#placeholder003

 
Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat.
Köszönjük, hogy megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű
szerkesztők és egyéb munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az
irodalmi szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a
kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó sok
egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt, hogy
az egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv minél
könnyebben elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk neked,
mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a Könyvmolyképző
könyveit.
 LEIA STONE

 
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
Írta: Leia Stone
A mű eredeti címe: Fallen Academy – Year Two
 
Copyright © 2018 by Leia Stone.
All rights reserved.
 
Cover illustration © K. D. Ritchie, Story Wrappers
 
Fordította: Lankovits Bernadett
A szöveget gondozta: Balogh Eszter
 
ISSN 2559-8295
EPUB ISBN 978-963-597-447-4
MOBI ISBN 978-963-597-448-1
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Deák Dóri, Gera Zsuzsa
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Az őrangyalaimnak:
Szeretlek titeket, de mégis mit gondoltatok, amikor hagytátok,
hogy megcsináltassam azt a tetkót tizennyolc évesen? <3
 1. FEJEZET

– Gyorsabban, Atwater! – kiabált a fülembe Lincoln, miközben a

suli mögötti pályán róttam a köröket.
Gyilkos pillantást vetettem felé, majd nekiiramodtam, és
felzárkóztam a sort vezető Tiffanyhoz, aki egyetlen
izzadságcsepp nélkül futott, akár egy francos gazella. Fél
szemmel átkozott szőke végzetemre sandítottam. Elég lenne
egy kinyújtott láb, és hasra vágódna – ekkora sebesség mellett
valószínűleg eltörne az orra. Talán még a foga is letörne.
– Megáll és földre! – kiáltott Lincoln.
Felmordulva hirtelen lefékeztem. A csoportunk mind a húsz
kadétja lerogyott fekvőtámaszozni, így lőttek a Tiffany arcának
átrendezésével kapcsolatos minden tervemnek. A murva a
tenyerembe vájt, de több eszem volt, mintsem panaszkodjak.
Shea mögöttem végezte a gyakorlatot.
– A pasid egy pszichopata – suttogta.
Nem volt elég levegőm válaszolni neki.
Már egy hónapja voltunk a kiképzőtáborban. A kesztyűt
sikeresen teljesítő nyolcvanhét diákot négy csoportra osztották
Lincoln, Noah, Blake és Darren vezetésével.
Tippeljetek, melyik csoportba kerültem!
– Gyorsabban! – kiáltott Lincoln.
A kiképzőtábor célja az volt, hogy felkészítsen minket a
Bukottak seregéhez való csatlakozásra. Fizetést is kaptunk már,
és nem fogok hazudni, ez a része tetszett. Afféle tartalékosok
voltunk. Még be kell fejeznünk az akadémiát, de havonta egy
hétvégén kivisznek minket a háborús zónába, hogy segítsünk
kisöpörni a démonokat, akik az ott élő embereket terrorizálják.
És vészhelyzet esetén bevethetők vagyunk.
Már éppen kezdtem belekényelmesedni a nyárba. Kellett pár
hét, mire a mellkasomon lévő ördögi jelet körülvevő figyelem
alábbhagyott. Tiffany most már a Sátánka mellett a Sötétség
hercegnője névvel is illet. Érett a visszavágás – Shea egy ütős kis
főzetet kotyvasztott, amitől remélhetőleg kidobja a taccsot.
– Fel! – ordított Lincoln. Lerogytam a földre, és hagytam, hogy
fáradt kezeim pihenjenek kicsit.
Lincoln csizmája pár centire az arcomtól állt meg.
– Brielle Atwater, a nap hátralevő részére felmentést kapsz. –
A hangjába aggodalom vegyült.
Mi a…?
Felugrottam, készen álltam a magam védelmére kelni,
akármi miatt kerültem is bajba, de Lincoln mögött anyámat
pillantottam meg. A kisöcsém, Mikey görnyedten ácsorgott
mellette. Úgy tűnt, vérzik az arca.
Francba.
–  Kedvezményes elbánás – motyogta Tiffany mellettem,
amivel kiérdemelte Lincoln szúrós tekintetét.
– Két kör az engedély nélküli beszédért, Woods – mordult rá
Lincoln.
Tiffany nagyot sóhajtva nekilódult.
Hálásan néztem fel a pasimra.
–  Köszönöm, uram! – kiáltottam, majd a családomhoz
szaladtam.
Ezer gondolat kavargott a fejemben. Grim, Shea volt főnöke,
akit majdnem megöltem, és aki most anyám főnöke… Talán ő
támadhatott Mikey-ra? Vagy egyszerűen útonálló démonok
tették?
Ahogy közelebb értem, két táskát szúrtam ki mögöttük, tele
cuccokkal.
–  Mi történt? – kérdeztem, miközben igyekeztem felmérni a
helyzetet.
Anyám jól nézett ki. Fáradtnak látszott ugyan, de olyan volt,
mint máskor. Ellenben az öcsémet szemmel láthatóan alaposan
elpáholták. A jobb szeme duzzadt volt, az orra eltört, a szája
felrepedt, és valószínűleg a bordái közt is akadhat néhány
repedt darab.
Anyám az ajkába harapott.
–  Nem jöhet vissza Démonvárosba. Néhány kölyök az
Alantasok Akadémiájáról meggyepálta.
Azok a seggfejek! Kinyírnám őket!
– Mikey – szóltam. Felé nyúltam, hogy megpaskoljam a vállát,
de elhúzódott.
– Azt mondták, ha visszamegyek, kicsinálnak – dörmögte.
 Elkerekedett a szemem. Mi a fene? Azért pécézhették ki
maguknak, mert az én öcsém?
Anyám döbbenten meredt a mellkasomon lévő jelre.
A kesztyű óta több alkalommal is beszéltünk telefonon,
elmondtam neki a történteket, és megmagyaráztam a jelet, de
látni, ahogy könnyes szemmel a mellkasomat bámulja,
felkavaró volt.
– Oké, kitalálunk valamit – mondtam Mikey-nak. A démonok
egyértelműen vadásztak a családomra.
Mikey elég bizonytalanul állt a lábán, orvosi ellátásra volt
szüksége.
– Vigyük a klinikára – mondtam anyámnak.
Mikey már betöltötte a tizennyolcat, az augusztusi Feltárási
Ceremónián már ott lesz. Szabad lélekként felvételt nyerhet a
Bukottak Akadémiájára. Talán sikerülhet a tervezettnél előbb
beszerveznem.
Anyám segített Mikey-nak eltántorogni a gyógyközpontba,
míg én a cuccokkal teli táskákkal követtem őket. Miután
bemutattam őket Mrs. Greelynek, fel-alá járkálva vártam, míg
megvizsgálta az öcsém sérüléseit. Én még nem tanultam meg a
látó szkennelést, amivel egy gyógyító fényt deríthet olyan belső
sérülésekre, mint a vérzés vagy a daganatok, tekintve, hogy az
harmadik évfolyamos tananyag, de alig vártam, hogy eljussunk
oda.
Mrs. Greely összerezzent.
–  Három törött borda, belső vérzés nincs. Szükségem lesz
Noah-ra, hogy meggyógyítsa az orrot és a bordákat, a többivel
magam is elbánok.
Dühvel vegyes megkönnyebbülés áradt szét bennem. Hogy
merészelték azok a kis rohadékok megtámadni a kisöcsémet?!
Azért tették, hogy eljussanak hozzám? Mi volt az indítékuk?
–  Hívom Noah-t – jelentettem ki, majd kisiettem a szobából,
és előkaptam a telefonomat.
Odakint volt a pályán, és tutira káromkodva ordibált a
csapatával, ezért nem vártam, hogy felveszi a telefont, de
felvette.
–  Szia! Lincoln szólt, már úton vagyok – darálta egy szuszra,
majd megszakította a vonalat.
Mi a…?
Jesszus, de jó pasim van. Mondhatjuk. Legalábbis amikor
nem engem kínzott.
Alig értem végig a folyosón, amikor a kétszárnyú ajtó
kivágódott, és Noah teljes pompájában lépett be rajta.
– Mi történt? – kérdezte.
Megdörzsöltem a fekvőtámaszoktól sajgó kezemet.
– Néhány kölyök az Alantasok Akadémiájáról megtámadta őt.
Noah felmordult.
– Kis piszkok. Ne aggódj, helyrehozom – mondta kacsintva. Ez
a srác úgy osztogatta a kacsintásokat, mint más a pacsikat.
– Köszönöm – bólintottam.
Noah végigkocogott a folyosón, én pedig csak álltam ott, és
hagytam, hogy szárnyaljanak a gondolataim. Anyámnak vissza
kell mennie, de az öcsémnek maradnia kell. Még öt hét volt a
nyárból a Feltárási Ceremóniáig. Mihez kezdek vele ezalatt?
 Havonta 2700 dollárt kerestem a Bukottak Seregében való új
szerepemmel, de ennyiből nem futotta albérletre
Angyalvárosban. Pláne, miután az ötven százalékát elvitte az
adó, plusz a tanulóknak szóló egészségbiztosításom, amit
kötelező volt fizetnem most, hogy a sereg tagja lettem.
Valamennyi pénzre szükségem volt a magam dolgaira is – meg
kellett vennem az egyenruhákat és a katonai bakancsot,
márpedig ezek drága holmik voltak. A katonai felszerelések
boltja kedvezményt adott a diákoknak, de…
–  Bri? – Anyám hangja szakította félbe a cikázó
gondolataimat.
Megpördültem, és azonnal a széttárt karjába omoltam.
Elérzékenyültem, ahogy megéreztem a teste melegét, az illatát.
Honvágyam volt. Nem látogattam meg gyakran, és hogy most
itt van velem, az még a körülmények ellenére is nagy
megkönnyebbüléssel töltött el.
Az ölelés után elhúzódtam tőle, ő pedig fáradtan mosolygott
le rám.
–  Vissza kell mennem. Lejár az ebédszünetem – mondta, és
közben a mellkasomon lévő tetoválást tanulmányozta. Nem
szólt róla egy szót sem. Sírt ugyan, mikor a telefonban
elmeséltem neki, de anyám nem az a fajta, aki rágódik a szar
dolgokon. Elfogadja, és továbblép. Hasznos túlélési technika ez.
–  Milyen a munka? – kérdeztem. Miután Lincoln megölte a
korábbi főnökét, hogy felszabadítson engem a szerződésem
alól, anyámnak új főnöke lett: Mr. Grim, Shea régi főnöke,
akinek a tulajdonában volt az összes sztriptízbár.
 –  Elmegy. Nem keresek annyit, mint amikor Burdock
irányította a helyet, Grim nem olyan – vont vállat.
Elöntött a pánik.
– Bánt téged? Grim?
Megrázta a fejét.
–  Nem. Békén hagy, de minden ostobaságért levon a
fizetésemből. Csak a pénz érdekli.
A szemétláda!
Hirtelen önzőnek éreztem magam. Minden telefonhíváskor
csakis rólam beszéltünk. Anyámnak szüksége lett volna
pénzre?
–  Hát, most már fizetett katonája vagyok a Bukottak
Seregének, beszállhatok a számlákba – ajánlottam föl.
Vékony szőke haja a vállára hullott, ahogy megrázta a fejét.
–  Dehogy, drágám. Megleszek. Úgy négy hónappal ezelőtt
kiadtam bérbe az üres szobátokat Mrs. Connernek. Te csak
vigyázz Mikey-ra, jó?
Mikey. A fenébe is. Mihez fogok kezdeni vele?
Bólintottam.
– Persze, anya, vigyázok rá.
Újra elmosolyodott, még erőtlenebbül.
–  Szeretlek, Méhi. – Szíven ütött a gyerekkori becenevem.
Tízéves korom óta nem hívott Méhinek vagy Méhecskének.
–  Én is szeretlek, anya. – Újra megöleltem, de ezúttal túl
hamar húzódott el.
–  Bernie és Maximus is hiányolnak – mondta végül, majd
elment. Ilyen egyszerűen. Itt hagyott a feladattal, hogy
gondoskodjak a kisöcsémről, miközben megszakadt érte,
Bernie-ért és mindenkiért a szívem.
Akkor először fogtam fel, mennyire rossz is volt Démonváros,
mennyire rossz volt egy démon rabszolgájának lenni.
Végigsimítottam a hajamon, és a gyógyközpontot magam
mögött hagyva elindultam, hogy felkeressem az egyetlen
személyt, akiről tudtam, hogy segíthet és segíteni is fog Mikey-
nak.
 

 
Finoman bekopogtam a hatalmas kétszárnyú ajtón, és
fohászkodtam, hogy legyen az irodájában.
– Szabad! – invitált be Raphael derűs hangja.
Köszönöm, Istenem.
Megkönnyebbülve, mégis kissé idegesen léptem be az
irodába. Raphael az asztalánál ült, mappákat és papírokat
tologatott. Úgy tűnt, meglepte a felbukkanásom.
–  Brielle?! Minden rendben van? – kérdezte, és felállt az
asztaltól, hogy megkerülje és közelebb lépjen hozzám.
Hatalmas fehér szárnyai mindig magukra vonták a
figyelmemet, és azon kaptam magam, hogy átszellemülten
bámulom őket.
– Valaki megsérült? – kérdezte aggodalmasan.
Fenébe, megfeledkeztem a gondolatolvasásról.
– Igen, az öcsém. Aki szabad lélek! – tettem hozzá gyorsan. –
Nekiesett néhány kölyök az Alantasok Akadémiáján, és most…
Ezek után nem mehet vissza Démonvárosba.
Vártam egy percet, mielőtt folytattam. Raphael homloka
ráncba gyűrődött az aggodalomtól.
– De már csak öt hét van a Feltárásig, és mivel szabad lélek,
így is, úgy is a Bukottak Akadémiájára kerül. – Kivéve, ha
kotradék lesz belőle. Ó, Egek, kérlek, ne engedd, hogy kotradék
legyen.
– Szóval… – Nem ment. Nem tudtam megkérdezni.
Raphael felkacagott.
– Szeretnéd, ha itt maradhatna addig?
Nagy kő esett le a szívemről.
– Igen, kérlek, ha lehetséges.
Az arkangyal megdörzsölte az állát, és átfutott néhányat az
asztalon lévő papírokból.
–  A kesztyűn elbukott diákok még átmenetileg nálunk
tartózkodnak. Engedélyeztük nekik, hogy nyáron a
kollégiumban maradhassanak, de igyekszünk munkát és
végleges lakhatást találni nekik, ezért jelenleg nem szolgálhatok
semmivel.
Megállt bennem az ütő. Talán lakhatnék én Lincolnnal, így
Mikey megkaphatná az ágyamat, bár kétlem, hogy
beengednének egy fiút a lányok hálótermébe.
–  Hacsak… – emelte fel Raphael a kezét. – Mit szólna a kerti
munkákhoz? Fű- és sövénynyírás? Az eddigi karbantartó tavaly
diplomázott le, a pozíciója és a kunyhója is betöltésre vár. Az
öcsédé lehetne a munka a nyárra, és így én is nyernék időt az új
karbantartó megtalálására.
 Ezúttal hallani lehetett, amint a kő legurul a vállamról.
–  Remek! Köszönöm, uram! Mikey megtesz mindent, amire
csak szükségük lesz. Igazán dolgos, rendes srác.
Ez nem egészen igaz, de akár azzá is válhat. Talán.
Raphael arca felragyogott.
–  Csodálatos! – A szekrényhez lépve előkapott egy kupac
kulcsot. – Itt vannak a kulcsok a kunyhóhoz. Az edzőterem
mögötti épület.
Akkor hát ez az!
Láttam már korábban az épületet, és eltűnődtem, mi lehet az.
Úgy nézett ki, mint egy apró kövekből épült kalyiba, amiről
megfeledkeztek, amikor felhúzták ezt a gigászi iskolát.
– Nagyon szépen köszönöm, uram.
Kissé felszabadultabban sétáltam vissza a klinikára. Sikerült
átmeneti megoldást találnom Mikey helyzetére. Most már csak
az kellett, hogy ne változzon kotradékká.
Ki volt ütve, amikor visszaértem hozzá. Noah azt az őrületes,
narancssárgán ragyogó gyógyító varázslást csinálta éppen.
–  Minden oké vele? – kérdeztem, miközben a vállamra
kaptam az öcsém táskáit.
Noah biccentett.
– Adtam neki altatót. A csontok forrasztása elég fájdalmas.
Jesszus.
– Hálásan köszi. Mindjárt visszajövök, előkészítem a lakhelyét
– mondtam.
Nem tudtam, melyik a nehezebb, Lincoln kiképzőgyakorlatai,
vagy átcipelni két hatalmas táskát az egész campuson a kis
kőviskóig.
Mire odaértem, a kezem remegett a fáradtságtól.
Gyorsan kinyitottam az ajtót, és a földre dobtam a két táskát.
Az egyik cipzár szétnyílt a becsapódástól. Elfintorodtam, ahogy
az öcsém holmija szanaszét hullott.
Micsoda rumli.
Lehajoltam, hogy összeszedjem a cuccokat, de a szemem
megakadt a táskából kikandikáló narancssárga szórólapon. A
vastagon szedett 1.000.000 dollár ragadta meg először a
figyelmemet, majd a „Küzdelmek Éjszakája”.
Mi a…?
Felkaptam és elolvastam.
 
KÜZDELMEK ÉJSZAKÁJA
A győztes jutalma 1.000.000 dollár
(kikötések nélkül)
Kétfős csapatok küzdenek meg egymással.
Aki talpon marad, győz.
Televíziós közvetítés. Korhatár 18–21 év.
Csapatonként 100 dolláros nevezési díj.
A győztesek meghívást kapnak az Alantasok Seregébe.
 
Az utolsó sortól megfordult velem a szoba. Alantasok Serege?
Mi a fene volt az? Mármint, nagyon úgy hangzott, mint a
Bukottak Serege, de… A démonok már gyerekeket küldtek
harcba magukért? Ez beteges.
Forgott velem a világ, le kellett ülnöm egy percre.
Lehuppantam az ágyra, megfordítottam a szórólapot, és
megláttam az öcsém macskakaparását, ami tőrként hasított a
szívembe.
Nyerd meg a pénzt. Vedd meg anya szerződését. Szabad lélek.
Kihúztam magam. Készült valamire az öcsém? Mr. Grim
felszabadítaná anyámat a szerződése alól egymillió dollárért?
Épp anyám mondta, hogy Grimet csak a pénz érdekli…
Egy vad vággyal a szívemben keltem fel az ágyról.
Megnyerem a Küzdelmek Éjszakáját, és felszabadítom
anyámat! De ehhez szükségem lesz némi segítségre.
A papírra pillantottam. A küzdelmet februárra tervezték, és
addig még hónapok voltak hátra. Lesz időm kieszelni egy
tervet.
Tarts ki, anya! Jövök érted.
 2. FEJEZET

– Ki van zárva! – mennydörögte Lincoln. Apró lakókocsija csak

felerősítette a hangját. Későre járt már, és semmi másra nem
vágytam, csak hogy véget érjen ez a szar nap, de képtelen
voltam hazudni neki. Plusz szükségem volt a segítségére is.
–  Kicsim. – Sosem hívtam még így korábban, de most talán
segít megpuhítani. – Akkor is megteszem. Csak arra kérlek,
hogy segíts felkészülni a küzdelemre.
Felbőszültnek látszott. Lüktetett az ér a nyakában, a bal
szemhéja rángatózott.
– Azt sem tudod, hogy elfogadja-e a pénzt!
– El fogja – szólt közbe Shea, aki eddig csendben ült. – Csak a
pénz érdekli. Közel hat évig dolgoztam neki. Ha az újjáélesztő
klinika nem hoz eleget a konyhára, ezt az összeget elegendőnek
fogja találni egy alkalmazottjáért cserébe. Felvesz majd egy új
nekromantát, és örül a kis pénzének.
Lincoln gyilkos pillantást vetett felém.
– Noah és én fogunk küzdeni – mondta végül.
A szórólapra mutattam.
 –  Tizennyolctól huszonegy éves korig. Ti mindketten
huszonhármak vagytok. – Cuki volt tőle az ajánlat, hogy
megküzd anyám szabadságáért, és ezt sosem fogom elfelejteni.
Megdörzsölte a halántékát.
–  Hát, te sem fogod megtenni. Szervezünk gyűjtést, vagy
valami.
Felnyerítettem.
–  Gyűjtést egymillió dolcsira? Az emberek még csak nem is
kedvelnek. Azt hiszik, gonosz vagyok. Senki sem fog adakozni,
csak hogy kihozhassam a rabszolga anyámat Démonvárosból,
Lincoln.
Felsóhajtott.
– Nagyon rossz ötlet. Bele is halhatsz.
Az ajkamat rágcsálva közelebb léptem hozzá, és megfogtam a
kezét.
–  Ő az anyám, Lincoln. A húsom és vérem. A nő, aki világra
hozott. – Láttam a pillanatot, amikor rájött, hogy veszített.
– Sírba viszel engem.
– Szóval segítesz felkészülni? – vigyorogtam.
Felmordulva biccentett.
– Kivel fogsz küzdeni?
Shea összeütögette az ökleit, aztán felállt.
– Az Alantasok Akadémiájára járó gettóköcsögöknek esélyük
sincs ellenem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
Lincoln hatalmas sóhajjal a plafonra nézett, mintha valami
segítséget remélne onnan.
–  Azt majd meglátjuk. Találkozzunk a kisteremben
mindennap a kiképzőtábor előtt. Minden. Nap. Hétvégén is. És
amikor elkezdődik az iskola, olyankor tanítás után fogunk
találkozni.
Shea felnyögött, magára vonva Lincoln tekintetét.
– Csak vicceltem. Jupiii! – ujjongott hamisan.
Lincoln megdörzsölte a halántékát.
– Menjetek, mielőtt meggondolom magam.
Az ajtó felé indultunk, de Lincoln a karomnál fogva magához
húzott. Amikor az ajkai az enyémre tapadtak, minden gondom
semmivé foszlott. Lincoln kiállt mellettem. Ha ő képez ki
minket, minden esélyünk meglesz a győzelemre.
Amikor elhúzódott, átható kék tekintete az enyémbe
fúródott.
– Szeretlek, Brielle, de kérlek, hagyj fel azzal, hogy kergeted a
halált – kérlelt.
Felmutattam a hüvelykujjamat, és elvigyorodtam.
– Meglesz. Majd ezután.
–  Jó éjt! – köszönt el szemforgatva, egy térdremegtető csók
kíséretében.
– Jó éjt! – vigyorogtam rá.
 

 
Shea fél szemmel rám pillantott, útban Mikey kuckója felé.
– Meg tudjuk csinálni, igaz? Harcolni a Démonvárosi kölykök
ellen? Mármint, elég kemények arrafelé…
Tudtam, hogy nem volt könnyű dolga az Alantasok
Akadémiáján eltöltött kevéske idő alatt, de nem hagyhattam,
hogy elveszítse a belém vetett bizalmát. Megálltam, hogy a
nagy, barna szemébe nézhessek.
–  Ugyanott nőttünk fel, ahol ők. Tudjuk, milyen a
sportszerűtlen harc, ráadásul itt sokkal jobb oktatást kaptunk.
Sera és a te varázserőd segítségével tudom, hogy csakis
győzhetünk. Anyámért.
Shea sosem hívta őt anyának, mindig csak Kate-nek, de
anyaként tekintett rá.
– Anyáért – mondta mosolyogva.
A család az család. Nem a vér számít.
Megöleltük egymást, majd az öcsém kis viskójához siettünk.
Amikor odaértünk, hangosan kopogtam, arra az esetre, ha
még mindig hatna az altató.
– Nyitva! – kiabálta gyenge hangon.
Mikey az ágyában fekve nyomkodta a telefonját. Amikor
beléptünk, a bordáit fogva felült, és letette a telefont.
–  Köszi, hogy elintézted ezt a helyet – mutatott körbe a
szobán, de elkomorult az arca, amikor megpillantotta a
kezemben lévő papírt.
–  Lebuktál – emeltem fel a szórólapot. Hiába volt csak egy
évvel fiatalabb nálam, anyáskodtam fölötte.
Felnézve rám nagyot sóhajtott. Az arcán lévő zúzódások
komolyak voltak, de legalább az orra újra a régi volt.
– Emiatt támadtak rád? – kérdezte Shea keresztbe font karral.
Bennem fel sem vetődött ez a gondolat.
Mikey biccentett.
 –  Elmentem feliratkozni. Azt mondták, túl nyápic vagyok
hozzá, és nekem estek. Elvették a száz dolcsimat.
Nagyon sajnáltam őt, a fenébe is, és dühített, hogy azok a
seggfejek rátámadtak.
–  Mikey, nem csinálhatsz ilyen őrültségeket anélkül, hogy
előtte nem beszéltél velem. Kivel harcoltál volna? – kérdeztem
ingerülten.
–  Azt még nem találtam ki – felelt vállat vonva. – Nem vagy
már otthon, nem tudod, mennyire szarul állnak anya dolgai. Az
a faszjankó minden héten levon anya fizetéséből. Azt állítja,
hogy anya nem csinál annyi üzletet. De hát ő nem démon!
Nincsenek olyan kapcsolatai, mint Burdocknak.
Lelkiismeret-furdalásom támadt. Nem gondoltam volna,
hogy ilyen messzemenő következményei lesznek annak, hogy
Lincoln megölte Burdockot. Hetente vesznek el a fizetéséből?
Nem csoda, hogy kiadta a szobámat.
Egek, nagyon aggódtam anyámért. A következő fizetésemből
küldök neki némi pénzt, és ha kényszerítenem kell, hogy
elfogadja, megteszem.
Shea átvetette a karját az öcsém vállán, ahogy leült mellé.
–  Ne aggódj, Brivel megnyerjük a pénzt, és kihozzuk onnan
anyádat.
Shea mindig kedves volt Mikey-val, gyakran megölelte. Én
általában csak vállba bokszoltam, és mondtam neki, hogy pofa
be.
Mikey boldogan nézett fel rám.
– Komoly?
 Bólintottam.
– Meddig lehet feliratkozni?
Hosszú ujjával a szórólap alján lévő apró szövegre mutatott: a
Feltárás napjáig.
Volt még időnk. Totál megnyerem ezt a bunyóóóót.
 

 
Miután a Küzdelmek Éjszakájának utolsó kis részletét is
kiszedtem Mikey-ból, tájékoztattam, hogy ő lett az akadémia új
karbantartója, legalábbis a nyárra.
Amint túltette magát rajta, hogy valóban dolgoznia kell a
lakhatásért, mind belejöttünk a napi rutinba. Mikey végezte a
munkáját, Shea és én pedig kidolgoztuk a belünket az
edzéseken. Meséltem Raphaelnek az Alantasok Seregéről, de
nem lepődött meg rajta, inkább csak elszomorította.
Már csak néhány nap maradt a nyári szünetből, a Feltárás
pedig másnap volt esedékes.
Shea dobófegyverével a kezében, izzadságban úszva állt az
edzőterem közepén, vészjóslóan nézett a vele szemben álló
Lincolnra, aki a magasba emelte kéken ragyogó kardját.
–  Vágj meg! – ordított Lincoln, és Shea cselekedett. A
markolatnál ráfogott Lincoln kardjának pengéjére, miközben az
éles, félkör alakú fegyverével készült megsebezni a pasimat.
Lincoln alakja elmosódott előttem, alig tudtam követni, olyan
gyorsan mozgott.
Lincoln és a srácok keményen edzettek minket. Elterelte a
figyelmem, hogy kettejüket néztem, hirtelen azon kaptam
magam, hogy zuhanok. Noah kirúgta alólam a lábamat, és egy
szempillantással később a torkomnak feszült a tőre.
Bakker.
Lenézett rám, izzadság gyöngyözött hibátlan, porcelánszínű
bőrén.
–  Szemtől szembeni küzdelem során csakis az ellenfeledre
figyelhetsz. Ha hagyod, hogy Shea elvonja a figyelmed,
megöleted magad.
Igaza volt. Amikor eljön az ideje, csakis a saját csatámmal
foglalkozhatok.
Egy gyors pörgéssel kitértem a kardja elől, és bevetettem egy
ollózó rúgást.
Amint elkaptam a lábát, a földre zuhant. Igyekeztem fölénybe
kerülni, rávetettem magam. A mellkasa felé másztam, hogy a
földön tartsam, amikor hirtelen megmarkolta a nyakamat.
Atyagatya!
Levegő után kapkodtam, elöntött a fájdalom. Gombóc nőtt a
torkomban, és gyenge védekezésképpen oldalra dőltem.
Noah hozzám fordult.
–  Ez szemét húzás volt, és sajnálom, de a kölykök az
Alantasok Akadémiájáról pont ilyen szemét módon fognak
harcolni. Erre is fel kell készülnöd.
Kicsordult a könnyem, miközben bólintottam. Igaza volt.
Annyira, hogy fájt.
Lincoln és Shea szünetet tartottak.
– Igazad van – szólt oda Lincoln Noah-nak. – Ettől támadt egy
ötletem.
– Na nem! Nem szeretem, amikor így nézel. Már megint úgy
nézel – mondtam neki.
Vigyorogva Shea-hez fordult.
– Mikor hívod fel?
– Nemtom… Mostanában – felelte nagy sóhajjal.
Úgy döntöttünk, az lesz a legjobb, ha Shea hívja fel Grim
mestert, és kéri az engedélyét, hogy beléphessünk
Démonvárosba feliratkozni a Küzdelmek Éjszakájára, tekintve,
hogy én akartam megölni őt.
Lincoln megrázta a fejét.
– Három engedélyt kérj, veletek megyek.
Noah elhúzta a száját.
–  Hé, én még sosem jártam Démonvárosban, én is menni
akarok!
Shea összeesküvő pillantással nézett vissza rá.
– Hidd el, nem veszítettél sokat.
–  Csak kérdezd meg – mondta Lincoln, és átnyújtotta a
telefonját Shea-nek.
Shea idegesen rágcsálta az alsó ajkát.
–  Totál pánikolok. Mi van, ha nemet mond? Akkor kárba
veszett minden erőfeszítésünk.
– Ne hagyd, hogy nemet mondjon. Ismered őt, használd ezt ki
– biztattam.
Shea mély levegőt vett, beütötte a számot, és kihangosítva
tárcsázta, majd járkálni kezdett.
–  Mit akarsz?! – kiáltott a telefonba Grim. Shea hat évig
dolgozott neki, naná hogy elmentette a számát.
Shea megállt, és a nadrágja szárába törölte izzadt tenyerét.
– Egymillió dolcsit fizetni Kate Atwater démonszerződéséért –
felelte magabiztosan.
Grim jóízűen felnevetett.
– Nem érek rá tündérmesékre, angyal szerető – fröcsögte.
Shea az ajkába harapott.
–  Ez nem tündérmese. Csak adj nekem négy belépési
engedélyt Démonvárosba, hogy feliratkozhassak a Küzdelmek
Éjszakájára. Amikor a csapatom nyer, neked adom a pénzt. Az
egészet. Cserébe Kate szerződéséért.
Csend. Pokolian hosszú, rémisztő csend. Letette volna?
–  Nem nyerhetsz. Kétségkívül elgyengültél Angyalvárosban.
Ne vesztegesd az időmet. – Azzal letette.
Rohadtul letette.
– Mocsok! – kiabált Shea a telefonba, majd leült a padlóra, és
dühösen pötyögni kezdett a kijelzőn.
Kérdőn felé léptem.
–  Mit csin…? – Elakadt a szavam, amikor megláttam a Grim
egyik sztriptízklubjának honlapjáról származó fényképet a
kijelzőn.
– Majd én megmutatom neki, ki a gyenge. – Shea előre-hátra
hintázva kántálni kezdett, a kezeit ide-oda mozgatta, amitől
sötétkék varázslat született és lepte el a telefont.
– Ez fehér mágia? – kérdezte Lincoln aggódva.
Felhúztam a szemöldököm, de Shea nem foglalkozott a
kérdéssel.
 –  Ez egy leesnek-a-szarvai mágia. – Meghűlt a vér az
ereimben Shea kijelentésétől.
–  Shea… – Még mielőtt lebeszélhettem volna róla, a kijelzőn
felvillant, hogy „Seggfej Főnököcske” hív.
Shea abbahagyta a varázst, és vigyorogva, nyájasan szólt a
telefonba.
– Nocsak, helló!
–  Mit művelsz? – ordított Grim. Valósággal láttam magam
előtt a szájából kirepülő nyálcseppeket.
–  Ki a gyenge? – gúnyolódott Shea. – Két hónappal ezelőtt
segítettem kinyírni négy démont, szóval ne mondd nekem,
hogy nem nyerhetek. Az a millió az enyém – mordult fel.
Csend.
Még hosszabb csend.
–  Nem, mert az enyém. Megegyeztünk. És ne baszakodj a
szarvaimmal – dübörögte, majd kinyomta a telefont.
Shea mosolygott, míg mi döbbenten és megkönnyebbülten
néztünk egymásra. Két perccel később Grim üzenetben küldött
egy egyórás belépési engedélyt négy fő részére Angyalvárosból.
– Csináljuk! – rikkantotta Lincoln.
 3. FEJEZET

Másnap reggel elindultunk, hogy feliratkozzunk a Küzdelmek

Éjszakájára. A határ átlépése után Shea ismertette Lincolnnal az
Alantasok Akadémiájára vezető utat. Minél hosszabban voltunk
itt, Noah és Lincoln annál jobban fészkelődtek az ülésben.
–  Hogy lehet az, hogy Shea és én nem érezzük vacakul
magunkat itt, ti pedig igen? – kérdeztem Lincolntól.
Fél szemmel rám pillantott.
–  Shea-re nincs hatással, mert ő nem Égi, rád pedig azért
nincs, mert… – A mellkasomon lévő jelre pillantott.
Ó. Érdekes. Azért, mert nem voltam teljes értékű Égi, és
keveredett bennem Lucifer ereje.
Gáz. Kár volt megkérdezni.
– Balra, ezen a sikátoron – hajolt előre Shea.
Téglaépületek között haladtunk a keskeny sikátorban. A
végén állt egy fekete kovácsoltvas kerítés, amit egy hivatásos
pankrátornak látszó démon rabszolga védett. Túlméretes
kezében apró, fekete fegyvert szorongatott.
Lincoln leengedte az ablakot, a démon szimatolva bámult rá.
 – Mit kerestek itt? – fröcsögte.
Lincoln átadta neki a telefont az ittlétünkre jogosító
vonalkóddal a kijelzőn.
– Azért jöttünk, hogy jelentkezzünk a Küzdelmek Éjszakájára.
Az őr a vonalkódot fürkészte, majd vállat vont.
–  Arra jogosít, hogy Démonvárosban legyetek, nem arra,
hogy belépjetek az Alantasok Akadémiájára.
Bakker.
Már épp megszólaltam volna, amikor Shea is leengedte az
ablakát, éppen Lincoln mögött. Az őr azonnal rá figyelt.
–  Mi az, cuncimókus? Félsz, hogy pár srác a Bukottak
Akadémiájáról legyőzhet titeket? – kérdezte Shea.
A démon szúrós pillantást vetett Shea-re, összeráncolta a
szemöldökét, ami bozontos csíkká olvadt össze a szeme felett.
– Te jelentkezel?
–  Én és a barinőm – válaszolt Shea biccentve. – Felmossuk a
padlót ezekkel a kölykökkel.
A démon vigyorogni kezdett, majd hahotázásban tört ki.
Elővette az adóvevőjét.
–  Kíséretet kérek egy csapat kisköcsög mellé a Bukottak
Akadémiájáról. Figyeljetek a sötét hajú srácra, a Bukottak
Seregének egyik vezére.
Az őr Lincolnra kacsintott, majd megpaskolta a
motorháztetőt.
Lincoln morcos ábrázattal a gázpedálra taposott.
– Honnan tudtad, hogy ez beválik? – fordult Noah Shea-hez.
Shea mosolyogva megrázta a fejét.
 – Ugyan kérlek! A férfiakat két dolog irányítja: a farkuk és az
egójuk. Farok, ego, farok, ego…
Noah egy legyintéssel elhallgattatta Shea-t.
– Oké, vettem – mondta.
Felkacagtam és Lincolnra néztem, aki még mindig morcosan
ült a volán mögött.
– Honnan tudta, hogy ki vagy? – kérdeztem.
– Sosem láttam még azt az alakot – felelte fejcsóválva.
Noah előrehajolt.
– Tényleg fura volt. El kellene mondanunk Raphnek.
Lincoln biccentett, és leparkolt a bejárat közelében, ahol két
nagydarab fickó automata fegyverrel várakozott.
–  Francba, srácok, ezek aztán rendesen fel vannak szerelve.
Ez nem egy iskola? – pillantott Lincoln Shea-re.
Shea elkeseredve bólintott.
– De az, és elég elcseszett.
A fickók a kocsink felé indultak. Lincoln kiszállt, és kihúzta
magát.
–  Nem vihettek fegyvert az akadémia területére –
figyelmeztetett minket a nagydarab, fekete hajú hapsi, akinek
vörös félholdtetoválás volt a homlokán.
Lincoln kereken negyvenöt másodpercig némán állt, majd
behajolt a kocsiba, és Noah-hoz fordult.
– Te itt maradsz a fegyverekkel. Ha üzenek, hajts be, és hozd a
kardomat – suttogta.
Basszus, attól tart, hogy bajba keveredünk?
Lincoln levette a kardját, és a középső könyöktámaszra tette.
 Noah vágyakozóan fürkészte az Akadémiát. Egyértelmű volt,
hogy szeretné belülről is látni, de csak biccentett Lincolnnak,
míg Shea-vel kikászálódtunk a kocsiból. Nem tudtam biztosan,
átkutatnak-e minket, de nem kockáztathattam meg, hogy
elveszik tőlem Serát, ezért inkább az ülésemen hagytam.
Megkerültem a kocsit, és láttam, hogy éppen megmotozzák
Lincolnt, további fegyverek után kutatva.
– És mi van vele? – kérdezték Noah-ra mutatva, aki közben az
első ülésre mászott.
– A sofőröm nem érzi túl jól magát, kint marad a kocsiban –
felelt Lincoln rezzenéstelen arccal.
Világos volt, hogy Lincoln vezetett idáig. A sötét hajú démon
rabszolga felhorkant, majd hozzám lépett. Szűk ruhákat
viseltem, mégis megkért, hogy húzzam fel a pólómat, és
forduljak körbe, hátha elrejtettem előle a fegyvereket.
Miközben körbefordultam, elismerően füttyentett egyet, és a
hasamat bámulta.
Lincoln azonnal kivonta a szárnyait és előrébb lépett, készen
állt behúzni a pasasnak.
A mellkasára tettem a kezem, ezzel igyekeztem lecsillapítani.
– Hagyjad – mormoltam.
A rabszolgának fülig szaladt a szája.
– Rajtad a sor, cica – szólt a vörös hajú Shea-hez.
Shea pléhpofával felhúzta a pólóját, és körbepördült.
– Ti, lányok azt hiszitek, hogy legyőzhetitek a legjobbjainkat?!
– nézett végig rajtunk.
Csessze meg!
 Egy gondolattal később kivágódtak a szárnyaim, a vége
Lincolnét súrolta.
A srácok megdöbbentek a fekete szárnyaim láttán, és úgy
tűnt, észrevették a Sötétség hercegének tetoválását a
mellkasomon.
Shea előrelépett.
–  Csak vezess oda, ahol jelentkezhetünk, szivi. Az a pénz a
miénk. – Shea profi volt abban, hogy hízelgő szavakkal
eltántorítson egy srácot a harctól.
– Majd meglátjuk – vicsorgott a srác.
Lincoln olyan volt, mint egy lecsapni készülő fenevad. Az
egész teste mozdulatlanná dermedt, szinte nem is lélegzett.
Tudtam, hogy ha fegyvert rántanának ellenünk, Lincoln
megragadna minket, és meg sem állna Angyalvárosig.
A srácok egy utolsó pillantást vetettek Lincolnra, majd
szemforgatva a bejárat felé indultak.
Lincolnhoz léptem, megfogtam a kezét, és enyhén
megrántottam, hogy kövessen. Muszáj volt jelentkeznünk,
hogy megmenthessem anyámat.
Lincoln várt, míg a kíséretünk jó tíz méterrel elénk került, így
nem hallhatták a szavait.
–  Úgy nézett rád, mint egy darab húsra. Ki akarom vájni a
szemeit – morogta.
Az egekbe szaladt a szemöldököm.
– Azta! Kinek is vannak sötét gondolatai?
– Mondtam, hogy ez az iskola elcseszett. Valószínűleg hagyni
fogják, hogy feliratkozzunk, és kifelé menet majd ránk vetik
magukat, vagy valami – suttogta Shea.
Lincoln felhorkant.
– Szeretném látni, hogy megpróbálják!
Összenéztünk Shea-vel. Fegyvertelenek voltunk az ő
félautomata fegyvereikkel szemben, és Lincoln sem volt a
topon, verte a víz, és zihált. Ha nekünk estek volna, tuti
szétrúgják a seggünket.
Ahogy beléptünk a zárt udvarba, rögtön megláttam a
pusztítást. Mindenfelé téglák és különféle színű hullámpalák
hevertek. Balra két nagy épület, jobbra pedig egy sornyi
tanterem maradt épen. A campus egykoron középiskola
lehetett, a nyomába sem ért a Bukottak Akadémiájának.
Az őreink átvágtak a kis átriumon, és egy nyitott tanterem
előtt álltak meg.
Felzárkózva hozzájuk, Lincoln elém lépett, és bekukucskált az
ajtón. A srácoknak félre kellett állniuk az útból, nehogy
hozzáérjenek a szárnyához. Lincoln elégedett volt a bent
látottakkal, mert szárnyait behúzva belépett a terembe.
Az őrök gyanakvóan néztek ránk, ahogy követtük Lincolnt.
Shea ment elöl, míg én is behúztam a szárnyaimat, hogy
beférjek az ajtón.
Az órámra pillantottam. Csak egy órát kaptunk, és az
ösztöneim azt súgták, hogy minden joguk meglenne az
őröknek fellépni ellenünk, ha kifutnánk az időből. Most, hogy
Lincoln már nem zavarta a kilátást, megpillantottam az olcsó
műanyag asztalt, előtte egy kézzel rajzolt plakáttal. Piros
festékkel állt rajta, hogy „Küzdelmek Éjszakája feliratkozás”. A
festéket szándékosan lefolyatták, hogy vérnek tűnjön.
–  Tudtam, hogy te leszel az, Shelly – szólt egy lány, aki az
asztalnál ült egy nagydarab szőrös fickóval. A csaj Shea-t
bámulta.
Shea fogcsikorgatva vetett felém egy pillantást.
Francba, bárcsak tudnék olvasni a gondolatokban, mert
fogalmam sem volt, ki ez a picsa.
A lány felállt.
Magas volt, a haja élénk rózsaszín, és a haláltetoválás ott
virított a csuklóján, jelezvén, hogy sötét mágus.
–  Amikor szóltak, hogy valami fontoskodó kölykök a
Bukottaktól jelentkezni akarnak a Küzdelmek Éjszakájára,
azonnal tudtam, hogy az a ribanc Shelly lesz az – kacsintott.
Shea zihálásából tudtam, hogy minden erejére szüksége van,
hogy ne essen neki a csajnak.
Előreléptem.
–  Valójában Shea. Én pedig Brielle vagyok. Talán
feljegyezhetnéd, hogy helyesen írd majd le, amikor kitöltöd a
milliódolláros csekkünket.
A lány egy pillanatra meglepettnek tűnt, de jól palástolta egy
nevetéssel, majd a szőrös haverjához fordult.
–  Ó, te jó ég, milyen cukik! Alig várom, hogy a földbe
döngöljem őket.
Jéggé dermedtem a lány tenyeréből feltörő feketészöld
varázslat láttán.
Úgy tűnt, Shea mostanra lement Buddhába, előrelépve
kinyújtotta a kezét, benne a nevezési díjjal.
 – Szóval, hol írjuk alá? – kérdezte, fittyet hányva a csaj kezei
közt lebegő gyomorforgató varázslatra.
A varázslat eltűnt a csaj kezéből, majd karba font kézzel
nézett a Shea által felé nyújtott százdollárosra.
–  Ó, szivi! Ez az Alantasok nevezési díja. Ha ti is jelentkezni
akartok, az ezer dolcsi lesz. Fejenként – mondta vigyorogva,
miközben a pasija is csak nevetett.
Picsa!
–  Nincs annyi pénzünk! – kiáltottam. Ez az egész csak egy
cirkusz volt, sosem akarták engedni, hogy jelentkezzünk. Hogy
fogom kihozni innen anyámat ezek után? A semmiért
edzettünk!
A csaj vállat vont.
– Akkor tipli van, édeske. A pasid eléggé odavan.
Követtem a tekintetét. Lincoln fintorogva ácsorgott, izzadság
csorgott le a nyakán. Elfelejtettem, mennyire megviseli őt a
démonvárosi levegő.
–  Angel Expresst elfogadsz? – kérdezte Lincoln, előkapva a
hitelkártyáját.
Elkerekedtek a szemeim, akárcsak Miss Rózsaszín Hajúnak.
–  Tényleg ennyire meg akarjátok veretni magatokat? –
horkantott a csaj.
Mindketten bólintottunk, ami elég nagy ostobaságnak tűnt,
figyelembe véve, mit is kérdezett.
–  Legyen. Ez lesz a temetésetek. – Kikapta a kártyát Lincoln
kezéből, és becsúsztatta a telefonjához rögzített kütyübe. Még
egy kis nyomtató is készenlétben állt a pénzesdoboz mellett.
 – Látnom kell a személyiteket – morgott a srác.
Shea-vel előreléptünk, és felmutattuk az Angyalvárosi
személyinket, amin szerepelt a nevünk, az akadémia címe és a
korunk.
A srác betette őket egy gépbe, ami azonnal nyomtatni
kezdett.
Lincolnra néztem, éppen a nyugtát írta alá. Szerettem volna
lebeszélni, tekintve, hogy sosem leszek képes visszafizetni neki
kétezer dolcsit, de ő egyszerűen rám nézett, és kacsintott.
Ó, az a kacsintás. Hmmm. Ez volt a negyedik, és mindegyik a
szívembe vésődött. Lincoln Grey kacsintásának függője lettem.
–  Brielle Atwater – mondta a szőrös srác a barátnőjére
pillantva.
Hunyorogva nézett rám, majd elvigyorodott.
– Mikey nővére, feltételezem.
Azonnal vöröset láttam a haragtól. Hacsak még egy szót szól
az öcsémről, a vérével színezem ki a falakat.
– Dugulj el! – csattant fel Shea, majd kikapta a személyiket a
srác kezéből.
Tudtam, hogy próbál tőrbe csalni, bunyót szítani, mégsem
tudtam nyugodt maradni.
A srác átadott négy fényes vonalkóddal ellátott jegyet.
– Minden harcosnak hoznia kell valakit, aki felelősséget vállal
a testéért – tette hozzá, miközben zsebre vágtam a jegyeket.
–  Találkozunk a Küzdelmek Éjszakáján – szólt a csaj ökölbe
szorított kézzel.
– Remélem, te is megméretteted magad – vigyorgott rá Shea.
 Miss Rózsaszín Hajú biccentett, és megropogtatta a csuklóját.
– Szerencsére a kezem már rendbe jött az öcséd arcával való
találkozás óta – vicsorgott rám.
Le fognak csukni emberölésért.
Kitártam a szárnyaimat, egyetlen csapással a levegőbe
emelkedtem, és egyenesen a csaj felé indultam. Kész voltam
letépni az arcát.
Éles fájdalom hasított a jobb szárnyamba. Felkiáltottam,
amikor valaki visszarántott.
Lincoln.
Az a szemét…
– Pontosan ezt akarja. Csak adod alá a lovat. Hagyd a fenébe –
suttogta.
Égő fájdalom lüktetett a szárnyamban Lincoln vasmarka
alatt. Magához rántott, egyik kezét a derekam köré fonta.
A csaj csak vigyorgott rám, újra feketészöld varázslat
növekedett a tenyerében. Készen állt rám zúdítani.
– Menjünk! – vágott közbe Shea.
Egy nyugtató hatású mély lélegzetet követően képes voltam
kifelé indulni.
Rajta tartottam a szemem, miközben hagytam Lincolnnak,
hogy kifelé vezessen.
Majd a ringben szétrúgom a csaj seggét.
A visszavágás igazi szívás lesz.
Gyorsan a kocsinkhoz kísértek minket, ahol Noah
aggodalmasan ült a kormány mögött. Miután mind beszálltunk
– Shea és én hátra, Lincoln előre –, Noah azonnal hazafelé vette
az irányt.
–  Hogy ment? – kérdezte. Pocsékul nézett ki. Izzadt volt,
sápadt, és egyszer sem kacsintott a Démonvárosban töltött idő
alatt.
– Jól. Jelentkeztek – felelte Lincoln.
–  Hát, annyira nem jól – javítottam ki előrehajolva. – Nem
hiszem el, hogy képes voltál kifizetni két rongyot. Két évembe
fog telni, mire visszafizetem. – Vagy még többe, ha anyámat is
ki kell segítenem.
Lincoln kuncogva rám nézett.
– Szívesen.
Felmordultam.
–  Egyértelműen köszönöm, és remélem, hogy nem viselte
meg nagyon a számládat! – Fogalmam sem volt, hogyan áll
anyagilag, de nem sok jót sejtetett, hogy ő egy lakókocsiban
lakott, míg a többi srác a Bukottak Seregének lakásaiban.
Noah felnevetett.
– Lincoln gazdag. Ne aggódj!
Lincoln éles pillantást vetett rá.
– Ó! A lakókocsiból azt feltételeztem… – motyogtam.
–  Mondtam, hogy az a lakókocsi egy lepratelep – hahotázott
Noah.
Lincoln erősen Noah karjába bokszolt.
–  Szeretem azt a lakókocsit – mondta, majd felém fordult. –
Nem vagyok egy pénzeszsák, de a szüleim életbiztosításából
maradt rám némi pénz, szóval… igen. Szívesen költöm rátok,
lányok.
 Jézusmária! A halott szülei pénzét költötte rám.
Majd felrobbant a mellkasom a szerelemtől. Ott és akkor
megfogadtam, hogy egy napon én adok életet Lincoln Grey
gyerekeinek.
Shea elalélt, én pedig csak mosolyogtam.
–  Ki hitte volna, hogy mindvégig csak megjátszottad a
seggfejet?! – mondtam.
Lincoln eltűnődött.
– Meg lehet azt játszani? – kérdezte.
Előrehajoltam, végigsimítottam a haján, és megpusziltam.
– Naná hogy!
– Szerintem ő egy igazi seggfej, csak vannak jó percei – vágott
közbe Noah.
Még egy ütés a karjára.
– Áúúú!
–  Egy seggfej és egy hímringyó kalandjai Démonvárosban –
nevetett Shea. – Úgy hangzik, mint egy elcseszett gyerekkönyv
kezdete.
Nevetés tört fel belőlem, miközben elértük Angyalváros
határát.
Noah leállította a kocsit, ahogy beértük a forgalmat, és
Lincolnra nézett.
– Lehetek hímringyó, ha egyetlen nőhöz sem értem hozzá az
elmúlt majdnem egy évben Shea-n kívül?
– Nem, nem lehetsz – mosolygott Lincoln.
Mindketten hátranéztek Shea-re, aki meglepetten bámult
rájuk, majd felemelte feléjük a tenyerét, mintha azt mondaná,
„beszélhetsz, amit csak akarsz”.
– Tök mindegy – mondta végül.
Shea bevehetetlen vára igencsak ingatag lábakon állt. Muszáj
valamit tennie, vagy Noah odébbáll.
De várt ránk az öcsém Feltárási ceremóniája, így nem volt
értelme megpróbálni rendbe tenni Shea magánéletét. Annak
még várnia kellett.
 4. FEJEZET

