Írta: K.A.

Tucker
A mű eredeti címe: The Simple Wild

Copyright © 2018 by Kathleen Tucker. All rights reserved.

Originally published in the USA by Atria Books, a Division of Simon & Schuster Inc.

Fordította: Hrabovszky Dóra

A szöveget gondozta: Eszes Rita

Cover Design by Chelsea McGuckin

Cover photography: Getty Images, Stocksy

ISBN EPUB 978-963-457-838-3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Réti Attila

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is.
A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár
elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 Liának és Sadie-nek.
A legjobb dolgok sosem jönnek majd könnyen az életetekben.
De mindig megérik.
És ideális esetben (a kedvemért!) semmi közük nem lesz a kis méretű
repülőgépekhez.
 Prológus
1993. november 15.
Anchorage, Alaszka

Wren leteszi a két tengerészkék bőröndöt a babakocsi mellé, majd a

cigarettáért nyúl, ami lazán pihen az ajkai közt, és hosszan, lassan beleszív.
A fagyos levegőbe eregeti a füstöt.
– Csak ennyi?
– És a pelenkázótáska. – Belélegzem a pézsmaillatot. Mindig is utáltam a
dohány szagát. Még most is utálom, leszámítva Wrenen.
– Jó. Megyek és behozom – mondja, ahogy a havas talajra dobja a cigit, és
eltapossa a bakancsával. Összekulcsolja az érdes kezét, és rálehelve,
begörbített vállakkal kisiet, vissza a leszállópályára, ahol az egyórás
hazaútra vár a Cessna, amivel idehozott bennünket.
Csendben figyelem, összehúzva magam a bélelt plüsskabátomban, a jeges
széllel szemben, és keményen kapaszkodom a hónapok óta tartogatott
neheztelésbe. Ha nem teszem, egyből eláraszt a csalódottság és a
küszöbönálló veszteség fájdalma, és képtelen leszek ezt végigcsinálni.
Wren visszatér, és az aszfaltra teszi a nehéz, piros táskát, éppen, amikor
egy poggyászkezelő odajön, hogy összeszedje a csomagjaimat. Köszönnek
egymásnak, mintha ez is csak egy olyan fuvar lenne, mint az összes többi,
aztán a férfi elviszi a holmimat.
Feszült csendben hagy ott bennünket.
– Szóval, mikor érsz oda? – kérdi végül Wren, és megvakarja az örökös
barna borostát az állán.
– Délben, holnap. Torontói idő szerint. – Fohászkodom, hogy Calla
összeomlás nélkül kibírjon tíz óra repülést. Habár, azzal talán eltereli a
figyelmem, hogy ne én omoljak össze. A következő gép legalább megfelelő
méretű, nem úgy, mint azok az apró vacakok, amiket Wren mindenáron
vezetni akar. Istenem, hogy a fenébe képzeltem valaha is, hogy jó ötlet
összeházasodni egy vérbeli bozótpilótával?
 Wren bólint maga elé, majd kiemeli az álmos kislányunkat a
babakocsiból, és a karjába veszi.
– És te? Készen állsz az első nagy repülőutadra? – Összeszorul a szívem a
gyermeknek szánt széles vigyora láttán.
Századszor is eltöprengek, hogy vajon én vagyok-e az önző. Hogy
szorítsam-e össze a fogam, és bírjam ki ezt a szenvedést, ezt az
elszigeteltséget Alaszkában? Elvégre én vetettem meg ezt az ágyat, amiből
most menekülök. Apám rögtön emlékeztetett erre, amikor beismertem a
szüleimnek, hogy közel sem olyan romantikus az élet Wrennel, mint ahogy
azt előzetesen elhitettem magammal. Amikor beismertem, hogy az elmúlt
évben mindennap legalább egyszer sírtam, különösen a fájdalmasan hosszú,
hideg, sötét télen, amikor a nappalok olyan rövidek voltak. Hogy utálok az
utolsó nagy Vadnyugaton élni; vágyom rá, hogy a családom és a barátaim
közelében legyek, és hiányzik a gyerekkorom városi nyüzsgése. A saját
országomban.
Mély ránc keletkezik Wren homlokán, ahogy puszit nyom a boldog,
tudatlan tizenhét hónapos babánk orrára, és leteszi őt a földre. A kislányunk
sután körbetotyog, tömzsi alakja vastag, rágógumi-rózsaszín kezeslábasba
van bugyolálva, hogy megvédje őt a jeges széltől.
– Tudod, hogy nem kell elmenned, Susan.
Amilyen gyorsan ellágyultam, olyan hajthatatlan leszek újból.
– És mi lesz akkor? Itt maradok, és továbbra is nyomorultul érzem
magam? Otthon ülök Callával, miközben te odakint vagy, és kockára teszed
az életed egy csapat ismeretlen emberért? Nem tudom ezt tovább csinálni,
Wren! Napról napra egyre nehezebb.
Eleinte szülés utáni depressziónak véltem a hangulatomat, de miután
néhány hónapon át oda-vissza repültem Anchorage-ba, csak azért, hogy
beszéljek egy terapeutával, és felírassam az antidepresszánst – ami nem
sokat segített, mindössze elcsigázott –, végül elfogadtam, hogy az
érzéseimnek semmi köze a hormonokhoz.
Annyira naiv voltam, amikor azt képzeltem, hogy az alaszkai tél
elviselhető lesz, miután Torontóban nőttem fel! És hogyha összeházasodom
életem szerelmével, azzal ellensúlyozom az itteni élet kihívásait, és azt, hogy
a férjem bármelyik nap rémisztően nagy eséllyel halhat meg munka közben.
Hogy a rajongásom ez iránt a férfi iránt, a köztünk lévő vonzalom
felülkerekedik bármin, amivel az alaszkai tél szembesíthet.
 Wren a tengerészkék, kockás pehelymellénye zsebébe csúsztatja a kezét, a
hatalmas zöld pompont szemléli Calla kötött sapkája tetején.
– Legalább megnézted a karácsony körüli járatokat? – bátorkodom
megkérdezni utolsó próbálkozásként.
– Nem vehetek ki annyi szabadságot, tudod jól.
– Wren, a tiéd a vállalat! – Egyik kezemmel a repülő felé intek, amivel
elhozott minket Anchorage-ba, a géptesten húzódó ALASZKAI VADON
logóra. Jócskán akad még ugyanilyen emblémával ellátott repülő, ezek
teszik ki a Fletcher családi vállalkozást, azt a különjárat vállalatot, amit
Wren apja hagyott rá öt évvel ezelőtt, amikor meghalt. – Azt csinálsz, amit
csak akarsz, a fenébe is!
– Az emberek számítanak rá, hogy itt legyek.
– A feleséged vagyok! Én számítok rád! Mi számítunk rád!
Az érzelmek megtörik a hangom.
Wren felsóhajt, és megdörzsöli a szemöldöke közti ráncokat.
– Nem futhatjuk örökösen ugyanezeket a köröket. Tudtad jól, amikor
hozzám jöttél, hogy Alaszka az otthonom. Nem úgy működik, hogy egyszer
csak meggondolod magad, és elvárod, hogy fogjam magam, és adjam fel a
teljes életem!
Forró könnyek égetik az arcom. Haragosan elmaszatolom őket.
– És mi a helyzet az én életemmel? Én leszek az egyetlen, aki valaha is
áldozatot hoz ebben a kapcsolatban? – Sosem terveztem, hogy fülig
beleszeretek egy amerikai különjárat-pilótába, amíg Vancouverben vagyok
egy leánybúcsún, mégis megtörtént. Azóta csakis rajtam múlt, hogy együtt
maradtunk, és én mindent el is követtem egy őrülten szerelmes nő odaadó
buzgalmával. Átköltöztem az ország túlfeléről Brit Columbiába, és
elkezdtem egy kertészeti képzést, csak azért, hogy közelebb lehessek
Alaszkához. Aztán amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, abbahagytam az
egyetemet, és Wren szülővárosába költöztem, hogy összeházasodjunk, és
együtt neveljük fel a gyermekünket. Csakhogy a legtöbb napon úgy érzem
magam, mint egy egyedülálló anya, mivel Wren folyton a rohadt reptéren
vagy a levegőben van, vagy éppen azt tervezi, hogy mikor lesz ott.
És mi marad nekem? Várakozás közben kihűlt vacsoratányérok, egy
csecsemő, aki szüntelenül aput kéri, és ez a kedvezőtlen, boreális éghajlati
talaj, amiben örülhetek, ha gyomot tudok termeszteni. Sorra feladtam az
életem egy-egy darabját ezért a férfiért, és nem vettem észre, hogy a
folyamat során elveszítettem önmagam.
 Wren elnéz mellettem, figyeli, ahogy egy kereskedelmi járat felszáll a
közeli nemzetközi reptérről. Láthatóan kétségbeesetten szeretne ismét a
levegőben lenni, távol ettől a soha véget nem érő veszekedéstől.
– Azt akarom, hogy boldog légy. Ha ehhez arra van szükséged, hogy
visszamenj Torontóba, akkor nem állok az utadba.
Igaza van: nem folytathatjuk ezt, főleg, ha semmit sem hajlandó
feláldozni, hogy itt tartson. De hogy képes ilyen egyszerűen lemondani
rólunk? Amikor bejelentettem, hogy egyirányú jegyet vettem, alig morgott
valamit. Habár nem kellene csodálkoznom. Wrennek sosem volt erőssége,
hogy kimutassa az érzéseit. De hogy egyszerűen elrepítsen minket ide, és
lepakolja mellénk a holminkat a hideg, kemény földre…
Talán nem szeret minket eléggé.
Remélem, hogy anyámnak lesz igaza, és elég néhány hónap, amikor a
felesége nem főz rá vagy nem melegíti az ágyát, aztán megváltozik a
hozzáállása. Ráébred, hogy bárhol vezethet repülőgépet, beleértve Torontót
is.
Ráébred, hogy nem akar nélkülünk élni.
Mély levegőt veszek.
– Indulnom kell!
Rám szegezi a metsző, szürke tekintetét, amivel négy évvel ezelőtt rabul
ejtett. Ha akkoriban bármi sejtésem lett volna, hogy ez a nyers, jóképű férfi,
aki leült mellém a bárban, és rendelt egy Budweisert, ennyi szívfájdalmat
fog okozni…
– Hát, akkor találkozunk, ha már készen állsz rá, hogy hazagyere. – Van
egyfajta szokatlan rekedtség a hangjában, ami kis híján megingat az
elhatározásomban.
De belekapaszkodom egy szóba, és erőt merítek belőle: „haza”.
Mert éppen ez az: Alaszkát sosem fogom az otthonomnak érezni. Talán
Wren tényleg nem érti ezt, vagy egyszerűen csak nem akarja belátni.
Nyelek egyet a fájdalmas gombóccal a torkomban.
– Calla, köszönj el aputól!
– Szia, apu! – Susogva behajlítja a kesztyűs kezét, és teli fogsorral
rávigyorog Wrenre.
Szemmel láthatóan boldog, miközben az anyja szíve épp megszakad.
 1. fejezet
2018. július 26.
Nem az enyém ez a számológép.
Keserűen elmosolyodom, ahogy gondosan átnézem a kartondoboz
tartalmát: fogkefe, fogkrém, edzőruha, zsebkendős doboz, óriás kiszerelésű
Advil, egy neszesszer négy meggörbült rúzzsal, hajlakkal, fésűvel, valamint
hat pár cipő, amit az íróasztalom alatt tartottam – és ne feledkezzünk el a
drága számológépről, amit megkaptam melléjük. Pont a múlt hónapban
győztem meg róla a menedzserem, hogy szükségem van rá. Biztosan a
sajátomnak hitte a biztonsági őr, akit megbíztak az irodarészemen hagyott
személyes tárgyak eltakarításával, miközben én azzal voltam elfoglalva,
hogy épp kirúgnak. Valószínűleg azért hitte, hogy az enyém, mert fekete
alkoholos filccel a tetejére firkantottam, hogy „Calla Fletcher”, abban a
reményben, hogy ezzel megvédem a galád munkatársaim lopkodása ellen.
A bank fizette ki, de bekaphatják, megtartom!
Kiélvezem a halvány elégtételt, amit ez a döntés okoz, mialatt a metró
átsüvít a torontói Yonge-vonal alagútján, és a tükörképemen túl, a sötétbe
bámulok. Kétségbeesetten próbálok nem tudomást venni a torkomat szúró
tövisről.
Ilyentájt annyira csendes és üres a metró, hogy válogathatok az ülőhelyek
közül. Nem emlékszem, mikor fordult elő utoljára ilyesmi. Csaknem négy
éven át nyomorogtam a zsúfolt kocsikban, visszatartottam a lélegzetem a
keveredő testszagban, miközben folyamatosan lökdöstek munkába menet, a
reggeli csúcsforgalom poklában.
De a mai hazaút más.
Ma alighogy felhörpintettem a Venti méretű Starbucks lattém, és az utolsó
cseppjeit ízlelgetve rákattintottam a „mentés” gombra a reggeli Excel-
fájlomon, megjelent a bejövő üzeneteim között egy meeting meghívó a
főnökömtől, amiben kérte, hogy menjek az Algonkin-terembe.
Nem gondoltam semmi komolyra, csak felkaptam a banánom és a
jegyzetfüzetem, és elcsoszogtam a kis tárgyalóterembe a másodikon.
 Ahol nemcsak a főnököm találtam, de a főnököm főnökét is és Sonja
Fuentest a HR-részlegről, aki egy vastag manila borítékot tartott a puffadt
kezében, rajta a ráfirkantott nevemmel.
Leültem velük szemben, és bután hallgattam, ahogy felváltva előadtak egy
előre begyakorolt beszédet: a bank nemrégiben bevezetett egy új rendszert,
ami a kockázatelemzőként betöltött szerepköröm számos feladatát
automatizálta, így a pozíciómat megszüntették; példaértékű alkalmazott
vagyok, és mindez semmiképp sem a teljesítményemet tükrözi; a vállalat
bőséges végkielégítést fog nyújtani számomra az „átállás” alatt.
Talán az emberiség teljes történelme során én vagyok az egyetlen, aki
megevett egy egész banánt, miközben elveszítette a munkáját.
Az „átállás” azonnali hatállyal elkezdődött. Ami azt jelentette, hogy nem
mehettem vissza az íróasztalomhoz, nem szedhettem össze a holmim, nem
köszönhettem el a munkatársaimtól. Elkísértek a biztonsági őr asztalához,
mint valami bűnözőt, egy dobozban átadták a holmim, majd a kijáratra
mutattak. Ez a sztenderd protokoll egy banki alkalmazott elbocsátásakor,
mint megtudtam.
Négy éven át idegeskedtem a táblázatok felett, amíg bele nem fájdult a
szemem; kinyaltam az egoista kereskedők seggét abban a reményben, hogy
számíthatok cserébe néhány jó szóra, ha előléptetésre kerül sor; későig bent
maradtam más kockázatelemzőket helyettesíteni; olyan csapatépítő
programokat szerveztem, amiknek végre nem volt köze a bowlingcipőkhöz
és az egyél-amennyit-bírsz büfékhez, és hirtelen ennyi, mindez nem számít!
Egyetlen rögtönzött tárgyalás, és máris hivatalosan munkanélküli vagyok.
Tudtam, hogy jön az automatizált rendszer. Tudtam, hogy csökkenteni
fogja a kockázatelemzők számát, és átcsoportosítja a munkát.
De ostoba módon elhitettem magammal, hogy túl értékes munkaerő
vagyok, és nem pont engem fognak elbocsátani.
Vajon egyébként hány másik fej gurult ma?
Csak az enyém?
Te jó ég! Mi van, ha én vagyok az egyetlen, aki elvesztette az állását?
Pislogva eloszlatom a hirtelen felgyülemlő könnyeim, de néhány csepp
így is kiszökik a szememből. Gyors mozdulattal kihalászok a dobozból pár
zsebkendőt és egy összecsukható tükröt, és igyekszem finoman
megszárítgatni a szemem, anélkül, hogy elkenném a sminkem.
A metró zökkenve megáll, és számtalan utas felszáll, majd kóbor
macskákként szétszélednek, hogy a létező legtávolabbi helyre üljenek bárki
mástól. Mindenki, leszámítva egy nagydarab, zafírkék egyenruhás férfit.
Ő egy meggypiros ülőhelyet választ velem szemben, és lehuppan rá.
Elfordítom a térdem, nehogy a combjához érjek.
A férfi felvesz egy gyűrött Now Magazine-t, amit valaki a mellette lévő
ülésre száműzött, és legyezni kezdi magát, miközben mély, füstölt hústól
bűzlő sóhaj szakad fel belőle.
– Lehet, hogy inkább itt lent kellene lógnom, a hűvösben. Kint jó szar lesz
ebben a párában – morogja, különösebben nem is intézve senkihez a szavait,
és a tenyerével letörli a homlokáról gyöngyként potyogó izzadságcseppeket.
Látszólag fel sem tűnik neki az irányomból sugárzó bosszúság.
Úgy teszek, mintha nem hallanám, mert épeszű ember nem kezd idült
csevegésbe a metrón, és előveszem a telefonom, hogy újraolvassam az
üzenetváltásom Corey-val korábbról, amikor kábultan álltam a Front úton, és
próbáltam feldolgozni, hogy mi is történt.
– Kirúgtak.
– Basszus. Sajnálom!
– Összefutunk egy kávéra?
– Nem tudok. El vagyok havazva. Egész nap ügyfelekkel leszek.
– Este?
– Meglátjuk. Később felhívlak?
A végére biggyesztett kérdőjeltől úgy hangzik, mintha ezen a ponton még
egy gyors hívást sem tudna borítékolni, hogy megvigasztalja a barátnőjét.
Rendben, tudom, hogy mostanában fuldoklott a nyomás alatt. Egész álló nap
ugráltatják a reklámügynökségnél, hogy kiszolgálja a legnagyobb – és
legkevésbé sem szabálytisztelő – ügyfélvállalatukat, neki pedig bizonyítania
kell a mostani kampány során, ha valaha is szeretné megkapni azt a
nyomorult előléptetést, amiért már csaknem két éve küzd. Az elmúlt három
hétben összesen kétszer találkoztam vele. Nem lenne szabad csodálkoznom,
hogy képtelen mindent otthagyni és találkozni velem.
De így is eláraszt a csalódottság.
– Tudja, az ilyen napokon azt kívánom, bárcsak nő lennék. Maguk,
hölgyek, megússzák azt is, ha jóval kevesebb ruhát viselnek. – Ez
alkalommal viszont tényleg hozzám beszél az izzadt pasas. És egyenesen
rám néz, a kikandikáló, csupasz lábamra, amire rálátást nyújt a fekete
ceruzaszoknyám. Laposan rápillantok, majd összeszorítom a combom és
még inkább elhajolok, a hosszú, fahéjbarna hajam pedig részleges
függönyként szolgál az arcom előtt. Végre leesik neki, hogy rosszkedvem
van. – Jaj, ma olyan napja van. – Az ölemben lévő dobozra mutat, benne a
személyes tárgyaimmal. – Ne aggódjon, nincs egyedül. Az évek során láttam
már jó néhány embert, akit kikísértek a cégépületből.
Az ötvenes évei elejére tippelem, drótszerű haja már inkább ősz, a feje
tetején szinte nincs is. Gyors pillantást vetek a pólójára, és látom, hogy a
címkén a WILLIAMSONS CUSTODIAN COMPANY olvasható. Biztosan
az egyik olyan takarítócégnek dolgozik, amivel az enyémhez hasonló
vállalatok szerződnek. Ha sokáig bent voltam, időnként láttam, ahogy
ráérősen tologatják a takarítókocsit az irodafülkék mentén, és próbálják nem
zavarni a dolgozókat, miközben kiürítik a szemeteskosarakat.
– Felmondtam – hazudom, miközben visszacsúsztatom a doboz tetejét,
hogy elrejtsem a tartalmát kíváncsi pillantása elől. Még nagyon is friss a
méltóságomon esett sérülés ahhoz, hogy csak úgy megvitassam egy
vadidegennel.
Úgy mosolyog rám, mint aki nem hisz nekem.
– És amúgy mit dolgozott?
– Kockázatelemző voltam egy banknál. – Miért teszem meg neki azt a
szívességet, hogy leállok vele csevegni?
Bólint, mint aki pontosan tudja, hogy ez mit jelent. Ha engem kérdeznek
meg négy évvel ezelőtt, amikor a Torontói Egyetemen diplomáztam belőle,
hogy mit is jelent, nem tudtam volna válaszolni. De ettől függetlenül izgatott
voltam, amikor megkaptam az állásajánlatot. Ez volt az első lépés számomra
fiatal, szakmailag elhivatott nőként, a vállalati ranglétra legalsó fokán,
Toronto belvárosában. Félig-meddig tisztességes fizetéssel, juttatásokkal és
nyugdíjjárulékkal egy nagy banknál. Rengeteg rubrikát kipipálhattam a „jó
karrier” címszó alatt, főleg huszonkét éves, friss diplomás nő létemre, aki jó
matekból.
Nem sokkal később rádöbbentem, hogy kockázatelemzőnek lenni annyit
jelent, hogy számokat írogat az ember egy táblázatba, és gondoskodik róla,
hogy a képletek azt hozzák ki, ami az elvárás. Alig több egy betanított
munkánál. Őszintén szólva, a legtöbb napon megölt az unalom.
– És miért mondott fel?
– Nem mondtam fel – ismerem be egy szaggatott sóhaj kíséretében. –
Tudja, átszervezések.
– Igen, nagyon jól tudom. – Megáll, egy pillanatra feszülten figyel. – De
szerette a munkát?
– Létezik bárki, aki igazán szereti a munkáját?
 – Túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen cinikus legyen. – Kuncog. – Legalább
kedvelte azokat, akikkel együtt dolgozott?
A csapatomra gondolok. Markra, a mikromenedzser főnökömre krónikus
kávélehelettel, aki mindössze azért ír ki megbeszéléseket, hogy érvényt
szerezzen a pozíciójának, és percre pontosan feljegyzi, hogy mikor mész el
ebédelni, és mikor térsz vissza az íróasztalodhoz. És Tarára, a kényszeres, A
típusú személyiségre, akinek a munkáján kívül semmi élete, és azzal tölti a
hétvégéit, hogy „Sürgős! Intézkedést kíván!” címmel terjengős üzeneteket
küld folyamatfejlesztésre irányuló javaslatokkal, hogy hétfő reggel ez álljon
mindenkinek első helyen a beérkező üzenetek között. Raj és Adnan elég
aranyosak, habár sosem jöttek el munka után egy italra, és ha rájuk
köszöntem, hogy „Jó reggelt! Hogy vagytok?”, minden esetben céklavörös
lett az arcuk. És ott van még May, aki egy irodafülkével arrébb ült, aki
sosem küldi időben a napi beadványait, és aki savanyúkáposztát eszik az
asztalánál, pedig a HR irányelvet vezetett be az ellen, hogy valaki erős szagú
ételt hozzon az irodába. Ha eszik, mindig kénytelen vagyok elhagyni az
asztalom, vagy tíz percet öklendezéssel kell töltenem.
Minden.
Egyes.
Rohadt.
Nap.
– Nem igazán – ismerem be. Igazság szerint nem is emlékszem, mikor
volt utoljára, hogy nem úgy kellett kivonszolnom magam az ágyból, vagy ne
figyeltem volna az órák múlását. Imádtam azt az érzést, amikor esténként
lekapcsolom a gépem, és felkapom a kabátom.
– Akkor talán jobb is, hogy kénytelen volt otthagyni – vigyorog rám a
férfi.
– Igen. Talán. – Közeleg Davisville. Megkönnyebbülten felsóhajtok,
amiért lezárhatom ezt a beszélgetést anélkül, hogy túlságosan goromba
lennék, és felpattanok az ülőhelyemről. Fél kézzel egyensúlyozom az
ormótlan dobozt, és szorosan megmarkolom a kapaszkodót, amíg várok a
megállóra.
– A helyében nem izgatnám magam túlságosan. Még fiatal. – A férfi talpra
evickél az ülőhelyéről, ahogy a metrókocsi csikorogva megáll. – Az efféle
munka mind egy tucat. Néhány héten belül már egy másik bankban
húzkodhatja a beléptetőkártyát.
Csak vigasztalni próbál. Egy kimért, udvarias mosollyal viszonzom.
 Kinyílik az ajtó, és a peronra lépek.
A férfi szorosan mögöttem vánszorog.
– Tudja, tizenöt évvel ezelőtt én is éppen olyan voltam, mint maga,
amikor kicipeltem a holmimat Toronto egyik belvárosi irodájából. Elég nagy
csapást jelentett az önbecsülésemnek, de egyben jó kis seggbe rúgás is volt.
Úgy döntöttem, fogom a végkielégítést, és elindítok egy takarítócéget a
testvéreimmel. Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a hivatásom, de végül
ebből lett a legjobb dolog, ami valaha történt velem. És nem akarnék mást
csinálni, még a legpocsékabb napjaimon sem. – Kacsint, és meglóbálja a
felgöngyölt magazint a levegőben. – Ez a sors. Nagyobb és jobb dolgok
várnak magára, szép hölgy! Érzem!
A peronon állok, magamhoz ölelem a kartondobozom, és nézem, ahogy a
lelkes gondnok a kijárat felé ballag. Útközben fütyörészve az egyik szelektív
hulladékgyűjtőbe dobja az újságot, mint aki tényleg boldog, amiért
vécépucolással és felmosással tengeti az életét.
Habár, lehet, hogy igaza van. Talán végül az állásom elvesztése lesz a
legjobb dolog, ami valaha történt velem.
Megcsóválom a fejem, és elindulok a kijárat felé. Három lépést teszek,
amikor a dobozom alja kiszakad, és a holmim szétszóródik a koszos
betonon.

A bőrömet vékony izzadságréteg borítja, mire felcaplatok az állomástól

gyalog tíz percre lévő házunk köves sétányán. Tizenöt éve élünk itt anyával
és a mostohaapámmal, Simonnal, aki piaci ár alatt vásárolta meg évekkel
ezelőtt a házat az idősödő szüleitől. Okos befektetés volt részéről, mivel a
torontói ingatlanok értéke egyre inkább az egekbe szökik. Rendszeresen
kapunk hideghívásokat ingatlanügynököktől, akik szeretnék eladni az
értékes, viktoriánus stílusú, barna téglával kirakott, háromszintes házat, ami
egy jó elhelyezkedésű, méretes saroktelken áll. Az évek során teljesen fel is
lett újítva. A legutóbbi becslés kétmillió fölé értékelte a helyet.
Majdnem dél van. Mindössze egy hosszú, forró zuhanyra vágyom, amíg
kisírom magam, aztán szeretnék ágyba bújni, és hanyagolni az embereket,
akár jó szándékkal jönnek, akár nem. Egészen holnapig.
Már majdnem a bejárati lépcsőnél járok, amikor kinyílik az oldalsó ajtó,
ami Simon pszichiátriai rendelőjéhez vezet, és egy egérszerű, középkorú nő,
hozzá nem illő, fekete nadrágkosztümben, zokogva kirobban rajta. Fél
másodpercre találkozik a tekintetünk, aztán lehajtja a fejét, és elszalad
mellettem egy zöld Neon felé.
Bizonyára egy páciens. Azt hiszem, nem mehetett jól a mai alkalom. Vagy
talán mégis. Simon mindig azt mondja, hogy a valódi áttörés nem jön
egykönnyen. Akárhogy is, jó tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek
szar napja van.
Amint a házba érek, lerúgom magamról a magas sarkúm, és a földre
dobom a kiszakadt dobozt, örülök, hogy végre megszabadulhatok tőle. Két,
negyvendolláros rúzsom szétkenődött a betonon, és a bal futócipőm –
ráadásul egy vadiúj, drága pár darabja – még most is a metrósínek között
hever. Egy pillanatra fontolóra vettem, hogy bemászok érte, de aztán
elképzeltem az ebből születő főcímeket – „A letört kockázatelemző halálba
veti magát” –, és úgy döntöttem, nem így szeretnék bekerülni a hírekbe.
– Helló? – kiált anyám a konyhából.
Visszafojtok egy nyögést, és hátravetem a fejem. Basszus. Tényleg, ma
csütörtök van. Csütörtökönként csak kettőre jár a virágboltba.
– Csak én vagyok.
Recseg a keményfa padló, ahogy anya közeledik, a rózsaszín szoknyája
minden lépéssel finoman lebben a bokája körül.
Simon szorosan követi, a szokásos gyapjúszövet mellény, legombolható
nyakú ing és ráncolt, khakinadrág alkotta összeállításában. Nem számít,
mekkora hőség van odakint, ő mindig hűti a levegőt idebent.
Elnyomom a második nyögést. Számítottam rá, hogy itthon lesz – szinte
mindig itthon van –, de azt reméltem, leköti majd a következő páciense, és
nem hallja meg, hogy hazajöttem.
– Mit keresel itthon? – Anya elkomorodik, ahogy az arcomról a földön
heverő dobozra pillant. – Ez meg mi? – Mögötte Simon éppolyan
aggodalmasnak tűnik. Kénytelen vagyok újrajátszani nekik a förtelmes
reggelt, átnyújtva a borítékot a végkielégítési csomagom részleteivel, és
egyre nő a gombóc a torkomban, ahogy beszélek. Eddig a pontig jól bírtam,
de most a könnyeimmel küszködöm. – Ó, édesem! Úgy sajnálom! – Anya
szúrós pillantást vet Simonra, és pontosan tudom, hogy miért. Simon legjobb
barátja, Mike a bank alelnöke. Miatta kaptam meg az állást. Kíváncsi
vagyok, volt-e bármi fogalma Mike-nak arról, hogy lapátra kerülök. Vajon
figyelmeztette Simont? Tudhatta Simon, hogy milyen nap vár rám, amikor
ma reggel beraktam az edényeim a mosogatógépbe, és búcsút intettem neki?
Simon már fel is vette az olvasószemüvegét, hogy átfussa a végkielégítésről
szóló papírokat. Anya közben fél karral átölel, és a kezével elkezdi
simogatni a hajam, ahogy gyerekkoromban tette, amikor vigaszra szorultam.
Szinte röhejes, mivel nyolc centivel magasabb vagyok nála. – Ne aggódj!
Mindenkivel megesik.
– Nem igaz! Egyikőtökkel sem történt ilyen! – Simon folyamatosan
panaszkodik, hogy több páciense van, mint ahány órája egy nap, hogy
kezelje őket, anya pedig tizenegy éve a tulajdonosa egy sikeres
virágüzletnek a Yonge úton.
– Hát, nem, de… Megtörtént a nagyapáddal, és Simon testvérével,
Normannel. És mindkét szomszédunkkal, ne feledkezzünk el róluk sem! –
Küszködik, hogy más példát találjon.
– Igen, de ők mind kábé a negyvenes éveikben jártak! Én még csak
huszonhat vagyok!
Anya elkeseredetten rám néz, aztán a finom ráncok a homlokán tovább
mélyülnek, ahogy összevonja a szemöldökét.
– Ki más vesztette el az állását?
– Nem tudom. Nem láttam senki mást a portán. – Vajon a csapatom többi
tagja most épp az íróasztalánál ül, és rólam sugdolózik? Ők sejtették, hogy
ez lesz?
Anya vékony keze együttérzőn dörzsölgeti a vállam.
– Hát, nyilván egy csomó idióta vezeti a helyet, ha egyszer képesek voltak
megválni a legjobb és legokosabb alkalmazottuktól. – Újabb tövisként szúró
pillantást vet Simonra, ami szintén Mike-nak szól.
Hogyne mondaná ezt. Ő az édesanyám. De akkor is… valamivel jobban
érzem magam.
A vállára hajtom a fejem, megnyugtat a finom, virágillatú parfümje és a
puha, aranybarna, álláig érő, bubifrizurás haja. Csendben figyeljük, hogy
Simon átolvassa a dokumentumokat, és várunk az ítéletére.
– Négyhavi fizetés juttatásokkal… átképzés egy munkaközvetítő
segítségével… eléggé szabványnak tűnik – mondja Simon azzal az elbűvölő,
Hugh Grant-es brit akcentusával, ami még a Kanadában töltött
harmincvalahány év után is érezhető. – Szerencsés helyzetben vagy. Nincs
lakáshiteled, ami miatt aggódnod kell. A számláid minimálisak. –
Felcsúsztatja a szemüvegét a ritkuló, szürkés hajjal borított fejére, és rám
szegezi az okos, kék szemét. – De hogy érzed magad?
Simon előszeretettel kérdi meg, hogy érzem magam különböző dolgok
kapcsán, különösen, ha tudja, hogy nincs kedvem beszélni róla. Pszichiáter,
és nem tehet róla, analizálnia kell mindent és mindenkit. Anya szerint azért
teszi, hogy megtanítson kényelmesen és nyíltan kezelni az érzelmeimet.
Azóta csinálja, hogy első nap találkoztunk, és megkérdezte, hogy érzem
magam attól a gondolattól, hogy édesanyámnak barátja van.
– Szeretnék egyedül lenni.
Megértően bólint egyet.
– Teljesen világos. – Felnyalábolom a végkielégítési csomagom, és
elindulok a lépcső felé. – Susan? Nincs még valami, amit elfelejtettél
megemlíteni? – hallom, ahogy suttog.
– Ne most! – sziszegi anyám a választ.
Amikor hátranézek, épp egy sor hunyorgással, szemöldökrángatással és
szúrós pillantással beszélnek meg valamit egymással. Híresek erről.
Szórakoztató… ha épp nincs hozzá semmi közöm.
– Mi folyik itt?
Anya feszült mosolyt villant felém, és könnyed hangon válaszol:
– Semmi különös. Később is megbeszélhetjük, ha már lecsillapodtak a
dolgok.
Felsóhajtok.
– Mondd már! – Anya végül megadja magát.
– Jött ma egy hívás. – Habozik. – Alaszkából.
Nyugtalanság bizsergeti a hátam. Egyetlen embert ismerek Alaszkában, és
tizenkét éve nem beszéltem vele.
– Mit akar?
– Nem tudom. Nem vettem fel a telefont időben, és nem hagyott üzenetet.
– Akkor semmi az egész.
Anya szorosan összevont szemöldökéből úgy sejtem, nem hiszi, hogy
semmiség. Amikor még beszélő viszonyban voltunk, akkor sem apám volt
az, aki megtette az erőfeszítést, hogy igazodjon az időeltolódáshoz, felvegye
a telefont és rám köszönjön.
– Talán vissza kellene hívnod.
– Holnap. – Folytatom az utam fel a lépcsőn. – Ennél több csalódást nem
bírok ki egy nap.
És apám már épp eleget okozott nekem ahhoz, hogy kitartson egy életre.
 2. fejezet
– Elmész? – Simon az órájára pillant. Képtelen feldolgozni annak
gondolatát, hogy valaki este tizenegy után elmenjen a barátaival találkozni,
de hát már ötvenhat éves, és nem igazán jár el otthonról, kész-pont,
leszámítva, ha anyám kényszeríti rá. Számára az a szórakozás, ha tölt
magának egy pohár sherryt, és megnézi a legújabb BBC dokumentumfilmet.
– Gondoltam, miért ne?
Simon rám pillant a szemüvege fölül, és gyorsan, apai szemmel végigméri
az öltözékem, mielőtt a tekintete visszavándorolna a könyvére.
A legrövidebb, legfeszesebb fekete ruhám és a legmagasabb tűsarkú cipőm
mellett döntöttem ma este. Bármikor máskor eszkortlányhoz illő
kombinációnak minősülne, de a Richmond úton, egy tikkasztó csütörtöki
éjszakán, júliusban, gyakorlatilag ez a sztenderd.
Simon ritkán tesz megjegyzést az öltözködésemre, és ezért hálás vagyok
neki. Isten tudja, milyen mögöttes jelentést lát a mai szerelésemben. Egy kis
löket az önbizalmamnak, miután csorbát szenvedett a büszkeségem?
Segélykiáltás a szeretetért és a figyelemért? Mélyen megbúvó apuci-
problémák?
– A szokásos bandával?
– Nem. Mindenki elutazott. Ma csak Dianával. – És Aaronnal, szinte
biztosan. Egyikőjük sem húzza sokáig egy szórakozóhelyen a másik nélkül.
A legjobb barátnőm simán kierőszakol egy csajos estét, aztán úgy tesz,
mintha merő véletlenségből jelenne meg a barátja, hiába láttam, amikor fél
órával korábban elküldte neki a pontos címet.
– Corey nem megy?
– Sokáig dolgozik – motyogom, és nem tudom leplezni a bosszúságom.
De szombaton azért szeretne összefutni. Hogy „kiadjuk a stresszt”, ahogy az
utolsó üzenetében fogalmazott. Ez a kód arra, hogy feküdjünk le egymással.
Normál esetben nem is zavarna egy ilyen üzenet. De a mai nap más. Ma
zavar. Egyre növekvő tüskeként piszkálja a gondolataimat a tény, hogy még
tíz percet sem képes arra szánni, hogy felhívjon és megkérdezze, jól vagyok-
e, miután kirúgtak. Mikor kezdte el annyira foglalkoztatni a karrierje és az
előléptetésének az ígérete, hogy ilyen egyértelműen második helyre
szorultam?
És hogy nem vettem észre korábban?
Simon szája fintorba görbül.
– Láttam azt a fotót a szemetesben. Amelyik kettőtökről készült tavaly
nyáron.
– Összegyűrődött, amikor kiszakadt a doboz.
– Szép kép.
– Ja. – Tavaly júniusban készült a barátnőm, Talia kunyhójában, a Joe-tó
partján. Ugyanannál a kunyhónál, ahol egy hónappal korábban találkoztunk
Corey-val, amikor a májusi hosszú hétvégére épp látogatóban volt egy
barátjánál, három házzal odébb. Kajakozás közben kereszteződtek az útjaink
azon a szombati, kora reggelen, az egyébként nyüzsgő tónak egy csendes
részén. Lelassítottunk, hogy elhaladóban köszönjünk egymásnak, „remek
nap lesz a mai” megállapítással. A selymes, szőke hajfürtjeivel ragadta meg
a figyelmem; az elbűvölő mosolyával és a könnyed nevetésével pedig meg is
tartotta. Még boldogabb voltam, amikor megtudtam, hogy a High Parkban
él, és mindössze nyolc percre dolgozik az irodámtól.
Mikor elkezdtünk visszafelé evezni egymás mellett, ki-ki a saját
partszakasza felé, megegyeztünk, hogy együtt ebédelünk. Mire Taliánál
felgyulladt aznap éjjel a tábortűz, mi már játékosan maszatoltuk egymás
szájára az olvadt pillecukrot.
A kidobott képen egy halom rögös sziklán ülünk, ami a tóba nyúlik.
Százéves fenyőfák magasodnak a háttérben. Corey a hosszú, nyurga karjával
átöleli a vállam, és mindketten mosolygunk, teljesen egymásba habarodva.
Ez akkoriban volt, amikor még legalább heti négyszer találkoztunk, mindent
egymás programjához igazítva terveztünk meg, amikor még nyálas
csipkelődéssel válaszolt az üzeneteimre a „küldés” gomb megnyomása utáni
harminc másodpercen belül, és minden héten virágot rendelt anyukám
boltjából, amit az éjjeliszekrényemre tetetett – ezzel szinte azonnal elnyerve
anyám rajongását. Akkoriban, amikor úgy kellett eltolnom magamtól –
kuncogva, persze –, miközben lopott még egy utolsó csókot, függetlenül
attól, hogy ki figyel bennünket.
De valahol útközben megváltoztak a dolgok. Már nem kapok hetente
virágot; az üzeneteimre időnként csak órák múltán jön válasz. A csók pedig
már csak bevezetésként szolgál a többihez.
Talán csak kényelmesen érezzük magunkat a kapcsolatunkban.
 Talán túlságosan is elkényelmesedtünk.
Talán Corey-nak és nekem le kell ülnünk egy beszélgetésre.
Még egy napra elhessegetem ezt a gondolatot.
– Bármikor nyomtathatok egy másikat.
Simon ismét rám néz, a keskeny arca enyhe aggodalomról árulkodik. Ő is
odavan Corey-ért, talán még jobban, mint anyám. Habár mindig is kedvesen
fogadták a pasijaimat, pedig nem kevés lépett be a bejárati ajtón az évek
során.
Corey ugyanakkor a legkönnyebben kedvelhető. Intelligens, halk szavú és
laza. A zöldesbarna szeme sarka ráncba húzódik, amikor nevet, és a mestere
annak, hogy a teljes figyelmét neked szentelje. Érdekli, hogy mások mit
gondolnak róla, de a jó értelemben, olyan értelemben, hogy összeszorítja a
fogát, ha mérges, nehogy olyat mondjon, amit később megbán. Mindig is jól
bánt velem – soha egyetlen szóval sem panaszkodik, amikor átadom neki a
retikülöm, hogy szabaddá tegyem a kezem, kitárja az ajtót előttem, és sorba
áll egy zsúfolt bárban, hogy italt hozzon nekem. Igazi úriember. És dögös is.
Mégis melyik szülő ne akarná, hogy a lánya egy olyan sráccal járjon, mint
Corey?
De akkor miért érzem úgy, ahogy itt állok, gondolatban felsorolva Corey
legjobb tulajdonságait, mintha magamat akarnám meggyőzni?
– Hát… Figyeljetek az italotokra és maradjatok együtt – dörmögi Simon.
– Úgy lesz! Puszild meg anyát helyettem is este. – Az esküvői szezon
csúcsán járva már mélyen alszik, mivel pihenésre van szüksége a kora
reggeli keléshez, hogy befejezze most hétvégére az esküvői csokrokat.
Eljutok egészen a bejárati ajtóig, amikor Simon elkiáltja magát:
– Ne feledd el kivinni a kukákat a kapu elé!
Egy nyögéssel hátravetem a fejem.
– Majd megcsinálom, ha hazajöttem.
– Hajnali három órakor? – kérdi könnyedén. Teljesen jól tudja, hogy
amikor hajnali háromkor felbotorkálok a lépcsőn, az utolsó dolog, amit
megcsinálok, hogy a szemetet, a szelektív hulladékot és a komposztáló
tartályokat elvonszolom a járdaszegélyig. Már nyitom a szám, hogy
megkérjem a mostohaapám, most az egyszer csinálja meg helyettem… – Ha
az egyedüli hozzájárulásod ehhez a háztartáshoz, hogy heti egyszer
kicammogsz a szeméttel, azzal elég jól jársz lakbér és rezsi helyett, vagy
nem értesz egyet?
 – De – motyogom. Mert igaza van. Heti kétszer jön egy házvezetőnő, aki
kitakarít és kimossa a szennyest. Anya a heti bevásárlásunkat az ajtóhoz
hozatja, és egy organikus, gabonaalapú, hormonmentes, gluténmentes,
laktózmentes konyháról rendel vacsorát, úgyhogy alig kell vásárolnom vagy
főznöm. A blúzaimat és az egyrészes ruháimat pedig mindig becsempészem
Simon kupacába, amikor a tisztítóba viszi a kötött mellényeit és a vasalt élű
nadrágjait.
Egy huszonhat éves nő vagyok mindenféle tartozás nélkül, aki annak
ellenére, hogy elég jó fizetést kapott az elmúlt négy évben, mindvégig a
szülei pénzén élt. Anélkül, hogy ők valaha is panaszkodtak volna, mivel
szeretik, hogy itt vagyok, én pedig szeretem az életmódot, amit
megengedhetek magamnak azzal, hogy itthon lakom. Szóval igen, a
legkevesebb, amit megtehetek, hogy heti egyszer „kicammogok” a
szeméttel.
De ez nem tart vissza abban, hogy hozzá ne tegyem:
– Csak azért velem viteted ki, mert te utálod megcsinálni!
– Mit gondolsz, miért hagytuk, hogy ilyen sokáig itt lakjál? – kiáltja
utánam, ahogy behúzom magam mögött az ajtót.

– Találkozom veled odabent! – Dübörög a járdán a komposztáló tartály

kereke, ahogy fél kézzel elhúzom a járdaszegélyig, elsétálva anya Audija és
Simon Mercedese mellett a fülemre szorított telefonnal. Azon néhány ház
közé tartozunk az utcában, amelyiknek van saját kocsibeállója, ami a
tetejébe még ahhoz is elég nagy, hogy három kocsi is elférjen rajta. Szinte
mindenki más kénytelen az utcai parkolóhelyekért harcolni, ami különösen
kiélezett helyzetet eredményez a tél beköszöntével, amikor nem csupán más
kocsikkal, hanem másfél méteres hóbuckákkal is versenyezni kell.
– Nem jutunk be sehová, ha nem sietsz! – kiabálja túl Diana a körülötte
lévő tömeget, a hangjában pánikkal.
– Nyugi! Be fogunk jutni valahová, ahogy minden alkalommal, amikor
elmegyünk bulizni. – Valahová, ahol majd flörtölünk a biztonsági őrökkel, és
legrosszabb esetben odacsúsztatunk nekik néhány bankjegyet, hogy
előreengedjenek minket a mesterségesen kreált sorban, amit csak azért
csinálnak, hogy népszerűnek tűnjön a hely. Miközben odabent kész
szellemváros.
De megvannak az előnyei annak, hogy két vonzó, fiatal nő vagyunk, és
úgy tervezem, hogy ezt teljes mértékig ki is használom ma este. Mert
amilyen szarul érzem magam belül, annak megfelelő extra erőfeszítésekkel
kompenzáltam a külsőmet. – Úton van az Uberem. Csak válassz egy helyet,
és írd meg! Tizenöt perc múlva találkozunk! – Inkább huszonöt, de Diana le
fog lépni, ha ezt elárulom neki. Leteszem a telefonom a táskám mellé,
Simon kocsijának a motorháztetejére, és elvonszolom a szelektív
hulladékgyűjtőt a járdaszegélyig, óvatosan, nehogy letörjön a körmöm.
Utána visszatérek, hogy megküzdjek a szürke kukával is.
Egy röpke másodpercre mozgásra leszek figyelmes a szemem sarkából,
majd valami puhán végigsimítja a lábam. Ijedt kiáltással hátraszökkenek,
mire elveszítem az egyensúlyom, megbotlom a padkában, és pont seggre
esek egy rendkívül szúrós rózsabokor mellett. Eloson előttem egy hatalmas
mosómedve. Egy másodperccel később szaporán követi még egy, és
mérgesen rám cincog.
– A francba! – Keményen a földre zuhantam, és valószínűleg lesznek kék
foltjaim, de most az fáj a legjobban, hogy a tízcentis cipősarkam a lábam
mellett hever, a cipőmről letörve. Lehámozom magamról a tönkrement
Louboutin tűsarkút, célba veszem a mosómedvéket, majd teljes erőből
utánuk hajítom. De ők már biztonságosan bemenekültek a kocsi alá, és most
onnan figyelnek, a veranda felőli fénysugár visszaverődik gombszerű
szemükben.
Kinyílik a bejárati ajtó, és megjelenik Simon.
– Calla, még mindig itt vagy? – Meglátja, hogy elterültem a kertben, és
összevonja a szemöldökét.
– Tim és Sid visszajött – motyogom. Múlt hónap környékén hagytak fel a
látogatásokkal, miután az év nagyobb részében minden csütörtök este a
telkünkön garázdálkodtak. Azt hittem, találtak egy másik családot, és most
őket terrorizálják, vagy elütötte őket egy kocsi.
– Sejtettem, hogy vissza fognak térni. – Előretartja a telefonkagylót. –
Alaszkából hívnak.
Megrázom a fejem, és tátogok:
– Nem vagyok itthon. – Pedig tudom, hogy már késő.
Simon borzas szemöldöke megemelkedik, ahogy vár, kinyújtott karral.
Amúgy sem falazna nekem soha. A benne lakozó pszichiáter abban hisz,
hogy szembe kell nézni a problémákkal, nem pedig bujkálni előlük.
És Simon szerint a legnagyobb problémám a kapcsolatom Wren
Fletcherrel. Vagyis annak hiánya, mivel alig ismerem a férfit. Azt hittem,
hogy ismerem, akkoriban, amikor betárcsáztam a számát, és hallgattam,
ahogy kicseng, elképzelve a szobát és az embert a vonal túlvégén. Persze
tudtam, hogy néz ki az igazi apám. Anya mutatott róla képeket, a kócos,
mogyoróbarna hajával és a gyengéd, szürke szemével, tengerészkék-fekete
kockás dzsekiben és farmerben augusztus közepén, ahogy büszkén áll egy
sor repülőgép mellett. Anya nyers jóképűségként jellemezte ezt, és én
valahogy tudtam, mit ért alatta, anélkül, hogy a koromnál fogva megértettem
volna.
Időnként nem vette fel a telefont, és én egész nap el voltam keseredve. De
máskor, ha szerencsém volt, elcsíptem, amikor épp hazatért vagy elindult
otthonról. Beszéltünk vagy tizenöt percet, az iskoláról és a barátaimról, vagy
a hobbijaimról, amikért akkoriban odavoltam. Többnyire csak én beszéltem,
de fel sem tűnt, boldogan csacsogtam tovább. Anya szerint apa sosem volt
bőbeszédű.
Azt is mondta, hogy sosem fogunk családként együtt élni. Hogy apám
élete Alaszkában van, a miénk pedig Torontóban, és a valóságban nem
létezik erre megoldás. Ezt korán megtanultam elfogadni. Nem is ismertem
mást. De azért így is folyton kérleltem apát, hogy repüljön ide látogatóba.
Úgy értem, ha már válogathat a temérdek repülőgép közül, miért nem tud
csak úgy felpattanni egyre, és eljönni?
Mindig volt kifogása, és anya sosem próbálta meggyőzni. Túl jól ismerte
ahhoz.
Én bezzeg? Én egy elbűvölt kislány szemével láttam, aki kétségbeesetten
szeretett volna találkozni a hallgatag férfival a vonal túlsó végén.
Feltápászkodok, és leporolom a koszt a hátsómról. Aztán a fél pár
cipőmben a lépcsőhöz bicegek, villódzó pillantást vetve a végtelenül
megértő és türelmes mostohaapámra.
Végül átveszem a telefont a kezéből.
– Halló!
– Halló! Calla? – kérdi egy nő.
Simonra fintorgok.
– Igen. Ki beszél?
– Agnesnek hívnak. Édesapád barátja vagyok. Wren holmija között
találtam rá a telefonszámodra.
– Oké… – Váratlanul szikrázik fel bennem a félelem. Mit csinál a
holmijával? – Történt vele valami?
– Azt hiszem, így is mondhatjuk. – Habozik, és azon kapom magam, hogy
visszatartott lélegzettel várok, és rettegek a választól. – Édesapádnak
tüdőrákja van.
– Ó! – Leülök a lépcső tetejére, hirtelen bizonytalan lesz a lábam. Simon
leereszkedik mellém.
– Tudom, hogy egy ideje nehezen mennek köztetek a dolgok, de úgy
gondoltam, tudni akarnád. – Nehezen? Mondjuk inkább, hogy sehogy.
Hosszú hallgatás következik. – Csak onnan tudom, hogy megtaláltam a
zsebében a teszteredmény másolatát, amikor átmentem kimosni a
szennyesét. Nem tud róla, hogy felhívtalak.
Hallom azt is, amit nem mond ki: apám nem tervezte tudatni velem, hogy
rákos.
– Szóval… mennyire súlyos?
– Nem vagyok biztos benne, de az orvos javasolt egy kezelési tervet. –
Vékony hangja van, és apáméra emlékeztető akcentusa, már amennyire még
fel tudom idézni.
Nem tudom, mi mást mondhatnék, mint:
– Oké… Hát, az orvosok biztos tudják, mit csinálnak. Köszönöm, hogy
felhívott és szólt…
– Nem jössz el ide látogatóba?
Leesik az állam.
– „Ide”? Mármint, úgy érti… Alaszkába?
– Igen. Hamar. Mielőtt megkezdődne a kezelés. Kifizetjük a jegyed, ha
ezen múlik. Csúcsszezon van, de találtam egy szabad helyet Anchorage-ba,
most vasárnap.
– Most vasárnap? Úgy érti, három nap múlva?
– Jonah pedig elhozna az út hátralévő részén.
– Elnézést, ki az a Jonah? – forog a fejem.
– Ó! – A nevetése lágyan, dallamosan cseng a fülemben. – Sajnálom. Ő a
legjobb pilótánk. Gondoskodna róla, hogy biztonságban és sértetlenül ideérj.
– A mi legjobb pilótánk, kapom fel a fejem. Mi fizetjük a jegyed. Azt
állította, hogy apám egyik barátja, de úgy veszem ki, hogy Agnes több annál.
– És Wren nagyon szeretne látni.
Habozok.
– Ezt mondta önnek?
– Mondania sem kellett. – Felsóhajt. – Az apád… bonyolult ember, de
tényleg szeret téged. És sok mindent bán.
Lehet, hogy ennek a nőnek, Agnesnek, nincs gondja azokkal a dolgokkal,
amiket Wren Fletcher nem mond ki vagy tesz meg, de nekem igenis van!
 – Sajnálom! Nem tudok egyszerűen repülőre pattanni és Alaszkába
repülni! – A szavaim elhalnak. Ami azt illeti, ebben a pillanatban nincs
állásom, vagy bármi egyéb komolyabb kötelezettségem. És Corey-t annyira
sem izgatom, hogy valószínűleg elrepülhetek Alaszkába és vissza, anélkül,
hogy valaha is feltűnne neki.
El tudok menni, de ez mellékes.
– Tudom, hogy egyszerre sok ezt megemészteni. Kérlek, gondolkodj rajta!
Lehetőséged lenne megismerni Wrent. Szerintem nagyon kedvelnéd. –
A hangja rekedtes lesz. Megköszörüli a torkát. – Van nálad valamilyen
íróeszköz?
– Öö… igen. – Kikapom a tollat Simon legombolható galléros ingének a
mellzsebéből – mindig számíthatok rá, hogy van nála egy kéznél –, és
lefirkantom a telefonszámot a kézfejének a hátuljára, habár valószínűleg már
megvan a hívásjelzőn. Agnes megadja nekem az e-mail-címét is.
Kába vagyok, amikor letesszük a telefont.
– Rákos.
– Leszűrtem, hogy valami ilyesmiről lehet szó. – Simon átkarolja a
vállam, és magához von. – És ez a nő, aki telefonált, azt szeretné, ha
meglátogatnád.
– Agnes. Ja. Agnes akarja, hogy meglátogassam. Ő nem akarja, hogy ott
legyek. Még csak nem is szándékozott elmondani. Úgy tervezte, hogy
minden figyelmeztetés nélkül meghal. – Megtörik a hangom. Ez a férfi, akit
alig ismerek, még mindig képes mélyen megsebezni.
– És hogy érzed magad ettől?
– Mit gondolsz, hogy érzem magam? – csattanok fel, és félő, hogy
kicsordul a könnyem.
Simon higgadt és összeszedett marad. Megszokta már, hogy a vájkáló
kérdései miatt kiabálnak vele – anya, én és a páciensei is.
– Szeretnél Alaszkába repülni, hogy találkozz apáddal?
– Nem. – Felvonja az egyik szemöldökét. Elkeseredetten felsóhajtok. –
Nem tudom! – Mégis mihez kéne kezdenem ezzel az információval? Hogyan
kéne éreznem magam az eshetőségtől, hogy elveszítek egy embert, aki soha
semmi mást nem tett, csak megbántott? Csendben ülünk, miközben
figyelem, ahogy Tim és Sid előmerészkedik a kocsi alól. Fel-le ugrál a púpos
hátuk a lépteik ritmusára, amint a kocsibejárónk végén lévő kukákhoz
mennek, majd hátsó lábra ágaskodnak, nekivetik a mancsukat a kéknek, és
megpróbálják a súlyukkal felborítani. Oda-vissza csipognak egymásnak, és
csak annyira zavartatják magukat, hogy időnként vetnek egy pillantást a
nézőközönségükre. Felsóhajtok. – Sosem erőlködött, hogy megismerjen. Én
most minek bajlódjak vele?
– Lenne ennél alkalmasabb időpont rá? – Ez Simon. Mindig kérdéssel
felel a kérdésre. – Hadd kérdezzem így: gondolod, hogy nyerhetsz valamit
azzal, ha Alaszkába mész?
– Egy fotón kívül anyám spermadonorjával?
Simon grimaszolva fejezi ki a nemtetszését a gyenge próbálkozásra, hogy
viccelődjek.
– Sajnálom – motyogom. – Azt hiszem, egyszerűen csak alacsonyak az
elvárásaim egy olyan férfival szemben, aki huszonnégy éven át egyszer sem
bajlódott meglátogatni a lányát.
El kellett volna jönnie Torontóba. Négy hónappal a nyolcadikos
ballagásom előtt felhívott, hogy közölje, eljön rá. Amint letettük, elsírtam
magam. Az összes haragot és neheztelést, ami az évek során felhalmozódott
bennem, minden születésnapot és ünnepet, amit elszalasztott, azonnal
elfelejtettem. És őszintén elhittem, hogy ott lesz, büszke vigyorral az arcán
ül majd a közönség sorai között! Hittem benne, egészen két nappal az
ünnepség előttig, amikor felhívott, hogy „valami” közbejött. Vészhelyzet a
munkahelyén. Nem bonyolódott részletekbe.
Anya visszahívta. A falon keresztül hallottam az indulatos hangját.
Hallottam az ultimátumot, amit könnyek között adott neki: hogy vagy
eldönti, mi a fontos számára, és végre megjelenik a lánya kedvéért, vagy
végleg kiszáll az életünkből, a havi gyerektartással és mindennel együtt.
Nem jött el.
És amikor a dobogón álltam, hogy átvegyem a tanulmányi kitüntetésem,
kisírt szemmel és erőltetett mosollyal csináltam végig, és némán
megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem bízom meg benne.
Simon habozik, a bölcs pillantása a sötétségbe vész.
– Tudtad, hogy édesanyád még mindig szerelmes volt Wrenbe, amikor
összeházasodtunk?
– Mi? Nem, nem volt.
– De. Nagyon is az volt.
Elkomorodom.
– De hát hozzád ment!
– Ez nem azt jelenti, hogy már nem szerette. – Töprengő kifejezés ül ki az
arcára. – Emlékszel arra az időszakára, amikor megváltoztatta a haját, és
elkezdett szinte naponta edzeni? Erősen ingerlékeny volt velem szemben!
– Homályosan, de emlékszem. – Anya platinaszőkére festette a haját, és
elkezdett kényszeresen jógára járni, visszafordítva a középkorral járó
öregedés folyamatát, és ismét megerősítve a testét. Két korty reggeli kávé
között csípős megjegyzéseket tett Simonnak, délben már a személyes hibáit
hánytorgatta fel, vacsorára pedig nagyszabású veszekedést szított
mindenből, amilyen Simon nem volt.
Emlékszem, hogy furcsálltam, mivel azelőtt soha nem láttam őket
veszekedni, hát még olyan gyakorisággal.
– Minden akkor kezdődött, amikor Wren telefonált, hogy idejön.
– Nem, nem igaz – kezdek el vitatkozni, mielőtt még leállíthatnám
magam. Valójában Simonnak sokkal több fogalma lehet az események
sorrendjéről, mint nekem.
– Amikor édesanyád elhagyta Wrent, abban a reményben tette, hogy talán
később meggondolja magát az Alaszkában maradást illetően. Wren sosem
gondolta meg magát, de édesanyád ennek ellenére mindvégig szerette.
Idővel rájött, hogy tovább kell lépnie. Megismerkedett velem, és
összeházasodtunk. És akkor egyszer csak Wren tervbe vette, hogy idejön,
visszatér az életébe. Édesanyád pedig nem tudta, hogyan kezelje, hogy ennyi
idő után viszont fogja látni. Összezavarodtak az érzései… mindkettőnk iránt.
– Ha Simon érez is keserűséget emiatt, nem mutatja ki.
– Nagyon nehéz lehetett számodra! – Meghasad a szívem a férfiért, aki a
létező legjobb pótléknak bizonyult apám helyett.
Simon szomorúan elmosolyodik.
– Az volt. De feltűnt, hogy megváltozott, miután elballagtál. Kevésbé
szorongott. És abbahagyta a sírást.
– Sírt?
– Éjszaka, amikor azt hitte, hogy már alszom. Nem gyakran, de a
kelleténél többet. Arra tippelek, hogy furdalta a lelkiismeret a Wren iránti
titkos érzései miatt. És félt, hogy mi történne, ha újra látná őt, főleg olyan
röviddel azután, hogy összeházasodott velem. – Pontosan mire akar Simon
kilyukadni? Összepréseli a keskeny száját, és megtörölgeti az
olvasószemüvege lencséjét az ingujjával. – Azt hiszem, végül elfogadta,
hogy egyikőtöknek sem lesz olyan kapcsolata vele, mint amilyenre vágytok.
Attól még nem lesz valakiből más ember, hogy azt kívánjuk. – Simon
habozik. – Beismerem, hogy önző módon nem voltam kifejezetten
elkeseredve, amikor Wren végül nem jött el. Világos volt számomra, hogy
amennyiben hajlandó feladni az otthonát, a házasságunknak édesanyáddal
lőttek. – Játszadozik a gyűrűsujjára húzott jegygyűrűvel. – Én örökre csak
másodhegedűs leszek ahhoz a férfihoz képest. Tudtam ezt aznap is, amikor
feleségül kértem.
– De akkor miért vetted el? – Bármennyire is örülök, hogy megtette,
anyám és a saját szempontomból is, ez azért furcsa kijelentésnek tűnik.
– Mert amíg Susan őrülten szerelmes volt Wrenbe, én őrülten szerelmes
voltam belé. Még most is az vagyok.
Ezt tudom. Láttam minden egyes elnyújtott pillantást, minden futó csókot.
Simon mélyen szereti anyámat. Az esküvőjükön nagyapám mondott egy
nem éppen helyénvaló beszédet, megjegyezve, hogy milyen valószínűtlen
párost alkotnak ők ketten – anyám élénk, heves természetű nő, míg Simon
higgadt és gyakorlatias, régimódi figura. „Meglepő párosítás, de az marhára
biztos, hogy boldogabbá teszi majd őt, mint az előző.” – Ezek voltak
nagyapám pontos szavai a mikrofonban, a száz fő feletti vendégsereggel teli
teremben.
Az öregnek viszont feltehetőleg igaza volt, mert Simon csüng anyámon,
eleget tesz minden öncélú szeszélyének és óhajának. Drága trópusi
üdülőkben vakációznak luxusellátással, amikor Simon szívesebben látogatna
poros templomokat és ősrégi könyvtárakat; ha anyám úgy dönt, hogy
újítania kell a ruhatárán, ő a málhás szamár, aki végigcipeli a temérdek
szatyrot Yorkville utcáin; vele tart a vasárnapi kocsitúrán a vidéki vásárba,
majd hazatérve tüsszög a tucatnyi pollentől, ami kínozza; feladta a glutént és
a vörös húsokat, mivel anya úgy döntött, hogy nem fogyaszt ilyeneket többé.
Amikor felújítottuk a házat, anyám választotta ki a finom, szürke
árnyalatokból és halvány mályvaszínből álló palettát. Simon később
bizalmasan megosztotta velem, hogy kevés dolgot vet meg, de különös
módon, a mályvaszín pont ezen dolgok egyike.
Előfordult a múltban, hogy halkan kigúnyoltam a nyakigláb angolt, amiért
nem képes szembeszállni anyámmal, nem képes kiállni önmagáért. De most,
hogy a kedves, keskeny arcát szemlélem – a tollpihe vékony haja már rég
kikopott a homlokáról –, nem tudom megállni, hogy csodáljam mindazért,
amit elviselt az anyám iránti szeretettől vezérelve.
– Beismerte valaha is az érzéseit neked? – bátorkodom megkérdezni.
– Nem – köhögi Simon, a szemöldökét mélyen összehúzva. – Soha nem
fog ebből bármit is beismerni nekem, én pedig nem akarom vele
szembesíteni. Csak megint bűntudatot keltenék benne, amivel
mindkettőnknek ártanék.
– Igaz – sóhajtok. – Szóval, menjek Alaszkába?
– Nem tudom. Menjél?
Az égnek emelem a tekintetem.
– Miért nem tudsz normális szülő lenni, aki egyszer az életben
megmondja, mit csináljak?
Simon elvigyorodik, ezzel elárulja nekem, hogy titokban örül, amiért
szülőként utaltam rá. Habár mindig azt mondja, hogy a lányaként tekint rám,
azt hiszem, szeretett volna saját gyerekeket, ha anyám hajlandó lett volna rá.
– Hadd tegyek fel egy kérdést: mi volt az első gondolatod, amikor Agnes
elmondta, hogy apád rákos?
– Hogy meg fog halni.
– És hogy érezted magad ettől?
– Megijedtem. – Már látom, hová akar kilyukadni. – Megijedtem, hogy
többé nem lesz lehetőségem találkozni vele. – Mert nem számít, hányszor
feküdtem az ágyamban és töprengtem, hogy miért nem szeret eléggé az
apám, a bennem lakozó kislány még mindig kétségbeesetten szeretné ezt.
– Akkor szerintem menj el Alaszkába. Tedd fel a kérdéseket, amiket fel
kell tenned, és ismerd meg Wrent. Nem miatta, hanem magad miatt. Hogy a
jövőben ne a megbánás uralkodjon feletted. Különben is… – Finoman
nekem nyomja a vállát. – Jelen pillanatban nem látok semmilyen
halaszthatatlan ügyet az életedben.
– Vicces, hogy milyen kapóra jött, mi? – motyogom, miközben
visszaemlékszem a csacsogós gondnokra ma, korábbról, a metrón. –
Biztosan a sors akarta. – Simon kifejezéstelen pillantást vet rám, én pedig
felnevetek. Nem hisz a sorsban. Még az asztrológiában sem hisz. Úgy
gondolja, hogy aki követi a horoszkópját, annak mélyen elnyomott gondjai
vannak. Felsóhajtok. – Nem mintha Alaszka szép részén élne. – Nem mintha
emlékeznék bármelyik részre a rövidke ott töltött időmből, akár szép, akár
egyéb. De anya eleget használta a „kihalt pusztaság” kifejezést ahhoz, hogy
elvegye a kedvem a helytől. Habár hajlamos a dramatizálásra. Emellett
városkedvelő. Egy éjszakánál tovább nem bírja elviselni Muskoka vidékét,
és azalatt is tizenöt percenként szúnyogirtót locsol magára, miközben
folyamatosan figyelmeztet mindenkit a nyugat-nílusi láz kockázatára. –
Átgondolom. – Fejben elkezdem átszervezni a programjaim. Ha vasárnap
megyek el, lecsúszom a jövő heti időpontomról a fodrásznál. Talán ki tudom
könyörögni Faustótól, hogy szorítson be szombat reggelre. De erősen
kétlem. Általában négy hétre előre be van táblázva. Szerencsére a
műkörmösnél rendszeres időpontom van szombat délutánonként, a
szempillám pedig múlt hétvégén megcsináltattam. – Épp most fizettem be
plusz tíz hot-jóga órát. És mi a helyzet a squashsal? Anyának helyettes
partnert kell keresnie!
– Csupa olyan dolog, amit sikerült megoldanod tavaly, amikor Cancúnba
mentél.
– Ja… azt hiszem – ismerem el vonakodva. – De Alaszka egymillió órára
van!
– Csak félmillió – viccelődik Simon.
– Legalább adsz egy receptet Ambi…
– Nem.
Drámaian felsóhajtok.
– Akkor mégis mire jó egy mostohaapa receptkönyvvel? – Megszólal a
telefonom ott, ahol hagytam, Simon kocsijának a motorháztetején. –
Basszus, Diana az! Valahol épp sorban áll és megkésel gondolatban! –
Mintha vezényszóra érkezne, megáll egy fekete Nissan Maxima a ház előtti
járdaszegély mentén. – És itt az Uberem! – Lepillantok a letört cipősarkamra
és az összemocskolt ruhámra. – És át kell öltöznöm!
Simon feltápászkodik a lépcsőről, és elindul a várakozó kuka felé.
– Azt hiszem, ezt az utolsót megoldom helyetted. Most az egyszer!
Elvégre tényleg nem akármilyen napod volt.
Mókásan csoszogva elindul, amire Tim és Sid a sövény alá iszkol még
azelőtt, hogy Simonnak sikerülne a helyére görgetni a kukát. Simon a
szerethetősége ellenére se nem koordinált, se nem erős. Anya megkísérelte
rávenni a konditeremre, hogy a vézna karjaira izmokat szerezzen, de
kudarcot vallott vele.
Belém hasít egy gondolat.
– Mihez fogsz kezdeni a szemétkirakás napján, ha én Alaszkában leszek?
– Hát, majd édesanyád elintézi, természetesen. – Vár egy pillanatot, aztán
megfordul, tekintete találkozik a kétkedő mosolyommal, majd azzal a száraz,
brit modorával motyogva hozzáteszi: – Majd, ha piros hó esik, igaz?
 3. fejezet
– Muszáj elmenned! – kiabálja túl Diana a dübörgő basszust, és elhallgat,
hogy fehér gyöngyfogait a csaposra villantsa, mikor az a bárpultra helyezi az
italainkat. – Gyönyörű odafent!
– Még sosem jártál Alaszkában!
– Na jó, de láttam az Út a vadonba filmet. Az a rengeteg pusztaság és a
hegyek… Csak ne edd meg a bogyókat! – Látványos műsort rendez abból,
ahogy leteszi a tízdollárnyi borravalót, hogy a csapos jól lássa. Ez a trükkje,
hogy elsőbbségi kiszolgálást kapjunk a következő körnél.
Eközben a csapos szemét leköti, hogy bejárja a kobaltkék ruhám mélyen
kivágott nyakvonalát. Ezt sikerült elsőre kirángatnom a szekrényből, amikor
kapkodva átöltöztem, és sietve elindultam. Helyes fiú, de alacsony és
kigyúrt, borotvált a feje, és a teljes karját tetoválások borítják – nem az én
esetem, vagyis nem magas, vékony, rendezett hajú, tetoválatlan – és
mellesleg, most nincs kedvem flörtölni ingyen felesekért cserébe.
Megjutalmazom egy kimért mosollyal, majd ismét Diana felé fordítom a
figyelmem.
– Alaszka nyugati része nem olyan.
– Egs! – Egyszerre hajtjuk fel a felest. – Miért, akkor milyen?
Az émelyítően édes kotyvaléktól enyhén elfintorodom.
– Lapos.
– Hogy érted? Lapos, mint a préri?
– Nem. Úgy értem, ja, valószínűleg olyan lapos, de nagyon hideg van.
Olyan sarkvidéki hideg. – Míg a mi középnyugati tartományaink adnak
otthont az ország termőföldjei jelentős részének, ahonnan az apám
származik, ott semmi sem gyarapszik, mert a növekedési időszak túl rövid
hozzá. Anyám szerint legalábbis, és ő a Guelph-i Egyetemen botanikából
szerzett alapszakos diplomát. Ha valaki ért hozzá, akkor azt hiszem, ő az.
– Sarkvidéki? – Diana búzavirágkék szeme izgatottan elkerekedik. – Most
komolyan, gondolj bele, ez mennyire lenyűgöző lenne Calla & Dee számára!
Te mondtad, hogy el kell sajátítanunk valamilyen egyedi látásmódot. Te
mondtad, hogy el kell mennünk a városból!
 – Inkább egy kirándulásra gondoltam Sandbankshez vagy a Bays-tóhoz. –
Új, szép és festői helyekre, ahová néhány órán belül eljutunk kocsival.
– Mi egyedibb és távolibb a várostól, mint egy életmódblogger a
sarkvidéken? – Diana matt, mályvaszínű ajka reményteli mosolyba
kunkorodik, és most kétségkívül pókhálóként szövődnek az ötletek a
fejében.
Tavaly indítottunk egy weblapot Calla & Dee néven. Egy olyan felületet,
ahol megosztjuk másokkal a legújabb rúzsárnyalatok és cipők iránti
szenvedélyünket, pusztán szórakozásból. Sejthettem volna, amikor Diana
megkért a webdizájner költségeinek felezésére, hogy nagyravágyó céljai
vannak, és ez a hobbink saját lábra fog állni.
Mostanában egész álló nap az oldalról üzenetezünk – ötleteket gyűjtünk
későbbi posztokhoz, és figyeljük, mások mit csinálnak, ami látszólag
működik.
Egy egyszerű blog helyett teljes szekcióink vannak – divat, étel, szépség,
szórakozás –, és egy szigorú heti menetrendhez tartjuk magunkat.
Az ingázást és az ebédszünetet azzal töltöm, hogy hírleveleken meg
blogbejegyzéseken görgetek végig, és tájékozódom az újdonságokról;
kiskereskedőkről, akik kiárusítást hirdetnek, a legfrissebb trendeket
bejelentő iparágvezetőkről, életmódbloggerekről, akikkel kapcsolatépítés
címszó alatt összebarátkozunk online. Az estéimet a linkek frissítésére,
témafeltöltésre, esztétikai csinosítgatásra szánom – csupa olyan feladatra,
amitől Diana irtózik, én viszont szívesen csinálom, és jó is vagyok benne.
Dianával minden csütörtökön egy új étteremben találkozunk, hogy
ötleteljünk, és közben előételeket tesztelünk a „Legelés a városban”
rovatunkhoz. Havi egy szombaton ruhaállványokat fésülünk át, hogy trendi
darabokba öltöztessük magunkat, és minden vasárnap levadásszuk a
tökéletes fényképhátteret – színes graffiti egy sikátorban, tavaszi
cseresznyefavirágok a High Parkban, a viktoriánus Distillery negyed festői
karácsonyi vására. Magunkkal visszük Simon drága Canonját, és Diana
Tahoe-jában átvesszük a csini szerkókat, közben felváltva tettetjük, hogy
nem a kamerának pózolunk. Sokkal többet tanultam a látóvonalról, a
zársebességről és a hármasszabályról, mint valaha is gondoltam volna, és
mindez csupán annak érdekében történik, hogy elkapjuk azt a tökéletes
lifestyle snapshotot – szép ruhában egy padon, a parkban vagy a város
utcáin, elmosott háttérrel és pozitív hangvételű idézetekkel szerelemről,
boldogságról és spiritualitásról.
 Megállás nélkül „mi lenne ha” kezdetű beszélgetésekbe lovaljuk bele
magunkat. Mi lenne, ha elérnénk százezer követőt? Mi lenne, ha a cégek
elkezdenének ruhát és sminket küldeni nekünk, és többé nem kellene a
fizetésünk felét erre költenünk? Mi lenne, ha Instagram-sztárok lennénk?
Számomra ez csak álmodozás.
Diana számára cél.
De hosszú út áll előttünk, mielőtt még bármilyen toplistára felkerülünk, és
mostanában egyre inkább félek, hogy hiábavalók voltak az eddigi
erőfeszítéseink. Egyévnyi kemény munka után frusztrálóan szerény
követőtáborunk van, csaknem négyszáz visszatérő látogatóval a
weboldalunkon. A külön Instagram profiljainknak – a Calla & Dee két
felének – magasabb a követettsége. Dianáé az enyém háromszorosa, ami
nem meglepő, lévén, hogy ő megszállottan tanulmányozza a legújabb
szakértői tippeket és trükköket a közönségépítésről, a képi tartalom
generálásáról és a megfelelő tagelésről; hogy miként kell megfogalmazni a
képfeliratokat a felemelő és inspiráló hatás érdekében. Válaszol minden
egyes kommentre a posztjai alatt, és azzal tölti az egyórányi ebédszünetét,
hogy idegenekkel társalog, abban a reményben, hogy elnyeri a figyelmüket
és követni fogják.
De még Diana végletekig kitartó erőfeszítéseivel és elszántságával is úgy
tűnik, képtelenek vagyunk megfelelő húzóerőre szert tenni. Ezen a ponton
nem több ez egy heti negyvenórás hobbinál, ami során küszködünk, hogy
ötletet találjunk olyan „hogyan legyünk…” és „top tíz…” cikkekhez, amiket
még nem írt meg más, és az emberek talán szívesen olvasnák.
A megérzésem azt súgja, hogy hiányzik belőlünk egy kulcsfontosságú
összetevő: az egyediség. Most csupán két csinosabb lány vagyunk, akik
szeretnek pózolni, és sminkről meg ruhákról beszélni. Tengernyi akad még
belőlünk.
– Nem igazán a sarkvidék. Legalábbis, ahol ő lakik. Az… valahol a
sarkvidék és a normális civilizáció között van. Olyan, mint… az utolsó
határvidék? – visszhangzok valamit, amit egyszer Alaszka becenevéről
olvastam, és ezzel csendben beismerem, hogy nem sokat tudok a helyről,
ahol születtem.
– Még jobb! És a rendelkezésedre fog állni egy csomó repülőgép!
– Kétlem, hogy a „rendelkezésemre állnak”. És egyedül leszek. Mégis,
hogy fogok jó képeket lőni? – Mindketten megborzongunk a szelfibot
gondolatára.
 Dianát azonban nem lehet eltántorítani.
– Valaki csak hajlandó lesz fényképet készíteni egy gyönyörű kanadai
lányról. Esetleg egy dögös amerikai pilóta.
Felsóhajtok.
– Elfelejtetted, hogy eleve miért mennék oda?
– Nem, én csak… – Az arca elkomolyodik, ráncba ugrik a tökéletesen
formázott, szőke szemöldöke. – Próbálom kevésbé lehangolóvá tenni.
Fogjuk a martininkat, és kiaraszolunk a bárból. A helyünket azonnal
elnyeli a tömeg. Diana nem túlzott. Ez a szórakozóhely tuti, hogy épp
próbára teszi a tűzvédelmi szabályozásokat; képtelen vagyok úgy állni
bárhová, hogy ne lökdössenek minden pillanatban, egyszerre két oldalról.
Felhajtok egy kortyot az italomból, ahogy átevickélünk a lüktető tömegen.
Lerázom magamról a férfikezeket, amik végigsimítják a karomat és oldalba
csípnek, otromba próbálkozásként, hogy elnyerjék a figyelmem. Remélem,
hogy nem öntök ki semmit a sok egymásba ütközés és tolakodás közben.
Végül bepréselődünk egy apró, üres helyre egy oszlop közelében.
– Na és hol van ma este Corey? – kérdi Diana.
– Dolgozik.
– Hmm… – Finoman fintorgatja az orrát, mintha valami enyhe, de
kellemetlen szag szállna a levegőben, és ő próbálna úgy tenni, mint aki nem
érzi.
Azt hiszem, Diana az egyetlen ember ezen a világon, aki nem kedveli
Corey-t. Öt hónapba és fejenként hat margaritába telt egy mexikói étterem
mélyén, hogy a legjobb barátnőm végre beismerje ezt nekem. Túlságosan
erőlködik, hogy megkedveljék, mondta. És túl tapizós. És ahogy rád néz,
miközben beszél, az olyan érzés, mintha flörtölni akarna; Diana
kellemetlenül érzi magát tőle. Egyszerűen nem bízik abban, hogy ne törné
össze a szívem.
Finoman szólva nem örültem, hogy ezt hallom. Azt válaszoltam, hogy
csak féltékeny, amiért nekem van valakim, neki pedig nincs. Viharosan
váltunk el egymástól aznap éjjel, és másnap úgy ébredtem, hogy lüktetett a
fejem az alkoholtól, és fájt a szívem, hogy a barátságunk javíthatatlanul
tönkrement.
Simon viszont hamar kirángatott a mélyből, ahogy csakis ő képes rá,
megvilágítva az összes alkalmat, amikor Diana mellettem állt az évek során,
a mindenkori pasijaim idején, még akkor is, amikor neki nem volt. És ha
most épp féltékeny, akkor valószínű, hogy úgy érzi, az életemben betöltött
szerepe veszélybe sodródott, ami a korunkbeli legjobb barátnők esetén
gyakori.
Diana és én még aznap délután kibékültünk, nagy sírással és sűrű
bocsánatkérésekkel, és ő megígérte, hogy ad még egy esélyt Corey-nak.
Szerencsére néhány hónappal később bekerült a képbe Aaron, és én
egyértelműen második helyre szorultam. Habár nem panaszkodom – még
sosem láttam őt ilyen boldognak, vagy hogy ilyen komolyan vett volna egy
fiút. Épp két hete említette, hogy jövőre vesznek egy lakást Aaronnal, ami
azt jelenti, hogy végre nem fog azzal piszkálni, hogy költözzek vele össze.
Imádom a legjobb barátnőmet, de kiüríti a forró vizes tartályokat a hosszú
zuhanyzásaival, olyan mennyiségű hipóval takarít, hogy lemarja az ember
bőrét, és szereti tévézés közben vágni a lábkörmét. És ha nem tud elaludni?
Akkor senki sem alhat.
Kellemes életet vele, Aaron!
– Szóval, mikor mész? – kérdi Diana, erre-arra cikázó tekintettel, még
akkor is a tömeget kutatva, miközben hozzám beszél.
Minél előbb, annál jobb, ha apám elkezdi a kemót vagy a sugárkezelést,
vagy amit az orvosok javasolnak. Az egyetlen ember, akit ismerek, és
tüdőrákja volt, az Mrs. Hagler, az idős néni, aki a mögöttünk lévő házban
lakott. Simon szüleinek volt a régi barátja, és mivel nem maradt családja,
időnként Simon vitte el a kórházba kemóra. Ez évekig ment, mígnem végül
feladta. A vége felé sok időt töltött a kertben ücsörögve, egy kötött
sapkában, ami elfedte a kiritkult, pelyhes haját, és cigarettát pöfékelt,
miközben az oxigéntartály a lábától néhány méterre hevert. Ezen a ponton
már megbékélt azzal, ami várt rá.
– Apám barátja azt mondta, hogy van egy szabad járat vasárnap,
úgyhogy… azt hiszem, akkor? Ha nem kel el a hely holnapig. Azt mondta,
megveszi a jegyem, de nem akarok az ő pénzén odarepülni. Úgy értem, mi
van, ha mindez rettenetes ötletnek bizonyul, és amint odaérek, távozni
szeretnék?
– Úgy éreznéd, tartozol neki azzal, hogy maradsz – ért egyet Diana.
Kortyol egyet az italából, majd elfintorodik. A csapos extra erősre keverte
ezt a kört.
– Akkor kérd meg Warbucks-Aput, hogy vegye meg a jegyed a titkos
tartalékából. Mindannyian tudjuk, hogy egy terapeuta megteheti. – Diana
azért hasonlítja a Kis árva Annie nevelőapjához Simont, mert
meggyőződése, hogy van egy titkos széfje a százéves házunk alatt, és azzal
tölti az éjszakát, hogy számba veszi a hegyként tornyosuló arany pénzérméit.
Habár Simon tényleg sok pénzt keres a törékeny lelkületűeken, nem túl
valószínű, hogy valaha is fel tudna halmozni ekkora vagyonokat, hála anyám
kifinomult ízlésének. Ebben a tekintetben anya még nálam is rosszabb. – De
most komolyan, Calla, Simonnak igaza van! Ha nem mész el, és apukád nem
vészeli ezt át, örökre bánni fogod! Ismerlek.
És így is van, mindenkinél jobban ismer. Dianával azóta vagyunk barátok,
hogy elkezdtem a házunktól néhány tömbre lévő magániskolába járni.
Tizenegy voltam, és egy lelket sem ismertem. Szünetben vörösbegytojás-
kékre festette a körmöm. A mai napig ez a kedvenc színem. Tud mindent az
apámról és a fájdalomról, amit az évek során okozott nekem. Tud az összes
fel nem tett kérdésről, amire azóta is szeretnék választ kapni.
Főleg, hogy miért fontosabb az Alaszkai Vadon Wren Fletcher számára,
mint a saját húsa és vére?
Mégis, óriási kockázatnak tűnik ez az egész. Nem biztos, hogy elég
vakmerő vagyok hozzá.
– Mi van akkor, ha kiderül, hogy csak egy semmirekellő apa?
– Akkor egyszer és mindenkorra tudni fogod, hogy egy semmirekellő apa.
– Tétovázik. – De az is lehet, hogy valójában rendes fickó, és létezik egy
egészen más oldala is, amit lehetőséged nyílik megismerni és megszeretni.
– Ja, lehet – mondom kételkedve. Egy újabb, sötétebb aggodalom hasít
belém. – De mi lesz abban az esetben, ha nem gyógyul meg? – Olyan lenne,
mintha újból elveszíteném, csakhogy ez alkalommal nem pusztán az
elképzelésemet róla.
– Akkor lesz valami valódi, amit megőrizhetsz belőle. Nézd, folytathatjuk
ezt a „mi lesz ha” játékot egész nyáron, vagy kiderítheted a választ. Ó, hé! –
Diana int valakinek a hátam mögött. Egy pillanattal később, minő
meglepetés, Aaron támaszt be közénk.
Félrepillantok, amíg hosszú, mozivászonra illő csókot váltanak, és lassan
bepöccenek. Általában nem foglalkoznék vele, de azok után, amilyen napom
volt, ma este, most az egyszer szükségem lett volna a legjobb barátnőm
teljes figyelmére!
– Hallottam a melódról, Callie. Szívás.
Aaron a százkilencven centijével még úgy is fölém tornyosul, ha
lábujjhegyre állok. Hátra kell hajtanom a fejem, hogy a tintakék szemébe
tudjak nézni.
 – Ja. De csak egy állás, nem igaz? – Vicces, hogy mennyivel könnyebben
jön ez a mondat most, hogy figyelemelterelés gyanánt az apámra
összpontosíthatok.
– Bárcsak engem is négyhavi fizetéssel tennének lapátra –
elégedetlenkedik Diana. Jogi asszisztensként dolgozik egy közepes méretű
ügyvédi vállalatnál, és gyűlöli minden másodpercét. Azt hiszem, ezért is öl
annyi energiát a mellékprojektünkbe.
– A haverom banki fejvadász. Egyből szerez neked új melót – ajánlja fel
Aaron.
– Köszi – sóhajtok, és elhessegetem a morcos kedvem. – Mellesleg, menő
a szakállad.
Végigsimítja a tenyerét a gondosan nyírt, medvecukor-fekete szőrzeten az
állán.
– Jól áll, mi?
– Igen – helyeselek, és megcsodálom az éles körvonalát. – Hol a francban
találtál ilyen ügyes borbélyt?
– Borbélyina volt, ami azt illeti. – Elvigyorodik. – Egy marha dögös
borbélyina…
– Hagyd abba a flörtölést a legjobb barátnőmmel! És ne találj ki új
szavakat! – Diana szigorú pillantást vet rá, de aztán kacsint egyet.
Két hónappal ezelőtt Dianával elhatároztuk, hogy írnunk kell egy posztot
„Csinálj úriembert a vadember pasidból!” címmel. A teljes női nem
érdekében, erősködött ő. Vagy legalábbis annak a nőnek az érdekében,
akinek a barátja egy vonzó, de szőrös és elhanyagolt külsejű felszolgáló, aki
kiadós adag borral és spanakopitával halmozott el minket a Danforth
sugárúton lévő görög étteremben.
Szóval Diana befogta Aaront kísérleti malacnak az élő demónkhoz.
A babaarcú Aaron, támogató pasiként felhagyott a borotválkozással, és
emiatt csak százszor panaszkodott. De aztán meglepett minket – és magát is
– azzal, hogy növesztett magának egy tisztességes, sűrű szakállat.
Se én, se Diana nem borotváltuk még le egyetlen férfi arcát se azelőtt, de
nekem van több tapasztalatom a nyírógéppel, mivel középiskolában
kreditekért cserébe önkénteskedtem egy állatmenhelyen, és azzal töltöttem
egy szemesztert, hogy nyúzott kutyákat szépítettem, így növelve az
esélyeiket az örökbefogadásra. Szóval úgy döntöttünk, hogy készen állok a
feladatra. Többtucatnyi oktatóvideót ledaráltam YouTube-on, hogy
felkészüljek. És múlt hétvégén Diana iPhone kamerájának figyelő lencséje
előtt átváltoztattam Aaron bozontos szőrzetét egy magazinmodell
szakállának a színvonalára.
Aaron végre úgy fest, mint egy huszonnyolc éves férfi, és nem úgy, mint
egy tizennyolc éves fiú.
Diana megemeli a kezét, hogy kecsesen végighúzza az állán az ujját.
– Az lett az eddigi legnépszerűbb posztunk. Az a sok kiéhezett nő…
Azok a kiéhezett nők és a tény, hogy miután megjelöltük a céget, aminek
Diana az eszközeit megvásárolta, ők megosztották a videónkat a közösségi
oldalukon. Jó félórán át csengett a fülem, miután Diana hisztérikusan
visítozva felhívott.
Aaron elvigyorodik, ezzel kiérdemel egy újabb szemforgatást Dianától.
Az utolsó kommentet is elolvasta a poszt alatt, és az egója csak úgy lubickol
a dicsőségben.
– Azt reméltem, Calla felfrissíthetné most…
– Nem. – Diana szúrósan ránéz.
– De már egyszer megcsinálta…
– A Calla & Dee kedvéért. De ennyi volt. Túlságosan intim. Igaz, Calla?
– Igaz? – Aaronnal egymásra fintorgunk. – Úgy értem, számomra nem
érződött annak, de…
– Különben is, vasárnap Alaszkába utazik.
– Még nem döntöttem el – kezdem, de Diana már oda is hajol Aaron
füléhez, hogy elismételje neki az Agnesszel történt telefonbeszélgetésemet.
Látom, ahogy Aaron arca elkámpicsorodik.
– Sajnálom, Calla. Basszus, de szar napod volt!
– Igyunk erre! – A levegőbe emelem a martinim.
– Hát… Egy barátom néhány évvel ezelőtt elment Alaszkába, és még
most is arról áradozik. Biztos nagy élmény lesz, akkor is, ha szar okból
mész!
– Tudtad, hogy Calla Alaszkában született? Bizony, az apjának van egy
rohadt légitársasága!
– Inkább afféle különjárat vállalat. – Azt hiszem?
– Vagy száz géppel!
– Talán néhány tucat kisgéppel. – Feltételezem, mert fogalmam sincs, de
amikor utoljára próbáltam apám kapcsán információra lelni az interneten,
alig találtam egyebet egy címjegyzéken és egy, az Alaszkai Vadonhoz
kapcsolódó landing oldalon kívül, ahol az állt az űrlapon, hogy „nézzen
vissza később”.
 – Végig fogja furikáztatni magát az apja pilótáival az egész helyen, hogy
menő képeket készítsen a weboldalunkra!
– Király! – Aaron a félig üres martinimra bök. – Hozok a hölgyeknek egy
újabb kört. – Habár sosem mondta egy szóval sem, de biztosra veszem, hogy
örülne, ha egy éjszakára nem kellene a Calla & Dee-ről hallgatnia Dianát.
Lopva gyors csókot nyom Diana szájára – mivel mindig megcsókolja
Dianát, ha ellép mellőle, ahogy annak idején Corey is engem –, majd
átfurakodik a tömegen a bárpulthoz.
– Kibaszottul imádom ezt a helyet! – ordítja Diana, és a zene ritmusára
ingatja a vállát. A „kibaszott” szó használata egyenes arányban nő azzal,
ahány pohárral ivott. Biztosan kezdi érezni az alkoholt. Én már biztos, hogy
érzem.
– Tényleg? Én épp azon gondolkoztam, hogy kezd kicsit uncsi lenni. –
Az italomba kortyolok, miközben a tekintetem pásztázza a tömeget, és azon
töprengek, vajon hány embert gyömöszöltek ide be. Ötszázat? Ezret? Nehéz
megmondani. Egy időben izgalom járt át, ha beléptem egy ilyen ajtón.
Szédelegni kezdtem, ahogy a zene átjárta a végtagjaim, rezgett körülöttem,
mialatt tengernyi bulizó táncolt, ivott, nevetett, smárolt.
Most nem érzem ezt az izgalmat. Talán amiatt tűnik úgy, amilyen napom
volt, de a DJ elég lapos. A múlt hetihez hasonlít az összeállítás. Ami azt
illeti, lefogadom, hogy tényleg a múlt heti. Meg az azelőtti heti. És az
azelőtti. Kétlem, hogy meghozná a kedvem a tánchoz.
– Hé! – Diana oldalba bök a könyökével, és célozgatva felvonja a
szemöldökét. – Arab rajongó három óránál.
Jobbra fordulok, és úgy két méterre tőlünk meglátok egy magas,
ébenfekete hajú srácot a baráti társaságával, amint a majdnem-fekete
tekintete rám szegeződik, magabiztos, kihívó mosollyal.
Kicsúszik a számon egy „hűha”, és egy csapat pillangó viháncolni kezd a
hasamban. A srác vonzó és izmos. Nem tipikusan az esetem, de az a fajta
férfi, aki bármelyik nő esete lehetne. Jó ég tudja, mióta méreget onnan
engem, várva arra, hogy elkapja a tekintetem, reménykedik egy mosolyban,
szempilla-rebegtetésben, kacsintásban… Bármi jelben, ami zöld utat jelent a
számára. Lefogadom, hogy mély a hangja. Lefogadom, hogy citrusos-borsos
kölni illatú a bőre, és napi kétszer kell borotválkoznia, hogy simán tartsa a
finom metszésű állát. Lefogadom, hogy szeret beállni egy lány személyes
terébe, amikor beszél hozzá – nem annyira közel, hogy tolakodó legyen, de
éppen eléggé ahhoz, hogy a lány megérezze a finom intimitást, és vágyjon az
érintésére. Azt is lefogadom, hogy sosem távozik egyedül egy
szórakozóhelyről, de – nagy örömére – mindig egyedül ébred.
És hogy nem fogja elijeszteni, ha azt mondom neki, hogy pasim van.
Van pasim, emlékeztetem magam. Jesszus, Calla! Az elmúlt néhány héten
harmadszor kapom magam azon, hogy egy vonzó pasi után csorgatom a
nyálam – kétszer egy szórakozóhelyen, egyszer pedig ebédidőben, egy
padon ültem a parkban, amikor elsétált mellettem egy szőke, hajszálcsíkos
öltönyös pasi, akitől leesett az állam.
Célzatosan megkeményítem az arckifejezésem és hátat fordítok neki,
abban a reményben, hogy nem úgy értelmezi véletlenül, mintha kéretném
magam, és aztán egyszerűen tovább nyomul. Az efféle pasik számára
felszedni valakit egy szórakozóhelyen olyan, mint a baseball, csak jóval több
esélyük van meglendíteni az ütőt, mielőtt még kiállítják őket.
– Hé! – Diana elkomorodik, az összehunyorított szeme most egyenesen a
bárra szegeződik. – Az ott nem Corey?
Meglátom az ismerősnek tűnő buja, szőke loknis sörényt.
– Lehet?
A magas, nyurga srác határozottan úgy néz ki hátulról, mint Corey. És a
válla enyhén beesik, ahogy Corey-é szokott. És úgy van felöltözve, ahogy
Corey lenne – testhezálló, stílusos, fekete galléros ingben és szabatott
öltönynadrágban.
A srác megfordul, és meglátjuk a fiatalos, simára borotvált profilját, ami
megerősíti a gyanakvásunkat.
Próbálok nem tudomást venni a gyomrom mélyén kavargó érzésről,
miközben előásom a retikülömből a telefonom, és reménykedek, hátha
telefonált, hogy érdeklődjön.
Semmi. Még egy üzenet sincs.
Diana összeráncolja a homlokát.
– Kivel van ott?
Szemügyre veszem a körülötte lévő arcokat. Hármukkal már találkoztam
korábban.
– Kollégák. Gondolom, ezt értette az alatt, hogy sokáig kell dolgoznia –
motyogom.
– Hát, akkor gondolom, oda kellene mennünk, hogy… – A szavai
elhalnak, ahogy szétválik a tömeg, és feltűnik a Corey mellett megbúvó
parányi lány. Egy lány, akinek a hátán pihen Corey keze, félúton a dereka
felé, félig bizalmas gesztusként. Olyan gesztusként, ami elárulja, hogy
nincsenek együtt, de Corey borzasztóan szeretné, ha együtt lennének.
Látjuk, ahogy lehajol hozzá, valamit a lány fülébe súg, aztán elhúzódik.
Minden bizonnyal valami vicceset mond. Mindig is szerettem a humorát.
A lány hosszú, gesztenyebarna haja meglebben, ahogy hátravetett fejjel
felnevet, és ezzel vigyort csal Corey arcára. Szinte látom a szemében a
tündöklést, ugyanazt, ami régen engem is elbájolt, amikor még mi jártunk el
szórakozóhelyekre a barátainkkal, álltunk a bárnál, a kezével az én
derekamon, pontosan ugyanígy.
Szorongató érzés telepszik a mellkasomra, amint összeállnak a részletek.
Stephanie Dupont nagyjából három hónappal ezelőtt kezdett el a
reklámügynökségnél dolgozni. Egyszer találkoztam vele, egy partin.
Akkoriban barátja volt. De vajon még mindig van? Mert úgy fest, Corey
benyújtotta nála a jelentkezését.
– Szóval most odamész, és az arcába borítod az italod, ugye? – kérdi
Diana csikorgó fogakkal. – Ne, várj! Ne pazarold a piád! Használd ezt! –
Felkap egy random poharat, amit valaki otthagyott a kiszögellő párkányon,
félig tele olvadozó jéggel és széttrancsírozott citromszeletekkel.
Egy pillanatra fontolóra veszem.
– Minek fáradjak?
Diana szemöldöke magasba szökik a homlokán.
– Mert hazudott arról, hogy dolgozik ma este? Mert épp ott van, és
egyetlen ital választja el attól, hogy megcsaljon! Mellesleg, jó nagy
visszalépés ez. Úgy értem, ne már, nézd meg őt és nézd meg magad! – Nem
látom a lány arcát, de emlékszem, hogy aranyos és életteli, mély
gödröcskékkel és barátságos mosollyal. Nem felelek, mire Diana hangja
élesebben csattan fel. – Hogyhogy nem vagy jobban kibukva?
– Nem tudom. – Persze, fáj, de hogy őszinte legyek, valószínűleg jobban
piszkálja az önbecsülésem, mint bármi mást.
A szívemnek fájnia kellene a veszteségtől.
A gyomromnak kavarognia kellene az árulástól.
A szememnek égnie kellene az érzelmektől.
De ha érzek is bármit, azt úgy jellemezném, hogy csalódottság és…
megkönnyebbülés keveréke?
Diana hőzöng.
– Na, mit fogsz csinálni? – Megrázom a fejem, és próbálom értelmezni az
egészet. A szemem láttára hullik szét az egyéves kapcsolatom egy látszólag
tökéletes pasival, és nem érzek semmi késztetést, hogy odaviharozzak és
küzdjek érte? – Várj, tudom már! – Diana megpördül. – Hol van?
– Kicsoda?
– Az a pasi! Az a gyönyörű pasi, amott, aki csorgatta rád a nyálát…
– Nem! – Megragadom őt a szabad kezemmel, hogy megállítsam, mert ha
Diana valamit a fejébe vesz… – Nem fogok kavarni valami vadidegennel
csak azért, hogy visszavágjak Corey-nak.
– Hát… de… – hebegi – valamit muszáj tenned!
– Igazad van, tényleg. – Koccintok a poharával, majd lehajtom a maradék
italom, közben már szívem szerint szaladnék, nehogy Corey észrevegyen. –
Hazamegyek.
Aztán gondolom, megyek Alaszkába.
 4. fejezet
– Szép! – Anyám feltartja az új pár, tűzoltópiros Hunter gumicsizmát.
– Ugye? Leszámítva, hogy sok helyet foglal. Nem tudom, hogy elvigyem-
e.
– Bízz bennem! Vidd magaddal. – Elfekteti a bőröndben, amit lábbeliknek
és illatszereknek tartok fent, és már csordultig tele van, majd helyet foglal az
ágyamon, ujjával babrálva a párnám mellé halmozott árcédulákat.
Az „Alaszka ruhatár” villám-bevásárlókörútjának bizonyítékai, amire tegnap
mentem. – Biztos, hogy csak egy hétre mész?
– Te tanítottál arra, hogy „a kulcs a túlpakolás”.
– Igen, persze; igazad van. Különösen ott, ahová mész. Nem tudsz csak
úgy elszaladni és beszerezni valamit, amiről megfeledkeztél. Még plázájuk
sincs. – A plázás vásárlás puszta gondolatára viszolyog. – A szó szoros
értelmében nincs ott semmi. Egy…
– Kihalt pusztaság. Igen, emlékszem. – A második bőrönd sarkába
beszuszakolok egy pár pamutzoknit, amit a téli ruháim tárolódobozából
hantoltam ki. – Habár nem jártál ott huszonnégy éve. Talán megváltozott.
Már van mozijuk. – Onnan tudom, hogy rákerestem az „Alaszka, Bangor
programjavaslatok”-ra Google-on, és ezt dobta ki. Ez volt az egyetlen beltéri
tevékenység, ami megjelent a heti kötőtanfolyamon és a közösségi
könyvklubon kívül, ami két olyan dolog, ami nem érdekel. – Bangor mérete
azóta a kétszeresére nőhetett. Vagy akár háromszorosára.
Elmosolyodik, de afféle tudálékos mosollyal.
– Alaszkában nem nőnek gyorsan a városok. Vagy egyáltalán nem, a
legtöbb esetben. – Az egyik kedvenc őszi pulcsimért nyúl, egy kétszáz
dolláros, puha, rózsaszín kasmírstóláért, amit Simontól és tőle kaptam
karácsonyra, és takarosan összehajtogatja. – Ha kicsit is ismerem apád,
ugyanolyan lesz a ház, mint amikor otthagytuk.
– Talán, ha meglátom, bevillan valami kora gyerekkori emlékképem.
– Vagy rémálmaid lesznek. – Fejcsóválva kuncog. – Az az istenverte
tapéta, amit Roseanne feltett, valami ocsmány.
 Roseanne. Apám anyja. A nagymamám, akivel kapcsolatban annyira sem
emlékszem, hogy valaha találkoztunk volna, mert még túl fiatal voltam.
Időnként beszéltünk telefonon, és minden évben küldött szülinapi meg
karácsonyi üdvözlőlapot, egészen addig, amíg nyolcéves koromban meghalt.
– Agnes bizonyára leszedte azt a förtelmes tapétát.
– Talán. – Anyám szipog, és elfordítja a tekintetét.
Még mindig szereted apámat, most is? Összeszorítom a szám, és
ellenállok a késztetésnek, hogy rákérdezzek arra, amit Simon mesélt nekem.
Simonnak igaza van; sosem fogja beismerni, én pedig nem akarom pokollá
tenni Simon életét a távollétem teljes idejére. Már eleve elég feszült a
helyzet itthon. Anya csütörtök este selyemcukor-rózsaszín
asztaldekorációkon és orchidea menyasszonyi csokrokon tűnődve ment
aludni, és egy Agnes nevű nő, valamint apám diagnózisa és az én kilátásba
helyezett alaszkai utam hírére kelt.
Nem tudom megállapítani, mi zaklatta fel jobban – az a tény, hogy van
egy másik nő, vagy az, hogy apám súlyos beteg. Az egész ügy nyugtalanná
tette. Legalább egy tucatszor kaptam azon, hogy a kiugró konyhaablak előtt
áll, és a bögréjét szorongatva a semmibe réved. Megrázó így látni egy olyan
nőt, aki folyton pörög.
Mégsem tudom teljesen elkerülni a kérdést.
– Sosem hagynád el Simont apáért, ugye, anya?
– Mi? Nem. – Mélyen, szorosan összeráncolja a homlokát, mintha
átgondolná az imént adott választ. – Miért kérded?
– Csak úgy. – Habozok. – Beszéltél vele egyáltalán?
– Nem. – Megrázza a fejét, majd szünetet tart. – Habár küldtem neki
néhány évvel ezelőtt egy másolatot a végzős fényképedről a Torontói
Egyetemen. Hogy tudja, hogy néz ki a lánya. – Meginog a hangja, a szeme
egy letört darabkára fókuszál a korallszínű körömlakkján.
– És? Válaszolt valaha? Érdekelte annyira?
– Válaszolt. Azt mondta, el sem hiszi, hogy mennyire megnőttél. Hogy
mennyire hasonlítasz rám. – Szomorúan elmosolyodik. – De nem folytattam
a beszélgetést. Így láttam a legjobbnak. Arra nem lesz szükséged – mondja a
csíkos trikómra nézve, amit a többi ruhám tetejére fektettem. Gyors
témaváltás.
– Nem épp most mondtad, hogy készüljek minden eshetőségre?
– Legfeljebb tizennégy fokot jósolnak egész hétre. Éjszakára négyet.
– Akkor felveszek rá egy pulcsit.
 Végigsimítja a kezét az ágytakarón.
– Szóval, Wren megy ki érted Anchorage-ba?
Egy korty vízzel a számban megcsóválom a fejem. Dél-Ontariót erős
hőhullám érte el, ami nem tágít, és a ház harmadik emelete levegőtlen, hiába
járja át a szellőzőket a légkondi.
– Valami Jonah nevű pasi fog felvenni.
– Miért nem apád?
– Nem tudom. Talán nem érzi elég jól magát ahhoz, hogy repüljön. –
Milyen állapotban lesz, mire odaérek? Az Agnesszel folytatott e-mailezésem
az utazási előkészületekre szorítkozott, nem apám jelenlegi egészségi
állapotára.
– De tudja, hogy mész, ugye?
– Hát persze hogy tudja. – Agnes azt mondta, hogy ők készítik elő a
szobám és ők örülnek, hogy jövök.
Anya aggodalmasan félrehúzza a száját.
– Milyen típusú a repülőgép?
– Olyan, ami remélhetőleg a levegőben marad.
Anya szúrós pillantást vet rám.
– Ez nem vicces, Calla! Apád némelyik gépe tényleg kicsi. És a hegyeken
át fogsz repülni, és…
– Minden rendben lesz! Te vagy az, aki fél a repülésről, emlékszel?
– Várnod kellett volna egy kereskedelmi járatra. Most már naponta
repülnek azok a Dash 8-ak Bangorba – motyogja.
– Nem volt szabad hely azon az akármicsodán, amit mondasz, egészen
keddig. – Elindulok Alaszkába, erre anya hirtelen repülőgép-szakértő lesz! –
Nyugi, túlreagálod az egészet!
– Majd meglátod! – Küld felém egy beképzelt mosolyt, ami hamar
elhalványul. – Mikor kezdi el a kezelést?
– Nem tudom. Majd kiderül, ha odaérek.
Anya bosszúsan fújtat.
– És még egyszer, hol is szállsz át?
– Minnesota, Seattle, Anchorage. – Fárasztó, egész napos út lesz, és még
csak nem is valami egzotikus helyre, mint Hawaii vagy Fidzsi, ahová
örömmel repülnék egy nap utazás árán. Más szempontból viszont,
huszonnégy óra múlva szemtől szemben állok majd Wren Fletcherrel.
Huszonnégy év után.
Összerándul a gyomrom.
 Anya az ujjhegyével dobol a térdén.
– Biztosan nem szeretnéd, hogy kivigyelek a reptérre? Tudok keríteni
valakit, aki elkezdi helyettem az előkészületeket.
Nehezemre esik megőrizni a türelmem.
– Négyre a reptéren kell lennem. Kerítek egy taxit. Rendben leszek, anya.
Ne idegeskedj!
– Én csak… – A füle mögé tűr néhány hajtincset. Régen ugyanolyan volt a
hajszínünk, de most, hogy festi a sajátját az ősz szálak elfedésére, egy
sötétebb barna árnyalatot választott, leheletnyi rézvörössel.
Tudom, hogy miről szól ez az egész. Nem a nagy távolság tette
nyugtalanná, vagy az apró repülőgép, vagy a tény, hogy egy hétig távol
leszek.
– Nem tud annál jobban megbántani, mint amennyire már megbántott –
jegyzem meg lágyabban.
Fülsiketítő csend van a szobában.
– Nem rossz ember, Calla.
– Talán nem. De szar apa. – Küszködve próbálom összerántani a bőrönd
cipzárját.
– Igen, az. De azért örülök, hogy odamész. Fontos, hogy találkozz vele
legalább egyszer. – Megvizsgál egy apró sebet a lábujján, talán egy
rózsatövisszúrást. – Az a sok év dohányzás! Könyörögtem neki, hogy hagyja
abba. Azt hitte volna az ember, hogy leteszi, miután látta a nagyapádat
elenyészni a rohadt cigi miatt. – Anya megrázza a fejét. A homlokát, ami
simább, mint amilyen a korából adódóan lenne, hála a több kör lézeres és
feltöltő kezelésnek, alig láthatóan összeráncolja.
– Lehet, hogy abbahagyta, csak már késő volt. De ha még nem hagyta
abba, akkor most biztos, hogy az orvos leteteti vele. – Állásba ráncigálom a
bőröndöt a kerekeire, és a hatás kedvéért leporolom a tenyerem. – Egy
letudva.
Anya felém fordítja zöldesbarna szemét.
– Szépek a melírcsíkjaid.
– Köszi! Hason csúszva kellett könyörögnöm, hogy Fausto tegnap estére
beszorítson. – Belepillantok egy közeli tükörbe, és elsöprök az arcomból egy
hajtincset. – Világosabbra csinálta, mint szerettem volna, de már nincs időm
helyrehozatni indulás előtt. – Önkéntelenül is észreveszem a szemem körüli
sötét karikákat, amiket még a vastagon rákent alapozó sem tud elfedni.
Az elmúlt két nap forgószélként sepert el – vásárlással, szépítkezéssel,
pakolással, tervezéssel.
A barátommal való szakítással.
– Szóval, te és Corey hivatalosan is szakítottatok? – kérdi anya, mint aki
olvas a gondolataimban.
– Átvágtam a fényes, piros szalagot, meg minden.
– Jól vagy?
Felsóhajtok.
– Nem tudom, hogy vagyok. Olyan érzés, mintha a feje tetejére állt volna
az életem. Várom, hogy lecsendesüljenek a hullámok. – Miután csütörtökön
otthagytam a szórakozóhelyet, Diana „véletlenül” összefutott Corey-val,
mert máskülönben felrobbant volna felháborodásában. Célzatosan tudatta
vele, hogy pont az imént kerülte el a barátnőjét. Le merem fogadni, hogy a
mérgező mosolyával is megjutalmazta, mielőtt elsétált, és elégedett volt,
amiért Corey-t kínos feszengésre késztette.
Másnap reggel egy hangüzenetre ébredtem Corey-tól. Könnyed hangon
beszélt, és valami béna kifogást adott, hogy miként kötött ki a
szórakozóhelyen. Egy szót sem szólt Stephanie Dupontról, vagy hogy miért
borult kis híján a nyakába a bárnál.
Nem válaszoltam neki egyből, hogy visszakapja, ahogy mostanában
viselkedett.
Gyerekes?
Talán.
De több időre volt szükségem, hogy rendszerezzem a gondolataimat és az
érzéseimet, mivel még azután sem voltam tisztában velük, hogy egész éjjel
az ágyam feletti ferde plafont bámultam, mígnem a múló órák hajnalba
fordultak.
Több időre volt szükségem, hogy szembenézzek az igazsággal.
Corey egyidőben tényleg szeretett engem. Vagy legalábbis azt hitte, hogy
szeret. És én is biztos voltam benne, hogy szeretem, még a kapcsolatunk
csúcsán, amikor az újdonság varázsa megszűnt, de mielőtt még lassan
felemésztett volna bennünket a kényelem. Jól megvoltunk. Sosem
veszekedtünk, sosem voltunk féltékenyek egymásra vagy undokok a
másikkal. Ha egy szóval kellene jellemeznem a kapcsolatunkat, az a
„gördülékeny” lenne. Olyan értelemben, hogy zökkenőmentesen működött.
Nem volt semmi ok, amiért ne működött volna.
Mi voltunk a tökéletes tankönyvpélda.
 És eluntuk magunkat.
Akármilyen varázs is volt az elején, az lassacskán elszivárgott, mint a
levegő egy lassú defektnél, ha szeg megy a kocsikerékbe. Hónapokat is
eltölthetsz anélkül, hogy tudnál róla, aztán egy nap lerobbansz az út szélén, a
lapos kerékkel.
Legalábbis ezt hallottam a lassú defektes kerekekről. Valójában sosem
tapasztaltam. Még jogosítványom sincs. De szembe kell néznem a
tényekkel: a szerelmes Calla és Corey, akik tavaly a kamerának pózoltak
azon a sziklahalmon, valahol útközben kaptak egy hosszú, éles szöget, még
azelőtt, hogy Stephanie Dupont valaha is bekerült volna a képbe.
Ezt az egy magyarázatot találtam arra, hogy miért nem szúrt szíven,
amikor megláttam Corey-t egy másik lánnyal flörtölni, és miért csak enyhe
bosszúságot éreztem, amiért nem tudott rám időt szakítani azok után, hogy
milyen napom volt. És hogy miért nem fáradtam a felhívásával, miután
értesültem apám betegségéről, abban a halvány reményben, hogy talán
felveszi és némi vigaszra találok majd a hangjában.
Azt hiszem, mélyen legbelül már éreztem, hogy a kapcsolatunk lassan
elpárolgott. Csak nem ismertem még be magamnak. Talán, mert azt
reméltem, hogy nem igaz. Vagy még valószínűbb, hogy azért, mert ha
egyszer elfogadom a valóságot, úgy éreztem volna, hogy tennem kell
valamit. És mi van, ha Corey nem ugyanúgy érez, mint én? Mi van, ha ő azt
hiszi, hogy minden tökéletes köztünk, és könyörögni kezd, hogy ne vessek
véget a dolognak?
Mi van, ha megbántom?
Csupa tudatalatti aggodalom emésztett a felszín alatt. Csupa ok arra, hogy
ne szembesítsem a helyzettel. Legalábbis számomra, egy olyan lány
számára, aki akutan allergiás a konfliktusokra, ezek megfelelő okok voltak.
Ez az egyetlen meghatározó „Wren tulajdonságom”, ahogy anya mondja.
Apám nindzsa szinten kerüli a konfliktusokat, és… úgy fest, nem esik
messze az alma a fájától, még ha ötvenötezer kilométerrel arrébb is
végeztem.
Persze, ha eleget piszkálnak, én is ugyanúgy tudok szurkálódni, mint bárki
más, de ha arra kerül sor, hogy szembenézzek valamivel, ami tényleg
fájdalmas számomra, akkor az árnyékom elől is menekülök. De nem maradt
hova bújnom, az igazság vakítóan világossá vált. Nem akartam úgy elrepülni
Alaszkába és találkozni az apámmal, hogy közben ezen jár az eszem. Szóval
írtam Corey-nak péntek éjjel, megemlítve az utat, és hogy talán jobb volna,
ha szünetet tartanánk, mivel annyi minden zajlik a munkahelyén, „meg
minden”.
A válasza? Ja, én is ugyanezen gondolkoztam. Vigyázz magadra. Jó utat.
Mintha csak a kiutat várta volna. Nem kellene csodálkoznom. Ügyesebben
kerüli a kínos helyzeteket, mint bárki. A bárki alatt pedig magamat értem.
Így aztán vége lett a tizennégy hónapos kapcsolatomnak.
Üzenetben, hogy biztosítsam a minimális konfrontációt.
Anya felkel az ágyamról.
– Késő van, Calla. Aludnod kell valamennyit!
– Tudom. Csak gyorsan lezuhanyozom előbb.
Anya kinyújtja a kezét, és szorosan átölel, kissé hosszabban, mint indokolt
volna.
– Te jó ég, jövő vasárnap visszajövök! – nevetek, és viszonzásul
ugyanolyan erősen megszorítom a karcsú alakját. – Mi lesz veled, ha
elköltözöm?
Hátrébb hajol, elsimítva a hosszú hajtincseimet az arcomból, és csillogó
szemmel pislog.
– Simonnal megbeszéltük ezt, és sosem fogsz elköltözni. Már elkezdtünk
kiépíteni számodra egy várbörtönt az alagsorban.
– Remélem, a titkos pénzes páncélterme mellett.
– Szemközt. A kedvenc tévéműsoraid előtt leveszem majd a láncodat.
– Vagy egyszerűen tehetnél egy saját tévét a várbörtönömbe.
Gúnyosan csodálkozik.
– Hogy én erre miért nem gondoltam! Nem kellene Simon nyavalygását
hallgatnunk a háttérben. – Simon ki nem állhatja a közös rajongásunkat a
csöpögős valóságshow-kért és az erőszakos vikinges sorozatokért, és ha
kénytelen áthaladni a nappalin, amikor épp ezeket nézzük, időnként vicces,
de többnyire idegesítő megjegyzéseket fűz hozzá. Anya végre elereszt, és
vontatottan elindul az ajtó felé. De habozik még egy kicsit, tanulmányozva,
ahogy a második telepakolt bőrönd tetejére térdelek, és a cipzárt ráncigálom.
– Talán vinned kellene egy könyvet vagy kettőt.
– Úgy érted, MacBookot, ugye? – Nem jutok egy fejezetnél tovább egy
könyvben anélkül, hogy elaludnék, és ezt ő is tudja.
– Sejtettem. – Csend. – Remélem, van ott internet.
– Te jó ég, most viccelsz, ugye? – Eluralkodik rajtam a pánik, ahogy az
elmém kezd azon az eshetőségen pörögni, hogy mi van, ha nincs. Egyszer az
Algonquin Park közelében, egy kunyhóban töltöttem egy hosszú hétvégét, és
tizenöt percet kellett utaznom, hogy elég erős jel legyen a telefonomon, és
megkapjam az üzeneteimet. Pokoli volt. De hogy nincs… – Agnes tegnap
azonnal válaszolt az e-mailemre. Tuti, hogy van internetük! – felelem
meggyőződéssel. Anya vállat von.
– Csak… készítsd fel magad. Odakint más az élet. Nehezebb. És
ugyanakkor könnyebb, ha ennek van bármi értelme. – Nosztalgikus mosoly
jelenik meg a száján. – Tudod, apád annak idején megpróbált rávenni, hogy
játsszak dámajátékot. Minden áldott este megkérdezte, pedig tudta, hogy
utálok társasjátékozni. Az őrületbe kergetett vele. – Összeráncolja a
homlokát. – Kíváncsi vagyok, hogy még mindig játszik-e.
– Azért reménykedem, hogy nem.
– Egy nap után úgy fogod unni magad, hogy keresned kell majd, mit tudsz
csinálni! – figyelmeztet.
– Biztos, hogy valamennyit majd a reptéren lógok. – Felrángatom a
második bőröndöt a kerekeire. – Tudod. Nézem, ahogy lezuhannak a gépek.
– Calla!
– Viccelek!
Mélyen felsóhajt.
– Csak nehogy ugyanabba a hibába ess, mint én, és belezúgj az egyik
pilótába!
Felkuncogok.
– Igyekszem.
– Komolyan mondom!
– Nem tengerészgyalogosok, anya!
Megadón feltartja a kezét.
– Rendben. Tudom. De van valami azokban a fickókban, akik odafent
dolgoznak. Nem tudom megmagyarázni. Úgy értem, őrültek, gleccserekre
szállnak le, meg hegygerincekre, sűrű hóviharokon átrepülve. Olyanok,
mint… – A tekintete a szobám falait kutatja megfelelő szavak után. – Az égi
cowboyok.
– Te jó ég! – szakad fel belőlem a nevetés. – Olyan lánynak nézek ki, aki
belezúg egy alaszkai égi cowboyba? – Alig bírom kipréselni a szavakat.
Kifejezéstelen pillantást vet rám.
– Én olyannak?
Jogos. Anyám mindig is elbűvölő volt. A fülcimpáját sosem látni
gyémántok nélkül, és rajta még egy sztreccsnadrág és egy megviselt
koncertpóló is előkelően mutatna. Előbb gyújtaná fel magát, semhogy
felvegyen egy gumis derekú farmert.
Óvatosan elnavigálok a bútoraim körül, és elgurítom az ajtóm előtti
lépcsőig a két hatalmas bőröndöt.
– Ezek izzasztóan nehéznek tűnnek – motyogja anya.
– Izzasztóan nehezek is.
Méregetjük a meredek tölgyfa lépcsőt, ami egészen a földszintig vezet, és
nemrég lett sötétebb mogyoróbarnára színezve, a lépcsőfokokat és a
korlátoszlopokat pedig langyos fehér árnyalatra festették.
Majd egyszerre ordítunk fel:
– Simon!
 5. fejezet
– Igen… Csak néhány olyan szolgáltató van, ami idefent megfelelően
működik. – A középkorú taxisofőr a válla felett vigyorogva felém villantja
girbegurba fogsorát, amint a homlokomat ráncolom a képernyőmön jelzett
csíkok hiányára.
– Ezek szerint az enyém nem azok közé tartozik – motyogom, és elteszem
a telefonom. Ennyit az USA nemzetközi csomagról, amit ma reggel
vásároltam, miközben arra vártam, hogy beszálljak a gépbe. Imádkozom,
hogy apámnak legyen otthon wifije, különben ez a hét úgy próbára fogja
tenni a mentális épségem, mint még semmi.
A sofőr könnyedén navigálja végig a furgont a kis regionális reptér felé
vezető úton, ahol a negyedik – és egyben utolsó – járatom vár rám.
A poggyászszalag mellett állva találtam a sofőrre, ahogy egy
macskakaparásos „CALLA FLETCHER” feliratot tartott. Tizenöt órányi
utazás után, hála a késésnek Seattle-ben, hálás vagyok az előre leszervezett
fuvarért.
A tekintetem egy apró sírepülőre téved, ami épp felettünk emelkedik az
égbe, piros festékborítása élénken vibrál az elé terülő, világoskék vásznon.
Vajon ez mekkora ahhoz képest, amivel én fogok repülni?
– Először van Anchorage-ban?
– Igen.
– Azt’ mi hozta ide?
– Látogatóba jöttem valakihez. – A férfi csak beszélgetni próbál, de
kavarog a gyomrom. Próbálom lenyugtatni magam azzal, hogy mélyeket
lélegzem, és a tájra összpontosítok. A csendes, kobaltkék vízre előttünk, az
üde örökzöldekre minden irányban és a hósipkás hegyvonulatokra a távoli
messzeségben. Ezt a tájat képzelte el Diana, amikor megemlítettem neki
Alaszkát. Az utolsó gépen ablak melletti ülőhelyem volt, és leszálláskor a
teljes időt azzal töltöttem, hogy az üveghez tapadtam, és ámuldoztam a
facsúcsok és tavak alkotta hatalmas mozaikon. Mennyire fest majd másképp
az úti célom? – Bangor messze van repülőgéppel? – Kora reggel van, és a
nap még magasan jár, semmi jele, hogy mostanában lemenne. Odaérünk
sötétedés előtt?
– Olyan hatszáznegyven kilométer. Egy óra út. Vagyis, plusz-mínusz
valamennyi, akörül.
Szaggatott sóhajt hallatok a lelkes várakozás, izgalom és félelem különös
keverékét érezve. Picit több mint egy óra, és találkozom az apámmal. – Ezek
szerint tehát oda tart? Úgy értem, Bangorba.
– Igen. Járt már ott?
– Évekkel ezelőtt. De napi néhányszor vannak oda Dash 8-asok. Szóval,
maga melyik társasággal megy?
– Az Alaszkai Vadonnal.
Bólint.
– Fletcher gépei. Azok jók. Hosszú ideje működnek.
Van valami ismerős abban, ahogy kiejti a családnevemet, valami, ami
felkelti a figyelmem.
– Ismeri őt? Mármint Wren Fletchert.
– Igen, hölgyem. – A nyomaték kedvéért bólint. – Már húsz éve csinálom
ezt a munkát. Egy idő után felismeri az ember az arcokat, és Wrené elég
gyakran tűnik fel Anchorage-ban ahhoz, hogy felismerjem. Ami azt illeti,
nemrégiben volt vele egy fuvarom a kórházba. Elég ocsmányul köhögött, és
meg kellett nézetnie magát. Valami nyavalya volt. – Összeszorul a
gyomrom. Ja, nyavalya. Olyan fajta, ami lassan megöli őt. – Hé, várjon egy
percet! – Összeráncolja a homlokát, és felemeli a csíptetős táblát a felirattal,
amit akkor tartott, mikor kijött elém. – Rokonok?
Habozok.
– Az apám. – Miért hangzik félrevezetőnek, ha ezt mondom? Úgy
hangzik, mintha ismerném, mintha találkoztam volna vele azóta, hogy
huszonnégy évvel ezelőtt elhagytam azt a várost. De az igazság az, hogy ez a
reptéri sofőr jobban ismeri őt, mint én.
– Maga Wren Fletcher lánya? – Homályos, zöld szemével elkapja a
tekintetem a visszapillantó tükörben, és látom benne a hitetlenkedést, mielőtt
visszaerőlteti az előttünk lévő útra.
– Nem is tudtam, hogy van neki – motyogja az orra alatt, de ugyanúgy
hallom.
Elfojtok egy sóhajt. Az sem biztos, hogy ő emlékszik rá.
– A vízről fogunk felszállni? – Megállok, hogy megrázzam a lábam. Kihullik
a lábujjam közé ragadt murvakavics.
– Nem. Nekünk is van egy kavicsos kifutópályánk. – Billy, az alacsony,
huszonvalahány éves földi személyzeti dolgozó, aki kijött elém a Hood-tó
Hidroplán Állomás főbejáratához, csoszogva vonszolja a munkabakancsát a
földön, és ügyetlenül húzza maga mögött a bőröndjeimet. – Jonah iderepült a
Cubbal.
– Az egy kisebb gép? – kérdem óvatosan. És az normális, hogy itt
mindenki típus szerint emlegeti a repülőgépeket?
A válla felett hátranéz rám, és gyorsan végigmér tetőtől talpig – hetedszer,
mióta találkoztunk –, majd elvigyorodik.
– Miért? Fél?
– Nem. Csak kíváncsi vagyok. – Vizsgálódva végignézem a repülőgépsort
a bal oldalunkon, és a körülöttük ügyködő embereket.
– Ne aggódjon, rendben lesz! Jonah az egyik legjobb pilóta errefelé.
Mostanra már végeznie kellett a tankolással. Nemsokára viszi is.
– Remek. – Mély levegőt veszek, élvezve a ropogós frissességet, miután
órákon át ki tudja, mennyi kabinban keringő baktériumot szívtam be. Még
inkább üdítő változás az otthoni szmog után.
Újabb éles kavics ragad a lábujjam alá. Le kell hajolnom, hogy kézzel
eltávolítsam, miközben a másik kezemet a Brixtonomra szorítom, hogy a
helyén maradjon. Nem volt a legokosabb döntés egy széles karimájú kalapot
felvenni ekkora repülőútra, de nem mintha el tudtam volna csomagolni.
Talán át kellene vennem a Chuck Taylorom. De ez a hétcentis, telesarkú,
pántos cipő meglepően kényelmes, és ami még fontosabb, hogy remekül
mutat a szaggatott farmerommal.
– Erre! – kiáltja Billy.
Épp időben pillantok fel, hogy lássam, ahogy lelassít egy kék orrú repülő
előtt, aminek több körablaka is van. Némán megszámolom a sorokat.
Legalább hat ülőhelye lehet. Anyámnak semmi oka nem volt az
aggodalomra. Megállok, hogy lefotózzam a gépet a telefonommal, majd a
mögöttem lévő repteret, megörökítve a tükörsima tavat, és azon túl a
hegyvonulatos hátteret. Csak miután befordulok a sarkon, jövök rá, hogy
Billy nem a kék orrú repülő előtt állt meg. Túlment rajta, és egy másik felé
tart, távolabb a soron.
– Te jó ég. Ez most komoly? – nyögöm ki, és tátott szájjal meredek a
sárga-narancssárga bigyóra. Ez egy játékgép, nagyobb a szárnya, mint a
teste!
Billy hátranéz, hogy rám mosolyogjon.
– Hogy érti?
– Úgy értem, még ülőhelyem sincs!
– Dehogynincs! A pilóta mögött. Hé, Jonah! – kiáltja Billy nevetve a
férfinak, aki a széles hátát fordítja felénk, miközben babrál valamit a
propellerrel. – Azt hiszem, szorongó utast fogtál!
– Fantasztikus – morogja a férfi mély baritonján, és a földön, a lába
mellett heverő szatyorba dob egy szerszámot, majd megfordul, egyértelműen
vonakodva attól, hogy szembekerüljön velünk.
Dianánál nagy sikere lenne, állapítom meg, ahogy felmérem az arca alsó
felét borító vastag, bozontos, hamuszőke szakállat, ami kiemeli az
arcvonalát. A szakáll, a fényvisszaverő pilótaszemüveg és a mélyen a
homlokába nyomott, fekete US Air Force baseballsapka között nem is látni
az arcát. Tippelni sem tudok a korára.
És nagy. Még a hétcentis, telesarkú cipőmben is fölém tornyosul. Nehéz
megállapítani, hogy pontosan mennyire izmos a smaragdzöld-fekete kockás
dzseki alatt, de a széles válla miatt kigyúrtnak tűnik.
– Jonah… Ez Calla Fletcher. – Nem látom Billy arcát ebből a szögből, de
ahogy kimondja, nem kerüli el a figyelmem a mögöttes tartalom. Válasz egy
korábbi beszélgetésre. Olyasvalamire, amibe valószínűleg belepirulnék, ha
hallanám.
De kellőképpen össze vagyok zavarodva, mintsem hogy sokáig tűnődjek
valamiféle nyers férfipoénon, és jobban foglalkoztat a repülő, aminek át
kellene vinnie egy hegyvonulaton, meg a jeti, aki majd odarepíti.
Hogy a fenébe fért egyáltalán fel erre a gépre?
Mély levegőt veszek, ahogy közelebb megyek, és próbálok megnyugodni.
Emlékeztetem magam, hogy ez az óriás ezen a repülőn érkezett, és ezen a
repülőn is fog célba juttatni engem.
– Szia! Köszi, hogy kijöttél értem!
– Aggie nem sok választást adott.
– Én… öhh… – Elakad a nyelvem, keresem a megfelelő reakciót erre a
feleletre. És Aggie?
Jonah egy hosszú pillanatra szemügyre vesz az átláthatatlan
szemüveglencséje mögül, és határozottan az az érzésem, hogy megint tetőtől
talpig felmérnek.
– Mennyi vagy? Negyvenöt? Ötven?
 Felugrik a szemöldököm.
– Megbocsáss?
– Mennyi a súlyod? – kérdi lassan, ingerülten artikulálva minden egyes
szót.
– Ki kérdez ilyet egyből, amint találkozik valakivel?
– Olyasvalaki, aki el akarja mozdítani ezt a gépet a földről. Nem tudok
felszállni, ha túl nehéz, ezért ki kell számolnom.
– Ó! – Átforrósítja az arcom a szégyen, és hirtelen hülyén érzem magam.
Hát persze hogy ezért kérdi.
– Tehát?
– Hatvanegy – motyogom. Vékony vagyok ugyan, de izmos.
Jonah benyúl a gépbe, és kiránt egy üres, fekete, műanyag sporttáskát.
Odahajítja nekem, én pedig ösztönösen érte nyúlok, és elkapom, a folyamat
közben pedig elejtem a táskám.
– Használhatod ezt a holmidhoz.
– Hogy érted? – Összeráncolt homlokkal pillantok a táskára, majd rá. –
A holmim ebben a két bőröndben van.
– Az a két bőrönd nem fér fel ide. Billy, nem mondtad már meg neki?
– De… Nem hagyhatom hátra a cuccom! Sok ezer dollárnyi holmi van
ezekben. Ruhák, cipők… Kétszáz dollár túlsúlyt fizettem azért, hogy
idejuttassam őket!
– Ha velem akarsz repülni, kénytelen leszel itt hagyni – vág vissza Jonah,
és összefonja a karját széles mellkasa előtt, mint aki mindenáron kitart
emellett.
Növekvő pánikkal nézek a bőröndömre.
– Biztosra veszem, hogy lesz egy teherszállító gép holnap Bangorba.
Feljuttatom a bőröndöket az első olyan gépre, amire felfér az extra súly –
ajánlja fel Billy békítő hangnemben.
A döbbent pillantásom egyikőjükről a másikra cikázik. Mi választásom
van itt? Ha most nem megyek Jonah-val, keresnem kell egy hotelszobát, és
Anchorage-ban kell maradnom, amíg nem találok egy rendes járatot. Agnes
azt mondta, főszezon van. Ki tudja, mennyi időbe telhet?
– Miért nem küldött Agnes ide egy nagyobb gépen? – morgom, nem
igazán várva választ.
– Mert a nagyobb gépek kint vannak, és pénzt keresnek. Plusz senki sem
tudta, hogy ide tervezel költözni. – A hangja csöpög a gúnytól.
 Elég hamar kezd az a benyomásom lenni, hogy Jonah nem akarja, hogy
bárhová is repüljek.
És hogy egy hatalmas seggfej.
Billy felé fordulok, célzatosan háttal neki.
– Itt biztonságban lesznek a dolgaim?
– Én magam fogom őrizni őket – ígéri, és a további hatás kedvéért
keresztet rajzol az ujjával a mellkasán.
– Rendben – morgom, és ledobom a sporttáskát a murvára, közben azt
kívánom, bár Billy lenne a pilótám. Hogy tud-e repülőt vezetni, vagy sem,
ezen a ponton kevésbé foglalkoztat.
– És igyekezz! – teszi hozzá Jonah. – Sűrű köd érkezik ma éjjel, én pedig
nem fogok ott ragadni valahol. – Ezzel eltűnik a gépfaroknál.
– Nyugodtan menj nélkülem – motyogom halkan, mert minden múló
másodperccel egyre jobban hangzik, hogy önállóan találom meg az utam
Bangorba.
Billy csodálkozva megvakarja borotvált tarkóját, ahogy a mogorva pilótát
szemléli.
– Általában nem ilyen ingerlékeny – mormolja.
– Akkor, gondolom, szerencsém van. – Vagy talán én vagyok az oka, hogy
Jonah ilyen ocsmány hangulatban van. De mit tettem, amivel kiérdemeltem
ezt az ellenséges viselkedést? Leszámítva persze, hogy túl sokat
csomagoltam. Lezöttyenek a földre, és elkezdek kotorászni a
bőröndjeimben. Tudatában vagyok, hogy Billy a vállam fölött áll, és figyeli,
ahogy fontolóra veszem a létszükségleteim. Ez a műanyag táska hétvégi
kirándulásra való – épp elég nagy ahhoz, hogy két- vagy háromnapi ruha
beleférjen. Kevesebb, ha hozzáveszem az illatszereim meg a neszesszereim,
az összes ékszeremmel együtt. Kizárt, hogy ezekből bármit is hátrahagyjak.
Épp időben pillantok fel, hogy lássam, amint Billy tekintete a
csipkebugyi-kollekciómat mustrálja.
Gyorsan félrepillant.
– Áh, ne aggódjon Jonah miatt! Zabszem van a seggében. – Billy szünetet
tart. – De jó nagy.
– Remélem, nem felejti el megmérni felszállás előtt – motyogom a
futócipőmért nyúlva.
Billy ugatásszerű hahotája felharsan a hűvös szellőben.
 6. fejezet
– Rázós menet lesz befelé – jelenti ki Jonah az előttem lévő ülésről, mély
hangja a mikrofonos fejhallgatón keresztül vetekszik a repülőgép motorjának
zúgásával.
– Rosszabb, mint amin egészen idáig átmentünk? – Csak, mert reszket az
agyam a koponyámban az elmúlt óra turbulenciájától.
– Azt hitted, ez rossz volt? – Sötéten felkacag, ahogy átszelünk egy
alacsonyan úszó felhőt. Hiába szálltunk fel kék égbolttal, az államnak ezen
az oldalán vastag, sűrű szürkeség takarja a látóhatárt.
Szorosabban magam köré tekerem a csavart mintájú kötött pulcsim, hogy
megnyugtasson, és egyúttal védelmet nyújtson a hűvös ellen. Hangzásra
minden rázkódás olyan csattogó és vészjósló, mintha a fémpanelek bármely
pillanatban leszakadhatnának a repülőgép testéről.
Jonah valószínűleg nem szórakozna olyan jól, ha tudná, hogy kihalásztam
egy műanyag zacskót a retikülömből, és az elmúlt tizenöt percben végig
kinyitva tartottam magam előtt. Nem kis csoda, hogy a Seattle-ben leküldött
csirkés tacóm ilyen sokáig sikerült magamban tartanom, de most kavarog a
gyomromban.
A repülőgép orra váratlanul lefelé fordul. Felkészülök, és megrántom az
övem, hogy ellenőrizzem, elég szoros-e. Ezután a mély lélegzetvételre
összpontosítok, abban bízva, hogy ez lenyugtatja a kimerült idegszálaim és a
belső szerveim is.
Mi a francot képzelt Agnes, amikor elküldte értem Jonah-t, hogy egy ilyen
halálcsapdába hozzon? Alig várom, hogy felhívhassam anyám, és
megmondjam neki, igaza volt, totál nem vagyok kibékülve azzal, hogy
szardíniaként bepasszírozva egy apró konzervdobozban keringünk a hegyek
között. Hogy semmilyen épeszű ember nem lenne ezzel kibékülve, soha.
Ezek az alaszkai pilóták őrültek, amiért ezt választották.
– Mennyi van még hátra? – kérdem, és próbálom szilárdan tartani a
hangom, miközben a gép erre-arra billeg.
– Tíz perccel kevesebb, mint amikor legutóbb kérdezted – morogja Jonah.
Felhívja a diszpécsert, és elkezd kódokat recitálni, meg láthatóságról és
csomókról beszél.
Én pedig mogorván meredek a terjedelmes teste hátuljára, ahogy a
pilótaülésbe ékelődik. Ha kényelmetlenül is érzi magát ebben az apró
repülőgéptörzsben, egy szóval sem panaszkodott. Ami azt illeti, az egész út
során alig szólt hozzám. Főleg „ja” meg „a-a” hangokkal és rövidre zárt
válaszokkal kommunikált, amik megrekesztették a csevegésre tett
próbálkozásaimat. Végül feladtam, és inkább a baseballsapkája szegélyére és
a dzsekigallérjára kunkorodó kopott, hamuszőke szalmahajára
összpontosítottam, és nem arra a tényre, hogy a vékony fémfalakon és
üvegpaneleken túl több száz méter tátong alattunk, amin keresztül a
halálunkba zuhanhatunk.
Ami pedig egyre valószínűbbnek tűnik minden egyes hirtelen, vad
zökkenéssel.
A gép jobbra dől, én pánikszerűen fellihegek. Szorosan összezárom a
szemem, és higgadtan, ütemesen lélegzem, abban a reményben, hogy ez
majd elnyomja a feltörő hányingerem. Meg tudom csinálni… Meg tudom
csinálni… Ez is csak ugyanolyan, mint bármilyen más repülőn repülni. Nem
fogunk meghalni. Jonah tudja, mit csinál.
– Az ott Bangor, előttünk.
Bátorkodom kikukucskálni az ablakon át a mélybe, abban a reményben,
hogy a talpam alatti talaj reménye segít csillapítani az idegességem. Üde,
zöld, lapos vidék terül el alattunk, ameddig csak a felhős égbolttól ellátni,
hatalmas kiterjedésű földterület, ami javarészt emberi kéztől érintetlen.
Patakok és tavak tarkítják különböző formákban és méretekben, és egy
széles folyó, ami átkígyózik rajta.
– Az Bangor? – Nem tudom leplezni a meglepetést a hangomban, ahogy
tanulmányozom a folyó mentén összebúvó alacsony, téglalap alakú épületek
csoportosulását.
– Ja. – Elhallgat. – Mire számítottál?
– Semmire. Csak… Azt hittem, nagyobb lesz.
– Ez a legnagyobb község Nyugat-Alaszkában.
– Igen, ezt tudom. Ezért hittem, hogy az épületek majd, nem is tudom,
nagyobbak lesznek. Magasabbak. – Az elmúlt két nap küzdelmei után nem
sok időm maradt, hogy kiokítsam magam, hová is fogok menni. Mindössze
annyit tudok, amit a telefonomon olvastam ma reggel, a gépemet várva:
hogy Alaszka ezen része „tundrának” számít a lapos földterületei miatt; hogy
a nap alig megy le a nyári hónapok során, és alig kel fel a hosszú, sarkvidéki
tél alatt; és hogy errefelé a legtöbb városnak és falunak őslakos alaszkai
elnevezése van, amit nem tudok kiejteni.
Jonah felhorkan, és egyből megbánom, hogy hangot adtam a
gondolataimnak.
– Nem úgy hangzik, mintha tudnál egyáltalán bármit. Nem itt születtél?
– Igen, de nem emlékszem semmire. Még kétéves se voltam, amikor
elmentünk innen.
– Hát, ha esetleg bajlódtál volna visszajönni ezelőtt, tudtad volna, mire
számíts. – A hangja szemrehányással teli.
Mi a franc baja van?
Bekerülünk egy légáramlatba, és a gép vadul rázkódni kezd.
A tenyeremmel a jeges ablaknak támaszkodom, ahogy az émelyítő érzés
megint felkavarodik bennem, és a szilárd anyag emelkedni kezd.
A gyomrom arra készül, hogy kiadja a tartalmát.
– Ó, istenem… Ez rossz lesz – nyögöm.
– Nyugi. Semmiség.
– Nem, úgy értem… – A testem verejtékben tör ki. – Azt hiszem, hányni
fogok.
A halk káromkodása eljut a fülemig.
– Tartsd lent. Öt perc, és a talajon leszünk.
– Próbálom, de…
– Nem hányhatsz ide!
– Szerinted ide akarok hányni? – csattanok fel a műanyag zacskómat
gyűrögetve. Az összes előzetes félelmem közül a hányás ott szerepelt a
legrosszabbak között.
És most e mögött a seggfej mögött ülve tehetem meg.
– A francba! Hat másik pilóta ráért, és épp nekem kellett érted jönnöm –
morogja Jonah maga elé.
Behunyom a szemem, és az ablaknak támasztom az arcomat. A jéghideg
üveg segít egy kicsit, még a csikorgó zökkenésekkel együtt is.
– „Ne aggódj, Calla. Nem nagy ügy, Calla.” Ezt mondaná egy rendes
ember – motyogom elgyengülten.
– Azért vagyok itt, hogy elfurikázzam a puccos kis segged Bangorba, nem
azért, hogy az egódat simogassam.
Puccos? Egóm? Résnyire nyitom az egyik szemem, hogy késként szúró
pillantást állítsak a fickó tarkójába. Minden tettetésnek és udvariaskodásnak
annyi!
 – Tudja az apám, hogy mekkora óriási fasz vagy?
Jonah nem válaszol, de örülök neki, mert a beszéd csak ront a
hányingeremen. Leveszem a fejszettet, és visszatérek a hosszú
légvételekhez: beszívás az orromon keresztül és lassú kifújás a számon,
küzdve a testi késztetéssel, hogy bármely pillanatban evakuáljam a gyomrom
teljes tartalmát, ahogy ide-oda zötykölődöm és rázkódom az előttünk lévő
leszállópálya felé menet.
Az apró, kétüléses repülő ide-oda billeg, mint egy libikóka. Mielőtt a
kerekei talajt érnének, számtalanszor visszapattan, majd végül ott ragad.
Csodával határos módon sikerül valahogy végig magamban tartanom a
tacót.
Megkönnyebbülten fellélegzek, ahogy végigsiklunk a leszállópályán. Jobb
felől észreveszek számtalan nagy, téglalap alakú épületet, különböző
színekben – erdőzöld, tűzoltópiros, tengerészkék –, két kereskedelmi járattal,
amilyennel korábban ma is utaztam. Mi azonban balra tartunk, egy csoport
acélszürke épület felé, közülük a legnagyobb egy fehér-égszínkék táblát
visel, amin ez olvasható: ALASZKAI VADON.
A szívem dübörögni kezd a mellkasomban.
Huszonnégy évvel ezelőtt itt voltam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy
emlékezzek rá, de itt voltam, és azóta már számtalanszor elképzeltem ezt a
pillanatot.
Egy fluoreszkáló mellényt viselő, alacsony, köpcös fickó közömbösen
integet a narancssárga botjaival, elirányítva Jonah-t egy hat repülő alkotta
sor végére. Előttünk újabb sor, további négy géppel. Mögöttük még kettő.
Mindegyik nagyobb, mint amiben ülünk épp, állapítom meg.
Szeretnék kérdezősködni: ezek mind apám gépei? A reptér melyik részén
vagyunk? A színes, raktárszerű épületek sokasága tényleg a városi reptér?
Hányan dolgoznak itt? De kezd nyilvánvalóvá válni, hogy Jonah-nak semmi
kedve felvilágosítani engem bármiről is, ezért tartom a szám. Majd
megkérdezem Agnest.
Vagy megkérdezhetem apámat, akivel mindjárt találkozni fogok.
Hirtelen rám tör a pisilési inger.
Jonah alighogy leállítja a motort, máris lerántja a fejszettet, felcsapja az
ajtót, és meglepő eleganciával kiugrik.
Én azonban maradok egy darabig, élvezve a ropogós, hűvös szellőt, ami
átszalad az arcomon, gyógyírként szolgálva a kavargó gyomromra.
– Gyere, menjünk! – ugatja Jonah.
 Majdnem végeztünk, és nem kell többé foglalkoznom vele, emlékeztetem
magam, miközben lecsusszanok az ülőhelyemről.
Megállok a repülőgép ajtajában, hogy felmérjem a távolságot a talajhoz
képest, és próbálom kitalálni, hogy miként fogok a telesarkú cipőmmel
kiugrani – miközben a retikülöm a vállamon tartom, a kalapomat pedig a
fejemen – anélkül, hogy egyenesen pofára esnék, vagy kificamítanám a
bokám. Át kellett volna vennem a cipőm, amikor a bőröndömben
kotorásztam, hogy kiszedjem az alapvető holmim.
Jonah anélkül, hogy egy szóval is figyelmeztetne, megragadja a derekam
az óriási kezeivel, és leemel, mintha teljesen súlytalan lennék, ezzel
előcsalva belőlem egy meglepett nyikkanást. Letesz a földre, majd
visszaszökken a gépbe, hogy kihozza az ülésem mögötti műanyag
sporttáskát. Habozás nélkül a lábamhoz veti, mintha csak a szemetet hajítaná
ki az utcasarkon. Egy pocsolyában landol.
– Tessék! Hányj, amennyit akarsz. – Az üres markomba nyomja a
műanyag zacskót.
Felpillantok az arcára – még mindig elfedi a gubancos haj, a napszemüveg
és a baseballsapka, amit mélyen a fejébe nyom, annak ellenére, hogy nincs is
napsütés. Különben is, mióta növeszti ezt a bozontot? Évek óta? Hosszú,
drótszerű hajcsomók állnak ki belőle mindenfelé. Garantálom, hogy soha
nem látott még ollót vagy fésűt. Soha!
Visszabámul rám a lencséjéről tükröződő, undorral teli arckifejezésem, és
hirtelen eszembe jutnak anyám szavai arról, hogy beleszeretek egy pilótába.
Nevetésben török ki. Jonah olyasvalaki lenne, akit anyám „égi
cowboynak” nevez?
Mintha valaha belezúghatnék ebbe a pasiba!
Jonah pilóta napszemüvege és gondozatlan szakálla között elvörösödik a
bőre.
– Mi olyan vicces? – kérdi gyanakodva.
– Semmi. – Egy széllökéssel feltámad a hideg szél, a hosszú hajamból
néhány tincset az állam köré teker, és azzal fenyeget, hogy leviszi a kalapot a
fejemről. Elsöpröm a kósza hajszálakat, és megköszörülöm a torkom. –
Köszi, hogy iderepítettél! – mondom udvariasan, miközben semmitmondó
arckifejezést öltök magamra.
Tétovázik. A súlyos tekintete az arcomra szegeződik, és kényelmetlenül
érzem magam tőle.
 – Ne köszönd. Nem az én ötletem volt – mondja, majd rám villant egy
kimért, színlelt mosolyt, felfedve a szabályos, gyönyörű, fehér fogsorát.
És én még azt hittem, hogy minden alapvető ápolási és higiéniai szokást
mellőz.
– Hát szervusz! – kiáltja egy női hang, elterelve a gondolataimat arról,
hogy behúzzak egyet egyenesen Jonah tökéletes fogállományának a
közepébe.
Boldogan fordítok neki hátat, és meglátok egy apró hölgyet, aki épp
felénk masírozik.
Ez biztosan Agnes.
Az elmúlt három napban próbáltam elképzelni, hogyan nézhet ki a telefon
higgadt, halk szavú hangja mögötti nő. A „barát”, aki bizonyára több annál.
Azt hiszem, azt feltételeztem – ostoba módon –, hogy valahogy úgy fest
majd, mint anyám.
Agnes viszont olyan szinten az ellentéte anyának, amennyire csak
lehetséges. Először is, olyan apró, hogy szinte gyereknek néz ki, különösen a
narancssárga biztonsági mellényben, ami legalább három számmal nagyobb
nála, a bő férfifarmerben és az ormótlan munkabakancsban. Olyan ez a
szerelés, amiben anyám még a legrosszabb napján, holtan sem mutatkozna.
És anyám sima, kifogástalanul festett bubifrizurájával szemben Agnes
hollófekete – néhol kissé őszbe vegyülő – haja fantáziátlan pixie fazonra lett
lenyesve, szinte úgy, mintha egy nap elege lett volna a hajából, és magához
vette volna az ollót, meg tájékozódás céljából a tükröt.
Ezenkívül, Agnes alaszkai őslakos.
– Ideértél! – mondja Agnes, és megáll előttem, ezzel lehetőséget adva,
hogy felmérjem a vonásait. Szép, kerek arca van, a korral finom vonalak
szelik át a homlokát, és szembetűnő szarkalábak vannak lelógó szemhéja
alatti, mélyen ülő szeme sarkában. Ha tippelnem kellene, a negyvenes évei
közepére helyezném.
– Igen. – Szélesen elmosolyodik, felfedve hangsúlyos arccsontját és az
enyhén görbe, csontporcelán színű fogait. Végre! Úgy tűnik, valaki errefelé
őszintén örül, hogy lát. – Szóval, ő… – a szavaim elhalnak, ahogy a
tekintetem átvándorol az ajtóra, ahonnan pillanatokkal ezelőtt Agnes kijött,
majd a körülöttünk lévő épületekre, ahol fél tucat munkás fényvisszaverő
mellényben szállítmányokat pakol a repülőgépekre. Visszafojtott lélegzettel
fürkészem az arcokat, furcsa, kavargó érzést kelt, ahogy az ideges pillangók
és a hányinger vetekszik bennem a figyelemért.
 – Wrennek fel kellett mennie Russian Mission közelébe, hogy elvigyen
egy szállítmányt – magyarázza, mintha tudnám, hogy az hol található. –
Hamarosan visszatér.
– Ó – hebegek. Nincs itt az érkezésemkor? – De azért tudja, hogy jövök,
ugye?
– Igen, persze. Már nagyon izgatott. – A mosolya enyhén megrándul, és ez
elegendő ahhoz, hogy gyanakodni kezdjek.
Tudta, hogy a lánya, akit huszonnégy éve nem látott, és akivel tizenkét
éve nem beszélt, ma éjjel érkezik. Nem találhatott volna mást, aki elszállítja
a rakományt, hogy itt lehessen a fogadásomra? Nem tudta volna inkább
Jonah-t elküldeni? Vagy a hat másik szabad pilóta valamelyikét, ahogy
Jonah nemrégiben morogta?
Vagy ami még jobb, ha nem túl beteg ahhoz, hogy repüljön, akkor miért
nem tudott eljönni Anchorage-ba, és találkozni velem?
Szándékosan kerül?
Vajon a személyében egy újabb Jonah-val lesz majd dolgom, aki a
legkevésbé sem örül, hogy itt vagyok?
Nehezen őrzöm meg a higgadt arckifejezésem, miközben belül tombolnak
az érzelmeim. Eláraszt a csalódottság, miután eddig visszafelé számoltam az
órákat és a perceket, hogy találkozzak végre a fénykép hús-vér változatával,
hogy halljam ismét a hangja finom, könnyed csengését. De a csalódásnak
ezzel a hullámával együtt rám tör a bénító neheztelés, ami sok évvel ezelőtt
felemésztett, amikor küzdöttem a rideg felismeréssel, hogy sosem fogok
elsőbbséget élvezni számára.
És ekkor, elrejtve valahol ezeknek az ingadozó érzéseknek a
visszahúzódásában, megjelenik a megkönnyebbülés, hogy kicsivel több
időm van az alaszkai talajjal a talpam alatt erőt gyűjteni, mielőtt szembe kell
néznem vele.
– Milyen volt a repülőút? – kérdi Agnes, mintha érzékelné a váratlanul
lelombozott hangulatom, és próbálná könnyedre venni a hangot.
– Rendben volt. A főbb része legalábbis. – Lopva vetek egy szemrehányó
pillantást hátrafelé, a vállam fölött. Jonah épp bütyköl valamit a gépen,
látszólag nem vesz rólunk tudomást.
Agnes tekintete követi az enyémet, és amikor a termetes pilótához ér,
enyhén szorosabbra húzza a szemöldökét. De gyorsan visszafordítja a
figyelmét rám, és bejárja az arcom, minden vonásomon elidőzve.
 – Annyira megnőttél! – Bizonyára észreveszi a zavarom, mert gyorsan
hozzáteszi: – Édesanyád régen minden évben elküldte Wrennek az iskolai
fotód. Az íróasztalán tartotta őket egy képkeretben, és kicserélte, amikor jött
egy új.
Az egyetemi végzős fotómon kívül az utolsó fénykép, amit anyám
elküldhetett neki, még nyolcadikban készült, ami azt jelenti, hogy Agnes és
apám hosszú ideje ismerik egymást.
Kínosnak tűnik rákérdezni az ilyesmire néhány perccel azután, hogy
találkoztunk ezzel a nővel, de nem bírom visszafogni magam.
– Szóval, házasok vagytok az apámmal? – Nincs gyűrű az ujján, de nem is
tűnik olyan típusnak, aki ékszert hordana.
– Én és Wren? Nem. Mi csak mi vagyunk. Bonyolult. – A tekintete lejjebb
vándorol, átcikázik a telesarkú cipőmön, majd megállapodik a megviselt
sporttáskán. – A tiéd? – kérdi kétkedőn.
Nem úgy hangzik, mintha egyelőre ennél többet ki tudnék szedni belőle a
kapcsolatukról.
– Nem. A csomagom Anchorage-ban van. Nem fért fel. Őszintén szólva
azt is csodálom, hogy én felfértem. – Elmesélem, mit mondott Billy arról,
hogy másnap átküldi a bőröndjeimet.
Agnes megcsóválja a fejét.
– Sajnálom. Mondtam neki, hogy az egyik Cessnával menjen.
Várjunk csak…
– Jonah azt állította, hogy ez volt az egyetlen szabad repülőgép.
– Nem tudom, miről beszél – kiáltja Jonah, habár úgy tűnik, egy csíptetős
tábla köti le a figyelmét, ahogy a hatalmas keze átmegy rajta egy tollal, és
közömbösen kipipálgat dolgokat.
Leesik az állam a hazug dög miatt!
Agnes halk sóhajt hallat.
– Gyere, Calla! – Lehajol, hogy megragadja a műanyag táska egyik fülét,
majd a vállára veti, mintha semmi súlya sem lenne, pedig talán feleakkora is
van, mint ő. – Helyezzünk téged kényelembe, mielőtt megjön édesapád.
Biztos, hogy anyukád is szeretné, ha jelentkeznél.
– Van wifi a házban, ugye? – Legyintek a telefonommal a levegőbe. –
Mert nem voltam képes jelet találni Seattle óta.
– Már a halálodon lehetsz – motyogja Jonah az orra alatt, de elég
hangosan ahhoz, hogy meghalljam.
Megforgatom a szemem.
 – Nem, nem lesz itt jeled. Errefelé csak a GCI vállalaté működik. De igen,
otthonról csatlakozni tudsz majd a nethez – mondja Agnes. – Jonah,
megteszed, hogy gondoskodsz itt a dolgokról a kedvemért?
Jonah morog egyet, ami feltételezem, hogy beleegyezést jelent.
Agnes láthatóan annak veszi. Int a fejével, hogy kövessem egy kisebb
csoport járműhöz, ami az irodaépület távolabbi oldalán parkol.
– Várj! Megtennéd, hogy lefényképezel?
– Ó… persze – feleli Agnes, és meglepetten elkerekedik a szeme.
Átadom neki a telefonom, majd óvatosan megválasztom az utam a
pocsolyákon keresztül, és egy repülőgépnek dőlök. Olyan szögből választok
pózt, amiről tudom, hogy különösen előnyös, a bal kezemet pedig finoman a
kalapom tetejére helyezem.
– Mosolyogj! – kiáltja Agnes.
– Ja, nem, jó így – kiáltok vissza, miközben a távolba pillantok egy másik
gépre, ami épp leszáll a felhők közül. Pontosan tudatában vagyok, hogy
rajtam van Jonah szeme, és hegyezem a fülem bármilyen sunyi
megjegyzésre, amit esetleg tartogat még.
Szerencsére bármit is gondol, most az egyszer megtartja magának.
– Hármat készítettem. Jó lesz?
– Tökéletes! Köszi. – Elkerülöm Jonah tekintetét, és visszaveszem a
telefonom Agnestől. – Szóval, itt dolgozol?
Melegen elmosolyodik.
– Most lesz tizenhat éve.
– Hű! – Apám és Agnes tízéves korom óta ismerik egymást. Az négy év,
ami alatt beszéltünk, és nem említette nekem őt. Ezalatt az egész idő alatt
„bonyolult” volt, vagy csak egy részében? – És mit csinálsz itt?
– Inkább az a kérdés, mit nem csinálok. Nem vezetek repülőgépet… Azt
nem csinálom. De sok egyéb dolog lefoglal. Menetirányítás és
bérszámfejtés, foglalások és szállítási szerződések; az összes unalmas dolog.
És én gondoskodom a srácokról. Most… harmincöt pilótánk van.
Elkerekedik a szemem.
– Komolyan?
– Persze nem mind teljes munkaidős, és szét vannak szóródva a térségben.
Van egy emberünk Unalakleetben, kettő Kotzebue-ban… Barrow-ban,
persze, a nyári idényre. Néhányan Fairbanksben… Mindenfelé a környéken.
Olyan, mintha többtucatnyi fiam lenne. Meg tud gyűlni velük a bajom, és
némelyiket hónapokig nem látom, különösen, akik odafent vannak, északon,
de úgy szeretem őket, mint a tulajdon kölkeimet.
– Lefogadom. – De hogy a tulajdon apján és anyján kívül hogyan
szeretheti bárki Jonah-t, az meghaladja a képességeim. Annyira lekötnek a
gondolataim, hogy nem is figyelem, hová lépek. A bal lábam egy mély
pocsolyában landol. Egyszerre borzongat a sokk és a hideg, részben, mivel a
sáros víz eléri a lábujjaimat, részben, mivel tönkre fogja tenni a hasított bőr
talpbetétem. – Gondolom, épp az imént esett?
– Errefelé mindig „épp az imént esett”. – Agnes behajítja a jobb napokat
is látott, régi GMC pick-up terepjáró csomagtartójába a sporttáskát. A kocsi
oldala behorpadt és összekarcolódott, és a kerekeit is felette a rozsda. –
Remélem, hoztál magaddal jó gumicsizmát.
– Hoztam. Gyönyörű, drága Hunter csizmát. – A hatás kedvéért szünetet
tartok. – Anchorage-ban van, a többi ruhámmal együtt.
– Gondoskodom róla, hogy hamar idejusson a holmid. – Agnes tekintete
visszacikázik a repülőgépsor végére. Kinyitja a száját, mintha még szeretne
valamit mondani, de végül meggondolja magát. – Gyere, juttassunk haza!
Megkockáztatok egy pillantást én is. Jonah átvág a parkolón a hangár felé,
laza, magabiztos a járása. Egyszer még felém fordul, majd egyetlen integetés
nélkül az utamra bocsát.
Jó, hogy megszabadultam tőle. Örülök, ha a hét hátralévő részében nem
lesz már vele dolgom.

