.
Felmordultam.
–  Nem vagyok szűz! Mióta kell egy lánynak könyörögnie a
szexért?
Puszit nyomott a homlokomra, majd legördült rólam.
 – Mostantól.
Óriási volt köztünk a szexuális feszültség, és tudtam, hogy
számára is ugyanannyira nehéz. Sosem akartam még senkit
annyira, mint őt. Mindenestül. Már három hónapja randiztunk.
Mindketten legális korban voltunk. Közös beleegyezéssel és
védekezéssel simán szóba jöhetett volna a szex.
– Teljesítsd a kesztyűt – nyomatékosította.
Felálltam. Levettem a trikómat, közszemlére téve a kék
sportmelltartómat. Reméltem, hogy a bimbóim kemények,
mintha két kicsi ujj mutatna be neki egyszerre.
– Mit művelsz? – lepődött meg.
– Semmit – feleltem vállat vonva. – Meleg van itt.
– Tudom, mit csinálsz. Próbálsz megölni?
– Működik?
Megigazította a nadrágját.
– Igen. Mára ennyi volt.
Vigyorral a képemen néztem utána.
 
 18. fejezet
 

 
Aznap este a tornateremben találkoztam Luke-kal, Chloe-val és
Shea-vel egy kis gyakorlásra. Hallottunk pletykákat, hogy a
kesztyűn csapatban is kell dolgozni, úgyhogy gyakoroltunk erre
az eshetőségre is. A  karom és a lábam megerősödött a
mindennapi súlyzózástól Darrennel, Shea pedig egyre
ügyesebben bánt a bűbájokkal. Múlt héten létrehozott egy
illúzióvilágot, hogy úgy tűnjön, Lincoln az ágyamban alszik.
Totál lehangoló volt oldalra fordulni és azt látni, hogy eltűnik.
–  Figyuzzatok, apám kikotyogta, hogy a kesztyű nem csak a
másodévre való bejutásért megy. Ez alapján határozzák meg,
hogy csatlakozhatunk-e, és ha igen, mikor a Bukottak
Seregéhez. Időre megy, minél jobb az idő, annál jobb a helyezés
– mondta Chloe, megvillantva fogszabályzós fogait.
–  Klasszul hangzik, mint egy mágikus fitnesz teszt – vontam
vállat.
Bólintott.
–  Apám azt mondta, hogy a fele sem tréfa. Többet nem
árulhatott el, de célozgatott rá, hogy akár életveszélybe is
kerülhetünk.
 –  Miért engedélyezne ilyesmit Raphael? – kérdeztem
meglepetten.
– Túldimenzionálod őt – mondta Shea szemforgatva. – Persze
a suli ingyen van, de csak azért, mert az arkangyalok így
toboroznak sereget.
–  Azt a sereget, ami megvédi az embereket a démonoktól –
vágtam vissza.
–  Csak mondom – rántott egyet a vállán. – Ki akarják
szelektálni a gyengéket, de én szeretem az itteni kényelmes
életet, szóval nyomás gyakorolni.
– Biztos vagy benne, hogy kihagyhatod a szerda esti randidat?
– A szerda volt a hivatalos „Shea egy kocsiban találkozik Noah-
val, és kangörccsel magára hagyja” nap.
– Lefeküdtél már vele? – kérdezte Chloe.
Shea undorodott képet vágott.
– Sosem engedném a kocsiját a garázsomba.
Nevetésben törtem ki. Nemcsak a szóhasználattól, de attól is,
amilyen képet vágott Luke ennek hallatán.
– Komolyan azt mondtad, a kocsiját? Te jó ég, mintha csak egy
óvó néni lennél – cukkoltam.
–  Legyen. Nem akarom a mocskos faszát a közelembe sem.
Röptében a legyet is.
Fuj, ez alpári volt, majdnem jobban tetszett a kocsi.
–  Miért nem vetsz véget a dolognak? – kérdeztem, miközben
tornamatracokat raktam szét a teremben.
Shea vállat vont.
–  Van ez a fantáziám, hogy egy napon majd leáll a
kurvázással, összeházasodunk, lesz két és fél gyerekünk, és a
külvárosban élünk majd.
Chloe-n volt a sor, hogy nevessen.
–  Hát, vissza-visszajár hozzád, szóval biztosan van valamid,
amit akar – jegyezte meg egy kacsintás kíséretében, és Shea
fenekére csapott.
Shea puszit dobott Chloe felé, majd összedörzsölte a tenyerét.
–  Ezt skubizzátok. Találtam egy haladóknak szóló
máguskönyvet, míg Mr. Claymore-nál tologattam a papírokat.
Azóta is minden vágyam, hogy kipróbáljam ezt a bűbájt. Portált
hoz létre két pont között. Tegyük fel, hogy a kesztyű egy hosszú
táv. Nyithatok egy portált az elején és egyet a célvonalnál, a
győzelembe varázsolva magunkat.
Luke halkan füttyentett.
–  Emlékszel, amikor bűbáj segítségével megpróbáltad elérni,
hogy méreg csepegjen a szarvamból, és majdnem meghaltam?
Az  nagyon ijesztő volt. Luke szörnyalakja rémisztő volt, de
még annál rosszabb, hogy a szarvaival bárkit cafatokra
szaggathatna. Shea-nek az a remek ötlete támadt, hogy
csepegtessünk mérget a szarvaiból. De rosszul sült el, és Luke
egy hétig feküdt a gyengélkedőn.
–  Sokat fejlődtem azóta. Ez a bűbáj ártalmatlan. Senkinek
nem kell keresztülmennie most azonnal. Csak gyakorlom a
portál megnyitását.
–  Legyen – vont vállat Chloe. – De csináld ott. Ha valamit
elcseszel, egyikünknek sem esik bántódása – mutatott a terem
sarkába.
 Shea mérges pillantást küldött felé, de tette, amire kérték.
–  Oké, Luke, változz át – mondtam neki, majd az éjfarkasra
mutattam. – Chloe, szeretném tesztelni az erődet.
– Azt hittem sose jutunk el ide – vigyorgott. Puszit nyomott a
bicepsze belsejére.
Felkacagtam. Valahogy én lettem a kis csoportunk vezetője.
Eddig senki sem halt meg, szóval, valamit jól csináltam.
Luke elkezdett átváltozni. Tudtam, hogy sosem fogok
hozzászokni a recsegő csontok zajához. Többfajta rémszipák
létezett. A  legtöbbjük földi állat volt szarvakkal, mint Luke is.
Terjedelmes barnamedve alakja csavart fekete szarvakkal
rémisztő látványt nyújtott. Az  egyetlen dolog, ami
megnyugtatott, hogy tudtam, ő van odabent, és sosem bántana
minket.
Miután Luke négykézlábra ereszkedett, egy halk üvöltést
hallatott, meggyőződve róla, hogy a kesztyű ideje alatt sem
pisiljük majd össze magunkat. Készen álltunk.
– Chloe, a két fő erőd a sebesség és az erő – mondtam.
Csípőre tette a kezét.
– És hogy pokolian jól nézek ki.
–  Valóban – vigyorogtam. – Lássuk, hogy a terem túlvégén
lévő matracba tudod-e döngölni Luke medvéjét.
Luke nagy barna maciszemei elkerekedtek, de Chloe
összeszedettnek tűnt. Csodáltam a vakmerőségét, és hogy sosem
mondott nemet a kihívásokra.
–  Készen állsz, nagyfiú? – kérdezte Chloe, és hátravetette
vörös haját.
 Luke ki nem állhatta, ha így szólították. Mancsait szélesre
tárva, szilárdan állt a négy lábán, Chloe-ra meredve, akár egy
kétszázötven kilós szobor.
Chloe egy szempillantás alatt átvágott a termen, és egyenesen
Luke bordáiba vágódott. Nem támadt elég erősen, hogy sérülést
okozzon, ennek ellenére nem lehetett kellemes érzés. Egy
morgással Chloe a levegőbe emelte Luke-ot, majd a földhöz
vágta.
– Ümmm, srácok – kiabált Shea a terem másik sarkából.
A  vállam fölött hátrapillantva nem akartam hinni a
szememnek. Mi a fene?
Shea valamiféle portált nyitott a földön, amiből egy apró,
dühösnek látszó gyíkfark démon mászott kifelé. Shea
megmerevedett, lassan hátrálni kezdett. Pontosan tudta, mire
képesek azok a kis szarkupacok. Tanácsos volt nem felzavarni
őket. Ha egy ilyen arcon talál köpni, akár örökre is
megvakíthatta az embert. Bizonyítékként, hogy mennyire
végleges kárt képesek a kis tetvek okozni, a lábamon jól látható
a maró sav után maradt heg.
Chloe rémülten meredt a démonra. Az  arcára kiülő sokkból
ítélve életében nem látott még ilyet. Luke könnyedebben
fogadta a látványt, tanakodóan egyik lábáról a másikra állt.
–  Ne mozduljatok! Könnyen megijednek és savat köpnek –
mondtam a barátaimnak. Mind végigültük a démonológiát, de
nem tudtam biztosan, mennyi maradt meg nekik. Nem
akartam, hogy bármelyikük maradandó sérülést szerezzen egy
meggondolatlan lépés miatt.
 A  gyíkfark démon teljesen kimászott a portálból.
Körbenéztem, mit is tehetnék. Ezek a démonok imádták az
édességet. Muffin, szirup, cukorka, bármi édes elvonná a
figyelmét. De a sors nem volt kegyes, egy nyavalyás
tornateremben voltunk, és semmi étel nem volt nálunk.
A démon Shea irányába fordult, és felszisszent.
– Shea, csuhás illúzió! – kiabáltam.
A  démon figyelme rám terelődött. Csücsörített, majd köpött
felém. Időben sikerült kitérnem, a sav alig pár centire
mellettem ért földet.
– Higgadj le. Tudjuk, merre van a cukorka – mondtam neki.
A  démon oldalra billentette a fejét, nyál gyűlt a kígyószerű
szájában. Ha nem köpködne savat, és nem lenne teljesen dilis,
még cuki is lenne. A hatvancentis magasságával olyan volt, mint
egy közepes méretű kutya, kivéve a pikkelyes bőrét és ragacsos
végtagjait, melyekkel képes volt falra is mászni.
– Igen, és muffin is van.
Shea dolgozott, a bűbáj lila ívei szálltak a levegőben.
Reméltem, hogy vette a célzást, hogy varázsolja ide egy csuhás
démon képét, mert a gyíkfark démonok rettegtek tőlük.
Amikor úgy tűnt, pontosan azt teszi, amire számítottam,
minden a feje tetejére állt.
Fülsiketítő szirénák törték meg a csendet, a démon pedig egy
köpdöső eszementté változott. Felszaladt a falra ragacsos lábai
segítségével, és gyorstüzelőként köpködött.
–  Fedezékbe! – kiáltottam egy matrac mögé bújva. Őrült
hangosak voltak a szirénák, amiket ezelőtt sosem vettem még
észre, a távol eső fal tetején volt egy hangszóró és egy villogó
vörös lámpa.
–  Diákok! A  démonriasztó aktiválódott. Vonuljatok
biztonságos helyre és várjatok, míg megérkezik a segítség –
hallatszott Raphael dübörgő hangja a hangszórón át.
Fenébe! Démonriasztó?
–  Shea, beindítottad az iskola francos démonriasztóját! –
kiabáltam rá. Shea egy kupac medicinlabda mögött bújt el,
valószínűleg nem hallott engem.
A  riasztó elhallgatott, de a vörös fény továbbra is villogott.
A  telefonom a terem másik végében volt a táskámban Serával
együtt, esélyem sem volt felhívni Lincolnt, vagy megszerezni a
tőrömet.
– Te jó ég! – sikoltott Chloe.
Követtem a szemét a jelenet felé, ami megrémítette, és
magam is sokkot kaptam. Még egy démon mászott kifelé a
portálból, egy francos pokolkutya.
–  Shea! – ordítottam. Hallottam, hogy egy adag köpet a
matracot éri, ami mögött meghúzódtam. Az  égő szivacs szaga
kellemetlen volt, és valószínűleg új fedezéket kell találnom, ha
nem akarom viselni a következményeket.
– Picsába. Bezárom! – mondta Shea, kilépve a medicinlabdák
mögül. A gyíkfark démon észrevette, és kihasználva az adandó
alkalmat, Shea kinyújtott keze felé köpött.
–  Vigyázz! – kiabáltam Shea felé szaladva, a matracot
használva pajzsként.
Elkéstem. A  sav Shea bőréhez ért, épp mikor elkezdte a
bűbájt. Fájdalmas kiáltása rázta meg a termet.
– Csessze meg! – mormogta Chloe, majd valamivel a kezében
villámgyorsan keresztülsuhant a termen. A  következő
pillanatban a démon a szemközti sarok felé repült.
Chloe egy japán hosszúbottal a kezében állt ott vigyorogva.
Szinte nem is láttam, ahogy a falon ücsörgő démont
odébbhajította a bottal.
Kihasználtam az alkalmat, elhajítottam az olvadó matracot, és
magamhoz vettem Serát.
Shea a földön kuporogva nyöszörgött, Chloe látszólag
kordában tudta tartani a gyíkfark démont. Chloe gyorsabb volt,
mint ahogy a démon köpött, így ki tudott térni a támadások elől,
és a bot segítségével ide-oda hajigálta a teremben, mintha csak
egy baseball-labda lett volna. Luke mellém lépett, mindketten a
pokolkutyát bámultuk.
–  Hogy vagy, Shea? – kiáltottam oda hozzá, szememet az
előttem álló kétfejű korcson tartva. A pokolkutyák a másodperc
törtrésze alatt képesek voltak átharapni valaki torkát, majd alig
egy óra alatt mindenestül felfalták az áldozatot.
– Megleszek. Intézd el a pokolkutyát, én bezárom a portált. –
Fájdalomtól gyötört hangjából tudtam, hogy komolyan
megsérült. Én is átéltem.
A  pokolkutya egyik fejét felém fordította, másikat Luke-ra
szegezte. A két fej egyszerre vicsorgott ránk. Nem sokat tudtam
róluk, leszámítva, hogy rendkívül ritkák voltak, és azt
pletykálták, Lucifer kedvenc teremtményei. Ötlet híján, hogy
hogyan lehetne végezni velük, hátrányban voltunk.
 – Vágd le a fejeket – szólt Sera.
Elfintorodtam. Fuj!
–  Biztos vagy benne? – kérdeztem. Egy vörös szemű
farkaskutyát lefejezni nem tűnt jó mulatságnak.
Nem volt idő válaszra, a pokolkutya felém iramodott,
gondolván, hogy Luke nagyobb falat. Fél térdre ereszkedtem,
ahogy Lincoln tanította, felkészültem az ütközetre, de hiába
vártam. Amint a kutya a levegőbe ugrott, Luke lehajolt kissé,
fejével az állat oldalát vette célba. Egyik szarva célt talált, és a
kutya mindkét torkából fültépő visítás hallatszott.
Egyetlen lendítéssel Luke a terem falához vágta a kutyát.
Fekete vérfoltot húzott a falon, ahogy magatehetetlenül a
padlóig csúszott.
Gyorsan felmértem a terepet. Shea a portál bezárásán
dolgozott. Megtámasztotta a sérült karját, és előrehajolva szórta
a varázslatot. Jobbra fordulva láttam, hogy a gyíkfark démon
Chloe csizmája alatt vergődik, szája összezárva a ránehezedő
súly alatt.
Végeznünk kellett a pokolkutyával.
Abban a pillanatban kinyílt a tornaterem ajtaja, és Lincoln
nem kevesebb mint húsz katonával lépett be a terembe.
Raphael és Mr. Claymore is vele volt.
Lincoln szemei elkerekedtek.
–  Mi a pokol folyik itt? – harsogta befelé lépdelve, miközben
két kardot húzott elő, mindkettő kíméletlen kék színben izzott.
A  pokolkutya megpróbált felállni, mikor észrevette Lincolnt.
Egy pocsolyányi vér volt a lába előtt, de ettől függetlenül harcra
készen állt.
Lincoln megelőzte, és két tiszta suhintással megszabadította a
kutyát mindkét fejétől. Gyerekjáték.
–  Itt is elkelne a segítség, légyszi – mondta Chloe. A  gyíkfark
démon vadul fészkelődött, feltehetően megérezte a végzetét.
Blake egy lángszóróval a kezében bukkant fel Lincoln mögött,
majd belobbantotta.
A démon még jobban kapálózni kezdett, kibillentve Chloe-t az
egyensúlyából. Egy utolsó mozdulattal kimászott Chloe
bakancsa alól, és a falra menekült. Lincoln lassan előhúzott egy
zacskó Skittles-t a zsebéből, a fogával felbontotta a tasakot, és
szétszórta a földön. A  színes cukorkák szanaszét gurultak
remek figyelemelterelésként, így Chloe lassan meghátrálhatott,
míg Blake a lángszóróval a kezében a démon másik oldalára
került.
Balra pillantottam, ahol Raphael a már bezárt portált
vizsgálta Shea-vel és Mr. Claymore-ral. Ha sikerült volna
megfékeznünk a gyíkfark démont, minden rendben lett volna.
Épp amikor erre gondoltam, megütötte a fülemet egy köpő
hang. Blake felé fordulva láttam, hogy a démon köpött egyet
felé, de Blake bekapcsolta a lángszórót maga előtt. A  köpet a
tűzzel találkozva hatalmas lángcsóvát küldött a mennyezet felé.
Blake kissé hátrált, Lincoln pedig közelebb rúgott pár szem
Skittles-t a démonhoz.
A  démon apró orrlyukai kitágultak, falánk fény gyulladt a
szemében. Lincoln kicsit hátrébb lépett, a démon elkezdett
leereszkedni a falról. Amikor földet ért, nyálcsorgatva
fellapátolta a cukorkákat.
Lincoln még többet rúgott felé, a démon pedig lázasan
kapkodta össze őket patkányszerű mancsaival, majd tömte a
pofájába. Egész cuki volt, amikor nem próbált megvakítani
minket savval. Lincoln kék szikrákat szóró kardjával tört előre,
Blake tüzet nyitott, Lincoln pedig egyetlen suhintással levágta a
démon fejét.
Jesszus.
Parázsló testének látványa rádöbbentett a helyzet
súlyosságára.
Lincoln hozzám fordult.
– Beszélj!
Összerezzentem. Ennyit a kivételezésről...
– Nos… – Nem akartam felnyomni Shea-t Raphael előtt, mivel
nem tudtam, Lincoln megvédené-e. Szerettem volna azt hinni,
hogy igen, de nem tudtam biztosan. Pasik előtt a csajok, meg
minden. De hazudni sem tudtam jól.
– Véletlenül nyitottam egy, a Pokolba vezető portált – vallotta
be Shea, mielőtt megszólalhattam volna.
Kétkedő pillantást küldtem felé. Még csak az hiányzott, hogy
kicsapjanak minket a suliból.
Mr. Claymore hitetlenkedve lépett előre.
– Mit tettél? Ez rendkívül magas tudású varázslat.
Shea a füle mögé tűrt egy hajszálat.
– Aha… Meglehet, hogy elolvastam egy könyvet az irodájában,
amit talán nem kellett volna… És nyilván nem a Pokolba
próbáltam portált nyitni. A  könyvtár volt a cél, vagy valami
hasonló, gyakorlásképpen a kesztyűre.
Raphael felmérte a helyszínt, majd érdeklődő pillantást vetett
Mr. Claymore-ra.
– Sokkal rosszabbul is végződhetett volna. A portállétrehozás
negyedik évfolyamos tudás – mondta Shea-nek.
Shea összerezzent, az arca elvörösödött.
–  Azt sem tudtam, hogy lehetséges portált nyitni a Pokolba.
Sosem próbáltam volna, ha tudom.
Raphael biccentett.
– És teljesen egyedül zártad be a portált?
Shea bólintott, mire Raphael és Mr. Claymore újra egymásra
néztek. Mr. Claymore biccentett.
–  Kirúgnak? – Shea még mindig a sérült karját tartotta.
Mielőbb a gyógyközpontba kell mennie.
Raphael megrázta a fejét.
– Nem, de különórát rendelek el neked Mr. Claymore-ral. Heti
egy óra, amikor időd engedi.
– Oké… – felelt zavartan Shea.
Nem volt világos, hogy ez büntetés, vagy sem. Shea sem
értette.
Raphael felmérte a termet.
– Rendben van. Állítsuk vissza a démonriasztót. Noah, kérlek,
kísérd a gyógyközpontba Shea-t. És Lincoln, értékelném, ha
felügyelnéd a terem takarítását – mutatott a halott démonokra.
–  Igenis, uram – felelte Lincoln, gyilkos pillantást vetve rám.
Mintha lehetőségem lett volna féken tartani Shea-t, mintha az
én hibán lenne, ami történt.
 Hamar kiürült a terem, csak én maradtam ott Lincolnnal és
Blake-kel.
Lincoln sietve hozzám lépett, és tetőtöl talpig végigmért.
–  Mi a fene, Bri? Meg kellene húznod magad, nem pedig
démonokat invitálni a tornaterembe!
–  Azt hiszed, előre kifundáltam ezt a mesteri tervet? –
kérdeztem csípőre tett kézzel.
Ellágyult a tekintete.
–  Dehogy, de arra belépni ide, hogy a barátnőm egy
pokolkutyával és egy gyíkfark démonnal néz farkasszemet, nem
muris. Halálra rémítettél – fogta a kezébe az arcom.
– Barátnő? – vigyorogtam.
– Hagyjuk – mondta a szemét forgatva.
Hozzáhajoltam egy futó csókra. Nagyot sóhajtva húzódott el.
– Komolyan mondom, nagyon aggódtam. Bekapcsolt a riasztó,
nem vetted fel a telefont, és nem voltál a szobádban.
Kiborultam.
Ez a beismerés megmutatta, valójában mennyire törődött
velem Lincoln. Először azt hittem, csak egy kaland leszünk, de
minden történéssel, ami közelebb és közelebb hozott minket
egymáshoz, úgy éreztem, a kapcsolatunk is egyre komolyabbra
fordul. Mint egy hosszú távú dolog.
Kinyílt a tornaterem ajtaja.
–  Atwater! Gyógyközpont! Most! – kiáltotta Noah, majd
bevágta az ajtót maga mögött.
Uff! Hív a kötelesség.
 