– Mi van, ha nekem is fekete szárnyaim nőnek, mint neked? –

kérdezte az öcsém, miközben a ceremóniára igyekeztünk.
Megrémített a gondolat. Korábban még nem fordult meg a
fejemben. Az elmúlt pár órában minden lehetséges
forgatókönyvet lejátszottam a fejemben, de ez nem volt
közöttük.
– Majd foglalkozunk vele akkor – feleltem.
Kérlek, Uram, ne engedd, hogy olyan legyen, mint én. Nem
bírtam volna elviselni, ha Lucifer az öcsémre is rászáll.
Shea és Lincoln is velünk jöttek. Lincoln Mikey vállára tette a
kezét.
–  Szabad lélek vagy. Mindegy, mi fog történni, a Bukottak
Akadémiájára fogsz járni a nővéreddel. Nincs miért aggódnod,
tesó.
Tesó. Jesszumpepi. A petefészkeim bukfenceket vetettek
Lincoln Mikey felé mutatott kedvességétől.
Mikey mosolyogva bólintott válaszul.
Shea kissé lehorgasztott fejjel kuncogott.
 –  Hacsak nem kotradék leszel. Akkor cseszheted, mert az
akadémiának nem kellesz majd.
Hátranyúlva meglegyintettem Shea-t.
– Vicceltem. Minden rendben lesz.
Végre elértünk az ajtóhoz, ahol a többiek is várták, hogy
beengedjék őket. Tudtam, min megy keresztül Mikey. A fenébe
is, magam is átéltem ugyanezt egy évvel ezelőtt.
Előrehajoltam, és szorosan magamhoz öleltem az öcsémet.
–  Bármi is történjen, minden rendben lesz. Szeretlek –
nyugtattam.
Kurtán bólintott, majd búcsút intett Shea-nek és Lincolnnak,
és furcsán lépdelve beállt a várakozó sor végére.
Lincoln a katonai egyenruháját viselte. Ma is a színpadon volt
dolga Raphaellel, akárcsak az én Feltárási ceremóniámon.
Megnyugtató volt a tudat, hogy ha balul ütnének ki a dolgok, ő
ott lesz az öcsém segítségére.
Az épületbe érve átadtuk a jegyeinket a jegykezelőnek.
A nő egyik szemöldöke magasra szaladt.
–  Első sor. Előkelő. – Eltépte a jegyeket, és az egyik felét
visszaadta nekünk.
Első sor! Rá sem néztem a jegyre. Lincolntól kaptuk őket. A
pasimra néztem, ő pedig rám kacsintott.
Ah, ötödik kacsintás. Édes szívem!
– Később találkozunk. Ne aggódj! – csókolt meg lágyan.
Miután Lincoln továbbállt, Shea belém karolt, és a belső
csarnok felé vezetett.
–  Első sor. Azta, csajszi, Lincoln imád téged – mondta a
szempilláit rebegtetve.
– Bizony – mosolyogtam rá.
Az első sor a Bukottak seregének tisztjei számára volt
fenntartva, és a gazdag családoknak, akiknek a gyerekei részt
vettek a Feltáráson, nem pedig Lucifer fekete szárnyú
mostohalányának.
Gyorsan ellenőriztem, nincsenek-e vérfoltok a bakancsomon.
Jobban is kiöltözhettem volna.
–  Szívás, hogy anyád nem ülhet itt velünk – jegyezte meg
Shea.
Összeszorult a szívem a belém nyilalló szomorúságtól. A
nyakamat nyújtogatva próbáltam megtalálni őt. Ott ült, a lehető
legtávolabb, a többi démonkötött rabszolgával, és pokolian
fáradtnak tűnt. Úgy határoztam, hogy nem beszélek neki a
Küzdelmek Éjszakájáról. Még nem.
Észrevette, hogy figyelem, és felém intett. Halvány mosollyal
visszaintettem.
–  Kérlek, foglaljatok helyet, és máris behívjuk a tanulókat –
harsogott Raphael hangja a színpadról.
Shea-vel az első sorhoz siettünk, és leültünk néhány igencsak
fontosnak látszó ember közé. Az egyik egy idősebb fickó volt a
Bukottak seregének egyenruhájában, amin egy csomó
kitüntetés díszelgett, a másik pedig egy hölgy, olyan szoros
konttyal a fején, hogy a szemei szinte a homlokára csúsztak.
Shea-vel igyekeztünk nem kacarászni.
Atyagatya, tényleg részt vehetek az afterpartin? A
csokiszökőkúttal, a megbájolt fánkokkal és minden mással,
amiről a saját Feltárásom után lemaradtam?
Felnéztem a színpadra. Megpróbáltam elfojtani a Grim és
három másik démon láttán támadt haragomat. Apró
gombszemeivel végignézett rajtam, majd mogorván elfordult.
Meg kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem volt rá.
Egy percnyi csendes ücsörgés után meghallottam a nyíló
hátsó ajtó hangját, és a tanulók elkezdtek beszivárogni. Mikey
szuperdögös volt a fekete öltönyében. Elismerően felemeltem a
hüvelykujjam, mire zavartan lesütötte a szemét.
Sebaj. Menő, idősebb testvér vagyok.
Raphael bűnbánó beszéde után a bukottak háborújáról és az
emberiség megfertőzéséről, a színpadra szólította az első
diákot. Az Atwater név is az ábécé elején volt.
Egek, micsoda izgalom!
Mi lesz, ha Mikey kentaurrá változik? Sosem fogom többé
úgy megölelni, hogy ne kelljen létrára másznom.
Shea megérezhette, mennyire aggódom, mert biztatóan
megmarkolta a kezemet.
Volt valami megnyugtató abban, hogy ő a legjobb barátnőm.
Nem csak egy szimpla barát, aki pár évig az ember mellett van,
majd a sors külön utakra tereli őket. Egy. Legjobb. Barátnő.
Shea hozzám nőtt egy életre. Jöhetett bármi, számíthattam rá,
ahogyan ő is rám. A tudat, hogy vagyunk egymásnak, ebben a
pillanatban is hatalmas súlyt vett le a vállamról. Bármi is lesz
Mikey-ból, együtt nézünk szembe vele.
– Melanie Anderson. Szabad lélek – harsogott Raphael hangja,
mire mély sóhaj szakadt ki belőlem.
 Szívás elsőnek lenni.
A sovány, félénk tekintetű, sárszínű hajú lány lehorgasztott
fejjel csoszogott fel a színpadra. Megállt Raphael előtt, akinek a
fénye beragyogta őt. Raphael Melanie feje fölé tette a kezét.
Fénylő aranyszínű por hullt a lány bőrére, és mind
megdermedtünk. Hiába nem volt családtag, majd megőrjített a
feszültség. Mintha egy izgalmakkal teli filmet néztem volna.
Melanie a kezeit bámulva hirtelen zokogni kezdett.
– Ne! – kiabált.
Raphael alsó ajka lebiggyedt, a mögötte álló Lincoln pedig
diszkréten befogta az orrát.
– Melanie Anderson. Kotradék.
Baszki.
Nem voltam profi szájról olvasásban, de úgy tűnt, Raphael a
„nagyon sajnálom” szavakat motyogta, mielőtt Melanie
zokogva lerohant a színpadról.
A nyakamat nyújtogatva láttam, hogy Mikey falfehéren
várakozik.
– Michael Atwater. Szabad lélek – szólt ismét Raphael.
Nem számítottam rá, hogy a „szabad lélek” hallatán
büszkeség tölt majd el, mégis így történt. Anyám és én
elkövettünk néhány hibát, de Mikey tiszta lappal indult.
Shea megszorította a kezemet, én pedig viszonoztam.
Basszus, egy kotradék feltárása után következőnek lenni nem
gyerekjáték.
– Sima ügy, Mikey! – kiabált Shea, mint egy igazi New York-i.
Összerezzentem, ahogy a mellettünk ülő sznobok felhúzták
az orrukat a kiabálásra, de legalább bevált. Mikey szégyenlősen
elmosolyodott, és a szín is kezdett visszatérni az arcára.
Oké. Lélegezz. Csak lélegezz. Uram, kérlek, ne engedd, hogy
fekete szárnyai nőjenek, vagy kentaur legyen belőle.
Mire a fohászom végére értem, és a színpadra
összpontosítottam, Raphael máris Mikey-ra hullajtotta a
mágikus feltáró port, vagy akármi volt is az.
Mikey csak állt ott ökölbe szorított kézzel, és rémülten
meredt maga elé.
– Szegény kölyök – szólt Sera a bakancsomból.
– A frászt hoztad rám – mondtam. Elfelejtettem, hogy velem
van.
– Bocsi – suttogta, majd elcsendesedett.
Le sem vettem a szemem az öcsémről, vártam, hogy
történjen valami, de hiába. Raphael nem szórt több port, Mikey
előtt állva figyelt, akárcsak Lincoln egy kicsit hátrébb.
Jesszus! Hitvány lett belőle. Egy semmirekellő ember.
Nem kerülhet be a Bukottak Akadémiájára, nem kaphat
munkát a Bukottak Seregében, és hajléktalan sorsra jut.
Könnyek gyűltek a szemembe, Shea fájdalmasan megszorította
a kezem.
Abban a pillanatban egy üvöltés szakadt ki Mikey-ból, a
fájdalomtól lihegve négykézlábra rogyott.
Felállt a szőr a karomon, előrehajoltam a széken.
Az az üvöltés nem emberi volt.
– Mikey? – Leráztam magamról Shea kezét, és felálltam.
Mikey teste valósággal kitekeredett. A csontok ismerős
recsegése egy kis megkönnyebbüléssel töltött el, és visszaültem
a székembe.
Rémszipák lett, akárcsak Luke. Ezzel együtt tudok majd élni.
Elfogadható volt.
Shea-re pillantottam, aki szintén megkönnyebbülve
mosolygott.
Az öcsém öltönye szétrepedt, ahogy a teste egyre nőtt.
Mindenhol fekete szőrzet borította, az izmai kiteljesedtek és
sokszorosára növelték a testét. A rémszipákok általában állatok
voltak – szarvasok, medvék, pumák, attól függően, hogy milyen
állat volt a közelben a Bukáskor – szarvakkal, ami démoni
külsőt kölcsönzött nekik. Luke majd segíteni tud Mikey-nak,
hogy milyen a szipákok élete, és minden másban is, amit egy
rémszipáknak tudnia kell. Teljesen elégedett voltam. Helyesnek
tűnt.
Legalábbis addig, míg az öcsém egy hatalmas fekete farkassá
nem változott, fekete bársonyos szarvakkal és perzselő sárga
szemekkel. Úgy tűnt, megszállta valami, ahogy lekushadva
morogni kezdett Raphaelre.
Az arkangyal megfeszült, Lincoln pedig lassan előhúzta a
kardját.
Mi a fene!
–  Hívd Clarkot! – kiáltott valakinek Lincoln a színpad mögé.
Az egész közönség felhördült, amikor Mikey célba vette
Raphaelt.
Kilőttem a székemből, és pillanatok alatt a színpadnál
termettem.
 – Mikey, ne! – kiáltottam, de elkéstem. Raphael kénytelen volt
a vállánál megragadni Mikey-t, és a földbe döngölni, hogy
megvédje magát.
Lincoln kinyújtott karddal állt. Az öcsém felbőszült tekintettel
figyelte a kéken ragyogó kardot. Vicsorogva felmordult,
miközben Raphael erősen a padlóhoz szorította.
Mi a fene történik? Ez nem az én öcsém volt. Tudtam, hogy
Lincoln sosem bántaná, de akkor mégis miért áll ott kivont
karddal?
Felmásztam a színpadra, mire Lincoln tekintete egy pillanatra
rám irányult.
– Mi a baj? – kérdeztem halkan.
Raphael még mindig tartotta az öcsémet, és tisztán láttam,
hogy minden erejére szüksége volt hozzá. A karja remegett,
ahogy az izmai megfeszültek. Mikey rángatózva próbált
kiszabadulni, de Raphael még jobban ránehezedett, és
megacélozta a szorítását.
Lincoln kinézett a tömegre, majd halkan felelt.
–  Falkaállat lett. Amikor a falkaállatok először átváltoznak,
hajtja őket a vadászösztön. Megtizedeli az ittlévőket, ha nem ér
ide időben egy alfa.
Mi. A. Fene.
Megingott a lábam, és lenéztem a kisöcsémre. Hatalmas volt,
majdnem akkora, mint Luke medvéje, és egyértelmű volt, hogy
Raphaelnek minden angyali erejére szüksége volt, hogy lent
tartsa.
Egy túlméretezett farkas démoni erővel, aki emberekre akar
vadászni. Frenetikus.
– Mikey? – Letérdelve kerestem a tekintetét.
A torkából feltörő moraj, ahogy felém fordította a fejét,
könnyeket csalt a szemembe. Elrántotta a fejét Raphaeltől, és
úgy csattogtatta felém a fogait, mint egy veszett kutya.
–  Nem tudom már sokáig tartani – vallotta be Raphael
összeszorított fogakkal.
Ó. Te. Jó. Ég.
– Vegyél elő – szólt Sera.
– Mi? Kizárt. Nem fogom bántani az öcsémet.
–  Vegyél elő. Nem fogjuk komolyan bántani, de talán meg kell
állítanunk, nehogy szétmarcangolja a tömeget – jegyezte meg.
Elővettem Serát, mire Lincoln eldobta a kardját, és Mikey
hátsó feléhez ugrott, hogy segítsen lefogni őt. Raphael egyre
gyengült; Mikey valahányszor próbálkozott, egyre nagyobb
teret nyert magának.
–  Hol van Clark? – ordított Lincoln a színpad mögé. Le sem
vettem a szemem Mikey-ról, miközben azon tűnődtem, ki a
fene lehet ez a Clark nevű fickó.
– Úton van már! – válaszolt egy hang.
Mikey kiszabadult. Egyetlen próbálkozással kitépte magát
Raphael és Lincoln szorításából, és háttal állt a démonoknak,
akik végig lelkesen figyeltek.
– Épületet kiüríteni! – parancsolta Lincoln a Bukottak Serege
őrének, aki a színpad mellett állt, fegyverrel a kezében.
–  Majd mi elvisszük őt – kacsintott felém a Grim mellett
ücsörgő démon.
 – Cseszd meg! – förmedtem rá.
Mikey a fejét alacsonyan tartva meredt rám a rémisztő sárga
szemeivel.
– Mikey. Én vagyok az, Bri – mondtam.
A balomról érkező mozgás elvonta a figyelmemet, de nem
eléggé ahhoz, hogy levegyem a szemem Mikey-ról.
–  Elkábíthatom, ha támadásba lendül. Nem lesz tartós, de
rövid távon segíthet – szólt Shea, miközben bűbáj növekedett a
két tenyere között.
Próbáltam nem sírva fakadni. Szegény öcsémet leterítette egy
szörnyeteg.
– Hadd csinálja – szólt Sera.
Lassan a legjobb barátnőmhöz fordultam, és biccentettem.
Egy ismeretlen abrus démon lépett közelebb.
–  Sokkal többet tanulhatna az erejéről az Alantasoknál –
duruzsolta.
A démon felé fordultam, Sera ragyogni kezdett a kezemben.
– Kicsinállak, ha az öcsém közelébe mész.
A démon morcosan közelebb lépett, mintha meg akarna
fenyegetni.
Soha addig nem láttam még Raphaelt fegyverrel a kezében.
Elképesztő sebességgel szelte át a színpadot egy
harminccentis aranytőrrel a kezében. A szárnycsapásai keltette
szélben meglibbent a hajam.
–  A fiú szabad lélek. És a szabad lelkek védelme az én
kötelességem. – Raphael hangja olyan mély és fenyegető volt,
szinte rá sem ismertem.
 A démon megadta magát. Lehorgasztott fejjel hátrálni
kezdett, Mikey pedig támadásba lendült. Nem engem vett célba,
nem is Raphaelt, hanem a démont.
Shea egyetlen szó nélkül az öcsém jobb vállának lőtt egy
narancssárga energiagömböt.
Mikey felnyüszített a fájdalomtól, majd a földre esett.
Ernyedten. Alig pár centire az abrus démon előtt ért földet.
– Shea! – kiáltottam.
– Csak egy kábító varázs. Rendben… – Nem tudta befejezni a
mondatot, mert Mikey remegő lábakkal újra felállt. Megrázta a
fejét, mintha a gondolatait akarná kitisztítani.
Picsába.
Nagyon, de nagyon nem akartam ellátni az öcsém baját.
– Ha még egyszer rám támad, kicsinálom – morgott a démon,
a füléből füstöt eregetve.
Egy lépést tettem a démonok térfelére a színpadon, és Sera
azonnal vakító fehér fényt lövellt a pengéjéből.
–  Ha hozzáérsz az öcsémhez, kinyírlak. – A szárnyaim
előbukkantak, és hallottam némi megrökönyödést a közönség
soraiból.
A démon tekintete a mellkasomra siklott, és a jelet látva rám
vigyorgott.
– Megörökölted Lucifer vérmérsékletét.
A megjegyzése pofonként ért. Így lett volna? Olyan voltam,
mint Lucifer?
Megtántorodtam, és leengedtem a tőrömet.
Mikey újra felmordult, mellső lábait berogyasztotta, a
hátsókkal a levegőbe rúgott, és felkészült a támadásra.
–  Megállj! – mennydörgött egy mély férfihang mögöttem.
Mikey nyüszítve a földre a lapult.
Megpördültem, és láttam, hogy egy magas, a harmincas évei
elején járó férfi lép a színpadra. Csokoládébarna haja zilált
tincsekkel keretezte az arcát. Izmos volt, akár egy sorhátvéd, és
a tekintete… kísérteties volt. Mézszínű szeme titokzatosan
ragyogott. Lépésről lépésre haladt az öcsém felé, a szemét egy
pillanatra sem vette le róla.
Ő csakis Clark lehet.
– Ő az öcsém – szóltam. – Tudsz rajta segíteni?
Továbbra is Mikey-t nézte.
– Ez csakis rajta áll.
Az alfa úgy másfél méterre állt meg Mikey-tól, mire ő
morogni kezdett. Clark Mikey fölé tornyosult, karba font kézzel
hajolt közelebb hozzá.
– Hódolj be! – mondta már-már nem is emberi hangon.
Mikey vicsorogva egyre hangosabban morgott, és állta az alfa
tekintetét.
Egek. Mi a fenét jelent ez?
Clark fél térdre ereszkedett, belemászott Mikey képébe,
amitől megállt bennem az ütő.
–  Be fogsz hódolni nekem, máskülönben nem segíthetek –
jelentette ki Clark.
Basszus. Tutira biztos voltam benne, hogy az öcsém készen
áll letépni Clark fejét.
Néhány másodpercig tartó fixírozást követően Mikey
morgása nyüszítésbe váltott, borostyánszínű tekintetét Clark
cipőjére vetette. Először lehorgasztotta a fejét, majd a hátára
gördült, feltárva a hasát.
Clark erős kézzel megragadta és megpaskolta az öcsém
nyakát.
– Jó fiú. Nyomás! – parancsolta, majd felállt.
– Mi? Hová mentek? – kérdeztem remegő hangon, miközben
Mikey Clark mellé állt.
Clark most először nézett rám a mézszínű szemével, és
éreztem, ahogy egy iszonyatos erő száguld át rajtam.
–  Elviszem őt a birtokomra. Megtanítom szarvasra vadászni,
és hogy hogyan tartsa kordában a vérszomját. Amikor úgy
látom, hogy már biztonságos emberek közé engedni, elkezdheti
az iskolát – szögezte le az alfa.
Hogy mi a jó büdös franc?
–  Nem tudod egyszerűen rákényszeríteni, hogy
visszaváltozzon emberré? Úgy nem bántana senkit. – Ugye?
Ostoroztam magam, amiért nem figyeltem jobban, amikor a
rémszipákokról tanultunk töriórán. Úgy gondoltam, mindenki
olyan, mint Luke – átváltozik, szétrúg pár démonsegget, aztán
visszaváltozik.
Clark megrázta a fejét.
–  Képtelen lesz visszaváltozni, míg ki nem oltja a vadászat
iránti szomját.
Fojtott zihálás ütötte meg a fülünket. Anyám állt mögöttem,
és végighallgatta a beszélgetést.
Remek.
 – Legalább meglátogathatjuk? – kiáltottam utána, mert máris
nekiiramodott, az öcsémmel a nyomában.
– Talán – kiáltott vissza.
Lincolnra néztem, aki csak vállat vont.
Egy csapat férfi és nő várt Clarkra az ajtónál. Amikor odaért,
mind fejet hajtottak neki, és félreálltak az útból. Miután ő és az
öcsém eltűntek a szemem elől, a többiek is csapatba álltak, és
követték őket. Olyanok voltak, mint egy rohadt szekta.
– Vagy egy farkasfalka – jegyezte meg Sera.
Nem voltam ráhangolva a francos logikájára. A szívem csak
úgy dörömbölt a mellkasomban.
– Nos, ez nem volt épp ideális, de Clark gondját viseli majd.
Az arkangyal már talpon volt, tőre a hüvelyében, a szárnyai
nyugodtan pihentek az oldalán.
Micsoda eszeveszett nap.
Még hogy „nem ideális”?
Az öcsém egy szörnyeteg képében rekedt, és elvitték, hogy ki
tudja, mennyi ideig egy olyan emberrel éljen, akiről még
életemben nem is hallottam.
–  De még mennyire, hogy nem ideális – mondtam
Raphaelnek, majd anyámhoz siettem, hogy megnyugtassam őt.
Igazán jó lenne, ha az élet nem szívatna egyfolytában.
 5. FEJEZET

Korán eljöttem a Feltárásról. Hazavittem anyámat, és

biztosítottam róla, hogy gondját viselem Mikey-nak, és
megnyugtattam, hogy Clark megbízható, és minden rendben
lesz. Lincoln azt kérte, hogy a lakókocsijában várjak rá. Azt
mondta, amint végez a kötelezettségeivel a ceremónián, ő is
csatlakozik hozzám.
Így is tettem, de tizenöt perc után halálosan unatkozni
kezdtem.
– Leskelődjünk – dobta be Sera.
Felkacagtam.
– Egek, hogyan lehetsz te egy angyali fegyver?
–  Jó kérdés. Valószínűleg elcsesztek valamit, amikor
kovácsoltak, és ezért küldtek a Földre.
Rázkódtam a nevetéstől.
–  Várj csak! Azt akarod mondani, hogy csak egy selejtes
végtelen fegyverre vagyok méltó?
– Tényleg selejtnek neveztél? – vágott vissza.
Elvigyorodtam, és egy pillanatra minden gondom tovaszállt.
 – Mi az a kicsi verseskötet ott? – kérdezte Sera.
Az előttem heverő barna bőrkötésű könyvre néztem, és
megráztam a fejem.
– Kizárt. Teljesen kizárt – feleltem a tőrömnek.
–  Nyugi, ezek csak versek. Nem olyan, mint egy napló –
próbálkozott Sera.
Felmordultam.
–  Legyen. Egyetlen pillantás. De csak mert unatkozom, és
kíváncsi vagyok, miket írogat bele Lincoln.
Esténként, amikor itt tanulok, Lincoln mindig firkál valamit a
füzetbe, és gitározik.
Felvettem a füzetet, és a legutolsó bejegyzéshez lapoztam.
 
Égszínkék szemek: hatalmas erőt rejtenek.
Aranyló haj perzselő fényében sütkérezek.
A szerelme kiteljesít, kiteljesít…
 
A kilincs lenyomódott, én pedig átdobtam az asztalon a
füzetet, ami nekicsapódott a falnak, és furcsán az ülőkére
zuhant.
– Szia! – köszönt Lincoln, ahogy belépett.
– Semmit – kiáltottam.
Egek, az a dal úgy hangzott, mintha rólam szólna.
Elvörösödtem.
– Micsoda cukorfalat – nyávogta Sera.
–  Minden rendben? – kérdezte Lincoln beljebb lépve. Odébb
csúsztam, hogy legyen helye leülni mellém.
 – Aha, minden. Hajtom a semmit – nevetgéltem idegesen.
Lincoln összeráncolta a homlokát.
– Az öcsédre gondoltam. Hogy viseled?
A nagy leskelődésben meg is feledkeztem Mikey-ról.
– Ó! Rosszul, pocsékul vagyok. Rémült lehet, és nem ismerem
azt a Clark nevű pasast sem, de egy pöcsfejnek tűnt. Anyám is
teljesen kikészült.
Lincoln gyengéden simogatta a hátamat, megkönnyítve ezzel,
hogy kiadjak magamból mindent, ami bántott.
– Csak szeretnék egy kis nyugalmat, tudod?! – kiáltottam fel. –
Először fekete szárnyaim nőnek, aztán ott ez a hülye prófécia,
hogy megölöm Lucifert, és még az ördögi tetkóm is. Azt
gondoltam, ennyivel épp elég lesz megbirkózni.
Lincoln megértően bólintott.
–  Elég. Több is mint elég. De együtt fogjuk átvészelni –
mondta.
–  És akkor most az öcsémtől tudom, hogy anyám főnöke
minden héten egyre kevesebbet fizet, és aggódom, hogy ételre
is alig futja neki. Anyám sosem mondaná el, hogy ennyire
nehéz a helyzete.
Lincoln eltűnődött.
–  A szüleim életbiztosításából még van tízezer dollár a
számlámon. Ha édesanyádnak szüksége van rá, használhatja.
Elöntöttek az érzelmek. Ki ez a csodálatos ember, és hogy az
ördögbe érdemeltem ki őt?
–  Nem, majd én küldök neki némi pénzt a fizetésemből. De
Lincoln… hűha! Köszönöm, hogy megtennéd érte.
 Hirtelen minden gondom szertefoszlott, ahogy Lincoln
bámult rám azzal a vakító kék szemével. Néztem őt az
összeborzolt sötét hajával és a telt ajkaival, és egyszerűen csakis
az előttem lévő szexi pasira tudtam koncentrálni.
Észrevehette, hogy elterelődött a figyelmem, mert lenézett az
ajkaimra, majd vágyakozó tekintettel újra a szemembe.
–  Szeretlek – suttogtam gyengéden. Előrehajoltam, és
finoman megcsókoltam.
Lincoln a hajamba túrt, a tarkómnál fogva tartott. Elmélyült a
csókunk, miközben forróság gyűlt a hasamba.
Lincoln előtt még sosem vonzódtam ennyire senkihez sem.
Elég volt egy pillantás a sötét szempillái árnyékából, vagy a
nedves ajkainak látványa.
Felálltam, és a derekamra tettem a kezem.
– Mostanság rendetlenkedik a hátam. Jólesne egy masszázs.
Lincoln elvigyorodva végigmért.
– Ha szexelni akarsz velem, csak szólj.
– Rohadtul szexelni akarok veled – nevettem fel.
– Menjetek szobára – szólalt meg a fejemben Sera hangja.
Elsiklottam a gunyoros megjegyzése fölött, kivettem a
combhevederemből, és Lincoln kardja mellé tettem.
Lincoln erős karjai körém fonódtak, és a fenekemnél fogva
lovagló ülésben magára húzott. A combommal szorosan
kapaszkodtam a derekába, miközben levettem a pólómat. A
tekintete a mellkasomat díszítő tetoválásra siklott, majd
megcsókolta azt. Akárhányszor így tett, elérzékenyültem, és
gombóc nőtt a torkomban. Mintha ezzel azt üzente volna, hogy
úgy fogad el, ahogy vagyok, és minden egyes részemet szereti.
Még a kevésbé kívánatosakat is.
Eljutottunk az ágyig, és rázuhantunk. Lincoln azzal a szexi
egykezes módszerével szabadult meg a felsőjétől, és hozzám
nyomta az ágyékát. Felnyögtem, és megmarkoltam a tarkóját.
Csókokkal árasztottam el a vállát, miközben elkezdte
kigombolni a nadrágomat.
– Holnap kezdődik a suli – szóltam lihegve. – Tudod, hogy ez
mit jelent?
A szemei valósággal világítottak, ahogy felnézett rám, a
köldökömre nyomott csók után.
– Mit?
–  Hogy többé nem kell „uramnak” szólítanom téged –
vigyorogtam.
A vigyorom hamar nyögdécselésbe váltott, amikor Lincoln
nyelve dolgozni kezdett rajtam. Hajlandó lennék egész
hátralevő életemben „uramnak” szólítani, csak ezt ne hagyja
abba.
 

 
–  Köszönöm, hogy találkozol velem, Brielle. – Mr. Claymore
intett, hogy lépjek be az irodájába.
–  Viccel velem? Alig bírtam aludni, miután megkaptam az
üzenetét.
Még csak néhány napja kezdődött a tanév, de Mr. Claymore
úgy vélte, talált egy igét, amivel eltüntetheti Lucifer tetoválását.
 A táskámat a földre tettem, és leültem az íróasztala előtti
székre. A tanításig még volt negyvenöt perc, de örömmel
keltem fel fél hatkor, hogy idejöhessek.
Rám mosolygott, és akaratlanul is észrevettem, mennyire
kedves tekintete van. Az ősz hajtincseit leszámítva nehéz volt
megállapítani a valódi korát.
–  Nos, ez esetben figyelmeztetnem kell téged, hogy a siker
nem garantált. Ne bízd el magad túlságosan. – Mr. Claymore
levette nehéz köpenyét, és a széke háttámlájára akasztotta,
majd feltűrte az ingujját.
Bólintottam.
– Értem. Egyáltalán nem pörögtem fel vagy ilyesmi – feleltem
a széken ficánkolva, és igyekeztem elrejteni a vigyoromat.
A professzor felnevetett.
– Gyere be!
Kíváncsian pillantottam az ajtó felé, mert nem hallottam
kopogást. Meglepetésemre Raphael lépett be az irodába. A
szárnyát visszahúzta, amennyire csak tudta, hogy beférjen az
ajtón.
– Szia, Brielle! – A hangja mindig annyira nyugodt volt.
– Helló! Nem gondoltam, hogy itt találkozunk.
Raphael Mr. Claymore asztala mögé lépett, majd rám nézett
azzal a rabul ejtően kék szemével. A vállára omló szőke
hajának ragyogása már-már a katolikusok által az angyalaik
feje fölé rajzolt glóriára emlékeztetett.
– Ó, csak azért jöttem, hogy elejtsek egy kis Égi varázslatot, és
már itt sem vagyok. Hogy ti ketten mihez kezdtek vele, az nem
rám tartozik.
Kacsintott egyet, és abban a pillanatban őrülten fényes
narancssárga gyógyító varázstól kezdett fényleni mindkét keze.
Olyan fényes volt, hogy el kellett takarnom a szemem.
Kikukucskáltam az ujjaim között, és láttam, hogy a fényt egy
nagy üvegbe tölti. Amint az üveg megtelt, Raphael bólintott Mr.
Claymore felé, majd az ajtóhoz lépett.
– Víg napot kívánok – mondta vidáman, majd távozott.
Felnevettem.
– Ez igencsak bizarr volt.
Mr. Claymore halkan kuncogott, de a tekintete kissé
búskomor lett.
–  Raphael nem segíthet közvetlenül az embereknek, ezért
trükköznie kell, hogy megtegye a tőle telhető legtöbbet.
Elszomorítottak Mr. Claymore szavai.
– Miért nem? Mi történne, ha megtenné?
A professzor felvette vastag bőrkesztyűjét.
– Ha megteszi… többé nem mehet haza.
Haza?
– A Mennyekbe, te dinka – vágott közbe Sera.
– Ó, basszus.
–  Miért? – Igazi minden lében kanál voltam, de muszáj volt
mindent tudnom erről az egészről.
A fénymágus a kesztyűs kezével felemelte az üveget, és
sóhajtott.
–  Így vezekel, ennyi az egész. Ne aggódj emiatt. Most pedig
vegyél egy nagy levegőt. Ez lehet, hogy kissé fájni fog.
 Miért vezekel Raphael?
Mr. Claymore már fölöttem állt, kezében a Raphael
varázslatával teli üveggel. A saját lila bűbája elkezdett
beszivárogni az üvegbe és elvegyülni az arkangyaléval. Arra
gondoltam, talán meg kell innom majd, de aztán a professzor
kinyitotta az üveget, és a pucér mellkasomra folyatta a
tartalmát. A bőröm sisteregve égni kezdett a varázslattól.
Mr. Claymore felszisszent, ahogy az arany-lila fény beterítette
a mellkasomat és a bőrömbe szívódott. Aztán egy hűsítő,
mentolos érzés öntött el.
– Ne haragudj – motyogta.
Heves zihálások közepette bólintottam, majd lenéztem a
tetoválásra, ami még mindig nagyon is ott volt. A bőröm
kezdett durván elvörösödni, az égő érzés visszatért. Mr.
Claymore kántálásba kezdett, és sót hintett a pólómra.
Már kezdtem hinni benne, hogy ez tényleg beválik, amikor
tőlem balra valami mozgás vonta magára a figyelmemet.
Oldalra kaptam a fejem, és leesett az állam a levegőben lassan
nyíló portál láttán.
– Ajjaj! – mutattam a portál felé.
A fénymágus átkozódva nézett a portálra, és majdnem az
összes sót a nyakamba borította.
– Állj mögém! – mondta a professzor.
Baszki. Miért nem történhet valami úgy, hogy nekem is jó
legyen?
Felálltam, elővettem Serát, és a prof mögé húzódtam.
A portál kiszélesedett, romos épületek tárultak a szemem elé.
Nem rémített meg a látvány, viszont a kénszag annál inkább.
– Az… az a Pokol? – hüledeztem.
Mr. Claymore lila nyalábokat hajított át a szobán, amik a
portál szélébe kapaszkodva összehúzták azt.
A mellkasom már nem égett, nem volt hűs, sőt semmilyen se
volt. Lenéztem, és egy kis sót leszámítva teljesen normálisnak
látszott. A fenyegető koponya a szárnyakkal és félrebillent
koronával bámult vissza rám.
Felemeltem a tekintetem. Mr. Claymore egy perzselő
démonnal hadakozott, ami próbált berepülni az irodába a kis
denevérszerű szárnyaival. Úgy tűnt, Mr. Claymore lila
energianyalábokkal bekötözte a démon száját, mint ahogy a
befőttesgumi zár össze egy homár ollói körül. Ez a húzás
hasznosnak tűnt, tekintve, hogy a perzselő démonok tüzet
okádtak.
– Elég volt a semmittevésből, tarts engem felé! – követelte Sera.
Átemeltem a pengét Mr. Claymore válla felett, és a démonra
irányítottam. A démon megtántorodott az egyenesen felé
lövellt éles fehér fénytől. Mr. Claymore szorosan meghúzta a
lila nyalábokat, és a portál bezárult.
Amikor meggyőződött róla, hogy tényleg eltűnt a portál,
sarkon fordult, és Serára nézett.
– Köszönöm – mondta. A haja összekócolódott a nagy széltől.
Megráztam a fejem.
–  Ez egy portál volt a Pokolba – állapítottam meg
közömbösen.
Mr. Claymore csalódottan nézett a mellkasomra.
 –  Annyira sajnálom, hogy nem tudtam eltávolítani a jelet,
Brielle. Úgy tűnik, a sötétség hercege valamiféle biztonsági
rendszerrel védelmezi.
Összeszorult a gyomrom a félelemtől.
–  Úgy érti… megpróbálta leszedni, és… – Képtelen voltam
kimondani.
A professzor nagyon elkeseredettnek tűnt.
–  És egy portált nyitott, ami azt jelenti, hogy én nem tudom
eltávolítani. Igazán sajnálom.
Letargiába süllyedtem, mély depresszióba. Teljesen
felkészültem rá, hogy lekerül rólam a jel. Még arra is
megkértem Lincolnt és Shea-t, hogy szervezzenek egy bulit arra
az esetre, ha tényleg sikerrel járok.
–  Örülök, hogy a démonriasztó nem kapcsolt be. Sajnálom,
hogy hiú reményekkel töltöttelek el. – Úgy tűnt, saját magát
akarja felelőssé tenni a történtekért. Nem hagyhattam, hogy így
tegyen.
Kamumosolyra húztam a szám.
– Ugyan már, semmi gond. Kicsit sem fáj. Rendben leszek. – A
vállamra kaptam a táskám.
– Menj békével – suttogta a professzor.
Kiléptem az irodából, és a hallban izgatottan várakozó
Lincoln és Shea felé indultam. Egy pillantás a mellkasomra és
elkomorult az arcuk.
Menjek békével. Hát, nem így volt.
 6. FEJEZET

Az iskola első két hete egészen zökkenőmentesen zajlott. Szinte

ugyanolyan óráim voltak, mint tavaly. Kivéve, hogy az Égi
tanítómesterekkel a két óra helyett már csak egyet töltöttem, és
felváltva oktattak, plusz lett egy új órám is, a háborútan.
Az öcsém még mindig farkas képében volt, és továbbra is
Clark birtokán élt, ami ki tudja, hol a búbánatban volt. Többször
is telefonáltam, hogy megtudjam, mi van vele, de minden
alkalommal csak egy rövidke, kábé félperces hívásra futotta
Clarkkal, aki tájékoztatott, hogy Mikey jól halad, aztán csak
kínos csend állt be a beszélgetésben.
Anyám teljesen odavolt. Mikey volt a legfiatalabb a
családban, ezért anyám különösen nehezen viselte a hiányát.
Naponta írt üzenetet nekem, faggatott, vannak-e híreim.
Elkezdtem füllenteni, és többet mondtam neki, mint amennyit
mondtak nekem. Például, hogy Mikey jól van, és már nem kell
vadásznia. Hogy összebarátkozott a többiekkel, és hamarosan
újra emberi formában lesz. Persze egyik sem volt igaz, de
bármire képes voltam, hogy megnyugtassam anyámat.
 – Oké, mindjárt kész – szólt Shea.
Chloe, Luke, Angela és én is mind Shea asztala köré gyűltünk
a koleszszobában. Shea végre a Tiffanynak szánt megleckéztető
bájitalon dolgozott.
– A gyógyközpontban fog kikötni tőle? – kérdeztem.
Shea bólintott.
–  Remélem. Azzal, hogy a ribanc kiütötte Luke-ot, kis híján
mind elbuktunk.
Ha Tiffany a klinikára kerülne, akár ki is csapathatnak
minket. Most már mindannyian a Bukottak Seregének tagjai
voltunk, és aláírtuk a magatartási kódexet. Sejtettem, hogy
amire készültünk, némiképp szembemegy a „tiszteld a
bajtársaidat” elvvel.
– A mágusok képesek kideríteni, hogy te készítetted a főzetet?
Shea elgondolkodva meredt a falra.
–  Okos gondolat. Dobok bele egy illatelfedő varázslatot a
végén. – Shea egy üvegcse isten-tudja-mi-lehet-ez por után
nyúlt, és egy csipetet a bájitalba dobott belőle.
– Nincs jelentősége. Akkor is megéri, ha két hét felfüggesztést
kapunk – csicseregte Chloe.
Szerettünk Tiffanyról trécselni, közelebb hozott minket
egymáshoz. Csak biztosra akartam menni, hogy megmarad a
kényelmes munkám, pláne most, hogy az anyámról és az
öcsémről is gondoskodnom kellett.
Elővettem a mobilomat, és küldtem egy üzenetet Lincolnnak.
 
Brielle: Tegyük fel, ha bosszúból megbájolnánk Tiffanyt,
 hogy jól összeszarja magát, és lebuknánk…
 
Azonnal jött a válasz.
 
Lincoln: Töröld ezt az üzenetet, butus. Egy hét közösségi
munkára fognának.
 
A közösségi munka nem hangzott annyira rosszul. Töröltem
az üzenetet, és Shea-re pillantottam.
– Csináljuk!
Shea elvigyorodott, aztán csettintett egyet, mire a bájital lila
füsttel puffant egyet. Shea belenyúlt a főzetbe, és egy
ostyavékony kék papírt húzott elő.
Luke kinyújtotta a kezét.
– Enyém a megtiszteltetés – mondta Luke.
Shea a tenyerébe tette a papírt.
–  Tedd az italába vagy a kajájába. Elolvad majd, és teszi a
csodát.
Luke cinkos mosollyal bólintott.
–  Hónapok óta várom ezt a napot. Ti vonjátok majd el a
figyelmét – mondta Luke, és gyengéden összezárta a kezét a
papír körül.
Kötelességtudóan bólintottunk.
A „Tiffany szarja össze magát” hadművelet ezennel kezdetét
vette.
 
  
Nem volt nagy feladat becsempészni a kajájába a papírt.
Kérdezgettük magáról, mire tíz percig hablatyolt, aztán
elbocsátott minket, mint valami birkákat. Az asztalunknál
ültünk, az ebédlő démoni erővel megáldottaknak fenntartott
felén, innen figyeltük Tiffanyt. Luke minden falat levesnél
egyre szélesebben vigyorgott.
– Hány hónap van még a Küzdelmek éjszakájáig? – kérdezte
Luke, miközben a szemét egy pillanatra sem vette le a
zsákmányáról.
– Még hat. Lincoln már zúzós módba kapcsolt az edzéseken. –
A gondolattól is felnyögtem, de kétség sem férhetett hozzá,
hogy jól képzett harcos válik belőlem, mire eljön az idő.
Shea megropogtatta a nyakát. Előző nap említette, hogy fáj
neki kissé.
– Hát, Noah durván megdolgoz. – Amint kimondta a szavakat,
rákvörös lett az arca. – Mármint az edzéseken.
Mind felnevettünk. A szokásos szerdai kocsiban játszadozós
estéjükből Noah lakásán eltöltött „filmezős” este lett.
– Lefeküdtél már vele? Úgy hallottam, nagyszerű az ágyban –
harapott Chloe az almájába.
Shea elfintorodott.
–  Nem, épp azért, amit mondtál. Nem hagyom, hogy a
mocskos kocsija az én szeplőtlen garázsomban parkoljon.
Shea garázsa aligha volt szeplőtlen, de legalább többé már
nem azt mondtuk, hogy pipilni, hála istennek. Végre felnőtt
szintre emeltük a metaforákat, és erre büszke voltam.
 – Ugyan már! Nem így értettem – mondta Chloe bűnbánóan.
Ez a legalkalmasabb pillanat, hogy igazságbombát dobjak
Shea-re? Valószínűleg nem, de nincs megállás.
– Noah totálisan, őszintén törődik veled, Shea. Még szeret is.
Ha ezt nem viszonzod, és nem szexuálisan értem, hanem
érzelmileg, akkor előbb-utóbb továbbáll.
Shea jeges pillantást vetett felém, és már szólt volna, amikor
Tiffany a hasát szorongatva felpattant a székéből.
– Ti szemetek! – kiabált felénk a farpofáit összeszorítva.
Mind nevetésben törtünk ki, ahogy kiszaladt az étkezőből.
Olyan erősen nevettem, hogy attól féltem, összepisilem
magam.
–  Édes a bosszú. Legközelebb cseréljük ki a vécépapírját
smirglire – ajánlotta Luke.
Amikor végre levegőhöz jutottam, felemeltem a kezem.
– Nem lesz következő alkalom. Visszaadtuk neki, most ideje a
sulira koncentrálni.
A legkevésbé sem volt szükségünk egy Tiffanyval folytatott
háborúra.
– Igenis, anyu – mondta Luke szemforgatva.
A levegőben csókot dobtam neki, majd a nővéréhez
fordultam.
– Angela, ezen a hétvégén lesz az első bevetésünk a sereggel.
Elárulhatod, mit kell majd tennünk, vagy mágikus némaság
köt? – kérdeztem.
Angela előrehajolt, mindannyiunk szemébe nézett.
–  Az első alkalom leginkább arról szól, hogy megszokjátok a
háborús övezetet. Hogy érzéketlenné váljatok vele szemben,
hogy úgy mondjam. – Aggodalom vegyült a tekintetébe. – De
ahogy mennek a hónapok, valódi bevetésen is részt vesztek
majd – vallotta be.
Elragadtatott figyelemmel bámultam rá. Angela a múlt évben
eltűnt néhány hétvégén, de sosem gondoltam bele, hol lehet, és
amikor visszajött, nem sok mindent mesélt arról, merre járt.
Csak annyit, hogy a Bukottak Seregének segédkezett kicsit, de
azt sosem említette, hogy a kesztyűt használják felvételi
vizsgaként. Most, hogy mindezt tudtam, teljesen új fényben
láttam a kihagyott hétvégéit.
–  Miféle bevetésekre? Csajszi, most már el kell árulnod –
nyaggatta Shea, és kis extra pajkossággal megnyomta a
„csajszi”-t.
–  A legtöbbünk csak adományokat oszt a háborús zónában
rekedteknek. Élelmet, vizet és mindenfélét. Előfordult, hogy
embereket csempésztünk ki a forrózónákból, vagy lenyomtunk
néhány igazán komoly rosszfiút.
Alig kaptam levegőt.
– Forrózónák?
Angela leverten bólintott.
–  Azok a helyek, ahol a démonok embereket és más szabad
lelkeket tartanak fogva.
Fogság. Azt mondta: fogságban.
–  De ezekhez a küldetésekhez csak a felső tagozatosoktól
kérnek segítséget, harmadikos és negyedikes tanulóktól.
Amikor másodéves voltam, egyetlenegyszer kértek segítséget
tőlünk, mert kifogytak a katonákból – tette hozzá.
Chloe ivott egy korty vizet, és hátrafésülte a kapucnija alól
kilógó élénkvörös tincset.
–  Alig várom, hogy vagány negyedikes legyek, és szabad
lelkeket menekítsek ki a forrózónákból, be Angyalvárosba.
– Hőskomplexusod van – nevetett Luke.
– És akkor? – vont vállat Chloe.
Shea felemelte a kezét.
– Engem most csak az érdekel, hogy Tiffany fel sem bír állni a
vécéről.
Nevetve végignéztem a barátaimon. Kötődtem hozzájuk, és
megszerettem az új életemet. Aggasztott ugyan Mikey és
anyám sorsa, valamint a tudat, hogy a sötét tetoválásom
letörölhetetlen, mégis szerencsésnek éreztem magam.
 