Az apámhoz vezető kocsiút nem túl hosszú – tizenöt perc sincs –, és

magányos utakon visz végig. A kikövezettek ásítozó kátyúkkal, a földutak
számtalan gödörrel vannak teleszórva. A néhány ház, amit útközben látunk,
egyszerű, a hasznosságot szempontba helyező struktúra, jórészt moduláris
épületek színes oldalfallal, és mind falábazaton állnak a talaj felett.
A permafroszt miatt, magyarázza Agnes.
Gondolatban felvésem magamnak, hogy amikor lesz netem, ki kell
keresnem a „permafroszt” szó jelentését.
Amennyire csak lehetséges, Agnes kiegyenesített háttámlával előretolta az
ülést, hogy átlásson a műszerfal felett. Parányi termetével kihívás lehet a
pick-up teherautó kormánya mögött ülni. Ha kiegyensúlyozottabb
hangulatban lennék, ezt valószínűleg viccesnek találnám.
De segít, hogy Agnesszel vagyok. Élőben ugyanolyan nyugodt, mint
telefonon, a hangja álmosító zümmögés, ahogy mutogatja az alapvető
tájékozódási pontokat. Bangor „városa”, nagyjából nyolc kilométer keletre,
mellette pedig a Kuskokwim, az a széles, kígyózó folyó, amit a magasból
láttam. Agnes elmondja, hogy ez az elsődleges összeköttetés a Bering-
tengerrel, és messze északra felnyúlik, a melegebb hónapokban lehetővé
teszi a falvak közti közlekedést uszállyal vagy hajóval, és télen, miután
befagy, gépjárművel is. Mint kiderül, ez az egyetlen módja annak, hogy
kocsival elvezessünk a falvakba, mivel nincsenek utak, amik összekötnék
Bangort az állam többi részével.
Agnes azt ígéri, hogy tisztább napokon látni fogom a Three Step-hegyet a
távoli messzeségben. Most viszont csupán síkságot látok kilométereken és
kilométereken át, foltokban alacsony bozóttal, a ködös éggel lefedve.
És egy álmosító, mohazöld, moduláris házat a hosszú, keskeny
kocsifeljáró végén, egy garázzsal és két kis fészerrel felsorakozva.
– Hát… Itt vagyunk – mormolja Agnes, ahogy leállítja a motort.
Apám otthona. A hely, ahol életem első két évét töltöttem.
Habár nem emlékszem semmire belőle, ebben a pillanatban mégis minden
teljesen szürreálisnak tűnik.
Mély lélegzetet véve kimászom a terepjáróból, és követem Agnest egy sor
nyikorgó falépcsőn felfelé, majd az egyajtós bejáraton befelé, és csak
halványan tűnik fel, hogy nem bajlódott a kulcs használatával. Az ajtó már
nyitva volt.
Lecövekelek léptemben, és döbbenten elkerekedik a szemem, ahogy
megpillantok egy seregnyi zöld vadkacsát. A gyalázatos tapéta a konyha
minden centijét beborítja. Semmilyen mércével sem egy nagy konyha, és
ettől még szűkösebbnek érződik.
Akármilyen borzalmas is, elfojtom a hirtelen késztetést, hogy
felkuncogjak. Ez tutira az, amiről anyám beszélt. Alig várom, hogy
elmondjam neki, mennyire igaza volt, és még most is tényleg jól ismeri az
apámat!
Agnes a kredencre dobja a kocsikulcsot.
– Wren folyton elfelejti felhúzni ezt, amikor reggelente elmegy. –
Lábujjhegyre ágaskodik, hogy megrántsa a redőnyhöz erősített zsinórt a
mosogató feletti ablakon, engedve, hogy a borongós napfény bevilágítsa az
arany tölgyszekrényeket és a krémszínű, laminált konyhapultot, a hozzáillő
linóleumpadlóval. A padlón kockás minta, aminek apró, burgundi
háromszögek tarkítják minden egyes szegletét. Emlékeztet arra, ami a
nagyszüleim pincéjében volt.
 Félhomány van idebent, mivel mindössze a mosogató felett van egy apró
ablak, egy pedig az ajtón, és egy egyizzós világítótest felettünk. Elképzelni
sem tudom, milyen nyomasztó lehet ez a hosszú tél során.
– Különben, mikor sötétedik? – kérdezem, és átkarolom magam, inkább
megnyugtatásképp, mintsem azért, hogy átmelegedjek.
– Az év ezen szakaszában? Alig éjfél előtt megy le a nap, aztán
háromnegyed négy körül kel fel, de most nem sötétedik be igazán az éjszaka
során. Nem úgy, mint télen.
Elkerekedik a szemem. Tudtam, hogy hosszúak a nappalok, de éjféli
napnyugta?
– Kicseréltem a szobádban a sötétítőt. A régi már rongyos volt. Feltétlenül
húzd majd be. Hacsak nem vagy olyan, mint apád, akinek nem gond nappali
fényben aludni. – Agnes a hűtőhöz lép. – Biztos éhes lehetsz. Egyél csak
bármit, amit találsz a… – Összevonja a szemöldökét, ahogy kitárja a
hűtőajtót, felfedve az üresen tátongó polcokat, leszámítva némi fűszert és
néhány italt. – Megígérte, hogy elmegy bevásárolni – motyogja maga elé
olyan halkan, amiből sejtem, hogy nem akarhatta, hogy meghalljam. Megfog
egy tejesdobozt, kinyitja és beleszagol. Elfintorítja az orrát.
– Ezt nem innám meg a helyedben.
– Nem gond. Amúgy sem ihatok tejet. Tejallergiám van. – Ötévesen
diagnosztizáltak vele. Olyasvalami, amire apám biztosan nem emlékszik.
Agnes becsukja a hűtőt.
– Biztosra veszem, hogy várni akart, hogy megtudja, mit szeretsz. –
Erőltetetten rám mosolyog. – A Meyer’s fél kilenckor nyit. Egyből el fog
vinni.
Akkor szerencse, hogy nem vagyok éhes.
Ugyanakkor akaratlanul is eltöprengek, vajon apám tényleg szeretné-e,
hogy itt legyek. Igazán elmehetett volna néhány alapvető élelmiszerért, hogy
legyen a házban, és akadjon mivel megetetni a lányát, amikor megérkezik.
Ha érdekelte volna.
– Egész pontosan mikor szóltál neki, hogy jövök?
Agnes habozik, a pulton heverő levélkupacért nyúl, lassan átnézi, a
tekintete a címkékre tapad.
– Tegnap éjjel.
Visszagondolok a pénteki üzenetváltásunkra, amikor megírtam neki, hogy
lefoglaltam a repülőjegyet – köszi, Simon, hogy álltad a számlát! Agnes azt
írta vissza, hogy apám olyan boldog, amiért megyek.
 Ez nyilvánvalóan hazugság volt.
Miért nem mondta el neki pénteken, rögtön azután, hogy megkapta az e-
mailem? Miért várt vele még egy napot? Arra számított, hogy apám valami
más lesz, nem épp „boldog”? És ő mit felelt, amikor Agnes elmondta neki?
Milyen szavakat váltottak e falak között az érkezésemről, és milyen
hangnemben?
Félretéve a kibontatlan postát, Agnes nekilát leszedegetni a száraz
leveleket egy bazsalikomról, ami az ajtónál, egy lépcsőzetes állvány legfelső
polcán áll. Összpontosítás közben komor ráncba borul a homloka.
– Érezd magad otthon, Calla! Apád nemsokára visszajön.
– Rendben. – Ide-oda cikázik a pillantásom. Most épp mindenhogy érzem
magam, csak otthonosan nem. A konyhában határozottan megvannak az
alapvető szükségletek – az egyszerű, fehér tűzhely és hűtőszekrény, egy
sima, kerek, fa ebédlőasztal-garnitúra, amin a sok év használat jócskán ejtett
ütésnyomokat és karcolásokat, és egy megviselt, rozsdamentes acél
mosogató, felette egy ablakkal, ami az elterülő, lapos tájra néz. És
ugyanakkor semmi sem teszi a helyet különösebben barátságossá. Nem
olyan, mint a mi tágas, világos konyhánk Torontóban, az álomszerű kiugró
ablakkal és a mellette végigfutó, párnázott ablaküléssel, ami egy hívogató
kuckó, ahol hideg, téli napokon összekuporodhatsz egy könyvvel és egy
csésze forró csokival.
De talán semmi köze a berendezésnek ahhoz, hogy kényelmetlenül érzem
magam, és sokkal inkább arról van szó, hogy akármilyen izgalmat is
éreztem, amiért újra láthatom az apám, ezt hamar kiszorította az egyre
növekvő rettegés, hogy nem szívesen lát itt.
Veszek egy mély lélegzetet. A levegőben alig érezhetően égett fa és hamu
fanyar illata kavarog, mintha kandallókályhából jönne. Nem cigaretta,
állapítom meg.
– Letette a cigit, igaz?
– Dolgozik rajta. Gyere! Megmutatom a szobád. – Agnes kivezet a
konyhából, egy hosszú, keskeny nappaliba. Legalább a ház ezen fele mentes
a vadkacsáktól, de hiányzik belőle bármiféle egyéniség is. Ugyanolyan
félhomály van, még a fejünk felett világító fénnyel is. A falak fehérek,
néhány jelentéktelen, havas tájképet ábrázoló alkotással; a szőnyeg kopottas
zabszínű, a küszöb és az egyszerű, fekete fatüzelésű kályha közötti bézs
járólap távoli sarkán látható egy kitaposott útvonal.
 – Amikor apád nem dolgozik, itt találod. Itt, vagy odakint. – Egyik
kezével a fedett verandára mutat egy ablak túloldalán, ami nagyobb a
konyhainál, de továbbra is messze túl kicsi a szoba méretéhez képest.
Néhány újságpapíron kívül, amiket egy rakásba összehajtogattak a fa
dohányzóasztalon, nem úgy néz ki ez a szoba, mint amit nagyon sokat
használnak. Mint mindig, apám számára az Alaszkai Vadon az első.
De az arany-fekete-zöld szövetkanapé távolabbi oldalán, a kisasztalon ott
van a hírhedt dámatábla. Eltűnődöm, hogy vajon ugyanaz-e, azokból a
réges-régi időkből.
Magamon érzem Agnes pillantását.
– Igen… lakályos – próbálkozom.
– Ugyanolyan rosszul hazudsz, mint Wren – mosolyog. – Folyton
mondom neki, hogy ráférne a helyre némi felújítás. Még párszor itt is
hagytam neki bekapcsolva azokat a házátalakító műsorokat a tévén. – Fél
kézzel egy lapos képernyős tévé felé int a kályhával ellentétes sarokban, egy
barnás színű La-Z-Boy fotellel szemközt. – De azt mondja, nincs eleget
itthon ahhoz, hogy érdekelje. – A hangja elkalandozik, a szeme
megállapodik a fotelon, és az állandónak tűnő mosolya halványul.
Akkor miért nem csinálja meg ő? Apám nem engedi neki?
– A következő hetekben azért többet lesz itt, igaz?
– Igen, feltételezem.
Nincs már értelme tovább kerülgetni apám rákdiagnózisának az ügyét.
– Mennyire rossz a helyzet, Agnes?
Megrázza a fejét.
– Az a papírcédula tele volt orvosi katyvasszal, amit nem értettem.
– De elárulta, mit mondott neki az orvos, ugye?
– Ki, Wren? – halkan felhorkan. – Hetekig beteg volt valami borzalmas
mellkasi megfázással, amikor végre meggyőztem, hogy nézesse meg magát.
Az orvos úgy döntött, hogy lefuttat egy röntgent, és így találták meg a
tumort. De nem mondta el senkinek. Csak szedte az antibiotikumot, és én
feltételeztem, hogy gyógyul. Aztán a gazember elrepült Anchorage-ba egy
titkos biopsziára meg további vizsgálatokra. – Hallom a frusztrációt a
hangján. – Annyit tudtam csak kiszedni belőle, hogy tüdőrákja van, és az
orvosok kemót és sugárterápiát javasoltak.
– Úgy tűnik, akkor van tervük. – Elidőztem egy darabig a Kanadai
Rákszövetség honlapján, amíg a kapcsolódó járataimra vártam ma,
olvasgatva a tüdőrák különböző típusait, fokozatait és kezelési módjait. Sok
mindenen át kellett rágnom magam, és nehezen volt érthető. Annyit sikerült
leszűrnöm, hogy a gyógykezelés elengedhetetlen, és az összes rák közül
ennek a legalacsonyabb a túlélési aránya.
– Ha láthatnám a papírt, talán rá tudnék keresni Google-on…
– Nem tudom, hol van. Elvette, amikor szembesítettem vele. Megígértette
velem, hogy nem árulom el senkinek.
Egyértelműen nem tartotta a szavát azzal, hogy idehívott.
Bennem is kezd felhalmozódni a tehetetlen kétségbeesés.
– Mikor akarják egyáltalán elkezdeni a kezelést az orvosok?
– Jövő héten. El kell mennie hozzá az anchorage-i onkológiai klinikára; az
a legközelebbi. Jonah azt mondta, hogy elviszi oda-vissza, így kényelmesen
otthon lehet a köztes napokon.
Jó dolog, hogy Jonah legalább az apám kedvéért hajlandó lelkesebben
elrepülni Anchorage-ba, mint miattam.
A pillantásom a barátságtalan nappalira terelődik.
– Akkor miért nem állsz neki, és újítod fel a lakást, amíg ő nincs itt? –
Némi színes falfesték, új faliképek, néhány lámpa. Ezen a ponton bármi
előrelépés volna.
Erre vidáman felcsillan a szeme.
– Csak úgy jöjjek át Wren lakásába, és szaggassam le az ocsmány tapétát
a konyhában?
Meglepnek a szavai.
– Úgy érted, nem itt laksz?
– Én? Nem. Én az apró, fehér házban lakom az út túloldalán. Eljöttünk
mellette útközben.
– Ó… – A kirakós darabok, amiket elkezdtem összerakni – az
elképzelésem apám életéről – hirtelen nem illeszkednek. – Tehát szomszédok
vagytok?
– Most már tizenhárom éve. Apádé a ház. Tőle bérlem.
Szomszédok. Kollégák. Barátok.
És „bonyolult”.
Követem Agnest a szűk folyosón, emésztgetve az új információt.
– Még mindig úgy gondolom, hogy meg kellene csinálnod. Anyám
lefestette Simon könyvespolcait egy hétvégén, amíg ő egy gyűlés miatt
elutazott a városból. – Simon egy kisebb vagyont költött az egyedi,
aranytölgy polcegységekre, mielőtt megismerte anyámat. Anyám gyűlöli az
aranytölgyet.
 Emlékszem, ahogy kiszaladt a vér Simon arcából, amikor belépett az
ajtón, és meglátta a felújított, halványfehér polcokat.
Túltette magát rajta… idővel.
– Igen, hát… Én nem vagyok Susan. – Agnes felsóhajt, olyan
gondterhelten, hogy az mélyebb jelentést hordoz magában. Egy kis
sarokszobába vezet, krétaszínű falakkal és egy rózsaszín kristálycsillárral,
ami a szoba közepén lóg. – Látnod kellett volna azt a rengeteg dobozt, amit
beszuszakolt ide. Ráment tegnap az egész napom, hogy kipakoljam őket.
Agnes egész napja ment rá, jegyzem meg magamnak. Nem Agnesé és az
apámé, együtt.
Minden ki lett ürítve a szobából, leszámítva a sarokba tolt fémkeretes
ágyat, egy fa konyhaszéket mellette, és szemben egy egyszerű, fehér
komódot, három fiókkal. Közvetlenül mellettem, a fal mentén van egy
keskeny szekrény, lamellás ajtóval. Olyan régimódi harmonikaajtó, amilyen
a torontói házunkban is volt, mielőtt felújítottuk volna.
Csak, amikor beljebb lépek a szobába, akkor veszem észre, hogy a falak
nem egyszínű fehérek, hanem halvány rózsaszín kálák díszítik, különböző
méretekben.
Végre leesik.
– Ez volt a szobám. – Anyám egyszer elmesélte, hogy azzal töltötte a
hosszú, sötét hónapokat, amíg a születésemre várt, hogy a babaszobám falára
festette a virágot, ami a névrokonom. Ez egy teljesen új hobbi volt számára,
amihez az unalom adta az ihletet, és az a tény, hogy a valódi virágot nem
tudta termeszteni. Vagy bármi mást, ami azt illeti. Végül ez tartotta józanul,
amíg el nem utazott Anchorage-ba, hogy egy családi barát otthonában várja
ki a kiírt napot, ami akkoriban szükséges volt, ha az ember biztosra akart
menni, hogy orvos fogja kísérni majd a szülést.
Sokat fejlődött az ügyessége az évek során. Még mindig fest időnként,
főleg télen, amikor a házunk körüli kert alszik, és csendes menedéket keres a
virágüzlet mindennapi őrlődése elől. A „műterme” közvetlenül a
hálószobámmal szemközt van, elfoglalva a harmadik emelet elülső részét.
A szoba világos és tágas, és vásznak díszítik rubintvörös tulipánokkal és
élénk bazsarózsákkal, amik rózsaszín szegélyű sziromra fakadnak, és mind
az ő keze munkái. Az alkotásai egy része mára helyi éttermek és boltok falán
szerepel, alattuk apró feliraton megnevezve az eladási ár. De anya már nem
sokat időzik a műtermében, azt állítja, hogy nem kell virágokat festenie,
hiszen könyékig van a valódiak között egész álló nap.
 De huszonhat évvel ezelőtt, egy olyan vidéken, ami oly sok dolgot
ellehetetlenít, ez volt az ő kertje.
És az apám megőrizte ennyi éven át.
Agnes elgondolkozva pillant rám.
– Gondoltam, hogy talán tetszene.
– Igen. Tökéletes. Köszönöm. – Ledobom a retikülöm a földre.
– Éjszaka le szokott hűlni a levegő, ezért bőven tettem ki takarót, hogy
melegen tartson. – Agnes egy színes és eklektikus halom paplan felé mutat
az ágyam lábánál összehajtogatva, majd körbenéz a szobán, mintha keresne
valamit. – Azt hiszem, ez minden. Hacsak nincs más?
Feltartom a telefonom.
– A wifijelszó?
– Igen. Hadd keressem meg! A mosdó idekint van, balra, ha szeretnéd
felfrissíteni magad. Apádnak van sajátja a szobájában, úgyhogy ez az egész
a tiéd.
Egy kimerült sóhajjal – ha nem hajtana az adrenalin az apámmal való
találkozás izgalma miatt, valószínűleg homlokegyenest vetődnék bele abba
az ágyba – kicipzározom a műanyag sporttáskát, és elkezdem kiüríteni,
elkeseredetten tudomásul véve, hogy milyen kevés ruhát tudtam
belenyomorgatni.
És hogy a nagy része nyirkos.
– A francba! – A fekete farmerom hideg és nedves, ahogy megérintem az
ujjam hegyével, akárcsak a pulcsim, a futófelszerelésem, és két további ing,
amit kapkodva betömtem a táska jobb oldalába. Az a fele, amit Jonah
közömbösen behajított egy sáros pocsolyába. Összeszorítom a fogam, hogy
kordában tartsam a haragom, majd kihalászok egy apró, fonott kosarat a
szekrényből, és mindent belehajítok.
– Megtaláltam. – Agnes egy papírcetlit tart zömök ujjai között. A körmén
semmiféle körömlakk sincs, és tövig le van rágva.
– Remek. Köszi. Hol tudom kimosni a szennyest? Vizesek a ruháim, hála
Jonah-nak. – Nem is próbálom elrejteni a bosszúságot a hangomban.
Agnes fújtat egyet, majd a kosárért nyúl.
– Jonah néhány évvel ezelőtt elveszítette az édesapját rákban, és most
nehezen kezeli Wren híreit. Azt hiszem, ma ebből kaptál egy adaggal.
– Szóval ő tudja.
Agnes bólint.
 – Wren nem akarta még elmondani neki, de Jonah túl jó megfigyelő. Ma,
korábban kicsikarta belőlem. Mindegy, sajnálom, ha kicsit
kellemetlenkedett.
Ez bökte Jonah csőrét, amitől olyan ocsmány hangulatban volt? Ha igen,
az akkor is távol áll az elfogadhatótól, de nem kell mélyre ásnom, hogy
együtt tudjak érezni vele.
De akkor már nem illene neki is legalább egy halványit együttéreznie
velem?
– A háztartási gépek a konyhában vannak. Gyere, megmutatom. – Agnes
lelassít, sötét szeme elkerekedik, ahogy felméri a számtalan hajápoló szert,
kefét és csinos kozmetikai dobozt, ami a sporttáska felét kitöltötte, és most
beteríti a fiókos szekrény tetejét. – Ezt mind naponta használod?
– Mondhatni… ja. – Kétszer ennyi van otthon, a szobámban; csak az
alapvetőket hoztam magammal.
Mormogva megrázza a fejét.
– Azt sem tudnám, mivel kezdjem.
Valahol odakint becsapódik egy kocsiajtó. Agnes a hang irányába fordul,
megáll és hallgatózik. Néhány pillanattal később nehézkes léptek koppannak
a bejárati ajtóhoz vezető falépcsőn.
Agnes vesz egy mély, gyors levegőt, és mióta az üzenetrögzítőn hallottam
a hangját, most először érzékelem, hogy idegesség sugárzik belőle.
De így is mosolyog.
– Hazajött az apád.
 7. fejezet
Lemaradok, és figyelem, ahogy Agnes apró alakja nyugodtan és hétköznapi
módon végigsétál a folyosón, jobb csípőjén a szennyeskosarat
egyensúlyozva.
Semmi sem nyugodt vagy héköznapi ebben az egészben.
Vadul kavarog a gyomrom, különös elegyét érzem a várakozásnak és a
rettegésnek. Vajon Wren Fletcher az a változat lesz, akit kisgyerekként
elképzeltem, az apró kezemben szorongatva a fényképét? Egy csendes, de
kedves ember, aki felemel és a levegőbe dob, miután egy hosszú napon át
repülőgépet vezetett?
Vagy azzal a változattal fogok szembesülni, aki később lett belőle, miután
összetörte a szívem? A valós változat. Az, aki sosem tett erőfeszítést, hogy
megismerjen.
– Nos? Hogy ment? – Agnes a konyhába vezető falnak dől, háttal nekem.
Mintha ez is csak egy tipikus nap lenne.
– Megkapták a készleteiket – jön enyhén reszelős, mély férfihangon a
válasz.
Egy furcsa déjà vu érzés ébredezik bennem mélyen. Hallottam már azelőtt
ezeket a szavakat, ugyanezen a hangon. Sok éve, egy üzenetrögzítőn, több
ezer kilométernyi vezetéken át érkezett, időnként átszínezték a légköri
zavarok és egy árnyalatnyi visszhang. Valószínűleg akkor hallottam, amikor
én is megkérdeztem, mit csinált aznap.
– És a jávorszarvasok?
Egy bágyadt kacagással felel, és borzongás szalad végig a hátamon, mert
ez is olyan ismerősen cseng.
– Végül lekergették őket a turzásról, kelet felé. De jó sokáig eltartott.
Majdnem vissza kellett fordulnom. – Csend honol egy… két… három
pillanatig. És aztán… – Nos?
Egyetlen szó, ami súlyos tartalommal bír.
– A szobájában van, épp kipakol. Jonah elviselhetetlen volt.
Újabb nevetés.
– Mikor nem az?
 Ha apám haragszik is Agnesre, amiért Alaszkába hozott, jól leplezi.
– Hát… Hagyom, hogy menj és köszönj neki. – Agnes eltűnik a
konyhában.
Zakatol a szívem, miközben visszafojtott lélegzettel hallgatom a padló
nyikorgását, és a közelgő, bakancsos léptek zaját.
És hirtelen szemtől szemben találom magam az apámmal.
Sokkal idősebb most, mint azon a rongyos képen, ami még mindig a
pulcsijaim közé van gyűrve odahaza, és mégis olyan, mintha a képkeretből
lépett volna ki a valóságba. A hullámos haja most is leheletnyit túl hosszú,
mintha az 1970-es évekből lenne, de a barnát már javarészt felváltotta az
ősz. Ahol a bőre feszes és sima volt, oda mély vonalakat és ráncokat véstek
az évek. Ugyanazt a szerelést viseli – farmer, túrabakancs és egy réteg
kockás flanel.
És… egészségesnek tűnik. Most döbbenek csak rá, hogy eddig Mrs.
Hagler férfi változatára készültem; hogy törékeny és görnyedt lesz,
hamuszürke bőrárnyalattal és a mellkasát rázó köhögéssel. De, aki ránéz,
sosem tudná, hogy tüdőrákos.
Három méter tátong közöttünk, és egyikünk sem tűnik késznek arra, hogy
megmozduljon és rövidítsen a távolságon.
– Szia…! – hebegem. Nem hívtam apának tizennégy éves korom óta.
Hirtelen kínosnak érzem. Leküzdöm a szorongást. – Szia!
– Helló, Calla! – A mellkasa megemelkedik, és visszasüllyed egy mély
lélegzettel. – Atyám, mostanra teljesen felnőttél, nem igaz?
Amióta utoljára láttál, huszonnégy évvel ezelőtt? Ja, nagyon is remélem!
De most épp nem érzem magam huszonhat éves nőnek. Most épp úgy
érzem magam, mint egy dühös és sértett tizennégy éves lány, csordultig tele
bizonytalansággal és kétséggel, mivel tudom, hogy ez a férfi – akinek egy
izma se rándul, hogy legalább egy kicsit közelebb jöjjön hozzám – tudatosan
meghozta azt a döntést, hogy nem lesz az életem része.
Nem tudom, mihez kezdjek a kezemmel, de késztetést érzek, hogy valamit
csináljak vele. A farmerzsebembe bújtatom, majd félig kihúzom, aztán végül
teljesen is, végül ökölbe zárom.
Aztán átölelem magam, és a mellkasom előtt keresztezett karral a
hónaljam alá szorítom.
Megköszörüli a torkát.
– Milyen volt az ideút?
– Jó.
 – Remek. – A háttérben egy becsapódó fémajtó és egy kapcsoló kattanása
emlékeztet, hogy Agnes még mindig itt van. – Éhes vagy? Nem tudtam
elmenni bevásárolni…
– Nem, jól vagyok. Ettem Seattle-ben.
Lassan bólint, pillantásával a talpunk alatti, megviselt szőnyeget
tanulmányozza.
– Hogy van édesanyád?
– Remekül. – Kétség sem fér hozzá, hogy épp a harmadik pohár bort
fogyasztja, és Simon agyára megy, ahogy körbe-körbesétál a fotel körül, és
várja, hogy hírt kapjon felőlem. Hezitálok. – Megdöbbentette a hír. – Nem
hiszem, hogy szükséges tovább ecsetelni.
– Ja, hát… Az a helyzet, ami. – A kabátzsebébe nyúl, és kivesz egy doboz
cigarettát. – Akkor hagyom, hogy kipakolj. Reggel találkozunk. –
Megfordul, és ezzel el is megy, a konyhaajtó hangosan nyekken egyet a
távozása jeleként.
Reggel találkozunk?
Négy repülőgép, 5500 kilométer és huszonnégy év után mindössze egy
udvarias csevegést és egy „reggel találkozunk”-ot kapok az apámtól?
A csalódottság kis híján túlcsordul bennem.
Megérzem, hogy valaki figyel, és felpillantok a kábulatból. Ott találom
Agnest, ahogyan aggodalmas tekintettel vizsgál.
– Jól vagy?
Visszafojtom az érzéseim.
– Jól vagyok. – Elárul a reszkető hangom.
– Wrennek nem erőssége, hogy kimutassa az érzelmeit. Sok ez számára
egyszerre.
Lihegős nevetést hallatok, de mindössze azt érzem, hogy sírni szeretnék.
– Számára? Mi a helyzet velem?
Legalább ahogy Agnes rám mosolyog, az együttérző.
– Átteszem a ruháid a szárítóba. Menj csak, és feküdj le aludni. Holnap
jobb lesz.
Örülök, hogy elbocsátott. Bemenekülök a szobámba, bezárva magam
mögött az ajtót, és küszködöm az egyre erősödő, nyomasztó érzéssel, hogy
borzasztó hibát követtem el, amikor idejöttem.
Egy gépfegyverként rám szórt, csipogó hangsorozatból azonnal tudom,
hogy a telefonom csatlakozott a wifihez. Az összes üzenet anyámtól jött:
– Megérkeztél már Anchorage-ba?
 – Jelezd, ha odaértél apádhoz!
– Ott vagy már?
– Oké, megnéztem a járataid, és láttam, hogy késés volt Seattle-ből
Anchorage-ba. Hívj, amint tudsz!
– Felhívtam az Alaszkai Vadont, és azt mondták, hogy tizenöt perce
szálltál le. Megérkeztél már apádhoz?
A hüvelykujjam lefagy a képernyő felett, fontolgatom, mit írjak. Ha
őszintén beszámolok mindenről, ragaszkodik majd hozzá, hogy felhívjon, és
egyelőre nincs energiám ezt a katasztrofális újratalálkozást boncolgatni vele
és Simonnal.
– Ideértem. Igazad volt a kis repülőgépekről. Elfáradtam. Holnap
hívlak!
– Amint felébredsz, jó? Szeretünk! – Aztán: – És ne felejts el sokat
fotózni!
Gyorsan átöltözöm pizsamára – szerencsére ez egyike a néhány
ruhadarabnak, ami nem lett vizes –, és a fürdőszobába iszkolok, hogy
megmosakodjak. Apámnak és Agnesnek nyoma sincs, amiből azt gyanítom,
hogy odakint vannak és beszélgetnek. Újra bezárkózom a hálószobába,
behúzom a függönyt, és bemászok a paplanok alá a telefonommal, remélve,
hogy el tudom terelni a gondolataimat.
Megnyitom a fotót, amit korábban Agnes lőtt rólam. Amilyen
horrorisztikus volt abban az izében repülni, olyan jól mutatunk együtt, a
repülőgép vidám színei különösen hatásosak a borús háttérrel.
Az egyetlen hiba a seggfej, aki beállt a képbe.
Jonah háttal áll a kamerának, a kezében markolja a csíptetőtáblát, de a
fejét elfordítja, így látható az arca körüli szőrzet és az a tény, hogy – minden
kétséget kizáróan – engem figyel. Ha bármely más férfi lenne, ez a kép talán
más sztorit mondana el, egy romantikus történetet egy férfiról, aki vonzódik
egy nőhöz.
Mennyire nem ez a helyzet itt!
Eljátszadozom különféle fényképszerkesztő eszközökkel, vágással,
javítással, filterekkel, míg végül lesz egy elragadó pillanatképem
Instagramra, leszámítva a rajta lévő ingerült bozótpilótát.
De a hüvelykujjam habozik a billentyűzet felett, képtelen vagyok
előrukkolni egy megfelelő képaláírással. Diana hangja prédikál a fejemben.
Legyél vidám és inspiráló! Pluszpont, ha vicces!
Most épp ezek ellenkezőjének érzem magam.
 Mindig nehezen fogalmazom meg a képaláírásokat. Diana nem.
Ugyanakkor az ő posztjainak többsége nem is úgy hangzik, mint ő maga,
legalábbis nem az én legjobb barátnőm, Diana, aki ötösével tömi a sült
édesburgonyát a szájába, miközben az ügyvédekről lamentál a vállalatánál.
Hogyan tehetek bármit is vidámmá és inspirálóvá a mai nappal
kapcsolatban?
Hogyan hazudjak?
Felszínességgel, úgy. Legyen egyszerű és könnyed és boldog.
Gyorsan bepötyögöm az első dolgot, ami eszembe jut: „Városi lány az
alaszkai vadonban. Imádom az életem!” Bedobok mellé egy csomó címkét –
újabb aranyszabály à la Diana –, és a megosztásra kattintok.
Mindeközben végig a számat harapdálom aggodalmamban, ahogy egyre
világosabbá válik a valóság: mindenki boldogabb lenne, ha Agnes nem
ejtette volna meg azt a hívást.

Arra ébredek, hogy az óceán lágy hullámai ütemesen nyaldossák a partot – a

fehérzaj-alkalmazásom egyik békés hanghatásának köszönhetően, amit
minden éjjel használok.
Egy futó másodpercre elfelejtem, hogy munkanélküli vagyok, és szingli.
Méghozzá Alaszkában, hogy találkozzak az apámmal, aki súlyos beteg, de
még így sem akarja, hogy itt legyek.
Lehúzom az éjszakai maszkot az arcomról, és hagyom, hogy a szemem
hozzászokjon a világossághoz, ahogy a függöny szélén halványan derengő
fényre szegezem a tekintetem. Az izmaim sajognak a kimerültségtől a
tegnapi hosszú, strapás út után. Vagy talán az ágy miatt. Az otthoni ágyam
dupla – elég nagy ahhoz, hogy mindkét irányban szétterpeszkedjek, és ne
lógjon le a lábam –, és memóriamatracba van burkolva, hogy felvegye a
testem formáját. Ahhoz képest ez a mostani rendelkezik az üdvhadsereg
tábori ágyainak minden sajátosságával.
A párna sem sokkal kényelmesebb, kemény és csomós az arcom alatt.
Tegnap éjjel legalább egy tucatszor felráztam, próbáltam puhítani, mielőtt
feladtam volna.
Az apró, fából készült székbe kapaszkodom magam mellett, és az
ujjammal megragadom a telefonom.
Felnyögök. Még hat óra sincs, és már ébren vagyok. Habár nem lenne
szabad csodálkoznom, a belső órám azt hiszi, hogy tíz van.
 Azon sem kellene csodálkoznom, hogy anyám küldött további három
üzenetet:
– Ébren vagy már?
– Hogy van apád? Ránézésre jól van?
– Szólj, ha felébredtél!
Fel is próbált hívni.
Még nem állok készen, hogy kiálljam a Susan Barlow-féle vallatást. Úgy
értem, mit mondanék neki egyáltalán? Egészségesnek tűnik, a találkozás a
legnagyobb jóindulattal is rövid és kínos volt, és nem tudom, mi a frásznak
jöttem el?
Két üzenet Simontól is jött.
– Légy türelmes anyáddal!
– Ne feledd, te ugyanolyan idegen vagy apád számára, mint amennyire
ő idegen neked!
– Na ne mondd, Simon! – dünnyögöm. Biztos vagyok benne, hogy
mélyebb jelentés van a szavai mögött. Mindig az van. Szeretnék most vele
beszélni. Kétségbeesetten szükségem van egy agyturkászos lelkifröccsre
tőle, de tuti, hogy egész reggel valódi páciensekkel jár az orvosi vényekkel
teli mélységeikben, úgyhogy a problémámnak várnia kell.
Ha egy jó dolog mégiscsak akad abban, hogy ilyen korán felébredtem,
akkor az, hogy nyertem magamnak néhány órát, mielőtt haza kell
telefonálnom.
Elégedetten sóhajtok, amikor megnyitom az Instagramot, és a szokásosnál
több „like” fogad a bozótrepülőgépes posztomnál, mellette pedig tizenkét új
követő is. Dianára mindig számíthatok, hogy majd hagy egy emojikkal meg
felkiáltójelekkel telepakolt hozzászólást, emellett ott vannak a szokásos
kommentek a barátaimtól, a családomtól és a néhány rendszeres követőmről:
„Imádom a szerkód!”, „Szuper kép!”, „Olyan szép vagy!”, „Nekem is
ugyanilyen kalapom van!” De akad néhány másik is. Vannak emberek, akik
azt írják, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért Alaszkában lehetek,
mennyire merész vagyok, és hogy mindig is szerettek volna eljutni ide.
Ezek az emberek – idegenek – egy csinos, jól öltözött lányt látnak, aki
élvezi az életet. Egyikőjük sem ismeri a valódi történetet – hogy miért
vagyok itt, miért gondolkozom már most a hazamenetelen. Nem érezhetik a
magányom, a görcsöt a gyomromban. Ez a közösségi média varázsa, azt
hiszem. De van valami furcsán megnyugtató is abban, hogy az illúzió mögé
bújhatok. Ha elég ideig bámulom magam a narancs- és citromsárga játék
repülőgép előtt, és elégszer olvasom újra az áradozó képaláírásom, talán én
is bedőlök a saját szemfényvesztésemnek.
Néhány percet azzal töltök, hogy válaszolok pár embernek, aztán végül
felülkerekednek az emberi alapszükségleteim.
Ledobom a nehéz takarórétegeket, felkelek az ágyból, és gyorsan
átöltözöm az előző napi szerelésembe. A bőröm libabőrös a csípős, hideg
levegőtől. Üdítő az otthoni, fojtogató nyári hőség és a légkondi
szellőzőjében kavargó állott levegő után.
Frissen főtt kávé illata csiklandozza az orrom, amint résnyire nyitom az
ajtómat. Örömömre ott találom a kosarat a tiszta ruháimmal –
összehajtogatva – a lábamnál. Egy időre félretolom, és halkan végigballagok
a folyosón, a gyomrom mélyén a szorongás és izgalom ugyanolyan
ellentmondásos keverékével, mint tegnap éjjel.
A nappali üres.
A konyha is.
– Helló? – kiáltom, és várok.
Semmi. Se mocorgás vagy padlónyikorgás, vagy egy nyitott vízcsap
csobogása a hálószobai fürdőből. Hátborzongató a csend, az egyetlen hang a
konyhai falióra tik-tak-tik-takja.
De apám itt volt, látom a nem-egészen-teli kanna kávéból és a mellette
lévő bögréből, amiben egy kanál pihen. Kidugom a fejem az ajtón, hogy
megnézzem, hátha dohányzik. Egy régi, fekete Ford terepjáró áll odakint,
ami kicsivel jobb állapotban van, mint Agnesé, de semmi jele apámnak, és
még csak a levegőben hátramaradt nikotinnak se.
Csak miután visszalépek a házba, akkor veszem észre a konyhaasztalon
lévő vonalas papírt, a hűtő mellett. Csinos, csupa nyomtatott nagybetűvel
firkantották rá a nevem. Mellette egy rakás amerikai húszdolláros bankjegy.
„Nem tudtam, hogy mit ennél szívesen. A kocsiban van a kulcs.
A Meyer’s nyolc kilométerre van. Menj kelet felé az út végéig, fordulj
jobbra, majd a második kanyarnál balra, a városba. Délelőtt még talán
nem várható eső, ha sétálnál egyet.”
A lap alján egy átfirkantott „W”, mintha elkezdte volna aláírni a nevét,
aztán meggondolta magát. De nem cserélte arra, hogy „Apa”.
Arra tippelek, hogy elment dolgozni. Mindig ennyire korán jár dolgozni?
Vagy csak engem kerül?
 Ösztönösen megérintem a használt kerámiabögréjét. Még langyos. Ez
bizonyítja, hogy itt volt, méghozzá nem is olyan régen. Biztos abban a
pillanatban eliszkolt, hogy mozgolódást hallott a szobámból, döbbenek rá
elkeseredetten.
Nem jövök rá, miként jutott el a munkahelyére a terepjáró nélkül. Talán
Agnes elfuvarozta?
Akárhogy is legyen, nyilván fel sem merült benne, hogy nincs jogsim.
– Nem, nem, te menj csak dolgozni, apa! Micsoda? Hogy nem láttuk
egymást az elmúlt huszonnégy évben? Nem nagy ügy! Soha nem várnám el,
hogy egy vagy két órára otthagyd a melót! Komolyan, tudok magamról
gondoskodni! – dünnyögöm magam elé, és próbálom elhessegetni a szúrást a
mellkasomban.
Néhány percet azzal töltök, hogy az üres hűtőben és a rendetlen
konyhaszekrényekben kotorászok, és megtudom, hogy apám imádja a kávét,
az olcsó, cukrozott mogyoróvajkrémet és a fagyasztott sajtos makarónit.
Még szerencse, hogy nem vagyok éhes. Ellenben kétségbeesetten vágyom
egy Simon-féle habos szójalattéra. Nem sok káros szenvedélyem van, de a
rövid listán első helyen szerepel a szokásos reggeli koffeinadagom. Ha nagy
ritkán kimarad – egy kezemen meg tudnám számolni ezeket a napokat –, dél
körül már lüktet a fejem.
Öt évvel ezelőtt Simon meglepett minket karácsonyra egy flancos
kávégéppel, ami vetekszik a Starbucksszal. Esküszöm, minden reggel ott ül
egy csésze Earl Grey-jel és a Globe and Mail újsággal a kezében, és léptek
után hallgatózik a harmadik emeleten, csakis azért, hogy megnyomhassa a
„főzés” gombot. Amikor félálomban lebotorkálok a konyhába, egyből a
kezembe nyomja a forró bögrét. Azt állítja, hogy így kordában tartja a
szörnyeteget, bár biztosra veszem, hogy több köze van a kávéhabosító iránti
titkos rajongásához.
Hirtelen belém hasít a honvágy, de félresöpröm, az előttem álló
problémára összpontosítva. Ez a Meyer’s nevű hely még vagy két és fél
óráig nem nyit ki. Ez azt jelenti, hogy van elütni való időm, ami alatt
kitalálhatom, hogyan jutok el oda, és élem túl ezt a napot.

GYÖNGYÖKBEN csorog az izzadság az arcomról, amikor megállok egy

korty vízért és hogy levegőhöz jussak. Közben a tekintetem megállapodik
apám mohazöld házán a távolban. Húsz percig bírtam abban a
hátborzongatóan csendes, kényelmetlen épületben, semmi mással, csak a
szorongó gondolataimmal és a laptopommal, mire végül felülkerekedett a
nyugtalanságom. Jó lehetőségként kínálkozott a menekvésre, hogy felkapom
a futócuccom és körülnézek a környéken.
A távolban látom Agnes házát. Olyan, mint apám házának a tükörképe –
ugyanakkora méret, ugyanolyan távolságra az úttól, ugyanolyan faveranda
vezet a bejárati ajtóhoz, leszámítva, hogy fehér, és nem parkol terepjáró a
kocsifeljárón. Már akkor sem volt ott, amikor kimerészkedtem. Feltételezem,
hogy ő is munkában van.
Az órám számlálója szerint tíz kilométert futottam, és ezalatt egyik házat
sem tévesztettem szem elől. Nem sok minden zavarhatott volna bele a
látómezőmbe – sík, bozótos mezők és elszórtan néhány ház –, sehol egy árva
lélek, aki elterelné a figyelmem.
Egyetlen ember sem hajt erre vagy vezeti a traktorját, vagy sétáltatja a
kutyáját. Még visszahangzó kutyaugatást se hord erre a csend. Egész
nyugtalanító. Úgy megszoktam az emberek szüntelen forgatagát, a
felharsanó autódudákat, berregő kocsimotorokat, az építkezések robaját.
Számomra mindez fehérzaj, szükségem van rá, ahogy elalváskor kell az
alkalmazásom ritmikus hullámverése is. Ráadásul nem működik a
telefonom, és idekint teljesen el vagyok szigetelve a világtól.
Hogyan találná ezt bárki békésnek?
– Áu! – A combomra csapok, és egy kilapított, apró hulla tapad a
bőrömre, ahol a tenyeremmel értem. A szúnyogok könyörtelenek egész
reggel, rohamozzák a nyirkos, csupasz bőröm.
Másodjára és harmadjára is csípést érzek a karomon és a vádlimon, ami
végül ismét rávesz a futásra. Láthatóan ez az egyetlen módja, hogy nyugtom
legyen tőlük.
Egyenletes, stabil ütemben haladok az út mentén, az egyetlen hang a
futócipőm ismétlődő dobogása a talajon, mígnem egy mély, ismerős zúgás
üti meg a fülem. Egy sárga charterjárat emelkedik az égbe felettem, és
egyenesbe kerül a gyapjúszínű, sűrű, rojtos felhőréteg alatt, ami szinte
bármely pillanatban esőt ígér. Nem tudom beazonosítani az oldalán lévő
logót, de éppenséggel lehet az Alaszkai Vadon különjárata is.
Éppenséggel lehet az apám is.
Amint épp próbál olyan messzire kerülni a lányától, amennyire csak
lehetséges.
Vajon lát engem idelent, az élénk rózsaszín futófelszerelésemben és a
passzoló futócipőmben?
 Eredetileg legalábbis pink volt. Most sárfoltok borítják, hála a mocskos
utaknak. Elég lesz egy hét itt, és behajíthatom a Davisville metróállomás
sínei közé, a másik mellé.
A repülőgép eltűnik a távolban, ismét teljesen magam maradok. Csak én
és az egymillió vérszívó szúnyog.
Előttem fészerszerű épületek sokasága áll egy alacsony, szikár sövénnyel
övezve. Mindenféle formájú és méretű, rubintvörös háztetőkkel. Némelyik
lakóháznak tűnik, a többi inkább pajtára hasonlít. De minek? Anyám
erősködött, hogy semmi sem nő meg ezen az éghajlaton. Ahogy közelebb
érek, meglátom az épületek mögött tisztán kivehető szerkezeteket.
Kétségkívül üvegházak. Kisteherautók és traktorok, elkülönített kertrészek
borítják végig, több sor ültetvénnyel. Némelyiket fehér műanyag borítja,
máshol pedig fehér, félkör alakú szegély övezi őket.
És azon túl földeken át zöldségek. Sorokon és sorokon át káposztafejek és
magasan ágaskodó zöldhagymaültetvények, a sárgarépa élénkzöld,
pálmaszerű levelei, és olyan dolgok, amiket innen nem tudok kivenni. Két
ember ügyködik egy citromsárga hordó körül, kezükben öntözőcsővel.
Mégiscsak van itt élet!
És megnőnek a dolgok. Vagy a talaj változott drasztikusan az elmúlt
huszonnégy évben, vagy anyám tévedett a terméketlen pusztaság kapcsán.
Vagy már azelőtt feladta az alaszkai növénytermesztést, hogy egyáltalán
megpróbálta volna.
Éles csípést érzek, és olyan gyors lendülettel vágom magam nyakon, mint
egy légycsapó. Utálkozva nézem a kezemre ragadó három döglött
szúnyogot, aztán nagyobb sebességbe kapcsolok, és már alig várom a
rovarok elleni menedéket és egy hosszú, forró zuhanyt.
Aztán azt hiszem, várnom kell, amíg valaki hajlandó nem letojni, hogy itt
vagyok, és benéz végre hozzám.

Különben is, mekkora eséllyel állít félre egy rendőr errefelé?