 19. fejezet
 

 
Noah után szaladtam a klinikára.
– Mizu? Tolongás van? – kérdeztem.
Noah megrázta a fejét.
–  Nem, de mint a gyógyító mestered, azt akarom, hogy
gyógyítsd meg Shea kezét. Fájdalmai vannak, jobb, ha sietsz.
Halálra váltam.
– Mi? Ki van csukva! Én elcseszem. Csináld te.
Csak nagyon apró dolgokat kezeltem eddig. Mint egy
begyulladt körömágy, Mrs. Greely fejfájása, Shea menstruációs
görcsei. Inkább voltam asszisztens, és nagyon jól ment a géz és
kötszer adogatása.
Noah megragadta a karomat.
–  Démonok okozta sérülések igen gyakoriak a háborús
zónában, és ha gyógyító pozíciót kapsz a seregben, tudnod kell,
hogyan gyógyíts meg egy gyíkfark démon okozta savas égést.
Elkerekedett a szemem, ahogy keresztülrángatott az udvaron.
–  Ő  a legjobb barátom. Sosem bocsátanám meg magamnak,
ha elcseszném.
Parázsló szemmel, kócos hajjal nézett rám.
 – Én is törődöm vele, tudod jól.
Azt hittem, csak haverok, akik gyakran lógnak együtt.
– Tényleg? – kérdeztem. Ez a pillanat is épp oly alkalmas volt
infót kicsikarni tőle, mint akármelyik másik.
Elmosolyodott.
–  Bírom a ribit. Nem engedi, hogy elszálljak, ezt szeretem
benne. Shea… különleges.
Komolyan leribizte a legjobb barátomat? De furcsán aranyos
módon? Úgy döntöttem, inkább a „különleges” részre
koncentrálok, mert az igazán cuki volt.
– Shea szerint egy hímringyó vagy – mondtam őszintén.
– Tudom – vigyorgott. – Így becéz.
Igen furcsa a kapcsolatuk, meg kell hagyni.
– Gyerünk, segítsünk neki! – sürgetett.
Amikor beléptünk a szobájába, Shea a falhoz szegezte Noah-t
a tüzes tekintetével.
–  Nem kell ám sietned, nem mintha haldokolnék idebent,
vagy valami.
–  Semmi bajod nem lesz – felelte szemforgatva. – Brielle fog
meggyógyítani.
Shea megdöbbent, izzadság gyöngyözött a homlokán.
– Mi? Csinált már ilyesmit?
– Nem igazán, de…
–  De itt vagyok, és én vagyok a suli legjobb gyógyítója,
mindamellett remek tanár is. – Noah Shea-re kacsintott.
–  Örülök, hogy az egód még mindig megvan és sziporkázik.
Csak siessetek. Úgy érzem, mindjárt leesik a karom.
 Jóságos ég! Összezáródnak a falak. El fogok ájulni. Nem
vagyok képes erre.
– Készen állsz? – kérdezte Noah.
– Persze – nyeltem nagyot.
A  gyógyítás első szabálya: tűnj magabiztosnak akkor is, ha
majd összepisiled magad félelmedben. Egy rettegő páciensnél
csak egy rettegő gyógyító rosszabb.
Noah mögém állt, a derekamnál fogva Shea felé tolt. Leültem
mellé az orvosi székre, amit Noah vagy más gyógyítók is
használni szoktak.
Shea tekintetében minden benne volt. Ha elcseszed a karom,
sose bocsátok meg neked.
– Menni fog, te ribi – mondtam magabiztosan.
–  Ajánlom, vagy különben meg kell hívnod egy egész doboz
Kilencedik Mennyország fánkra – nevetett.
Jó poén! Kétheti fizetésembe kerülne.
– Megdumáltuk.
Noah egy tálat ejtett a lábamhoz.
– Minek az? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
– Majd meglátod. Aktivizáld a gyógyító energiáid, a többiben
segítek majd – utasított.
Aktivizáljam a gyógyító energiákat. Nem nagy ügy.
A  tenyeremre bámultam, majd a Raphael-tetoválásomra.
Ébredj! – küldtem a gondolatot a kezem felé. Reménykedtem,
hogy sikerül, mert ezelőtt csak háromszor próbálkoztam vele.
–  Nyugi. Az  erőd magától is megjelenik majd sérülés
közelében – mondta Noah.
 Ezt tudtam.
Shea sérülése fölé emeltem a tenyerem. Megfeszült a bőröm,
azt hittem, felreped. A tenyerem kezdett felmelegedni, halvány
narancsszín fényt bocsátott ki.
–  Működik! – próbáltam nem túl izgatottnak tűnni, holott
nagyon is az voltam.
– Persze hogy működik – válaszolta lazán. Ilyen volt Noah.
A  narancssárga gyógyító fény különbözött az égiek fényétől,
amiről az órán tanultunk Freddel. Az  égi fény fegyverként is
funkcionált, ez viszont csakis gyógyításra.
–  Most az erőd segítségével mérd fel a sérülés mértékét, és
vedd át azt. Csak apránként, ahogy Lincoln is tette a
tetoválásaiddal. Könnyedén, vagy rosszabb állapotban találod
magad, mint Shea.
Aha, előszeretettel mantráltam ezt az elmúlt négy hónapban.
Apránként, ez volt a gyógyítók mottója. A  gyógyítók nem
gyógyíthattak anélkül, hogy át ne vették volna a nyavalyát.
Totálra A 22-es csapdája. Minél erősebb volt egy gyógyító, annál
komolyabb sérüléseket volt képes gyógyítani.
Ha egy kezdő megpróbálna meggyógyítani egy késszúrásban
haldoklót, saját magát is megölhetné. Noah volt a legerősebb
gyógyító mind közül, ezért oktatta ő a tudást.
A légzőgyakorlattal kezdtem. Be és ki. Belégzéskor egy keveset
magamba szívtam Shea égő fájdalmából a kezemen keresztül.
Amint szúró érzés gyúlt az ereimben, tudtam, hogy jól
csinálom.
Tágra nyílt a szemem.
 – Ez éget.
– Én egy kicsit jobban vagyok – vallotta be Shea.
Talán mégsem fogom elcseszni.
Noah a hátamra tette a kezét.
–  Nagyszerű. Csak lélegezz, a testedet erre teremtették.
A  gyógyító arkangyal vére folyik az ereidben. Gyakorlással és
koncentrációval nem létezik betegség, amit ne tudnál
meggyógyítani.
Koncentrálnom kellett volna, de Noah szavai hallatán
eszembe jutott apám.
– A rákot is meg tudjuk gyógyítani? – kérdeztem hirtelen.
Shea fészkelődni kezdett, Noah feszengeni látszott.
– A rák… nehéz megmagyarázni. Egy másik alkalommal majd
megbeszélhetjük részletesen, oké?
Tudta. Biztosan olvasta az aktámat, mert ő is olyan
szánakozóan nézett rám. Bólintottam.
Koncentrálj, te ostoba! Shea-nek szüksége van rád.
Lehunyt szemmel a másik tenyeremet is a sérülés fölé tettem.
Mélyet lélegeztem, még többet fogadtam magamba a
fájdalomból.
Ha valaki megadta volna a lehetőséget, hogy válasszak
szupererőt magamnak, nem a repülést választottam volna,
noha az is szuper volt. Nem kértem volna, hogy varázsolhassak
egymillió dollárt, pedig az is remek lett volna. Azt kértem volna,
hogy az embereknek többé ne kelljen betegségektől
szenvedniük. Végignézni, ahogy apám, a család legerősebb
tagja, csonttá és bőrré válik, hogy elveszíti a méltóságát, hogy
fájdalmában sír, örökre megváltoztatta az életem. Ha
megtanulhatnám, hogyan gyógyíthatnám a rákot, megtenném.
Ha gyakorlással erősebbé válhatok, és ez megadja a
lehetőséget, hogy Noah-hoz hasonlóan kiváló gyógyító legyek,
akkor ezt az utat választom az Akadémia után. Nem akartam
dühöngő katona lenni, démon-gyilkoló rekordokat döntögetni,
mint Lincoln. Gyógyítani akartam. És nem csak azokat, akikről
úgy gondolták, „méltók” rá. Mindenkit meg akartam gyógyítani.
Bárki, akinek fájdalmai voltak, szenvedett, megérdemelte, hogy
véget érjenek a kínjai. Egészen eddig észre sem vettem, mennyi
szenvedéllyel tölt el ez a foglalkozás.
– Lassíts, gyilkos – szólt Noah, megkocogtatva a kezem.
Kinyitottam a szemem, és hirtelen ezer nap égető sugara
árasztotta el a testem. Hányingerem támadt. Lenézve
észrevettem, hogy Shea egész karja narancssárga fényben
úszik. Az én gyógyító fényemben.
A sérülése teljesen eltűnt. Nekem köszönhetően.
Noah felsóhajtott.
– Túltoltad, épp ahogy gondoltam.
Újra felnyögtem, és a gyomromra tettem a kezem. Kerülgetett
a hányinger, ezt nem úszhattam meg.
Noah megragadott a tarkómnál fogva, és finoman lefelé tolta
a fejem a lábanmál lévő vödörhöz.
– Add ki magadból, mielőtt baj lesz.
– Mi… – Hányni kezdtem. Égető, zöld savat. Kétszer.
Mikor mindent kiadtam magamból, megtöröltem a szám, és
Noah-hoz fordultam.
 – Baszki. Hogy lehetséges ez?
Annyi kérdésem volt. Kezdésnek, hogy jutott a sav az ereimen
át a gyomromba, és jött ki belőlem anélkül, hogy bármi kárt
okozott volna?
Noah felkacagott.
–  Mondtam, erre teremtették a testedet, és őstehetség vagy.
Remélem, megfontolod, hogy a gyógyítás tudománya felé
fordulj másodévben.
Bólintottam Noah felé, majd Shea-hez fordultam.
– Ez azt jelenti, te tartozol nekem egy doboz fánkkal…?
– Nem ez volt az egyezség – felelt vigyorogva.
Noah az ágy fölé hajolva szájon puszilta Shea-t, majd pár
centire elhúzódott tőle.
–  Én állom a Kilencedik Mennyország fánkokat,
gyönyörűségem. Mennem kell megnézni, kell-e segítség
Lincolnnak. – Felállt és magunkra hagyott minket.
Shea, ajkait összepréselve, zavart tekintettel nézte, ahogy
Noah kisétál a szobából.
– Kedvel téged. Úgy értem, tényleg kedvel – cukkoltam.
–  Sosem csókolt meg a kocsiján kívül. Furcsa – ráncolta a
homlokát.
Próbáltam mély lélegzetekkel leküzdeni a hányinger utolsó
hullámait.
–  Azt mondta, fontos ribi vagy a számára, és szereti, hogy
kihívás elé állítod. – Jól értelmeztem?
Shea-nek leesett az álla.
– Ribinek hívott?
 –  Nem, nem úgy. Inkább bók volt, azt hiszem. Szereti, hogy
nem kínálod ezüsttálcán magad, vagy ilyesmi. Azt mondta,
különleges vagy. – Rémes voltam az ilyesmiben.
Shea keresztbe tette a kezét.
– Tök mindegy. Valószínűleg öt másik csajt fűz egyszerre.
– Miért nem kérdezel rá?
Shea hanyatt dőlve a plafonra meredt.
– Mert nem akarom tudni a választ.
Tagadás. Kellemes hely volt.
Bizonyára ez rossz időzítés lett volna, hogy elmondjam,
Lincoln a barátnőjének nevezett, úgy döntöttem, inkább
későbbre hagyom a témát.
– Portált nyitottál a Pokolba, haver.
– Hoppácska – húzta fel a vállát.
Álmosság telepedett rám, teljesen leszívott a gyógyítás. Shea
karjára támasztva a fejem felsóhajtottam.
– Ezért nem lehetnek cuki dolgaink. Én fekete mágiát lövellek,
te meg portálokat nyitsz a Pokolba.
Shea felnevetett, a fejemre tette a kezét.
– Kiváló tanulók lennénk az Alantasok Akadémiáján.
Felkacagtam az állításban rejlő igazságtól, ugyanakkor kissé
nyomasztó volt a gondolat.
– Nem lehetünk mind Tiffanyk – állapítottam meg.
– Nem kell a világnak több Tiffany – fűzte hozzá Shea.
És milyen igaza volt.
 