 
Az okozott kalamajka ellenére Tiffany nem köpött be minket.
Ebben valószínűleg közrejátszott a vérvörös tintával írt üzenet
is, amit Shea csúsztatott Tiffany szobájába, „a spiclik pórul
járnak” szöveggel. De a tény, hogy nem árult be minket, mégis
kissé megrémített. Bosszún töri a fejét? Akárhogyan is, túléltük
az első hetet, és percek múlva indulunk a háborús zónába, mint
a Bukottak Seregének tartalékos katonái.
– Van egy meglepetésem számodra – szólt Lincoln, miközben
kiléptünk a lakókocsijából. Valahogy kicsempészett egy dobozt
a kezében, amit még nem láttam korábban.
 –  Ajándék? Nekem? – Megkerültem őt, és kitéptem a
cipősdobozt a kezéből. Lincolnra annyira jellemző módon, az
ajándék nem volt becsomagolva. De a nevemet a doboz tetejére
írta, az „i” betű fölé pedig kis szívecskét rajzolt. Ez is annyira
Lincoln! Szuperromantikus volt, pedig nem is törte magát.
Nem igazán adtunk még egymásnak ajándékot korábban. A
szülinapomra elvitt engem és Shea-t vacsorázni. Karácsonyra
egy csillámló unikornisos telefontokot kaptam. Az
unikornisnak ő maga rajzolt fekete angyalszárnyakat egy
alkoholos filccel. Én meg pengetőket adtam neki.
– Megesz a fene? – nevetett, miközben feltéptem a dobozt.
Elakadt a lélegzetem az acél alkarvédők láttán.
– Ezek…?
–  Egyedi harci alkarvédők. Ugyanabból az anyagból készült,
mint a pajzsunk. Megállíthatsz vele egy kardot is, ha arra van
szükség – mondta.
A szívem hevesen vert, ahogy az előttem álló férfit
fürkésztem. Lincoln jelentette számomra a családot. Ő
elveszítette a családját, és kiköltözött ebbe a magányos
lakókocsiba. Aztán berobogtam az életébe, és most itt vagyunk.
Akár tetszik neki, akár nem, sosem eresztem el.
–  Egy nap feleségül megyek hozzád – csúszott ki a számon,
majd kacsintottam, hogy egy kicsit játékosabbá tegyem a
helyzetet. De komolyan, muszáj volt magamhoz láncolnom a
srácot, mielőtt észbe kap, hogy jobbat is találhat nálam.
–  Hékás, nekem kellene ilyeneket mondanom! – felelt
vigyorogva.
 – Ne legyél szexista! – horkantam fel.
Lincoln a szemét forgatta.
– Próbáld fel őket, asszony! Tudod te, milyen nehéz lemérni a
karodat alvás közben? A lábaid között tartod őket!
Visszhangzott a nevetésem, betöltötte a körülöttünk lévő
teret. Lábujjhegyre emelkedtem, és szájon csókoltam.
Anyám egyszer azt mondta, az első szerelem veszélyes. Az
első szerelem gyarapíthat, de el is pusztíthat. Nem volt
kifogásom az ellen, hogy Lincoln pusztítson el, megéri a
gyarapodást.
Végre kivettem az alkarvédőket, a doboz pedig a földre
pottyant. A karomat elfordítva rácsúsztattam a védőket, aztán
megigazítottam, hogy rendesen illeszkedjenek.
– Akár egy kesztyű – mondtam.
Rendkívüliek voltak. Az elején egy pár gravírozott
angyalszárny mindkét védőn, alatta a nevemmel. A friss
ezüstpolírozás csak úgy szikrázott a napsütésben.
– Megmenthetik a hátsód a Küzdelmek Éjszakáján. – Lincoln
végigsimított a haján, megigazította a pólóját, majd zsebre
dugta a kezét. Épp lezavartunk egy menetet a lakókocsiban, és
Lincoln igyekezett helyrepofozni az egyenruháját, hogy elrejtse
a bizonyítékokat.
Én is lesimítottam a hajam.
–  Szóval, harmadikban be kell költöznöm a Bukottak
Seregének laktanyájára, és a diploma után is megtarthatom a
lakórészemet? – kérdeztem. Sasszemmel pásztáztam át a
fizetési csomagot. Leginkább azért, mert ez volt a valaha volt
legjobb melóm, másrész pedig, mert anyámról és Mikey-ról is
gondoskodnom kell majd.
Szeretetteljesen megpaskolta a lakókocsiját.
–  Aha. Vannak, akik a koleszban maradnak, ha van ott
fiatalabb testvérük, mint például Angela és Luke, vagy te és az
öcséd. Én Noah-val osztoztam egy lakórészen, de…
Tudtam, hogy nem könnyű erről beszélni, de mindent tudni
akartam róla. Miért ő az egyetlen, aki a campuson lakik egy
lakókocsiban?
–  A szüleim halálát követően nem akartam átlépni többé az
otthonunk küszöbét. Olyan volt, mint egy emlékekkel teli
kripta. De ez volt a túrázós lakókocsink. Épp csak annyi
kellemes emlék, hogy még nem elviselhetetlen.
Egek, vacakul éreztem magam, amiért faggatóztam.
A kezére tettem az enyémet.
– Igazán kedves kis járgány – mondtam.
Mosolyogva nézett le rám a kristálykék szemével. Külsőre
szöges ellentétei voltunk egymásnak. Amíg az én hajam szőke
volt, az övé fekete. Amíg az én szárnyaim feketék, az övéi
fehérek. De jobban nem is passzolhattunk volna. Amikor éppen
nem akartam megölni, akkor halálosan odavoltam érte.
Kérhetne-e ennél többet bárki is?
A fülem mögé fésülte a hajam.
– Anyám imádott volna téged. Mindig azt mondta: „Ne alkudj
meg. Várj egy erős nőre, aki majd erős lányokat nevel.” Te vagy
a legerősebb ember, akit csak ismerek, Brielle.
Túlcsordultam a bóktól, a gyomrom pedig fel-le ugrált a
tudattól, hogy az édesanyja imádna engem. Nem beszélt
gyakran a néhai szüleiről, a kishúgáról pedig sosem, ezért
nagyon sokat jelentett, hogy megosztotta velem ezt a részét.
– Anyám afféle dühöngő feminista volt – nevetett, elveszve az
emlékeiben.
– Okos nőnek hangzik. Édesapád hogyan láncolta magához? –
viccelődtem.
Egy őszinte és széles mosoly ült ki Lincoln arcára, még sosem
láttam ilyennek korábban.
– Sehogy. Azt mondta, ez a titok. Sose próbálj kalitkába zárni
egy szabad madarat – kacsintott rám.
Hivatalosan is elvesztettem a fonalat a kacsintások terén.
Bárcsak ismerhettem volna a szüleit! Lincoln csak pár
alkalommal találkozott anyámmal, és noha udvarias volt vele,
láttam az óvatosságot a tekintetében, ahogy az anyám
homlokán lévő tetoválásra pillantott. Azt jelentette, sosem
bízhat benne igazán. Legalábbis amíg fel nem szabadítom őt.
Mielőtt mondhattam volna valami gyomorfogatóan
mézesmázos szerelmes dolgot, Lincoln adóvevője megszólalt.
– Grey, jössz már? – sürgette Noah a kütyün keresztül.
Lincoln még egyszer átfésülte az ujjaival a haját, majd
előrehajolt, és lágyan megcsókolt.
– Hamarosan találkozunk. Az én csapatomban vagy ma este –
közölte velem, majd futásnak eredt.
– Uramnak kell szólítanom téged? – kiabáltam utána.
– Igen! – kiabált vissza, és eltűnt a szemem elől.
Fenébe is!
 Jó ideig fog még ezen az uram dolgon kattogni.
Végigsimítottam a gravírozott szárnyakon, és
elmosolyodtam.
Csinálhatunk úgy, mintha Lincoln hordaná a nadrágot, de én
tudtam az igazat.
 7. FEJEZET

Shea az üveghez nyomta a homlokát, úgy bámult ki az ablakon,

miközben magunk mögött hagytuk Angyalvárost, úton a
háborús zónába.
– Ma csak elbuszozunk arra. Azt akarjuk, hogy lássátok, mivel
állunk szemben, hogy felmérjétek a terepet. Hogy halljátok a
hangokat, lássátok a kockázatokat, aztán vissza is jövünk –
tájékoztatott minket Lincoln, miközben a felső kapaszkodót
markolva járkált az ülések között. – Újoncok vagytok, egyelőre
még nem vesztek részt bevetéseken, ne is kérjétek – ordított a
kis kilencfős, másodévesekből álló csapatunkhoz, plusz velünk
volt még Noah és a sofőr is.
Luke felemelte a kezét.
–  Szóval az emberek odakint élnek? Miért nem visszük őket
Angyalvárosba a busszal?
Lincoln arca elkomorult.
–  Sajnos ez nem ennyire egyszerű. Idekint sok ember
démonkötött rabszolga. A többieket csapdába csalták a
démonok valamilyen üzlettel, és ez tartja itt őket. A démonok
úgy irányítják a háborús övezeteket, mint a maffiózók. Ha az ő
területükön élsz, védelmi pénzt kell fizetned nekik.
– Ó! – Luke kinézett az elhagyatott tájra. A kesztyűnek is helyt
adó terület mellett haladtunk el. A lepusztult városrészek, a
romba döntött épületek közül néhány még mindig parázslott,
és igazán nyomasztó látványt nyújtottak.
–  A másik gond az erőforrásokkal van – folytatta Lincoln. –
Angyalváros nagy, és sok mindent kell felügyelni. A démonok
létszámfölényben vannak, és sok területünket elvették.
Igyekszünk visszaszorítani őket, és visszavenni a területeket, de
ha sikerül is, akkor azok így néznek ki – mutatott kifelé az
ablakon.
Jesszus, mázlim volt, hogy Angyalvárosban élhettem. Nem
árasztották el a címlapokat a háborús hírekkel vagy ilyesmi. Az
újságot továbbra is az emberek kezelték, és leginkább az
Angyalvárosban zajló eseményekről írtak, hébe-hóba
Démonvárosról vagy arról, ami a falon túl van. Sosem láttam itt
kint riportereket, vagy hallottam volna, hogy egy katona
interjút adna. Tudtuk, hogy a démonok elleni harc állandó, de
biztonságban voltunk a mi kis városunkban, és éppen elég volt
a Feltáráson és egyéb dolgokon aggódni. Kissé önzőnek éreztem
magam, és örültem, hogy csatlakoztam az ügyhöz.
–  Hamarosan elérjük Infernót. Ez egy démonok által
irányított város, de elég instabil, és közel járunk ahhoz, hogy
visszavegyük. Nincsenek falak, sem ellenőrzött belépőpontok,
így könnyedén beférkőzhetünk. Egyes távolabbi városok,
mélyebben a területükön sokkal védettebbek – magyarázta
Lincoln, miközben a buszunk egyre beljebb hatolt a füstölgő
fekete éjszakába.
Felemeltem a kezem, és Lincoln felém biccentett.
– Inferno? – kérdeztem.
Lincoln elvigyorodott.
–  Az összes helyi démonerődöt Dante Poklának körei után
neveztük el. Hitszegde, vagyis a korábbi San Francisco, a világ
legerősebb démontámaszpontja.
Majdnem megmosolyogtam a bugyuta nevet, de az állításától
kirázott a hideg. Eszembe juttatta, hogy csak egy apró része
vagyunk az egész világot érintő hatalmas problémának.
Minden nagyváros minden államban és országban megosztott
lett: Angyalváros az egyik oldalon, Démonváros a másikon.
Amint a busz ráfordult egy mellékútra, utcalámpák fénye
villant fel előttünk, és az épületek sem voltak már annyira
romosak. Lincoln a pisztolyára tette a kezét, ahogy egyre
közelebb értünk Infernóhoz.
–  Azt szeretném, ha mindannyian kifelé figyelnétek.
Szokjatok hozzá a városhoz, mert ez a jelenlegi bázisunk. Az a
cél, hogy visszafoglaljuk a várost, hogy kiterjesszük idáig
Angyalváros határait, és elkezdjük helyrepofozni a helyet –
tájékoztatott minket Lincoln. – Ez természetesen bizalmas
információ, csak a bukottak családja tudhat róla – tette hozzá.
A „Bukottak családja” csak egy másik megnevezése volt a
hadseregnek. Azokat jelentette, akikkel megoszthattuk az ilyen
információkat a seregben, minden civilt kizárva.
Azta, egy egész várost visszafoglalunk a démonoktól? A
gondolat egyszerre volt izgalmas és vérfagyasztó.
Újból a főútra kanyarodtunk. Zene ütötte meg a fülemet, és
sürgő-forgó embereket láttam végig a járdán.
A tekintetem megakadt egy tapló démonon. Ezek igazi
szeszkazánok voltak, amit nemcsak a szemölcsös arcukról
kiemelkedő sárgás csontszínű szarvakból lehetett
megállapítani, hanem a részeges járásukból is. Ez itt épp sörrel
a kezében énekelt valamit.
Shea-vel egyszer tökön rúgtunk egyet. Kéjsóvár seggfejek
voltak, állandóan zaklatták a nőket. Amelyik megtámadott
minket, szerencsére túl részeg volt, hogy a rúgást megtorolja,
így sértetlenül megúsztuk.
Mintha csak alá akarná támasztani a gondolataimat, láttam,
hogy a tapló démon egy előtte elhaladó nő után nyúl, és
megragadja a fenekét.
Vártam, hogy a nő pofán vágja a táskájával, vagy bemutat
neki, esetleg ráförmed, de nem csinált semmit. Csak üres
tekintettel nézett rá, majd folytatta az útját, mintha túl sok
alkalommal történt volna már ez meg vele ahhoz, hogy
foglalkozzon vele.
Jesszus!
Apróság volt, de mélyen megérintett, olyannyira, mintha
csak gyilkosságnak vagy nemi erőszaknak lettem volna
szemtanúja. Nem volt különbség. Megtörték annak a nőnek a
lelkét, és ez számomra ugyanannyira förtelmes volt.
Egy utcai verekedés felé fordultam, és elhűltem, amikor
megláttam, hogy gyerekek csetepatéja ez. Nem tűntek
idősebbnek tizenkettőnél, de ököllel püfölték egymást, már-
már képzett harcosokra emlékeztettek. A démonok körben
álltak körülöttük, éljeneztek, és pénzt lebegtettek a kezükben.
Ne!
– Ne fordulj el! – Lincoln hangja rázott fel a döbbenetemből.
Felé fordultam, láttam, hogy az egyik újonchoz, Valeire-hez, a
nekromantához beszél. – Látnotok kell, mivel állunk szemben,
túl kell esnetek a sokkhatáson, mert legközelebb, ha ide hozunk
titeket, szükségünk lesz a segítségetekre. Meg kell mentenünk
ezeket az embereket, de nélkületek nem fog menni – szögezte
le.
Valami növekedni kezdett a mellkasomban. Egy cél
bontakozott ki előttem. Teljes paradigmaváltáson mentem
keresztül. Már nem akartam csak úgy ellébecolni, nem csak a
pénz miatt akartam dolgozni. Harcolni akartam, a legjobb
katonává akartam válni, akit valaha látott a Bukottak Serege, és
minden egyes démonnal ezen a földön végezni akartam.
Ugyanakkor, Noah-hoz hasonlóan, gyógyító is akartam lenni,
berohanni a lövészárkokba, és ellátni az emberek démon
okozta sebeit. Két ellentétes cél küzdött bennem.
Összeakadt a tekintetem Lincolnéval, és valami történt
közöttünk. Láttam a szemében, hogy neki is ez a szenvedélye.
Akárhányszor kijött ide, azon töprengtem, miért jön folyton
vissza. Minden alkalommal megsérült, néha hetekre is eltűnt,
de most már értettem. Fel kellett szabadítanunk ezeket az
embereket.
Meg kellett találnom Jamest, a régi barátomat
Démonvárosból. Ő Látó volt, képes volt megmondani, hogy a
rólam és Luciferről szóló prófécia igaz-e. Mert ha igaz, én fogom
megölni a rohadékot. Akkor is, ha az életembe kerül. Olyannak
akartam a világot, mint gyerekkoromban. Akkor is történtek
rossz dolgok, de közel sem ennyire rosszak. Ha képes lennék
visszaállítani a rendet, jobbat el sem tudnék képzelni, csak
békében élni az életem.
Lincoln adóvevője felbőgött, kiszakítva engem az
ábrándozásból.
–  Minden szabad egységnek a Madison és a Negyedik
közelében, erősítést kérünk! Egy szukkubusz démon elrabolni
készül egy kislányt. Ismétlem, minden szabad egység, erősítést!
– Lincoln szeme elkerekedett, és mi mind őt figyeltük. Nem
felelt a hívásra.
Mi a fene az a szukkubusz démon? Sosem hallottam még
róluk, a horrorfilmeket leszámítva.
–  Majd másvalaki felel a hívásra. Mi nem ezért vagyunk ma
itt – szólt Lincoln a buszban ülő rémült újoncokhoz.
Noah felállt, és a busz elejébe ment, ahol Lincoln is állt, kezét
az adóvevőn tartva.
– Vészhelyzet! – szólalt meg újra a hang, ezúttal sürgetőbben.
– Minden szabad egységnek a Madison és a Negyedik sarkán. Ez
az ártatlan gyerek meg fog halni – kiabált.
Lincoln átkozódva felvette az adóvevőt, míg Noah a sofőrt
igazította útba.
–  Lincoln Grey őrmester jelentkezik. Egy csapat újonccal
vagyok terepszemlén, nincs engedélyünk bevetésre. Mi a
helyzeted?
–  Lincoln, Tanner vagyok! – szólalt meg egy új hang. – A
Madison Apartmanoknál járőröztünk, amikor a lány anyja
sikítva rohant felénk. Megpróbáltam behatolni az épületbe, de a
szukkubusz démon keresztülhajított a termen. Egy gyereket
már elvitt. Ikrek voltak.
Összerezzentem, és felfordult a gyomrom.
–  Mondd meg nekik, hogy úton vagyunk! – álltam fel
kiabálva.
Voltak. Azt mondta, ikrek voltak. Ez azt jelentette…
Lincoln éles pillantást lövellt felém, majd az adóvevőbe szólt.
– Noah-val úton vagyunk, hogy segítsünk. A sofőr visszaviszi
az újoncokat az Akadémiára. Kábé két perc múlva ott vagyunk.
Kilőttem a helyemről, egyenesen a pasim felé. Az
őrmesterem. Az én seggfejem, aki azt akarta megetetni velem,
hogy nem mehetek vele.
Igyekeztem halkan beszélni.
– Uram, talán nem képeztek még ki minket bevetésekre, de
mind sikeresen teljesítettük a kesztyűt. Ha ezzel
megmenthetjük egy kisgyerek életét, hadd segítsünk.
Lincoln lenézett rám, mintha csak egy gyerek volnék.
– Tudod, mi az a szukkubusz démon? Láttál már egyet is?
Billegtem a kapaszkodót markolva, míg a busz éles kanyart
vett.
– Nem.
Lincoln elégedettnek tűnt, mintha csatát nyert volna velem
szemben.
 –  Az egyetlen létező női démon, és egy kibaszott rémálom.
Gyerekek félelmeivel és rémálmaival táplálkozik, amibe a
gyerekek általában bele is halnak a sokk miatt. Aztán távozik,
visszamegy a Pokolba, a portálokat pedig nyitva hagyja maga
után, hogy még több démon jöhessen fel.
Összerezzentem.
– Majd’ elfelejtettem, szórakozásból borotvapengéket köpdös
– tette hozzá.
Hát, ez tényleg nem hangzott szuperül, de csak megerősítette
az álláspontomat.
–  Négyen nem tudjátok legyőzni. Mindannyiunkra
szükségetek van, pláne rám. Van sötét varázserőm, és
használhatom ellene.
Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy megfordult a
fejemben a sötét erőm használata.
–  Megyünk! – állt fel Shea. Megfordultam és láttam, hogy a
többi újonc is megigazítja a fegyverét és megszorítja az övét.
Lincoln mereven nézett rám.
–  Mondták már neked, hogy nem igazán követed a
parancsokat?
– Milliószor. Szóval, mi a terv?
Lincoln felsóhajtott, és a csuklómon lévő tokra pillantott.
– Veled van Sera? – kérdezte.
Előhúztam a tőröm a combhevederemből.
Lincoln Noah-ra pillantott, aki egyetértően biccentett.
– Szóval a terv az, hogy Noah, a másik két rangidős tiszt és én
megyünk be először. Mi megküzdünk a Szukkubusszal, míg ti
háromfelé váltok. Az első csapat visszaszerzi a halott kislány
testét, és elviszitek a buszhoz, hogy az anyja tisztességesen
eltemethesse. A második csapat a másik kislányt menti ki,
remélhetőleg még élve, és őt is a buszhoz viszitek az anyjához.
Mind bólintottunk, tudomásul vettük a feladatunkat. Lincoln
Shea-hez fordult.
– Egyszer már bezártál egy portált a Pokolból. Most is menne?
Shea azonnal bólintott.
–  Naná! – Shea Mr. Claymore-tól vett haladó órákat, és
minden olyasmit csinált, amit még nem lett volna szabad.
–  A harmadik csoport, Luke, Shea és Brielle, bezárják a
portált, és gondoskodnak róla, hogy mindenki élve jusson ki az
épületből – sóhajtott nagyot Lincoln.
Biccentettem. Megengedte, hogy bemenjek, nagy feladatot
kaptam, mégsem voltam ideges. Fura volt.
Noah lépett közénk, a vállamra tette a kezét.
– Rajtam és Lincolnon kívül te vagy itt az egyetlen gyógyító,
ezt ne feledd. Ha a kislány megsérült, és csak enyhe sérülései
vannak, meggyógyíthatod, míg mi megküzdünk a
Szukkubusszal.
Kurtán bólintottam. Néha elfejtem, mennyi mindenhez értek:
harcos, gyógyító, félig angyal, félig a sötét erő birtokosa.
Lincoln fél szemmel rám pillantott.
– Ne hősködj! Hagyd ránk ezt, és csak a kislánnyal foglalkozz.
Értetted, Atwater?
Hősködni? Még hogy én? Soha.
Elvigyorodtam.
 – Igenis. Uram.
A busz lehúzódott. Innen már láttam, hogy két katona a
seregből egy gyászoló anyát vigasztal.
Lincoln a szájához emelte az adóvevőt.
–  Minden szabad egység jöjjön a Madison Apartmanokhoz.
Behatolunk, hogy lefoglaljuk a démont.
A rádió felharsant.
–  Úton vagyok, de bő húsz perc, míg odaérek – szólt egy
ismerős hang a rádión. Darren.
– Addigra meghal a lány – fordult felénk Lincoln. A rádióban
egyszerűen nyugtázta Darren szavait, és megindultunk.
–  Luke, át tudsz változni a kedvemért? Lehet, hogy be kell
törni az ajtót – kérdezte Lincoln a rémszipákot.
Luke biccentett.
–  Haver, mindig csakis a testemet használod – viccelődött,
majd eltűnt a bokrok mögött.
Két katona felsegítette a megtört anyát a buszra, majd
tájékoztatták Lincolnt és a csapatot a helyzetről.
– A szukkubusz nagyon erős. Úgy dobott keresztül a szobán,
mint egy rongydarabot – mondta az egyik katona.
Lepillantottam a mellkasán lévő jelvényre, nekromanta volt.
– Gyerünk! – szólt Lincoln. – Nincs túl sok időnk.
Gyorsan három csapatba rendeződtünk, a sofőr a buszban
maradt, járatta a motort, szükség esetére.
A második emelet felé haladtunk, amikor Luke felüvöltött
mögöttünk, tudatta, hogy utolért minket.
– A frászt hoztad rám! – kiabálta le a fejét Shea. Luke bundája
a lábamat csiklandozta. Elfurakodott mellettünk, Shea-nek
lökve engem, majd hamarosan a sor elején volt Lincoln mellett.
Abban a pillanatban hallottam meg egy gyerek halk, mégis
erőteljes sikolyát. Elöntött az adrenalin, és gombócba szorult a
torkom. Nem voltam biztos benne, hogy egy tehetetlen gyerek
sikolyánál van-e bármi motiválóbb egy katona számára.
Lincoln megrángatta a kilincset, majd Luke felé biccentett.
–  Nincs sok időnk! – kiáltott Lincoln. Elővette a kardját,
amelyből azonnal kék fény lövellt.
Luke nem vesztegette az időt, két lábra állt, és nekivetette
magát az ajtónak. Mind a kétszázhúsz kilóját beleadta a lökésbe,
mire az ajtó kidőlt a helyéről, Luke pedig a tetején landolt. Olcsó
alumíniumajtó volt, ami ahelyett, hogy szétesett vagy összetört
volna, egyszerűen leesett a zsanérokról és elterült a padlón,
feltárva a mögötte rejlő lakást.
Lincoln nem várt senkire, elhúzott Luke mellett, egyenesen
berohant a lakásba. Az emberem rendíthetetlen volt. Még nem
döntöttem el, hogy ez jó vagy rossz dolog.
Mind vártunk, míg Lincoln, Noah és a másik két katona is
berohantak a lakásba. Őket követte az első csapat, akiknek a
feladata volt kihozni a halott lány testét. A szívem egy halott
gyerek látványának a gondolatától is majdnem megszakadt.
Igyekeztem szófogadó lenni, és várni Lincoln utasítására.
Sikerült is, míg meg nem hallottam Bonnie segélykiáltásait.
– Még életben van! – kiabálta az osztálytársam.
Ösztönösen cselekedtem. Bonnie nekromanta volt, felismerte
a halottakat. Ha azt mondja, a kislány még él, az úgy is van. Én
voltam az egyetlen gyógyító a közelben. A kislánynak segítség
kellett, én pedig készen álltam megadni neki.
Amint az ajtó felé indultam, Shea és Luke szó nélkül követtek.
–  Mit csináltok? – suttogott a második csapat. Az ajtónál
várakoztak Lincoln hívására, hogy kimenekítsék a másik lányt.
– Ne aggódjatok – feleltem, és már benn is voltam a lakásban.
Amint beléptem, arcul csapott valami illat. Meglepően édes és
csábító volt – vanília, egy kis rejtett rothadó bűzzel.
A hálószobából durva összecsapás zajai hallatszottak, és
minden erőmre szükségem volt, hogy ne menjek be segíteni.
Bíznom kellett benne, hogy Lincoln kézben tartja a dolgokat.
–  Ha neki nem megy, én készen állok – szólt Sera.
Megpaskoltam a markolatot, hogy lecsitítsam kicsit. Eszem
ágában sem volt összefutni azzal a Szukkubusszal.
–  Itt vagyok! – kiáltott Bonnie suttogva, és a hang irányába
fordultam. Valamennyien egy gyerek apró alakja fölé
görnyedtek, és a nekromanta varázslat – amit olyan sokszor
láttam anyámtól gyerekkoromban – ismerős lila és
narancssárga örvényei táncoltak a kislány teste felett.
Összezavarodtam.
–  Mintha azt mondtad volna, még életben van. – A kislány
barna haját levágták, és kiterítették körülötte a szőnyegen.
Élettelennek tűnt. De ha életben volt, akkor Bonnie miért
használ nekromanta varázslatot? Ha pedig halott volt, pláne
miért használ Bonnie nekromanta varázslatot? Amellett, hogy
Angyalvárosban tiltott dolog a holtakat feltámasztani, duplán
tiltott volt egy gyermeket visszahozni a halálból.
 Bonnie a kislány fölé emelte a kezeit.
–  Félig halott csak. A lelke ki-be ugrál a testéből.
Megpróbálom a testében tartani – magyarázta Bonnie.
Ez valami őrült dolog volt. Anyám egyszer megpróbálta
elmagyarázni, hogyan ismeri fel a halottakat akár tíz méterről
is. A fényeknek volt hozzá köze, az aurának, a léleknek. A
nekromanták látták ezeket, érezték őket, és manipulálták is
néhanapján. Totál kiakasztottak ezzel.
–  Bent tudod tartani? Akkor talán meggyógyíthatom! –
Letérdeltem, a kislány fölé emeltem a kezem, próbáltam életre
kelteni a gyógyító varázst. Harmadikos anyag volt, de Noah
megmutatta már, ezért próbálkoztam. A lány ember volt,
egyértelműen, ezáltal igencsak gyenge a trauma
következtében. Semmilyen természetfeletti gyógyulás nem
indulna be nála.
Bonnie megrázta a fejét.
–  Ez már magasabb szintű szarság. A szukkubusz műve.
Ellentartok neki.
Lassan lélegeztem, igyekeztem érezni valamit, amit
meggyógyíthatnék, de nem történt semmi, semminek nem volt
szüksége gyógyításra. Az életjelei gyengék voltak, és nem
tudtam, hogyan segíthetnék neki. Többet kell gyakorolnom a
gyógyítást Noah-val.
–  Lincoln, vigyázz! – hallottam az egyik srác hangját a
szobából, amit egy csattanó hang követett.
Fenébe a szabályokkal.
Elővettem Serát a hevederből, és a szoba felé rohantam. Nem
fogom hagyni, hogy valami démon picsa kárt tegyen a
pasimban, és ellopja ennek a kislánynak a lelkét.
Lucifer maga jelölt meg, és egyetlen démontól sem félek. Ők
félhetnének tőlem!
Egy nőstény oroszlán magabiztosságával feltéptem az ajtót, és
felkészültem a küzdelemre. De amikor megpillantottam a
levegőben lógó lényt, majdnem becsináltam.
– Azta… A rohadt! – lihegtem.
Aztán megpróbált végezni velem.
 8. FEJEZET

Démonokkal körülvéve nőttem fel. Szemölcsök, hámló bőr,

szarvak, pikkelyek – egyik sem rémített meg. De a most előttem
álló lény igazán hátborzongató volt.
Emberszerű kinézete volt. Hosszú, ezüstös haja és beesett
arca még kísértetiesebbé tette. Vékony volt, minden oldalról
kilátszottak a csontjai. Ez még rendben is lett volna. Egy vézna
démonnal elbírok. De a szemei… hiányoztak. A szemei helyén
csak két üres, fekete lyuk tátongott, és mégis egyenesen rám
nézett. A keze maga volt a fegyver. Úgy tűnt, az ujjain nincs bőr,
élesre faragott csontok voltak csupán, karmokkal a végén, amik
égővörösen szikráztak. Rám vigyorgott, és láttam, hogy egy
valódi borotvapenge kukucskál a fogai mögül.
Talán Lincoln mégsem viccelt ezt illetően.
Jesszus atyám, kegyelmezz!
Minden olyan gyorsan történt, alig bírtam felfogni.
Sietősen átvizsgáltam a szobát, a két katona eszméletlenül
feküdt a földön, Noah az egyikük fölé hajolva gyógyító varázst
alkalmazott. Lincoln egy rémült, holtsápadt kislányt óvott, aki
szakasztott mása volt a másik szobában fekvő lánynak. Kivont
kardjával és pisztolyával a kezében Lincoln felbőszültnek
látszott, bal szemöldökéből vér csorgott végig az arcán.
A szukkubusz már félúton volt hozzám, megszállott
majomként mászott át a plafonon. Lincoln a nevemet kiáltotta,
de csak a szívverésemet hallottam dobolni a fülemben. Még
egyszer a halálra rémült kislányra pillantottam. Ez az aljas
démon felfalta őket, és majdnem megölte a testvérét.
Elöntött a harag, és ösztönösen cselekedtem. Sera nem szólt,
nem adott tanácsot, így tettem, amit kellett. Meghátrálás helyett
felugrottam a levegőbe, hogy ott ütközzünk. Egy üvöltéssel
lesújtottam. Sera forró, fehér fénycsóvát lövellt a pengéjéből,
ami feltépte a démon hasát.
Basszuskulcs.
Alig volt időm felfogni, mennyire vagány volt Sera, és anélkül
nyársalta fel a démont, hogy hozzáért volna, amikor egy penge
átrepült a termen, egyenesen a bal felkaromba. Fájdalom
hasított az izmomba, és egy óriási elefánt kecsességével
hátrazuhantam. A szukkubusz nem hátrált, teljes gőzzel tartott
felém.
– Brielle! – kiáltott Lincoln, de nem mozdult a kislány mellől.
Még haragosabb lettem, a levegőbe rúgtam, hogy az erőteljes
mozdulat álló helyzetbe rántsa a testem. Egy kis trükk, amit
még Darrentől tanultam. A démon levetette magát a plafonról,
mint egy rohadt ötvenkilós pók, és pont rajtam landolt. A
csípője a fejemnek csapódott. Az ütéstől oldalra tántorodtam,
majd éreztem a forró karmait a hátamon. Térdre rogytam a
súlya alatt, de így a lábával pont szemmagasságba kerültem.
Kihasználtam az alkalmat, és egészen a markolatig belevágtam
Serát.
A démon felüvöltött, és leszállt rólam. Vörösen fénylő kezeit
felém nyújtva állt velem szemben.
– Lucifer hercegnője – duruzsolta másvilági hangon. Tátongó
szemüregei a mellkasomon lévő tetoválásra szegeződtek.
Egyik kezével könnyedén kihúzta Serát a lábából.
Basszus.
– Tűzből van, nem tudom elégetni – szólt Sera.
A tőrömért ugrottam, de akkor a szukkubusz kinyújtotta a
kezét, és egy láthatatlan erő vágott mellkason. Kihajított a
szobából, egyenesen a bejáratig.
Shea és Luke egyszerre mordultak fel. A fenekemen
landoltam, de azonnal fel is pattantam. A szukkubusz
visszament a szobába, és furcsán kalimpált a karjaival. Sera
még mindig a markában volt.
– Szabadíts ki innen! – kiáltott Sera pánikba esve.
Egyre növekedett bennem a sötétség. Többé már nem tudtam
leküzdeni, és nem is akartam.
A szukkubusz háttal nekem portált nyitott a falon. Lincoln a
szoba távolabbi végében a karjaiban tartotta a kislányt. A fal
mentén igyekezett eljutni hozzám és a nyitott ajtóhoz.
Ez a démon dög tényleg azt hiszi, hogy megléphet a
szeráftőrömmel?
Noah még mindig a két katonának segített. Amikor Lincolnra
pillantottam, nemet intett a fejével. Egy jókora nemet.
 Francba vele. Sera hozzám tartozik, nem engedhetem csak
úgy el.
Felsikítottam, és kinyújtottam a kezeimet, hogy a feketeség
feltörjön a torkomból, mint általában, és a démon nyaka köré
tekeredjen. De nem így lett. Helyette egy fényes, fekete ostor
tört elő a tenyeremből, és a szukkubusz dereka köré tekeredett.
Szentséges sötét szűzanya!
A démon felszisszent, utána pedig minden lassított
felvételként zajlott le előttem. A démon meglendítette a karját,
és én végignéztem, ahogy Sera átrepül a szobán, bele a Pokolra
nyíló portálba.
–  Bri! – kiabált Sera. Fájdalom nyilallt belém, amint Sera
átrepült a portál bejáratán, és a feledés homályába merült.
Csakis vörös ködöt és lángnyelveket láttam.
A szukkubusz felém fordult. A szeretett tőrömet
elveszítettem, de lett egy új fegyverem. Egy totál eszement és
szupersötét fegyverem, de akkor is fegyver volt. Szorosabbra
húztam az ostort, mire a démon felhördült.
–  Akármit is csinálsz, működik – kiabált Bonnie a másik
szobából.
A kislány. Megmenthetem. Serát talán elveszítettem, de a
lányt megmenthetem.
Minden erőmet összeszedtem, két kézzel megmarkoltam az
ostort, és rántottam rajta egyet.
–  Neeeee! – kiáltott a démon a kezeit kinyújtva. Az a
láthatatlan erő ismét mellkason vágott, de amikor a levegőbe
emelkedtem, ügyeltem rá, hogy ne engedjem el az ostort.
Magammal rántottam a démont, és láttam, hogy patakokban
folyik a gyomrából a sötét, tintás vére, ott, ahol az ostor
belemart.
Kétségbeesetten markolászta az ostort, és akkor feltűnt
mögötte Lincoln, a lángoló kardjával a kezében.
Gyorsan a padlóra pillantottam, hogy a démon ne vegye észre
Lincolnt.
Valahogy mégis megérezhette. Amikor Lincoln lecsapni
készült a nyakára, a démon megfordult, de már túl késő volt. A
feje leesett a testéről, és egy puffanással a falig gurult.
Az ostor szertefoszlott. Nem volt, ami megtartson, és
hátrazuhantam. Még időben oldalra tudtam fordulni, így a
földet érés nem okozott különösebb kárt.
Azonnal felugrottam, a portált kerestem. A falra néztem, ahol
egykor nyitva állt, és azonnal görcsbe rándult a gyomrom.
A portál bezárult a szukkubusz halálakor.
– Sera – nyöszörögtem. Könnyek gyűltek a szemembe.
Lincoln szomorúan figyelt.
– Kitalálunk valamit. Mi a helyzet a másik lánnyal?
Igaz is, össze kell szednem magam a másik lány érdekében.
–  Noah! Segítség kellene! Még életben van – kiáltottam a
gyógyítónak.
Körbenéztem.
A kislány, akire Lincoln vigyázott, az ágyon üldögélt és
zokogott. Lincoln kendőt kötött a lány szemére, hogy ne
láthassa a történteket, míg Noah a két katonának segített, akik
most már magukhoz tértek, és fel tudtak ülni. Noah felállt és
bólintott, hogy vigyem a másik lányhoz.
Még egyszer visszanéztem a portál egykori helyére.
– Nem teheted – mondta Lincoln szigorúan.
Szerettem volna, hogy Shea újranyissa a portált, hogy
bemehessek Sera után, hiába tudtam, hogy őrültség.
–  Sera? Hallasz engem? – kérdeztem, miközben Noah-t a
nappali felé navigáltam, ahol a másik lány feküdt, aki már
mocorgott és nyögdécselt, hála az égnek.
De nem jött válasz Serától.
Noah Bonnie segítségével nekilátott meggyógyítani a lányt,
én pedig Lincolnhoz fordultam.
–  Rendben vagy? – kérdezte. Megfogta a kezemet, és felfelé
fordította mindkét tenyerem, hogy ellenőrizhesse őket.
A fekete mágia szülte ostor. Majdnem elfelejtettem.
–  Sera. – Csak ennyit tudtam mondani. Olyan volt, mint
elveszíteni egy szeretett barátot vagy családtagot.
Lincoln a homlokát ráncolta.
– Láttam… Kitalálunk valamit. Megkérdezem Raphet.
A csuklómat simogatta, de elhúztam tőle a kezemet, és a
szemébe néztem.
– Nem akarok arról beszélni – utaltam a kezeimre.
– Igazán lenyűgöző volt – biztatott Lincoln.
Érzelmileg taccson voltam Sera elvesztése miatt, és kaptam
egy újabb sötét ajándékot, amivel meg kellett birkóznom.
– Lincoln – figyelmeztettem.
Lincoln biccentett.
– Vigyük a lányokat a buszhoz, és irány Angyalváros.
 – Velünk jönnek?
–  Még szép. Több szukkubusz is felbukkanhat. Ha kell,
becsempészem őket a határon.
Bólintottam, és átnéztem a válla fölött.
– Talán ha megkérném Shea-t, hogy nyissa újra a portált, csak
egy percre…
Lincoln elgyötört arccal nézett rám.
–  Akkor talán másvalami is kimászna azon a portálon. Az
anyjukhoz kell vinnünk a lányokat.
Félretettem a vágyaimat, és bólintottam. Nem ez volt az
alkalmas idő, de vissza fogom szerezni, az biztos.
 

 
Még nem voltak gyerekeim, ez nyilvánvaló, de tudtam, milyen
elveszíteni valakit. A nap, amikor apám meghalt, örökre
megváltoztatott. Teljesen összetörtem, és minden igyekezetem
ellenére, hogy újra összerakjam magam, a régi darabkák
sehogy sem illettek össze.
Amikor az anya mindkét lányát élve látta viszont, teljesen
szétzuhant, és mi mind ugyanezt éreztük. Az öröme és
megkönnyebbülése kézzelfogható volt. Még Lincoln szeme is
elhomályosult kicsit, de gyorsan megdörzsölte, aztán a buszba
parancsolt minket.
Az Infernóból kivezető úton Lincoln a mobilján felhívta
Michael arkangyalt.
Megvolt neki a száma.
 Nem nagy cucc.
– Uram, van egy perce számomra? – kérdezte Lincoln.
Előrehajoltam az ülésemben, így amikor Lincoln lejjebb vette
a hangerőt, akkor is tudtam fülelni.
–  Három civil tart velünk. Egy anya a két lányával. Egy
szukkubusz démontól mentettük meg őket, és be kell juttatnom
őket Angyalvárosba ma este – magyarázta Lincoln.
Michael felbőszíthette valamivel, mert Lincoln haragos lett.
– Nem érdekel, ha tele vannak a menhelyek.
További csend. További harag.
– A nő szabad lélek. Átszállíthatnánk San Diegóba.
Szabad lélek. Ettől a megnevezéstől még mindig felment
bennem a pumpa. Fel sem tűnt, hogy a nő homlokán nincs
rabszolgajel. Lincoln mindig az ilyen dolgok után kutatott.
Szegény anyám. Bízni fog benne Lincoln valaha is?
– És ha találok nekik szállást? – kérdezte Lincoln.
Szünet. Lincoln morcos lett.
–  Igen, uram, tisztában vagyok vele – Lincoln csüggedtnek
hangzott. Egy árnyék szaladt át az arcán, majd a csüggedtségből
elszántság lett. – Biztosítok nekik lakást, uram.
Összezavarodtam. Mi?
Csak így, egyetlen telefonhívás nélkül? Michael legalább
annyira értetlenül állhatott a dolog előtt, mint én.
–  Igen, uram, a szavamat adom. Hosszú távú lakhatás
mindhármuknak. – Lincoln már mosolygott, elégedettnek tűnt
magával.
Végre letette a telefont, és rám nézett.
 – Miféle lakhatásról beszéltél? – kérdeztem suttogva.
– Hallgatóztál? – húzta fel a szemöldökét.
– Linc, hova fognak menni?
Végigsimított a haján, és nagyot sóhajtott.
–  A katonaságtól kaptam egy kétszobás lakást, miután a
szüleim meghaltak. A kompenzációs csomag része volt.
Kérvényezni fogom, hogy jelöljenek ki egy új lakást, ők hárman
pedig maradhatnak a lakókocsimban.
A szívem millió apró szívecskére oszlott, amik Lincoln feje
körül repdestek. Vagy legalábbis így lett volna, ha egy
rajzfilmben vagyunk.
– És te hol alszol majd addig?
–  Elcsövezek majd Noah kanapéján. – Sötét szempillái
kihangsúlyozták kristálykék szemeit, és ellenállhatatlanná
tették.
– Fantasztikus vagy – mondtam. – Komolyan.
Halványan elmosolyodott.
– Három életet mentettünk ma meg, de több millió van még.
A menedékházak megteltek, és Angyalváros nem engedélyezi a
sátorvárosokat a hajléktalanoknak… Ennél több kell. De kicsit
segíthettem ma.
Láttam, hogy ostorozza magát emiatt. Lincoln Grey nem
nyugszik, míg minden szabad lélek meg nem menekül.
Nem akartam én lenni, aki letöri a szarvát, de tudtam, hogy
ez egyszerűen lehetetlen.
 9. FEJEZET

A következő három hét meggyötört érzelmileg. Serának

továbbra sem volt semmi nyoma, és Mikey is farkasalakban
volt még. Lemaradt a suliról, és anyámmal szinte
belebolondultunk, hogy nem láthatjuk őt. Volt egy megbeszélt
telefonhívásom Clarkkal, az alfával, törióra utánra ütemezve,
ezért alig figyeltem az órán, csak a híváson járt az eszem.
– Az alvilág, a Pokol, odalent. Hívjátok akárhogyan, ma erről
fogunk tanulni – lelkesedett Mrs. Delacourt.
Sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Még mindig nem
szoktam hozzá a kentaurok látványához. Mrs. Delacourt alsó
fele egy fenséges fehér paripa volt, míg a felső egy napbarnított
görög istennő.
– A Sötétség hercegének birodalma éppen a mi világunk alatt
terül el – kezdte.
Néhány szempár rám szegeződött, amikor a professzor
megemlítette Lucifert. Szűk nyakkivágású felsőket viseltem,
hogy elrejtsem a tetoválást, de hiábavaló volt, mert mindenki
tudott a létezéséről. Megbékéltem a ténnyel, hogy a jel már
örökké a részem lesz.
– Ha ma nyitnék egy portált, és átnéznék rajta, majd egy hét
múlva nyitnék egy másikat, és azon is átnéznék, ugyanaz a
látvány fogadna. Ebből tudjuk, hogy az alvilág nincs
mozgásban.
Érdekes. Azonnal Sera jutott eszembe.
Egy kéz emelkedett a magasba. Némán felnyögtem, mikor
megláttam, hogy Tiffany az.
–  Tessék, Tiffany. – Csak nem egy fintort láttam a professzor
arcán?
A szőke fénymágus vonaglott a székén.
–  Igaz, hogy az Égiek nem mehetnek le? Mivel az vagy
ezerszer rosszabb nekik ott, mint Démonvárosban?
Tiffanyra meredtem. Micsoda idegesítő és ostoba kérdés.
– Igen, így van. Megpróbálták ugyan, de a küszöb átlépése oly
fájdalmas, hogy jóformán belehaltak – ismerte el a professzor.
Tiffany visszanézett rám.
– De valakinek, aki Démonvárosban is probléma nélkül képes
tartózkodni, valakinek, aki démonáldott, nem eshet baja a
Pokolban sem, igaz?
Ribanc. A gyilkosság miért illegális? Néhány embert nem
lenne szabad életben hagyni.
Mrs. Delacourt döbbenten nézett Tiffanyra.
– Elméletben igen, így van. Haladjunk.
Miközben a történelemprofesszorunk grafikont kezdett
rajzolni a táblára, én Tiffany fényes szőke haját bámultam, és
azon töprengtem, miként árthatnék neki.
  

 
– Én csak szeretném látni. Csak egy percre, hogy meggyőződjek
róla, minden rendben van vele – esedeztem Clarknak.
–  Nem. – Clark határozott, parancsoló hangja harsogott a
vonal túlsó végén, és az utolsó idegszálaimon táncolt.
– De ő az öcsém! – kiabáltam.
–  Így van. És hogy érezne, ha halálra marcangolna téged? –
vágott vissza.
Jesszus. Ennek a pasinak megvoltak a módszerei.
– Anyám nagyon aggódik, aludni sem bír miatta. Van bármi,
amit megoszthatsz velünk? – Úgy döntöttem, kijátszom a
nyomorult anya kártyát.
Clark felsóhajtott, amit hosszú csend követett.
–  Úgy néz ki, Mikey-ból magányos farkas lesz. Megtagadja a
falkát és az irányításomat. Ugyanakkor szüksége van ránk,
különben örökre a vadállat képében ragad. Ha a következő
teleholdig nem változik vissza emberré, akkor meglehet, hogy
én sem fogok tudni segíteni rajta.
Magamba roskadva dőltem a koliszoba falának, fojtogattak az
érzelmek.
– Ó, te jó ég!
Mikey a kisöcsém volt, felelősséggel tartoztam iránta.
Clark megint sóhajtott.
–  Figyelj, kölyök. Érte valami trauma gyerekkorában, vagy
valami? Úgy néz ki, szándékosan nem akar visszaváltozni.
Okkal mellőzi az emberi alakját, ami általában akkor történik,
ha valaki komoly traumákon ment keresztül, és ezt nem
kezelték megfelelően. A szörny mindent kihoz belőlük, és
kényszeríti őket, hogy szembenézzenek vele, ezáltal még
erősebbé válva.
Trauma.
Ez egy ocsmány szó. Azt jelenti, hogy valami szörnyűség ért,
ami maradandó hatást okozott. Ugyanakkor pontos diagnózis
volt.
–  Amikor tizenkét éves voltam, anyám és én eladtuk
magunkat a démonoknak, hogy megmentsük a rákban
haldokló apánk életét. Apánkat hat hónappal később elgázolta
egy busz, és meghalt.
–  Jó isten! – Először hallottam Clarkot együttérzőnek. – Oké,
ez megteszi.
Úgy éreztem, az egész világom süllyesztőbe került.
– Nem tudnál… mit tudom én, kicsit erősebben próbálkozni?
Szerezni egy zsugorítót, vagy valami? – Elértem a könyörgés
szintjére. Ha apám halála és a mi rabszolgaságunk szórakozott
Mikey-val, akkor igenis felelősnek éreztem magam.
–  Megteszem, ami tőlem telik, de van még valami, amit
megpróbálhatok. Eltemettétek apátokat? Vagy megvannak a
hamvai?
Szíven ütött a kérdése. Amikor apám meghalt, mind
egyetértettünk abban, hogy nem Démonvárosban akarjuk
eltemetni. Majdnem egyhavi fizetésbe került, de anyám vett
neki egy sírhelyet Angyalváros legszebb katolikus temetőjében.
Mind kaptunk egynapos belépési engedélyt, anyámat
elengedték a munkából, hogy örök nyugalomra helyezhessük
apánkat. Annyira hozzászoktam már, hogy nincs velünk, hogy
eszembe sem jutott meglátogatni a sírját, hiába élek most már
itt. Egészen mostanáig.
–  A Szeplőtlen Szív temető Culver Cityben. A neve Daniel
Atwater.
Hangosan kimondani a nevét ennyi idő után… Bizony
könnyeket csalt a szemembe. Hála a magasságosnak, hogy
egyedül voltam a szobában, mert ez a hívás sokkal
felkavaróbbra sikerült, mint terveztem. Komoly zokogóroham
fenyegetett.
– Oké, kölyök. Tájékoztatlak majd. Adj egy hetet.
Egy hetet? És aztán?
– Oké – krákogtam.
Clark letette, én pedig a párnába temettem az arcom, és
sikítottam. Sikítottam a fájdalomtól, a haragtól és a
kétségbeeséstől. Úgy éreztem, megfulladok az érzelmek súlya
alatt, ha nem adom ki őket magamból. Túl sok minden siklott
félre az utóbbi időben. Elvesztettem Serát, az ördögi
tetoválásom letörölhetetlen volt, az öcsém egy szörny testében
rekedt, és nem voltam teljesen biztos benne, hogy sikerül
kimentenem anyámat Démonvárosból.
Szükségem volt valamire, csak egyetlen jó dologra.
Üzenetem jött.
 
Mr. Rincor: Jössz órára?
  