Ezt latolgatom, ahogy kilesek a konyhaablakon át az apám terepjárójára,
miközben a szemem mögötti tompa fájdalom gyötrő lüktetéssé erősödik a
koffeinhiánytól. Már fél órával ezelőtt éreztem, hogy közeleg, és
kétségbeesetten próbáltam ledönteni egy bögre feketét. Három korty után
azonban feladtam, és tíz percet azzal töltöttem, hogy fogkefével sikáltam a
kesernyés ízt a számból, mert már nyelni sem tudtam tőle.
 Hogy súlyosbítsa a helyzetet, a gyomrom most tüntetően korog, a
szívemet pedig próbára teszi a rideg valóság, hogy egy jobb és egy bal
kanyar – vagy nyolc kilométer, ahogy a cetlin áll – választ el a civilizációtól,
továbbá, hogy teljesen magamra hagyott az apám.
Agnes tévedett. A mai nap semmivel sem jobb.
Megnézem az Uber alkalmazásom. Nincsenek autók ezen a területen.
Összeszorított foggal rákeresek Google-on az Alaszkai Vadon elsődleges
telefonszámára. Mert az apámnak természetesen nem jutott eszébe
meghagyni nekem a telefonszámát.
Agnes veszi fel a harmadik csengetésre.
– Calla vagyok.
– Ó, jó reggelt! Hogy aludtál?
– Jól. Ott van az apám?
– Öö… Nincs. Nem sokkal ezelőtt szállt fel, hogy ellenőrizzen néhány
dolgot Barrow-ban. Nem jön vissza délutánig. – Szünetet tart. – De azt
mondta, otthagyta neked a terepjárót, hogy be tudj menni a városba.
– Nincs jogsim.
– Ó! – Szinte látom a szemöldökét szegő mély ráncot a homlokán. –
Akkor ott ragadtál.
– Lényegében. Bármi kaja nélkül. – Nem is próbálom leplezni a
hangomban a bosszúságot.
– Oké. Hát, lássuk csak… – Hallom, ahogy a háttérben papírokkal zörög.
– Sharon be tud ugrani helyettem, amíg én beviszlek.
– Tökéletes.
– Délben jön meg.
– Délben? – Nem tudom, ki az a Sharon, de a matekhoz értek, és a dél
torontói idő szerint délután négy órát jelent.
Addigra éhen halok.
– Jaj, várj csak, tudod, mit? Jonah ma későn kezd. Majd ő bevisz a
városba.
– Jonah? – Érzem, hogy az arcom undorral összerándul. Biztosan csak
viccel velem.
– Még mindig ott áll a terepjárója a kocsibejárón?
Az undorom gyanakvásba vált át.
– Hogy érted, hogy „a kocsibejárón”?
– A szomszédban.
 Az ablakhoz sietek, hogy meglessem a szomszéd házat, úgy tizenöt
méterrel odébb. Egy másik egyszerű modulház, vajsárga falfestékkel, amire
ráférne egy magasnyomású falmosás.
– Jonah a szomszédban lakik?
– Még ott van?
– Egy erdőzöld terepjáró parkol elöl. – De ezt leszámítva semmi jele az
életnek.
– Oké, remek. Szaladj át, és kérd meg, hogy vigyen el a Meyer’sbe!
Ez percről percre egyre mókásabb lesz.
– Nem akar ő sehová sem elfurikázni engem – morgom. És a létező
legutolsó dolog, amit tenni szeretnék, hogy szívességet kérek tőle.
– El fog vinni. – Magabiztosnak hangzik. Feltűnik azonban, hogy nem
vitatja az erre vonatkozó lelkesedése hiányát.
– És aztán mi lesz? Otthagy engem? Tudod, hogy tegnap szándékosan jött
azzal a pici repülőgéppel, nem?
Hosszú hallgatás következik.
– Jonah szeret időnként kisebb játszmákat játszani. Így köti le magát,
hogy ne unatkozzon. – Agnes halk kuncogása árad a fülembe. – De olyan,
mint egy plüssmaci. És ne aggódj, már beszéltem Billyvel. Felrakja a
bőröndjeid a ma délután érkező Caravanra. – Megkönnyebbülten
felsóhajtok. Végre valami jó hír! – Kérd meg Jonah-t, hogy vigyen be a
városba! Jó lenne, ha kijönnétek egymással. Közel állnak egymáshoz, ő és az
apád. És ne félj helyretenni őt. Megérdemli, hogy azt kapja, amit ad! –
Aggodalmasan a gyep túloldalára pillantok. – Vagy várj, amíg én elmegyek
érted délben. Eldöntheted. – Segítséget kérjek a mérges jetitől, vagy
pusztuljak éhen? Talán az utóbbi kevésbé fájdalmas. – Ó, és te és Wren ma
este nálam vacsoráztok. Remélem, nem gond!
– Persze. – Ha túlélem addig.
Mielőtt még túl sokat tudnék gondolkozni rajta, a pénztárcámba gyűröm a
készpénzt, amit apám hagyott, belebújok a telesarkú cipőmbe, fogom a
szemüvegem, és kimasírozok az ajtón. Előrelátóan öltöztem, farmer és egy
szellős, testhezálló tengerészkék pulcsi van rajtam, de a szúnyogok
változatlanul megrohamoznak, így végül eszeveszetten elszaladok a
terepjáró mellett, át a nedves füvön. Minden lépéssel a posványos talajba
süpped a lábam, és mire elérek a ház előtti kis faverandához, a lábujjaim
eláztak és ragadnak, a cipőtalpam pedig tocsog, és nagy valószínűséggel
tönkrement. Csak egy újabb emlékeztető, hogy nincs itt a gumicsizmám,
hála annak a köcsögnek, akitől épp segítséget fogok kérni.
Nagy nehezen eltüntetem a savanyú kifejezést a képemről, és az
ujjbütykömmel megkocogtatom az egyszínű, fehér ajtót.
Jó tíz másodperc után erőteljesebben kopogok.
– Várj egy percet! – kiáltja a mogorva hang. Nehézkes léptek hangzanak
fel, majd egy pillanattal később felrántják az ajtót, és Jonah tölti ki a keretet,
épp a hasán félútig lehúzott pólóval.
Egy pillanatra zavarba jövök.
Jonah nem sokkal idősebb nálam, döbbenek rá most, hogy nem álcázza
magát baseballsapkával és napszemüveggel. Talán a harmincas évei elején
jár, és csupán finom vonalak szegik a homlokát. A haja hosszan leomlik,
nyirkos, az állvonalánál egyenetlen, a vége töredezett, mintha évek óta nem
látott volna ollót.
Nem is olyan nagydarab, mint ahogy a dzsekijében tűnt tegnap. Inkább
megtermett, de meglepően sportos, amit egy villantás erejéig igazol a bordás
felsőteste, mielőtt a fekete pólója elrejtené a kellemes látványt.
De leginkább a szeme lebilincselő. A kemény tekintetével szinte átdöf, de
a szivárványhártyája a leghalványabb, legszebb árnyalatú kék, amit valaha is
láttam egy férfin.
A gondozatlan sörény alatt Jonah tulajdonképpen jóképű.
– Calla! – Összerezzenek. – Szükséged van valamire? – kérdi lassan,
idegesen; olyan hangnemben, amiből sejtem, hogy elsőre lemaradtam a
szavairól, mert túlságosan lekötött a bámulása.
Milyen kár, hogy ezekhez a szép szemekhez ilyen harapós nyelv társul!
Megköszörülöm a torkom.
– Be kell vinned a városba!
A pillantása apám házára cikázik.
– Mi a gond Wren kocsijával?
– Semmi. De nincs jogosítványom.
A borzas szemöldöke magasba szökik.
– Most viccelsz. Hány éves is vagy, és nincs meg a jogsid?
– Sosem volt rá szükségem – mentegetőzöm.
Lassú, tudálékos mosoly jelenik meg az ajkán.
– Mindig másokkal furikáztatod magad, mi?
– Nem! Egy városban élek, tömegközlekedéssel. Tudod, mi az? –
csattanok fel, ahogy haragra lobbanok. Ez nem jellemző rám idegenekkel.
Persze, ha elhagyom Torontót, mindig mások jóvoltából teszem – anyám
vagy Simon, Diana vagy egy rakás másik barátom segítségével, akiknek van
kocsija –, de ezzel nincs is semmi gond. És különben sem ez a lényeg!
Tudtam, hogy hiba volt Jonah-hoz jönni. – Tudod, mit? Felejtsd el! Majd én
odavezetek. Nagyon kösz szépen! – Sarkon pördülve lemasírozok a lépcsőn,
át a gyepen, egyenesen apám kocsijához. Berántom magam után az ajtót, és
néhány pillanatot azzal töltök, hogy gyilkos indulattal, vadul hadonászom a
kezemmel, rácsapok az üvegre, a műszerfalra, és magamra is, megölve egy
kisebb hordányi szúnyogot, ami követett az autóba.
Mikor már biztosra veszem, hogy az utolsót is agyoncsaptam, ádáz
elégedettséggel fújtatok, és hátradőlök a sofőrülésen, ujjaim a kormány
aljára fonódnak.
Dohányszag van idebent. Nincs nyoma – nincs cigicsikkekkel teli
hamutartó, nincs üres papírdoboz félredobva, még egy vékony műanyag
csíkot sem találok, amivel az új csomagokat lezárják –, de attól még
ugyanúgy érzem a cigarettát, a szag beivódott az ülések megviselt szövetébe.
A kulcs pontosan ott van, ahol apám mondta, az indítóba helyezve várja,
hogy én vagy bárki más behuppanjon és elfordítsa. Nyilván nem jelent nagy
fenyegetést, hogy „bárki más” jöjjön.
Be tudnék vezetni a városba. Két kanyar, azt írta az üzenetében. Egy üres
földút, ami feltehetőleg átvezet egy betonútra. Néhány stoptábla. Pár
jelzőlámpa. Ha zöld, akkor mehetek, ha piros, megállok. Nem
rakétatudomány, és elégszer voltam már utas, hogy megoldjam.
– Basszus. – Elkeseredetten veszem észre a földből ágaskodó
sebességváltót. Kézi sebváltó. Ez olyasvalami, amit nem tudok kitalálni,
nem számít, hányszor ültem már az utasülésen.
Hátravetem a fejem, hangos nyögés szakad fel a torkomból. Itt ez a nyitott
tér körülöttem, és mégis csapdában vagyok.
Kinyílik az utasülés ajtaja. Jonah átveti a karját felette.
– Miért is kell bevinnem téged a városba? – A hangja még mindig nyers,
de kevésbé ingerkedő.
– Mert nincs a házban semmi, amit ehetnék.
– Egyáltalán semmi. – Gúnyosan elmosolyodik.
– Semmi! – csattanok fel, inkább a frusztrációtól, mint bármi más miatt. –
Romlott tej és ketchup! Apám hagyott némi pénzt és egy cetlit, és még
azelőtt elment, hogy felkeltem volna. És Agnes délig nem tud értem jönni!
Lüktet a fejem, mert még nem ittam kávét, és éhen halok! – És egyre
pocsékabb a hangulatom.
– Egyáltalán nem dramatizálod túl – motyogja Jonah, és az órájára pillant,
majd keletre, ahol leszállnak a gépek. Megadón sóhajt egyet. –
Legközelebbre tanuld meg, hogyan kell szívességet kérni.
– Megkértelek!
– Nem, inkább megparancsoltad, én pedig nem reagálok jól az ilyesmire.
– Mérgesen bámulok rá, miközben fejben újrajátszom a pontos szavaimat.
Megkértem, nem? Talán nem. – Nos? – Tágra nyílnak azok a jeges, kék
szemei. – Nincs sok időm. És ajánlom, hogy gyors legyél, mert egész nap
vezetni fogok, ha az időjárás is úgy akarja. – Becsapja az ajtót, és elindul
visszafelé, átcammogva az úton.
A megkönnyebbülés és a zaklatottság elegyével pattanok ki a kocsiból,
aztán követem a terepjárójához – egy szögletes, régi gyártmányú, erdőzöld
Ford Escape-hez, amiről hiányzik a hátuljára szerelt pótkerék, de egyébként
jó állapotban van.
Jonah ugyanolyan ruganyos, ügyes mozdulatokkal, amire már tegnap is
felfigyeltem, felkapja a hátsó ülésről a tegnapi baseballsapkáját, keresztben,
fehér betűkkel az US Air Force felirattal. Egyik kezével hátrafogja a hosszú,
torzonborz haját, majd a fejébe nyomja a sapkát. Utána beül a kormány
mögé.
Bemászom az utasülésre, belélegezve az enyhe fodormentás rágóillatot,
amíg ő megigazítja a szellőzőket, és elfordít a műszerfalon egy kapcsolót a
fűtéshez, ami kisebb fuvallat meleget hoz a fagyos, kopottas beltérbe.
Egyébként hány éves lehet Jonah kocsija? Már nem is emlékszem, mikor
ültem utoljára olyan kocsiban, ahol egy kar szolgált az ajtón az
ablaknyitásra.
Egy szúnyog repül az arcom elé.
– Ezek mindig ilyen idegesítőek? – Tapsolok egyet, hogy agyoncsapjam a
tenyeremmel.
– Engem nem zavarnak.
– Élve felzabáltak ma reggel.
– Talán vegyél magadra ruhát, ha legközelebb futni mész.
Leesik az állam.
– Semmi baj nincs azzal, amiben futni járok. – Tény, hogy a
rövidnadrágom valóban rövid és testhezálló, hogy kényelmes legyen.
Akárcsak a trikóm. És a szerelés jobb az olyan városi utcákon, amiket nem
árasztanak el a rovarok, szóval azt hiszem, értem, mire céloz. Nem mintha
ezt valaha is beismerném neki. És várjunk csak… – Te leskelődtél utánam?
Felhorkan.
– Történetesen épp kinéztem az ablakon, és megláttam, ahogy felszaladsz
a kocsibejárón, olyan öltözékben, ami semmit sem bíz a fantáziára, és
közben hadonászol a karoddal, mint valami őrült nőszemély!
Beindítja a terepjáróját, és teljes némaságban legurulunk a
kocsibejárójáról. Lángol az arcom.
– Köszi, hogy elviszel – bököm ki végül. Talán nem lelkesedik az ötletért,
de legalább segít. Mindössze egy kisebb morgást kapok válaszul. És aztán:
– Miért nem ittál még kávét? Wren mindig készít egy teli kannával, és
bekapcsolva hagyja alatta a melegítést. Nem tudtad simán kitölteni
magadnak egy bögrébe?
Miért hangzik minden nyílt támadásnak a szájából?
– Szójatejre van szükségem.
– Hát persze – motyogja.
Nem tudom, ez mit akar jelenteni, de úgy sejtem, nem lehet hízelgő.
A maradék utat csendben tesszük meg a városig.

Bangor, a hatezer-ötszáz fős kisváros, Nyugat-Alaszka legnagyobb

közössége, egy szarfészek.
Legalábbis ez az első benyomásom.
Szorítom a szám, nehogy megjegyezzem ezt, miközben végigvezetünk a
kígyózó főúton, a jelzőtáblás kereszteződéseken át az újabb vidéki utakra.
Egy részük kavicsos, némelyik aszfalt, ami olyan repedezett, hogy jobb lett
volna burkolat nélkül hagyni.
Egy- és kétszintes házak állnak szétszórtan, mindkét oldalon.
Emlékeztetnek a reptéri épületekre, téglalap alakú deszkaburkolattal, a
tetejükön fémlapokkal. Némelyik drappos krémszínű vagy barna; egyik-
másik viharvert pávakék vagy smaragdzöld. Amelyiken vannak ablakok, ott
aránytalanul kicsik. És mindet ezüstös csövek kötik össze, amik a füves
talajon futnak végig, egyik telektől a másikig.
– Ez egy ipari terület?
– Nem.
Visszatartom a késztetést, hogy megforgassam a szemem. Jonah második
kedvenc szava, rögtön a „ja” után.
 Elhaladunk egy telek mellett, aminek az udvarában játszótér áll. Két fiatal
kisgyerek lóg a mászókán, egy husky ül a combjára fordulva és figyeli őket,
szülők sehol a láthatáron. Több épület is lakóház ezek közül, döbbenek rá,
most már figyelve a gyepen heverő biciklikre és a falnak támasztott
baseballütőkre, meg egy aszimmetrikus trambulinra. Otthonok az utcakép
halvány nyoma nélkül. Nincsenek bevezető sétányok vagy csinos kertek,
nincsenek hívogató bejáratok. Csak gondozatlan sövények és porral borított
terepjárók és csúf, hengeres konténerek.
Azért, mert a külvárosban vagyunk, győzködöm magam. Ahogy Jonah
beljebb visz erre a semmi közepén lévő településre – ahol nincsenek utak,
amik összekötnék Alaszka többi részével –, találkozunk majd egy
barátságosabb arculatával is! Valódi lakókörnyékekkel, téglaházakkal és
sásliliomokkal meg rózsabokrokkal szegélyezett kocsibejárókkal. Egy
főúttal, ami bizonyos fokú várostervezést feltételez, rendes bolti kirakatokkal
és díszes utcalámpákkal, és emberekkel, akik nem csupán olcsó márkás
farmert és egyszerű pamutpólót viselnek.
Olyan területekkel, ahol nincsenek színesre fújt kukák minden sarkon,
mint ami mellett az imént elhaladtunk, szivárvánnyal és napocskával és
„Bangor a király” felirattal díszítve. Közben az utak tele vannak szemetelve
mindennel, amit az állatok széthordtak a gyomos füvön.
Minél tovább haladunk, annál kevésbé vagyok magabiztos.
Köszönöm, Anya, hogy amint tehetted, elhúztunk innen a francba!
Még járdák sincsenek az utcákon. Akármerre nézek, az emberek ráérősen
sétálnak az árok mentén. Néhányan barna papír bevásárlószatyrot cipelnek.
A legtöbben gumicsizmát vagy túracipőt hordanak, és láthatóan nem zavarja
őket, ha sáros pocsolyába lépkednek vagy pöttyökben sár fröccsen a
nadrágjukra.
Különféle korosztályok, köztük akad egy tíz-tizenegy éves gyerek, egy
idősebb alaszkai őslakos férfi, aki olyan látványosan biceg, hogy bottal
kellene járnia.
– El fog esni és megüti magát – motyogom, leginkább magamnak, nem
várva választ Jonah-tól, legfeljebb esetleg egy morgást.
– A jupik emberek kemények. Az a férfi valószínűleg mindennap
legyalogol öt kilométert.
Összeráncolom a homlokom.
– A milyen emberek?
 – Jupik. Egy részük atabaszk vagy aleut. – Jonah jobbra kanyarodik. –
A legtöbb város, ahová mi repülünk, jupik közösség.
– Agnes is az?
– Ja. A folyón felfelé, egy faluban nőtt fel. Az anyja és a testvére még
most is ott vannak, önellátó életmódot folytatnak. – Gyorsan hozzáteszi,
talán látva az összeráncolt homlokom: – A földből élnek.
– Ó! Szóval, ez olyasmi, mint a „farmról az asztalra” mozgalom? –
Az eddigi beszélgetéseinktől eltérően most végre úgy érzem, hasznos
információhoz jutok Jonah-tól Nyugat-Alaszkával kapcsolatban.
– Hogyne. Ha szeretnéd egy teljes kultúra életmódját a legújabb
konyhatrendhez hasonlítani… – dünnyögi szárazon.
Tanulmányozom az emberek arcát, ahogy elhaladunk mellettük. A fele
alaszkai őslakos, míg a másik fele kaukázusi, leszámítva egy kelet-indiait,
aki az ütött-kopott Tahomája mellett áll, kitámasztott motorháztetővel, és
füst szállingózik a motorjából.
– Ők mit csinálnak? – Rábökök három húszas éveiben járó fiatalra, akik
az út mentén caplatnak, ketten egy matrac két végét tartják, a harmadik egy
különös kinézetű dobozt cipel. Úgy három méterre előttük egy nő sétál, fél
kezében egy lámpával, és a csípőjén egy gubbasztó kisgyerekkel.
– Arra tippelek, hogy költöznek.
– Gyalog?
– Valószínűleg csak egy-két háztömbbel költöznek arrébb. Az emberek
ennyiért nem akarják égetni a benzint, amikor majdnem hét dolcsi egy
gallon.
– Ha jól értem, az sok – kockáztatom meg, majd gyorsan hozzáteszem: –
Mi literben számolunk. – Nem mintha bármilyen mértékegységgel fel
tudnám mérni az értékét, de már belefáradtam, hogy idiótának érzem magam
Jonah előtt.
Jonah laza üdvözlésként int egyet a kezével egy terepjáróval elhaladó
férfinak.
– Az anchorage-i benzinár duplája. Majdnem háromszor annyi, mint az
Alsó-negyvennyolcban. – Alsó-negyvennyolc? Rá merjek kérdezni? Vagy
azzal kiérdemelnék egy újabb száraz, alig burkolt lehülyézést? Már nyúlok a
telefonomért, hogy rákeressek Google-on a kifejezésre, de lefagy a kezem,
amint eszembe jut, hogy itt nem is működik a telefonom. – Így hívjuk az
Egyesült Államok többi részét, Alaszka és Hawaii kivételével – dörmögi
Jonah, mintha olvasna a gondolataimban. – Idefentre az összes benzin
uszályon érkezik, aztán kirakják egy tartálytelepen, vagy kisebb hajókon
elszállítják a falvakba. És ezt csak azért, hogy egyáltalán a kocsik menni
tudjanak. Minden egyes ilyen járgányt több ezerért lehet idehozatni, azon
felül, amibe kerülnek. Errefelé sokaknak nincs is. Akinek van, az pedig
alaposan ügyel rá, hogy sokáig kitartson.
Azt hiszem, ez megmagyarázza, hogy miért vezet apám egy tizenöt éves
terepjárót, amikor úgy tűnik, az ő életszínvonalán jobbat is megengedhetne
magának.
Csendben szemügyre veszem a kocsikat, amik mellett elhaladunk, mintha
csak ellenőrizném Jonah szavait. Mindegyik régebbi, megviselt járgány,
számtalan ütődéssel és horpadással. Fordok, GMC-k, Hondák. Egyetlen
csillogó BMW sincs a láthatáron.
Elhalad mellettünk egy rozoga, fehér szedán, és nagy meglepetésemre az
oldalán narancssárga TAXI felirat és egy telefonszám olvasható.
– Itt vannak taxik?
Jonah felhorkan.
– Jócskán akadnak. Több jut egy főre, mint bárhol az USA-ban. Öt
dolcsiból bárhová eljutsz a városban. Hétből a reptérig is.
Bárcsak tudtam volna! Boldogan hívtam volna egyet, ahelyett, hogy
Jonah-val kelljen egyezkednem. Habár most egész civilizált. Nem csak
civilizált, ami azt illeti. Egész mondatokban beszél.
Talán ezért is merem megkérdezni tőle:
– Egész életedben Alaszkában éltél?
Hosszú hallgatás következik, és eltöprengek, hogy talán félreértettem a
civilizáltságát, talán be kellett volna fognom, amíg még jól álltam.
– Anchorage-ban születtem. Tizenkét éves koromban Vegasba költöztünk.
Úgy tíz évvel ezelőtt költöztem vissza.
– Vegas. Tényleg…
Gyorsan felém villan az éles, kék szempár.
– Miért így mondod?
– Semmi oka. Még sosem találkoztam senkivel, aki tényleg Vegasban élt.
Az egyetlen ott töltött hétvégém egy költséges, háromnapos homály
Dianával és két másik barátnőmmel a huszonegyedik szülinapunk
alkalmából. Mire összekuporodtam az ülésemen a repülőn, már nagyon is
készen álltam rá, hogy hazamenjek.
– Ja, hát, nem csak a Stripből áll. A legtöbb helyi holtan se tenné oda be a
lábát.
 – Hiányzik?
– Marhára nem. Alig vártam, hogy eljöhessek onnan!
– Miért?
Felsóhajt, mintha nem lenne energiája egy ilyen kérdésre válaszolni.
– Túl gyors, túl hangos, túl anyagias. Válassz, melyik tetszik!
Bangor szöges ellentéte, állapítom meg gyorsan.
– De miért éppen Alaszka ezen része? Úgy értem, miért nem mentél
vissza Anchorage-ba, ha ott nőttél fel? Szépnek tűnik. Békés. Legalábbis az
alapján, amit láttam. – És az alapján, amit olvastam, egy igazi város.
– Jobb szeretem itt. – Úgy érzékelem, hogy tudna még jóval többet is
mondani, csak nincs kedve. De akkor is túlságosan kíváncsi vagyok ahhoz,
hogy leálljak a kérdezősködéssel.
– Egyébként, hogy kezdtél el végül apámnak dolgozni?
– Az egyik pilóta apám régi barátja. Ő kötött össze vele.
Jonah apjának az említésére eszembe jut, amit tegnap Agnes megosztott
velem. Habozok. Érzékeny téma, de egyben kötelék is köztünk.
– Hallottam, hogy édesapád is rákos volt.
Visszatartom a lélegzetem, várva, hogy mondjon valamit – mikor halt meg
az apja, milyen rákja volt, mennyi ideig szenvedett, meddig küzdött. Meg
akarom kérdezni, hogy Jonah közel állt-e az apjához, hogy még mindig fáj-e
neki. Talán ettől a kis részlettől emberibb benyomást kelt bennem; talán ő is
megenyhül, ha rájön, hogy van bennünk legalább egy közös dolog.
– Ja.
A keze megfeszül a kormányon, és én egyből bánom, hogy felhoztam a
témát. Habár azt hiszem, választ kaptam arra, hogy még mindig fáj-e neki.
Gyorsan új, biztonságos téma után nézek.
Megtalálom egy aranysárga felirat formájában.
– Hé! Van nálatok Subway! – Nem is szeretem a szendvicseiket, mégis
izgatott leszek, semmi egyéb okból, csak mert valami ismerős.
Lazít a szorításon.
– Ez az egyetlen étteremlánc, amit megtalálsz errefelé.
– Szóval… Gondolom, ez azt jelenti, hogy nincs Starbucks? –
kockáztatom meg egy játékos vigyorral megtetézve.
A jeges, kék szempár felém villan egy pillanatra, mielőtt megint az útra
szegeződne.
– Nincs.
– Valahonnan tudnék szerezni egy kávét?
 Egy piros lámpához érünk, ez eddig az első. Jonah a kezét továbbra is a
kormányra szorítja, és előrebök a hosszú mutatóujjával – lerágott köröm,
repedezett körömágyak – egy erdőzöld épületre.
– Amott.
Fehér kartontábla lóg az elsötétített bejárat felett.
– Berta Kávézója és Csali Boltja? – olvasom fel hangosan.
– Ja. Tudod… ikra, pióca, hering, alóza, cafatnyi döglött…
– Felfogtam – szakítom félbe undorral. – De egy kávézóban? Ezzel
biztosan megszeg valamilyen egészségügyi előírást!
– Az emberek kénytelenek a változatosságra törekedni errefelé, hogy
menjen az üzlet.
– Gondolom. – Még akkor is borzongok, amikor észreveszem a mellette
düledező épületet: rosszul méretezett furnérdeszkák, és fémlapok és kopott
festék egyvelege, és az elején egy összecsapott fatábla, amire a
SZECSUÁNI feliratot firkálták fel, úgy tippelem, ecsettel.
– Ó, te jó ég! Az ott… egy kínai étterem? – Mert úgy fest, mint egy udvari
játszóház, amit hulladékból épített egy csapat tízéves kisfiú.
– Ősidők óta ott van.
Észak-Amerikában bárhol máshol egy nap alatt bezárták volna azt a helyet
egy rakás egészségügyi és építészeti előírás megszegése miatt.
– Hol a francban vagyok? – motyogom, és célba veszem a telefonommal.
Várj csak, amíg Diana meglátja ezt.
Érzem magamon a szilárd tekintetét.
– Félreálljak, hogy beszaladhass megnézni, van-e friss…
– Nem, köszi! Várok vele. – Inkább elviselem ezt a lüktető fejfájást,
mintsem olyasvalakitől fogadjak el kávét, aki egész biztosan nem mosott
elég alaposan kezet, miután egy tartálynyi vonagló giliszta között turkált.
Azt hiszem, egy apró mosoly bujkál a szakáll mögött, de nehéz
észrevenni. Azért így is különös elégedettséget érzek annak eshetőségére,
hogy ez a „plüssmaci” – Agnes jellemzésével élve – talán nem utál annyira,
mint ahogy az elején tűnt.
Újabb kanyart tesz – vagy apám útleírása nem volt helyes az üzenetben,
vagy Jonah hosszabb útvonalon hozott el –, és most a Fő utcán vagyunk, egy
szélesebb úton, még több ugyanolyan deszkaburkolatos épülettel, csak
ezeken üzletfeliratok lógnak. Úgy látszik, Bangorban megtalálható az összes
alapvető szolgáltatás – ügyvédi iroda, fogorvos, kereskedelmi kamara, bank
és még ingatlanközvetítő is –, és egy sor szendvics-, pizza- és családi
étterem, amik szerények, de legalább nem úgy festenek, mint ahol
liszteriózist szolgálnak fel.
Megkordul a gyomrom, ahogy elgurulunk a Gigi’s Pizza & Pasta mellett,
ami egy aranyos, vidám, sárga épület, több ablakkal, mint az összes többinek
az utcán. De a neon NYITVA felirat nem világít az ajtón. Ha égne,
megkérném Jonah-t, hogy tegyen ki itt, és hazamennék taxival.
Jonah befordul egy parkolóba, és megáll egy terepjáró mellett. Előttünk
egy hatalmas bevásárlóközpont, földbarna deszkaburkolattal és enyhén ferde
bádogtetővel. Az ajtó feletti feliraton ez olvasható: MEYER’S
ÉLELMISZER, RUHÁZATI ÉS HÁZTARTÁSI CIKKEK.
– Nézd, ha szeretnél megvárni… – Kitárja az ajtót, és ruganyos
mozdulattal kiszáll a terepjárójából, majd megkerüli, mielőtt még lenne
esélyem befejezni a mondatot. Aztán egyszerűen megáll ott, a széles
mellkasa előtt karba tett kézzel, és rám vár. – Úgy néz ki, Jonah-val megyek
bevásárolni – dünnyögöm magam elé. Legalább így nem tud itt hagyni.
Remélem.
Felpattanok az utasülésről, lejjebb rángatva a testhezálló pulcsim a
csípőmön és a derekamon.
Jonah tekintete elkapja a finom mozdulatot, aztán elfordul, látszólag
teljesen unottan. Nem gond, nem is akartam magamra irányítani a figyelmét.
Különben is, milyen nő lehet az esete? – tűnődöm. Nem tudnám megtippelni
sem, annyit leszámítva, hogy vagány.
A bejárathoz vezető lépcsősor felé masírozik.
És annak ellenére, hogy egy köcsög, akaratlanul is megcsodálom a válla
és a karja domborulatait, ahogy követem. Kifogástalan a felsőteste.
Olyasvalakié, aki rendszeresen súlyt emel. Az alsótestéről nem tudok
nyilatkozni. Túlságosan bő a farmerje ahhoz, hogy bármilyen körvonalat
kivegyek belőle, emellett néhány lyukkal szorosabbra is vehetné az övét,
mert a nadrág lötyög a seggén.
Pont, amikor felpillantok, összeakad a tekintetünk. Valószínűleg úgy fest,
mintha őt fixíroznám, és épp tetten ért volna.
– Azt hittem, sietned kell. – Előrebökök az állammal, hogy
továbbtereljem, közben érzem, hogy lángol az arcom.
A fogantyúnál fogva kihúz egy bevásárlókocsit a sorból.
– Először hova?
Jó kérdés. Az egyik nagy luxus az otthonélésben, hogy nem kell agyalnom
az étkezések megtervezésén. Persze, ha a barátaimmal elmegyünk valahová
hétvégére, akkor megállunk egy élelmiszerboltnál, és telepakoljuk a
bevásárlókocsit hamburgerrel meg hasonlókkal, de amúgy anya gondoskodik
a heti étkezésekről. Mikor kellett utoljára nekem megcsinálnom?
Kellett-e valaha is?
A Meyer’s belső tere teljes káosz, döbbenek rá, amint felmérem a
tengernyi terméket, ami látszólag az épület minden négyzetcentijét
elfoglalja. Nem ehhez vagyok hozzászokva. Azon ritka alkalmakon, amikor
nekem kell beszereznem valamit, amiből kifogytunk, a helyi Loblaws
szupermarketben szoktam bevásárolni, egy fényes, elegáns boltban széles
sorokkal, ragyogó padlóval és csábítóan kiállított termékekkel.
Esztétikai szempontból ez a hely messze alulmarad, a szürke padló és a
szűk árusorok felett villódzó kisfeszültségű lámpáitól kezdve az áruval
telezsúfolt polcokig, amiknek a tetején barna dobozokban áll a
tartalékkészlet. Raklapokon álló üdítőital- és vécépapírszigetek szolgálnak
kerülgetendő akadályként a bevásárlókocsiknak. Akármerre nézek,
túlméretezett AKCIÓ feliratok, de képtelenség, hogy a rajtuk szereplő árak
helyesek legyenek, mert tíz dollár egy doboz Cheeriosért? Tizenhárom dollár
egy csomag tizenkét üveges ásványvízért? Harminckét dollár vécépapírért?
Örömmel konstatálom, hogy az egyetlen dolog, ami viszont van a
Meyer’snél, egy apró kávébár, tőlem jobbra, az üvegpultba helyezett krémes
piték és cukormázas minitorták mellett. A mellmagasságig érő fémpult felett
egy fehér tábla lóg, rajta a kézzel írt menü és a forró italok kínálata.
Nyílegyenesen célba veszem a fiatal lányt, aki a papírpohártornyok
mögött bujkál.
– Muszáj koffeinhez jutnom! – Fájdalmas lüktetés hasít a fejembe, mintha
csak meg akarná erősíteni a követelést.
Végigmér a szinte fekete szemével.
– Milyen méretűt?
– A legnagyobbat, ami van. Lattét, szójával, légyszi.
– Olyat nem készítünk.
Felpillantok a táblára, hogy ellenőrizzem, nem hallucinálok-e.
– Azt írja, igen.
– Hát, ja. Lattét csinálunk. Normálisat.
Hat ötven – amerikai dollár – egy lattéért egy élelmiszerboltban nem
normális, akarom mondani, de féket teszek a nyelvemre.
– Ugyanaz a dolog, csak szójatejjel készítve.
 – Nincs szójatejem – feleli lassan, mintha segíteni akarna, hogy
megértsem.
Veszek egy mély, csillapító lélegzetet.
– Oké, van mandulatejed vagy kesudió vagy… – Elhalnak a szavaim,
ahogy a fejét ingatja.
– Szóval… Ezek szerint akkor nem kéred a lattét. – Bosszúsnak hangzik.
– Nem, ezek szerint nem.
Nem emlékszem, mikor álltam utoljára úgy egy barista előtt – ha
egyáltalán lehet őt annak nevezni –, hogy közölték velem, nincs alternatív
opció. Nem hiszem, hogy valaha is történt volna velem ilyen.
– A terhedre van, Kayley? – kérdi Jonah a hátam mögül odasétálva.
– Hé, Jonah! – A lány – Kayley – rávigyorog, teljesen megfeledkezve
rólam.
Nem is igazán lány, inkább nő, ébredek rá, amint közelebbről szemügyre
veszem. A húszas évei elején, talán közepén, hatalmas, mandulavágású
szemekkel és magas arccsonttal. Se egy foltnyi arcpirosító, se egy vonásnyi
szempillaspirál nem érte ma az arcát. Természetesen szép, és semmit nem
von le ebből a tény, hogy a barna lófarkát hajháló fedi.
Egyszer volt rajtam hajháló, amikor tizenhat voltam és lázadtam, és úgy
döntöttem, hogy nem bírom elviselni, ha hétvégenként anyám virágüzletében
kell dolgoznom. Úgyhogy szereztem egy melót a városban, három ajtóval
odébb, egy sütiboltban. Egy szombatot bírtam ott ki, majd visszamentem
anyához, mert bármilyen nehéz is a természete, nem kényszerített rá, hogy
előnytelen fejfedőt viseljek.
– Miért nem repülsz ma? – kérdi a lány, ahogy a tétlen kezével újból és
újból lustán feltornyozza a papírpoharakat. Sólyomszerű tekintete sosem
hagyja el Jonah arcát.
– Egy órán belül az égben leszek, amint vége a napközis felügyeletnek. –
Felém int a fejével. – Ez Wren lánya. Még nem jött rá, hogy hol van.
– A pokolban, jelen pillanatban – csattanok fel, ahogy váratlanul feltör a
bosszúságom. Éhes vagyok, dübörög a fejem, ő meg rajtam viccelődik.
Kifejezéstelenül rám pillant, majd előrehajol, és a pultra támasztja az inas
karját.
– Hé, van rá bármi esély, hogy hozz a polcról egy dobozzal akármiből,
amit kér, és elkészítsd neki azt a kávét, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen?
– A hangja ellágyul, rekedtes.
Kayley vonakodva félrehúzza a száját.
 – Yvette nem szereti, ha ezt csináljuk. Végül mindig megmarad.
– Ne aggódj! Magunkkal visszük a dobozt, és a pénztárnál kifizetjük.
Semmibe sem fog kerülni neked. Ne már, Kayley, nekem tennél óriási
szívességet! – Csak oldalról látom, de abból, ahogy a szeme ráncba szalad,
el tudom képzelni, hogyan néz a lányra.
Most… flörtöl vele?
A jeti tényleg tudja, hogyan kell flörtölni?
Kayley égnek emeli a szemét, de aztán félrebillenti a fejét, játékosan
félrehúzva a száját.
– Hogyne, Jonah! Adj egy másodpercet!
Nem bírom megállni, hogy egy pillanatra ne meresszem a szemem, de
aztán leplezem egy széles műmosollyal.
– Annyira köszönöm, Kayley! Annyira sajnálom a kellemetlenséget! –
Nem vesz rólam tudomást, eltűnik a fordulónál, a szája enyhén meginog.
Bejön neki Jonah. Talán azt reméli, történhet köztük valami. Vagy ez, vagy
már történt is valami köztük. Mindkét esetben nyilvánvalóan mazochista. És
elképzelhető, hogy pszichopata is. Magamon érzem Jonah pillantását. – Mi
az?
Megrázza a fejét.
– Nem bírtál volna várni hazáig, ugye?
– Tudod, mit? Köszi, hogy elhoztál! Most már mehetsz és repkedhetsz a
kis repülőgépeiddel. Megoldom ezt!
Arra számítok, kap az alkalmon és itt hagy, de helyette rátámaszkodik a
bevásárlókocsi fogójára, a tekintete vidám.
– És hogy tervezel kilométereken át hazajuttatni mindent?
– Majd kölcsönveszek egy sporttáskát, a többit pedig később utánam
repítik – gúnyolódom, szúrós pillantást vetve rá. Habár nem lenne nehéz
taxit kerítenem.
Int a kezével, és némán üdvözöl egy elhaladó, idősebb úriembert.
– Nyugi. Ma vagy holnap itt lesznek a ruháid.
– Hála Agnesnek és Billynek. – És nem neked.
– Billy? – Jonah szemöldöke felszökken, majd hátraveti a fejét. Váratlanul
hangos, robbanásszerű nevetés szakad fel a torkán, amire a közelünkben
többen is felénk fordulnak. – Billy azzal töltötte a tegnap estét, hogy
összetapogatta a cuccaidat!
– Nem igaz! – vágok vissza.
 – Hazavitte a bőröndjeid, aztán kiürítette őket az ágyára. Pucérra
vetkőzött, és végigdörzsölte a…
– Úristen! Hagyd abba! Undorító! – Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy
nevessek. Csak viccel, igaz? Biztos, hogy csak viccel!
Az arckifejezését látva aggódni kezdek, hogy talán mégsem viccel.
– Nem árt kimosnod a bugyijaidat, mielőtt újra felvennéd őket.
Undor torzítja el az arcom, amikor Jonah mellé tolja a bevásárlókocsiját
egy idősebb alaszkai őslakos nő, túlméretezett New York Knicks
melegítőfelsőben és tengerészkék-narancssárga virágos fejkendővel a rövid,
szürke haján.
– Egy kilométerről is hallottam Tulukaruq nevetését.
Minek nevezte az imént?
Az arca emlékeztet Agnesére, habár a kora és a súlya elnehezítette az
orcáját, és a ráncai sokkal hangsúlyosabbak. Ő is alacsony, mint Agnes. Úgy
százötvenöt centire lőném be, amitől szinte komikus a különbség közte és
Jonah között.
Jonah lepillant rá, és még a szakálla sem rejti el az őszinte mosolyát.
– Mit keresel a folyó alsó szakaszánál, Ethel?
– Készleteket gyűjtök be. – A meggyötört kezével rámutat a rizzsel,
palacsintaporral és egy üveg kólával gyéren megpakolt kocsira.
– Hogy van Josephine és a kisbaba?
A kisbaba említésére az idős asszony arca széles vigyorra húzódik.
– Végre kezd szépen kikerekedni. Josephine pedig erős.
– Ti mind erősek vagytok a faluban.
Ethel morog, egy vállrándítással elintézve a megjegyzést, amiről úgy
sejtem, nagyszabású bók Jonah részéről, aztán a sötét szeme átvándorol rám.
– Ő kicsoda?
– Wren lánya. Látogatóba jött.
Bólint, és behatóan tanulmányoz, lehetetlen olvasni a bölcs tekintetében.
Nehezen viselem a vizsgálódást, megpróbálkozom egy halk köszönéssel.
– Szép – mondja végül Ethel egy bólintással, mintha a jóváhagyását adná
velem kapcsolatban. Mintha nem állnék épp itt.
– Albert hozott le? – kérdi Jonah gyorsan témát váltva.
– Igen. A kórházban van, megnézeti a kezét.
– Mi a gond a kezével?
– Megvágta magát a horgásztelepen, még júniusban.
Jonah elkomorodik.
 – Elég csúnya lehet, ha lejött egészen idáig, hogy orvoshoz menjen.
– Elgennyesedett – vallja be kertelés nélkül a nő. – A gyógyító szerint
orvosság nélkül rosszabb lesz. – Egy ugatásszerű nevetést hallat. –
Megmondtam neki, hogy előbb vágom le csuklóból a kezét álmában,
mintsem hagyjam, hogy elterjedjen a gyulladás. Azt hiszem, hitt nekem.
– Mivel ismer téged – mondja Jonah a fejét csóválva. Mosolyog, de az az
érzésem, elhiszi, hogy az idős nő beváltaná a fenyegetését.
– Mikor jössz legközelebb a faluba?
– Meglátjuk. – Semmitmondóan vállat von.
– Gyere hamar! Lesz számodra hús! – Ismét felém fordítja a tekintetét. –
Jonah megmentette az én Josephine-em és a kisbabája életét! Túl korán
indult be a szülés, és ő eljött értük repülővel, pedig veszélyes volt. Amikor
senki más nem volt hajlandó. A kisbaba kék volt, amikor világra jött, és
Josephine rengeteg vért veszített…
– A munkámat végeztem – motyogja Jonah hirtelen félbeszakítva őt,
mintha kellemetlenül érezné magát. – Mondd meg Albertnek, hogy
üdvözlöm, és tanuljon meg halat belezni!
Ethel felkacag, és szeretetteljesen megveregeti Jonah karját.
– Találkozunk fent a folyón!
Nézem, ahogy elcsoszog.
– Ez igaz? Hogy felmentél értük, és lehoztad őket, amikor senki más nem?
– Volt egy kis hóesés. Eltúlozza – motyogja Jonah, és hátat fordít nekem,
talán, hogy az árusorok között keresgéljen Kayley után, vagy csak, hogy
lezárjon egy beszélgetést, amihez egyértelműen semmi kedve.
Ez azért van, mert szerény? Mert valami azt súgja nekem, hogy az idős nő
nem sokat túlozhatott, és ha ő „veszélyesnek” bélyegez egy helyzetet, az
mások mértékével apokaliptikus lehet.
Kayley ismét megjelenik a pult mögött, elterelve a gondolataim. Feltart
egy doboz szójatejet, amilyet már ittam egyszer.
– „Nagy” méretet mondtál, igaz?
– Igen, de… – habozok. – Nem árultok véletlenül a Silk márkából? –
Az egyetlen, aminek nincs folyékony krétaíze.
Az arcát eltorzítja a bosszúság.
– Ezt az egyet áruljuk. Még mindig szeretnéd?
Felsóhajtok.
– Persze! Extra habbal, kérlek.
Kayley szemöldöke összeszalad.
 – A kis hercegnőnk úgy kéri, ahogyan csak elkészíted, és köszönjük, hogy
ennyit vesződtél vele! – vág közbe Jonah túlzottan türelmes hangon. – Igaz,
Calla?
– Hát persze! – Lángba borul az arcom. Hogy képes elérni, hogy rosszul
érezzem magam, amiért egész egyszerűen rendeltem egy kávét, ahogy
szeretem?
A termékrészleg felé biccent, és egy kisebb lökéssel elereszti a
bevásárlókocsit.
– Miért nem mész előre, én pedig odaviszem neked, amint elkészült?
Azért ajánlotta fel, mert szeretne néhány pillanatot egyedül lenni Kayley-
vel? Vagy néhány pillanatot nélkülem? Néhány percet, hogy gúnyolódjon a
„kis hercegnőnkön”? Úgy döntök, nem foglalkozom vele.
– Remekül hangzik!
Elsétálok széles, elégedett mosollyal az arcomon.
Mert Jonah-nak ki kell csengetnie hat ötvenet a szaros pohár kávémért.

– Szóval, végeztünk itt, igaz? – Jonah a pénztársor felé tolja a kocsit, gyors
pillantást vetve az órájára. Alighogy átnyújtotta a gőzölgő papírpoharam –
papírgyűrű nélkül, ami megakadályozná, hogy megégessem az ujjam –,
átvette az irányítást a bevásárlókocsi felett. Mondanám, hogy segítőkész, de
mivel futólépésben kellett végigmennem a sorokon, hogy lépést tartsak vele,
valószínűleg a kedvességnél több köze lehet ahhoz, hogy gyorsan ki akar
jutni innen. Azt viszont a javára írom, hogy még nem hagyott itt.
– Azt… hiszem? – Leerőltetem az utolsó kortyot is az emberiség által
ismert talán legrosszabb kávéból, és bedobom egy közeli szemetesbe.
Legalább a fejfájásom enyhülni kezdett. De nem tudom, hogy fogom túlélni
a hetet, miközben ezt a szart iszom. Kíváncsi vagyok, lehet-e Amazonról
rendelni ide…
– Utolsó esély – figyelmeztet.
Átnézem a bevásárlókocsit – gyümölcsös smoothie-k reggelire,
zöldsaláták csirkemellel ebédre és vacsorára, egy csomag mandula, egy tucat
tojás, szendvics hozzávalók és nasinak banán. Alapvetően az, amit otthon is
eszem. Jonah-nak köszönhetően még a húszdolláros rovarirtó spray is
eszembe jutott, ami jó eséllyel DEET mérgezést okoz. Jonah végigment egy
háztartási cikkes árusoron – egy terepjáró- és egy hajómotor mellett, mert
úgy néz ki, Alaszkában terepjárómotort és hajómotort is lehet venni az
élelmiszerboltokban –, és kérdés nélkül behajította, majd hangosan, hogy két
sorral lejjebb is hallja mindenki, kijelentette: amennyiben ragaszkodok
hozzá, hogy meztelenül járjak futni, ez az egyetlen szúnyogriasztó, ami
működni fog.
És mégsem szabadulok az idegesítő érzéstől, hogy valamiről
megfeledkeztem.
– Gyerünk. Menjünk. Ha elfelejtettél valamit, hozasd vissza magad
Wrennel.
– Még mit nem! – Gúnyosan horkantok. – Túlságosan lefoglalja a
pénzkeresés ahhoz, hogy időt szakítson a saját lányára. Nem is akarja, hogy
itt legyek!
Jonah összeráncolja a szemöldökét.
– Ezt ki mondta neked?
– Senkinek sem kell. Rohadtul világos. – Ha nem Agnesen múlik, azt sem
tudnám, hogy beteg. Agnes. Vacsora ma este. Ezt felejtettem el. – Vörös
vagy fehér?
– Micsoda? – Jonah zavartan ráncolja a homlokát, felkészületlenül érte a
kérdésem.
– Agnes áthívott apámmal vacsorázni ma este. Vinnem kell neki valamit.
– Plusz úgy hallom, egy üveg vodka szólongatja a nevem, hogy átsegítsen
ezen a héten. – Vörös vagy fehér bor?
Legyint a kérdésre.
– Ne fáradj! Nem várja el.
– Nem fogok beállítani valakinek az otthonába üres kézzel – motyogom,
és a tekintetemmel bejárom a bolti feliratokat az alkoholos sor után kutatva,
ami egyértelműen elkerülte a figyelmem. – Ki csinál ilyesmit?
– Én csinálok, folyton – vág vissza, mint aki büszke erre a tényre.
– Ja… Hát… – Költői kérdés volt, de egyáltalán nem kellene
meglepődnöm, hogy a jeti nem ért az alapvető etiketthez. Közben anyám
már nyolcéves koromban sütit meg minitortát vitetett velem a barátaim
otthonába, hálából a játszópartik megszervezéséért. – Alapvető illem vinni
valamit a házigazdának. Mondjuk egy bort – mondom higgadtan, olyan
kevés ítélkezéssel a hangomban, amennyire csak győzöm.
Három hosszú másodpercre rám szegezi a jeges tekintetét.
– Aggie nem iszik. Apád időnként elfogyaszt egy sört.
– Remek. – Talán, ha beállítok egy hatos pakkal, kötelességének érzi
majd, hogy egy percnél hosszabban beszélgessen velem. – Hol tudok
venni…
 – Nem tudsz. Ez egy száraz közösség. Bangorban nem árulnak alkoholt.
– Mi? – Érzem, hogy a döbbenettől grimaszba torzul az arcom. –
Hazudsz.
Ívelten felugrik a szemöldöke.
– Te vitatkozol velem erről?
– Mi a franc ez, az 1920-as alkoholtilalom?
– Nem. Ez Nyugat-Alaszka, ahol az alkoholizmus komoly probléma –
feleli egy árnyalatnyi tudálékossággal a hangjában. – Az emberek annyit
isznak, hogy aztán az eszméletüket vesztik egy hóbuckán télen, és halálra
fagynak.
– Szóval akkor senki sem vehet semmilyen alkoholt? – Ez kissé
drasztikusnak tűnik.
– Nem. Még te sem. – Túlságosan is élvezi ezt.
– Na, és akkor honnan szerez apám sört? – vágok vissza. – Te magad
mondtad, hogy iszik sört.
– Hoz magával haza, amikor Anchorage-ba vagy Sewardba megy… Én
aztán nem repülök oda, hogy hozzak neked egy rohadt hatos pakkot. – Egy
széles, gonosz vigyorral felvillan a tökéletesen szabályos, fehér fogsora. –
Azt hiszem, ma estére le kell mondanod a helyes vacsoraetikettről.
– Nem gond. Majd veszek neki virágot. – Megpillantom a pénztár melletti
zöld vödröt, amiben három szomorú kinézetű, citromsárga
százszorszépcsokor pihen, a szirmok élénk színe képtelen elrejteni a barnuló
szegélyeket. Arra gondolok, hogy anyám virágosként meghalna, ha ezt látná,
miközben felkapok egyet, és követem Jonah-t az utolsó pénztárhoz,
mindvégig mérgesen a hátára szegezve a szemem.
Száraz közösség? Mit rendelnek az emberek péntek este a kocsmákban?
Kakaót és szénsavas üdítőt? Belegondolva, sehol nem is figyeltem fel
villogó neonfényekre, vagy a „kocsma” szóra.
Akkor itt mi a frászt csinálnak az emberek szórakozás gyanánt?
– Nem kellene dolgoznod?
A pénztáros – egy ötvenes éveiben járó, fehér nő, szőke hajjal, lágy, kék
szemekkel és azzal az enyhe, déli akcentussal, amit már elkoptattak az évek
– felmosolyog Jonah-ra, miközben sűrű, kíváncsi pillantásokat vet felém. Ezt
azért viselem el, mert amúgy minden második ember otrombán bámul rám
ezen a helyen. Leárazott zöldségkonzervek fölött görnyedő, idős nők
bámulnak, szürkehályogtól homályos tekintettel. Raktáros fiúk, félúton a
levegőbe tartott kézzel, az árut szorongatva ledermednek és bámulnak – az
arcomra, a mellemre, a cipőmre –, ahogy eloldalazok mellettük. Középkorú
hölgyek előnytelen farmerben és ormótlan cipőben, rendetlen, lófarokba
fogott hajjal elhallgatnak a beszélgetés közepén és bámulnak, mintha valami
cirkuszi attrakció lennék. Vagy még inkább, mintha tudnák, hogy kívülálló
vagyok, és próbálnák kitalálni, hogy mégis mi a fene hozott Alaszkába,
Bangorba.
Egyhamar az az érzésem támad, hogy errefelé mindenki ismer mindenkit,
és ha nem is ismerik egymást közvetlenül, akkor is legfeljebb egy vagy két
ismeretségi fok választja el őket, és beszélgetésbe fognak elegyedni, hogy
kiderítsék, pontosan hogyan is kapcsolódnak. A Meyer’sbe jövetel legalább
annyira jelent társasági életet, mint létszükségletet. A vásárlók fel-alá
bolyonganak a sorok között, elállják az utat, ahogy lassítanak, hogy
megjegyzést tegyenek a darált marhahús vagy a káposzta leárazására, vagy
az időjárás-előrejelzés szerint várható esőszünetre, vagy hogy ki érkezik
Anchorage-ból. Senki sincs túl nagy rohanásban.
Senki, leszámítva Jonah-t.
– Helló, Bobbie! – Jonah elkezdi a szalagra dobálni az árut. – Ja. Azt
kellene. Lesből rám támadtak munkába menet.
Forgatom a szemem. Jonah bébiszitterből átment túszba.
– Köszi! Megoldom. – Kirántom a zöldpaprikát a kezéből, mielőtt azt is
elhajítaná és összenyomná. – Bepakolnád a dolgokat a zacskóba? Ott. –
Tőlem távolabb. A nyomaték kedvéért finoman eltolom a bicepszénél fogva,
ami kőkemény a tenyerem alatt.
A pénztáros – Bobbie – tovább csipogtatja a dolgokat, az ujja a
billentyűzet fölé rebben a megjegyzett zöldségkódokkal.
– George azt mondta, ezen a héten néhány nap tiszta időre számítanak.
Már belefáradtam, hogy mindig elkezdek reménykedni. De jó lenne egy kis
változás a sok eső után!
– Mostanra már hozzászokhattál volna az esőhöz – feleli Jonah nyersen,
barna papírzacskóba tömködve az élelmiszereim.
– Van aki valaha is megszokja? – Elhallgat, aztán: – Szóval, ő itt a
testvéred? Vagy az unokatestvéred? – Jonah-tól kérdi, de rám néz.
– Ez Wren lánya, Calla.
A nő fürge ujjai ledermednek.
– Ó… Tényleg! George említett valamit arról, hogy Anchorage-ba mész
érte. George a férjem – magyarázza, most már egyenesen nekem címezve. –
Ő és Jonah apja annak idején együtt dolgoztak a légierőnél. Most Wrennek
dolgozik. – Arra tippelek, hogy ez a George fickó lehet az a kapcsolat az
Alaszkai Vadonnál, akit Jonah korábban említett. És ez a Bobbie hölgy újabb
információt adott: Jonah apja pilóta volt az Egyesült Államok Légierejénél,
és úgy fest, Jonah követte a nyomdokait, vagy legalábbis, ami a repülést
illeti. Bizonyára az apja sapkája van rajta. Bobbie megrázza a fejét. –
Elfelejtettem, hogy Wrennek sok évvel ezelőtt született egy lánya. Atyaég,
de rég volt! Te és édesanyád végül elköltöztetek… – Hagyja a levegőben
lógni a mondatot, hogy kiegészítsem a hiányzó részt.
– Torontóba.
Aprót bólint, mintha ez megválaszolna egy kimondatlan kérdést.
– És most vagy itt először?
– Mióta elköltöztünk, igen.
– Szóval… arra jutottál, ideje látogatóba jönni?
– Éppolyan alkalmas idő a vakációra, mint bármikor – felel helyettem
Jonah, szúrós szeme az enyémnek szegeződik, egyértelműen kiolvasható
belőle a figyelmeztetés.
Az alapján, amit Agnes mondott, apám egyelőre nem akarja, hogy az
emberek megtudják a rákdiagnózisát. Gondolom, ebbe beletartoznak az
alkalmazottai is.
– Ja. Volt egy kis elütni való időm, és mindig is látni szerettem volna
Alaszkát – teszem hozzá, megerősítve a hazugságot.
Bobbie udvarias mosolyt küld felém – amiből látszik, hogy ennél
szaftosabb választ remélt –, majd befejezi a maradék élelmiszer
becsipogtatását.
Kiguvad a szemem, amikor leszámolom a végösszeget bankjegyekben.
Hogy kerülhet két zacskó élelmiszer ennyibe?
Bobbie felnevet.
– Ez ám a sokk a kasszánál, mi? Nos, élvezd az ittléted Alaszkában, Calla!
És légy óvatos – figyelmeztet Jonah felé intve a fejével –, vagy ez itt úgy
elbűvöl, hogy nem akarsz majd hazamenni!
– Igen, már most is alig győzöm megfékezni magam. – Csöpög a hangom
a gúnytól. A nő félrebillenti a fejét, arcát zavar lepi el. És leesik az állam. –
Ó, te jó ég, maga nem viccel!
Kínos nevetés hagyja el a keskeny száját.
– Gondoskodj róla, hogy munka után egyből hazaküldd a férjem, Jonah!
Elkezd csacsogni, és a következő pillanatban arra kap észbe, hogy már
lement a nap.
 Jonah kifejezéstelen arccal rákacsint, miközben fél karjával felnyalábolja
a bevásárlózacskókat, befeszítve az izmait a ruhaujja alatt.
– Úgy lesz!
Követem kifelé, átölelve a csaknem fonnyadt virágokból álló csokrot,
számtalan szempárt érezve a hátamon.
Nem bírom leállítani magam.
– Szóval, ha te elbűvölő vagy, kit tart Bobbie seggfejnek?
– Épp ott van egy.
Követem a bólintása vonalát, és megpillantom a tükörképem az ablakban.
El kell ismernem, gyorsak a visszaszólogatásai.
Jonah az égre mered, hunyorog, és látom, hogy a derengő esőfelhőket
fürkészi.
– Errefelé az időjárás az emberek rögeszméje.
– Hogyne lenne? Erős szél, sűrű köd, túl sok eső vagy hó… bármelyik
miatt órákra a földön ragadhatunk egy-egy nap. Időnként tovább is. –
A bakancsa felveri a poros talajt. – Az emberek a repülőgépekre vannak
utalva ételért, orvosságért, orvosért, postáért. Mindenért.
Próbálok nem tudomást venni két, talán tizenhat körüli kamasz fiú
kutakodó pillantásáról, miközben kólásdobozzal a kezükben nyíltan
meresztik rám a szemüket.
– És még annál is többet bámulnak, mint amennyit az időjárással
foglalkoznak – motyogom, leginkább magamnak.
– Szokatlan számukra egy valódi, hús-vér Barbie baba látványa, ennyi az
egész.
Összeráncolom a szemöldököm. Most komolyan azt mondta rám, hogy…
– Nem vagyok Barbie baba!
– Nem? – Oldalról vet rám egy pillantást, a szeméből látszik, hogy jól
szórakozik. – Műhaj, műarc, műkörmök… – A szeme a mellemre vándorol,
mielőtt gyorsan félrenézne. – Van rajtad bármi, ami valódi?
Leesik az állam.
– Ez nem mű! – És soha senki nem is gyanúsított azzal, hogy az lenne.
Különösebben nem is káprázatos.
– Így vagy úgy, nem érdekel. Te akartad tudni, hogy miért bámulnak. Hát
ezért – mondja unott hangon. Kinyitja az autó hátsó ajtaját, és beteszi a
bevásárlószatyrokat.
És én csak döbbenten tátom a szám. Legalább huszonöt ember köszönt
neki a Meyer’sben. Az a sok kis integetés és barátságos üdvözlés, mintha az
emberek tényleg örülnének, hogy látják. Bobbie elbűvölőnek nevezte. Agnes
azt állítja róla, hogy egy plüssmaci. Ethel úgy beszél róla, mintha képes
lenne vízen járni.
Valamiféle párhuzamos univerzumba csöppentem volna?
Egy olyanba, ahol mindenki máshogy látja Jonah-t, és egyedül én látom
az igazat?
– Csináltam valamit, ami miatt nem kedvelsz? – nyögöm ki végül.
Sötéten felnevet.
– Nem. Csak ismerem a fajtádat, és sosem volt hozzá túl sok türelmem.
– A fajtámat?
– Ja. – Lecsapja a kocsi hátsó ajtaját, és megfordul, hogy rám szegezze a
szemét, az izmos karját összefonva maga előtt. – A felszínes, öntelt,
mindenre feljogosult fajtádat.
Három másodpercig tátva marad a szám.
– Nem tudsz rólam semmit.
– Tényleg… – Elgondolkozva az alsó ajkába harap. – Lássuk csak…
Megjelensz Anchorage-ban egy teljes szekrénnyi ruhával egy egyhetes
látogatáshoz, arra számítva, hogy majd egy magánjet visz tovább a hátralévő
úton? És úgy festesz, mint aki összekeverte a felszállópályát egy kicseszett
milánói kifutóval!
Elhessegetem a döbbenetet, hogy bármit is tud egyáltalán a divatiparról,
aztán védekezésbe kezdek.
– Erre a változékony időjárásra készülve pakoltam…
– Ma reggel futni indultál ennyi sminkkel vagy egy éjszakai diszkóba?
Fogadok a bal golyómra, hogy évek óta senki nem is látta a valódi arcod!
Az összes pénzed arra költöd, hogy csinos legyél, és minden időd azzal
megy el, hogy fényképeket posztolva bizonygatod idegeneknek, hogy
mennyire az vagy!
Borsódzik a hátam. Az Instagram profilomról beszél? Arról mégis honnan
tudna ő? És te jó ég, az imént tényleg a golyóit emlegette?
– Na és, egyesek büszkék a kinézetükre. – Szúrósan ránézek, pedig lángol
az arcom, amiért így szétcincált.
Folytatja, mintha meg se szólaltam volna.
– Drámázol, követelőzöl és ítélkezel. Szereted a figyelmet, és hozzá vagy
szokva. Nem sokat tudsz a kis buborékodon kívüli világról. Még arra sem
vetted a fáradságot, hogy egy kicsit utánanézz a helynek, ahonnan az apád
származik. Ahol te születtél.
 – Nem mintha túl sok időm lett volna…
– Huszonhat éves vagy, és sosem volt rá időd? – Kétkedve felvonja a
szemöldökét. – Azelőtt eldöntötted, hogy nem fogod szeretni Alaszkát,
mielőtt földet ért volna a lábujjad hegye, és azóta is fintorgatod az orrod
minden és mindenki kapcsán!
– Nem igaz!
– Agnes sejtette, hogy esetleg nehéz lesz számodra idefent, de legalább
egy rohadt hétig megerőltethetnéd magad. Gyakorlatilag egész életedben
nem találkoztál az apáddal, és amikor végre beállítasz ide, ki vagy akadva,
amiért nincs telepakolva neked a hűtő? Valószínűleg bele sem gondoltál,
hogy milyen nehéz lehetett Wrennek, vagy hogy esetleg nem is tudja,
hogyan beszélgessen veled ennyi idő után – halkabbra veszi a hangját –,
vagy, hogy min mehet most keresztül! De nem, téged jobban foglalkoztat,
hogy megkapd a kibaszott szójalattéd, és hogy milyen ajándékot vigyél ma
este a vacsorához a házigazdának! – Önelégülten elmosolyodik. – Eddig
milyen volt? Mindenben tévedek veled kapcsolatban?
– Teljesen – vágok vissza remegő hangon, de képtelen vagyok ennél
többre a mostani, sokkos állapotomban. Simonhoz vagyok hozzászokva – a
finoman kihívó kérdéseihez, az elgondolkodtató hallgatásához, ahogy
csendben értékeli a szavaim mögöttes jelentését, ahogy segít, hogy annak
lássam magam, aki valójában vagyok. Ilyen a természete a foglalkozásánál
fogva. Volt, hogy idegesített ezzel és rákiabáltam, hogy hagyjon fel az
analizálásommal. De ő soha nem gyűlölködve, becsmérlőn tette ezt.
És erre jön ez a srác, akivel tizenkét órája találkoztam, előáll mindenféle
megalapozatlan rágalommal, és szétszed, mintha nem is lenne bennem
semmi valódi!
Elhalványul a kegyetlen élvezet a szemében, és ami marad, szinte
szomorúságnak tűnik.
– Bárcsak tévednék! Mert akkor talán végre megerőltetnéd magad, adnál
egy esélyt Wrennek, és arra használnád ezt az időt, hogy megismerd.
– Nem is tudod, mi történt köztünk – motyogom. – Nem tudom
egyszerűen elfelejteni és megbocsátani, és adni neki egy nagy ölelést!
– Senki nem is várja tőled. De ha van eszed, akkor a saját érdekedben
megpróbálsz kimenteni egy darabkát abból, ami valaha volt köztetek. –
Jonah a csuklójára pillant, hogy ismét ellenőrizze az időt – még nem láttam
olyat, hogy telefont vett volna elő a zsebéből –, aztán megkerüli a terepjárót,
és beül a vezetőülésre. Otthagy, hogy ácsorogjak, mint akit földbe döngöltek,
és még csak abban sem vagyok biztos, hogy miért. Számtalan vásárló
tétovázik a közelben, miután szemtanúi voltak a megalázó és goromba
fejtegetésének. Egy pillanattal később felbőg a terepjáró motorja, és felkiált:
– Gyerünk már! Nem mindenki vakációzni jött ám ide!
Ja, Bobbie… Lebűvöli rólam a bugyit, de tényleg.
Inkább gyalogolok nyolc kilométert pucéran, milliónyi szúnyoggal a
testemen, mint hogy beüljek most Jonah mellé.
Néhány kocsival arrébb egy taxi parkol. A sofőr, egy bozontos, fekete
hajú férfi unott arckifejezéssel, az ülésen várakozik letekert ablakkal, és
közömbösen pöfékel egy cigarettát. És figyeli a jelenetet.
Intek neki fél kézzel, a másikban még mindig a fonnyadt százszorszépeket
szorongatom.
– Ráér?
Meghajtja a fejét egyszer – igen –, aztán szív egy hosszú slukkot.
Errefelé szabad a taxisofőröknek cigizni a kocsijukban?
Emelt fővel – nem szerzek Jonah-nak örömöt azzal, hogy a tudomására
hozom, mennyire megbántott a szavaival – átsétálok a taxihoz, és beszállok
a hátsó ülésre, közben legjobb képességem szerint próbálok nem tudomást
venni arról, ahogy megcsap az odabent gomolygó dohányfüst.
Pörögni kezd egy kocsimotor, és odanézve találkozom Jonah rideg
pillantásával, ahogy a szélvédőn át mereszti rám a szemét. Így maradunk
három… négy… öt másodpercig, aztán elkanyarodik, a kereke felhőt kavar a
porból és a kavicsokból, ahogy elhagyja a parkolót. Végre megszabadultam
tőle.
– Hová? – kérdi a taxisofőr, a sötét szemével mereven néz a visszapillantó
tükörben.
Basszus. Hogy jutok újra vissza az apámhoz? Hol kanyarodott el Jonah?
A gyanús kávézó előtt vagy után volt?
– Tudja, hol lakik Wren Fletcher? – Megrázza a fejét, és egy pillanatra
bepánikolok. Már épp azon vagyok, hogy megkérem, vigyen ki a reptérre, de
eszembe jut, hogy megvan apám címe egy Agnestől jött e-mailben. Gyorsan
kikeresem, és hangosan felolvasom a férfinak. Aztán megkönnyebbült
sóhajjal belesüppedek a feslett, dohányszagú bőrbe. Egyáltalán nincs
szükségem Jonah-ra. – Mennyibe kerül az odaút a szebbik kilátással?
 8. fejezet
– Akkor sem tudom elhinni, hogy hat gyereke van – dünnyögöm.
– Hét, ha beköszönt a december. – Michael felnevet, ahogy befordul apám
kocsifeljáróján. – Mondtam, hogy tizennyolc éves koromban született a
legidősebb.
– Akkor sem.
Huncutul elvigyorodik, felvillantva a nikotintól elszíneződött fogsorát,
enyhe mélyharapással.
– Mit mondhatnék? Szerencsés vagyok, amiért a feleségem szereti a
kisbabákat.
Nem emlékszem, utoljára mikor voltam hajlandó egy udvarias köszönésen
és biccentésen túl társalogni, amikor Uberbe vagy taxiba szálltam, többnyire
csakis a célba jutást tartom szem előtt, a figyelmem pedig végig a
telefonomra tapad. És az igazat megvallva, ha lett volna használható
telefonom, és ha nem próbáltam volna épp Jonah-t elkerülni, valószínűleg a
nevét se tudnám ennek a fickónak.
De negyvenöt perccel azután, hogy bemásztam a taxijába, most már
jobban ismerem Michaelt, mint bárki mást Alaszka teljes államában.
Michael mindössze három évvel idősebb nálam, ami elképesztő.
Nagyrészt a bátyjával él, ők ketten közösen visznek egy sikeres
taxivállalkozást Bangorban. Közben a felesége és a gyerekei a folyó felső
vidékén, egy nagyjából háromszáz fős faluban élnek a szüleivel és a
lánytestvérével. A felesége semmit se kér Bangorból és ebből az életmódból.
Azt állítja, hogy túlságosan hangos és mozgalmas. Ironikus módon hét
gyerek felnevelését bizonyára nem tartja hangosnak és mozgalmasnak, mert
úgy potyogtatja őket, mint egy PEZ cukorka adagoló.
Michael körbevezetett Bangor körül, megállva az élénk folyóparton, ahol
hemzsegnek a falubeli hajók, és egy nevezetes templom áll – az első épület,
ami valaha is felépült a városban. Még abba is belement, hogy eljátssza a
fotós szerepét, és lőtt rólam néhány beállított képet, amíg ott voltunk, az
eredmény pedig közel sem lett rossz.
– Biztos nagyon hiányozhatnak a gyerekeid.
 Vállat von.
– Látom őket, amikor visszamegyek.
– Milyen gyakran szoktál?
– Évszaktól függ. Nehezebb, amikor arra várunk, hogy befagyjon a folyó
vagy kiolvadjon. Nem lehet hajóval átmenni, és nem biztonságos átvezetni
rajta. Néha hetekig kell várnom. – A hangjának van egy könnyed, ráérős
sajátossága. Nagyban hasonlít Agneséhez.
– Nehéz lehet. – De vajon milyen lehet ehhez képest, ha nem látod a
gyereked huszonnégy évig, tűnődöm.
– Így jobban el tudom tartani a családom. Tessék! – Az ülés felett átadja
nekem a névjegykártyáját. – Hívj bármikor, ha kocsira van szükséged! Én
mindig dolgozom. Még akkor is, ha alszom.
– Szuper! Köszi. – Összeráncolom a szemöldököm a névre. – Várj, azt
hittem, Michael a neved.
– Michael a kass’aq nevem.
– A milyen neved?
Felkacag.
– A kass’aq nevem. Kass’aq-nak nevezzük a fehér embereket.
– Ó! De ez az igazi neved? Ez a… – Összevont szemöldökkel böngészem
az írást, és óvatosan kiejtem. – Yakulpak?
– Ja-gus-bak – javítja ki, minden egyes szótagot megnyomva.
– Ja-gus-bak – ismétlem lassan. Miután egy olyan sokszínű városból
jövök, mint Torontó, nem ez az első eset, hogy küszködök egy névvel – és
elrontom. – Szóval akkor egyáltalán nem úgy van, ahogy írják?
– Egy kass’aq számára nem. – Elvigyorodik. – Maradj csak a Michaelnél.
– Jól hangzik. – Felkapva a virágcsokrot, átadom neki a harminc dolcsit,
amiben megegyeztünk, és a borravalót, amit nagyon is kiérdemelt. –
Köszönöm, hogy az idegenvezetőm voltál! – Kipattanok a kocsi hátsó
ajtaján, megkönnyebbülten konstatálva, hogy Jonah Escape-jét sehol a
környéken nem látni.
– Nem gond – mondja Michael egy integetéssel, a fékje megcsikordul,
ahogy a kocsi elhajt. Nem kérdezett rá a Meyer’s parkolójában lezajlott
jelenetre Jonah-val, amiért hálás vagyok.
Abban a pillanatban, hogy belépek az ajtón az apám hátborzongatóan
csendes, sötét házába, a telefonom rácsatlakozik a wifire, és elkezd csipogni
egy sor üzenettel és hangüzenettel anyától és Dianától. Felsóhajtok, mivel
tudom, hogy már nem sokáig húzhatom a hazatelefonálást.
 Rögtön megteszem, miután megkajálok.
Két papírzacskó hever a pulton, üresen összehajtogatva. Amikor kinyitom
a hűtőt, meglepetésemre ott találom bepakolva az élelmiszereket, rendkívül
gondosan felsorakoztatva egy olyan férfihoz képest, aki egy órával ezelőtt
még a pénztárpultnál hajigálta a zöldségeket. És én még arra számítottam,
hogy a salátatartalékaim szét lesznek szórva az elülső udvaron.
Talán ez Jonah módján a bocsánatkérés, amiért totál seggfej volt.
– Hát, ez is valami. Azt hiszem – mormogom. De ennél rohadtul több kell
majd ahhoz, hogy megbocsássak neki.

– Jóformán idegenek vagytok, Calla. – Simon elhallgat, hogy belehörpintsen

a délutáni teájába – minden bizonnyal a kedvenc Wedgwood
porceláncsészéjéből; a pali annyira kiszámítható –, mielőtt hallom, hogy
leteszi a fém íróasztalára a dolgozószobában. – Mindkettőtöknek idő kell
ahhoz, hogy ne érezzétek magatokat kényelmetlenül, és megismerjétek
egymást.
Megnyikordul a konyhaszék, ahogy előrehajolok, hogy felitatgassam a
tojássárgám utolsó cseppjeit egy darabka pirítóssal, és a számba tömjem.
– Csak egy hétig leszek itt. – Ennyi idő alatt sikerülhet akár csak
felszínesen is megértenem az apámat?
– Ezt a határidőt magadnak szabtad. Kitolhatod a hazaútra szóló
repülőjegyed, és maradhatsz akár tovább is. Emiatt fizettünk többet a
jegyért.
– Én azt hittem, azért, hogy lehetőségem legyen korábban hazarepülni,
amennyiben az út egy katasztrófa. – Hát persze hogy Simon máshogy látja. –
Ahogy most állnak a dolgok, már egy hét is halálos ítéletnek hangzik.
– Tudtad, hogy nem lesz egyszerű.
– Ja, hát, egyenesen lehetetlen, ha elmenekül minden alkalommal, amikor
a szobába lépek.
– Ő menekül? Vagy te üldözöd el?
Összevonom a szemöldököm.
– Hogy érted?
– Rengeteg neheztelés van benned, Calla. Éveken át halmoztad, és arra
használtad, hogy elfedd a fájdalmat. Nem is leplezed jól, Wren pedig nem az
a típus, aki önszántából szembenéz ilyesmivel. Ahhoz, hogy ilyen rövid időn
belül helyreállítsátok a kapcsolatotokat, meg kell találnod a módját, hogy
kommunikálj vele, még ha a közmondásból ismert forró kása kerülgetésével
is teszed. Legalábbis egy időre.
– Próbálom, de… nehéz. – Hogyan alakítasz ki kapcsolatot valakivel
anélkül, hogy előbb megbocsátanál neki?
– Ne feledd… Nem tudod irányítani őt, de tudod irányítani, hogyan
viselkedsz vele.
Gondolatban felnyögök. Miért tűnik úgy, mintha Simon finomkodó szavai
ugyanazt az üzenetet hordoznák, mint Jonah kiosztogatós verziója, amivel
korábban traumás agyi sérülést okozott nekem?
– Említett Wren bármit is a prognózisról és a kezelési opciókról?
Egyáltalán, bármit? – szól közbe anya hangja a távolból, a kihangosított
telefonon. Körbe-körbejárkál Simon dolgozószobájában. Esküszöm, ez az
egyik kedvenc időtöltése. Simon panaszkodott, hogy kör alakú nyomot
taposott a nagymamája perzsaszőnyegébe.
– Tegnap este kábé két percet beszéltünk, anya – emlékeztetem. – De
Agnes azt mondta, jövő héten Anchorage-ba megy, hogy elkezdje a kemo-
és sugárterápiát. És egyáltalán nem tűnik betegnek.
– Az jó! Biztosan korán észrevették. – Egyértelmű a megkönnyebbülés
anyám hangjában. Simon is biztosan észreveszi. Vajon hogyan érzi magát
ettől? Atyaég, lassan úgy hangzok, mint az agyfurkász mostohaapám!
Megszólal egy csengő, jelezve, hogy kinyitották a Simon praxisához
vezető ajtót.
– Ez a következő páciensem. Hívj fel ma este, ha szeretnél tovább
beszélgetni erről!
– Köszi, Simon!
– De, ha megoldható, ne este tíz és tizenegy között, itteni idő szerint. Lesz
egy BBC dokumentumfilm a…
Kizárom a hangját, az elmém elkalandozik, azon töprengek, hogy mivel
töltsem a nap hátralévő részét, amíg várom a vacsorát Agnesnél. Kimehetek
az Alaszkai Vadonhoz, hogy alaposabban szemügyre vegyem a repülőket és
az embereket, akiket az apám fontosabbnak ítélt a lányánál. De azzal
megkockáztatnék egy újabb kellemetlen, kétperces beszélgetést vele. És
legrosszabb esetben egy váratlan találkozót Jonah-val.
Hála az égnek, elhoztam a számítógépem.
– Ne tedd le, Calla! – kiáltja anyám. Tompa zörejek és kattanások
záporoznak, aztán megszólal a fülemben a lágy, dallamos hangja, amint épp
elhagyja Simon rendelőjét a telefonkészülékkel. – Helló!
 – Megkaptad a képeket, amiket küldtem? Mostanra át kellett érniük.
– Hadd lássam… Igen! Megvannak. Te jó ég! Ezzel repültél Bangorba?
– Majdnem elhánytam magam.
– De hát még a bőröndöd se fér erre fel!
– Ezért is van ma egy Anchorage-ból jövő szállítórepülőn az összes
holmim.
– Mi a francért jöttek érted azzal?
– Mert Jonah egy gyökér, és mondhatni utálja, hogy a drágalátos alaszkai
levegőjét szívom. – Beavatom a mai nap Jonah-val kapcsolatos
eseményeibe, amire számtalan fújtatást és hurrogást kapok válaszul.
– De hát tejallergiád van! Ez nem kényeskedés! Ez egy legitim betegség!
– háborog anya.
– Ugye? – Hátradőlök a nyikorgó konyhaszéken, és igazolva érzem
magam. Végre valaki más is kellően felhúzta magát Jonah baromságain!
Ilyesmiben mindig számíthatok anyámra. – A legnagyobb seggfej, akivel
valaha is találkoztam!
– Wren vajon minek tűri el?
– Mert a Fejjel Lefelében vagyok a Stranger Things-ből, ahol mindenki
kedveli őt. – Forgatom a szemem, annak ellenére, hogy nem láthatja.
– Csak kerüld el! Nem akarom, hogy még inkább megnehezítse az ott
töltött időd!
– Igyekszem, de olyan érzés, mintha minden alkalommal, amikor
befordulok egy sarkon, ott lenne a borzas feje. És a szomszédban lakik! Nem
menekülök előle.
– Sajnálom, kicsim!
– Mindegy! – Gondterhelten felsóhajtok. – Nem akarok Jonah-ról
beszélgetni többet.
– Nem hibáztatlak. Mi mást küldtél még át nekem… – Elhallgat,
miközben lejjebb teker a képek között. – Ez saláta? – Szinte látom, ahogy
összeráncolja a szemöldökét.
– Ja. Szó szerint több száz salátafej. Talán több is. Termőföldek vannak
lejjebb az úton.
– Hű! Ezek szerint néhány dolog tényleg megváltozott az elmúlt
huszonnégy évben.
– De nem minden – vigyorodom el, várva, hogy lejjebb tekerjen a
következő képre.
Elakad a lélegzete.
 – Még mindig ott vannak a kacsák!
– A giccses, dicső, régi mivoltukban!
Felharsan anya hüledező nevetése.
– Pont olyan ronda, mint emlékeztem! – A tekintetem átvándorol a
túlcifrázott tapétára. Ismét levegőért kap, halkabban, és ebből tudom, hogy
lejjebb tekert a következő képre, a hálószobámban lévő kálákról. – Hogy
feledkezhettem meg ezekről? Tudod, heteken át minden éjjel fent maradtam,
már tiszta kövér és puffadt voltam, de próbáltam az utolsó szirmot is
megfesteni, és befejezni az egészet, mielőtt megszületsz.
– Igen, emlékszem, hogy mesélted.
– Atyaég, ennek már ezer éve, nem igaz? – Motyogja nosztalgikusan.
Hosszú hallgatás követi, ahogy minden bizonnyal visszaemlékszik az itt
töltött idejére. – Szóval? Mi a terved a nap hátralévő részére?
– Amellett, hogy szétkaparom az összes szúnyogcsípésem? – motyogom,
amint épp körömmel végigszántok a vádlim hátulján, ahol egy piros pukli
begyulladt és viszketni kezdett. – Akár össze is állíthatok néhány bejegyzést
az oldalunkra. Diana új ötletekkel ébredt. – Már legalább tíz üzenetet kaptam
tőle ma.
– Diana mindig új ötletekkel ébred. Bárcsak nekem is annyi energiám
lenne, mint annak a lánynak… Jaj! Teljesen elfeledkeztem az időről! Be kell
mennem az üzletbe befejezni pár dolgot! El sem hinnéd, miféle nőszemély
jött be ma reggel hozzám. Ragaszkodott hozzá, hogy fátyolvirág legyen a
csokrában, pedig megmondtam neki, hogy nem dolgozom fátyolvirággal,
mert olcsó kinézetet ad a csokorelrendezésnek. Erre volt képe…
Elvesztem a fonalat, ahogy anyám kisebb kirohanását hallgatom, mert
valami különös dolgon akad meg a szemem a tapétán. Érzem, hogy vigyor
terül szét az arcomon.
– Van a kacsának mellbimbója?
Csend következik.
– Bocs. Mi?
Előrehajolok, hogy szemügyre vegyem a hat jellegzetes pontot, amit
egymástól tökéletes távolságra helyeztek el a kacsa alhasán. De akadnak
apró különbségek a pettyek mérete és elhelyezkedése között, és ebből
tudom, hogy valaki kézzel, fekete filccel csinálta ezt végig. Minden egyes
kacsával a falon.
– Ezt te csináltad?
– Calla, mi a francról beszélsz?
 Mire végzek a magyarázattal, mindketten visítunk a nevetéstől.
– Órákba telhetett! Vagy több száz kacsa van ezen az egy falon!
– Hát, nem én voltam, de bárcsak én lettem volna!
Bámulattal dőlök hátra a székemen.
– Talán Agnes volt. Szerintem ő sem nagyon szereti a kacsákat.
Anya nevetése elhal.
– Szóval… Mi a helyzet velük?
– Fogalmam sincs, de akármi is legyen, „bonyolult”. Ma este átmegyünk
hozzá vacsorára. Az út túloldalán lakik.
– Jó. Ott két percnél több időd lesz apáddal. Wren mindig is lassan evett.
– Az igazat megvallva most épp rettegek ettől. – Mennyire lesz kínos vele
szemben ülni az asztalnál? Legalább megpróbálkozik majd egy udvarias
beszélgetéssel? Vagy egyáltalán nem vesz majd rólam tudomást?
Legalább Agnes is ott lesz, hogy finom, csendes lökhárítóként szolgáljon.
– Minden rendben lesz! Csak légy önmagad. És figyelj, ne foglalkozz
vele, hogy mit mondott az a gyökér pilóta! Egyáltalán nem ismer téged!
Nem, mégis képtelen vagyok azóta is kiverni a fejemből Jonah szavait.
– Köszi, anya! Szeretlek! – Egy mély sóhajjal leteszem a telefonom az
asztalra, és felnyitom a MacBookom.
 9. fejezet
Agnes kocsifeljárója ugyanolyan hosszú, mint az apámé, ezzel elég időm
marad az előttem álló téglalap alakú ház tanulmányozására, mialatt a fejemre
húzott pulcsival tartok felé, védve a hajam az egész délután szemerkélő,
borús esőtől.
A ház apáménak a tükörképe, leszámítva a babakék deszkaburkolatot és a
sötétbíborra festett bejárati ajtót, amik kárpótolnak a nagyon is hiányzó
színekért. Nincs plusz garázsa, de van egy apró fészer a bal oldalon, egy
hatalmas, zöld szemeteskukával, amit az oldalának támasztottak. Előtte
parkol Agnes terepjárója.
Egyik kezemben a szánalmas csokor virágot szorongatva bekopogok az
ajtón. Egy pillanattal később hallom, ahogy Agnes sipító hangon felkiált:
– Gyere csak be!
Amint belépek, melegség, rostonsült csirke és fűszerek ínycsiklandó illata
ölel körül, és egy pillanatig álmélkodom, mennyire más a hangulata ennek a
háznak ahhoz a rideg, sötéthez képest az út túloldalán. Egyrészt a konyha, az
étkező és a nappali egy légtér, ezzel mélyítve a ház belterét. Hátul egy szűk
hall választja ketté, ami, feltételezem, hogy a hálószobákhoz vezet.
Másrészt pedig olyan, mint egy családi otthon. Bézs és szürke színekkel,
egyszerűen lett berendezve, a bútorzat visszafogott, de tiszta és karbantartott.
Míg apám házából hiányzik a karakteresség, Agnes mindent megtöltött az
egyénisége apró jegyeivel. Piros és narancsvörös szín gazdag árnyalatai
tarkítják a falat. A kanapét párnák díszítik, a párnahuzaton kézzel hímzett
madarak vannak. Faálarcok és örvénylő műalkotások lógnak a falon, aminek
bizonyára Agnes őslakos gyökereihez van közük, a folyosó mentén pedig a
teljes falat bekeretezett fényképek töltik meg emberekről, akik közül többen
gyöngyös fejdíszt vagy irhakabátot viselnek. Agnes családtagjai,
feltételezem.
– Nos? Sikeresen túlélted az első napod Alaszkában? – kérdi Agnes
nekem háttal, miközben megvizsgálja a tűzhely tetején lévő tepsiben az
aranybarna csirkét, ami láthatóan frissen került ki a sütőből.
 – Egy darabig kockázatos ügynek tűnt, de igen – viccelek. A nap nagy
részét azzal töltöttem, hogy linkeket frissítettem a weboldalon, és
piszkozatban bejegyzéseket állítottam össze Dianának, hogy kiegészíthesse a
saját szavaival. A kacsainváziós konyhából átmentem a fájdalmasan
egyhangú nappaliba, onnan a leárnyékolt verandára – ami elég kényelmes
lenne, leszámítva a halmokban álló kacatokat és a rozoga, alumínium kerti
székeket –, végül pedig a szobámba, ahol aztán egy órára elbóbiskoltam.
Összességében békés és eseménymentes délután volt a nehéz délelőtt
után.
– Remélem, van étvágyad. Amint itt vannak a srácok, máris eszünk. –
A srácok?
– Milyen srácok? – kérdem gyanakvón.
– Csak Wren és Jonah. Nemsokára itt kell lenniük. Jonah fennragadt
Nome közelében a köd miatt, de amikor eljöttem, már kezdett kitisztulni az
ég. Úgy tippelt, hogy időben vissza fog érni.
– Jonah is jön? – Nehezen leplezem a nemtetszésem.
Agnes elmosolyodik.
– Minden rendben lesz. Megígérem. – Mélyen felsóhajtok. Ja, azt hiszem,
Agnes szemében „minden rendben lesz”. A kurva életbe! Nem menekülök
ettől a pasitól! – Jonah már több mint tíz éve dolgozik apádnak. Olyan, mint
a jobbkeze. Végrehajtja az összes kockázatos, reptéren kívüli leszállást a
vadászok és a halászok kedvéért, és megoldja a legtöbb repülőgép-
problémát. És az ügyfélproblémákat, nem mintha sok lenne. Segít Wrennek
meghozni a nehéz döntéseket. Jó ember, ha egyszer átlátsz a kemény
páncélzaton. – A válla felett hátrapillant rám, a szemöldöke megemelkedik,
amint meglátja a százszorszépeket.
– Csak azért, hogy köszönetet mondjak… A vacsoráért, meg mindenért,
amit tettél.
Meghatottan elmosolyodik.
– Nem is emlékszem, utoljára mikor hozott nekem bárki virágot! Már jó
ideje senki.
Azt marha biztosra tudom, hogy Jonah nem hozott. De apám hozott
valaha is? Az a fajta férfi, aki hozna? Az a fajta kapcsolat van köztük,
aminél kellene hoznia?
– Van egy vázád, amibe betehetem?
– Azt hiszem, van egy magas dunsztosüvegem. Elő kell kotornom. Csak
hagyd a pulton addig.
 Leteszem a csokrot, feltűröm a ruhaujjam, és odamegyek a mosogatóhoz
kezet mosni.
– Miben segíthetek? – Észreveszem, hogy az asztalt már megterítette.
Agnes az edényalátéten álló magas fazékra pillant, aztán rám, mintha
mérlegelné a dolgot.
– Össze kellene törni a krumplit, ha nem bánod.
– Nem gond.
Nem emlékszem, utoljára mikor pépesítettem krumplit. Anyám az utolsó
darabig száműzte a házunkból, mivel „pusztító” hatással volt a
derékvonalára. De időről időre előfordul, hogy késő éjjel, miután már
lefeküdt, kimegyek a konyhába, és ott találom Simont egy tál instant
krumplipürével és rémült kifejezéssel az arcán. Hogy hol tárazott be azokból
a csomagokból, azt még nem sikerült kiderítenem.
– Ott van a krumplitörő. – Állával a fiók felé bök. – A hűtőben pedig van
tej és vaj. Várj, ehetsz te azt? Mert elkészíthetjük anélkül is.
Elmosolyodom, értékelve az aggodalmát, és hogy eszébe jutott.
– Nem gond. Majd kihagyom a krumplipürét. – Feltűröm a ruhaujjam, és
munkához látok. – Szóval, mondott bármit az apám arról, hogy hazahozza
ma a csomagjaim?
– Nem, de arra számítok. Elvileg egy órával ezelőtt szállt le a gép.
– Hál’ istennek! Az összes cipőm kezd tönkremenni. – Találtam egy régi
súrolókefét a mosogató alatt, és azzal töltöttem ma egy órát, hogy óvatosan
lesikáltam a sarat a telesarkú cipőmről. Habár attól tartok, hiábavaló volt.
Odakint léptek dübörögnek a hat falépcsőn, aztán egy pillanattal később
bevágódik az ajtó.
A gyomrom automatikusan összeszorul, ahogy megfordulok, arra
készülve, hogy a két férfi egyikét üdvözlöm, akik mindketten láthatóan
szorongást okoznak nekem, egészen más okból.
Helyette egy tizenéves lánnyal találom magam szemben, hosszú, csillogó,
kávébarna haja kócos, rendezetlen copfban összefogva, a tintaszerű, fekete
szeme kíváncsiságtól csillog.
– Calla! Hát itt vagy! – Lerúgja a sáros bakancsát.
– Itt – felelem bizalmatlanul. Ezek szerint ő tudja, ki vagyok, nekem
viszont fogalmam sincs, ő ki lehet.
– Tegnap éjjel át akartam menni hozzád, de anyukám azt mondta, hogy
fáradt vagy, aztán beugrottam a farmra menet, de Jonah azt mondta, hogy
még a városban vagy.
 Az anyja… A szemem Agnesre cikázik. Majd a vacsoraasztalra, ahol a
négy szék trükkösen elterelte a figyelmem az öt terítékről. Aztán azon túlra,
a falon lévő képekre, ahol több helyen is látható egy gyermekarc, csak elsőre
nem tűnt fel, de most hirtelen leesik.
– Ő a lányod? – Agnesnek van egy gyereke? Talán említette őt tegnap
este, csak lemaradtam róla, mert túlságosan lekötött az idegeskedés?
Agnes elmosolyodik.
– Ő Mabel. Már most figyelmeztetlek, kész energiabomba!
Mabel arca széles vigyorra húzódik, ami vetekszik az édesanyjáéval.
Az arca nem olyan kerek, mint Agnesé, állapítom meg. De neki is
határozottan ugyanolyan mélyen ülő, takart szemhéjas a szeme, csak
nagyobb.
– Szóval, Torontóból jöttél, igaz? Olyan király! Annyira szeretnék egy nap
eljutni Torontóba! George már járt ott, és azt mondta, elképesztő! Már
lenyomoztam kábé a teljes Instagram profilod. Modellnek kellene lenned!
Olyan gyönyörű vagy!
– Toronto szuper – helyeslek, és beletelik egy pillanatba, mire mindent
feldolgozok abból, ami elhagyta Mabel száját. Határozottan nem félénk,
ezerrel darálja a szót, lány létére furcsán rekedtes hangon, és enyhén eltérő
hanghordozással, mint az édesanyja.
De, ami a legfontosabb, hogy honnan tudja ez a nyugat-alaszkai lány az
Instagram felhasználónevem?
– Volt egy link az e-mailed alján – magyarázza Agnes, miután feltehetőleg
leolvasta a zavart az arcomról. – Kíváncsi lettem, úgyhogy rákattintottam, és
megtaláltam a weboldalad. Esküszöm, Mabel az utolsó szegletét is
felderítette!
– Aha. Hát persze. – Az automatikus aláírásom. Teljesen megfeledkeztem
róla. Most már értem.
– Szóval, ma eltaxiztál a folyóhoz? – kérdi Mabel.
– Öö… Ja. – Beletelik egy kis időbe, mire összeáll a kép. Posztoltam
néhány képet korábbról, és úgy döntöttem, hanyagolom Diana képaláírásra
vonatkozó tanácsait, helyette beszámoltam a Bangorban töltött napomról, a
barátságos taxisofőrről, akinek valójában nem is Michael a neve, a hat
gyerekéről és a hamarosan érkező hetedikről, és arról, hogyan használja a
folyót, hogy meglátogassa őket. Egyszerűen érdekesebbnek tűnt, és sokkal
őszintébbnek.
 Talán egy órája posztoltam, de gondolom, a tinik még egészen idefent, a
semmi közepén is össze vannak nőve a telefonjukkal.
– Mabel, megtennéd, hogy megmosakodsz a vacsorához, és hozol egy
széket a szobából? – Agnes profi mozdulatokkal elkezdi szelni a csirkét a
késsel, a frissen levágott szeleteket pedig egy kis, fehér tálra helyezi.
Mabel lődörögve odamegy, és fölé hajol, hogy megvizsgálja a csirkét,
ahogy az anyja tette az imént. Majdnem tíz centivel magasabb Agnesnél, és
ugyanolyan áruházi, olcsó farmerben van.
– Na, jót választottam?
Agnes meghuzigálja a jobb csirkecombot. A hús elkezd szétválni, és
átlátszó szaft csepeg végig az aranybarnára sült bőrön.
– Jót. De örültem volna, ha a combja kicsit húsosabb.
– Ez volt a leglassabb! Szinte szaladnom se kellett, hogy megfogjam!
– Te fogtad a vacsoránkat? – nyögöm ki.
Mabel rám vigyorog.
– Barry megengedte, hogy hazahozzak egyet a héten, cserébe, amiért
segítettem neki a farmon.
– Az út végén lévő farmon? Azt hiszem, láttam, amikor ma futni mentem.
– A Whittamore-farm – bólint rá Agnes. – Eléggé híres. Még soha senki
nem volt olyan sikeres errefelé a farmgazdálkodásban, mint Barry és Dora.
Tavaly több mint huszonöt tonna zöldséget termeltek. És ki tudja hány tojást,
abban a föld alatti tyúkketrecükben. Számos faluba szállítunk a
terményükből.
– Meglepett, amikor láttam – ismerem el. – Anyám nagyon otthon van a
növénytermesztésben, és mindig is képtelen volt rá itt.
– Most már hosszabb és melegebb az évszak, mint huszonnégy évvel
ezelőtt. De akkor is rengeteg munka, hogy bármi megteremjen. Legalábbis
úgy, ahogy Whittamore-ék csinálják – dörmögi Agnes. – Barry két éven át
odakint melegíti és szántja és készíti a talajt, mielőtt bármit elültethet a
földbe.
– Ja, ilyen óriási alagutakat állít fel, hogy februárban elkezdhessük
bevetni dolgokkal. Ott nincs szél, se hó, és jóval melegebb van.
Agnes felnevet.
– Télen a legtöbb napon ott találom Mabelt iskola után. Ott, vagy a
terménytároló pincéjükben.
– Ó. Tényleg! – kiált fel Mabel, mint akinek valami fontos jutott az
eszébe. – Barry azt mondta, hogy látott téged ma reggel. Élénk rózsaszínben
repesztettél végig az úton.
Legalább ő nem azt állította, hogy pucér voltam.
– Én voltam. Miközben épp élve megettek a szúnyogok – teszem hozzá,
megvakarva a karom, ahol hirtelen rám tör a viszketés.
Mabel kedves arca összehúzódik.
– A szúnyogok és a törpeszúnyogok bizony jól összecsípik az embert.
– Törpeszúnyogok?
– Ja. Idén nagyon sok van. Mindenképp vegyél farmert és kapucnis
pulcsit, amikor kimész, és nem lesz gond.
– Mostantól úgy lesz. – Vagyis, amint ideér a kapucnis pulcsim
Anchorage-ból.
– Különben milyen volt ma a farmon? – kérdi Agnes.
– Szokásos. Kicsit uncsi.
– Ne feledd, milyen szerencsés vagy! Jócskán akadnak errefelé, akik
szívesen összeszednék a tojásokat meg a zöldségeket, cserébe a friss
termésért, meg időnként egy-egy csirkéért.
– Lefogadom, hogy ők inkább pénzért tennék – morogja Mabel.
– Amikor idősebb leszel, biztos vagyok benne, hogy igazi pénzzel fognak
fizetni! Hacsak nem továbbra is akkor állítasz be hozzájuk, amikor kedved
tartja. Abban az esetben lehet, hogy nem is fognak alkalmazni – korholja
Agnes a maga gyengéd módján.
Pontosan hány éves is Mabel, hogy ez a gazda kellemetlennek érzi, ha
készpénzben kell fizetnie neki?
Mabel bosszús fintorral legyint az anyja aggodalmára.
– Barryt nem érdekli, mikor érkezem. És különben is, a tyúkok kétszer
annyit tojnak, amikor ott vagyok. Én vagyok a tyúk-suttogó.
Teli fogsoros vigyort villant rám, majd lábujjhegyre ágaskodik, hogy
kivegyen egy zacskó csipszet a konyhaszekrényből.
Agnes azonnal kikapja a zacskót a kezéből, és visszadobja a szekrénybe.
– Hamarosan vacsorázunk, Tyúk Suttogó. Menj, és mosakodj meg!
Mabel morgolódva elvonul a folyosón, én pedig ott maradok, és bámulok
utána.
– Tényleg sok energiája van.
– Nem semmi dolog lefoglalni, hogy elégesse mindet, főleg a nyári
szünetben. Olyan hálás vagyok Barrynek, amiért adott neki valami
tennivalót. – Agnes elhallgat, aztán csendesen folytatja. – Még nem tud
Wrenről. Nemsokára elmondom neki. Csak… Wren azt kérte, várjak még.
 Arra is megkérte, hogy ne árulja el nekem, se Jonah-nak, de nem tartotta
be, jegyzem meg magamban.
Újabb két pár bakancs csörtet fel a veranda hat lépcsőfokán, ezek
súlyosabbak, és lassabban mozognak.
Odafordulva meglátom a megfejthetetlen, gleccserkék szempárt, ahogy
feszülten figyel az ablak túloldaláról. Nem bírom megállni, hogy vissza ne
bámuljak, még úgy is, hogy nyugtalanság szorítja össze a mellkasom.
Egyetlen kopogás hangzik fel, amit egyből a nyíló ajtó nyikorgása követ.
– Nem érzek muktuk illatot – jegyzi meg apám, miközben lehajol, hogy
kilazítsa a bakancsát. A hangja egyből felkavar bennem valami ismerős
érzést.
– Arra gondoltam, szoktassuk Callával Alaszkát, mielőtt még elkezdem
bálnazsírral etetni.
Igyekszem leplezni az arcomon az undort, ezzel kicsikarva egy kacajt
Agnesből.
– Ez alkalommal kövéret fogott?
– Kövér és lassú volt, mint megtudtam. Persze nem olyan lassú, mint ti
ketten. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is jöttök. – Agnes még aközben is
mosolyog, hogy dorgálja őt a késésért.
– Tudod, hogy megy ez. – Az apám beljebb ballag, hogy szemügyre vegye
a tál csirkét, én pedig végig rajta tartom a szemem, miközben gépiesen
mozgatom a kezem, és szürreális ködbe veszve pépesítem a krumplit.
Ténylegesen itt vagyok, Alaszkában. Az apámmal. Egy néző vagyok,
figyelem, hogyan zajlik a mindennapi élete, az ő ismerősei körében,
belélegezve a halvány cigarettaszagot, ami fuvallatként követi őt.
– Mabel itthon van már? – kérdi.
– Mosakszik. Egy perc, és itt lesz. – Majd kicsivel halkabban, de elég
hangosan ahhoz, hogy halljam: – Amint meghallja Jonah hangját.
Apám felmordul.
– Alig várom, hogy véget érjen ez a szerelem.
Mabel bele van zúgva Jonah-ba? Döbbenten szökken fel a szemöldököm,
ahogy a vállam felett hátrameresztem a szemem, épp, amikor Mabel
vonzalmának feltételezett tárgya előtűnik, miután megszabadult a felső
ruharétegektől és a sapkától.
Elismerem, távolról sem néz ki rosszul, még azzal a rengeteg szőrrel sem.
Ha csak nekieshetnék egy ollóval… Az ujjam már a gondolatra görcsbe
rándul.
 Aztán felcsendülnek a fejemben Jonah korábbi szavai – a vádja, miszerint
mindent kritizálok, mióta ideértem –, és a bűntudat eltántorít attól, hogy
gondolatban megnyírjam.
Észreveszem, ahogy apám lágy, szürke szeme érdeklődve figyel.
– Nos? Hogy telt a napod, Calla?
Simon szavai visszhangoznak a fejemben.
Ő menekül? Vagy te kergeted el?
Nem tudod irányítani őt, de azt tudod irányítani, hogyan viselkedsz vele.
– Jól… telt. – Leszámítva a pocskondiázást a jobb kezétől, amott.
Ránehezedem a krumplira. – Csendesen.
Lassan bólint.
– Gondolom, nagyon más lehet itt, mint amihez hozzá vagy szokva.
– Ja. Egy kicsit. – Egyetértőn mosolygok. Vajon hány napig leszek képes
itt túlélni, mielőtt visszavágynék a városomba? Vagy bármilyen városba, ami
azt illeti.
– Nem okozott gondot a terepjáró? Mostanában kicsit akadt, ha kettesbe
kapcsoltam.
– Öö… – kérdőn Agnesre pillantok, és látom, ahogy finoman megrázza a
fejét. Ezek szerint nem árulta el neki, hogy nem tudok vezetni. És nyilván
Jonah sem. Elmondjam neki? Már így is kellemetlen a helyzet köztünk; nem
kell tovább fokoznom azzal, hogy kapásból rávilágítok mindenre, amit nem
tud rólam. – Nem. Semmi probléma.
– Jó… jó… – Lassan biccent a fejével. Kínosan hosszúra nyúlik a pillanat.
– Megérkeztek Calla bőröndjei? – kérdi Agnes.
– Nos. Azzal kapcsolatban… – Apa tétovázva megvakarja az őszülő haját.
– Nem tudták felszorítani a mai járatra.
– Viccelsz velem! – Csalódottság lesz úrrá rajtam. – De szükségem van a
ruháimra! A gumicsizmámra!
– Ma este elindíthatunk egy újabb adag mosást – ajánlja fel Agnes.
– Ja, végül is – motyogom, habár nem ez a lényeg. – Hogy lehet, hogy
hirtelen nem volt hely?
– Utolsó pillanatban el kellett juttatniuk néhány szállítmányt az egyik
faluba. – Apám együttérzőn néz rám.
– Ételt. Gyógyszert. Tudod, valódi szükségcikkeket – teszi hozzá Jonah, a
hangját áthatja a gonosz élvezet.
– Holnap idejuttatjuk a dolgaid. – Agnes biztatóan mosolyog, még akkor
is, amikor hozzáteszi: – Talán.
 – Ne aggódj, biztosra veszem, hogy Billy nagyon vigyáz mindre.
Összeszorítom a fogam, és ismét a krumplira összpontosítom a
figyelmem, miközben veszek egy megnyugtató lélegzetet, és megszabadulok
a bosszúságomtól, mert semmit sem tehetek a csomagok kapcsán, és ha
elpáholom Jonah-t ezzel a krumplitörővel, az rányomná a bélyegét a
vacsorára.
– Hé, Aggie! Ezt ma estére hoztam.
– Hűha! Előbb virágok Callától, most meg ez?
Időben fordulok meg az ismerős zörejre a pult felől, hogy lássam, ahogy
Jonah letesz egy hatos csomag Budweisert.
Leesik az állam. Otthagyom a krumplit – amit már gyakorlatilag porrá
zúztam –, hogy szembenézzek vele.
– Azt mondtad, nem lehet sört kapni Bangorban! Azt mondtad, hogy ez
egy száraz közösség!
– Te nem vehetsz – feleli egyszerűen, és kihúz két dobozt a műanyag
gyűrűből, egyet odadobva apámnak, aki lazán elkapja.
Mérgesen meredek Jonah beképzelt arcára. Csak egy újabb kicseszett kis
játék volt ez is. Valószínűleg akkor kapta le az élelmiszerbolt polcáról,
amikor épp hazudott nekem.
– Bangor most már gyakorlatilag „nedves” közösség, mivel elfogadtak
egy törvényt, ami engedélyezi az árusítását – mondja apám. Pattintás és
sistergés hallatszik, amint felhúzza a doboz nyitófülét, és berepeszti a tetejét.
– De a város eddig még nem volt hajlandó engedélyt kibocsátani, mert
aggódnak a falvak miatt. Úgyhogy vagy el kell repülnöd érte, vagy fel kell
keresned az egyik szeszcsempészt, amit nem javasolnék, Calla. Meg is
vakíthat a cucc egy része, amit árusítanak. – Tekintete köztem és Jonah
között vándorol, a szemöldökét finoman összevonja. – Mondd csak meg,
mire van szükséged, és beszerezzük neked legközelebb, amikor valaki a
városban jár.
– Köszönöm – lehelem bosszúsan. – És megígérem, hogy én valami
jobbat hozok vacsorára, nem ezt a macskapisát! – Megvetően a piros-fehér
dobozok felé biccentek, ezt a sértést Jonah-nak címezve.
Jonah felhorkan.
– Apád történetesen imádja a macskapisát! De te ezt honnan is tudnád,
igaz?
Farkasszemet nézünk, megfeszül az állkapcsom, ahogy találó felelet után
keresgélek. Igen, Jonah jobban ismeri apámat, és ezt fegyverként használja,
szurkálódik, amikor csak lehetőséget lát rá.
A feszült összecsapásunkat nevetés szakítja meg.
Apám és Agnes kétrét görnyednek, Agnes telt arcán csorognak a könnyek.
Gyanakvó pillantást vetek Jonah-ra. Úgy tűnik, ő is ugyanolyan zavarban
van, mint én.
– Azt hiszem, javítanod kell az ízléseden, Wren – mondja Agnes, átrakva
egy hatalmas szelet szaftos, fehér csirkemellet a tálra.
Apám iszik egy korttyal, aztán fintorogva cuppant a szájával.
– Még a macskákat sem szeretem.
Jonah megsemmisülten lehajtja a fejét, majd a vállai rázkódni kezdenek,
ahogy az őszinte, mélyről fakadó nevetése bezengi a szobát, és megremegteti
a mellkasomat.
– Ki hitte volna? A sátán igenis tud nevetni – motyogom, bár nekem is
mosolyt csal az arcomra, és a feszültség gyorsan szertefoszlik a konyhában.
Apám tovább nevetve csóválja a fejét.
– Mégis, pontosan mennyi bosszúságot okoztál a lányomnak, Jonah?
A lányomnak. Milyen idegen ez a szó, és mégis, már ebbe az egyszerű
kijelentésbe belepirulok.
Hamar elpárolog az érzés, amint Jonah nehéz karja a vállamon landol, és
maga mellé húz. Kész téglafal Corey nyurga alkatához képest.
– Én? Méghogy bosszúságot okoztam volna ennek a türelmes, elbűvölő,
barátságos lánynak?
Izegve-mozogva próbálok kiszabadulni, de Jonah csak tovább erősít az
acélos szorításon, mígnem szinte odapréselődök a felsőtestéhez, arcommal a
mellkasán. A halvány, erdőt idéző szappan egy nap munka után elpárolgott a
bőréről, de még mindig elképesztően finom az illata. Az utolsó dolog, amire
vágyom, hogy Jonah-t szagolgassam. – Ennél jobban, ha akarnánk, sem
jöhetnénk ki egymással. Olyanok vagyunk, mint a borsó meg a héja, Wren.
Kicseszett borsó meg a héja!
A kezemet használom védekezésre, a bordái közé fúrom az ujjaim,
érzékeny pontot keresve. Nem találok mást, csak vastag izomréteget és
kemény domborulatokat. Úgyhogy megteszem az egyetlen dolgot, ami
eszembe jut: végigpásztázom a mellkasa kemény síkját az ujjaimmal,
mígnem találok valamit, amiről feltételezem, hogy a mellbimbója.
És megszorítom, aztán megcsavarom.
Fájdalmas nyögéssel elereszt.
 – Inkább azt mondanám, mint a tej és az ecet – jegyzi meg Agnes, még
mindig tökéletesen jól szórakozva.
Finom, halk léptek hangoznak a folyosó felől.
– Mi folyik idekint? Mi olyan vicces? – Mabel a konyhába ballag,
átöltözött fekete cicanadrágba és egyszerű, testhezálló fehér pólóba, ami
kiemeli a keskeny csípőjét és az apró, domborodó melleit. Hosszú,
szögegyenes haja leér a háta közepéig, nemrég lett kifésülve. Ártatlan szeme
gyorsan átcikázik az arcunkon, mielőtt Jonah-hoz ér, és ott megáll.
És azonnal látom, hogy Agnes igazat mondott.
Mabel komolyan bele van zúgva Jonah-ba.
Ó, istenem! Miért?
– Hé, kölyök! – Apám átkarolja Mabel vállát, és magához vonja. – Milyen
volt ma a farmon?
Összeszorul a gyomrom. Az az én becenevem! Engem nevezett így!
– Jó. Kicsit uncsi. Miért nem lóghatok veletek a Vadonnál? – Mabel
duzzogást színlel.
Apám felnevet.
– Mivel az biztos, hogy még unalmasabb lenne. Mégis melyik tizenkét
éves akarná a teljes nyarat egy reptéren ücsörögve tölteni?
Még csak tizenkettő? Úgy viselkedik, mintha sokkal idősebb lenne. Persze
az is igaz, hogy nem sok tizenkét évessel lógtam együtt azóta, hogy én
tizenkét éves voltam.
Mabel megforgatja a szemét.
– Tizenkét év plusz majdnem egy hónap. És nem ücsörögnék, ha
megtanítanál repülni.
– Ó, máris kezdjük… – dünnyögi Agnes.
– Mit? Azt mondta, meg fog!
– Ha tizennégy leszel – emlékezteti Agnes.
– Ja. És az már csak egy év és tizenegy hónapra van. Ne feledd! – Mabel
egy ujjal megböki apám hasát, amire ő enyhén összegörnyed.
– Hogy is feledhetném? – Összeborzolja a haját. – Hiszen csak hetente
emlékeztetsz rá hatéves korod óta.
Jól felismerhető hullámban söpör át rajtam a féltékenység. Apám és én is
beszéltünk arról, hogy majd egy nap megtanít repülőgépet vezetni. Sok éve,
mielőtt még rájöttem volna, hogy jobb szeretem a lábamat a talajon tartani.
És most itt van, átkarolva Mabelt, pontosan ugyanazokat a dolgokat ígéri
neki, amiket annak idején nekem ígért. Az utolsó cseppig úgy viselkedik,
ahogyan elképzeltem, milyen lenne az apámként.
A tudatalattim mélyén gyanakodni kezdek.
Agnes szerint az ő és apám kapcsolata „bonyolult”. Azt mondja, hogy
csaknem tizenhat éve ismerik egymást. És Mabel kinézete alapján fogadni
mernék, hogy az apja nem jupik, vagy bármilyen egyéb alaszkai őslakos.
A fülembe szalad a vér.
Tizenkét év plusz majdnem egy hónap. Ez azt jelenti, hogy a szülinapja
június végén van. Most júniusban volt tizenkét éve, hogy apámnak
Torontóba kellett volna repülnie a nyolcadikos ballagásomra.
Ez merő véletlen? Vagy…
Mabel vajon meghatározó része Agnes titokzatos „bonyolult”
megjegyzésének?
Van egy féltestvérem, akiről senki nem szólt nekem?
Annak idején, amikor Simon és anya összeházasodtak, borzasztóan
szerettem volna egy testvért. És amikor középiskolába kerültem, emlékszem,
hogy azt kívántam, bár véletlenül teherbe esne az anyám, hogy valaki mással
foglalatoskodjon, és ne lihegjen állandóan a nyakamban.
De hogy ennyi éven át lett volna egy kishúgom, akinek tudomásom sem
volt a létezéséről?
Nem álltam készen rá, hogy ilyesmit kiderítsek, amikor felszálltam a
repülőre idefelé jövet.
Mabel az oka, hogy apám meggondolta magát?
Végül mégsem volt semmi köze az Alaszkai Vadonhoz? Ő tehet róla,
hogy lekoptatott engem?
Őt választotta helyettem?
– Calla? – Apám rám pillant. – Jól vagy? Kicsit sápadtnak tűnsz.
– Ja. – Megköszörülöm a torkom. – Úgy értem, nem, ami azt illeti. Nem
érzem jól magam. – Az utolsó, amire vágyom, hogy mosolyognom kelljen,
és úgy tenni, mintha minden rendben lenne! Össze kell szednem a
gondolataimat!
Agnes és az apám aggódva összenéznek.
– Miért nem fekszel le? – mondja Agnes. – Balra van a szobám…
– Nem, azt hiszem, jobb, ha hazamegyek. – Az út túloldalára.
És aztán ha igazam van ezzel kapcsolatban… felszállok egy gépre, vissza
Torontóba.
 Érzem, hogy Jonah tekintete belém fúródik, miközben elsöprök mellette,
beleerőltetem a lábam a sáros sportcipőmbe, és botladozva az ajtóhoz
rohanok.
– Calla!
Visszafordulva látom, ahogy Jonah utánam csörtet a kocsifeljárón,
kikötött, kilazított cipőben. Ő az utolsó ember, akivel most foglalkozni
akarok! Továbbsietek, megbotlom egy kátyúban, a szemem szúr a
kikívánkozó könnyektől, ahogy a ködös igazság kavarog bennem.
Jonah gyorsabb, mint számítottam, és elkapja a karom, amint a lépcsőket
mászom, hogy bejussak az apám házába. Keményen megszorít, és
megakadályozza, hogy elmeneküljek.
– Mi volt ez az egész odaát?
– Nem érzem jól magam…
– Faszság, jól érezted magad, aztán Wren átkarolta Mabelt, és te kibuktál!
Azt ne mondd, hogy féltékeny vagy egy tizenkét éves kölyökre?
Agnesnek igaza volt. Jonah túl jó megfigyelő. És gondolom, bárkinek így
tűnhetett a helyzet kívülről.
Veszek egy mély lélegzetet, és megfordulok. A második lépcső pont
szemmagasságba helyez vele, és azon kapom magam, hogy egy
kiismerhetetlen, ridegkék óceánba bámulok.
– A féltestvérem, igaz? – Megremeg a hangom.
Azt hitték, hogy nem jövök rá?
Őszintén azt hitték, hogy rendben van, ha ezt eltitkolják előttem?
Jonah szóra nyitja a száját, de tétovázik, töprengve ráncolja a homlokát.
– Mennyit mondtak el neked Mabelről?
– Úgy érted, a lányról, akiről soha nem is hallottam tíz perccel ezelőttig? –
Úgy veszem, a kérdésével megkaptam a szükséges megerősítést. Egy
könnycsepp csorog végig az arcomon, én pedig gyorsan elmaszatolom a
szabad kezemmel. Utálom, hogy ilyen könnyen elsírom magam, ha
kiborulok!
– Wren sosem beszélt neked róla?
Mennyit tudhat Jonah a mi elhidegült kapcsolatunkról?
– Egy szóval sem! Azóta nem, hogy bedobta a törülközőt az én apámként!
– De ezek szerint nem Mabel apjaként. Újabb könnycsepp csordul ki. Ez
alkalommal nem bajlódom azzal, hogy letöröljem.
– Tizenkét évem volt megbékélni a gondolattal, hogy jobban érdekelték a
repülők és Alaszka, mint én – gúnyos horkantást hallatok –, és erre
megtudom, hogy valójában azért volt, mert született egy másik gyereke!
Jonah elengedi a karomat.
– A francba, Wren – dörmögi valami mással együtt, amit nem hallok ki, de
határozottan kivehető belőle egy sor káromkodás.
Nekivágok a többi lépcsőfoknak, hogy bemeneküljek, és egyedül lehessek
a gondolataimmal.
– Mabel apja Wrennek dolgozott. Pilóta volt a Vadonnál – kiált fel Jonah,
amire megtorpanok léptemben.
– Várj. Szóval… Az apám nem az ő apja?
– Nem, nem az – feleli Jonah lassan és érthetően.
Különös megkönnyebbüléssel ellazul a vállam.
– Akkor most hol van Mabel apja?
– Repülőgépbalesetben meghalt néhány hónappal azelőtt, hogy Mabel
megszületett.
– Ó, az… szar.
Jonah elhallgat egy pillanatra, úgy tűnik, a gondolataiba merül.
– Miért jöttél Alaszkába, Calla?
Elkomorodom.
– Hogy érted? Azért, hogy megismerhessem az apám, mielőtt, tudod…
csak hátha. – A többit nem kell kibetűznöm.
– Talán nem ártana megismerned Wrent, csak mert. És ne keresd az
okokat, amiért utálhatod!
– Nem utálom őt! És nem keresek semmit. Ezt… te nem értheted.
Nagyot sóhajt.
– Semmi közöm hozzá, hogy mi történt kettőtök között. Nektek kell
megoldanotok a saját drámátokat. Azt viszont tudom, milyen érzés
eldönteni, hogy megpróbálsz megbocsátani valakinek, és aztán rájössz, hogy
túl sokat vártál vele. – A pillantása a földre cikázik, mielőtt megállapodna az
arcomon. – Bízz bennem, nem akarod, hogy ez a gondolat kísértsen. – Még a
bozontos szakálla alatt is látom, amint megfeszül az állkapcsa.
Az apjáról beszél? Mi történt köztük?
Egy… kettő… három másodpercig állom az acélkemény tekintetét.
Ő előbb néz félre, a szeme Agnes házára téved, ahol apám a korlátnak
támaszkodik, a keze egy pillanatra a szájához emelkedik, majd eltávolodik
onnan. Dohányzik.
Hányingerszerű szégyen önt el. Ok nélkül féltékeny lettem, és
elviharzottam, ezzel gyakorlatilag elszúrva a vacsorát, és exponenciálisan
kínosabbá téve a dolgokat, mint már eleve voltak.
Ennyit arról, hogy nem hagyom a haragomat felülkerekedni. Ennyit arról,
hogy uralkodom a viselkedésem felett.
– Tudod, az egyszer biztos, hogy Wren lánya vagy – motyogja Jonah.
– Miért mondod? – kérdem bizalmatlanul. Akarom hallani a választ?
– Mert egyikőtökben sincs elég bátorság ahhoz, hogy őszintén
megszólaljon, amikor épp a legjobban számít.
Figyelem, ahogy elsétál, ropogó kavicsokkal a bakancsa alatt.
 10. fejezet
Lázasan kaparok egy szúnyogcsípést a vádlim hátulján, amikor valaki
félretolja a nappali felőli verandaajtót.
Apám dugja ki rajta a fejét.
– Hát itt vagy. – Tekintete a szobámból kiráncigált mozaikfoltos takaróra
téved, amibe begubóztam magam az esti hűvös ellen, miközben
összekuporodva ücsörgök a roskatag alumíniumszéken.
– Éhes vagy?
– Egy kicsit – ismerem be félénken, érezve, hogy a korábban okozott
jelenet miatt szégyenemben megint teljes lángba borul az arcom.
Apám előbukkan, fél kézzel két vacsoratálat egyensúlyoz.
– Agnes rakta össze neked. Azt mondta, nem eszel krumplipürét, úgyhogy
minden másból többet adott. – Letesz elém egy tányért a megviselt
dohányzóasztalra. Egy rakás fehér- és vöröshússal van megrakva, többel,
mint amit valaha is meg tudnék enni. És vicces módon borsóval, héjában.
Apám a mellettem lévő szék felé biccent, amin a narancs és vörös fonott
szálak több helyen szétszakadtak. Látszólag a legkisebb súlyra készek
megadni magukat. – Nem bánod, ha csatlakozom?
– Nem. Persze hogy nem. Gyere csak.
Egy nyögés kíséretében belesüpped a székbe, és maga mellé, egy halom
műanyag tartály tetejére helyezi a saját tányérját.
– Agnes baromi jó sült csirkét tud csinálni. Még nem találkoztam
olyannal, aki ne kért volna repetát.
Magamhoz veszem a tányéromat.
– Majd visszaviszem neki ezeket, ha végeztünk, hogy bocsánatot kérjek a
korábbiak miatt.
Szóra nyitja a száját, de aztán mintha meggondolná magát, helyette
előbújtat egy dobozos sört a mellényzsebéből.
– Szomjas vagy?
Máskor nemet mondanék, de valami legbelül arra késztet, hogy
elfogadjam.
 Elővesz még egyet, a másik zsebéből. A felpattanó sörösdoboz hangja
belehasít a nyugodt este csendjébe.
Egy pillanatig nézem, ahogy a sörbe kortyol, a gondolatai tőlünk távolabb,
a többhektárnyi földeken járnak.
Megemlítsem a korábbi balhét?
Várjak, amíg ő hozza szóba? Mi lesz, ha nem is hozza szóba?
Talán jobb, ha hanyagolom a teljes Mabel-témát, és könnyedre veszem a
hangot, ahelyett, hogy még kínosabbá teszem a dolgokat.
– Sajnálom – bököm ki, mielőtt még túl sokat gondolkozhatnék rajta.
– Nem baj, Calla – motyogja az apám, és feltartja az egyik kezét. – Jonah
elmagyarázta, milyen következtetésre jutottál. – Lágyan felnevet. – Rögtön
azután, hogy elmondta, mit gondol rólam, és arról, ahogy veled viselkedtem.
Apám, az a fickó nem fogja vissza magát! Képes elérni, hogy ilyen picinek
érezd magad. – Két centi távolságra feltartja két ujját a levegőben, hogy
hangsúlyozza a lényeget.
– Igen, feltűnt – motyogom elkomorodva. Jonah azt mondta, nem fog
belekeveredni a drámánkba.
– Habár igaza van. Tartozom egy magyarázattal. Még ha nem is hozhat
rendbe semmit. Még ha tizenkét évvel el is késtem vele. – Apa tekintete
megáll egy halom, trehányul a sarokba szórt, elnyűtt cipőn, és olyan sokáig
időzik ott, hogy eltöprengek, vajon tényleg kapok-e magyarázatot. – Abban
a januárban, amikor Torontóba kellett volna mennem, hogy meglátogassalak,
az egyik pilótám, Derek, az Alaszkai-hegységben repült, amikor hirtelen
lesüllyedt a felhőszint. Úgy gondoljuk, hogy ez zavarhatta össze, amikor
rossz helyen kanyarodott el. Egyenesen a hegyoldalnak repült.
– Ő volt Mabel apja?
Bólint.
– Az én köröm lett volna. De el voltam havazva az itteni problémákkal: az
üzemanyaghiánnyal, két repülési tilalom alatt álló géppel, egy csomó
papírmunkával, amit nem hanyagolhattam el. Tudod, adó… ilyen dolgok.
Úgyhogy megkértem Dereket, hogy jöjjön be a szabadnapján, és tegye meg
helyettem az utat.
Hirtelen leesik.
– Te zuhantál volna le aznap.
Az apám meghalt volna aznap.
– Nem tudom, hogy így lett volna-e. Derek akkor még csak öt éve vezetett
repülőt, és ez nem túl sok idő azokban a hegységekben. Én? Tippelni se
tudnék, hányszor tettem már meg az utat. Ismerem a járást arrafelé. Sosem
követtem volna el azt a hibát. – Hosszan belekortyol a sörébe. – Sosem lett
volna szabad őt küldenem.
Keresem a szavakat, de nem tudom, mit mondjak.
– Nagyon nehéz lehetett ezt feldolgozni.
– Az volt. Mindenki számára. De különösen Agnesnek. Mabel arra az
augusztusra volt kiírva, de komplikációk adódtak, és végül júniusban
született meg, néhány nappal azelőtt, hogy Torontóba repültem volna hozzád
látogatóba. Veleszületett szívhibája volt, amit azonnal meg kellett műteni.
Sürgősen Anchorage-ba vitettem őket mentőhelikopterrel, és magam is
odarepültem. – Mélyen felsóhajt. – Azok után, ami Derekkel történt, nem
hagyhattam Agnest magára ezzel. Arra az esetre, ha Mabel nem éli túl. Ezért
mondtam le a látogatót hozzád.
Fejben a legapróbb részletekig visszajátszom azt a tizenkét évvel ezelőtti,
lesújtó telefonbeszélgetést. A hívást, ami minden kapcsolatot megszakított
apámmal. Ennyi éven át végig azt hittem, hogy egy jelentéktelennek tűnő
dolog, a munkája miatt mondott le rólam.
– Miért nem mondtad ezt el nekem? Megértettem volna!
– Tizennégy voltál, Calla! Éveken át könyörögtél nekem, hogy
látogassalak meg. Én pedig éppen annyi időn át okoztam neked csalódást.
Arra jutottam, hogy nem számít az ok. Különösen, ha valaki más
kislányához van köze. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el neked.
Egyszerűbb volt a Vadonra fogni. Legalább már hozzászoktál ehhez a
kifogáshoz.
A szavai habozásra késztetnek. Tényleg tizennégy voltam, és tényleg
kétségbeesetten látni akartam, megbizonyosodni arról, hogy számítok neki.
Függetlenül attól, hogy milyen nyomós oka volt, vajon megértettem volna
akkoriban?
Egyáltalán, vajon most megértem-e rendesen?
– Elmondtad anyának mindezt? – Atyaég, ha tudott erről, és nem szólt
nekem…
Apám megrázza a fejét.
– Édesanyáddal… Bonyolultak voltak kettőnk között a dolgok. Mindig is
bonyolultak voltak.
Bonyolult! Mintha ez lenne a felkapott szlogen apám körül.
– Mert még mindig szerelmes volt beléd? – kérdem csendesen.
 Zavart nevetés buggyan ki a torkán. Megvakarja a bozontos tarkóját, a
szürke szeme találkozik az enyémmel, egy pillanatra elidőzik, keresgél
valamit – hogy mit, azt nem tudom –, majd visszatér a halom cipőhöz.
– Mit tudsz arról?
– Csak amennyit Simon elmesélt nekem. Hogy szerinte anyám még
mindig szerelmes volt beléd, és hogy elhagyta volna őt, ha lett volna rá
remény, hogy ti ketten újra összejöttök. – Tétovázok. – Igaza volt?
Apám összeráncolta a szemöldökét.
– Nézd, nem akarok törést okozni anyád és közötted.
– Mégis mivel okoznál törést köztünk? – kérdem gyanakvón.
Mintha küszködne, hogy rendbe szedje a gondolatait.
– Anyád és én sosem illettünk össze. Tudtam ezt attól a pillanattól fogva,
hogy találkoztunk, de ő valahogy mégis meggyőzött az ellenkezőjéről.
A francokat akartam vele vitatkozni! Tudtam, hogy egy nap majd felébred,
és rájön, hogy túl jó hozzám. Addig is örültem annak, ami van. Egy olyan
nő… – Megrázza a fejét, inkább magának. Apró, titokzatos mosoly dereng
az ajkain. – Nem voltam meglepve, amikor összepakolt téged és elment. Már
eleve csodálkoztam, hogy ilyen sokáig maradt. És nem tudtam könyörögni
neki, hogy maradjon, pedig akartam. De nem lett volna igazságos kitenni
ennek. Tudtam, hogy sosem lenne boldog itt.
– De nem téged hagyott el! – Ha apám hajlandó lett volna új életet
kezdeni, amivel mindketten elégedettek lehetnek, most nem egy totál
idegennel ülnék szemben!
– Lehet, hogy Alaszka csak egy hely, ahol élek, de legalább annyira a
részem, mint bármi más. Nem igazán tudom megmagyarázni. Ez a hely, ez
az élet… a véremben van. – Egy ránc tűnik fel a homlokán. – Anyád
felhívott, miután megmondtam neked, hogy látogatóba jövök.
– Ó, igen? – Nem emlékszem, hogy anya valaha is elmondta nekem ezt,
de talán mégis, és csak elfelejtettem.
– Rövid volt, az az első hívás. Tudod, hogy kiderítse, hol tervezek
megszállni, és mennyi időre maradok.
Kényelmetlen érzés szaladgál a hátamon. Azt mondta, az az első hívás.
– Hányszor hívott még fel?
Habozik.
– Még néhányszor – ismeri be olyan módon, amiből tudom, hogy a
„néhány” ebben az esetben jóval többet takar három alkalomnál. – Istenem,
de jó volt hallani a hangját annyi év után! – Áthatóan tanulmányozza a kezét.
– A gond az volt, hogy felkavart sok érzést. Egy kicsit összekuszálta a
dolgokat. Mindkettőnk részéről.
– Hogy érted? – A székembe süppedek, ahogy a gyomrom összeszorul.
Pontosan miről beszél az apám? – Telefonos viszonyotok volt anyával? –
Részben ez az oka, hogy minden szarul alakult?
– Lassíts, Calla! Csak… várj egy percet! Ne láss bele túl sokat! –
A megadás jeleként a levegőbe emeli a kezét, aztán egy pillanattal később
folytatja. – Úgy tűnt, mindkettőtöknek jól mennek a dolgai ott, Torontóban.
Nem akartam ezt elrontani se neked, se Susannek, amikor végeredményben
semmi sem változott. Egyikőtöknek se tudtam volna megadni, amit akartok.
Tudtam ezt, és ő is tudta. – Kienged egy sóhajt. – Úgyhogy miután
lemondtam az utat Mabel miatt, úgy döntöttem, hogy valószínűleg ideje
végre elköszönni, és hagyni, hogy továbblépjetek. És talán rossz döntés volt.
Istenemre, jócskán hoztam meg olyat az életemben! De egyen sem
változtathatok. – Egy pillanattal később felém fordul, és szomorúan rám
mosolyog. – De talán mégsem volt rossz döntés. Úgy látszik, szépen
felnevelkedtél. – Hála anyának és Simonnak, akarom mondani. Annak
ellenére, hogy megszámolni se tudnám az éjszakákat, amikor álomba sírtam
magam, azon tűnődve, hogy miért nem érdeklem őt. Még mindig nehezemre
esik felfogni ezt. Eleve miért bonyolódna bárki kapcsolatba valakivel,
amikor biztos benne, hogy kudarcra vannak ítélve? Miért házasodnának
össze, és hoznának világra egy emberi lényt az illetővel? És ha már
megteszik, legalább miért nem próbálják megoldani, hogy működjön a
dolog? Úgy értem, tudom, hogy baleset volt a terhesség velem, de akkor is!
Apám kicseréli a sörösdobozt a tányérjával, és az ölébe helyezve elkezdi
felszelni a csirkéjét. – Szóval, hogy mennek a dolgok odahaza?
– Öö… Rendben. Jól. – Akadoznak a szavaim a meglepettségtől, hogy
milyen gyorsan kanyarította el a beszélgetést a múlt mezsgyéiről egy
biztonságos, sima terepre.
– Édesanyád? A nevelőapád? Mi is volt a neve?
– Simon.
Bólint egyet maga elé.
– Mit is csinál? Orvos?
– Pszichiáter. – A villámmal piszkálok egy darab csirkét, de már nem
vagyok éhes. Végre ráveszem magam, hogy egyek belőle egy falattal, és
ámuldozom, hogy milyen puha és szaftos.
– Tudtam, hogy valami ilyesmi. Okos fickó.
 – Szuper okos. És türelmes. Néha idegesítő, hogy mennyire türelmes.
Apa arca mosolyra húzódik. Ami hamar eltűnik róla.
– De jól bánt veled és anyáddal?
– A lehető legjobban. – Olyan számomra, mintha az apám lenne.
És most figyelmeztetne, hogy hallgattassam el a hangot, ami a nem múló
keserűséget táplálja bennem, és ne feledjem, miért is jöttem Alaszkába.
De vajon tud a telefonhívásokról, amik olyan régen történtek? Ő fizeti a
számlákat. Láttam már, hogy átnézi a havi kivonatokat. Rájött vajon, hogy
nem én telefonáltam Alaszkába, hanem anya?
Hirtelen haragra lobbanok anyám iránt. Tudja egyáltalán, milyen jó hozzá
Simon? Hogy talán meg sem érdemli őt?
Apám ráérősen rág. Anya mondta, hogy lassan eszik. Kíváncsi vagyok,
hogy még mindig ez a helyzet, vagy csak ürügyként használja, hogy
elkerülje a további beszélgetést.
Idővel nyel egyet.
– Szóval, mesélj, mi minden történt, mióta utoljára beszéltünk?
– Szeretnél hallani az életem elmúlt tizenkét évéről? – Nem akartam, hogy
ilyen epésen hangozzon.
Vállat von.
– Hacsak nincsenek nagy terveid ma estére.
– Nem, nem igazán mondhatnám. – Felsimítani egy arcmaszkot, és több
órát elütni közösségi oldalakon, amíg el nem alszom.
– Hát, akkor, azt hiszem, van időnk… – Megemeli a sörét, és kacsint
egyet. – És mellé itt van Jonah söre.