 20. fejezet
 

 
A következő hónap kis híján kicsinált. Zajlottak az események a
fronton, emiatt Lincoln két teljes hétig távol volt, akárcsak
Noah. Nem beszélhettek róla, de fél füllel meghallottam, hogy a
démoni erők aktivizálódását emlegetik, és hogy elveszítették a
város keleti határát. Lincoln Carlt jelölte ki a helyettesítésére.
Carl egy negyvenéves égi volt Michael erejével, és totál
agybajos. Halálra dolgoztatott, és nem szánakozott rajtam, ha
megsérültem.
Hazafelé sétáltam, vagy inkább másztam a gyógyközpontból,
mikor megrezzent a telefonom.
Lincoln: Itthon vagyok. Találkozzunk a lakókocsiban?
Megfordultam, és a parkoló felé vettem az irányt. Pánik lett
úrrá rajtam. Két hete nem láttam, és mindig volt egy irracionális
félelmem, hogy minden ok nélkül szakít velem. Miután hetekig
külön voltunk, és csak alkalomadtán váltottunk egy-egy e-mailt,
elég valószínű volt a félelmem.
Bekopogtam, annak ellenére, hogy volt kulcsom, hogy
öntözhessem a nyamvadt növényét, míg távol volt.
– Gyere be – motyogta.
 Beléptem, de Lincoln nem volt a nappaliban.
– Hahó! – kiáltottam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
– Hátul vagyok – kiáltott erőlködve.
Letettem a táskám, és a hálószobába mentem, ahol olyan
sokszor vesztünk el egymásban, hogy nehéz lenne
megszámolni. A  szoba, ahol reményeim szerint hamarosan
gyökeresen megváltozik az életem. Amint megláttam a hasán
kissé átvérezett kötést, elakadt a lélegzetem, és minden szexi
gondolatom elszállt.
–  Megsérültél! – rohantam oda hozzá, és leültem az ágy
szélére.
A  halántékomnál fogva magához húzott, összetalálkozott a
homlokunk. Sötét haja a homlokához tapadt, a sérülését
leszámítva pokolian dögös volt.
Mély lélegzetet vett.
– Hiányzott az illatod.
Megcsókolt. Óvatosan, nehogy a sérüléséhez érjek, fölé
emelkedtem. A kezemen támaszkodva élveztem ajkai érintését.
Egek, imádtam csókolózni vele: bizsergető volt, és csodás.
– Megsérültél – mondtam újra, majd elhúzódtam kicsit.
–  Néhány nap pihenés, és kutya bajom sem lesz. A  dolgok
kezdenek komolyabbra fordulni odakint – nézett fel a
mennyezetre.
Kérdezősködhettem volna további részletek iránt, de úgysem
válaszolt volna, így elengedtem a dolgot.
– Carl totál őrült. Feltett szándéka kicsinálni – mondtam.
Lincoln felnevetett, majd hirtelen fájdalmasan az oldalához
kapott, de pár másodpercig, amíg nevetett, felvidult az arca.
Egek, nagyon jóképű volt. Sötét, kócos hajához gyönyörű
szemek és erős állkapocs társult. Romantikus regényben lett
volna a helye, nem mellettem.
–  Úgy hallottam, egyre ügyesebben támadsz karddal repülés
közben.
– HA! Mintha valaha is bókolna nekem. Múlt héten majdnem
eltörtem a bokámat, és csak annyit mondott, kössem be, és
csináljam tovább – pufogtam. Lincoln ördögien vigyorgott. – Mi
van? – húztam fel a fél szemöldököm.
–  Engem is ő képzett ki. Én mondtam neki, hogy törjön
darabokra, majd rakjon össze.
– Lincoln! Komolyan vette, amit mondtál!
– Helyes – mondta komoran.
Néha komoly aggodalmaim vannak Lincoln ép eszét illetően.
– Tényleg csak arról szól, hogy sikerüljön a kesztyű?
Olyan hosszan hallgatott, hogy majdnem megismételtem a
kérdést.
– Nem.
Elöntött a rémület.
– Mi másról?
Nagyot sóhajtott.
– Bri, valós a veszély, hogy egy nap sikerül elrabolniuk.
Még hevesebb rémület fogott el, a szívem vadul vert.
Lincoln a könyökére támaszkodva megemelte magát.
Felnyögött a fájdalmas mozdulattól.
– Megtalálnálak. Mindig meg foglak találni. De amíg odaérek,
azt akarom, hogy meg tudd védeni magad. Nem akarom, hogy
bármelyiküknek is esélye legyen bántani, míg rád találok.
Ledöbbentem. Jesszus. Erre nem gondoltam. Hallottam
történeteket, de…
– Oké – ennyit tudtam kinyögni a rémisztő hírek hallatán.
Hagytam, hogy a gyógyító erőm elárassza a tenyerem,
megsimogattam Lincoln karját, de elkapta a kezem a
csuklómnál, és megrázta a fejét.
– Ne.
– Miért ne?
Végigsimította az állkapcsom vonalát.
– Mert soha nem akarok fájdalmat okozni neked.
Lincoln meglökte a könyökömet, amin támaszkodtam, így
rázuhantam. Megtartottam ugyan magam, mielőtt lefejeltem
volna, de csak néhány centire volt egymástól az arcunk.
A tarkómnál fogva közel tartott magához.
–  Megmentettél életem legsötétebb időszakától. Gondoskodni
fogok rólad, akármi történjen is.
Könnyek fojtogattak. Mélyen legbelül Lincoln szenvedélyes
lélek volt, és hű barát.
Maga a francos tökéletesség.
Totál belezúgtam.
Sokkolt a felismerés. Nem tudtam biztosan, mikor és hogyan
történt. Javarészt lököttek voltunk együtt, de mindent is
szerettem benne. Tudtam, ha szakítanánk, akkor is mindig
meggyőződne róla, hogy rendben vagyok. Tiszteletet és
szeretetet éreztünk egymás iránt. Civakodások sorával kezdtük
a kapcsolatunkat, ami csak összehozott minket.
Maga mellé húzott az ágyban.
– Maradj velem – mormolta.
Shea várt rám, hogy együtt gyakorolhassunk, és másnap
délutánra volt egy beadandóm, amit még el sem nagyon
kezdtem.
Ezért természetesen maradtam.
 

–  Tíz nap van a kesztyűig! Tíz nap, és eldől a sorsod – kiabálta

Lincoln az arcomba egy bal horog közben. Hihetetlen volt, hogy
túléltem az első évet az Akadémián. Nos, majdnem túléltem.
A kesztyűn a gyengék kibuknak, és csak az erősek maradnak.
Igen, a pasim szét akarta rúgni a seggem. Állandóan. Kitértem
a keze elől, majd keményen a combjába térdeltem.
–  Nem a világvége, ha elbukom, Lincoln – mondtam.
A vállamra helyezett nyomás hatalmas volt. Közel léptem hozzá,
az ágyékomat az övéhez nyomtam. – És biztos vagyok benne,
hogy akár sikerül a kesztyű, akár nem, betartatom veled, amit
ígértél.
Metsző tekintettel nézett rám, a karját leengedte.
–  Ha elbuksz, többé nem teheted be a lábad az iskola
területére. Ergo, nem fogsz az iskola biztonságot nyújtó
védelme alatt lakni. Elrabolnak majd, nekem pedig meg kell
mentenem téged. Kész katyvasz lesz az egész. Ne. Bukj. El.
Jesszus, gyorsan befelhősödött.
– Igen, uram – feleltem tisztelegve.
 – Hidd el, más előnyei is vannak a győzelemnek, amikről nem
beszélhetek. Legyen elég annyi, hogy a gyógyközpontban
éhbérért végzett munkádra nem lenne többé szükséged.
Ezzel felcsigázott. Pénz? Ha sikerül a kesztyű, pénzt kapunk?
– Figyelek. – Fenébe, a rohadék tetőtől talpig ismert. A pénz és
a Kilencedik Mennyország fánkok komoly motivációt
jelentettek számomra.
Lincoln elvigyorodott.
– Csak állj készen mindenre – jegyezte meg rejtélyesen.
Baljós mozdulattal intettem az arca előtt.
– Menni fog.
Elkomorult arccal nézett le a földre.
–  Megkérdeztem Raphaelt, felmenthető vagy-e a
megmérettetés alól.
Tátott szájjal hátráltam meg.
– Mit csináltál?! Miért tennél ilyesmit? – Mennyire megalázó!
Azt hitte, nem vagyok képes egyedül megcsinálni, és speciális
foglalkozásra van szükségem?
–  Majd én megmutatom neki, mire vagyunk képesek – kiabált
Sera a csípőmre rögzítve.
– Nyugi, csak segíteni próbál – csitítottam.
Lincoln beletúrt a hajába.
–  Nem mondhatom el, miért, de a kesztyű veszélyes.
Különösen neked.
Különösen nekem? Mi a fenét akar ez jelenteni?
–  Iskolai feladat, nem lehet annyira veszélyes – mondtam
higgadtan.
 Lincoln megrázta a fejét.
–  Majd meglátod. Csak gyakorolj, és amikor benne leszel,
használd minden erődet, a fekete nyakkendőt is beleértve.
Kedvesen „fekete nyakkendőnek” neveztük el a sötét
mágiámat, mivel fojtogatta azt, aki után küldtem. De soha többé
nem akartam újra használni, ezt ő is tudta. Töméntelen
gyakorlással a négywattos égő kezeimet felfejlesztettem húsz
wattig. Időközben rájöttem, hogy ezzel akár simán meg is
vakíthatok valakit.
– Nem akarok sötét lenni – mondtam.
A vállamra tette a kezét.
– Nem leszel, de sötét erőd is van, és ha szükséges, tudnod kell
használni.
Van benne logika.
Bólintottam.
–  Este hétkor ugyanitt találkozunk, van számodra egy
speciális edzésem. – Elindult a terem sarkában lévő edzőtáskája
felé.
– Miféle speciális edzés? Nem Carl, igaz? – Elöntött a félelem.
Soha többé nem akartam azzal a holdkórossal edzeni.
–  Nem, nem ő – kacagott Lincoln. – De valaki nagyon
különleges fog neked életmentő tudást átadni.
– Ennyire titkos? – sóhajtottam.
– Csak légy itt – nevetett még mindig.
Dobott felém egy csókot, majd magamra hagyott a
gondolataimmal.
Négy óra volt. Mivel üthetném el a maradék három órát?
  

 
Úgy döntöttem, Shea és Luke társaságában pedikűrrel töltöm
azt a három órát.
– Mikor fog már végre valamelyikőtök lefeküdni a pasijával?
Hallani akarok egy jó kis szex sztorit – szólt Luke, miközben
lime-zöld lakkot kent a lábkörmeire.
Felemeltem a kezem.
–  Kezdem azt hinni, hogy valami nem klappol Lincolnnal.
Miféle eszement srác mond nemet a szexre?
–  Egy srác, aki négy évvel idősebb nálad, aki tart tőle, hogy
fájdalmat okoz neked, és akinek sokkal több szexuális
tapasztalata van, mint neked – nevetett Shea.
–  Noah is idősebb nálad, és sokkal tapasztaltabb, mégis
naponta kétszer próbálkozik nálad.
– Inkább háromszor, ha a sextinget is számoljuk – vigyorgott
vadul Shea.
– Dobj egy csontot annak a szegény srácnak, anyuci. Ha nem
akarsz komolyabb dolgot vele, akkor meg ejtsd – grimaszolt
Luke.
Shea a vörös lábkörmeit tanulmányozta.
–  Nem tudom. Múlt éjjel nagyon fura volt. Azt kérdezte,
komolyak vagyunk-e, majd azt mondta, bármikor
kölcsönvehetem a kocsiját. Ijesztő volt.
Luke és én is lefagytunk.
–  Mégis melyik univerzumban számít ez ijesztőnek? –
kérdeztem. Muszáj négyszemközt beszélnem vele, mániája az
önmarcangolás. Nyomot hagyott a szívén, hogy apa nélkül, egy
drogfüggő anyával kellett felnőnie. Senkiben a világon nem
bízott, csak bennem, anyámban és Mikey-ban. Muszáj lesz
változtatni ezen, vagy egyedül hal meg.
– Egyelőre jó ez így. Ha visszalépne, sértetlenül távozhatok én
is – felelte Shea.
– Megértelek – felelt Luke vállrándítva.
Shea Luke-ot vizslatta.
–  Talán biszex vagyok. Úgy érzem, jobban tudok bízni egy
csajban, mint egy srácban.
– El tudod képzelni, hogy egy lány melleihez dörzsöld magad?
– vigyorgott Luke.
Elkerekedtek a szemei a meglepetéstől, és megrázta a fejét.
– Fuj.
Luke nevetésben tört ki.
– Akkor nem vagy biszex. Csak félsz, hogy összetörik a szíved.
–  Most, hogy kitárgyaltuk a nemi identitásunkat, és kiderült,
hogy mindannyiunknak vannak párkapcsolati gondjai,
mennem kell.
Elhessegettek.
Flipflop papucsban, jóganadrágban és egy régi pólóban
indultam az edzőterem felé. Az  izmaim sajogtak, mertem
remélni, hogy inkább elméleti edzés lesz, mint fizikai. Pontban
hétre értem oda, és készen álltam megölni Lincolnt, ha átvágott
Carllal kapcsolatban.
Az  ajtót kitárva elakadt a lélegzetem Michael arkangyal
láttán.
–  Hello, Brielle! – üdvözölt kedvesen. A  bőréből áradó fény
megnehezítette, hogy közvetlenül rá nézzek. El kellett
fordítanom a fejem egy pillanatra, de ahogy közeledett felém, a
ragyogás elhalványult.
–  Helló. Ha tudtam volna, hogy magával találkozom, jobban
kiöltöztem volna, uram – gyűrögettem a kinyúlt pólóm szélét.
– Az illendőség nem foglalkoztat. Légy önmagad – legyintett.
Az  izmaim minden mozdulatomra felnyögtek a fájdalomtól.
Lincoln elintézett egy edzést a legerősebb harcossal a világon?
Itt halok meg.
– Még mindig sajgok a korábbi edzésektől, de megteszem, ami
tőlem telik – mentegetőztem. A  szandálomat lerúgva támadó
pozícióba vágtam magam. A  combomra erősített tokból
előhúztam Serát és magam elé emeltem.
Michael szeme felragyogott, ajkán mosoly táncolt.
Elképesztően jóképű volt, azt beszélték, hogy nőül vett egy
embert. Igaz, ez csak pletyka volt, de látni szeretném a nőt.
– Nem, nem. Nem az a fajta edzés lesz. Azért vagyok itt, hogy
róla tanítsak neked – mutatott Serára.
– Végre én jövök! – Elmosolyodtam Sera ujjongása hallatán.
–  Mentálisan beszéltek egymással, igaz? – érdeklődött
Michael.
Idegesen harapdáltam az ajkamat. Nem igazán beszéltem
senkinek a tőrömmel folytatott beszélgetéseimről. Túlságosan is
fura volt, inkább megtartottam magamnak.
De beismerően bólintottam.
 Michael elmosolyodott.
–  A  szeráf penge egy rendkívül ritka fegyver. Eggyel sem
találkoztam még a Földön, és tudomásom sincs róla, hogy
kerülhetett ide.
Bizonytalanul, hogy mit is felelhetnék, egyik lábamról a
másikra álltam.
– Még a Fény Királyságában is ritkaságszámba megy. Csupán
néhányat láttam eddigi életem során. A  szeráfok védelmezik
vele a Teremtő trónját.
Azta! Elöntött a páni félelem. Vissza fogja kérni? Talán
véletlenül kötött ki az iskola szekrényében, és úgy gondolja,
nem kellene, hogy nálam legyen?
– Merje csak megpróbálni! – buzdult fel Sera.
Serának túl nagy volt az önbizalma. Ha Michael arkangyal
akarja a fegyveremet, nincs ellene mit tenni.
–  Ő… Ő  választott engem, és szeretném megtartani… –
Megpróbáltam, de elbuktam bátornak és magabiztosnak
hangzani.
Michael homlokráncolva nézett rám.
–  Természetesen. Sosem mernélek szétválasztani titeket.
A lelketeket kapocs köti össze. Segíteni fog véghez vinni a földi
küldetésed. Csakis a halál választhat el titeket.
Mindketten fellélegeztünk. Nem tudtam, hogy lelkileg kötődni
egy fegyverhez jó dolog-e, de mit volt mit tenni? Nem tudtam
elképzelni nélküle az életemet, akármennyire furcsán hangzik.
–  Azért vagyok itt, hogy egy negyedik évfolyamos trükköt
tanítsak: a fegyver behívást.
 – Fegyver behívás? – kérdeztem értetlenül.
Bólintott, körözni kezdett körülöttem.
–  Arra az esetre, ha elválasztanának titeket, megtaníthatlak,
hogyan hívd vissza Serát akár harminc méterről is.
Leesett az állam.
– Mint Thor pörölye?
– Kinek a micsodája? – húzta össze a szemöldökét.
Legyintettem, növekvő izgalommal.
– Nem érdekes. Szóval, hogyan működik a dolog?
Michael megállt, rám nézett, vagyis inkább belém nézett.
–  A  szeráf penge egy lélek-fegyver. Látom a te és a penge
fényét összefonódva, olyanok vagytok, akár a lelki társak.
Elkerekedett a szemem.
– Lelki társak léteznek?
–  Persze hogy léteznek – nevetett Michael. – Az  emberek
szeretik a lelki társak elméletét, de a valóságban nincs ennél
nehezebb kapcsolat. Kihívások elé állítanak, és fejlődésre
ösztökélnek, jobban, mint akármilyen más kapcsolat.
Egy becsületes arkangyallal folytattam egy francos
beszélgetést. Mindent mondj el nekem. Nem voltam vallásos, de
valamire nagyon is kíváncsi voltam. És ez az alkalom remeknek
tűnt rákérdezni.
–  Szóval… A  keresztényeknek igaza van? Úgy értem… – Nem
tudtam, hogyan fogalmazzam meg a kérdést anélkül, hogy
megsérteném.
Michael felnevetett.
–  Egy vallásnak sincs teljesen igaza. A  Teremtőt nem érdekli,
melyik utat választod, hogy megtaláld Őt, mert minden út Hozzá
vezet.
Hmm, ez alaposan összekuszálta a gondolataimat. Továbbra
sem tudtam, hogyan állok a vallás kérdéssel, de ezután sokkal
elfogadhatóbbá vált az egész.
Meg akartam kérdezni, hogy a kutyák a Mennybe kerülnek-e,
mikor felém nyúlt.
– Megkaphatom őt? – kérdezte kedvesen.
Rövid hezitálás után átadtam neki Serát.
Amint a kezébe vette, Michael arcára meglepettség ült ki.
– Káprázatos. Érzem benne az erődet.
– Hmm, király.
Michael rövid tanulmányozás után letette a tőrt a földre.
–  Kezdésként megtanulod, hogyan hívd magadhoz a földről,
közelről. – Michael elmosolyodott a zavart ábrázatom láttán. –
Csak hunyd le a szemed, nyisd meg az energiáidat, és hívd őt.
–  Te tudod, hogy miről beszél? – kérdeztem Serát. Általában
hagytam neki, hogy kezelje az ilyen helyzeteket.
–  Nem igazán, de érezlek, és érzem, hogy nem érsz hozzám.
Talán tudom úgy manipulálni a körülöttem lévő energiákat, hogy
a tieid vonzzák őket… Ha megpróbálhatnám.
Túl sok volt ez egyszerre.
– Oké, próbáljuk meg – feleltem.
Kinyitottam a tenyerem, mély levegőt vettem, aztán kifújtam,
és imádkoztam, hogy Sera ne vágja meg a kezem.
A  hideg fém hirtelen a tenyeremben landolt. Kipattantak a
szemeim.
 –  Basszus! – mondtam, aztán leesett, hogy egy arkangyal
társaságában vagyok. – Bocsi – húztam be a nyakam.
– Ezek csak szavak – mosolygott.
Igaz.
– Könnyebb volt, mint hittem – kiáltottam fel.
– Mert Sera csinálta az egészet – mondta Michael vigyorogva.
Elvette a tőrt a kezemből, majd a terem másik végébe ment.
– Nagyon jó illata van – szólt Sera.
– Mi? Nevetséges, nincs is orrod.
– És mégis érzem az illatát. Mennyei.
Oké, nem megyünk bele ebbe.
Mikor Michael a terem legtávolabbi pontjához ért, letette
Serát, majd ellépett tőle.
– Hívd magadhoz – mondta ördögi vigyorral.
Miféle angyal lel örömet valaki kudarcában? Túl sok időt tölt
Lincoln társaságában.
Szélesebb terpeszbe álltam, mindkét kezemet kinyújtottam
tenyérrel felfelé, és mély levegőt vettem.
– Oké, Sera, mutassuk meg neki, mit tudunk. Gyere hozzám –
szóltam. Úgy éreztem, mintha kutyát hívnék, de jobb volt ezt
nem elmondani neki.
Némán hallgatott egy percig, majd aggódva szólt.
–  Semmit sem tehetek, sajnálom – vallotta be. – Érzem, hogy
merre vagy, de ilyen távolból nem tudok hozzád menni.
Ezzel minden király elképzelésemnek lőttek, hogy
keresztülrepülve a termen a tenyeremben landol, a mennyezet
felé tartom, és mindezt megkoronázva fénycsóvát lő az ég felé.
 – Sera nem tudja megtenni – mondtam Michaelnek.
– De te igen – felelte.
Anyám, hosszú éjszaka elé nézünk.
Michael együttérzően nézett rám.
– Azt hallottam, nem remekelsz fénytanból. Igaz ez?
– Finoman fogalmazva – kuncogtam.
Felém sétált.
–  Az energia, a fény körülvesz minket. Ha képes vagy érezni,
bármire képes vagy. Ha megtanulod érezni Sera energiáját, és
használni a belső fényedet, hogy magadhoz hívd, nehéz lesz
távol tartani titeket egymásól.
Idegesen harapdáltam az alsó ajkam. Michael biztosan tudott
a kis… problémámról, hogy Lucifer ereje is folyik az ereimben,
és a szárnyam leginkább tőle van.
– Mi van akkor, ha nincs bennem fény?
Rajta volt a sor, hogy felnevessen.
–  Badarság! Látom benned, és a legfényesebb, amit valaha
emberben láttam.
Megdöbbentettek a szavai. Gyakorlatilag nem ember voltam,
de értettem, mire céloz.
–  Hogy? Hogyan lehetséges ez? Feketék a szárnyaim, és
fojtogató, sötét mágia áramlik a számból!
Nem érte meglepetésként az igazságbomba. Vállat vont.
– Olyan vagy, mint egy elektromos légycsapó.
– Tessék? – néztem értetlenül.
Michael a vállamra tette a kezét.
–  A  legnagyobb belső fény vonzza a legtöbb sötétséget. Ezt
soha ne feledd.
Nem is tettem. Ez volt az első alkalom, mióta megtudtam,
hogy lényegében Lucifer ivadéka vagyok, hogy valaki reményt
adott.
Talán nem is vagyok gonosz, nem arra vagyok kárhoztatva,
hogy gonosz legyek, vagy akármi is az, amitől tartottam.
Talán tényleg én vagyok a legragyogóbb fény, amit Michael
arkangyal valaha emberben látott.
Igen, ezzel együtt tudok élni.
 