Fenébe! Én voltam az egyetlen diákja, így nehéz volt ellógni
az órát. Miután Fred lediplomázott, a húszwattos villanykörte
kezeimre hivatkozva le akartam adni az órát, de Mr. Rincor
nem engedte.
Leugrottam az ágyról, megtöröltem a szemem, kisöpörtem
minden, az öcsémhez fűződő gondolatot a fejemből, és
felkaptam a táskám.
Visszaírtam Mr. Rincornak, hogy családi vészhelyzet adódott,
és hogy öt percen belül ott vagyok. Kisiettem az épületből, és
nekiindultam a belső udvaron át.
Lincoln éppen akkor jött ki Raphael irodájából. Mosoly ült ki
az arcára, amikor meglátott, és utánam kiáltott.
–  Szia, mit csinálsz itt? – kérdeztem. Azt hittem, dolgozol. –
Odakint kellett volna lennie a hadsereg ügyeit intézni.
Meglengetett előttem egy kulcscsomót.
–  Raphael korán hívatott. Kaptam egy új lakást. Kétszobás,
Noah harmadik szomszédjában.
Elismerően felhúztam a szemöldököm.
– Nem is rossz, Mr. Grey.
Elvigyorodott.
– És Raphael Mrs. Finley-re bízta a kerti munkákat, így ő és a
lányok átköltözhetnek a kunyhóba a leharcolt lakókocsi
helyett.
– Hűha! Ez tök szuper! – Persze erről is Mikey jutott eszembe.
Rövid ideig ő is a kunyhóban lakott, de ha visszatér, a
kollégiumban lesz velem, és ez így volt rendjén. Nem akartam
elrontani Lincoln örömét azzal, hogy felhozom Mikey-t.
Lincoln az ürességbe meredt.
–  Felteszem, többé nem kell már a lakókocsi. Talán ideje
lenne eladni.
Meglepett a gondolat. Pláne miután elmesélte, hogy a szülei
kempingezős lakókocsija volt, és sok boldog emlék köti hozzá.
Nagy hiba lenne eladni.
–  Kizárt. Jó kis járgány az. Gondolkodj rajta még egy kicsit,
nem kell elhamarkodottan döntened.
Vigyorogva biccentett, majd magához húzott egy csókra.
– Lesz egy kis lakásavató ma este nálam. Hozd a barátaidat is.
Mosolyra húzódott a szám, és lábujjhegyre állva újra
megcsókoltam, amikor egy hangos torokköszörülés hallatszott
mögülem.
Hátrapillantottam a vállam fölött, és Mr. Rincor és Mr.
Claymore ácsorogtak ott. Hoppácska.
Lincoln hátralépett egyet.
– Később találkozunk – mondta, majd elsietett.
Szembefordultam a professzorokkal.
–  Sajnálom, tényleg vészhelyzet volt. Az öcsém… –
Félbehagytam a mondatot, amikor egy gondolat ütött szöget a
fejembe.
Miért van itt Mr. Claymore?
Mr. Rincor bólintott.
–  Tisztában vagyok az érzékeny helyzeteddel. Mr. Claymore
készített neked valamit. Kérlek, csatlakozz hozzánk a
tanteremben! – Nyugodt volt a hangja, mégis súlya volt a
szavainak.
Mi a fenéje lehet a fő fénymágusnak a számomra? Bajban
volnék?
A két magas férfi haladt elöl, míg én az idegösszeomlás szélén
egyensúlyozva csoszogtam mögöttük.
A tanterembe érve letettem a táskámat, és a tenyeremre
meredtem. Ez az óra annyira lelombozó volt. Mr. Rincor
akárhányszor megpróbált dolgozni velem, vagy egy rendkívül
béna húszwattos fénygömb volt az eredmény, vagy valami
sötét folt repült ki a tenyeremből.
Mr. Claymore kihúzott egy széket, és egy amulettet helyezett
az asztalra. Egy nyakék volt az, aranyból és ezüstből font láncon
egy két és fél centis, gyöngyházfényű, ovális medál.
Elkerekedett a szemem.
– Azta! Ez az enyém?
Mr. Claymore jót kacagott.
–  Normális esetben helytelen, hogy egy tanár ékszert adjon
egy diáknak, de igen, ez a tiéd.
– Mi ez pontosan? – kérdeztem.
Egyértelműen nem hétköznapi medál volt.
– Brielle, Égi vagy, négy angyal áldásával. Ki van zárva, hogy
ne hordoznád magadban a fényüket.
Felráztak a szavai. Lucifer tetoválása, a sötét mágia és minden
más után fel sem fogtam, mennyire kell ezt hallanom.
Elhomályosodott a látásom.
–  De az én fényem… nem ragyog – mutattam a kezeim.
Amikor a szukkubusz rám támadt, nem fény áramlott a
kezemből, hanem sötétség.
Mr. Claymore megrázta a fejét, és felemelte a nyakláncot.
–  Úgy vélem, csak rejtőzködik. Nem távolíthatom el a
Sötétség hercegének jelét, de csapdába ejthetem a benned rejlő
sötét erőket.
Ezzel a kijelentéssel elismerte, hogy vannak sötét erőim. Még
nem is beszéltem neki a fekete ostorról. De a szavai az
elfojtásról reményt adtak.
– Szóval, ha ez rajtam van, nincs több röpködő feketeség? – A
medál után nyúltam.
– Így igaz, hacsak le nem veszed.
Összeszorult a szívem, hogy Sera nem lehet itt velem.
Annyira boldog lenne. Hiányzik. Olyan sok idő telt el, de még
nem sikerült megvalósítható ötlettel előállnom. Shea mondta,
hogy hajlandó portált nyitni nekem, és megpróbálhatom
magamhoz hívni Serát, de túl nagy volt a kockázat. Pláne
azután, hogy töriórán megtudtam, a mi világunk éppen a Pokol
felett húzódik. Sera Infernóba térne vissza, hacsak valaki nem
mozdította el onnan. Erre az eshetőségre gondolni sem
mertem.
Mr. Claymore felállt, és a nyakamba akasztotta a nyakláncot.
Amint a medál a tetovált mellkasomhoz ért, az egész testem
bizseregni kezdett, és egy súly láthatóan lekerült a vállamról.
–  Hűha! – suttogtam. Mély levegőt vettem, és könnyebbnek
éreztem magam, mint valaha. Mintha a magammal cipelt
stressz, önbizalomhiány és aggodalom semmivé foszlott volna.
– Érzel valamit? Az jó jel – jegyezte meg Mr. Claymore.
 Lépteket hallottam. Mr. Rincor lépett az asztalomhoz.
–  Jól van, Brielle. Valami azt súgja, eddig ez volt az akadály.
Próbáljuk meg újra. Mit mondasz?
A fénytanprofesszorom türelmes és kedves volt. Sok
mindenen mentünk keresztül, beleértve azokat a hónapokat is,
amikor inkább azt javasolta, ne is használjam az erőmet, és
majdnem lemondott rólam. Volt idő, mikor mindketten úgy
véltük, hogy az alig izzó tenyeremen túl talán nincs bennem
elég fény. De most… Most volt remény, ami jó is volt, de
veszélyes is. A remény cserben hagyhat, de megváltást is adhat.
Idegesen bólintottam, a két professzor mögém lépett. Nem a
fénytől tartottak. Azért álltak mögém, mert általában az ilyen
próbálkozásaim alkalmával fekete mágia lövellt a tenyeremből,
és ártani próbált a közelben levőknek.
Felemeltem a kezem, és kinyújtottam az üres helyiség felé.
– Izgulok – vallottam be.
–  Történjen bármi is, Brielle, nem lesz baj – biztatott Mr.
Rincor nyugodt hangja.
Oké. Itt a nagy semmi.
Bárcsak itt lenne Sera!
Mély levegőt véve megéreztem az Égi erőmet, ami zümmögő
elektromosságra emlékeztetett. Mindig velem volt, de csak
akkor kelt életre, ha nagyon koncentráltam. Összpontosítottam,
és éreztem, hogy a nagyfeszültségű zümmögés, erősebben,
mint valaha, végigfut a testemen.
Talán tényleg működni fog.
Egy mély lélegzet után nagy lendülettel löktem előre a
kezem. Krémszínű fény lövellt a tenyeremből, és bevilágította a
termet. Megtántorodtam, és el kellett fordítanom a
tekintetemet, nehogy megvakuljak.
– Szentséges Mária! – pihegett Mr. Rincor.
Megráztam a kezem, hogy visszavonjam a fényt, de nem
jártam sikerrel.
A tenyerem már nem izzott, de a terem közepén egy ragyogó
gömb lebegett.
– Mi a fene ez? – kérdeztem.
Mr. Rincor elcsodálkozva lépett ki mögülem.
– Ez bizony arkangyali erő. Egy Égi fénygömb.
Nagyot nyeltem.
– Oké, de igazából mire is képes?
Mr. Rincor a falhoz lépett, és levett egyet a kardok közül,
majd megközelítette a gömböt, és belemártotta a kardot.
– Legyen óvatos – jegyeztem meg.
Mr. Claymore is előrelépett, és kíváncsian szemlélte a
történéseket. Ugyanannyira értetlennek tűnt, mint én.
Mr. Rincor kihúzta a kardot a gömbből, és az lángolt. Vagyis
nem egészen lángolt. Inkább ragyogott a fényben.
– Ezt nézzétek! – szólt a fénytanprofesszor.
Azzal lassan az egyik padhoz közelített a karddal, és úgy
szelte ketté azt, akár kés a vajat. Mr. Claymore-ral nem
győztünk csodálkozni a látottakon.
–  Öö, ez normális? Mármint, hogy ilyen jött belőlem? –
Utáltam a normális szót, ugyanakkor kétségbeesetten
próbáltam normális lenni. A 22-es csapdája.
 Mr. Rincor ragyogóan kék szemekkel nézett rám.
–  Ez elképesztő. Ez megváltoztathatja a háborút. Nagyban
megnövelné az esélyeinket, ha a háborús zónában ilyen
gömböket készítenél, és a csapatainkra hagynád őket.
Nagyot nyeltem.
–  Beszéljünk Raphaellel. A lány még csak tanul. – Mr.
Claymore óvón a vállamra tette a kezét.
– Természetesen – értett egyet Mr. Rincor kissé bűnbánóan. –
Úgy értettem, ha eljön az ideje.
Együtt bámultuk a ragyogó gömböt.
–  Szóval, mihez kezdünk ezzel? – kérdezte végül Mr.
Claymore.
Mr. Rincor megdörzsölte az állát.
–  Ha beledobnánk egy abrus démont, egyszerűen semmivé
lenne benne. De akár egy diákban is kárt tehet. Megkérem
Raphaelt, hogy szüntesse meg.
Aha. Szuper. Lényegében egy veszélyes fegyver voltam.
Király.
A professzor felém fordult.
–  Hanyagoljuk az újbóli próbálkozást a hétfői óráig. Addig is
valami kevésbé grandiózussal próbálkozunk majd – kacsintott
rám.
– Számíthat rám – biccentettem kuncogva.
Őszintén szólva, alaposan lemerített ez a gömb, szerettem
volna lepihenni ez után az energiakitörés után.
Mr. Claymore a nyakláncom felé mutatott.
– Viseld mindig a nyakláncot, és akkor, úgy vélem, nem lesz
több nemkívánatos mágikus gubanc. – Természetesen a sötét
erőmre utalt. A nemkívánatos mágikus gubanc a bennem rejlő
némi luciferi arkangyalerő volt.
Bólintottam, és úgy éreztem, elszállt minden erőm.
–  Befejezhetnénk ezt az órát hamarabb? Elfáradtam –
vallottam meg a két professzornak.
Mr. Rincor megrázta magát.
–  Ó, hát persze! Valószínűleg néhány napig erőtlen leszel.
Ennyi erő egyszeri felszabadulása igencsak megterhelő.
Biccentettem, és kisétáltam a teremből. Mivel ez volt az
utolsó órám, úgy döntöttem, visszamegyek a koleszba, és
alszom egyet.
Gyorsan megüzentem Lincoln ma esti partijának részleteit
Shea-nek, és megkértem, hogy ébresszen majd fel vacsorához,
ha nem ébrednék fel magamtól.
Úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy
úthenger. Amint megláttam az ágyamat, azonnal lerogytam rá.
Legyőzött a fáradtság, minden gondolat kiszállt a fejemből.
 10. FEJEZET

Shea vagy egy tucatszor próbálkozott, mire felébredtem, és

végül egy jegeskávé elkortyolgatása mellett döntöttem, hogy
legyen némi energiám. Kissé távolabb az egyetemtől
leparkoltunk az apartmankomplexum előtt, ahol Lincoln lakása
is volt. A Bukottak Seregének lakóparkját Fénypillér Villáknak
hívták.
–  Uhm, Noah megkért, hogy aludjak nála ma este. Azt
mondtam, meggondolom – szólt Shea, miközben leállítottam a
kocsit.
Eljött az idő, hogy komolyan elbeszélgessek ezzel a nővel a
„zűrös szerelemről”. A legjobb barátnőmhöz fordultam.
– Szereted őt? – kérdeztem köntörfalazás nélkül.
Shea óriásit nyelt, majd bólintott.
– Bízol benne?
Az alsó ajkába harapott.
– Tudod, hogy az nehezen megy nekem.
Tudtam.
Eléggé hazavágta, hogy egy semmirekellő apa mellett nőtt fel,
az anyja pedig a drogokat választotta helyette. Nehéz volt neki,
de meg kellett tanulnia valamit…
– Nem mindenki olyan, mint a szüleid, Shea.
Könnyes szemmel bólintott.
– Tudom.
Megszorítottam a kezét.
–  Azt hiszem, Noah-val válaszút elé értetek. Vágj bele, vagy
lépj le, mert nem tisztességes magadhoz láncolni őt, ha
képtelen vagy teljesen megbízni benne.
– Azta, mikor lett belőled agyturkász? – nevetett Shea.
Felkacagtam.
–  Csak azt mondom, hogy jó dolog, ha beleveted magad, és
bízol valakiben. Kétlem, hogy Noah valaha is szándékosan
bántana.
Shea bólintott.
– Eleinte tényleg csak hülyültünk egymással, de mostanra…
–  Szerelem lett belőle – fejeztem be helyette a mondatot, és
bátorítóan megszorítottam a kezét.
– Aha – sóhajtott nagyot.
–  És ez szuper dolog! A világnak több szerelemre lenne
szüksége.
Shea vigyorogva az akadémiától kapott kocsim hátsó ülésén
lévő nagy hátizsákért nyúlt.
– Tök jó, mert bepakoltam az ittalvós táskám.
Felkacagtam.
– Kikészítesz.
Shea belenézett a táskába.
 – Öt gumit hoztam. Gondolod, hogy elég lesz?
–  Jesszus, Shea! – döbbentem meg nevetve. – Ha ennyi nem
elég, nevezzetek be a szexolimpiára.
Shea szemforgatva nézett rám, majd elkomolyodott az arca.
– Olyan tényleg van?
Jesszumpepi!
Megráztam a fejem, és kinyitottam az ajtót.
– Na, igyekezzünk, mert már késésben vagyunk.
Szükségem lesz egy energiaitalra, ha ez a fáradtság nem
múlik el. Komolyan kimerültem. A sétálás is fárasztó volt.
Amikor megláttam, hogy nincs lift a házban, Lincoln pedig a
harmadikon lakik, felnyögtem.
Mire felértünk, a lábaim remegtek, mint a kocsonya. Mielőtt
az ajtóhoz értünk volna, Lincoln lépett ki rajta.
– Egy Égi fénygömb? – kiáltott felém.
Van egy olyan érzésem, hogy a magánéletemnek annyi.
– Ki mondta el neked? – kérdeztem követelőzve.
Lincoln meglepetten nézett rám, Shea pedig beslisszolt
mögötte a lakásba.
– Sokkal fontosabb kérdés, hogy te miért nem mondtad el? –
Megbántódás érződött a hangjában.
– El akartam, amint beértünk a lakásba. Megelőztél. Teljesen
kiütöttem magam, az elmúlt három órában aludtam, hogy
visszanyerjem az energiám.
Lincoln azonnal levetkőzte a keményfiús szerepet.
– Hogyhogy? Megsérültél?
– Dehogy, csak pokolian fáradt vagyok – legyintettem. – Az a
valami kiszívta minden energiámat.
Lincoln végigsimított a nyakamban lévő medálon.
– De… ki is mondta el neked? – kérdeztem újra.
Lincoln felsóhajtott.
–  Raphael mondta, hogy a campuson meg kellett törnie egy
Égi gömböt. Mivel Michael, Gabriel és Uriel a városon kívül
voltak, megkérdeztem, ki csinálta. Majd megkértem, hogy hadd
nézzem meg. Basszus, Brielle. Te… Te csináltál egy francos Égi
gömböt! – vigyorgott.
Engem is elkapott a vigyora. Tehetetlen voltam a gödröcskéi
láttán.
–  Tudom. Elképesztő volt, és ijesztő, de leginkább baromira
szuper.
Megsimogatta az arcomat.
– Fáradt vagy? – kérdezte aggodalmasan.
Közömbösen legyintettem.
–  Mr. Rincor szerint ez normális ekkora energia
felszabadulása után.
Összeráncolta a homlokát, majd biccentett.
– Gyere, van egy kis meglepetésem a számodra.
Meglepetés?
Szeretem és gyűlölöm a meglepetéseket. Egyfelől imádtam
őket és a vele járó spontaneitást, másfelől a
kontrollmániámnak szüksége volt rá, hogy mindenről tudjak.
Lincoln belépett a lakásába, és intett, hogy kövessem. Ahogy
boldogan átléptem a küszöböt, kiszúrtam Chloet és a testvérét,
Donnie-t. Lefogadom, hogy Luke totál kikészült Donnie miatt. A
rémszipák a sarokban ácsorgott, és sóvárogva bámulta Donnie-
t.
Mindenki az ebédlőasztalnál ülő Noah és Darren köré gyűlt,
akik épp mutogattak valamit.
Abból, amit láttam, a lakás tetszetős volt. A felújított lakás
rendezett volt, a berendezésben a barna és szürke szín
dominált. Lincoln kézen fogva vezetett az asztalhoz.
–  Hol van Blake? – kérdeztem, amikor feltűnt, hogy egy
ember hiányzik a négyesből. Blake pont akkor lépett ki a
fürdőszobából.
–  Teljes a banda – szólt Lincoln, vállon paskolva Blake-et. –
Kezdjük!
Összezavarodtam.
– Azt hittem, lakásavató bulit tartunk. Mi folyik itt? – Lincoln
láthatóan gyanúsan viselkedett.
A csoport szétvált kissé, így végre megláttam az asztalon
heverő térképeket és papírokat.
Lincoln a többiek felé mutatott.
– El sem tudjuk képzelni, milyen lehet a végtelen fegyverünk
nélkül. Azért gyűltünk ma össze, hogy kitaláljuk, hogyan
segíthetnénk neked visszaszerezni Serát.
– Komolyan? Gondoljátok, hogy sikerülhet?
Donnie előrelépett.
Elöntött a remény, és a sírás kerülgetett.
–  Beszéltem egy barátommal, aki szintén éjfarkas. Ő is
elveszítette egyszer a végtelen fegyverét egy portálban, most
pedig a Bukottak Seregének egyik parancsnoka.
 Erősen kalapált a szívem.
– Okés.
Donnie eleresztett egy csábos mosolyt, és esküszöm, Luke
elolvadt tőle a sarokban.
–  Szóval, ő úgy csinálta, hogy visszament oda, ahol
elveszítette a fegyvert, és nyitott egy új portált. Egy fénymágus
felerősítette a fegyverrel való kötődését, és egy hatalmas erejű
visszahívó varázslattal sikerült visszaszerezni a fegyvert.
–  Egek! Nekünk is sikerülhet? – kérdeztem Lincolntól. Ha
nemet mond, akkor is megpróbálom. Mindenáron vissza kellett
szereznem Serát.
Rövid hezitálás után biccentett.
– Sikerülhet, de van még valami.
–  Mialatt visszahívták a fegyvert, néhány démon átjutott a
portálon, és… valaki meghalt – folytatta Donnie. Az utolsó
szavakat alig suttogta.
Sötét felhő árnyékolta be boldogságom szivárványát.
– Ó!
Lincoln ujjai az enyémek köré fonódtak.
– Infernóban veszítetted el Serát, ami nem épp a legideálisabb
helyszín, de kieszelünk egy tervet, és teszünk egy próbát.
Bólintottam. Tudtam, hogy ennél többet nem igazán
remélhetek.
–  Mert mind tudjuk, hogy a Küzdelmek Éjszakája nem
sikerülhet nélküle – cukkolt Noah.
Szúrós pillantást vetettem a gyógyító mesteremre.
– Mondja a srác, aki reggelente negyvenöt percen át igazgatja
a frizuráját.
–  Óóó! – jött egyszerre mindenkitől. A szurkálódás
elkezdődött.
–  Nyissunk ki pár üveg sört, hosszú lesz az este – javasolta
Lincoln.
Sikerült előállni egy tervvel. Természetesen Shea lesz a
fénymágusom, pláne, hogy profin nyitott és zárt be portálokat.
A szabadidejében Mr. Claymore-ral dolgozott, és biztosra vette,
hogy képes lesz ezt is megcsinálni.
–  Holnap este egy hadműveleten leszek Infernóban.
Megfigyelő csapatként bejuttathatlak titeket – ajánlotta Blake.
– Megfigyelő csapat? – kérdeztem.
–  A másodévesek megfigyelés céljából a kijelölt napjaikon
kívül is beléphetnek a háborús zónába. Lényegében fedezni a
küldetéseket – magyarázta.
Felgyorsult a szívverésem.
– Szuper, csináljuk így.
Lincoln füttyentett.
– Egy este alatt összehozzuk ezt?
Shea ököllel az asztalra csapott.
–  De mennyire, a fenébe is! – kiáltott, a nyelve kissé
összeakadt.
Lincoln Noah-ra pillantott.
– Shea mára bedobta a törülközőt.
Kábé két sört ivott meg. Piskóta.
Noah felnevetett, megsimogatta Shea feje búbját, göndör
fürtjeit összeborzolta.
 –  Elkészítem neki a híres gofrimat, amíg ti összeállítjátok a
csapatot. Legalább fél tucat katonára lesz szükségünk, de ha
lehet, még többre, arra az esetre, ha valami rémisztő mászna át
a portálon.
Shea gyilkos tekintettel pillantott Noah-ra, tudtam, hogy a
haja miatt. Soha ne borzold össze egy göndör nő haját. A Shea-
vel töltött elmúlt hat évben megtanultam, hogy egy bozontos
szénakupacból nem lehet tökéletes göndörséget varázsolni.
Újra be kellett vizezni, hogy ismét szépen göndörödjön, és Shea
nem az a fajta volt, aki napjában ezzel kétszer akar vacakolni.
Amennyire lehetett, Shea helyreigazította a haját, és Donnie-
hoz fordult.
– Meg tudod ezt csinálni holnap?
– Gond nélkül – biccentett. – Három havert tudok hozni.
Shea listába kezdett egy papírfecnin. Az írásán is láttam, hogy
becsípett kissé.
Donnie a meleg barátomhoz fordult.
– Luke, te is benne vagy a holnap estében? Elkelne egy nagy,
erős rémszipák.
Luke álla leesett, szorosan kapaszkodott a sörébe, de egyetlen
szót sem szólt.
Azta, azt hiszem, Donnie-tól hallani a „nagy, erős rémszipák”-
ot leblokkolta az agyát.
–  Benne van. Totálisan – segítette ki Chloe Luke-ot, amitől
Luke is kizökkent a szerelmi transzból.
–  Totálisan – helyeselt Luke rekedten, és Donnie még
szélesebben vigyorgott.
 Atyám, annyira cukik. Mindenki számára egyértelmű volt,
hogy Luke odáig van Donnie-ért, akit ez látszólag cseppet sem
zavart. Érdekes.
–  Király. Noah-val még szerezhetünk pár embert, de úgy
vélem, már most jó kis csapatunk van. Nem engedünk el ilyen
könnyedén egy szeráftőrt – jelentette ki Lincoln mellettem.
Már három hét telt el. Huszonakárhány nap nélküle. Valahol
csak hevert egymagában, esetleg valaki megkaparintotta? Mi
lesz, ha nem találom meg?
Fáradtság tört rám. Már éjszaka volt, és a háromórás
szunyókálásom nem segített kipihenni a hókuszpókusz utáni
kimerültségemet.
– Szörnyen elfáradtam – álltam fel imbolyogva.
Lincoln aggodalmasan nézett rám.
–  Noah, megvizsgálnád? – A vállaimnál fogva Lincoln a
hálószóba felé irányított. – Aludj itt. Pihenned kell – suttogta.
Egy kocsival jöttünk Shea-vel, de ő Noah-nál készült tölteni az
éjszakát pár lakással arrébb, szóval úgy döntöttem, jó lesz ez
így. Abban a pillanatban csakis az alvás járt a fejemben, nem
számított, hol teszem le a fejem.
Hagytam, hogy Lincoln a hálószobába vezessen, gyengén
elmosolyodtam a lakókocsijából ismerős farmer ágynemű
láttán.
–  Hé, azt hittem, két háló van. Mihez fogsz kezdeni a
másikkal? – rúgtam le a cipőm, míg Lincoln előkészítette az
ágyat.
Sötét haja a homlokába lógott, még inkább kihangsúlyozva
kék szemeit.
–  Irodára vagy zeneszobára gondoltam. Elkezdhetnék
gitárokat gyűjteni.
Elvigyorodtam.
–  Mindenképpen zeneszoba, egy kis helyet szorítva a
versesfüzeteidnek – javasoltam.
Oldalba bökött, én pedig nevetve az ágyba zuhantam. A
fáradtságtól részegnek éreztem magam.
–  Azt ígérted, nem fogod emlegetni – jegyezte meg
gunyorosan. A pasim odáig volt a költészetért, és ezt imádtam
benne.
– Szeretlek – néztem fel rá.
Noah átpillantott Lincoln válla fölött.
– Hmm, én is szeretlek.
Nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem, úgyhogy
mosolyogva inkább behunytam.
–  Sosem volt még ennyire fáradt, még a kiképzőtáborban
sem, amikor megpróbáltam kicsinálni – magyarázta Lincoln
Noah-nak.
– Hallottam ám – motyogtam.
–  Haver, csinált egy Égi fénygömböt! Ahhoz jóformán az
összes bennünk rejlő fényre szükség van. Csak pihennie kell –
mondta Noah könnyedén. Egyértelmű volt, hogy ő nem
aggódik.
–  Csak vizsgáld meg, tesó. Komolyan – sürgette Lincoln
határozottan.
– Jól van – felelt Noah kurtán.
 Aztán megéreztem Noah energiájának meleg bizsergését a
hátamon.
Annyira kényelmes volt az ágy, szinte magába szippantott,
ahogy úrrá lett rajtam az álom.
–  Nocsak… Érdekes – hallottam még Noah szavait, mielőtt
beléptem álomföldére.
 11. FEJEZET

Frissen ébredtem. Oldalra gördülve az órára pillan-

tottam, már délután volt.
Jesszus, elaludtam.
Felültem, Lincoln után kutatva, de csak egy darabka papírt
találtam Lincoln nyomtatott betűs kézírásával.
 
Találkoznom kellett Raphfel egy ügyben, nem akartalak
felébreszteni. Kaját találsz a hűtőben.
Szeretlek
Linc
Ui. Úgy horkoltál, mint egy vadkan.
 
A papírra mosolyogtam. Annyira jellemző volt rá.
Felkeltem, és gyorsan letusoltam. Totálisan elolvadtam,
amikor megláttam, hogy Lincoln áthozta a lakókocsiból a
rózsaszín fogkefémet. Még néhány ruhámat is betette a felső
fiókba. Sietősen felöltöztem, és töltöttem egy nagy tál müzlit. Ez
volt a kedvenc ebédem.
 Írtam egy üzenetet Shea-nek, hogy magamhoz tértem, és alig
fél perc múlva valaki kopogott az ajtón.
–  Rohadtul nem vágtak hanyatt – harsogta, miközben
beszambázott a lakásba.
– Micsoda? – horkantam fel.
–  Az után a sok szexolimpiás szöveg után lepattintott. Azt
mondta, sokat ittam, és szeretné, ha az első alkalom különleges
lenne – panaszkodott, mintha egy különleges éjszaka Noah-val
a világ legrosszabb dolga lenne.
–  És ezzel mi a gond? Igazi úriemberként viselkedett –
kuncogtam.
Noah pólója volt rajta, ami a térdéig leért, zabolázatlan
tincseit két puffancs kontyba fogta. Irtó cukin nézett ki.
–  Tudom. Talán félreismertem őt. – Drámaian lerogyott
Lincoln kanapéjára, mintha csak egy szappanopera főszerepére
gyúrna.
– Úgy gondolod? – makogtam müzlivel teli szájjal.
Sokkos arccal állt fel.
– Azt a rohadt!
– Mi a baj? – öntött el a pánik.
– Totálisan belezúgtam – jelentette ki.
Homlokon csaptam magam, és úgy döntöttem, hanyagolom a
témát. Shea teljesen vak volt a Noah-val kapcsolatos dolgokhoz.
–  Luke mennyire odavolt már tegnap Donnie miatt, nem? –
kérdeztem témát váltva.
Shea felnevetett.
–  Jesszus, totál azt hittem, hogy Luke nekiáll megdöngetni a
lábát. Annyira cuki és közben szomorú.
Mosolyogva bólintottam, aztán valami sokkal fontosabb téma
jutott eszembe.
– Készen állsz a ma estére?
Vissza kell kapnom Serát. A lelkem egy része volt, a hiánya
valóságos fizikai fájdalmat okozott. Félig üresnek éreztem
magam nélküle.
Shea arcán elszántság tükröződött.
– Naná! Visszaszerezzük, egyet se félj.
Megcsörrent a telefonom. Majdnem felsikoltottam Clark neve
láttán a kijelzőn. Ügyetlenkedve koppintottam a hívásfogadó
gombra.
–  Helló, van valami hír az öcsémről? – kérdeztem
eszeveszetten. Azt mondta, adjak neki egy hetet. Csak egy nap
telt el… Tuti, hogy valami félresiklott.
–  Szia, Bri! – csendült fel Mikey hangja a telefonban. Vagy
három oktávval mélyebb volt, és rekedt, de az övé.
Megkönnyebbülés áradt szét bennem, és sírva fakadtam.
Több mint egy hónapja nem hallottam a hangját. Egy részem
kezdte azt hinni, már soha nem is fogom. Shea rohant mellém a
kanapéról, míg megpróbáltam megtalálni a hangom.
– Jól vagy? – nyögtem ki végül.
– Aha, jól leszek.
–  Anyát hívtad már? – Anyám betegre aggódta magát. Az,
hogy nem láthatta és nem beszélhetett a fiával, számára felért
egy kínzással.
– Aha, holnap jön látogatóba. Clark szerint már biztonságos –
felelte.
Nagyot nyeltem.
–  Hát én ma délután szabad vagyok. Shea-vel akár most
azonnal indulhatunk.
–  Inkább holnap – vágott közbe Clark hangja, mire
felnyögtem. Ez az alfa igazi kemény dió volt. Valódi
kontrollmániás, de visszahozta az öcsémet, így egy szavam sem
lehet ellene.
– A holnap is jó – egyeztem bele.
Rengeteg kérdés futott át az agyamon hirtelen. Clark elvitte
Mikey-t apánk sírjához? Az gyógyította meg valamilyen úton-
módon? Nem akartam faggatózni, nehogy felpiszkáljak valamit,
de igazán kíváncsi voltam.
– Most mennem kell. Szeretlek, Bri – lihegte Mikey.
Újra sírni kezdtem.
– Én is szeretlek, még akkor is, ha folyton az agyamra mész.
Szeretlek, Mikey, érted?
– Naná! – hallottam a mosolyt a hangjában.
Miután letettem, Shea megölelt, míg nevetve örömkönnyeket
hullattam.
Az öcsém rendben lesz. Most már csak Serát kell
visszaszereznem, meg kell nyernem a Küzdelmek Éjszakáját, és
megvennem anyám szerződését.
Ki kell hoznom Démonvárosból. Muszáj. Apám is így akarná.
 

 
Leszállt az éj, és megkaptuk az engedélyt, hogy megfigyelőként
részt vegyünk Blake és a csapata küldetésén.
De amiről a Bukottak Seregének vezetői nem tudtak, az az,
hogy leszakadunk róluk, és visszaszerezzük a végtelen
fegyveremet.
Miután áthaladtunk a hadsereg ellenőrző pontján
Angyalváros határában, Lincoln egyeztetett egy találkahelyet
Blake-kel. Ott fogunk találkozni, miután visszaszereztük Serát.
Mind a buszon ültünk, ott volt Chloe, Donnie, Luke, Noah,
Darren, Shea és néhány megbízható katonatársuk, köztük egy
nagy hatalmú fénymágus, Nora. A haja hófehér volt, de túl
fiatalnak látszott, hogy természetes legyen.
Megható volt, hogy mindenki miattam jött el. Oké, talán
közrejátszott, hogy a pasim hadnagy volt, és a sereg szeretett
tagja, Sera pedig egy szeráftőr, ami a pokolban rekedt, de tök
mindegy. Itt voltak, és csak ez számított.
Csendesen tettük meg az utat a tömbig, ahol életem első és
remélhetőleg utolsó szukkubusz démonjával találkoztam.
Kirázott a hideg, ahogy felrémlett előttem a kinézete, főleg a
besüllyedt szemgödrei.
Mielőtt észbe kaptam volna, a járdával párhuzamosan
leparkoltunk. Azonnal eszembe jutott az az éjszaka, és amit
nemrégiben törin tanultunk.
– Figyu, Lincoln – suttogtam.
Lincoln éppen Donnie-val beszélgetett, de miután rám
pillantott, rövidre zárta a beszélgetést, és leült mellém.
– Mi a helyzet? Készen állsz? Jól érzed magad?
 Bólintottam. Megszorítottam az acél karvédőket, amiket tőle
kaptam.
–  Csak törtem a fejem. Mivel Serát a második emeleten
dobták egy portálba, az alvilág pedig pontosan alattunk terül el,
akkor nem a földszinten kellene portált nyitnunk, hogy
átkutathassam a Pokol talaját?
No, így zajlott egy teljesen átlagos beszélgetés egy Pokolba
vezető portál nyitásáról.
Lincoln egyetértett.
– Ez igazából egy szuper ötlet, ugyanakkor nagyobb az esély
rá, hogy valami átjön a portálon, ha az ő szintjükön vagyunk.
Abból, amit eddig tudunk, a szukkubusz akár egy pokolbeli
Démonváros közepébe is hajíthatta Serát.
Városok vannak a Pokolban? Naná, hogy vannak. Akkor jó
eséllyel elrabolta őt valaki. Csak egy ködös vörös égboltot
láttam, mielőtt a portál bezárult, és azzal Serának nyoma
veszett.
– Azt hiszem, így van a legnagyobb esélyünk – mondtam.
Lincoln a kezeit bámulta egy darabig, majd bólintott.
– Jól van. Csináljuk.
Lincoln tudatta a csapattal a terv módosítását, aztán neki is
vágtunk.
Pattanásig feszültek az idegeim útban a lakás ajtaja felé,
amely közvetlenül az alatt volt, amelyikben elveszítettem Serát.
Lincoln bedörömbölt a kilincs nélküli ajtón, mire az
nyikorogva kinyílt. Belépett a lakásba, a fegyverén lévő kis
lámpával megvilágította az utat.
 – Bukottak Serege, van itt valaki? – kiabált.
Noah követte őt befelé. Ketten gyorsan felmérték a terepet,
majd visszajöttek a bejárathoz, és intettek, hogy mi is
mehetünk.
–  Elhagyatott. Úgy tűnik, gyíkfark démonok lakták. Mindent
beborít a sav, nézzetek a lábatok elé – figyelmeztetett minket
Lincoln.
Ahogy előrefelé lépkedtem, teljes bizonyossággal éreztem,
hogy rátalálok Serára, és ez megrémített, mert ha mégsem így
lesz, cseszhetem.
Nora, a fénymágus Shea mellé lépett a nappaliban.
– Nyitottál már a Pokolba vezető portált korábban? – kérdezte
kétkedve, és úgy nézett Shea-re, mintha valami zöldfülű lenne.
Shea sok minden volt, de szerény az nem. Pont ezért is
illettek össze olyan jól Noah-val.
–  Tökéletesítettem a tudást. Hidd el, egy percen belül
megnyitom és bezárom, ha kell. – Shea egyik kezét a csípőjére
tette, hogy hangsúlyt adjon a szavainak.
A fénymágus védekezően felemelte a kezét.
–  Jól van. Előkészítem a fegyverhez való kötődésed
felerősítésére szolgáló igét, Brielle, aztán csinálhatjuk a
visszahívó bűbájt. De először is szükségem van egy csepp
véredre, hogy kiaknázhassam a fegyvereddel megosztott
energiádat.
Elkerekedett a szemem. Miért volt itt mindenki annyira oda a
vércseppekért?
–  A visszahívó bűbájra talán nem is lesz szükség. Michael
arkangyaltól megtanultam, hogyan hívjam magamhoz a
fegyveremet nagyobb távolságból is – jegyeztem meg.
A lány biccentett.
–  Megpróbálhatjuk, de ne feledd, hogy odalent minden más.
Higgy nekem. – A tekintete alapján átélt már ezt-azt, és hinnem
kellene neki.
Egyszerűen bólintottam, és felé nyújtottam az ujjam.
Lincoln végig mellettem állt, míg a többiek odakintről
fedeztek minket. A csapat egyik fele az Infernóban ránk
leselkedő veszélyekre ügyelt, míg a másik felének az volt a
dolga, hogy megvédjenek minket, bármi is kapaszkodik át a
portálon.
Csontok recsegése ütötte meg a fülem, de rá se bagóztam,
tudtam, hogy Luke változik éppen át.
Nora megvágta az ujjam, a kicsorduló vér egy bíbor kristályra
hullt.
–  Igaz, hogy beszélsz a fegyverhez? Egy valós mentális
kapoccsal? – kérdezte. Közelről látszott, hogy a szeme környéke
ráncos, feltehetően pár évvel idősebb volt, mint amennyinek
kinézett. Azon is eltűnődtem, vajon mitől fehéredhetett ki a
haja. Vagy egyszerűen így született már?
Válaszként bólintottam.
Nora tekervényesen mozgatni kezdte a kezeit, mire bíbor
fényszálak nőttek ki a kristályból, és körbefonták azt.
–  Ezzel helyreállíthatjuk ezt, így talán újra beszélni tudsz
hozzá, ha a közelben van – tisztázta a fénymágus.
Majdnem sírva fakadtam a szavai hallatán. Tudtam, hogy az
ittlévők mindegyikének van végtelen fegyvere, és kötődtek is
hozzá, ezért jól tudták, min megyek keresztül. Ugyanakkor azt
is tudtam, hogy senki másnak nem volt az enyémhez fogható
kötődése a fegyveréhez.
A bíbor fény felerősödött, és Nora a nyakláncomra pillantott.
–  Abból a valamiből árad a mágia. Le kell venned, nehogy
megzavarja a bűbájomat.
–  Oké. – Azonnal nyúltam, hogy levegyem, de Lincoln
megakadályozott.
– Én nem hinném, hogy ez jó ötlet – jegyezte meg finoman.
– Miért?
– Mert… – Végigsimított a haján.
–  Mert a nyaklánc által a jó energiáid vannak fölényben –
mondta ki Noah, amire Lincoln képtelen volt. – Ha leveszed,
lehetőséget adsz a… sötét adományodnak, hogy még erősebben
nyilvánuljon meg, és jobban a háttérbe szorítsa a benned rejlő
jót.
– Micsoda?! – kiáltottam fel.
–  Srácok, ez a bűbáj nem tart örökké – mordult fel Nora,
felém nyújtva a bíbor kristályt. Ragyogott és örvénylett, ott és
akkor fel sem bírtam fogni a srácok szavait.
Lincolnra szegeztem a tekintetem.
–  Múlt éjjel Noah megvizsgált, és felfedezte, hogy… Vagyis
nem tudom, hogy megéri-e ez az egész, Bri.
Fenébe vele!
Sera éppannyira a családom volt, mint anyám vagy Shea.
Kicsatoltam a nyakláncomat.
 – Megéri. Érted is megtenném – tettem hozzá kurtán.
Elkomorult az arca, a nyakláncomat a kezébe nyomtam.
Amint elengedtem a láncot, egy energiahullám szaladt végig
a gerincemen, és az ismerős érzéssel a szívem köré tekeredett.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Lincoln közelebb lépett hozzám.
– Egek, mi a baj?
Döbbenten meredtek rám, én pedig lassan a többiek felé
fordultam.
–  Mindnyájatokat meg fogom ölni – méreg csepegett a
hangomból.
Mind halálra rémültek, Noah még hátrált is egy lépést.
Nem bírtam tovább. Kitört belőlem a nevetés, a hasamat
fogva hahotáztam.
– Valami nagyon nincs rendben vele – jegyezte meg Nora.
Lincoln láthatóan megkönnyebbült.
– Kicsit sem volt vicces.
– Azért egy kicsit az volt – röhécselt Shea is.
–  Akkor csináljuk vagy nem? – csattant fel Nora a ragyogó
kristállyal a kezében.
Bólintottam. A nyaklánc levételekor érzett furcsaság is
semmivé lett.
Visszaszerzem Serát, bármi legyen is az ára.
– Jól vagyok. Jól is érzem magam. Minden szuper. Csapassuk!
– Igyekeztem nyugodtnak tűnni, de Lincoln arcáról továbbra is
aggodalom tükröződött.
Shea dolgozni kezdett a portálon, Nora két lépést lépett felém.
 –  Ez fájhat kicsit – szólt, majd a mellkasomnak nyomta a
kristályt, éppen neki a tetoválásomnak.
Fájdalom hasított belém a kristály nyomán, majd egy hirtelen
jött erőteljes fejfájás forgatta fel a világomat. Felnyögtem, és
azonnal a fejemhez kaptam.
– Miért? – morogtam.
Nora elengedte a kristályt, a bíbor bűbáj a kőről átszállt rám,
és az egész testem körül kavargott.
– Ez a bűbáj újjáéleszti a köteléket, ami némileg megszakadt,
amikor a fegyveredet egy másik világba hajították –
magyarázta.
Lincoln a hátamat kezdte masszírozni, míg én próbáltam
átvészelni a fejembe hasító jégcsákányt.
Meg akartam kérdezni, mennyi időt vesz ez igénybe, amikor
a fájdalom alábbhagyott, és meghallottam valamit.
– Bri!
Öröm áradt szét bennem, és majdnem sírva fakadtam.
– Sera! Itt vagyok! – szóltam hozzá.
– A portál mindjárt kész – mondta Shea.
– Hallom a hangját – kiabáltam.
Néhányan felhúzták a szemöldöküket, de nem érdekelt, ha
dilinyósnak hisznek. Rohadtul az ő hangja volt! Míg nem
hallottam ismét a hangját, nem is tűnt fel igazán, mennyire
magányos vagyok a társasága nélkül.
– Pocsék idelent. Minden bűzlik – panaszkodott Sera.
Felnevettem, és erre már tényleg nagyon furán néztek rám,
még Lincoln is.
 – Nincs is orrod – emlékeztettem.
A portál kezdett megnyílni. Egy elhagyatott táj látványa tárult
elém.
Ó, egek!
Soha nem pillantottam még be a Pokolba. Mármint, egyszer
Shea nyitott egy portált a tornateremben, de az a padlón volt, és
túlságosan lefoglaltak a felmászó démonok, nem a látvánnyal
foglalkoztam. Lucifer egy épületen belül jött át, így akkor csak
egy falat láttam. A szukkubusz az égre nyitott portált, ott csak
füstöt láttam, de ez… ez a mostani volt ez első igazi
betekintésem a Pokol förtelmes valójába.
– Merre vagy? – kérdeztem, miközben az előttünk elmasírozó
démonhordákat figyeltem. Úgy tűnt, hogy két omladozó épület
közti sikátorban voltunk. A kén- és olajszag gyomorforgató volt.
– Kaktusz vagyok – kiáltott Sera.
Elcsodálkoztam.
– Parancsolsz?
Részeg talán? Egyáltalán be tudott ő rúgni? Szagokat érzett,
szóval elképzelhető.
Vagy én vagyok részeg.
– Minden erőmet latba vetve átváltoztam egy kaktusszá, hogy
ezek a bűzbombák ne találjanak meg és adjanak el.
Teljesen ledöbbentem.
– Képes vagy ilyesmire?
–  Siess, már nem sokáig bírom. Már majdnem feladtam a
reményt.
Három héten át szipolyozta ki az erejét, hogy kaktusznak
lássák?
Koncentrálnom kellett, mielőtt az egyik áthaladó démon
kiszúr minket. Egyetlen kaktuszt sem láttam a közelben, de úgy
gondoltam, Michael behívó bűbája működhet.
Mély levegőt vettem. Kerestem Sera energiáját, de semmi
sem történt.
– Nem érezlek – pánikoltam.
– Nem hiszem, hogy az működni fog idelent.
–  Meg tudod csinálni a visszahívó bűbájt? – kérdeztem az
erősen koncentráló fénymágust.
Nora felmordult, és megrázta a fejét.
–  Nem működik, az ő energiái mások. Magadnak kell
visszahívni őt.
Fenébe! Azért lehet, mert kaktusszá változott? De ha
levetkőzné az álcáját, és fényes tőrként landolna a földön, egy
démon azonnal megkaparintaná.
Behunyt szemmel újra próbálkoztam. Próbáltam összeszedni
minden égi erőmet, de úgy tűnt, egy világ választ el tőle.
Gyomron vágott a felismerés: a visszahívó bűbájhoz égi fény
kellett, és amikor levettem a nyakláncot, a sötét erők
felerősödtek.
– Nem érezlek, és nem tudlak magamhoz hívni – magyaráztam.
– Látod az égő épületet? – kérdezte.
A tekintetem az égre siklott. Úgy tizenöt méterre balra láttam
egy füstfelhőt.
– Azt hiszem.
– Utcai bunyó van éppen. A démonok állandóan bunyóznak itt.
Éppen az égő épület előtt állok. Ha elég gyors vagy,
besurranhatsz, és kivihetsz magaddal. Nem fognak észrevenni.
Menjek be? A végtelen fegyverem tényleg azt javasolta, hogy
menjek be érte a Pokolba?
Teljesen leitta magát.
Meg sem fordult a fejemben, hogy be kell mennem érte, arról
nem is beszélve, hogy Lincoln nem is engedné. Zavart, hogy
nem látom Serát. Mi van, ha ez az egész Lucifer kis játéka, és a
hangja a fejemben nem is valódi?
– Hogy éreztem Lincoln iránt, amikor először találkoztam vele?
– kérdeztem.
Jóformán éreztem, hogy elmosolyodik, már ha ez lehetséges
volt.
–  Ki nem állhattad, és elloptad a gyümölcsét, mégis titkon
szeretted volna pucéran látni.
Nevetés tört ki belőlem, mire Lincoln komoly aggodalommal
pillantott rám.
–  Szükségem van a kardodra – mondtam a pasimnak. –
Éreznie kell még egy végtelen fegyvert, hogy az kivezesse –
füllentettem.
Ha meghalok, Lincoln sosem bocsát meg nekem. Törióráról
tudom, hogy nem jöhet utánam, de abban biztos voltam, hogy
én átléphetek a körön, és abban is biztos voltam, hogy a legjobb
barátom nem hagyja, hogy egyedül tegyem ezt meg. Shea úgy
figyelt, akár egy sas.
Lincoln hezitálás nélkül előrántotta a kardját, és felém
nyújtotta.
 Megmarkoltam a hűvös fémet, és halvány mosolyt küldtem
Lincoln felé.
Bocsáss meg!
 12. FEJEZET

Tudtam, hogy ha lassan közelítem meg a portált, Lincoln

elkaphat, ezért inkább hirtelen rohanni kezdtem. Hallottam,
hogy mindenki egyszerre hördül fel a szobában. Amint
átléptem a sötétség birodalmába, hatalmas súly nehezedett
rám, és egy pillanatra a lélegzés is nehezebbé vált.
Megpördültem, és ahogy vártam, Shea ott volt mögöttem.
–  Azonnal gyere vissza! – Tágra nyílt szemekkel kiáltott a
nappaliból.
Shea lihegett, izzadság gyöngyözött a homlokán.
–  Ez az egyetlen módja. Egy pillanat az egész. Itt van a
közelben – nyugtattam Lincolnt.
–  Nehogy! – szisszent fel Lincoln. Egyik kezével átnyúlt a
portálon, de olyan hirtelen hőkölt vissza, az ember azt hihette,
megégette magát. Fojtott kiáltás szakadt fel belőle, én pedig
közelebb léptem.
– Jól vagy? – Fura volt egy abba a világba nyíló portált látni.
Felemelte a kezét, hogy láthassam a szörnyű sérülést. A bőre
egy része eltűnt és vérzett.
 Jóságos ég!
Sietnünk kellett.
– Azonnal visszajövök – ígértem.
Nora levette a köpenyét, és a lábam elé hajította a portálon át.
– Ostoba vagy – tette hozzá.
Oké, erre nem feltétlenül volt szükség, de mindegy is.
Felvettem a köpenyt a porból, és a vállamra terítettem. A
csuklyát a fejemre húztam, Lincoln kardját pedig a köpeny alá
rejtettem.
–  Ha nem érsz vissza három percen belül, utánad megyek –
jegyezte meg Lincoln.
Figyelembe véve, mi történt a kezével, ez az ötlete jó eséllyel
végezne vele.
– Jövünk már! – mondtam Serának.
Nem vesztegettem az időt, csak biccentettem, a szabad
kezemmel megragadtam Shea-t, és sietősen elindultunk a
sikátoron át.
–  Kaktusznak álcázza magát egy lángokban álló épület előtt.
Valami utcai bunyó van éppen, így észrevétlenül
besurranhatunk és megléphetünk – avattam be Shea-t.
A sikátor végéhez érve földbe gyökerezett a lábunk.
Szentséges Menny és Pokol!
Az elénk táruló látvány teljesen letaglózott, ésszel alig bírtam
felfogni.
A fel-alá cirkáló démonok és a Sera szavait alátámasztó utcai
bunyó mellett voltak még itt lelkek is. Fantomszerű, embernek
látszó lények járkáltak, és valahányszor egy démon került a
közelükbe, ijedtükben összerezzentek. Az egyik egy aranyos
idős néni volt.
Mi a fa…?
Shea előbb eszmélt fel, és egy rántással balra irányított, egy
lángokban álló romos épület felé.
Nekiiramodtam. Sokkolt, amit eddig láttam, de muszáj volt
koncentrálnom. Az utcák nem voltak kikövezve, de rémisztő
volt látni, hogy valamiféle városban vagyunk. A démonok egy
boltnak tűnő épület előtt verekedtek, aminek az ablakán át egy
alak étellel teli kosarakat osztogatott.
Az aranyos néni lelke egyszer csak a földre rogyott, és
lélektépő sikoltozásba kezdett.
Basszus. Mi a fene folyik itt?
Egyre forróbbá vált a levegő az égő épület közelében.
Ott, másfél méterre tőlem állt egy korommal és porral
borított hordókaktusz. Végre éreztem őt.
–  Itt vagyok – gondoltam. Abban a pillanatban levetkezte az
álcáját, és visszaváltozott.
Egy gyors mozdulattal lehajoltam, és felvettem őt. Amint a
hideg acél a bőrömhöz ért, a szeretet hulláma söpört végig
rajtam, visszaszorítva a sötétséget.
Sera volt a fény. A lelkem egy darabja volt, a jobbik részem.
Végre rájöttem. Könnyes szemmel a mellkasomhoz
szorítottam.
– Annyira hiányoztál! – mondtam neki.
– Te is nekem. Jó illatod van, mint az otthonnak.
Elmosolyodtam, de az örömöm csak addig tartott, míg Shea jó
erősen oldalba nem könyökölt.
Lassan megpördültem. Egy gyíkfark démon bámult minket.
– Földiek – sziszegte patkányszerű hangon, és ránk mutatott.
Ezek tudnak beszélni?
A szám elé tettem a mutatóujjam, mintha némaságra kérni őt
valaha is beválna. A csőcselék – akik, mint rájöttem, a kajáért
bunyóztak – egyre nagyobb lett, és nem akartam megtudni, mi
történne, ha megtudnák, hogy itt vagyunk.
A gyíkfark démonok imádták a cukorkát, és véletlenül volt
egy zacskó mentolos cukor a zsebemben. Lassan odaadtam
Shea-nek Lincoln kardját, és benyúltam a zsebembe.
– Akarsz egy kis édességet? – suttogtam.
Vágy csillant a szemében. Soványnak látszott, ellentétben a
Földön cirkáló gyíkfark démonokkal.
Bólintott, és leguggolt, mintha le akarna csapni rám.
Hamar kibontottam a zacskót, és egy cukorkát a földre
dobtam.
Rávetette magát, és a fémes csomagolással együtt befalta.
Kitágultak az orrlyukai a kezemben lévő zacskó láttán.
Még egyet ledobtam, miközben Shea-vel a sikátor felé
hátráltunk.
– Több cukrot kell magunknál tartanunk – suttogta Shea.
–  Egyetértek. – Sose tudhatod, mikor futsz bele egy éhes
gyíkfark démonba.
Sorra dobáltam neki a cukorkát, de mindet úgy befalta,
mintha hetek óta nem evett volna. Már néhány másik démon is
levált a csőcseléktől, és a levegőt szimatolta.
 Francos menta. Vagy emberszag. Nem tudtam, melyik
lehetett, de egyenesen minket bámultak, tutira megéreztek
valamit. Miért nincs a Pokolban menta? Alap dolognak kellene
lennie.
– Ideje futni – nyeltem nagyot, és a földre hajítottam az egész
zacskót. Shea visszaadta Lincoln kardját, én pedig
megfordultam, és rohanni kezdtem a poros úton a legjobb
barátnőmmel a hátam mögött.
– Elkezdem bezárni a portált – kiabált Shea, a kezei vad táncot
jártak a levegőben, a tenyeréből lila varázslat nőtt ki.
Balszerencsémre egy görgő démon fegyverrel támadt nekem,
és tudtam, hogy harc nélkül nem érek időben a portálhoz.
– Nem sok erőm maradt – szólt Sera.
Erre számítottam, éppen ezért hoztam magammal Lincoln
kardját. Igaz, hogy nem az én végtelen fegyverem volt, de
akkor is egy fene nagy kard volt, és reméltem, hogy mivel
Lincoln lelkéhez kapcsolódik, nekem is segíteni fog.
A sikátor elejénél megpördültem.
A görgő démon utolért. Bütykös kezének egyetlen
lendítésével egy energiagömböt küldött a gyomromba. Magam
elé emeltem Lincoln kardját, ami így elnyelte a robbanás egy
részét, de még így is hanyatt vágódtam.
– Bri! – Lincoln fojtott hangja átvágott a téren és beszivárgott
a sikátorba. Alighanem látta, mi történik, de nem volt időm vele
foglalkozni.
Shea bukkant fel, és egy lila energiagömböt szabadított az
ocsmány görgő démonra. Egyenesen mellkason találta, mire a
démon megingott és hátravetett fejjel felordított.
Mozgást érzékeltem magam mögött. Bajba jutott társuk
hangja riasztotta a tömeget.
Basszus.
– Fuss! – javasolta Sera a legészszerűbb dolgot, és pokolian jó
volt újra hallani a hangját.
Shea segített felállni, épp abban a minutumban, amikor a
görgő démon rám vetette magát. A görgő démonok azon kívül,
hogy elektromágneses sorozatlövésre voltak képesek, szinte
teljesen áthatolhatatlan bőrrel rendelkeztek, kivéve a sarkuk
felett. Ne kérdezzétek, honnan tudom, röviden, Shea az oka.
– Kezdd el bezárni a portált. Majd átugrom! – mondtam neki.
Nem voltam hajlandó hagyni, hogy ez a dühödt csőcselék
átjusson a portálon, és megölje a barátaimat és szeretteimet.
Azokat, akik segítettek visszaszerezni Serát.
– Legyen – csattant fel bosszúsan Shea.
Nem volt idő ezen vitázni.
Meglengettem Lincoln kardját.
–  Gyerünk. Kékséget ide – sürgettem. Milliószor láttam már
Lincolntól a kék dolgot, márpedig ha ez a kard egy intelligens
valami volt, akkor talán…
Felragyogott a kékség a penge vonalán, és egyenesen a görgő
démonra rontottam. Lincoln kardja a bal kezemben volt, Sera a
jobban. Amikor egy méteren belülre értem, a várakozásaimnak
megfelelően a görgő démon elengedett egy energiagömböt. Egy
ordítással felemeltem Lincoln kardját, ami pajzsként óvott. A
kék fényen semmivé lett az energiagömb.
 Nem akartam időt hagyni neki, hogy még egyet hozzám
vághasson. Térdre rogytam az éles és rövid tőrömmel a
kezemben, és ahogy a börtönben szokás, villámgyorsan rövid
bemetszéseket csináltam a démon sarka fölött. Ordítva zuhant
a földre. Behúzva a fejem oldalra gurultam. A sikátor falának
ütköztem, nehogy a démon kilapítson.
Utolért minket a csőcselék, noha a démonokat kissé
meglepte, hogy a görgő démon a saját fekete vérében fetreng.
– Gyerünk! – kiabált Shea.
Felpattantam a földről, felkaptam Lincoln ólomsúlyú kardját,
és futásnak eredtem.
A portál már csak úgy egy méter széles lehetett. A másik felén
ott volt Lincoln dühös arca és egy kupac párna, feltételezem,
hogy megkönnyítse a landolásom.
Kék szeme haragosan villogott. Hoppá. Szerelmesekhez
képest tuti rengetegszer feldühítettem.
Hátulról forró sav érte a lábamat, tüzes fájdalom hasított a
térdhajlatomba. A mindent bele sprintemből vánszorgás lett.
Lincoln arcából kiszaladt a vér, és előhúzott egy pisztolyt.
– Ugorj! – kiáltotta, felemelve a fegyvert.
Jesszus! Mi van mögöttem?
Ha a pasid fegyvert emel rád, még ha nem is te vagy a
célpont, az nem jó jel. A jó lábammal elrugaszkodtam a talajról,
a fegyvereket úgy szorítottam magamhoz, hogy ne tudjanak
kárt tenni bennem földet éréskor.
Miközben repültem, Lincoln több lövést is leadott, egyenesen
a fejem fölött repültek a golyók. Nagy fájdalmasan landoltam a
párnakupacon, hagytam, hogy a fegyverek kiessenek a
kezemből.
Kiabálás és morgás hallatszott mögülem. Legördültem a
párnákról, hogy lássam az egyre zsugorodó portált és benne a
feldúlt démonok hadát. A vádlim lángolt, de több eszem volt,
mint hogy panaszkodjak – Lincoln le is lőtt volna.
Még egy köpet sav átrepült a portálon, de mind sietve
kitértünk az útjából. Aztán a portál bezárult.
Lassan mindenki felém fordult.
Felemeltem Serát.
– Megvan – mondtam nevetgélve.
Lincoln összeszorított állkapoccsal lassan közeledett felém.
Tekintete, akár egy ragadozóé, és abban a pillanatban rájöttem,
hogy fenemód pipa rám. Hozzám hajolt, amitől a szívem
dörömbölt a mellkasomban, de ahelyett, hogy felsegített volna,
a kardjáért nyúlt és felállt, a kardot a hüvelyébe csúsztatta.
–  Gyógyítsd meg a lábát – szólt oda Noah-nak, majd sarkon
fordult, és kiment a szobából.
– Mérges rád, nem is kicsit… – Akármennyire is idegesítő volt
néha, jó volt Sera hangját hallani a fejemben, csak nem éppen
akkor.
– Lenyűgöz, mennyit tudsz az emberi érzelmekről – feleltem.
Noah felsegített a földről.
– Lássuk, mivel is van dolgunk.
Shea-re néztem, a homlokán még mindig izzadság
gyöngyözött. A keze után nyúltam.
– Megvagy?
 Magát átölelve bólintott.
– Egy kicsit kivagyok. Az a hely… Megrázó volt ott lenni.
–  Aha – hazudtam. Nem volt nehéz. Kissé szokatlan volt, de
miután hozzászoktam, nem volt gondom vele.
Egek, mi a fene baj van velem?
 13. FEJEZET

Lincoln nem foglalkozott velem a hazafelé vezető úton, és ettől

pocsékul éreztem magam. Muszáj volt bemennem oda,
különben sosem kaptam volna vissza Serát. Igen, vakmerő tett
volt, de a végén jól sült el.
Amikor a busz az akadémiához közeledett, Lincoln végre
hátrajött az utolsó sorhoz, ahol egyedül ültem, és lehuppant
mellém. Shea direkt nem ült mellém, hátha Lincoln megteszi.
Mereven ült, arccal előre.
– Hogy van a lábad? – kérdezte.
Egy kicsit elérzékenyültem az aggodalmától.
–  Veszettül ég, de legalább már nem vérzik. Noah szerint
nyoma marad.
Lincoln kurtán bólintott, majd végre rám nézett.
– Nálam alszol?
Hétvége volt. Hétvégente mindig nála aludtam. Közbejött
most ez a vasárnapi találka anyámmal és Mikey-val, de ettől
még nála tudtam aludni.
–  Miért akarod, hogy nálad aludjak, ha egyszer haragszol
rám? – kérdeztem meg nyíltan.
Kissé elvigyorodott.
– Mert szeretlek is, és aggódom a lábad és a józan eszed miatt,
ezért szeretném rajtad tartani a szemem. Majd a kanapén
alszom.
–  Ó! – Ez fájt. Nem a józan eszem kétségbe vonása, mert
állandóan ilyesmikkel bombázott, valójában mi így flörtöltünk,
sokkal inkább az bántott, hogy a kanapén akart aludni.
Ennek ellenére sem tudtam visszautasítani. Helyre kellett ezt
hoznunk. Ő volt a mindenem.
– Igen, nálad alszom – suttogtam alig hallhatóan, de ő hallott,
és ismét biccentett.
Az akadémiához érve Lincoln mindenkinek megköszönte a
segítséget, és a küldetést sikeresnek kiáltotta ki. De én átláttam
a hamis mosolyán. Végtelenül dühös volt, kész csoda, hogy még
nem robbant fel.
Éreztem, hogy jókora letolásra számíthatok, amint a lakására
érünk.
 