– Miért mosolyogsz így?

Apám megcsóválja a fejét, a mosolya egyre szélesebb. Már rég végzett a
vacsorájával, és egy verandaoszlopnak támaszkodik, úgy három méterre
tőlem, ujjai között egy meggyújtott cigarettával.
– Semmi. Csak ahogy hallgatlak, eszembe jutott az a sok
telefonbeszélgetésünk az évek során.
Szégyenlősen elvigyorodok.
– Úgy érted, amikor be sem állt a szám?
Felnevet.
– Néha úgy belelendültél, hogy félre kellett tennem a telefont, és
otthagynom, ha vécészünetre szorultam. Amikor egy perccel később
visszatértem, még mindig beszéltél, mit sem sejtve.
 – Azt akarod mondani, hogy vécézned kell?
Kinyitja a veranda tolóajtaját, és a fűbe üríti a sörösdoboz utolsó cseppjeit.
Fejenként kettőn osztoztunk Jonah hatos csomagjának a maradékából, amit
apám elhozott.
– Tulajdonképpen, azt hiszem, elmegyek szunyálni. Kivagyok.
Újra megfeszül a hátam. Egy darabig megfeledkeztem a dolgokról –
lefoglalt, hogy beavatom apámat a diplomám, a munkám, a nemrégiben
történt elbocsátásom, Diana és a weboldal, és még Corey részleteibe is, aki
eszembe sem jutott, mióta eljöttem Torontóból.
Valahol mindeközben megfeledkeztem a valóságról. Most újult erővel
csap le rám.
Azért fáradt, mert hosszú napja volt?
Vagy a testében lévő rák miatt, ami lassan elszívja az erejét? Mert hiába
maradt bennem a felszín alatt bármi neheztelés, nem akarom, hogy az apám
meghaljon.
Tétovázok.
– Agnes azt mondta, hogy jövő héten kezded el a kezelést.
Biccent a fejével, a korábbi viccelődésnek nyoma vész az arcán.
– Szóval… mennyire rossz?
– Tüdőrák, Calla. Az sosem jó – mondja halkan. – De huszonnégy évet
vártam, hogy találkozzak veled. Nem akarok gondolni rá jövő hétig. Most itt
vagy. Csak erre szeretnék gondolni. Oké?
Érzem, hogy a szám megállíthatatlanul mosolyra húzódik.
– Oké. – Először tett arra utalást, hogy örül, amiért eljöttem.
Becsapódik egy kocsiajtó, Jonah házának az irányába vonva a
figyelmünket, éppen, amint beindul egy kocsimotor. A kerekek kavicsot
szórnak szét, amikor egy perccel később elhajt.
– Azt hiszem, van még egy repülőútja.
– Most? – A mobilomra pillantok. Este kilenc van.
– Ki kell használni a nappali fényt, amíg tart. Ezek a srácok nyáron hosszú
napokat dolgoznak végig. Reggel hatkor elindulnak, és egyes éjjeleken még
éjfélkor is a levegőben vannak.
Fintorgok.
– Hova megy?
– Tudod, mit? Nem rémlik, hogy mondott volna bármit is arról, hogy
menne ma éjjel valahová. De Jonah többnyire maga határozza meg a saját
menetrendjét. – Apám felhorkan. – Ki tudja. Talán egy újabb hatos pakkra
vadászik.
Egy időre elkergetem az apám egészségével kapcsolatos gondolataim.
– Jó. Akkor talán azt is megihatjuk előle. – Apám felnevet. Ugyanolyan
tisztán hangzik a nevetése, mint a telefonban, annyi éven át. Melegséggel
árasztja el a mellkasom, hogy most végre személyesen is hallom. – Hogyan
bírsz vele mindennap? Kiállhatatlan!
Ez Simon kedvenc szava.
Alig várom, hogy elmondjam neki, sikerült egy mondatban használnom.
– Ki, Jonah? – Apám a veranda távolabbi végébe ballag, a vajsárga házra
mered, eltakarva előlem a látványt. – Még most is emlékszem, amikor tíz
évvel ezelőtt megjelent a Vadonnál. Egy sovány, huszonegy éves kölyök
Vegasból, zabos-paprikás, és mindenre elszánt, hogy repülőt vezessen.
Marha ügyes is benne.
Ezek szerint Jonah harmincegy, csak öt évvel idősebb nálam.
– Azt mondta, Anchorage-ban nőtt fel.
– Úgy volt. Neheztelt az apjára, amiért elvitte őket innen. Visszajött,
amint lehetősége adódott rá. Kétlem, hogy valaha is elmenne. – Ahogy apám
sem fog soha, gondolom. De miért? Miféle hatalma van Alaszkának
felettük? Miért éri meg minden mást feladni ezért a helyért? – Lehet, hogy
időnként az ember agyára megy, de a létező legjobb bozótpilóta.
Elképzelhető, hogy az egyik legőrültebb is, de bizonyos mértékig mind így
vagyunk programozva. Egyesek jobban, mint mások.
– Az kétségtelen, hogy elsajátította az őrült bozótlakó kinézetet. Azt még
nem tudom, hogy egyetértek-e veled a legjobb bozótpilóta kapcsán.
– A Cub túl kicsi volt neked. – Apám bólint, mint aki már ismeri a
történetet.
– Szándékosan jött azzal az apró repülővel, hogy megijesszen! Azt hittem,
meg fogok halni!
– Nem, ha Jonah-val repülsz – jelenti ki meggyőződéssel. – Lehet, hogy
vállal olyan kockázatot, amit még én se vállalnék, de mindig okosan teszi.
Mint, hogy elrepült megmenteni Ethel családját, ha jól sejtem.
– Majdnem hánytam! Előkészítettem a zacskót, meg minden!
Apám elmosolyodik.
– Hát, megérdemelte volna, ha hánysz. Tudod, egyszer egy csapat iskolás
gyereket repített haza egy birkózómeccsről, és ketten rosszul lettek
útközben. Amikor Jonah kimászott a gépből, olyan színe volt, mint a
borsólevesnek. Már a hányás hangját se bírja.
– Most azt kívánom, bárcsak hánytam volna – jegyzem meg a sörömbe
kortyolva. Habár lehet, hogy az megnehezítette volna Jonah számára a
leszállást.
Apám halk kacaja csiklandozza a fülem, ahogy elnyomja a cigarettát az
üres sörösdobozban.
– Majd beszélek vele! Teszek róla, hogy rendesebb legyen hozzád. De
nem rossz fickó, ha egyszer megismered. Még az is lehet, hogy
megkedveled.
– Ne ragadtassuk el magunkat!
Apa az ajtóhoz ballag, útközben összeszedve az üres vacsoratányérokat.
– Van egy csomó film a tévé melletti szekrényben, ha van kedved nézni
valamit.
– Valószínűleg csak ücsörgök még itt egy darabig, aztán lefekszem aludni.
Kimerített az időeltolódás. De köszi!
A tekintete végigvándorol a verandán.
– Susan nyaranta minden éjjel idekint üldögélt. Persze, akkoriban sokkal
szebb volt. Volt egy csomó cserepes virága, meg egy nagy vesszőkosár-
szerűsége. – Mosolyog, ahogy felidézi. – Mindig takaróba bugyolálta magát,
ahogy te is. Mint egy bebábozott hernyó.
– Otthon is ezt szokta. A ház végében van egy kis napozóteraszunk.
Negyedakkora, mint ez, de… kellemes. Meghitt.
– Még mindig virágokat növeszt, meg minden ilyesmi?
Felnevetek.
– A házunk kész dzsungel, tüskékkel meg szirmokkal. Van egy virágboltja
is. Jól megy az üzlet.
– Ez nagyon őrá vall. – Összeszorítja a száját, és elégedetten bólint. –
Remek! Örülök, hogy ezt hallom. Hát… Jó éjt, Calla!
– Jó éjt! – Késztetést érzek, hogy a végére biggyesszem az „apa” szót, de
valami visszatart.
– Ó, és ne foglalkozz Jonah-val! Szeret szurkálódni az emberekkel.
Halkan behúzza maga mögött az ajtót, mire magam maradok.
– Mint egy rohadt kis parazita – dünnyögöm.
És ugyanakkor, ha nem tévedek, az a parazita rengeteg igazságot segített
ma este a felszínre hozni.
 Olyan igazságokat, amikre szükségem volt, ha van bármi remény, hogy
újraépítsem a kapcsolatomat az apámmal.
 11. fejezet
Összerándulok az izzadság és a rovarriasztó fanyar ízétől a számon, ahogy
fellépdelek apám kocsibejáróján. A szívem dübörög a brutális futás után.
Eddig nagyban a tegnapi nap ismétlődésének tűnik a mai: újabb akaratlan
korai kelés, újabb felhős égbolt, újabb csendes, élettelen ház, leszámítva a
frissen főzött kanna kávét, ami bizonyítja, hogy apám itt volt, de elment,
mire kidugtam a szobámból a fejem.
Leszámítva, hogy ma nem érződnek olyan reménytelennek a dolgok
köztem és Wren Fletcher között, mint tegnap.
Másrészről viszont, még nem sikerült eldöntenem, hogy érzem magam a
telefonhívások kapcsán apám és anyám között. Simon nevében mérgesen, az
egyszer biztos! Habár valami azt súgja, hogy Simon még annál is többet tud,
mint amennyit elárult aznap, a verandalépcsőn.
Mi lett volna, ha nem kezdődnek meg azok a hívások? Mi lett volna, ha a
szüleim közti érzelmek nem kerülnek újra felszínre? Akkor is úgy döntött
volna az apám, hogy mindenki számára az a legjobb, ha távolságot tart
tőlünk?
A tekintetem a zöld Ford Escape-re téved a szomszédban, miközben
lihegve felmászok a verandalépcsőn. Nem hallottam megérkezni tegnap
éjjel. Jonah biztosan azután jött haza, hogy lefeküdtem.
Benyomulok az ajtón át a konyhába.
És felnyüszítek a termetes alak láttán, aki épp kávét tölt egy utazópohárba.
– Mit csinálsz itt?
– Mégis minek néz ki, mit csinálok? – Jonah visszacsúsztatja a félig teli
kannát a gázégőre. Nagyjából ugyanúgy van felöltözve, mint tegnap, a
fekete pólót szénszürkére váltotta, a pamutanyag szépen a vállához idomul.
Még mindig túl bő a farmerje. Ugyanaz a tetves US Air Force baseballsapka
tünteti el a rendetlen, szőke haját az arcából.
– Neked nincs otthon kávéfőződ?
– Wren minden reggel lefőz egy kannával mindkettőnknek. Ez a szokás
köztünk. Mindig átjövök megtölteni a bögrém.
Összeráncolom a homlokom.
 – Tegnap is bejöttél ide?
– Ja. – Megfordul, és a konyhapultnak támaszkodik, a szép, kék szemét
rám szegezve. – Épp zuhanyoztál. – Lenyírta a szakállát? Most is hosszú és
sűrű, de kevésbé tűnik gubancosnak, mint tegnap. Vagy… Nem tudom.
Valami más ma rajta. Kevésbé vad és visszataszító. A szájához emeli a
bögrét, hosszan beleszürcsöl, a pillantása végigcikázik az izzadsággal
borított testemen a pink rövidnadrágban és trikóban, amiről azt állítja, hogy
semmit sem hagy a képzeletre, mielőtt megállapodna az arcomon. –
Működött a rovarirtód?
Nem tudom kiismerni, még egy kicsit sem, és ez nyugtalanít.
– Úgy tűnt – motyogom, és hirtelen zavarba jövök. Feltehetőleg ez is a
célja. Makacsul összeszorított foggal a mosogatóhoz megyek.
– Agnes figyelmeztetett a víz kapcsán, igaz?
A kezem szájtörölgetés közben megdermed.
– Hogy érted? Szennyezett? – Nem ittam belőle szándékosan, de fogat
mostam vele.
– Nem, tiszta. De idekint szállított vízrendszerünk van. Heti egyszer jön
egy teherkocsi, és megtölti azt a nagy tartályt odakint. Ha felhasználod,
mielőtt megjön a következő teherautó, baromi szar ügy.
– Ilyesmi sokszor történik? Hogy elfogy?
– Olyanokkal nem, akik mosakodás közben nem folyatják a csapot – feleli
célzatosan, miközben szabadon csobog a víz a csapból.
Rácsapok a kezemmel, és elzárom.
– Köszi, hogy szóltál!
– Nem probléma. – Elhallgat. – Elég csúnyán festenek azok a csípések.
Érzem a pillantását a combom hátulján, az elmérgesedett, viszkető
dudorokon, amik az éjszaka kialakultak.
Lángba borul az arcom.
– Rendbe fognak jönni.
Nyikorog a padló, ahogy a nehéz lépteivel elindul az ajtó felé.
– Jó szórakozást az öltözködéshez, vagy akármihez, amivel a napjaidat
töltöd!
És… Ezek szerint ezzel vissza is tért ahhoz, hogy seggfej legyen. Kár,
mert egy pillanatra azt hittem, talán meg tudom kedvelni a srácot.
– Jó szórakozást mások idegesítéséhez, vagy akármihez, amivel te töltöd a
napjaid!
 Beleremeg a mellkasom a mély nevetésébe, ahogy eltűnik az ajtóban.
Az ablakból figyelem, amint magabiztosan átbaktat a füvön a terepjárójához,
mint akinek az égvilágon semmi gondja.
– Dög – motyogom. Legalább a tegnapi, iránta érzett gyűlöletem mára
jelentősen csökkent. Most már csak enyhén bosszant. Töltök magamnak fél
bögre kávét, majd erősen vonakodva benyúlok a hűtőbe, hogy a másik felét
felöntsem a folyékony krétaporral.
Ráncba szalad a szemöldököm a friss doboz Silk láttán, a polc közepén.
Ez korábban nem volt itt ma reggel.
Jonah hagyta ott?
Kidugom a fejem az ajtón, még épp időben, hogy lássam, ahogy lehajt az
Escape-je a kocsibeállóról a főútra, elsüvítve az Alaszkai Vadon irányába.
Mit csinált, elment tegnap éjjel, és megvette nekem?
Egy gyors Google keresés a telefonomon kihoz még egy élelmiszerboltot
a városban. Gondolom, náluk kapható. De hogy egyáltalán eszébe jutott
Jonah-nak megtenni ezt értem…
Feltöltöm vele a bögrém maradékát, hígítva az egyébként keserű ízt, aztán
hosszasan, ízlelgetve belekortyolok.
Nem épp Simon lattéja, de azért el tudok rajta élni, döntöm el apró,
elégedett mosollyal.

– Köszi a fuvart. – Becsapom a taxi ajtaját, a pillantásom előrébb, a földi

személyzet egy kisebb gyülekezetére téved, akiknek narancssárga mellénye
lengedezik a hűvös szellőben, miközben csomagokkal megpakolt
rakodókocsikat gurítanak a repülőgépek felé.
– Bármikor. De tudod, nincs ám olyan messze gyalog sem tőled – mondja
Michael, miközben rágyújt egy cigire.
– Közelebb van, mint hittem – ismerem be. De úgy is több mint fél órába
telne. Figyelem, ahogy egy füstgomolyag felfelé iramlik. – Nem kellene
dohányoznod. – Legalább olyankor nem teszi, amikor a kocsiban vagyok,
különben kereshetnék magamnak másik taxisofőrt.
– Ja, ja. Tudom. Már próbáltam leszokni. – Fásult hangon legyint rá.
– Próbálkozz tovább, amíg össze nem jön! A gyerekeidért. – Eleget beszél
róluk ahhoz, hogy tudjam, az életkörülményei ellenére törődik velük.
A kocsi lassan elindul, Michael karja kilóg az ablakon, ég a cigarettája,
lustán tiszteleg felém egyet.
 Egy mély sóhajtással áthaladok az Alaszkai Vadon bejárati ajtaján,
váratlanul pillangók kavarodnak fel a gyomromban. Fiatalabb koromban úgy
képzeltem el apám vállalatát belülről, mint azok a tátongó, építészeti
remekműnek számító légi pályaudvarok, amiket filmen láttam, apró, fekete
hangyaként minden irányba szaladgáló emberek seregeivel, akik
eszeveszetten próbálják elérni a következő járatukat, maguk mögött
bőröndöket ráncigálva. Egyszer megkérdeztem anyámtól, hogy így néz-e ki
az Alaszkai Vadon is. Elnevette magát: „Nem, Calla. Egyáltalán nem olyan.
Meglehetősen egyszerű.”
Úgyhogy megpróbáltam helyretenni a fantáziám, és elképzelni egy
„egyszerű” repteret repülőkkel és pilótákkal és apámmal az élén. Nem
sikerült.
Most azonban, ebben a tágas előtérben állva, a fa hatású
burkolópanelekkel és a sötétszürke linóleumpadlóval, rajta erdőzöld
futószőnyegekkel, amik sáros bakancsok nyomát viselik; és fent, a kockás
mennyezetbe olvadó lámpákkal, végre megértem, mire célzott.
Úgy néz ki, mint a szerelőműhely, ahol egyszer kikötöttünk anyával,
amikor egy, a kocsimotorból jövő furcsa, sípoló hang megszakította a
hétvégi borkóstoló túránkat a Niagaránál. Még a sarokban álló vízadagoló, a
szomszédos tartóba gyömöszölt szánalmas kis papírpoharakkal is
hátborzongatóan hasonlít.
De legalább idebent nincs motorolajszag. Talán a főzött kávé és a nyirkos
levegő halvány illatfoszlánya érződik.
Tengerészkék székek sorai – a szokásos, kényelmetlen reptéri székek –
töltik meg a nyílt teret. Ránézésre harminc ember számára biztosítanak
ülőhelyet. Jelen pillanatban az összes üres.
A túloldalon egy vékony, barna hajú, pirospozsgás nő ül az
ügyfélszolgálati asztal két számítógépének egyike mögött. Kerek szemében
sólyomszerű pillantással tetőtől talpig végigmér. Amikor látja, hogy
észrevettem őt, elvigyorodik.
– Te biztos Calla vagy. – A hangja – egy tisztán amerikai akcentus, amit
nem tudok belőni, csupán annyira, hogy nem alaszkai – mintha
visszhangzana az üres térben.
Nem tudom, ezt hogyan értelmezzem.
Mosolyt erőltetek magamra.
– Szia! Agnest keresem.
– Hátul van. – A mögötte lévő ajtóra mutat. – Sharon vagyok, mellesleg.
 – Hát persze! Agnes említett a minap. Én Wren lánya vagyok, Calla. –
Közeledve csóválom a fejem magam miatt. – Amit az imént tisztáztunk.
Felnevet, és az ajtó felé biccent.
– Menj csak át!
Csak az után tűnik fel a kosárlabda Sharon pólója alatt, hogy megkerülöm
a pultot. Akaratlanul is elkerekedik a szemem.
– Ez színtiszta baba, igaz?
Megpaskolja dagadozó hasát.
– Méghozzá jó nagy adag.
– Mikorra vagy kiírva? – Mert úgy fest, mint aki nyomban kipukkad.
– Még nyolc hét, de már annyira készen állok, hogy meglegyek vele.
– Meghiszem azt. – Nem lehet nálam idősebb. Talán még fiatalabb is.
Nehezemre esik nem fintorogni arra a gondolatra, hogy milyen lenne a
helyében. Talán néhány év múlva jobban vonz majd egy kisbaba gondolata.
Mondjuk tíz év múlva.
– Hát… Sok szerencsét! – Átballagok az ajtón, egy sokkal kisebb
szobába, hasonló, divatjamúlt berendezéssel. A hely felét szekrények töltik
meg, különböző méretekben és változó, fémszürke árnyalatokban, a másik
felét három nagy íróasztal teszi ki. Körös-körül térképekkel van kitapétázva
a fal, balra, a távolabbi végén egy apró iroda, az ajtaján arany névtábla
„Wren Fletcher” felirattal. Üres.
Egy méltóságteljes, ősz hajú férfi ül a sarokban egy íróasztalnál, és egy
zörgő számológép billentyűzetét ütlegeli a ceruzája radíros végével. Felzúg a
nyomtató, és egyenletes ütemben kiköp egy sor fehér papírt.
Egyenesen olyan, mint egy jelenet abban a nyálas, régi filmben, amihez
Simon ragaszkodott, hogy megnézesse velem. Csak a sűrű cigarettafüst és a
tárcsás telefon hiányzik.
Agnes felpillant a képernyőjéről, a szemüvege, ami messze túl keskeny a
kerek arcához, az orra hegyére van tolva.
– Helló, Calla! Édesapád keresed? – Egyáltalán nem izgatja, hogy csak
úgy megjelentem itt, bár látszólag soha semmi nem izgatja.
– Nem, tulajdonképpen veled szerettem volna beszélni egy percet. Tudsz
tartani egy rövid szünetet?
– Pont azon gondolkoztam, hogy szükségem van egy kávészünetre. –
Agnes felkel, és felveszi az íróasztala melletti zöld bögrét, majd a pirosat is a
Számológépes Férfi mellől.
– Még egyet, James?
 – Aha. – A Számológépes Férfi még csak fel se pillant.
Agnes habozik.
– Calla van itt.
A férfi keze gombleütés közben ledermed. Felvonja a bozontos
szemöldökét, ahogy szemügyre vesz.
– Jóságos ég, Susan kiköpött mása vagy! – motyogja, mielőtt még az
előtte lévő papírlapra meredne. – A francba, hol is tartottam?
– James épp a „buborékában van”, ahogy Mabel mondaná. – Agnes az
ajtó felé biccent. – Próbáljuk nem zavarni. Olyankor elkezd zsémbelődni. –
Kidugja a fejét a sarkon.
– Sharon? Hegyezd a füled a menetirányításra, jó? Wrennek hamarosan
jelentkeznie kell!
– Meglesz! – feleli a kedélyes recepciós.
– Wren felment St. Marybe, hogy ellenőrizzen néhány javítást az
állomásépületen. – Agnes átvezet egy másik ajtón át egy helyiségbe, amiről
feltételezem, hogy a személyzeti szoba: egy hosszú folyosó, egyik oldalán
teakonyhával, középen egy téglalap alakú asztallal és a távolabbi oldalon
három megviselt kanapéval eklektikus, U alakú elrendezésben. A párnák
eldeformálódtak, miután sok évig nyomorogtak mások súlya alatt. Előtte,
egy dohányzóasztalon rongyos magazinok és trehányul hajtogatott
újságpapírok állnak halomban.
Több fokkal hűvösebbnek érződik idebent. Átölelem magam, próbálok
felmelegedni.
– Szóval, az a fickó odabent emlékszik anyámra? – Jamest mondott, ha jól
emlékszem.
– És rád. – Agnes leveszi a félig teli kannát a kávéfőzőről, és megtölti
mindkét bögrét. – James most már negyvennyolc éve minden héten bejár ide,
hogy frissítse a Vadon könyvelését. El tudod ezt hinni?
Hűha.
– És nem használ számítógépet?
– Nem. Csak azt a nagy számológépet és a főkönyvet.
– Viccelsz, ugye? – Agnes mulatságos tekintettel megrázza a fejét. – Így
mennek a dolgok Alaszkában?
– Így mennek a dolgok az Alaszkai Vadonnál.
Megnyitja a csapot, és nekilát elmosni a mosogató mellett hagyott bögrét.
A papírlapot, amin az áll, hogy „Ha te használod, te is mosd el!”, valaki
nyilván figyelmen kívül hagyta.
 – Ugyanezért van, hogy apád papírfecniken foglal járatokat, amiket úgy
kell kihalásznom a zsebéből, és csakis személyesen vagy telefonon vesz fel
megrendelést. – Kuncog egyet. – Ha nem vetted volna észre, a Vadon le van
maradva néhány évtizeddel.
– Még egy weboldalt sem találtam – ismerem be. – Legalábbis olyat nem,
amin lett volna bármi.
– Az a weboldalunk. – Agnes felnevet, aztán az égnek emeli a szemét. – El
sem hinnéd, mennyi időmbe telt meggyőznöm Wrent, hogy kellene egy!
Azzal érvel, hogy nem kell több ezer dollárt fizetnünk valakinek, mert
Alaszkában már eleve mindenki ismer bennünket. Mindegy, végül rávettem,
hogy belemenjen, és megbíztuk ezt a webtervező fickót Toledóban. Fogta a
pénzünket, beállította a weboldal címét, aztán soha többé nem csinált
semmit. Néhány hónapig üldöztem, míg aztán elkezdtek visszajönni az e-
mailjeim. – Vállat von. – Azóta még nem sikerült új embert találnunk.
– Nem kell fizetned érte valakinek. Csinálhatnád te magad is.
Felhorkan.
– Most sikerült végre rájönnöm, hogyan készítsek egyszerű személyzeti
beosztást Excelben. Ismerem a korlátaimat.
– Mi a helyzet azzal a lánnyal, elöl? Sharonnal?
– Sharon ügyesen bánik az ügyfelekkel. Ez az ő erőssége. Ugyanez a
helyzet Maxine-nel. Ma nincs itt, de majd vele is találkozol egy másik
napon.
– Hát… akkor mi a helyzet Jonah-val?
– Jonah? – Elkuncogja magát. – Az a fickó az esetek felében még a
telefonját sem képes felvenni. Nem… Jonah jól vezet repülőt, és megmondja
mindenkinek, mit csináljanak, és megoldja a problémáinkat. Nem akar
semmit se kezdeni a számítógépekkel.
– De hát nem használnak a repülőkön is számítógépet? – dünnyögöm
félrehúzott szájjal. Ez viszont megmagyarázza a karóráját. – Hát, talán
megcsinálhatom én is nektek, amíg itt vagyok – ajánlom fel gondolkodás
nélkül. – Úgy értem, semmit sem tudok a repülőgépekről meg a különjárat-
vállalatokról, de biztos ki tudnám találni. – A legtöbb dolgot, amit a Calla &
Dee oldalán csináltam, magamtól találtam ki.
– Á, nem fontos. Előbb-utóbb eljutunk addig. Csak egy hétig vagy itt.
Azzal kellene töltened, hogy megismered édesapádat.
Gondolom.
Ha eleget tartózkodik itt ahhoz.
 Agnes kicsavarja a mosogatószivacsot, és leteszi száradni.
– Beugrott hozzád ma reggel Mabel?
– Nem. Miért?
– Ó, csak kíváncsi voltam. Mondtam neki, hogy adjon teret neked, de
időnként nem igazán hallgat rám. Nem sok új és izgalmas dolog akad
Bangor környékén. – Elmosolyodik. – Te pedig valami új és izgalmas dolog
vagy. És ő időnként eléggé akaszkodó tud lenni.
Mabel említésére eszembe jut, eleve miért is jöttem el ma reggel az
Alaszkai Vadonhoz. Tétovázom, hogy felhozzam-e, hátha kínosra fordul a
beszélgetésünk.
– Sajnálom a tegnap estét!
Legyint rá, apámhoz igen hasonlóan.
– Értjük, hogyan juthattál erre a következtetésre, és hogy miért találtad
volna sokkolónak.
Egy pillanatra figyelem Agnes profilját, amint csendben letörli a
kiszóródott cukrot a pultról. Tényleg ennyire megértő lenne?
– Apám beszélt nekem Mabel apjáról. Derek, igaz?
– Igaz. – Sóvárgó mosolyba húzódik az arca. – Még most is emlékszem az
első napra, amikor beállított ide Oregonból. Ő volt a hangos, bolondos, új
pilóta, és én egyből beleszerettem. Egy évvel később összeházasodtunk. –
Arrébb ballag, hogy helyet foglaljon velem szemben az asztalnál, a
kávéscsészéjét átfogja apró kezével. – Amikor jött a hívás, hogy nem
jelentkezett, egyszerűen tudtam. A köd miatt két napba telt, mire megtalálták
a gépét. Ott ültem, azon a kanapén, amikor megmondták nekünk, hogy
megtalálták. – A babakék bútor felé biccent, és nekem gombóc nő a
torkomban, ahogy elérzékenyülök.
– Ez… szörnyű.
Fájdalom villan a szemében, aztán ugyanolyan gyorsan eltűnik.
– Az volt. De tudtam, hogy ez is egy eshetőség. Ezeknek a srácoknak
bármelyikénél az, amilyen körülmények között repülnek. Jó néhány
barátunkat elveszítettük az évek során. El sem tudom mondani, hányszor
borított ki Jonah. Mindegy… Hálás voltam, amiért várandós vagyok
Mabellel. Ő egy darabka belőle, akit megtarthattam.
– Sokat kérdezősködik róla? – Annyit, amennyit én kérdezősködtem
apámról, amikor kicsi voltam?
– Nem sokat. Néha. – Agnes hátradől a székén, a tekintete a csempés
plafont járja. – Annyira emlékeztet Derekre. Ugyanolyan energiabomba,
amilyen ő volt. És még a rekedtes hangját is örökölte.
– Furcsa, hogyan történik az ilyesmi, nem?
Érzem, ahogy Agnes sötét pillantása rám szegeződik, miközben az asztal
tekergő faerezete fölé helyezem egy ujjam. A kezem, amiről anyám
esküszik, hogy megegyezik apáméval.
– Derek halála miatt döntött úgy Wren, hogy meglátogat téged
Torontóban. Derek győzködte, hogy menjen el, és miután meghalt, Wren úgy
érezte, tartozik neki ezzel.
Nem érezte, hogy nekem tartozik ezzel?
Elhessegetem ezt a gúnyos gondolatot.
– Mert magát okolta, amiért Derek meghalt. Elmondta nekem.
Agnes helytelenítő hangot hallat.
– Akárhogy nézzük, Wren megtalálja a módját, hogy elferdítse a balesetet
és önmagát okolja. Vagy Derek nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy
áttaláljon azokon a hegyeken, ami azt jelenti, hogy Wren rossz döntést
hozott, amikor behívta, vagy pedig elkerülhetetlen volt mindez, és Wrennek
kellett volna a hegygerincnek repülnie. Történik ilyesmi épp elégszer azok
között a szorosok között, rizikós időben. A pilóták összekeverik az egyik
folyót a következővel, és nem ott fordulnak el, ahol kellene, vagy túl korán
kanyarodnak. Akárhogy is, Dereknek még mindig itt lenne a helye. Wren
szerint legalábbis. Soha senki más nem látta ezt így rajta kívül. – Tétovázik,
engem vizsgál. – Nem árulta el, hogy lemondta az útját hozzád, mígnem már
túl késő volt. Ha tudtam volna, hogy mire készül, ragaszkodtam volna hozzá,
hogy menjen. Részben felelősnek érzem magam azért, ami köztetek történt.
Ne haragudj érte!
– Nem… Semmi közöd nem volt hozzá! Az ő döntése volt. – És talán az ő
tévedése, talán nem. Mi történt volna a családunkkal? Vajon Simon félreállt
volna? Vajon anyám tett volna valamit, amin többé nem változtathat? Vajon
ugyanígy nézne ki az életem, ha apám eljött volna Torontóba? Mélyet
sóhajtok. – Azt kívánom, bár elmondta volna nekem! Még ha nem is
értettem volna meg akkor, szeretném azt hinni, hogy később megértettem
volna.
– Ha ettől jobban érzed magad, Wren nem ismeri el, de tudom, hogy sok
megbánás van benne. A legtöbbnek te és édesanyád álltok a középpontjában.
– Agnes feláll, és átballag a szekrénytömbhöz, a mosogató mellett. –
Elismerem, hogy időnként őrjítő fickó tud lenni. Keveset beszél, és lassan
lép, ha érzelmekről van szó. De nem arról van szó, hogy nem érdeklik a
dolgok. Távolról sem. Csak időnként iszonyú közelről kell figyelned, hogy
megértsd, miként mutatja ki az érzéseit.
Lábujjhegyre ágaskodik, hogy benyúljon a mosogató feletti szekrénybe,
aztán nekilát dolgokat rakodni, keresgél, átrendezi a dobozokat és a
konzerveket, amik már eddig is rendezetten álltak. Szekrényajtók koccannak
a keretnek és betöltik a csendet.
Agnesnek is folyton le kell foglalnia magát, mint anyámnak.
Legalább egy közös van bennük.
Az elmúlt két napban sikerült összerakosgatnom Agnes és apám
kapcsolatának a lényegét, de egy dolog még mindig kérdéses számomra.
– Szóval… Te és apám voltatok valaha… Úgy értem, volt idő, amikor
több volt kettőtök között a barátságnál?
Elfoglalja magát a falon lógó csíptetőtáblával és a ceruzával, kipipál
valamit, talán a leltárt.
– Volt idő, amikor azt reméltem, hogy lehet köztünk több a mostaninál.
– De már nem?
Nem válaszol azonnal, mintha alaposan megfontolná a szavait. Végül
mindössze ennyit mond:
– Már nem.
Kopogás hangzik az ajtón, amire mindketten megfordulunk, és meglátjuk
Sharont, ahogy kitölti a keretet, a terhes hasa még hangsúlyosabb most, hogy
látom a hosszú, vékony lábait.
Agnes szeme felragyog, amint végignéz rajta.
– Hogy mennek a dolgok?
Sharon a dudor aljára teszi a kezét, miközben a hűtőhöz kacsázik.
– Húszpercenként pisilnem kell, mindent elfelejtek, és ez a gyomorégés…
áh. És Max tisztára az agyamra megy.
– Max az apa. Ő a rendszeres kiküldöttünk Nome-ba – magyarázza nekem
Agnes, miközben figyeli, hogy Sharon a nyitott hűtő előtt áll, és zavart
arckifejezéssel kutat a polcokon. – Csak izgatott.
– Hát még én mennyire izgatott vagyok, hogy kitoljam végre ezt a
kölyköt! – mondja Sharon meggyőződéssel. – Agnes, találtál már valakit
helyettem és Max helyett?
– Jonah jövő héten interjúvol meg egy pilótát. Még senki sincs a
recepcióra. Én, Maxine és Mabel leszünk az elkövetkező kis időre,
gondolom. Hacsak nem tudom rávenni Callát, hogy maradjon egy kicsit
tovább. – Kuncog egyet. – Mit szólsz? Átveszed Sharon helyét, amikor
visszaköltöznek az Alsó-negyvennyolcba? Több időt tölthetnél apáddal… –
Mintha csaliként lógatná ezt elém.
Vajon apám mesélt neki a banki átszervezésről? Hogy munkanélküli
vagyok, és gyakorlatilag maradhatnék hosszabb időre?
Különben érdekelne, miért költözik el Max és Sharon. Nem szeretik
Alaszkát?
– Hát ezért jöttem ide! Istenem, ez a kismama-agy! – Sharon felnyög. –
Wren rádiótelefonált. Tíz perc múlva leszáll.

Átölelem magam a hűvösben, ami az elmúlt órában érkezett. A nedves

levegő és a homályos fellegek közelgő esőről árulkodnak. Legalább a
szúnyogok visszavonulót fújtak a hideg fuvallattal.
– Nézd! Ott van! – Agnes felmutat az égre, egy apró foltra, ami közeledve
hamar formát ölt. Agnes elmosolyodik. – Sosem unom meg, hogy nézem,
ahogy hazarepülnek ezek a srácok.
Beismerem, hogy érzek egy kis izgalmat, itt, a reptéren, ezzel a rengeteg
repülőgéppel körülvéve, ebben a szürreális valóságban, ahol ezek jelentik az
egyetlen módját a civilizációhoz való visszatérésnek. Kétségkívül más
életmód, mint amikor csak metróra vagy autóba száll az ember, hogy
eljusson az úti célhoz.
– Apám mindennap kirepül?
– Nem, a legtöbb napját a telefonhoz ragadva tölti, ellenőrzi a pilótákat, és
figyeli az időjárás-jelentést. De többször szállt fel az elmúlt héten. Azt
hiszem, próbál annyi repülési időt beiktatni, amennyit csak tud, mielőtt még
fel kell adnia.
Összeráncolom a szemöldököm.
– Hogy érted, hogy fel kell adnia?
Agnes körbepillant.
– Hamarosan be kell jelentenie az egészségügyi állapotát, és ha megteszi,
eltiltják a vezetéstől. Nem repülhet, amíg kezelés alatt áll. Már ahogy most
van, be kellett volna jelentenie. Szerintem ezért csak szólóban repül. Nem
érez olyan bűntudatot, amiért megszegi a szabályokat, ha csak az ő élete
forog kockán odafent.
Csendben nézem, ahogy a folt egyre nő.
– Nagyon szeret repülni.
– Jobban, mint bárki más, akivel valaha találkoztam, és Alaszkának
rengeteg pilótája van – helyesel Agnes. – James azt állítja, a nagymamádnak
meggyőződése volt, hogy Wren azért ordított, amikor kijött az anyaméhből,
mert nem akarta, hogy a talpa a földet érje. De ha valaha is volt olyan ember,
aki arra született, hogy a levegőben éljen, akkor az az apád. – Gondolataiba
veszve elmosolyodik. – Tudod, mindig meg tudtuk állapítani, ha
telefonhívása volt tőled. Olyankor mindig elrepült valamerre, anélkül, hogy
elárulta volna bárkinek is, hová megy és mikor jön vissza. Nem válaszolt a
menetirányítónak, se a többi pilótának. – Kuncog. – Az őrületbe kergetett
mindnyájunkat. Persze mindig visszatért egy órán belül, de attól még
vakmerőség volt. Idővel megtanultuk, hogy így kezeli a problémáit.
– Hogy átmegy kamikazéba?
– Hogy a kedvenc helyén van, magasan az égen, és elmenekülhet minden
elől, amit elvesztett a földön.
Nem tudom eldönteni, hogy apám választását veszi-e a védelmébe, vagy
próbálja megmagyarázni, miért engedte el a családját. Bármelyik esetben
teljesen elferdíti a valóságot. Sosem volt ő áldozat.
– Nem kellett elveszítenie minket. Az alaszkai ég nem az egyetlen ég. Van
épp elég bozótpilóta állás mindenfelé. Az északnyugati régióban, Brit
Columbiában, Albertában, Ontarióban. Azért veszített el minket, mert meg
sem próbálta.
Agnes egy pillanatig hallgat, a szeme a közeledő repülőgépre
összpontosít, mintha mérlegelné a szavait.
– Tudtad, hogy apád egy ideig Coloradóban élt?
– Öö… Nem. – De elég sok dolog van, amit nem tudok az apámról,
úgyhogy nem lenne szabad csodálkoznom. – Ez mikor volt?
– Huszonegy volt. A nagybátyjánál szállt meg, a nagymamád testvérénél.
Eredetileg onnan származnak a nagyszüleid. Egy évvel azelőtt költöztek fel
Alaszkába, hogy Wren megszületett volna. Nem lényeg, szóval Wren sosem
járt azelőtt az államon kívül. Látni akarta, milyen az Alsó-negyvennyolcban,
mielőtt végleg átvette volna az Alaszkai Vadont. Szóval leutazott, és állást
vállalt egy kutató-mentőegység csapatában. Tizennégy éves kora óta repült
idefent, és több mint elegendő tapasztalata volt. Egy nap alatt három
ajánlatot is kapott. Utazott is egy keveset, amíg ott volt. Kaliforniába…
Arizonába… Oregonba. Nem emlékszem, még merre. Ó, New Yorkba, egy
hétvégére. – Elkuncogja magát. – Utálta azt a várost. Azt mondta, nem tudott
elég gyorsan elmenekülni onnan. És még azután is, hogy Coloradóban élt
egy évet, úgy érezte magát, mint egy látogató egy idegen országban. Annyira
más volt ott. Más számított fontosnak. És túl gyorsak voltak a dolgok.
Borzasztó honvágya lett.
– Ezért visszaköltözött Alaszkába.
– Nem sok választása volt. A nagyapád megbetegedett, és kórházba került
Anchorage-ban. Úgyhogy Wren visszatért, és átvette a Vadont. Mindig is
tudta, hogy át fogja venni, de korábban történt, mint várta. Tudod, csak
huszonhárom volt, amikor meghalt az apja.
– Nem tudtam, hogy ilyen fiatal volt.
– Biztosan lesújtotta, bár Wren nem az a típus, aki panaszkodik. Nagy
vállalkozás volt átvennie ezt a helyet, sok éven át. A nagymamád segített,
amennyit csak tudott. De úgy is nagy felelősséget jelentett. Időnként emberi
életeket. – Agnes lelkes tekintettel figyeli a közelgő repülőt. – Lehet, hogy
egyszerű az élet idefent, de nem könnyű, és nem való mindenkinek. Kifogy a
víz; befagy a vezeték; nem indul a kocsimotor; hónapokon át napi
tizennyolc-tizenkilenc órán át sötét van. Távolabb, északon, még tovább is.
Idefent arról szól az élet, hogy legyen elég ennivaló, télen elég hő az életben
maradáshoz. A túlélésről szól, és arról, hogy élvezzük azoknak az
embereknek a társaságát, akik körülvesznek bennünket. Nem arról, hogy
kinek a háza a legnagyobb, vagy kinek van a legszebb ruhája vagy a legtöbb
pénze. Támogatjuk egymást, mert mind egy hajóban evezünk. És az
emberek vagy szeretik ezt az életmódot, vagy nem; nincs igazán köztes
megoldás. Az olyan emberek, mint Wren és Jonah, ráébrednek, hogy nem
tudnak túl sokáig távol maradni. És az olyanok, mint Susan, hát… ők sosem
szeretik meg. Szembemennek a kihívásokkal, ahelyett, hogy elfogadnák
őket, vagy legalábbis alkalmazkodnának hozzájuk. – Agnes elhallgat, a szája
nyitva marad, mintha mérlegelné, hogy folytassa-e vagy sem. – Nem értek
egyet azokkal a választásokkal, amiket Wren veled kapcsolatban hozott, de
tudom, hogy sosem azon múlt, hogy ne törődött volna veled. És ha azzal
vádolsz bárkit, hogy nem próbálkozott, jócskán jut a felelősségből
mindenkinek. – Agnes ekkor megfordul, és rám mosolyog. – Vagy
összpontosíthatsz az itt és mostra, nem pedig arra, amin már nem tudsz
változtatni.
Értem, mit mond. Hogy a szüleim házasságának a kudarca talán nem csak
az apámat terheli, hogy talán az anyám sosem próbálkozott igazán, az
állítása ellenére.
Az apró, fekete-fehér csíkos repülőgép közelebb ér, lejjebb ereszkedve az
égen, egy vonalba igazodik a leszállópályával, a szárnya libikókaként ide-
oda ingadozik.
– Mindig ilyen ingatagok leszálláskor? – kérdem aggódva.
– A keresztszéltől függ. De ne aggódj. Wren álmában is le tudna szállni
ezzel.
Elterelem a figyelmem az erősödő szorongásomról azzal, hogy
körbenézek a parkolóban. Számtalan gép, amire épp pakoltak, amikor
megérkeztem, most be van zárva, és látszólag indulásra készek.
– Mit szállítanak azok a gépek? Láttam, hogy dobozokat pakoltak fel
rájuk.
– Mindenféle szállítmányt. Sok-sok csomagot és egyéb küldeményeket a
falvakba.
– A Vadon postát is szállít?
– Ó, persze. Évek óta szerződésünk van az Egyesült Államok Postai
Szolgálatával. Több száz kiló szállítmányunk van mindennap. Levelek,
internetes rendelések, étel, üzemanyag. Vízkezelő vegyszerek. Két héttel
ezelőtt elreptettünk két terepjárót Barrow-ba és Sherpába.
– Hűha. Nem tudtam, hogy ekkora területet fed le a vállalkozás – ismerem
be szégyenkezve.
Bólint, mint aki sejtette.
– Elég komoly művelet. Sokan dolgoznak itt, az állomások között. Még
többen voltak régen, de a konkurencia elcsalogatta a vadásztáborokat és az
idegenvezető vállalatokat tőlünk. Még az egyszeri magánfoglalásokból is
egyre kevesebb jön az Alsó-negyvennyolcból. – Felhorkan. – Volt egy nap,
amikor Wren felhívatta velem az összes vonalunkat, hogy ellenőrizze,
működnek-e, mert úgy hallgattak a telefonok. De… megoldjuk. – Szinte
könnyedséggel mondja, de a megfeszülő oldalsó profiljából látom, hogy ez
egyáltalán nem vehető könnyedén. Biztatón rám mosolyog, amikor meglátja
az aggodalmat az arcomon. – Ez nem olyasmi, amin neked kell agyalnod,
Calla.
Csendben figyeljük, amint a kavicsos leszállóra érnek apám gépének a
kerekei, és kétszer visszapattannak, mielőtt a talajon maradnának. Agnes
után ballagok, aki előresétál oda, ahol apám besiklik, miközben ugyanaz a
köpcös fickó irányít a világító botokkal, mint az érkezésem estéjén.
Apám ötvenhárom éves férfi létére meglepő könnyedséggel ugrik ki a
gépből. Abban a pillanatban érünk oda hozzá, hogy talajt ér a bakancsa.
– Hogy áll a helyzet odafent? – kiáltja Agnes.
 – A hátsó sarok még mindig beázik esőben, és úgy néz ki, a srácokat
jobban érdekli az ebédszünetük, mint ennek a megoldása. Fel kell küldenem
Jonah-t néhány napon belül, hogy leugassa őket. – A lágy, szürke szeme rám
villan. – Ébren vagy már egy ideje?
– Napkelte óta – ismerem be. Habár nincs is nap.
– Beletelik még néhány napba, mire átállsz.
– Pont, mire ideje lesz hazaindulni.
– Így megy ez általában – motyogja, és komoran az égre pillant, amint
elered.
– Eljött lecsekkolni az Alaszkai Vadont, és megnézni, hogyan vezet az
apja repülőt – mondja Agnes rám kacsintva. – Talán el kéne vinnünk repülni,
hogy lásson mást is, ne csak Bangort.
– Ma? – Egyből összeszorul a gyomrom az idegességtől. Egy dolog
végignézni, hogyan landol egy repülő. És más csak úgy felpattanni rá
mindenféle lelki előkészület nélkül, a rettenetes élményem után.
Apám mintha érzékelné a pánikom. Elneveti magát.
– Azt hiszem, Jonah traumát okozott szegény lánynak.
– Nem lesz gond. Te és Jonah kivihetitek Bettyn – erősködik Agnes.
Összeráncolom a szemöldököm. Betty?
– Nem fog menni – szólal meg mögöttünk vékony hangon a földi
személyzet, lepakolva apám repülőjéről. – Betty a hangárban van.
A pillantása a nagy raktárépületre vándorol, ahol egy banánsárga
repülőgép pihen. Két férfi áll mellette, és beszélgetnek. Az egyik magas, ősz
hajú, csüngő hassal; a másik apró, farmerkék kezeslábasban van, és egy
szerszámot tart. Szerelő, gondolom.
– Sonny! – bömböl egy mély hang, balra terelve a figyelmem, a
felderengő, felénk masírozó alakra. – Nem feledkeztél el a készletekről a
hűtőben?
– Basszus – suttogja a földi személyzet. Sonny, feltételezem. Lopva felém
pillant, aztán eliszkol, a kétségbeesett kifejezés az arcán arról árulkodik,
hogy csakugyan elfeledkezett róla, bármire is utalt Jonah.
– Erős hátszél és eső van tőlünk északra. Jobb, ha elindulsz –
figyelmezteti apám üdvözlésképp.
– Öt perc, és a levegőben leszek. – Jonah megáll mellettem. – Felhívtam a
River & Co.-t, és befenyítettem őket. Azt mondták, jövő hét végéig kifizetik
a számlát.
Apám bólint.
 – Remek. Az segíteni fog. Tudom, hogy marhára elfoglaltak, de ez nem
ok arra, hogy ne fizessenek.
– Ja, lefoglalja őket, hogy átküldözgetik az ügyfeleiket Jerryhez – morogja
Jonah. – Ha nem fizetnek időben, szerződést kell bontanunk velük.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük őket – jegyzi meg
Agnes gyengéd intelemmel.
– Már nagyjából el is veszítettük őket – vág vissza Jonah.
Apa kimerülten felsóhajt, mintha már túl sokszor zajlott volna le ez a
párbeszéd. A tekintetét hátra, a hangárra emeli.
– Mi van vele?
– George azt mondja, ma furcsán viselkedett.
– Furcsán? Mégis hogyan, furcsán?
– Nem tudta pontosan megmondani. Csak nem tetszett neki.
– Huszonhét éve vezet repülőt, és annyit tud mondani, hogy „furcsán
viselkedett”.
– Tudod, hogy van George a megérzéseivel. – Jonah sokatmondó
pillantást vet apámra. – Ki tudja. Talán felszállás előtt nem dörzsölte meg a
szerencsehozó nyúl lábát háromszor. Mindegy, hamarosan épp időszerű volt
a karbantartó ellenőrzés, úgyhogy Barttal teljesen átnézetjük.
Valami ismerős dolog beindítja az emlékezetem.
– Az összes géped elnevezted – mondom lassan. Úgy beszélt róluk,
mintha valódi emberek lennének. Családtagok. Felém fordulnak, és rám
néznek, apám arca lassanként nosztalgikus mosolyra húzódik. – Nem volt
egy… Beckett? – nehezen idézem fel a pontos nevet, miközben emlékek
árasztanak el. „Ma elrepítettem őt-és-őt North Pole-ba.” Apa még arra is
rávett, hogy kérjem meg anyát, mutassa meg nekem North Pole-t a térképen.
Mint kiderült, Alaszkában van.
– Becker. A geológus George Becker után. Az egyik Beaver. – Apám most
egyenesen sugárzik. – A nagyapád alaszkai felfedezők után nevezte el a
repülőket. Van egy Moser nevű Otterünk. És egy Stockton és Turner. Azok
Piper gyártmányok. Cookot nyugdíjaznunk kellett pár évvel ezelőtt, miután
egy pilótánk a vakító fehér ködben végrehajtott leszállás közben elütött egy
jávorszarvast. Nem lett baja – legyint apám a borzongásom láttán. Hirtelen
felélénkítik a nevek és az események. – Bering, Vitus Bering után,
motorkivizsgálás alatt áll. Hmm… – Apám megvakarja a vékony borostát az
állán. – El sem hiszem, hogy emlékeztél erre.
 – Én sem. – Azt is elfelejtettem, milyen könnyű apámmal beszélgetni, ha
bármi köze van a repülőgépekhez. – Szóval Betty is egy felfedező volt?
Mindhárman kuncognak.
– Talán egy picit eltértem ettől, persze – ismeri be apám szégyenlős
mosollyal. – Most van egy Bettynk, aki a hangárban van. És egy Veronica, ő
egy Cessna. Az én különleges lányom. – Ujjbütykével megkocogtatja a
repülőt, amit az imént vezetett, aztán a nagyobb, narancssárga-fehér gépre
mutat nem messze. – Az ott Archie. – Elhallgat, várakozásteljes pillantást
vetve rám.
– Ne reménykedj túlságosan, Wren! Kétlem, hogy valaha is olvasott volna
képregényt – pofátlankodik közbe Jonah, és anélkül is érzem a beképzelt,
gúnyos mosolyt a bozontos arcán, hogy látnám.
Most az egyszer nem fog kihozni a sodromból. Elsétálok a nagyképű dög
mellett, és megállok egy fehér repülőgép előtt, tengerészkék orral és kerek
ablakokkal mindkét oldalon. – Szóval, ez itt Jughead akkor? – Lopott
pillantást vetek Jonah-ra, és látom a meglepettséget a jeges, kék szemében.
Diadalittas hullám söpör végig rajtam, és hagyom, hogy az arcomra üljön a
saját önelégült mosolyom.
Nincs az a pénz, amiért beismerném, hogy nemcsak igaza van Jonah-nak,
és még életemben nem fogtam a kezemben semmilyen képregényt – mert
értelmetlen, és nem egy hétéves kisfiú vagyok –, de egyetlen Archie
képregényszereplőt se tudnék megnevezni, beleértve a címszereplőt, ha nem
lenne a Netflix.
A lényeg az, hogy bebizonyítottam Jonah tévedését, és ez a piti dolog
jóval nagyobb elégedettséggel tölt el, mint kellene.
Apám odaballag, hogy a kezével végigsimítson Jughead kék orrán.
– Az iskolai sportcsapat igáslova. Sokat repked fel-alá a falvak között
egész évben, hordja a gyerekeket a meccsekre.
– A diákok repülővel járnak a meccseikre?
– Látnod kellene az iskola utazási költségvetését! – Sokatmondó
mosolyától ráncba szalad a szeme. – Nagyon más az élet idefent.
– Ha már a költségvetésről beszélünk… James lefuttatta a számokat, hogy
mennyit veszítettünk múlt héten, amíg repülési tilalom alatt álltunk – mondja
Agnes halk, komoly hangon. – Akad néhány dolog, amit meg kell oldanod.
A könnyedség eltűnik apám arcáról, és elkomolyodva bólint.
Nyugtalanság lesz úrrá rajtam.
 Először Agnes spontán megjegyzése a konkurenciáról, és most ez.
Pénzügyi gondjai lennének az Alaszkai Vadonnak? Éppen elég baj, hogy
apámnak az egészsége miatt kell aggódnia, de még a családi vállalkozása is
nyomás alatt van?
Sonny visszatér, esetlenül szalad a járdán egy közelben várakozó
repülőgép felé, a rövid karjával átölel egy méretes, fehér hungarocell
hűtődobozt.
– Csak ez az egy van, igaz, Jonah?
– Ja. Rendben van. Indulok – jelenti ki Jonah, az első néhány lépésnél
vonszolva a lábait, mintha vonakodna.
– Miért nem viszed magaddal Callát? – kérdi hirtelen Agnes.
Nem bírom megállni, hogy ne meresszem rá mérgesen a szemem.
– Kösz, nem. – Megőrült? Mintha valaha is hajlandó lennék még egyszer
egyedül felülni Jonah-val egy gépre.
Jonah felnevet, magára öltve a szemüvegét, eltakarva előlem a kemény
tekintetét.
– Nem gond. Talán Wren megtaníthat vezetni, amíg én nem vagyok itt. –
Megfordul, és lazán a gép felé sétál.
– Nagyszerű repülést! – ordítom, és bosszúsan forrong a vérem. Szararc.
– Ne felejts el telefonálni, ha leszálltál! – teszi hozzá Agnes.
– Mindig szoktam!
– Hamarabb! – Olyan, mint egy akaszkodó édesanya, aki arra kéri a
gyerekeit, hogy jelentsenek neki.
– Jó!
Agnes halkan felsóhajt, ez az egyetlen jele, hogy talán bosszantja a srác,
aztán újra felénk fordul.
– Mi lenne, ha mennél és beszélnél James-szel, amíg én elviszem Callát a
városba, hogy vegyünk egy kis allergiagyógyszert a csípéseire? Úgy fest,
allergiás rájuk.
– Az remek lenne. – A nyomaték kedvéért megvakarom a karom.
– Ja. – Apám elgondolkozva összeráncolja a homlokát. – Különben, mire
célzott azzal a vezetős dologgal? – Átkutatja a parkolót a szemével, minden
bizonnyal a terepjáróját keresi.
Felsóhajtok.
Kösz szépen, Jonah!
 12. fejezet
– Mit szólsz ahhoz, hogy „Szabadidős rucik a Vadonban”? Ez jól cseng,
nem?
– Ja, nem rossz – motyogom, miközben végigtekerek az Alaszkai
Légitársaság weboldalán. Azt állítják, hogy ők Alaszka legjobb különjárat
vállalata. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de arra tippelek, hogy bármelyik
turista, aki ide tervez jönni, hisz a szavuknak.
Bármi, amit tudni akarnék, fel van tüntetve – a történetük, a repülőgép
gyártmányaik, a túráik, a pilótáik. Biztonsági feljegyzések, értékelések,
ajánlások, szállás- és táborhelyajánlatok. És vannak bizonyítékként képeik
is! Egy teljes galéria a festői alaszkai tájról és a természetről, minden
évszakban lefotózva, hogy idecsábítsa az embereket.
Ha turista lennék, aki le akar foglalni egy kirándulást, ez az Alaszkai
Légitársaság első helyen szerepelne a listámon. És ha nem ők, akkor a tíz
másik vállalat valamelyike, aminek a gondos átolvasásával töltöttem az
elmúlt néhány órát a roskatag székemen üldögélve, a verandán.
Semmiképpen nem az Alaszkai Vadon lenne, ami messze a keresési
eredmények legalján volt a képernyőmön, és nem ajánlott fel semmi
információt, leszámítva a címjegyzékét.
– Nem figyelsz rám, ugye? – csattan fel Diana.
– Figyelek! Eskü – hazudom. – Szerintem szuper. Leszámítva, hogy
valójában „Hogyan húzz ki egyetlen szabadidős ruciban egy teljes utat a
Vadonban”, ha nem kapom meg a maradék ruhám. Azt hiszem, jó segítség
lenne hátizsákos turistáknak – teszem hozzá kedvetlenül.
– Még mindig nem kaptad meg a bőröndjeid? Ez őrület!
– Ma kellene. – Remélhetőleg.
– Oké, akkor még van négy napod, hogy összerakj valamit!
– Ezek szerint.
– Calla! Mi bajod van? Mintha nem is érdekelne.
– Nem tudom. Azt hiszem, fáradt vagyok. Bevettem egy
allergiagyógyszert a szúnyogcsípésekre, és elálmosított. – Megrándul az
arcom, ahogy szemügyre veszem a duzzadt, vörös hurkákat a vádlimon. –
Emellett nem is használ. Teljesen forró a bőröm.
– Juj… Az nem jó. Remélem, nem lesz belőle cellulitisz.
– Mi, cellulit? – sipítom kétségbeesetten.
– Nem cellulit. Cellulitisz! Egy fertőzés. Fogj egy tollat, és rajzolj
körvonalat a csípés külső szegélye mentén. Ha a vörösség azon kívülre
terjed, valószínűleg antibiotikumra van szükséged.
– Honnan tudod ezt?
– Hé, találkoztunk mi már? Onnan, hogy anyukám ápoló!
– Tényleg – motyogom.
– De biztos rendben leszel! Beletelik még egy vagy két dózis
gyógyszerbe, aztán túl is leszel rajta. Ó! Azon is gondolkoztam, hogy
csinálhatnánk egy posztot a… – Elkalandozik a figyelmem, miközben Diana
tovább csacsog valamiről a viking fonás és a forrásfürdők kapcsán. Az igazat
megvallva, nem hiszem, hogy a megcsappant lelkesedésemnek bármi köze
van a hiányzó ruháimhoz vagy az antihisztaminhoz. Inkább csak, hogy a
Calla & Dee olyan… jelentéktelennek tűnik most. – Mi van a jetivel? – kérdi
Diana hirtelen, amire egyből visszazökkenek.
– Mi van vele? – Diana minden durva részlettel együtt értesült az első és a
második találkozásomról Jonah-val, és az üzenetváltást teleszemeteltem ékes
szavakkal és arra irányuló kívánságokkal, hogy miként érje szerencsétlen
találkozás egy vadállattal.
– Nem tudom. Talán csinálhatnánk egy második részt a „Vademberből
úriember”-ből. Alaszkai kiadást.
Felhorkanok.
– Higgy nekem, sokkal többre lesz szükség egy ollónál ahhoz, hogy bármi
úriemberszerűt felfedjünk vele kapcsolatban! Ráadásul azt hiszem, tetszik
neki ez a kinézet. – Bizonyára. Mi másért hagyná, hogy ennyi ideig így
maradjon?
– Basszus! Mennem kell! Száraz Marhakolbász épp magához intett.
Mintha én lennék a személyi titkára, vagy ilyesmi.
– Tényleg az övé a cég – emlékeztetem. Ezen nem változtat az a tény sem,
hogy Diana főnöke azokon a hosszú, vékony szárazkolbász-rudakon él,
amiket a kisboltok pénztáránál lehet kapni.
– Basszus, találnom kell egy új melót! Később dumálunk! – mondja sietős
suttogással, aztán leteszi.
 Visszadugom a fülhallgatóm, elindítom a zeném, és visszatérek a
nyomozásomhoz a sonkás szendvicsemet csipegetve, amit ebédre
készítettem, miközben utánaolvastam az Alaszkai Vadon konkurens
vállalatainak. Aztán rájövök, hogy mégsem szendvicsre vágyom, úgyhogy
visszamegyek a házba, hogy csináljak magamnak egy tál humuszt répával,
és egy pohár zöldturmixot.
Aztán megint kilépek a verandára a tolóajtón.
És felnyüszítek. Egy mosómedve gubbaszt az asztal tetején, a mancsa épp
azzal foglalatoskodik, hogy szétszedi a kenyérszeleteket.
– Hess! El innen! – kiáltom arra számítva, hogy majd kiiszkol a résnyire
nyitott verandaajtón keresztül, ahol nyilván bemászott. Mindössze rám
mered a gombszerű szemével, majd visszafordul a szendvicsemhez.
Megrúgom a közelemben lévő műanyag kukát. – Takarodj innen!
A mosómedve rám ripakodik, az idegeimen táncol a bizarr cincogás.
Aztán előreiramodik.
Botladozva teszek néhány lépést hátrafelé, a földre ejtve fél tányér ételt,
és végigborítom a farmerom turmixszal, ahogy próbálok elmenekülni előle.
Egy pillanatra eltereli a figyelmét egy guruló répa, felkapja a fürge
mancsával, és erre-arra legyez vele.
Az alaszkai mosómedvék mások, mint a torontóiak?
Ez most rám fog támadni?
Egy szalmaseprű áll a sarokba támasztva. Leteszem a közeli párkányra a
tányért és a poharat, és felkapom a nyelénél fogva, két kézzel markolva,
ütésre készen.
– Bandita! – kiáltja egy mély hang. A mosómedve a hátsó lábára
ágaskodik, a hang irányába fordul, megáll, hogy hallgatózzon. – Bandita!
Gyere csak ide! – A mosómedve elszalad, átfurakodva a nyitott
verandaajtón. Még mindig a markomban szorongatva a seprűnyelet,
figyelem, ahogy az állat Jonah felé üget a gyepen át, és alig fél méterre
megáll előtte. A hátsó lábaira ágaskodik, és a levegőbe nyújtózkodik. – Hé,
kishaver! Ugye nem bajt keversz? – Jonah gyengéden megvakarja a
mosómedve fejét, mire az állat izgatottan visszacincog.
– Most csak viccelsz! – Elborzadva fintorgok, ahogy rám tör a felismerés.
– A háziállatod?
– Nem. Alaszka államában nem tarthatsz mosómedvét házikedvencként –
mondja Jonah mellékesen.
– Hát, akkor mi ő? Mert nagyon is úgy fest, mint egy háziállat!
 – Egy mosómedve, aki szeret a házam környékén lógni. – Jonah pillantása
a kezemben tartott seprűre téved. – Mit terveztél azzal?
– Ki akartam kergetni, mielőtt még megharapna!
– Nem harap meg, hacsak nem adsz rá okot.
Eszembe jut Tim és Sid, a fel-le ugráló, púpos hátukkal, ahogy
végigiszkolnak a kocsibejárón, miután csontok és rothadó, bűzös
húscsomagolások között kotorásztak. Összerándulok az undortól.
– Tudod, hogy betegségeket terjesztenek, ugye?
Jonah még utoljára megpaskolja a mosómedve fejét, aztán feláll.
– Banditával nincs gond.
– Elnevezted!
– Ja. Tudod, mert fekete banditamaszk van a…
– Értem – vágok közbe. – Baromi egyedi! – Ugyanakkor találó. – Ellopta
a szendvicsem!
Jonah vállat von.
– Akkor ne hagyd a szendvicsed olyan helyen heverni, ahonnét ellophatja!
– Nem hagytam! Egy tányéron volt, az asztalon, idebent! Bejött ide! És
miatta végigöntöttem magamon az italom! – A farmeromra mutatok, amit
sűrű, zöld folyadék borít. Átázott a zoknim.
Jonah szeme nevetős ráncba szökik.
– Legközelebb ne legyél ilyen béna!
Mérges pillantást vetek rá. Mit keres itt egyáltalán? Azt hittem, dolgozik!
Aztán összeszedem a megsemmisült kajám és az étkészletet, és elindulok
befelé, hogy átöltözzek az utolsó adag tiszta ruhámba, ami még maradt, és
hozzak egy banánt kajának.
Amikor visszatérek, Jonah a helyemen ül. Szerencsére a mosómedve
nincs a láthatáron.
– Mi ez? – kérdi a MacBookom felé biccentve.
– Egy számítógép.
Lapos pillantást vet rám.
– Miért nézegeted különjárat vállalatok weboldalát?
– Mert többet meg akartam tudni apám versenytársairól.
– Minek? Hirtelen kedved támadt átvenni a családi vállalkozást?
– Nem – felelem nyersen, miközben a banánomba harapok. – De feltűnt,
hogy az Alaszkai Vadonnak nincs weboldala, és szerintem ez egy óriási hiba.
Manapság mindenkinek van weboldala. Még a szomszédunkban lakó
tizenhat éves lánynak is, aki kutyákat sétáltat, van saját weboldala és
internetes fizetési lehetőséget is kínál. Ez a legalapvetőbb módja annak,
hogy reklámozd magad.
Jonah hátradől, a lábait azon a tipikus pasi módon szétveti, és karba ölti a
kezét a mellkasán. Kényelembe helyezkedett a székemen.
– Nem kell reklámoznunk magunkat a falulakók körében; mind ismernek
bennünket. Ugyanez a helyzet a szállítmányozási kapcsolatainkkal és az
iskolákkal.
– Jó, de mi a helyzet a turistákkal? Agnes szerint egyre kevesebb
bevételetek van abból.
– Ja, így igaz – ismeri be. – De egy weboldal nem fogja ezt megoldani.
Leülök egy másik székre. Billeg a súlyom alatt, a fémlábai felemásak.
– Ha én Alaszkába jönnék, és azt tervezném, hogy várost nézek vagy
átutazok egy másik városba, nem is tudnék az Alaszkai Vadon létezéséről.
– Dehogynem tudnál! Az összes nagyobb alaszkai turisztikai oldalon fel
vagyunk tüntetve. És a címlistán is rajta vagyunk.
– Igen, de nincs mellette információ. Semmi sincs arról, hogy milyen
repülőgépeitek vannak, vagy mik a szabályok és a visszatérítési irányelvek,
nincs ott a repülőjáratok menetrendje, mennyibe kerülne, ha…
– Amikor felhívnak, elmondjuk nekik – mondja, mintha ez egyértelmű
lenne.
Totál nem érti a lényeget.
– Jonah, talán errefelé így csinálják az emberek, de ha az Alsó-
negyvennyolcból – vagy minek is nevezted – akarjátok idecsalogatni őket,
vagy a világ más részeiről, ez nem elég! Az emberek nem telefonálnak rá a
vállalatokra, hacsak nem szűkítették már le a kört valamelyikre. Az emberek
utálnak telefonálni! Ha tehetem, én még a barátaimmal sem beszélek
telefonon. Mindenki csak felmegy a netre, rákeres Google-on arra, amit akar,
kiválasztja a legjobb két vagy három lehetőséget, és utána telefonál. Sokan
egyáltalán nem is telefonálnak, ha kérdésük van, csak e-mailt írnak.
– Akkor írhatnak nekünk e-mailt.
– És hogy találják meg az e-mail-címet? Semmi sincs a weboldalatokon!
És nem fognak valami címjegyzékben vadászni rá, higgy nekem! – Tovább
erősködöm, mert úgy tűnik, megragadtam Jonah figyelmét. – Sokan az
interneten foglalnak, kinyomtatják a repülőjegyet, és csak odamennek. És ha
vannak más különjáratok errefelé, amik megkönnyítik a döntést azzal, hogy
weboldaluk van, és mindenféle információ, képek a repülőkről, meg videók
a repülésről, az emberek egyszerűen kihagyják az Alaszkai Vadont. És
őszinte legyek? Ha már fizetnék azért, hogy eljöjjek Alaszkába, és utána
még többet kicsengetnék, hogy lássam a hegyeket meg a vadont, vagy
elrepüljek egy táborhelyre, nem egy olyan vállalattal tenném, ami még egy
egyszerű weboldalt sem képes összehozni. – Nem mintha lennének konkrét
adataim, hogy mindezt igazoljam, de ehhez csak józan ész kell, nem? Úgy
értem, ezt mindenki tudja, ugye? Jonah mintha még mindig kételkedne. –
Nézd, tegyük fel, hogy én vagyok John Smith Arkansasból, és el akarok
jönni Alaszkába vadászni. Még sosem jártam itt, úgyhogy rákeresek az
alaszkai vadásztelepekre, és megtalálom ezt. – Csak annyira állok fel, hogy
közelebb húzzam a székem, és elérjem a laptopom. Jonah semmi erőfeszítést
nem tesz, hogy megmozduljon, ezért kénytelen vagyok áthajolni a combja
felett, hogy hozzáférjek a számítógéphez. Átugrom abba az ablakba, ahol a
korábbi keresésemre elsőként kidobott táborhely látható. – Aztán rákattintok
arra, hogy „odajutás”, és az Alaszkai Légitársasághoz vezet.
– Mert megállapodás van köztük. Nekünk is ugyanez van a River & Co.
vállalattal.
– Amelyik nem fizeti időben a számlákat? – Előrehajolok, hogy
átnavigáljak az oldalukra, véletlenül a térdének koccintva az enyém. – Bocs
– motyogom. – Náluk az Alaszkai Vadon és az Alaszkai Légitársaság van
feltüntetve utazási opcióként. – Bizonyítékként a képernyőre koppintok a
lakkozott körmöm hegyével, amire ismét összeütközik a térdünk. Nem
húzódik arrébb. – Szóval, amikor John Smith az útját tervezi, az Alaszkai
Légitársaság egyből jobbnak tűnik, mert nincs mivel összehasonlítania, és
onnan, egészen Oklahomából kénytelen meghozni a döntést.
– Azt hiszem, Arkansast mondtál.
– Mindegy! A lényeg, hogy az egyetlen vonzereje az lenne a Vadonnak, ha
sokkal olcsóbb lenne.
– Nagyjából ugyanannyiba kerül.
– Hát, akkor találd ki, melyiket választja John, amikor lefoglalja a
vadászutat. – Hátradőlök a széken, és elégedettséggel tölt el, hogy
bebizonyítottam az igazam. – Talán nem a River & Co.-val van a gond.
Talán nem ők mondják a turistáknak, hogy ezt a vállalatot válasszák. Talán a
turisták azért választják őket, mert megkönnyítették számukra a döntést.
Jonah átható tekintete rám nehezedik, a többnyire rideg, közömbös
arckifejezését most kíváncsiság váltja fel.
– Tudod, hogy kell csinálni? Úgy értem, weboldalt készíteni.
 – Ja. Ezt gyakorlatilag én készítettem. – Előrehajolok, és átváltok a Calla
& Dee ablakába.
– Rózsaszín.
Az égre emelem a szemem.
– Ez csak esztétikai kérdés. Kitalálhatnék valamit az Alaszkai Vadonra.
– Négy nap alatt?
– Ja. Azt hiszem. Valami egyszerűt legalábbis – vonok vállat. – Mi más
dolgom van itt?
Lassan bólint, a szemöldökét elgondolkodva összevonja.
– Nem kerül sokba, ugye?
– Nem. Majd ugyanazt a weboldalkészítő felületet használom, amit ehhez
az oldalhoz is. Szinte semmibe se kerül. És itt van a kamerám, úgyhogy
tudok készíteni pár fotót. Nem vagyok profi, de elég jó vagyok benne.
Ezeket én lőttem. – Rákattintok egy bejegyzésre, amiről tudom, hogy sok
képanyagot tartalmaz.
– „Csillámcsajok a városban” – olvassa Jonah hangosan.
– Felejtsd el a címet, és nézd a képeket!
– Ő kicsoda? – biccent Diana felé, aki épp a High Parkban pózol a rövid,
hajnalpiros, flitteres szoknyájában, ami árnyalatban megegyezik a mögötte
lévő cseresznyefavirágokkal.
– A legjobb barátnőm.
– Azt a rohadt!
– Oké. Remek! Szóval bejönnek a szexi lábú szőkék. Micsoda meglepetés
– motyogom. – De nézd meg a képet!
– Az a szoknya alig takarja a fenekét.
– Jonah! – mordulok fel nevetve, aztán a mellkasára csapok, megállapítva,
hogy milyen kemény és formás az ujjaim alatt. – Feledkezz el Dianáról és a
rövid szoknyájáról! Azt próbálom megmutatni, hogy elég jól tudok
fényképezni. Mindenesetre jobb lenne annál, mint ami most van, vagyis a
semminél! – Csipkelődve hunyorog a szemével, ahogy rám pillant, és érzem,
hogy válaszul bugyuta mosolyba kunkorodik a szám, pedig enyhén
felbosszantott. – Nem veszel komolyan!
– De igen. Esküszöm! – A térdemre teszi a kezét, és röviden, erőteljesen
megszorítja, mielőtt ismét hátradőlne a székén. – Akkor rajta, készítsd el!
– Tényleg? – Nem tudom leplezni a meglepettségem.
Vállat von.
 – Jól érveltél. Még mindig nem tudom, hogy értem-e, amit előadtál, de
nem árthat.
– Megkérdezzem előbb az apám?
– Á! Csak mondd meg neki, hogy megcsinálod. Örülni fog.
– Gondolod?
– Viccelsz? Annak, hogy a gyerekét érdekli a Vadon?
Nem annyira nevezném a Vadon iránti érdeklődésnek, mint inkább
érdeknek, hogy hasznosnak érezhessem magam, és legyen mit csinálnom.
De ezt magamban tartom.
– Hát… Akkor oké!
– Akkor oké – bólint eltökélten. – Majd te és én kihámozzuk ezt.
Hűha. Várjunk.
– Mi? – Érzem, hogy kiguvad a szemem.
– Másképp hogyan tennél fel annyi cuccot a repülőgépekről, a Vadon
történetéről, meg mindenről? Azt hiszed, azt mind ki tudod találni? Négy
nap alatt? És én mindent tudok, amit tudni lehet erről a helyről.
– Hát persze. Igaz. – Én és Jonah, amint közösen dolgozunk egy
weboldalon az Alaszkai Vadonnak. – Ez aztán érdekes lesz – motyogom az
orrom alatt.
Gúnyos mosolyra húzódik a szája.
– Miért mondod?
– Mert te… te vagy.
– Te meg te – vág vissza, majd kedvesebben hozzáteszi. – Leszámítva,
hogy valójában okos vagy. Le vagyok döbbenve.
– Fogd be! – Egy szikrányi elégedettség lángol fel bennem. Jonah szerint
okos vagyok.
Felsóhajt, a pillantása megállapodik az összefont karján.
– Jó, jó! Nézd. Rosszul indultak a dolgok köztünk, és ez miattam volt. Ja,
be tudom ismerni, ha seggfej vagyok.
– Akkor… ez most afféle fegyverszünet, vagy ilyesmi? – Jonah képes
civilizáltan viselkedni?
– Vagy ilyesmi. – Az órájára pillant, és feláll a székemről. A súlyos
bakancsa dübörög a padlódeszkán, ahogy elindul a verandáról kivezető ajtó
felé.
– Apám meghagyta neked, hogy légy hozzám kedves, nem igaz?
– Nem.
 Nem kajálom be, főleg, miután apám azt mondta, szólni fog Jonah-nak,
hogy szálljon le rólam. És valami azt súgja nekem, túl közel állnak
egymáshoz ahhoz, hogy Jonah csak úgy vállat rándítson apám kérésére.
– Hé!
Megáll az ajtóban.
– Igen?
– Mit tudsz a diagnózisáról? – Apám világossá tette, hogy nem szeretné,
ha felhoznám előtte, Agnes pedig már elmondta, amit tudott.
Szóval az egyetlen, akit megkérdezhetek, Jonah.
Mély sóhajtással összeroskad a válla.
– Tudom, hogy rákos, és hogy nem akar beszélni róla, amíg itt vagy.
– Mit gondolsz, ez mit jelent?
– Azt, hogy rákos, és nem akar beszélni róla, amíg itt vagy – feleli
félvállról.
A háta mögött a plafonra emelem a szemem.
– De nem utalt rá, hogy mennyire rossz, ugye?
Hosszas hallgatás következik, aztán szinte vonakodva beismeri:
– Megkérdezte, hogy fontolóra venném-e a vállalat felvásárlását.
Döbbenet sújt le rám.
– Az Alaszkai Vadon eladásán gondolkozik?
– Mérlegeli a lehetőségeit. Azt mondta, elképzelhető, hogy nyugdíjba akar
menni.
Apám, nyugdíjba. Még csak ötvenhárom. Ugyanakkor a húszas évei
elejétől ő vezeti a vállalatot. Lehet, hogy harminc év után végre elege lett.
De mihez kezdene?
Alaszkában maradna?
Vagy készen állna arra, hogy végre valami újba vágjon?
– Mit mondtál neki?
Felnevet.
– Nincs nekem annyi pénzem. Plusz nem akarok egész nap egy íróasztal
mögött kuksolni a következő harminc évben. Szeretem a dolgokat úgy,
ahogy most vannak. De bármi is történjen, megmondtam neki, hogy
ameddig csak szüksége van rá, átveszem a Vadon vezetését.
Hasonlóan ahhoz, ahogy apám átvette a nagyapám helyett, amikor
megkezdődött az ő kezelése.
Visszanyelem a duzzadó gombócot a torkomban.
– Kedves tőled, hogy hajlandó vagy erre.
 – Ja, hát, Wren számomra családtag. Semmi nincs, amit ne tennék meg
érte. – Köhögéssel leplezi a rekedtséget a hangjában.
Összeszorul a mellkasom, ahogy az érzékenység nyomát látom rajta.
– Szerinted át fogja ezt vészelni?
– Szerintem… ha van rá bármi mód, hogy tovább itt maradj, akkor tedd
azt.
– Van – bököm ki gondolkodás nélkül.
Jonah rám néz, szemöldökét kérdőn felvonja.
Vállat vonok.
– Kirúgtak átszervezés miatt, úgyhogy most nincs állásom, ami miatt haza
kellene mennem.
A pillantásával bejárja az arcom.
– Akkor maradj még egy hetet, vagy kettőt. Vagy akár többet, ha elég
tökös vagy, és meg tudod szokni, hogyan mennek a dolgok errefelé. – Vetek
rá egy lapos pillantást. De nyoma sincs a viccelődésnek az arcán. – Higgy
nekem, Calla, életed végéig bánni fogod, ha nem teszed!
Annyira határozottnak tűnik.
Van ennek bármi köze a saját múltjával, az apjával kapcsolatos
megbánáshoz?
És mit jelentene ez egyáltalán? Egy teljes hónap Alaszkában, Bangorban?
Vajon az apámat nem zavarná egy vendég ennyi ideig az otthonában?
Jonah szeme a puha, rózsaszín kardigánomra téved, amivel
körbebugyoláltam magam.
– Ma áttelefonáltam Anchorage-ba, mielőtt hazajöttem, hogy rákérdezzek
a holmidra. Úgy néz ki, van valami mechanikai problémája a gépnek. Ma
nem fognak megérkezni a bőröndjeid.
Felnyüszítek.
– Ez most komoly?
– Szokj hozzá. – Otthagy magamban fortyogni, és kisétál az ajtón, át a
gyepen, a kis háza felé, a lépteit finom ruganyosság hatja át.

A KONYHAAJTÓ nyikorogva kinyílik, és épp időben pillantok hátra a

vállam felett, hogy lássam, amint belép apám.
– Hosszú nap volt, mi? – Majdnem tizennégy órán át dolgozott.
– Mindegyik az. – Egy fáradtnak hangzó sóhajjal a pultra dob némi
papírmunkát, aztán megdörzsöli a szemét. – Finom illata van valaminek.
Egy maréknyi paprikaszeletet borítok az edénybe.
 – Vacsorát készítek. Csirkés görögsaláta, házi öntettel. – Amit folyékony
aranyként illene bepalackozni és áruba bocsátani, azok után, amibe az
összetevők és a taxizás kerültek. – Öt perc múlva kész. Remélem, szereted a
fekete olívabogyót.
– Az… Ja. Hogyne. – Hosszú hallgatás következik, érzem magamon a
pillantását. – Köszönöm, Calla! Ez kedves tőled.
– Nem nagy ügy. – Csak az első kaja, amit valaha készítettem magunknak,
teszem hozzá gondolatban egy apró mosollyal. Ez is egy olyan látszólag
apró és lényegtelen dolog, amire valószínűleg életem végéig emlékezni
fogok.
– Hogy telt a napod?
Égető késztetést érzek, hogy beszámoljak neki a tervről, miszerint
weboldalt készítünk a Vadonnak.
Kétségbeesetten szeretnék rákérdezni, hogy tényleg nyugdíjba tervez-e
vonulni.
Pontosan hol is kezdjem?
Gyors léptek dübörögnek fel a lépcsőn, és egy pillanattal később
kivágódik az ajtó. Mabel robban be széles vigyorral az arcán, kifogyva a
szuszból, mint aki végigszaladt a kocsifelhajtón.
– Épp időben!
– Hé, kölyök! – Apám arca azonnal ellágyul egy mosollyal. – Mi az ott
nálad?
– A specialitásom. – Feltartja a fóliával fedett üvegtálat a sütőkesztyűbe
bújtatott kezében, és olyan drámaisággal és energiával tesz bejelentést, amire
a legőrültebb napjaimon sem hiszem, hogy képes lennék: – A legsajtosabb,
legkrémesebb, a legeslegfinomabb tészta, amit valaha ettetek! Most került ki
a sütőből. – Leteszi a tálat az asztalra, és felhajtja a fóliát, hagyva, hogy
hosszú cérnákban lógjon a sajt a levegőben. – Végre sikerült tökélyre
fejlesztenem!
Az emésztőrendszerem felrobbanna, ha ezt megenném.
– Hű! És elég, hogy egy hétig jóllakjak belőle. – Apám felnevet. Nekem
pedig elmagyarázza: – Mabel felfedezte a főzés iránti szenvedélyét.
Az elmúlt évben sokat kísérletezett a konyhában, és engem használ kísérleti
malacnak. Azt hiszem, ez a… nyolcadik hét, hogy ezt készíted?
– Kilencedik – helyesbít büszkén Mabel. – De ez az igazi, mondom
neked!
 – Kilenc héten át egyhuzamban sajtos tészta. – Apám célzatosan néz rám,
én pedig elfojtom a nevetést, habár legbelül jól felismerhető sértettséget
érzek. Ez a mit sem sejtő tizenkét éves befurakodott a maréknyi este
egyikébe, amit apámmal tölthetnék. Én nem az út túloldalán élek! Én nem
tudok átszaladni, vacsorával a kezemben, amikor csak kedvem szottyan!
Nekem kellene vacsorát készítenem neki!
Mindössze tizenkettő, és kétlem, hogy gonosz szándékkal
alkalmatlankodik az apámmal közös estémen, mégsem bírom megállni, hogy
ne nehezteljek rá ebben a pillanatban.
Ez viszont megmagyarázza az üres hűtőt. És hogy miként marad életben
az apám.
– Calla, várj csak, amíg ezt megkóstolod! – Mabel elővesz három tányért
a konyhaszekrényből.
– Bárcsak tehetném, Mabel. De tejallergiám van – magyarázom
bocsánatkérő biccentéssel.
– Tényleg? Az gáz! Hát, akkor mit fogsz kajálni? – Mabel tekintete a
tálamra téved. Elfintorítja az orrát. – Ó! Hát, akkor még szerencse, hogy
főztem magunknak vacsorát.
Összeráncolom a szemöldököm.
– Miért?
– Mert Wren szenvedélyesen gyűlöli a zöldségeket. Főleg a salátát!
Apám kínosan behúzza a nyakát.
– Szerintem a „gyűlöl” azért erős kifejezés, Mabel…
– Nem az! Anya Bébi-Wrennek hívja, amikor átjön vacsorázni, mert össze
kell vágnia pici falatokra, majd elrejteni szósszal, hogy megegye! – Rám
vigyorog, ahogy előkotor egy tálalókanalat a fiókból.
Ezek szerint apám udvariaskodott korábban. Most, hogy belegondolok,
tegnap éjjel nem volt borsó se a tányérján.
Felsóhajt, és szégyenlősen rám mosolyog.
Mabel bőséges adag tésztát lapátol mindkét tányérra, majd felkapja őket,
és a nappali felé indulva, visszakiált:
– Most te leszel a sötéttel, vagy én vagyok a soros?
– Nem emlékszem. Válassz. – Az ajtóban tétovázik. – Általában minden
este játszunk egy dámát. Kimaradt néhány. – Mivel Alaszkába jöttem, ha jól
értem. Az alsó ajkába harapva hezitál. – Szóval… tejallergia.
– Ja.
– Akkor azért van annyi szójás tej a hűtőben.
 – Szójatej – javítom ki. – És igen. A kávémhoz van.
– Hah. Hát… most már tudom.
– Úgy van. Ahogy most már én is tudom, hogy ebből semmit sem ettél
volna meg. – A salátás tálra mutatok a kezemben tartott késsel.
– Az utolsó falatig megettem volna, kölyök – mondja apám
meggyőződéssel, aztán eltűnik a nappaliban, magamra hagyva, amint egy
kacsákkal teli falra mosolygok.