 21. fejezet
 

 
Három napba telt megtanulnom magamhoz hívni Serát a terem
túlsó végéből. Michael, amit tudott, megtanított azon az
éjszakán, és a rengeteg kimerítő gyakorlásnak köszönhetően
három nappal később képes voltam megcsinálni. Nem vettem
volna rá mérget, hogy egy élet-halál helyzetben vagy egy
démonokkal teli helyiségben is sikerülne, ennek ellenére
szüntelenül gyakoroltam, mert hasznos tudás volt.
Eljött a kesztyű napja, és már kétszer hánytam. Mindig is a
gyomromra ment az idegesség, de amint kiadtam magamból,
rendíthetetlenné váltam.
Harmadjára is végeztem a fürdőszobában, és csatlakoztam
Luke-hoz, Chloe-hoz és Shea-hez a szobánkban.
– Jól vagy? – kérdezte Shea, noha tudta, mi a helyzet.
– Most már igen. Minden kijött – feleltem.
Mind megkaptuk a levelet reggel hatkor.
„Álljatok négyfős csapatokba a kesztyűn való részvételhez.
Válasszatok bölcsen. Ha egyikőtök elbukik, mind vele buktok.”
Három óra volt, az aznapi tanórákat nem tartották meg. Chloe
a vastag, hosszú fekete kesztyűjét viselte, és csuklya takarta el
égővörös fürtjeit. Behúztuk a sötétítőt az ablakon, így ő is be
tudott jönni, hogy fel-alá járkáljon.
–  Menni fog. Tudtuk, hogy csapatmunka lesz, eszerint is
gyakoroltunk – biztatott minket.
Luke rémültnek tűnt.
–  Ha egyikünk elbukik, mind vele bukunk – idézte a levelet
vészjóslóan. – Nem mehetek vissza a szüleimhez. Nem.
Nyugtatóan felemeltem a kezem.
–  Senki sem bukik el. Bízzatok bennem. Shea és én
hajléktalanná válunk, ha nem sikerül. Kitiltottak minket
Démonvárosból, és nincs pénzünk. Sok múlik nekünk ezen.
Chloe abbahagyta a járkálást.
– Ha elbukunk, biztosra veszem, hogy apám tud majd munkát
adni nekünk a klubban. Lehetünk lakótársak vagy valami.
Kissé megkönnyebbültem, és láttam, hogy a többiek is
felengednek kicsit Chloe szavai hallatán.
– Szuper ötlet – mondta Shea.
– Nem bukunk el – szögeztem le. – Luke, te erős és hatalmas
vagy, Chloe, te erős és gyors. Shea belevaló, aki Pokolba vezető
portálokat nyit és zár, én pedig repülök, csessze meg! Nem
bukunk el! – kiabáltam.
Mindenki rám nézett.
Chloe elvigyorgott.
– Ezért vezeted te a csapatot.
Sosem beszéltünk róla, hogy hivatalos vezetője lenne a
csapatnak, vagy ki lenne az az eseményen, amire készültünk.
Idegesen harapdálni kezdtem az ajkamat a gondolattól, hogy én
feleljek a sorsunkért az Akadémián.
– Egyértelműen – visszhangozta Shea, és Luke is bólintott.
Mind jéggé dermedtünk az ajtó felől érkező kopogás hangjára.
A  kesztyűig még négy óra volt. A  parkolóban kellett
gyülekeznünk, ahol majd buszra ültetnek minket, és a jóisten
tudja, hova visznek.
Luke az ajtó felé indult, de egy ugrással leköröztem. A hatodik
érzékem sikoltozott, de nem tudtam, miért.
– Várj csak! – Luke elé lépve az ajtónak dőltem. – Ki az?
–  Küldemény. Kilencedik Mennyország fánkok – felelt egy
fiatal női hang.
Átkoztam magam a paranoiám miatt, és vigyorogva ajtót
nyitottam. Egy fiatal nő állt velem szemben Kilencedik
Mennyország sapkában, kezében egy dobozzal és
üdvözlőkártyával. Luke kikapta a nő kezéből a dobozt, én pedig
a kártyát.
– Előre kifizették – mondta a nő, majd elment.
Feltéptem a levelet.
 
Sok sikert ma, bébi. Menni fog. Szeretlek,
Lincoln
 
Bébi? Szeretlek? Lincoln nem mondott ilyesmiket. Még nem
mondtuk ki a szeretlek szót, és nem hívott „bébinek”. Inkább
valami ilyesmit üzent volna:
 
Emlékezz, mit tanultál, te nő, különben kicsinállak. Sikerülnie
 kell.
L
 
– ÁLLJ! – kiabáltam épp, amikor Luke megnyalta az ujját az első
magába tömött fánk után. A  lányok épp a harapás előtt
dermedtek le. – Azt hiszem, ez egy csapda – mondtam, mire
Chloe és Shea ledobták a fánkokat.
Luke egészen zöldnek látszott, mielőtt összegörnyedve nyögni
kezdett.
– Mi a baj? – rohantam oda hozzá.
– A gyomrom! – Majd a fürdőszobába szaladt.
Az ajtó felől vihogás ütötte meg a fülem. Egy nagyon, nagyon
ismerős és bosszantó vihogás.
Tiffany.
– Kicsinálom a csajt! – indultam az ajtó felé, kiabálva.
Shea utánam nyúlva megállított.
– Ne épp a kesztyű előtt függesszenek fel. El kell engednünk.
Kitalálok egy ellenvarázslatot a betegség-varázsra, amit Luke
megevett. Engedd. El. – Shea-től ez igazán nagy szám volt, mert
ha valaki, ő mindig készen állt egy kis bunyóra.
–  Igaza van – tette hozzá Chloe. – Nincs lehetőség
kompromisszumra, hogy sikerüljön a teszt. Az  Akadémia
diákjainak mindössze 65%-a fejezi be sikeresen az első évet.
Gyűlöltem a logikát és az érveket. A  fejemben már ötször
lebirkóztam Tiffanyt, és mind remek volt.
–  Koncentráljunk arra, hogy Luke mielőbb jobban legyen –
győzködött Chloe.
 Belégzés. Kilégzés.
–  Megvakíthatom. Csak menj ki a folyosóra, és emelj fel –
biztatott Sera.
Biztosra vettem, hogy angyali fegyverhez képest egyáltalán
nem volt angyali lelkiismerete.
–  Engedjük el egyelőre – mondtam a társamnak. –  Hogy
segíthetünk Luke-on? – kérdeztem Shea-t.
Shea a fürdőszobaajtóhoz lépett.
–  Luke, több infóra lesz szükségem arról, ami történik, hogy
készíthessek ellenvarázslatot.
Mormogó hangon felelt.
– Képzelj el egy cifra hasmenést, és szorozd meg tízzel.
Shea összerezzent.
– Oké, vettem. Csak tarts ki.
Shea a szobában járkálva magában motyogott, könyveket
húzott el, és a szárított gyógynövények között kutakodott.
A  gyógyközpont természetesen zárva tartott aznap. Minden
dolgozót a kesztyűbe vezényeltek. A  tanárok nagy része sem
volt a campuson. Luke csakis tőlünk kaphatott segítséget.
– Lássuk. Chloe és Bri, menjetek el Mr. Claymore irodájába, és
kérjetek tőle 30 gramm szárított szentjánoskenyeret, 60 gramm
apró bojtorjánt és 90 gramm borbolyát. Ha nincs ott, törjetek
be, és szerezzétek meg a cuccot.
– Nincs kulcsod? Az asszisztense vagy! – lepődtem meg.
Shea megrázta a fejét.
–  Elvette, miután beleolvastam a könyvbe, és megnyitottam
azt a portált.
 Fenébe.
–  Mire lesz jó az a sok gyógynövény? – kérdezte Chloe,
idegesen fürkészve a fürdőszoba ajtaját.
– Székrekedést csinálok neki. Szó szerint.
– Haldoklom – kiabált Luke a fürdőből.
–  Megoldom! – kiabált vissza Shea. – Menjetek! – sürgetett
minket.
–  Egy kenyér, kettő borostyán, három burgonya. Meglesz! –
Mondta Chloe magabiztosan.
Shea-nek elkerekedtek a szemei.
– Jesszus, dehogy! Leírom nektek, mielőtt megölitek őt.
Shea leírta a neveket egy darabka papírra, és elindultunk az
iroda felé. Azt mondtam magamnak, ha Tiffany a folyosón lesz,
az a sors akarata, és megkapja, ami jár neki, teszek a
következményekre. De nem volt ott. Fenébe.
Jobbra fordultam a közösségi helyiség felé, de Chloe elkapta a
karomat.
– Még világos van odakint, nem mehetek ki. Erre menjünk. –
A csarnok vége felé húzott, amerre még sosem jártam.
Megfeledkeztem a napallergiájáról, és hogy milyen lehet
állandó rettegésben élni, hogy napközben nem hagyhatja el a
házat.
– Ha napfény ér… – kezdtem.
–  Pár másodperc alatt csalánkiütéses leszek, és tíz perc után
meghalok anafilaxiás sokkban – mondta teljesen természetesen,
mintha nem lenne nagy ügy.
– Egek… – motyogtam elborzadva. Nem tudtam, hogy ennyire
rossz a helyzet.
Chloe vállat vont.
–  Ez van. Cserébe kaptam erőt és sebességet. Látnod kellene,
hogyan ugrom le hat méter magasból. Szinte nem is fáj.
Szégyenlős mosolyt küldtem felé.
– Jó, hogy mindig a dolgok pozitív oldalát nézed.
Elértünk egy magas, feketére lakkozott ajtóhoz, amit egy
hatalmas hold motívum díszített. Chloe rám nézett.
–  A  családomban mindenki éjfarkas, szóval nem ráz meg a
dolog.
A  nyakában logó kulccsal Chloe kinyitotta az ajtót. Ahogy
nyikorogva kinyílt, megcsapta az orromat a nyirkos levegő
szaga.
– Igaz, hogy a járatok a föld alatt vannak? – kérdeztem, ahogy
elöntött a klausztrofóbia.
Chloe bólintott, majd megragadta a karomat.
–  Gyerünk! Luke-nak szüksége van ránk, a kesztyűig pedig
már csak három óra van.
Igen. Luke-ért. A  folyosóra léptem. Az  ajtó becsapódott
mögöttünk, teljes sötétséget hozva ránk.
–  Te látsz valamit? – kérdeztem magam előtt tapogatódzva.
Koromsötét volt odabent, még az ajtó alatt sem szivárgott be
fény.
–  Naná. Te nem? – Valahonnan magam elől hallottam a
hangját.
– Nem. – Pánikroham kerülgetett.
Chloe megragadta a karomat.
 – Tíz lépés lefelé – segített.
Lassan számoltam, ahogy lépkedtem előre. Bakker, veszettül
sötét volt.
A  folyosó végéhez érve Chloe tájékozatott, hogy már a föld
alatt vagyunk, majd magával rángatott a kacskaringós járaton.
–  Szia, Melee! – köszönt valakinek Chloe, a legnagyobb
meglepetésemre.
– Valaki van idelent? – kérdeztem. Ekkor jutott eszembe, hogy
használhatnám a telefonom zseblámpáját. Elővettem a
zsebemből és bekapcsoltam.
Egy barna hajú nő tűnt fel előttem, aki szélesen mosolygott.
– Égi – magyarázta neki Chloe.
A nő elmosolyodott.
– Isten hozott az alagutakban.
–  Umm, köszönöm – motyogtam megkönnyebbülten, hogy
legalább a falakat és formákat látom magam előtt. A  falak
égetett vörös téglából épültek, és nem voltak lámpák, amit
furcsának találtam, tekintve, hogy a villanykörte ártalmatlan az
éjfarkasokra. Feltételeztem, így óvják az éjszakai látásukat, vagy
valami hasonló.
Néhány fordulat után felmásztunk egy lépcsőn egy „Mágia
Szárny” feliratú ajtóhoz.
– Az ajtó egyenesen arra a folyosóra vezet, ahol Mr. Claymore
irodája is van – mondta Chloe.
Bólintottam, szorosan markolva a telefonom és a
gyógynövények listáját.
Chloe újra elővette a kulcsát, és kinyitotta az ajtót. Résnyire
nyitotta csak ki, mikor ismerős hang ütötte meg a fülünket.
– De uram, tavaly egy diák meghalt a kesztyűben – vitatkozott
Lincoln.
Egész testem megmerevedett, Chloe megszorította a kezem.
–  Valóban rettenetes végkimenetel. Ugyanakkor
felvilágosítjuk a diákokat a veszélyekről, és megadjuk a
választás lehetőségét, ha nem akarnak részt venni a kesztyűn –
vágott vissza Raphael.
–  De uram, ha ki tudná zárni Brielle-t… Attól tartok, a
démonok lesben állnak. A  kesztyű különösen veszélyes lehet a
számára – könyörgött Lincoln.
Jobban helyezkedtem, hogy láthassam őket. A folyosón álltak,
ahol minket leszámítva egyedül lehettek.
Raphael Lincoln vállára tette a kezét.
–  Fiam, egyszer már kérdezted, és a válaszom: nem. Tudom,
nem könnyű elfogadni, de nem mentheted meg Brielle-t a
végzetétől. A  Bukottak Serege az egyetlen, ami megóvja
Angyalvárost a démonoktól. Szükségünk van új katonákra.
Fölénybe kell kerülnünk, vagy a világ sötétségbe borul. Lucifer
naponta száz új démont kreál, és engedi őket szabadjára a
Földön, és már most túlerőben vannak. – Raphaelt a sírás
fojtogatta. Éreztem, hogy gyűlöli a saját szavait.
–  Tudom. – Lincoln legyőzöttnek hangzott. – De nem lehetne
csak úgy másodévre engedni?
Harag gyúlt lángra bennem, hogy azt hiszi, nem tudom
teljesíteni a kesztyűt.
Raphael megrázta a fejét.
 –  Ő  a legerősebb fegyverünk ebben a háborúban. Ugyanúgy
kell kiképeznünk, mint bárki mást, különben csak hátráltatjuk.
Lincoln látszólag feladta.
– Igenis, uram – felelt elgyötört hangon, majd sarkon fordult.
– Lincoln! – szólt utána Raphael.
Lincoln visszafordult, és a szívem megszakadt gyötrelemmel
teli ábrázata láttán. Csak védeni próbált engem.
–  Brielle sokkal erősebb, mint gondolod. Erősebb szinte
mindannyiunknál – vallotta be Raphael, majd az ajtó felé
pillantott, ami mögött bujkáltunk.
Hátrahőköltünk, először távolodó lépések zaját hallottuk,
majd síri csend lett.
Chloe megragadta a karom.
– Jól vagy?
A földet bámultam, kavarogtak bennem az érzelmek.
– Nemtom.
Mi a fenének voltam fültanúja? Raphael tudta, hogy ott
állunk? Úgy éreztem, hogy tudta.
A  gondolat, hogy Lucifer naponta száz új démont kreál,
valósággal megbetegített. Démonvárosban felnőve velünk nem
kötekedtek sokat, de tudtam, hogy rendszeresen támadják
Angyalvárost, és más civileket.
– Apám szerint Lucifer addig nem áll meg, míg mindannyian
démonhoz kötöttek nem leszünk – suttogta Chloe.
Amilyen én is voltam. Amilyen anyám is.
–  Ez nem fog megtörténni – mondtam vicsorogva. Akkor
először, mióta tudtam a próféciáról, reméltem, hogy valósággá
válik. Semmit sem szerettem volna jobban, mint megölni azt a
förtelmet. Feltételezve persze, hogy ez lehetséges.
– Gyerünk, Luke számít ránk – mormoltam.
Amikor elértünk Mr. Claymore irodájához, természetesen
zárva volt. De erős vállával Chloe könnyedén leemelte az ajtót a
zsanérokról. Gyorsan összeszedtük, amire szükségünk volt, és
hagytunk egy cetlit, amin elmagyaráztuk, hogy vészhelyzet
adódott, és megtérítjük az ajtó árát.
Amikor végre visszaértünk a szobába, Shea a fürdő ajtaja
előtt grimaszolt, és Luke obszcén kiáltozását hallgatta.
–  Kicsinálom! Kitépem minden szál haját, és azzal fojtom
meg! – kiabált Luke.
Ha Tiffany túléli a kesztyűt, alapos elpáholásra is biztosan
számíthat.
– Itt vagyunk – kiabáltam be Luke-hoz. Reméltem, hogy Shea
ötlete működni fog, és Luke összeszedi magát a kesztyűig. Már
hivatalosan is őt választottuk csapattársnak, és nem hagyom,
hogy kudarcot valljon.
Shea megvizsgálta a gyógynövényeket.
– Remek munka.
Chloe-val megnyugodtunk, hogy a jó növényeket hoztuk el.
Shea munkához látott. A  növényeket egy mozsárban
megtörte, majd kristályokat lebegtetett felettük. Azután lila fény
áradt a kezéből, és füstfelhő robbant ki a mozsárból. Miután a
füst szertefoszlott, átkukucskáltam a válla fölött, és egy lila
cukorkát láttam a mozsárban.
Azta! Mágusnak lenni nagyon menő volt.
 –  Egy hétig nem fog WC-re menni, de nem tudtam jobbat
kitalálni – magyarázta Shea.
– Csak csináld, a többit később kitaláljuk – bólintottam.
Holnap majd adunk neki szilvalevet.
Shea az ajtó alatt begurította a cukorkát.
– Edd meg. Megfékezi a varázslatot.
– Hála az égnek! – felelt Luke alig hallhatóan.
Vártunk. Néhány perccel később hallottuk, hogy megnyitja a
csapot, majd az ajtót is kinyitotta. Luke verejtékben úszott,
sápadt volt, és mintha legalább három kilót fogyott volna.
–  Kajára van szükségem. És amint visszatért az erőm,
megkeresem Tiffanyt. – Remegett a hangja.
–  Szörnyű dolog, tudom, de kihallgattuk Raphael és Lincoln
beszélgetését, és a kesztyű nem tűnik sétagaloppnak. Tavaly
meghalt valaki. Koncentráljunk arra, hogy minél jobban rendbe
jöjjél, Tiffanyt majd elintézzük, miután sikerült a kesztyű –
biztosítottam.
Keresztbe fonta a karját, megfeszített állával irtó dühösnek
tűnt.
– Legyen – mondta egy pillanatnyi szünet után.
Shea kérdőn nézett rám, de nem tértem ki a részletekre.
A  kesztyű, úgy tűnt, a Bukottak Seregéhez való csatlakozásra
készít fel minket, és egészen valóságosnak látszott. Nem
gyakorlatnak.
Értékeltem Lincoln próbálkozását, hogy megpróbál megóvni,
de ahogy Raphael is mondta, nem kivételezhet velem. Hosszú
távon nem volna kifizetődő számomra.
Ideje volt szembenézi a kesztyűvel.
 