 
Naná, hogy amint becsukta az ajtót magunk mögött, nekem
esett.
– Csak magyarázd el, miért! Miért kevered magad állandóan
életveszélyes helyzetekbe? Öngyilkos hajlamaid vannak?
Ez nem volt szép. Időnként nekem is voltak sötét
gondolataim, és tudtam, hogy ilyesmit nem vágunk senki
fejéhez.
–  Nincsenek. Szeretem az életemet, és téged is. De a
családomat is. Shea megérte a kockázatot. Mikey is. Anyámért
is vállalni fogom. Sera…
–  Sera egy kibaszott tőr! – szakított félbe egy elfojtott
kiáltással.
–  Ez rosszulesett – szólt Sera a derekamról. Próbáltam nem
meghallani.
–  Igen, számodra az, de számomra különleges, és tudom,
hogy őrültségnek hangzik, de szükségem van rá, hogy
felszabadítsam anyámat. Erős vagyok, de nem annyira erős.
Szükségem van rá, hogy megvédje a családomat. Hoztam egy
kockázatos döntést, nagyon sajnálom. Én nem Beverly Hillsben
nőttem fel, ahol a napfény bearanyozta a reggeliket, míg az
asztalnál ültünk és angyalokról beszélgettünk. Én a gettóból
jöttem, Lincoln! – kiabáltam, a kezem remegett. – A gettóban
megtanulunk mindenáron túlélni. Vállaljuk a kockázatot, mert
egy nap sem telik el anélkül. És nálunk? A. Család. Az. Első.
Isten az atyám, ha próbára tenne, tüzet okádnék az arcába a
bennem tomboló dühtől.
Elkomorult az arca.
– Mi a helyzet velem? Én is a családod vagyok?
Abban a pillanatban elhagyott az erőm, és zuhanni kezdtem.
Sírás fojtogatott, és közelebb léptem hozzá.
– Persze hogy az vagy. Te… annyira szeretlek, hogy az már fáj
– feleltem.
Lincoln a csupasz falat bámulta.
 –  Tudod, mit éreztem volna, ha bemész oda, és nem sikerül
visszajönnöd? A tudat, hogy nem mehetek utánad, végzett
volna velem. Halott lennék.
Hatalmas tátongó lyuk keletkezett a mellkasomon a szavai
hallatán. Én voltam a családja, csak én voltam neki.
– Sajnálom. – Jó, jó, kezdhettem volna ezzel is.
Bólintott, és magához ölelt. Az állát a fejem búbjára tette, a
hajamon éreztem a meleg leheletét.
– Nem veszíthetek el még valakit. Érted ezt?
Értettem. Ismerős volt az érzés, és még egyszer nem élném
túl.
– Kimerültem. – Elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem.
Lincoln a kanapéra pillantott.
–  Nézem kicsit a tévét, és itt alszom. Fel kell dolgoznom a
történteket.
Összezavarodva megráztam a fejem, és a hálószoba felé
indultam, hogy zuhanyozni menjek. Óvatosan, hogy a gyógyuló
bőrömet ne érje víz, lemostam magam, fogat mostam, és
bebújtam az ágyba. Bizonytalanul és magányosan feküdtem ott,
és egészen 12:36-ig nem jött álom a szememre. Ez volt a perc,
amikor Lincoln beosont a szobába, bebújt mellém az ágyba, és
magához ölelt.
Amint a hátam a forró mellkasához ért, elégedett sóhaj
szakadt ki belőlem.
–  Terveim vannak számunkra, Brielle, és hogy élvezhessük
ezeket, életben kell maradnod – suttogta a hajamba.
Túl fáradt voltam, hogy feleljek, ezért csak bólintottam, majd
álomba merültem.
 

 
Miután felvettem anyámat Démonvárosban, egyenesen Clark
földjére hajtottam. Messze volt, majdnem a háborús zónánál,
de még Angyalváros határain belül. Tájékoztattak minket, hogy
élénk színű ruhában jöjjünk, és a kocsiban várjuk meg Clarkot.
Nem akartam tudni a miérteket, csak az öcsémet akartam látni.
Arra is figyelmeztettek, hogy ne öleljük vagy érintsük meg
Mikey-t, hacsak ő maga nem akarja ezt. Nyilvánvalóan még
mindig küszködött a vadászat utáni vággyal. Ez is olyasmi volt,
amiről inkább nem akartam tudni.
–  Szegény kicsikém idekint él az erdőben, mint valami
vadállat – jajgatott anyám a Clark birtokához vezető földúton.
– Hát, tényleg egy vadállat, anya, és Clark segített neki, ezért
úgy gondolom, nincs ennél jobb hely a számára – próbáltam
nyugtatni.
Az öcsém egy farkas volt, anyám holtakat keltett életre, én
pedig Lucifer kis kreálmánya voltam. Micsoda elcseszett egy
család! De anyámmal ellentétben én megpróbáltam együtt élni
ezzel.
Felsóhajtott.
– Ne öleljük meg. Az az alfa férfi azt mondta, ne öleljem meg
a saját fiamat.
Az az „alfa férfi” igyekszik elkerülni, hogy leharapják a fejedet,
szerettem volna visszavágni, de több eszem volt ennél.
 – Csak átmenetileg, anya. Amint megtanul teljesen uralkodni
magán, együtt fogunk suliba járni, felveszik a seregbe, és jó
keresete lesz.
Anyám bólintott, de közben idegesen törölgette a tenyerét a
farmerjába.
Elhagyva a fasort egy ház tűnt fel előttünk. Valójában jó pár
ház, mindegyik legalább ötméternyire egymástól.
–  Mintha valami szekta lenne – jegyezte meg anyám
ítélkezve.
– Anya! – mondtam megrovó hangon.
Legyintett egyet.
– Jól van, igyekszem nyitottan állni hozzá.
Biccentettem. Csakis ezt kértem tőle, mielőtt útnak indultunk.
A legnagyobb ház elé gurultam, és leparkoltam a kocsit.
Feltételeztem, hogy az a ház az alfáé. Pár másodperccel később
Clark lépett ki a bejárati ajtón, mögötte az öcsémmel és egy
nagyon csinos, fekete hajú lánnyal. Velem egykorúnak, mégis
érettebbnek tűnt.
Közelebbről szemügyre véve Mikey-t, úgy nézett ki, mint aki
szteroidokat vagy valami növesztőszert szed. Igazi izompacsirta
lett belőle, és szerettem volna ugratni ezzel, de nem tettem.
Legalábbis nem rögtön.
– Jól van, szálljuk ki – nyitottam ki az ajtót.
Óvatosan szálltunk ki a kocsiból. Esetlenül ácsorogtunk
Mikey fájdalmas mosolya előtt.
– Szia, Mikey! Jó látni téged a bunda nélkül – viccelődtem.
Ettől elmosolyodott, és láttatni engedte a két hosszú
szemfogát.
Anyám megdöbbent kissé, de igyekezett elfojtani egy
ügyetlen köhintéssel. Mikey nem ölelt meg minket, ami fájt
ugyan, de megértettem, hogy a démonjaival küszködik.
– Hiányoztál – motyogta anyám.
– Te is nekem, anya.
Clark a fekete hajú lányra nézett, majd biccentett, és egyetlen
szó nélkül elment.
Zizzent.
– Megvagy? – kérdezte a fekete hajú lány.
Mikey kurtán biccentett felé.
– Ő itt Elise.
A lány előrelépett és kezet nyújtott.
–  Michael mentora vagyok. Segítek neki… beilleszkedni –
rázta meg anyám kezét, majd az enyémet.
Anyám felhúzott szemöldökkel nézett rám. Tudtam, hogy a
mentor szóról egy alkoholista jutott eszébe.
– Üljünk le – mutatott Elise a Clark háza melletti asztalra.
– Szeretsz itt lenni? – kérdezte anyám, és bizalmatlanul Elise-
re pillantott.
Mikey mosolygott, és újra a frászt hozta rám a hatalmas
fogaival.
–  Aha. Először húzós volt, de most, hogy már emberi
formában tudok maradni, sokat játszunk. Profin tudok
csocsózni.
Elise felnevetett.
– Inkább csak jól.
 Mikey félénk pillantást vetett felé. Totál odavoltak egymásért.
– Hány éves vagy? – szalad ki a számon.
Viszonozta a tekintetemet, és egy rövid pillanatra
narancssárga lett a szeme.
– Húsz.
Pont, mint én. Úgy döntöttem, udvarias leszek, és inkább
témát váltottam.
–  Úgy hallottam, ősszel kezded a sulit, igaz? – kérdeztem
Mikey-tól.
Abban a pillanatban megreccsent egy gally a ritkás erdőben a
telek határán, és Mikey azonnal odakapta a fejét. Lassú, mély
lélegzetet vett, a szemei mézszínűre változtak. Azonnal
megragadtam a derekamon lévő tőrömet, anyám pedig hozzám
bújt.
Elise egész teste megfeszült, készen állt leteríteni Mikey-t, ha
muszáj.
– Egy nyúl van a közelben – mondta Mikey.
Elise bólintott.
– Szeretnél vadászni?
Mikey megrázta a fejét.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha anyám és a nővérem elmenne.
Elise egyetlen szó nélkül felugrott az asztaltól, és a kocsihoz
irányított minket. A lelkünkre kötötte, hogy zárjuk be az ajtót.
Teljesen elképesztett, hogy a seggfej kisöcsém, akit folyton
piszkáltam és egy kis idiótának gondoltam, most már
valamiféle veszélyes szörnyeteg.
– Minden rendben lesz – füllentettem anyámnak.
 Szótlanul ült hazáig, csak a könnyei záporoztak.
Meglehet, hogy most már ilyen lesz Mikey élete. A falkával
kell lennie, akik kordában tudják tartani a benne élő fenevadat.
Ha így áll a dolog, nem tehetek mást, mint elfogadom. Nem
egészen ezt képzeltem el a családomnak, de Mikey egész
boldognak tűnt.
Legalább már kezdett beilleszkedni. Ennél többet nem is
kívánhattunk volna.
 14. FEJEZET

–  Oké, a győzelemért megy a verseny, most dől el, ki nyeri az

idei Parti Tusát! – ordított Noah a megafonba.
Lincolnnal egy csapatot alkottunk, velünk volt még Noah és
Shea is. Mindenféle páros dologra rávettük őket, és
holtversenyben álltunk az első helyért.
Fél szemmel Tiffanyra pillantottam. Shea majdnem kinyírta
Noah-t, amiért Tiffanyt is meghívta, de gondolom, családtagnak
számított a hülye szülei miatt, akiket még sosem láttam. Ezek a
csodás, állítólagos szülők öribarik voltak Noah és Lincoln
szüleivel, ezért muszáj volt Tiffanyt is meghívni, és mindennek
a tetejébe velük álltunk holtversenyben. Egy évekkel ezelőtt
lediplomázott izomkolosszust vett be utolsónak a csapatába, aki
ráadásul Égi is volt, és súrolta a harmincat.
–  Válasszatok egy embert, aki leússza az akadálypályát –
kiabált újra Noah a megafonba.
Tiffanyra néztem, aki peckesen kihúzta magát.
–  Három egymást követő évben első helyezést értem el a
nemzeti úszócsapatban – dicsekedett. – Majd én megcsinálom.
 A kettő csicskája és az Égi srác is bólintottak.
– Majd én! – kiáltottam a csapatomnak.
Lincoln összehúzta a szemöldökét, és halkan megszólalt.
– Ne vedd zokon, bébi, de én jobban úszom.
–  Tiffany. – Csak ennyit mondtam neki egy szúrós pillantás
kíséretében.
Megadóan felemelte a kezét, mire Shea fülig elvigyorodott.
– Figyi, ha lesz lehetőséged megfojtani…
– Hölgyeim, kérem! Pozitív energiák – szólt közbe Noah.
Most Shea-n volt a sor, hogy szúrós pillantással nézzen Noah-
ra, aki rögtön meg is hátrált. Mikor tanulják meg, hogy ne
avatkozzanak a viszályunkba?
Bólintottam Shea felé. Nyilván nem szándékoztam vízbe
fojtani Tiffanyt, de ha egy könyök szemen találja, hát így járt.
Noah ismét megragadta a megafont.
– Versenyzők, foglaljátok el a pozíciótokat.
Tiffanyval együtt masíroztunk a homokba rajzolt rajtvonalig.
Mivel mi álltunk az első helyen, így mi indultunk elsőnek. A
rajtvonalnál Blake egy stopperrel a kezében várt ránk.
–  Az akadályok a vízben vannak. A győzelemhez át kell
úsznotok a négy hulahoppkarikán, megszerezni a lebegő játék
fókát, és visszahozni ide. Nincsenek szabályok.
Tiffany felcipzározta a búvárruháját, és elvigyorodott.
– Jól hangzik.
Kissé nehézkesen jött fel a kerek fenekemre a búvárruha,
végül Shea segített felhúzni a cipzárat, és Ribany mellé álltam.
– Készen állsz, sátánka? – horkant fel.
 – Száz halált halj! – átkozódott Sera Shea kezéből.
Felkacagtam, és abban a pillanatban megszólalt a síp.
Tiffany úgy iramodott meg, mintha lángolna a feneke.
Utánarohantam, a lábam belesüppedt a homokba. A kis tömeg
éljenzett, amikor Tiffany elérte a vizet, és verdesni kezdett,
mint egy francos hal. Tökéletes formában volt.
Nagyot ugrottam a partról, és elmerültem a tengerben. Amint
a hideg októberi víz az arcomba vágódott, erőt kellett vennem
magamon, nehogy vizet nyeljek.
Tiffany lábai éppen előttem voltak. Elkaptam a bokájánál
fogva, és visszarántottam. Nem volt tisztességes, de Blake azt
mondta, nincsenek szabályok. Magam felé húztam, és
átmásztam fölötte, így elsőnek úsztam át az első karikán. A lila
csillámos hulahopp felé úsztam, amikor Tiffany hátba bokszolt.
Az összes levegőmet kiengedve felkiáltottam a víz alatt.
Miután a felszínre úsztam levegőért, Tiffany elém került, de
veszettül csapkodtam a lábaimmal. Muszáj volt megszereznem
azt a francos lebegő fókát, már láttam, ahogy a vízben szörfözik.
– Nyomd le! – biztatott Sera a partról.
Gyakran eltűnődtem, mekkora távolságnál szakadna meg a
mentális kommunikáció Sera és köztem.
Újult erővel úsztam át a következő karikán, és elkaptam
Tiffanyt, épp amikor a harmadikon készült átúszni. Újra
eljátszottam az előző lépést, magam mögé rántottam a vézna
seggét, és a feje fölött bevettem a harmadik hulahoppot is. Ez
alkalommal számítottam az ütésre, és megpördültem, az ökle
pár centire tévesztette el a hátamat. Rúgtam egyet, és
egyenesen Tiffany ágyékában landolt a lábam.
Basszus. Még sosem rúgtam egy lányt ágyékon. Kicsit
bűntudatom volt, de mégiscsak Tiffanyról volt szó, így hamar
túltettem rajta magam. Tiffany felúszott levegőért, én pedig
bevettem az utolsó karikát is, és a fóka keresésére indultam.
Alig három méterre volt tőlem. Ezt megnyertem!
Őrült módjára úsztam, és amikor megkaparintottam a fókát,
diadalmasan felkiáltottam, noha nem volt hosszú életű ez a
diadal. Amint a fókámmal a kezemben megfordultam, hogy a
part felé induljak, Tiffany egy lila izzó bűbájjal a kezében várt
rám.
Az első gondolatom az volt, hogy alámerülök, és
megpróbálom elkerülni, akármi volt is a kezében, de épp csak
félig merültem el, amikor a lilán izzó gömb fejen talált, és
elgyengültek a végtagjaim. Tiffany felmarkolta a fókát, és
dobott egy puszit.
– Bocsika, sátánka.
Mérhetetlen harag gyűlt fel bennem, miközben lassan
evickélve próbáltam a felszínen maradni. Lassú és kecstelen
voltam, mint egy ötszáz kilós, részeg fóka. Tiffany
olimpikonhoz méltón elúszott, míg nekem az előrejutás is
nehézséget okozott a hülye varázslatától.
Előrejutás… Bevillant valami. Blake azt mondta, hogy át kell
úsznunk a négy karikán, megszerezni a fókát, és visszajutni a
partra. Nem mondta, hogy visszafelé is úsznunk kell.
Eltűnődtem, hogy Tiffany varázslata vajon a szárnyaimat is
hazavágta-e, mivel behúzva tartottam őket, mikor a gömb
eltalált.
Gyors mozdulatokkal kicipzároztam a búvárruhám felső
részét. Elakadt a lélegzetem, ahogy a jeges víz a bőrömhöz ért.
Amint a búvárruhát derékig lefejtettem magamról, kinyitottam
a szárnyaim, és nagyot csaptam a víz fölött.
Ó, igen!
A közönség tombolt.
Tiffany úgy tíz méterre a parttól jött fel levegőért és hallotta
meg az éljenzést. Azt hihette, őt éljenzik. De cuki.
Amikor újra alámerült, és a fókát tartó keze a vízfelszínre
került, azonnal lecsaptam, hogy megszerezzem. Trükkös volt
összhangba hozni a lassú testemet a gyors szárnyaimmal, de
amikor a farkánál fogva elkaptam a fókát, minden erőmet
összeszedve kirántottam Tiffany kezéből.
Tiffany felemelkedett, sikoltozott, de nem maradtam ott,
hogy hallgassam a sirámait. Egyenesen a partra indultam,
mindenki éljenezve tapsolt. Lincolnnak fülig ért a szája, de Shea
még nála is szélesebben vigyorgott. Ahogy partot értem és a
célvonal felé vánszorogtam, érezni kezdtem, hogy a varázslat
gyengül.
Noah kihirdette a győzelmem. Tiffany felé fordultam, aki
leginkább egy ázott verébre emlékeztetett, és gonoszul nézett
vissza rám.
Ha a viszályunk valaha véget is ért, most ismét feltámadt.
 

 
A következő három hónap igencsak eseménytelenül telt. Shea-
vel tovább gyakorlatoztunk a Küzdelmek Éjszakájára Noah és
Lincoln felügyelete alatt. Havonta egyszer kivittek minket a
lesújtó háborús zónába, noha úgy tűnt, Lincoln direkt bízza rám
az unalmas, kockázatmentes feladatokat, például, hogy vigyek
vizet a táborba.
Néhány héttel ezelőtt egy patkány vert fel minket álmunkból,
de tekintve, hogy senki másnak nem akadt hasonló problémája
a suliban, rájöttünk, hogy Tiffany műve volt. Eljött a hétfő, és a
csatatanórán ülve megpróbáltam kieszelni, hogyan
végezhetnék Tiffanyval, és álcázhatnám balesetnek.
Shea-vel komoly gyakorlásban voltunk, amikor Noah jött be
a terembe. Shea vigyorogva ellépett tőlem, hogy üdvözölje
Noah-t, de amikor megláttuk az arcát, meghűlt a vér az
ereimben.
Valami baj történt.
Az általában jóképű kacsintóbajnokot verte a víz, és úgy
nézett ki, mintha végignézte volna egy kiskutya haláltusáját.
–  Magammal kell vinnem Brielle-t és Shea-t – szólt a
professzorunk felé, aki csak kurtán biccentett egyet.
Shea-vel követtük őt kifelé. A folyosóra érve
megbizonyosodott róla, hogy magunk vagyunk, majd
szembefordult velünk.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Shea.
–  Elfogták Lincolnt. – Lassított felvételnek hangzottak a
szavai.
Lincoln. Elfogták. Képtelen voltam felfogni. Forogni kezdett
velem a helyiség, a szívem hevesen dörömbölt a
mellkasomban, elárasztotta a testemet adrenalinnal. Shea
felém nyúlt, amikor végre képes voltam megszólalni.
–  Mindent mondj el. Mikor? Ki? Hogyan próbáljuk
megtalálni? – Harcos üzemmódba kapcsoltam, félretettem
minden érzelmet, tárgyilagos maradtam. Ezt Lincolntól
tanultam. Egy jajveszékelő barátnővel nem volnánk előbbre.
Noah arca eltorzult.
–  Járőröztünk Infernóban, az Alantasok Serege pedig a
semmiből bukkant fel előttünk. Egy furgon lehúzódott, és
Lincoln nevét kiabálták. Ezután egy füstbűbájt dobtak ránk, és
csikorgó kerekeket hallottam. A levegőből követtem a furgont,
de magas szintű varázslatot használtak Lincoln elrejtéséhez.
Felkavarodott a gyomrom. Az Alantasok Serege. Azok a
seggfejek az Alantasok Akadémiáján név szerint ismerték
Lincolnt, és ez zavarta is őt. És most odakint harcoltak a
démonok oldalán. Embereket ejtettek foglyul nekik.
Undorítóak.
Fel-alá kezdtem járkálni a rövid folyosón.
– Raphael és Michael mit csinálnak?
–  Egy órája felállítottak egy mentőcsapatot, de a
fénymágusaink sem találják Lincolnt. Még Claymore sem.
Jesszus. Nem fog menni. Fojtott zokogás tört fel belőlem,
amikor a kemény csajszi álcám megrepedt.
Shea a vállamra tette a kezét.
– Meg fogjuk találni. Ha a sötét mágusok leplezik, lennie kell
más módoknak is, hogy kinyomozzuk a hollétét.
 Elfelejtettem, hogy Sera is velem van, míg vibrálni nem
kezdett a derekamon.
– Lincolnt ugyan nem tudom megtalálni, de a kardját igen. Ha
még mindig vele van, megtaláljuk.
Reménysugár gyúlt előttem.
– Noah, Lincolnnal volt a kardja, amikor elrabolták?
Noah zavartan nézett, de bólintott.
– Aha, vele volt.
– Nyomon követhetem egy másik ember végtelen fegyverét, ha
már találkoztam azzal a fegyverrel.
Egy szót sem értettem, de Sera kétségkívül milliószor
„találkozott” Lincoln kardjával.
– Sera képes követni Lincoln végtelen fegyverét – mondtam,
majd a parkoló felé iramodtam.
–  Király. Elmondom Michaelnek! – kiabált utánam Noah, és
előkapta a telefonját.
Hamar a parkolóba értünk, ahol Darren várt minket a
terepjárójával, az anyósülésen Blake-kel. Gyorsan beavattam
őket is, miközben mind a hárman bepréselődtünk a hátsó
ülésre, és már úton is voltunk.
Egész úton egyetlen mondatot ismételgettem a fejemben:
Lincoln jól van. Lincoln jól van. Muszáj jól lennie. El sem tudtam
képzelni egy olyan világot, ahol Lincoln nem létezik vagy
halott. Majd beleszakadt a szívem, a kezem remegett az
adrenalintól.
A háborús zónában lévő alaptáborhoz érve sietve kiszálltunk
a kocsiból, és csatlakoztunk Michael-höz és a körülötte álló
húszfős zászlóaljhoz.
– Brielle! – Michael már-már vidámnak hangzott.
Mr. Claymore és Raphael is vele volt.
–  Igaz volna, hogy Sera képes lenyomozni Lincolnt? –
kérdezte Raphael a büszkeségtől ragyogó szemmel.
Bólintottam.
–  Csak egy kis arkangyalvérre van szükségem. Lehetőleg
Michaeltől – mondta Sera.
Kiguvadtak a szemeim.
– Mi? Ezt eddig miért nem mondtad?
–  Mégis, hogy máshogy találhatnám meg a fegyverét?
Hatalommal bíró vérre van szükségem a varázslathoz – mondta
egyszerűen, mintha ez magától értetődő volna.
–  Csak úgy kérjem valamelyikük vérét? – kiabáltam rá, az
arcomat elborította a düh.
Michael összeráncolta a szemöldökét.
– Valami baj van?
Idegesen kacarásztam, és már Raphael is úgy nézett rám,
mint egy gyogyósra.
–  Az egyik arkangyal vére kell, akinek az ereje Lincolnban is
megvan, igazából bármelyiküké megteszi – jegyezte meg Sera,
mintha ezzel sokat segítene.
Nyugtalanul beletúrtam a hajamba.
–  Attól tartok, Serának arkangyalvérre van szüksége a
nyomkövető bűbájhoz… Szóval…
Egek, öljetek meg!
Michael előrelépett, csak úgy sütött belőle a hatalom, és
előrenyújtotta a karját.
– Semmi gond. Bízom benned, Brielle.
Azok a vakító kék szemek átláttak rajtam, egyenesen a
lelkembe. Késztetést éreztem eltakarni a mellkasom, hogy
elrejtőzzek előle. Annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Michael arkangyal bízott bennem. Az angyalvérért jókora
összegeket fizettek a feketepiacon, de ő bízott bennem.
–  Haladjunk. Amennyire tudjuk, Lincolnt kínozzák! – kiabált
Sera, a frászt hozva rám.
Elszakadtam Michael igéző pillantásától, és elővettem Serát.
– Csak egy icipici ízelítőre van szükségem – mondta Sera.
Undi.
Michael kinyújtotta a karját, a bal alkarja felső részén
vonakodva ejtettem egy apró vágást. Velem ellentétben
Michael meg sem rezzent.
Rohadtul megvágtam Michael arkangyalt. Ezért tuti Pokolra
jutok.
– Nyami. Az íze még jobb, mint az illata.
Szentséges Mária! Leesett az állam.
–  Te totál zakkant vagy – mondtam a tőrömnek, de nem
foglalkozott velem.
– Irány a kocsi, megvan az embered.
Megkönnyebbülés öntött el.
– Megtalálta!
A kocsihoz rohantam, Noah ült a kormány mögé, én pedig
mellé. A többiek hátra ültek, Michael és a harcosai pedig egy
Bukottak Serege-furgonnal követtek minket. A furgonok
ablakai annyira sötétítettek voltak, hogy lehetetlen volt belátni
rajtuk.
Remélhetőleg nem leszünk feltűnőek.
– Jobbra! – szólt Sera hirtelen.
–  Jobbra! – kiáltottam. Noah a fékbe taposott, és élesen
bekanyarodott.
Elmotyogtam egy bocsánatkérést, és megkértem Serát, hogy
legközelebb hamarabb szóljon.
– Nem megy. Most balra – mondta.
– Itt balra! – mutattam a következő elágazás felé.
Csikorgó kerekekkel befordultunk, és Noah éles pillantást
vetett felém.
– Nem tehet róla. Menj lassabban – kiabáltam.
– Igaza van – állt ki mellettem Shea.
Noah felsóhajtott és lelassított, épp csak gurultunk. Lassan
haladtunk egyre beljebb Infernóba, és már majdnem a város
végén jártunk, ahol magas kapuk tornyosultak, és töméntelen
démon állt őrt.
– Az micsoda? – suttogtam a kapura bámulva.
–  Egy város. Limbusznak hívjuk. A démonok fellegvára –
magyarázta Noah.
Jézusmária! Sírva fakadok, ha Lincoln ott van.
– Balra és állj. Itt van. A nagy téglaépület, itt előttünk – mondta
Sera.
Tolmácsoltam a szavait Noah-nak, majd egy balkanyar után
leparkoltunk. Tényleg állt előttünk egy nagy, vörös téglás ipari
épület. Mintha újra a kesztyűn találtam volna magam.
 – Hogy vagy képes látni, mikor nincs is szemed? – kérdeztem
Serától.
– Angyalpenge vagyok. Nincs szükségem szemre, hogy lássak –
vágott vissza.
Fellengzős.
A félelem, hogy megérezhetnek minket, és emiatt azonnal
végeznek Lincolnnal, a kocsiban tartott minket.
–  Van egy tervem – szólt Michael a rádióba. – A
fénymágusunk azt mondja, az épületet szigorúan őrzik, és nem
akarom a frászt hozni rájuk. Brielle, készen állsz egy akcióra?
Hogy megmentsem a pasim az Alantas seggfejektől? De még
mennyire!
–  Igen, uram! – feleltem. Raphaelt hívhattam Raphnek, de
Michaelt mindig csak „uramnak” szólíthattam.
– Akkor ideje repülni egyet. – Azzal megszakadt a vonal.
Noah felém fordult.
–  Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre? Mondhatsz
nemet.
Megforgattam a szemem.
– Viccelsz velem? Még jó, hogy segítek Lincolnnak.
Noah vállat vont.
–  Lincoln azt akarná, hogy legalább egyszer megpróbáljalak
megállítani. Most már mondhatom, hogy megpróbáltam. Sok
sikert. Mögötted leszünk, amint biztonságba helyezitek őt. – Egy
adóvevőt akasztott az övemre, és biccentett.
Lincoln azt akarná, hogy Noah megvédjen engem, mert ő
maga is állandóan ezt teszi. A gondolattól összeszorult a szívem.
 Jövök már.
Shea utánam nyúlt, és biztatóan megszorította a bicepszemet,
én pedig megszorítottam a kezét. Michael a járdán várt rám
kapucnis pulcsiban. Amennyire csak tudta, maga mögé húzta a
szárnyait, feltételezem, azért, hogy a járókelők számára
kevésbé legyen feltűnő.
Rögvest elindult, amint csatlakoztam hozzá.
– A tetőn fogunk landolni, mert erre nem számítanak. Amint
bejutunk, fedezem az utadat Lincolnig. Feltételezem, hogy
megkötözve tartják. Oldozd el, és hívj erősítést!
Bólintottam. Nem tűnt túl bonyolultnak.
Michael megragadott a karomnál fogva.
–  Ha úgy érzed, életveszélyben vagy, törj be egy ablakot, és
repülj ki rajta, megértetted?
Kizárt.
– Igen, uram.
Pajkos mosolya elárulta, hogy hallotta, amit gondoltam.
Abban a pillanatban kitárta a szárnyait, és az ég felé tört.
Áhítattal bámultam a csodás repülését.
– Menj utána, te hígagyú! – kiáltott rám Sera.
Jaj, bakker, tényleg!
Kinyitottam a szárnyam, és a következő pillanatban már
Michael mögött voltam. Erősen verdestem a fekete
szárnyaimmal, hogy minél magasabbra emelkedjek Inferno
fölött. Iszonytató egy város volt, tele démonokkal,
szegénységgel és halállal. Szerettem volna felszabadítani az ott
fogva tartott embereket. Tudni, hogy végső soron ez volt a
Bukottak Seregének célja, alig vártam, hogy én is részt
vehessek benne.
Fagyos volt a levegő a magasban. Magasabbra szálltunk, mint
általában gyakorlás közben Lincolnnal.
Michael hirtelen megfordult, és zuhanni kezdett. Szorosan a
nyomában maradtam. Egy percet sem terveztem Lincoln Grey
nélkül tölteni a hátralevő életemben.
Bakancsos lábunk a tetőn landolt. Michael nem vesztegette az
időt, azonnal levágta az őrt álló csuhás démont. A kardja szó
szerint úgy vágta át a démont, mint kés a vajat, és kék lángokat
hagyott a nyomában.
Következőnek Michael a kilincset vágta le ugyanolyan
könnyedén. Kezdtem érteni, a démonok miért találták annyira
értékesnek a kardját.
Bekukucskált az ajtón, és épp időben húzta vissza a fejét, így
elkerülte a felé repülő savat.
Jesszus, a gyíkfark démonok szaporodtak, mint a nyulak.
Michael őt is kicsinálta, miközben én idióta módjára álltam ott
Serával a kezemben, és vártam, hátha segítségre lesz szüksége.
Nem volt.
Kettesével szedve a fokokat lerohantuk a lépcsőn egy zárt
ajtóig.
Vágja le a kilincset, végezzen a démonokkal, majd ismételje
meg.
Három emeletet haladtunk lefelé, amikor meghallottam
Lincoln fojtott kiáltását egy emelettel lejjebb.
–  Lincoln! – kiáltottam. Az egész testem megfeszült, amikor
bekapcsolt az üss vagy fuss reakcióm. Michaelt hátrahagyva,
hogy megküzdjön a perzselő démonnal, megfordultam, és a
lehető leggyorsabban az alattunk lévő emeletre siettem. Éppen
időben érkeztem, hogy lássam, amint két nagydarab srác az
Alantasok Akadémiájáról kiráncigálja a félig kába Lincolnt az
ajtón. Lincoln bokáját, a kezét és a szárnyait is összekötözték
valami bőrnek látszó vastag anyaggal.
Hogy. Merészelik. Ezt.
Harag lobbant lángra bennem. Magam elé emeltem Serát, és
egy harci üvöltést hallattam. Sera olyan erős fénysugarat lövellt
ki magából, hogy a srácok kénytelenek voltak elengedni
Lincolnt, és eltakarni a szemüket. Támadásba lendültem,
belevágtam a tőröm a hozzám közelebb álló vadállat oldalába,
és hagytam, hogy a penge a bordái közé hatoljon.
Ha elrabolod a pasim, kinyírlak.
Nyögve földre rogyott, én pedig máris a következő srácra
fókuszáltam. Még mindig nem látott Sera fényétől, ami ugyan
jó dolog volt, de közben ő is sötét mágusnak tűnt. Suhintottam
egyet, és egy X-et véstem a kinyújtott karjába.
Amíg magával foglalkozott, beleszóltam az adóvevőbe.
– Megvan Lincoln, erősítést kérek!
Épp csak letettem az adóvevőt, amikor megláttam egy felém
száguldó vöröses energiagömböt. Hátrahajolva sikerült
kikerülnöm, ugyanakkor a földre zuhantam.
Ekkor láttam meg a lazán ácsorgó Michaelt, a lépcsőről
figyelte a kis harcomat. Mióta állhat ott?
– Miért nem viszed ki innen Lincolnt? A többit elintézem én –
kacsintott.
Hűha! Szédítő ereje volt a kacsintásának, és mindenfélét
megmozgatott bennem. Az ő egyetlen angyali kacsintása felért
Lincoln kettő kacsintásával.
Egyszerűen biccentettem, mire Michael azonnal átugrott
felettem, hogy kezelésbe vegye a seggfejet az Alantasok
Akadémiájáról.
– Brielle – köhécselt Lincoln.
Felugrottam, és először a szárnyait szabadítottam ki, majd
levágtam a kötelet a bokájáról, végül a csuklójáról is. Serának
köszönhetően mindezt egy percen belül.
A jobb karját átvetettem a vállam felett, hogy rám
támaszkodhasson, és elindultunk lefelé a lépcsőn.
–  El sem hiszem, hogy Noah beengedett ide – morgott
Lincoln.
– Téged is jó látni – forgattam a szemem. – Örülök, hogy nem
haltál meg – tettem hozzá. Lincoln épphogy csak botorkált
mellettem, egyértelmű, hogy megsebesítették.
Lincoln nagyot sóhajtott, és megállt. Felém fordult a sötét
lépcsőházban.
–  Köszönöm, hogy jöttél. Örülök, hogy itt vagy – mentette a
menthetőt.
Így sokkal jobb volt.
Lépteket hallottam a lépcső aljáról. Magam elé emeltem
Serát, készen álltam megvakítani, akárki is tartott felénk, de
azonnal megnyugodtam a korlát felett kukucskáló Noah láttán.
– Odafent – intettem Michael irányába.
 Noah kettesével vette a fokokat felfelé, és csak azért állt meg,
hogy vállon paskolja a legjobb barátját. Amikor végre kiértünk
az épületből, és az aggódó Shea felé tartottunk, aki járatta a
kocsit, feltettem a fejemben cikázó kérdést Lincolnnak.
– Mit akart az Alantasok Akadémiája?
Lincoln felmordult.
–  Talán csak személyes bosszú, amiért odamentem a minap,
de a srác mindent tudott rólam, ezért úgy vélem, komolyabb
oka van.
Szemetek.
Mostantól egyik szememet mindig Lincolnon fogom tartani,
ahogy ő is tette velem. Úgy látszik, nem csak én vagyok
veszélyben.
 15. FEJEZET

Két héttel az emberrablás után Lincoln már teljesen felépült, és

szokásához híven parancsokat osztogatott.
–  Jövő hétvégén lesz a nagy küzdelem – közölte velünk
Lincoln a heti edzésünk alkalmával. – Pörögjünk fel egy kicsit,
és csináljunk valami igazit.
Shea-re pillantottam. Minden szabadidőnkben őrült módjára
edzettünk, ezért nem voltam biztos benne, hogy még egy kis
pörgés sok mindenen változtatna.
És ekkor kinyílt a duplaszárnyú ajtó, és Tiffany sétált be rajta
az egyik csicska követőjével, Tiffany #2-vel.
–  Korán jöttél, még nem mondtam el nekik – mordult rá
Lincoln a szöszi fénymágusra.
– Hogy micsoda? – nyársaltam fel a tekintetemmel a pasimat.
Ha azt hitte, hogy megküzdök Tiffanyval, nagyon is téved. A
végén még megölném, és börtönbe kerülnék, ami nem lenne
szerencsés.
–  A-a – emelte fel a kezét Shea. – Vacak ötlet. Kinyírjuk
egymást.
 Lincoln intett Tiffanynak, hogy jöjjenek közelebb.
–  Tudok a köztetek lévő viszályról, éppen ezért ez a legjobb
módja, hogy teszteljük a képességeiteket. Minden ütés valódi
lesz, és egy egész hetetek lesz felépülni az éles küzdelem előtt,
plusz Mr. Claymore kevert egy bájitalt, ami megakadályozza,
hogy komoly kárt tegyetek egymásban. Se sérült végtag, se
halál. Múlt éjjel magam is kipróbáltam Noah-n.
Noah a terem végéből integetett, és amikor Shea ránézett,
kacsintott.
–  És mégis miért segítenék sátánkának felkészülni a kis
haláltusájára? – böffentette oda Tiffany, és tüntetőleg keresztbe
fonta a karját maga előtt.
Lincoln elvigyorodott, mintha csak csapdába csalt volna egy
vadállatot.
– Azért, mert az első pillanattól fogva képen akarod vágni, és
ez rá az egyetlen esélyed.
– Igaz. Jól van, rábeszéltél – vigyorgott Tiffany.
Felemeltem a kezem, és Lincoln azonnal megadta a szót.
– Egyetlen kérdés. Mr. Claymore bájitala visszatart majd attól
is, hogy kitépjem a haját? – Serával a kezemben harci állásba
vágtam magam.
Shea igyekezett leplezni a nevetését, Tiffany szemében pedig
tűz gyúlt, készen állt szembeszállni velem.
Ez az! Rengeteget álmodoztam erről a napról az elmúlt két
évben. Végre eljött az én időm.
–  Lassan a testtel. Beszéljünk a szabályokról – javasolta
Lincoln.
 –  Francba a szabályokkal, csak add az italt! – csattant fel
Tiffany.
Lincoln felém fordult, és én biccentettem. Felhajtom az italt,
és megpróbálom letépni a csaj fejét.
–  Basszus, ezt muszáj lesz felvennem – kacagott Noah a
sarokban.
Rászegeztem Serát, aki egy apró fényt lőtt ki magából. Noah
megrémült, és a földre ejtette a telefonját.
– Ki van csukva – kiáltottam.
Noah felnyögött, és megadóan felemelte a kezét.
– Jól van, jól van.
Lincoln felém nyújtotta a sötétlila folyadékkal teli feles
poharat. Egyetlen szó nélkül felhajtottam.
Szentséges egek, ez undi volt. Akár a fekete édesgyökér és
durva homok.
Tiffany sem habozott, ahogy Shea és Tiffany #2 sem.
– Nagyszerű, a…
Egy csatakiáltással félbeszakítottam Lincolnt.
Ütött a ribanc órája.
Vadul előretörtem a tőrömmel, és sikerült megsebeznem
Tiffany karját.
– Ezt Luke-ért – mondtam neki.
Döbbenten nézett a vérző karjára. Nem vesztegettem az
időmet, azonnal újra támadásba lendültem. Ez remek buli lesz.
Felhúztam a lábam, és a bakancsommal mellkason rúgtam,
amitől a földre zuhant. A szőke lófarka drámaian libbent meg
földet éréskor.
 – Ezt, amiért sátánkának hívsz – kiáltottam.
Shea már a maga csatáját vívta Tiffany klónjával, így minden
figyelmemet a ribanc hercegnőnek szentelhettem.
Másodpercek választottak csak el attól, hogy kitépjem a haját.
Ahogy térdre rogytam a gonosz fénymágus mellett, felemelte a
kezét, és egy lila energiagömböt vágott a mellkasomba. Az ereje
a levegőbe repített, majd erőteljesen a padlóhoz vágott.
Kibicsaklott tőle a jobb bokám, és esetlenül az oldalamon
landoltam.
Mégis vigyorogtam.
– Ez az a Ribany, akit ismerek.
Lincoln és Noah is rémült csodálattal nézte, ahogy kitárom a
szárnyaimat, és átrepülök a termen. Tiffany kivont karddal,
guggolóállásban várt a támadásomra, de még ez sem volt elég,
hogy felkészüljön erre. Sera vakító, fehér fényt lőtt ki magából,
mire Tiffany elejtette a kardját, hogy eltakarja a szemeit. Egy
golyó erejével csaptam le rá, a torkánál fogva megragadtam, és
végighúztam a padlón, egészen a távolabbi falig. A falhoz
szögeztem, és tudtam, sikerült. Lincoln lefújja, és kihirdeti a
győzelmemet.
Tiffany hirtelen megragadta mindkét acél alkarvédőmet.
Azonnal elkezdtek átforrósodni, nagyon durván, nagyon
gyorsan.
–  Lincoln szülei mindig is azt akarták, hogy ő és én egy pár
legyünk. Amint megunt téged, megállapodik majd egy
magamfajta tisztességes lánnyal. Te csak az ideiglenes ribi vagy
– fröcsögte.
 Basszus, füstölgött a bőröm. Szó szerint.
Elhúztam a jobb kezemet, feszesen kitártam a tenyerem,
majd orron vágtam Tiffanyt. A becsapódás erejétől bíborvörös
meleg folyadék fröccsent a kezemre, és ugyanabban a
pillanatban hallottam, hogy reccsen az orra.
Elengedte az alkarvédőimet, én pedig a nyakát, és mindketten
zuhantunk.
– Jól van, ennyi volt! – kiabált Lincoln.
A karvédőim még mindig pokolian forróak voltak, úgyhogy
azonnal letéptem őket magamról, és hagytam, hogy a padlóra
essenek.
– Noah! – visított Tiffany mögöttem. – Eltörte az orromat!
Noah lassan odavánszorgott.
– Látom. Szívás.
Tiffany meg tudta volna ölni Noah-t a pillantásával.
– Ajánlom, hogy helyre tudd hozni!
Shea és Tiffany #2 is véres horzsolásokat szereztek, de semmi
komoly.
Lincoln próbálta visszatartani a mosolyát.
– Köszi, Tiffany, hogy beleegyeztél a gyakorlásba.
Tiffany csábosan, tele rosszindulattal rámosolygott.
– Remélem, a csajod veszít, és Démonvárosban marad, ahová
való. – Azzal sarkon fordult és elsétált, de előtte még odakiáltott
Noah-nak, hogy kövesse.
Amikor magunkra maradtunk, felsóhajtottam.
– Ó, jesszus, ez de jó érzés volt!
Shea odabicegett hozzám.
 – Légyszi, mondd, hogy kitéptél egy adagot a hajából.
– Oké, oké, ennyi elég a gonoszkodásból. Igazán remek harc
volt. Megmutatta, mire is számítsak a Küzdelmek Éjszakáján,
de… – Lincoln felém fordult. – Visszafogtad magad. Ő az
ősellenséged, mégis visszafogtad magad.
– Hogy érted? – ráncoltam a homlokom. Arra számított, hogy
a sötét erőmet használva lenyisszantom a fejét? Ezt el tudtuk
volna intézni.
A nyakláncomra bökött.
–  Azt reméltem, kapok egy kis ízelítőt a fénymágiádból.
Esetleg egy égi gömb.
Aha, a Fénymágiám. Huppszika.
Azóta nem is használtam, hogy Serával visszajöttünk a
Pokolból. Nem is voltam biztos benne, hogy működik, és Mr.
Rincor is azt javasolta, ne igazán szórakozzak vele a történtek
után. Ezért inkább más dolgokra fókuszáltunk. Például, hogy
Sera mire képes a fénnyel, vagy hogy én milyen parancsokat
adjak neki, amivel segíthet harcolni. Amióta levettem a
nyakláncot, és bementem arra a sötét helyre… úgy éreztem,
hogy Noah-nak talán igaza volt. Hogy a bennem rejlő sötétség
félt az újbóli elnyomástól, ezért a felszínre emelkedett, és
harcolt a helyért, vagy valami ilyesmi.
–  Ó, tényleg. – Nem tudtam, mit is mondhatnék. – Nem
akartam gömböt előidézni, és napokra kiütni magam. – Ez még
igaz is volt, tekintve, hogy napokra elszívná az energiámat.
Lincoln is tapasztalatból tudta ezt, így ezzel talán elfedhetem az
igazságot, és ő sem lát át rajtam.
 Lincoln kétkedve nézett rám.
– De még mindig érzed, igaz? A Fényt?
Ami Lincoln számára természetes volt, számomra nem
annyira. Biztos voltam benne, hogy neki elég, ha lehunyja a
szemét, és érzi is az erejét, de nekem nem ment. Más voltam.
Sötét és jó mágia is rejtezett bennem, számomra ez volt a
normális, de ezt úgysem értené meg.
– Aha – mosolyogtam rá lelkesen.
–  Szóval – lépett közbe Shea –, ismerem az exfőnökömet.
Kihátrál az egyezségből, amint alkalma adódik. Szerintem
kötnünk kellene egy vérrel pecsételt szerződést, amiben
mindketten elfogadjátok édesanyád felszabadításának
feltételeit. Máskülönben lehet, hogy csak megdobjuk egymillió
dollárral, és elküld minket a fenébe.
Lincoln bólintott.
–  Nekem is eszembe jutott. Beszéltem is Raphaellel és Mr.
Claymore-ral a dologról. Beleegyeztek, hogy írnak egyet. A
vérszerződések mágikus kötéssel bírnak, így sok munkát
igényelnek.
Bakker. Szerencsémre ők észnél voltak, mert ha rajtam
múlna, valószínűleg csőbe húznám saját magam.
–  Oké – mondtam nekik. – Csak szóljatok, ha kell a vérem
vagy valami.
Lincoln nagyot nyelt, miközben bólintott. Idegesnek látszott.
A nagy nyelés, a lüktető ádámcsutkája mind annak a jele volt,
hogy rejteget valamit.
–  Ki vele! Mit nem mondasz el? – A fájós csípőmre tettem a
kezem.
Lincoln felnyögött.
– Túl jól ismersz, ez nem igazságos.
Ennyi együtt töltött idő elegendő volt hozzá, hogy
kiismerjem, és füllentésen kapjam. Igenis így igazságos.
Felsóhajtott.
–  Nem lesz szükségem a véredre, mivel én írom alá a
szerződést. Ha balul ütnének ki a dolgok, azt akarom, hogy
rajtam csattanjon, ne rajtatok.
– Elment az eszed?
–  Megjött. Tegnap este átnéztem a szabályokat. A küzdelem
csak halállal vagy megadással érhet véget. Ha megadjátok
magatokat, élve elsétálhattok, de akkor mit kap Grim, amiért
hagyott titeket bunyózni? Biztosítékot akar majd. Mindig így
van. Én vagyok a biztosíték.
Shea tátott szájjal meredt Lincolnra, akárcsak én.
–  Ha veszítünk, megkapja Serát. – Gyűlöltem, hogy ezt
kimondtam, de Lincoln elvesztését nem kockáztathattam meg,
és hittem benne, hogy győzni fogunk.
– Megértem – szólt Sera mélabúsan. Ő a részem volt, és ő is
szerette Lincolnt.
Lincoln a vállamra tette a kezét. Így jelezte, hogy engedjem el
a dolgot. Ő már belenyugodott, és vállamra tett keze volt a
vigaszdíjam.
– Én is javasoltam ezt, de az arkangyalok egyetértettek abban,
hogy egy szeráfpenge sosem kerülhet démonkézre.
Szerettem Serát, tudtam, hogy rettentő ereje van, de… Akkor
is csak egy fegyver volt.
– Hékás! – torkolt le.
– Bocsika.
Lincoln a fülemhez hajolt.
–  Kihallgattam Michaelt, amikor arról beszélt, hogy Sera
képes kitárni a Mennyek kapuját, akkora hatalma van. El tudod
képzelni, mi történne, ha a démonoknak kulcsa lenne a
Mennyországhoz?
Megmerevedem, és libabőrös lett a karom.
–  A titkok nem hoznak össze jobban – duzzogott néhány
méterrel arrébb Shea, de még mindig Lincoln szavain kattogott
az agyam.
– Igaz? Képes vagy kinyitni a Mennyek kapuit? – kérdeztem a
végtelen fegyveremet.
–  Honnan tudjam? Több mint egy évtizedig egy szekrénybe
zárva vártam rád, halovány emlékekkel a korábbi időkről. De
észszerűen hangzik – felelte.
Hűha. Nem tudtam mit mondani erre.
–  Hát legyen. Győzni fogunk, szóval… – Muszáj lesz
győznünk. Nem hagyhatom, hogy Lincoln dolgozza le anyám
adósságát.
Lincoln lehajolt, és megpuszilta a homlokomat.
– Bízom benned.
Valamiért ettől még pocsékabbul éreztem magam. Lincoln a
kezembe helyezte az életét, és nem voltam biztos benne, hogy
ez egy ragyogó ötlet.
 16. FEJEZET