Mabel üdvrivalgásba kezd, lekap egy sötét korongot a tábláról, és hozzáadja

a gyarapodó kupacához.
– Milyen érzés tizennégyszer egymás után kikapni egy kislánytól?
Apám szemöldöke szorosan összehúzódik, ahogy a dámatábla fölött
tépelődik, mintha visszajátszaná az utolsó lépéseket.
– Úgy néz ki, túl sokat tanítottam neked – motyogja hátradőlve a La-Z-
Boy foteljében. A pillantása átvándorol a kanapéra, ahol törökülésben ülök, a
MacBookom kényelmesen a térdeim között.
– Biztos, hogy nem akarsz tenni egy próbát, Calla? Mert olyan ellenfelet
keresek, akit le tudok győzni. Az egómnak szüksége van rá.
– Talán holnap – felelem elköteleződés nélkül.
Apám felnevet.
– Köszönöm, hogy megkíméled az érzéseim! Édesanyád mindig csak
egyenesen visszautasított.
Mabel érdeklődő pillantása rólam az apámra kandikál, aztán vissza rám.
Kíváncsi vagyok, mennyit tud a történetünkről. Érzi a levegőben a
feszültséget, amikor egy szobában vagyunk? A feszültséget, ami szerencsére
lassacskán egyre alábbhagy.
Apám elkezdi visszahelyezni a korongokat a táblára.
– Szokásos hely, szokásos idő, kölyök?
Próbálok nem tudomást venni arról, ahogy összeszorul a gyomrom.
Legalább féltucatszor nevezte így ma este, és minden alkalommal
összerezzenek rá, mert kemény emlékeztető, hogy ennek a gyereknek
megadatott valami az apámmal, ami nekem sosem, még azokban az években
sem, amikor rendszeresen felhívtam, és ő rendszeresen felvette.
Annak ellenére, hogy nem vérrokonok.
Annak ellenére, hogy ő és Agnes nincsenek is együtt.
Valódi apa-lánya kapcsolat van köztük.
Mabel a faliórára pillant, és vonakodva mondja:
 – Na, jó. – De aztán ördögi szikrával a szemében hozzáteszi: – Holnap
hagyom, hogy nyerj!
– Jó lenne, a változatosság kedvéért.
– Megbeszéltük. Szevasz! – Előrehajol, és habozás nélkül egy gyors
puszit nyom apám homlokára, mintha ez olyasvalami lenne, amit már
ezerszer megtett.
Hogy fog reagálni, ha megtudja, hogy rákos? Abból kiindulva, hogy
mindenki óvta őt a kegyetlen igazságtól, úgy sejtem, nem jól.
Felkapja az apám székére terített pulcsit.
– Hé, Calla, gyere el velem holnap bogyót szedni! Egy csomóan megyünk
holnap reggel a városból.
Félresöpröm a borús gondolataimat.
– Jó. Lehet. – Nem emlékszem, utoljára mikor csináltam ilyesmit.
– Oké. – Vállat von, mintha így vagy úgy, nem érdekelné, de az alapján,
amit Agnes mondott rólam, mint izgalmas újdonságról, úgy sejtem, hogy ez
csak színjáték.
Amilyen gyorsan és könnyedén bejött az ajtón, most kisétál, és érezhetően
lecsillapodott a nyughatatlansága.
– Remélem, ízlett a tészta – motyogom az almámba harapva. – Húsz
embert jól lehetne lakatni belőle.
– Őszintén szólva, nem tudom, érzek-e minőségbeli különbséget az e heti
és az elmúlt nyolcheti között – dünnyögi apám az üres tányéromat
szemlélve, amit kétszer is telepakoltam a saját vacsorámmal. – Kár, hogy
nem tudsz kisegíteni vele. Úgy látom, ilyen apró létedre jó sokat el tudsz
tüntetni.
– Azt hiszem, az időeltolódás felbolygatta az étvágyam – ismerem be. –
Emellett Jonah suttyó pandája tönkretette az ebédem, úgyhogy nem sokat
ettem.
Apám összeráncolja a homlokát.
– Suttyó panda?
– Mosómedve.
– Á! – Apám erre megértő mosollyal bólint. – Szóval, találkoztál
Banditával.
– Háziállatként tartja azt a dögöt. Tudsz róla, ugye?
Apám kuncog.
– Jonah tavaly vette észre, hogy a háza alatt él. Még kölyök volt,
valószínűleg elszakadt a családjától. Úgyhogy Jonah elkezdett neki
ételmaradékokat dobálni, hogy segítsen neki, amíg nem lesz képes magától
továbbállni. De sosem távozott.
– Hát persze hogy nem. Ki hagyna ott egy „egyél amennyit bírsz” büfét,
hogy aztán a vadonban éhezzen?
– Jonah készített neki egy kis odút a verandáján, és ott él. Láthatóan elég
jól érzi magát.
– Ma megsimogatta – mondom borzongva.
– Bandita elég barátságos kis fickó. Szereti a figyelmet.
Olyan, mintha apám helyeselné mindezt.
– Ugye tisztában vagytok vele, hogy a mosómedvék betegségeket
terjesztenek?
Apám legyint az aggodalmamra.
– Á, nincs vele baj! Jonah barátja állatorvos. A nő beadta Banditának a
veszettség elleni oltást. Öregem, nem volt semmi! Jonah-nak
kábítólövedékkel kellett elaltatnia. – Elhallgat. – Persze, nem hiszem, hogy
Marie-nek szabad volna beoltania a mosómedvéket, ha ezt megtudná
valaki… – Figyelmeztető pillantást vet rám.
– Kinek mondanám el? – Leszámítva anyámat, és persze Dianát.
Apám szórakozottan babrál a dámakorongokkal.
– Mi a helyzet nálad? Emlékszem, hogy nagyon eltökélten szerettél volna
egy kutyát annak idején. Lett belőle valami?
– Nem. Simon allergiás nagyjából mindenre, ami négy lábon jár. De nem
is baj. Különben is, túl mozgalmas az életem. Habár volt egyszer egy halam.
Karácsonyra kaptam.
Elgondolkozva ráncolja a szemöldökét.
– Tudod, mit, azt hiszem, erre emlékszem.
– Guppinak hívták. És… egy guppi volt. – A plafonra emelem a
tekintetem a gyerekes együgyűségemre. – Egy hétig húzta, aztán távozott a
vécécsészén át az örök vadászmezőkre.
– Szóval… nincsenek háziállataid.
– Nincsenek. – Felhorkantok. – Hacsak nem számoljuk Timet és Sidet.
Apám kérdőn felvonja a szemöldökét.
– Két környékbeli mosómedve, akik ősidők óta terrorizálnak.
– Terrorizálnak – ismétli meg jól szórakozva. – Borzalmas lények
lehetnek!
– Tényleg borzalmasak! És hatalmasak. Kétszer akkorák, mint Bandita. És
elvetemültek. – Nem mintha valaha is elkövettek volna egyebet, mint hogy
az idegeimre mennek.
– Tudtad, hogy a mosómedve nem őshonos Alaszkában?
– Nem tudtam – felelem lassan.
– Bizony. Az 1930-as években szőrmekereskedelem céljából hozták be
őket az államba.
– Ez… lenyűgöző. – Nem tudom leplezni az unalmat a hangomban, de
ezzel kicsikarok apámból egy halk nevetést.
– Igazság szerint jobban aggasztanak minket a rókák, ha már veszettségről
van szó. Azok a kis kártevők folyton bejutnak a falvakba, és megtámadják a
kutyákat. Marie havi egyszer néhány napra Bangorba repül Anchorage-ból,
hogy vezesse a helyi klinikát, és Jonah rendszerint kiviszi a falvakba is, hogy
be tudja oltani a kóbor kutyákat. Afféle keresztes lovag a nő.
– Úgy hangzik, ez a Marie elég közel áll Jonah-hoz, ha hajlandó
kockáztatni, hogy bajba kerüljön, csak azért, mert beoltja Banditát –
jegyzem meg mellékesen. – Együtt vannak, vagy ilyesmi?
Apám összevonja a szemöldökét.
– Nem, nem… Csak barátok. Legalábbis, amennyire én tudom. Habár
Jonah nem beszél a nőkről, akikkel… randizik. – Megakad a szónál, és azt
gyanítom, a „randizás” nem a legtalálóbb szó arra, hogy mit csinál Jonah az
érdeklődése tárgyát képező lányokkal. – Persze Agnes szerint Marie többet
szeretne, de ő ezt állítja a legtöbb lányról Jonah körül.
– Nem értem – dünnyögöm elképedve. Kayley, a kávés lány… Marie, az
állatorvos… Még a tizenkét éves Mabel is bele van zúgva a nagy
behemótba! Habár, úgy sejtem, Jonah lényegesen kedvesebb hozzájuk, mint
hozzám, a Kayley-vel flörtölős jelenetből kiindulva.
De, amit tényleg nem értek, az a belém nyilalló valami, amit akkor
éreztem, amikor Dianát fixírozta a rövid szoknyájában. Azóta is kísért az
érzés. Kissé hasonlít a csalódottsághoz, de egyszerűen nem lehet az, mert
nem kedvelem Jonah-t olyan értelemben. Ezen a ponton épphogy csak
elviselem.
Apám egy hosszú pillanatig furcsán szemlél.
– Még mindig nem jöttök ki egymással?
– Azt hiszem, ma átlendültünk a mélyponton. Segít nekem készíteni egy
honlapot az Alaszkai Vadonnak. – Talán a végén még össze is barátkozunk.
Vagy az lesz, vagy egyikünk egyáltalán nem látja meg a honlapkészítés
végét.
Apám szeme elkerekedik.
 – Egy honlapot?
Mire végzek az érveim levezetésével, ugyanúgy, ahogy ma korábban
Jonah-nak is elmagyaráztam, apám tekintete elmélázik.
– Ő kért meg erre?
– Nem. Én ajánlottam fel.
– És ezen dolgoztál egész este? – A számítógépem felé biccent.
– Ja. Összeraktam egy vázlatot. – Lemászom a kanapéról, és átsétálva
mellé, leteszem a laptopom oda, ahol korábban a dámakorongok hevertek. –
Eljátszhatunk a színekkel és a stílusokkal, hogy jobb legyen, aztán már csak
annyit kell tennünk, hogy feltöltjük a tartalmat és a képeket.
– Bárcsak feleannyi üzleti érzékem lenne, mint neked! Jóval
megkönnyítette volna a Vadon vezetését. – Tűnődve elmosolyodik. – Elég
eszes lettél, kölyök! – A nosztalgia hullámokban áraszt el belülről. Tudom,
hogy ez a becenév nem csak engem illet, de azért úgy hat, mint egy kötelék a
régi szép időkhöz.
– Jonah azt is elmondta, hogy rákérdeztél, meg akarja-e venni az Alaszkai
Vadont.
– No, elmondta neked? – Apám összepréseli a száját, a tekintete a csapzott
szőnyegre téved.
– Nem lett volna szabad?
– Végül is, nem mondtam neki, hogy ne – mondja egy pillanattal később.
– Az összes ismerősöm közül ő az egyetlen, aki tisztességesen kezelné.
Az Aro Légitársaság részéről volt némi érdeklődés, hogy esetleg
kivásárolnának, de ők teljesen bekebeleznék a Vadont. – Szomorúan
elmosolyodik. – Nem tudom, hogy készen állok-e máris ezt látni.
De Jonah azt mondja, nincs pénze, szóval mi más választása marad
apámnak?
– Azt mondta, tervezed, hogy nyugdíjba mész.
Hosszú, mély lélegzetet vesz.
– Fontolgatom. Hosszú volt az elmúlt harminc év. Nem bánnám, ha
pihenhetnék kicsit. – Elhallgat, majd megkérdezi: – Fáradt vagy?
– Nem igazán. Aludtam ma délután. – Kiütött az antihisztamin.
Szerencsére a duzzanat nem terjedt a köré rajzolt kék tollvonalon túl.
– Vannak filmjeim abban a szekrényben. Régiek, de van néhány
kedvencem.
Azt kérdi apám ezen a körülményes módon, hogy megnéznék-e vele egy
filmet? Csak nem próbálja Wren Fletcher újra megismerni a lányát?
 – Választhatok egyet, amit megnézhetünk – mondom próbálkozásképp.
– Igen? Hát, akkor rendben.
Lecsukom a laptopom, és félreteszem, aztán a sarokszekrényhez megyek.
De előtte még épp sikerül elcsípnem az apró, elégedett mosolyt apám
szája szélén.
 13. fejezet
Forgolódom, amikor távolról meghallom, hogy valaki kopog.
Egy pillanattal később ismét kopognak, ám most már inkább
dörömbölésnek hangzik.
És a hálószobám ajtaja felől jön.
Lehúzom a szemmaszkom, és hunyorgok a függöny szegélye mentén
beáradó napfényben.
– Igen? – kiáltom, a hangom rekedt az alvástól.
Nincs válasz, csak további kopogás. Sürgető zaj, ami az idegeimen táncol.
Küszködve kiszabadítom magam a paplan alól, az ajtóhoz botorkálok, és
lendületesen kinyitom.
Jonah tölti ki a keretet.
– Mi a baj? Jól van apám? – kérdem kétségbeesetten, közben a folyosón
keresgélem bármi nyomát. Jonah hosszasan bámul rám, a tekintete bejárja a
vonásaim. – Jonah?
Sűrűn pislog.
– Szóval így nézel ki a sok szar nélkül az arcodon!
Ingerülten felsóhajtok.
– Nincs hangulatom ilyen korán a faszságaidhoz! Mit akarsz? Hol van
apám?
Jonah szeme a mellemre vándorol, eszembe juttatva, hogy pamuttrikóban
vagyok, melltartó nélkül. És hűvös a levegő.
Reflexszerűen összefonom magam előtt a kezem, annak ellenére, hogy
különös borzongás táncol végig a bőrömön.
Elkapja a szemét.
– Anchorage-ba kellett repülnie. Azt hittem, már ébren vagy.
Tanulmányozom azt a gleccserkék szembogarát egy pillanatra. Valahogy
sötétebbnek tűnik. Hevült. Csak nem… be van indulva?
– Sokáig fenn maradtunk és filmeztünk, utána pedig nem tudtam elaludni.
Egyébként is, mennyi az idő?
– Hét. Öltözz! Ma repülni mész!
Ez kiránt abból a ködös homályból, amiben elvesztem.
 – Mit csinálok?
– Tiszta az idő, és apád szeretné, ha többet látnál Alaszkából. Már három
napja itt vagy. Ideje gépre szállnod!
– Veled? – kérdem kétségbeesetten.
Gúnyosan elmosolyodik.
– Gyerünk már! Készíthetsz pár képet a Vadon honlapjára. Azt mondtad,
meg akarod csinálni, nem?
A gondolatra, hogy megint gépre szálljak Jonah-val, kavargó
szélviharként tombol a nyugtalanság a gyomromban. De mellé vegyül az
izgalom egy furcsa árnyalata is. Különben sem akarom az egész napot azzal
tölteni, hogy itt ülök, és keresem a különféle időtöltéseket, amíg apám
hazatér.
– Rendben. Adj egy órát!
Ugatásszerű nevetést hallat.
– Öt perced van.
– Na, persze! Nem tudok öt perc alatt elkészülni! Nem te vagyok!
Válaszul lapos pillantást vet rám.
– Alaszkában vagy. Kapj magadra valami ruhát, moss fogat, és induljunk!
– Fél óra! – Ha kihagyom a zuhanyt és sietek a sminkeléssel,
kivitelezhetem.
– Öt perc.
– Húsz – alkudozom.
A többnyire jeges tekintete most a számra siklik, a torkomra, a mellemre,
és lejjebb, mielőtt visszatérne a szememhez. Megtölti a csendet, ahogy
hangosan nyel egyet.
– Nincs szükséged arra a csomó mindenre, hogy jól nézz ki, Calla.
Komolyan.
Elakadnak a szavaim. Ez egy bók volt?
Jonah-tól?
És miért nem érzem kellemetlenül magam a felhevült tekintetétől?
Miért van az, hogy épp ellenkezőleg hat rám, és enyhén borzongató érzés
szalad végig rajtam? Én…? Nem, még ha vonzó is az arca felső fele és a
felsőteste, akkor sem vonzódhatok hozzá! Nem tudom túltenni magam a jeti-
haján!
De valami felkelti a kíváncsiságom abban, ahogy Jonah rám néz.
– Tizenöt perc – mondom, és egy köhintéssel megszabadulok a
reszketéstől a hangomban.
 – Ha nem vagy kint öt percen belül, bejövök érted, a vállamra kaplak, és
kiviszlek!
– Nem fogsz!
Gonosz mosollyal válaszol, amitől felforr a vérem.
– Higgy nekem! És csak hogy tudd, nem fog érdekelni, ha nincs rajtad
ruha. – Megnyom pár gombot az óráján.
– Most tényleg elindítottál egy stoppert?
– Öt perc! A terepjáróban várlak. – Dühösen meresztem a szemem a
hátára. – Tiktak!
– Seggfej! – Fújtatva a farmeromért kapok.

– Direkt próbálsz minden egyes kátyúba beletalálni az úton? – csattanok fel

a saját tükörképemre meredve a kozmetikai tükörben, ahogy megkísérlem
újabb réteggel befedni a pillám.
– Az alaszkai bozótban vagy. Hagyj fel ezzel! – motyogja, de egy parányit
lelassít. A talaj viszont így is túl hepehupás ahhoz, hogy stabilan tartsam a
kezem.
Felrakom a második réteget, bekupakolom a szempillaspirálom, és a
retikülömbe dobom.
– Egyébként is, miért nevezi mindenki „bozótnak”? Ahonnan én jövök, a
„bozót” sűrű aljnövényzetet jelent, például az erdőben. Itt nincs is erdő! Alig
vannak fák! Semmi bozót – majd halkan hozzáteszem –, leszámítva az
arcodon.
– Milyen kötekedők vagyunk ma reggel. – Érezhetően jól szórakozik.
Felveszem a napszemüvegem, hogy kiárnyékoljam a vakító napfényt, ami
örömteli változás a szitáló eső után, csak nem úgy, hogy egyenesen a
szemembe süt.
– Ha nem tetszik, legközelebb ne rángass ki az ágyamból, és kergess ki az
ajtón! – Sosincs jó kedvem, ha sürgetnek reggel.
– Adtam neked három extra percet.
– Igazán kedves tőled. – Fogom az utazóbögrém, amibe még pont sikerült
kitöltenem a kávét, mielőtt Jonah a konyhába rontott a karórája csipogó
időzítőjével. – Nem is tudom, hogy tartod vissza azt a sok nőt errefelé,
nehogy betörjék az ajtód.
A halk nevetésére langyos borzongás fut végig a hátamon. Gyűlölöm,
hogy ilyen kellemes a nevetése!
– Jó látni, hogy azért mégis van benned némi tűz.
 – Azt hiszem, a legjobbat hozod ki belőlem – dünnyögöm. Általában nem
ilyen vagyok. Mintha epekednék egy veszekedés után. A következő jobb
kanyart túl hirtelen veszi, és kávé fröccsen a fehér pamutpólómra. –
A francba! – Próbálom letörölgetni, de semmi értelme.
– Nyugi. Csak egy póló.
– Száz dolcsimba került!
– Száz dollárt fizettél ezért? – Jonah mélyen összeráncolja a szemöldökét,
és egyértelműen „te hülye vagy” arckifejezéssel néz rám.
– Mi van? Jól áll, és ötven mosás után is újnak néz ki.
– Száz dolcsiért rohadtul ajánlom, hogy mossa is ki magát!
– Azt akarod mondani, hogy a helyi élelmiszerboltban vásárolt
csúcsminőségű ruhád nem teszi? – Szúrós pillantást vetek a pólójára, ami
annak ellenére, hogy egyszerű, jól áll neki.
Önelégülten elmosolyodik.
– Élvezettel iszogattad a szójatejed az elmúlt pár reggelen?
Basszus. Teljesen elfelejtettem. És persze, hogy szóba hozza, miután övön
aluli volt a megjegyzésem, csak azért, hogy rosszul érezzem magam! Nem
egy sportszerű játékos.
– Azt köszönöm! – Habozok. – Kedves volt tőled.
– Nem érted tettem. Mindenkiért, akinek körülötted kell lennie.
Összeszorítom a fogam, hogy megálljam a visszaszólást, és teljes testtel
elfordulok tőle, az előttünk lévő reptérre összpontosítva.
Ennyit a fegyverszünetünkről.

Agnes éles szeme átvándorol rólam Jonah-ra, majd vissza rám, csillog benne
a kíváncsiság.
– Ketten mentek el, ketten is jöttök vissza, ugye?
– Kellek ahhoz, hogy repülni tudjon, úgyhogy nem tud kinyírni. – Jonah
átvesz Sonnytól egy kis, tűzoltópiros dobozt egy vállszíjjal, és a
narancssárga-fehér repülőgép hátuljába emeli. – Legalábbis addig nem, amíg
vissza nem érünk. – Hála az égnek, ez a repülő nagyobb, állapítom meg a két
ülést szemlélve elöl, és egy másik sort hátul. Az üléshuzat sötétburgundi,
borzalmasan üti a narancssárga csíkot a repülő külsején. Nem mintha
érdekelne a színösszeállítás. Csak azt szeretném, hogy ez az izé a levegőben
maradjon. – Tessék! Erre szükséged lesz. – Jonah odadob nekem egy
vékony, kötött, fekete kapucnis pulcsit.
Agnes az arcomat fürkészi, miközben belebújok.
 – Ma máshogy nézel ki, Calla.
– Azért, mert Jonah alig adott időt pisilni, nemhogy sminkelésre.
Meztelenül és feszélyezve érzem magam. Nem is emlékszem, utoljára
mikor mentem emberek közé smink nélkül. Még edzőterembe sem megyek
anélkül, hogy a szemem kifesteném.
Agnes melegen elmosolyodik.
– Tetszik az alig-van-idő-pisilni kinézeted. Illik hozzád!
Felrántom a cipzárt, és visszahajtom a hosszú ruhaujjat, ami pár centivel
túllóg az ujjaimon. Nem vesztem el benne annyira, mint képzeltem, de nagy
rám, lévén, hogy Jonah-é. És onnan tudom, hogy Jonah-é, mivel olyan az
illata, mint neki, erdőre emlékeztető szappan és mentolos valami.
– Gondolod, hogy ma megkapom a ruháimat?
– Igen, mindenképp! Apád visszahozza magával a bőröndjeidet.
– Ó, hála az égnek! Alig várom, hogy itt legyen a gumicsizmám! –
Lepillantok a poros futócipőmre. Tönkrement.
– Készen állsz? – kérdi Jonah, amint mellettem terem. Furcsa energia árad
belőle, amit ezelőtt még nem éreztem rajta. Mindig ilyen, amikor repülni
készül?
Tegnap nem éreztem.
– Egyébként hová megyünk?
– Mondana bármit, ha elárulnám?
– Nem – ismerem be. – De a hegyek közé? – Mert az első élményem, és
Mabel apjának a története után kiszállok, ha hegyekről is szó van.
– Nem. – Jonah megemeli a baseballsapkáját, és hátrasimítja a borzas
felmosórongyra emlékeztető haját, majd visszateszi a sapkát. – Hé, Aggie,
George már elindult Holy Crossba?
– Még mindig egy csomagot vár. Elindul, amint megérkezik.
– És a készletszállítmány St. Mary’sbe?
– Joe valószínűleg épp mostanában landol.
– Remek. Végre! Már hetek óta várják a népek a muníciót a közelgő
vadászathoz – dünnyögi. Annak ellenére, hogy bosszant, kénytelen vagyok
csodálni ezt a fickót, ahogy első kézből látom, mennyire képben van a Vadon
napi munkálatai kapcsán. Már értem, apám miért bízik benne annyira. És
hogy miért gondolja, hogy Jonah alkalmas lenne életben tartani a családi
vállalkozást, ami a Fletchereket éltette évtizedekig. És hogy milyen
elengedhetetlen lesz Jonah segítsége az elkövetkező hónapokban és években.
– Oké, akkor. Készen állunk.
 Ahol eddig szorítást éreztem a gyomromban, most kavarogni és
forgolódni kezd a félelem és az izgalom különös elegyet alkotva, miközben
nézem, hogy Jonah felmászik a repülőgépbe, és felteszi a fülhallgatóját.
– Jó szórakozást, Calla! – Agnes hátrálni kezd.
Sonny egyik kezét az ajtón tartva vár rám, és nagyon szeretné már
bezárni. A szabad ujjai között narancssárga jelzőbotokat lóbál.
Bemászom az ülésemre. Közel sem annyira zsúfolt idebent, mint a Super
Cubban, de azért a tágastól messze van, ami azt jelenti, hogy Jonah karja az
enyémnek nyomódik válltól könyékig, és ez így is lesz, amíg idebent
vagyunk. Ez elkerülhetetlen egy akkora pilótával, mint Jonah, veszem
tudomásul, és megpróbálom inkább a gép elejére irányítani a gondolataim.
Semmi más, csak egy számlapokkal, kapcsolókkal és fogantyúkkal teli
panel, mindkét oldalon egy kimélyített résszel a lábainknak. Jonah ujjai
fürgén felkapcsolják, benyomják, kihúzzák a panel elemeit, olyasvalaki
szakértelmével, aki már vagy ezerszer végigcsinálta ezt.
Lassú morajlás hangzik a repülőgép hajtóműve felől, és a propeller
megpördül egyszer… kétszer… mígnem a propellerlapátok összemosódnak.
Jonah szó nélkül elém tart egy fülhallgatót. Elveszem, és nem kerüli el a
figyelmem, ahogy az ujjaink súrolják egymást a folyamat során.
Még ha nem is vonzódom hozzá.
Még ha továbbra is pofán akarom vágni.
– Hallasz? – morajlik a mély hangja a fülembe.
– Igen. Mennyire régi ez a gép? – Mert úgy néz ki, mint azok a régi
kocsik a Grease-ben, steppelt ülésekkel és a nagy fémfogantyúkkal, amikkel
le lehet tekerni az ablakot.
– Régebbi, mint bármelyikünk.
– Ó, remek. – Azok a kocsik, amik feleannyi idősek, mint én, szétesnek az
úton, de azért bízzak meg ebben a nagy fémdarabban a levegőben?
– Ne nyúlj a kormányhoz!
– Milyen kormányhoz? – Az izmos karja nekem ütközik, ahogy rákoppint
az előttem lévő fekete izére, ami egy túlméretezett játéktermi kontrollerhez
hasonlít.
– Se a földön lévő pedálokra. Azok irányítják az oldalkormánylapokat.
Azt sem tudom, mi az az oldalkormánylap. És ami még fontosabb:
– Hol a hányós zacskó?
– Nem lesz rá szükséged.
– Az egyetlen eset, amikor veled repültem, másra enged következtetni.
 – Nem leszel rosszul.
– Nem tudod csak úgy elrendelni, hogy ne legyek. Hol van?
Megrázza a fejét, és mélyet sóhajt.
– Az ülésed alatt.
Lenyúlok és kutakodom, amíg az ujjaim rá nem lelnek a puha
papírszegélyre. Kihúzom, és az ajtó oldalán lévő keskeny tartóba teszem.
– Nyugi, nincs mitől tartanod – hangzik Jonah hangja a fülemben,
miközben a gép elkezd előregurulni. Nem bajlódom a válasszal, helyette
Sonnyra fókuszálok, amint mellettünk sétál, és legyez azokkal a
narancssárga botokkal. A gép zötyög és rázkódik a betonrepedéseken, bizarr,
rettegett déjà vu érzést idézve bennem. Megrántom a biztonsági övem, hogy
szorítsak rajta, és körbepillantok apám repülőgépeinek seregén. Némelyikbe
épp szorgos földi személyzet rakodik, mások pedig turisták kisebb
csoportjaira várnak. Nem tudom eldönteni, hogy az elterülő, széles, lapos
vidék miatt tűnik-e keskenynek és rövidnek a kifutópálya előttünk, vagy
azért, mert tényleg keskeny és rövid. – Nem tudom, ha egyszer Wren lánya
vagy, hogy tudsz így kiborulni egy kis repülőgépen.
– Mert az első alkalmam egy kis repülőgépen iszonyú élmény volt egy
borzalmas, undok pilótával! – vágok vissza.
Megemelkedik a mellkasa.
– Nézd, szemétség volt tőlem azt csinálni, és sajnálom!
Elérjük a Vadon felszállópályájának a végét. Odafordulok felé, találkozom
a jeges, kék tekintetével, és ritka őszinteséget látok benne.
– Akkor mégis miért csináltad?
– Nem tudom. Azt hiszem, látni akartam, milyen fából faragták Wren
lányát.
– Milyen fából faragtak? – horkantok. – Hát, elég közel jártál ahhoz, hogy
lásd, milyen fából faragták a gyomromat!
– Ja, az nem volt a tervem része. – A szemöldöke szorosan összeszalad. –
Láttam azokat a képeket rólad, és arra jutottam, hogy te is egy olyan
beképzelt városi liba vagy, akiket ki nem állhatok.
Összeráncolom a homlokom.
– Milyen képeket?
– Nem tudom. Azokat, amiket Mabel mutogatott nekem a telefonján.
Biztos az Instagramomról beszél.
– Mi a baj azokkal a képekkel?
 – Semmi. Csak, amikor egy lány úgy néz ki, mint te… – Megrázza a fejét.
– Azt hiszem, a legelejétől fogva szerettelek volna lerántani a magas lóról.
Úgy néz ki, mint én. Mint egy Barbie baba, szerinte.
– Na és? Már nem egy beképzelt városi liba vagyok, akit ki nem állhatsz?
– Mindenképp beképzelt vagy. – Az ajka gúnyos mosolyra húzódik. – De
tűrhető. – Rádiótelefonál a reptéri irányítótoronynak, közben pedig a félelem
és izgalom különös elegye kavarog bennem. Csendben várunk az engedélyre
a felszálláshoz. – Szóval, én voltam az első? – mormogja finoman Jonah.
– Mi?
– Ezt mondtad az imént. Én voltam az első.
Leesik, és megforgatom a szemem, de az arcom elvörösödik.
– Igen, és átlagon aluli voltál. Szégyellhetnéd magad! – A mély nevetését
a mellkasomban érzem. Az irányítóközpont bejelentkezik, megadva neki az
engedélyt. – Ha ma meghalok, kinyírlak! – Összeszorítom a combom a
hirtelen ingerre, hogy pisiljek.
– Ahhoz tehetség kell – dünnyögi, ahogy az erős kezével megmarkolja a
kormányt.
– De most komolyan, hova viszel?
Felpöccint még néhány kapcsolót.
– Bebizonyítom neked, hogy a Vadon marhára többről szól, mint arról,
hogy pénzt keressen az ember – visszhangozza a szavaimat néhány nappal
ezelőttről, a Meyer’s pénztára mellett.
Visszatartom a lélegzetem, ahogy a repülő gyorsulni kezd.
 14. fejezet
Szájtátva bámulom az alattunk elterülő mélykéket és a gazdag zöldeket.
– Még sosem láttam ennyi tavat ezelőtt!
Ameddig csak ellátok, számtalan, szokatlan formájú víztömeg szóródik
szét. Annyi, hogy meg se tudom állapítani, a szárazföldet tarkítja-e a víz,
vagy a vizet a szárazföld.
És mindennek a közepén téglalap alakú épületek egy csoportja, a tetejük
piros, zöld és kék színek élénk gyűjteménye.
– Ez mind a Yukon-Kuskokwim Delta része. Előttünk van a Bering-tenger
– magyarázza Jonah, mély hangja betölti a fülem. Odairányítom Simon
Canonját, és megpróbálom megörökíteni néhány képen a lélegzetelállító
látványt. Az ablaküvegről tükröződő csillogás megnehezíti. – Hogy érzed
magad?
– Jól. Ez határozottan jobb gép. Viszont most üvöltök?
Elvigyorodik, megvillantva azt a tökéletes, fehér fogsorú mosolyát.
– Á, ne aggódj! – A sólyomszerű tekintete bejárja körülöttünk az eget. –
Nagyszerű nap ez a repüléshez. Nincs olyan szél, mint általában.
– Emellett te annyival ügyesebb vagy, mint a legutóbbi seggfej pilóta,
akivel utaztam. – Nehezemre esik komoly arcot vágni, miközben képeket
lövök a színes városról, a profilomon érezve a pillantását. Várom az agyafúrt
válaszát.
– Az ott Kwigillingok, ahová tartunk – mondja helyette.
– Olyan érzés, mintha csak most szálltunk volna fel.
– Mindössze tizenhárom perc repülés. A legtöbb út ilyen rövid a falvakba.
Még egészen Barrow-ig feljutni is kevesebb mint két óra, és az Alaszka
legészakibb pontja.
Jonah jobbra dönti a gépet, én pedig érzem a felkavarodó pillangókat a
gyomromban.
Habár elismerem, hogy közel sem olyan félelmetes, mint legutóbb.

Még ha festői is a táj odafentről, idelent a valóság egészen más történet.

 Végre újra kapok levegőt, és képes vagyok megszólalni.
– Az összes falusi reptér ilyen? – Ha egyáltalán reptérnek lehet nevezni ezt
a helyet. Mert ha mind ilyen, nem vagyok kíváncsi Alaszka többi részére.
– Nem. Ez az egyik legveszélyesebb – feleli Jonah közömbösen, mintha
fel se tűnne neki a repülőgépet átható zötyögés és rázkódás, ahogy
rákanyarodik egy keskeny, egyenetlen, kavicsos útra, mindkét oldalán vízzel.
Gyakorlatilag egy darabka szigeten landolunk.
– És remek ötletnek tartottad, hogy elhozz magaddal?
– Legalább átestél a tűzkeresztségen.
– Már megkereszteltek, köszi. – Nem mintha jártam volna templomban az
elmúlt két évtizedben. Nyugtató lélegzetet veszek. – Azt hittem, bele fogunk
siklani a vízbe.
Jonah önelégülten elmosolyodik, lehúzva a fejhallgatóját, amikor végre
megállunk, nem messze egy ablaktalan, égszínkék fészertől, ahol két ember
várakozik, mellettük egy terepjáróval. Jonah lecsap egy sor kapcsolót, mire a
propeller lassan megáll, és elhallgat a hajtómű.
– Talán egy másik pilótával úgy lett volna. De én ennyire jó vagyok.
És ennyire beképzelt.
Kikapcsolva az övét hátrafeszül, és az ülésem mögé nyúl, a kemény
felsőteste a vállamnak nyomódik, miközben próbál kibiztosítani valamit.
Érzem a mentolos leheletét. Ösztönösen összeszorítom a szám, azon
aggódva, hogy az én leheletem közel sem olyan friss.
A két ember a gépünk felé sétál. Ugyanolyan öltözékben vannak, mint
mindenki más, akit eddig láttam Alaszkában: felül több réteg egyszerű flanel
és pamut, alul farmer és bakancs.
– Még egyszer, miért is vagyunk itt?
– Hogy odaadjuk nekik ezt a hordozható lélegeztetőkészüléket. – Végre
sikerül fél kézzel kiemelnie a piros dobozt. Próbálok félrehajolni, hogy ne
vágjon fejbe vele. – Gyere! Ideje találkoznod a Vadon egyik ügyfelével. –
Lendületesen kinyitja az ajtót, és fürgén kiszáll.
Én közel sem ilyen elegánsan mászok ki, elvesztem az egyensúlyom, és
megbotlok lefelé menet. Amikor megkerülöm a repülőt, Jonah épp átadja a
dobozt.
– …ahogy a szél felkavarta azt a sok homokot, az elmúlt napokban –
mondja a nő. – De legalább ma nem olyan rossz. – A nő egy középkorú
alaszkai őslakos, kedves arccal és koromfekete, lófarokba fogott hajjal. Van
egy enyhe akcentusa, hasonlít apáméhoz, Agneséhez és Michaeléhoz, és
nagyjából minden emberéhez, akivel találkoztam, és itt élt egész életében.
Emlékeztet egy lányra az egyetemről, aki majdnem nyolc órára nőtt fel Sault
Ste. Marie-től. Jellegzetes módon ejtette a dolgokat. A magánhangzóit
elnyújtotta, egyes mássalhangzókat elhagyott. Általánosságban véve, nem
hadarta a szavakat. Még ha nem is ugyanaz a dialektus, van benne egy
jellegzetes „északi” hangzás.
– Ez majd segít neki. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire eljuttattuk.
– Jonah végigcsinálja azt a hajsimító-sapkás dolgot. Kíváncsi vagyok, hogy
tényleg igazításra szorul-e a haja, vagy csak ösztönös mozdulat.
– Ezek az újak sokkal kisebbek – csodálkozik a nő a kezében tartott
dobozon. – Evelyn azt mondta, addig zaklattad Anchorage-t, míg odaadták.
– Azt mondták neki, hogy jövő hétre lesz, ami baromság. Ezt meg ott
őrizték a raktárban biztosítékként.
– Életmentő vagy, Jonah! – A nő kíváncsi pillantása rám vándorol.
– Enid, ő itt Calla, Wren lánya. Torontóból jött látogatóba. Megmutatom
neki, mivel foglalkozunk.
A nő szelíden elmosolyodik.
– Errefelé mindenki ismeri apádat. És Jonah-t. – Felé biccent. – Mindig
segítenek. Megvan az ára, de segítenek!
– Nem olcsó a gépeket a levegőben tartani – mondja Jonah kioktató
hangon.
A nő egy kuncogással legyint.
– Tudom, tudom! Csak szekállak. De ti vagytok a legjobbak! Mindig
számíthatok rátok.
– Elindulunk. Juttasd el gyorsan azt a lélegeztetőt a kislánynak, és
telefonálj az irodába, ha bármi másra szükségetek lenne – mondja Jonah, és
közben már hátrál is.
– Mondd meg Wrennek, hogy mielőbb jöjjön látogatóba! Lesz neki
vörösmoszat előkészítve – kiáltja Enid.
Mosolygok, és apró integetéssel elindulunk vissza a repülőgéphez.
– Vörösmoszat?
– Sokat esznek errefelé.
– Apám…
– Utálja, de sosem utasíthatod vissza, ha egy falubeli étellel kínál.
Mindent, amit esznek, maguk vadásznak és gyűjtögetnek. Rengeteg munka
van benne, és nagy szó, ha megkínálnak.
– Enid orvos?
 – Á, nem. Afféle ápoló. Alapvető ellátásra oktatták, és rendszeresen
jelentést tesz a bangori orvosoknak. Időnként kirepítünk ide egy orvost, hogy
ellássa és kivizsgálja a falubelieket.
– Szóval, ha valakinek kórházba kell mennie…
– Sürgős esetben mentőhelikopter, egyébként pedig nekünk szólnak.
Szállítottunk már innen komoly fájdalommal küzdő embereket is. –
A hangszíne komorabbá válik. – Azok az utak ötször hosszabbnak tűnnek.
De lefogadom, hogy Jonah sosem próbál kibújni alóluk. Lehet, hogy egy
seggfej, de olyan seggfejnek tűnik, aki szenvedélyesen szeret segíteni
másokon.
– Mi a baj a kislánnyal?
– Súlyos asztmája van, és az inhalálója nem sokat segített neki
mostanában. Lélegeztetőkészülékre van szüksége, és ami eddig volt nekik –
a hallottak alapján egy őskövület –, múlt héten tönkrement. Most legalább
szerencsétlen gyerek megint képes lesz levegőt venni. – Felsóhajt, és ebben
az egyszerű hangban nagy megkönnyebbülés érződik.
– Miért lakik a családja ennyire kint, ha egészségügyi gondjai vannak? Én
a helyükben Bangorba költöznék.
Lopva felém pillant, összeráncolt homlokán mélyek a barázdák.
– Mert a családjuk évszázadok óta itt él. Ez az otthonuk. Ez az egyetlen,
amit ismernek. Így akarnak élni. – Mondja szinte mellékesen, mintha nem
létezne más magyarázat, és szükségtelennek látná, hogy részletekbe
bocsátkozzon.
– Nem értem.
– Nem is kell értened; csak tartsd tiszteletben.
Most engem oktat ki Jonah. Újabb felismerés hasít belém.
– Ezért sürgettél ma reggel kifelé az ajtón?
– Úgy érted, fontosabb volt-e ennek a kislánynak a légzési képessége,
mint a te hiúságod?
Megforgatom a szemem, és megerősítésnek veszem ezt.
– Meg is mondhattad volna! Akkor nem azt feltételezem, hogy csak a
szokásos farok formádat hozod.
– Mi abban a poén? – kinyitja az ajtót, és úgy tartja előttem.
– Szóval mégiscsak tudod, mi az illem – motyogom, miközben bemászok
az ülésemre.
– Általában csak hölgyekkel gyakorlom, de ez esetben kivételt teszek –
vág vissza habozás nélkül, majd becsapja az ajtót, mielőtt még lenne
esélyem visszaszólni.
– Köcsög – motyogom, és az alsó ajkamba harapok, mert fenyegetőn
kísért egy mosoly. Már nem szúrnak annyira a gúnyos beszólásai, mint
eleinte. Tulajdonképpen azt hiszem, kezdem élvezni, ahogy kölcsönösen
ugratjuk egymást. Várok rá, amíg lassan körbesétálja a gépet kétszer, a
bőrkeményedéses ujjaival végigsimít a fém géptesten, alaposan vizsgálódva
ráncolja a szemöldökét. Végül bemászik. – Van valami baj a géppel?
– Sehol egy repedés, sehol semmi szivárgás. Jók vagyunk.
– Akkor… Hová legközelebb? – kérdem, miközben ismét nekilát
felpöccinteni a kapcsolókat.
– Úgy érted, nem tervezel még lelépni? – kérdi viccelődő hangon, de egy
bizonyos fokú kétkedést is érzek rajta.
– Szeretnéd, hogy lelépjek? – Elérte a korlátait, ameddig képes engem
elviselni utasként?
Hosszú hallgatás következik.
– Nem, nem szeretném.
– Hát, akkor jó. Csak ne menj a vízbe, oké?
Elvigyorodik, miközben felveszi a fejhallgatót.
– Ha izgalmasnak találtad itt a leszállást, várj csak, amíg elindulunk!

Jonah leállítja a hajtóművet. Miután egész nap hallgattam a szinte

folyamatos zúgást, most elképesztő békésnek tűnik a beálló csend.
Leveszem a fejhallgatóm, hanyatt dőlök az ülésemen, és az Alaszkai
Vadon épületeire bámulok. A nap még most is magasan jár az égen, pedig
már este nyolc elmúlt. Lüktet a szívem a kimerültségtől és a túl sok ingertől,
valamint az éhségtől.
Ma mindössze egy almát, egy banánt és némi kekszet ettem, amit Agnes
ajánlott fel nekem egy alkalommal, amikor visszatértünk a bázishoz.
– Szóval… – Jonah felsóhajt. – Csak pénzkeresésről szól, ugye?
Ha az volt a célja, hogy visszaszívjam a korábbi kijelentésem, sikerrel járt.
Hosszú és fárasztó nap volt, fogcsikorgató landolásokkal buckás kifutókon,
amik nem többek rövid földutaknál, minden irányban több ezer kilométernyi
lakatlan területtel övezve. Ma majdnem minden utunk a falulakókhoz
vezetett, hogy átadjuk a hetekkel korábban megrendelt, létszükségletű
készleteket. Jonah mindnyájukat névről ismerte. Viccelődött velük, és
bocsánatot kért a késlekedésért. Ők megköszönték, hogy eljött, pedig
többségük órák óta várt a leszállópálya mentén. Egyikőjük kisebb-nagyobb
megszakításokkal már napokat várt a sűrű köd miatt, ami megakadályozta a
pilótákat a leszállásban.
És ahogy arra a férfira mosolyogtam, végig azon gondolkoztam, hogy
hányszor rendeltem online sminket vagy ruhát, és mekkora csalódást
okozott, amikor a munkából hazaérve nem találtam rögtön ott. És hogy
anyám, aki egyszer a mosogatóba ejtette a telefonját, másnapi kiszállítással
rendelt egy újat. Egész nap izgatottan várta. Épp akkor érkezett meg a
csomagja, amikor hazaértem a munkából, így volt szerencsém végignézni,
hogyan hordja le a postást, hogy ő elveszített egy teljes napot az életéből;
hogy a szállítócégnek javítania kell a rendszeren, és rövidebb, pontosabb
időközöket kell megadniuk a kiszállításra; hogy nem tisztelik az ügyfeleik
idejét, és hogy ő kompenzációt érdemelne az elvesztegetett munkaóráiért,
miközben az egyenruhás férfi kényszerű türelemmel és üveges tekintettel
várta, hogy aláírja az átvételi papírt. Mintha már annyira hozzászokott volna,
hogy az emberek látszólag lényegtelen csomagok miatt leüvöltik, hogy
mindez már lepergett róla. És lefogadom, hogy ez rendszeresen megesett.
Anyám, akit senki sem jellemezne türelmes emberként, leszidott egy
teljesen idegen valakit egy mobiltelefon miatt, ami aznap érkezett, amikorra
ígérték; ugyanakkor ez a falubéli boldogan csevegett Jonah-val, képeket
mutatott neki a huskykról, amiket épp kiképzett valami nagy
kutyaszánversenyre, és közben a lábánál hevert a penicillin, amire napokat
várt ezen a mezőn, és amire heteket várt a falu.
Nem csodálom, hogy anyámnak nem sikerült jól beilleszkednie itt.
És kezdem érteni, hogy miért volt Jonah-nak elég egyetlen pillantást
vetnie rám – a huszonhat éves lányra, aki beállított telesarkú cipőben és
Brixton kalapban, a két hatalmas bőröndjét vontatva –, hogy máris helyre
akarjon tenni.
– Csak pénzt keresel, és pizzát szállítasz ki – helyesbítek viccelődve.
– Igaz – nevet. – De láttad, hogy felragyogott a gyerek arca?
– A legboldogabb szülinapos kisgyerek volt, akit valaha láttam!
Megcsóválja a fejét.
– És te majdnem elrontottad!
Felmordulok.
– Az a te hibád lett volna! – Elképedve pillant rám, amire nem bírom
megállni, hogy ne nevessek. – Miért is hittem volna neked? – Amikor ma
megállt a taxi, és Jonah átvette a két pizzásdobozt a Gigi’stől, azt hittem,
megérkezett az ebédünk. És amikor közölte, hogy egy kisfiú hatodik
szülinapjára visszük egy faluba, némi egyéb szállítmánnyal együtt,
feltételeztem, hogy csak szórakozik velem. Épp a héjáért nyúltam volna,
hogy leszakítsak egy darabot és leszedjem róla a sajtot – halálra éhezve –,
amikor rám kiáltott, és kikapta a kezemből a dobozt. Hála istennek, mert az
édesanya és a kisfiú a leszállópályánál várt ránk, amikor megérkeztünk a
háromszáz fős faluba, a kisfiú szemében pedig boldogság és reményteli
várakozás ült. Az édesanyja elmagyarázta, hogy amióta a falusi tanító, egy
chicagói nő tavaly mesélt az osztálynak erről a népszerű alapételről, a kisfiú
mást sem akart a szülinapjára, csak egy pizzapartit. Apropó, pizza… – Éhes
vagyok. És fáradt.
– Ja, én is. Jó, hogy végeztünk mára. – Jonah felsóhajt, és kicsatolja a
biztonsági övét. De még nem mozdul, hogy kiszálljon. Kinyitja a száját, és
érzem, hogy mondani szeretne valamit, de aztán meggondolja magát. Kínos
csendben maradunk.
– Hé, köszi, hogy elvittél ma! És nem zuhantál le – kezdeményezek,
abban bízva, hogy megtöröm a váratlan feszültséget. – Jól éreztem magam. –
És ami még fontosabb: kezdem érteni, hogy mennyire nélkülözhetetlen is a
Vadon rengeteg ember számára; hány falu bízik apámban és Jonah-ban és a
többi pilótában, hogy kiszállítsák nekik a túléléshez szükséges dolgokat.
És ha belegondolok, hogy apám a húszas évei elejétől kezdve a vállán
viselte ennek a súlyát!
Mindeközben én huszonhat éves létemre még annyi felelősségre sem
vágyom, hogy egy háziállatot életben tartsak.
Jonah tekintete egy pillanatra felém cikázik, majd elfordul, és kinéz az
oldalsó ablakon.
– Köszönd apádnak. Ő kényszerített rá, hogy magammal vigyelek.
– Hát persze – motyogom, amint Jonah kipattan a repülőgépből. Miért
nem képes elismerni, hogy ő is élvezte a mai napot?
Apám és Agnes a repülőgép felé ballagnak, amikor kilépek.
– Nos? Végül hová mentetek? – kérdi apám, a kíváncsi pillantása ide-oda
vándorol kettőnk között.
– Calla? – biztat Jonah.
Hirtelen ismét kilencnek érzem magam, ahogy hazaérve a kellemetlen
„mit tanultál ma az iskolában?” kezdetű vallatás fogadott. Leszámítva, hogy
akkoriban vonakodva adtam választ, ami annyira korlátozódott, hogy
„mindenfélét”, most viszont sorolom a falvak neveit, amiket képtelen
vagyok kiejteni, és jókívánságokat továbbítok az emberektől, akikkel
találkoztunk.
– Gondolom, sikerült fényképeket készítened? – Apám Simon Canonja
felé biccent.
– Amíg félúton meg nem halt az aksim.
– Akkor holnap is kénytelen leszel Jonah-val tartani – mondja Agnes,
kapva az alkalmon, és egy apró, elégedett mosoly bujkál az ajkán.
Már épp mondanám, hogy „Hogyne!”, amikor Jonah megadóan felemeli a
kezét.
– Én végeztem a vezekléssel. Jócskán van elég pilótánk errefelé. – Érzem,
hogy váratlanul elkomorul az arcom, és lelombozódom. – Komolyan, Wren!
Ő talán a legrosszabb utas, akivel valaha dolgom volt. A helyedben
szégyellném magam!
Leesik az állam.
– Hé! Remek utas voltam!
Végre megtöri egy mosoly a kemény arckifejezését.
Viccel, döbbenek rá. Megkönnyebbülés áraszt el.
Amire zavaros hullám söpör keresztül rajtam. Miért könnyebbültem meg?
Miért érdekel egyáltalán, hogy Jonah el akar-e vinni még egyszer?
Azért, mert annak ellenére, hogy az út jelentős részét az ülésembe
kapaszkodva töltöttem, és az orrom alatt apró imádságokat mormoltam,
valahányszor fel- és leszálltunk, olyasféle hátborzongató, pezsdítő érzést
tapasztaltam, amit ezelőtt még soha.
Ez egy leírhatatlan nap volt. Egy nap, amire valószínűleg életem végéig
emlékezni fogok.
És valószínűleg belejátszik ebbe az is, hogy Jonah-val voltam.
Persze, a srác nem éppen tökéletes. Időnként túl tapintatlan és túl nyers és
túl szókimondó. De szórakoztatóan szellemes és figyelmes. És nem számít,
mennyire igyekszik, akkor sem tudja elrejteni a tényt, hogy mennyire törődik
ezekkel az emberekkel.
– Hé, talált valami hibát Bart Bettyn? – kérdi Jonah a sapka-kéz-sapka
mozdulat kíséretében.
Apám a fejét csóválja.
– Azt mondja, oda-vissza átnézte kétszer, de nem talált semmit. Kezdem
azt hinni, hogy az egészet csupán George képzelte, ami teljesen lehetséges.
A fickó még most is azt hiszi, hogy azért repült egy madár a propellerének,
mert Bobbie nem stoppolta meg a lyukat a szerencsezokniján.
 – És amiatt ütközött annak a fatönknek, ami leszakította a kerekét, mert
ott volt az a fekete macska a bejárati lépcsőjén – teszi hozzá Jonah.
– George kissé babonás – magyarázza nekem Agnes túlzásba vitt
suttogással.
– Azt hiszem, nem hibáztatom érte. – Madár a propellerben? Leszakadó
kerék? Örülök, hogy nem ilyen sztorikkal indítottuk a napot.
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szükségesnél tovább tartsuk
a hangárban, főleg nem a várható nagy időjárás-változással. Egész hétvégén
repülési tilalom lehet – mondja apám.
– Egész hétvégén? – ismétlem meg. – El fogok jutni Anchorage-ba a
vasárnapi járatomra?
– Lehet, hogy nem – ismeri be apám, majd lassan hozzáteszi: – Ha
aggódsz miatta, Jonah elvihet Anchorage-ba péntek reggel. Az eső elvileg
csak aznap este kezdődik. Néhány napot a városban tölthetnél. – Szorosan
összevonja a szemöldökét. – Az különben is inkább a te stílusod.
– Péntek reggel. – Ez azt jelentené, hogy már csak egy napom maradt itt.
Egy napom maradt apámmal.
– Csak, hogy biztosan elérd a hazaútra szóló gépet vasárnap. – A szürke
szeme a földre vándorol, mintha a kátyúk között keresne valamit.
Ő is azt érzi, amit én? Hogy alighogy ideértem, és még nem állok rá
készen, hogy búcsút vegyek?
Maradhatnék, emlékeztetem magam. De akkor miért nem kéri apám, hogy
maradjak tovább?
Az egyértelmű válaszon túl – nem akarja, hogy itt legyek.
Elcsitítom az önbizalomhiányos kislány hangját a fejemben, és más ok
után nézek.
Talán azt hiszi, hogy el akarok menni. Talán nem akar mondani semmit,
nehogy kötelezve érezzem magam. Ahogy anyámtól sem kérte soha, hogy
maradjon.
Jonah súlyos pillantása rám nehezül. Mintha olvasna a fejemben kavargó
ellentmondásos gondolatok között, tágra nyílt szemmel, egy bólintással üzen
nekem: „tudod, mit kell tenned”.
Tétovázom.
– Vagy akár át is tehetem a járatom a következő hétvégére.
Apám szemöldöke magasra ível, ahogy engem tanulmányoz.
– Lenne kedved ilyesmihez?
 – Úgy értem, ha neked nem gond, hogy tovább maradok az otthonodban.
Tudom, hogy a kezelés a…
– Részemről rendben van – válaszol gyorsan, amit egy mosoly követ, és
ha nem tévedek, egy megkönnyebbült sóhaj. – A te otthonod is. Itt,
Alaszkában.
– Oké. Akkor kicsivel tovább maradok. – Jó döntést hozok ezzel?
Agnes sugárzik, Jonah pedig összepréselt szájjal biccent felém, amiből azt
gondolom, igen.
A szél felerősödött a korábbiakhoz képest, elsöpör mellettünk,
összeborzolva a hajam, amire fázósan megborzongok, és eszembe jut, hogy
nincsenek itt a meleg ruháim.
– Mellesleg, elhoztad a bőröndjeim?
– Ja. Ami azt illeti… – Apám kínlódó arcot vág. – Amikor Billy bement a
raktárba, hogy kihozza a bőröndjeid, nem találta őket.
És ezzel hirtelen ki is pukkad a boldog kis buborékom, ami eddig
duzzadozott körülöttem.
– Hogy érted, hogy nem találta? Elveszítették? A ruháim… a cipőim…
– A sok késéssel meg oda-vissza hurcolászással valószínűleg csak elrakták
valahová. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan előkerül.
– És ha nem? – hangos sipítás lesz a hangomból.
Apám elgondolkozva ráncolja a homlokát.
– A biztosítás fedez pár száz dolcsit. Van biztosításod, ugye?
– Ja, talán kárpótolja a pulcsim és egy pár magas sarkút – motyogom.
A derűs napom hirtelen homlokegyenest irány vált. – Mióta itt vagyok, két
pár farmert váltogatok! Hogy húzhatnám ki ennél tovább velük?
Jonah, aki idáig végig hallgatott, most némi vidámsággal a hangjában
felajánlja:
– Én nagyon szívesen elviszlek a Meyer’sbe, hogy vegyél pár dolgot.
A levegőben felé hadonászok az ujjammal.
– Ez a te hibád! Ha eleve a nagyobb géppel jöttél volna, nem vesztek
volna el a bőröndjeim!
– Ha egy hétre csomagoltál volna egy év helyett, nem kellett volna
hátrahagynunk a holmidat – vág vissza lazán.
– Hé, korábban már beismerted, hogy seggfej voltál az egész kapcsán! –
Megint meggondolta magát?
– Adj neki egy-két napot – mondja Agnes higgadtan, mint a
leggyengédebb döntőbíró, aki közbelép két egymás ellen játszó csapat
veszekedése során. – Történnek ilyen dolgok, de valahogy mindig
megoldódnak.
Összeszorítom a fogam, hogy ellenálljak a késztetésnek, és nehogy
baromságnak bélyegezzem ezt a kijelentést. Tudom, hogy csak segíteni
próbál.
Apám felsóhajt.
– Gyere, kölyök! Menjünk haza!
 15. fejezet
Mire Jonah másnap reggel besétál apám ajtaján, én már voltam futni,
lezuhanyoztam, és az Instagramomat görgetve félig megtöltöttem kávéval az
utazópoharam.
Örömömre szolgál, hogy néhány új követőre és hozzászólásra ébredek,
hála a falvak felett készült légifelvételnek, amit tegnap éjjel posztoltam egy
gyors sztorival a kisfiúról és a pizzáról, valamint a félelmetes landolásról
szóló beszámolóval, amit az emberek szórakoztatónak találtak.
– Szóval, ma hová megyünk? – kérdezem, félretéve az előző esti
civakodásunkat a bőröndöm kapcsán.
Jonah mellém oldalog, könnyedén, habozás nélkül felemeli a kannát, a
bőrkeményedéses keze – közel kétszerese az enyémnek – közben egy
pillanatra megfogja az enyémet.
Kihagy a szívverésem.
– A belterületekre viszek egy csoport túrázót és a vezetőjüket. –
Különösen mélynek tűnik a hangja, belehasít a ház csendjébe. – Nincsenek
extra ülések.
– Ó! – Elkomorodom, ahogy a csalódottság eláraszt. Azt hittem, viccelt
tegnap annak kapcsán, hogy „vezeklés” volt számára kivinni egy teljes
napra. De talán volt benne némi igazság.
Arra összpontosítok, hogy feltöltsem szójatejjel a poharam másik felét.
– Kérsz kávét is amellé?
– Nem szeretem a kávé ízét. Ezért iszom mindig lattét otthon. –
Beszámolok neki Simon Cadillac szintű kávégépéről.
Visszahelyezi a kannát a melegítőlapra, és lekapcsolja a készüléket.
– Úgy hangzik, rendes a mostohaapád.
– Ja. Nagyszerűen bánik velem és anyámmal. – Amikor tegnap hazaírtam,
és elmondtam nekik, hogy úgy döntöttem, itt maradok, Simon elküldte
nekem a hitelkártyaszámát arra az esetre, ha a légitársaság levonná a pénzt.
És aztán hozzátette, hogy helyesen cselekszem és büszke rám.
– Az én mostohaapám egy farok – dünnyögi Jonah. – Ugyanakkor apám is
az volt.
 Lopva rápillantok, amint a kávéjába kortyol, és a ragyogó napfényben
hunyorogva az ablakon túli, tágas mezőkre téved a tekintete. Ezzel
megnyitott előttem egy ajtót, ha résnyire is. Óvatosan tovább tapogatózom.
– Szóval, a te szüleid is elváltak?
– Ja. Apám egy önző köcsög volt, aki nem jól bánt az anyámmal. Nézd,
ma délután van egy szállítmányom egy táborhelyre, ha van kedved, gyere ki
velem akkor.
– Oké! – válaszolom túl gyorsan, túl lelkesen. – Amúgy is lehet, hogy
kimegyek az irodába délelőtt. Dolgozom még egy kicsit a honlapon.
Letöltöm a tegnap készített képeimet. – Tegnap éjjel nem sokat csináltam, az
aznapi izgalmakon járt az eszem, miközben hallgattam, hogy Mabel
ocsmány szavakkal lehordja apámat, mielőtt egyhuzamban a tizenötödik
napon is megveri dámában. Nem tudom eldönteni, hogy apám hagyja-e
nyerni, vagy sem. Úgy tűnik, Jonah most nem siet annyira, mint általában,
csak céltalanul bóklászik a konyhában, a szájához emelt bögréjével. Idővel
aztán megáll a kis konyhaasztal előtt, a tekintetével bejárja a tapétát. –
Tudod, ki rajzolt mellbimbót azokra a kacsákra? – Folyton elfelejtem
megkérdezni apámat.
– Mit rajzolt?
– Mellbimbót. Azokra a kacsákra.
Összevont szemöldökkel a falra néz.
– Miről beszélsz?
– Azokról! – Közelebb megyek, és az asztal fölé hajolok, megkocogtatva
a falat a körmöm hegyével.
– Látod? Mellbimbók. Ott… Ott… Valaki mellbimbót rajzolt minden
egyes kacsára.
– Elmondanád kérlek még egyszer?
– Mit? – Elkomorodva fordulok hozzá, és észreveszem, hogy pukkadozik
a nevetéstől. Végül leesik, hogy kezdettől fogva tudta, miről beszélek.
– Jaj, fogd be! Annyira gyerekes vagy!
Lepillant rám, a tekintete bejárja a szemem, az arcom, a szám.
– Mellesleg, tegnap jobban néztél ki. Anélkül a sok szar nélkül az
arcodon.
Érzem, hogy a zavar és a harag elegyével lángba borul a bőröm.
– Te ugyanúgy nézel ki, mint tegnap, azzal a szarral az arcodon.
Odanyúl, hogy végigsimítson az ujjaival a szakállán.
– Mi a gond ezzel?
 – Semmi, ha azt tervezed, hogy egyedül élsz majd a hegyekben és
vadászol. Nem teljesen felegyenesedve.
– Szóval azt állítod, nem tetszik. – Lehetetlen nem észrevenni a hangján,
hogy milyen jól mulat.
– Egyáltalán nem.
Vállat von.
– Sok nőnek bejön.
– Nem jön be nekik.
– Ez a stílusom.
– Nem. A hipszter egy stílus. A rockabilly egy stílus. A jeti nem egy stílus.
– Keresem, hogy mi rejtőzhet a gubancos, drótszerű hajtömeg alatt. Kemény
áll, éles járomcsont, de lehetetlen rájuk találni. – Fogalmam sincs, hogy
nézel ki mindezek alatt.
Elgondolkozva hallgat.
– És fontos számodra? Hogy tudd, hogy nézek ki?
– Nem! Csak… miért ne akarnál… – Akadoznak a szavaim, és
átforrósodik az arcom. Miért vagyok ilyen kíváncsi – és reményteli –, hogy
egy jóképű arc rejtőzik a szakáll alatt?
Jonah szeme sarka nevetős ráncba borul.
– Gyere, Calla! Ideje dolgozni menni!

AZ ÁLMOSÍTÓ ELŐCSARNOK eltűnt, a helyén egy csoport hátizsákos

alak és halk, izgatott morajlás fogad a Vadonban, meg egy bömbölő
újszülött.
– Még nem kaptak el a medvék? – Jonah elmosolyodik, és a magas,
vékony srác felé nyúl, aki katonazöld kabátot visel, és egy csíptetős táblát
tart a kezében.
– Még nem. Jó nap a repülésre, mi? – Kezet fognak, és könnyed
csevegésbe elegyednek. Arra tippelek, hogy ez a csoport, akiket Jonah ma
utaztat, és hogy jól ismeri a túravezetőt.
Elindulok hátra, ahol a duci, sötét hajú recepciós a pult mögött
ismerősként integet nekem, miközben telefonkagylót tart a füléhez.
Gondolom, ő Maxine.
Tátogva köszönök Sharonnak, aki átvette egy fiatal, alaszkai őslakos nő
nyafogó babáját, és járkálva ringatja és csitítgatja a karjaiban fekvő kicsit.
Mellette áll egy magas, jóképű, szőke férfi, kefeszerű hajjal. A karja Sharon
vállán pihen, miközben rajongva figyeli őt. Ez biztosan Max. Az újdonsült
anyuka nézi őket, a lábánál katonai táska, a szeme alatti karikák árulkodnak
az álmatlan éjszakáiról.
A zaj jelentősen alábbhagy, amint átmegyek az ajtón a hátsó irodába.
– …tedd át ezt a szállítmányt délutánra, és küldd el Jeant, hogy menjen fel
a nőért – mondja apám egy hatalmas papírtérkép fölé görnyedve, amit
Agnessel kiterítettek az íróasztalra. Mindkettejük orra hegyén
olvasószemüveg. Egy idősebb férfi ácsorog velük, hosszúkás bajusszal és
apró sörhassal. Felismerem, hogy a minap ő állt Betty mellett a hangárban.
Apám felpillant, és a koncentrálástól összevont szemöldöke egyből
ellágyul.
– ’Reggelt, Calla!
Agnes rám villantja szokásos, széles mosolyát.
– George, ő itt Wren lánya!
– Szervusz! – A férfi megszorítja a kezem. Az övé hatalmas és izzadt. –
Örülök, hogy végre találkozunk! A feleségem mondta, hogy a minap arra
jártál Jonah-val. Először azt hitte, hogy Jonah fogta magát és kerített egy
gyönyörű barátnőt.
Összeállnak a részletek.
– A felesége a Meyer’snél dolgozik!
– Ja. Ő Bobbie. – Felnevet. – Kész lett volna egy ünnepséget összedobni
Jonah-nak! – Erős közép-nyugati akcentusa van. – No, aztán ez eddig hogy
tetszik Alaszka?
– Szuper! Más, de szuper – ismerem el.
Felharsan a nevetése.
– De még mennyire! Sehol másutt nincs ám még egy ilyen hely!
– Szóval? Mit tervezel mára? – Apám a táskámból kilógó laptopot
szemléli.
– Igazából nem sokat. Jonah azt mondta, nincs hely a gépen, hogy vele
menjek ma reggel, de ki tud vinni délután.
– Miért nem mész ki az öregeddel? He? Be tudsz iktatni egy gyors
pihenőt, nem? – George újabb ugatásszerű nevetés kíséretében vállon csapja
apámat. – Talán meg tudod győzni, hogy kövesse a családi hagyományt!
Apám nevet, de hallom a hangján az erőltetettséget. Agnes azt mondta,
csak egyéni utakat vállal, hogy könnyítsen a lelkiismeretén, amiért eleve
nem is lenne szabad repülnie.
– Ja, jó lenne, de most a menetrendre kell fókuszálnom, hogy beiktassam
ezt a hirtelen jött utat. És ki kell találnom, mihez kezdünk az összes hétvégi
járattal a vihar előtt, és… – úgy bukdácsol fel belőle a sok kifogás, mint egy
ügyetlenül elvetett dobókocka, minden erejével próbálja elrejteni az
igazságot.
– Én pedig mielőbb fel akarom tölteni és elindítani ezt a honlapot –
teszem hozzá.
– Nyugodtan helyezkedj kényelembe ott. – Agnes az íróasztalra mutat,
ahol James, a könyvelő ült a minap.
– Remek. Köszi! – Elballagok, hogy berendezkedjek, miközben ők
visszafordítják a figyemüket a térképre.
Eszembe jut egy ötlet.
– Hé, apa…
Habozik.
– Igen, kölyök?
Elakad a lélegzetem, amint leesik, hogy évek óta először szólítottam őt
így. Ő is bizonyára rájött.
– Öö… – Beletelik egy pillanatba, amíg összeszedem a gondolataim. –
Azon gondolkoztam, hogy ha van hely, eljöhetnél később velem meg Jonah-
val. – Ezzel megszűnnének a vezetéssel kapcsolatos aggodalmai, és mégis
repülhetnék vele.
– Miért emlegettétek a nevem? – Jonah ront be az ajtón, félbeszakítva a
feleletet. – Most épp mit állít rólam?
– Csak arról áradozott, hogy milyen jókötésű, ifjú legény vagy. – George
vigyorog, és rám kacsint. Úgy tűnik, nem Bobbie az egyetlen, aki barátnőt
akar keríteni Jonah mellé.
– Fura, korábban azt mondta nekem, úgy nézek ki, mint egy jeti –
mormogja Jonah, miközben felemel egy mappát az asztalról, és az átható
tekintetével fürkészi. Agnes épp a kávéjába kortyol, de erre felhorkan és
fuldoklásban tör ki. Apám néhányszor megütögeti a hátát, hogy segítsen neki
felköhögni a kávét, közben ő maga is nevet. – Jim Bettyvel akarja hazavinni
a lányt és a kisbabáját? – Jonah összevonja a szemöldökét. – Hát, nem
tudom, Wren…
Apám vállat von.
– Mit akarsz, mégis mit tegyek? Van egy jó szerelőm, harmincöt év
tapasztalattal, aki azt állítja, hogy Betty indulásra készen áll. Bíznunk kell a
fickóban, Jonah! Az összes többi gépünk repül ma, és az a szegény lány csak
szeretne hazajutni a férjéhez és a családjához. Több mint egy hónapja
Bangorban ragadt.
 Jonah George-hoz fordul, akinek most félénk az arckifejezése.
– Elfeledkeztem Jillianről aznap. Azt hiszem, ez zavarhatott össze.
– Ki az a Jillian? – súgom oda Agnesnek.
– Ez Jillian. – George elővesz egy hula-lány figurát a zsebéből, azt a
fajtát, amit a kocsi műszerfala fölé rögzít az ember, és előre-hátra ringatózik
a mozgásra. – Az első Vadon utasomtól kaptam, és azóta is minden útnál
magamnál tartom. Leszámítva azt az egyet. Először fordult elő. Mint
mondtam, kissé összezavart.
– Ja… lehet. – De Jonah nem úgy hangzik, mint akit meggyőztek. Mélyen
ráncolja a szemöldökét, és egy újabb percig tanulmányozza a valamit, amiről
feltételezem, hogy a mai menetrend, majd visszadobja az iratgyűjtőt az
asztalra. Pont a térképen landol.
– Előbb elviszem azért egy gyors körre. Én is letesztelem érzésre.
– Odakint indulásra készen várnak rád az emberek – emlékezteti apám
figyelmeztető hangon. – És itt ez a telezsúfolt menetrend a vihar előtt.
– És most hívtak egy sürgősségi utasfelvétel kapcsán – teszi hozzá Agnes.
– Egy falubelinek el kell ma jutnia a kórházba. Azt próbáljuk kideríteni,
hogy…
Jonah már ki is ment az ajtón.
– Semmi értelme vitatkozni ezzel – dünnyögi George.
Apám mélyen felsóhajt.
– Makacs segg.

– Semmi baja! Ma lefuttattam rajta minden létező tesztet, ami csak eszembe
jutott, és semmi baja! – Bart, a szerelő az állát vakargatja, ahogy velem és
apámmal álldogál, és figyeli a világossárga, négyüléses repülőt a
felszállópálya végén. – Az az átokfajzat sosem hisz nekem!
A szél az arcom elé söpri a hajam, kénytelen vagyok kézzel hátratűrni. Azt
kívánom, bár ne adtam volna vissza Jonah-nak a fekete kapucnis pulcsiját.
Sokkal praktikusabb, mint a rózsaszín kasmírstólám, amit épp próbálok a
helyén tartani.
– Ismered Jonah-t. Nem fogadja el senki véleményét, még ha tudja is,
milyen nevetséges az egész – motyogja apám. – Jó lesz viszont, ha
igyekszik. Így is le vagyunk maradva, és már – a narancssárga, tölcsérszerű
dologra néz, ami előttünk szálldogál – harminc csomónál tartunk.
– Erre valók azok? A szélsebességet mérik? – Láttam már őket a
felszállópálya mentén, más reptereken. Mindig azt hittem, hogy csak
jelölések.
– Szélzsáknak nevezik. Meghatározza a szélsebességet és a szélirányt, és
segít nekünk eldönteni, mennyire lesz nehéz a le- és felszállás. Ha eléri a
negyvenötöt, nem tudunk utast szállítani.
– Nahát… Mindig tanul az ember.
– Mi a helyzet veled? – Bart előrehajol, és rám mereszti hunyorgó, zöld
szemét. Harminc centivel alacsonyabb nálam, amitől a szemvonala majdnem
a mellem magasságában van, és már egyszer vagy kétszer rajtakaptam, hogy
ki is használja ezt. – Megtanulod, hogyan kell egy ilyet vezetni, amíg itt
vagy? Talán áveheted a családi vállalatot egy nap, amikor apád végül
feldobja a bakancsot?
Ártatlan kérdés, amit tréfálkozva tesz fel – hiszen Bartnak fogalma sincs a
helyzetről –, de a gyomrom ugyanúgy görcsbe rándul tőle. Nem bírom
megállni, hogy a pillantásomat apámra ne emeljem, akinek épp Bettyre
szegeződik a szeme. Képtelen vagyok bármit is kiolvasni a tekintetéből, de
nem kerüli el a figyelmemet a mély sóhaj, amivel megemelkedik a mellkasa.
– Köszi, azt hiszem, megelégszem annyival, hogy utasként utazom,
anélkül, hogy hánynom kellene.
– Biztos? Mert melletted áll a legjobb tanár – erősködik tovább Bart,
anélkül, hogy feltűnne neki bármi feszültség.
– Ami azt illeti, a legjobb tanár ott van épp. – Apám Bettyre mutat,
miközben a hajtómű gyorsulva felbőg.
– Viccelsz velem, ugye?
A szürke szeme felém cikázik, hirtelen elkomolyodik.
– Nem, nem viccelek.
– Találkoztam már kétévessel, akinek több türelme volt, mint neki –
mondom kételkedve.
A levegő megtelik a kis repülőgép jellegzetes zúgásával, ahogy gyorsulni
kezd. Néhány rövid másodperccel később felemelkedik a talajról. Betty
szárnyai erre-arra billegnek, küzdenek a széllel, ahogy Jonah felfelé törtet.
– Szeret túlzásba esni, annyit elismerek róla – dünnyögi apám rám
kacsintva. Valami azt súgja, hogy nem Jonah repülővezetési képességeiről
beszél.
– Látod? Megmondtam! Ugyanolyan jó, mint mindig – jelenti ki Bart,
csavarkulccsal a kezében, a hangár felé fordulva. – Most megyek olyan
dolgokat szerelni, amiknek valódi bajuk van, nem holmi kitaláció!
Apám felsóhajt.
 – Hát, ez jó hír. Most már csak azt kell kitalálnunk… – A szavai elhalnak,
a szilárd tekintete az égre szegeződik. – Hé, Bart?
– Igen, főnök? – kiáltja Bart, lelassítva a visszavonulót.
– Hallod ezt? – Feszültség van a hangjában.
Összevont szemöldökkel hegyezem a saját fülem, keresve, hogy mégis mi
kelthette fel apám figyelmét.
Beletelik egy pillanatba, mire rájövök, hogy a folyamatos zúgás, a
mozgásban lévő bozótrepülők árulkodó jele, most elhallgatott.
– Mi történik? – kérdem aggódva.
– Nem tudom. De a hajtómű lekapcsolt. Talán próbálja újraindítani. –
Mindketten megállnak és hallgatóznak.
Én mindeközben mást sem hallok, csak a saját szívverésem, amint a
fülemben dübörög.
A repülőgép ereszkedni kezd.
Megszólal egy telefon, és apám benyúl a zsebébe, hogy felvegye. Nem is
tudtam, hogy van telefonja.
– Igen? Oké. – Leteszi a telefont. – Agnes volt. Jonah szólt rádión, hogy
kigyulladt a hajtómű. Szándékosan állította le. Whittamore-ék földjének
túloldalán kell lehoznia. Gyerünk!
Görcsben van a gyomrom, ahogy sietek, hogy lépést tartsak apámmal, aki
sokkal gyorsabb ütemet vett fel, mint amit valaha is láttam tőle idáig.
– Rendben lesz? – Észreveszem, hogy pánik árnyalja a hangomat.
– Igen, ne aggódj! Majd bevitorlázik. Tudja, hogyan kell vészhelyzet
esetén landolni! – nyugtat meg, előhúzva a zsebéből a kocsikulcsot, majd
bepattan a terepjáró sofőrülésére.
Egy pillanatig sem habozok, bemászom a középső ülésre apám és Bart
közé.
A néhány másodpercnyi nyugalom, amit apám szavai hoznak, hamar
elpárolog, ahogy teljes gázzal elindítja a kocsit, és végighasít az úton.

Úgy érzem magam, mint egy viharvadász, ahogy süvítünk a földúton, a

sárga repülő pedig mellettünk siklik a föld felé.
– Errefelé nagyon lapos a talaj. Az jó, igaz?
– Ja. Az jó – ígéri apám, és átnyúlva megpaskolja a térdem. – Jonah
landolt már gleccserektől kezdve olyan hegygerincen is, ahol még én se
tenném. Ne aggódj!
 – Persze, ott van a szél meg a bozót meg a vezetékek és az a tó, no meg
néhány ház, amire vigyáznia kell. És ha nem aludt ki az a tűz…
– Bart! – ugatja le apám úgy, hogy összerezzenek.
Még sosem hallottam apámat megemelni a hangját.
– Mi az? Hiszen… Tízből kilenc vészleszállás karcolás nélkül végződik.
Igen, tudja ő, hogy mit csinál – mormogja Bart, és türelmetlenül dobol az
ajtón az ujjával.
Szeretnék hinni neki, de úgy mondta mindezt, hogy az az érzésem, a
seggéből húzta ki a számadatokat.
Mert hiába lapos a vidék errefelé, és hiába láttam ezt a reggeli kocogásaim
alkalmával, most egy híd és egy bozótsor akadályozza, hogy lássam Betty
leszállását, amint Jonah épp landol vele.
Néhány másodperccel később egy nagy robaj hallatszik.
– Ez normális? – kérdem pánikkal a hangomban.
Apám nem válaszol, felkanyarodik egy sáros útra. Arra tippelek, hogy
magánút, traktoroknak és egyéb járműveknek. Keskeny és tele van mély
kátyúkkal, apám pedig nem bajlódik a kerülgetéssel, helyette egyenesen
áthajt rajtuk, zötyögünk az ülésünkön. Végül csikorogva lefékezi a kocsit.
– Eddig tudunk elvezetni.
Kimászunk. Nem várok rájuk, nekilendülök, megkerülve a bozótsort, a
futócipőm a nedves talajba süpped.
Ha Bart számadatai helyesek, akkor Jonah az egy a tízből.
Nem tudom pontosan, mikor kezdek el rohanni, de most már
begyorsítottam, a fülembe szalad a vér, ahogy a roncs felé szaladok,
botladozom az egyenetlen talajon, kerülgetve a sárga fémtörmelékeket, és
igyekszek nem tudomást venni arról, hogy Betty egyik szárnya bizarr
szögben meredezik az ég felé, és hogy a többi részét horpadások és
karcolások borítják. Feltúrt talaj, fű és sáros csíkok vezetnek hozzá.
Némi távolságra, a földön ülve, Jonah néhány kőnek támaszkodik,
patakokban csordogál a vér az orrnyergén, a bal szemén és a szakállán, mint
valami áldozatnak egy horrorfilmben.
– Te jó ég! – Térdre rogyok mellette, félrehajtva a hosszú, gubancos haját,
hogy felfedjem a vérzés okát, egy vágást keresztben a homlokán.
– Még mindig szép vagyok? – kérdi gúnyosan.
Remegős nevetést hallatok. Miközben próbálom visszanyerni a
lélegzetem, elsöprő hullámban tör rám a megkönnyebbülés, amiért nemcsak
hogy jól van, de még a csípős nyelve is remek formában maradt.
 – Szereznünk kell valamit erre! – Körbepillantok, és eszembe jut, hogy
egy mezőn vagyunk. – Tessék! Használd ezt! – Leveszem a stólám, és a
sebre nyomom.
– Köszi! – Felsóhajtva odanyúl, és a véres kezét az enyémre helyezi, hogy
megigazítsa a stólám.
Bart ér oda hozzánk elsőként.
– Semmi baj vele, mi, Bart? – morogja Jonah.
– De… én… – dadogja Bart.
Rohamszerű köhögés jelzi apám érkezését.
– Jézus Krisztus! – A szájára szorítja a kezét, próbálja elnyomni. – Mi
történt?
– Volt egy furcsa hang, aztán felkapcsolt a motor vészjelző lámpája. Aztán
égő olajszagot éreztem, úgyhogy lekapcsoltam – magyarázza Jonah. –
Minden rendben ment az érkezéskor, amíg neki nem ütköztem annak a
halom kőnek. Nem láttam az utolsó pillanatig. Megpróbáltam kikerülni, de
nem sikerült. Baszki, sajnálom…
– Te jól vagy? – szakítja egyből félbe apám, mint aki nem kíváncsi Jonah
bocsánatkérésére.
Jonah megmozdul, és összerezzen.
– Elég biztos vagyok benne, hogy kiugrott a vállam egy pillanatra, amikor
próbáltam kievickélni, de ja, azt hiszem, jól vagyok.
– Beverted a fejed?
– Nem.
Elhúzom a kezem, és felállok, hogy ne legyek útban. Apám Jonah mellé
guggol. Elemeli a vérfoltos pulcsim, én pedig összerezzenek a látványra.
– Felszíni, és jól láthatóak a körvonalai. Biztosan felhorzsolt egy
fémdarab. Azt mondom, legalább tíz öltésre számíthatsz.
Jonah egyik szeme – amelyiket nem borít vér – felpillant rám.
– Na, nem volt ez izgalmas, Barbie?
Bosszankodva csóválom a fejem.
– Ez a lány úgy futott, ahogy ezelőtt még soha senkit nem láttam futni!
– Biztosra akarta venni, hogy kicsinált a talajba csapódás.
Biztosra akartam venni, hogy jól vagy! Mert aggódtam! Mert érdekelsz!
– Nem. Gondoltam, biztos kapnál a lehetőségen, hogy tönkretedd a
kedvenc pulcsim – felelem inkább.
– Hmm. – Jonah ajkai elnyílnak egy véres vigyorban, miközben a puha,
rózsaszín ruhaanyagot újra a homlokára nyomja. – Akkor legalább egy jó
dolog mégiscsak kisült ebből. – Szirénák szólnak a távolban. Jonah felnyög.
– Ki hívta ki őket? Egy frászt fognak engem kicipelni innen! – Apámra
támaszkodva talpra áll, a fájdalomtól összerezzen, a mozdulatai lassúak és
esetlenek. De még sérülten is komoly jelenléttel bír. Megáll, hogy
végignézzen Betty szétroncsolt vázán. – A francba. Hányadik ő?
A kilencedik?
– Ő volna a tizedik. De, hé, tíz repülő ötvennégy év alatt nem olyan rossz.
– Apám megrázza a fejét és felsóhajt. – Soha többé nem kételkedem George-
ban és a fura megérzéseiben!
Bart egyetértőn felhorkant, arcán döbbent kifejezés, ahogy a bakancsával
elmozdít egy fémdarabot.
 16. fejezet
– Hé! – Apám kilógatja a karját a terepjáró nyitott ablakán. – Biztos, hogy
jól vagy?
– Jól vagyok. Csak szerzek valami ebédet, aztán kiülök kicsit a verandára.
– A baleset után visszamentem apámmal a Vadonhoz, de azon kaptam
magam, hogy képtelen vagyok egy helyben ülni az irodában, részben, mivel
még mindig tombol az adrenalin a véremben, de azért is, mert a pólómat
teljesen összekente Jonah vére.
A Vadon járatai felszállási tilalom alatt állnak, amíg a Szövetségi Légügyi
Hatóság másképp nem dönt. Apa azt mondta, hogy visszamegy a baleset
helyszínére találkozni az egyik nyomozóval, ezért felajánlotta, hogy hazafelé
kitesz.
A pillantásom a csendes kis szomszéd házra téved.
– Mit gondolsz, mikor ér haza Jonah?
– Még egy kis idő. Alaposan ki akarják majd vizsgálni, mielőtt kiengedik,
hátha fejsérülést szenvedett.
Komoly arccal bólintok. Az érzés a gyomromban – az a rettenet, ami
belém mart, ahogy megláttam a roncsokat – még most, órákkal később is
megmaradt.
– Rendben lesz, Calla!
– Igen, tudom. – Vállat vonok.
– Oké. Hát, hívj, ha úgy érzed, visszajönnél később! – Apám köhint párat,
aztán megköszörüli a torkát. – Még mindig megvan a telefonszámom?
Bizonyítékként felmutatom neki a papírcédulát, amit indulás előtt, öt
perce adott.
A terepjáró elindul előre, majd hirtelen megáll. Apám elgondolkozva
félrehúzza a száját.
– Tudod, azt hiszem, anyád régi széke még talán a garázsban van.
Amelyiket a verandán használt. Egyébként is, van ott egy csomó minden,
hátulra bepakolva, amit becsomagolt, és félretett télre.
– Úgy érted, huszonnégy évvel ezelőtt?
 – Ja… – Szégyenlős mosollyal az arcán megvakarja az állát. – Mindegy,
talán találsz ott valami hasznosat. – Ezzel elindul, a terepjáró ugrál és döcög
a kocsifelhajtón. Csendben figyelem, és azon tűnődöm, hogy vajon ilyen
higgadt-e a mai baleset kapcsán, vagy csak jól leplezi.
Észreveszem, hogy lelassít a főúton, hogy beszéljen egy biciklis lánnyal.
Beletelik egy pillanatba, míg rájövök, hogy Mabel az.
A lány végigszáguld apám kocsifeljáróján, hosszú haja vadul lobog a
szélben. Mire odaér hozzám, alig kap levegőt, és egyből tudom, hogy hallott
Jonah-ról. A pólóm láttára elkerekedik a szeme.
– Csak egy kis horzsolás. Talán tíz öltés – biztosítom apámat idézve.
Leveti a válláról a hátizsákot, ami dübörögve ér földet.
– A városban voltam, épp bevásároltam, amikor hallottam valakitől, hogy
Jonah lezuhant, és kórházba kellett mennie! Úgyhogy odamentem, de nem
engedtek be hozzá, és eleinte nem értem el anyát, de aztán igen, és azt
mondta, hogy Jonah jól van, és csak menjek haza, de úgy aggódtam! –
hadarja gyorsan, pánikban ejti ki a szavakat, a légzése egyenetlen, mintha
úgy tekert volna idáig, ahogy csak bírt.
– Néhány óra múlva lesz itthon. De jól van!
– Oké. – Lassan bólint, mintha beletelne némi időbe, amíg ezt a választ
megemészti és megbízik benne. Elsöpri a haját a homlokából. – Addig itt
maradhatok veled? – Kétségbeesés van a hangjában. Talán Jonah rendben
van, de könnyen alakulhatott volna másképp. Valami ijesztő történt
valakivel, akivel Mabel törődik, és nem szeretne egyedül maradni.
Ahogy én sem, döbbenek rá.
– Hát persze hogy maradhatsz – mosolygok. – Remélem, van kedved régi
holmik közt kukázni!

– Jól vagy?
– Hát persze. Én nem ültem a repülőn, anya!
– De akkor is félelmetes lehetett ezt végignézni!
– Az volt – vallom be.
A sóhaja elárasztja a fülem.
– Emlékszem azokra a napokra, amikor hallottam az összes történetet,
hogy mi minden alakult rosszul. Számolgattam, hogy hányszor szállnak
levegőbe mindennap, és hogy mennyivel magasabb eséllyel történhet valami
rossz emiatt. Főleg azokban a kis repülőgépekben. Nem olyanok, mint azok
a nagy utasszállítók, amik gyakorlatilag számítógéppel működnek, és van a
tartaléknak is tartaléka. Ez addig fajult, hogy mindennap, amikor apád
kisétált az ajtón, én azon tűnődtem, vajon akkor látom-e utoljára.
– Nehéz lehetett elviselni.
– Nehéz? Begolyóztam tőle! Nem arra találtak ki engem, hogy egy
bozótpilóta felesége legyek! – Simon foglalkozása kétségkívül sokkal
biztonságosabb, mint apámé. Leszámítva azt a páciensét, aki hozzávágott
egy ezüstözött Sigmund Freud fejszobrot – ami teljesen mellétalált, de
lyukat fúrt a falba –, a Simont érintő legnagyobb foglalkozási kockázat,
hogy elvágja az ujját egy papírral, vagy kilapítja a fenekét a szék. – Hála
istennek ezért a George-ért! Gondolj bele, mi történhetett volna!
Hála istennek ezért a George-ért, meg a kis hula lányért, Jillianért!
De, ami még fontosabb, hála istennek Jonah makacsságáért, hogy
ellenőrizze a gépet. Ha nem ragaszkodott volna hozzá, hogy kivigye Bettyt
egy gyors repülésre, egy fiatal anyuka és a kisbabája lett volna azon a gépen,
amikor lángra kap a hajtómű.
Ki tudja, hogy az a földet érés bármivel is simábban ment volna-e?
Lehet, hogy Jonah ma gyakorlatilag megmentette az életüket.
– Még mindig működik! – kiált fel mögöttem Mabel. Hátrafordulok, és
szélesen kitárt karral találom ott, amint épp széthúz egy piros, kék és zöld
karácsonyi égősort.
– El se hiszem!
– Igen, ugye? – kuncogja Mabel. – Csekkolom a többit!
– Mit nem hiszel el? – kérdi anyám.
– Várj, anya! – dünnyögöm, eltartva a telefont a számtól. – Ha van elég,
fellógathatjuk a teljes plafonra, mint valami sátordekorációt!
Mabel szeme elkerekedik.
– Ó, az olyan király lenne!
– Calla! Kivel beszélsz?
– Agnes lányával, Mabellel. Tudtad, hogy apa megtartotta az összes
holmid? Értsd: az összeset. – Mabellel csaknem két órát töltöttünk azzal,
hogy átkotortuk a halmokban álló, poros műanyag tárolókat a garázs
leghátsó sarkában, és mindent találtunk köztük, a karácsonyi dekorációtól
kezdve kerti törpékig és egészen furcsa napórákig.
– Agnesnek van egy lánya? Miért nem szóltál róla?
Te miért nem szóltál nekem arról a rengeteg telefonhívásról apámmal?
Szeretnék visszavágni, de féket teszek a nyelvemre.
 – Nem volt még rá lehetőségem. – Igazság szerint hétfő délután óta nem is
beszéltünk telefonon. Jócskán akad, amibe be kell avatnom, és nem tehetem
meg üzenetben. De nem most van itt az ideje. – Megtaláltuk a fonott széked
egy ponyva alatt. Elég jó állapotban van – mondom, megpróbálva
könnyedebb témák felé terelni a beszélgetést. A párnák már régen feladták a
harcot az idő múlása, a nyirkosság és valamiféle állat – feltehetőleg egér –
ellen, de maga a szék váza elég erős ahhoz, hogy kibírjon némi súlyt.
Kirángattunk mindent a garázsból, aztán Mabel segített nekem kiüríteni a
verandát, behurcolva az elnyűtt kerti székeket, horgászbotokat és különféle
egyéb, az évek során felhalmozott vackokat a garázsba. És mindezt bármi
zokszó nélkül tette.
Most először töltök valódi időt Mabellel anélkül, hogy biztosítékul ott
lenne apám és egy dámatábla velünk. Kiszámíthatatlan és merész, és
megállás nélkül beszél három különböző témáról egyszerre, sokszor pedig a
mondat közepén elkalandozik. Kezdem azt hinni, hogy figyelemzavarral
küzd.
És percről percre jobban kedvelem.
– Figyelj, mennem kell! Jött egy vásárló – mondja anyám. – Később
mindenbe beavatsz, ugye?
– Hogyne! – Tudom, hogy „később” alatt a ma estét érti, de nem
kifejezetten akarom belevetni magam abba a beszélgetésbe. Vajon tényleg
meg kell tudnia, hogy miért mondta le apám évekkel ezelőtt az útját?
Érdekelné, hogy az Alaszkai Vadon anyagi gondokkal küzd, és hogy
próbálok segíteni, amíg itt vagyok? Talán igen. De az is lehetséges, hogy
önző módon szeretnék némi időt az apámmal csak magamnak, anélkül, hogy
az ő bonyolult kapcsolatuk is bekerülne a képbe.
Épp befejezem a hívást, amikor felhangzik egy terepjáró motorja.
Mabel elejti a kezében tartott égősort, és kirohan az ajtón.
– Jonah! – kiáltja. A kocsibehajtó felé rohanva átcsörtet a füvön.
És én érthetetlen késztetést érzek, hogy utánaszaladjak. De megállom, és
lefoglalom magam egy üveg vízzel és egy almával, amit egy órával
korábban megmostam, de nem volt hozzá étvágyam.
Végül úgy döntök, hogy eleget vártam, és elindulok, hogy átmenjek
hozzá.
Jonah a terepjárójának támaszkodik, könnyed mosollyal az ajkán hallgatja
Mabel fecsegését. Félúton járok a kertben, amikor észreveszi, hogy jövök, és
onnantól sűrű, lopott pillantásokat vet felém.
 – Engedték, hogy egyedül vezess haza? – kiáltom, és nehezemre esik
könnyű, laza tempóban haladni. Mintha nem számoltam volna az órákat,
várva, hogy hazajöjjön.
Elrugaszkodva a kocsitól kihúzza magát, és felém lépdel.
– Ki állított volna meg? – Nincs rajta kötés. Egy keskeny, apró sor fekete
öltés keresztezi a homlokát, úgy két és fél centivel a hajvonala alatt. Kisebb
a vágás, mint vártam, ahhoz képest, hogy mennyi vér folyt belőle. De így is
fájdalmasnak tűnik. A vér nagy részét lemosták a bőréről, de a szakálla
gubancos, és vörös csomókban összeragadt.
Az ajkamba harapok, nehogy elmosolyodjak, ahogy friss hullámban áraszt
el a megkönnyebbülés és a boldogság. A homloka felé intek a fejemmel.
– Mennyi?
– Csak kilenc. Szépen be fog gyógyulni. – Az ajka szétválik egy alattomos
mosollyal. – Az orvos szerint ez is csak hozzátesz a jóképűségemhez. Azt
hiszem, flörtölt velem.
– Hogyne. Hát persze hogy flörtölt. – Megforgatom a szemem, de azért
nevetek. – És minden más rendben van?
– A vállam fáj egy kicsit, de úgy néz ki, nem szakadt el semmi.
Szerencsém volt.
– Az biztos. – Megint belegondolok, hogyan másképp alakulhatott volna a
mai nap, és megborzongok.
– Gyere, nézd meg Wren verandáját! – erősködik Mabel, kézen fogva őt.
– Később, kölyök – mondja Jonah, az apám használta becenévvel
megszólítva Mabelt. – Le kell zuhanyoznom és át kell öltöznöm. Talán
alszom is egyet. – A pamutpólója sötét, tengerészkék árnyalata jól álcázza a
vérfoltokat, de nem rejti el teljesen. Elégedett mosollyal biccent valami felé
a távolban. – Viszont úgy fest, valaki látni szeretné.
Megfordulunk, és látjuk, amint Bandita az apám háza felé iramodik.
– A chips! – kiáltja Mabel, és elkezd szaladni.
Jonah felnevet.
– Jókat fog kajálni, amíg itt vagy!
– Mindegy. Az övé lehet, ha akarja. Nincs étvágyam a mai nap után. –
Keresztezem magam előtt a karom, hogy védjem magam a hűvös széllel
szemben.
Jonah szóra nyitja a száját, de aztán láthatóan meggondolja magát. Benyúl
a kocsi vezetőülés oldali ablakán, kivesz egy piros-fekete kockás
flanelkabátot, és odadobja nekem.
 – Gondoltam, hogy nem szeretnéd visszakapni a pulcsidat. Ez volt a
legkisebb méret. Jó lehet.
– Hű! Ez… köszi. – Bebújtatom a karom a ruhaujjába, magamra húzom,
és élvezettel tapogatom a finom ruhaanyagot az ujjaimmal. – Most már úgy
festek, mint aki idevalósi.
– Ennyire azért nem mennék messzire – mondja, de közben mosolyog.
– Tudod, mikor lesz itthon apám?
– Valószínűleg beletelik még némi időbe. A Szövetségi Légügyi Hivatal
feloldotta a repülési tilalmat.
– Ja, láttunk gépeket az elmúlt órában. – Apám verandájáról tökéletes
kilátás nyílik a reptér körüli égboltra. Akaratlanul is eltűnődöm, hogy ez
vajon szándékosan történt-e, vagy csak szerencsés véletlen volt, amikor
ideköltözött.
– Még mindig a nyomozóval van elfoglalva, de régről ismerik egymást
azzal a fickóval, ami remélhetőleg felgyorsítja a dolgokat. Az összes
karbantartási feljegyzésünk megvan. Hamar tisztázni fognak, és vissza is
mehetek repülni. – A hangja közömbös. Nem olyasvalaki hangja, akit
felzaklatott, hogy meg is halhatott volna, de nem is az a Jonah, aki arra vár,
hogy felbőszíthessen.
Megrázom a fejem. Épp most ért haza a kórházból, miután lezuhant a
repülőgépe, és már alig várja, hogy újra a levegőben lehessen.
– Rohadt égi cowboyok – motyogom az orrom alatt.
– Hmm?
– Semmi. – A háza felé biccentek, és magamhoz ölelem a kabátom. – Még
egyszer köszönöm ezt! Menj, és pihenj!
Jonah elindul a verandája felé, lassú, látszólag vonakodó léptekkel.
– Hé… Ma sokat haladtál a honlappal? – kiált vissza a válla felett.
– Nem igazán.
– Nem szeretsz túl keményen dolgozni, igaz?
Máris itt a Jonah, akit én ismerek.
– Talán, ha megtanulnád, hogyan kell a levegőben tartani egy repülőgépet,
nem lennék annyira mással elfoglalva!
A válaszként adott kacaja mély és meleg, és apró borzongással árasztja el
a testem.
– Hozd át a számítógéped, ha megvacsoráztál, és tudunk rajta dolgozni!
Összevonom a szemöldököm.
– Biztos vagy benne?
 – El kell vele készülnünk, nem igaz? – Felgyorsítja a lépteit, ahogy
felmászik a lépcsőn, és bemegy a házába.

Az eget még mindig megtévesztően bevilágítja a napsütés – ahhoz képest,

hogy este nyolc van –, amikor otthagyom apámat és Mabelt a nappaliban, és
átsétálok a sáros füvön. Egy tányér kajamaradékot tartok a kezemben, a
MacBookom pedig a hónom alatt. Egy pillanatra habozok, mielőtt
kopogtatnék az ajtón.
– Igen! – Várok még egy pillanatot, léptek után hallgatózva. – Nem fogok
felkelni!
Óvatosan kinyitom az ajtót. Citrom- és mentolillat árad az orromba, amint
belépek az apró konyhába, ami apáménak a másolata elrendezés és méret
szempontjából – egészen a szekrények és a pult színéig. És valahogy mégis
frissnek és tisztának és újnak érződik.
Talán mert nem díszíti egy sereg kacsa.
De azért is, mert arra készültem, hogy poshadt sör és háromnapos
karajcsont szaga fogad, olyasvalami, ami jobban illik egy alaszkai
bozótpilóta és agglegény életmódjához, aki nem sok erőfeszítést fektet a
külsejébe.
– Hé! – kiáltom, lerúgva a mocskos futócipőm, és továbbra is kíváncsian
ráncolom a szemöldököm. – Hoztam neked egy tányérral Mabel sajtos
tésztájából, ha még nem kóstoltad volna. Apám szerint elég finom.
– Csak hagyd a konyhában. – Majd szinte elkésett gondolatként
hozzáteszi: – Légy szíves.
Leteszem, aztán beljebb merészkedem a nappaliba. Egy másik szoba, ami
megegyezik apáménak az elrendezésével: tolóajtó, ami egy zárt verandára
vezet, a távolabbi sarokban egy apró, fekete, fatüzelésű kályha bézs
kerámiacsempén, a másik sarokba suvasztva pedig egyszerű, padlótól a
plafonig magasló, Ikea-stílusú könyvespolcok. És mégis, egészen más
benyomást kelt.
És szintén meglepően tiszta.
A szőnyeget puha, gyapjúszerű, kávébarnára cserélték, ami még elég új
ahhoz, hogy látsszanak rajta a taposásnyomok. A falakat langyos szürkére
festették, és keretezett fényképek díszítik élénk, színesre festett
bozótrepülőkkel, a háttérben a havas tundrával. Az asztali lámpák langyos,
otthonos fénnyel árasztják el a szobát, ami a kint ragyogó napsütés ellenére
árnyékba borul.
 Őszintén szólva, Jonah háza úgy fest, mintha egy nő rendezte volna be.
Jonah egy szénszürke, művelúr kanapén terpeszkedik. A foltos ruhái
eltűntek, lecserélte egy fekete melegítőnadrágra és egy halványszürke
pólóra, ami lazán takarja a hasát, és mégis képes kiemelni a kockás izmait.
Egy gyógyszerestégellyel ügyködik, és halkan káromkodik.
– Add ide, majd én!
– Megvagyok!
Kikapom a kezéből, a körmöm megkarcolja az ő száraz, érdes tenyerét.
Egyetlen laza mozdulattal le is szedem a kupakot.
– Igazad van. Teljesen rendben vagy. – A nyomaték kedvéért látványosan
megforgatom a szemem, miközben visszaadom neki a tégelyt. – Mire való?
– Köszi – motyogja, kihalászva egy tablettát. – Izomlazító.
Hajtincsek lógnak az arca mindkét oldalán, frissen mosottan. Nyilván
most zuhanyzott, de foltokban még mindig száraz vér gabalyodik a gubancos
szakállába. Ettől már csak ollóval lehetne megszabadulni.
Most rám szegeződik a szeme, és gyanakvón összeszűkül.
– Mi az?
– Hozok neked egy kis vizet mellé. – Végigkutatom a szekrényeit pohár
után, és egy darabig ámuldozom a konyhája állapotán. Minden szépen
rendezett, és sehol semmi kacat vagy látványos mocsok. Két rózsaszín
szegélyű, karcolt, virágmintás tányér szárad a mosogatótálcán, pár egyéb
edénnyel együtt, és a mosogató rozsdamentes acélja csakúgy ragyog.
De a legbizarrabb felfedezés számomra a konzervdobozos szekrény. Azt
várnám, hogy egy olyan fickó, mint ő, csak úgy véletlenszerűen bedobálja a
konzerveket. De az utolsó dobozig típus és méret szerint csoportosítva,
kifelé fordított címkével állnak takaros sorokban.
– Hé, láttad az Egy ágyban az ellenséggel-t? Tudod, amelyikben Julia
Roberts játszik, és van egy őrült exférje? – Aki ugyanígy szereti rendezni a
konzervdobozait. Ironikus módon pont ezt néztük meg tegnap este apámmal.
– Nem nézek tévét. – Elhallgat. – Miért?
– Semmi, csak úgy. – Majd halkan hozzáteszem: – Lefogadom, hogy a jó
öreg pszichopata Martin sem nézett tévét. – Kutyakaja? Miért van Jonah-nak
egy tucat darabolt csirke- és májkonzervje a barack, a kukoricakrém és a
fekete bab mellett? Nincs is kutyája!
De van egy mosómedvéje, jut eszembe.
– Mit csinálsz a konyhámban?
 – Semmit. – Megtöltök egy magas, maratott virágos üvegpoharat vízzel,
és odaviszem neki, a dohányzóasztalra helyezve.
– Köszi. – Jonah gyorsan lenyeli a gyógyszert, és lehajtja a vizet.
– Aludtál korábban?
– Nem. Túlságosan lüktet a vállam. Rendben lesz, amint beüt ez a
gyógyszer.
– Vettél már be ilyet?
– Igen. Amikor először ficamítottam ki a vállam, még középiskolában.
Focizás közben.
– Hmm. Nem hittem volna rólad, hogy csapatjátékos vagy. – Odaballagok
a könyvespolchoz, és feltűnik valami, amit korábban nem vettem észre: hogy
nincs tévé.
– Nem voltam. A szezon felénél kirúgtak a csapatból. – Megrázom a
fejem, de elmosolyodom, ahogy a rongyos könyvgerinceket vizsgálom.
Furdal a kíváncsiság, hogy mi érdekli Jonah-t azon kívül, hogy repülőgépet
vezet, és általánosságban véve faragatlan. – Úgy nevezik, hogy könyv –
motyogja halk, beképzelt hangon.
A nagy Gatsby… Bűn és bűnhődés…
– Nocsak, micsoda irodalmár!
– Mégis mire számítottál?
– Nem tudom… Hogyan nyúzzunk meg egy mókust négy lépésben? 101
elkészítési módja a hódnak? Mi történik veled, ha a szüleid rokonok? –
Gúnyolódom.
Sötéten felnevet.
Több mint kétszáz kötet lehet itt összezsúfolva.
– Ezt mind elolvastad?
– Erre valók a könyvek, Barbie.
Nem veszek tudomást a becenévről, mert tudom, hogy csak fel akar
bosszantani, helyette inkább a keretezett képeknek fenntartott polcra terelem
a figyelmem.
– Ő édesanyád?
– Ja. Jóval ezelőtt, amikor még Anchorage-ban éltünk.
Szemügyre veszem a lenyűgöző, karcsú nőt, cseresznyepiros bikiniben,
amint egy móló szélén gubbaszt, a vékony lábát a bokájánál keresztezi, a
hosszú, fehéres-szőke loknijait fújja a szél.
– Nagyon hasonlít egy norvég divat Instagramozóhoz, akit követek.
Nagyon szép.
 – Tényleg norvég, úgyhogy nem meglepő.
Egy hat év körüli, vigyorgó kisfiú ül mellette, lóbálja a vékony,
napbarnított lábait a móló szélén, és az anyjához hasonló, világos haja
ragyog a napsütésben. A szúrós, kék szeme, habár olyan ártatlannak tűnik ott
még, könnyen felismerhetővé teszi a kanapén fekvő férfit mögöttem.
– Még mindig Vegasban van?
– Oslóban. Visszaköltözött, amikor újraházasodott.
– Találkozol vele néha?
– Már van pár éve. Karácsonykor kellene meglátogatnom, de kétlem,
hogy most mennék.
– Miért nem?
– Wren miatt. – Úgy mondja, mintha egyértelmű volna: „Mi másért ne
látogatnám meg anyámat karácsonykor, ha nem Wren miatt?”
– Igaz. Persze. – Jonah fogja vezetni a Vadont, és ő fuvarozza apámat
Anchorage-ba oda-vissza a kezelésekre. Jonah, aki még csak nem is vér
szerinti rokon.
– Még mindig el fogod tudni vinni hétfő reggel?
– Én vagy valaki más.
Felkavaró bűntudat hasít a mellkasomba. Helytelen dolog egy héttel apám
kezelésének a megkezdése után elmennem? Úgy értem, eltoltam a hazaútra
szóló jegyem, de nem kellene tovább maradnom? Maradnom kellene, és
segíteni, amíg otthon van? Végső soron tényleg a lánya vagyok, még ha most
ismertük is meg egymást újból. Tartozom neki ezzel?
És ha nem neki, akkor Jonah-nak, Agnesnek és Mabelnek, azzal, hogy
osztozom a terheiken?
És ha nem nekik, akkor magamnak?
Később fel kell hívnom Simont! Mindig ő számomra a bölcs belátás
hangja.
A következő kép egy magas, sovány, kamasz változata Jonah-nak, amint
feszülten, komor tekintettel áll egy katonai egyenruhás férfi mellett.
Mögöttük egy vadászrepülőgép. Ez biztosan Jonah apja. Nem csoda, hogy
ilyen szép felesége volt, amikor ő maga is egy jóképű, bár látszólag kemény
fickó, olyan szögletes állvonallal, hogy papírt lehetne élezni rajta.
– Hány éves vagy ezen?
– Nem tudom. Talán tizenhárom?
Még biztosan a kamaszkora elején jár, az arca kisfiús és lágy, az ajka túl
telt a többi vonásához képest – ha ez jelenthet valaha is problémát. Fiatal, de
már most rabul ejti az osztálytársai szívét.
– Ő tanított meg repülni?
– Igen. Állati jó pilóta volt.
– Te nem akartál csatlakozni a légierőhöz?
– Nem. – Elhallgat. – Habár eredetileg úgy volt. Ő azt akarta. Azt várta el
tőlem. Jelentkeztem, át is mentem a vizsgákon, de amikor arra került sor,
hogy aláírjam a pontozott vonalon a nevem, meggondoltam magam és
eljöttem. – Komorság vegyül a hangjába.
– De biztosan elégedett volt azzal, amit csinálsz, nem igaz?
– Idővel az volt. A vége felé. Eleinte viszont nem. Nem értette, miért
akarnám egy csomó eszkimóra pazarolni az időmet. Ezek az ő szavai,
nyilván. – Újabb hosszú hallgatás következik. – Hét évig nem beszéltünk.
– És aztán amikor rákos lett, újra felvettétek a kapcsolatot? – kérdem
halkan.
Jonah felsóhajt.
– Már egy éve küzdött vele, mire végre meglátogattam a kórházban.
Néhány napra rá meghalt.
Lopva hátrapillantok a vállam fölött, és azt látom, hogy Jonah a fenti
mennyezetet bámulja.
– És megbántad, hogy nem mentél előbb. – Ennyit már ezelőtt is elárult
burkoltabb formában.
– Túl makacs volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen a szarságokért, amiket
csinált és mondott az évek során, én pedig túl makacs és büszke voltam
ahhoz, hogy megbocsássak érte. – A pillantása felém rebben, és
megállapodik rajtam. – És most már semmit sem tehetek, hogy
megváltoztassam.
De én tehetek, mert van még időm. Nem csoda, hogy Jonah úgy erőltette,
hogy béküljek ki az apámmal, építsek ki vele egy kapcsolatot, ha egyszer
nincs. Az ő helyzete nem különb az enyémnél. És ha nem lett volna aznap
este olyasvalaki mellettem, mint Simon, hogy átsegítsen az ellenérzéseimen,
vajon ilyen hamar Alaszkába jöttem volna?
Jonah-nak szüksége lett volna egy Simonra az életében.
Mindenkinek szüksége lenne egy Simonra az életében.
Felveszek egy másik képet apámról és Jonah-ról, egymás mellett ülnek a
pilóta- és másodpilóta-üléseken, és hátrafordulva mosolyognak valakire, aki
a kamera mögött bujkál a hátsó ülésen. Apám haja még főleg barna, a
homlokát keresztező ráncok kevésbé hangsúlyosak.
 De Jonah arcáról képtelen vagyok levenni a szemem. Ténylegesen
láthatom az arcát, az ocsmány szakálla és a gubancos, hosszú haja nélkül.
– Ez mikor készült?
– Az első vagy második nyáron, hogy itt voltam. Nem emlékszem. – Némi
hallgatás következik. – Miért?
– Gödröcskék vannak az arcodon – bukik ki belőlem. Két, lejjebb
elhelyezkedő, mély arcgödör, ami kiemeli a tökéletesen csücsöri szájú
mosolyát, és egy azt ellensúlyozó, éles arccsont, valamint kemény, szögletes
áll. Még a fejformája is vonzó, a szőke haja rövidre nyírtan igazodik a
koponyájához. Csupa gyönyörű vonás – sok a skandináv édesanyjától,
aminek most már látom a bizonyítékát –, amit elrejt az az idétlen haj-álca.
Csupa olyan vonás, azokkal a szúrós, kék szemeivel társítva, amitől
Jonah… merjem azt mondani, hogy szép? És ez huszonegy-huszonkét éves
kora körül volt, amikor még enyhén kisfiúsak voltak a vonásai. Tíz évvel
később…
Összevont szemöldökkel a jeti-Jonah felé fordulok, és azon kapom, hogy
önelégülten vigyorog rám. Mintha pontosan tudná, hogy milyen helyes, és
épp a gondolataimban olvasna.
– Szóval… akkor csináljuk, vagy mi? – kérdi közömbösen.
– Megbocsáss? – Elvörösödik az arcom.
– Dolgozunk a honlapon? Áthoztad a számítógéped, ugye?
Ó. Lassan kiengedem a levegőt.
– Hogyne.
– Remek, mert amint beüt ez a pirula, nekem káó ma estére.
Visszahelyezve apám és Jonah fotóját a polcra, behozom a laptopom a
konyhából, és leülök a kanapé másik végébe.
És mindvégig teljesen tudatában vagyok, hogy rajtam van Jonah tekintete.