 22. fejezet
 

 
Miután Luke bekajált egy kupac oldalast és fél tucat bucit,
sokkal jobban nézett ki. Azt mondta, a gyomra gyakran görcsöl,
de aztán ez elmúlt, ami igazán jó jel volt.
A  parkolóban várakoztunk, egy hatalmas fehér selyemsátor
alatt. Egy kis színpadot is felállítottak, amit Michael arkangyal
foglalt el. A területet száznál is több katona fogta közre, Lincoln
is köztük volt. Elképesztően jóképű volt a fekete
egyenruhájában. Az  égi örökségét jelző szárnyas jelvény a
rangját jelző négy csillaggal büszkén ragyogott a mellkasán.
Körülbelül százötvenen jártunk az első évfolyamba. Mind
összegyűltünk, fegyverekkel felszerelve bizonytalanul álltunk a
sátor alatt a speciális Bukottak Akadémiája egyenruhánkban,
találgatva, vajon mit is tartogat számunkra a kesztyű.
Michael a színpad szélére lépve kitárta a karját.
–  Köszönjük, hogy megjelentetek az évzáró vizsgán, ami
kiérdemelte a kesztyű nevet. – Mikrofon nélkül beszélt, a hangja
mégis bejárta a sátor minden szegletét.
Abbahagytunk a beszélgetést, és elragadtatottan figyeltünk.
– Még nem szóltunk róla, de a kesztyű valójában egy felvételi
a Bukottak Seregébe – jelentette ki.
A  diákok sugdolózni kezdtek, és a minket körülvevő
katonákat pásztázták.
Michael megvárta, míg mindenki elhallgat, majd folytatta.
–  Egy évtizeddel ezelőtt, amikor megalapítottuk az
Akadémiát, a cél az volt, hogy megtanítsunk titeket az erőtök
használatára, és így küldjünk benneteket a nagyvilágba, de
ahogy a démonok egyre több és több területet foglaltak el, ez a
törekvésünk megváltozott. Most a túlélésért küzdünk, és az
igazság az, hogy az iskola katonai akadémiának épült.
Az  emberek újra suttogni kezdtek. Nem tudtam, miért értek
sokként Michael szavai, de így volt.
– Az Akadémia sikeres elvégzése után munkát ajánlottunk az
egykori diákoknak a seregben, démonok ellen harcolhattak,
védelmezve az emberiséget – folytatta. – De többé nem
várhatunk négy évig, hogy lediplomázzatok, és csatlakozzatok
hozzánk. Hét esztendővel ezelőtt előálltam a kesztyű, egy
katonai alkalmassági teszt ötletével, amit, ha sikeresen
teljesítetek, beállhattok a Bukottak Seregébe, mint újonc
sorkatonák.
Hűha! Csatlakozunk a sereghez? Ma? Tizenkilenc évesen?
Michael felemelte a kezét.
–  De természetesen nem kötelező. Ha valaki nem szeretne
csatlakozni a sereghez, hogy segítsen megfékezni a démonok
sokaságát, most azonnal szabadon távozhat. De aki távozik,
nem kezdheti meg a másodévet az Akadémián, mivel nincs
kapacitásunk a civilek képzésére. De ideiglenes szállást és
munkaközvetítő segítséget biztosítunk, remélve, hogy ezzel is
segíteni tudunk titeket, hogy az új erőitek birtokában kilépjetek
a nagybetűs életbe. Bízunk benne, hogy az itteni egyéves képzés
alatt elegendő tudásra tettetek szert, hogy a legújabb
készségeitekkel elkezdhessétek az életeteket.
Mindenki a szomszédjához beszélt, és meglepődve nézett
körbe a teremben.
Shea felém fordult.
–  Szóval, ha sikerül a kesztyű, csatlakozunk a Bukottak
Seregéhez?
Nagyot nyelve Lincolnra néztem. Biztatóan bólintott. Ha lett
volna lehetősége beszélni velem, azt mondta volna, hogy a
sereghez való csatlakozás a lehető legbiztonságosabb lépés.
– Úgy hiszem, igen – feleltem.
Chloe lehúzta a csuklyáját. Most, hogy koromsötét volt, és a
sátor alatt álltunk, nem volt mitől tartania.
–  Ötéves korom óta csatlakozni akarok a sereghez. Totál
benne vagyok.
Luke bólintott.
–  A  sereg mentette meg az unokatesómat. A  határnál éltek,
amikor démonok támadtak a farmjukra, de a sereg
visszaszorította őket. Szóval, részemről is totál oké.
Shea komoly tekintettel nézett rám.
– Veled vagyok. Akárhogyan is döntesz, követlek.
Sosem foglalkoztatott a Bukottak Seregéhez való csatlakozás
gondolata. Azt hittem, hétköznapi egyetemista leszek, aztán a
dolgok majd kiforrják magukat. Shea ábrázata egyértelműen
arról árulkodott, hogy csatlakozni szeretne. A  sereg katonáit
megfizették, kocsit és lakást kaptak. Anyagi megfontolásból a
csatlakozás volt a legokosabb döntés. Erkölcsileg is
helyénvalónak tűnt. Az  Angyalvárosban eltöltött néhány
hónapban jól láttam, milyen károkat okoznak a démonok,
hogyan tartják rettegésben az ártatlanokat.
– Csináljuk! – mondtam, mire Shea elvigyorodott.
Michael megköszörülte a torkát.
– Aki a távozás mellett döntött, kérem, vonuljon a sátor hátsó
részébe, hiszen a beszélgetés további része már nem tartozik rá.
Aki a maradás mellett határozott, készüljön fel rá, hogy ma este
igazi démonokkal kell harcolnia.
Ennek hallatán többen választották a sátor hátsó részét, ahol
Rose, az iskola varrónője kivezette őket. Legnagyobb
megdöbbenésemre Tiffany maradt.
Miután körülbelül húsz diák távozott, Michael ismét
mindannyiunkhoz szólt.
–  Megtisztelő számunkra, hogy ti, bátor diákok itt vagytok
velünk ma este. A  kesztyű minden, az Akadémián megszerzett
tudásotokat próbára teszi. Mindenki számára kijelölünk egy
hadnagyot, aki részletesen elmagyarázza, mi vár rátok, és
figyelemmel kíséri a tesztet. Ezután alá kell írnotok egy
lemondó nyilatkozatot. Ez a teszt kiszűri a gyengéket az
erősektől. Sok szerencsét, és Isten legyen veletek!
Kezdett felemészteni a félelem. Talán nem is akartam
önzetlen harcos lenni a Bukottak seregében, menteni az
ártatlanokat a démonoktól. Talán csak egy hétköznapi polgár
akartam lenni, élni az életemet, lemondások nélkül.
–  Menni fog ez nekünk. Erre gyakoroltunk, és Brielle kitűnő
csapatkapitány. – Chloe mindig tudott valami pozitívat
mondani.
–  Tökre – értett egyet Shea. – Azt hallottam, hogy a seregben
mindenki havi juttatást kap, még a suli mellett is.
Luke felkacagott.
– Jó tudni, hova húz a lojalitásod.
– Nem szégyellem a zöldhasú iránti szerelmemet – vont vállat
Shea.
Én nem szóltam egy szót sem, csendben elmélkedtem az
elkövetkezendő három évről és a továbbiakról. Ha nem
ragadom meg ezt a lehetőséget, ezt az „állásinterjút”, mihez
kezdhetnék az életemmel? Ki venne fel egy égit fekete
szárnyakkal? Feltehetőleg a démonok elrabolnának és
végeznének velem.
Nagy levegőt vettem, és a bakancsomon lévő tokjában pihenő
Serát szólítottam.
– Velem vagy? – kérdeztem.
Gyorsan és magabiztosan válaszolt.
–  Menni fog – mondta olyan lelkesedéssel, amiről azt
kívántam, bárcsak bennem is megvolna.
Itt volt az ideje buzdítani a csapatom.
– Csináljuk! A kesztyű a csicskánk ma este – nyújtottam előre
a kezem eltökélt vigyorral. Chloe azonnal a kezemre tette a
kezét, Luke és Shea pedig követték a példáját. – Legrosszabb
esetben életünk végéig csaposkodunk Chloe apjának klubjában
– mondtam.
Luke felhúzta a szemöldökét.
–  Cicám, legrosszabb esetben ma este démoneleség lesz
belőlünk.
Elsápadtam.
– Háromra: Bukottak Akadémiája. Egy. Kettő. Három.
– Bukottak Akadémiája! – kiabáltuk egyszerre.
Mindenki úgy bámult ránk, mintha gyagyások volnánk.
Kapják be. Erős csapatom van, remek bajtársakkal. Csapjunk
bele!
–  Brielle Atwater és csapata! – kiáltott Lincoln a távolabbi
falnál lévő pozíciójából. Mappát tartott a kezében. Fenyegető
látványt nyújtott, derekán a kardjával és pisztolyával.
Lassan odasétáltunk hozzá. Egy másik csapat is állt előtte, és a
gyomrom felfordult, mikor megláttam, hogy Tiffany csapata az.
Amikor elértünk hozzá, Lincoln biccentett felénk.
–  Lincoln Grey hadnagy vagyok, én felelek a kiképzési
tesztjeitekért. Az a feladatom, hogy biztosítsam, senki nem sérül
meg, de a ti feladatotok teljesíteni a tesztet.
Tiffany kihúzta magát, szeméből büszkeség sugárzott, mintha
nem rémült volna halálra legbelül. Talán nem is.
Lincoln lopva egy-egy pillantást küldött felém, de az arca
szigorú maradt.
–  Négyfős csapatokban versenyeztek, és alsórendű démonok
négyfős csapatával kell megküzdenetek, hogy teljesítsétek a
tesztet – folytatta.
A  másik csapat tagjai megdöbbentek, Tiffanyt is beleértve,
mire Lincoln bólintott.
– Ahogy mondtam. Angyalváros határain kívülre megyünk, a
háborús zónába, ahol elhagyatott házakban a héten elfogott
démonokat csoportosítottuk össze. Nem mondjuk el a
diákoknak idő előtt, ezzel csökkentve a démonok esélyeit a
lesből támadásra. Amikor aláírtátok a lemondó nyilatkozatot,
egy varázsütésre megszűnik a jogotok, hogy a kesztyű
részleteiről beszéljetek. Nem figyelmeztethetitek a jövőbeni
diákokat, és nem adhattok el titkokat Démonvárosnak. Ha
elfogadjátok a feltételeket, itt írjátok alá a véretekkel. További
részletekről majd a buszon tájékoztatlak titeket.
Miért imádják ezek annyira a vért?
Lincoln mindenkinek adott egy nyilatkozatot. Amikor
átnyújtotta az enyémet, a kezünk súrolta egymást, a tekintetünk
összekapcsolódott. Lincoln arcára kiült az aggodalom. Némán
próbáltam elmondani neki, hogy minden rendben lesz, de nem
voltam benne biztos, hogy tényleg így lesz-e.
A  nyilatkozaton nyomtatva szerepelt a nevem. Ahogy
olvastam, és átfutottam a „halál nem kizárható” szavakon, az
ujjamat a mappa szélére rögzített apró tűbe nyomtam, majd a
papírhoz szorítottam, és visszaadtam Lincolnnak a mappát.
Miután mindenki aláírta a papírokat, Lincoln egy zömök,
vörös hajú nőnek adta a mappákat, aki tisztelegve vette át őket.
Lincoln ismét felénk fordult.
–  Szálljatok fel a négyes számú buszra. Ott találkozunk, és
elmondom a szabályokat – mondta.
–  Buszokhoz vezető út erre! – kiabált a sátor hátuljából egy
idősebb, nagydarab katona a seregből.
Elindultunk a busz felé, mikor Lincoln elkapta a kezem.
–  A  varázserőmet felfüggesztették néhány órára. De el
akartam mondani, hogy az épületeket katonák veszik körül. Egy
szavadba kerül, és véget vetnek a gyakorlatnak. Ne hősködj!
– Nem hiszed, hogy képes vagyok megcsinálni? – kérdeztem.
Ez fájt. Nagyon. Elkomorult az arca.
–  Nem, egyáltalán nem erről van szó. Amióta csak
megismertelek, démonok vadásznak rád. Úgy hiszem, komoly
esély van rá, hogy a démon, akivel szembekerülsz, felismer és…
Nem tudom. Talán csak paranoiás vagyok. Légy óvatos, oké?
A  sereghez való csatlakozás a legbölcsebb lépés számodra, de
ha úgy érzed, veszélyben az életed odakint, lépj vissza, oké? –
Közelebb hajolt, de aztán meggondolta magát. Végtére is a
katonatársaival tömött teremben voltunk.
Visszalépés alatt azt értette, inkább bukjak el. Esélytelen volt,
hogy ezt megtegyem.
Karba font kézzel, a legmagabiztosabb tekintettel néztem
rajta végig.
– Kurva élet, hogy sikeresen teljesíteni fogom a tesztet.
Lassú mosolyra húzódott a szája.
– Ez az én csajom – kacsintott.
Három kacsintás. Gyűjtöttem őket, és az emlékezetembe
zártam mindet.
A  négyes számmal jelzett fekete buszhoz siettünk. Legalább
két tucat másik busz állt még a parkolóban.
Amint felléptem a buszra Lincolnnal, vagy nyolc katonát
szúrtam ki, akik leghátul foglaltak helyet. Felismertem közülük
Chloe bátyát, Donnie-t. Tudtam, hogy Lincoln dandárjához
tartozik. Valószínűleg mindketten kérték, hogy az én
csapatomat felügyelhessék. Egy gyors pillantás Luke-ra elárulta,
hogy teljesen kikészült, hogy egy buszon kell ülnie Donnie-val.
Miután leültem Shea mellé, a busz elindult.
Tényleg megtörténik.
Sosem voltam még Angyalváros vagy Démonváros határain
túl. A  háborús övezet kész káosz volt, legalábbis amiket
hallottunk róla. Napi szinten gyilkolták az embereket, élelem
alig akadt, a démonok folyamatos támadásokat intéztek az
ártatlanok ellen. Nemi erőszak, gyilkosság és isten tudja, mi
történt még arrafelé rendszeresen. Démonvárosban felnőve a
démonok valamelyest civilizált oldalát ismertük meg. Nem
támadtak a saját fajukra vagy a saját területükön, így minden,
ami rám várt, újdonságként ért.
Miután Lincoln befejezte a beszélgetést a sofőrrel, felállt, és
lenézett ránk.
– Kezdjük! A két csapatkapitány emelje fel a kezét – kiabálta.
Idegesen a levegőbe emeltem a karom, és a másik csapat felé
néztem, akik természetesen Tiffanyt választották vezetőnek.
A fénymágus jelvénye ragyogott az egyenruháján.
Ribanc.
Imádkoztam érte, hogy Shea kifőzzön egy adag
hasmenésfőzetet, amitől felrobban a segge.
Lincoln biccentett valaki felé a busz hátuljában, mire egy
huszonéves, barna hajú nő Tiffany mellé lépett. Felismertem a
tengerpartról, de nem tudtam a nevét.
–  A  kapitányok kapnak egy mágikus eszközt. Ha úgy ítélik
meg, hogy a gyakorlat túl veszélyessé vált, csak meg kell
nyomniuk a gombot, és a csapatom azonnal érkezik, hogy
megmentse a napot. De ebben az esetben az egész csapat
elbukja a kesztyűt, úgyhogy javaslom, csak akkor nyomjátok
meg, ha valaki életveszélybe kerül.
Idegesen egymásra néztünk a többiekkel, és észrevettem,
hogy Lincoln csuklóján ugyanilyen kütyü van.
Lincoln megkapaszkodott a busz tetejében lévő
fogódzkodóban, amikor fordultunk, és elindultunk a városból
kivezető úton.
–  Mindent, amit a Bukottak Seregében teszünk, egységesen
tesszük. Csapatként. Ha nem vagy csapatjátékos, nincs helyed a
seregben. – Lincoln Tiffanyra pillantott.
HA! Ezt neked!
– Nyolc alsórendű démon van egy elhagyatott ipari épületben.
Négy-négy mindkét csapatnak. Az  Akadémián megszerzett
minden tudásotokra és csapatmunkára lesz szükségetek, hogy
végezzetek velük.
Oldalra nézve láttam, ahogy Tiffany arcából kifut a vér.
Valószínűleg még sosem ölt démont. Egyikük sem. Nem mintha
nekem szerepelt volna egy is a listámon, de majdnem
kicsináltam Shea főnökét, és harcoltunk azokkal a démonokkal
az edzőteremben is, így sokkal felkészültebbek voltunk a
többieknél.
– Ha mind a néggyel végeztetek, elhagyhatjátok az épületet, és
csatlakozhattok hozzánk. A  sérülteket az orvosi sátorba
küldjük, és ünnepelünk – magyarázta tovább Lincoln.
Tiffany vigyorogva pacsizott a nyájával, mintha máris
nyertek volna.
A busz hamar elérte a város határát. Az ominózus betonfalak
őrszemként emelkedtek az éjszakában.
– Még valami. A kesztyűért nem éri meg az életeteket adni. Ha
úgy érzitek, valaki a csapatból halálos veszélyben van,
nyomjátok meg a gombot. Senki nem halhat meg a felügyeletem
alatt. Felfogtátok? – Mindannyiunknak mélyen a szemébe
nézett.
Mind bólintottunk válaszként.
–  A  helyes válasz az „Igen, uram, igen!” – jegyezte meg
Lincoln önelégülten.
A francokat! Fogadjak parancsokat tőle, és kezdjem el „uram”-
nak hívni?
Mindenki más kiabálta „Igen, uram, igen”, míg én csak
motyogtam. Komoly fenntartásaim voltak az ilyesmikkel, ami
bizonyára nem válna hasznomra a seregben. Mindenképpen
dolgoznom kell az ügyön.
Áthajtottunk az egykori kaliforniai Burbank városán.
Próbáltam nem hüledezni az elhagyatott házak, a megégett
falak, hátrahagyott kocsik és felperzselt fű látványától. Néhány
katona zseblámpával járőrözött az utcákon, de őket leszámítva
minden kihalt volt.
A  távolból érkező hatalmas robbanás hangjára mind
összerezzentünk.
 –  A  démonok szeretnek robbantgatni. Majd hozzászoktok.
A  város ezen része meglehetősen elhagyatott, szóval
mondhatjuk, hogy biztonságos, de úgy húsz kilométerre innen
aktív háborús övezet húzódik – jegyezte meg Lincoln.
–  Élnek odakint emberek? – kérdeztem szörnyülködve, és
hirtelen szuperhálás voltam az Akadémia nyújtotta kényelmes
életért.
Lincoln bólintott, kinézve a leégett otthonok pusztaságára.
– A legtöbbjüknek nem volt elég pénze, hogy elmenjen. Aztán
felhúzták a falat Angyalváros köré, és elkezdték benépesíteni.
Mire úgy döntöttek, hogy csatlakoznak hozzánk, a démonok
elfoglalták a területet.
Szentséges ég! Csapdában vannak odakint? A puszta gondolat
is megbetegített.
A  busz megállt egy elhagyatott ipari épület parkolójában,
aminek az oldalára egy hatalmas négyes számot festettek.
Négyszintes épület volt, néhány ablaka kitört, és a tető is
beszakadni látszott.
–  Megjöttünk. Egy régi varroda. Egy nagy lépcsősor választja
ketté az épületet. Tiffany csapata megy balra, Brielle csapata
pedig jobbra. Úgy egy órája szabadon engedték bent a
démonokat, viszont varázslat köti őket, így sem az ajtókon, sem
az ablakokon nem tudnak távozni. Szóval tutira dühösek
lesznek – mondta Lincoln.
Nagyszerű.
Lincoln hagyta el a buszt elsőként.
Felálltam, és a csapatomhoz fordultam.
 – Duplán ellenőrizzétek a fegyvereiteket, és győződjetek meg
róla, hogy minden cipzár a helyén legyen, ha még egy gyíkfark
démonnal találkoznánk. – Bólintottak, ügyelve rá, hogy ne
látszódjon a bőrük, ahol nem muszáj.
Tiffany a szemét forgatva állt fel.
– Nyomás! Ne csesszétek el! – ugatta a csapatának.
A  három csapattársa felugrott, és elmasírozva mellettünk
követték őt.
Luke összerándult, és ökölbe szorította a kezét, mikor Tiffany
elment mellette.
– Ne aggódj, megkapja, ami jár neki – suttogtam Luke-nak.
Luke mély lélegzetet vett, bólintott.
Mind kiszálltunk a buszból nyomunkban a katonákkal.
Fegyvereikkel a kezükben alakzatba álltak az épület körül, és le
nem vették róla a szemüket. Felnéztem az egyik ablakra, és egy
árnyat láttam elsuhanni előtte.
Lincoln egy katonai zsákot dobott a lábamhoz, egy másikat
pedig Tiffany elé.
– Fejlámpák, fényrudak és lámpák. Nincs áram az épületben.
Csodás. Kibaszottul fantasztikus.
Letérdeltem, áttúrtam a zsákot, kiosztottam a csapatomnak az
eszközöket, majd felvettem egy fejlámpát, és két fényrudat a
nadrágom oldalzsebébe tettem. Karabinert használva az
oldalamhoz rögzítettem egy lámpát.
– Luke. Elő a szörnnyel. Teljes harci díszben akarok bemenni
– utasítottam, mire bólintott.
Lincoln halvány mosollyal nézett rám.
 – Helyes lépés.
– Köszönöm, uram – emeltem meg a szemöldököm.
Lincoln még jobban elmosolyodott. Egek, annyira jóképű.
Miért nem vette még el a szüzességemet?
– Elkezdhetjük végre? – kérdezte Tiffany keresztbe tett kézzel.
Talán odavághatnék neki a gyakorlat közben, mintha baleset
érte volna.
– Akkor kezdjük, ha azt mondom – csattant fel Lincoln.
A  csapatom minden tagja szélesen vigyorgott Lincoln szavai
hallatán.
Tiffany álla leesett a váratlan reakciótól, majd hátat fordított
Lincolnnak.
Egyértelmű volt, hogy Lincoln semmit nem akart tőle, és jobb
lesz, ha Tiffany ezt mielőbb megérti. A családjaik talán barátok
voltak, de ezzel véget is ért a történet.
Luke a busz túloldalára ment, hogy átváltozzon. Észrevettem,
hogy Chloe bátyja, Donnie elhagyta a bejáratnál kijelölt helyét.
–  Sok sikert, hugi – mondta Donnie Chloe-nak, miközben
megölelte. Donnie über jóképű volt, és a legkevésbé sem volt
nőies a viselkedése, Luke mégis esküdözött, hogy tutira meleg.
Azt hiszem, ez jó lecke a sztereotípiákat illetően.
– Köszi – mosolygott Chloe. – Anya kérte, hogy tartsd rajtam a
szemed? – tette csípőre a kezét.
Donnie huncut mosollyal nézett a húgára.
– Persze hogy ő.
Chloe felkacagott.
– Nos, nagyszerűek leszünk. Szuper csapatom van.
 Luke előlépett a busz mögül. Hatalmas barnamedve alakja az
óriási, fekete csavart szarvakkal mindig egyszerre töltött el
csodálattal és hozta rám a frászt.
Donnie végigmérte Luke-ot.
– Igen, azt látom – értett egyet Chloe-val.
Luke-hoz lépve egy fejlámpát erősítettem az egyik szarvára.
– Mindenki készen áll? – kérdezte tőlem Lincoln.
Bólintottam. Most vagy soha. Vagy katona leszek a Bukottak
Seregében, vagy csapos Chloe apjának klubjában, vagy… halott.
Lincoln utasítást adott a csapatának, akik azonnal
készenlétbe helyezték a fegyvereiket, és támadóállásba vágták
magukat. Szemmel láthatóan készen álltak rá, hogy a
másodperc töredéke alatt behatoljanak az épületbe, és
megmentsék a valagunkat, ha kell. Lincoln az acélajtóhoz lépett,
és szélesre tárta. Felkavarta a gyomromat a mindent beborító
sötétség.
Tiffany a fenekét rázva lépett Lincolnhoz, aki egy kulcsot
adott át neki.
–  Maradjatok a bal oldalon. Sok sikert, és ne feledd
megnyomni a gombot, ha szükséges.
Tiffany szemforgatva megragadta a kulcsot.
– Hagyd meg a felmentő sereget Sátánkának, mi megleszünk.
– Azzal a csapat besétált az épületbe.
Ahányszor kinyitotta a száját, az iránta érzett gyűlöletem
egyre mélyebb és mélyebb lett, akár egy barlang.
Én következtem. Egy utolsó mély lélegzettel elvettem a
kulcsot Lincolntól. Felnéztem rá, amikor egymáshoz értek az
ujjaink, és azt kívántam, bárcsak megcsókolhatnám.
– A csuklópántban GPS-nyomkövető van, szóval…
– Minden rendben lesz. Hamarosan találkozunk.
Bólintott, és elhúzta a kezét, az ábrázata alapján nem győzték
meg a szavaim.
–  Na, csináljuk! – mondtam a csapatomnak, és beléptem a
sötétségbe.
Egy maréknyi elsőéves diák készült kicsinálni négy démont.
Sima liba.
 