–  Nem érzem jól magam – mondta Shea, miközben fel-alá

járkált Lincoln szőnyegén.
– Én sem – ismertem el.
Chloe, Luke, Lincoln és Noah körülöttünk üldögéltek, együtt
vártuk, hogy eljöjjön az idő, amikor elindulhatunk a
Küzdelmek Éjszakájára.
Lincoln felállt.
–  Felkészültetek, Grim aláírta a szerződést, és édesanyád is
részese a tervnek. Nem lesz gond.
Jobban kellett volna éreznem magam az észszerű szavaitól,
de nem így volt. Nem Angyalváros volt, ahová készültünk,
hanem Démonváros. A szabályszegők, bajkeverők és a gond
nélkül hátba támadók otthona. Nem a szabályok szerint fognak
játszani. Minden mocskos kis trükkre fel kell készülnünk.
Shea elővett egy kis tasakot a zsebéből.
–  A varázslat megengedett, ezért csináltam ezeket a kis
energiarágókat. Ahogy minden harccal egyre gyengébbek
leszünk, csak bekapunk egyet ebből, és már jön is az
adrenalinlöket. Segíteni fog nyerni. Remélhetőleg.
Bólintottam. Biztosra vettem, hogy nagy szükség lesz a
rágókra a végén.
Chloe megköszörülte a torkát.
– Hány összecsapás lesz?
Chloe apja, a Harmadik Holdszem tulajdonosa és lényegében
egy vámpír nagyúr, elküldte pár emberét, hogy Grim biztosan
betartsa a szavát, ha mi nyerünk.
–  Hét – állt fel Noah. – Lincolnnal mi nem veszünk részt
mindegyiken. Váltva megyünk be. Lincolné az első négy,
enyém az utolsó három. A gyógyítás megengedett, ezért az
összecsapások között gyógyítani fogunk titeket.
Remek terv volt.
Velem volt Sera, és őrült módjára edzettünk. Ezen a ponton
Shea-vel akár egy elit természetfölötti bérgyilkos csoporthoz is
csatlakozhattunk volna, már ha létezne ilyesmi. Vagány
gyilkológéppé avanzsáltunk, de ennek ellenére is gombóc volt a
torkomban.
– Aha – helyeseltem szórakozottan.
–  Chloe és Luke miért is lesznek képesek végig ott lenni? –
dörzsölgette a tarkóját Noah.
–  Mert démoni az erőnk, a démonok ágyékának ivadékai
vagyunk – vigyorgott Chloe.
Lincoln engem figyelt, tanulmányozott, méregetett az
óceánkék szemével.
–  Beszélhetünk négyszemközt egy percre? – kérdezte a
szobája felé intve.
 Görcsbe rándult a gyomrom a szoba felé menet. Amint
becsukta mögöttünk az ajtót, felém fordult.
– Hagyd abba! – szisszent fel.
– Mit? – kerekedett el a szemem.
Annyira szűk volt a pólója, hogy láttam alatta az izmai
vonalát. Lincoln ízig-vérig harcos volt. Elém lépett, arcomat a
kezébe fogta.
–  Ne kételkedj magadban. Semmi okod idegesnek lenni.
Menni fog – jelentette ki.
Ellágyultam az érintésétől, a szavai elűzték az idegességemet.
–  Szerinted hány másik srác gyakorlatozott éjt nappallá téve
az egyik legjobb katonatiszt felügyelete alatt? – kérdezte.
– Úgy tudtam, Noah terepe a hencegés – mosolyogtam.
Lincoln felnevetett.
–  Gondolj csak bele. Azok a srácok szakadtak és mocskosak,
ellenben te és Shea jól képzettek vagytok, precízek és nagyon-
nagyon erősek.
Igaza volt. Shea-vel mi is szakadtnak születtünk, de
megtanultuk, hogyan legyenek a támadásaink célratörők és
eltökéltek. Ráadásul terepen is kaptunk kiképzést a Bukottak
Seregében, minden hétvégén. Készen álltunk.
Ma este visszaszerzem anyám szabadságát.
Lincoln a hüvelykujjával végigsimított az alsó ajkamon.
–  Tényleg azt hiszed, hagytam volna, hogy olyasmibe vágj
bele, amiről tudom, hogy úgysem sikerülhet?
Megráztam a fejem.
– Nem.
 Ragyogó mosoly terült el az arcán.
–  Akkor magadban is hinned kell. Minden nagy sportoló azt
mondja, hogy a játék felét fejben játsszák és nyerik meg.
Hagyjuk a negatív gondolatokat, oké?
– Általában én vagyok a derűlátó – igyekeztem mosolyogni.
Lincoln megcsókolta a nyakamat.
– Nos, örömmel állok szolgálatodra.
Felnyögtem. Ha már a szolgálatnál tartunk, eszembe jutott
valami, ami egy kis szervizelésre szorul, hogy oldjuk benne a
feszültséget. Annyira jó volt, hogy Lincolnnak volt egy saját
nagy lakása. A ringó lakókocsi már a múlté.
Egy gondolat hasított belém. Kipattant a szemem, és eltoltam
magamtól Lincolnt.
– Ó, te jó ég! Anyámnak nem lesz hol laknia. Ha idehozom őt,
szüksége lesz egy helyre, míg talpra áll. A lakókocsi még mindig
szabad? Gondolod, hogy… – Nem szívesen kérdeztem rá, de
nem volt más lehetőségem.
Lincoln sokatmondó tekintettel nézett le rám.
– Meglep, hogy csak most jutott eszedbe.
Zavartan felhúztam az egyik szemöldököm.
– Ez egy igen?
Megrázta a fejét.
–  Nem fogom hagyni, hogy a szerelmem anyja egy
lakókocsiban lakjon. Plusz, ha tényleg annyira jó szakács, mint
állítod, élvezni akarom a főztjét.
Elszorult a torkom a meghatottságtól.
– Mire akarsz kilyukadni?
 Végighúzta az ujját az arcomon.
–  Arra, hogy pár nappal ezelőtt Noah segített előkészíteni a
vendégszobát. Most már ágy és komód is van benne.
A nyelvembe haraptam, nehogy elbőgjem magam.
– De az a zeneszobád.
Vállat vont.
– Majd visszacsináljuk, ha már nem lesz itt.
–  Lincoln. – Kicsordultak a könnyeim. Lincoln egy
huszonnégy éves srác volt, aki gyűlölte a démon rabszolgákat,
mégis hajlandó együtt élni az anyámmal, aki egy volt közülük.
–  Együtt akarsz lakni anyámmal? Biztos vagy benne?
Idegesítő tud lenni – figyelmeztettem.
Felnevetett, aztán egy sötét árny kúszott át a szeme előtt.
–  Bármit megadnék, hogy anyám csak még egy napig az
agyamra menjen.
Nagyot nyeltem.
– Nem így értettem. Én…
Legyintett egyet.
–  Tudom. Csak azt akarom mondani, hogy remek lesz. Alig
várom.
Jesszus, Lincoln Grey befogadja anyámat a lakásába.
Azonnal vegyél el, és csináljunk gyerekeket.
– Becsomagolt már? – érdeklődött.
Biccentettem. Anyám elsőre kiakadt a küzdelem hallatán, de
aztán meséltem neki a sötétvarázs ostoromról és a fojtogató
nyakkendőről, és ettől megbékélt a gondolattal.
– Vár ránk az összecsapás után. – Totál pozitívan álltam hozzá.
 – Készen állsz?
Bólintottam.
– Csináljuk ki a seggfejeket!
 

 
Miután Noah egy nyálas jelenetet rendezve Lincoln lakása előtt
elbúcsúzott Shea-től, útnak indultunk. Luke nagynénje
Démonvárosban élt, és rabszolga volt, így tudott szerezni két
belépési engedélyt, mintha Luke és Chloe néhány órára őt
látogatnák meg. Shea és én harcos engedélyt kaptunk, Lincoln
és Noah voltak a plusz főink. Próbáltam csillapítani az
idegeimet, mert a túl sok adrenalintól kissé kótyagos volt a
fejem.
– Fogalmad sincs, mennyire be tudok vadulni, ha szükséges –
jegyezte meg Sera.
Nem tudtam visszafogni a hahotázást a kocsiban, ami
igencsak vonzotta a tekinteteket.
–  Szeretlek, Sera. Nem tudom, honnan szerezted a
személyiséged, de a világért sem változtatnék rajta.
–  Csak tényeket közlök. Nem hagyom, hogy veszítsünk. Anya
hazajön ma este.
Anya. Ezzel Sera a testvérem lett.
–  Halihó, cimbi, hogy vagy? – suttogott Shea a hajlított
pengéihez. Aztán a füléhez emelte őket, és kacarászni kezdett.
– Hagyjad már, szakadok rajtad!
Felnyögtem, és a térdébe bokszoltam.
 – Elég volt, ne légy féltékeny – torkoltam le.
Shea elvigyorodott.
–  Naná, hogy féltékeny vagyok, amiért szinte mindig
holdkórosnak látszol, és a tőrödhöz beszélsz.
Tudtam, hogy csak szívat, és sikerült megnevettetnie.
–  Aha, majd a holdkóros seggem fog megvédeni attól, hogy
kicsináljanak ma este. – Sera pulzáló fényeket adott ki magából,
hogy nyomatékosítsa a szavaimat.
Shea kuncogott.
–  Megjöttünk – szólt Lincoln, és basszuskulcs, igaza volt. Az
Alantasok Akadémiájához vezető sikátoron haladtunk.
Mindenhol kocsik parkoltak, még a járdákon is, és az emberek
csoportokban sétáltak a kapuk felé.
A hely tömve volt démonokkal.
Lincoln összerezzent, és szaggatottan vette a levegőt, ahogy a
kapuhoz értünk.
– Megvagy? – Megfogtam a kezét.
Bólintott.
– Túl sok a démon egy ilyen kis helyen. Elég… fájdalmas. De
kibírom.
Ez alkalommal az őrök mások voltak. Csak vetettek egy
pillantást a kártyáinkra, és engedtek is tovább.
– Kiemelt parkoló, elöl! – kiabálta az őr, és rácsapott a kocsira.
Lincoln odagurult a kocsival, ahol valóban kiemelt parkoló
várta a résztvevőket. Annyira kiemeltek, hogy névre szóló
foglalás volt rajtuk. A miénk „Bukottak akadémiás seggfejek”
névre szólt.
 – Ki nem állhatom ezt a helyet – morgott Shea.
–  Én is. Hamarosan megszabadulunk tőle. Végleg –
jelentettem ki.
Nem vesztegettük az időt. Leparkoltunk, és átvágtunk a
tömegen, hogy bejussunk az épületbe. Be akartam melegíteni,
elolvasni az összes szabályt, és felmérni az ellenfeleket.
Becsekkolás után a versenyzők társalgójának végébe küldtek
minket, ahová a barátaink már nem jöhettek velünk.
A nézőtér zsúfolásig megtelt. A terem közepén egy kör alakú,
nagyjából tíz méter átmérőjű ketrec állt. Emberek vették körül,
ameddig a szem ellátott. A másodlagos ülőhelyek az emeleti
lelátón voltak.
Lincoln megszorította a kezem.
– Menni fog – motyogta, majd megcsókolt. Épp elég hosszan,
hogy rájöjjek, aggódik, hogy talán mégsem fog menni.
– Minden rendben lesz – nyugtattam.
– Ha mégsem, Shea nyisson egy portált vissza az iskolába, és
ugorj át rajta. Én majd kiviszem Chloet és Luke-ot.
És tessék. Tudtam, hogy van egy pótterve vész esetére. De ha
így tennék, akkor keresztet vethetnék anyámra. Grim eszét
vesztené, és még többen vadásznának rám, mint eddig.
Csak bólintottam.
Egy gyors ölelés Chloenak és Luke-nak, majd Shea-vel a hátsó
szobába mentünk. Két őr állt az ajtóban, ellenőrizték a
papírjainkat, és már bent is voltunk.
Amint beléptünk, a tömeg elhalkult, és minden szem ránk
szegeződött. Felismertem néhány arcot. Mintha gyomron
vágtak volna. Néhány régi barátom ellen kell majd küzdenem.
– Shea, szivi, hiányoltunk – csiripelte egy zöld hajú lány.
– Baszódj meg! – fröcsögte Shea, és elővette a pengéit.
Váó! Készen állt lecsapni, ami hasznos volt, de muszáj volt
megúsznunk a meccsek előtti verekedést.
Shea karjára tettem a kezem, és a sarokba húztam két
ismerős arc mellé: Ben és Stephanie. A Feltárás óta nem láttam
őket, de reméltem, hogy még mindig szövetségesként
tekinthetek rájuk. Legalábbis míg a küzdelem kezdetét nem
veszi.
Halvány mosollyal néztek ránk. A tekintetem a szűk, fehér
overalljukon lévő jelvényre siklott. Steph nekromanta volt,
mint anyám, Ben pedig Éjfarkas.
–  Sziasztok! – köszönt suttogva Stephanie, majd pár lépést
hátrált, míg a szoba végébe nem értünk.
–  Nem igazán haverkodhatunk veletek, srácok – motyogta
Steph a tömeget pásztázva.
Bakker.
–  Megértem. – Nekidőltem a mögöttem lévő ajtónak, és a
tömeg felé fordultam.
Nincs mit szépíteni, mindenki iszonyatosan ördöginek tűnt.
Tetovált alakok voltak mind, felfegyverezve pszichopata gyilkos
tekintettel.
Stephanie ajkai nem mozdultak, mégis hallottam halk
suttogását.
–  Tervet eszeltek ki ellenetek. Nem fogják hagyni, hogy a
Bukottak Akadémiájának tanulói nyerjenek.
 Shea felhúzta a szemöldökét.
– Miféle tervet?
Stephanie vállat vont, hetykén kinézett egy csapatnyi
kölyökre, akik épp elkezdtek bemelegíteni, és úgy tűnt,
elvesztették az irántunk való érdeklődésüket.
– Kétes dolgok, mint például extra rejtett fegyverek, tanárok
által készített bűbájok.
Kicseszettül csodálatos.
– Nos, úgyis nyerünk. Azért vagyunk itt, hogy felszabadítsuk
anyámat – vallottam be.
Most először szembenézett velem. Látszott, hogy az
akadémia nem volt kegyes hozzá. A valaha tökéletes orra, úgy
látszott, többször is eltört, és a vörös félholdtetoválás a
homlokán emlékeztetett arra, mi is ő, és hogy mindig az is
marad.
–  Hallottam róla. Az unokatesóm ugyanabban az épületben
lakik, mint anyád. Ha egymás ellen kell harcolnunk, valódinak
kell tűnnie, de meg fogjuk adni magunkat – mondta.
Ben, aki egyenes háttal állt mellette, egyetértően bólintott.
– Ha ezzel valaki kiszabadulhat ebből a pöcegödörből, benne
vagyok. Ti, srácok mindig is királyok voltatok – jegyezte meg.
Fojtogattak az érzelmek. Erre nem számítottam.
–  Köszi, srácok! – Szerettem volna megölelni őket, sírni,
megmutatni nekik, mennyit jelentettek a szavaik, de nem
tehettem. Itt nem.
Steph gyöngéden elmosolyodott.
– Mennünk kell elvegyülni. Sziasztok!
 Amint eltűntek a szemem elől, Shea-hez fordultam.
– Oké, ez szuper jófejség volt tőlük. Én…
Kinyílt mögöttem az ajtó. Valaki határozottan megmarkolta a
karomat, és kirántott a teremből a sötét folyosóra.
Sikítani akartam, de egy tenyér tapadt a számra.
Shea, a kezében egy lila energiagömbbel, kirontott utánam a
sötét folyosóra, de amikor meglátta, kinek a műve ez,
megtorpant.
– James?
A kéz levált a számról.
–  Menj vissza, Shea. Adj egy percet Brielle-lel négyszemközt,
beszélnem kell vele, de senki nem tudhatja meg, hogy
megtettem – suttogott.
Shea csak bámulta őt, aztán bólintottam.
– Semmi gond – szóltam.
Shea vonakodva visszaosont a terembe.
Amint becsukta az ajtót maga mögött, megpördültem, hogy
James felé forduljak.
Tudtam, hogy Jamesből Látó lett a Feltárásán, ennek ellenére
látni őt az Alantasok Akadémiájának fehér egyenruhájában, a
mellkasán egy lila harmadik szem szimbólummal, kissé
lesokkolt. A Bukottak Akadémiáján eltöltött közel két évem
alatt egyetlen Látóval sem találkoztam. Különleges órákat
tartottak, és távol maradtak a diákoktól a túl sok energia miatt,
vagy valami ilyesmi. Arról nem is beszélve, hogy rendkívül
kevesen voltak, és igencsak nagy becsben tartották őket.
– James – lihegtem.
 A kezeire meredt.
– Az ajándékom egy átok.
Zavartan közelebb léptem hozzá.
– Hogy? Minden oké veled?
Nagyot nyelt.
– Velem igen. De veled nem. Vagyis nem lesz.
Összeszorult a gyomrom.
–  Veszíteni fogok ma este? – Tényleg hittem benne, hogy
nyerni fogok, és anyámmal távozhatok innen. Nagyon
letaglózna, ha az ellenkezőjét állítaná.
Legyintett egyet.
– Nem a ma estéről beszélek, Brielle. Lucifer téged akar.
Kirázott a hideg a szavaitól.
– Tudom. – Széthúztam a blúzom, hogy megmutassam neki a
mellkasomon lévő tetoválást.
Megrázta a fejét.
–  Nem. Ismered a látomást, ami minden Látó előtt feltárul a
Bukottak Akadémiáján. Hogy alászállsz az Alvilágba, és
megölöd őt. De nem ez az egyetlen látomás.
A szemem elkerekedett. Honnan tud erről?
– Mire célzol?
James nagyot sóhajtott.
–  Az itteni Látók mást látnak. Én… Én láttalak vele edzeni.
Olyanná válni, mint ő. Odalent élni vele – mutatott a padlóra, a
Pokol felé.
Hányingerem támadt.
Nem lehet.
 – Sosem tennék ilyesmit – suttogtam kétségbeesetten.
James szomorúnak tűnt.
–  Láttalak. Ő fog kiképezni. Ti… Együtt alkottok démonokat.
Odalent.
Majdnem elhánytam magam. Mind hazugság volt. Karba
fontam a kezem.
– James, ez rohadtul esélytelen. A látomásod téves!
James vállat vont.
–  Csak figyelmeztetni akartalak. Van egy másik oldal, egy
másik látomás, és Lucifer ebben hisz.
Megenyhültem, tudtam, hogy csak segíteni próbál.
– Köszönöm. Jó barát vagy.
A távolba révedt.
–  Akárhogyan is, meg fogod változtatni a világot, Bri. Csak
még nem tudom, hogy jobbá vagy rosszabbá teszed.
Nem éppen ezt akartam hallani. Visszatért a kellemetlen
érzés.
James megfordult és elindult.
– Várj! Sikerül felszabadítanom anyámat ma este?
A rám zúdított szarlavina után az a legkevesebb, hogy mond
valami megnyugtatót is.
– Megváltoztatná a jövőt, ha elmondanám – kiáltott vissza.
Visszafordult felém, és a nyakláncomra pillantott. Arra,
amelyik kordában tartja a sötét erőimet, hogy a fény helyet
kapjon.
– Ma estére vedd le a nyakláncodat, csak hátráltatna.
Azzal eltűnt.
 Francba is!
Éreztem, hogy pánikroham kerülget. Hogy én Luciferrel
eddzek, és a Pokolban éljek? James teljesen megveszett? Sosem
lennék rá képes. Nem tudtam elképzelni olyan lehetőséget, ami
rákényszeríthetett volna ilyesmire. Még ha pisztolyt fognak a
fejemhez, akkor sem.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Shea sürgetett befelé.
–  Kihirdették az első küzdelmeket – mondta, és kissé
sápadtabb volt, mint általában.
Muszáj volt kivernem James szavait a fejemből, és anyámra
és Mikey-ra összpontosítanom. Csak anyám maradt nekünk, és
ma este újra egyesítem a családot.
Kikapcsoltam a nyakláncomat, és zsebre vágtam, mire Shea
kérdőn pillantott rám.
– Ha tisztességtelenül fognak harcolni, hát mi is – jelentettem
ki.
Mindemellett, a nyaklánc szerintem nem is igazán működött.
Legalábbis nem úgy, mint mielőtt a Pokolba mentem
visszaszerezni Serát.
 17. FEJEZET

Az összecsapások helyszíneit is kihirdették. Minket a terem

közepén álló ketrecbe osztottak be, míg a többiek az odakint
elkerített területeken állomásoztak. Az első ütközetek csak a
létszám csökkentésére kellettek, hogy a gyengék kihulljanak.
A fő ring felé vezető utunkon kifütyültek minket. Shea
bemutatott nekik, mire izgatottan ordítozni kezdtek.
Démonvárosban szerették a felpaprikázott hangulatot.
A terem magasan lévő sarkaiban állomásozó kamerákra
siklott a tekintetem. Élőben fogják közvetíteni. És hiába
mondtam anyámnak, hogy ne nézze, biztosan nem hallgat rám.
– Ez remek! Az a srác megfogta a fenekem az első napon, és
az a csaj fogott le, amikor megkaptam a tetoválásomat.
Mindketten halottak – mutatott Shea vicsorogva a két új
harcosra.
A srác akkora volt, mint egy hegy, és biztosan több a kiszabott
huszonegy éves korhatárnál. Dús szakálla volt, és
rémszipákszaga. A csaj sötét mágus volt. Üveges fekete
tekintetétől felállt a szőr a hátamon. Naná, hogy az egyik
legerősebb párossal kellett megküzdenünk már az első
alkalommal. Az lehetett a tervük, hogy minél előbb
megszabaduljanak tőlünk, vagy komolyan megsebesítsenek
minket.
A közönség őrjöngése kísérte a ketrecajtók nyitását és a páros
szorítóba lépését.
A ketrec mellett láttam, hogy Lincoln, Chloe és Luke
befurakodnak az első sorba.
Elkaptam Shea karját.
–  Ha életveszélyessé válik a helyzet, nyiss egy portált vissza
az akadémiára, oké?
– Nem megyünk el innen anya nélkül – forgatta a szemét.
Újra kimondta. Nem a „te anyád”, hanem csak „anya”. A
miénk. Felszínre törtek az érzelmeim az anyám iránt táplált
egyforma szeretettől.
– Szeretlek, Shea. – Majdnem elcsuklott a hangom.
– Elég ebből – bokszolt gyengén a karomba. – Nyerni fogunk.
Felnevettem, de megpillantva Grimet, gyorsan elszállt a
jókedvem. A démon a ketrec ajtajának közelében ácsorgott,
mereven figyelt minket.
Sejtettem, hogy itt lesz, de miért nézett ki úgy, mintha
beszélni akarna velem? Aláírta a vérszerződést, nem léphet
vissza.
Ahogy mellé értem, kénes bűze megcsapta az orromat. Közel
hajolt hozzám.
–  Találtam egy vevőt anyád szerződésére és a klinikára.
Ötszázezer dollár. Ha vesztesz ma este, eladom őt.
 Ha ez nem lett volna elegendő olaj a tűzre, nem tudom, mi
segíthetett volna jobban.
–  Nyerni fogunk. Megkapod a pénzed, én pedig viszem
anyámat – fröcsögtem felé, majd elléptem mellőle, be a
ketrecbe.
– Hellóóóóó, Démonváros! – kiáltott a bemondó. – Különleges
csemegével készültünk mára. Két diák a Bukottak
Akadémiájáról úgy véli, hogy jobb lehet a mi harcosainknál!
Az egész közönség fütyült, kivéve három ujjongást a közelből.
Még a végén rájuk ugranak, ha nem fogják be a szájukat, de
nem tudtam velük foglalkozni.
Előhívtam a fekete szárnyaimat, mire a fütyülés azonnal
elhalt. Néma csend állt be a teremben, csak néhány elhűlt
hangot lehetett hallani.
Ezt nektek, ítélkező seggfejek.
– Megnézzük, mit tartogat számunkra ez a két kis hercegnő? –
kérdezte a bemondó, és a közönség megvadult.
Egy idősebb férfi, egy abrus démon ősz tincsekkel a hajában,
lépett be a ketrecbe. Ránk nézett, majd vetett egy pillantást a
tetoválásomra. Perzselő sárga szemén és a homlokából kiálló
vörös szarvakon túl is gonoszság lengte körül. Libabőrös lett a
karom, amikor találkozott a tekintetünk.
– Tegyétek a fegyvereiteket a földre a ring közepén – utasított.
–  Hogyan? – csattantam fel. Miféle eszeveszett szabály volt
ez?
Az abrus démon elvigyorodott, kimutatva hegyes fogait.
–  Úgy hallottuk, van egy szeráftőröd. Lássuk, mit tud. Aki
kapja, marja. Ha ti értek előbb a fegyverekhez, szabadon
választhattok.
A sötét mágus csaj is somolygott a combomon lévő Serát
fixírozva.
–  Hadd próbálják meg. Leégetem a kezét, és megvakítom! –
szólt Sera.
Igyekeztem nem mosolyogni, miközben kihúztam Serát a
hüvelyéből, és a padlóra helyeztem. Pocsékul éreztem magam
nélküle, de tudtam, hogy kézben tartja a dolgokat egymaga is.
Ha ilyen szabályok szerint akarnak játszani, akkor ilyen
szabályok szerint csinálom ki őket.
Shea felmordult, de követte a példámat, és a földre tette a két
hajlított pengéjét.
Mindketten a falig hátráltunk, fegyvertelenül. A másik két
harcos is letette a fegyvereit, egy hatalmas fogazott kardot és
egy láncra erősített tüskés buzogányt.
Az abrus démon a ketrecre tette a kezét, amitől a fém
szikrázó kéken kezdett világítani.
–  Amikor kimegyek innen, a ketrec feltöltődik árammal. Az
egyetlen kiút, ha megölitek az ellenfeleteket, vagy megadjátok
magatokat. Ha egy csapattag megadja magát, az egész csapat
kizárásra kerül. Nincs más szabály – közölte vigyorogva.
Lángoló sárga szemével vágyakozva pillantott a mellkasomon
lévő tetkóra és a fekete szárnyaimra.
Kibaszott görény.
–  Csapjunk bele a lecsóba! Az utolsó állva maradt csapat
egymillióóóó dolláááárt nyer! – ordított a bemondó.
 Az abrus démon már el is tűnt, és megszólalt a csengő.
Váratlanul ért a kezdés, megtántorodtam, és azonnal a
fegyvereink felé indultam. A sötét mágus felém hajított valami
lilásfekete energiagömböt, de helyettem Shea bűbájával
ütközött.
Alig egy méterre Serától lekushadtam, amikor az a rohadt
rémszipák előrántott egy bicskát. A szemem sarkából láttam,
ahogy a háta mögül előrántja a fegyvert. Lecsapott vele,
igyekeztem elhúzódni előle, de mielőtt kitérhettem volna, a kés
a bicepszembe vájt. Fájdalom árasztotta el a karomat, de
tudomást sem véve róla, egy gyors mozdulattal kirántottam a
kést. Lincoln azt mondaná, nincs idő a fájdalomra.
Vérezni kezdett a karom. Felkészülve az ilyen esetekre, a
combomra erősítettem egy rongydarabot. Gyorsan a sérülés
köré tekertem, és a fogam segítségével szorosan megkötöttem,
míg Shea lefoglalta a sötét mágust, én pedig a rémszipákon
tartottam a szemem. Megragadta Serát, és nekem szegezte a
kardját.
Sok szerencsét, seggfej!
Épp ahogy reméltem, Sera kigyúlt a kezében, a démon pedig
felkiáltott és eldobta őt.
Készen álltam.
Feltápászkodtam, és a fegyveremért rohantam, bár minden
lépésem ellen tiltakozott a sérült karom. A szipákhoz közeledve
megéreztem az égett hús szagát Sera perzselő erejének
nyomán. Kihasználva az előnyömet, a szárnyaimmal
segítettem még előbbre magam, majdnem a ketrec teljes
hosszát elfoglaltam. Megpróbált megakadályozni a kardjával,
de az alkarvédőimmel sikeresen hárítottam a támadását,
miközben Sera egy tűpontos fénysugárral elvakította.
Állatias üvöltés tört ki belőle, és vakon verdesni kezdett.
Leguggoltam, hátulról vagdalni kezdtem a bokáit, míg össze
nem rogyott. Lincoln ismertette meg velem az Achilles-inat, és
hogy milyen fontos szerepe van az állásban. Éppen leszorítani
készültem, és rávenni, hogy megadja magát, amikor Lincoln
kiáltása ütötte meg a fülem, és egy pillanattal később valami a
hátamba csapódott. Olyan érzés volt, mintha lángra kapott
volna az egész testem.
Kétségbeesetten felkiáltottam, és Sera azonnal erőt kezdett
pumpálni a karomon át az egész testembe.
–  Átvehetem a tűz bűbájt, de akkor le kell dobnod, mert
legalább egy órára túlforrósodom – tájékoztatott gyorsan.
Tüzelt a testem. Nem láttam lángokat, de veszettül éreztem
őket. Izzadság folyt végig az arcomon, egyre vörösebb lettem, a
kezeim remegni kezdtek.
– Csináld – feleltem.
A testemen végigpumpált erő visszafordult, és hirtelen
kiszívta belőlem a bűbájt. Sera markolata azonnal perzselően
forró lett. Kinyílt a kezem, és a vörösen izzó Sera a padlón
landolt.
A sötét mágus felé fordultam. Lincoln felkészített erre is,
állandóan azt hajtogatta, hogy meg kell tanulnom Sera nélkül
küzdeni. Fegyvert faragott a testemből, és készen álltam
lecsapni erre a picsára.
 A rémszipák még mindig a ketrec oldalának dőlve
nyöszörgött, és vakon vagdalózott a kardjával. Feltételezésem
szerint jó pár órára megvakult, míg az öngyógyítása be nem
indul.
A padlóra pillantottam, ahol másodpercekkel korábban Shea
földet ért. Vérzett a füle, és mintha félig lógott is volna, de ezt
leszámítva remekül nézett ki. De akkor miért nem kelt fel?
–  Nyakkendő! – kiabálta remegő hangon. Valamiféle bűbáj
alatt lehetett.
Újabb lila energiagömb száguldott felém, mire hátravetettem
magam, és a szárnyaimmal megtartottam a súlyom, nehogy
hátraessek, miközben kitértem az energiagömb elől.
Nyakkendő. Shea azt mondta, nyakkendő. Nem akartam
használni a sötét erőmet. Sem itt, sem soha. Lincoln csalódna
bennem.
– Lincoln csak akkor lesz dühös, ha meghalsz – szólt közbe a
földön parázsló Sera.
Igaza volt. És ez a sötét mágus lefogta a barátnőmet, és
kényszerítette a haláltetoválás elfogadására.
Éreztem, hogy egyre gyűlik bennem a fátyolos erő, és
megrémített, milyen gyorsan és könnyedén tör fel belőlem, és
szinte könyörög, hogy kiszabadulhasson. Üvöltve eltátottam a
szám, mire a tintafekete varázslat kilövellt és a sötét mágus
nyaka köré fonódott.
Az egész közönség elnémult. Megdöbbentek, majd
jóváhagyón éljenezni kezdtek.
–  Hölgyek és urak, a Bukottak Akadémiája titkolózott
előttünk! – mennydörögte a bemondó.
A sötét mágus a torkát markolászva rogyott térdre, miközben
egyre lilább lett az arca.
– Add meg magad! – kiabáltam neki.
Vissza tudom egyáltalán hívni, ha megteszi? Nem gondolom,
hogy ekkora hatalmam lenne fölötte, de nem akartam
gyilkossá válni ma este.
Alig mozdult a szája, de sikerült kinyögnie két szót.
– Megadom… magam.
Megszólalt a csengő a fejünk fölött, és a ketrec ajtaja hirtelen
kitárult. A ketrec már nem izzott kéken.
–  Ezt az összecsapást Brielle és Shea nyerte a Bukottak
Akadémiájáról – hallatszott a műsorvezető hangja a
hangszórókból. A közönség megvadult, egyszerre éljeneztek és
fütyültek ki minket.
Kinyújtottam a kezem, megpróbáltam visszahívni a
feketeséget, de az nem mozdult.
Ó, basszus!
A lány szemei fennakadtak, a tömeg pedig jajveszékelve
sikongatni kezdett.
Az ősz hajú abrus démon berontott a ketrecbe, csettintett
egyet, mire a tintás fekete kötél elengedte a lány nyakát.
Dörömbölt a szívem a mellkasomban, az ereimben száguldó
adrenalintól kissé kótyagosnak éreztem magam.
Az abrus démon mosolyogva rám nézett, és közelebb lépett.
– Csak így tovább. A Sötétség hercege roppantmód elégedett –
mormolta, és elment, magamra hagyva a felismeréssel, hogy
mit is tettem.
A sötét áldásaimat használtam, Lucifer áldásait. Hiába kaptam
meg négy arkangyal áldását is, nem a bennem rejlő
fénymágiára támaszkodtam. Túl sok figyelmet szenteltem a
sötétségnek, éreztem, hogy egyre növekszik bennem.
Egy másik dologra is rájöttem: a Sötétség hercege figyelt
engem.
Libabőrös lett a karom.
– Brielle! – szólított Lincoln a ketrec szélén állva.
Levettem az acél karvédőmet, és Serához rohantam.
Óvatosan, nehogy véletlenül hozzáérjek, felkanalaztam vele
Serát, aki még mindig perzselt. Reméltem, hogy a következő
összecsapásig rendbe jön, de nem mertem volna mérget venni
rá.
–  Hogy vagy? – nyúltam Shea felé, aki zihálva ülő pozícióba
húzta magát.
Az ellenfeleinket kisegítették a ketrecből, most pedig Lincoln
vitatkozott az őrrel, hogy ő is hadd segítsen nekünk.
– Egyedül is ki tudnak jönni, vili? – ripakodott rá az őr.
– Állj félre, vagy letépem a fejed! – mordult fel Lincoln.
Shea nem nyúlt a karom után. Valami nem volt rendjén.
– Szükségem… van… a bűbájrágókra – lihegett.
Míg Lincoln az őrrel vitázott, Chloe kihasználta a
vámpírsebességét, és átsurrant az ajtón.
– Kell neki a rágóból – mondtam az Éjfarkasnak.
Chloe egyik kezét Shea térdei alá, a másikat pedig a hóna alá
tette, és felnyalábolta őt.
 – Hé, csajszi! Szuperül nyomtad! – közölte, és betolt egy rágót
Shea szájába. Nem is láttam, mikor vette elő a zsebéből.
Shea azonnal magához tért, amint a nyelvéhez ért a rágó.
– Hellóka! – mondta.
Gyorsan távoztunk a ketrecből, én pedig azonnal Lincoln
karjaiba vetettem magam. Sikerült úgy megölelnie, hogy a
karom ne sérüljön tovább, ugyanakkor szúrós pillantást
vethessen az őrre.
–  Húsz percetek van a következő bunyóig – kiáltott oda
hozzánk az őr.
Megvágták a karomat, majdnem lángra lobbantottak, Sera
használhatatlan volt, Shea füle pedig félig leszakadt. Nem
vártam, mit hoz majd a következő küzdelem.
– Használtam a sötét erőmet – vallottam be Lincoln nyakában
szuszogva.
–  Semmi gond. Tedd, amit tenned kell. – A szavaival
ellentétben a hangjában volt némi csalódottság.
Kis csoportunk az egyik sarokba húzódott, ahol Lincoln
gyógyítani kezdte a karomat.
– Ne, előbb Shea-t – toltam el a kezét.
Összeráncolta a szemöldökét, és ellenkezni készült.
–  Ne. Shea füle lifeg, vele kezdd – ismételtem. – Majd én
gyógyítom magam egy kicsit. Noah a múlt héten megmutatta,
hogyan csináljam.
– Kimeríti az energiádat – ellenkezett Lincoln.
Shea-re mutattam.
– Majd beveszek egy energiarágót.
 Shea Lincoln képébe integetett.
– Hahó! Mindjárt elköszön tőlem a fülem.
Lincoln felsóhajtott. A kezei felragyogtak, és meghintette
Shea-t a napraforgószínű varázslattal. Fáradtnak látszott, az
általában hetyke testtartása meghajlott, és izzadság
gyöngyözött a homlokán, miközben fájdalmasan felnyögött.
–  Van valami javaslatod számunkra? – kérdeztem tőle,
miközben elkezdtem életre kelteni a saját erőmet.
Serát a padlóra tettem, és reméltem, hogy a tokjában sikerül
lehűtenie magát.
Lincoln bólintott.
–  Van. Gyorsabbnak kell lennetek, küzdjetek még
tisztességtelenebbül, és meg kellett volna ölnöd azt a ribancot.
Majdnem felgyújtott – kiabált.
– Jesszus, még valami? – Tudhattam volna, hogy a pasim nem
fog kesztyűs kézzel bánni velem. Pláne, ha ezzel megóvhat, és
megtaníthatja, hogyan vigyázzak magamra.
– Elküldtem Luke-ot, hogy nézze meg a többi összecsapást. A
többiek nem teszik le a fegyverüket a ring közepére – tette
hozzá.
–  Igen, ezt sejtettem – megremegett a hangom, amikor a
karomból a kézfejembe áramlott a fájdalom. Az öngyógyítás
kétszer olyan fájdalmas volt, és én még totál kezdő voltam,
ezért lassan kellett csinálnom. Csak a vérzést akartam elállítani,
és hogy vékonyan behegedjen a vágás. Noah azt mondta, hogy
a kisebb célok jobbak és elérhetőbbek, ezért inkább nem is
foglalkoztam a szalagokkal és inakkal.
 Vérzés elállít, vékonyan beforraszt.
Shea arca végre ellazult; Lincoln jókora fájdalmat vett át tőle.
– Majdnem elfelejtettem valamit – szólt Lincoln.
– Mit?
Hogyan lehetett még mindig valami?
Lincoln kobaltkék tekintete szinte felnyársalt.
– Maradj távol attól az abrus démontól. Bűzlik a pokol tüzétől.
Amint eljutottak hozzám Lincoln szavai, tudtam, hogy Lucifer
küldte a démont a nyomomba. A bőröm minden centije
libabőrös lett, és eszembe jutott James próféciája. Ami az
Alantasok Akadémiáján terjedt. A szöges ellentéte annak,
amiben a mi jó Raphaelünk hitt.
A mennyezetre néztem, és életemben először imádkozni
kezdtem.
Uram, segíts, hogy túléljem a ma estét, és reggel már
Angyalvárosban ébredhessek.
Az anyámmal.
És minden végtagommal.
Ámen.
 18. FEJEZET

Lincolnnak nem maradt ideje engem is meggyógyítani, az egész

szünet Shea fülének helyreállításával ment el. Kimerült voltam
az öngyógyítástól, de Shea energiarágója felért három doboz
energiaitallal. Miután bevettem őket, legyőzhetetlennek
éreztem magam, és készen álltam a következő két
összecsapásra.
Mindkettő jól ment. És a jól alatt azt értem, hogy eltört a
kisujjam, valószínűleg össze kell varrni a bal szemöldökömet,
és egy marék hajat is kitéptek a lófarkamból, de legalább
győztünk. Belevaló, a gettóban nevelkedett kölykök voltak
ezek, tudták, hogyan éljenek túl, akárcsak mi.
Amikor a harmadik meccset követően kijöttünk a ketrecből,
Chloe és Luke várt ránk, de Lincolnnak nyoma sem volt.
– Mi a baj? – léptem oda Chloehoz, akinek az arcára volt írva,
hogy valami rossz történt.
Azonnal felrázta magát, és elmosolyodott.
–  Ja, nem nagy ügy az egész. Lincoln csak… elájult, ezért
apám emberei visszavitték a határ túloldalára.
 –  Elájult?! – Ó, jesszus, talán túlbecsültük, mennyi időt képes
egy Égi eltölteni Démonvárosban. Mennyi idő telt el? Fogalmam
sem volt, de rettenetesen kimerült voltam.
Shea remegő kezekkel nyújtott felém egy energiarágót.
– Köszi. – Azonnal bekaptam, mire a szívem hevesen kezdett
dörömbölni a testemben szétáradó adrenalintól.
Elbotorkáltam a sarokig, ami mostanra már két összecsapás
közötti pihenőállomásunkká vált, de alig jutottam el a
székemig. Valójában csak két szék és egy hálózsák állt
rendelkezésünkre. Minden fordulót a főketrecben vívtunk, míg
a kisebb küzdelmeket odakint bonyolították le. Az egész arra
ment ki, hogy kicsináljanak minket. Azt is megtudtam, hogy a
francos ősz hajú abrus démon volt a góré, és ő ajánlotta fel a
győztesnek járó egymillió dolláros díjat. Az első sor közepéről
nézte végig az összecsapásokat, és úgy fürkészett, mintha egy
elejteni való zsákmány volnék. Hasogatott a lábam, sokkal
jobban fájt a kisujjam, mint arra az ember egy kisujjtól
számítana, és fogalmam sem volt, hogy csináljuk meg a
következő négy összecsapást.
– Lincoln hív – szólt Luke, és a képembe tolta a telefonját.
Lerogytam egy szutykos kempingszékbe, és felmarkoltam a
telefont.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Én megvagyok. Te jól vagy? – Reszelős volt a hangja.
Nem. Szükségem van egy ötórás szunyókálásra, csokis-
mogyoróvajas jégkrémre és egymillió dollárra.
– Naná, megvagyok – hazudtam.
 –  Figyi, küldtem egy másik gyógyítót, ő veletek lesz a
következő két küzdelem alatt, utána pedig mi is visszatérünk
Noah-val a nagy fináléra. Sikerülni fog. Hazahozzuk
édesanyádat.
Új gyógyítót küldött? Ki az?
Sírva fakadtam a kis buzdító beszédétől, könnyek csorogtak
le az arcomon, miközben igyekeztem visszafojtani az
érzelmeimet.
– Mindenem fáj – vallottam be.
Lincoln nagyot sóhajtott.
–  Tudom. El kell érned a pontot, amikor már nem csak a
testeddel harcolsz. Az elmédnek kell átvennie az irányítást. A
fájdalom elmúlik, csak ki kell tartanod.
Fogalmam sem volt, pontosan miről beszélt, de reálisnak
hangzott.
– Oké.
– Szeretlek, Brielle, és nagyon büszke vagyok rád. – Fáradtnak
és legyőzöttnek tűnt a hangja. Tudtam, hogy minden egyes
pillanatot gyűlöl, amit most távol kell töltenie tőlem. Én is
ugyanígy éreznék fordított esetben.
– Én is szeretlek – feleltem, aztán kinyomtam a hívást.
Ittam egy nagy korty vizet, majd megnéztem, mi újság Shea-
vel.
– Bírod még? Lincoln azt mondja, küldött egy másik gyógyítót
a következő meccsekre, ők ketten pedig az utolsó kettőre
jönnek vissza, és teljesen rendbe tesznek minket.
Szörnyen nézett ki. Tele volt horzsolásokkal és vérrel.
Vélhetően magamon is ezt láttam volna, ha belenézek a
tükörbe, de Shea lelke ép volt, ezt a vak is láthatta. Az itt
eltöltött rövid ideje alatt megbélyegezték, és Shea ezt nem
felejtette el.
–  Rám férne egy háromhetes hawaii vakáció, de amúgy
megvagyok. – A vigyorgástól felrepedt a már behegedt szája, és
véresek lettek a fogai.
–  Úgy tűnik, elkelne itt egy gyógyító, lányok – csiripelte egy
ismerős hang.
Megpördültem a székemen, és Mrs. Greelyt találtam magam
mögött. Bézs színű táskáját szorongatva úgy nézett ki, mint egy
pincsi a buldogok között.
–  Mrs. Greely! Hát eljött! – Felálltam, és minden fájdalom
ellenére megöleltem. Hátralépett, és megigazította a hajamat.
–  Hát persze, kedvesem. Raphaelnek le kellett fizetnie az
őröket a határon, de itt vagyok.
Raphael részt vett Démonváros határőreinek
megvesztegetésében? Erre befizettem volna.
Mrs. Greely gyorsan helyrerakta és meggyógyította a
kisujjamat, majd Shea könyökét is kezelésbe vette. Valamiféle
rongáló főzet találta el. Rengeteg itteni diák volt sötét mágus, és
láthatóan a tanáraik által előre gyártott főzetekkel dobálóztak.
A legutóbbi összecsapás során egy kentaurral mérkőztem
meg, innen a felszakadt szemöldök. Egyenesen képen rúgott!
Szerencsések voltunk, hogy eddig minden ellenfelünk megadta
magát, és nem kellett senkit megölnünk, de kételkedtem
benne, hogy ez egész este így marad majd.
 Shea hozzám hajolt.
–  A többiek is fáradnak. Gyorsnak kell lennünk, azonnal
lecsapunk, hogy minél előbb túl legyünk a következő néhány
meccsen.
Jó terv volt, de nehezebb megvalósítani, ha félresiklanak a
dolgok.
– Mire gondoltál? – kérdeztem töprengve. Feltételeztem, hogy
kiötlötte, hogyan használjuk a fegyvereinket. Miután
bebizonyosodott, hogy Sera csakis hozzám hűséges, a bemondó
többé nem kérte, hogy tegyük le a fegyvereinket a ring
közepére.
–  Emlékszel a fekete ostor dologra a szukkubusz ellen? –
kérdezte Shea.
Borzongás futott végig rajtam. Gyűlöltem, hogy a fekete
mágiámat használom a küzdelmek megnyeréséhez. Hamar
kimerítette az energiáimat.
– Aha, felteszem, most is menne – feleltem.
–  A következő összecsapásokon, amint megszólal a csengő,
azonnal csapj le vele. Én majd csinálok egy pajzsot, ami megvéd
minket.
Klassz terv volt, ami csakis azon múlt, képes vagyok-e
elvarázsolni az ostort, ahogy máskor.
–  Nincs szükséged az ostorra. Bízd rám a dolgot, cafatokra
tépem őket! – ordított Sera.
Elnevettem magam. Nem szívesen ismertem be, de irtó
könnyű volt előhívnom a fekete mágiám, így ezúttal sem
jelentett volna gondot. Sera nagyszerű volt, de hogy
bevethessem őt, és komoly sérülést okozzak vele, ahhoz
nagyon közel kellett kerülnöm az ellenfelemhez. Sera erejét az
utolsó összecsapásra kellett tartogatnom. Ugyanolyan könnyen
lemerült, mint én, és az ő számára nem volt energiarágónk.
– Megér egy próbát – mondtam Shea-nek.
–  A csinos kis angyalkáinkat kérjük újra a szorítóba! –
dübörögte a bemondó.
„Angyalkának” hívott minket, ami nem is lehetett volna
távolabb az igazságtól.
Akkor hasított belém, mennyire feje tetejére állt a világ. Egy
pénznyereménnyel járó, élőben közvetített élet-halál harcban
vettünk részt, hogy visszavásároljuk egy emberi lény
rabszolgaszerződését. Eleve, mintha egy embert rabszolgasorba
lehetne taszítani.
–  Hajrá, lányok! Megpróbálok minél tovább maradni – szólt
Mrs. Greely, noha már igencsak rosszul nézett ki. Kétség sem fér
hozzá, hogy most először járt Démonvárosban.
Mi volt annyira elcseszett bennem, hogy képes voltam
Démonvárosban élni anélkül, hogy bármi negatív hatással lett
volna rám? Basszus, még a Poklot is megjártam különösebb
kellemetlenségek nélkül. Mégis mit árul el ez rólam?
–  Azt, hogy megvan benned Lucifer ereje. Ennyi. Mindent
ennyire túlagyalsz? – kérdezte Sera.
Felnyögtem.
–  Minden mélységesen személyes gondolatomat kihallgatod,
vagy csak egy részét? – kérdeztem.
– Nagyjából mindet. Nincs más szórakozásom – vágott vissza.
 Akaratlanul is felkacagtam.
– Gyere, te kattant – rántott magával Shea.
Huppszika, kiment a fejemből a feladat. Ha valaha is egy
lakatlan szigeten rekednék, és csak egy dolgot vihetnék
magammal, kétségkívül Sera volna az. Addig is szórakoztatna,
míg mindketten szomjan nem halunk.
– Én nem iszom – szólt közbe.
– Csitt! Ideje menni.
Kicsit megnyugodtam, amint beléptünk a ringbe. Steph és
Ben ellen kellett küzdenünk. Vacakul néztek ki. Steph a
mellkasához szorította a sietősen bekötözött kezét, Ben pedig
sántikált. Felteszem, nem tudtak megfizetni egy gyógyító
démont.
Azt mondták, nem fognak harcolni velünk, legalábbis nem
igaziból. De a bizalom ravasz dolog volt. Nem akartam teljesen
leengedni a védőpajzsot, hogy aztán teljes gőzzel rontsanak
nekünk.
Ahogy minden alkalommal, az ajtó most is becsapódott, a
ketrec feltöltődött árammal, és néhány pillanat múlva
megszólalt a csengő. Ezzel kezdetét is vette az összecsapás.
Összenéztünk Shea-vel, és úgy döntöttünk, megbízunk
bennük. Talán azért volt így, mert szerettem volna
kihangsúlyozni a jobbik felemet, és reménykedni. Az
ígéretemmel ellentétben nem csaptam le a fekete ostorral.
Inkább a magasba emeltem Serát, aki egy jól célzott
fénysugarat lőtt Steph combjába, aki ettől sikítva a földre
rogyott.
 Ben előretört, és Shea feje felé lőtt egy nyilat, ami csak
milliméterekkel tévesztett célt.
Szándékosan tévesztett?
Tudtam, hogy valódinak kell tűnnie a dolognak, hogy később
elkerüljék a megaláztatást, de nem akartam komoly
sérüléseket okozni nekik.
–  Ne bántsd nagyon – mondtam Serának, majd kitártam a
szárnyaimat, és a levegőbe emelkedtem. A szárnyam hegye
elérte a kerítést, amitől enyhe áramütés rázta meg a vállam.
Francos elektromos kerítés!
Kicsit behúztam a szárnyaimat, és vitorlázva Steph görnyedt
alakja mögött landoltam. Megmarkoltam a haját, és kiadtam az
utasítást Serának.
– Csak egy karcolást – mondtam.
Éreztem, ahogy Sera előrehúzódik, és megvágja Steph torkát,
amitől egy csepp vér csordult ki a sebből.
– Megadom magam! – kiabált Stephanie.
A tömeg fütyülni kezdett. Rövid és könnyű küzdelem volt, de
hálás voltam érte. Szerettem volna megköszönni neki,
megölelni őt, elmondani, hogy anyámmal mindketten hálásak
vagyunk.
Ehelyett csak leengedtem a fegyverem, és hagytam, hogy Ben
összeszedje őt, aztán egyetlen felém vetett pillantás nélkül
kisétáljanak a ringből.
A gyerekkorom egy része elveszett. Végignéztem, hogy két
iskolai barátom kisétál a ringből, ahol megpróbáltam megölni
őket. Miután ez az este véget ér, többé nem jövök vissza ide, és
talán soha többé nem láthatom Stephet és Bent.
Csak remélni mertem, hogy tudják, mennyire hálás vagyok.
 