– Azt mondtad, 1964, igaz? Jonah?

– Hmm… – Csukva a szeme, a széles mellkasa pedig lassú ütemben
emelkedik és süllyed.
– Jonah? – szólítom meg halkan.
Meg se moccan.
– Hát, akkor, azt hiszem, ennyi. – Húsz perc segítség is több a semminél.
Habár nem tudtam ténylegesen dolgozni a honlapon, mert a tévé hiánya
mellett internete sincs Jonah-nak.
 Melyik normális harmincegy éves férfinak nincs a házában tévé és
internethozzáférés?
Lecsukom a laptopom, aztán egy pillanatig csak bámulom a békés arcát,
és elgondolkodva a számba harapok. Már eddig is tudtam, hogy nem olyan,
mint bármelyik férfi, akivel valaha is találkoztam. De mégis mi szállhatta
meg, hogy elrejtsen egy ilyen arcot? Az egyszer biztos, hogy nem az
önbizalomhiány. Marha elégedettnek látszik magával.
De nem is tűnik úgy, mint aki nem törődik magával. Nem a kanapén
henyél egy zacskó Doritosszal, és a sörhasába keni a sajtos ujjait, mielőtt a
tizedik doboz sörért nyúlna. Még ahogy itt fekszik, bő melegítőnadrágban és
pólóban, így is egyértelmű, hogy fitt.
Csipogó hang hallatszik odakintről. Bandita a fedett verandán gubbaszt
épp valamin, a mellső mancsát az ablaküvegnek nyomja, és a gyöngyszerű
szemével bámul rám.
– Nem engedlek be. – Csóválom a fejem.
Valamit válaszul visszacsipog, aztán lehuppan. Egy furcsa, tompa zaj
hallatszik. Kíváncsi leszek, hogy miben mesterkedik, ezért az ablakhoz
ballagok, és ott találom egy üres fémtál mellett, amiben úgy kotorászik, mint
egy kutya.
– Éhes vagy – döbbenek rá. – És ezek szerint nekem kellene megetetnem
téged. – Egy vonakodó sóhajjal kimegyek a konyhába, hogy betegyem Jonah
vacsoráját a hűtőbe, és nagyon úgy fest, hogy a nem háziállat
mosómedvéjének is szereznem kell egy kutyakonzervet. – El sem hiszem,
hogy ezt csinálom – motyogom, kitárva a tolóajtót, egy nyitott konzervvel és
egy kanállal a kezemben. Jonah verandáján nem sok minden akad.
Mindössze néhány polc és rekesz az egyik oldalon, a másikban egy hatalmas
furnérdoboz, amiről úgy sejtem, Bandita menedékhelye lehet. Nincs is hová
ülni. Bandita a hátsó lábára ágaskodik, és izgatottan hadonászik a levegőben.
Mennyit eszik egyáltalán ez az izé? Feleakkora, mint Tim és Sid. Egy igazi
kis girnyó. És egész aranyos, már amennyire ez lehetséges egy mosómedve
esetén. – Hess! Takarodj hátrébb! – szólok rá, tartva az éles karmaitól,
miközben kikanyarintom a konzerv tartalmának a felét, és undorral
fintorgatom az orromat, ahogy a kocsonyás moslék a tálba pottyan. – Pfuj! –
borzadok el, amikor egy nyálkás cafat a kezemen landol.
Bandita beleveti a háromszögletű fejét a tálba, és elkezd falni, még
levegőért sem jön fel.
 Kibírhatatlan késztetést érzek a kézmosásra, ezért visszafordulok, és
elindulok befelé.
Ekkor tűnnek fel az apró kerekek, amik a sarokba tolva, egy vastag
gyapjútakaró alól kandikálnak ki. A bőröndöm kerekére emlékeztetnek.
Egyre erősebb gyanú kerít hatalmába, ahogy felhajtom a takaró csücskét,
és meglátom az ezüstszínű, keményfedeles bőröndöt – az én ezüstszínű,
keményfedeles bőröndömet! Csak hebegni tudok.
Hogy a francba kerültek a bőröndjeim Jonah verandájára, egy takaró alá
rejtve?
Csakis egy módja lehet, lássuk be!
Jonah rakta oda.
Ami azt jelenti, hogy szándékosan rejtegette előlem a holmimat.
Hogy szerezte meg egyáltalán? Érzem, hogy elfancsalodik az arcom,
miközben próbálom sorra venni a lehetőségeket. Elrepült Anchorage-ba, és
idehozta őket? Ha igen, akkor nem tehette ma. Se tegnap – hiszen egész nap
együtt voltunk. Ami azt jelenti, hogy egy nappal korábban kellett értük
mennie. És mi, aztán ellopta a csomagjaimat Billytől?
Napok óta nála voltak a cuccaim!
De… mégis miért?
Az ablakon át a szunnyadó óriásra meresztem a szemem, és
ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy odamasírozzak, és egy pofonnal
felébresszem, hogy magyarázza ki magát. Ha nem lett volna ma
repülőbalesete, meg is tenném.
Rohadt Jonah!
Sikerült már anélkül átvészelnünk egy napot, hogy ne ment volna az
idegeimre?
Célzatosan az ajtókeretnek ütközve bevonszolom a bőröndjeimet a házba,
a kemény műanyag dübörögve csapódik a fémnek. Jonah meg se moccan.
Elgörgetem őket a kanapé mellett, szándékosan megdöngetve a
csípőmmel azt az oldalt, ahol a feje pihen, méghozzá olyan erővel, hogy
talán egy véraláfutást is szerzek vele magamnak.
Semmi.
– Te átokfajzat! – motyogom fortyogó haraggal, és hagyom, hogy a
bőröndök tompa puffanással a konyhaszekrénynek guruljanak, amíg én
visszamegyek a laptopomért. – Ki kellene nyitnom az ajtót, és beengednem
Banditát! Arra aztán nem semmi lenne felébredni, mi, te seggfej? Jól
megérdemelnéd, hogy széttúrja az otthonod! – Mit fog szólni egyáltalán,
amikor holnap szembesítem? Öntelten mosolyog majd, és előjön valami
frappáns szöveggel?
És mit fog szólni apám meg Agnes? Csak vállat vonnak rá? Vajon apám
azt mondja majd, hogy beszél vele? Agnes legyint, és megint megjegyzi,
hogy „ó, csak szeret játszadozni”, vagy valami hasonlót?
Figyelem, ahogy ott fekszik, mit sem sejtve alussza az igazak álmát, az a
felmosórongyszerű, kócos haja szétterül a párnán, a drótszerű, gubancos
bozonttal az arcán, és mindössze annyit kellene tennem, hogy…
Érzem, ahogy lassan bosszúszomjas mosolyra húzódik a szám.
 17. fejezet
Nem tudsz úgy végigmenni Toronto belvárosán, hogy ne találkozz egy
hajléktalannal. Teljesen látható helyeken húzzák meg magukat, ahogy több
réteg takaró alatt alszanak. Az utcasarkon ülnek Tim Hortons papír
kávéspohárral a kezükben, a kopott hajuk a szürke arcukba lóg, és várják egy
adakozó idegen felesleges apróját.
Néha eltűnődöm, hogyan nézhetnek ki azok az emberek a sok piszkon és
szegénységen túl. Mit lehetne elérni náluk egy forró zuhannyal, egy
hajkefével vagy egy borotvával. Talán akkor az emberek nem gyorsítanák fel
a lépteiket, amikor elhaladnak mellettük, nem vennék őket olyan gyorsan
semmibe. Talán más fényben látnák őket.
Valahogy úgy, ahogy én pillantok most Jonah-ra: teljesen lenyűgözve,
hogy mire képes egy konyhai olló és egy borotva, amit a fürdőszobai
szekrényében elrejtve fedeztem fel.
Csak egy nyisszantást terveztem. Levágtam volna az ollóval egy jól
észrevehető tincset a szakálla jobb oldaláról, olyan lett volna, mint egy
otromba tréfa, amit a fiúk játszanak el a haverjukkal, aki részegen kidőlt a
kanapén. Csak éppen annyira csonkítottam volna meg, hogy kénytelen
legyen cselekedni, amikor felébred.
De aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha egyszerűen úgy hagyja, csak
hogy megőrjítsen? Mert ez olyasvalami, ami kitelik Jonah-tól.
Úgyhogy elkezdtem vágni.
Egyszer sem mozdult.
Akkor sem, amikor lenyestem egy maréknyit a vérrel telepettyezett
arcszőrzetéből. Akkor sem, amikor a borotva berregése betöltötte a csendes
nappalit. Akkor sem, amikor óvatosan – a legfinomabb mozdulatokkal –
lenyírtam és kifésültem a fél arcát borító formátlan bozontot. Egyre rövidebb
és rövidebb lett, mígnem felfedtem a telt, puha ajkait és a metsző arccsontját,
és felsejlett az élesen kirajzolódó állvonala, amiről végig tudtam, hogy ott
rejtőzik.
Jonah-nak most sűrű, de rendezett a szakálla, az a fajta, ami irigységet szít
más férfiakban, amitől barátnők és feleségek magazint nyomnak a párjuk
képébe, és követelik: „Nézzen ki a tiéd is így!”
De nem álltam meg ennyinél. Lecsaptam azt a gubancos felmosórongyot a
feje tetejéről, leborotválva oldalt és hátul – már amennyire tudtam a fekvő
helyzetében. A tetején egy csíkban meghagytam a haját, úgy öt centi
hosszúságúra, amit be is lőttem neki, mert láss csodát, még egy régi tubus
olcsó hajzselé is bujkált Jonah-nál a pipereszekrényben.
Most hátradőlök, és csodálom a nyersen jóképű férfit, akit felfedtem a
vadóc, sötét hamvasszőke haj alól, és most békésen alszik, én pedig
epekedem, hogy végigsimíthassak a kezemmel az arcán. Még jóképűbb,
mint az a fotóváltozata, amire korábban csorgattam a nyálamat, az arcát
kitöltötte a kora és a súlya, a finom barázdáktól még férfiasabb lett.
És azon morfondírozom, hogy a frászba fajult el egy egyszerű
bosszúcselekedet addig, hogy itt üljek, és ácsingózzak a köcsög gazember
után?
Felnyögök.
– Még akkor is egy segg vagy, ha nem vagy eszméletednél, igaz?
Elmozdítja a fejét jobbra, és én hirtelen levegőért kapok. Visszatartom a
lélegzetem, miközben a szemhéja remegni kezd.
És mély sóhajjal kieresztem, amikor ismét elcsitul.
Nem akarok itt lenni, amikor felébred, döbbenek rá, ahogy a növekvő
rémületem félresöpri azt a dicsőséget, amiben egészen idáig sütkéreztem.
Mert hogy fog reagálni Jonah, ha meglátja, hogy mit tettem vele? Vajon
elneveti a dolgot afféle „ügyes húzás” stílusban?
Vagy most durván messzire mentem?
Elvégre, levágtam egy repülőgép-baleset túlélőjének a haját, amíg kialudta
a sérüléseit.
Ideges szorongást érzek a mellkasomban, ahogy gyorsan felszedem az
egyértelmű bizonyítékot, és kiiszkolok a konyhába.
Nem csupán arról van szó, hogy elvette a ruháimat, emlékeztetem magam,
ahogy begyömöszölöm a fegyvereimet egy fiókba, és a mosogató alá hajítok
egy zacskó hajat. Sorozatban újra és újra farokként viselkedett velem! Végül
eldurrant az agyam. Ez történik, ha túl sokáig feszíted a húrt valakinél –
eldurran az illető agya, és levágja álmodban a hajad!
Fogom a konyhapulton heverő papírtömböt és tollat, és ráfirkantok egy
gyors üzenetet, aztán az asztalon hagyom a gyógyszereivel és egy friss pohár
vízzel együtt, akkorra, amikor felébred. Elég béna békeajánlat.
 Amíg korábban feltett szándékom volt, hogy faltörő kost csináljak a
bőröndjeimből, most lábujjhegyen osonok az ajtóhoz és le a lépcsőn, és
minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy ne keltsek zajt. Kész rémálom
végigvonszolni mindkét bőröndöt a nedves, posványos talajon, égnek a
karizmaim, mire eljutok apám házának a menedékébe.
Apám a hátrahajtható foteljében ül a nappaliban. Elfordul a baseball-
összefoglalótól a tévén, hogy rám pillantson.
– Hogy van az emberünk?
Olyan egyszerű kérdés, mégis rám tör egy hullámban a bűntudat.
– Alszik. Bevett valami gyógyszert, ami kiütötte.
– Meg is hiszem, hogy kell neki a pihenés! Nem semmi egy nap volt. –
Apám eltakarja a száját, ahogy köhögőrohamban tör ki.
– Jól érzed magad? – Észrevettem, hogy vacsora közben is köhögött.
Legyint rá, és számtalanszor megköszörüli a torkát.
– Nem kellett volna a mezőn szaladgálnom, ennyi az egész. Szóval…
Sokat tudtatok dolgozni ma este?
– Egy keveset. Elég hamar elaludt.
– Ott voltál egy jó darabig. – Van valami különös a hangjában, de nem
tudnám pontosan meghatározni, hogy mi.
Az órára pillantok a falon. Majdnem tizenegy.
– Megetettem Banditát is, aztán… egy darabig a könyveit nézegettem. –
Akadoznak a szavaim, elfordítom a tekintetem, ahogy lángba borul az
arcom, és reménykedem, talán nem ismert még eléggé ki ahhoz, hogy tudja,
valamit titkolok. De képtelen vagyok beismerni, amit az imént Jonah-val
tettem.
Mi lesz, ha apám azt mondja, hogy túl messzire mentem?
Mi lesz, ha csalódik bennem?
– Találtál bármi érdekeset?
– Mit?
– A könyvek között… – A pillantása az üres kezemre vándorol.
– Ja. Nem, nem vagyok nagy olvasó. Van valami jó a tévében?
– Á! Csak egy kicsit bekapcsoltam. Egy darabig kint üldögéltem a
verandán ma este. Te és Mabel olyan szépen rendbe tettétek. Visszarepített
pár évvel ezelőttre.
– Várj, míg lemegy a nap. – Annyi karácsonyi égőt találtunk, hogy kétszer
is keresztbe-kasul teleaggattuk a mennyezetet.
 Felsóhajt, és lekapcsolja a képernyőt, majd az oldalsó asztalra dobja a
távirányítót.
– Talán majd holnap. Lestrapált a mai izgalom.
– Ja, én is elég fáradt vagyok.
Lassú mozdulattal tápászkodik fel a fotelból, és felveszi a koszos bögréjét.
– Biztos, hogy jól vagy? Olyan… izgágának tűnsz.
– Jól vagyok. Hé, mikor mész be holnap reggel?
– Valószínűleg a szokásos időben. Mindenesetre hat előtt.
– Veled kellene mennem, mivel Jonah nem megy sehová.
Felnevet.
– Néhány öltés a homlokán keresztben nem fogja őt távol tartani a
Vadontól, még ha nem is repülhet.
– Értem. Oké. – Remek. Összepréselem a szám.
Apám újabb kíváncsi pillantást vet rám.
– Hát, akkor rendben. Találkozunk reggel!
– Ja.
Észreveszi a két bőröndöt az ajtóban, a konyhánál.
– Hé! Megmondtam, hogy elő fognak kerülni!
– Ja, bizony, előkerültek – motyogom az orrom alatt. Elmondjam neki, mit
csinált Jonah? Egy részem szeretné bemártani a kis kedvencét, de nagyobb
részem előbb kíváncsi lenne Jonah hülye érveire.
Egyébként is, ez most a kettőnk dolga.
Apám összevonja a szemöldökét.
– Különben, hogy kerültek ide?
– Taxival. Épp, amikor hazaértem.
– Hmm… – Szorosabbra húzza a szemöldökét, mintha tudná, hogy ez
totál hazugság. De aztán vállat von. – Nos, így megvan az összes ruhád. Ez
remek! Jó éjt!
– Jó éjt, apa!
Megáll, hogy apró, elégedett mosolyt küldjön felém, aztán eltűnik a
szobájában.
Szaggatottan felsóhajtok, abban a pillanatban, hogy becsukódik mögöttem
a hálószobám ajtaja. Jonah azt kapta, amit megérdemelt. Különben is, nem
mintha megcsonkítottam volna. A haj visszanő. Ha pedig jobb szeret úgy
festeni, mint aki barlangban lakik és bunkósbottal jár, nem fog túl sokáig
tartani, mire visszaváltozik.
Nekilátok kipakolni a bőröndjeimet.
Kétszáznegyvennégy.
Valaki mellbimbót rajzolt kétszáznegyvennégy kacsára.
Ez ezernégyszázhatvannégy mellbimbót jelent apám konyhájában.
– Calla?
Megfordulva ott látom apámat, amint a konyhaajtóban áll.
– Helló! Kávét főzök magunknak. Épp végeztem.
Apám meglepett pillantása rólam a kávéfőzőre téved, ami hangosan
csepegteti a forró folyadékot a kiöntőből, aztán visszavándorol rám.
– Jól érzed magad?
– Ja. Nem tudtam aludni, ezért arra jutottam, inkább összekészülök, és
bemegyek veled.
Szemügyre veszi a fáradt szemem, amit semmiféle alapozó vagy Visine
szemcsepp nem tudott helyrehozni.
– Én sem aludtam jól tegnap éjjel – vallja be, és a szeme alatti táskák is
erről árulkodnak. – El tudom képzelni, hogy felzaklatott a látvány, ami
Jonah-val történt.
– Ja, lehet. – Az álmatlan éjszakám teljes mértékig Jonah-hoz köthető, de
nem annyira a balesethez, mint inkább a várható haragjához, amikor
felébred, és felfedezi, hogy megnyírták, mint egy birkát. Vajon elneveti majd
a dolgot, vagy visszatérünk az ismeretségünk első fázisához, a kölcsönös
utálathoz? – Mindegy, szóval gondoltam, akkor már elkezdem korán a napot.
Veled.
– Semmi gond azzal. – Tölt magának egy bögre kávét, és belekortyol.
És elkezd fuldokolni.
– Hány kanállal tettél bele?
– Ahány a csomagoláson szerepelt. Rossz lett?
Összeszorítja a száját, és megrázza a fejét, majd összeszoruló torokkal
felel:
– Finom.
Lapos pillantást vetek rá.
– Hazudsz.
– Talán egy hangyányit erős. – Mosolyogva kortyol még egyet, és
elfordul, hogy elrejtse a grimaszát.
– Sajnálom. Nem tudok kávét főzni. Nem kell meginnod.
– Viccelsz? – Újabb kényszeredett hörpintés, majd tettetett elégedettséggel
csettint a nyelvével. – A lányom nekem készítette el élete első kávéját. Még
szép, hogy megiszom!
Nevetgélve kevergetem a saját csésze kávém – extra sok szójatejjel –, és
figyelem, ahogy drámai fintorok és egész testet átható borzongások
közepette leerőlteti a maradékot. A mosogatóba helyezi a csészét, majd
felkapja a mellényét és a kulcscsomóját.
– Hát, ha eddig nem voltam eléggé ébren…
Követem az ajtón kifelé, a kocsijához menet.
– Ez csinos. – Mosolyogva csodálja a Hunters csizmám, aztán a Jonah-tól
kapott piros flaneldzsekimre biccent, amit a karomra hajtogatva tartok. – És
passzolnak is.
– Meglepő módon. Legalább végre van megfelelő ruhám, amit felvehetek.
– Előhalásztam a kedvenc, kék farmeromat, és felvettem mellé az ezüstös,
nyitott vállú kötött ingem, a hozzá passzoló csipkés melltartómmal.
– Minden okod megvolt rá, hogy bosszankodj. Beletelik némi időbe, mire
az ember megszokja, hogyan működnek a dolgok errefelé.
A bőrönddel kapcsolatos problémám nem a Vadon számlájára róható fel,
szeretném megjegyezni. Teljes mértékig a szomszédban hortyogó óriáshoz
volt köze.
Mindkettőnk tekintete a csendes, sárga házra téved.
– Vajon, hogy érzi magát ma reggel? – dünnyögi apám. Beszáll a
vezetőülés oldalán, és becsapja maga után az ajtót. A kocsimotor feléled.
Megkerülöm a terepjáró motorháztetejét, közben végig képtelen vagyok
elfordítani a tekintetem Jonah házáról. Felgyorsul a légzésem, ahogy
eltűnődöm, hogy talán a fátyolszerű konyhafüggöny megrebbent. Csak egy
halványit.
De reggel hat van. Jonah még nincs ébren, bizonygatom magamnak.
Azért így is szaporán bepattanok az ülésemre, és bekapcsolam az övem, a
bűntudatom csak nem enyhül.
Apám keze a kormányon, de nem tesz mozdulatot az indulásra.
– Talán egyikünknek be kellene kukkantania hozzá, hogy jól van-e.
– De nem lenne jobb, ha hagynánk aludni? Korán van. – Szaporább
ütemben dobolok a térdemen az ujjaimmal, és előreszegezem a tekintetem.
Érzem, hogy apám gyanakvón mereszti rám a szemét, ahogy szemügyre
vesz.
– Biztos, hogy jól vagy, Calla? Olyan idegesnek tűnsz.
– Igen? – kérdem közömbösen. – Biztosan a kávé.
– Nem. Tegnap este kezdődött. – Tétovázik. – Történt valami köztetek?
 Már nem bírom tovább.
– Azt leszámítva, hogy megtaláltam a bőröndjeim Jonah verandáján? –
Ami a hivatalos mentségem lesz, ha kihallgatnak a bűncselekményemért.
Apám szeme elkerekedik.
– Jonah-nál voltak a csomagjaid?
– Egy takaró alá rejtve!
Apám mély, bosszús sóhajt hallat.
– Azt az átkozott… Beszélek majd… Ó, nézd csak, mégis ébren van! –
Jonah ajtaja felé biccent, amint épp kinyílik. Összerándul a gyomrom. –
Odamegyek, és gondoskodom róla, hogy… – A szavai elhalnak, amint Jonah
feszült testtartásban kilép a verandára, ugyanabban a melegítőnadrágban és
pólóban, amiben elaludt. Túl messze vagyunk, hogy kivehető legyen az
összevarrt seb a homlokán.
Én viszont nem vagyok túl messzire ahhoz, hogy olvassak a jeges
tekintetében, ahogy felénk fordítja a figyelmét, az izmos karjai összefonva a
mellkasa előtt.
És mérgesen mered rám.
Hosszú pillanatra csend telepszik a terepjáróra, apám szemöldöke félúton
a homloka közepén megáll.
Végül…
– Calla, meddig is maradtál, miután Jonah elaludt?
– Nem vagyok benne biztos – motyogom, és az útra szegezem a
tekintetem. Apa hangja visszafogott, egyszerűen képtelen vagyok kiolvasni
belőle bármit.
– És… mit is mondtál, mit csináltál? A honlapon dolgoztál, megetetted
Banditát, aztán… Ó, igen, nézegetted Jonah könyvgyűjteményét. Ez
minden?
– Jaja – hazudom olyan meggyőző hangon, amennyire csak képes vagyok.
– Semmit sem felejtettem ki?
– Teljesen biztos, hogy semmit. De indulnunk kellene. Mondjuk, most!
Végre veszem a bátorságot, és ahogy rápillantok, azt látom, hogy apám
feszesen összepréselt szájjal, ügyetlenül leplezi a mosolyát.
– Igen, azt hiszem, igazad van. – Sebességbe helyezi a kocsit. Lassan
megmozdulunk, és elindulunk a feljárón, kanyarogva kerülgetjük a mélyebb
kátyúkat. Halálos csend tölti meg a kocsit. És aztán: – Az az izomlazító, amit
kapott, jó erős lehet – mélázik apám.
– Nagyon erős – értek egyet.
 Szinte szúrja az arcom a pillantása, mígnem már nem bírom tovább
semmibe venni. Odafordulok hozzá, és ahogy találkozik a tekintetünk,
vidám sziporka táncol a szemében.
Kirobban belőlünk a nevetés. Nekem elsöprő megkönnyebbülés is vegyül
bele. Apám legalább láthatóan nem haragszik rám.
Mire a kocsi a főútra ér, apám köhögőrohammal küszködik, amit a saját
vidámsága okozott.
– Ó, Calla… Most aztán jól megcsináltad magadnak!
– Megérdemelte!
– Ja, meghiszem azt! De Jonah mindig eléri, hogy övé legyen az utolsó
szó. Nem fogja hagyni, hogy ezt megúszd!
Makacsul összefonom magam előtt a karom.
– Inkább megköszönhetné nekem. Most végre láthatják az emberek az
arcát.
Apám kíváncsian megemeli a szemöldökét.
– És az jó, hogy látják az arcát?
– Kisebb eséllyel zárják ketrecbe, és helyezik el egy állatkertben. – Van
egyáltalán állatkert Alaszkában? Kétlem.
Apám újabb kínzó hahotában tör ki.
– Egy darabig már azt hittem, hogy esetleg történt valami kettőtök között.
Tudod, a baleset körüli izgalmakkal, meg minden. Talán ti ketten… tudod…
– Sokatmondó pillantást vet rám.
Lángba borul az arcom.
– Azt hitted, az történt tegnap este?
– Úgy értem, nem az lenne a legnagyobb baj a világon. Okos és
szorgalmas. Úgy tűnik, népszerű a nők körében. – Idegesen felnevet. – Egy
apa már csak reménykedhet, nem?
Mit is mondott az imént? Apám tényleg azt reméli, hogy Jonah és én
összejövünk?
Én és Jonah?
Egy villanásra belém hasít a tegnap esti arc: a békés, jóképű, alvó Jonah.
Elhessegetem.
– Nem fogok belezúgni valami égi cowboyba – jelentem ki eltökélten.
Apám köhögve nevet.
– Istenem, Calla, annyira emlékeztetsz néha az anyádra!
– Így nevezte az itteni pilótákat – ismerem be szégyenlősen.
 – Ja, hát… Nem állítom, hogy téved, legalábbis ami Jonah-t illeti.
Valószínűleg egyébként is így a legjobb. Nem érdemes megismételned a mi
hibánkat – dünnyögi, és ráfordul az Alaszkai Vadonhoz vezető útra.
 18. fejezet
Agnes hunyorít, és tüzetesen megvizsgálja a számítógépem képernyőjét.
– A másik jobban tetszik. – Visszaállítom az előző képkeretezési
lehetőséget. – Igen. Ezt! Egy képeslapra emlékeztet. – Agnes feláll, és
leveszi a szemüvegét. – Tényleg jól halad, Calla. És gyorsan.
Elmentem a változtatást.
– Egy vagy két napon belül fel is teszem.
– Olyan egyszerűnek állítod be!
– Mert tényleg egyszerű, esküszöm! Mindent meg fogok mutatni neked.
És ha valamiben segítségre van szükséged, mindig itt leszek egy e-mailnyire.
– Milyen különös, hogy egy héttel ezelőtt még teljesen ismeretlenül
leveleztünk, anélkül, hogy találkoztunk volna. Ekkor megszólal a telefonom,
és Diana kaján, kacsaszájas szelfije tölti ki a képernyőmet. – Ezt fel kell
vennem – motyogom, kimászva a székemből. Tudtam, hogy jön majd a
hívás. A tíz perccel ezelőtt elküldött üzenetemre biztosan habzik a szája a
részletekért. – Hozzak neked vizet?
Agnes legyint egy „nem, kösz”-t, és visszatér az íróasztalához.
Mély levegő kíséretében felveszem a telefont, és hálát adok, amiért
pillanatnyilag üres a személyzeti szoba.
– Kamuzol! – kapkod levegő után Diana, afféle döbbent „el sem hiszem,
hogy ezt tetted” módon.
– A jeti többé már nem jeti.
– Te jó isten, Calla! Mennyire haragszik?
– Még nem tudom egészen biztosan.
– Emlékszel arra, amikor Keegan részegen elaludt, és a csapattársai
leborotválták a…
– Igen, és pfuj! Légy szíves, soha többé ne hozd fel ezt a történetet! –
Diana testvére olyan számomra, mint a saját testvérem, és még évek múltán
is rengeteg szempontból zavaró a lelki szemeim előtt megjelenő kép.
– Oké, épp a postázóban bujkálok, és van még kábé harminc
másodpercem, mielőtt Száraz Marhakolbász elkezd keresni – suttogja,
mintha ez valami összeesküvés lenne. Elképzelem, amint a magas, bombázó
szőkeség egy fénymásoló gép mögött gubbaszt a ceruzaszoknyájában. –
Nincs időm most a részletekre! Csak hadd halljam az ítéletet!
– A végső ítélet az, hogy… – Kinyitom a hűtőt, és nekilátok megtapogatni
az üvegeket, hogy megtaláljam a leghidegebbet. – Dögös.
– Tényleg? Mondjuk, mennyire dögös?
– Emlékszel arra a viking fitneszmodellre, akinek pár héttel ezelőtt
megmutattam a honlapját? – Nagyjából az egyetlen teliszakállas férfi, akit
valaha is vonzónak találtam.
Diana helyeslőn felnyög.
– Ja, hát olyan. Csak jobb.
– Mondd, hogy van róla fotód!
– Nincs! – háborgok. – Nem fogok lefotózni egy srácot, amíg
eszméletlenre van gyógyszerezve!
– Igazán, Calla? Itt húzod meg a határt? – gúnyolódik.
Kínosan feszengek a bőrömben.
– Tudom.
– Szóval, helyes, de attól még mindig egy gyökér, igaz?
– Ja, totál gyökér. Úgy értem, nem igazán. Néha totál gyökér, és
szeretném arcon vágni – helyesbítek. – És aztán máskor… Egyáltalán nincs
vele bajom. – Már nem is haragszom annyira, mint tegnap éjjel. Most már
jobban foglalkoztat az erősödő szorongás, ami belülről emészt.
Mi van, ha Jonah ténylegesen kiakadt rám? Mi van, ha innentől nem akar
majd tőlem semmit?
– Szóval, fogtok kavarni?
– Mi? – sipítom. – Nem!
– Dögös, és nem kötődsz hozzá érzelmileg. Tökéletes alapanyag a szakítás
utáni lábadozáshoz.
– Én… Nem! – Istenem, először apám, most meg a legjobb barátnőm? –
Nem nekem való a kavarás, tudod jól! – Vagy képtelen vagyok
elvonatkoztatni a helyzettől, és a végén megsérülök, vagy nem bírom a
srácot, és utólag teljesen megbánom az egészet. – Különben is, a szexi lábú
szőkékre bukik. Te gyere inkább ide, és feküdj le vele!
– Gyerünk már! Neked van szükséged egy átmeneti pasira!
– Higgy nekem, nincs! Mióta itt vagyok, egyszer sem jutott eszembe
Corey. – Ami igazolja, hogy nem hibáztam, amikor véget vetettem a
dolognak.
– Remek! Akkor döngesd meg a vikinget!
 – Nem döngetem meg a vikinget! – Nevetésben török ki, és ráébredek,
hogy mennyire hiányzik Diana. – Azt se tudnám, hol kezdjem vele. –
Hogyan kezdeményez egy nő egyáltalán bármit egy olyan pasival, mint
Jonah, aki ugyanakkora eséllyel fogja kinevetni a próbálkozásért, mint hogy
vademberként az ágyra hajítja? Az illető nőnek halálmegvető bátorságra van
szüksége, csak, hogy megkísérelje a dolgot!
Diana felnyög.
– Eh. Száraz Marhakolbász a nevemet kiabálja. Olyan idegesítő a hangja,
hogy mostanában rémálmaim vannak tőle. Mennem kell! Menj, és kapd el
ezt a pasit! És aztán hívj fel ma este! Meg kell terveznünk a következő hetet.
A Calla & Dee nem lehet simán Dee, amíg te távol vagy, és repkedsz a
dögös vikingeddel!
– Tudom, sajnálom! Őrület volt errefelé minden mostanában. – A Calla &
Dee háttérbe szorult a gondolataimban, közvetlenül az exbarátom mellett. –
És nem, nem fogok Jonah-val kavarni. – Elégedettségemre megtalálom a
leghidegebb vizet, és a csípőmmel belököm a hűtőajtót. – Rossz ötlet
lenne… Ááá! – Jonah fél méterre áll tőlem. – Visszahívlak később –
motyogom, és kinyomom a telefont.
Amilyen jóképű volt tegnap, frissen kicsinosítva, békés álmában, legalább
olyan áhítattal és félelemmel tölt el most a fölém tornyosuló látványával,
ahogy megfeszülnek az izmok a szögletes állkapcsán, és rám szegezi az
acélos, kék szemét. A szakálla sima maradt, és bár kissé zilált a haja, a
szándékaimnak megfelelően jó a tartása.
Jonah egyáltalán nem tűnik vidámnak.
Mióta hallgatta a beszélgetésemet?
Lángol az arcom. Megpróbálom összeszedni magam, miközben lehajolok,
és felveszem a műanyag palackot, ami az imént ijedtemben kicsúszott a
kezemből.
– Otthon kellene pihenned – mondom, és próbálok lazának hangozni.
– Ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy idelátogassak. – A könnyed
hangja éles kontrasztban áll a jeges tekintetével.
A pillantásom az öltésekre cikázik a homlokán. Bizonyára szépen be
fognak gyógyulni, de ha mégsem, valami azt súgja, hogy Jonah egy csúnya
heget is képes úgy viselni, hogy jóképű legyen.
Egy apró, szépen összehajtogatott papírdarab van Jonah hatalmas
tenyerében, amit higgadtan szétnyit.
 – „Kedves Jonah! Ezt a játék repülő miatt kapod, amire nem fértek fel a
csomagjaim, és azért, mert elloptad a bőröndjeimet, és nem segítettél
apámnak sört szerezni…” – Felolvassa a vétségeit soroló listát a cetlin, amit
otthagytam neki, de közben eltereli a figyelmem, ahogy a formás ajkai
mozognak. Hogy tűnhetnek ilyen lágynak, amikor olyan sok durva szó
hagyja el a száját? – „…és amiért megrongáltad apám tapétáját, már ha te
voltál az.” – Folyton elfelejtem megkérdezni apámat erről, de valami azt
súgja, hogy Jonah kézjegyét viseli magán a tett. Végre mosolyba
kunkorodnak azok az ajkak. Felemelem a pillantásom, és találkozik a
tekintetünk – basszus, észrevette, hogy a szájában gyönyörködöm –, ahogy
az utolsó sort már emlékezetből idézi: – „Végezetül pedig, amiért lezuhantál
Bettyvel, és halálra rémisztettél.”
Dübörög a szívem a mellkasomban. Nem tudom, miért tettem hozzá azt az
utolsó sort. Nyilván nem az ő hibája volt, hogy lezuhant Betty.
Ugyanolyan higgadtan és módszeresen összehajtogatja a papírt, és a hátsó
zsebébe gyömöszöli, a mozdulatra megfeszül a szürke póló a mellkasán,
kiemelve a kemény idomokat, amiket igyekszem nem megbámulni – de
szánalmas kudarcot vallok.
Küszködöm, hogy lecsavarjam a műanyag üvegem kupakját, de képtelen
vagyok erőt kifejteni.
Jonah szó nélkül kiveszi az üveget a kezemből. Megtölti a szobát a
felpattintott műanyag hangja.
– Szóval, mennyi időbe telt, hogy összeszedd hozzá a bátorságod?
Félresöpröm az aggodalmam, hogy vajon mit hallott az imént, és lapos,
vádló pillantással a szemébe nézek.
– Egyáltalán semennyibe, miután megtaláltam a bőröndjeim a verandádon
elrejtve, a mosómedvéd mellett.
– Ja, köszi, hogy megetetted Banditát, mellesleg. – Visszaadja a
vizespalackot, a mozdulattal súrolják egymást az ujjaink.
– Mióta voltak nálad a cuccaim?
– Mióta a következő éjjel Anchorage-ba repültem értük – ismeri el
közömbösen, bármi tétovázás vagy akár egy szemernyi megbánás nélkül.
– De az… Úgy érted, hétfő óta a verandádon pihent a holmim? –
Nyomatékosítom a szót azzal, hogy karon csapom. Összerezzen, és a fájó
vállához nyúl. – Bocs – húzom össze magam, és egy parányit enyhül a
haragom. – És mi, rávetted Billyt, hogy hazudjon a kedvedért?
 – Áh. Billynek gőze sincs, hogy elhoztam. Teljesen be van szarva, és
keresi a kifogásokat, abban a reményben, hogy majd előkerülnek.
Megrázom a fejem.
– Akkora seggfej vagy!
Jonah pillantása a csupasz kulcscsontomra siklik, és elidőzik a melltartóm
díszes csipkepántján.
– Túlélted, nem?
– Szóval, mi, próbáltál bebizonyítani valamit?
– Nem azt tettem?
Felsóhajtok.
– Épp, amikor már kezdtelek megkedvelni…
Mély, hahotázó nevetés szakad ki a száján, és sokatmondó pillantással
vizsgálja az arcomat.
– Ó, azt hiszem, éppen annyira kedvelsz ma is! – Újra lángba borul az
arcom. De komolyan, mégis mennyit hallott? Elindulok, hogy megkerüljem
és otthagyjam, de tesz egy laza lépést, bele az intim szférámba,
megakadályozva, hogy elmeneküljek. És szaporára gyorsul a pulzusom. –
Tudod, hogy majd visszanő.
– Sajnos igen.
Önelégülten mosolyog.
– Kinek a sajnálatára?
– Az alaszkai embereknek. Szerencsére én addigra már nem leszek itt. –
Jonah felemeli a kezét. Megfeszülök az érzésre, ahogy az ujjai játszadoznak
a hajtincseimmel. – Mit csinálsz? – kérdem gyanakodva, még úgy is, hogy a
testem reagál a finom érintésére, és borzongás fut végig a karomon és a
kulcscsontomon, bizsergetve a mellkasomat.
– Csak kíváncsi voltam, milyen a hajad tapintása. Puha. – Elgondolkozva
összevonja a szemöldökét. – És olyan hosszú. Évekbe telhetett, mire
megnövesztetted!
– Nem igazán. Sosem volt rövid.
– Soha?
Nyugtalanság feszíti meg a gerincem.
– Soha.
– Hmm… Szerintem jól nézne ki röviden. – Felnyalábolja a markába,
hogy lófarokba fogja hátul, az ujja hegye lágyan súrolja a nyakszirtemet. –
Olyan röviden, mint Aggie-é.
 – Nincs ahhoz illő arcformám. – Megköszörülöm a torkom, hogy ne
ugráljon a hangom.
A fürkésző szemével bejárja a homlokomat, az arccsontomat, az állam
vonalát, mint aki épp elbírálja az állításomat.
– Biztos vagyok benne, hogy van elég sminked ahhoz, hogy megoldd ezt.
– Tudom, mit csinálsz.
Egy finom húzással elengedi a hajam szorítását.
– És mit csinálok?
– Próbálsz rám ijeszteni, hogy azt gondoljam, azzal fogsz visszavágni,
hogy levágod az én hajamat.
Színészkedve összevonja a szemöldökét.
– Micsoda? Úgy érted, belopódzom a szobádba egy ollóval, amíg alszol?
Sosem tennék ilyet! Nem vagyok beteg!
– Nem lopództam be a szobádba! – csattanok fel. – És nem mintha
megcsonkítottalak volna. Segítettem rajtad!
– Segítettél rajtam? – ismétli meg.
– Igen. Talán most már van esélyed lefeküdni valakivel. Legalábbis, amíg
nem szólalsz meg.
Kiszárad a torkom, ahogy rám villantja a pajzán mosolyát.
– Szerinted gondjaim vannak e téren, Calla?
– Úgy értem, kétlábú lényekkel. – Te beképzelt seggfej, tuti ott álltál, és
kihallgattad a beszélgetésem! Hiába volt metsző és gyors a visszaszólásom,
túl késő. Teljes fölényben van, mert ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy
mindennek ellenére, a tegnapi bosszúszomjas hajigazításnak lett egy teljesen
nem várt mellékhatása.
Most már minden kétséget kizáróan vonzódom a jetihez.
Istenem, ez olyan érzés, mintha elölről kezdeném a kilencediket! Billy
Taylor, a hokicsapat kapitánya megtudta, hogy őrülten bele vagyok zúgva.
Az érzés nem volt kölcsönös – Keegan finoman átadta az üzenetét –, de a
kislányos rajongásom csúfolódásra adott okot a barátai körében. A teljes
iskolaévet azzal töltöttem, hogy bujkálva menekültem az osztálytermekbe, és
magasabb diákok mögé rejtőztem, valahányszor megláttam a folyosón.
Akkor hagytam utoljára, hogy azelőtt kiderüljön, ha tetszik egy pasi,
mielőtt még biztosra tudom, hogy én érdeklem őt.
És a legnagyobb különbség, hogy Billy Taylor rendes srác volt, aki sosem
alázott meg emiatt.
Jonah nem Billy Taylor.
 – George mondta, hogy látott téged bejönni. – Agnes hangja váratlanul
töri meg a feszültséget. Megkerüli az asztalt, és átballag mellénk. – Otthon
kellett volna maradnod pihenni. – Agnes dorgálása szokás szerint gyenge, a
legnagyobb jóindulattal is. Nem tudom, hogy fogja Mabelt kordában tartani.
Ugyanakkor milyen bajba keveredhet egy tinédzser errefelé, ha nincsenek
kocsmák, ahová járhatna, és alig találni alkoholt?
Agnes így is jó időben érkezett a megmentésemre.
– Pont ugyanezt mondtam neki – motyogom, és próbálom összeszedni a
méltóságom maradékát.
– Szóval… Új kinézettel kísérletezel? – kérdi Agnes visszafogottan, a
szája széle megrándul. Nem említettem neki a bűnömet, de apám bizonyára
igen.
– Úgy fest – mondja végül Jonah. – Calla úgy döntött, változásra van
szüksége neki.
– Illik hozzád. – Agnes sötét szeme rám villan és kitágul, egyértelmű
benne a kimondatlan figyelmeztetés. Tisztában vagy vele, miféle poklot
zúdítottál ezzel az életedre, te ostoba lány?
– Tényleg illik hozzá, nem igaz? – A nyomaték kedvéért hátrahajtom a
fejem, és csodálattal végigpásztázok a tekintetemmel az állvonalán. –
A szomszédom pásztorkutyája is mindig sokkal jobban néz ki, miután
megnyírják. És a bolhákat is megoldja.
Agnes felhorkan.
Azt se tudnám, miként lássak hozzá, hogy megfejtsem Jonah
arckifejezését, miközben a szeme lyukat éget az enyémbe, de egyszerre
bukfencezik tőle a gyomrom és pezsdül fel a vérem.
– Sharon beszélni akart velem valami kapcsán – hazudom, és oldalra
lépve megkerülöm őt. Az ajtóhoz ballagok, erőltetem a lábam, hogy lassan
mozogjak, és ne olyan benyomást keltsek, mint egy gyáván menekülő nyúl.
Habár valójában az vagyok.
 19. fejezet
– Rohadt eső! Minden nyirkos lesz tőle – motyogja apám egy újabb
köhögőroham közepette, szürke pillantását a nappali ablakán túli
verandaajtón tartva, amit eláztatott az állhatatos eső. Enyhe szemerkélésnek
indult délután kettő körül – korábban, mint várható volt –, és hamar sűrű
felhőszakadás lett belőle, amitől felszállási tilalom alá került a többi járat.
Sharon nagy bánatára a férje, Max, Nome-ban ragadt éjszakára. – Legalább
azt mondják, a rosszabb fele elvonul holnap délutánig. Reménykedjünk. –
Köhög. Megint.
– Kérdezhetek tőled valamit?
Beletelik egy pillanatba, mire apám válaszol.
– Hogyne, kölyök.
A hangjában ott van a gyengédség, de félreérthetetlenül érződik a
vonakodás.
– Bejön neked Julia Roberts?
– Öö… – Szaggatottan felsóhajt a megkönnyebbüléstől, aztán felnevet. –
Nem tudom. Be?
Tudom, mitől tartott: hogy további részletekért erőszakoskodom a
diagnózisáról, prognózisáról. Hogy meg akarom tudni, hogy ezek a gyakori
köhögőrohamok, amik az elmúlt néhány napban rátörtek, többnek tudhatók-e
be, mint a mezőt átjáró nyirkos levegőnek. Igazság szerint mostanában azon
kaptam magam, hogy pont annyira szeretnék beszélgetni az elkövetkező
küzdelméről, mint ő: semennyire.
– Megvan neked minden egyes film, amiben valaha is szerepelt,
videókazettán és DVD-n is. Elég biztos vagyok benne, hogy bejön.
Tűnődő mosolyra húzódik apám ajka.
– A nevetése. Emlékeztet Susan nevetésére.
Összevonom a szemöldököm, ahogy a Micsoda nő! stáblistája pörög
végig a tévéképernyőn, és próbálom felidézni a főszereplő hangját.
– Sosem kötöttem össze a kettőt, de igazad van, hasonlít valamennyire. –
Anyámnak afféle mindent feltartóztató nevetése van, egy ragályos dallam,
ami átszeli a szobákat, és ismeretlenek akadnak el mondat közben, hogy
füleljenek a hangforrás után.
– Tudod, amiatt mutatkoztam be neki aznap este. Előbb hallottam,
minthogy megláttam volna. Aztán megláttam, és azt gondoltam: „Össze kell
szednem a bátorságot, hogy megismerjem azt a nőt, még ha ez az utolsó
dolog, amit valaha is teszek.” – Csendben töprengve szemléli egy pillanatig
a kezét. – Talán már vagy hat hónapja itt lakott, amikor végre feltűnt, hogy
egy ideje nem hallottam a nevetését.
– Még mindig szereted?
– Ó, kölyök. Ami anyád és köztem volt… – A hangja elkalandozik, és
megrázza a fejét.
– Tudom. Sosem működhetett volna. Most sem működhet. Soha nem is
fog működni. Értem. De még mindig szereted?
Hosszú pillanatra tétovázik.
– Mindig szeretni fogom. Mindig. Bár elég lenne ennyi, de nem az. Egy
darabig azt hittem, majd meggondolja magát, és visszarepül. Tudod, néhány
hónapot a családjával tölt, aztán visszajön hozzám, a hóolvadás után.
– És ő azt remélte, hogy te meggondolod magad, és odarepülsz hozzánk.
– Ja. Hát… amint mondtam, sosem működhetett volna. Örülök, hogy talált
valakit, aki jó hozzá. És hozzád.
– Mi a helyzet veled?
– Hmm?
– Egy másik nő.
– Ó. – Hezitál. – Egyszer megpróbáltam valakivel, aki sokat jelent
számomra. De mindketten elég hamar arra jutottunk, hogy nehezen mennek
a dolgok, ha egy másik nő áll a dolgok középpontjában. Nem lett volna
igazságos senkivel szemben, ha versengeni kell, és én sem siettem el a
továbblépést. Azt hiszem, nem nekem való a házasság.
– Agnesről beszélsz?
– Hajjaj! – Megdörzsöli a szemét, aztán felnevet. – Ma este aztán
rendesen a kérdések kereszttüze alá vontál, mi?
– Sajnálom.
– Ne sajnáld! Jó, hogy beszélünk erről. Fontos beszélni. Bárcsak többet
beszéltem volna annak idején. – Felsóhajt. – Mabel még kétéves sem volt,
úgyhogy nem emlékezhet. Soha nem volt semmi hivatalos vagy nagy szám.
Csak hosszú beszélgetések, elképzelések, hogy talán valami alakulóban van.
– És aztán mégsem?
 Apám elgondolkozva összepréseli az ajkait.
– Agnesben minden megvan, amire vágyhatnék egy feleségtől. Kedves,
vicces, türelmes. Szereti a családját és Alaszkát. Gondoskodik rólam, pedig
nem kérem tőle. Őszintén nem tudom, mihez kezdenék nélküle. Egy nap
elképesztő felesége lesz valakinek. – Várom az érzékelhetően a levegőben
lógó „de”-t. Habár, azt hiszem, már hallottam ezelőtt. Igen, hát… Én nem
vagyok Susan. Ezt mondta Agnes az első itteni estémen. Nem hangzott
keserűnek. Inkább, mint aki belenyugodott a ténybe. Apám felsóhajt. –
Folyton mondogatom neki, hogy találjon magának valakit. Érdeklődnek
iránta más férfiak. De sosem szentelt nekik figyelmet. Azt hiszem, ő is kezd
begyöpösödni, mint én. Úgyhogy... csak éljük tovább az életünket, mint
eddig.
– Szerintem jó, ahogy mennek errefelé a dolgok. Ahogy mind
gondoskodtok egymásról. Úgy értem, Mabel hoz neked vacsorát… Te
hagysz egy kanna kávét Jonah-nak minden reggel… Olyan szép. Mint egy
család.
– Ja, hát… – Megvakarja az állát borító ősz borostát. – Tényleg ők a
családom.
– Örülök, hogy vannak itt emberek, akik törődnek veled. – Akik
gondoskodnak majd rólad, ha már nem leszek itt. – És hogy megismerhettem
őket.
Tűnődő fintorba húzódik a szája.
– Még Jonah-nak is örülsz?
– Még neki is – ismerem be vonakodva, és megforgatom a szemem.
Jonah, aki ma szerencsére nagy ívben elkerült, amíg segített apámnak és
Agnesnek átszervezni a járatokat a tegnapi késlekedés után, amíg én
fejhallgatóval a fejemen meghúzódtam a sarokban, és befejeztem a Vadon
történetéről szóló oldalt egy fotóval a nagyszüleimről, amint a valaha
vásárolt, első repülőjük mellett pózolnak.
Közben pedig úgy tettem, mintha észre sem venném, valahányszor elsétált
mellettem.
– Hát, az már valami. – Apa egy ásítással kikecmereg a fotelból, és a
mellényzsebébe nyúl. – Figyelj, kilépek egy percre, aztán elmegyek
lefeküdni. Kivagyok. – Nem bírom megállni, hogy ne meredjek mérgesen a
kezében tartott cigarettadobozra. Észreveszi, és felsóhajt. – Több mint
negyven éve dohányos vagyok, Calla.
 – És ez fog megölni, ha nem hagyod abba. – Ez a valóság az első
pillanattól, hogy szemtől szembe találkoztunk a folyosón, de most valahogy
sokkal jobban foglalkoztat. Valószínűleg, mert már nem érzem úgy, mintha
egy vadidegenre bámulnék.
– A doki szerint nem tesz nagy különbséget, szóval minek tegyem ki
magam az egésznek.
– Gondolom, igaz. Ha az orvos mondta.
Szóra nyitja a száját, de aztán hezitál.
– Ásítozol. Feküdj le, kölyök!
Tényleg fáradt vagyok a múlt éjszakai nyugtalan alvás után.
– Hé, mi lenne, ha elkezdenénk bezárni az ajtót éjszakára?
Apa ráncolja a homlokát.
– Miért? Valami megijesztett?
– A szomszédot leszámítva, aki sövényvágóval akar a hajamnak rontani?
– Azt mondta Jonah, hogy erre készül? – Elneveti magát. – Nem fogja
ténylegesen megtenni. – Sokatmondó pillantással nézek rá. – Sosem
hagynám, hogy megtegye – helyesbít, egy árnyalattal több komolysággal.
– Te magad mondtad… Nem fogja hagyni, hogy megússzam, még akkor
sem, ha hatalmas előrelépést okoztam! – Még akkor sem, ha már a hangja
hallatára felpezsdült a vérem, és mindig csak félig figyeltem arra, amit épp
csinálok. Közben az elmúlt beszélgetéseinket elemeztem, újrajátszottam a
szavainkat és a pillantásainkat, csak most az új Jonah-verzióval, aki miatt
megtorpannék, ha elsétálna mellettem az utcán.
Valahogy könnyen elfeledkeztem a kellemetlen szóváltásainkról és a
játszmáiról.
Azok mind a mérges jetinek tudhatók be. Az elmém – és a hormonjaim –
láthatóan próbálják külön kategorizálni Jonah-t afféle Jekyll és Hyde
értelmezésben, hogy szabadon epekedjek a szexi viking-verzió után.
– Ne feledd, hogy a Szövetségi Légügyi Hivatal még nem oldotta fel a
felszállási tilalmat számára! Elég egy hívás tőlem… – Apám kacsint egyet.
Tudom, hogy csak viccel, de így is értékelem.
– Azért attól még bezárhatnánk az ajtót?
Vállat von.
– Ha ettől jobban alszol, hogyne!
– Jó, köszi! – Összeszedem a vacsoratányérjainkat. – Ó, és másnapos
zabkását készítek reggelire. Szeretnéd, hogy neked is csináljak?
 – Általában nem szoktam reggelizni, de… – Láthatóan rágódik rajta. –
Hogyne. Örülnék neki.
– Oké – mosolygok elégedetten. – Jó éjt, apa!

A tegnap éjszakai nagy esőzéstől ma reggelre lehűlt az idő. A csupasz bőröm

azonnal libabőrös lesz, amint kilépek a gőzölgő zuhanyból. Szorosan magam
köré csavarom a törülközőm, és berohanok a hálószobába, hogy gyorsan
felöltözzek.
Abban a pillanatban, hogy belépek, ismerős illatot érzek, és megállok,
hogy mélyen beszívjam. Jonah szappanja. De hiszen ez lehetetlen! Bezártam
a konyhaajtót, mielőtt beugrottam volna a zuhany alá.
Félve körbepillantok a szobában. A telefonom és a laptopom a széken van;
a mára kikészített ruhám az ágyon, érintetlenül. A maradék szépen a
szekrénybe lógatva.
Amikor félig megfordulok, rájövök, mi a gond.
Az öltözködőasztal teteje üres.
Minden flakon, minden üveg, minden ecset. Minden egyes kozmetikum,
amim van.
Eltűnt.
A retikülömért kapok.
Még onnan is kivette az alapvető kellékeim – a púderdobozom, a
szemöldökspirálom, és a kedvenc piros rúzsom.
– Jonah! – káromkodásként hagyja el a neve a számat. Kirohanok a
szobámból, végig a folyosón.
A konyhában van, lazán a pultnak támaszkodik, a mosogatónak háttal, a
bokájánál keresztezi a lábát, és egy tál másnapos zabkását eszik.
Az én másnapos zabkásámat!
Incselkedve lóbál az ujján egy kulcsot. Gondolom, a ház kulcsát.
– Hol vannak a cuccaim? – kérdem követelőzve, és a haragom egy
pillanatra beárnyékolja minden egyéb gondolatom.
Félúton a szája felé menet megáll a keze, a szemével végigkalandozik a
testemen, és kissé túl hosszasan időzik el a csupasz combomon, amire
eszembe jut, hogy pontosan mennyire rövid is ez a törülköző – körülbelül tíz
centi választ el attól, hogy elsüllyedjek szégyenemben –, majd visszatér az
evéshez.
– Milyen cuccaid? – kérdi közömbösen.
– Minden, amit elvittél a szobámból!
 – Ja. Azok a cuccaid. – Ráérősen lenyalja a kanalat. – Biztonságos helyen
vannak. – A flanelkabátja alatti fehér pólót nedves csíkok borítják. A komor
eső tovább esik odakint, habár gyengébb, mint tegnap. Elég gyenge ahhoz,
hogy Jonah elmenjen egészen hazáig az összes holmimmal, aztán
visszajöjjön bosszantani? – Az otthonomban – erősíti meg, mintha olvasna a
gondolataimban. – És sosem fogod megtalálni őket.
– Ez nem vicces! Az ott több mint ezer dollár értékű smink! –
Szemhéjpúderek, amik összetörnek, ha durván bánik velük az ember, és arra
tippelek, hogy Jonah nem volt túl óvatos.
– Basszus. Ezer dolcsi? Szerintem ez bűncselekménynek számít
Alaszkában. – Nem úgy hangzik, mint aki aggódik miatta.
– Akkor talán hívnom kellene a rendőrséget!
– Ja. Jó ötlet. De tégy már egy szívességet, kérd Ropert! Panaszkodott
mostanában, hogy unatkozik. – A kanalával a tálra bök. – Mellesleg, finom.
Mi ez?
Egyre fokozódik a haragom.
– Az enyém! – Odaviharzok hozzá, és fél kézzel még mindig a helyére
szorítva a törülközőmet, kikapom a tálat a szorításából. Elveszek egy tiszta
kanalat a mosogatótálcáról, majd sarkon fordulok, és visszaviharzok a
szobámba, bevágva magam mögött az ajtót.
Néhány perccel később kopogás hangzik fel.
– Mi van? – csattanok fel, a csípőmre rángatva a leggingsem.
– Mindent vissza fogok adni.
– Ajánlom is!
– Idővel.
Egy visszafojtott hang szakad fel a torkomon.
– Akkora egy farok vagy!
– Mi? Csak segítek neked. Talán most végre lesz rá esélyed, hogy lefeküdj
valakivel. – Tisztán hallom a hangján, hogy mennyire jól szórakozik, ahogy
elismétli az előző napi szavaimat.
– Nekem sincsenek gondjaim ilyen téren! – vágok vissza gőgösen.
Tétovázik.
– Ki az a Corey?
– Az exem. – Felrángatom a zoknim.
– Miért szakítottatok?
Szeretném én kielégíteni a kíváncsiságát? Vajon fel fogja használni
valahogy ellenem?
 – Eltávolodtunk. Vagy meguntuk egymást, nem tudom. Véget vetettem a
kapcsolatnak, mielőtt idejöttem. – Kicsapom az ajtót, és ott találom Jonah-t,
amint lezserül a falnak támaszkodik, a pillantását a plafonra szegezi maga
felett, amire tisztán láthatóvá válik előttem a kiugró ádámcsutkája. Még a
nyaka is szép látvány. A kék szemek megállapodnak rajtam, és egy pillanatra
elfelejtem, hogy haragszom rá. – Miért akarsz tudni rólam és Corey-ról?
Vállat von.
– Csak kíváncsiságból. – A tekintete lesiklik az ibolyaszínű ingtunikámra,
ami az alakomhoz simul, és alatta a fekete leggingsemre. Lehetetlen olvasni
az arckifejezéséből, de attól még ugyanúgy felgyorsul tőle a pulzusom.
Nagyot sóhajtok, és megpróbálkozom egy civilizáltabb megközelítéssel.
– Jonah, kérlek, megkaphatnám a cuccaim…
– Nem. – Semmi tétovázás, semmi incselkedő hanglejtés nincs már benne.
– Rendben – felelem kurtán. – Jól fogok szórakozni, miközben szétdúlom
a házad, hogy megtaláljam! – Mert nem maradhat otthon egész nap.
Elindulok, hogy elmasírozzak mellette, de megállít, ahogy egy gyors
mozdulattal az oldalamra teszi a kezét, aztán a másik kezét a másik
oldalamra. Erősen szorít, ahogy hátraterel, mígnem a felsőmön keresztül
megérzem magam mögött a hideg falat.
A kezem ösztönösen közénk emelem, és a mellkasának nyomom, nem
vagyok biztos benne, hogy mi történik, az elmém nem sokat fog fel, azt
leszámítva, hogy milyen meleg a teste, és hogy miként simul a tenyerem a
mellkasa domborulatára.
Csak, amikor végre fel merek rá nézni, csak, amikor végre meglátom,
hogy milyen sötét és heves a tekintete, akkor kezdek ráébredni.
Lehet, hogy ez az újonnan jött vonzalom nem is olyan egyoldalú.
Egy… két… három szívdobbanásnyi idő telik el, amíg némán méregetjük
egymást, és én próbálom felfogni, hogyan is történt ez.
Aztán Jonah lehajol, és végigsimít a szájával az enyémen, egy olyan
gyengéd csókkal, amiről sosem képzeltem volna, hogy kitelik tőle. Az ajka
fogkrém és barna cukor ízű a zabkásámtól, és a puha, frissen nyírt szakálla
furcsa intimitással csiklandozza a bőröm.
Nem kapok levegőt.
Megáll, aztán másodjára is megcsókol. Próbálgatja, hogyan reagálok.
– Azt hittem, nem kedveled a magamfajta lányokat – suttogom, az ujjaim
túl merevek ahhoz, hogy végigkalandozzak velük a hatalmas, széles
mellkasán.
 Lazít a halálos szorításon a derekamon, az egyik kezét leengedi, és átfogja
vele a csípőm, míg a másik keze továbbhalad felfelé, végigsimítva a
hátamon és a lapockáimon, hogy aztán a nyakszirtemre fonódjon. Az ujjaival
a hajamba túr, gyengéden meghúzza, hátrakényszerítve a fejem.
– Ezek szerint tévedtem – ismeri be olyan mély és rekedt hangon, hogy az
alhasamban is érzem.
És aztán már habozás nélkül csókol meg, a szája csalogatón tárja ki az
enyém; a nyelve súrolja az enyém; a lélegzete egybeolvad az enyémmel. Vér
szalad a fülembe, és a szívem részegítő, szenvedélyes erővel dübörög, a
végtagjaimat olyan izgalom járja át, amit ezer éve nem éreztem. Forróság
áraszt el.
Halványan érzékelem, hogy léptek dübörögnek odakint a lépcsőn, és aztán
Mabel a hangos, izgatott hangján felkiált:
– Calla? Készen állsz?
Jonah elenged, és tesz egy lépést hátra, halk, szaggatott sóhajt hallatva,
ahogy elmozdul. Ez az első és egyetlen jele, hogy talán én is annyira
izgatom őt, mint ő engem.
– Hé! – Mabel a folyosón áll, a földre csepeg a víz a kanárisárga
esőkabátjáról, tágra nyílt szeme ide-oda cikázik köztünk. – Mit csináltok?
– Ööö… Mi csak… – dadogok. Vajon még túl fiatal ahhoz, hogy érzékelje
a feszültséget a levegőben? Hogy rájöjjön, mit szakított épp félbe?
– Csak adok valamit Callának, amire szüksége van – mondja Jonah,
visszatérve a szokásos, laza önmagához, árnyalatnyi vidámsággal a
hangjában.
Odafordulok hozzá, és ránézek, egy darabig nem találva a szavakat. Hát,
ha Mabelnek eddig nem esett volna le…
Sokatmondó pillantással a hátsó zsebébe nyúl, és kihúz valamit.
– Tessék. – A levegőbe dobja, én pedig esetlenül elkapom.
Az izzadásgátló stiftem. – Látod? Nem vagyok totál seggfej. Elsétál, és
útközben játékosan összeborzolja Mabel haját. Néhány pillanatra rá
becsukódik az ajtó.
Mabel arca fintorba torzul.
– Jonah hozott neked egy dezodort?
Túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy bármit is megpróbáljak
megmagyarázni neki az egészből.
– Mit vigyek magammal? – terelek, figyelmen kívül hagyva a kérdését.
 – Csak magadat! Gondoskodtam rólad. – Vigyorogva megemeli a karját.
Egy sárga esőkabát lóg az egyik kezében, és egymásba helyezett kosarakat
tart a másikban.
– Tökéletes! – A legjobb dolog, amit most tehetek, hogy egy délelőttön át
bogyókat szedek a hideg esőben egy csapat vadidegennel, amíg
megpróbálom értelmezni, hogy mégis mi a franc történt az imént Jonah és
köztem.
És hogy szeretném-e, ha megismétlődne.
 20. fejezet
– Max ragaszkodik a Thorntonhoz, a nagyapja után. – Sharon ajka
kellemetlen fintorba kunkorodik.
Vállat vonok.
– Lehetne Thor, rövidítve? Menő név. Egyedi.
– Leszámítva, hogy Max anyja nem lenne hajlandó lerövidíteni. Mindig
csak „Thornton így, Thornton úgy” lenne. – Megforgatja a szemét. – Már így
is sokat feladtam azzal, hogy itt vagyok, meg minden. Nem fogom
Thorntonnak nevezni a fiam!
– Nem hibáztatlak – felelem túljátszott suttogással. – Hová költöztök
egyébként?
– Vissza Portlandbe, Oregonba. El sem hiszem, hogy nemsokára otthon
leszek. – Sharon lassú, körkörös mozdulattal simogatja a hasát az egyik
kezével, míg a másikkal egy újabb áfonyáért nyúl a kosárba, amit Mabel és
én hoztunk a reptérre. Miután számtalan órán át hajolgattunk a szemerkélő
esőben, a végtelenségig húzódó szúrós bokrok mentén, a combizmaim még
mindig égnek, és képtelen vagyok megszabadulni a csontig hatoló, fázós
borzongástól. – Még most is emlékszem a napra, amikor Max hazajött
három évvel ezelőtt, és azt mondta: „Bébi, találd ki, mi történt? Megkaptam
a melót! Alaszkába költözünk!” Azt se tudtam, hogy jelentkezett. –
Fejcsóválva nevet egyet. – Félre ne érts, őrülten hiányozni fognak nekünk az
itteni emberek, de minden annyira nehéz idefent! És most a tetejébe lesz egy
kisbabánk is.
Lefogadom, hogy anyám és Sharon jól kijönnének, kölcsönösen sajnálva
egymást.
– És Max részéről oké, hogy elmentek?
– Egyelőre. Már most arról beszél, hogy öt év múlva visszajön Wrennek
dolgozni. De, ahogy mondani szokás, majd akkor keljünk át a hídon, ha
odaérünk. Vagy stílusosan, a leszállópályán.
Öt év múlva. Akaratlanul is elkezdek matekozni. Öt év múlva harmincegy
leszek. Én hol leszek addigra? Nyilván újra Torontóban. Hányszor utaztam
ez idő alatt vissza Alaszkába? Apa el fog jönni hozzám látogatóba? Még
mindig anyával és Simonnal fogok élni? Vagy házas leszek, és elköltözök
addigra? Én is a terhes hasamat simogatom majd, mint Sharon?
És apám ott lesz mindennél?
Visszanyelem a gombócot a torkomban.
Egy töpörödött alaszkai őslakos asszony a pulthoz csoszog, apró, hétvégi
utazótáskát szorongatva. Az ősz haját virágmintás pink kendővel tekerte be,
de a többi ruhája fakó barna és zöld árnyalatokból áll, és csakis arra szolgál,
hogy melegen tartsa őt.
– Van már bármi hír? – kérdi udvariasan mosolyogva. Mintha nem a
váróteremben üldögélne reggel hét óta, Sharon szerint ugyanis azóta
malmoznak itt ezek az emberek. Az emberek, akik egész nap a várakozós
játékot űzik, abban a reményben, hogy egy adott pillanatban majd felszáll a
járatuk. Összesen tizennégy főt számolok össze. Főleg halászok, akik
szeretnének visszajutni a táborhelyükre. Könnyű észrevenni azokat, akik
nem Alaszkából származnak: ketrecbe zárt állatként köröznek a
váróhelyiségben, és az ablak mellett elhaladva az eget szemlélik,
türelmetlenül morgolódva. Akik tudják, miként működnek a dolgok errefelé,
csendben ülnek a székükön, lefoglalják a figyelmüket a telefonjuk
képernyőjével, vagy a kötőtűjükkel, vagy azokkal, akikkel együtt utaznak.
A gépek egy órával ezelőtt engedélyt kaptak a felszállásra. A járatok fele
már el is indult. Most már csak annyi a kérdés, hogy mikor szólítják az
embert.
– Most pakolnak be a srácok, Dolores. – Sharon együttérzőn mosolyog az
asszonyra. A teherszállító repülőgép, amelyiken helyet kapott, éjszakára egy
faluban ragadt, és akkor szállt le, amikor én ideértem. – Biztosan alig várod,
hogy végre találkozz a nővéreddel egy év után!
Dolores vállat von, és motyogva felel:
– Bár ő is ideköltözött volna!
Sharon felém fordulva magyarázatot fűz hozzá:
– Látnod kellene a falut, ahonnan Dolores származik. Barrow közelében
van. Én még nem jártam ott, de Max igen. Mióta is nem ment le a nap,
Dolores?
– Kora május óta – erősíti meg az asszony.
– Úgy van. Kora május! Néhány héten belül végre lenyugszik. És aztán
nem kel fel két hónapig a tél során. Egyáltalán! Nem is tudunk odarepülni a
sarki éjszakák idején.
 – Vagy ősszel kapják meg az ellátmányt, vagy soha – támasztja alá
Dolores.
– És hideg van odafent, folyamatosan! – Sharon megborzong. – Mi a mai
maximum hőmérséklet?
– Negyven Fahrenheit. – Dolores megrángatja a kabátját, mintha
nyomatékosítana ezen.
Gyorsan átszámolom fejben. Az három Celsius fokot jelent augusztus
elején. Már a gondolatára is didergek.
Dolores rám szegezi a bölcs pillantását.
– Ki ez a lány? Ő veszi át a helyed?
Sharon elneveti magát.
– Nem! Ő Wren lánya. Csak látogatóba jött.
Dolores kíváncsian végigmér, hasonlóan ahhoz, ahogy az
élelmiszerboltban tette a nő. Ma legalább nem érzem magam annyira ide
nem illőnek a sminktelen arcommal és a flaneldzsekimmel. Aztán a
pillantása valami másra vándorol mögöttem. Egy őszinte mosoly húzódik
végig az idős asszony arcán, kivillantva formátlan, sárga fogait.
– Hát itt vagy.
– Megint útban Helenhez, látogatóba?
Kihagy a szívverésem Jonah mély hangja hallatára.
– Sajnos. Te viszel? – Reményteli szikra táncol a fekete szemében. Vajon
mindenki ismeri és kedveli Jonah-t Alaszkában?
– Ez alkalommal nem. De ne aggódj, jó kezekben leszel Jimmel! –
Közelebb jön, és ráhajol a pultra, olyan testhelyzetben, hogy amíg beszél,
mindkettőnkkel szemben helyezkedik el.
Nem találok elég bátorságot ahhoz, hogy nyugtázzam a jelenlétét akár
csak egy pillantással vagy biccentéssel, úgyhogy az idős asszonyon tartom a
szemem, amíg a perifériás látásommal figyelem Jonah-t. Közben
felvillanyozva bizsereg a bőröm, az arcom pedig átforrósodik.
Három óra a szemerkélő esőben segített lehűteni a hormonjaimat, szó
szerinti és átvitt értelemben is. Rossz ötlet volt hagyni, hogy megtörténjen a
ma reggeli dolog Jonah-val! Nem bánom – hogy is bánhatnék bármit, ami
ilyen jó érzés? –, de nem vezethet sehová, úgyhogy mi értelme? Vissza
fogok menni Torontóba, ahová tartozom, ő pedig itt marad Alaszkában,
ahová való.
Zsákutca.
Hiba volt.
 Dolores fekete szeme Jonah arcára vándorol, megakadva az öltéseken.
– Hallottam a balesetről.
– Csak egy karcolás. Jól vagyok. Indulásra készen.
Mert őrült vagy!
Dolores összevonja a szemöldökét.
– Valami viszont más ma rajtad.
– Nem, nem az. – Jonah hangja nyers, de tréfálkozó.
– De, az. – A nő kutakodva szemléli az arcát. – Nem jövök rá pontosan.
És én nem tudom eldönteni, hogy viccel-e vagy sem.
– Végre levágatta a haját! – kiáltja oda Maxine pár méterről, a székéről.
Alacsony, duci nő, erőteljes hanggal és még erőteljesebb nevetéssel.
Dolores felmordul, majd egy hosszú pillanatig tovább tanulmányozza
Jonah-t.
– Nekem jobban tetszett a régi szakállad – jelenti ki, mintha Jonah arra
várt volna eddig, hogy ítéletet mondjon. – Így túl szép vagy.
Jonah elvigyorodik, amire előtűnnek a mély gödröcskéi. A legkevésbé
sincs megsértődve a nő nyers, rosszalló véleményén.
– Nem olyan szép, mint amilyen szakáll nélkül lennék. Különben is, egyes
nők úgy szeretik a pasijukat, ha szép. – Elhallgat, aztán felém fordul, és
egyenesen rám néz. – Igaz, Calla?
Mindenki tekintetét magamon érzem, és lángba borul az arcom.
Megköszörülöm a torkom.
– Egyesek talán. – Te seggfej!
Sokatmondó pillantással, vidáman összehúzza a szemét. Mintha csak azt
mondaná: egy seggfej, akit szeretnél újra megcsókolni.
És igaza is lenne.
Rossz ötlet, Calla! Rossz. Rettenetes!
– Marie! – Sharon izgatott visítása töri meg a feszült helyzetet. Döcögve
megkerüli a pultot, épp időben, hogy köszönteni tudja a magas, karcsú,
szőke nőt, aki az imént lépett be az ajtón.
Csak nem Marie-t mondott? Mármint az a Marie? Az állatorvos, aki
havonta egyszer iderepül, és megmenti mindenkinek az állatait? A jótét
lélek, aki beoltotta Jonah mosómedvéjét? A barát, aki Agnes szerint sokkal
többet akar Jonah-tól a barátságnál?
A kabátja mellényzsebére hímzett DR. MARIE LEHR felirat csakugyan
megerősíti ezt.
 Igyekszem nem tátani a szám, miközben végignézek a kék farmerbe
bújtatott, végtelen hosszú lábain és a hosszú, aranyszőke, indaszerű haján,
ami elázott az esőben, mégis szexi, természetes, lágy hullámokban omlik a
vállára. Az orra kecses, az ajkai teltek, és bár az arccsontja nem túl
jellegzetes, szép, kerek az arcformája. A harmincas évei elejére tippelem,
afféle üdítő „szomszéd lány” megjelenése van. Egy árva foltban se érte
smink az arcát.
Emlékszem, amikor azon tűnődtem, milyen nő jöhet be Jonah-nak. Azt
hiszem, épp most találkoztam vele.
És barát ide vagy oda, lefogadom, hogy lefeküdt vele.
Dolores visszanyargal az ülőhelyére, miközben Sharon átöleli Marie
nyakát.
– Most szálltál le?
– Öö… ja. Durva repülés volt. – Marie viszonozza az ölelést, de láthatóan
zavarban van, a figyelme Jonah-ról Sharonra cikázik, aztán újra Jonah-ra,
mint aki nem tudja, hova összpontosítson. – Oké, először is, hű,
odanézzenek, mekkora pocak! És csak négy hete, hogy utoljára láttalak!
– Azt mondod, „csak”? – morogja Sharon, és végigsimít a kezével a hasa
közepén.
– És te! – Marie a homloka közepéig emeli a szemöldökét, miközben a
pulthoz sétál. – Mi a fene, Jonah?
Jonah Marie köré fonja a karjait, és magához húzza a nőt. Magas nő, de
aprónak tűnik Jonah-hoz simulva.
– Valóban, mi a fene – motyogja Jonah. – Helló, Marie!
Eleresztik egymást, majd Marie a hosszú ujjaival – csupasz, rövid, ápolt
körmökkel – odanyúl a szakállához, olyan mozdulattal, amiről ordít az
intimitás. Olyan mozdulattal, amivel egy nő lustán végigsimít egy férfi arcán
az ágyban, szex után.
– Tetszik – suttogja.
Meghiszem azt!
Egyébként vajon hányszor csinálták már?
Vele is szeret Jonah gyerekes játszmákat űzni? Őt is sarokba szorította egy
szűk folyosón, hogy elcsenje tőle az első csókot? Vajon tudta, hogy ma
érkezik, miközben reggel azzal foglalatoskodott, hogy kikezdjen velem?
Vajon teljesen eltűnik a következő, ki tudja, hány napra, amíg Marie a
városban van?
 Legalább Jonah keze nincs a nőn. Ami azt illeti, újra felvette a laza,
íróasztalnak támaszkodó testhelyzetet. A tekintetét rám szegezi.
– Egy kegyetlen és ördögi tréfa áldozata lettem. – Félresöpröm az egyre
erősödő nyugtalanságom, és látványosan megforgatom a szemem. Felnevet.
– Valószínűleg megérdemeltem.
– Valószínűleg – visszhangzom, a hangomat áthatja a szarkazmus.
Marie a pávakék szemével kíváncsian, de gyorsan végigmér.
– Ő Wren lánya, Calla – mondja Jonah. – Látogatóban van itt.
– Nem is tudtam, hogy Wrennek van egy lánya – mondja Marie lassan.
Egy mosoly kíséretében kezet nyújt, habár közel sem olyan sugárzó a
mosoly, mint amit Jonah felé villantott. – Először jársz Alaszkában?
– Igen.
– Múlt hétvégén vettem fel Anchorage-ban. Eddig… érdekes volt. – Jonah
titokzatosan elmosolyodik, és a francba is, már megint elpirulok.
Marie tekintete ide-oda cikázik kettőnk között, és kizárt, hogy ő is olyan
naiv legyen, mint Mabel.
– Szóval, honnan jöttél?
– Torontóból.
– Ó, az messze van. – Ezt amolyan „jaj, de kár” hangsúllyal jegyzi meg,
célzatos pillantást vetve Jonah-ra. Mintha biztosra akarná venni, hogy
tisztában van vele. – És meddig leszel itt?
– Még egy hétig.
– Oké… – Ha nem tévedek, elégedett sóhaj szakad ki az ajkán. Egy hét, és
végleg eltakarodik Jonah közeléből.
– Hacsak nem döntök úgy, hogy tovább maradok – bököm ki gondolkodás
nélkül.
Jonah bal szemöldöke megemelkedik.
Nem tudom, miért mondtam ezt.
Hazugság. Pontosan tudom, miért mondtam. Kellemetlen érzés nyilall a
hasamba.
Ezt nem hiszem el! Féltékeny vagyok Marie-re!
Rajtakaptam a barátom, akivel egy éve jártunk, amint Stephanie Dupont-t
fogdossa, és simán búcsút intettem neki. Közben egyetlen meghitt pillanat
Jonah-val, és máris kész vagyok itt maradni, hogy benyújtsam rá az igényem
a vonzó női barátjával szemben.
Ezt kapom azért, amiért csókolóztam Jonah-val!
 Az irodahelyiség túloldalán egy köhögőroham jelzi apám érkezését, egy
pillanattal azelőtt, hogy bedugná a fejét az irodába.
– Helló, Marie! Máris eltelt volna egy hónap?
Marie arca széles vigyorra húzódik.
– Nekem mindig olyan hosszúnak tűnik, Wren! Azt hittem, már
megszabadultál attól a hörghuruttól.
– Ja… Úgy néz ki, tart még. – Csak a beavatottaknak tűnhet fel, ahogy
egyik lábáról a másikra helyezkedik, mint aki kellemetlenül érzi magát a
hazugság miatt. Jonah-hoz szól: – A jelzés szerint kitisztult a köd mostanra,
de sűrű a felhőtakaró. Van esély enyhe esőzésre.
Jonah felegyenesedik egy beletörődő sóhajjal, és nem bírom nem
megcsodálni a mellkasa formáját, visszaidézve, milyen érzés volt, amikor
ma reggel hozzásimult a kezem.
– Majd alacsonyan repülök. Valószínűleg nem lesz már ennél jobb.
– Miről van szó? – kérdi Marie, a szeme szinte elmerül Jonah arcában.
– Megyek, felveszek néhány túrázót. Csütörtök óta várnak a
találkozóponton.
– Szeretnél társaságot? – ajánlkozik Marie lelkesen.
– Már van, köszi. Ígértem neki egy utat arrafelé, fentre. Elintézek két
legyet egy csapással. – Beletelik egy pillanatba, mire leesik, hogy Jonah
rólam beszél. Nagy nehezen eltüntetem a képemről a meglepettséget. Soha
nem ígért nekem semmit. Így próbál megszabadulni Marie-től? Vagy
kettesben maradni velem? Most kellene visszautasítanom, megmondani
neki, hogy vigye csak Marie-t. Ezzel egyértelműen megüzenném neki, hogy
a ma reggel hiba volt, és nem óhajtom megismételni. – Készen állsz? – néz
rám nyomatékosan.
– Ja, vágjunk bele. – Ó… Calla! Az izgalom és a félelem különös
egyvelege kavarog bennem. Tényleg készen állok? Felejtsük el egy
pillanatra, mi történik Jonah és köztem. Készen állok, hogy repülőre szálljak
azok után, hogy csupán két napja láttam őt lezuhanni?
És miért olyan érzés ez, mint egy teszt? Egy újabb Jonah-kaland, „lássuk,
milyen fából faragtak” címmel.
Csakhogy ez alkalommal érdekel, hogy tetszik-e neki, amit lát.
Apám egy pillanatig szemlél minket, mintha valamit mérlegelne fejben.
Végül Jonah-hoz fordul. Váltanak egy pillantást.
– Semmi kockázatosat – figyelmezteti.
– Csak megyünk és jövünk – ígéri Jonah ünnepélyesen.
– Ott egy másik! – kiáltom, és lefelé irányítom a kameralencsém, próbálva
lekapni a jávorszarvast, amint épp átvág a völgyön át kígyózó folyón, a feje
tetején szinte fejedelmi a széles agancskorona. – Azok az izék hatalmasak!
Le sem veszem a szemem a talajról, mióta megláttunk egy kisebb csorda
legelésző karibut a hegyvonulat peremének közelében. A Kuskokwim-folyó
ezen oldalán egészen más a táj, mint a tundrán át húzódó oldalon. Itt, a
völgyben, keverednek a magas örökzöldek, a rózsaszín és lila virágokkal
teleszórt tisztások, sziklás folyópartok. A színek sokkal élénkebbek a ködös,
szürke égbolt alatt.
– Szinte mindent találsz idefent. Farkasok, karibuk, rénszarvasok,
birkák… – Jonah figyelmét leköti a légiút előttünk, amiért hálás is vagyok,
mivel alacsonyan repülünk, és mindkét oldalunkon hegyek magaslanak, a
tetejüket köd homályosítja. – Tartsd nyitva a szemed, és talán még egy
grizzlyt is látsz, vagy hármat.
– Sok van?
Felnevet.
– Medveországban vagy. Mit gondolsz?
Megborzongok, ugyanakkor azon kapom magam, hogy újult
érdeklődéssel fürkészem a vizet.
– Egyébként mióta vannak odakint ezek a túrázók?
– Nyolc napja tettük ki őket.
– Nyolc napja? – Megpróbálom elképzelni, milyen lehet. Nyolc napja
hurcolják a hegyen fel és le a sátorfelszerelést. Nyolc napja bolyonganak a
vadonban a medvék között, sátorban alszanak, a medvék között, élelmet
keresnek – és úgy egyáltalán, medvék között vannak. Nyolc nap vécé és
meleg zuhany nélkül. Medvék között. – Ez őrület!
– Elég megszokott errefelé. Őrültség, ha nem tudod, mit csinálsz.
Remélhetőleg ezek ketten tudják. Egy arizonai férj és feleség. Azt hiszem,
azt mondták, ez a tizenötödik évfordulójuk, vagy ilyesmi.
Nyolc napon át egy üregbe kakálni.
– Milyen romantikus – motyogom gúnyosan.
– Egyesek úgy vélik. Odakint, a semmi közepén, gyakorlatilag azt
csinálsz, amit akarsz – vitatkozik Jonah, és az a határozott érzésem támad,
hogy tapasztalatból beszél.
– Ja, csak ők, egymillió szúnyog, és éjszakánként a sátruk körül bóklászó
óriási grizzlyk.
 Felnevet.
– Általában nem zavarnak, hacsak nem csinálsz valami hülyeséget. De
ezért szoktam puskát hozni magammal, amikor sátorozni megyek.
– És mi, megtöltöd és a párnád alá teszed? – Megrázom a fejem. – Egy
frászt… Ha fizetnél, sem aludnék odakint, és nem érdekel, milyen tapasztalt
az illető, akivel együtt vagyok!
– Nem? – Elhallgat. – Akkor sem, ha velem vagy? – Olyan közömbösen
dobja ezt be, és mégis nagy súllyal bírnak a szavai.
Nyelek egyet, ahogy hirtelen remegés árad szét a hasamban. Nem
számítottam rá, hogy ilyen hirtelen fordulatot vesz a beszélgetés, annak
ellenére, hogy amióta kiléptünk a Vadon ajtaján, izgatottan törölgetem a
combomba az izzadó tenyerem. Jonah felszállás óta teljesen szakszerű volt,
szorosan markolja a kormányt a kezében, hogy egyenesben tartsa a gépet a
keresztszélben, amiről biztosra vettem, hogy lesöpör minket a
felszállópályáról.
Szinte folyamatosan más pilótákkal rádiózott, gondosan ügyelve a
figyelmeztetéseikre, és elkerülve a ködfoltokat és sűrűbb esőzéseket.
A jelentéseik alapján nem úgy fest, mintha ez az időjárás egyhamar elhagyná
az állam ezen oldalát.
A mai közös repülésünk nem volt híján a feszültségnek, és egészen más
élmény volt, mint legutóbb. Nem tudom, hogy vajon azért, mert
veszélyesebbnek tűnik a kinti, bizonytalan időjárási körülmények miatt…
vagy több köze van az idebent, ebben a zsúfolt géptörzsben uralkodó
körülményekhez.
Hiába tudom, hogy hiba volt, képtelen vagyok nem gondolni arra a
csókra. Az eső, a turbulencia… mind vetekszik a gondolattal, amikor Jonah
szája az enyémhez ért, és ahogy lélegzett, amikor elhúzódott.
És most itt vagyunk, ebben a ködös völgyben, és arról beszél, hogy
szexelünk. Mármint, nem kifejezetten mondott ilyet, de ezt hallottam, és
most hirtelen elképzelem magunkat, ahogy meztelenül nyújtózunk egy
felfújható matracon, a narancssárga sátrunk bejárata tárva nyitva, és látszik a
nagy vadon.
És tényleg őrülten romantikusnak hangzik.
– Az talán rendben lenne. – A szemem a folyóra szegezem. Szinte
félénken felelek. Mikor voltam valaha is félénk egy sráccal, aki ilyen nyíltan
flörtöl velem? Aki, most már biztosra veszem, hogy az elmúlt napokban is
flörtölt velem, csak totál elkerülte a figyelmem. Aki miatt bizseregnek az
idegszálaim, és bizonyos testrészeim szinte fájnak egy érintésért? Ő is
annyira be van indulva, mint én?
Azért tárta így szét a lábait, mert…
– Talán az lenne?
Elhessegetem a helytelen gondolataim egy krákogással.
– Ja. Sokkal nagyobb célpont vagy egy medve számára, és elég biztosra
veszem, hogy gyorsabban szaladok nálad.
Egy mélyről jövő nevetés hallatszik a fejhallgatón keresztül, és borzongás
szalad végig a gerincemen, bugyuta mosolyt csalva az arcomra. Lassan
függőséggé válik, hogy meg akarom nevettetni Jonah-t.
A játékos beszélgetés sajnos hamar elhal, amint felerősödik a zápor, és
feltámad a szél. Jonah szorosabbra fogja a kormányt, komor tekintete a
sötétlő felhőkre szegeződik előttünk.
– Az ott nem néz ki jól – aggódok.
– Nem. Nem néz ki jól – helyesel Jonah. – Ez van idefent. Az időjárás egy
szempillantás alatt megváltozik. De nem vagyunk messze a találkozóponttól.
Még odajutunk.
– Oké. – Rádöbbenek, hogy teljesen megbízom benne. Hülye alkalomnak
tűnik arra, hogy feltegyem a kérdést, de szükségem van a figyelemelterelésre
a folyamatos rángatózás miatt.
– Szóval… Marie. Mi a helyzet vele?
– Hogy érted?
Felé fordulok, hogy különböző jelzésekért tanulmányozzam a profilját.
Talán Doloresnek van igaza, és most túl szép lett, mert azok a telt ajkak nem
valók egy olyan férfira, mint ő. Ahogy a szempillák sem, amik majdnem
akkorák, mint az én műszempilláim.
– Pontosan tudod, hogy értem.
Egy tört másodpercre felém villan a kék szempár, majd visszatér az ég
felé.
– Miért akarod tudni?
– Csak kíváncsiságból – ismétlem meg a korábbi szavait, amikor Corey-
ról kérdezősködött.
Beképzelten elmosolyodik.
– Marie és én barátok vagyunk.
– Annak ellenére, hogy ő többet akar?
– Többet akarna?
Megforgatom a szemem.
 – Ne játszd a hülyét! Tudod, hogy igen.
Felkapcsol egy billentyűt a pilótafülke műszerfalán.
– Miért érdekel?
– Nem érdekel.
Megrázza a fejét.
– Tipikus Fletcher vagy.
– Ez meg mégis mit jelent?
– Azt jelenti, hogy gyerünk, kérdezd meg egyenesen, amit tudni szeretnél,
Calla! – Bosszúsnak hangzik.
– Rendben. Jártatok valaha?
– Nem.
Tétovázok.
– Kavartatok valaha?
– Mit értesz „kavarás” alatt?
– Azt hiszem, ez megválaszolja a kérdést – motyogom, inkább magam elé,
és hagyom, hogy a pillantásom a hegyvonulatok felé kalandozzon.
– Egyszer megcsókolt.
– És…
– Nem tudom megadni neki, amit szeretne. Nem tartok ott az életemben.
Nem úgy tűnik, mintha gondot okozna neki, hogy ezt megossza velem.
– Nagyon szép – kockáztatom meg.
– És okos, és gondoskodó. De azt szeretném, ha csak barátok maradnánk.
Tudja is. Mindvégig világos voltam. – Nem sikerül időben elnyomnom a
megkönnyebbült sóhajom. – Ha jól értem, ezt a választ szeretted volna
hallani? – Elfordulok, hogy elrejtsem a szégyenlős mosolyom. A francba is,
túl jó megfigyelő. És szókimondó. És született úriember, ha nem használta
ki, legalább egy gyengébb férfiúi pillanatában, hogy a magas, szőke, hosszú
lábú állatorvos vonzódik hozzá. – Mi mást szeretnél kérdezni tőlem? –
mormolja.
Egy pillanatig habozok. Most már mi értelme leállni?
– Miért csókoltál meg ma?
– Mert meg akartalak, és tudtam, hogy te is akarod. – Olyan egyszerű,
egyenes válasz. Pontosan erre számítottam Jonah-tól. – Tévedek?
– Nem. – Sajnos túl sok nehézség jár ezzel, amiről képtelen vagyok nem
tudomást venni. – Nem gondolod, hogy egy kicsit kockázatos? Úgy értem,
megbonyolíthatja a dolgokat, minden mással együtt, ami zajlik? Emellett
haza fogok menni… – A hangom elhal, ahogy tudatosul bennem a
felismerés. Egy hét múlva elmegyek. Szép, tiszta, bonyodalmaktól mentes
vége lesz annak az akárminek, ami kettőnk között történik. – Ó… tényleg –
szalad ki a számom. – Hát persze. – Pontosan ezt szeretné. Én meg itt
próbálkozom, és épp túlmenően sokat olvasok bele egyetlen csókba, főleg
egy olyan fickótól, akit egy hete még ki nem állhattam. Ezért nem szoktam
kavarni.
– Hát persze micsoda?
Váratlanul megjelenik az égen egy narancssárga bozótrepülő, épp az
irányunkba tart. Eltereli Jonah figyelmét, és félbeszakítja a beszélgetésünket.
Egy pillanattal később recseg a rádió egy tőle jövő hívással, az üzenetében
baljósan figyelmeztet a pokoli szelekre és a hegykanyarulatnál zuhogó esőre,
ami elől alighogy sikerült megmenekülnie.
Érzem, hogy az arcomra aggodalom ül ki.
– Visszafordulunk?
– Nem tudunk. Amúgy is, megjöttünk. – A jobb szárny oldalra billen, és
megkezdjük a leszállást.
 21. fejezet
– Biztosan jó helyen vagyunk, ugye? – motyogom, összehúzva magam az
esőkabátomban, lehajtott fejjel, miközben követem Jonah-t a keskeny
ösvényen, ami átszeli a lucfenyőkkel teli erdőt és a magasra nőtt
aljnövényzetet. Kész túra onnan, ahol a repülőgépet hagytuk. Fáj az
állkapcsom, annyira szorítottam a fogamat a rázós leszállásnál, a leggingsem
pedig átázott a zuhogó esőtől, ami inkább oldalirányba esik, mint egyenesen.
– Ez az egyetlen hely errefelé.
Valahol, tőlünk jobbra, olyan hangosan reccsen egy ág, hogy a zuhogó
esőben is elér hozzánk a zaj.
– Jonah… – Visszatartom a levegőt, amíg forgolódva körülnézek, a
szememmel a fák között keresgélek.
– Nyugi. A repülőnk elriasztotta a legtöbb élőlényt. Bizonyára a Lannerd
házaspár az.
– Igaz. – Így is inkább felgyorsítok, hogy ne válasszon el bennünket
akkora távolság, eltakarva az egyik szemem a kezemmel, miközben átvágok
egy boltív alatt. Valaki fatörzsekből és kötelekből állította fel. A közepén
kézzel vésett fatábla lóg; egy agancs pihen a tetején. Illik ide, és furcsán
hívogató, itt, a semmi közepének a közepén.
Egy kis fakunyhó áll előttünk. Szépen gondozottnak és felszereltnek
látszik, a tömör ajtó mellé egy halom hasított tűzifát és vesszőseprűt
készítettek. Jobbra egy rusztikus polc, amin különféle dobozok, szerszámok,
madzag, munkakesztyű és két fekete, „TŰZVESZÉLYES” feliratú
matricával ellátott tartály sorakozik. Különféle szerszámok lógnak odakint a
szegeken, és egy széles, kiálló tetőrész oltalmazza őket a zord időjárástól. –
„Nyilvános Menedékház” – olvasom az ajtó feletti feliratot, majd ismét a
fölé rögzített, hatalmas agancsra téved a szemem, és a hóbakancsokra a két
oldalán. – Ezt bárki használhatja?
– Lényegében igen. Itt van kábé az 1930-as évek óta, azt hiszem.
Elsősorban az Iditarod idején használják. Az az egyik legnagyobb
kutyaszánverseny Alaszkában – teszi hozzá, és megkocogtatja az
ujjbütykével a bejáratot. – Helló? – Vár néhány pillanatot, aztán felrántja az
ajtót, és besétál. Pontosan olyan szag van, ahogy az ember képzeli egy
kilencvenéves kunyhóról a hegyekben: dohos fa és nyirkos korom szaga. –
Még nem értek ide – állapítja meg Jonah, amit egy nyomatékos „basszameg”
követ.
Kétségkívül semmi jele, hogy most itt lennének. A három apró ablakot
furnérlemezekkel deszkázták be kívülről. A szoba távolabbi sarkában, az
emeletes ágyakon – egyszerűen összeillesztett és csavarral erősített
fakereteken – nem látni semmiféle hálózsákot.
A fatüzelésű kályha melletti piknikasztalon nincs élelmiszer. Vannak itt
egyéb készletek – kampón lógó lámpások, vécépapír-gurigák és nedves
törlőkendőkkel teli tárolók a polcokon, egy üveg étolaj az összetákolt,
hosszú konyhapulton, egy sor lábas és serpenyő mellett – de úgy sejtem,
hogy ezeket az előző lakó vagy a gondnok hagyhatta itt.
– Talán elmentek, mert késtünk?
Jonah leguggol, hogy kinyissa a kályhát, és belelessen.
– Nem… Ebben a nagy esőben tűzre lenne szükségük, ezt pedig egy ideje
nem használták. Különben is, tudták, hogy az időjárástól függhet, hogy
melyik nap vesszük fel őket.
– Szóval, akkor hol vannak?
Feláll, és fél kézzel beletúr a nedves hajába, hogy hátrasimítsa.
– Rohadt jó kérdés. – Megfeszül az állkapcsa.
– Gondolod, hogy eltévedtek?
– Nem ők lennének az elsők. – Tűnődve dobol az ujjaival az asztalon. –
Van náluk egy műholdas telefon, de nem használták.
Egy sötétebb, baljóslatúbb gondolat hasít belém a korábbi
beszélgetésünket követően.
– Mi van, ha valami elkapta őket? Tudod, mondjuk egy medve?
– Ilyesmi nem történik túl gyakran – dünnyögi, de gondterhelten ráncolja
a homlokát. – Nem tűnt fel egy sátor, vagy esőálló felszerelés, vagy bármi,
amikor repültünk, ugye?
– Nem. Semmi. – Az utolsó jele egy másik emberi lénynek – leszámítva a
fickót a repülőn – egy halászhajó volt, a folyóparton kikötve, jó tíz perccel
azelőtt, hogy beléptünk volna a hegyvonulatok közé.
Jonah feszülten tanulmányozza a poros, megviselt, fa padlódeszkát.
– Csütörtök éjjel itt kellett volna lenniük a pénteki fuvarhoz. Ez azt jelenti,
hogy két nappal le vannak maradva.
– Mondták, hogy hova mennek?
 – A Rainy Pass-szoroson át. Adtak nekem egy térképet. Elképzelhető,
hogy ott ragadtak az erős esőzés miatt, vagy megcsúszhattak a sáros terepen.
Elsodorhatta őket a kiáradt folyó… A fasz tudja. – Jonah kiballag az ajtón,
és megáll a túlnyúló tetőrész alatt, tekintete a derengő hegyvonulatokra
téved, ahogy a gondolataiba merül.
– Nem arra gondolsz, hogy ismét felszállsz, és megkeresed őket, ugye? –
Amikor nem válaszol, tudom, hogy éppen erre gondolt. – Nem fogsz
felszállni ebben az időben, és keresgélni őket!
Elkáromkodja magát, a kezével végigsimít a szakállán.
– Nem, nem fogok. – Eláraszt a megkönnyebbülés. Elővesz egy műholdas
telefont a zsebéből. – Bejelentem.
Az ajtókeretnek dőlök, és hallgatom a tetőt verdeső esőt, miközben Jonah
elmagyarázza a helyzetet valakinek – feltételezem, hogy apámnak. Biztosan
gyenge a jel, mert Jonah hangosan beszél, és többször ismétli magát,
hangsúlyozva, hogy „nincsenek itt a túrázók”, „erős esőzés” és „itt
maradunk”.
– Mit mondott apám? – kérdem, amikor leteszi a telefont, és
visszacsúsztatja a zsebébe.
– Értesíteni fogja az állami rendőrséget. Meg kell kezdeniük a keresést,
amint engedi az idő. Jelenleg semmi mást nem tehetek.
– Rendben. És most mi lesz? – Didergek a nyirkos hidegben. Még mindig
nem melegedtem át a ma reggeli bogyószedés után.
– Most… te és én itt ragadtunk, amíg nem tudunk felszállni.
Van valami abban, ahogy azt mondja, „te és én”. Ismét megborzongok, ez
alkalommal nem a hidegtől.
– Mennyi időre?
Egy mély sóhajjal megemelkedik a mellkasa.
– Lehet, hogy egész éjszakára.
– Éjszakára? – A szemem körbejár a hideg, dohos kabinon, és
megállapodik az emeletes ágyak fa fekvőrészén. Nincsenek matracok,
nincsenek takarók, nincsenek párnák – nem mintha használnék bármit, ami
itt maradt.
Nincs áram, nincs szennyvízelvezetés.
– Gondolod, hogy kibírod, Barbie? – Megfordulok, és látom, hogy Jonah
szúrós tekintete rám szegeződik.
Valami azt súgja, hogy nem csupán a barátságtalan körülményekre céloz.
Bukfencet vet a hasam.
 – Ne hívj így!
– Akkor bizonyítsd be, hogy tévedek! – mondja kihívón, és tesz egy lépést
előre, jócskán bekerülve a személyes terembe. Állom a sarat, a szívem
elkezd sebesen zakatolni. Felszívódik az eltűnt túrázókkal és medvékkel és
pottyantós vécékkel és rossz ötletekkel kapcsolatos aggodalmam, és egy
egyszerű gondolat váltja fel: hogy kétségbeesetten szeretném, ha Jonah
megint megcsókolna. Hátrahajtom a fejem, hogy a fürkésző, kék szemébe
nézzek. – Wren lánya vagy.
Összeráncolom a homlokom.
– Igen… – Mit ért ezalatt?
– Amit a repülőn említettél. Tudom, mire akartál kilyukadni. – Finoman
összevonja a szemöldökét. – Wren lánya vagy. Nem használnálak úgy ki.
– Nem tudlak követni. – De a gyomrom szorongva összerándul, mert a
következő dolog, ami elhagyja a száját, biztos valami olyasmi lesz, hogy
„igazad van, hiba volt, és jobb, ha leállunk”.
Mert hiába látom az előttünk lévő út végét, készen állok rá, hogy
végigmenjek rajta, és addig is élvezzem az izgalmakat.
– Azt mondom, lehet, hogy néha vállalok kockázatot, de olyankor mindig
van is értelme. Érted?
– Azt hiszem? – Nem igazán.
A pillantásom a szájára siklik. Kérdezd meg, hogy szeretném-e, ha megint
megcsókolnál! Légyszi.
Hirtelen elhúzódik.
– Tábort kell állítanunk. Begyújtom a tüzet, ha visszajöttem.
– Honnan vissza?
– A repülőgépről. Szükségünk lesz a holmimra – kiáltja a szélben.
Figyelem a távolodó hátát, ahogy a válla meggörnyed a záporozó esőben,
ő meg végigmasírozik a repülőgéphez vezető ösvényen.
És otthagy engem az erdőben, teljesen egyedül.
– Várj! – szaladok, hogy még utolérjem.