 23. fejezet
 

 
Amint kinyitottam a jobb oldali ajtót, megütötte a szag az
orromat. Kén és olaj. Démonok.
–  Sok sikert, Sátánka! – hallottam Tiffany nyávogó hangját,
mielőtt a csapattársaival bement a számukra kijelölt ajtón.
–  Nézz a hátad mögé, ribanc – sziszegte Shea, Luke pedig
morogva támogatta. Velőtrázó, rémisztő medvemorgással.
Tiffany megrémült egy pillanatra, aztán bevágta az ajtót
maga mögött.
–  Hű, szuper. Látom, az agresszió felszínre tört. Most
szabadítsuk rá a bent lévő négy démonra is – mondtam Shea-
nek, majd belöktem az ajtót.
Luke lekörözve engem elsőként rontott be az ajtón. Fejét
lehajtotta, készen állt bármit felöklelni, ami az útjába kerül.
A  fejlámpája bevilágította a termet, de poros, roskatag
varróasztalokon kívül nem láttam mást. Chloe ment
másodikként, mellette Shea. Utolsóként becsuktam, majd
kulcsra is zártam az ajtót magam mögött. Nem akartam, hogy
bármelyik dög kiszökjön, és elbukjuk miatta a tesztet.
Mágikusan zár, vagy sem, nem kockáztattam.
 Levettem a karabinerrel derekamhoz erősített lámpát, és a
terem közepébe gurítottam.
– Ott! – kiabálta Chloe, jobbra mutatva. A kis dög elbújt a fény
elől, de egy pillanatra láttam denevérszerű szárnyait.
–  Egy perzselő démon! – kiabáltam, mire Chloe
keresztülvágott a termen, mint egy zsákmányát üldöző sas.
A  perzselő démonok tüzet okádtak. Ha egyszer elkezdték,
addig abba sem hagyták, míg az egész hely lángokban nem állt.
Az  egyetlen gyengéjük, hogy lényegében vakok voltak, és
szuperlassúak.
Chloe elég gyors volt, hogy elterelje a figyelmét, jobbról
felzárkózva mellé. Amikor a démon meghallotta Chloe
közeledtét, tűzcsóvát küldött a levegőbe, három méterre onnan,
ahol Chloe valójában állt. Észre sem vette, mikor Chloe utolérte,
és az egyik szárnyánál fogva a földre rántotta. A  démon
üvöltözve csapkodott Chloe lába alatt. A kis féreg tüzet köpött a
régi fapadlóra, de semmi sem kapott lángra, és Luke máris
Chloe mellett termett. Chloe segítségével Luke-nak sikerült a
szájába vennie a denevérszerű perzselő démont, majd vadul
rázni kezdte a fejét, mindaddig, míg nem hallottuk a démon
nyakának reccsenését.
Tudtam, hogy még három másik démon vár ránk, így nem
igazán foglalkoztam a perzselővel. Luke és Chloe elintézték.
Körbefordultam, és felmértem a terepet. A helyiség eleje nyitott
volt, és a varróasztalokkal teli főterembe vezetett, de a Luke és
Chloe mögött lévő hátsó rész valamiféle irodának tűnt, egy
másik lépcsősorral.
 Luke felpillantott az áldozata fölül, mire odaléptem hozzá, és
megpaskoltam kerek hátsóját.
– Jó fiú! – dicsértem meg.
Luke közelebb lépett hozzám, és a fejével megbökte a
lábamat.
–  Jól van, jól van – nevettem. – Bocsi. Remek munka volt, te
vadállat.
Gyűlölte, ha valamiféle háziállatként kezelték, de nem
tudtam, hogyan beszéljek hozzá, mikor állati alakban volt.
–  Gyerünk. Az  épület négyemeletes, és szerintem minden
szinten van egy démon – szóltam mindenkihez.
Felkaptam a lámpát, és együtt az iroda felé vettük az irányt.
Serával a kezemben bekukucskáltam oda, de üres volt.
–  Csudi könnyű menet lesz – mondta Chloe a lépcsőn felfelé
menet.
–  Ne bízzuk el magunkat! – vágtam rá, miközben felfelé
szaladtam a lépcsőn, hogy utolérjem. – Várj egy pillanatot! –
állítottam meg, a mellkasára téve a kezem.
Alsóbbrendűek voltak a perzselő, a gyíkfark, a sarkantyús és
a görgő démonok, utóbbi mind közül a legveszélyesebb, noha
bármelyik fajta képes lett volna végezni velünk, leégetni az
arcunkat, vagy pokollá tenni az életünket.
– Kitűnő munkát végeztél a perzselővel, de legyünk óvatosak
– mondtam neki, miközben felértünk a lépcső tetejére, ahol a
második szint bejárata fogadott minket.
Chloe bólintott, és maga elé engedett, hogy kinyithassam az
ajtót. Határozottan markolva Serát, beléptem a terembe.
 Amint átléptem a küszöböt, émelyegni kezdtem, keserű epe
tört fel a gyomromból.
–  Sarkan…tyús – mondtam zihálva, miközben követtek a
többiek befelé.
A sarkantyús démonok szó szerint megbetegítették az embert
a jelenlétükkel, és minél hosszabb ideig tartózkodott valaki a
közelükben, annál gyengébb lett. Tíz perc, és az is kijön
belőlem, amit meg sem ettem, és olyannyira elgyengülök, hogy
képtelen leszek megvédeni magam. Azonnal érezni kezdtem a
végtagfájdalmat, akár egy durva ételmérgezés vagy influenza
esetén.
–  Sera, segíts! – szólítottam, magam elé emelve a tőrt.
A sarkantyús démonok vagy két és fél méter magasak voltak, és
lökéshullámokkal támadtak. Ha meg tudnám világítani az egész
szobát, esélye sem lenne elbújni.
Sera fénye úgy lőtt ki a penge hegyéből, akár a tűzijáték,
egyenesen a mennyezet felé.
Picsába.
A fény azt is megmutatta, mi hol rejtőzködünk. A démon a bal
oldali túlsó ablaktól rohanni kezdett felénk.
–  Infirmi! – kiáltotta Shea, és a tenyeréből kilövellő sárga
fénycsóva gyomron vágta a démont. Összeakadtak a lábai és
előrezuhant. Luke nyugtalanító hangot hallatott mögülem.
A  vállam fölött hátranézve láttam, hogy egy gyíkfark démon
csimpaszkodik a hátán.
Menny és pokol! Szóval két démon van ezen a szinten. Már
majdnem elhánytam magam, de muszáj volt leküzdenem az
ingert, és harcolni a démonok ellen, nehogy a nyakunkig érjen a
szar.
–  Chloe, segíts Luke-nak! – kiabáltam, miközben a szám tele
volt nyállal, majd Shea-vel az oldalamon a sarkantyús démon
felé léptem.
– Elgyengítettem a lábait, de nem fog sokáig tartani – mondta
Shea, majd elfordult, és a padlóra hányt.
Nem vesztegettem az időmet, egyszerűen a felállni
próbálkozó démon hátára ugrottam, és tövig a lapockái közé
nyomtam Serát. Hátát megfeszítve ordított fel, amint
belemártottam a pengém. Elképesztő erejét és sebességét
használva próbált lerázni magáról. Szorosan markoltam Serát,
miközben a démon ledobott magáról, és jó tizenkét métert
repültem keresztül a varrodán.
Fájdalmas esés következik. Várjunk csak! Tudok repülni.
Az  utolsó pillanatban kinyitottam a szárnyaim, és két
erőteljes csapással lelassítva magam a bal oldalammal a falnak
csapódtam, majd a földre rogytam. Gyorsan ellenőriztem az ép
csontjaimat, és megpróbáltam felállni. A  csípőm sajgott, de
legalább nem ficamodott ki.
Visszanéztem a csatajelenetre, láttam, hogy Chloe a gyíkfark
démont üldözi, míg Luke a földön zihál. A sarkantyús démon a
nyakánál fogva megragadta Shea-t.
–  Shea! – Ordítva rohantam felé. A  mozdulattól fájdalom
hasított a csípőmbe, így hagytam, hogy a szárnyaim vegyék át
az irányítást. Átrepültem a termen, a démon hátának csapódva
ellöktem azt Shea-től.
 – Tarts benne hosszabb ideig, hogy meg tudjam semmisíteni –
parancsolta Sera.
Harci üzemmódba kapcsolt, akárcsak én. Nem terveztem egy
barátot sem elveszíteni aznap este, és a tesztet sem akartam
elbukni.
A démon kitekeredve zuhant a földre. Fölébe magasodtam, és
a hozzám legközelebbi részébe vágtam a tőrömet, ami
történetesen az ágyéka volt.
Ezt neked, te mocsok!
A  hasára térdeltem, próbáltam elég hosszú ideig a földre
szorítani, hogy Serának legyen lehetősége véghez vinni a tervét.
Félholtnak éreztem magam a démon közelségétől. Egész
testemben remegtem a hullámokban rám törő hányingertől.
A  démon arcát eltorzította a düh, vastag, szürke bőre ráncos
lett, úgy nézett ki, akár egy mopsz. Azt hittem, sikerült
leszorítanom a kezeit, de mikor a bal öklével állon vágott,
rájöttem, hogy csak engedett nekem. Fájdalom nyilallt a
fülembe és a nyakamba, ahogy meglepett sikoly szakadt ki
belőlem.
Dühöngő vadállattá váltam. Két ököllel püföltem az arcát,
nyakát mindenhol, ahol értem. Ahogy Lincoln tanította, a
felsőtestem teljes súlyát beleadtam az ütésekbe, hogy a lehető
legerősebben sújthassak le.
Hirtelen a démon teste melegedni kezdett alattam. A  hónom
alá nyúlva ledobott magáról. A  négykézláb pihegő Shea
közelében értem földet, és láttam, hogy Luke is a földön
szenved. Csak Chloe meg én maradtunk, de mi is csak csökkent
erővel.
Felpattantam, és újra a démon felé indultam, aki éppen felült,
készen arra, hogy kihúzza Serát az ágyékából. De akkor…
A  démon hirtelen fényleni kezdett, mintha a bőre alatt lángolt
volna. Izzadságcseppek gyűltek a szemöldökén, és fájdalmában
sikoltozott.
A  kezét Sera markolata köré fonta, amikor a levegőbe
emelkedve egy tökéletesen manőverezett rúgással homlokon
találtam. A  démon felsőteste hátrahanyatlott, miközben Sera
varázsa szétáradt benne. A lényt figyelve leszálltam. Fény áradt
a bőréből a pórusain keresztül, akár a tüzes láva.
– Hátra! Robbanni fog! – figyelmeztetett Sera.
Hátrébb ugrottam, megbotlottam egy íróasztalban, majd
reccsenés töltötte be a teret. A  démon teste felrobbant,
húscafatokkal és fényszilánkokkal árasztotta el a termet.
Térdétől a nyakáig elpusztult, csak a feje és a lábszára maradt.
A  robbanás hulláma megadta nekem is a végső löketet.
Előregörnyedve a padlóra hánytam.
– Segítség! – sikoltott Chloe.
Francba! Elfelejtettem, hogy a gyíkfarkkal harcol.
Shea talpra szökkent. Jobb bőrben volt, miután a
hányingerkeltő sarkantyús démon kimúlt. Miközben
megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, Shea
megsuhogtatta a pengéit, és Chloe segítségére sietett. Épp, mint
legutóbb, Chloe-nak sikerült a talpával a földhöz szögezni a kis
gennyládát. Chloe cipője olvadni kezdett a savtól.
Shea térden egy becsúszó mozdulattal felmetszette a lény
gyomrát. Azonnal zöld sav ömlött a padlóra, fluoreszkáló gőzt
árasztva a levegőbe. Chloe visszahúzódott, mikor a sav elkezdte
kimarni a fapadlót.
Hevesen zihált, copfja meglazult.
– Visszaszívom. Mégsem csudi könnyű.
Mit nem mond.
– Mindenki jól van? – kérdeztem.
Luke is jobban nézett ki. Már fel bírt állni, és a zihálása is
megszűnt. Biztos voltam benne, hogy egyedül Chloe nem hányt.
–  Sokkal jobban érzem magam most, hogy halott – mutatott
Shea a sarkantyús démonra.
Chloe füstölgő cipőjére pillantottam.
–  Chloe, vedd le a cipődet, mielőtt a sav a lábadhoz ér. Bízz
bennem. – Tapasztalatból beszéltem.
Gyors mozdulatokkal tette, amire kértem, majd mély levegőt
véve felmértem a helyzetünket.
–  Jól van, még egy démon maradt. A  tanultak alapján egy
görgő démonra tippelek.
A  görgő démonok voltak a legveszélyesebbek a négy közül.
Kicsi energiagömböket és hullámokat hoztak létre, amikkel
alaposan fenéken tudták billenteni az embert. Szinte lehetetlen
volt egy méternél közelebb kerülni hozzájuk, a bőrük pedig
olyan vastag volt, akár egy páncél, szinte esélytelen volt
megsebezni őket.
– Chloe, neked van a legnagyobb esélyed közel kerülni hozzá.