 
A következő két összecsapás testileg és lelkileg is megviselt.
Amikor a kicseszett nekromanta és a rémszipák, akik ellen
harcoltunk, végre megadták magukat, könnyekben törtem ki.
Az adrenalinhullámok és a kimerültség egyre csak nehezítették
a dolgom, éreztem, hogy kezd elmenni a józan eszem.
–  Megvan a vesztes csapat! – harsogta a bemondó kissé
unottan, mintha még több vérre szomjazna.
A ketrec ajtaja kinyílt, a nekromanta és a rémszipák sietősen
indultak kifelé, de még egyszer visszanéztek a fekete ostoros
kezemre, mintha én volnék a megtestesült gonosz.
Shea nyöszörgése vonta el a figyelmem. A sarokban
kuporogva szorította a mellkasát. A nekro után bámultam,
majd Shea-hez siettem.
– Mi a baj? – kérdeztem könnyáztatta arccal.
– Azt hiszem, eltört a kulcscsontom – nyögte ki.
Szerettem volna feladni. Szerettem volna felkapni a legjobb
barátomat, és elrepülni innen, és soha többé nem gondolni a
napra, amikor beneveztünk erre az idióta küzdelemre.
Szerettem volna meghalni.
– Jól van, harcosok! Egy összecsapás maradt hátra, amit a mi
kis édes angyalkáink és az akadémiánk két legerősebb diákja,
Nadia és Gor fognak megvívni!
 Shea arca falfehérré vált.
– Mi az? – lihegtem.
–  Ez a sötét mágus, aki az öcsédre támadt, és a rémszipák
pasija. A csávó egy párduc – felelt Shea.
Valószínűleg pszichológusra lenne szükségem, mert Shea
szavai felvillanyoztak. A csaj, aki elpáholta Mikey-t? A csaj,
akivel a feliratkozás napján találkoztunk? Fel fogom nyalni vele
a padlót, és kicsit sem érdekel, hogy rosszul érzem-e magam
emiatt.
Szőke haj villant meg a szemem előtt, aztán megláttam Noah
ragyogó kezeit, amint az ölelésébe vonja Shea-t.
– Szia, szivi! – kacsintott rá.
Törött kulcscsont ide vagy oda, Shea teljesen elolvadt, majd
kimentünk a ketrecből.
–  Hol van Lincoln? – kérdeztem izgatottan. Miután Mrs.
Greely alaposan meglepett minket, és két küzdelem erejéig is
bírt maradni, megegyeztünk, hogy Lincoln és Noah jönnek az
utolsó összecsapás előtt. Alaposan meggyógyítanak minket, és
még arra is marad energiájuk, hogy kivigyenek innen, ha
mindennek vége. Képtelen lettem volna vezetni ebben az
állapotban.
Noah átfurakodott a tömegen a Chloe és Luke által őrzött,
rozzant kis pihenősarkunkig. Chloe apjának néhány embere
úgy állt őrt a sarkunknál, mintha csak a bárnál lettek volna.
Noah nem felelt a kérdésemre. Hallotta egyáltalán?
– Noah! Lincoln azt mondta, az utolsó meccsre itt lesz. Történt
valami? – Talán a korábban itt töltött idő teljesen hazavágta.
 –  Jól van. Jön, amikor tud. – Noah nem nézett rám. Valami
történt. Lincoln a világért nem hagyná ki a végső összecsapást.
Soha.
– Noah, akármi is a vezetékneved, azonnal mondj el mindent!
– ragadtam meg a karját. Erősen.
– Én jól tudok infót kiszedni emberekből – ajánlotta Sera.
Noah a hálózsákra ültette Shea-t, és a kulcscsontja felett
tartotta a kezét. A hátam mögött lébecoló démonokra és a többi
mindenféle gonosz alakra nézett, majd tágra nyitotta a szemét.
–  Volnál szíves belépni az irodámba? – kérdezte
fogcsikorgatva.
Ó! Szóval ez titok?!
Minden izmom, azok is, melyeknek a létezéséről a mai napig
tudomásom sem volt, belesajdult, ahogy a lehető legközelebb
térdeltem le Noah-hoz.
– Mi az? Megrémítesz – suttogtam.
Pár pillanatig farkasszemet néztünk, és nem tudtam nem
észrevenni, milyen gyönyörűek a zöld szemei.
–  Valaki… megtámadta édesanyádat. Megpróbálták megölni.
Linc…
Fojtott kiáltás szakadt fel belőlem, Shea-nek elakadt a
lélegzete.
–  De jól van? – csikartam ki magamból. Kavargott velem a
terem, ájulás kerülgetett. Reggel óta toltam magamba az
adrenalint, és mostanra csúcsra járattam.
Noah megfogta a kezem.
–  Megrémült, de semmi baja. Felhívta Mikey-t, ő pedig
Lincolnt. Lincoln odament, kicsinálta a démont, aki anyádra
támadt. Az a legfontosabb, hogy a lehető leghamarabb
győzzetek, kiváltsuk édesanyádat, és húzzunk innen a francba.
Forrt a vérem. Az első gondolatom Grim volt. Az a seggfej
célozgatott valamire anyámmal kapcsolatban. Ha nyerek, és
átadom neki a pénzt, akkor sem sétálhatok el boldogan.
Éreztem a zsigereimben, hogy ő volt az.
Voltam már dühös életemben, de még soha nem fortyogtam
ennyire. Akaratom ellenére kivágódtak a szárnyaim, Chloet a
távolabbi falhoz szorítva.
– Ki fogom csinálni – fortyogtam.
Noah rémülten nézett a szárnyaimra.
– Hűtsd le magad. Te…
–  Füstölsz – fejezte be a mondatot Shea a szárnyaimra
mutatva.
Lepillantottam a szárnyaim végére, és láttam, hogy fekete
füst gomolyog belőlük.
Helyes.
Felálltam, és Shea-re néztem.
– Ideje ezt befejezni.
Ha a családommal szórakozol, akkor a mérhetetlen
haragommal találod szemben magad.
 19. FEJEZET

Nadia és Gor látszólag nagyon is készen álltak a harcra. A

ruhájuk itt-ott rongyos volt, és volt rajtuk némi vér, de ezt
leszámítva sértetlennek tűntek. Bizonyára volt velük egy
gyógyító démon is.
– Különben is miféle nevek ezek? Gor? – kérdeztem Shea-t a
ketrec felé haladva. Hagytam, hogy Noah egy kicsit engem is
gyógyítson, de a düh és az adrenalin csodás módon szinte
minden fájdalmamat semmissé tette.
A nagydarab szőrös srác levetkőzött, ami nem jelentett mást,
mint hogy – aha, átváltozott.
Frenetikus.
–  A Gordon rövidítése. Egy igazi faszkalap. Csináljuk ki
mindkettőt, fogjuk anyádat, és húzzunk haza – morgott Shea,
miközben áthaladtunk a tömegen.
Megragadtam a karját, mire szembefordult velem.
– Köszönöm. Csak rád számíthattam ebben.
Elmosolyodott, én meg úgy tettem, mintha nem láttam volna
a vért a fogain.
 – Bármit megtennék érted, te ribi. Imádlak.
Felnevettem, de összerezzentem tőle. Írjunk fel egy törött
bordát a kórlapra.
A tömeg a vérre szomjazva őrjöngeni kezdett, mire a ringben
járkáló párducra siklott a tekintetem.
–  Enyém a szipák, és tiéd a mágus? – kérdeztem Shea-től.
Sokkal jobban bánt a varázserejével, mint én.
–  Örömmel – felelte. Szorosan fogta marokra a félkörös
pengéit. Bíbor füst szivárgott a csuklóiból, és körülölelte az éles
pengéket.
Mindketten iszonyúan fáradtak voltunk, mindenünk fájt, és
rohadtul elegünk volt. Gyorsan és könyörtelenül kellett
letudnunk ezt a küzdelmet – akartam, hogy így legyen, de
valami nem hagyta nyugodni a lelkiismeretemet. Ezek még
gyerekek voltak. Kamaszok. Mindegy is. Pénzért és jobb életért
küzdöttek. Elismerem, mindegyik seggfej és gonosz volt, de
csak azért, mert ezen a helyen kellett felnőniük. Ez a pöcegödör
esélyt sem adott, hogy egy jobb életről ábrándozz. Ezek a srácok
csak megpróbálták kihasználni az adandó alkalmat.
Ó, jesszus! Mi a fenét művelek? Megsajnálom ezeket a
srácokat, épp mielőtt…
Megszólalt a csengő.
Tele voltam ellentmondásokkal, és ettől felfordult a
gyomrom. Honnan jöttek ezek az új gondolatok?
A rózsaszín hajú mágus egyenesen felém hajított egy lila
energiagömböt, úgyhogy a padlóra vetettem magam, és
sikeresen elgördültem előle. A párduc felfigyelt rá, hogy a
földön fekszem, és azonnal nekem rontott.
–  Jó ember vagy. Nincs abban semmi, ha sajnálod őket, de
neked is mentened kell magadat, vagy itt halunk meg – kiáltott
Sera, amint a párduc előreugrott, és még mielőtt felállhattam
volna, rajtam landolt.
Igaza volt. Mi a fenét képzeltem, hogy éppen most ébred fel a
lelkiismeretem? A fenevad hasába mélyesztettem Serát, épp
amikor a szája összezárult a jobb vállamon.
Éles fájdalom hasított a vállamba, a párduccal egyszerre
vonyítottunk fel.
Ahhoz, hogy túléljem a meccset, ki kellett vernem ezt az
erkölcsi dilemmát a fejemből. Végre beindult az üss vagy fuss
ösztönöm. Amennyire csak tudtam, hátrahúztam a lábam, a
bakancsomat a párduc hasa alá ékeltem, és egy erős rúgással
ledobtam magamról az állatot. A hasában Serával átrepült a
ketrecen. Direkt hagytam benne Serát. Amikor a vadállat földet
ért, azonnal megmarkolta Serát, és egyetlen mozdulattal kitépte
magából.
B-terv.
Nem akartam újra megtenni. A sötét mágiám használata
sokszor cseszett ki velem. Valahányszor életre hívtam,
reménytelennek és elkeseredettnek éreztem magam, de nem
láttam más esélyt. Mély levegőt vettem, és szólítottam a fekete
ostort. Azonnal megjelent, és kígyóként tekergőzött ki a
kezemből. A közönség tombolt. Az ostor szélén áramló
tintafekete energia sisteregve érte el az ostor végét.
Felemeltem a kezem, készen arra, hogy lecsapjak a párducra,
amikor valami vörösségen akadt meg a szemem. De elkéstem,
és csak végignézni tudtam, amint egy rózsaszínes energiagömb
mellkason vág. Shea kétségbeesetten felkiáltott, és a mágusra
vetette magát, míg rajtam eluralkodott a szédülés.
Basszus.
C-terv.
Forgott velem a ketrec, és hirtelen nem tudtam volna
megmondani, hogy a párduc előttem áll-e, vagy a jobbomon.
Talán balra tőlem. Akárhogyan is, egyre közelebb lopódzott, és
úgy éreztem, zuhanok. Terpeszbe álltam, hogy stabilan álljak a
lábamon, és lecsaptam oda, ahol az állatot látni véltem.
Elhibáztam. Még mindig felém közeledett.
Nem akartam megkockáztatni, hogy Shea-nek baja esik, ezért
hátráltam pár lépést, hogy összeszedjem a gondolataimat. A
szárnyaim a ketrechez értek. Megint. Csalódottan feljajdultam,
és visszahúztam a szárnyaimat. Megint lecsaptam, ezúttal a
párduc kiáltása volt a jutalmam, amikor az ostorom eltalált
valamit.
–  Kábító varázs, Shea! – kiabáltam, és reméltem, hogy jelent
számára valamit. Csak tőmondatokra volt energiám. Hirtelen
két ragyogó bíbor energiagömb repült felém, majd hozzám
csapódtak. Shea bűbája. Azonnal kitisztult a látásom, éppen
időben, hogy lássam a levegőben tátott szájjal és csorgó nyállal
felém repülő párducot.
Csuklóból csavartam egyet az ostoron, és gyors mozdulattal,
szorosan az állat nyaka köré tekertem. Amikor erősítettem a
szorításon, felkiáltott és a földre esett.
 – Vágd le a fejét! – kiabált Sera.
A párduc macskaszerű zöld tekintete az enyémbe mélyedt, én
pedig haboztam.
–  Nem akarlak megölni, de meg foglak – kiabáltam.
Szorítottam az ostoron, mire füstfelhők emelkedtek a levegőbe
a nyaka körül.
A kijelentésem után az ostor fehéredni kezdett. Ragyogóan
izzó Égi fény hagyta el a tenyeremet, végigszaladt az ostoron,
megváltoztatva annak színét.
–  Mi a fene ez? – kérdeztem Serát. Reméltem, hogy annak
ellenére, hogy nincs szeme, és a sarokban lapul a földön, ő is
látja ezt.
– Angyali tűz. Éppoly halálos. Mondtam, hogy nincs szükséged
fekete mágiára! – Büszkeség töltötte el a hangját.
Égi varázslatot keltettem életre. Nem kell gonosznak lennem
vagy sötét mágiát használnom ahhoz, hogy halálos legyek!
A fehér tűz végigfutott az ostoron, ijesztően közel került a
párduc arcához.
–  Megadjuk magunkat! – visított Nadia, a hangja kudarctól
volt terhes.
A győztes csengő megszólalt, a ketrec ajtaja kinyílt.
Nyertünk.
Köpni-nyelni nem tudtam, miközben hagytam, hogy az ostor
eleressze a párducot, és visszahúzódjon.
Anyám szabad lett, és rohadtul győztünk. Soha többé nem
kell erre az émelyítő helyre jönnöm. Szerettem volna sírni,
aludni, és sok más dolgot.
 Megkönnyebbülten dőltem neki a most már áramtalanított
ketrec oldalának.
A tekintetemmel az abrus démont kerestem. Az ősz hajú férfi
kezében egy táblagéppel lépett be a ketrecbe.
–  Gratulálok, hölgyeim! Hová utalhatom a pénzt? –
Büszkének hangzott, és ezzel az őrületbe kergetett.
Boldog volt, hogy átutalhat nekem egymillió dollárt, és
végignézheti, ahogy visszamasírozok Angyalvárosba? Miért?
A démon pillantása a sarokban heverő Serára siklott. A
Michaeltől tanult trükkel magamhoz hívtam. Átlebegett a
ketrecen, egyenesen a kezembe.
A démon felhúzta az egyik szemöldökét, és mosoly villant
meg a szája sarkában.
Elővettem a zsebemből a Grim banki adatait tartalmazó
kártyát.
– Ide küldheted a pénzt – mondtam, felé nyújtva a papírt.
Elvette a kártyát, és a szemembe nézett.
–  Fejenként tízmilliót fizetek nektek, ha elhagyjátok
Angyalvárost, és az én szolgálatomba álltok.
Fejenként tízmillió? Kinek van ennyi pénze? Miből él ez a
pasas? Rengeteg kérdésem volt, amikre inkább nem akartam
tudni a választ.
Shea szemében dollárjel kezdett villogni.
– Mármint tízmillió, most azonnal? – kérdezte.
Gyilkos pillantással szakítottam félbe, és megráztam a fejem.
– Nem.
Egyszerű, rövid válasz. Ki akartam jutni innen, és találkozni
anyámmal.
Az abrus démon csalódottan pötyögni kezdett a
billentyűzeten, majd közelebb lépve hozzám, visszaadta a
kártyát, és hozzám hajolt.
–  A Sötétség hercege fölöttébb elégedett a fejlődéseddel.
Reméli, hogy hamarosan újra találkozhattok – suttogott a
fülembe egy kacsintás kíséretében.
Pfuj! Hogy merészel rám kacsintani? Ez Noah és Lincoln
asztala volt, senki másé. Hát, talán még Michael arkangyalé, de
ennyi.
A démon otthagyott minket, és magával vitte a kénkő bűzét
is, máskülönben jól beolvastam volna neki.
A Sötétség hercege elégedett velem? Reméli, hogy találkozunk?
Lényegében csak olyasmi hagyta el annak a démonnak a száját,
amit nem akartam hallani.
–  Ügyet se vess rá. Biztonságban vagy. Irány Lincolnhoz és
édesanyádhoz – emlékeztetett Sera az elsődleges feladatomra.
Noah a semmiből rontott be a ketrecbe.
–  Grimnél a pénz. Húzzunk innen a francba. Az emberek
dühösek, amiért a Bukottak nyertek, és kétlem, hogy sokáig
visszafognák magukat.
Jesszumpepi.
A sérült vállamra pillantottam, szivárgott belőle a vér. Serával
levágtam a nadrágom szárának jobb felét, és odaadtam Noah-
nak, hogy gyorsan kötözze be a sebet. Meghintette
narancssárga gyógyító varázzsal, hogy elálljon a vérzés, és
amilyen gyorsan csak tudtunk, bicegtünk is kifelé, Chloeval és
Luke-kal a nyomunkban.
– Apám embereit kirúgták – suttogta Chloe.
– Hogyan? – csattantam fel. – Miért?
–  Többé már nem akarnak semmiféle angyalvárosi alakot
látni itt – felelte. Most tűnt fel, hogy vörös démon rabszolga
szimbólumot visel, akárcsak Luke.
Tátva maradt a szám a rémülettől. Chloe elvigyorodott.
– Nyugi, lemosható – mondta halkan.
Ó, hála az égnek.
A parkoló felé igyekezve elvesztünk a démonok és az Alantas
diákok tömegében. Valaki felénk kiáltott.
– Ezek a Bukott szarháziak! Azt hiszik, jobbak nálunk, és most
még a pénzünket is elvették! – harsogta egy nyilvánvalóan
részeg öregember.
Felnéztem, és láttam, hogy körülállták a kocsinkat. Bakker.
–  Vissza! – ordította Noah. Elővette a narancsosan izzó
kardját.
Senki sem moccant.
Fejben matekoztam gyorsan, és vagy ötvenen állták el a
kocsihoz vezető utat.
– Valami ötlet? – kérdeztem Serát.
– Villants cicit – dobta fel.
Hogy lehet ennek a fegyvernek bármi köze az angyalokhoz?
Piszkosabb a fantáziája, mint nekem.
–  Mutassuk meg nekik, hogyan harcolnak valójában
Démonvárosban – kiabált egy másik alak.
Beütött a falkaszellem, egy ember rohanni kezdett felénk,
mire a többiek követték.
Noah-val egyszerre tártuk ki a szárnyainkat. A mozdulattól
szétnyílt a seb a vállamon, és egy fojtott kiáltás szakadt fel
belőlem.
Egyesével ki kell reptetnünk őket innen. Gyakorlásképpen
már repültem Shea-vel korábban; öt méterre jutottam, és ott
elejtettem. Nehéz feladat volt, de úgy éreztem, képes leszek rá.
Csakhogy ott volt Luke és Chloe is, és közel álltunk hozzá, hogy
szétmarcangoljanak minket.
Hirtelen vakító kék fény ragyogta be az eget, mire mindenki
megállt és eltakarta a szemét.
Hangos huppanás jött a közelből, és felnézve Michael
arkangyalt láttam a kocsim tetején ácsorogni. Ragyogó
pompájában készen állt a csatára.
–  Lincoln említette, hogy talán szükséged lesz kíséretre –
zengett keresztül a hangja a parkolón. – Bárki, aki ennek az
ötnek az útját állja, eltölthet egy kis időt a Pokolban – kiáltotta
Michael. Kardjából egy kék tűzgömböt lövellt ki, mire a tömeg
sikoltozva szétszóródott.
– Azt a rohadt… – lihegett Chloe.
– Imádom őt! – kiáltotta Shea.
– Meg kellene szagolnod. Isteni illata van – szállt be Sera.
– Beszállás a kocsiba! – kiáltott Noah.
A csőcselék kettévált, akár a Vörös-tenger, miközben Michael
kivont karddal állt a kocsi tetején.
A pasim Michael arkangyalt küldte a megmentésemre, hogy ő
anyámmal maradhasson, és vigyázhasson rá.
 Ó egek, egy nap tutira hozzámegyek.
Miután mind beszálltunk, Noah rükvercbe tette a kocsit, és
kihajtott a parkolóból. Kihajoltam az ablakon, és felnéztem.
– Michael felettünk repül – mondtam a barátaimnak.
–  Ő a biztonságos utazás védőszentje – szólt közbe Luke, és
megpróbált kinézni, bepréselődve Chloe és Shea közé.
Felnyitottam a könyöktámaszt, amiben a mobilomat
tartottam, és felhívtam Lincolnt.
– Mindent láttam a tévében. Örülök, hogy jól vagy – mondta
sietősen, amint felvette.
–  Anya hogy van? – Igyekeztem nyugodt maradni, de a
reszkető hangom elárult.
–  Jól vagyok, csillagom. – Hallottam, hogy anyám hangját
áthatja a rettegés. Valami a frászt hozta rá, és még mindig a
hatása alatt volt.
–  Csak néhány tömbnyire vagyunk – mondtam. – Michael
kísér minket – fűztem hozzá, hogy ne aggódjanak.
–  Oké, odakint találkozunk. Van itt még valami, amit
magaddal akarsz hozni? – Lincoln hangja tele volt
aggodalommal, és csak ekkor hasított belém, hogy végleg
hátrahagyjuk az otthonomat és minden javunkat. Az apámról
készült minden fénykép nálam volt, ruhák és ágyneműk. A
többi holmi nem számított. A parkolóban történtek után úgy
éreztem, nem kellene túl sokáig időznünk.
– Nem. Csak anyámat vigyük ki innen – mondtam.
Noah lehúzódott a padkára a régi lakásunk előtt. Felé
fordultam, és láttam, hogy igencsak rossz bőrben van. Sápadt
volt, és izzadt.
– Megvagy? – kérdeztem.
Csak bólintott, és legörbült a szája.
Nem vesztegettem az időt, gyorsan kiugrottam a kocsiból, de
amikor a szemem megakadt Bernie sátrán, kihagyott a
szívverésem.
Bernie.
Hallottam, hogy kinyílik mögöttem az ajtó, Shea szállt ki
utánam.
– Úristen! Ki fog ezután gondoskodni Bernie-ről? – suttogta.
Amióta Démonvárosba költöztünk, mindig is gondját viseltük
Bernie-nek és Maxnek. Mindig. Nem emlékszem olyan estére,
hogy anyám, Shea, Mikey vagy én ne hoztunk volna egy tányér
forró levest, egy bagelt vagy valamit nekik. Egyike volt azoknak
a beskatulyázott hajléktalanoknak. Nem drogozott, büntetlen
előélete volt. Csak egy vak fickó volt, aki a vaksága miatt nem
talált munkát magának.
– Majd mi – mondtam határozottan.
Nem volt démonkötött. Csak azért élt itt, mert nem ismert
mást. Magunkkal visszük őt.
Közelebb léptem a sátorhoz, megláttam a cipőjét, a lába
kilógott.
–  Te vagy az, Brielle? – Még mielőtt odaértem volna, Bernie
kedves hangja töltötte be a levegőt. Kidugta a fejét, és Maximus
is izgatottan csaholni kezdett.
– Igen, Bernie, én vagyok. Rég nem találkoztunk.
Lehajolva megpaskoltam Max buksiját, és bedugtam a fejem
a sátorba. Volt egy kis biztonsági rendszere felállítva, amit jó
időbe telne áttörni.
– Jól vagy? Vértől bűzlesz – fintorgott Bernie.
Esküszöm, a szaglását egy kopó is megirigyelte volna.
–  Belekeveredtem egy kis bunyóba, de jól vagyok. Figyelj,
Bernie! Anyám is költözik Angyalvárosba, szeretném, ha te és
Max is velünk jönnétek. Nincs időm most elmagyarázni, de
nincs időnk összepakolni minden holmidat.
Meglepetésében tátva maradt a szája.
– Abban a flancos városban nem szeretik a magamfajtákat.
A magafajtákat. Hajléktalanokat. Düh öntött el a szavai
hallatán. A nemes és hatalmas Bukottak mindig is lenézték az
efféle kellemetlen dolgokat. Miféle angyal áldott az, aki
képtelen segíteni a rászorulókon?
Lincoln és anyám rontottak ki a hátsó ajtón. Amint Lincoln
meglátta, hogy Bernie-vel beszélek, merengés ült ki az arcára.
Tudta, mit csinálok.
–  Még megvan a lakókocsim. Az övé lehet, ha szeretné –
ajánlotta Lincoln.
Könnyek gyűltek a szemembe. Mikor lettem ilyen
bőgőmasina?
–  Hallottad, Bernie? Egy ezüst Airstream csak neked és
Maxnek. Mit szólsz? – A hátizsákja után nyúltam, de gyengéden
megragadta a csuklómat.
– Hogy köszönöm, Brielle. Köszönöm, hogy gondoltál rám, és
szívesen megyek.
A csuklómon lévő keze vibrált, akár egy éles zümmögés,
nyugtató rezgéseket küldött a karomon át a sérült vállamba.
Mielőtt jobban belegondolhattam volna, elengedett.
Anyám ellépett Lincoln mellett, és gyorsan megölelt minket
Sheavel, ami fájdalmas volt, mert a testem kezdett szétzuhanni.
Lincoln kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és elkezdtük kipakolni
anyám dobozait és bőröndjeit.
–  Egy halott abrus démon és három halott gyíkfark démon
van odafent bezárva a fürdőbe, ezért azonnal indulnunk kell –
mondta Lincoln, miközben felsegítette Bernie-t.
Egy halott abrus démon! Nem is akartam tudni a részleteket.
Nem most.
Felnyitottuk a nagy, hétszemélyes terepjáró csomagtartóját,
és Maxet a csomagokkal együtt bepakoltuk.
Meg is feledkeztem Michaelről, míg a kocsi tetején nem
landolt.
–  Átveszed innen, Lincoln? Kezdem rosszul érezni magam a
hosszúra nyúlt itt-tartózkodástól – kiáltott Lincolnnak.
Lincoln biccentet.
– Igen! Köszönöm, uram!
Érdekes. Még az arkangyalok sem tudnak hosszan
Démonvárosban maradni.
Michael tekintete Bernie-re siklott, és egy mindentudó
mosoly terült el az arcán. Nem volt időm elmélkedni a
látottakon, Michael elrepült, csak egy fénylő fehér pont maradt
utána az égen.
Ahogy elhajtottunk a démonvárosbeli otthonomtól, még
egyszer utoljára visszanéztem a helyre, ami tönkretette az
életünket. Apám itt halt meg, anyám és én pedig rabszolgasorba
kerültünk. Semmi sem volt itt, amire emlékezni akartam.
 20. FEJEZET

–  Ó,csillagom, biztos vagy benne, hogy nem okozok nagy

gondot azzal, ha itt maradok? Megszállhatok egy hotelban is pár
napra, míg munkát találok.
Anyám Lincoln konyhájában ácsorgott.
Megviseltnek és hálásnak látszott, ugyanakkor döbbentnek is.
Amint átléptük a határt, a tetoválása eltűnt a homlokáról, ez is
része volt a szerződésnek, amit aláírattunk Grimmel. Ezért is
próbálta megöletni, még mielőtt elhagyhatta volna
Démonvárost.
Lincoln legyintett egyet.
–  Egyáltalán nem gond. Őszintén bevallom, abban
reménykedem, hogy így megkóstolhatom a főztöd. Hiányzik
már a házi koszt. Brielle sosem főz – duzzogott Lincoln.
Anyám elmosolyodott.
–  Igen, bár attól tartok, a főzőtudományom Mikey ízléséhez
igazodott. Brielle inkább ütött az apjára. Jó evő.
Haha! Nevettem, de azonnal a bordámhoz kaptam. Miután
kitettük Bernie-t és Maxet az új kecójuknál, négy órát töltöttem
a gyógyközpontban, ennek ellenére mégis minden porcikám
sajgott, és úgy éreztem, száz évig tudnék aludni.
– Kincsem, miért nem mész és dőlsz le egy kicsit? Szeretném
rajtad tartani a szemem a következő néhány napban, hogy
meggyőződjem róla, rendesen gyógyulsz – trillázta anyám.
–  Igaz, nyomás! – értett egyet Lincoln, és a szobája felé
vezetett, de az ajtóban megállt.
– Ümmm – motyogtam, és anyám felé fordultam.
–  Jesszus, anyámmal kellene egy ágyban aludnom, ugye? –
kérdeztem Serától.
Mielőtt még felelhetett volna, anyám felemelte a kezét.
– Ugyan már, mind felnőttek vagyunk. Brielle már húszéves,
egyáltalán nem bánom.
Rákvörös lettem zavaromban. Anyám mindig is ilyen
belevaló volt. A tizenötödik szülinapomra óvszert és egy doboz
fogamzásgátlót kaptam tőle, pedig akkor még nem is
szexeltem.
– Jól van – nyikogtam, és bevánszorogtam Lincoln szobájába.
Kizárt volt, hogy szexeljünk, miközben anyám a szomszéd
szobában van, de a Lincoln mellett való alvás is kedvemre való
volt. Óvatosan, nehogy a sérült vállamra essek, bezuhantam az
ágyba. Amint az ízületeim nyugalmi állapotba kerültek,
fájdalom kezdte égetni minden egyes porcikámat.
–  Megcsináltad, Bri. Az egész családodat kijuttattad
Démonvárosból. – Lincoln hangja gyengéden csengett a
fülemben, ujjai a bőrömet csiklandozták.
Megcsináltam. Megmentettem a családomat.
 Csodálatos gondolat volt. Hatalmas megkönnyebbülés.
Ezért is volt meglepő, hogy a boldog álomba merülés után
egy szörnyű rémálom rántott magával.
 

 
Ismét abban a sikátorban sétáltam a Pokolban, démonok vették
körül Serát. De Sera nem egy kaktusz volt, hanem egy apró
gyermek. Az öregasszony is ott volt, jajveszékelt. Lassan
mindenki felém fordult. Mosolyogtak és üdvözöltek, mintha
hazaértem volna. Vert a víz, hazavezető portál után kutattam.
Aztán felbukkant Lucifer, és elkezdett kiképezni, épp ahogy
James jósolta. Dolgoztunk a sötét erőmön, én pedig lelkes diák
voltam. Rettenetes volt. Az álomban azt tettem, amit parancsolt,
de mélyen belül tudtam, hogy helytelenül cselekszem.
Ki akartam jutni.
Mégis a Pokolban rekedtem.
 

 
–  BRIELLE! – Lincoln hangja rángatott vissza az álomból,
kipattantak a szemeim. Negyedik alkalommal ébresztett azon
az éjszakán.
Az órára pillantottam, reggel hét óra volt. Nem akartam újra
elaludni, noha kimerült voltam, de nem kockáztathattam meg,
hogy visszacsöppenjek a rémálomba.
– Úszol az izzadságban. – Óvatosan megérintette a hátamat.
 – Rémálmok – krákogtam.
Lincoln aggódva vonta össze sötét szemöldökét.
– Mifélék?
Nem akartam rendszert csinálni abból, hogy hazudok neki, és
még James próféciájáról is be kell számolnom neki. Felültem, a
mellkasomhoz húztam a térdeim.
– Pokol. Lucifer. Rossz dolgok úgy általában véve.
Lincoln nagyot sóhajtott.
–  Oké. Lássuk csak. Rengeteg fekete mágiát használtál, a
nyakláncodat is levetted. Meglehet, hogy túl sok volt ez
egyszerre.
Eszembe jutott, hogy a nyaklánc még mindig a farmerom
zsebében van. Lenyúltam érte, és előhúztam a nehéz
nyakláncot.
–  Megtennéd? – kérdeztem, és felemeltem a hosszú, szőke
hajamat.
Elvette tőlem a láncot. Átemelte a fejem fölött, a medál a
mellkasomra simult, és… eltört.
Összetéveszthetetlen volt a hang. Kisebb sokkot kaptam.
Lenéztem, és láttam, hogy a kristály éppen középen vált ketté.
– Mégis mit jelent ez? – fordultam Lincoln felé.
Lincoln egy pillanat erejéig rémültnek tűnt, aztán összeszedte
magát.
–  Semmit. Csak meg kell kérnünk Mr. Claymore-t, hogy
készítsen egy újat.
Bólintottam, majd megfogtam a kezét.
– El kell mondanom valamit, de meg kell ígérned, hogy nem
borulsz ki.
Elkerekedett a szeme, a keze megfeszült.
– Oké.
Tutira ki fog borulni.
– És teljesen jogosan. – Sera szólalt meg a padlóról.
– Nem segítesz.
–  Szóval… van egy régi barátom Démonvárosban, aki most
Látó. – Hagytam, hogy leülepedjen az információ. A Látók
annyira ritkák voltak, hogy ismerni egyet felért azzal, mintha
azt mondaná valaki, hogy egy arkangyal a legjobb barátja.
– És? – Izzadni kezdett a tenyere.
Idegesen kacarásztam.
– És találkoztam vele az összecsapáson. Elmondta, hogy más
próféciát lát velem kapcsolatban.
Lincoln mély levegőt vett, majd hosszan kifújta.
– Mégpedig?
Ráharaptam az alsó ajkamra, és úgy döntöttem, nem kertelek
tovább.
– Hogy lemegyek az Alvilágba, és ott majd Luciferrel tanulom
meg használni a sötét erőmet.
Lincoln szeme annyira kiguvadt, hogy attól féltem, kiesik.
– Micsoda?! Ez nevetséges!
– Tudom! – helyeseltem. – Legalább annyira nevetséges, mint
Raphael próféciája, hogy lemegyek oda, és megölöm Lucifert.
Lincoln egy szót sem szólt.
Idegesen fészkelődtem.
– Nem gondolod, hogy tényleg megteszem, ugye?
 Dehogynem. Láttam a szemében.
– Nem akarom, hogy megtedd, túl veszélyes, de…
Nagyot nyeltem, a pulzusom az egekbe ugrott.
– De?
Lincoln a combomat simogatta a hüvelykujjával.
– De hihetetlen erőd van, fekete szárnyaid, még a Pokolba is
lementél Seráért, és meg sem kottyant neked. Ha valaki képes
rá, hogy véget vessen a háborúnak, az te vagy.
Jesszus, megitta a Kool-Aidet.
–  Lincoln, nem fogom megtenni. – Felálltam. – Csak átlagos
szeretnék lenni. Végre visszakaptam a családomat, és szeretnék
a gyógyító tanulmányaimra koncentrálni, hogy ily módon
segíthessek a háborúban – jelentettem ki.
Bólintott, elengedve a témát.
–  Jól van – mondta, de a szavai, a kurta biccentés és a
mimikája nem volt összhangban egymással.
Tényleg azt várta tőlem, hogy megölöm Lucifert?
Egyszerre éreztük meg az illatokat.
– Mi ez? – kérdezte Lincoln kíváncsian.
– Ez anyám fahéjas-banános-diós palacsintája – vigyorogtam.
Lincoln megtörölte a száját.
– Összefutott a nyál a számban.
Nevetés tört ki belőlem, és úgy döntöttem, elengedem ezt az
egész „megölni Lucifert” dolgot. Egyelőre.
–  Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben átsántikáltam a
szobán a fürdő felé, hogy fogat mossak.
– Mint akin átment egy úthenger – nyugtattam meg.
 Félreértés ne essék, még hetekig fogok nevetségesen sétálni.
 

 
Amikor végre kiértünk a konyhába, elmosolyodtam a
látványtól. Az asztalt Shea, Mikey és Noah ülte körül. Mind
vajjal és juharsziruppal nyakon öntött palacsintával tömték tele
a szájukat.
–  Szia, öcsi! Nem tudtam, hogy te is jössz – öleltem meg
Mikey-t oldalról. A legtöbb hétvégét Clark földjén töltötte a
falkájával. Még mindig tanulta, hogyan tartsa kordában a
fenevadat, de a gyors ölelések belefértek.
–  Viccelsz velem? Anya hazajött, itt a helyem – vigyorgott
bugyután.
Anya hazajött. Ez a két szó rádöbbentett, mi is történt.
Kimentettem anyámat.
–  Több palacsintatésztára lesz szükségem, pláne, ha Bernie-
nek is akarunk vinni – szólt anyám.
–  Ó, én már gondoskodtam Bernie-ről – felelt Lincoln,
miközben az anyám által otthonról hozott ütött-kopott
serpenyőben lévő, frissen sült, tűzforró palacsintával szemezett.
Felé fordultam.
– Tényleg?
–  Beszámoltam Raphnek a helyzetről. Azt mondta, Bernie
nyugodtan ehet az étkezdében, miután a diákok már végeztek,
és mielőtt mindent elpakolnának.
Anyám rám pillantott, és biztos voltam benne, hogy fejben
már az esküvőnket szervezi.
–  Ez nagyon kedves volt tőled, Lincoln. Köszönöm – mondta
anyám.
Mosolyogva lábujjhegyre álltam, hogy puszit nyomjak az
arcára.
– Köszönöm.
Lincoln elvörösödött, és mindkettőnknek elmormolt egy-egy
halk „szívesen”-t.
Anyám felemelt egy konyharuhát.
– Várjunk csak! Raphnek szólítod? A gyógyítás arkangyalát?
Lincoln felkacagott.
–  Aha. Először furcsa volt, de ő maga kérte. Nem akar
felsőbbrendűnek látszani. Ő egy barát.
Egy barát. Méghozzá nagyon jó barát.
Anyám szemébe könnyek gyűltek, és a padlóra nézett.
–  Mi a baj, anya? – Átvágtam a konyhán, hogy mellette
lehessek.
Letörölte a könnyeit, és megpaskolta a kezem.
–  Semmi. Én csak… Csak boldog vagyok. Rég nem éreztem
már így.
Csend telepedett ránk. Tudtam, hogy nehéz sora volt
Démonvárosban, miután eljöttem, aztán még kétszer olyan
nehézzé vált minden Mikey zűrje miatt. De csak most láttam
igazán, mit tett vele a stressz. Közelről nézve jól látszott, hogy
kimerült, a szeme karikás volt, a haja lapos és fénytelen.
– Rengeteg boldog nap vár ránk, anya – biztosítottam róla.
Lincoln elénk lépett.
 – De mennyire! De csak akkor, ha kaphatok végre egyet abból
a palacsintából.
Anyám nevetése töltötte be a konyhát, és a mellkasom egyre
könnyebb és könnyebb lett, ahogy mindenki csatlakozott
hozzá.
Ez a mi kis családi pillanatunk volt életem egyik legboldogabb
napja.
 21. FEJEZET

Továbbra is rémálmok gyötörtek.

Hathétnyi véget nem érő rémálom.
Pokolról. Démonokról. Luciferről.
Szörnyű volt, és emiatt álmatlanságban szenvedtem. Mindent
megtettem, hogy ne kelljen aludnom – kávé, energiaital, késő
esti séták. Egyszerűen nem akartam visszacsöppenni arra a
helyre. Megrémített az alvás gondolata. Az egész álom annyira
valóságosnak tűnt.
És hogy tetézzük a szart, anyám nem talált munkát magának.
Angyalvárosban láthatóan nem volt munka egy
nekromantának, leszámítva a tortadekorálást és a halott
virágok rendezését, de ezt a munkát a városban született és az
Akadémián diplomázott nekrók kapták. Az, hogy anyám
holtakat keltett életre Démonvárosban, itt folt volt az erkölcsi
bizonyítványán.
Az egyetlen jó dolog jelenleg Bernie volt. Kivirágzott.
Felszedett néhány kilót, tisztának és boldognak látszott a napi
zuhannyal és borotválkozással. Raphael még egy apró kis
munkát is rábízott, törülközőket és lepedőket kellett
hajtogatnia. Miután az iskola takarítói kimosták őket, letették
Bernie-nek a lakókocsinál, ő pedig összehajtogatta őket. Azt
mondta, ez célt adott a napjainak. Az egyetlen nehézség az volt,
hogy Maximust távol tartsa a tiszta és összehajtott lepedőktől.
Raphael hívatott az irodájába az ebéd és a csatatan közti
szabadidőmben. Fogalmam sem volt, miről lehet szó, de
reméltem, hogy nem keveredtem bajba.
Bekopogtam. Raphael kiáltott, hogy bemehetek. Kinyitottam
a masszív ajtót, és beléptem. Raphael az íróasztalánál álldogált.
– Helló! – köszöntem mosolyogva.
Csak nehogy bajban legyek, kérlek.
–  Szia, Brielle! Hogy halad a gyógyulásod? – kérdezte
kedvesen.
Oké, az ember nem kérdez ilyesmit valakitől, aki bajban van.
Csináltam egy vállkörzést a hetekkel ezelőtt meggyógyult
vállammal.
– Remekül, uram. Köszönöm.
Felkacagott.
– Ugyan már! Lassan két éve barátok vagyunk. Hívj Raphnek
vagy Raphaelnek. Ahogy a többi diák is.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Vagyis akkor nem vagyok bajban?
– Persze hogy nem. Miért is lennél? Ó, igaz.
Úgy tűnt, rájött, hogy a nap kellős közepén hívatott az
irodájába.
– Azért hívattalak, mert a Bukottak Serege előlépteti Lincolnt,
de ez meglepetés. Tudom, hogy Lincoln azt szeretné, hogy ott
légy a bejelentéskor. Most szombaton kerül rá sor. Lincoln úgy
tudja, hogy egy bajtársának ad át kitüntetést, de valójában én
léptetem őt elő kapitánnyá.
Majd kicsattantam a büszkeségtől. Kevés Lincolnnál
érdemesebb ember volt a címre. Komolyan vette a munkáját,
és teljes mértékben a város határain túl dúló háborúnak
szentelte magát.
– Naná, hogy ott leszek! – vigyorogtam, mint a tejbetök.
Raphael sugárzott, a szárnyai aranyszínben pompáztak,
ahogy a hangulata ragyogóbb lett.
–  Pompás! Pontban hatra legyél ott. Foglalok egy asztalt
nektek és a barátainak, Noah-nak, Darrennek és Blake-nek.
Embert próbáló évek vannak Lincoln háta mögött, a szerettei
jelenléte mindennél többet fog jelenteni számára.
Tényleg kemény időszak állt mögötte, és a tény, hogy Raphael
megkért, én is legyek ott, mindennél többet jelentett nekem.
–  Nagyszerű lesz – biztosítottam Raphaelt, és az ajtóra
pillantottam. Ideje volt elindulnom csatatanra.
–  Mielőtt elmész… – Raphael nagyot sóhajtva felállt, és egy
gepárdot is megszégyenítően elegáns léptekkel átvágott a
szobán. – Lincoln mesélt a rémálmaidról.
Szuper. Jön a szentbeszéd.
Pokoliak voltak a rémálmok, és elalváskor annyira elönt a
rettegés, hogy másodpercekkel később, adrenalintól dörömbölő
szívvel fel is ijedek. Talán jól tette Lincoln, hogy szólt
Raphaelnek.
 – Ülj le. Majd igazolom a távolmaradásod az óráról – mondta
Raphael.
Felsóhajtottam, ledobtam a táskám, és lerogytam a kanapéra.
–  Mit gondolsz, mi okozza a rémálmaidat? – ült le elém a
padlóra törökülésben, kinyújtott szárnyakkal. Annyira laza volt,
mintha két régi barát cseverészne egy kicsit.
Nem nagyon voltak titkaim előtte. Tudott a fekete mágiámról,
az ostorról és a Serával a Pokolban történtekről is. Könnyű volt
beszélni vele, és sosem ítélkezett.
A nyakamban függő medált piszkálgattam. Mr. Claymore
készített nekem egy újat, miután a másik eltört, de ez nem
működött annyira jól, mint az első.
Képtelen voltam bármit is előcsalogatni magamból, pláne
nem egy Égi gömböt.
–  Azt hiszem, hogy amikor levettem a nyakláncot, hogy
megmentsem Serát… Akkor a fekete mágiám felülkerekedett…
Nem is tudom… Szerintem átvette az irányítást. – Beszélnem
kellett erről valakivel, és Raphaelnél alkalmasabbat nem is
találhattam volna erre.
–  Tévedés – rótt meg. – Mindig te irányítasz. Csak dolgoznod
kell még egy s máson.
– Például? – nyögtem fel.
Raphael afféle atyai pillantást vetett rám, melyet mindig egy
kényelmetlen tanács követett.
–  A benned lakozó sötét erő gyorsan kihuny a téged eltöltő
Égi fény jelenlétében.
Az alsó ajkamba haraptam, a szívem vadul kalapált. Eszembe
jutottak Michael szavai, hogy bennem rejlik a legerősebb
fényesség, amit valaha emberben látott, ugyanakkor a sötétség
olyan, akár egy lepke, amit vonz a tűz.
– De akkor miért… él még mindig?
Ha az Égi fény képes volt kioltani, akkor mégis mi a fene van
velem?
Raphael szomorúan nézett fel rám.
– Mert szüntelenül táplálod nehezteléssel és haraggal. Oly sok
nehezteléssel, hogy magadat is megbetegíted. Ezek mind
táplálják a Sötétség hercegétől örökölt erőidet – mondta
Raphael a mellkasomat bámulva, mintha egy előugró űrlényre
számítana.
Eltűnődtem.
– Neheztelés ki ir…
–  Irántam, amiért nem gyógyítottam meg édesapádat. Az
egész világ iránt. Angyalváros és Isten iránt. És mindenki iránt,
aki valaha cserben hagyott, és hagyta meghalni édesapádat.
Raphael szavai késként vájtak belém, fájdalom szorította
össze a szívem, kapkodtam a levegőt. Minden elfojtott
érzelmem a felszínre tört, sírni kezdtem.
– Miért nem tetted? – kiabáltam hirtelen. – Te vagy a kibaszott
Gyógyítás arkangyala, és még csak hozzá sem értél!
Hüppögtem két szó között, és csak most döbbentem rá,
milyen régóta kérdőre akartam vonni. Raphael ott volt a
kórházban, amikor apám átesett az első vizsgálatokon. Mindig a
kórházakat járta, imádkozott az emberekért, próbálta
megvigasztalni őket, de sosem hallottam, hogy meggyógyított
volna valakit.
Raphael a padlóra szegezte a tekintetét.
– Egyszerű, önző okból. Ha bárkit is csodával határos módon
meggyógyítok, többé nem mehetek haza. – Szívszorító volt,
ahogy a haza szót mondta. Mintha minden vágya az lett volna,
hogy visszamehessen oda, ahonnan jött. Mr. Claymore már
utalt valami hasonlóra, de Raphaeltől hallani egészen
megdöbbentő volt.
Hátrébb csúsztam a kanapén.
– Micsoda? – Marhaság. Újra emlékeztetni akartam, hogy ő a
Gyógyítás arkangyala. Mégis miért viseli ezt a címet, ha
valójában sosem gyógyított meg senkit?
Raph megrázta a szárnyait, mintha régi emlékektől akarna
megszabadulni.
–  Ez a vezeklésem, amiért háborút indítottam. – A hangja
olyan lágy volt, nem is voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
–  Várjunk… Te indítottad a háborút? – Úgy előrecsúsztam a
kanapén, hogy attól féltem, leesek róla. – Törin azt tanítják,
hogy Lucifer a démonjaival megpróbált betörni a Mennyekbe,
és te a többi angyallal karöltve megállítottad őket, még mielőtt
megtehették volna.
Raphael bólintott.
– Részben igaz. Lucifer először a Földre jött a démonjaival, és
háborgatni kezdte a halandókat. Én… Engedély nélkül jöttem el
otthonról, és közbeléptem. Szemben a szabad akarattal.
Leesett az állam.
A szabad akarat rendkívül fontos volt a négy arkangyalnak.
Raphael hangsúlya alapján úgy tűnt, olyan lehetett ez, mint
főbenjáró bűnt elkövetni.
Letaglózott.
– Aztán mi történt?
Raphael végigsimított a haján.
–  A legjobb barátom követett ide le, és harcba szállt
mellettem, ergo kirobbantottuk a bukottak háborúját.
Váó!
– De ha nem jössz le ide, akkor Lucifer igába hajtotta volna az
egész emberiséget!
Raphael felvonta a szemöldökét, mintha ez nem teljesen
lenne igaz.
– Hajdanán Lucifer a barátom volt, tudtad? – kérdezte.
Na, ez lesokkolt.
– Azt tudtam, hogy ő is angyal volt.
Raphael a semmibe révedt, láthatóan elveszett az
emlékeiben.
– Nem lett volna szabad megfosztanom az emberiséget attól a
spirituális fejlődéstől, amit a Luciferrel való szembeszállás
révén nyerhettek volna, mert igenis képesek lettek volna rá.
Kirázott a hideg a szavaitól. Az emberek? Ők a leggyengébb faj
a bolygón.
– Nem, nem azok.
Francos gondolatolvasás.
Felsóhajtott.
–  Egy részem segíteni akart, de a másik felem csak bosszút
akart állni egy régi baráton, amiért az elhagyta. Megmutatni
neki, mennyire hatalmas vagyok, hogy képes vagyok
védelmezni az embereket. Harag és neheztelés vezette a
harcomat.
– Ó! – hátradőltem. Jesszus, ez nem hangzott jól. Kimondottan
ismerős helyzet volt.
Raphael megrázta a fejét.
–  És hogy bebizonyítsa az erejét, a tucatnyi démon helyett
Lucifer ezreket szabadított el, és birokra keltünk. Megfertőztük
az emberiséget, és az egész az én hibám.
Lecsúsztam a kanapéról, és a bukott angyal elé térdeltem.
Raphael magába zuhant, legyőzöttnek tűnt.
Megfogtam a kezét, és sötétkék szemébe néztem.
– Megbocsátok. – Feloldott valamit a mellkasomban ez a szó.
Tetőtől talpig zokogás rázta a testem. – Apámért, a háborúért,
mindenért. Megbocsátok.
Az arca eltorzult, a könnyeivel küszködött. Majd felemelte
mindkét kezét, és átölelt. Azonnal megkönnyebbültem, mintha
egy húszkilós súly, amit idáig cipeltem, lekerült volna a
vállamról.
Amikor elhúzódtam, láttam, hogy mindketten sírunk.
Nevetve megtöröltem a szemem.
–  Annyi kérdésem van még, olyan sok minden, amit nem
értek.
Például, ha a másik oldal, a Mennyország annyira szuper hely
volt, miért jöttek ide egyáltalán?
Raphael felkacagott.
– Nem tudnék olyan választ adni, amit a földi elméd teljesen
megértene. Nehéz ezeket megérteni a fátyolnak ezen az
oldalán.
A fátyol. Törin is utaltak így erre. Azt jelentette, hogy amíg
életben vagyok, úgysem érteném meg. Amikor meghalok, és
átlépem a fátylat, minden feltárul, vagy valami pszichológiai
maszlag ezen a vonalon elindulva.
– Oké, csak még egy kérdés – emeltem fel az ujjam.
– Halljuk – mosolygott Raphael.
–  A reinkarnáció létezik? Mert gyerekkoromban volt egy
kutyánk, Bors, aki megfulladt. Nem egészen egy évvel később
lett egy új kutyusunk, akinek ugyanolyan modora és
személyisége volt. Esküszöm, hogy ugyanaz a kutya volt, ezért
el is neveztük Sónak.
Raphael jóízűen felnevetett.
–  Igen, persze hogy a reinkarnáció létezik. Azt hiszed,
mindenre rájössz, a lelked mindent megtanul egy rövidke
emberélet alatt?
Basszus. Totál elszállt az agyam.
– Ez durva. Kérdezd meg… Michaelnek van egy ember felesége
– szólt Sera. Majdnem felugrottam ijedtemben, kiment a
fejemből, hogy velem van.
– Van Michaelnek ember felesége? – csusszant ki a számon a
legnépszerűbb angyalról keringő pletyka.
Raphael szeme megcsillant.
– Bizalmasan kezeled a válaszom.
Leesett az állam.
– Van neki?
 Az arkangyal bólintott.
– És egy lánya is.
Micsoda?
–  Mennyi idős a lány? Hol élnek? Mióta házasok? A lánya
ember, vagy…
Raphael harsány nevetése félbeszakította a kérdéseim
áradatát.
– Azt hiszem, ideje visszamenned órára – állt fel gyorsan, és a
karomnál fogva engem is felhúzott.
Basszus, már annyira közel jártam, hogy az élet legfontosabb
kérdéseire választ kapjak!
Raphael megveregette a vállam.
– Az élet néhány legkielégítőbb válaszát a saját magunk által
szerzett tapasztalatok adják.
Pfft. Uncsi.
Elkerekedett a szemem a fejembe hasító új gondolattól.
– Apám reinkarnálódott? Újra gyerek itt a Földön?
Raphael mosolyogva vállat vont.
–  Valószínűleg nem. A reinkarnáció előtt szeretné megvárni
édesanyádat, tekintve, hogy lelki társak.
Mellkason vágott ez az egyszerű, mégis kedves kijelentés.
Társak. Azt mondta, társak, jelen időben. Mintha apám nem is
volna halott.
–  Persze – motyogtam, próbáltam nem szétzuhanni. Már így
is eleget bőgtem erre a napra.
Felkaptam a táskám, míg Raphael firkantott egy igazolást
nekem. Amikor átadta, valósággal ragyogott.
 – Brielle, aludj zavartalanul ma éjszaka.
És úgy is volt. Egyáltalán nem álmodtam. Mélyen és
pihentetően aludtam a tudattal, hogy a bennem lakozó sötétség
nem jut már táplálékhoz.
Ténylegesen visszavonult.
 22. FEJEZET

Péntek reggel volt, a Lincoln nagy estélye előtti nap. Shea

vigyorgó képére ébredtem, egy cetlivel a kezében mászott a
képembe.
–  Jesszus, a frászt hozod rám! – dőltem vissza a párnámra,
míg Shea pszicho-vigyora kiszélesedett.
–  Hajnalban csúsztatták ezt be az ajtó alatt – mondta
izgatottan.
Ásítva felültem, és kitéptem a borítékot Shea mancsából. Egy
díszes, vastag boríték volt az, és amint kinyitottam, azonnal
felismertem a kézírást.
 