– Maradnod kellett volna egy helyben – dörmögi Jonah a kályha előtt

guggolva, amint vékony fahasábokat adagol be a száján. Körülötte nedves a
föld a testéről csöpögő esővíztől.
Valószínűleg maradnom kellett volna, ismerem be, és a nyitott ajtónak
támaszkodva kifacsarom a vizet a hajamból, közben pedig figyelem, ahogy
az eső verdesi a burjánzó gazt és a hamvas vadvirágokat. Alighogy Jonah
kirángatott egy műanyag táskát a gép alvázáról, mintha megnyílt volna az
ég, özönvízként szakadt alá az eső. Visszafelé végig szaladtunk, de nem
számított. Se a gumicsizmám, se az esőkabátom, semmi nem nyújtott elég
védelmet.
– Mindig ezzel a holmival repülsz? – A felszerelésre nézek, amit Jonah a
földre dobott, és próbálok nem tudomást venni a bézs tartóról, amiben egy
puska van.
– Muszáj. Nagy részét törvény írja elő. Emellett elég egyszer idekint
ragadnod, és megtanulod, hogy legközelebb felkészültebb legyél. De
mázlink van. A repülőn is ragadhattunk volna éjszakára, helyette viszont itt
vagyunk, ebben az otthonos kis paradicsomban. – Eléggé más az
elképzelésünk arról, hogy mi a „paradicsom”. Szorosan átölelem magam,
miközben Jonah meggyújt egy gyufát. Pillanatokon belül égő tűzifa
megnyugtató illata árad az orromba. Ropognak a lángok. – Beletelik egy kis
időbe, mire átmelegszik idebent. – Jonah elsétál mellettem, ki az ajtón,
megkerülve a sarkot. És azon kapom magam, hogy azt kívánom, bár
megállna ott, lenézne rám, mosolyogna, a kezemnek simítaná az övét.
Bármi.
Különös, feszegető hang hallatszik.
– Jonah? Mit csinálsz odakint? – kiáltok ki elkomorodva. Azt hittem, azért
megy ki, hogy könnyítsen magán, amire én is kénytelen leszek, amikor már
képtelen vagyok tovább ignorálni a kinti, fából készült pottyantóst.
Hirtelen nappali fény világít be balról, az apró ablakon át. Jonah perceken
belül felfedi a másik két ablakot is.
Újra megjelenik, a haja a homlokára tapad, esőcseppek hullanak a
szakálláról.
– Be kell csuknunk ezt az ajtót, ha szeretnénk megszárítkozni. – Behúzza
maga mögött, beljebb terelve engem.
A falon lévő apró nyílások ellenére még mindig sötét van idebent, és
beletelik néhány percbe, mire hozzászokik a szemem az árnyakhoz.
Jonah ellenőrzi a tüzet, dönt valamiről, aztán rádob egy fadarabot. A tűz
nagyobb lángra kap.
– Kész cserkészfiú vagy, nem igaz?
– Tudom, hogyan lehet túlélni, ha erre célzol.
És hála istennek ezért! Elképzelem, milyen lenne itt ragadni Corey-val.
Tavaly ősszel az idióta nedves tűzifát dobott a tábortűzre, aztán majdnem
meggyújtotta magát, amikor benzint öntött rá – és a lángokra –, hogy
megpróbálja elégetni. Még én, a városi lány is tudtam, hogy a bajt keresi,
amikor a benzineskannáért nyúlt.
Kétlem, hogy bármelyik exbarátom is különösebben erős túlélési
ösztönnel rendelkezett volna. Azt pedig borítékolom, hogy egyikőjük sem
lőtt még soha puskával.
De itt ez a kemény, alaszkai pilóta, akinek a jóképű arcát megfeszíti az
összpontosítás, teljesen összeszedett, miközben előkészíti a táborhelyünket
éjszakára, feltehetőleg közben gondolatban átfut a teendők listáján.
Én meg csak itt állok.
– Mivel segíthetek?
– Van a táskában egy hálózsák és egy összesodort matrac. Terítsd ki őket a
földre, amott.
– A földre? – Viszolyogva pillantok a kopott padlódeszkára.
– Higgy nekem, kényelmesebb, mint azok az emeletes ágyak. Emellett
melegebb lesz itt, a tűz közelében.
Követem az utasításait, csendben tűnődve, hogy vajon magamnak
készítem-e elő ezt a fekhelyet, vagy neki.
Vagy kettőnknek.
A gondolatra táncolnak az idegek a hasamban.
Jonah elkezdi levetni a felsőbb ruharétegeit, és felaggatni őket a számtalan
szárítókötél egyikére, a tűzhely felett, mígnem már csak a testhezálló,
krémszínű magas nyakú marad rajta, ami a tűzdelt anyagával egy jégeralsóra
emlékeztet. A három gomb a gallérjánál ki van gombolva, felfedi a
kulcscsontja kemény szegleteit a domborodó izomzat felett, ami
végighúzódik a mellkasán.
– Add oda a vizes cuccaid!
– Mindenem vizes – motyogom, lehúzva az esőkabátot és a flaneldzsekit.
Még a tunikám szegélye is elázott.
Jonah szeme egy pillanatra megakad a mellemen – mivel látom a pólója
alatt megfeszülő mellbimbóját, el tudom képzelni, az enyém hogy néz ki –,
majd kinyújtja a kezét.
Összeszalad a szemöldököm, ahogy meglátom a tenyerét, a csuklója
tövénél.
– Vérzel.
Megfordítja a kezét, hogy szemügyre vegye a sebet.
– Áh, basszus. Ja, felsértettem az egyik ablakra szegezett deszkával.
Semmiség.
 – Vérzik. Biztosan van itt valahol egy elsősegélydoboz! – Nekiállok
kotorászni az alapvető túlélőkellékeket tartalmazó cucca között – kötél,
vadászkés, zseblámpa, jódtabletta az ivóvíz megtisztításához, lőszer –,
mígnem találok egy apró, fehér dobozkát.
– Nem használok ragtapaszt – gúnyolódik Jonah, és feldobja az
esőkabátomat a szárítóra, a saját holmija mellé.
– Gyere! – követelem gyengéden, eltávolítva a műanyag papírt a bézs
ragtapaszról, miközben odasétálok hozzá. Egy pillanat habozás után
előrenyújtja a hatalmas, érdes kezét. A tőlem telhető legóvatosabban
befedem a sérült tenyerét, miközben érzem, hogy a beható pillantása szinte
az arcomba fúródik. – Tessék – suttogom, végigsimítva az ujjammal az
alkarján, csendben ámuldozva az inas izmokon, és ahogy a hamuszőke
szőrszálak finoman csiklandozzák az ujjbegyem. – Épp elég ruhadarabomat
tetted már tönkre a véreddel. – Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet
mondok egy férfinak.
– Kérdezted, miért csókoltalak meg.
Megkísérlek vetni rá egy pillantást, és azt látom, hogy az átható, kék
szemében ég a vágy.
– És azt mondtad, hogy azért, mert meg akartál.
– Nem ez volt a jó válasz. – Felemeli a kezét, hogy félresimítsa a vizesen
a homlokomhoz tapadó hajtincseimet, a tekintete vad, ahogy végigszalad a
vonásaimon. – Már napok óta rohadtul megőrjítettél, és képtelen voltam még
egy másodpercig visszafogni magam.
– Tényleg? – kérdem erőtlenül, és az apró hajszálaktól borsódzik a hátam.
Ez az ijesztő, éles nyelvű, de lágyszívű, gyönyörű férfi azt mondja épp, hogy
akar engem. Nagyon.
Pontosan ez Jonah: egy férfi. Az összes többi pasi, akivel eddig voltam,
mind kisfiú volt.
Kavargó, feszült erő szalad át a testemen, és szinte túlcsordul bennem a
forróság.
Minden olyan gyorsan történik.
Egyik pillanatban még mindössze Jonah karjához érek, és ő is csak az
arcomhoz ér. A következőben a keze a nyakam mögé csúszik, és a szájához
húz. Semmi gyengédség vagy puhatolózás nincs ebben a csókban. Mintha
reggel óta visszafelé számolta volna az órákat és a perceket, erre a pillanatra
várva, és most, hogy végre elérkezett, egyetlen másodpercet sem akar
elvesztegetni.
 Itt ragadtam az alaszkai hegyek között, és épp Jonah-val smárolok.
El sem hiszem, hogy ez történik, de bármiről is győzködtem magam
korábban, ez olyanféle rossz ötlet, amire teljesen elköteleződtem ma
éjszakára.
A szájával felnyitja az enyémet, és ma már másodjára ízlelem, ahogy a
számba csúsztatja a nyelvét. Mentolos rágó és vaníliás üdítő, amit a repülőn
ivott. Nem is szeretem a vaníliás üdítőt, de Jonah-n egy egész kartonnal
elbírnék belőle fogyasztani.
Az ujjaim elkezdik bejárni a testét, felkúsznak a mellkasán, élvezettel
tapogatják a lapos, kemény izmait és a kerek vállát, követve a kulcscsontja
barázdáit egészen addig, ahol elkezdődik a vastag nyaka. Végül a tarkójára
fonódnak a karjaim, hogy közelebb húzhassam magamhoz a telt ajkát. Ha ez
egyáltalán lehetséges.
Az elmém még mindig próbálja felfogni, hogy mi történik, ahogy halkan
ezt mormolja:
– Calla.
Válaszul mindössze felnyögök, és a szám alatt a testem minden egyes
négyzetcentije sóvárog az érintéséért.
Igazít a testhelyzetén, szélesebbre veszi a két lábát. A szabad kezét
szétteríti a keresztcsontom táján, hevesen magához ránt, a testünk
egymáshoz simul. Érzem, ahogy a hasamnak nyomódik a kemény
merevedése.
Az ajka eltávolodik, rátalál a nyakamra, és kuncogó nyögés tör fel
belőlem, egyszerre részegítő és csiklandós érzés, ahogy a bőrömhöz ér a
szakálla. Színtiszta, mélyről felszakadó nyögés követi ezt, amikor a fogaival
súrolja ugyanazt a pontot.
– Átáztak a ruháid – mormolja, lejjebb csúsztatva a kezét a hátamon, hogy
megtapogassa a tunikám szegélyét és a leggingsem, aztán megáll, és két
oldalról szorosan megmarkol, az ujjai élvezettel mélyednek a húsomba.
Váratlanul elhúzódik, és tesz két nagy lépést hátrafelé. – Vedd le! –
parancsolja gyengéden, a hangja halk. – Kiterítem száradni!
Összefonja a mellkasa előtt a karjait, és csendben vár, türelmesen, a tüzes
tekintete rám szegeződik, ajkai szétnyílnak.
– Te is! – Átázott a nadrágszára.
– Előbb te – vág vissza lángoló szemekkel.
Halálos csend van a kabinban, leszámítva az eső kopogását. Észreveszem,
hogy visszatartja a lélegzetét.
 Nagyot nyelek a hirtelen támadt idegességtől, és felnyalábolom a hosszú
felsőm alsó szegélyét, majd kibújtatom belőle a derekam, feljebb húzom a
mellkasomon, és behajlítom a kezem, hogy átbújtassam rajta a fejem.
Libabőr futkározik a bőrömön, ahogy Jonah pillantása lefelé kandikál, a
fehér csipke melltartómra, és lejjebb, a lapos hasamra.
Kinyújtja a kezét, és odadobom neki a felsőm. Még mindig szó nélkül vár.
Lerúgom a gumicsizmám, és félrelököm, aztán a leggingsem
derékgumijába akasztom az ujjam, és elemelem, lefejtve a nedves pamutot a
lábamról és a bokámról, közben vele tart a zoknim is.
Jonah szeme többször is felkúszik a testemen, aztán megint lejjebb
vándorol, számtalanszor megakad.
– Fázol.
– Igen. – Habár olyan, mintha minden porcikám égne a pillantásától.
– Akkor jobban teszed, ha igyekszel, és gyorsan befejezed – mormolja egy
féloldalas mosollyal, a kezében lóbálva a ruháimat.
Mindketten tudjuk, hogy a fehérneműm száraz. Hát, legalábbis az esőtől.
Szórakozottan hátranyúlok, és kikapcsolom a melltartóm, hagyva, hogy
lazán lecsússzon a karomon.
– Ezek valódiak, mellesleg – dünnyögöm hülyén, ahogy a hűvös levegő
végigsimít a feszes mellbimbómon.
Megfeszül az állkapcsa.
– Látom.
Mély levegőt veszek, aztán félrehúzom a rugalmas gumit a csípőmnél, és
hagyom, hogy az egyszerű csipkebugyim a földre hulljon.
– Basszus – szisszen fel. Aztán a szárítókötélhez megy, kapkodva
felnyújtózkodik, és odacsípteti a holmim a szabad csipeszekkel, amíg én a
hűvös, sötét kunyhóban ácsorgok, és próbálok ellenállni a késztetésnek,
hogy keresztbe fonjam magam előtt a karom. Valami azt súgja, hogy Jonah-
nak a magabiztosság jön be. – Az ágyba. Most – mormolja, amire dübörögni
kezd a szívem a mellkasomban. Még sosem voltam olyan pasival, aki így
követeli a dolgokat. Nem is hittem volna, hogy beindít.
Térdre ereszkedem a szivacson, és magamra húzom a teljesen
kicipzározott hálózsákot, aztán csendben figyelem, ahogy Jonah lerángatja a
bakancsát és a zokniját.
A feje fölé emeli a karját, és lehúzza a pólóját, nekem pedig elakad a
lélegzetem, ahogy először pillantom meg a széles hátát, az olajbarna bőrét,
ami megfeszül a gerince mentén, a lapockacsontja felé futó izmokon.
 Megfordul, és hasonlóan lenyűgöző rálátásom nyílik a mellkasára, amit
finom, hamuszőke szőr borít, és lefelé folytatódik, hogy hosszú, sötét
ösvényként eltűnjön az öve alatt.
Szégyenérzet nélkül bámulom, ahogy magabiztosan kikapcsolja és
kilazítja az övét, és egyetlen mozdulattal levesz mindent.
Halk zihálás szakad ki a számon, amikor végignézek rajta, és érzem, hogy
elkerekedik a szemem. Az előnytelen, buggyos nadrág eltakarta, hogy
milyen vaskos, hosszú és izmos a lába, amit még több hamuszőke szőr borít.
És mindene olyan tökéletesen arányos.
Érzem, hogy a lábaim szinte maguktól szétnyílnak.
Felfelé kell erőltetnem a pillantásom, ahogy Jonah mellém sétál, a
mosolya pimasz és beképzelt. Istenem, de megszerettem ezt a mosolyt! Ám
az ugyanolyan hamar el is tűnik, ahogy jött, abban a pillanatban, hogy Jonah
a hatalmas testével mellém telepszik a kicsiny matracra, és felemeli a takarót
a csupasz testemről, hogy helyet csináljon magának mellettem.
A meztelen bőrét forrón érinti az enyém, mégis beleborzongok.
Hogyan jutottunk el a ma reggeli meglepetéscsóktól a folyosón egészen
idáig? Én nem ilyen lány vagyok, nem haladok gyorsan. És most mégis itt
vagyok, közelebb araszolok hozzá, hagyom, hogy a fejem alá csúsztassa a
karját, és boldogan fogadom, amikor csókra nyitja a szám az ajkával, közben
a fülemben dübörög a szívverésem.
Most először végighúzom a hosszú körmömet a szakállán, lefoglalva
magam a finom, szúrós érzetével, amíg ő mohón lefoglalja magát a
testemmel. Futkározik az izgalom a hátamon, teljes tudatában vagyok a
külső combomhoz nyomódó kemény férfiasságának, miközben a hajammal
játszadozik, majd a nyakamra helyezi a kezét.
– Nem állítom, hogy számítottam az események ezen fordulatára –
mormolja, lassan végigsimítva a tenyerét a kulcscsontomon át a bal mellem
vonalához, ahol megáll egy pillanatra, majd továbbhalad a hasamra, a
medencémre, és tovább… ameddig csak elér, teljes határozottsággal, mint
aki meg akarja jegyezni a testem minden görbületét. Elakad a lélegzetem,
ahogy a lábam közé csúsztatja a kezét. Sokkal gyengédebben ér hozzám,
mint ahogy valaha is képesnek hittem volna rá. – Ideges vagy – mormolja, és
a kemény ujjait meglepően puhának érzem, ahogy elmerülnek bennem.
– Nem, nem vagyok. – Suttogással meg csókkal próbálom leplezni a
hazugságot.
– Miért vagy ideges?
 Tétovázom.
– Mert ez az első alkalmunk? – válaszolom, de úgy hangzik, mint egy
kérdés.
Jonah játékosan a foga közé fogja az alsó ajkam, aztán elengedi.
– És ez az egyetlen oka?
Most valljam be az igazat? Hogy Jonah időnként félelmetes tud lenni, és
hogy már korábban is volt szerencsém az ítélkező szurkálódásához, ami nem
volt kellemes, most pedig messze túlságosan kiszolgáltatottnak érzem
magam ahhoz, hogy bíráskodjon felettem.
Arrébb húzódik, hogy lepillantson rám, a keze megáll az üdvös munka
közben, kék szeme élesen az enyémbe merül.
– Tudod, hogy tökéletes vagy, ugye?
– Hát persze hogy tudom – viccelek színlelt magabiztossággal, és
próbálom letagadni, hogy kitalálta a szorongásom valódi okát. – De nem
vagyok az eseted. Tudod, szőke, hosszú lábú.
Jó ötlet, Calla! Erre pont most kell emlékeztetned!
Felszalad a szemöldöke, de a szemében látom, hogy megerősítettem a
tippjét.
– Nem az az esetem.
– De azt mondtad…
– Te vagy az esetem. – A hangja gyengéd, de szilárdan nekem szegezi a
tekintetét.
Habozok, felkészületlenül ér a komolyság a szemében.
– És pontosan mi is az?
Egy mély sóhaj kíséretében megmozdul, az ajka követi az útvonalat, amit
a kezével bejárt.
– Okos… – A nyelve végigsimít a kulcscsontomon, számtalanszor, oda-
vissza, hűvös, nedves nyomot hagyva maga után, aztán lejjebb halad, hogy
körbejárja a megkeményedő mellbimbómat. – Tüzes… – Zihálok, amint
erősen megszívja, majd elereszti. A hatalmas, izmos teste lejjebb mozdul,
menet közben széttárja a lábaim, az ajka csókokat nyom a hasam közepére,
amitől megfeszülnek a hasizmaim. – Vicces… – Visszatartom a lélegzetem,
ahogy a szakálla durva szálai megcsiklandozzák a belő combomat. Egy
darabig elidőzik ott. Behunyom a szemem, és nagyot nyelek, gondolatban
már sikoltozom a vágytól. – És annyira rohadt szép… – suttogja, és a szavai
langyos szellőként simogatnak.
Halkan felnyögök, amint hozzám ér a szája.
 Nem hiszem el, hogy tényleg ez történik. Nem hiszem el, hogy Jonah…
Ámulattal meredek a rozoga kis kunyhó famennyezetére, dübörög a
szívem, ahogy túláradnak a hormonjaim, és forrósággal árasztják el a testem.
Nem lassít, nem tétovázik, és a torkából feltörő apró hangokat mámorító
vágy hatja át. Rövidesen elpárolog az idegességem, és azon kapom magam,
hogy az ujjaimmal görcsösen tapogatózva a hajába túrok, a medencém a
szája alatt ringatózik, kétségbeesetten kiáltozom a nevét, a szakadó esőn túl
ez az egyetlen hang, kilométereken és kilométereken át.
Mire visszamászik, és a combjaim közé helyezkedik a csípőjével, hogy
belém hatoljon, már veszettül vágyom rá.
A lábam felhúzom a teste két oldalán, és figyelem, ahogy a széles
mellkasa minden lökéssel megemelkedik, a félig lehunyt szemhéja alatt tűzre
lobban a tekintete, a pillantásunk összekapcsolódik, és azon tűnődöm,
hogyan lehetséges, hogy valaha is ne vágytam volna erre a férfira.

– Arra fogok ébredni reggel, hogy ez is eltűnt? – motyogja Jonah, a hangja

reszelős, mély, de humor hatja át.
A körmöm hegyével bejárom a mellkasát borító, puha, sötétszőke, pihés
szőrt, ami most nedvesen, ellenállhatatlanul fénylik az izzadságtól, és karikát
írok le az egyik mellbimbója, aztán a másik köré.
– Nem. Azt hiszem, ezt megtartjuk. Ellenben ezt… – A kezem feljebb
halad, végigsimít a szakállán, átrajzolva az állkapcsa éles vonalát, majd a
hüvelykujjam párnás része átsimít a puha ajkán. – Azt hiszem, ezt egy kicsit
még rendbe szedem neked.
A mélyről jövő nevetésével megrázkódik a mellkasán pihenő fejem.
– Mi vagyok én, a játék babád?
Délebbre vándorolnak az ujjaim, finoman végighaladva a mellkasa
közepén, aztán a hasa barázdás vonulatain. Elégedetten mosolygok, amikor
megfeszülnek az izmai.
– Inkább egy szépen borotvált akciófigura.
Halálos csend van a kunyhóban, csak az eső folyamatos dobolása
hallatszik a tetőn, és Jonah gyorsuló légzése, ahogy követem a sötét ösvényt
a köldöke alá, és epedve szeretnék továbbhaladni, ingerelni a bársonyosan
puha bőrét, és figyelni, ahogy újra megkeményedik.
– Ne kezdj el olyasmit, amit aztán nem állsz készen befejezni –
figyelmeztet.
A combomat a lábára csúsztatom.
 – Ki mondta, hogy nem állok rá készen?
Nem tudok betelni Jonah-val. Még a szájára se tudok úgy pillantani, hogy
ne képzelném el magamon, nem tudok a kezére pillantani, hogy ne jusson
eszembe, hol érintett meg vele. Hullámban söpör át rajtam az izgalom,
ahogy megszáll egy gondolat. De visszafogom magam. Nyugodt
pihenőhelyre leltem a karhajlatánál, a testem az oldalához simul, magamba
szívom a melegét, és nem akarom tönkretenni ezt a békés pillanatot.
– Újabb fát kell tenni arra a tűzre.
Felnyögök.
– Ne kelljen megmozdulnom. – A szivacs keskeny és vékony, és nem
sokban leplezi a tényt, hogy a hideg, kemény fapadlón heverünk, ahol
számtalan bakancs járt már, most valahogy mégis könnyen elfeledkezem
róla. A gyomrom hangosan megkordul. – Mit csinálunk kajaügyben?
– Nem lesz gond. Van egy csomó víz, és elég ilyenünk ahhoz, hogy
napokig ellegyünk. – Egyik kezével a sporttáskába nyúl, és elővesz két
zacskó bőrszerű, csíkozott húst.
– Mi az? Szárított marhahús?
– Gyakorlatilag igen. – Feltart egy másik, sötét rózsaszínűt. – Ez pedig
lazac.
Fintorba húzódik erre az orrom.
– Ha jól értem, nem kérsz a lazacból?
– Utálom a halat.
– Öregem, te aztán a világ rossz felén jársz!
– Különben is, honnan van ez?
– Etheltől. Emlékszel rá?
– A nő, aki azzal fenyegetőzött, hogy levágja a fia kezét? Halványan
rémlik.
Jonah felnevet.
– Akkor adta, amikor legutóbb a falujában jártam. – Kivesz egy sötétbarna
szeletet az első zacskóból, és a fogával szakít belőle egy darabot, az
állkapcsa szexin megfeszül rágás közben. – Tessék, próbáld ki! – Felém
nyújtja.
Megszagolom. Füstös illata van.
– Finom?
– Jobb, mint bármelyik bolti, amit valaha is ettem. És ez minden kajánk,
úgyhogy hajrá! – Megkocogtatja az ajkam. – Harapj egyet!
 Vonakodva kinyitom a szám, és hagyom, hogy Jonah becsúsztassa a húst,
a fürkésző tekintete rajtam, ahogy letépek egy apró falatkát a
metszőfogaimmal. Kóstolgatom, ahogy az erőteljes íz egy darabig átjárja a
nyelvem.
– Nem rossz – ismerem el, amint elrágom és lenyelem, aztán Jonah
oldalához fészkelem magam, és megborzongok a hátamat érő hűvös
levegőtől.
– Adj egy percet! – Egy csókot nyom a homlokomra, aztán fürgén eltol
magától. Összekuporodom a hálózsák alatt, és figyelem, ahogy felkap egy
fahasábot az apró kupacból a sarokban, és óvatosan a kályhába helyezi,
mindenféle szégyen nélkül, amiért totál meztelen. Kétségtelen, hogy semmi
sem maradt abból a nyurga kamasz fiúból a fényképen. Csupa széles izom és
erő, tökéletes arányokkal, a combja kemény és vastag. Mellette Corey olyan
lenne, mint egy sovány tini, pedig csak két évvel fiatalabb nála.
– Jársz valahová kondizni?
– Egy ideje már nem.
– Akkor hogyan…
– Őrült jó norvég gének. Látnod kellett volna a nagyapám alkarját.
Emellett elfoglalom magam. – A lángok nőni kezdenek, bevilágítják a
homályos kunyhót, és tükröződnek a szemében, megtáncoltatva a kékjét.
– Elfoglalod, ahogy az elmúlt órában is elfoglaltad? – Mert ahogy Jonah
mozgott felettem, a feszes, hullámzó izmaival, a fényes bőrével, az
kétségkívül jó edzés volt neki. A combom ösztönösen összeszorítom a
gondolatára. Még mindig érzem magamban.
Szúrós pillantást vet rám, aztán visszatér a tűzhelyhez. Szokás szerint
kitalálta, hogy valójában mit is kérdezek, és most fontolgatja, hogy velem
húzatja-e ki magából, vagy önként elmondja.
– Tavaly egy darabig találkozgattam a Parti Őrség egyik pilótájával.
– Mi történt?
– Semmi. Visszahelyezték az Alsó-negyvennyolcba.
– Hiányzik? – Milyen volt? Vele is eltöltöttél egy éjszakát egy koszos
kunyhó padlóján, a tűzhely mellett? Még vele lennél, ha nem ment volna el?
Megragadja a piszkavasat, és a kályhába döf vele.
– Tudtam, hogy nem fog itt maradni, ezért nem hagytam magamnak, hogy
túlságosan megkedveljem.
Játszadozom a hálózsák nyitott cipzárával, és próbálom elhessegetni a
feltámadó, keserű gondolatom.
 Ahogy engem sem fogsz túlságosan megkedvelni, mert én is elmegyek. Egy
újabb önző gondolat követi, amiben elismerem, hogy szeretném, ha Jonah
közel engedné magát hozzám. Ha emésztené magát és fájna neki, amikor
már nem vagyok itt. Ha érdekelné, hogy nem vagyok itt.
Mert akkor nem leszek egyedül ezzel.
De gyanítom, túl okos ahhoz, hogy hagyja ezt megtörténni.
– Mindig ilyen őszinte vagy mindennel kapcsolatban? – kérdem
finomkodva. Időnként brutálisan az. Habár, azt hiszem, kezdem csodálni ezt
a tulajdonságát. Fájdalmasan üdítő.
Figyelem, ahogy a gondolataiba mélyedve megkeményedik az arca, az
álla megfeszül, rajta a tökéletesen ápolt szakállal. Hirtelen megváltozik a
hangulat a kunyhóban.
Aztán felsóhajt, a tűzhely melletti kőlapra dobja a piszkavasat, az ajtóhoz
lép, és kitárja. Egyszerűen megáll, és bámulja az áradó esőt, ahogy a völgy
talajának verődik. A keze a fölötte lévő ajtógerendába kapaszkodik, a
meztelen sziluettjét az ajtó keretezi, és beáramlik a hűvösebb levegő.
Érzem, hogy most csendben kell maradnom, és hagynom, hogy átrágja
magát azon, amin épp tűnődik, ezért felülök, és szorosan magamhoz ölelem
a hálózsákot. És önző módon a testét csodálom. Az a segg, amit nem láttam
a fazontalan, bő gatyájában! Nagyon is ott van. Kerek és kőkemény, két
hosszú, vörös csíkkal. A körmömtől, döbbenek rá. Számtalan további
karmolás csíkozza a hátát. Nem is emlékeztem, hogy így eldurvultam vele.
– Apám volt ilyen. Odaállt eléd, és megmondta, mit gondol rólad, pedig
sokszor ez nem olyasmi volt, amit hallani akartál. De akkor is elmondta.
Nem bírta megállni. Mintha felrobbant volna, ha nem mondhatja el –
elneveti magát. – Amikor először találkoztam Wrennel, nem tudtam, mit
gondoljak róla. Egy csendes ember, aki leszegi a fejét, és látszólag csak
hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek. Semmiért sem kiabált. Amennyire
csak lehetséges, mindenben apám ellenkezője volt. Azt hiszem, ő sem tudta,
hogy mit gondoljon rólam. Biztos voltam benne, hogy már az első héten
lapátra fog tenni. De George győzködött, hogy jöjjek el, és dolgozzak a
Vadonnak, én pedig megbíztam George-ban.
Elmosolyodom, ahogy visszagondolok apám szavaira.
– Azt mondta, zabos-paprikás voltál akkoriban, amikor munkába álltál.
Újabb nevetés.
– Semmiképp sem mézesmázos, annyi biztos.
– Tudta, hogy jó pilóta vagy.
 – Vicces, tudod, hiába apám tanított meg repülőt vezetni, Wren volt az
első, aki azt mondta, hogy jó vagyok benne. Talán, ha apám is megtette
volna, nem lépek le a légierőtől. Talán jobban érdekelt volna, hogy a
kedvében járjak. Úgy értem, Wrenért bármit megtennék. – Habozik. –
Tudom, hogy veled nem a legzökkenőmentesebb a múltja, és nem kérdés,
hogy megvannak a maga hibái, de az egyik legjobb ember, akit ismerek.
Én… – Nagyot nyel, amint elhal a hangja.
– Nagyon örülök, hogy Agnes felhívott. És hogy Alaszkába jöttem –
vallom be. Most először ejtettem ki ezeket a szavakat. Most először érzem
így igazán, mélyen, legbelül.
Jonah elfordítja a fejét, a profilja van felém.
– Említetted, hogy tovább maradnál Alaszkában.
– Öö… – Ja, az elvakult féltékenységem egyik pillanatában. – Nem igazán
gondolkoztam, amikor…
– Maradnod kellene. – A pillantása megint odakintre téved. – Wrenért.
A következő néhány hét… hónap… nehéz lesz. Jobb volna, ha itt lennél
Alaszkában, őérte. Vele.
– De itt lesz majd egyáltalán? Úgy hangzik, mintha az idő nagy részében
Anchorage-ban lenne.
Jonah egy hosszú pillanatig hallgat.
– Nem fog arra kérni, hogy szüneteltesd a teendőid miatta, de nagyon
szereti, hogy itt vagy. Látom rajta.
Lényegében pedig ezt csinálnám. Megnyomnám a „szünet” gombot, hogy
később indítsam újra a karrierem egy másik banknál, szünetelne az
öltözködés és a divatfotózás Diana Tahoe-jában, szünetelne Simon lattéja és
a bölcs tanácsai, a tűsarkúk és a péntek esti szórakozóhelyek.
Vagy visszatérnék a telefonos kapcsolattartáshoz apámmal.
És valószínűleg semmilyen kapcsolathoz Jonah-val.
Összeszorul a gyomrom a gondolatra.
– Talán igazad van. Bár nem tudom, mit csináljak. Nem tudom minden
héten áttenni a járatom. Kétszáz dolcsit számoltak fel nekem…
– Próbáld meg lemondani a hazaútra szóló repülőjegyed, és foglald le
újra, amikor készen állsz.
Tulajdonképpen lehet, hogy meg is tudom ezt tenni. Simon azt mondta,
rugalmas a foglalás. Jonah szájából szokás szerint olyan könnyűnek hangzik.
– Az életed ott fog rád várni, amikor visszamész, nem számít, hogy jövő
héten, vagy jövő hónapban, vagy jövőre…
 – Jövőre!
– Talán nem olyan sokára – motyogja. – A lényeg, hogy semmit sem
veszítesz azzal, ha itt maradsz. Ott lesz az életed, amihez visszatérhetsz.
A szemem ismét a tökéletes testére vándorol. Az imént töltöttem el két
órát ezzel a sráccal összegabalyodva.
– És mi a helyzet ezzel? Ha tényleg úgy döntök, hogy itt maradok, nem
gondolod, hogy épp az imént tettük bonyolulttá a dolgokat? – Mert én
határozottan érzek valamit Jonah iránt, és nem csak fizikai vonzalmat.
Mit tesz velünk, ha ezt hetekig, hónapokig csináljuk?
– Talán, de én sosem hagyom, hogy az ilyen szarságok
megakadályozzanak abban, amit csinálni akarok. Napról napra élem az
életem. És ma itt vagy. – Behúzza az ajtót, és felém fordul. A szemem
akaratlanul is lejjebb vándorol. A hideg idő semmiképp sem fejtette ki a
kedvezőtlen hatását rajta. – De abbahagyhatjuk ezt most rögtön, ha
szeretnéd, amennyiben ez a döntő tényező abban, hogy itt maradj.
Váratlan hullámban áraszt el a csalódottság erre a javaslatra,
belegondolok, hogy többé nem érezhetem a száját, az érintését, a súlyát vagy
a teste melegét. Nem, nem akarom ezt.
– Ne hamarkodjuk el a dolgokat.
Önelégülten mosolyog.
– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – Felém sétál, aztán térdre
ereszkedik a matrac szélén, és lerántja rólam a hálózsákot. Egyből libabőrös
leszek. Jonah tekintete lézersugárként égeti a testem, mindenemet végigméri,
és fontolgatja, honnan támadjon először.
Segítek neki a döntésben, és elnyújtózom előtte, annak ellenére, hogy a
hasam közben ideges bukfencet hány.
Az erős, érdes bőrű kezével megragadja a bokám, és elkezd rajtuk felfelé
csúszni, útközben széttolja a lábaimat, és azonnal elfeledem az összes
aggodalmam, hogy mit hoz a holnap.
 22. fejezet
Puff.
Puff.
Puff.
Valami kintről hallatszó, tompa, ismétlődő zajra pattan fel a szemem.
Nappali fény szűrődik be az apró réseken, sejtelmesen világítja be a szobát,
homályosan ki tudom venni a fali szögeken lógó serpenyők sokaságát.
Egyedül vagyok a szükségmegoldásként készült ágyunkban, és lehűlt a
levegő. Szorosan az állam alá húzom a hálózsákot, és összegömbölyödöm,
amitől egyből húzódást érzek a fájó izmaimban. Nem tudom eldönteni,
mennyire tudhatók be annak, hogy ezen a vékony szivacsmatracon aludtam,
és mennyiben okolható értük a Jonah-val töltött éjszakám.
Legalább az eső elállt, állapítom meg. A folyamatos dobolás a tetőn afféle
megnyugtató fehérzajként hatott, és végre el tudtam aludni néhány röpke
órára, de a most beállt csend annál süketítőbb.
Puff.
Puff.
Puff.
Végül győz bennem a kíváncsiság. Ledobom magamról a hálózsákot,
belebújok a gumicsizmámba, és felkapom Jonah flaneldzsekijét a
ruhafogasról, mivel tudom, hogy úgyis elég takarást biztosít majd. Szorosan
magamra ölelem, és kilépek. Sűrű, borús köd telepedett az eláztatott erdőre,
lepelként borítja a magas lucfenyőket és a repülőhöz vezető keskeny
ösvényt. Még a kinti vécé is eltűnt. Kísérteties hangulata van a reggelnek.
Jonah balra van, háttal nekem, egy méretes farönk fölé hajol, és éppen a
végére állít egy hasábot. A közelében pihen egy fejsze és egy kisebb halom
frissen aprított fa. Nincs rajta más, csak a bő nadrágja és a fűzetlen bakancsa.
Az ajtókeretnek támaszkodom, és csendben gyönyörködöm a húzódó,
megfeszülő izmokban a csupasz hátán, amint a fejszéért nyúl.
– Hogy aludtál? – kiált oda váratlanul, a hangja különösen rekedtes így,
reggel.
 – Elég jól. – Köhögök, hogy megszabaduljak a kaparástól a torkomban. –
Egy kicsit szomjasan.
– Hát, ez aztán óriási meglepetés – motyogja gúnyosan. – Annak a víznek,
amit megittunk, egy hétre elegendőnek kellett volna lennie.
– Ja, ha egy teve vagy. – És nem vagy ahhoz szokva, hogy kivégzel egy
kétliteres palackot mindennap, ahogy én teszem odahaza.
A válla felett hátrapillant, egy röpke pillanatra megakad a szeme a
meztelen combomon, aztán visszafordul, és a feladatra összpontosít.
Meglendíti a fejszét, és lesújt vele egy jókora fadarabra. Ami kettéhasad.
Ha létezik gyönyörű testtartás tűzifa hasogatása közben, akkor Jonah-é az.
Vagy talán csak ő maga gyönyörű, mert egész nap elnézegetném azt a széles
mellkasát és az elkeskenyedő derekát. Egy villanásra eszembe jut, ahogy az
erős vállával és karjával megfeszült felettem tegnap éjjel, és az alhasamat
egyből izgalom árasztja el az emlékre.
Hirtelen támad egy ötletem, és visszakecmergek a kunyhóba Simon
Canonjáért.
Sikerül lőnöm néhány fényképet akció közben, mielőtt megfordul, és
észrevesz.
– Mit csinálsz? – kérdi gyanakvón.
– Semmit. Csak… Szeretnék emlékezni erre. – Elmosolyodom, és
félreteszem a kamerát. Mintha valaha is elfeledhetném.
Felmordul, és nem tudom eldönteni, hogy haragszik-e, vagy csak tipikus
Jonah.
– Nemsokára újra begyújtom a tüzet.
– Egyébként, mennyi az idő? – A telefonom aksija már régen lemerült.
– Alig múlt hat.
Vonakodva elgyalogolok a kinti mellékhelyiségig, mivel nem tudom
tovább halogatni a szükségleteimet, és ezen a ponton szeretnék túlesni rajta.
Jonah tegnap éjjel háromszor is kikísért, és hahotázva röhögött rajtam
minden alkalommal, amikor kirohantam a piszkos, sötét kis dobozból. Még
életemben nem pisiltem olyan gyorsan azelőtt, és gyűlöltem minden
pillanatát.
Döbbenetes, de minden alapvető kényelem hiánya ellenére ez az egyetlen
dolog, amit utálok abban, hogy itt ragadtunk. Feltehetőleg mivel Jonah
kellőképpen lefoglalt.
– Szóval, ezek szerint nem tudunk még felszállni? – kérdem visszafelé
jövet, miközben vastagon bekenem a kezem kéztisztítóval. Hosszú, nedves
gaz nyaldossa a csupasz lábam, nedves csíkokat húzva a bőrömön, ahogy
áttörtetek a füvön.
– Nem, amíg ez a köd fel nem száll. Még legalább néhány óra. – Egy
erőteljes suhintás nyomán egy újabb hasáb hull a földre két darabban.
Jól időzítetten korogni kezd a gyomrom.
– Van bármi kajánk a húst leszámítva?
– Proteinszeletek.
– Aha. – Száraz hús és proteinszelet. Ez nem tenne jót senki
emésztésének. – Egyébként mihez kezdenénk a kaja kapcsán, ha tényleg itt
ragadnánk egy időre?
– Nem lenne gond. Itt van a horgászbotom meg a puskám. – Jonah
meglendíti a fejszét.
Puff.
– Hát persze. – Csak mennénk, és levadásznánk a táplálékunkat. Mi sem
természetesebb.
Ma reggelre eltűnt a tegnap esti meghitt, szenvedélyes Jonah. Látszólag
visszatért a túlélésre összpontosító üzemmódba, a tegnaphoz hasonlóan,
amikor megérkeztünk. Nem szabadna panaszkodnom – hiszen melegen tart
és megetet –, mégis arra vágyom, hogy dobjon el mindent, és csókoljon meg
újra.
Mi van, ha úgy döntött, a tegnap éjszaka csak egyszeri eset volt?
Valószínűleg annak kellene lennie, mielőtt még túlságosan
belehabarodnék. De kivel is viccelek? Már most is folyamatosan a
hangulatát és a lehetséges gondolatait figyelem, és túlságosan foglalkoztat is.
Nem ez az első jele annak, ha belehabarodtál valakibe?
Diana megesküdne, hogy ez.
Hiába ismerem be, ez nem változtat azon, hogy akarom őt. Iszonyúan.
Szúrást érzek, és sziszegve csapok a combomra, elkenve egy szúnyogot a
bőrömön. Leszáll egy újabb példány a hulla mellé, evésre készen, mit sem
törődve a társával.
– Nemsokára el fognak lepni. Most jöttek elő – motyogja Jonah, és egy
nyaláb tűzifával bemegy a kunyhóba, a bakancsa fűzőjét végighúzva a
füvön.
Nekilát újra meggyújtani a tüzet, amíg én levadászom a néhány rovart,
ami követett minket odabentre.
– Minek nekem banki meló. Inkább találnom kellene valakit, aki fizet
nekem, hogy egész nap ezt csináljam – motyogom vad elégedettséggel.
 – Van egy kis flakon rovarriasztó valahol, abban a táskában. Ha szeretnéd
befújni magad.
– Miért is ne? Már úgyis tiszta mocsok vagyok – dünnyögöm.
Miután újra ropog a tűz, Jonah lehúzza a pólóját a szárítóról, és átbújtatja
rajta a fejét. – Adj neki pár percet, aztán dobj be egy újabb hasábot.
Összevonom a szemöldököm.
– Várj. Hová mész?
Sokatmondó pillantást vet rám.
– Azt mondtad, szomjas vagy, úgyhogy hozok vizet a folyóból.
– Ó. Köszi.
Levesz egy régi, horpadt vödröt a falról.
– Amúgy is csekkolni akarom, mi van a géppel.
Nem tudok kiigazodni az érzéseimen, egyrészről melegség áraszt el,
amiért Jonah még mindig gondoskodik az alapvető szükségleteimről,
másrészről viszont lehetséges, hogy máris elege lett a másik szükségletem
kielégítéséből, ami pont ő lenne.
Elindul az ajtóhoz.
– Várj – bököm ki. – Erről megfeledkeztél.
Mély levegőt veszek, és levetem a bő flaneldzsekijét. A hűvös levegő
borzongatja a csupasz bőrömet, ahogy ott állok, nincs rajtam semmi más,
csak a tűzoltópiros csizmám, és visszatartott lélegzettel várom, hogy
reagáljon.
Fohászkodom az éghez, nehogy visszautasítson.
Egy mély lélegzet és egy halk káromkodás kíséretében visszadobja a
vödröt a pultra.
A hasam izgatott, de győzedelmes bukfencet vet, miközben a feje mögé
nyúl, hogy lerántsa a pólóját.
– Nekem aztán ne mondd, hogy nem gondoskodtam rólad idekint –
figyelmeztet felém lépdelve, és a kezével gyorsan kioldja az övét.

Megállok, hogy készítsek egy utolsó képet a menedékházról, megörökítve a

fa boltívet az elszórtan felhős hegyvonulatokkal a háttérben.
– Gyere, mennünk kell! – kiáltja Jonah.
– És a morcos jeti hivatalosan is visszatért.
– Mi?
– Semmi, csak akartam egy képet erről – motyogom, ahogy visszateszem
a kamerát a tartójába. Amióta alig fél órával ezelőtt felszállt a köd,
folyamatosan kapkod, egyből össze is szedte a táborhelyünket, hogy
indulhassunk. Mintha hirtelen nem győzne menekülni innen.
Próbálom nem magamra venni.
Mélyen felsóhajt.
– Seggfej vagyok, igaz?
Habár tényleges bocsánatkérés nem követi, érzékelem, hogy ott van.
– Legalább megtanultad elismerni. Ez már haladás. – Követem lefelé az
ösvényen, és a bosszúságom szinte azonnal elpárolog. A vészfelszerelése a
vállán lóg, a hálózsák és a matrac ismét szépen, szorosan fel van tekerve,
mintha sosem lettek volna segédkező bűnpártolói a magánjellegű
tevékenységünknek az éjjel.
– Mennyire szeretnél hazajutni?
– Hogy őszinte legyek, azt hiszem, hiányozni fog ez a hely. – Hiányozni
fog, hogy Jonah-t csak magamnak tudhassam. Annak ellenére, hogy a ruhám
és a hajam bűzlik a tűzhely füstjétől, és kétségbeesetten vágyom egy
zuhanyra és a fogkefémre.
– Az asztal mindenképp hiányozni fog.
Hirtelen lángba borul az arcom, ahogy eszembe jut az a különösen intim
pillanat.
De legalább nem én vagyok az egyetlen, akinek még mindig kettőnkön jár
az esze.
De mi lesz most?
Visszarepülünk Bangorba… és aztán mi lesz? Le van foglalva a jegyem,
hogy jövő hétvégén hazautazzak, mégis itt vagyok, és azon tűnődöm, hogy
maradjak-e. De akkor pontosan hányadán is állunk majd Jonah-val?
A repülővel repkedés és a baráti ugratások között titokban kefélünk néha?
Vagy holnap reggel Jonah ágyában fogok ébredni?
Ahogy csendben szemlélem az erős testet, amivel olyan közelről
megismerkedtem tegnap este, már tudom, hogy sokkal jobban örülnék az
utóbbinak.
Ugyanakkor mit szűrne le abból az apám? Viccelődött azon, hogy én és
Jonah összejöhetnénk, de vajon tényleg örülne, ha megtudná, hogy
összejöttünk?
Valószínűleg egyébként is így a legjobb. Nem érdemes megismételned a mi
hibánkat.
Nem mintha a szüleim hibáját ismételnénk meg. Mi nem valami bárban
találkoztunk, hogy aztán őrülten egymásba szeressünk. Még csak nem is
kedveltük egymást eleinte. És nem tervezek elveszni valami önámító,
romantikus álomképben arról, hogy Alaszkába költözöm.
Most kedvelem őt, igaz.
Azt hiszem, nagyon kedvelem.
Nem olyan, mint bármelyik másik fickó, akibe valaha is bele voltam
zúgva. És bár úgy fel tud dühíteni, ahogy senki más nem képes rá,
valamiféle megmagyarázhatatlan, mágneses vonzalmat érzek iránta.
De akármi is legyen köztünk, egyértelműen lejárati dátuma van, és ezt
nem tévesztettem szem elől.
Na jó, talán tegnap éjjel egypár órára mégis.
Annyira hiányozni fog Jonah, amikor itt hagyom Alaszkát! És előbb-
utóbb itt fogom hagyni. Ebben biztos vagyok. A kérdés mindössze annyi,
hogy mikor. És hogy addig hányszor szeretném, ha megismétlődne a tegnap
éjszaka.
Kilépünk a tisztásra, és először, mióta leszálltunk ebben a völgyben, képes
vagyok egészében felfogni a hatalmas, tág vadont előttünk, és hogy valóban
milyen távoli helyre kerültünk, mint két apró figura, mindkét oldalunkon
égig érő, derengő kőfalakkal. Előttünk csörgedezik a széles folyó,
áthömpölyög halomnyi kövön és egy víz sodorta farönkön, helyenként
sekély és szórványos, de megállás nélkül áramlik.
A gépünk ott áll, ahol hagytuk, egy aprócska petty az előttünk elterülő,
tátongó völgyben, csendben várja, hogy Jonah hazarepítsen minket.
Kinyitja nekem az ajtót, és elkezd készülődni, amíg én további képeket
készítek.
Nem bírom megállni, hogy ne figyeljem a módszeres készülődése minden
mozzanatát, ahogy a keze – ami korábban olyan figyelmes volt – szinte
hódolattal végigsimít a géptesten; a tekintete – amivel számtalanszor bejárta
a testem minden apró szegletét – most alaposan megvizsgálja a fémszerkezet
minden kis részletét.
Mire beszáll az ülésére, a bőröm kipirul, és azon tűnődöm, milyen lenne a
repülőn szexelni.
– Nagyobb a hely idebent, mint elsőre gondoltam – motyogom a hátsó
ülést szemlélve.
Elneveti magát, és nekilát felnyomni a kapcsolókat.
– Most nem tehetjük meg.
– Mit? – kérdem ártatlanul, még úgy is, hogy lángol az arcom. Honnan a
fenéből tudja, hogy mire gondolok? És mégis mi bajom van? Általában nem
igénylek ennyi figyelmet.
Felnéz a félelmetes hegyormokra és a körülöttük sebesen kavargó
felhőkre.
– Átkelünk a szoroson, hogy körülnézzünk Lannerdék után.
Amint visszazökkenek a valóságba, elpárolognak a gondolataim arról,
hogy Jonah ölébe mászom.
– Odafent nem tudunk leszállni, vagy igen?
– Nem valószínű, de legalább nézzünk körül.
Sejthettem volna, hogy Jonah erre készül. Nem tűnik olyan típusnak, aki
képes bejelenteni egy eltűnt személyt, aztán egyszerűen folytatni a napját.
Egy árnyalatnyi zaklatottság vegyül a sóhajomba.
– Oké. Ha azt mondod, hogy nem lesz baj.
– Nem lesz baj. Bízz bennem! – Jonah végigsimít a kezével a combomon,
amire felpezsdül a vérem.
– Később visszatérhetünk még ahhoz a másik beszélgetéshez. De most azt
kérem tőled, hogy összpontosíts! És tartsd nyitva a szemed!

– És tuti azt mondták, hogy a Rainy Passhez fognak felmászni? – kérdezem,

amikor átérünk a hegylánc utolsó szakaszán, ahol nem találtunk túrázókat,
ellenben jócskán akadtak feszült pillanatok, valahányszor az elhaladó felhők
teljes hegycsúcsokat fedtek el. Sűrű fák és tágas tórendszerek húzódnak
előttünk, ameddig csak ellát a szemem. Hátradőlök az ülésemen, és indulás
óta most először veszek egy mély lélegzetet, azt kívánva, bár kaphatnék egy
erős italt.
Jonah felmutat egy gyűrött papírdarabot, rajta egy térképpel és egy kézzel
rajzolt vonallal, amin számtalan „x” jelölés áll.
– Ez a tervezett útvonaluk, amit a biztonság kedvéért adtak nekem.
Ami felett gyakorlatilag most átrepültünk, legalábbis amennyire
lehetséges volt.
– Akkor most mi legyen? – Megrándul az arcom, mivel a turbulencia
okozta zötykölődés és rázkódás nem sok jót tett a koffeinhiánytól kezdődő
fejfájásnak a szemem mögött.
Jonah éles tekintetével az üzemanyag szintjelzőjét tanulmányozza, aztán
elgondolkodva az alsó ajkába harap.
– Öregem, Wren és Aggie be fognak pöccenni.
– Miért? – kérdem rosszat sejtve.
 – Mert nem szeretik, ha változtatok a terven. – Jonah keze szorosan
markolja a kormányt, miközben jobbra dönti a repülőt, és visszakanyarodik.
– És most változtatok a terven.

– Ott! – visítom, és felszalad bennem az adrenalin, ahogy a levegőbe

mutatok. Egy roskadozó, sárga kupolasátor áll jobbra, a hegygerincen. Egy
ember – feltehetőleg egy nő, a hosszú copfja miatt – fel-le ugrál, és
eszeveszetten hadonászik a kezével a levegőben. Mögötte egy férfi egy
halom kőnek támaszkodva ül a földön, narancssárga takaróval borítva. – Ők
azok?
– Marhára nem az útvonalon vannak, de szinte biztosra veszem, hogy ők
azok. És a férj megsérült. – Jonah a mögöttük elterülő lapos hegyhátat
szemléli, és fontolgat valamit, amitől összeszorul a hasam.
– Nem szállhatsz le ott!
– Szálltam már le rosszabb helyen. – Egy újabb pillanatnyi latolgatás után
megrázza a fejét. – Megtehetném, de utána nem tudnék felszállni a
hozzáadott súllyal. – Az orra alatt káromkodik egyet, aztán felsóhajtva
megdönti a szárnyat feléjük, mielőtt egyenesbe helyezkedne. Jelzi, hogy
észrevettük őket.
A nő térdre rogyik, és átkarolja a férfi nyakát, én pedig meghatódom a
megkönnyebbülését látva. Jó ég tudja, hogy mi történt velük, de még a
levegőből is világosan látszik az öröme.
Jonah rákapcsolódik a rádiófrekvenciára. A kutató-mentő egyesület
perceken belül meg is kapja a pár koordinátáit, és a helikopter már úton is
van.
– Honnan tudtad, hogy ott kell keresni őket? – Jonah irányt változtatott
visszafelé menet.
– Csak egy megérzés. Időnként az emberek összekeverik ezt a két folyót.
– Végigvezeti az ujját a kézzel rajzolt térképen. – De elég okosak voltak,
amiért pont ott vertek tábort. Ha idelent maradtak volna, akkor esélyünk se
lett volna észrevenni őket, és ki tudja, mennyi idő után repült volna errefelé
a mentőalakulat. Egy hétig is könnyen itt ragadhattak volna.
A mellkasa egy sóhajjal megemelkedik, és elcsípem, ahogy a bajusza alatt
a létező leghalkabban azt dünnyögi, hogy „hála az ég-nek”.
– Nagyon aggasztott volna téged, mi?
– Baromira idegesített volna – vallja be. – Kitettelek volna, aztán
megtankolok, és egyből visszajövök.
 – Ezért volt olyan sietős, hogy felszálljunk újra?
Nem seggfej volt. Hát, talán az volt, de inkább csak meg akarta őket
találni.
Jonah tétovázik.
– Áh. Csak attól féltem, hogy megint leveted a ruhád. – Megrándul az
arca, ahogy megpróbálja leplezni a mosolyát. Játékosan karon csapom, amire
a szeme sarka ráncba borul egy mosollyal. Odanyúl, és megszorítja a kezem,
aztán ismét megfogja a kormányt. – Gyere! Menjünk haza!

– Ez aztán jó mulatság lesz – motyogja Jonah, amint egy légi marsall

utasításait követve leteszi a gépet, a kék szemét Agnesre szegezve, aki épp
felénk gyalogol.
– Nem tűnik mérgesnek – mondom kételkedve. Agnes arca szokás szerint
békés. Igaz, nem fogad bennünket széles mosollyal. Mintha inkább
tétovázna, és nem akarna közelebb jönni.
– Sosem tűnik annak. Ez az ő szuperképessége.
– Hát, legalább megtaláltuk a túrázókat. Annak biztosan örülnek.
– Ja. Örülni fognak. – Jonah egy sóhajjal leveszi a fejszettjét, és egyik
kezével végigsimít a szakállán. – De Wren utálja, amikor csak a huzattal
érkezem.
– Mit értesz azalatt, hogy a „huzattal érkezel”? – A műszerre pillantok, és
újfent bepánikolok, amikor végül leesik. – Majdnem kifogytunk az
üzemanyagból? A levegőben?
– Áh. Volt még benne talán vagy nyolc kilométer. – Szeretetteljesen
megpaskolja a gép ajtaját.
Nyolc kilométer? Talán?
– Megőrültél? – Hála az égnek, hogy nem tudtam erről!
– Nyugi! Figyeltem a mutatót, és számolgattam! Ha úgy láttam volna,
hogy nem érünk vissza, keresek egy helyet, és leszállok.
– Úgy érted, mondjuk egy halom kőre egy mezőn? – Máris elfelejtette,
hogy néhány nappal ezelőtt lezuhant egy repülővel?
Válaszul szúrós pillantást vet rám, amivel figyelmeztet, hogy nem volt jó
ötlet ezt az arcába vágnom.
– Nem. Az egyik homokpadon, ami fölött elhaladtunk.
– Jó. Szóval ott ragadtunk volna a semmi közepén, fűtés nélkül, és
szárított marhahúson meg proteinszeleten élünk? – Meg sem próbálom
leplezni a bosszúságom.
 – Hé, te méricskélted, hogy elférünk-e a repülő hátsó ülésén. – Kiszáll,
mielőtt még visszavágnék egy találó felelettel. Nem mintha amúgy épp lett
volna a tarsolyomban.
A lángoló haragom bosszúsággá enyhül, ahogy megkerüli a gép orrát.
Kinyitja az ajtóm, és odanyújtja a kezét.
Ösztönösen félreütöm, és leugrom. A gumicsizmám tompa puffanással
landol a kavicsos talajon. Alig egy hete, amikor beállítottam ide a telesarkú
cipőmben, még szükségem lett volna a segítségére.
Atyaég, mit is képzeltem, hogy abban jöttem ide?
– Szóval most már nincs rám szükséged. Vicces, nem rémlik, hogy
ellöktél volna tegnap éjjel, amikor… – Felnyög, ahogy ököllel keményen
gyomorba vágom.
– Pofa be! – figyelmeztetem sziszegve, és közben körbepillantok,
remélve, hogy ezt nem látta a légi marsall.
Jonah felnevet, és úgy szorítja meg a nyakam, hogy akár baráti
mozdulatnak is tűnhet, de az ujja lejjebb csúszik a hajam alá, és a bőrömhöz
ér.
– Hé, Aggie! Telefonált a mentőegység Lannerdék kapcsán?
– Most viszik őket Anchorage-ba – erősíti meg Agnes. – Úgy néz ki, a
köd miatt összezavarodtak, aztán Mr. Lannerd lecsúszott egy sáros lejtőn, és
eltörte a lábát. Esés közben elvesztette a műholdas telefonját.
Jonah felhorkan.
– Ez aztán egy olyan évfordulós kirándulás, amit nem felejtenek el!
– Te jó ég! – Újabb megkönnyebbült mosoly tör rám. – Mi lett volna, ha
nem tesszük meg azt a második kört? – Mi lett volna, ha Jonah-nak nem
jutott volna eszébe körülnézni ott, ahol végül tettük? Napokig odakint
lehettek volna, törött lábbal!
– Ugye, elég klassz érzés segíteni a bajbajutottakon? – Jonah pillantása
bejárja a repülőgép-parkolót. – Hol van Wren? Inkább túlesnék már most
azon a fejmosáson.
Agnes szorosan összevonja a szemöldökét.
– Igen, én… – Csak, amikor rám emeli a komoly szemét, akkor látom
végre meg benne a túlcsorduló fájdalmat és szomorúságot.

Visszatartott lélegzettel benyitok az ajtón.

– Nézzenek oda, ki jött haza! – motyogja apám, a hangja bizonytalan,
gyenge. Eddig még csak farmerben és több réteg flanelben láttam. Annyira
másképp fest, ahogy ott fekszik a kórházi köpenyben.
Olyan törékeny és sebezhető.
Mabel mellette ül a széken, a lába a mellkasához húzva, karjával szorosan
átfogja a térdét. Vörös, püffedt a szeme, és a tekintetében olyasféle döbbenet
van, mint amikor valaki leül, hogy megnézzen egy vígjátékot, és amikor
felgördül a függöny, rájön, hogy horrorfilmet néz.
Végre beszámoltak neki a rákról. Nem érzek ettől megkönnyebbülést,
habár egyébként ideje volt. Meglepődött volna, hogy miért nincs apám
odahaza a szokásos dámajátszmákhoz.
– Ideje lassan mennünk, Mabel – szól neki Agnes az ajtóból.
Nem mozdul.
Apám biztató mosolyt küld felé.
– Hamarosan kikerülök innen.
– Megígéred? – kérdi Mabel, a hangja erőtlen és gyerekes, és ő sem
emlékeztet a szokásos önmagára.
– Ígérem, kölyök!
Mabel kezét-lábát lassan szétbontva, vonakodva felkel a székéről, a poros
cipője sárdarabokat hagy maga után. Előrehajol, hogy erősen átölelje
apámat.
– Óvatosan, Mabel! – figyelmezteti Agnes.
Mabel halk bólintással megmozdul, elsüvít Jonah és mellettem, közben
rám pillant, a tekintete bánattal és kamaszos haraggal teli. Rájött, hogy
valójában miért jöttem Alaszkába, és kicsit sem örül, amiért titokban
tartottam előtte.
– Hé! – szól utána Jonah, ahogy megpróbál kiosonni mellette. Odanyúl
érte, és megragadja, mielőtt még lenne esélye elmenekülni, aztán könnyedén
magához húzza, és átöleli. Mabel nem ellenkezik, inkább lehajtja a fejét, és
Jonah kabátjába temeti az arcát. Hüppögés szakad fel belőle, amire a
torkomat szorongató gombóc azonnal tovább duzzad.
Jonah csendben simogatja Mabel hosszú, sötét haját néhány pillanatig,
aztán egy mély sóhajtással halkan odasúgja neki:
– Oké, kölyök, menj anyukáddal!
Távoznak, és már csak hárman maradunk.
Apám szürke szeme oda-vissza cikázik közöttünk, mielőtt megállapodna
rajtam.
– Nos, Calla? Először ragadtál a hegyekben. Milyen volt?
– Lehetett volna rosszabb, azt hiszem – ismerem be.
 – A menedékházban szálltatok meg? Lefogadom, hogy még nem szálltál
meg hasonló helyen.
– Nem, még nem. – És ez az utolsó dolog, amiről most diskurálni
szeretnék, de látom, hogy apám szeretné még egy kicsit halogatni, hogy a
jelenlegi helyzetről kelljen beszélnünk.
– Azt kell mondanom, Barbie elég jól viselte – nevet Jonah.
– Leszámítva a középszerű társaságot. Alig várom, hogy egy forró
zuhanyhoz és valódi kajához jussak. Elegem van a szárított marhahúsból. –
Kit szédítek? Teljesen elment az étvágyam.
– Szárított marha? – Apám Jonah-ra pillant, kíváncsian hunyorít a
szemével.
– Etheltől – magyarázza Jonah. – A házi készítésű cucc. Ízlett Callának.
– Hát… az jó. – Apám halkan felköhög, aztán összerezzen.
– Fáj? – Lepillantok a mellkasára, azon tűnődve, vajon pontosan hová
döfték azt a hosszú tűt az orvosok. Azt, amelyikkel leszívták a tüdejében
felgyűlt folyadékot, amitől tegnap éjjel fuldokolt.
– Igazából sokkal jobb, mint néhány nappal ezelőtt. Kaptam néhány jó
gyógyszert.
Hullámként söpör át rajtam a kétségbeesés. Napok óta szenved?
– Miért nem mondtál valamit…
– Áh. – Beletörődő mosollyal legyint felém. A kórházi karszalag
felcsúszik az alkarján.
– Sajnálom! Ott kellett volna lennünk! De az eső és aztán a köd… Jonah
azt mondta, nem tudnánk repülni. – Csípik a szememet a könnyek. Ez mind
igaz, mégis furdal a lelkiismeret azért, ahogy az elmúlt éjszakát és a reggelt
töltöttük, mialatt ez történt.
– Ha Jonah azt állította, hogy nem tudtok, akkor tudom, hogy nem
tudtatok volna. Különben is, meghagytam Agnesnek, hogy ne szóljon
semmit, ha Jonah jelentkezne. Nem akartam, hogy feleslegesen
kockáztasson azért, hogy előbb visszaérjetek. Ne aggódj, semmiség! Csak
egy kis komplikáció. Nem is volt olyan komoly. Egy-két napon belül kint
leszek.
Szaggatottan felsóhajtok a megkönnyebbüléstől.
– Veled megyek, amikor Anchorage-ba mész a kezelésre. – És lemondom
a repülőjegyem, amint visszaérek apa házába. Nem tudom, miért is
gondolkoztam egyáltalán, hogy maradjak-e. Látva, ahogy ott fekszik, abban
a kórházi ágyban… Máshol nem is lehetnék.
 Apám tekintete a kezére téved.
– Wren… – Jonah álla megfeszül. – Ez már nincs rendjén. Meg kell
mondanod neki most, vagy én fogom.
Nyomasztó érzés támad bennem.
– Miről beszéltek? Mit kell megmondani nekem? – Apámhoz fordulok. –
Miről beszél?
– Ma fel kell vinned Dempsey-t és a csapatát a szokásos helyükre.
Valószínűleg már várnak.
– Wren…
– Oké, Jonah! Oké. – Lemondón felsóhajt, és legyint a levegőben. – Menj,
és fuvarozd el azokat a srácokat, ahová kell! Adj egy kis időt, hogy
beszélhessek a lányommal!
Jonah egy hosszú pillanatra lehajtja a fejét, aztán megragadja az arcom, és
az ajkához húzza a homlokom, ott tartva egy… két… három másodpercig.
– Sajnálom – súgja, aztán kimegy az ajtón.
– Hát, jó látni, hogy ti ketten végre kijöttök egymással – dünnyögi apám
mosolyogva.
– Igen. Öö... – A körülmények ellenére lángba borul az arcom.
– Húzz ide egy széket! Maradj egy darabig. – A székre mutat, amit az
imént hagyott ott Mabel. Még meleg, amikor letelepszem rá.
– Mi történik, apa? – kérdezem, a hangom reszketeg a rossz előérzettől.
Hosszan, tüzetesen fürkészi az arcom. – Apa…
– Nagyapádnak is tüdőrákja volt. Tudod ezt, ugye?
– Igen. Anya elmondta.
Apám lassan bólint.
– Ugyanolyan típusú, mint nekem. Kissejtes. Ritkább, mint a másik fajta,
mégis mindketten megkaptuk. És gyorsan terjed. Mire megtalálták benne,
már nem voltak jók az esélyei, de arra jutott, hogy hallgat mindenki másra,
és végigcsinálja a kemót. – Megcsóválja a fejét. – Az élete utolsó hat
hónapja pokol volt. Rengeteget volt Anchorage-ban, amikor pedig nem ott
volt, alig kelt ki az ágyból. Anyám jól a gondját viselte, legalábbis,
amennyire csak tudta. De egyikőjüknek sem volt könnyű. Mire végül feladta
a kezelést, már csak árnyéka volt önmagának. – Apám egy pillanatra az alsó
ajkába harap. – Az egyik utolsó dolog, amit mondott nekem, hogy azt
kívánja, bár beletörődött volna inkább már az elején. Kevesebb ideje lett
volna, de talán jobban élvezi. A saját feltételei szerint töltötte volna az utolsó
napjait. Ez örökre megmaradt bennem.
 Döbbenten kezdem megérteni, hova akar kilyukadni az apám.
És a borzalmas, nyomasztó érzést, ami korábban eltöltött, most bénító
nyugalom váltja fel.
– De az már vagy harminc évvel ezelőtt volt. Minden sokkal fejlettebb.
A túlélési esélyek…
– Ennél nincs túlélés, Calla – mondja komor véglegességgel. – Ennél a
fajtánál nincs. Nem ennyire előrehaladott állapotban.
– De hát jól vagy! – Egyáltalán nem olyan, mint Mrs. Hagler a legyengült
testével és a fakó bőrével, ahogy gurul mögötte az oxigéntartály. – Úgy
értem, most épp nyilván nem vagy jól, mivel egy kórházban vagy, de egy
hete még jól voltál! – Nem hangzom önmagamnak.
– Á, nem voltam jól. Csak jól lepleztem. Nincs annyi erőm, mint azelőtt.
És már egy ideje mellkasi fájdalmaim vannak – vallja be.
– A tumor miatt?
– Igen. Részben.
– De hát azt össze tudják zsugorítani. Arra való a sugárkezelés. És a kemó
majd megöli a sejteket…
– Már áttevődött, Calla. – Végre felemeli a lágy, szürke szemét, és az
enyémbe néz. – A nyirokcsomóimban van. És a csontjaimban. Azzal a sok
mindennel csak egy kis időt nyerhetek, ami nem lenne jól töltött idő.
– Pontosan mennyi időt? – Rekedt suttogással ejtem ki a kérdést.
– Nehéz megmondani, de kettő, esetleg három hónapot adnak vele.
Éles, szaggatott levegőt veszek.
– És kezelés nélkül?
Habozik.
– Úgy gondolják, legfeljebb négy-hat hét.
Hűvös érzés terjeng a mellkasomban, gyomorütésként érnek a szavai.
Hogy lehetséges ez? Látszólag jól van.
– Én csak… Az orvosok nyilván tévednek. Mindig tévednek, apa. Mindig!
– hebegve buknak ki belőlem a szavak. – Csupa olyan történetet hallok,
amiben az emberek az esélyeik ellenére évekkel túlélik a betegséget.
Felsóhajt.
– Nem mindig, Calla. Ezek olyan történetek, amikre az emberek szívesen
emlékeznek, mert szükségük van rá. Az embereknek reményre van
szükségük. De nem mindig van így. Ez alkalommal nem.
A kezdeti megrázkódtatás alábbhagy, amint feltámad bennem a
csalódottság és a harag, amiért ellenkezik.
 – Akkor ennyi? Nincs is már miről beszélni? Nem lehet már meggyőzni
arról, hogy legalább próbálj meg életben maradni? Értem? Anyáért. –
Megtörik a hangom. Mostanra kezdek kétségbeesni.
– Ha hagyom, hogy telepumpáljanak azzal a sok szarral, az utolsó kis
maradék időmet alvással és hányással fogom tölteni, valami kórházi
szobában, napi nyolc órában, heti öt nap, amíg abba nem hagyom, vagy meg
nem halok. Nem így akarok elmenni. Én akarom eldönteni, milyen feltételek
mellett. – A kezemért nyúl, de azon kapom magam, hogy képtelen vagyok
megfogni, és egy pillanattal később apám ujjai lustán megpihennek maga
mellett. – Gondoltam rád, amikor az orvos közölte velem a hírt. Te voltál a
legelső gondolatom. Nem tudtam eldönteni, hogy egyből felhívjalak-e, vagy
hogy egyáltalán felhívjalak-e. Nem voltam benne biztos, hogy jogom lenne
hozzá. Arra jutottam, hogy talán nem is akarnád tudni ennyi év után. –
Fényleni kezd a szeme, de elpislogja a csillogást. – Örülök, hogy Agnes nem
hallgatott rám, és megtette, amire én képtelen voltam. Amit nem volt
merszem megtenni. Úgy örülök, hogy eljöttél!
Újabb hullámban tör rám a felismerés.
– Tudták, milyen rossz az állapotod? Agnes és Jonah tudta? – Egészen
idáig félrevezettek?
– Nem árultam el Agnesnek. Terveztem. Aztán a következő pillanatban
megtudtam, hogy már úton vagy. Nem tudtam, hogyan fogadnád a döntésem,
hogy nem…
– Baromság! – csattanok fel. – Marhára jól tudtad, hogy nem lennék
rendben azzal, ha csak feladod! Senki sem lenne! Ezért titkoltad el.
Összepréseli a száját. Aztán bólint. Legalább nem próbálja tagadni.
– Tudom, hogy sok éven át haragudtál rám. Arra jutottam, ha legalább
lenne egy hetem újra megismerni téged, anélkül, hogy ez kísért bennünket.
Egy hét, ami alatt talán nem okozok neked csalódást.
El kell ismernem, hogy tényleg jó volt a hét. De most az egész pokollá
vált.
– Szóval Jonah tudta. – Ahogy hangosan kiejtem ezt, és összeállnak a
részletek, élesen belém hasít az érzés, hogy elárultak. Ezért erősködött, hogy
maradjak. Mert amint felszállok arra a repülőgépre hazafelé, örökre búcsút
mondok az apámnak.
A következő néhány hét… hónap… nehéz lesz.
Nem azért nehéz, mert apám a rákkal küzd. Nincs is semmiféle küzdelem.
Már feladta.
Újabb szó nélkül felállok, és kimenekülök a kórházi szobából.
Mire elérek a külső ajtókig, már szaladok.
 23. fejezet
Húsz perce kábultan állok a zuhany alatt, mégsem tudok átmelegedni vagy
lenyugodni. Mindössze szúró fájdalmat érzek a számtalan vízhólyagtól a
sarkamon és a lábujjaimon. Bangor helyi kórháza és apám háza között
legalább tíz kilométer van, és én az egészet végigfutottam a
gumicsizmámban.
Nehéznek érzem a karom, ahogy a hajamhoz emelem, és
megdörzsölgetem a fejbőröm, sűrűre habosítva a sampont, hogy
megszabaduljak a tűzifa füstjétől, ami beleivódott a kunyhóban.
Felnevetek. Halk, vidámság nélküli hangon – egyáltalán nem is igazi
nevetéssel –, ahogy eszembe jut a beszélgetésünk Dianával aznap este, a
szórakozóhelyen. Olyan, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna,
hogy szavakba öntöttem az akkor még hihetetlennek tűnő gondolatot: Mi
van, ha eljövök Alaszkába, és valahogy rátalálok arra az édesapára, akire
mindig is vágytam, az összes hibája és annak ellenére, hogy annyi évvel
ezelőtt magamra hagyott, aztán pedig újra elveszítem?
Éppen ez történik.
Rátaláltam, és most megint el fogom veszíteni. Ez alkalommal végleg.
Újra összetöri a szívem, mindegy, hogy szándékosan teszi-e vagy sem.
Nem tudom, mikor kezdett el csökkenni a víznyomás, de hirtelen úgy
állok a zuhany alatt, hogy már csak szánalmasan csordogál, a fejemet
szappan borítja, és didergek a visszaeső hőmérséklettől.
– Ne, ne, ne… Ne mondd, hogy… – Játszadozom a zuhanyfejjel, erre-arra
állítgatom. Teljesen jobbra fordítom. Semmi. Kifogytunk a vízből. Jonah
figyelmeztetett, hogy ez megtörténhet. Mély, bosszús sóhajt hallatok, és egy
koppanással a zuhanyzó falába ütöm a homlokom. – Rohadt életbe – szalad
ki a számon.
És végül nem küzdök tovább a könnyeim ellen.

Halk kopogás hallatszik a fürdőszoba ajtaján.

 – Calla? – A térdemnek szorítom az ajkam, hogy ne tudjak válaszolni.
Most képtelen lennék Jonah-val foglalkozni. Egy pillanatra rá komorabban
szólít meg: – Calla? – Zörög a kilinccsel. – Engedj be!
– Hagyj békén! – motyogom.
– Nézd, vagy beengedsz, vagy magamtól bejövök. – Nem felelek. Meg se
moccanok. Nyikorog a padló, ahogy végigmegy a folyosón, távolodva a
fürdőszobától. De aztán visszatér, és furcsa, fémes csikorgás hallatszik.
A fürdőajtó egy kattanással kinyílik. A fényes krómcsapon meglátom Jonah
eltorzított tükörképét, az ajtóban ácsorogva, de nem fordulok meg. – Mit
csinálsz?
– Kifogyott a víz. – Mennyi ideje már, hogy lekuporodtam a földre, és a
térdem köré csavarodott a karom? A hajamat még mindig sampon borítja,
habár a hab időközben lelapult.
Jonah felsóhajt.
– Gyere, használhatod az enyémet! – Belép a fürdőszobába, és kinyújtja a
kezét. Elutasítón elhúzódok tőle. – Calla…
– Mikor tudtad meg? – kérdem, a hangom furcsán élettelen.
A termetes alakja letelepszik a kád szélére, előreszegezi a tekintetét, a
pipereszekrény tükrére. Ugyanabban a ruhában van még, beleivódott a füst
szaga. A tegnap éjszaka olyan távolinak tűnik.
– Akkor, amikor Aggie elmondta, hogy mi történik, az érkezésed napján.
Rossz érzésem támadt, ahogy Wrent faggattam a részletekért. Végig
ködösített a kezelés kapcsán, hogy hányszor kell Anchorage-ba mennie, hol
fog megszállni. Aztán lelépett, én meg elmentem érted. – Egy pillanatra
behatóan tanulmányozza a töredezett körmeit. – Később, aznap este
kiszedtem belőle.
Pontosan ez a különbség köztem és Jonah között. Én egyszerűen
elfogadtam, hogy apám nem akar róla beszélni, mert legbelül én magam sem
álltam rá készen. Ugyanolyan boldogan kerültem az igazságot, úgyhogy már
rég számíthattam volna erre.
– Szóval már tudtad aznap reggel, amikor átmentem, és megkértelek,
hogy vigyél el a Meyer’sbe. – Mindvégig tudta.
A kezébe temeti a fejét, ujjaival a hajába túr, és felborzolja, hogy végül az
égnek meredezik.
– Megígértette velem, hogy nem szólok semmit neked vagy Aggie-nek!
Higgy nekem, annyiszor akartam! Tegnap éjjel nagyon közel jártam hozzá.
De Wren maga szerette volna megpróbálni elmagyarázni a döntését. Nem
akartam ezt megtagadni tőle. – Habozik. – Haragudhatsz rám, amennyire
csak akarsz, utálhatsz, amennyire akarsz, de ez nem változtat azon, hogy
Wren meg fog halni, és valahogy mindannyiunknak dűlőre kell jutnia vele.
– Legalább próbáltad rábeszélni a kezelésre?
– Mit gondolsz, Calla? – Ingerültség árad a hangjából. – Egy másodpercre
se merészeld azt képzelni, hogy te kevésbé akarod, hogy ez megtörténjen,
vagy hogy neked jobban fog fájni, mint nekem, vagy Agnesnek vagy
Mabelnek! Lesz róla egy emléked, és szépen visszatérsz az életedhez
Torontóba. Mindeközben mi itt leszünk, és minden kicseszett nap érezzük
majd a hiányát… – Hirtelen elhallgat, a hangja bereked.
– Hogy lehet, hogy te nem haragszol rá?
– Nem haragszom? Kurvára dühös vagyok! Dühös, amiért ilyen sokáig
várt, hogy kivizsgáltassa magát! Dühös, amiért nem hagyott fel azzal a
szarral évekkel ezelőtt! – A bömbölő hangja betölti az apró helyiséget.
Beletelik egy pillanatba, mire újra megszólal, lecsillapodva. – De Wren nem
szokott elhamarkodott döntést hozni. Hosszan, mélyen megfontolja őket
mindig. Ha pedig még az orvosok is azt jósolják, hogy csak néhány további
hetet tudnak nyerni neki, nem hibáztatom, amiért nem akarja elpazarolni,
ami még maradt.
– És mi a helyzet velünk, akiknek itt kell ülni, és végignézni? – kérdem
fakón. Nem gondolta át, mit tesz ez majd azokkal az emberekkel, akik
szeretik őt?
– Meg van róla győződve, hogy a legjobb döntést hozta meg mindenki
számára, és az a helyzet Wrennel, hogy ha egyszer elhatároz valamit, nem
lehet eltéríteni tőle. Még nálam is makacsabb.
Mint amikor annyi évvel ezelőtt eldöntötte, hogy elenged engem és az
anyámat.
Tényleg, milyen lesz itt az élet nélküle, tűnődöm, ahogy a tekintetem
felkandikál a penészes zuhanyfüggönyön. Amikor először betettem ide a
lábam, olyan üresnek tűnt a kis moduláris ház a csiricsáré kacsákkal. Bár
ugyanaz az üres ház, most már emlékek kötnek hozzá, amik megtöltik.
Ahogy apám könnyed nevetése felhangzik a szakadatlan csendben, a frissen
főzött kávéja illata, a léptei alatt nyikorgó fapadló, amikor végigmegy a
folyosón, miután jó éjszakát kívánt nekem. Olyan apróságok, parányi,
jelentéktelen szilánkok az életéből, amik nem is számíthatnának emléknek –
és mégis tudom, hogy ezek a dolgok jutnak majd először eszembe, amikor
egyszer rá gondolok itt, évek múltán.
 És ez csak ezeken a falakon belül. Mi lesz odakint, a falakon túl?
– Mi lesz a Vadonnal? – kérdem fásultan.
Jonah megrázza a fejét.
– Nem tudom. Ezt egy másik napon megvitatjuk. Nem ma.
– Miért hagytad, hogy annak a weboldalnak az elkészítésére pazaroljam
az időm? Teljesen értelmetlen volt! És hülyeség.
– Nem volt az! Segíteni akartál apádnak. Megpróbáltad megérteni, mivel
foglalkozott itt, annyi éven át. – Érzem, hogy Jonah átható tekintete végre
felém sandít, és egy darabig elidőzik a csupasz bőrömön. Tétovázik. – Mi a
frászt csináltál a lábaddal?
– Hazafutottam a kórházból a gumicsizmámban – ismerem be
szégyenkezve, és szorosabban összekuporodok. Hirtelen feszélyezve érzem
magam a meztelenségem miatt, még ha Jonah már számtalanszor látta is
minden porcikámat az előző éjszaka. Ez a pillanat távolról sem érződik
szexinek.
– Jesszus! Tiszta seb. Van egy elsősegélydobozom otthon. Le kell
ragasztanod azokat a hólyagokat. – A törülközőmért nyúl, és odatartja
nekem. – Gyere! A vizeskocsi csak holnap jön. Ha addig szeretnél működő
vízvezetéket, jobb, ha hozod a cuccod, és nálam maradsz. – Aztán egy
pillanattal később gyengéden hozzáteszi: – Kérlek!
Végül elveszem tőle a törülközőt.
Tudom, hogy a közelében kell lennem ma éjjel, akár van víz, akár nincs.

Éppen leöblítem az arclemosót az arcomról és az orromról, amikor kinyílik a

fürdőszoba ajtaja.
– Mindjárt végzek, eskü! – Szétnyílik mögöttem a függöny, és belép
Jonah. A pocsék hangulatom ellenére egyből felpezsdül a vérem, ahogy
meglátom meztelenül. – Oké, rendben. – Megpróbálok kimászni.
Megragadja a vállam, visszatart, a hüvelykujját végighúzza a csúszós
bőrömön, és vigasztalón oda-vissza megsimogat néhányszor. Aztán a
hosszú, izmos karjával átkarolja a testem, és ahogy háttal állok neki,
magához húz.
– Sajnálom – motyogja, lehajolva a nyakam hajlatába temeti az arcát, a
szakálla csiklandozza a bőröm. – El is akartam mondani neked, meg nem is.
Ne utálj!
Az övének hajtom a fejem.
 – Nem utállak. – Távolról sem. Azt hiszem, még csak nem is haragszom
Jonah-ra. Apámra haragszom, amiért ezt az utat választotta. Az életre, amiért
olyan igazságtalan tud lenni. De Jonah-ra… Odanyúlok, és néhányszor
megcirógatom a körmömmel a bicepszét, aztán megszorítom a karját,
viszonozva az ölelést. – Örülök, hogy itt vagy – suttogom. El sem tudom
képzelni, milyen lenne nélküle szembenézni ezzel.
Közelebb húz, szorosabban, mígnem teljesen összesimulok vele, a
keményen hozzám nyomódó kulcscsontjától egészen a combjáig eggyé válik
a testemmel. Érzem, ahogy a hátamnak nyomódva megmerevedik, mégsem
próbálkozik, hogy kielégítse a szükségletét.
Azt hiszem, túlságosan lefoglalja egy másik szükséglet.
Egyszerűen ott állunk, egymással ölelkezve, amíg a víz ki nem hűl.

– Ez annyival egyszerűbb úgy, hogy magadnál vagy, és egyenesen ülsz –

mormolom, lassan végighúzva a fésűt Jonah szakállán, és érzem, hogy a kék
szeme a számat fürkészi.
– És hogy ténylegesen a beleegyezésemet adtam.
És hogy lovagló ülésben ülök rajtad.
– Psszt. Ne mozdulj – hordom le, és hol az egyik, hol a másik oldalát
tanulmányozom az állának, ellenőrizve, hogy tényleg egyenletesen vágtam-e
le a szakállát.
– Mégis mennyire remegett a kezed aznap este?
– Jól voltam, miközben csináltam. Teljesen nyugodt voltam, és ura a
helyzetnek.
– És utána?
– Teljesen betojtam. Apám meg is jegyezte, milyen izgága vagyok.
Jonah a kanapénak veti a fejét, ahogy felnevet. Olyan mély, gyönyörű a
hangja, hogy egy pillanatra nyugalommal tölt el, csodálom a vaskos nyakát,
és elképzelem, hogy épp csókot nyomok rá.
– De igazából nem voltál, ugye, vagy igen?
– Féltem, hogy túl messzire mentem, és megint meg fogsz utálni – vallom
be.
– Mi? Sosem utáltalak, Calla! – Sokatmondó pillantással felvonja a
szemöldökét. – Nem. Még, amikor baromira felhúztam magam, és
kiosztottalak aznap a Meyer’snél, akkor is félig azon gondolkoztam, vajon
mit csinálnál, ha csak úgy megcsókolnálak.
 – Tényleg? – Végigsimítok a tenyeremmel az álla vonalán, gyönyörködve,
hogy mennyire tökéletes. Mit csináltam volna? Valószínűleg kiakadok.
Akkoriban csak a dühös jeti volt. Illetve, ő dühített engem. De most, hogy
kezdem megismerni Jonah-t, nem tudom, hogyan lehetséges, hogy valaha is
ne vonzódtam volna hozzá, még a borzalmas, bozontos szakállával együtt is.
Vidáman csillog a szeme, mintha csak a gondolataimban olvasna.
Elégedetten a dohányzóasztalra dobom az ollót és a fésűt.
– Tessék. Rendbe hoztalak, ahogy óhajtottad. Tudtam, hogy titokban hiú
vagy.
– Egy időre felvidított, hogy a játékizéd voltam?
– Talán – ismerem be nagy nehezen.
– Akkor jó. Gondoltam, mindkettőnknek jól jön, ha egy kicsit eltereljük a
figyelmünket.
– Ja, azt hiszem. – Mélyen felsóhajtok, ahogy újra tudatosul bennem a
valóság. Végigsimítok a kezemmel Jonah csuklóján, és megfordítom, hogy
lássam a karóráját.
– Gondolom, most vissza kell menned a Vadonhoz? – Néhány óra telt el
azóta, hogy megtalált a fürdőkádban összekuporodva. Biztos voltam benne,
hogy mostanra itt hagy, de hálás vagyok, amiért nem tette.
– Nem akarok – látja be komoran. – Tíz éve dolgozom ott, és ma van
először, hogy nem akarok semmi gépekkel és emberekkel kapcsolatosat. De
be kell néznem a srácokhoz. Biztosan tűnődnek, hogy miért nem telefonált
még Wren.
– Meg fogod mondani nekik?
– Mindketten tudjuk, hogy Wren nem fog a telefonhoz kapni, és szólni
nekik. Biztos, hogy néhányan már hallották is. De ja, jobb, ha tőlem hallják,
mint Maxine-től vagy az egyik utastól. Emellett nem hagyhatom, hogy
mindent Agnes intézzen, amikor még Mabellel is foglalkoznia kell. –
Felsóhajt. – Az a szerencsétlen kölyök! Wren olyan számára, mint az
édesapja. Ettől teljesen össze fog omlani!
Annyira csak a saját fájdalmammal voltam elfoglalva, hogy nem is
nagyon gondoltam rá. Most, hogy eszembe jut, feltűnik, hogy semmi
féltékenységet nem keltenek bennem Jonah szavai, semmi jele az
irigységnek. Csak együttérzés.
– Veled jövök. Csak hadd hozzam magammal a telefonom. – Töltőre
tettem, amikor megjöttem a kórházból, és mivel nem óhajtottam senkivel
sem beszélni az otthoniak közül, otthagytam.
 Nekilátok kikecmeregni az öléből, de a hátam két oldalára helyezi a
meleg, erős kezét, és végül egy helyben maradok. Jonah tekintete lejjebb
kalandozik a Diana által készített, testhezálló „De előbb egy kávét!” feliratú
pólómon, egészen addig, ahol a combjaink összeérnek. Szóra nyitja a száját,
de aztán meggondolja magát, akármit is akart mondani. A hideg, kék
szempár felpillant, és összetalálkozik az enyémmel.
– Mi az? – kérdezem halkan, és végigsimítom a tenyerem az álla mindkét
oldalán. Nem tudok betelni azzal, hogy milyen érzés a szakálla a kezem
alatt. Amikor Diana megjegyezte, hogy túl bensőséges volt számára, hogy
megborotváltam Aaront? Azt hiszem, végre megértettem.
Jonah magához húz, a keze szorosan a hátamat markolja, ahogy átölel, a
nyakam görbületébe temeti az arcát, a forró lélegzete végigszalad a
bőrömön, és vad mozgásba hozza a vérem.
A combom között érzem, hogy nekem feszül a merevedése.
Akar engem, de nem érzi helyesnek, hogy rákérdezzen.
Kinyújtom a karom, és átölelem a fejét, majd előreringatom a csípőm,
hogy tudja, nagyon is rendben van.

Abban a pillanatban, hogy Jonah besétál a váróterembe, mintha levetné

magáról a vonakodás alkotta kabátot, amit a kocsiúton viselt, miközben
átfogta a kezemet.
– Kemény a meló, Sonny? – kiáltja oda a zengő, mély hangján,
megrémisztve a távoli sarokba húzódott alaszkai őslakos párt – ők az
egyetlen utasok a váróteremben.
Sonny, aki a recepciós pultra támaszkodva csacsog Sharonnal, azonnal
megdermed.
– Épp most fejeztem be a pihenőmet. Megyek is vissza odakintre!
Majdnem kész vagyunk a bepakolással az utolsó néhány menethez – fecseg
Sonny, és már hátrál is a kijárat felé.
Jonah a vállára teszi a kezét.
– Jól hangzik. Szólj Clarknak, hogy keressen meg, ha van egy perce!
– Meglesz. – Sonny kiiszkol az ajtón.
– Borzalmas egy emberi lény vagy – sziszegi Sharon vádló hangon.
Jonah a magasba emeli a kezét.
– Mit tettem?
– Jaj, ne már! Tudod, milyen félelmetes vagy.
– Nem vagyok. – Felém fordul. – Az vagyok?
 – Néha – vallom be. – És ellenszenves. És idegesítő… – És gyengéd és
gondoskodó…
– Jól van, jól van – leint egy gúnyos mosollyal.
Mabel összekuporodik a Sharon melletti széken, lehajtott fejjel játszik a
telefonján.
Jonah egy pillanatra megáll, és lenéz rá, az álla megfeszül.
– Hé, kölyök! – Összeborzolja a haját.
Mabel felpillant annyira, hogy szomorkásan, félénken rámosolyogjon,
aztán ismét lehorgasztja a fejét. Nyilván nincs kedve beszélgetni, ami az ő
esetében döbbenetes. Jonah békén hagyja, és bemegy az irodába.
– Imádom a hajad így, felkötve – mondja Sharon a rendetlen copfomra
mutatva. A zöld szeme együttérzéssel teli, még úgy is, hogy próbálja
könnyedre venni a hangot.
– Igen, ezt úgy nevezik, hogy: „Jonah a bosszú nevében elrejtette a
hajkisimító és volumenizáló habom és minden egyéb kozmetikumom.” –
Később át kell kutatnom a lakását, ha érdekel annyira. A nagy események
közepette el is felejtettem, hogy napok óta nincs rajtam smink. Furcsán
felszabadító.
– Ez pont olyasmi, ami kitelik tőle – mondja Sharon egy halk
kuncogással, aztán nyel egyet. Fájdalmas kifejezés ül az arcára. – Hallottuk a
hírt. Úgy sajnálom, Calla!
Tényleg gyorsan terjednek a hírek. Kíváncsi vagyok, pontosan hogyan
derült ki. Nem mintha számítana. Lopva Mabelre pillantok, és gondolatban
bevillannak Jonah korábbi szavai. Az igazság, hogy bár az én apám, nekem
mégis van egy teljes, felépített életem odahaza, aminek Wren Fletcher nem a
része, és már sok éve nem az. Ugyanakkor az itteni emberek számára ő
minden. Az, hogy itt állok a Vadonban, és elfogadom Sharon
részvétnyilvánítását… Nem tűnik helyesnek. Nekem kellene részvétet
nyilvánítanom feléjük.
Mindössze egy bólintásra vagyok képes, aztán visszavonulok az irodába.
Agnes és Jonah épp az ütemtervet és az időjárás-jelentést futja át George-
dzsal. Agnes szomorú, tétova mosolyt villant felém, és én viszonzom.
Elvégre ő ugyanolyan ártatlan ebben az egészben, mint én.
Meglegyezem a telefonom a levegőben.
– Nem baj, ha használom apám irodáját egy percre?
Jonah int, hogy menjek.
– Csak rajta.
 Becsukom magam mögött az ajtót, és gyorsan átfutok Diana üzenetein:
„Láttad a lájkjaidat?”, „Megkaptad ezeket?”, „Hol vagy?”, „Nordstrom
leárazta a szegecses bakancsod! Magaddal vitted? Azonnal le kell
fotózkodnod benne egy repülőn!” Most épp se energiám, se kedvem
válaszolni rájuk. Anyámtól is jött egy: „Hogy mennek a dolgok?”
Félelemmel szorul össze a mellkasom. Ő hogy fog reagálni erre a hírre?
Fel kell hívnom, és elmondanom, méghozzá hamarosan. De azon kapom
magam, hogy tétovázok. Talán mert akkor még valósabbnak, még
véglegesebbnek fog tűnni. Az a hang még mindig ott van a fejemben,
kétségbeesetten fecseg, és arról próbál meggyőzni, hogy az orvosok
tévednek a betegség súlyosságáról, hogy az apám rettenetes döntést hozott,
hogy küzdenie kell, hogy talán még mindig meggyőzhetem.
Aztán elvegyül benne Jonah hangja, a józanító szavai, miszerint el kell
fogadnunk a zord valóságot. Folyamatosan ismétlődik.
Ki tudja, mikor fog tudatosulni bennem a valóság. De egy dolgot tudok:
nem akarok több ezer kilométerre lenni, amikor megtörténik.
Mély levegőt veszek, és felhívom a légitársaságot.

– Olyan két órával ezelőtt végre elaludt – mondja Simon egy ásítás
közepette.
Még nincs hajnali öt Torontóban. Otthagytam Jonah házát, és átsétáltam
apám udvarára, hogy megnézzem az üzeneteim – Jonah-nak igazán ideje
lenne csatlakoznia ehhez az évszázadhoz, és internetet venni –, és számtalan
üzenetet találtam Simontól, amiben írta, hogy hívjam fel mobilon, nem
számít, mennyi az idő.
Nyilvánvalóan bepánikoltam, és felhívtam, és még csak meg sem néztem
az órát.
Sejthettem volna, hogy Simon tudni akarja majd, hogy vagyok.
Még sosem hallgattam olyan hosszasan az üres vonalat a telefonon, mint
ma délután, amikor leültem apám megviselt irodai székére, és felhívtam
anyám, hogy megosszam vele a rossz hírt. Alig szólalt meg, miközben
közöltem vele az igazat: hogy tévedtünk, és hogy nem kapták el időben a
betegséget.
Túl későn kapták el.
Remegő hangon, halkan könnyezve mondtam el mindezt, és hallgattam a
csendet a vonal túlvégén, miközben tudtam, hogy valójában azt hallom,
ahogy épp megszakad a szíve.
 – Nem jól fogadta.
– Nem, nem fogadta. – Jólesik Simon elbűvölő, dallamos, brit
hanghordozása. Rádöbbenek, mennyire hiányzik, hogy lássam reggelente,
amikor morgolódva elveszem tőle a lattém. Hiányoznak a száraz humorú
bemondásai, amikor bejárom a házat, mindig valahová jövet vagy menet.
Hiányzik, hogy mindig tudja, ha arra van szükségem, hogy
meghallgassanak. Hiányzik, hogy mindig ott van mellettem, ahogy az apám
sosem volt. Pont úgy, ahogy Wren Fletchert is elkezdtem elképzelni az
elkövetkező években, miközben észre sem vettem, hogy ezt teszem. – Te
hogy viseled ezt, Calla?
Felpillantok a mennyezetről lógó karácsonyi égősorra, amit az imént
dugtam be. Az égők túl nagyok, a színük túl fakó, a fény túl halvány, és
valahogy mégis igéző fénymennyezetet alkot az egész. Nem tudom levenni
róla a szemem.
– Nem tudom. Mérges vagyok.
– Miért?
Simon pontosan tudja, hogy miért. Csak szeretné, ha szavakba önteném.
– Hogy nem mondta el előbb. Hogy nem hajlandó a kezelésre. Válassz,
melyik tetszik. Mindegyik szarság.
– Igazad van.
– De…? – Simonnál mindig van egy „de”.
– Most nincs semmi „de”. Minden okod megvan rá, hogy így érezd
magad. Én is dühös és frusztrált lennék a helyedben, ha valaki, akit szeretek,
nem követne el mindent azért, hogy velem maradjon, ameddig csak
lehetséges.
– Egyszerűen nem értem, hogy lehet ennyire önző! Itt vannak a szerettei,
és mindnyájukat megbántja ezzel!
– Te szereted?
– Hát persze hogy igen.
Simon a fülembe sóhajt.
– Hát, ez olyasvalami, amit nem vallottál volna be nekem ilyen könnyen
aznap éjszaka, a verandalépcsőn ülve, nem igaz?
– Azt hiszem, nem. Nem éreztem volna úgy akkor. – Mégis, alig egy
héttel később semmi kétség nem fér hozzá a fejemben, hogy szeretem az
apámat, és nem akarom, hogy meghaljon. Amitől ez az egész annál inkább
fájdalmas. – De láthatóan semmi más nem érdekli őt, csak önmaga! Soha
nem is érdekelte más! – Már akkor tudom, hogy ez nem igaz, amikor
kiejtem. – Nem érdekli más eléggé – pontosítok.
– Gondolod, hogy nem fontolta meg kellőképpen a döntést?
– Mégis, hogy fontolhatta volna meg? Úgy értem, ki ne próbálna
megküzdeni a rákkal?
– Megtörténhet, különböző okokból. – És Simon már csak tudja. Volt már
jó néhány végstádiumú beteg páciense, aki azért ment hozzá, hogy segítsen
feldolgozni a komor valóságot. – Megmagyarázta neked, hogy miért így
döntött?
– Ja – motyogom, és elismételek mindent, amit korábban mondott apám.
– Úgy hangzik, nem elhamarkodottan hozta meg a döntést.
– Lehet. De akkor sincs így rendjén! – Sosem lesz rendjén. – Te mit
tennél?
– Szeretném azt gondolni, hogy a kezelés mellett döntenék, legalábbis
kezdetben, de nem vagyok az ő helyében. Különben is, anyád gúzsba kötve
rángatna el a kórházba, ha csak felvetném, hogy kihagyom.
– Idejöhetne, és megtehetné vele is – jegyzem meg kedvetlenül. – Vagy
legalább felhívhatná. Biztos vagyok benne, hogy emlékszik még a számára.
Eleget tárcsázta be tizenkét évvel ezelőtt. – A szavaimat hallgatás követi. –
Úgy értem…
– Semmi olyan nem történt a szüleid között, amivel ne lennék tisztában,
Calla – jegyzi meg Simon finoman. Felsóhajtok. Hát persze hogy Simon tud
róla. Atyám, milyen gázok a szüleim! – Képzelem, Wren mennyire meg lehet
ijedve. – Simon végül segít túllépni a kínos helyzeten.
– Azt mondta, ő akarja eldönteni, milyen körülmények között hal meg.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem érez teljes rémületet közben.
– Gondolom. – És én ma egyenesen kirohantam onnan, teljesen magára
hagyva őt! Furdalni kezd a lelkiismeret. Gondterhes csendben ülünk, a
pizsamám fölött flaneldzsekibe és egy pokrócrétegbe bugyoláltam magam, a
pillantásom az éjjeli égboltra téved, ami még mindig sokkal világosabb, mint
amihez hozzászoktam éjjel egykor. – Szóval, ezek szerint nincsenek bölcs
szavaid, amitől ez az egész majd jobb lesz?
– Sajnálom. Nincsenek bölcs szavaim – feleli Simon egy sóhajtással.
– Nem baj. Már az is segítség, hogy beszélhetek veled.
– Jól van. És ne feledd, lehetsz mérges és frusztrált vele a döntéséért úgy
is, hogy közben segíted és támogatod!
– Nem biztos, hogy tudom, hogyan.
 – Majd megoldod. Egy kiegyensúlyozott, öntudatos, fiatal nő vagy, aki
okos döntéseket szokott hozni!
– Calla! Nem jössz vissza az ágyba? – kiáltja Jonah valami közeli, de nem
látható helyről. Amikor felkaptam a ruhám és otthagytam, hogy telefonáljak,
épp felvett egy bőrkötéses könyvet az éjjeliszekrényéről, és az ágyhuzat
szépen az alsótestére simult. Különösen erotikus látványt nyújtott.
Ha már az okos döntéseknél tartunk…
Jesszus! Valószínűleg fél Bangor hallotta.
– Hadd találjam ki… Ez bizonyára az a borzalmas pilóta a szomszédból,
akiről anyádtól hallottam – jegyzi meg Simon szárazon. – Áruld már el,
hogy áll köztetek az ádáz ellenségeskedés?
– Elhasználtam az összes vizet apámnál, úgyhogy nála kell töltenem az
éjszakát, ha szeretnék csapvizet. – Agnesnél is alhattam volna, de erre a
tényre nem fogok rávilágítani.
– Értem. Hát, kedves tőle, hogy megengedte, annak ellenére, hogy halálos
ellenségek vagytok.
– Tényleg kedves. – És Simon egy percig sem dől be ennek a béna
ürügynek.
Jonah nehézkes bakancsa a verandalépcsőn dobog. Kitárja az ajtót, és a
lábánál megpillantok egy villanásnyi mozzanatot. Bandita az, ahogy
körülötte futkározik, csillog a gyöngyszerű szeme a karácsonyi fényekben.
Megint magas, csipogó hangot hallat.
Megborzongok.
– Hé, Simon, mi a szakmai véleményed arról, ha valaki egy mosómedvét
tart háziállatnak? – kérdezem hangosan, világossá téve Jonah számára, hogy
a mosohaapámmal telefonálok.
– Tekintettel arra, hogy nekünk láthatóan kettő is van, ki vagyok én, hogy
ítélkezzek? Jó éjt, Calla! Hívj, amikor csak szükséged van rá, hogy
beszéljünk!
– Jó éjt! Szeretlek! – Olyan egyszerű ezt mondanom Simonnak.
Ugyanakkor a valódi apámnak még egyszer sem mondtam.
Jonah pillantása a veranda mennyezetére kandikál.
– Szép munkát végeztetek Mabellel.
– Ja. Egész meghitt most idekint.
– Sajnálom, nem vettem észre, hogy telefonálsz. Jobban érzed magad,
most, hogy beszéltél vele?
– Nem tudom – felelem őszintén. – Talán. De attól még nincs ez rendben.
 – Semmitől sem lesz ez rendjén. Egy jó darabig még nem. Gyere! – Jonah
kinyújtja felém a kezét.
Megfogom, és hagyom, hogy talpra húzzon.
És kénytelen vagyok belátni, hogy Jonah miatt érzem magam jobban.
Vagy legalábbis, hála neki, egy picit kevésbé fáj.
 24. fejezet
Apám felöltözött, és az ágya mellett ül, amikor Mabellel bekopogunk.
– Hé… Hogy vannak a lányaim? – motyogja, a szürke szeme
összetalálkozik az enyémmel.
– Készen arra, hogy jól fenékbe rúgjalak ma este. És nem hiszem, hogy
hagylak nyerni – mondja Mabel egy mosollyal, ami közel sem olyan
sugárzó, mint máskor, de attól még ott van. Beballag előttem, a sportcipője
csoszog az egyhangú linóleumpadlón.
– Nem is várnék mást egy magadfajta ragadozótól. – Apám arca
megrándul. – Édesanyád hozott be titeket?
– Nem, Jonah. Amúgy is ki kellett szedetnie a varratait.
Apám a hüvelykujjával megérinti a dzsekije gallérját.
– Hát, akkor pont jó volt az időzítés.
– Ez mi? – Mabel felvesz egy fehér mappát, ami az ágyon pihen.
– Ó. Csak egy kis papírmunka, amin át kell rágnom magam. Semmi
érdekes – mondja apám, és finoman kiveszi a kezéből, amiből arra
következtetek, hogy egyáltalán nem szeretné, ha Mabel látná.
– Hé, kölyök, miért nem mész, és veszel magadnak valamit a büfében? –
Kivesz egy bankjegyet a tárcájából. – Van még néhány percünk, amíg a
nővér visszajön.
Mabel mohón kikapja a pénzt a kezéből.
– Ti kértek valamit?
Apám legyint felé.
– Én megvagyok.
Megrázom a fejem, és mosolyogva nézem, ahogy Mabel kiszökdel az
ajtón.
Egy pillanatra kínos csend telepszik ránk, a falnak támaszkodom, apám
pedig a mappával babrál a kezében, aztán félreteszi. Milyen lehet most az ő
helyében lenni? Ha tudod, hogy mindjárt lejár az időd?
– Kicsit azt hittem, talán már egy repülőgépen vagy, hazafelé, Torontóba
menet.
 – Nem. – Akármilyen mérges is voltam – és még vagyok is –, különös
módon meg sem fordult ilyesmi a fejemben. – Hogy érzed magad ma?
Mély levegőt vesz, mintha tesztelné a tüdejét.
– Jobban.
További kínos csend.
– Felhívtam anyát. – Finoman bólint, mintha tudta volna, hogy így teszek.
Viszont nem kérdez rá, hogy mit szólt, vagy hogy viselte. Valószínűleg
kitalálta magától is. – És lemondtam a gépem.
Felsóhajt, és lassan megrázza a fejét.
– Nem kellett volna ezt tenned, Calla! Jobban örülnék, ha szép
emlékekkel térnél haza. Nem azzal, ami ezután következik.
– Hát, én meg jobban örülnék, ha elmennél Anchorage-ba, és
megpróbálnád ezt lelassítani, de egyikünk sem fogja megkapni, amit
szeretne, nem igaz? – Közelebb lépek, hogy leüljek az ágyára. – Félsz?
Lepillant a kezeire.
– Félek. Mérges vagyok. Szomorú. Tele megbánással. Egy kicsit minden,
azt hiszem.
Tétovázok, de végül próbálkozásképp odanyúlok, és a kezére helyezem az
enyém, magamba szívom a melegét. Ki hitte volna? Anyámnak igaza volt.
Tényleg ugyanolyanok az ujjperceink, ugyanolyan hosszúak az ujjaink, és a
zselés műkörmöm alatt ugyanolyan rövid a körömágyam, mint neki.
Beletelik egy pillanatba, mire reagál, és a kezemre teszi a másik kezét.
Megszorítja. – Sajnálom, kölyök! Azt kívánom, bár ne így végződne ez az
egész.
– De ez a helyzet – mondom, megismételve a szavait, azon az első
éjszakámon itt. A tekintetem ismét a mappára kandikál, rajta a HOSPICE
címke és egy szlogen: Végső ellátást és támogatást biztosítunk önnek és
szeretteinek. Fájdalmas gombóc van a torkomban. – Szóval, mi a teendő?
– Á, ne foglalkozz ezzel!
– Nem, apa! Innentől nem lehet ez elől kitérni! Különben is, ha beszélünk
róla, talán segít lassan felfognom ezt az egészet. – Hogy a fenébe lennék rá
képes? Huszonhat vagyok. Két héttel ezelőtt még martiniztam, és azon
szenvedtem, hogy megtaláljam a tökéletes képaláírást a kedvenc cipőmről
készült képemhez! Nem is ismertem ezt az embert a képzeletemen kívül.
Most pedig épp azon vagyok, hogy segítsek neki felkészülni a halálra.
Összeszorítja a száját.
 – Nem akarok a kórházban meghalni, ha lehetséges. Volt itt egy hölgy
korábban, akitől kaptam egy szórólapot. Jövő héten ki fog jönni hozzám, és
elmondja, mik a lehetőségeim otthon. Fájdalomcsillapítás, ilyesmi.
– Oké. – Fájdalmai lesznek. Hát persze hogy. De mennyi fájdalom?
Milyen lesz végignézni? Képes leszek megbirkózni vele? Elnyelem és
félresöpröm a növekvő félelmem. – Mi más van még?
– A temetési előkészületek, gondolom – mondja vonakodva. – Ha rajtam
múlna, nem akarnám, de tudom, hogy Agnesnek szüksége lesz rá. De nem
akarok semmi flancosat.
– Akkor… ne legyen aranyozott koporsó és vonósnégyes?
Halk hangot hallat, ami akár nevetés is lehet.
– Határozott „nem” mindegyikre.
– Oké. Mi más?
– Már elindítottam a dolgokat az ügyvéddel, úgyhogy az rendezve van.
A legtöbb pénzem…
– Arról nem kell nekem tudnom. Azt csinálsz vele, amit akarsz. A tiéd. –
Azt szeretném legkevésbé, hogy azt higgye, az örökség miatt maradtam itt. –
De mit gondolsz, mihez fogsz kezdeni a Vadonnal? – Az egy teljes vállalat,
amiről gondoskodni kell, ha ő már nincs.
– Egy órával ezelőtt beszéltem Howarddal az Aro Légitársaságtól. Az a
regionális légitársaság, amelyik meg akarta venni a Vadont. Már említettem
nekik korábban. Jó ajánlatot tettek. Azt hiszem, el fogom fogadni.
– De azt mondtad, elnyelnék a Vadont. – A családom vállalata, ami az
1960-as évek óta létezik, és amit nem akart apám itt hagyni, többé nem lesz!
Furcsa; olyan sokáig utáltam, és most elszomorít ennek a gondolata.
– Idővel, talán. De az igazat megvallva, hosszabb távon jót tehet a
falvaknak és Alaszka teljes ezen részének, még ha máshogy is nevezik a
vállalatot. Különben pedig hajlandóak minden alkalmazottat megtartani, és
egyedül ez foglalkoztat igazán. És azt akarják, hogy Jonah vezesse.
Kineveznék ügyvezető igazgatónak, vagy ilyesmi. Még beszélnem kell vele
erről. Nem biztos, hogy ő így képzeli.
– Már mondta, hogy megteszi.
– Tudom, de egészen más játék, ha egy akkora vállalathoz vagy kötve.
Jelentenie kellene az igazgatótanács tagjainak, és lenne mindenféle új eljárás
meg szabályozás. – Elmosolyodik. – Nem tudom, feltűnt-e, de Jonah nem
kifejezetten viseli jól, ha szabályokhoz vagy egy feletteshez kell igazodnia,
vagy ha megmondják neki, mit csináljon.
 – Nem. Nem tűnt fel – motyogom gúnyosan, amire halkan felnevet. –
Mindenesetre megtenné, ameddig erre van szükséged. – Ehhez semmi kétség
nem fér számomra.
– Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egész nap egy széken kell ünie,
minden egyes nap, ahelyett, hogy repülne. Ó, tudom én! Az biztosan
elmondható Jonah-ról, hogy a végletekig hűséges. Jóval azután is folytatná,
hogy én már a földben vagyok. – Apám mélyen felsóhajt. – Nem kívánom
ezt az életet neki. Egyébként sem illik hozzá.
– Van még bármi más?
– Csak élni, azt hiszem. – Visszafogottan rám mosolyog. – Annyi napot
jól tölteni, amennyit csak tudok, amíg ki nem futok belőlük.
– Ezt megtehetjük – mondom elszántan, újra megszorítva a kezét. Nem
kell egyetértenem vele, de itt tudok lenni ezalatt.
– Hát, akkor rendben. – Lassú, beletörődő mosolyba görbül a szája. –
Akkor mi lenne, ha azzal kezdenénk, hogy megkeressük Jonah-t, és itt
hagyjuk a francba ezt a helyet?