Luke, ha hirtelen és keményen rontasz rá, talán
kihasználhatjuk a meglepetés erejét. Shea és én megpróbáljuk
ledönteni a lábáról, miután meglepted.
Chloe bólintott, és előhúzta a kardját.
– Menni fog.
Luke hatalmas medvefejével bólintott.
Mély levegőt vettem, még mindig remegtem a sarkantyús
démon erőszakos halálától.
– Jól van, lássuk a következő szintet.
Felkaptam Serát a padlóról, és a nadrágomba töröltem a
sarkantyús maradványait. Megdicsértem Serát, amiért ilyen
remek munkát végzett. Szerettem volna, ha már egyszer
vannak érzései meg minden, hogy tudja, nagyra becsülöm a
munkáját.
Lassan és némán lépdeltünk felfelé a lépcsőn. Részben azért,
hogy észrevétlenek maradjunk, részben pedig, hogy húzzuk az
időt az elkerülhetetlennel való találkozásig. Fáradt voltam, a
csípőm sajgott. Szerettem volna egy teljes testmasszázst és négy
óra pihit. De nem megfutamodós fából faragtak.
Az  ajtóhoz érve mellbevágott a kénkő szaga. Olyan volt,
mintha füstölt ecet szaga lenne, amit felnőve csak a magasabb
rendű démonok közelében éreztem. Összeszorult a mellkasom a
félelemtől, de talán csak egy korábban itt tanyázó démon szagát
őrizték meg a falak. Még két emelet volt az épületből, így a
következő lehet akár üres is. Mindenesetre még egyszer utoljára
előhúztam Serát a tokjából, és beléptem az ajtón. A  terem
közepére gurítottam a lámpát, majd körbepillantottam, rejtőzik-
e démon itt, vagy sem.
A  terem távoli sarkában láttam egy görnyedt, árnyszerű
figurát.
Hunyorítva néztem a csapatomra, és jelet adtam nekik, hogy
maradjanak szorosan a nyomomban, ahelyett, hogy
berontanánk. Lassan és óvatosan, lábujjhegyen közelítettem az
alak felé. Minden lépéssel próbáltam rájönni, mi lehet az, és
miért játszik halottat. Talán nem is görgő démon volt, hanem
egy újabb perzselő vagy sarkantyús.
Egyre közelebb érve láttam, hogy a méret és forma megfelel
egy görgő démonnak, de továbbra is görnyedten halottnak
tettette magát.
Amikor intettem, Chloe, mint a villám, úgy rontott neki a
démonnak, kardját a bordái közé mélyesztve, majd Luke is
rohant, hogy végezzen a démonnal.
De az nem mozdult.
– Halott – mondta Chloe. Luke visszafogta a lendületét. Chloe
megfordította a démont, hogy lássuk az arcát. A szemei fehérek
voltak, nem lélegzett.
Lincoln azt mondta, négy démont kell megölnünk, és ha ez
már eleve halott volt, akkor kell hogy legyen még egy. Sarkon
pördültem.
– Ez csapda. Van egy másik is itt.
A  szoba végéből érkező hangra újra megpördültem. Lila és
sárga színű folt volt a terem közepén. A színes kör felemelkedett
a levegőbe és egyre csak nőtt.
– Ummm, Shea. Az egy… – kérdeztem.
Shea megtorpant.
– Egy portál.
 Az ajkamat harapdálva néztem a GPS-karkötőmre.
– Ez is része a gyakorlatnak?
A  járat ajtó méretűre nőtt, fekete és szürke kőfal látszódott
mögötte. Nem a varroda fala volt.
Talán csapda volt. Talán egy fénymágus teleportált ide egy
démont egy szomszédos épületből.
– Az kell hogy legyen. – Chloe támadó pozícióba állt.
Repülésre készen kitártam a szárnyaim, épp amikor egy alak
lépett át a portálon.
Minden porcikám lázadt az előttem álló alak láttán. Felállt a
szőr a hátamon, libabőrös lettem, a térdeim megrogytak. Közel
kétméteres volt, haja fényes fekete. Sápadt bőre kontrasztot
képzett fekete, vészjósló tekintetével. Ijesztő módon, de jóképű
volt. A  külseje veszélyért kiáltott, de ami a legjobban
megrémített benne, a hátán lévő fekete szárnyai voltak. Épp,
mint az enyémek. Az  alkarján egy tetoválás ékeskedett: egy
koponya, félrebillent koronával és egy pár fekete szárnnyal.
–  Hello, Brielle! – Lányos hangjától végigfutott a hátamon a
hideg. Úgy nézett ki, a harmincas évei elején járhat, de a
kisugárzása alapján sokkal-sokkal idősebb volt.
– Fuss! Hívj segítséget! – ösztökélt Sera.
Nagyot nyeltem.
–  Ki vagy te? – Nem találkoztam még hozzá hasonló
démonnal.
Kivillantotta vakítóan fehér fogsorát, közben a tekintetével
méricskélt, mint ahogy az ember egy kitűnő tányér ételt fixíroz.
–  Sok néven ismernek, de magam a Sötétség hercegét
kedvelem leginkább – duruzsolta.
Ez volt minden, amit hallanom kellett.
Megnyomtam a gombot a karkötőmön, majd kitárt
szárnyaimmal a barátaim elé léptem.
– Fussatok! – mondtam nekik, kitartva magam elé Serát.
Magával a francos Ördöggel álltam szemben.
Lucifer.
Lucifer hátravetett fejjel nevetett. A  kísérteties hang
visszhangzott a teremben, felkavarta a gyomromat. Felemelte a
kezét, és két ujjal maga felé intett. Egy láthatatlan erő felemelt a
padlóról, és akaratom ellenére Lucifer felé sodort.
Ne.
–  Tudod, azt gondolom, nem tisztességes, hogy a többiek
megbélyegeztek, míg engem kihagytak a buliból – méregette a
látható tetoválásaimat.
– Infirmi! – kiáltott Shea, és előrenyújtott kézzel átkot küldött
Lucifer felé.
Lucifer még hangosabban nevetett, fekete füst szivárgott a
szájából.
– Milyen édes! – dúdolta.
Shea varázslata néhány méterre Lucifertől szertefoszlott.
Chloe megragadta a vállamat, próbált visszahúzni, míg Luke a
hátsó lábaira állva ordított.
Lucifer egyetlen tapsára fekete köd taszította a barátaimat a
szélrózsa minden irányába. Mindhárman falhoz csapódtak, és
eszméletlenül zuhantak a földre. Hiába próbáltam, képtelen
voltam mozogni. A barátaim mellkasát fürkészve nyugalommal
töltött el, hogy mind lélegeznek.
Mostanra elértem hozzá.
Harminc centi választott el minden rossz teremtőjétől.
– Mit csináljak? – kérdeztem Serát remegő térddel.
– Nem tudom.
Jesszus! Soha nem mondta még ezt. Komoly bajban vagyok.
Lucifer hunyorogva nézte a tőrömet. Csuklójának egy
mozdulatával kirántotta Serát a kezemből, és keresztülrepítette
a termen.
–  Rólad beszél a prófécia. – Izgatottság csillant meg a
szemében.
A portál még mindig nyitva volt mögötte. Ha át tudnám rúgni
rajta, és valahogy bezárni azt, akkor talán volna esélyem.
–  Csak hagyj békén. Nem foglak bántani, csak egy gyerek
vagyok – könyörögtem. Tudtam, hogy hasztalan empátiát
kicsikarni az Ördögből, de nem tudtam úgy ott állni, hogy ne
próbálkozzam valamivel.
Vigyorogva közelebb lépett.
– Úgy hiszed, félek tőled?
Az olaj és ecet szaga égette az orromat.
Fény gyúlt a tenyerében. A ragyogó vörös szín odavonzotta a
tekintetemet a derekához közel pihenő kezéhez.
–  Nem, nem, nem, gyermekem. Te vagy az első és egyetlen
emberi teremtményem. Azzá a hatalmas és sötét harcossá
akarlak formálni, aki lehet belőled.
Frász tört ki a ragyogó kezeitől. Próbáltam fészkelődni, de
mintha kővé dermedtem volna.
 Mély levegőt vettem, felidéztem Michael arkangyal tanítását,
hogyan hívjam magamhoz Serát. Minden energiámat
kiküldtem, hogy megtalálja az övéit.
–  Azt akarom, hogy minden hatalmad birtokában légy,
gyermekem. – A  mellkasom közepére nyomta forró tenyerét, a
másik kezével pedig leszorította a karomat, hogy moccanni sem
tudtam.
Sikítás szakadt ki belőlem, ahogy sosem tapasztalt fájdalom
hasított belém. Levertség és szomorúság telepedett rám, mint
egy ázott takaró. Tudatbénító depresszió fészkelt az elmém
zugába, és még hangosabban sikítoztam, próbáltam ellenállni.
Harag gyűlt bennem a nem kívánatos erőszaktól. Éreztem, hogy
a sötétség kóborol bennem, kijárat után kutatva. Olyan sokáig
tartottam magam, keményen próbálkoztam, hogy jó legyek,
maga a fény, hogy meg akartam adni magam.
Újabb vörös sugár hasított a mellkasomba a tenyeréből.
Elengedtem. Sikítottam, ahogy a düh és gyötrelem keveredett
bennem, szabadjára engedve bennem a sötét, csúf szörnyet.
Hatalmas tintaszínű folt tört elő a torkomból, Lucifer nyaka
köré tekeredett.
Sokk ült ki az arcára, ami hamar büszkeséggé változott.
Csillogott a szeme, ahogy imádattal nézett végig rajtam.
Nem.
Egyetlen csettintésére a fekete nyakkendő lehullt a torka
körül, mintha csak papírból lett volna. Elvette a kezét a
mellkasomtól, és ragyogó tekintettel nézett rám.
–  Nagyszerű és pokoli dolgokat fogsz véghezvinni a
nevemben – mondta, a hangja visszhangot vert a falakon.
Baszd meg!
Az  utolsó megmaradt energiámat Sera felé küldve
megragadtam őt és húztam. A  lábaim még mindig nem
mozdultak, de ahogy Sera átrepült felém a termen, a kezemet
képes voltam mozgatni, és Lucifer felé szúrni a tőrrel. Lucifer
látta, mire készülök, és kitért a mozdulat elől. A  tarkómnál
megragadva próbált magával rángatni a portálon keresztül.
Abban a pillanatban Lincoln és az emberei rontottak be a
terembe, és a nevemet kiabálták. Lincoln arcából kiszaladt a
vér, mikor meglátta a Pokolba vezető portál kapujában a
Sötétség hercegét.
A  csapat mágusa mindenféléket kiabált valami idegen
nyelven, majd egy fényes kék csillag lövellt ki a kezéből a
mennyezet felé, szikrázó csillámokat szórva mindenre. Amikor
a csillámok Lucifer bőrét érték, fájdalmasan felnyögött, és
engedett a szorításán. Hála az égnek még mindig a világ jó felén
voltam, Lucifer a sajátjában, de a lábujjaim szó szerint centikre
voltak a Pokol földjétől.
–  Gyere, gyermekem! – Lucifer ismét felém nyúlt, és
megragadta a karomat. Lincoln a levegőbe ugrott, és egyetlen
tiszta csapással levágta az Ördög karját.
A  fenekemre estem, az Ördög bűbája megtört. A  máguslány
Lincoln elé ugrott, hogy bezárja a portált, míg Lucifer
felkarjából feketésbíbor színű vér spriccelt.
A  kar, amit Lincoln levágott, átrepült a portálon, Lucifer a
levegőben elkapta, majd rám vigyorgott.
 Aztán a portál bezárult.
Mindenki sokkos állapotban fordult felém. Magam mögé
pillantva láttam, hogy Shea, Luke és Chloe kezdenek magukhoz
térni. Hála az égnek!
A  földön zihálva nagy nehezen felnéztem Lincolnra, aki
rémülten meredt a mellkasomra.
– Mi… – Lenéztem, és azonnal sírva fakadtam.
A  mellkasom közepén volt egy félrebillent koronát viselő
koponya, mögötte fekete szárnyakkal.
–  Megjelölt – mondta Lincoln enyhe undorral, mintha
gonosszá váltam volna. Az  ábrázata gyorsan együttérzőbbé
változott, próbálta elfedni az első reakcióját, de késő volt, már
láttam.
Hiába karmolásztam a tetoválást, nem jött le.
–  Mit jelent ez? – kérdeztem Lincolntól, aki ugyanazzal a
szánakozó pillantással nézett rám, mint az emberek a beteg
apámra.
Lincoln leguggolva felém nyúlt, de elhúzódtam előle. Nagyot
sóhajtott, a padlót fürkészte, képtelen volt a szemembe nézni.
–  Azt hiszem, azt jelenti, hogy teljesen aktivizálta a sötét
erőidet.
Az  én sötét erőimet. Mintha birtokoltam volna vagy
választottam volna őket. Sötét árny telepedett a lelkemre, és
tudtam, már sosem leszek a régi.
A legnagyobb félelmem vált valóra.
Magával ragadott a sötétség.
 
 24. fejezet
 

 
Raphael irodája előtt ültem, hallottam az ajtó túloldaláról
érkező suttogó hangokat. Akármennyire próbáltak halkan
beszélni, mindent hallottam.
Mintha szörnyszülött lennék, ez alkalommal is gyorsan
kihagytak a buliból, akárcsak a Feltáráson.
– Megjelölte! – kiabálta Lincoln elkeseredetten.
–  Várj csak! Még nem tudjuk biztosan, mit is tett pontosan –
hallottam Michael arkangyal erőteljes hangját.
–  Raphael, nem fogod kirúgni őt, ugye? A csapata mindegyik
démonnal végzett. Négy halott démon. Ez azt jelenti, hogy
sikeresen teljesítették a kesztyűt. – Lincoln hangja fenyegető
volt.
Valójában a negyedik démon már halott volt, mire odaértünk.
Feltételeztem, a Sötétség hercegét illeti a dicsőség érte, de
eszemben sem volt lázadozni.
Ideges lettem, mikor hosszú csend állt be.
–  Természetesen nem fogom kirúgni. Mindenki nyugodjon
meg. Brielle nem tehet semmiről. Amit Lucifer tett vagy nem
tett, most nem számít. Ne idegenítsük el jobban Brielle-t, mint
amennyire már megtettük.
De kedves.
– A szíve fölött hordja a jelet. Az nagyon mély és sötét mágia –
jegyezte meg Mr. Claymore. Nem is tudtam, hogy ő is bent van.
Teljes sokkban voltam, mióta az Ördög az évzáró vizsgám
közepén megjelent egy portálon keresztül, és megbélyegzett
sötét mágiával. Úgy voltam vele, talán megengedhetem
magamnak, hogy kicsit kiakadjak.
A  tetoválás láttán könnyek szöktek a szemembe. A  bőröm
vörös volt a sok kaparástól. Azt reméltem, le tudom hámozni
magamról, de reménytelen volt.
– De le tudja szedni, igaz? – kérdezte Lincoln kétségbeesetten.
Csend. Hosszú, hosszú csend.
– Nem hinném, de azért megpróbálom. Az én erőm nem ér fel
a Sötétség hercegééhez – sóhajtott Mr. Claymore.
A  mellkasomhoz húztam a térdeimet, és átkaroltam őket.
Anyámat akartam, hogy öleljen magához, simogassa a hátam,
miközben kedvesen dúdol nekem. De ő Démonvárosban volt, én
meg Angyalvárosban ragadtam.
–  Mind vegyünk egy nagy levegőt, és tartsuk rajta a
szemünket. Figyeljük, nem mutatkozik-e meg valami. Abból
már következtethetünk majd. – Gabriel volt a megfontolt,
békehozó.
– Megmutatkozik? – kérdezte Lincoln.
Újra magam előtt láttam a tekintetét, amikor észrevette a
tetoválást a mellkasomon. Félelem és rettegés torzította el
gyönyörű vonásait.
 –  Haladjunk szépen sorban. Légy Brielle támasza, és bármi,
amire szüksége lehet tőlünk – szólt Raphael.
– Kérek engedélyt kivenni az éjszaka hátralevő részét, uram!
– Lincoln katonás hangja visszatért.
– Az engedélyt megadom, fiam – felelt Michael.
Lincoln kijött Raphael irodájából, fény szűrődött ki a
folyosóra mögötte.
Lenézett az összegömbölyödött testemre, majd lehajolt, és
felkanalazott a földről. Egyik kezével a térdeim alá nyúlt,
másikkal átkarolta a hátamat. A mellkasához húzott, a parkolón
át a lakókocsija felé indult.
–  Tudok járni – motyogtam, de valójában nem akartam
sétálni. Élni sem akartam abban a pillanatban. Minden túl
súlyosnak érződött.
– Nem – vágta rá egyszerűen Lincoln.
Amióta Lucifer megjelölt, az elmém legbelső zugába
depresszió költözött, ami csak arra várt, hogy leengedjem a
falakat, és eluralkodhasson felettem. Hagytam, hogy Lincoln
keresztülcipeljen a parkolón a lakókocsija ajtajáig. A  ruhámat
még mindig démonvér és maradványok borították.
Gyengéden letett az ajtó előtt, amíg kinyitotta.
–  Lezuhanyozhatsz, addig én kerítek valami ennivalót
magunknak – mormolta.
Este tíz felé járt, és éhes sem voltam, de nem volt erőm
ellentmondani neki. Erőtlen mosollyal bólintottam. Nem
nagyon volt olyan randink, mikor Lincoln főzött. Általában
elfoglaltak voltunk a kiképzésemmel, a gyógyközpontban lévő
munkámmal, vagy épp Lincolnnak voltak teendői a seregben.
Vacsora este tízkor? Miért ne?
Végigbotorkáltam a lakókocsin az aprócska fürdőszobáig, és
kulcsra zártam az ajtót magam mögött. Homlokomat az ajtónak
támasztva két mély lélegzetet vettem. Nem úgy alakult az este,
ahogy terveztem. De őszintén, ki számított rá, hogy felbukkan a
Sötétség hercege, és megbélyegez valakit? Csak… Hűha!
Igen, sokkot kaptam.
Megnyitottam a csapot, és elkezdtem lehámozni magamról a
démon borította füstös ruhákat.
Baszodjon meg ez a nap. Úgy, ahogy van.
Beálltam a zuhany alá, és egy kisebb kő esett le a szívemről.
Nem vagyok egyedül. Ott van nekem Shea, Lincoln és mindenki
más a csapatomból. Remek emberek állnak mögöttem. Minden
rendben lesz.
Mikor a fürdőrózsát végighúztam a mellkasomon, néma
zokogás tört ki belőlem.
A jel.
Egy rövidke pillanatra megfeledkeztem róla, de ott volt.
Soha, de soha nem hittem volna, hogy van rosszabb a
rabszolga jelnél, amit a sötét mágusok a homlokomra tettek. De
létezett, tű nélkül jelölt meg maga az Ördög. A szomorúság, amit
a megbélyegzés előtt éreztem, felerősödött. Dühösen dörzsöltem
a jelet, de csak a bőrömet sértettem fel.
Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeket. A  testem.
Akaratom ellenére tette rám a jelet. Bántalmazva éreztem
magam. A  sírás zokogásba váltott, ahogy a mellkasom megtelt
érzelmekkel, a végtagjaim fizikai fájdalomtól nehezültek el.
Gyász.
Felerősödnek a sötét erőim? Megtalálom valaha a bennem
rejlő fényt, mint Fred, Lincoln vagy a többi égi? Lucifernek
sikerült megtörnie?
– Bri? – szólt aggódó hangon az ajtón keresztül Lincoln.
Próbáltam elfojtani a hüppögésem, de nem ment. Kinyitottam
a gátakat, és nem volt visszaút. Elzártam a vizet, lassítottam a
légzésemet, próbáltam visszatartani az érzéseimet.
–  Mi a baj? Megsérültél? Mármint, fizikálisan? – pánikolt
Lincoln. Nem voltam egy sírós fajta. Elájultam, hánytam, ha
Lincoln túl keményen edzett, de nem sírtam.
– A jel – ennyit bírtam kinyögni két hüppögés között.
Habozás nélkül felelt.
–  Nem számít. Mármint nekem nem. Ugyanúgy… Szeretlek.
Bármi legyen is.
Meglepettség és remény árasztotta el a testem, elüldözve a
fájdalmat és szomorúságot.
Lincoln azt mondta, hogy szeret.
Szeret engem.
Törölközőbe csavartam magam, és feltéptem a fürdő ajtaját.
– Mit mondtál? – Talán rosszul hallottam. Az sz betűs szó nagy
dolog volt, és nagy esély volt rá, hogy ebben a sebezhető
helyzetemben hallucináltam.
Lincoln vigyorogva végigsimított a hajamon.
–  Kicseszettül szeretlek, Brielle. Már egy ideje tudom, de…
Utoljára a szüleimnek mondtam ezt a szót, akiket aztán
meggyilkoltak, szóval… Nem tudom. Én…
Előrelépve egy csókkal elhallgattattam.
Lincoln Grey szeret engem. Fekete, halálos füst áradt a
torkomból, és Lucifer személyesen jelölt meg, Lincoln Grey mégis
szeret engem.
Eperíze volt a csókjának, és mindannak ellenére, ami az
elmúlt órákban történt, vágy ébredt a hasamban, és forróság
árasztotta el az ágyékom. Az sz betűs szó megtette a hatását.
Lincoln elhúzódott, és oldalra billentette a fejét.
– Nem kellene neked is ugyanezt mondanod?
Felnevettem.
–  Ugyan már! Mindketten tudjuk, hogy hónapok óta
szerelmes vagyok beléd.
Kacagva végigsimított a mellkasomon, épp a jel fölött, a
törölköző peremén.
– Mázlista vagyok.
Azt hiszem, mindketten pontosan tudtuk, hogy csuromvizes
vagyok, és a törölközőtől eltekintve anyaszült meztelen is, mert
úgy tűnt, minden levegőt kiszívtak a szobából. Lelassult a
légzésem, ahogy a vágy egyre lüktetett a lábam között.
Ledobtam a törölközőm.
Egyszer élünk.
Elkerekedtek a szemei, vágy gyúlt a tekintetében.
– Brielle.
Egyik kezemmel a csípőmön léptem egyet felé. Sosem látott
még teljesen meztelenül. Közel álltunk már hozzá, de ez új volt
neki.
 – Lincoln, nő vagyok. Meglehet, hogy csak tizenkilenc éves, és
meglehet, hogy sokkal kevesebb szexuális tapasztalatom van,
mint neked, de nő vagyok. Tudom, mit akarok.
Még közelebb léptem, kemény mellbimbóim a mellkasához
nyomódtak. A  pólóján keresztül is éreztem a testéből áradó
melegséget.
Szaggatottan kezdett zihálni.
–  Biztos vagy benne? Most? – kérdezte gyengéden. Nem
akarta kihasználni a sebezhetőségemet, de szükségem volt rá.
Szükségem volt a szerelmünkre, akár egy tutajra az óceánon.
Most inkább, mint valaha.
Bólintottam.
Kezét végighúzta a gerincem vonalán, a fenekembe markolt.
Finoman megszorítva magához húzott. Ahogy egymáshoz
préselődtünk, átkaroltam a nyakát, a hálószoba irányába
hátráltunk.
Amikor beértünk, kigomboltam a nadrágját. Kiéhezve
csókoltam, miközben egyre inkább elöntött a forróság,
felkészülve arra, ami következett. Senki iránt nem éreztem még
így életemben. Testileg, lelkileg, érzelmileg, Lincoln lángra
lobbantott. Ő  volt a másik felem, valószínűleg ezért
acsarkodtunk annyit, de a fenébe is, annyira szerettem őt, hogy
az már fájt.
Akkor és ott megoszthattam vele ezt a különleges pillanatot,
valami kiteljesedett bennem, valami, amiről nem is tudtam,
hogy létezik.
Lincoln az ágyba vitt, ajkaival a mellem vonalát követte.
Egyik kezével az éjjeliszekrénye fiókjában kutatott valami után,
végül egy óvszert húzott elő. Csókjai hatására a vágyam epikus
magasságokba tört.
Végül a testünk egymásnak feszült, tökéletesen együtt
mozogtunk. Minden alkalommal felnyögtem, mikor a bőre az
enyémhez ért. Végighúztam az ujjaimat a hátán, és megszűnt
létezni a világ körülöttem. Csak Lincoln volt, és én, elveszve a
szerelem ezen pillanatában, a gyönyörben és a teljes
bizalomban.
Ívbe hajlott a hátam, ahogy fokozódott a testemben a
gyönyör.
– Lincoln – nyögtem fel.
Megfeszült a karja, mikor elért arra a helyre velem, és
éreztem, ahogy a sötétség utolsó darabja is távozik a lelkemből.
Én vagyok a fény.
Méltó vagyok a szeretetre.
Nem ez a jel határoz meg engem.
Lelassult a lélegzetünk, majd Lincoln mellém feküdt, és
magához húzott. Így maradtunk egy ideig, csak mi ketten,
együtt a pillanatban.
Hirtelen égett szag csapta meg az orromat.
– Mi ez a szag? – kérdeztem.
Lincoln kiugrott az ágyból.
– Odaégettem a vacsorát.
Nevetés tört ki belőlem, úgy tűnt, müzlit eszünk.
 
  
Lincoln alsónadrágjában és túlméretes pólójában üldögéltem,
bekanalaztam egy falat ropogós müzlit, és szúrós pillantással
néztem a szeretőmre.
– Ne kímélj. Tiffanynak sikerült a teszt? – kérdeztem.
–  Ez minden, ami foglalkoztat most? – kérdezett vissza
nevetve.
Prioritások. Tudnom kellett, hogy a következő három évet
annak a szörnynek a társaságában kell eltöltenem, vagy sem.
Bólintottam, és kortyoltam egyet az áfonyaléből.
Lincoln felsóhajtott.
–  Sikerült neki. Az  egyik csapattagjának csúnya sav marta
sérülés van a hátán, de sikerült nekik.
Fenébe! Az a picsa!
Felmordultam.
–  Most mi következik? A  Bukottak Serege? – Nem tudtam
biztosan, mivel jár a csatlakozás.
Vigyorral az arcán közelebb hajolt, vészjósló volt a tekintete.
–  Nyári kiképzőtábor. Az  újonckiképző, Lincoln Grey
irányítása alatt.
A tálba ejtettem a kanalam.
– A picsába.
 
Folytatjuk…
 Köszönetnyilvánítás
 
 
Hűha, remek móka volt megírni ezt a könyvet, és sok ember
kellett, hogy megvalósuljon. Köszönöm Amanda Rose-nak a
gyönyörű borítót, és hogy kihúzott a csávából. Hatalmas
köszönet a tesztolvasóimnak, Steven Smithen, Lela Eder és
Megan Mayes. Köszönöm a Hot Tree Editingnek a csodálatos
javaslatokat és a lenyűgöző korrektoromnak, Stephany Wallace-
nak, hogy fényesre csiszolt egy gyöngyszemet. Az  imádni való
Arel Grantnek a gyönyörű térképért, és hogy kidolgozta az
idővonalat, nagyon hálás vagyok. HATALMAS köszönet illeti,
mint mindig, a szerető és támogató családomat.
A karaktereimmel töltött időt a veletek töltött időből rabolom el,
hálás vagyok, amiért megértitek az írás iránti szenvedélyemet.
Végül az ARC csapatomnak, a Leia Stone Wolf Packnek és
minden olvasómnak köszönöm, hogy hűséges és lelkes olvasóim
vagytok. Piszkosul imádlak titeket.
LEIA STONE USA  Today bestsellerszerző egyik legsikeresebb
sorozata a Bukottak Akadémiája. Világszerte kedvelt művei
közül megvásárolták a Matefinder-sorozat filmesítési jogát.
A  könyvek mellett Leia forgatókönyvírással is foglalkozik, és
elsősorban paranormális és urban fantasy műfajban alkot.
Mestere a belevaló hősnőknek és lehetetlen szerelmeknek.
Férjével és két gyermekével Arizonában él.
 Méltatások
 
„Vannak történetek, amiket élvezel. És vannak, amikről ódákat
zengesz. A  Bukottak Akadémiája az utóbbi kategóriába
tartozik.”
– Kelly Clare, Goodreads
 
„Igazán csodás könyv, remekül kivitelezett részletekkel és
váratlan fordulatokkal.”
– Angela, Goodreads
 
„Jó ég! Leia Stone újra megcsinálta! Kicseszettül frenetikus
olvasmány!”
– Michelle K., Amazon
 
„Leia Stone első számú írása! Mire vársz még? Azonnal vedd
meg!”
– Megan Mayes, Amazon
 
„Imádtam ezt a könyvet, egy ültő helyemben olvastam végig.”
– A-JJ. Amazon
 
„Fantasztikus volt ez a könyv! Leia Stone hibátlanul ír, az általa
megalkotott világ tele van fénnyel és sötétséggel. Minden percét
élveztem, alig várom a következő részt.”
– Kat, Goodreads

#placeholder002