ESEMÉNY: Életed legklasszabb, legváratlanabb randija.
IDŐPONT: Ma este 7-kor.
OK: Mert szeretlek.
 
– Ostobán vigyorgok? – kérdeztem a vállam fölött kukucskáló
Shea-t.
– Rohadtul – bólintott.
 – Miért ennyire tökéletes? – sóhajtottam.
Shea vállat vont.
– Passz, de Noah jegyzetelhetne a romantika fejezethez. Neki
a randi abból áll, hogy megnézzük a Ragadozót, és kacsintgat
rám, miközben állott pattogatott kukoricát eszünk.
Felnevettem.
– De végre szexeltetek.
Elalélva ledőlt az ágyára.
– Végre. És isteni volt. Szerintem megnyerjük a szexolimpiát.
Megfájdult a hasam a nevetéstől.
–  Hogy üljem végig az órákat a tudattal, hogy Lincoln egy
különleges randira visz este?! – Felálltam, és a szekrényemben
kezdtem kotorászni a ma estéhez tökéletesen passzoló ruha
után.
–  Mondanám, hogy lógjunk, de ma lőni tanulunk
fegyvertanon, és nincs az az isten, amiért azt kihagynám –
közölte Shea.
– Egyetértek – mondtam.
– És meglehet, hogy véletlenül lábon lövöm Tiffanyt, huppszi
– tette hozzá.
Teljes gőzzel zajlott a Tiffany elleni háború. Folyamatosan
gúnynevekkel illetett minket, és megpróbált minden
sikerünkbe belepiszkítani. Legutóbb segédkezett, hogy Shea
megbukjon egy varázslóvizsgán. Az a ribi velejéig romlott volt.
– Én most letusolok, reggelinél találkozunk – mondtam Shea-
nek.
Bólintott, és felkapta Lincoln cetlijét.
 – Szerencsések vagytok, hogy rátaláltatok egymásra.
Ezzel nem vitatkozhattam. Egész nap csak ez a gondolat járt a
fejemben.
 

 
Lincoln egy limót bérelt! És még magántestőröket is felfogadott,
akik minden lépésünket óvták Angyalváros legelőkelőbb
étterméig.
Míg a számlára vártunk, Lincoln rám nézett azzal a
kristálykék szemével.
– Még egy megálló, mielőtt hazamegyünk, oké?
Akár tízszer is megállhattunk volna, nem érdekelt. Ez volt
életem legjobb estéje. Fizetés után visszamásztunk a limóba,
figyeltem, amint elhagyjuk az ismerős várost, és egy ismeretlen
területre hajtunk. A testőreink kocsija szorosan követett
minket.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
Teljesen besötétedett már, nehéz volt kivenni az utcákat és
utakat, pláne, hogy nem igazán kocsikáztam eddig Angyalváros
körül.
Ördögien vigyorgott rám.
– Majd meglátod.
Uff. Fészkelődtem az ülésen, a türelem nem tartozott az
erényeim közé.
A limó lassított, és egy igencsak ismerős kapu elé húzódott le.
Összeszorult a torkom.
 Lincoln keze az enyémbe siklott, és gyengéden megszorította.
A temetőnél voltunk, ahol apám nyugszik. Évek teltek el a
temetés óta, azóta nem jártam itt. A limó tudta, hova kell
mennie.
– Látom, sokat csevegtél anyámmal.
Kacagott.
– A házi koszt mellett az édesanyáddal való együttélés másik
előnye, hogy mindent megtudok rólad, amit csak szeretnék.
A szívem veszettül kalapált a mellkasomban.
A limó egyenesen apám parcellájához hajtott. Égő
teamécsesek szegélyezték a sírjához vezető utat. Lincoln egész
nap erre készülhetett.
Felém fordult.
– Szóval, ismerem anyádat, a tesódat és a legjobb barátodat is.
Szerettem volna találkozni édesapáddal is, hogy teljes legyen a
kép.
Ne bőgj. Minden oké. Ne zuhanj szét.
Könnyek csordultak le az arcomon, miközben igyekeztem
nem sírógörcsöt kapni.
– Én totál bőgök – szólt Sera.
– Mi? Az lehetetlen – feleltem.
– Még én sem találkoztam a te családoddal – jegyeztem meg
Lincolnnak.
Lesöpörte a hajat a vállamról.
–  Következő hétvégén ráérsz? – kérdezte, én pedig
bólintottam.
Lincoln kisegített a kocsiból, és kézen fogva sétáltunk a
teamécsesek mentén apám sírjáig, melyet friss virágok és egy
lámpás díszített.
– Szia, apa! – nyüszögtem, és térdre rogytam a fejfa előtt.
Tengernyi csodás emléket őrzök apámról. Kiegyensúlyozott
természet volt, míg anyám lobbanékony. Apám volt a mókás
szülő, minden csínyben benne volt, felvidította anyámat, aki
megrögzötten aggódó természet. Apám mert kockázatokat
vállalni, álmodozó volt, igazi egyedi karakter. Csak kis idő jutott
nekünk, de az értékes emlékekbe egy életen át
kapaszkodhatok.
Apám fejfáját fürkészve észrevettem valami ragyogót a
tetején. Úgy ragyogott, akár a gyémánt.
Elakadt a lélegzetem. Megfordultam, Lincoln fél térden állva
nézett vissza rám.
–  Brielle, tudom, hogy fiatal vagy, még tanulsz, és hogy még
szeretnél élni, mielőtt megállapodsz, de te és én pont
ugyanabban a korban vagyunk, mint a szüleim, amikor apám
egy ígéretgyűrűt adott anyámnak, ezért úgy gondoltam… –
Idegesen a fejfán heverő gyűrűre nézett. – Ez az én ígéretem
neked, hogy miután befejezted az iskolát, és készen állsz
megállapodni, én feleségül veszlek, családot alapítok veled, és
megpróbálom boldoggá tenni az egész hátralevő életedet… Ha
te is úgy akarod.
Zokogva Lincolnra vetettem magam. A karjaimat a nyaka
köré fontam, és nedves csókokkal árasztottam el az arcát.
–  Ezt vehetem igennek? – kérdezte, amikor megálltam
levegőt venni.
 – Igen! De még mennyire, hogy igen! – kiáltottam nevetve.
Feleségül menni Lincolnhoz egy nap, és gyerekeket szülni neki?
Vissza. Sem. Tudnátok. Tartani.
Előrenyúlt, levette a gyűrűt a fejfáról, és az ujjamra húzta.
Egy bájos, körben baguette csiszolású kék és fehér kövekkel
kirakott gyűrű volt. Tökéletes, akárcsak Lincoln, és bár egy
temetőben megejtett lánykérés sokak számára bizarrnak
tűnhet, ez a része is tökéletes volt.
Elveszve a pillanatban beletúrtam Lincoln hajába. Semmi
sem ronthatta el ezt az estét. Sem az ostoba ördögtetoválásom,
sem a két prófécia, semmi.
–  Lám-lám, hát nem aranyosak?! – Lucifer szarkazmustól
csöpögő hangja ütötte meg a fülemet, és elakadt a lélegzetem.
Félelem hasított belém, megremegett a térdem. Mielőtt még
felfoghattam volna, kit is hallok, Lincoln akcióba lendült. Maga
mögé lökött, és kivonta a kardját. A hirtelen mozdulattól
megbotlottam és a füvön landoltam. Felnézve megláttam a
Sötétség hercegét háromrészes öltönyében, mindkét karja a
helyén volt.
Visszanőtt a kicseszett karja! Amikor legutoljára láttam,
Lincoln lenyisszantotta az egyiket.
A négy katonából álló testőrségünk hirtelen szánalmasan
jelentéktelennek tűnt. Késve vették észre, mi az ördög folyik itt,
és magasra emelt fegyverekkel rohantak felénk.
Lucifer előrántotta narancssárgán lángoló kardját, és csillogó
szemekkel életem szerelmére rontott. Lincoln kitért a csapás
elől, és ragyogó kardja találkozott a Sötétség hercegének
kardjával. Küzdöttek egymással, kard a lángoló kard ellen, és
nekem csöppet sem tetszett. Egy rossz mozdulat és Lincolnnak
vége.
Lerúgtam a magas sarkúmat, felálltam, és összegyűjtöttem a
bennem rejlő energiákat. Kapaszkodtam a szikrázó fehér
mágiámba, és hagytam, hogy a felszínre bugyborékoljon. Egy
morgás kíséretében előrelöktem mindkét kezem,
összegyűjtöttem minden lehetséges fénymágiát, és kilöktem
magamból. Olyan erősen löktem, hogy beleszédültem. Egy
hatalmas Égi fénygömb született a kezemből, de ez alkalommal
nem csak fehér volt, mint Mr. Rincor óráján. Ez félig aranyszínű
volt, és félig tintafekete.
Basszus. Még mindig van bennem leküzdésre váró harag és
neheztelés, és mindet az előttem álló személy iránt éreztem.
Már ha hívhatjuk egyáltalán Lucifert személynek.
Golyók kezdtek záporozni, előkaptam Serát a combomra
erősített hevederből.
– Márts bele a fénygömbbe! – utasított.
Kettőt léptem előre, és óvatosan, hogy csak az aranyszínű
fény érje a pengéjét, beleszúrtam Serát a levegőben lebegő
gömbbe.
A lövések hirtelen elhaltak. Hátrapillantottam a vállam felett,
ahol egy sor magasabb szintű démon bukkant fel, hogy ellássák
a testőrségünk baját.
Ne!
– Ő a jövendőbeli férjem – mondtam Serának. – Védd meg!
Ezzel egy időben fekete csápok másztak elő Lucifer hátából,
és Lincoln teste köré tekeredtek. Egyre szorosabbra fonódtak,
és Lincoln felkiáltott fájdalmában. Hallottam a csontok recsegő
hangját, ahogy a csápok hátrafeszítették Lincoln szárnyait.
–  Ne! – ordítottam, és Lincolnra irányítottam Serát.
Ugyanolyan, de fehér csápok bújtak ki a tőrömből, és a Lincolnt
fogva tartó csápokhoz tapadtak. A fehér csápok rángatták a
feketét, és sikerült meglazítaniuk a szorítást.
–  Hagyj. Megvédem őt. Fogd Lincoln kardját, és harcolj! –
mondta Sera.
Korábban még sosem hagyott cserben, ezért hagytam, hadd
tegye, amit javasolt. Meglepett, hogy képes magától levitálni a
levegőben. A fehér fénycsápok megsemmisítették a Lincolnt
szorító feketéket.
Látva, hogy mire készülök, Lucifer hirtelen levált a fekete
csápjairól, és felém rohant.
Lehajoltam Lincoln kardjáért, felkaptam, és az általam
készített Égi fénygömbbe mélyesztettem. Amikor kihúztam
belőle, az egész pengét harminccentis kékesarany láng borította
be.
Lucifer kacagott rajtam.
– Azt hiszed, egy kis Égi tűz majd végez velem?
Magam előtt tartva a kardot, megpördültem. Lucifer fekete
tekintete az enyémbe vájt, és rosszullét öntött el tetőtől talpig.
– Engedd őt el! – követeltem.
Lincoln fájdalmasan vonaglott a csápok szorításában.
Lucifer sátáni mosolyt villantott.
–  Tessék – csettintett egyet, és Lincoln a földre rogyott, a
csápok pedig felszívódtak.
– Tarts velem! Ez a végzeted – hívott a Sötétség hercege lágy
hangon, és azonnal nyílt egy portál mögötte.
Soha a büdös életben.
Kinyitottam a szárnyaimat, és lassan Lincoln felé hátráltam.
Kinyitottam a szabad jobb kezemet, és a Michaeltől tanult
módszerrel magamhoz hívtam Serát. Amikor megéreztem a
hűs pengét a tenyeremben, szorosan megmarkoltam.
–  Sehova sem megyek veled. Soha – mondtam az orbitális
nagy seggfejnek, aki elcseszte a lánykérésemet.
Lincoln már talpon volt mellettem, noha meglehetősen
rozzant állapotban. Visszaadtam a kardját.
Lucifer elvigyorodott.
–  Igazán megható, hogy ti ketten úgy gondoljátok, távol
tudtok tartani attól, hogy megkaparintsam, amit akarok.
Megreccsent mögöttem egy gally, és a vállam fölött
hátranézve fél tucat görgő démont és néhány pokolkutyát
pillantottam meg. Az őreinket kiütötték vagy megölték, úgy
tűnt, egyikük el is menekült.
Összeszorult a gyomrom.
Ne. Senki nem vihet el innen engem vagy Lincolnt. A helyzet
sürgőssége komoly terhet rótt rám, és valami elcsattant
bennem. Előrelendítettem Serát, aki vakító fényt lövellt a
Sötétség hercegének arcába. Lucifer meglepetésében felkiáltott,
és eltakarta a szemét.
Ezután egy Égi fényben izzó ostor lövellt ki a tenyeremből, és
az Ördög nyaka köré tekeredett. Megrántottam az ostort, amitől
Lucifer előrezuhant, de pár másodperc múlva kitárta a
szárnyait, és a levegőbe emelkedett. Egyetlen mozdulattal
magával rántott, a kötélen lógtam, ami még mindig Lucifer
nyaka köré fonódott.
Bassza meg.
Verdestem a szárnyaimmal, a csapások erejével próbáltam
visszahúzni Lucifert a földre.
– Brielle! – kiáltott Lincoln tehetetlenül.
A pokolkutyák felhangzó vonyításától kirázott a hideg.
Hiábavaló volt az igyekezetem. Egyre magasabbra és
magasabbra vonszolt. Felnézve láttam, hogy a Sötétség hercege
kötélként használja az ostoromat. Egyre közelebb húzott
magához, habár úgy látszott, az ostor égeti a kezeit.
– Engedd el, repülj vissza Angyalvárosba – adta ki Sera.
Eloszlattam az ostort, ahogy Sera javasolta, és a feszültség
megszűnésétől mindketten hátravetődtünk.
Kihasználva az alkalmat, visszasiettem a földre, ahol Lincoln
éppen egy pokolkutyát hajított az Égi fénygömbbe.
Kocsival nem jutnánk ki innen élve, és kizárt volt, hogy
hátrahagyom Lincolnt a törött szárnyaival, míg én elrepülök a
biztonságot adó Akadémiára.
–  Jaj, ne! Ne csináld! – Sera nyilvánvalóan hallotta a
gondolataimat.
Karnyújtásnyira Lincolntól, a hóna alá nyúlva felemeltem őt
a levegőbe. Ügyetlenül repültem vele, miközben ő a lábaim
között lógott.
– Brielle, ne csináld! Túl nehéz vagyok – mordult fel Lincoln,
miközben a fasoron áthaladva magunk mögött hagytuk a
temetőt. Tényleg nehéz volt – mintha egy kocsit cipeltem volna
–, ugyanakkor tele voltam „mamienergiával”, azzal a dologgal,
amit az anyák akkor éreznek, amikor meg kell védeniük a
gyereküket vagy a szeretteiket. Ugyanezt éreztem én is,
végigáramlott a testemen. Egy kocsit is képes lettem volna
felemelni egy gyerekről, ha kell.
– Győz az elme – vágtam vissza.
Biztos voltam benne, hogy sérvet kaptam, mert mintha
valami elpattant volna a gyomromban, amikor felkaptam
Lincolnt, de ezzel majd később foglalkozom.
–  Nem jutsz el az Akadémiáig. Menj a háborús zónába.
Michael járőrözik ma este – kiabálta túl a szelet Lincoln.
Láttam a falat és a mögötte dúló tüzes háborút jobbra tőlem.
Sokkal közelebb volt, mint az Akadémia. Nagyokat csapkodva
repültem a zóna felé, és imádkoztam, hogy Michael tényleg
legyen ott és mentsen meg. Csináltam egy Égi fénygömböt,
nagyon hamar le fogok merülni.
Abban a pillanatban valami visszarántott a bokámnál fogva.
Lincoln megcsúszott a hirtelen mozdulattól, és én… elejtettem
őt.
Elejtettem, éppen a háborús zóna fölött.
Jézusatyaúristen!
– Lincoln! – sikítoztam, míg el nem ment a hangom.
Csak hat méterről zuhant, de a szárnyai használhatatlanok
voltak. Ilyen magasságból eltörheti a lábát? Ó, Lincoln!
–  Ahogy már említettem, te velem jössz – szólalt meg
mögöttem Lucifer.
– Heréljük ki azonnal! – tért magához Sera.
Elöntött a harag, és éreztem, hogy fellángol bennem a
sötétség. Raphaelnek igaza volt. Tápláltam a sötétséget. Dühös
voltam, de nem a világra, nem Raphaelre, még csak nem is
Istenre. Hanem erre a seggfejre itt előttem.
– Ááááá! – sikoltottam. Az arcomat rázta a düh, és forró fekete
mágia áramlott ki a számból, ami Lucifer feje köré tekeredett.
Amint az arcához ért, semmivé lett, mintha képtelen lenne kárt
tenni benne.
Basszus.
–  Ez az! – kiáltott büszkén Lucifer, majd rántott egyet a
bokámon lévő fekete kötélen. – Nagyszerű arkdémon válik
majd belőled! – dorombolta.
Arkdémon.
Van olyan? Szóval… Mindvégig… igaz volt.
Tiffany idióta szőke feje villant fel előttem, és szerettem volna
sírni.
–  Dehogy válik – szólt egy ismerős hang, majd egy kék
fénysugár, akár egy villám, vágta ketté a lábamra tekeredett
fekete kötelet.
– Üdv, cimbora – vigyorgott Lucifer Michael arkangyalra.
Michael nem fecsérelte az idejét beszédre, vakító sebességgel
egyenesen az Ördögre rontott. Az ütközésük olyan volt, mintha
két meteor robbant volna fel az égen.
Ekkor ütött be az álmosság. Az Égi fénygömb, a Lincolnnal
való repülés minden csepp energiámat elszívta, és hirtelen
zuhanni kezdtem.
Lincoln karjaiban landoltam, ez az utolsó, amire emlékszem.
 23. FEJEZET

Suttogó hangok vettek körül, amikor magamhoz tértem. A

szám kiszáradt, és lényegében beleolvadtam az ágyba a
kimerültségtől. Kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy
valójában nem egy ágyban fekszem, hanem egy hálózsákban
egy sátorban.
–  Azt hiszem, visszarepült az Alvilágba. – Lincoln hangja
erőteljes volt, én pedig majdnem sírva fakadtam, hogy
hallhatom. Rendben volt.
–  Nem kockáztatok. A többi arkangyal jön, és visszakísérik
Brielle-t az Akadémiára, ahonnan ki sem mozdulhat. – Michael
hangja fáradt, de határozott volt.
– Igenis! Köszönöm, uram! – felelt Lincoln.
–  Linc – motyogtam félhangosan, azon tűnődve, mennyi idő
telhetett el. Vízre volt szükségem, meg vagy tízórányi alvásra.
Lincoln rohant be a sátorba, és meglepődve láttam, hogy a
körülményekhez képest jól van.
– Jobban érzed magad – sóhajtott nagyot.
Bólintottam. Ha a jobban alatt azt értette, hogy Lucifer
vadászott rám, és úgy éreztem magam, mint akit kilapított az
úthenger, akkor igen, jobban voltam.
Letérdelt mellém.
–  Mi történt? Lucifer? A szárnyaid? – kérdeztem, miközben
lassan felültem. Gyorsan ellenőriztem, hogy Sera még mindig a
combomon van-e, majd a tekintetem a bal gyűrűsujjamon lévő
apró gyémántgyűrűre siklott, és elmosolyodtam.
Elígérkeztem.
Lincoln körözött egyet a vállával.
– Eltörtek, de Noah azt mondja, idővel helyrejönnek, csak ne
használjam őket. – Katona volt, a szárnyai nélkül komoly baja
eshet.
– Lucifer? – kérdeztem újra.
Harag öntötte el Lincolnt.
– Elment. Egyelőre. Brielle… – Nem tudta, hogyan mondja el.
Bólintottam.
–  Hallottam, hogy egy darabig nem hagyhatom el az
Akadémiát.
Elsötétült a szeme.
– Soha többé.
– Micsoda? – csattantam fel.
Lincoln megmarkolta a kezem.
– Brielle, sehol máshol nem vagy biztonságban.
Zaklatottan fújtam ki a levegőt.
– A Bukottak Seregének katonája vagyok. Hogy segíthetnék a
háborúban, ha közben az Akadémián bujkálok?
Lincoln nagyot sóhajtott, és kinézett a sátor nyitott bejáratán.
 – Vezetheted a gyógyközpontot, vagy lehetnél tanácsadó.
Tanácsadó? Az mégis mi a francot jelent?
Tudom, hogy csak segíteni próbált, és nekem is a gyógyító
tanulmányaimra kellene összpontosítanom, ugyanakkor
szeretnék a háborús zónában is lenni, segíteni szeretnék az
emberek átköltöztetésében Angyalvárosba.
–  Vagyis bujkáljak egész hátralevő életemben? – Üresen
csengett a hangom, és abban a pillanatban felrémlettek a
Sötétség hercegének szavai.
Arkdémon. Az vagyok.
– Hékás, mégis mit tudhat az az elmeroggyant? – szólt Sera, de
képtelen voltam kiverni a sötét gondolatot a fejemből. Belém
ivódott, és úgy éreztem, felemészt.
Lincoln a hajába túrt.
–  Nem, nem kell egész életedben rejtőzködnöd. Figyi,
kitalálunk valamit, oké? A következő két évben a campuson
maradsz, és… kiagyalunk valamit.
Két év.
– Hétvégente nálad alhatok? – A lakása épp a campus mellett
volt.
Nagyot nyelt.
– A démonriasztó nem ér a lakásomig, szóval…
Elcsüggedtem. Jövőre mindenki saját lakást kap, engem pedig
bezárnak a koleszba.
–  De megpróbálok saját szobát szerezni neked, vagy veszek
egy lakókocsit.
Lincoln igyekezett elfogadhatóvá tenni a helyzetet, ezért úgy
döntöttem, a campuson maradok. Túl jól ismertem őt. És az is
közrejátszott, hogy nem akartam, hogy az Ördög elraboljon,
levigyen a Pokolba, és isten tudja, miféle dolgokra
kényszerítsen. Eszem ágában sem volt arkdémonná válni.
Bólintottam. Hajlandó voltam megtenni a számunkra
legkedvezőbb dolgot.
– Jó kislány – értett egyet Sera.
Éles fény villant fel a sátor bejáratánál, majd Raphael dugta
be a fejét, hogy körülnézzen. A mellkasát aranyozott páncél
fedte, a haját szoros lófarokba kötötte. Sosem láttam még teljes
harci díszben, de fenyegető látványt nyújtott.
– Helló, Brielle! Ideje hazamenni.
Ismét bólintottam. Lincoln segített felállni, majd kiléptünk a
sátorból, hogy üdvözöljük a négy arkangyalt.
A legelső, ami feltűnt, hogy Michael arca és haja fekete olajtól
és koromtól volt piszkos. Amikor meglátott, közelebb lépett, és
meghajolt.
– Bátor Brielle. Büszke vagyok arra, amit tettél.
Elkerekedett a szemem. Alig bírtam megállni, hogy hátra ne
nézzek a vállam fölött, hátha valaki máshoz beszél. Csináltam
egy félig rossz, félig jó gömböt, aztán megfutamodtam és
elrepültem onnan. Mégis mire volt annyira büszke?
Úgy tűnt, Michael belelát a fejembe.
– Lucifer félelmet ébreszt az emberekben, de te nem hajoltál
meg előtte. Szembeszálltál vele, és amikor beláttad, hogy nincs
értelme tovább harcolni, visszavonultál.
A másik három arkangyal egyetértően bólogatott.
 –  Óriási erőt kíván ilyen magasra emelni és ilyen hosszú
távon repülni Lincolnnal – tette hozzá Raphael.
Mamienergia.
– Gondolom. – Túl fáradt voltam vitatkozni.
Körbepillantottam egy kocsi után kutatva, amivel
hazamehetünk.
Egy parkolóban voltunk, ami egykoron egy szupermarkethez
tartozott, és most ideiglenes katonai bázisként szolgált. Csak a
hadsereg terepjárói állomásoztak itt, és azok is messze a
parkolótól.
–  Nem hiszem, hogy képes leszek ennyit gyalogolni, nagyon
kimerültem – mondtam az arkangyaloknak kissé
szégyenkezve.
Michael kitárt szárnyakkal lépett előre.
–  Repülni fogunk. Minden utat lezártak, miután Lucifer egy
halom démont hagyott szerteszét Angyalvárosban. A sereg még
mindig dolgozik a likvidálásukon. Repülni biztonságosabb.
Arra sem mertem volna megesküdni, hogy lesz erőm repülni.
Mintha Lincoln meghallotta volna a gondolatomat,
előrelépett.
– Túl gyenge, hogy repüljön. Michael, vissza tudnád vinni az
Akadémiára? – kérdezte Lincoln a magas, szőke és rendkívül
jóképű arkangyalt.
– Persze. – Michael közelebb lépett hozzám.
Idegesen nyeltem egy nagyot. Nem volt rám jellemző a
hattyú halála, de közel álltam ahhoz, hogy összeessek.
Lincoln odasietett hozzám. Lágy és szemérmes csókot
nyomott az ajkamra.
– Később megnézlek – ígérte.
Michael Lincoln felé biccentett.
– Tartsd az erődöt, míg vissza nem érek.
– Igenis, uram! – mondta Lincoln tisztelegve.
Michael a karjaiba vett, és egyetlen rúgással a levegőbe
emelkedtünk. A következő dolog, amit észleltem, hogy Raphael,
Gabriel és a megfoghatatlan Uriel védekező alakzatban
repülnek velünk.
Szerettem Lincolnt, tényleg, és tudtam, hogy Michael házas,
de átkozott legyek, ha egy kicsit nem aléltam el ettől a
helyzettől.
Átrepülni az eget egy erős arkangyal karjai közt? Már ezt is
kipipálhatom a bakancslistámon.
Rövid repülést követően a campus udvarán landoltunk.
Néhány diák kóricált arrafelé, Shea is közöttük volt. Lincoln
felhívhatta őt. A szemei vörösek voltak, ami bizonyítja, hogy
sírt aggodalmában.
Michael letett, és egyesével megköszöntem mindegyik
arkangyalnak a kíséretet. Michael hallotta egyedül, hogy
Lucifer arkdémonnak nevezett, a szemünk kissé tovább időzött
egymáson, míg kimondatlanul gondolatot cseréltünk
egymással. A tekintete elárulta, hogy senkinek sem adja tovább
a Sötétség hercegének szavait.
Miután mind elrepültek, kivéve Raphet, aki az irodájába
vonult vissza, Shea rám vetette magát, és szorosan átölelt.
–  Mi a fene, Bri?! Egyik pillanatban Lincoln még azt ecseteli,
hogy ma este megkéri a kezed, a másikban pedig hív, hogy a
kicseszett Ördög elszúrta az eljegyzést.
Könnyes szemmel néztem a legjobb barátomra. Mosolyogva
felemeltem a kezem, hogy megmutassam a gyűrűm.
– Igent mondtam.
Érzelgősen felnevettünk, majd Shea a Fény csarnokának
bejárata felé húzott.
–  Csajszi, anyád halálra aggódja magát – mondta, miközben
beléptünk az épületbe.
A sok bámészkodó alátámasztotta, hogy a pletyka
megállíthatatlanul terjedt. De csakis Tiffany tekintete fogott
meg. Ha megint Sátánkának hív, helyben kicsinálom.
Felemeltem és felé mutattam a bal kezemen lévő gyűrűt. A
pillantása alapján ő is készen állt legyilkolni engem.
– Tudtátok, hogy Lincoln mire készül? – kérdeztem Shea-t.
Felhorkant.
–  Még jó! Leültette anyádat, engem és Mikey-t, és az
áldásunkat kérte.
Szinte elolvadtam a választól. Lincoln volt a legjobb.
Shea kinyitotta a közös szobánk ajtaját, ahol fehér lufikkal és
vécépapír-szerpentinnel köszöntöttek. Az ágyam fölött bíbor
mágiával írt „Gratulálunk” felirat lebegett.
De Luke, Chloe, anyám és Mikey komor arckifejezése már
más tészta volt.
– Sziasztok… – Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
Anyám hozzám sietett és magához szorított.
– Mi történt? Jól vagy? Bántott?
 Semmi kedvem nem volt a történtekről beszélni.
–  Jól vagyok – feleltem. Anyám hátrált két lépést, látszólag
vette az üzenetet.
Sután felemeltem a kezem, és elmosolyodtam.
– Szóval… Lincoln megkért. Vagy ilyesmi. Egy ígéret, már ha
létezik ilyesmi. Úgy három-öt év múlva összeházasodunk –
mondtam a kis csapatnak.
Úgy tűnt, ez a hír oldotta kissé a hangulatot. Chloe a
vámpírszerű gyorsaságával elém lépett, és szemügyre vette a
gyűrűt.
–  Ó, te jó ég! Olyan irigy vagyok! Az ígéretgyűrű irtó cuki
dolog.
Felkacagtam.
Luke-on volt a sor.
–  Nagyon örülök nektek, és tudom, hogy ezt most a te
pillanatod, de már majdnem meghalok, hogy ezt
elmondhassam nektek, srácok.
Ez az, kérlek, tereld el rólam a figyelmet.
– Bökd már ki! – Leültem az ágyam szélére, mert közel álltam
ahhoz, hogy felbukfencezzek.
Luke kissé esetlenül pillantott Chloera, majd az alsó ajkába
harapott.
–  Donnie elhívott egy moziestre a barátaival, és teljesen
kikészültem. – Fel-le ugrált, mint egy holdkóros.
–  Ez nagyszerű! – vigyorogtam. – Ez egy baráti összejövetel,
vagy…?
Luke ezúttal kétségbeesetten nézett Chloera.
 –  Nem tudom. Úgy kérdezte, hogy „Van kedved velem és a
haverjaimmal, Tommyval és Bammel beülni egy filmre?”.
Chloe elismerően biccentett.
– Tommy és Bam egy pár, szóval ez nagyon is egy duplarandi.
A Luke-ból előtörő sikoly olyan éles volt, mintha csak egy
delfinbébi próbálná megtalálni az anyját.
– El fogok ájulni – zihálta.
Mind együtt nevettünk. Még anyám sem volt kivétel.
– Köszi, hogy eljöttetek, srácok. Szeretlek titeket – mondtam a
barátaimnak, miközben a kimerültség teljesen eluralkodott
fölöttem.
A párnámra dőlve megpróbáltam ébren maradni, de nem
jártam sikerrel. Az utolsó, amire emlékszem, hogy anyám
betakar, és azt mondja a többieknek, hogy pihennem kell.
Egy lánynak még húszévesen is szüksége van az édesanyjára.
 24. FEJEZET

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy erős kéz a hátamat

masszírozza. Nagy levegőt vettem, bacon és kávé illata
csiklandozta az orromat. Kinyitottam a szemem, és azonnal
megrészegített az emberem látványa. Lincoln a
koleszszobámban ült az ágyamon, és lassan, körkörös
mozdulatokkal simogatta a hátam.
– Már délután van. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól
vagy – suttogta.
A komódon lévő tejeskávéval és szalonnás rántottával
szemeztem, majd bólintottam.
– Most már jól vagyok – feleltem. Két szelet szalonnát tömtem
a számba egyszerre. Ha egy férfi kávét és szalonnát visz neked
az ágyba, akkor menj hozzá feleségül.
Lincoln felkacagott.
–  Ennek örülök. – Lincoln a kezébe fogta a bal kezemet, és
megforgatta az ujjamon lévő gyűrűt. – Nem pont ilyen véget
terveztem a tegnap estének.
Hát én magam sem.
 Vetett egy pillantást a szobában heverő lufikra és vécépapírra.
– Úgy néz ki, legalább itt volt egy kis ünneplés.
Felhajtottam a kávét, és éreztem, hogy a lelkem végre
visszaszáll a testembe. Ezt csakis a kávé volt képes elérni.
–  Ez az életem. Fekete szárnyak, ördögi tetoválás és… ami
tegnap este történt. – Szerettem volna, ha tudja, mire
vállalkozik.
Lincoln összeráncolta a homlokát.
– De ez nem midig lesz így. A háború egyszer véget ér, és mi
élni fogunk… nos, örökké.
Örökké.
Váó.
Mindig megfeledkeztem a halhatatlanságról. Élj örökké, vagy
amíg meg nem ölnek.
Bólintottam.
– De ha mégsem, ő akkor is örökké vadászni fog rám…
Ő. Többé már képtelen voltam kiejteni a nevét.
Lincoln vállat vont.
– Együtt majd megbirkózunk vele.
Sóhajtottam, és a nyakába temettem az arcom. Mindig tudta,
hogy mit mondjon.
Ma este volt esedékes Lincoln meglepetés-előléptetése.
Az órára pillantottam, már három óra volt. Átaludtam a fél
napot.
–  Nincs több Égi fénygömb. Vacak ötlet, nem éri meg – szólt
Sera.
– Egyetértek.
 –  Le kellene zuhanyoznom – mondtam Lincolnnak, és
felemeltem a takarómat. Elködösült a tekintete a pucér lábaim
láttán.
–  Rám is rám férne egy zuhany. – Átkarolt, és felkapott az
ágyról.
Nevetésben törtem ki a fürdőszobába vezető úton.
Beletúrtam a hajába, és nem tudtam nem észrevenni,
mennyire tökéletes volt Lincoln Grey ebben a pillanatban.
Szerettem volna megállítani az időt, és örökre így maradni.
 

 
Azon az éjszakán Noah becsempészett engem a fogadóterembe.
Egy nagy, fehér abrosszal leterített asztalnál ültem Lincoln
legközelebbi barátaival. Lincoln a színpadon volt abban a
hitben, hogy Raphaelnek segít kitüntetéseket átadni a Bukottak
Serege katonáinak, ami egyfelől igaz is volt, de amikor Raphael
bejelentette a meglepetés-előléptetést, bőgni kezdtem.
Felsorolta Lincoln eredményeit, köztük a sok életet, amit
megmentett, és a családokat, akiket biztonságba helyezett
Angyalvárosban. Gyönyörű gála volt, és amikor Lincoln
meglátta, hogy én is ott vagyok, ragyogott a büszkeségtől.
Mire az afterparti kezdetét vette, az arkangyalok hazamentek.
A zene hangos volt, és itt már Shea, Luke és Chloe is
csatlakozhatott hozzánk.
Lincolnnal éppen táncoltunk, amikor a fülemhez hajolt.
– Szomjas vagyok. Neked hozzak valamit?
 Bólintottam.
Miközben Lincoln távolodott a táncparkettről, Shea illegett
oda hozzám Noah legnagyobb döbbenetére, aki éppen riszált
vele.
– Gondolkodtam – harsogta túl a zenét Shea. – Ha a következő
néhány évben nem hagyhatod el a campust, fogadok, hogy rá
tudjuk venni Raphet, hogy jövőre saját, szomszédos
koleszszobákat adjon nekünk.
– Komolyan? – mosolyogtam. – Tényleg itt maradnál velem a
béna koleszban, miközben mindenki más saját lakást kap?
Shea biccentett.
– Mit is mondhatnék? Ennyire jó barát vagyok.
Fülig szalad a szám. Tényleg az volt, és ezt nem is titkoltam
előtte.
Bólintott, és közelebb hajolt hozzám.
–  Hallottad, hogy a Bukottak Akadémiája már csak néhány
évig fog működni, mert pár év múlva már az összes gyermek
ember marad?
Teljesen megdöbbentettek a szavai. Egy gyors fejszámolás
megerősítette az igazát. Ötéves voltam a háború kezdetekor, és
öt évvel azután, hogy megkezdtem itt a tanulmányaimat, az
utolsó angyal- és démonáldott kamaszok vesznek részt a
Feltárásukon, és aztán…
–  Mihez kezdenek majd az iskolával? – Abbahagytam a
táncolást, teljesen magával ragadott a beszélgetés.
Shea jobbra, majd balra pillantott, mintha egy nagy titkot
készülne megosztani velem.
 –  Úgy hallottam, Raphael démonvadász akadémiát tervez
indítani. Emberek kiképzésére.
Micsoda?
Emberek? Mármint semmi baj az emberekkel, de gyenge kis
teremtmények voltak. Bár kár lenne, ha az iskola üresen állna,
és biztosra vettem, hogy szükségünk lesz még katonákra a
hadseregben.
Bólintottam.
– Ez nem is olyan rossz elképzelés.
Shea már nem tudott felelni, mert felharsant a démonriasztó.
A zene elhallgatott, és az egész testem kővé dermedt.
Shea szemei tágra nyíltak.
– Ez az…? – reszketett a hangja.
– Brielle! – kiáltott Lincoln a terem túlsó végéből.
Halálos rémület ült ki az arcára, de nem engem nézett,
hanem ami mögöttem volt. Rögtön tudtam, minden kétséget
kizáróan, hogy a Sötétség hercege áll mögöttem, feltehetően
egy hordányi démon kíséretében. Egyértelművé vált, hogy
sosem fogja feladni az üldözésemet.
Sarkon pördültem, és szembenéztem vele. Tökéletesen
szabott öltönyében állt, minden sötét hajszála a helyén volt.
Lucifer volt az, a maga gonosz dicsőségében. Tintafekete
szárnyait kitárta, és ahogy sejtettem, egy seregnyi pokolkutya,
perzselő és kénkő démon, abrus démon és három vagy négy
hányingert keltő sarkantyús démon állt mellette. Mögötte egy
egyenesen a Pokolba vezető portál kavargott. Onnan, ahol
álltam, is jól éreztem a kén szagát.
 – Brielle, kedvesem – lépett előre Lucifer. Eltávolodtam Shea-
től és kitártam a szárnyaim, hogy eltakarjam őt és minden
mögöttem álló szerettemet. Lincoln, Shea, Noah, Chloe és Luke
– szinte mindenki itt volt, akit fontos volt nekem.
Sera életre kelt a csípőmön, valósággal égette a lábamat.
– Fogalmad sincs, mire vagyok képes – mondta fenyegetően.
Basszus.
– Nos, ez a mostani remek alkalom lenne, hogy megmutasd. Az
ittlévőknek baja eshet miattam.
Sera lüktetett, miközben előhúztam a tokjából.
– A szeretet a leghatalmasabb erő a Földön – mondta. Ahogy a
démonhorda előrenyomult, magától felemelkedett a kezem, és
Sera pengéjéből tüzes fénycsóva lövellt ki, és beterített
mindent, akár a hömpölygő óceán.
A fapadlóba kellett mélyesztenem a sarkam, nehogy hanyatt
vágjon a pengéből kivágódó lökéshullám ereje.
Az Égi fény úgy növekedett, akár a dagály, teljesen elnyelte a
Sötétség hercegét és a démonjait. Sikolyok és kiáltások
hallatszottak, a fény beterítette őket. Amikor alábbhagyott,
Lucifer a védelmező fekete burkában állt, míg a többi démon
ropogósra sült.
Azt. A. Rohadt. Életbe.
Sera titkolózott előttem, de még ez az erő sem volt elég,
Lucifer még talpon volt.
Lincoln kivont karddal hirtelen elém ugrott.
– Takarodj vissza a Pokolba! – ordította a Sötétség hercege felé
rohanva. Noah, Blake és Darren követték a példáját.
 Bolondok!
–  Lincoln, ne! – Alig hagyták el a szavak a számat, amikor a
terem felrobbant.
Lucifer tapsolt egyet, majd előrelökte a kezeit. Milliónyi apró
fekete szilánkot lőtt ki a teremben álló emberekre, beleértve
engem is.
Olyan érzés volt, mintha egy tucatnyi nyíl szabdalta volna a
testemet.
Hanyatt estem. Igyekeztem kitérni a fekete üvegszerű
szilánkok elől, de akkor Lucifer bevetette a nagyágyúkat. A
magasba emelte a kardját, a penge vörös tűzben izzott, majd
erőteljesen lesújtott vele a keményfa padlóra. Az ütés
földmozgást idézett elő, amitől négy részre szakadt a terem.
Shea-nek ugrania kellett, nehogy a mélybe zuhanjon. Láttam,
hogy Lincoln és Noah megpróbálnak átjutni arra a darabra,
amin a Sötétség hercege ácsorgott, de nem sikerült nekik, a
szárnyaikat fekete mágia kötötte a hátukhoz.
Ó, jesszus!
– Csak semmi pánik – próbált nyugtatni Sera.
Mire a rezgés megszűnt, Lucifer és én ugyanazon a darabon
álltunk, mindössze pár méterre egymástól. A portál továbbra is
nyitva volt mögötte. Csettintett egyet, amitől egy láthatatlan erő
akaratom ellenére egyre közelebb húzott hozzá.
– Na most kezdhetsz pánikolni – gondolta meg magát Sera.
– Ne! – ordította Lincoln. A kezeit gúzsba kötő fekete kötelek
ellenére kinyitotta a szárnyait, de gyötrelmes hang szakadt ki
belőle.
 Töröttek a szárnyai. A törött szárnyait próbálja kitárni!
Megpróbáltam felemelni a karom és Luciferre szegezni Serát,
de képtelen voltam megmozdulni, teljesen megbénultam.
Ekkor jöttem rá, hogy Lucifer korábban csak játszadozott
velem, gúnyolódott, és csak arra várt, hogy kiképezzenek, és
elragadjon, amikor éppen úgy akarja. Könnyedén magával
vihetett volna a kesztyű éjszakáján, de hagyta, hogy maradjak.
Hogy megszeressem ezeket az embereket, hogy képzett
gyilkost faragjanak belőlem, és mindezt miért?
A szárnyaimmal verdesve igyekeztem küzdeni a vonzó
erővel szemben. Shea sorban hajigálta a bíbor bűbájokat, de
mind a sötét pajzsnak ütköztek és darabokra törtek anélkül,
hogy kárt tettek volna benne.
– A fiatal lány fekete szárnyakkal, leszáll az alvilágba, és végez
Luciferrel, véget vetve ezzel a háborúnak. – Összeszorult a
gyomrom a Sötétség hercegének gúnyolódásától.
A prófécia.
Hitt benne?
– Ezt nem igazán hagyhatom, nem igaz? – kérdezte.
Meg fog engem ölni.
–  Brielle! – kiáltott még egyszer Lincoln, és megfordultam,
hogy lássam.
Ugrott.
Egyem a szívét, vagy tíz métert ugrott törött szárnyakkal és
összekötözött karokkal. A torkomban dobogott a szívem. Ha
végig kell néznem, hogy a halálba zuhan, azt nem élném túl.
Átvitorlázott a hasadék felett, de nem sikerült neki
maradéktalanul. Rövid volt az ugrás.
Ó, egek!
Egy kiáltással kiszabadította a karját a kötél fogságából, és az
utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnia a hasadék
szélében. Alig bírta megtartani magát az ujjbegyeivel.
Egészen közel értem hozzá, az Ördöghöz, ahhoz az
elmeroggyanthoz, aki tönkretette az életem.
– Lincoln! – kiabáltam magam mögé, és könnyek csordultak
le az arcomon. Már nem láttam, fogalmam sem volt, még
mindig kapaszkodik-e.
Lucifer megfordított, szorosan maga mellé húzott, kardjának
hegyét a nyakamhoz szorította. A kezeim, a lábaim mind
merevek voltak. Nem bírtam mozdulni, a lélegzetvétel is nehéz
volt.
– Köszönj el, Brielle! – mondta hátrafelé lépdelve.
A lábfejem csúszott a fapadlón, miközben a láthatatlan
korlátjaimmal küzdöttem. Sera lüktetett az energiától, de
semmi sem árthatott Lucifernek.
Legyőzhetetlen volt.
Ez a vég. Végezni fog velem.
Nem így akartam meghalni, nem akartam, hogy így
emlékezzenek rám.
Lincoln felküzdötte magát a felszínre, egyenesen a szemébe
néztem.
– Szeretlek – mondtam neki, majd a többiek felé fordultam. –
És titeket is.
Abban a pillanatban Lincoln egy ordítás kíséretében kiugrott
a hasadékból, és teljes gőzzel rohant felénk. Csak az egyik karja
volt szabad, így semmit sem tehetett, még a kardját sem tudta
megfogni.
–  Nem úgy van az, te hős lovag – trillázta Lucifer, majd
végighúzta a pengét a nyakamon.
Fájdalom futott végig a bőrömön, és meleg vér csorgott a
ruhámra.
Lincoln kétségbeesett arca volt az utolsó, amit láttam, mielőtt
a portál bezárult, és minden elsötétült.
 

 
Hirtelen egy hideg kéz szorult a nyakamra, és fény gyúlt a sötét
pokolbarlangban.
Elgyengültek a lábaim, a vérveszteségtől forgott velem a
világ… Rohadtul haldokoltam.
A nyakamon lévő kéz egyre hidegebb és hidegebb lett, és
amikor megéreztem a démon gyógyítók sajátos fahéj- és
olajillatát, megkönnyebbültem kicsit. Felbukkant a Sötétség
hercege, elragadta tőlem Serát, és egy szimbólumokkal teli
fekete széndobozba tette.
– Brielle! – kiáltott Sera.
Nem tudtam felelni neki, azon járt az eszem, miért nem
haltam meg.
–  Ugyan, higgadj le. Nem vágtalak meg eléggé ahhoz, hogy
meghalj – mondta.
Erős, hideg kezek eresztettek le a földre, ahol szemtől
szemben találtam magam egy kúpos szarvú gyógyító
démonnal. A gyógyító démonok tejfehérek voltak, a bőrük, a
hajuk a szemük, mindenük. És szörnyen kevés akadt belőlük.
Úgy tűnt, Lucifer nem akar túl sokat teremteni belőlük.
Mialatt a fahéj illata kavargott körülöttem, és a varázslat
működni kezdett a nyakamon, eltűnődtem a miérteken. Miért
tette ezt? Miért játszotta meg a halálomat?
– Miért? – krákogtam.
Lucifer elvigyorodott. Pusztítóan jóképű volt, amitől
felfordult a gyomrom.
Felém nyúlt, és az éles körmével megpöccintette az orrom
hegyét.
–  Megkapták a lezárást, kis arkdémonom. Soha többé nem
látod őket viszont.
Egek.
– Brielle! Mi folyik itt? – esdekelt Sera.
A doboz, amibe Lucifer tette, valamilyen módon blokkolta az
erejét. Nem látott és nem hallott semmit.
– A pokolban rekedtünk. Örökre. És minden barátom azt hiszi,
meghaltam.
 Köszönetnyilvánítás

 
 
Bocsánatot kérek a befejezésért, esküszöm, hogy nem kínozni
akartalak titeket, csak így alakult. Köszönöm Amanda Rose-nak
a gyönyörűséges borítót. Hatalmas köszönet a béta-
olvasóimnak, Steven Smithennek, Lela Edernek és Megan
Mayesnek (különösen a befejezésnél nyújtott segítséget, lol).
Köszönöm a Hot Tree Editingnek a nagyszerű szerkesztést, a
korrektoromnak pedig hogy fényesre csiszolta ezt a drágaságot.
HATALMAS köszönet, ahogy mindig is, a szerető és támogató
családomnak. A karaktereimmel töltött időt a veletek töltött
időből rabolom el, hálás vagyok, hogy megértitek az írás iránti
szenvedélyemet. És végül, de nem utolsósorban az ARC
csapatomnak, a Leia Stone Wolf Packnek és minden
olvasómnak köszönöm, hogy hűséges és lelkes olvasóim
vagytok. Piszkosul imádlak titeket. <3
 A szerzőről

 
 
Leia Stone a USA Today bestsellerszerzője több sikeres
sorozattal, köztük a Bukottak Akadémiájával is. Világszerte több
mint kétezer példány kelt el a műveiből, Matefinder sorozatát
pedig meg is filmesítették. Könyveit számos nyelvre
lefordították, és Leia forgatókönyvírással is foglalkozik.
Paranormális és urban fantasy műfajban alkot, mestere a
belevaló hősnőknek és a lehetetlen szerelmeknek. Férjével és
két gyermekével él Arizonában.
 Méltatások

 
 
„A nagyszerűség egy egészen új szintje! Imádtam az első
kötetet, és ezt a részt sem bírtam letenni.”
– Veronika, amazon.com
„Magával ragadott az elejétől fogva. Ez a sorozat játszi
könnyedséggel lett az egyik kedvencem.”
– SBuggs_17, amazon.com
„Teljesen elámultam a történet alakulásától. Igazán magával
ragadó mese, és készen állok a folytatásra.”
– You Honey, amazon.com
„Oké, Leia Stone igazán kitett magáért ezzel a történettel.
Kötelező olvasmány, ha szereted a jó könyveket.”
– Michelle K., amazon.com
„Annyira jó! Alig kapok levegőt… Kitűnő könyv, az a fajta,
amiért mindent félreteszel.”
– Crystal, amazon.com
„Fantasztikus! Imádom a sorozatot. Egyszerűen fenomenális. A
humora, a fordulatok és csavarok zseniálisak. Ha még nem
kezdted el a sorozatot, akkor épp itt az ideje. Nem fogod tudni
letenni.”
– ML, amazon.com
 
 
 
#☺placeholder002