ABBAN A PILLANATBAN, hogy a gondozó megáll a korlát legvégén, a

kórház főbejáratán kívül, apám felkel a kerekesszékből.
– Köszi. Innen már megoldom, Doug! – A gondozó feddő pillantást vet rá.
Apám megadóan az égbe tartja a kezét. – Ha fenékre esem, senki mást nem
fogok hibáztatni, csak magam, esküszöm!
A férfi hosszú szünet után végül bólint.
– Vigyázz magadra, Wren!
– Úgy lesz!
Doug megfordul a kerekesszékkel, és eltűnik az ajtóban, otthagyva
bennünket, hogy magunk keljünk át a parkolón.
Jonah végigsimít a friss, rózsaszín sebhelyen a homlokán.
– Nem tudom, ehhez miért kellett orvoshoz jönnöm. Magam is
kihúzhattam volna.
– De akkor nem tudtál volna szégyentelenül flörtölni vele – motyogom.
Egy negyven-valahány körüli, szőke doktornő rendelőjében találtunk rá, a
betegágyon, amint épp megdicsérte a nő kutyaszánhúzó csapatát a falon
függő képen, és biztosította róla, hogy hozzá jön vissza legközelebb is,
amikor lezuhan a gépe, és varratra szorul.
– Gondolod, hogy hatásos volt?
 – Abszolút. Most épp a legjobb barátnőjével telefonál, és elmeséli, hogy
belezúgott egy balfékbe, aki meg akar halni.
– Nem ez történt veled is gyakorlatilag? – vág vissza.
Lángba borul az arcom, és egy figyelmeztető pillantást lövellek Jonah-ra,
miközben érzem, hogy Mabel kíváncsi szeme ide-oda cikázik köztünk.
Akármilyen gondolatok is kavarognak abban az ártatlan fejében, szerencsére
visszatartja őket a szájába tömött csokis muffin.
– Hát, ez ám a meglepetés… – motyogja apám halkan, aztán felnevet.
Elhal a hang, amint elfordul, hogy ne lássuk a fájdalmas grimaszát.
De mind észrevesszük, és a rövid pillanat sötét, józanító felhőként
kavarog a fejünk felett végig, Jonah terepjárójához menet.
– Tessék – kiáltja Jonah, és odadobja nekem a kulcsot a levegőben.
Összevonom a szemöldököm.
– Minek nekem ez?
– Mert te vezetsz.
– Vicces vagy. – Megpróbálom visszadobni neki, de elindul az utasülés
oldalára. – Jonah!
– Azt hiszed, majd furikázom a segged az elkövetkező jó ég tudja,
meddig? Gondolkozz el! – Beszáll.
– Hívok egy taxit – kiáltom a vezetőülés felőli ablakon át, ami idefelé
jövet letekerve maradt.
– Megtanulsz vezetni, most azonnal. Szállj be!
– Nem tudsz vezetni? – kiált fel Mabel, és döbbenten ráncolja a homlokát.
Egy ingerült sóhajjal átnyújtom apámnak a kulcsot.
– Ne merészeld, Wren! – figyelmezteti Jonah szigorúan.
– Sajnálom, kölyök, tele a kezem. – Megrázza a levegőben az apró
papírzacskót, amiben a receptjei vannak, aztán megkerül, hogy beszálljon a
hátsó ülésre.
– Majd én vezetek, ha senki más nem akar! – csiripeli Mabel, és a szeme
felragyog. – Én tudom, hogy kell.
– Hallod ezt, Calla? Még Mabel is tud vezetni. Tizenkét évesen.
– Hát persze hogy tud! – Vonakodva beszállok a terepjáróba. – Nem
akarom ezt pont most csinálni, Jonah! – Nem lenne olyan rossz, ha egy üres
úton lennénk, apám háza környékén, és nem lenne velünk apám meg Mabel.
– Hé! Csak bízz bennem, megtennéd? – Mereven rám néz, és a kék
szemében esedezést látok.
Mintha nemet lehetne mondani erre.
 – Rendben – morgom, és az indítóba nyomom a kulcsot. – De tisztázzuk
előre: ez rossz ötlet.
– Általában arra hajtasz, nem? A rossz ötletekre? – duruzsolja.
– Jaj, annyira szellemes vagy! – És hajthatatlan, ahogy a poénjaival
mindig kettőnkre tereli a gondolataimat.
– Sosem hagyjátok abba a veszekedést ti ketten? Istenem! – fakad ki
Mabel, és a helyére kattintja a biztonsági övét.
– Néha azért igen. Igaz, Barbie?
Tegnap éjjel határozottan nem veszekedtünk. És ma reggel sem, mielőtt
felkeltünk, hogy idejöjjünk.
Kétszer.
Apám megköszörüli a torkát a mögöttem lévő ülésen.
– Csak maradj jobb oldalon, és állj meg, ha a tábla azt jelzi, hogy „stop”.
Nem lesz gond!
– És ne üsd el az embereket, akik az út túloldalán sétálnak – teszi hozzá
Mabel.
– Nem hiszem el, hogy egy tizenkét évestől kapok vezetési tippeket! –
Egy sóhajtással beizzítom a motort. – El sem érem a pedált!
– Tessék! – Jonah előrehajol, fél kézzel megragadja az ülésem háttámláját,
amíg a másik kezét a térdem közé csúsztatja, előre, a talajig. Egy kattanással
és egy rántással előrébb csúszik az ülésem. – Így jobb?
Előrenyújtom a lábam.
– Ja.
– Rendben. – Az erős, meleg kezét a térdemre teszi, és erősen megszorítja.
– Csak tedd, amit mondok, és talán élve hazajutunk!
Megragadom a kormányt, a gyomromban tajtékzanak az idegek. Hirtelen
túl forgalmasnak tűnnek a poros, határszéli kisváros utcái. De legalább
mindannyian valami másra figyelünk, és nem az apámra.
Megrázom a fejem, és felnevetek.
Rohadt jeti! Pontosan ezért csinálja ezt velem!

– Te jó ég, Calla! Most komolyan! Felejtsd el azt a hülye szegecses cipőt! –

Diana nagyot sóhajt a fülemben.
– Mindegy. Már amúgy is majdnem befejeztem azzal, amit átküldtél. –
Kattintgatok a képernyőn, kipróbálom a linkeket Diana képeihez, amiken az
üzleti negyedben pózol a városi forgataggal a háttérben – bicikliző meg
kocsival elsuhanó, elmosódott emberek; járókelők hordái hemzsegve várják
az utcasarkon, hogy átváltson a jelzőlámpa; fehér sátorsorok, valamilyen
fesztivál alkalmából. Szinte hallom a nyüzsgést, és hiányozni kezd mindez. –
Aaron jó képeket csinált.
– De végigpanaszkodott minden egyes percet. El sem hinnéd, mi mindent
meg kellett ígérnem neki, hogy eleve belemenjen!
– Igazad van, és abban is biztos vagyok, hogy nem akarom megtudni. –
De örülök, hogy talált helyettem valakit.
Felsóhajt.
– Szóval… Mit gondolsz, mikor jössz haza?
Lejjebb veszem a hangom. Habár csukva az ajtóm, így is hallom Mabel
felszakadó nevetését és a piszkálódó kiáltásait, miközben apámmal a
dámatábla fölött gubbasztanak.
– Ötletem sincs. Egy hónap? Talán kettő? – Vagy hosszabb lesz? Itt
leszek, hogy lássam az első hóesést? Mert néhány pamutzoknit leszámítva
nem készültem fel rá.
– Istenem. Az… sok idő.
– Ja. De biztos, hogy el leszek foglalva.
– Hogy van a Szexi Viking?
Ó, a fenébe!
– Még mindig szexi – dünnyögöm, miközben egy furcsa, csiklandozó
érzés fut végig a teljes testemen, ahogy mostanában minden alkalommal ez
történik, ha eszembe jut Jonah. Annyi mindent el kell mesélnem Dianának,
de most nincs itt az ideje, hogy akár csak célozzak rá. – Később beszélünk! –
Letesszük a telefont, pont, amikor Agnes kidugja a fejét a verandára.
– Maradt egy kis csirkehús, ha éhes vagy. Jonah-nak már félretettem egy
tányérral. – Agnes és Mabel három körül sétáltak be apám konyhájába,
amikor ő épp szundított. Mabel a karjában tartotta a legutóbbi fogását,
Agnes krumplival és répával volt megrakodva, és káposztával a
zöldsalátához. Nem volt tervben a közös vacsora, de így is hálás voltam,
amiért átjöttek.
Mire apám kibotorkált a hálószobájából, a ház sült hústól illatozott, és ki-
ki egyéni foglalatosságba kezdett – Agnes egy könyvvel, Mabel egy játékkal
a telefonján, én pedig a számítógépemmel –, mintha mind itt laknánk.
Apám nem szólt semmit, nem tett fel kérdést. Csak ránk mosolygott, és
letelepedett a Lay-Z-Boy foteljébe.
– Tele vagyok, de köszi – mosolygok Agnesre, mielőtt még
visszafordulnék a képernyőmhöz.
 De tovább tétovázik, behúzva maga mögött a tolóajtót.
– Még mindig a Vadon honlapján dolgozol?
– Nem. – Mi értelme? – Csak lefoglalom a gondolataim. – Átlépek egy
másik ablakba a harminc közül, amit megnyitottam, az eddigi, itt töltött
időm alatt készült képekkel.
– Az úgy látom, Kwigillingok – dünnyögi Agnes, és közelebb hajol. –
Szép kép.
– Nem.
– Nem? – Elgondolkozva összevonja a szemöldökét. – Szerintem az.
Minél tovább bámulom, annál inkább nem értek vele egyet.
– Nem adja vissza jól. Egyáltalán. Egyik kép sem.
Félrehajtott fejjel töpreng rajta.
– Talán van mögötte egy történet, amit én nem látok?
– Talán. – A képernyőn tényleg elég szép a tájkép, el kell ismernem. Nem
az a terméketlen pusztaság, amiről anyám állította, hogy majd vár rám. De
ez is csak egy újabb kép a gépről, magasan az égben. Nem tudnád ez
alapján, hogy miért mentünk – hogy egy asztmás kislány, akinek
lélegeztetőkészülékre volt szüksége, ott lakik a családjával és kétszáz másik
falulakóval, egy olyan helyen, ami a világ végének érződik, amikor leszállsz.
Nem tudnád, hogy Jonah az ajtómon dörömbölt, és gyakorlatilag magával
kényszerített aznap. Jonah, a mélázó bozótpilóta, aki eleinte az ellenségem
volt, és valahogy átalakult valami sokkal fontosabbá számomra, mint puszta
barát.
Agnes letelepszik a fonott, kétüléses kanapén a maradék helyre. Érzem,
hogy beszélni szeretne, a pillantása bejárja a verandát, a fölöttünk lógó
fényeket fürkészi.
– Karácsony nyáron.
– Üdv az életemben. Anyám egész évben kivilágítja a hátsó udvarunkat. –
Apró, fehér égőkkel, amik feltekerednek az orgonabokrokra meg a japán
juharfák ágaira és egy hatalmas, százéves tölgyfára, aminek a gondozására
Simon több tízezer dollárt fizetett egy kertésznek az elmúlt évek során. Ez,
összevetve vele giccses, de azért hangulatos.
– Ez a sok régi holmi, amit kipakoltatok… – Szemügyre veszi az
átalakulást körülöttünk. – Lefogadom, hogy szép idekint éjszaka.
– Tényleg az. Tegnap éjjel idekint voltunk napnyugta után.
– Te és Jonah?
– Igen.
 – Hmm.
Nem veszek tudomást a kíváncsi dünnyögéséről, csak tovább görgetem a
képeket. Előbukkannak azok, amiken Jonah fát vág, és megáll az ujjam,
ahogy megakad a szemem a kemény izomzatán és a szoborszerű alakján.
Az olajbarna bőrszíne még szembetűnőbb a misztikus homályban.
– Na, ez egy divatos kinézet a weboldaladra – kuncog Agnes.
Tovább tekerek, és úgy teszek, mintha nem vörösödtem volna el. Majd
később megcsodálom azokat az izmokat egyedül.
– Marie beugrott a házhoz szombat este, Jonah-t kereste. Elfelejtettem
megemlíteni Jonah-nak, hogy itt járt – jegyzi meg közömbösen.
– Micsoda meglepetés. – A hangom élesebb, mint szeretném, ahogy
egyből összeszorul a gyomrom, hiába számolt már be Jonah a plátói
kapcsolatukról. Marie nem megy sehová. Hosszabb távon Alaszkában lesz.
Vajon Jonah meggondolja majd magát, és úgy dönt, hogy mégis meg tudja
neki adni, amit szeretne? A puszta gondolatára, hogy Jonah Marie-vel – vagy
bárki mással – van együtt, összeszorul a mellkasom. – Elmondtad neki, hogy
kint ragadtunk egy hegyi állomáson egész éjszakára?
– El. – Remek. Nem tudok mihez kezdeni a féltékeny kis hanggal a
fejemben. Érzem, ahogy Agnes figyelmes szeme végignéz a kunyhóhoz tett
utunk többi képén, és szinte biztosra veszem, hogy a ravasz kis nő valahogy
hallotta a gondolataim. De, mint mindig, most is megtartja magának a
véleményét, és az összes gondolatát Jonah-ról és rólam és arról az akármiről,
ami köztünk zajlik. – Figyelj, azt reméltem, hogy tudnál segíteni nekem és
Mabelnek. Sharon és Max jövő héten költöznek el, és azt terveztük, hogy
tartunk nekik egy partit a Vadonnál.
– Egy partit?
– Igen. Afféle babaváró- és búcsúpartit.
Tétovázok.
– Én csak… Gondolod, hogy helyes most partit tartani? – Lejjebb veszem
a hangom. – Mindazzal, ami épp történik? – Úgy értem, apám később, ezen
a héten találkozik azokkal az emberekkel az Arótól, hogy elkezdjék az
eladási folyamatot. És csak most került ki a kórházból. Bele fog telni némi
időbe, mire felépül a komplikáció után.
Emellett biztosra veszem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit sokkoltak
a hírei.
– Ha nem most, akkor mikor? – Agnes fekete szeme a széles vidékre
téved, az égen egy regionális járat száll éppen alá. – Rég nem lesznek itt,
mire Wren… – Elhalnak a szavai. Nyel egyet. – Az élet megy tovább és
változik, akár akarjuk, akár nem, Calla. Lesznek gyászra szánt napjaink,
amikor eljön az ideje. De Sharon és Max itt hagynak bennünket, gyermekük
fog születni, ezért meg kell ünnepelnünk az időt, amit velük tölthetünk, amíg
itt vannak. Mindenkiért ennyit tehetünk csak. – Az arca széles mosolyra
fakad, pedig reszketve csillog a szeme. – Különben is, boldoggá tenné
Wrent, ha látna mindenkit így, együtt! Mindig is értékelte a jó kis
összejöveteleket.
Felsóhajtok.
– Hát persze hogy segítek!
– Remek. Ezelőtt rendeltem egy csomó süteménykeveréket és díszeket.
Most már bármelyik nap megérkezhetnek.
– Gondolom, errefelé nem létezik Amazon Prime? – kérdem gúnyosan.
– Ez az Amazon Prime! – Halkan nevetünk egyet. De aztán szorosan
összevonja a szemöldökét. – Azt hiszem, sosem köszöntem meg neked, hogy
eljöttél. – Kinyújtja a kezét, hogy megszorítsa az alkarom. – Úgy tűnik
helyesnek, hogy itt vagy velünk. El sem tudom képzelni, hogyan máshogy
csinálhatnánk végig.
Összeszorul a torkom az apró nőt látva, akinek apám a múltban,
bármennyire is akaratlanul, de szintén összetörte a szívét. És ő mégis
hűségesen kitartott mellette, felajánlotta neki a barátságát és a viszonzatlan
szerelmét. Hány szív sérült meg vagy tört össze csupán azért, mert apám úgy
döntött azon a bizonyos éjszakán, hogy leül anyám mellé a bárban?
Eltöprengek. Vajon, ha tudják akkor a jövőt, egyikük is felállt volna, és
távozik?
Valami azt súgja, hogy nem.
– Nem hiszem, hogy én valaha is megköszöntem, hogy felhívtál –
válaszolok halkan, visszagondolva arra az estére a verandán, fél pár cipőben,
mellettem Simonnal. Mintha egy másik élet lett volna.
Agnes élesen beszívja a levegőt.
– Tudod, amellett, amikor fel kellett hívnom Derek szüleit, hogy
beszámoljak nekik a repülő lezuhanásáról, ez volt a legnehezebb hívás, amit
valaha meg kellett tennem.
És én mindössze egy idegen hangját hallottam. Valami nőt, aki apám
életének a része, míg én nem vagyok. Különös módon mostanra már a
legkevésbé sem érzem őt idegennek.
– Haragszol rá?
 Az ajka kissé megremeg, mielőtt szorosan összepréselné, gátat szabva
annak, hogy tőle szokatlan módon megmutatkozzanak az érzelmei.
– Szeretem, és itt vagyok mellette. Csakis ez számít.
A végtelenül türelmes Agnes. Tökéletes lett volna apám mellé. Tökéletes
apám mellé.
A tolóajtó nyikorogva nyílik, és Jonah lép ki egy megrakott tányér étellel.
Egyből szökken egyet a szívem.
– Ez jól néz ki, Aggie!
Agnes finoman megpaskolja a karom, aztán felveszi a vacsoratányérom,
és felkel az ülőhelyéről.
– Később jöttél, mint gondoltam!
– Hazafelé elveszítettem a kormánylapátot. – Elhaladva megszorítja
Agnes sovány vállát, aztán letelepszik az imént otthagyott helyére, betöltve a
teret a nagy, forró testével, ami az enyémnek nyomódik. Elvágja a csirkét, és
halkan köszön:
– Szia!
Reggel óta nem csókoltam meg. Túláradó késztetést érzek rá, hogy most
megtegyem, de visszafogom magam. Ilyesmit akkor teszel, ha már jártok, mi
pedig nem vagyunk egy pár.
De mi a fene vagyunk, azt leszámítva, hogy két ember, akik vigaszt
találnak egymás társaságában, miközben végignézik, hogy meghal valaki,
akit mindketten szeretnek?
Talán ez önmagában is elegendő.
– Szóval, elvesztetted a kormánylapátot?
– Ja. Biztos leszakadt, amikor egy kavicsos sávon kellett leszállnom, hogy
lerakjam a szállítmányt – dünnyögi.
– Veszélyes dolog?
– Szükség van a kormánylapátra ahhoz, hogy kormányozd a gépet,
szóval… Nem éppen ideális.
– De azért jól vagy?
Teli szájjal, beképzelten rám mosolyog.
– Itt vagyok, nem?
Ekkor hirtelen belém hasít Betty összetört váza és Jonah véres látványa.
Ez még csak múlt héten történt. Napokkal ezelőtt! Úgy tűnik, mindennap
van valami új. Ilyen lenne az élet Jonah-val? Mindennap hazajönne
vacsorára, és elmesélné a legutóbbi veszélyt, amivel szembe kellett néznie,
mintha csak egy újabb nap lenne a melóban? Mert számára pontosan ennyi.
 Azt hiszem, kezdem látni, mit értett anyám az alatt, hogy nap mint nap
félelemben élt. Hiszen itt vagyok, mindössze néhány napja tart köztünk ez a
dolog, és már most görcsbe szorul a gyomrom a gondolatra, hogy lezuhan.
Talán mert már egyszer szemtanúja voltam.
Vagy talán mert engem sem erre a bozótpilóta-életre szántak, ahogy
anyámat sem.
– Mi ez a nézés? – kérdezi.
– Semmi… Csak… semmi. – Mit kellene mondanom? Ez Jonah világa,
nem az enyém. Én csak belecsöppentem egy időre.
Hátrapillant a válla felett, hogy biztosra vegye, senki nem áll az ablakban,
és hallgatózik.
– Átszerveztem egy csomó mindent a holnapi menetrenden és a hét
hátralévő részén. Gondoltam te, én és Wren elvihetnénk Veronicát, és
kimehetnénk valamerre reggelente. Úgy tudnál vele némi időt tölteni, ő
pedig repülhet. Én majd segédpilóta leszek mellette.
– Ez nagyszerűen hangzik. – És olyan figyelmes Jonah-tól. Apró
izgatottság kap szikrára bennem. – Hová megyünk?
Vállat von.
– Akárhová. Van itt mindenféle látnivaló. Még a töredékét se láttad
Alaszkának.
Dagad a szívem, amiért Jonah képes volt ennyit bajlódni azért, hogy
mindezt megtegye apámért és értem.
– De gondolod, hogy bele fog egyezni? Hallottam, amikor arról beszélt
Agnesszel, hogy holnap visszamegy dolgozni.
– Szerinted adunk neki választási lehetőséget? – Felnyársal egy
répadarabot. – Ha a vállamra kell kapnom, akkor úgy lesz.
Túláradó hullámban söpör át rajtam a hála. A nyaka köré vetem a karjaim,
és szorosan átölelem.
– Köszönöm – suttogom, és a szám a fülcimpájához ér.
Halkan felnyög, emlékeztet a hangra, amivel ma reggel ébresztett, amikor
az izmos teste hátulról az enyémhez simult.
Behunyom a szemem, és azt kívánom, hogy megint olyan közel lehessek
hozzá.
– Hé! – Mabel kidugja a fejét, mi pedig gyorsan elhúzódunk egymástól.
A tágra nyílt tekintetéből látom, hogy lassan kezdi kapiskálni, mi folyik
kettőnk között. – Megnézzük a Sztárom a páromat. Anya csinál popcornt.
Bejöttök, ugye?
 Szerencsére, habár bele van zúgva Jonah-ba, nem úgy tűnik, mint aki
neheztel rám emiatt.
– Meglátjuk – morogja Jonah két teliszájas falat között, amit akár úgy is
lehetne fordítani, hogy „soha az életben”.
– Néhány perc, és megyünk – biztosítom őt, amire nyomban eltűnik az
arcáról a csalódottság. Amint elmegy, vállba vágom Jonah-t. – Ne legyél
seggfej!
Színészkedve felsóhajt.
– Rendben. Üzletet ajánlok. – Várok, amíg megrágja a falatot. –
Bemegyek, és megnézem, amit csak akarsz – a szemembe fúródik a tekintete
–, de akkor át kell jönnöd hozzám, miután Wren elaludt.
Izgatott nyugtalanság árad szét bennem.
– Úgy érted, osonjak ki apám házából, mint valami kamasz lány?
Magasba szökik a szemöldöke.
– Miért osonnál? Nem akarod, hogy bárki tudjon erről?
– Nem, nem erről van szó. Én csak… Talán könnyebb, ha nem keltünk
feltűnést? Úgy nem kell magyarázkodnunk, meg megindokolnunk senki
előtt.
Vállat von.
– Rendben. Nem érdekel, hogy csinálod, amíg ma éjszaka az ágyamban
vagy, és minden egyes éjjel, amíg Alaszkában vagy. – Eltökéltnek hangzik.
– Mi van, ha itt leszek még hat hónapig?
A pillantása a számra kandikál.
– Valami ilyesmiben reménykedek.
Emlékeztetnem kell magamat, hogy ne felejtsek el levegőt venni.
– Megegyeztünk. – Mert hirtelen el sem tudom képzelni magam máshol,
mint itt.
Jonah kíváncsian összevonja a szemöldökét.
– Most meg mi ez a nézés?
– Semmi. Csak elgondolkoztam valamin, amit apám mondott.
Tudta, hogy hosszabb távon sosem működhetnek a dolgok anyám és
közte, de esze ágában sem volt küzdeni az ellen, ami történik.
Azt hiszem, kezdem érteni, apa.
 25. fejezet
– Szóval, egyes emberek ténylegesen ezt választják nyaralás gyanánt. –
Átölelem magam a karommal, századjára is elhelyezkedve a kényelmetlen,
összecsukható széken. Már harmadik órája ülünk ezen a bérelt,
konzervdobozszerű halászhajón. Görcsöl a kezem, ahogy szorongatom
benne a horgászbotot, amit Jonah nyomott oda nekem. Bűzlök a
szúnyogriasztótól, és kezdek ideges lenni.
– Nemcsak hogy választják; jó nagy összegeket fizetnek, hogy
kijöhessenek ide. – Apám egy mozdulattal feltekeri az orsóra a zsinórt. –
Több tízezer dollárt keresünk minden évben azzal, hogy iderepítjük őket.
– Ó, várjatok! Azt hiszem, kapásom… – Mabel elhallgat, aztán előrehajol.
– Semmi. – Felénk fordul, és egy szégyenlős, teli fogsoros vigyort villant
ránk, ugyanúgy, ahogy az elmúlt tizenegy alkalommal, amikor halnak hitt
egy áramlatot.
A fejem körül zümmögő légy felé csapok.
– Mikor fogunk végre valamit, hogy aztán hazamehessünk?
– Soha, ha folyamatosan beszéltek. Elriasztjátok az összes halat. – Jonah a
mellettem lévő széken terpeszkedik, a bakancsát felrakta a hajó szélére, a
horgászbotja a túloldalon. Úgy néz ki, mint egy átkozott modell ebben a
pózban, az US Air Force feliratú baseballsapkája mélyen a fejébe húzva, a
napszemüveg pedig kitakarja a szemét. A második óra végig arról szólt,
hogy sűrű, lopott pillantásokat vetettem rá, és arról fantáziáltam, hogy mit
fogunk csinálni ma éjjel, mígnem Mabel megkérdezte tőlem, hogy miért
vagyok olyan vörös, és kénytelen voltam leállítani az efféle gondolataimat.
– Nekem jó az, ha soha – motyogom. – Mikor megyünk? Pisilnem kell.
Apám felnevet.
Jonah mélyen felsóhajt, mintha bosszankodna, de aztán hátradönti a fejét,
hogy lásson, és az önelégült mosolya egyszerre utálatos és szexi.
Ez tiszta szopás, tátogom.
Ismételd csak meg, feleli, a sátáni tekintete a számra kandikál, és szinte
látom a fejében kavargó, mocskos gondolatokat.
Átforrósodik az arcom. Fejezd be!
 – Panaszkodsz a túravezetőd mai választása miatt, Barbie? – kérdi
hangosan, vigyorogva.
Minden egyéb kifogásom, amit felhoztam volna, azonnal elillan.
– Nem. Tökéletes ez a nap – felelem teljes őszinteséggel és egy meleg
mosollyal. Mert hiába felhős az ég, és szeretném a tóba hajítani a
horgászbotom, és hazarepülni, tudom, hogy egy nap visszanézek majd erre a
konzervdoboz-hajóra és Mabel téves riasztásaira, és a végtelen tó
hátborzongató csendjére a világ végének a legvégén, Alaszkában, és mindez
kedves emlék lesz.
Épp, ahogy az elmúlt három nap is tökéletes volt. Mert apám csinálhatja,
amit szeret – repülhet –, és én ott vagyok, végig mögötte ülök, figyelem a
boldog, elégedett mosolyát, minden egyes pillanat minden egyes
másodpercében.
Minden reggel órákon át barangolunk az alaszkai égen, széles síkságok és
jeges gleccserek felett, mély völgyeken át, körözgetünk, hogy egy futó
pillantásra meglássuk a vadonban cammogó barna medvéket.
És mint valami összetákolt család, minden este összegyűlünk apámnál
vacsorára és egy közösen töltött estére, amit senki sem kér, de láthatóan
mindannyian igényeljük. Vonz minket az az élettelen nappali, és megtöltjük
élettel.
És minden este, amikor apám lefekszik, én kiosonok Jonah-hoz, és aztán
visszalopakodom, mielőtt apám felkelne másnap.
Egy apró, sokatmondó mosollyal Jonah átnyúl hozzám, és megszorítja a
combomat, aztán ismét a horgászbot felé fordítja a figyelmét. Békés, meghitt
csend telepszik négyünkre, ahogy mind elveszünk a saját gondolatainkban.
Aminek néhány pillanattal később azonnal vége is szakad.
– Éhes vagyok – jelenti ki Mabel.
– Ó, a kurva életbe, soha többé nem megyek horgászni veletek, kölykök!
– dünnyögi Jonah, amire apám hahotában tör ki, és nem bajlódik azzal, hogy
leszidja Jonah-t, amiért egy tizenkét éves jelenlétében így beszél. Semmi
értelme megpróbálni cenzúrázni ezt a fickót.
– Pakoltatok valami nasit? – Odanyúlok, és megsimítom a vállát, ürügyet
keresve, hogy hozzáérhessek. – Esetleg abból a szárított marhahúsból,
Etheltől?
– Szárított marha? – Mabel zavartan összevonja a szemöldökét. – Senki
sem szárít marhát a faluban! Nincs is ott szarvasmarha!
 Észreveszem, ahogy apám összerezzen, és összeszorul a gyomrom, amint
leesik.
– Mi a szart etettél velem, Jonah?

– Anyád a kinti szegély mentén lógatta fel, ott. – Apám vonalat rajzol a
levegőbe, a veranda külső fala felett, mielőtt a mennyezetre kandikálna a
tekintete. – De azt hiszem, így jobban tetszik.
– Sötétedés után szép.
– Egyik este fent kell maradnom, hogy lássam. – Elnyomja a cigijét egy
konzervben, aztán behúzza a verandaajtót. – Ki hitte volna, hogy így
lefáradok egy kis reggeli horgászattól?
Gombóc gyűlik a torkomban, ahogy csendben szemlélem őt. Öt napja
került ki a kórházból. Még mindig fakó a bőrszíne. Folyton eloson, hogy
szundítson egyet délutánonként, és összerándul a köhögőrohamaitól, amik,
nemhogy csökkennének, egyre gyakoribbak. Az elmúlt két este észrevettem,
hogy kevesebb volt a vacsoratányérján, mint Mabelnek.
– Talán holnap itthon kellene maradnunk. Ez a sok repkedés nem segít a
felépülésben a múlt hétvége után.
Legyint az aggodalmamra.
– Áh. Jól vagyok! Egy éjszaka alvás, és indulásra készen állok.
Szeretnék hinni neki.
– Jonah valami olyasmit mondott, hogy egy medveparkba megyünk
holnap.
– Biztosan Katmaira gondolt. Évek óta nem jártam ott. – Apa érdeklődve
megvakarja az állát. – Remélem, felhívta Franket.
– Ő a túravezető, akivel csomót dolgoztál együtt?
– Ja. Oké, remek. – Elégedetten bólint. – Évek óta nem láttam
személyesen. Jó lesz találkozni vele!
Még egyszer utoljára, teszem hozzá gondolatban, és elnehezül a
mellkasom.
Apa elkezd a ház felé csoszogni.
– Jó éjt, apa! – Átkarolom magam, hogy lenyugodjak és átmelegedjek.
– Jó éjt, kölyök! – Megáll az ajtóban. – Szóval, jól sejtem, hogy
megbocsátottál Jonah-nak?
Felsóhajtok.
– Még nem döntöttem el.
– Legalább nem vesztél éhen, odafent, abban a kunyhóban.
 – Pézsmapocok, apa. Pézsmapockot etetett velem! – A hajó szélén
öklendeztem, amint megtudtam, és egész hazaúton összeszorított foggal
ültem. Még most is érzem a hirtelen késztetést, hogy megmossam a
nyelvem.
– Az Ethel specialitása. Erről híres. Eléggé ízlett is, nem igaz?
Morcosan nézek rá.
– Pézsmapocok.
Felnevet.
– Megértem. Hát, Katmai jó ötszáz kilométer innen, úgyhogy korán kell
indulnunk. Tégy már nekem egy szívességet: ha eléggé megbocsátasz neki
ahhoz, hogy átmenj hozzá ma éjjel, akkor kelts fel, amikor visszaosonsz
reggel! – Leesik az állam. – Lehet, hogy beteg vagyok, Calla, de nem
vagyok vak – mosolyog. – Nem baj. Én… örülök, hogy ott vagytok
egymásnak.
– Nem fogsz figyelmeztetni, hogy óriási hibát követünk el? – kérdem
óvatosan.
– Szerinted így van?
Igen.
Nem.
– Tudom, hogy nem örökre szól. Tudom, hogy ő itt fog maradni, én pedig
hazamegyek. – Úgy érzem, ki kell ezt mondanom hangosan, hogy
bebizonyítsam, nem valami fülig szerelmes hülye vagyok, és nem áltatom
magam olyasmivel, ami nem igaz. Ugyanakkor el sem tudom képzelni, hogy
bármi máshogy legyen köztünk Jonah-val, amíg itt vagyok.
Jonah számomra maga Alaszka.
Apám gyengéden elmosolyodik.
– Sok mindent bánok, kölyök. De az, hogy beleszerettem anyádba, sosem
volt közöttük. – Ezzel eltűnik a házban.

– Ez finom, Calla. Nagyon finom – mondja Agnes sugározva, aztán

visszafordul a Vadon előcsarnoka felé, amit az elmúlt két órában kék-zöld
tematikájú partihelyszínné alakítottuk át, lufikkal és szalagokkal Sharon és
Max ma délutáni búcsúztatójához. – És egy csomó kaja jön majd még.
– Valódi cupcake-rémálmaim voltak – vallom be, és vetek egy pillantást a
távolabb, jobb oldalt, az összecsukható asztalokon sorakozó tálcákra, a
recepciós pult mellett. Mabelnek és nekem a teljes tegnapi napunk ráment,
hogy megsüssük és kidíszítsük mind a tizenkét tucatot. Kimerültségemben
elaludtam Jonah ágyában, amíg ő fogat mosott. – Hányan jönnek egyébként?
– Azt hiszem, többen, mint ahány embert hívtam. – Idegesen felnevet. –
A falulakók egy része hírét vette, és meg fognak próbálni lejönni.
– Legalább szép búcsúztatás lesz. – Nem tudtam, hogy Max és Sharon
ilyen népszerűek. – Tudod, hol van apám?
– A városban, az ügyvédekkel. Próbálja lebonyolítani a papírmunka nagy
részét az Aróval. – Agnes felsóhajt, ahogy körbepillant. – Hamarosan
megváltoznak a dolgok errefelé.
– De nem ma!
Elmosolyodik, és kinyújtja a kezét, hogy megpaskolja a karom.
– Nem ma!
– Oké, hát, ha itt nincs más, akkor hazaszaladok, és megmosakszom. Még
mindig pasztellzöld cukormáz van a hajamban, hála Jonah-nak. – És
ragacsos rétegben a teljes testemen is, miután úgy döntött, hogy szétkeni
rajtam, és aztán lenyalja, de nem hiszem, hogy Agnesnek szüksége lenne
ezekre a részletekre, vagy hogy hallani szeretné őket.
A sötét pillantása bejárja az arcom, aztán a kócos szénakazalt a
fejtetőmön. De tipikus Agnes módjára csak mosolyog.

– Jávorszarvashús… rénszarvasvirsli… királylazac… heringikra…

zablisztlepény. Ez egyfajta lapos kenyér. Lehet, hogy ízlene. – Szorosan
követem Jonah-t, miközben beazonosítja az asztalokon sorakozó különféle
ételeket a tálcákon, amik annak a nyolcvan-egynéhány vendégnek készültek,
akik most a Vadon várótermében lődörögnek. Többségük Bangorból
érkezett, de jócskán vannak, akik a folyón jöttek le a falvakból. Kellemes
nevetés és baráti társalgás kelti életre a helyet. Agnesnek végül igaza lett.
Pont egy ünnepségre volt szükségünk! Jonah egy tál fénylő, sárga kockára
mutat, aminek vastag, sötét hártya szegélyezi az egyik oldalát. – Az nem fog
ízleni.
– Mi az? – Rámutatok egy tányérra, ami kinézetre fehér krém és áfonya.
– Azt úgy nevezik, hogy eszkimó fagylalt.
– Tejtermék?
– Nem. És tuti nem fog ízleni.
– Nem tudhatja, amíg ki nem próbálja, Tulukaruq – kiáltja mögülünk egy
ismerős hang.
 Jonah a válla felett hátrapillant az aprócska nőre, rózsaszín fejkendőben,
és jól látszik az arcán a meglepettség.
– Ethel! Két hét alatt másodszor jössz le a folyón!
– Nemcsak én, Josephine is. – Egy fiatal, talán húsz körüli nő felé biccent,
aki a vízadagoló mellett áll, vastag, koromfekete, fenékig érő hajfonattal.
Keresztben a mellkasán, hordozókendőben egy duci kisbaba ül, úgy nyolc
hónapos lehet, a fejét sűrű, sötét haj fedi, tág szeme éberen, kíváncsian tekint
végig a rengeteg arcon.
– Basszus, jól megnőtt, igaz?
Mintha Josephine meghallotta volna Jonah-t, odafordul, és visszafogottan,
félénken int egyet.
– Ne haragudj, adj egy percet, Ethel – mondja Jonah, és gyengéden vállon
paskolja őt, aztán végignézem, ahogy odasétál a nőhöz és a babához, és
szélesen elmosolyodik, amint szóba elegyednek.
– Tulukaruqnak sok gyenge pontja van, de azt hiszem, a legnagyobbat a
kisgyerekek jelentik – dünnyögi Ethel. Ugyanazt a New York Knicks
melegítőpulcsit viseli, mint amikor legutóbb találkoztam vele. Kíváncsi
vagyok, hogy lelkes kosárlabdarajongó-e, vagy ez mindössze meleg
öltözéket jelent számára.
– Miért nevezi őt így? – Ugyanígy nevezte aznap, a Meyer’sben is.
– Mert az embereink segítője, ugyanakkor nagy szélhámos. Azt jelenti,
hogy „holló”.
Felnevetek.
– Igen, ez… tökéletesen találó. „Tulukaruq.” Lehet, hogy elkezdem így
hívni.
Josephine kibújtatja a fiát a hordozókendőből, és Jonah kitartott karjába
helyezi.
A szívem váratlanul repdesni kezd a jelenet láttán, ahogy Jonah a hatalmas
kezében tartja a kisbaba teljes felsőtestét, és felemeli a magasba, aztán
magához húzza, és hagyja, hogy a kisbaba megmarkolja a szakállát. Jonah
felnevet, a kisfiú is felnevet, és hirtelen elképzelem Jonah-t mint édesapát.
Jó apa lesz belőle.
És a családja Alaszkában fog vele élni. Ez egy olyan igazság, ami egyből
visszarántja a repdeső szívemet a valóság talajára.
– A holló és a lúd-feleség.
Ethel éles, bölcs szemébe nézek.
– Tessék?
 – A történet. Jonah a holló, és te vagy a lúd-felesége. – Hosszasan
tanulmányoz engem egy szomorú mosollyal, és az a határozott érzésem
támad, hogy ezzel mindent meg is állapított velünk kapcsolatban, amit csak
lehetséges.
Azt mondja, hogy Jonah-nak és nekem össze kellene házasodnunk?
– Elnézést mindenkitől! Kérhetném a figyelmeteket egy pillanatra? –
Bizsereg a bőröm, ahogy a recepciós pult felé fordulok, ahol Max egy
széken egyensúlyozik, a kezét megadóan az égbe tartja, és arra vár, hogy
elnyerje a jelenlévők figyelmét. – Csak szerettük volna Sharonnal
megragadni az alkalmat, hogy megköszönjük, amiért eljöttetek ma, és ilyen
különlegessé tettétek a búcsút! És azt is, hogy életünk hátralévő részére
feledhetetlenné tettétek az Alaszkában töltött időnket! – Szélesen mosolyog,
ahogy a tömeghez beszél, a hangja közepesen mély. – Be kell vallanom,
némiképp sokkolt minket, amikor először ideköltöztünk. Nem állítom, hogy
hiányozni fognak a hosszú, hideg telek, bár valami jó mégiscsak kisült abból
is. – Sharon hasára mutat, és elvörösödve felnevet, amire valaki füttyent
egyet. – És semmiképp nem fog hiányozni az egész vödörügy némelyik
faluban. – Körülöttünk nevetés hangzik fel, és megjegyzem magamnak,
hogy utána kell néznem, milyen vödörügyről beszél. Valami azt súgja, nem
gyümölcsszedésre használják. – De, amit mindenképp hiányolni fogunk,
azok az emberek. Az, hogy milyen gondoskodóak vagytok. Hogy mennyire
közel álltok egymáshoz, mennyire keményen dolgoztok, hogy megtartsátok
az életmódotokat. Nem számít, hová megyünk, ilyet nem találunk többé
máshol. Ebben biztos vagyok. – A pillantásom az összegyűltekre téved,
számtalan büszke mosolyt és bólintást látok, és néhány könnycseppet. –
Szóval, még egyszer köszönjük, tiszta szívből! – Max a mellkasára szorítja a
kezét, a szívéhez, és kézzelfogható az őszinteség, ami árad belőle. – És
megígérem, hogy amint tudjuk, elhozzuk Thort látogatóba! – Sharon
megköszörüli a torkát, és figyelmeztetőn Maxre mereszti a szemét. – Oké,
oké, még nem egyeztünk meg a nevében. – Elvigyorodik. – De ha
megteszitek nekem azt a szívességet, hogy elkezditek így emlegetni, azt
hiszem, Sharonnak nehezebb lesz nemet mondania, amikor arra kerül a sor!
– Körös-körül nevetés hallatszik, Sharon pedig csóválja a fejét, de most már
ő is kuncog. – Csak még néhány dolog. Szeretnék külön köszönetet mondani
pár embernek. – Megkeresi Jonah-t, aki még mindig a karjában tartja
Josephine kisfiát. – Basszus, öregem, de jól áll neked a csecsemő!
Újabb nevetés tör fel, Jonah kiáltásával együtt:
 – Ne sürgess!
– De most komolyan, Jonah, az elmúlt három évben többet tanultam tőled
a repülésről, mint amit a hátralévő életemben valaha is fogok! Még mindig
úgy gondolom, hogy egy átkozott őrült vagy, miután nem egyszer, nem
kétszer, hanem háromszor is leszálltál azon a hegygerincen, hogy lehozd
onnan a túrázókat, de basszus, te aztán tudod, hogy kell repülni, és nagyon
remélem, hogy egy nap még lesz szerencsém veled dolgozni!
– Csak gyere vissza Alaszkába, és meglesz, haver! – kurjantja oda neki
Jonah. – Mert tudod, hogy én aztán soha nem megyek el innen!
Mindenki nevet.
Nekem pedig mindeközben összeszorul a szívem.
Jonah sosem fogja itt hagyni Alaszkát.
Az első csókunktól fogva tisztában vagyok ezzel, és próbálok nem
gondolni rá, valahányszor legördül rólam a testével, átölel a karjával, és
elszenderedünk a csendes éjszakában. Tudtam, és mégis vele tartottam, nap
mint nap, éjszakáról éjszakára, örülve minden pillanatnak, amit
megoszthatok vele.
Sosem számítottam rá, hogy ennyi mindent érzek majd iránta.
Még el sem mentem innen, de már fáj.
– Marhára biztos, hogy visszajövünk! Öt év. Legfeljebb. – Max halkan
felnevet, aztán elfordul, hogy megkeresse apámat, aki a hátsó sarokban áll, a
kezét lazán összekulcsolja maga előtt, és csendben mosolyog. Max mély
levegőt vesz. – Wren, szeretném megköszönni, amiért hittél bennem annyira,
hogy felvegyél…
– Akkor köszönd Agnesnek! Ő volt az, aki kihúzta egy kupacból az
önéletrajzod, és behívott egy interjúra.
– Tetszett a mosolya – mondja Agnes egy vállvonással.
Megint nevetés kerekedik.
– Hát, nemcsak nekem adtál állást, hanem Sharonnak is! Biz’ isten
megőrült volna itt, ha nem így teszel, és szerintem te tudtad ezt jól! Úgy
értem, boldog feleség, boldog élet, igaz? – Kórusban értenek egyet a házas
férfiak a teremben. – Legyen bármi az oka, nagyban tartozom neked ezért, és
az élményekért, amikre az elmúlt három évben szert tettem a Vadon-
családdal! Sharonnal mostanában esténként, az ágyban fekve felidéztük az
emlékeinket. Mint például, amikor múlt januárban lecsapott ránk az a
hatalmas vihar, aztán öt napig folyamatosan kábé mínusz húsz fok volt.
Mindenki őrülten felbolydult, erre mi mást csinálnak ezek a srácok, mint
hogy egy nyamvadt luaut szerveznek, hawaii zenével és étellel, meg
mindennel. Wren beállított fűszoknyában, kókuszdiókkal. Esküszöm, vannak
képeim! – Kacagás szalad végig a termen. – Aztán ott volt az eset, amikor
egy gigantikus hóbarlangot építettünk hátul, és kivilágítottuk gyertyákkal.
Wren kivonszolta a régi grillsütőt, és elkezdett hamburgert sütni. Olyan volt,
mint egy nyári grillezés, leszámítva, hogy összefagyott az orrszőröd. – Max
felsóhajt. – Istenem, mennyi szép élményünk volt itt, a Vadonnál
mindenkivel! – Felemeli a kezét. – Tényleg sajnálom még mindig a tapétát!
Fogalmam sem volt róla, mennyit jelentenek számodra azok a kacsák, de ha
ez számít bármit is, az egész Jonah ötlete volt, és olyan részeg voltam, mint
a csap! – És ezennel meg is oldódott a mellbimbós kacsák rejtélye. Apám a
fejét csóválja, de azért mosolyog. – Azt hiszem, azt akarom mondani,
hogy… köszönöm, hogy lehetőséget adtál nekem idefent repülni, és hagytad,
hogy a Vadon-család tagjai lehessünk, részt vegyünk a sok vidámságban.
És… öö… – Lehajtja a fejét, megköszörüli a torkát, és amikor ismét felnéz,
látom a csillogást a szemében. – Nagyon fogsz hiányozni – mondja ki végül
rekedtes hangon.
Sharon lehajtja a fejét, és a szájához emeli a kezét, próbálva elrejteni az
arcán lepergő könnyeket. Aztán máshonnan is szipogás hallatszik.
Körbepásztáz a tekintetem, és látom mindenki szemében a szomorúságot, és
hogy tisztában vannak a helyzettel. Megfeszült állkapcsok, visszafogott
mosolyok. Mind tudjuk, mire gondol Max valójában.
És hirtelen már nem is annyira az Alaszkából távozó fiatal pár
búcsúpartija ez, mint inkább egy végső búcsú a sarokban álló, csendes
férfitól.
Beroskadt a válla.
Az arca fakó és beesett.
A szeme fáradt, és egy békés mosoly árulja el nekem azt, amit eddig is
tudtam, csak nem akartam elfogadni.
Hirtelen túl nehéz a levegő a váróteremben, túl nagy a zaj, túl sok a
szempár.
Kisurranok a tálalóasztalok mögött, szó nélkül kiosonok az irodába, át a
személyzeti szobán, végig a hosszú, keskeny folyosón. Belököm az ajtót, és
kimegyek a raktárba. A garázsajtók nyitva állnak, beengedve a ködtől
nyirkos, hűvös szellőt. Néhány földi személyzetis kíváncsian pillant rám,
miközben raklapokon vonszolják végig a szállítmányt a földön, de senki sem
szól egy szót sem arról, hogy itt vagyok.
 Átsietek az egészen, túl a hangáron, a mellkasom köré fonom a karom,
hogy megnyugodjak, de képtelen vagyok rá.
Veronica egyedül pihen a sarokban. Bizonyára karbantartás miatt van itt.
Odasietek hozzá, könnyedén felmászom, és összekuporodom a pilótaülésen
– apám helyén. Egy pillanatra végigsimítok a kormányon. Aztán a
mellkasomhoz húzom a lábam, az ölembe temetem az arcom, és elsírom
magam, ahogy világossá válik a valóság.

Nyikorogva nyílik az ajtó. Oda se nézek, valahogy anélkül is tudom, hogy

Jonah az.
– Már nem sokáig fogja húzni, igaz? – kérdem szipogva.
Egy hosszú pillanat után meleg, vigasztaló kéz simul a vállamra.
– Gyorsan megy lefelé a lejtőn.
Végre hátra merem dönteni a fejem, és a térdemre támasztom az állam. El
tudom képzelni, hogy milyen vörös és püffedt a fejem. Most az egyszer
örülök, hogy nincs rajtam smink.
– Fel kellett volna hívnom! Annyi éven át nem hívtam fel, pedig bár
megtettem volna! És most nem maradt idő. Neked és Maxnak és
mindenkinek annyi nagyszerű emléke van róla és a luauról és a téli
grillezésről és a hülye kacsákról, és nekem sosem lesz már! Nem maradt rá
elég idő! – Azt hittem, már teljesen kisírtam magam, de újabb adagban
csordogál a könnyem.
Az elmúlt tizenkét évet azzal töltöttem, hogy morfondíroztam, Wren
Fletcherre mi minden nem igaz.
Helyette össze kellett volna szednem a bátorságot, hogy idejöjjek, és
kiderítsem, mi minden igaz rá.
Jonah felsóhajt.
– Fel kellett volna hívnod. Fel kellett volna hívnia téged. Anyádnak sosem
lett volna szabad elmennie. Wrennek itt kellett volna hagynia Alaszkát érted.
Ki a fene tudja, mi lett volna a helyes, és mihez vezetett volna, de nem is
számít, mert már semmit sem változtathatsz mindezen. – Vigasztalón köröz a
hüvelykujjával a gerincoszlopom mentén, éppen a nyakam alatt. – Apámmal
nem volt jó a viszonyunk; azt hiszem, ezt már kitalálhattad. Nem viselte jól,
hogy nem ő irányítja az életem. Sok szarságot mondott nekem, amit aztán
sosem követett bocsánatkérés. Tudtam, hogy helyes döntés volt kizárni az
életemből, és felköltözni ide. Mégis, azokban az utolsó napokban, amikor
végignéztem, hogy elmegy, hallgattam, hogy mennyire bánja, amiért rám
akarta erőltetni az akaratát, folyamatosan újrajátszottam fejben a
beszélgetéseinket. Újra és újra, és folyton találtam valamit, amit mondanom
vagy tennem kellett volna. Olyan alkalmakat, amikor fel kellett volna
vennem vele a kapcsolatot. Az egész életedet eltöltheted ezzel, mégsem jutsz
vele sehová. – Leemeli a baseballsapkát a fejéről, és a térdére teszi. – Ezt a
temetés után néhány nappal találtam a szekrényében. Volt ott egy teljes
doboznyi amerikai légierős holmi. Sapka, pulóver, dzseki… mindegyiken
címke, és egy üdvözlőlap, amiben leírta, mennyire izgatott, amiért
megtapasztalhatom ezt az életet. Gondolom, arra készítette elő, ha majd
hivatalosan is besoroznak, aztán amikor mégsem történt meg, bevágta a
szekrénybe, és megpróbált elfeledkezni róla. – Jonah összeszorítja a száját. –
Már öt éve elment, mégis minden alkalommal bűntudatot érzek, amikor
ránézek erre a szarra. – Elmorzsolom a könnyeimet. – Nem vagy egyedül. Itt
vagyok neked én, és te itt vagy nekem, és együtt átvészeljük ezt. –
Gyengéden fel-le simogatja a karomat.
– Még akkor is, ha Torontóban leszek?
Megemelkedik a mellkasa egy mély levegővel.
– Létezik ám egy „telefon” nevű eszköz.
– Te gúnyolódsz rajtam a telefonálás kapcsán?
– Jaj, várj csak, tényleg. Te nem is szeretsz telefonálni a barátaiddal –
dünnyögi gúnyosan.
Tudom, hogy csak könnyíteni akar a hangulaton, de a gyomrom görcsbe
szorul.
– Azok vagyunk? Barátok?
Az orra alatt káromkodik egyet, aztán ismét felsóhajt.
– Bonyolult a kapcsolatunk. Ez a jó jelző rá.
Már megint ez a rohadt szó!
– Hallottál valaha a lúd-feleségről?
Csend áll be, aztán Jonah felnevet, visszahúzva a sapkáját.
– Ethel és a meséi.
– Azt mondta, te vagy a holló, és én vagyok a lúd-feleséged. Mit értett
alatta?
– Csak egy buta mese, amiben a holló beleszeret egy lúdba.
– És mi történik? – A szájába harap, mintha fontolgatná, hogy folytassa-e.
– Jó. Akkor majd rákeresek Google-on. – Előveszem a mobilom a
zsebemből.
Odanyúl, hogy elkapja a kezem, és beletörődőn felsóhajt.
 – Együtt maradnak a nyáron, és amikor a lúd vándorútra kel az első hó
előtt, a holló úgy dönt, hogy követi őt délre. De kizárt, hogy túlélje a repülést
az óceánon át. Végül nincs más választása, mint búcsút mondani, és
hazatérni.
– Miért nem megy vele vissza a felesége?
– Mert egy lúd. Nem élné túl a telet – magyarázza vonakodva.
Összeszorul a mellkasom.
– Végül nem is hangzik olyan butának ez a mese.
Ami azt illeti, rohadtul hasonlít hozzánk. Talán az egymásba szeretős
része nem, de a többi része határozottan. Habár akármit is érzek Jonah iránt,
becsapom magam, ha nem ismerem el, hogy nem csupán belezúgtam egy
helyes pasiba.
– Nem, azt hiszem, tényleg nem. – Jonah arckifejezéséből sejtem, hogy ő
is látja benne az igazat.

Jonah és apám Veronica mellett várnak, amikor behajtok a Vadon

parkolójába Jonah terepjárójával.
– Megoldottátok a könyvelési cuccot? – kérdezem különösen jó kedvvel,
hála a tiszta, kék égnek és a langyos napsütésnek. Az elmúlt három hétben,
mióta itt vagyok, ez eddig messze a legszebb napunk.
– Ja – motyogja Jonah maga előtt keresztbe font karokkal, az arcán rideg
kifejezés ül.
– Mi történt? – kérdem óvatosan.
– Semmi – motyogja apám mosolyogva, és próbálok nem tudomást venni
a mellkasomra nehezedő nyomásról, ahogy végignézek a vékony alakján és
a fáradt szemein. Tegnap éjjel alig evett vacsorát, utána pedig egyből
lefeküdt, és addig aludt, míg vissza nem jöttem Jonah-tól.
– Szóval… Hová megyünk ma?
– Te és én elmegyünk egy körre a környék felett, kölyök – mondja apám.
– Csak mi? – Jonah-ra pillantok, és látom, hogy megfeszül az álla. Ettől
húzta fel magát annyira.
– Nem lesz gond. – Apám biztatóan mosolyog. – Csak most az egyszer.
Visszatartom a lélegzetem.
Egy pillanatra rá Jonah végül bólint.
– Megvagy? – Apám hangja tölti ki a fülem a fejhallgatón át, közben
szorosan tartja a kormányt, és elégedett mosollyal a tágas, kék égre
összpontosít.
– Igen.
– Biztos?
– Furcsa érzés – vallom végül be. – Most először repülök egy ilyen géppel
Jonah nélkül.
Apám felkacag.
– Olyan neked, mint George-nak a hula lánya, Jillian. Biztonságban érzed
magad mellette.
– Jonah, a hula fiú – viccelődöm. – Furcsa, nem? – Visszagondolok a
repülésre a Super Cubban. Eleinte nem így indult a dolog.
– Ti ketten jó messzire jutottatok. Örömmel látom. – A fejszetten át eljut
hozzám a nehézkes sóhaja. – Ráhagyom ezt a gépet, Archie-val és
Jugheaddel együtt. Őket nem tartalmazza a megállapodásom az Aróval.
– Ez jó. Gondoskodni fog róluk.
– És a házát. Azt is ráhagyom. Nem ér sokat, de legalább lesz fedél a feje
felett.
– Apa, nem akarok beszélni a…
– Tudom, hogy nem. De tedd meg, hogy meghallgatsz, jó? – mondja
gyengéden.
Bénultan hallgatom, ahogy végigsorolja a szétosztott vagyontárgyait – a
házait, a terepjárót, a dámatáblát. Az Mabelé lesz. És a Vadon eladásából
befolyó pénz az enyém. Nem tudom, mit szóljak erre, nem érzem, hogy
megérdemelném, de ha valamit is megtanultam apámról, hát azt, hogy hiába
próbálnám meggyőzni, ha egyszer elhatározta magát.
– Apa, valójában miért akartál ma egyedül kijönni velem? – kérdezem
végül. Nem lehet, hogy csak ezért. Ezt a földön is megtehetnénk.
Beletelik egy pillanatba, mire válaszol.
– Tegnap éjjel beszéltem édesanyáddal.
– Tényleg? Felhívott?
– Nem. Én hívtam fel őt. Gondoltam, ideje megbeszélnünk a dolgokat.
Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, amiért megbántottam. Hogy
bárcsak az lehettem volna számára, akire szüksége volt. Hogy még mindig
mennyire szeretem. – Kipillantok az ablakon, az alattunk elterülő zöld
tundrára, hogy ne lássa, ahogy elpislogom a könnyeimet. Nem vagyok hülye.
Azért hívta fel, hogy elbúcsúzzon. – Azt is el kellett neki mondanom, hogy
mennyire büszke vagyok, amiért ilyen nő lett belőled. Anyád és Simon
szépen a gondodat viselték, Calla. Jobban, mint én valaha is képes lettem
volna!
– Nem igaz – bukik ki belőlem.
– Bárcsak… – Összevonja a szemöldökét, ahogy elkalandozik a hangja. –
Bárcsak felhívtalak volna. Bárcsak felszálltam volna a gépre, és ott lettem
volna a ballagásodon. Bárcsak elraboltam volna anyádat attól a doktorjától,
és meggyőzöm, hogy jöjjön vissza velem. Bárcsak tudattam volna veled,
hogy mennyit gondolok rád. Hogy mindig is mennyire szerettelek. –
A hangja akadozik. – Bárcsak más ember lettem volna, mint aki vagyok.
– Én is szeretlek – mondom sietve. – És szeretem, aki vagy. – Mint
kiderült, ő a férfi a vonal túlsó végén, aki hallgatta, ahogy gyerekes
lelkesedéssel csacsogok. Pontosan olyan ember, amilyennek kívántam,
minden hibájával együtt, és az összes fájdalommal, amit okozott.
A fájdalommal, ami különös módon elmúlt. Talán az idő gyógyította be.
Vagy talán a megbocsátás, amire ráleltem ebben az egészben.
– Ez az utolsó repülőutam, kölyök – jelenti ki keserű bizonyossággal. –
Átnyúl, és megfogja a kezem, furcsán békés mosoly ül az arcán. – És el sem
tudok képzelni nálad jobb embert, akivel eltölthettem volna.

– CSALTÁL.
– Nem csaltam! – Apám sokatmondó pillantást vet rám. – Nem csalás, ha
egyszer nem ismerem a szabályokat!
Gúnyosan elmosolyodik.
– Annak ellenére, hogy mostanra már egy tucatszor elmagyaráztam?
– Nem figyeltem. – Újabb korongot tolok át három mezőn, aztán másik öt
felett. – Ilyet lehet, ugye?
– Hogyne, miért ne? – Gyengén felnevet, aztán a feje oldalra bicsaklik.
Mostanában túl nagy erőfeszítés, hogy egyenesen tartsa. – Azt hiszem, mára
elég volt nekem ennyi.
– Ó, a fenébe! – Viccelődve mosolygok, aztán lecsúszom a kórházi ágyról,
amit a kedves, lágy hangú Jane a hospice szolgálattól elintézett, hogy apám
nappalijában felállítsanak. Fogom a dámatáblát, és átrakom a könyvespolcra
a sarokban.
Aztán megnézem az időt a telefonomon.
– Üzenetet vársz valakitől? – kérdi, és összerezzen, ahogy hiába próbál
kényelmesen elhelyezkedni a sovány testével. – Az elmúlt öt percben
nyolcadszor néztél a telefonodra.
– Igen. Én csak… Jonah-nak írnia kellett volna.
– Végre megtanulta, hogyan kell használni a telefont?
– Úgy tűnik, nem – motyogom, és felrázom apám párnáját.
– Ne aggódj! Itt lesz, amikor itt lesz. – Elhallgat. – Mellesleg, hol van
Agnes és Mabel?
– Valami kötő-izén a városban.
– Kötés? – Összevonja a szemöldökét. – Mióta kötnek?
Vállat vonok.
– Mostantól? – Kerülöm a tekintetét, miközben megigazgatom az
ágyhuzatot.
Ha gyanakszik is, nem erősködik. Mostanában túl fáradt ahhoz, hogy
kérdezősködjön.
– Jonah ma este is itt alszik?
– Igen, azt hiszem. Ha neked nem gond. – Két hete felhagytam azzal,
hogy átjárkálok, mivel világossá vált, hogy apámat nem szabad egyedül
hagyni. Úgyhogy Jonah magára vállalta a feladatot, hogy áthúzza apám
dupla ágyát, és kitakarítsa a szobáját, és ragaszkodott hozzá, hogy mostantól
ő fog átjárni. Azóta ott töltjük az éjszakát.
– Igen, ez jó ötlet. Szeretném, ha itt lenne, hátha… – A hangja
elkalandozik.
Hátha meghal az éjjel. Ezt mondja épp az apám.
– Nem ma este fog megtörténni, apa. – Jane rengeteg időt töltött azzal,
hogy elmagyarázza nekünk, mire számíthatunk. Légszomj, szervleállás,
szellemi hanyatlás. Mindannyian, apámat is beleértve, tudjuk, hogy közeleg,
méghozzá nemsokára. De nem ma éjjel. Bekapcsolom a tévében a
sportösszefoglalót neki. – Egy pillanat, és visszajövök a gyógyszereiddel –
mondom, megigazgatva az ágytakarót, és a homlokára nyomok egy puszit.
A konyhában vagyok, és épp előkészítem apám éjszakai gyógyszereit,
amikor hallom, hogy Jonah Escape-je felhajt a kocsifeljárón. Felkapom a
cipőm, és kirohanok a hűvös éjszakába, nem bajlódva a kabátommal.
Szaggatottan felsóhajtok a megkönnyebbüléstől.
– Ideértél!
Anya egyetlen pillantást vet rám, a kezét a szájához szorítja, és elsírja
magát.
– Hé, Calla, hoznál nekem kérlek egy kis vizet? – kiáltja apám rekedtes
hangon.
– Igen, persze. – Fogom a már teletöltött poharat és a gyógyszereit.
Anyám, aki az egyszerű, fekete garbójában, szoros farmerben és egy
ékszerszettel most is olyan elegáns, mint mindig, szótlanul kiveszi a
kezemből. Egy mély, remegő lélegzettel még egy utolsó, töprengő pillantást
vet a vadkacsákra, aztán elindul a nappaliba. A rendszerint nyikorgó padló
most hangtalan a zoknis léptei alatt.
Ami azt illeti, nagyon keveset szólt, mióta kiszállt Jonah terepjárójából.
Teljesen szürreális lehet számára, hogy huszonnégy év elteltével megint itt
van Alaszkában.
Hogy ennyi idő után viszontlátja apámat.
Jonah karja hátulról átöleli a derekam, ahogy figyeljük az újra találkozást,
amiről apám mit sem sejt, és amiről Agnes és Mabel szándékosan távol
maradtak, hogy teret adjanak nekik.
– Anyukád dögös – súgja a fülembe Jonah olyan halkan, hogy a
sportriporter búgó hangja teljesen elnyomja.
– Azért, mert Simon nem rejtette el az összes sminkjét, mint valami
pszichopata – súgom neki vissza.
Jonah szorosabban magához húz, ahogy figyeljük, amint anyám csendben
megkerüli a kórházi ágyat. Észreveszem, hogy remegek.
Valószínűleg, mivel először életemben látom a szüleimet egy szobában, és
ez épp apám halálos ágyánál történik.
– Helló, Wren. – Anyám szeme csillog, ahogy odatartja neki a pohár vizet,
a két tökéletesen manikűrözött, reszkető kezével, és lepillant a férfira, aki
annyi évvel ezelőtt rabul ejtette a szívét. Akit ugyanannyi éven át próbált
nem szeretni.
Jonah teste megfeszül, és feltűnik, hogy velem együtt ő is visszatartja a
lélegzetét, amíg várunk három… négy… öt másodpercen át, hogy apám
szóljon valamit.
Bármit.
Apám felzokog.
És ezzel hirtelen érzem, hogy bezárul a kör. Vissza a kezdethez, a véghez
közel.
Megnyugvás áraszt el, ahogy megfordulok, és Jonah ingébe temetkezve
elsírom magam.
 26. fejezet
– Azt hiszem, láttam egy sötétet a kandalló alatt! – kiáltom a fonott székből
a verandán, egy forró kávéval a kezemben. – Meglökték a könyvespolcot,
amikor kihúzták a kórházi ágyat.
Egy pillanattal később hallom Mabel kiáltását az ablakból:
– Megvan! – Majd egy kattanás következik, ahogy becsukja a dámatáblát.
– Jó – dünnyögöm, majd halkan hozzáteszem, hogy ne hallja: – Nem lehet
vele játszani, ha elveszíted azokat a kis darabkákat.
És mégis, mind kénytelenek leszünk tovább játszani egy nagy, hiányzó
darabkával, fogadom el, miközben egy fájdalmas gombóc duzzad a
torkomban.
Apa öt éjszakával ezelőtt hunyt el, a szerettei körében, pontosan, ahogy az
újságok gyászjelentésében állt.
Úgy halt meg, ahogyan élt. Csendesen, egy beletörődő sóhajtással,
elfogadó mosollyal.
Hatalmas hasadékot hagyva a szívemben, amit nem tudom, hogy képes
lesz-e az idő valaha is begyógyítani. És mégsem cserélném el ezt az
ürességet semmiért.
Finom, virágillatú parfümfuvallat jelzi anyám érkezését, mielőtt még
kilépne a verandára.
– Még mindig olyan szürreális, hogy itt vagyok – dünnyögi, és letelepszik
mellém a fonott kanapéra. – El sem hiszem, hogy megtartotta mindezt.
Kész anomália itt az anyám – a piros selyemblúzában és az élére vasalt
nadrágjában, sima hajjal, a sminkje kifogástalan, a csuklóján csillognak az
ékköves karkötők.
Nehéz elhinni, hogy ez egyszer, réges-régen mind az ő holmija volt.
– Mindent megőrzött, aminek köze van hozzád, anya. – Beleértve a
szerelmét.
Mély, reszkető levegőt vesz, és egy pillanatra azt hiszem, megint össze
fog omlani, ahogy már számtalanszor tette – aznap éjjel, amikor apa
meghalt, és a hosszú, érzelmes napokon, amik követték. De visszatartja,
ahogy kinyújtom felé a kezem, és megszorítom, némán kifejezve a hálámat
felé. Úgy örülök, hogy eljött! Úgy örülök, hogy nem kellett vitatkoznom
vagy alkudoznom vagy könyörögnöm! Egyetlen üzenetbe került, egyetlen
sorba, hogy „azt hiszem, itt kellene lenned”, és három nappal később már a
gépen volt.
Apám sosem kérte volna, hogy jöjjön ide, de éreztem, hogy teljes béke
honolt körülötte, amikor az utolsó napokban mellette ült az anyám, és az
erőtlen kezét szorongatta.
Elcsíptem a felívelő mosolyt az ajkán, amikor anyám hangosan felnevetett
valamin a tévében.
Láttam a szeméből gördülő könnycseppet, amikor anyám odahajolt, és
még egyszer, utoljára megcsókolta.
– Jonah dolgozik?
– Igen. Azt mondta, ma este későn jön meg. – Minden este későn jön meg.
Nem tudom megállapítani, hogy azért van-e, mert apám halálát próbálja
feldolgozni, vagy azért, mert hamarosan elmegyek. Valószínűleg mindkettő.
Érzem, ahogy lassan eltávolodik innen – tőlünk –, talán az egyetlen módon,
ahogy tud. Nem hibáztatom, mert én is nehezen viselem a kapcsolatunk
közelgő végét.
Anyám szóra nyitja a száját.
– Ne, anya. Most nem tudom végighallgatni. – Ő a holló, én meg a lúd-
feleség. Ő a vidéki Alaszka, aki a csendes éjszakákon és a vadonban tombol,
őrült utakra kel az égen, hogy életeket mentsen. Én meg a lány, akinek most,
hogy apám már nincs, megint nyomasztóan csendes ez a ház – még inkább
az –, és érzem, hogy visszahúz a szívem a nagyvárosi nyüzsgéshez. A régi
életemhez.
Oda, amibe Jonah nem illik bele, nem számít, mennyire szeretném, ha
illene. Sosem kényszeríteném, hogy próbálja meg. Valójában el sem tudom
képzelni ott.
Látom a szemem sarkából, hogy anyám bólint, a pillantása felém
vándorol.
– Olyan másnak tűnsz, Calla.
Felhorkanok.
– Hetek óta nem volt rajtam smink.
A hajsimító sprém varázslatos módon feltűnt néhány héttel ezelőtt, miután
könnyek között kiborultam a csapzott hajamon, de azóta sincs semmi nyoma
a neszesszereimnek.
– El sem hiszem, hogy nem ölted meg ezért.
 – Tudom. – Eszembe jut, hogy abban a pillanatban milyen mérges és
ideges voltam miatta. Most már nevetnem kell rajta. Istenem, Jonah néha
olyan egy makacs dög!
– De nem – dünnyögi halkan anyám, és tovább tanulmányoz. – Nem
hiszem, hogy ez az. Nem tudom… – Hagyja, hogy a gondolatai az elterülő
tundra felé kalandozzanak. – Biztos, hogy nem akarsz velem hazarepülni?
Simon megnézte, és van még pár szabad hely.
– Biztos. Segítek Agnesnek kiüríteni a ház többi részét. Meglátom, mi
másban kellhet még segítség neki. – Ez hazugság. Úgy értem, szeretnék
segíteni Agnesnek, de nem ezért maradok itt.
És anya olyan pillantást vet rám, ami alapján ő is marha jól tudja ezt.
Egy mély sóhajtással kinyújtja a kezét, és vigasztalón megsimogatja a
lábam.
– Figyelmeztettelek, nehogy belezúgj az egyik égi cowboyba, nem igaz?
– Igen, igaz. – Próbálok nevetni.
Mígnem végül engedek a feltörő könnyeimnek.
Mert nem egy hatalmas hasadékkal a szívemben megyek haza.
Hanem kettővel.

– Elviheted azt magaddal. – Jonah a rongyos papírkötet felé biccent, amit

épp átpörgettem, amikor belépett a hálószobába. – Tudod, arra az esetre, ha
majd megtanulsz ébren maradni olvasás közben.
Az ágyán elfoglalt helyemről is az orromban érzem a fogkeféje felől jövő
mentolos fuvallatot. Ez a srác napi szinten, természetellenesen sok időt tölt a
fürdőszobájában fogmosással, és gondolom, részben ennek köszönhető,
hogy ilyen tökéletes a mosolya.
Megforgatom a szemem, miközben szemtelenül bámulom az erős testét,
ahogy leveti a pamutpólóját, és a szennyeskosárba dobja. Következik a bő,
előnytelen nadrágja, ami felfedi az izmos combjait és a vádlijait.
– Meg foglak tanítani olyan nadrágot venni, ami jó rád – motyogom
finomkodva.
Egy beszólásra számítok, hogy a játék babámként kezelem, vagy valami
hasonló szöveg, de egyszerűen felnevet.
Mert ez egy üres ígéret, és mindketten tudjuk.
Ma éjszaka utoljára fogok összekuporodni a takarói alatt az ágyában,
végignézni, ahogy levetkőzik egy hosszú nap repülés után, és érezni, ahogy a
testem átmelegszik, ahogy a forró bőrére, a kemény felsőtestére és az ölelő
karjára várok.
Holnap megyek el. És a nyomasztó súly a mellkasomon azt súgja, hogy
közel sem állok még készen a búcsúra.
Besüpped a matrac Jonah súlya alatt, ahogy leül a szélére, a széles, izmos
hátát felém fordítva. Egy pillanatig habozik ott, a tekintete az éjjeliszekrény
lámpáján, de a gondolatai látszólag távolabb járnak.
Egy szóval sem említette az elutazásom, leszámítva, hogy megerősítette a
logisztikai részleteket. Apám haláláról sem sokat beszélt, holott tudom, hogy
nagyon megviselte; az állkapcsa végleg megfeszült, mióta apám az utolsót
lélegezte. Olyan pasi létére, aki az érzékeny témákat eddig úgy kezelte, mint
egy támadó bika az előtte lengetett vörös rongyot, most azt hiszem, végül
mégis ráragadt az én „fletcherista” módszerem a dolgok kerülgetésére.
Ebben a pillanatban hálás vagyok érte, mert szívesebben tölteném azzal az
utolsó közös éjszakánkat, hogy valami emlékezeteset csinálunk, mint az
elváló, jövőbeli útjainkon keseregve.
Félresöpröm a szomorú gondolataimat, és közelebb mászom, hogy
átkaroljam hátulról a mellkasát. Szorosan hozzásimulok egy ölelésben, és
utoljára még kiélvezem az érzést.

Összehúzom magam a több réteg gyapjúban és pamutban, ahogy Jonah

leteszi mellettem az ezüstszínű bőröndjeimet. Fagyossá vált az idő az elmúlt
néhány napban. Ha tovább maradnék, be kellene vásárolnom egy téli
ruhatárat. Az időjárásjelzések havat jósolnak jövő hét elejére. A falulakók
telepakolták a hajókat létszükségletekkel a fagy előtt, tudva, hogy hetekbe
telhet, mire a jeges autópálya elbírja a terepjáróikat és motoros szánjaikat.
Mindeközben Torontóban anyám egy váratlan őszi hőhullámra ért haza.
Jonah megemeli a sapkáját, és hátrasimítja a sűrű, hamuszőke haját.
– Ez minden?
– Azt hiszem… Nem, basszus. Elfelejtettem a retikülöm.
– Adj egy percet. – Beesett vállakkal ballag vissza Veronicához. És
ezredszer is eltűnődöm, hogy vajon hibát követek-e el, ha elhagyom. –
Tessék. – Átadja nekem a retikülöm, a gleccserkék szeme találkozik az
enyémmel egy másodpercre, aztán félrepillant.
Tétovázok.
– Jonah…
– Nem kell elmenned.
 Ezek szerint akkor mégis végigcsináljuk ezt a szívet tépő beszélgetést.
– De igen. Apám meghalt. Ideje hazamennem.
– Ez az otthonod, ameddig csak szeretnéd!
– Nem ugyanaz. Én… Neked itt van az életed, az enyém pedig ott. Ez
csak ideiglenes volt. – Gombóc nő a torkomban.
– És meg sem akarod próbálni. – A hangja erősen vádló.
– Ez nem igazságos!
– Semmi sem igazságos ebben – motyogja, zsebre vágva a kezét, és a
pillantása a közeli repülőgépekre kandikál.
– Te hajlandó lennél feladni mindezt, és Torontóba költözni, hogy velem
legyél? – Megfeszül az álla, és az orra alatt káromkodik. – Tudod, hogy
igazam van.
– Ja, tudom. De ez nem azt jelenti, hogy örülnöm kell neki. – Rám pillant
a világos, átható szemeivel, és majdnem megingok az elhatározásomban. –
Nem jelenti azt, hogy ne akarnám, hogy maradj.
Mély levegőt veszek, hogy lenyugodjak.
– Talán eljöhetnél hozzám látogatóba valamikor?
Lemondón sóhajt egyet, a tekintetét lesüti, a murva felé.
– Ja, nem tudom, mikor lesz az. Valakinek vezetnie kell a Vadont, amíg le
nem zárul az üzlet. Ez pedig még további két hónap. – Belerúg egy kőbe a
bakancsával. – És azt ígértem az Arónak, hogy segítek nekik intézni a
dolgokat. Hogy könnyebb legyen az átállás.
– Mennyi időbe fog telni?
Semmitmondóan vállat von.
– Ki tudja. Tart, ameddig tart.
Bólintok.
– Akkor talán utána.
– Talán. – Végre a szemembe néz.
És az a határozott érzésem támad, hogy ez soha nem fog megtörténni.
Hogy az idő és a távolság lassan elkoptatja az egymás iránti érzéseinket, és
nem hagy mást, csak a sivár valóságot és néhány szép emléket.
És talán mindig is ennyire voltunk ítélve.
– Hé, Jonah! Calla!
Mindketten megfordulunk, és ott találjuk Billyt, széles, önfeledt
mosollyal.
Ismét nyelek egyet.
– Helló!
 A bőröndjeimért nyúl.
– Bedobom ezeket a taxiba.
– Köszi. – A telefonomra nézek. – Jobb, ha indulok. Kevesebb, mint két
óra múlva megy a gépem. – És ha tovább maradok itt, félek, hogy nem
fogok felszállni rá.
Jonah magához von egy szoros, meleg ölelésre, és én még egyszer utoljára
hagyom magamnak, hogy belesimuljak, az emlékezetembe vésem az izmos
karját magam körül, a szappanja és az ő mámorító illatát, habár már rég
megjegyeztem mindezt.
– Mindketten tudtuk, hogy ez sosem lesz könnyű – hallom a suttogását.
– Ja, végül is. Csak azt nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz.
Hirtelen megtöri a meghitt pillanatot Billy csoszogó bakancsának a hangja
a murván.
– Tudod, hol találsz, ha szükséged van rám – mormolja Jonah, a hangja
rekedt, ahogy elhúzódik, és lepillant rám. Végighúzza a mutatóujját az
arcomon, és rádöbbenek, hogy könnyezem.
– Sajnálom! – Próbálom letörölgetni az elkenődött szemfestéket az
ingéről, de csak jobban beledörzsölöm. Ma reggel, amikor csomagoltam,
csendben átnyújtotta a kozmetikai neszesszereimet. Mindvégig a padlásán
rejtegette őket.
Egy hirtelen lélegzettel megragadja a kezem, és néhány pillanatig a
mellkasára – a szívére – szorítja, aztán elenged, és elmasírozva még kiált
egyet:
– Maradj biztonságban, Barbie!
– Te is, te nagy, morcos jeti! – nyögöm ki nagy nehezen, de a szavaimat
megtöri a bánat.
Egy pillanatig még tétovázom, végignézem, ahogy beszáll a gépébe.
Emlékeztetem magam, hogy hosszabb távon ez a helyes döntés.
Épp addig maradok, amíg szilánkokra nem törik a szívem.
Aztán hazaindulok.
 27. fejezet
Két hónappal később…
– Több az egy főre jutó taxik száma, mint bárhol máshol Észak
Amerikában? – Elkapom a taxisofőr tekintetét a visszapillantóban, mielőtt
újra az utcára irányítaná a figyelmét. – Van ott egy Michael nevű taxis. Még
csak huszonnyolc éves, de már nyolc gyereke van. Nem, várjon… hat
gyereke van. – Összevont szemöldökkel töprengek. – Decemberben hét lesz;
úgy van. A felesége jövő hónapban fog szülni.
– Azt mondta, ez a ház lesz az, a sarkon, ugye? – A sofőr megáll a nagy,
barna téglaházunk előtt.
– Igen. Köszönöm – motyogom. Nyilván semmi kedve megismerni az
alaszkai Bangor város elképesztő taxisofőr-népességét. Már abban a
pillanatban éreztem, amikor beszálltam, de nem bírtam megállni csacsogás
nélkül, amin mostanában egyre többször kapom magam, ahogy minden múló
nappal üres lüktetéssé alakul át bennem a veszteségeim kínzó fájdalma.
Mégis, minden reggel és minden este és szinte minden köztes órában
visszatalálnak a gondolataim az emlékekhez, ahogy a friss, hideg levegő
érinti a bőröm, és kávé illata tölti meg az apró, mohazöld házikót, és a lábam
a tundravidék koszos, csendes útján dobban, Veronica motorja vibrálva zúg,
ahogy átvisz minket a széles, nyílt, alaszkai égbolton. Apám lágy, könnyed
nevetése. Ahogy a szívem szökken egyet Jonah sokat sejtető, kék
pillantására.
Sorra veszem mindet, és fáj a szívem, mert ezek az idők véget értek az
életemben. Apám örökre elment.
És Jonah is.
Majdnem egy hónapja nem hallottam felőle. Egy darabig oda-vissza
üzeneteztünk, az első néhány hétben. De kínosak voltak az üzenetek – mint
várható volt egy olyan pasitól, aki utálja a technológiát –, és gyakoriság
tekintetében hamar megcsappantak. Az utolsó üzenete, ami annyit
tartalmazott, hogy „az Aro túlságosan lefoglal ahhoz, hogy bármi másra
időm legyen”, lepattintásnak tűnt. Legalábbis meggyőztem magam arról,
hogy az lehetett. Így könnyebb volt. Mentségként szolgált, hogy elvágjam a
szálat, ami már egyébként is alig kötött össze bennünket. De még nem
sikerült megtalálnom a módját, hogy ne gondoljak rá – ne vágyjak utána.
A lakáskulccsal a kezemben kiszállok az Acurából, és lassan elindulok a
kocsifeljárón. A hőmérséklet némivel fagypont alatt van, épp elég ahhoz,
hogy a korábban, ma éjszaka hullott hó finom porrétegként takarja az
aszfaltot.
Óvatosan elsétálok Simon kocsija mellett, aztán anyámé mellett, egy sor
kuka és szelektív konténer mellett, és…
– Jaj, basszus! – motyogom. Holnap van szemétszállítás. Hát,
gyakorlatilag ma, mivel éjjel egy van.
Ledobom a retikülöm a kikövezett ösvényre, és visszasétálok, hogy
egyesével végigvonszoljam a konténereket a kocsifeljárón. A harmadik
fordulónál, amikor a szelektívért megyek vissza, erősen megrántom a kukát,
hogy a kerekeire döntsem. Felcsapódik a teteje, és egy szőrös kis arc bukkan
fel előttem.
Felsikítok, és hátrabotorkálok a magas sarkúmban, épphogy sikerül
megőriznem az egyensúlyom.
– A rohadt életbe, Sid! Minden egyes alkalommal rám hozod a frászt! –
kiáltom összeszorított fogakkal, és kalapál a szívem. – Miért nem alszol téli
álmot?
Visszacincog valamit, aztán kiugrik a kukából, és beszalad Simon kocsija
alá, szétszórva néhány konzervdobozt útközben. Tim utánairamodik.
A veranda felől egy mély, meleg nevetés tölti meg a csendet.
Elakad a lélegzetem.
Csak egy férfi van, aki így nevet.
Végigszaladok a köves ösvényen, nem törődve a repedések közé akadó
magas sarkúmmal, és ott találom Jonah-t, az egyik székre telepedve,
szétvetett lábakkal, amint közömbösen pihenteti a kezét a támlán. Mintha
nem is lenne hideg.
– Honnan tudod, melyikük melyik? – kérdi szórakozottan.
– Tim szeme fölött szélesebb a fehér folt – motyogom, és továbbra is
próbálom ezt felfogni.
Jonah itt van.
Jonah Torontóban van.
Jonah-nak nincs szakálla.
– Mit csináltál az arcoddal? – bukik ki belőlem.
 Végigsimít a kezével az éles körvonalú állán. Annyira másképp fest
nélküle. Inkább hasonlít arra a fényképre apámmal, egy évtizeddel ezelőttről.
– Nemrég elvesztettem a birkanyírómat, és nem találtam még egy olyan
jót. – A jeges kék szeme végigpásztázza a fekete ruhám és a magas sarkúm,
miközben elgyengülő végtagokkal felmászom a lépcsőn.
– Szóval, mióta vagy itt?
– Olyan kilenc óta. Már nem voltál itt.
– Dianával elmentünk vacsizni. Aztán pedig egy bulihelyre. –
Összevonom a szemöldököm. – Felhívhattál volna! Valaki szólhatott
volna…
– Viccelsz? – Felnevet, és a kocsifeljáró felé biccent. – Ez totál megérte a
várakozást idekint.
Újabb hosszú pillanatig ott állok, ostobán. Még mindig le vagyok
döbbenve.
– Nem válaszoltál az üzeneteimre.
Eltűnik az arcáról a vidámság.
– Túl nehéz volt.
– Az volt – helyeselek, és szomorúan rámosolygok. Tudtam, hogy nem
lenne szabad írnom neki; nem kellene jó reggelt és jó éjszakát kívánnom.
Tudtam, hogyha megtartjuk ezt a kapcsolatot, az hosszabb távon
egyikünknek sem segít a továbblépésben. De akkor is felemésztette minden
erőm, hogy abbahagyjam. És most itt ül előttem. – Mit keresel itt?
– Mégis mit gondolsz, mit keresek itt, Calla? – A fejét csóválva felsóhajt.
– Nem ugyanaz.
– Mi nem ugyanaz?
– Alaszka. Elrontottad nekem Alaszkát. – A hangja játékos, de ott bujkál
benne némi szemrehányás.
– Sajnálom – motyogom.
– De igazán sajnálod?
– Nem. Nem teljesen – ismerem be egy félénk mosollyal és a remény apró
szikrájával, mert talán nem én vagyok az egyetlen, aki boldogtalan. Talán
nem én vagyok az egyetlen, aki azon kapta magát, hogy véletlenül,
akaratlanul szerelmes lett.
Kinyújtja a kezét. Habozás nélkül megfogom, és hagyom, hogy az ölébe
húzzon. A testére nehezedem, és egy halk hang szakad fel belőlem. Jobb
érzés, mint ahogy emlékeztem rá.
Most tényleg ez történik?
 Jonah tényleg elrepült egészen idáig, csak azért, hogy meglátogasson?
Egyik karjával a combom mögé nyúl, és megemeli a lábam, közelebb
húzva magához a testem, aztán a kezébe fogja a kezem, és a hüvelykujjával
átrajzolja a frissen feltöltött és lakkozott körmeim.
– Te menyire érezted magad…
– Nyomorúságosan. – Hátratolom a baseballsapkáját, hagyva, hogy a
veranda padlójára hulljon, és a homlokához nyomom az enyém. – Semmi
sem a régi itt.
Vagy legalábbis, én nem vagyok a régi. Persze, még most is eljárok
Dianával meg a barátainkkal, de amint tehetem, lelépek, és inkább a kanapén
lógok anyámmal meg Simonnal, és hallgatom a jópofa civódásaikat. Diana
még mindig eltökélt, hogy felfuttatja a Calla & Dee-t, de én azzal töltöm az
időm, hogy az alaszkai emlékeimen merengek, és apámon, és Jonah-n –
olyan képeket posztolok, amik megmosolyogtatnak vagy megnevettetnek, és
megosztom a mögöttük megbúvó történeteket, még ha rajtam kívül senki
más nem is olvassa el őket. Simon szerint ez terápiás számomra. Talán az, de
csak szeretném élénken és elevenen tartani azokat a napokat az elmémben,
ameddig csak lehetséges. Mert tudom, hogy soha többé nem kapom őket
vissza.
Már sosem hordok sminket, ha futni megyek, és ha teszek is magamra,
finoman bánok vele. És a kabát, amit Jonah-tól kaptam, az előszobai
szekrényben lóg. Valahányszor vigaszt keresek, kiveszem onnan.
Ironikus, hogy amint visszatértem a városi nyüzsgésbe, máris
visszavágytam, és hiányoltam az egyszerű nyugalmat és a békés csendet,
amit magam mögött hagytam.
Jonah elégedetten mosolyog.
– Helyes.
Nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg a tenyeremmel a finom
borostát az állán, és lehajolva az ajkához nyomom a szám, pedig tudom,
hogyha visszaesünk ebbe a rutinba, attól csak fájdalmasabb lesz az elválás.
De elfogadom, amit csak kaphatok, ameddig csak megkaphatom.
Megnyalja és ízlelgeti az alsó ajkát.
– Mit ittál ma este?
– Csak egy martinit. – Felvonja a szemöldökét. – Három martinit – vallom
be meghunyászkodva. A kocsiban még éreztem az alkoholt, de most különös
módon hirtelen halál józan vagyok.
 Felmordul, félresimítja a hajam a homlokomról, a pillantása az arcomat
pásztázza.
– Mi a francot csináljunk, Calla?
– Nem tudom. – A kabátja gallérjával babrálok, és epekedve szeretném
becsúsztatni alá a kezem. – Mi van a Vadonnal? Hogy megy?
– Nem sokáig lesz már Vadon. Tárgyalnak az új Aro logókról a gépekre.
Megmondtam nekik, hogy még maradok két hónapig, aztán lelépek.
Egyszerűen… képtelen vagyok erre. – Megfeszül az állkapcsa. – Wren nincs
többé. És hamarosan a Vadon sem lesz.
Egyre nő a gombóc a torkomban.
– Hiányzik.
– Ja. Nekem is – vallja be rekedten, és sűrűn pislog. Csillog a szeme,
döbbenek rá, és szorosabban összekuporodom az ölében.
– Szóval, mit tervezel csinálni, ha nem a Vadonnál leszel?
– El fogom kezdeni a saját kis különjárat-vállalatomat, reptéren kívüli
leszállásokkal. Wren hagyott rám három repülőgépet.
– Igen, mondta, hogy ezt tervezi. Az jó. Az emberek megbíznak benned.
– Arra gondoltam, hogy eladom Jugheadet, és szerzek helyette valami
kisebbet. És akkor be tudok rendezkedni Anchorage-hoz közelebb.
Segíthetnél nekem az üzleti meg marketinges részében, mivel abban jó vagy.
Gondoltam, egy nagyobb város közelében jobban éreznéd magad. – Nyel
egyet. – Lenne kedved ilyesmit csinálni?
– Micsoda? Én… – dadogok, mivel teljesen felkészületlenül ér. „Be tudok
rendezkedni Anchorage-hoz közelebb?” – Hogy érted? Arra kérsz, hogy
költözzek oda? – Jonah azt kéri tőlem, hogy költözzek Alaszkába?
Mélyen a szemembe néz.
– Pontosan ezt kérem.
– Én… – A szívem hevesen kalapálni kezd a mellkasomban. – Nem
tudom. – Ez azt jelentené, hogy Alaszkába költözöm Jonah-ért. Ugyanazt
teszem, mint amit anyám tett. – Mi van, ha nem tetszik ott? – bököm ki.
– Akkor kitalálunk valamit, ami mindkettőnknek működik.
– Mi van, ha az azt jelenti, hogy nem Alaszkában leszünk? – kérdem
óvatosan, mert hiába hiányzik annyira Jonah, akkor sem fogadnék el egy
életfogytiglani ítéletet.
– Amíg a repülőimet vezetem, te pedig velem vagy, boldog leszek. De ez
az egész különválnak-az-útjaink szarság? Ez nekem nem működik, Calla! –
Komoly pillantást vet rám. Azt a fajta pillantását, amit akkor szokott, ha
kioktat valakit arról, hogyan van valami, vagy hogyan kellene lennie. – És
én nem fogom feladni harc nélkül, hogy aztán az életem hátralévő részében
keseregjek rajta. Ez az, amiben Wren és én nem hasonlítunk.
Szentséges szar. Komolyan mondja! Az együttélésről beszél, meg arról,
hogy kesereg miattam, ezek pedig olyan dolgok, amiket apám azért tett,
mivel szerelmes volt anyámba!
– Ezen még gondolkoznom kell – nyögöm ki kavargó fejjel. Egy részem
azonnal szeretne igent mondani. Nagy részem. – Nem mondok nemet. De
időre van szükségem, hogy átgondoljam.
– Nem gond. – Gyengéden elmosolyodik. – Fletcher vagy. Erre azért
számítottam.
Remegő kézzel végigsimítok az állán, közben próbálom feldolgozni ezt a
váratlan fordulatot. Életemben másodszor fordul feje tetejére az életem ezen
a verandán. Csakhogy ez alkalommal, azt hiszem, tudom, mi lesz a
válaszom.
Mert bármit megtennék, hogy megpróbáljam működőképessé tenni ezt a
dolgot közöttünk.
Uramisten!
– Tetszik? – mormolja, a tétlen kezemre helyezve az övét.
– Igen, de vissza kell növesztened a szakállad.
Széles vigyorra húzódik a szája.
– Nocsak, mi ki nem derül?
– Nem a jetiszakállad. A szexi vikingeset.
Felhorkan.
– Erről jut eszembe… – Érdeklődéssel és enyhe döbbenettel figyelem,
ahogy előkapja a zsebéből az új iPhone-ját. A képernyőre koppint, és
előkeresi az egyik posztomat múlt hétről, ami alá ezt írtam: „A Jó, a Rossz és
a Jeti”; napokon belül háromszorosára növelte a követettségem és több ezer
lájkot zsebelt be, főképp kiéhezett nőktől.
Összepréselem a szám, hogy leplezzem a mosolyom, és megcsodálom a
fotót Jonah-ról, póló nélkül, fejszével a kezében, ahogy a nadrágja
alacsonyan lóg, alsó nélkül, kivillantva azt a gyönyörű V alakot és a szőrzete
vonalát. Ez az utolsó, amit készítettem, éppen akkor, amikor megfordult és
tetten ért, és véleményem szerint a legjobb lett. A gyönyörű arca – komoly
arckifejezéssel – és az izmos felsőteste még hangsúlyosabb a ködös háttérrel.
– Mi a baj ezzel? – kérdem ártatlanul.
 – Tudod, mennyit szívatott Aggie emiatt? Felnagyította a képet, és a
másolatokkal kitapétázta a falat.
– Tudom. Én küldtem át neki a jpeg-et. – Agnesszel nagyjából heti
egyszer váltunk e-mailt, amióta hazajöttem. Főleg csak érdeklődés, hogy
megvitassuk, ki hogy van, mi van Mabellel.
Jonah szemöldöke a magasba szökik, és megállapítom, hogy milyen
szépen begyógyult a heg a homlokán.
– Egy tucat hívás jött emberektől, akik úgy akartak foglalni, hogy külön
engem kértek pilótának!
– És aztán? Nincs ebben semmi újdonság. Az emberek ismernek.
– A „jetit” kérték!
– Az azért elég szellemes képaláírás, nem gondolod? – A duzzadt ajka
széle bosszúszomjas mosolyba görbül. Basszus. – Mit fogsz csinálni velem?
Gonoszkodva felcsillan a szeme, ahogy magához von egy csókra, de előbb
még odasúgja:
– Azt hiszem, ki kell várnod, hogy meglásd!
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm, hogy Callának, Jonah-nak, Wrennek, Simonnak, Susannak,
Agnesnek és Mabelnek adtál néhány órát az életedből! Amikor nekiálltam
megírni Az egyszerű Vadont, volt egy olyan érzésem, hogy érzelmes regény
lesz, de nem is számítottam rá, hogy végül mennyire érzelmesen alakul
számomra. Időnként könnyek között találtam magam írás közben, ami velem
sosem történik meg! De próbáltam ellensúlyozni a szomorúságot humorral
és reménnyel, ahogy az életben is egyensúlyt lehet teremteni velük, még a
legnehezebb napokon is.
Az egyszerű Vadon az első regényem, ami részben Kanadában játszódik,
és ígérem, nem ez lesz az utolsó! Meglehetős élvezettel rejtettem el apró
meglepetéseket a hozzám hasonlóan kanadai lakosú olvasók számára – főleg
a GTA-zók számára –, aminek talán örülnek majd.
Időnként a helyszín önmagában is egy karakterré válik, és azt hiszem, ez
különösen igaz ennek a könyvnek az esetében. Heteken át néztem a
Discovery Channelt (a Repülj velünk Alaszkába! egy lenyűgöző
dokumentumfilm; ha szívesen tudnál meg többet a nyugat-alaszkai életről és
a bozótpilótákról, nagyon ajánlom), számtalan blogot és utazós bejegyzést
végigolvastam, próbálva kellőképpen kiokítani magam a világnak erről az
egyedi részéről, hogy megfelelően el tudjam képzelni. Azok számára, akik
épp a térképet nézegetik: nem, a való életben nem létezik az alaszkai Bangor
(habár van egy Bangor Maine-ben). A fiktív kisvárosom az alaszkai Bethelre
alapoztam, de szerettem volna mozgásteret és kreatív szabadságot adni
magamnak, anélkül, hogy úgy érezném, „rosszul ragadtam meg”. Így
született az alaszkai Bangor.
Külön köszönet a következő embereknek, és remélem, nem felejtek el
senkit sem megemlíteni (ha igen, akkor őszintén sajnálom). Köszönöm
Christine Borgfordnak és Angel Gallentine Lee-nek, akik segítettek nekem
általános információt gyűjteni Nyugat-Alaszkáról.
Jennifer Armentrout-nak, Mara White-nak, Andria Kingnek, Ola
Penningtonnak, Betty C. Casonnek, Kerri Elizabethnek, Kristen Readsnek,
amiért megosztották velem a saját személyes, fájdalmas tapasztalataikat
arról, milyen érzés valakit tüdőrákban elveszíteni. Kérlek, tudjatok róla,
hogy az a nap, amikor mindannyiótokkal beszéltem, mély szomorúsággal
töltött el!
James „Wild Boy” Hugginsnak, amiért értékes bepillantást engedett
számomra a bozótrepülők vezetésébe.
KL Graysonnak, amiért kiokított a hospice ellátásról, és segített nekem
ötletelni a kihíváson, amit Wren romló egészsége és annak megfelelő
ábrázolása jelentett. Heteken át pörögtem rajta, és próbáltam megküzdeni
vele. A beszélgetéseink végtelenül sokat segítettek!
Amélie-nek, Sarah-nak és Taminak, amiért menedzselik a Facebook-
csoportom (főleg, mikor határidőre dolgozom, és bujkálok a közösségi
média elől), biztosítják, hogy az olvasóim tudjanak a legújabb
megjelenésekről, és amiért mindig olyan lelkesen olvassák a könyveimet.
Sandra Cortez, mindig számíthatok őszinte visszajelzésedre, amikor
szükségem van rá!
Stacey Donaghynak a Donaghy Irodalmi Csoportból, amiért valahogyan
kihallotta az üzenetemből, hogy épp hiperventilálok, és mindent
félbehagyott, hogy elolvassa a kéziratom egyetlen éjszaka alatt.
Sarah Cantin, te sokkal türelmesebb és bölcsebb vagy Simonnál.
Köszönöm, hogy végig elviseltél, és mindig meghallgatsz!
Az Atria Books csapatának: Suzanne Donahue, Albert Tang, Jonathan
Bush, Will Rhino, Lisa Wolff, Alysha Bullock, Ariele Fredman, Rachel
Brenner, Lisa Keim és Haley Weaver, az összes háttérmunkáért, amit ezen a
könyvön végeztetek, ráadásul ilyen szűk határidővel (ide illesztendő a
szégyenlős mosoly-emoji és a sűrű bocsánatkérés).
A férjemnek és a lányaimnak, amiért békén hagytak a
denevérbarlangomban, a Cadbury csokimmal és a megtépázott idegeimmel.
K. A. TUCKER MAGYARUL EDDIG MEGJELENT MŰVEI:
Tíz apró lélegzet – Ten Tiny Breaths
Sodrás – In Her Wake (Tíz apró lélegzet 0,5)
Egyetlen kis hazugság – One Tiny Lie (Tíz apró lélegzet 2)

K. A. TUCKER TOVÁBBI, MAGYARUL EDDIG NEM

MEGJELENT MŰVEI:
Four Seconds to Lose
Five Ways to Fall
Burying Water
Becoming Rain
Chasing River
Surviving Ice
Until It Fades
Say You Still Love Me
Wild At Heart
He Will Be My Ruin
Until It Fades
Keep Her Safe
Be The Girl
Anathema
Asylum
Allegiance
Anomaly
K.A. TUCKER megragadó történeteket ír, különlegességgel fűszerezve.
A Tíz apró lélegzet, a Sodrás, az Egyetlen kis hazugság és más nemzetközi
bestsellerek írónőjének könyveit olyan kiadványok emelték ki, mint a USA
Today, Publisher's Weekly, Oprah Mag, Globe & Mail, Suspense Magazine,
és First for Women. A „legjobb romantikus könyv” kategóriában Goodreads
Choice Awardra jelölték 2013-ban a Tíz apró lélegzetet, 2018-ban pedig Az
egyszerű Vadont. A Keep Her Safe felkerült a Suspense Magazine 2018-as
toplistájára.
K.A. Tucker jelenleg egy rusztikus kisvárosban él Torontón kívül.
 Méltatások
„Ez egy olyan regény, ami örökre megmarad benned. Olyan gyönyörű,
megragadó és egyedi történet! Annyira azonosultam Callával, hogy szinte
egynek éreztem magam vele!”
Pavlina Read more Sleep less blog, goodreads.com
„Az egyszerű Vadon az idei kedvenc könyvem. Már egy ideje nem olvastam
K. A. Tuckert, és elképesztően tetszett a történet! Kissé lassan kezdődik, de
kérlek, feltétlen olvassátok tovább!
Részben nőknek szóló fikció, részben kortárs romantikus regény, megvan
benne minden! Calla és Jonah tökéletesek együtt, az utálatból formálódó
szeretet, barátságból formálódó szerelem pedig egyszerűen ahhh. Egyenesen
a szívembe markolt!”
Whitney McGregor, amazon.com
„Elakadt a lélegzetem Az egyszerű Vadont olvasva! Ez a lenyűgöző történet
nagy eséllyel K. A. Tucker eddigi legmegrendítőbb munkája, és sokkal több
holmi szokványos romantikus történetnél. Valódi önismereti utazás Calla
Fletcher és a két férfi számára is: a férfinak, akit hamarosan elveszít, és a
férfinak, akire nemrég talált rá.
Amit időről időre felfedezek az írónő munkájában, hogy már a regény
kezdetétől fogva mesterien belehelyezi az olvasót a történetbe. A szívszorító
prológus után borzasztóan felkeltette a kíváncsiságom, miként befolyásolják
majd Susan és Wren Fletcher cselekedetei a jövőben, 24 évvel később a
lányuk életét. Calla egy bátor, de talán kissé elkényeztetett 26 éves nő, és
mind a számára, mind a szerettei számára komoly meglepetést okoz a
döntése, hogy meglátogatja a rég nem látott édesapját…”
Mylovestoreread, amazon.com
„Újabb lenyűgöző olvasmány a szerzőtől. Nagyon-nagyon ajánlom
mindenkinek! Beleszerettem a szereplőkbe és a helyszínbe is! Mélyenszántó
és érzelmes történet.”
Mac, amazon.com
„Az egyszerű Vadon egy szívmelengető, gyönyörű, romantikus történet, ami
az alaszkai vadonban játszódik. Ettől a regénytől még inkább beleszerettem
Alaszkába, ebbe az egyszerű, hátborzongató, kíméletlen és gyönyörű helybe,
és nem hazudok, ha azt mondom, az elsők között szerepel a
bakancslistámon…”
Dini, amazon.com
„Az első reakcióm, amikor megérkezett postán Az egyszerű Vadon, a
színtiszta izgalom volt. De ez a könyv annyival többnek bizonyult, mint amit
kezdetben vártam! Persze, ez Kathleen legújabb könyve, és nagyrészt
Alaszkában játszódik, és lélegzetelállító borítóba bújtatták, csupa olyan
dolog, amiért odavagyok, de ezek csak másodlagos okok, hogy miért is
érdemes kézbe venned és elolvasnod ezt a könyvet. Az egyszerű Vadonban
100%-ig megtaláltam, amit egy NA-regényben keresek.”
Chelsea Humphrey, goodreads.com
 Table of Contents
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet